Professional Documents
Culture Documents
Carl R Rogers Talalkozasok A Szemelykozpontu Csoport OCR
Carl R Rogers Talalkozasok A Szemelykozpontu Csoport OCR
Carl R Rogers Talalkozasok A Szemelykozpontu Csoport OCR
könyvek
CARL R. ROGERS
Í
Találkozások
a személyközpontú csoport
életmód
pedagógia
pszichológia
vezetés
Cári R. Rogers a 20. század egyik legnagyobb
pszichológusa. Munkássága több mint húsz évvel a halála
után változatlanul ösztönző hatással van a tanácsadók,
pszichoterapeuták, pedagógusok, orvosok, vezetők
munkájára. Az általa útjára indított személyközpontú
megközelítés segíti a szülőket a nevelésben, a házaspárokat
a párkapcsolat bensőségessé alakításában, a szervezeteket
az élhetőbb, örömtelibb munkakörnyezet kialakításában.
Rogersnek eddig két könyve jelent meg magyarul az
Edge2000 Kft. kiadásában. A Valakivé válni a
személyközpontú megközelítés elméletének és alkalmazási lehetőségeinek széles
skáláját mutatja be. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézettel közösen kiadott A
tanulás szabadsága a tanulóközpontú iskoláról szól (a Függelékben magyar
példákkal).
Ez a harmadik könyve bepillantást nyújt a személyiségfejlődést szolgáló
csoportok életébe: meggyőzően illusztrálja, hogy a tapasztalati tanuláson alapuló
„tréningek” eredményességét nem a „játékok”, „gyakorlatok” biztosítják, hanem
az őszinte kommunikáció szabadsága, az önfeltárás kockázatát ösztönző,
biztonságos légkör.
Az SHL Group plc. 550 munkatársa a világ 40 országában több mint 5000
vállalat számára teszi lehetővé, hogy a dolgozók kiválasztásakor és képzésekor a
leghatékonyabb módszereket használhassák.
Az SHL Hungary Kft. az elmúlt 17 évben a magyarországi személyügyi
szakemberek számára is hozzáférhetővé tette a legmodernebb alkalmas-
ságvizsgálati- és tréningmódszereket.
Az SHL könyvek a pszichológia, a pedagógia, a vezetés és életmódunk leg-
fontosabb kérdéseire igyekeznek mindenki számára érthető, a gyakorlatban is
hasznosítható válaszokat adni.
3200 Ft
A mű eredeti címe és a fordításhoz felhasznált kiadás:
Cári R. Rogers: Cári Rogers on Encounter Croups © Cad R. Rogers, 1970. Harper & Row,
Publisher, New York, Evanston and London
Az előszókat írta:
KLEIN SÁNDOR ÉS CARL ROGERS
Az utószót írta:
MÉREI FERENC
függelék szerzői:
DRASKÓCZY MAGDA, ELEKES MIHÁLY,
KLEIN SÁNDOR, TÖRÖK IVÁN
Nyelvi lektor:
HAJTMAN BÉLA
FÜGGELÉKEK
Személyközpontú csoportokkal kapcsolatos tapasztalatok
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért ..................................... 183
A „közép-amerikai kihívás” (Klein Sándor) ...................................... 187
Személyközpontú csoportok Magyarországon ......................................... 207
A személyközpontú megközelítés alkalmazásai (Klein Sándor) .... 211 Kultúrák
közötti kommunikáció (Klein Sándor) ............................................... 223
A résztvevők által együttesen facilitált csoport (Draskóczy Magda) — 233 Harmadik
típusú találkozásaink (Török Iván) .................................................... 246
Encounter csoportjaim (Elekes Mihály) ............................................ 251
Útmutató kezdő csioporttagoknak (Tony Merry nyomán) .................... 267
Utószó
Cári Rogers amerikai pszichológus gondolatvilága (Mérei Ferenc).... 273 Jegyzetek
....................................................................................................................... 291
A találkozások csoportig
I találkozások csoportja
(llőszó a magyar kiadáshoz)
I linek a könyvnek az eredeti, angol címe az volt, hogy „Cári Rogers on I iitounter
Groups” (Cári Rogers az encountercsoportokról). Az encounter elsődleges
jelentése „találkozás”, az „encounter csoportok” olyan ösz- Mcjóvctelek, ahol
emberek találkoznak jórészt azzal a céllal, hogy fejlődjön a személyiségük. Az
„encounter csoport”, mint szakkifejezés az elmúlt 20 30 évben meghonosodott a
hazai pszichoterápiái irodalomban, „pszichológusi közbeszédben”: egyrészt a
„rogersi”,1 Rogers-féle nondirektív2 (egy másik szakkifejezés, jelentése: nem
irányított), kliensközpontú, személyközpontú fejlesztő csoportok, másrészt a
gyakorlatokkal, játékokkal megtűzdelt, strukturált csoportok jelzésére. Úgy
vélem, az „encounter csoport” kifejezésnek ez a többértelműsége önmagában is
indokolja a c ím változást, de ennél súlyosabban esett a latba az, hogy Rogersnek
ez a könyve — a magyarul korábban megjelent „Valakivé válni (a személyiség
megszületése)” című kötethez hasonlóan3 — mindenkihez szól, ezért nem
akartam, hogy olyan címe legyen, amit csak a szakemberek értenek. A „
Találkozások (a személyközpontú csoport) ” cím4 — reményeim szerint egyrészt
közvetíti, hogy az ilyen csoportokban gyakoriak a mély, emberi találkozások,
másrészt utal arra, hogy ezeket a csoportokat a Cári Rogers nevével fémjelzett
irányzat, a „személyközpontú megközelítés” elméletét, filozófiáját, gyakorlatát
szem előtt tartva szervezték. Ahol ez szerintem nem okoz félreértést, egyszerűen
„csoport”-ot írtam, de néha meghagytam az „encounter csoport” kifejezést is.
(„Csoport”-on egyébként néha a fejlesztő találkozásokra összegyűlt emberek
összességét, néha magát az eseményt értjük.)
Előfordul, hogy a kötetben a „fejlesztő csoport” kifejezést használom az
„encounter csoport” helyett, noha Rogers csak azokról a csoportokról ír,
amelyeket ő és munkatársai vezettek; nem szól a csoportmozgalom sok más
irányzatáról, melyek híveik szerint — sőt, gyakran tudományosan is
bizonyíthatóan - ugyancsak fejlesztők. A „személyközpontú csoport” nagyjából
úgy különbözik a más típusú csoportoktól, ahogy a „kliensközpontú
pszichoterápia” különbözik a más típusú terápiáktól.
A „személyközpontú megközelítés” — vagy, ahogy néha nevezik, a
„személyközpontú pszichológia”5 — elnevezés hosszú fejlődés eredménye. Cári
Rogers az 1940-es évek elején kezdte kidolgozni a tanácsadás és a pszichoterápia
egy sajátos módját, amelyet nondirektív pszichoterápiának
Két előszó
nevezett, arra a tapasztalatra építve, hogy hasznosabb, ha a terapeuta segíti a
klienst abban, hogy felismerje a saját szükségleteit, felfedezze a saját erőforrásait,
mint ha megpróbálja irányítani a fejlődését. Később Rogers és kollégái a
kliensközpontú terápia kifejezést kezdték használni irányzatukra, azt
hangsúlyozva ezzel, hogy a folyamat középpontja a kliens, nem valami módszer,
technika.
A „személyközpontú megközelítés” annak a felismerésnek az eredménye, hogy
azt, amit Rogers és kollégái a terápia során tanultak, más emberi problémákra is fel
lehet használni: ha az emberek egyenlőként találkoznak, ez felszabadítja a bennük
lévő pozitív energiákat, és elősegíti az önmegismerést, az önmegvalósítást, a társas
együttlétet, az alkotóerő kibontakozását.
Az „encounter csoport” kifejezésben az „encounter” jelzőt időnként egy másik
fajta csoporttól, a terápiás csoporttól való elkülönítésre is használják. Rogers és
Sanford így érzékeltetik, hogy ez a megkülönböztetés időnként szükséges, máskor
nem:
10
A találkozások csoportja frl.iil.it.i ;i személyközpontú megközelítés
szellemében a csoporttörténé- i k wkcntcse. Míg azonban a „csoporttörténések
serkentése” elfogadható kifejezésnek tűnt, a „serkentő”, mint főnév sok ember
számára nevetségeim Iliit, ezért kénytelen-kelletlen megtartottam a „facilitátor”
szót (néha iliol nem tűnt félreérthetőnek — a „vezetővel” váltogatva).
( .n i Rogers könyvét az 1984-ben Szegeden tartott „Kultúrák közötti
kommunikáció kreatív megközelítése” című, egyhetes intenzív csoport-
liss/cjövetel alkalmából — a kor hazai szokásainak megfelelően — néhány *z.u
péklányban sokszorosítva (kézirat gyanánt!) megjelentettük. A fordí- lok - Perhő
Éva és Sarlós Katalin — jeles munkát végeztek, a kötet ronggyá olvasva azóta is
féltett kincse sok akkori résztvevőnek. Köszönettel tartozom nekik, hogy
hozzájárultak fordításuk felhasználásához, de ha most 1111 aolvassák a könyvet,
valószínűleg kevés olyan mondatot fognak találni, ami változatlan maradt.
Természetesen nem állíthatom, hogy amikor vál- mzt.ittam, mindig javítottam, de
a szándékom ez volt: az olvasó szolgálata, az eredetit közvetítő, ugyanakkor
érthető és élő szöveg „előállítása”.
kihagyva a nyelvi problémákat, hadd térjek vissza röviden a facilitá- ltir
kérdésére. A facilitátor tehát igyekszik elősegíteni, hogy a csoportban olyan légkör
alakuljon ki és maradjon fenn, amelyre az empatikus odafigyelés, az őszinteség, a
másik ember elfogadása a jellemző. A facilitátor „szerepe” ebben az értelemben
hasonló az egyéni tanácsadó, a terapeuta szerepéhez: empatikusán figyel,
megnyilvánulásaiból a többiek érezhetik, hogy elfogadja őket olyannak,
amilyenek, kapcsolatait az őszinteség jellemzi. A jó facilitátor a csoport többi
tagjához hasonlóan tanulóként vesz részt a csoportban (nem tanárként vagy
„pszichoterapeutaként”), együtt megy a csoporttal, amerre az menni akar (nem ő
szabja meg az irányt), érzékelteti, hogy a negatív és pozitív érzelmek
kifejezésének egyaránt helye van a csoportban.
Én magam 1980 óta veszek részt - néha csoporttagként, néha faci- li latorként
— csoportokban, és egészen a legutóbbi időig meg voltam győződve a facilitátor
rendkívüli jelentőségéről. 2007-ben, Mallorcán vettem részt először olyan
személyközpontú összejövetelen, amelynek nem volt kijelölt facilitátora, s a 250
résztvevőnek mégis intenzív fejlesztő élményben volt része. Egyre több írást
fedezek fel a facilitátor nélküli csoportok előnyeiről. Ez azonban nem azt jelenti,
hogy a csoportokban ne legyen facilitátor, hanem azt, hogy minden résztvevő
facilitátorrá válhat.7 (E könyv 3. fejezetében Rogers leírja, milyen viselkedést vár
el magától, ha ő a facilitátor, és melyek a facilitátoroknak azok a viselkedésformái,
ame-
l1
Két előszó
lyek szerinte nem segítik elő vagy éppen hátráltatják a csoporttagok fejlődését. A
függelékben Draskóczy Magda leír egy olyan hazai csoportot, amelynek erejét
talán éppen az adja, hogy nincs kijelölt facilitátora.)
Cári Rogers 1963 végén költözött Kaliforniába. A San Diego melletti La Jolla
csodálatos hely: gyönyörű a tengerpart, ideális az időjárás, kellemesen
barátságosak az emberek. Munkahelye a Western Behavioral Scien- ces Institute, a
kor kiváló tudósainak találkozóhelye volt (a pszichológusok közül például
Abraham Maslow, Charles Osgood, a filozófus Polányi Mihály mellett sok-sok
más híres nevet is felsorolhatnék). A környezet sokféle tevékenységre inspirálta
Rogerst, a legnagyobb ismertséget azonban az „encounter csoportok” hozták meg
számára.8 Idejének jelentős részét töltötte ebben az időben a csoportokkal,
olyannyira, hogy sokan azt hitték, ő indította el ezt a mozgalmat. 9
Amikor több mint 20 éve Kenneth D. Benne-nel, a National Training
Laboratories (NTL) egyik alapítójával beszélgettem, ő érdekesen mesélte el, hogy
Kurt Lewin és munkatársai 1947-ben hogyan „fedezték fel” a később
„tréningcsoportnak”, „laboratóriumi módszernek” nevezett „csoportozást”.10
Rogers mindjárt az első fejezetben ír erről, de talán érdemes meghallgatni a
szemtanút is:
12
A találkozások csoportja kglrtbb jellegzetesség talán az, hogy míg
az utóbbi fő célja a vezetői ha- i< konys.ig fejlesztése (részben a
személyiségfejlődés segítségével), addig az r|o|il>i fű célja a résztvevők
személyiségfejlődésének elősegítése (azt remélve, hogy eltol munkahelyükön is
hatékonyabbá válnak). A személyköz- pcititú csoport viszonylag strukturálatlan, a
résztvevők személyiségének l< llqi-zésére szabad teret enged: olyan légkört
teremt, amelyben a részt- V< vök úgy érzik, biztonságban vannak, amikor
érzéseiket, gondolataikat iiyíli.in Icözlik a többiekkel. Az őszinteség őszinteséget
vált ki, a megszokni! klisék, a vesztes játszmák helyébe új, építő jellegű
viselkedésformák h pnek, melyeket a résztvevők a csoporton kívül is
felhasználhatnak.
11 leiének utolsó három évtizedében Rogers sokat foglalkozott a csoportúkkal,
és kiterjesztette a csoportok célját. E könyv megjelenését követően H
„csoportozást” egyre inkább igyekszik a társadalmi és politikai kérdések inig
oldásának szolgálatára is felhasználni. 1972-ben Eszak-írországban vezeteti
csoportot, melyben militáns katolikusok^ protestánsok vettek >észt (erről
nagyhatású film készült), majd fokozatosan az élesen szembenálló emberek
csoportjait is magába foglaló nagycsoport felé fordult .íz érdeklődése. így jutott el
például Brazíliába, Mexikóba, Dél-Afriká- II.I, Spanyolországba, Angliába,
Olaszországba, Nyugat-Németországba, Ausztriába és Magyarországra. A könyv
Függelékében a nicaraguai válság ii lején vezető politikusok részvételével tartott
összejövetel és a szegedi találkozó leírása illusztrálja a „késői Rogers”-nek ezeket
a messzire előremutató törekvéseit. (Ez utóbbinak az adja az aktualitását, hogy
2009-ben ugyanazon a helyen, a szegedi Ifjúsági Házban, Rogers nélkül, de
Rogers- ic is emlékezve újra összejövünk egy egyhetes találkozóra.)
A Függelékkel az egyik célom éppen ez volt: bepillantást nyújtani abba,
hogyan alakult Rogers és a csoportmozgalom sorsa a könyv megjelenését
követően. (A Függelékben megtalálható az 1970 utáni „nevezetes
személyközpontú csoportok” rövid összefoglalása.) Másik célom az volt, hogy a
csoportozás magyarországi helyzetéről adjak némi ízelítőt. (A „bepillantás” és az
„ízelítő” kifejezések talán érzékeltetik, hogy rendszeres áttekintésre e kötet
keretében nem volt mód.)
A fejezetek elé Rogers 1980-ban megjelent könyvéből (A IWy of Being; Egy
létezési mód) válogattam mottókat. A közeljövőben, negyedikként Rogersnek ezt
a kötetét szeretném a magyar olvasó számára hozzáférhetővé tenni.
Néhány szót hadd szóljak az Utószóról is. Mérei Ferenc 1981-ben készült
írását 1984-ben elkértem tőle, hogy e könyv korábban említett magyar nyelvű
„kalóz-kiadásának” végére illeszthessem. Mérei tanár úr írása
13
Két előszó
Majd Chaim Pótok rabbit idézi: „még a legtanulatlanabb emberek is tudják, hogy
az élet igazán fontos dolgai azok, amelyekre nincsenek szavaink” Igaz. De Harday
Ildikó könyve, „Az elfogadás művészete” és Cári Rogers „Encounter
csoportok”-ja egyaránt azt bizonyítja, hogy sok fontos dolog szavakkal is
elmondható — ha a szavakat az ész és a szív együtt diktálja.
14
A találkozások csoportja
Kiéin Sándor
2008. december
Az intenzív csoporttapasztalat - ahogy én látom
Cári Rogers
< ARI. ROGERS
A SZEMÉLYKÖZPONTÚ
< SOPORTOKRÓL
/ ijy brazíliai
nagycsoporton megtanultuk,, hogy az ilyesfajta csoportokon a n i -./vevők
olyan szokásokat sajátíthatnak el*, amelyekkel síké esen megbirkózhatnak az egyre
bizonytalanabb jövővel,
olyan döntési technikákat dolgozhat ak ki, melyek lényege a széles körű részvétel
egyfajta öhkórrigáló meckánizmüs, és amelyek szinte, minden helyzetben
használhatók*
olyan közösséget alakíthatnak,, amelynek, tagjai kölcsönösen tisztelik egymást, és
amelyre a versenyzésnél jobban jéllemzoáz'együttműködés,
- olyan személyiségfejlődésen mehetnek keresztül, arnclfy fikázott önbizalomban, a belső
értékek és erőforrások megtalálásában, az emberekhez méltó életre való törekvésben
nyilvánul meg.
Évedet
23
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
jelentőségét előszc a vállalatok vezetői ismerték fel, és különösen azoknál a
vállalatoknál teljed el, amelyek számára nem jelentettek problémát a csoportok
költségei. Kéz detben illett a csoportokra a „T-csoport” elnevezés. Olyan tréningek
voltak amelyeken a résztvevőket megtanítottak arra, hogy megfigyeljék, milyer
interakciók alakulnak ki közöttük, milyen csoportfolyamatok bontakozna! ki. Sok
résztvevő úgy érezte, hogy ennek segítségével jobban megértheti, mii miért csinál a
csoportban, és hatékonyabbá válik a munkahelyén, bonyoluli interperszonális
helyzetekben. Az NTL és később mások által is szervezeti T-csoportokon a
résztvevők — a közöttük kialakult bensőséges kapcsolat bizalom révén — gyakran
lényeges változásokon mentek keresztül.
Az intenzív csoporttapasztalatok mozgalmának másik fontos irányzatí a
Chicagói Egyetemen alakult ki. 1946-47-ben a Chicagói Egyetem Tanácsadási
Központjában (Counseling Center ofthe University of Chicago) munkatársaimmal a
Veterán Hivatal (Veterans Administration) tanácsadóinak képzésével
foglalkoztunk. Arra kértek fel bennünket, hogy tartsunk egy rövid, intenzív
tanfolyamot, amely felkészíti ezeket a diplomás embereket arra, hogy személyes
tanácsadóként segíteni tudjanak a II. Világháborúból hazatért katonáknak.
Ügy véltük, semmilyen oktatás nem lenne megfelelő erre a célra, míg, ha
naponta több órát intenzíven együtt töltünk, jobban megérthetik önmagukat,
felfigyelhetnek azokra az attitűdökre, amelyek a tanácsadói kapcsolatban kudarcot
okozhatnak, gyakorolhatják a segítő kapcsolatot - és mindez talán átvihető
tanácsadói munkájukba. A tapasztalati és kognitív tanulás kombinációja olyan
eredményes volt, hogy ezt az eljárást követtük szokásos nyári összejöveteleinken is.
Való igaz, hogy nem foglalkoztunk „módszerünk” elterjesztésével, és csak azért
érdemes ezt a kezdeményezést megemlíteni, mert a chicagói kísérlet némiképp
eltérő hangsúlyai fokozatosan beépültek az intenzív csoport-tapasztalás
mozgalmának gyakorlatába. A chicagói csoportok elsődleges — nem pedig
járulékos — célnak tekintették a személyiség, az interperszonális kommunikáció, a
kapcsolatok fejlesztését, és a Bethelben szervezett csoportoknál tapasztalatibb és
terápiásabb jellegűek voltak. A későbbiekben ez a két cél — a személyes és a
terápiás fejlődés, és az emberi kapcsolatok terén való jártasság fejlesztése — össze-
Imii, és együttesen alkották a gyorsan terjedő csoportmozgalom alapját. \
muzg.ilmn tehát kezdetben egyrészt Lewin gondolataira és a Gestalt |oüi liológiára,
másrészt a kliensközpontú pszichoterápiára támaszko- IIIII ilt hamarosan más
elméletek is szerepet kaptak alakulásában.
24
A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
25
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról |
egymást), családi csoportok (ahol több család együttese alkot csoporto hogy a
szülők tanulhassanak a gyermekeiktől), vannak néhány órás, ni hány napos, sőt
néhány hetes csoportok (a maratoni csoportok 24 órá vagy még tovább
folyamatosan együtt vannak).2
Közös vonások
2<5
A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
I uofrytihb szabadság és jobb kommunikáció révén új gondolatok,
• ll*rperlések bukkannak fel. Az innováció nem fenyegető, hanem kí-
<i-iit>«■ h liciőséggé válik.
A ■ iitpori tapasztalatokat a résztvevők felhasználják a csoporton kí- tilll rlrt
ükben (a házastársukkal, a gyerekeikkel, a hallgatóikkal, a |im»/i<»K.iikkal, a
kollégáikkal, sőt a főnökeikkel is).
Ilii ■>« ,i |> n as valószínűleg ráillik a csoportok többségére, kevésbé alkalmaz-
lnm< I < testált terápián alapuló csoportokra, és általában az olyan csoportok* ■ almi
i vezető erősen kézben tartja és manipulálja a csoportot.
A vr/rtó stílusa és a csoportfolyamatról alkotott elképzelése mindig I N ti
bclulyásolja a résztvevők tapasztalatait. Általában hasonló folya- mriiiil- pts/ódnak
le a vezető nélküli csoportokban is, ahol az egyének lliniiHvi n együtt vannak
anélkül, hogy valakit facilitátornak vagy veze- t •»»* U iirvc/ncnek ki.
11 loportfolyamat
-
A kmeike/ö fejezetben részletesebben bemutatom majd a csoportfolya- UH'itl, ik itt
is szükségesnek tűnik egy rövid áttekintés.
A import strukturálatlan jellege miatt a résztvevők fő problémája az, lóig)
hogyan használják fel az együtt töltött időt (legyen az egy hétvégi IH lilája vagy egy
egyhetes csoport negyvenórányi ideje). Kezdetben Hl aló>u .i megdöbbenés és az
ingerültség — elsősorban éppen a struktu- Mkilaiis.íg miatt. Csak lassanként válik
nyilvánvalóvá, hogy majdnem iiiinilr-nki a többi csoporttaghoz és önmagához
vezető út megtalálását tekinti lő céljának.
Anniit fokozatosan, próbálkozva és félénken kifejezik egymás és önmaguk Iránti
érzéseiket, egyre világosabbá válik, hogy amit eleinte mutattak itiii|-iikl>ól, az csak
álarc volt. Óvatosan előjönnek a valódi érzések. A kül lő maszk és a belső személy
közötti ellentét az órák múlásával egyre felis- mri Intőbbé válik. Apránként kialakul
a valódi kommunikáció, oldódni luzi lenek a gátlások. Aki azt hitte, hogy igazi
érzései a csoport számára ir||esen elfogadhatatlanok, megdöbbenve tapasztalja,
hogy annál jobban ellop,adják, minél valódibbá válik. Sok ember különösen fél a
negatív érit « iiől, mert biztosnak tartja, hogy dühét vagy irigységét a másik valószí-
niileg nem fogadja el. Lassanként kiépül a bizalom, és a többi csoporttag iránti
melegség és szeretet érzése. Egy asszony így fejezte ki ezt egy vs sárnap délután:
„Ha péntek este bárki is azt mondta volna nekem, hog mára a csoport minden tagját
27
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
szeretni fogom, azt válaszoltam volna, hog diliházba való.” A résztvevők olyan
közelséget és intimitást éreznek, ami lyet még házastársukkal vagy családtagjaikkal
sem, mert itt mélyebben í teljesebben tárják fel magukat, mint családjuk körében.
Egy ilyen csoportban tehát az egyén jobban megismeri önmagát és többieket,
mint ahogyan az a társas kapcsolatokban vagy munkacsopoi tokban szokásos
(hiszen az emberek hajlamosak arra, hogy igazi énjüké elrejtsék). A csoportban
szerzett tapasztalatok a résztvevők hasznára vá hatnak később, mindennapi
élethelyzeteikben.
Nehéz lenne manapság olyan közepes méretű várost találni az USA-bán J ahol az
intenzív csoporttapasztalás valamely formája ne lenne elérhetők Egyre nagyobb az
érdeklődés a csoportok iránt. Egy évvel ezelőtt, amikorl egy 200 fős, nem
szakmabeli hallgatóság előtt tartottam előadást, meg-l kérdeztem a szervezőt, hogy
szerinte a hallgatóság hányadrésze szerzett! tapasztalatot valamilyen fejlesztő
csoportban. „Kevesebb, mint harmada”! — volt a válasz. Miután röviden
elmondtam, milyen egy fejlesztő cso-l port, és megemlítettem néhány elnevezését,
kértem, nyújtsák fel a kezüket azok, akik már részt vettek ilyen csoportban. A
hallgatóságnak kb. háromnegyede jelentkezett. Biztos vagyok abban, hogy tíz évvel
ezelőtt legfeljebb ötvenen válaszoltak volna így.
A teljes és szervezetien spontaneitás miatt különösen figyelemre méltó a
terjedés gyorsasága. Néhány jobboldali politikus vádaskodása ellenére a csoportok
terjedése nem valamiféle „összeesküvés”. Semmilyen szervezet nem szorgalmazta,
alapítványok, kormányok nem finanszírozták, nem idézték elő a fejlesztő csoportok
terjedését.
Valójában sok pszichológus és pszichiáter rosszallóan szemlélte ezt a
mozgalmat. Ennek ellenére a templomokban, a főiskolákon, a nevelési
központokban és a vállalatoknál is növekedett a csoportok száma. Olyan emberek
spontán igénye volt ez, akik nyilvánvalóan kerestek valamit. Szervezetünk — a
Center fór Studies ofthe Person — néhány tagja például egy ízben nyári
tanfolyamot tartott facilitátorok képzésére. A tanfolyam
28
A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
I >111 Mű tővé tettük, hogy a résztvevőkből alakult párok egymást kö- lin
vegeken egy-egy csoportot vezessenek. A csoportok résztvevőit li'bi'iit'iuk, hogy
egy rövid címlista alapján tájékoztatót küldtünk M OH I >ii góli.in. Nem jelent meg
fizetett reklám, sőt újsághír sem. Az Xnl> >| nTjik.id.in ösztönző az volt, hogy a
résztvevők csak a szállásért és I4«II iizeitek, részvételi költség nem volt (hiszen
megírtuk, hogy a Ibiin minik maguk is tanulók lesznek). Azt hittem, hogy ilyen
csekély LilillilUmi.il nem lesz sok jelentkező. Megdöbbenésemre hatszázan je-
uikrnrk a/ első és nyolcszázan a második hétvégére. Ez a spontán igény !• dr'l
nejét, méretét jelzi.
Hl iiknz/j a csoportok gyors terjedését? Úgy vélem, az igények két IIMOIHVHIX'II
fakadnak:
Az első kultúránk növekvő dehtimanizálódáscr, nem az ember számít, iip Hl
a k.'utyaszáma. Ez a személytelenség lassan minden intézményünkéi Adtatja,
A második elem az, hogy a jólét következtében oda tudunk figyelni |i<>|i li,
Ü szükségleteinkre. Amíg a következő havi lakbéremmel foglalko- t.iiii, in ni
I irányzatfélelmetessége
Ebből a részletből talán érzékelhető, hogy egy szöveghű idézet hogy: válhat
tökéletesen megalapozatlan állítások és homályos, rémületbe ej célzások alapjául.
Egy jobboldali újságíró azt kérdezi az olvasóitól, hogy „nem a náci mus és a
szocializmus lényegét alkotó diktatórikus kontroll érdekéb teszik ki
pedagógusainkat az ilyen tréningeknek?”4 A John Birch Társas: hivatalos
lapjában megjelent „Tréningek a megtervezett változás érdek ben” című cikk
szerzője pedig azt állítja, hogy a tréningeket országszer az összeesküvő baloldal
erői terjesztik.5 Még sokáig idézhetném a bút ságokat és hazugságokat: sok
szélsőjobboldali vall autoriter nézeteket, úgy véli, hogy az ember természeténél
fogva gonosz.6 A mindannyiunk körülvevő, hatalmas, személytelen erőkhöz
képest tehetetlennek érz magukat, ezért olyan „ellenséget” keresnek, amelyet
gyűlölhetnek. Ily nek voltak régen a boszorkányok, McCarthy idején a
kommunisták, mo pedig a szexuális nevelés, a tréningek, a „vallástalan
humanizmus” és m „démonok”.
Egy másik — hozzám közelebb álló — magyarázat szerint az encount
csoportok a személyes függetlenség növekedéséhez, az érzések nyíltab
vállalásához, a kreativitás fokozódásához, az intézmények merevségév<
szembeni fokozottabb ellenálláshoz vezetnek. így nem csoda, hogy az a' ember,
aki fél a változástól, fél a fejlesztő csoportoktól is, és ezért szívósan sőt esetleg
erőszakosan szembefordul az intenzív csoporttapasztalással.
30
A fejlesztő csoportok eredete és elterjedése
|l> I |i /íftfll
31
Második feje:
A csoportfolyamat
I I. ’ilfihlf beszélgetésekben és a számomra oly sokat jelentő intenzív cső- • során egyaránt azt
tapasztaltam, hogy ...ha valóban meghallom,
• • kor valaki elmond egy számára abban a pillanatban fontos dolgot, ha lem nem csak a
szavakat, de öt magát, és tudatom vele, hogy megháláltam mondanivalója személyes jelentését —
sok minden történik: hálásan hü” it . megkönnyebbül, még többet szeretne elmondani belső
világáról, a érzése tölti el, nyitottabbá válik a változás folyamatára.
35
A csoportfolyamat
csináljunk? Ki a felelős értünk? Mi a csoport célja?”.
36
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
2. Az önkifejezéssel vagy explorációval szembeni ellenállás. A mindenirányú
kavargás szakaszában általában meglehetősen személyes hangot ütnek meg
néhányan, ami ambivalens érzéseket kelt a többi csoporttagban. Egy csoporttag
utólag így ír a tapasztalatairól:
Van egy énem, amit a világ elé tárok és egy másik, amelyik csak az enyém.
Társaságban megpróbálom azt az érzést kelteni, hogy rátermett, tájékozott,
higgadt, gondtalan vagyok, de a viselkedésem többnyire hamisnak, művinek tűnik:
az emberek észreveszik, hogy ez nem a valódi énem. Azokat a gondolataimat,
amelyekből a hibáimra lehetne következtetni, nem mondom ki. Belső énemet —
szemben a világnak mutatott képpel — a kételyek jellemzik. Hogy milyennek vélem
magamat, az nagymértékben függ attól, hogy mások hogyan reagálnak rám. Ezt a
privát énemet néha teljesen értéktelennek érzem.
3/
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Egy felnőtt a sokat beszélő emberekkel szembeni ellenérzését fejezi ki, de
ingerültségét a vezetőnek címzi: „Igazán nem értem, miért nem hallgattatja el őket
valaki. Én kidobnám Geraldot az ablakon. Vagy megmondanám neki, hogy túl
sokat beszél, és menjen ki. Szerintem a csoportvezető egyszerűen ne figyeljen oda
az olyan emberekre, akik már nyolcszor közbeszóltak.”
Miért a negatív érzések kerülnek először a felszínre? Csak találgatni tudok.
Egyrészt ez az egyik legjobb módszer arra, hogy a résztvevők kipróbálják, valóban
olyan biztonságos hely ez, ahol őszintén, szabadon viselkedhetnek, vagy vannak
viselkedésformák, amelyekért itt is büntetés jár. Másrészt a pozitív érzéseket
sokkal nehezebb és veszélyesebb kifejezni, mint a negatívokat. Ha azt mondom,
szeretlek, sebezhetővé válók, kiteszem magam a visszautasítás szörnyű
veszélyének. Ha azt mondom, gyűlöllek, legfeljebb megtámadnak, de ez ellen
tudok védekezni.
Bármi legyen is az oka, az elsőként kifejezett, valóban átélt „itt és most” érzés
többnyire negatív jellegű.
5. Személyes jelentőségű érzelmek kifejezésre juttatása és megbeszélése. Ta-
lán furcsának tűnik, hogy a kezdeti zavar, az önkifejezéssel szembeni ellenállás, a
külső eseményekre koncentrálás, a bíráló és haragos érzelmek kifejezése után az
egyik résztvevő hirtelen kitárulkozik a csoport előtt. Valószínűleg azért, mert
felismerte, hogy ez az ő csoportja, neki kell tennie valamit azért, hogy olyanná
váljon, amilyenné szeretné. Megtapasztalta, hogy negatív érzéseket minden
katasztrófa nélkül fejeztek ki és fogadtak el. Felismeri, hogy itt szabadság van —
bár veszélyes szabadság. Kezd kialakulni a bizalom légköre. így él a lehetőséggel,
és megmutat egy mélyebb réteget valódi énjéből. Az egyik férfi arról beszél, hogy
kelepcébe került, mert úgy érzi, hogy reménytelen a kommunikáció közte és a fele-
sége között. Egy pap bevallja egyik felettese iránti elfojtott haragját. Mit kellene
tennie? Egy tudós, aki egy nagy kutatóintézetet vezet, elmondja, mennyire
elszigetelt: nincs egyetlen barátja sem. Amikor befejezi, fájdalmában kicsordul a
könnye, amit — biztos vagyok benne — évek óta visszanyelt. Egy pszichiáter arról
beszél, hogy egy páciensének öngyilkossága miatt bűntudatot érez. Egy negyven
éves férfi elmondja, hogy képtelen megszabadulni a köteléktől, amely anyjához
fűzi, aki minden lépését irányítani akarja. Megkezdődik az a — gyakran nagyon
fájdalmas — folyamat, amit az egyik csoporttag „az én középpontja felé tett
utazásnak” nevez. Az egyik egyhetes csoportunkon Sam így reagált arra, hogy
valaki a lelki erejéről beszélt:
38
A csoportfolyamat
Sam: Én sohasem éreztem, hogy erős vagyok. (Szünet) Azt hiszem, az első nap
volt, amikor veled beszéltem, Tóm, hogy elmondtam, menynyire meglepett,
amikor észrevettem, hogy valaki megijedhet tőlem. I'.z igazi felfedezés volt,
teljesen új tapasztalat. Annyira megszoktam, hogy én ijedek meg másoktól,
hogy nem is jutott eszembe, hogy valaki megijedhet tőlem.
A/ ilyen önfeltárás néha nagyon nehéz, és nem várható el, hogy az egész tumort
fogékony legyen rá. A következő részletben intézetben élő prob- I in.is serdülők
csoportjában az egyik fiú fontos dolgot tár fel önmagáról, .inulyet egyesek
megértőén fogadnak, mások elutasítanak:
(leorge: Erről van szó. Túl sok problémám volt otthon. Hm, azt hiszem,
néhányan tudjátok, hogy miért vagyok itt, hogy mivel vádoltak. Mary: Én nem.
lacilitátor: Akarod elmondani nekünk’
(leorge: Nos..., hm... elég kínos.
(tarol: Gyerünk, nem lesz olyan rossz.
(leorge: Jó. Megerőszakoltam a nővéremet. Ez az egyedüli otthoni problémám,
de túl vagyok rajta, azt hiszem. (Meglehetősen hosszú csend) Ireda: Hű, ez
iszonyú!
Mary: Az embereknek vannak problémái, Freda. Gondolom, tudod. l'reda:
Igen, tudom, de eeez?!
l'acilitátor (Fredának): Tudsz ezekről a problémákról, mégis iszonyodsz tőlük.
(leorge: Látjátok, mire értettem; kínos erről beszélnem.
Mary: Igaz, de kell.
(leorge: Fáj erről beszélni, de tudom, hogy meg kell tennem. így nem fog egész
életemben nyomasztani a bűntudat.
I .átszik, hogy Freda teljesen elhatárolódik, míg Mary mély elfogadást mulat.
George kockázatot vállal azzal, hogy kitárulkozik.
6. Az egymás iránti érzések kifejezése. A folyamat megindulása előbbit! óbb
felszínre hozza a csoporttagok egymás iránti érzéseit, melyek néha pozitívak, néha
negatívak. Például: „Fenyegetőnek érzem, ahogy hallgatsz.” „Anyámra
emlékeztetsz, akivel nehéz életem volt.” „Az első pillanatban, ahogy megláttalak,
rögtön ellenszenves voltál.” „Olyan vagy nekem itt a csoportban, mint egy fuvallat
friss levegő.” „Tetszik nekem a megértő mosolyod.” „Minden megszólalásoddal
egyre ellenszenvesebbé válsz nekem.” Ezeket az érzéseket meg lehet beszélni, és a
növekvő bizalom légkörében a csoport ezt többnyire meg is teszi.
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
7. A csoport gyógyító képességének fejlődése. A csoport egyik legizgalmasabb
jelensége az, hogy sok résztvevő milyen természetes és spontán módon tud
segíteni azoknak, akik szenvednek valamitől. Ennek egyik szélsőséges példájaként
egy nagy gyártelep karbantartási vezetője jut eszembe, aki a vállalati vezetőképző
csoport egyik legalacsonyabb státuszú tagja volt. Mint elmondta, „őt még nem
fertőzte meg az oktatás”. Kezdetben a csoport hajlott arra, hogy lenézze. Ahogy a
résztvevők személyiségük egyre mélyebb rétegeit tárták fel, ahogy kezdték
őszintén kifejezni az érzéseiket, kiderült, hogy ő a csoport egyik legérzékenyebb
tagja. Megértő és elfogadó volt. Felfigyelt azokra az érzésekre, amelyeket még
nem juttattak kifejezésre, de már éppen a felszín alatt voltak. Míg mi többiek arra
figyeltünk, aki éppen beszélt, ő gyakran észrevette, hogy másvalaki némán
szenved és segítségre szorul. Attitűdje érzékeny és serkentő volt. Minthogy ez a
jelenség elég gyakori csoportjainkban, az az érzésem, hogy sokkal több ember
rendelkezik terápiás képességgel, mint hisszük. Csak megfelelő csoportlégkörre
van szükség ahhoz, hogy ez a képesség felszínre törjön.
A következő példában a facilitátor és néhány résztvevő Joe-nak próbál segíteni,
aki elmondta, hogy majdnem teljesen hiányzik a kommunikáció közte és a
felesége között. Hosszabb részletet közlök a magnóra rögzített ülés anyagából,
hogy kitűnjön, milyen sokféleképpen igyekeztek a csoporttagok segítséget
nyújtani. John ismételten elmondja neki, hogy szerinte „biztosan mit érez a
felesége”. A facilitátor újra és újra megpróbálja fellebbenteni a törődő gondosság
álarcát. Marié segíteni próbál Joe-nak, hogy felfedezze, valójában mit érez abban a
pillanatban. Fred megmutatja, hogy milyen magatartások közül választhat. Nem
történik csoda, de a részlet vége felé Joe kezdi megérteni, hogy csak az segíthet, ha
felesége elé tárja valódi érzéseit.
Joe: Igazán óvatosnak kell lennem, ha olyan helyre megyek, ahol sok embert
ismerek, és én mindent meg is teszek, hogy a feleségem ne érezze azt, hogy
kimarad; és hát... a dolgok úgy megváltoztak az utóbbi évben, hogy
reménykedem, bár egy ideig nem volt reményem. Nem tudom, áttörhetjük-e
vagy nem. (Szünet)
John: Egyre csak az jár az eszemben, hogy nagyon be akar kerülni a bensődbe.
Joe: így van.
John: Nem... Nem sértőnek értettem, úgy értettem...
40
A csoportfolyamat
Inc: Nem. (Szünet) De épp arról van szó, hogy hogyan csináljam. A iniiidenit,
hagynom kell, hogy bekerüljön, de óvatosnak is kell lennem, és nem túl gyakran
van alkalom rá.
íacilitátor: Úgy érzed, óvatossággal mentél valamire ebben a csoport- li.m?
(Szünet)
/ni': Nem, itt egész másképp viselkedem, vagyis úgy gondolom, hogy In egyáltalán
nem voltunk óvatosak.
íacilitátor: Szerintem sem. Úgy gondolom, sok kockázatot vállaltál. h>c: Azt
értem óvatosság alatt, hogy gondosan vigyázok arra, hogyan mondok valamit,
különben rám húzzák.
íacilitátor: Ha...nos jó, azt hiszem, nyersebb leszek...azt gondolod, ő nem tudja,
hogy mikor óvatoskodsz, ez marhaság.
/oc: Ezt elfogadom.
í acilitátor: Ha valaki közeledik hozzám, és érzem, hogy nagyon óvatosan és
finoman mozog, akkor arra gondolok: mit akar ez elérni velem?
/oc: Igen, megpróbáltam másként... Az a legrosszabb...talán kezdetben lói durva
voltam. Amikor veszekedtünk..
íacilitátor: Igen, de ez úgy hangzik... igazán nagyra értékelem, hogy kockázatot
vállalsz, és a bizalmat, amit belénk helyezel, amikor egy ilyen helyzet ről beszélsz,
de most rajtad kívül eső dolgokról kezdesz el beszélni. !<>hn: Egyre az jár az
eszemben, képes vagy-e az ő érzéseit érezni!
/oc: Igen, hm, az érzések, igen... Úgy érzem, kezdem sokkal jobban áiérezni az ő
érzéseit és...hm... az bosszantott, hogy eszembe jutott néhány érzése, amit szeretett
volna velem megéreztetni, de én elutasítottam őt. Nos, itt kezdődött az én bajom.
És...de megérzem, amikor kiborul, és akkor...nem tudom... akkor én...
íacilitátor: Mi érzel? Tegyük fel, hogy hazamész és ő csendes, mert távol voltál, és
azon rágódik, mi történt, és meglehetősen nyugtalan. Milyen érzést vált ez ki
belőled?
/<>e: Hm.. .hajlamot a visszahúzódásra.
Marié: Mit érezték..visszahúzódást? Vagy haragot, esetleg dühöt? /oe: Főleg
régebben eléggé könnyen rám jött...most már nem annyira. Erre azért eléggé
vigyázok.
Marié: Igen, de nem ezt kérdeztem.
foe: Rendben van.
Marié: Nem azt kérdeztem, hogy féken tudod-e tartani az érzéseidet, hanem azt,
hogy mit érzel ilyenkor.
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Joe: Hm...ma már többnyire csak visszahúzódok és várok; és tudom, ha képes
vagyok arra, hogy átvészeljem az estét, akkor holnap reggel másként lesz.
Fred: Ügy érzed, hogy védekezned kell, és ezt a védekezést visszahúzódással
fejezed ki, mert...
Joe: Nos, ő nem szereti.
Fred: De te kevésbé szereted így, mintha veszekednétek?
Joe: Igen... mert az egyetlen dolog, ami segíthetne, ha azonnal kifejezném,
amit érzek. És remélem, hogy ettől más lesz... Attól, hogy „Nagyon zokon
vettem, amit most mondtál”, vagy valami ilyesmitől, mert azelőtt én mindig
visszafeleltem neki, és ez nagy hülyeség volt. Egyszerűen nem jött be, és aztán
mindig azt mondta, hogy én kezdtem..., de ma már annyira tudatában vagyok,
hogy mikor dühös...úgy értem...ez igazán világos számomra, csak éppen nem
tudom, hogyan kezeljem.
Látható, hogy a maga módján mindenki próbál segíteni Joe-nak, hogy
konstruktívabb, valódibb kapcsolatot tudjon kialakítani a feleségével.
