REJTŐ JENŐ

LÉGIÓ
MINDHALÁLIG

Elveszettnek hitt művek

SZEPMIVES
Kedves Olvasó!

A Rejtő-művek előtti bevezetőim kettős célt szolgálnak. Egyrészt

érdekességként szeretném Önnel megosztani, miként sikerült ezeket a
csonka-bonka szövegeket sajtó alá rendeznem, másrészt szeretnék kedvet
csinálni az elolvasásukhoz!
a Szerkesztő
 Bevezető – Légió mindhalálig
A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) négyládányi Rejtő-hagyatékában találtam
rá erre a sokat emlegetett, de nyomtatásban soha le nem közölt (címében
Móricz Zsigmond klasszikusára utaló) Légió mindhalálig című bohózatra.
Sajnos a gépirat közepéről hiányzott egy lap, és a vége is hibádzott.
Valakinek ki kellett egészíteni ezt a csonkán is zseniális bohózatot. De kinek?
Tudomásom volt róla, hogy valamikor a kilencvenes évek derekán
Vásárhelyi Lajos barátom kipótolt néhány hiányos Rejtő-tréfát, így hát őt
kértem fel a Légió mindhalálig kiegészítésére. Azonban a barátom elegánsan
kitért a felkérés elől. Mit volt mit tenni? Nekiálltam, és a legjobb tudásom
szerint én egészítettem ki a szöveget. A slusszpoént a Légió másik
változatából, a Kantin a légióban kezdetűből emeltem át. (Kiegészítéseimet a
keretes részben jelöltem.) A meglévő részeket egy kicsit át-, illetve
összecsiszoltam.
A végén Lajos így véleményezte a produktumot:
„Elolvastam, szerintem így jó, ahogy van. A szerető szívek egymásra
találnak, és a végén van egy kis, az elejéről már meglevően indított poén.
Hogy minek kell bégnek lenni, az szerintem már a szerzőnek sem volt
világos. Mert minden gonoszság nélkül, azért minden héten egy új
kabarétréfát írni, az a minőség rovására megy egy idő után. Pedig Rejtő ezt
csinálta, hiszen kellett a pénz.
Tehát nekem jó, és a befejezés is elég poénos. Gondolj arra, hogy ebben
az időben volt divatban a blüett is mint műfaj, és ott minden a színészeken
múlt. Ha a komikus a végén jól időzített, a poént egész fergetegesre lehetett
csinálni.
Még egyszer: áldásom rá, én már csak ronthattam volna a szövegen. Itt
minden sínen van, még a végén az állomásfőnök is, a többi meg nem számít.”
Érdekességképpen: a Magyar Televízió kétszer is bemutatta a Légió
mindhalálig című bohózatot. Egyszer 1970-ben Tahi-Tóth László, Bodrogi
Gyula, Benedek Tibor és Suka Sándor főszereplésével, másodjára pedig
1994-ben A pesti légionárius című összeállításban Haumann Péterrel,
Rajhona Ádámmal, Szerednyey Bélával és Csurka Lászlóval a főbb
szerepekben. A dolognak egyetlen szépséghibája volt, mégpedig az, hogy a
tévéfilmre átdolgozott bohózat valójában A három légionista volt, melynek
az égvilágon semmi köze nem volt a címadó műhöz – a légiós miliőt kivéve.
 LÉGIÓ MINDHALÁLIG

Bohózat

SZEREPLŐK

Wampetics
Nanette kantinosnő
Philip őrmester
Ezredes
Renard gyarmati főfelügyelő
Lucie Renard lánya
Félix Lorian vasúti mérnök
Ahmed
(Kantin, az idegenlégió egyik helyőrségében. Jelen vannak: a kantinosné és
az őrmester.)

ŐRMESTER (Egy gombot tart a kezében.): Ez egy gomb… Mégpedig egy

sapkáról… Hogy kerül ez a gomb a maga szobájába, Nanette?
NANETTE: Nem szégyelli magát az örökös féltékenységéért?!
ŐRMESTER: A féltékenység nyomban megszűnne, amint meglátnék egy
gombot, aki két lábon sétál. De itt, az Egyenlítő környékén minden
elveszett gombhoz egy légionárius is tartozik, aki a kegyed szobájában
volt, piszok hölgy! És ha én azt a katonát megtalálom, az szívesebben
lenne szerecsen, mint légionárius!
NANETTE: Most majd kibabrál valami legénnyel azért, mert a szél befújt
egy gombot az ablakomon.
ŐRMESTER: Én már sok számumot megértem itt, Afrikában, de olyat még
nem pipáltam, amelyik lesodorta volna a sapkagombokat. Ezt higgye el,
aranyos nagysád, maga bestia!
NANETTE: Ezért fogom otthagyni, Philip őrmester. Ön egy Othello!
ŐRMESTER: Én egy ló vagyok, ‘otel nélkül. De akinek a sapkagombja
hiányzik, azzal kegyed megcsalt, édes Nanette…
NANETTE: Maga pimasz!
ŐRMESTER: A számból vette ki a szót!
AHMED (Törökruhában, egy dobozzal): Szálem!
ŐRMESTER: Salut! Honnan jött maga?
AHMED: Mabul oázisból. A török törzs küldött. A katonai főbégnek hoztam
ajándékot. Tiszteletbeli sejk lett, ezért kap egy fezt, handzsárt és egy
talizmánt.
ŐRMESTER: Tudom, tudom… Az ezredes úr verte szét a rablóhadat azon a
környéken.
AHMED: A Próféta szerint a férfi karja és a szíve olyan, mint egy kar meg
egy szív: legyőzhetetlen! Ez egy nagyon bölcs mondás.
NANETTE: Ez egy nagyon nagy marhaság! Nem is hiszem, hogy a Próféta
mondta.
AHMED: Egy igazi bölcs mohamedán állandóan a Prófétát idézi. Sajnos én
nem tanultam prófétául, mert igen kevesen járnak iskolába a sivatagban.
 De ha bennszülött is vagyok, tudom, mi az, hogy tanulni!
ŐRMESTER: Te mit végeztél?
AHMED: Kényszermunkát Dakarban. Fél év – halált okozó súlyos
becsületsértésért. Most mondd meg nekem, katona úr, hol beszélhetnék én
a főkatonával, és miről ismerem meg? Mert Allah szerint, akik nem
ismerik egymást, azoknak jó, de akik ismerik egymást, azok köszönjenek,
mert ha nem, akkor úgy is jó. Ez is egy nagyon bölcs mondás.
ŐRMESTER: Van itt, a légióban is egy nagyon bölcs mondás: nem jó korán
délelőtt idegesíteni az őrmestert, mert az illetőt szájon vágják. Ez is
nagyon bölcs mondás.
AHMED: Csak a Próféta szerint roppant kínos.
NANETTE: Ülj be oda a másik szobába! Kapsz enni meg inni.
ŐRMESTER (A sapkájára mutat.): Az ezredes urat pedig arról ismered meg,
hogy itt, a sapkáján sok falevél van.
AHMED: És ilyen szép gombja is van?
NANETTE: Van.
ŐRMESTER: És remélem, hogy nem hiányzik neki!
NANETTE (Dühösen.): Szégyellje magát!
AHMED: Uram, egy régi arab tudós szerint, ha két ember privátim beszélget,
akkor én szívesebben eszem a másik szobában. Ez is egy nagyon bölcs
mondás volt.
ŐRMESTER: Ahmed! Te nagyon furcsa helyen tanultad a bölcs mondásokat.
AHMED: Dakarban, mint azt már mondtam. (El.)
ŐRMESTER: Most én megkeresem a gombhoz való sapkát, és akkor jaj lesz
önnek, asszonyom! Maga trehány! (Ő is el.)
NANETTE (Kinyitja a polc mögött a kamraajtót.): Jöjjön ki!
WAMPETICS (Kosárral a fején, tapogatózva, gyorsan kijön, ledobja a
kosarat, légionárius ruhában van.): Már azt hittem, végleg a spájzban
maradok. Eltett magának télire egy befőzött közlegényt.
NANETTE: Mit henceg? Maga csak alpakka katona. Dublé!
WAMPETICS: Dublé! Ezt ne mondja nekem! Én tudok németül.
NANETTE: A dublé katona azt jelenti, hogy valaki épp úgy néz ki, mint egy
katona, de úgy aránylik az igazi katonához, mint dublé az aranyhoz. Az
ilyen nem kell nekem!
WAMPETICS: Hát éjszaka éppen nem látszott magán, hogy visszautasít.
Csak most reggel adott kosarat a fejemre.
NANETTE: Csak katonában tetszik nekem. Civilnek elég gyatra.
WAMPETICS: Hát ön sem lett nálam Miss Európa! Pedig elismerem, hogy
tömegesen rendelkezik bájjal. Ilyen bájtömeget még nem is láttam!
NANETTE: Nézze, Wampetics úr! Ha egyszer megharagít, akkor jaj
magának! Mert itt beslisszolhat a kapun katonaruhában, de ha én nem
viszem ki a zöldségeskocsimon, és rájönnek, hogy itt naponta egy civil
mászkál…
WAMPETICS: Nézze, Nanette, beszélhet, amit akar! Beslisszolni nehéz egy
civilnek katonaruhában. Oda ész kell! Kihajtani innen egy
zöldségeskocsival, ahhoz elég egy ló is.
NANETTE: Csak ne legyen olyan nagylegény! Most goromba, mi? De a
libacomb jó volt!
WAMPETICS: Jobb, mint a magáé… Na, kössünk békét! Mert azért, ha nem
is vagyok katona, csak kiskereskedő…
NANETTE: Csak pincér.
WAMPETICS: Az magának csak? Ha én valaha Dakarban önállósítom
magam, és odaveszem társnőnek, akkor tekintse magát karriernek! Ön egy
kantinosné. Hogy finomabban fejezzem ki: markotányosnő.
NANETTE: Vannak igen jó nevű kollegáim. Katalin cárnő is markotányosnő
volt fiatalkorában.
WAMPETICS: De maga most is az… Nem mondom, hogy öreg, de ha még
cárnő akar lenni, akkor sietnie kell a trónra lépéssel.
NANETTE: Azt elhiszem! Szeretné! Hogy magából cár legyen!
WAMPETICS: Maga mellett cár? Inkább maradok kalaposinas!
NANETTE: Most a sapkájával törődjön! Ha az őrmester meglátja, hogy
hiányzik a sapkagombja, akkor nem szállíthatom ki a zöldségesszekéren!
Mert ha bevallja, hogy nem katona, lecsukják, ha nem vallja be, akkor
hetekig csinálhat guggolást itt, az udvaron.
WAMPETICS (Megnézi.): De hát… hol veszett el az a gomb?
NANETTE: Az én szobámban! És az őrmester olyan gyanakvó, hogy elég
neki a féltékenységhez, ha az ágyamban egy ilyen gombot talál, máris
féltékeny.
WAMPETICS: Drága Nanette… most honnan vegyek én sapkát…? Ha az
őrmester megsejti, hogy nem vagyok katona…?
NANETTE: Itt, a légióban az a szokás, hogyha elveszít valamit az ember, lop
helyette másikat. Akassza fel valahova a sapkáját, és vegye el a másikét!
WAMPETICS: Jól nézek ki…
NANETTE: Na, várjon… Van a raktárban egy jó barátom, talán hoz
 magának sapkát. Addig is ezt dugja el! (El.)
WAMPETICS: (Gyorsan eldugja a sapkát.)
ŐRMESTER: (Jön, megáll, nézi.)
WAMPETICS: (Hátrál)
ŐRMESTER: Közlegény!
WAMPETICS (Ugyanúgy vissza.): Közaltiszt!
ŐRMESTER: Hogy állsz itt?!

WAMPETICS: Hogyhogy hogy?*

ŐRMESTER: Vigyázz!
WAMPETICS (Ijedten hátranéz.): Jön valaki?
ŐRMESTER: Hol a sapkád, csirkefogó?
WAMPETICS (Félre.): Hú, ez a gombos lesz!
ŐRMESTER: Hallgatsz, piszok?
WAMPETICS: Főúrnak jelentem, a körletben maradt!
ŐRMESTER: Hát jó! Te innen nem mozdulsz egy tapodtat sem! És ha nem
találom ott, ahol mondtad, számolunk! (Kimegy.)
WAMPETICS (Az őrmester után kiált.): A tíz százalék borravalót ne tessék
elfelejteni!
LORIAN (Légiós ruhában be.): Salut!
WAMPETICS: Alászolgája! (Félre.) Milyen szép sapkája van!
LORIAN (A kezét nyújtja Wampetics felé.): Lorian vagyok!
WAMPETICS (Megfogja Lorian kezét.): Nem baj!
LORIAN (Odahajol Wampeticshez, halkan kérdezi.): Önnek inkognitója
van?
WAMPETICS: Protekcióm! Ihatunk ingyen konyakot!
LORIAN (Leülnek. Lorian leteszi a sapkáját az asztalra, és felemeli a
poharát.): Avotre santé!
WAMPETICS: A magáéra is! (Kiveszi a zubbonyából a sapkáját, és Lorian
sapkája mellé teszi.)
ŐRMESTER (Kintről hallatszik a hangja.): …itt nyugodtan beszélgethetünk,
uraim! Csak megnézem, van-e odabent valaki?
WAMPETICS (Felmarkolja Lorian sapkáját.): Pucoljunk!
WAMPETICS és LORIAN: (Mindketten el.)
ŐRMESTER, RENARD és EZREDES: (Be.)
RENARD (Lemondóan.): Szerelem, ó!
EZREDES: Ezért kár idegeskedni! Te is voltál fiatal!
* Az aláhúzott rész kiegészítés tőlem – Aszerk.

RENARD: De nem meggondolatlan! Az én leányom és egy légionárius!

Megőrülök! Szerencsére egy ártatlan flörtön kívül nem történt köztük
semmi!
EZREDES: Csak egy kis romantika az egész. A fiút áthelyezzük Fezbe, az
ottani helyőrséghez, és kész. Remélem, könnyen megtaláljuk!
ŐRMESTER: Én is remélem!
RENARD: A fiú nem tudja, hogy akkor is figyeltük, amikor a leányom
ledobott neki egy zöld borítékot az ablakból, melyben megírta, hogy
hozzámegy feleségül.
ŐRMESTER: Így már egyszerű a dolog! Akinél a zöld boríték van, az a mi
emberünk! (El.)
EZREDES: Tudni kellene, hogy kicsoda az illető! A légióban már grófok is
szolgáltak álnéven.
RENARD: Ez nem az! Valami vasúti tisztviselő lehet. Idehallgass, ezredes
úr! Én azt sem bánom, ha ezt a fiút leszereltetjük, és valami távoli helyen
beültetjük egy állomásra. Azt hiszem, egy gyarmati főfelügyelőnek csak
van ennyi hatalma.
EZREDES: Mindenekelőtt áthelyeztetjük innen. És… (Elhallgat, mert belép
Nanette.)
NANETTE: Alázatos szolgája, ezredes úr…
EZREDES (Renard-hoz.): A kantinosné előtt ne fecsegjünk! (Nanette-
hez.)Átmegyünk ide a kisterembe. Ha jön az őrmester, szóljon be!
(Felakasztja a köpenyét és a sapkáját, el.)
WAMPETICS (Jön katonasapkában, amely az orráig esik.): Nanette!
Kurblizza be a zöldségtaligát, és vágtasson velem!
NANETTE: Hál’ istennek, csakhogy van sapkája! Már szóltam a raktárban,
és a raktárnok megígérte, hogy hoz.
WAMPETICS: Loptam én tisztességes úton magamnak, miután az őrmester
felfedezett… De ez a sapka vállban kissé szűk!
ŐRMESTER (Be.): Na, te mákvirág…! Te akasztófavirág!
WAMPETICS: Hagyjuk a növényeket! Maga se egy csokor lótusz!
ŐRMESTER: Miféle sapka ez rajtad?
NANETTE: Ugyan, Philip, hagyja már ezt az ostobaságot!
ŐRMESTER: Csend! Most varrtad fel a gombot rá?! Mutasd! (Leveszi a
sapkát.)
WAMPETICS: Philip, ne csináljuk ezeket!
NANETTE: Az ezredes úr azt mondta, hogy szóljon be érte!
ŐRMESTER (Oldalt fordul, a világosságnál nézi a sapkát úgy, hogy csak ő
látja. A sapka belső izzadságszalagja mellől előkerül a zöld boríték.
Gyorsan visszatolja, elhűlten oldalt néz.): Nanette asszony most hagyja el
a kantint!
WAMPETICS (Halkan, kétségbeesetten.): Könyörgöm, ne hagyja el!
ŐRMESTER (Nanette-hez.): Gyerünk! Egy-kettő! Az ajtó elé!
NANETTE: De, Philip!
ŐRMESTER: Semmi Philip! Komolyra fordult az ügy.
WAMPETICS: Philip, kivégeztetsz?
ŐRMESTER: Az még kiderül! (El.)
NANETTE: Úgy látszik, valamit észrevett a sapkán… Most varrta rá a
gombot?
WAMPETICS: Nem is az én sapkám! Elcseréltem egy közlegénnyel!
NANETTE: Ne féljen!
WAMPETICS: Én nem akarok meghalni!
NANETTE: Én mindig maga mellett vagyok!
WAMPETICS: Még akkor sem!
NANETTE: Én vagyok a te cárnőd!
WAMPETICS: Te Nagy Katalin! (Miközben Nanette elmegy, sóhajtva.) Te
Rettegett Iván!
EZREDES: (jön az őrmesterrel és a főfelügyelővel, mind a hárman
mozdulatlanul nézik Wampeticset, ezredesnél a sapka, Renard-nál a zöld
levél.)
WAMPETICS (Megtörten.): Ich bin Unschuldig…
EZREDES: Őrmester, hagyjon magunkra! Mi most megbeszéljük, mi
történjen ezzel a közlegénnyel.
ŐRMESTER: (El.)
RENARD (Támadóan.): Én Renard gyarmati főfelügyelő vagyok! Most már
mindent tud!
WAMPETICS: Akkor én ne tudjak innen elmozdulni!
EZREDES: Az egész szerelmi história kiderült.
WAMPETICS: Kérem, én nem akarok semmit sem tagadni, de végtére is ez
nem katonai ügy. Ez szerelem… Biztos ez a Philip árulkodott!
EZREDES: A sapka árulta el a maga szerelmi históriáját.
WAMPETICS: Ez a sapka éppolyan, mint a többi.
RENARD: Maga nem tudja, milyen kapcsolatban állt a maga sapkája egy
hölggyel?
WAMPETICS: Kérem… Ha arról van szó, hogy egy gombot találtak az
ágyában…
RENARD: Megölöm…
EZREDES: Nana… Menjen csak a kisterembe, főfelügyelő úr! Ezt majd én
elintézem.
RENARD: (Elviszi a sapkát és megy.)
WAMPETICS: Most elvitte az egyetlen sapkámat.
EZREDES: Ne törődjön vele! Maga Fezbe fog menni, barátom.
WAMPETICS: Fezbe’?
EZREDES: Igen. Talán nem szeretne Fezbe menni?
WAMPETICS: Hát kérem… Én nem bánom… Ki fognak röhögni. Hogy
csak úgy egyszerűen fezbe’ megyek.
EZREDES: Mondja, hogy én parancsoltam! Én nem veszem szigorúan ezt az
ügyet. Maga derék katona. Ez az egész csak egy kis szerelmi ügy, és ez a
bolond főfelügyelő itt felfújja.
WAMPETICS: Mi köze ennek hozzá?
EZREDES: Az apja. (Szünet.) Megérti most már, hogy itt nem szabad
kiszivárogni semminek?
WAMPETICS: Ez az apja…? Nahát! Hihetetlen!
EZREDES: Maga nem tudta?
WAMPETICS: Hát… nézze, ezredes úr, magunk között vagyunk: nem hittem
volna.
EZREDES: Hogy érti ezt? Én azt hittem, hogy ez egy romantikus, plátói
szerelem! Vagy talán nem az?
WAMPETICS: Ezredes úr, szó sincs itt szerelemről! Amilyen nehézsúlyú,
olyan könnyűvérű a nőcske!
EZREDES: Hallja, vigyázzon a nyelvére! Önök között történt valami?
WAMPETICS: Ha már az is valami…? És nem csak velem!
EZREDES: Így már súlyosabb az eset… Várjon itt, azonnal visszajövök! A
hölgyet is be kell vonni a tanácskozásba!
WAMPETICS: Kérem, ezredes úr, elvitték a sapkámat. Most mi lesz velem?
EZREDES: Ne törődjön vele! Most már örülhet, ha Fezbe megy. (El.)
WAMPETICS: Ha én felveszek egy fezt, akkor engem mindenki kiröhög.
LORIAN (Jön az őrmesterrel): Kérem, őrmester úr, elveszett a sapkám…
ŐRMESTER: Hallgass! Vagy szembesítelek Nanette-tel, vagy öt perc alatt
 kerítsd elő a sapkád! De gomb legyen rajta! Ismétlem…
WAMPETICS:… tánczenék következnek.
ŐRMESTER (Wampeticshez): Magának is elhúzom a nótáját, ne féljen! Nem
lesz már szüksége sapkára.
WAMPETICS: Mondta az ezredes, hogy turbánba’ kell menni.
ŐRMESTER: Majd én megtanítom ezt a társaságot! (El.)
LORIAN: Magától meg mit akar az őrmester?
WAMPETICS: Engem is gyanúsít a sapkám miatt. Úgy látszik, két gombot
talált Nanette-nél. Ha minden katona után találna egy gombot Nanette-nél,
hadseregszállító lehetne.
LORIAN (Előhúzza a zubbonyából): Itt ez a sapka, de nem az enyém. Valaki
elcserélte. És hiányzik a gomb róla. Az egész kaszárnya tudja, hogy az
őrmester Nanette-nél egy gombot talált.
WAMPETICS: Van egy elsőrangú ötletem… Idenézzen! (Elveszi a fogasról
az ezredes sapkáját, letépi a gombot.) Varrja ezt rá magának!
LORIAN: Nagyszerű! Ez a hétlángú gránát az ezredes gombján is olyan, mint
a legénységén… Hol varrjam fel?
WAMPETICS (A másik szobába vezető ajtóra mutat.): Ott…
LORIAN: (Kinyitja az ajtót, meghökkenve látja kilépni Ahmedet, azután
bemegy.)
AHMED: Uram! Téged kereslek! Kezedben a sapka – tölgyfalevelekkel…
Én Ahmed vagyok.
WAMPETICS: Részemről… Mit akar tőlem?
AHMED: A Próféta szerint, aki egy másik embert keres, az nem tudja, hogy
hol van az illető. Ez egy nagyon bölcs mondás.
WAMPETICS: Kérem, a kórház ott szemben van. Ez a kantin.
AHMED: Egy csodálatos kiterjedésű hölgy mondta, hogy a sapkáról
megismerem a katonát, akit keresek.
WAMPETICS: Ja, a kantinosné küldte! Elhozta a sapkát?
AHMED: Egy fezt hoztam, uram!
WAMPETICS: Hát ezek megőrültek ezzel a fezzel! Hát nem bánom…
Hülyeség, de ha mindenki akarja…
AHMED (Kinyitja a dobozt, átadja a fezt.): Uram, a Próféta kezei hosszúak.
WAMPETICS: Azzal orvoshoz kell menni! (Felteszi a fezt.) Hogy ilyen
mániájuk legyen… Úgy nézek ki, mint egy jazzkarmester.
AHMED: Most mi legyen, uram, a talizmánnal?
WAMPETICS: Mit csinálunk?
AHMED (A másik szobába vezető ajtóra mutat.): Ott bent van a talizmán.
WAMPETICS: Ja! Azt hagyjuk szegényt… Felvarr egy gombot.
AHMED: Uram, egy régi perzsa bölcs szerint kettőnk közül az egyik sokat
ivott ma. Az egyik én vagyok, de te még többet. Azt kérdeztem, mi legyen
ott bent a talizmánnal?
WAMPETICS: Hagyjuk békében!
AHMED: És egy handzsárt is küldtek. Ezt nem akarom visszavinni.
WAMPETICS: Értem… Mindenfélét loptál a raktárban. Na, nem baj, hagyd
ott a másik szobában! Majd Nanette megmondja, mit csináljunk vele.
AHMED: Uram, lassan kezd az egész dolog érthetetlen lenni előttem.
WAMPETICS: Mindegy… Nanette majd megmagyarázza!
AHMED: De mi legyen a talizmánnal?
WAMPETICS: Ne törődj vele! Az felvarrja a gombot, és el van intézve.
AHMED: Uram, (Megfogja a fejét két kézzel.) a Próféta szerint, ha két ember
nem érti egymást, ott valami kváz van. Esetleg zűr… Ez egy nagyon bölcs
mondás.
WAMPETICS: Mondok én neked egy sokkal bölcsebbet…
AHMED: Az én fülem és a te szád.
WAMPETICS: A legbölcsebbet fogom mondani: eredj innen, öregem, mert
megrúglak!
AHMED: A te lábad és az én testem. (El.)
WAMPETICS: Raktárnokban ilyen hülyét még nem láttam.
ŐRMESTER (Jön.): Maga barom! Mit tett a fejére?!
WAMPETICS (Dühösen.): Az ezredes elvette a sapkámat, és azt mondta,
hogy fezbe’ menjek.
ŐRMESTER: Ne meséljen őrültségeket! Azonnal vegye le!
WAMPETICS (Leveszi, dühösen a sarokba vágja.): Ne csináljanak hülyét az
emberből!
EZREDES (Kijön.): Mondja, barátom… Miket mesélt itt maga öszszevissza?
Szembesíteni fogjuk, és akkor jaj magának, ha hazudott!
WAMPETICS: Kérem, én nem hazudtam. (Siránkozva.) Nem tudom, mit
akarnak tőlem… Most is, kérem, az őrmester kiabál velem! Nekem az
ezredes úr elvette a sapkámat, és megparancsolta, hogy én fezbe’ menjek!
EZREDES (Csodálkozva.): Ez igaz… (Az őrmesterhez.) Én rendeltem így.
ŐRMESTER (Nagy zavarban.): Kérem, ez olyan valószínűtlen volt…
EZREDES: Belátom, kissé valószínűtlen, de ezt most nem magyarázhatom
meg bővebben. (Wampeticshez.) Szembesíteni fogjuk a hölggyel…
 (Gondolkozik.) Nézze, érje be maga azzal, hogyha okosan viselkedik,
akkor állomásfőnök lesz!
WAMPETICS (Mozdulatlanul áll, mosolyog): Becsületszavamra, azt
hallottam, (Nevet.) mintha azt mondta volna, ezredes úr, (Nagyon nevet.)
bocsánat… hogy én állomásfőnök leszek.
EZREDES: Nagyon könnyen lehet. Valami kis állomásra kinevezzük. Ezt el
lehet intézni.
WAMPETICS (Átnéz az ablakon, aztán vállat von.): Esküdni mertem volna
rá, hogy ez a kantin, nem a kórház!?
EZREDES: És most jól gondolja meg, mit mond arról a hölgyről!
WAMPETICS: Itt az őrmester, beszéljen ő is! Reggel még féltékeny volt rá!
EZREDES: Maga?
ŐRMESTER: Nem tudom, hogy jön ez ide, de nem tagadom! Kérem, én is
férfi vagyok, és féltékeny voltam!
EZREDES (Megfogja a homlokát.): Ez valóban más megvilágításba helyezi a
dolgokat. Várjanak itt! (El.)
WAMPETICS (Odamegy a sarokba, felveszi a fezt, és a fejére teszi.): Most
már remélem, nincs kifogása a fez ellen? Mindig okosabb akar lenni!
ŐRMESTER (Kétségbeesetten kitör.): Hogy ez minek kell?
WAMPETICS: Azt az ezredes jobban tudja! Itt olyan ügy van, hogy ahhoz
fezbe’ kell menni. És ha tudni akarja, maga miatt van az egész. Mert
Nanette, a kantinosné, a gyarmati főfelügyelő lánya!
ŐRMESTER: Ne beszéljen hülyeségeket, mert szétvágom! Nanette apját én
ismerem. Az egy kárpitos.
WAMPETICS: Csak adoptáltatta magát egy kárpitossal.
ŐRMESTER: Hogy ez a nagydarab falusi nő…?
WAMPETICS: A főfelügyelő lánya! Rangrejtve: trampli. De hiába akarnak
csak engem befeketíteni, itt az egész század kompromittálva van. Itt annyi
a bűnös, mint ahány fényes gomb van az égen!
ŐRMESTER: Nanette! Hol van Nanette?
NANETTE (Jön.): Mi van itt?!
WAMPETICS (Egyszerre.): Tessék azonnal mindent megmondani…! Ki a
maga papája…?
ŐRMESTER (Egyszerre.): Becsapott! Miért nem mondta meg a
főfelügyelőt?
NANETTE: Mit akarnak?
ŐRMESTER: Nanette, mondja meg: maga törvényes gyerek, vagy a kárpitos
 csak adoptálta?
NANETTE: Hát… Ha már egyszer megtudták, én nem a kárpitos gyereke
vagyok.
ŐRMESTER (Wampeticshez.): Igaza volt…
WAMPETICS: Ez ugyanaz az ügy, mint a fezzel. (Nanette-hez.) Miért nem
mondta meg, hogy ki a papája?
NANETTE: De mi köze ennek…? Az én anyám táncosnő volt, és Floerion,
az apám cigarettát árult az utcán. De aztán karriert csinált, és nem vette
feleségül a mamát… De ehhez maguknak semmi közük!
ŐRMESTER: Azt majd meglátjuk! (Miközben Nanette sírva elmegy.) Ebben
az ügyben nekünk össze kell tartani! Nekem ugyanaz a teendőm, ami
magának.
WAMPETICS: Rendben! Elsősorban vegyen egy fezt magára!
EZREDES (Jön ki.): Kérem, én most szembesíteni fogom magukat a nővel!
Először beszéljenek vele négyszemközt. Én csak egyeztetni akarok, és az
apát távol tartom.
WAMPETICS: Nem félünk tőle sem, kérem! Most már tudjuk, hogy az a
Floerion úr cigarettát árult, mielőtt karriert csinált.
EZREDES: Ki az a Floerion? A gyarmati felügyelő – az Renard.
ŐRMESTER: Megváltoztatta a nevét, ezredes úr.
WAMPETICS: Floerionnak hívták, és kiskereskedő volt.
EZREDES: Milyen kiskereskedő?
WAMPETICS: Nagyon kis kereskedő. A nyakába akaszthatta az egész
üzletet.
EZREDES (Wampeticshez.): Jó. Maga most menjen ki az őrmesterrel az ajtó
elé, és majd szólítom! Az őrmestert egyelőre kikapcsolom az ügyből.
WAMPETICS: Miért őt? Előbb volt az ügyben, mint én! A század
valamennyi gombján leszámolta, hogy szeret, nem szeret…
EZREDES: Maradjon csendben, mert így nem lesz állomásfőnök!
WAMPETICS: Mi ez, kérem, ezzel az állomásfőnökkel?
EZREDES: Elhatároztuk, hogy maga állomásfőnök lesz. És vegye le azt az
izét a fejéről! Megbolondult? (El.)
WAMPETICS (A földhözvágja.): Hát most már látja, hogy hülyét csinál
belőlem! Vegyem fel, tegyem le!
ŐRMESTER: Úgy látszik, az ezredes ma kissé zavart! (El.)
AHMED (Kilép a másik szobából): Uram, a handzsárt és a talizmánt…
WAMPETICS: Már csak maga hiányzott ide! Menjen le a raktárba!
AHMED: Uram, a perzsa bölcsek szerint csak az menjen le a raktárba, akinek
ott dolga van.
WAMPETICS: Mondja, mit akar maga?
AHMED: Át akarom adni magának a handzsárt és a talizmánt, mert a sejk
úgy parancsolta, és akkor ön bég. Tudja, mi az, hogy bég?
WAMPETICS: A bárány, az bég. Jó! Adja ide, őrült úr, a halandzsát és a
talicskát…
AHMED: És mit adsz helyette, uram?
WAMPETICS: Brómot.
AHMED (Átadja a kardot, és egy vászonzacskóban a talizmánt.): Te most
már bég vagy. Allah kegye fényeskedjék rajtad! Bülbül szavaival szólva,
a te szemed és a paradicsomi látomás.
WAMPETICS: Saját szavaimmal válaszolva: az én kezem és a te füledben
csendülés.
AHMED: Uram! Cserébe nekem is sapkát és kardot kell kapnom tőled
ajándékba.
WAMPETICS: A kardot majd később megkapod. Addig itt egy sapka.
(Odaadja az ezredes a sapkáját.) Tedd a fejedre, és most menj!
AHMED: A Korán tanítása szerint: ilyen sapka illik a jóképű emberhez. (El.)
LORIAN (Kijön a szobából): Mondja, miféle lárma van itt?
WAMPETICS: Nem tudja? A kantinosné szerelmi ügyeit rendezik – ábécé
sorrendben. Még csak az aknászoknál tartanak.
LUCIE (Jön, ridegen néz Lorianre, Wampeticshez.): Kérem, hagyjon
magamra egy pillanatra Lorian úrral!
WAMPETICS (Kacsint Lorianre.): Maga mázlista! (El.)
LORIAN (Boldogan.): Lucie!
LUCIE: Félix! Hihetetlen dolgot hallottam! Maga azt mondta valakinek,
hogy közöttünk több volt, mint a legtisztább plátói kapcsolat?
LORIAN: Én senkivel sem beszéltem magáról. Hogy is tételezheti fel?
LUCIE: Én azt mondtam az apámnak, hogy magához megyek feleségül, és
hogy maga egy kifogástalan úr. De most azt hallom, hogy maga…
LORIAN: Valaki otrombán megtréfálta! Én nem beszéltem senkivel.
LUCIE: Oh, Félix! Olyan szerencsétlen voltam! Én csak ezt akarom tisztázni.
Maga jövő hónapban leszerel, és nekem minden mindegy. Elmegyek
magával a világ végére is egy elhagyatott állomásra…
LORIAN: Nem kell! Már két hónapja vezetem önállóan a katonai péküzemet.
Egy jó mérnök mindent megtanul.
LUCIE: Nem! Én azt akarom, hogy maga megint a vasúthoz kerüljön…! És
ezt a félreértést nyomban tisztázzuk! Drága!
LORIAN: Drága! (Csók.)
LUCIE: (El.)
NANETTE (Jön sírva.): Én itt hagyom az egész kaszárnyát.
LORIAN: Mi baja, Nanette?
NANETTE: Borzasztóak ezek a férfiak…
LORIAN: Én nem panaszkodhatom a nőkre. Adjon egy konyakot!
EZREDES (Jön, Renard-ral.): Közlegény, kint áll egy társa. Azt most küldje
be!

LORIAN (Kiszól): Közlegény! Maga most jöjjön be!

WAMPETICS (Alázatosan.): Alázatos szolgája az uraknak és a markotányos
divíziónak!
EZREDES: Most ne élcelődjön, közlegény! (Nanette-ra mutat.) Ismeri ezt a
nőt?
WAMPETICS: Mondja meg, hát lehet ismerni egy nőt? (Nanette-hez.)
Hazudott nekem az apját illetően!
NANETTE: Wampetics úr! Ha feleségül vesz, ígérem, hogy bemutatom az
egész családnak!
EZREDES (Odasúg Wampeticsnek.): És ne feledkezzen meg az
állomásfőnökségről sem!
WAMPETICS (Odaugrik Renard-hoz, és a mellkasára hajtja a fejét.): Atyám!
RENARD: Közlegény! Megőrült?
WAMPETICS: Őrülten szeretem a lányát! (Félre.) Másképp nem is lehet!
(Vissza Renard-hoz.) Ha állomásfőnököt csinál belőlem, a lánya
nemsokára tolatni fog!
NANETTE: Wampetics úr! Szégyellje magát! A jelenlétemben vall szerelmet
egy vadidegennek?
WAMPETICS: Ez nem a maga lánya?
NANETTE és RENARD (Egyszerre.): NEM!
WAMPETICS: Akkor ki a maga lánya?
LUCIE (Belép.): Én vagyok! És szeretem Felixet! (Renard-hoz.) És ha nem
engeded, hogy hozzámenjek, levetem magam a mellvédről!
LORIAN (Lucie-hez lép, átkarolja.): Szerelmem!
EZREDES: Úgy néz ki, itt nincs mit tenni. (Renard-hoz.) Barátom, ne állj e
boldog szerelem útjába!
RENARD: Legyen!
NANETTE: És velem most már mi lesz?
WAMPETICS (Átöleli Nanette-et.): Hozzám jössz, te dundi démon! Két
borjú frikandó között majd mi ketten elirányítjuk azokat a fránya
vonatokat!
AHMED (Be.): Hatalmas hölgy!*
* Az aláhúzott rész kiegészítés tőlem – A szerk.

(AHMED): A Próféta tudja jól, milyen szerencse asszonnyal találkozni, ha

követségből hazafelé tart az ember.
NANETTE: Miért szerencse?
AHMED: A Próféta tudja jól… De nekem fogalmam sincs róla.

FÜGGÖNY
 Őfejetlensége, I. Fülig Jimmy levele

Az 1940-ben keletkezett Rejtő-levél, melyben az író a jó barát Ladányi Béla

újszülött fiának gratulál, először a Népszabadság 1999. augusztus 7-i
számában jelent meg. Szigethy András publikálta, aki így írt az addig
ismeretlen szöveg felbukkanásának körülményeiről: „Nem is Rejtő Jenőhöz
illene, ha irodalomtörténeti értékű magánlevelei nem a világ másik feléből,
Costa Ricából kerülnének elő. A Ladányi család hatvan éven át őrizte e
hagyatékot, amelyet a család Budapesten élő rokona, K. M. professzor
nemrég juttatott el szerkesztőségünkbe.
A levelek tanúsága szerint Rejtő Jenőt igen szoros baráti szálak kötötték
Ladányihoz, aki 1945 után a Tankönyvkiadó vezetője lett. 1959-ben hagyta el
végleg az országot. Buenos Airesben telepedett le, ott is halt meg. Leánya,
Ladányi Judit Costa Ricába költözött át, ő vigyázott mindmáig a levelekre,
amelyek bepillantást engednek Rejtő Jenő titkos alkotóműhelyébe: mi lehetett
legbelül? Milyen szorongattatás és könnyedség közepette születtek a szinte
szállóigévé nemesült R Howardi mondatok, a kalandregényeken messze
túlnövő, lehengerlően-útszélien intellektuális hőseitől hemzsegő művei…?”
A szöveggondozás egyik fő nehézsége az volt, hogy a korabeli
írógépeken nem volt hosszú „í”, „ú” és „ű” betű, ezért csak tippelhettem az
írói szándékra egy olyan Füligjimmy levélben, mely szándékoltan a
helyesírási hibák tömkelegét vonultatja fel. Nagy segítségemre volt a Piszkos
Fred-kvadrológia, ahonnan következtethettem az érintett szavak írásmódjára.
 ŐFEJETLENSÉGE,
I. FÜLIGJIMMY LEVELE

(és mellesleg az egész Howard család gratulál)

Királyi Őarkangyalságának St. Gabriello Y’Lynzero El Tarnopóló Ó-Katinai
főhercignek és trónöröklőnek abból asz alkalmatlanságból, hogy világra
születésének most már semmi akadálya, ami ikaszán örvendetes minden
hűséges alávalói szivnek.
Bolondság Szigete.
Királyi Vár. Kupecki u. 7.

