Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár

Pszichológia és Neveléstudományok Kar

Az Oktatásban Alkalmazott Pszichológia Tanszék

Genetikai kérdések a gyógypedagógiában

Dr. Kiss Szidónia

Kolozsvár
2008

1
 Tartalom

1.A GENETIKA TÁRGYA ÉS FEJLŐDÉSE ...................................................................................................... 6

2. KLASSZIKUS GENETIKAI ALAPFOGALMAK.......................................................................................... 8
3. ÖRÖKLÉSMENETEK........................................................................................................................................ 9
3.1 AUTOSZÓMÁLIS DOMINÁNS (AD) ÖRÖKLŐDÉS .............................................................................................. 10
3.1.1 Kodominancia........................................................................................................................................ 13
3.1.2 Inkomplett dominancia vagy intermedier öröklődés ............................................................................ 13
3.2 AUTOSZÓMÁLIS RECESSZÍV (AR) ÖRÖKLŐDÉS .............................................................................................. 14
3.2.1 Vérrokonházasság.................................................................................................................................. 16
3.3 X KROMOSZÓMÁHOZ KÖTÖTT ÖRÖKLŐDÉS .................................................................................................... 16
3.3.1 X-hez kötött domináns (XD) öröklődés ................................................................................................. 17
3.3.2 X-hez kötött recesszív (XR) öröklődés................................................................................................... 18
3.4 Y-KROMOSZÓMÁHOZ KÖTÖTT (HOLANDRIKUS) ÖRÖKLŐDÉS ........................................................................ 19
3.5 MONOGÉNES ÖRÖKLŐDÉS ÉS KÖRNYEZET ÖKOGENETIKA ............................................................................. 20
3.6 POLIGÉNES ÖRÖKLŐDÉS, MULTIFAKTORIÁLIS KÓREREDET ............................................................................ 21
3.6.1 Heterogenitás (heterogénia).................................................................................................................. 25
3.6.2 Genomiális imprinting........................................................................................................................... 25
3.6.3 Fenokópia .............................................................................................................................................. 26
3.7 AZ EXTRAKROMOSZOMÁLIS ÁTÖRÖKLÉS ....................................................................................................... 27
4. ÁLTALÁNOS CITOGENETIKA .................................................................................................................... 30
4.1 A KROMOSZÓMÁK SZERKEZETE ÉS FUNKCIÓJA .............................................................................................. 30
4.2 MITÓZIS ÉS MEIÓZIS ....................................................................................................................................... 36
4.2.1 Mitózis.................................................................................................................................................... 36
4.2.2 Meiózis ................................................................................................................................................... 38
4.3. SPERMATOGENÉZIS ÉS OOGENÉZIS ................................................................................................................ 42
5. A DNS ÉS A GÉNEK ......................................................................................................................................... 44
5.1 A MŰKÖDŐ GÉNEK .......................................................................................................................................... 48
5.2 A GÉNEK REPLIKÁCIÓJA ................................................................................................................................. 48
5.3 A GÉNEK EXPRESSZIÓJA ................................................................................................................................. 49
5.4 GÉNINTERAKCIÓK .......................................................................................................................................... 51
5.5 A GÉNCSALÁDOK ............................................................................................................................................ 51
5.5.1 A designer gének.................................................................................................................................... 54
5.6 A GÉNPROGRAMOK ......................................................................................................................................... 55
5.6.1 A sejt programozott öngyilkossága ....................................................................................................... 55
5.6.2 Az óra gének........................................................................................................................................... 55
5.6.3 A lateralitást meghatározó gének.......................................................................................................... 56
6. MUTÁCIÓK ....................................................................................................................................................... 58
6.1 MORFOLÓGIAI MUTÁCIÓK .............................................................................................................................. 59
6.2 KROMOSZÓMÁK SZÁMBELI VÁLTOZÁSAI ....................................................................................................... 60
6.2.1 Autoszómális triszómiák ........................................................................................................................ 62
6.2.1.1 A Down-szindróma .......................................................................................................................................... 62
6.2.1.2 A 8-as triszómia és mozaik triszómia .............................................................................................................. 64
6.2.2 Nemi kromoszómák számbeli eltérései.................................................................................................. 64
6.2.2.1 Turner-szindróma ............................................................................................................................................. 64
6.2.2.2.X-poliszómiák .................................................................................................................................................. 65
6.2.2.3 Klinefelter-szindróma ...................................................................................................................................... 66
6.2.3.A nemi differenciálódás zavarai. Interszexualitás. Homoszexualitás .................................................. 66
6.2.3.1 46, XX- női karitípusú férfiak.......................................................................................................................... 67
6.2.3.2.46, XY – férfi kariotípusú nő ........................................................................................................................... 68
6.2.3.3.Hermafroditizmus ............................................................................................................................................ 68
6.2.3.4 Transzszexualitás ............................................................................................................................................. 68
6.2.3.5.Öröklődés és szexuális irányultság .................................................................................................................. 69
7.A BETEGSÉGEK KÓREREDETI OSZTÁLYOZÁSA................................................................................. 70

2
 7.1 GENETIKAI BETEGSÉGEK ................................................................................................................................ 70
7.2. A KÖRNYEZETI (KÜLSŐ VAGY SZERZETT) BETEGSÉGEK................................................................................ 71
7.3. KOMPLEX (GENETIKAI ÉS KÖRNYEZETI) BETEGSÉGEK .................................................................................. 71
8. KLINIKAI MOLEKULÁRIS GENETIKA .................................................................................................... 73
8.1 A REKOMBINÁNS DNS TECHNOLÓGIA ........................................................................................................... 73
8.2 GÉNSPECIFIKUS SZONDÁK .............................................................................................................................. 75
8.3 GÉNKÖNYVTÁRAK .......................................................................................................................................... 75
8.4 A KLÓNOZÁS ................................................................................................................................................... 75
8.5 POLIMERÁZ LÁNCREAKCIÓ (POLYMERASE CHAIN REACTION, PCR).............................................................. 76
8.6 DNS-POLIMORFIZMUSOK, POLIMORF MARKEREK .......................................................................................... 76
8.7 RESTRIKCIÓS FRAGMENTUM HOSSZ POLIMORFIZMUS (RFLP)....................................................................... 77
8.8 SOUTHERN-BLOT MÓDSZER ............................................................................................................................ 77
8.9 NORTHERN-BLOT MÓDSZER ........................................................................................................................... 78
8.10 REKOMBINÁCIÓS BIOTECHNOLÓGIA............................................................................................................. 78
8.11 IN SITU HIBRIDIZÁCIÓ ................................................................................................................................... 78
8.12 A DNS CHIP .................................................................................................................................................. 79
8.13 GENOTÍPUS-DIAGNOSZTIKA ......................................................................................................................... 79
9. VISELKEDÉSGENETIKÁBAN ALKALMAZOTT MÓDSZEREK ......................................................... 82
9.1 AZ IKERKUTATÁS MÓDSZERE ......................................................................................................................... 82
9.2 ADOPTÁCIÓKUTATÁS ..................................................................................................................................... 83
10 A GYÓGYPEDAGÓGIAI GYAKORLATBAN FELMERÜLŐ GENETIKAI KÉRDÉSEK ................ 84
10.1 AZ EMBERI TULAJDONSÁGOK GENETIKÁJA .................................................................................................. 84
10.1.1Öröklődő személyiségdiszpoziciók A személyiség kialakulásának genetikai aspektusai.................... 85
10.1.2.Az intelligencia, mint öröklődő személyiségdiszpozició ..................................................................... 91
11. A MENTÁLIS RETARDÁCIÓ ÖRÖKLŐDÉSE ........................................................................................ 96
11.1 FRAGILIS-X-SZINDRÓMA .............................................................................................................................. 99
11.2 RETT-SZINDRÓMA....................................................................................................................................... 101
11.3 WILLIAMS-SZINDRÓMA .............................................................................................................................. 102
11.4 ANGELMAN- ÉS PRADER-WILLI-SZINDRÓMA ............................................................................................. 104
11.5 ENZIMOPÁTIÁK ........................................................................................................................................... 106
11.5.1 Mukopoliszacharidózisok .................................................................................................................. 107
11.5.1.1 Hurler-betegség (MPS-IH), Scheie-betegség (MPS-IS) ............................................................................. 107
11.5.1.2 Hunter-betegség (MPS-II)............................................................................................................................ 107
11.5.1.3 Sanfilippo-betegség (MPS-III)..................................................................................................................... 107
11.5.1.4 Morquio-betegség (MPS-IV) ....................................................................................................................... 108
11.5.1.5 Maroteaux-Lamy-betegség (MPS-VI)......................................................................................................... 108
11.5.1.6 Sly-betegség (MPS-VII) .............................................................................................................................. 108
11.5.1.7 DiFerrante-betegség (MPS-VIII) ................................................................................................................. 108
11.5.2. Mukolipidózisok................................................................................................................................ 108
11.5.3.A szénhidrát anyagcsere zavarai....................................................................................................... 108
11.5.3.1 Galaktozémia................................................................................................................................................ 109
11.5.3.2 Galakotkináz-hiány ...................................................................................................................................... 109
11.5.3.3 Mannozidózis ............................................................................................................................................... 110
11.5.4 .A lipid (zsír-, illetve zsírszerű) anyagok enzimopátiái..................................................................... 110
11.5.4 1 Fabry-betegség ............................................................................................................................................. 111
11.5.4 2 Farber-betegség ............................................................................................................................................ 111
11.5.4 3 Fukozidózis .................................................................................................................................................. 111
11.5.4 4 ....................................................................................................................................................................... 112
11.5.4 5 GM1-gangliozidózis..................................................................................................................................... 112
11.5.4 6 GM2-gangliozidózis, Tay-Sachs-betegség .................................................................................................. 112
11.5.4 7 Krabbe-betegség........................................................................................................................................... 113
11.5.4 8 Metakromatikus leukodisztrófia .................................................................................................................. 113
11.5.4 9 Niemann-Pick-betegség ............................................................................................................................... 114
11.5.4 10 Progresszív diffúz demielinizációs kórképek...................................................................................... 114
11.5.4 11 Pelizaeus-Merzbacher kór ..................................................................................................................... 114
11.5.4 12 Progresszív poliolipoidózisok ................................................................................................................ 114
11.5.4 13 Norman-Wood szindróma (idiotia amaurotica congenita)................................................................ 115
11.5.5 Az aminosav anyagcsere enzimopátiái.............................................................................................. 115
11.5.5.1 Argininszukcinát-vizelés.............................................................................................................................. 115

3
 11.5.5.2 Biotinidáz-hiány ........................................................................................................................................... 115
11.5.5.3 Citrullinémia................................................................................................................................................. 116
11.5.5.4 Fenilketonúria............................................................................................................................................... 116
11.5.5.5 Succinoargininuria ....................................................................................................................................... 117
11.5.5.6 Jávorszirup-betegség .................................................................................................................................... 117
11.5.5.7 Dohányszárítóverem-kór ........................................................................................................................ 117
11.5.5.8 Lesch-Nyhan szindróma ......................................................................................................................... 117
11.5.5.9 Kongenitális methemoglobinémia......................................................................................................... 118
11.5.5.10 Crigler-Najjar szindróma....................................................................................................................... 118
11.5.5.11 B12-vitamin-anyagcserezavar.................................................................................................................... 118
11.5.5.12 Valinémia ................................................................................................................................................. 118
11.5.6 A fémek és a nemfémes elemek enzimopátiái .................................................................................... 118
11.5.6.1 Kreténizmus ................................................................................................................................................. 118
11.5.6.2 Wilson-kór.................................................................................................................................................... 119
11.5.6.3 Westphal-Strümpell-kór............................................................................................................................... 119
12. A SZKIZOFRÉNIA ÖRÖKLŐDÉSE.......................................................................................................... 120
13. EPILEPSZIÁT KIVÁLTÓ OKOK.............................................................................................................. 124
14. A KEDÉLYBETEGSÉGEK GENETIKAI HÁTTERE ............................................................................ 127
14.1 DEPRESSZIÓ (UNIPOLÁRIS KEDÉLYBETEGSÉG)........................................................................................... 127
14.2 MÁNIÁS DEPRESSZIÓ (BIPOLÁRIS KEDÉLYBETEGSÉG) ............................................................................... 128
14.3 A SZÉLSŐSÉGES KEDÉLYÁLLAPOT ÉS AZ ÖNGYILKOSSÁG .......................................................................... 129
14.4 A SZÉLSŐSÉGES KEDÉLYÁLLAPOT ÉS TÁRSULÓ TÜNETEGYÜTTESEK ......................................................... 130
14.5 A GÉNEK ÉS A SZORONGÁSOS BETEGSÉGEK ............................................................................................... 132
14.6 AZ ALKOHOLIZMUS .................................................................................................................................... 133
15. AZ AUTIZMUS GENETIKAI HÁTTERE................................................................................................. 134
16. GYERMEKKORI NEUROPSZICHIÁTRIAI RENDELLENESSÉGEK BIOLÓGIAI HÁTTERE . 139
16.1 KÉNYSZERES-RÖGESZMÉS ZAVAR .............................................................................................................. 139
16.2 TOURETTE-ZAVAR ...................................................................................................................................... 144
16.3 SZEPARÁCIÓS SZORONGÁS ZAVAR ............................................................................................................. 146
16.4 KONDUKTÍV ZAVAR (VISELKEDÉSZAVAR) ................................................................................................. 148
16.5 SZEMBESZEGÜLŐ-DACOLÓ MAGATARTÁS ZAVAR ..................................................................................... 151
16.6 A GYERMEKPSZICHIÁTRIAI RENDELLENESSÉGEK EGYÜTTES ELŐFORDULÁSA .......................................... 151
17. A FIGYELEMHIÁNYOS HIPERAKTIVITÁSI ZAVAR (ADHD) ÖRÖKLŐDÉSE .......................... 153
18. A DISZLEXIA ÉS DISZGRÁFIA KIALAKULÁSÁNAK GENETIKAI TÉNYEZŐI ........................ 157
19. A BESZÉDFEJLŐDÉSI ZAVAROK GENETIKAI HÁTTERE............................................................. 161
19.1 A HADARÁS GENETIKAI ASPEKTUSAI ......................................................................................................... 162
19.2 A DADOGÁS GENETIKAI ASPEKTUSAI ......................................................................................................... 162
20. AZ ÖRÖKLŐDÉS SZEREPE A HALLÁSI FOGYATÉKOSSÁGOK KIALAKULÁSÁBAN........... 164
21. AZ ÖRÖKLŐDÉS SZEREPE A LÁTÁSI RENDELLENESSÉGEK KIALAKULÁSÁBAN ............. 167
21.1 RETINOBLASTOMA...................................................................................................................................... 168
21.2 RETINITIS PIGMENTOSA .............................................................................................................................. 168
21.3 VELESZÜLETETT CORNEADISZTRÓFIÁK (SZARUHÁRTYAHOMÁLY) ........................................................... 169
21.4 MACULADISZTRÓFIÁK ................................................................................................................................ 169
21.5 VELESZÜLETETT GLAUCOMÁK (ZÖLDHÁLYOGOK) .................................................................................... 170
21.6 VELESZÜLETETT CATARACTÁK (SZÜRKEHÁLYOGOK) ............................................................................... 170
21.7 EGYÉB VELESZÜLETETT SZEMBETEGSÉGEK ............................................................................................... 171
22. ÖRÖKLŐDŐ NEUROLÓGIAI BETEGSÉGEK ...................................................................................... 173
22.1 DUCHENNE MUSZKULÁRIS DISZTRÓFIA (DMD)......................................................................................... 173
22.2 BECKER MUSZKULÁRIS DISZTRÓFIA (BMD) .............................................................................................. 173
22.3 DYSTROPHIA MYOTONICA (STEINERT-CURSCHMANN-BETEGSÉG)............................................................ 174
22.4 HUNTINGTON-BETEGSÉG (CHOREA) ........................................................................................................... 174
22.5 SPINÁLIS IZOMATROFIÁK ............................................................................................................................ 175
22.6 CHARCOT-MARIE-TOOTH-BETEGSÉG ........................................................................................................ 176

4
 22.7 AMIOTRÓFIÁS LATERÁLSZKLERÓZIS (ALS)............................................................................................... 176
22.8 SPINOCEREBELLÁRIS HEREDOATAXIA (FRIEDREICH-KÓR) ........................................................................ 176
22.9 CEREBELLÁRIS HEREDOATAXIA ................................................................................................................. 177
22.10 AZ ALZHEIMER-KÓR KIALAKULÁSÁNAK OKAI ........................................................................................ 177
23. A RÁK GENETIKAI HÁTTERE ................................................................................................................ 180
24. GENETIKAI TANÁCSADÁS ÉS ANNAK LÉLEKTANI ASPEKTUSAI ............................................ 184
25. PRENATÁLIS TERÁPIA ............................................................................................................................. 190
25.1 KLÓNOZÁS. KLÓNOZÁSSAL ELŐÁLLÍTOTT GYÓGYSZEREK ........................................................................ 192
25.2 GÉNTERÁPIA ............................................................................................................................................... 193
26. ETIKAI KÉRDÉSEK .................................................................................................................................... 196
KÖNYVÉSZET .................................................................................................................................................... 199
SZÓMAGYARÁZAT........................................................................................................................................... 207
TÁRGYMUTATÓ................................................................................................................................................ 214

5
1.A genetika tárgya és fejlődése
Az emberiség történetével egyidejű felismerés, hogy az utódok általában hasonlítanak a
szüleikre. Ennek oka az átöröklés. Az átöröklés természetét és alaptörvényeit azonban csupán
a XIX. század második felében kezdték tisztázni. Korábban is számos valós és érdekes
megfigyelést tettek, de e tények gyakran kaptak tudománytalan magyarázatokat.
A korai elképzeléseket néhány csoportra lehet osztani. A pángenézis tanítása szerint a test
különböző részeiből származó szilárd részecskék vagy folyadékcseppek a csírasejtekbe
kerülnek, és valamilyen módon az utód testébe jutnak. Ez az elképzelés a régi görög iskolából
származik, és több mint két évezreden keresztül tartotta magát. E tan hívei valamennyien úgy
gondolták, hogy az életünk során szerzett tulajdonságaink is átadódnak az utódoknak. Vagyis
átadjuk utódainknak mindazokat a tulajdonságainkat, amelyeket őseinktől örököltünk, és
amelyeket életünk során szereztünk. A XIX. század második felében azonban egyértelmű
bizonyítást nyert, hogy a pángenézis elmélete nem egyeztethető össze maradéktalanul az
átöröklés ismert tényeivel.
A XVII. és XVIII. században az átöröklés preformáció tana vált népszerűvé. A holland
LEEUWENHOEK tanítványai mikroszkópjukkal látni vélték a spermiumban a kicsiny,
kapszulákba zárt lényeket, az animálkulumokat.
A XVIII. század közepén élő német K. F. WOLF alkotta meg az epigenézis tanát. Elmélete
szerint a fejlődés egy megtermékenyített, differenciálatlan petéből indul ki. Ez fokozatos
átalakuláson megy át, és ennek során olyan részekkel egészül ki, amelyekkel korábban nem
rendelkezett. Az epigenézis fontos tudományos elképzelés volt, amely a fejlődést és a
differenciálódást logikusan értelmezte, de az átöröklés mechanizmusára nem adott kellő
magyarázatot. A XIX. században azonban drámai szemléletváltás következett be.
A genetika, mint tudományág kialakulásának időpontja pontosan megadható: 1865, ekkor
publikálta évtizedes kísérletinek eredményeit GREGOR MENDEL, a csehországi Brnóban
élő Ágoston-rendi szerzetes. Mendel felfedezte a nem kapcsolt tulajdonságok átöröklésének
alaptörvényeit. A Mendel-törvényekkel kapcsolatos ismereteink óriási mértékben bővültek a
XX. században (és azóta is), miután azok 1900-tól kezdődően általánosan elfogadottá váltak.
Az 1900-zal kezdődő periódust úgy jellemezhetjük, hogy ekkor a természetfilozófiai
megközelítést felváltotta a matematikai-statisztikai valószínűség-számítás alkalmazása.
A XX. század korai éveiben az átöröklés sejtes és kromoszomális alapjai váltak ismertté,
elsősorban a német THEODORE BOVERI, a francia F. A. JANSSENS, valamint az amerikai

6
W. S. SUTTON és (a tőle függetlenül dolgozó) THOMAS H. MORGAN és tanítványainak
köszönhetően. A sejtekben a kromoszómákat először 1877-ben FLEMMING ismerte fel.
A génműködés biokémiai alapjainak megismerése GEORGE W. BEADLE és EDWARD L.
TATUM munkásságával kezdődik, akik bebizonyították, hogy a gének enzimek
közvetítésével fejtik ki hatásukat. Arra is fény derült, hogy a gének a kromoszómákon
vonalment sorrendben találhatók.
Az átöröklés anyagi alapjainak és mechanizmusa megértésének szemszögéből a legfontosabb
az a felfedezés, hogy a nukleinsavak a genetikai információ kémiai hordozói. Ez a felismerés
vezetett a század második felében a molekuláris genetika tudományának kifejlődéséhez.
1953-ban az amerikai JAMES D. WATSON és az angol F. CRICK megalkották a DNS-
molekula szerkezeti modelljét, amelynek alapján érthetővé vált a genetikai információ
tárolása, átadása és evolúciója molekuláris szinten.
1990-ben hozzákezdtek az emberi génállomány, az ún. genom teljes megfejtéséhez. A Humán
Genom Programot 15 év alatt remélték befejezni, de már 2001 februárjában bejelenthették,
teljesítették a vállalt feladatot. Az ember mintegy két méter hosszú DNS makromolekuláján
belül ugyanis sikerült a kb. 3,2 milliárd bázis (nevezhetjük nyugodtan betűnek is) mibenlétét
és sorrendjét megfejteni. Minden gén egy fehérjemolekula elsődleges szerkezetét (vagyis
aminosavsorrendjét) határozza meg, így a következő feladat az egyes gének által irányított
fehérjék azonosítása lesz. Ezzel párhuzamosan már dolgoznak az egyes gének gyors és
egyszerű vizsgálhatóságának biztosításán, így új évszázadunk első évtizedének végén
(remények szerint) már bárki képes lehet saját génjeinek a megismerésére.

7
2. Klasszikus genetikai alapfogalmak

Az emberi test megközelítőleg 100 billió (milliószor millió) sejtet tartalmaz, amelyek
többsége kevesebb, mint egytized milliméter átmérőjű. A sejtek sejtmagjaiban a genetikai
állomány (genom) két teljes példánya található (kivéve a petesejteket és a hím ivarsejteket,
amelyekben csak egy példány van, illetve a vörösvértesteket, amelyekben egy sincs). Az
egyik példány az anyától, a másik az apától származik. Mindkét példány 23 egymásnak
megfelelő kromoszómából áll, és hozzávetőlegesen 20000 ugyanolyan gént tartalmaz. A
gyakorlatban a gének apai és anyai változatai között apró és finom különbségek lehetnek.
Ezek határozzák meg például, hogy valakinek kék vagy barna szemszíne lesz-e. A
megtermékenyítés során az apai és anyai kromoszómák egyes darabjai felcserélődnek, a
rekombinációnak nevezett folyamat során. Az egymást kölcsönösen kizáró minőségi vagy
mennyiségi tulajdonságokat meghatározó géneket alléloknak nevezzük. A kromoszómák
párokban találhatók, az allélok (allél gének) egyszerre jelen lehetnek a kromoszómapáron,
viszont az általuk meghatározott tulajdonságokból, MENDEL klasszikus kísérletei szerint
csak az egyik juthat érvényre a fenotípusban. A genotípus a jelleg létrehozását biztosító
genetikai szerkezet (gén, kromoszóma), a fenotípus pedig az érzékszervünkkel és/vagy
laboratóriumi műszerekkel kimutatott állapot/jelleg, mindaz, ami a génen kívül van (klinikai
kép).
A betegségért (kóros állapotért) felelős gént mutáns vagy hibás, a szabályos allélját normális
(„vad” típusú) génnek nevezzük.
Dominánsnak a gén, ha allélpárja jelenlétében is előidézi a rá jellemző jelleget, tehát
domináns génből egy szükséges, de egyben elegendő a betegség létrehozásához. (Az
elnevezés nem egészen helyes, mert nem a gén domináns, hanem az állapot/jelleg, amit
előidéz). Ezzel szemben a recesszív (lappangó) jellegért felelős gén csak akkor fejti ki hatását,
ha domináns allélpárja nincs jelen, tehát az X-kromoszómát nem számítva egy recesszív
génpár (két recesszív gén) szükséges a recesszív (esetenként kóros) állapot előidézéséhez.
Természetesen akkor is megnyilvánul a jelleg (betegség), ha az egyik homológ lókusz deléció
révén eltűnt. A domináns gén jelölésére nagybetű, vagy azzal kezdett betűkombináció, a
recesszívre az azonos kisbetű használatos.
A homozigóták két homológ kromoszómájuk azonos lókuszán, tehát egy adott
kromoszómapár mindkét tagjában ugyanzt a gént hordozzák (AA, aa), míg heterozigótákban a
két azonos lókusz közül az egyiken domináns, a másikon recesszív jellegért felelős gén

8
található (Aa). Hemizigótának, azt az XY nemi kromoszóma összetételű egyént (férfit)
nevezzük, akinek az X-kromoszómájában található a hibás (recesszív) gén. Az X-
kromoszómában levő lókusznak férfiben nem lehet homozigóta vagy heterozigóta állapota,
tekintve, hogy az Y-kromoszóma az X-nek nem homológja.
Az elmondottak értelmében egy adott betegségért felelős A domináns gén genotípus és
fenotípus variációit szemlélteti az 1. táblázat:
Genotípus Fenotípus
AA (homozigóta) Beteg
Aa (heterozigóta) Beteg
aa (homozigóta) Egészséges

1. táblázat. Genotípus fenotípus variációk a domináns gén függvényében.

Ha az adott káros állapotért a recesszív gén felelős, akkor a 2. táblázatban feltűntetett

lehetőségek adódnak:
Genotípus Fenotípus
AA (homozigóta) Egészséges
Aa (heterozigóta) Egészséges („génhordozó”)
aa (homozigóta) Beteg

2. táblázat. Genotípus fenotípus variációk a recesszív gén függvényében.

A domináns gén tehát mind homozigóta, mind heterozigóta állapotban létrehozza (előbbi
esetben általában súlyosabb formában) a betegséget, míg a recesszív gén csak homozigóta
állapotban idézi elő a kóros állapotot, a heterozigóták csak génhordozók (carrierek). Ilyen
egyénekben a gén jelenléte biokémiai, molekuláris genetikai módszerekkel gyakran
kimutatható (heterozigóta-tesztek).

3. Öröklésmenetek
A mendeli vagy monogénes tulajdonságok (genetikai jellegek/betegségek) öröklődése követi
a Mendel-szabályokat illetve, hogy a jelleg létrejöttéért általában az egy kromoszóma-
lókuszon elhelyezkedő gén változatai, azaz alléljai felelősek. Jelenleg több mint 6000 ilyen
emberi jelleg ismert. Szem előtt kell azonban tartani, hogy vannak olyan mendeli

9
jellegek/betegségek, amelyek családfa vizsgálat alapján egy génesnek tűnnek, de a
molekuláris genetikai analízis kiderítette, hogy pl. kromoszóma duplikációk, mikrodeléciók
állnak a hátterükben. Példaként említhető a Charcot-Marie-Tooth-izomatrófia. Ilyen
elgondolás alapján a gének molekuláris azonosítása felé vezető úton, a családfa-elemzés csak
a kezdőpontot jelentheti. Az a következtetés is levonható, hogy az ismert, több mint 6000
mendeli jelleg/betegség hátterében nem áll 6000 transzkripciós egység, azaz molekulárisan
definiált gén. Ennek ellenére a humángenetikában akkor is monogénesnek neveznek egy-egy
betegséget, ha már pontosan ismert a genetikai oka, a mutáció típusa, de az öröklésmenete
Mendel szabályait követi. Lényeges tehát kihangsúlyozni, hogy az öröklésmenet
meghatározása mindig a tulajdonságra, nem pedig a génre épül.
A családfa analízis nyomán öt alapvető mendeli (monogénes) öröklésmenetet különíthetünk
el:
- autoszómális domináns (AD)
- autoszómális recesszív (AR)
- X-hez kötött domináns (XD)
- X-hez kötött recesszív (XR)
- Y-hoz kötött
A humángenetika feladata minden emberi jelleg öröklődésének vizsgálata, de sokkal
gyakrabban foglalkozik különböző örökletes kórképek, betegségek okainak felderítésével. Ez
nem véletlen, hiszen sokkal könnyebb generációról generációra nyomon követni a sokszor
feltűnő fenotípussal járó genetikai betegségeket, mint a normális jellegeket, és ami még
fontosabb, hogy az örökletes betegségek felderítése, megelőzése orvosi és szociális
szempontból is döntő fontosságú.

3.1 Autoszómális domináns (AD) öröklődés

Az elnevezés arra utal, hogy a jellegért felelős gén (DNS szakasz) valamelyik autoszómán
helyezkedik el, és a kérdéses jelleg /betegség, mint tudjuk, már heterozigóta formában, tehát
Aa genotípus esetén is megjelenik. Érdemes azt is újra kihangsúlyozni, hogy a jelleg
domináns, a gének (DNS-szakaszok) molekulárisan egyenértékűek. A molekuláris genetikai
adatok birtokában azonban elmondható, hogy emberben a betegségek többségében a
homozigóta formában a tünetek rendszerint sokkal súlyosabbak, sokszor halálhoz vezetők
(letálisak). Jelenleg 4458 autoszómális domináns öröklésmenetű jelleg/betegség ismert.
Némely autoszómális domináns kórkép esetén ún. apai életkor függés is megfigyelhető: minél
idősebb az apa (általában 50 év felett), annál nagyobb valószínűséggel születhet az adott

10
mutációt hordozó utódja. Lehetséges magyarázatként elképzelhető, hogy a férfi
gametogenézis sajátosságai is szerepet játszanak: a spermiogóniumok egész életen keresztül
osztódva, nagyságrendekkel többször replikálódnak, mint a női ősivarsejtek, és ezért a
spontán mutációk kockázata is jóval nagyobb.

A domináns tulajdonságok öröklődésének jellemzői:

1. A tulajdonság minden generációban megjelenik (feltéve ha legalább az egyik szülő
érintett) - vertikális (függőleges) családfa
2. Amikor az egyik szülő érintett, gyermekeinek mintegy fele mutatja a jelleget
3. Annak valószínűsége, hogy a születendő gyermek mutatja a jelleget: ½
4. A jelleget nem mutató személyeknek nem születik érintett gyermekük (kivéve, ha
mutáció történik)
5. Előfordulhat, hogy két érintett szülő gyermeke nem mutatja a jelleget

A fenti szabályszerűségek ismeretében sem könnyű egy-egy addig ismeretlen betegség

öröklésmenetének meghatározása. Többek között az autoszomális domináns öröklődés esetén
észlelhető az úgynevezett génexpresszivítás és génpenetrancia.
A gén kifejeződésének mértékét, tehát azt, hogy a klinikai kép milyen súlyossággal jelenik
meg, expresszivításnak nevezzük. Leginkább domináns jellegek esetén vizsgálható, mivel a
recesszív jellegek általában valaminek a hiányát jelentik. Ismert, hogy a domináns módon
öröklődő jellegek/betegségek, például a polidactylia egy családon belül is különböző
súlyossággal mutatkoznak meg a fenotípusban. Számfeletti ujj(ak) alakulhat(nak) ki egyik
vagy másik, esetleg mindkét vagy mind a négy végtagon. Az is ismert, hogy néha a hibás gén
nem nyilvánul meg fenotípusosan, nem hatol át a fenotípusba.
A gén áthatoló képessége, penetranciája azt fejezi ki, hogy az adott hibás gén a
génhordozókban milyen százalékos gyakorisággal hozza létre a neki megfelelő klinikai
tünetet. 80%-os penetranciájú gén esetén például a hordozók 80%-ában alakul ki a betegség
A nem teljes penetrancia következménye lehet, ha fenotípusosan egészséges embernek
születik beteg gyermeke, mintha a hibás gén átugorná őt a családfán. Valójában a hibás gén
ebben az esetben is jelen van, csak kifejeződése (expresszivítása) nulla. A pozitív
expresszivítású esetek arányából áll össze a penetrancia értéke. A nem teljes penetrancia egy
speciális formáját a későn manifesztálódó betegségek/jellegek jelentik. Bár a genotípus már a
születéskor adott, ez nem törvényszerűen fejeződik is ki ekkor. Vannak olyan betegségek,
ahol a tünetek csak későn, 40-50 éves korban jelentkeznek, vagyis penetranciájuk életkor

11
függő. Vagyis a penetrancia 100%-os, ha az illető elég sokáig él, és annál kisebb, ha fiatalon,
még a tünetek megjelenése előtt meghal. Legismertebb ilyen kórkép a vitustáncnak is nevezett
Huntington chorea (felnőtt korban jelentkező, remegéssel, inkoordinált mozgással, teljes
szellemi és fizikai leépüléssel járó, s végül halálhoz vezető súlyos betegség). Bár a késői
manifesztáció pontos oka nem ismert, többféle magyarázat is lehetséges, pl. lassú
sejtpusztulás, káros anyag felhalmozódása, vagy bizonyos környezeti károsító hatások
kivédésének hibája.
Az inkomplett (nem teljes) penetrancia magyarázata a külső és belső környezet egyénenként
eltérő hatásaiban van. Csak a 100%-os penetrancia esetén elég egy gén a jelleg teljes
megjelenéséhez, máshol más gének (kb. 30-40000 emberi génnel kell számolnunk) és a
környezet hatásai is kellenek ahhoz, hogy a szervezet elérje azt a fejlődési stádiumot, ahol a
betegség/jelleg kifejeződik.
Az orvosi genetikában fontos az inkomplett penetrancia lehetőségét szem előtt tartani, s ennek
figyelembevételével megadni az utódokra vonatkozó kockázati értéket. A penetrancia
kiszámításához az alábbi képletet lehet használni:

P% = (az érintett személyek száma/ az obligát hordozók száma) x 100

Obligát hordozó személy az, akinek legalább egyik szülője és egyik utóda érintett.
A penetranciát nem lehet egy család vizsgálatából pontosan meghatározni, ezért általában az
azonos betegséget átörökítő családok penetrancia értékéből számítják ki a betegség várható,
átlagos penetrancia értékét.
A másik családfa analízist megnehezítő tényező a változó expresszivítás. Ez azt jelenti, hogy
még egy családon belül a betegség/jelleghordozók tünetei eltérőek, vagy eltérő súlyosságúak.
Ennek klasszikus példája a polidactylia mellett az osteogenesis imperfecta, amelyben a
heterozigóták a pleiotróp gén által meghatározott tünetek különböző súlyosságú kombinációit
mutathatják.
A változó expresszivitást ugyanazokra az okokra, vagyis a külső és a belső környezet eltérő
hatásaira, pl. géninterakciókra lehet visszavezetni, mint az inkomplett penetranciát.
A változó expresszivítás egy speciális esete az anticipáció, amikor a betegség generációról
generációra az élet során egyre súlyosabb formában jelenik meg. Korábban a családfák
értékelésének hibájával magyarázták, azaz csak az enyhébb tüneteket mutatóknak voltak
utódai, a korábbi generációkban születettek korán meghalva, mintegy kiestek a családi
memóriából, s ezért nem is szerepeltek a családfán. Ma már tudjuk, hogy a trinukleotid repeat

12
mutációk (ismétlődés), pontosabban azok generációról generációra való ismétlődése áll a
jelenség hátterében (pl. Huntington chorea).
Említésre méltó továbbá az új mutációk relatíve nagy gyakorisága. Mivel az autoszomális
domináns betegségek általában súlyos tüneteket okoznak, amelyek sokszor az élettel, de
gyakrabban a reprodukcióval összeegyeztethetetlenek, ezért a hordozók kiszelektálódnak,
azaz nem adják át a betegséget okozó gént/mutációt a következő generációnak. Emiatt arra
számíthatnánk, hogy a gén gyakorisága, a betegség gyakorisága csökken. Azonban a
megfigyelések nem igazolják ezt a feltevést, ugyanis az autoszomális domináns betegség
gyakorisága generációról generációra változatlan, közel állandó. Vagyis generációról
generációra újratermelődik a betegségért/jellegért felelős mutáció. Az új mutációkkal
kapcsolatos az idősebb apai életkor hatása is.
Azt a jelenséget, amikor különböző lókuszokon levő gének interakciója következtében az
örökletes jelleg nem manifesztálódik, episztázisnak nevezzük.

3.1.1 Kodominancia
Az autoszómális domináns öröklődés speciális esete a kodominancia, amikor ugyanazon a
lókuszon több domináns allél is előfordul (többszörös allélek), és ezek a fenotípusban
egymássl egyenlő erősséggel kifejtik hatásukat. Leggyakrabban említett példa az ABO
vércsoport rendszer , ami egyben a multiplex allelizmus esete is, mivel itt 3 allél, az LA, LB és
l van jelen. A három allél közül kettő egymással kodomináns. Ennek megfelelően, a 4.
táblázatban feltűntetett hatféle genotípus és négyféle fenotípus alakulhat ki:

Fenotípus Genotípus
A vércsoport LALA vagy LAl
B vércsoport LBLB vagy LBl
AB vércsoport LALB
O vércsoport ll

4. táblázat. Az AB0 vércsoportrendszer kialakulása.

3.1.2 Inkomplett dominancia vagy intermedier öröklődés

Az autoszómális domináns öröklődés sokat vitatott esete az inkomplett dominancia. Ebben az
esetben a heterozigóták fenotípusa a domináns és a recesszív fenotípus között van, innen
származik a korábban használt intermedier elnevezés. A humángenetikában nagyon nehéz

13
meghatározni mennyire átmeneti vagy köztes a hetrozigóták fenotípusa. Régebben, amikor a
fenotípuson csak a látható tulajdonságokat értették, néhány kórképet ide soroltak, pl. a
brachydactyliát (rövidujjúság), ahol az aa genotípusú recesszív homozigótáknak normális
ujjhosszúsága volt, s csak a heterozigóták voltak rövid ujjúak, az AA genotípusú domináns
homozigóta betegeknek nemcsak ujjuk nem alakult ki, hanem meg is haltak a betegség egyéb
tünetei miatt. Mivel ma már mind a domináns betegségek, mind pedig a recesszív jellegek jó
részében a molekuláris biológiai technikák fejlődésének köszönhetően el tudjuk különíteni a
homozigóta domináns, illetve homozigóta recesszív alakoktól a heterozigóta formát, nincs
értelme az inkomplett vagy intermedier öröklődés elkülönítetten való tárgyalásának. Ugyanis
a fenotípus ma már nemcsak a látható, hanem minden mérhető és kimutatható jellegzetességet
is magában foglal.

3.2 Autoszómális recesszív (AR) öröklődés

A betegség/jelleg kialakulásáért felelős gén/DNS-szakasz ebben az esetben is valamelyik

autoszómán (testi kromoszómán) helyezkedik el, de csak homozigóta állapotban
manifesztálódik fenotípusosan. Más szóval heterozigóta formában a recesszív jelleg nem
nyilvánul meg. Jelenleg 1700-nál több ilyen emberi jelleget ismerünk.
A hibás gén csak ritkán új mutáció eredménye, ezért a recesszív génre nézve homozigóta
beteg gyermek hibás génjeit általában a klinikailag egészséges heterozigóta szüleitől kapja. A
génhordozó szülők azért nem lesznek betegek, mert a kromoszómapár másik, homológ tagján
az ép fejlődést biztosító domináns, normális allél található. Az így öröklődő betegségek
általában enzimopátiák és a tünetmentes génhordozókban biokémiai módszerekkel az
enzimaktivitásban többnyire közti értékek igazolhatók.
Sokszor egy jellegért, vagy betegségért egy génnek nem egy, hanem számos mutációja lehet
felelős, ilyenkor, ahogy arról már volt szó, multiplex allelizmusról beszélünk. Az olyan
személyeket, akik a gén két eltérő mutáns allélját hordozzák komplex heterozigótáknak
(genetic compound – genetikai vegyület/keverék) nevezzük.
A heterozigóták utódaiknak vagy a hibás, vagy a normális allélt hordozó kromoszómát adják
át, ezért két heterozigóta egyén gyermekeinek statisztikailag 25%-a lesz beteg, míg 50%-a
szüleihez hasonlóan génhordozó, és az utódok 25%-a genotipusát tekintve is egészséges lesz.
Ennél akkor lehet nagyobb a kockázat (50%), ha az egyik házastárs génhordozó, a másik
pedig beteg homozigóta. Az utódok másik fele ilyenkor heterozigóta lesz. Ez ritkán fordul

14
elő, mivel a legtöbb ilyen betegségben az érintettek nem érik el a reproduktív életkort, ezért a
gyakorlatban szabálynak tekinthető, hogy az AR öröklődés esetén a betegek egészséges
szülők gyermekeként születnek. Hangsúlyozni kell, hogy a terápiás lehetőségek javulásának
köszönhetően egyes kórképekben homozigóta beteg egyéneknek is lehet gyermekük (pl.
fenilketonúria, galaktozémia, cisztás fibrózis, albinizmus).
A családfákon általában csak egy generációban, többnyire testvérekként találhatók betegek. A
ritkán előforduló, nem súlyos betegségekben, ahol a beteg maga is továbbadhatja a hibás gént,
előfordulhatnak betegek több generációban is. Az esetek ekkor horizontális elhelyezkedésűek,
csak ilyenkor kimaradhatnak nemzedékek, a betegség „átugorhat” generációkat. Ezzel az
elméleti lehetőséggel súlyos betegségek esetén nem lehet találkozni. Az emberi AR
öröklődésben tehát az egy generációs megjelenést szabálynak lehet tekintani, nem számítva a
főleg egymás között házasodó kisebb populációkat (izolátumok, „beltenyésztett” populációk).

A recesszív tulajdonságok öröklődésének jellemzői

1. A betegség homozigótákban manifesztálódik
2. A beteg szülei klinikailag egészségesek
3. Heterozigóta szülők gyermekei 25%-os eséllyel lehetnek nemüktől függetlenül betegek
4. Két beteg szülőnek nem lehet egészséges gyermeke
5. A családfán az esetek vízszintes elhelyezkedésűek (csak egy generációban van beteg)
6. A vérrokonházassággal a heterozigóták összetalálkozásának esélye és így a betegség
gyakorisága nő

Meglepő módon a recesszív betegségek gyakorisága a különböző etnikai csoportokban,

populációkban eltérő lehet. Ennek oka az, hogy bizonyos környezeti tényezőknek
köszönhetően a heterozigótáknak reprodukciós előnye van/volt a homozigóta formákkal
szemben. Természetesen ez csak addig marad így, míg a környezet változatlan marad.
Bár a környezeti tényező szerepe nem teljesen, s nem mindig bizonyított, eddig10 kórkép
esetében feltételezik a heterozigóták szelekciós előnyét. Ezek közül egyik a Tay-Sachs
betegség. Recesszíven öröklődik, halálos kimenetelű, progresszív idegrendszeri
degenerációval jár. A hordozó gyakoriság 1: 300, de az askenázi zsidó populációban ez az
érték 1: 30. Egy nem teljesen igazolt elmélet szerint a Tay-Sachs-mutációt hordozók
szelekciós előnye a TBC fertőzésekkel szembeni ellenállóképességüknek köszönhető. Az
askenázi zsidók az elmúlt századokban Délkelet-Lengyelországban, Galiciában gettókba
kényszerítve éltek, ahol a zsúfoltság és a rossz higiéniás viszonyok miatt igen magas volt a

15
TBC-s halálozás. Így a kétféle homozigóta az AA és aa a TBC és a Tay-Sachs betegségek
miatt nem érte meg a szaporodóképes kort, s a heterozigótáknak volt reprodukciós előnye.

3.2.1 Vérrokonházasság

A vérrokonházasság és bizonyos betegségek közötti kapcsolatra már évezredekkel ezelőtt

felfigyeltek, és vallási, illetve állami rendelkezések tiltják pl. a testvérek közötti
házasságkötést (incestus). Bár testvérek közötti kapcsolatból fogant terhességgel napjainkban
is lehet találkozni, gyakoribb az a genetikai tanácsadási szituáció, amelyben unokatestvérek
kérnek házasságötés előtt tanácsot.
Annak valószínűsége, hogy egy adott, ritkán előforduló génre nézve, két házasságra lépő
ember egyaránt heterozigóta legyen, jelentősen megnő rokonok között. Ez azzal
magyarázható, hogy az elsőfokú rokonok [szülő-gyermek és gyermek-gyermek (testvér)]
közös génjeinek aránya statisztikusan 1/2, a másodfokú rokonokban (nagynéni/nagybácsi –
unokaöccs/unokahúg, nagyszülők – unokák) ez 1/4, és a harmadfokú rokonok között
(elsőfokú unokatestvérek, dédszülők – dédunokák) még mindig 1/8.
Mivel minden egészséges egyén hordoz néhány - becslések szerint 4-5 - recesszív mutáns
gént, így elsőfokú unokatestvéreknek az átlagosnál jóval nagyobb az esélyük, hogy hibás
recesszív génjeik közül valamelyik azonos legyen. Annak valószínűsége, hogy gyermekeik
autoszomális recesszív öröklődésű betegségben szenvedjenek, az adott betegségért felelős gén
populációs gyakoriságától is függ.
Feltételezve, hogy a rokonok közötti házassságkötést is tiszta emberi érzések irányítják, nem
tekinthető humánusnak az a korábbi álláspont, hogy unokatestvérek közötti házasságkötést,
illetve gyermekek vállalását „ellenezni” kell. Ugyanakkor az emelkedett genetikai kockázatra,
a lappangó tulajdonságokért felelős gének összetalálkozásának nagyobb esélyére mindig fel
kell hívni a családtervezők figyelmét. A genetikai tanácsadás során foglalkozni kell velük, és
alaposan kivizsgálandó, hogy nem fordult-e elő valamilyen AR vagy poligénes öröklődésű
betegség a családban. Ha igen, úgy célzott a heterozigóta-tesztelés, illetve prenatális
diagnosztika.
A másodfokú unokatestvérek közötti házasságokban gyakorlatilag nem kell tekintettel lenni
az emelkedett kockázatra, mert annak mértéke alig magasabb, mint az átlagpopulációban.

3.3 X kromoszómához kötött öröklődés

16
Mindkét X-hez kötött öröklésmenet értelmezését nehezíti, hogy a női a homogamétás nem, a
férfi heterogamétás. Mivel nőkben két X kromoszóma van, ők lehetnek homo- vagy
heterozigóták az X-hez kötött jellegre/betegségre nézve. Azokat a nőket, akik a családfa
adatai és/vagy genotipizálás alapján bizonyítottan heterozigóták, obligát heterozigótáknak
(konduktoroknak) nevezzük. A családfa alapján csak valószínűsített heterozigótákat (pl. még
nincs érintett utódjuk, de beteg fiútestvérük van) fakultatív heterozigótáknak nevezzük.
Ezzel szemben a férfiaknak csak egy X-ük van, ezért ők hemizigóták, és vagy
betegek/jelleghordozók, ha mutációt hordozó X kromoszómájuk van, vagy egészségesek, ha
normális (nem mutáns) X kromoszómával rendelkeznek. X-hez kötött öröklésmenetű
kórképek esetében az érintett férfiak 1/3-a új mutáció hordozója. A hemizigóta férfiakban
mindig megnyilvánuló jelleg/betegség miatt ők reprodukciós hátrányban vannak, s a gén
kiszelektálódik a populációból. Nőkben az X kromoszóma még tovább bonyolítja a képet,
mivel az inaktiválódott X (X-kromatin, szexkromatin, Barr-testecske) milyenségétől függően
heterozigótákban a fenotípus meglehetősen változatos (enyhe vagy súlyos is) lehet.

3.3.1 X-hez kötött domináns (XD) öröklődés

X-kromoszómához kötött domináns (XD) öröklődésről beszélünk, ha a betegségért felelős

domonáns gén az X-kromoszómán helyezkedik el. Ilyen esetekben mind a hibás gént hordozó
hemizigóta fiúk, mind a heterozigóta lányok betegek. A klinikai kép nőkben valószínűleg a
lyonizáció (X-kromoszóma inaktivációja) miatt változó, a fiúk viszont többnyire igen
súlyosan érintettek, gyakran már méhen belül a terhesség korai időszakában elhalnak.
Egy beteg férfi fiai egészségesek, leányai minden esetben betegek lesznek. Egy beteg nő
utódai 50%-ban lehetnek betegek, a leányok fele, illetve a fiúk fele egészséges lesz.

Az XD öröklődés főbb jellemzői:

1. A betegség mind hemi- mind heterozigótákban manifesztálódik
2. A beteg (jelleghordozó) egyik szülője szintén beteg
3. A családfán az esetek függőleges elhelyezkedésűek, nincs nemzedékátugrás
(minden generációban vannak betegek, ill. jelleghordozók)
4. Egy érintett férfi minden leánya beteg, minden fia egészséges (az apa leányainak
mindig X-kromoszómáját adja, fiainak mindig az Y-t)
5. A betegség mind a férfiakban, mind a nőkben előfordul

17
 6. Az így öröklődő betegségek összesített populációs gyakorisága igen alacsony
7. Az így öröklődő betegségek többnyire súlyosak, nem egyszer már méhen belüli
elhaláshoz vezetnek
8. Az érintett nők tünetei sokszor enyhébbek és változékonyabbak, mint a beteg
férfiaké

3.3.2 X-hez kötött recesszív (XR) öröklődés

X kromoszómához kötött recesszív öröklődésről beszélünk, ha a betegségért felelős recesszív

gén az X-kromoszómán helyezkedik el. Eddig 412 ilyen öröklődésmenetű jelleget
azonosítottak. Ez jóval nagyobb szám, mint ami az emberi gének becsült számából 1
kromoszómára eső érték lenne, és azzal magyarázható, hogy a sajátos hím heterogaméciából
adódó öröklésmenet miatt az ilyen jellegek felderítése és azonosítása könnyebb. Az ilyen
jellegek/betegségek között van viszonylag ártalmatlan, enyhe tüneteket mutató, mint például a
vörös-zöld színtévesztés, súlyos tüneteket eredményező, mint a hemofilia (vérzékenység), és
halálos kimenetelű, mint a Duchenne-féle izomsorvadás.
Mivel a 22 pár autoszómán kívül a férfiak egy X-(anyai) és egy Y-(apai), a nők pedig két X-
(egy anyai, egy apai) kromoszómával rendelkeznek, a férfiakban található hibás gén
létrehozza a kóros fenotípust (hemizigóta állapot). Az Y-kromoszóma az X-kromoszóma
rövid karjának végén található néhány lókuszt leszámítva nem homológ párja az X-nek (nem
áll tehát rendelkezésre a gén hatását kompenzáló normális allél). Az egy hibás gént hordozó
nők nem lesznek betegek (tünetmentes génhordozók), mivel a másik X-kromoszómán
található normális allél domináns a hibás recesszívvel szemben (heterozigóta állapot).
Nőkben az egyik X inaktiválódása (lyonizáció) következtében, mint tudjuk, az X-
kromoszómához kötött gének produktumainak mennyisége azonos az egészséges férfiakban
található mennyiséggel (géndózis kompenzáció). Mai ismereteink szerint ez gyakorlatilag
minden génre vonatkozik.

Az XR öröklődés főbb jellemzői:

1. A betegség csaknem kizárólag hemizigótákban manifesztálódik: a betegek szinte
kizárólag férfiak
2. Beteg nő beteg apától és obligát heterozigóta anyától születhet
3. Beteg férfi rendszerint egészséges szülőktől származik, ahol az anya obligát

18
 hordozó
4. Nincs férfiról-férfira való átöröklés
5. Cikk-cakk öröklésmenet: a betegség anyáról fiára, a fiúról annak lányára adódik
át
6. Az így öröklődő betegségek összesített populációs gyakorisága relative nem
magas. Születési prevalencia: 1,5/1000 (0,15%). (Az X-kromoszómához kötötten
öröklődő színtévesztés viszonylag gyakori, de ezt nem tekintjük betegségnek)

Mivel az X inaktiválódása az anyai és apai eredetű X homológok között a szomatikus

sejtekben véletlenszerű, ezért egyes gén-hordozókban a betegség enyhe formában
jelentkezhet, míg más esetekben a heterozigóta állapot biokémiai módszerekkel aszerint
mutatható ki, hogy milyen arányban oszlanak meg az apai és az anyai eredetű aktív X-
kromoszómák a sejtekben.
A hibás gén lehet új mutáció következménye vagy örökölt. A heterozigóták gyermekeiknek
vagy a hibás, vagy a normális allélt hordozó X-kromoszómát adják át, ezért fiúgyermekeik
50%-a hemi-, leánygyermekeik 50%-a heterozigóta, tehát 1:1 nemi arányt feltételezve utódaik
25%-a beteg lehet.

3.4 Y-kromoszómához kötött (holandrikus) öröklődés

A nemhez kötött öröklődés utolsó típusa, az Y-kromoszómához kapcsolt gének esete.
Embernél kevés bizonyíték van az Y-hoz kötött öröklődésre, és azok is olyan gének, amelyek
a nem meghatározásában vesznek részt (SRY, AZY gén), vagy homológok az X-kromoszóma
egyes génjeivel.

Az Y-hoz kötött öröklődés jellemzői:

1. Csak férfiak érintettek
2. Az érintett férfiak apja is érintett
3. Az érintett férfiaknak minden fia is érintett

Az emberi Y-kromoszóma betegségek öröklődésében való részvétele egyelőre nem ismert.

Annál nagyobb szerepe van a nem differenciált gonádszövet hereszövetté történő
alakulásának irányításában. Az Y-kromoszóma az egyes jellegek és sejtfelületi markerek
átörökítésében játszik szerepet. Feltehetően egy Y-kromoszómán elhelyezkedő gén allélja

19
felelős emberben a szőrös fülkagyló kialakításáért. Az öröklődés menetének megállapítása
nem egyszerű, mert a tulajdonság megjelenése az életkortól függően erősen változik.
Vannak olyan tulajdonságok is, amelyek eltérő módon jelennek meg a két nemben, de nem
ivari kromoszómához kötöttek. Egyik típusuk a nemre korlátozódó (sex-limited) tulajdonság,
amely csak az egyik ivarban nyilvánulhat meg a fenotípusban. Sok ilyen jelleg a
szaporodáshoz kapcsolódik.
Másik típusba tartoznak a nem által befolyásolt jellegek, amelyeket autoszomális gének
alakítanak ki, de a két nemben eltérő módon nyilvánulnak meg. Feltehetőleg a korai (a 35.
életév előtt kialkuló) kopaszság öröklődési folyamata hasonló, vagyis a jelleg domináns a
heterozigóta férfiakban és recesszív a heterozigóta nőkben.

3.5 Monogénes öröklődés és környezet ökogenetika

Korábban ökogenetikusnak nevezték azokat az igen ritka mendeli öröklésmenetű
betegségeket, amelyeknél a tünetek megjelenéséhez, azaz a jellemző fenotípus kialakulásához
valamilyen indukáló környezeti tényező hatása kellett. Mivel e környezeti tényezők sokszor
gyógyszerek, amelyekkel szemben általában eltérő fogékonyságúak az emberek, az
ökogenetikus betegségek egy részét a farmakogenetika részeként szokták tárgyalni.
Orvosi szempontból elsősorban azokra a betegségekre irányul a figyelem, amelyek relative
gyakoribbak és súlyosabb kimenetelűek. Viszont ilyenkor valamilyen genetikai „trükköt” kell
feltételezni, ami miatt ezek gyakorisága közel állandó, és nem tudnak kiszelektálódni a
populációból. Ilyen trükk lehet az új mutációk nagy gyakorisága (pl. Duchenne-féle
izomsorvadás), a tünetek késői megjelenése (pl. Huntington-chorea) vagy a klinikai
tünetmentességgel járó instabil gén (fragilis X-szindróma), de leggyakoribb a súlyos recesszív
betegségekben megfigyelt heterozigóta szelekciós előny.
Példaként említhető a porfiria nevű betegség, ami idegrendszeri elváltozásokat is okoz. Ez
egy autoszomális domináns, a hemoglobin bioszintézisében szerepet játszó enzim mutációjára
visszavezethető kórkép, ahol az Aa heterozigóták tünetmentesek mindaddig, amíg nem éri
őket bizonyos indukáló hatás. Ilyen lehet az éhezés, az alkohol, szteroidok, fertőzések,
gyógyszerek, pl. barbiturátok, szulfonamidok, gombaölőszerek, stb. Az indukció hatására ún.
porfiriás krízis alakul ki, amit heves hányás, hasi fájdalom és legfőképpen a vörösből feketére
váltó színű vizelet jellemez (az érintett enzim a hemoglobin lebontásában játszik szerepet).
Ritkábban a krízis végül olyan súlyos idegi elváltozásokhoz is vezethet, ami légzésbénulást
okoz, s még ma is sokszor halálos kimenetelű. Egyébként a krízis tünetei enyhíthetők,
megfelelő kezelésre elmúlnak, s visszaáll az eredeti tünetmentes állapot. A legismertebb

20
porfiriás III. György angol király volt, akinél csak viszonylag későn, 50 éves kor után
jelentkezett az első krízis, de aki éppen az ismétlődő krízisek miatt kényszerült a trónról
lemondani. Róla már tudjuk, hogy a betegség enyhébb formájában, a hemoglobin bioszintézis
egy másik enzimjének mutációja miatt kialakuló porfiria variegataban szenvedett.
Másik autoszómális domináns kórkép a malignus hipertermia (csillapíthatatlan láz). Ebben
az esetben műtéti altatás, a teljes anesztézia során használt altatószerek (halotán,
szukcinilkolin) az induktorok. A betegség a síma felszínű endoplazmás retikulum falában lévő
ryanodin receptor mutáció következménye. A receptor hibája miatt túl sok kálcium iont juttat
a citoplazmába. Emiatt fokozott izomkontrakció és csillapíthatatlan láz alakul ki, ami halálhoz
vezethet. Ezért is fontos a veszélyeztetett családok tagjainak szűrése molekuláris genetikai
módszerekkel, vagy izombiopsziát követő in vitro halotán kezeléssel.
Érdekes módon a betegség okának felderítését az állattenyésztés során szerzett ismeretek
tették lehetővé. Megfigyelték, hogy bizonyos sertésfajták a vágóhídra szállítás során
elszenvedett stressz következtében rágos húsúvá váltak. Kiderült, hogy csak egyes
leszármazási vonalakban (családokban) jelentkezik ez a tulajdonság, tehát örökletes az
elváltozás. Ezt követően, viszonylag gyorsan jutottak el a génnek és mutációjának
azonosításához.

3.6 Poligénes öröklődés, multifaktoriális kóreredet

Amint az előző egységekben láttuk, az egyetlen génpár által meghatározott jellegek
(monogénes tulajdonságok) a mendeli szabályok szerint öröklődnek. Ezek olyan minőségi,
discontinuus tulajdonságok, amelyek vagy jelen vannak egy szervezetben, vagy nincsenek.
Léteznek azonban olyan tulajdonságok is, amelyeket nem lehet kategorikusan egymást
kizárónak tekinteni, a populációban folyamatosan változó mértékben jelennek meg. Ezek a
mennyiségi, vagy continuus jellemvonások. Ilyenek a testmagasság, testsúly, intelligencia,
vörösvértestnagyság, vérnyomás, stb. A mennyiségi tulajdonságok széles skálán mozognak.
Az intelligencia például a súlyosan szubnormálistól a legértelmesebb egyénekig széles skálát
mutat. A populációs megoszlás ún. normális eloszlási vagy Gauss-görbét ír le. Az
intelligenciahányados (IQ) definiciójából következően a legtöbb ember IQ-ja a 100 körüli
tartományban helyezkedik el, az átlagtól bármelyik szélsőérték felé haladva a gyakoriság
meredeken csökken.
A mennyiségi jellegek öröklődését két vagy több lókusz alléljeinek, úgynevezett kis hatású,
minor génjeinek additív hatására vezetik vissza. Ilyen értelemben beszélhetünk poligénes
öröklődésről. Minél kevesebb lókusz felelős a jelleg kialakulásáért, annál jobban

21
megkülönböztethetők az azonos tulajdonságúak csoportjai: a harang alakú görbe helyett
inkább lépcsős jellegű gyakorisági eloszlást láthatunk. Minél több tényező érvényesülése, a
vizsgált jelleg eloszlási görbéjét egyre simább lefutásúvá teszi.
Azokat a jellegeket, amelyek poligénes öröklődésüek és kialakulásukban a környezeti faktorok
is szerepet játszanak, multifaktoriálisan determinált tulajdonságoknak nevezzük. Kóros
állapotok esetén multifaktoriális kóreredetről (MK) beszélünk. Lényege, hogy sok gén
együttesen fogékonyságot jelent egyes környezeti tényezőkkel szemben.
A multifaktoriális kóreredet alapjai a küszöbmodell segítségével érthetők meg. Eszerint minél
több a hibás gén a genotípusban, annál nagyobb a genetikai terheltség foka. A multifaktoriális
kóreredetű jellegek bizonyos génszám-küszöbérték körül a külső és/vagy belső környezeti
tényezők provokációja következtében, azok jelenlétében jutnak érvényre. A genetikai és
környezeti faktorok kombinációja egyes esetekben eléri a küszöbértéket, s ennek
következtében megmutatkozik a kóros jelleg. Minél magasabb a genetikai terheltség a
küszöbértékhez viszonyítva, és/vagy minél nagyobb a provokáló környezeti tényező(k)
hatása, annál súlyosabb lesz a multifaktoriálisan öröklődő kóros jelleg.

A multifaktoriális kóreredet fő jellegzetességei:

1. A betegség/rendellenesség sok gén és a környezet kölcsönhatása eredőjeként alakul ki
2. A betegség ismétlődési kockázata egészséges szülők esetén 1-15%, amely két beteg
gyermek esetén lényegesen emelkedik
3. Az egyik szülő 1-15%-ban maga is beteg
4. A beteg egyén gyermekei (ha a másik szülő egészséges) 1-15%-ban lesznek betegek
5. A betegség a két nemben gyakran eltérő gyakoriságú
6. A betegség ugyanazon családon belül eltérő súlyosságú
7. A csládfa nem jellegzetes
8. Vérrokonházassággal a genetikai terheltség és így a betegség gyakorisága nő
9. Az összesített populációs gyakoriság magas. A veleszületett fejlődési rendellenességek
születési prevalenciája 1,2% (12/1000), a krónikus betegségek gyakorisága 15%
(150/1000)
10. Az így öröklődő betegségek néhány súlyos malformációt leszámítva, általában nem
súlyosak.

A küszöbérték felett, magas fokú genetikai terheltség mellett a provokáló környezeti hatások
függvényében, a küszöbérték alatt pedig alacsony genetikai terheltség mellett döntően a

22
provokáló környezeti tényezők hatására alakul ki a kóros állapot. Ebből következik, hogy a
legmagasabb genetikai terheltség esetén esetleg a környezeti tényezőktől függetlenül, nagyon
veszélyes környezeti faktorok esetén pedig minimális genetikai terheltség mellett is létrejöhet
a kóros állapot. Utóbbira jó példa a teratológiai ártalomként is felfogható, a terhesség során
jelentkező anyai rubeola (rózshimlő). Ilyen esetekben előrejelezhetők bizonyos, a
rubeolafertőzésre jellemző magzati rendellenességek. Ezek előfordulását nem befolyásolja
sem az anya, sem a magzat genetikai állománya.
A multifaktoriális kóreredetű jellegek lehetnek mennyiségiek vagy minőségiek. Mennyiségi
(continuus) tulajdonságú, pl. a hipertonia betegség és a diabetes mellitus. Legújabb
ismereteink alapján már nem állja meg a helyét az a feltételezés, miszerint az
inzulindependens (I. típusú, juvenilis) diabetes – amelynek kialakulásában az örökletes
jelleget már régen elfogadták – poligénes-multifaktoriális kóreredetű. Ma inkább két major
gén hatására vezetik vissza a betegségre való fogékonyságot.
Minőségi (discontinuus) jellegek esetén a betgség vagy jelen van, vagy nincs. Ha igen, úgy
változó súlyossággal.
A nyúlajak/farkastorok veleszületett fejlődési rendellenesség. Legenyhébb formájában csak
egyoldali nyúlajak, legsúlyosabb esetekben viszont kétoldali ajak- és szájpadhasadék
található. A szülők rendszerint nem nyúlajkasak, a rendellenességért felelős génekből küszöb
alatti (de ahhoz valószínűleg közeli) mennyiséggel rendelkeznek, amelyek fenotípusra
gyakorolt hatását az aktív normál gének túlsúlya megakadályozza.
A velőcsőzáródási rendellenességek súlyossága is változhat az anencephaliatól
(agykoponyahiány) a tüneteket nem okozó, 1-2 csigolyára terjedő rejtett spina bifidaig (spina
bifida = nyitott gerinc). A szülők több, különböző kromoszómákon elhelyezkedő hibás minor
génje a meiózis (számfelező sejtosztódás) során kombinálódhat úgy, hogy nagyobb hányad jut
az utódba, mint a szülői genotípusban meglévő hibás gének fele.
Multifaktoriális kóreredet esetén családfavizsgálatok igazolják a halmozódást, de a családfán
semmilyen szabályszerűséget nem figyelhetünk meg, ami összehasonlítható lenne a
monolókuszos öröklésmenetben megismertekkel. Elmondható azonban, hogy a beteg személy
(probandus) szülei, testvérei, ill. gyermekei között a vizsgált rendellenesség gyakoribb, mint
az átlagpopulációban. Minél súlyosabb a rendellenesség, annál nagyobb a genetikai kockázat,
tehát annál nagyobb az esélye annak, hogy a testvérekben vagy a gyermekekben
megismétlődik a betegség. Egy családon belül multifaktoriális kóreredet esetén a kockázat
mindig alacsonyabb, mint monogénes öröklődésben, de magasabb, mint az átlagpopulációban.

23
A két nemben eltérő küszöbértékkel magyarázható, hogy egyes betegségek gyakoribbak
nőkben, illetve lányokban (pl. veleszületett csípőficam, anencephalia, rheumatoid arthritis),
mások gyakoribbak férfiakban, illetve fiúkban (pl. dongaláb, fekélybetegségek). Szokták ezt
nem által befolyásolt öröklődési formának is nevezni, amelynek okai a két nem eltérő
anatómiai és élettani viszonyaiban kell keresni.
Jellemző statisztikai megfigyelés a multifaktoriális kóreredetű rendellenességek kapcsán az
ismétlődési kockázat és a családban már meglévő jelleghordozók számának összefüggése.
Nyúlajak esetén például kimutatták, hogy ha csak az egyik szülő, vagy egy gyermek mutatja a
rendellenességet egy családban, a születendő (következő) utód kockázata 4%. Ha azonban két
érintett van a családban, a születendő utód kockázata már 12.5%, azaz kb. háromszorosa az
előző értéknek. Minél több az érintettek száma az elsőfokú rokonok között, ez annál nagyobb
terheltségre utal, a kóros gének magasabb részaránya a családi génállományban
értelemszerűen növeli az ismétlődés kockázatát.
A multifaktoriális kóreredetre vonatkozó ismeretek jó része az ikerkutatásoknak köszönhető.
Mivel az egypetéjű ikrek genetikai szempontból azonosak, eltérő környezeti hatások esetén
tanulmányozható az öröklődés és a környezet részesedése a betegségek/rendellenességek
létrehozásában. Ha egy betegséget/jelleget csak a genotípus határoz meg, úgy az egypetéjű
ikrek egymással azonosak (konkordancia) lesznek, míg a kétpetéjűek között nagyobb
számban lesznek egymástól eltérő (diszkordáns) párok. Ha a kóros állapotot a születés után
döntően külső tényező idézi elő, akkor a konkordancia aránya, mindkét típusú ikerpár esetén
közel azonos lesz. Ezzel szemben, amennyiben a külső károsító tényező prenatálisan éri a
magzatokat, akkor diszkordancia szokott kialakulni, mivel általában az egyik magzat a
másikkal szemben elkerüli a károsodást.
A vizsgálatokat nagyban nehezíti, hogy az ikrek általában azonos környezetben nőnek fel, és
így a multifaktoriális kóreredet tanulmányozása szempontjából elsősorban olyan egypetéjű
ikrek konkordanciája nagy jelentőségű, akik születésüktől más környezetben nevelkedtek fel.
A gyakorlatban ritkán fordul elő 100%-os konkordancia vagy diszkordancia, de a tendencia
általában szembetűnő. Az egypetéjű ikrekben a konkordancia általában 6-95% között szokott
váltakozni. Minél magasabb, annál jelentősebb a genetikai részesedés, amelyet
heritabilitásnak (h) nevezünk. A heritabilitás tehát az öröklődés mértéke, amely 0-1 érték
között változhat. Minél nagyobb a h érték, annál nagyobb a genetikai tényezők szerepe.
Poligénesen öröklődnek a modern társadalom betegségei (ischaemiás szívbetegség egyes
formái, magas vérnyomás stb.) és a pszichiátriai kórképek jó része (pl. szkizofrénia,
depresszió, epilepszia, pszichózisok).

24
3.6.1 Heterogenitás (heterogénia)
A legtöbb emberi betegség vagy fejlődési rendellenesség kialakulása összetett, több lépcsőből
álló eseménysor eredménye. Ebben a sorban bármelyik láncszem hibája ugyanahhoz, vagy
nagyon hasonló fenotípushoz vezethet. Tehát egy adott tünet/jelleg eltérő gének hibája miatt
is kialakulhat. Ez az úgynevezett lókusz heterogenitás. Ennek legjellegzetesebb példái a
süketség, vakság és az értelmi fogyatékosság.
A heterogénia másik esete az ún. klinikai vagy allél heterogenitás, amikor ugyanannak a
génnek eltérő alléljei/mutációi eltérő fenotípust eredményeznek. Ilyen a Duschenne- és a
Becker-féle izomdisztrófia, ahol ugyanannak a génnek mutációi két eltérő súlyosságú és
kimenetelű izomsorvadást eredményeznek. Egy másik érdekes példa a tesztoszteron receptort
érintő mutációk esete, amikor a gén inaktivációja tesztikuláris feminizációt, azaz androgén
hormon érzéketlenséget okoz. Egy trinukleotid ismétlődése egy gerincvelői eredetű,
izomdegenerációs kórképet, a Kennedy-szindrómát hozza létre. Itt tehát még csak nem is
hasonlítanak a tünetek, illetve a fenotípus.
Annak eldöntése, hogy két gén, vagy ugyanannak a génnek az eltérő alléljai állnak-e a
háttérben, nagyon nehéz. Sokszor azonban az, hogy az ember párválasztása nem
véletlenszerű, azaz a „hasonló a hasonlóhoz” elv érvényesül, választ ad erre a kérdésre.
Például a süketek/süketnémák gyakran kötnek egymással házasságot, ilyenkor előfordulhat,
hogy két süket házasságából csak ép hallású utódok születnek: ilyenkor biztosan két
különböző lókusz hibája állt a szülők betegségének hátterében, mert
Aabb x aaBB => AaBb, és a kettős heterozigóta utódok fenotípusa biztosan normális. Ez a
komplementáció. Természetesen ez nem teljes értékű bizonyíték, mert ritkán interallélikus
komplementáció is előfordul, a1a1 x a2a2 => a1a2 vagyis komplex heterozigótaság esetében
ritkán az egyik hibás allél kivédi a másik hatását.
A heterogénia csakúgy, mint a genomiális imprinting tovább nehezítik a családfa analízist,
pontosabban a csládfa adatainak értelmezését.

3.6.2 Genomiális imprinting

Diploid szervezetekben az apai, illetve az anyai eredetű homológ kromoszómák bizonyos
régiói funkcionálisan eltérnek egymástól. Egyes génlókuszok apai, illetve anyai eredettől
függően eltérően szabályozottak, ezt a jelenséget nevezzük genomiális imprintingnek
(imprinting = bevésődés, valaminek a rögzülése, az etológiából kölcsönzött fogalom).
Az elmúlt évtízedben derült arra fény, hogy az apai illetve az anyai eredetű homológ
kromoszómák DNS-e eltérően metilált. A metiláció mértéke befolyásolja a gének átírásának

25
mértékét, azaz a transzkripciós aktivitást. Általában az apai DNS kevésbé metilált, ezért
aktívabb, mint az anyai, amely az erősebb metilációnak köszönhetően transzkripcionálisan
kevésbé aktív. Életünk folyamán a szüleinktől örökölt metilációs mintázat minden szomatikus
sejtünkben megmarad, de a csíravonalban (szaporítósejtekben) nem: a gametogenézis során az
eredeti mintázat kitörlődik, és a nemünkre jellemző – férfiban gyenge, nőben erős - metiláció
alakul ki. Ezzel a mechanizmussal a szervezet biztosítja a nemtől függő génregulációs
rendszer állandóságát. Korábban úgy hitték, hogy a genomiális imprinting univerzális, minden
gént érintő jelenség. Kiderült azonban, hogy csak néhány (emberben eddig 24) imprintált gén
van, de ezek mindegyike az egyedfejlődésben, különösen a beágyazódás körüli időszakban,
játszik fontos szerepet. Imprintált gének vannak a 11-es kromoszóma rövid karján (11p15), a
15-ös kromoszóma hosszú karján (15q11-13).
A Prader-Willi-szindróma például úgy alakul ki, ha a 15-ös kromoszóma q11-13 régiójának
mindkét kópiája anyai eredetű. Jellemző tünetek: kövérség, kis kezek és lábak, a külső nemi
szervek fejletlensége, enyhe értelmi fogyatékosság. Abban az esetben, ha ugyanez a
kromoszómaterület apai eredetű, teljesen eltérő, az Angelman-szindrómára jellemző tünetek
alakulnak ki: fejlődési visszamaradottság, kényszeres mozgás, nevetés, gyenge
beszédképesség.