8. Onelfbgadás és a változás kezdete. Sokan úgy vélik, hogy az önelfogadás
akadályozza a fejlődést. Valójában e csoportokban - és a pszichoterápiában —
ezzel kezdődik a változás.
Néhány példa a kifejezésre juttatott attitűdökből: „Domináns ember vagyok,
aki szeret másokat irányítani. Saját képemre akarom őket formálni.” „Egy sérült és
agyonhajszolt kisfiú lakik bennem, aki nagyon sajnálja magát. Kompetens és
felelős igazgató vagyok, de én vagyok ez a rossz kisfiú is.”
Eszembe jut egy kormánytisztviselő, aki kiváló mérnök is volt. Az első
csoporttalálkozón azt a benyomást keltette bennem — és gondolom másokban is
—, hogy hideg, zárkózott, némiképp keserű, bosszús és cinikus. Amikor elmondta,
hogyan működik az irodája, úgy tűnt, mintha felolvasna: nem volt benne
melegség, emberi érzés. Az egyik első ülésen, amikor a feleségéről beszélt, az
egyik csoporttag megkérdezte: „Szereted a feleséged?” Hosszú ideig csönd volt,
majd a kérdező ezt mondta: „Ez számomra érthető válasz.” „Nem, várj egy
pillanatot” - mondta az igazgató. „Azért hallgattam, mert azon gondolkoztam,
hogy szerettem-e valaha bárkit is. Nem hiszem, hogy valaha is igazán szerettem
volna valakit”. Drámaian világossá vált a csoport számára, hogy elfogadta
önmagát sze- retetre képtelen személyként.
Néhány nap múlva nagy figyelemmel hallgatta, ahogyan egy csoporttag a
személyes érzéseiről beszélt: magányáról, fájdalmáról és arról, hogy
42
A csoportfolyamat li>li |» l< ni számára az, hogy folytonosan álarc
mögé bújva él. Másnap reg- I! I </i mondta: „Éjjel egyre csak azon gondolkodtam,
amit Bili mondott lirkfink. l'-gy kicsit meg is könnyeztem. Nem emlékszem,
mikor sírtam yinl|.ii.i, sőt arra sem, mikor éreztem valójában valamit. Amit most
érez- IKIII, talán szeretet volt!”
Nem meglepő, hogy mielőtt még a hét letelt volna, azon kezdett gondolkodni,
hogyan bánjék cseperedő fiával, aki elé szélsőségesen szigorú luivricl menyeket
állított. Igazán értékelni kezdte felesége iránta tanúsított teleiét, és úgy érezte,
bizonyos mértékben viszonozni is tudja.
I gy következő magnófelvétel-részlet, amely serdülők csoportjáról ké- tjli . az
önelfogadás és az önvizsgálat kombinációját mutatja. Art éppen a „kagylójáról”
beszélt, és éppen azzal a problémával kezdett foglalkozni, Imgvan fogadja el
önmagát is és azt a külszínt is, amit általában mutatni tuukoit magáról.
1/7: Amikor a kagylómban vagyok, hú...
/u/.t: Benne vagy.
zl/7: Igen, teljesen.
Sásán-. Mindig ilyen zárkózott vagy, amikor benne vagy a kagylódban? zl/7:
Nem. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a kagylómban élek, hogy nem is
kényelmetlen. Még csak nem is ismerem az igazi énemet. A/t hiszem, itt egy
kicsit kinyitottam a kagylót. Amikor kívül vagyok a kagylón - csak kétszer
fordult ez elő, és ebből az egyik néhány perce volt —, altkor vagyok igazán én,
azt hiszem. De azután valahogy visszahúzódok a kagylómba, és alig jövök ki
belőle, és amíg én belül vagyok a kagylóban, kívül hagyok valamiféle
látszatképet.
lacilitátor: És senki sem megy be veled?
Art (sírva): Senki sincs ott velem, csak én. Mindent behúzok a kagylóba,
behúzom az igazi énemet, és még zsebre is vágom, hogy biztonságban legyen.
Azt hiszem, tényleg így csinálom: elbújok a kagylómba, és kizárom a valódi
világot. És itt...azt akarom ebben a csoportban csinálni, tudjátok... kijönni a
kagylómból, és messzire eldobni.
Lola: Máris fejlődtél. Beszélni legalábbis tudsz róla.
L'acilitátor. Igen. Az lesz a legnehezebb, kívül maradni a kagylón.
Art (még mindig sírva): Igen, ha tudok róla beszélni, akkor ki tudok jönni és
kint tudok maradni, de mégis, tudjátok, fel kell készülnöm rá, hogy megvédjem
magam. Fáj. Tényleg fájdalmas beszélnem róla.
Világosan láthatjuk itt, ahogy Art elfogadja a visszahúzódott énjét valódi énjének.
De a változás kezdete is nyilvánvaló.
43
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Egy másik résztvevő így számol be a csoportélményeiről: „Úgy jöttem el a
csoportból, bogy sokkal mélyebben átérzem: jó, ha önmagam vagyok, minden
erőmmel és gyengeségemmel együtt. A feleségem azt mondja, hitelesebb,
őszintébb, valódibb lettem.”
A nagyobb valódiság és hitelesség érzése gyakori élmény. Úgy tűnik, az egyén
megtanul önmaga lenni, elfogadni önmagát, és ez a változás alapja. Közelebb kerül
az érzéseihez, amelyek egyre nyitottabbá válnak a változás iránt.
Egy asszony leírja, hogy édesapja nem sokkal a csoport után halt meg, és
hosszú, nehéz utat kellett megtennie az édesanyjához: ...Végtelennek tűnt az utazás,
sok zűrzavarral, zavarodottsággal, mély szomorúsággal, alváshiánnyal, anyám
egészségéért való aggódással. Csak azt tudtam az ott töltött öt nap alatt, hogy az
akarok lenni, amit érzek — nem akarok „érzéstelenítőt”, nem akarom a szokásos
függönyt önmagam és érzéseim közé—, és hogy ezt csak úgy érhetem el, ha teljesen
átengedem magam a megrendülésnek és a fájdalomnak. Az elfogadás és az
átengedés érzése azóta is velem maradt. Azt hiszem, a csoport nagy szerepet
játszott abban, hogy kész voltam elfogadni ezt a tapasztalatot.
45
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Alma: Miért?
John-. Hát, szerintem a pillangó nagyon különös lény. Egész közel mehetsz
hozzá, mint egy új baráthoz, de amint elérted és megsimogatnád vagy
megnéznéd, elrepül.
Alma (Idegesen nevet.)
John-. Már el is ment, tudod, és amíg nem fárasztottad ki annyira, hogy már
nem tud repülni, vagy ha nem tanítottad meg, hogy bízzon benned, nem tudsz
hozzá olyan közel menni, hogy megérinthesd, vagy megtudj róla valamit —
mindig tartanod kell bizonyos távolságot. Ezért emlékeztetsz engem pillangóra.
Valamire, amit jólesne közelről megnézni, de sohasem mehetsz hozzá olyan
közel.
Egy társas összejövetelen furcsa lenne, ha valaki egy mellésodródott résztvevőnek
azt mondaná: „Úgy érzem, félsz attól, hogy valakivel szoros kapcsolatod alakulhat
ki.” De csoportban az ilyesfajta közlés természetes. A csoporttagok visszajelzése
néha nagyon meleg hangú és pozitív, ahogy azt a következő részlet is mutatja:
Leó (lágyan és kedvesen): Amikor az éjszakai virrasztásaidról beszéltél,
felfogtam, hogy milyen kifinomultan érzékeny vagy. (Mary felé fordulva,
majdnem simogatóan) És valahogy, ha a szemedbe nézek — úgy értem, hogy
nagyon —, az olyan, mintha megérintenél, és ezzel a finom érintéssel el tudod
mondani, amit érzel.
Fred: Leó, amikor azt mondtad, hogy Mary kifinomultan érzékeny, istenemre
mondom, én is ezt éreztem! Nézd csak a szemét!
Leó: Ühüm.
Az önmegértés és a csoporttal való találkozás élményét előidéző negatív és pozitív
visszajelzés jelentőségét érzékelteti egy fiatalember naplójának részlete, amelyben
leírja, mi történt, miután elmondta a többieknek, hogy nem érez irántuk semmit, és
hogy szerinte a csoport sem érez semmit őiránta: .. .Akkor egy lány elvesztette a
türelmét, és azt mondta a csoportnak, hogy nem érzi, hogy bármi többet adhatna.
Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy feneketlen hordó, és szeretné tudni, vajon
hányszor kell még nekem elmondani, hogy szeretnek engem. Erre pánikba estem, és
azt mondtam magamnak: „Lstenem, igaz lehet, hogy nekem semmi sem elég, és
hogy addig zaklatom az embereket, hogy figyeljenek rám, amíg el nem űzöm őket?”
Erre egy apáca, látva, hogy mennyire aggódom, azt mondta, hogy neki nem
ellenszenvesek a negatív megjegyzéseim, szeret engem, és nem érti, miért nem
veszem ezt észre.
A csoportfolyamat
l-.f inon dia, érdeklem őt, és segíteni akar nekem. Ettől valami tényleg el- d< 7/
derengeni: „Szóval azt érzed irántam, amit én szeretnék, hogy érezz, . Í én
akadályozom meg, hogy ez az érzés elérjen hozzám?”— mondtam. Egé- ■ > n
felengedtem, és elgondolkoztam azon, hogy miért zárkózom el ennyire a tf eretetiik
elől, de nem találtam választ. Ekkor valaki így szólt: „Úgy tűnik, megpróbálsz
állandóan olyan mélyen benne maradni az érzéseidben, mint ma délután is. Azt
hiszem, okosabb lenne, ha adnál magadnak egy esélyt az élményeid
feldolgozására. Talán, ha nem erőlteted annyira, ha nyugalomban In cl egy kicsit,
utána természetesebben tudsz visszatérni az érzéseidhez. ”
Ez a megjegyzés hatásos volt. Beláttam, hogy igaza van, és majdnem azonnal
minden könnyebb lett. Visszaültem, és úgy éreztem, mintha egy ragyogó, meleg nap
kelne fel bennem. Elmúlt a nyomás, és most először melengettek azok a baráti
érzések, amiket a csoporttársaim éreztek irántam. Nehéz megmondani miért, de
csak ekkor éreztem meg, hogy szeretnek. A változás hatékonysága abból látszik,
amit ezután mondtam: „Nos, ennyit rólam. Most aztán igazán Á-rt z vagyok valaki
mást meghallgatni. ” Es valóban így is értettem?
47
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
az Olvasónak, ha megtudja, hogy az ülés végére a két nő eljutott egymás, ha nem is
teljes, de megértő elfogadásáig. Ez igazi konfrontáció volt!
12. Segítő kapcsolat a csoportüléseken kívül. A csoportfolyamatról szóló
beszámoló véleményem szerint nem lehet teljes, ha nem tesz említést arról a
sokféle módról, ahogyan a résztvevők támogatják egymást a csoporton kívül.
Mindig nagy élmény átélni azt, amikor valamelyik csoporttag segít annak, aki
igyekszik magát kifejezni, személyes problémáival küszködik, vagy valamilyen
fájó felfedezést tesz önmagáról. Ez történhet a csoportban, de azon kívül is.
Amikor azt látom, hogy két ember sétára indul, vagy hajnali háromig beszélget
valahol, tudom, hogy később nagy valószínűséggel elmondják a csoportban, hogy
egyikük segítséget, megértést, támogatást, szeretetet kapott a másiktól. Sokan
rendelkeznek hihetetlen lelki gyógyító tehetséggel, és ezt használják is, ha érzik,
hogy szabadon élhetnek vele, és úgy látszik, a csoportélmények lehetőséget
nyújtanak erre.
A következő idézet egy levélből való, amelyet egy résztvevő írt a csoportnak
egy hónappal a csoport után, azokról a nehézségekről, amelyekkel a hónap
folyamán szembe kellett néznie:
48
A csoportfolyamat
I /előli sohasem éreztem valódi fizikai fájdalmat mások bánata láttán. Ifljrscn
veled érzek.” Ez az, amit igazi, mély találkozásnak nevezek.
I'gy másik csoportban így ír egy sokgyermekes anya, akinek a házassága
/.imiiyra futott, aki önmagát „hangos, tüskés, hiperaktív” egyéniség- |v 111 írja le,
és aki úgy érezte, nem érdemes élni:
/<< ion réteg alá temettem azokat az érzéseimet, amelyekről úgy gondoltam, bovy
az emberek kinevetnének miattuk, és ez pokoli rossz volt nekem is és a ■
saládomnak is. Utolsó reménymorzsáimmal vártam a csoportot. (Elmondja a i
soportban szerzett néhány tapasztalatát, majd hozzáteszi:) A fordulópontot a te
egyszerű gesztusod jelentette, amikor arra a szurkáló megjegyzé- <> >nrr, hogy
„nem is vagy a csoport tagja, senki sem sírhat a válladon”, egysze- i ilen átöleltél.
Jegyzetfüzetembe ezt írtam az előző éjszaka: ,A világon senki etn szeret engeml”
Olyan valódinak tűnt az érdeklődésed irántam, hogy ez lenyűgözött... Gesztusodat
az elfogadás első jelekéntfogadtam... az én buta, tuskés énem elfogadásaként... és
ezt még sohasem tapasztaltam. Korábban is éreztem, hogy szükség van rám, hogy
szerető, kompetens, mérges, lelkes, ilyen mry olyan ember vagyok, de sohasem
éreztem, hogy egyszerűen szeretnek. A. bála, az alázat és a megkönnyebbülés
hulláma söpört végig rajtam. Nagy vilimmel írtam: „Valóban azt érzem, hogy
szeretnek. ” Nem hiszem, hogy hamar elfelejteném.
50
A csoportfolyamat heten, hogy
azt érzem, ha valaha szükség lesz rá, majd megmutatod, mii rejtegetsz. Ha majd
azt gondolod, tényleg szükség van rá. Ilyen őszinte vagy. És azt hiszem, most
megmutattad a másik oldaladat, amit egész héten nem láttunk. Rosszul érzem
magam, hogy csoporttagként nem segítettem neked, hogy jobban érezd magad.
I g,vesék bizonyára elítélik a „vezetőt”, aki annyira involvált és érzékeny, hogy sír
a csoport feszültségei miatt, amelyeket magára vesz. Szerintem Viszont ez csak
újabb bizonyítéka annak, hogy amikor az emberek hitelesen viselkednek
egymással, bámulatos képességük van arra, hogy valódi és megértő szeretetükkel
meggyógyítsák a másikat, legyen az „résztvevő” vagy „vezető”.
/ 5. Magatartásváltozások a csoportban. A résztvevők csoportbeli viselkedése
megváltozik a csoporttörténések hatására. Több figyelmességet és segítő készséget
tanúsítanak egymás iránt. Megváltoznak a gesztusok, vál- m/ik a hangszín (néha
erősebbé, néha lágyabbá, általában spontánabbá, kevésbé művivé válik, több
érzelmet tükröz).
1 )e ennél is nagyobb jelentősége van a csoporttapasztalást követő ma-
gatartásváltozásoknak. Sok-sok kutatásra lenne szükség, hogy ezt a bonyolult
jelenséget feltárjuk. Az egyik csoporttag változások egész sorától számol be,
amelyek közül egy-egy túl parányinak tűnhet, de egymást felerősítik: „Nyitottabb,
spontánabb, derűsebb, együttérzőbb, empatikusabb, tnleránsabb lettem,
szabadabban fejezem ki magam, biztosabb vagyok mayámban, őszintébbé váltak a
kapcsolataim a családommal, a barátaimmal és a munkatársaimmal, nyíltabban
fejezem ki igazi érzéseimet, könnyebben bevallom, ha valami nem érdekel, jobban
törekszem arra, hogy segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá. ”
Egy másik résztvevő ezt mondta: ,^4 csoport óta megváltozott a kapcsolatom a
szüleimmel. Ez sok nehézséggel járt, de végül is könnyebben megtalálom velük —
különösen az apámmal — a hangot, és közelebb kerültem édesanyámhoz, mint
bármikor korábban. ”Egy harmadik résztvevő szerint: „A csoport segített abban,
hogy tisztázzam a munkámmal kapcsolatos érzéseimet. Jobban érdekel a munkám,
nyíltabbá váltam a munkatársaimmal szemben, és mélyebbé vált a kapcsolatom a
feleségemmel. (Szabadabban tudunk beszélni bármiről, s bízunk abban, hogy
amiről beszélünk, azt keresztül is tudjuk vinni.)”
K változások leírása néha nagyon finom: „Az első változás az, hogy pozi-
tívabban tekintek arra a képességemre, hogy oda tudok figyelni az emberekre, és
meghallom mások néma kiáltását/”
51
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Megkockáztatva, hogy az eredmény túl jónak fog hangzani, szeretném idézni
azt, amit egy anya mondott röviddel egy csoport után: „A gyerekeinkre gyakorolt
közvetlen hatás meglepett engem és a férjemet is... Úgy érzem, hogy olyan nagy
támaszul szolgált az, hogy idegenek ennyire elfogadtak és szerettek, hogy otthon
spontánabbá vált a hozzám legközelebb állók iránti szeretetem. A csoport alatt
gyakorlatot szereztem mások elfogadásában és szeretetében, és ez megmutatkozik
közeli barátaimmal való kapcsolatomban is. ”
Egy későbbi fejezetben meg fogom kísérelni összefoglalni a különböző fajtájú
(pozitív és negatív) magatartásváltozásokat.
52
A csoport folyamat
eset, amikor egy i< otvcvőnek pszichotikus epizódja volt a csoport alatt vagy
közvetlenül tiiana. De az is előfordult, hogy valaki, aki nyilvánvalóan pszichotikus
. pl/ó<loi élt át, nagyon konstruktív módon került ki belőle. Azt a klinikai
véleményt kockáztatom meg, hogy minél pozitívabban halad előre a
< «>pot t folyamat, annál kevésbé valószínű, hogy bárkinek is lelki sérülést
tiktizzoii. Ugyanakkor kézenfekvő, hogy erről a nagyon komoly kérdésről kokkal
többet kellene tudnunk. A potenciális károsodás miatt a résztvevőkben keletkezett
feszültségeket jól írja le egy résztvevő: „Úgy érzem, a i kopt írtban volt számomra
néhány nagyon értékes pillanat, amikor egyes . inbcrekhez igazán közel éreztem
magam. De voltak félelmetes pillanatok itt, .tinikor megéreztem a folyamat erejét,
amitől egyesek mélyen sérülhet nek, vagy nagy fokú segítséget kaphatnak - és nem
lehet előre látni, melyik következik be.”
A csoportok következő kockázata abból fakad, hogy egészen az utóbbi évekig
nem volt szokás, hogy férj és feleség együtt vegyen részt rajta. Ebben valódi veszély
rejlik, reális esély van arra ugyanis, hogy a csoportban részt vevő házastárs a
csoport hatására jelentősen megváltozik. Egy csoporttag
< /t mondta erről: „Úgy gondolom, veszélyezteti a házasságot, ha csak az egyik
házastárs vesz részt a csoporton. Másikuk nehezen tud a csoportban kialakult
érzelmekkel versenyezni.” Az intenzív csoportok egyik gyakori utóhatása, hogy
felszínre hozza a házasságok rejtett feszültségeit.
A vegyes (férfiakból és nőkből álló) intenzív csoportok másik veszélye .iz„
hogy a csoport tagjai között nagyon pozitív, meleg, szeretetteljes érzések
fejlődhetnek ki (amint ezt néhány megelőző példánk és a további fejezetek
bizonyítják). Az ilyen érzések némelyikének szexuális összetevője is van, ami
gondot okozhat a résztvevőknek, és — ha feldolgozása a csoporton nem kielégítő
— fenyegetés a házastársnak. A kialakuló összetartás és szeletet érzése akkor is
házassági problémák forrása lehet, amikor valaki a házastársa elvesztésétől való —
megalapozott vagy alaptalan — félelmét a csoporttagokra vetíti.
Egy férfi, aki egy vállalatvezetők számára tartott csoporton vett részt, egy évvel
később levelet írt nekem, és ebben említést tett házasságának feszültségeiről,
amelyek csoportjának egyik tagjával, Marge-zsal kialakult kapcsolatából
származtak:
53
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Probléma volt Marge miatt. Nagy melegséget, részvétet éreztem iránta, mert
éreztem, hogy nagyon magányos. Azt hiszem, ez a melegség őszintén kölcsönös
volt. Irt nekem egy hosszú, érzelemteli levelet, amit megmutattam a feleségemnek.
Büszke voltam, hogy Marge így érez irántam (a férfi nagyon értéktelennek érezte
magát). De a feleségem nagyon megijedt, mert a sorok közt szerelmi viszonyt
olvasott ki — vagy legalábbis potenciális fenyegetést. Nem írtam többet
Marge-nak, mert valahogy kellemetlenül éreztem magam. Azóta a feleségem is
részt vett egy csoporton, és most már sok mindent megért. Elhatároztam, hogy újra
írok Marge-nak.
... Már az első hét elején felfigyeltem a csoportban egy férfira, aki nagyon bízott a
férfiasságában, de ugyanakkor belátó és kedves is volt. Vonzott ez a kombináció, és
rájöttem, hogy éppen egy ilyen férfitől állna helyre a lelki békém. A hét elsőfelében
sok időt töltöttünk a fenyőfák alatt, és sok közös vonást fedeztünk fel egymásban.
Csütörtökön a csoport után ezt mondta nekem: „Emma, te nem csak a férjed
számára jelenthettél fenyegetést, minden férfira veszélyes vagy. ” Válaszul a ki nem
mondott kérdésemre azt mondta: „Olyan átkozottul biztos vagy az igazadban. "Ez
összetörte az önbizalmamat. A következő csoporton mellém ült. Öt perccel később
könnyekkel a szemében hozzám fordult, és azt mondta: „Istenem, Emma, amit
benned látok, az az, amibe minden nap beleverem az orrom a laboratóriumban,
ahol dolgozom. ” Ahogy ezt mondta, a lábam ujjútól a fejem búbjáig beleszerettem.
Azzal, hogy a probléma férfiaknál és nőknél is azonos, megszabadultam a „pusztító
vagy a férfiakra” címkéjű skatulyából.
Szombat délben Allén hazament a családjához, és egész szombaton és vasárnap
lakodalmi hangulatban voltam. Vasárnap éjjel, amikor visszajött, láttam, hogy
árad a szeméből a szerelem, és a világom teljes lett. Hé főn korán reggel zokogva
ébredtem. Kislány voltam rövid, fodros ruhában. Egy homályos férfialak lebegett a
jelenet szélén. A következő három órában átéltem, milyen az, ha az embert szereti
az apja! Érdekes volt, hogy közben azt is éreztem, milyen az, amikor egy nő
szerelmes egy férfiba. Valahogy Allén szerelme olyan volt, mintha az apaszeretet a
szerelem egy magasabb
54
A csoportfolyamat ja »«//</ lenne. Attól félek, nem túl érthetően fejezem
ki magam, de sajnos II fin tudom jobban...
l'entrk reggel — a csoport utolsó napján — Allén mindenáron azt akarta, hoyy
töltsünk még néhány percet kettesben. Kiültünk egy alacsony kőfalra a napon Azt
kérte, beszéljek az eltelt két hétről. Ezt válaszoltam: „Nehéz volt - terep, de
megtaláltuk a mi utunkat. A kapcsolatunk finom és törékeny. Attól L dér, amikor
megbíztam benned, sohasem kételkedtem, hogy rátalálunk .Mr a- útra. Hogy mi
lesz a jövő? Nem képzelem azt, hogy a férjem leszel, lú mindig tisztelni és szeretni
foglak, mint olyan embert, aki a szeretetével t>n. //>r7zz és szerető asszonnyá tett.
Bízom abban, hogy ez az élmény téged is '<l\'iin emberré tett, aki képes az igazi
szeretette. Mi marad meg mindebből a torolnnl Tálán emberibbé válik a
kapcsolatunk a családunkkal és a munka- türuankkal. Haloványan van egy olyan
érzésem is, hogy a három gyerekem mryerezhet valamit a megváltozott
viselkedésemen keresztül abból, mit jelent ,i», ha valakinek van apja. "Amikor
befejeztem, Allén, akinek sokkaljobb a L" leérd) képessége, mint nekem, és sokkal
jobban ki tudja magát fejezni, mint . M. könnyes szemmel ezt mondta: „ Gyönyörűen
lefestetted, amit átéltünk: egy yéy- . életet. ”
(Itthon az első héten egyik félelmem a másik után morzsolódott szét, ahogy fi) t
nem egyre inkább kibontakozott. Ügy látom, új világomban a derű úgy öthat
mindent, hogy szinte tapintható.
55
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Befejezésül
59
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
elemeit, rájuk koncentrál, megtisztítja vagy megszünteti őket, és az egészségesebbé
válás irányában mozog tovább. Szerintem ez „a szervezet bölcsessége”, amely
minden szinten megmutatkozik, a sejttől a csoportig.
Nem azt mondom ezzel, hogy minden csoport sikeres, 1 vagy hogy a folyamat
mindig azonos. Előfordulhat, hogy a csoporttagok kezdetben zárkózottak, és a
csoport végéig csak néhány apró lépést tesznek a szabadság felé. Egy másik csoport
rögtön érzelemgazdag szintről indul, és sokat fejlődik az összejövetelek során.
Mindkét mozgást a csoportfolyamatok részének tartom, és egyformán bízom
mindkét csoportban, noha ez utóbbit jobban élvezem, mint az előzőt.
Megpróbálom érzékeltetni a célokkal kapcsolatos attitűdömet. Általában nincs
specifikus célom egy-egy csoporttal: őszintén azt szeretném, ha saját céljai felé
fejlődne. Mégis előfordult, hogy személyes elfogultságom vagy szorongásom miatt
volt speciális célom valamelyik csoporttal. Ilyenkor a csoport vagy gondosan
megbuktatta ezt a célt, vagy elég hosszú ideig foglalkozott velem ahhoz, hogy
őszintén megbánjam, hogy sajátos célt tűztem ki magamban. A specifikus cél
negatív hatásait szeretném hangsúlyozni, mert miközben azt remélem, hogy ezt el
tudom kerülni, azt is remélem, hogy a csoportban le fog zajlani valamilyen
folyamat; sőt azt gondolom, ismerem ennek néhány általános irányát, noha azt nem
tudnám megmondani előre, hogy a csoport konkrétan milyen irányba indul el.
Szerintem ez fontos különbség. A csoport mozogni fog — erről meg vagyok
győződve —, de önhittség lenne azt gondolni, hogy képes vagyok ezt a mozgást egy
specifikus cél felé irányítani, vagy hogy ezt kell tennem.
Ügy látom, ez a nézetem ugyanazon az alapon nyugszik, amit évekig
alkalmaztam az egyéni terápiában. Ugyanakkor a magatartásom sokszor
meglehetősen más a csoportban, mint a négyszemközti kapcsolatban. Ezt a
csoportban megtapasztalt személyiségfejlődésnek tudom be.
Általában nem érdekel, mások milyennek látják facilitáló stílusomat. Többnyire
kellőképpen kompetensnek és magabiztosnak érzem magam ezen a téren. Másrészt
tapasztalatból tudom, hogy időnként féltékeny vagyok a társvezetőre, ha
serkentőbbnek tűnik, mint én.
Azt remélem, hogy fokozatosan épp annyira leszek a csoportban résztvevő, mint
facilitátor. Nem szeretném, ha ebből azt a következtetést vonnák le, hogy tudatosan
két különböző szerepet játszom. Ha megfigyelünk egy csoporttagot, aki őszintén
önmaga, láthatjuk, hogy időnként elsősorban azért fejezi ki érzelmeit, attitűdjét,
gondolatait, mert ezzel egy másik résztvevő fejlődését szeretné elősegíteni. Máskor
épp ilyen hitelesen fejez
<60
__________________________ Tudok-e a csoport valódi segítőjévé
válni? ki olyan érzéseket, amelyeknek az a célja, hogy vállalja az önfeltárás koc-
k-izaiái a saját fejlődése érdekében. Ez rám is vonatkozik, bár tudom, hogy
gyakrabban vagyok önfeltáró a csoport későbbi, mint korai szakaszában. Mindkét
vonás valódi része a személyiségemnek, nem pedig szerep.
Ellán hasznos lesz itt egy másik, rövid analógia. Ha egy ötévesnek pró-
l>.ilok»elmagyarázni valamilyen tudományos jelenséget, más terminológi- li
használok és az attitűdöm is más, mintha ugyanezt egy jófejű tizenhat évesnek
magyaráznám el. Azt jelentené ez, hogy két különböző szerepet játszom?
Természetesen nem — csak azt jelenti, hogy valódi énem kétfajta vonását vagy
kifejeződését használom fel. Ugyanígy: egyszer egy másik rnibcr fejlődését
akarom serkenteni, máskor pedig vállalom azt a kockázatot, amely egy újonnan
felismert vonásom feltárásával jár.
11 iszek abban, hogy a csoportra jelentős hatással van, hogy milyen fa- i illiáior
vagyok, a csoportfolyamat azonban sokkal fontosabb, mint az, liogy mit mondok
vagy mit csinálok: a csoport mindenképpen megy a maga útján, hacsak én meg
nem akadályozom. Felelősséggel tartozom a i sopori tagjainak, de nem értük
vagyok felelős.
Minden csoportban, de különösen a csoportszerűen vezetett egyetemi
kurzusokon arra törekszem, hogy a résztvevők egész személyiségükkel, ér-
zelmeikkel és gondolataikkal egyaránt legyenek jelen. Ezt nem könnyű elérni,
hiszen legtöbbünk a helyzetnek megfelelően hol az egyik, hol a másik
„üzemmódot” választja. De talán ezért is, ezt a teljes létezési módot igen nagyra
értékelem. Önmagamat is, az általam facilitált csoportot is azzal próbálom
fejleszteni, hogy lehetővé teszem az egész személy teljes jrli nlétét - gondolataival
és érzéseivel, gondolatokkal átitatott érzéseivel < . érzésekkel átitatott
gondolataival együtt. Nemrégiben egy szemináriumon - számomra sem teljesen
érthető okokból - mindannyian igen jelentős mértékben elértük ezt, és ez nagyon jó
volt.
<61
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról 1
nézek Önökön, és látom, hogy mindannyian egy csónakban evezünk. Hol
kezdjük?” Egy facilitátorokkal folytatott megbeszélésen ezt mondtam:
<62
Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
/ lltwdfliís a csoportban
<63
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
sem a csoport jelentős kezdeti szorongását, azt hangsúlyoztam az első ülésen, hogy
pontosan azzá tehetik a csoportot, amivé akarják. A csoport működéséből úgy tűnt,
mintha ezt mondanák: „Ezt a drága, nehezen kivívott továbbképzést
semmiségekről való fecsegéssel akarjuk eltölteni.” Unalmam és bosszúságom
kifejezése ellentétben állt volna a nekik nyújtott szabadsággal.2 Miután néhány
percig küzdöttem magammal, úgy döntöttem, jogukban áll trivialitásokról beszélni,
nekem meg jogom van nem elviselni ezt. így csendben kimentem a szobából és
lefeküdtem. Aznap és másnap reggel a résztvevők sokféleképpen reagáltak erre. Az
egyik úgy érezte, a távozásommal büntetni akartam a csoportot, egy másik azt
érezte, trükköt játszottam el, a harmadik szégyellte magát az időpocsékolásért, és
volt, aki éppúgy nem szerette az üres fecsegést, mint én. Elmondtam — legjobb
tudásom szerint —, hogy én csupán megpróbáltam ellentmondó érzéseimnek
megfelelően viselkedni, de nekik joguk van a saját módjukon értelmezni a
/ in/miikus megértés
<57
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Szeretném spontán módon kifejezni pillanatnyi érzéseimet. Volt egyszer egy
magnóra vett csoport, ahol nagyon sok minden történt. Amikor a felvételt két évvel
később meghallgattam, meglepődtem, milyen sokféle — főként a résztvevőkkel
kapcsolatos - érzést fejeztem ki. Ha egy csoporttag azt mondta volna a két év
elteltével, hogy „ilyen érzéseket fejeztél ki irántam”, biztos vagyok benne, hogy
határozottan tagadtam volna. De itt volt a bizonyíték arról, hogy az egyes szavak
mérlegelése vagy a lehetséges következmények átgondolása nélkül — a csoport
tagjaként — valóban kifejeztem pillanatnyi érzéseimet. Jól éreztem magam emiatt.
Otthonosabb vagyok az olyan csoportokban, ahol az érzéseim kapcsolódnak a
résztvevők érzéseihez. Ez azt jelenti számomra, hogy a személyes jelentések mély
szintjén kommunikálunk.
Ha valamit kérdeznek tőlem, megvizsgálom a kérdéssel kapcsolatos érzéseimet. Ha
a kérdést valódinak érzem, amely nem tartalmaz valamilyen „titkos” üzenetet,
akkor megpróbálok a tőlem telhető legjobban válaszolni. De nem érzem azt, hogy
feltétlenül válaszolnom kell valamire, csak azért, mert kérdésként hangzott el. A
kérdésben elrejtett üzenet gyakran fontosabb, mint a kérdés maga. Egy kolléga
mondta, hogy úgy viselkedem a csoportban, mint amikor egy hagymáról
fokozatosan kerülnek le az újabb és újabb rétegek, vagyis hogy az érzések egyre
mélyebb szintjét fejezem ki, ahogy a résztvevők is előrehaladnak az önfeltárás
folyamatában. Csak remélni tudom, hogy ez igaz.
Konfrontáció és visszajelzés
68
Tudok-e a csoport valódi segítőiévé válni?
és diagnózisok a serkentés ellentétei. Ha vi- Vrnit frusztrál az, amit valakiben hideg
távolságtartásként észlelek, vagy lliti.il valakinek az intellektualizálása, vagy dühít
egy résztvevő brutalitása így másik résztvevővel szemben, akkor szeretném ezeket
az embereket k/riubcsíteni a bennem létező frusztrációval, imitációval vagy
haraggal. Szamomra ez nagyon fontos.
(íyakran azokat a konkrét cselekedeteket, kifejezéseket használom fel
lumfnmtálásra, amiket az illető korábban csinált vagy mondott: „Most Úgy
viselkedsz, mint amiről egyszer valakinek ezt mondtad: Már megint ti M-rgény
vidéki fiútjátszod?, „Úgy látom, most újra úgy teszel, ahogy te magad leírtad:
mintha gyerek lennél, aki mindenáron helyeslést akar.”
I la valaki lehangolná válik, miután én vagy másvalaki konfrontálta, nagyon is
kész vagyok segíteni neki, ha úgy kívánja: „Úgy tűnik, hogy mái megkaptad, amit
akartál. Szeretnéd, ha egy időre békén hagynánk?” Ilyenkor a válaszától függ, hogy
mi történik, hiszen az illető néha azt akarja, hogy folytatódjék a visszajelzés és a
konfrontáció, még ha az fájdalmas is számára.
69
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Ha nem érzem magam szabadnak személyes problémám kifejtésében, ez két
nemkívánatos következménnyel jár. Először is nem tudok olyan jól odafigyelni.
Másodszor pedig - ezt sok-sok tapasztalatból tudom a csoport tagjai megérzik,
hogy valami bánt, és azt gondolják, hogy ezért (valamilyen ismeretlen módon) ők a
hibásak.
tartózkodás az értelmezéstől
<ia folyamatra vonatkozó megjegyzésektől
71
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
a következménye, hogy kevésbé vagyok személyesen jelen, és mintegy tárgyként
viszonyulok az emberhez.
Ugyanakkor a naivabb csoporttag továbbra is személyes kapcsolatban marad a
zavart egyénnel — és tapasztalataim szerint ez sokkal gyógyítóbb. Ezért azokban a
helyzetekben, amikor egy csoporttag egyértelműen patologikus magatartást
tanúsít, jobban bízom a csoport bölcsességében, mint a sajátoméban, és gyakran
mélyen meglepődöm a tagok terápiás képességén. Ez zavaró és ösztönző
egyszerre. Megláttatja velem, milyen hihetetlen segítő potenciál rejlik a
„közönséges”, a segítő foglalkozások terén képzetlen emberekben, ha megérzik,
hogy élhetnek ezzel a képességükkel.
Mozgás és érintkezés
72
Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni? |HIIIDII vett részt, amit
nagyon értékesnek talált. Mindketten úgy érezni. hogy nem tulajdonítok kellő
fontosságot a fizikai kontaktusnak és a iiiiiiveibális kommunikációnak. Úgy
gondolom, érdekes bemutatni, mi < véleménye erről a kérdésről három olyan
személynek, akik egy család IiAmni generációját képviselik. A következőkben
nem szó szerint, de meghitt KIS pontossággal számolok be arról, hogy mit
mondtak: első személyben. mén így világosabban látszik, hogy önmagukról
beszélnek. Először lrli.ii hallgassuk Natalie Fuchs-ot:
73
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
gezzük, és ezt magyarázat követi: „Ez a mérges részem... ez a piros folt itt...
többnyire be van falazva, de nézd csak: itt-ott kitör. ” A csoporttagok kérdéseket
tehetnek fel a képekről, de az értelmezéseket leállítom. A gyakorlat célja az, hogy a
résztvevők önmagukat tárják fel.
Esetenként a következőt mondom, hogy a csoporttagok gyorsan összeismer-
kedjenek: „ Úgy tűnik, nehezen lépünk túl egymás megismerésének társasági
módjain. Azoknak, akik szívesen kipróbálnának valami újat, azt javaslom, menjünk
körbe, és mutatkozzunk be kezet rázva és egymás szemébe nézve. (Néhány perc
elteltével) Most már ne használjunk szavakat, csak rázzunk kezet és nézzük
egymást. (Később) Most már ne rázzunk kezet, hanem találjunk más módot a
köszöntésre. ”
Az emberek így nagyon sok hasznos információt szereznek önmagukról és
másokról, amire — ha nem is használják fel a közvetlenül ezt követő beszélgetésben
— gyakran utalnak a későbbi üléseken.
A „bizalomsétát”— amikor az egyik ember körülvezet egy másikat, akinek a
szeme be van kötve — igen alkalmasnak találom arra, hogy valaki szembesüljön a
függőséggel kapcsolatos attitűdjével. Sok „bizalomgyakorlatot” is használtam.
Fontosnak tartom, hogy ez ne játék legyen, a megfelelő időben használjuk, és
foglalkozzunk az érzések feldolgozásával.
Társvezetője voltam egy olyan érzékelés-tudatosító csoportnak, melynek
résztvevői hátrányos helyzetű tinédzserek voltak. Sok Esalenben kidolgozott
eljárást használtam. Stábtagként részt veszek e csoport heti terápiás ülésein is. A
„terápiás órák” többségükben a múltbeli tapasztalatokkal — a családi
kapcsolatokkal, ballépésekkel, az iskola és a társadalom iránti attitűdökkel
—foglalkoznak. Az érzékelés-tudatosító tapasztalatok kiegészítik a terápiát. Az élet
pozitívumait— a szaglás, az érintés, a másik emberre figyelés örömét —
hangsúlyozzák. A fiatalok természetes gondoskodó vonását emelik ki.
Egy alkalommal egy fiú kívülállónak, magányosnak látszott. Megkérdeztem,
tehetnék-e valamit, hogy jobban köztünk legyen, tgy válaszolt: „Hát ez egy
félelmetesen nehéz hét volt, otthon is és mindenütt. Legjobban egy masz- százst
szeretnék. ” így hát lehasalt, a többiek köréje tömörültek, alaposan és szeretettel
megmasszírozták. Látszott, hogy átérzi gyöngédségüket.
Nálam gyakoriak a csoportban a spontán nonverbális történések.
Egy felnőtt csoportban az egyik férfi visszajelzést kért a többiektől, akik
őszintén elmondták neki benyomásaikat. Magányosnak, ijedtnek és passzívnak
láttam öt, ahogyan ült a sarokban, és amiatt is, amiket a korábbi üléseken mondott
nekünk. Amikor rajtam volt a választás sora, megkértem, hogy jöjjön elő a
sarokból, és üljön velem szembe, mert így közvetlenebbül tudok
74
_____________________ Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
(.//</> ölni. Nem tudtam ellenállni, és egy kicsit meglöktem. Hátradőlt, ékkőt npa
könnyedén meglöktem, és ismét hátradőlt. Kezdtem mérges lenni, és • >v<rn
meglöktem a vállánál. Nem váltottunk szavakat, de egymást néztük. I igul ellenállt,
birkóztunk és küzdöttünk, és éreztem, hogy nem tudom le- duiiieni. Sokat
köszönhetett ennek a tapasztalásnak, és én is. Azt hiszem, l'"v y legalábbis
időlegesen — férfiasabbnak érezte magát.
Majdnem mindig szánunk egy kevés időt arra, hogy megbeszéljük, mit
klentettek számunkra a nonverbális jelek és a fizikai kontaktus. Ügy látom, bdmyos
tanulságok újra és újra megjelennek. Talán az egyik legfontosabb, hoyy az érintés
deszexualizálódik. Ez nem azt jelenti, hogy elveszíti szexuális kounntációit, hanem
hogy kevésbé félelmetessé válik, és új jelentéseket nyer. / melleit az is eredmény,
hogy tapasztalati szinten veti fel a kérdést: „ Valóban kü/fl akarok lenni egy másik
emberhez?” Végül: sokkal könnyebb szavakkal nh rdni másokat és önmagunkat is,
mint cselekedeteinkkel. A nonverbális üt paszta latok felvetik a kérdést: „ Őszinte
vagyok-e? Amikor beszélek, azt gondolom e, amit mondok, vagy csak a
viselkedésem valódi?” Ebben látom az ilyenfajta csoporttapasztalás néhány
értékét.3
76
Tudok-e a csoport valódi segítőjévé válni?
hogy érezze, vele vagyok, csomót érzek a torkomban, mert nem tudom, hogyan fogja
fogadni: olyan, mintha egy vulkán tetején ülnék, amely flnyomja kitörését. Milyen
nyomorúságos érzés! Az agyam irányít, és azt mondpi: „Ne légy bolond! Miért
érintenéd meg? El fog utasítani, kényel- ••irtlemilfoga érezni magát, te pedigkinosan.
Senki sem fogja megérteni a !• tlmlekaidat. Ne feltünősködj!” így ott ülök, és
megkötöttnek, szorongónak ét l 'élszcgnek érzem magam; pedig szabad szeretnék
lenni. Olyan természe- h t ét szeretetre méltó, ha az ember tele van meleg és valódi
érzelmekkel, és ti <i zéseit megosztja a többiekkel.
I Irg hosszúra sikerült a kitérő, de remélhetőleg segített rámutatni egy iily.m (rendre,
amely nem csak a fejlesztő csoportokban, de általában a iii.n nyugati kultúrában
megfigyelhető. Világos, hogy a lányom, Natalie Ihil.im sokkal szabadabban
használja a mozgást, az érintkezést az általa IIK iluált csoportokban, mint én, és hogy
főiskolai hallgató koromban va- Inwíníílcg nem éreztem volna és nem írtam volna le
azt, amit Anne, az unokám. Ahogy változnak az idők, változnak a fejlesztő csoportok
is.
Most, hogy bemutattam három generáció hozzáállását a mozgáshoz, az riiiuéshcz
a fejlesztő csoportok során, szeretnék visszatérni ahhoz, hogy megmutassam, milyen
is vagyok én a csoportokban.
77
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
zetett: a kapcsolat megerősödött, és fokozatosan valódi szeretet alakult ki bennünk
egymás iránt. De ezen a téren lassan tanulok; becsülöm azokat, akik képesek a
védekező mechanizmusuk ellenére elérni, hogy pillanatnyi, közvetlen érzéseik a
tudatukba szivároghassanak.
Bár e fejezet elején hangsúlyoztam, hogy sokféle hatékony stílus létezik, mégis
vannak olyan csoportvezetők, akikben nem bízom, mert bizonyos attitűdjeik,
viselkedésformáik szerintem nem hasznosak, sőt károsítják a csoportot és tagjait.