Tekintetes Felsék!
Köszöntőm Felsékes Főherceg úrban királyi apja szemefényit és a királyi
anyja mindenit! Továbbá vagyunk bátor tiszteletel azon alulírottak. Mert ezen
fenkölt dátumon nemcsak én vagyok együtt, hanem mindazok tiztelettel,
akiket illet, éspedig: a hasonnevű Piszok Alfréd kapitány (esz jól kitolt
velem), Vanekbé Edu Árt (esz valami hűje!), esz a Tuskó Hopkins, akinek
semmi gyerekszobája se volt, és ötödiknek, de nem utolsó, hanem legutolsó
sorban esz a trémences Wagner úr nevű Sorhajóbicskás, akit már igaszán
minden hajózó vállalat régen a b-vel jelölt, alkohol-listára helyeszet. A család
szeretve tisztelt, számos töpp tagja, pillanatnyi fenforgás miatt, becses
ittlétmellőzésbe kénytelen, mert valamennyi matrósz; kit az élet forgataga
sodor magával a komoly vándorélet bizonytalanságába és bojongva és
kóborolva…
Szóval esztet mit hímeszem? A többi csirkefogót bezárták.
Én persze kivételt képezek a többi cssirkefogótól, amennyiben nem
zártak be. Mert ilyen a kalandos élet: minden lehetséges!
Aszonban a tárgytérés miatt van szerencsém kiváló tisztelettel! Szives
tudomásomra jutott, hoty Felsék holnap ünnepli azon tényállást, hoty tisztelt
szülleji 1-be kelnek. Ezenbátor alkalomból fokadja Gáborságod lekhőbb
jókívánságomat királyi tippjéhez, mellyel méltóságos királyi szüleit, de még
nagyszülejit is, úgy a felmenőket, mint az elmenőket, kedves nagyatyjait és
szeretve csodált öreg- anyjait szintén jól kifokta, Felsék, amilyen mázlista!
(Szíveskedjék mesebeli üvektrónusán esztet lekopogni! U. B.)
Ety igen előnyösen ismert kollégámtól, bizonyos Zónaparte
Napolejonról monták, hogy írá halála előtt: „Annak a fijamnak aggyák át, ha
nagy lesz.” Hát eszt is úgy küldöm a papája Őfélszegségének, hogy:
„A fijának adja át, ha nagy lesz.” És remélem, hogy tisztelt papája lesz
még ojan naty az életben, hoty fijjának átathattya kelt levelemet.
Mer a tisztelt fija már most is naty. Mer esz a legnagyopp! Aminél
nagyop már senki nem lehet: hoty valakinek a fija alig néhány éves korában,
pláne, ha éppen magáról van szó, ifj. Lincer úr Őarkangyalsága. Eszért is
vatyok bizalmasan bátor elengedni tisztelettel a teljes címszést, ahoty a
spanyol könyvekben áll. Asz mind smafu és elmarad, és ha nem veszi
zoknéven tőlem (de ha veszi, asz is bliktri), nekem maga biszonyos fenkölt
oknál fokva, egyszerűen csak: Hallja, Lincer úr!
Nahát idehallgasson, Lincer úr! Mondok én Magának valamit! Egyrészt,
ami a fenkölt okot illeti, mert asz mindég a pénc. Már ety régi
fércműremekbe kiszabtam pontosan, hoty ismertem őkirályi hőatyját szilvafa
koromból, amikor mék én is voltam valaki. És együtt voltunk asz alvilák
nevű hotvoléba. De hol vannak eszek a réki, csúf idők? Node, ahoty egy öreg
kocsis monta, azon Howard regényben:
„Ne szólj szám, nem kapsz migrén!” Esz pedig olcsóbb fejfájásra, mint
asz pirin.
Mer, ha én magának jól lelepleszem a papáját, akkor még asztat is
mektudhatja, hogy a hőn és sűrűn szerető nagyatyja Őlearségével együtt
guztáltuk a tyuk nevű fiatal francia hölgyeket a Rotond kávéház teraszáról, és
valamejik előző esküvőjénél tisztelt atyjának erről ászt montam, hogy 1 neme
a köszeli rokonságnak. Kabátsimogató szép idők valának!
Hol vannak eszen idők, aszón kabátok, amaszon simogatások, emeszen
berúgások, kirúgások és kirúgatások, továbbá azon Precs, kit családostól
megejtett Zombori?
Nésze, Lincer úr! Nem árt, ha egy fijú tud néhány dolgot az atyáról. A
fő, hogy az anyáról ne tudjon, de szeretve tisztelt császári édesanyja őarasága
előttem fenkölt életű amaszon. Eszel egyszer nagyon megjártam, mert ety
földrajztudósnak mondtam a feleségire és nagy verekedés lett, utyanis
szerinte asz Amaszont minten kollégája keresztül-kasul bejárta!
De esz magára nem vonatkoz! Tisztelt anyja őfelséke előttem is imponál
hív életével, hő erkölcsével, fenköltekező gondolkozásával, és mindenki óvva
lesz intve egy gumibot révén, általam, ha b. személyével nem mellőszi a
bejárást asz Amaszonon keresztül. Pláne kasul! Esz ellen nemcsak óvást
emelnék, hanem rá is ejteném asz illetőre az óvás nevű súlyos fémtárgyat.
Mer hoty gyöttem én ahoz, Lincer úr, hogy druggoljak egész
Olaszországpa, hogy hő atyja, a tripónak nevezett munkaalkalmakat
megragadva, irányolja sorsomat ety jó parolival? Mert őfelséke akkor ilyen
szagmunkás volt, nem kímélve fáratságot, költséket, befolyó lámpákat, sőt
gázömlést sem, mert a gászból kifolyó pénzt is eljátszá és önzetlenebbik
húgának kabátját is (sőt még további kabátot is) szakmunkájába fektete.
Hát ity kerültem én Nápojba! Esz ety nagy várost képesz, és hő
nagyatyja sajátkezű levelét őrszöm, melyet Rómából írt nekem Nápojba, hoty
tudom-e mi van a Bélával Minálóba?
Ehesz tudni kell, hogy Milánó északon határolja Olaszországot, Nápoj
délen és Róma középen határolja. Eszért lehet, hogy levelemet hő atyja
sosem fogja Lincer úrnak megmutatni.
Mer asz ilyet joggal szégyeli 1 polgár.
Továbbá: mék van egy nagy titok azon időből, mikor Brazília fővárosa
egy Buenos nevű Ayres, szilvafa korában milánói Gorso volt. De esz kint van
a Portavenezia után ety nevezetes emlékművel, ami a Puntigám Kávéház.
Esz egy jó helység! És kellemes emlék! És az egész Corso Buenos
Ayres ety roppant Dohány ucca, a Budapest nevű, mindkét balparton elterülő
városból. (Nincs egy jó partja annak a városnak!)
Eszeket, ha naty lesz, külön kérje meg hő atyját, hogy ne mesélje el
magának, Lincer úr! Mikor az élet leghullámosabb tengereit jártuk, és asz
volt az igazi kaland, amihez „csak mit nekem Hekuba” ma minden.
Irityelve tisztelt papájának esz nem esete, hála Kati mamának. Elég
önsző disznó atyja őfelséke, hogy dacára nekem, ennek úgy tud örülni, ahogy
esztet az ügyet asz örülés joggal megilleti. Nem is szólva a kegyed
létrehozásáról! Egybekötve a hasznost a kellemessel! Asz édeset, a kedveset
az örüléssel! De asz ilyet maga még nem érti, habár nagyatyai ágon észt sem
csodálnám.
Mer ott asztán a kalapot le!
De én ászért nem irigylek semmit atyja ővőle- génységétől. Magától
irigylem asz összes mindkét nagynénjét. Bár kölcsönadna egyet belőlük, jövő
élet elsejéig. Észt még tőlem senki se hallotta. És Lincer urat is megkérem,
hogy a hallottakról vagy jót vagy semmit! De ennek is én vatyok az oka. Mer
van az a közmondás, hogy ki mint vet…
Arattam tisztelettel:
az Önök szeretve alulírt gratuláló Fülig Hűje
JENÖje
 Pillanatnyi pénzzavar [Melyik az igazi?]

Erre a gépiratra is a PIM Rejtő-hagyatékában bukkantam rá. Az 1937/38-as

magyar film forgatókönyvének első oldalán az alábbiak szerepelnek:
MELYIK AZ IGAZI? [Hárman egy széken] írta: Sas László és Orsy [Szepes]
Mária. Vajon őket takarja-e a Kanizsay József álnév? Vagy a magyar
irodalom- történet által nem jegyzett író hozta az egyszerű, személycserén
alapuló történetet, melynek adaptálásával először a Sas László/Szepes Mária
kettőst bízták meg? Aztán már csak Szepes Mária maradt, míg végül az
alapanyag Rejtő Jenőnél és Lőrincz Miklósnál kötött ki?
Nem tudom. Azt azért érdekesnek tartom, hogy az írónő életének 99 éve
alatt egyszer sem hozta szóba, hogy ő adta volna a Pillanatnyi pénzzavar
ötletét, ahogyan Sas László író/újságíró sem. Akárhonnan származik is az
alapötlet, tény, hogy Rejtő Jenő és Lőrincz Miklós alaposan átdolgozta. Tici,
a kártyaőrült sofőr (Kabos Gyula) és Kerekes Benő, az ügyefogyott
főkönyvelő (Salamon Béla) figurája tartja vállán a filmet, melyben
valamilyen oknál fogva mindkét szereplő át lett keresztelve, Ticiből Harry,
Kerekes Benőből pedig Kerekes Ödön lett.
Rejtő többek között gagmanként is működött- abban az időben. Ahogy
bátyja, dr. Révai Gyula egy 1962-ben datálódott igazolásban írta: „Fivérem a
fenti időpontban a fasiszta törvények által munkájában korlátozott személy
volt, és így az ez idő alatt készített műveinek nagy része idegen fedőnevek
vagy ún. kényszertársszerző (néger) neve alatt jelent meg…”
Úgy vélem, hogy akkoriban észszerű munkamegosztás működött az írók
között. Az egyik fogyasztható történetet szállított, a másik feldúsította
poénokkal, míg egy harmadik megírta a kötelező dalbetétek verseit. A film
érdekessége, hogy sokkal jobb lett, mint bármelyik film, amit Rejtő forgató-
könyveiből akkortájt megfilmesítettek. Rejtő gyerekkori barátját, Buttola
Edét, azaz Eddy Buttlert és zenekarát is beprotezsálta a filmhez.
A film szövegét eredetiben adom közre, melyet a könnyebb
olvashatóság végett színműformára alakítottam át.
 Kanizsay József történetéből írta:
Rejtő Jenő és Lőrincz Miklós

PILLANATNYI PÉNZZAVAR
[MELYIK AZ IGAZI?]

Filmvígjáték

SZEREPLŐK
Toronyi István
Tímár Magda
özv. Tímár Jánosné
Gellért Bertalan igazgató
Gergely ANNIE a barátnője
Kerekes Benő főkönyvelő
Sugár tisztviselő
Tici sofőr
Szénási cinkostársa
Patkó Julis szobalány Tímáréknál
Vokurek hintáslegény
Gépírónő
Szénási cinkostársa
Ügyvéd
Kapitány
Detektív

Csavargó
Kalauz
Prímás
Főpincér
I. tisztviselő
II. tisztviselő Szerelő
Tisztviselők, gépírónők,
igazgatósági tagok stb.
 (Hatalmas gyártelep, a kémények füstölnek. A feliratok alatt gyors
ütemű fax hangzik fel, a ritmust írógép veri hozzá: az „Isten hozta, Mr.
Toronyi!” zenéje. Alatta vokáltrió éneke: „Isten hozta, Mr. Toronyi!
Hogy aludt az éjjel, Mr. Toronyi?! Ragyogó színben van, Mr. Toronyi!
Oh… oh… Mr. Toronyi!” Az Egyesült Acélművek székházának felirata:

„EGYESÜLT ACÉLMŰVEK R.T.”)

(A folyosón megy végig ANNIE, nyílik egy ajtó, tisztviselő iratcsomóval

jön.)

I. TISZTVISELŐ: Kezét csókolom, művésznő!

ANNIE (Megszólítja.): Jó napot! Mondja, kérem…
I. TISZTVISELŐ: Bocsánat, de rohanok! (Eddig együtt mentek, a tisztviselő
balra el, másik ajtó nyílik.)
II. TISZTVISELŐ (Kilép.): Kezét csókolom…
ANNIE (Követi, mint az előbb.): Nem tudja, kérem…
II. TISZTVISELŐ: Bocsánat, de vágtatnom kell! (Tisztviselő elsiet)
ANNIE (megy tovább, újabb ajtó nyílik.)
SUGÁR (Kilép, szintén el akar sietni.): Kézit csókolom…
ANNIE (Hirtelen megragadja Sugárt.): Stop! Tudom, hogy részint vágtatnia,
részint rohannia kell.
SUGÁR: Ördöge van a művésznőnek, azonnal az igazgatóhoz kell mennem.
Vagy vágtatok, vagy repülök!
ANNIE: De hát mi van itt ma? Olyan ez az iroda, mint egy hangyaboly!
(Most már látszik mögöttük az ajtó felirata is: „KÖNYVELÖSÉG”.)
SUGÁR: Hát nem tetszik tudni a nagy újságot? Ma érkezik a vállalat új
főrészvényese és elnökigazgatója, Mr. Toronyi Londonból.

(Könyvelőség. Kerekes, Magda és egy boy. Kerekes Benő: kemény ingmell,

szimpla gallér és fekete csokornyakkendő.)
KEREKES: A részvénytársaság tisztviselőinek nevében felhevülten
üdvözlöm új és dicső elnökünket!
(Mellette egy boy áll dobozzal, vele szemben: Tímár Magda. Kerekes
 zakóban van, kabátujján karvédő, egyetlen mozdulattal leveszi az ingmellet
és a nyakkendőt, amiket csak próba céljából tett fel pillanatnyilag. Ezeket a
boy visszateszi a dobozba. Boy elmegy. Kerekes felvesz az íróasztaláról egy
papírlapot.)
(KEREKES): Nem vagyok Cicero! (Saját természetes hangján.) Hát az elnök
azt fogja hinni, hogy én a Cicero vagyok?
MAGDA: Ne törje a fejét! Ha egyszer Gellért igazgató úr odaadta a szöveget,
hogy tanulja meg, akkor tanulja meg!
KEREKES (A papírról): Nem vagyok Cicero! Ezért nem is tudom kellően
tolmácsolni azt a perspektívát… amely involválja… (Dühösen.) Direkt
beleírt ilyeneket, hogy engem ugrasson!
MAGDA: (Nevet.)
KEREKES: Csak nevessen! Én egyszerűen el fogom mondani, örülök, hogy
megjött, és tolmácsolom, hogy a vállalatot ő involválja, tolmácsoljuk a
perspektívát…
MAGDA (Szívből kacag, azután egy mozdulattal elsimítja haját.): Nem
zavarom tovább a tanulásban, mert úgyis percenként be kell mennem az
igazgatóhoz.
KEREKES: Várjon, Magda, kérem! Még nem beszéltük meg, hogy mikor
költözöm be. Elseje van.
MAGDA: Ezt beszélje meg a mamámmal telefonon. Az albérlők ügyét ő
intézi. Remélem, nincs különösebb igénye.
KEREKES: Dehogy, kérem! Cserkész voltam. Elvem mindenben az
igénytelenség! Legfeljebb, ha megkérhetem, hogy estére egy forró üveget
tegyenek az ágyamba, a szobát permetezzék be fenyőillattal, esetleg egy
kis gramofont, hogy zene is legyen, és mondjuk egy gyűrűhintát a két
ajtófélfa közé…
MAGDA (Mosolyogva hallgatja.): Majd megmondom Julisnak. Több
kívánsága nincs?
KEREKES: Legfeljebb az ágy fölé egy baldachint, vagy ilyet… Szóval, ha
még valami eszembe jut, azt megtelefonálom. De most már siessen, mert
már várja!

(Névtábla: „GELLÉRT BERTALAN IGAZGATÓ”. Gellért igazgatói szobája.

Gellért az íróasztalnál ül, Annie előtte az asztalon.)
ANNIE: Az én számomra azért szakíthatnál egy kis időt magadnak!
GELLÉRT: Értse meg, kérem, hogy a legelőkelőbb londoni magyar
 pénzembert várjuk!
ANNIE: Tudom, tudom, Mr. Toronyit.
GELLÉRT (Dühösen.): Ha nem lenne tisztában vele, közlöm, hogy ez az úr
átvette a részvénytöbbséget, és e pillanatban már vállalatunk
elnökigazgatója. Tehát megérdemli a felfokozott érdeklődést. (Cseng a
telefon, Gellért felveszi a kagylót. Telefonál.) Tessék…! (Élénken.) Igen…?
Kéretem az ügyvéd urat, és Magda kisasszony is jöjjön be! (Leteszi a
kagylót.)
ANNIE: (Nyugodtan lóbálja a lábait.)
GELLÉRT: Kedves Annie, igazán sajnálom, de…
ANNIE (Leszáll az íróasztalról): És délután?
GELLÉRT: Ma egész nap Mr. Toronyival kell lennem.
ANNIE: Remélem, nem leszek a terhükre! Szeretnék bekapcsolódni a
programjukba!
(Gellért tiltakozni akar, de Annie indul kifelé, az igazgató követi. Az ajtó
nyílik, Magda lép be az ügyvéddel. Kissé csodálkozva utat engednek Annie-
nak, aki mosolyogva bólint rájuk, és kisiet. Gellért zavartan nyúl egyszer-
kétszer a nyakkendőjéhez.)
(ANNIE): Viszontlátásra!
ÜGYVÉD: Miután tető alá hoztuk az összes vitás kérdést, sok szerencsét
kívánok és búcsúzom!
GELLÉRT (Leülnek.): Mr. Toronyi délután két órakor érkezik, és szeretnék a
titkárnőmmel (Magdára mutat.) kimenni elé a vonathoz, de… sajnos, azt
sem tudom, hogy néz ki?
MAGDA: Talán az ügyvéd úr velünk jöhetne, miután senki más nem ismeri
Mr. Toronyit.
ÜGYVÉD (A karórájára néz.): Ha pont kettőkor jön az a vonat,
rendelkezésükre állhatok, ugyanis három órakor megyek vissza
repülőgéppel Londonba.

(Könyvelőség. Kerekes papírlappal a kezében Sugárral szemben áll)

KEREKES: Azt se tudom, hogy néz ki? Hogy nyílt, kék szeme van-e vagy
csukott fekete?
SUGÁR (Az íróasztalnál ül): Mégiscsak szerencsés ember maga, Kerekes.
Elsőnek üdvözli az új elnököt.
KEREKES (Önmagától meghatva.): Kérem, azt látják, hogy kiben szunnyad
a szónok. Azután a megjelenés… Szimpatikus arcéi. Értelmes homlok és
 orgánum. (Utrírozva.) Nem vagyok Cicero! Mit kell ezt külön
magyarázni?!
SUGÁR (Mély undorral nézi.): Mesélhet nekem! Maguk stréberek, és
szerencséjük is van. De én?! Ha kidobok az ablakomból egy égő cigarettát,
biztos, hogy arra megy egy igazgató, és a fejére esik.
KEREKES: Látja?! Minek dohányzik? Szerencse is kell, nem mondom, a
modor is fontos, de az arcél se kutya!
SUGÁR: Nem is! Kutyában már láttam szépet.
KEREKES (Hirtelen.): Elbeszélgetem itt magával az időt ahelyett, hogy a
beszédet tanulnám. Ki tudja? Az elnök talán már itt robog a vonattal a
sertéshizlaldánál.

(Robogó vonat. Kupé belseje az első osztályon. Együtt ül Szénási és Mr.

Toronyi – egymással szemben. Szénási csinos, elegáns, kedves szélhámos,
Toronyi energikus, kisportolt fiatalember.)
TORONYI (Folytatja a beszédet.): …a pályaudvaron már ott vár az igazgató,
közben megérkezett a sofőröm a kocsival, és fél háromkor odaáll az
Egyesült Acélművek bejárata elé. Beszédek… igazgatóságiülés… (Ásít és
legyint.)
SZÉNÁSI (Udvariasan mosolygó arccal nézi.): Ugyan, Mr. Toronyi, ne
panaszkodjék! A pénz csak akkor nem boldogít, ha nincs.
TORONYI (Rosszkedvű arccal): Ön nem tudhatja, milyen örök gyanakvást
jelent az, milliomosnak lenni. Ha közeledem egy nőhöz, és szívesen veszi,
nyomban gyanakszom, hogy ez csak a pénzem miatt van. Nem tudtam
eddig egy nőnek sem elhinni, hogy mellettem maradna, és szeretne akkor
is, ha szegény lennék.
SZÉNÁSI (Behízelgő mosollyal beszélj: Én sem vagyok szegény ember, de
még nem volt hasonló dilemmám.
TORONYI: Ön mégiscsak mérnökember, Szénási úr. Nem született bele a
vagyonba, mint én, akit ebben a pillanatban már talán egy milliós vállalat
igazgatói várnak.

(Keleti pályaudvar épülete. Magda, az ügyvéd és Gellért éppen belépnek a

bejáraton.)
GELLÉRT: Kissé korán érkeztünk, még húsz perc időnk van.
ÜGYVÉD: Csak ne legyen késése a vonatnak. Pont három órakor indul a
gépem Londonba.
MAGDA: Milyen ember ez a Mr. Toronyi?
ÜGYVÉD: Nagyon csinos.
MAGDA: Ez nem érdekel. Nem így értettem.
(Vasutas egyenruhások targoncát tolnak arra csomagokkal. Néhányon
elhaladnak.)
ÜGYVÉD: A modora kellemes, kifogástalan jellem, és ért az üzlethez. Az
egyetlen hibája talán az, hogy kissé túlságosan bízik az emberekben.

(Kupé belseje az első osztályon.)

SZÉNÁSI (Cigányosan behízelgő mosollyal): Akinek annyi a pénze, mint
önnek, az megengedheti magának a luxust, hogy egyszer szegény ember
legyen.
TORONYI: Igazán örömmel megpróbálnám egyszer.
(A csukott ajtó üvegén keresztül egy kalauz látszik, amint elhalad a folyosón.)
SZÉNÁSI: Hát kérem, nekem volna az ön számára egy elsőrangú ötletem.
Parancsoljon…! (Kiveszi a cigarettatárcáját. Toronyi két ujja már-már
megfog egy cigarettát, mikor Szénási ujja rámutat egy vastagabb és színes
végű cigarettára.) Ezt vegye ki! Különlegesen jó, indiai cigaretta.
TORONYI (Két ujjal kiveszi a cigarettát, a hangja hallatszik.): Köszönöm!
SZÉNÁSI (Tüzet ad Toronyinak.): Nekem van egy elsőrangú ötletem, de a
hirtelen elszegényedés esetleg kínos pillanatnyi kellemetlenségekkel jár.
TORONYI: Kisebb kellemetlenséget szívesen elviselnék a cél érdekében.
SZÉNÁSI: Kezet rá!
TORONYI: (Arca kissé álmosnak látszik.)
SZÉNÁSI: Miután megígérte, hogy nem fog haragudni, elmondom önnek, mi
a tervem.
(Toronyi arca egyre bódultabb, igyekszik támaszt keresni a fejének.)
SZÉNÁSI (Egy névjegyre ír valamit, közben vidáman beszél.): A dilemma
megoldása az, hogy önnek átmenetileg el kell szegényednie, amit úgy
érünk el legkönnyebben…
(Toronyi aléltan hátradől, Szénási egy könnyed mozdulattal kihúzza a
pénztárcáját.)
SZÉNÁSI (Befejezi a mondatot): …ha kiemelem a pénztárcáját. (A megírt
névjegyet Toronyi felső zsebébe teszi úgy, hogy a vége kiáll, aztán a kábult
Toronyi óráját, nyakkendőjét is elveszi.) Tente, baba, tente! Igazán
sajnálom, mert rokonszenves úr, de mit csináljak, ha egyszer nem
születtem bele a vagyonba.
(Felteszi gyengéden Toronyi lábát az ülésre, két karját keresztbe teszi a
mellén. Szénási a magasba néz, előbb jobbra, majd balra, mintha
választani akarna. Az egyik poggyásztartó elegáns bőrönddel, rajta
névjegy olvashatóan „TORONYI”, a másik csomagtartón kevésbé szép
bőrönd, rajta olvasható: „SZÉNÁSI FERENC MÉRNÖK”. Szénási leveszi
Toronyi bőröndjét, felteszi a kalapját, azután köszön az alvónak, kinyitja a
fülkeajtót, csókot dob Toronyi felé, gyengéden nézi egy pillanatig, azután a
gomblyukából kiveszi a szegfűt, odadobja. Toronyi alszik – mellén
összefont karokkal, ráesik a szegfű.)
(Éles fütty. Váltókon átszaladó vonat zaja. Fékcsikorgás. A pályaudvarra
befut a vonat, és megáll. Utasok szállnak le, hordárok csomagokat fognak.
Pályaudvari jövés-menés, szokványos kollektív pályaudvari lárma. A peron
kijárata, háttérben vasúti altiszt szedi el a jegyeket. Gellért, Magda és az
ügyvéd izgatottan néznek jobbra-balra, siető utasok mennek el mellettük.
Megjelenik Szénási, kezében bőrönd. Miután a három várakozó elállja az
útját, utat csinál magának közöttük. Gellértet félretolja, aki dühösen
ránéz.)
SZÉNÁSI: Pardon! (Kimegy.) (Ritkulnak a kijárat felé igyekvők, végül senki
sem látszik a közelükben.)
ÜGYVÉD: Több leszálló nincs. Ezzel a vonattal nem jött az elnök úr.
GELLÉRT: Nem értem! A sürgönyben határozottan ezt a vonatot jelezte.
ÜGYVÉD: Nekem sajnos máris mennem kell. Viszontlátásra, igazgató úr!
(Megindulnak hárman a bejárat felé, az ügyvéd kezet fog Gellérttel,
megemeli a kalapját Magda felé, és előresiet. Gellért búcsúzik Magdától.)
GELLÉRT: Én is sietek. Kérem, mielőtt ebédelni megy, telefonáljon be az
irodába, hogy az elnök úr nem érkezett meg.
KALAUZ (Rázza az alvó Toronyit.): Megérkezett! Uram…! Hé! Halló!
TORONYI (Lassan ébredezik, ásít félig lehunyt szemmel.): Leeresztheti… a
fürdőt.
KALAUZ: Jó pálinka lehet azon a vidéken, amerről gyütt.
(Toronyi lassan, homlokát dörzsölve magához tér, felemelkedik, körülnéz,
felnéz a poggyászhálóra, megtapogatja a zsebeit.)
TORONYI (Csodálkozva.): Kiraboltak…
KALAUZ: Tessék jelenteni a pályaudvari kirendeltségen!
(Miközben Toronyi megtapogatja a zsebét, ujjai közé akad a névjegy,
előveszi. A névjegyen olvasható a kézírásos szöveg: „KEZET ADOTT RÁ,
HOGY A HIRTELEN ELSZEGÉNYEDÉS APRÓBB
 KELLEMETLENSÉGEIT VÁLLALJA, ÉS NEM FOG MEGHARAGUDNI
RÁM. ÉN MEGTARTOTTAM AZ ÍGÉRETEMET. TARTSA MEG ÖN IS!
SZÉNÁSI.” Toronyi idegesen gyűrögeti a névjegyet, és maga elé néz.)
TORONYI: Most itt állok pénz nélkül…
KALAUZ: Tessék telefonálni valami ismerősének!

(Peronbejárat. Egyik oldalról Toronyi – kezében Szénási bőröndjével –, a

másik oldalról Magda siet a fülke felé. Toronyi ezt nem látja, bemegy a
fülkébe, előzőleg a koffert kint leállítja. Magda csodálkozva látja, hogy
mégegy utas van, aki elkerülte a figyelmüket, de azután gyorsan lenéz a
bőröndre, amelyen névjegytáblafityeg: „SZÉNÁSI FERENC MÉRNÖK”.
Magda csalódottan néz maga elé, majd egyre türelmetlenebbül áll a fülke
előtt. Toronyi a fülkében keresgél a zsebeiben, Magda egyre
türelmetlenebb. Toronyi kijön a fülkéből.)
TORONYI: Parancsoljon!
MAGDA: Köszönöm! (Bemegy a fülkébe.)
(Toronyi tüzetesen vizsgálja át a zsebeit, kiforgatja mindkét kabátzsebét és
mindkét nadrágzsebét. Egyszerre felfigyel, mert Magda hangja hallatszik a
fülkéből.)
MAGDA: Egyesült Acélművek? Magda beszél. Kérem, Gellért igazgató úr
azt üzeni, hogy ne várják az elnök urat, mert a jelzett vonattal nem érkezett
meg! Jó napot!
(Toronyi csodálkozva hallgatja, összes kifordított zsebével ámultan áll.
Magda kilép a fülkéből. Toronyi kedvesen ránéz, a lány észreveszi a
kifordult zsebeket, és elneveti magát.)
TORONYI (Zavartan visszagyűri a zsebeit.): Nincs nálam húsz fillér sem,
hogy telefonáljak.
MAGDA: Szívesen kisegítem. (Átad húsz fillért.)
TORONYI (Óvatosan, mintegy hipnotizálton, két ujjával megfogja a
pénzdarabot, a tenyerére teszi, megnézi, azután a lányra néz.): Milyen
könnyelműség egy ismeretlen embernek húsz fillért kölcsönözni. Azt sem
tudja, ki vagyok.
MAGDA (Tréfásan.): Szénási Ferenc mérnök. (A férfi bután nézi, a lány
mosolyogva mutat a bőröndön levő névjegyre. A férfi még butábban néz
oda.) Meg vagyok győződve róla, hogy miután váltott, nyomban megfizeti
a tartozását.
TORONYI: Kissé bizonytalan határidő. Ugyanis nincs mit váltanom ezen a
 néhány kedves szón kívül.
MAGDA: Elvesztette a pénztárcáját?
TORONYI (Lassan megérlelődik benne egy elhatározás.): Nem, sajnos ilyen
szegény vagyok. Utolsó pénzemen vettem meg Párizsban a vasúti jegyet.
MAGDA: Azért én mégsem aggódom a húsz fillér miatt. Csak telefonáljon!
TORONYI: Köszönöm a bizalmát! De már nem is telefonálok. (Zsebre teszi
a húsz fillért.) Az ember ne telefonáljon az utolsó pénzén. Kérem, most
már mondja meg a nevét és a címét is, hogy alkalmilag, ha nagyobb
összegre teszek szert, visszaszármaztathassam önnek a húsz fillért a
törvényes kamatokkal!
MAGDA: Az Egyesült Acélművek igazgatójának a titkárnője vagyok.
(Nevet.)
(Toronyi kis meghajlással összecsapja a bokáját, be akar mutatkozni, de
pillanatnyilag elfelejti a nevét, összeráncolt homlokkal gyorsan leolvassa a
bőrönd névjegyről.)
TORONYI: Szénási Ferenc. Ön most hova megy?
MAGDA (Tartózkodóan.): Sehova…
TORONYI (Örömmel.): Jövök én is! Ma nekem is ott van dolgom.
MAGDA (Nevet.): Nem bánom, elkísérhet. Itt lakom a szomszédban. Kör
utca 16.
(Elindulnak. Házszámtábla: „KÖR UTCA 16”. Toronyi és Magda
megérkeznek.)
MAGDA: Itthon vagyok.
TORONYI: Irigylem.
MAGDA: Miért jött haza?
TORONYI: Szeretnék Budapesten elhelyezkedni valahol, mint tisztviselő.
MAGDA (Sajnálkozva nézi.): Nehéz lesz… Hacsak nincs valami protekciója.
TORONYI (Egyáltalán nem szomorúan.): Sajnos nincs. Önöknél nem
hiányzik senki?
MAGDA: De igen. Az elnök. Ma kellett volna érkeznie.
TORONYI (Sóhajt.): Mit csináljak?
MAGDA: Tudja mit? Délután mindenesetre jöjjön be velem az irodába!
Próba – szerencse!
(Nyitott ablak. Özvegy Timárné, Magda anyja kihajol az ablakon.)
TÍMÁRNÉ: Na, megjöttek! (Hátrafelé.) Julis! Megjött a bérlő!
(JULIS: lomha, bámészkodó parasztlány megjelenik az ablakban.)
JULIS: Jóképű! Nem is értem, hogy az ilyen szép ember miért nem főbérlő?
 Nem tudom, ismeri-e, naccsága, a tavalyi vőlegényemet? Az volt ilyen.
TÍMÁRNÉ: Eredj segíteni! Ne papolj annyit!
(Magda és Toronyi a kapu előtt áll. Julis kilép a kapun, szó nélkül elviszi
Toronyi mögül a bőröndöt, visszamegy. Járókelők. Toronyi mosolyogva
búcsúzik.)
TORONYI: Viszontlátásra, Tímár kisasszony! Három óra felé felkeresem a
bankban.
MAGDA: Viszontlátásra!
(Toronyi megfordul, keresi a bőröndöt, mind a ketten csodálkozva
forgolódnak. Az ablakon kihajolva Timárné integet.)
TÍMÁRNÉ: Magdus! Julis már felhozta a csomagot! Gyertek fel!
(Hirtelen behúzódik az ablakból.)
(Magda és Toronyi bután nézik egymást, végül a lány elneveti magát.)
MAGDA: Nahát! Anyám azt hitte, hogy maga az új albérlő!
TORONYI (Buzgón, reménykedve.): És nem?
MAGDA: Igazán szívesen vettük volna magát, de elkésett. Egy kollégám
vette ki a szobát. Azonnal leküldöm a bőröndjét.
TORONYI: Ne fáradjon, kérem! Ha megengedi, felmegyek érte.
TÍMÁRNÉ (Kijön a kapun.): Isten hozta! Csak estére vártam. Julis mindent
elintéz, nekem bevásárolnivalóm van még.
MAGDA: De, mama…
TÍMÁRNÉ (Elsiet, de közben visszaszól): Julis mindent elintéz helyettem!

(A kiadó szoba. Julis az aránylag kis koffert cipeli.)

JULIS (Énekel): „Ha meg tudtál tanítani, hogy csak álom, szerelem az élet.
Taníts most meg, hogy én is megtanítsalak téged!” (Szóban.) Kis kuffer,
kis kuffer, de ronda nehéz vagy!
(Magda és Toronyi belépnek.)
MAGDA: Julis, mit csináltál?
JULIS: Húslevest, bornyúhúst és töltött tésztát. Tetszik enni?
MAGDA: Felhoztad ennek az úrnak a kofferjét, pedig nem ő a Kerekes úr.
JULIS (Toronyihoz.): Nem Kerekes úr a Kerekes úr? Oszt mégis van
bőröndje?
TORONYI (Mosolyog): Engedje meg, hogy estig itt hagyjam a bőröndömet.
MAGDA: Szívesen!
TORONYI: Köszönöm! És köszönöm, ha egy pár jó szót szól értem a
vállalatnál!
MAGDA: Nem biztatom eredménnyel. Gellért igazgató nem rossz ember, de
kissé rideg.

(Igazgatói szoba. Gellért telefonál.)

GELLÉRT: Az elnök úr késése előttem is teljesen érthetetlen. Remélem,
rövidesen sürgönyözni fog vagy telefonál… Az új diktafont ma
mindenképpen bemutatjuk, bár szerettük volna, ha előzőleg az elnök úr is
látja a modellt. Kérem…! Rendben van! (Leteszi a kagylót. Kopogtatnak.)
Tessék!
MAGDA (Belép, az íróasztalig megy.): Jött valami értesítés Mr. Toronyiról?
GELLÉRT: Nem. Fogalmam sincs, hol lehet.
MAGDA (Zavartan.): Kérem… igazgató úr, egy régi ismerősöm érkezett
Párizsból… Szegény ember, de azt hiszem, igen használható…, és
gondoltam…
GELLÉRT (Hátratolja magát székestől, és rábámul a lányra.): Remélem,
csak hallucinálok, különben azt kellene hinnem, hogy ön protezsál valakit.
MAGDA: Azt hiszem, a legszerényebb fizetéssel is beérné, és nagyon
intelligens embernek látszik…
GELLÉRT: Sajnos ön összetéveszti intézményünket az országos
tehetségkutatóval. Kérem, ne terheljen most ilyen felesleges kérdésekkel!
MAGDA (Szomorúan.): Csak gondoltam… reméltem…
GELLÉRT: Inkább azt mondaná meg, hogy hol lehet ez a Mr. Toronyi?

(Irodafolyosó. Toronyi fel és alá sétál az igazgatói szoba előtt. Magda jön ki
Gellért irodájából leszegett fejjel.)
TORONYI: Ne is mondja! Látom az arcán, hogy nem sikerült.
MAGDA (Sóhajt.): Nem… Most mit fog csinálni?
TORONYI (Cigarettára gyújt.): Rágyújtok.
MAGDA: Hogy tud ilyenkor tréfálni? Úgy szerettem volna, ha álláshoz jut.
Talán legközelebb újra megpróbálom. De ma itt mindenki csak Mr.
Toronyival törődik… kivéve engem.
TORONYI: Gondolja…? (Gyorsan kijavítja magát.) Gondolja, hogy
legközelebb sikerülni fog? Gondolja? (Közelebb megy a lányhoz.) Nem is
tudom, mivel érdemeltem ki? (Megindult arccal.) Tudja, hogy ez nagyon
szép magától, Tímár kisasszony? Ennyit foglalkozik egy jöttment ember
sorsával, akiről azt sem tudja, kicsoda, akinek se pénze, se egzisztenciája…
MAGDA (Melegen néz rá.): Nem az egzisztencia és a pénz jelenti az embert.
 Az az érzésem, hogy maga önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. Ne
csüggedjen! Azt hiszem, még sokra viheti.
TORONYI: Igazán lehetségesnek tartja? Talán, ha mindig mellettem állna
valaki, aki így tud biztatni, mint maga.
MAGDA (Zavarba jön, kissé elhúzódik.): Nekem most dolgom van. (Már
indul, de eszébe jut valami, és visszafordul.) Szénási úr…! Nem szabad
megsértődnie, de estig, amíg módjában van segíteni magán… fogadja el
kölcsön! (Közben kivett az erszényéből tíz pengőt. A férfi kezébe nyomja,
aki jóformán nem is érti, miről van szó, és elsiet. Toronyi bután mered a
tízpengőre, azután elneveti magát.)

(Az irodaépület portáléja. Gyönyörű luxuskocsi áll előtte. Toronyi kilép a

kapun, észreveszi az autót, figyelmesen megnézi, azután a karórájára néz,
keresi a sofőrt. Elöl nincs, az autó hátulsó részében sem látszik, Toronyi
kinyitja az ajtót. Autó belseje, Tici a földön ül, és az ülésre pasziánszt rak
ki, közben fütyül.)
TICI (Morfondírozni kezd.): Ha veszem a dámát, fekszik az ász, ha veszem
az ászt, marad a bubi, ha marad a bubi, nem kapom a nyolcast, de ha a
nyolcast veszem a bubival, és hagyom az ászt…?
TORONYI (Szigorú arca megjelenik az ajtóüveg mögött.): Miért nem jön
ki?!
TICI (Elmélyülten.): Mert az ász takarja a bubit. (Mutatóujjával – anélkül,
hogy arra nézne – leinti Toronyit.) Kibicelni csak csendben szabad.
TORONYI: Azonnal takarodjon ki a kocsiból!
TICI (Derűsen oldalra néz.): Ja, maga az? Hogy van?
TORONYI: Akármilyen jó sofőr, a szemtelensége miatt mégis ki kell magát
dobni!
TICI (Összeszedi a lapokat, kászálódik.): Nem a modor a fontos, hanem a
hűség. Tudja, Toronyi úr, hogy siettem ide Londonból? Óránként százhúsz
baromfi sebességgel! Egy tyúkfarmra valót ütöttem el. (Kiszáll a kocsiból,
Toronyival egymással szemben állnak az autó előtt.) Egy órája vagyunk
Budapesten, és még csak két betétlapomat vették el. Hogy van?
TORONYI: Szokjon le erről az ostoba kérdéséről!
TICI: Megtörtént. Hová vigyem igazgatni?
TORONYI (Körülnéz, mint aki fél, hogy meglátják a sofőrrel): Sehova.
Jelenleg nem fogok igazgatni. Üljön csak fel, én maga mellé ülök…
TICI (Közvevág): Elég! A többi az én dolgom. (Kinyitja az ajtót.
 Ajtócsapódás. Az első üléseken egymás mellett ül Toronyi és Tici. Tici
vezeti a kocsit. Utcalárma.)
TORONYI: Ide hallgasson! Én nem vagyok Toronyi!
(Tici rémülten fékez. Fékcsikorgás.) Miért áll meg?
TICI: Szálljunk ki, és beszéljünk úgy!
TORONYI: Figyeljen ide! Én nem vagyok Mr. Toronyi, aki ma érkezett
Londonból.
TICI (Kérleli.): Hadd szállok én ki!
TORONYI: Hallgasson végig! Én nem vagyok Toronyi. Én el fogok tűnni!
(Tici ki akar szállni, Toronyi visszarántja.) Nem marad itt?! Azt se tudja,
miről van szó.
TICI: Dehogynem! Maga nem egy bankember, hanem a Tündér Ilona.
Szezám, nyílj meg, és eltűnik! (Hirtelen könyörög.) Ali Baba, hadd szállok
én ki!
TORONYI: Ha nem marad nyugton, kidobom! Én inkognitóban akarok
maradni. Engem ma kiraboltak!
TICI: Fejbe ütötték! Tudtam!
TORONYI: És találkoztam egy nővel, aki olyan szimpatikus…

(Tímárék nappalija. Julis a szobatornát szereli fel egy létrán állva. Tímárné
beszél Magdával, aki mintegy Toronyi elhangzott mondatát folytatja.)
MAGDA: …rokonszenves, intelligens, de úgy látom, nem tud az életben
eléggé tülekedni ahhoz, hogy érvényesüljön.
TÍMÁRNÉ: Úgy látom, gyorsan alakult ki jó véleményed róla. Mikor
költözik be az a Kerekes?
JULIS: Azt a Kerekest tetszik gondolni, amelyik nem a Kerekes, vagy azt a
Kerekest, amelyik a Kerekes, de nem volt itt? (Cseng a telefon.)
TÍMÁRNÉ: Julis, menjen a telefonhoz!
JULIS (Leugrik a székről, odamegy a telefonhoz, felveszi a kagylót.):
Halló…! Itt…? Patkó Julis.
TÍMÁRNÉ (Dühösen.): Tímár lakás! Szörnyűség!
JULIS: Tímár lakás! Szörnyűség…! Melyik? Az a Kerekes úr, aki a Kerekes
úr, és nem volt itt, vagy az a Kerekes úr, aki a Kerekes úr, és itt volt?

(Könyvelőiroda. Kerekes telefonál.)

KEREKES: Én Kerekes Benő vagyok. Ide hallgasson, fiam! Mondja meg a
nagyságos asszonynak, hogy nem költözhetek oda magukhoz…
(Tímárék nappalija. Julis leteszi a kagylót az asztalkára.)
JULIS: Azt mondja a Kerekes úr, akit délutánra vártunk, hogy – sajnálattal –
nem költözhet ide hozzánk.

(Könyvelőség. Kerekes nem veszi észre, hogy nem hallgatják.)

KEREKES: …csak este kilenc óra felé. Mondja meg a nagyságos
asszonynak, hogy csókolom a kezét!

(Tímárék nappalija.)
TÍMÁRNÉ (Idegesen Julishoz.): Most itt állunk gyűrűhintával, a
gramofonnal és a fenyőillattal, és ez a Kerekes lemondja a lakást. Mondd,
hogy tudomásul vettük!
MAGDA: Ugyan, ne mérgelődj! Majd találunk mást.

(Könyvelőség.)
KEREKES (Telefonál): …Magduskának is csókolom a kezét, és magát is
üdvözlöm, fiam! Örülök, hogy értelmes személyzet, akivel kellemesen
lehet beszélgetni. Szóval csak estefelé jövök… Tudomásul vette?
JULIS (A telefonnal. Dühösen, mint Tímárné.): Tudomásul vettük! Agyő!
(Lecsapja a kagylót.)

(Könyvelőség. Kerekes meghökkenten hátrakapja a fejét, és leteszi a kagylót.)

KEREKES: Kissé harcias háztartásbeli!

(Sofőrülés. Tici és Toronyi egymás mellett ülnek, Tici vezeti az autót. Utca és
motorzaj.)
TORONYI: Szóval holnap reggel már maga lesz Toronyi.
TICI: Már régen ez lenne a helyes. És mit mondjak, honnan ismerem én azt a
bizonyos Szalmási mérnököt?
TORONYI: Szénási!
TICI: Szóval valami takarmány.
TORONYI: Azt fogja mondani, hogy egy régi barátjának az öccse, és ezért
alkalmazza.
TICI (Megfenyegeti Toronyit az ujjával): Aztán megbecsülje magát!
TORONYI: Maradhat ilyen szemtelen, csak vigyázzon, hogy ostobaságot ne
kövessen el! Aláírásoknál ott leszek, és ha többen vannak jelen, maga
nézzen mindig az én arcomra!
TICI: Ez hamar unalmas lesz.
TORONYI: Az állása függ attól, hogy minden rendben menjen! (Toronyi
mutatja, hogyan fog bólintani, Tici nézi és utánacsinálja.) Ha így csinálok,
akkor mondja azt: „hogyne, természetes”, különben mindenre mondja, azt:
„erre majd később visszatérünk”.
TICI (Eljátssza.): Igen, hogyne, természetes… (Toronyi nemet int.) Erre majd
később visszatérünk… Hű! A járda!
(A kocsi hevesen rázkódik, fékcsikorgás, Toronyi fékez, Tici a kormányt
forgatja, nagy csörömpölés, az autó megáll, összenéznek.)
TICI: Azt hiszem, egy csemegeüzlet kirakatában állunk. (Kis szünet után.)
Sebaj!