3.6.3 Fenokópia
A környezeti hatások szintén megnehezítik a genetikai és a családfa analízist azzal, hogy
olyan fenotípus kialakulását segítik elő, ami nem, vagy nehezen különböztethető meg az egy
meghatározott genotípusra jellemző fenotípustól. Vagyis a környezet elfedi és „maszkírozza”
a gén hatását. Kétféle fenokópia lehetséges: kóros és normális.
Kóros fenotípus jön létre normális genotípus mellett, azaz egy öröklött betegségre jellemző
tünetek alakulnak ki akkor is, amikor maga a gén nem mutált, azaz a megfelelő allél nincs
jelen. A süketségnek például számos nem örökletes oka is lehet, pl. sérülések,
agyhártyagyulladás, az embrionális életben elszenvedett hipoxia, hipoglikémia és vírusos
fertőzések (rubeola és himlő). Ez utóbbiak a normális embrionális fejlődést megzavarva
fetopátiát hoznak létre, azaz egy olyan kóros fenokópiát, ami az örökletes süketség
fenotípusára emlékeztet.
A normális fenokópiája, vagyis amikor a kóros genotípus ellenére a fenotípus normális. Ilyen
a korszerű orvostudománynak, a megfelelő kezelésnek köszönhetően jöhet létre. Ekkor bár a
kezelés a betegség okát nem szünteti meg, vagyis nem korrigálja a genotípust, nem javítja ki a

26
mutációt, a tüneteket megszünteti, tehát a fenotípust korrigálja. Ilyennek tekinthető a
megfelelően kezelt cukorbetegség vagy magas vérnyomás betegség is.

3.7 Az extrakromoszomális átöröklés

Az ember valamennyi sejtjének citoplazmájában, nagy számban előforduló jellegzetes
sejtszervecskék, a mitokondriumok, amellett, hogy a sejtlégzésben és az energiatermelésben
létfontosságúak, saját DNS-sel is rendelkeznek. A mitokondriális DNS (mtDNS) szerkezete
és funkciója megegyezik a sejtmag DNS-ével, tehát öröklődési anyag. Az emberi
mitokondriális DNS mindössze 16569 nukleotidpár hosszúságú, körkörös molekula, amely
csak 37 gént tartalmaz, rendkívül kompakt elrendezésben, egymáshoz szinte hézagmentesen
illeszkedve. A 37 gén közül 13 kódol fehérjéket. A kódolt fehérjék az oxidációban és az
energiatermelésben szerepet játszó fehérjekomplexek alkotórészei. A mitokondriálisan kódolt
13 peptidlánc nem egészen 20%-át adja e komplexnek. Az apparátus többi része nukleárisan
kódolt, a citoplazmában szintetizálódik, tehát kivülről kerül a mitokondriumba.
A genetika általános törvényei csak részben vonatkoznak a mitokondriális DNS
információátadására. A mitokondriumok öröklésmenetében ugyanis a magi örökléstől eltérő
törvényszerűségek érvényesülnek. Legfontosabb különbségek a következők:
- A petesejtben több százezer mitokondrium van, a spermiumban viszont csak alig néhány
száz. Egy, részleteiben még ismeretlen mechanizmus során, még ez a néhány száz apai
eredetű mitokondrium is elpusztul. Ennek következtében a zigótában egyedül az anyától, a
petesejtből származó mitokondriumok maradnak meg. A mitokondriális géneket tehát
kizárólag az anyától kapja az utód. A mitokondriális gének által meghatározott tulajdonságok
tehát anyai (matroklin) úton öröklődnek.
- A mitokondriális DNS-ben nem történik rekombináció.
- A mitokondriális DNS mutációs rátája (gyakorisága) körülbelül egy nagyságrenddel
nagyobb, mint a kromoszómális DNS-é. Ennek több oka lehet: a DNS-t károsító oxidációs
termékek, szabad gyökök közvetlen közelsége, a védőfehérjék (hisztonok) hiánya, a
helyreállító (repair) mechanizmusok hiánya, illetve tökéletlensége.
- A kromoszomális DNS (genom) mint tudjuk, az ivarsejtekben egy, a testi sejtekben két
példányban található. Ezzel szemben egy átlagos sejtben több száz mitokondrium van,
mindegyikben 5-10 DNS-molekulával. A sejtenkénti példányszám tehát ezres nagyságrendű.
Ezért, ha a mitokondriális DNS replikációja során mutáció lép fel, ez nem jár semmiféle
közvetlen következménnyel, hiszen a sejtben levő több ezer ép DNS-molekula mellett csak
egy lesz mutáns. Hosszabb idő alatt azonban már felhalmozódhat a mutáns, jelentősen

27
megváltozhat a mutáns és normál DNS-molekulák aránya. Ezért beszélhetünk
heteroplazmiáról a mitokondriális genetikában, azaz arról, hogy egy sejtben vagy
szervezetben előfordulhatnak egymás mellett vad-típusú és mutáns, sőt különböző mutáns
DNS-ek. Ha a mutáció a petesejt érésének (oogenézis) korai szakaszában következett be,
akkor a mutáns kizárólagossá válhat a sejtben. Ilyen esetben a mutáció továbbadódik a sejt
minden utódsejtjének. Ilyenkor homoplazmiáról van szó.
- A mutációnak fenotípusos megnyilvánulása a heteroplazmia fokától függ. Az is változhat,
szervtől függően, hogy az adott mértékű heteroplazmia mennyiben okoz észlelhető
fenotipikus hatást. Nyilvánvaló, hogy a károsodásra legérzékenyebbek a legintenzívebben
energiafogyasztó sejtek (pl. látóideg, szívizom, stb.). Ezért mutációnként, illetve szervenként
és szövetenként más és más küszöbértéke lehet annak, hogy a mutáció káros hatása
megnyilvánul-e vagy sem.
- A kromoszomális DNS-molekulák lineárisak, a mitokondriális DNS-ek viszont körkörösek
(cirkulárisak).
A mitokondriális DNS vizsgálata többek közt orvosi szempontból nagyon jelentős. 1988-ban
mutatták ki, hogy a fiatalkori megvakulással járó Leber-féle optikai neuropátiát minden
bizonnyal mitokondriális DNS-mutáció okozza. Az óvatos fogalmazás azért indokolt, mert a
mitokondriális genetika sajátosságai miatt igen ritka kivételnek tekinthető a mutáció és
valamely betegség közötti egyértelmű összefüggés, tehát az, hogy hogy az adott kórkép
mögött mindig ott van ugyanaz a mutáció, illetve, hogy az adott mutáció mindig ugyanazon
betegségek megjelenésével jár. Egyes betegségek kimutatásában azonban lehet diagnosztikus
jelentősége a DNS-tesztnek, mint az említett Leber-féle optikai neuropátiát okozó mutáció
esetén, amely többnyire homoplazmiás, tehát bármely szövetmintából egyértelműen
kimutatható és jelenléte genetikai tanácsadásra felhasználható.
A ma egyértelműen mitokondriális DNS-eredetűnek tartott betegségek elég ritkák. Ezek közé
tartozik a Leber-féle optikai neuropátia is. Több, ezeknél jóval gyakoribb és fontosabb
betegség esetében bizonyos mitokondriális mutációknak az egészséges kontrollokhoz képest
magasabb arányát mutatták ki, de ezekben az esetekben az ok-okozati összefüggés vitatott.
Ilyen a cukorbaj (diabetes), a siketség egyes formái, egyes kardiomiopátiák
(szívizomelfajulás), az Alzheimer-kór vagy a Parkinson-kór.
Több kutató a mitokondriális mutációkfelhalmozódására vezeti vissza az öregedést. Az idő
kétféleképpen kedvezhet a károsodásnak: egyrészt a test öregedésével egyre több
mitokondriális mutáció halmozódik fel, másrészt hosszú idő elteltével bizonyos sejtekben
nagy lesz a mutáns mitokondriumok aránya, ami már befolyásolja a sejtek működését.

28
Bármelyik is történik, a változások végül a szövetek fokozatos leromlásához vezetnek, ami az
öregedés egyértelmű jele.
A mitokondriális DNS-mutációkra visszavezethető betegségek ugyanúgy nem gyógyíthatók
jelenleg, ahogy más örökletes betegségek sem. A géntechnológia nagy ígérete, a génterápia
azonban elvileg lehetőségeket kínál itt is az orvostudomány számára.
Az emberi mitokondriális DNS vizsgálatának azonban nem csak orvosi szempontból van
jelentősége. Mint tudjuk, a 37 gén hézagmentesen fedi le a mitokondriális DNS nagy részét.
Van azonban egy mintegy ezer nukleotid hosszúságú szakasz, amelyen nincsenek gének, és
amelyet variábilis régió néven szoktak emlegetni. Az ezen a szakaszon bekövetkező
mutációknak általában nincs fenotipikus következménye, tehát evolúciós szempontból
semlegesek. Mivel a mutációs ráta magasabb a magi DNS-énél, ezért ennek a régiónak a
szerkezete igen változékony. Két – egymással anyai ágon nem rokon – egyed között számos
ponton különbözik e szakasz nukleotidsorrendje. A mitokondriális DNS egészére
vonatkozóan elmondható, hogy két – nem rokon – egyed között legalább 70 helyen van
különbség, az emberiség legtávolabb álló egyedei között pedig akár 500 nukleotidban. Ezek
többsége a variábilis régióra koncentrálódik. Ennek a régiónak a nukleotidsorrendjét jelenlegi
technikák segítségével viszonylag könnyen meg lehet határozni. Emiatt, a történeti
antropológia, az emberi népességek leszármazásának, rokonságának, történeti keveredésének
kutatásában, de az igazságügyi orvostani vizsgálatokban is felbecsülhetetlen értékű eszköz a
mitokondriális DNS elemzése.

29
4. Általános citogenetika
A kromoszómák vizsgálatával a citogenetika, a citológia és genetika határterületén kialakult
tudomány foglalkozik. A kromoszómák a sejtmag kromatinállományából szerveződnek a
sejtosztódás során. Ennek megfelelően a kromoszómák a sejtciklusnak csak bizonyos
fázisaiban láthatók, amikor szerkezetük a legtömörebb. Ez a fázis, mint a későbbiekben látni
fogjuk, a metafázis. A kromoszómák jól megfigyelhetők fénymikroszkóp segítségével, az
egyes kromoszómák nagyságuk és alakjuk alapján jól elkülöníthetők egymástól. Így készül a
kariotípus. A kromoszómák fő alkotóeleme a dezoxiribonukleinsav (DNS), amely az örökletes
információt hordozza, és a kromatinállományban fehérjékkel – főleg hisztonokkal – alkot
komplexet. Úgy is mondható, hogy egy kromoszóma valójában egy DNS-molekula. Minden
fajnak meghatározott számú kromoszómája van. Az ember 46 kromoszómával rendelkezik.
Közülük 44 testi kromoszóma (autoszóma) és 2 nemi kromoszóma (gonoszóma).
Egy adott egyénre jellemző kromoszómakészletet kariotípusnak, egy sejt lefényképezett, majd
csökkenő nagyság szerint rendezett és kirakott kromoszómáit kariogramnak nevezzük. A
kariotipus legalább 20-30 kariogram értékeléséből áll össze (kariotipizálás).
Az ember kromoszómái hagyományosan a perifériás vér limfocitatenyészeteiben, de
bármilyen természetes módon osztódó (pl. csontvelő, chorionboholy sejtjei) vagy in vitro
(laboratóriumi körülmények között) tenyésztett (pl. bőr-fibroblasztok, magzatvízsejt-
fibroblasztok) sejtben vizsgálhatók.

4.1 A kromoszómák szerkezete és funkciója

A kromoszómák, olyan fénymikroszkópban vizsgálható képletek (eredeti jelentése a szónak:
festődő test), melyeket először növények, majd később állatok osztódó sejtjeiban figyeltek
meg. Míg a durva szerkezet (normális és abnormális egyaránt) egyszerű fénymikroszkópos
módszerekkel vizsgálható, addig a működés és a finom szerkezet analíziséhez, biokémiai és
molekuláris biológiai eljárások szükségesek.
A különböző élőlények kromoszómaszáma és azok DNS tartalma eltér, de még egy élőlényen
belül is, a sejttípustól függően, lehetnek eltérések a kromoszómaszámban. Az ivarsejtek
(szaporítósejtek) haploidok, azaz minden kromoszómából csak egy példányt tartalmaznak,
míg a testi = szomatikus sejtek kromoszómaszáma ennek kétszerese, azaz diploidok. Tehát a
szomatikus sejtek minden kromoszómából két példányt tartalmaznak.
Az ember testi sejtjeiben a 46 kromoszóma 6x109 bázispárnyi DNS-e közel 2 méter hosszú!
Ugyanakkor egy 6 μm átmétőjű sejtmagba belefér! Még egy meghökkentő számadat: az

30
emberi test összes DNS-ének hossza 50x150x106 km, vagyis 50-szerese a Nap-Föld
távolságnak!
Ahhoz, hogy a kromoszómákat és funkciójukat jobban megismerjük, a különböző
kromoszómákat meg kell tudnunk különböztetni egymástól. Először is a kromoszómák mérete
igen eltérő. A szervezetek szintjén a különbség akár a 100-szoros értéket is meghaladhatja, a
fajon belül egyes kromoszómák akár tízszer nagyobbak is lehetnek másoknál. Egy faj
kariotípusának meghatározásakor felvételt készítenek az egyed egy sejtjének
kromoszómáiról, majd a kromoszómákat méretük és alakjuk szerint rendszerezik, és a
legnagyobbtól, a legkisebbig megszámozzák.
A kromoszómák különbözhetnek a centromeron helyzete szerint. A centromeron az a hely a
kromoszómán, ahová a sejtosztódás során az osztódási orsó rostjai tapadnak. Befűződési
pontként is említik, mert területén a kromoszóma összenyomódottnak látszik. Ha a
centromeron a középponthoz közel található, akkor a kromoszóma metacentrikus, ha a vége
felé tolódik, akrocentrikus vagy szubmetacentrikus, és ha a végénél helyezkedik el, akkor
telocentrikus (4. ábra).

4. ábra. A metacentrikus, akrocentrikus és telocentrikus kromoszómák vázlatos ábrázolása.

A centromeron két karra osztja a kromoszómát. Az akrocentrikus kromoszómának például

egy rövid és egy hosszú karja van, a metacentrikus karjai pedig egyenlő hosszúságúak. Az
ember kromoszómái között vannak metacentrikusak és akrocentrikusak, de nincsenek
telocentrikusak
A centromeronon kívül bizonyos kromoszómákon lehet egy másodlagos befűződés is. Ha ez a
kromoszóma végéhez közel található, akkor szatellit kialakulását eredményezi. A
kromoszómavég, a teloméra, ami a kromoszóma egyéb részeitől rendszerint különböző DNS-
szekvenciákat tartalmaz.

31
A kromoszómák speciálisan festődő régiók alapján, különféle vegyszerek segítségével
azonosíthatók. A „kromoszóma” szó jelentése valójában „színes testecske”. Az egyes
kromoszómarészek azonosítására többféle festési eljárás is elterjedt. Festődés után a
kromoszómákon kromoszómális sávok jelennek meg. A sötétebb sávok általában a
centromeron közelében vagy a teloméráknál találhatók, más régiók viszont nem festődnek
olyan intenzíven. A sötéten festődő heterokromatikus részek (vagy heterokromatin) és a
gyengén festődő eukomatikus részek (vagy eukromatin) általában egy faj egyedeinél és
különböző sejtjeinél állandók, ezért alkalmasak az egyes kromoszómák azonosítására.
Az eukromatikus részek igen gyakran egy rendszeres összehúzódás-kiterjedés cikluson
mennek át. A heterokromatinnak két típusa van: a konstitutív heterokromatin és a fakultatív
heterokromatin. A konstitutív heterokromatin a genom és a sejt állandó része, és nem alakul
át eukromatinná. A fakultatív heterokromatin eukromatinból áll, amely a fejlődés bizonyos
fázisaiban felveszi a heterokromatin festődési és tömörödési jellemzőit. Bizonyított tény,
hogy a konstitutív heterokromatin genetikailag inaktív, a gének legnagyobb részét az
eukromatin tartalmazza.
Meg kell jegyezni, hogy a G, Q, és R sávok (Giemsa, quinacrin és reverz sávok), azok a
kromoszomális sávok, amelyek a különböző kémiai eljárások alakmzása után figyelhetők meg
a kromoszómákon. Minden kromoszómapárra jellegzetes a sávok mintázata, amely szintén
fajra specifikus bélyeg.
Amint arról már szó volt, az ember szomatikus sejtje 46 kromoszómát (23 kromoszómapárt)
tartalmaz. A 46 kromoszóma közül tehát 44 autoszóma, 2 nemi kromoszóma. Az
autoszómákat 1-től 22-ig számozzuk (az 1-es a legnagyobb, a 22-es a legkisebb
kromoszóma), a nemi kromoszómákat betűkkel jelöljük (férfiakban XY, nőkben XX). A
homológ autoszómapárok tagjainak egyike és egy X-kromoszóma anyai, a másik 22
autoszóma apai eredetű. Ugyancsak apai eredetű a másik X-kromoszóma nőkben, és az Y-
kromoszóma férfiakban. Férfi az Y-kromoszómát kizárólag apjától, az X-kromoszómát pedig
csak anyjától kaphatja.
Az emberben a sejtmag DNS-e a genetikai anyag 99%-át alkotja, és a különböző becslések
szerint hozzávetőlegesen 30000 gént tartalmaz. Ez, mint láttuk a 22 féle autoszóma, és a
kétféle nemi kromoszóma között oszlik meg. Az átlagos kromoszóma 130 Mb DNS-t
tartalmaz. A speciális citogenetikai festési eljárásokkal láthatóvá tett sávok, nemcsak
bázisösszetételükben és a kromatin szerveződési módjában különböznek, hanem az egyes
sávok géntartalmában is.

32
A géndenzitás nemcsak az egyes kromoszómák között változik, pl. a 19-es és a 22-es
kromoszómák génsűrűsége igen nagy, míg a 4-es és a 18-as kromoszómák génben szegények,
hanem az egyes kromoszóma területek és a sötét, illetve a világos sávok között is eltérhet. A
teloméra alatti, úgynevezett szubtelomerikus régiók génben gazdagok, a centroméra, azaz az
elsődleges befűződés és az Y-kromoszóma hosszú karjának jelentős része gyakorlatilag
génmentes. A heterokromatin és az 1-es, a 9-es, a 16-os kromoszómákon található
másodlagos befűződés (konstrikció) főleg nemkódoló, repetitív DNS-t tartalmaz.
A sötét sávok génben szegények, pl. az Xp21 sáv csak egyetlen óriási 2,4 Mb hosszú gént, a
citoszkeletális betegségek kialakulásával összefüggésbe hozható disztrofin génjét hordozza.
Ezzel szemben, pl. a 6p21.3 világos sáv, ahol az MHC I génkomplex van, közel 200 gént (170
már azonosított) tartalmaz.
Embernél (és más fajoknál is) a kromoszómák méretét, a centromeron helyzetét és a sávozási
mintázatot használják a kromoszómák azonosítására. A kromoszómák csökkenő nagyság és
alak szerinti sematikus ábrázolása az idiogram.

5. ábra. Az emberi kariotípus.

Humángenetikai vizsgálatokban először 1-től 22-ig, méretük szerint megszámozzák az

autoszómákat, majd külön azonosítják az X- és Y-kromoszómákat (5. ábra). Ezután a
kromoszómák rövid karját p-vel, hosszú karját q-val jelölik. Az egyes kromoszómák rövid és
hosszú karját a sávmintázat alapján a centromerontól kiindulva arab számokkal jelölt régiókra
osztják. Az egyes sávok számozása a régión belül a cetromeron felől kezdődik. A régiók
közötti határjelző sáv mindig a következő régió 1-es sávja. Egy adott sáv leírásának menete a

33
következő. Az első szimbólum a kromoszóma számjegye, a második a kart jelölő p vagy q
betű, a harmadik a régió számjegye, és a negyedik a sáv régión belüli számjegye. Így pl. a
9q3.4 jelenti, a 9. kromoszóma hosszú karjának 3. régiójában, a 4. sávot. Ez az AB0-
vércsoportrendszer génjének helye.
A kromoszómák funkciója tehát: A DNS „csomagolása és transzportképessé tétele”. Vagyis a
replikáció után a megkettőződött DNS-tartalom kromoszóma alakba pakolásával könnyebben
érhető el az örökítő anyag utódsejtek közötti 1: 1 arányú megoszlása a mitózis, illetve meiózis
folyamán. Ezzel az örökítő anyag mennyiségének egy egyed sejtjein belüli, és
generációnkénti állandósága is biztosított.
Hogyan csomagolódik a DNS kromoszómákká? A lineáris eukarióta kromoszóma
szerveződésében a kiindulópont az elemi kromatinszál létrejötte. A 10 nm-es nukleoszomális
fonal tovább spiralizálódva alkotja a 30 nm átmérőjű elemi kromatin fibrillumot, amelynek
lazábban feltekeredett, transzkripcionálisan aktív régióit, mint már volt róla szó,
eukromatinnak, szorosabban pakolt, inaktív részeit pedig heterokromatinnak nevezzük. Ez a
szuperspirál, az úgynevezett szolenoid aztán az osztódások profázisában tovább hurkolódik. A
hurkok néhány száz bázisnyoi A-T gazdag szekvenciákkal (SAR= scaffold attachment region)
egy fehérje vázhoz (scaffold) tapadnak. Ez a kromoszómák vázát alkotó képlet, a scaffold
főleg topoizomeráz II enzimet tartalmaz, amelynek döntő szerepe van a DNS replikáció során
a DNS összecsavarodásának megelőzésében, és a replikáció számára hozzáférhetővé
tételében. Az ily módon létrejött struktúra további feltekeredésével alakul ki a végleges
kromoszóma szerkezet (6. ábra).

34
 6. ábra. A DNS-szál kromoszómává tömörülésének különböző fázisai

A kromoszómákat megfelelő, a fehérjevázat fellazító, illetve megbontó előkezelések után

megfestve sajátos, az adott kromoszómára jellemző megoszlású csíkoltságot láthatunk. A
sávfestések bevezetése után nyilvánvaló lett, hogy még az egészséges emberek bizonyos
kromoszómái között is találhatók kisebb – a fenotípust nem befolyásoló – hosszbeli eltérések.
Ezek az úgynevezett kromoszóma polimorfizmusok, amelyek elsősorban a centromeron körüli
repetitív szekvenciák, illetve más heterokromatikus részek mennyiségi eltérései, ilyen például
az 1-es, a 9-es, a 16-os és az Y-kromoszóma polimorfizmusa.
A kromoszómák integritásának megőrzéséhez, normális működéséhez 3 speciális szakaszra
van szükség, ezek: a teloméra, a centromeron és a replikációs origó.
1. A telomérák biztosítják a kromoszóma végein lévő DNS teljes replikálódását, a
kromoszómák szerkezetének integritását és stabilitását, valamint szerepük lehet a sejtmag
háromdimenziós szerkezetének kialakításában és esetleg a kromoszómák meiótikus párba
állításában. Ismert a szerkezeti kromoszóma rendellenességek létrejöttében játszott szerepük
is.
2. A centromeron a kromoszómák elsődleges befűződésének (konstrikció), a
testvérkromatidák kapcsolódásának helye, melynek poziciója, amint azt már láttuk, az adott
kromoszómára jellemző, szigorúan megszabott. Környékén sok ismétlődő, G-C gazdag
szekvencia van, maga a centromeron pedig a legkésőbben replikálódó DNS-t tartalmazza.
Jelentősége a testvérkromatidák, illetve a kromoszómák anafázisos szegregációjában van. Ide

35
kapcsolódik a kinetochor és azon keresztül a kinetochor mikrotubulusok. Ez utóbbiak
biztosítják a kromoszóma osztódási orsón való elmozdulását. Emiatt van az, hogy a
centromeron nélküli kromoszóma darabok (acentrikus fragmentumok) nem jutnak el a sejt
megfelelő pólusaira, hanem elvesznek az egymást követő osztódások során.
3. A replikációs origó az a terület, amely közvetlenül a DNS megkettőződés kezdőpontja előtt
van, és ahova a replikáció megkezdéséért (iniciálásáért) felelős, máshol kódolt fehérjék
kapcsolódhatnak. A magasabb rendű eukariótákban, így emberben is a DNS szintézis több
ponton indul, hiszen a DNS nagyon hosszú, így replikációs origóból is több van.
Az emberi kromoszómákat (úgy, mint a legtöbb növény és állat kromoszómáit is) az
osztódások metafázisában lehet legjobban vizsgálni.

4.2 Mitózis és meiózis

4.2.1 Mitózis
A szomatikus sejtek osztódását, melynek során két egyenértékű utódsejt jön létre, mitózisnak,
vagy számtartó sejtosztódásnak nevezzük. Ez minden embrionális szövetben végbemegy, és
kisebb mértékben, bizonyos szövetféleségekre (pl. csontvelőre) a későbbiekben is jellemző.
Tenyésztett emberi sejtekben, pl. 24 óránként történik, és 20-60 percet vesz igénybe. A
mitózis rendszerint csak egy rövid szakasza a teljes sejtciklusnak. A sejtciklus egyes
szakaszainak időtartama nagyon változó, fajra, sejtípusra jellemző érték, emellett függ a
hőmérséklettől és más környezeti tényezőktől is.
A sejtciklus két osztódás közötti szakasza az interfázis. Eközben a sejtmag viszonylag
homológnak tűnik, a kromoszómák jól ismert szerkezete nem körvonalazódik. Az interfázis
alatt általában élénk az anyagcsere, ekkor történik meg a DNS-szintézis a szemikonzervatív
replikáció segítségével, minek eredményeként a DNS mennyisége megkétszereződik. Néhány
differenciálódott sejttípus, mint egyes idegsejtek, megrekednek az interfázisban, és nem
osztódnak többé. Az osztódás befejeződése után az első nyugalmi szakasz, az ún. G1 (gap)
fázis következik, amelyben a sejt tömege és térfogata nő, élénk az anyagcsere. A G1 szakaszt
az S fázis, a DNS-szintézis szakasza követi. Az S fázis után a második nyugalmi fázis, a G2
következik, és ezt zárja a mitótikus sejtosztódás. A szervezet növekedése, fejlődése folyamán
a sejtciklus sokszor ismétlődik, és kialakul a sejtek milliárdjaiból álló egyed.
Szemikonzervatív replikáció
A DNS-replikáció Watson-Crick modellje alapján feltételezhető, hogy az új DNS-szálak
a bázispárosodás szabályait követik, azaz A-T és G-C bázispárok alakulnak ki. A modell

36
azt is feltételezte, hogy a két szülői szál elválik egymástól, és mindkettő mintaként
szolgál egy-egy új szál szintéziséhez. Ez a megkettőződés az ún. szemikonzervatív
replikáció, azért nevezik így, mert az utódmolekulák egyik szála régi, a másik pedig új.
Vagyis mindegyik utódmolekulában megőrződik egy-egy szülői szál.
A megkettőződésnek más módja is elképzelhető, de a kísérleti eredmények a
szemikonzervatív modellt látszanak igazolni.

Mire tehát elkezdene osztódni, azaz elkezdődne a mitózis, a sejt dupla DNS-állománnyal
rendelkezik.
Az osztódás egyes szakaszai folyamatosan mennek át egymásba, és mindegyiknek
megvannak a jellegzetességei, főként a kromoszómákszerkezetének változásai alapján. A
mitotikus osztódás mechanizmusának megértéséhez tanulmányozzuk a 7. ábrát is.

7. ábra. A mitózis vázlatos ábrázolása.

Profázis: A mitózis kezdetekor (az interfázis G2 szakaszának végétől) a kromoszómák
feltekerednek, kondenzálódnak, így fénymikroszkóppal is láthatóvá láthatóvá válnak. A
kromoszómák ekkorra már megkettőződtek, és két testvérkromatidából állnak, amelyek a
centromeronnál kapcsolódnak egymáshoz (7.-a ábra). A kromatidák azonos szerkezetűek, a

37
sejtciklus S szakaszában a DNS-replikáció eredményeként jönnek létre. A testvérkromatidák a
centromeronnál összekapcsolódnak, kétkromatidás kromoszómát alkotnak.
A profázis során a sejtmagvacska (nucleolus) rendszerint eltűnik, és a mag membránja kezd
lebomlani (7.-b ábra). A centriolumok, a sejtosztódás szervezésében fontos sejtalkotók
elválnak egymástól, a sejt két ellentétes pólusára vándorolnak. Kialakul körülöttük az
osztódási orsó, amelynek orsófonalai a sejt pólusaihoz kapcsolódnak. Az osztódási orsónak
alapvető szerepe van a kromoszómák mozgatásában, szétválásában.
Metafázis: A metafázisban a sejtmag membránja teljesen eltűnik, szabadon hagyva a
kromoszómákat a citoplazmában (7.-c ábra). Az osztódási orsó fonalai, a mikrotubulusok a
kromoszómák centromeronjaihoz kapcsolódnak, és hatásukra a kromoszómák fokozatosan a
sejt középvonalába, az egyenlítői síkba (metafázis-sík) vándorolnak. A kromoszómák
szerkezete általában ebben a szakaszban a legtömöttebb, így a legalkalmasabb a kariotípus
készítéséhez. Mivel a testvérkromatidák a centromeronoknál összekapcsolódnak, ezért a
metafázisos kromoszómák – attól függően, hogy metacentrikusak, vagy telocentrikusak – X
vagy Y alakú képletek. Az akrocentrikus kromoszómák a kettő közötti átmeneti formát
muataják.
Anafázis: Az anafázis majdnem mindig a legrövidebb szakasza a mitózisnak, és a
centromeronok szétválásával kezdődik. Ennek eredményeként a testvérkromatidák szétválnak
egymástól két, egykromatidás leánykromoszómára. A folyamat lényege, hogy az osztódási
orsó fonalai összehúzódnak, és a leánykromoszómákat centromeronjuknál a sejt két ellentétes
pólusa felé mozgatják (7.-d,e ábra). Ebben a szakaszban a kromoszómák – attól függően,
hogy metacentrikus, akrocentrikus vagy telocentrikus szerkezetűek – V, J vagy I alakúak.
Telofázis: A telofázis a mitózis utolsó szakasza. A leánykromoszómák két csoportja az
ellentétes pólusokra ér, ahol elkezdődik kitekeredésük, szerkezetük fellazul. Megkezdődik a
sejtmaghártya kialakulása a kromoszómák körül, majd megjelenik a sejtmagvacska is. A
sejtosztódás a sejtplazma kettéválásával ér véget (citokinézis). A két leánykromoszóma-
készlet és a citoplazma is megfeleződik a két utódsejt között, a leánysejtek kromoszómaszáma
megegyezik a kiindulási sejtével.

4.2.2 Meiózis
A meiózis az ivarosan szaporodó szervezeteknél lehetővé teszi a kromoszómaszám
megőrzését. Ha a kromoszómaszám nem feleződne meg megtermékenyítés előtt, akkor az
ivaros szaporodás során mindig megkétszereződne. Emellett, a meiózis biztosítja, hogy az

38
anyai és az apai eredetű homológ kromoszómák véletlenszerűen kombinálódjanak az
ivarsejtekben. Végül, a homológ kromoszómák közötti crossing over a meiózis I.
főszakaszában lehetővé teszi a genetikai információ kicserélődését az apai és az anyai eredetű
kromoszómák között, ezzel különböző gének új allélkombinációit hozza létre.
A meiózis két osztódási szakaszból áll (I. és II. főszakasz), és a szülői kromoszómaszám
felével rendelkező sejteket hoz létre. Az I. főszakasz számfelező, mivel ebben a folyamatban
feleződik meg a kromoszómaszám a homológ párok szétválássával, úgy, hogy közben a
kromoszómák testvérkromatidái együtt maradnak. A II. főszakasz hasonló a mitózishoz,
lényege, hogy a kromoszómák testvérkromatidái a centromeronnál elválnak, így a
kromoszómaszám változatlan marad (8. ábra).

39
 8. ábra. A meiózis vázlatos ábrázolása.

Meiózis I. főszakasz
Mindkét főszakasz a kromoszómák elhelyezkedése és egyéb sajátosságok alapján, négy
fázisra osztható. Az I. főszakaszt megelőző interfázisos periódus a mitóziséhoz hasonló (G1,
S, G2), az S szakaszban a DNS-tartalom megkettőződik.
I. profázis:

40
A meiózis legösszetettebb része. Öt szakaszra bontható. Az első a leptotén (vékony fonalas), a
fénymikroszkópban hosszú fonalként megjelenő kromoszómákkal jellemezhető (8-a ábra).
Sok hasonlóságot mutat a mitótikus profázis kezdetével.
A következő szakaszban a zigoténben a homológ kromoszómák párosával egymás mellé
rendeződnek (8.-b ábra), azonos géneket tartalmazó szakaszaik egymáshoz simulnak. Az
egymáshoz oldalirányban csatlakozó homológ párok, szinapszist alkotnak. Ez az egyik
alapvető különbség a mitózis és meiózis között. A két homológ kromoszóma párosodásával
négykromatidás bivalensek alakulnak ki.
Az I. profázis harmadik szaksza a pachitén (vastag fonalas), amelyben a bivalensek
rövidülnek, vastagodnak, szinapszisuk teljessé válik (8.-c ábra). Ekkor cserélődhetnek ki a
homológ kromoszómák egyes szakaszai (rekombináció) az átkereszteződések (crossing over)
révén.
A negyedik szakasz a diplotén (kétfonalas), amelyben a homológok a centromeront körülvevő
régióban kezdenek elválni egymástól (8.-d ábra). A testvérkromatidák azonban együtt
maradnak a centromeron régióban. A homológ kromoszómáknak általában több, kiazmának
nevezett részük van, ahol még szorosan kapcsolódnak vagy érintkeznek egymással a párok.
Kromoszómakarokként általában legalább egy kiazma található, de a hosszú kromoszómákon
akár több is lehet.
Az I. profázis utolsó szakasza a diakinézis, amely a kromoszómák megrövidülésével és a
kiazmák terminalizációjával jellemezhető, vagyis a kiazmák a kromoszómavégek felé
mozdulnak el (8.-e ábra).
Az I. profázis végére a sejtmaghártya eltűnik. Ugyanezt láttuk a mitózis esetében is.
I. metafázis:
Ebben a fázisban a kromoszómák homológ párok formájában rendeződnek az egyenlítői
síkban (8.-f ábra) és az orsófonalakhoz kapcsolódnak. A bivalensek úgy rendeződnek, hogy a
centromeronok a metafázisos sík két oldalán, a kiazmák pedig a sík mentén helyezkednek el.
Az I. metafázis abban különbözik a mitótikus metafázistól, hogy az utóbbinál a homológ
kromoszómák nem kapcsolódnak bivalensekké.

I. anafázis:
Az I. anafázisban a bivalensek homológ kromoszómapárjainak két testvér-centromeronja
eltávolódik egymástól (8.-g ábra), a homológ pár egyik tagja a sejt egyik, másik tagja a sejt
másik pólusa felé mozdul el. A homológok elmozdulásával a kiazmák a kromoszómák

41
végeire kerülnek. A mitótikus anafázissal ellentétben az I. anafázisban a testvérkromatidák
együtt maradnak.
I. telofázis:
Citológiai részleteit tekintve igen változatos, különösen a növényeknél.
Meiózis II. főszakasz
A két főszakasz között általában csak egy rövid interfázis van, az ún. interkinézis. Ilyenkor
nincs DNS-szintézis, mindegyik sejt a haploid kromoszómakészletet (n) tartalmazza, de
mindegyik kromoszóma két testvérkromatidából áll. A következő szakasz, a II. profázis
gyors, általában a mitotikus profázishoz hasonló. A II. metafázisban (8.-i ábra) a
centromeronok az orsófonalakhoz kapcsolódnak, a kromoszómák az egyenlítői síkba
rendeződnek. A II. anafázis kezdetén (8.-j ábra), a mitózis anafázisához hasonlóan, a
centromeronok elválnak egymástól, majd a leánykromoszómák a sejt ellentétes pólusaihoz
vándorolnak. Mindegyik póluson n számú kromoszóma lesz, és mindegyikük egy
kromatidából épül fel. A II. telofázisban kialakul a maghártya, az utódsejtek pedig elválnak
egymástól.

4.3. Spermatogenézis és oogenézis

A sejtmagban lejátszódó események sorrendje a meiózis folyamán hasonló a hím és a női
gaméták termelődése során, a citoplazmában lezajló folyamatok azonban eltérőek (9. ábra).

42
 9. ábra. Az ivarsejtképződés vázlata.

A hím gaméták termelődése, a spermiogenézis, a herékben megy végbe. A folyamat egy

differenciálatlan diploid sejt, a spermatogonium növekedésével indul, amely ezután
elsődleges spermatocitává fejlődik. Ez a sejt megy át az első meiótikus osztódáson (redukciós
osztódás), és ezután két haploid, ún. másodlagos spermatocita alakul ki. A II. főszakaszban a
sejtekből 2-2 haploid spermatida alakul ki. A differenciálódás utolsó lépése során a
spermatidákból a hosszú ostorral rendelkező spermiumok alakulnak ki.
Az oogenézis a női gaméták képződése, ami a petefészkekben megy végbe. A kiinduló sejt, az
oogónium szintén diploid. A citoplazma azonban csak az egyik utódsejt, az egyik ún.
másodlagos oocita köré koncentrálódik, a másik sejt és annak származékai (az elsődleges és
másodlagos poláris testek) csak kis mennyiségű citoplazmát kapnak. A poláris testek a pete

43
felszínén maradnak, és végül dezintegrálódnak. Az oogenézis során így csak egy érett haploid
petesejt termelődik, míg spermatogenéziskor négy érett spermium keletkezik. A citoplazma
egyetlen sejtbe koncentrálódik, ez biztosítja a tápanyagot a megtermékenyítés után fejlődő
embriónak.
A spermatogenézis az embernél (és azoknál az állatoknál, amelyek egész év folyamán
szaporodnak) folyamatos. A petetermelés intenzitása viszont általában jóval alacsonyabb:
nőknél mindössze ötszáz érik meg. A lánygyermekek petefészkében már születés előtt
kialakulnak az elsődleges oociták, és a pubertásig ebben az állapotban maradnak. A serdülés
után havonta egy-egy érik közülük petesejtté, és kerül ki a petefészekből az ovuláció során.
Egy ivarosan szaporodó szervezet növekedésének és szaporodásának sémáját a 10. ábra
mutatja be.

10. ábra. Egy ivarosan szaporodó szervezet növekedésének és szaporodásának vázlata.

5. A DNS és a gének

44
A génjeink szabályozzák, módosítják, ellenőrzik és elősegítik szervezetünk felépítését és
működését. Az, hogy egy személy magas, vagy alacsony termetű, kövér vagy sovány, világos
vagy sötét bőrű, milyen jellegzetes arcvonásai vannak, allergiás-e, vagy szenved-e valamilyen
öröklődő betegségben, a génjeitől függ. A gének nagymértékben meghatározzák a szervezet
sajátosságait, a különféle betegségekkel szembeni fogékonyságot vagy ellenállást.
A 46 emberi kromoszóma sok gént tartalmaz, becslések szerint számuk 30000 körül van. Egy
gén nyilvánvalóan túl kicsi ahhoz, hogy szabad szemmel látható legyen. Kémiai úton
vonhatók ki a sejtekből, ragadós, viszkózus anyagként. A gének ezen viszkózus tömege a
DNS, amely nagyon hosszú és vékony szálakból áll. A kromoszómán belül bonyolult
szerkezetben tartalmazza géneket. A nagyon hosszú DNS-molekula két, egymás körül az
óramutató járásával megegyező irányban csavarodó, kettős spirált alkotó szálból áll. Az
elektronmikroszkópos képen a kromoszómák szerteágazó szálacskahalmaznak látszodtak,
alaposabban szemügyre véve őket, telefonzsinorhoz hasonló spirális fonalképződményeknek
tűntek. Az elektronmikroszkópos, biokémiai és izotópos módszerek kombinálásával azonban
tovább lehetett lépni. Eszerint a kromoszómát alkotó szálacskák speciális fehérjékből (ún.
hisztonokból) álló gömbre tekerednek fel, amely gömbök gyöngyszerűen kötődnek
egymáshoz. Tulajdonképpen az így feltekeredett és legvégső elemeire bomló szálacskán belül
található a dezoxiribonukleinsav, rövidítve DNS. A DNS-molekula a genetikai információ
hordozója, vagyis az örökletes anyag.
A DNS működésének megértése a természettudományok egyik legnagyobb teljesítménye. A
DNS szerkezetét 1953-ban, amint tudjuk, James D. Watson és F. Crick fejtette meg. A DNS-
molekula meghatározó eleme négy bázis: az adenin (A), a citozin (C), a guanin (G) és a timin
(T). Az adenin mindig timinnel, a citozin mindig guaninnal képez párt a DNS kettős
spiráljában (1. ábra).

45
 1. ábra. A DNS szerkezete

A sejtosztódás mindig e kettős spirál szétválasztásával kezdődik, majd az elkülönült szálak

létrehozzák a maguk tükörképét, vagyis helyreállítják az eredeti DNS kettős spirált. Így az
adott DNS és az ennek megfelelő sejt mindig saját mását hozza létre.
Minden egyes DNS-szál nitrogént, cukrot és foszfátot tartalmazó molekulák hosszú láncából
áll, amely körül kalcium, magnézium és bizonyos fehérjék, köztük a hisztonok helyezkednek
el. Több mint 100 különféle hisztont ismerünk, amelyek a génműködést befolyásolják. Ezeket
a cukrot (pentózt), foszfátot és nitrogént tartalmazó molekulákat nukleotidoknak nevezzük.
Mindezek együtt alkotják a nukleinsavakat, amelyeknek két típusát ismerjük: az egyik
cukorként ribózt tartalmaz, ezért ribonukleinsav (RNS) a neve, a másikban ribóz helyett
dezoxiribóz alkotja a cukorkomponenst, ezért dezoxiribonukleinsav (DNS) a neve. Az összes
kromoszóma és ezzel együtt a DNS a magnak az alkotórésze, amit a maghártya vesz körül. A
magot körülvevő anyag, a citoplazma tartalmazza az RNS több típusát.
A DNS felépítése csigalépcsőhöz vagy csigavonalban feltekeredett létrához hasonlít. A két
oldalsó hosszabb szálát lépcsőfokra vagy a létra fokaira emlékeztető rövidebb szálak kötik

46
össze, amelyek bázisokból állnak. Mindez nagyon jól megfigyelhető az 1. ábrán. Valójában e
bázisok sorrendje rejti magában a genetikai információt.
Három egymást követő bázis, az ún. triplet (hármas), tehát pl. a CTG jelent egy olyan
funkcionális egységet, amely meghatározza egy aminosav beépülését a fehérjemolekulába. A
fehérjék elsődleges szerkezete pedig az aminosavak sorrendjének a függvénye. Tehát, mint
már volt róla szó, a DNS bázisait lényegében úgy is felfoghatjuk, mint a nyelvben a betűket, a
tripletet pedig, mint a btűkből összeálló szavakat. És ezek hárombetűs szavak értelmes
„üzenetet” közvetítenek, hiszen HOL DNS VAN, OTT LÉT VAN. A nagy különbség az
öröklődés és az emberiség nyelve között, hogy a genetikában elég négy betű, míg például a
magyar nyelv negyvennél is többet igényel. Továbbá a genetikában a szavak mindig három
betűből állnak, ezzel szemben fajunk különböző nyelveiben a szavak hosszúsága nagy
változatosságot mutat. A genetikai nyelvezet valamilyen okból bekövetkező megváltozása
(mutációja) teremti meg ugyanakkor az egyedek genetikai különbözőségét, az ún.
változatosságot, amely az evolúció alapja.
A DNS-molekulán belül találhatók meg az öröklődés funkcionális egységei, az ún. gének. A
gén a DNS-molekulának olyan szakaszát jelenti, amely meghatározza egy fehérjemolekula
elsődleges szerkezetét, aminosavsorrendjét. Régóta tudott, hogy az élőlények legjellemzőbb
építőanyagának, specifikumának a fehérjék tekinthetők. Egész szervezetünket, a kötöszövettől
az izomzaton át a csontokig, végső soron az ún. struktúrfehérjék alkotják. Ezen túlmenően,
minden életműködésünk az enzimekre vezethető vissza, az enzimek pedig ugyancsak
fehérjékből állnak. Végül szervezetünket a külső betolakodókkal szemben az immunfehérjék
védik meg. A fehérjék funkciója szerkezetük épségéhez kötött, azt pedig a DNS-molekula
génjei határozzák meg.
Az ember DNS-molekulája két méter hosszú, és ezen belül hozzávetőleg csak 30000 génünk
lehet, ugyanis a DNS-molekula mintegy 95%-a (egyes adatok szerint még nagyobb hányada)
nem működik. Egyetlen sejtmagban 3 milliárd bázispár található. A legnagyobb (1-es)
kromoszóma körülbelül 249 millió DNS-bázispárt tartalmaz, míg a legkisebb (a 21-es
kromoszóma, nem a 22-es, mint várnánk) alkotásában körülbelül 48 millió bázispár vesz
részt. A sok X-hez kapcsolt súlyos betegség miatt fontos X-kromoszómának, körülbelül 154
millió bázispárja van. Az egyes génekben található bázispárok száma néhány száztól, a több
mint 2 millióig terjed. A Duchenne-féle izomsorvadást okozó hibás gén 2400000 bázispárt
tartalmaz.

47
A gének tehát egy bázispárok által összekapcsolt kettős DNS-szálban vannak, amit fehérjék és
más alkotóelemek spirális váza tart össze. A génjeink szorosan összetekeredve és egy
tartóvázba csomagolva alkotják a kromoszómáinkat.

5.1 A működő gének

Egy gén működése három formában nyilvánulhat meg:
1) A gén replikálódhat. Ez a megkettőződés nagyon pontos, így a genetikai információ
változatlanul kerülhet át egyik nemzedékről a másikra.
2) A gén a genetikai információ hordozója. A gének az élet egyik kulcsfontosságú
molekulájának, az RNS-nek a szintéziséhez szükséges információt tartalmazzák.
Bázissorrendjük közvetlenül meghatározza az RNS bázissorrendjét. A legtöbb RNS pedig
mintául szolgál az ugyancsak alapvető fontosságú fehérjék szintéziséhez. A DNS tehát a
génexpresszió (génkifejeződés) során fehérjék termelődését irányítja.
3) A génben esetenként változások, mutációk következhetnek be, ami lehetővé teszi az
élőlények változását, az evolúciót.

5.2 A gének replikációja

Az előző részben láttuk, hogy a DNS-kettős hélixben a két polinukleotid-lánc komplementer
egymással, azaz adeninnel szemben timin, guaninnal szemben citozin áll. Ez a
komplementaritás teszi lehetővé a DNS replikációját, vagyis megkettőződését. A szülői szál
adeninjével szemben timin, guaninjával szemben pedig citozin épül be az újonnan
szintetizálódó szálba. Ez a folyamat az élet alapja, ez biztosítja, hogy az öröklődő anyag
lényegében változatlanul jusson át egyik generációból a másikba.
A DNS-replikáció Watson-Crick-modellje feltételezte, hogy az új DNS-szálak a
bázispárosodás szabályait követik, azaz A-T, G-C bázispárok alakulnak ki. Ez lényeges,
hiszen a replikációs rendszernek képesnek kell lennie a legjobb illeszkedést biztosító,
Watson-Crick-bázispárok, valamint a hibás bázispárok megkülönböztetésére. A modell azt is
feltételezte, hogy a két szülői szál elválik egymástól, és mindkettő mintaként (templátként)
szolgál egy-egy új szál szintéziséhez. Ez a megkettőződés az ún. szemikonzervatív replikáció.
Az elnevezés onnan származik, hogy az utódmolekulák egyik szála régi, a másik pedig új.
Vagyis mindegyik utódmolekulában megőrződik egy-egy szülői szál. A mechanizmust jól
szemlélteti a 2. ábra.

48
 2. ábra. A szemikonzervatív replikációs modell

5.3 A gének expressziója

A gének sok funkcionális egységből (exonból) állnak, és ezek között találhatók az információt
nem hordozó intronok. Az exonok és az intronok egyszerűen a génben elhelyezkedő DNS
összefüggő szakaszai. Minden egyes exont egy nukleotidokból álló lánc alkot, ezek a
nukleotidok olyan mintázat szerint kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan azt a szüleinktől és
korábbi őseinktől kaptuk. Ilyen mintázat lehet például: TTTAAAAAGGCT. Csak három
ilyen nukleotid kell ahhoz, hogy meghatározzon egy aminosavat. Sok aminosav együtt alkot
egy fehérjét. Húszféle aminosav létezik, amely az összes fehérjét felépíti. Minden egyes exon,
akárcsak egy üzem, aminosavat gyárt, egyszerre csak három bázist (nukleotidot) használva fel
az elkészített aminosav specifikálására. Az intronok pontos funkcióját még nem fedezték fel.
A génexpresszió két részből áll, amelynek során egy DNS-gén információja alapján fehérje
képződik.
A genetikai információ átvitelének folyamata a két DNS-szál szétválásával kezdődik. A szál
lemásolása (transzkripció) olyan RNS-molekula szintézisét eredményezi, amelyik azután a

49
genetikai információt, mint egy hírvivő (messenger RNS) a magból a citoplazmába szállítja. A
transzkripciót követően a messenger RNS további átalakulásnak
van kitéve, amelynek során az intronok eltávolítódnak és az exonok összekapcsolódnak. A
citoplazmában az összekapcsolódott exonok apró „üzemekbe”e, a riboszómákhoz
szállítódnak, ahol az általuk hozott információ egy fehérjévé fordítódik le (transzláció), ez
képezi a második lépést. A 3. ábra összegezi a génexpresszió folyamatának lényegét, és
ismerteti a DNS-szálakra használt elnevezéseket. Figyeljük meg, hogy az mRNS-nek
ugyanolyan a bázissorrendje, mint a DNS felső szálának, eltekintve attól, hogy a T helyén U
áll. Minthogy az mRNS közvetlenül adja a fehérje szintéziséhez az információt, úgy is
mondhatjuk, kódolja a fehérjét. A bemutatott esetben az mRNS az alábbi peptidet kódolja:
metionin-szerin-aszparagin-alanin, rövidítve Met-Ser-Asn-Ala. Látható, hogy az mRNS-ben a
metionin kódszava, másként kodonja az AUG bázishármas, a szeriné az AGU, az aszparaginé
az AAC és az alaniné GCG. Mivel az alsó DNS-szál komplementere az mRNS-nek,
mintaként (templát) szolgál annak szintéziséhez. Ezért ezt a DNS-szálat hívjuk templát
szálnak, illetve értelmes szálnak. Ugyanezen az alapon a felső szál az át nem íródó nem-
templát szál, ún. néma szál.

Génszakasz: ATGAGTAACGCG Nem-templát szál

TACTCATTGCGC Templát szál

Transzkripció

mRNS: AUGAGUAACGCG

Transzláció

Fehérje: MetSerAsnAla

3. ábra. A génexpresszió vázlatos ábrázolása.

Valójában még e fehérjévé történő transzláció után is módosítás, illetve feldolgozás mehet
végbe, amikor is további részletek adódhatnak a fehérje szerkezetéhez vagy kerülnek arról
levágásra. A teljesen elkészült fehérje pontosan meghatározott térbeli alakzatot vesz fel, amit
az aminosav összetétele szab meg. A fehérje szerkezete kulcsfontosságú a megfelelő

50
működése szempontjából. A hemofíliában (vérzékenységben) ki lehet ugyan mutatni a vérben
a VIII-as faktornak nevezett alvadási fehérjét, ez azonban funkcionálisan inaktív.

5.4 Géninterakciók
A DNS-lánc bizonyos betűi (bázisai), amelyek a gént alkotó bázissorrendet határolják, a
promotort alkotják. A promotor szabályozza a messenger RNS mennyiségét, itt kezdődik el a
gén másolása (a transzkripció). A promotor néhány ezer bázisra terjedhet ki, amelyek közül
legfontosabb az a száz vagy kétszáz bázis, amely a génhez legközelebb helyezkedik el. A gén
kezdetének körülbelül kéttucatnyi bázispárján belül egy további bázisszekvencia, a CCAAT
box, ha jelen van, szintén a hatékony transzkripció biztosításában működik közre.
A segítők következő csoportját az enhancerek (serkentők, erősítők) alkotják. Ezek a gént
alkotó DNS-sorrendnek nem a közelében helyezkednek el, de fokozzák a transzkripciót egy
szomszédos génről. Egyes enhancerek csak bizonyos meghatározott szövetekben végzik a
szabályozást. A silencerek (gátlók, tompítók) a gén transzkripcióját gátló DNS-szakaszok. A
promotorok, az enhancerek és a silencerek jeleken keresztül állnak egymással
kölcsönhatásban, noha több ezer bázispárnyi távolságra vannak egymástól az átíró DNS-ben.
Léteznek olyan gének, amelyek a géntermék mennyiségét határozzák meg. Ezek az ún.
kontroll gének. A kontroll géneket viszont távolabb elhelyezkedő gének, az ún. regulátor
gének szabályozzák, amelyek egy gént „be- és kikapcsoló” fehérjét (represszort) termelnek. A
szerkezeti gének (struktúrgének) csak akkor működhetnek, ha a regulátort a represszor gén
kikapcsolja. Ezen kontroll és szabályozó gének, valamint az alábbiakban megbeszélésre
kerülő tervező (designer) gének közül sokan rövid időre közvetlenül bekapcsolódnak az
embrió fejlődésébe. Ezek a gének koordinált kaszkád sorrendben működnek együtt az olyan
fejlődési folyamatok elindításában és szabályozásában, mint a szövetek és testformák
szétválása fej- és farokrésszé, alsó és felső végtagokká, stb.; a specifikus szervek
képződésének elkezdődése; a sejtek mozgása és migrációja, hogy különfle szöveteket
alkossanak; a sejtek specializálódása, hogy bizonyos szövetekké, például agy-, vese-, szív- és
egyéb szövetekké alakuljanak. Később ezek a gének kikapcsolódnak és csaknem sohasem
működnek ismét. Ritka esetben, például bizonyos rákok esetén egy vagy több e gének közül
reaktiválódik a felnőtt életében, és embrionális fehérjéket termel, amelyek a vérben
kimutathatók.

5.5 A géncsaládok
A genomot alkotó gének legnagyobb része különböző funkciójú – strukturális, receptor,
hormon, transzkripciós faktor, stb. – fehérjéket, kisebb hányaduk RNS-t (pl. rRNS-t, tRNS-t,

51
kis-nukleáris = snRNS és kis citoplazmatikus RNS-t) kódol, és nemcsak a fehérje, hanem az
RNS termékek funkciója is jelentősen eltér egymástól.
Bár sok gén egyedi, azaz csak egyetlen kópiában van jelen a genomban, sok másik különböző
géncsaládok tagja. A géncsaládok tagjai vagy azonos, vagy nagyon hasonló funkcióval
bírnak. Például a 6-os kromoszómán egy géncsoport erősen befolyásolja a szervezet
reakcióját az idegen fehérjékkel szemben, mint például az összeférhetetlen vértranszfúziókor
vagy szív-, vese- vagy egyéb szervtranszplantáció során bejutott fehérjék esetében. Ezek az
ún. HLA-gének, vagy major hisztokompatibilitási gének tesznek bennünket bizonyos
betegségek és fertőzések iránt fogékonyakká.
Az evolúció során rendszerint egy egyedi gén egymást követő duplikációival és mutációival
alakultak ki.
Ezek a folyamatok azonban nemcsak normális géncsaládokat, hanem nem kódoló
pszeudogéneket, csonkolt géneket és gén fragmentumokat is létrehozhatnak. A konvencionális
pszeudogének, amelyek gyakran csak egy korai stop kodonban különböznek az eredeti géntől,
gyakoriak az egy-egy kromoszómán csoportosuló géncsaládokban, ugyanakkor az
úgynevezett processzált (feldolgozott) pszeudogének intronmentesek és főleg a több
kromoszómán szétszórt géncsaládokban fordulnak elő. A csonkolt géneknek valamelyik, vagy
az 5’ vagy a 3’ vége hiányzik, míg a gén fragmentum egy nagyobb gén valamelyik exonjából
áll.
Az emberi gének méretükben [néhány száz nukleotidtól több száz megabázisig (Mb=106
bázispár) terjedő hossz], és belső szerveződéssükben is jelentősen eltérnek egymástól. Mivel a
prokarióta géneknél jóval hosszabbak, az emberi gének transzkripciója is sokkal hosszabb
ideig tart. Általánosságban igaz ugyan, hogy a hosszabb gén hosszabb fehérjét kódol, de
vannak kivételek is.
Természetesen a gének között számos különböző funkcionális kapcsolat is kialakulhat, pl.
ugyanannak a komplexnek különböző alegységeit kódolják, vagy ugyanannak az anyagcsere
útnak különböző enzimjeit határozzák meg. Sok esetben ez a fajta funkcionális kapcsolat
(géninterakció) áll a várttól eltérő szegregációs (hasadási) arányok, pl. episztázis kialakulása
mögött.
Talán legismertebb géninterakciós forma az episztázis. Ennek két formája van: a domináns és
recesszív episztázis.
A domináns episztázist az jellemzi, hogy a két kölcsönható gén közül az egyik domináns
allélja, mintegy elnyomja a másik gén mindkét alléljának (akár dominánsnak, akár
recesszívnek) a hatását.

52
A recesszív episztázis akkor jön létre, ha egy önmagában recesszív allél homozigóta formában
megakadályozza a másik gén domináns alléljának hatását, attól függetlenül, hogy az
heterozigóta, vagy akár homozigóta formában van jelen.
A tulajdonságok szabad kombinálódásának alapja, a véletlenszerű meiótikus,
interkromoszómális (kromoszómák közötti) rekombináció.
Ha a tulajdonságokért felelős gének azonos kromoszómán helyezkednek el, akkor nem tudnak
szabadon kombinálódni, azaz genetikailag kapcsoltak = linkage.
Ugyanakkor az apai illetve az anyai homológ kromoszómán azonos pozicióban elhelyezkedő,
tehát azonos lókuszú gének a crossing–over során helyet cserélhetnek, vagyis a kromoszóma
génjei új kombinációban, azaz rekombinálódva helyezkedhetnek el. Ez az intrakromoszómális
rekombináció.
Genetikai térképezés:
A rekombináns egyedek gyakoriságából következtetni lehet a kapcsolt gének egymástól
való távolságára az adott kromoszómán. A genetikai vagy kapcsoltsági térképezés =
linkage mapping ezt használja fel a gének lokalizálására.
Egy térképegység, azaz 1cM (centimorgan) az a távolság, ahol a rekombináció
gyakorisága 1%. Azonban fontos tudni, hogy az így meghatározott genetikai távolság és a
gének fizikai távolsága nem azonos. Hiszen a rekombináció gyakorisága soha nem lehet
nagyobb 50%-nál, azaz 50 cM-nál távolabbra nem lehet térképezni a géneket, holott a
tényleges távolságuk az adott kromoszóma méretétől és genetikai tartalmától függ.
Például a viszonylag kicsi 21-es kromoszóma két eltérő végén levő két génnek, ugyanúgy
50 CM a távolsága, mint a legnagyobb 1-es kromoszóma ellentétes végein lévő két
génnek.

A klasszikus genetikai kísérletek értelmezését megnehezítik az olyan gének, amelyeknek

egyik allélja nemcsak a vizsgált jellegváltozat, fenotípus kialakulását, hanem az
életképességet is befolyásolja. Vannak úgynevezett letális (halált okozó) illetve szubvitális
(szubletális – az életképességet csökkentő) gének/allélok. Vannak olyan gének is, amelyek
már heterozigóta formában is halálhoz vezetnek.
A gének/allélok egy másik jellegzetes tulajdonsága a pleitrópia. Emberben a pleiotrópia a
szindrómák = tünetegyüttesek létrehozásában nyilvánul meg, amikor egy mutáns allél hatása
szerteágazó, különböző szervekben is megnyilvánuló. Ilyen pleiotróp hatású gén okozza
például az osteogenesis imperfecta nevű (tökéletlen csontosodás) kórképet, ahol a fokozott

53
csonttörékenység mellett, süketség is tarkítja a képet. Pleiotrópia esetén nem feltétlenül
teljesen független jellegekről van szó, hanem például arról, hogy az adott gén, vagy
különböző szervekben expresszálódik, vagy pl. a gén által meghatározott enzim által katalizált
reakció terméke további anyagcserefolyamatok szubsztrátja lehet, és ezáltal látszólag eltérő
metabolikus folyamatok kapcsolódnak össze.
A géninterakciók másik típusa a szupresszió. Ekkor az egyik gén domináns allélja elnyomja a
másik gén hatását. Mivel ekkor az első gén homozigóta recesszív formája önmagában
hatástalan, és a szupresszor is csak homo- vagy heterozigóta domináns állapotban gátló
hatású, ezért szokatlan hasadási arány alakul ki.
A hasadási arányokat tehát a génkölcsönhatások is befolyásolják, hiszen egy tulajdonság
kialakulására nem csak egy gén lehet hatással. Az élőlények sok ezer génje közül számos van
többé-kevésbé hatással egy másik gén által meghatározott jellegre. Másképp fogalmazva, a
tulajdonságaink génjeinktől, illetve belső és külső környezetünktől is függhetnek. Valójában a
géninterakciók többsége nem a gének, azaz DNS-szakaszok kölcsönhatását jelenti, hanem az
általuk kódolt RNS- vagy fehérjetermékek egymásra gyakorolt hatását.
Az emberi géninterakciókról inkább csak feltételezéseink vannak, hiszen a tervszerű
keresztezések lehetetlensége, s az igen sok, megközelítőleg 30000 génünk miatt, még ma is
nehezen azonosíthatók a kölcsönhatások.

5.5.1 A designer gének

Azokat a géneket soroljuk ebbe a kategóriába, amelyek a szervezet felépítését alakítják.
Legalább három ilyen géncsalád van, amelyek együttesen diktálják a teststruktúrák, pl. az alsó
végtag, vagy a szem kifejlődését. A szem kifejlődését irányító géneket akárhova át lehet
helyezni, és azután ott úgy fogják a szem szerkezetét kialakítani, mint eredeti helyükön. Így
szem kifejleszthető a lábon, amint azt gyümölcslegyekkel végzett kísérletekkel igazolták.
Hasonlóképpen egérben felfedeztek egy gént, amely aktív hajtüszők
növekedését/szaporodását tudja indukálni. Kezdetben azt remélték, hogy a kopaszság
gyógyítására lehet majd felhasználni a kérdéses gént.
A designer gének irányítják bizonyos típusú sejtek elhelyezkedését és sorsát, valamint azt,
hogy melyik tengely mentén mozognak a sejtek. Alapvetőek ezek a gének, ezt mi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy sok fajon át, a gyümölcslegyektől az egérig és az emberig
erősen konzerválódtak, megőrződtek. A korai embrió fejlődésében játszott kritikus szerepükre
való tekintettel nem meglepő, hogy e gének bármilyen mutációja súlyos következményekkel
járhat. Felfedeztek például egy olyan hibás gént, amely süketséget (valamint távol ülő és

54
eltérő színű szemeket, és a homlokon fehér hajtincset – a Waardenburg-kórra jellemző
sajátosságokat) okoz.
Egy nemet meghatározó gént fedeztek fel a 9-es kromoszómán, amelynek mutációja a nem
megfordulását idézi elő.
A designer (tervező) gének más defektusai olyan súlyosak lehetnek, hogy a fogantatást
követően néhány héten belül halálhoz vezetnek, vagy az arc, a koponya, a vese, a végtagok,
az ujjak defektusait, sőt a szem szivárványhártyájának hiányát okozhatják.

5.6 A génprogramok
5.6.1 A sejt programozott öngyilkossága
A halál génfunkcióként létezik. A belső üregek (pl. szívüregek, a belek), valamint a csatornák
(vérerek) kialakításához programozott sejthalálra van szükség. Az embrióban például a kéz
egy párna alakjában fejlődik, amelyben az ujjak szorosan össze vannak kötve. A terhesség
tízedik hete körül a kéz- és lábujjakat összekötő sejtek elkezdenek elhalni, és ezzel lehetővé
teszik az ujjak szétválását. Ezt a programozott sejthalált (apoptózist) specifikus gének
szabályozzák.
A programozott sejthalált irányító génben bekövetkező mutáció azt eredményezheti, hogy a
gyermek például egy ujjal, vagy több összenőtt ujjal születik (syndactilia).
A programozott sejthalált irányító gének hibája hozzájárulhat a rákos megbetegedések
kialakulásához is. Az apoptózis különösen fontos az olyan szervekben, amelyekben a
normális sejtek cserélődésének rátája magas, például a csontvelőben. Az apoptózis
elégtelensége a sejtek, pl. a B-limfociták számának megnövekedését teheti lehetővé, aminek
limfocitás leukémia a következménye.
Sok más betegség, például az idegrendszer, a szív, a csontok, az izületek, a máj és a belek
betegségei társulnak az apoptózis rendellenességével. Azonban vannak olyan gének is,
amelyeknek az a funkciójuk, hogy az apoptózist féken tartsák.

5.6.2 Az óra gének

Minden sejtünkben „óra” működik, amely már a korai embrionális fejlődésünk időszakában
megtalálható. Ezek a fejlődési órák jelzik azoknak a kulcsfontosságú mechanizmusoknak az
időpontját, amelyek a sejtek növekedését/szaporodását és szövetekké, szervekké történő
specializálódását szabályozzák. Sok szervezetben a molekuláris óra az idegrendszerben
helyezkedik el.

55
A madarak, hüllők és a halak tobozmirigyében fényérzékeny sejtek találhatók, amelyeknek
ritmusszabályozó sajátosságuk van és a hormonok ritmusos termelődését irányítják. Ezek a
sejtek ritmusosan jeleket küldenek, amelyek az alvást, a párosodást, a téli álmot és más
ciklusos magatartást szabályozzák.
Az ember óra génjei valószínűleg az agy elülső részében, a hipotalamuszban helyezkednek el.
Fényérzékeny sejtek kellenek ahhoz, hogy jeleket küldjenek a szervezet biológiai órájának
szabályozásához, és az óra gének szolgáltatják azt a mechanizmust, amivel ezek a jelek
hasznosíthatók.
Az általunk gyakran észlelt biológiai ritmusok közé tartozik a testhőmérséklet, és a melatonin
hormon szintjének napszakos változása. A testhőmérséklet a nap folyamán emelkedik, a korai
esti órákban éri el a csúcsértéket és körülbelül 19 vagy 20 óra körül kezd el csökkenni, majd
reggel 5 körül éri el a legalacsonyabb értékét. A melatonin szintje 20 óra körül kezd
növekedni, álmosságot idéz elő, majd nappal fokozatosan csökken a szintje.
A ciklusos hormontermelés szintén a szervezet biológiai óra mechanizmusának szabályozása
alatt áll: attól az időszaktól kezdődően, amikor az első menstruáció fellép, egészen a
menopauzáig gének befolyásolják. Hasonló befolyás alatt áll a méh jóindulatú daganata (az
ún. mióma) és az endometriosisok kialakulása (a méhet bélelő sejtek növekedése/szaporodása,
ami kismedencei panaszokat okoz).
Az alvás és ébrenlét napi ritmusát szabályozó emberi óra géneket azonosítottak. Ezeknek a
géneknek a mutációi lehetnek felelősek a hosszú repülőút és időeltolódás miatti fáradtságért,
és különböző alvászavarokért. Ugyancsak gének által befolyásolt, hogy a „nappali emberek”
vagy az „éjszakai emberek” csoportjába tartozunk-e.
Állatkísérletek megfigyelései szerint, olyan egerek, amelyeknek hiányoznak bizonyos génjeik,
álmatlanságban szenvednek. Ha el is alszanak, az alvásidejük 30%-kal rövidebb, mint
normális rokonaiknak.
A két különböző gén mutációjához kapcsolódó narcolepsia (napközben fellépő, rövid ideig
tartó alvási rohamok) további bizonyítékát szolgáltatja az alvás genetikai alapjának.
Az alvás genetikai alapjának megismerése a narcolepsia és más alvászavarok kezelésének
kidolgozásához fog vezetni.

5.6.3 A lateralitást meghatározó gének

A bal és a jobb felismerése, vagyis a lateralitás ugyancsak a gének funkciója. A bal-jobb
tengely eredete a gének szabályozása alatt áll, a szervezet szimmetrikus, vagy aszimmetrikus
fejlődésének részeként. Nem a szív gének diktálják az embrionális szívcső „S” alakú

56
meggörbülését, amely szívvé alakul a fogantatást követő 26. nap előtt. E szabályozó génen
belüli mutációk hibás elhelyeződéseket eredményezhetnek, például jobb oldali szívet, bal
oldali májat, vagy jobb oldali lépet. Ezt a situs inversusnak nevezett rendellenesség recesszív
módon öröklődik, vagyis ugyanaz a hibás recesszív gén mindkét szülőtől származva, a
magzatban találkozik össze. Egy domináns gént is azonosítottak, amely a normális bal-jobb
aszimmetria kialakulásának zavarát okozza az embrionális fejlődés során. Ezekben a
helyzetekben gyakran hibás formációk is előfordulhatnak, például a gyermek szívhibával
születhet.
A jobbkezességet előnyben részesítő agyi aszimmetriát, valamint a beszédközpontnak az agy
bal oldalán történő elhelyezkedését valószínűleg gének diktálják, ezeket azonban még nem
azonosították.

57
6. Mutációk

Mutáció nélkül a genetika tudománya nem létezne, hiszen rendszerint csak akkor figyelünk
fel egy génre, ha mutációval megváltozik. A gének ugyanis, mint azt már láttuk, három
alapvető sajátsággal rendelkeznek: nagy pontossággal replikálódnak, magukban hordozzák az
RNS- és a fehérjeszintézishez szükséges információkat, harmadik tulajdonságuk pedig az,
hogy változások, vagyis mutációk halmozódnak fel bennük.
Mutációnak az örökítőanyagban, a DNS-ben ugrásszerűen bekövetkező öröklődő változásokat
nevezzük. Mivel a mutációk helye, eredete, létrejöttének mechanizmusa, megnyilvánulásának
szintje, következménye rendkívül sokféle lehet, ezért a mutációk csoportosítására is számos
lehetőség kínálkozik.
Súlyos, akár halálos végű genetikai betegséghez vezethet a DNS-láncban bekövetkező
legkisebb változás is. A létrejövő mutációk egy vagy több betűre (bázisra) terjedhetnek ki a
láncban, ezért számos, különféle típusú hiba jöhet létre. Előfordul például, hogy egyetlen
bázis cserélődik ki (például T kerül a G helyére), amit pontmutációnak nevezünk. Ennek
eredményeként viszont olyan aminosav is képződhet, ami nem változtatja meg a fehérje
működését, tehát nem befolyásolja az egészséget. Az ilyen, ún. néma mutációk az összes
egyetlenbázis-csere 20-25%-át tehetik ki, tehát eléggé gyakoriak. Valószínűbb azonban, hogy
az egyetlen bázis mutációja eltérő aminosav és megváltozott fehérje képződéséhez vezet (az
esetek 70-75%-ában). Ez az ún. misszensz mutáció a fehérje funkciójának súlyos csökkenését
vagy akár teljes elvesztését eredményezheti.
Az egyetlenbázis-cserék körülbelül 2-4%-ában, a hiba a fehérjét kódoló DNS-lánc
megrövidüléséhez vezethet. Az ennek az ún. nonszensz mutációnak a következtében, a DNS-
lánc hirtelen befejeződése, hibás szerkezetű és funkció nélküli, vagy hibás funkciójú fehérjét
eredményez.
A DNS-láncban egynél több bázis is megváltozhat. Egy vagy több bázis beszúródhat
(inszerció), elveszhet (deléció), vagy megkettőződhet (duplikáció) egy génen belül. E
mutációk közül mindegyik potenciálisan súlyos zavart okoz a gyártott fehérjében. Ha
hárommal nem osztható számú bázis esik ki (deléció), vagy épül be (inszerció), a DNS-
sorrend vagy a leolvasási keret súlyos megszakadása lép fel, ilyenkor kereteltolódásos, vagy
frame-shift mutációról beszélünk. A kereteltolódásos mutáció rendellenes fehérjét
eredményez, vagy egyáltalán nem szintetizálódik fehérje. Cisztás fibrózisban például

58
leggyakrabban az 1483 aminosav közül csak egyetlenegy hiányzik, és ez a betegség
legsúlyosabb formáját eredményezi.
Legutóbb azonosították az instabilis, labilis mutációkat. Ezek a dinamikus mutációk,
ismétlődő hárombetűs szekvenciákat (tripleteket) tartalmaznak, amelyek a normálisnál
nagyobb számban fordulnak elő egy génen belül (genetikai dadogás). A dinamikus mutációk
okolhatók az agy és az idegrendszer egyes betegségeinek kialakulásáért. Minél nagyobb az
ismétlődő tripletek száma, annál súlyosabb a kórkép és annál korábban lép fel az
egyedfejlődés során.
A génmutációk kialakulhatnak a petesejtben, illetve az ondósejtekben, vagy származhatnak
valamelyik szülőtől, esetenként mindkét szülő hibás gént örökít át az utódba. A mutáns gének
ilyen esetekben tehát átadódnak a következő nemzedéknek. Sok domináns genetikai betegség
új mutációból ered. Új mutációk eredményeképpen alakul ki például az achondroplasia, amire
törpeség, nagy fej és csontrendellenességek jellemzők.