Nem lenne becsületes, ha anélkül fejezném be ezt a fejezetet, hogy ezek közül
néhányat felsorolnék. A kutatások még gyerekcipőben járnak e téren, ezért a
következők csupán vélemények, melyek a tapasztalataimon alapulnak:
_____ ______ _______ Tudok-e a csoport valódi segítőjévé
válni?
Befejezésül
80
Negyedik fej
I'gyéni változások
Sok kép és emlék hullámzik bennem, ahogy megpróbálok válaszolni erre >i
kérdésre. Láttam embereket, akik lényegesen megváltoztatták önmagukról alkotott
elképzeléseiket annak hatására, hogy érzéseiket elfogadó légkörben kifejezték, és
kemény vagy gyengéd visszajelzéseket kaptak a csoporttagoktól, akik törődtek
83
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
velük. Ismerek olyanokat, akik a csoportélmények segítségével felismerték a
lehetőségeiket, és hozzáláttak a lehetőségeik megvalósításához. Sok csoporttagról
tudom, hogy életük a csoporttapasztalás hatására teljesen új irányt vett:
megváltozott a világnézetük, a gondolkodásuk, a hivatásuk. Egyeseket nem érint
meg a csoport, nem tapasztalnak szignifikáns változást sem akkor, sem később.
Vannak olyanok, akiknek a magatartása, noha látszólag nem vonódtak be a cso-
portba, később mégis alapvetően megváltozik. Az általam vezetett csoportok sok
száz résztvevője közül csak kettő mutatott olyan változást, amelyet negatívnak
tekintek: az egyik időlegesen pszichotikus állapotba került a csoport után, a
másiknál — aki, mint később megtudtam, pszichotikus tüneteket mutatott már a
csoport előtt is — teljesen kifejlett pszichózis alakult ki. Mindkét eset több mint
húsz évvel ezelőtt történt, és úgy gondolom, mai csoportjaimban kevéssé
valószínű, hogy ilyesmi megtörténhet. Voltak olyanok, akik a fejlesztő csoportot
követően egyéni vagy csoportos pszichoterápiára kezdtek járni. Egyes esetekben
ez pozitív, növekedéshez vezető lépésnek tűnt, más esetekben viszont érdemes
feltenni a kérdést, hogy vajon a csoporttapasztalás idézett-e elő olyan gyors és
fájdalmas változást, hogy az illető kénytelen volt további segítséget keresni. Ez
utóbbit sajnálatosnak tekintem.
Változások a kapcsolatokban
— 84
Csoport utáni változások
és ImiiMiiikiívvá változtatták azt. Egy papnövelde tanulói, akiknél a szerein és .1
testvériség volt a megfogalmazott ideál — ami éles ellentétben állt iiliigUiiyos,
elidegenedett létükkel -, nagy lépést tettek a valódi kommunikál i<> és az
egymással való törődés felé.
I kiadódtak helyzetek, ahol az egyik házastárs, aki megértőbbé és nyíl- i.ilibá
vált, otthon a csoportban kialakult spontaneitásával úgy megijesz- Inic latsát, hogy
a kommunikációjuk időlegesen — sőt néha tartósan nirgroiiilott. Néha egy pár a
csoportban szembesül a kettőjük közötti, • Itcmrieit ellentétekkel - és kibékül.
Máskor felismerik, hogy a köztük lévő szakadékot nem lehet áthidalni. Talán közel
járok az igazsághoz, ha 1*1 mondom: gyakran láttam óriási változásokat a
kapcsolatokban; több- vrglikbcn konstruktívakat, de néha - a társas lét, de nem
szükségképpen a* rgyen szempontjából — negatívakat is.
Szervezeti változások
85
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
get, nyíltságot és integritást táplálják—, nem segítik a megkérdőjelezhetetlen
intézményi lojalitás kialakulását. Vállalatvezetők mondtak fel; papok, apácák,
lelkészek hagyták ott kolostorukat, templomukat vagy egyetemüket az ilyen
csoportokban gyűjtött bátorság révén; úgy döntöttek, hogy inkább az intézményen
kívül dolgoznak a változásért, és nem belülről próbálkoznak. Egy oktatási
intézményben a csoportélmény hatására két összeegyeztethetlenül ellentétes tábor
jött létre: azok, akik változást akartak, és azok, akik ellenálltak a változásnak.
Röviden: míg a változás és növekedés az egyén életében gyakran okoz kavarodást,
a szervezetekben, úgy tűnik, majdnem elkerülhetetlenül ehhez vezet — és ez egy
hagyományos vezető számára nagyon fenyegető lehetőség.
Következtetéseim alapja
86
Csoport utáni változások
*< mlklviil sokfélék. Amennyire csak lehetett, megpróbáltam figyelmes és nyílon
kuni, és széles körű tapasztalat alapján a lehető legmegalapozot- i '|I|I
következtetéseket levonni.
Kedves Cári!
Mtgpróbálom a lehető legvilágosabban elmondani azokat a változásokat, a melyek
első, közel öt évvel ezelőtti csoporttapasztalatom eredményeként végbeun illek az
életemben. Sok-sok változás történt, amelyek mintha egyetlen irányt köveitek
volna: az egyik változás felkészített és elvezetett a következőhöz.
\hogy emlékezetemben visszaidézem az önnel töltött egyhetes időt, újra iz-
eahiua válók, átérzem akkori érzelmeimet. Izgatottan vártam a csoportot, de Inga
Imám sem volt, mitfogok átélni. Értékelem az ön pszichológiáját és filozófiaiul, ugy
érzem, illik az érzékenységemhez. Felvillanyozott a gondolat, hogy egy \ hét iga
„mester" lábánál ülhetek. Majdcsak rám ragad némi karizma.
Iléifon kezdtünk. Szerda felé már igazán zavarban voltam. Soha életemben nem
tudtam volna elképzelni, ami ott folyt. Miután túlestem az első mkkmi, amit az
okozott, hogy az egyik résztvevő közvetlenül megkritizált egy tini leli cm ülő férfit,
kíváncsian és félve vártam: mi jön még? Érdekes, mámo- i Hó, de ugyanakkor
rémítő volt ez a világ. Felmerült bennem a kérdés: vajon mindez igaz vagy csak
játszunk? Szerda táján végre ki is mondtam: nem va- t ynk benne biztos, meg
akarom-e ismerni a csoport tagjait, és akarom-e, hogy nk megismerjenek engem.
Amint ezt kimondtam, „benne” voltam a csoportban, és a legcsodálatosabb
dolog kezdődött el. A következő két nap olyan volt, mint egy gyönyörű újjá
87
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
születés. Mintha sok dolog, amit szóban értékelni szoktam, valóban igazzá vált
volna. Rettenetesen nehéz leírni ezt az élményt. Azelőtt nem is tudtam, mennyire
nem veszem észre legmélyebb érzéseimet, milyen értékesek lehetnek azok mások
számára. Csak amikor elkezdtem kifejezni, ami valahol mélyen a belsőmben
támadt, és láttam, hogy másoknak könny szökik a szemébe, mert rájuk nézve is igaz
volt, amit mondtam: csak akkor kezdtem valóban érezni, hogy a csoport tagja
vagyok. Korábban soha nem volt önmagámról ilyen intenzív tapasztalatom. Az,
hogy a csoport, mely érzékelte a szavaimban rejlő hamisságot és reagált rá, mégis
szeretett és elfogadott, olyan volt, mintha kaptam volna egy ajándékot, amiben
soha sem reménykedtem, mert nem is álmodtam volna, hogy létezik.
Felfedeztem, hogy ha kifejezem valódi önmagamat, akit mindig rejtegettem,
ezzel valami egyedit, gyönyörűt és éltetőt adok másoknak. Nem tudtam elhinni. De
tagadni sem tudtam, olyan világos és erős volt a bizonyíték. Felfedezetem, hogy
csak akkor tudom szeretni az embereket, és csak akkor szeretnek engem, ha
valóban önmagam tudok lenni, ha megmutatom mindazt, amitől félek, ami miatt
visszahúzódom tőlük.
Noha azóta túl vagyok életem néhány nagyon fájdalmas növekedési szakaszán,
sohasem tudnám megtagadni azt az azóta is magamban hordott reményt, amit az
emberség mély átélése keltett bennem; ez az emberség a sajátom, amit képes
vagyok másokkal is megosztani, függetlenül attól, milyen közel állnak hozzám.
Hogyan változott meg hát az életem az első csoport óta? Hivatásom tekin-
tetében haladtam tovább a megkezdett úton. Akkoriban papneveldébe jártam, azóta
pappá szenteltek. De bennem és rajtam kívül is mély változások történtek. Belül
gyermekbőlférfivá kezdtem válni. Kívül szabadabbá váltam az autoritással és
általában az emberekkel való kapcsolatomban. Jobban jelen vagyok önmagam, és
így mások számára, és ettől tanácsadói és terapeuta munkám hatékonysága száz
százalékkal nőtt. Azelőtt nagyon erősen törekedtem arra, hogy hatékony tanácsadó
legyek: kongruens, empatikus, pozitívan elfogadó, a másik embert valóban
meghallgató. De bár valamelyest hatékony voltam, nagyon behatárolt volt, hogy mi
is történt egy tanácsadói ülésen.
A csoport ideje alatt egy tanácsadó-gyakorlaton vettem részt. Teljesen meg-
hökkentett a változás. Minden megtörtént, amit elméletben megtanultam, anélkül,
hogy erre nagy erővel kellett volna törekednem. Jelen voltam. Meghallottam.
Képes lettem arra, hogy kockáztassam magamat, az érzéseimet, és a kliens hirtelen
kinyílt és teljességgel új módon viszonyult önmagához. Váratlanul olyan jól
működött a tanácsadói folyamat, ahogyan azelőtt soha-
_________________________________ Csoport utáni változások
•> >n lalán helyesebb, ha azt mondom-, én működtem úgy, ahogyan azelőtt
ívlunein. Es minden olyan természetesnek és valóságosnak tűnt. Nem volt fa, t'iir
semmi művi. Nem állítom, hogy azóta egyfolytában ilyen magas színűm ni n ködöm
(néha jobb vagyok, néha rosszabb), de a csoport óta nem va-
I ugyanaz az ember, aki az első napon a csoportba lépett. Továbbképzem
ifhitom mint tanácsadó és terapeuta, és azóta több csoportban is részt vet- h m Síit
facilitátor is voltam. Ahelyett, hogy középiskolai igazgatóvá váltam volna ahogyan
terveztem —, tanácsadási pszichológiát tanultam, és most ■ . rr.r/M mega doktori
fokozatot emberi magatartásból. Előttem és vezetőim Jatt n nyilvánvaló, hogy
inkább emberekkel és emberi kapcsolatokkal kell hwlalkoznom, mint igazgatással.
Azért változtattam az elhatározásomon, un' t rájöttem, hogy nagyon rossz igazgató
lettem volna, de megvannak a képességeim, hogy nagyon jó tanácsadó és
terapeuta lehessek. Nemcsak fel- hniritein néhány tulajdonságomat, amelyek rossz
igazgatóvá tettek volna, de
II h gondolkodtam ezekről.
I.-/ hiszem, ha meg kellene mondanom, mi volt életemben a csoport ha- i.i .lm
történt legfontosabb változás, azt mondanám, hogy a személyiségem
határozottabb alakot öltött. Világosabb lett, ki is vagyok. Ez a tudás nem mindig
volt örömteli, de megéreztem, hogy a tulajdonságaim egy olyan egész léirrí. ami
mások számára — és így apránként számomra is — elfogadható. I Ikrzdlcm
birtokolni saját személyemet: azt a személyt, aki sokszor érezte "ingát úgy, mint
egy kisfiú a felnőttek világában; aki félt, és hagyta, hogy felelnie meggátolja
abban, hogy teljesen élő és működő legyen másokkal való kiipi adataiban. Es
ahogy az énem valóban felelőssé kezdett válni a bennem • /») kisfiúért, elkezdett
felnőni és megerősödni (vagy talán a „kisfiú” elvesztette fölöttem a hatalmát).
Akárhogyan is, elkezdtem valakivé válni. Nagyjából így tudom elmondani. Le
kellett mondanom a gyámoltalan kisfiúsággal /áiö bizonyos kényelmekről, és a
növekvő férfi egyre több felelősségét kellett elvállalnom, de ez sok örömöt is
okozott. Az első csoport óta sok mindent tanultain. Nagyobb a hitem az
emberekben. Tudom, hogy hozzám hasonlóan mdmk lelke is tele van érzésekkel.
Tudom, hogy mindnyájan részei vagyunk rej' nagyon reális és gyönyörű, de néha
fájdalmas létezésnek. Sokkal jobban bt-om az ember jövőjében. Mert ha meg
tudjuk érteni egymást úgy, ahogy az a csoport során történt, mindnyájunk számára
elkezdődhet egyfajta „megváltó .-.ás", s a magány és csökkentértékűség halálszerü
állapotából kiemelkedhetünk a teljes élet lehetősége felé. „Igent” tudok mondani
az emberiségre, mert személyes módon érzem és tudom, hogy a világon minden
ember nagyon sok eletet, szeretetet hordoz; csak ki kell nyitni, hogy mindez
hozzáférhető legyen
89
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
önmaga táplálására és mások felüdítésére. Tudom, hogy félelmünk és védeke-
zésünk miatt ez gyakran nem történik meg de azt is tudom, megtörténhet.- eddig is
megtörtént, és a jövőben is meg fog történni.
Őszinte szeretettel
Joe
90
________________________________ Csoport utáni változások
• mtmn nációról, Istenről, az ördögről, a mennyről és a pokolról, a halálos vihlri
nil. a konyhai cukorlopásról, rémképekről, a szörnyekről az ablakban. /<' un
elcsen korábban is beszéltünk ezekről a dolgokról, de sohasem ilyen lolml d ilyen
őszintén. Alice, aki tizenöt hónappal idősebb Marie-nál, leséit ./ Iitidőszobába és
bekapcsolódott a beszélgetésbe. Végül őt is megmostam. Noy yon meglepett, hogy
azt akarta, fürdessem meg — most kezd serdülni, A ihiyyon tudatában van ennek.
Marié megkérdezte: „Mit csináltál azon -> ftn c)övctelen? Megtanultad, hogyan
legyél kedves a gyerekekkel?” „Nem Villiis oliam -, megtanultam, hogyan legyek
önmagam, és ez nagyon jó. ”
91
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról I
Azt kérdezi, hogy mi történt velem... valami ott legbelill megváltozott. Meg-
hallottam olyan dolgokat, amiket azelőtt sohasem... és ez nagyon jó. Eredmények?
Csak annyit tudok, hogy ez mindnyájunknak jó. Elkezdtem figyelni a diákjaimra.
Megkérdeztem őket, előfordult-e a múltban, hogy bárkit is untattam, vagy nem
figyeltem rá. Az osztály legnagyobb gazfickói mind felemelték a kezüket. Talán
egyúttal ők a legérzékenyebbek is... Most éltem át a legelfoglal- tabb,
legizgalmasabb, legéleterősebb, legmókásabb, legteljesebb és legboldogabb
hónapokat, amióta csak tanítani kezdtem, és még nincs vége.
S>3
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról 1
szervezeti kérdések kifejtésének szentelték. Ebben az iskolában viszont azt
mondták a diákoknak, hogy bíznak bennük, és hogy bizonyára fognak elkövetni
hibákat, de a fontos az, hogy tanuljanak a hibáikból. Mi volt a következmény?
Először néhány furcsa következményről: voltak olyan iskolák, amelyek nem
engedték csapataikat játszani ellenük, mert a sportolók egy részének hosszú haja,
oldalszakálla és bajusza volt! (A diákok úgy érezték, hogy kultúrájukban mindez
természetes.) Etnikai diákcsoportok alakultak (Fekete Diákok Egyesülete,
Mexikói-Amerikai Diákok Egyesülete), amelyek egyensapkát és jelvényeket
hordtak, tüntettek — többekből félelmet és kritikát váltva ki. De amint ezek a
csoportok azt tapasztalták, hogy kreatív gondolkodásukat, hatásukat és hatalmukat
az iskola szívesen látja, szélsőséges magatartásuk lecsökkent. Sok tanár nem tudta
elfogadni az új helyzetet, az év végére a tantestület mélyen megosztottá vált.
Egyesek elmentek, és a valaha egységes iskolában a tanárok között nőtt a
csalódottak száma. Néhányan, akik segítették az új politika bevezetését, úgy
érezték, hogy az végül is kudarcba fulladt és ettől teljesen elbátortalanodtak.
E kételyek azonban nem nagyon hatottak a diákokra. Mióta nem volt kötelező,
nagymértékben megnőtt az iskolalátogatás. A késések nem jelentettek többé
komoly problémát. A kábítószer-használat — legalábbis az iskola területén —
jelentősen csökkent. A régen egyhangú és unalmas órákat felélénkítették a
hátrányos helyzetűek vitái, és a tanároknak igyekezniük kellett, ha egyenrangú
vitapartnerek akartak lenni. Ami a leghihetetlenebb: sok végzős ösztöndíjat kért és
kapott felsőfokú tanulmányokra — egy gettóiskolából, ahonnan eddig soha senki
sem került főiskolára.
Nem akarom alábecsülni a problémákat. Néhány tanár megpróbált visszatérni a
múlt autoriter módszereihez, de hamar kiderült, hogy a szabadságot ritkán lehet
visszavonni. Egyes tanárok megijedtek ettől az új és ismeretlen úttól, amelyen
elindultak. A fehér diákok kisebbsége sok esetben érzéketlenné és ellenségessé vált
a történtekkel szemben. A szülőket nyugtalanította és megzavarta a változás, nehéz
volt megértetni velük az új felfogás lényegét. Nem kétséges: az iskola
szervezetlenebb és kaotikusabb volt ebben az évben, mint korábban.
Szerintem mindez sok mindenre rávilágít az önirányított szervezeti
változásokról. A fejlesztő csoporton szerzett tapasztalatok nyomán megváltozott
légkör konstruktív változásokat idézhet elő, de élesen meg is oszthatja az
intézmény dolgozóit, megzavarhatja a közösséget. Fenyegető lehet azok számára,
akiket köt a hagyomány, és így azt, ami egyesek szá-
‘V*
_ ______ _______ _______ ______ Csoport utáni változások
iii ir i konstruktív változás, mások katasztrófának élhetik meg. De a törli itickri .1 tanulók többsége —
azok, akikért az iskola van — felszabadító, . Iui.1, felelősségre tanító tapasztalatnak tartja. így, bár a
változás lehetett Vuliia lassúbb és kevésbé fájdalmas, és bizonyos hibákat el lehetett volna krmlni -
például a fejlődés nyomon követésével —, az eredmény ösz- WMhrgéln n pozitívnak tűnik. Az érzések
és gondolatok nyílt és őszinte lniitiiiiiinikálása, a tanulók, a tanárok és az iskolavezetés
egyenlőségének lhinric.se, a szervezet eredményeiért való közös felelősségvállalás valódi valószínűleg
visszafordíthatatlan változást hozott.
A szervezeti változás egy drasztikus és ellentmondásos példáját válaszúit l.im ki a fejlesztő
csoportokból fakadó légkör erejének bemutatására. Vitl.il/ili .ittam volna sokkal visszafogottabb
illusztrációt is.
befejezésül
III iiiélcm, sikerült érzékeltetnem, hogy amit a fejezet kezdetén elmond- l.iin. nem puszta illúzió. A
fejlesztő csoportok mély változásokat indíthatnak cl az egyének magatartásában, az emberi
kapcsolatokban és a szerve- n nk működésében egyaránt.
S>5 —
Ötödik fej
Nriu inka, hogy 1-2 héttel a csoport után a facilitátorok ilyesfajta le- l.hi kapnak a
résztvevőktől: ,f\. felismerések még folytatódnak...Nem #w|.h ein magamban óriási
változásokat..., de nagyon is úgy tűnik, hogy wliiinilycn ajtó, amely eddig zárva
volt, kinyílt.” Az ilyen levelek pozitívnak líínnek, de vajon mit jeleznek a résztvevő
jövőjéről? Az előző fejezetien inai szó volt bizonyos változásokról. Nem sok
figyelmet szenteltünk imnhan annak a folyamatnak, amely a későbbi változásokhoz
vezet.
I |;y ritka és szerencsés körülmény következtében rendelkezésemre áll 11< y
mbb mint 6 éves periódusra kiterjedő levélsorozat. Ezt szeretném fel- lidWhálni
arra, hogy részletesen bemutassam az egyéni fejlődés néha meg- !■ p<>< n
változatos szakaszait.
1 Í söpört és Ellen
szereztem tudomást erről, amikor megírta nekem, hogy ilyen kincset őriz. A
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
legjobb, ha idézem, mint Ellen csoporttapasztalatának egy részét.
Érthető, hogy Ellent mélyen meghatotta ez a levél. Bár akkor nem sokat beszélt az
anyjáról, részben éreznem kellett a probléma mélységét, mert elbúcsúzva tőle ezt
mondtam: „Remélem, hogy július 4-én — kb. egy hónap múlva — közzéteszed a te
függetlenségi nyilatkozatodat.”
Belső változások
hnk < soporttaghoz hasonlóan az Ellen lelkében felbukkanó változás na- uyun
linóm, és egyik fontos része érzéseinek egyre tisztább megismerése.
Mrgv.iltozik-e a viselkedése, hogy hozzáilleszkedjen ezekhez az új érzé- •ildiez -
ez az igazi kérdés. Meg vagyok győződve arról, hogy minden iw énképben
bekövetkezett változás előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül inrgjclcnik a
viselkedésben is. Ellen — mint a következőkből nyilvánvaló nem ilyen optimista.
I Jgyanebben a levélben elmondja, hogy együtt ebédelt W-vel, a cso- pni t
másik résztvevőjével, aki nem vonódott be ilyen mélyen a csoportmi ténésekbe:
A következő levelet egy hónappal később írta. Ez az első alkalom, hogy szóba
hozta anyjával kapcsolatos problémáját. A munkahelyéről írt:
101
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
■ ..anyám legalább este tíz óráig távol lesz ma este. Éppen néhány olyan ba-
rátomhoz készülök, akiket ő nem szeret. Tudom, amikor hazamegyek, egyszerűen azt
kellene mondanom, hogy „meglátogattam George-ot és Carolt ma este”. De már
most remegek a félelemtől, hogy később fogok hazaérni, mint ő, és nem fogok találni
egyetlen elfogadható kifogást sem arra, hogy hol voltam. Ostobaság, tudom. De
nem hiszem, hogy leküzdhetem. Terapeuta, megyek hozzád!
... sajnálom, de nem volt elég bátorságom megmondani anyámnak, hol voltam, és
valószínűleg soha nem is lesz. Mint a legtöbb emberi kapcsolat, ez is sokkal
összetettebb, mint amilyennek látszik, és más embereket is érint. Bárcsak
részletesen is megbeszélhetném ezt veled: talán ez segítene, hogy feldolgozzam az
érzéseimet. Azt szeretném, hogy ne érezzem magam felelősnek az anyám
hogylétéért, hogy legyen bátorságom — a barátaim erkölcsi támogatásával — két
háztartást létrehozni. De anyám 75 éves, túl idős ahhoz, hogy önálló háztartást
kezdjen... bár fizikailag remek formában van, és képes arra, hogy gondját viselje
önmagának. De hogyan tegyem meg? Ez a kérdés. Azután itt van a házasság, ami
szintén bonyolult lenne, mert
102
A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot <»•
egyetlen személy, aki társam lehetne (George), azonos azzal az emberid, akii anya
a legkevésbé kedvel, és csaknem semmi lehetőség arra, hogy habatl legyen,
kivéve, ha özveggyé válna... felesége nagyon beteg, testileg fi lelkileg egyaránt.
Nem tehetek mást, mint mellettük állok és segítek, ha tinink, mivel mindkettőjüket
kedvelem és soha nem törném szét azt, ami I alaha boldog házasság volt. Kezd
egyre bonyolultabb lenni, nem igaz?... Mindazonáltal, ha soha nem ismertem
volna George-ot, nem rendelkeznek unnak a megértésnek, szeretetnek,
szimpátiának, toleranciának a tildével sem, amivel most rendelkezem. O csinált
belőlem embert. Ez tette Irl'i ■tövé számomra, hogy élvezzem az örömöt és a
bánatot is. Képes lennék •b'isdui mindkettőt — azt hiszem — még ennél jobban is,
ha ugyanakkor Hrm erezném a bűn súlyát. Anyám kezdettől fogva bűnösnek
tartotta ezt a l,t/u adatot, ezért alakult ki benne ilyen ellenszenv George-dzsal
szemben. De nekem azt kell tennem, ami helyesnek tűnik számomra. Mindenkinek
kell az az érzés, hogy másoknak szüksége van rá és szeretik. En történetesen olyan
utat választottam, ami idegen az anyám számára. Láthatod, milyen avart vagyok.
(i'eorge-nak volt egy barátja, egy éhező költő. Egyik verse nagyon ideillö:
Hogy megyünk a magányba?
Nem párosán.
Énekelve, sóhajtva, lázasan. Hogy megyünk a magányba?
Magányosan
l így érzem, mi ketten ugyanabból a fajtából valók vagyunk. Talán ez az, ami in i
zehoz — és ami elkülönítve tart.
Tekintsük át azokat a tényeket, amelyeket e három levél felfedett. Itt van egy 44
éves nő, aki felett egész életében az anyja rendelkezett, aki soha nem ment férjhez,
aki még mindig túlságosan ijedt ahhoz, hogy elmondja az anyjának, amikor egy
estét a barátjával (George-dzsal) tölt, akit szeret. Egyszerűen nem tud létezni az
anyja helyeslése nélkül. Mégis, öt és fél nap egy csoportban, ahol ez a probléma
csak felületesen vetődött fel, valahogy elindított benne egy olyan gondolati és
cselekvési sorozatot, amely teljesen új irányt adott az életének. Az a tény, hogy ez
az új irány a félelem és a bűnösség érzésével, bizonytalansággal és aggodalommal
társul, nem változtat azon, hogy megtett egy lépést, amelyet már aligha tud
visszavonni, és amely teljesen meg fogja változtatni az életstílusát és énképét.
— 104
A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot
Ny tiyfi lanság
A küvct kező, egy héttel később írt levél tükrözi a jó és rossz érzéseknek azt H
fiit/avarát, amelyen Ellen keresztülmegy:
//.<. >w Zf, itt van a bűnösség és a sajnálkozás, hogy mit tettem az anyámmal. /1 in
után — mint amikor a nap áthatol a felhőkön — megszólal a józan ész: "u nnyíre
nevetséges félelmet és bűnösséget érezni valami miatt, ami olyan tfimeszetes és
normális (és nem is ártok vele anyámnak)”. Valahogy csak túl Intek it következő
három héten (anyám három hét múlva költözik az új la- káliba). Liz, az
alkalmazottam azt mondja, hogy a nagy átállás majd akkor következik be, amikor
egyedül leszek a sajátomban. Biztos vagyok benne, Imyy igaza van. Akárcsak más
barátaim, ő is úgy érzi, hogy ha egyszer anya letelepedett, vele minden rendben
lesz, és a nagy kérdés az én saját átállásom. I következő három héttől rettegek. Nem
gondolok arra, mi lesz azután. Időnként forró villámlásokként megcsap a bűnösség
érzése. Miért? Azt hiszem, ki tudom találni. Talán segít, ha elolvasom a könyved.
Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy anya mindig csak magáért aggódott, és
nagyon keveset mríídiitt velem, a jövőmmel.
A régi történet George-dzsal kapcsolatban még mindig bántja. Biztos vagyuk
benne, hogy ez nagy szálka a szemében. Ez az oka annak is, hogy bűnösnek érzem
magam? Azt akarom, hogy elfogadjanak. De úgy érzem, anya nem tud elfogadni
engem, ezért nem tudom elfogadni magamat. így van?
í Így sejtem, hogy a következő két hét lesz a legnehezebb, amikor anya elköltözik, és
én a házban maradok, vevőre várva. Nem tehetek róla, de azt gondolom: „milyen
csodálatos az ember!”. Szívósabb, mint hiszi. Segít, hogy kezdem megérteni azt,
ami belül történik. Látod, tanítvánnyá váltam. Köszönet ismét meleg soraidért.
Nem is gondolod, milyen sokat jelentettek nekem ebben a különös és gondterhes
időben.
105
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Most már biztos vagyok benne, hogy nem fogom keresni a terapeuta segítségét. Azt
hiszem, magam is keresztül tudok jutni azon, ami rám vár. Bízom abban, hogy
könyvednek és azoknak a nagyszerű barátoknak a segítségével, akik anyát és engem
körülvesznek, a dolgok elöbb-utóbb elsimulnak.
Három héttel később — ezt az időt Ellen „regresszív állapotnak” nevezi — ír egy
másik levelet, mert szükségét érzi, hogy „kiküzdje magából, ami benne zajlik”:
Ismét jelentkeztek az idegeim: újra viszket a karom, ahogy évekig, amíg az orvosom
adott rá valami gyógyszert.
Ez a visszaesés egy sikeres hét után szombaton, Anya új lakásba való költö-
zésével kezdődött. Atvittünk néhány dobozt, és ezt folytatni akarjuk a következő tíz
nap alatt. Eközben ugyanolyan érzékennyé váltam a neheztelésére, a neki nem
tetsző dolgokra tett célzásaira, mint régen. Visszatért a bűnösség érzése, és
erősebb, mint valaha: „Mit teszek ezzel a szegény, 75 éves asszonynyal?" Es mégis
tudom, hogy ez valójában nem valami borzalmas dolog.
... Bár a lakás nem fényűző, de kényelmes és kiválóan el lehet benne lakni.
Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy vonzóvá tegyem (példáulpadló-
szőnyeggel borítjuk be). Itt tartok: megpróbálom meggyőzni magam, hogy helyesen
cselekszem, közben remegek a félelemtől. Mitől félek? A múlt héten volt a
legszörnyűbb, amikor anyám sírása hisztériába csapott át amiatt, hogy én „olyan
hidegen csinálom az egészet”. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy belül nem
vagyok hideg borzasztóan érezem magam, de megpróbálom féken tartani az
érzelmeimet. Rettenetesen félek a hisztériától, a rohamoktól, a könnyektől, a
vádaskodásoktól. Miért? Bárcsak meg tudnám találni rá a választ.
106
A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot
hnlékszem, apám egyszer azt mondta neki: „Te jól tudod, hogyan kell a HAf
megforgatni a sebben. ” Nem kell magamat bűnösnek ereznem, hiszen vK.hnnt
csinált velem egész életemben, amit csak néhány éve ismertem fel. hiihmös, hogy a
múlt héten, a rettenetes hisztéria után a jóváhagyása nélkül i.ll,i\.:ioit lakás miatt,
valamelyes önbizalmat éreztem, mert végre olyannak liliiiim a helyzetemet,
amilyen az valójában.
Nem tudom, miért, de mégsem látom, hogyan szabadulhatok meg attól i n
tünetes félelemtől, ami a gyomrom mélyén tanyázik; hogyan mondhatnék Klumi is
otthon, ami nem idéz elő hisztériát, önsajnálatot, mártír attitűdöt, i áilaskodást—
mindazt, ami fenntartja bennem a bűnösség érzését. A tegnapi nnpot azzal
töltöttem, hogy megpróbáltam kialudni a feszültfejfájásomat.
.. Keresztülmegy a legtöbb „kliens” ehhez hasonló visszaesésen? Szerintem
nem lehet másként, amikor oly hosszú ideje beléjük ivódott érzéseken és szakánkon
változtatnak. Liz és az unokatestvérem, Sally azt mondogatja nekem, Imyy a
legrosszabbon már túl vagyok. Az igazi nagy lépés az volt, amikor hat héttel
ezelőtt elszántam magam a döntésre. Bár le tudnám küzdeni a félelem < i a
bűnösség érzését!
Sokan hiszik, hogy az énkép és a viselkedés megváltozása sima folyamat. I •<■ ez,
nem igaz sem az emberekre, sem a szervezetekre. Minden változás /avarral jár, és
különböző mértékű — ebben az esetben intenzív — fájdalmat vált ki. Amikor
valami jelentősei tanulunk magunkról és az új tudásnak megfelelően cselekszünk,
ez előre nem látott következményekkel |.ú. Nagyon is természetes, hogy bármi,
ami lényegesen megváltoztatja rgy ember 44 év alatt kialakult életstílusát, az
önbizalom és a depresszió, it bűnösség és az elégedettség érzésének heves
váltakozását idézi elő. Az, hogy ez természetes dolog, sajnos nem teszi
könnyebben elviselhetővé: mindenkinek meg kell vívnia a maga személyes
küzdelmét, és mindenki Hgy érzi - különösen, ha a változás mély —, hogy viharba
került csónakhoz hasonlóan vadul dobálják a hullámok.
I'iiggetlenségi nyilatkozat
Ihhen az időben Ellen írt egy válaszlevelet a csoportunk szervezőjének kérésére,
amiben megpróbálja kifejezni, mit jelentett számára a csoport. I ugedélyt kaptam
arra, hogy ebből a levélből is idézzek:
107
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
...Mint a legtöbb résztvevő, amikor megérkeztem, nem voltam tisztában azzal, mi is
az igazi problémám. A csoportunk a szokásosnál is „gyógyítóbb” volt. A 6. napon
elkezdett kinyílni előttem egy ajtó, amely mögött a valódi személyes problémám
rejtőzött, és ekkor az egész csoport sokat tett azért, hogy ez az ajtó végül teljesen
feltáruljon. Cárinak egy megjegyzése és az a remény, hogy kapcsolatot tarthatok
vele, drámai változáshoz vezetett bennem az elmúlt nyáron.
A csoportban valahogy megértettem, milyen csodás érték az egyén. Amikor
visszamentem a régi környezetembe, még a templomi prédikáció is terméketlen
sablonnak tűnt... A csoportban elkezdődött változás mély belátássá alakult bennem,
amely hat héttel ezelőtt egy meglehetősen drasztikus lépésre késztetett. Rájöttem,
hogy az igazi problémám uralkodó természetű anyámtól való függésem volt, s
elszántam magam arra, hogy elszakadok tőle. Tudom, hogy ez a téma benne van
minden pszichológiai tankönyvben, de egyfélelemre és engedelmességre alapozott
élet nehezen változik meg. Még nem jutottam ki az erdőből, de már látom a fényt. A
csoportunk volt a nagy lépés: nem lettem volna képes szembefordulni az anyámmal,
ha nem tapasztalom meg a magam és mások megértésének lehetőségét.
... Nem tudom, használni tudja-e ezt a levelet a csoport hatásának illuszt-
rálására, különösen, ha arra kíváncsi, hogy alkalmas-e az ilyesfajta „képzés” a
vezetőképesség fejlesztésére. De talán sikerült éreztetnem, milyen hatással volt rám
a csoport; mennyi csodálatos dolgot kaptam ettől a tapasztalattól. Negyvenes
éveimre végül is elértem az érettség bizonyos fokát. Két hét múlva olyan életet
kezdek élni, amely az enyém, miután biztosítottam anyámnak a biztonságot és a
védelmet, ami a saját életéhez szükséges. Hogy meg tudja-e tenni, ez most tőle függ:
én nem élhetem az ö életét, és ö többé nem élheti az enyémet (ahogyan ezt oly sokáig
próbálta)... Nos, ez a legjobb értékelés, amit a csoportról adhatok. Segített, hogy
megtaláljam az életemet.
Nagyon köszönöm a válaszodat, amely alkalmat adott arra, hogy én is írjak. Nekem
segít, hogy leírom az érzéseimet, de nem várom el, hogy minden katarzisomra
válaszolj.
\nnyira igazad van, amikor azt mondod, hogy a függetlenség „drága dnlng",
és tudom, hogy mégsem fordulhatok vissza. Anyám első alkalommal a ■imli héten,
A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot
kedden este tett megjegyzést a helyzetünkre, amikor néhány barátunk társaságában
szokásos heti bridzspartinkra mentünk. Azt mondta, hogy mm tudja megszokni a
változást, és éjjelenként a legrosszabb, ilyenkor órákig V i d ébren és gondolkozik.
Nagyon nehéz volt erre válaszolni. Ezt mondtam „Igen, nehéz egy változást
véghezvinni. Nekem is nehezemre esik. Eltart ,y darabig, amíg hozzászokunk. "Azt
válaszolta, soha nem fogja megszokni, hág y süket vagyok a panaszaira. Nem
tudtam, mit mondhatnék még. Megüt tgezteaz estét, és másnap egész nap ezen
tűnődtem. Aznap kaptam mega l< ve ledet, és ez segített valamit.
I vyszer fenn vagyok, egyszer lenn, gyors váltakozásban. Néha hihetetlennek
tűnik, hogy ez történik: keresztülmegyek ugyanazokon a lidércnyomásos
élményeken, amelyeket anya említett kedden. Félek, hogy egy reggel feléb- tvdi k, és
azt látom, csak álom, hogy minden megváltozott, és visszatérek a kuhtbbi
szituációba... Úgy érzem, mintha három szinten élnék: a belső fi- fikiti érzések
szintjén, ahol lényem azt teszi, ami a maga számára helyes; az fr elmek szintjén,
ahol a jelen illúziója vagy álma nyomasztóan hat rám; és rit értelem szintjén, amely
küzd az érzelmi szinttel és megpróbál racionálisan l'h\ a hatni a belső fizikai szintre.
...a konfliktus pusztító. Lelkileg csak vonszolom magam, holtfáradt vagyok, és szinte
semmivel sem törődöm. A múlt héten főztem először vacsorát, és elkövettem az új
szakácsok szokásos baklövéseit. De egy kis lelkesedést is éreztem. Ezen a héten
főleg azt érzem, hogy szeretnék túl lenni mindenen — az egész életen —, amilyen
Cári Rogers a személy központú csoportokról
gyorsan csak lehet. Dalán a következő héten ismét a csúcson leszek...
Félelem a függetlenségtől
Azt hiszem, hogy a nagy probléma — az anyám miatti aggódásom mellett, amely
csökkenőben van — az, hogy képtelen vagyok egyedül megállni a lábamon. Ezzel
kapcsolatban igyekszem felhasználni azt, amit a könyvedben írsz. Bár szeretnék, de
nem támaszkodhatok a barátaimra. Hiányzik jó barátom, George, aki annyit
szokott segíteni. George rendkívül elfoglalt, ráadásul belekeveredett egy
szerencsétlen munkahelyi szituációba, és több mint egy hete nem is beszéltem vele.
. ..Bárcsak felismernék a szülők, mennyit ártanak a gyerekeiknek, amikor
mindent megcsinálnak nekik, és nem hagyják őket elmenni, nem lök- dösik őket
kifelé, amikor vonakodnak elhagyni a fészket. De én is hibás vagyok, hiszen már
régen a sarkamra kellett volna állnom, észre kellett volna vennem, hogy elveszítem
a tartásomat. 45 éves vagyok, de úgy érzem magam, mint egy 10 éves elveszett
gyerek az erdőben. Tudom, hogy végül meg fogom találni a kivezető utat. A
közbeeső időtől félek. De egyszerre csak egy lépést tehetek. Megpróbálom néha
elképzelni, hogyan megy keresztül Anya ezen a perióduson, de mindenki — még a
lelkiatyám is — biztosít arról, hogy Anya erős nő, és sokkal jobban átvészeli ezt,
mint én. És így, amikor nem látom, megpróbálom elfelejteni a kínlódását, és a
magam baján szomorkodom.
//■/ irw csak leírok néhány dolgot, hogy naprakészen tarthasd a dossziémat.
I / hiszem, amit a múltkor írtam, meglehetősen nyomasztó volt. Ez alkalom- m,d jó
hírt közölhetek: jól vagyok. A legrosszabb az, amikor hétvégén látom anyát, és
amikor kedd esténként bridzselünk. Nem alkalmazkodott a helyze- t he., és
célzásokat tesz, hogy érezzem, mennyire boldogtalan. Úgy gondolom, ■ok anya
tesz így gyermekeivel, és egyre biztosabb vagyok abban, hogyan is állok vele
kapcsolatban.
i ladd mondjak el egy esetet a helyzet illusztrálására. Unokatestvérem, Sally
anyával együtt meghívott, hogy menjünk el hozzá hálaadó ünnepre. Mind- ih>.:r.
W kilométerre lakik: gyakran járunk hozzá, ott töltjük a karácsonyt is minden
évben. Múlt hét végén anya azt mondta, hogy nem akar Sallyhez menni a hálaadó
ünnepre, mivel karácsonyra szintén odakészülünk. Mintha Hí., hogy már
lelkesedve beszélt Sallynek arról, milyen pitét fog sütni, nem ssámítana semmit.
Azzal az éles hangsúllyal beszélt, amely annyira ismerős nekem. Nem mondtam
semmit. Egy kicsit később ismét felhozta a dolgot, mondván, hogy nem hiszi, hogy
elmegy, és ha valami tervem van a hálaadó ünnepre, lássak hozzá. Még mindig
nem reagáltam. De amikor harmadszorin bejelentette, azt mondtam: „Anya, Sally
meghívott a hálaadó ünnepre, és <n elmegyek. Te azt teszel, amit jónak látsz. ”
Lassan lecsillapodott, és végül a.t mondta: „Eelveszel engem, amikor a hálaadó
ünnepre mész?” Mennyire gyerekes tud lenni egy felnőtt!
/ól érzem magam a saját lakásomban, bár egy hónapja nem volt időm a
takarításra! Tanulok főzni és barátokat hívok meg esténként, akiket évek óta nem
láttam vendégül. Olyan csodálatos volt körben ülni és inni, ha éppen azt akartunk,
és csak úgy beszélgetni — a saját otthonomban! A szobatársnőm a városban járt
az elmúlt hét végén; egy csodálatos péntek estét és az egész szombatot együtt
töltöttük. Nevettünk, hogy végül csak megismerkedtünk, miután a szállodában
kezdettől fogva közös szobánk volt, de alig tudtunk meg valamit egymásról.
Rengeteg közös van bennünk: az érzelmi problémáink, az elképzeléseink, hogy mit
kezdjünk magunkkal. Remélem, hogy a barátságunk folytatódni fog. így hát hálás
lehetek ennek a hálaadó ünnepnek! Remélem, anyám tud találni valamit, ami
jelentőségteljessé teszi az életét, ugyanakkor tudom, hogy én nem tudom ezt
megadni számára. Fogadd legjobb kívánságaimat és boldog ünnepeket kívánok!
111
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Itt először fordul elő, hogy anyját szembesíteni merte önállóságával. Amikor
lakást szerzett az anyja számára, ez sok bűntudattal és kevés valódi
konfrontációval társult. Valójában inkább elment otthonról, minthogy
szembenézzen anyja hisztériájával. Most azonban azt mondta az anyjának:
„Elmegyek, és te azt teszel, amit jónak látsz”. Végre elvágta a köldökzsinórt, és
sikerült kimondania (biztos vagyok benne, hogy nem minden nehézség nélkül):
„önálló személy vagyok”. Most valóban megünnepelheti függetlenségének napját,
az ő július 4-éjét. Ezt ki is mondta abban a levélben, amely egy hónappal később
érkezett:
Minden tőle és másoktól származó értesülés azt mutatja, hogy anyja jól van, és
meglehetősen elégedett.
Olyan szomorúságot éreztem, mintha egy csecsemő halt volna meg — csak éppen
egy érzés, nem egy ember elvesztését sirattam. Lehet, hogy ennek az érzésnek az
elvesztésével sok érdekes és változatos élménynek nyithatom meg az életemet.