(Tímárék ebédlője. Magda és Tímárné vacsora után az asztalnál ülnek, Julis

leszed, kiviszi az edényeket, közben tányércsörgés, majd ajtócsukódás.)
MAGDA: Hogy miért gondolta meg magát ez a Kerekes?
TÍMÁRNÉ: Ki kell tenni egy cédulát a kapura!
(Kopognak. Magda kissé izgatottan igazít egyet a haján, azután az ajtó felé
néz. Toronyi belép, aktatáska van nála, bólint.)
TORONYI: Jó estét!
(Toronyi az asztalnál áll. Kezet csókol a nőknek.)
TÍMÁRNÉ: Isten hozta!
MAGDA: Szerencsével járt?
TORONYI: Elláttam magam néhány aprósággal.
(Leül, nézik egymást Magdával.)
TÍMÁRNÉ: Talált már lakást?
TORONYI: Erre nem futotta az időmből. Kénytelen leszek ma szállodában
aludni.
MAGDA (Élénken.): Képzelje! A mi új albérlőnk lemondta a szobát.
TORONYI (Nagyon élénken.): Igazán nagyszerű lenne, ha elfoglalhatnám a
helyét. A kofferom úgyis itt van…
TÍMÁRNÉ: Áll az alku! Biztos vagyok benne, hogy jól fogja magát érezni
nálunk.
TORONYI (Csillogó szemmel): Én is biztos vagyok!
(A kiadó szobában Toronyi jókedvűen fütyörészik, pizsamát, szappant,
pipereholmikat rak ki, fütyörészik, aztán csodálkozva megáll a gyűrűhinta
előtt.)
TORONYI (Halkan.): Ez mi a csudának itt?
(Julis jön be, hóna alatt egy gramofonnal, érdeklődő vigyorral néz
 Toronyira.)
JULIS: Ha már felszereltem, hadd látom, hogy tetszik a kunsztokat csinálni?
TORONYI: Sajnos, fiam, nem vagyok légtornász.
(Toronyi tovább nézi a hintát, és kissé megüti az egyik gyűrűt, egyszerre
gramofon szólal meg mögötte. Rémülten hátrafordul.)
JULIS (Vigyorog a felhúzott gramofon mellett.): Bolondos egy városi szokás!
(Julis kimegy, Toronyi utánabámul. Elhallgattatja a gramofont, vállat von, és
kigombolja a kabátját, vetkőzik. Már pizsamában van, amikor Julis bejön,
és egy hatalmas pumpával permetet spriccel)
JULIS: A fűszeresnél nem volt más, mint perolin, de ez is nagyon büdös.
(Permetez, Toronyi csípőre tett kézzel bámulja.)
TORONYI: Mi ez?! Minek ez?!
JULIS: Azt én hogy tudhassam? Maga az albérlő, nem én!
TORONYI (Felkap egy könyvet.): Nem megy innen?!
(Julis kiszalad. Toronyi már nagyon ideges. Az ágyhoz megy, felhajtja a
takarót, belefekszik, és felkiált. Kiugrik az ágyból, félredobja a takarót, és
bután mered a hatalmas, demizsonszerű üvegre, közben emelgeti a lábait,
mint aki megégette a talpát.)

(Igazgatói szoba. Gellért az íróasztalánál dolgozik. Az ajtó hirtelen nyílik,

Kerekes dugja be a fejét izgatottan.)
KEREKES: Me… me… megjött… I… itt van, személyesen!
GELLÉRT (Felugrik, és az ajtóhoz siet.): Hol van?!
KEREKES (Izgalmában a zsebeit tapogatja): Az elnöki szobában! Micsoda
megjelenés! Tisztára elnök!

(Irodafolyosó. Izgatottan szaladgáló tisztviselők, gépírónők, stb. Gellért siet

végig a folyosón, nyomában Kerekes csetlik-botlik egészen az ajtóig.
Névtábla: „ELNÖK”. Az ajtó előtt Gellért megáll, mögötte Kerekes és a
többi tisztviselő, az ajtó nyílik. Az elnöki szobában Tici kissé rikítóan,
zsakettben és cilinderben ül az asztalnál, és pasziánszt játszik elmélyülten.)
TICI: Veszem a bubit, marad a dáma, veszem az ászt, fekszik a nyolcas.
(Felnéz, és elhűl az arca.)
(Gellért és a tisztviselők csodálkozva és zavartan állnak bent, a szobában, az
íróasztaltól néhány lépésre. Tici felemelkedik.)
TICI (Bután.): Jó napot!
(Gyorsan összesepri a lapokat.)
GELLÉRT: Gellért Bertalan igazgató vagyok.
TICI: Sejtettem. Én Mr. Toronyi vagyok. (Gyanakodva néz, hogy elhiszik-e
neki, azután folytatja.) …Mondom, Mr. Toronyi vagyok, az elnök!
(Gellért Kerekesre néz, Kerekes előrelép nagy zavarban.)
KEREKES: Én… én nem vagyok Cicero…
TICI: Hanem kicsoda?
KEREKES: Kerekes Benő.
TICI: Melyik az urak közül a Cicero? (Nagy csend.)
KEREKES: Én a tisztviselők nevében… üdvözlöm… az Egyesült
Acélművek… (Gellért felé.) Súgjon valamit! (Meghajol, kimegy.)
GELLÉRT (Közelebb jön.): Jól utazott, elnök úr?
TICI: Nagyon kellemesen. (Zavarban van.) A titkárom még nincs itt… (A
karóráját nézi.) És a titkárom nélkül ellőtték a jobb karomat. Olyan
vagyok, mint a hal. Hiányzik a jobb kezem… Pedig megígérte, hogy
pontos lesz!

(Irodakapu. Toronyi jön sietve, közben a karórájára néz. Elnöki szoba.

Toronyi sietve érkezik, ijedten megáll a tabló előtt. Tici megfeledkezik
magáról, és szinte haptákba áll. Toronyi ijedtségére Tici észbe kap.)
TICI: Alázatos tisztelet… Alázatos… (Szigorúan.) … Alázatos tisztelet a
hivatalnok legfőbb kelléke! Buzási úr, ön elkésett!
TORONYI: Bocsánatot kérek, és szabadjon megjegyeznem, hogy Szénási
vagyok!
TICI: Ilyen hanyagot még sofőrben sem láttam…! Uraim! Személyi titkárom:
Izési úr…!
(Toronyi most úgy áll, hogy a tisztviselők nem látják őt, csak Ticit.)
GELLÉRT: Parancsolja, elnök úr, hogy az egyes osztályvezetők referáljanak?
(Toronyi alig észrevehetően nemet int.)
TICI: Erre majd később visszatérünk.
KEREKES: A vállalat készpénzvagyona négymillió-ötszázhatvanhatezer
pengő negyvennégy fillér.
TICI: Az én számításaim szerint harminc fillérrel téved.
KEREKES: Ki van zárva… Pontosan negyvennégy fillér!
TICI: No, jól van… Nem akarok vitatkozni, csak számoljon utána!
(Magda a tisztviselők mögött belép úgy, hogy Toronyi látja, de Tici nem.
Meglepett mosollyal néz a férfira.)
KEREKES: Hát azt tetszik hinni, hogy én hülye vagyok?
(Toronyi mosolyogva bólint a lány felé. Tici és Kerekes egymással szemben
állnak, közöttük az íróasztal. Tici észreveszi, hogy Toronyi bólint, azt hiszi,
neki szól.)
TICI: Igen! Hogyne! Ez csak természetes! (Mindenki zavartan, riadtan néz
össze. Toronyi rémülten igyekszik jelt adni Ticinek.) Kérem, az út
fáradalmait még alig pihentem ki… (Elbocsájtó kézmozdulattal.) Abtreten!

(Irodafolyosó. Annie siet végig a folyosón, az elnök szobájához ér, egy ijedt
gépírónő hallgatózik az ajtónál.)
GÉPÍRÓNŐ: Megjött az elnök!
ANNIE: Nagyszerű! Már úgy vágytam megismerni!
GÉPÍRÓNÖ (Ijedten.): Most nem lehet bemenni!
ANNIE: Magának, fiam. De nekem…?

(Elnöki szoba. Annie benyit az ajtón. Mind csodálkozva az ajtó felé néznek.
Annie előresiet Tici íróasztaláig.)
ANNIE: Igazán örülök, hogy megismerhettem az elnök urat! Remélem, lesz a
számomra néhány perce!
(Toronyi nemet int.)
TICI (Egy pillanatig meghökken, azután elszántan.): Természetes, hogy lesz
időm! (Gálánsan mosolyog.) Parancsoljon, kedves nagysád! (Toronyi még
határozottabb nemet jelez. Tici újra meghökken, aztán dühösen.) Majd
bolond leszek…! (Gellért nagyon ideges, Toronyi újra nemet jelez.)
Uraim! Vezessék körül (Toronyi felé.) Csutkási urat az épületben!
GELLÉRT (Kelletlenül.): Parancs az parancs! (Kitessékeli Toronyit.)
Parancsoljon!
(Mind húzódnak ki lassan, Toronyi vészjóslóan néz, Gellért visszanéz az
ajtóból. Annie egy széken ül, Tici udvarolva fölé hajol.)
TICI: És most kezdődhet a munka…
(Az elnök ajtaja előtt áll Magda és Toronyi.)
MAGDA: Hogy történt ez a csoda?
TORONYI: Az elnök apámnak egy régi barátja. Tulajdonképpen magának
köszönhetem ezt az állást.
MAGDA: Nekem?
TORONYI: Magát vártam a kapuban, és így találkoztam véletlenül az érkező
elnökkel. Nem is sejtettem volna különben, hogy Mr. Toronyi Pesten
van… Köszönöm! Még egyszer, nagyon köszönöm! (Megcsókolja a lány
 kezét.) Szeretném egész nap megköszönni magának ezt és ezt is…
(Megcsókolja a lány másik kezét is, aztán átad tíz pengőt.)
MAGDA: De kérem…
TORONYI: Ötven pengő előleget kaptam az elsejei fizetésemre.
(Igazgatói szoba. Gellért idegesen sétál, az óráját nézi, Sugár áll előtte.)
GELLÉRT: Kérem, ha a művésznő öt perc múlva sem jön ki az elnök úrtól,
akkor vigyék be, kérem, a diktafon modelljét, mert ezt még ma délután be
kell mutatni a szakmai köröknek!
SUGÁR: Esetleg az elnök úr neheztelni fog, ha beviszem.
GELLÉRT: És ha nem viszi be, én fogok neheztelni. (Vérfagyasztóan.)
Választhat, Sugár úr!

(Elnöki szoba. Tici flörtöl Annie-val.)

ANNIE: Ha nem tudnám, hogy elnök, akkor is nyomban kitalálnám. Van a
maga személyében valami rendkívül elnöki.
TICI: Csakugyan! Ez már többeknek feltűnt.
(Közeledik Annie-hoz, óvatosan megsimogatja a haját. Annie felmosolyog
rá.)
ANNIE: Ön rendkívül megnyerő egyéniség.
(Tici közben az íróasztal mögé megy, és szégyenkezve hallgatja a dicsérő
szavakat, egyik ujjával a csengők körül játszik.)
TICI: Kegyed túloz!
ANNIE: Nem, nem… Igazán van az arcélében valami megkapóan férfias, és
mégis gyengéd, intelligens, jellemes, finom…
(Ezalatt Tici affektálva és lesütött szemmel nyomogatja a csengőket, majdnem
nőies zavarban van.)
TICI: Igazán nem is tudom… Az ember szinte elpirul… Nem mondom,
vannak sikereim a nőknél…
(Affektálva nevetgél, szégyenlősen a magasba néz. Közben a szoba megtelik
tisztviselőkkel, és egyre újabbak jönnek. Szolgálatkészen, de csodálkozva
állnak, köztük Sugár és Kerekes.)
I. TISZTVISELŐ: Csengetni tetszett!
II. TISZTVISELŐ: Parancsol, elnök úr?
TICI (Rémülten elkapja a kezét a csengőkről, kihúzza magát.): Izé… Csak azt
akartam mondani, hogy egyelőre nem kell semmi. (Rövid zavar után int,
mint egy rendező.) És most mindnyájan balra el!
(A tisztviselők kimennek. Tici egész közel megy Annie-hoz, aki közben felállt.)
TICI: Igazán örülnék, ha bensőséges barátság fejlődne közöttünk.
ANNIE: Kezdek félni magától! Oly heves!
TICI (Hozzáér, közben toppant.): Carramba! (Épp megcsókolná Annie-t,
amikor kopognak. Tici kihúzza magát.) Hát így nem lehet dolgozni! (Sugár
egy szerelővel hozza a diktafont, leállítják.)
SUGÁR: Ez az Egyesült Acélművek legújabb konstrukciója: az új diktafon,
amelyet az idén hozunk forgalomba, és délután mutatjuk be a szakmai
köröknek. (Ott állnak mind a diktafonnál.)
TICI (Műértően nézi.): Miért ilyen gömbölyű ez?!
SUGÁR: Ilyen volt az elfogadott rajzon.
TICI: Így húzza ki az ember a lábát. Ha itt vagyok, akkor ez most
négyszögletes… Hm… Mindegy! Elmehet, és legközelebb csak akkor
jöjjön be, ha a tűzoltóságot kell bejelenteni!
(Sugár és a szerelő tiszteletteljesen elmennek, a diktafon marad. Tici
affektálva babrál a gépen.)
TICI: Hol is hagytuk el? Vagy folytassuk inkább ott, ahol még el se kezdtük?
Hehe…
ANNIE: Hogy érti ezt?
(Tici szégyenlősen babrál egy ujjal a diktafonon, most beleakad az ujja, és
nem tudja kihúzni, erőlködik. Annie is ráncigálja a gépet, végül Tici
kirántja az ujját.)
TICI: Ilyen pimasz gép! (A diktafonon némán forgásba jön egy korong. Tici
átöleli Annie-t.) Mi lenne, ha megcsókolnám?!
ANNIE: Ne, ne… Ha Gellért igazgató bejön…
TICI: Ne törődjön vele! Azt a hülyét úgyis kidobom. Elsején veheti a
könyvét… Jöjjön, Idácska!
ANNIE (Forrón kijavítja.): Annie vagyok!
TICI (Ugyanúgy.): És nem azt mondtam?
ANNIE: Nem… Eresszen! Milyen vad!
(Igazgatói szoba. Gellért fel-alá jár, nézi a karóráját. Telefonál.)
GELLÉRT: Bejelentették az elnök úrnak, hogy negyedóra múlva
megkezdődik az igazgatósági ülés…? Hogy üzleti tárgyalása van? Izé…
Ugyebár egy hölggyel tárgyal…? Kérem, Sugár úr, hozassa le a diktafont
az ülésterembe, mert be kell mutatnunk! Mondja az elnök úrnak, hogy én
intézkedtem!

(Igazgatósági ülésterem. Sugár és a szerelő állnak a diktafon mellett. A

 diktafonból férfi és női kacagás hallatszik. Sugár hirtelen elzárja.)
SUGÁR: Úgy látszik, az elnök úr nyitva felejtette a diktafont. Így nem lehet
bemutatni!
SZERELŐ: Vigyem el?
SUGÁR: Ha nincs itt a diktafon, nekem lesz bajom. Azt kell mondani…
(Tiszteletteljesen. Az ülésterem már megtelt, az emelvényen középen ül Tici,
mellette Gellért, jelen van még Magda, Toronyi, Kerekes és mások.) …a
kinyitó csap sajnos nem működik, és ezért nem tudjuk pillanatnyilag
megindítani.
TICI: Ilyesminek nem szabad előfordulnia. Rossz a gép?!
SUGÁR: Én nem tudom megindítani. (Úgy tesz, mintha próbálná.)
KEREKES (Kárörvendőn mosolyog.): Engedje meg, Sugár úr, ez igazán nem
művészet! Csak érteni kell hozzá. (Fölényesen a géphez megy.)
TICI: Nagyon helyes! Ön ki tudja nyitni, Cicero úr?
KEREKES: Ezt a gombot el kell húzni! Csak egy kis érzék kell hozzá… Voila!
(Diadalmas, könnyed mosollyal elindítja a gépet, alábbiak alatt a mosolya
fokozatosan elhal.)
ANNIE (A diktafonból hallatszik a hangja.): …Gellért igazgató bejön.
TICI (Hangja.): Ne törődjön vele! Azt a hülyét úgyis kidobom. Elsején
veheti a könyvét… (Cuppogás, kacagás.)
TICI: Állítsák meg!
(Kerekes kétségbeesetten megrázza a gépet, amitől még hangosabb lesz.)
ANNIE (Hangja.): Na…! Maga bősz tigris!
TICI (Hangja.): Te! Te hiúz! Te gyönyörű vadmacska, te!
TICI (Vádlón Kerekes felé.): Azonnal lője le vagy zárja el!
(A diktafonból csókok kíséretében kacagás hallatszik. Kerekes
kétségbeesetten babrál.)
KEREKES: Nem tudom! Megveszett! Megmarta egy veszett gramofon!
TICI (A diktafonból hallatszik a hangja.): Tőlem megzöldülhet az egész
igazgatósági gyűlés! Gyere, te hetéra!
TICI (Kerekeshez.): Kinyitni tudta, elzárni, nem?!
KEREKES (Siralmasan.): Látja, ez az én formám!
TICI: Ön azonnali hatállyal ki van rúgva! (Kerekessel ráncigálják, lökdösik a
diktafont. A diktafonból lázas hangok jönnek.)
TICI (Hangja.): Gyere, gyere!
ANNIE (Hangja.): Vigyázz, bejön valaki!
TICI: (Összevissza kiabál, nevet, énekel.)
KEREKES: (Buzgón énekel és lármázik vele együtt.)
GELLÉRT: Mindenki fogja be a fülét, vagy azonnal hagyja el a helyiséget!
(Általános zűrzavarban vonulnak kifelé.)
KEREKES és TICI (Taktusra hangosan énekelnek.): Fel, torreádor, fel a
gátra, fel! (Két kézzel vezényelve énekelnek, mindenki pánikszerűen hagyja
el az üléstermet.)

(Könyvelőség. Magda vigasztalja Kerekest.)

MAGDA: Ne essen kétségbe! Talán még visszavonja az elnök.
SUGÁR: Miért nyúlt a géphez, mikor mondtam, hogy nem jó?
KEREKES: Maga az oka az egésznek…! Miért nem intett, vagy miért nem
lökött félre engem…? De hát tudhattam én, hogy mi van bent, abban a
dakszlifonban?
GÉPÍRÓNŐ: Nem az a neve.
KEREKES: Akkor daktiloszkópia! Most tart nekem latinórát, mikor
kirúgtak?!
GÉPÍRÓNŐ: Majd el fog helyezkedni, Kerekes úr. Hat havi felmondás jár.
Nagy idő!
KEREKES: Kivándorolhatok…
SUGÁR: Beköltözött már az új lakásába?
KEREKES: Még ez is! Délután kirúgnak, és este hurcolkodom.

(Elnöki szoba. Tici és Toronyi beszélgetnek.)

TORONYI: Szégyellheti magát! És jegyezze meg, hogy maga itt nem dobhat
ki senkit!
TICI: Hogyhogy? Egy elnök? Na, ne mondjon ilyet!
TORONYI: Tegye, amit mondok! Én valamiért nagyon hálás vagyok ennek a
Kerekesnek! És ezért most maga behívatja…

(Könyvelőség. Kerekes éppen a telefonba beszél, aztán leteszi a kagylót.)

KEREKES: Azonnal jövök, elnök úr. (Leteszi a kagylót.) Már hívat…
(Csüggedten megy kifelé, de az ajtóban még megáll.) Szervusz, kedves vén
irodám!

(Elnöki szoba. Tici az íróasztalnál áll, közelében Toronyi, előtte remegve

Kerekes.)
TICI: …és Zabosi úr közbenjárására nemcsak visszatartom önt továbbra is,
hanem még azt is megteszem…
(Könyvelőség. Kerekes támolyogva megjelenik az ajtóban, széttárja a karját.)
KEREKES: Rege! Rege! (Odatámolyog Sugár és a gépírónő felé.) A
közbenjárására felemelték… a fizetésem, és húsz százalékkal
visszatartottak…
(Két szélmalom karmozdulattal írásfelhőt dob fel az íróasztalról.)
SUGÁR: Meghülyült a bánattól!
KEREKES: Sugárkám! Húszszázalékos fizetésemelést kaptam! Magának
köszönhetem! (Újabb papírcsomót szór le az íróasztalról, és újra széttárja
a karját.) Rege!

(Elnöki szoba. Egy tisztviselő pénzt számol az asztalra, és elmegy. A pénz Tici
és Toronyi között van. Tici nyúl utána, Toronyi elhúzza.)
TORONYI: Adok magának száz pengőt, hogy legyen a banketten pénze.
TICI: Az nem úgy van! Nekem reprezentálni kell!
TORONYI: Abból reprezentálhat.
TICI: Meglátja, elmegyek máshová elnöknek!
TORONYI: Hát adok százötven pengőt. A szmokingot elhozatta?
TICI: Nyugodt lehet. Topp leszek! (Toronyi belegyűri pénztárcájába a
bankókat. Tici mohón nézi.) Hogy lehet ilyen hanyagul begyűrni egy
tárcába nyolc darab százast?
TORONYI (Nevetve megveregeti a vállát.): Újabban fütyülök a pénzemre,
öregem!
TICI (Nevet, azután ijedten körülnéz.): Vigyázzunk, hogy nem leskelődik-e
valahol egy rádiofon!

(Igazgatói szoba. Gellért telefonál. Annie éppen most érkezett, és az ajtóban

áll.)
GELLÉRT: Kérem, elnök úr, nem történt semmi… Fatális tévedés volt. Igen,
ott lesz a vacsora.
(Leteszi a kagylót, észreveszi Annie-t, ridegen nézi.)
ANNIE: Hol lesz a vacsora?
GELLÉRT: Azt hiszem, a mai napra már elég bajt okozott.
ANNIE: Éppen a maga érdekében nem lehettem túlságosan rideg az elnökkel
szemben. Remélem, nem értette félre az egész ügyet!
GELLÉRT (Engedékenyebben.): Ennyire nem szabadott volna
megfeledkezni… De különben is, ma este nem lehetünk együtt. Az
elnökkel vagyok a banketten, és utána is.
ANNIE (Ridegen végigméri.): Kérem… Nem tudtam, hogy zavarom!
(Elsiet, Gellért egy lépést tesz utána. Annie bevágja maga után az ajtót.)
GELLÉRT: Annie…!
(Ajtócsapódás. Gellért dühösen odavágja a ceruzáját az íróasztalhoz.)
(ANNIE dühösen siet végig az irodafolyosón. Kerekes kijön a szobájából,
összeütközik Annie-val.)
KEREKES: Bocsánat!
(Kerekes és Annie egymással szemben állnak. Annie kissé kacéran néz
Kerekesre.)
ANNIE: Mit csinál este, Kerekes úr?
KEREKES: Beköltözöm az új lakásomba.
ANNIE: Nem kísérne el engem vacsorázni?
KEREKES: Boldogan… Ma kirúgom a hámot! Volt már a Hét Bagolyban?
Ez vállalatunk szórakozóhelye. Szolid családi hely Budán…
(Magda és Toronyi jönnek ki a kapun, Magda mintegy Kerekes szavait
folytatja.)
MAGDA: …a Márvány utcában. Oda szoktunk járni a kollégákkal.
TORONYI: A Hét bagoly. Remek!
(Tímárék konyhája. Vokurek éppen befejezte az evést, előtte a konyhaasztalon
bőséges vacsora maradványai.)
VOKUREK (Szódát tölt a szifonból jó messziről): Asszondom neked, hogy a
házi koszt ezerszer többet ér a vendéglőinél. Tőlem mehetnek az urak a
Verébkalitkába!
JULIS (Szedi össze az edényeket.): Nem oda mentek, hanem a
Fecskefészekbe.
VOKUREK: Mehetnek a fészkes fecskébe, ilyet ott sem kapnak.
(Elégedetlenül.) Mondtad, hogy konfekt is lesz. Hol az a rövid szivar?
(Julis odaadja neki a szivart. Vokurek rágyújt, szivarozik elégedetten.)
JULIS: Miután kosztoltál, dolgozz is valamit! Az albérlő megkért, hogy
szereljük le a szobatornát.

(Albérleti szoba. Vokurek éppen leszerelte a hintát, leugrik a székről.)

JULIS: Csendesen, te! Felébred a naccsága! Ő nem ment el vacsorálni.
VOKUREK: Engem tanítsz te csendre? Bontottam én már ki falat úgy, hogy
nem hallotta senki.
JULIS: Ezt a bőröndöt pedig tedd oda a szoba sarkába!
(Vokurek megemeli a bőröndöt könnyedén, akkor látja, hogy milyen súlyos.)
VOKUREK: Nézd, te! Ilyen kis bőröndbe nehezebbet még nem láttam. (A
bőrönd csatjához nyúl.)
JULIS: Ki ne nyisd!
VOKUREK: Csend, mert lekenek! (Kinyitja a bőröndöt. A bőröndben
álkulcsok, szerszámok vannak.) No, szép kis albérlőtök van. Kasszafúró! (A
bőrönd másik rekeszéből kártyacsomagok kerülnek elő, a jassz nagy
szakértelemmel teríti szét őket.) Cinkelt ez, fiam! Jó madarat szedett fel a
naccságád!
JULIS: Most mit csináljak? Menjek a rendőrségre, vagy költsem fel a
naccságát?
VOKUREK: Reggelig nem szalad el az ipse. No, Istennek ajánllak, Julis
fiam!
JULIS (Csalódottan.): Már mész?
VOKUREK: Miért? Van még ennivaló?

(Tímárék háza előtt. Vokurek kilép, becsukja maga mögött az ajtót, jasszosan
igazít egyet a kalapján. Kerekes jön, rásandít a jasszra, csengetni akar, de
Vokurek megállítja a kezét.)
VOKUREK: Szervusz, haver!
KEREKES: Tessék?
VOKUREK: Mondok: szervusz, haver! Ne is próbálj becsapni! Mindent
tudok! (Jelentőségteljesen.) Láttam a kuffert!
KEREKES (Nagyon bután nézi. Úgy hiszi, bolonddal van dolga.):
Gratulálok, de nekem most sürgős dolgom van…
VOKUREK (Kerekes elé áll.): Nevem ezennel Vokurek.
KEREKES (Idegesen.): Tessék engem békében hagyni!
VOKUREK: Ide hallgass, haver! Tudok a Hűvösvölgyben egy villát, ahol
nem lakik senki. Ketten megcsinálhatjuk az egész üzletet…
KEREKES: Menjen innen, mert rendőrt hívok! Nézd csak! Este kilenckor
villákat ad el!
VOKUREK (Dühösen.): Még te beszélsz rendőrről, te kutya?
KEREKES: Kikérem magamnak! Ez szemtelenség!
(Vokurek már egészen közel áll Kerekeshez, a kabátját markolja.)

(Elegáns étterem. A zenekar előtt egy dizőz énekli a számát. Az egyik

asztalnál kedélyesen beszélget Toronyi és Magda. Pincérek ételt hordanak,
vendégek érkeznek, egy kövér úr hatalmas pohárból egyetlen korttyal
 kiissza a bort. A dizőz befejezi a sanzont, taps, majd újra zene. Az egyes
páholyban Annie vacsorához terített asztalnál vár türelmetlenül, kopog az
asztalon. Hirtelen felderül az arca. Kerekes jön, udvarias mosollyal
üdvözli. Kerekes szeme alatt hatalmas, fekete monokli.)
KEREKES: Csókolom a kezét! Ne haragudjon, hogy késtem, de ma
költözködnöm kellett, ami sajnos nem sikerült.
(Egymással szemben ül Annie és Kerekes.)
ANNIE: Mi baja van a szemének?
KEREKES: Megsértettem egy villával.
ANNIE: Hol?
KEREKES: Izé… a Hűvösvölgyben. Senki sem lakik benne… Ez volt a
baj… Ne beszéljünk róla!
(Pincér megáll az asztalnál, az étlapot odanyújtja Kerekesnek. A dizőz a
refrént énekli, a tömeg táncol. Magda és Toronyi az asztaluknál
beszélgetnek, amit halk ének és zene kísér.)
TORONYI: Elmegyünk még valahová, ahol táncolni is lehet?
MAGDA (Nevetve.): Az ötven pengőből? Így nem jön ki elsejéig.
TORONYI (Kénytelen arccal): Igaza van… (Melegen.) Pedig úgy szeretnék
minél tovább együtt lenni magával! Olyan jó!
MAGDA: Tegnap még nem is ismert.
TORONYI: És ma már…
(Összehajolnak, az asztal felett nézik egymást.)

(Annie páholya. Vacsora után már igen jó hangulatban vannak Kerekessel)

ANNIE: …több erély és határozottság kell az életben! Akkor majd másképp
alakulnak a dolgai.
KEREKES: Bátorság az van bennem, csak hamar megijedek.
ANNIE: Húzassa el nekem a Csak egy kislányt!
KEREKES: Cigány úr! Legyen szíves és ácsi!
PRÍMÁS (Odajön.): Azonnal, kérem, csak itt, a szomszéd páholynak előbb
elhúzunk egy nótát.
KEREKES (Annie-ra néz, kihúzza magát.): Előbb az én nótámat húzza el!
Érti? Ha a szomszéd páholynak nem tetszik, menjenek haza!
TICI (Hangja a szomszédból): Micsoda szemtelenség?!
KEREKES: Maga szemtelen és az egész családja!
(A szomszéd páholyban, egyszerre Kerekessel, Gellért és Tici ugrik fel Ticin
új szmoking van. Szemben állnak Kerekesékkel)
GELLÉRT: Annie!
TICI: Maga volt az a pimasz? Prímás, visszamehet! Ennek az úrnak én majd
elhúzom a nótáját!
KEREKES: Alázatos bocsánat! Én nem tudhattam…
TICI: Ha velem beszél, vegye le a monokliját! (Kerekes tétova, szórakozott
mozdulattal bedagadt szeméhez nyúl) Maga készüljön más pályára, mert
holnap kirúgom. (Gellérthez.) Gyere, Berci! Üljünk vissza!
(Kerekes siralmasan ül vissza a helyére, és még mindig a szemén babrál)
TICI (Dühösen.): Ilyen egy fráter!
GELLÉRT: Most már ne izgasd magad! Ha én nem búsulok Annie-ért…?
Szervusz!
(Isznak. Hirtelen magnéziumfény lobban.)
TICI: Jaj!
GELLÉRT: Fényképészek! Biztos a Ritz-ből követtek ide.
TICI: Én már azt hittem, hogy a Kerekes rám lőtt.

(Magda és Toronyi asztala. Toronyi Magda kezét fogja, még bizalmasabb

hangulatban vannak.)
TORONYI: …és maga? Magának most is olyan idegen vagyok, mint tegnap?
MAGDA: Ezt… ezt nem mondhatnám… Igazán nem…
TORONYI: Bizonyára furcsának tart. Egy napja ismer, és én… már
szerelmet vallok. Egy ilyen szegény ördög, mint én.
MAGDA (Tiltakozva rázza a fejét.): Ha én valakit szeretnék, akkor mindegy
lenne, hogy szegény-e vagy gazdag… Én nem törődöm azzal, hogy
magának van-e pénze?
TORONYI: Szóval… szeret?
(Az asztal felett kis híján összeér a fejük, aztán Magda szelíden
visszahúzódik.)
MAGDA: Azt hiszem… késő van. Menjünk haza!
(A főpincér ott áll az asztalnál. Magda a kalapját igazítja. Toronyi előveszi a
tárcáját. Kivesz belőle tíz pengőt, és ezzel a mozdulattal véletlenül egy
csomó százast ránt ki. A fehér abroszon ott fekszenek a százasok.)
FŐPINCÉR: Köszönöm!
(Magdának csodálkozó, Toronyinak ijedt az arca. A főpincér megy el,
Toronyi és Magda nézik egymást.)
TORONYI (Egészen közel áll a lányhoz.): A pénz eredetét nem mondhatom
meg. Ennek dacára bíznia kell bennem!
MAGDA: Nincs oka magyarázkodni.
TORONYI: Tudnia kell, hogy én tisztességes ember vagyok.

(Tímárék nappalija. Reggel van. Magda éppen a kalapját, kabátját veszi fel,
asztalon a reggeli maradványai, Julis odajön hozzá.)
JULIS (Halkan, titokzatosan.): Kisasszony, kérem! Tessék csak velem jönni!
(Elindul a kiadó szoba felé, s int.)
MAGDA (Csodálkozik.): A Szénási úr szobájába?
JULIS: Már nincs idehaza. Tessék csak jönni!
(A kiadó szobában. A nyitott bőrönd előtt állnak. Julis mutatja Magdának az
álkulcscsomót, a cinkelt kártyát.)
JULIS: A vőlegényem szerint ez az úr gazember, s a vőlegényem ért az
ilyesmihez.
(Magda előtt egy pillanatra átsuhan, ahogy a vendéglőben Toronyi
tárcájából kihullnak a bankjegyek. Magda döbbenten, Julis szótlanul áll.)
MAGDA: Rakj mindent vissza! Nem kell szólni senkinek! Majd én
elintézem.
(Elsiet, Julis nagy sóhajjal rakja vissza a holmit.)
JULIS: Millen szimpatikus ember pedig! Hát, akit én szeretek, az mind
betörő?

(Könyvelőség. Kerekes prizniccel a fején ül, közelben a gépírónő és Sugár.)

KEREKES: Én állat! Egyszer legyek dorbéz, és akkor is az elnökbe ütközöm.
SUGÁR: Mi lelte a fejét?
KEREKES: A szememet majdnem kiütötték, mert nem akartam este villát
venni a Hűvösvölgyben, a fejem fáj, mert leittam magam, és megint ki
vagyok rúgva…

(Igazgatói szoba. Gellért fején priznic, szemben vele ül Annie, aki zsebkendőt
szorít a homlokára. Egymással szemben ülnek katzenjammeresen.)
ANNIE: Nem tűröm, hogy ilyeneket mondjon! Igazán nem adtam okot rá,
hogy féltékeny legyen!
GELLÉRT: Nem vagyok kimondottan féltékeny, csak gondolkodóba ejtenek
bizonyos dolgok… Jaj, a fejem! Előbb Mr. Toronyi, azután ez a Kerekes…

(Elnöki szoba. Tici ingatag léptekkel jön, a kalap különösen magasan van a
fején. Felakasztja kabátját, azután leveszi a kalapját, most derül csak ki,
hogy jégtömlő van a kalap alatt. Leül.)
TICI: (Nagyot nyög. Megnyomja a csengőt, automatikus mozdulattal kiveszi a
pasziánsz kártyákat.)
SUGÁR (Bejön.): Parancsol, elnök úr?
TICI: Azt mondta tegnap, Sugár úr, hogy mára kész lesz a leltár.
SUGÁR (Boldogan.): A leltár készen van!
TICI: Akkor legyen szíves, hozasson nekem két uborkát! Kovászosat.

(Sugár megrökönyödve távozik. Tici pasziánszt rak. Toronyi jön, a zsebében

újság van.)
TORONYI: Na, maga szép dolgokat csinál!
TICI: Talán nincs megelégedve? Huszonnégy órája vagyok itt, és mindenki
azt mondja, fellendítettem a vállalatot.
TORONYI: A legnagyobb kellemetlenséget csinálta!
(Előveszi az újságot, kinyitja, és Tici elé tartja. Az újságképen Gellért és Tici
vannak lefotografálva, aláírás:

„MR. TORONYI, AZ EGYESÜLT ACÉLMŰVEK ÚJ ELNÖKE GELLÉRT

IGAZGATÓ TÁRSASÁGÁBAN EGY BUDAI
SZÓRAKOZÓHELYEN”.)

(Szénási szobájában egymás mellett áll Szénási és cinkosa, nézik az újságot.)

SZÉNÁSI: Itt könnyű felismerni, hogy ez nem az igazi Toronyi!
CINKOSTÁRS: Biztos vagy benne?
SZÉNÁSI: Na, hallod? Együtt utaztam vele, nálam van a tárcája az összes
okiratával.
CINKOSTÁRS: Az okiratokkal? Menj oda, és leplezd le ezt a piszkos
konkurenst! Az igazi Toronyi bizonyára kórházba került.
SZÉNÁSI: Mi hasznom van abból, ha engem is bezárnak?
CINKOSTÁRS: Ostobaság! Ha csak fél órára elfoglalod a helyét, esetleg
vagyont vihetsz el.
SZÉNÁSI (Tűnődik.): Mondasz valamit…

(Igazgatói szoba. Szénási az íróasztal előtt ül. Gellért az írásokat

tanulmányozza, azután feláll tiszteletteljesen.)
GELLÉRT: Nem is értem, elnök úr, hogy tévedhettem ennyire!
SZÉNÁSI: A fickó biztos jól játszotta a szerepét.
GELLÉRT: Én vagyok az oka, mert nem kértem a szerződéseket és a
személyazonossági írásait. De ki gondol arra, hogy egy bankelnököt
 igazoltasson? Remélem, megbocsájt?
SZÉNÁSI: Kérem, igazán nem gondolhatott erre.
(Cseng a telefon. Gellért felveszi a telefonkagylót.)
GELLÉRT (A telefonba.): Igen?! Kéretem a detektív urat!
SZÉNÁSI (Kínosan feszeng, cigarettára gyújt.): Kissé ideges ember vagyok.
Ha lehetséges, nem szeretnék jelen lenni, mikor elviszik azt az embert.
Ugyebár, az illető még nem sejt semmit?
GELLÉRT: Fogalma sincs…

(Elnöki iroda. Tici részint uborkát eszik, részint pasziánszt játszik.)

TICI: Veszem a bubit, nem nyúlhatok az ászhoz… (Egyik kezében uborka
van, a másikban kártya, hol az uborkába harap, hol egy lapot tesz le,
énekelve, kántálva beszél magában.) Veszem a dámát, akkor el van ásva a
nyolcas. Hagyom az ászt, marad a tízes. (Tévedésből a kártyába harap, és
az uborkát teszi le. Az ajtón belép Gellért és egy polgári ruhás detektív.
Tici nem veszi észre őket, gyorsan kicserél két lapot.) Csalni fogok, úgyse
látják.
GELLÉRT: Most aztán szedje a sátorfáját!
TICI: Mi az, Bercikém? Jamboree-ra megyünk?
DETEKTÍV: Ne próbáljon tovább színészkedni! Tudjuk már, hogy nem
maga az igazi Mr. Toronyi.
TICI (Kedélyesen.): Kitől tudják?
GELLÉRT: Az igazitól, aki kint ül.
TICI: De ha nem árulja el, sose jönnek rá, mi? (Jót röhög.) Jól blamáltad
magad, Berci!
DETEKTÍV (Megfogja Tici karját.): Majd a rendőrségen tovább szórakozhat.
TICI: Kikérem magamnak ezt a tónust! Engem Toronyi úr megbízott, hogy
helyette elnököljek!
DETEKTÍV (Gellérthez.): Ez igaz?
GELLÉRT: Dehogy igaz! Az igazi Mr. Toronyi kint van.
TICI: Újdonságokat mesél! Tessék ide behozni, és majd ő igazol engem.
(Gellért kimegy.)
TICI (Mosolyogva a detektívhez.): Majd meg tetszik látni, hogy lekapja őt a
Toronyi úr. Ez mindig blamálja magát, ez a Berci!
GELLÉRT (Jön vissza Szénásival): Azt állítja ez az alak, hogy az ön
megbízásából járt el.
(Szénási és Tici nézik egymást.)
TICI: Ki ez?
SZÉNÁSI: Én Toronyi vagyok.
TICI: Akkor nincs semmi baj. (Legyint.) Olyan Toronyi én is vagyok.
(Irodafolyosó. Magda megy az elnöki szoba felé. Az ajtó kinyílik, a detektív,
Gellért és a megbilincselt Tici lépnek ki. Tici elkeseredetten tiltakozik.)
TICI: Ez bekerül a világsajtóba! Segítség! Justizmord! És különben is, hol az
uborkám?! Az uborkát egy halálraítélttől sem veszik el!
GELLÉRT: Azonnal elfogatom azt a Szénásit is, a cinkosát.
(Magda döbbent, rémült, fájdalmas arccal néz maga elé. A
„KÖNYVELŐSÉG” feliratú szobából Toronyi lép ki vidáman. A folyosó
túlsó oldaláról izgatottan siet felé Magda.)
MAGDA: Jöjjön utánam!
TORONYI: Mi történt?
MAGDA: Ne kérdezzen semmit! Jöjjön!
(Megragadja a férfi kabátujját, aki csodálkozva követi. Sietnek végig a
folyosón, a férfi bután csodálkozva forgatja jobbra-balra a fejét. Vasajtó.
Magda kinyitja, és int a férfinak.)
MAGDA: Jöjjön!
TORONYI: De…
MAGDA (Liheg az izgatottságtól és a sietségtől.): Az Istenért, jöjjön! (Az
ámuldozó Toronyit az épület egy hátsó csigalépcsőjén vezeti sietve, húzza
maga után. Az épület hátsó kapujához érnek. Kinyitja a kaput.)
TORONYI: De hát…
MAGDA: Itt a rendőrség! Meneküljön! (Kitolja Toronyit az utcára. Becsapja
a kaput, két kezét a szívére szorítva liheg.)
(A becsapódó kapu előtt áll Toronyi az utcán, amely majdnem orron vágja, és
a lehető legostobábban nézi.)

(Könyvelőség. Benn van Sugár és a gépírónő. Kerekes tanulja a beszédet.)

KEREKES: Nem vagyok Cicero! (Panaszosan.) Hát mondja, úgy nézek én
ki, mint egy Cicero?
SUGÁR: Még most sem tudja a beszédet?
KEREKES: Nem jól. De még három elnök, és úgy megy, mint a vízfolyás.
GELLÉRT: Csak azt sajnálom, hogy a cinkosa megszökött.
MAGDA (Szomorúan.): Talán nem is volt a cinkosa… Olyan rendes
embernek látszott.
GELLÉRT (Szigorúan nézi.): Csak a kezembe kerülne az a rendes ember!
(Irodafolyosó. Toronyi jön fütyörészve.)
GELLÉRT: Egyre jobban haragszom erre a Szénásira… (Toronyi megjelenik.
Magda ijedten, Gellért felháborodva nézi.) Hát itt van, maga szélhámos!
Azonnal rendőrt hívok!
MAGDA (Rémülten.): Az álelnököt már letartóztatták.
TORONYI (Füttyent, meglepődik.): Szegény! (Nevet.)
GELLÉRT: És megérkezett az igazi elnök! Nézze, maga Sobri Jóska! Nem
akarok újra rendőrségi ügyet, tehát adok egy percet, hogy elhordja magát!
TORONYI: Nem is tudtam, hogy maga ilyen szigorú ember. (Magdára néz,
mosolyog.) Szóval… megmentett…
GELLÉRT: (Értetlenül nézi őket.)
TORONYI: Most beszélni fogok az új elnökkel. Azt hiszem, örülni fog
nekem. (Mielőtt Gellért megakadályozhatná, elindul az elnöki ajtó felé.)