6.1 Morfológiai mutációk

A morfológiai mutációkat vagy látható mutációkat hordozó magasabb rendű szervezetek
eltérő megjelenésük alapján legtöbbször könnyen elkülöníthetők a vad típusú egyedektől
Például az albinó ember szervezetében is abban a génben történt mutáció, amelyik a bőr és a
haj festékanyagának termeléséért felelős. Az érintett gén rendszerint a tirozináz enzim génje,
ami kulcsszerepet játszik a haj, a szem és a bőr színét kialakító, sötét színű pigment, a melanin
teremlésében. A mutáns tirozináz allél terméke inaktív, minek következtében melanin sem
képződhet. Hiányában az albinó emberek bőre, haja, nagyon világos, szemük világoskék.
Letális mutációk
A letális mutációk olyan súlyos elváltozásokat okoznak, amiket az érintett szervezet nem élhet
túl. A diploid szervezetek legtöbb letális mutációja recesszív. Amennyiben egy létfontosságú
fehérjére nézve az egyik szülőből hibás allél kerül a zigótába, a másik szülőtől pedig a vad
típusú allél, az utóbbi rendszerint lehetővé teszi, hogy elegendő fehérjét termeljen a sejt. Csak
akkor alakul ki a letális fenotípus, ha két hibás allél kombinálódik egy homozigóta egyedben.
A domináns letális mutáció egyik példája az emberi Huntington-kór. Feltehető a kérdés,
miként lehetséges, hogy a domináns letális gén hordozója hosszú ideig él, sőt örökítheti is a
jelleget gyermekeire. Nem ismerjük pontosan a betgség fejlődését, de azt tudjuk, hogy a
heterozigóták akár felnőttkorukig is normális életet élhetnek, gyermekeik lehetnek, mert a
degenerációs tünetekkel járó halálos kór csak később jelentkezik.

59
Eredetük szerint beszélhetünk spontán, a hibás DNS replikáció során létrjövő, és különböző
környezeti hatások (sugárzás, kemikáliák, stb.) indukálta mutációkról.
A mutációs gyakoriság függ az evolúciós szinttől. Így prokariótákban jóval magasabb a
mutációs ráta, a DNS repair (hibajavítás) hiánya miatt, mint eukariótákban.
A spontán mutációk gyakoriságát a sejt- illetve szövettípus is befolyásolja, a gyakran osztódó
sejtek, szövetek több spontán mutációt hordoznak, hiszen minél többször következik be DNS
megkettőződés, annál nagyobb az esély a hibás bázisképződésre.
Az indukált mutációk legismertebb példája az UV sugárzás indukálta mutáció. Az ultraibolya
sugárzás energiája viszonylag alacsony, ezért mérsékelt károsodásokat okoz. Az UV sugárzás
timin dimerizációt vált ki, ez eltorzítja a DNS-t, akadályozza a DNS replikációt és a
transzkripciót.
A DNS-re leginkább káros ultraibolya sugárzás hullámhossza 260 nm körül van, a DNS
ugyanis pontosan ezt a hullámhosszú sugárzást abszorbeálja legnagyobb mértékben. A 260
nm-es sugárzásnak nagy a biológiai jelentősége. Mivel megtalálható a napfény spektrumában,
ezért hatása az élet legtöbb formáját érintheti. Az ultraibolya sugárzás mutagén hatása
megmagyarázza, miért okozhat a napsugárzás bőrrákot. A sugárzás károsítja a bőrben
található sejtek DNS-ét, ami a sejtosztódás feletti kontroll elvesztéséhez vezethet.
Az UV-sugárzáshoz képest sokkal nagyobb energiájú gamma-sugárzás és röntgensugárzás
közvetlenül hat a DNS-molekulára, de a károsodás nagyobbrészt ionizáció miatt jön létre,
minek következtében szabad gyökök, azaz párosítatlan elektronokat tartalmazó részecskék
jönnek létre. A szabad gyökök rendkívül reakcióképesek, azonnal megtámadják a szomszédos
molekulákat. Amikor egy ilyen szabad gyök a DNS-sel lép reakcióba, megváltoztathat egy
bázist, de gyakran törést is okozhat az egyik vagy mindkét láncban. Az egyik lánc törése
könnyen helyreállítható. Ha azonban a törés mindkét láncot érinti, akkor nagyon nehéz
megfelelően kijavítani, így ez a törés gyakran vezet kromoszómamutációhoz.
Kémiai mutagének
Egyes vegyi anyagok (pl. bizonyos ízfokozók, állagjavítók, tartosítók, élelmiszer-színezékek
stb.) hatására a spontán mutációs ráta növekszik. A különböző kémiai anyagok más-más
károsodást okoznak a DNS-ben. Ennek egyenes következménye a hibás DNS-replikáció vagy
reparáció.

6.2 Kromoszómák számbeli változásai

A mutációk egyes esetekben nem csak egy vagy néhány bázis megváltozását jelentik, hanem
a kromoszóma egy nagyobb részét is érinthetik. Ilyen esetekben kromoszómamutációról

60
beszélünk. Az aneuploidia még szembetűnőbb, hiszen hátterében egész kromoszómák hiánya
vagy többlete áll.
Az aneuploidia:
Kromoszómatöbblet, vagy kromoszómahiány a normális, fajra jellemző értékhez képest.
A triszómia (2n+1), amely egy számfeletti kromoszómát jelent a kariotípusban,
emberben is előfordul. Jól ismert a 21-es triszómia, vagy Down-kór.
Monoszómia (2n-1) esetén egy kromoszómával kevesebb van a sejtekben. Pl.
X-monoszómia, vagy Turner-kór.

Embernél a spontán vetélések kromoszómális hátterét vizsgálva kitűnik, hogy majdnem

mindegyik monoszómiás vagy triszómiás embrió letális. Ugyanakkor, mint láttuk, vannak
olyan triszómiásak, akik élve születnek, és meglehetősen nagy hányadát képviselik a
veleszületett rendellenességeknek.
A magzati kromoszómavizsgálatok 70-80%-át az idős anyai életkor miatt végzik. Régóta
megfigyelték, hogy a terhes idősebb kora esetén valamennyi magzati triszómia kockázata
magasabb, amint az a 3. táblázatból is kitűnik:

Anyai életkor Down-szindróma Összes kromoszóma

(év) (%) rendellenesség (%)
35 0,35 0,91
36 0,57 1,09
37 0,68 1,24
38 0,81 1,39
39 1,09 1,87
40 1,23 2,13
41 1,47 2,64
42 2,19 3,77
43 3,24 5,02

3. táblázat. Az anyai életkor és a kromoszóma rendellenességek megjelenése közötti

összefüggés.

Az anyai életkor kulcsfontosságú szerepet játszik a magzati kromoszóma-rendellenességek

születési gyakoriságában. Amennyiben a terhes kismama 35 éves vagy idősebb, úgy kora

61
különböző mértékű kockázatot jelent az esetleges magzati kromoszóma-rendellenesség
előfordulására.
Az anyai életkorhoz kapcsolható leggyakoribb kromoszóma-rendellenesség a 21-es triszómia
(Down-szindróma), a 18-as és a 13-as kromoszóma triszómiája. Ezekben az esetekben az
adott kromoszómából a normális kettő helyett három fordul elő. Az utóbbi években derült
fény arra, hogy nemcsak az anya, hanem részben az apa életkora is felelős e rendellenességek
kialakulásáért. Bizonyos kimutatásokból látható, hogy az anya 40 éves kora felett körülbelül
kétszer akkora a citogenetikai kockázat, mint alatta, és szintén legalább kétszeres az
ugyanilyen korcsoportú apák gyermekei körében.
A nagyon fiatal (20 évnél fiatalabb) nők terhességeiben a kockázat szintén magasabb, mint a
20-29 évesek között.
Az anyai életkor és a kromoszóma-rendellenességek közötti összefüggésre újabban a
mikrocirkulációs elmélet nyújt racionális magyarázatot. Az elmélet felveti a hormonális
kiegyensúlyozatlanság lehetőségét, amelyet az érő és az érett tüszők körüli kevésbé optimális
mikrocirkuláció okozna. Ennek következtében csökken a tüsző körüli hajszálereken átfolyó
vér mennyisége, így csökken a tüsző oxigénellátottsága, ez a sejten belüli pH érték
csökkenéséhez vezet, ami aztán befolyásolhatja a sejtosztódásban kulcsszerepet játszó
osztódási orsót és így vezethet a kromoszómák nondiszjunkciójához (nem-szétválásához).
6.2.1 Autoszómális triszómiák:

6.2.1.1 A Down-szindróma
A kromoszóma-rendellenességek közül a leggyakoribb a 21-es, a 18-as és a 13-as
kromoszómák triszómiája, egyes deléciós szindrómák és a nemikromoszóma-
rendellenességek. Ezek közül kiemelkedik a 21-es triszómia, amely a jól ismert Down-
szindróma klinikai képéért felelős és jelentőségét annak köszönheti, hogy a mentális
retardációhoz vezető kromoszóma-rendellenességek közül a leggyakoribb (az értelmi
fogyatékosok 5%-áért felelős), és reális lehetőség van születési gyakorisága csökkentésére.
A születési gyakoriság jelenleg 1/800. A fogamzás idején a 21-es triszómiás zigóták
(megtermékenyített petesejtek) gyakorisága ennél jóval magasabb, azonban 85%-uk méhen
belül elhal és így spontán vetélést vagy késői magzati veszteséget (halvaszületést) okoz. Az
anya életkorának előrehaladtával, mint láttuk a születési gyakoriság erőteljesen növekszik. A
terhesség 16. hetében (a magzatvíz-mintavétel időpontjában) a gyakoriság a 35 éves nők
körében 1/200, 39 éves korban 1/100 és 42 éves korban már 1/50. Ez az apai életkortól
függően is lényegesen változik a korábban elmondottaknak megfelelően.

62
Klinikai kép: A beteg gyermek arca annyira jellegzetes, hogy sokszor már önmagában
lehetővé teszi a diagnózist. Genetikusi szállóige, hogy a Down-kórosok jobban hasonlítanak
egymásra, mint a szüleikre. Jellemző tünetek a lapos arcél, a ferde (mongoloid) szemrések, a
szívárványhártya pontozottsága. A szívárványhártya szélén körben szürkésfehér foltok
láthatók, amelyek sószemcsékre emlékeztetnek, és az első életév végére eltűnnek (Brushfield-
foltok). Jellemzőek a szokásosnál távolabb ülő szemek, a kis, mélyen ülő fülkagylók, a kis orr,
a benyomott orrgyök, a nagy, barázdált, szájból kilógó nyelv. A kéz rövid és széles, az estek
50%-ában kétoldali „majombarázda” figyelhető meg. Az ujjak rövidek és gyakori, hogy az V.
ujj csak két ujjpercből áll. Az öregujj és a második ujj közötti távolság megnő. Az
ujjlécrajzolatban az alacsony redőszámú ívek dominálnak és jellegzetes a tenyéri rajzolat is.
Az újszülött és a fiatal Down-kóros csecsemő túlságosan nyugodt, ritkán sír, az izomtónusa
erősen csökkent, az újszülöttkori sárgaság csaknem mindig elhúzódik. Az izületi szalagok
lazák, az izületek túlnyújthatók, a későbbi életkorban izületi deformitások jelentkeznek. A
szemészeti rendellenességek közül a kancsalság, mintegy 20%-ban fordul elő, 8 éves kor után
gyakori a szürkehályog kifejlődése is. Jellemző testi fejletlenség. Születési súlyuk általában
kisebb az átlagosnál, a testmagasságuk felnőttkorban sem éri el a 150 cm-t. Veleszületett
szívhiba a betegek 35-60%-ában fordul elő. A Down-kóros gyermekeknél gyakoribbak és
elhúzódóbbak a légúti hurutok. A társuló rendellenességek jellegétől függ, hogy meddig
élnek. Régen 50%-uk egy éven belül meghalt. Az utóbbi években az orvosi ellátás és a
társadalmi gondoskodás javulásával egyre nőnek esélyeik az életben maradáshoz. A 4 évesnél
fiatalabb Down-kóros gyermekek halálozása az átlagpopulációhoz képest 52-szer, a 10
évesnél idősebbeké 7-szer magasabb. Jelenleg közel 50%-uk éri el a harmadik életévtizedet és
néhányan ennél is magasabb kort megérnek.
A Down-szindróma a legtöbbszőr egyszerű 21-es triszómia következménye, amely a
sejtosztódás során bekövetkező osztódási zavarnak fogható fel. Ez adja az esetek 95%-át.
DNS-vizsgálatokkal kimutatták, hogy a szám feletti kromoszóma az esetek 87%-ában anyai
eredetű. Az esetek 4%-ában a 21-es triszómia transzlokációs forma. Ez azt jelenti, hogy
valamelyik szülőben a 21-es kromoszóma egy másik kromoszómára áthelyeződik. Ez a
kromoszóma leggyakrabban a 14-es, ritkábban a 22-es. Mivel az érintett szülőben a
kromoszómák darabszámra és szerkezetileg rendben vannak, így ennek látható jele nincs.
Azonban a megtermékenyítés után a sejtosztódás során már különböző mértékben számolni
kell a betegség megjelenésével. A kockázat mértéke a transzlokáció jellegétől függ. A
transzlokációs formát és az egyszerű 21-es triszómiát klinikailag nem lehet megkülönböztetni
egymástól.

63
A Down-kóros betegek 1%-a igazolható módon mozaik, tehát 21-es triszómiás és egészséges
sejtvonalakkal rendelkeznek. Ez is sejtosztódási zavar következménye. Minél több ép sejtje
van a mozaikos betegnek, annál kevésbé mutatja a jellegzetes klinikai képet. Mivel
szövettípusonként is változó lehet a sejtek aránya, az is előfordulhat, hogy külső klinikai jelek
alapján Down-szindrómás gyermek szellemileg alig érintett. A mozaik triszómiás gyermek
szüleinek további terhességeiben az ismétlődési kockázat nem magasabb az átlagosnál, azaz
az életkor-specifikus kockázatnál.
A legodaadóbb szülői vagy egészségügyi gyermekotthoni gondoskodás sem biztosíték arra,
hogy a Down-szindromások elfogadhatóan be tudjanak illeszkedni a társadalomba,
ugyanakkor a családokra és a közegészségügyre komoly pszichés és anyagi terhet jelentenek.
Mindezeket figyelelmbe véve elfogadottnak tekinthető, hogy kívánatos születésük
megelőzése. Nagy jelentőséggel bír tehát a Down-szindóma prenatális (születés előtti)
diagnosztikája.

6.2.1.2 A 8-as triszómia és mozaik triszómia

A teljes triszómia spontán abortuszhoz vezet, az élettel nem egyeztethető össze. A mozaik
triszómia elég gyakori kromoszómaaberráció. Ellentétben az egyéb autoszómális
triszómiákkal, ebben az esetben inkább a nagyobb születési súly jellemző. Leggyakrabban
előforduló fejlődési anomáliák: spina bifida, multiplex csontfejlődési rendellenességek, a
corpus callosum fejletlensége, genitális hipoplázia (gyengén fejlettség), járulékos
emlőbimbók, szájpadhasadék, vesemalformációk.
Enyhe mentális retardáció jellemzi a betegeket.
A multiplex anomáliák ellenére elérhetik a felnőttkort.
A méhen belüli invazív magzati genetikai vizsgálatok legnagyobb részét azért végzik, hogy a
magzat kromoszóma-összetételét megállapítsák. E vizsgálatok teszik ki az összes genetikai
vizsgálat körülbelül 70%-át. A genetikai tanácsadáson minden esetben felajánlják a magzati
kromoszómavizsgálat valamelyik formáját akkor, ha a magzati kromoszóma-rendellenesség
kockázata eléri vagy meghaladja az 1%-ot.

6.2.2 Nemi kromoszómák számbeli eltérései

6.2.2.1 Turner-szindróma
A Turner-szindrómára a 45, X0 kariotípus jellemző.
A Turner-szindróma az egyetelen életképes monoszómia.

64
Ez azzal magyarázható, hogy míg az autoszómák mindkét homológjának aktivitása szükséges
a normális fenotípus kialakításához – tehát monoszómiájuk letális -, addig nőkben csak az
egyik X-kromoszóma aktív, vagyis egy funkcionális monoszómia áll fenn. Azonban a
normális női jellegek kialakításához mindkét X-kromoszómára szükség van.
A kórkép gyakorisága újszülött lánycsecsemők között 1/5000, fogamzáskor a gyakoriság
ennél jóval nagyobb, de 99%-uk spontán kilökődik (spontán abortusz). Eredete 80%-ban apai
meiotikus non-diszjunkcióra visszavezethető, vagyis az ilyen betegeknek csak egy, anyai X-
kromoszómájuk van.
A Turner-szindrómát jellemző fenotípus: alacsony termet (150 cm körüli), terméketlenség
(csík gonád, vakon végződő hüvely, nincs menzesz), nyakszirti részen mélyre húzódó
hajvonal, szívfejlődési rendellenesség (20%-ban). A Turner-szindrómások intelligenciája
normális határok között mozog, Barr-tesetcskével nem rendelkeznek.
Míg a szexuális fejlődés zavara érthető, addig az alacsony testmagasság magyarázata ma sem
teljes. Feltételezik, hogy a riboszóma kis alegység egyik fehérjéjét kódoló gén (RPS4X) a
felelős ezért. Ugyanis ennek a génnek van Y kromoszómás megfelelője (RPS4Y) is, vagyis
normális nőkben és férfiakban egyaránt, kétszeres dózisban termelődik ez a riboszómális
fehérje. Turner-szindrómásokban tehát ebből az elégségesnél kevesebb van, s ha
riboszómából kevesebb lesz, ez messzemenően befolyásolhatja az egyéb fehérjék
termelődését is, és így közvetve a testmagasság kialakulását is.
Bár a Turner-szindrómára leggyakrabban a normális intelligencia jellemző, a verbális
képességek, és a társadalmi beilleszkedés terén különbség van az apai, illetve az anyai X-
kromoszómát örökölt betegek között. Az anyai X-et hordozók a felmérések szerint gyengébb
képességűek, mint az apai X-et örökölt páciensek. A jelenség részben a kétféle X-
kromoszóma eltérő metiláltságával, a genomiális imprintinggel magyarázható.

6.2.2.2.X-poliszómiák
Az X-kromoszómák számának növekedésével 47,XXX, 48,XXXX és 49XXXXX
kariotípusok jöhetnek létre. Ezzel nem fokozódik a nőies jelleg, sőt ellenkezőleg, mind ez,
mind az értelmi képesség az X-kromoszómák számának emelkedésével párhuzamosan
csökken. A tetra- és a penta-X eseteiben egyéb – pl. Down-szindrómára jellegzetes –
deformitások is észlelhetők.
A petefészkek és a női nemi szervek gyengén fejlettek (hipopláziásak). Cikluszavarok és/vagy
emlőhipoplázia, korai menopauza kísérhetik. Születési prevalencia 1/1000.

65
Triplo-X szindrómában a harmadik X-kromoszóma non-diszjunkció révén keletkezik, és mind
apai, mind anyai eredetű lehet.
A betegek 75%-a fertilis, gyermekeik között azonban az átlagosnál gyakrabban fordulhat elő
XXY-, XXYY-poliszómia és 21-es triszómia. Ezért terhességeikben prenatális (születés
előtti) kariotipizálás tanácsos. Gyakori közöttük a spontán vetélő is.

6.2.2.3 Klinefelter-szindróma
A Klinefelter-kór jellemzője a férfi fenotípus, 47, XXY kariotípussal. Gyakorisága 1/1000.
Közel azonos valószínűséggel származik anyai (56%) és apai (44%) non-diszjunkcióból.
Tünetei: az átlagosnál magasabb termet, hosszú végtagok, nőies emlők, és emiatt az emlőrák
gyakorisága a nőkre jellemző érték (7%) körül van, továbbá sterilitás, nincs spermiogenézis,
alacsony felnőttkori tesztoszteron szint, Barr-testecskével rendelkeznek.
Pszichoszexuális érdeklődésük egyértelműen az egészséges férfiakra jellemző. Házasságot
köthetnek, az erekció, coitus és ejakuláció problémamentes. Ritkán lehetnek utódaik, ilyen
esetekben az aneuploidiák átlagosnál nagyobb kockázata miatt prenatális kariotipizálás
tanácsos. Mentálisan többnyire épek, személyiségük nem károsodott.

6.2.3.A nemi differenciálódás zavarai. Interszexualitás. Homoszexualitás

Normális embrionális nemi differenciálódás esetén a szexuális struktúrák végső formája az
egyén nemi kromoszómakészletével összhangban áll. 46,XX kariotípushoz petefészkek
(ováriumok), női belső és külső nemi szervek tartoznak. 46,XY kromoszóma-készlet pedig
herék, valamint férfi belső és külső nemi szervek kialakulásához vezet. A megszületéskor
tehát a kromoszomális, a gonadális és a genitális nem harmonikus. Erre épül rá a gyermekben
a pszichoszomatikus nem (nemi szerep és nemi identitás). Végül mindenkinek van jogi
értelemben vett neme, amit az anyakönyvi név fejez ki.
A 46,XX kromoszómakészlet szükséges a normális petefészkek kifejlődéséhez. Az X-
kromoszómák hosszú és rövid karjai is hordoznak olyan géneket, amelyek a normális
ovarialis organogenézisben (szervfejlődésben) szerepet játszanak. Két X-kromoszóma
jelenléte szükséges a petefészkek kialakulásához. Az X-kromoszóma rövid karjának deléciója,
illetve 45,X kariotípus a Turner-szindrómára jellemző szomatikus elváltozásokra vezet, a
petefészkek helyén pedig csak csíkgonád található.
A nemi szervek differenciálódása a 6-12. gesztációs (méhen belüli) hét között játszódik le.
46,XX magzatban eddig az időpontig még nem alakul ki petefészek a bipotenciális gonádból.
A női fenotípus tehát a magzati ovariumtól független genetikai program révén jön létre. Ezzel

66
szemben a férfi fenotípus kialakulása komplex folyamat, amiben a magzati herék által termelt
hormonok jelentős szerepet játszanak.
A férfivá válás Y-kromoszóma jelenlétét igényli, de annak csak a rövid karja játszik kritikus
szerepet. Itt található egy génszakasz, ami a here kialakulását meghatározza („sex-
determining region of the Y”= SRY, „testicular-determining factor” = TDF).
A hímivarsejt előalakjának meiózisa során az Y- és X-kromoszóma szegregálódik (szétválik),
így nem kerül ugyanabba a spermatozonba X- és Y-kromoszóma is. Az Y-kromoszóma
nagyobb részét Y-specifikus szekvenciák alkotják, amelyek nem párosodnak az X-
kromoszómával. Az Y-kromoszóma kisebb része azonban olyan szekvenciákat tartalmaz,
aminek van homológ szakasza az X-kromoszómán. Így ezen a régión előfordul a
génkicserélődés ugyanúgy, mint az autoszómális gének esetében. Ezért a nemi
kromoszómákon levő, ezen szakaszt pszeudoautoszomális régiónak nevezik. A TDF génjét az
Y-kromoszóma pszeudoautoszomális régiójának tájékára lokalizálják, így átkerülhet az X-
kromoszómára.
A TDF hatására az indifferens gonádból here alakul ki.
A külső nemi szervek gonadálisan lányban is virilizálódnak (hímnem irányában tolódnak el),
ha a korai magzati életben androgén hatás következik be.
A maszkulinizációs folyamatokhoz szükséges a jól működő androgén receptor, aminek
szerkezetét az X-kromoszómán levő gén határozza meg. Az androgén termelés vagy hatás
zavara kromoszomálisan és gonadálisan fiú magzatban a külső nemi szervek elégtelen
virilizációjához vezet.
Interszexualitásnak tágabb értelemben azon állapotokat nevezzük, amelyekben a
kromoszomális, a gonadalis, a pszichoszomatikus, illetve az anyakönyvi nemek közül
legalább egy nem azonos a többivel. A klinikai gyakorlatban az a csoportosítás vált be a
legjobban, amely a nemi differenciálódás zavarait a gonadalis nem alapján osztályozza.
A klinikust az interszexualitás minden változatában, nagymértékben segítheti a
kromoszómavizsgálat.

6.2.3.1 46, XX- női karitípusú férfiak

A 46, XX kromoszómális nemű férfiak a Klinefelter-szindróma variánsainak tekinthetők. A
betegség rendkívül ritka, eddig alig több mint 150 esetet írtak le.
Tulajdonképpen nem genommutáció, hiszen a kariotípus normális női. A fenotípus viszont
általban férfiasabb még a Klinefelter-szindrómásokénál is.

67
A hereszövet Y-kromoszóma hiányában létrejött differenciálódása nehezen
megmagyarázható. Az eddig kidolgozott hipotézisek rejtett X/Y transzlokációt, fel nem
derített 46 XX/ 46 XY mozaicizmust, vagy génmutációt tételeznek fel. Legvalószínűbbnek az
tűnik, hogy egy Klinefelter-szindrómásnak induló, 47 XXY esetről van szó, akiben az
embrionális fejlődés alatt az Y-kromoszóma elveszett. Ez megmagyarázná, hogy miért a
Klinefelteres beteghez hasonló jelleg alakul ki. Bizonyítékul felhozták, hogy
szövetttenyészetben is van Y-vesztés, méghozzá kortól függően (pl. 75 év felett), akkor a
sejtek 6.5%-a veszti el az Y-kromoszómát és válik 45 kromoszómássá. Még inkább így lehet
ez az XXY-szindróma esetében.

6.2.3.2.46, XY – férfi kariotípusú nő

Ez sem genommutáció, hanem a genetikai és a látható nem ütközése. Legjellegzetesebb
változata az ún. tesztikuláris feminizáció.

6.2.3.3.Hermafroditizmus
A hermafroditizmus kifejezés onnan származik, hogy a görög mitológia szerint
Hermaphroditosz (Hermész és Aphrodité fia) testében a két nem tulajdonságait egyesítette.
A valódi kétneműség, a hermafroditizmus nagyon ritka. Ilyenkor mindkét nem külső és belső
nemi szervei megtalálhatók.
Pszeudohermafroditizmusnál csak az egyik nemi mirigy, s általában ennek megfelelő
kromoszómaképlet található, de a szaporítószervek és másodlagos nemi jellegek ennek nem
felelnek meg. Egyik legismertebb példája az örökletes tesztikuláris feminizáció, mely
kórképnél a herék nem működnek, XY a kromoszómaképlet, de külsőleg női fenotípus
található. A beteg nőnek érzi magát (méh, menstruáció nincs).
A pszeudohermafroditizmus formák oka alapvetően enzimopátia, ami a nemi hormonok
működését érinti.

6.2.3.4 Transzszexualitás
Nem biológiai, hanem pszichológiai probléma, mivel a transzszexuális egyén egész pszichés
viselkedése anatómiai nemével ellentétes. Ez megmutatkozhat részben a másik nem ruháinak
viselésében, részben az ellentétes nemhez való tartozás mindennemű kifejezésében. Extrém
esetben az anatómiai nemmel való szembenállás olyan mértékű, hogy a beteg átoperálást kér,
és ezt el is végzik.

68
6.2.3.5.Öröklődés és szexuális irányultság
Az utóbbi években rengeteg vita folyik a genetikai hatások szerepéről a szexuális irányultság
meghatározásában. Hozzávetőlegesen 30 évesek az első adatok, amelyek alapján felvetették
azt a lehetőséget, hogy a genetikai tényezők szerepet játszhatnak a nemi irányultság
kialakításában. Azt találták, hogy a homoszexualitás előfordulása magasabb az olyan
férfiaknál, akiknek egypetéjű ikertestvére, mint akinek kétpetéjű ikerpárja homoszexuális.
Újabb ikerkutatásokban homoszexuális férfiakat és nőket vizsgáltak, s mindegyik esetben azt
találták, hogy a vizsgált személy ikerpárja több mint kétszer nagyobb valószínűséggel
homoszexuális az egypetéjű, mint a kétpetéjű ikerpárok esetében.
Egy újabb közlemény szintén a férfi-homoszexualitás genetikai alapjaira vonatkozó adatokról
szól, amelyben azonban az előbbiektől teljesen eltérő megközelítést alkalmaztak. Ezek a
kutatók homoszexuális férfiak tágabb családjában vizsgálták a hasonlósági mintázatokat.
Több homoszexuális férfi rokont találtak a családok női ágán (az anyai nagybácsik, illetve
anyai nagynénik fiai között), mint apai ágon. Ez azt veti fel, hogy a homoszexualitás génje
talán az X-kromoszómán helyezkedik el. És az X-kromoszómát a fiúgyermek mindig az
anyjától örökli.
A genetikai elemzés olyan régiót tárt fel az X-kromoszómán, amely a vizsgálatban részt vett
homoszexuális személyek többsége esetében hasonló volt. Ez arra utal, hogy a
homoszexualitás az esetek egy részében genetikai meghatározottságú. Egyben azt is aláhúzza
azonban, hogy más esetekben az okok más jellegűek lehetnek, hiszen a kérdéses terület nem
volt hasonló minden kutatásba bevont homoszexuális férfi esetében. Az az elképzelés, hogy a
gén az X-kromoszómán helyezkedik el, arra is magyarázatot adna, miért nem halt ki ez a
vonás a generációk során, például annak következtében, hogy a homoszexuális férfiak nem
olyan arányban reprodukálják magukat, mint a többi férfi. Az X-kromoszómát nők és férfiak
egyaránt hordozzák, tehát anélkül is továbbítható, hogy a viselkedésben megnyilvánulna.

69
7.A betegségek kóreredeti osztályozása

A betegség fogalmának van egy tágabb és egy szűkebb értelmezése. A tágabb minden fajta
kóros folyamatot magában foglal, így a fejlődési rendellenességeket is. A szűkebb értelmezés
szerint a betegségek nem ölelik fel a fejlődési rendellenességeket. A fejlődési rendellenesség
ugyanis az élet legkoraibb időszakában, általában a magzati fejlődés során alakul ki, és
úgynevezett „defekt állapot”-nak tekinthető, ami azt jelenti, hogy nincs mód a spontán
helyreállásra, gyógyulásra, mint a betegségek többségében. Az újabb kutatások egyértelművé
tették, hogy a gyakori komplex betegségek is a genetikai hajlam talaján érvényesülnek.
A betegségek, illetve okaik három csoportra különíthetők el:

7.1 Genetikai betegségek

Ebbe a csoportba tartoznak a gén- és kromoszómahibákra visszavezethető betegségek.

A genetikai betegségek fő jellemzői:

1. Viszonylag ritkák
2. Általában korai kezdetűek, sokszor már a magzati élettől kezdve éreztetik hatásukat és
ezért veleszületett rendellenességként vagy csecsemőkori betegségként jelennek meg
3. Gyakran maradandó fogyatékossághoz vagy halálhoz vezetnek, ezért súlyosnak
tekinthetők
4. A genetikai betegségek ún. többszörös megnyilvánulásúak, részben ez magyarázza
meg súlyosságukat. A génhibák általában ugyanazon fehérje kóros szerkezetében és/vagy
működésén keresztül érvényesítik hatásukat. Az adott fehérjék általában sok helyen
találhatók meg. Emiatt nemhogy többszörös, hanem inkább általános fejlődési zavar lesz
a következmény.
5. Létrejöttüket szinte kizárólag az örökletesség határozza meg, ezért egypetéjű ikrekben
mindig együttesen jelentkeznek, és általában jellemző családi halmozódást mutatnak
6. Az orvosi gyógyítás lehetőségei korlátozottak. A gén- és kromoszómahibák
nemegyszer a test minden sejtjében érvényesítik hatásukat, emiatt általában nincs mód
hatékony terápiára.

70
7.2. A környezeti (külső vagy szerzett) betegségek
Ilyenkor ártalmas külső hatás, pl. közlekedési baleset, táplálkozási hiányállapot vagy fertőző
kórokozó felelős a betegségért, esetleg halálért. E betgségcsoport előfordulását lehet
leghatékonyabban korlátozni, mivel „csupán” a külső okot kell kiküszöbölni. Viszont vannak
még tennivalók e téren is. Egyfelől a betegségekért felelős környezeti hatások döntő többsége
az életmóddal: a helytelen táplálkozással, a cigarettázással, a mértéktelen szeszesital-
fogyasztással stb. kapcsolatos. És az emberek az életmódjukon nehezen hajlandók, vagy
képesek változtatni. Ezen kívül az ember által okozott környezetszennyeződésnek is fontos
szerepe van bizonyos betegségek létrejöttében. Megszüntetésük azonban általában nagy
beruházásokat és hosszabb időt igényel. Nem szabad viszont megfeledkezni arról sem, hogy
az úgynevezett környezeti hatásokra visszavezethető betegségek jelentős részének hátterében
nem zárható ki a genetikai hajlamosság. Bizonyos fertőző betegségekben (például tbc-ben)
igazolt a genetikailag befolyásolt egyéni hajlamosság. Vagy a közlekedési balesetek okozói,
vagy elszenvedői sem teljesen véletlenszerűen kerülnek ki a népesség egészéből. Nem
hagyható figyelmen kívül egyéniségük, és a személyiség kialakulását genetikai tényezők is
befolyásolják.

7.3. Komplex (genetikai és környezeti) betegségek

Mint már láttuk, a komplex betegségek az örökletes hajlam talaján a provokáló környezeti
hatásokra alakulnak ki. Multifaktoriális – soktényezős - kóreredetről beszélünk. Ide sorolható
a leggyakrabban megbetegedést, sőt halálozást okozó betegségek többsége (daganatok,
cukorbetegség, elhízás, szkizofrénia, unipoláris és bipoláris pszichózis, szklerózis multiplex,
epilepszia, zöldhályog, agyi érkatasztrófák, magasvérnyomás-betegség, szívinfarktus,
érelmeszesedés, fekélybetegségek, stb.)
A gyakori komplex betegségek létrejöttekor az örökletes hajlamot betegséggé változtató külső
tényezőket ártó vagy provokáló hatásoknak nevezzük. Ezek mellett ismeretesek olyan ún.
védő külső hatások is, amelyek a genetikai hajlamot éppen elnyomják, és ebből kifolyólag
megakadályozzák érvényesülését. A végeredmény tehát a genetikai hajlam és az erre ható
környezeti tényezők együttesének az eredője. Az örökletes hajlam talaján kialakuló
betegségeket szokás tágabb értelmű genetikai betegségeknek is nevezni.
A genetikai hajlam magyarázza meg a jól ismert tapasztalatot: az egyéni érzékenység jelentős
különbözőségét. Tudjuk, hogy ugyanaz az ártalmas környezeti hatás csak az emberek egy
részében okoz betegséget, sőt a betegségek súlyossága is eltérő. Az egyéni eltéréseket
érzékelteti az úgynevezett Churchill-jelenség is. A híres angol politikus állandóan dohányzott,

71
nem vetette meg az italt, sokat evett és kevesett mozgott, kövér volt, és mégis 90 évig élt. A
magyarázat: nem volt genetikai hajlama sem infarktusra, sem magasvérnyomás-betegségre,
sem rákra. Az e betegségekre hajlamos személyeknél az ilyen életmód súlyos
következményekkel jár.
A megelőzés szempontjából egyfelől ismernünk kellene, hogy kinek milyen betegségre vagy
betegségekre van hajlama, vagyis az átlagosnál nagyobb esélye. A genetikai hajlamot a
szüleinktől kapott „családi” gének határozzák meg. A családi gének azonban szüleinkben,
nagyszüleinkben és testvéreinkben már éreztethették hatásukat, ezért érdemes közeli
vérrokonaink betegség alakulását figyelemmel követni. Ebben segít a családfa értékelése. A
családfa hagyományos elemzését hatékonyan egészítheti ki a genetikai hajlam meglétét jelző
ún. genetikai markerek és a génpróbák alkalmazása. Másfelől a tudományos kutatásnak fontos
feladata a különböző specifikus betegséghajlamokat provokáló, tehát ártó vagy éppen
elnyomó, vagyis védő környezeti hatások feltárása. Az elmúlt évtízedekben ezen a területen
jelentős volt a haladás.

72
8. Klinikai molekuláris genetika

Az öröklődő információt hordozó DNS-molekula részletesebb tanulmányozása elvezetett a

betegségek molekuláris patológiájának megismeréséhez. 1970-ben fedezték fel a restrikciós
endonukleázokat, ettől az időponttól számíthatjuk a klinikai molekuláris genetika kezdetét.

8.1 A rekombináns DNS technológia

A rekombináns DNS technológia eszköztárának fejlődése tette lehetővé az öröklődő

betegségek diagnosztikai lehetőségeinek ugrásszerű fejlődését. Ma hozzávetőlegesen 4000
génről tudjuk, hogy szekvencia módosulásuk milyen betegséggel áll kapcsolatban.
A restrikciós endonukleázok olyan enzimek, amelyek a DNS-t képesek hasítani, egyesek
közülük véletlenszerűen, mások viszont szekvenciaspecifikusan. Ez utóbbiaknak van nagyobb
jelentőségük a gyakorlatban. A resztrikciós endonukleázok természetes körülmények között a
baktériumokban fordulnak elő. A DNS-molekulán belül hasítanak, tehát nem a molekula
végét metszik le, innen származik az endonukleáz elnevezés, és azért restrikciósak, mert egy
védekező (korlátozó) célt szolgálnak. A baktériumok ugyanis a sejtjükbe jutott DNS-
molekulával szemben restrikciós és modifikációs enzimrendszerükkel védekeznek: a
restrikciós enzimek lebontják a baktériumba jutott idegen DNS-t, a modifikációs enzimek
pedig a saját DNS-t védik a restrikciós rendszerrel szemben.
A restrikciós endonukleázok felismernek egy meghatározott bázissorrendű, 4-8 nukleotidból
álló szakaszt, és a kétfonalas DNS mindkét szálát egy adott ponton hasítják. A modifikációs
enzim ezzel egyidejűleg a saját kromoszóma megfelelő szekvenciájú részét, tehát ezt az
enzimspecifikus hasítási helyet metilálja, ezzel magyarázható, hogy a restrikciós endonukleáz
a saját DNS-molekulát nem hasítja. A két enzim tehát ugyanazt a DNS-szakaszt ismeri fel: az
egyik metilezi az adott pontot, és ezáltal megakadályozza, hogy a másik enzim ugyanazon a
ponton hasítson. A baktériumok így tudnak különbséget tenni a saját és nem saját DNS
között.
A restrikciós endonukleázok felfedezése lehetővé tette, hogy egy adott fragmentumot (egy
meghatározott gént tartalmazó részletet) ki lehessen hasítani a DNS-molekulából. A
restrikciós enzimek nagy része ferdén hasítja a DNS kettős láncot, így a keletkezett DNS-
fragmentumok két végén ún. „ragadós” végek alakulnak ki. Az ilyen végekkel rendelkező
DNS-szakasz beépíthető egy másik DNS-be. A másik genomot ugyanazon restrikciós
enzimmel nyitják, mint amellyel a beépítésre szánt fragmentumot nyerték. Amennyiben a

73
fogadó DNS a beépülés után is megőrzi önálló szaporodását, akkor a beépített DNS-szakasz is
szaporodni fog. Az újonnan létrejött, kevert DNS-összetételű sejtet hibridnek (chimerának,
rekombináns chimerának) nevezzük. Ezzel a módszerrel olyan szaporodásra képes, új
rekombinánsok hozhatók létre, amelyek korábban a természetben nem fordultak elő. Az így
létrejött hibridek továbbszaporítását nevezzük klónozásnak.
A rekombinációs eljáráshoz szükséges következő feltétel olyan DNS-molekula találása,
amelybe a vizsgálandó fragmentum könnyen beépíthető, és a mely tovább szaporítható. Az
ilyen közvetítő egységeket nevezzük vektoroknak. Tudott, hogy egyes mikroorganizmusok
(baktériumok, élesztők) citoplazmájában természetes körülmények között is előfordulnak
olyan extrakromoszómális DNS-részecskék, amelyek a sejt DNS-molekulájától függetlenül
replikálódnak. Ezek a plazmidok, replikonok. Fennmaradásukhoz tehát nem szükséges
beépülniük a gazdasejt genomjába. Tudni kell azonban, hogy nem minden
extrakromoszómális nukleinsav plazmid. A DNS-fragmentumok nem replikonok, tehát
replikáció hiányában eltűnnek a gazdasejtből. Az eljárás során tehát a DNS-fragmentumokat
megfelelő replikonhoz illesztik. Az összekapcsolást a DNS-ligáz végzi.
A plazmid kör alakú, zárt kettős spirál DNS-molekula, amely legtöbb 100 génnel rendelkezik.
Orvosi szempontból a plazmidok legfontosabb tulajdonsága, hogy egyes génjei a
baktériumnak antibiotikumrezisztenciát kölcsönöznek.
Vektorként használhatók továbbá a baktériumokat megfertőző vírusok (baktériofágok, fágok)
és a művileg előállított plazmidok (kozmidok). A plazmidok DNS-fragmentumok vagy gének
hordozására nagyon jól felhasználhtók, és ha ezeket egy baktérium felveszi, akkor
tenyésztéssel a beépített DNS-fragmentumot tartalmazó klónok nagy száma hozható létre
klónozás segítségével. Általában a Bacillus subtilist, vagy a Saccharomyces cerevisiae
élesztőgombát szokták erre a célra használni, mert nem patoigének és ezért nem kell a
személyzet fertőzésétől tartani.
A rekombináns plazmid bejuttatását a baktériumba transzformációnak nevezzük. A
transzformált baktériumot aztán agar táptalajon szaporítják, 24 óra leforgása alatt több millió
rekombináns sejt nyerhető. Egy telep minden sejtje az idegen DNS-t tartalmazó egy sejtből
származik, a kialakult utódsejtek genetikai szempontból azonosak lesznek. E sejtek
összességét nevezzük klónnak.
Ezek az enzimek forradalmasították a molekuláris biológiát, mert segítségükkel bármilyen két
nukleotid szál összekapcsolható, és általuk genomiális vagy cDNS könyvtár hozható létre.

74
8.2 Génspecifikus szondák

A specifikus DNS-fragmentumot tartalmazó klónok kiválogatása az ún. szondával (probe)

történik, ez egy azonosító (nyomozó) anyag, egyfonalas DNS- vagy RNS-szakasz, amely
hibridizáció révén képes „kinyomozni” a komplementer (kiegészítő) szakaszokat nagy
tömegű nem komplementer DNS-molekula közül.
A szondák mesterségesen szintetizálhatók, vagy genom DNS-ből izolálhatók. Előállításuk
harmadik módja a cDNS-szintézis. A genetikai információt ugyanis nem csak a DNS adhatja
át az mRNS-nek, hanem fordítva is lejátszódhat a folyamat. Ezt nevezzük RNS által irányított
DNS-szintézisnek, az ezért felelős enzim a reverz transzkriptáz. Ez teszi lehetővé, hogy a
megfelelő mRNS-ből cDNS (complementary DNS) szintetizálódjon.

8.3 Génkönyvtárak

A génkönyvtárak létrehozásának alapfeltétele volt a megfelelő hordozó (vektor) megtalálása.

A vektorban tárolható egy bizonyos szervezet összes genetikai információja.
Emberi génkönyvtárat úgy nyernek, hogy a megfelelő enzimmel az emberi sejtek teljes
tartalmát darabokra hasítják, a fragmentumokat vektorba kapcsolják és a rekombináns DNS-t
egy baktériumpopulációba juttatják. Mindegyik baktériumpopuláció a teljes emberi genom
más-más kis szakaszát tartalmazza.
Ha valamelyik könyvtárból sikerül kiválasztani a számunkra értékes szekvenciát, akkor tiszta
formában, nagy mennyiségben előállítható, és analizálható. Erre alapvetően két módszer
alkalmas: a molekuláris klónozás és a polimeráz láncreakció (PCR).

8.4 A klónozás

A klónozáshoz vektorokat használnak. Klónozó vektor lehet plazmid, bakteriofág, kozmid

(mesterséges fág és plazmid hibrid), mesterséges élesztőkromoszóma (YAC), átalakított
baktérium genom (BAC). Egy DNS-fragmentumot összekapcsolnak egy alkalmas vektorral.
Ez egy megfelelő gazdasejtbe juttatva megsokszorosítható. A plazmidokba maximum 12 kb
hosszú szakaszokat lehet illeszteni. A plazmid a megfelelő baktériumban szaporodva számos
kópiát hoz létre a DNS-fragmentumból. Ez a módszer jelentős a genetikai kutatások
szempontjából.

75
8.5 Polimeráz láncreakció (polymerase chain reaction, PCR)

A polimeráz láncreakció segítségével a DNS-nek egy viszonylag rövid (néhány száz – néhány
ezer bázispár méretű) szakaszát sokszorozzák meg. Olyan szakaszt, amely magában foglalja a
vizsgálandó régiót, pl. a betegséget okozó mutációt. A folyamat szigorúan ellenőrzött
feltételek mellett zajlik, az amplifikáció általában tíz – száz milliószoros. A PCR kivitelezése
egyszerű: a reakció valamennyi komponensét egy kis lezárható edénykébe helyezik, a
szükséges hőmérsékleti ciklusok pontos, program szerinti betartását egy automata biztosítja.
Egy-egy reakciólépés ideje 1-2 perc, így a teljes művelet csak néhány órát vesz igénybe. A
megsokszorozott DNS-fragmentum számos molekuláris biológiai technikával elemezhető. Az
eljárás óriási előnye, hogy rendkívül kis mennyiségű biológiai mintát igényel, akár egyetlen
haploid sejt mutációi is vizsgálhatók.

8.6 DNS-polimorfizmusok, polimorf markerek

Becslések szerint a humán genom több, mint 90%-át olyan szakaszok teszik ki, amelyek nem
kódolnak fehérjét és a gének működésének szabályozásában sem vesznek részt. Az ilyen
régiókon belül a nukleotidsorrendben előforduló variációk (polimorfizmusok) nem okoznak
fenotípusbeli változást. Polimorf markereknek nevezzük azokat a rövid DNS-régiókat,
amelyek a humán populációban többféle formában fordulnak elő. A polimorf markerek
hibridizációs próbával, vagy specifikus PCR primer párral elemezhetők. A DNS-polimorf
helyek a génnel kapcsoltan öröklődnek. Ezzel magyarázható, hogy az öröklődő betegségért
felelős mutációt hordozó gén egy családon belül gyakran egy bizonyos markervariációval
együtt kerül át egyik nemzedékről a másikba. A polimorf markerek elemzése lehetővé teszi az
ún. „betegség”-gének kromoszómán való lokalizációját, és ezáltal döntő szerephez jut az
öröklődő betegségek prenatális diagnosztikájában. A 1990-ben elindított „Human Genom
Project” rövid távú feladata a DNS-polimorfizmusok feltárása volt.
Diagnosztikai szempontból a kimutatható pontmutációk és a rövid ismétlődő DNS-szakaszok
jelentősek. A polimorfizmusok annál értékesebbek ilyen szempontból, minél többféle
formában fordulnak elő a populációban. A DNS-polimorfizmuson alapuló prenatális
diagnózis felállításához egy recesszív módon öröklődő betegség esetén az szükséges, hogy
mindkét szülő heterozigóta legyen a kérdéses DNS-variációra, és ismert legyen a már
megszületett beteg gyermek genotípusa is.

76
8.7 Restrikciós fragmentum hossz polimorfizmus (RFLP)

A genomiális DNS-en belül körülbelül minden 300. nukleotidban különbségek találhatók az

egyes egyedek között. Ezt a jelenséget nevezzük polimorfizmusnak. Legtöbb esetben a
polimorfizmusnak nincsenek fenotípusos következményei, azonban egyes pontmutációk
okozta DNS-polimorfizmusok gyakran egy adott restrikciós enzim felismerési helyét
változtatják meg, és így a hasítási fragmentumok hossza egyénenként változó lehet. A
különböző genotípusbeli változások gélelektroforézissel, a különböző hosszúságú restrikciós
fragmentumok különböző mobilitása révén felismerhetők.
Az RFLP kiválóan alkalmazható személy azonosításra, amit az igazságügyi gyakorlatban
lehet alkalmazni. Az eljárás aléapja a Southern-módszer. Egy személy restrikciós fragmentum
hosszai állandóak (ha a mutációt nem vesszük figyelembe), és öröklődésükre a Mendel
szabályok vonatkoznak. Ez azt jelenti, hogy a szülőktől kapott RFLP kombinálódik a
gyermekben. Ezért ez a módszer az apasági vizsgálatokban is alkalmazható.
Az RFLP géntérképezésre is alkalmazható, mert a restrikciós hasító hely előfordulása
markerként nyomon követhető például egy családon belül. A polimorfizmus lehet egy adott
génen belül, vagy a szomszédos nem kódoló régióban. Az első esetben intragénikus RFLP-
ről, míg a második esetben extragénikus RFLP-ről van szó. Az intragénikus RFLP-k sok
betegség azonosításához nyújtanak segítséget. Példaként említhető a Duchenne-féle
izomdisztrófia, amelynél több, mint 30 mutációt írtak le, és ezek eltérő súlyosságú tüneteket
okoznak. A betegség pontos diagnosztizálásához elegendő bármelyik mutáció kimutatása.

8.8 Southern-blot módszer

Southern dolgozta ki 1975-ben ezt a módszert, ami a rekombinációs DNS-eljárás klinikai

alkalmazásának alapmódszerévé vált. Ezzel a módszerrel egyedi szekvenciákat lehet
kimutatni, meg lehet határozni, hogy a kérdéses génnek hány változata fordul elő a
genomban. A vizsgálathoz genomiális DNS-re van szükség (pl. fehérvérsejtekből,
magzatvízsejtekből, chorionboholyból), amelyet hasítani kell egy megfelelő reakciós
enzimmel. A különböző hosszuságú DNS-fragmentumok gélelektroforézissel választhatók
szét egymástól. Ezt követően denaturálással egyszálú DNS-t állítanak elő, amit egyfajta
speciális szűrőpapírra (nylon vagy nitrocellulóz alapú membrán) visznek át. A nitrocellulóz
filteren található denaturált DNS-fragmentumok közül, amelyik a vizsgálandó gént hordozza,
a kiegészítő fonalszakasszal (DNS-szonda) a hibridizáció során kettős láncú DNS-t képez. A
Southern-módszer konkrét betegségek diagnosztizálására is alkalmas.

77
8.9 Northern-blot módszer

A northern-blot technika segítségével közvetlenül kimutatható, ha egy sejtben kifejeződik egy

bizonyos mRNS. Sokszor fontos megtudni, hogy egy gén milyen mértékben van jelen az
egyes sejttípusposokon belül. Az izolált mRNS-eket, amelyeket gélelektroforézissel
elválasztanak, a Southern módszer szerint membránra blottolnak, és jelölt DNS próbával
hibridizáltatnak. A jel azonosítja a keresett RNS-t. Arról is adatot nyerünk, hogy milyen
mértékű volt az expresszió, mivel a jel intenzítása arányos az eredeti mRNS mennyiségével.
Megfelelő viszonyítási alap esetén mennyiségi meghatározásra is alkalmas a módszer.

8.10 Rekombinációs biotechnológia

A rekombinációs biotechnológia a peptidek nagy mennyiségben való termelését teszi

lehetővé. Az első, ilyen módszerrel előállított fehérje a szomatosztatin volt. Előzőleg csaknem
félmillió juhagyat használtak fel 5 mg szomatosztatin előállításához. Rekombinációs
módszerrel ehhez 9 liter baktériumtenyészetre volt szükség.
Ugyanezzel a technikával előállítható a növekedési hormon génje (cDNS-e) is. Ma már
számos fehérjét állítanak elő így, pl. inzulint, interferont, timozint, VIII-as faktort, urokinázt,
hepatitisz B, száj- és körömömfájás vírusantigént.

8.11 In situ hibridizáció

Ez az eljárás lehetővé teszi, hogy a sejtben, szövetben azonosítani és lokalizálni lehessen a

vizsgálni kívánt RNS-t, DNS-t, vagy egy kromoszóma részletet. Az is meghatározható. Hogy
egy számunkra érdekes genomiális szekvenciából hány kópia létezik. Kromoszóma specifikus
próba birtokában azonosíthatók vele az egyes kromoszómák. Legfontosabb talán az a
lehetőség, hogy a kromoszómán lokalizálhatók az egyes gének.
A fluoreszcens in situ hibridizáció (FISH) legfőbb előnye, hogy egy preparátumban egyszerre
akár több különböző szekvencia is kimutatható. Interfázisban azonosítani lehet segítségével az
egyes kromoszómákat. Alkalmas a kromoszómák számbeli mutációinak gyors
meghatározására, illetve kimutathatók a kromoszómák szerkezeti változásai is. Számbeli
kromoszómamutációk gyors analízisére is alkalmazható a módszer.
Genetikai rendellenességek is kimutathatók, amennyiben a problémát nem pontmutáció,
hanem egy nagyobb szekvencia amplifikációja, deléciója vagy transzlokációja okozza. A
módszer egy továbbfejlesztett változatával egész kromoszómák is összehasonlíthatók. Például
tumor sejtekből és egészséges sejtekből izolált kromoszómák DNS-ét más-más színű

78
fluorkrómmal jelőlve, a comparatív genomiális hibridizációval (CGH) kimutathatók a
tumorra jellemző genetikai eltérések.

8.12 A DNS chip

A DNS chip a hibridizációs eljárások technologizált változata, amelynek segítségével

géndiagnosztikai vizsgálatokat lehet végezni nagyon rövid idő alatt. Fertőző
mikroorganizmusok kimutatására, öröklődő betegségek molekuláris okának, egyedi
polimorfizmusok (SNP) kimutatására, vagy HLA tipizálásra is alkalmas.
1 cm2-nyi DNS chipre több ezer ismert, 8-20 bázisból álló szekvenciát visznek fel, ezekhez
hibridizálják a fluorkrómmal jelzett ismeretlen, egyszálúvá tett (minta DNS-t). A specifikus
kötés alapján kialakuló színes mintázatot egy letapogató érzékelő veszi fel, ami számítógéppel
van összekapcsolva. A számítógép tárolja és kiértékeli a hibridizációs (komplementer
szekvencia) jeleket és pontról pontra azonosítja, hogy mely helyen milyen bázissorrendű DNS
található.
Az előzőekben ismertetett módszerektől a DNS chip technika abban tér el, hogy ismert
nukleotid sorrendű DNS van rögzítve és a jelzett ismeretlen DNS darabok kapcsolódnak a
megfelelő homológ szekvenciát tartalmazó DNS szálhoz. Ezzel az eljárással, a számítógépes
automatizálást kihasználva egyidejűleg nagy számú vizsgálat végezhető el.
A rövid oligonukleotid chipek mellett a specifikus hosszabb DNS szekvenciákat tartalmazó
rendszerek is terjedőben vannak. A rendszer érzékenységét és megbízhatóságát a pontos
hibridizáció biztosítja. A DNS chip módszer forradalmasíthatja a géndiagnosztikában.

8.13 Genotípus-diagnosztika

Ahhoz, hogy a genotípus-diagnosztikát egy adott családban preszimptómás és/vagy prenatális

vizsgálatra lehessen hasznosítani, több feltételnek kell együtt lennie.
1. Ismerni kell a proband szóban forgó betegségének pontos diagnózisát, mivel a
genotípus-diagnosztika révén csak azt lehet megállapítani, hogy szenved-e abban a
betegségben, amelyben valamelyik családtagja. Tehát ezzel a módszerrel nem
állapítható meg valakiről, hogy ilyen vagy olyan betegsége van. Két betegség klinikai
képe lehet azonos, de ettől még a két betegség lehet eltérő genetikai eredetű. Ilyenkor
beszélünk genetikai heterogenitásról. Például klinikailag hasonló lehet a hemofilia A
és B típusa is, mégis az A típusú hemofilia a VIII-as faktor (Xq28) hiányára vezethető
vissza, míg a B típusú hemofilia a IX-es faktor (Xq27) hiánya miatt alakul ki. A

79
 Duchenne és a Becker típusú muszkuláris disztrófia klinikailag nagyon hasonló, mégis
más gének hibái okozzák.
2. A szóban forgó betegségért felelős gén lokalizációját ismerni kell legalább annyira,
hogy kapcsolt DNS-szekvencia szondákkal vizsgálni lehessen. Szükség van a
megfelelő restrikciós enzimre is, amellyel a hasítás után nyert fragmentumok
hosszúságukra nézve polimorfak. Így mutathat RFLP-t a lokuszhoz közel
elhelyezkedő (kapcsolt) DNS-marker.
3. Lényeges továbbá, hogy vizsgálható legyen a beteg személy és néhány egészséges
családtag DNS-e. Amennyiben pl. autoszómális recesszív módon öröklődő betegség
esetében a beteg és általában a két szülő DNS-e nem áll rendelkezésre, úgy a
genotípus-diagnosztika nem, legfeljebb korlátozott értékű „kizárásos” prognosztika
végezhető.
4. A kapott adatok hasznosításának az is alapfeltétele, hogy a vizsgált személyek (pl.
autoszómális recesszív öröklődés esetén a beteg gyermek és a szülők) RFLP
konstellációja informatív legyen. Nem elegendő tehát, ha a szóban forgó betegségért
felelős génhez kapcsolt DNS-marker RFLP-t mutat. Ennek megfelelően pl.
autoszómális recesszív öröklődésben akkor informatív a módszer ha a génre nézve
heterozigóta szülők a DNS-markert illetően is heterozigóták és a beteg gyermek
homozigóta az egyik RFLP-allélre nézve. Ha csak az egyik szülő heterozigóta a
markerre nézve, akkor a módszer csak részben informatív. Az RFLP allél-konstelláció
akkor informatív, ha ezáltal a vizsgált személyről biztosan megmondható, hogy beteg
vagy egészséges. Részben informatív a módszer, ha csak a biztosan egészséges egyént
(magzatot) lehet tisztázni. Ezzel ki lehet zárni a betegség lehetőségét, azonban a nem-
informatív allél-összetételű egyének fele-fele arányban nemcsak betegek, hanem
egészségesek is lehetnek. Ezért a részben informatív lehetőséget „50%-os
diagnosztikának” tekintik. Legtöbb esetben valamelyik rendelkezésre álló RFLP-
marker informatívnak bizonyul. Ha a kivizsgálás megtörtént, akkor az adott
betegségre nézve magas kockázatú terhességekben magzati DNS-analízis végzését
szokták javasolni.
5. A prenatális molekuláris genetikai vizsgálat végzésére legalkalmasabb anyag a
chorionboholy-minta. Ez egyértelműen embrionális eredetű, tehát a kivont DNS a
magzat genetikai információját hordozza.
A módszer megbízhatósága 99%-os, figyelembe véve, hogy a mutáns gén és az RFLP-
allél közötti átlagosan 1000 bázispárnyi szakaszon a crossing over esélye 1%. Minél

80
kissebb a távolság e két szakasz között, annál kisebb az esélye annak, hogy crossing over
következtében létrejöjjön a rekombináció. De ha minimális is ennek az esélye, teljes
mértékben nem zárható ki, ezért tekintjük 99%-osnak a megbízhatóságot.

81
9. Viselkedésgenetikában alkalmazott módszerek

A pszichológia és genetika egy újfajta ötvözete a viselkedésgenetika vagy

magatartásgenetika, ami arra próbál fényt deríteni hogy bizonyos vonások, viselkedésformák
öröklöttek-e? Ez a tudományterület a genetikai tényezők viselkedéses jellemzőkre gyakorolt
hatásait vizsgálja, legyenek azok akár nyílt cselekvéstendenciák, személyiségdiszpoziciók,
pszichopatológiai folyamatok, vagy kognitív és érzelmi folyamatok.

9.1 Az ikerkutatás módszere

A viselkedésgenetika széles körben használt módszere az ikerkutatás. Mivel emberekkel nem
végezhetők keresztezési kísérletek, helyette az egymással rokonsági kapcsolatban álló
egyének viselkedésbeli és egyéb hasonlóságait lehet tanulmányozni. A családtörténetek
gyakran azt mutatják, hogy bizonyos jellemzők családon belül öröklődnek. Gondot jelent
viszont, hogy a családtagok nemcsak genetikailag állnak kapcsolatban egymással, hanem
környezetük is közös. A genetikai és környezeti tényezők szétválasztásához nyújtanak
segítséget az ikervizsgálatok.
Az egypetéjű ikrek egyetlen megtermékenyített petesejtből fejlődnek ki, és ennek megfelelően
azonos genetikai tervrajzzal rendelkeznek, és mindig azonos neműek.
A kétpetéjű ikrek különböző petesejtekből fejlődnek ki, genetikailag nem hasonlítanak jobban
egymásra, mint más testvérek, tehát genetikai állományuk átlagosan 50%-ban azonos.
Egyenértékűek tehát a különböző időben született azonos vagy különnemű testvérpárokkal. A
kétpetéjű ikrek kétszer olyan gyakoriak, mint az egypetéjűek.
Rendkívűl ritkák az úgynevezett „félig egypetéjű ikrek”. Akkor alakulnak ki, amikor egy
petesejt érése során két azonos sejtté osztódik, és ezeket termékenyíti meg két spermium. Így
a „félig egypetéjű ikrek” jobban hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjűek, de kevésbé, mint
az egypetéjűek.
Az ikerkutatásokban a vizsgált jellegzetesség szempontjából egypetéjű ikerpárokat
hasonlítanak össze korrelációs módszerekkel, és ugyanígy járnak el az azonos nemű kétpetéjű
ikerpárokkal is. Ezután a két korrelációs értéket vetik össze egymással. Ha az egypetéjű ikrek
jobban hasonlítanak egymáshoz, mint a kétpetéjűek, akkor emögött csak a két pár genetikai
hasonlóságának eltérései húzódhatnak meg, feltételezve, hogy az együtt nevelt ikerpárok
nagyjából ugyanannak az élettapasztalatnak vannak kitéve, legyenek akár egypetéjűek, akár
kétpetéjűek.

82
A személyiségre gyakorolt genetikai hatás mutatója az örökletesség becsült értéke
(heritability estimate). A mutató a vizsgált mintában, a szóban forgó vonás varianciájának
(személyek közötti eltéréseinek) azt a hányadát fejezi ki, amely az öröklődéssel
magyarázható. Minél magasabb az örökletesség becsült értéke, annál nagyobb súllyal esnek a
latba a genetikai tényezők az egyéni különbségek meghatározásában.
Az egypetéjű és kétpetéjű ikrek összehasonlításával foglalkozó vizsgálatok segítenek tehát az
örökletes és környezeti befolyások szétválasztásában. Azt találták, hogy az egypetéjű ikrek
jobban hasonlítanak egymásra az intelligencia tekintetében még akkor is, ha születéskor
elválasztják, és más-más családokban nevelik fel őket. Az egypetéjű ikrek a kétpetéjűeknél
ugyancsak jobban hasonlítanak egymáshoz bizonyos személyiségjellemzők és a
szkizofréniára való hajlamosság tekintetében. Az ikervizsgálatok az emberi viselkedés
genetikai meghatározóira vonatkozó kutatások hasznos módszerének bizonyultak.

9.2 Adoptációkutatás
A gyakran alkalmazott adoptációkutatásban az örökbe fogadott gyermek és az örökbe fogadó
szülők, illetve a gyermek és a biológiai szülők hasonlóságát mérik. A biológiai szülőkkel való
hasonlóságot genetikai alapúnak tekintik, míg az örökbe fogadó szülőkkel való hasonlóságot
környezeti eredetűnek.
Egy további módszertani változat az ikerkutatás és az adoptációkutatás jegyeit ötvözi. Néha
arra is lehetőség van, hogy olyan egypetéjű ikerpárokat kutassanak, akiket örökbe fogadtak, és
külön-külön neveltek fel. Mivel különböző környezetben nőttek fel, a személyiségükre
gyakorolt környezeti hatásoknak inkább az eltéréseket, mint a hasonlóságokat kell fokoznia.
Az ilyen ikerpárok közötti hasonlóság foka két másik csoportéval hasonlítható össze: az
együtt felnevelt egypetéjű és az együtt felnevelt kétpetéjű ikerpárokéval. Ha az öröklődés
fontos tényező a vizsgált vonás szempontjából, akkor az egypetéjű ikreknek hasonlóbbaknak
kell lenniük, mint a kétpetéjű ikreknek, még akkor is, ha külön-külön nevelték fel őket. Ha az
öröklődés valóban fontos szerepet játszik, akkor a külön felnevelt egypetéjű ikreknek közel
annyira hasonlóaknak kell lenniük, mint az együtt felnevelt egypetéjű ikreknek.
Mindig szem előtt kell tartani, hogy az egyén veleszületett örökletes potenciálját nagyon
jelentős mértékben befolyásolja az a környezet, amelyben az egyén él. Elmondható, hogy a
gének hajlamosítanak, de a környezet alakítja ki a végeredményt. Minden viselkedés az
öröklődés és a környezet kölcsönhatásától függ: a gének behatárolják az egyén lehetőségeit,
de hogy mi történik ezzel a potenciállal, az a környezettől függ.

83
10 A gyógypedagógiai gyakorlatban felmerülő genetikai
kérdések
10.1 Az emberi tulajdonságok genetikája

A gének mintegy zenekarrá szerveződve alakítják és működtetik a szervezetünket. Bonyolult

genetikai tervrajzunknak köszönhetően közülünk legtöbben normális, egészséges életet élnek.
E tervrajz megfejtése rendkívül fontos tudományos és technikai teljesítmény az emberiség
számára. Ezekből a felfedezésekből érthetjük meg azokat a bennünk levő genetikai hibákat,
amelyek a gyakori súlyos betegségekhez vezetnek, ideértve a rákot, a szívbetegséget,
valamint az agy és izom rendellenességeit. Ezek az új megismerések új terápiás
megközelítésekre fognak ösztönözni, az eddig gyógyíthatatlan betegségek orvoslására.
Az ember öröklődő tulajdonságainak vizsgálatát azonban néhány tényező megnehezíti. Ezek
közül az egyik az, hogy a vizsgáló személy és a vizsgált alany, a páciens élettartama, illetve
generációs ideje azonos, és így nincs mód a jelleg több generáción át való nyomon
követésére. Ugyanakkor tudott, hogy a klasszikus genetikai kísérleti alanyok (baktériumok,
élesztőgomba, növények, Drosophila, az egér, stb.) generációs ideje néhány perctől néhány
évig terjed, de mindenképpen rövidebb az emberénél.
Egy másik nehezítő tényező a nukleáris családmodell, ahol a szülők mellett egy vagy két
gyermek él. Egyre ritkább a két vagy több generáció együttélése is. Ennek következtében egy
jelleget csak kevés egyeden lehet vizsgálni.
Továbbá, érthető morális okokból, nincs mód a feltételezett genotípus legegyszerűbb
ellenőrzésére, a visszakeresztezésre sem.
Így főleg betegségek öröklésmenetének vizsgálatára nyílik lehetőség, mivel egy-egy súlyos
fenotípusos elváltozást sokkal könnyebb egy családon belül és generációkon keresztül
nyomon követni, mint egy-egy normális jelleget.
A mai molekuláris biológiai vizsgálómódszerek segítségével egy-egy már ismert betegségben
viszonylag egyszerű a genotípus és a mutáció azonosítása, azért a humángenetikában még ma
sem nélkülözhetők a klasszikus módszerek, nevezetesen a családfa (pedigré) analízis, az
ikerkutatás módszere, az adoptációkutatás.

84
10.1.1Öröklődő személyiségdiszpoziciók A személyiség kialakulásának
genetikai aspektusai

A viselkedésgenetika módszereit több évtízede alkalmazzák annak tanulmányozására, hogy

milyen szerepet játszanak a genetikai tényezők a személyiség alakulásában. A módszereket
személyiségjellemzők széles körére alkalmazták. A személyiségjellemzők örökletességéről
szóló legmeglepőbb bizonyítékok anekdotikus jellegűek. Az adatok nagy része olyan
egypetéjű ikrek tapasztalataiból származnak, akiket születésük után hamar különválasztottak,
külön is neveltek, és csak jóval később találkoztak újra.
A körülmények ilyenfajta összjátéka például akkor jön létre, ha egypetéjű ikreket nem sokkal
a világrajöttük után külön-külön adnak örökbe. Néhány esetben ezek az ikrek később újra
találkoztak, amikor az egykük elhatározta, hogy megkeresi a testvérét. Sok esetben azonban
ezek a gyermekek úgy nőttek fel, hogy fogalmuk sem volt róla hogy van-e ikerpárjuk.
Érdekes egy finn női ikerpár esete. Noha nagyon eltérő anyagi körülmények között nevelték
fel őket, mindketten rendkívül anyagiassá váltak. Mindkettőjüknek tériszonya volt,
mindketten egyszer elvetéltek és azt követően három egészséges gyermeknek adtak életet.
Nem sokkal azután hogy először találkoztak, annyira egymásra hangolódtak, hogy be-be
fejezték egymás megkezdett mondatait. És mindez azok után, hogy egymástól teljesen
elválasztva nőttek fel.
Noha az újra találkozó ikrek sok dologban hasonlóságot mutatnak, nem minden ikerpárnál
tapasztalták a valószínűtlen hasonlóságok ilyen megdöbbentő mintázatát. Az ilyen példák azt
a benyomást keltik, hogy az öröklődés nemcsak olyan átfogó jellemzőket határoz meg, mint
az aktivitási szint, vagy az emocionalitás, hanem kifinomultabb utakon keresztül is
befolyásolja a személyiséget.
A genetikai és a környezeti hatások a születés pillanatában összefonódnak a személyiség
formálásában. A szülők biológiai utódaiknak génjeiket és otthoni környezetet adnak. Ennek
eredményeként a gyermek örökölt jellegzetességei (genotípus) és nevelési környezete közt
kapcsolat van. Példaként hozható fel az intelligencia: minthogy az általános intelligencia
részben öröklődő, a magas intelligenciájú szülőknek nagy valószínűséggel intelligens
gyermekeik lesznek. Ugyanakkor azonban a magas intelligenciájú szülők valószínűleg
intellektuálisan stimuláló környezetet is biztosítanak gyermekeik számára, mind a velük való
interakciók, mind könyvek, zeneórák, múzeumlátogatások és más intellektuális tapasztalatok
révén. Mivel a gyermek genotípusa és környezete pozitívan korrelál egymással, kétszeres

85
intellektuális előnnyel fog rendelkezni. Hasonlóképp az alacsony intelligenciájú szülők
gyermekei valószínűleg olyan otthoni környezettel találkoznak, mely tovább fokozza az
esetlegesen közvetlenül öröklött intellektuális hátrányukat.
Néhány szülő szándékosan alakít ki olyan környezetet, amely negatív módon korrelál a
gyermek genotípusával. Introvertált szülők például bátoríthatják a szociális tevékenységet,
hogy szembeszálljanak a gyermek valószínű introverziójával. Egy nagyon aktív gyermek
szülei esetleg megpróbálnak érdekesebb, de csendes tevékenységet ajánlani gyermeküknek.
Függetlenül attól, hogy a környezeti hatások pozitív vagy negatív módon korrelálnak a
genotípussal, ezek nem egyszerűen egymástól független és a személyiség formálásában
összeadódó hatások. A gyermek genotípusa azon felül, hogy korrelációban áll környezettel,
önmagában is formálja a környezetet.
A gyermek kezdeti személyisége három formában is befolyásolja környezetét. Az interakciók
e három típusát reaktív, evokatív és provokatív interakcióknak nevezzük.
Reaktív interakció
Ha különböző egyének azonos környezettel találkoznak, azt különbözőképp élik meg és
értelmezik, és egymástól eltérően reagálnak rá. A szorongó és érzékeny gyermek, a durva
szülőket másként tapasztalja meg, és másképp reagál rájuk, mint a nyugodt, rugalmas
gyermek. A hangos szót, mely az érzékeny gyermekből könnyeket vált ki, testvére esetleg
észre sem veszi. Az extravertált gyermek odafigyel a környezetében lévő emberekre és
eseményekre, introvertált testvére figyelembe sem veszi őket. Az okos gyermek többet
megért, ha olvasnak neki, mint a kevésbé okos. Tehát minden egyes gyermek személyisége az
objektív körülményekből egy szubjektív pszichológiai környezetet emel ki, és személyisége
későbbi fejlődését ez a szubjektív környezet alakítja majd. Még ha a szülők pontosan
ugyanolyan környezetet biztosítanak is minden gyermeküknek, az nem lesz pszichológiailag
azonos mindegyikük számára. A reaktív interakció végigkíséri az életet. Az egyik ember a
sértő cselekedetet szándékos ellenségeskedésnek értelmezi, és teljesen eltérő módon reagál rá,
mint egy másik ember, aki ugyanazt a cselekedetet a szándéktalan érzéketlenség
megnyilvánulásának tartja.
Evokatív interakció
Minden egyén személyisége sajátos válaszokat vált ki másokból. Az a csecsemő, aki izeg-
mozog amikor felveszik, kevesebb dédelgetést vált ki a szülőből, mint az a gyermek, aki
szereti, ha ölelgetik. A visszafogott gyermekek kevésbé kontrolláló gyermeknevelési stílust
váltanak ki a szülőkből, mint az agresszív gyermekek. Azért nem tételezhető fel egyszerűen,
hogy a szülők gyermeknevelési módszerei és a gyremekek személyisége közti korrelációk

86
egyszerű ok-okozati kapcsolatot tükröznek. Inkább arról van szó, hogy a gyermek
személyisége formálhatja a szülők gyermeknevelési stílusát, amely viszont a gyermek
személyiségét formálja. Az evokatív interakció ugyancsak végigkíséri az életet. A barátságos
emberek barátságos környezetet alakítanak ki maguk körül, az ellenséges emberek pedig
ellenséges környezetet.
Proaktív interakció
Amint a gyermekek idősebbek lesznek, képessé válnak arra, hogy túllépjék a szüleik által
biztosított környezetet, és elkezdik kialakítani a saját környezetüket. Ez a környezet aztán
tovább formálja a személyiségüket. A szociábilis gyermeket például személyisége arra
készteti, hogy olyan környezetet válasszon, amely ismételten megerősíti és fenntartja
szociabilitását. A provokatív interakció tehát olyan folyamat, melynek révén az egyének saját
személyiségfejlődésük alakítóivá válnak.
A személyiség és a környezet közt lezajló különböző típusú interakciók viszonylagos
jelentősége változik a fejlődés során. A gyermek genotípusa és a környezet közti korreláció
akkor a legerősebb, amikor a gyermek kicsi, és csaknem kizárólag a szülők által kialakított
környezetre korlátozódik. Ahogy a gyermek idősebbé válik, és elkezdi megválasztani és
kialakítani a saját környezetét, a kezdeti korreláció csökkenni kezd, és a proaktív interakció
hatása megnövekszik.
Az egypetéjű ikrek genotipikusan azonosak, a helyzetekre is azonos módon válaszolnak
(reaktív interakció), hasonló válaszokat váltanak ki másokból (evokatív interakció), és
hasonló, genetikailag vezérelt tehetségük, érdeklődésük és motivációjuk arra készteti őket,
hogy hasonló környezetet keressenek és alkossanak meg maguk körül (proaktív interakció).
Ezek a folyamatok attól függetlenül működésben vannak, hogy az ikreket együtt vagy külön
nevelik. A születésükkor elválasztott egypetéjű ikrekkel például hasonlóképp bánnak az
emberek, mivel egymástól függetlenül is mindketten hasonló válaszokat váltanak ki
másokból.
A proaktív interakció hasonlóképpen működik. Az ikerpár mindkét tagját arra készteti
személyisége, hogy olyan barátokat és környezetet válasszon, melyek hasonlítanak az
ikertestvérük által választott barátokra és környezetre. A hasonló barátok és hasonló
környezet hasonlóképpen fog hatni mindkét ikerre. Mivel az ikrek kezdetben azonos
genotipikus személyiséggel rendelkeznek, a személyiség és környezet közt lezajló minden
egyes interakciós folyamat hasonlóságuk fenntartása irányában hat még abban az esetben is,
ha születésüket követően soha többé nem találkoznak.