Ahelyett, hogy folyton készülnék a vele való együttlétre, most
1 112
A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a folyamatot i<
abadon gondolhatok azokra a barátokra, akiket rég nem láttam... Ku- frinn az
igazi érzés után, elvesztegetett idő. Ha jön, akkor jön. Ha nem, r Ifogitlom azt, amit
mindig is éreztem, hogy nem vagyok különösen szeretet- 11 méltó, mivel nem
tanultam meg rendesen szeretni. Talán ez a felismerés, H tény elfogadása segíteni
fog abban, hogy nyitottabb legyek mindenkivel, és valamelyest kárpótol az
egyetlen személyhez fűződő, mély, személyes ragaszkodás hiányáért.
I bln n az időszakban, amikor Ellen másodszor élte át a mély fájdalom él zéséi, egy
hozzáírt levélben megemlítettem, hogy időnként bizonyára Hzt kívánja, bárcsak
sose hallott volna a csoportunkról. így válaszolt, csak- firin nyolc hónappal a
csoport után:
Kiváncsi vagy, hogy az utolsó 9 hónap és mindazok után, amit átéltem, akar- mlm
e megismételni a csoporttapasztalatomat? A válasz igen. A csoport értékes
számomra. Életemnek egy olyan új dimenzióját nyitotta meg, amitől érettebb
lettem... Nem, semmiért nem adnám oda a csoporttapasztalást. És bár a poklon
mentem keresztül több ízben is ezek alatt a hónapok alatt, sokat tanultam, és hálás
vagyok a megszerzett tapasztalatok mindegyikéért.
Sokan tesznek fel kérdéseket napjainkban arról, hogy mire jó a csoport, l ilén
élményei alapján így lehetne megfogalmazni ezeket a kérdéseket:
- Felforgató tapasztalatnak bizonyult számára a csoport?
- Boldogtalanná, depresszióssá tette?
- Megváltoztatta a férfi-nő viszonnyal kapcsolatos attitűdjét, kimozdítva őt
ultrakonzervatív moralitásából?
- Bizonytalanná tette érzelmileg?
A válasz mindezekre a kérdésekre egyaránt igen\ Ellennek a csoporttapasztalás
rettenetes nyugtalanságot okozott; mély boldogtalanságot és depressziót idézett
elő; megváltoztatta az anyjával való kapcsolatot, és ez
113
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
1 114
A személy a változásban: ahogy egy résztvevő átéli a
folyamatot
legyen, annyira értékes a számára, hogy érte ismét átélné mindazt a
(ríjdalmat, amit tapasztalt, ha erre lenne szükség.
I llrn töiténete nem egyedülálló. Az intenzív csoporttapasztalás sok említ i
életében, viselkedésében jelentett fordulópontot. De ez a mese arról Wól, mi
történt egyvalakivel, egy egyhetes encounter csoporttapasztalás • irdményeként.
I l.n évvel Ellen csoportja után véletlenül kerültek újra elém Ellen levelei. I így
ereztem, hogy e levélegyüttes a személyes élmények olyan gazdag i.uliáza, amely
sokat segíthetne azoknak, akik hasonlóan küzdelmes folyamaton mennek
keresztül. írtam Ellennek, engedélyt kérve egyes nem a/onosítható részletek
felhasználására, amelyet ő boldogan megadott. Amikor elkészültem ennek a
fejezetnek az első változatával, elküldtem neki azzal a kéréssel, hogy ellenőrizze
az esetleges tárgyi tévedéseket, és Hja meg, ha valamivel kapcsolatban ellenvetése
van. Ellen egyetértett mindennel, csupán néhány apró kiegészítést tett. Amit az
utolsó két levélben leír magáról, az beleillik fejlődéséért folytatott küzdelmének
eddig megismert képébe. Sok részlet utal a benne végbemenő folyamatos változás
mélységére:
kedves Cári!
Különös élmény volt a kéziratodat olvasni. Teljesen kívülállónak éreztem magam,
mintha egy esettanulmányt olvasnék valamelyik könyvedből. A leveleimben
kifejezett érzések egyikére-másikára alig tudok visszaemlékezni. Milyen
csodálatos az emberi lény: képes elfelejteni a fájdalmat és a bánatot. Nem akarnék
ismét keresztülmenni ezen, de tudom, hogy az, ahogy elkezdtem élni — valóban
élni!— a saját életemet, a segítségemre lesz, ha krízisekkel kell szembenéznem a
jövőben. Tudom, hogy átlábalok a kríziseken, ahogyan ezt már a múltban is
megtettem.
115
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Felszabadítottam magam egy másik kötelék alól: véget vetettem a valójában
szükségtelen, mégis oly sokáig tartó érzelmi függőségnek... Ez bizonyos értelemben
a második köldökzsinór elvágását jelentette.
Úgy érzem, ami velem történt, az jórészt annak a közvetlen eredménye volt, amit
magamról és másokról tanultam a csoportban. Bizonyos, hogy nem függök annyira
másoktól, mint korábban.
Talán az a legfontosabb, hogy jobb embernek tartom magam, és bár egyáltalán
nem vagyok elégedett magammal, együtt tudok élni korlátáimmal, egyszerűen
elkerülve azokat a helyzeteket, amelyek kezelhetetlenek számomra. Például kevés
olyan szakmai találkozórajárok, ahol én vagyok az egyetlen nő, és ahol nem
ismerem az embereket. Semmi értelme, hogy kitegyem magam olyan
kellemetlenségeknek, amelyeket elkerülhetek. Elhatároztam, hogy nem vezetek
kanyargós hegyi utakon, mert ilyenkor mindig rosszul érzem magam...Bizonyos,
hogy a fejlődésben visszamaradt vagyok, és valószínű, hogy ez mindig is így lesz,
mint ahogy olyanok is vannak, akik túl gyorsan váltak felnőtté.
116
A személy a változásban: ahoyy egy résztvevő átéli a folyamatot Mdlé kesén, anyám még
mindig erős, és én kezdem csodálni az erejét, amelyivei megtartja aktivitását és szellemi frissességét.
Újra kezdett érdeklődni az fhbit a társadalmi szervezet iránt, amelyhez évekkel ezelőtt tartozott
(például késettet / nekik egy ünnepi formaruhát). Jól érzem magam a társaságában a hétvégeken, a
szombati bevásárlások alkalmával, de néha, ha nála vacsoráim, nyugtatóra van szükségem. Úgy
látszik, élvezi, amikor meglátogat, és Ihtgy érdeklődést mutat a lakásom dekorációja iránt (bár néha
megjegyzéseket öve. arra, hogy túl sok pénzt pazarlók festményekre).
Befejezésül
't/,lmomra ez az utolsó levél lényegében mindazt tartalmazza, amit a ko- lábbi levelezésben
megtaláltam. Ellen felnövőben van - ahogy mondja , és bár érése sokkal később következett be, mint
történhetett volna, ez rt folyamat gazdagítja, élvezetessé teszi az életét. Saját döntéseinek követ- k<
/iében az általa választott irányba halad, és reálisan nézi az életet. Kí- váiihat-e bármelyikünk többet?
117
A csoporttagok magányossága
C.sak akkor segítünk igazán a másiknak, ha személyként kerülünk kapcsolatba vele, ha vállaljuk
a kapcsolatban önmagunkat, ha átérezzük, hogy joga van olyannak lennie, amilyen. Az ilyen
mély találkozás kliensben és terapeutában eloszlathatja az egyedüllét fájdalmát.
121
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
— abból a páncélból, amelyet a világgal szembeni védekezésként vett fel —, és
bizonyosan érzi, hogy mégsem tudja senki elfogadni, megérteni, szeretni.
Mindenki megtanulja gyerekkorában, hogy nagyobb valószínűséggel fogják
szeretni, ha úgy viselkedik, ahogyan azt a számára jelentős mások helyeslése
diktálja, és rosszul jár, ha viselkedése saját érzéseinek spontán kifejeződése. így
elkezd kialakulni egyfajta álarc, a külvilágnak szóló páncél, amely lehet
viszonylag vékony (egy olyan szerep, amelyről tudja, hogy csak „játék”, ő
valójában teljesen más), de lehet rendkívül vastag is (amikor teljesen elfelejti, ki is
ő valójában).
Amikor az ember ledobja védőpáncéljának egy részét, leveszi álarcát,
sebezhetővé válik, és ez az igazi magányosság kialakulásának veszélyét rejti
magában. Lehet, hogy azért vette le álarcát, hogy őszintén szembenézzen
önmagával. Lehet, hogy védekező mechanizmusát egy támadás bontja meg.
Bárhogyan is történt, felszínre került belső énje - amely gyerekes, tele van érzéssel,
gyengeségekkel és erősségekkel, alkotó és romboló impulzusokkal —, egy
tökéletlen, sérülékeny én. Biztosra veszi, hogy senki sem értheti meg, senki sem
fogadhatja el, senki sem szeretheti ezt a különös, ellentmondásos lényt, amelyet
olyan eltökélten próbált meg rejtegetni, így alakul ki a másoktól való elidegenedés
érzése, az az érzés, hogy „ha olyannak ismernek meg, amilyen belül igazán
vagyok, akkor nem fognak becsülni, szeretni. Sokan ismerik ezt a fajta fájdalmas
magányosságot.
Hadd próbáljam meg más módon is megfogalmazni ezt. A magányosság
reménytelenségbe torkollhat, amikor az ember belátja, hogy az élet értelmét nem
találhatja meg, amíg csak a páncélja van kapcsolatban a külső valósággal. A
pszichológus egy ideig elhitetheti magával, hogy élete értelme megtalálható
abban, hogy a pszichológus szerepét játszva kapcsolatba kerül egy nevelő vagy
egy üzletasszony szerepével; a pap elhitetheti magával, hogy életének értelme
megtalálható abban a kapcsolatban, amelyet papi szerepét játszva egyházával, mint
intézménnyel létesített; egy vállalatvezető gondolhatja, hogy életének jelentősége
megtalálható abban a kapcsolatban, amelyet — vezető szerepét játszva — a saját
szerepeiket játszó munkatársaival, üzletfeleivel kialakított; de előbb-utóbb
döbbenten fog rájönni, hogy ez valójában nem ad igazán értelmet az életének, nem
elégséges ok arra, hogy éljen. Eszembe jut egy évfolyamelső egyetemi hallgató,
aki egyszercsak ráébredt, hogy a jó jegyek - noha megszerzik számára a diáktársak
becsülését, a tanárok elismerését, és örömet okoznak szüleinek — nem adnak igazi
értelmet az életének, és elég bátor és őszinte volt ahhoz, hogy másoknak is
bevallja, amire rájött.
A csoporttagok magányossága
I Z'/'Ztö magányosság
123
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról J
Egy másik csoportban Joe, egy főiskolai hallgató egy idő után egyre
kedvetlenebbé vált, csendben üldögélt, fejét a kezébe fogta, szemét lecsukta, és
teljesen kizárta magát a csoportból. Előzőleg izgatottan mesélt valamilyen
nagyszabású kutatásáról, arról, hogy mennyire haragudott, amikor a főiskola
vezetése nem kezelte személyként, és más érzéseiről. De azután egyre inkább
magába süllyedt. Végül a csoport gyengéd rábeszélésére fokozatosan megnyílt, és
felfedte, mi tette olyan szomorúvá: úgy érzi, senki nem szereti őt önmagáért.
Néhány tanára kedvelte, mivel jó tanuló volt, néhány vezető, mert jól dolgozott.
Szülei nem törődtek vele, örültek, hogy távol van. „Még a lányok sem önmagamért
kedvelnek” — mondta. Ügy érezte, elismerik, hogy tehetséges, becsülik azokért a
dolgokért, amiket képes volt megcsinálni — ideértve az ágyban való vitézkedését
is —, de személyiségét, igazi énjét senki sem ismeri, senki sem szereti. Rászakadt a
magányosság. Amikor néhányan a csoportból átölelték, megfogták a kezét, ez a
nonverbális kommunikáció rávezette arra, hogy talán mégis vannak emberek,
akiknek fontos.
Természetesen nem csupán egy fejlesztő csoportban döbbenhet rá az ember
arra, hogy magányos. A „Rachel, Rachel” című filmben a 35 éves általános iskolai
tanárnő szigorú szabályok közé szorított, de látszólag neki megfelelő életet él.
Magányosságát akkor fedezi fel, amikor anyja bridzsklubjában gondosan
kimunkált „álarcban” üdvözli a vendégeket, kínálja a teasüteményt. Amikor ezzel
végzett, bemegy a szobájába és reménytelenül sírni kezd, mert úgy érzi: egyetlen
eleven emberi lénnyel sincs közeli kapcsolata.
124
A csoporttagok magányossága hhhtn, hogy igazi lényemet nem
fogadják el. Sue őszinte, csendes és Imiitoly lánynak mutatkozott a csoportban. Jó
tanuló volt, és hatékony I nlas/ioit vezetője a diákszervezetnek. A hétvégi
csoporton meglehetősen hután beszélt néhány nehézségéről: kezd kételkedni a
hitében, néhány ed- tll|' irtmészetesnek tartott érték megkérdőjeleződött benne, és
időnként lip i r/i, minden reménytelen; tudja, hogy kétségeire a válasznak belülről
Iirll étkeznie, de ahogy egyre tovább vár hiába, kezd megijedni. Néhány Miipurtiag
próbált segíteni, nem sok sikerrel. Elmondta, hogy diáktársai ikt.ni fordulnak
hozzá problémáikkal; szereti ezt, és örül, ha mások hu'i/it.ita lehet.
M.isnap komoly érzések kerültek felszínre, és egy ideig csend volt, mely* I
Sue tört meg valamilyen kérdéssel, amely tökéletesen ésszerű volt, de Viil.iliogy
egyáltalán nem illett ahhoz, ami éppen történt. Úgy éreztem, nem azt mondta, amit
akart, de semmi kulcsot nem adott valódi li/riiciének megfejtéséhez. Azon kaptam
magam, hogy oda akarok menni hozzá, mellé akarok ülni, de ez ostobaságnak tűnt,
mivel semmilyen nyilvánvaló módon nem kért segítséget. Végül ez a késztetés
olyan erőssé Váll, hogy vállaltam a kockázatot: átmentem a termen, és
megkérdeztem, mellé ülhetek-e a zsámolyra (érezve, hogy komoly esélye van
annak, hogy vhs/a lóg utasítani). Helyet csinált maga mellett, és amint leültem,
hoz- /iim bújt, vállamra hajtotta a fejét és zokogásban tört ki.
Mióta sírsz? — kérdeztem.
Most kezdtem sírni! — válaszolta.
Úgy értem, mióta sírsz belül?
Nyolc hónapja.
így.szerűen csak tartottam őt, mint egy gyereket, amíg sírása fokozatosan
fil.ibbhagyott. Apránként képes volt elmondani, mi bántja. Ügy érzi, bár M'j’ít
másoknak, senki sem szereti, és ezért senki nem is segíthet neki. Javasoltam,
nézzen körbe: sok szerető arcot fog látni maga körül. Ezután Valaki elmondta,
hogy az ő életének is volt egy ilyen szakasza — kétséggel, K inénytelenséggel és a
szeretetlenség érzéseivel telve. Sue elmesélte, hogy s/iilei elváltak; nagyon
hiányzik az apja, és az, hogy legyen egy férfi, aki s/erctő érdeklődést mutat iránta.
Az intuíciómnak igaza volt, de halvány s<-|ielmem sem volt róla, hogyan jutottam
el a döntésig. Mindazonáltal itt vilii egy lány, akit csaknem mindenki kedves és
szeretetreméltó személynek tartott, mégis úgy gondolta, hogy az igazi énjét nem
lehet szeretni, és akinek törődésünk nyomán jelentősen megváltozott az
önmagáról alkotott képe.
125
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról J
Azokban a levelekben, amelyeket tőle kaptam, világosan kifejeződik, hogy a
csoport gondoskodása és szeretete átsegítette a reménytelenségen. Még sok kérdés
és kétség foglalkoztatja, de az egyedüllét és a szeretet- nélküliség érzése eltűnt.
Mint az előző példákból látszik, a magányosság, amely oly sok ember életének
része, nem kezelhető, ha az egyén nem vállalja fel, hogy megmutatja valódi énjét.
Csak így fedezhetjük fel, hogy képesek vagyunk emberi kapcsolatot létesíteni, és
csak így válik nyilvánvalóvá a magányosság súlyos terhe. „
Akik látták a „Rachel, Rachel” című filmet, biztosan emlékeznek rá, hogy
ebben a történetben ez akkor következik be, amikor Rachel hajlandó elfogadni
szexuális érzéseit, és egy általa idealizált fiatalembernek adja magát. A szerelmi
kapcsolat sikertelen (a fiú elhagyja), de megtanulja, hogy vállalni kell a másik
emberrel való találkozás kockázatát. Ezt a tanulságot erőforrásként magával viszi,
amikor elindul, hogy felfedezze a világot.
Nagyon személyesen szólok erről, mert a kockázatvállalást — azt, hogy
alapvetően nincs mitől félnem - a csoporttapasztalatokból tanultam meg. Amikor
önmagam vagyok (páncélzat nélkül, pusztán önmagam) — amikor el tudom
fogadni a hiányosságaimat, hibáimat, tévedéseimet, tudatlanságomat,
elfogultságomat, előítéleteimet, a körülményekkel nem magyarázható érzéseimet
—, akkor sokkal valódibb tudok lenni. Amikor nem igyekszem másnak
mutatkozni, mint ami vagyok, többet tanulok (még a kritikákból és a
gyűlölködésből is), nyugodtabb vagyok, és közelebb tudok kerülni az emberekhez.
Ha hagyom, hogy sebezhetővé váljak, több igazi érzést tapasztalok, és ez nagyon
jó. Amikor feladva védekező álláspontomat nem bújok valamiféle álarc mögé,
hanem megpróbálom kifejezni és megvalósítani valódi önmagam, jobban élvezem
az életet.
Az a szándék, hogy felvállaljuk igazi énünket, fontos lépés a mindannyiunkban
meglévő magányosság feloldása felé: hozzásegít ahhoz, hogy kapcsolatba
kerüljünk a többi emberrel. Egy egyetemi hallgató így fejezte ki ezt: „Ma a
csoportban elveszettnek éreztem magam. Csupasznak. Túl sokat tudtok rólam.
Másrészt sokkal jobb így, hogy nem kell megjátszanom a hideg, semmivel sem
törődő vagányt.”
126
______________________________ A csoporttagok
magányossága
A magányos ember mélyen meg van győződve arról, hogy ha megis- m< mi k.
nem fogadnák el, nem szeretnék. A csoportfolyamat csodálatos .rz, amikor ez a
tévhit szertefoszlik. Az a felfedezés, hogy emberek >7 csoportja szívesebben
törődik a valódi énemmel, mint felvett álar- uiiihial, mindig megrendítő
tapasztalás, nemcsak a magányos embernek, d< « lobbi csoporttagnak is.
Vegyük Jerry, az üzletember példáját, akit már korábban említettem, dil mielőtt
magányosságát igazán átélte volna, büszkén hirdette, hogy ijlh s s/iiksége
barátokra. A záróülések egyikén akadozva ezt mondta:
Mindnyájan mélyen meg voltunk hatva attól, amit Jerry mondott; többen .1
könnyeikkel küzdöttek.
Nagyon fontosnak tartom Jerrynek azt a megállapítását, hogy „vissza- lumii az
emberi fajba”. Csak akkor hisszük el, hogy szeretetreméltó, érti ki t személyek
vagyunk, ha megtapasztaljuk, hogy az emberek a valódi mivoltunkban szeretnek
és tisztelnek minket. Ez az, ami megteremti ti kapcsolatot a többiekkel. A csoport
egyik gyakori eredménye, hogy a n s/ivevők rájönnek, nem kell másnak
mutatkozniuk ahhoz, hogy szeressék őket. Ez az önbecsülés nem mindig marad
meg a csoport után. Néha meg kell újítani. És persze nem minden résztvevő
magányossága enyhül a csoporttól, de már ennek a lehetősége is értékesnek tűnik.
Remélem, ezek a példák megmutatták, hogy az intenzív csoporttapasz- lalai
elősegítheti, hogy a résztvevők önmagukba nézzenek, és meglássák a felvett álarc
mögött igazi énjük magányosságát. A csoportban a résztvevők átélhetik a
magányosságot és megtapasztalhatják, hogy a többiek el fogadják és tisztelik ezt
az érzést. Mindenki megmutathatja személyiségének azokat a vonásait, amelyeket
korábban szégyellt, vagy túl szemé-
127
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
lyesnek érzett ahhoz, hogy felfedje. A résztvevők általában meglepődnek, amikor
azt tapasztalják, hogy az emberek jobban szeretik a valódi énjüket - bármilyen
tökéletlen is az -, mint a világnak mutatott álarcukat. Amikor két ilyen igazi én eléri
egymást a csoportban, megvalósul az EN-TE találkozás, amit Buber olyan jól leírt.
Ebben a pillanatban a magányosság feloldódik, a személy igazi kapcsolatban érzi
magát a másikkal, és az el- idegenedettség, amely jelentős része volt életének,
eltűnik.
Biztos vagyok abban, hogy sok más módon is csökkenthető az egyedüllét, az
elidegenedettség, a személytelenség érzése. A művész költeményekben,
festményekben fejezi ki valódi belső énjét, magányosságát, remélve, hogy valahol,
valamikor meg fogja találni azt a meleg fogadtatást, megértést, ami felé törekszik.
Az igazi veszéllyel való szembenézés szintén csökkentheti az emberek
magányosságérzetét. Háborúban — lövészárokban vagy egy bombázó fedélzetén,
a küszöbön álló haláltól fenyegetve - gyakran megmutatkozik a katonák igazi énje,
rendkívüli helyzetben az emberek általában megértik és elfogadják egymást.
Emiatt a bensőséges közelség miatt fordulhat elő, hogy egyes katonák a kényelmes
békeidőben nosztalgiát éreznek a háború szörnyűségei között kialakult bajtársi
közösség iránt.
Befejezésül
131
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
csoporttagok.
Mivel mindez a facilitátorok közös reménye, nagyon örvendetes, hogy a
kutatási eredmények szerint a csoport hatására változások érhetők el ezeken a
fontos területeken.
3. A kutatási eredmények világosan mutatják, hogy nincs alapunk bármilyen
korlátozást életbe léptetni a csoporttagságot illetően. Az egyik legáltalánosabban
elterjedt hiedelem szerint ugyanis csak bizonyos emberek léphetnek be a cso-
portokba; gondosan meg kellene szűrni a résztvevőket. Tapasztalataink egyáltalán
nem erősítik meg ezt a feltételezést. Amikor egyik előadásomon feltették nekem
ezt a kérdést, tréfásan azt válaszoltam, hogy szerintem nagyon gondos szűrést
kellene végrehajtani: senkit sem szabadna felvenni, aki nem személy! Örömmel
tölt el, hogy ezt az álláspontomat a kutatások megerősítik.
4. A vezető nélküli csoport hatékony tréningeszköz. Érdekes vizsgálatokat
végeztek erről a kérdésről a La jolla-i Western Behavioral Sciences Institute
(Nyugati Viselkedéstudományi Intézet) munkatársai, és a bizonyítékok világosan
mutatták, hogy a vezetővel és a vezető nélkül dolgozó csoportokban a
csoportfolyamat nagyon hasonló. Azt hiszem, még mindig nyitott kérdés, hogy a
vezető nélküli csoportok olyan hatékonyak-e, mint a vezetettek, de már tudjuk,
hogy hatásosak és hasznosak. Ez a kutatási eredmény megnyitja az utat a csoportok
kiterjedtebb használata felé. Megítélésem szerint egy vezető nélküli csoport
határozottan előnyösebb egy olyan vezetett csoporttal szemben, amelyben a vezető
a 3. fejezet végén felsorolt negatív tulajdonságokkal rendelkezik.
5. Ahhoz, hogy a tréning egy résztvevőnél optimálisan hatékony legyen, illesz-
kednie kell az illető szervezeti-, családi- és életkörülményeihez. Ez erős érv az
olyan csoportok mellett, amelyeknek tagjai egymással közeli és rendszeres
kapcsolatban állnak. Gibb következtetését saját tapasztalataim erősen alá-
támasztják. Egy ezzel szoros kapcsolatban álló megállapítása:
6. A résztvevőre gyakorolt hatás tekintetében a tartós és hatékony tanácsadói
kapcsolat legalább olyan fontos, mint az, ami a csoportüléseken történik. Ez az a
pont, ahol igen sok csoportprogram kisiklik. A csoport természetének és a
helyzetnek megfelelő folyamatos esetkövetés nagyon fontos, de ritkán
keresztülvihető. Ez az egyik legfőbb kritikai megállapításom az úgynevezett
„fejlődési központok” tevékenységéről, amelyek gyakran szerveznek kétnapos
vagy egyhetes intenzív csoportokat anélkül, hogy törekednének bármiféle
esetkövetésre.
7, \hhoz, hogy a tréningtapasztalat optimálisan hatékony legyen, a tré-
muyjdöt koncentrálni kell, nem szabad szétszabdalni. Ismét egy olyan meg- 411
ipii.is, amelyet sok facilitátor tapasztalata megerősít. Hasznosabb az révben
- 132
Amit a kutatásokból tudunk
megtartott 20 vagy 40 órás tréning, mintha ugyanez az óraszám licit órás
találkozásokra lenne felosztva. Gibb ugyancsak leszögezi, hogy É „szokásosnál
hosszabb csoportokra lenne szükség”, mivel a kutatások a liussz.il >b ideig tartó
csoportok nagyobb hatását mutatják.
H Kevés alapja van a laikusok között széles körben elterjedt véleménynek a
iWumg-k esetleges traumatikus hatásáról. Jó látni, hogy ez a „rossz szellem”
visszavonulóban van, de a csoportozásban nem érdekelt pszichológusok és |iszi<
lii.íterek ma is terjesztik a rémtörténeteket a csoportok ijesztő, zavart uktizó
pszichés hatásáról. Egy nagy iskolarendszerrel kapcsolatos munkánk Vitán -
amelyet a következő fejezetben írok le — híresztelések terjedtek el aj ml, hogy
egyesek annyira kiborultak, hogy nem tudták folytatni a mun- Ll|nk.it. Amikor
ezeknek a történeteknek utánajártunk, kiderült, hogy a Ilitek” csaknem mindig
olyanoktól származtak, akik semmilyen csoportban nem vettek részt, és mindezt
csak „másoktól” hallották. Gibb beszámol cgt kutatásról, amelyben 1200 YMCA
(Ifjú Keresztények Egyesülete) igazgató vett részt, akik mindnyájan el töltöttek
hosszabb-rövidebb időt valamilyen csoportban. Bár a szervezetben híresztelések
terjedtek „a tréningnek tulajdonítható komoly pszichológiai károsodásokról”,
valójában az 1200 téwtvevőből csak négynek volt valamiféle negatív tapasztalata.
Amikor a vizsgalatvezetők találkoztak ezzel a négy emberrel, 3 közülük végül is
úgy vélte, hogy tapasztalatai összességükben segítettek neki. Az 1200 résztvevő
kó/iil csupán 1 olyan volt, aki még mindig úgy érezte, hogy a tapasztalás negatív
volt, de az ő munkájának hatékonysága sem csökkent.
Ez az eredmény egybevág saját tapasztalatommal, amelyet egy felméré- «<-m
során szereztem (és a fejezet végén részletesen ismertetek). Szerintem r/t a
jelenséget az idézi elő, hogy sok ember homályosan érzi, hogy a i soporttapasztalás
lényege a változás, és megfélemlíti a változás lehetősége, így, amikor arról hall,
hogy valaki sírt a csoportban vagy alvás nélkül tölti n te az éjszakát, vagy a csoport
után nehéz időszakot élt át — mint Ellen (lásd az 5. fejezetet) gondolkodás nélkül
levonja a következtetést, hogy ,„t csoportok rosszak és lelkileg rombolók”. Ezzel
megóvják magukat a Változás lehetőségétől.
Mindenki, aki érdekelt az intenzív csoporttapasztalásban, lekötelezettje I )r.
Gibbnek azért, hogy elvégezte aT-csoport, az érzékenységfejlesztés, ,1/ cncounter
csoport és a szervezetfejlesztés terén végzett kutatások elem
133
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
zését. A kutatások iránt érdeklődő olvasónak melegen ajánlom, nézze át Gibb
írását.
Hogy az olvasó ízelítőt kapjon az ezen a területen folyó másfajta kutatásokról,
két olyan példát szeretnék bemutatni, amelyek - különböző okokból — nem
szerepelnek Gibb munkájában. Az első, szigorúan empirikus jellegű tanulmány a
csoportfolyamat természetéről szól, melyet eddig elég kevesen vizsgáltak. A
másik, sokkal kevésbé „szigorúan tudományos” kutatás elsősorban
fenomenológiai adatokkal vizsgálja a csoportok hatását.
A személyközpontú csoportfolyamata
135
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
önmagát érzései alapján viszonyítsa másokhoz.
— Ötödik fok. Az érzések egy részét a jelenben éli át, a magáénak fogadja el,
szabadon kifejezi megjelenése pillanatában. Korábban letagadott érzések törnek
fel a tudatosságig, bár még fennáll a felbukkanásuktól való félelem. Kezdi
felismerni, hogy a közvetlen átélés az útmutatója lehet. Felismeri, hogy az
ellentmondások a személyiség különböző aspektusaihoz kapcsolódó attitűdök
között feszülnek („Az eszem azt súgja, hogy ez így van, de valahogy nem hiszem
el neki.”). Megjelenik az „igazi én” utáni vágyakozás, és megkérdőjeleződik sok
személyes konstrukció érvényessége. Megérzi, hogy felelőssége van saját
problémái megoldásáért.
— Hatodik fok. A korábban tagadott érzéseket most átéli és elfogadja-, nem fél
tőlük, nem tagadja, nem küzd ellenük. Ez az élmény gyakran eleven, drámai, és
megkönnyebbülést jelent számára. Teljesen elfogadja, hogy az önmagával és az
élettel kapcsolatos kérdéseire a tapasztalat adja meg a választ. Felismeri, hogy énje
egyre inkább azonos a tapasztalás folyamatával. Szinte megszűnik az én tárgyként
való felfogása. Gyakran „rázósnak” érzi, ahogy a szilárd konstrukciókról kiderül,
hogy ő maga hozta ezeket létre. Megkockáztatja, hogy önmaga legyen a másokkal
való kapcsolataiban. Felvállalja a saját útjukat járó emberek kockázatát, és bízik a
többiekben, hogy elfogadják olyannak, amilyen, amint követi ezt az utat.
A tanulmány megállapításai
136
Amit a kutatásokból tudunk
Hészl vevők Első ülés Második ülés Harmadik Negyedik Ötödik ülés
ülés ülés
1. fele 2. fele 1. fele 2. fele 1. fele 2. fele 1. fele 2. fele 1. fele 2. fele
1 3,2 3,2 3,8 3,1 4,2 3,7 5,6 4,4 4,7 4,5
2 2,8 2,5 3,2 4,9 2,7 3,8 3,8 3,8 4,8 4,4
3 3,0 3,0 4,0 3,3 4,2 4,2 4,9 4,5 4,6 5,6
4 3,1 3,4 3,4 3,5 3,8 3,8 4,6 3,5 3,6 3,8
5 2,8 2,1 3,6 2,5 3,4 3,8 4,2 3,7 3,8 4,0
6 3,2 1,7 3,3 3,2 3,1 3,1 5,7 4,7 5,2 4,3
7 2,5 3,3 3,1 3,3 3,2 2,6 4,5 4,1 4,0 4,4
8 3,9 4,8 4,7 2,9 4,4 4,3 4,4 5,3 6,0 5,1
Átlag 3,1 3,0 3,6 3,3 3,6 3,7 4,7 4,2 4,5 4,5
Az egyes 3,0 3,5 3,6 4,5 4,5
ülések átlaga
6
I résztvevők értékelése a Rogers Folyamatskálán
138
Amit a kutatásokból tudunk
KÖVETŐ KÉRDŐÍV (A kérdőívbe beleírtuk a vizsgálat során kapott válaszok
gyakoriságát.)
Használja ezt az oldalt arra, hogy úgy, ahogy az természetesnek tűnik Önnek,
fejezze ki, hogy a csoport mit jelentett az ön részére. Kérem, hogy legyen olyan
őszinte, amennyire ez lehetséges. Az írás terjedelmét illetően nincs megkötés: írjon
olyan keveset vagy olyan sokat, amennyit akar. Nem kell megadnia a nevét. (A lap
többi részét üresen hagytuk, hogy a résztvevők ide íi Itassák megjegyzéseiket.)
a) Megváltoztatta a viselkedésemet,
Kérdések
I, A teljes csoporttapasztalat viselkedésemre gyakorolt hatását a következő
megállapítások fejezik ki a legjobban (többet is megjelölhet):
de ez a változás nem tetszik nekem. 2
l>) Nem okozott észrevehető változást. 17
c) Rövid ideig másképp viselkedtem,
de ez a változás teljesen eltűnt. 1
cl) Jelentősen megváltoztatta a viselkedésemet egy időre, 34
és ebből máig megmaradt
némi pozitív változás 22
némi negatív változás 0
e) Másképpen viselkedem
pozitív negatív
házastársammal, és ez a változás 31 3 34
gyerekeimmel, és ez a változás 33 7 40
szüleimmel, és ez a változás 23 1 24
barátaimmal, és ez a változás 48 1 49
munkatársaimmal, és ez a változás 61 1 62
főnökeimmel, és ez a változás 45 2 47
beosztottaimmal, és ez a változás 34 0 34
2. A kiscsoport-tapascta\at
a) nagyrészt károsító, frusztráló vagy bosszantó volt számomra. 4 h) inkább
nem segített, mint segített nekem. 1
c) semleges volt, vagy csak nagyon kevéssé hatott rám. 5
d) inkább segített, mint nem segített nekem. 21
139
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
e) eredményes volt számomra. 38
f) nagyon jelentős, pozitív hatású volt. 52
g) olyan zavaros volt számomra, hogy nem tudom megítélni. 2
3- A wzzgycso/wrí-tapasztalat
a) károsító, zavaró, bosszantó, unalmas, negatív volt számomra. 0
b) semleges, érdektelen, minimális hatású volt számomra. 4
c) valamennyire segített nekem. 16
d) konstruktív hatású volt, határozottan segített nekem. 50
e) n
agyon
4. A csoportnak a következő hatása volt az érzéseim tudatosítására, mások jelent
ős,
érzéseihez való viszonyomra (több választ is megjelölhet): a) pozití
Érzékenyebb lettem a saját érzéseimre v
hatású
volt. 23
Megjegyzések
140
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
érzelmekről szól, de ma már azt is látom, hogyan kapcsolódott a gondolataimhoz.
Sokkal mélyebbet! hiszek az egyén és az emberiség kiteljesedésének lehetőségében.
141
Amit a kutatásokból tudunk
*
blóg nem tudok hinni abban a tapasztalatban, amihez a képzés során jutottam.
Teljesen új perspektívából látom magamat. Azelőtt én voltam a „jóképű", de hideg
ember. Az emberek közel akartak kerülni hozzám, de féltem kivel engedni őket,
mert úgy éreztem, ez veszélyes: adnom kellene magamból rgy keveset. A képzés óta
nem félek ember lenni. Egész jól kifejezem magam, i< rretetreméltó lettem, és
szeretni is tudok. Kimutatom az emberek iránti pont v érzéseimet — megszerettem
az érzéseimet.
Úgy tűnik, nagyon keveset értünk el ilyen hosszú idő alatt. Úgy érzem, hogy ha több
időnk lett volna, jelentős élmény lehetett volna.
*
Úgy érzem, sok jó barátra tettem szert a csoportban, de nem vagyok biztos abban,
hogy a többiek megértették-e az érzéseimet, gondolataimat, azt, amiért
határozottan kiálltam.
142
Amit a kutatásokból tudunk
lemetlen élmény; gyengítő—nem ösztönző.
*
Khi sportélményem nagy csalódást okozott, mert nem jutottunk el odáig, Iwy
rolóban törődjünk egymással. Két csoporttagot különösen megszerettem, th a
többiekkel soha nem éreztem jól magam. Unatkoztam, nyugtalan és na- > fáradt
voltam. A székek szörnyen kemények voltak. Rettenetes honvágyat • ír -.lem a
családom után, és csodálkoztam, miért jöttem el.
143
Amit a kutatásokból tudunk
kell ahhoz, hogy megpróbáljak eszerint dolgozni!)
144
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
*
A korábbi problémák némelyike megmaradt, de úgy érzem, meg tudok birkózni
velük. Más problémák csaknem teljesen eltűntek — legalábbis a tüneteik:
boldogabb, tevékenyebb lettem. Úgy érzem, elmozdultam egy általam helyesnek
tartott irányba.
*
Valószínűleg ez volt életem legtöbbet nyújtó élménye. Azt hiszem, hogy a csoport
óta jobban szeretem magam, mert látom a csoporttagok tükröződését magamban,
és az én tükörképemet a csoporttagokban. Őszintébbek és jelentősebbek lettek a
kapcsolataim. Jókat nevettem a csoporttársaim reakcióin néhány „őszinte
kijelentésemre”.
Vettem már részt olyan csoporton, amitől megváltoztam, de itt ez nem következett
be. Azt hiszem, az idő nagy része alatt arra vártam, hogy megértem és másoknak is
segítsek megérteni, miről van szó, mi kell ahhoz, hogy végre meginduljunk.
Amit a kutatásokból tudunk
Saját megjegyzéseim
Befejezésül
Azt hiszem világos, hogy a kutatások — bár még csak néhány területre terjedtek ki, és távolról sem
tökéletesek — leromboltak néhány mítoszt a fejlesztő csoportokról, és bebizonyították, hogy a
csoportok sokat tehetnek ii/ emberek konstruktív változása érdekében.
145
Alkalmazási területek
Vállalatok
Egyházi intézmények
1 50
Alkalmazási területek
\Uamigazgatás
151
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Nemzetközi feszültségek
Ehhez csak rövid kommentárt fűzhetek, mivel igazi kísérlet még nem volt a
csoportmódszer nemzetközi használatára. (A külügyminisztérium többször
említett kísérlete közelíti ezt meg leginkább.) Mindössze egy elképzelésemet
szeretném elmondani. Túlságosan is jól ismerjük azokat a találkozókat, amikor
egy-egy ország diplomatái jönnek össze. Mindkét csoport azt a vonalat követi,
amelyre kormányától utasítást kapott; nagyon kevés tere van a kifejezés egyéni
szabadságának, és csak nagyon korlátozott szabadság van a tárgyalásra. Ha a
diplomaták mellett „civilek” is részt vennének a küldöttségekben, akkor ők
informális csoportként, személyekként — és nem mint meghatározott álláspontok
képviselői — találkozhatnának egymással. Kifejezhetnék személyes
véleményüket, egymás iránti haragjukat, a megoldhatatlan problémákat,
félelmeiket — mindazt, ami a két nemzeti csoportot szembeállítja. Más területeken
szerzett tapasztalataimra támaszkodva állítom, hogy a kezdeti nehézségek után
közelednének az álláspontok, a résztvevők sokkal mélyebben megértenék
egymást. E csoportok facilitáto- rának lehetőleg olyan képezett személynek
kellene lennie, aki egyik országhoz sem tartozik. Az informális csoportok
eredményei esetleg új csatornákat nyithatnának meg a hivatalos szintű tárgyalások
számára is.4
Családok
152
Alkalmazási területek
ízeiül t kifejeznék, mielőtt az elfojtott indulat robbanáshoz vezet, sokkal nil»l>
lenne a harmonikus házasság. Családcsoportokban a szülők és a gyermekek
egymás közti kommunikációját jelentősen javíthatja egy olyan fa- i iliiálor, aki
képes megérteni a különböző korú résztvevőket. Ha több i salad vesz részt ilyen
csoportokon, néha már az is eredménynek számít, lia .1 gyerekek, noha továbbra
sem tudnak saját szüleikkel kommunikálni, legalább más szülőkkel kapcsolatot
tudnak létesíteni a csoportban. (l Igyanez persze fordítva, a szülőkre is igaz.)
(Generációs szakadék
(iktatási intézmények
Változási terv
t\/ előző projekt nehézségeinek ismertetése után örömmel számolhatok I >«■ egy
sokkal átfogóbb, megalapozottabb, anyagilag is jobban támogatott projektről,
amelynek hasonlók a céljai, de hasznosítja az elkövetett hibák tanulságait. Ez a
„Változási terv” nevű projekt Louisville (Kentucky) iskoláiban valósult meg. Az
itteni iskolarendszernek a következő helyzettel kellett megbirkóznia:
155
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
többsége a városközpont iskoláiban koncentrálódik, és jórésztfeketék. A fekete és
az alacsony jövedelmű családokból származó tanulók száma húsz éve állandóan
növekszik Louisville körzetében. Kentucky államban Louisville körzetében a
legnagyobb az alacsony jövedelmű (20 678) és a gyengén teljesítő tanulók száma
(a tanulók 71%-a teljesített a nemzeti átlag alatt), itt van a legtöbb iskolából
kicsapott, veszélyeztetett és bűnözés miatt letartóztatott tanuló, itt a legmagasabb
arányú a tanulók fluktuációja (20% körül, nem számítva a körzeten belüli
változásokat), itt lakik az állam összes munkanélkülijének csaknem egyharmada és
erős a faji elkülönülés (ahol néhány fekete házat vásárol, csakhamar „tiszta
fekete” körzetek alakulnak ki).7
157
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
a legjobb értelemben: oktatási rendszerünk egyik legnehezebb problémáját
igyekszik megoldani, a hátrányos helyzetű városi iskolák problémáját.
Nem fogja meglepni a könyv elolvasóit, amikor megjósolom: a változás
növekvő zavart, erősödő kritikát fog kiváltani az oktatási rendszerben. Hogy a
tantestület és az iskolavezetés polarizálódik-e, ez a jövő titka. De ha az első
próbálkozások nem bizonyulnak kielégítőnek, sok lehetőségük lesz az eltérő
nézetek megtárgyalására, új alternatívák kifejlesztésére. Ez a legmerészebb és
legígéretesebb vállalkozás, amelyet oktatási rendszerünkben jelenleg ismerek;
sokan figyeljük nagy érdeklődéssel.
Befejezésül
Azt hiszem, hogy ez a „Változási terv” azt mutatja, hogy ahol őszinte a szándék a
kísérletezésre, ott a fejlesztő csoportnak helye van, a követő hatásvizsgálat
megvalósítható, a változás valószínűsége megnövekszik. A fejlesztő csoport
rendkívül hasznos lehet mindazokon a területeken, amelyeket korábban
említettem, de — talán néhány vállalat kivételével — sehol sem alkalmazták olyan
bátran és széleskörűen, mint ebben a városban, ez az iskolaszék.
158
Kilencedik fej
A stábtagok fó feladata, hogy önmaguk legyenek... Úgy találtuk, hogy ha ez sikerül, akkor
valahogy ráhangolódunk a résztvevőkre, rezonálunk arra, amilyenek... A résztvevőkkel való
kapcsolatunkra jellemző a hatalom megosztása. Nem akarjuk manipulálni a résztvevők
gondolatait, tetteit... Ez azonban nem azt jelenti, hogy kivonulunk a csoportból: aktívan részt
neszünk benne... Káosz, a stáb bírálata, mély érzések kifejezése esetén is intenzíven, elfogadóan
odafigyelünk, és ha szükségét érezzük, kifejezzük megértésünket... És mindig készek vagyunk
arra, hogy tanuljunk.
A La Jolla Program
filozófia és elvek
161
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
Ezért kerüli a program a „tréning” szót (és ezért hagytam ki én is ezt a szót a fejezet
címéből). A „tréning” azt jelenti, hogy valakit jártassá teszünk egy mesterségben,
művészetben vagy munkában, hogy ezt a jártasságot később foglalkozásként
használja. De senkit sem lehet kiképezni arra, hogy személy legyen. Kár, hogy
történeti okokból — melyekről az 1. fejezetben szóltam — sok facilitátort neveznek
„trénernek”. Véleményem szerint minél inkább alkalmazkodik egy csoportvezető a
kifejezés eredeti jelentéséhez, annál kevésbé alkalmas arra, hogy egy intenzív
csoportot facilitáljon. A La Jolla program a facilitátor emberségét hangsúlyozza, és
azt, hogy annál hatékonyabb, minél valódibb másokkal való interakciójában.