(Elnöki szoba. Szénási nagy csomó bankjegyet számol elégedett arccal,

miközben csettint a nyelvével. Egyszerre megjelenik az arca előtt egy
nyitott cigarettatárca. Szénási merően néz a tárcára, behúzza a nyakát,
ijedtében nem mer felnézni.)
TORONYI: Gyújtson rá! (Szemben áll Szénásival, kínálja cigarettával.)
Nyugodtan rágyújthat! Egyik sem indiai.
SZÉNÁSI (Kivesz egy cigarettát, leül): Öt percet még várhatott volna.
TORONYI (Zsebre teszi a pénzt, leül vele szemben.): Nem remélt
viszontlátás.
SZÉNÁSI: Bezárat?
TORONYI: Nem.
SZÉNÁSI: Megver?
TORONYI: Nem hiszem.
SZÉNÁSI: Én tulajdonképpen megígértem önnek, hogy szegény emberré
teszem, és éppen ezen fáradoztam most is.
TORONYI: A megállapodásunk erre már nem vonatkozik. Hajlandó vagyok
azonban önnek napidíjat fizetni, ha rövid időre még vállalja az elnök
szerepét. Én ugyanis mint a letartóztatott elnök apjának jó barátja
szerepeltem itt…

(Irodafolyosó. Gellért és Magda áll az ajtó előtt izgatottan. Gellért elszánja

magát, és benyit. Elnöki szoba. Gellért és Magda belép, csodálkozva látják,
hogy Szénási vidáman társalog Toronyival. Kacagnak.)
TORONYI: Maga igazán kedves fiú!
SZÉNÁSI: Mit szóljak akkor én?
GELLÉRT (Közelebb jön.): Figyelmeztetem elnök urat, hogy ez az ember a
letartóztatott szélhámos barátja.
SZÉNÁSI: A letartóztatott elnök vele szemben is az én szerepemet játszotta.
Ugyanis Szénási úr valóban az apám egy barátjának a fia. A szélhámos
csak engem helyettesített, mikor alkalmazta. (Toronyihoz.) Ön továbbra is
megmarad titkári állásában!
TORONYI (Tréfásan.): Köszönöm, elnök úr!
(A megdöbbent Gellért előtt Toronyi kihívóan eldefúíroz, az ajtónál még
visszanéz rá, és kilép. A folyosón, az elnöki szoba ajtaja előtt Magda
hallgatózik. Toronyi, amint kilép, összeütközik vele. Magda riadtan el akar
sietni, de Toronyi megfogja a kezét.)
TORONYI: Várjon…! Meg kell köszönnöm, amit értem tett.
MAGDA: Szégyellem…! Azt hittem, maga cinkos.
TORONYI: És ha az vagyok, akkor megmentett volna… Miért?
MAGDA: Mert… sajnáltam.
TORONYI: Nem igaz! Ez több volt, mint sajnálat!
(Magda nem tiltakozik, de elfordítja a fejét.)

(Őrizetes zárka. Tici pasziánszt rak ki egy hosszú padon, mellette óriási,
toprongyos csavargó, a másik oldalon Vokurek.)
TICI: Ha elveszem a dámát, akkor nem tudok az ászhoz nyúlni.
CSAVARGÓ: Hát tegye át a bubit!
TICI: Ahogy azt a kolléga úr elképzeli. És mi van akkor a tízessel?
VOKUREK: Hogy a csudába tudta behozni a kártyát?
TICI: A kártya számára van egy titkos zsebem.
CSAVARGÓ: És ha megpróbálná a treff hármast?
TICI: Elzárom a királyt. Maga, öregem, nem tud játszani.
VOKUREK: Maga hamiskártyás?
TICI: Nem… Szórakozottság miatt vagyok itt. Néhány embert elfelejtettem
élve hagyni.
VOKUREK: Mi a szösz? Gyilkolni tetszett?
TICI: Nem is tudom… Tudja, néha nem tudok magamról, és olyankor
megmarom, aki a közelben van… Ilyenkor jó, ha aludni hagynak…
(Vokurek és a csavargó kissé odébb húzódnak. Tici rájuk vicsorít.)
VOKUREK: Nana!
(Vokurek és a csavargó felállnak a padról. Tici végigfekszik rajta.)
TICI: Fogadják meg a tanácsomat! Legjobb, ha alszunk. (Befordul a fal felé.)

(Elnöki szoba. Annie az íróasztal előtt ül, Szénási fölé hajol.)

ANNIE: Én voltam itt, a vállalatnál az egyetlen ember, aki rögtön
megmondtam: vigyázzatok, mert ennek már az arcán látszik, hogy
szélhámos!
SZÉNÁSI (Udvarolva fölé hajol.): És az én arcomról mi a véleménye?
ANNIE (Elragadtatással): Az elnöki arc prototípusa! Én jártas vagyok az
elnöki szakmában, sok elnökkel voltam üzleti összeköttetésben, de önnél
elnökebb elnököt elnökben még nem láttam.
SZÉNÁSI (Meleg suttogással): Köszönöm, Annie…! Annácska…! Maga
kedves…!
(Névtábla: „ELNÖK”. Gellért előbb komor, majd fájdalmas arccal
hallgatódzik.)

(Rendőrtiszt szobája. Egy asztal előtt ül Tici.)

TICI: …és valaki elkábította a vonaton, azután megkért engem, hogy én
legyek az elnök, és hadd legyen ő az Ali Baba… Erre ülök az irodában,
elszakítanak az uborka mellől, és visznek…
KAPITÁNY: Szóval azt állítja, hogy az az ember, aki magát elfogatta, nem
azonos Mr. Toronyival.
TICI: Még approximatíve sem! (írásokat mutat.) Tessék, itt vannak az
igazolványaim! Tíz éve vagyok Mr. Toronyi sofőrje.
KAPITÁNY (Elgondolkodik.): Akkor csak az lehetséges… (Telefonál.)
Kérem a nyilvántartót!
(Egy polcon könyvek sorakoznak, egy kéz levesz onnan egy könyvet. A nyitott
könyv már Tici és a kapitány előtt fekszik, lapoznak benne. A detektív is ott
áll az asztal mellett.)
KAPITÁNY: Jól nézze meg, köztük van-e az az ember, aki elfogatta magát?
(Nyilvántartó lapok különböző bűnözők fényképeivel, mellükön tábla-
számmal. A lap átfordul. Tici ujja sorra megy a képeken. Az egyik
átforduló lap első fényképén, számmal a mellén Szénási látható. Tici
meglepetten kiált fel, és odabök a kép közepére. Szénási képe alatt a
felírás: STUCK TÓDOR KASSZAFÚRÓ, HAMISKÁRTYÁS, VASÚTI
RABLÓ.)
TICI: Ez az!
DETEKTÍV (Megértve.): Stuck.
TICI (Siralmasan.): Még az uborkámat se hagyta megenni! Egy halálraítélttől
se vehetik el az uborkáját!
KAPITÁNY (Felcsatolja a kardját.): Gyerünk!

(Elnöki szoba. Szénási és Toronyi.)

TORONYI: Alapjában véve hálás vagyok magának. Más szemmel nézek
magamra.
(Lassan az ablakhoz sétál.)
SZÉNÁSI: Igazán boldog vagyok, hogy segíthettem magán. Pedig a
hivatásom nem kimondottan a jótékonyság.
(Szénási egy apró órával játszik, amely az íróasztal berendezési tárgyaihoz
tartozik. Konstatálja, hogy az óra egész szép, és gyorsan zsebre vágja.)
(Toronyi kinéz az ablakon, meglepődik. Az ablakból nézi, ahogy az
irodaépület főkapuja előtt a rendőrségi autó megáll, a kapitány, a detektív
és Tici kiszáll.)

(Elnöki szoba. Toronyi előremegy, és az ujjával hívogatja Szénásit, aki

csodálkozva követi.)
TORONYI: Jöjjön velem!
SZÉNÁSI: Hová?
TORONYI: Ne kérdezzen semmit, csak jöjjön!

(Irodafolyosó. Toronyi ugyanúgy, ahogy őt Magda, vezeti Szénásit. Vasajtó

csapódik. Csigalépcső. Toronyi mosolyogva hívogatja Szénásit, aki buta
arccal követi. Hátsó kapu a lépcsőházból. Toronyi kinyitja.)
SZÉNÁSI: De hát mi van?
TORONYI: Meneküljön! Itt a rendőrség!
(Kitolja Szénásit, és becsapja a kaput.)

(Igazgatói szoba. Mindenki körülfogja Ticit, aki már folytatólag beszél,

háttérben áll Magda.)
TICI: …Így kerültem én ártatlanul az ügybe… Én egy ma született boci
voltam.
GELLÉRT: Szóval a Szénási volt a Toronyi.
TICI (Szemrehányóan.): Megállj, Berci! Hol az uborkám?!
SUGÁR: És tulajdonképpen miért volt szükség erre az egészre?
TICI: Úgy tudom, valami nőcskét bolondított…
MAGDA: (Arca lassan fájdalmasra változik.)
TICI: Nem is tudom. Valami libusnak udvarolt… és nem akarta, hogy ez a
pénzéért fusson utána… Ugyanis nagyon szereti a kalandokat! Én tudom,
én a sofőrje vagyok.
SUGÁR: És még idejében el tudott szökni.
TICI: És tudják, ki volt? Stuck Tódor! Vasútfúró és kasszarabló!
ANNIE: Én ránéztem, és azt mondtam, ez egy szélhámos! De rám itt nem
hallgat senki!
TICI: És milyen igazuk van! (Gellérthez.) Nem vagy legény, Berci!
(Az irodafolyosón, az ajtó előtt Magda áll a félfának dőlve, keservesen sír.)

(Elnöki szoba. Toronyi és a kapitány.)

TORONYI: Nem teszek feljelentést, a megbüntetését sem kívánom.
KAPITÁNY (Mosolyogva.): Annyi van a rovásán, hogy egy feljelentéssel
több vagy kevesebb, nem változtathat a sorsán.
(Toronyi az ajtóig kíséri a kapitányt, kezet fognak, kapitány el. Toronyi
visszaül az íróasztalához. Megjelenik Gellért, Sugár, Kerekes és néhány
tisztviselő.)
TORONYI: Elég volt, kérem, a sok meglepetésből!
KEREKES: (Előrelép.)
TORONYI: Tudom, kérem, hogy ön nem Cicero.
KEREKES (Gellérthez.): Már az első elnöknél mondtam, hogy ez egy
marhaság!
TORONYI: Kerüljünk minden formaságot! Üdvözlöm önöket, és kezdődjék
a munka!

(Könyvelőség. Kerekes szemben áll Ticivel, és fogja a fejét.)

TICI: Még mindig nem érti? Nézze, az igazi Toronyi azt mondta, hogy ő lesz
a Szénási, és én nem tudtam, hogy a Szénási is Toronyi.
KEREKES: És hogy került maga a rendőrségre?
TICI: Az igazi Toronyi tulajdonképpen a Szénásinak adta ki magát. És én, aki
azt hittem, hogy az ál-Szénási az igazi Toronyi, nem tudtam, hogy az igazi
Szénási mint ál-Toronyi elfogat engem, aki akkor az igazi Toronyi voltam.
Hogy lehet ezt nem érteni?
KEREKES: Szóval mégis maga az igazi Toronyi?
TICI: Igen…! Nem! Várjon…! Becsületszavamra már én sem tudom… Hát
akkor tisztázzunk mindent, kicsoda maga? És miért nem vitte el magát a
 rendőrség…? Ugyanis, mikor kiderült a Szénásiról, hogy ő a Toronyi, és
rólam, hogy nem vagyok a Szénási, hanem a Toronyi csak megbízott
engem, hogy ő legyen a Szénási, akkor a Szénási rájött, hogy ő is lehet a
Toronyi…

(Irodafolyosó. Sugár benyit Kerekes irodájába. Csodálkozva megáll az

ajtóban. Tici és Kerekes deranzsált állapotban állnak az íróasztalnál, és
gyufaszálakat rakosgatnak.)
KEREKES: Most én elveszem a Toronyit…
TICI: Akkor marad két Szénási, egy sofőr. Most ezt megszorozzuk, és
bedobjuk a felét a Dunába… Nem, nem! Mert akkor az jön ki, hogy maga a
Toronyi. (Kerekes és Tici egymással szemben.) Kezdjük újra! Ez a gyufa a
Szénási. Most itt van ez a rücskös, ez maga…
KEREKES: Most tegyünk hozzá két Toronyit…
(Sugár rémülten hátrál, bevágja az ajtót. Ajtócsapódás.)

(Igazgatói szoba. Magda az íróasztal előtt áll.)

GELLÉRT: Sajnálom, hogy felmondott, Tímár kisasszony, de meg tudom
érteni.
MAGDA: És… és az elnök úr már tudomásul vette?
GELLÉRT (Előrejön az íróasztal mögül, részvéttel közeledik Magdához.):
Igen… Már jelentettem.
MAGDA: És… és mit mondott?
GELLÉRT (Kíméletesen akarja közölni.): Hát… elfogadta a felmondást.
Sőt… a felmondási időt le sem kell töltenie… és… és… (Nem tudja, hogy
közölje a lánnyal. Csendesen.) Azonnal felveheti a fizetését… (Magda sír.)
Bankelnökök csak hangosfilmen vesznek el szegény tisztviselőnőket…
(Végigsimít Magda haján.) Ne sírjon! Majd elfelejti az egészet! Jön majd
egy reálisabb férfi az életébe.
MAGDA (Sírva.): Soha… Soha…
TORONYI (Kintről a folyosóról.): A kisasszony azonnal felveheti a fizetését.
GELLÉRT: A kisasszony munkáját erősen nélkülözzük majd.
TORONYI (Belép a szobába.): Kénytelenek leszünk. Ugyanis a
menyasszonyom nem lehet egyszersmind a vállalat tisztviselőnője is.
(Magda arca felderül, Toronyi mosolyogva hajol oda hozzá, hogy
megcsókolja.)
(Az igazgatói szoba ajtaja lassan kinyílik, Gellért óvatosan kilép, és becsukja
 maga mögött.)

(Autó belseje. Tici a földön ülve pasziánszt rak ki az ülésre.)

TICI: Veszem a Szénásit, marad a Toronyi, veszem a Toronyit, marad a
Szénási… De hol vagyok én?
(Az autó mindkét ajtaja kinyílik, megjelenik Magda és Toronyi mosolyogva.
Útiruhában vannak.)
TORONYI: Mozgás!
MAGDA: Siessünk, Tici!
TICI (Gyorsan összekapkodja a lapokat.): Ja, maguk?! Hogy vannak? (A
volánnál ül és fütyül.)

(Autó belseje. Magda és Toronyi megcsókolják egymást, közben megindul az

autó.)

VÉGE
 A 3 test őr

Először 1988-ban, a Magvetőnél megjelent Tévedésből jelentik

(Egyfelvonásosok, kabaréjelenetek) című Rejtő-kötet végén található, Dallos
József által összeállított bibliográfiában bukkantam rá erre az anyagra.

A HÁROM TESTŐR
Rejtő Jenő bohózat
Komédia Kabaré
1934. szeptember. 1.
gépirat a jogutódnál

A címet Alpár Ágnes: A fővárosi kabarék műsora 1901-1944 című, 1979-ben

megjelent kiadványából pontosítottam. Miután nem sikerült a gépirat
nyomára bukkanni, az 1986 táján készült magyar tévéjáték alapján
rekonstruáltam a szöveget. A bohózat szereplői: Haumann Péter, Kern
András, Császár Angéla, Körmendi János és Bodrogi Gyula voltak.
 A 3 TEST ŐR
Bohózat

SZEREPLŐK

Popper Dezső divatáru-kereskedő

Matild a felesége
Kelecsényi Egon
Dr. Manda magánnyomozó
Ügyvéd

(Kelecsényi Egon gazdagon berendezett szalonja, jelen

van: Kelecsényi és Matild: Popper felesége.)

KELECSÉNYI (Izgatottan.): Matild…! Matild! Hát arról volt szó, hogy este
a bálon találkozunk!
MATILD: Oh, Istenem alig kapok levegőt! Tudja, milyen nehezen szántam el
magam arra, hogy felugorjak a legénylakására?
KELECSÉNYI: Gondolom, nyomós oka lehetett rá.
MATILD: De mennyire! Figyelmeztetni akartam arra, hogy nagyon
vigyázzon a bálon, mert a férjem gyanakszik.
KELECSÉNYI: A Dezső? Honnan veszi ezt?
MATILD: Tegnap felolvasott nekem egy rémes cikket a 8 órai újságból.
KELECSÉNYI: Hány óraiból?
MATILD: A 8 órai újságból, ahol egy féltékeny hentesmester bárddal
feldarabolta a feleségét.
KELECSÉNYI: Szerencsére a Dezső nem hentesmester, hanem divatáru-
kereskedő. Nem gondolja, hogy magának esik egy centiméterrel?
MATILD: Ne bolondozzon, Egon! Most is csak úgy szabadultam el tőle,
hogy azt hazudtam, bevetetem itt egy kicsit a jelmezt a szabónőmmel.
(A mellénél, elöl megrángatja két kézzel a ruháját.)
KELECSÉNYI: Melle… a melle… (Belebámul Matild dekoltázsába.)
Mellesleg ez milyen jelmez?
MATILD: Hát nem találta ki? Én vagyok a Milady A három testőrből!
KELECSÉNYI: Nagyatyaúristen! És a Dezső mi lesz? Athos? Porthos?
Aramis?
MATILD: D’Artagnan. Már dél óta karddal az oldalán mászkál az üzletben.
KELECSÉNYI: Ha vívni akar a vevőkkel, akkor ezt rosszul teszi. Abba az
üzletbe már másfél éve ember nem tette be a lábát.
MATILD: És maga minek öltözik estére?
KELECSÉNYI: Botond vitéz leszek kacagánnyal, és ekkora buzogánnyal!
(Mutatja.) Megmutatom. Jöjjön a hálószobába!
MATILD: Nem, nem, nem! Egy percig sem maradok!
KELECSÉNYI: Csak nem akar úgy elmenni, ahogy jött?
MATILD: Nem, te csacsi gyerek! Te mohó fiú! Bírd ki éjszakáig!
KELECSÉNYI: Nem, nem bírom!
(Remegő kézzel gombolgatja Matildon elöl a ruhát.)
MATILD (Szemrehányóan szól rá.): Ne légy ügyetlen! Hátul kell
kigombolni!
KELECSÉNYI: Igen… (Bemennek a hálószobába.)
(Nyílik a bejárati ajtó. Popper Dezső, Manda magánnyomozó és egy ügyvéd
lép be – három testőrnek öltözve.)
POPPER (Mandához.): Biztos, hogy ide jött a feleségem?
MANDA: Tisztelt Popper úr! Amit dr. Manda magánnyomozó mond, az
hétszentség! Megmondtam, hogy ezzel a dugóhúzóval kinyitom az ajtót,
vagy nem mondtam? Kinyitottam? Kinyitottam.
ÜGYVÉD: Sajnos kinyitotta. Figyelmeztetnem kell önöket, uraim, hogy a
Btk. 341. §-ába ütköztünk, miszerint magánlaksértést követtünk el.
POPPER: Ne anzágoljon itt, ügyvéd úr! Magát azért fizetem, hogy tanú
legyen itt, az in flagrantinál, és intézze el a válóperemet.
ÜGYVÉD: Kérem, én azért vettem fel ezt a maskarát, mert arra vállalkoztam,
hogy ott, a bálon majd, amikor Kelecsényi úr és a kedves felesége…
POPPER: Igen, mert Manda úr úgy informált, hogy ott, a bálon történik majd
meg a feleségem és a között a piszok fráter között a…
MANDA: Kérem, eredetileg úgy állt a dolog, hogy az embereim jelentették,
Kelecsényi úr lefizette a háznak a gondnokát, hogy egy adott jelre titokban
nyissa ki egy kis, zárt szobácskának az ajtaját, ahol is Kelecsényi úr
őnagyságával, ugyebár… (Picsi-pacsit mutat a kezével.) a harmadik palotás
után.
POPPER: Akkor most miért hazudta nekem azt, hogy varrónőhöz megy, és
 mégis ide jött?
MANDA: Nem volt türelme kivárni a harmadik palotást.
(Matild hangja hallatszik a hálószobaajtó mögül.)
POPPER: Csst, uraim! Nőm hangját hallom. Osonjunk oda az ajtóhoz, és
lessünk be a kulcslyukon!
(Elbotlik egy székben, elesik. Nagy robaj.)
KELECSÉNYI (Alsógatyában rohan ki a hálószobából): Segítség!
Gyilkosok! Rablók!
POPPER (Farkasszemet néz Kelecsényivel.): Ne üvölts, Egon! Először is,
mert te vagy a rabló, másodszor is, semmi szükség nincs arra, hogy
összecsődüljön ide a környék.
KELECSÉNYI (Társalgási hangnemben.): Szervusz, Dezsőként! Mi újság?
POPPER (Automatikusan.): Semmi különös…! (Hirtelen észbe kap.) Ne
ravaszkodj! Úgyis tudom, hogy itt van nálad Matild. Félre az útból!
KELECSÉNYI: Csak a testemen át!
POPPER: Te akartad ezt, Egon! A kardomra esküszöm… (Próbálja kirántani
a kellékkardot a hüvelyéből.) Na, mi van? Na! Nem jön! Nézz oda! Na, de
mindegy! Téged én megöllek! Párbajozni fogunk.
ÜGYVÉD: Popper úr drága, hadd figyelmeztessem, hogy ön párbajképtelen.
Nincs érettségije!
POPPER: Majd a maga kedvéért külön lerohanok, aztán külön érettségit
teszek, mi? (Végre előhúzza a kardját, és a hegyét Kelecsényi torkának
szegezi.) Védd magad, te hitvány áruló!
KELECSÉNYI: Hogy védjem magam? Se kardom, se ügyvédem.
POPPER: Ügyvéd úr, adja oda neki a kardját! Majd én megmutatom, hogy ki
az a D’Artagnan! Hogy ki az a Popper! Egy pesti testőr!
ÜGYVÉD: Popper úr, kérem, hogy ne nagyon tessék hadonászni, mert meg
tetszik vágni valakit!
POPPER: Nálunk a penge családi hagyomány. Már Pakson borbély volt az
apám…! Szappanozd magad, Egon!
MATILD (Kijön a szobából. Fensőbbségesen.): Mi ez a felfordulás, uraim?
POPPER: És még azt mondják, hogy Milady? Hát majd én megmondom,
hogy mi vagy te! Feleségül vettelek szerelemből, mint utóbb kiderült? Egy
vasat nem láttam még a hozományodból, tejben-vajban fürösztöttelek, és
mi a hála? Feljössz ennek a szemét alaknak a lakására?
MATILD: És mit gondolnak, uraim, hogy miért jöttem fel?
MANDA: Nézze, nagyságos asszony! Magánnyomozó vagyok, nem jós. De
 lenne egy-két elképzelésem!
MATILD: Nos! Azért jöttem fel, fiam, hogy megmentselek a csődtől.
Ugyanis Kelecsényi úr a rábeszélésemre hajlandónak mutatkozott arra,
hogy 10 000 pengővel beszálljon hozzád az üzletbe – csendestársként.
KELECSÉNYI: Én? A tőkémmel?
MATILD: Egon! Nem maga mondta az imént, hogy mindenáron be akarja
fektetni?
POPPER (Letérdel Matild lábához, kezet csókol a feleségének.): Édesem!
Drága anyukám! Bocsáss meg nekem!
(Csókolgatja Matild kezét.)
MATILD: Ej, te kis féltékeny Othello, te! Hát épp a szerződést fogalmaztuk,
amikor te megzavartál bennünket.
POPPER: Helyes! Akkor fejezzük be!
MATILD (Indul kifelé.): Kísérjen ki, Kelecsényi! (Popperhez szól.) Majd
otthon megvárlak, fiam.
KELECSÉNYI: 10 000 pengő! Ezért az angol királynőt is megkaphattam
volna!
POPPER: Ügyvéd úr, azonnal lássunk hozzá! Írja meg a szerződést!
Fantasztikus! Micsoda szerencse! (Számolja az ujjain.) Kifizetem a
hitelezőimet, bővíteni a boltot, egy vadonatúj portált csináltatok:
„Divatház a három testőrhöz!” (Mandához.) Maga elmehet! Már semmi
szükségem nincs magára.
MANDA: Hogyhogy nincs szükség énrám, kérem? No, és a bálon?
Őnagysága be fog osonni Kelecsényi úrral…
POPPER: Tudja mit? Osonjon!
MANDA: És maga erről csak így beszél? Nem rántja ki a kardját?
POPPER: A tőkéstársamra? Hát azért annyira nem vagyok testőr!

VÉGE
 Tokaji aszú

Hámori Tibor: Piszkos Fred és a többiek… című riportregényében

megszólaltatta Kovács Lászlóné Krausz Magdát, aki eskü alatt vallotta, hogy
a Tokaji aszú című színmű szövegkönyvét – mely 1941 magyar filmsikere
volt – nem Szilágyi László, hanem Rejtő Jenő írta.
„- Szilágyi László Tokaji aszú című operettjének dialógusait Rejtő Jenő
írta. Ezt koronatanúként jelenthetem ki, mert nekem diktálta a szöveget.
Persze, a lelkemre kötötte, hogy ne áruljam el senkinek. Gondolom, ennyi év
után megszeghetem a fogadalmat.”
Csak a librettók lehetnek Szilágyi László (1898-1942) munkái, aki
korának egyik legkeresettebb librettóírója volt.
Nemeskürty István A képpé varázsolt idő című filmtörténeti kötetében
egy helyütt említi, hogy Rejtő Jenő együtt dolgozott Szilágyi Lászlóval és
Segesdy Lászlóval A pepita kabát (1940) című vígjáték szövegkönyvén.
A PIM Rejtő-hagyatékában fellelhető Édes ellenfél (1941) című
filmforgatókönyvet szintén Szilágyi László és Segesdy László neve
fémjelezte, bár Rejtő javításai nincsenek a gépiraton. Valószínűleg az író már
nem vett részt ebben a munkában, de az bizonyos, hogy Rejtő Jenő, valamint
Szilágyi László és Segesdy László között szoros munkakapcsolat állt fenn.
Mindkét Szilágyi/Segesdy film komikus mellékszereplője Latabár
Kálmán volt.
 TOKAJI ASZÚ
Zenéjét Szilágyi László verseire szerezte:
Eisemann Mihály

SZEREPLŐK

Tarcali Darázs Katalin

Lidi lánya
Zsófi lánya
Sári lánya
Vica lánya
Andriska
Szeniczey Miklós
Pista a fia
Viola a sógornője
Hámory Alfonz
Babszi a leánya
Devernyák Mátyás ügyvéd
Krajcár Jani
Mókus Alfonz pincemester
Szabó Gáspár bíró
Orbán Tivadar állomásfőnök
Tiszteletes
Mari néni szakácsnő
Gergő öreg béres
Teca szolgáló
I. csendőr
II. csendőr

Vígjáték zenével, 3 felvonásban, 5 képben

Történik:
1. kép: Pesten a Gellérthegyen, 2. kép: Abaújszálláson – Darázs Katalin
házában, 3., 4. kép: A tokaji Szeniczey-kastély előtt, 5. kép: A tokaji
szőlőhegyen.
 ELSŐ FELVONÁS

1. kép

(Elhagyatott utca a Gellérthegyen. Balról villabejárat kihajló

orgonabokrokkal. Jobbról kilátás a Várra és a Tabánra. Középen pad,
gázlámpával. Tavaszi este, kilenc óra körül. Mikor a függöny szétmegy, Lidi
és Mari néni a padon ül. Lidi – édes, fiatal kis cseléd – fehér kötényes,
bóbitás szobalányruhában. Mari néni terebélyes, idősebb szakácsnő
vasárnapi ünneplőben.)

LIDI: Nézze csak, Mari néni, milyen szépen ragyognak odafönn a csillagok!
MARI NÉNI: A fene a csillagvizsgáló természetét. Furcsa lány maga!
Vasárnap este itt ül a ház előtt, és a csillagokat nézi ahelyett, hogy
kihasználná a kimenőjét. Mert, hogy én itt ülök az ötven évemmel meg a
nagy terjedelmemmel, az rendben van. De hogy maga a tizenhat
évével…?
LIDI: Hova menjek, Mari néni?
MARI NÉNI: Hát a Ligetbe! Megmagyaráztam magának az utat! Vagy már
elfelejtette?
LIDI: Dehogyis felejtettem el! (Hadarva fújja, mint a leckét.) Lemék a Duna-
partra, átmék a Lánchídon, befordulok a méltóságos gróf Tisza István
utcába.
MARI NÉNI: Nahát akkor! Mért ilyen gügye? Mióta beszegődött, lent se volt
a hegyről!
LIDI: Nem merek én lejjebb menni! Még itt is röstellem magam ebbe’ a
ruhába! De ha egyszer nem engedik az otthonit viselni. Pedig, ha látná
Mari néni, minő szép ruhám van nékem! (Elcsuklik a hangja.) Otthoni
ünneplő. Nyolc szoknyával.
MARI NÉNI (Elneveti magát.): Buta kis bogár maga! Hát, ha ennyire fáj a
szíve a falu után, mért jött fel Pestre szolgálni?
LIDI: Nem volt maradásom odahaza! (Pityeregve.) Édesanyám kiadta az
utamat!
MARI NÉNI: Tán valami ügye volt ott magának? Odahaza felejtette a szívét,
mi?
LIDI: Nem felejtettem én odahaza semmit!
MARI NÉNI: Nono! Azért csak van valakije? Férfinemű ismeretségre
gondolok. Kibe szerelmes? Árulja el!
LIDI: Szerelmes? Asse tudom, mi az! Maga tudja, Mari néni?
MARI NÉNI: Én ne tudnám? Harminc éve vagyok szakácsné Pesten!
Szerelmes az, amikor például az ember szereti a libacombot, de mégse ő
eszi meg, hanem elteszi egy bizonyos illetőnek!
LIDI: És az illető aztán megeszi?
MARI NÉNI: De meg ám! Még pofázik is hozzá, hogy „nem tudtál még egy
kis mellehúsát is eltenni?”. Hát ez a szerelem!
LIDI: Ez? (Csalódottan.) Másféle nincs?
MARI NÉNI: De van másféle is. De az már perverzitás!
LIDI (Izgatottan.): Mari néni, ha az ember meglát egy illetőt, és a szíve
akkorát ugrik, hogy majd kiesik, az nem szerelem?
MARI NÉNI: De az is szerelem, a fene ott egye meg! Meg az is szerelem, ha
az ember egy keserves belső indulatból kifolyólag mindig leégeti a
rántást. Mivelhogy mindig a piszok illetőn jár az esze. Fürt arra gondol,
hogy mikor látja megint.
LIDI (mint fentebb): És mikor meglátja, arra gondol, bár sose látta volna.
Mari néni, ha ez így van, ha ez az, amit maguk is Pesten szerelemnek
mondanak, akkor stimmel! Akkor én… beleestem a szerelembe!
MARI NÉNI: No, csakhogy bevallotta, fiam. És mondja, ki a jelzett illető?
LIDI (Hevesen.): Azt nem mondhatom meg. Szívem titka.
MARI NÉNI: Jól van, no! Nem vagyok én kíváncsi természet! Csak a nevét
árulja el!
LIDI (Imádságosan.): A nevét.
(Zene. Lidi inkább leheli, mint énekli a szöveget.)

Dal I.

Nem lehet azt elmondani közönséges szóval.

Muzsikálni kéne áztat égi tilinkóval.
Világoskék nefelejccsel felírni a rétre.
Csillagokból kirakni a violaszín égre.
Refrén: Pistának hívják. A haja barna.
Udvaroljobbra,
MARI NÉNI: A fene ott egye meg!
Udvarol balra.
 Futok utána,
Órám se néz…
MARI NÉNI: Ilyen ez mind.
Imádom mégis,/Ez az egész!

II.

MARI NÉNI:
Ejnye, fiam, mért mereszti szemét úgy az égre?
Mindenféle szerelemnek csalódás a vége.
Bolond, aki a szívét egy férfinak kitárja…
LIDI:
Annak, akit én szeretek, nincs a földön párja!
Refrén:
Pistának hívják, stb…

MARI NÉNI (Dal után rémülten.): Pistának hívják? Pista? Miféle Pista?
Csak nem a Szeniczey fiatalúrba szeretett bele, aki idejár hozzánk, a fiatal
kisasszonyhoz? Megőrült, fiam?
LIDI (Ijedten.): Miért, Mari néni?
MARI NÉNI: Na, hallja! Beleszeretni a házikisasszony udvarlójába? Mondja,
és a Pista fiatalúr már tudja, hogy maga milyen indulattal van iránta?
LIDI: Hogy tudná? Sose fogja megtudni!
MARI NÉNI: De ne tudja meg a Babszi kisasszony se, fiam, mert akkor
maga repül innen.
LIDI (Rémülten.): Őtet akarja elvenni a fiatal úrfi?
MARI NÉNI: Azt nem tudom. De tisztességes szándékai vannak. Most is
uszodába mentek.
LIDI: Pedig nem is szép lány a Babszi kisasszony. (Megvetően.) Ondolája
van!
MARI NÉNI: Azt ajánlom, fiam, verje ki a fejéből ezt az egész bolondságot!
(Feláll.) Nna! Én befejeztem mára a kimenőt. Bemegyek elkészíteni a
vacsorát. Maga még levegőzhet egy kicsit. De nehogy szóba álljon
valakivel!
LIDI: Sétálni se szabad?
MARI NÉNI: Azt lehet. De csak a sarki rendőrig. Mert az „állami”, azzal
nem lehet baj! Hanem a sarkon túl tele van a hegy csibésszel. „Itt a piros,
 hol a piros?” A végén csak maga lesz piros. Aztán bőghet az erénye után!
(Már a kapuban.) A kulcs a lábtörlő alatt lesz, odateszem a vacsoráját is.
(El.)
(Harmonikaszó.)
LIDI: (Nagyot nyújtózik, mélyet sóhajt. Felnéz a csillagos égre. Aztán kicsit
megborzong. Felkel a padról. A kezében lévő orgonaágat arcához emeli.
Mélyen beszívja az illatát. Így indul lassan kifelé, arca előtt az
orgonaággal, dudorászva.):
Futok utána, ő rám se néz,
Imádom mégis, ez az egész. (El.) (Pillanat szünet.)
PISTA (Beszalad Babszival. Pista: kitűnő kiállású fiatalember. Babszi: fiús,
modern fiatal lány. Mind a ketten erősen spiccesek. Egymást átölelve,
lihegve futnak be, mint akik kergetőztek. Amint a kapu elé érnek, Pista
hirtelen magafelé fordítja Babszit, és viharosan szájon csókolja.)
BABSZI (Már a karjában, bágyadtan.): Na, Pista! Te őrült!
PISTA: Babszikám! (Újabb csókroham.)
BABSZI (Kiszabadítja magát.): Engedj! Esküszöm, részeg vagy!
PISTA: Részeg vagyok! A tavasztól, a szerelemtől, tőled!
BABSZI: Tévedsz, fiam! Te attól az eperbólétól vagy részeg, amit a „Búsuló
Juhász”-nál megittunk. (Miközben rendbe hozza az arcát és a haját.)
Aljas dolog volt, mondhatom! Elcsábítani az uszodából, behurcolni a
kiskocsmába, leitatni, és ajk az ajkon végignyargalni velem a Gellérthegy
rosszul világított útjait!
PISTA: De milyen rosszul vannak világítva, hála istennek! Éljenek a
székesfővárosi gáz- és villanyművek! (Újabb ölelésre készül.) Kérlek,
oltsd le a szentjánosbogarakat ott, a fűben! Szégyellem magam előttük!
(Nevetés, csók.)
BABSZI (Kibontakozik, és erélyesen.): De most már igazán elég! Be kell
mennem. Vár a papa!
PISTA (Elkeseredve.): Ezek vagytok ti, mai lányok! Minden előfutamot
végigcsináltok, de amint a döntőre kerül a sor, gyáván megfutamodtok.
„Vár a papa!” „Be kell mennem!”
BABSZI: Pistukám…
PISTA (Dühös.): Eh, hagyj békét! Benned nincs vér!
BABSZI (Öngúnnyal.): Bennem nincs vér! És főleg rossz a memóriám! Ha
most együtt maradnánk, egész biztos, hogy mindenről elfelejtkeznék. Még
magamról is!
PISTA (Megvadulva öleli át.): Babszi, megőrjítesz! Könyörgöm, maradj
kint! Csak egy fél órára legalább! (Babszi a fejét rázza.) Egy negyedórára,
(m.f.) Tíz percre, (m.f.) Hát akkor pukkadj meg! Vedd tudomásul, többet
az életben nem találkozunk!
BABSZI: Ebben maradunk! (Bemegy, és már a rácson keresztül.) Holnap
mikor jössz értem?
PISTA: Négykor! (Utolsó kísérletképpen.) Babszikám, ha Istent ismersz,
visszajössz öt percre!
BABSZI: Hát tudod mit? (Súgva.) Megpróbálom. Ha a papa nincs otthon,
visszaszököm.
PISTA (Felordít.): Angyal!
BABSZI: Várj itt rám!
PISTA: Meddig?
BABSZI: Ha tíz percig nem jönnék, menj haza, és… (Kacagva.) tusold le
magad! (Eltűnik a kertben.)
(Pillanat szünet.)
PISTA (Utánanéz, dúdolja.): Ez lesz a vesztünk, mind a kettőnk veszte.
(Leül a padra. Cigarettára akar gyújtani. Ideges szórakozottságában
gyufaskatulyát vesz elő, azt kattintgatja. Végre megtalálja az öngyújtót.
Feláll. Néhány lépést tesz, aztán visszaül a padra. Lidi megjelenik.)
LIDI (Kezében az orgonaág. Amikor meglátja Pistát, halálra döbbenten
megáll. Az persze nem veszi észre. Lidi lassan közeledik a pad felé.
Kétszer megreszeli a torkát, és bátortalanul.): Kézit csókolom! (És miután
Pista erre se reagál, hangosabban.): Kezit csókolom, fiatalúr!
PISTA (Felriad, ránéz.): Parancsol?
LIDI: Mondom, kézit csókolom!
PISTA (Szórakozottan.): Jó estét! (Ránéz, megismeri.) Most látom csak,
maga a Babszi kisasszony szobalánya, ugye?
LIDI: Igenis!
PISTA: Persze. Vasárnap van. Kimenős. Hát csak szórakozzék, szórakozzék!
(Idegesen nézi az óráját, és türelmetlenül tekintget a villa felé, ahol
Babszi eltűnt.)
LIDI: (Nem mozdul, szédülten, szerelmesen nézi Pistát. Hirtelen rettenetes
mélyet és hangosat sóhajt.)
PISTA (Felrezzen.): Tessék?
LIDI: Semmi. (Csönd. Lidi újra sóhajtani akar, de ijedten, gyorsan befogja a
száját.)
PISTA (Elveszti a türelmét.): Mondja csak, fiam! Nem tudja, a méltóságos úr
megy ma este a klubba?
LIDI: Máma otthon marad. Lefeküdt már délután. Fájlalja a torkát.
PISTA (Dühösen.): Hogy az a… (Káromkodást fojt el. Idegesen pattint az
ujjával.) Kellemetlen!
LIDI (Buzgón, hogy társaloghat.): A torokfájás? Bizony az kellemetlen.
Belső forróságot is kaphat tőle az ember. (Leül a padra, bámulja Pistát.)
PISTA (Inkább magának.): Az ördög vigye azt a bólét, ezzel a tavaszi
levegővel együtt!
LIDI (Bátortalanul): Nekem is ez viszi el az álmomat. Azelőtt úgy aludtam,
mint kőttészta az asztal alatt! Bezzeg, mióta…
PISTA (Indul): Na, Isten vele, fiam!
LIDI (Rémülten.): El tetszik menni?
PISTA: Hát mit csináljak itt? Hazamegyek, és odaállok a hideg zuhany alá.
LIDI: És sürgős?
PISTA: Micsoda?
LIDI (Félénken.): Mert hogy úgy tetszik sietni a zuhany alá.
PISTA: Hogy sürgős-e? (Visszafordul, most nézi meg először a lányt.
Kellemes meglepetéssel) No, nézd csak! (Egy lépés.) Hát azért annyira
nem sürgős. (Már mosolygós figyelemmel gusztálja.)
LIDI (Elpirul a tekintettől, zavarban.): Mert gondolom, csak jót tehet az
egészségének itt időzni a jó levegőn. (Harmonika szól.)
PISTA: Az biztos! (Hirtelen elhatározással leül melléje.) És fő az egészség!
De hogy van az, hogy maga is egyedül „időzik” itt, a „jó levegőn”?
LIDI: Így szép az! Az ember nézi a csillagokat, hallgatja a harmonikát, mint
odahaza, falun.
PISTA: És valakire gondol, mi? Aki a fülébe harmonikázott. Odahaza, falun!
LIDI (Rázza a fejét, édesen.): Akire én gondolok, az nem harmonikál. Az
zongorál! De olyan gyönyörűségesen szépen, hogy ríva fakadok, amint a
konyhából hallgatom! Az a legszebb zenemuzsika! A zongora!
PISTA: A konyhából hallgatja a zongorát? De hiszen maguknál én szoktam
délutánonként zongorázni!
LIDI: (Többször egymás után hevesen bólint.)
PISTA: Hiszen akkor maga az én kedvemért ül idekünn?
LIDI: Ha úgy lenne is, ki tudja? Kis dalos pacsirta se tudja. Titkos vonzódás!
PISTA (Mulatva.): Te kis szédült, te! Tudod, hogy nagyon kedves pofa
vagy? Vedd le csak azt a fityulát a fejedről!
LIDI: Összekócolódik a hajam!
PISTA: Hát aztán… No, levenni, egy-kettő!
LIDI: Igenis. (Leveszi, megrázza a fejét. Ahogy most bátran szembenéz a
fiúval, nagyon szép.)
PISTA (Meglepve.): Ejha! Esküszöm csinos vagy. A szemed, a szád! A kis
pihék a nyakadon. (Mindjobban közeledik.) A lábad, a melled!
LIDI (Szégyenkezve.): Ne mondjon ilyeneket!
PISTA: Hogy hívnak? Mi a neved?
LIDI: Lidi.
PISTA: Milyen Lidi? Várj, kitalálom. (A leány kezéről felcsúszik a keze a
karjára.) Lidi! Gellérthegyi Lidi… Orgonás Lidi… (Az utolsó mondatok
alatt nem messze halk cigányzene hangzott fel, érzelmes pesti keringő.)
Duett
PISTA:
Május van, az orgona virágzik.
Május van, ne várj a hervadásig!
Légy az én kis piruló,
Száz tavaszig viruló,
Édes ibolyám, a violám!
LIDI:
Május van, az orgona virágzik.
Május van, de még a szívem fázik.
Míg e sok-sok fagy után Szádra nem tapad a szám.
Csak sírni tudok mások tavaszán!
LIDI:
Otthon falumban most oly szép a csend.
Csak egy kis harangocska cseng.
Aztán a csöpp kis harang is megáll,
S a tücskök se ciripelnek már.
Jó lesz e nagy csendben álmomban majd
Párnámba könnyezni árván e dalt.
Májusvan, az orgona virágzik…, stb., stb.
PISTA (Átkarolja a lányt, fülébe duruzsol egy-egy mondatot a valcerből. Dal
végén már szorosan egymáshoz simulva ülnek.): No, Orgonás Lidi, ugye
azért ez is szép „zenemuzsika”?!
LIDI (Karjában, erőtlenül.): Most ez a legszebb! Mert maga dúdolja…
PISTA: Kis kócos… (Elkapja, vadul belecsókol.) (A szín sötétedik.)
LIDI (Elfulladó hangon.): Fiatalúr!
PISTA (Egyre merészebben öleli.): Te csacsi, miért reszketsz? Csak nem
félsz?
LIDI: Nem félek. (Sírós, boldog megadással.) Én magát… mindennél
jobban… szeretem! (Elhal a hangja. Zenekarból egyre forróbban, egyre
erősebben árad az Orgonavirág dal. A pad teljesen homályban van, csak
odafönn szikrázik a mennybolt, csillagokkal, sötétkéken.)
FÜGGÖNY
 2. kép

(Hat esztendővel később. Tarcali Darázs Katalin portáján, Abaújszálláson.