87
A kétpetéjű ikrek és a testvérek környezete ezzel szemben egyre növekvő mértékben
eltávolodik egymástól, amint idősebbek lesznek, még ugyanazon otthonon belül is. Kora
gyermekkorukban, amikor a szülők azonos környezetet biztosítanak számukra, jobban
hasonlítanak egymáshoz. Amint azonban elkezdik megválasztani és megalkotni az otthonon
kívüli környezetüket, kismértékben eltérő tehetségük, érdeklődésük és motivációik egyre
inkább kihangsúlyozzák az eltéréseket, egyre különbözőbb személyiségeket formálnak
belőlük.
Az ikervizsgálatok arra is fényt derítenek, hogy a környezethez kötött különbségek milyen
mértékben köszönhetők a környezet azon vonatkozásainak, amelyek egy családon belül
azonosak – például a család társadalmi státusa, szemben azokkal, amelyek a családtagok
számára sem azonosak – például a családon kívüli barátok. A reaktív, evokatív és proaktív
folyamatok addig csökkentik a különböző környezetek eltéréseit, amíg a környezet még
lehetővé teszi a válasz rugalmasságát. A személyiség által vezérelt folyamatok csak akkor
kerülnek veszélybe, ha a környezet súlyosan korlátozó. Ezt az elképzelést támasztják alá azok
a megfigyelések, melyek szerint a külön nevelt egypetéjű ikrek akkor hasonlítottak
egymáshoz a legkevésbé, amikor egyikük erősen korlározó környezetben nevelkedett.
A személyiség öröklődésének vizsgálatával kapcsolatos egyik megközelítés a
temperamentumokra öszpontosít. A kifejezést különböző szerzők más-más értelemben
használják. A legelfogadottabb meghatározás szerint temperametumok azok az öröklött
személyiségvonások, amelyek már kora gyermekkorban fellelhetők. Eszerint számos, teljesen
elkülönülő temperamentum létezik, és a többi személyiségvonástól genetikai
meghatározottságuk különbözteti meg őket. A temperamentumok áthatóbb, mélyebb és
messzemenőbb hatásúak, mint más vonások. A temperamentumok nemcsak azt befolyásolják,
hogy mit tesznek az emberek, hanem azt is, hogy miként teszik azt, amit tesznek.
Természetesen a temperamentumok nemcsak a kora gyermekkori, hanem a felnőttkori
személyiséget is befolyásolják. Tehát folyamatosan felismerhetők az egész élet során.
Ugyanakkor nem várhatunk valamiféle tökéletes folytonosságot egyrészt azért, mert a gének
nem fejtik ki folyamatosan hatásukat, olykor be- és kikapcsolnak a fejlődés folyamán,
másrészt pedig a temperamentumok genetikai alpjaik ellenére is módosulhatnak a tapasztalat
révén. A személyiség folyamatossága és változása közti összjáték megértése a személyiség-
és a fejlődéspszichológiának is alapvető feladata.
A személyiség állandóságának vagy változékonyságának egyetlen hatékony kutatási
módszere a longitudinális vizsgálat, amelyben ugyanazt a személyt különböző időpontokban
figyelik meg. Ilyen vizsgálatokat azonban nagyon nehéz végezni, ezért csupán néhány olyan

88
longitudinális vizsgálatot végeztek, amely viszonylag hosszabb időszakra terjedt ki. Az
eredmények szerint a személyiség erőteljes kontinuitást mutatott a korai serdülőkortól a késői
serdülőkorig. A 16 éves kori és a felnőttkori jellemzések közti korrelációk alacsonyabbak, de
még mindig jelentékenyek voltak. A kontinuitás az intelligencia és az intellektuális
érdeklődés területén volt a legerősebb.
Az egyének longitudinális vizsgálatai során azt az eredményt találták, hogy a legerőteljesebb
folyamatosságot az értelmi képességek mutatják, ezt a személyiségváltozók követik, mint
például az extraverzió, érzelmi stabilitás és az impulzuskontroll, ezek után sorolhatók a
politikai attitűdök és az énnel kapcsolatos vélemények, mint önértékelés, az élettel való
elégedettség. Ezek az eredmények szinte párhuzamosak az örökletességre vonatkoözó
vizsgálatok eredményeivel: a nagyobb mértékű örökletességgel rendelkező vonások általában
erősebb kontinuitást mutatnak. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a genetikai alap
számos intellektuális és személyiségjellemző időbeli stabilitásához is hozzájárulhat.
Általában azonban nem a genotípus az, ami önmagában közvetlenül a kontinuitáshoz vezet,
hanem a genotípus és a környezet kölcsönhatása. A reaktív, az evokatív és a proaktív
interakció folyamatai mind olyan környezet megteremtésének irányába hatnak, ami
önmagában is az egyén személyiségének függvénye. Például a szociábilis gyermek azzal,
hogy a szociális helyzetek közül szelektív módon választ, olyan környezetet alakít ki önmaga
számára, amely szociabilitását tovább erősíti és fenntartja. Ugyanezt tesszük akkor is, amikor
barátot és házastársat választunk, mivel valószínűleg olyan társakat választunk, akik azonos
értékekkel és személyiségvonásokkal rendelkeznek. Ennek értelmében ők minden bizonnyal
megerősítik és fenntartják a szóban forgó értékeket és vonásokat.
Egy vizsgálat adatai arra utalnak, hogy a személyiségük szempontjából egymáshoz jobban
hasonló párok tagjai ugyancsak jobban hasonlítottak egymáshoz olyan mindennapi
tevékenységek kedvelésében, mint barátok meglátogatása, a helyi közösségi tevékenységben
való részvétel, hivatalos összejövetelek látogatása, szórakozás. Ugyanakkor kevesebb
házassági konfliktusról, nagyobb mértékű barátságról, közelségről, valamint házasságukkal
való nagyobb mérvű elégedettségről számoltak be, mint az egymáshoz kevésbé hasonló
párok. Külön témaként tárgyalható a hasonlóság vonzalmat keltő hatása.
A kontinuitás kérdését az ingerlékeny férfiak vonatkozásában is tárgyalták. Arra a
következtetésre jutottak, hogy az esetek többségében az ingerlékeny fiúkból ingerlékeny
férfiak lesznek. Egy longitudinális vizsgálat legfontosabb eredménye az volt, hogy azok az
ingerlékeny fiúk, akik a középosztályból származtak, az évek múltával egyre súlyosodó
társadalmi státusvesztést szenvedtek el. Első állásuk státusa például szignifikánsan

89
alacsonyabb volt, úgy ahogy iskolázottságuk is. Több munkahelyi problémájuk volt,
gyakrabban változtattak munkahelyet, és többször voltak munkanélküliek tizennyolc és
negyvenéves koruk között. Szignifikáns korreláció található a férfiak esetében a gyermekkori
ingerlékenység és az alacsonyabb szintű iskolázottság között, ugyanígy az alacsonyabb szintű
iskolázottság és az alacsony foglalkozási státus között. Más szóval a gyermekkori
ingerlékenység alacsonyabb iskolázottsághoz vezet - az ingerlékeny fiúk hamarabb hagyják
abba az iskolát, ami azután alacsony foglalkozási státust eredményez. Úgy tűnik, az
ingerlékeny férfiaknak negyvenéves korukban részben azért van másoknál több ptoblémájuk
munkájukkal kapcsolatban, mert még mindig ingerlékenyek. Esetenként még állásukat is
otthagyják, amikor akadályokba ütköznek.
Szignifikáns korrelációt találtak az alacsony foglalkozási státus és a munkahelyi problémák
között. Egy elképzelhető magyarázat lehetne, hogy az ingerlékeny férfiak frusztrálttá válnak
alacsony státusú foglalkozásuk miatt, következésképp otthagyják állásukat, vagy elbocsájtják
őket. Az is előfordulhat, hogy munkahelyi problémáik akadályozzák meg őket abban, hogy
jobb álláshoz jussanak, és ez kényszeríti őket alacsonyabb státusú foglalkozásokba. A
személy gyermekkori ingerlékenysége a családi atmoszférára is hatással van. A
gyermekkorukban ingerlékeny férfiak csaknem fele elvált negyvenéves korára, míg a többi
férfi esetében ez az arány csak 22 százalék.
Ingerlékeny nők. A kislányként ingerlékeny nők személyisége a férfiakhoz hasonlóan
ugyancsak kontinuitást mutat. Ezeket a nőket mind férjük, mind gyermekeik kevésbé
megfelelő és ingerlékenyebb anyának írták le. Longitudinális vizsgálatok eredményeként azt
találták, hogy azok a nők, akik gyermekkorukban ingerlékenyek voltak, olyan férfiakkal
házasodtak össze, akik mind a házasságkötés időpontjában, mind negyvenévesen alacsonyabb
foglalkozási státussal rendelkeztek. Férjüknek foglalkozási státusát összevetve apáik
foglakozási státusával ugyanabban az életkorban, azt találták, hogy az ingerlékeny nők az
esetek 40%-ában alacsonyabb társadalmi státusba kerültek házasságukkal, míg a többi nő
esetében ez csupán az esetek 24%-átban fordult elő. A gyermekkori ingerlékenység nem
csupán a szülői házhoz képest alacsonyabb társadalmi szintű házasságba juttatta őket, hanem
a házassági kapcsolat megromlásához is hozzájárult.
Fontos azonban kihangsúlyozni és megjegyezni, hogy az ingerlékeny gyermekből nem lesz
elkerülhetetlenül ingerlékeny felnőtt. A személy olyan eseménysort élhet át (például
egyetemre kerülés vagy egy terápián való részvétel), mely másik pályára állítja fejlődését, és
ebből kifolyólag személyiségváltozást eredményez. Változásra késztetheti őket közvetlen
környezetük is. Sokan maguk is erőfeszítéseket tesznek, hogy boldogságuk érdekében saját

90
személyiségükön változtassanak. A változás e különböző forrásai tehát a személyiség
diszkontinuitását eredményezhetik.

10.1.2.Az intelligencia, mint öröklődő személyiségdiszpozició

Intelligencián egy adott egyed részben öröklött, részben a környezet által kialakított azon
képességét értjük, amellyel környezetébe beilleszkedik, az ott honos szokásokhoz
alkalmazkodik, és ismereteit használni tudja, továbbá ide soroljuk még a többi emberhez és az
egyes problémákhoz való hozzáállást is. Mivel maga az intelligencia fogalom sokféleképpen
értelmezett, mérése nagyon nehéz feladat elé állítja a kutatókat. Tudni kell azonban, hogy a
kínaiak már 3000 évvel ezelőtt mérték a mentális képességeket. Az ókori Görögországban
SZÓKRATÉSZ és tanítványai is törekedtek az intellektus tudományos igényű vizsgálatára.
Erről később sem mondtak le. A GALTON munkássága azért uttörő jellegű, mert a külső
fizikai (hang, fény) ingerekre adott idegi válaszok (érzékelési küszöb, rekcióidő) értékelése
kapcsán kidolgozta az első tudományos igényű mérési módszert, a szenzoros diszkriminációs
tesztet. Galton 9337 embert vizsgált e módszerrel. Számítása szerint minden 4000. férfi
rendelkezik kivételes szellemi képességgel, és 1 millió emberre esik egy géniusz. A
magasabb értelmi képességek vizsgálatát tette lehetővé az 1905-ben kiadott Binet-Simon féle
skála, amely több mint 30 feladatot tartalmazott. A cél nem az ismeretanyag, hanem a
mentális adottság kapacitásának a meghatározása volt az adott életkorú gyermekekben. Az
adottságon a velünk született potenciális lehetőségeket, míg képességen, a társadalmi
feltételek biztosította, és a személyiségfejlődés eredményeképpen megvalósult, tehát
teljesítményben realizálódott adottságot értjük. BINET és munkatársai a későbbiekben még
tovább finomították módszerüket, és felnőttekre is kiterjesztették, így az 1908-ban, majd
1911-ben közzétett tesztjük széles körben elterjedt. Mégis különböző szakemberek százat is
jóval meghaladó további mentális-teszt kidolgozására vállalkoztak. Kiderült ugyanis, hogy a
feladatok teljesítésének sikere növekszik az életkor előrehaladtával. Ez tette szükségessé a
mentális életkor fogalmának bevezetését és összevetését a naptári (kronológiai életkorral). Az
értelmi fogyatékos gyremekek intelligenciája sok hasonlóságot mutat a nem fogyatékos
fiatalabb korú gyermekekével. Így például, ha egy 8 éves gyermek mentális teljesítménye a 6
éves gyermekének felelt meg, akkor 2 évvel „elmaradottnak” mondták. Binet halála után
WILLIAM STERN vezette be a mentális quotienst, amelyet úgy kapunk meg, hogy a mentális
kort elosztjuk a naptári életkorral. Az előbbi példa adatait használva: 6/8 = 0,75. Az említett
mentális jelleget később intelligenciának nevezték el.

91
Intelligencia meghatározás:
JENSEN szerint: „Az intelligencia olyan, mint az elektromosság, könnyebb mérni, mint
meghatározni”.
WECHSLER, a felnőttek legismertebb intelligencia-tesztjének kidolgozója szerint: „Az
intelligencia az egyénnek az az összetett vagy globális képessége, amely lehetővé teszi,
hogy célszerűen cselekedjen, hogy racionálisan gondolkodjon, és eredményesen bánjon
környezetével.”

Az intelligenciahányados használata csak annyiban jelentett változást a mentális quotienshez

képest, hogy az értéket még 100-zal megszorozták. Az előbbi példa tehát 75-ös értéket ad. Az
intelligencia-hányados meghatározásának népszerűsítése LEWIS M. TERMAN nevéhez
fűződik, aki sok tesztet dolgozott ki, ezek közül a legismertebb a Stanford-Binet Intelligencia-
Teszt, amelyet 1916-ban vezetett be a Binet-Simon intelligenciaskála adaptálásával. Ezáltal
vált általánossá az intelligencia quotiensnek és rövidítésének: az IQ-nak a használata.
A Stanford-Binet Intelligencia-Teszt egyeduralmát DAVID WECHSLER törte meg, amikor
1939-ben kiadta a Wechsler-Bellevue Skálát. Európában a Wechsler-féle skálák a
legelterjedtebbek.
A különböző intelligencia-tesztek elmélyültebb elemzése hívta fel a figyelmet arra, hogy a
mért jellegeken belül két fő faktor különíthető el. Az egyik egy olyan általános faktor, amely a
különböző mentális tesztek alkalmazásakor, az eltérő megközelítések ellenére is közösnek
tűnik, ennek C. SPEARMAN 1927-ben a generális faktor nevet adta és g-nek rövidítette. A g-
faktor felel meg tulajdonképpen a korábban értelmességnek vagy okosságnak nevezett
fogalomnak. Magyarul általános értelmességnek nevezhetjük. A másik faktor a különböző
tesztek és megközelítések vizsgálatakor specifikusnak, ezért egymástól eltérőnek bizonyult,
így ezt a specifikus faktor névvel illették, ennek megfelelően s-nek rövidítették. L. L.
THURSTONE 1938-ban a specifikus mentális faktoron belül, számos ún. elsődleges mentális
képességet különített el. Ilyen a térbeli tájékozódás, az észlelési sebesség, a verbalitás
(nyelvérzék), a szótalálás gyorsasága, az emlékezés, a számolási készség, stb. Az elsődleges
mentális képességek viszonylagos önállósággal rendelkeznek, amit a nemi különbségek is jól
példáznak. Így a férfiak jobb képességűek a térbeli tájékozódásban, amit egyaránt igazolnak a
hétköznapi tapasztalatok és a tudományos tények. Továbbá a férfiak jobb matematikai
képességekkel rendelkeznek, a zeneszerzők is főleg férfiak közül kerülnek ki.

92
A nők ezzel szemben sokkal jobbak a verbalitásban: korábban kezdenek beszélni, kevesebb
közöttük a beszédhibás, könnyebben tanulnak idegen nyelveket. A háttérben álló anatómiai és
genetikai tényezőket is feltárták.
A specifikus mentális képességek határozzák meg lényegében a tehetség irányát. A
tudományos kutatás, újabban a különböző specifikus mentális képességek alapján tehetség-
típusokat vagy tehetségszférákat különít el. STERNBERG szerint, három: analitikus,
szintetikus és praktikus tehetségtípus különíthető el. Bizonyítást nyert, hogy az említett
tehetségszférák viszonylag függetlenek egymástól. Például a rajzban kiváló gyermek nem
biztos, hogy jó helyesírásban, a jól fogalmazó, gyenge lehet a matematikában. A különböző
tehetségszférák népességbeli vizsgálata a jól ismert harangalakú (Gauss-féle) normális
eloszlásokat adta.
A szellemi képességek eredetét illetően évszázadokon át éles vita folyt. Az egyik tábor
(„vulgárgenetikusok”) véleménye szerint lényegében minden képességünk örökletesen
meghatározott, a velünk született adottságokat a környezeti hatások, tehát a család, az iskola
és a társadalom nem, vagy csak alig tudják módosítani. A másik tábor
(„vulgárszociológusok”) szerint viszont az örökletességnek nincs döntő befolyása az emberi
képességek megnyilvánulására, azok lényegében csak külső hatásoktól függnek.
A kérdés tisztázása, és helyes értelmezése érdekében gondoljunk a már megismert öröklődési
menetekre, és egészítsük ki azokat a GALTON által leírt másik szbályrendszerrel. Az ember a
biológiai fejlődés csúcsteljesítménye, különösen érvényes ez a központi idegrendszerre. A
központi idegrendszerben megtalálhatók a törzsfejlődés során kialakuló agyi struktúrák: az ősi
agy (archeocortex), a régi agy (paleocortex) és az emberre jellemző új agy (neocortex).
Mindegyik fejlődési fázisnak megvolt a maga genetikai meghatározottsága, az emberben
azonban ezek bonyolult egymás fölé rendelt rendszert képeznek. Így a központi idegrendszer
sok milliárd sejtjére visszavezethető, fontosabb funkcióit sok kromoszómahely génjei
határozzák meg. Galton ennek a poligén öröklődésnek a szabályszerűségeit írta le.
Mint tudjuk, poligénes (sokgénes) öröklődéskor a kromoszómák különböző helyein lévő
génpárok hatása együttesen érvényesül. Az egyes kromoszómahelyeken levő génekre a
Mendel-szabályok érvényesek, emiatt bizonyos gének hatása lappanghat is. A különböző
kromoszómahelyeken lévő gének azáltal szerveződnek egységes rendszerbe, hogy ugyanarra
a fejlődési folyamatra hatnak. A poligénes rendszer génjeinek hatása „összeadódik”, a
végeredményben ezért az egyes összetevők részesedése nem túlságosan jelentős. A poligénes
öröklődésre jellemző, hogy megnyilvánulását a különböző: családi és külső környezeti
hatások számottevően befolyásolni képesek. A poligénes öröklődés tehát mindig egy

93
úgynevezett genetikai hajlamot jelent, amely megszabja az adottság spektrumát, alsó és felső
határát, de hogy ebből mi valósul meg, az egy bizonyos fokig a jótékony vagy ártó környezeti
hatásoktól függ. Így válik érthetővé az összetett szellemi jellegek nagy variációs lehetősége és
befolyásolhatósága.
A poligénes-rendszereket alkotó gének kromoszóma-helyein (lókuszain), amint láttuk, mindig
két génnek van hely. E gének közül az egyiket, tehát a gének felét adja át mindegyik szülő az
utódjának. Viszont az, hogy az adott kromoszómapárból az ivarsejteken keresztül melyik
kerül át az utódba, a véletlentől függ. A kromoszómáknak ez a szabad kombinálódása
(rekombináció) teremti meg az individualitás (egyediség) alapját, mivel minden szülő minden
ivarsejtjében 223 kombinációval kell számolni. Ehhez még hozzá kell számítani, hogy az utód
a két ivarsejt összeolvadásából alakul ki, és a
223 x 223 már leírhatatlan változatosságot jelent. Mindezt tetézi még a kromoszómák génjei
közötti kicserélődés lehetősége. Ezért minden ember valóban „egyedi és megismételhetetlen”.
A kromoszómahelyek génpárjából tehát csak az egyik kerülhet át az utódba, és ezt a
viszonylag egyszerű öröklődést írják le a Mendel-szabályok. A poligén rendszerek génpárjai
azonban szétszórtan helyezkednek el a kromoszómákban, ezért az ő átörökítésük sokkal
bonyolultabb. A lényeg azonban itt is az, hogy minden génpár közül az egyik kerül át az
utódba. A mérhető (kvantitatív) jellegekben észlelhető családi hasonlóságért e gének
felelősek. Galton „családi közös” géneknek nevezte ezeket. A Galton-szabályok ezek
megfeleződését érzékeltetik, mivel a szülők és gyermekeikben a családi közös gének 50%-a, a
nagyszülőkben és unokáikban 25%-a, a dédszülőkben és dédunokáikban 12.5%-a (és így
tovább) azonos. A családi közös géneknek e generációról generációra történő megfeleződése
a galtoni „ős-örökség” törvény alapja.
A gének milyensége eltérő lehet. A jobb érthetőség kedvéért tételezzük fel, hogy a szellemi
adottságok szempontjából „jó” és „rossz” gének vannak. Tegyük fel továbbá, hogy a vizsgált
szellemi adottságért 10 kromoszómahely , tehát 10 génpár a felelős. A vizsgált szellemi
adottságot a poligén rendszeren belül a gének milyensége, a fenti példában a „jó” gének
aránya határozza meg. Sok függ a gének viszonyától is az adott génhelyen belül. Itt két
lehetőség adódik. Egyrészt az egyik gén dominál a másik felett, ilyenkor az utóbbi gén hatása
lappang. Hiába van tehát egy jó és egy rossz gén az adott génhelyen, lehetséges, hogy csak a
jó vagy csak a rossz gén hatása mutatkozik meg. Másrészt mindkettő hatása is érvényesülhet,
ilyenkor, mint már volt róla szó, kodominanciáról beszélünk. Ha mindkét gén jó vagy
mindkettő rossz (homozigóták esetén), akkor a hatás egyértelmű. Ha viszont egyik jó és a
másik rossz (heterozigóta szervezet), akkor hatásuk átlagával kell számolni.

94
A poligénes öröklődés kapcsán elsősorban a génpár „jó” vagy „rossz” összhatását kell
elemezni. Tételezzük fel, hogy az átlagos adottságú ember 5 jó génpárral rendelkezik, míg a
tehetségesek 7-nél többel, a tehetségtelenek pedig 3-nál kevesebbel. Továbbá tekintsük úgy,
hogy mind az anyának, mind az apának hat jó génje van, tehát valamivel jobbak az átlagosnál.
A szülők az adott kromoszómahelyen lévő génjeik felét adják át utódaiknak. Ezen belül
átlagosan, jó génjeik felét örökítik át, és ezért mutatnak a gyerekek hasonlóságot a szülőkhöz.
A konkrét esetekben azonban nemritkán előfordulnak eltérések a kötelező 50%-on belül a jó
gének 50%-os arányától.
Nagyon ritkán még azzal is számolhatunk, hogy valaki a gének felének kötelező átadásakor
csakis meglevő jó génjeit örökíti át az utódjának. S ha az ő jó génjeihez a másik szülőtől is az
átlagost komolyan meghaladó számú jó gén csatlakozik, akkor szerencsés kombináció révén a
jó gének olyan jelentős feldúsúlása jöhet létre, amely különleges géniusz világra jöttét
eredményezheti. Jó példa erre Petőfi Sándor, vagy József Attila hirtelen, minden családi
előzmény nélkül felbukkanó tehetsége.
Ugyancsak Galton ismerte fel a „visszatérés az átlaghoz” szabályt is, kora legkiválóbb
személyiségeinek vizsgálatakor. Eszerint a kivételes társadalmi teljesítményre képes emberek
gyermekei általában kevésbé jó képességűek, mint szüleik. A visszatérés az átlaghoz szabályt
azután számos vizsgálatban megerősítették.
A kiemelkedő adottságú személyek gyremekei már nem lesznek olyan tehetségesek, mint a
szülők, hanem közelednek, majd az unokák visszatérnek az átlaghoz. De ez ellentétes irányból
is érvényes. Az átlagtól nagyon elmaradó szülők gyermekei már kevésbé lesznek olyan
gyenge képességűek, mint a szülők és lassan elérik az átlagot. Felmerül a kérdés, mi állhat e
szabályszerűség hátterében? Egyrészt a párválasztás, mivel az utód értelmi fejlődését mindig
a másik szülőtől és ezen keresztül a másik 2 nagyszülőtől, illetve 8 dédszülőtől stb. kapott
családi gének is befolyásolják. S ez nyilván a kiegyenlítődés, tehát az átlag irányába hat. Ezen
túl a kiemelkedően jó vagy rossz adottságok létrejöttében a véletlennek, az előbbi esetben a
szerencsének, az utóbbiban a balsorsnak is szerepe van. A szülők kötelezően csak génjeik
felét adják át gyermekeiknek, de hogy melyik: a tehetséges (jó) vagy a nem tehetséges (rossz)
génjük kerül-e át az adott génpárból, az a véletlentől függ. Általában a tehetséget meghatározó
gének, „tehetséges” gének esetében is a feleződés érvényesül. Ettől azonban az egyedi
öröklődés során jelentős eltérések lehetnek. Az általános értelmi képességekért és specifikus
tehetségekért felelős poligén rendszerek jórészt függetlenek egymástól, és ezek összhangja,
harmóniája is lényeges a teljesítményhez. A tehetség megnyilvánulása számos más szellemi
adottság (pl. eredetiség, fantázia, rendszerezőképesség) és személyiségjegy (pl. akarat,

95
kitartás, jellem) függvénye. Ezeket is egymástól többé-kevésbé független poligén rendszerek
határozzák meg. A kiváló teljesítmény hátterében tehát egy olyan „mozaikrendszer” áll, ahol
mindegyik összetevő átlagot meghaladó adottságot testesít meg, és amelyek harmonikusan
illeszkednek egymással. A mozaik egyes összetevői függetlenül öröklődnek és kicsi a
valószínűsége, hogy az utódokban újra mindegyik az átlagot meghaladó és egymással jól
kapcsolódó legyen.
Egy új-zélandi tudós, JAMES FLYNN adatai szerint az ipari országokban a XX. század
kezdetétől folyamatosan nő az átlagos IQ érték a lakosság körében. Aki egy évszázaddal
ezelőtt a legjobban teljesítő 10 százalékba tartozott, az ma már bizony az alsó, butácska 5
százalékba kerülne. Hollandiában például egy évtízed alatt 7%-kal nőtt az átlagos
intelligenciahányados. Természetesen az intelligenciateszt nem valamilyen örökérvényű
intelligenciát mér, hanem bizonyos gondolkodási képességeket, amelyek az elmúlt
évtízedekben az iparilag fejlett országokban a hosszabb iskolázás, a jobb táplálkozás és orvosi
ellátás következtében is javultak.
A tudósok véleménye ma még meglehetősen eltér abban, hogy összességében is
kedvezőbbek-e a viszonyok az emberi intelligencia továbbfejlődéséhez a gazdag ipari
országokban, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt. Azok szerint, akik igennel válaszolnak erre a
kérdésre, az elvont gondolkodás, az intellektuális mozgékonyság az új médiumokon és
számítógépeken nevelkedett gyermekeknél sokkal fejlettebb, mint szüleiknél volt.
Ugyanakkor a szociális intelligencia, vagyis az emberi kapcsolatok kezelésének képessége és
a lelki teherbíró képesség, azaz a lelki egészség nem feltétlenül jobb manapság, mint egy-két
évtízeddel ezelött, inkább ennek az ellenkezője körvonalalzódik.
Könnyen elképzelhető, hogy egy-két nemzedék elteltével a szakadás az információs
áramlásban úszni tudók és az ezzel a készséggel nem rendelkezők között akkora lesz, mint
manapság az írástudók és az analfabéták között. Az új médiumokhoz való hozzájutás
(multitasking), vagy hozzá nem jutás nagyobb különbségeket idéz majd elő az emberek
között, mint önmagában a vagyoni vagy származási eltérések.

11. A mentális retardáció öröklődése

Az mentális retardáció DSM-IV szerinti kritériumai a következők: 1) jelentősen átlag alatti

intellektuális teljesítmény; 2) az aktuális adaptív működés egyidejű deficitje vagy károsodása
a következők legalább három területén: kommunikáció, önmaga ellátása, családi élet,

96
társadalmi készségek, közösségi források felhasználása, önmaga irányítása, iskolai készségek,
munka, szórakozás, egészség és biztonság; 3) kezdet 18 éves kor előtt.
Az mentális retardáció a lakosság hozzávetőlegesen 1-2%-át érinti. A férfi/nő arány
megközelítőleg 2 : 1.
További érdekes megfigyelés, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegekben gyakoribb az
értelmi visszamaradottság, ezzel szemben a középsúlyos, súlyos és igen súlyos mentális
retardáció egyforma gyakoriságot mutat minden társadalmi osztályban.
A mentális retardáció lényegét csak akkor értelmezzük helyesen, ha a mennyiségi
különbségek mellett az ép értelem és az akadályozott értelem minőségi különbségeit is
figyelembe vesszük, valamint nem vonatkoztatunk el azoktól az okoktól, amelyek az
intelligencia csökkenését létrehozták. Mert pl. ha egy gyermek egy balesetben fejsérülést
szenvedett, és emiatt jelentős intelligenciacsökkenést mutat, úgy tekintendő, hogy trauma által
okozott dementiában szenved, de mentálisan nem retardált.
Az intelligencia jelentős szerepet játszik a magatartás szabályozásában, és károsodása esetén a
cselekvések létrejöttében könnyebben dominálnak a személyiség tudatalatti rétegei, a vágyak,
ösztönök, az indulati elemek. Az intellektuális kontroll csökkenése vagy hiánya lehetővé teszi
az affektív tényezők előtérbe jutását, továbbá velejárója az alkalmazkodóképesség
elégtelensége. A mentális retardáció fogalmának meghatározásához bizonyos társadalmi
kritériumok is szükségesek, amelyek arra vonatkoznak, hogy az egyén mennyire tud eleget
tenni a társadalom szabta követelményeknek, mennyire tud munkájával, magatartásával
beilleszkedni a társadalomba. Az adott társadalmak kultúrális-technikai fejlettségi szintjének
függvényében, a mentális retardáció megítélése más-más kritériumok alapján történik. Ez
jelentősen megnehezíti az egyes országokban élő értelmileg akadályozottak reális számának
összehasonlítását. Statisztikai adatok szerint világviszonylatban növekszik az enyhe mentális
retardáltak száma, és attól függően, hogy hol vonjuk meg a határt a normális és abnormális
intellektusúak között, módosul az értelmi akadályozottak százalékos aránya. Mindezekből
kitűnik, mennyire fontos pontosan meghatározni a mentális retardáció fogalmát, hogy
elkülöníthessük az iskolázatlanságtól, vagy más környezeti ok miatt keletkezett értelmi
visszamaradottságtól. A meghatározáshoz orvosi, gyógypedagógiai, pszichológiai
szempontok szükségesek. Örökzöld kérdés, hogy milyen szerepe van az egyén képességeinek
kibontakozásában az öröklésnek és a társadalmi, környezeti hatásoknak.
Az intellektuális károsodás szintjét tükröző retardáltsági fokozatok a következők:
Enyhe mentális retardációról van szó, ha a gyermek IQ-ja megközelítőleg 50-70 között
mozog. Ebbe a csoportba sorolható a mentális retardáltak többsége, azoknak az egyéneknek a

97
85%-a, akiknek az IQ-ja 70 alatt van. Ezek a gyerekek bizonyos mértékig fejleszthetők,
iskolai oktatásban részesülhetnek, alkalmasak a közösségi életben való részvételre, bizonyos
típusú foglalkozásokat el tudnak sajátítani. Általában megtanulnak olvasni, írni, képesek
megoldani egyszerű számtani feladatokat.
A mérsékelten (középsúlyosan) retardált gyermekek IQ szintje 35-40-től 50-55-ig terjed. A
retardált populáció 10%-át képezik. Valamilyen szinten taníthatók, képesek megtanulni
beszélni, nevüket, egyszerű szavakat felismerni. Elsajátítják az önmaguk ellátásához
szükséges műveleteket, mint fürdés, mosás, stb. Gondozást és kezelést igényelnek. Védett
környezetet kell biztosítani számukra.
A súlyosan retardált (IQ szint 20-40 közötti) és igen súlyosan értelmi akadályozott
gyermekek (IQ szint 20 alatt) képezik a legkisebb csoportot. Ezek a gyermekek rendszerint
intézményes ellátást igényelnek igen fiatal kortól kezdődően.
Az mentális retardáció patofiziológiája és etiológiája heterogén. Az enyhe mentális retardáció
differenciáldiagnózisa nehéz lehet a más gyermekkori zavarok gyakori együttes előfordulása
miatt. A figyelemhiány/hiperaktivitás zavar, a tanulási zavarok, az autizmus, a gyermekkori
pszichózisok, hangulatzavarok előfordulhatnak mentális retardációval együtt. Epilepsziás
zavarok szintén gyakoriak a mentális retardált gyermekeknél. Olyan gyermekeken, akiknél
felvetődik a mentális retardáció gyanúja, alapos fizikális és neurológiai vizsgálatot kell
végezni, beleértve az EEG-t, fMRI-t, az IQ-tesztet. Az 55 feletti IQ-val rendelkező személyek
mentális retardációjának hátterében valószínűleg multifaktoriális, poligénes kóeredet húzódik
meg. Az 55 alatti IQ gyakran jól meghatározható okokra vezethető vissza. Leggyakoribb ezek
közül a jól ismert Down-szindróma (21-es triszómia), a fragilis-X-szindróma. Az esetek kis
százalékában veleszületett anyagcserezavar tehető felelőssé, például Tay-Sachs-betegség, nem
kezelt fenilketonúria. Az mentális retardáció eseteinek jelentős csoportjában multifaktoriális
kóreredet sejthető, amikor egy kevésbé szerencsés genetikai konstelláció, különböző negatív
környezeti (táplálkozási, pszichoszociális, stb.) tényezővel együtt alakítja ki a klinikai képet.
A méhen belüli fejlődést is számos tényező befolyásolja, és ha a kritikus időszakban káros
hatásoknak van kitéve a magzat, ez idegrendszeri fejlődési zavarhoz vezet. Ilyen zavaró
tényező az anya kábítószer-fogyasztása, egyéb toxikus hatások, mint sugárzás, vagy az anya
cukorbetegsége, toxoplzmózisa, rubeola-fertőzése. Olyan perinatális tényezők is veszélyesek
lehetnek, mint a traumás szülés, amely agysérülést okozhat, alultápláltság, toxinhatás,
fertőzések, csecsemőkorban elszenvedett fejsérülés. Ezekkel a biológiai tényezőkkel együtt
hatnak a pszichoszociális tényezők is. A prenatális és perinatális gondozás elégtelensége
sokkal valószínűbb kedvezőtlen környezetben született gyermekek esetében.

98
Az mentális retardáció néhány súlyos és igen súlyos formája progresszív testi hanyatlással,
korai elhalálozással jellemezhető. Az enyhe és közepes fokú mentálisan retardáltak várható
élettartama valamivel rövidebb, mint az átlagpopuláció esetében. A szakszerű foglalkozások
azonban sokat javíthatnak életminőségükön. Képesek megtanulni olvasni, írni, egyszerű
számtani műveleteket elvégezni, ha elég hosszú ideig, megfelelő fejlesztő közegben élnek.

11.1 Fragilis-X-szindróma
A szindrómát az X kromoszóma törékeny pontjáról nevezték el. Az Xq27 régió az X-
kromoszómához kötötten öröklődő mentális retardáció egyik típusának, a Martin-Bell-
szindrómának a markere. A recesszíven öröklődő mentális retardáció születési prevalenciája
1/1000 fiú újszülött. A törékeny X-kromoszóma ezek 1/3-ában igazolható. Azon örökletes
betegségek között, amelyek mentális retardációval járnak, gyakoriságukban a Down-
szindróma után második helyet foglalják el. Minden 187 tanulási nehézségekkel küzdő fiú
közül egynek ez a betegsége. Régen azt tartották, hogy csak férfiakban fordul elő, de azóta
nőkben is felismerték, náluk azonban a tünetek kevésbé súlyosak. A klinikai képre mentális
retardáció, az arc és nemi szervek módosulásai (nagy herék) jellemzőek.
Az értelmi akadályozottság többnyire mérsékelt, de az enyhétől a súlyosig változhat, azt is
megfigyelték, hogy az IQ az életkor előrehaladtával csökken. Nagyon gyakran beszéd- és
nyelvi problémák is előfordulnak. Az érintett férfiak nehezen artikulálják és ejtik ki a
szavakat, mondataik nyelvtanilag hibásak és a beszédük úgy hangzik, mint egy litániás
szöveg. Ez a beszédmintázat annyira jellegzetes, hogy sok orvost a fragilis-X-szindróma
diagnózisának felállítására készteti. A betegek hajlamosak szavakat, kifejezéseket és
mondatokat állandóan ismételgetni, vagy a jelenlétükben elhangzó szavakat
visszhangszerűen, automatikusan mondogatni. Gyakran előfordul, hogy kényszeresen,
folyamatosan beszélnek. Az esetek 80%-ában figyelemhiányos hiperaktivitás-betegség
társulhat a képhez, az érintett személyek 20%-ánál pedig autista viselkedést írtak le.
Gyermekkorban görcsrohamok is előfordulhatnak, ezek felnőttkorra általában ritkulnak. 19%-
os gyakorisággal fordulnak elő ismétlődő mozgások (tik), például a kezek csapkodása és
rángások. Az érintett fiatal fiúk szorongók, szégyenlősek, ez később enyhül, később nagyon
barátságosakká, vidámakká válnak. Leírtak aggasztó magatartászavarokat is, amelyek a
hiperaktivitástól az elmezavaros rohamokig terjedhetnek, ritkán pszichotikus viselkedés is
kialakulhat.
Különösen szembetűnő testi jelek: a nagy, elálló fülek, a hosszú arcközép, a nagy koponya, az
előreugró alsó állkapocs, magas szájpad-boltozat, kancsalság, túlzottan laza ujjizületek és

99
lúdtalp. Nőknél hasonló, de kevésbé kifejezett sajátságok figyelhetők meg, ha egyáltalán
mutatnak valamilyen jelet.
Egy érintett személynél nem minden esetben van jelen az összes sajátosság. Inkább a fő
sajátosságok többségének kombinációja utal a diagnózisra, amit azután genetikai
vizsgálatokkal pontosan meg lehet erősíteni. A sajátságok széles köre azonban sokszor azt
eredményezi, hogy nagyon sokan, akik ebben a szindrómában szenvednek, nem kerülnek
diagnosztizálásra.
Korábban citogenetikai vizsgálatokkal erősítették meg a diagnózist. Újabban molekuláris
genetikai módszerrel sikerült izolálni az X-kromoszómán az FMR-1 gént, amely a DNS egy
szakaszának kóros amplifikációjáért felelős, törékenységet okozva. A betegség két formája
különíthető el attól függően, hogy milyen hosszú kóros bázispár amplifikálódik:
„Pre” mutációs forma esetén a változás 70-500 bázispárt érint, a mentális retardáció rizikója
kisebb és a tünetek gyengébbek. A „full” mutációs forma 600 feletti bázispár létrejöttére
terjed ki. A mentális retardáció rizikója nagy és a tünetek súlyosabbak. Ez a kockázat
férfiakban 100%, nőkben 50%. Ez a két forma már prenatálisan is kimutatható chorion
mintavétellel vagy magzatvízsejtekből.
Az ilyen típusú mutáció által előidézett betegségekre jellemző az anticipáció jelensége,
miszerint a betegség súlyossága fokozódik nemzedékről nemzedékre. Az öröklődésnek egy
egyedülálló módját fedezték itt fel, amely nem felel meg pontosan az X-hez kötött öröklődés
esetén tapasztaltaknak. A betegséget férfiak és nők egyaránt átörökíthetik. Amikor a törékeny
X-kromoszómához kötött mentális retardációért felelős gén átöröklődik az X-kromoszómák
egyikén, akkor a génen belüli hiba természete szokatlan és személyes kockázathoz vezet. Ha a
férfi a hordozó, lányain keresztül fiúunokái 40%-os, dédunokái 50%-os rizikóval lesznek
mentálisan retardáltak és a klinikai kép súlyosabb. A hordozó férfiak fiútestvéreinek rizikója
9%. Ha nő a hordozó, akkor fiaiban 50%-os rizikóval kell számolni. A hordozó nők 1/3-a
maga is mentálisam retardált, de a tünetei kevésbé súlyosak, mint a férfiakban. Ha a család
anyai oldalán nőtestvérnél, nagynéninél nagyon korai menopauza (30 éves kor körül) fordult
elő és értelmi fogyatékos férfi is ismert, a gyermeket tervező rokon lányoknál indokolt a
fragilis-X-szindrómára irányuló DNS-analízist elvégezni. A fragilis-X-szindróma körül ma
még sok a tisztázatlan kérdés, remélhetőleg a jövő évek kutatási eredményei megadják majd a
válaszokat.

100
11.2 Rett-szindróma
Andreas Rett ausztriai orvos írta le ezt a tünetegyüttest, amit 1983-ban fogadtak el önálló
klinikai egységként. Génmutáció következtében létrejött, lányokat érintő összetett, átfogó
(pervazív) működési zavar. Előfordulási gyakorisága 1/10000.
A Rett-szindróma a megjelenési életkort és a tünetek súlyosságát tekintve nagy
változatosságot mutat, ugyanis normális fejlődést követően, fokozatosan jelentkeznek a
mentális és fizikai szimptómák. A korai szakaszokban gyakran autisztikus tünetek is
jelentkeznek.
A Rett-szindróma kialakulásában négy főbb szakasz különíthető el.
A legelső tünetek általában 6-18 hónapos korban jelentkezik, de ezekre sajnos sokszor nem
figyelnek fel, mert a szülők, szakemberek csupán lelassult fejlődésként értékelik őket. A
gyermek csökkent szemkontaktust mutat, csökken a játékok iránti érdeklődése. Az átlagoshoz
viszonyítva később ül fel, később kezd el mászni. A fej sem növekszik az egészséges
gyermekeknél megszokott ritmusban. Megjelenik a kézcsavarás, de nem olyan mértékben,
hogy felkeltse a betegség gyanúját. Ez a szakasz általában pár hónapig, más esetekben egy
évnél is tovább tarthat. Ezt követi a „gyors romlás„ szakasza, ami 1 és 4 év között kezdődik és
hetekig, hónapokig tarthat. Felerősödnek a kéz csavaró, facsaró mozgásai, „mosó”
mozdulatok jelennek meg, esetleg tapsolás, vagy a gyermek ismételten szájához emelgeti a
kezét, néha a háta mögött összekulcsolva tartja őket. Légzési zavarok, általában
hiperventilláció jelentkezik. Az autisztikus tünetek a szociális interakció és a kommunikáció
kiesését, vagy jelentős csökkenését okozhatják. Alvászavarok és általános nyugtalanság
tarkítja a képet. A következő szakasz 2-10 éves kor között veszi kezdetét és eltarthat évekig.
Leghangsúlyosabbak a motoros problémák, az apraxia. Azonban bizonyos fokú fejlődés
észlelhető a gyermek viselkedése területén, gyérülnek az autisztikus tünetek, kevésbé
nyugtalan, kevesebbet sír. Javulhat kommunikációs készsége is. Sok beteg állapota ezen a
szinten marad élete legnagyobb részében, és csak ezt követően jelentkezik a „késői motorikus
degenerálódás” szakasza, ami eltarthat évekig, akár évtizedekig. Rigiditás, spaszticitás,
izomgyengeség, csökkent mobilitás, esetleg járásképtelenség jelentkezik. Nehézségbe ütközik
a kézhasználat, a kommunikáció, a kognitív hanyatlás felerősödik.
A Rett-szindróma kialakulásáért az X-kromoszóma hosszú karjának (Xq27.3-Xq.ter) egyik
régiója felelős. Mivel domináns génről van szó, jelenlétük a hímnemű embriókra nézve letális.
A nők sejtjeiben levő két X-kromoszóma közül az egyik, véletlenszerűen inaktiválódik, így
megvan annak a lehetősége, hogy a sejtek bizonyos hányadában az ép X-kromoszóma marad
működőképes, és a mutációt hordozó inaktiválódik. A megnevezett terület MeCP2 génje

101
többféle mutációt szenvedhet. Normál körülmények között a MeCP2 gén által termelt fehérje
többféle szövet érési folyamatában játszik közre, inaktiválva korábbi érési fázisokra jellemző
géneket. A Rett-szindróma klinikai sokszínűsége valószínűleg e gént érintő mutációk
sajátosságaitól függ, különböző módon érintve az idegrendszer fejlődését. Az X-kromoszóma
szintjén mutatkozó inaktiváció mértékével egyenes arányban súlyosbodik az idegrendszer
rendellenessége.
A Rett-szindróma egy nagyon komplex fejlődési zavar, ezért ebben az esetben is
elengedhetetlen a team munka. Minden egyén sajátos profilt mutat a tünetek megjelenési
idejét, kombinációját és súlyosságát tekintve. Éppen ezért egyéni fejlesztési programot kell
kidolgozni minden beteg részére.

11.3 Williams-szindróma
A Williams-szindróma egy genetikai eredetű fejlődési, neurológiai zavar. Az érintett
személyeknél a kognitív- és megismerő funkciók sajátos mintázata és enyhe, vagy közepes
mentális retardáció alakul ki. Ritka betegség, 15-20000 élve születésből egy csecsemőt érint.
Az esetek túlnyomó többsége új mutáció következménye.
Általában alacsony testsúllyal születnek és felnőtt korukban is alacsonyak: a nőkre 152,4 cm,
a férfiakra 167,4 cm-es átlagmagasság jellemző. Arcuk jellegzetes vonásokat tükröz, amit
csecsemőkorban általában csak szakember tud felismerni. Legjellegzetesebb tünet a kék vagy
zöld szemű csecsemők szivárványhártyáján levő csillagszerű mintázat. Innen származik a
rájuk vonatkozó „csillagszemű” megnevezés. Szemük körül duzzadtság figyelhető meg. Az
orrgyök általában széles, az orr kisméretű, és az orr-száj közötti távolság hosszabb az
átlagosnál. Jellegzetesek a fogászati rendellenességek is. Apró fogaik egymástól távolabb
helyezkednek el, az is előfordul, hogy a gyermeknek hiányzik egy vagy néhány foga. Ajkuk
általában széles, előreálló, álluk gyengén fejlett, nyelvük nagyobb az átlagosnál. Mély hang
társulhat a képhez. Ezek a tünetek az életkor előrehaladtával egyre kifejezettebbé válnak.
Az elasztin hiánya, vagy csökkent mennyisége megnöveli a szív- és érrendszeri problémák
előfordulásának lehetőségét. Vese-rendellenességek is előfordulnak, ezzel is magyarázható,
hogy a Williams-szindrómás gyermekek nehezen válnak szobatisztává. Gyakoribb náluk a
sérv, kancsalság (strabismus), középfülgyulladás, mint az átlagpopuláció. Izomtónusuk
gyenge, emiatt csecsemőkorban szopási, nyelési, később rágási problémák jelentkeznek. A
hasi érzékenység alvási zavarokhoz vezet.
Jellemző rájuk a hyperacusis, de arra a kérdésre még nem sikerült választ találni, hogy ezt
központi idegrendszeri vagy hallószervi elváltozások okozzák. A Williams-szindrómás

102
gyermekek rendkívül érzékenyek lehetnek bizonyos hangokra. Ez az évek múlásával
súlyosbodhat. Mások számára természetes hangerő (mint tapsolás, leeső tárgyak keltette zaj,
vagy különböző árammal működő gépek hangja, akár nevetés) fájdalmas, vagy ijesztő lehet
számukra. Pozitívumként könyvelhető el, hogy gyakran átlag feletti zenei hallással és
muzikalitással rendelkeznek.
A Williams-szindrómás emberek rendkívül szeretetreméltóak. Nagyon udvariasak, különleges
nyelvi jártassággal rendelkeznek. Az idegen nyelveket is nagyon könnyen tanulják. Az
idegenekhez is teljes bizalommal közelednek, szeretnek barátkozni, beszélgetni. Lényükből
sugárzik a boldogság, a szeretet.
Többségük valamilyen fokú intellektuális akadályozottságot mutat, IQ-juk 40-90 között
helyezkedik el, 55-ös átlaggal. Gyermekkori fejlődésük lassúbb. Későbbi gyermekkorban
általános probléma a figyelmük könnyű elterelhetősége. Jellemző rájuk a nyughatatlanság, az
impulzivitás, a törekvés, hogy felhívják magukra a figyelmet. Rögeszmék is kialakulhatnak
náluk. Főleg stresszhelyzetben fordulnak elő sztereotip viselkedésformák (himbálózás,
kézrázogatás). Testtartásuk gyakran javításra szorul, járásmódjuk esetlen. Problémás náluk a
mozgáskoordináció és téri-vizuális kognició. Ehhez társul a vizuális érzékelés gyengesége. A
globális érzékelés hiánya gátolhatja a magasabb szintű gondolkodás kialakulását azáltal, hogy
akadályozza az ok-okozati összefüggések felismerését és megértését, a lényegkiemelést, a
következtetést.
A Williams-szindróma oka az esetek 96%-ában a 7-es kromoszóma hosszú karját érintő
mikrodeléció. A hiányzó DNS-részlet tartalmazza az elasztin (testünk felépítésében részt vevő
egyik fehérje, amely a szövetek, szervek rugalmasságát határozza meg) szintéziséért felelős
gént, és további 15-20 gént. A Williams-szindrómás egyéneknél általában ugyanaz a 20 gén
hiányzik. Ez vezet a jellegzetes klinikai képhez.
Természetesen nem mindenkiben fordul elő minden tünet egyszerre, ezzel is magyarázható,
hogy csupán az esetek 25%-át sikerül diagnosztizálni. Újabban ez az arány jelentősen javult: a
FISH-technika (fluoreszcensz in situ hibridizáció) segítségével a Williams-szindrómások 95-
98%-ánál kimutatható a 7. kromoszóma mikrodeléciója. Ez fontos előrelépés, mert a
betegeknek számos progresszív egészségügyi problémával kell szembenézniük, és a korai
felismerés és fejlesztés alapvető fontosságú az életminőség és az életkilátások szempontjából.
Tekintve a Williams-szindrómásokat sújtó számos egészségügyi probléma komplex
természetét, több egészségügyi és oktatásügyi szakembernek kell részt vennie a
gondozásukban.

103
11.4 Angelman- és Prader-Willi-szindróma
Az Angelman-szindróma egyik oka a mentális retardációnak, amelyet jellegzetes fizikális és
magatartási fenotípus jellemez. H. Angelman orvosprofesszor írta le a jelenséget három
gyermeknél. Akkor rendkívül ritkának gondolták ezt a rendellenességet. Azóta azonban
viszonylag gyakran írnak ilyen érintettségű gyermekről, az incidencia 1/25000-re tehető.
Fokozódott a szindróma iránti érdeklődés is, mivel kiderült, hogy a 15-ös kromoszóma
ugyanazon szakaszának (15q) deléciója felelős a betegségért, amely a Prader-Willi-szindróma
velejárója: míg az Angelman-szindróma estében a deléció az anyától örökölt 15-ös
kromoszómán jelentkezik, addig a Prader-Willi-szindrómánál ugyanez a deléció az apai
eredetű 15-ös kromoszómát érinti.
A jellegzetes küllem a második életév során ismerhető fel. Sajátos arcvonások alakulnak ki:
széles, mosolygós száj, vékony felső ajak, előreugró áll, mélyen ülő szemek, a fogak között
nagy hézagok vannak, nyelvét gyakran az ajkai között tartja a beteg. A haj és a bőr az esetek
többségében világos, a legtöbb beteg kékszemű. 40%-uk bandzsít, 10%-uknak gerincferdülése
(scoliosis) van. A betegek negyede mikrocefáliás. Az etetési problémák már újszülöttkorban
is jelen vannak, ezért nehézkesebb a súlygyarapodás, a későbbiekben a motoros fejlődés is
zavart mutat, sok esetben ataxia észlelhető. Jellemző a betegek feltartott, megfeszített karja,
folyamatos nevetgélésük – emiatt korábban „happy puppet” szindrómának is nevezték. Az
esetek 80%-ában epilepsziás rohamok is előfordulnak, amelyek legelőször a 18. és 24.
hónapok között jelentkeznek. Többségük hiperaktív. A nyelvfejlődés késik, illetve elmarad.
Legtöbbször csak jelbeszéd segítségével lehet valamilyen szintű kommunikációt fenntartani a
betegekkel. Az Angelman-szindrómás gyermekek vidámak és szociábilisak, gyakran
folyamatosan nevetgélnek, bár ez legtöbbször inadekvát és bizarr. A minimális stimulációra
beinduló nevetést nem tudják kontrollálni. Gyakori a kezek összeütése, csapkodása. A
diagnózis felállítása szempontjából nagyon lényeges vonás az állandó nevetgélés és a kognitív
deficit. A mentális retardáció súlyos, bár gyakran jelent nehézséget ennek tesztelése a
nyelvfejlődés súlyos zavara miatt. Az Angelman-szindrómás gyermekek többsége
alvászavarral, küszködik, nem ritka náluk a szomnambulizmus (alvajárás).
Az Angelman-szindróma klinikai jegyei az életkorral változnak. A felnőttkor elérésével a
hiperaktivitás és az ataxiás zavarok erősödnek. Egyszerűbb ruhákba képesek önállóan
felöltözni, egyszerű háztartási munkákat meg tudnak tanulni. Egészségük rendszerint jó,
várható élettartamuk közel normális.
Az Angelman-szindróma tehát az anyai 15-ös kromoszóma néhány génjének delécióját
követően alakul ki. Valószínűleg e gének egyike az agy fejlődésére hat, a nyelv, a mozgást és

104
pigmentációt irányító területeket befolyásolja. Ezen kívül az üzenetek kémiai szállítására is
hatással van. A géncsoport első hét tagja, melynek deléciója Prader-Willi-szindrómát okozza,
csak az apai kromoszómában működik. Elméletileg lehetséges, hogy a hibás 15-ös
kromoszómát a Prader-Willi-szindrómás lány, Angelman-szindrómában szenvedő apjától
örökölte. Ez volt az első emberben leírt imprinting. Az Angelman-szindróma egyetlen gén
mutációja miatt is kialakulhat. Ez a gén az UBE3A, az ubiquitin út egyik tagja, amely mind az
anyai, mind az apai kromoszómán megtalálható, de metiláltságuk eltérő fokú. Az anyai
megfelelő elengedhetetlen a megfelelő fejlődéshez, így annak elvesztése Angelman-
szindrómát eredményez.
Az Angelman-szindróma nem gyógyítható, de a tünetek enyhíthetőek. Foglalkoztatási,
beszéd-, zene- és hidroterápia további tünetenyhítő hatással rendelkezhet.
A Prader-Willi-szindrómát 1956-bgan írták le, mint önálló klinikai entitást, amelyet elhízás,
alacsony termet és mentális retardáció jellemez. Előfordulási gyakoriságát 1/10000 és
1/22000 közöttire becsülik. A szindróma a leggyakoribb diszmórfiával járó obezitás típus.
Gyakori a napplai álmosság, ortopédiai rendellenességek társulhatnak a képhez, gyakran
diabetes mellitus alakul ki az elhízás következményeként. Kompulzív hiperfágia és más
evéssel kapcsolatos patológiás viselkedés is megjelenhet, például kompulzív ételkeresés,
felhalmozás, étellopás, stb. Egyéb kényszeres viselkedésmintákat is megfigyeltek. Jellemző
továbbá az alacsony frusztrációs tolerancia, makacsság. Gyakori a depresszió, a szorongás és
a kényszeres tünettan. Az esetek 19,6%-ában találtak bőrvakarást, körmök, az orr, a haj
tépkedését, stb. A Prader-Willi-szindrómában szenvedő egyének 50%-a mutat magatartási
tüneteket. A kognitív károsodás mértéke igen különböző lehet. A legtöbb beteg az enyhe és
közepes körüli IQ-tartományban helyezkedik el, de vannak a normálishoz közeli és súlyos
károsodást mutatók is. Az érintett gyermekek tanulási zavara súlyosabb, mint amit az
intellektuális károsodás indokolna. Leggyakrabban a számolás és írás területén mutatkoznak
nehézségek. A genetikai zavar hipotalamikus diszfunkciót eredményez, és ezzel
magyarázható az evéssel, alvással és hőszabályozással kapcsolatos tünettan. Az fMRI
vizsgálat az aktiváció késését mutatta a hipotalamuszban, az insulaban, és egyéb agyi
központokban. Emiatt cukortartalmú táplálék elfogyasztása után később jelentkezik a
jóllakottság érzése.
A Prader-Willi-szindróma genetikai hátterét vagy a 15q11-q13 apai deléciója, vagy a 15-ös
kromoszóma anyai uniparentális diszómiája képezi. A deléció által érintett régióban számos
gén található.

105
A Prader-Willi-szindrómában szenvedő gyermekek is sokoldalú foglalkozást igényelnek. A
gyermekpszichiáter, gyógypedagógus és pszichológus szerepe jelentős, de a legnagyobb teher
a családra hárul.

11.5 Enzimopátiák

Receszív gén rendellenességekhez kapcsolódó értelmi fogyatékosság – enzimopátiák

1908-ban fedezte fel GARROD, hogy fejlődési rendellenességek hátterében molekuláris
zavarok húzódhatnak meg.
Az „egy gén – egy enzim” elv kimondása és igazolása mérföldkő volt a biokémia és a
genetika tudományának történetében, mert bizonyította egyfelöl azt, hogy a biokémiai
folyamatok génikus kontroll alatt állnak, másfelöl pedig azt, hogy minden anyagcsereút
egymást követő, individuális lépések meghatározott sorából áll, amelyet különböző enzimek
katalizálnak.
Biokémiai mechanizmusaink működése nagyon sokszor többszörösen biztosított.
Nagyon sok kóros jellegről bizonyosodott be, hogy valamilyen enzimatikus eltérés áll a
közvetlenül látható fenotípus mögött. Ezek többségükben recesszíven öröklődnek.
Az, hogy az észlelhető tüneteknek mi az oka, az változó lehet. Kiesett funkció nyomán
hiányozhat az a produktum, vagy annak tovább feldolgozott végterméke, ami miatt az adott
anyagcsereútra szükség van. Előfordul azonban, hogy ezt egy másik reakciósor többé-kevésbé
pótolni tudja (valójában így vannak többszörösen biztosítva anyagcsereútjaink). A
felhalmozódó köztitermék, ha nem választódik ki a vizelettel, maga is kóros elváltozásokat
okozhat, és/vagy kiinduló pontjává válhat egy olyan átalakulásnak, ami valamilyen káros
anyagcsereterméket eredményez, és ez felelős közvetlenül a tünetekért, vagy pedig ez által
megzavar egyéb folyamatokat.
Az anyagcsere veleszületett zavarai a gyermekgyógyászati kórházi felvételek mintegy 5%-át
teszik ki. Összesített populációs gyakoriságuk mintegy 1%.
Közel 4000 enzim működik egy felnőtt szervezetében. Ez azt jelenti, hogy nagyjából annyi
enzimdeffektussal kell számolnunk. Természetesen nem mindegyik jár értelmi
fogyatékossággal. Az értelmi fogyatékossággal járó enzimopátiákat négy csoprtra osztjuk:
1. mukopoliszacharidózisok
2. a szénhidrát-anyagcsere enzimopátiái
3. a lipid (zsír-, illetve zsírszerű anyagok) enzimopátiái
4. az aminosavak és fehérjék enzimopátiái

106
 5. a fémek és nem fémes elemek enzimopátiái

11.5.1 Mukopoliszacharidózisok
A mukopoliszacharidózisok (MPS) a veleszületett enzimopátiáknak a szfingolipidozisokhoz
hasonló csoportját képezik. Az enzimhiány miatt a kötöszövetekben felhalmozódnak a
mukopoliszacharidok. A klinikai kép gyakran jellegzetes: típusos arc, csontvázdeformitások,
mentális retardáció, hepatosplenomegália és korai halál. Vannak enyhe lefolyású formák is, a
genetikai tanácsadásban erre mindig figyelemmel kell lenni.
A mukopoliszacharidózisok autoszómális recesszív öröklődésűek. Kivételt képez a Hunter-
betegség, amelynek kialakulásáért felelős gén az X-kromoszómán helyezkedik el. A
magzatvízsejtek tenyészetében vagy a chorionboholyban az enzimek analízisével a betegség
prenatálisan diagnosztizálható.

11.5.1.1 Hurler-betegség (MPS-IH), Scheie-betegség (MPS-IS)

E két betegségért felelős gén ugyanazon a lókuszon található. Előfordul Hurler/Scheie kevert
betegség is, amelyért a homológ kromoszómapár egyik tagján a Hurler-, a másik tagján a
Scheie-gén jelenléte a felelős.
Hurler-betegség esetén a klinikai képre a jellegzetes arc, corneahomály (szaruhártyahomály),
növekedési és pszichomotoros retardáció, hepatosplenomegália, kifózis és izületi merevség a
jellemző. A corneahomály általában 1 éves korra kialakul. A betegség előrehaladtával a szív
is kórosan módosul, ez általában 10 éven belül halálhoz vezet.
Scheie-betegségben az arc durva, az ízületek merevek, corneahomály is kialakul. A tünetek a
Hurler-betegséghez képest később, 5 éves kor körül kezdődnek, a várható élettartam közel
normális. A betegek testmagassága átlagos.

11.5.1.2 Hunter-betegség (MPS-II)

Két típusa ismert, a súlyos (A) és az enyhe (B) lefolyású. A Hurler-betegséghez hasonló
klinikai kép alakul ki, viszont gyakrabban fordul elő süketség. Az iduron-szulfát-szulfatáz
enzim hiánya következtében felhalmozódik a dermatán- és heparán-szulfát.
A súlyos (A) típusban is enyhébbek a csontelváltozások, mint a Hurler-betegségben, és nem
alakul ki corneahomály. A betegek elérik a késői serdülő életkort. Az enyhe (B) kórformában
az értelmi fejlődés normális, vagy csak enyhén elmaradott.

11.5.1.3 Sanfilippo-betegség (MPS-III)

Tünetei az első néhány hónapban jelentkeznek: az arckifejezés mérsékelten durva, sérvek,
csontváz-deformitások, ízületi mozgáskorlátozottság. Később corneahomály, süketség és

107
hepatomegália alakul ki. A betegek értelmi szintje igen alacsony. Extrapiramidális
mozgászavar (athetosis) nehezíti a velük való foglalkozást. Gyakran epilepsziás görcsök is
kialakulnak. A kórkép korai diagnózisára van lehetőség, ugyanis a magzatvízben levő sejtek
tartalmazzák a kóros mukopolizacharidát, amit aránylag egyszerű módszerrel ki lehet mutatni.

11.5.1.4 Morquio-betegség (MPS-IV)

Alacsony növéssel, súlyos csontvázdeformitással és corneahomállyal, járó betgség. A
mentális fejlődés egyes esetekben nem szenved zavart. Az A-típusban a galaktózamin-6-
szulfatáz, a B-típusban a savas béta-galaktozidáz enzim hiányzik. Emiatt a kondroitin- és a
kreatán-szulfát mennyisége felhalmozódik a szövetekben. A kérdéses gének a 16q24.3, illetve
a 3p21-p14.2 lókuszokon helyezkednek el. A prenatális diagnosztika biztosítható.

11.5.1.5 Maroteaux-Lamy-betegség (MPS-VI)

Az MPS-re jellegzetes klinikai képhez esetleg nem társul mentális retardáció. Súlyos (A),
közepes (B) és enyhe (C) típusa ismeretes. Túlélés 20-30 éves korig is lehetséges.

11.5.1.6 Sly-betegség (MPS-VII)

Klinikai jellemzői: arcdeformitás, pszichomotoros retardáció, hepatosplenomegália. A tünetek
egyes esetekben a Hurler-betegségéhez hasonlóak. Más esetekben a szellemi fejlődés
zavartalan, a tünetek enyhék. A hiányzó béta-glükoronidáz enzim génje a 7q21.11 lókuszon
található. A raktározott anyag a dermatán- és heparán-szulfát.

11.5.1.7 DiFerrante-betegség (MPS-VIII)

A Moriquio- és a Sanfilippo-betegségek kevert klinikai képével jár, amely a glükózamin-6-
szulfát-szulfatáz enzimhiány következménye. Keratán- és heparán-szulfát halmozódik fel.
Nagyon ritka kórkép.

11.5.2. Mukolipidózisok
A mukolipidózisok a mukopoliszacharidózisokhoz hasonló klinikai képpel járnak. Gyakran
igen súlyos lefolyásúak. Több típust leírtak, de ezek néha csak nehezen különíthetők el.
Autoszómális recesszív módon öröklődnek. Prenatális diagnosztika fényt deríthet a betegség
jelenlétére. A kóros gén a 4q21-q23 régióban helyezkedik el.

11.5.3.A szénhidrát anyagcsere zavarai

A szénhidrát-anyagcsere zavara következtében fruktóz-, galaktóz-, mannóztartalmú
oligoszacharidok vagy glikogén halmozódik fel a szervezetben, változó súlyosságú
betegségeket okozva. Három kivételtől eltekintve autoszómális recesszíven öröklődnek. A G-

108
6-PD-hiány és a VIII. Glikogéntárolásért felelős gén az X-kromoszómán található, a glukóz-
izomeráz-hiány autoszómális dominánsan öröklődik.
A prenatális diagnosztika magzatvíz-sejtek vizsgálatával biztosítható.

11.5.3.1 Galaktozémia
A galaktozémia összefoglaló elnevezése azoknak az állapotoknak, amelyek a galaktóz-
anyagcsere valamely enzimjének elégtelensége miatt alakulnak ki. Két enzim hiánya is
okozhatja, amelyek közül csak az egyik (P-galaktóz-uridil-transzferáz) hiánya okoz értelmi
fogyatékosságot. A galaktóz galaktitollá redukálódik, ez a folyamat különösen kifejezett a
szemlencsében és az agyban. Akkor válik jelentőssé mennyiségileg, amikor a szövetekben
megemelekedik a galaktóz szint. A tej megvonásával a tünetek enyhülnek. A galaktozémia
tünetei tejtáplálás esetén már az első hetekben jelentkeznek: icterus (sárgaság), májcirrózis
formájában.
A klasszikus galaktozémia esetén galaktóz-1-foszfát halmozódik fel a szövetekben. A
felszaporodó galaktóz-1-foszfát, valamint az alternatív útakon kialakuló nagymennyiségű
galaktitol okozza a szöveti károsodásokat. A galaktitol szemlencsében való felszaporodása az
ozmotikus nyomás megváltozásával jár, emiatt cataracta alakul ki már néhány napos korban.
A tünetek születést követően rövid időn belül nyilvánvalóakká válnak. Akut tünet a hányás és
a hasmenés. Ezek néhány nappal a tejfogyasztást követően megjelennek. Az általános
fejlődési visszamaradottság és különösen a mentális retardáció jelei néhány hónapon belül
nyilvánvalóvá válnak. A galaktózfogyasztás fennmaradása esetén az állapot halálos
kimenetelű. Korai diagnózis és galaktózmentes diéta eredményeként a betegek intelligenciája
alig van az átlag alatt, azonban gyakoriak a magatartászavarok és a tanulási nehézségek.
Emiatt feltételezik, hogy az agy bizonyos fokú károsodása már az intrauterin életben
elkezdődik. A köldökzsinórvérben már megszületéskor magas a galaktóz-1-foszfát
koncentráció!
A terápia a tej és tejtermékek teljes megvonása az étrendben. Újszülöttkorban elkezdett
terápia esetén legtöbb esetben megelőzhető a súlyos galaktozémia kialakulása. A
galaktózmentes diétát egész életen át kell tartani. Ritkán előfordul, hogy kamaszkor körül
alternatív metabolikus útak alakulnak ki és a betegek tünetek nélkül tolerálják a
galaktózfogyasztást.

11.5.3.2 Galakotkináz-hiány
A galaktokináz hiánya következtében felhalmozódik a galaktóz. Újszülöttkorban a gyermek
tünetmentes, azonban a tejtáplálás megkezdésével cataracta és galaktózuria alakul ki. Gyakran

109
a cataracta megjelenése az első és egyetlen tünet, ami a galaktóz-anyagcsere hibájára irányítja
a figyelmet. A tarnszferázhiánynál tapasztalható gasztrointesztinális tünetek itt hiányoznak. A
cataracta itt is a galaktitol felhalmozódása miatt alakul ki. Mentális retardáció nem szokott
társulni a tünetekhez. A diagnózis a vörösvértestekben kimutatható csökkent galaktokináz
aktivitás alapján állítható fel.

11.5.3.3 Mannozidózis
A mannozidózis a glikoproteinek egyik anyagcserezavara. A glikoproteinek nagy
mennyiségben találhatók a sejtek felszínén, a sejteken belül és extracellulárisan. A sejtek
normális működéséhez elengedhetetlen a sejtek működéséhez, különösen az idegrendszerben.
Alfa-mannozidáz hiányában felhalmozódnak a mannóztartalmú oligoszcharidok. Emiatt
alakulnak ki a jellegzetes klinikai tünetek: súlyos pszichomotoros és szomatikus retardáció,
beszédzavar, cataracta, durva arc, oszteoporózis, enyhe lép- és májnagyobbodás.
Az I-es típusú csecsemőkori formánál súlyosabb tünetek alakulnak ki, ezek a gyermekek 3-10
éves kor körül meghalnak. Az enyhébb II. típusú formában a retardáció jelei csak kamaszkor
körül jelentkeznek, a korai életkorban a fejlődés normális. A mannóztartalmú
oligoszacharidok a vizeletből kimutathatók, ez segíti a diagnózis felállítását. Prenatáis
diagnosztika biztosítható.

11.5.4 A lipid (zsír-, illetve zsírszerű) anyagok enzimopátiái

A szfingolipidózisok a szfingolipid tárolással jellemezhető, monogénesen öröklődő kórképek.
A szfingolipidózisok viszonylag könnyen felismerhetőek. A beteg csecsemő, illetve néhány
éves gyermek az idegrendszer progresszív degeneratív károsodásának jeleit mutatja. A
betegség lényege, hogy a speciális enzim hiánya miatt kóros anyagcseretermékek
(szfingolipidek) halmozódnak fel az agyban. A szürkeállomány érintettségének tünetei:
növekedési visszamaradás, görcsök, spaszticitás, rigiditás, fokozott mélyreflexek. A
fehérállomány érintettsége miatt ataxia alakul ki, lassubbodik az ingervezetés, megemelkedik
a cerebroszpinális folyadék fehérjekoncentrációja. A retinán meggypiros macula jön létre,
gyakori a sztrabizmus, a vaszkuláris eltérések. Az idegrendszeren, az érzékszerveken kívül
érintett lehet a máj, a lép, a csontvelő és a bőr. Jellegzetes a betegség megnyilvánulásának
ideje: infantilis, késői infantilis, juvenilis, késői juvenilis és felnőttkori. Egy családon belül
ugyanazon gén általában azonos életkorban azonos tüneteket idéz elő. A szfingolipidózisok
gyógyíthatatlan, súlyos, szinte minden esetben letális betegségek. Csakis a megelőzés
jelenthet megoldást.

110
Autoszómális recesszív öröklődésüek, egy kivételtől eltekintve. Az ismétlődési kockázat
25%. A szülők heterozigóta állapotára egy beteg gyermek születése után derülhet fény. Így
megelőzhető a második beteg gyermek születése. A szfingolipidózisok a magzatvízsejtek
tenyészeteiben vagy chorionboholymintában végzett enzimanalízissel prenatálisan
diagnosztizálhatók. A heterozigóták elsősorban a bőr fibroblaszt-tenyészetek vizsgálatával
azonosíthatók. Olyan népcsoportokban, ahol a kóros gén gyakorisága az átlagosnál gyakoribb,
genetikai szűrőprogram szervezhető, és ezáltal már az első beteg gyermek születését is meg
lehet előzni (pl. Tay-Sachs betegség).