A La Jolla program atmoszférája informális és személyes jellegű; a stáb és a
résztvevők közötti megkülönböztetés minimális. Ez a megállapítás félreérthető
lehet. A stáb tagjai nem rejtik el a tudásukat, tapasztalataikat a résztvevők elől. A
facilitátor tudja, hogy a zavart csend a csoportkezdések jellegzetessége, és ezt nem
tekinti sem olyan kiváltságos információnak, amelyet nem oszthat meg a
többiekkel, sem olyan háttérinformációnak, amelyet meg kell osztania a csoporttal.
Igaz, hogy stábtag, de mindenekelőtt emberi lény.
Ebből az általános alapelvből származik a program egy másik megkülönböztető
vonása. Amennyire lehetséges, a stáb elkerüli bármilyen formális bizonyítvány
kiadását azoknak, akik részt vettek a programban. Nincsenek diplomák, oklevelek,
nincs semmiféle írott garanciája annak, hogy a résztvevő „szakértővé” válik. A stáb
bízik abban, hogy a program után a résztvevők valamivel magasabb szinten képesek
foglalkozni otthoni csoportjaikkal — vállalati csoportokkal, családokkal, fejlesztő
csoportokkal —, mint amennyire a program előtt tudtak. Ez a cél. Nincs
szándékunkban azonban, hogy a résztvevőket a fejlesztő csoportok papjaivá
avassuk!
Ennek a következetesen véghezvitt elvnek egyik oka az, hogy egyszerűen nincs
garancia arra, hogy minden résztvevő megfelelő facilitátorrá fog válni. Ha nincs
diplomája, amelyet a falra akaszthat, ha a szakértelme nincs hitelesítve, akkor a
viselkedése alapján fogják az emberek megítélni, e szerint fogják eldönteni, hogy
segít-e a csoportnak. Ha nem, kevés igény , lesz a szolgálataira. Nem nyűgözheti le
az embereket a diplomájával.
Kiválasztás
/I program elemei
Bár a program évről évre változik, három elem folyamatosan jelen van a
kezdetektől:
1. résztvevőként való tapasztalatszerzés kiscsoportokban,
2. a csoportokban használatos sokféle vezetési módot ismertető összejövetelek,
i. társfacilitátori tevékenység két hétvégi fejlesztő kiscsoportban.
I i.idd mondjak el néhány részletet erről a három elemről.
/ tapasztalataim kiscsoportban
[\ program 150 órájának körülbelül a felét szánjuk a fejlesztő csopor- I okban való
tapasztalatszerzésre. Ezeknek a csoportoknak a facilitátorait jórészt olyan vezetők
köréből válogatjuk, akiknek kellő facilitátor-tapasz-
163
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
talatuk van (beleértve legalább egy nyári La Jolla programot). Törekszünk arra,
hogy a résztvevőknek egynél több fejlesztő csoporttapasztalatot biztosítsunk.
Ezeket az új csoportokat úgy alakítjuk ki, hogy a résztvevők:
— felismerjék, nincs semmi „mágikus” az első csoport összeállításában: a
folyamat nem csak azokkal a „bizonyos emberekkel” működik,
— megismerjék, milyen nehéz elválni azoktól, akikhez közel kerültünk,
— megtapasztalják, hogy a második, harmadik csoport is az első csoportra
jellemző óvatos tapogatózással, lassan indul — noha mindenki most érkezett
egy jelentős csoporttapasztalásról (jöjjenek rá, hogy sohasem remélhetnek
azonnali „intimitást”, a bizalmat mindig újra fel kell építeni) és
— tegyenek szert minél több új ismerősre.
Az elmúlt évben a stáb az összes résztvevő gyakori és intenzív összejövetelével —
ún. nagycsoporttal — kísérletezett. A nagycsoport sikeresnek bizonyult különösen a
tanultak otthoni környezetben való alkalmazása terén, ami azt mutatja, hogy ha a
résztvevők egyszer megtapasztalták a fejlesztő csoportot, akkor képesek a közeli és
intim légkör megvalósítására egy sokkal nagyobb közösségben is.
Élénken emlékszem egy ilyen összejövetelre, amikor a 90 résztvevő igazi
fejlesztő csoporttá vált. A résztvevők érezték, de nem értették a stáb két tagja
közötti feszültséget, és bátorították őket, hogy beszéljék meg a problémát.
Hamarosan az egész csoport bevonódott, amint először óvatosan, majd nyíltan,
könnyek között előtörtek a fájdalmas és zavaró élmények. A közösség gyógyító
erőfeszítése épp olyan jelentőségteljes volt, mint a stábtagok önkifejezése, amely
olyannak mutatta meg őket, amilyenek voltak: tökéletlen emberi lényeknek.
Kilencven ember — megfelelő körülmények között — éppúgy képes egységes
fejlesztő csoporttá válni, mint tizenöt-húsz. A La Jolla program dicséretére válik,
hogy facilitátorai megtanulták, mik is azok a „megfelelő körülmények”.
165
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
(Itthoni kapcsolatok
Nt utóbbi években nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a La Jolla Prog- i.im résztvevői
tapasztalataikat hazatérésük után fel tudják használni. AII.I buzdítottuk őket, hogy a tanultakat inkább
saját környezetükben alkalmazzák, mint új fejlesztő csoportok létesítésére tegyenek kísérletet.
Segítettünk nekik, hogy kitalálják, hogyan tudnák a munkahelyükön hasznosítani a nyáron szerzett
készségüket és attitűdjeiket, mi az, ami át menthető a családi életbe a fejlesztő csoport
atmoszférájából. Meggyőződésünk, hogy ez a nyári tapasztalás nem teljesen éri el a célját, bármi-
lyen gazdagító tapasztalást nyújtott is, ha nem javít a résztvevők otthoni éleiének minőségén.
Vizsgálati eredményekkel egyelőre nem tudjuk alá- lámasztani, de a folyamatos és növekvő igény a
program iránt arra utal, hogy a résztvevők kaptak ilyen jellegű segítséget. Az új résztvevők többsé-
get egy korábbi résztvevővel való találkozás győzte meg arról, hogy neki is szüksége van erre a
tapasztalásra. Ez jó jel.
Befejezésül
A jövő kilátásai
172
_____________________________________________ A jövő kilátásai
teszi vevő munkahelyén. Röviden: olyan módszereket dolgoznak majd ki, iinclyek
erősítik a csoportban elkezdődött pozitív folyamatot.
(>. Hiszem, hogy el fog terjedni a fejlesztő csoport szelleme, légköre. Barbara
Shiel példát adott arra, mit jelenthet ez egy hatodik osztályban, 3 én magam
megtanultam, hogyan lehet ilyen légkört teremteni egy egyetemi w.emináriumon.
Ezekben a pedagógiai környezetekben nem voltak formális személyközpontú
csoportok, „csupán” lehetőség nyílt a személyesen fontos érzések, gondolatok
szabad kifejezésére. Belátom, jó fantáziára van szüksége annak, aki el akarja
képzelni, milyen lenne egy személyközpontú i’itllalat vagy egyetem. És micsoda
képzelőerőre van szükség, ha egy személyközpontú kormányhivatalt akarunk
magunk elé képzelni. Mégis azt mondom, hogy ez nem lehetetlen. Hiszem, hogy a
„személyközpontú szervezet” kifejezésben a jövő nemzedékei nem fogják
érzékelni a belső ellentmondást.
A fejlesztő csoport egyik legfontosabb hatása az, hogy növeli a változásokhoz való
alkalmazkodás képességét. Ügy tűnik, kevés ember ismerte fel, hogy a jelen és
még inkább a jövő legalapvetőbb kérdése az, hogy milyen gyorsan tudunk
alkalmazkodni ahhoz a hihetetlen gyors változáshoz, amellyel a technikai fejlődés
jár. Toffler egy kitűnő cikkében „jövő sokknak” nevezi ezt, és úgy véli, hogy az
emberek összeomlanak a hirtelen változásoktól.
I7zi
A jövő kilátásai
I ■ |;yik gondolatmeneté különösen megdöbbentett:
zfe emberiség életkora körülbelül 800 generáció x 60 év, azaz körülbelül •>() 000
év. 650generáció barlangokban töltötte az idejét. Csak az utolsó 70 generáció alatt
vált lehetségessé a generációk közötti hatékony kommunikáció az írás segítségével.
Csak az utolsó 6 generáció során látott viszonylag sok ember nyomtatott szót. Csak
az utolsó 4 generáció képes viszonylag pontosan merni az időt. Csak az utolsó
kettőben használunk elektromos motort, és a mindennapi életünkben használt
anyagi javak túlnyomó részét a jelenben hoztuk létre: a 800. generációban. 4
175
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
176
A jövő kilátásai I l Így érzi, hogy az érzései, reakciói, attitűdjei, belátásai,
elképzelései, viselkedésformái pontosan ugyanolyanok, mint az ülés kezdetekor
voltuk? I la így van, egyszerűen mondja ezt. Ha azonban valamilyen változást
ligyeit meg — bármilyen kicsit vagy nagyot —, mondja el minél pontosabban és
minél szemléletesebben, és tegye hozzá azt is, hogy ön szerint mi leln i az oka,
indítéka ennek a változásnak.
2. Úgy érzi, hogy a csoport ugyanolyan, mint az ülés kezdetén volt? I la így
van, ismét egyszerűen mondja ezt. Ha úgy érzi, hogy a csoport valamilyen módon
megváltozott, mondja el minél pontosabban és részletesebben, hogy ennek a
változásnak mi lehet az oka.
kilozófiai értékek
!\ fejlesztő csoport filozófiája leginkább az egzisztencialista filozófiához
hasonlatos: az itt és most fellépő érzések, a jelen átélésének fontosságát
hangsúlyozza. Filozófiáját legalaposabban Maslow és May fejti ki, Kier- kegaard
és Buber filozófiájára építve. Ez a filozófia a 60-as években intenzíven jelen volt
kultúránkban. (Hogy csak egy közismert példát emeljek ki; a Hair, mint színházi
produkció a nézők bevonására, együtt játszására
Cári Rogers a személyközpontú csoportokról
épített.) Nem érzem magam kompetensnek e téren, de nyilvánvalónak tűnik, hogy
egy olyan világban, amelynek szemléletére az egzisztencialista filozófia egyre
nagyobb hatással van, a fejlesztő csoport sokat jelenthet.
Végezetül a fejlesztő csoportok feladata lesz, hogy segítse pontosítani az ember
értékeit. Mi a lényege az embernek? Mi a célja a személyiség fejlődésének? Mik a
jellemzői az optimális embernek? Remélem, hogy ezzel a könyvvel sikerült
érzékeltetnem, hogy a szabadság serkentő légkörében a csoporttagok spontánabbá,
rugalmasabbá válnak, közelebb kerülnek az érzéseikhez, nyitottabbak lesznek a
tapasztalásaikra, bensőségesebbé válnak a kapcsolataik. Ez a fejlődési modell
azonban ellentmond sok vallási, kulturális és politikai törekvésnek, és nem
szükségszerűen azonos azokkal az elképzelésekkel, amelyeket korunk
átlagembere el akar érni. Ezzel a kérdéssel a jövőben mindenképpen
foglalkoznunk kell. Lehetőségünk van arra, hogy eldöntsük, milyen legyen a jövő
embere.
Befejezésül
178
FÜGGELÉKEK
182
Személyközpontú csoportokkal a
világ békéjéért
185
A „közép-amerikai kihívás”
- személyközpontú csoport vezető politikusokkal1
í'lőtörténet
189
vetkeztetése logikusnak tűnik: miért ne lehetne az ilyesfajta összejövetelek
hatékonyságát növelni azzal, hogy a személyközpontú megközelítés szakembereit
bevonják az összejövetelek szervezésébe és lebonyolításába.
A rusti találkozóhoz vezető egyik gyakorlati lépést Rogersnek Róbert
Mullerrel, az ENSZ főtitkárhelyettesével való találkozója jelentette 1983- ban,
melyet az ő segítségével hamarosan követett egy találkozó Rodrigo Carazóval, aki
korábban Costa Rica elnöke, majd az ENSZ Béke Egyetemének elnöke volt.
1984 januárjában létrejött a Cári Rogers Béke Projekt, és megkezdődött a
találkozóhoz szükséges pénz összegyűjtése.
Az 1984-ben Szegeden tartott „Kultúrák közötti kommunikáció Kreatív
megközelítései” elnevezésű találkozón13 Rogers már nagy reményekkel beszélt az
értekezlet lehetőségeiről:
Azt remélem, hogy sikerül összehoznom egy olyan csoportot, amely hatással lesz a
politika alakulására. Hosszú ideig ez csupán egy álom volt, de most partnerre
találtunk az ENSZ Béke Egyetemében és felajánlottak számunkra egy gyönyörű
helyet, ahol megtarthatnánk a csoportot. Most készítjük azt a beadványunkat,
amelynek alapján remélhetőleg egy alapítványtól megkaphatjuk a pénzt, amiből a
találkozó valóban létrejöhet.
K Rogers által említett hely Rust, s az ott-tartózkodás költségeit Cári Vak, a bécsi
Zentralsparkasse Bank elnöke ajánlotta fel. Az utolsó pillanatban (egy hónappal a
konferencia kezdete előtt) megérkezett a Carnegie Alapítványtól várt támogatás is,
és így létrejöhetett az a találkozó, amelynek a megvalósíthatóságában a szegedi
Ifjúsági Ház nagytermében szinte mindnyájan kételkedtünk, úgy vélve: mindez
csupán egy nagy humanista gondolkodó szép álma.
Kezdetek
Sajnos, csupán november 1-jén este érkeztem meg a találkozó színhelyére,14 így az
első nap eseményeit csak mások elbeszélése és leírása alapján ismerhetem. 15
Október 31-én, csütörtökön este a legtöbb résztvevő már megérkezett, és
számukra egy rövid coctail-partyt tartottak vacsora előtt, ami informális
ismerkedésre adott lehetőséget.
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
I'eliteken reggel 10 órakor Cári Rogers felkérésére Rodrigo Carazo üdvözölte a
résztvevőket, kiemelve, hogy a béke a békevágy függvénye.
( kirí megköszönte a sok segítséget, ami az összejövetelt lehetővé tet- (c,
bemutatta a facilitátorokat páronként, rámutatva, hogy a facilitátorok ifv.i vesznek
a nagycsoportokban is, és így, párban fogják „vezetni” a kis- i kupi irtokat.
(Rogersen kívül még 10 facilitátor volt. Maga Rogers nem Vczciett kiscsoportot.)
Kifejezte, hogy reméli, a résztvevők képesek lesznek figyelni egymásra,
biztonságos légkört kialakítani, a kölcsönös megél ics magasabb szintjére jutni,
„hogy megtanuljuk tisztelni a másik személyi és megbecsülni a különbségeinket”.
Hangsúlyozta azt is, hogy „ez a mi összejövetelünk, amit együtt alkothatunk meg”.
Ezután megemlítette, hogy a teremben ülőkön kívül tulajdonképpen van egy
„láthatatlan résztvevő csoport”: azoknak az országoknak a népei, akik
reménykednek az ■ > .sz.cjövetel sikerében, „gyerekeink, unokáink és
dédunokáink, akiknek a világát segítünk kialakítani”.
I./.I követően Rodrigo Carazo szünetet javasolt, s a szünet utáni összejöve- leli
azzal indította el, hogy „nos, most már rajtunk áll”. („Now its up to us. ’)
Néhány rövid felszólalás után az egyik Egyesült Allamok-beli résztvevő
egyenesen nekitámadt a nicaraguaiaknak: „Miért korlátozzátok az embe- u k
szabadságát?”, és részletekbe menően sorolni kezdte a nicaraguai kormány
intézkedéseit. Egy magas rangú nicaraguai képviselő sajnálkozását fejezte ki
amiatt, hogy a közép-amerikai kérdést Nicaraguával kezdik, és i< niclte, hogy az
USA-ból jött résztvevők több objektív tény ismeretével leinek majd haza. Hosszan
ecsetelte az USA beavatkozásait Nicaragua brliigyeibe, elmondta, mit jelent
Közép-Amerika államainak, hogy az USA banánköztársaságot csinált belőlük, és
hogy a Reagan-adminisztrá- < ió Nicaragua törvényes kormányának megdöntésére
törekszik. Egy venezuelai azt mondta, hogy szeretné, ha párbeszéd alakulna ki vita
helyett. I .gy másik venezuelai Cári egy megjegyzésére utalva kiemelte, hogy az
iskolákban tanított történelem tele van erőszakkal és háborúval.
így azután a beszélgetés lassanként eltávolodott Nicaraguától. (Rogers az
utólagos elemzés során — megjegyzi, hogy véleménye szerint a cso- pon ezen a
ponton még nem akart ilyen éles konfrontációt vállalni.)
A péntek délelőtt nagy része „szónoklatokkal” telt el. Ezek alig kap- isolódtak
egymáshoz. Még ha elő is fordult, hogy az egyik szónoklat ,iz előző szónoklatra
utaló megjegyzéssel kezdődött, utána teljesen más uányban folytatódott. Valódi
párbeszéd nem alakult ki. Azt nem lehet mondani, hogy a résztvevők egyáltalán
nem hallgattak egymásra, de nem
191
Függelékek
beszélt „személy a személyhez”. Az ülés közepén megérkezett az osztrák
külügyminiszter, Leopold Gratz, újságírókkal és fotóriporterekkel. Félbe-
szakították az ülést, és a külügyminiszter rövid beszédet mondott a békéről és az
együttműködésről.
Amikor újra összeültek, Cári beszélt a kiscsoportokról. Valaki megkérdezte,
hogyan állították össze a kiscsoportokat. Cári elmondta: arra törekedtek, hogy
minden kiscsoport a lehető legjobban reprezentálja a nagycsoportot a férfiak és nők
aránya, a résztvevők nemzetisége stb. tekintetében. A magyarázatot a résztvevők
kielégítőnek találták, különösen mert Cári hozzátette, hogy a találkozó formájában
nincs semmi merevség, minden megváltoztatható, csupán azt kéri, hogy az első nap
találkozzanak a kiscsoportok az előre elkészített listák alapján.
Péntek este Rogers rövid előadást tartott. Elmondta saját fejlődését, hogyan vált
„diagnosztizáló terápiát előíró” klinikai pszichológusból olyan valakivé, aki bízik
az emberben rejlő hatalmas lehetőségekben, amelyek segítségével képes önmagát
megérteni és irányítani. Beszélt a kliensközpontú megközelítés alapelveiről és
alkalmazásukról a pedagógiában, a vezetésben és a kultúrák közti kapcsolatokban.
Különösen kiemelte, hogy bízik az egyénben, a csoportban és így ebben a
csoportban is. Mint mondta, az, hogy bízik a csoportfolyamatokban és a csoport
bölcsességében, azt jelenti, hogy nem tudja pontosan, mik lesznek ennek a
találkozónak az eredményei, milyen célokat fogunk elérni, de abban biztos, hogy
konstruktívak leszünk. Hangsúlyozta, hogy ez a mi csoportunk lesz, és csak tőlünk
függ, mi fog itt történni.
Szombaton reggel, amikor bekapcsolódtam a munkába, hasonló légkört
tapasztaltam, mint amiről előző nap hallottam. A politikusok továbbra is
beszédeket mondtak, melyek számomra sok új információt tartalmaztak, és ezért
érdekesek voltak, de a légkör inkább emlékeztetett az általam csak televízióból
ismert „baráti politikai találkozókra”, mint egy kommunikáció javítását célzó,
személyközpontú összejövetelre. A délelőtt vége felé a résztvevők egy része - így
jómagam is - kezdett türelmetlenkedni: egyesek azért, mert túlságosan
szervezetlennek, irányítás nélkülinek tűnt mindez, mások pedig azért, mert mintha
nagyon is „leragadt” volna az összejövetel a politikai deklarációk szintjén.
A délután a kiscsoportoké volt. Furcsa érzés volt számomra egy körben ülni a
volt hondurasi elnökkel, a svéd képviselőnővel, a mexikói nagykövettel és más
jelentős személyiségekkel, mégis úgy érzem, nálunk és a többieknél is a
kiscsoportban kezdett megtörni a jég, indult el a párbeszéd.
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért Este Rodrigo Carazo beszélt
a Béke Egyetem céljáról és tevékenységéről. Utána külön-külön találkozott a
közép-amerikaiak csoportja és a többiek, mintegy mutatva a résztvevők egyik
alapvető különbözőségét.
I folyamat közepe
A vasárnap reggeli nagycsoport légköre érezhetően más volt, mint az előző napi.
Többen kifejezték, milyen keserűséget, haragot, sőt gyűlöletet éleznek az USA
ellen. Voltak, aki hangot adtak ambivalens érzéseiknek, az USA és Latin-Amerika
kultúrájához való egyidejű kötődésüknek. Éles vil.ík zajlottak le, de ezek már
valódi viták voltak: a vitapartnerek odafigyeltek egymásra, egymásnak
válaszoltak.
A személyes szint megjelenését a találkozó férfi-dominanciája váltotta ki:
néhány női résztvevő erős érzelmi telítettséggel vetette fel ezt a kérdést.
Mint Rogers írja: „Lassan kezdett kialakulni a bizalom és az alapvető
jóindulat... Ahogy pihenni mentem a délelőtti ülés után, nyugodt és igazán boldog
voltam... A folyamat, aminek a megindításában reménykedtünk, elkezdődött.”
A mindeddig meglehetősen passzívnak tűnő facilitátorok ezen a dél- i lőliön,
ha azt nem is lehet mondani, hogy aktívvá váltak, de az előző időszakhoz képest
lényegesen nagyobb szerepet vállaltak magukra. Rogers BZCI int: „Eddig a
délelőttig egyszerűen nem volt olyan véleménykülönbség, amivel kapcsolatban
facilitálni lehetett volna.” A tapasztaltabb „cso- poi lozók” számára a délelőtt
végére világos volt, hogy ezúttal is érdemes volt hízni a folyamatban.
193
Függelékek
Vasárnap estére ilyen Heurigenre voltunk hivatalosak egy közeli vendéglőbe.
Maga Rogers csak mintegy fél óráig maradt. „Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy
bekapcsolódjak a beszélgetésbe, nem tudtam se hallani, se megértetni magam” -
írja. Nagyon meghatotta azonban, hogy belépését spontán taps fogadta, mert ezt
úgy értékelte, hogy a résztvevők a stáb visszafogottsága ellenére is képesek voltak
felfogni a facilitátorok munkájának jelentőségét.
Számomra a konferencia egyik legemlékezetesebb eseménye volt az, amikor az
összejövetel talán legmarkánsabban szemben álló két egyénisége, az USA és
Nicaragua kiemelkedő képességű politikusai egyszercsak leültek egymással
szemben a kocsma egyik asztalához, és miközben mi résztvevők néhány percen
belül szorosan közrefogtuk az asztalt, elkezdtek egymással igazán beszélni.
A korábbi nagycsoportokon tapasztalhattuk mindkettőjük éles eszét, logikáját,
gyors felfogását, szellemességét, de azt is, hogy két ellenséges táborból érkezve,
ellentétes ideológiákon nevelkedve, ellenkező érdekeket képviselve egyszerűen
képtelenek voltak odafigyelni egymásra, elfogadni vagy éppen csak megérteni a
másik érvelésében rejlő pozitív elemeket. Az órák hosszat tartó beszélgetést
lélegzet-visszafojtva hallgattuk. „Ha bombákat dobtok Managuára, az én
gyerekeim is meghalnak” - mondta a nicaraguai, és mind a kettőjük arcán látszott,
hogy ez már nem két politikus, hanem két ember beszélgetése. Valami naiv
boldogság töltött el bennünket, amikor a beszélgetés vége felé láttuk, hogy
kicserélik gyerekeik fényképeit, megbeszélik, hogy meghívják egymás gyerekeit
nyaralni („Be fogom mutatni őket Reagannek...”), és terveket kezdenek kovácsolni
arra vonatkozóan, mit lehetne javasolni a két kormánynak a megegyezés
érdekében. („Semmi kétség, hogy a bizalmatlanság egy része feloldódott az
alkoholban. Ez akkor is értékes, ha csupán időleges volt” — írja Rogers. Bár a
beszélgetőpartnerek valóban nem vetették meg az új bort, a megértés „csodája”
semmiképpen sem tekinthető csupán az alkohol hatásának. Mint azt az ifjú, királyi
fenségnek tűnő nicaraguai mondta, ő csupán azért ízlelte meg a bort, hogy a laza
amerikaiéhoz némileg hasonló lelkiállapotba kerüljön. Valahogy hasonlóan
nyilatkozott az amerikai is. Azaz a bornál lényegesen jelentősebb szerepet játszott a
beszélgetés sikerében a megértés szándéka.)
194
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
A záróülés
A hétfő esti záróülés nem volt teljes: több résztvevőnek el kellett már utaznia.
Az ülés három fő eleme ez volt:
— a résztvevők tovább ecsetelték az összejövetel pozitív hatását (Rogers
utólag sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy talán nem fordítottak elég figyelmet a
negatív érzések felszínre hozására),
— Rodrigo (iarazo ismét felvetette a Contadora-folyamatot támogató
nyilatkozat aláírását és
— John Vasconcellos, kaliforniai szenátor egy másik nyilatkozatot is be-
terjesztett aláírásra, amely azt fejezte ki, hogy tapasztalataink szerint
196
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
a személyközpontú megközelítés rendkívül hasznosnak bizonyult ezen az
összejövetelen, és így feltehetően hasznos lehet más nemzetközi
krízisterületeken is.
A/ illés általános ölelkezéssel, későbbi találkozások megbeszélésével ért véget.
Aki sok csoporton vett már részt, az tudja, hogy bármily paradox, mindkét
mondatban van valami igazság. A „rusti találkozó” mássága a szokásos
személyközpontú csoportokhoz képest szembetűnő:17
A sürgetés érzése
A csoport nyelvezete
I'olyamatok
199
Ritmus és időzítés
A facilitátorok
201
politikus értetlenül ránézett, majd folytatta előadását. Kisvártatva a facilitátor
kirobbant: „Velem mindig ezt csinálják a férfiak.. és sírva fakadt. A beszédeket
nem lehetett a régi módon folytatni, ez a viselkedés nem fért bele abba az
elképzelésbe, amit a latin-amerikai diplomaták elvártak volna a facilitátoroktól, és
ez feloldotta a már-már befagyó folyamatot. A facilitátor mintegy modelljét adta
annak, hogy itt helye van az érzelmeknek is (nemcsak az „objektivitásnak”), s az
érzelmek között a „negatívaknak” is. Maria Bowen így ír le egy másik hasonló
esetet:
... utólag észrevehető, hogyan telt meg a terem feszültséggel... Csak férfiak
beszéltek, nagyon kontrollált, versengő, logikus, analitikus, lineáris módon. Fontos
dolgokat mondtak a békéről, de ugyanazt a fajta energiát éreztem, ami a
háborúkhoz vezet. A téma fontossága miatt visszatartottam magam. Azután egy
férfi ugyanazzal az energiával egy kolléganőre támadt. Még mindig nem mondtam
semmit. Ezután az egyik latin-amerikai politikus azt mondta, hogy Reagan
elnöknek ugyancsak csoportterápiára lenne szüksége, amit én úgy értelmeztem,
hogy az összejövetelünket pejoratív értelemben „ csoportterápiának” nevezte. Ügy
éreztem, félreértenek bennünket, ellenállás van a teremben azzal szemben, amit
nyújtani próbálunk.
Végül mindez szólásra késztetett. Több intenzitással, mint szerettem volna,
elkezdtem mondani a latin-amerikai politikusnak, hogy nem csinálunk
csoportterápiát — de közbevágott az az amerikai, aki előzőleg a kolleganőmre
támadt: egy karikatúrát mutatott fel annak illusztrálására, mennyire érzéketlenek
vagyunk a kulturális sajátságok iránt. Az üzenetet valahogy így vettem: „Hogy
mersz így beszélni ezzel a tekintélyes latin-amerikai politikussal?” Úgy éreztem,
engem használ fel véleménye kifejtéséhez, és ez felbőszített. Ahogy ez általában
történni szokott velem ilyenkor, a dühöt sírás kísérte, és így nehezen tudtam
kifejezni magam. Óh, hogy utáltam sírni ebben a csoportban!
- 202
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
Egy ponton Rogers felajánlotta három politikusnak, hogy facilitálja a
megbeszélésüket a nagycsoport előtt, de nem is reagáltak a javaslatára.
A Világhírű Harvard Negotiating Group (A Harvard Egyetem konf-
likiusmegoldással foglalkozó csoportja) egyik vezetője részt vett a találkozón. De
— bár több amerikai résztvevő komoly érdeklődést mutatott li.hita — a résztvevők
többsége nem akarta, hogy demonstrálják technikáinkat. (Mintha a
latin-amerikaiak azt mondták volna: „Isten őrizzen egy amerikai
technológiától!”)22
Maria Bowen azt észlelte magán, hogy a szokásosnál türelmesebb volt az
érzelmektől mentes felszólalások iránt, mert az információs tartalmukat
jelentősnek érezte. Ugyanakkor furcsamód türelmetlenül hallgatott és végül
félbeszakított egy transzcendentális fejtegetést, ami máskor nagyon Is érdekelte
volna.
Azt is tapasztalta magán, hogy a szokásosnál didaktikusabb volt: többször
hosszan magyarázta a személyközpontú megközelítés értékrendjét, lényegét —
talán éppen attól való félelmében, hogy „vajon van-e bármilyen szükség itt az ő
szerepére?”.
Voltak a személyközpontú megközelítést némileg ismerő résztvevők, ak ik
szerint a facilitátorok nem voltak eléggé „rogersiánusok”, mert nem „tükrözték az
érzéseket”, nem használtak elég sokszor olyan kifejezést, mint „értem, amit
mondasz”, „megértem az érzéseidet” stb. Csakhogy » személyközpontú
megközelítésnek valóban csak akkor van értéke, ha létezési mód és nem technika,
itt pedig teljesen indadekvát lett volna a u sztvevőket ehhez hasonló klisékkel
félbeszakítani.
A stáb legfontosabb jellemzője végül is az volt, ami minden „profi” sze-
mélyközpontú stábot jellemez, hogy bíztak a folyamatban. Abban, hogy a i söpört
bölcsessége a fejlődést elősegítő atmoszférában ki fog bontakozni, és a csoportot a
lehető legkreatívabb irányba fogja vinni. Cári a találkozó 11.ínyírását az első napon
a résztvevők kezébe tette, és a facilitátorok a későbbiekben ezt a „hatalmat” nem
tudták, de nem is akarták visszavenni tőlük.
Függelékek
Befejezésül
Nem hiszem, hogy áltatom magam azzal, mekkora jelentősége van ilyen jellegű (ti.
a nemzetközi feszültség csökkentésére irányuló — K S.) erőfeszítéseimnek. .. Nagy
203
megelégedéssel tölt el az a tudat, hogy szerény keretek között, kicsiben képesek
voltunk demonstrálni azt, hogy az értelmes párbeszéd kialakítható, a konfliktus
csökkenthető, a realitásokon alapuló kölcsönös megértés létrehozható. Csupán
lombik-méretben dolgoztunk, de megmutattuk, hogy mi lehetséges. Most az a
kérdés, létezik-e olyan társadalmi akarat, amelyik megsokszorozza ezeket az
erőfeszítéseket.
Kiéin Sándor
204
Személyközpontú csoportokkal a világ békéjéért
205
Személyközpontú csoportok
Magyarországon
2 13
— Alkalmazható ez a pedagógiában is?
Sok kutatási eredmény igazolja, hogy amikor egy tanár empatikus, őszintén
önmaga (nem játszik valamiféle szerepet és őszintén törődik a tanulóival), akkor
hasonló jelenségek játszódnak le a tanulókban. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy
a tanárokból pszichiátereket kellene képezni. Azt kellene elérnünk, hogy a
tanárokban a diákok iránti megértőbb attitűd alakuljon ki. Ha őszintén,
gondoskodóan megértik, mit jelentenek az iskolai tapasztalatok a tanulóknak, ez
erőteljesen kihat a tanulók énképére, problémamegoldó képességére, arra, hogy
milyen jól tanulnak, milyen keveset hiányoznak stb. Vagyis a pszichoterápiában
felfedezett alapelvek — úgy tűnik — igen jól alkalmazhatók az iskolai
szituációkban.
— Mit tehetnénk, hogy a tanárok ebben az irányban változzanak?
Segítenünk kell őket, hogy megtanuljanak odafigyelni a tanulóikra és egymásra.
— Csakhogy a tanárokat arra képezték ki, hogy jó beszélők legyenek, és most
azt szeretnénk, hogy jó „hallgatókká” váljanak!
Mi sem lehetne rosszabb annál, mint hogy csupán azt mondjuk nekik „Mostantól
kezdve jó előadók helyett jó hallgatók legyetek!” Az USA-ban az elmúlt 10 évben
rendkívül nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a tanárképző és továbbképző
intézményekben tanulók olyan tapasztalatokat szerezzenek, amelyek segítségével
empatikusabbá válnak, jobban odafigyelnek a tanulókra, ahelyett, hogy csak
beszélnének hozzájuk.
Azt hiszem, hogy az értő hallgatás megtanulásának egyik legjobb módja, ha
minket meghallgatnak. A személyközpontú tanárképző programokban nagy
hangsúlyt helyeznek arra, hogy empatikusán meghallgassák a tanárjelölteket.
— Hogyan illeszkedik ez a „tanulóközpontú” megközelítés a hagyományos
iskolai keretekbe?
Nehezen. A tanárok eléggé ellenállnak az ilyenfajta változásoknak. A fiatalabb
tanárok általában nyitottabbak, mint azok, akik már sok évet eltöltöttek az
iskolában; a tanárképző intézmények fogékonyabbak erre a változásra, mint a
tanárok továbbképzésével foglalkozó intézmények. Éppen ezért a jövőben fő
erőfeszítéseinket talán inkább a tanárképző intézményekben kellene
összpontosítanunk, mintsem hogy túl sokat reméljünk azoknak a tanároknak a
megváltozásától, akik viszonylag jól kialakult, megszilárdult módszerekkel,
időbeosztással, attitűdökkel rendelkeznek. Nem szeretném, ha ez túl pesszimistán
hangzanék: hiszek abban, hogy sok minden elérhető a tanárok továbbképzésével is,
de alapvető változást e téren a tanárképzés átalakulásától remélek.
zl kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai
- Mi a helye és szerepe a személyközpontú megközelítésnek a vezetésben? l\
„személyközpontúság” egyik következménye a pszichológiai tanács- ndásban, a
pszichoterápiában, az üzemi életben vagy bárhol másutt a hatalom megosztása-, a
vezető, a pszichiáter, a tanár nem „telepszik rá” a beosztott- M, a kliensre, a
tanulóra, hanem megerősíti, „felhatalmazza” őt. Alapvetően bízik abban, hogy a
csoport kollektív bölcsessége nagyobb a hatalom birtokosának intellektuális
bölcsességénél, bárki legyen is e hatalmi helyzetben.
- Vannak-e olyan tapasztalatok, amelyek a személyközpontú megközelítés
alkalmazásának hatékonyságát bizonyítják ezeken a területeken?
Nem csupán egyszerű tapasztalatok, de szigorúan ellenőrzött vizsgálati és kísérleti
eredmények is vannak. Dávid Aspy és Flóra Roebuck több ezer tanárt és több
tízezer tanulót átfogó vizsgálatai az óvodától az egyetemig kimutatták, hogy a
tanulók többet tanulnak, viselkedésük kedvezőbb, ha a megértés, a gondoskodás és
az őszinteség „magasabb szintje” éri őket, mintha mindezt „alacsony szinten”
kapnák. Vagyis mindaz, amit mond- t.iiii, nem csupán valamiféle idealizmus,
álomkép, hanem olyasmi, amit j<il megtervezett vizsgálatok eredményei
támasztanak alá.
— Milyen a személyközpontú megközelítés emberszemlélete?
Tapasztalatunk szerint az emberek lehetőségeiknek csupán tört részét kihasználva
élik életüket. Ugyanakkor feltárhatók azok a feltételek, amelyek között a
lehetőségeik jobban megvalósulnak, személyiségük jobban kiteljesedik. Sokat
tudunk arról, mit kell tennünk, hogy a tehenek több tejet adjanak, a csirkék több
tojást tojjanak, a kukorica több termést hozzon, de csak mostanában kezdjük
felismerni azt, hogy milyen attitűd, milyen „klíma” növeli meg annak a
valószínűségét, hogy az emberekben tejlő hatalmas lehetőségek jobban
kifejlődjenek. Azt hiszem, Cári Rogers tevékenységének az a legnagyobb
eredménye, hogy kezdjük felismerni a személyiség fejlődésének feltételeit a
különféle emberi kapcsolatokban (a terápiás kapcsolatokban, a pedagógiai
kapcsolatokban stb.).
— Hogyan lehetne széles körben elterjeszteni a személyközpontú
megközelítést? I .z igen komoly probléma. Jó módszer az erről szóló könyvek
lefordítása és kiadása, de hatásosabbak a személyközpontú csoportok. Nagy
különbség van ugyanis a között, hogy valaki olvas a személyközpontú
megközelítésről, vagy tapasztalatokat is szerez ezzel kapcsolatban. Az olvasás
bizonyos mértékig elméleti, hideg, akadémikus, intellektuális tevékenység, amit a
csoporttapasztalat varázsolhat élővé. Számomra legalábbis a leghatékonyabb mód,
ha tapasztalatokat szerzek valamiről, nem csupán olvasok róla. Hogyan lehetne
mindezt elterjeszteni? Ezen dolgozom az utóbbi években: megpró
215
bálom terjeszteni az emberekkel való foglalkozásnak ezt a lelkesítő, friss,
optimista, bizakodó megközelítési módját: szétszórni a levegőben, hogy mindenki
belélegezhesse. Ügy gondolom, érdemes nagyon odafigyelni az iskolára. Mert ez
az egyetlen intézmény, amelyik kapcsolatban van minden fiatallal. Ha szeretnénk
hatással lenni azokra, akiknek hatásuk van, akkor a tanárokra és az
iskolaigazgatókra kell hatnunk.
— 1984 nyarán egyhetes összejövetelt tartunk Szegeden Cári Rogers és
munkatársai részvételével. Milyen lesz ez az összejövetel?
Cári azt szeretné, hogy ez a találkozó minél inkább a tapasztalaton alapuljon. Nem
szeretne sok előadást tartani, bár egy-két előadástól nem zárkózik el. Olyan
lehetőségeket szeretne teremteni, amelyek során a résztvevők tapasztalatokat
szerezhetnek a személyközpontú megközelítés alkalmazásairól: hisz abban, hogy a
tapasztalat erősebb a magyarázatnál. Szeretne lehetőséget nyújtani ahhoz, hogy a
résztvevők között kialakuljon valamiféle „hálózat”, hogy azok az emberek, akik
hasonló célokért dolgoznak, érezzék, hogy nincsenek egyedül. Szeretné, ha a
magyarok megismerkednének azokkal, akik Amerikában, Nyugat-Európában
hasonló kihívásokkal néznek szembe, megtapasztalnák, hogy ez a megközelítés
mindenütt képes megváltoztatni az emberek életét. Azt reméljük, hogy az
összejövetel szolgálni fogja a kultúrák közötti megértést, tapasztalati jellegű lesz,
és eredményeit a résztvevők alkalmazni tudják majd a gyakorlatban.
— Milyen előzményei vannak a magyarországi összejövetelnek?
Ez az első alkalom, hogy egy kelet-európai országban tartunk ilyen nemzetközi
összejövetelt. De az elmúlt 12 év során hasonló találkozókat tartottunk
Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Nyugat-
Németországban és Svájcban. Ezek a találkozók a Center fór Cross-Cul- tural
Communication (CCCC) tevékenysége nyomán jöttek létre (Cári Rogers a CCCC
aktív résztvevője és konzultánsa). Ez a szervezet felelős a személyközpontú
megközelítés nyugat-európai tanulóprogramjáért. A szegedi találkozó nem
elszigetelt jelenség, hanem egy folyamat része.
— A személyközpontú megközelítés az USA-ból indult ki. Napjainkban is az
USA e megközelítés központja?
Rogers művének a hatása világszerte érződik. Több mint 50 évvel ezelőtt kezdett el
azzal foglalkozni, hogyan lehetne segíteni a nehézségekkel küzdő egyéneken.
Lelkesítő dolog részese lenni annak, hogy valami, ami ilyen szerényen kezdődött,
ma már erőteljesen hat a világra.
— Szeretném, ha mondana valamit arról a kiképző programról, amin magam is
részt veszek.
I kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai l\ személyközpontú megközelítés egyszerre nagyon szabad és
nagyon fegyelmezett, ezért a tanulási programjainkra is jellemző a tudományos
szigorúság és a személyes szabadság egyensúlya. Hiszünk abban, hogy sok-
féleképpen lehet „személyközpontúnak” lenni. Ezért különböző stílusú,
személyiségű, nemzetiségű facilitátorokkal dolgozunk.
Nem hiszünk viszont a trükkökben, a technikákban. Az attitűdökben, éi
lékekben, a sajátos személyi stílus kialakulásában hiszünk. Nem szeretnénk Cári
Rogers „másolatait” előállítani. Cári maga így mondta ezt: szelei nék hatással lenni
anélkül, hogy hatalommal rendelkeznék („/ ivarit to be influental without being
powerful”). Szeretné befolyásolni a fiatalabb Idiensközpontú pszichoterapeuták,
személyközpontú pedagógusok fejlődését, de nem szeretne „rájuk telepedni”. Azt
szeretné, ha a csoportos foglalkozások hatására kibontakozna minden résztvevő
sajátos egyénisége.
— Milyenné válnak az emberek az ilyen csoportokban?
I n nem próbálok senkit sem megváltoztatni. Olyan kapcsolatot próbálok k i l
ehozni a klienseimmel, amelynek segítségével meg tudják változtatni magukat. Ez
teljesen más. Tapasztalataimból és kutatási eredményekből itidom, hogy az
emberek általában hogyan változnak meg az ilyen kapcsolatok következtében: nő
az önbizalmuk, jobban szeretik önmagukat, többféle érzelem számára válnak
nyitottá, kifejlődik, továbbfejlődik bennük az életüket támogató belső rendszer.
Ezek előrejelezhető „kimenetelei” az ilyesfajta kapcsolatnak. Az én „előítéletem”
az, hogy ezek kívánatos eredmények. Nem arról van szó, hogy szeretném, ha ez
történne, hanem ügy tűnik, hogy ha a feltételek megfelelőek, akkor szinte
elkerülhetetlenül ez történik, ez a változás következik be. Ez nem a célunk, ez a
következménye az empatikus, gondoskodó, személyközpontú kapcsolatnak az
osztályban, a pszichoterápiában, a vállalatoknál.
— Azt hiszem, ezeknek a következményeknek a kívánatossága nem kérdö-
jriezhetö meg.
Mindenesetre nagyon csodálkoznék azon, aki megkérdőjelezi annak ériékét, hogy
egy ember jobban szereti önmagát. Ez valószínűleg az egyik általánosan elfogadott
jó dolog, ami az emberrel történhet. S hasonló a helyzet azzal, hogy nő valakinek
az önbizalma, önértékelése, nyitottabbá válik az élet tapasztalatai (komplexitása,
gyönyörűsége stb.) iránt.
— Mit mondana az olyasfajta ellenvetésre, hogy mindez esetleg önzőbbé, befelé
fordulóbbá teheti az embereket, olyanokká, akik többet foglalkoznak önmagukkal,
mintsem a társadalommal vagy éppen a szükebb csoportjukkal?