Falusi kúria udvara. Hátul a ház oszlopos ámbitussal, ajtóval és
ablakokkal. Jobbról, elöl pince, baloldalt nyári konyha. A konyha
közelében kerekes kút, mögötte kerítés – az utcára kapuval, háttérben a
falu látképe: templom, házak, távoli dombok. Jobboldalt ugyancsak
kerítés a gazdasági udvarral – kis kapuval.)
(Amikor a függöny szétmegy, látszik, hogy a házban ünnepségre készülődnek.
A mellékudvarról cigányzene hallatszik. Időnként cselédlányok mennek be
a konyhából a házba hatalmas tálakkal, stb.)

ZSÓFI (Lidi húga, erélyes, csinos, fiatal lány. Ünneplőruhája fölött fehér
kötény. Jön a házból, amint kilép, nyelvel is.): Gergő, Gergő! Hol a bor,
vén mihaszna? (Újra nagyot kiált.) Gergő, hogy az ördögök égessék
apróra! No, végre! Kendet hajkurászom egy órája! Mi van azzal a borral,
amiért a pincébe küldtem?
GERGŐ: Felét a gyomromban felhoztam. (Bizonytalanul előbbre támolyog.)
ZSÓFI: Gergő! Hiszen kend olyan részeg, mint a tök!
GERGŐ: Az a jó, Zsófika!
ZSÓFI: Nem szégyelli magát? (Kimutat.) Látja, kend, azt a jószágot ott, a
vályúnál? Az se iszik több vizet, mint amennyit az egészsége megkíván.
GERGŐ: Hiszen a vízzel én is úgy vónék!
ZSÓFI: Így akar odaállni a mama elé?
GERGŐ: Csakis így! Mer’ ha az ember józan állapotban nem mer valakinek
megmondani valamit, akkor öntsön le magába néhány liter bátorságot. Ezt
ajánlottam a (Kacsintva.) maga udvarlójának, a doktor Devernyáknak is.
ZSÓFI: Mit ajánlott neki, Gergő bácsi?
GERGŐ: Hát aszongya, hogy merjen ő a tésasszony előtt kirukkolni a
szándékával, amikor még a Zsófikának se mer úgy istenigazában a szeme
közé nézni? Mondom neki, igyon vagy fél liter jó erős tokajit, majd
meggyün a bátorsága! Aszongya, olyan sok bor egészségtelen! Mondom,
akkor menjen el a patikába, ott csupa egészséges snapszot mérnek.
Aszongya, jó! Azóta ott ül a patikában és iszik.
ZSÓFI (Izgatottan.): Szóval gondolja, hogy végre ma vallani fog? (Hirtelen
átöleli Gergőt.) Gergő!
GERGŐ (Megtántorodik.): Nono! Csak lassan a testtel! Magamat is alig
 bírom, hát még kettőnket. (Kinéz az utcára, Devernyák énekel kint: „Ki
tanyája ez a nyárfás”.) De már itt is van-e! Ott pacsirtálkodik. Gyün!
(Kacsintva.) Hát csak igyekezzenek megindítani egymás ellen a szerelmi
eljárást! (Nekilódul az ajtónak, és el.)
(Devernyák jön az utca felől.)
DEVERNYÁK (Falusi ügyvéd, kedves, nyurga figura. Az orrán
csiptetőszemüveget visel. Hóna alatt aktatáska. Palóc akcentussal
beszél.): Csókolom a kis kezét, Zsófika!
ZSÓFI: Isten hozta, Matyikám! Mikor érkezett?
DEVERNYÁK: A reggeli vicinálissal. De közben egy kis dógom akadt a
patikában.
ZSÓFI: Csak nem beteg?
DEVERNYÁK: Én? Dehogy! (Kis zavarral.) Hanem van egy barátom tele
gátlásokkal, egy gyámoltalan diák. Annak szereztem be egy kis
orvosságot!
ZSÓFI: Ja, az más! (Végigüli a padot.) Tiszta a pad! Üljön le, kedves
Mátyás! (Szünet után.) Én nem akarok a szavába vágni, de bizonyosan
fontos mondanivalója van a számomra.
DEVERNYÁK: Van bizony, angyali Zsófikám!
ZSÓFI (Boldog várakozással helyezkedik el): Vajon micsoda?
DEVERNYÁK (Feláll, ünnepélyesen.): Kedves Zsófika kisasszony! Immár
tizedik esztendeje, hogy kedves édesanyja engem, a szegény dobsinai
ügyvédbojtárt bizalmába fogadott, és jogtanácsosává nevezett ki. Igaz
ugyan, hogy kedves édesanyja, amilyen átkozottul makacs természet, ez
alatt a tíz év alatt egyetlen jogi tanácsomat nem fogadta el, de ez nem
gátolt engem abban, hogy legnagyobb hódolattal ne adózzam a maga
bájos, házias lényének! Zsófika, én bevallom magának, hogy… én
magát… izé… egyszóval… (Megakad, gyöngyöző homlokát törölgeti.)
Hiába… nem megy! Nem… megy! Gátlásaim vannak. (Hirtelen fejébe
csapja a kalapját.) Kezét csókolom! Mindjárt visszajövök!
ZSÓFI: Matyi… (Kétségbeesve.) Hová szalad?
DEVERNYÁK: Ide a patikába! Most jut eszembe, kevés orvosságot vettem a
barátomnak! (Indul.)
ZSÓFI (Erélyesen.): Megálljon! (Devernyák megtorpan.) Azonnal jöjjön ide!
(Devernyák odajön.) És feleljen nekem, de őszintén! Igaz, hogy maga
reggel óta iszik?
DEVERNYÁK: Igaz!
ZSÓFI: Na, csakhogy végre kimondta!
DEVERNYÁK: Nem én mondtam ki! Maga mondta ki! Én soha ebben az
életben ki nem mertem volna mondani!
ZSÓFI: Úristen, hogy lehet valaki ennyire gyáva? Hát nem veszi észre, hogy
én is szeretem magát?
DEVERNYÁK: Szeret? (Ujjongva.) Zsófika! Akkor én… megyek. (Veszi a
kalapját.)
ZSÓFI: Hova megy már megint?
DEVERNYÁK: A rétre, a mezőre, a barázdába! Boldogságomban megölelem
a tarka virágokat!
ZSÓFI: Szerencsétlen! Ne a virágokat ölelje, hanem engem!
DEVERNYÁK: Hát szabad? (Esetlenül megöleli.) Zsófikám! Még csak
egyetlen életbevágó kérdést! Ha teszem azt, most lemennénk a Tisza-
partra, és maga beleesne a vízbe, és életem kockáztatásával én
kimenteném magát, hozzám jönne feleségül?
ZSÓFI: Rohannék! De mért kell ehhez vízbe esnem?
DEVERNYÁK: Tényleg, erre nem is gondoltam! Juj! A boldogságtól
majdnem jobblétre szenderülök!

Duett

ZSÓFI:
Nem hiszem, hogy még egy kicsit ki ne bírja!
Hogyha mégis belehalna, megírja!
DEVERNYÁK:
Nem hiszem, hogy kibírom!
Nem sírok, ripityom!
Nóta mellett a szívemet lecsitítom!
Refrén:
Kisatád, Nagyatád!
Jól vigyáz rád az anyád!
Jaj, ha nem nekem ad, nagyon fájna!
Nagyatád, Kisatád!
Felkeresem az anyád!
Jöjjön énvelem át a kocsmába,
Ahol már a cigány várna,
S a mamád szívébe benótázna.
 Kisatád, Nagyatád!
Bárhogy félt is az anyád,
Tudom, hogy bejutok a családba!
DEVERNYÁK:
És ha mégis nem énnékem adnának,
A Tiszának mennék, hogyha hagynának!
ZSÓFI:
Mégse fáj a kobakom.
Majd kihúzlak, fogadom!
S ezt a nótát fújjuk majd a Tiszaparton!
Refrén:
Kisatád, Nagyatád… stb…
(Utána eltáncolnak.)

(A templomból orgonazúgás és egy református zsoltár utolsó énekhangjai

hallatszanak. Gergő kisiet a konyhából.)
GERGŐ (Izgatottan.): Kisasszony, kisasszony! Vége az istentiszteletnek!
ZSÓFI (Devernyákkál vissza a táncból): A mama jön a templomból!
DEVERNYÁK (Kinéz az utcára.): Mégpedig az egész becses családjával!
Nem, Zsófika! Az teljesen ki van csukva!
ZSÓFI: Micsoda?
DEVERNYÁK: Hogy én ennyi ember előtt meg merjem kérni a maga kezét.
ZSÓFI: Gergő, ide hallgasson! Vigye le a doktor urat a pincébe, és öntsön
bele még egy liter új bátorságot!
DEVERNYÁK: Nem, nem! Attól még paprikásabb lesz a természetem.
GERGŐ: Nem bort inni megyünk mi le. Hanem lenn lakik a kínai császár
meg a becses felesége. Löttyincsünk-csak és neje: Csapon-csüng-a-
kacsacsont.
ZSÓFI (Mialatt Gergő Devernyákkal el a pincébe, kiszól a cselédudvarba.):
Na, jöjjenek be, lelkem! (Béresek, cselédek be.) Ide álljanak! A cigány
maradjon ott, a kisudvaron! Ki fogja felköszönteni a tésasszonyt?
GERGŐ (Vissza a pincéből): Én!
ZSÓFI: Vigyázzon! Itt a mama!
(Az orgonaszó utolsó akkordjai hallatszanak. Katalin délceg, még mindig
szép parasztasszony, vasárnapi ünneplőben, kezében imakönyvvel,
méltóságteljes léptekkel megjelenik, mellette a két lánya, valamennyien
igen csinosak, fiatalok. Mögötte vejei, a tiszteletes, a kurátor és egyéb
 falusi előkelőségek. Az orgonaszó elhallgat.)
GERGŐ (Harsányan.): Éljen a tésasszony!
MIND: Éljen!
GERGŐ (Előlép.): Szeretett kedves, mélyen tisztelt tésasszonyunk! Amidőn
Abaújszállás népe összegyülekezett, hogy tiszta szívből köszöntse jó
gazdánkat, a tésasszonyt ötvenedik születésnapján…
MIND: Éljen!
GERGŐ: Akkor én ezen a szép, ötvenedik születésnapon…
KATALIN (Nagyon szelíden.): Ne emlegesd annyit, édes jó fiam! Úgyis
tudom én, hogy hány éves vagyok!
GERGŐ (Kicsit megzavarodik.): Egyszóval ezen a szép, örömteljes
születésnapon…
KATALIN (Befejezi a mondatot, mindvégig rendkívül szelíden.): Gyere ide!
Olyan a pofád, mint a felfújt marhahólyag. Te már megint berúgtál!
GERGŐ (Egyre kisebb hangon.): Igenis.
KATALIN: És mért tetted ezt, édes jó fiam? Nem megmondtam neked,
hogyha még egyszer leiszod magad, hát akkor én téged apróra hasogatlak,
édes jó fiam?
GERGŐ: Igenis, tisztelettel, dehát odaát, a kisudvaron igen nagy volt a
hangulat, mivel megittunk fejenként vagy két deci pálinkát.
KATALIN: Hangosabban, édes jó fiam! Nem hallom! Mennyit?
GERGŐ (Valamivel hangosabban.): Hét decit.
KATALIN: Most már hallom. De azt is hallom, hogy tik az idei szüretre nem
akartok annyiért szegődni, mint amennyit tavaly kaptatok.
GERGŐ: Igenis, tésasszony.
KATALIN: Hát rendben van, édes jó fiam. Ha nem akartok annyiért
szegődni, hát akkor majd nem kaptok annyit.
GERGŐ (Leesik az álla.): Hogy… még annyit se kapunk, mint tavaly?
KATALIN: Nem bizony, édes jó fiam. Mert tavaly a napszámon kívül
fejenként és naponkint még két deci pálinkát is kaptatok. De ha a ti
eszetek két decitől így elhomályosodik, akkor az idén nem kaptok, csak
egy decit. Kivéve téged, a bandavezért… (Gergő boldog.) Mert teveled én
kivételt teszek… (Gergő még boldogabb.) Te még egy decit se kapsz…
Semmit, édes jó fiam! (A többiek, akiknek eleinte elkomorodott az arca,
most jólesően vigyorognak össze.) Egyébként köszönöm az üdvözlő szép
szót! Hasonló jóval viszonzom, és további jó mulatást kívánok nektek
(Egy kézmozdulattal.) odaát a kisudvaron! De azt előre megmondom, ha
 megint nagy találna lenni odaát a hangulat, hát közibétek lépek, és
valamennyiőtöket apróra hasogatlak, édes jó gyermekeim! Na,
elmehettek! (Az emberek elmennek.)
SZABÓ GÁSPÁR: Nagyszerű asszony maga, Katalin! Hogy tud bánni az
embereivel!
TISZTELETES: Csupa erő és méltóság!
KATALIN: Ugyan, nagytiszteletű uram, ne szégyenítsen meg! Kislányaim,
vezessétek be a mi kedves, úri vendégeinket szerény házunkba, és
kínáljátok meg egy kis töpörtyűs pogácsára, diópálinkára! (Mialatt a
lányok a társasággal bemennek a házba, Katalin befejezi a mondatot.)
Addig nekem az én kedves vőmuraimmal lenne egy-két barátságos
szavam. Először is teveled, szeretett vőmuram! Mit szólsz ahhoz, hogy
tegnap én olyan csúnyán lekéstem a tízórás személyvonatot? Két perccel
később fordult be velem a szekér a nyárfasorból az állomás elé, mikor az
a nyavalyás vonat elindult.
ORBÁN (Vigyorogva.): Láttam!
KATALIN (Rácsap.): Hát, ha meg láttad, kedves jó fiam, akkor miért nem
tartottad ott azt a nyomorúságos vonatot, amíg én odaérek?
ORBÁN (Megrendült tiltakozással): Mert – bocsánatot kérek – de nekem be
kell tartani a menetrendet!
KATALIN: Rendben van, édes gyermekem! Tartsd be a menetrendet, tartsd
ki, tartsd, ahová akarod, de annyit mondok, hogyha még egyszer
előfordul, hogy én, Tarcali Darázs Katalin…
ORBÁN: Kérem, mama! Ne az idegenek előtt!
KATALIN: Ki itt az idegen? (Devernyák közben – Zsófitól támogatva –
elszántan kilépett a pinceajtón.) A Devernyák…? (Elneveti magát.) Az én
kedves fiskálisom.
DEVERNYÁK: Csókolom a kezét, drága jó Katalin asszony!
KATALIN: Isten hozta, fiam! (A vőkhöz.) Na, köszönjétek ennek a híres
pörvesztőnek, hogy megszabadultatok a további vésztörvényszéktől!
Mehettek!
ORBÁN: Na, gyere sógor, kártyázni! (A két vő fellélegezve, el a házba.)
KATALIN: Hát mit hozott nekem, mihaszna tyúkprókátor?
DEVERNYÁK (Halkan Zsófihoz.): Kezdi mán a piszkálódást, kezdi mán!
ZSÓFI (Súgva.): Ne törődjön vele! Fő, hogy megkérje a kezemet!
(Katalinhoz.) Matyi egy nagyon kellemes újságot akar mondani, mama.
KATALIN: Mit protezsálod? Majd elmondja ő, ha akarja.
ZSÓFI: Igen… Hát akkor… (Bátorító némajátékot vált Devernyákkal.)… én
most megyek. (Zsófi el.)
DEVERNYÁK: Kedves tésasszony! Ezen a gyönyörű ünnepnapon, amikor
maga ötven évvel a fején…
KATALIN (Dühösen.): Hallja, maga is az ötven évemet emlegeti?
DEVERNYÁK (Megzavarodik.): Illetve, ezen a szép tavaszi vasárnapon,
amidőn egy piros leányszív hófehér szerelme…
KATALIN: Mit hord itt össze hetet-havat, megátalkodott törvénycsavargató?
Biztos megint meg akar rövidíteni valamivel!
DEVERNYÁK (Méregbejön.): Hallja, tésasszony, ha így kezdi velem, akkor
én már itt se vagyok! Veszem a kalapomat, alászolgája! (Indul.) Hol a
kalapom? Ott van, ni! Ráült a kalapomra! Olyan lett, mint egy palacsinta!
KATALIN (Mosolyogva.): Na, gyüjjön vissza!
DEVERNYÁK (Morogva.): Hát akkor meg ne mókázzunk egymással! És ide
hallgasson! Én hoztam magának valamit. Az ötvenedik születésnapjára.
(Átad egy köteg papírt.)
KATALIN: Ezt? Aztán minek nekem ez a nagy halom teleírt papiros?
DEVERNYÁK (Meghatott ünnepélyességgel): Ez a maga ingó és ingatlan
vagyonának a pénzügyi és gazdasági mérlege. Kezdte ezelőtt tizennyolc
évvel, mint az olasz harctéren hősi halált halt Tarcali András özvegye, két
hold szőlővel. És máma maga a Hegyalja egyik legnagyobb
szőlőbirtokosa!
KATALIN: Unre buffen.
DEVERNYÁK: Van ezenkívül pár száz hold szántója, legelője, erdeje, városi
háza, részvénye, bankbetétje, és ez mind a maga szép eszének a munkája,
Tarcali Darázs Katalin! És amikor én átadom magának ezt a mérleget…
KATALIN (Messze néz.): Akkor én nagyon szépen megköszönöm, és azt
mondom, tisztelet-becsület a fáradozásának, de ez nem az én igazi
mérlegem.
DEVERNYÁK: Hogyhogy nem az igazi?
KATALIN: Úgy, hogy az igazi mérleg így van: ezelőtt tizennyolc évvel négy
szép lányom volt. Most már csak egy maradt. Kettőt férjhez adtam. A
harmadikat is majdcsak el fogja venni valaki.
DEVERNYÁK: De el ám! Erre mindjárt rátérek! Hanem van magának egy
negyedik lánya is.
KATALIN (Sötéten.): Negyedik lányom nincs! Az meghalt!
DEVERNYÁK: Nono, tésasszony! Nagyon jól tudjuk mind a ketten.
KATALIN: Hogy maga mit tud, az engem nem érdekel! Nekem meghalt!
DEVERNYÁK (Kezd méregbe gurulni.): Így tud beszélni a saját, élő
gyerekéről, aki mind a négy lány közt a legszeretetreméltóbb…
KATALIN: …volt. De meghalt.
DEVERNYÁK: Nahát, tésasszony, nekem ebből elég! Én veszem a
kalapomat! Agyő, alászolgája!
KATALIN: Istennek ajánlom!
DEVERNYÁK (Indul, visszajön.): De annyit mondhatok magának…
KATALIN: Minek gyütt vissza?
DEVERNYÁK: Mert az okosabb enged.
KATALIN: Csak nem azt akarja mondani, kettőnk közül talán maga az
okosabb?
DEVERNYÁK: Merem remélni. Mert ha énnekem olyan angyali szép,
jóságos kislányom lett volna, mint a Lidi, akit maga ebből a házból
elkergetett…
KATALIN: Nem kergettem el. Maga ment el.
DEVERNYÁK: Mert maga szégyenszemre kiutasította a házból és
megpofozta!
KATALIN: Ma is megpofoznám! Mert aki az én terveimet keresztülhúzza…
DEVERNYÁK: Szép kis terv volt. Hozzá akarta erőltetni szegény kis Lidikét
a falu bikájához.
KATALIN: Kihez?
DEVERNYÁK: Izé… a falu bírájához, Szabó Gáspárhoz!
KATALIN: Ahhoz hát… És amit én kimondok, az parancs!
DEVERNYÁK: Sokat ért vele! A Lidiké elment inkább Pestre szolgálni!
KATALIN: A falu bírája mégis bekerült a családba, van itt ész. Hozzáadtam
a Sárika lányomat.
DEVERNYÁK: Egy ilyen szép, fiatal teremtést egy ilyen vénemberhez.
Minden ok nélkül.
KATALIN: Úgy? Hát mivel ragasztottam én a tíz esztendő alatt lassan
összekínlódott negyven hold földemhez a tizenegyedik esztendőben
egyszerre kétszázat?
DEVERNYÁK: Azzal, hogy megszerezte a falu erdejének a fakitermelési
jogát!
KATALIN: Na, ugye? És kitől függött ez? Nem Szabó Gáspártól, a falu
bírájától? És a második lányomat mért adtam ehhez az állomásfőnökhöz?
Különben ennek nem volt sok értelme, mert az a gazember még a vonatot
 se állítja meg a kedvemért. Ez csak olyan locsi-fecsi beszéd. Az én
lelkiismeretem tiszta! Én minden gyermekemnek csak a javát akartam.
DEVERNYÁK: És engedte, hogy az a szegény Lidi beálljon vadidegen
emberekhez cselédnek!
KATALIN: Hát engedtem? Nem utánamentem Pestre?
DEVERNYÁK: De mikor? Csak fél esztendő múlva!
KATALIN: Mindegy! Utánamentem! És mit üzent ki nékem? Az anyjának?
Hogy köszöni a látogatást, de nem akar találkozni velem! Hát akkor ezt
mondtam: jó, rendben van! Ha nem akar látni engem, az anyját, akkor mi
ketten végeztünk egymással! Örökre! Nekem az a lány meghalt. Ha
megszakad is belé a szívem – meghalt. (Kis szünet után Devernyákhoz.)
Magának pedig csak annyit mondok: ha olyasmiben sántikál, hogy a Lidit
megkerestesse és hazahozza, hát kár a fáradságért, mert az a lány az én
házamba nem teszi be többé a lábát!
DEVERNYÁK (Felháborodottan.): Úgy? Hát akkor maga egy keményszívű,
cinikus teremtés!
KATALIN: Micsoda?
DEVERNYÁK: Cini…
KATALIN: Kuss! Mit merészel mondani?
DEVERNYÁK: Maga egy érdekhajhászó teremtés! És keressen magának
más ügyvédet, mert én ezennel felmondok. (Veszi a kalapját.) Jó napot!
KATALIN: Azonnal jöjjön vissza!
DEVERNYÁK: Nem megyek!
KATALIN: Hát akkor menjen!
DEVERNYÁK: Mit akar? Mért hívott vissza?
KATALIN: Azért, mert még a tihanyi visszhangnál is az enyém volt az
utolsó szó! (El a házba, dühösen becsapja maga után az ajtót.)
DEVERNYÁK: A furulyáját! (Földhöz vágja a kalapját.) (Zsófi be.)
ZSÓFI (Rosszat sejtve.): Matyi! Mi volt ez?
DEVERNYÁK: Mindennek vége! Összevesztem vele.
ZSÓFI: Rajtam?
DEVERNYÁK: Magára már nem is került sor. Már Lidinél agyonsértegettük
egymást. (Reszkető hangon.) Isten megáldja, Zsófikám!
ZSÓFI (Ijedten.): Hova megy?
DEVERNYÁK: Először kétszer jól pofon vágom magamat, aztán beugrom a
Tiszába.
ZSÓFI (m.fi): Várjon! Azért még nem kell kétségbeesni! Majd megkéri a
 kezemet máskor.
DEVERNYÁK: Honnan veszi ezt az optimizmust?
ZSÓFI: Reggel itt volt egy cigányasszony, és megjósolta, hogy hirtelen öröm
fog érni! No, jöjjön! Kibékítem a mamával. Bocsánatot fog kérni tőle!
DEVERNYÁK (Felcsattanva.): Micsoda? Hogy még én kérjek bocsánatot
valakitől, aki vérig sértett?
ZSÓFI: Matyenkó?
DEVERNYÁK (Más hangon.): Gyerünk! (Zsófival el a házba.) (Színpad
üres. Pillanat szünet. Zenekarban felcsendül az „Orgonavirág”
dalmotívum. Lidi kis batyuval a kezében megjelenik az utcán. Először
csak vágyakozva les be a kapun, majd elszántan benyit rajta. Bejön az
udvarra.)
ANDRISKA (Négyéves, szőke fiúcska, értelmes, erős, jól megtermett. Mezei
bokrétával a kezében beront a kapun.): Idenézzen, idesanyám! Minő szép
bokrétát szedtem öreganyámnak!
LIDI (Sírva magához öleli.): Andriskám! Édes kisfiam!
ANDRISKA: Miért rí, édesanyám? Hiszen hazagyüttünk!
LIDI: Azért sírok, kisfiam! Örömömben!
ANDRISKA: Én is örülök ám! Annyi virág van itt, öreganyámnál! És
mennyi madár! Nézze azt a szép sárgalábút!
LIDI: Az kacsa, Andriskám.
ANDRISKA: Kacsamadár? Szabad játszani vele?
LIDI: Szabad! (Andriska a rácskapun keresztül bemegy a gazdasági udvarba.
Lidi szeretettel néz utána. Zsófi Sárival, Vicával kilép a házból.)
ZSÓFI: Gyertek! Fontosat akarok mondani!
SÁRI: Megkérte a kezed? Ez a Devernyák?
ZSÓFI (Most veszi észre Lidit, rámered, aztán viharos, boldog örömmel.):
Lidi!
SÁRI (Ugyanúgy.): Lidikém! (Nekirohannak, vadul átölelik.)
VICA: Gyöngyöm, aranyom, bogaram!
ZSÓFI: Hát hazajöttél?
LIDI: Haza, Zsófikám. Tudod, a mama ötvenedik születésnapja. Nem bírtam
tovább!
SÁRI (Bőgve.): Lidikém!
LIDI (Ugyanúgy.): Sárikám! Most már nincs baj. Hazagyöttem!
VICA: Itthon vagy. És meglátod, hogy fog örülni neked a mama. (És már he
is kiált az ablakon.) Mama! Mama! Jöjjön ki gyorsan!
ZSÓFI: Most már legalább tudom, mért vetette ki a cigányasszony a „hirtelen
öröm”-öt.
LÁNYOK: Mama! Mama!
KATALIN: Na, mi az? Mit kiabáltok? (Katalin, aki közben kilépett a házból,
nagy indulattal, szótlanul nézi Lidit.)
ZSÓFI: Mama! Hát nem látja? A Lidi! A maga születésnapjára jött haza!
Hát… mért nem szól egy szót se? Mért nem mondja neki, hogy…
KATALIN (Egy pillanatnyi halálos csönd után.): Idegyere! (Mialatt Lidi
elfogódottan, félig sírva, félig nevetve, lassan közeledik felé, mélyről,
nagyon mélyről.): Jaj, Lidi! Hat év után… (Elfullad a hangja.) Hat
keserves esztendő után! (Sírva, nevetve, boldog felszabadultsággal ölelik
át egymást.)
ANDRISKA (Jön a kertből, látja a jelenetet, örömmel szalad feléjük.): Adjon
Isten!
ZSÓFI: Hát ez a gyerek meg kicsoda?
KATALIN (Meglepetten ereszti el a karját.): Miféle gyerek?
ZSÓFI (Andriskára mutat.): Ez e!
ANDRISKA (Derült arccal, Katalinhoz.): Ugyi, hogy öreganyám?
Megismerem ám én magát. Adjon Isten, öreganyám!
KATALIN: Hát ez ki?
LIDI (Végtelen szeretettel teszi a gyerek fejére a kezét.): Ez… Ez az én…
kisfiam!
KATALIN (Meglepetve hátralép.): Mi?
ZSÓFI (Boldogan rántja maga felé Lidit a gyerekkel együtt.): Lidikém! Hát
te férjhez mentél?
LIDI (Alighallhatóan.): Nem.
ZSÓFI (Dermedten.): Nem-e? Hanem… hogy akkor… csak úgy…
(Keservesen.) No, hirtelen öröm!
KATALIN (A hangja felcsattan, Zsófihoz.): Fogd be a szád! Takarodj!
Takarodjatok mind a hárman! (Zsófi, Vica és Sári ijedten el a házba.
Katalin villámló szemmel nézi Andriskát, aki riadtan visszahúzódik előle,
hátratett kezeiben a bokrétát szorongatja.)
Mennybéli Atyám! Szóval… ezt hoztad nekem a születésnapomra?
Az én tisztes házamba? Takarodj! Ki a portámról! Te elvetemedett!
Te világ szégyene! (Fenyegetően megindul Lidi felé.)
ANDRISKA (Hirtelen Lidi elé ugrik, villogó szemmel): Ide ne jöjjön, mert
apróra hasogatom!
KATALIN (Hátrahőköl.): Mi?
ANDRISKA (Ökölbeszorított kézzel): Aszondtam, apróra hasogatom!
KATALIN (Karikára nyílt szemmel): Te? Engem? Hiszen ez az én
szólásommal él! (Boldogan elámulva.) Ez az én vérem! Isten engem úgy
segítsen – az én vérem! (Ráförmed.) Idegyere!
ANDRISKA (Vissza keményen.): Nem megyek!
KATALIN (Alig tudja leplezni a mosolygást.): Mit félsz tőlem? Nem eszlek
én meg! (Lidihez.) Mondd meg annak a kölyöknek, hogy azonnal jöjjön
ide… (És ellágyul a hangja.) az öreganyjához!
LIDI (Halkan, elfogódva.): Eredj oda, Andriskám!
ANDRISKA: Menjek?
LIDI: Eredj, Andriskám!
KATALIN (Felkapja a fejét.): Hogy mondtad? Mi a neve ennek a…
(Andrishoz.) Hogy hívnak téged, he?
ANDRISKA (A szeme közé néz.); András. Tarcali Darázs András.
LIDI (Csendesen.): Az öregapja után.
KATALIN (Megenyhült arccal ül le.): Az öregapját is Tarcali Darázs
Andrásnak hívták. Hát Andris… Andriska… (Már könnyes a szeme.) Lidi
fiam! Ne félj, nem eszem meg anyádat! (És megbocsátóan teszi kezét az
ölébe hulló Lidi fejére.) Lidi gyermekem, hát te Andrásnak keresztelted a
fiadat? No, jól van! Eredj csak szépen játszani, Andriska! De most már
elég legyen! (Lassan növekvő indulattal.) Nem hallod? Azt mondtam elég
a sírásból, mert rögtön agyonverlek! Mert az kéne! Az járna ki éntőlem
teneked! Hogy kútba fojtsalak a fattyaddal együtt! (Hirtelen aggódó
szeretettel felkiált, mert meglátja a kút szélén a kút fölé hajló Andriskát.)
Nem mécc attól a kúttól, te? Beleesel! (Hozzászalad, megöleli. A házból
kilopakodó Vicához.) Mit állsz ott, mint a Bazilika! Fogd azt a gyereket,
vidd innen!
VICA: Hova vigyem? (Kábán.)
KATALIN: Akárhová! A házba! Adj neki süteményt, mézesbábot! Játszódjál
vele!
VICA (Boldog mosollyal): Játszódjak?
KATALIN: De okosan ám… Fel ne bosszantsd ezt a gyereket, mert ez téged
apróra hasogat! Igaz-e, Andriska? (Megcsókolja.)
ANDRISKA (Visszamosolyog rá.): Igaz, öreganyám. (És befordul Vicával a
házba.)
KATALIN (Orrát fújja, maga mellé vonja a már szintén mosolygó Lidit.):
 Hát hogy történt ez teveled? Mikor?
LIDI (Félrenéz, szégyenkezve.): A gyerek most hatesztendős.
KATALIN: Te meg huszonhárom. Magad is kölyök voltál.
LIDI: Tavasz volt. Virágzott az orgona…
KATALIN: Orgonától még nem lesz gyerek!
LIDI: Olyan egyedül voltam. Olyan kitaszított. (Pityeregve.) Mindig csak
édesanyám járt az eszemben!
KATALIN: A végén még én leszek az oka, hogy gyereked van!
LIDI: Nem okolok én senkit. (Boldogan.) Olyan szép volt szerelmesnek
lenni… Aztán rákövetkező télen megjött a kis Andris.
KATALIN (Elgondolkozik.): Rákövetkező télen… Akkor jártam én Pesten
nálad. (Gyengéden.) Szóval… ezért nem akartál velem találkozni?
LIDI: Ezért.
KATALIN (Megsimogatja.): Jól van, no! Ne sírj! Majdcsak rendbe jön ez a
dolog. Aztán… ki a gyerek apja? Hogy hívják?
LIDI: Hogy hívják…? Pistának hívják. A haja barna… (Énekli az első kép
duettjének első sorait.)
KATALIN: Pistának hívják… (Mosolyogva ismétli a dal elsó sorát, aztán
hirtelen szigorúan.) Pista! Már a neve se jó! (Pillanat szünet után.) No, és
kiféle, miféle? (Lidi beszélni akar, Katalin ráförmed.) Kíméletesen, hé!
Rendőr? (Lidi nemet int.) Katona? (m.f.) Sofőr? Postás? (m.f.) Lejjebb?
Baka? (m.f. Katalin ijedten.) Még lejjebb… Hujnye, a mindenedet, csak
nem a gazdáddal, a vezérigazgató úrral kezdtél ki?
LIDI: Ne faggasson! Úgyse mondom meg, ki az apja! Szívem édes titka az!
KATALIN (Felfortyanva.): Nahát, miért nem akarod te megmondani annak
az embernek a nevét?
LIDI: Mert ő nem vétkes semmiben! És én nem akarok őtőle semmit. Világra
hoztam a kis Andrist! Fel is nevelem becsülettel! Másnak nincs köze
hozzá!
KATALIN: Nekem se? Hát mit gondolsz te, hogy én törvénytelen nagyanya
leszek? (Devernyákhoz, aki Zsófival és Andriskával kilép lovagolva a
házból.)
ANDRISKA (Befogta Devernyákot.): Nye, paci, nye!
KATALIN: Fogjátok ki azt a lovat! Hallott már ilyet, ügyvéd úr?
DEVERNYÁK (Közben Lidi felé sietett, melegen.): Isten hozta, Lidike!
KATALIN: Ne köszöngessen most! Ide hallgasson! (Lidire.) Ez a
szerencsétlen leány…
DEVERNYÁK (Résztvevő nyugalommal): Már értesültem a sajnálatos
eseményről. Zsófika mindent elmondott.
KATALIN: Mi az a minden? Ami eddig volt, az semmi! Ez az ostoba nem
akarja elárulni, hogy ki a gyerek apja!
DEVERNYÁK (Nagyon egyszerűen és nyugodtan.): Tudom én azt, kérem,
hogy ki az apja.
LIDI (Izgatottan.): Honnan? Hiszen én nem mondtam senkinek!
DEVERNYÁK: És én mégis tudom. (Katalinhoz.) Ilyen ügyvédje van
magának. A gyerek nyakán ott lógott ez a medalion. Benne a tettes
fényképe! (Katalin felé nyújtja.)
LIDI (Kétségbeesve nyúl a medalion után.): Ne!
KATALIN (Kitépi Lidi kezéből): Odébb innen! (Nézi a medaliont.) Ki ez?
DEVERNYÁK: Ez kérem a Szeniczey Pista!
KATALIN (Elgondolkozva.): Szeniczey. Melyik Szeniczey? A tokaji
földesúr? (Devernyák bólint.) A kolduskirály fia?
DEVERNYÁK: Nono! Az öreg Szeniczey kegyelmes úr…
KATALIN: És jelenleg semmije nincs, csak az elhanyagolt háromezer holdja
meg az avult kastélya, amit egy esztendeje kínál boldog-boldogtalannak!
(Felcsattan a hangja.) Jogtanácsos úr! Mit szólna hozzá, ha én ezt a
kastélyt még a mai szent napon megvenném?
DEVERNYÁK (Bizalmatlanul.): Meg lehet próbálni.
LIDI (Riadtan.): Mit akar a mama?
KATALIN: Csak azt, hogy a gyereked apja vegyen el téged feleségül!
LIDI (Kétségbeesett tiltakozással): Nem! Az lehetetlen!
KATALIN: Miért volna lehetetlen?
LIDI (m.f.): Ő… ő olyan családból való!
KATALIN: Miféle családból?
DEVERNYÁK: Bizony az egy nagyon régi família. Ezer évre tudja
visszavezetni a családfáját.
KATALIN: Ezer év? (Zsófihoz.) Hívd ki Tivadart! És hozd ki a szűrömet!
LIDI: Mama! Mit akar tenni?
KATALIN: Apát szerzek az unokámnak. Pénz nem számít! A többi
lányommal egy fitying hozományt nem adtam, de a kegyelmes úr fia
kérhet tőlem, amennyit akar! Érted? Százezret. Kétszázezret.
(Andriskához.) Megkeressük apádat, kis pulyám! Megkeressük!
LIDI (Rettentő indulattal): Mama! Ha oda mer menni hozzájuk, én… én
belehalok!
KATALIN: Fogd be a szád! (A házból kilépő állomásfőnökhöz.) Tivadar!
ORBÁN: Rögtön, mama!
KATALIN: Mikor megy Tokaj felé a legközelebbi vonat?
ORBÁN: Tizenhárom óra húszkor.
KATALIN: Na, hát én arra felülök!
ORBÁN (Vigyorogva.): Arra nemigen, kedves mama, mert az gyorsvonat. És
a gyorsvonat nem állt itt meg Abaújszálláson, csak egyszer!
KATALIN: Mikor?
ORBÁN: Tíz év előtt, amikor földrengés volt Tokajban!
KATALIN: Hát akkor ma megint megfog állani. Mert úgy legyek én boldog,
hogy máma újra földrengés lesz Tokajban! (Erős és gyors zene.)

FÜGGÖNY
 MÁSODIK FELVONÁS

3. kép

(A tokaji Szeniczey-kastély homlokzata. Az oszlopos teraszra néhány lépcső

vezet fel. Bal- és jobboldalt parkrészlet, kanyargó utak, a lombok közt
kápolnával. A szín előterében kerti garnitúra ernyővel. Amikor a függöny
felmegy, a fenti garnitúrán ül: Szeniczey Miklós: elegáns, régi vágású öregúr,
Viola baronessz, a sógornője: negyven év körüli, gőgös vénkisasszony és
Szeniczey Pista, Miklós fia, aki az egész jelenet alatt unottan keveri angol
pipadohányát. Az asztalon feketés csészék.)

VIOLA: Nem, nem! (Hevesen.) Az pedig egyenesen lehetetlen!