11.5.4.1 Fabry-betegség
Az alfa-galaktozidáz-A aktivitáshiánya miatt kialakuló Fabry-betegség okozója egy X-
kromoszómához kapcsolódó, recesszív öröklődésű gén. Az enzimdeffektus miatt káros
anyagok halmozódnak fel a legtöbb szervben. A lipidek máltai kereszthez hasonló képletek
formájában megjelennek a vizeletben, és mikroszkópos vizsgálattal az érintett szervekben is
kimutathatók. A heterozigóta férfiak bőrén testszerte értágulatok (angiectasia) figyelhetők
meg. Periódikusan jelentkező végtagfájdalmakról panaszkodnak. A glikoszfingolipidek
felhalmozódása miatt szív-érrendszeri- és vesebetegségek jönnek létre. A beteg férfiak
átlagosan 30-40 évet élnek. A betegség enyhébb formában heterozigóta nőkön is megjelenhet.
Esetükben gyakori a korneahomály.
A genetikai tanácsadás, heterozigóta-tesztelés és a prenatális diagnosztika lehetőséget ad a
betegség megelőzésére.

11.5.4.2 Farber-betegség
Farber-betegségben szenvedő gyermekeknél egy-két hónapos korban fájdalmas izületi
gyulladások, bőr alatti (subcutan) csomók jelentkeznek. Mivel hiányzik a savas ceramidáz,
ceramid halmozódik fel. A granulomák megjelennek a zsigerekben és az idegrendszerben is.
A csecsemőnek nagy fájdalmai vannak, ezért keservesen sír. Nyelési, légzési nehézségei
vannak, nem fejlődik. Ez a betegség korán halálhoz vezet.

11.5.4.3 Fukozidózis
Súlyos progresszív cerebrális degeneráció, ami demenciát okoz. Spaszticitás, tremor,
izomerőelvesztés, végül decerebrációs degeneráció alakul ki. Egyéb szervek is érintettek:
szívnagyobbodás, gerincdeformitások, vastag bőr, intenzív verejtékezés alakul ki. Infantilis és
junior formája különíthető el. Korán halálhoz vezet.

111
Hiányzik az alfa-L-fukozidáz, emiatt halmozódnak fel a szövetekben a
fukoglükoszfingolipidek és a mukopoliszacharidok.

11.5.4.4
Három formája különíthető el a betegség jelentkezésének időpontjától függően:
- 1-es típus, krónikus, vagy nem neuropátiás forma a felnőttek betegsége. Többek között
hepatomegália vérszegénység alakul ki.
- 2-es típus, infantilis, akut cerebrális forma néhány hónapos korban kezdődik, és két
éven belül halálhoz vezet. Növekedési retardáció, idegrendszeri károsodások,
izomhipertónia vagy spaszticitás jellemzi.
- 3-as típus, juvenilis, szubakut neuropathiás forma a 2-es típushoz hasonló, de az
idegrendszeri károsodások mérsékeltebbek, ezért hosszabb túlélés is előfordul.
A glüköcerebrozidáz hiánya miatt felhalmozódik a glükocerebrozid, ami a mononukleáris
fagocitarendszer sejtjeiben mutatható ki (Gaucher-sejtek).

11.5.4.5 GM1-gangliozidózis
- Az 1-es típus, infantilis generalizált forma már újszülöttkorban felismerhető és 1-2
éves korban halálhoz vezet. Pszichomotoros retardációval, spaszticitással, generalizált
görcsökkel, süketséggel, vaksággal (meggypiros macula), csontvázdeformitásokkal
jár.
- A 2-es típus, késői infantilis-juvenilis forma később jelentkezik. A neurológiai tünetek
enyhébbek, a gyermekek akár 10 éves korig is elélhetnek.
A GM1-gangliozid-béta-galaktozidáz hiánya miatt az agyban és egyéb szervekben
felszaporodik a GM1-gangliozid és galaktóztartalmú oligoszacharidok.

11.5.4.6 GM2-gangliozidózis, Tay-Sachs-betegség

Súlyos betegség. Általában 3-6 hónapos korban kezdődik motoros gyengeséggel. Az
idegrendszeri tünetek egyre súlyosbodnak, spaszticitás, görcsrohamok jelentkeznek. A
gyermekek 2-4 éves korukban meghalnak. Legtöbbjük vak, a szemfenéken meggypiros folt
található.
Az infantilis 1-es típus a Tay-Sachs-betegség, amelyet a hexaminidáz-A enzim hiánya vált
ki. Mivel a heterozigóta házaspároknak 25%-os kockázatuk van arra, hogy beteg
gyermekük szülessen, és a magzatvíz-vizsgálattal az enzimhiány diagnosztizálható. Emiatt
ajánlott lenne a Tay-Sachs-betegség megelőzését szolgáló genetikai szűrőprogram

112
 bevezetése olyan helyeken, ahol e betegség géngyakorisága magas. Az ashkenázi zsidók
körében a heterozigóta gyakoriság 1/30, tehát minden 900. házasságkötés két heterozigóta
között köttetik. Az utódok genetikai kockázata ¼, tehát a szülési prevalencia 1/3600. Nem
zsidó populációkban a heterozigóta gyakoriság tízszer (1/300), tehát a betegség
prevalenciája százszor alacsonyabb (1/360000). A Tay-Sachs gén eredete nem ismert,
valószínűleg több ezer éve bekövetkezett mutációra vezethető vissza. De magas
gyakorisága a zsidó populációban ennek ellenére nehezen magyarázható meg. Az
ashkenázi (germán-keleti) zsidók elsősorban a középkorban vándoroltak Európába. Főleg
Franciaországban és Németországban telepedtek le, majd Kelet-Európába költöztek.
Jelenleg legnagyobb részük az USA-ban és Kanadában él. Az egész zsidóság 80%-a
ashkenázi. Feltételezik, hogy a heterozigóták szelektív előnyt élveznének, pl. kevésbé
betegednek és halnak meg tuberkulózisban, mint a környezetükben élő nem zsidók.
Jelenleg a Tay-Sachs gén szűrése már több országban a rutin egészségügyi ellátás részévé
vált.
- Az infantilis 2-es típus a Sandhoff-Jatzkewitz-betgség, amelyben nem csak a
hexózaminidáz-A, hanem a hexózaminidáz-B is hiányzik. Az enzimhiány
következtében a GM2-gangliozid felhalmozódik a központi idegrendszer és egyéb
szövetek sejtjeiben. A két típus a klinikai kép alapján nem különíthető el, a
differenciálás kizárólag biokémiai vizsgálattal biztosítható.
- Leírtak egy későn manifesztálódó juvenilis formát is, amelyben a hexózaminidáz-A
csak részben hiányzik.
- Újabban további, felnőttkorban megnyilvánuló állapotokat is találtak (pl. adult
encephalopathia, adult cerebellaris ataxia), amelyekben a hexózaminidázok hiánya
mutatható ki.

11.5.4.7 Krabbe-betegség
Progresszív idegrendszeri károsodás. A csecsemő egyéves korára decerebrálódik és
megvakul. Az agyban jellegzetes globoidsejtek (makrofágok) mutathatók ki. Ennek
következtében hiperirritabilitás, végtagmerevedés és egyéb súlyos tünetek jelentkeznek.
Három típus különíthető el: infantilis, késői infantilis és juvenilis.
A betegség kiváltó oka: a galaktozil-ceramidáz hiánya miatt az agyban megemelkedik a
galakto-szfingozin mennyisége.

11.5.4.8 Metakromatikus leukodisztrófia

113
A leggyakrabban előforduló, súlyos szfingolipidózis. Bevezető tünetként megváltozik az
érzelmi élet. Csökkennek a mentális képességek, irritabilitás, inkoordinált mozgások
jelentkeznek, s ha a gyermek már tud járni, testtartászavar jön létre. Az alsó végtagok
petyhüdten gyengék, ritkább a spasztikus bénulás. A tünetek progrediálnak, a gyermek
körülbelül egy év alatt járásképtelenné válik. Spaszticitás, ataxia, intermittáló fájdalom és
súlyos mentális retardáció jellemző. 2-4 éves korában meghal a decerebrált vak gyermek.
Leírtak juvenilis és felnőtt formát is. Ezekben a progresszió lassúbb, de ezek is letális
kimenetelűek.
Az arilszulfatáz-A enzim hiánya miatt galaktozil-szulfatid és egyéb szulfáttartalmú lipidek
halmozódnak fel a központi idegrendszerben.

11.5.4.9 Niemann-Pick-betegség
Néhány hónapos korban a motoros és mentális fejlődés lelassulásával kezdődik a betegség, és
általában néhány éven belül halálhoz vezet. Az idegrendszeri tünetek mellett jellemző még a
hepatomegália és a meggypiros macula a retinán. A betegségnek több típusát különítették el.
A szfingomielináz hiánya miatt felhalmozódik a szfingomielin és a koleszterol.

11.5.4.10 Progresszív diffúz demielinizációs kórképek

E gyűjtőfogalom alatt a velőhűvelyképzés genetikai zavarát értjük. A velőhűvely kémiai
anyagának szintézise komplex biokémiai folyamat, amelyben számos enzim vesz részt.
Ezeknek részleges vagy teljes hiánya miatt a velőhűvelyképzés különböző szinten zavarokat
szenvedhet. Tudott, hogy a mielinhűvely károsodásával párhuzamosan az axon is sérül, így
zavart szenved az idegimpulzus továbbítása. Az ezzel kapcsolatos elváltozások különböző
kórképekben mutatkoznak meg. Fontosabb kórképek a következők:
Késői csecsemőkorban kezdődik. Fokozódó értelmi és motoros retardációval jár.

11.5.4.11 Pelizaeus-Merzbacher kór

A 3. hónapban kezdődik, és általában a felnőttkorban vezet halálhoz. Tünetei között említhető
a spasztikus parézis, mozgászavar, epilepszia, oligofrénia.

11.5.4.12 Progresszív poliolipoidózisok

Ide tartoznak azok az enzimopátiák, amelyek nem a fehérállományt, hanem a szürkeállományt
károsítják. Szürkeállomány alatt nemcsak az agykéreg, hanem az agykéreg alatti dúcok is
értendők. Tudni kell, hogy az idegsejtekben sok lipoid található, ezek bonyolult enzimhatások
kapcsán alakulnak ki. Ha valamelyik enzim hiányzik a lipoidok képzésében, úgy sajátos

114
szubsztrátum-felhalmozódás következik be, amely az idegsejt működését károsítja, bénítja.
Ismertebb poliolipoidózoisok a következők:

11.5.4.13 Norman-Wood szindróma (idiotia amaurotica congenita)

A kór lényege abban áll, hogy az idegsejtekben (ganglionokban) egy lipid anyag halmozódik
fel. Az első hónapban már észlelhető tünetei vannak: vakság a nervus opticus atrófiája miatt,
később súlyos mozgásfejlődési zavar, valamint értelmi fejlődésben való súlyos lemaradás,
microcephalia. Pár hét alatt halálhoz vezethet.

11.5.5 Az aminosav anyagcsere enzimopátiái

Az aminosav-anyagcsere zavarai a veleszületett enzimopátiák jelentős csoportját képezik.
Közülük néhány alig okoz észrevehető tüneteket, de gyakoriak az olyan formák, amelyek
súlyos mentális zavart okoznak, és korán halálhoz vezetnek. Egy kivételével (az ornitin-
transzkarbamiláz-hiány XD módon öröklődik) autoszómális recesszív módon öröklődnek. A
magas (25%-os) ismétlődési kockázat miatt indokolt a prenatális diagnosztika: a magzatvíz-
sejtek tenyészeteiben végeznek enzimanalízist.

11.5.5.1 Argininszukcinát-vizelés
Az ureaciklus egyik veleszületett rendellenessége. A születéskori prevalencia 1/70000. Az
enzim génjei a 7-es kromoszóma 7cen-q11.2 régiójában találhatók. Egészséges emberekben
az aminosavak lebontása során képződő, a központi idegrendszert súlyosan károsító ammóniát
az ureaciklus enzimjei karbamiddá alakítják át a májban. Betegekben ez a folyamat nem zajlik
le. Az e csoportba tartozó betegségek fő tünete amóniaintoxikáció. A betegség mentális
retardációval jár, a haj száraz és törékeny, mikroszkóposan kis csomók láthatók benne. A
betegség prenatálisan diagnosztizálható a magzatvízben felhalmozódó argininszukcinát
kimutatásával.

11.5.5.2 Biotinidáz-hiány
A biotin, H-vitamin a karboxilázok koenzime. A biotinidáz hiánya miatt a biotin mennyisége
elégtelen a szervezetben. A születési prevalencia: 1/60000. A tünetek néhány hónapos kor
után kezdődnek. Dermatitisz, ataxia, myoclonusos görcsök, hipotónia, hallászavar,
immunhiányos állapot alakul ki. A biotidináz enzim hiánya újszülöttkorban, szűrőpapírra
levett vércseppből korán felismerhető és a tünetek kialakulása megfelelő mennyiségű biotin
folyamatos adagolásával megelőzhető.

115
11.5.5.3 Citrullinémia
Az arginin-szukcinát-szintetáz hiányzik és ezért felhalmozódik a citrullin. Az enzim génje a
9-es kromoszóma hosszú karján, a 9q34 régióban található. Mentáis retardáció alakul ki. A
klinikai kép igen változatos, a tünetek jóval enyhébbek is lehetnek. Prenatálisan elvileg
lehetséges az enzim vizsgálata, de a magzati sejtek normális állapotban is alacsony
enzimaktivitása miatt gyakori az ál-negatív eredmény.

11.5.5.4 Fenilketonúria
Az egyik legismertebb anyagcserezavar. Fölling-szindrómának is nevezik, mivel Fölling írta
le elsőként 1934-ben. Gyakorisága újszülöttkorban mintegy 1/10000. Oka a fenilalanin-
hidroxiláz (PAH) hibája (hiánya), ami normál körülmények között tirozinná alakítja át a
májban, a táplálkozásból származó és közvetlen felhasználáshoz pillanatnyilag nem szükséges
fenilalanint. Ha ez a lépés elmarad, a fenilalanin kóros anyagcseretermékké, legnagyobb
tömegében fenilpiroszőlősavvá alakul, ami valójában ketosav. Innen származik a betegség
neve. Az enzim génjének lókusza a 12-es kromoszóma hosszú karján, a 12q24.1 régióban van.
A hiperfenilalaninémia mértéke és a fenilalaninmentes diétára való érzékenység változó. Ez
arra utal, hogy egynél több mutáns allél felel az anyagcserezavar kialakulásáért. A máj az
egyedüli szövet, amelyben lényeges mennyiségű fenilalanin-hidroxiláz található. Születéskor
a klasszikus fenilketonúria klinikailag nem nyilvánul meg, bár a fejkörfogat alacsony (3-10
percentilis) lehet. Az első életévben viszont a fejlődés lelassul, ismétlődő hányások hívják fel
a figyelmet arra, hogy valami probléma van. Valamikor a súlyos mentális retardáció (idiotia)
egyik legfontosabb oka volt, mára kezelhető betegséggé vált, éppen a biokémiai háttér
feltárása révén. Mai elképzelés szerint a sok fenilalalanin és az ebből származó kóros
metabolitok tehetők felelőssé az értelmi fogyatékosságért. A fenilpiroszőlősav a mielinizációs
folyamatot zavarja meg. A betegek agysúlya csupán 2/3-a a normálisnak, a mindig észlelhető
microcephalia ennek megfelelő tünet. Nemcsak a két évesekét meg nem haladó értelmi
képesség jellemzi a betegeket, hanem a fokozott ingerlékenység és kóros reakciók, sokszor
agresszivitás is. Állandó felügyeletet és gondozást igényelnek, hiperaktívak de mozgásuk nem
koordinált, székletük és vizeletük tartására nem képesek. Fokozott izomtónust jegyeztek.
Jellemző a fenilketonúriában szenvedők hipopigmentációja (csökkent festékanyag, melanin
termelődés). Ha sikerül az első két hét alatt biztos diagnózist felállítani, akkor a
fenilketonúriában szenvedő csecsemőt élete harmadik hetének betöltése előtt megfelelő
fenilalanin-szegény diétára fogják, és így a tünetek kifejlődése megelőzhető. A később

116
alaklmazott étrendi megszorításnak az idő előrehaladtával egyre kisebb a hatása, három
hónapos kor után gyakorlatilag már olyan súlyosak a károsodások, hogy kifejezett
fenilketonúriáról lehet beszélni a diétázás ellenére.
Ha az idegrendszer fejlődése már befejeződőtt, a későbbiekben nem érzékeny a magas
fenilpiroszőlősav-szintre, a szigorú diétára már nincs szükség. Azonban ha egy
fenilketonúriás lány elérte azt a kort, hogy házasságot köthet, tanácsos teherbe esése előtt
visszaállnia a fenilalaninmentes diétára, mert különben microcephal oligofrén gyermeket hoz
a világra.

11.5.5.5 Succinoargininuria
Az argininosuccinidáz enzim hiánya az agyban egy sajátos blokkot idéz elő. Az arginin-
borostyánkősav nem képes fumársavvá átalakulni, és a magasabb rendű funkciókat ellátó
idegsejteket károsító borostyánkősav szintje emelkedik a szervezetben. Ez megjelenik a
vizeletben is. Klinikai tünetei: mozgásfejlődési, érzékszervi és értelmi fejlődésben való
elmaradás. A vizsgált esetek 50%-a súlyos értelmi fogyatékos.

11.5.5.6 Jávorszirup-betegség
Enzimhiány miatt ketontestek szabadulnak fel a szervezetben, amelyek mérgezik az
idegrendszert. A hibás gének egyikét a 19-es kromoszóma hosszú karján lokalizálták
(19q13.1-q13.2 régió). Jellemző klinikai jel az izmok merevsége. A vizelet jellegzetesen
aromás szagú, és ezt az édeskés szagot gyakran lehet érezni súlyos értelmi fogyatékosok
intézeteiben. A betegségnek több formáját különítik el. A súlyos forma korán halálhoz vezet.
Jellegzetes tünetei: gyakori görcsök, kóma, hipoglikémia, és a vizelet jellegzetes édeskés
szaga. Némileg enyhítheti a kórlefolyást az érintett aminosavakban szegény étrend, speciális
tápszerek használata. Az intermittáló formában a betegek láthatóan tünetmentesek, de
fertőzések, műtéti beavatkozások kapcsán hányás, ataxia, egyéb idegrendszeri tünetek
alakulnak ki. Az enyhe forma nem halálos kimenetelű, azonban különböző fokú mentális
retardáció alakul ki.

11.5.5.7 Dohányszárítóverem-kór
Elnevezését a beteg vizeletének szagáról kapta ez a kór. Már igen korán, csecsemőkorban
jelentkezik, és súlyos értelmi fogyatékossággal jár.

11.5.5.8 Lesch-Nyhan szindróma

Húgysavanyagcsere-betegség. A felnőttkori köszvénnyel egyenértékű kór. A vizelet üledéke
vörös. Húgysavas húgykövek (homok) ürülnek. Jellemzői: mentális retardáció,

117
izomhipotónia, generalizált spaszticitás. Agresszivitás, ujjak, ajkak öncsonkítása (!) is
felhívhatja rá a figyelmet. A terápiás lehetőségek igen korlátozottak. Fehérjedús étrend,
főként tojás és sajt, valamint glutaminsav bevitellel lehet csökkenteni a húgysavképződést.

11.5.5.9 Kongenitális methemoglobinémia

Lényege, hogy hiányzik, a vörösvértestekből az M-hemoglobint hemoglobinná redukáló
enzim. Klinikai tünete az oxigén-rezisztens cianózis. Miután az M-hemoglobin
(methemoglobin) az oxigént nem képes megkötni, ez hipoxiát vált ki, ami az idegrendszeri
struktúrákat károsítja, és oligofrénia alakul ki.

11.5.5.10 Crigler-Najjar szindróma

A máj egyik enzimjének éretlensége miatt igen megnő a szérum-bilirubin érték. Ennek
következtében kialakult magicterus, amely súlyos mozgási és értelmi fogyatékossághoz
vezethet.

11.5.5.11 B12-vitamin-anyagcserezavar
E rendellenesség oka a metilfolát-metiltranszferáz és a metilmalonát-CoA-izomeráz együttes
hiánya. Súlyos mentális retardáció alakul ki, a Marfan-szindrómához hasonló tünetek
jelentkeznek.

11.5.5.12 Valinémia
A valin-transzamináz hiánya miatt a valin felhalmozódik. Mentális és növekedési
retardációval jár.

11.5.6 A fémek és a nemfémes elemek enzimopátiái

A nemfémek közül az emberi szervezet számára az egyik legfontosabb a jód. Vannak azonban
más elemek is, amelyek anyagcserezavarai értelmi fogyatékossággal kapcsolatosak.

11.5.6.1 Kreténizmus
Hátterében a tiroxin, illetve a trijódtironin hiánya áll. Maga a kórkép jód rezisztens, ezért nem
tévesztendő össze a kreténizmus endémiás formájával, amelynek hátterében az elégtelen jód
bevitel húzódik meg. A kórkép enyhe, vagy középsúlyos értelmi fogyatékossággal társul,
amely mellett feltűnő a tunyaság, lustaság, beszűkült mozgás igény, pszichés aktivitás
szegénysége.

118
11.5.6.2 Wilson-kór
annak következtében alakul ki, hogy hiányzik a táplálékból származó rezet megkötő enzim.
Emiatt lerakódik a szervezetben a réz, pontosabban a nucleus lentiformisban (lencsemagban),
minek következtében a 4.-5. életévben sajátos extrapiramidális mozgászavarok jelentkeznek
(tremor, amimia). Nem ritkák az epileptiform görcsök sem. Nyálazás, aminoaciduria, hepato-
splenomegalia, májcirrózis figyelhető meg.

11.5.6.3 Westphal-Strümpell-kór
Ennek a betegségnek van egy olyan változata, amely csupán a 40. életév után jelenik meg.
Ebben az esetben a Westphal-Strümpell-féle kórról van szó. Terápiás lehetőség a réz
megkötése és kiürítése. Kezelés nélkül a betegség néhány év alatt halálos kimenetelűvé válik.

119
12. A szkizofrénia öröklődése

A „nagy pszichiátriai kórképek”, a pszichózisok közé soroljuk a tudathasadások

(szkizofréniák) és a kedélybetegségek (ún. affektív pszichózisok) csoportját. Gyakoriságuk
tetemes, és mivel a társadalmi tevékenységet súlyosan korlátozzák, sőt nemegyszer
lehetetlenné teszik, nagy a közegészségügyi jelentőségük.
A szkizofrénia poligén öröklődésű kórkép, amelynek megnyilvánulását, illetve intenzitását
különféle környezeti tényezők (kulturális miliő) határozzák meg.
Az ok(ok) kutatását sok éven át megakadályozta a pontos diagnosztikai kritériumok hiánya. A
jelenlegi pontosabb kritériumok ellenére is maradt azonban néhány diagnosztikai probléma.
Ennek az az oka, hogy ez a betegség különböző életkorban lép fel, idővel jelentősen változnak
a tünetek, amiket a kiváltó környezeti tényezők nyilvánvalóan befolyásolnak. Emellett lehet
enyhe vagy mérsékelt az elmebetegség. Bonyolítja a képet az a tény, hogy önmagában a
skizofrénia egyetlen jellegzetessége sem abszolút diagnosztikai értékű. Mivel nincs
megbízható laboratóriumi diagnosztikai teszt, a diagnózis az egyén anamnézisén és az
elmeállapotának megítélésén alapszik.
A tünetek hosszú sora jellemzi a szkizofréniát. Korai jelként könyvelehető el, ha a
csecsemőnek erős szorongásai és kötödési magatartási nehézségei vannak. Kétéves korukban
ezek a gyerekek sokkal passzívabbak és kevésbé figyelmesek voltak, későbbiek során is kevés
szociális kapcsolatot ápolnak. Nehezen alakítanak ki érzelmi kapcsolatokat, nehezen tanulnak,
nem figyelnek, gyakran magányosak. Azoknak a gyermekeknek, akik szkizofrének lettek,
körülbelül fele a korai serdülőkorban szociálisan deviáns magatartást mutatott. A fiúk
agresszióra, a lányok érzelmi túlérzékenységre és túlzott konformitásra voltak hajlamosak.
Egy tanulmány az excentrikus magatartást és a paranoiás tendenciát emeli ki, mint az ilyen
gyermekek jellegzetességét, nem pedig a befelé fordulást, vagy szociális visszahúzódást. Az
iskolai tanulmányok félbeszakítását okozó magatartást ugyancsak jellegzetesnek tartják azok
körében, akik később szkizofrének lesznek. A szkizofréneknél jellegzetesek a hallucinációk,
az érzékcsalódások, a bizarr magatartás, az érzelmek elszegényesedése, az összefüggéstelen
téveszmék. A hallucinációk változatosak lehetnek, a legtöbb beteg „hangokat hall”: például
viselkedését kommentáló hangokat. Egyes betegek párbeszédet folytatnak e hangokkal.
Vannak, akik különös szagokat éreznek, vagy nem létező jeleneteket látnak. Gyakoriak a
paranoid érzékcsalódások és az üldöztetéses érzések is. Előfordulnak a grandiózus, vagy
vallási érzékcsalódások, indokolatlan bűntudat vagy bűnösség érzése. Agresszív vagy bizarr

120
lehet a szkizofrének szociális vagy szexuális magatartása. Gyakran fejtenek ki kontrollálatlan
ismétlődő tevékenységeket, mozgásokat. Az érintett személyek viselkedése összefüggéstelen,
következetlen és logikátlan lehet. Előfordulhat a beszéd szegényessége, illetve tartalom
nélküli beszéd, szavak vagy mondatok ismételgetése, rendezetlen vagy összefüggéstelen
beszéd.
A szkizofrének többségénél hiányzik a normális érzelem, merev, változatlan az
arckifejezésük, csökkent a mozgásuk és a taglejtésük, kerülik a szemkontaktust, hajlamosak a
monoton beszédre. Legtöbbjük nem gondozza magát, mosdatlanok, fésületlenek maradnak, ha
más nem segít nekik. Hiányzik belőlük az energia és érdeklődés, nem érdekli őket az iskolai
munka. A szkizofréniás beteg a gazdagságáról, szépségéről vagy különleges képességeiről (pl.
rendkívüli megfigyeléseiről) beszél, vagy híres barátaival (pl. Napoleonnal) dicsekszik
másoknak. Azok, akiknek paranoid téveszméik vannak, arról panaszkodnak, hogy üldözik,
figyelik, követik őket. A vallási téveszmékben szenvedők Isten különleges küldöttjének vagy
az ördögnek hiszik magukat. A szexuális téveszmék keretében prostituáltnak, pedofilnak,
vagy nemi erőszakot elkövetőnek tartják magukat. Egyesek testükkel kapcsolatos
téveszmékben szenvednek, és azt hiszik, hogy valamelyik életfontos szervük, például a szívük
nem működik. Végletes esetekben azt hiszik, hogy haldoklanak, vagy meghaltak, egyáltalán
nem léteznek, vagy a világ sem létezik.
Annak megállapítására, hogy a szkizofrénia öröklődik-e családokat, ikreket és adoptált
személyeket tanulmányoztak. 90 év kutatásai megerősítették, hogy a szkizofrénia familiáris
betegség. A szkizofrén betegek elsőfokú rokonai fokozottan veszélyeztetettek. A szkizofrén
beteg szülője körülbelül 5.6%-ban érintett, míg a szkizofrén egyén bátyjának vagy nővérének
10.1%-os a kockázata, hogy szkizofréniás lesz. Az egypetéjű ikreknél a konkordancia
(mindkét iker érintett) 46%, míg a kétpetéjű ikrek esetén ez az arány 14-17%. Egymástól
távol felnövekvő egypetéjű ikreknél a szkizofréniának szintén magas konkordanciaértékét
figyelték meg. Azokban az esetekben, ahol mindkét szülő szkizofrén, a gyermek kockázata
elérheti a 46%-ot is. A szkizofrén egyének közeli rokonainál észlelt különféle, nagyon
változatos betegségek között szkizoaffektív betegség, paranoiás betegség, atipusos pszichózis
és szkizoid személyiségzavar fordul elő.

A szkizofréniás beteghez való rokoni A becsült kockázat %-ban kifejezve

viszony
Szülő 5,6

121
Fivér vagy nővér 10,1
Egy testvér és egy szülő érintett 17
Egypetéjű iker 46
Kétpetéjű iker 14-17
Gyermek (egyik szülő érintett) 10-17
Gyermek (mindkét szülő érintett) 39-46
Nagybácsi vagy nagynéni 2
Unokaöccs vagy unokahúg 2,2
Elsőfokú unokatestvér 2,9
Unoka 5
Unokaöccsök/unokahúgok 4
Általános népesség („bárki”) 0,9

6. táblázat. A szkizofrénia megjelenésének kockázata a rokoni viszony függvényében.

Megjegyezendő, hogy az 5. táblázatban feltűntetett adatok, az élet egész tartamára vonatkozó

kockázatot jelentik, amit a születéskor állapítanak meg. Ha 30 éves korig a szkizofréniának
semmilyen jele nem mutatkozik, akkor a kockázat felére csökken. Ha 50 éves korban sem
mutatkoznak a betegség jelei, akkor a maradék kockázat valóban nagyon kicsi. Növekszik
azonban a kockázat a szkizofrén rokonok számával, a rokoni kapcsolat közelségével. Mind a
férfiaknál, mind a nőknél a szkizofrénia korai fellépése a valószínű genetikai eredetre utal.
Érdekes megfigyelés, hogy nők esetében általában később fejlődik ki a szkizofrénia, mint
férfiaknál. Egy nagyobb tanulmány adatai szerint férfiaknál 21.4 év, míg nőknél 26.8 év az
átlagos életkor, amikor a szkizofrénia megnyilvánul. Nincs pontos magyarázat arra
vonatkozóan, hogy miért mutatkozik nemi különbség az életkorban, amikor a szkizofrénia
jelentkezik. Izlandi kutatók matematikában tehetséges egyéneken végzett vizsgálatai az
elmebetegség, ún. pszichózis fokozott kockázatát mutatták ki. Jelenleg még nem lehet tudni,
hogy milyen mechanizmus felelős a matematikusok és elsőfokú rokonaik körében a
pszichózis nagyobb gyakoriságáért. A szkizoid és paranoid személyiségzavarok gyakoribb
előfordulása a szkizofrén örökbefogadottak vérrokonai körében arra utal, hogy a
szkizofréniának különböző fokozatai vagy változó megnyilvánulási formái manifesztálódnak.
A szkizofrénia kockázata és manifesztációjának változó spektruma mintegy tízszer
gyakrabban fordul elő a szkizofrén örökbefogadottak biológiai rokonai között, mint a nem
szkizofréniások vérrokonai között.

122
A szkizofrénia gyakoribb előfordulása az egypetéjű ikrek körében, összehasonlítva a kétpetéjű
ikreknél tapasztalt gyakorisággal, aláhúzza a genetikai tényezők fontosságát. Már több mint
60 éve fény derült erre. Vizsgálatok eredményei szerint, mint láttuk az egypetéjű ikrek 46%-a
mutatott konkordanciát a szkizofrénia előfordulásában. Annak magyarázata, hogy az ikerpár
másik tagja nem érintett, közvetlenül környezeti tényezőkre vagy olyan tényezőkre utal,
amelyek genetikai azonosság esetén működnek. Azonban az érintetlen ikerpár gyermekét
ugyanolyan kockázat fenyegeti szkizofrénia előfordulására vonatkozóan, mint az ikerpár
érintett tagjának gyermekét. Ebből világosan következik, hogy az ikerpár látszólag
egészséges tagja valójában hordozza és továbbadja a szkizofrénia-fogékonyság gént. A
fogékonyság gének azok, amelyek az eddig ismeretlen környezeti hatásokkal kölcsönhatásba
lépve az agy olyan elváltozásaihoz vezetnek, amelyek szkizofréniát okoznak.
Néhány fontos megfigyelés jelzi a külső tényezők jelentőségét. Az egyprtéjű ikreken végzett
bőrlécrajzolat-analízis csak akkor ad eltérő mintázatot, ha az egyik érintett. Az egypetéjű
ikerpár érintett tagjánál gyakran lehet képalkotó eljárással az agy bal oldalán rendellenességet
(hipodenzitást), a hippocampus csökkent méretét, valamint az agykéreg egy részén
funkciócsökkenést észlelni. Ugyanezen vizsgálatok megnagyobbodott agykamrák (különösen
a harmadik agykamra esetében) gyakoribb előfordulását mutatta. Az is bebizonyosodott, hogy
az abnormis neurológiai jelek sokkal gyakoribbak a szkizofrének között, mint a nem
szkizofrén egyének körében, ideértve a szkizofrének rokonait vagy nem érintett ikerpárját is.
Ma már nem kérdéses, hogy fontos szerepet játszanak a gének a szkizofrénia létrejöttében.
Úgy tűnik, hogy sokgénes rendszer okozta genetikai hajlam, és egy vagy több környezeti
tényező kölcsönhatása teszi az egyént fogékonnyá a szkizofrénia iránt. Ez a multifaktoriális
kóreredet nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egyes családokban domináns vagy X-
kromoszómához kapcsolt gén nagyobb, vagy éppen döntő szerephez jusson. Egyelőre
azonban még nem tisztázódott végérvényesen, hogy melyek ezek a gének. Az 5-ös, a 6-os, a
13-as és a 22-es kromoszóma felé terelődött a gyanú.
Egyes kutatók felvetették annak lehetőségét, hogy az X-kromoszóma hordozhat egy
szkizofrénia-fogékonysági gént.
Egyelőre a multifaktoriális kóreredet a legelfogadhatóbb magyarázat a szkizofrénia
kialakulására vonatkozóan. Azonban sok a megválaszolatlan kérdés a részletekben is.
Szkizofréniát nem csak a terhelt poligén rendszer öröklődése okozhat, hanem a két szülőtől
származó, önmagukben kórjelenségekben nem mutatkozó, poligén módon öröklődő hajlamok
diszharmoniája is megbetegedést eredményezhet. Ezt a hipotézist az állatok keresztezése
során nyert tapasztalatok, a sokszor egészen váratlanul megjelenő új tulajdonságok észlelése

123
támasztja alá. Tisztázatlan a különféle (operátor-, struktúr-, regulátor-) gének funkciója is,
de összjátékuk eredményezi az öröklött hajlamok diszharmóniáját. A letens genotipikus
készség szkizofrén fenotípussá fejlődése különféle biológiai tényezőktől függ. Így például ha
csak az egyik egypetéjű iker betegszik meg, akkor az csaknem mindig kisebb, testileg és
pszichésen gyengébb a másiknál. Ilyen tényezőknek a szem előtt tartásával merült fel,
elsősorban a gyermekkori szkizofréniák kapcsán, hogy a genetikai determináltság a központi
idegrendszer érési zavarának (diszmaturáció, encephalopatia) a kialakulásával bontakozik ki.
Nem elhanyagolható tényező az anya életkora sem: szkizofrének esetében az anya életkora
általában magasabb a fogamzás idején.
Az anticipáció jelensége, amiről már volt szó, a szkizofrénia esetében is megfigyelhető.
Bizonyos családokon belül a betegség jellegzetes előfordulási mintázatot mutat: az egymást
követő generációkban egyre korábban és egyre súlyosabb formában léphet fel.
Kiterjedt próbálkozások folynak, hogy új genetikai technikákat alkalmazva ismerjék fel, kik
azok a betegek, akik a legjobban reagálnak a specifikus gyógyszerekre. Ezeknek az ún.
farmakogenetikai tanulmányoknak az a célja, hogy megismerjék, a szervezet kémiailag
hogyan dolgozza fel az egyes gyógyszereket, és mely gének segítik elő az egyik vagy másik
kedvező vagy kedvezőtlen hatás megjóslását. Ezáltal hatékonyabb gyógyszereket dolkgoznak
majd ki a szkizofrénia kezelésére.

13. Epilepsziát kiváltó okok

Az epilepszia rohamszerűen jelentkező, majdnem mindig eszméletvesztéssel járó, kóros agyi

izgalmi állapot, amit esetleg egyéb rohamszerű motoros, érző vagy vegetatív jelenségek
kísérnek. Földünkön minden kétszázadik ember epilepsziás.
Az emberi agyban állandó elektromos kisülések és gátlások zajlanak le, amik normális
esetben egyensúlyban vannak. Azonban valamely kiváltó tényező hatására az agy bizonyos
területén levő agysejtek átmenetileg kiszabadulnak az őket körülvevő sejtek gátlása alól, a
membrán potenciál kóros labilitásának következtében, és fokozott görcskészség alakul ki.
Kisebb inger is már ingerületi állapotot idéz elő. Ezek az idegsejtek egyszerre elkezdenek
kisülni. Attól függően, hogy ez a kóros kisülés az agy mely részén keletkezik, a tünetek igen
változatosak lehetnek. A mozgásban, az érzékelésben, beszédben, tudatállapotban, a
magatartásban, a vegetatív funkciókban (légzés, szívműködés) egyaránt megnyilvánulhatnak.

124
Lehetnek negatív vagy pozitív irányúak (pl. beszédelakadás, vagy ellenkezőleg, hangadás,
megmerevedés vagy rángatózás).
Hátterében, némely esetben valódi eltérést lehet találni, pl. agyfejlődési rendellenességet,
szülés körüli vagy később szerzett traumás heget, helyi vérellátási zavart, agyi fertőzést vagy
daganatot. Máskor anyagcsrezavar (pl. alacsony vércukorszint) mutatható ki. Sokszor viszont
semmi kézzelfogható okra nem derül fény.
Az epilepszia kialakulásához hozzájárulhatnak genetikai tényezők. Vannak olyan családok,
ahol az epilepszia halmozottan fordul elő. Különböző formájú epilepsziák különböző
mértékben öröklődnek. Nagy általánosságban elmondható, hogy epilepsziás szülők
gyermekeinél kb. 10-szer gyakoribb az epilepszia, mint a teljes populációban. Azonban
figyelembe kell venni azt is, hogy amennyiben az epilepsziában szenvedő terhes hydantoin
származékokkal (pl. Diphedan) kezeli magát, ezek átjutnak a placentán. A magzat májában
meggátolják a véralvadáshoz szükséges fehérjék (protrombin) képződését, minek
következtében az ilyen magzatnak a vérzékenységre való hajlama nagyobb. Tudott, hogy
minden hüvelyi szüléskor a magzat agya kisebb-nagyobb bevérzéseket szenved el. Ezek a
vérzések általában nyomtalanul felszívódnak, kivéve azokat az eseteket, amikor a vér
nehezebben alvad meg. Az ilyenkor kialakult vérömlenyek nagyobb mennyiségűek, és
epileptogén gócként szerepelhetnek később. Az ilyen gyermek epilepsziája nem tűnik
különösnek, hiszen az anyja is az. Mindez megelőzhető időben elvégzett császármetszéssel.
Az epilepszia gyűjtőfogalom, sokféle eredetű, megjelenésű betegség tartozik e körébe. Az
epilepsziákat sokféleképpen csoportosítják: eredet szerint (örökletesek, vagy szerzett
agykárosodás következtében kialakultak), klinikai tüneteik alapján, az EEG alapján, az első
roham jelentkezésének időpontja szerint (a 30. életév után jelentkezésnél késői epilepsziáról
beszélünk). A klinikai kép alapján generalizált rohamok és részleges rohamok különíthetők el.
A generalizált rohamok első formája a grand mal epilepszia: ez a mindenki által jól ismert
kép az egész testre kiterjedő görcsökkel, eszméletvesztéssel jár. A rohamot a beteg
megérezheti, ezt nevezzük aurának. Ezután tör ki az elvágódással járó roham, ami közben fel
is ordíthat a beteg, majd légzésszünet alakul ki. Néhány másodperc múlva az egész testre
kiterjedő rángások jelentkeznek, a beteg szája habzik, elharaphatja a nyelvét, esetleg vizeletét,
székletét maga alá engedheti. A rángások percekig tartanak. Amikor megszűnnek, a
tudatzavar még egy ideig megmarad, az eszméletvesztés fokozatosan megy át ködös
ébrenlétbe, majd a tudat feltisztul. A beteg a rohamra, illetve a roham utáni időre nem
emlékszik vissza.

125
Kiváltó tényezője lehet az alvásmegvonás vagy az ismételt fényinger (pl. diszkó,
megvilágított alagútban való utazás, tévénézés, stb.).
Másik formája az úgynevezett status epilepticus: ilyenkor az egymás utáni rohamok közti
szünetben a beteg nem nyeri vissza teljesen az eszméletét. Ez a forma életveszélyes állapot:
anyagcserezavarral jár, oxigénhiány alakulhat ki, ami károsítja az agyat, és halálos kimenetelű
lehet.
Harmadik formája az úgynevezett absence, ekkor a tudatzavar igen rövid ideig tart, és
eszméletvesztés nem jön létre. Ezek a rohamok gyerekkorban gyakoriak. Az egyszerű forma:
az iskoláskor epilepsziája. A tudatzavar csak néhány másodpercig tart, a gyerek egy pillanatra
abbahagyja a tevékenységét, mereven maga elé néz, majd félbehagyott tevékenységét ott
folytatja, ahol abbahagyta, de maga a beteg az „elbambulást” nem veszi észre. Absence: a
beteg befolyásoltnak látszik, álomszerű állapotban van, lassan reagál, válaszol, de
cselekedetei sokszor értelmesek. BNS-görcsök: legtöbbször az első életévben kezdődnek. Oka
lehet fejlődési rendellenesség, szülés körüli károsodás, az agy veleszületett megbetegedései.
Jellegzetessége a gyors, előre irányuló, rángásszerű mozgás: a fej hirtelen bólint, ezzel
egyidőben a csecsemő előre, oldalra veti karjait, az egész test összerándul, a beteg karjait
felemeli és behajlítja mohamedán köszöntéshez hasonlóan. Ezért nevezik salaam rohamnak is.
Akár óránként 100-szor is megismétlődhet. Ismert még az elvágódásos roham, ami többnyire
az 1-9 éves fiúk betegsége. A tünet néha csak rövid bólintás, de néha a gyerek összecsuklik
vagy előrebukik a földre. A tudatállapot általában nem befolyásolt. Serdülőkori epilepszia
esetén a rohamok általában a második évtízedben jelentkeznek, rövid, hirtelen, heves,
rendszertelen rángások jellemzik.
A részleges (parciális) rohamformákra jellemző, hogy nem az egész testre terjednek ki,
csak az egyes testrészeken jelennek meg. De másodlagosan átterjedhetnek az egész testre,
tehát generalizálódhatnak. Mindig az agy helyi elváltozására utalnak, tehát tüneti epilepsziák.
A roham kezdete és a megjelenés helye segít annak behatárolásában, hogy az agy melyik
részén kezdődött a roham.
Legfontosabb a rohamok kezdetének, kiváltó tényezőinek és lefolyásának pontos leírása és
elemzése. A vizsgálatok közül a legjelentősebb az agyi elektromos tevékenység regisztrálása.
Egymagában az EEG nem bizonyítja ugyan az epilepsziát, de a kóros görbe és a
rohamjelenség összevetése már igen. Egyes modern neurológiai centrumokban modern
videokamerás rendszerrel összekötött EEG készülék található, ahol együtt rögzítik a rohamot
és az EEG-t. Ez az új technika lehetővé teszi a rohamok objektív megfigyelését, többszöri
elemzését, így nagymértékben előrelendítette az epilepszia kezelését és egyben kutatását is.

126
Mivel az epilepszia gyűjtőfogalmába sokféle eredetű, lefolyású betegség tartozik, kezelése
sem egységes. Minden rohamfajtára eltérő gyógyszer, esetleg gyógyszer-kombináció lehet
hasznos. A gyógyszerkezelést a szakorvosok 3 rohammentes évig javasolják folytatni. A
modern kezelésnek, gondozásnak köszönhetően a betegek többsége napjainkban már többet
szenved a társadalom sajátos előítéleteitől, mint maguktól a rohamoktól.

14. A kedélybetegségek genetikai háttere

Az elmebetegségeken belül számos kórcsoport ismert. Három fő csoport különíthető el: a
pszichotikus, a neurotikus és az időskori elmezavarok csoportja. A pszichotikus és neurotikus
kórképek elkülönítése nem könnyű, mivel a központi idegrendszer kisebb-nagyobb
betegségtünetei, például álmatlanság, fáradékonyság, túlérzékenység, lehangoltság nem
ritkák. Nagyon nehéz a kifáradás-kimerültség és más tünetekkel kísért ideggyengeség (ún.
neuraszténia vagy neurózis) és a betegség közötti határok meghúzása.
Elmondható, hogy nagyon nehéz annak eldöntése, hogy a gének és a környezeti hatások
együttesen, milyen arányban felelősek a legtöbb betegség kialakulásáért. Különösen nehéz ez
az elmebetegségek vagy a kedélybetegségek esetében, miután homályos e betegségek
elkülönítése, változatosak tüneteik és az évtízedek során változnak a velük kapcsolatos
definiciók. Mindezek ellenére egyértelmű, hogy a gének fontos szerepet játszanak a
depressziók és más kedélybetegségek előidézésében. Másrészt az is bebizonyosodott, hogy az
elmúlt 100 év alatt megnőtt a depresszió, a mánia, az öngyilkosságra való hajlam és a
kedélybetegségek gyakorisága. Mi több, nem csak gyakoribbakká váltak ezek a betegségek,
hanem fiatalabb korban is lépnek fel, mint korábban.
A főbb kedélybetegségek: a depresszió, (unipoláris depressziós betegség) és a mániás
depresszió (bipoláris kedélybetegség). De ugyanide sorolhatjuk a szorongásos betegségeket és
az alkoholizmust is.

14.1 Depresszió (unipoláris kedélybetegség)

A nagyobb depressziós epizód megállapításának fő kritériumai a lehangolt kedélyállapot, az
érdeklődés vagy az öröm hiánya, aminek legalább két héten át minden nap fenn kell állnia. A
beteg rosszul vagy üresnek érzi magát. A gyermekek vagy serdülők ingerlékenyek lehetnek.
A diagnózis felállításához az alábbi tünetek közül legalább háromnak vagy négynek szintén
jelen kell lennie: egy hónap alatt a testsúlynak több mint 5%-át elvesztette, vagy naponta
rendszeresen étvágytalan, nem tud aludni, vagy nagyon sokat alszik, izgatott, vagy az az

127
érzése, hogy mindent nagyon lassan csinál, minden nap rendkívül fáradt vagy nincs energiája,
állandóan értéktelennek, vagy indokolatlanul bűnösnek érzi magát, nehezére esik a
gondolkodás, a koncentrálás, naponta egyre kevésbé képes valamit eldönteni, az öngyilkosság
gondolatával foglalkozva vagy enélkül is egyre többet gondol a halálra.
E kritériumok akkor érvényesek, ha gyógyszerabúzus vagy bizonyos betegségek (például a
pajzsmirigy csökkent működése) nem állnak fenn. A szülés utáni depresszió (post partum
depresszió) az anyák 10%-ánál fordul elő, különösen azoknál, akiknek az anamnézisében
kedélybetegség fordult elő, akik nem tervezték a terhességet, akik állástalanok, vagy akik
egyedülállók.
A 14 és 16 év közötti korú fiataloknak körülbelül 4.7%-ánál fejlődik ki súlyosabb depressziós
betegség. Az unipoláris depresszió kiújulása az élet során inkább törvényszerű, mint kivételes.
A második epizód kockázata kb. 50%. A harmadik epizód után a negyedik kiújulásának
kockázata már 90% körüli. Az epizódok kiújulása egyre gyakrabban és egyre hirtelenebbül
következik be, gyakran új, és súlyosabb tünetekkel jár.
Az unipoláris depresszió körülbelül kétszer gyakrabban fordul elő nőknél, mint férfiaknál.
Azon kívül nagyobb a depresszió kialakulási gyakorisága az elvált vagy külön élő egyének
körében, mint a házasok között.

14.2 Mániás depresszió (bipoláris kedélybetegség)

A mániás epizódot tartósan emelkedett, ingerlékeny kedélyállapot jellemzi, és ez legalább egy
hétig tart. További tünetek: a túlzott önbecsülés, jelentősen csökken az alvásszükséglet (a
beteg esetleg csak néhány órát alszik), beszédkényszer érzése, gondolatok száguldása és
ötletek szárnyalása bármilyen témában, könnyű elterelhetőség, intenzív, célratörő aktivitás a
munkában vagy az iskolában izgatottság kíséretében vagy annak hiányában, a kellemes
tevékenységek nagymértékű hajszolása, stb.
A mánia meghatározása ilyen kritériumok alapján ismét kizárja a drogabúzus állapotát vagy
egyéb betegségeket.
Mind az unipoláris, mind a bipoláris betegségben változhatnak a jellegzetességek. Bonyolítja
a helyzetet, hogy különféle pszichiátriai kórképek társulhatnak bipoláris vagy unipoláris
kedélybetegséggel a családtagok körében, ami arra utal, hogy egyes családokban a betegség
változatos spektruma adódik tovább. Ebben a betegségspektrumban kedélyingadozásokkal
(cyclothymia), melankóliával (dysthymia), egy szkizofréniaszerű betegséggel (szkizoaffektív
betegség), alkoholizmussal, evészavarokkal és figyelemcsökkenés/hiperaktivitás
betegségekkel találkozhatunk. Legújabban a migrén is erre a listára került.

128
A bipoláris mániás depresszió kockázata egyértelműen nagyobb azon fiatalok körében,
akiknek a családi anamnézisében depresszió fordul elő.
A bipoláris mániás depresszió az unipoláris depresszióval összehasonlítva, jellemzően
fiatalabb korban lép fel, gyakoribbak az epizódjai, a beteget jobban fenyegeti az öngyilkosság
veszélye, nagyobb a valószínűsége az elmezavarodottságnak.
Bipoláris betegségben szenvedett például Charles Dickens, lord Byron, Vincent van Gogh,
Robert Schumann, Isaac Newton. Sok művész a mániás fázisban alkotja a legkreatívabb
művét, egyesek éppen emiatt nem hagyják magukat kezeltetni.

14.3 A szélsőséges kedélyállapot és az öngyilkosság

Az öngyilkossági gyakoriság drámai módon megnövekedett a fejlett országokban a 15 és 34
év közötti életkorú emberek körében, és manapság az öngyilkosság a második vagy harmadik
helyet foglalja el ebben a korcsoportban a halálokok sorrendjében. Az öngyilkosságot
elkövető serdülőkorúak 90-98%-ának pszichiátriai betegsége volt az öngyilkosság
elkövetésekor vagy azt megelőzően. Az öngyilkosságnak az egész élettartamra vonatkoztatott
kockázata a kedélybetegek körében 10 és 15% között mozog. Bár több nő kísérel meg
öngyilkosságot, több férfinak sikerül a kísérlete. A becslések szerint az öngyilkosságot
elkövetők körülbelül 4%-a előzőleg megölt valakit.
A sikeres öngyilkosságok és a sikertelen próbálkozások kb. négyszer gyakrabban fordulnak
elő olyan egyének rokonai körében, akik megkísérelték eldobni életüket vagy meg is tették
azt. Sok ilyen családban fordul elő súlyos bipoláris mániás depresszió. Egypetéjű ikreken
végzett vizsgálatok szintén a genetikai tényezők szerepére utalnak a magas konkordanciaérték
miatt (az ikerpár mindkét tagja öngyilkosságot követett el).
Érdekes beszámolót írtak egy népes holland családról, amelyben az úgynevezett határvonal
(borderline) szindrómában szenvedő férfiak agresszív, erőszakos és impulzív magatartást
tanúsítottak. A felfedezője után Bruinner-féle szindrómának nevezett kórkép az X-
kromoszómához kapcsolt hibás génre vezethető vissza, és ezért csak a férfiakat betegíti meg.
A viselkedésüket többek között gyújtogatás, exhibicionizmus, nemi erőszak kísérlete és
öngyilkosság jellemezte. Sikerült az X-kromoszómán egy specifikus gént találni, amelyről azt
hiszik, hogy felelős mindezekért.
Sok próbálkozás történt az öngyilkosságot előrejelző jelek meghatározására, több-kevesebb
sikerrel. Vannak olyan figyelmeztető jelek, amiket nem szabad semmibe venni. Ilyenek a
súlyos depresszió, a reménytelenség kifejezése, a hallucinációval (különösen a parancsoló

129
hangok hallásával) járó elmezavar, korábbi öngyilkossági kísérletek, öngyilkosság
előfordulása a családi anamnézisben, valamint öngyilkossági gondolatok és tervek.

14.4 A szélsőséges kedélyállapot és társuló tünetegyüttesek

Csaknem teljesen biztos, hogy a depresszióban vagy a mániás depresszióban szenvedő
emberek túlnyomó többségénél nem egyetlen gén hibájája okozza a tüneteket. Azonban minél
korábban lép fel a kedélybetegség, annál valószínűbb és annál fontosabb a genetikai hajlam.
A kedélybetegségek familiáris jelenségek, amit jól szemléltetnek a 6. táblázat adatai:

Ha érintett Unipoláris vagy Kockázat (%) A rokon számára

bipoláris
egyik szülő bipoláris 28 a gyermek (uni-
vagy bipolás)

egyik szülő bipoláris 4,1-14,6 a szülő testvére

vagy gyermeke
(bipoláris)

egyik szülő bipoláris 5,4-14 a szülő testvére

vagy gyermeke
(unipoláris)

mindkét szülő mindkettő 56-84 a gyermek (uni-

vagy bipoláris)

egyik szülő unipoláris 5,5-28,4 a szülő testvére

vagy gyermeke
(bipoláris)

egyik szülő unipoláris 0,7-8,1 a szülő testvére

vagy gyermeke
(bipoláris)

egypetéjű iker bipoláris 67-100 a másik iker

130
kétpetéjű iker bipoláris 20 a másik iker

egypetéjű iker unipoláris 50 a másik iker

kétpetéjű iker unipoláris 50 a másik iker

7. táblázat. A kedélybetegségek családon belüli előfordulásának kockázata.

Mint látható, az elsőfokú rokonok (szülők, a testvérek) körében az unipoláris vagy a bipoláris
kedélybetegség kifejlődésének kockázata 28%. Ha az egyik szülőnek bipoláris
kedélybetegsége van, akkor testvérének vagy gyermekének bipoláris mániás depressziós
kockázata 4,1 és 14,6% között mozog. Ezek a számadatok jelentős útmutatással szolgálnak.
Valószínűnek tűnik, hogy azoknál, akik depresszióban vagy szorongásban szenvednek, több
rokonnál tapasztalnak hasonló bántalmat. A bipoláris kedélybetegség gyakrabban öröklődik a
családokban, mint az unipoláris. Megfigyelték azt is, hogy a kedélybetegségben szenvedők
családjában nagyobb a drogabúzus kialakulási gyakorisága.
Az ikrek tanulmányozása ismét alátámasztotta azt a nézetet, hogy a gének fontos szerepet
játszanak a kedélybetegségek előidézésében. A fenti táblázatot tanulmányozva a legfeltűnőbb
az a magas kockázat, amely az ikerpár mindkét tagját fenyegeti a bipoláris mániás depresszió
tekintetében. Olyan egypetéjű ikreken végzett vizsgálatok, akiket csecsemőkoruktól
kezdődően elválasztottak egymástól, a bipoláris mániás depressziót illetően 67%-os
konkordanciát állapítottak meg. Ez az érték megegyezik az együtt nevelkedett egypetéjű
ikreknél tapasztalt konkordanciával.
Azoknál a személyeknél, akik mind súlyos depressziós betegségnben, mind szorongásos
állapotban szenvedtek, azt találták, hogy e két kedélybetegség fokozott gyakorisággal fordult
elő a családjaikban. Egy 1033 női ikerpáron végzett vizsgálat során fokozott konkordanciát
találtak nem csak a nagyobb depresszió, hanem a szorongásos betegség, a nyilvános helyektől
való félelem (agorafóbia) és a szociális fóbia tekintetében is.
Eddig sok vizsgálatot végeztek abból a célból, hogy megahtározzák azt az egy vagy több gént,
amely a súlyos kedélybetegségeket okozza, vagy kedvez a velük szembeni fogékonyságnak –
de a próbálkozások nagyrészt sikertelenek maradtak. Nagyon valószínű, hogy a sokgénes
genetikai hajlam és a környezeti tényezők (közöttük a stressz) kölcsönhatása adja a legjobb
magyarázatát e betegségek familiáris természetének.

131
Az adoptációkutatások is arra a következtetésre vezettek, hogy a kedélybetegségben szenvedő
örökbefogadottak esetén sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a vér szerinti szüleik
érintettek különösen, ha bipoláris betegségről van szó.
Megjósolható, hogy a súlyos kedélybetegségben szenvedő szülők gyermekeinél gyakran
fordulnak elő különböző pszichiátriai problémák: súlyos depresszió, figyelemhiányos
hiperaktivitás-betegség, szorongásos betegségek, drogabúzus, életvezetési zavarok és végül
iskolai problémák. Ezek a bántalmak fiatalabb (12-13 éves) korban lépnek fel a depressziós
szülők gyermekeinél.
A bipoláirs kedélybetegség tanulmányozásakor a DNS-kapcsoltság-analízis során az X-
kromoszóma egyik régiójára öszpontosítottak. Egyes családoknál a vörös-zöld színtévesztés
(amiről tudott, hogy az X-kromoszómához kapcsolt rendellenesség) bipoláris
kedélybetegséggel jár együtt. A nemi kromoszóma génjeinek érintettsége talán magyarázatul
szolgálhat a két nem eltérő reakciómódjára is: míg a nőkben inkább a depresszió, a férfiakban
főleg iszákosság fordul elő. Az eseteknek körülbelül az egyharmadánál az anyáról fiúra
történő átörökítést találták. A különböző gének ugyanakkor vagy más időben történt különféle
környezeti hatásokkal, esetleg különböző útakon, de végül is súlyos kedélybetegségekhez
vezethetnek. Úgy tűnik, hogy a pszichiátriai betegségekben még a szokásosnál is nagyobb
változatossággal kell számolni.

14.5 A gének és a szorongásos betegségek

Becslések szerint minden 8 felnőtt közül egynek szorongásos betegsége (neurózis) van. A
neurózis leggyakoribb formái közé a fóbiák, a pánikbetegség tartoznak. Mindezek a
betegségek gyakrabban fordulnak elő a beteg személy családtagjainál.
Amikor valaki intenzív félelmet él át olyan ingerekre vagy helyzetekre, amelyeket mások nem
tekintenek különösebben veszélyesnek, fóbiáról beszélünk. A beteg általában tudatában van
félelme irracionális jellegének, mégis, a kényelmetlenség érzésétől a pánikig terjedő
szorongást érez, ami csak a félelmet keltő tárgy eltávolításával, vagy a helyzet elhagyásával
csökkenthető.
A pánikbetegségben szenvedő egyén fivéreinél, nővéreinél és gyermekeinél átlagosan
nyolcszor gyakrabban fordul elő ugyanaz a probléma. Az aktuális előfordulási ráta 2,6-20-
szor nagyobb, mint azokban a családokban, amelyekben senkinek sincs pánikbetegsége. A
kutatások eredményei alátámasztják a pánikbetegség és a kedélybetegségek, különösen a
bipoláris mániás depresszió közötti genetikai kapcsolatot. Ikrek pánikbetegségével foglalkozó
tanulmányokban az örökölhetőségnek világos bizonyítékai vannak, ez 30 és 40% között

132
mozog. Fontos megjegyezni, hogy valószínűleg több gén és a környezeti hatások együttese
határozza meg a családokban a pánikbetegséggel szembeni fogékonyságot.
A generalizált szorongásos betegség ikreken végzett vizsgálata az egypetéjű, illetve a
kétpetéjű ikreknél 28 illetve 17%-os konkordanciát mutatott.
Több tanulmányban kimutatták a kedélybetegségek fokozott kockázatát az anorexia
nervosaban szenvedő betegek elsőfokú rokonainak körében. Ezek a személyek vagy éheznek,
vagy meghánytatják magukat az étkezések után (utóbbit bulimiának nevezzük) annak
érdekében, hogy soványak maradjanak. Az anorexia nervosaban szenvedő egyének elsőfokú
rokonai körében a súlyos depresszió, a bipoláris kedélybetegség jelentősen fokozott
kockázatát mutatták ki. Azokban a családokban, amelyekben egy személynél bulimiát
diagnosztizáltak, a többi családtagnál gyakran fordulnak elő kedélybetegségek és étkezési
zavarok. E családok némelyikében az étkezési zavarok drogabúzushoz társulnak. Anorexiában
illetve bulimiában szenvedő ikreken végzett vizsgálatok jelentősen fokozott (56%-os)
konkordanciát mutattak ki az egypetéjű anorexiás ikrek esetén, összehasonlítva a kétpetéjű
ikreknél tapasztalt 5%-os konkordanciával.

14.6 Az alkoholizmus
Az alkoholizmus a kedélybetegségek csoportjába tartozik. Számos, a betegséggel foglalkozó
tanulmány a férfiak 10%-át és a nők 2%-át alkoholistának tartja. Más kedélybetegséghez
hasonlóan, az alkoholizmus is gyakran családi halmozódást mutat. Foglalkoztak már a családi
ivási szokás vagy a kultúra, illetve a genetikai fogékonyság összevetésének kérdésével is. Az
alkoholisták elsőfokú rokonai körében körülbelül hétszer nagyobb az alkoholizmus kockázata,
mint a nem alkoholisták családjában. Egy súlyos alkoholistákat vizsgáló tanulmány szerint az
alkoholisták apja az esetek 16%-ában, a testvére az esetek 7%-ában volt ugyancsak
alkoholista, szemben a nem alkoholisták ugyanilyen rokonaiban megfigyelt 1,6 illetve 0,5%-
kal.
Az örökbefogadási tanulmányok ugyancsak a genetikai tényezők szerepére utalnak. Az
örökbe fogadott fiúk esetén nagyobb arányban fordul elő az alkoholizmus, ha a vér szerinti
szülők alkoholisták voltak. Az ikrek tanulmányozása változatos eredményt hozott. A
legújabb vizsgálatokban az egypetéjű fiú ikrek esetén 59%-os, a kétpetéjű fiú ikrek esetén
36%-os konkordanciát állapítottak meg, szemben a leány ikreknél észlelt 25, illetve 5%-os
konkordanciával. Az alkoholizmus iránti fogékonyság-gént azonban eddig még nem tudták
azonosítani. Bonyolítja a keresését az a körülmény, hogy az alkoholabúzus gyakran

133
antiszociális személyiséggel, súlyos depresszióval és egyéb környezeti és családi problémával
társul.

15. Az autizmus genetikai háttere

Az autizmust 1943-ban azonosította Leo Kanner amerikai pszichiáter. A szóban forgó zavart
koragyermekkori autizmusnak nevezte el. Kanner a beszéd rendellenességei mellett a
kapcsolatteremtés zavarát, a sztereotíp játéktevékenységet és a kényszeres egyformaságra
való törekvést írta le. A DSM-IV meghatározása szerint az autizmus az agyi működés súlyos,
pervazív (alapvető fejlődési területeket érintő, átható), egész életen át tartó zavara, amely a
szociális viselkedés, a kommunikáció, a rugalmas gondolkodás és a képzeleti működés
területein megmutatkozó fogyatékosságban jelentkezik. El kell különíteni az Asperger-
szindrómától, egy másik pervazív zavartól, amelyre nem jellemző a beszédben, a kognitív
képességekben és a környezet iránti kíváncsiságban való jelentős elmaradás.
Az autista gyermekek súlyos neurológiai tüneteket mutatnak, amelyek az idegrendszer
kiegyensúlyozatlan működéséből adódnak. Ezek a tünetek 2-5 év között a legsúlyosabbak.
Közvetlen környezetükhöz való kapcsolatuk, alkalmazkodásuk ezután lényegesen javulhat, az
alapprobléma azonban nem változik.
Az autisták kórtörténetében meglepően gyakori a perinatális időszakra eső kritikus helyzetek
előfordulása. Fontosabb differenciáló tényezők az előrehaladott anyai életkor, gyakoribb
terhesség alatti gyógyszerszedés, koraszülés, túlhordás, vérzés a terhesség első és második
harmadában. Az autista gyermekek édesanyja tízszer gyakrabban betegedett meg rubeolában,
illetve került toxikus anyagokkal kapcsolatba. A kórtörténetekben gyakran szerepel elhúzódó
születés, későn meginduló légzés, megkésett sírás, alacsony Apgar-érték, újszülöttkori
görcsök. Viszont a szülési komplikációk szorosan összefüggnek kisebb veleszületett
anomáliákkal, amik legtöbbször a terhesség korai szakaszában végbemenő abnormális
fejlődés eredményeként alakulnak ki.
Egyre több adat utal arra, hogy az autizmusnak biológiai-szervi okai vannak. Az autizmus és a
konvulziók, a neurológiai károsodás és a mentális retardáció között összefüggést mutattak ki,
ami azt bizonyítja, hogy az autizmus fejlődési zavar, melynek esetében inkább a
neurobiológiai, mintsem a pszichogén okok a meghatározóak. Még olyan autista
gyermekeknél is, akiknek tesztekkel mért intelligenciája az értelmi fogyatékosság tartománya
fölött van, nagyon nagy arányban találtak neurológiai jeleket. Gyakoriak a perzisztáló

134
infantilis reflexek, a sztereotíp mozgások, a kóros nystagmus, stb. Feltételezhető, hogy a baj
forrása az érzékelés során az agyhoz érkező különféle ingerek feldolgozásában, illetve azok
összehangolásában, értékelésében rejlik. Az újabb kutatási eredmények értelmében egyes
gyermekeknél a különböző irányból és különböző módon a központi idegrendszerbe
közvetített ingerek nem megfelelően állnak össze egységes egésszé. Sok érzéki információ
„kicsavarodva” érkezik az agyukba. Nagymértékben felfokozódhat a hallás, ilyenkor a beteg
nagyon érzékeny a zajokra, emiatt hajlamos arra, hogy egy még erősebb hangot adjon ki, ami
eltakarja az előzőt. A tapintás néha hipo-, néha hiperérzékeny. Fájdalomra való
túlérzékenység is jelentkezhet, ilyenkor a beteg akár a fogmosást is fájdalmasnak érezheti.
Zsúfolt helyeken túlterhelődik az autisták látása, ezért szükségét érezhetik, hogy elfordítsák
tekintetüket. Proprioceptív és vesztibuláris érzékeik is zavarosak, egyensúlyérzékük sem
megfelelő. Sok esetben nem tudatosul bennük, hogy az egyes testrészeik közül melyik hol
van. Ilyenkor, ha éreznek is fájdalmat, nem tudják lokalizálni azt. Gyakoriak a mozgáshibák,
főleg az akaratlagos mozgásaik zavartak. Az autisták általában elakadnak valamilyen
mozdulat- vagy gondolat-sablonban (obsessive-compulsive viselkedés). Ezzel magyarázható a
gyakori ringatózás, echolália. Az érzékszervi integráció, az idegrendszeri érettség a
vesztibuláris- és más érzékszervi rendszer ingerlésével javítható. A vesztibuláris rendszer
fejlesztése mintegy „maga után húzza” a többi érzékszerv fejlődését az információfelvételben
és az információfeldolgozás folyamatában.
Egyes kutatók arra vezetik vissza ezt a rendellenességet, hogy a kisagy a normálisnál kisebb
méretű. A kisagynak a mozgáskoordinációban játszott szerepe jól ismert, újabban azonban a
figyelem gyors átirányításában is jelentőséget tulajdonítanak neki. Rendellenes fejlődése
megnehezíti a figyelem koncentrálását, a mimikai jelzések azonosítását, valamint a szociális
információ feldolgozását. Lényegében ezek az autizmus meghatározó jegyei.
A nyúltagy egy kis részének szokatlan fejlődési rendellenességét is kimutatták értelmi
fogyatékos és nem fogyatékos autistáknál. Jelenleg még nem tisztázott, hogy milyen
összefüggés van a talált morfológiai eltérés és a viselkedési tünetek között.
Kórbonctani vizsgálatok megnövekedett sejtsűrűséget és a neuronok méretének csökkenését
mutatták ki a limbikus rendszer körül. Ez genetikai okokra vezethető vissza, mivel az
idegsejtek is a génekben kódolt növekedési és osztódási útmutatásokat követik.
Megnövekedett sejtsűrűség akkor alakul ki, ha a szabályozó gének túl későn kapcsolnak ki.
Az autistáknál nem találtak olyan retrográd sejtpusztulást vagy atrófiát, ami a perinatális vagy
posztnatális károsodás esetén várható lett volna. Emiatt egyes kutatók az autista
rendellenesség keletkezését a magzati élet második harmadára tették. A veleszületett

135
anomáliákkal való összefüggés viszont az első harmadra utal. A magzati fejlődés
abnormitásainak egyik érdekes fizikai mutatója az ujjhegyek és a lábujjak bőrredőiben
látható. Egyes autista gyermekeknél jellegzetesen abnormális ujjlenyomat mintákról
számoltak be. Az autisták körében talált balkezesség szintén korai, születés előtti károsodásra
utalhat. Egy részüknél computer tomográfiás (CT) módszerrel kitágult agykamrákat mutattak
ki. Arra is fény derült, hogy egy az agyban termelődő anyagból, az ún. idegi növekedési
faktorból jóval több található az autisták, mint az egészségesek szervezetében. Ez a különbség
már újszülöttkorban kimutatható, és ez az autizmus korai kimutatására, illetve gyógyszeres
befolyásolására ad reményt. Ugyanezen paraméterek emelkedett szintje a tanulási
rendellenességek kialakulásának veszélyére is felhívja a figyelmet. Az autizmus és a tanulási
zavarok két különböző rendellenességnek tekintendők, ám a vérminták azonos elváltozásait
jelzés értékűnek kell tekinteni. Nem egyértelmű ugyanis, hogy ezek a faktorok az autizmus
jelei-e, vagy csak a szellemi visszamaradottságé. A működő agy számítógépes tomográfiás
vizsgálata a baloldali agyfélteke károsodására hívja fel a figyelmet. Ez a bizonyíték jól illik
azokhoz a neuropszichológiai elképzelésekhez, amelyek a baloldali agykárosodást a nyelvi
diszfunkciókkal hozták kapcsolatba, amit az autizmus vezető vonásának tartanak. A kutatási
eredmények egyre jobban megerősítik azt a nézetet, miszerint az autizmus alapvető biológiai
okokra vezethető vissza.
Az autizmus okainak kutatásában fontos helyet foglal el a genetikai meghatározottság
tanulmányozása. Újabb adatok szerint az esetek több, mint 90%-a genetikai okokra, míg alig
10% környezeti okokra vezethető vissza.
Az autizmus aránya testvérek esetében igen alacsony, hozzávetőlegesen 2%, mégis
többszöröse az átlagpopulációban talált előfordulási értékeknek. Ez irányította a figyelmet az
iker- és családvizsgálatok felé. Egy felmérés adatai szerint a betegség 37%-os konkordanciát
mutatott 11 egypetéjű ikerpárban, 10 kétpetéjű ikerpár 0%-ával szemben. Ez az eltérés erős
genetikai összetevőre utal. Autista egypetéjű ikrekkel végzett kutatások azt mutatják, hogy
ugyanaz a genetikai felépítés az egyiküknél komoly, tipikus szimptómákat mutat, míg az
ikerpár másik tagjánál sokkal enyhébbek a tünetek. A variáció, a genetikai azonosság ellenére
igen nagy. Ennek alapján tehát, 100%-os konkordancia még jól megalapozott genetikai
feltételek mellett sem várható. Magyarázatul szolgálhat a gének penetranciájának különböző
mértéke. Az enyhébb esetek nem párosulnak mentális retardációval. Az Asperger szindrómás
betegeknél jellegzetes lehet a megragadás egy bizonyos érdeklődési területnél, témánál
(mánia), rutinok erős szükséglete.