217
Ez furcsa ellenvetésnek tűnik. Nem hiszem, hogy „szeretni önmagunkat” annyit
jelent, hogy „önzőek vagyunk”. Azt hiszem, hogy ha az emberek értékelik
önmagukat, van önbizalmuk, akkor azt szeretnék, hogy a többi ember is ilyen
legyen. Az ilyesfajta lét olyan értékesnek, fontosnak tűnik, hogy szeretnék, ha más
ember is kaphatna belőle. Szeretnék másoknak is azt nyújtani, amit kaptak.
Szeretnék másokkal megosztani, amit felfedeztek önmagukban a maguk számára.
A személyközpontú megközelítés feltételezi, hogy a fejlődés — az előbb említett
irányokban — az emberi szervezet természetéből ered, de tapasztalatunk szerint
egyedül nehezen valósítható meg. Kell hozzá egy „megértő társ”: terapeuta, tanár,
vezető.
— Vagy szülő!
Különösen a szülő. Azt hiszem, a szülők többnyire jót akarnak, de sokkal több időt
fordítanak arra, hogy megmondják a gyerekeknek, mit kell tenniük, mintsem arra,
hogy megértsék, mi az élet értelme a gyerek számára. Úgy vélem, hogy ez a
kevéssé praktikusnak tűnő dolog sokkal hasznosabb lenne a gyerek számára, mint
az a sok „Tedd ezt, tedd azt; ne tedd ezt, ne tedd azt!” Természetesen tudom, hogy
vannak határok, hogy figyelembe kell venni a realitásokat, hogy szükség van arra,
hogy a gyerek betartson bizonyos szabályokat, kapjon bizonyos irányítást; nem
szeretnék mindent kihajítani az ablakon. Nem arról beszélek, hogy ezek helyett mit
kellene csinálni, hanem ezek kiegészítéséről. Éppen úgy, ahogy nem beszéltem
arról, hogy hagyjunk fel azokkal a hagyományos tanítási módszerekkel, amelyek
hatékonynak bizonyultak Egyáltalán nem. Arról beszéltem, hogy mindehhez
adjunk hozzá valami újat, frisset.
— Nem gondolja tehát, hogy az iskolai tanulásban nem fontos a tanulás
tartalma.
Egyáltalán nem! Nagyon is remélem, hogy annak a fogorvosnak a képzése, aki a
fogamat kezelni fogja, „tartalmas” volt; hogy az orvos, aki a vakbelemet veszi ki,
megtanulta az operálás technikáját. Valami új hozzáadása nem jelenti feltétlenül
azt, hogy ugyanakkor valami mást el kell venni.
— A képességek, készségek mellett jól megférnek az attitűdök, amik éppen
olyan fontosak, de általában sokkal kevésbé elismertek.
Ez jól kifejezi azt, amit mondani akartam. Arra törekszünk, hogy a pedagógia
gazdagabb, emberibb, személyközpontúbb tevékenységgé váljék, s az iskola ne
csupán olyan hely legyen, ahol a gyerekeket kiképzik valamilyen későbbi
munkára. Ennél sokkal több lehet. És azt hiszem, keli is, hogy több legyen ennél,
ha fel akarja készíteni a fiatalokat erre az előrejelezhetedenül és gyorsan változó
világra. Talán a legfontosabb
/I kliensközpontú pszichoterápia és a személyközpontú megközelítés
alkalmazásai dolog, amit a gyerek megtanulhat, hogyan változzon viszonylag
gyor- MII. Mert azt hiszem, egyre nagyobbak lesznek a változással kapcsolatos
követelmények.
- Es hogyan segítené elő a változás képességének fejlődését?
I így gondolom, hogy a gyerek akkor tanulja meg, hogy alkalmazkodni lu II a
változó körülményekhez, ha olyan tanárai és szülei vannak, akik képesek
megváltozni. És sajnálattal kell néha tapasztalnom, hogy egyes i.itiárok nem túl
„hajlékonyak”. Mert hiszem, hogy a változásra kész tanától; modellként
szolgálhatnak a fiatalok számára. S ezekből a modellekből a fiatalok — néha
anélkül, hogy tudnának róla — sokat tanulnak.
- A modellezés talán a legfontosabb tanulási forma a személyközpontú
megközelítés számára!
A modellezés? Ez része a folyamatnak, de nem mondanám, hogy a legfontosabb
része. Úgy gondolom, a személyközpontú megközelítés legfontosabb
hatótényezője az embernek az a képessége, hogy tanulni tud önmagától. A
személyközpontú megközelítés hozzásegítheti az embereket ahhoz, hogy
megtanulják értékelni saját tapasztalataik érvényességét.
Kiéin Sándor
219
Kultúrák közötti kommunikáció
kreatív megközelítései (Sajtóértekezlet Cári Rogers-szel az
1984-es szegedi találkozón)1
226
________________ Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
ex szülő, vezető és beosztott — közötti kommunikáció, de ha van hozzá
inrclmünk, akkor sikerülhet.5
('arl: Ez az egyik oka annak, hogy a személyközpontú megközelítés, amely
ricilctileg az egyéni pszichoterápiából indult ki, az élet oly sok területén alkáli
nazhatónak bizonyult. Az a folyamat, ahogyan megértjük egy kliens leg-
Mj.uosabb, legkülönlegesebb problémáit, félelmeit, hasonló ahhoz a folyamaihoz,
ahogy a tanár megérti a diákot, ahogyan egy kelet-német megpróbál 11 icgcrteni
egy amerikait. És ebben az a csodálatos, hogy ha sikerül megérteni M másik
embert, akkor megtanuljuk tisztelni is. Ha megértjük egy másik ember valóságát,
felismerjük, hogy „ha én ebben a valóságban élnék, akkor talán nekem is ilyesfajta
elképzeléseim lennének, én is így viselkednék”.
llans: Szerintem a kliensközpontú pszichoterápia, a tanítás és a kultúr- közi
kommunikáció nemcsak hasonlít egymáshoz, de lényeges pontokon különböznek
is.
(.'.arl: Egyetértek. Vannak eltérések is. Nyilvánvalóan más jellegű azoknak az
embereknek a problémája, akik egy államhatár két oldalán állnak, mint a
pszichoterápián jelentkező problémák. Az alapvető feladat azonban mégiscsak
ugyanaz: a feszültség csökkentése.
fürgén: Nagyon örülök annak, hogy itt lehetek. Kelet-Németországban nagyra
becsülik az ön pszichoterápiás munkásságát. Sok sikert értünk el az ön
módszerének felhasználásával a lelki betegségek gyógyítása terén. És egyetértünk
önnek azzal a véleményével, hogy a személyközpontú megközelítés tehet valamit
a világbékéért, segíthet abban, hogy a különböző országok, különböző népek
jobban megértsék egymást. De azt nem tudom, hogy alkalmas-e arra, hogy
alapvető politikai különbségeket megoldjon. Nekem nem okoz nehézséget, hogy
egy amerikaival jó személyes kapcsolatot alakítsak ki. Azonban nagyon nehéz a
számomra, hogy olyan politikai döntések mögé, mint amilyeneket Reagan elnök
hoz, valamilyen embert képzeljek el, és hogy higgyek abban, hogy ilyen
találkozókkal ezeket a döntéseket befolyásolni lehet.
Cári: Nem tartom csodaszernek a személyközpontú megközelítést, és én épp
annyira nem szeretek bizonyos politikai döntéseket, mint Ön. Azt hiszem, hogy ez
az összejövetel szimbóluma lehet annak, hogy a különböző nemzetek fiai/lányai
megérthetik egymást. Talán később a politikusok, a kormányok is megtanulják,
hogyan lehet megérteni egymást. Mostanában sokat dolgozom azon, hogy a
nemzetközi politikára befolyással bíró embereket hozzak össze. Hogy sikerülni
fog-e, azt még nem tudom, de falán valamivel hozzájárulhatunk a világbékéhez. 6
2.77 ----------
Függelékek
Andrej: Már a harmadik napja vagyunk itt. Kezdetben az volt az érzésem, hogy
a csoport, ez a nemzetközi közösség egyre jobban széttöredezik, ahelyett, hogy
összeállna. Mindenki csak a saját, egyéni érzéseit, előítéleteit próbálta kifejezni, és
nem figyelt arra, hogy mit mondanak a többiek. Nekem is csak arra a
hullámhosszra volt nyitva a fülem, amit saját magam kibocsátottam. Tegnap végre
megértettem, hogy nem a saját személyes érzésem a legfontosabb, hanem az, hogy
mennyi sok közös bajunk van a világban. És a mai délelőtt csodálatos élmény volt.
Aki megszólalt, törekedett a közös problémák megoldására, és ugyanakkor választ
kapott a saját kétségeire is.
Lídia: Amikor idejöttem, legfőképp azt szerettem volna, hogy a különböző
nemzetiségű emberek képesek legyenek megérteni egymást. A nagycsoportban
egyre inkább érezni kezdtem, hogy ez nem álom. Ma már hiszem, hogy az emberek
találkozása nemcsak itt lehetséges, hanem másutt is a világban.
Cári: Minden ilyen összejövetel folyamat. A személyközpontú összejövetelek
dinamikája sok tekintetben hasonló, és így megérthető, megismerhető. Az első
időszakban összevisszaság, kavarodottság van. Ezután a negatív és pozitív
érzelmek jutnak kifejezésre, majd fokozatosan, egyre jobban felismerjük az
előttünk álló problémák közös jellegét. És ebből valahogyan kinő az együvé
tartozás, a közösség érzése.
Alberto: Hans és Jürgen szólt arról, hogyan lehet a személyközpontú
megközelítést alkalmazni a nevelésre és a társadalmi kérdésekre. Olyan világban
élünk, amelyik rákényszerít arra, hogy megoldást találjunk a problémáinkra. Ki
kell mondani, hogy a személyközpontú megközelítés semmiféle megoldással nem
rendelkezik, semmiféle problémára. Nem hiszek azokban az emberekben és
mozgalmakban, amelyek megoldásokat kínálnak. A személyközpontú
megközelítés nem ilyen. Abban bízik, hogy minden egyénben és szervezetben
megvan a kreatív fejlődés lehetősége. Nem kínálunk megoldást az oktatás
problémáira, nem akarjuk eloszlatni a Nyugat és a Kelet közötti félreértéseket, nem
igyekszünk meggyógyítani a lelki bajaikkal hozzánk forduló klienseket. Arra
törekszünk, hogy amennyire tőlünk telik, elősegítsünk bizonyos folyamatokat. És
ezek a folyamatok szorosan kapcsolódnak a kölcsönös megértéshez, amiről
korábban beszéltünk. Ha nem ismerlek és félek tőled, akkor a legrosszabb
félelmeimet vetítem ki rád. És ha te ugyanezt teszed, akkor „adok-kapok csata”
alakulhat ki közöttünk. Valahogy így alakulhatnak ki a személyes gyűlölködések,
és a nemzetek közötti
_________________ Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
háborúk is. A háborúnak nemcsak gazdasági-politikai okai vannak: a paranoia is
szerepet játszik benne. Ez a valóság negatív része. De erősen hiszünk abban, hogy
az emberi természetnek van egy másik része is, ami miatt az életet érdemes élni.
És nemcsak hisszük, de kiterjedt kutatásaink igazolták is, hogy ez a pozitív
lehetőség valósággá válik, ha sikerül serkentő légkört teremtenünk. A serkentő
légkör feltétele pedig az empatikus megértés (ami azt jelenti, hogy nemcsak a
szavak szintjén, hanem egész lényünkkel megértjük egymást), a mély tisztelet
(ami sokkal több az udvariasságnál) és az őszinteség (vagyis az, hogy olyannak
mutatkozunk, amilyenek vagyunk). Úgy gondolom, hogy a kölcsönös
megértéshez akkor jutunk el, ha ezt a három jelenséget együtt és magas szinten
átéljük. Ha egy csoporton a résztvevők úgy érzik, hogy tisztelik őket, és őszintén
maguk lehetnek, akkor az emberek nagy valószínűséggel felhasználják a bennük
lévő kreatív erőt a megoldások érdekében. Nem tudjuk (és nem is feladatunk
tudni), hogy a problémákra milyen kreatív megoldási módok léteznek, mert nem
tudjuk meghatározni, hogy mi lenne a valódi jó megoldás a másik számára.
[ürgén: Ebben a kérdésben semmiféle ellentét nincs közöttünk.
Éva: Szeretném elmondani, hogy nekem személyesen mit jelent a sze-
mélyközpontú megközelítés. Nagyon különleges ez az összejövetel. Talán még
nem is értjük, mekkora jelentősége van annak, ami itt történik Ma délelőtt mélyen
meghatott, ahogy az emberek küszködtek, kínlódtak, hogy elérjék egymást, hogy
igazi kapcsolatokat hozzanak létre, hogy legyőzzék az előítéleteiket, félelmeiket.
A Keletről és Nyugatról jött résztvevők egyaránt kifejezték, hogy gyűlölik a
„vasfüggönyt” és mindazt, ami ezzel együtt jár.7 Szinte fizikailag érzem, hogy
milyen erős vágy van bennem, hogy kapcsolatba kerüljek más emberekkel. Mégis
azt szeretném, ha óvatosak lennénk. Igaz, hogy alapvetően hasonlítunk egymásra,
de igenis vannak különbségek közöttünk. Gazdasági, földrajzi, ideológiai
különbségek — sok-sok különbség. Ezek a különbségek befolyásolják az ember
személyiségét, megmutatkoznak az előítéleteiben, gondolkodásmódjában. Ma
reggel is láthattuk, hogy mindkét oldalon milyen sok előítélet van. Sok időre,
erőfeszítésre, tanulásra, jóindulatra van szükség, hogy mi, a vasfüggöny két
oldalán álló emberek megértsük egymást. Számomra a mai délelőtt bebizonyította,
hogy ez lehetséges, és az első lépést meg is leltük ennek érdekében.
Cári: Ehhez hasonló érzéseim vannak nekem is arról, ami ma délelőtt lörtént,
és azt is érzem, hogy még nagyon hosszú utat kell megtennünk
229 —
Függelékek
Remélem sikerült érzékeltetnünk, hogy ez a mi összejövetelünk. Mindaz, ami
itt történik, általunk történik, és ha eredménye lesz, azt közösen értük el. Ebben
rejlik a személyközpontú megközelítés ereje: megerősít abban a hitünkben, hogy
képesek vagyunk békés megoldások kimunkálására, s ez a hit megtermékenyítő
hatással lehet a világra.8
Kiéin Sándor
230
A résztvevők által együttesen facilitált csoport
He vezetés
A csoport
231
Függelékek
232
_______________________ A résztvevők által együttesen facilitált csoport
változzanak a csoportban vagy a csoport hatására.6 A facilitátor személyes
nil.íjdonságai fontosabbak, mint a technikai gyakorlottsága. Elsődleges Irladata,
hogy aktív, elkötelezett, jelen levő tagja legyen a csoportnak, aki bízik a csoportban
és a csoporttagokban.
A személyközpontú csoportok gyakorlatában megjelent a facilitátor nélküli
csoport is, amely olyan személyközpontú csoport, ahol minden i.ig azonos hatalmi
helyzetben van, és a keretekről a csoport együttesen doni. Az ilyen csoportban
mindenki résztvevő és egyben facilitátor is. Az rlső ilyen csoport talán zZinal
workshop volt 1981-ben, ahová mindenkit egyenlő résztvevőként hívtak meg:
„Mindenki részt vesz, és mindenki fíicilitál”. Nem volt szervezett fordítás sem, a
résztvevők megszervezték maguk közt a fordítást. Wood szerint ez jó példa arra,
hogy a szervezők nem végzik el a csoport helyett, amit maga is meg tud tenni. 7
Az 1987 óta évente megrendezett Warm Springs Worshopokat felkért l.i<
ilitátorokkal kezdték szervezni, de ma már nincs az összejöveteleknek
meghatározott stábja vagy facilitátora. Ezeket az egy hetes összejövetele- lu f a
személyközpontú közösségen belül hirdetik meg, és nyitva áll bárki előli, bár a
résztvevők nagy része évente visszajár. Bozarth ezt írja erről:
„A végkövetkeztetésem a facilitárokat illetően a következő:
(1) A legjobb, ha nincs facilitátor
(2) Ha van kijelölt facilitátor, nem kell sokat tennie, azon kívül, hogy önmaga.”8
zl találkozás (encounter)
233
találkozás, legyen szó akár kétszemélyes kapcsolatról, akár csoportról. A segítő a
kapcsolatban a másik emberre személyként tekint — nem tárgyként, amelyet
kezelni vagy irányítani kell —, és ezáltal maga is belép a változáshoz vezető
folyamatba, és kilép a „szakember” hagyományosan védett szerepéből.
A személyközpontú segítő kapcsolatban az egyetlen alkalmazott eszköz a segítő
saját személye. A találkozás pedig csak akkor következik be, amikor „már minden
eszköz csődöt mondott” — ahogyan azt Martin Buber megfogalmazta, megragadva
evvel a folyamatot is. Ezért különbözik radikálisan a személyközpontú szemlélet
azoktól a megközelítésektől, amelyek elfogadják a Rogers által kidolgozott és
pontosan leírt alapfeltételeket — a hitelességet, a feltétel nélküli elfogadást és az
empátiát —, de ezeket csak a kapcsolatkialakítás, a légkörteremtés eszközének
tekinti. A személyközpontú munkában a segítség azt jelenti, hogy az
alapfeltételeket a folyamatnak megfelelően mindig új módon valósítjuk meg.
Ezeket nem kell kiegészíteni semmilyen szakértő által alkalmazott módszerrel vagy
technikával. Ha úgy tetszik, a szakértelem éppen abban áll, hogy az ember ellen tud
állni a csábításnak, hogy szakértőként viselkedjék — még akkor is, ha a kliens ezt
várja tőle —, vagyis annak, hogy a problémákat technikákkal oldja meg, ahelyett,
hogy személyként nézne szembe velük.
Schmid szerint: „A személyes találkozás azt jelenti, hogy az embert megérinti
egy másik ember valósága. A találkozásban mindig jelen van a váratlan, a
meglepetés; nem idézhető elő, nem használható; ajándék. A kiindulópont a
különállás, a távolság. A másik ember ellenáll; konfrontáció nélkül nincs
találkozás.”12 A találkozás tehát kapcsolatot teremt, de ugyanakkor magában hordja
a különállást; egyszerre közösség és magány. A személyes találkozásnak ebből a
feszültségéből születik a párbeszéd, amelynek során nyitottá válók a másik ember
másságára, és látni engedem a saját egyediségemet.13
A pszichoterápiában „a pillanatról pillanatra megvalósuló találkozás” a
közvetlen jelenben történik14 Ehhez kapcsolódik a jelenlét (presencé) egyre
gyakrabban használt fogalma. A jelenlét, mint egzisztenciális attitűd, az élet adott
pillanatában való teljes, bátor részvételt jelenti. Élete későbbi szakaszában Rogers
többször használta a „jelenlét” fogalmat, úgy jellemezve, mint kissé módosult
tudatállapotot, és mint a személyes fejlődés
A résztvevők által együttesen facilitált csoport hordozóját. Vannak, akik a
személyközpontú segítő kapcsolat negyedik il.ipfeltételét látják benne. Schmid
szerint a jelenlét nem külön feltétel, h.niem a rogersi három attitűd egysége,
egzisztenciális alapja. „A találkozás filozófiai perspektívájából a jelenlét a létezés,
a jelenben való teljes élés hi- icles attitűdje, amely azt jelenti, hogy a másikat
feltétel nélkül elfogadom, empatikusán, minden előzetes szándék nélkül, nyitottan
és az élményre rácsodálkozva részt veszek pillanatnyi
15
valóságában.”
234
Beszámoló egy encounter csoportról
A keretek
K csoport négy évvel ezelőtt, 2004 szeptemberében indult. Az encoun- icr csoport
gondolata azután fogalmazódott meg bennünk, hogy néhány évig Budapesten
tartottunk találkozókat havonta egy délután, de a rendelkezésre álló néhány óra és
az ott megjelenők eltérő elvárásai nem tették lehetővé az elmélyülést. Eredeti
felhívásunk, amelyet a Személyközpontú Pszichoterápiás Egyesület tagjainak
küldtünk el, a következő volt:
Et első együttlét során született meg az igény, hogy rendszeressé tegyük ezt a
találkozót, és azóta évente háromszor, szeptemberben, januárban rs májusban
vagyunk együtt egy hétvégén. A csoportban a négy év alatt összesen harmincketten
fordultak meg, ezek közül nyolcán csak egyszer, ,i többiek többé-kevésbé
rendszeresen. Egy-egy alkalommal átlagosan tizenhármán voltunk jelen. A csoport
kereteit és határait nem rögzítettük >i szokásos módon, arra hagyatkoztunk, hogy a
csoport megtalálja a sa- j.ii formáit és határait. A következő találkozás(ok)
időpontját a jelenlevő Í soporttagok együtt döntik el, és erről az eddigi
csoporttagokon kívül az I 'gycsület e-mailben elérhető tagjai és mások is értesítést
kapnak. Ha új
Függelékek ________________________________________ I
ember jelent meg, a csoport automatikusan befogadta az érkezőt, és nem merült fel
olyan igény, hogy tegyük zárttá a csoportot.
A csoport tagjai így reflektáltak 4 év után a csoport-keretekre:
Voltak olyanok, akik egyszer megjelentek, és soha többet. Valószínűleg
azok tértek vissza, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló mentalitásúak.
Szabad a ki- és beáramlás, és akik számára ez megfelel, azok jönnek újra.
Nehéz az embereknek elfogadni, hogy ez nem tanfolyam, nincs célja, nem
tanulunk valami meghatározottat. Sok ember nem engedi meg magának,
hogy a tanulásnak ezt a formáját megtapasztalja. Számomra nagyon
fontos, hogy ezt megéljem.
235
y Annak ellenére, hogy ilyen változó volt a csoport összetétele, számomra soha
nem merült fel, hogy ne lenne biztonságos.
> Soha nem kötöttünk szerződést (pl. a csoporttitokról), talán mert
mindenkinek volt előzetes tapasztalata és ismerete.
A csoportfacilitálása
236
A résztvevők által együttesen facilitált csoport voltak. A stáb kész volt arra,
hogy részt vegyen a folyamatban, és változzon ahala. A csoport hamarosan
elfogadta, hogy a stáb nem lemondott a felelőségről, hanem elismerte, hogy nem
jobbak a többi csoporttagnál a csoportban felmerülő problémák megoldásában. 16
237
később, a következő reflexiók érkeztek a facilitálással kapcsolatban:
> Meglepetést jelentett, hogy nincs facilitátor (aki írta, később kapcsolódott
be a csoportba, nem volt ott az első alkalommal). Figyeltem, hogy mi lesz
ebből. Bizonytalanságot éreztem magamban, úgy gondoltam, hogy jobb
ebből kimaradni. Nem ismertem senkit, nem tudtam, kinek milyen
végzettsége, gyakorlata van. Ha az ember kinyílik egy csoportban, akkor
sérülékeny... A facilitálás nagy felelősség, és ha az ember rábízza magát
valakire, annak jelentősége van. Nem éreztem magam jól ebben a
helyzetben, és ez azóta sem változott jelentősen... Az én agyamban a
csoporthoz hozzá tartozik a facilitátor..., akkor mindenki tudja, hogy mihez
tartsa magát. A facilitátor hiánya számomra még azt is jelenti, hogy
sohasem tudom magam átadni teljesen a helyzetnek, a pillanatnak. Bennem
bizonytalanságérzet van attól, hogy nincs egyértelműen megnevezett
facilitátor. De attól még nagyon jó együtt lenni. Ebben is van valami jó,
valami izgalmas. Pont ettől a bizonytalanságtól van az, hogy néha nagyon a
felszínen maradunk, néha meg csodálatos mélységeket tapasztalunk meg.
Mindent lehet.
> Mivel mindenki maga is felelősnek érezheti magát abban, hogy figyeljen a
másikra, így talán kevesebben vannak, akik igazán „ki tudnak engedni”, és
igazán részt tudnak venni a folyamatban, mint résztvevők.
> Időnként, amikor nem én vagyok fontos, én is facilitálok. Néha úgy érzem,
hogy szükség lenne facilitálásra, és próbálom: van hogy megy, és ha nem,
tudom, hogy valaki más majd megteszi.
> Fontos az encounter csoport működésében, hogy csak az a csoda tud
megtörténni egy-egy találkozón, amit mi együtt létrehozunk. (Vannak
élményeim nagyon mély, töltekező közös csendekről, és „na, most ezzel
mihez kezdünk’’-csende\trő\.) Azt hiszem, nagyrészt ez működteti a tagok
részvételének érintettségét: létrehozza a személyes felelősséget és
kompetenciát, annak az érzését és élményét, hogy rajtam is nagyon múlik,
milyen lesz a találkozás — egymással és önmagunkkal.
'F A facilitálás egy csoportban legfőképp személy-függő, és nem attól függ,
hogy van-e a csoportban kijelölt facilitátor, vagy sem. Mert ha van olyan
személy a csoportban, akiben teljes mértékben megbízom, az azt jelenti,
hogy számomra jelen van egy „állandó'’ facilitátor a csoportban.
238
__________________________ A résztvevők által együttesen facilitált csoport
A válaszokból úgy tűnik, hogy bár a négy év alatt megtapasztaltuk, hogy
kölcsönösen támogatjuk egymást, figyelünk egymásra és együttesen vállaljuk a
felelősséget azért, ami a csoportban történik, vannak, akik számára ma is
megnehezíti a teljes, bizalomteli részvételt a kijelölt, és mindezekért „hivatalból”
felelős facilitátor hiánya. Megjelenik az a gondolat is, hogy nem a státusz, hanem a
személy és a benne való bizalom az, ami meghatározza, hogy biztonságosnak
érzem-e a csoportot. Ugyanakkor jelen van az együttesen létrehozott csoda, a
találkozás és az itt és most jelenlét öröme is.
Szabadság és felelősség
240
_________________________ A résztvevők által együttesen facilitált csoport
r A korábbi budapesti találkozók után — amelyek többségén én is jelen voltam
— sokáig nem tudtam részt venni az érdi találkozókon, mégis úgy éreztem,
hogy könnyen be tudok csatlakozni, hiszen a folyamat leginkább az „itt és
most”-ról szól, az pedig mindig itt és most van.
A csoporttagok vallomásait olvasva a Maslow féle szükségleti piramis idéző- < I i k
fel bennem. Amikor arról beszélnek, hogy mit jelent számukra a csoport, szinte
nem jelenik meg úgynevezett hiány-szükséglet, azaz olyan hiány, amelyet valaki
másnak ki kellene elégítenie, hogy az ember egészséges lehessen. A leggyakrabban
említett fogalmak a „szabadság”, a „másik felé fordulás (elfogadás)”, és egyfajta
nyitott jelenlét (annak elfogadása, ami itt és most történik).
24]
egyeztünk meg, hogy ha valaki bajban van, segítségre van szüksége,
összehívhatja a csoportot.
> Van egy közös értékrend, talán ez adja a biztonságot. A világról sok
mindent hasonlóan gondolunk.
> Ebben a csoportban sokszor átéltem, hogy szeretve vagyok.
> A csoport társas létet is jelent, ahol konfrontálódunk is egymással. Nem
öröm konfrontálni, de ha nem teszem, még rosszabb. A konfrontáció a
dominancia körül alakul ki: ki határozza meg, hogy mi történjék, ki
mondja meg a „tutit”.
> Voltak nézeteltérések, de a csoport valahogy elrendezte a konfliktusokat.
Egy olyan helyzet is volt, ami avval végződött, hogy valaki sérülten,
megbántva elment. Szerintem a csoport akkor is jól működött: elég
biztonságos közeg volt, hogy itt kifejeződhessen a konfliktus, amit az
illető tag magával hozott. Ez a történet még nincs befejezve, ő is tudja,
hogy ide bármikor visszatérhet.
Ezek a mondatok számomra azt fejezik ki, hogy a csoportban az érzelmek, a
tapasztalatok széles skálája jelenik meg. A csoport küzd a párbeszéd
feszültségével, a találkozás két oldalával, avval, hogy a közösség és elkülönülés, a
saját másságom vállalása és a közösséghez tartozás feszültsége jelen van a
csoportban.
Ez a csoport nem terápiás csoportként szerveződött, akik részt vettek benne, nem
annyira valamilyen életproblémájuk megoldását keresték a csoportban, inkább egy
szakmai közeget, a hasonló szemléletű segítő foglalkozásúakkal való találkozás és
együttlét lehetőségét. A négy éves csoportfolyamat hatásáról gondolkodva mégis
kifejeződtek a csoportfolyamaton túlmutató hatások is:
Bennem nagyon nagy változást idézett elő: a halálfélelmemtől
szabadultam meg. Sok csoportban voltam már, de erről a problémámról
nem tudtam beszélni. Másutt, ha beszéltem, szánalmat és sajnálkozást
kaptam. Itt nem éreztem azt, hogy bárkire terhet raktam volna evvel, vagy
hogy ne tudnátok kezelni.
Mivel nem mertem vagy nem tudtam megfogalmazni semmilyen érdemi
problémát, ezért nem is kaphattam igazi visszajelzéseket, illetve segítséget
sem.
________________________A résztvevők által együttesen facilitált csoport
r Hogy mit kaptam eddig a csoporttól? Nagyon sokat. Átsegített egy
kimondhatatlanul nehéz időszakon, és ha visszagondolok erre az időre, éppen
egy ilyen csoportra volt szükségem. Ez a határok és korlátok nélküliség kellett
nekem, hogy saját magamat újrafogalmazhassam. A bizonytalan körvonalak
előnye, hogy az ember előbb-utóbb kénytelen lesz kijelölni a sajátjait.
r Figyelni magamat és egyidejűleg elengedni magamat; figyelni a társaimat és
közben mindenféle értékítélet és minősítés nélkül elfogadni olyanoknak,
amilyenek. S közben olyan lelki folyamatok mintázatai alakulnak ki
bennem, s hagynak maradandó nyomot, ami a továbbiakban megmarad,
működik és kamatozik.
/ ]tó SZÓ
Draskóczy Magda
243
Az érdi encounter csoport történetének indulása előtt már szereztem személyes
tapasztalatot vezető nélküli csoportban. Ez a korai tapasztalat éppen a
negyedszázados szegedi személyközpontú találkozóhoz kötődik. Ott és akkor
indult el egy csoport, amely néhány évig élt, s amelynek tagja voltam. Pedig
nagyon nehéz volt bekerülni. Délelőtt voltak az izgalmas, és számunkra hihetetlen
újdonságnak számító szuper-nagycsoportok, délután pedig a műhelyek és a
kiscsoportok. Az első nap részt vettem egy kiscsoportban — már nem is
emlékszem, melyikben —, de nem nagyon tetszett, ezért másnap már egy másik
csoportot kerestem. Korán elhunyt barátommal együtt néhány perces késéssel
próbáltunk belépni a vezető személye iránti kíváncsiság alapján kiválasztott
csoportba, de már a küszöbön váratlan ellenállásba ütköztünk. Sok csoporttag
szerint már olyan mélyre jutott a csoport, hogy abba már nem tudunk beilleszkedni,
s csak zavarnánk őket. Mások viszont azon a véleményen voltak, hogy még elég
nyitott a csoport a befogadásunkra. Ez a vita vagy 8-10 percig tartott, miközben mi
a küszöbön álltunk; ma is nagyon kellemetlen emlék ez a néhány perc. Végül az
utóbbi vélemény kerekedett felül, beléphettünk a terembe és a csoportba is — és
benne is ragadtunk. A nemzetközi összetételű csoport hazai tagjai — határon túli
magyarokkal kiegészülve — úgy döntöttek, hogy az egy hét alatt kialakult
kapcsolatot érdemes megőrizni. így jöttünk össze változó rendszerességgel és
különböző helyeken tíz-egynéhány személy — pszichológusok, orvosok,
pedagógusok, filmesek. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, ott tanultam meg,
hogy mit jelent az encounter. Az évek során azonban kifáradt, és végül elhalt a
csoport.
Amikor D. M. kezdeményezte az érdi encountert, akkor bennem mindjárt
felelevenedett a két évtizedes emlék. Azt gondoltam, hogy most is ugyanúgy
hozzájárul majd személyes növekedésemhez, mint akkor — miközben én is
hozzájárulhatok mások növekedéséhez. Az is felvetődött bennem, hogy évek, sőt
évtizedek óta vezetek csoportokat, amelyek természetesen nem rólam szólnak. Itt
az ideje, hogy végre nekem is legyen olyan csoportom, amelynek nem a vezetője,
hanem a többiekhez hasonló tagja vagyok, amely ezért rólam is szólhat.
Számomra nem indult könnyen a csoportlét. Újra és újra visszacsúsztam a
vezetőszerepbe, állandóan kezdeményeztem volna ezt-azt, próbál-
244
Harmadik típusú találkozásaink iáin facilitálni a csoportmunkát. Amikor pedig
tudatosult bennem ez a visszacsúszás, akkor kihátráltam ebből, és túlságosan
passzív lettem. Nagyon nehéz volt megtalálni az egyensúlyt e két végletes
viselkedésmód között. Bevallom, még mostanában sem mindig sikerül.
Lehet, hogy ennek a vezetőszerepnek az egyik megnyilvánulása volt, hogy
többször próbáltam terelgetni a csoport beszélgetését az együttlé- liink céljának,
találkozásaink értelmének keresése felé. A csoport nem mindig vette a lapot, néha
pedig visszakérdeztek: miért fontos nekem ez a téma? Mit jelent számomra a
csoport, miért veszek részt benne? A visszafordított, nekem szegezett kérdést
komolyan vettem. Elméletileg is végiggondoltam, hogy mi a találkozás
pszichológiai jelentése.
A találkozásnak a hétköznapi szóhasználatban is többféle jelentése van:
> Vannak gyakori, mindennapos, futó találkozásaink, amelyeket így
fejezünk ki: „Összefutunk”, „Elmegyünk egymás mellett”, „Együtt
vagyunk”, „Felugrunk egymáshoz”, „Közösen töltjük az időt”, stb.
> Más találkozásaink már tartós, de felszínes kapcsolatokra utalnak,
melyeknek nyelvi formái: „Egy helyen dolgozunk, tanulunk”, „Szom-
szédok vagyunk”, „Jó haverok vagyunk”, „Együtt járunk” stb.
> Sajnos sokkal ritkábban van részünk olyan mélyebb találkozásokban,
melyekben egymás bensőjével kerülünk kapcsolatba. Ilyenkor azt
mondjuk: „Egymásra találunk”, „Megismerkedünk”, „Megérint a másik”,
„Megszeretjük egymást” stb.
> Sok embernek van spirituális, illetve transzcendentális találkozása is:
„Tagja lettem egy képzeletbeli közösségnek”, „Megtapasztaltam az isteni
személyt”, „Átéltem, hogy elfogad az Isten”, „Az imában az Istennel
beszélgettem”.
x Azt már elég kevesen szokták észrevenni, hogy önmagukkal találkoznak. Ezt
mondhatjuk „magunkratalálás”-nak. Engem ez az utóbbi izgatott
leginkább, ezt a lehetőséget kerestem a csoportban is.
Az érdi csoportot encounternek neveztük. Érdemes az angol szó kétféle jelentését
szemügyre vennünk: összetalálkozás és összeütközés. Már az összetalálkozás is
mélyebb találkozásra utal, mint a fentebb említett felszínes találkozások. Az
összeütközés azonban már meglepő, eltér a szokásos felfogástól. Nem nagyon
szoktunk arra gondolni, hogy a találkozás egyúttal ütközés is. Sőt, csak akkor jön
létre mélyebb találkozásunk, ha ütközünk.
A mi encounter csoportunkban is voltak ütközések, ahogyan már a ne-
gyedszázaddal előbbiben is. Néha csak alig érezhető finom súrlódás vagy vibráló
feszültség formájában jelentek meg, néha keményebbek voltak, de
24 5
Füeyelékek nem váltak teljesen nyílttá. S előfordultak szikrázó összecsapások is,
amelyek mindnyájunkat megráztak. Ezekre én egy korábbi fantáziámat alkal-
maztam. Amikor a nagyvárosi forgalomban két autó összeütközik, akkor azt is
mondják, hogy találkoztak. Ilyenkor legtöbbször felhasad a karosszéria, s feltárul
mindkét autó lényege — azt is mondhatnánk, hogy a lelke —, a motor. Normális
körülmények között a motor nem látszik, sem kívülről, sem belülről, de nélküle
nem is beszélhetünk autóról, legfeljebb egy elegáns dobozról. Az ütközés során a
motorok nemcsak feltárulnak, hanem egymással is érintkezésbe kerülnek, néha
szinte összekapcsolódnak.
Az emberi találkozásban is valami hasonló történik: a felek megismerik, illetve
felismerik egymást, megtalálják a másikat úgy, mint akit régóta keresnek. Ez a
rátalálás a felismerés örömével jár {heuréka élmény). S közben magára talál
mindkét fél, önmagát látja tükröződni a másikban, saját centrális, lényegi
személyét, énjét.
Amikor két vagy több személy között igazi találkozás történik, akkor ez
mélyebb szinten jön létre: a két személy lényege kerül kapcsolatba, érinti meg
egymást szellemileg. Ezek a személyi lényegek ismerik meg egymást, látják meg
egymás valódi értékeit. S erre a meglátásra, belátásra alapozódik a másik feltétel
nélküli, pozitív elfogadása, ami a gyakran elfogadhatatlan vagy csak nehezen
elfogadható külső személy helyett, sőt annak ellenére a belsőt fogadja el, a
személy láthatatlan, de megérezhető lényegét értékeli. Más szavakkal: ,Azt
szeretem benned, aki valójában vagy, és nem azt, akinek látszol. S éppen ezzel
segítelek hozzá ahhoz, hogy te is meg tudd különböztetni saját
látszat-személyiségedet a lényegi személyedtől, felismerd ez utóbbit, s képes
legyél szeretni önmagadat.”
Itt azonban van még egy — gyakran elhanyagolt, sőt mellőzött — probléma.
Ha ugyanis megkülönböztetem a lényegi és a látszat-személyemet, akkor az ún.
én-védő, elhárító mechanizmusok működését is képes leszek átlátni, tudatosítani.
Felhagyhatok az állandó önigazolással, szembenézhetek tévedéseimmel, helytelen
döntéseimmel, gyengeségeimmel és hibáimmal. Egészen biztos azonban, hogy
erre az önmagámmal való kínos szembenézésre csakis akkor vagyok képes, ha
ugyanakkor teljes biztonsággal birtokolhatom belső értékeimet. Ezt a biztonságot
pedig nagyon nehéz egyedül megszerezni: kell a jelentős másik személy, a
jelentőssé váló más személyek, akik feltétel nélkül elfogadnak, s ezzel jelzik, hogy
felismerték belső, lényegi értékeimet, s nekem is segítnek azokat felfedezni
magamban.
Az érdi csoportban átélt élmények legfontosabbjának azt tartom, hogy szinte
minden alkalommal értek meglepetések. Valami olyat találtam egyik
2-46
------------------------------------------------------- Harmadik típusú találkozásaink
vagy másik csoporttársban, ami meglepő volt, felfedezésként hatott, ami ajándékot
jelentett nekem. Ilyenkor éreztem, hogy megtaláltam őt, - s egy- ic több társsal
kapcsolatban éreztem ezt. Még inkább katartikus jellegű volt azt felismerni, hogy
engem is felfedeznek a többiek, a lényeget belőlem ajándékként fogadják. Ilyenkor
magammal találkoztam az ő segítségük révén, szívesen fogalmazom úgy, hogy
magamra találtam. A magamra találás azt jelenti, hogy kapcsolatba kerültem az
igazi érzéseimmel, hogy valódi voltam. Kiléptem a szerepeimből, nem kellett
valamilyen célt elérnem - még segítenem se kellett, mint más csoportokban -, csak
létezni, s örülni magamnak, mint értékes ajándéknak mások és önmagam számára.
S ugyanúgy örülni a többi csoporttárs létezésének, akik már szintén nem a
szerepeikben léteztek, hanem „puszta” ajándékként számomra, a többiek számára
és önmaguk számára is. Úgy sejtem, hogy többen átélték ezt a magukra ralálási
élményt, még ha nem is fogalmazták meg így.
Ezt neveztem harmadik típusú találkozásnak-, egy különös társasutazást s.iját
központunk felé (mint az utazás a Föld középpontja felé). S amíg saját központunk
felé haladtunk, a társainkat is elkísértük saját központjuk leié történő utazásukban,
ahol mindnyájunkat csodák vártak és várnak ezután is.
Török Iván
247
Encounter csoportjaim
Elekes Mihály egyike azoknak, akik a legtöbbet tették azért, hogy a sze-
mélyközpontú megközelítés gyakorlata ne szakadjon meg hazánkban az elmúlt
negyedszázadban: a tatai Színes Iskolával megmutatta, hogy a tanulóközpontú
iskola a tanár- és tantárgyközpontú iskolák tengerében is életképes, „kézirat
gyanánt” megjelent Egy érintetlen dimenzió című kötetével olvasnivalót adott
az érdeklődők kezébe, az 1993-as tatai találkozóval hidat teremtett az 1984-es
és 1986-os, illetve a 2009-es kultúrák közötti kommunikációt serkentő, nagy
összejövetelek közt, és az évek során sok-sok encounter csoportot facilitált.
Ez az írása ugyanolyan őszinte és érdekes, mint A tanulás szabadsága
függelékében megjelent beszámolója a Színes Iskoláról. Számomra egyes
üzenetei furcsának, idegennek, tapasztalataimmal ellentétesnek tűnnek, de hát
Elekes Mihály maga is tudja, hogy „az események” általa adott értelmezését
„mindenki megerősítheti vagy megcáfolhatja saját tapasztalatai által”, és
mindenkit, aki valaha részt vett csoporton, meghív tapasztalatai
„értékesítésére, bírálatára, helyeslésére”. Vagyis nem azt mondja, hogy „így
kell a személy központú csoportokat facilitálni”, inkább azt, hogy „én így
csinálom, és ebből ilyen örömeim, ilyen problémáim, ilyen sikereim és ilyen
kudarcaim fakadnak”. így olvasva az írást, kihívást jelentő feladat lehet az
olvasó számára például az, hogy hipotéziseketformáljon, mi lehet az oka
annak, hogy Elekes Mihály csoportjait a résztvevők „túlnyomó része
otthagyta, mielőtt az még a személyiségére lényegében hathatott volna”. (A
következő mondatban a Szerző maga is erre szólít fel!) Félreértés ne essék:
előfordul, hogy valaki elhagyja a csoportot,1 de sohasem tapasztaltam és nem
is hallottam senkitől, hogy a „lemorzsolódás” komoly probléma lenne.
Az írás egyik legfőbb értéke talán éppen az, hogy gondolkodásra, vitára
ingerel. A személyközpontú megközelítést a gyakorlat, a gondolkodás, a viták
éltetik.
24S>
Encounter csoportjaim
Sok éve vagyok kapcsolatban egy — érzelmekben és történésekben — különösen
gazdag világgal. Erről szeretnék írni. Eddigi életem egyharmada lelt és telik a
,,tudás”(?) elmélyítésével, a képességek megszerzésével, az élmények gyűjtésével,
a tapasztalatok gyarapításával. Mindezt azért, hogy alkalmas legyek embernek és
alkalmas legyek facilitátornak.
Húsz éve dolgozom csoportokkal. Lehetőséget kaptam, hogy írjam le, osszam
meg tapasztalataimat, amelyeket ennyi idő alatt szereztem. íme az összegzés.
Szükségszerűen szubjektív, szükségszerűen gazdag és szükségszerűen hiányos.
Arról az időről írok, amely rendszeres csoportmunkával telt. Lehet, hogy
felismeréseim, tapasztalataim és a megélt események más encounter csoportban
hasonlóak. Mégis: csakis az enyémek.
El kell döntenem itt a kezdeten, hogy akarok-e valamire vagy valakire
tekintettel lenni. Nem félek az ellenvéleményektől, de nem akarok senkit sem
sérteni. Megpróbálom úgy általánosítani az egyes eseményeket, hogy azok
érthetőek legyenek. Mindenki megerősítheti vagy cáfolhatja saját tapasztalatai
által. Aki részt vett már encounter csoporton, legyen meghívott e tapasztalatok
értékesítésére, bírálatára, helyeslésére.