SZENICZEY (Nyugodtan.): Kérem, Viola, csendesebben! Ne kiabáljon!
VIOLA (Halkan.): Nem kiabálok. (Egyre erősebb hangon.) De ha maga,
Szeniczey Miklós szó nélkül tűri, hogy egy ilyen paraszt, egy ilyen
Krajcár Jani…!
SZENICZEY (m.f): Ne kiabáljon!
VIOLA (Halkan kezdi, aztán felerősödik újra a hangja.): Egy ilyen Krajcár
Jani kesztyű nélkül szolgálja fel az ebédet a Pista menyasszonyának…!
PISTA: Pardon, még nem a menyasszonyom.
VIOLA (Gúnyosan.): Hanem micsoda?
PISTA: Kedves, pesti úrilány. Hámory kormányfőtanácsos úr egyetlen
gyermeke.
VIOLA (Hevesen.): Aki vajon mit akar ebben a házban?
SZENICZEY: Aludni akar egy kicsit ebéd után. De maga nem hagyja, mert
kiabál.
VIOLA: Nem kiabálok! És engem ne ugrassanak! Mert ha én csak egy
szegény, sorsüldözött rokon vagyok is Karg-Waldenstein baronessz
létemre… (Újra lehalkítja a hangját.) semmi más nem vagyok ebben a
házban, mint a maga házvezetőnője.
PISTA (Vigyorogva.): Most miért nem kiabál, Viola néni?
VIOLA (Befejezi a mondatot.): Van bennem annyi becsület, hogy tudjam a
kötelességemet! Mert maguknak könnyű. (Szeniczeyhez.) Maga meghívta
víkendre a kastélyába az öreg Hámoryt. (Pistához.) Maga pedig ezen a
 víkenden meg fogja kérni Babszi kezét. De én? Mint háziasszony! Mit
csináljak én addig velük? Vadászni a vadaskertben nem lehet, mert
Krajcár Jani nem tisztította meg a puskákat! Halászni a halastóban nem
lehet, mert Krajcár Jani nem fogott a halaknak kukacot.
SZENICZEY (Indulatosan.): Hát még mi mindent csináljon? Ispán létére
inas, vadász, parádés kocsis, kifutógyerek legyen egyszerre?
VIOLA (Halkan.): Ne kiabáljon!
SZENICZEY: Az egyetlen cselédünk. Az utolsó! A leghűségesebb, aki
kitartott mellettünk, pedig már majdnem egy esztendeje egy fillér fizetést
se kap az áldott jó ember!
VIOLA: Úgy? Azt hiszi? Hát hol él maga, Szeniczey Miklós? A felhők
között? (Hirtelen kiszól balra.) Hé, Krajcár Jani! Jöjjön csak be egy
pillanatra, maga „áldott jó ember”!
(Krajcár Jani belép.)
KRAJCÁR (Ravasz, de nem túlságosan okos parasztlegény. Vasárnapi
díszben.): Tessen parancsolni!
VIOLA: Mondja csak, Jani! Hány ízben mondott fel maga tavaly
szeptembertől a mai napig?
KRAJCÁR: Gondolom úgy… tíz-tizenkétszer!
VIOLA: És ha már annyiszor felmondott, mért maradt mégis mindig vissza?
KRAJCÁR: Hát legelőbb is a rakamazi díványér’.
SZENICZEY: Mi?
KRAJCÁR: Amit a méltóságos baronessztől kaptam fizetség helyett!
SZENICZEY (Violához értetlenül): Miféle rakamazi?
VIOLA: Recamier. Az emeleti rózsás szobából. Úgyse használtuk soha.
KRAJCÁR: Azért szolgáltam végig a szeptember hónapot.
VIOLA: A többit pedig egy velencei csillárért, egy perzsaszőnyegért, két kis
rokokó szekrényért.
KRAJCÁR: A ropogós szekrényért két hónapot szolgáltam. Most már úgy
lassacskán be is vónék rendezkedve. Meg is házasodhatnék… (Pistára
néz.) ha az a kis készpénzem el nem fogyott volna.
PISTA (Kényelmetlenül): Na, ezek már részletkérdések!
KRAJCÁR: Fenét részlet! Egybe fizettem ki azt a kölcsönt a fiatalúrnak, nem
részletbe! Majd kétezer pengőmbe van nekem ez a mulatság, kegyelmes
uram, oszt most, amíg megen össze nem kaparok valahonnan másik
kétezret, hát nem házasodhatok. (Ránt egyet a nadrágszíján.) Pedig mán
igen nagy bennem a természet! (Szeniczeyre néz.) Mehetek, kérem?
 (Szeniczey bólint.) Kezét csókolom! (El.)
VIOLA (Gúnyosan.): Isten áldja, „áldott jó ember”!
SZENICZEY (Vak dühvel Pistához.): Ez hiányzott, te léha, te semmirevaló…
PISTA (Cinikusan.): És ha az vagyok? Tehetek én arról, hogy dolgozni nem
tanítottak, a pénz meg elfogyott?
VIOLA: Ugyan, csak nem vesznek össze néhány ócska limlom miatt? Ha
Pista megházasodik, mindent visszavásárolhatunk a duplájáért, az „áldott
jó embertől”! Végre is a kastély, a háromezer hold még a miénk.
SZENICZEY: Igen? Hát hogy ne csak maguk, de én is szolgáljak egy kis
meglepetéssel, már nem a miénk! Se a kastély, se az utolsó háromezer
hold!
PISTA: Tessék?
VIOLA (Fölháborodva.): Maga földönfutóvá tett engem?
SZENICZEY: Nem volt más megoldás. El kellett adnom a birtokot.
VIOLA: Már el is adta?
SZENICZEY: Az ügyvéd most írja alá a szerződést. Pár napot talán még
irgalomból itt tölthetünk. Aztán csomagolhatunk és mehetünk.
VIOLA: De hát hová, az Isten szerelmére? Hová?
SZENICZEY (Kifelé mutat.): Látja ott fenn, az Öreghegyen azt a kis fekete
pontot?
PISTA: A szőlőskert présháza.
SZENICZEY: Hát odamegyünk! Az még a miénk! Ebbe a kastélyba pedig
még a mai nap folyamán megérkezik az új tulajdonos, aki a markomba
nyomja azt a tízezer pengő készpénzt, ami az adósságaim rendezése után
megmaradt. Az új tulajdonos, akinek szégyenkezve kell majd bevallanom,
hogy a leltár azért hiányos, mert a családom a hátam mögött
elkótyavetyélte a holmimat. Igen, a családom, akinek még csak
szemrehányást se tehetek ezért, mert sajnos én se voltam különb. Én is
álomban éltem… Egy olyan álomban, amelyből most már nincs többé
felébredés. (Sarkon fordul és elmegy.)
VIOLA: Hát ez nem rossz! Ő álmodik… és én költözöm putriba.
PISTA: Az a szerencséje ennek a családnak, hogy én még ma megkérem
Babszi kezét. Még mielőtt ez a kastélyeladási gyalázat kiderülne!
(Hámory és Babszi kilépnek a házból.)
BABSZI (Teniszruhában.): Végre felfedeztem a háziak rejtekhelyét!
PISTA: Oh, kedves vendégeink, felébredtek?
HÁMORY: Ragyogó volt, kérlek alássan! (Violához.) Mondhatom,
 baronessz, én már sok úri házban aludtam, de ilyen jól, mint maguknál,
sehol sem. Egész idő alatt kétszer-háromszor keltem fel, hogy kipihenjem
magam.
VIOLA: Hát, ha ez bók akart lenni, akkor köszönettel nyugtázom!
BABSZI: Megnyugtatlak, bók volt. Papa imád benneteket! Amikor először
meglátott téged, Miklós bácsi leányának nézett.
HÁMORY: Szent igaz, kérem! Még csodálkoztam is, hogy lehet az én
Szeniczey barátomnak ilyen idős lánya! (Viola magánkívül van.) Oh,
maguk valamennyien remek emberek. A famíliájukban rengeteg érték
hever kiaknázatlanul. (Pistára mutat.) Ezt a fiút például az Isten is
képviselőnek teremtette. És én azt is fogok csinálni belőle! Meg fogok
mozgatni minden követ! (Viola mozdulatára.) Bocsánat, úgy beszélek,
mintha a családjaink között tervezett tranzakció máris megvalósult volna!
BABSZI: De, papa! Nem illik arról… ilyen nyíltan…
HÁMORY: Hogyhogy nem illik? Hát mért jöttünk ide? Este utazunk haza, és
én addig mindent el akarok intézni! Jöjjön, baronessz, keressük fel az én
Miklós barátomat!
VIOLA: Kérem, kedves Pista, foglalkozzék addig a kedves Babszival!
PISTA: Boldogan, Viola néni! (Beszélgetésbe merül Babszival.)
HÁMORY (Szeretettel nézi őket.): Milyen aranyosak! Hiába, két szép dolog
van a világon. A fiatalság és a…
VIOLA: Tranzakció!
HÁMORY: Igen… Akarom mondani, a szerelem. Illetőleg: a házasság! A
múltkor egy társaságban remek aforizmát mondtam. Hogy is volt? Nem
jut eszembe, egyik fejemen be, a másikon ki. Ja, megvan! „A házasság az
a szép, csendes kikötő, ahol két hajó találkozik.”
VIOLA: Ezt – remélem – tapasztalatból tudja?
HÁMORY: Nem. Én – sajnos – hadihajóval találkoztam.
(Viola és Hámory elmennek a házba.)
PISTA: Úgy látom, a család feltűnően magunkra hagyott bennünket, „kedves
Babszi”!
BABSZI: Reménytelenül magunkra, „kedves Pista”!
PISTA: No, és most mit csináljunk?
BABSZI: Beszéljünk komolyan, mint vőlegénynek az arával illik.
PISTA: Hátha nem lesz belőled ara?
BABSZI: Arra te ne számíts! Én kíméletlenül el fogom rebegni neked a
boldogító igent.
PISTA: Ami, ha elgondolom, hogy milyen csinos kis flörtünk volt pár évvel
ezelőtt, nem is olyan nagy szerencsétlenség. Utóvégre a töltött káposzta is
felmelegítve jó.
BABSZI: A töltött káposzta igen. De én francia pezsgő vagyok, fiam! És a
másnapos pezsgő élvezhetetlen.
PISTA (Boldogan.): Lehet, hogy foglalt vagy? Szabad érdeklődnöm, ki a
jelenlegi favorit?
BABSZI: Még nincs. Most orientálódom. Sok esélye van egy pilótának.
Karcsú, szőke fiú.
PISTA: Hogy hívják?
BABSZI: A nevét nem tudom. Néhányszor táncoltam vele, egyszer-kétszer
meg is csókolt, de még nem mutatták be nekem. Kész! Na, és most mesélj
te!
PISTA: A múltkor a nyíregyházi színházban voltam. Láttam egy szubrettet.
Remek kis macska volt. Csekély fizetésére támaszkodva kokettált le
hozzám a páholyba. Én rá se hederítettem. Utána együtt vacsoráztunk.
Kész.
BABSZI: Már látom, hogy a mi házasságunk nagyon boldog lesz. Mert mi ott
kezdjük, ahová más házaspár hosszú, keserves együttélés után jut csak el,
halálosan unjuk egymást!
PISTA: Hogy te milyen eszes vagy! Az ember csodálja, hogy férjhez akarsz
menni!

Duett I.
PISTA:
Úgy emlékszem, mintha csak ma volna. Péntek volt, hogy megismertelek.
BABSZI:
Ketten ültünk a Zserbo-bó-ba, És én rögtön kikérdeztelek. Refrén:
Maga nős ember vagy boldog? /Maga rossz ember vagy jó?
Vagy a nőket pont úgy falja, /Mint egy trójai faló?
Maga páratlan vagy páros?/Maga csal vagy csalható?
Maga házastárs vagy társasházban/Agglegény lakó?
Maga pontatlan vagy pontos?/Nekem ezt mind tudni kell!
Ez a sok kis kérdés fontos,/Ha egy flörtöt kezdek el.
Maga nős ember vagy boldog?/Maga rossz ember vagy jó?
Vagy a nőket pont úgy falja, /Mint egy trójai faló?
 II.

PISTA:
Bár úgy látom, egy kicsit kacér vagy,
Bízom benne: hű nejem leszel!
BABSZI:
Nem csallak meg senkivel se én,
Csak azzal, aki erre megfelel.
Refrén:
Maga nős ember vagy boldog?… stb.

BABSZI (Duett után.): Erre a remek házassági programra teniszezzünk

egyet!
PISTA: Ragyogó ötlet! Csak előbb elintézek valamit az ispánommal! Jani!
Gyere csak!
KRAJCÁR (Hangja.): Tessen parancsolni! (Belép, összecsapja a bokáját
Babszi előtt.) Kezét csókolom, Babszi kisasszony!
BABSZI (Kedvtelve nézi Krajcárt.): Mokány kis ember!
PISTA: Egy pillanat, Babszikám! Rögtön utánad megyek!
BABSZI: Kérlek! (Miközben elmegy, rákacsint Krajcárra.) Nem rossz! (El!)
KRAJCÁR (A bajuszát pödörve néz Babszi után): Fáintos teremtés!
PISTA: Te, ne szemtelenkedj!
KRAJCÁR: Engedelmet kérek! Csak, mert igen nagy bennem a természet!
PISTA: Annak mindjárt hasznát veheted. (Körülnéz, majd súgva.) Ide
hallgass, öregem! Én ide ma délután egy hölgyet várok.
KRAJCÁR: Még egy menyasszony?
PISTA: Eszed tokját! Színésznő. Talyigán fog kijönni Nyíregyházáról. El kell
küldened a nőt! Azt mondod neki, hogy elutaztam, meghaltam, külföldön
vagyok eltemetve, slussz-passz! Értetted?
KRAJCÁR: Hászen értettem, de…
PISTA: Nincs kizárva, hogy őnagysága bőgni fog, aztán kiabálni fog, végül
pofozni fog.
KRAJCÁR: Azt már nem! Pofont nem vállalok!
PISTA (Felkapja ezüstfogantyús lovaglópálcáját.): Nem?
KRAJCÁR (Kiveszi Pista kezéből a pálcát, és nyugodtan vizsgálgatni kezdi.):
Ezért vállalom.
PISTA (Dühösen.): Egy rézpitykét se kapsz tőlem, te bitang!
KRAJCÁR: Pofon? Nem vállalom! Magamnak is többe van! (Kint
kocsizörgés.)
PISTA: Talyiga! Ez ő lesz! Egyen meg a fene, tiéd a pálca! De csak ha
eltranszferáltad innen a színésznőt! (El a házba.)
(Lidi jön a park felől.)
LIDI (Megáll, majd rövid habozás után elszántan belép.): Jó napot kívánok!
KRAJCÁR: Kézit csókolom! (Magában.) A színészné!
LIDI: Szeniczey István fiatalúrral szeretnék beszélni!
KRAJCÁR: Hát az végképp nem lehet! Először is, mert a fiatalúr nincs
itthon, másodszor is el van foglalva.
LIDI: Kérem… Nagyon sürgős!
KRAJCÁR: Már akinek! Nékünk nem sürgős. Aztán aztat is közölhetem,
hogy kiabálni, bőgni, pofozni itt nem lehet! Azaz helyesbítek: csak
pofozni lehet!
LIDI: Nekem beszélnem kell a fiatalúrral! (Sírva.) Életbevágó ügyben!
KRAJCÁR (Vigyorogva.): Aha, kezdi mán! (Fenn.) Csakhogy itt nem
használ ám a sírás-rívás! Mert én úgyse engedem be a kisasszonyt! Még
ha megüt, akkor se! (Nyújtja az arcát.) Na, üssön meg, ha mer! (Vár egy
darabig, aztán lesújtva.) Nem pofoz az Istennek se.
LIDI (m.f.): Ebből rettenetes nagybaj lesz.
KRAJCÁR: Nekünk ugyan nem. Legföjjebb a hölgynek! Mért fut ollan
szekér után, amellik nem akarja felvenni? (Tartja az arcát.) No, erre
tessen felelni!
LIDI: Itt a felelet! (Pofon üti Krajcárt, aztán a bal II. ajtó felé rohan.)
KRAJCÁR: Hű, az ántiját! Oda be ne menjék! (Lidi után iramodik.)
(Lidi erőszakkal be akar menni az ajtón, Krajcár Jani elállja az útját.
Dulakodnak.)
PISTA (A hangzavarra megjelenik, kezében rakett.): Mi van itt?
KRAJCÁR: Nem tehetek róla, fiatalúr! Eklatánsul erőszakos nőszemély!
PISTA (Nézi Lidit.): Ez? (Krajcárhoz.) Te szerencsétlen! Hisz ez nem az a
nő!
KRAJCÁR: Nem-é? Na, Krajcár, lűttek a pálcának! Csak a pofon a tiéd! De
az jogerősen. (Arcát tapogatva eliszkol.)
(Pillanat szünet.)
PISTA: Ne haragudjék, kérem, ezért a sajnálatos félreértésért!
LIDI: A félreértést hagyjuk. Azt már elintéztem. (Egy lélegzetre, gyorsan.)
Nekem kell bocsánatot kérnem, hogy betörtem magához. Nem akartam
 idejönni. De édesanyám mindent megtudott. És eltökélte magában, hogy
rendet fog teremteni.
PISTA: Kicsoda, kérem?
LIDI: Az édesanyám! Azért rohantam kocsival, hogy megelőzzem… hogy
megmagyarázzam…, én nem akartam magának semmi rosszat… Én…
(Elcsuklik a hangja.) én halálosan szégyellem, hogy ez így történt.
PISTA: Nem értem. Miről van szó, kérem? Elsősorban, kihez van
szerencsém?
LIDI: Nem emlékszik? Rám…? Elfelejtett? Engem…? (Homlokához kap.)
Jóságos Isten!
PISTA: Ahogy nézem… Valami rémlik… Marika?
LIDI (Már csak vergődik, mint a tört szárnyú madár.): Nem Marika… Lidi.
PISTA: Persze. Tudom már… Tavaly nyáron…, itt, a pusztán.
LIDI: Ezelőtt hat esztendővel… Pesten.
PISTA: Árulja el már, hol találkoztunk? Színházban? Moziban?
LIDI: Hámory úréknál.
PISTA: Persze. Együtt voltunk meghívva náluk.
LIDI: Nem voltunk együtt meghívva, fiatalúr! Mert én ott cseléd voltam,
fiatalúr. Cseléd, aki egy este a gellérthegyi orgonáspadon…
(Szégyenkezve eltakarja az arcát.)
PISTA: Gellérthegy… orgonáspad… (Felkiált.) Lidi! Kis kócos!
LIDI: Hagyjon engem a fiatalúr! Isten áldja! (És már fut is kifelé.)
PISTA (Elkapja, visszahozza.): Lidikém! Mi bajod van, te szamár?
LIDI: Meghalni szeretnék én most a legjobban, fiatalúr!
PISTA: Ne butáskodj, kis kócos! A Gellértheggyel kellett volna kezdeni! Hát
hogy az ördögbe ismertelek volna meg? Tudod, hogy megszépültél?
(Magához vonja.)
LIDI (Boldogan.): Hát csak ezért nem ismert meg?
PISTA: Persze. Mit képzelsz? Hogy elfelejtettem azt a gyönyörű éjszakát?
LIDI: Ne beszéljen róla!
PISTA (Forrón.): De igen! Ezt meg kell, hogy köszönjem neked! Ki hitte
volna, hogy pont én kellek neked, te szédült bogár, te!
LIDI (Egyszerűen, mélyről): Szerettem magát, Pista úr. Azóta se… szerettem
mást.

Duett I.
LIDI:
Nincs egy boldog napom. /Haragszom is nagyon/Magára, magára.
PISTA:
Megbocsáthatna most / Nekem e kis dalos / Madárka, madárka.
LIDI:
Szívem összetörve sajog. / Érzem, ebbe belehalok. / De most úgy tekint rám,
/Meggyógyulok tán!
Refrén:
Fáj a szívem, jaj, de nagyon beteg! / Orvoshoz én vele mégse megyek.
/Kibírom én, akárhogy is fáj!
Gyógyítani semmivel sem lehet, /Mert a szívem szerelemtől beteg. /Kibírom
én, bárhogy sajog már!/Egy csók után úgy ég a szám. /Rózsám a tűzoltó.
Úgy olt, hogy egy csókra /tízet ad nekem, ó!
Fáj a szívem, jaj, de nagyon beteg. / Orvoshoz én vele mégse megyek.
/Kibírom én, akárhogy is fáj!

II.

PISTA:
Ha csak ez itt a baj, /Meggyógyítom hamar. /ígérem, ígérem.
LIDI:
Ha gyógyszere van is, / Nem bízom a hamis / Szívében, szívében.
PISTA:
Én is beteg vagyok nagyon./Nekem ugyanaz a bajom.
Ha csöpp szád akarná,/Volna recept rá.
Refrén:
Fáj a szívem… stb., stb. (Duett után mindketten el.)

(Katalin jön a parkból. Utána Krajcár.)

KRAJCÁR (Tessékeli.): Tessék csak beljebb, kezét csókolom! No, de ilyet,
hogy a tésasszonyt a kastélyban üdvözölhetjük! Sose gondútam volna…
KATALIN: Én se, édes fiam! De hát honnét ismersz te engem ilyen jól?
KRAJCÁR: Darázs Katalint ne ismerném? Egész famíliám a tésasszony
szőlőjében dolgozik. Csak nekem vitte fel az Isten a dógomat az
ispánságig. Már a második degenerációt szolgálom itt, a kegyelmes
úréknál!
KATALIN (Le akar ülni a kerti székbe, de nem fér.): Kicsi az ól, nagy a
 disznó. Ide ülök a szélire. Hát ispán vagy? Az jó állás! (Kacsint.)
KRAJCÁR (Visszakacsint.): Hát… ha érti az ember a módját!
KATALIN: Te pedig érted, mi? (Krajcár óvatosan pödörgeti a bajuszát.) Ne
szerénykedj! Látom én a ravasz pofádon, hogy nagy kutya vagy! (Hátba
üti.)
KRAJCÁR (Elvigyorodik.): Hiszen nem tagadom! Rövidesen a magam
gazdája leszek! Mán most is vóna mit aprítani a tejbe, de még megvárom
a kastély új gazdáját. Azt fogom csak igazán kifirundcvancigolni!
KATALIN: Ne beszélj! Aztán hogy akarsz túljárni az eszén? Mondjad csak,
édes fiam, hadd tanuljak!
KRAJCÁR: Hát… mikor mi akad! Teszem azt: ott van egy falka disznó. Az
ember ügyesen keverheti a moslékot, egy-két jószág felpuffad tőle, aztán
már másnap jelentheti az uraságnak, hogy a fél falka megdöglött.
Eközben pedig a kocák… (Kacsint.)
KATALIN (Visszakacsint): …nyugodtan hizlalódnak tovább a te ólodban!
Hű, de nagy kutya vagy te, édes fiam, az anyád ne sirasson! (Hátba üti.)
KRAJCÁR: Hát igyekszik az ember. De nemhogy elmondja az új gazdának!
KATALIN: Ne félj! Ha te nem mondod el neki, éntőlem sohasem fogja
megtudni. Hanem most eredj, édes fiam, és jelentsd a kegyelmes úréknak,
hogy Darázs Katalin akar vélük szót cserélni sürgős családi ügyben!
KRAJCÁR: Igenis!
KATALIN: De így mondd pontosan: sürgős családi ügyben!
KRAJCÁR: Futok, tésasszony (El.)
(Szeniczey jön Violával a házból, Viola kezén hosszú szárú, fehér
csipkekesztyű.)
SZENICZEY: Jó napot! Az ispánom mondta, hogy beszélni óhajt velünk.
KATALIN: A kegyelmes úr?
SZENICZEY: Szeniczey vagyok. Viola, a sógornőm.
KATALIN (Nyájasan kezet ráz mindkettőjükkel.): Tarcali Darázs Katalin.
Rendkívül örvendek. (Violához.) Igazán sajnálom, hogy máris el tetszik
menni!
VIOLA: Honnan veszi, hogy én el akarok menni?
KATALIN: Hát hogy kesztyűben van a tisztelt nagysám!
VIOLA (Rendreutasitóan.): Én állandóan kesztyűben szoktam tartózkodni!
KATALIN: Nem baj az, lelkem! Másnak is van hasonló nyavalyája. A mi
postamesternőnknek is izzad a keze.
VIOLA: Hallja, csak nem képzeli, hogy…
KATALIN: Van ennek orvossága. Őröljön, lelkem, fél meszely rizsát, aztán
tegyék hozzá egy kevés krétaport. Az ennek az orvossága.
VIOLA: (Levegő után kapkod.)
SZENICZEY: Siessünk, jóasszony! Nem érünk rá. Vendégeink vannak.
Valami kérése van?
KATALIN: Kérésem? Nem kértem én még életemben senkitől semmit.
Inkább hozni akarok én maguknak!
SZENICZEY: Nekünk? Mit?
KATALIN (Kedvesen.): Asszonyt a házhoz!
VIOLA: Maga komendálni akar nekünk valakit? Felháborító! Itt nincs
szükség semmiféle gügyüre!
KATALIN: Dehogy vagyok én gügyü, kérem! Úgy van az, hogy engem négy
jánnyal áldott meg az ég. Kettőt férjhez adtam szerencsésen, nemsokára a
harmadik is főkötő alá kerül. Most már csak a negyedik van eladósorban.
A Lidi.
SZENICZEY: Kérem… térjünk a tárgyra!
KATALIN: Annál vagyunk. A tárgynál. A Lidinél.
VIOLA: Mi van ezzel a Lidivel? Gyorsan, gyorsan!
KATALIN: Ami van, az a kisebbik baj. De, ami volt!
SZENICZEY: Miért? Mi volt? Beszéljen, kérem!
KATALIN: Az volt, hogy az én Lidi lányom meg a kegyelmes úrék Pista fia
igen összegyönyörködtek.
VIOLA (Nyugtalanul): Miféle gyönyörről beszél maga? Az én
unokaöcsémnek semmi kapcsolata nem lehetett az asszonyság lányával.
KATALIN: Hát az lehet, hogy kapcsolat nem volt. (Emelt hangon.) De
gyerek az van!
(Óriási megdöbbenés.)
SZENICZEY: Gyereke? Az én fiamnak?
VIOLA: Megbolondult maga?
SZENICZEY: Ez lehetetlen!
VIOLA: Ezt kikérjük magunknak!
KATALIN: Nem kell azt kikérni, lelkem. Kiadom én a gyereket magamtul is!
Azért vagyok itt!
SZENICZEY (Violára néz.): Hát, ha ez igaz… akkor nagyon kellemetlen!
KATALIN (Legyint.): Én se jártam el örömömben a kállai kettőst, amikor
megtudtam. (Komolyan.) De hát, ami történt – megtörtént. Azt ki kell
reparálni! Az én Lidikém hat esztendőn át eleget szenvedett a fiatalúrért.
 Most már az úrfin a sor, hogy Isten oltára előtt tegye jóvá, amit
elhamarkodott!
SZENICZEY (Megdöbbenve.): Hallja, csak nem azt kívánja, hogy a fiam
vegye feleségül a lányát?
KATALIN: De igen! Azt kívánom, kérem.
VIOLA: Elájulok! (Nagy sikollyal a fotőjbe rogy.)
KATALIN: Egy kis büdös sót kell az orra likába tenni, attul feléled! (Viola
rémülten magához tér, Katalin folytatja, Szeniczeyhez.) A maguk fia csak
jól jár az én gyermekemmel. A Lidi dógos lány, művelt lány. A
legfinomabb úri házaknál szógált.
SZENICZEY: Cseléd volt?
KATALIN (Zavartan.): Igen… azazhogy… csupán csak paksióból.
VIOLA (Magánkívül.): Maga egy háztartási alkalmazottat akar a nyakunkba
varrni? Mivel bizonyítja, hogy az unokaöcsém a csábító? Hátha már úgy
került a lánya Pestre, hogy…
KATALIN (Felhorkan.): De ilyet már ne mondjon, hallja-e, mert a két
kezemmel kaparom ki azt a kegyelmes szemit! Az én Lidim oly tiszta
volt, mint az égi csillag! Ezt én mondom, aki még életemben nem
hazudtam!
SZENICZEY: Rendben van! Elhiszem. Hírből ismerem a… tésasszonyt. És,
sajnos, ismerem a fiamat! Elképzelem, hogy minden úgy történt, ahogy
mondja. De amit kíván, az képtelenség!
KATALIN: Miért volna képtelenség, kérem? Az én lányom! Tarcali Darázs
Kataliné! (Hirtelen elneveti magát.) Ahá! Most sercent meg az agyamban
valami. Értem már, hogy mért húzódoznak. No, nem kell félni!
Hozományt adok én a Lidivel. Olyan esküvőt rendezek, hogy hét
vármegye csodájára jár! Pestről hozatom a mirkuskoszorút, és tizenhárom
szélből szabatom a fátyolát! A templomban a Lidiké sleptyét a kis Andris
fogja vinni. Majd meglátják, hogy milyen csókolnivaló kis jószág! Be
boldog lehet az a menyasszony, akinek ilyen gyereke van!
VIOLA: Elájulok! (Hátrahanyatlik.)
KATALIN: Ezt már megint taszigálja az ördög. (Elkiáltja magát.) Büdös sót!
(Viola feléled.)
SZENICZEY: Értse meg… nem a pénzről van szó! Először is a fiam
vőlegény. Gazdag ember veje lesz, aki képviselőt csinál belőle! Aztán…
VIOLA (Folytatva.): …aztán egy Szeniczey István nem vehet el egy
cselédet!
KATALIN: Cseléd?
VIOLA: Úr az úrhoz, paraszt – a paraszthoz!
KATALIN: Paraszt? (Szíven ütve, hosszú szünet után.) Vagy úgy. Értem! No,
így is jó! (Fáradtan, csöndesen.) Nem vagyok én olyan buta, hogy ne
lássam be, hogy az úr úrhoz, paraszt a paraszthoz. Most mán csak ott a
hiba, hogy a… gyereknek apai gyámolítás kell! Mint kegyeskedik efelől
vélekedni, kegyelmes uram?
SZENICZEY (Gyorsan, lovagiasan.): Ez teljesen jogos kívánság. A
gyereknek apát fogunk szerezni. Az asszonyság lányát férjhez adjuk.
KATALIN (Fojtott alázattal, amely mögött nagy erő és elhatározás
lappang): Igenis, kérem alássan! És ha szabad tisztelettel megkérdeznem:
ki legyen a boldog vőlegény?
SZENICZEY: Majd keresünk itt, a birtokon valami hozzá illő, rendes
cselédet.
VIOLA: Nem is kell keresni. Már tudom is, hogy kicsoda! (Csenget.) Rögtön
beszélhetünk vele.
SZENICZEY (Violához.): Kire gondol?
VIOLA: Csak bízza rám! (Katalinhoz.) Derék, becsületes, áldott jó ember!
KATALIN: Igenis. Hálásan köszönöm a jóságukat!
KRAJCÁR (Jön.): Tessenek parancsolni!
VIOLA: No, itt van!
KATALIN: Szóval ez a derék, becsületes, áldott jó ember?
KRAJCÁR (Katalinhoz.): Csak nem árult el a tésasszony?
SZENICZEY: Ide hallgass, Jani! Komoly ügyben akarok veled beszélni.
KRAJCÁR (Gyorsan.): Instállom, a disznókkal az nem egészen úgy történt.
VIOLA: Most nem a disznókról van szó, hanem magáról. Maga régen
mondja, hogy nősülni szeretne.
KRAJCÁR (Bólint.): Mivelhogy igen nagy bennem a természet.
VIOLA: A részleteket mellőzzük! Maga sürgősen meg fog házasodni. Már
menyasszonyról is gondoskodtunk.
SZENICZEY: Természetesen megfelelő hozományt is kapsz.
KRAJCÁR: Kelengyét is?
VIOLA: Kelengyét, bútort, mindent.
KRAJCÁR (Megvakarja a fejét.): Túlságosan szép nekem ez a menyasszony.
(Gyanakodva.) Egyebet nem hoz a házhoz?
KATALIN: Hoz az egyebet is, édes fiam! Annak fogsz csak igazán örülni!
SZENICZEY: Ugyanis… a menyasszony… már asszony. Sőt, van egy kisfia.
 Akinek te leszel az apja!
KRAJCÁR (Hevesen.): Nem vállalom, kérem! Még tízezer pengőért sem!
SZENICZEY: Pedig éppen annyit akartam neked adni. Tízezer pengőt!
VIOLA (Kétségbeesve.): Megőrült? Az egész készpénzt, amit a
birtokeladásból kapunk?
SZENICZEY (Erélyesen.): A fiam becsületéről van szó! (Krajcárhoz.) No,
vállalod?
KRAJCÁR: Engedelmet, kegyelmes uram! Nekem a más fattya nem kell!
KATALIN (Felugrik): Hüjjnye, te büdös paraszt! Úgy megváglak, hogy a
mejjed a hátadon gyün ki! Fattyú – az én unokám?
KRAJCÁR (Felragyog.): A tésasszony unokája? A tésasszony lánya a
kiszemelt hitestárs? Hát mért nem mindjárt ezzel kezdték a kegyelmes
úrék?
SZENICZEY: Mért? Így vállalod?
KRAJCÁR (Lelkesen.): Hogy vállalom-e anyósomnak Tarcali Darázs
Katalint? (Kezét nyújtja Katalinnak.) Itt a kezem, tésasszony, csapjon
bele! Aztán azt nézze meg, hogy milyen huszárt nevelek az unokájából!
Na, csapjon belé!
KATALIN: Vedd innen a tenyeredet, mert mindjárt belefelejtkezem! Ne
komázz velem, fiam, ne komázz! Ott még nem tartunk. Elsőbben meg
akarlak ismerni, aztán majd döntök róla, hogy megmaradsz-e a vőlegényi
hivatalban? De ha megmaradsz, olyan móringot kapsz tőlem, hogy…
(Hámory, Pista és Babszi ki a házból)
PISTA: Ugye, mondtam, hogy itt vannak?
HÁMORY: Jó hírt hozok, öregem! A fiatalok megegyeztek egymással.
(Észreveszi Katalint.) Pardon, vendég van?
VIOLA (Kínos zavarral): Egy kedves szomszédnőnk.
HÁMORY: Hámory.
VIOLA: Darázs Katalin őnagysága.
KATALIN: Dehogy vagyok én őnagysága! Paraszt vagyok én, lelkem!
HÁMORY: Csak nem a göröngyös bokrétából? Adjon Isten, húgomanyám!
KATALIN (Kérdőleg int Krajcár felé: nem-e bolond ez? Krajcár visszaint,
de igen.): Paraszt vagyok én is… (Krajcárra mutat.) a jövendőbeli vőm
is… meg a lányom is, a Lidi!
PISTA (Felfigyel): Lidi?
KATALIN (Erősen a szemébe néz.): A Lidi, fiatalúr! Ha még tetszik rá
emlékezni.
HÁMORY: Bocsánat… de miből gondolja, asszonyom, hogy Pista emlékszik
a kedves lányára?
PISTA (Idegesen.): Kérem!
BABSZI: Lidi…! Nálunk volt egyszer egy Lidi szobalány.
KATALIN: Az az, kérem! Onnan emlékszik rá a fiatalúr! Kegyedéknél tett
szert a nyájas ismeretségre. Ebben a dologban jöttem én ide, tudniillik…
VIOLA: Hallja, csak nem akarja újra kitálalni az egész históriát?
(Hámoryékhoz, idegesen.) Menjünk talán fel a kisszalonba! Mindjárt
felszolgáltatom a teát.
KATALIN: De ne menjünk a kisszalonba! Maradjunk itt! (Innen kezdve
elszánt lendülettel.) Ez most fontosabb! Itt köszönöm én meg mindenki
előtt, hogy a kegyelmes úrék kegyesek voltak férjet szerezni az én
megtévedt kislányomnak. De azért a Lidi se holmi ágrólszakadt senki!
(Krajcárhoz.) Vedd tudomásul, édes fiam, Lidi ezt a kastélyt meg a
hozzávaló háromezer hold földet kapja tőlem hozományul! (Óriási
megdöbbenés.)
SZENICZEY: Hát maga vette meg?
VIOLA: Ezt a kastélyt? A mi földünket?
KATALIN: Az én kastélyomat! Az én földemet! Mert ma délután óta én
vagyok itt az új gazda! Tessék! Itt az írás! (Átadja.)
KRAJCÁR: A tésasszony az új gazda? (Kétségbeesve.)
KATALIN: Én, fiam! Akit te olyan pocsékul ki akartál firundcvancigolni.
(Mind izgatottan nézik az írásokat.)
HÁMORY (Szeniczeyhez, indulatosan.): Te eladtad a birtokot, ami minden
tervemnek az alapja volt? És még hagytál volna szaladgálni a fiad
képviselősége ügyében? Ilyen blamázs!
KATALIN: Hát ez bizony nagy blama, kérem! Mert ebben a kerületben most
már az lesz a képviselő, akit én akarok. Én pedig a vőmből fogok
képviselőt faragni. Ebből a nyavalyásból itt!
KRAJCÁR (Kihúzza magát.): Hű, a nemjóját! (Megöleli Katalint.) Édes
anyósom!
KATALIN: Ne komázz, fiam!
SZENICZEY (Egy székbe roskad.): Ez katasztrófa!
HÁMORY: Ez nem katasztrófa! Ez becsapás, kérlek! Gyere, Babszi, egy
percig se maradok tovább ebben a házban!
KATALIN: Ne menjenek, lelkem! Maguk is jól bántak az én Lidimmel!
Maradhatnak itt kedvükre nyugodtan! (Növekvő erővel.) De ha már én
 vagyok itt a háziasszony… hadd hívjak meg még egy vendéget! (Kikiált.)
Andriska! Gyere csak be, lelkem! (Pistához.) A Lidi lányom kisfia!
Hiszen emlékszik a Lidire, fiatalúr!
ANDRISKA (Bejön.): Maga hívott, öreganyám? (Látva a társaságot, lekapja
a süvegét.) Kézit csókolom!
KATALIN (Magához öleli, melegen.): Gyere, kis maszatom, gyere! Hadd
mutatom be neked az urakat! (Pistához.) Az a volt apád… (Krajcárhoz.)
Ez itten a jövendőbeli apád… (Szeniczeyre.) Ez meg itt az öreg…
(Abbahagyja és keményen.) Végeztünk! Ebben a házban több rokonod
nincs!

GYORS FÜGGÖNY
 4. kép

(Szín, mint az előző képben. Négy héttel később. Napsütéses augusztusi

délután. Mikor a függöny felmegy, Zsófi evőeszközökkel jön a házból.)

ZSÓFI: Gergő, Gergő!

GERGŐ (Megjelenik, tarka inaslibéria van rajta. Láthatólag nagyon
szégyelli magát benne. Tálcán vizet, poharakat hoz.): Jövök már, na!
ZSÓFI (Összecsapja a kezét.): Hát magával mi történt?
GERGŐ: Csúffá tett a Krajcár Jani! Asszondta, ezentúl ebben a maskarában
kell járnom, mivelhogy mától kezdve ő itten a gazda!
ZSÓFI (Kacagva.): Még hogy ő a gazda? Nahát, ha ezt a mama meghallja!
GERGŐ: Mondtam neki én is, nekem már csak a tésasszony parancsol, senki
más! Mert én az ő finom modorához vagyok szokva! Amint rákezdi azon
a szép ájtatos hangján, hogy „Hallod-e, Gergő, te vén marha? Úgy pofon
hajintlak, hogy tüdővészbe esel!”
ZSÓFI: De van is látszatja a szavának!
GERGŐ: De van ám! Alig négy hete, hogy ideköltöztünk, oszt mán rá se
lehet ismerni erre a nyeszlett gazdaságra! Nem volt igásló. Tizenkét párat
hozatott! Parlagon a földek. Gőzekével szántatta föl! Trágya kellett?
Nyakig vagyunk benne! A kegyelmes úrék meg odafönn, a hegyen csak
tengenek-lengenek, mint nád a szélben!
ZSÓFI (Körülnéz, nem-e jön valaki, aztán gyorsan Gergőhöz.): Ide
hallgasson, Gergő! (Szalvétába teszi az egyik kuglófot.) Felszalad kend a
présházba, és beadja ezt a mazsolás kalácsot a konyhába. De meg ne
tudják a kegyelmes úrék, hogy mi küldtük!
GERGŐ: Nem merem, Zsófika. A tésasszony…
ZSÓFI: A mamának se kell megtudnia! Na, egy-kettő, siessen! Ha felviszi,
odaadom a pincekulcsot.
GERGŐ (Felragyog): Akkor rohanvást igyekszem! Úgyis világszégyen,
hogy mióta itt vagyok Tokajban, mindig tökjózan vagyok. (El.)
(Devernyák jön.)
DEVERNYÁK: Csókolom a kacsóit, Zsófikám!
ZSÓFI: Matyikám! Megérkezett?
DEVERNYÁK: Mint a mellékelt ábra mutatja. Majd hanyatt estem, amikor a
kedves mama táviratát megkaptam! Hát mi ez, kérem, hogy a tésasszony
ilyen hirtelen kitűzte Lidike esküvőjét?
ZSÓFI: Hát lehet azt a mamánál tudni? Egyszer csak kijelentette, hogy ma
este megtartjuk a lagzit!
(Sóhajtva.) Majd még mesélek erről magának! Most inkább azt mondja, hogy
gondolt rám… azóta?
DEVERNYÁK: Hogy gondoltam-e? Még hoztam is valamit magácskának!
(Kotorász az aktatáskájában, és hosszú papírcsomagot nyújt át.)
Szagolgassa csak!
ZSÓFI (Rőf kolbászt csomagol ki a papírból.): Matyi, mért akarja maga,
hogy én ezt szagolgassam?
DEVERNYÁK (Rémülten kikapja a kezéből.): Pardon, tévedés! Ez egy kis
útielemózsiácska! (Virágcsokrot nyújt át.) Ezt szántam magácskának!
Dobsinai virágok, kérem! Kakukkfű, encián, majoránna! A Matyenkó
szedte a kiskertben a tulajdon két kezével, és azt mondta, hogy „Vidd el,
Matyenkó, a szíved választottjának!”
ZSÓFI: Jaj, de kedves! Na, üljön le, ne vigye el az álmunkat! Hát maga
Dobsinán volt?
DEVERNYÁK: Hazaruccantam, kérem, kipanaszkodni magamat a
mamának. Beszámolni arról a fertelmes pechrül, ami engem a kegyed kis
kezének megkérése körül üldöz. Azt látta volna, hogy milyen cigányozást
rendeztem bánatomban tegnap éjjel a dobsinai restiben! Amikor
kiengedtem a duplabika basszusomat, majdnem kisiklott ijedtében a
vicinális!
ZSÓFI: Maga az éjjel cigánnyal mulatott?
DEVERNYÁK: Meghiszem azt! Minden egyes új nótáért egy tízest
helyeztem kilátásba a füstösnek!
ZSÓFI: Így pocsékolja a jövendő vagyonunkat? Hány tízest mulatott el az
éjszaka?
DEVERNYÁK (Vigyorogva.): Egyetlenegyet! Mivelhogy egész éjjel azt a
jogesetet kívántam tisztázni a cigányság segítségével, hogy: „Ki tanyája
ez a nyárfás?” De azt aztán végelgyengülésig. Fel a magyar királyi
kúriáig!
VIOLA: (Ebben a pillanatban fehér ruhában, hosszú, fehér kesztyűben,
imakönyvvel, gőgösen felvetett fejjel, hátul átmegy az úton.)
DEVERNYÁK (Ijedten.): Hát ez kicsoda? A lőcsei fehérasszony?
ZSÓFI (Súgva.): Viola baronessz! Megy a kápolnába!
DEVERNYÁK: Persze, persze! A kápolna meg a családi sírbolt még az övék.
ZSÓFI: Egész nap erre járkálnak.
DEVERNYÁK: A furulyáját! Ennyire vallásosak?
ZSÓFI: Á! A kis Andrist lesik! Mert igen megszerették! Csak titkolják. Ezt a
sapkát is ők vették Andriskának. (Huszársapka. Leteszi a sapkát.)
DEVERNYÁK: Jaj, Istenem! Bár bennem is buzoghatna ilyen apai érzület!
ZSÓFI: Matyenkó! (A nyakába borul.)
DEVERNYÁK: Zsófikám! (Vadul megcsókolja, utána ünnepélyesen.) Ez a
csók mindent elmondott, amit itt belül érzek! Remélem, megértette?
ZSÓFI: Nem! Mondja el még egyszer!
DEVERNYÁK: Egyszer? Százszor! (Újabb csók.) És most már akár ideadja
a mamája, akár nem, aratáskor elkezdjük!
ZSÓFI: Mit?
DEVERNYÁK: A házasságot!

Duett I.

DEVERNYÁK:
Ha kinézek a zöldzsalus ablakon át,/A szemem már úgy vár egy csodát.
A szél felém sodorja már a béke illatát.
ZSÓFI:
Zene szól valahol, az akácok alól, /És a dalt, mit játszik, hallom jól.
Muzsikája vidám, ez az én muzsikám. /De szívem fáj, úgy hat rám!
Refrén:
Rózsa, rózsa, bazsarózsa. /Szól a régi bakanóta, /Mintha újra béke volna,
S aranynapfény sütne a víg aratókra. / Még remélem, hogy megérem,
Búza nő a csatatéren,
S újrafürdünk tejbe, vajba, /Majd ha szüret lesz Tokajba!