136
Az ikervizsgálatok másik érdekes eredménye, hogy az egypetéjű ikrek 82%-a, a
kétpetéjűeknek pedig 10%-a mutatott értelmi károsodást és beszédfejlődési zavart. Ez a
felfedezés arra utal, hogy genetikai ok van a kognitív fejlődés általánosabbnak mutatkozó
zavara mögött.
Az évek során az autizmust több, monogénesen öröklődő betegséggel hozták kapcsolatba:
fenilketonúriával (PKU), neurofibromatózissal, sclerosis tuberosaval. Legjobban ez utóbbival
való kapcsolatát sikerült dokumentálni. A sclerosis tuberosaban szenvedőkön végzett
vizsgálatok azt mutatják, hogy az agy halántéki lebenyében, főként annak jobb oldalán,
bizonyos elváltozások találhatók, amelyek e betegek autisztikus magatartásával hozhatók
összefüggésbe.
Kimutatható egy kisebb mértékű összefüggés az autizmus és a fragilis-X szindróma között
mind férfiak, mind nők esetében, a fragilis-X sokkal gyakrabban jelentkezik férfiaknál. Az
érintettek beszédfejlődési zavarai közül több emlékeztet az autizmusban megjelenő tünetekre.
Ezek közül fontosabbak: a mutizmus, a megkésett beszédfejlődés, az echolália, a furcsa
hangszín. Gyakori még a szemkontaktus, az érintések kerülése is. Ezek a tünetek önmagukban
azonban nem elegendőek az autizmus diagnosztizálásához. Az autista fiúk 10-20%-ának van
valamilyen kromoszómális abnormitása, s ezek közül a törékeny-X a leggyakoribb. Ez
legalább részben megmagyarázza, miért van több autista fiú, mint lány.
Az ikervizsgálatok és családvizsgálatok eredményeit tanulmányozva elmondható, hogy minél
súlyosabb az autizmus, vagy minél alacsonyabb a verbális IQ, annál nagyobb mérvű a családi
terheltség. Ez arra utal, hogy nem csak egy, hanem több gén játszik szerepet kialakításában.
Az előfordulási arány csökkenése az egypetéjű ikrektől a kétpetéjű ikrek vagy a testvérek felé
haladva, és a további feltűnő csökkenés elsőfokú rokonoktól másodfokúak felé haladva,
ugyancsak több gén közreműködésére utal. Elmondható továbbá, hogy a fenotípus túllép a
hagyományos diagnosztikai korlátokon és magában foglalja a normális intelligenciájú
egyének kognitív (főként nyelvi vonatkozású) és szociális deficitjeit is. A súlyos értelmi
fogyatékossággal társult autizmus esetében az iker- és családvizsgálatok eredményei felvetik
annak a lehetőségét, hogy talán genetikailag eltérő alváltozatok létezhetnek. Annak
valószínűsége, hogy azonosan érintett recesszív génekkel rendelkező ember nemz utódokat,
és ezek együttesen hassanak, meglehetősen kicsi. Súlyos autista gyermekek testvéreinél ún.
„halvány” tüneteket észleltek: kényszereket, izoláltságot.
Az autizmus genetikai meghatározottságát kutató csoportok öt kromoszómán találtak e
szempontból jelentős régiókat: a 2,3,7,15, valamint az X kromoszómán. Legtöbbször

137
bizonyos nukleotid-szekvenciák megtöbbszöröződése (expanziója) figyelhető meg a kérdéses
területeken.
A 2-es kromoszómáról tudjuk, hogy számos gasztrointesztinális funkciót irányító gént hordoz,
és ezek közül többnek is vizsgálják az autizmus kialakításában játszott esetleges szerepét.
A 3-as kromoszóma két génje, a GAT1 és OXTR gén mutat összefüggést az autizmussal. A
GAT1 gén egy olyan, fehérjeszintézishez szükséges információt hordoz, amely
együttműködik a GABA-val, amely szintén az idegsejtek közötti üzenet továbbítását elősegítő
neurotranszmitter. Úgy tűnik, hogy a túlzott, vagy nem megfelelő GABA-működés,
fokozottan stimulálva az agyat, autisztikus viselkedést vált ki.
Az OXTR gén kódolja az oxitocin receptor fehérjét, amiről állatkísérletek során kiderült,
hogy az egyedfejlődés korai szakaszában aktív az agyban, és valószínűleg hozzájárul az
idegrendszer fejlődéséhez. Jelenlétét az emberi agyban, a méhben és a tejelválasztó
mirigyekben mutatták ki. Érdekes az az egereken végzett megfigyelés, miszerint azok az
állatok, amelyek túl sok oxitocinnal rendelkeztek, repetitív viselkedési elemeket mutattak.
Szem előtt kell azonban tartani, hogy az ember esetében az oxitocin hatásmechanizmusa
esetleg más, de az eddigi eredmények mindenképpen további kutatásra ösztönöznek.
A 7-es kromoszómán öt jelentősnek tűnő gén van: FOXP2, WNT2, RELN, HOXA1 és
HOXB1.
Az FOXP2 az első olyan gén, amelyet már 2001-ben nyelvi- és beszédzavarokkal társítottak.
Az eddigi vizsgálatok olyan személyeknél mutatták ki a jelenlétét, akik verbális dyspraxiában
szenvednek (akadályozottak az artikulációhoz szükséges arcmozgások), és agrammatizmus is
jelen van náluk. Az autisták beszédfejlődése szintén zavart, emiatt ezt a gént is azok közé
sorolták, amelyek valamilyen szinten hozzájárulnak a betegség kialakulásához.
A WNT2 gén a 7. kromoszóma hosszú karján helyezkedik el, és több autista személynél
kimutatták a jelenlétét, főként olyanoknál, akik súlyos beszédzavarokkal küszködtek. A WNT
génnek több típusa ismert. Az eddigi adatok értelmében úgy tűnik, hogy ezek úgy a fejlődő
embrió, mint a felnőtt ember agyában aktívak.
Az RELN génnek az agysejtek embrionális fejlődés során való vándorlásában,
szerveződésében tulajdonítanak fontos szerepet. A génen belül trinukleotidikus repetitív
szekvenciát találtak. Autista személyeknél ez a szakasz 8-10-szer, esetenként többször
ismétlődik.
Egyelőre még nem teljesen tisztázott a HOXA1 és HOXB1 géneknek az autizmus
kiváltásában játszott szerepe, mivel nem autista személyeknél is találtak bizonyos genetikai
eltéréseket. A HOX génekről tudjuk, hogy az utóagy fejlődését irányítják.

138
A 15-ös kromoszóma hosszú karjának 11-13-as sávja (15q11-q13) eltéréseket mutat az
autistáknál. Az e régióban bekövetkezett duplikáció (expanzió) valószínűleg hozzájárul az
autizmus kialakulásához. Itt található az UBE3A gén, ami az autistákéhoz hasonló tüneteket
mutató Angelman-szindrómás betegeknél is eltéréseket mutat, esetenként pedig deléció
következtében teljesen hiányzik. Ez a genetikai rendellenesség anyai ágon öröklődik. Az
Angelman-szindrómások szellemileg visszamaradottak, nem beszélnek, kezeiket, karjaikat
csapkodják, gyakran ataxiásak, gyenge az izomtónusuk, microcephalia is előfordul náluk. E
tünetek pedig bizonyos hasonlóságot mutatnak az autistákra jellemző szimptómákkal.
A GABA-gének is a 15. kromoszómán találhatók. Amennyiben ezek a gének hibásak, zavart
szenved az idegsejtek közötti ingerületátvitel, ami az idegrendszer alapvető funkciója.
Az X-kromoszóma bizonyos génjei a társadalmi beilleszkedést befolyásolják. Mivel több férfi
autista, mint nő, kézenfekvő annak feltételezése, hogy az X-kromoszóma bizonyos génjei
döntően járulnak hozzá a betegség kialakulásához.
Az örökletes tényezők mellett azonban a környezeti tényezők szerepe sem elhanyagolható,
mivel komplex, multifaktoriális kóreredetről van szó.

16. Gyermekkori neuropszichiátriai rendellenességek

biológiai háttere

16.1 Kényszeres-rögeszmés zavar

A legtöbb mentális betegséghez hasonlóan a kényszeres-rögeszmés (obszesszív-kompulzív)
zavar is évszázadok óta ismert volt. Azonban csak 1838-ban írta le Esquirol francia
pszichiáter. Ezt megelőzően a kényszeres cselekvéseket bogarasságnak tekintették. Rosszabb
esetben a gonosz általi megszállottság bizonyítékának tartották, így elképzelhető hogy nem
egy kényszerbeteg máglyán végezte. A XIX. század végéig a kényszeres gondolatokat és
cselekedeteket a depresszió megjelenési formáinak tartották. Freud tünetcsoportnak,
intrapszichés konfliktusból származó kényszerneurózisnak tekintette. 1980-ban a
kényszerneurózis terminust a kényszeres-rögeszmés zavar megnevezés váltotta fel. A
betegség tanulmányozását nagymértékben elősegítik az új kutatási módszerek.
A kényszeres-rögeszmés zavart, vagy obszesszív-kompulzív betegséget (OCD)
befolyásolhatatlanul visszatérő énidegen gondolatok, képek vagy késztetések (obszessziók) és

139
ismétlődően, sztereotíp módon, rituálisan végrehajtott viselkedések (kompulziók) jellemzik. A
kényszeres gondolatok és cselekedetek legtöbbször együtt fordulnak elő.
A kényszergondolatok az egyén tudatát tartósan elárasztó gondolatok, impulzusok vagy
képzetek. Ezek szorongást és szenvedést okoznak. Rögeszme lehet például egy szeretett
személy meggyilkolásának vágya, visszatérő sürgetés, pl. templomban való trágárságok
kimondására, vagy éppen a mások megsértésétől, vagy az Isten elleni bűn elkövetésétől való
félelem. A különféle rögeszmék tartalmuk alapján a következő rögeszmecsoportokba
sorolhatók: agresszió, beszennyeződés, szimmetria, szexualitás, gyűjtögetés, vallási és
szomatikus rögeszmék csoportja. A leggyakoribb rögeszmék: beszennyeződés, kóros
kételkedés, szimmetriaigény, agresszív késztetés, szexuális késztetések.
A rögeszmékre való válaszként, vagy merev szabályokhoz igazodva jelentkeznek a
kényszercselekvések. Ezek ismétlődő, célszerű, akaratlagos cselekvések (pl. kézmosási, vagy
ellenőrzési rituálé), amelyeknek célja a kényelmetlenségérzet csökkentése vagy
megszűntetése, vagy egy félelmet keltő esemény vagy helyzet elkerülése. A kényszeres
rituálék eltúlzottak, nem kapcsolódnak valójában a helyzethez, vagy az eseményekhez. A
betegek részletesen kidolgozott szabályok alapján, minden alkalommal pontosan ugyanúgy
csinálják végig a rituálét, mivel a pontos kivitelezés kudarca olyan erős további szorongást
eredményez, ami miatt újra kellene kezdeni az egészet. A rögeszmék szorongást keltenek, a
szorongás pedig a rituális cselekedetek által csökken. A leggyakoribb kényszerek: ellenőrzés,
tisztálkodás, számolás, kérdezgetési kényszer, megvallási kényszer, érintési kényszer
(bizonyos tárgyak ismételt megérintése, vagy éppen a hozzájuk való érés elkerülése),
beszédkényszer (kifejezések vagy versikék ismételgetése), számolási kényszer (a környezet
tárgyainak állandó számolgatása), szimmetria vagy precizitás iránti kényszer, gyűjtögetés,
többféle kényszer együttesen is előfordulhat. A szenvedést okozó kényszerek és/vagy
rögeszmék időt rablók, legalább napi egy órát igénybe vesznek, sok esetben jelentősen
zavarják a normális életvitelt, a társas kapcsolatokat. A betegek egy része felismeri, hogy
kényszerei, rögeszméi értelmetlenek, de ennek ellenére nem képesek változtatni helyzetükön.
A kényszergondolatoknak és kényszercselekvéseknek való ellenálláskor ugyanis fokozódik a
szorongás. Még kínosabbá teszi ezt a betegséget, hogy a kényszergondolatok és
kényszercselekvések is szenvedést okoznak a legtöbb érintett személynek.
A legtöbb betegnél kényszergondolatok és kényszercselekvések egyaránt jelen vannak, a
kényszergondolatok ugyanis legtöbbször kényszercselekvéseket váltanak ki.
Alkalmi kényszeres gondolata pszichiátriailag egészséges embernek, gyermeknek is lehet.
Ezek a gondolatok azonban nem okoznak szenvedést, nem befolyásolják az életvitelt sem,

140
tehát nem tekintendők kóros megnyilvánulásoknak. A normalitás határain belül maradó
rituálék szerkezetet adnak az egészséges emberek mindennapjainak. Az évek során
kialakulnak napi rutinjaink, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek elfogadottak, sőt elvártak, és
változó körülmények között is könnyen alkalmazhatók. Az enyhe kényszerek egyenesen
hasznosak lehetnek a mindennapi életben. Éppen ebben különböznek jelentősen a
kényszerektől. A kényszerbetegek rituáléi ugyanis megnehezítik életüket. A kényszeres zavar
diagnózisa tehát akkor helytálló, ha a személy kényszeres gondolatai vagy cselekedetei
értelmetlenek, tolakodóak, túlhajtottak, helyzethez nem illőek, lehetetlen megszabadulni
tőlük, időigényesek.
A kényszeres-rögeszmés zavar első tünetei a betegek 1/3-ánál 15 éves kor előtt jelennek meg,
legtöbbször fokozatosan, de előfordulhat hirtelen, akár egy hónap alatti kezdet is. Általában
nem lehet megnevezni valamilyen konkrét kiváltó okot, vagy stresszort. A betegség
jelentkezése és a kezelés megkezdése között ma már általában rövidebb idő telik el, mint
régebben (átlagosan 7,5 év). A hatékony beavatkozás lehetőségeinek köszönhetően ma már
lerövidült ez az idő. Ebben még valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a betegség azóta
bekerült a köztudatba.
A legtöbb kényszerbeteg normális társadalmi életet él, bár az egész napot lefoglaló
kényszerektől szenvedők között gyakoribb a munkaképtelenség és a házassági problémák.
Újabb adatok szerint intelligenciájuk normális eloszlást mutat. Korábbi tanulmányok,
amelyek csupán az orvoshoz fordulókat vették tekintetbe, az ilyen betegek átlag fölötti
intelligenciájáról számolnak be.
A kényszeres-rögeszmés zavar teljes populációra vonatkozó prevalenciáját az újabb
felmérések alapján 2-3%-ra becsülik. Úgy tűnik, hogy felnőtt férfiak és nők között a betegség
gyakorisága nem különbözik lényegesen. Azonban a gyermekkorban induló forma 75%-ban
fiúkat érint, ez arra enged következtetni, hogy a zavarnak több formája is lehet. A betegség
genetikájával kapcsolatosan még sok a megválaszolatlan kérdés, de az egypetéjű ikreknél
nagyobb konkordanciát észleltek, mint kétpetéjűek esetén, ami arra utal, hogy a kényszeres-
rögeszmés zavarra való hajlam öröklődhet. Családvizsgálatok szerint a kényszeres-rögeszmés
betegek elsőfokú hozzátartozóinak 20%-nál észlelhetők hasonló tünetek. Rokonaik között
gyakrabban fordul elő szorongásos zavar, hangulatzavarok. Más tanulmányok kapcsolatot
találtak a kényszeres-rögeszmés zavar és a Tourette-szindróma között. Érdekes megfigyelés,
hogy az első világháború alatti Economo enkefalitisz járvány áldozatai közül sokan utólag
kényszerbetegekké váltak. A betegek kórtörténetében gyakoribb a szülési sérülés, a megkésett
növekedés. A kényszeres-rögeszmés zavar gyakrabban fordul elő neurológiai betegségekkel,

141
fejsérüléssel, epilepsziával Huntington-choreával társulva. Szkizofréniában is leírtak
kényszeres tüneteket. A valódi kényszeres-rögeszmés zavart az különbözteti meg az egyéb
kényszeres jelenségektől, hogy a beteg a kényszert internálisként, de egyben énidegenként
ismeri fel.
Az új képalkotó eljárások a törzsdúcok és a frontális lebeny orbitális területének
rendellenességeit mutatták ki. CT-vizsgálattal a nucleus caudatus térfogatának kisfokú
csökkenése, MRI-vizsgálattal a frontális lebeny fehérállományának rendellenességét mutatták
ki. Többen fokozottnak találták a balféltekei aktivációt, ezzel hozható összefüggésbe a
magasabb verbális IQ és jobb verbális memória, a hajlam az absztrakcióra, valamint az apró
részleteken való megtapadás hajlama. Másrészt neuropszichológiai, és EEG vizsgálatok
alapján gátlási deficit tételezhető fel a bal frontális régióban. Úgy tűnik, hogy bizonyos
„önállósult” viselkedéstervek okozzák a zavart, amelyek nem gátolhatók, és emiatt
énidegenek, ezért nem tekinthetők önindított akcióknak. Az önindított akciót az
akaratlagosság élménye és az akció gátlásának lehetősége jellemzi. Ha az akaratlagosság
élménye elmarad, az akció akaratlan, vagy énidegen lesz.
Az egyes agyi régiók aktivitását vizualizáló eljárásokkal (SPECT, PET, stb.) több terület
egyidejűleg fennálló aktivitásnövekedése mutatható ki, ami szoros kapcsolatot mutat a
kényszeres tünetek fennállásával. Első sorban az orbitofrontális kéreg, a cinguláris régió, a
nucleus caudatus, a globus pallidus illetve a thalamus aktivitásnövekedéséről van szó.
Feltételezik, hogy a cinguláris aktivitás a kompulzív viselkedéssel, illetve az azt kísérő
szorongással áll kapcsolatban. A nukleus caudatus bilaterális vagy jobboldali fokozott
aktivitásával párhuzamosan jelentkezik az orbitofrontális és a cinguláris terület aktivitásának
fokozódása. Úgy tűnik, hogy kezelés hatására elsőként a nucleus caudatus aktivitása csökken,
és az aktivitáscsökkenés innen terjed át az orbitofrontális és cinguláris területekre. A nucleus
caudatus GABA-erg rostokon keresztül kapcsolódik a globus pallidushoz. A fokozott
caudatus aktivitás gátolhatja a globus pallidusnak a thalamusra gyakorolt hatását. A globus
pallidus funkcionális kiesése része lehet az obszessziók generalizálódását elindító
folyamatoknak. Úgy tűnik tehát, hogy a cinguláris és orbitális körök fokozott tevékenysége
kapcsolatban áll a kényszerbtegség megannyi viselkedéses és karakter jellemzőjével. A
fokozott orbitofrontális aktivitás például a perfekcionizmussal, rigiditással, erős bűntudattal, a
szociális szabályok merev betartásával, az agressziókerüléssel, makacssággal hozható
kapcsolatba. A kényszer és az agresszív-impulzív személyiségzavarok a közös neurobiológiai
dimenzió két végpontja.

142
Ezek a területek részét képezi annak a körnek, amely a szenzoros bemeneteket kognicióvá,
cselekvéssé alakítja. A kör az orbitális régióból indul. Erről a területről tudjuk, hogy a
kiválasztási, a szexuális, az erőszakos, és más viszonylag alacsony szintű tevékenység
beindításáért felelős. Az idegrostok a szűrőként működő nucleus caudatushoz továbbítják az
impulzusokat. A nucleus caudatus csak a legerősebb impulzusokat engedi tovább a következő
állomáshoz, a thalamushoz. Ha a thalamus fogadja az ingerületeket, akkor a személy
gondolatban tovább foglalkozik velük. E gondolatmeneten tovább haladva logikusnak tűnik,
hogy az orbitális régió vagy a nucleus caudatus túlműködése okozza a kényszeres gondolatok
és cselekvések állandó tudatba való jutását. Tehát a törzsdúcok károsodása okozná a
kényszeres-rögeszmés zavarra jellemző komplex motoros programok jelentkezését. Az
orbitális régió túlzott működése tehető felelőssé a gondolatoknál való elidőzésért, túlzott
tervezgetésért.
Széleskörű biokémiai vizsgálatok arra derítettek fényt, hogy a kényszerbetegek szerotonin
aktivitása kórosan alacsony az agy e kulcsfontosságú területein. Klinikai kutatók figyeltek fel
arra, hogy a kényszerbetegek jól reagálnak antidepresszáns szerekre, de azt is megfigyelték,
hogy csak a szerotoninaktivitást fokozó antidepresszánsok enyhítik a kényszeres tüneteket. A
más neurotranszmitterekre ható antidepresszánsok hatástalanok maradnak. Természetesen
nem egyedül a szerotonin felelős a kényszeres-rögeszmés zavar minden megjelenési
formájáért, további kutatások szükségesek a teljes kép kibontakozásához.
Az eddigi adatokat értelmezve elmondható, hogy a kényszeres-rögeszmés zavar kialakulása a
kulcsfontosságú agyterületek fokozott működésével és az alacsony szerotnin aktivitással áll
összefüggésben. A szerotonin fontos szerepet játszik az orbitális régió és a nucleus caudatus
működésében egyaránt, így elképzelhető hogy éppen csökkent aktivitása zavarja a kérdéses
agyterületeket. Elképzelhető, hogy ezek a sajátosságok képezik a betegségre való
fogékonyság biológiai alapját.
A kényszeres-rögeszmés zavart a hasonló hangzás ellenére sem szabad összekeverni a
kényszeres személyiséggel. Ez utóbbira a perfekcionizmus, fösvénység és rendszeretet
jellemző. Ezek a kényszeres személyiségjegyek azonban egyáltalán nem jellemzőek a
kényszeres-rögeszmés zavarban szenvedőkre. A betegek többsége inkább dependens vagy
passzív-agresszív személyiségjegyekkel jellemezhető. Kényszeres személyiséggel
rendelkezőknél is kialakulhatnak néha kényszeres cselekedetek, például gyűjtögetés, vagy
más.
A korai kezdet és a súlyos személyiségzavar (főleg a szchizoid, a borderline és az elkerülő
típusok) rossz prognózist jelent. A tüneteket súlyosbíthatja a stressz, a deprimált hangulat. A

143
kényszeres-rögeszmés zavar számos pszichiátriai betegséggel áll átfedésben. A fóbiákkal és a
többi szorongásos zavarokkal is közeli kapcsolatban áll. Amennyiben fóbia társul e zavarhoz,
e félelmek általában nem esnek egybe a rögeszmék tartalmával. Kivételt képez a szociális
fóbia, amely gyakori a nyilvános szerepléstől, a megszégyenüléstől tartó kényszerbetegek
körében. A vokális és motoros tickekkel jellemzhető Tourette-szindróma is fennállhat a
kényszeres-rögeszmés zavarral együtt. Az autizmus is hasonlíthat a kényszeres-rögeszmés
zavarra, a gyermekkori ismétlődő vagy sztereotip magatartás miatt. A poszttarumás
stresszreakcióra jellemző, elkerülhetetlenül jelentkező kellemetlen gondolatok is utalhatnak
kényszerbetegségre. A kényszeres hajtépkedés (trichotillomania) is sok közös vonást mutat a
kényszeres-rögeszmés zavarral, bár az impulzuskontroll zavarai közé sorolták.
A kényszeres-rögeszmés zavar kezelésének alapját a gyógyszeres kezelés és a
viselkedésterápia képezi. A családterápia is hasznos lehet. A hozzátartozók megtanulják
elfogadni a betegséget, megtanulnak küzdeni ellene. A betegség általában lassan javul.

16.2 Tourette-zavar
A Tourette-zavar egy neuropszichiátriai idegrendszeri betegség, amelyet tömeges motoros
vagy vokális ticek jellemeznek. A tic úgy határozható meg, mint hirtelen, gyors, ismétlődő
nem ritmusos mozgás vagy hangadás. A betegséget Georges Gilles de la Tourette francia
neurológus írta le elsőként a tizenkilencedik században.
A diagnózis felállításához a ticek egy formájának legalább egy évig fenn kell állnia. A
Tourette-zavarban fellépő vokális ticek leggyakrabban hangos felmordulásból vagy
kiabálásból állnak. A betegek néha obszcén kifejezéseket mondanak. A zavar folyamán
többszörös motoros tic (pl. pislogás, bólintás, nyelvkiöltés, szipákolás, guggolás, szökdelés,
stb.) és egy vagy több vokális tic jelentkezik bizonyos időszakokban, de nem szükségszerűen
egyidejűleg. Naponta sokszor fordul elő.
A Tourette-zavar tünetei gyermekkorban, vagy a korai serdülőkorban, de mindenképpen 21
éves kor előtt jelentkeznek. Férfiaknál 3-4-szer gyakoribb ez a betegség, mint nőknél. A szülő
vagy a gyermek környezetében élő felnőttek nehezen tudják eldönteni, hogy valami rossz
gyermeki szokásról, vagy betegségről van-e szó. A magatartási problémákat és ticeket sok
esetben félremagyarázzák, pszichológiai problémának tartják, ez pedig sokszor
elmagányosodáshoz, kitaszítottsághoz vezet.
A diagnózis felállítása a tünetek közvetlen megfigyelésén, és részletes kórtörténeti adatokon
alapul. Feltétele, hogy legalább kétféle mozgásos tic, valamint egyidejűleg, vagy időben

144
eltolódva vokális tic is mutatkozzon. A tüneteknek legalább egy éven át és két hónapnál nem
hosszabb szünetekkel kell fennállniuk. A betegség lefolyása, kimenetele nagyon változatos, a
tünetek palettája igen széles, és a nagyon enyhétől a rendkívül súlyosig terjedhet. A mozgásos
(motoros) és hangadásos (vokális) ticeknél megkülönböztetünk egyszerű és összetett
formákat. Az egyszerű formák csupán néhány izomcsoportot érintenek, hirtelen lépnek fel, és
rövid ideig tartanak. Általában egy testrészre szorítkoznak, gyakran ismétlődnek. Ilyen tic
például a pislogás, grimaszolás, vállvonogatás, fejrángás, lábdobogás, morgás, szipogás. Az
egyszerű vokális ticek rövid hangadások. Az összetett ticek egymást követő mozgásokból
állnak, több izomcsoportot érintenek. Példaként említhető az ugrálás, tárgyak szagolgatása, az
orr érintése, vagy más emberek érintgetése, trágár szavak kimondása, szóismétlések.
Szükségtelenül ismételgethetnek bizonyos cselekvéseket, túlzott mértékben érintgethetnek
másokat. Általában a motoros ticek megelőzik a vokális ticeket. Iskoláskorú gyermekeknél
általában motoros ticek, felkiáltások vagy felmordulások fordulnak elő. Nem ritka, hogy a
Tourette-zavarban szenvedő páciensek folyamatosan köszörülik a torkukat, köhécselnek,
szipákolnak, röfögnek, ugatásszerűen felhördülnek. Az obszcén vokalizáció (koprolália) a
késői iskoláskorban, vagy a korai ifjúkorban kezd megjelenni. Szintén a vokális ticek közé
tartozik a mások szavainak ismételgetése (echolália). Néhány súlyos esetben a beteg
viselkedése önsértő is lehet. Szájukat, arcukat ütögethetik, fejüket kemény tárgyakba, falba
verhetik. Az utóbbi tünetek szerencsére ritkán fordulnak elő. A tünetek száma, gyakorisága,
típusa gyakran változik, sőt spontán javulást, illetve súlyosbodást is megfigyeltek. Más
esetekben a tünetek felerősödését kiválthatja egy bizonyos helyzethez kapcsolódó idegesség,
szorongás, kellemetlen feszültség, de ugyanolyan hatással járhat a kellemes meglepetés,
hirtelen öröm is. Az is előfordulhat, hogy míg az iskolában a gyermeknek sikerül visszafogni
a tüneteket, és éppen otthon, feszültségmentes környezetben jönnek elő a tünetek. Alvás alatt
azonban jelentős mértékben csökkennek, illetve szünetelnek a tünetek.
A betegség hátterében a dopaminátvitel zavarát feltételezik abból a klinikai megfigyelésből
kiindulva, hogy a Tourette-zavar eredményesen kezelhető antipszichotikus gyógyszerekkel.
Ezekről a gyógyszerekről pedig köztudott, hogy a dopaminerg pályák blokkolása révén fejtik
ki hatásukat, ezért a dopaminátvitel zavarát sejtik a tünetek mögött. A motoros komponens a
nigrostriatalis pályák érintettségére utal, de más lokalizáció is előfordulhat. A kórisme
felállításához részletes idegrendszeri vizsgálat elvégzése indokolt, mivel ki kell zárni a ticek
egyéb lehetséges okait, mint Huntington-betegség, Wilson-betegség. Az epilepszia kizárása
EEG-vizsgálattal lehetséges. A Tourette-zavarosok többsége nem szenved más idegrendszeri
vagy pszichés zavarban. Amennyiben mégis, a társuló problémák közül elsősorban a

145
kényszeres tünetek vagy maga a kényszerbetegség fordul elő. Leírták hangulatzavar,
szorongásos zavar együttes előfordulását is. Gyermekkorban gyakori a társuló
figyelemhiányos hiperkinetikus-zavar is. Ritkábban az olvasás, írás és számolás terén is
zavarok jelentkeznek. Az indulatkezelés is komoly problémát jelenthet. Időnként agresszivitás
is felléphet. Alvászavar, alvás alatti beszéd is előfordulhat. Ezekben az esetekben a
magatartási problémák nagyobb gondot okoznak, mint maguk a ticek.
A Tourette-zavar családi halmozódást mutat. Úgy tűnik, hogy együttesen örökítődik át a
kényszeres-rögeszmés zavarral. Ez utóbbi zavar tünetei jóval kifejezettebbek az érintett
családok nőtagjain. Bizonyos megfigyelések szerint a motoros és vokális tic jelenségek
folytatásaként obszesszív-kompulzív magatartás. A zavar genetikai meghatározottsága nem
teljesen tisztázott, de néhány családban autoszómális domináns örökletességet találtak. A
kérdéses géneket jelenleg is kutatják.
A beteg kis mértékben, ideig-óráig tudja kontrollálni a kimondott frázisokat, de ez az
erőfeszítés hasonló a tüsszentés visszafogásához, és végül a feszültség addig fokozódik, amíg
a tic kipattan. A tudatosság miatt a páciens számára rendkívül zavaró, kellemetlen ez a
betegség, ugyanis tisztában van vele, hogy mások bizarrnak, nem helyénvalónak tekintik
viselkedését, annál is inkább, mert ez a zavar általánosan nem ismert. A zavar a társadalmi, a
foglalkozási vagy más fontos tevékenység jelentős romlását okozza. Bár a gyerekek többsége
szokványos oktatási keretek között is jól halad, egy részük különböző tanulási nehézségekkel,
részképesség-zavarokkal küszködik. Azokban az időszakokban, amikor előtérbe kerülnek a
kényszeres tünetek, amikor gyakoribbá válik a tic, rendszerint figyelemzavar társul a képhez,
és mindezek következtében jelentősen romlik a gyermek iskolai teljesítménye. Ilyen esetben
indokolt lehet az egyéni foglalkozás vagy kis létszámban való foglalkozás. A társadalmi
beilleszkedési problémákat a pszichoterápia jelentősen csökkentheti.

16.3 Szeparációs szorongás zavar

A szorongás általános emberi jelenség, ami a legkülönfélébb szomatikus- és lelkiállapotokban
kialakulhat. A legtöbb csecsemőt és gyermeket félelemmel tölti el a szüleitől való elválasztás.
Amint megtanulja felismerni szülei arcát, a gyermek sírni kezd, ha egyedül hagyják a
szobában, ugyanúgy akkor is, ha idegen személy veszi ölbe. Ez a viselkedés a veszteség
elsődleges félelmét, az ismeretlentől való félelmet jeleníti meg. Az életkor előrehaladásával a
gyermek természetes félelmet él meg, amikor óvodába, iskolába viszik. Sírás, feszültség, testi
fájdalmak kísérhetik ezt a helyzetet. Percekig, órákig, napokig is tarthatnak. Tehát ez a

146
fejlődés során valamennyi gyermek által megélt, normális reakció. Szeparációs szorongás
zavar esetén, az indokolt esetben megélt élmény sokkal súlyosabb és bénítóbb formája
kínozza a beteget. A DSM-IV kritériumai szerint ezt a zavart olyan tünetek határozzák meg,
amelyek elégségesen hosszú ideig állnak fenn ahhoz, hogy kórosnak minősíthetők legyenek.
A 8 jellemző tünet közül legalább háromnak jelen kell lennie legkevesebb négy hétig, és a
tüneteknek 18 éves kor előtt kell jelentkezniük. A tünetek magukban foglalják a szenvedés
vagy aggodalom három típusát (szenvedés az otthontól való távollét miatt, félelem attól, hogy
valami baj éri a szeretett személyeket, félelem attól, hogy valamilyen módon elszakítják
szüleitől), a magatartásformák három típusát (nem hajlandó iskolába menni, nem hajlandó
aludni) és két fiziológiai tünetet (lidércnyomás és testi panaszok, fejfájás, hányinger). A
gyermekeken eluralkodó iskolába menéstől való félelmet iskolafóbiaként tartják számon, és
részleges szorongászavarként, mint a szociális fóbia egyik megjelenési formáját írják le a
DSM-IV-ben. Ez igen jelentős és gyakori gyermekkori szorongásos zavar. Bizonyos
esetekben összefügghet a szeparációs szorongásos zavarral, vagyis az ilyen problémákkal
küszködő gyermekekben az iskolába járástól való félelem alakulhat ki. Gyakran fordul ez elő
az általános iskolába vagy a felső tagozatba kerülés időszakában. Ilyenkor a gyermek az
otthonmaradás egy sajátos gyakorlatát dolgozza ki: betegségtüneteket (fejfájás, hányás)
produkál. Ha ez nem vezet célra, a gyermek iskolakerülővé válhat. Látszólag iskolába megy,
majd a szülők tudta nélkül visszatér, vagy máshova megy el, ahol biztonságban érzi magát.
Máskor egyszerűen elutasítja az iskolába menést azzal, hogy nem szeret iskolába menni.
Felvetődik a kérdés, hogy lehet-e az iskolába járás elutasítását a szeparációs szorongás zavar
válfajának tekinteni, vagy átfogóbban kell meghatározni, beleértve valamennyi gyermeket,
aki bármilyen okból elutasítja az iskolába menést. Az iskolába járás elutasítása mögött állhat
az iskolától való félelem, pontosabban az iskolai kudarcoktól, iskolai traumáktól való félelem.
Kalandos iskolakerülés is meghúzódhat a problémák mögött, amikor a gyermek
kalandvágyból, vagy a kötelességtudat hiányából, gyerek- vagy felnőtt csoporthoz csatlakozva
marad távol az iskolától. Harmadik tényezőként az iskolafóbia említhető, amelynek
hátterében a szeparációs szorongás áll. Az iskolától való félelemnek lehet reális alapja is, mint
például valamilyen traumatikus élmény, amely a poszttraumás stressz zavart is létrehozhatja.
Iskolakerülés tehát kialakulhat viselkedészavarból kifolyólag, hangulatzavar
következményeként kialakuló „menekülés az iskolából” hatására, vagy pszichózis másodlagos
következményeként is.
Ezért az iskolából való rendszeres kimaradást részletesen kell elemezni, kezelni a további
bajok megelőzése érdekében. Ellenkező esetben a személyi, társadalmi, valamint a szellemi

147
képességek területén bekövetkező szövődményekre lehet számítani. Értékelni kell a gyermek
intellektuális és iskolai teljesítményét, mivel fontos tudni, hogy vajon valóban gond van-e a
szellemi képességeivel. Adatokat kell szerezni a szülőktől, tanároktól a gyermek kortárs
kapcsolatairól, annak érdekében, hogy ki lehessen zárni a megfélemlítés, ugratás lehetőségét.
A fiatal tinédzserek számára zavaró lehet testi megjelenésük. Vizsgálni kell tehát a gyermek
önértékelését és énképét, fel kell deríteni a szülői magatartást. Előfordulhat, hogy a szülők
túlzott elvárásai teszik szorongóvá a gyermeket, emiatt érzi úgy hogy kudarcra van ítélve az
iskolában.
A szorongás neurobiológiai kutatása bizonyos struktúrák fokozott aktivitását tételezi fel. Az
agy szorongásérzést szabályozó kémiai rendszerei különböző agyterületek számos
neurotranszmitterét magukban foglalják. Az agyban kiválasztódó bizonyos anyagok a félelem
és szorongás szubjektív élményét keltik, más anyagok gátolják ezt a hatást. Ezek aránya
határozza meg, hogy valaki emocionálisan stabil, vagy szorongó lesz-e. Az amygdala
(mandulamag) ingerléses és farmakológiai vizsgálatai alapján arra lehet következtetni, hogy e
struktúra aktiválásával a szorongás minden testi és lelki tünete kiváltható. Adatok utalnak
arra, hogy a jobb oldali amygdala inkább az elkerülő és szorongásos válaszokért, a bal oldali
az agresszív, impulzív reakciókért felelős. Féloldali fókuszú epilepsziások megfigyelései
szintén alátámasztják ezeket az eredményeket.
A szorongásos betegek szüleinek és egyenes ági leszármazottainak 15%-a hasonló zavarokkal
küzd. Az ikervizsgálatok eredményei a szorongás zavar örökölhetőségére utalnak. Az eddigi
genetikai kutatások arra engednek következtetni, hogy egy általános szorongási hajlam
örökölhető, és ez különböző szorongásos betegségekben nyilvánulhat meg. Összetett
genetikai mechanizmusról van szó, amelyet részleteiben még nem írtak le.
Terápiás javaslatként a pszichoterápia (egyéni, család, kognitív viselkedésterápia) elsődleges
fontosságát kell hangsúlyozni. A gyógyszeres terápia, amennyiben szükséges, kiegészítő
terápiaként jöhet szóba.

16.4 Konduktív zavar (viselkedészavar)

A konduktív zavarban szenvedő személyeket olyan viselkedésformák jellemzik, amelyek
mások jogait sértik. Ilyen a hazudozás, csalás, lopás. A gyermekkorban jelentkező konduktív
zavar a felnőttkorban jelentkező antiszociális magatartás előfutára lehet. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy minden e zavarban szenvedő gyermek antiszociális személyiséggé válik
felnőttkorára. Megfelelő kezeléssel és rehabilitációval megelőzhetők a későbbi problémák, a

148
fiatalkori bűnelkövető normális, a társadalom számára elfogadható életvitelt alakíthat ki. Ezért
nem lehet eléggé hangsúlyozni a korai felismerés és a minél korábbi kezelés, rehabilitáció
fontosságát.
A viselkedészavar DSM-IV szerinti kritériumai a viselkedésszintek következő négy fő
területét határolják el: emberek és állatok iránti agresszió (gyakran fenyeget, félemlít meg
másokat, gyakran kezdeményez verekedést, fizikailag kegyetlen az emberekkel, állatokkal,
rablótámadásokban vesz részt), vagyonrongálás (szándékosan részt vesz például olyan
gyújtogatásban, amelynek célja komoly kár okozása, szándékosan károsítja mások
tulajdonát), csalás vagy lopás (betör valakinek otthonába, autót feltör, gyakran hazudozik,
lop, hamisít, stb.), szabályok súlyos megsértése (gyakran kimarad éjszakára szülői tiltás
ellenére 13 éves kora előtt, vagy hirtelen felindulásból elrohan otthonról és hosszú ideig nem
tér vissza, gyakran elcsavarog az iskolából már 13 éves kora előtt). A kórisme felállításhoz a
felsorolt kritériumokból legalább háromnak jelen kell lennie az elmúlt tizenkét hónapban, és
legalább egynek az elmúlt hat hónapban. Ha az egyén 18 éves, vagy annál idősebb, a
kritériumok nem felelnek meg az antiszociális személyiségzavarnak. Azok a személyek,
akiken a bűnöző magatartás kialakul, további két típusba sorolhatók. A gyermekkorban
kezdődő típus 10 éves kor előtt kezdődik és sokkal rosszabb prognózisú, mint a serdülőkorban
(10 éves kor után) induló típus. Ez utóbbinak sokkal valószínűbb a kedvező kimenetele. A
zavar súlyossága alapján elkülönítünk enyhe (kevés a viselkedési probléma haladja meg a
diagnózis felállításához szükséges mértéket, a gyermek kevés kárt okoz másoknak), mérsékelt
(számos viselkedési probléma van, és ezek másokat közepes mértékben érintenek) és súlyos
(sok magatartási forma haladja meg a diagnózis felállításához megkívánt mértéket, azok pedig
komoly kárt okoznak másoknak) formát. A finomabb különbségtevéshez a csoportos bűnözés
és a szoliter agresszív magatartás fogalmát szokták használni. Ez abból a szempontból
fontos, hogy az a fiatalkori bűnöző, aki egy galeri tagjaként követ el antiszociális
cselekményt, még képes valamilyen kapcsolatot kialakítani másokkal. A bűnözés és az
antiszociális viselkedés valódi lényege ugyanis a másokhoz való kapcsolódás és viszonyulás
felszínessége, a másokkal való együttérzés és a bűntudat hiánya. A gyermekek egy része, akik
társadalmilag elfogadhatatlan magatartást tanúsítanak, olyan családokból származik, ahol nem
szokatlan ez a fajta magatartás. Mások olyan környezetből származnak, ahol elfogadhatatlan
ez a magatartás, éppen ezzel sokkolják és töltik el aggodalommal a szülőket. Az is nehezíti a
velük való együttlétet, hogy a viselkedészavaros gyermekek, serdülők dühösek, morcosak,
nem tesznek eleget iskolai és egyéb kötelezettségeiknek. A keménység, a lázadás mögül
azonban kiérződik az önértékelési zavar, az értéktelenség érzése.

149
A 18 éves kor alatti fiúk 10%-án, a lányok 2%-án állapíthatók meg a viselkedészavar
ismérvei. Az utóbbi időben azonban a nők aránya fokozatos emelkedést mutat. Városi
környezetben, annak szegényebb szocioökonómiai régióban gyakoribb a viselkedészavar. Az
extrém nélkülözés, nyomor, zűrzavar, munkanélküliség, csonka- vagy sokgyermekes szegény
család, szülők pszichiátriai betegsége, kriminalitása, kisgyermekkori bántalmazás,
környezetben előforduló bűncselekmények jelenléte nagymértékben fokozzák a
viselkedészavar előfordulásának kockázatát.
A viselkedészavar multifaktoriális kóreredetű. Családvizsgálatok eredményei szerint a
konduktív zavart mutató gyermekek gyakran olyan családból származnak, amelyben az
átlagosnál gyakoribb az antiszociális személyiségzavar, a hangulatzavar, a kábítószer-
fogyasztás és a tanulási zavar. A zavar hátterében genetikai és erőteljes környezeti hatások
bonyolult összjátékát feltételezik. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a viselkedészavarok
kialakulásában a fő szerepet a pszichoszociális tényezők játsszák. Itt említhető a szülőktől
való elszakadás, vagy elhagyás, a szülői gondoskodás elégtelensége, a felügyelet hiányossága,
a nem következetes vagy rendkívül szigorú nevelés, a szülők kábítószer fogyasztása, valamint
a bűnöző kortárscsoportba való kerülés.
A neurobiológiai kutatások arra utalnak, hogy az autonóm idegrendszer hyposensibilitása
fontos szerepet játszik. Eltérést találtak a dopamin, a norepinefrin, a szerotonin, a
vazopresszin modulációban. Számos egyéb gyermekpszichiátriai eltérés megjelenhet
viselkedészavar tüneteit mutatva, vagy azzal egyidejűleg. Különböző, korábban fel nem
ismert zavar (ADHD, tanulási zavar, stb.) következtében is kialakulhat. A
figyelemhiány/hiperaktivitás zavarban szenvedő gyermekek 60-70%-a egyben kimeríti a
viselkedészavar ismérveit is. A viselkedészavaros gyermekek legalább 10%-ának specifikus
tanulási zavara is van. A viselkedészavar jelentős kockázatot jelent a későbbi hangulatzavar,
szorongásos zavar, szomatoform zavarok, szerhasználattal összefüggő zavarok, pszichózis
kialakulása szempontjából is. A kórjóslat annál kedvezőtlenebb, minél nagyobb fokú a
zavarok társulása.
A viselkedészavarok lefolyása hosszú távú. A kimenetel változó, nagymértékben függ az
agressziótól és a szocializációtól. A „szocializált” típusba sorolt gyermekek jobb kimenetelt
mutatnak, a kevésbé agresszívekhez hasonlóan. A kor előrehaladtával növekszik a konduktív
zavar súlyossága. A fiatal felnőtteknek egyre súlyosabb problémáik alakulnak ki, amik akár
börtönbe záráshoz vezethetnek. A viselkedészavaros gyermekek 25-40%-án felnőttkori
antiszociális személyiségzavar alakul ki. Fontos lenne visszaszorítani ezt az arányt az időben
megkezdett, megfelelő terápia és rehabilitáció segítségével.

150
A viselkedészavarok modern kezelése multimodális, a gyermek életkorától, intellektuális és
társadalmi képességeitől, a társuló egyéb zavaroktól, betegségektől függően eltérő. Enyhébb
esetekben egyéni és családterápiát szoktak alkalmazni. A társuló zavarokat mutató gyermekek
és serdülők javulást mutathatnak, ha a többi zavart kezelik. Gyógyszeres kezelést a kivételes
esetektől eltekintve nem alkalmaznak. Alapvető fontosságú e gyermekekkel való foglalkozás
során a következetesség, a határok kijelölése, a megfelelő határozottság mind a családtagok,
mind a klinikus részéről.

16.5 Szembeszegülő-dacoló magatartás zavar

Azok a gyermekek és serdülők sorolhatók ebbe a kategóriába, akiknek viselkedési
nehézségeik vannak, de ez nem felel meg a teljesen kifejlett viselkedészavar ismérveinek.
Jellegzetesen 8-9 év körül kezdődik. Az iskoláskorú átlagpopuláció 6-12%-ban találkozunk
szembeszegülő-dacoló magatartás zavarral. A kórisme felállításához a dacos viselkedés
tüneteinek legalább hat hónapig kell fennállniuk. Ilyen az önuralom gyakori elvesztése,
gyakori vitatkozás felnőttekkel, a felnőttek akaratával vagy normáival való szembeszegülés,
másoknak a saját hibái miatt való hibáztatása, a mások szándékos bosszantása, érzékenység,
sértődékenység, bosszúállás, rosszindulat, dühkitörések. Természetesen a kritériumok csak
akkor vehetők figyelembe, ha a viselkedés sokkal gyakrabban fordul elő, mint más hasonló
korú gyermekeknél. A gyermekeknél megszokott csintalanság, rosszalkodás és a
szembeszegülő-dacos magatartászavar között eléggé elmosódik a határvonal. Nehezítő
körülmény, hogy a zavaró megnyilvánulások „gyakoriságának” meghatározása annak
függvényében változik, hogy ki alkotja az ítéletet. Autoriter családok valószínűleg kevésbé
engedékenyek az ellenszegüléssel szemben, mint azok, amelyekre magatartási zavarok
jellemzők. Emiatt ajánlatos figyelembe venni a családi körülményeket a diagnózis
felállításakor és a kezelés megkezdésekor. Nagy valószínűséggel meghatározott genetikai
veszélyeztetettség és különféle környezeti tényezők kölcsönhatása áll a tünetegyüttes
hátterében. Ebben az esetben is fontos a korai felismerés és kezelés, elsősorban a családon
belüli függőségi viszony oldása, az autonómia krízisek megoldása.

16.6 A gyermekpszichiátriai rendellenességek együttes

előfordulása
A komorbiditással foglalkozó kutatások eredményei arra utalnak, hogy a neuropszichiátriai
szempontból megalapozott gyermekpszichiátriai eltérések együttes előfordulása jellegzetes

151
mintázatot mutat. Sok esetben, egy adott családon belül egy sajátos mintázat ismétlődését
találták. Ez a genetikai tényezők fontosságára utal, ugyanakkor egyre erősebb kapcsolat
körvonalazódik az agy fejlődése, a környezeti ártalmak és a gyermekpszichiátriai eltérés
megjelenése között. Ha valamilyen tényező megzavarja az agy fejlődését, az egyszerre több
struktúrát érint, több régió fejlődését befolyásolja.
Amennyiben a fejlődési zavar az agykérget érinti, jelentős deficit alakul ki a nyelvi készségek,
motoros működések, kognitív funkciók, exekutív funkciók terén. A kéreg alatti régió
„modulációs területnek” tekinthető, mivel a pszichés egyensúly fenntartásáért, a szélsőséges
megnyilvánulások kivédéséért felelős. E struktúrák sérülése esetén hangulatzavar,
szorongásos zavarok, indulat-kontrollálási nehézségek, kényszeres-rögeszmés zavar,
Tourette-zavar léphet fel. Fejlődési zavart szenvedhet külön a kortikális, külön a
szubkortikális régió, de a kettő együttes zavarát is leírták már. E neuropszichiátriai
szempontból megalapozott eltérések komorbiditási incidenciája kiugróan magas, és a
hátterében közös fejlődésbeli patológia húzódhat meg.

152
17. A figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (ADHD)
öröklődése
Az aktivitás és a figyelem zavara a leggyakoribb gyermek- és serdülőkori pszichiátriai
megbetegedések közé tartozik. A XX. század elején a hiperaktív gyermeket akaratgyengének,
neveletlennek, érzelmileg túlzottan szenvedélyesnek bélyegezték. A szakirodalom sokféle
elnevezéssel jelölte már ezt a tünetcsoportot. Néhány ezek közül: POS (pszichoorganikus
szindróma, azaz lelki és szervi eredetű tünetegyüttes), MCD (minimális cerebrális
diszfunkció, azaz minimális központi idegrendszeri működési zavar), hiperkinetikus
szindróma. Az orvostudomány legújabban figyelemhiányos rendellenességnek (Attention
Deficit Disorder – ADD), illetve figyelemhiányos hiperaktivitási zavarnak (Attention Deficit
Hyperactivity Disorder – ADHD) nevezi.
A hiperaktivitás rendszerint öt-hat éves korban diagnosztizálható zavar, amely a
viselkedésnek három fő területén – motorium, impulzivitás, figyelem - jelenik meg. Az
ADHD tünetei gyakran erősítik egymást: a koncentrálni képtelen gyermekek figyelmét
egyszerre több dolog is vonzza, vagy az állandó izgés-mozgás miatt nem tudnak résztvenni
egy-egy feladatban. E gyermekek csaknem fele tanulási vagy kommunikációs problémákkal is
küzd. Nehézségeik vannak a többiekkel való kapcsolatteremtésben, sokan közülük gyengén
teljesítenek az iskolában. Hozzávetőlegesen 80%-uknál elég súlyos viselkedészavar is
jelentkezik. Gyakori kísérő tünet még az impulzivitás (szertelenség), a szociális helyzetekben
megnyilvánuló gátlástalanság, a figyelmetlenségből eredő fokozott baleseti kockázat, a gyors
és meggondolatlan döntések, a várakozásra való képtelenség. A zavar tünetei általában az első
5 évben jelentkeznek, a túlzott motoros aktivitás azonban sokszor csecsemőkortól, de akár
már a méhen belüli időszaktól kezdve is megfigyelhető. A figyelemzavaros hiperaktivitás a
gyermekek mintegy 35%-át érinti. A fiúknál lényegesen gyakrabban fordul elő, mint
lányoknál. Az arány hozzávetőlegesen 6:1-hez.
A hiperaktivitás a terhesség során vagy szülés alatt bekövetkező agyi károsodás eredménye
lehet. Okozhatják a környezetet szennyező vegyi vagy egyéb mérgező anyagok is, például
ólom, illetve az élelmiszerekben található mesterésges kemikáliák: színezékek, ízesítők,
tartósítószerek. Klinikai megfigyelések szerint a hiperaktivitás gyógyszerekkel is kapcsolatba
hozható, így például az ekcéma, asztma és az allergiák kezelésére használt szteroidokkal.
Összefügghet ételallergiával, tápanyag-intoleranciával is. Több kutató vitaminhiányra,
nyomelemek kismértékű jelenlétére hívta fel a figyelmet. Az alvászavar is kedvezőtlenül

153
befolyásolja a tünetek alakulását. A modern élet számos eleme is szerepet játszhat
létrejöttükben: a kevés mozgás, a számítógép, illetve televizió előtt eltöltött hosszabb idő, stb.
Feszült légkörben, rendezetlen családi körülmények között felnövekvő gyermekek is
veszélyeztettebbek. Az indulatosság és a hiperaktivitás az életkor előrehaladtával csillapodik,
a figyelmetlenség és a társuló tünetek azonban felnőttkorig eltarthatnak. Legújabb kutatási
eredmények arra utalnak, hogy ha a gyermekkori mentális rendellenesség, az ADHD még
serdülőkorban vagy akár felnőttkorban is fennáll, az alkohol- és drogfűggőségre, sőt
öngyilkosságra hajlamosíthat.
A gyermekori hiperaktivitás hátterében álló folyamatokról több, egymásnak ellentmondó
hipotézis született. Megfogalmazódott például az underarousal modell, amely szerint a
hiperaktív gyerekekre csökkent központi idegrendszeri arousal jellemző, amelyet a gyermek
nyugtalan, ingerkereső viselkedéssel, a mozgásból adódó proprioceptív szenzoros imputtal
próbál kompenzálni. Ennek alapján feltételezhető, hogy a hiperaktivitás kompenzatórikus,
öngyógyító próbálkozás. Az arousal csökkenéssel megmagyarázható a gyakran tapasztalt
kitartáshiány is. Ezzel látszólag szemben áll az a megfigyelés, hogy a hiperaktív gyermekek
nehezen alszanak el. Az esti élénkség azonban paradox jelenségnek bizonyul, úgy ahogy a
pszichoaktív szerek (pl. amfetamin) is nyugtatólag hatnak a hiperaktív gyermekekre. A
jelenség az alacsony arousal értelmezéssel összhangban következőképpen magyarázható: a
pszichostimuláns az arousal szint emelésével valójában fölöslegessé teszi a motoros
nyugtalanságot. A pszichostimulánsok hiperaktivitásra kifejtett pozitív hatása egy másik, az
ún. magas-arousal elmélettel is magyarázható: az egyébként is emelkedett arousalt tovább
emelve, ezek a szerek visszacsapási (rebound) hatást váltanak ki, így serkentik a központi
idegrendszer gátló funkcióit. Több kutató hiperaktivitás esetén az autonóm idegrendszer
egyensúlyzavarára utaló jeleket kapott. E két modell látszólag ellentmond egymásnak, és
valójában egy komplex arousal modell keretében értelmezhető. Wender ezzel kapcsolatos
lényeges feltételezése az volt, hogy az agyi monoamin (katekolamin) aktivitás az agy
különböző területein eltérő, és az aktivitási szintek mintázata a központi idegrendszer érésével
változik. Továbbá az agy különböző részein a monoaminok aktivitásának viselkedéses hatása
eltér egymástól, esetenként ellentétes. Például a dopaminerg aktivitás a nucleus caudatusban a
viselkedésre gátló hatást gyakorol. A nucleus caudatus léziója hiperaktivitást okoz. Ez arra
enged következtetni, hogy a gyermekkori hiperaktivitás egyes eseteit a nucleus caudatus
dopaminerg rendszerének alacsony működési szintje okozza. Ugyanakkor szem előtt kell
tartani, hogy hiperaktivitás számos más agyi rendszer, például a frontális kéreg sérülésekor is
kialakulhat. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy a hiperaktivitás kiváltásában szerepet játszó

154
agyi rendszerek neuroanatómiai és funkcionális kapcsolatban állnak egymásssal. Ez azzal jár,
hogy az egyik sérülése a másik területén is működési deficitet, esetenként degenerációt idéz
elő. Másik érdekes megfigyelés, hogy míg a nucleus caudatus dopaminerg rendszere a
motoros viselkedésre gátló hatást gyakorol, addig a retikuláris állomány dopaminerg
neuronjainak aktivitása serkenti amotoros viselkedést. Tehát a központi idegrendszerben
egymással ellentétes, serkentő és gátló monoaminerg rendszerek működnek.
Mások a szindrómát a szűrési deficitből eredő túlingerlésre adott válaszként értelmezik,
szűrési deficitnek, szelektív figyelmi zavarnak tekintve azt. Ebből adódhat az alak-háttér
elkülönítési zavar is. A szűrési deficit a hiperaktív gyermek elterelhetőségével is figyelembe
hozható. A gyermek figyelmét minden újdonság felkelti, mindig más érdekli őt, mint amivel
éppen foglalkozni kellene.
Pozitron-emissziós tomográffal, vagy fMRI-vel jól kimutatható, hogy a koncentrációs
zavarokkal küszködő, hiperaktív, hiperkinéziás személyek agyában jelentős eltérések vannak.
Az esetek egy részében szervi elváltozások állnak a háttérben. A betegek homloklebenye,
amely a magasabb szintű intellektuális és szociális tevékenységek irányítója, valamint a
homloklebenyhez kapcsolódó belsőbb agyi struktúrák a normálisnál mintegy 10%-kal
kisebbek. Sokszor mutatnak ki kortikális atrófiát, kisebb corpus callosumot. Minor, vagy
úgynevezett „lágy” neurológiai tünetket szinte minden esetben találtak. A gyengébb
izomkoordináció miatt zavarok mutatkoznak a finommozgások kivitelezésében, a
vizuomotoros funkciók terén. Leírták továbbá a motoros perzisztencia hiányát, a tekintet vagy
testtartás fenntartásának képtelenségét. A motoros perzisztencia a jobbféltekei funkciók
függvénye. A gyenge motoros perzisztenciát a kitartás hiánya jellemzi. Mindezek alapján
kézenfekvő ennek a zavarnak a figyelem zavarával való kapcsolatára gondolni. A
figyelemzavar mellett a tanulási nehézségeket és a depressziót is jobbféltekei deficittel hozzák
kapcsolatba.
A funkcionális éretlenség elmélete szerint a hiperaktív gyermekek idegrendszere lassabban
illetve egyenetlenebbül fejlődik, érik. Emiatt bizonyos területeken elmarad, más területeken
viszont megfelelően érett. Az elégtelen működés idővel jelentősen normalizálódhat spontán
módon is, a nemi éréssel párhuzamosan.
Az ADHD heterogén rendellenesség, részben genetikailag meghatározott. Ikerkutatások
eredményei szerint, heritabilitása 0,80 körüli, ami jelentős genetikai összetevőre enged
következtetni.A családkutatások a hiperaktivitás és pszichopátia kapcsolatának vizsgálatára is
kiterjedtek. Kimutatták, hogy a hiperaktivitással járó tünetek a pszichopátia legfőbb
gyermekkori előzményei. Nyomonkövető vizsgálatok eredményei szerint az impulzív,

155
nehezen kezelhető, iskolakerülő gyermekek mintegy harmada felnőttkorában pszichopátiás
tüneteket mutat. Hiperaktív gyermekek rokonai között nagy számban találtak felnőtt
pszichopatákat, ami a két kórkép genetikai kapcsolatára utal. A biológiai apáknál
szignifikánsan nagyobb az alkoholisták és a szociopaták, a biológiai anyáknál pedig a
hisztériások előfordulási aránya, mint az örökbefogadó szülőknél. A biológiai szülők
anamnézisében ugyanakkor sokkal több esetben fordult elő gyermekkori hiperaktivitás, mint
az adoptáló szülők körében. Mindez arra utal, hogy az említett kórképek között genetikai
kapcsolat van.
Eddig tüzetesen tanulmányozták többek között a dopamin szállító gént (DAT) és a dopamin
D4 receptor gént (DRD4). A DRD4 génben fedeztek fel elsőként 1991-ben egy 48 bázispár
ismétlődését mutató szekvenciát. Azóta több magatartászavarral járó betegség
vonatkozásában tanulmányozták ezt a gént. A jelek arra utalnak, hogy részt vesz a
szkizofrénia, bipoláris betegség, az alkohol- és drogfüggőségre való hajlam kialakításában, és
újabban úgy tűnik, hogy az ADHD patogenézisének is aktív részese. A DRD4 exonjaiban
többféle eltérést is észleltek.
Intenzíven kutatják a szerotonin patofiziológiáját is. Ugyanis úgy tűnik, hogy hozzájárul az
alkoholizmusra, öngyilkosságra, bulimiára való hajlam, az antiszociális személyiség és az
agresszivitás kialkaulásához. A szerotonin a dopamin neurotranszmissziót szabályozza az agy
egyes területein. A levont következtetések értelmében a szerotonin gének potenciális
rizikófaktorok az ADHD kialakításában. A szerotonin legalábbis részben felelős az ADHD
szindrómára jellemző hiperaktivitás és impulzív viselkedés megjelenéséért.

156
18. A diszlexia és diszgráfia kialakulásának genetikai
tényezői

A diszlexia nem betegség. Abban nyilvánul meg, hogy az olvasási teljesítmény lényegesen
alatta marad a személy biológiai kora, mért intelligenciája vagy a kor szerinti képzettség
alapján elvárhatónak. Meixner Ildikó szerint: „A diszlexiások olvasása nem a hibafajtában tér
el a normál olvasókétól, hanem a hibák előfordulásának nagy számában különbözik”. Ez
jelentősen kihat az iskolai teljesítményre, vagy az olvasási jártasságot igénylő, mindennapi
tevékenységekre. Az olvasási zavar a szimbólumokat használó írásrendszereket alkalmazó
kultúrákban kevésbé elterjedt. A diszlexiával együtt előforduló zavarok sokfélék lehetnek.
A diszlexiás gyermekek olvasási ritmusa erősen lelassult, Ezt a lelassult pszichomotórium,
vagy a rossz olvasási technika okozhatja. A gyermek egy-egy szót némán, vagy félhangosan
többször is elolvashat annak érdekében, hogy elkerülje a hibákat, megfeleljen a folyamatos
olvasási követleményeknek. Még jobban megnehezíti a gyermek helyzetét, ha mindez
neurózissal társul, mert ilyenkor gátlások alakulnak ki benne az olvasással szemben. Az
olvasási technikára a hibák száma és az olvasás ideje utal.
Általában annál jobban megértjük az olvasott szöveget, minél hibátlanabbul olvasunk. Ez
mindenkire vonatkozik. A diszlexiásoknál megbomlik ez az összefüggés: egyesek egész jó
olvasási technikával sem értenek semmit az olvasott szövegből, vagy csak nagyon keveset.
Mások sok hibával olvasott szöveget is meg tudják érteni. Valószínűsíthető, hogy a
szövegmegértés a tanuló szókincsével, illetve a gyermek intelligenciájával áll kapcsolatban.
Különösen gyakoriak az észlelési zavarok, a motoros ügyetlenség, iránytévesztés, a térbeli
műveletek fejletlensége, valamint a figyelem és emlékezet problémái. Ezek változatos
együttesben fordulnak elő. Megfigyelhetők többek között a sorrendiség nehézségei: az
olvasott és írott szavak betűinek sorrendje, számok sorrendje.
Ezeknél a gyermekeknél általában késik a testséma kialakulása. Nem tudják megnevezni saját
testrészeiknek apróbb elemeit. Általában a test oldalisága és a dominanciája sincs kialakulva
náluk. Az oldaliság (lateralizáció) a testélményre épül. A dominanciák akkor hibátlanok, ha az
azonos oldali kéz, láb, szem, fül erősebb, ügyesebb, mint az ellenkező oldali. Mindez
általában hatéves korra kialakul.
Ha keresztezett a lábdominancia, vagyis a jobbkezesnek erősebb a bal lába, akkor számolási
nehézségei lehetnek.

157
Ha keresztezett a füldominancia, azaz a jobbkezes a bal fülével hall jobban, akkor
emlékezésbeli nehézségei lehetnek.
Ha keresztezett a szemdominancia, akkor a megfordított szótagok, átugrott sorok mellett még
emlékezésbeli nehézségek is adódhatnak.
A mozgáskoordináció a testélménnyel kezdődik. Az egyensúlyrendszer fejlődésével
párhuzamosan fejlődik minden érzékszervi észlelés. A diszlexiás gyermekek többségének
ügyetlen, körülményes a mozgása. Legtöbbször meg se próbál féllábra állni, ugrálni,
lábujjhegyre állni. Nehezen tanulnak meg kerékpározni, görkorcsolyázni. A lépcsőn nem
váltott lábbal, hanem ugyanazzal a lábbal lépegetnek lefele.
A diszlexiás gyermek saját testén is összetéveszti a jobb és bal oldalt, ezért nehezen tud
boldogulni térben, mivel a világot saját testünkhöz viszonyítjuk. A diszlexiások gyakran
összetévesztik a többi irányt is, mint: elöl, hátul, alatt, felett, mellett. A füzetlapon is sokszor
nehezen tudnak tájékozódni, nem tudják hol kezdjék a betűk írását.
Az időbeli tájékozódás is gondot jelenthet számukra. Az elvontabb időkategóriák (már, még,
délelött, délután jövő, tavaly, stb.) használatát még a tíz éves diszlexiás gyermek is elkerüli.
Ritmusérzékük is fejletlen. Kutatások eredményei arra utalnak, hogy a ritmusvizsgálatokban
elért eredmények megegyeznek az olvasástanulás sikerével, az olvasási telyesítménnyel.
A diszlexiás gyermekek közel 90%-ánál viselkedészavarok is előfordulnak. Hipermotilisak,
vagy hipomotilisak lehetnek. A vegetatív idegrendszerben is működési zavarok mutathatók ki
az idegrendszer minimális károsodása következtében: hideg kéz, láb, kipirulás, elsápadás,
izzadás, gyakori hasfájás, fejfájás, stb.
Sok esetben inditékzavar tarkítja a képet. A diszlexiás gyermek meghallja a pedagógus
utasítását, tudja, hogy írnia kellene, de nem tud hozzákezdeni, mivel az ingerközvetítés
akadozása miatt az inger nem jut el a mozgató idegközpontokhoz. Erősebb, nem verbális
ingerre van szüksége, pl. meg kell fogni a kezét. Sokat kell dícsérni, mert ezzel lehet őket
legjobban kitartásra serkenteni.
A szocializációs zavarok is gondot jelentenek. Sok diszlexiás gyermek mindenkit tegez,
lobbanékony, impulzív, türelmetlen, mindent azonnal akar megvalósítani. Gyorsan lelkesedik,
de hirtelen le is tör, ha megakadályozzák terve megvalósításában. Csak abban kitartó, ami
valóban érdekli. Sérül az önértékelésük, pesszimistává válhatnak, mivel nem tudják teljesíteni
környezetük elvárásait, sokszor kudarcba fulladnak jó szándékú próbálkozásaik is.
Önértékelési gondokkal küzdenek. Figyelmük labilis, beszélgetés közben sokszor elvesztik a
beszéd fonalát.

158
Pozitív tulajdonságaik között említhető az empátia képessége, jóindulat, gondoskodási
késztetés, együttérzés, kreatív fantázia, intuiciókészség, asszociációs képesség. Fontos lenne,
hogy az iskolában a tanárok megkeressék és hangsúlyozzák ezeket a pozitív tulajdonságokat.
Sok esetben megfigyelték a matematika tanulásának nehézségeit, diszkalkuliát is: a műveleti
lépések sorrendjének bizonytalanságát, irányok tévesztését, a matematikai szóhasználat
megértésének problémáit.
A diszgráfia gyakran, mint kísérőjelenség kerül említésre. Meghatározása jelen pillanatban is
kevésbé kidolgozott. Diszgráfiának minősül az olyan írászavar, amely a betűk
felismerhetőségének zavarával, kisebb produkciós sebességgel, a téri elrendezés
hiányosságaival, nagy betűk használatának zavarával, a központozás zavaraival jellemezhető.
Diszgráfiának minősül az olyan írászavar is, amely helyesírási hibákban, mondatszerkesztési
zavarokban nyilvánul meg. Leírták az előbbi két forma együttes jelenlétét is. Az írászavarok a
kisiskoláskort követően szemantikai és fogalmazási problémákkal társulnak.
A diszgráfia helyesírási zavar formája majdnem mindig együttjár a diszlexiával. Ugyanakkor
elég gyakran előfordul, hogy jól olvasó gyerekek komoly helyesírási problémákkal küzdenek.
Tehát a diszgráfia helyesírási formája sokkal gyakrabban fordul elő, mint a diszlexia.
Ugyanazok a hibák megismétlődnek, mint az olvasásban. Az írás külalakja is szembetűnő:
sok betűnek furcsa a formája, ráadásul össze-vissza dőlnek, sokszor hiányzik a betűköz, így a
betük szinte „összeragadnak”. A gyermek, a síkban való rossz tájékozódása miatt nem találja
a betűk helyét a hármas sorközben. A diszgráfiás gyermek helytelenül ír, elfelejti az
ékezeteket kitenni, egész mondatokat írhat egybe, neveket kis betűvel ír, stb. Önállóan
alkotott mondatai általában értelmetlenek, nyelvtanilag helytelenek. Nem tud diktálás után
írni, mert nem emlékszik a szavakra, az akusztikus ingert nem tudja átfordítani vizuálisra. Az
írás ritmusa lassú. A diszlexiások, pontosabban a tanulási zavarokkal küzdő gyerekek nagy
részénél a szenzoros feldolgozó rendszerek alapvető deficitet mutatnak a gyorsan változó
szenzoros információk feldolgozásában. A diszlexiások és diszgráfiások a hibázások
jellegzetességeiben és mintázatában meglehetősen nagy hasonlóságot mutatnak. A diszlexia
és diszgráfia szétválasztásának nehézségei arra utalnak, hogy a zavarok idegrendszeri
gyökerei közösek.
Megkülönböztetünk családi eredetű, tehát elsősorban genetikai eltérésekre visszavezethető
diszlexiát, valamint a korai fejlődés során bekövetkező, minimális agyi sérüléssel
összefüggésbe hozható diszlexiát. Ez utóbbi perinatális, illetve posztnatális természetű lehet.
A diszlexia egyes családokban gyakrabban fordul elő, feltehetően az olvasáshoz fontos
részképességek eltérő fejlődését meghatározó genetikai okok miatt. Az egyik szóba jöhető

159
gén, a 6-os kromoszóma rövid karján helyezkedik el. A diszlexia genetikai faktoraira
vonatkozó kutatások jelenleg még intenzíven folynak.
A diszgráfia genetikai okainak feltárásában is jelentős a lemaradás a diszlexia kutatási
eredményeihez képest. Érdekes megfigyelés, miszerint a Klinefelter-szindrómások (47,XXY)
körében gyakori a kongenitális diszgráfia. Ugyancsak genetikai háttérre utal a diszgráfiák és a
megkésett vagy zavart beszédfejlődés együttes megjelenésének gyakorisága egyes
családokban.
A diszlexia nem tűnik el, hanem megfelelő kompenzációs stratégiák alakulnak ki az
olvasásban és bizonyos mértékig a helyesírásban. A helyesírás hibái felnőttkorban is
megmaradnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy csak megfelelő és egyéni segítség képes
javítani a tanulási zavarokkal küszködők esélyén.

160
19. A beszédfejlődési zavarok genetikai háttere
A környezeti és pszichés tényezők jelentősége közismert a gyermeki beszéd fejlődésében.
Mindig szem előtt kell tartani, hogy a beszéd és nyelv biológiai, pszichológiai és szociológiai
hatások alatt fejlődik, károsodik, és ugyanezen utakon habilitálódik, illetve rehabilitálódik. Az
esetek egész sorában a kóroki tényezők, azok következményei igen összetettek. Régóta tudott,
hogy kommunikációs képességeinket a tanulás mellett a gének is befolyásolják. A húszadik
század első felében megkezdődött családkutatás egyértelművé tette, hogy az esetek jelentős
részében férfiágon öröklődő beszédfejlődési retardációval találkozhatunk. Számos vizsgálat
eredményeként alakult ki egy jól körülhatárolt, öröklött beszédgyengeségnek nevezett
nozológiai egység. Az öröklött beszédgyengeség esetében a kóros jelenségek láncolatát
figyelhetjük meg. Ez a megkésett beszédfejlődéssel kezdődik, melyet tartós, makacs pöszeség
követ, ehhez agrammatizmus társul, az iskolába lépéskor előtérbe kerül az olvasászavar és
kialakul a hadarás kórképe. E gyermekcsoportnál külső kedvezőtlen hatások révén kialakulhat
dadogás is, de ez nem tartozik a szorosan vett szindrómához. A gyermekeknél feltűnő a
motoros fejlődés visszmaradottsága, halmozottan található közöttük ambidexter és balkezes,
továbbá gyakori közöttük az amuzikalitás. A családfákon az említett tünetek egy vagy több
tényezője kimutatható. A kutatók elismerik a kórkép örökletes voltát, amely az idegrendszer
nem pontosan definiált területe vagy területeinek károsodásában és/vagy diszfunkciójában
mutatkozik meg. A finomabb idegrendszeri sérülések első jele igen gyakran a nyelv- és
beszédfejlődés patológiás megnyilvánulásaiban mutatkozik meg. A legfiatalabb idegrendszeri
struktúráknak központi szerepük van és igen sérülékenyek.
A beszéd két oldala, a dekódolás és a kódolás nem független egymástól. Szoros
kölcsönhatásban fejlődnek és működnek. Beszédmegértés nélkül nincs aktív beszéd,
ugyanakkor az aktív beszéd visszahat a beszédmegértésre. A dekódolásnak egy soklépcsős
folyamata van, amely bármely részen sérülhet, de sérülhet a feldolgozás, a tárolás, a felidézés
és a kódolás ismét hosszú folyamata, mely mind más-más struktúrákhoz kötött. Ezen igen
színes kórképek prognózisában meghatározó szerepe van a terápia időben való
megkezdésének.
Mivel a beszédhibák öröklődése meglehetősen bonyolult, valószínű, hogy a nyelvi készség
örökítésében több gén vesz részt. Egy oxfordi kutatócsoport eredményei szerint a
beszédgének a hetedik kromoszóma egy szakaszára esnek. Korábban már kiderült, hogy a
hetedik kromoszómának a kérdéses szakasza az autizmus kifejlődésében is szerepet játszik.

161
Valószínű, hogy ezen akromoszómaterületen még több beszéddel, nyelvvel,
kifejezőkészséggel kapcsolatos gén sorakozik.

19.1 A hadarás genetikai aspektusai

A hadarás (tumultus sermonis) a beszédnek azon zavara, amely a tempó viszonylagos
gyorsaságával, a hangok nem konzekvens torzításával, továbbá hangok, szótagok vagy szavak
megcsonkításával, elhagyásával, (nem görcsös jellegű) megakadásokkal, egyes szótagok vagy
szavak ismétlésével, feltűnő monotóniával, végül jellegzetes pszichés alkattal jellemezhető.
Érdekes megjegyezni, hogy a dadogás létrejöttében számos kutató nagy jelentőséget tulajdonít
a hadarásnak.
Nehéz megbecsülni a hadarók számát, mivel önként nem jelentkeznek terápiára. Ennek az a
magyarázata, hogy beszédzavaruk a hadarókat egyáltalán nem zavarja.
A hadarást öröklött, enyhe fokú, diffúz organikus károsodásnak tartják. Családkutatások
adatai szerint, mindig kimutatható a hadarás családi jellege.
Az egyik csoportba tartozóknál specifikus öröklésmenet mutatható ki, tehát az adott család
több tagjánál fordul elő hadarás.
A második csoportba tartozóknál az öröklött beszédgyengeség a jellemző, e családokban a
kórképhez tartozó különböző beszédzavarok (megkésett beszédfejlődés, makacs pöszeség,
agrammatizmus, dyslexia, hadarás), továbbá botfülüség, balkezesség találhatók nagy
számban.
Az elvégzett EEG-vizsgálatok az organikus károsodás mellett szólnak: a hadarók döntő
többségénél kóros EEG-jelek találhatók.
A hadarók között a balkezesek és a kétkezesek száma jelentősen nagyobb, mint az
átlagnépességben. Úgy találták, hogy ez elsősorban a kóros beszédgyengeség tünetkörében
nagy jelentőségű.