*
Mielőtt elkezdtem saját személyközpontú képzésemet, nem voltam tapasztalt ezen
a téren. Még a nyolcvanas évek közepén egy pszichodráma csoport résztvevője
voltam, amelyet a hazai pszichológiai élet két tekintélyes személyisége vezetett. A
hétvége a Balaton partján (talán Siófokon) volt, és én életre szóló élménnyel
gazdagodtam. Akkor úgy éreztem, hogy tudnék járni a vízen, könnyű, boldog és
fontos voltam. Foglalkoztak velem. Csodálatos volt. Másfelől volt a
kiszolgáltatottság és a megalázottság érzése, amikor az elemzés során nyersen és
röviden vonták le a következtetéseiket rólam. Ahogyan a rám osztott szerepet
eljátszottam, alkalmat adott kibeszélni fantáziáimat, szexuális irányultságaimat.
Szégyelltem magam. A következmény egy kissé ironikus, de végletes ítélkezés
volt. Megkaptam a diagnózisomat. Boldogság és erkölcsi megítélés egyszerre?
Nehéz volt. Ez az ambivalens érzés máig élénkén él bennem, egy percig sem
tagadva annak nagyszerű elemét. De azt 11 idom, talán tudtam akkor is, hogy ilyet
nem akarnék senkinek előidézni.
Még valami, ami inkább az encounter csoportok felé vitt. Gyakran hívtak
pszichológusként „játékcsoport”-okra vezetőnek. Ezek meglehetősen népszerűek
voltak bizonyos körökben. Például: utazók klubja, pedagógusok, diákok számára
rendezett alkalmak. Ezek a játékok mindenkinek hozzáférhetők voltak (most is).
Semmi más, „csak játék” volt. Sikereim voltak, szerették. A szelíd instrukciók
alkalmat adtak a résztvevőknek egy kicsit megállni, elmélyülni a múltban vagy a
251
Encounter csoportjaim
jelenben, felmérni kapcsolatokat, lehetőségeket, figyelni egymásra. Ezt könnyen
és őszintén meg lehetett fejelni valóban figyelmes hallgatással, igazi empátiával,
nyugodt és tapintatos megjegyzésekkel, és kész volt a remek hangulat: a szeretet
érzése átjárta az embereket. „Mi ilyenek is vagyunk, tudunk olyasmit is, amit már
régen elfelejtettünk.” Szép pillanatok voltak. Ami mégis eltávolított az ilyen
gyakorlatoktól, az a csalódás a hatalomban, a saját hatalmamban, a manipuláció
lehetősége és jelenléte. Rövidesen rájöttem, hogy ezt csaknem bárhol, csaknem
bárkivel meg tudom (meglehet) tenni, csak azért, mert az embereknek szüksége
van az ilyen élményekre, hiányuk van belőle. Nem szerettem egy idő után.
Kezdetben büszke voltam, hogy énáltalam jött létre mindez. Édes volt a hatalom.
Később elmúlt a büszkeség, a jó érzés, csak a hiány és egy kis szégyen maradt
utána. (Utóbb baráti körben, hosszas unszolásokra megismételve a játékokat,
ugyanez az érzés fogott el, mint annakelőtte.) Egyáltalán nem vitatva a hatást,
emlékszem az emberek érzelmeire, könnyeire, gyakran boldog arcukra, mégis úgy
éreztem, érzem, hogy ez nem az én világom. Pontosabban: nem ez az én világom.
Ez a tapasztalat már közvetlenül vezet az encounter csoportokhoz. Megélni,
hogy fontos vagyok, hogy hatásom van az emberekre, legyenek azok bármilyen
tapasztaltak, idősek vagy fiatalok, jelentős élmény volt. Mint ahogyan jelentős volt
számomra, hogy ők is jelentős személynek észleltek engem. így, amikor az első
felkérést megkaptam, hogy facilitál- jak egy encounter csoportot, amely egy
kisváros fontos személyiségeiből állt, nem haboztam a felkérést elfogadni, akkor
sem, ha ez volt az első. Ez nem a tudatlanságom szülte bátorság volt, hanem valódi
bizalom saját magamban, a képességeimben, a felismert erényeimben. Nem
tartottam a kudarctól, most sem tartok, és ez az érzésem egyre erősebb. Voltak,
vannak nehéz helyzetek, bizonyára lesznek is. Nem is szeretném elkerülni ezeket,
vagy pontosabban, nem bánom, ha nincsenek, de jöjjenek nyugodtan. A kudarctól
nem félek: ezen a területen nem ismerem, nem értelmezhető a számomra
*
Röviden a csoportok létezéséről. Mire való ez? Kinek való? Mit ér az egész? Hol a
helye az emberek világában? A kérdések nem feleslegesek, a válaszok egyáltalán
nem evidensek. Akkor lennének azok, ha tömegével jelentkeznének az emberek
csoportokba, nemcsak encounter, hanem bármilyen csoportba. Tudjuk jól, hogy ez
nem így van.
252
Encounter csoportjaim
Munkám során nagyon sok ember megfordult az általam facilitált cso-
portokban. Túlnyomó részük otthagyta azt, mielőtt még az a személyiségére
lényegében hathatott volna. Bár ezt nem lehetséges ellenőrizni. Semmit nem lehet
biztosan tudni. Azt sem, hogy miért jön valaki csoportba, és azt sem, miért hagyja
ott. Nem idézek eseteket, talán az írás végére kialakulhat valamiféle következtetés,
vélemény, amely magyarázhatja a jelenséget. Az biztos, hogy a csoportok
szervezésekor, a résztvevők toborzásakor nem lehet, nem tudok ígérni semmit.
Lehetetlen helyzet, tehetetlenség, csapda! < !sak arra lehet számítani, hogy
valamilyen személyes ismeretség, vonzerő, vagy valami más hívja meg az
embereket, együtt tölteni valamennyi időt. Nem ígérhetünk diagnózist,
felvilágosítást, útmutatást, nem szakértelmet, nem gyors javulást. Nem
mondhatjuk, hogy itt megtalálható a megoldás, vagy a vigasz, vagy valami más,
ami szükséges lenne az elviselhetőbb léthez. Tisztességesen még azt sem
ígérhetjük, hogy jó lesz. (Egy esetben egyetemistákat toborozva a szervező azt
mondta: „gyere csak el, majd jó lesz”. Az így meggyőzött fiú másfél óra után, nem
kevés szemrehányással a hangjában, kifakadt: „Mikor lesz már jó?”)
*
1988 novemberében kezdtem. Éppen befejeztük képzésünket Franciaországban, és
még ott hozta a hírt idős francia barátom, hogy együtt fogunk „dolgozni” a
következő héten, Magyarországon. (Azért az idézőjel, mert még mindig nehezen
mondom a facilitálásra, hogy munka. Ebben semmi mmantikus nincs, csak a
neveltetésem, a megszokás, a sok évnyi más szemlélet. Mégis munkának kell
tekintenem, minden szempontból megfelel a kritériumoknak.) Csak kevés
meglepetést éreztem, és nagy örömet.
Ez volt az első, azóta megszámlálni képtelen vagyok, hogy mennyi csoporton
voltam facilitátor, cofacilitátor, szupervizor. Itthon és külföldön egyaránt.
Facilitáltam egynapos csoportokat és kísértem végig három éves képzéseket itthon
és külföldön. Voltak kis létszámúak és nagyok 40-50 fővel. (Emlékezetes volt egy
ötfős, csak nőkből álló csoport, amellyel felejthetetlen napokat töltöttünk együtt.
Úgy éreztem, hogy egy olyan világba engedtek bepillantani, ahol még ők is ritkán
fordulnak meg.) Egyszer hetedmagammal facilitáltunk Párizsban egy soknyelvű
csoportot. (Ilyen élménye a magyar olvasónak is lehet, hiszen 1984-ben és
1986-ban Szegetlen, 1993-ban Tatán volt hasonló rendezvény.) Csoportjaimban
meg- lordult minden korosztály, mindenféle foglalkozású ember.
Húsz éve életem része a csoport, a személyközpontú megközelítés elmélete és
gyakorlata. 1993 óta a tatai Színes (személyközpontú) Iskolának
Encounter csoportjaim
vagyok szakmai vezetője, ahol képességeimet naponta kihívások érik. Bizonyos
szempontból tehát állíthatom, hogy sokat megéltem és meglehetős mennyiségű
tapasztalatot halmoztam fel ahhoz, hogy (néha óvatos, máskor bátor)
következtetéseket is levonhassak.
*
Szeretem azt a helyzetet, amikor facilitátor lehetek. Jól érzem magam ebben a
szerepben. Jó érzés, amikor hasznosnak értékelhetem a jelenlétem, amikor
fontosnak, értékesnek tartják azt, ahogyan az emberekkel vagyok. Általában
jelentős felelősséget érzek azért, amit teszek, vagy amit nem teszek. Át tudom
érezni azoknak az embereknek a helyzetét, akik várnak tőlem valamit: tudást,
segítséget, útmutatást. Facilitátorként gyakran kerülök jelentős kihívások elé, néha
ezeket megpróbáltatásnak élem meg. Első pillanatban néha neheztelek is érte. Ez
azonban meglehetős ritka és egyben érthető is. (A facilitátorral konfrontálódni, őt
kritizálni — jogosan is — könnyebb és nagyobb jelentőségű feladat, mint ezt egy
csoporttaggal megtenni.)
A csoportokban végzett munka gyakran hoz számomra megrendítő
élményeket. Ezt eleinte nehezen tudtam elviselni. Komoly lelkiismereti problémát
jelentett, hogy valaki felmutatja magát, kiteríti, minden lapját, megmutatja minden
féltett titkát, és mi csak nézzük, nézzük, mint „a csillagok”. Ismertem az idevágó
irodalmat, de ez nem változtatott az érzésemen. De ahogyan erősítettek a
tapasztalatok, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a rögtöni segítségnél —
amely nem is biztos, hogy az — többet jelenthet a meghallgatás, az elfogadás, az
együttlét.
Egy fontos tapasztalatom a kezdetekről. Tudtam, hogy nem feladatom semmit
megoldani, de a kellő ellazulás csak nehezen jött létre. Előfordult, hogy fáradtan
érkeztem egy csoport facilitálására. Érdekes módon ilyenkor sokkal jobb volt a
hangulat, a csoport eredményesebbnek érezte az együttlétet, és magam is jobbnak,
értékesebbnek tartottam jelenlétemet, mint máskor. A fáradtság - akaratlanul is -
kitörölt belőlem minden igyekezetét, hogy személyesen tegyek valamit azért, hogy
a csoport jobban működjön. Fáradtan könnyebben értem el a megfelelően ellazult,
relaxált állapotot, amivel aztán már én is elégedett lehettem. Eleinte nehéz volt
elfogadnom a semmittevésnek látszó jelenlétet. Meg akartam dolgozni az
örömökért, az eredményességért és a pénzért is.
Manapság már tudom, akkor legjobb mindenkinek, ha velük együtt lebegek, ha
segítem kialakítani a bizalom légkörét, ahol bátran lehet kockázatot vállalni.
*
A csoport nem írható le tulajdonságokkal, jelzőkkel. Számomra nem jó és nem
rossz. Nem munkás és nem lusta. Olyan, amilyen. Önálló entitás, amelynek nem
254
Encounter csoportjaim
emelhetők ki jellemző vonásai. A csoport az csoport. Nem tehetek szemrehányást,
ha nem olyan amilyennek szeretném, mert nem szerethetem csak olyannak
amilyen. Ha valami hiányérzetem van a csoport után, belőlem lakad. Én vagyok az
oka. Nem várhatok el semmit, így nem is csalódhatok.
*
Vannak esetek, amikor nem működöm úgy, ahogy azt szeretném és elvárom
magamtól. Néha szeretnék eljutni valahová, mert azt gondolom, hogy ez nekik
lenne jó. Meg nekem is. Néha szeretném, ha több érzelmet fejezhetnék ki. Néha
elgyengülök a sok érzelem, szeretet láttán. Néha léitek valakit a sok dühtől,
ellenséges érzéstől. (Ez az érzés néha alig elviselhető. Cselekvésre indít.
Fölöslegesen és hiábavalóan.) Néha féltékeny vagyok: azt szeretném, ha nekem is
jutna a figyelemből, az elismerésből.
Sokmindent csinálok, amit nem kellene. Néha megbüntetnek érte, néha csak
magamat korholom. Amiben bízhatok, hogy mindig hallgatnak az egészséges
törekvéseikre, és mindig megbocsátanak.
*
LJgy tapasztalom, hogy nálunk nehezen érthető nemcsak az encounter csoport,
mint esemény, de maga a kifejezés is. Sajnos nem tudok jobb elnevezést, még
akkor sem, ha tudom, hogy más nyelvterületen beszélgető csoportnak (is) nevezik.
Ez utóbbi keveset mond a lényegről, előbbi viszont idegen, csaknem misztikus.
Számomra megfelelő, de nem hiszem, hogy elősegíti a csoportok vonzóerejének
növekedését. Sok évvel ezelőtt (szép idők!) erős késztetést éreztek iskolák,
szervezetek arra, hogy encounter csoportokat - „Rogers-csoportokat”, ahogy
többnyire nevezték — szervezzenek maguknak, dolgozóiknak. így volt
szerencsém pedagógusok csapataival dolgozni, vagy egy neves vidéki gimnázium
diákjaival egy hetet eltölteni „önismereti iá bor” címén. Volt olyan hónap, hogy
minden hétvégét az ország más-más városában töltöttem. Fellendülőben volt ez a
folyamat, sokat hívtak, sokat mentem. A megjelent formális szabadság, úgy tűnt,
tartalmilag is megerősí- lést kívánt. Remek hangulat, szövődő barátságok,
összekovácsolódó közösségek. Aztán elfogytak a városok, a lendület, a pénz meg a
remény is.
*
Szeretnék beszélni két olyan jelenségről, amelyek számomra komoly szakmai,
néha lelkiismereti gondot okoztak. Az első a toborzás nehézsége.
255
Encounter csoportjaim
Fontos kérdés volt még a fellendülés időszakában is, hogyan lehet elérni, hogy
egy-egy csoport létrejöjjön. Hogyan érje el azt a létszámot, amellyel már érdemes
dolgozni. Ez a kérdés elsősorban nem szakmai volt, inkább arról szólt, hogyan jön
össze egy csoport, amely már anyagilag is megéri mindenkinek?
A bizonytalanság, az ígéret hiánya egyáltalán nem vonzó. Nem lehetséges
előre, mintegy biztatásul, körvonalazni a csoport történéseit. Nem lehetséges sem
a történéseket, sem a kimenetet megjósolni. Nem lehet régi szcenáriókat előhozni,
hogy meggyőzzük az embereket: érdemes egy időre elkötelezni magukat egy
encounter csoport kedvéért.
Az úgynevezett „önismereti tábor”-okban szokás volt, hogy az eltelt hét végén
egy nagy plakátra ki-ki felírt valami személyes üzenetet. A „vége” hangulatban
megszületett őszinte és mély mondatok sokáig emlékezetesek maradhattak annak
is, aki írta, és annak is, aki olvasta őket. Ezek valóban szép visszajelzések voltak
egymásnak is, nekem is. Kézenfekvőnek tűnt azokat felhasználni egy következő
csoport toborzásánál. Egyszerűen csak felmutattuk, hogy ilyen volt tavaly,
sugalmazva, hogy ilyen élmények várnak mindenkire, aki eljön. Az ötlet
csapdának bizonyult. A fiatalok „lépre mentek”. Várták, hogy a „beígért”
élmények megtörténjenek velük, a szép érzések őket is átjárják. Gyakorlatilag
lehetetlen volt ezt a baklövést jóvátenni a hét során. Nem állítom, hogy ennek így
kell történnie, csak azt, hogy így esett velem. Arra jó volt, hogy feladjam
erőfeszítéseimet és belássam: semmilyen eszközöm nincs arra, hogy sikeresen
hívjak embereket. A megoldás azóta is foglalkoztat. Néha sikerült azzal meghívni
valakit: gyere el, próbáld meg, aztán meglátod. Ehhez viszont már felnőtt, kellő
megfontoltsággal és kevés célszerűségi attitűddel rendelkező személyek kellenek.
A felnőttek körében a meghívások utáni első kérdés az: milyen „papírt” kap a
csoport „elvégzése” után? A válaszra sokan visszatáncoltak. Hozzászoktunk, hogy
a papír, a bizonyítvány, az írásos elismerés nyithat meg kapukat emberek számára.
Ez nem az emberek hibája, de sajnálom, hogy a személyiség növekedésének
lehetősége alig jelent vonzerőt. Lehet, hogy nem is hisznek benne?
A másik nehézség a lemorzsolódás. Valaki jelen van, részt vesz, szemmel
láthatóan jól érzi magát, rengeteget ad és kap a csoportban, és ezt még ki is fejezi.
Aztán eltűnik. Nincs magyarázat. Eleinte azt gondoltam, hogy valamit rosszul
csinálok, a sok jó tapasztalat nem elég a maradáshoz. Néha kétségbe voltam esve,
keserű érzéseim voltak. 1989 nyarán
256
Encounter csoportjaim megkérdeztem Chuck Devonshire-t, mi a baj, mit
tehetnék, hogy ez ne így legyen. Először vállat vont: „Ne törődj vele!” Aztán
komolyan vette a kérdésemet, és figyelmesen azt mondta: „Vizsgáld meg, hogyan
működsz .1 csoportban, megfelelsz-e a facilitátori követelményeknek, és ha nem
találsz olyasmit, ami elriasztja a résztvevőket, akkor nyugodj meg. Mást nem
tehetsz? — mondta.
Tehát: magamért vállalhatok felelősséget, hogy én milyen vagyok, hogyan
működöm, a csoportért nem. Ha megfelelően kitöltőm a facilitátori szerep kereteit,
akkor megtettem, amit lehet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez esetben nem
jelenthet csalódást valakinek a jelenlétem, vagy a csoport minősége. Valakinek, aki
ismeretlen és ki nem fejezett elvárásokkal érkezik a csoportba; vagy kifejezi azokat,
de én nem teljesíthetem, mert nem tehetem, vagy eleve lehetetlen. Ezeket a
csalódásokat is sajnálom. Ennek ellenére néha személyes veszteségként,
szomorúsággal élem meg valakinek a távozását vagy elmaradását. Nem tudom
megvonni a vállam, s bár túlteszem magam rajta, a kérdőjel sokáig foglalkoztat.
*
Szeretném elmondani egy érzésemet, beállítottságomat, amely másokból gyakran
váltott ki meglepetést, értetlenséget, haragot.
Néha a csoportban egy furcsa verseny tehetetlen és akaratlan résztvevőjének
érzem magam. Ennek a versenynek a neve és tétje: ki tud empatikusabb lenni?. Az
kapja a legtöbb személyes jutalmat, szeretik, követik a többiek, aki c in patikus,
elfogadó. A csoportokon elérendő cél sok résztvevő számára: empatikusnak és
elfogadónak lenni. Szerintem ez alapvető tévedés.
Nem szeretek ennek a versenynek a résztvevője lenni. Semmilyen féltékenység
nincs bennem, nem bánom, amikor a résztvevők ezt az utat választják, de tudom,
hogy ez csökkenti a kockázatvállalásra való hajlamot, és így csökken a csoport
eredményessége: a személyiség fejlődésének lehetősége. I la valaki nem vállal
kockázatot, ha nem vállalja az önfeltárást, a konfron- tálódást a csoportban bárkivel,
a jóérzésen kívül mást nemigen vihet haza. I íz sem kevés, tudom. Nem vagyok
türelmetlen, megértem. Valahogy mégis van egy kellemetlen érzésem ilyenkor, és
ezt többnyire ki is fejezem. Furcsa ,iz effajta jelenlét. Azt hiszem, hogy ez üresjárat.
Lehet, hogy kielégíti azt, akinek erre van szüksége. Mégis van itt egy csapda: a
meghallgatásért hála és jutalom jár, de ez elfedheti a beszélni nem mérés deficitjét.
így hát én gyakran bíztatom a csoportom tagjait, hogy vállalják a kockázatot
bátran, még akkor is, ha egyedül maradnak. Amikor valaki egy c soportba
jelentkezik, úgy dönt, hogy időt, energiát és pénzt áldoz a cso-
257
Encounter csoportjaim
portlétért. Miért megy csoportba? Azért, hogy másoknak segítsen kievic- kélni
valahonnan, vagy azért, hogy befektessen és haszna legyen belőle. Mi a jó? Ha
kedves, elfogadó és figyelmes másokkal, és ezért szeretni fogják, vagy ha
érvényesíteni akarja érdekeit, vállalkozik, kockáztat?
Jónéhány évig facilitáltam egy csoportot. Félévente találkoztunk, és gyorsan
kialakult egy hallgatólagos megegyezés: az egyensúlyra való törekvés. A hétvégék
során minden résztvevő megkapta a lehetőséget egy jobbára monológ formában
elmondott történetre. Ebbe csak ritkán szóltak bele a többiek, ha vége volt,
kérdeztek néhány dolgot, az érdeklődés megvolt és meg is mutatták, azután jöhetett
a következő. Érdemi találkozás nem volt a résztvevők között, a jelen nem létezett,
mégis mindenki nagyon jól érezte magát, a csoport sokáig fennmaradt. A
kiegyensúlyozott helyzet lényege az volt: meghallgatom a másikat, és biztos
vagyok abban, hogy mások is meg fognak hallgatni engem. Mindenki megkapta,
amire szüksége volt. (Ebben azért nem vagyok annyira biztos.)
Számomra az encounter csoport ennél többet jelent (nem vitatva a résztvevők
kompetenciáját és bölcsességét, hogy megszabják a történéseket). Akitor vagyok
elégedett, ha a csoport tagjai közt közvetlen, élő kommunikáció van. Előfordulnak
nehézségek („szögletes a kerék”), ilyenkor szívesen teszek lépéseket, hogy
megkönnyítsem a kommunikációt, de igazán akkor érzem kellemesen magam,
amikor csak lebeghetek a térben, hallgatom a szavakat, mondatokat, figyelhetek
magamra, és egy vagyok az emberek (a facilitátorok) közül. Sajnos nem mindig
van erre lehetőség.
*
Az üléseken jelentős súllyal szerepelnek a szülő-gyerek kapcsolatok: gyerekként (a
szülők iránti érzések, fájdalmak, ritkábban örömök) és szülőként (a gyerekekkel
kapcsolatos történések, a gyerekekhez való viszony) egyaránt. Ezek a témák
mindenkit érinthetnek, és csaknem mindig érintenek is. Többnyire már
befejezettek, elmúltak, véglegesek, bár van, amivel még lehet mit kezdeni, de
mindenképpen rendezetlenek ezek az érzések. Az elrendezetten és
vissza-visszatérő múlt, az elúszni látszó jövő, a remények elvesztésétől való
félelem nagyon erősen foglalkoztatja a résztvevőket. Kit nem?
Az a tapasztalatom, hogy semmit nem tudok tenni azért, hogy egy csoport
másként működjön, mint ahogyan teszi. Ha igyekszem, ellenállásba ütközöm. Ha
jobban igyekszem, nagyobb lesz az ellenállás. „Mondd meg, ha akarsz valamit”,
mondták, és tényleg akartam. Amikor tematikus csoportot szerveztem, a
szándékaim világosak voltak, tudtam, hogy mit
258
Encounter csoportjaim akarok. A tematikus csoportokon a részvétel is mintha
könnyebb lenne: könnyebb egy témához csatlakozni. Egy szálra felfűzve a
gondolatok, mindenki erről beszél, gondolkodik, érez, kisebb a megszólalás
kockázata, a meg nem értéstől, az elutasítástól való félelem.
A csoportlétnek vannak csapdái: tévutak, önmagukba visszatérő körök,
önbecsapások. Ha az encounter csoport légkörére jellemző az empátia, a feltétel
nélküli pozitív elfogadás és a kongruencia (hitelesség), ez segíti a fejlődést.
De gyakorlatomban sokszor előfordult, hogy ezek a feltételek magas szinten
rendelkezésre álltak, a fejlődés mégsem következett be. A növekedés soha be nem
fejezettfolyamat. A teljesen működő személy olyan cél, ami felé érdemes törekedni,
de el nem érhető, meg nem tartható, szerencsés állapot. A szerencséért meg kell
„dolgozni”. Azt gondolhatnánk, hogy minél többet részesül valaki ennek a
klímának az áldásaiban, annál inkább megközelítheti ezt az ideális állapotot, annál
többször lesz „szerencséje” teljesen működő személyként funkcionálni. Azt
feltételezhetnénk, hogy aki sokat vett részt encounter csoportokon, annak
önismerete van, megfelelő önreflexiókkal rendelkezik, gyakran előforduló
helyzetekben otthonosabban mozog, konfliktusai megoldása nem okoz súlyos
traumát (legalábbis nem fordítja el az emberektől, nem fordul tőlük magába),
kommunikációja viszonylag tiszta és céltudatos, a világról alkotott képe
mindinkább közelít a valósághoz, percepciója egyre magasabb szinten
differenciált, így csak kevéssé sérülékeny, sebezhető. így van? Nem mindig.
Van olyan résztvevő, aki a csoportot nem személyes növekedésének céljaira
használja, hanem ismeretségei, kapcsolatai gyarapítására, vagy az idő kellemes
eltöltésére. Nyilvánvaló, hogy mindenki szabadon eldöntheti, hogy, mit akar elérni
a csoporttal.
Nem zavar, ha valaki nem vesz részt egyenrangúan a kommunikációban.
Inkább sajnálom, hogy nincs jelen olyan minőségben, hogy jelenléte valódi
találkozást inspiráljon, hogy nincs benne abban a folyamatban, amely
gazdagíthatja személyiségét és az enyémet is. Persze lehet, hogy a gazdagodásnak
ez a foka megfelel neki. Ha valaki sokáig élt kedvezőtlen klímában, ahol az
önmegvalósító tendenciát semmi nem segítette elő, akkor ez a törekvés megáll
vagy elsorvad.
Valaki azt mondta nekem a témáról beszélgetve: tudomásul kell venni, hogy
vannak emberek, akiknek mindig megfelel a langyos jelenlét, nem akarják azt
feladni, sőt mindent megtesznek azért, hogy megőrizzék. A csoportok elfogadó
légköre, ha nem provokál és nem kéri számon az
259
Encounter csoportjaim
egyenrangú részvételt, megőrzendő, sőt keresett állapot lesz. Megfelelhet egy
életprogramnak is. Úgy érzem, ez csapda. Néha ugyan a csoport biztat az
önfeltárásra, de többnyire az illető részéről tanúsított ellenállás elegendő a csoport
tagjainak lecsöndesítésére és minden maradhat a régiben. Van, amikor valaki
személyes történetet mond el a csoporton, de ezt a történetet már százszor
elmondta, inkább önmagyarázó, mint önfeltáró, így szükségszerűen nem enged
meg semmi közeledést, mert ilyen esetben a személy azonnal bezár. A csoporton
való tartózkodás így is kellemes a számára. Nem tehetek szemrehányást azért,
mert nem vállal kockázatot. Ha valaki megtehet valamit, ami az élete minőségét
befolyásolhatja, és nem teszi meg... Itt elbizonytalanodtam.
A csoportok légköre, amennyiben az optimális feltételek a rendelkezésre
állnak, megengedi a — csaknem teljes — szabadságot. Nincsenek szabályok, a
fizikai agresszión kívül mindent lehet. (Egyszer valaki felvetette: miért kell körben
ülni?) Van-e valahol, volt-e és lesz-e bármilyen hasonló lehetőség, hogy bárki így
élvezze a teljes szabadságot? Természetesen az adott kereteken belül, de ez
mégiscsak egy jóval szélesebb keret, mint ami általában elérhető. Lehet szabadon
beszélni, hallgatni, véleményt mondani, kötözködni, sírni, nevetni; elég széles a
skála.
Ezért (is) megy csoportba/?) Az ember mindennél jobban magáról szeret
beszélni, de ugyanakkor fél is tőle. Ismerem ezt az érzést. A saját képzésem során
kétszer nyolc napot maradtam hallgatag, anélkül, hogy egyszer is meg mertem
volna szólalni. Senki nem akadályozott, senki nem bántott, nem is várták el tőlem,
nem is hibáztattam senkit, csakis a saját bátorságom hiányzott. Nagyon nehéz két
hét volt. Keveredett a szégyen, a keserűség, a düh magammal szemben. Nagy
tapasztalat volt, gazdagító és megedző. Mindezt szabadon tehettem: úgy
alakíthattam saját sorsomat, ahogyan akartam. Megtanultam a mondásokat
(facilitátorként használom is): „nem kell tolni a folyót”, vagy: „hiába húzod felfelé
a füvet, nem fog gyorsabban nőni”. Nem tehetek mást, mint hogy biztosítom a
teljes szabadságot: a csoportban szabadon lehet részt venni, hiányozni, kint ma-
radni, bejönni és ott beszélni vagy hallgatni. Ügy vélem, ez a szabadság nyugodt
klímát biztosít, amelyet lehet használni vagy nem.
Van, hogy valaki elmegy egy csoportra, és először azt tanulja meg, hogy nem
kell mindig jelen lenni, és senki nem fog ezért szemrehányást tenni. Izgalmas
kérdés: kihasználni a megengedést, vagy bent lenni és hagyni, hogy történjen
velem, ami történhet. Valóban szabadnak kell éreznie magát mindenkinek, és
ehhez én úgy járulok hozzá, hogy sem-
260
Encounter csoportjaim miféle hatalmat nem mutatok (nincs is). A megszólalás
szabadsága súlyos tehernek látszik. Gyakran kértek csoportok első óráiban,
napjaiban, hogy szabjam meg én azt, hogy miről beszélgessünk. Sokkal
könnyebbnek gondolták abba bekapcsolódni, amit én határozok meg. A téma-
választás kockázata, az első megszólalás nehézsége, a gondolat, hogy ostobaságnak
fogják tartani, nagyon erős visszatartó erő. „Az a téma, ami engem foglalkoztat,
bizonyosan banális, csak az én nehézségem, más már légen túl van rajta, és
egyébként is csak engem érdekel.” Teljesen általános gondolat. Pedig
megtanultam, amikor saját magam voltam résztvevő, hogy szinte soha nem
maradok egyedül, akármennyire különös a véleményem. (Ha másra nem, a
facilitátorra számíthatok. Igaz. És ha nem?) Megtanultam, de még így is nehéz.
Mint facilitátor, igyekszem bátorítani és tisztelettel fogadni, bármilyen furcsa is
legyen az a megszólalás. Bizonyosan nem sikerült mindig, sajnáltam is. Akadtak
olyan megszólalások, amelyek elsőre meghökkentettek, utóbb azonban legtöbbször
bebizonyosodott értékességük. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik ezzel a
meghökkentéssel azt akarják bizonyítani, hogy lám, ők valóban elfogadhatatlanok.
Nem könnyű az út, amíg ezt hajlandók feladni. Csak akkor, ha kapnak helyette
mást.
*
Furcsa tapasztalatomat osztanám meg az olvasóval. Úgy találom, hogy a hazai
csoportok általában könnyedébben kezelik az időt, mint a külföldiek.
(Franciaország, Csehország, Szlovákia a külföld, jelen esetben) Ott kevesebb az
üresjárat, míg itthon sokszor nehezen megy a kommunikáció, lassúbb, óvatosabb
az önfeltárás. Néha nehezen dönthető el, miért is jön valaki csoportba? Kedves
francia barátom meglehetősen türelmetlenül fogadta az üresjáratokat (néha az
organikus csendeket is ). Azt mond- 1.1: „a ti időtök, a ti pénzetek, a ti energiátok”.
(Tudniillik nem használni a csoportot.)
Sok fejtörést okozott ez a felismerés, de sajnos nem tudom a magyarázatát
adni. Nem akarok semmiféle régi rendszerre, negyven év elnyomásra, valami
hagyományra hivatkozni. Szeretnék magyarázatot találni, de jelenleg nem lelem.
Okoskodni meg kár lenne. Így megelégszem az ölömmel, amelyet egy sodró, sok
történést adó csoporton való részvétel vagy facilitálás okoz.
*
l'.n kitűnően viselem, gyakran kifejezetten élvezem a csendet, csak ritkán
keletkezik bennem feszültség tőle, de tudom, hogy vannak, akik nehezen
261
Encounter csoportjaim 1
tűrik. Vannak, akik úgy érzik, hogy nekik kellene megszólalniuk, nekik kellene
tenniük valamit azért, hogy a csoport működjön, hogy ne álljon, hogy ne legyen
csend, ami a hétköznapi világban a semmittevés, a hiábavalóság szinonimája. De
megszólalni veszélyes. Kockázatos. „Mi van, ha butaságot mondok, mi van, ha
senkit nem érdekel a témám, mi van, ha teljesen egyedül maradok és még ki is
nevetnek? Félek.”
Minden alkalommal meg kell küzdenünk azzal a félelemmel, hogy „ilyen
vagyok, vajon elfogadható-e ez, szeretni fognak vagy elutasítani?” Akárhányszor
lesz kedvező a tapasztalatom (mert leginkább az lesz: ha személyes vagyok, nagy
valószínűséggel el fognak fogadni), újra meg újra meg kell harcolni a
megszólalástól való félelmünkkel, a kicsiség, az értéktelenség, a gyengeség
érzésével, azzal, hogy jobb hallgatni, figyelni, megérteni a másikat — legalábbis
úgy tenni —, mint kockáztatni. Vannak, akikben fel sem merül, hogy a
megszólalásnak nyeresége is lehet. Azért hallgatnak, mert az biztonságos.
Nemrégiben egy nemzetközi csoporton két nap után mondta valaki, aki addig
csendben volt: „azért nem beszélek, mert nem érzem magam biztonságban.” Már
túl voltunk számos helyzeten, amely bátoríthatta volna megszólalását, igaz,
olyanokon is, amelyek inkább elbizonytalaníthat- ták. A facilitátorok a biztonságot
erősítették: „figyelünk rád, érdekelsz minket, számíthatsz ránk”. A csoport
viselkedése inkább óvatosságra inthette. Még az is elhangzott: „ha nem tetszik, ami
itt történik, menj haza, nem fogsz hiányozni.” Hogyan lehet ezt ellensúlyozni?
A csoport mindig egyensúlyra törekszik, de azért komoly sebeket lehet osztani
és kapni is. Úgy látom, nincs királyi út, a változáshoz kockáztatni kell: meg kell
szólalni. Ebben segíthetnek a csoporttagok és facilitátorként én is. A csoporttag
számára én vagyok & jelentősnek észlelt személy, XL én odafordulásom
könnyebben hozhatja meg a kedvet, a bátorságot a megszólaláshoz. Az én
bátorításom egyfajta biztonságot ad: ha a facilitátor érdeklődéssel fordul felém,
akkor tényleg fontos és érdekes lehetek.” Sokszor voltam tanúja, amikor valaki le
tudta győzni azt az akadályt, amelyet a kudarctól való félelem emelt a megszólalás
elé. Vannak könnyen beszélő emberek, és vannak olyanok, akiknek minden
alkalommal meg kell küzdeniük a félelemmel, különösen akkor, ha nem teljesen
simulékonyan szeretnének megszólalni. Mintha újra és újra neki kellene feszülni,
hogy ki-ki létrehozza saját világát, komfortos univerzumát, amely az elfogadásból,
az elismerésből, az értékelésből táplálkozik.
Encounter csoportban lenni jó (akár résztvevőként, akár facilitátorként).
Amikor lehetőségem van rá — ritkán, de van —, szívesen vagyok résztve-
2<52
__________________________________________ Encounter csoportjaim
vő, élvezem a zajló a folyamatokat, és újra meg újra átélem az élményeket,
.unelyeket nem tudok megunni. A szabadságot, a melegséget, a feltáruló emberek
közelségének érzését, és hogy minden pillanatban tudom, hogy ki vagyok,
milyenek a viszonyaim, érzem, hogy egyesek szeretnek, mások nem, és tudom,
hogy ez nem marad így. folyton változik. Ezt az élményt mindenki átélheti. Miért
nem keresik az emberek azt, amivel könnyebb lehetne az életük?
Valami arra mutat, hogy az emberek csak egy kicsit akarnak jobban lenni, csak
egy kicsit szeretnék elviselhetőbbé tenni az életüket, akár a i söpört segítségével.
Ha ez sikerül, a csoport elveszti a fontosságát számukra. Sokan találtak maguknak
partnert a csoportok sorában, néhá- nyan életre szóló kapcsolatukat köszönhetik az
itteni találkozásnak. Ok többnyire úgy érzik „nyugodtan elhagyhatom a csoportot,
amely már tíz éve segít, mert révbe értem”.
*
263
Encounter csoportjaim
NL általam szervezett képzéseken sok „szakember” (orvos, terapeuta, pszi-
chiáter) vett részt. A legnagyobb ellenállást mindig az ő részükről tapasztaltam.
Többek egyáltalán nem kívánták elengedni a szakemberi státuszt, nem akartak
személyesek lenni, erővel őrizték azt a pozíciót, amelyet már elértek, ahol
elismertek voltak, ahol biztonságosan használhatták megszerzett hatalmukat. így
csak kevéssé járultak hozzá a csoport személyességéhez, pedig talán ők is
nyerhettek volna a nyitottabb jelenléttel.
A képzés lehetőséget nyújt arra, hogy a résztvevő jó facilitátorrá váljon. A
három év nagyon sok, de lehet nagyon kevés is. A tanulás sohasem befejezett:
mindig van mit hozzátenni.
Meggyőződésem, hogy a facilitátorrá válás legjobb terepe az encounter
csoport, és legfontosabb eleme a személyiség állapota. Ha ez rendben van, akkor a
többi gyorsan megtanulható. A gesztusok, a gyakran használt mondatok gyorsan
elsajátíthatók. A fejlett személyiséget viszont nem könnyű elérni és talán nem is
csak elhatározás kérdése. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy ezt nem tanulni
kell, olyannak kell lenni.
*
És végül beszéljenek a résztvevők: „Nagyon megérintett, felkavart minden, ami ott
történt. Úgy emlékszem, rengeteget gyötrődtem, sírtam, hatalmas pulóverekbe
burkolózva éreztem magam biztonságban... Nagyon élvezem, amikor jól, a magam
számára hasznosan tudok működni a csoportban. Úgy érzem, megállhatok, hogy ki
tudjam élvezni a pillanat örömeit és ezt meg is teszem. ” „Sokáig nem értettem,
hogy mit keresek a csoportokon. Féltem beszélni magamról, és ha megszólaltam,
az igen drámai volt. Fizikai rosszullét jött rám, erős szívdobogás, még akkor is, ha
csendben voltam. Gyakran tartottam tőle, hogy butának, nevetségesnek tartanak.
Mégis, minden nehézség ellenére maradtam. Vonzott valami, amit nem tudok
megnevezni, egy hang ami talán a lényegem, és ami azt mondja: ha azt akarod,
hogy történjék veled valami, hogy igazi örömöket élj meg, s vele együtt légy képes a
szomorúságot is magadhoz engedni, felismerni, hogy mit szeretnél és mi a jó
neked, akkor végig kell csinálni a csoportozást, mert ez az egyetlen és utolsó
lehetőséged. ”
„Különleges, sőt döbbenetes volt az élmény, hogy valaki figyel rám, valakinek,
valakiknek fontos lehet az, hogy én mit érzek, mi van velem úgy álta-
Encounter csoportjaim
Iában, mit szeretek és mi fáj nekem... Hihetetlen tapasztalat volt, hogy nem kell
semmit csinálnom, semmit mondanom vagy tennem, jó vagyok úgy, ahogy vagyok.
Hallgathatok, nevethetek, nem kell szégyellnem az érzéseimet. Elkezdtem szeretni
magam. El tudtam hinni, hogy érek valamit, hogy fontos lehet, amit mondok, hogy
örömet szerezhetek másnak, ha beszélek, ha táncolok, ha festek. ”
„Mikor csoportra kezdtem járni, a legjobban azt szerettem, hogy a csoport iga-
zolta, hogy létezem... Használni akartam ezt, megkönnyebbülni, minden örömöt és
szeretetet kivenni, amit lehet... Elfogadhatóvá tette azokat a gondolataimat,
amelyeket én ismertem ugyan, de soha nem mertem volna kimondani, nyíltan
vállalni. Sírtam eleget, de olyan határokat tapasztaltam meg, léptem át időnként,
amelyeket azóta sem mertem... Hogy vannak-e a csoporttal kapcsolatos hiányaim?
Ha valami akadályozott abban, hogy mindent kivegyek, amit szerettem volna, az
kizárólag a saját állapotom volt. ”
„... Megdöbbentő volt számomra, hogy jóformán egy szót sem szóltam, mégis
mennyi bezárt ajtót nyitott ki bennem. Ahogyan hallgattam a többieket, előtörtek
belőlem olyan emlékek, problémák, kérdések, amelyek felett elsiklottam az évek
során és amelyek folyamatosan keserűséggel töltötték meg az életemet, mert nem
vettem róluk tudomást és így egyre inkább rátelepedtek a mindennapjaimra...
Megtapasztaltam, hogy a kimondott szó többet segíthet, minta magamba fojtott
gondolatok. ”
Encounter csoportjaim
Elekes Mihály
2. <5 <5
Útmutató kezdő csoporttagoknak1
Empatikus válasszal ellenőrizd, hogy jól értetted, amit a másik mond (ha
nem vagy biztos benne).
UTÓSZÓ
Cári Rogers amerikai pszichológus gondolatvilága
Utószó
I.
273
Utószó
elősegíteni.
Ezeket a stílusjegyeket röviden összefoglalom, lehetőleg Rogers szavaival:
274
Utószó
juk a kábítószert — nem könnyű elfogadni. De egy hangsúlyozott követel- ményes
értékrendszert már igen nehéz felfogni az empátia mélységében. Például amikor az
egyik Karamazov-fiú azt mondja az apjáról: „Minek él az ilyen ember..azaz ilyen
semmirevaló ember, vagy amikor egy másik regényben önmagáról mondja valaki:
„Rongy ember vagyok, Bátyuska, köpj szemen” — ezekkel az értékektől terhes
megállapításokkal nehéz em- patizálni. De nem csak a negatív, hanem a pozitív
értékdimenzióban is nehéz követni a másikat. Igaz, a tolerancia mindenképpen
létrehoz valamiféle elfogadást, de Rogers stílusa teljes megértést, teljes empátiát
kíván a terapeutától, a pedagógustól, a szervezőtől.
3. A non-direktivitás és az empátia mellett a következő kulcsszó a bizalom. A
terapeuta érezteti a páciensével, hogy feltétlenül bízik erőfeszítéseiben és abban a
készségében, hogy életvezetésében változtatást tud végrehajtani. Rogers bizalma
az élet minden területére kiterjed. Az ő terapeutája nem semleges, egyértelműen a
páciens mellé áll. Érezteti, hogy tisztelettel, megbecsüléssel, negatív érzelmek
nélkül fogadja el. A Rogers- terápia légköre azt sugallja, hogy a terapeuta és a
páciens a bizalom légkörében egy különleges találkozást élnek meg.
4. A negyedik kulcsszó — a non-direktivitás, az empátia és a bizalom mellett
— a pedagógiai orientáció. Rogers egyetemi évei alatt az Egyesült Államokban a
lélektan vezércsillaga a tanuláslélektan volt. Az a feltevés, hogy bizonyos
feltételek között — például megfelelő motiváció és biztosított gyakorlási feltételek
mellett — a feladatmegoldás és az eredményes viselkedés elsajátítható és
megtanulható. Ez a hatás végigkísérte Rogerst. Elfogadta, hogy a változás az
emberben neveléssel, fejlesztéssel, tanítással elérhető. Hiszen az ember tanuló
lény. Születésétől kezdve szocializálva van arra, hogy megtanuljon megoldási
módokat, viselkedési fordulatokat.