II.

DEVERNYÁK:
Legyen újra vidám tavasz, és a cigány / Muzsikáljon úgy, mint hajdanán,
Mikor még boldog volt a lány /A párja oldalán!
ZSÓFI:
Mikor még a ligetbe, ha verkli zenélt,
A huszár egy Marcsát táncra kért,
S amíg össze nem estek, egy éjjelen át/erre ropták a hopszaszát.
Refrén:
DEVERNYÁK:
Rózsa, rózsa, bazsarózsa… stb., stb. (Duett után eltáncolnak.)

GERGŐ: (Jön a parkon át, kezében borfelszívó üveg. A toronyból hat óraütés
hallatszik. Amint Gergő meghallja, meggyorsítja a lépéseit, kolompot vesz
elő, és éktelen kolompolásba kezd.)
KATALIN (Láthatóan úribb viseletben, gondos frizurával jön ki a házból
Lidivel.): Miféle éktelen zenebona ez? Megbolondult kend, Gergő?
GERGŐ (Haptákba vágja magát.): Instállom, a tekintetes Krajcár vőlegény
úr rendelte el, hogy minden étkezés előtt „gangoljak”.
KATALIN: Mit csinálják?
GERGŐ: Szólaltassam meg a gangot. Mivelhogy a kegyelmes úrék idejében
is minden étkezésnél csendítettek!
KATALIN: Úgy! (Végignézi Gergőt) Aztán azt is „tekintetes Krajcár
vőlegény úr” rendelte, hogy ilyen maskarába bújjék kend?
GERGŐ (Zavartan ránt egyet a libérián.): Mindjárt gondútam, hogy a
tésasszony észrevételezni fogja.
KATALIN: Azonnal vesse le ezt a gúnyát, vén szamár! (A Gergő kezében
levő, borral töltött lopóra mutat.) Aztán mi az ott, a kezében?
GERGŐ: Tokaji szaxofon. (Elmegy.)
KATALIN (Fejcsóválva.): Ez a Krajcár nem fér a bőrébe! No, csak legyünk
túl az esküvőn! (Leül enni.)
LIDI (Jön.): Olyan eltökélt szándéka édesanyámnak ez az esküvő?
KATALIN: Tán valami kifogásod van ellene?
LIDI: Én azt teszem, amit édesanyám határoz felőlem. De se testem, se
lelkem nem kívánja a menyasszonyi állapotot!
KATALIN: A Gellérthegyen ne kívántad volna, édes fiam! Most már késő!
(Krajcár jön a kastélyból.)
KRAJCÁR (Készen vett „úri ruha" van rajta, túl színes divatnyakkendő,
kezében hosszú szárú cigarettaszipka. A frizurája elegánsan lenyalva.):
Kezét csókolom, mama! (Lidihez.) Pá, édesem! Mi az? Máma hat órakor
tálalják a five o’klokkot?
KATALIN: Mi a fenét? Uzsonna ez, édes fiam, nem izé… szóval az, amit
mondasz.
KRAJCÁR (Finoman.): Tudniillik, kedves mama, az ötórai teát úri körökben
five o’klokknak hívják. (m.f.) (Leülnek, uzsonnáznak.)
KATALIN: Egyél most csak, édes fiam! Tápláld a testedet! Majd aztán
beszélgetünk a többiről! Nagyon erős az érzésem, hogy a lelkiekre
 vonatkozólag még kihúzod tőlem a lutrit!
KRAJCÁR: A kedves mama rosszkedvű. Pedig nagy tisztesség érte magukat
az én személyemen keresztül! A kaszinóban elárulták az urak, hogy
küldöttséggel képviseltetik magukat az esküvőmön.
KATALIN: Küldöttséggel? Te félkótya, te! Hát nem megparancsoltam, hogy
csendes esküvőt akarok? Hisz még a lányaimat se hívtam meg! Csak a két
tanú lesz itt, a Devernyák meg a Hámory méltóságos.
KRAJCÁR: Mért kell az én esküvőmet titokban tartani? Mikor szmokingot is
csináltattam rája? (Sóhajtva.) Dzsem nincs?
KATALIN (Nagyot kurjant.): Halljátok, hé! Mi van azzal a dzsemmel? Nem
tudjátok, hogy a Krajcár urat kiskorában asztal körül kergették a kedves
szülei, ha az uzsonnához hibádzott a dzsem meg a gong?
KRAJCÁR: A mama beszél? Hát magának nem a puccon jár az esze? Még
selyemruhát is csináltatott magának, amióta a kegyelmesék folyton erre
flangéroznak!
KATALIN (Kis zavarral): Én? Te marha lélek! Észre se veszem őket. Még
csak vissza se köszönök nekik!
KRAJCÁR: Én is úgy vagyok velük. Defaktó!
(Most kint, a parkban Szeniczey és Pista mennek el a ház előtt, a kápolna
felé. Beköszönnek. Katalin túlzott nyájassággal bólint vissza. Krajcár meg
egyenesen felugrik, és összecsapva a bokáját, mély tisztelettel meghajtja
magát.)
LIDI (Gúnyosan Krajcár felé.): Defaktó!
KRAJCÁR (Magyarázva.): Hát… mégse sültparaszt az ember, hogy ne
viszonozza a szíves üdvözölést!
KATALIN (Ugyanúgy.): Szent igaz! Nem kell éreztetni velük, hogy
magasabb körökbe emelkedtünk! (Pillanat szünet.) Hanem mit szólsz,
Lidikém, milyen szép kiállású ember még mindig ez az öreg kegyelmes?
LIDI: Igen, mama. De a Pista úrfi igen pápista színben van.
KATALIN (Felcsattan.): Hát aztán! Mit törődsz vele? Téged csak a
vőlegényed színe érdekeljen! Ha nem is okoz sok gyönyörűséget a becses
ábrázatja, jobban tennéd, ha ahelyett, hogy ilyen holdkórosan bámulsz a
világba, készülődnél estére!
LIDI (Durcásan.): Van még idő.
KATALIN: Más menyasszony örül, ha öltöztetheti a gyerekét az esküvőjére!
Erről jut eszembe, hol van az a gyerek? Dél óta nem láttam! (Feláll,
hátrasiet, kiabál.) Andris, Andriska!
KRAJCÁR (Elismerőleg.): Micsoda hangja van! A légvédelmi szirénának
nincs ilyen baromi ereje.
(Andriska szaladva jön a kertből.)
ANDRISKA (Kezében palatábla.): Itt vagyok, öreganyám.
KATALIN (Megöleli, megcsókolja.): Hol kószáltál, édes kis cselédem?
ANDRISKA: Rigófészket láttam a kápolna tetején.
KATALIN (Elkomorodva.): Mit kerestél te a kápolnánál? Nem megtiltottam,
hogy arra járj? (Meglátja Andriska kezében a palatáblát.) Mi van a
kezedben?
ANDRISKA: Palatábla! (Büszkén.) Édesapámtól kaptam!
KATALIN (Keményen.): Ezt a szót ne halljam többé! Neked nincs édesapád!
(Elveszi a palatáblát.)
ANDRISKA (Sírásra görbülő szájjal): Most se palatáblám… se édesapám…
a kis rigókat is ott hagytam. Hát mi marad akkor nekem?
KATALIN: Én! Az öreganyád! Ha palatábla kell, veszek én neked
színaranyból. Tarcali Darázs Katalin nem szorul senki ajándékára.
(Indulatosan Krajcárhoz, aki nyugodtan ül és falatozik.) Te meg csak ülsz
itt, édes fiam, és tömöd a pofádat?
KRAJCÁR (Tele szájjal.): Hát mi a rossebet csináljak, kedves mama?
KATALIN: Vigyázzál jobban, hogyne idegenítsék el a fiadat! Ha ez a pulya
még egyszer azonfelé kujtorog, teneked töröm le a derekadat.
Megértetted?
KRAJCÁR: Igenis, mama! Megyek és bezárom a kertajtót! (Menet közben
Andriskához dühvel.) Ebadta kölyke!
ANDRISKA (Fogai között.): Mécc innen, büdös! (Utánarúg.)
KATALIN (Lidihez.): Most pedig eredj, és öltöztesd fel az Andriskát, mert ez
a gyerek itt ma a legfontosabb személyiség! Ő viszi a sleppedet. E nélkül
a kis pondró nélkül meg se tudnánk tartani az esküvődet. (Barackot nyom
Andriska fejére.) Aztán arra is felkérlek, édes fiam, hogy ne vágj nekem
állandóan ilyen fancsali pofát, mert én úgyis addig pofozlak, amíg boldog
nem leszel! (El.)
(Kis szünet.)
ANDRISKA (Elkeseredve): Mondja, édesanyám, hová tette a szemit, hogy
evvel a Krajcárral akar az esküvőjére menni?
LIDI: Nem akarok én, kisfiam! Édesanyám akarja. (Pityeregni kezd.)
ANDRISKA: Megszakad a szívem, hogy maga mindig rí bánatában.
LIDI: Édes kisfiam… (Átöleli Andriskát.)
(Pista megjelenik hátul, és csendesen megáll a terasz előtt.)
ANDRISKA (Könnyei között mosolyogva.): Nézze csak, ki van itt?
LIDI: (Odanéz, gyorsan letörli a könnyeit.)
ANDRISKA (Biztatva.): No! Szóljanak már egymáshoz! (Ajkára teszi az
ujját.) De csöndesen! Nehogy öreganyám meghallja! Mert akkor mind a
hárman szorulunk! (Kiszalad.)
(Szünet.)
PISTA (Szeretettel néz Andriska után.): Édes kis kölyök!
LIDI: Az… (Csönd.)
PISTA: Igaz, hogy ma este megtartják az esküvőt?
LIDI: Igaz… (Csönd.)
PISTA (Izgatottan.): Kérem, tudom, hogy nekem nincs jogom beleszólni. De
mégis furcsa, hogy egy apától csak így el lehessen venni a gyerekét!
LIDI (Csendesen.): Nem mi vettük el. Maga adta oda!
PISTA: Mert nem tudtam róla. Ha akkor, négy hónappal ezelőtt…
(Lemondóan.) különben már ezen úgysem lehet segíteni. Mert, ha maga
azon a találkozáson mindjárt a kis Andriskával kezdte volna…
LIDI (Keserűen.): Akkor a fiatalúr talán még bennem is felismerte volna a
kisfia édesanyját.
PISTA (m.f.): Az én fiam édesanyja sohasem tudna a felesége lenni egy
vadidegen parasztnak!
LIDI: Én csak azé lehetek, aki elvesz! Aki vállal! És az övé leszek még akkor
is, ha a szívem… (Rémülten elhallgat.)
PISTA: Lidi! Mit akart mondani?
LIDI: Semmit. Azazhogy… (Könnyes hangon.) a jövő héten országos vásár
lesz Nyíregyházán. Édesanyám is felhajtat két borjút. (Édesen,
szégyenlősen.) Az egyiket jó volna, ha megvennék.
PISTA: Melyiket? (Magához húzza.)
LIDI (Szerelmesen.): A kis foltos szimentálit. Tenyészcélokra!
PISTA: Mást nem mond nekem?
LIDI (Már elomolva a karjában.): De mondok! Abban a kis földjükben…
repce helyett jobb lenne cukorrépát vetni! Annak nagy ára lesz…! Hiszen
olyan szép odafönn maguknál, az Öreghegyen.
PISTA: Annál csak egy volt szebb! Akkor – régen – a Gellérthegyen.
Emlékszel, kis kócos?

Duett I.
PISTA:
Sosem felejtem el én. /Lehullt elém,
Mint egy kis szárnyaszegett madár. De szép volt!
LIDI:
A szívemnek csak veszély, /Hogy így beszél.
Nekem a szép szavakból ma már elég volt.
Refrén:
Még ma talán eszébe fogok jutni. /Holnap talán nevem se fogja tudni.
/Holnapután nem is fog emlékezni rám!/ Még ma talán egy könnyet ejt el
értem. /Holnap talán mosoly lesz már szemében. /Holnapután már boldog
is lesz mással tán!
PISTA:
Bánom is én, ha nem is tart halálig! / Bánom is én, ha csak holnaputánig!
/Bánom is én, ha ez a nap meg az enyém!
KETTEN:
Még ma talán eszébe fogok jutni. / Holnap talán nevem se fogja tudni.
/Holnapután nem is fog emlékezni rám!

II.

LIDI:
Beléremeg a szívem, /Ha elhiszem,
Hogy maga most igazat beszél. Remélem!
PISTA:
A szerelem nem szeszély./Ne félj, ne félj!
Sosem fogod dalolni e dalt te nékem.
Refrén:
Még ma talán eszébe fogok jutni… stb. (Utána mindketten el.)

KATALIN (Ki a házból): Hol marad ez a Devernyák? (Indul a kert felé, de

közben lépéseket hall, megáll, fülelni kezd.) A Vijola! (Gyorsan
visszaoson a teraszra, és egy oszlop mögé húzódik.)
VIOLA (Jön a kápolna felől. Körülnéz, majd mikor látja, hogy senki sincs a
közelben, suttogva.): Andriska! Andriska! (Szájából tölcsért csinálva.)
Huhu… Huhu…
KATALIN (Andriska hangját utánozva.): Huhu… huhu…
VIOLA: Hol vagy, kisfiam? Gyere csak elő! (Retiküljéből almát vesz elő.)
 Nézd, mit hozott neked a néni!
KATALIN (Előlép az oszlop mögül): No, mit hozott?
VIOLA (Ijedten kiejti a kezéből az almát, és felháborodva.): Maga az? Hát ez
szemtelenség! Ezt kikérem magamnak! (Elrohan.)
KATALIN (Nevet.): Úgy, úgy… Csak törjön benneteket a nyavalya az
unokátok után! (Felveszi az almát, beleharap, felmegy a teraszra,
falatozik.)
(Zsófi és Devernyák megjelennek.)
ZSÓFI (Devernyákhoz halkan.): A mama! Most megkérheti a kezemet! Én itt
leszek a kertben… Aztán, ha minden rendben van, csak kiáltson jó
hangosan, hogy „Zsófi! Zsófi!”. Akkor én berohanok, és a maga nyakába
borulok!
DEVERNYÁK: És ha valami cvikli jön közbe?
ZSÓFI: Nem fog közbejönni! A fő, hogy maga dicsérje a mamát, és ne
vesszen össze vele!
DEVERNYÁK: Szóval dicsérni!
ZSÓFI: És ne felejtse a jelszót! Szerencse föl! (El.)
DEVERNYÁK: Légy résen! (Összetett kezekkel rajongva.) „Zsófi!
Zsófikám!”
KATALIN (Most veszi csak észre Devernyákot.): Hát maga meg itt
imádkozik, mialatt én tűvé teszem az egész kastélyt maga után? Csak
fiskálissal ne lenne dolga az embernek!
DEVERNYÁK (Magában.): Dicsérni kell, dicsérni! (Katalinhoz derűsen.)
Ne mérgelődjék, tésasszony! Az árt a szépségnek! Maga pedig olyan
viruló színben van, hála Istennek!
KATALIN: Máma ne lennék jó színben!? Amikor kamatosan fizetem vissza
a kölcsönt a kegyelmes úréknak.
DEVERNYÁK (Kedvetlenül): Maga mindig csak a bosszúra gondol! Pedig a
harag rossz tanácsadó. Itt van ez a mai esküvő…
KATALIN: Hagyja csak azt az esküvőt! Tudom én, hogy mit csinálok! Olyan
egyenes úton megyek a célom felé, mint a kilőtt puskagolyó. Nagyságos
képviselő úr lesz a lányom férje! A másik lányomé meg talán méltóságos
úr!
DEVERNYÁK: A másiké… Melyiké?
KATALIN: A Zsófié! Nekem nem kell több állomásfőnök meg fiskális vő!
DEVERNYÁK: Fiskális se kell? (Dühbegurul.) Hát tudja, tésasszony?
(Csitítva magát.) Nyugalom, Mátyás! Dicsérni kell, dicsérni!
 (Szembefordul Katalinnal.) Hát tudja, maga nagyzási mániába esett!
Képes volna a lányai boldogságát tönkretenni, csakhogy üthessen egyet
ezeken a Szeniczeyéken.
KATALIN: Képes én!
DEVERNYÁK: Hát jellemző magára! Mindig mondtam, hogy maga egy…
vi sztye klobotna sztara zsena!
KATALIN (Felháborodva.): Sztara zsena! Vi sztye grobjám? Takjeho fiskala
si ozsdi harabudra!
DEVERNYÁK (Ordítva.): Harabudra stye vi!
KATALIN: Szvinya fiskális.
DEVERNYÁK: Ja szám szvinya?
KATALIN (m.f): Porucsam sza!
DEVERNYÁK (m.f): Roszpustye sza!
KATALIN (m.f): Roszpustye sza vi!
DEVERNYÁK (m.f.): Dobre nuc! (Veszi a kalapját. Indul. Útközben fölsír.)
Zsófi, Zsófikám!
ZSÓFI (Boldogan berohan.): Itt vagyok! (Rémülten.) Hova szalad, Mátyás?
DEVERNYÁK: Meghalt Mátyás, oda a vigasság! Az ördög tudta, hogy az
anyja tót.
KATALIN: Tót az ön kedves édesanyja!
ZSÓFI: Mi volt ez, mama? Matyi nem kérte meg a kezemet?
KATALIN: A te kezedet? Ez…? Hiszen csak próbálja meg! Vasvillával
kergetem ki innen!
DEVERNYÁK (Bekiált.): Ti szi sztára opica!
KATALIN: Hujnye, az üdvösségedet! (Felkap az asztalról egy kancsó vizet,
és a menekülő Devernyák után indul.)
(Hámory és Babszi be. Ijedten hőkölnek vissza, Zsófi visítva kiszalad.)
KATALIN: A méltóságos úr? Isten hozta! Igazán kedves, hogy elfogadták a
meghívásomat.
HÁMORY: No, hallja! Szeretett jövendőbeli képviselőnk lakodalmáról
igazán nem hiányozhatunk. Á, de itt is van már a boldog vőlegény!
KRAJCÁR (Szmokingban jön.): Csókolom a kezeit, Babszika! Szervusz,
kedves bátyám!
HÁMORY: Szervusz, öcsém! Hát hogy mint, hogy mint?
KRAJCÁR (Viccesen.): Hogy lehet az ember a saját esküvőjén, kérlek
alázattal? Komiszul!
KATALIN (Rettenetesen hátba vágja Krajcárt. Aztán a vendégekhez
 nyájasan.): Parancsoljanak talán beljebb! Egy kis bort megiszunk.
HÁMORY: Köszönjük szépen! (Menet közben.) Hanem most láttam csak,
Katalin asszony, hogy milyen nagyszerű nő maga! Valósággal
fellendítette ezt a falut! Még a sarki koldus is megnagyobbította az
üzletét.
KATALIN: No, ne beszéljen! Hogyan?
HÁMORY: Két kalappal koldul egyszerre!
(Katalin és Hámory bemennek a házba.)
KRAJCÁR (Megvárja, amíg Katalin mögött becsukódik az ajtó, és halkan
Babszihoz.): Mért nem gyütt el a találkára, vagy ahogy maguk mondják
angolul, a randevúra?
BABSZI: Mert, Janika, én gondolkoztam a dolgon. Ami flörtünknek nincs
semmi értelme.
KRAJCÁR: Aha! Hát annak tényleg nincs értelme… Mi az a flört?
BABSZI: A flört az, amikor egy férfi és egy nő addig akarnak valamit
egymástól, amíg összeházasodnak, és akkor már egyik sem akar semmit
egymástól, hanem mindegyik egy mástól.
KRAJCÁR: Most már egyáltalán nem értem. Én csak azt tudom, hogy én
magától akarok valamit.
BABSZI: Krajcár! Maga kis aprópénz! Csak nem akar felváltani a
menyasszonyával?
KRAJCÁR: De biz’ én szívesen felváltanám! Mert, hogy finoman fejezzem
ki magamat, nekem inkább az ilyen destruktív úrilányra lenne gusztusom.
BABSZI: Mégis Lidit fogja elvenni!
KRAJCÁR: Ez csak olyan érdekházasság! Sokkal szívesebben hallgatnám én
magával az esküvőmön a Lóhengrin úr gyászindulóját.
BABSZI (Örömmel): Igazán? Ez komoly?
KRAJCÁR: Sőt! Tényvaló! Nagy marhaságot csinálok, amikor oltár elé
vezetem a Lidit.
BABSZI: Hát ne vezesse!
KRAJCÁR: Csak akkor még nagyobb marhaságot csinálnék, mert elesnék a
hozománytul!
BABSZI (Dühösen.): Úgy látszik, magának titkos ara kellene! Kund Abigél!
KRAJCÁR: Kell a fenének! Nem is esmérem ama nőszemélyt!
BABSZI: Pedig már milyen szépen elképzeltem! Tetőtől talpig úriembert
faragnék magából. Megtanítanám teniszezni, síelni, bridzselni!
KRAJCÁR: Bridzselni? Hát ebben a vármegyében kevés legény van, aki
 jobban bridzsel nálam!
BABSZI (Csodálkozva.): Kártyával?
KRAJCÁR: Avval még nem próbáltam!

Duett I.

BABSZI:
Én ezennel kinevelem magát. / Fejébe beleverem tehát/ Az úri körök modorát!
KRAJCÁR:
Jártam én is az iskola körül, / De szívem mégis nagyon örül,/Hogy leteszem a
matúrát!
BABSZI:
Nos hát!
Refrén:
Nem szabad a pontyot késsel és kanállal enni! / Tilos a kézbe venni
A becsinált libát!
Nem szabad a csirke combját egész lerágni, /S a zongorába rázni
A kialudt pipát!/Nem szabad zörögni!
Nem szabad köhögni! Nem szabad röhögni sem! / Nem szabad ötölni!
Nem szabad hatolni! / Csetleni, botlani se! / Csikicsuki-csuklani se! /Nem
szabad emezt se!
Nem szabad amazt se tenni! / Ugye, hogy úrnak lenni / Nem is olyan nehéz!

II.

KRAJCÁR:
Úr lehet, ha nem zörög a paraszt. / Ez bennem ambíciót fakaszt.
Hisz ökörből lesz a tinó!
BABSZI:
Úgy locsog, akár egy teli vödör. / Feleljen inkább, kedves ökör!
Mit tanított a tanító?
KRAJCÁR:
Hát jó!
Refrén:
Nem szabad a pontyot késsel és kanállal enni, stb. (Utána mindketten el.)

SZENICZEY: (Jön az úton. Megáll. Benéz. Látja, hogy nincs ott senki.
Beljebb lép, körülnéz. Megsimogatja tekintetével a bokrokat, a házat, a
 veranda oszlopait. Aztán lehajtott fejjel, csendesen el akar menni. Ebben
a pillanatban Pista lép ki a ház mögül.)
PISTA (Örömmel.): Édesapám…! Hogy kerül maga ide?
SZENICZEY: Ezt te kérded tőlem? Te hogy jössz ide? Nem megtiltottam,
hogy átlépjed ezt a küszöböt? Mit keresel itt, ezeknél?
PISTA: Ugyan, édesapám! Még mindig ez az ostoba büszkeség?!
SZENICZEY: A présházon meg a két hold szőlőn kívül már „csak” a
büszkeségünk maradt! (Keserűen.) Hacsak nem adtátok el már azt is a
hátam mögött.
PISTA: Legyen igazságos, édesapám! Lássa be, hogy mi akkor nagyot
vétettünk ezek ellen. Elsősorban én! De ha akkor bűnt követtem el, azóta
keservesen megbűnhődtem érte.
SZENICZEY: Hogyan?
PISTA: Hát magának nem forr fel minden csepp vére, amikor látja, hogy ma
itt esküvőre készülnek? Hogy egy ilyen Krajcár lesz az apja az én
gyermekemnek?
SZENICZEY: Ennyire fáj a szíved a fiadért?
PISTA (Növekvő izgalommal.): Fáj. Érte. Meg az anyjáért. Aki az én
hibámból lesz a felesége egy embernek, akit nem szeret. Pedig az a lány
nem érdemli meg, hogy boldogtalan legyen!
SZENICZEY (Megdöbbenve.): Pista! Csak nem szerettél bele ebbe a Lidibe?
PISTA: Igenis, szeretem! És nem tűröm, hogy mással álljon oltár elé!
SZENICZEY: De hát mit akarsz?
PISTA: Azt akarom, hogy az én feleségem legyen! Én soha nem nyugszom
bele, hogy Krajcár Jani legyen a gyermekem apja! És ha itt ma mégis
esküvő lesz, akkor édesapám nemcsak az unokáját, de a fiát is
elveszítette! (Feldúltan kirohan.)
SZENICZEY (Egy lépést tesz utána.): Pista! (Megrendülve áll, szinte
tanácskérően néz körül.)
KATALIN (Kilép a házból, felgyújtja a kandelábereket. Magyaros estélyi
ruhában van. Észreveszi Szeniczeyt. Diadalmasan felvillan a tekintete.
Pillanat szünet után.):Jó estét, kegyelmes úr! Ezt a meglepetést!
SZENICZEY (Zavartan.): Jó estét!
KATALIN: No, ez igazán váratlan szerencse! Hozta Isten a kegyelmes urat…
az én kastélyomban! Tessék helyet foglalni!
SZENICZEY (Elhárítva.): Köszönöm, de későre jár. Amíg felérek a
hegyre…
KATALIN: Nem szalad el az a hegy! (Kedvesen.) No, csak egy percre
legalább! (Kiveszi Szeniczey kezéből a kalapot és a botot, és leteszi az
egyik székre.)
SZENICZEY (Felvillan a szeme. Hirtelen ötlettel kihúzza magát. Más
hangon.): Igaza van, Katalin asszony! Legalább végre kedvünkre
beszélgethetünk. Most látom csak, mennyire megváltoztatta ez az új
környezet!
KATALIN: Hát Istenem, igyekszik az ember, igyekszik.
SZENICZEY: Milyen szép finom a válla!
KATALIN: Ezek még olyan régimódi vállak.
SZENICZEY: Tudja-e, hogy én az utóbbi időben sokat gondoltam magára?
KATALIN (Felfigyel): Hogy érti ezt a kegyelmes úr?
SZENICZEY (Kedvesen.): Nézze, Katalin! Felejtsük el, ami volt! Bevallom,
tévedtem. A fiam komolyan szereti a maga lányát. Hát én ezennel… (Kis
küszködés után.) Én ezennel megkérem a lánya kezét a fiam számára!
KATALIN (Nyugodtan, hidegen.): Én pedig a lányomat a maga fiának nem
adom!
SZENICZEY (Elkomolyodik, feláll): Micsoda? Miért?
KATALIN (Ő is feláll): Én egyszer tálcán hoztam maguknak ezt a
házasságot. De akkor a paraszt kiscseléd nem kellett! Most bezzeg a
tokaji kiskirály lánya jó lenne?
SZENICZEY (Felháborodva.): Csak nem gondolja, hogy ezért…?
KATALIN: Nem gondolok én semmit, kegyelmes úr! Egyet tudok, amire
maguk tanítottak, amikor először léptem át ennek a kastélynak a küszöbét:
„Úr az úrhoz, paraszt a paraszthoz!” Hát én ehhez tartom magamat!
(Teljes diadallal.) Mire ma estére harmadikat harangoznak, itt ma esküvő
lesz.
SZENICZEY: Ez az utolsó szava?
KATALIN: Ez! És most engedelmet kérek, hogy egyedül hagyom a
kegyelmes urat! De így lakodalom előtt éppen elég tennivalója van az
örömanyának… (Diadalmasan el.)
(Pillanat szünet.)
SZENICZEY: (Kétségbeesetten néz Katalin után. Tehetetlenül leroskad egy
székbe. Kezébe temeti az arcát.)
(Első harangozás.)
ANDRISKA: (Szépen kiöltöztetve, de lekókadt fejjel, szomorúan jön.
Kezében a palatábla, a ráspárgázott palavesszővel. Mikor meglátja
 Szeniczeyt, megtorpan egy pillanatra. Aztán lassan beljebb jön. Félénken
megáll az asztal mellett. Köhint egyet, hogy észrevetesse magát.)
SZENICZEY (Felriad. Örömmel): Andriska!
ANDRISKA: Én vónék! Adj Isten!
SZENICZEY: Hát csak így köszönsz? Kezet se adsz? Talán azt se tudod, ki
vagyok?
ANDRISKA: Hogyne tudnám! (Halvány mosollyal.) Öregapám!
SZENICZEY: Gyere már közelebb! Mutasd magad! No, nevess már rám egy
kicsit!
ANDRISKA (Játék után elmosolyodik, majd rögtön utána óriásit sóhajt.):
Van is kedvem!
SZENICZEY: Miért? Mi bajod, Andriska?
ANDRISKA (Legyint.): Sz, tudhassa! Vagy maga talán annyira örvendezett
az édesanyja lakodalmán?
SZENICZEY (Mosolyogva.): Hát bizony erre nem tudok felelni. Én nem
voltam ott.
ANDRISKA: De nekem itt köll lenni! Öreganyám parancsolta! Még meg is
fürdetett. Mintha nem lenne anélkül is elég baja az embernek!
SZENICZEY: Mondd már ki! Mi az a nagy baj?
ANDRISKA: Hát az, hogy édes szülőapám helyett az a kajla pofájú Krajcár
Jani akar az apám lenni!
SZENICZEY: Hát nem szereted?
ANDRISKA: Nem hát! Tud maga olvasni?
SZENICZEY: Tudok.
ANDRISKA: No, akkor eztet olvassa! (Mutatja a palatáblát.)
SZENICZEY (Olvassa.): „Mennyegzőmnek mai napja, gyenge szívem
szomoríjja…” Ki írta ezt?
ANDRISKA: Édesanyám! És nincs, aki segítsen rajta. Még én viszem a
sleptyit szegénynek.
SZENICZEY: Mit viszel te?
ANDRISKA: A sleptyit. Öreganyám azt mondta, hogy nélkülem meg se lehet
tartani a lakodalmat.
SZENICZEY: Hogy nélküled meg se lehet tartani? (Elgondolkozik.)
ANDRISKA: Min spekulál, öregapám?
SZENICZEY (Óvatosan körülnéz, aztán hirtelen ötlettel.): Te, Andriska, mit
szólnál ahhoz, hogy… (Habozva elhallgat.) Nem! Az őrültség!
ANDRISKA: Mire gondol… öregapám?
SZENICZEY: Arra gondolok, hogyha te most például eltűnnél, vagy
megszöktetnének, akkor ma itt nem lenne esküvő! Igaz?
ANDRISKA: Igaz hát. De ki szöktetne meg?
SZENICZEY: Én!
ANDRISKA: Hijnye, öregapám, micsoda nagy lókötő maga! (Nagyot rikkant
örömében.) Elrontsuk a kajla pofájú lagziját!
SZENICZEY: Nono, csak lassan! Ezt még meg kell gondolni!
ANDRISKA: Dehogy kell! Ne legyen már olyan gyámoltalan!
SZENICZEY: Ki a gyámoltalan, te taknyos!? Úgy elloplak, hogy hat
vármegye csendőre se talál meg! Gyerünk!
ANDRISKA: Hová?
SZENICZEY: Hát hozzám! A szőlőhegyre, a présházba! Van ott nekem egy
jó emberem.
ANDRISKA (Örömmel): Tyű, de jó lesz! (Megszeppenve.) Hanem valami
üzenetet itt kellene ám hagyni!
SZENICZEY (Rácsap a palatáblára.): Ez lesz az üzenet! Írjad – oda a
rigmus alá! (Diktálja.) „Világgá mentem… Andriska.”
ANDRISKA: Az Andrist nagy A-val írják?
SZENICZEY: Azzal. És most indulás! A kabátodat is elvisszük. (A kabát a
széken van. Kézen fogja Andriskát.)
ANDRISKA: Erre, öregapám! A kisösvényen!
SZENICZEY: Nem arra! (Harsányan.) A vízmosáson – hason csúszva!
Engem tanítasz, az öregapádat? (Magával ragadja, és el.)
(Második harangozás.)
LIDI: (Jön menyasszonyi ruhában, Pista be.)
PISTA: Lidi! Ezt nem teheted!
LIDI (Ugyanolyan lázas izgalomban.): Könyörgöm, Pista, menjen el innen!
PISTA: Felesége leszel ennek a…? (A belépő Katalinhoz, aki Zsófival és
Devernyákkal jön.) Az Istenért! Ne tegye boldogtalanná a lányát!
Hallgasson meg!
ZSÓFI: Hallgassa meg az úrfit, édesanyám!
KATALIN: Lakodalom után szívesen társalgok a kegyelmes fiatalúrral!
(Beszól a házba.) Hol vagy, Janikám? Másodikat harangoztak!
KRAJCÁR (Hámoryval és Babszival jön a házból): De, kedves mama, meg
kell várnunk a küldöttséget!
HÁMORY: Az államtitkár vezeti őket. Személyesen fárad!
KATALIN: Majd kipiheni magát, mire visszajöttünk a templomból! Előre!
 Indulás! Devernyák, álljon be a menetbe! (Rendezi a menetet.) A
méltóságos úr ide! Andriska viszi a sleppet. Andris! Andriska! Hol ez a
gyerek? (A belépő Gergőhöz.) Mi van az Andriskával? Nem mondtam,
hogy keressétek?
GERGŐ: Nem találjuk sehol, tésasszony, kérem!
KATALIN: Micsoda?
GERGŐ: Felkutattuk érte az egész házat! Nyoma veszett!
LIDI (Eddig kábultan állt, most felsikolt.): Andriskám!
KATALIN: Mit óbégatsz? Itt kell neki lenni! Keressétek! (Meglátja a
palatáblát.) Hát ez mi? (Olvassa.) „Világgá mentem… Andriska!”
ZSÓFI: Elemésztette magát.
LIDI (Magánkívül): Andriskám! Kisfiam!
PISTA (Ordítva.): Mit tettek a fiammal?
KATALIN (Túl az általános zsivajon.): Ne sopánkodjatok itt! Előre mind! A
föld alól is előteremtsétek! (Devernyák, Zsófi, Gergő, Lidi, Pista, Hámory
el. Krajcárhoz.): Hát te mit tátogsz itt? Szaladj a gyerek után!
KRAJCÁR: Szaladjon a szaladós kutya! Még én kajtassam más porontyát az
esküvőm napján?
KATALIN: Esküvő? Amíg nincs meg a gyerek, nincs esküvő!
KRAJCÁR (Megdöbbenve.): Egy ilyen kölyök miatt?
KATALIN: Kölyök? Az én unokám! Hallod, te nyavalyás paraszt, ki ne
mondd még egyszer, mert kinyomom belőled a szuflát! (Krajcár
elmenekül.)
KATALIN (Gyorsan előrejön, keresztet vet, hadarva.): Kegyelmes Isten,
bocsásd meg kevélységemet! Vedd el mindenemet, csak a kis Andrist add
vissza nékem!
ZSÓFI, DEVERNYÁK (Vissza.): Nem találjuk sehol a gyereket!
GERGŐ (Beszalad a parkból): A küldöttség! Jön a küldöttség!
KRAJCÁR: (Beszalad, a küldöttség elé akar menni.)
KATALIN: Megállj!
KRAJCÁR: A küldöttség!
KATALIN: Mondd meg a küldöttségnek, hogy az esküvő a menyasszony
gyerekének távolléte miatt elmarad! (Általános megdöbbenés, nagy zene,
és igen gyors…)

FÜGGÖNY
 HARMADIK FELVONÁS

5. kép

(A tokaji szőlőhegy. Baloldalt hatalmas, a hegy oldalába vájt, kőkapus

pincebejárat. Jobbról csőszház – düledező sövénykerítéssel, hátul szőlőúttal,
amely meredeken a hegynek megy fel. Szénaboglya, kukoricakórókból
összetákolt csőszkunyhó, kutyaól, méhes, feltűnő helyen régimódi, állványos
messzelátó. Egy ketrecben mókus, másik ketrecben szarka. Mikor a függöny
felmegy, a szín üres. Hajnal van. A hegy mögött most kél a nap.
Madárcsicsergés. Majd messziről egyre közeledő énekszó hallatszik. Üde
leányhang danolászik valami szüreti nótát.)