19.2 A dadogás genetikai aspektusai

A dadogást (balbuties) előidéző okok rendkívül sokrétűek. Kiválthatják genetikai tényezők,
idegrendszeri sérülések, pszichoneurózis. E kóroki tényezők igen különböző variációkban
vesznek részt a dadogás kialakításában. Egymás hatását felerősíthetik, esetleg önállóan tehető
valamelyik felelőssé a dadogás kialakításában.
A dadogók 60-70%-ánál a dadogás fellépési ideje 3-4 éves kor tájára tehető. Kritikus időnek
számít az iskolába lépés ideje is. Erre érdekes felfigyelni, mert a mai teljesítmény-centrikus
iskolában a dadogástól függetlenül ugrásszerűen megemelkedik a neurotikus gyermekek
száma. Serdülőkorban is jelentkezhet e beszédhiba, de korántsem olyan arányban, mint az

162
előbbi kettő. A felnőttkorban induló dadogások jelentős része olyanoknál fordul elő, akik
korábban már dadogók voltak. Traumatikus és hisztériás dadogással minden életkorban
számolni kell.
Rendkívül nagyszámú vizsgálat bizonyította a férfiak nagyobb arányát a dadogók között. A
vizsgálataok 2:1-től 10:1-ig terjedő arányokról számolnak be. E nagy eltérést egyebek mellett
a különböző életkorokban végzett vizsgálatok eredményezik.
A családban megtalálható halmozódást a hasonló környezet is előidézheti, nem csak genetikai
tényezők. Azonban e vizsgálatok között számos olyan eset volt, ahol a rokonok nem is
ismerték egymást. Előfordult, hogy egymástól földrajzilag nagyon távol éltek. Ezek az esetek
egyértelműen a genetikai tényezők szerepére utalnak, úgy ahogy az ikervizsgálatok
eredményei is ezt bizonyítják. Ha egypetéjű ikreknél dadogás áll fenn, az kevés kivételtől
eltekintve mindkét partnert érinti.
Számos szerző felfigyelt az epilepszia és a migrén halmozott előfordulására dadogók
családjában. Az is bebizonyosodott, hogy a dadogók jelentős része vegetatív labilitást mutat,
genotipikusan vazoneurotikus. Az újabb kutatások az asztma gyakoriságát állapították meg a
dadogók közeli rokonainál. Ez azért is érdekes, mert a balkezesség kialakulásának egyik
okaként a magasabb tesztoszteron szintre hivatkoznak. Mint ismert, a tesztoszteron fékezi a
bal félteke fejlődését, másrészt a timusz fejlődésére is hatással van, s mindennek az
eredménye a balkezesség, beszédfejlődési problémák és autoimmun betegségek. Kimutatták,
hogy az ilyen gyermekek családjában szignifikánsan magasabb az autoimmun betegségek
előfordulása.

163
20. Az öröklődés szerepe a hallási fogyatékosságok
kialakulásában
A hallószerv ép funkciója meghatározott módon járul hozzá az embernek a külvilágot
megismerő tevékenységéhez, intellektusának, gondolkodásának, személyiségének
alakulásához, meghatározva ezzel munkavégző képességét, más emberekhez, a társadalomhoz
való viszonyát. A hanghullámok keltette imulzusok továbbításáért a belsőfülben (csigában)
elhelyezkedő szőrsejtek felelősek. A szőrsejtek voltaképpen módosult idegsejtek, amelyek a
hanghullámok által rezgésbe hozott endolimfa elmozdulására jönnek ingerületbe. Ezt az
ingerületet továbbítják az agy felé. A hallás folyamatában tehát nagyon fontos szerepük van,
úgy ahogy az egyensúly-érzékelésben is, mivel a vesztibuláris rendszerben is vannak
szőrsejtek. Születésünkkor mintegy ötvenezer szőrsejttel rendelkezünk. Ezek száma
betegségek, balesetek, hangterhelés hatására csökken, és megfogyatkozásuk a hallás romlását
vonja maga után. A siketség legtöbb formájában a szőrsejtek elégtelen száma és funkciója
tehető felelőssé.
Ha az ember hallószerve valamilyen betegség következtében annyira károsodik, hogy
képtelen lesz a hangingerek felvételére, illetve ezen hangingerek felvételének képessége
súlyosabb fokban károsodik, hallási fogyatékosság alakul ki. Ha ez már az élet korai
szakaszában jön létre, az egyén megismerő funkcióinak sajátos konstellációja, sajátos
gondolkodás és személyiség alakul ki. Ép hallással született egyén hallásának megromlását
halláscsökkenésnek nevezzük. A receptorsejtek, a hallóideg, vagy a hallópálya magasabb,
központi idegrendszeri részének betegsége idegi típusú halláscsökkenést okoz.
A nagyothallás igen sok fajtája ismert. A veleszületett formák okai között genetikai
meghatározottság, fejlődési rendellenesség, méhen belüli fertőzés, születéskor elszenvedett
sérülés szerepelhet. A belsőfül nagyon érzékenyen reagál a kiserek keringési viszonyaira,
melyet kezeletlen magas vérnyomás, cukorbetegség, egészségtelen táplálkozás és a dohányzás
jelentősen ronthat.
Az öröklődő hallászavaroknak több mint 70 típusa ismert. Ezek részben kongenitálisak,
részben pedig a születés után különböző idő elteltével bontakoznak ki, ezek az úgynevezett
heredodegeneratív siketségek. Előfordulhatnak önállóan, vagy egyéb kórfolyamathoz
társulva.

164
Fejlődési zavarok esetén a hallószervnek az intrauterin élet elején lezajló minőségi
kialakulása szenved zavart. Ennek oka lehet örökletes, vírus- vagy bakteriális-fertőzés,
gyógyszerhatás, ionizáló sugárzás, stb.
A halláscsökkenés legsúlyosabb foka a teljes siketség, mely mindenképpen idegi komponenst
is feltételez. Nagyon lényeges az újszülöttek hallásszűrése, amelyre első ízben már az
úszülöttosztályon sor kerül. A későbbiek során is, ha szükséges, a gyermeket meg kell
vizsgálni speciális műszerekkel. Így kideríthető, hogy a hangingerek kiváltanak-e a nagyagy
hallókérgében vagy az agytörzsben elektromos választ. Ezt objektív hallásvizsgálatnak
nevezzük. Jelentősége igen nagy, mivel lehetővé teszi a hallássérültség korai diagnózisát. Ez
azért fontos, mert a beszédfejlődés elengedhetetlen feltétele a jó hallás.
A pontos diagnózis birtokában eldönthető, hogy műtéttel vagy hallókészülékkel érhető-e el a
használható hallás? Teljes siketség esetén is fontos, hogy minél előbb megfelelő
gyógypedagógiai ellátásban részesüljön a gyermek.
A vezetéses nagyothallás kezelésében a műtéti hallásjavítás, az idegi típusú
halláscsökkenésnél pedig a megfelelő hallásjavító készülék jelenthet nagy segítséget, de ez
utóbbi is javítható műtéttel. Ma már a belsőfülbe olyan mikroelektróda ültethető, amely a
hangingerrel szinkronban előállítja az elpusztult receptorsejtek elektromos jeleit, és
közvetlenül ingerli a hallóideg megfelelő rostjait, ami az agyban hallásérzetet vált ki. A
belsőfülbe implantált elektróda és a hozzá csatlakozó elektronika teljesen átveszi az elpusztult
belsőfül szerepét. Mindezek ellenére, legtöbbször csak akkor vállalják a belsőfül
megnyitásának kockázatát, ha a beteg mindkét fülére teljesen, vagy csaknem teljesen siket,
azaz hallókészülékkel már nincs lehetőség a hétköznapi életben használható hallás elérésére.
Régi megfigyelés többnyire veleszületett siketségek esetében a családi halmozódás, illetve
bizonyos siketségeknek fokozott előfordulása egyes családokban.
Az öröklődés ismert összes formája megtalálható a hallászavarok öröklődésében. Vannak
autoszómális dominans, autoszomális recesszív, és nemhez kötött öröklődést mutató
hallászavarok. Epidemiológiai adatok szerint az örökletes siketségeknek nagyobb része
recesszíven, kisebb része pedig dominánsan, illetve nemhez kötötten öröklődik. A siketségért
felelős gének a populációban elég gyakoriak: bizonyos számítások szerint minden nyolcadik
ember hordoz valamilyen siketségért felelős gént egyszeres dózisban. A halláskárosodásért
legalább 5-6 alternatív recesszív gén lehet felelős.
Egereken végzett kísérletekkel igazolták, hogy egyetlen gén kikapcsolásával fokozható a
belsőfül szőrsejtjeinek osztódása, ugyanis a kutatók azonosítottak egy gént, amelynek
működése elnyomja a szőrsejtek osztódását. Felismerték, hogy a retinoblastoma-1 (Rb-1) gén

165
egy olyan fehérje termelésének információját tárolja, amely megakadályozza a szőrsejtek
osztódását. Az RB-1 génről régóta ismert, hogy meghibásodása áll egy gyermekkori
szemdaganat, a retinoblastoma kialkulásának hátterében is. Az Rb-1 gén ún. tumorszupresszor
gén. Feladata az, hogy bizonyos sejtek osztódását megakadályozza, hogy ne alakulhasson ki
daganat az „irányítása alatt álló” szövettípusokban. Tehát gátolja a sejtosztódást.
Meghibásodása, „kikapcsolása” az ellenőrzése alatt álló sejttípus rohamos osztódását
eredményezi. Az említett kutatócsoport megfigyelte, hogy a génmanipulált Rb-1 hiányos
egerek belsőfülében annyira felszaporodott a szőrsejtek száma, hogy az állatok az
egyensúlyérző-szerv érintettsége következtében körbe-körbe szaladgáltak. Sejttenyészetben is
igazolták, hogy az RB-1 gén hiányos szőrsejtek önmaguktól osztódtak, azonban ha a
tenyészethez Rb-1 fehérjét adtak, nem szaporodtak tovább.
Ez a felismerés igen hasznos lehet a jövőben az emberi siketség és egyéb hallászavarok
gyógyításában. A cél olyan gyógyszer vagy egyéb eljárás kidolgozása, amellyel átmenetileg
kikapcsolható az RB-1 gén, növelhető a szőrsejtek száma, majd visszakapcsolható a gén
működése. Ez utóbbi nagyon fontos tényező, mivel hosszú távú Rb-1 deficiens állapotnak
ellenőrizhetetlen sejtburjánzás lehet a következménye.
A siketség a népességben viszonylag gyakran fordul elő. Mivel a siketek nevelése intézeti
közösségekben történik, sőt a továbbiakban is gyakran munkahelyi közösségekben dolgoznak,
gyakran házasodnak egymás között. Ez pedig minden képpen genetikai következményekkel
jár.

166
21. Az öröklődés szerepe a látási rendellenességek
kialakulásában
Egyre több a látással kapcsolatos tulajdonságokra vonatkozó információ. Több öröklődő
betegség szemtünetekkel is jár. Ilyen az albinizmus, a Marfan-szindróma, a sclerosis tuberosa,
az osteogenesis imperfecta, egyes kromoszómarendellenességek (Down-szindróma, Patau-
szindróma, Edwards-szindróma, stb.), az anyagcsere-betegségek jelentős része. Ezekben az
esetekben anophthalmus, microphthalmus, a szemhély alaki, helyzeti vagy mozgási
rendellenességei, a szemrés alaki és elhelyezkedésbeli rendellenességei, szaruhártya-
homályok, látóideg sorvadás, retina elfajulás, stb. alakulhat ki. A bizonyítottan genetikailag
meghatározott szembetegségek száma egyre nő. Természetesen nem hagyható figyelmen
kívül a környezeti hatások szerepe sem.
Az öröklődő szemészeti betegségek csoportjába tartoznak azok a génmutáción vagy az
átöröklés szabályozásának zavarain alapuló rendellenességek, amelyek genetikai úton egyik
nemzedékről a másikra adódnak.
A veleszületett (kongenitális) szemészeti betegségek csoportjába tartoznak a magzatot ért
intrauterin káros hatások következtében kialakuló fejlődési rendellenességek, amelyek az
egyes szövetek vagy szervek méhen belüli fejlődésének zavara révén jönnek létre, és nem a
genetikai anyag megváltozása áll a háttérben.
A családi halmozódást mutató (familiáris) betegségek a család minden tagját érintik, és
környezeti ártalmak (hiánybetegségek, fertőzőbetegségek, táplálkozási zavarok, stb.) váltják
ki.
E három csoport elkülönítése a genetikai tanácsadás szempontjából nagyon fontos. Egyes
szembetegségek öröklődő voltára csak családfaanalízist követően derül fény. Az elméletileg
várttól eltérő öröklésmenetet, a csökkent penetrancia vagy eltérő expresszivítás is okozhatja.
Az egyedi eseteket újonnan kialakuló mutációk okozhatják. Azt is figyelembe kell venni a
családfaanalízis során, hogy hasonló genetikai konstellációkra ható eltérő külső hatások más-
más súlyosságú klinikai képet hoznak létre. Sok esetben azonos jellegű, de eltérő súlyosságú
szemtünetek jelentkezhetnek a különböző öröklésmenetek esetén.
Gyakran előforduló öröklődő szembetegségek a retinoblastoma, a degeneratio pigmentosa
retinae, a veleszületett corneadystrophiák, a maculadystrophiák, a veleszületett cataracták, a
veleszületett fénytörési hibák, stb.

167
21.1 Retinoblastoma
A retinoblastoma (neuroblastoma retinae, glioma retinae) a retina embrionális sejtjeiből
kiinduló rosszindulatú daganat. Előfordulási gyakorisága 1/14000. A daganat eleinte a
szemgólyóban növekszik, majd a szemgólyó falainak áttörésével a koponyaalapon terjed, a
környező csontokat is behálózza. Szöveti típusát tekintve neuroblastoma, a daganatot alkotó
sejtek jellegzetes rozetta formában rendeződnek. Az esetek többségében az első három
életévben jelentkezik, idősebb gyermekekben ritkábban. Felnőttkorban csak kivételesen
fordul elő. 70%-ban féloldali, tehát jóval ritkábban jelentkezik mindkét oldalon. Az utóbbi
esetekben sem azonos a kiterjedése a két szemben. Kezelés nélkül a betegség általában
halálos kimenetelű.
A retinoblastoma öröklődő és sporadikus formája egyaránt ismeretes. Az a genetikai változás,
ami végül is a betegséget kiaváltja, a 13-as kromoszóma hosszú karjának 14. sávjában
következik be. A kromoszómapár mindkét tagjának ezen a lókuszán génkiesés (deléció)
történik, vagy legalábbis az említett gének elégtelen működése húzódik meg a háttérben. Ez a
mutáció az öröklődő forma esetén az ivarsejtek létrejötte során, míg a nem öröklődő formánál
a reitinális sejtekben (szomatikus sejtekben) következik be. Egyes esetekben a 13-as
kromoszóma hosszú karjának delécióját találták. A mutációnak vagy deléciónak a
kromoszómapár mindkét tagján, egymástól függetlenül, azonos lókuszon kell bekövetkeznie.
Veleszületett retinoblastomában szenvedő betegek utódai 50%-ban veszélyeztetettek.
Minden kétoldali retinoblastomát öröklődőnek tekintünk. Az egyoldali esetek lehetnek
sporadikusak, vagy veleszületettek. A jelenlegi gyakorlat az, hogy a kétoldali retinoblastomás
gyerekek szüleit felvilágosítani, hogy a gyermek öröklődő betegségben szenved, és a betegség
utódokban való jelentkezésének valószínűsége elméletileg 50% körüli, és a következő
generációkban szinte mindig súlyos formában jelentkezik.

21.2 Retinitis pigmentosa

Retinitis pigmentosa (degeneratio pigmentosa retinae) általában fiatal felnőtt korban
jelentkezik, a retina fotoreceptor rétegének degenerációjaként. A beteg látótere fokozatosan
beszűkül, kialakul a szürkületi vakság (hemeralopia), a szemfenéken a retina egyre nagyobb
területén jellegzetes pigmentaggregátumok alakulnak ki. Gyakran más szembetegségek is
társulnak a három alaptünethez: üvegtesti homályok, szürkehályog, zöldhályog. A betegség
előrehaladtával csőlátás alakul ki, így a beteg alkalmatlanná válik az utcán való közlekedésre,
illetve korábbi munkáját nem tudja többé ellátni.

168
Klinikailag azonos megjelenés mellett három különböző öröklésmenetet írtak le: az AR a
leggyakoribb, előfordulási aránya 80% körüli, ritkább az AD forma (15%), az XR forma
pedig 5%-ban fordul elő. A három öröklésmenet három különböző lókuszon levő genetikai
deffektuson alapszik, azonban mindhárom esetben azonos klinikai kép alakul ki, vagyis eltérő
genotípusok azonos fenotípushoz vezetnek. Azonban különbség mutatkozik a jellegzetes
klinikai kép kilakulásának idejében és a tünetek súlyosságában. A korán kezdőgő, súlyos
formák AR vagy XR öröklésmenetet mutatnak, az AD öröklődésűek általában későbbi
életkorban jelentkeznek, és enyhébb lefolyásúak.
A jellegzetes szemtünetek gyakran mentális retardációval, süketséggel társulnak. A retinitis
pigmentosanak nincs hatásos gyógymódja, ezért nagy jelentőséggel bír az egyes konkrét
esetekben az öröklésmenet felderítése és a hozzátartozók felvilágosítása. A genetikai
tanácsadás jelentősen csökkenti a betegség továbbadásának esélyét. Az öröklődés típusának
meghatározásában fontos támpont a betegség kezdetének időpontja, a jelentkező tünetek
súlyossága.

21.3 Veleszületett corneadisztrófiák (szaruhártyahomály)

A corneadisztrófiák öröklődő szaruhártyahomályok, amelyeket az adott disztrófiára jellemző
anyag fokozatos lerakódása jellemez a szaruhártya bizonyos rétegeiben. Ez az átlátszóság
(transzparencia) csökkenéséhez, és ezáltal a látás fokozatos gyengüléséhez vezet. A
látásromlás általában a húszas-, negyvenes életévekben kezdődik és fokozatosan halad előre.
Az elváltozás a szaruhártya centrális (optikai) zónájában kezdődik és fokozatosan (általában
lassan) terjed a periféria felé. A folyamat általában szimmetrikusan zajlik a két szemben. A
corneadisztrófiák családi halmozódást mutatnak, ennél a betegségnél is eltérő
öröklésmeneteket írtak le. Továbbá az öröklődő formákat el kell különíteni a szerzett
szaruhártyahomályoktól. A corneadisztrófiák szaruhártya-átültetéssel gyógyíthatók.
Átültetésre akkor kerül sor, amikor a fokozatos látásromlás miatt a beteg normális napi
tevékenységét már nem tudja folytatni.

21.4 Maculadisztrófiák
Az éleslátásért felelős hely a retinán a macula lutea. A maculadsztrófiák a macula lutea
veleszületett elfajulásai. Viszonylag gyakoriak, és a látás jelentős romlását okozzák.
Legismertebb a Best-maculodystrophia és a Stargardt-maculodystrophia. Az előbbi lassan
progrediáló, jellegzetes elektrofiziológiai elváltozásokkal jár. Általában kisgyermekkorban,
ritkábban csecsemőkorban kezdődik a kóros folyamat, de leírták felnőttkorban jelentkező
változatát is. Korlátozódhat az egyik szemre, de kiterjedhet mindkettőre is. Az elváltozás

169
érintheti a macula lutea centrális részét, de kissé excentrikusan is jelentkezhet. Az első
stádiumban (tükörtojás stádium), a macula lutean 1-3 mm átmérőjű, köralakú, kissé
kiemelkedő sárga folt jelenik meg. Ebben a stádiumban a látás még alig érintett. A betegség
előrehaladtával több kisebb sárga folt keletkezik (tojásrántotta stádium), végül az érintett
részen fehér heg alakul ki (heges végstádium). A betegség előrehaladtával a látás fokozatosan
romlik, de amennyiben a macula közepén megy végbe az elváltozás, csak a centrális éleslátás
érintett. A betegség általában AD módon adódik nemzedékről nemzedékre, a tünetmentes
hordozók léte pedig csökkent penetranciával magyarázható.
A Stargardt-dystrophia az első vagy második életévben jelentkező, juvenilis
maculodisztrófia. Előfordulási gyakorisága 1/10000. A macula lutea területén apró pigmentált
és depigmentált foltok jelennek meg, a retina felülete egyenetlenné válik, jellegzetes
szemfenéki kép alakul ki. A macula luteaban levő csapsejtek károsodnak. A betegség
előrehaladtával fokozódik a látásromlás, ami elsősorban a centrális éleslátást érinti. Hatásos
gyógymód nem ismert. A betegség AR öröklésmenetet mutat, de a típusostól eltérő, AD
öröklésmenetet mutató eseteket is leírtak.

21.5 Veleszületett glaucomák (zöldhályogok)

A veleszületett primer glaucoma (buphthalmus) legfőbb jellegzetessége a magas szemnyomás
és a szemgolyó progresszív tágulata. A szülőknek feltűnik, hogy az újszülöttnek az átlagosnál
nagyobb a szeme. A betegség patológiai hátterére vonatkozóan több elmélet is született.
Egyik elképzelés szerint a méhen belüli fejlődés során nem alakulnak ki a csarnokvíz
elfolyásában szerepet játszó képletek, ez okozná a csarnokvíz-elvezetés akadályozottságát. A
betegség műtéttel szinten tartható, melynek során újra kialakítják a csarnokvíz-elfolyás útját.
Mindez akkor hatásos, ha a műtét időben történik, amikor a magas szemnyomás még nem
károsította a látóideget. A betegség AR öröklésmenettel adódik tovább. Ezért ha egy
családban buphthalmusos gyermek születik, annak valószínűsége, hogy a következő
gyermeket is sújtsa a betegség, 25%.
Számos más szembetegség is fokozott szemnyomással jár, ezeket gyűjtőnéven szekunder
glaucomáknak nevezzük.

21.6 Veleszületett cataracták (szürkehályogok)

A veleszületett cataracták 25%-át méhen belüli fertőzés (rubeola, toxoplasma,
cytomegalovírus), ritkán más eredetű károsodás, pl. gyógyszerhatás (thalidomid,
corticosteroid), radioaktív sugárhatás okozza. Másik csoportot azoka veleszületett
szürkehályogok alkotják, amelyek genetikai betegségek, pl. kromoszómarendellenességek

170
(25%), öröklődő anyagcsere-betegségek (10%), vagy más öröklődő szindrómák
részjelenségeként jelentkeznek. A veleszületett szürkehályogok 30%-a ismeretlen eredetű. Az
egy gén által meghatározott formák legtöbb esetben AD öröklődésmenetet követnek, de
vannak AR és XR öröklődésűek is. A tünetek jellege és súlyossága általában azonos az
átörökítő szülőn és gyermekén. A szürkehályog műtéttel gyógyítható, aminek optimális
időpontja egyre fiatalabb életkorra tolódik. Fontos minél hmarabb, minél tökéletesebb látást
biztosítani a gyermeknek. Műtét után a gyermeknek +10 dioptria körüli szemüveget, vagy
magas víztartalmú lágy kontaktlencsét kell viselnie.

21.7 Egyéb veleszületett szembetegségek

Veleszületett ptosis lehet méhen belüli magzati károsodás, vagy ritkábban öröklött betegség
(pl. Waardenburg-szindróma) következménye, vagy előfordulhat önnállóan is, ilyenkor a
szemhéjemelő izom congenitális dystrophiája áll a jellegzetes tünet, a szemhéj csüngés
hátterében. A veleszületett ptosis lehet egy vagy kétoldali, totális, vagy parciális. Műtéttel
oldható meg a probléma.
A mongolredő (epicanthus) öröklődő sajátosság. A felső szemhéj nasalis oldalálról induló
bőrredő a belső szemzugon át az alsó szemhéjra húzódik. A szemrés nazális végének néhány
millimétere ezért el van fedve. Ha a redő a két szemen nem azonos, ez a kancsalság látszatát
kelti, és ilyen esetben pseudostrabismusról beszélünk. A redő az újszületteknél gyakori, az arc
fejlődésével egyidejűleg elsimul. A mongoloid rasszhoz tartozókon felnőttkorban is
megmarad. Több kromoszómarendellenesség jellegzetes szemtünete.
A nystagmus (spontán szemtekerezgés) a szem akarattól független ismétlődő mozgása.
Veleszületett és szerzett formái is vannak. Jelentkezhet önállóan, vagy más szemtünetekkel
együtt. Gyakran szindrómák, veleszületett neurológiai betegségek kísérő tüneteként fordul
elő. A nystagmus lehet horizontális, vertikális, ferde vagy rotatorikus az akaratlan, ismétlődő
szemmozgás irányának megfelelően. Ha mindkét szemben szinkronban és azonos irányban
történik, akkor asszociált, ha nem, akkor disszociált nystagmusról van szó. Típusa szerint
lehet unduláló (penduláris, ingalengés), ha két fázisa egyenlő sebességű, vagy oszcilláló
(szökkenő), ha az egyik irányba történő lassú mozgást ellentétes irányú gyors korrekciós fázis
követi. Ez utóbbi esetben a nystagmus iránya a lassú mozgás irányával azonos. A beteg
megtanulja, hogy ha a fejét a nystagmus gyors fázisának irányában elfordítva tartja, csökken a
nystagmus sebessége, a tárgyak látszólagos mozgása és a szédülés.
A veleszületett nystagmust legtöbbször a látópálya afferens szárának károsodása, kiesése,
vagy a megfelelő vizuális ingerek más okokból bekövetkező hiánya okozza. Leggyakoribb

171
okok: a congenitalis cataracta, a macula lutea veleszületett fejletlensége, az ocularis
albinizmus. Az utódokban az ismétlődés kockázatát az alapbetegség öröklésmenete határozza
meg. A nystagmus akkor is rontja a látást, ha ép szemen jelentkezik.

172
22. Öröklődő neurológiai betegségek
A megbeszélésre kerülő neurológiai és neuromuszkuláris betegségek közös jellemzője, hogy
általában súlyosak, és monogénesen öröklődnek.

22.1 Duchenne muszkuláris disztrófia (DMD)

A kora gyermekkor általában tünetmentes, bár az érintettek közül sokan az átlagosnál később
tanulnak meg ülni és járni. Az első tünetek 2-4 éves korban jelennek meg. A beteg gyermekek
gyakran esnek el járás, játék közben. Az érintettek 10%-a mentálisan retardált, valószínű ezért
is tipikus a késői beszédtanulás. A vázizmok fokozatosan elsorvadnak, elgyengülnek. A
folyamat először a törzs- és proximális végtagizmokat érinti. A lábikra izomzatában
jellegzetes pszeudohipertrófia alakul ki. Típusos klinikai jel, hogy a betegek a térdfeszítő
izmok gyengesége miatt kezükkel a térdükre támaszkodva állnak fel (Gowers tünet). A
folyamat gyorsan progrediál, 9-11 éves korra bekövetkezik a teljes járásképtelenség. A
betegség 15-25 éves korban vezet halálhoz. Jelenleg gyógyíthatatlan, csak tüneti kezelés
lehetséges. Fény derült arra, hogy a betegséget egy dystrophin nevű fehérje kódolási hibája
okozza. Ez a protein érintett a Becker muszkuláris disztrófiában is. Maga a fehérje a
harántcsíkolt izmon kívül megtalálható a szív- és simaizomban, valamint az agyban is. A
dystrophynt kódoló gén az X kromoszóma rövid karjának közepén (Xp21.2) helyezkedik el.
Az eddig megismert egyik legnagyobb gén, 2,5 millió bázispárból áll (2,5 Mb). A gén 99%-át
intronok alkotják, tehát csekély része íródik át fehérjébe. A betegség molekuláris alapjainak
megismerése nyomán lehetséges a DNS-szintű diagnosztika. Remélhető, hogy az alapvető
biokémiai zavar további tisztázásával esetleg megoldható lesz a terápia is.
Súlyos gyermekkori, autoszómális recesszíven öröklődő muszkuláris disztrófia. Fenotípusában
gyakorlatilag megfelel a klasszikus Duchenne muszkuláris disztrófiának, azonban lényegesen
korábban kezdődik, malignusabb kórlefolyású és hamarabb letális kimenetelű.

22.2 Becker muszkuláris disztrófia (BMD)

X-kromoszómához kötötten öröklődő betegség, amit az előzőekben említett disztrofin gén
hibája okoz (multiplex allélia). Annak magyarázata, hogy ugyanazon gén érintettsége más
fenotípust eredményez, a következő: DMD-ben olyan jellegű mutáció jön létre, amely azt
eredményezi, hogy nem termelődik disztrofin, vagy ha igen, az teljesen inaktív lesz és eltűnik
a szintézis után. Ezért ez mindig komoly klinikai tünetekkel jár. Ezzel szemben BMD esetén
az eredeti DNS-ről átírt mRNS értelmezése nem károsodik súlyos mértékben. Így a disztrofin

173
több-kevesebb mértékben megtartja működését, a létrejövő fenotípus és a klinikai kép is
ennek a funkcióváltozásnak a függvénye.
A klinikai kép jobb indulatú, gyakran nehezen kórismézhető. Normális gyermekkor után
iskolás korban kezd kialakulni a mozgáskorlátozottság, a lábikra izomzatának
pszeudohipertrófiája. A betegek akár 40-50 éves korukig is élhetnek. A beteg hemizigóta
férfiak elérhetik a fertilis kort, gyermekeik lehetnek. Fiaik egészségesek lesznek (nem
örökölhetik a BMD gént), leányaik pedig 100%-ban heterozigóták.

22.3 Dystrophia myotonica (Steinert-Curschmann-betegség)

Autoszómális dominánsan öröklődő, több szervrendszert is érintő betegség. Az utódok 50%-a
tehát beteg lesz.
A súlyos neurológiai és izomtünetek legtöbbször már az újszülöttkorban jelentkeznek, máskor
csak felnőttkorban. Gyakran a tünetek nagy variabilitása figyelhető meg egy családon belül is.
Az élve született beteg újszülöttek gyakran hipotóniásak, előfordulnak táplálási nehézségek is.
Gyakoribbak a veleszületett rendellenességek is. Jellegzetes a miotóniás arc és a mentális
retardáció. Más esetekben tünetmentes újszülöttkort követően, 2-5 éves korban lépnek fel
beszéd- és mozgászavarok, és ekkor alakul ki a miotóniás arc. A felnőttkorban kialakuló
betegség jellemzője, hogy fiatal felnőttkorban mutatkoznak az első jelek: az arc- és a
lágyszájad-izomzat bénulása (a beteg nem képes összeszorítani szemhéjait, hangja
megváltozik). Kialakul a miotónia, azaz akaratlagos izomösszehúzást követően nem tudja
izmait ellazítani. Ez hideg hatására fokozódik.
A progrediáló izomatrófia, izombénulás következtében halálhoz vezet. Az izombénulás a
nyaki és temporális régióban kezdődik, majd a kéz, láb és törzsizmokra is kiterjed.
Megfigyelték a simaizmok (bél) érintettségét, szívritmus zavarok is keletkezhetnek.
A betegségért felelős miotonin gén a 19-es kromoszómán található a 19q13.2 régióban. E
génre jellemző az instabilitás, a kérdéses szekvencia hossza generációról generációra
növekedhet, és a tünetek ilyen mértékben változnak, súlyosbodnak.

22.4 Huntington-betegség (chorea)

A betegség első tünetei általában 30-60 éves korban jelentkeznek, de súlyos esetben már
gyermekkorban is kezdődhet, különösen, ha a gént a beteg apjától örökli az érintett. Akarattól
független kényszermozgások jelentkeznek: grimaszolás, chorea, ataxia, nyugtalanság. A járás
nehezített, a későbbiekben járásképtelenség jön létre. A beszédizmok hiperkinézise miatt a
beszéd elkent, akadozó. Kortikális zavarok is kialakulnak: személyiségváltozás,
viselkedészavar, feledékenység, szkizofrénia és demencia. A beteg ingerlékeny, érdektelen,

174
megbízhatatlan, morális érzéke elvész, érzelmileg elsivárosodott. Ritkán pszichotikus tünetek
(vonatkoztatások, hallucinációk) is fellépnek. Egyes esetek végállapotában a demencia mellett
a rigor a domináló tünet (rigoros forma). A halál a tünetek megjelenését követően 2-20 éven
belül következik be.
Autoszómális dominánsan öröklődik, az új mutáció ritka. A betegség egyes családfákon,
számos generáción át nyomon követhető. A hibás gén a 4-es kromoszómán helyezkedik el:
4p16.3. A gén által kódolt fehérje a huntingtin funkciója nem teljesen ismert.

22.5 Spinális izomatrofiák

Jellemző ebben a csoportban a motoneuronok degenerációja, pusztulása a gerincvelő elülső
szarvában és egyes agyidegek magvaiban. A klinikai tünetrendszer is ennek megfelelő. Négy
alcsoportra lehet felosztani a spinális eredetű izomatrófiákat:
Akut infantilis forma (Werdnig-Hoffmann-betegség, I. típusú izomatrófia). Az egyik
leggyakoribb, gyorsan fatális kimenetelű forma, a spinális eredetű izomatrófiák hozzávetőleg
30%-át adja. Generalizált izomgyengeség és izomatrófia jellemzi. Az atrófiát a csecsemők
fejlett zsírpárnája gyakran elfedi. Jelentkezhet már újszülöttkorban, de legkésőbb fél éves
korra kialakulnak a klasszikus tünetek, 4 éves korig bekövetkezik a halál. Jellemző a békaláb
tartás. A mélyreflexek hiányoznak vagy renyhék. Autoszómális recesszív módon öröklődik. A
Werdnig-Hoffmann betegség génjét az 5-ös kromoszómán, az 5q13.1 régióban izolálták. Egy
249 aminosavból álló fehérjét kódol, amit neuron apoptózisgátló fehérjének neveztek el,
mivel meggátolja a motoneuronok idő előtti apoptózisát (programozott elhalását). A betegek
nagy részében a gén deléciója, vagy pontmutációja mutatható ki, ezért az apoptózisgátló
fehérje nem termelődik megfelelő mennyiségben. Ezzel magyarázható a motoneuron
pusztulás.
Krónikus infantilis forma (intermedier típus). A tünetek 18 hónapos kor után jelentkeznek, a
kórlefolyás elnyújtottabb, a progresszió sokkal súlyosabb.
Juvenilis forma (Kugelberg-Welander-szindróma). 2-20 éves kor között kezdődik. A végtagok
proximális részén indul meg a bénulás és az izomatrófia, majd progrediál. Autoszómális
domináns és recesszív öröklésmenetet is leírtak már.
Felnőttkori típus. A harmadik évtizedben, vagy később kezdődik. Először a kezeken jelenik
meg az izomatrófia, amely lassan terjed. A betegség az életkilátásokat lényegesen nem szűkíti
be. Ismert AD, AR és XR öröklésmenet is.

175
22.6 Charcot-Marie-Tooth-betegség
Peroneális izomatrófiának is nevezik. A perifériás idegek motoros és érző neuronjainak
vezetése károsodik. A fenotípus nagyon változatos. A betegség kezdete az első évtizedre esik.
A lábszár izmainak atrófiája, bénulása az első tünet, a combizmok sokáig megkíméltek. Ez
egy jellegzetes képet („gólyaláb”) ad a beteg alsó végtagjának. Idővel a felső végtag izmait is
érinti a betegség. Érzészavar csak későn, a betegek 25-50%-ában társul a tünetekhez. A
lefolyás legtöbbször igen lassú. A betegek idős korukig munkaképesek.
Autoszómális domináns módon öröklődik, de leírtak mát autoszómális recesszív és X-hez
kötött recesszív öröklésmenetet is. Genetikailag heterogén betegség. Az esetek 90%-ában a
17-es kromoszóma rövid karján levő perifériás mielin protein 22-t (PMP-22) kódoló gén
mutációja jön létre. A PMP-22 a Schwann-sejtek osztódásában játszik szabályozó szerepet.
Az esetek kis hányadában az 1-es kromoszóma 1q22-23 régiójában a P0 gén pontmutációja
mutatható ki. Ez a gén is a perifériás idegek mielinhűvelyének egy membránproteinjét
kódolja.
Az X-kromoszómához kötötten öröklődő eseteket a connexin gén (Xp13) pontmutációja vagy
deléciója okozza. E gén terméke a sejt-sejt kontaktusok kialakulásában játszik szerepet.
Prenatális diagnózis állítható fel molekuláris genetikai módszerek segítségével.

22.7 Amiotrófiás laterálszklerózis (ALS)

Az amiotrófiás laterálszklerózis az 50-60. életév táján kezdődik. A perifériás és a centrális
neuron egyidejű megbetegedése. A felső végtagokon perifériás-motoneuron károsodás
tünetei: a kéz kisizmaiban és a vállizomzatban atrófia, faszcikuláció dominálnak. Az alsó
végtagokon piramislézió tünetei: fokozott és kóros reflexek, valamint spasztikus parézis
állnak a klinikai kép előterében. A betegség átlagos tartama 2,5 év, de néha 10 évig is
elhúzódik. Gyakran társul bulbáris parézissel. Ez utóbbiak gyorsan halálhoz vezető formák. A
betegség az esetek többségében sporadikusan fordul elő, amennyiben örökletes, úgy
autoszómális domináns menetet mutat.

22.8 Spinocerebelláris heredoataxia (Friedreich-kór)

A Friedreich-ataxia 10-15 éves korban induló autoszómális recesszív öröklődésű betegség. A
mutáns gén a 9-es kromoszóma 9q13-q21.1 régiójában helyezkedik el. Fontosabb tünetei:
progrediáló törzs- és végtag-ataxia, cerebelláris típusú beszédzavar, esetleg egyéb cerebelláris
tünetek (intenciós tremor, hipotónia), areflexia és a betegség késői időszakában
piramistünetek. Legjellemzőbb az ún. Friedreich-láb: a lábfej erősen exkavált, az ujjak

176
jellegzetesen összehúzódnak (kalapácsujj). Előfordulnak gerincoszlopi vagy mellkasi
deformitások is. A betegek rendszerint oligofrének.

22.9 Cerebelláris heredoataxia

A cerebelláris heredoataxia örökletessége autoszómális domináns menetű. A 30-40. életév
között lép fel. Fő tünetei a progrediáló törzsataxia (a beteg járás- majd állásképtelenné válik),
cerebelláris beszédzavar és az esetek többségében lassan előrehaladó demencia.
Mindkét cerebelláris degenerációnál előfordulhatnak szemizom-parézisek és optikus atrófia
is. A tünetegyüttes tehát nagyon hasonló e két kórképben, csak spinocerebelláris atrófiában
érzészavar és csontdeformitások, cerebelláris heredoataxiában pedig inkább piramistünetek
jelennek meg az ataxia mellett.

22.10 Az Alzheimer-kór kialakulásának okai

A preszenilis demenciák 50-60 év között fellépő megbetegedések. Gyakori a familiáris
előfordulás.
Az Alzheimer-kórra jellemző elbutulás, demencia kezdetét jelzik: az emlékezőképesség
elvesztése, a feledékenység, a dolgok elhagyása, a képtelenség arra, hogy visszaemlékezzen
beszélgetésekre, vagy újonnan szerzett információkra. Nem szükségszerűen romlik azonban a
múlt eseményeire való visszaemlékezés, ezek esetleg világosan visszaidézhetők.
Az Alzheimer-kór árulkodó jelének az emlékezőképesség elvesztése számít. Erre kell
gyanakodni, ha valaki ugyanazt a kérdést újra és újra felteszi, noha ismételten kapott rá
választ. Ez a betegség alattomosan kezdődik. Romlik a beteg képessége, hogy tevékenységét
megtervezze, megszervezze, hogy problémákat megoldjon. Nehezen találja meg a beteg a
megfelelő szavakat, az írás is nehézséget okoz. Személyiségváltozás is bekövetkezhet
érdektelenség alakul ki olyan dolgok iránt, amelyek korábban nagyon is érdekelték.
Különböző kedélybetegségek, a szorongás, a lassú gondolkodás, az apátia, a levertség, az
öngyilkosság emlegetése, a bűntudat érzése és a depresszió tovább bonyolíthatják az
Alzheimer-kór lefolyását. A zavartság, valamint az, hogy a beteg az ugyanabban a házban élő
közeli családtagjait sem ismeri meg, komoly problémákat okoz. Tipikus viselkedési tünet
lehet a nyugtalanság és a túlzott aktivitás, a kellemetlenkedő magatartás, a verbális agresszió,
bizonyos szavak, mondatok ismételgetése, a nem megfelelő vagy visszahúzódó magatartás,
illetve esetenként agresszió. Némely Alzheimer-kórban szenvedő beteg esetén az
elmezavarodott magatartás, beleértve a hallucinációkat és a paranoiát is, válságot idéz elő a
családban, ami az érintett családtag kórházi elhelyezését teszi szükségessé.

177
Az Alzheimer-kór előrehaladott állapotában a betegek teljesen a környezetüktől függnek.
Előfordul, hogy járási nehézségeik vannak. A végső stádiumban a betegek rendszerint ágyhoz
kötöttek, gyakorlatilag teljesen elvesztik értelmüket.
Eddig négy olyan gént azonosítottak, amely Alzheimer-kórt vagy a vele szembeni
fogékonyságot okozza. Várhatóan még több fogékonyság gént fognak találni. Az első
azonosított gén az ún. amiloid-prekurzor protein gén, rövidítése APP, amely a 21-es
kromoszómán van. Nem véletlenül keresték ezen a helyen a felelős gént, hiszen a Down-
kórban (21-es triszómia) szenvedő egyéneknél 40 éves korukra csaknem kivétel nélkül
kialakulnak az Alzheimer-kór klinikai jelei. Az agyuk vizsgálata is az Alzheimer-kór
jellegzetességeit mutatja. E gén mutációi agyvérzésre is hajlamosítanak, ennek okát azonban
eddig még nem ismerik.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az APP gén nem felelős minden öröklött Alzheimer-kór
esetért, intenzíven folytatták a kutatást másik gén után. Így bukkantak a 19-es kromoszómán
levő apolipoprotein E (apoE) génre. Az apoE gén, miközben az agysejtekben fejti ki a
hatását, fontos szerepet játszik a koleszterinszint szabályozásában. Ezen a génen belül három
gyakori szerkezeti variációt (polimorfizmust) találtak, amit E2-nek, E3-nak illetve E4-nek
neveznek. Az E2-t az európai (fehér bőrű) rasszhoz tartozó népességnek körülbelül 8%-ánál,
az E3-at 78%-ánál és az E4-et körülbelül 14%-ánál találták. Megállapították, hogy akik
mindkét szülőjüktől E4 variációt örököltek, azoknál az Alzheimer-kór hamarabb lépett fel,
mint azoknál, akik csak az egyik szülőjüktől kapták.
Ha valaki mindkét szülőjétől az E2 variációt örökli, később lép fel nála az Alzheimer-kór. Az
E2/E3 kombináció az Alzheimer-kór kialakulását okozhatja 90 éves kor után. Egyelőre még
tisztázatlan, hogy az apoE gén polimorfizmusain belül melyik milyen mechanizmussal
befolyásolja a betegség bekövetkezésének időpontját. Úgy tűnik, hogy a génnek valamiféle
tisztogató szerepe van, eltakarítva az esetleges felhalmozódó, toxikus fehérjetöredékeket.
Az európai rasszon belül igen kifejezett az E4 polimorfizmus és az Alzheimer-kór közötti
kapcsolat. Az E4 variációt hordozó egyének azonban más kockázatoknak is ki vannak téve.
Ha E4 polimorfizmust találtak olyan betegeknél, akik fejsérülésen, agyvérzésen, szívbypass-
műtéten estek át, mindegyik igen rossz kimenetelnek nézett elébe. Bizonyított, hogy a
fejsérüléses anamnézis és az E4 variáció jelenléte együttesen tízszeresére növeli a jövőben
bekövetkező Alzheimer-kór kockázatát, összehasonlítva olyan betegekével, akiknél fejsérülés
nélkül fordul elő ez a variáció.
Az APP és apoE gén felfedezése után hamarosan rájöttek a kutatók arra, hogy ez a két gén
nem felelős a familiáris Alzheimer-kór összes esetéért. A további kutatások egy harmadik

178
gén, a preszenilin-1 azonosításához vezettek a 14-es kromoszómán. Hamarosan felismerték,
hogy ennek a génnek a hibája az Alzheimer-kór egy különlegesen agresszív és korán fellépő
formájával függ össze. Ez már akár 25 éves korban jelentkezik, míg fellépésének átlagos
életkora 45 év.
A preszenilin-2 gén felfedezését az segítette elő, hogy az 1-es kromoszómán egy, a
preszenilin-1-hez hasonló szerkezetű gént találtak. Ennek a génnek a mutációi ritkák, de
szintén az Alzheimer-kór korai fellépéséhez kapcsolódnak. A fellépés időpontja
változatosságot mutat 40 évestől 85 éves korig.
A preszenilin-1, preszenilin-2 és APP aktuális mutációi felelősek az Alzheimer-kór korai
fellépéséért és ezek dominánsan öröklődnek. Az érintett személyeket 50%-os veszély
fenyegeti, hogy a betegséget a gyermeküknek továbbadják. Ez a három gén az összes
Alzheimer-kórosoknak csak körülbelül 2%-áért felelős.
Egy újabb gént azonosítottak a 12-es kromoszómán, amely a betegségnek 60 éves korban
történő fellépésével kapcsolatos. Elképzelhető, hogy újabb Alzheimer-kór-fogékonyság
géneket fognak még felfedezni.
Egyértelművé vált, hogy a betegség kialakulásához a környezeti tényezők is hozzájárulnak.
Különféle tényezők, mint akár enyhe vagy átmeneti hiányos táplálkozás megzavarhatja az agy
fejlődését. Az agy növekedése leginkább a magzati fejlődésben és a korai csecsemőkorban
történik, érése a serdülőkorban fejeződik be. Az agynak azon területei, amelyeknek az érése
legtovább tart, mutatják az Alzheimer-kór legkorábbi jeleit. Aki rossz szociális és társadalmi
körülmények között nő fel, az Alzheimer-kór fokozott veszélyének van kitéve.
Nagy figyelmet kapott többek között a cigarettázás. Egy hollandiai vizsgálat szerint a
dohányzók kétszer akkora veszélynek vannak kitéve, hogy Alzheimer-kór fejlődik ki náluk,
mint azok, akik sohasem dohányoztak. Miután a dohányzás a szív- és érbetegség kockázati
tényezője, valószínű, hogy hatása az érrendszeren keresztül érvényesül.
Egy 2881 személyt magában foglaló, öt éven keresztül folytatott franciaországi vizsgálat
megállapította, hogy azok, akik sohasem házasodtak meg, háromszor nagyobb Alzheimer-kór
kockázatnak vannak kitéve, mint akik megházasodtak. Ez a védő hatás a partner halála után is
megmaradt. Eddig még nem derült fény arra, hogy milyen tényezők hatnak az egyedülálló
emberek körében, amelyek az életük során később az Alzheimer-kórra szemben olyan
sebezhetőkké teszik.

179
23. A rák genetikai háttere
Minden rák kialakulásában közreműködik egy sejt genetikai gépezete. Ilyen vonatkozásban a
rákos megbetegedés genetikus eredetű. A rák génje azonban csak akkor adódik át a következő
nemzedéknek, ha az ondósejt, vagy a petesejt génjei között is megtalálható. A rákoknak csak
körülbelül 10%-a öröklődik.
A rák a sejtciklus betegsége, amelyben egy vagy több kritikus hiba történik, aminek
következtében a sejt „elromlik”. Ismert, hogy a megtermékenyített petesejt osztódása vezet a
teljes szervezet kialakulásához. A sejteknek ezt az osztódó és önmagát reprodukáló
folyamatát nevezzük sejtciklusnak. Minden megkettőződő sejtben a kromoszómák (és ezáltal
a gének is) megduplázódnak, majd pontosan elválnak egymástól és szétoszlanak az
utódsejtekbe, leánysejtekbe (lásd replikáció, mitózis). Mindezek a folyamatok fázisokban
mennek végbe, mindegyiket gének kormányozzák, amelyeknek az a feladatuk, hogy
irányítsák és szinkronizálják ezeket a komplex eseményeket, a magot körülvevő fehérjékkel
és egyéb elemekkel együtt.
A rák legtöbbször egyetlen sejtből kezd abnormisan növekedni, szaporodni, megtámadva a
környező szöveteket, majd a véráramon és a nyirokrendszeren keresztül szétszóródva a
szervezet többi részébe. Az ilyen rákot malignusnak (rosszindulatú) nevezik. Az olyan
daganatokat (tumorokat), amelyek nőnek, de nem támadják meg a környező szöveteket, és
nem szóródnak szét a test többi részébe, benignusnak (jóindulatú) hívják és általában könnyen
eltávolíthatók.
Eddig már több mint száz, ún. proto-onkogént azonosítottak, amelyek olyan fehérjéket
termelnek, amelyek a normális sejtnövekedést és a sejtek adott szövetté való specializálódását
szabályozzák. Ha a proto-onkogénben mutáció következik be, a normális sejt génjei (proto-
onkogének) rák génekké (onkogének) alakulnak, amelyek kóros fehérjetermékei túlzottan
aktiválják a sejt növekedését. A kémiai karcinogének (rákot okozó anyagok) ilyen mutációkat
válthatnak ki a proto-onkogénekben.
A sejtnövekedés és a sejtciklus kontrollját a géneken és a fehérjetermékeiken kívül más
fehérjék és egyéb gének, valamint a sejtben a magot körülvevő termékek, továbbá a sejtfal
szerkezete és funkciója, a vérellátás, a szervezetben keringő növekedési faktorok, a hormonok
is befolyásolhatják. A környezeti mérgek (dohány, vegyszerek, ibolyántúli sugarak, stb.)
közvetlenül génmutációt okozhatnak, vagy csak megbillentik az egyensúlyt egy olyan
egyénben, aki genetikailag rákra hajlamos.

180
A szervezetünket állandóan toxikus környezeti ágensek támadják, amelyek génjeinkben
mutációkat idézhetnek elő. Azonban minden sejtben speciális gének vannak, amelyeknek a
fehérjetermékei szabályozzák a sejt növekedését. Több mint egy tucat ilyen
tumorszuppresszor gént azonosítottak. Amint nevük is mutatja, fő feladatuk a rák
kialakulásának megfékezése. A többi génhez hasonlóan ezek a gének is meghibásodhatnak.
Az egyik aránylag gyakori mechanizmus a kéttalálatos (two-hit) rendszer. Hogy megértsük
működését, emlékezzünk arra, hogy a kromoszómák minden egyes helyén két gén van,
amelyek egyike az apától, a másik az anyától származik. Abban az esetben, ha a génpár egyik
tagja mutációt szenved, vagy mutációval adódik át, rák még nem következik be. Azonban, ha
a másik gén később mutáción esik át (ez a második találat), az elmélet szerint a
tumorszuppresszor gén kiütődik és ennek rák lesz a következménye. Sok fontos rák fejlődik
így ki, ideértve az emlő-, a vastagbél-, a tüdő-, a vese-, a petefészek-, a bőr-, a gyomor- és a
hasnyálmirigyrákot. Lényegében tehát nem működtek, hiányoztak a sejt fékjei.
Gyakran olyan mechanizmusok is működnek, amelyek inaktiválják, elhallgattatják a
tumorszuppresszor gént. Ez a folyamat fontos szerepet játszik néhány sporadikusan, családi
anamnézis nélkül előforduló vese-, vastagbél-, méhnyálkahártyarák esetében.
Nem új felfedezés, hogy sok fajban a sejtek „öngyilkosságot követnek el”. Ez a programozott
sejthalál vagy apoptózis nagyon fontos szerepet játszik a normális fejlődésben. Példaként
említhető a kéz és az ujjak fejlődése. A magzati fejlődés korai heteiben a kéz és az ujjak egy
párnát képeznek. Az apoptózis folyamata útján elhalnak a sejtek az ujjakat összekötő
szövetekben. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy minden egyes kéz- és lábujj kötődése a
szomszédos ujjperchez, megszűnjön. Az apoptózis elégtelensége a kéz- vagy lábujjak el nem
válását, tehát összenövését idézi elő.
Az apoptózis folyamatát specifikus gén ellenőrzi, amely olyan fehérjéket kódol, amelyek
öngyilkosságra késztetik a malignussá váló sejteket. Valójában ez a folyamat teszi lehetővé,
hogy a szervezet védekezzen sokféle vírusfejlődés ellen is. A vírusfertőzést követő
sejtöngyilkosság nemcsak véget vet a vírus szaporodásának, de megakadályozza a vírust
abban is, hogy a sejteket potenciálisan malignussá alakítsa át. Előfordulhat azonban, hogy
éppen ez a védekező mechanizmus romlik el egy mutáció miatt. Az apoptózist ellenőrző
gének mutációja így a premalignus sejtek elrákosodásához vezet.
Érdekes annak nyomon követése, hogy hogyan „romolhat el” a sejtek genetikai gépezete. A
rákos sejtek nem reagálnak azokra a szabályozó jelzésekre, amelyek a normális sejteket
osztódásra késztetik, vagy éppen nyugalmi állapotban tartják, és amelyekre az egészséges
sejtek rendkívül érzékenyek. Ellenőrizhetetlenül osztódnak, rosszindulatú daganatokat

181
képeznek, összenyomják és kiszorítják a körülöttük levő egészséges sejteket. A rák
legtöbbször egyetlen sejtből kezd abnormisan növekedni, szaporodni. A rákos sejt tehát nem
külső betolakodó, hanem a test valamelyik saját, normális sejtjének leszármazottja. Egy
szabályos sejt valamilyen okból deviáns módon kezd viselkedni. Éppen ezen ok(ok)
tisztázását célozzák a napjainkban is folyó intenzív kutatások. Az eddigi vizsgálatok
eredményei szerint a rosszindulatú, malignus sejtek három fontos tulajdonságban
különböznek normális társaiktól. A rosszindulatú sejtek halhatatlanok, folyamatosan
osztódnak. Emellett a rákos sejtek sok olyan jellegzetességgel rendelkeznek, amelyek alapján
transzformált sejteknek nevezzük őket. A normális sejtek hosszúkás alakúak és egymással
párhuzamosan rendeződnek, a transzformált sejtek viszont legömbölyödnek, és rendezetlenül
helyezkednek el. Felvetődik a kérdés, hogy a rendezetlen és korlátlanul növekedő
transzformált sejtek azonosak-e a malignus sejtekkel? A válasz az, hogy mindegyik malignus
sejt transzformált sejt, de nem minden transzformált sejt malignus. A transzformált, de nem
malignus sejtek nem növekednek rosszindulatú daganattá kísérleti állatba oltva. Ugyanakkor
nyilvánvalóan nem normális sejtek, már megtették annak az útnak a legnagyobb részét,
amelynek végére érve rosszindulatúvá válnak. A halhatatlanság és a transzformált fenotípus
mellett egyre inkább elveszítik azoknak a normális sejteknek a jellegzetességeit, amelyekből
származnak. A rákos májsejtek például kezdetben a normális májsejtek enzimkészletének
nagyon sok tagját termelik, de enzimtermelő képességüket fokozatosan elveszítik. Tehát a
rákos sejtek mind genetikailag, mind biokémiailag, egyre kevésbé hasonlítanak az eredeti
szöveti sejtekre.
A normális sejtek olyan génekkel is rendelkeznek, amelyek leállítják a sejtciklust, ha az
összehangolt események nem megfelelően mennek végbe. Ilyenkor megáll a sejtek osztódása,
és a DNS-t kijavító (repair) gének veszik át a szerepet. Eddig több mint húsz, a kijavító
folyamatot kontrolláló gént azonosítottak. Ha a kijavító rendszer jól működik, akkor kijavítja
az új mutációkat. De a kijavító gének is mutációnak vannak kitéve. Ilyenkor a sejt kiszabadul
a normális körülmények között működő kontroll alól, amely korlátozza a sejt növekedését. A
sejt figyelmen kívül hagyja a belső jelzéseket, amelyek a genetikai gépezet meghibásodására
figyelmeztetnek. Megjegyezendő, hogy a DNS-t kijavító rendszereknek ezek a mutációi csak
ritkán eredményeznek rákot. Ilyen például a xeroderma pigmentosum. E betegségben
szenvedő betegeknél a DNS-t kijavító gének mutációja következett be a napfénnyel szembeni
rendkívüli érzékenységük miatt. A napfény okozta rák előfordulási aránya náluk ezerszer
nagyobb, mint az olyan egyéneknél, akiknél a DNS-t kijavító gének nem szenvedtek mutációt.

182
Elmondható, hogy minden rák kialakulásában szerepet játszik a sejtek genetikai gépezete,
azonban az esetek 90%-ában a rákot elsődlegesen környezeti tényezők idézik elő. Nem szabad
megfeledkezni arról sem, hogy egyes személyek genetikailag hajlamosak lehetnek bizonyos
környezeti karcinogén (rákokozó) tényezőkre. Azok a hajlamos személyek, akik ismerik
genetikai adottságukat, megelőző intézkedéseket foganatosíthatnak (pl. életmód változtatás,
káros szokások elhagyása), amelyek a betegség kialakulásának megakadályozásához
vezethetnek. Gyógyulást hozhat a korai diagnosztizálás és a kezelés mihamarabbi elkezdése.

183
24. Genetikai tanácsadás és annak lélektani aspektusai
A klasszikus genetikai tanácsadásnak az volt a célja, hogy a magas betegség kockázatú
házaspároknak lehetőleg ne szülessen gyermekük. A modern tanácsadás ezzel szemben azt
igyekszik elősegíteni, hogy a magas genetikai kockázatú családokban is egészséges
gyermekek szülessenek. Ma a magzati diagnosztika során kimutatható, hogy az utód
egészséges-e, vagy ha beteg, akkor a terhesség megszakítása tanácsolható. Egy egészséges
magzat születésének lehet, hogy egy vagy több terhesség megszakítása az ára.
A magzati diagnosztika egy része szülészeti intenzív beavatkozást igényel. Mivel a
diagnosztikus és terápiás eljárások nem veszélytelen beavatkozások, tehát alkalmazásuk során
mind a magzat, mind a terhes egészsége, ha kismértékben is, de elvileg veszélyeztetett. Ezért
ezeket a módszereket nem lehet kötelezővé tenni. A genetikai diagnosztikát azért sem lehet
kötelezővé tenni, mert a genetikai betegségek a társadalomra nem közvetlenül és nyilvánvaló
módon vannak hatással, mint például a fertőző betegségek, amelyeknek megelőzése, szűrése,
gyógykezelése kötelező gyakorlat. A genetikai betegségek azért mégis terhelik a társadalmat.
Konkrétan a társadalom anyagi vonatkozású igénybevételéről van szó: elég az egészségügyi
gyermekotthonok költségigényeire gondolni. Mindezek ellenére az egyéni döntés szabadságát
tiszteletben kell tartani. A genetikai tanácsadáson fel kell ajánlani a megelőzés lehetőségeit,
de az igénybevételről való döntés joga kizárólag a házaspárt illeti. Azzal is számolni kell,
hogy egyes házaspárok, pl. vallási meggondolásból eleve nem fogadják el a terhesség
megszakításának gondolatát.
A szülészeti genetikai beavatkozások igénybevétele tehát a szülők elhatározásától függ, de
szakmai tanács nélkül ez természetesen nem képzelhető el. Ez a genetikai tanácsadást végző
személy feladata.
A genetikai tanácsadáson négy fontosabb kérdés merül fel: 1. mi a betegség (klinikai,
laboratóriumi diagnózis), 2. mennyire súlyos (prognózis és terápiás lehetőségek), 3. hogyan
öröklődik (ismétlődési kockázat) és 4. mi a teendő a megelőzés érdekében (prenatális
diagnosztika).
Diagnózis. Genetikai tanács adásához elsősorban ismerni kell magát a megelőzendő
betegséget. Ez alapvető fontosságú feladat. Ehhez orvosi dokumentumok, a probandus
klinikai és laboratóriumi vizsgálata, az anamnézis és a családfa-analízis szükségesek.
Számítani kell a kóreredeti heterogenitásra: például a muszkuláris disztrófia hasonló klinikai
megnyilvánulásai különböző hibás gének következményei lehetnek. Arra is tekintettel kell

184
lenni, hogy egyes betegségek csak felnőttkorban bontakoznak ki, továbbá, hogy egyes
recesszíven öröklődő betegségekben a heterozigótákban is megfigyelhetők kisebb-nagyobb
klinikai eltérések. Orvosi dokumentumok olykor csak részben állnak rendelkezésre.
Legtöbbször a betegség pontos diagnózisa csak részletes genetikai kivizsgálás után
tisztázható.
Prognózis és terápia. Egy betegség súlyosságának és következményeinek legtöbbször maguk
a szülők is tanúi. Sokszor azonban nem tudhatnak sem az új terápiás lehetőségekről, sem a
beteg gyermek életkilátásairól. A genetikai betegségek terápiája ma még meglehetősen
szegényes, ismeretük azonban a szülők megfelelő szintű tájékoztatásához elengedhetetlenül
szükséges. Tudni kell például a modern sebészeti eljárások lehetőségeiről is (újszülőtt-
sebészet, transzplantációk, stb.). Az adott betegség diagnózisának ismeretében a szülőket
műveltségüknek, képzettségüknek megfelelően tájékoztatni kell a betegség súlyosságáról és
prognózisáról.
Genetikai kockázat. Bármely terhességben egy veleszületett fejlődési rendellenesség
véletlenszerű kockázata kb. 3%. Kisfokú az 5-10%, közepes a 10-20% és magas a 20%-nál
nagyobb kockázat.
Az ismétlődési kockázat gyakorlatilag nem magasabb az átlagosnál, ha egy rendellenességről
igazolható, hogy teratogén ártalom következménye. Kisfokú a kockázat általában a
multifaktoriális kóreredetű betegségekben, idős anyai életkorban, közepes a
kromoszómaaberrációkban, és magas a monogénes módon (AD, AR, XR, XD) öröklődő
állapotokban. A kockázatot a betegség öröklődésének ismeretében számítják ki.
A populáció egészére érvényes általános genetikai (háttér) kockázat nem azonos az adott
családban (specifikus kockázat), és főleg a konkrét terhességben a veszélyeztetettség
mértékével (aktuális kockázat).
A genetikai vizsgálat eredményének valószínűsége gyakorlatilag soha nem lehet 0 vagy
100%. Ezért a genetikai tanácsadáson nem ajánlatos a „soha” és a „mindig” szavak
használata. Fontos továbbá megértetni, hogy a „véletlennek nincs emlékezőképessége”. A
kockázatot nagy tapintattal kell közölni. Bűntudat kialakulásának veszélyével járhat
valamelyik szülő felelőségének kiemelése. Lényeges, hogy a multifaktoriális kóreredet
tisztázásakor senkit se érhessen vád. Ilyenkor a tényezők additív szerepét tanácsos
hangsúlyozni.
Prenatális diagnosztika. Az átlagosnál magasabb genetikai kockázatú esetek jó részében a
prenatális diagnosztika ajánlható fel. Azonban minden eset egyedi elbírálást igényel. A
szülőket világosan tájékoztatni kell a diagnosztika lehetséges hatásfokáról és az ehhez

185
szükséges szülészeti beavatkozás esetleges veszélyeiről. El kell magyarázni az egyes
szülészeti beavatkozások lényegét, a vele járó fizikai megterhelést. Fel kell hívni a figyelmet,
a beavatkozást követően és attól függetlenül is jelentkező, spontán vetélés százalékos
valószínűségére és arra, hogy a vizsgálat megismétlésére is sor kerülhet. Világosan ismertetni
kell azokat a betegségeket, amelyeket a genetikai vizsgálat teljes bizonyossággal, illetve nagy
valószínűséggel kimutat. A prenatális diagnosztika tehát csak bizonyos betegségek
megállapítására, illetve lehetőségének kizárására irányul, és nem garantálható a születendő
gyermek minden ártalomtól való mentessége.
Miután a szülők minden felmerülő kérdésükre kielégítő választ kapnak, nekik kell dönteniük,
hogy a szülészeti beavatkozást és a beteg magzat igazolása esetén a terhesség befejezését
akarják-e. A szülők joga eldönteni, hogy vállalnak-e terhességet, vagy ha terhességgel
jelentkeztek, akkor igénybe veszik-e az ajánlott prenatális diagnosztikát. Az orvos tehát csak
felvilágosít és tanácsot ad, a házaspár pedig saját körülményeinek és adottságainak
megfelelően határoz.
A szülők végleges döntésének kialakítását számos körülmény befolyásolja. Lényeges, hogy
eleve optimista vagy pesszimista beállítottságúak-e, milyen az erkölcsi, vallási hozzáállásuk, a
műveltségük, a szociális helyzetük, és döntő, hogy a szóban forgó betegséggel kapcsolatban
milyen korábbi élményeik vannak. Lényeges a tanácsadó orvos személye is, hogyan és milyen
információt kapnak tőle, mit értenek meg belőle. A döntés gyakran igen nehéz, e
megpróbáltatáson való túljutáshoz minden segítséget meg kell adni a házaspárnak.
A szülészeti genetikai tanácsadás lélektani szempontból sem egyszerű feladat. A tanácsadó
orvosnak képesnek kell lennie a házaspár pszichoszociális igényeinek felmérésére is. A
tanácsadói munka két alapvető pszichológiai folyamatra épül. Az egyik a kommunikáció, a
másik pedig a döntéshozatal. E folyamatok törvényszerűségeinek ismerete jelentősen segíti a
tanácsadói munka eredményességét.
A genetikai tanácsadás során lélektani szempontból az egyik leglényegesebb mozzanat az,
hogy a tanácsot kérőnek bizonyos genetikai ismereteket kell befogadnia, illetve feldolgoznia.
A genetikai tanácsadás olyan fogalmakkal és folyamatokkal foglalkozik, amelyek a közvetlen
észlelés számára nem hozzáférhetőek. Laikus számára idegen a használt terminológia is. A
nem szakember számára ezek csak nehezen érthető fogalmak, amelyek felidézése is gyakran
nehézségekbe ütközik. Különösen érvényes ez olyan egyénre, akinek saját testéről,
reprodukciós képességéről, esetleg közvetlen hozzátartozójának betegségéről van szó. Ha az
információ fájdalmas az egyén számára, a meglevő fogalmi zűrzavar tovább fokozódik. A
nehezen elviselhető gondolatokat, érzelmeket az ember nehezen fogadja el, visszautasítja,

186
vagy elfojtja. Az informálás, illetve az információ megértése nem egyszeri esemény, hanem
több szakaszból áll. A nagyon fájdalmas információt csak fokozatosan lehet „megemészteni”.
Nagy segítséget nyújtanak az ismételt magyarázatok, a tisztázást elősegítő nyílt vélemény.
A személyiség énképében fontos helyet foglal el a reprodukciós potenciál. A pubertás korától
kezdve a normális utódok nemzésének kérdése az egyén énképének fontos részét alkotja. Egy
genetikai betegség tudata megzavarhatja a szexuális megfelelőség képzetét is. Az egyén
tökéletességének és fontosságának tudatát megzavaró információk visszahúzódást válthatnak
ki. Bűntudat alakulhat ki akkor is, ha kiderül, hogy egy beteg vagy halott gyermek egyik vagy
másik szülő által továbbadott hibás gén miatt volt érintett.
A genetikai betegség tudata megzavarhatja az interperszonális kapcsolatokat is. A bűntudat
depressziós visszavonuláshoz, a szeretett személyek kerüléséhez vezethet. A bűntudat
másokra (leggyakrabban a házastársra) is kivetítődhet harag és bűnvád formájában. Az
agresszió irányulhat a szülő ellen is, aki a hibás gént hordozta vagy olyan testvér vagy utód
ellen, aki a betegséget elkerülte. Az önértékelés csökkenése a szexuális partnertől való
visszahúzódáshoz is vezethet. A genetikai tanácsadás tehát lelki krízist kiváltó esemény lehet.
Ezért fontos, hogy a tanácsadó megértse az aktuálisan közölt információ pszichoszociális
vonatkozásait, felmérje a házaspár toleranciahatárait, segítse megőrizni az önértékelést,
vagyis segítse a közölt információ megfelelő feldolgozását.
A beszélgetésekre mindig elegendő időt kell szánni. Egyes személyek világosan
megfogalmazott kérdésekkel fordulnak a genetikai tanácsadóhoz. Mások bizonytalansággal, a
környezet nyomásának engedve jönnek tanácsért. A genetikai tanácsadó első feladata, hogy
tisztázza, mire is van szüksége a tanácsért fordulónak.
A prenatális genetikai diagnosztika iránti kérés leggyakrabban olyan házaspárok részéről
merül fel, akiknek már van torzszülött vagy súlyos betegségben szenvedő gyermekük. A
genetikai tanácsadástól azt remélik, hogy egészséges utódot hozhatnak a világra. Különösen
így van ez egy vagy két beteg gyermek halála után. A legtöbb házaspár vállalja a sikertelen
próbálkozások kockázatát is.
Autoszómális recesszíven öröklődő betegségekben a prenatális diagnosztika lehetősége
gyakran kedvező hatással van a házastársak közötti harmóniára. Az a tény, hogy a házaspár
mindkét tagja egyformán felelős a betegségért, tehát a hibás gének továbbadásáért, közelebb
hozhatja őket egymáshoz.
Ha hibás gént, vagy kromoszómaaberrációt csak a házaspár egyik tagja hordozza, a család
viselkedése gyakran attól függ, hogy az anya vagy az apa a hordozó. Ha az anya a hordozó, a
géndefektust a terhességgel járó egyéb problémák közé sorolja, mintegy magára vállalja ezt a

187
hiányosságot és annak következményeit is. Ezzel szemben azonban a legtöbb férfi nem képes
elfogadni felelősségét a betegség továbbvitelében és arra törekszik, hogy a felelősségét, a
kockázatot feleségével megossza.
Gyakran igénylik a prenatális diagnosztikát olyan szülők, akiknek Down-kórban szenvedő
gyermekük van. Az ilyen terhesek gyakran bizalmatlanok a vizsgálat eredményeit illetően,
szorongásukat csak az egészséges gyermek megszületése oldja fel.
A genetikai kockázat és a félelem két olyan különböző dolog, amit egymástól eltérő tényezők
eredményeznek és befolyásolnak. A kockázat meghatározható, megmagyarázható
tudományos adat, ami statisztikailag lehetővé tesz bizonyos prognosztikai becslést. A félelem
az ember magatartását, viselkedését befolyásoló negatív érzelmi jelenség, mértéke
egyénenként széles határok között ingadozhat, ami az eltérő személyiségtényezőkkel és a
pillanatnyi helyzettel, illetve az annak tulajdonított eltérő jelentőséggel magyarázható.
Minden ember számára mást jelent a százalékos kockázat. Például Down-szindróma esetén az
egyik nő számára az 1%-os ismétlődési kockázat tűnik olyan magasnak, hogy emiatt
ragaszkodik a prenatális diagnózishoz, mások számára viszont az amniocentézis 1%-os
kockázata válhat lényegessé, és emiatt nem veszik igénybe ezt a lehetőséget. Nagyon fontos
tehát az, hogy az egyén milyen jelentőséget tulajdonít az információnak, a helyzetnek és
ennek megfelelően az, hogy a tanácsot adó hogyan tájékoztatja őt. Az érintett személy
hangulata, tárgyalt kérdésekhez való viszonya is igen fontos. A rendkívül szorongó betegnek
gyakori és hosszadalmas beszélgetésekre, magyarázatokra lehet szüksége. A gyakorlott
tanácsadó meg tud állapítani olyan gondolkodási és érzelmi jegyeket, amelyek alapján
eldönthető, vajon a beteg képes lesz-e a genetikai ismeret hatékony felhasználására vagy
ebben külön segítségre szorul.
A genetikai diagnosztika előnyei vitathatatlanok, azonban számos filozófiai, etikai kérdés is
felmerül. Amennyiben a prenatálisan diagnosztizált betegség születés után eredményesen
kezelhető, a terhesség kiviselése indokolt. A gyógyíthatatlan betegségek, és az előző
csoportba tartozó betegségek, alkotta két véglet között, a különböző súlyosságú
rendellenességek széles skálája található, és minden egyes eset egyéni megítélést igényel.
A felelősségteljes döntés alapfeltétele a helyes genetikai diagnózis. A második feltétel a
szülők megfelelő tájékoztatása. Fel kell világosítani őket a diagnosztizált betegség lényegéről,
súlyosságáról, gyógyításának aktuális lehetőségeiről. E két első feltétel birtokában a házaspár
szabadon választhat a terhesség továbbviselése és a terhesség befejezése között.
A klinikai genetika mindennapi gyakorlatában kulcsfontosságú az egyéni jog kérdése. Van-e
jogunk megsemmisíteni egy beteg egyén életét fejlődésének intrauterin fázisában? Egyes

188
vallási álláspontok a legsúlyosabb esetekben is ellenzik a terhesség megszakítását abból
kiindulva, hogy az ember élete a megtermékenyülés pillanatában kezdődik. Ha egy házaspár
így gondolkodik, természetesen tiszteletben kell tartani elhatározásukat, hogy a terhesség
kiviselése mellett döntenek. Az intrauterin magzat egyéni jogával szemben a szülőpárnak is
van joga, hiszen az ő elhatározásukból fogant a terhesség és nyilvánvaló, hogy egészséges
gyermeket szeretnének. Ennek értelmében, amennyiben az orvostudomány erre képes, joguk
van a fogamzások közül azokat kiválasztani, amelyekből egészséges gyermekek fognak
születni.
Sok esetben a magzat betegsége az anyára is kihatással van, ilyenkor a genetikai aspektuson
kívül még az anya egészségét védő, ún. anyai javallat is indokolja a terhesség megszakítását.
Több szempontot kell tehát figyelembe vennie a terhesség sorsáról döntő házaspárnak: a
méhen belüli magzat várható életének kvalitásait, az anya életének veszélyeztetését, és nem
utolsó sorban a család várható fizikai és lelki megterhelését.
A genetikai tanácsadás célja minden feltételt megadni a családoknak, hogy egészséges,
genetikai ártalomtól mentes utódaik szülessenek. Minden embernek egyformán joga van
egészséges utódokhoz.