A páciens Rogers karosszékében megtanulja önmaga aktualizálását,
élményeinek tudatosítását — az önismeret útját —, s amit ezzel elérhet az az
autenticitás, a hitelesség. Az autenticitás — ez a rendkívül magas érték Rogers
szemében — az élmény és a cselekvés egybevágása, a tapasztalás és a tevékenység
megfelelése (Rogers kifejezésével a kongruencia). Rogers egy kicsit azt gondolja
— nem tudom, mennyire —, hogy ez az autentici- tás, az élmény és a cselekvés
kongruenciája megtanulható. S itt jelentős különbség húzódik a Rogers-féle
felfogás és a mélylélektanok között. A mélylélektanok Freud értelmezése nyomán
a személyiség gyógyító alakításában az azonosítás folyamatát látják: a terapeuta
érzelmi elfogadását, az érzelmi kötődés folytatását az asszimilációban, az olyanná
válás vágyában, az érzelemvezérelt mintázódásban; ebben az azonosítási
folyamatban feszültségek oldódnak, s a személyiség a terapeutával való hasonulási
erőfeszítés révén új tulajdonságokkal gazdagodik.
275
Utószó
Rogers szerint a páciens tanul, elsajátít, s a terapeuta nem a mintája (amellyel
azonosul), a természetrajz nyelvén szólva nem az imágója, amelyet megvalósít,
hanem a kalauza, mint Vergilius Daniénak, mint a protestáns tiszteletes a nyájának.
A páciens ezen a nehéz úton megtanulja az itt és most élmények tudatosítását,
megtanulja aktualizálni átélését, tudni azt, ami végbemegy benne. Az aktualizálás,
Rogersnek ez a nagyon fontos fogalma mindig az élménynyel, a prezenciával függ
össze, az itt és most tudati megvilágítása.
Rogers szerint ez az aktualizálás megtanulható, az ember úgy tanulja
önmagának és a másiknak a megismerését, mint egy nyelvet: gyakorlással,
kitartással, beleéléssel. A francia világ, amely megcsodálta, odahívta Párizsba, jól
megnézte, megvitatta, megbírálta Rogerst, úgy találta, hogy igen rokonszenves
magatartásában mégis van valami szerzetesi, valami imakönyvszerű. Pálmádé,
Rogers alapos ismerője azt írta róla, hogy angyalszerű volt, türelmes, elfogadó,
isten gyermeke. A pogány, éles nyelvű és éles gondolkodású franciákat inkább
szelídségével nyerte meg, mint azzal a gondolattal, hogy a másik megismerésén át
vezető önismeret tanulható.
II.
276
Utószó
27«
Utószó
szeműséget mutatná, s nem az agresszív, destruktív, szexuális indítékokat. Rogers
műveiben — sőt terápiás beszámolóiban is — nagyon kevés a szexualitásra és az
agresszivitásra való utalás. A terápiás anyagot főként a páciens önmagához való
viszonya és empátiás erőfeszítése adja.
Az ember pozitív magjáról szóló optimizmusban mintha Rousseau-t hallanánk.
O mondta: „Minden jó, ami a Teremtőtől származik, s minden megromlik, amihez
a társadalom hozzáér.” Ez azt jelentené, hogy „ami az emberben eredetileg van, az
pozitív, az jó; csak a földi életében romolhat meg”.
c) Most a harmadik jelentős különbség. Az itt és most gondolatból már
érezhető, hogy a múlt feltárása Rogers rendszerében nem lényeges feladat. A
lényeges a jelen. így az indulatátvitel kérdése is másképp merül fel. A terapeuta és
a páciens kapcsolata sem vezethető vissza a gyermekkori magatartásra. Nem annak
indulatátviteli megismétlése, újra való lejátszása, hanem az adott reális viszonylat
emocionális kísérője.
Mindez az itt és most tételéből következik. Ezért nincs gyerekkor (persze hogy
van, Rogers szerint is van, neki is volt gyerekkora, de a terápiában nem olyan
fontos, nem olyan lényeges, mint a mélylélektanokban); nincs távoli indíték, nincs
a messzi múltból áramló indulatátvitel, viszont az itt és most-ban megtalálhatjuk az
aktualizációt, a pozitívumot, ezt nagyjából a jelen mozgósításával feltárhatjuk, és
nem előbányászott emlékfoszlányokból építjük fel.
3. A rogersizmusnak még egy rokonságát emelném ki, amely az irodalmi és
művészeti irányzatokhoz hozza közel. Tudjuk, a pszichológiai és pszichiátriai
jelenségeknek megvan a megfelelőjük — talán az analogonjuk - az irodalomban is.
Ha Freud művének megfelelője a lelki élet mikroszkopikus értelmezésének
mestere, Thomas Mann és főként a József tetralógia-, ha Bergson ouvre-jének
irodalmi kiegészítője M. Proust, mint az idő és emlékezés folyamatának a
vizsgálója; ha az egzisztencializmus mondanivalója Sartre regényeiben
fogalmazódik meg, akkor a rogersiz- mus irodalmi analogonja Hemingway, az itt
és most-mós, a közvetlen élménynek, a függetlenségnek a kifejezője. Rogers
világában kiemelt érték, hogy az élmény minél egyszerűbb legyen, kongruenciáját
ne a motivációk alig áttekinthető hálózata jellemezze.
A közvetlen élmény, az aktualizálás kapcsolja össze Rogers non-direkti- vitását
a kor egyik nagy művészi áramlatával, a happening-dramaturgiával, a
cselekvésvezérlésű improvizációs játékkal és színházzal.
Mindezekkel a rokonságokkal együtt értelmezhetjük annak az üzenetnek a
jelentését, amelyet Rogers műve képvisel a világban. Az amerikai
27S>
Utószó
élet siker-orientációjával szemben az élmény-vezérlésnek tulajdonít érté-
ket. A hiteles élményt, a személyiség autenticitását, s az ezen alapuló
empátiát és önismeretet tekinti a szerencsés emberi lét, a kedvező emberi
feltételek kritériumának.
III.
Most röviden ismertetem Cári Rogers életrajzát. Ezt megkönnyíti az is, hogy
Rogers Valakivé válni című nagy sikerű könyvében és több más munkájában is
elmondja életrajzát. Az említett könyv ezzel a fejezetcímmel kezdődik: „Ki vagyok
én?”, s erre azonnal felel. 1902. január 8-án született egy hatos testvérsor negyedik
tagjaként. A szülők szigorú erkölcsű, mélyen vallásos puritánok. Dohányzás,
alkohol, tánc tilos. Semmiféle világiasság, csak a munka és a vallási hit az érték.
Emlékszik még arra, hogy amikor először ivott limonádét! — alkoholmentes
limonádét — súlyos bűnnek érezte ezt a luxus-fogyasztást. Szülei a
Bergman-filmek morózus, örömtelen puritánjaira emlékeztetnek; farmot
vásároltak, ott éltek, hogy megóvják hat gyermeküket a város kísértéseitől.
Cári, a mi fiúnk magányos, olvasó gyerek volt, lepkegyűjtő, növényápoló.
Serdülőkorában kerül a Wisconsin kollégiumba, mezőgazdasági tanulmányokat
végez. (Wisconsin amerika-középi város, inkább kisváros. Sinclaire Lewis „Fő
utca” című regénye ezen a tájon, egy ilyen típusú városban játszódik, s megmutatja
ennek a környezetnek az előítéletekkel telt, elfogult világát.)
Cári a mezőgazdasági szakranárképzőbe jár. Egyre inkább foglalkoztatják
vallási kérdések. Átiratkozik a teológiára, lelkipásztornak készül. Közben a
történelem szakot végzi. 1922-ben az amerikai vallásos és iíjúsági szervezetek
delegációja tagjaként kiküldik Kínába, ahol részt vesz a Keresztény Diákszövetség
Világkongresszusán. Utazással együtt — még nem repülőgépen utaznak — hat
hónapot tölt távol. Élete teljesen megváltozik:
1. Elfogadja a vallási toleranciát, kimenekül a szülők vallási szenvedélyéből.
2. Felismeri, hogy társadalmi változásokra van szükség a világban.
3. Szerelmes lesz. Szerelmét gyerekkora óta ismeri, de a szülői tilalom miatt
nem közeledhetett hozzá. A szülők tilalma ellenére a lányt hamarosan
feleségül veszi.
Utószó
4. Iskolát változtat. Amerika akkor legliberálisabb teológiai kollégiumába
iratkozik be.
5. Ebben az évben elkövetkezik első olyan fellépése, amelyben magyarázói a
későbbi rogersizmus kezdetét látják. Az történik, hogy kezdeményezésére a
kollégium hallgatói együttesen kérik az igazgatóságtól, hogy tanár nélküli
szemináriumot szervezhessenek. Az igazgató elutasítja ugyan a kérést, de a
diákmozgalom mégis kierőszakol valamiféle kompromisszumot. így létrejön
az első autoritás nélküli non-direktív tanulmányi egység Rogers életében.
A tapasztalatnak jelentős következménye volt. Rogers szakított a teoó- lógiával, a
vallásos elkötelezettséggel; nem vetette ugyan le, de tágabbra feszítette a hit
kényszerzubbonyát. Megint átiratkozik, ezúttal a pszichológiára, a Columbia
Egyetemre. Két évre rá állást vállal Rochesterben a Gyerekvédelmi Intézetben.
Tizenkét évet tölt itt. Az intézmény nagyjából a Nevelési Tanácsadók munkakörét
látja el.
Közben két gyermeke születik, egy fiú és egy lány. Életrajzába beleírja:
„Legnagyobb sikere életemnek az, hogy gyermekeimmel felnőttkorukban is
beszélni tudok.”
A rochesteri évek kezdetéről jegyzi fel: állandóan zavarta az emberekkel való
közvetlen kontaktusnak és a Columbia Egyetemen meghonosodott aprólékos
kísérleti és statisztikai módszernek az ellentéte: „nem tudtam összeegyeztetni
Freud gondolatát és Thorndike gondolatát”. (Ez másnak sem sikerült.)
A rochesteri neveléspszichológia után átmegy az Ohio Egyetemre. Ezzel
kezdetét veszi professzori pályafutása, amely szülővárosában, Wis- consinban éri
el csúcspontját. Kialakítja a módszert, amelyet először funkciójáról nevez el
terápiás tanácsadásnak, később a módszer alapján átkereszteli non-direktív
terápiás tanácsadásnak, végül a kezelési szituációról kliensközpontú terápiának.
Ezt az elnevezést használjuk.
Rogers számára minden személy, akihez alakítási szándékkal közeledünk,
kliens. Az elnevezés azt a szándékot fejezi ki, hogy akihez közeledünk, az legyen
törődésünk központjában! A terapeuta nem rendelkezik elixírrel, nem tudja
kioperálni a mórbuszt, még csak nem is tudja, mi az. A hozzá forduló ember
magában hordja nemcsak a problémáját, hanem problémájának a megoldását is. O
van tehát a középpontban, ő az, akit feltétel nélkül elfogad a pszichoterapeuta,
akiben bízik, akiről feltételezi, hogy hozzájárul gyógyulásához.
IV.
Kliens: Valami nyugtalanít. Egy gondolat, amit nem tudok elűzni. Az a gondolat,
hogy túlságosan meg vagyok elégedve magammal... Amikor ezt egy tesztapparátus
mutatta, zavart; később azonban megnyugodtam, tetszett nekem. Ez kellemetlen
volt nekem azért is, mert ilyenkor azokra az emberekre gondoltam, akiknek
bánatuk, bajuk van.. .Amikor valaki azt mondta egy gyereknek, hogy „ne sírj”, azt
gondoltam, ezt nem lehet mondani, mert akinek bánata van, annak joga van sírni.
Majdnem ilyen az, hogy meg vagyok elégedve magammal... Mert csúnya
tulajdonságnak tartjuk azt, ha egy gyerek meg van elégedve magával. Azt mondjuk,
ez hiúság, gőg önteltség. Ilyennek kellene lenni más embereknek... (hallgat...)
Terapeuta: Mintha haragudna magára, amiért ez az érzése van. Pedig ezekkel a
gondolatokkal sikerül a dolog két oldalát látnia: ha egy gyereknek van kedve sírni,
miért ne sírjon? S ha van kedve önelégültnek lenni, vajon nincs-e meg ugyanígy a
joga, hogy elégedett legyen önmagával? S ez a vélemény a gyerekekről mintha
összefüggene azzal, amit most érez, saját magának a jó értékelésével, az
elfogadásával.
286
Utószó
Kliens: Igen, így gondolom.
Terapeuta: Talán még az is benne van a gondolatában, hogy Ön sokoldalú és
érdekes ember.
Kliens: Igen, valahogy így van. De a gyerekek valahogy még változatosabbak,
még érdekesebbek. Valami van bennük, amit mi már elveszítettünk.
Terapeuta: Ügy gondolja, hogy van bennük valami tudás a világról amit mi már
elveszítettünk.
Kliens: Igen, így.
Ebben a részletben a terapeutának Rogers szerint három funkciója van:
fenntartja a dialógust, hangsúlyozza, hogy elfogadja a pácienst, és megerősíti a
páciensben az önmagáról való pozitív érzést.
Ugyancsak O.-val folyik a terápiás dialógus:
Kliens: Serdülőkoromban gyakran volt az az érzésem, hogy különlegesen
világos gondolatok támadnak bennem. Akkor történetesen normálisnak éreztem
magam. Most azonban már elfogott a kétely. Azt hiszem, rossz útra jutottam. De
mégis néha-néha visszatér bennem az az érzés, hogy teljesen normális vagyok, aki
egy szörnyűséges és kaotikus világban él.
Terapeuta: Ahogy kiveszem a szavaiból, ezek ritka és átmeneti érzések voltak,
de érezte, és foként most érzi azt, hogy önmaga teljes egészében él, létezik és
valóban kaotikus világban él.
Kliens: Igen, igen, csakhogy az, hogy rossz úton vagyok, azt nem lehet el-
mondani. Azt, hogy én vagyok normális és nem a világ amelyik körülvesz, erről
soha senkinek nem lehet beszélni.
Terapeuta: Ügy látszik, az az érzése, hogy veszélyes dolog beszélni arról a
lényről, aki magában dalol. (Utalás a beteg egy régebbi mondására, amelyet
idéztem.)
Funkcióját tekintve: 1. a kliens várta a reakciót, ezért a terapeutának felelni
kellett, 2. a terapeuta kifejezésre juttatta az elfogadását (a lény, aki dalol benne), 3.
összefoglalta a folyamatot, és 4. fenntartotta a dialógust.
A harmadik példánkban egy fiatal férfiról van szó. Arról beszél, hogy szeretné,
ha szülei eltűnnének a világból, akár ha meghalnának is.
Kliens: Azt szeretném, ha soha nem léteztek volna. Szégyellem magam, mert így
vagyok velük, és ha hívnak, azonnal rohanok hozzájuk. Úgy érzem, mintha bennem
lennének, vagy valami bennem van, a zsigereimben, érzem a bensőmben.
(Gesztikulálni kezd, a köldöke felé nyúl, mintha ki akarná tépni.)
Terapeuta: Azt mondja, szigorúan, szinte köldökzsinóron tartják.
Kliens: Furcsa. Pontosan így érzem. Ha mondanak valamit, ami kínos nekem,
azt éppen itt érzem (a köldökére mutat).
Terapeuta: Mintha minden alkalommal, amikor zavar van maguk között,
287
Utószó
valahol a köldöke körül érezné.
Kliens: A beleimben érzem, de megmondani, hogy mit érzek és hogyan, nagyon
nehéz lenne.
A dialógus funkciója: Megfogalmazása annak az élménynek, amelyet a kliens a
szülőktől való dependencia folytán átélt. Élményszerűn megéli, és ezt az élményt a
terapeuta segítségével ki tudja fejezni. A terapeuta kalauzi tevékenysége
érvényesül; vezeti a klienst az élménytől a megfogalmazásig.
Ezek a példák a dialógusra vonatkoznak, vagyis a terápiás munka szövetére.
Most utalnék arra, hogy milyen terápiás cél felé halad Rogers. Ö maga írja,
hogy „a jó élet” elérése a cél. Ezt úgy fogalmazza meg, hogy „the good life”. A
franciák ezt, mint célkitűzést kissé laposnak tartották, és a good life-ot „telített
életnek” vagy „virágzó életnek”, esetleg „bimbózó életnek” fordították. (Én valami
hasonlót nevezek intenzív életnek, azzal az igen nagy különbséggel, hogy a
kifejezést egészségesekre és nem betegekre alkalmazom, főként a pedagógiában és
nem a pszichoterápiában.)
A Rogers-féle „good life”-nak a kritériuma az, hogy nem állapot — mint
vallásos formája: az égi harmónia —, hanem folyamat, állandóan változó,
dinamikus növekedése a személyiségnek. Rogerst idézem: „Nem rendel-
- 288
Utószó
tetés, hanem irány.” További kritérium - de erről már külön előadást kellene tartani
— a lelki szabadság, amely bármely irányba vezérelheti az embert. Nem kell
valamilyennek lenni, csak el kell fogadnia az embernek, a kliensnek, a
tanítványnak önmagát, és meg kell értenie a másikat.
V.
289
Utószó
betegeinkben mindig meglevő stigma-élmény elhomá- lyosításához.
♦
Ennyi az, amit Cári Rogersről most el tudtam mondani. Maga az ember gazdagabb,
maga a mű kiterjedtebb, mint amit én mondani tudtam róla. Alig érintettem
személyiséglélektanát, elhallgattam gyermeklélektanát, gyermekpszichoterápiai
gondolatait, és főként pedagógiai elgondolását, vagyis a szociálpszichológiai
intervenció technikáját.
Mégis úgy érzem, hogy közvetítettem egy üzenetet, egy távoli kutatócsoport
üzenetét. Nem léptem fel azzal az igénnyel, hogy Rogers és munkatársainak az
igazát közvetítsem. Nem tudom ugyanis, hogy van-e igazuk, és ha van, milyen és
mekkora.
De az biztos, hogy létezik egy olyan terápiás erőfeszítés, amely az itt és most
tartományában jár, az emberi dolgok pozitív magvát mutatja fel, az introspekció
sokat vitatott és erősen vitatható módszeréhez folyamodik.
Az eljárás számomra rokonszenves, azért is, mert pedagógia orientációjú, s
elhiszi azt, hogy sok mindenre megtaníthatjuk az embereket, és mi is sok mindent
megtanulhatunk.
1981. február 20.
Mérei Ferenc
290
JEGYZETEK
Jegyzetek
2. fejezet: A csoportfolyamat
1. E fejezet anyagának nagy része rövidített formában megjelent J. F. T. Bu- gental
(ed.): Challenges ofHumanistic Psychology (A humanisztikus pszichológia
kihívásai) című kötetben (New York, McGraw Hill Book Company, 1967) és a
Psychology TodayA&n (3. kötet, 7. szám, 1969. december).
2. Jack és Lorrain Gibb sokat foglalkozott a bizalomnövekedéssel a csoportokban.
Chris Argyris, Kenneth Benne, Warren Bennis, Róbert Blake, Dorwin
Cartwright és Matthew Miles is jelentősen hozzájárult a csoportfolyamat
elméletéhez. E szerzők és mások gondolataiból adnak válogatást a következő
könyvek: Bradford, Gibb és Bennett (eds.): T-group Theory and Laboratory
Method (A T-csoport elmélete és a laboratóriumi módszer; New York, John
Wiley and Sons, 1964); Bennis, Benne és Chin (eds.): The Planning of Change
(A változás tervezése; New York, Holt, Rinehart and Winston, 1961); Bennis,
Schein, Ber- lew, Steele (eds.): Interpersonal Dynamics (Interperszonális
dinamika;
2S>5 -
levezetek
Homewood, 111., The Dorsey Press, 1964). Sokan igyekeznek tehát kidolgozni
a csoportfolyamatok elméletét. E fejezet célja elemibb: természetes, leíró
jellegű beszámoló a csoportfolyamatról.
3. Mint arra az előszóban is utaltunk, azt a személyt, akit a nem személyközpontú
csoportokban, képzéseken vezetőnek, oktatónak, trénernek neveznek, ebben a
könyvben többnyire facilitátornak hívjuk. (Fordító)
4. T. Gordon: Group-Centered Leadership (Csoportközpontú vezetés) Boston,
Houghton Mifflin et Co., 1955, 214. oldal.
Az 1986-os, Cári Rogers részvételével tartott szegedi találkozóra sok-
szorosított formában megjelentetett Kultúrák Közötti Kommunikáció Kreatív
Megközelítései II. című kötetben hosszabb részletet „jelentettünk meg” a
könyvből (Ford).
5. ugyanott, 210. oldal.
6. D. Casriel: So Fair a House (Milyen tisztességes ház) Englewood Cliffs, N.
J., Prentice-Hall, 1963, 81. oldal.
7. G. F. Hall: A Participant’s Experince in a Basic Encounter Group (Egy
résztvevő tapasztalatai egy alap-encounter csoporton) Kiadatlan sokszorosított
kézirat, 1965.
1. Hálás vagyok az iskola egyik régi tanárának, aki részletesen leírta azokat az
eseményeket, amelyeket itt röviden összefoglalok.
ZS>~7 -------
Jegyzetek
8. fejezet: Alkalmazási területek
1. Neivs and Reports (Hírek és beszámolók) NTL Institute fór Applied Behavioral
Science, 2. kötet, 3. szám (1968. június).
2. Azok számára, akiket érdekel, hogyan lehet az intenzív csoporttapasztalatot a
vállalatoknál felhasználni, felsorolunk néhány angol nyelvű írást: Richard
Beckhard: An Organization Improvement Program in a Decentralized
Organization. Journal ofApplied Behavioral Science, Vol. 2 No. 1 (1966); W.G.
Bennis: Changing Organizations (New York: McGraw-Hill BookCompany,
1966); Sheldon A. Davis: An Organic Problem-Solving Method of
Organizational Change. Journal of Applied Behavioral Science, Vol. 3, No. 1,
1967; A.J. Marrow, D. G. Bowers, and C.E. Seashore: Management by
Participation (New York, Harper & Row, 1967); E.H. Schein and W.G Bennis
(eds.) Personneland Organizational Change Through Group Methods: The
Laboratory Approach (London and New York, John Wiley & Sons, 1965).
3. Rogers élete vége felé hatásos csoportokat vezetett Dél-Afrikában, melyeken az
apertheid által megosztott országban feketék és fehérek egyaránt részt vettek.
(Fordító)
4. A könyv megjelenése után 15 évvel Rogersnek megadatott, hogy egy nemzetközi
konfliktussal — a nicaraguai kérdéssel — kapcsolatban másokkal együtt
facilitálhasson egy több napos csoportot diplomaták, miniszterek stb. számára.
Lásd a függelékben a cikket erről a témáról. (Fordító)
5. Az egész kísérletet nagyobb terjedelemben a Freedom to Learn (A tanulás
szabadsága) című könyvem 15- fejezetében és epilógusában írtam le (Columbus,
Ohio, Charles E. Merrill, 1969).
6. A Plán fór Self-Directed Change in an Educational System. (Tervezett
önirányított változás elérése egy oktatási rendszerben.) Educational Leadership,
Vol. 24 (May 1967), 717-731. oldal.
7. Alouisville-i iskoláknak az oktatási minisztériumhoz benyújtott javaslatából
idézve. Az adatokat az 1969—70-es évek alapján korrigálták.
„A közép-amerikai kihívás,,
— személyközpontú csoport vezető politikusokkal
1. Eredeti megjelenési hely: Magyar Pszichológiai Szemle, 1992/93, 1-2 szám,
154-171. oldal. A cikk leadásának ideje azonban 1989. január. A Magyar
Pszichológiai Szemle szerkesztősége időközben megváltozott. Az írás végül a
következő lábjegyzettel jelenhetett meg:
„A tanulmányt az előző szerkesztőség Popper Péterfőszerkesztő alábbi
lábjegyzetével fogadta el közlésre: A téma és a módszer meglepő újszerűsége
mindenképpen arra indította a szerkesztőséget, hogy ezt a beszámolót
megismertesse a szakmai olvasóközönséggel. Nehéz megítélni, hogy a törekvés
csak Budapestről nézve, saját nem eléggé széles körű társadalomszemlélete miatt
kelti a szerkesztőben a szent naivitás vélelmét, vagy valóban gyümölcsözően
újszerű gyakorlatról van-e szó? A szervezők jószándéka kétségbevonhatatlan. ”
2. A rusti összejövetel utáni három évben többször éreztem kísértést, hogy írjak a
tapasztalataimról, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy „háttérinformációim”
nem elegendőek.
299
Jegyzetek
írást is közöl a összejövetelről:
— Gay Leah Swenson: When Personal and Political Processes Meet: The Rust
Workshop (Amikor a személyes és a politikai folyamatok találkoznak: a Rust
Műhely), 309—333.
— Lawrence N. Solomon: International Tension-Reduction Through the
Person-Centered Approach (A nemzetközi feszültség csökkentése a
személyközpontú megközelítés segítségével), 337—347-
— Maria Villas-Boas Bowen: Special Characteristics of the Rust Workshop and
Their Influence on My Facilitation process (A rusti találkozó sajátos
tulajdonságai és ezek hatása a facilitáló folyamatokra), 348-363. Miután ezeket
a tanulmányokat elolvastam, úgy döntöttem, hogy a találkozót ismertető
írásomban a „megbízható beszámolás” szempontját előbbre valónak fogom
tekinteni az „eredetiségre törekvés” - nél. Ezért — bár a leírtak
természetszerűleg az én sajátos szempontjaimat is tükrözik — készséggel
elismerem, hogy ismertetőm alapvetően a fenti 4 tanulmányra épül.
3. A humanisztikus pszichológiai mozgalom az utóbbi években tevékenysége
jelentős részét fordítja a háború megelőzésére, a konfliktusok kezelésével
kapcsolatos kutatásokra, a „béke tudományára”.
Itt most a Journal ofHumanistic Psychology című folyóirat néhány cikkét
sorolom fel az érdeklődők számára:
— Wayne Eisenhart: Flower of the Dragon: An Example of Applied Humanis-
tic psychology (A Vietnam veterán s experiences of the war and his efforts to
rehabilitate himself and his comrades). Vol. 17. No. 1, Winter, 1977.
— Dávid Báján: The Interface between War and the Social Sciences. Vbl. 22.
No. 1, Winter, 1982.
— Charlene Spretnak: Naming the Cultural Forces that Push Us toward War.
Vol. 23. No. 2, Summer 1987.
A Journal ofHumanistic Psychology 1984, Vol. 24. No. 3- Summer számát teljes
egészében a béke kérdésének szentelte.
A Political Psychology című folyóiratban is számos érdekes cikket találhat a
téma iránt érdeklődő olvasó, lásd például: Deutsch, M.: The pre- vention of
World War III.: A psychological perspective. 41 (1), 3-31. Rogers maga is
foglalkozott közvetlenül a háború és béke problémájával. Lásd
— A Psychologist Looks at Nuclear War: Its Threat, Its Possible Prevention.
Journal ofHumanistic Psychology, \bl. 22., No. 4., Fali 1982,9-21. Megjelent az
AÍ14 Monitor 13 (8) számában és a Self and Society (European
JournalofHumanistic Psychology) 10 (5), 213—233. oldalán.
4. An abuse of psycology fór political purposes? (A pszichológiával való visszaélés
300
Jegyzetek
a politikában?) című vitacikkében többek között ezt írja: „... ha nem akarjuk vagy
nem tudjuk alkalmazni a pszichológiát ezen a makró-szinten, akkor a társadalmat
— hosszú távon — nem fogja érdekelni a mikro-szintűbb alkalmazás sem...”
Lásd még például
— Raven, J.: Social research in modern society. Administration, 1975, 23,
225-268.
— Raven, J.: Government policy and social psychologists. Bulletin of the British
Psychological Society, 1977. 30. 22—39.
— Raven, J., Whelan, C., Pfretzschner, P., Borock, D.: Political Culture in
Ireland. Institute of Public Administration, Dublin.
— Kiéin Sándor: A pszichológus felelőssége (Beszélgetés John Rávennél).
Magyar Pszichológiai Szemle, 1986, 4, 338—351.
5. A kliensközpontú pszichoterápiáról magyarul lásd pl. Kiéin Sándor,
Kliensközpontú pszichoterápia. Ergonómia, 1986, 4, 219—224.
A szegedi munkaértekezletekre „megjelent” kiadványok:
— Cári Rogers: Encounter csoportok. Magyar Pszichológiai Társaság, 1984,
1986, kézirat. (E kötet előzménye)
— Cári Rogers: A tanulás szabadsága a 80-as években. Magyar Pszichológiai
Társaság, 1986, kézirat. (Újabb változata: Rogers, C.—Freiberg, J: A tanulás
szabadsága. Edge 2000 Kiadó, 2006.)
— Kiéin Sándor—Angster Mária (szerk.): Kultúrák közötti kommunikáció
kreatív megközelítései I. Magyar Pszichológiai Társaság, 1984, kézirat.
— Kiéin Sándor (szerk.): Kultúrák közötti kommunikáció kreatív megközelítései
II. Magyar Pszichológiai Társaság, 1986, kézirat.
— Eugen Gendlin: Fókuszolás. Magyar Pszichológiai Társaság, 1986, kézirat.
(Újabb változata azonos címen megjelent az Edge 2000 Kiadó gondozásában
2002-ben és 2007-ben.)
6. Lásd Kiéin Sándor: Cári Rogers (1902—1987). Magyar Pszichológiai Szemle,
1987/88, 6, 498-500.
7. Cári R. Rogers: Dealing with social tensions: A presentation of client-cen- tered
counseling as a means ofhandling interpersonal conflict. 30 pp. New York: Hinds,
Hayden and Eldredge, 1948.
301
Jegyzetek
Ugyancsak megjelent: Pastoral Psychology, 1948, 3 (28), 14—20. és 3 (29)
37—44.
8. Cári R. Rogers: Communication. Its blocking and facilitation. North- western
University Information, 20, 9—15, 1952.
Ugyancsak megjelent: Harvard Business Review, 30, 46-50, 1952 és Bursk, E.C.
(ed.): Humán relations fór management. New York, Harper and Row, 1956.
9. A humanisztikus pszichológusok egy időben különös figyelmet szenteltek az
amerikai-szovjet kapcsolatnak. Rendszeressé váltak a pszichológusok
küldöttség-cseréi és az ezzel kapcsolatos beszámolók. Lásd például: Stein, H. F.:
Psychological compiementary in Soviet-American relations. Political
Psychology, 1985, 6 (2), 249—261.
Cári Rogers maga is nagy jelentőséget tulajdonított Szovjetunióbeli útjának. „On
Reaching 85” című írásában (Person-CenteredReview, Vol.
1. No. 2. May 1987, 150—151.) olvashatjuk:
„...Olaszország Nyugat-Németország, Nagy-Britarmia, Ausztrália, Mexikó,
Svájc, Ausztria, Magyarország, Görögország - még sokáig folytathatnám azoknak
az országoknak a listáját, ahol jelentős munka folyik a személyközpontú
megközelítés terén. A legújabb és talán a leginkább lelkesítő név ezen a listán
Oroszország. Most tértem vissza a Szovjetunióból, ahol két intenzív csoportot és
egy nagy nyilvános találkozót tartottunk. Alig tudtam elhinni, milyen széles körben
ismerik a munkámat. Lényeges hatással tudunk lenni a szovjet pszichológusokra.
.. Rendkívüli jutalom volt a számomra hallgatni, amint elmondták kollegáiknak,
milyen személyes és hivatásbeli változást hozott számukra a részvétel. ”
Részletesen lásd:
— Cári R. Rogers: Inside the World of the Soviet Professional. Journal of
Humanistic Psychology, Vol. 27., No. 3. Summer 1987, 277-304.
— Francis U. Macy: The Legacy of Cári Rogers in the .S.S SS. Journal of
Humanistic Psychology, Vol. 27- No. 3. Summer 1987, 305—308.
10. A film címe: The Steel Shutter.
11. Cári Roger: On Reaching 85 {Person-Centered Revieiv:) Vol. 2. No.2.
1987. May. 150-152.) című írásában olvashatjuk:
„1986-ban egy kollégámmal intenzív csoportokat facilitáltunk Dél- Afrikában,
fekete és fehér résztvevőkkel. Sohasem tapasztaltam még a düh, a keserűség és a
fájdalom illetve a félelem, a bűntudat és az előítélet olyan mélységeit, mint
ezúttal. Munkánk eredményének legjobb mutatója a sürgetés, hogy 1987-ben újra
elmenjünk.” Sajnos erre az útra Rogers halála miatt már nem kerülhetett sor.
Lásd még: Cári Rogers: The Dilemmas of a South African White. Per- son
Centered Review, 1986. Vol. 1. No. 1. February, 15—36.
302
Jegyzetek
12. Cári R. Rogers, D. Ryback: On alternative to nuclear planetary sui- cide. The
Counseling Psyhologist, 12 (2), 1984, 3-12. Megjelent még Levant, R., Shlien, J.
(Eds): Client-centered therapy and the person- centered approach: New direction in
theory, reseearch andpractice. Pp. 400-422. New York: Praeger, 1984 és Peabody
Journal ofEducation, 1984,61 (3), 91-110.
13. Az 1984-es és 1986-os szegedi találkozókról mindössze két írás készült:
— Kiéin Sándor: Kulturközi kommunikáció kreatív megközelítései
(Munkaértekezlet, Szeged, 1984, július 1—7.), Ergonómia, 1985, 1, 35-41. és
— Klen Sándor: A kliensközpontú pszichoterápiától a kultúrák közötti
kommunikációig. (Búcsú Cári Rogerstől). In:
Fodor Katalin (Szerk.): Személyiségfejlesztés II. (irányzatok, csoport-
módszerek). A Közművelődés Háza, Tatabánya, 1989, 41—70.
14. Ma már csak a múlt Furcsaságaj közé tartozik, így leírható: „hivatalos”
részvételre nem kaptam engedélyt, az utolsó percben, s csak némi „ügyességgel”
sikerült végül is rendkívüli gyorsasággal elintéznem a „magán-útlevelem”
érvényesítését. Nagy megtiszteltetésnek éreztem a meghívást és
„mindenképpen” szerettem volna részt venni a találkozón. Valahogy úgy
éreztem magam, mint amiről Maria Villas-Boas Bowen (i. m. 354. o.) ír:
Cári Rogers Béke Mozgalom minden tagja számára nagyon fontos volt a
részvétel. Készek voltunk arra, hogy fizetség nélkül dolgozzunk, és azok, akik
csak magánpraxist folytatnak, készek voltak arra, hogy felvállalják a
távollétükből fakadó jövedelemkiesést... Személy szerint három fő okát éreztem
annak, hogy ilyen erősen motiválva voltam: (a) szerettem volna hozzájárulni a
béke ügyéhez, (b) támogatni Cárit abban, hogy régi álma valóra váljon; és (c)
anélkül, hogy túlzásokba esnék, szerettem volna részese lenni a
pszichológiatörténet egy fontos eseményének. ”
Ahogy megérkeztem, Rogers meghívott, hogy vacsorázzam vele. El- meséltette
a történetemet, s másnap reggel úgy üdvözölt a nagycsoport előtt, mint aki „nagy
nehézségek árán végül is megérkezett”. Később kénytelen voltam többször
elmagyarázni, hogy azért ez nem azt jelenti, hogy „át kellett szöknöm a határon”.
15. A munkaértekezlet „történeté”-nek leírása (Kezdetek, A folyamatok közepe, A
Heurigen: egy fontos esemény, A folyamat csúcspontja és A záróülés) Rogers:
The Rust workshop: A Personal Overview. [Journal of Humanistic Psychology,
1986, Vo. 26. No.3.) című cikkét követi.
16. A szegedi munkaértekezleteken például napokig elvitatkoztunk azon, hogy
szétoszoljunk-e kiscsoportokra, és a televízió Stúdió 84 műsorában
„ország-világ” tanúja lehetett, milyen nehéz problémát jelentett, a „hasz-
303
Jegyzetek
nálhatunk-e magnetofont?” és a „beengedjük-e a televíziót?” kérdés.
Maria Villas-Boas Bowen írja idézett cikkében: „Senkinek sem volt kifogása az
ellen, hogy egyesek írásos feljegyzéseket készítettek, néha új arcok jelentek
meg, majd tűntek el anélkül, hogy valaki kérte volna, hogy mutatkozzanak be,
sőt, egyes kiscsoportok megengedték, hogy egy-egy ülésre beüljenek olyan
személyek, akik magukról azt mondták, ők csak megfigyelők. Később
megértettem: ezek az emberek megszokták, hogy megfigyeljék őket,
rivaldafényben legyenek. A bizalmasság, titkosság, magánélet kérdése mást
jelentett a számukra, mint mások számára. Mint az egyik politikus mondta:
legjobb titkaimatfenntartom a televízió számára”.
17. Ez a rész, valamint a „Facilitátorok” című rész elsősorban Maria Villas-Boas
Bowen idézett cikkén alapul.
18. Cári Rogers az „On Reaching 85” (Person-Centered Review, Vol 2, No. 2.
1987, May, 150—152.) című írásában ezt mondja erről: „Új kihívást jelentő és
nehéz élmény volt kormányfőkkel, nagykövetekkel, parlamenti képviselőkkel
dolgozni — akik közül többen a feszültségcsökkentés pszichológiai
aspektusaival vagy a kölcsönös párbeszéddel kapcsolatos nagyon kis tudással és
érdeklődéssel jöttek el a találkozóra. Rendkívül sokat tanultunk.”
19. Magyari Beck István az egyik szegedi összejövetelen egy ilyen vitának volt
tanúja, s ebből meglehetősen negatív következtetéseket vont le a
személyközpontú megközelítésre vonatkozóan.
Csakhogy más dolog beszélgetni arról, hogy „mit tennék ilyen esetben...” és a
tényleges viselkedés az adott helyzetben. Gyermekvédelem, 1985.
20. Ez a rész Gay Leah Swenson idézett írásán alapul.
21. Boehringer, G.H., Bayley, L, Zeruolis, V., Boehringer, K. (1974): Stirling: The
destructive application of group techniques to a conf- lict. Journal of Conflict
Resolution, 18 (2), 257—275.
22. Az egyébként igen érdekes és hasznosnak tűnő „tárgyalási technika” leírását
lásd Fisher, R., Ury, R. (1981): Getting to YES. Negotiating agreement without
giving in. Boston: Houghton, Mifflin.
A személyközpontú nemzetközi csoportok rövid története
1. Ezt az összeállítást Draskóczi Magda készítette.
A kliensközpontú pszichoterápia
és a személyközpontú megközelítés alkalmazásai
(Beszélgetés Charles Devonshire-rel)
- 304
Jegyzetek
1. A Magyar Pszichológiai Szemle, 1986, 2, 158—167. oldalán, majd Kiéin Sándor:
Az intelligenciától a szerelemig (Pszichológusok a pszichológiáról) Edge 2000
Kiadó, 3- kiadás, 2000, 261—276. oldalán megjelent írás rövidített változata.
305
Jegyzetek
> Kiéin Sándor (Szerk.): Person to Person. (Cikkgyűjtemény angolul.) Juhász
Gyula Tanárképző Főiskola -Magyar Pszichológiai Társaság, 1984, 202.
oldal, kézirat gyanánt.
4. Chuck véleménye a személyközpontú megközelítés lényegéről részletesebben is
megismerhető az előző interjúból!
5. Részletesebben lásd a következő írásokban:
> Kiéin Sándor: A tanár, mint a tanulók személyiségfejlesztésének serkentője.
In.: Kiéin Sándor—Farkas Katalin: Hogyan lehetnének iskoláink
személyközpontúvá. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1986.
> Kiéin Sándor: Humanista munkatudományok — humanista társadalom.
Vezetés — Szervezés, 1984, 6, 253-255. oldal.
V Kiéin Sándor: Mit várhat a pedagógus a pszichológiától? Pedagógiai vezető,
1984,1,50-65. oldal, lásd még például: Kiéin Sándor (szerk.):
Gyerekközpontú iskola. Edge 2000 Kiadó, 2002, 55—68. oldal.
6. Rogers erőfeszítéseinek eredményeképpen 1985-ben a Fertő-tó nyugati oldalán,
az ausztriai Rust városka szállodájában sikerült „személyközpontú értekezletre”
összehívni a közép-amerikai államok vezető politikusait. A valóban történelmi
esemény bebizonyította, hogy megfelelő facilitáló légkörben aktív, és egymással
sok tekintetben élesen szembenálló politikusok is megérthetik egymás
álláspontját, érzéseit. A találkozóról lásd e kötetben Kiéin Sándor: „A közép
amerikai kihívás” — személyközpontú csoport vezető politikusokkal című írását
(eredeti megjelenési hely: Magyar Pszichológiai Szemle, 1992/1993, 1—2. szám,
154—171. oldal), illetve a következő cikket:
Cári Rogers: The Rust workshop: a personal overview. Journal ofHumanistic
Psychology, Vol. 26, No. 3, 1986, 23—45.
7. Talán érdemes emlékeztetni rá, hogy mindez 1984-ben hangzott el és 1985-ben
jelent meg először. Bár kevesen ismerték fel a személyközpontú megközelítés
„felforgató” jellegét, a hatalom a maga „szelíd módján” reagált rá: A
Népszabadságán megbírálták a Stúdió ’84 riporterét — aki a „hely szellemének”
megfelelően a kerekasztal-beszélgetés során letette a kör közepére a mikrofont
—, mondván, „a riporter sohase tegye le a fegyverét a burzsoá ideológia előtt”.
8 Lásd még:
> Kiéin Sándor: A kliensközpontú pszichoterápiától a kultúrák közötti
kommunikációig. In: Fodor Katalin (szerk.): Személyiségfejlesztés II.
Irányzatok és módszerek. Tatabánya, A Közművelődés Háza, 1989.
> Kiéin Sándor: Kliensközpontú pszichoterápia. Ergonómia. 1986, 4, 219—224,
és Kiéin Sándor (szerk.): Gyerekközpontú iskola. Edge 2000 Kiadó, 2002, 39-52.
oldal.
306
legyzetek
y Kiéin Sándor: Cári Rogers (1902—1987). Magyar Pszichológiai Szemle,
1987/1988, 6, 498—500. oldal.
307
Jegyzetek
13. Schmid, P.F.: „Face to Face” — The Art of Encounter. In: Person- Centered
Therapy. A European Perspective. Thorne, B. & Lambers, E. (eds.) SAGE,
1998.
14. Rogers, C.R.: Client-Centered Psychotherapy. In: Káplán, H.I., Sadock, B.J.,
Freeman, A.M. (eds.): Comprehensive Textbook of Psychiatry.
Wilkins&Wilkins, 1980.
15. Lásd 13.
16. Wood, J.K.: The Person-Centered Approach to Large Group Work- shops.
Communities fór Learning. In: Cári Rogers’ Person-Centered Approach.
PCCS Books, 2008.
17. Bozarth, J.D.: Designated Facilitators: Unnecessary and Insufficient. Előadás
az ADPCA éves konferenciáján. Tampa, 1995.
18. Lásd 13.
19. Lásd 13.
Encounter csoportjaim
1. Az egyik legismertebb videóra vett és “Because That’s My Way” (Mert ez az
én utam) címmel televízióban sugárzott, Rogers és egyik munkatársa által
facilitált csoportban, melyben a kábítószer volt a fő téma, George, a
„forradalmár” egy ponton azt mondja, hogy „itt minden mesterséges és
értelmetlen — kimegyek az igazi világba”. És valóban kisétál a csoportból.
(Szerk.)
¥Zú3O<S
Megfelelő embert a megfelelő helyre!
Az SHL a világ egyik vezető
alkalmasságvizsgáló cége.
Az SHL Hungary Kft. 17 éve segíti elő a magyarországi vállalatok
hatékony emberi erőforrás gazdálkodását azzal, hogy
Segítünk, Ha Lehet!