TECA (Ő az, aki énekel. Fiatal parasztlány, kosár van a karján. Dalolva jön
a hegyi úton, a csőszházhoz megy, bekopog az ablakon.): Pincemester úr!
Mókus bácsi!
MÓKUS (Hangja odabentről): Ki az?
TECA: Én vagyok, Teca!
MÓKUS (Még bentről.): Nyitom már! (Megjelenik az ajtóban. Apró termetű,
fürge, hepciás, öreg bácsi. Harcias bajusza és katonás beszéde van.)
TECA (Hangosan.): Jó reggelt! Itt a tej!
MÓKUS: Csak tejet hoztál?
TECA: Dehogyis. Mindent, amit felírt. Mi az, Mókus bácsi, újra rátért a
csecsemő kosztra?
MÓKUS (Morogva.): Semmi közöd hozzá! Hordd el az irhádat, és vigyázz,
hogy a kegyelmes úrékon kívül idegen ember ne kerüljön a ház közelébe!
TECA: Jó, jó, értem én! (Menet közben.) Már megint titkol valamit a vén
imposztor. (El.)
MÓKUS (A csőszház előtti kis asztalkára kirakja az ételeket, óvatosan
körülnéz, és beszól a házba.): Andriska! Kigyühetsz!
ANDRISKA (Kirobog a házból.): No, csakhogy mán szabad kigyünnöm. Hű,
de szép itt magánál, Mókus bácsi! Nini, kis mókus! E talán az unokája
magának?
MÓKUS: Onokám? Ez a vén mókus? Eszed tokját! Én vagyok az ü
keresztfia! No, gyere szépen reggelizni!
ANDRISKA (Nézi az ételeket, és savanyúan.): Mi ez?
MÓKUS (Gyerekesen.): Finom piskótácska, tejecske…
ANDRISKA (Nevetve.): Nahát, ezt csak egye meg maga! Én mást szoktam
reggelizni.
MÓKUS: Micsodát?
ANDRISKA (Utánozza Mókust.): Szalonnácskát, hagymácskával… (Leveti a
ködmönét, kivesz egy nagy bicskát, kenyeret, szalonnát, falatozni kezd.)
MÓKUS: A fene a paraszti gyomrodat! Hát most ezt én egyem meg? Nem
ettem tejet, mióta anyámtól elszakadtam. (Dühösen bemártja a piskótát a
kakaóba, enni kezdi, de rögtön kiköpi.) Az a szalonna sok egy gyereknek!
(Elveszi.)
ANDRISKA: Ejnye, hát eleszi előlem! Legalább adjon helyette egy kis
barackpálinkát!
MÓKUS (Nevetve.): A mókus vigyen el! Meglátszik rajtad, hogy Darázs
Katalin nevelt. (Odanyújtja a butykost, amit a zsebéből vesz elő, isznak.)
(Szeniczey jön Violával, látja a jelenetet.)
VIOLA (Rákiált.): Mivel itatja azt a gyereket, vén lókötő?
MÓKUS: Nem iszik ez. Gargalizál!
SZENICZEY (Megszagolja.): Barackkal, öreg?
MÓKUS: Hát a közmondás is azt mondja, hogy tüzérnek tarackot, gyereknek
barackot.
VIOLA: Csak vicceljen! Nincs elég bajunk! Méghozzá kirakatba teszi itt a
gyereket, hogy mindenki lássa!
MÓKUS: Már ezt csak tessék idebízni! Nem lesz ezzel a csemetével semmi
baj!
SZENICZEY: Hát ne is legyen! Azért adtuk magához a gyereket, hogy rá ne
találjanak. A kis Andris addig nem fog előkerülni, amíg Darázs Katalin
nem egyezik bele a fiatalok házasságába! Hát ehhez tartsa magát!
MÓKUS: Igenis, kérem!
SZENICZEY: Mit mondtam, kitől kell őrizni a gyereket?
MÓKUS: Tudom, kérem, tudom!
SZENICZEY: Dehogy tudja! Hol a cédula?
MÓKUS: Itt van, kérem alássan! (Összehajtogatott cédulát vesz ki a
zsebéből, olvassa.) Csendőröktől kell őrizni!
SZENICZEY: És még?
MÓKUS (Olvassa.): Darázs Katalintól hivatalos személytől…
SZENICZEY: Kire kell még vigyázni?
MÓKUS: Tudom, kérem, tudom! (Keresi a cédulát, nem találja.)
SZENICZEY: Vigyázni kell a Krajcárra!
MÓKUS: Hát ez igaz, kérem! Mert aki a krajcárt nem becsüli, az a pöngőt
nem érdemli!
VIOLA: Ember! A Krajcár Janiról van szó!
SZENICZEY: Mókus! Eddig olyan éles elméje volt. Mi van magával?
MÓKUS (Hepciásan.): Mi van, kérem? Az van, hogy nyolcvan éve ülök itt, a
hegyen, és sohase történt semmi! Most meg egyszerre ennyi dolog akad.
Összemismásolódik az ember!
SZENICZEY: Hát csak vigyázzon! Darázs Katalin ravasz asszony.
MÓKUS: Esmérem, kérem! Harminc esztendővel ezelőtt majdnem vasúti
katasztrófa ért minket.
VIOLA: Hogyhogy?
MÓKUS: Megkértem a kezét! Kaba és Püspökladány között a vonaton. De
azután máshoz ment feleségül! Azóta vagyok ilyen magános mókus.
VIOLA (Szeniczeyhez.): Meglátja, még törvény elé kerülünk a maga őrült
ötlete miatt! Legokosabb lenne magunktól visszaadni a gyereket! (A
szénaboglyából horkolás, szuszogás hallatszik. Viola rémült sikollyal.)
Valaki van a szalmában! Talán máris érte jöttek! (Megfogja Andriska
kezét, a ház felé rohan vele, hisztérikusan.) A gyereket ki ne adja! (El,
Andriskával a házba.)
SZENICZEY: Ki lehet az?
MÓKUS (Vasvillát vesz elő.): Majd én kipiszkálom! Tessen csak bemenni a
házba!
SZENICZEY: Ha valami nem jut eszébe, nézze meg a cédulát! (El.)
MÓKUS (Döfködi a vasvillával a szénát.): Bújj elő hát!
DEVERNYÁK (Éktelen ordítással kimászik a szalmából. Ócska juhászsuba
és báránybőr süveg van rajta.): Segítség! Kikérem magamnak ezt az
inzultust!
MÓKUS (Ráordít.): Kicsoda maga?
DEVERNYÁK: Doktor Devernyák.
MÓKUS: Devernyák? (Nézi a cédulát.) Nincs a cédulán! (Ráfogja a
vasvillát.) Mars ki! És hogy kerül a subám magára?
DEVERNYÁK: Még szerencse, hogy itt találtam ezt a subát. Úgyis
megnáthásodtam. (Tüsszentés.) Há… há… nem megy, ma nem megy.
Gátlásaim vannak.
MÓKUS: Mit keresett itt, a hegyen?
DEVERNYÁK: Nagy riasztás volt az este, kérem, nagy riasztás! A
tésasszony szétzavarta az egész násznépet keresni a gyereket.
MÓKUS: És egyedül kereste itt, a hegyen?
DEVERNYÁK: Vadegyedül!
ZSÓFI (A kunyhóból hallatszik a hangja.): Matyi… Matyenkó… Mátyás!
MÓKUS: Mi volt ez?
DEVERNYÁK (Kínban.): Ez? Ez… madár. Mátyásmadár!
MÓKUS: Túlságosan fel van vágva ennek a Mátyásnak a nyelve! Majd én
megnézem ezt a madárkát! (Beszól a kunyhóba.) Gyerünk, kifelé!
ZSÓFI (Kibújik a kunyhóból, ijedten.): Mókus bácsi!
DEVERNYÁK: Most ugrik a mókus a vízbe!
MÓKUS (Meglepve.): Darázs Zsófia! (Nézi a cédulát.) Nincs a cédulán!
Össze vagyok mismásolva! (Zsófihoz.) Kegyed egy férfi társaságában
töltötte az éjszakát? (Devernyákhoz.) Ezért felelni fog!
DEVERNYÁK: Hiszen azt akarok, de nem hagy beszélni! Illető hajadon:
eljegyzett arám!
ZSÓFI (Rímben.): Szeretjük egymást, de ellenzi anyám!
DEVERNYÁK: Márpedig őt fogja ölelni karom!
MÓKUS (Rímben.): Mit kell itt beszélni? Vedd el, te barom!
DEVERNYÁK: Hát szabad? (Megcsókolja Mókust.) Köszönöm!
MÓKUS: De csúnyán csókol!
DEVERNYÁK: Zsófikám! Látja, már a Mókus bácsi is nekem adta magát!
ZSÓFI: A Mókus bácsi nem döntő fórum!
DEVERNYÁK: Hát akkor fellebbezni fogok a kedves mamához, a magyar
királyi fúriához!
MÓKUS: A csendőrök!
ZSÓFI: Most mi lesz, Mókus bácsi?
MÓKUS: Mars ide a jégverembe! (Kinyitja nekik a pinceajtót.)
DEVERNYÁK: Jégverem? Meg fogunk fázni!
MÓKUS: Nem féltem én magukat!
DEVERNYÁK: Na, Jégtörő Mátyás, most mutasd meg, mit tudsz!
(Betuszkolja Mókus a pincébe őket.)
(Két csendőr lassan megjelenik hátul.)
I. CSENDŐR: Adjon Isten, Mókus bácsi! Hogy érzi magát?
MÓKUS: Mint akinek oroszlán nyaldossa az orra likát.
II. CSENDŐR: Na, adjon Isten! (Továbbmennek figyelve.)
GERGŐ (Jön puskával): Adjon Isten! Nem látott erre egy szökevényt?
MÓKUS: Miféle szökevényt?
GERGŐ: Tarcali Darázs Katalin bejelentette, hogy egy családtagja eltűnt az
 éjszaka. Nem járt erre az illető családtag?
MÓKUS: Nem, kérem! Ide csak komplett családok járnak.
GERGŐ: Pedig a nyomok ide vezetnek. Az öreghegyi dűlőnél látták utoljára
a kisfiút.
MÓKUS: Ja, egy kisfiúról van szó? Hát az más!
GERGŐ: Mért? Kisfiút látott?
MÓKUS: Azt pláné nem láttam.
GERGŐ: Tud valamit az illetőről, vagy nem?
MÓKUS: Egyet tudok, hogy nincs itt.
GERGŐ (Meglátja Andriska ködmönét.): Hát ez micsoda?
MÓKUS (Megdöbbenve nézi.): Ez pech!
GERGŐ: Felénk kabátkának hívják.
MÓKUS: Lehet… Tájszólással.
GERGŐ: Na, vigyázzon! Most jön a körösztkérdés. Kinek a kabátja ez?
MÓKUS: Ez már a körösztkérdés?
GERGŐ: Az!
MÓKUS: Az enyém! Itt a körösztfelelet. Megmondhatja a körösztanyjának!
GERGŐ: Na, álljon csak ide a kabát mellé! Ez nem emberkabát! Ez
gyerekkabát! Az…?
MÓKUS: Ez?
GERGŐ: Ez!
MÓKUS: Az! Gyerekkorom óta hordom, kérem alássan! Bérmakabátom.
GERGŐ: Nem röstell hazudni? Hiszen maga katona volt!
MÓKUS: Az hát!
GERGŐ: Az… Biztosan szanitéc.
MÓKUS: Bár lettem volna, és ha maga került volna a kezembe, tudtam
volna, hova rakjam a piócákat!
GERGŐ: Eltévedtek volna rajtam. Lefoglalom mint nyomozati
ténykörülményt! (Körülnéz. Az asztalon meglátja a gyerekételeket.) Aztán
mondja, kisbaba, maga eszik itt tápiókát? Pempőt?
MÓKUS: Én hát!
GERGŐ: Miért?
MÓKUS (Dühösen.): Csikarásom van!
GERGŐ: Hát, ha most nincs is, majd lesz!
MÓKUS (m.f): Akkor se fogom összeszalasztani a falut! (Csendőrök
átmennek.) De jó levegő van itt, hogy annyit sétálnak erre.
GERGŐ: Ne beszéljen, mert megvasaltatom! Tudja, hogy néz ki egy ember
 vasalva?
MÓKUS: Tudom! Két bug van rajta!
GERGŐ: Ide hallgasson! Itt nem nyúl semmihez! Így marad minden! Maga is
óvakodjon a szökéstől, mert megjárhatja! Felhozom ide a tésasszonyt,
Tarcali Darázs Katalint.
MÓKUS: Haha!
GERGŐ: Ne hahájjon! Miféle sarzsi volt maga?
MÓKUS: Én cugszfirer voltam, ecsém.
GERGŐ: Én meg őrmester voltam. Kapja össze a bokáját, mert odaütök –
kétujjnyira az orra alá! (Elsiet.)
MÓKUS (Ujjával méri a távolságát az orra alatt.): Ez szájon akart vágni.
(Elgondolkozva.) Felhozzák a tésasszonyt. Mégis eljön hozzám Darázs
Katalin harminc év múlva! Igaz, hogy nem násznaggyal, hanem
csendőrkísérettel. (Kikiált.) Teca!
TECA: Tessék, Mókus úr!
MÓKUS (Izgatottan.): Teríts! Készíts sonkát, hideg csirkét, kalácsot!
Vendég jön a házhoz!
TECA: Igenis! (El.)
MÓKUS (Be akar menni a házba, összeütközik a kilépő Szeniczeyvel.):
Pardon!
SZENICZEY: Hová szalad, Mókus? Mi történt?
MÓKUS: Gyün!
SZENICZEY: Kicsoda?
MÓKUS: A tésasszony!
SZENICZEY (Megdöbbenve.): Megőrült? Ideengedte Darázs Katalint?
MÓKUS: Nem én tehetek róla, kérem. Itt feküdt a kiskabát, és jött a Gergő,
meg a csendőrök is erre jártak. Most idehozza Gergő a tésasszonyt.
SZENICZEY: Hát ezt jól megcsinálta! Rólam kisül majd, hogy gyerekrablást
követtem el! Darázs Katalin visszaveszi a kis Andrist, és az unokám
anyját Krajcár Jani veszi feleségül!
MÓKUS: Dehogyis a Krajcár! A Pista úrfi fogja elvenni! Én rontottam el a
dolgot, kegyelmes uram, én akarom rendbe hozni!
SZENICZEY: Ugyan már! Hogyan?
MÓKUS: Rám kell bízni! Végre bejött Darázs Katalin az utcámba!
SZENICZEY: Mókus, ha ezt elintézi, gazdagon megjutalmazom!
MÓKUS: Nem pénzért csinálom! Virtusból! (A belépő Tecához.) Teca!
Meleg vizet, bajuszkötőt, tiszta kapcát! (El, Szeniczeyvel a házba.)
TECA: (Gyorsan befejezi a terítést, letakarja az asztalt, és utánuk el.)
(Krajcár és Babszi megjelennek az úton hátul.)
BABSZI: Janikám, én ezt nem bírom tovább! Vigyen engem haza!
KRAJCÁR: Haza? Aztán mit mondjak, hol csavarogtunk az éjszaka?
BABSZI: Mondjon, amit akar… de én egy lépést se teszek tovább! Fáradt
vagyok.
KRAJCÁR: Hát ez nem volt szép! Ez a boldog együttlét?
BABSZI: Ma ezt mondja, holnap meg Lidit fogja csókolni.
KRAJCÁR: De csak szájból.
BABSZI: Hogyhogy szájból?
KRAJCÁR: Muszájból. (Átölelve Babszit.) Magát szeretem én, kedves, nem
ütet!
MÓKUS: (Megjelenik pincemesteri uniformisban, bajuszkötővel, tálcán egy
pókhálós üveget hozva. Csodálkozva nézi Krajcárt és Babszit, aztán az
üveget óvatosan leteszi és figyel.)
BABSZI (Kibontakozik az ölelésből): Én vagyok ostoba, hogy
belehabarodtam egy őstehetségbe. Kellett nekem falukutatás? Tessék
választani! A tésasszony Lidije kell magának vagy én?
KRAJCÁR: Hát most mán, hogy így összekedveskedtünk, legjobban
szeretném összekötni a kettőt. Magát venni el feleségül, a tésasszony
pénzéből pedig megválasztatni magamat képviselőnek. Hacsak valaki
bele nem köp a levesembe!
MÓKUS (Köp egyet.): Phí… de gyalázatos egy ember!
BABSZI: (Odanéz, felsikolt.)
KRAJCÁR (Felugrik és zavartan.): Mókus bácsi! Kend itt volt? Remélem,
mint régi, atyai barátom…
MÓKUS (Szigorúan.): Sem atya, sem barát, csak földi! De azt is szégyellem!
(Nézi, csóválja a fejét.) Krajcár, Krajcár… de kimész a forgalomból!
(Babszit nézi.) Kegyed kicsoda?
BABSZI: Hámory Babszi.
MÓKUS (Nézi.): Nincs a cédulán. Egyre jobban össze vagyok mismásolva.
Mars ki!
KRAJCÁR: Kérem, mi együtt kerestük a gyereket.
MÓKUS: Attól félek, hogy meg is találták!
GERGŐ (Odakünn.): Erre balra, tésasszony! Itt az öreg Mókus vityillója!
MÓKUS: A tésasszony!
KRAJCÁR (Rémülten.): Az ántiját! Bújtasson el, Mókus úr!
BABSZI: Ide a házba!
MÓKUS: Oda nem lehet!
KRAJCÁR: A pincébe!
MÓKUS: Ott is vannak. Nekem máma telt ház van. Mars a méhesbe!
KRAJCÁR: A méhesbe? Megcsípnek a méhek!
MÓKUS: Csípje vissza őket! (Betuszkolja őket a méhesbe.) (Katalin jön
Gergővel.)
GERGŐ: Ehun a kabátka! Andriskának is itt kell lennie! Kiszorítsam a
Mókusból?
KATALIN: Vidd a kabátot, a Mókust meg csak bízd rám!
GERGŐ: (Elmegy.)
KATALIN: Na, Mókus! Kár volt neked megszületni!
MÓKUS: (Visszajön.)
KATALIN: Adjon Isten, Mókus!
MÓKUS: Adjon Isten, tésasszony! (Összeüti a bokáját.)
KATALIN: Ejha! Még mindig ilyen nagyszerűen összeveri a bokáját?
Virtusos legény még maga.
MÓKUS: Hát… mán zsugorodok.
KATALIN: És én? Engem milyennek talál?
MÓKUS: Az asszonyság pedig megterebélyesedett.
KATALIN: Itt-ott.
MÓKUS: Főleg ott… Tessen helyet foglalni! Minek köszönhetem a
szerencsét, hogy harminc év után meglátogat engem, Darázs Katalin?
KATALIN: Hát az ember időnként be-benéz a régi kedves ismerőseihez.
MÓKUS: Be-be?
KATALIN: Be-be!
MÓKUS: Csendőrkísérettel, mi?
KATALIN: Az a… Csendőrkísérettel. Maga is kackiás ember, az én
ereimben se káposztalé folyik.
MÓKUS: Ne beszéljen káposztáiéról! Nem azér’ gyütt maga ide!
KATALIN: Hát mért, Mókus?
MÓKUS: Mért? Azért, hogy megmutassa magát, hogy még milyen szép. És
megnézze, mi maradt az öreg Mókusból.
KATALIN: Hát hiszen rendben van itt minden. (Veregeti a mellét.)
MÓKUS (A pocakját tapogatja.): Az én mellem kicsit leszállt.
KATALIN: Na és hol maradt a szép fekete haja? Ott maradt az Kabán?
MÓKUS: Kabán. Mialatt leszálltam egy fröccsöt inni a restibe, magát
 átkapcsolták a tarcali vágányra.
KATALIN: Hát most már megmondhatom magának, ha akkor nem száll le
fröccsöt inni, akkor én ma nem Tarcali Darázs Andrásné vagyok, hanem
Mókus… Mi a másik neve?
MÓKUS: Alfonz.
KATALIN: Mókus Alfonzné.
MÓKUS: Ez így igaz?
KATALIN: Így.
MÓKUS: Hát akkor erre iszunk egyet, Katalin!
KATALIN: Iszunk egyet, Alfonz!
MÓKUS: (Izgatottan rohan borért.)
KATALIN: (Feláll, egészen megváltozva körülszaglássza a terepet.)
MÓKUS (Kijön, hozza a pókhálós üveget két pohárral): Ilyen tokaji aszút
legfeljebb első Ferenc József ivott! Minden évben én vittem fel neki a
transzportot Bécsbe, Islibe mint állami pincemester! (Tölt.) Húsz
maligános aszú! Na, isten éltesse! (Koccint, isznak.)
KATALIN (Miután megitta.): Húsz maligán? Ez? Nincs ez tizenhat se!
MÓKUS: Húsz bizony ez! Úgy leitatom, hogy a hasán csúszik haza! Ez az
egy üveg van belőle! A lakodalomra tartogattam.
KATALIN: Alfonz! Magának még van képe megnősülni?
MÓKUS: Hát, ha magának vóna képe hozzám jönni?
KATALIN: Erre iszunk! (Végignézi, majd megakad a szeme.) Mondja, még
mindig cúgos cipőt visel?
MÓKUS: Hát mit viseljek, laggcsizmát?
KATALIN: És még mindig hosszút hord!
MÓKUS: Azt. Magyar ember hosszút hord, alul beköti, mint a dunsztost.
KATALIN: Erre iszunk!
MÓKUS: Iszik mán! Most elbánok vele. (Részegen.) Nézze, tésaszszony! Ne
cicázzunk egymással! Én látom a maga arcán, hogy maga tudja, hogy én
tudom, hogy maga tudja, amit én tudok. Tudja?
KATALIN: Nem tudom.
MÓKUS: Azért, mert részeg. Mert itt arról van szó, hogy a gyere…
KATALIN: Na?
MÓKUS: Gyere, gyere, kis Katalin!
KATALIN: Nem megyek, kis Mókus! Öreg vagyok én már arra.
MÓKUS: Az a jó. Az asszony is olyan, mint ez a bor. Mentül öregebb, antul
jobb a zamata!
KATALIN: Á, ne izéljen mán! Az ilyen pókhálós üveget, mint én vagyok, el
kell tenni a polcra mintának.
MÓKUS: Leszedem én magát arról a polcról.
KATALIN: Csakhogy az a polc magas ám, kis Mókus! Azt maga nem éri el.
MÓKUS: Sámerlira állok!
KATALIN: Aki azt elérhetné, annak szép, széles válla legyen, deresedő haja,
gangos járása, és ezüst sétapálca legyen a kezében.
MÓKUS (Vigyorogva nézi Katalint): Tökrészeg szegény.

Duett

KATALIN:
Tokaji hegytetőn, tokaji hegytetőn / rásüt a nap egy kis házra.
Tokaji hegytetőn, tokaji hegytetőn/a szeretőm ablakára.
Onnan kacsint ki a kedves orcája, /Hogy egy percre ugorjak be hozzája. /
Tokaji hegytetőn, tokaji hegytetőn / nem ülhet ő egymagába!
MÓKUS:
Tokaji hegy alatt, tokaji hegy alatt, /hej, de nagy a Tisza sodra!
Tokaji hegy alatt
egy kislány se maradt, / mert a víz mind elsodorta!
KATALIN:
Aki legény, nosza, fel hát a gátra! /Mindenkinek akad egy a horgára. / Tokaji
hegy alatt, ha gyorsan leszalad, / kend is akad egy szoknyára.
KATALIN:
Három dinnye van egy száron,/van egy száron, van egy száron. /Három
rózsám volt a nyáron,/volt a nyáron, volt a nyáron!
Leszakadt a csizmám talpa sarkastól./El kell válni mind a három rózsámtól.
/Fáj a szívem, de nagyon fáj, /de nagyon fáj, hej, de nagyon fáj!
MÓKUS:
Tegnap éjjel mit álmodtam, / mit álmodtam, de mit álmodtam!/Ablakodnál
ágaskodtam, / no, de ágaskodtam, de ágaskodtam.
Levetted mind a kilenc szoknyádat. /És aztán…
Aztán, sajnos, elfújtad a lámpádat. /Jaj, de hosszút káromkodtam,
no, de káromkodtam, no, de káromkodtam!
KATALIN:
Hallja, kend már öregember, /öregember, no, de öregember! /Miért cicázik a
szívemmel, / no, de a szívemmel, de a szívemmel?/Nekem olyan férj kell,
 aki csókoljon!/ És mellettem éccaka ne horkoljon! / (Jaj, jaj, jaj)
Csárdás.
(Tánc után visszajönnek)

MÓKUS (Teljesen részeg extázisban.): Mit kap tőlem, Katalin? Gyereket!

KATALIN: Gyereket? Hol van?
MÓKUS: Itt van nálam. A kegyelmes úr hozta ide.
KATALIN: Itt van? (Megcsókolja Mókust.)
MÓKUS: Megcsókolt! Darázs Katalin megcsókolt!
KATALIN: Gazember! Nem sül le a bőr a képéről? Gyerekrablásban
segédkezik? Szégyellje magát!
MÓKUS (Kijózanodva.): Maga szégyellje magát! Leitatott! Hogy kiszedje
belőlem a titkomat! Erről magára ismerek, Tarcali Darázs Katalin! Ilyen
volt mindig! Az én boldogságomat is tönkretette, a fiatalok boldogságát is
tönkre akarja tenni! Tudja milyen maga? Mint… mint ez a tokaji hegy!
KATALIN (Felszabadultan.): Olyan öreg vagyok?
MÓKUS: Nem. Olyan magános. Olyan társtalan. Olyan egyedülálló! Kihűlt,
kialudt vulkán! A szíve, mint a kőszikla!
KATALIN: Kőszívű vagyok? Ugyan mért? Mert apát akarok szerezni az
unokámnak? De nem holmi úri léhűtőt, hanem dolgos munkásembert!
Olyat, amilyen az én uram volt. Mert én is ezen a tokaji Öreghegyen,
ilyen pöttömnyi kis présházból mentem neki az életnek az urammal. De
az kapával a vállán indult hajnalban a szőlőnek, és dolgozott látástól
vakulásig! Ilyen embernek én is szívesen odaadnám a Lidit.
MÓKUS: Odaadná? Tessék! Ott van! (A hegyi útra mutat, ahol Pista és Lidi
egymást átölelve jönnek. Pista ingujjban van, a vállán kapa. Lidi a
kezében csuprot visz.)
PISTA: Jó reggelt, adjon Isten!
LIDI (Odafut Katalinhoz.): Édesanyám!
KATALIN (Teljes izgalommal): Lidi! Hogy mertél idejönni? Azonnal
hazajössz!
PISTA: Ide jött, mert idetartozik. És nem fog hazamenni! Nem szorulunk a
tésasszony pénzére! Dolgozni fogok, és eltartom a feleségemet!
KATALIN (Felháborodva.): Nézd csak a kegyelmes pulykakakast! Mi ez?
MÓKUS: Hogyhogy mi ez? Az, amit mondott: kapa a vállon! Ásó, kapa,
gyerünk tovább! Második számú pár! (Beszól a pincébe.) Kijöhetnek!
DEVERNYÁK (Zsófival ki a pincéből.): Jó reggelt, kedves mama! Engedje
 meg…
ZSÓFI: Mit engedjen meg? Ne legyen már olyan alázatos! (Katalin elé áll, és
erélyesen.) Mama! Akár engedi, akár nem, én ennek a kedves maflának a
felesége leszek!
KATALIN: Te taknyos! Már neked is megjött a hangod? Hát pedig ebből a
házasságból nem lesz semmi! És abból se! (Lidihez.) Neked derék,
hűséges vőlegényed van!
MÓKUS: Hűséges? (Bekiált a méhesbe.) Gyere csak ki, Krajcár, hadd
devalváljalak!
KRAJCÁR (Dagadt pofával dühösen ki.): Miféle marha viccek ezek, kérem?
Dagadtra csíptek a darazsak! (Észreveszi Katalint, ijedten.) Tésasszony!
Itt is Darázs, akkor inkább vissza a darazsak közé. (El)
KATALIN: Alfonz! Mit keresett ez odabent?
MÓKUS: A kis hűséges eljegyzést tartott a Babszi kisasszonnyal!
KATALIN (Megsemmisülve.): Minden ellenem esküdött! (Erőre kap,
kiegyenesedik.) Hát nem! Azért sem! Tarcali Darázs Katalint nem
fogjátok erőszakkal kényszeríteni! Úr az úrhoz, paraszt a paraszthoz, ez
az igazság! És én vallom az igazamat! És ebből nem engedek! Még akkor
se, ha… (Hirtelen a szívéhez kap, megtántorodik.)
(Nagy rémület, valamennyien körülveszik, leültetik, stb.)
MIND (Összevissza.): Édesanyám… Tésasszony… Vizet… vizet…
ANDRISKA (Kiszalad a házból.): Öreganyám!
KATALIN (Magához öleli, csókolja, ahol éri.): Andriskám! Kicsi unokám!
Csakhogy megvagy! (Sírva.) Hogy tehetted ezt velem? Hát nem szeretsz?
ANDRISKA: Dehogyisnem! Mindenki szereti itt magát!
SZENICZEY (Aki az utolsó mondatok alatt már ott állt Violával a ház
ajtajában, most előrejön, és halkan, melegen.): Így van, Katalin! Ez itt a
maga családja! Most köszöntene rájuk a virágos tavasz, mi kettőnkre
pedig a szép, szelíd ősz. Miért áll a boldogságuk útjába?
KATALIN (Felemelkedik, és meggyötörten.): Hiszen éppen attól félek, hogy
nem lesznek boldogok! Más a fajtájuk.
SZENICZEY: Fajta? Isten nem fajtákat teremtett, hanem embereket.
Egyformák vagyunk, mint a szőlőtőke fürtjei. Mert egy tőkén terem az
aszú is meg a vinkó is. Csak az aszú később érik meg. Eső veri, szél járja,
dér csípi. Ettől kap ízt meg zamatot!
KATALIN: Hát engem elég eső vert és elég vihar tépett.
MÓKUS: Még a mennykő se fogott rajta!
SZENICZEY: Maga igazi nemes tokaji aszú, Katalin. De az én fajtám is
kiállotta már a próbát! Megértünk, megnemesedtünk a megpróbáltatások
viharában. Most már megérdemeljük, sőt: megköveteljük, hogy kezet
nyújtson nekünk!
KATALIN (Pillanat habozás után, meghatva.): Itt a kezem! (A két párhoz.)
Öleljétek meg egymást! (A párok összeölelkeznek.)
SZENICZEY: Hanem hallja-e, Katalin? Most aztán le nem megy innen a
hegyről addig, amíg meg nem ígéri, hogy rendbe hozza a házam táját!
KATALIN: Pszt! Ezt majd megbeszéljük – négyszemközt! Ne az unokám
előtt! (Odamegy Mókushoz.) Mókus, haragszik?
MÓKUS: Dehogy haragszom! Csak veszek egy pár zokkedlit és egy
ezüstfogantyús sétapálcát.
SZENICZEY (Átnyújtja.): Tessék! (Átadja a pálcát.)
MÓKUS (Átveszi a botot, rátámaszkodik.): És várok megint… harminc évig.

KATALIN (ének):
Hallja, kend már öregember! (Szeniczeyhez.)
Mért cicázik a szívemmel?
A TÖBBIEK:
Nékem olyan asszony-férfi kell,
ki csókoljon,
És mellettem éjszaka ne horkoljon!
Csókra vágyom,
de nagyon, hej!
Tánc.

FÜGGÖNY
 REJTŐZŐ UTÓSZÓ

avagy Kiss magyar magyarázkodás

Rejtő-képregény – Rejtő-könyv – Rejtő-kutatás

Szeretem Rejtő Jenőt. Rajongásom még a hatvanas évek közepéről
eredeztethető, amikor a Damjanich utcai Piroska vendéglőben megkaptam
keresztanyám vőlegényétől a Piszkos Fred, a kapitány Fülesből kitépett
képregénylapjait, melyet fehér cérnával varrt össze az újdonsült kérő húga.
Ó, azok a letépett fülek, a monszuni pofonoktól cipőjükből kirepülő
cetvadászok, marcona légionáriusok és idegbeteg őrmesterek! A reálisból
irreálisba fordult, groteszk történések között a hétköznapi, „normális”
élethelyzetek tűntek furcsának, oda nem illőnek.
Howard könyveiben az alvilági figurák és a verekedések leírásánál
érezni lehetett azt az egyéni ízt, mely az írói intuíció mellett személyes
élményanyag felhasználására is utalt. Azóta is lelkesedem Rejtőért meg a
képregényért. Ezért nem csoda, hogy amikor a rendszerváltáskor a Füleshez
kerültem mint a rejtvényújság képregényeinek forgatókönyvírója, nagy
elánnal vetettem bele magam a Rejtő-regények feldolgozásába. A képregény-
forgatókönyvírók doyenje: Cs. Horváth Tibor azonban a művek javát már
„elorozta” előttem, így nekem csak a maradék jutott. Adaptációim sorában a
Vanek úr Párizsban után a Vér és mahagóni következett, a Menni vagy
meghalnit A fehér folt követte.
Valamikor az ezredforduló táján bízott meg a Füles a feladattal,
dolgozzam fel Rejtő életét képregényben – Hámori Tibor riportregénye
alapján. Neki is álltam a munkának. Nemsokára kiderült, hogy abból az
emlékhalmazból, amit az író összeszedett, nem tudok épkézláb
forgatókönyvet varázsolni. Magam álltam neki a kutatásnak, és ástam magam
egyre mélyebbre és mélyebbre Rejtő élettörténetében.
Hámori könyve alapján bukkantam rá az Egyedül vagyunk… című
fajvédő, antiszemita lapra. 1942. október 9-én itt jelent meg a „gyilkos cikk”,
melynek következtében Rejtőt a Don-kanyarba hurcolták.
 Bemutatjuk

a Piszkos Fred szerzőjét

Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és

rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatér a Japán-kávéházba

Néhány évvel ezelőtt új szerzőt avatott ponyvát olvasó közönségünk. A

szerzőt P. Howardnak hívták, s ezt megnyugvással vette tudomásul mindenki,
– bár egy kicsit gyanús volt a derék angol, aki (talán éppen gyarmati
szolgálatban) beutazta a fél világot, s hazai zamatú neveket adott hőseinek.
Könyveiből úgy éreztük, a kitűnő angolnak egyszer meg kellett ismerkednie a
Szahara borzalmaival, személyesen kellett beszélnie kalózokkal és kémekkel,
közelről láthatta az idegenlégiót, s Piszkos Fred alakját se álmodta csak úgy.
Mit tagadjuk, a ponyva kényes közönsége kegyeibe zárta Mr. Howardot… S
ez a titokzatos, bizonyára kalandos múltú külföldi író most itt sétál Pesten a
Japán-kávéház körül, hatalmas teste tanácstalanul áll meg egy-egy kirakat
előtt, aztán félszegen körülnéz, és továbbmegy. Beül a kávéházba is, feketét
rendel, egymás után szívja cigarettáit, és tehetetlenül néz maga elé. Ha azt
hinnéd, hogy legutóbbi föld körüli utazását álmodja vissza, vagy arra a
beduinra gondol, akit csípőből leadott mesterlövéssel terített le annak idején a
Szaharában, súlyosan tévednél. Mert Mr. Howard néhány hete hagyta el az
egyik ideggyógyintézetet, s civilben Rejtő Jenőnek hívják.
A László András álnéven publikáló cikkíró nem tudta, hogy Rejtő még
akkor is a Jávor utcai ideggyógyintézet lakója volt.
Ugyancsak az Egyedül vagyunk… 1942. szeptember 25-i lapszámában
jelent meg Dinnyés Károly egész oldalas, szinte csak Rejtő regényalakjaival
telezsúfolt karikatúrablokkja: A ponyva utolsó útja.
Az oldal közepén lévő cinikus utalás előrevetítette az író tragikus sorsát.
Egy Spirmann Gusztáv nevű nyilas feljelentésére a kórházi ágyból súlyos
betegen vitték el 1942 novemberében a nagykátai gyűjtőtáborba. Ugyanekkor
az Egyedül vagyunk… november 6-i számában Nemes Rózsa Ignác így
ostorozta a ponyva műfaját:
„Néhány heti szünet után ismét kivirágzott az utcai árusok állványain a
sok kis tarka filléres regényfüzet. A ponyva elleni rendelkezés sok szemetet
tiltott ki. Átmenetileg ugyan az új könyvek mellett több mint ötszáz régit is
engedélyeztek egy típusból: nem lesz hát hiány… mindenekelőtt Rejtő Jenő
munkásságában.”
Rejtő a 101/19-es munkaszolgálatos századba került. Riportregényében
Hámori Tibor megszólaltatott egy bizonyos Rajna János nevű akrobatikus
artistát, aki Rejtőt az utolsó napokban segítette. A visszaemlékezés patetikus
hangvétele sejttette, hogy fikcióval állunk szemben. Hámori semmilyen
felvilágosítást nem volt hajlandó adni erről az állítólagos segítőről. A
Postamúzeumban átnéztem az ott lévő telefonkönyveket 1930 és 1980 között,
de nyomát sem találtam ilyen nevű artistának.
A Szivárvány 1946. november 30-i számában Rejtő édesapja így
nyilatkozott:
„– Abból a századból nem jött vissza senki. Más századbeliek mondták,
hogy látták [a fiamat] meghalni, egyik állítólag a temetésén is ott volt, de egy
katona azt mondja, hogy »más halt meg helyette«.
– Hogy mondta ezt a katona?
– Hát, hogy… izé, valakivel ruhát cserélt meg iratot, és hogy az halt
meg, azt látták eltemetni 1943. január 1-jén, Jenővel pedig a voronyezsi
áttörés után három hónappal találkoztak. No, de ki tudhat itt bizonyosat? Azt
is mondta a katona: – Nem halt meg a Howard, mert azt ígérte, hogy megír
bennünket.”
Hámori azt állította, hogy Rejtő flekktífuszban hunyt el 1943. január
elsején. Ez nem fedi a valóságot, mert veszteségkartonja szerint Reich Jenő
eltűnt.
Érdeklődésemre 2010. június 29-én az alábbi levelet kaptam a HM
HADTÖRTÉNETI INTÉZET ÉS MÚZEUM Hadtörténelmi Levéltár és
Irattárából.

Tárgy: Rejtő Jenő halála Nyt.sz.: LEV-571-1/2010.

Tisztelt Kiss úr!

Kérésére kutatást folytattunk a Hadtörténelmi Levéltár és Irattárban Rejtő
Jenő munkaszolgálatára és halálára vonatkozóan.
A HM HIM Központi Irattárban található veszteségi kartonokból,
amelyek az alakulatok által a Honvédelmi Minisztérium 22. (veszteségi)
osztályához felterjesztett név szerinti veszteségi kimutatások alapján
készültek, az alábbiak állapíthatók meg:
 Reich Jenő (Budapest, Wolf Ilona) kisegítő munkaszolgálatos, akinek
csapatteste a 101/19. tábori munkásszázad, állományteste az 1. (nagykátai)
bevonulási központ volt, 1943. január 1-jén Jevdokovónál eltűnt.
A névkarton alapjául szolgáló név szerinti veszteségi kimutatást a
746.139/22. v-1943. szám alatt iktatták a Honvédelmi Minisztérium 22.
osztályán. Az iktatókönyvi bejegyzés szerint az ügyet más veszteségi
kimutatásokkal együtt a 744.778/22.V. – 1943. szám alatt együttesen intézték
el. Az iratok között azonban sem az előbbi, sem az utóbbi szám alatt nem
található az eredeti, név szerinti veszteségi kimutatás, amelyet a
századparancsnok vagy a helyettese írt alá. Tekintettel arra, hogy sem a
101/19. tábori munkásszázad, sem az 1. bevonulási központ iratai nem
maradtak fenn, sőt a századról Karsai Elek: Fegyvertelen álltak az
aknamezőkön című dokumentum-összeállításában sem történik említés,
adatok hiányában Rejtő Jenő munkaszolgálatáról és halálának
körülményeiről pontosabb adatokkal nem szolgálhatunk.
Azt azonban megkell említeni, hogy 1942 őszéig a tábori
munkásszázadokba történő behívások alapjában véve nem meghatározott
szisztéma, hanem a bevonulási központokban dolgozó tisztek vagy
tiszthelyettesek tetszése szerint történt. Így nagy tere maradhatott a
korrupciónak és megvesztegetés egyéb formáinak, amelyben nagy szerepet
játszhattak a bosszúból, szakmai irigységből vagy egyéb kicsinyes okokból
történő behívatások. Erről Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi
miniszter, aki minisztersége alatt igyekezett véget vetni ezeknek az
anomáliáknak, részletesebben ír Végzetes esztendők című könyvében.
Megjegyzendő továbbá, hogy a Vörös Hadsereg 1943. januári
támadása, illetve a magyar 2. hadsereg visszavonulása, amelynek során sok
tízezer honvéd és munkaszolgálatos tűnt el, csak 1943. január 12-én
kezdődött, így Rejtő Jenő veszteségi kartonján a veszteség okaként szereplő
„eltűnt” bejegyzés, vagy a veszteség dátumaként megadott 1943. január 1.
nem fedi a valóságot. Ennek ellenőrzésére azonban dokumentumok és tanúk
hiányában nincs lehetőség.
A veszteségi kimutatásokban több Rajna, illetve Rajnai János is
szerepel, ezek azonban honvédek voltak, és semmilyen összefüggés nem
mutatható ki köztük és Rejtő Jenő személye között.
Tisztelettel:
Dr. Bonhardt Attila
ezredes igazgató
 Jégvirág a pokolban

A kutatómunkával párhuzamosan a Füles számára fél év alatt írtam meg a

fenti című, Rejtő életéről szóló képregény forgatókönyvét. Amikor elolvasták
a szerkesztőségben, konstatálták, hogy nincs a végén hepiend, ezért nem
tartottak rá igényt.
 Rejtő Jenő hátrahagyott művei

Ez idő tájt kerültem kapcsolatba a Petőfi Irodalmi Múzeummal, valamint

Bálint Gábor könyvtörténetíróval, akitől megkaptam a család barátjának, dr.
Paulay Lajosnak a bibliográfiáját, mely az alábbi hátrahagyott regényeket
katalogizálta az örökösöknél 1956 októberében.

Bolondregény: 90 gépelt oldal (A leütésszámból következtetve ez egy átlagos

Nova regény 3/5 része!)
1941-ben, rögtön a Csontbrigád megírása után az író szakított a
Novával. Rejtő így írt a kiadó egyik vezetőjéhez, a tulajdonos fiához, Müller
Pálhoz: „Megtarthatja továbbá az Egy bolond száz bajt csinál című
regényem további honoráriumát, azért biztos lehet benne, ahogy tehetem,
leszállítom.” A Világ Ifjúsága 1963. júliusi számában egy idézet is van a
Bolondregényből, mely egyértelműen a később megjelent Egy bolond száz
bajt csinál című regényből származik. Rejtő bátyja: dr. Révai Gyula csak az
utolsó fejezetet toldhatta hozzá a meglévő anyaghoz.

Texasi kaland: 197 gépelt oldal Ez valószínűleg A néma revolverek városa

lehetett, melyet szintén dr. Révai nevezhetett át, aki az irodalmi hagyaték
gondozója volt.

Ezen egy éjszaka története (Egy villámtréfa 7 folytatásban): 215 gépelt oldal
A könyv Ezen egy éjszaka címen jelent meg. Előszava 1941. december 17-én
kelt, amit a szerző Kabos Gyulának ajánlott. (Kabos Gyula 1941. október 6-
án hunyt el New Yorkban.)
És a legérdekesebb, amit Paulay megemlít:

Bricsessz: 41 gépelt oldal

Feltalálási helye nem ismert!

Az alábbi két regény nem szerepelt a bibliográfiában:

A boszorkánymester
Hámori Tibor szerint a regény eredeti címe A Wallenstein-szanatórium volt.
Vanek úr Párizsban
Rejtő a „Csillag” Könyvkiadó és Lapterjesztő Vállalathoz igazolt át, ahol
megjelentette Az ellopott futárt. Azonban nem lehetett megelégedve a
kiadóval, mert három nagyregény megírására sebtiben tovább szerződött az
Aurora Könyvkiadóhoz. Elsőként Az elveszett cirkáló/Piszkos Fred, a
kapitány kettőst bővítette ki trilógiává a Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy
őszinte sajnálatára) című regénnyel, aztán belefogott A tizennégy karátos
autó folytatásába, melynek a Vanek úr Párisban címet adta. Azonban az
Aurora elutasította a regény kiadását, akárcsak a Nova is.
A regényt 1986-ban a Népszava jelentette meg – dr. Révai Gyula
átdolgozásában. A dolog pikantériája az, hogy egy-két évvel a megjelenés
előtt, a Kazinczy utcai, Tóth András által vezetett antikváriumban már meg
lehetett vásárolni a regény Kovács Magda által összeállított és gépelt
változatát. Érdekes, hogy a Rejtő utolsó gépírónője által összeállított változat
sokkal frappánsabbra sikerült, mint a Révai-féle! Az eredeti gépirat
fakszimiléban megjelent e kiadónál 2018 júniusában.

Rejtő kiadatlan regényei először 1969-70-ben jelentek meg az Albatrosz-

sorozatban. Az Egy bolond száz bajt csinál jellegzetes P. Howard-regény, A
néma revolverek városa Gibson Lavery, míg az Ezen egy éjszaka és A
boszorkány mester-melyek Budapesten játszódnak – valószínűleg Rejtő Jenő
neve alatt jelentek volna meg – még az író életében.

Parancs az parancs
Az Aurorának ígért harmadik nagyregénye, mely Az elátkozott part/A három
testőr Afrikában című trilógia lezáró darabja lett volna, sosem készült el, csak
az Aurora könyvek hátoldalára készített beharangozó és a Vogel Eric-féle
címlap.
Egy 1941. augusztus 13-án írt levelében Rejtő A Szaharából jelentik…
címen említett egy regényt, melyen dolgozik. De hogy ez a Parancs az
parancs! egy újabb címváltozata volt, vagy egy vadonatúj P. Howard-regény,
az ma már nem megállapítható.
Egy városi legenda szerint létezik a Parancs az parancs gépirata, amit
milliókért árultak az ezredfordulón, de máig sem talált gazdára.

És hogy még mennyi Rejtő-kézirat bukkan elő a homályból? Ezzel

kapcsolatban semmi sem biztos. Egy dolog biztos csupán: 2010 óta
mérhetetlenül sok időt töltöttem az Országos Széchényi Könyvtár és a Petőfi
Irodalmi Múzeum olvasótermeiben, ahol sikerült rábukkannom sok-sok
ismeretlen forrásanyagra…
Ezzel párhuzamosan nagy élvezettel csiszoltam össze a különféle
szövegváltozatokat, elmerülve Rejtő zsenijében úgy, mint amikor a Rejtő
képregények szövegkönyveit írtam. Legutolsó adaptációm: Az ellopott futár
2014-ben a Magyar Képregény Szövetség Alfabéta-díjában részesült a Kép-
regény kategóriában.
Remélem, Önt is sikerült jókedvre derítenem az egyik legnagyobb
magyar nevettető, Rejtő Jenő elveszettnek hitt munkáival.
Kiss Ferenc
Rejtő-kutató

Budapest, 2018. június 25.

 KÉPMELLÉKLET

A PONYVA UTOLSÓ ÚTJA

Dinnyés Károly karikatúrablokkja az Egyedül vagyunk.. 1942. szeptember 25-i

lapszámából
 LEGIO MINDHALÁLIG
színlap

(forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Színháztörténeti Tára)
PILLANATNYI PÉNZZAVAR
filmplakát

Rajz: Győri Gy. László (forrás: Ernst Galéria)

LÉGIÓ MINDHALÁLIG
a gépirat első oldala
 KANTIN A LÉGIÓBAN
a Légió mindhalálig egy másik változata
PILLANATNYI PÉNZZAVAR
a gépirat pályás dossziéjának teteje
PILLANATNYI PÉNZZAVAR
címlap
 TOKAJI ASZÚ
filmplakát

Rajz: Deutsch Ernő József (forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Plakát- és Kisnyomtatványtára)
 TOKAJI ASZÚ
Színházi Magazin 1941. 25. szám-27. szám
 Tartalomjegyzék
LÉGIÓ MINDHALÁLIG
Bohózat
Őfejetlensége, I. Fülig Jimmy levele
ŐFEJETLENSÉGE, I. FÜLIGJIMMY LEVELE
Pillanatnyi pénzzavar [Melyik az igazi?]
A 3 test őr
Tokaji aszú
REJTŐZŐ UTÓSZÓ
Jégvirág a pokolban
Rejtő Jenő hátrahagyott művei
KÉPMELLÉKLET
 A kötet forrása:
Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár

Borítókép:
Garisa H. Zsolt

Borító- és kötetterv:
Mohammed Nur

Szerkesztette és sajtó alá rendezte:

Kiss Ferenc

© Kiss Ferenc, 2018

© Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018
© Athenaeum Kiadó, 2018