189
25. Prenatális terápia
A genetikai betegségek gyógyszeres és műtéti kezelésének lehetőségei korlátozottak.
A prenatális gyógyszeres kezelések közül az immuneredetű hydrops fetalis transzfúziós
terápiája régóta gyakorolt. 1981 óta a magzati intravaszkuláris transzfúzió is a lehetőségek
közé sorolható. Az ultrahang vezérelte magzati vérmintavétel a mindennapi gyakorlatban
használt módszer, amely számos betegség rizikóját csökkentette. A magzati vérminta
vételével meghatározható a hemoglobin, hematokrit, a trombocitaszám értéke. A magzati
tachicardia az anyának adott gyógyszerekkel eredményesen kezelhető. Az intrauterin
retardáció terápiájában az intraaminális táplálástól várnak eredményt.
Prenatális sebészet
Tűvel be lehet hatolni az anya hasfalán keresztül az egyes magzati szövetekbe. Ezen invaziv
beavatkozásokat nevezzük magzati sebészetnek. Ultrahangvizsgálati kontroll mellett
biztonságosan lehet magzati cisztából (cystacentesis), húgyhólyagjából (vesicocentesis),
hasüregéből (abdominocentesis), hydrothoraxból (thoracocentesis) és hydrocephalusból
(ventriculocentesis) folyadékot aspirálni. Ezen beavatkozásoknak diagnosztikus, esetenkét
terápiás értéke van. A terhesség 24 hete előtt észlelt súlyos rendellenesség esetén a szülők
dönthetnek a terhesség továbbviseléséről. Ebben az esetben a rendellenesség befolyásolhatja a
terhesség további lefolyását és a szülés módját is. Például a nyelőcső-elzáródás méhen belüli
felismerése lehetővé teszi megszületés után az azonnali megfelelő kezelést, de nem
befolyásolja a terhesség kimenetelét és a szülés módját. Más esetekben azonban a
császármetszés jobb esélyt biztosít az újszülöttnek, vagy éppen koraszülés javasolt
amennyiben a tüdő érettsége ezt lehetővé teszi.
A rendellenességek azon csoportjában, ahol a magzat az életképesség elérése előtt az
alapbetegség következtében súlyosan károsodhat, méhen belüli kezelés válik szükségessé. A
méhen belüli kezelés lehet transplacentáris, transamnialis, magzati hasüregbe vagy
köldökvénába történő gyógyszer-, illetve vér-bejuttatás, vagy a magzaton, a méh megnyitása
után végzett sebészeti beavatkozás. Minden tervezett méhen belüli beavatkozás előtt:
1. meg kell győződni a diagnózis helyességéről
2. ki kell zárni egyéb, társuló rendellenességet
3. ki kell zárni a kromoszómarendellenességet
4. biztosnak kell lenni, hogy a beavatkozás nélkül a magzat irreverzibilisen károsodna
5. figyelembe kell venni a várható magzati és anyai kockázatot

190
A méhen belüli kezeléssel kapcsolatosan felmerülő egyik legnagyobb probléma a beavatkozás
okozta magzati veszteség. Ez a beavatkozás természetétől függően 1-7% közötti lehet. A méh
megnyitásával járó beavatkozások esetén a magzati kockázat jelentősen megnövekszik, 30-
40%-os értéket is elérheti. Bizonyos magzati hiányállapotokban, örökletes
megbetegedésekben a transplacentaris kezelés hozhat jó eredményeket. A magzati
ritmuszavarok az anya hospitalizálása mellett kezelhetők. A megfelelő gyógyszer kiválasztása
előzetes, gondos echocardiográfiás vizsgálat alapján történik. A kezelés alatt a magzat
állapotának folyamatos ellenőrzése, a megfelelő gyógyszerszintek biztosítása elengedhetetlen
feltétel. Az amnionüregbe juttatott gyógyszer a magzat gyomrába jutva szívódik fel. Súlyos
sorvadás aminosavak és cukor bejuttatásával kezelhetők jó eredménnyel. A magzati
köldökvénába gyógyszer ill. vér adható.
A mellkasi folyadékgyülemek egy része sok estben spontán felszívódhat.
Az ajak- és szájpadhasadékok kozmetikai eredményei elméletileg a méhen belül elvégzett
korrekció után jobbak. Kérdés, hogy az invazív beavatkozás kockázata mennyiben áll
arányban a várható eredménnyel. Ezzek a kísérletek egyelőre csak állatkísérletekben
történtek.
A méhen belüli invazív beavatkozások optimális ideje a 20. és 28. terhességi hét közötti
időszak. A 25-28. hét után a koraszülés és az utána végzett sebészeti beavatkozás kockázata
kisebb, mint a méhen belüli beavatkozásoké.

191
25.1 Klónozás. Klónozással előállított gyógyszerek

A molekuláris biológia forradalma nyomán lehetővé vált egy-egy tulajdonság genetikai

anyagának azonosítása, elsődleges szerkezetének meghatározása, izolálása és ún. expressziós
vektorokba való építése. A klónozási eljárás célja bizonyos gének, illetve fehérjék tisztán,
nagy mennyiségben való előállítása. Elsőként az emberi inzulint gyártották klónozással. A
módszer kidolgozása két szempontból is lényeges. Egyrészt, a cukorbetegek egy része
allergiás a hagyományos eljárással készült sertés- vagy szarvasmarha-inzulinra. A sertés-
inzulin kismértékben eltér az emberi inzulintól, az immunrendszer érzékeli ezt a különbséget,
ezért immunválaszt, néha allergiás reakciót indíthat az idegen fehérjével szemben. A
klónozott emberi inzulin elvileg nem okoz ilyen problémát. Azon kívül pedig a klónozott gén
szinte korlátlan inzulinforrást jelent.
A klónozással előállított fehérjék másik példája az emberi növekedési hormon. A gyermekek
egy része örökletes hipofizer törpeségben szenved, aminek oka, hogy agyalpi mirigyükben túl
kevés növekedési hormon képződik, ezért kezelés hiányában testmagasságuk jelentősen
elmarad az átlagostól. Az állati eredetű növekedési hormonok nem hatékonyak. Korábban a
törpenövésű gyermekeket halott emberek agyalapi mirigyéből kivont hormonnal kezelték, de
ez nagyon költséges volt. Egy gyermek egyévi kezeléséhez hetven holttestből kellett kivonni a
hatóanyagot. Ráadásul az első hormonkészítmények szennyezettek voltak a halálos
kimenetelű Creutzfeld-Jacob-betegség kórokozójával. A megoldást tehát a hGH gén (human
Growth Hormone) klónozása jelentette. Az így előállított hormon hatásosnak bizonyult.
Az új, biztonságosabb oltóanyagok ugyancsak értékes termékei a klónozott géneknek. A
vakcinák általában a teljes, elölt vagy legyengített kórokozóból készülnek, amelyek
megbetegedést már nem okoznak, de kiváltják a szervezet immunválaszát. A problémát az
jelenti, hogy a kórokozókat esetenként nem sikerül elpusztítani, vagy eléggé legyengíteni,
ezért az oltóanyag betegséget okoz, ami ritkán halálos kimenetelő is lehet.
Ma az egyik legsúlyosabb víruseredetű betegség az AIDS (szerzett immunhiányos
tünetegyüttes), amelynek hordozója a humán immundeficiencia vírus, rövidítve HIV. A
legígéretesebb, hosszú távú megoldást jelentő védekezési lehetőség az oltóanyag előállítása.
De óriási veszélyt jelenthet, ha a vakcina élő vírust tartalmaz. A génklónozás ezt a problémát
is megoldhatja. Fontos az is, hogy az előállított fehérjék nem közvetlenül a vírusból, hanem
olyan, viszonylag veszélytelen baktériumokból származnak, amelyekben klónozzák a gént.
Így az oltóanyag biztonságos lehet.

192
A klónozott gének azon felül, hogy értékes fehérjéket termelnek, maguk is sokféle módon
felhasználhatók. A normális működésű gének, ha csak időlegesen is, bejuttathatók olyan
súlyosan beteg emberekbe, akiknek saját génjeik hibásak. De hosszú utat kell megtenni ahhoz,
hogy a génterápia elterjedt és hatásos legyen.

25.2 Génterápia

A kortárs orvosgenetikai kutatások egyik célja: betegségek legyőzése a rosszul működő gének
kicserélése vagy kijavítása által. Ezt nem olyan módon érik el, hogy a petesejtben helyettesítik
a DNS-t, hanem a test bizonyos szöveteiben működő géneket változtatják meg. Azonban ez
utóbbi (a szomatikus génterápia), csak egyéni kezelést tesz lehetővé, az előbbi (a csíravonal
génterápia) nem tekinthető megengedett módszernek az emberi orvoslásban, legalábbis a
belátható jövőben nem. Bár ez a terápia elejét vehetné súlyos öröklődő betegségeknek az
eljövendő nemzedékekben, az ilyen típusú beavatkozás komoly etikai problémákat vet fel, és
az emberi genetikára vonatkozó ismereteink még korlátozottak.
A szomatikus génterápia célja, hogy legyőzzön olyan veleszületett betegségeket, amelyeket
hibás gének okoznak. Ezek a gének normál körülmények között enzimeket, vagy más
fehérjéket termelnek. Egyik példa erre a thalasszémia, amely akkor lép fel, amikor a
csontvelősejtek, amelyekből vörösvértestek fejlődnek, nem termelnek megfelelő hemoglobint.
Itt, és ehhez hasonló esetekben a cél az volna, hogy helyreállítsák a hiányzó fehérje
termelését, a betegség alapját képező genetikai hiba kijavításával, vagy kompenzálásával.
Amennyiben a szomatikus génterápiát, vagy esetleg a távolabbi jövő csíravonal-terápiáját,
mint lehetőséget nézzük, három lehetséges megközelítés kínálkozik, amelyekkel a rossz
génműködést le lehet győzni.
Az első, a hibásan működő géneknek ép génekkel való helyettesítése. Ezzel a módszerrel, az
egyetlen gén mutációja miatt kialakuló betegségek gyógyíthatók. A gént meg kell határozni,
majd klónozni kell. Fejlett technikák segítségével ki kell küszöbölni a hibás gént, és helyére
az egészségeset kell beültetni.
Egy másik alternatíva a hibásan működő gén megváltoztatása oly módon, hogy hibás
utasításait kijavítják. Annak ellenére, hogy ez legalább olyan bonyolultnak tűnik, mint a hibás
gén teljes kicserélése, a génszekvenciákat már több különböző emlőssejtben sikerült
megváltoztatni.

193
A legtöbbet ígérő megközelítés azonban jelenleg az, hogy egy tökéletesen működő gént
juttatnak a sejtbe anélkül, hogy eltávolítanák, vagy megváltoztatnák az eredeti, nem
funkcionális mutáns gént.
Bármelyik technikát alkalmazzák is, a gént be kell juttatni a sejtbe (vagy módosítani kell a
sejten belül az érintett szövetben). Ez viszonylag egyszerűbb olyan szövet esetében, mint
amilyen a vér vagy csontvelő, amelyeket el lehet távolítani, laboratóriumban kezelni, majd
vissza lehet fecskendezni. Viszont sokkal nehezebb olyan szövetek esetében, mint amilyen a
máj, a tüdő, az agy, stb. Génszállító (vektor) gyanánt jelenleg legtöbbször ártalmatlan élő
vírust használnak.
Az egyik betegség, melynek kezelésében alkalmazni lehet ezt a módszert, a sarlósejtes
vérszegénység. A klónozott emberi globin gének nagyjából hasonló módon vihetők be a
sejtekbe, mint a rekombináns-DNS a baktériumba. A terápia menete a következő lehet:
1. A beteg csontvelősejtjeiből mintát vesznek
2. A sejtekbe klónozott, vad típusú β-globin gént juttatnak
3. A manipulált sejteket mesterséges tenyészetben felszaporítják
4. A beteget olyan dózisú röntgensugárzással kezelik, hogy csontvelősejtjei elpusztuljanak
5. A manipulált sejteket beültetik. A sejtek osztódnak, elszaporodnak
6. A beültetett vad típusú allél feltehetőleg annyira működőképes lesz, hogy megelőzi a
sarlósejtes állapot kialkulását.
Az ilyen kezelési terápiát ex vivo terápiának nevezik, mivel a beteg sejtjeit a szervezetből
eltávolítva módosítják. A sarlósejtes vérszegénység tehát csontvelő átültetéssel kezelhető.
A kutatók megoldást próbálnak találni a rák kezelésére is. Olyan idegen gént próbálnak a rák
leküzdésére felhasználni, amely erősíti a beteg saját immunrendszerét.
Legújabban francia orvosok sikeresen alkalmaztak génterápiát a súlyos kombinált
immunhiány-betegség (SCID) X-kromoszómához kötött formájának kezelésére. Ezt a halálos
kimenetelű betegséget, amelynek fiú áldozatai nem tudnak a fertőzéseknek ellenállni, úgy
gyógyították, hogy egy vírust használtak fel a szükséges gén bevitelére. Az eljáráshoz
nyiroksejteket nyertek az érintett gyermekekből. A sejteket megfertőzték a génhordozó
vírussal, majd néhány nap múlva vérátömlesztés révén visszajuttatták őket a betegekbe,
anélkül, hogy a csontvelőjüket el kellett volna távolítani. Az egészséges gént tartalmazó sejtek
megfogantak és a gén elkezdte termelni a szükséges védőanyagot.
A szervezetbe bejuttatott élő vírusnak azonban mindig van valamelyes kockázata, még akkor
is, ha a használt vírust teljesen ártalmatlannak ismerik. Egyrészt minden vírus mutációra
hajlamos, vírusok milliói között esetleg akadhat olyan, amelynek betegségkeltő mutációja jön

194
létre, másrészt a vírussal idegen fehérjét visznek be, amely nagyon ritkán immunreakciókat
kelthet, vagy toxikus hatású lehet. Egyes hordozó vírusok csak az osztódó sejtekbe épülnek
be, ami ismét csökkenti az értéküket. Ezen és más okok miatt más szállító rendszereket kell
tökéletesíteni.
Liposzómáknak nevezett apró, mikroszkopikus méretű, zsírcseppekre emlékeztető
hólyagocskákat szintetizálnak kémiai úton, és segítségükkel gyógyszereket juttatnak be a
szervezetbe. Ugyanezeket a liposzómákat a DNS „becsomagolására” is felhasználták.
Előnyük a hordozó vírusokkal szemben, hogy nem váltják ki a szervezet immunrendszerének
védekező reakcióját és nem toxikusak, és nem rákkeltők. Később azonban felhagytak ezekkel
a próbálkozásokkal, mert a szervezet immunrendszere kiszűri ezeket a csomagocskákat, és
megakadályozza, hogy célukig elérjenek. E nehézségek leküzdésére olyan vegyületekkel
borítják be a liposzómákat, mint amilyen normálisan a vörösvértesteket fedi. Remélhető, hogy
ez a módszer alkalmazható lesz a génterápiában. Különféle egyéb vektort is kifejlesztettek,
mindegyiket azzal a végső céllal, hogy egy egészséges gént jutassanak el a megfelelő
szervhez, a betegséget hordozó sejtbe, a specifikus kromoszómahelyre. A gén helyes
beékelése még mindig nem oldja meg a problémát. A hordozónak olyan mechanizmusra is
szüksége lenne, amellyel bekapcsolja az egészséges gént a bonyolult genetikai működésbe.
Egy gén be/ki kapcsolója (promotere) rendszerint a génhez közel helyezkedik el. A
promoterek maguk is DNS-fonalak, amelyek rendkívül bonyolultak és nagyok lehetnek, ezért
elég nehéz a bevitelük a megfelelően előkészített vírusba. Az akadály legyőzésére a kutatók a
bevitt gének saját promotere helyett, a vírus promoterét használták. Az újonnan bevitt gén
azonban csak gyengén működött. Ugyanakkor már sikerrel alkalmaztak gyógyszereket is a
bevitt gén funkciójának bekapcsolására. Amint megoldanak egy problémát, újabb merül fel. A
bevitt génnél nem lehetett ellenőrizni például, hogy a gén hány kópiája épül be a
kromoszómába. Előfordulhat az is, hogy rossz helyen épül be a kromoszómába, szétrombolva,
vagy megváltoztatva a működését, vagy megzavarva egy másik, egyébként normálisan
működő gén működését.
Nem utolsósorban: nagy gondot jelent a génterápia költségessége. A jelenleg hozzáférhető
eljárások olyan bonyolultak és munkaigényesek, hogy csak intézményekben kivitelezhetőek,
nagyon magas költségekkel. Emiatt a génterápia jelenleg legfennebb néhány ezer beteg
részére elérhető, és nem a rászorulók millióinak. A megoldást csak a hatékony és olcsó
eljárások kidolgozása jelenti. A magas költségek ugyanis azonnal felvetik azt az etikai
kérdést, hogy ki juthat hozzá a drága orvosi kezeléshez? Csak a gazdagok? Kinek kell ezt
eldönteni?

195
Amint az elmondottakból kitűnik, sok még a megoldatlan kérdés, ma még ritka a súlyos
genetikai betegségek végleges gyógyulása ilyen kezelések hatására, de minden remény
megvan arra, hogy a génterápia a mindennapi orvosi gyakorlat részévé válik a nem túl távoli
jövőben.

26. Etikai kérdések

A génklónozás, a genetikai manipulációk tárgyalásakor súlyos etikai problémák is
felmerülnek, különösen akkor, ha emberi gének megváltoztatásáról van szó. Ezek a kérdések
már a legelső génklónozási kísérlet óta napirenden vannak. Egyes kutatók olyan komolyan
aggódtak az új gének baktériumsejtekbe való bevitelének esetleges veszélyeitől, hogy
meggyőzték a molekuláris biológusokat: mindaddig állítsák le az ilyen kísérleteket, amíg a
részletes vizsgálatok le nem zárulnak. A moratórium 18 hónapig tartott, és addigra
tisztázódott, hogy a veszélyes kórokozók gazdaszervezeteikkel együtt sok ezer év alatt
fejlődtek ki, így valószínűleg több gén szükséges ahhoz, hogy egy baktérium veszélyessé
váljon. Csaknem teljesen valószínűtlen, hogy egyetlen új gén bevitele egy ártalmatlan
mikroorganizmusba egy új, veszélyes kórokozót hozna létre. Meggyőző bizonyítékok
támasztják alá, hogy a kezdeti félelmek alaptalanok voltak. Kutatók ezrei több mint két
évtízede klónozzák a géneket, kimutatható káros következmények nélkül. Azonban az emberi
gének megváltoztatásával kapcsolatos kutatások előrehaladtával sok más kérdés is felmerült.
A sarlósejtes vérszegénység és az immunhiány egyértelműen genetikai hiba. De hol a határ?
Genetikai eltérés-e az átlag alatti IQ vagy a balkezesség? Az intelligencia több gén által
meghatározott tulajdonság, és genetikai hátterének pontos megismeréséhez valószínűleg még
több évtizedes kutatásra van szükség, nem beszélve a genetikai módosításokról. De vannak
ennél sürgetőbb kérdések is. Egyik legizgalmasabb közülük a transzgenikus emberek
előállításának problematikája. Milyen következményekkel járhat például, ha a páciensekben
nemcsak a szöveti sejtek génjeit változtatják meg, hanem az ivarsejtekét is, így az utódok
génjei is módosulnak? Ez beavatkozást jelentene az ember evolúciójába, és sokan úgy
vélekednek, hogy nincs elegendő tudásunk ilyen fontos és megfordíthatatlan döntésekhez.
Mások azt hangsúlyozzák, hogy kötelességünk az emberi szenvedéseket a lehető legkisebbre
mérsékelni, ezért a hibás allélok kiküszöbölése a populációból csak jó lehet. Kérdés viszont,
hogy mit nevezünk hibának, és ki dönthet erről?
Nem véletlen, hogy világszerte heves elítélő reakciókat váltott ki az amerikai Advanced Cell
Technology vállalt 2001-ben tett bejelentése, mely szerint sikeresen klónoztak ember embriót

196
a cég kutatói. A kísérletet az Egyesült Államok Elnöke, az Európai Bizottság és a Vatikán
egyaránt elítélték nyilatkozataikban. A Vatikán ismételten leszögezi, hogy az emberi élet
kezdetét nem lehet mesterséges megállapodás alapján, az embrió valamelyik fejlődési
stádiumában megjelölni. Ez nemcsak akkor érvényes, ha a fogamzás „emberi módon”, azaz
petesejt ondó általi megtermékenyítésével megy végbe, hanem akkor is, ha például
mesterséges setátprogramozással történik. Az utóbbi módon keletkezett életet is megilleti a
méltóság. A Vatikán ugyanakkor felhívja a figyelmet: éppen az őssejtekkel kapcsolatos
kutatások bizonyítják, hogy vannak más, erkölcsi és tudományos szempontból egyaránt
járható utak a tudomány fejlődése terén. Ilyen például a felnőtt emberi szervezetből, az anya
véréből, vagy a spontán vetélésekből származó magzatokból kivont őssejtek felhasználása.
Ahhoz, hogy őssejteket tudjanak kivonni az embrióból, annak el kell jutnia a 100-150 sejtből
álló hólyagcsíra-állapotig.
2002-ben Ian Wilmut professzor, a Dolly bárányt létrhozó skót Roslin Intézet munkatársa arra
kérte a brit kormányt, hogy engedélyezzék neki az meberi petesejtekkel való kísérleteket,
amelyek alapvetően az embriók néhány napos fejlődés után kinyerhető őssejtekre
irányulnának. Beadványában leírta annak technikáját, hogyan lehet egy megtermékenyítetlen
petesejtet laboratóriumi körülmények között kezdetleges embrió képzésére ösztönözni. A
parthenogenézisnek nevezett eljárás tehát klónozott embriókat hoz létre a petesejtekből, hím
ivarsejtek nélkül. A parthenogenézis útján létrehozott emberi embriók számos etikai
fenntartásba ütköznek. Az emlősöknél a partenogenézis útján létrehozott embriók ritkán élik
túl a fejlődés első szakaszát. A majmok partenogenézissel aktivált petesejtjéből kifejlődött
őssejtek a megfigyelések szerint képesek egy sor speciális szervvé fejlődni, vagyis az ember
esetében ezen az úton segíteni lehetne például a Parkinson-kóros betegeken, az Alzheimer-
kórban vagy rákos megbetegedésben szenvedőkön. Az ellenzők tábora szerint viszont ezek a
kutatások a „halál iparágát” szolgálják. Az őssejtek ugyanis néhány napos embriók
megölésével nyerhetők ki, ezért bár elképzelhető, hogy egyes betegségek gyógyításában a
jövőben kulcsszerepet játszhatnak, összességében morálisan elfogadhatatlan az eljárás.
A Pennsylvania Egyetem kutatói időközben megfejtették a klónozás során létrehozott
embriók nagy halálozási arányának titkát. A tudomány és a technika jelenlegi állásánál a
klónozás során a felnőtt génállománnyal feltöltött petesejtek körülbelül 98%-a
embrióállapotban elpusztul. Egereken folytatott kísérletek során felfedezték, hogy a jelenséget
egy kor-specifikus gén okozza. Ez a gén kódolja az Oct4 fehérjét, amely transzkripciós
faktorként a többi gén működéséért felel. Az Oct4 fehérje feladata az élet kezdetén fontos
szerepet játszó más fehérjék koordinálása. Az Oct4 proteint kódoló gén azonban a fejlődés

197
későbbi szakaszában, a felnőtt szervezet szinte minden sejtjében inaktívvá válik. Így amikor a
klónozás során felnőtt egyed/egyén génállományát használják, a kialkuló embrióban ez a
fehérje hibásan működik, ha egyáltalán működik. Más szóval, a felnőtt egyed génállománya
bizonyos tényezők hiányában nem áll automatikusan vissza embrionális működésre. A
kutatók megállapítása szerint az Oct4 gén az életképtelen klónok kétharmadában egyáltalán
nem aktiválódott, egy részüknél túl sok vagy túl kevés fehérje termelődött, vakvágányra
terelve a fejlődést. A további kutatások valószínűleg még több olyan gént tárnak fel, amelyek
hibás programot futtatnak a klónozás során.
Feltehetően a leghelyesebb út a felszín alatt meghúzódó, nagyon bonyolult összefüggések
minél mélyebb és alaposabb megismerésére irányuló kísérletek folytatása lenne. Az
egyefejlődés eddig ismeretlen összefüggéseire derülhetne fény. Ezzel többet tudnánk egyes
fejlődési rendellenességek kialakulásáról is. Az így megszerzett ismeretek segítséget
nyújthatnának a rosszindulatú daganatok kialakulásával kapcsolatos újabb összefüggések
feltárásában. Módot találhatunk arra, hogy egyes kevésbé differenciált sejtünkből kiindulva in
vitro körülmények között bizonyos speciális sejteket, szöveteket elő lehessen állítani, ha a
gyógyuláshoz arra van szükség. Ez lehetne a kevésbé látványos, de más megoldásoknál
sokkal biztonságosabb jövő.

198
Könyvészet

Amos, J.A., Janes, S.R., Erbe, R:W. (1990). DNA analysis of cystic fibrosis genotype
sin relatives with equivocal sweat test results. Clin Invest, 13: 1-5
Anderson, W.F. (1995). Gene therapy. Scientific American, 273: 124-128
Annas, G.J., Elias, S. (1990). Legal and ethical implications of fetal diagnosis and
gene therapy. Am J Med Genet, 35: 215-218
Atkinson, R.L., Atkinson, R.C., Smith, E.E., Daryl, J.B., Nolen-Hoeksema, S. (2002).
Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest
Bánfalvi G., Antoni F. (1990). DNS diagnosztika. Orv Hetil, 131: 953-964
Barbacid, M. (1991). Molecular themes in oncogenetics. Cell, 64: 235
Bear, J.C., Parfrey, P.S., Morgan, J.M., Martin, C.J., Cramer, B.C. (1992). Autosomal
dominant polycystic kidney disease. New information for genetic counseling. Am J Med
Genet, 43: 548-553
Beardsley, T. (1996). Vital data (Human Genome). Scientific American, 274: 100-105
Beaudet A.L. (1992). Genetic testing for cystic fibrosis. Pediatr Clin North Amer, 39:
213-228
Beggs, A.H., Kunkel, L.M. (1990). Improved diagnosis of Duchenne Becker muscular
dystrophy. J Clin Invest, 85: 613-619
Bieber, F.R., Hoffmann, E.P. (1993). Duchenne and Becker muscular dystrophies:
genetics, prenatal diagnosis and future prospects. Clin Perinatol, 17: 845-865
Birkebaek, N.H., Andreasen, E.E., Ramsing, M., Henriques, U.V., Bruun Petersen, G.
(1992). Normal karyotype in cultured chorionic villus cells, but mosaicism in amniotic and
fetal cells. Prenat Diagn, 12: 951-953
Bittles, A.H., Mason, W.M., Greene, J., Rao, N.A. (1991). Reproductive behavior and
health in consanguineous marriages. Science, 252: 789-794
Black, R.B. (1990). Prenatal diagnosis and fetal loss. Psychosocial consequences and
professional responsabilities. Am J Med Genet, 35: 586-587

199
 Blancato, J.K., Hunt, J., Katz, J., Meck, J.M. (1992). Prenatal diagnosis of tetrasomy
12p by in situ hybridisation: varying levels of mosaicism in different fetal tissues. Prenat
Diagn, 12: 979-983
Borgaonkar, D.S. (1991). Chromosomal variation in man. New-York, Wiley-Liss
Brady, K., Polzin, W.J., Kopelman, J.N., read, J.A. (1992). Rik of Chromosomal
abnormalities in patients with idiopathic polyhydramnios. Obstet Gynecol, 79: 234-238
Breed, A.S.P.M., Mantingh, A., Vosters, R., Beekhuis, J.R., Van Lith, J.M.M.,
Anders, G.J.P.A. (1991). Follow-up and pregnancy outcome after a diagnosis of mosaicism in
CVS. Prenat Diagn, 11: 577-580
Brocard, O., Ragage, C., Vibert, M., Cassier, T., Kowalski, S., Ragage, J.P. (1993).
Patal diagnosis of X-linked hydrocephalus. J Clin Ultrasound, 21 : 211-214
Bujdoso Gy., Solymosi E. (1992). Chromosome damage after ocupation exposure to
chemicals. Acta Med Legalis et Socialis, 39: 431-440
Buratkowski, S. (1994). The basics of basal transcription by RNA polimerase II. Cell,
77: 1-3
Byrneess, K., Hoyme, H.E. (1990). Identification of balanced translocation carrier by
spouseslow maternal serum alpha-fetoprotein associated with an aneuploid fetus. J Med
Genet, 27: 728-728
Capecchi, N.R. (1994). Targeted gene replacement. Scientific American, 270: 52-59
Caskey, C.T., Mckusik, V.A (1990). Medical genetics.J Am Med Assoc, 263: 2654-
2656
Cavenee, W.K., White, R.L. (1995). The genetic basis of cancer. Scientific American,
272: 72-79
Chamberlain, J.S., Chamberl, J.R., Fenwick, R.G., Ward, P.A., Caskey, C.T., Dimnik,
L.S., Beckhhans, N.T., Hoar, D.I., Trantrava, U., Richards, S. (1992). Diagnosis of Duchenne
and Becker muscular dystrophies by polimerase chain reaction. A multicenter study. J Am
Med Assoc, 267: 2607-2615
Cheung, S.W., Spitznagel, E., featherstone, T., Carne, J.P. (1990). Exclusion of
chromosomal mosaicism in amniotic fluid cultures. Efficacy of in situ versus flask techniques.
Prenat Diagn, 10: 41-57
Chodirker, B.N., Harman, C.R., Greenberg, C.R. (1990). Survival of fetuses with
abnormal kryotypes and cystic hydromas detected prenatally. Prenat Diagn, 10: 136-136
Chordiker, B.N., Jenkins, R. (1990). Mosaic isochromosome 20q found on
amniocentesis with normal outcome. Prenat Diagn, 10:469-472

200
 Christiano, A.M., Uitto, J. (1993). DNA based prenatal diagnosis of heritable skin
disease. Arch Dermatol, 129: 1455-1459
Coe, S.J., Kapur, R., Luthardt, F., Rabinovitch, P., kramer, D. (1993). Prenatal
diagnosis of tetraploidy : A case report. Am J Med Genet, 45> 378-382
Cohenove, T.E., Hop, W.C.J., Denouden, M., Pijpers, L., Jahoda, M.G.J.,
Wladimiroff, J.W. (1990). Spontaneus abortion rate and advanced maternal age.
Consequences of prenatal diagnosis. Lancet, 336: 27-29
Conaway, J.W., Conaway, R.C. (1991). Initiation of eukaryotic messenger RNA
synthesis. J Biol Chem, 266: 17721-17724
Cuckle, H.S., Densem, J.W., Wald, N.J. (1992). Detection of hydatidiform mole in
maternal serum screening programmes for Down’s syndrome. Br J Obstet Gynecol, 99: 495-
497
Czeizel Endre (2001). A gének titkai. Paginarium Kiadó, Budapest
Dalby, S. (1990). Prenatal exclusion testing for Huntington’s disease. J Med Genet,
27: 407-407
De Braekeleer, M., Dao, T.N. (1990). Cytogenetic studies in couples experiencing
repeated pregnancy losses. Hum Reprod, 5: 519-528
Del Valle, G.O., Izquierdo, L.A., Joffe, G.M., Smith, J.E., Gilson, G.J., Chatterjee,
M.S., Curet, L.B. (1992). Prenatal diagnosis of triploidy. J Reprod Med, 37: 360-362
Delgadoe, A.V., Janz, D. (1992). Consensus guidelines. Preconception counselling,
management and care of the pregnant woman with epilepsy. Neurology, 42: 149-150
Donaldson, J.O. (1990). The pregnant epileptic. Fetal risks from anticonvulsant
therapy. J Am Med Assoc, 264: 1044-1044
Dorfmann, A.D., Perszyk, J., Robinson, P., Black, S.H., Shulman, J.D. (1992). Rare
non mosaic trisomies in chronic villus tissue not confirmed at amniocentesis. Prenat Diagn,
12: 899-902
Drugan, A., Johnson, M.P., Isada, N.B., Holzgreve, W., Zador, I.E., Dombrowski,
M.P., Sokol, R.J., Hallak, M., Evans, M.I. (1992). The smaller than expected first trimester
fetus is at increased risk for chromosome anomalies. Am J Obstet Gynecol, 167: 1525-1528
Drugan, A., Koppitch, F.C., Williams, J.C., Johnson, M.P., Moghissi, K.S., Evans,
M.I. (1990). Prenatal genetic diagnosis following recurrent early pregnancy loss. Obstet
Gynecol, 75: 381-384
Eiben, B., Bartels, I., Bahrpors, S., Borgmann, S., Gatz, G., Gellert, G., Goebel, R.,
Hammans, W., Hentemann, S., Osmers, R. (1990). Cytogenetic analysis of 750 spontaneous

201
abortions with the direct preparation method of chorionic villi and its implications for
studying genetic causes of pregnancy wastage. Am J Hum Genet, 47: 656-663
Eiben, B., Unger, M., Stoltenberg, G., Rutt, G., Goebel, R., meyer, A., Gamerdinger,
U., Hammans, W., Hansen, S., Hauss, H., Vogel, M., Schwanitz, G. (1992). Prenatal
diagnosis of monosomy 18 and ring chromosome 18 mosaicism. Prenat Diagn, 12: 945-950
Eiges, R., Urbach, A., Malcov, M., Frumkin, T., Schwrtz, T. (2007). Developmental
study of Fragile X syndrome using human embrionic stem cells derived from preimplantation
genetically diagnosed embryos. Cell Stem Cell, 1:568-577
Ellis, P.M., West, J.D., Murray, R.S., Coyle, M.C. (1990). Relevance of prenatal
diagnosis of the identification of a human Y/autosome translocation by Y-chromosome
specific in situ hybridisation. Mol Reprod, 25: 37-41
Falk-Borenstein, T.C., Korenberg, J.R., Schreck, R.R. (1994). Confined placental
chimerism: Prenatal and postnatal cytogenetic and molecular analysis, and pregnancy
outcome. Am J Med Genet, 50: 51-56
Fejgin, M., Barnes, I., Lipnick, N. Magid, Z., Kohn, G., Amiel, A. (1992). The
dilemma of a low rate of chromosomal mosaicism found in fetal blood sampling. Prenat
Diagn, 12: 129-131
Ferrazzi, E., Garbo, S., Sulpizio, P., Ghisoni, l., Buscaglia, M. (1993). Miscarriage
diagnosis and gestational age estimation in the early first trimester of pregnancy:
transabdominal versus transvaginal sonography. Ultrasound Obstet Gynec, 3: 36-41
Fischer, A., Sananbenesi, F., Wang, X., Dobbin, M., Tsai, L.H. (2007). Recovery of
learning and memory is associated with chromatin remodelling. Nature, 178-182
Fisher, R.A., Newlands, E.S. (1993). Rapid diagnosis and classification of
hydatidiform moles with polymerase chain reaction. Am J Obstet Gynecol, 168: 563-569
Frolich, G.S., falk, R.E. (1991). Trisomy mosaicism. Prenat Diagn, 11: 881-881
Fryburg, J.S., Dimaio, M.S., Yang-Feng, T.L., Mahoney, M.J. (1993). Follow up of
pregnancies complicated by placental mosaicism diagnosed by chorionic villus sampling.
Prenat Diagn, 13: 481-494
Gadow, E.C., Lippold, S., Otano, L., Serafin, E., Scarpati, R., Matayoshi, T. (1991).
Chromosome rearrangements among couples with pregnancy losses and other adverse
reproductive outcomes. Am J Med Genet, 41: 279-281
Gagnon, S., Fraser, W.D., Fouquette, B., Bastide, A., Fontaine, J.Y., Huot, C. (1992).
Nature and frequency of chromosomal abnormalities in pregnancies with abnormal ultrasound
findings : An analysis of 117 cases with review of the literature. Prenat Diagn, 12: 9-18

202
 Gardó S. (1993). A habituális vetélések okai, kivizsgálása és terápiája. Orv Hetil, 134:
2635-2640
Gardó S. (1993). Az ismétlődő (habituális) vetélések genetikai okairól. Orvosképzés,
68: 389-397
Gardó S. (1993). Spontán vetélések és a természetes genetikai szelekció. Orv Hetil,
134: 1459-1464
Gardó S., Bajnóczky K. (1992). Cytogenetic analysis of spontaneus abortions with
direct analysis of chorionic villi. Eur J Obstet Gynecol, 47: 117-120
Gardó S., Bajnóczky K. (1993). Kromoszómavizsgálatok ismétlődő spontán vetélések
esetén. Magy Nőorv L, 56: 5-8
Gelehrter, T.D., Collins, F.S. (1990). Principles of Medical Genetics. Williams and
Wilkins Baltimore
Ghidini, A., Fallet,S., Robinowitz, J., Lockwood, C.J., Dische, R., Willner, J. (1993).
Prenatal detection of monosomy 21 mosaicism. Prenat Diagn, 13: 163-169
Greider, C.W., Blackburn, E.H. (1996). Telomeres, telomerase, and cancer. Scientific
American, 274: 92-97
Heltweg, B., Gatbouton, T., Schuler, A.D., Posakong, J., Li, H. (2006). Antitumor
activity of a small-molecule inhibitor of human silent information regulator 2 enzymes.
Cancer Res, 66:4368-4377
Herendeen, D.R., Kelly, T.J. (1996). DNA poymerase III: Running rings around the
fork. Cell, 84: 5-8
Herman, D., Jenssen, K., Burnett, R., Soragni, E., Perlman, S.L. (2006). Histone
deacetylase inhibitors reverse gene silecing in Friedreich’s ataxia. Nat Chem Biol, 2:551-558
Hoffman, M. (1991). How parents make their mark on genes. Science, 252: 1250
Hsu, C.C., Mcconnell, J., Ko, T.M., Braude, P.R. (1993). Twin pregnancy consisting
of a complete hydatidiform mole and a fetus: genetic origin determined by DNA typing. Br J
Obstet Gynecol, 100: 867-869
Hsu, L.Y.F., Kaffe, S., Jenkins, E.C., Alonso, M.L., Benn, P.A., David, K.,
Hirschhorn, K., Lieber, E., Warburton, D. (1992). Proposed guidelines for diagnosis of
chromosome mosaicism in amniocytes based on data derived from chromosome mosaicism
and pseudomosaicism studies. Prenat Diagn, 12: 555-573
Jauniaux, E., Hustin, J. (1992). Histological examination of 1st trimester spontaneous
abortions. The impact of materno-embryonic interface features. Histopathol, 21: 409-414

203
 Kalousek, D.K. (1994). Confined placental mosaicism and intrauterine fetal
development. Placenta, 15: 219-230
Kingston, H.M., Nicolini, U., Haslam, J., Andrews, T. (1993).
46,XY/47,XY,+17p+mosaicism in amniocytes with fetal abnormalities despite normal fetal
blood karyotype. Prenat Diagn, 13: 637-642
Knudsen, U.B., Hansen, V., Juul, S., Secher, N.J. (1991). Prognosis of a new
pregnancy following previous spontaneous abortions. Eur J Obstet Gynecol Reprod Biol, 39:
31-36
Kornberg, A., Baker, T.A. (1992). DNA-replication. 2nd ed. New-York, W.H.
freeman
Kosztolányi Gy., Bajnóczky K., Méhes K. (1991). Balanced chromosome
rearangements and abnormal phenotype. Acta Paediatr Hung, 31: 397-402
Kozak, M. (1991). Structural features in eukaryotic mRNAs that modulate the
initiation of translation. J Biol Chem, 266: 19867-19870
Kunkel, T.A. (1992). DNA replication fidelity. J Biol Chem, 267: 18251-18254
Lewis, R. (1997). Human genetics. 2nd ed. Dubuque
Lopez-Ibor, J.J., Gaebel, W., Maj, M., Sartorius, N. (2002). Psychiatry as a
Neuroscience, John Wiley & Sons Ltd.
Maddalena, A., Bick, D.P., Schulman, J.D. (1992). Molecular diagnosis of genetic
disease. J Reprod Med, 37: 437-444
Mange, A.P., Johansen Mange, E. (1990). Genetics : Human Aspects. Sinauer
Associates, Inc. Sunderland
Marx, J. (1994). Oncogenes reach a milestone. Science, 266: 1942-1944
McGinnis, W., Kuziora, M. (1994). The molecular architects of body design. Scientific
American, 270: 58-66
McKnight, S.L. (1991). Molecular zippers in gene regulation. Scientific american,
264: 54
McKusick, V. (1990). Mendelian inheritance in man. 9th ed., BAltimore: John
Hopkins University Press
Mckusik, V.A. (1994). Mendelian Inheritance in Man. Catalogs of Autosomal
Dominant, Autosomal Recessive, and X-linked Phenotypes. Eleventh Edition. The Johns
Hopkins University Press Baltimore and London
Méhes K., Kosztolányi Gy. (1990). A mozaicizmus mai értelmezéséről. Orv Hetil,
131: 1815-1819

204
 Méhes K., Kosztolányi Gy. (1990). Premature centromere division of a translocation-
carrier autosome. Hum Genet, 85: 379-380
Milunsky, Aubrey (2003). Sorsdöntő génjeink. Galenus Kiadó, Budapest
Modrich, P. (1994). Mismatch repair, genetic stability and cancer. Science, 266: 1959-
1960
Morell, V. (1993). Huntington’s disease gene finally found. Science, 260> 28-30
Morton, N.E. (1991). Parameters of the human genome. Proc of the Nat Acad of Sci,
88: 7474-7476
Murray, T.H. (1991). Ethical issues in human genome research. FASEB J, 5: 55-60
Németi M., Bolodár A., Horváth K., Szabó M., Papp Z. (1987). DNS preparálás
chorionboholy mintából. Labor Diagn, 14: 219-221
Németi M., Bolodár A., Török O., Papp Z. (1990). Lehetőségek a haemophilia-A
prenatális diagnosztikájára DNS analízis alapján. Orv Hetil, 131: 1635-1638
Neufeld, P.J., Colman, N. (1990). When science takes the witness stand. Scientific
American, 262: 18-25
Oguni, M., Dansky, L., Anderman, E., Sherwin, A., Anderman, F. (1992). Improved
pregnancy outcome in epileptic women in the last decade. Relationship to maternal
anticonvulsant therapy. Brain Develop, 14: 371-380
Ollendor, P., Goldgerg, A.E., Weinstein, B., Mazer, J., Surti, U. (1990). Markedly
elevated maternal serum alpha-fetoprotein associated with a normal fetus and
choriocarcinoma of the placenta. Obstet Gynecol, 76: 494-497
Panskepp, J.C. (2003). Textbook of biological Psychiatry. John Wiley & Sons Ltd.
Papp Csaba, Tóth-Pál Ernő (2002). Genetikai tanácsok gyermeket váró szülőknek.
Springer Kiadó, Budapest
Papp Z. (1990). Obstetric genetics. Akadémiai Kiadó, Budapest
Papp Z. (1995). Klinikai genetika. Golden Book Kiadó, Budapest
Phillips, D.I. (1993). Twin studies in medical research. Can they tell us whether
diseases are genetically determined? Lancet, 341: 1008-1009
Plouffe, L., White, E.W., Tho, S.P., Sweet, C.S., Laymann, L.C., Whitman, G.F.,
Mcdonough, P.G. (1992). Etiologic factors of recurrent abortion and subsequent reproductive
performance of couples: Have we made any progress int he past 10 years? Am J Obstet
Gynecol, 167: 313-321
Power, M. (2004). Mood disorders. A handbook of science and practice. John Wiley &
Sons Ltd.

205
 Ridley, Matt (2002). Génjeink. Akkord Kiadó, Budapest
Sanders, R.C. (1993). Ultrasonic clues to the detection of chromosomal anomalies.
Obstet Gynecol Clin, 20: 455-483
Sapienza, C. (1990). Parental imprinting of genes. Scientific American, 263: 52-60
Sawyer, J.R., Johnson, M.P., Miller, O.J. (1992). Traditional and molecular
cytogenetics. J reprod Med, 37: 485-498
Schwanitz, G., Zerres, K., Bald, R., Gamerdin. F., Hansmann, M. (1990). Prenatal
detection of heart defects as an indication for chromosome analysis. Ann Genet, 33: 79-83
Schwartz, S., Leana-Cox, J. (1993). Fluorescent in situ hibridisation (FISH): A new
application int he delineation of true vs. Pseudomosaicism in prenatal diagnosis. Prenat
Diagn, 13: 661-670
Schwartz, S., Raffel, L.J. (1992). Prenatal detection of 45,X/46,XX/47, XXX
mosaicism confirmed in cord blood, amnion and chorion. Prenat Diagn, 12: 1043-1046
Scioscia, A.L., Pretorius, D.H., Budorick, N.E., Cahill, T.C., Axelrod, F.T., Leopold,
G.R. (1992). Second trimester echogenic bowel and chromosome abnormalities. Am J Obstet
Gynecol, 167: 889-894
Slim, R., Soulie, J., Hotmar, J., Lecolier, B., Bercau, G., Bernheim, A. (1994).
Prenatal identification of an isochromosome for the short arm of the Y i(Yp), by cytogenetic
and molecular analyses. Prenat Diagn, 14: 23-28
Snijders, R.J.M., Sherrod, C., Gosden, C.M., Nicolaides, K.H. (1993). Fetal growth
retardation: Associated malformations and chromosomal abnormalities. Am J Obstet Gynecol,
168: 547-555
Stefan, M., Travis, M., Murray, R.M. (2002). An Atlas of Schizophrenia. The
Parthenon Publishing Group
Stephens, J.C., Cavanaugh, M.L., Gradie, M.I., Mador, M.L., Kidd, K.K. (1990).
Mapping the human genome: Current status. Science, 250: 237-244
Szabó L., Szabó J. (1992). Fetal loss in elderly patients. In: Early Fetal Diagnosis: pp.
173-175
Thomas, B.J., Rothstein, R. (1991). Sex, maps, and imprinting. Cell, 64: 1
Tóth S., Hegyesi H. (2003). Bevezetés a humángenetikába. Mendeltől Hugoig.
Semmelweis Egyetem Házinyomdája, Budapest
Verma, I.M. (1990). Gene therapy. Scientific American, 263: 68
Walesh, S.G., Nitowsky, H. (1990). The genesis of teaching human genetics at
medical schools. Am J Hum Genet, 46: 1222-1222

206
 Warren, G., Wickner, W. (1996). Organelle inheritance. Cell, 84: 395-400
Weaver, R.F., Hedrick, P.W. (2000). Genetika. Panem Kiadó, Budapest
Wehnert, M., Wulff, K., Herrmann, F.H. (1990). Molecular herogeneeity of mutations
in X-linked diseases *Duchenne muscular dystrophy, hemophilia-A, Lesch-Nyhan syndrome
and X-linked ichthyosis). Results of detection screening. Biol zbl, 109: 119-129
Welch, M.J., Smith, A.E. (1995). Cystic fibrosis. Scientific American, 273> 52-59
Wilson, G.N. (1990). Karyotype phenotype controversy. Genetic and molecular
implications of alternative hypotheses. Am J Med Genet, 36: 500-505
Zahed, L., Murer-Orlando, M., Vekemans, M. (1992). In situ hybridisation studies for
the detection of common aneuploidies in CVS. Prenat Diagn, 12: 483-493
Zakian, V.A. (1995). Telomeres: Beginning to understand the end. Science, 270: 1601-
1606
Zaslav, A.L., Blumenthal, D., Fox, J.E., Thomson, K.A., Segraves, R., Weistein, M.E.
(1993). A rare inherited euchromatic heteromorphism on chromosome 1. Prenat Diagn, 13:
569-573

Szómagyarázat
Acentrikus (kromoszóma-) töredék (acentric chromosome fragment): centromeronnal nem
rendelkező kromoszóma fragmentum.
Additív hatású gének (additive genes): minden egyes allél meghatározott mértékben járul
hozzá a fenotípushoz.
Akrocentrikus kromoszóma (acrocentric chromosome): centromeronja csaknem teljesen
terminális helyzetű, így a kromoszóma egyik karja nagyon rövid.
Amniocentézis (amniocentesis): diagnosztikai eljárás a magzat genotípusának
megállapítására, a terhes anya méhéből vett folyadék vagy sejtek vizsgálatával.
Androgenézis (androgenesis): A hímivarsejtek érésének folyamata.
Aneuploid (aneuploid): a kromoszómaszám kisebb vagy nagyobb, mint a normál genomban
(pl. 2n-1 vagy 2n+1).
Anyai öröklés (maternal inheritance): citoplazmatikus (mitokondriális) genetikai elemek
csakis az anya útján adódhatnak tovább.
Átírás (transzkripció) (transcription): a DNS egyik szálával komplementer RNS szintézise.
Autoszóma (autosome): nem ivari kromoszóma.

207
Barr test (Barr body): interfázis alatt is festhető szexkromatin. Emlősökben mindig eggyel
kevesebb Barr test van, mint ahány X-kromoszóma.
Bivalens (bivalent): a meiózis profázisában párosodott két homológ kromoszóma.
cDNS (komplementer DNS) (cDNA): olyan DNS, amely komplementer egy mRNS-sel,
amelyről, mint mintáról reverz transzkripcióval készül, tehát intronokat (normális esetben)
nem tartalmaz.
Centromeron (centromere): az orsófonalak csatlakozási régiója a kromoszómán.
Cisztron (cistron): a DNS olyan szakasza, amely egyetlen polipeptidláncot vagy egyetlen
tRNS-molekulát, illetve rRNS alegységet meghatározó nukleotidszakaszt tartalmaz.
Citokinézis (cytokinesis): a sejtmagosztódást követő citoplazma-osztódás.
Citoplazmás öröklés (cytoplasmic inheritance): mitokondriális gének által meghatározott
tulajdonságok öröklődése.
Crossing over (crossing over): a kromatidák közötti reciprok kicserélődés folyamata.
Családfa (family tree): pedigré.
Családokra jellemző tulajdonságok (familial trait): bizonyos családokban megjelenő
tulajdonságok, okaik lehetnek genetikai, de egyéb természetűek is. Például a süketségnek két
tucat genetikai oka is lehet, de felülfertőződés, az anya cukorbetegsége, születéskori sérülés
vagy öregedés szintén okozhatja.
Csendes mutáció (silent mutation): olyan bázispárcsere a DNS-molekulában, amely nem
vezet aminosavcserére a géntermékben (fehérjében).
Deléció (deletion): más néven deficiencia, egy kromoszómaszegmentum elvesztése.
Dicentrikus kromoszóma (dicentric chromosome): két centromeronja van.
Dimer (dimer): két alegység összekapcsolódása.
Diploid (2n) (diploid): mindenik típusú kromoszómából kettőt, dupla
kromoszómaszerelvényt tartalmaznak a szomatikus (testi) sejtek.
Diszjunkció (disjunction): kromoszómák szétválása a meiózis, illetve a kromatidák
szétválása a mitózis során.
DNS (DNA): dezoxiribonukleinsav.
Dubinyin hatás (Dubinin effect): egy allél dominanciájának megváltozása áthelyeződés
(transzpocició) következtében.
Endonukleáz (endonuclease): a DNS-t belső, nem terminális pozicióban hasító enzim.
Epigenézis (epigenesis): folyamat, amelynek során a differenciálatlan sejtből egy genetikai
program megvalósulásának eredményeképpen differenciált sejt lesz.
Episztázis (epistasis): nem-allélikus gének közötti kölcsönhatás.

208
Eugénia (eugenics): genetikai elvek alkalmazása az emberi nem szaporodására nemesítési
célzattal.
Eukarióta (eukaryota): maghártyával körülvett sejtmagvú, meiótikus és mitótikus
sejtosztódással jellemezhető élőlények.
Eukromatin (euchromatin): az interfázis alatt szokványosan nem festhető, általában mRNS-
sé íródik át.
Exon (exon): a gén mRNS-sé átíródó része.
Expresszivitás (expressivity): a gén megnyilvánulásának mértéke.
Extrakromoszómális öröklés (extrachromosomal inheritance): a sejtmagon kívüli genetikai
elemek által meghatározott öröklés.
Fenokópia (phenocopy): a mutánshoz hasonlító fenotípust eredményező megváltozás.
Fenotípus (phenotype): az egyed megjelenése.
Frame shift (kereteltolódásos) mutáció (frame shift mutation): egy bázis beépülése
(inszerciója) vagy elvesztése (deléciója) megváltoztatja a leolvasási keretet, vagyis a
kódszavak határait, ami az ilyen jellegű mutáció helyétől kezdve új aminosavsorrendet
eredményez a peptid karboxilvégének irányában.
Gén (gene): egy polipeptid-szál (fehérje) szintéziséhez szükséges információt hordozó DNS-
szkasz.
Géncsalád (multigene family): hasonló gének csoportja, amely duplikációkkal és mutációkkal
alakult ki az evolúció során.
Genetikai háttér (genetic background): az egyed valamennyi génje, a bennünket éppen
érdeklőkön túlmenően.
Genetikai teher (genetic load): a hátrányos hatású gének összessége.
Géngyakoriság (gene frequency): bizonyos allél gyakorisága egy lokusz összes alléljához
viszonyítva egy adott populációban.
Génmutáció (gene mutation): molekuláris megváltozás (bázisszubsztitúció vagy frame shift
mutáció) egy génben.
Genom (genome): egy teljes génkészlet (haploid alapkromoszómaszám)
Genotípus (genotype): genetikai összetétel, genetikai konstitúció.
Génterápia (gene therapy): olyan eljárásokat jelent, amikor klónozott génekkel próbálnak
kezelni, esetleg gyógyítani emberi betegségeket, köztük öröklődő rendellenességeket, rákot,
AIDS-t, stb.
Génszerkesztés (gene editing): a gén egy részének helyettesítése vagy kiegészítése
laboratóriumban szintetizált DNS-lánccal.

209
Gyűrű-kromoszóma (ring chromosome): kör alakú kromoszóma.
Haploid (n) (haploid): egy teljes genomot tartalmaznak az ivarsejtek.
Hemizigóta (hemizygous): bizonyos gén(ek)ből csak egy példány van jelen az egyébként
diploid sejtben (például X-kromoszómás gének XY hímben).
Heterokromatin (heterochromatin): interfázisban is erősen festődő kromoszómarész.
Általában ismétlődő (repetitív) DNS-t tartalmaz, és általában nem íródik át.
Heterózis (heterosis): a heterozigóták egyes biológiai tulajdonságaikat tekintve felülmúlják a
homozigótákat.
hnRNS (hnRNA): heterogén nukleáris RNS, a magban található valamennyi különféle RNS
gyűjtőneve, beleértve az elsődleges transzkriptumot (elsődleges mRNS-t) és az érési
termékeket is.
Holandrikus gén (holandric gene): Y-kromoszómához kapcsolt gén.
Homológ kromoszómák (homologous chromosomes): azonos lókuszokat hordoznak,
meiózisban bivalenseket alkotnak.
Idiogram (idiogram): a kromoszómaszerelvényről készült diagram.
Intron (intron): olyan DNS szekvenciák a génen belül, amelyekről mRNS átírás nem
történik.
Inverzió (inversion): 180 fokkal elfordult kromoszómaszakasz.
Ivar által befolyásolt (sex-influenced): a tulajdonság megnyilvánulásának mértéke a két
nemben különböző.
Ivari kromoszómához kötött (sex linkage): a gének az X-kromoszómán vannak.
Ivarsejtek (gametes): a haploid reproduktív sejtek (a spermium és a petesejt), egyesüléséből
jön létre a diploid zigóta.
Kapcsoltság (linkage) (linkage): gének kapcsolata egyazon kromoszómán belül.
Kariotípus (karyotype): a sorrendbe tett metafázisos kromoszómák képe.
Késői gének (late genes): az életciklus későbbi szakaszában íródnak át.
Kiméra (chimera): genetikailag különböző szöveteket tartalmazó egyed.
Klón (clone): ivartalan szaporodásból származó, azonos genetikai szerkezetű utódok.
Kodomináns (codominant): a lokusz mindkét allélja kifejeződik a heterozigótában, köztes
fenotípus alakul ki.
Kodon (codon): nukleotid triplet, amely egy aminosavat, vagy láncterminációt jelent.
Konkordancia (concordance): a tulajdonságok azonossága ikrek vagy egy csoporthoz tartozó
egyedek között.
Kontaktgátlás (contact inhibition): a sejtek szaporodását fizikai érintkezésük gátolja.

210
Korai gének (early genes): a fejlődés korai szakaszában átíródó gének.
Korreláció (correlation): két változó egymástól való függősége.
Kromatid (chromatide): egyetlen DNS kettős spirálból álló kromoszómafonal. Replikáció
után általában minden kromoszóma két, a centromeronnál összekapcsolódó kromatidból áll
(bikromatidikus).
Kromatin (chromatin): az eukarióta kromoszóma anyaga.
Kromomer (chromomere): a korai profázisban látható, erősen festődő, gyöngysorszerű
kromoszómastruktúra.
Kromoszómaátrendeződések (rearrangements): a kromoszóma szerkezeti változásai.
Kvantitatív jelleg (quantitative trait): megnyilvánulása folytonosan változik, méréssel vagy
számolással jellemezhető. Több minor gén által meghatározott tulajdonság, például
intelligencia, testmagasság, stb.
Lókusz (locus): a gén fizikai helye a DNS-en (vagy az RNS-en).
Meiózis (meiosis): olyan sejtosztódás, amely az eredeti kromoszómaszámot az utódsejtekben
a felére csökkenti, és amelyet rendszerint ivarsejt (gaméta) képződése követ.
Messenger (hírvivő) RNS (mRNS) (mRNA): RNS, amely a DNS-ből származó genetikai
információt közvetíti a fehérjeszintézis helyére.
Metacentrikus kromoszóma (metacentric chromosome): két karja megközelítően egyenlő
hosszú.
Mitózis (mitosis): olyan sejtosztódás, amely biztosítja az utódsejtekben a szülői sejt
kromoszómáinak egyenlő eloszlását és az eredeti kromoszómaszám fenntartását.
Monomer (monomer): molekulaegység, amely egy komplex részeként többszörösen
előfordul.
Monoploid (monoploid): csak egy kromoszómaszerelvényt tartalmaz (haploid).
Monoszóm (monosomic): valamely kromoszómapárt csak egyetlen homológ képviseli.
Mozaik (mosaic): genetikailag különböző sejtek vagy szövetek keveréke.
mRNS (mRNA): hírvivő (messenger) RNS. A polipeptid szintézishez szükséges genetikai
információt tartalmazza.
mt DNS (mtDNA): mitokondriális DNS.
Multiplex allélok (multiple alleles): egy génlókusznak kettőnél több allélja van.
Mutáció (mutation): a genetikai anyag megváltozása.
Mutációs ráta (mutation rate): a mutáció egyetlen lókuszra (vagy a genomra) vonatkozó
gyakorisága nemzedékenként.
Mutagén (mutagen): mutáció keltésére alkalmas fizikai vagy kémiai ágens.

211
Nemhez kötött (sex-limited): csak az egyik ivarban megnyilvánuló genetikai jelleg (például
nőknél a laktáció).
Nondiszjunkció (nondisjunction): egy kromoszómapár tagjai a meiózis folyamán együtt a
sejt egyazon pólusára vándorolnak, a másik pólusra viszont egyikük sem kerül. Mitózisban
mindkét testvérkromatid ugyanarra a pólusra kerül.
Nukleoszóma (nucleosome): a kromoszómafonal egysége, amely körülbelül 200 nukleotidnyi
DNS-ből és 8+1 hiszton (fehérje) molekulából áll.
Onkogén (oncogene): vírus okozta rák indukciójáért felelős.
Origó (origin): a replikáció kezdőpontja.
Penetrancia (penetrance): azonos genotípusú egyedek százalékban kifejezett hányada,
amelyekben az adott gén(ek) fenotípusa megnyilvánul.
Pleiotrópia (pleiotropy): egy gén több tulajdonságot befolyásol.
Poligének (polygenes): egy kvantitatív tulajdonság kialakításában résztvevő gének.
Pontmutáció (point mutation): olyan megváltozás a genetikai anyagban, amely nem jár
szerkezetváltozással (kromoszómaszakasz elveszítésével vagy átrendeződésével).
Probandusz (proband): az(ok) a személy(ek), akinek (vagy akiknek) a vizsgálatával egy
humángenetikai jelleg tanulmányozása egy családban megkezdődik.
Prokarióta (prokaryote): olyan szervezet, amelynek genetikai anyaga nincs membránnal
körülzárva, tehát nem rendelkezik jól kikülönült sejtmaggal.
Replikon (replicon): egységenként replikálódó DNS, például az eukarióta kromoszóma
szakaszai.
RNS (RNA): ribonukleinsav.
Sejtciklus (cell cycle): a sejt növekedési és osztódási szakaszainak összessége.
Struktúrgén (structural gene): fehérjét kódoló gén.
Számtartó osztódás (equational division): mitózis.
Szelekció (selection): a különféle genotípusok nem egyenlő mértékű reprodukciója a
populációban.
Szexkromatin (sex chromatine): Barr test
Szindróma (sindrome): tünetegyüttes.
Telomerek (telomeres): kromoszómavégek.
Terminátor kodonok (terminator codons): az UAA, UAG és UGA az RNS-ben lánczárók.
Testvérkromatidák (sister chromatides): ugyanannak a centromeronnak ugyanahhoz az
oldalához csatlakoznak.

212
Transzkripció (transcription): genetikai átírás, a DNS információja alapján mRNS
szintetizálódik.
Transzláció (átfordítás) (translation): az mRNS genetikai információjának átírása az
aminosavszekvenciára a polipeptidláncban (fehérje).
Transzlokáció (translocation): nem homológ kromoszómák közötti szegmentum
kicserélődés.
Transzpozició (transposition): kromoszómaszegmentum átvitele ugyanannak a
kromoszómának egy másik helyére.
tRNS (tRNA): transzfer RNS, az aminosavakat szállítja a riboszómákhoz.
Újraelőfordulás kockázata (recurrence risk): annak veszélye, hogy a következő gyermek, az
előzőével azonos rendellenességgel születik.
Univalens (univalent): pár nélküli kromoszóma.
Veleszületett (kongenitális) tulajdonság (congenital trait): születéstől fogva megnyilvánuló
tulajdonság, öröklés vagy más okok következtében.
Zigóta (zygote): különböző nemű ivarsejtek egyesüléséből keletkező sejt.

213
Tárgymutató
A,Á
absence................................................................. 131
acentrikus fragmentumok ...................................... 36
agorafóbia ............................................................ 136
akrocentrikus....................................................31, 38
albinó...................................................................... 59
alkoholizmus........................................................ 138
allél8, 13, 14, 18, 25, 26, 39, 53, 54, 59, 213, 214, 215
Alzheimer-kór................................28, 182, 183, 184
amiotrófiás laterálszklerózis................................ 181
anafázis ......................................................38, 41, 42
anencephalia .......................................................... 24
aneuploidia.......................................................60, 61
anorexia nervosa .................................................. 138
anticipáció......................................................13, 129
apoptózis ................................................55, 180, 186
autizmus ............................................................... 166
autoszóma ........................................................30, 32
B
Barr-testecske ........................................................ 17
bázisok ................................................................... 47
Becker-féle izomdisztrófia .................................... 25
bivalensek .............................................................. 41
Brushfield-foltok ................................................... 63
C
centromeron ...................................31, 32, 33, 35, 41
cerebelláris heredoataxia ..................................... 182
Charcot-Marie-Tooth-betegség ........................... 181
Churchill-jelenség.................................................. 71
citokinézis .............................................................. 38
crossing over............................................39, 41, 213
Cs
csíravonal génterápia ........................................... 198
D
dadogás ..........................................59, 166, 167, 168
deléció ................................................................ 8, 58
depresszió...... 25, 132, 133, 134, 136, 137, 138, 182
diabetes ............................................................23, 28
diakinézis ............................................................... 41
DiFerrante-betegség.........................................3, 108
dinamikus mutációk............................................... 59
diploidok ................................................................ 30
diplotén .................................................................. 41
diszgráfia......................................................164, 165
diszlexia ...............................................162, 164, 165
DNS-szintézis ..................................................36, 42
domináns8, 9, 10, 11, 13, 14, 17, 18, 20, 21, 53, 54, 57, 59, 128, 180, 181, 182
domináns episztázis ............................................... 53
Down-kór ...................................61, 63, 64, 183, 193
duplikáció............................................................... 58

214
E,É
egyenlítői sík..............................................38, 41, 42
elemi kromatin fibrillum........................................ 34
enhancer ................................................................. 51
enzimopátia............................................................ 68
epilepszia ................ 25, 71, 120, 129, 130, 131, 168
episztázis................................................................ 53
értelmes szál........................................................... 50
eukromatin ............................................................. 32
evokatív interakció ................................................ 87
exonok..............................................................49, 50
expresszivítás...................................................12, 13
F
Fabry-betegség.................................................3, 111
fakultatív heterokromatin ...................................... 32
Farber-betegség................................................3, 112
fenilketonúria......................................................... 15
fenokópia ............................................................... 26
fenotípus8, 9, 13, 14, 17, 20, 25, 26, 27, 53, 59, 65, 66, 67, 68, 106, 179, 181, 187, 216
frame-shift mutáció................................................ 58
Friedreich-kór ...................................................... 181
G
galaktozémia ..................................................15, 109
Gaucher-betegség ............................................3, 115
gén7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 16, 17, 18, 19, 20, 22, 23, 25, 26, 27, 29, 33, 45, 47, 48, 49, 51, 52, 53, 54, 55, 56,
57, 59, 65, 67, 69, 70, 94, 95, 106, 128, 135, 138, 164, 166, 170, 178, 179, 180, 181, 183, 184, 186, 192, 198,
199, 200, 214, 215, 216, 217, 218
géncsaládok............................................................ 52
géndenzitás............................................................. 33
géndózis kompenzáció........................................... 18
generális faktor ...................................................... 92
genetikai hajlam.......... 70, 71, 72, 94, 128, 135, 136
genetikai markerek ................................................ 72
genetikai terheltség ..........................................22, 23
génexpresszió.............................................48, 49, 50
génhordozó...........................................9, 14, 15, 199
genom.......................................................7, 8, 27, 32
genomiális imprinting................................25, 26, 65
genotípus....... 8, 9, 10, 12, 13, 24, 26, 27, 84, 85, 89
gonoszóma ............................................................. 30
Gowers tünet........................................................ 178
H
hadarás .........................................................166, 167
hallási fogyatékosság........................................... 169
hemizigóta................................................17, 18, 179
heritabilitás............................................................. 24
hermafroditizmus................................................... 68
heterokromatin.................................................32, 33
heteroplazmia......................................................... 28
heterozigóta9, 10, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 25, 53, 54, 94
hisztonok..........................................................27, 46
HLA-gének ............................................................ 52
homoszexualitás...............................................68, 69
homozigóta.................... 9, 11, 14, 15, 16, 53, 54, 59
Hunter-betegség.......................................3, 107, 108
Huntington-kór ...................................................... 59
Hurler-betegség........................................3, 107, 108

215
I,Í
idiogram .........................................................33, 215
idiotia ...........................................................120, 121
immunfehérjék....................................................... 47
indukált mutációk .................................................. 60
inszerció ................................................................. 58
intelligencia......... 21, 65, 83, 85, 89, 91, 92, 96, 216
interfázis.....................................36, 37, 42, 213, 214
interszexualitás ...................................................... 67
intrakromoszómális rekombináció ........................ 53
intronok....................................................49, 50, 178
ivarsejtek................................................30, 215, 218
J
Jávorszirup-betegség .......................................4, 122
K
kariogram ............................................................... 30
kariotipizálás....................................................30, 66
kariotípus .................................30, 33, 38, 64, 66, 67
kiazma .................................................................... 41
kijavító (repair) gének ......................................... 187
kinetochor .............................................................. 36
Klinefelter-szindróma......................................66, 67
komplementáció..................................................... 25
konkordancia..................................................24, 126
konstitutív heterokromatin .................................... 32
kontroll gének ........................................................ 51
Krabbe-betegség ..............................................3, 116
kreténizmus.......................................................... 124
kromoszóma8, 9, 10, 17, 18, 19, 26, 30, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 41, 42, 45, 46, 47, 53, 60, 61, 62, 63, 64, 65, 66,
67, 94, 128, 137, 164, 166, 178, 181, 213, 214, 215, 216, 217, 218
kromoszóma polimorfizmusok.............................. 35
Kugelberg-Welander-szindróma ......................... 180
L
leánykromoszóma .................................................. 38
Leber-féle optikai neuropátia ................................ 28
leptotén................................................................... 41
Lesch-Nyhan szindróma...................................... 123
letális mutációk...................................................... 59
linkage............................................................53, 216
M
major hisztokompatibilitási gének ........................ 52
malignus.........................................................21, 187
malignus hipertermia ............................................. 21
mániás depresszió ....... 132, 133, 134, 135, 136, 137
Maroteaux-Lamy-betegség..............................3, 108
másodlagos befűződés .....................................31, 33
meiózis 23, 34, 36, 38, 39, 40, 41, 42, 213, 214, 217
metacentrikus...................................................31, 38
metafázis ....................................................30, 38, 41
metafázis-sík .......................................................... 38
metilációs mintázat ................................................ 26
mikrocirkulációs elmélet ....................................... 62
miotonin gén ........................................................ 179
misszensz mutáció ................................................. 58
mitózis............. 34, 36, 37, 38, 41, 42, 185, 214, 218
morfológiai mutációk ............................................ 59

216
Morquio-betegség............................................3, 108
multifaktoriális kóreredet ... 21, 22, 23, 24, 128, 190
multiplex allelizmus ........................................13, 14
mutáns ........... 8, 14, 16, 17, 28, 29, 54, 59, 181, 199
N
narcolepsia .......................................................56, 57
nem teljes penetrancia ........................................... 12
néma mutációk....................................................... 58
néma szál................................................................ 50
Niemann-Pick-betegség...................................3, 119
nonszensz mutáció................................................. 58
nucleolus ................................................................ 38
nukleotidok ............................................................ 49
Ny
nyúlajak/farkastorok .............................................. 23
O,Ó
oogenézis ...................................................28, 42, 43
oogónium ............................................................... 43
óra gén.................................................................... 56
osteogenesis imperfecta...................................12, 54
osztódási orsó.......................................31, 36, 38, 62
Ö,Ő
örökletesség becsült értéke.................................... 83
öröklött beszédgyengeség............................166, 167
P
pachitén.................................................................. 41
pánikbetegség ...................................................... 137
Parkinson-kór......................................................... 28
Pelizaeus-Merzbacher kór ................................... 120
penetrancia ............................................................. 12
pleiotrópia .............................................................. 54
polidactylia.......................................................11, 12
poligénes öröklődés .............................16, 22, 93, 95
porfiria.................................................................... 20
Prader-Willi-szindróma ......................................... 26
prenatális diagnosztika ..................16, 189, 190, 192
probandus.......................................................23, 189
profázis.................................................38, 40, 41, 42
provokatív interakció.......................................86, 87
pszeudogének......................................................... 52
pszeudohermafroditizmus ..................................... 68
R
reaktív interakció .............................................86, 87
recesszív8, 9, 10, 11, 14, 15, 16, 18, 20, 53, 54, 57, 59, 170, 180, 181
recesszív episztázis ................................................ 53
regulátor gének ...................................................... 51
rekombináció .......................................27, 41, 53, 94
repetitív DNS ......................................................... 33
replikáció ................ 34, 36, 38, 48, 59, 60, 185, 217
replikációs origó ..............................................35, 36
represszor ............................................................... 51
retinoblastoma......................................170, 172, 173

217
S
Sanfilippo-betegség .........................................3, 108
scaffold attachment region .................................... 34
Scheie-betegség ...............................................3, 107
sejtciklus ..................................................36, 38, 185
sejtmagvacska ........................................................ 38
situs inversus.......................................................... 57
Sly-betegség.....................................................3, 108
specifikus kockázat........................................64, 190
spermiogenézis ................................................43, 66
spina bifida.......................................................23, 64
spontán mutációk.............................................11, 60
spontán vetélés.........................................61, 62, 191
status epilepticus.................................................. 131
struktúrfehérjék...................................................... 47
struktúrgének ......................................................... 51
Sz
szabad gyökök .................................................27, 60
szatellit ................................................................... 31
szemikonzervatív replikáció......................36, 48, 49
szkizoaffektív betegség ...............................126, 133
szkizofrénia..... 25, 71, 125, 126, 127, 128, 129, 179
szociális fóbia ...................................................... 136
szolenoid ................................................................ 34
szomatikus génterápia ......................................... 198
szomatikus sejtek.......................................19, 30, 36
szubmetacentrikus ................................................. 31
szubtelomerikus régiók.......................................... 33
szubvitális .............................................................. 54
szupresszió ............................................................. 54
T
telocentrikus.....................................................31, 38
telofázis............................................................38, 42
teloméra .....................................................31, 33, 35
testvérkromatidák ................................35, 38, 41, 42
tesztikuláris feminizáció..................................25, 68
thalasszémia ......................................................... 198
transzformált sejtek.............................................. 187
transzkripció ............................................49, 51, 213
transzláció ........................................................50, 51
triplet ...................................................................... 47
tumorszuppresszor gén ........................................ 186
Turner-szindróma .................................................. 64
V
veleszületett fejlődési rendellenességek................ 22
vérrokonházasság................................................... 16
W
Werdnig-Hoffmann-betegség.............................. 180
Westphal-Strümpell-féle kór ............................... 124
Wilson-kór ........................................................... 124
X
xeroderma pigmentosum ..................................... 187
X-poliszómiák

218
219
220