1.

fejezet

Egyedül voltam a sötét alagútban. A  távolban halvány fény deren-

gett, én pedig ösztönösen tudtam, hogy arra kell lennie az egyetlen
kivezető útnak. Körülöttem telegraffitizett falak. Tudatában voltam,
hogy lehetetlen, de mégis mintha minden másodperccel egyre köze-
lebb nyomultak volna hozzám.
Egy férfi közeledett az alagút túlsó vége felől. Már messziről
megismertem, pedig szokatlanul fiatalnak tetszett. Kezében valami
nagy szerszámot tartott, de a félhomályban nem látszott, mi az.
Barátságosan rám mosolygott, és határozott léptekkel tartott felém.
Fabian volt az.
Kiabálni akartam, elfutni, de földbe gyökerezett a lábam. Mikor
közelebb ért, láttam, hogy a feje furcsán oldalra billen. Pontosan
előttem állt meg.
– Kitört a nyakam – magyarázta kedvesen, mintegy válaszul a ki
nem mondott kérdésemre, és elmosolyodott.
Aztán hirtelen elkomorult, szemét összehúzta, és magasra emelte
a kezében tartott szerszámot. Ekkor fogtam fel, mi az: egy óriási,
csillogó balta volt, amit egyenesen rám szegezett. A következő pil-
lanatban Fabian arcán patakokban folyt a vér, amitől rettentően
ijesztő lett.
Aztán felordított, hangjától visszhangzott az alagút, a balta pedig
megindult felém.

Vadul dobogó szívvel ültem fel az ágyamban. A hálóingem teljesen

átizzadt, fel kellett kelnem, hogy másikat húzzak. Már megint.
Az ágyneműt is megtapogattam. A  párna átnedvesedett, de a
másik oldala még jó lesz. A lepedőt is kicsit nyirkosnak éreztem, de úgy

9
döntöttem, attól még fogok tudni aludni. Még szerencse. Nem akar-
tam egy éjszaka kétszer is ágyat húzni.
Felvettem egy tiszta pizsamát. Aztán kimentem a konyhába, elő-
vettem egy poharat a szekrényből, és megengedtem a csapot. Egy
ideig folyatni kellett a vizet, hogy elég hideg legyen. Közben a
Kungsholmen háztetőit néztem az ablakból. Holdfényben fürödtek.
Telihold volt.
Reggel fontos interjúm lesz a McKinsey-nél, muszáj kialudnom
magam. De egyelőre úgysem tudnék visszaaludni, előbb meg kell
nyugodnom.
A fekete bádogtetők megcsillantak a holdfényben. Állítólag egyes
emberek különösen érzékenyek a teliholdra, és ilyenkor jó eséllyel
vannak rémálmaik. Nem tudtam eldönteni, hogy nálam is erről van-e
szó. Az én rémálmaim látszólag minden külső hatás nélkül jöttek-
mentek. Volt, hogy napokig rosszul aludtam, máskor egy egész hetet
megúsztam nélkülük. A  hangulatom ettől persze eléggé ingadozó
volt, lévén hol kialvatlanságtól szenvedtem, hol pedig túlaludtam
magam, de ez az adott körülmények között egyáltalán nem csoda.
Jó lett volna tudni, meddig kell elviselnem ezeket a borzalmas
álmokat.
Leggyakrabban Fabian kísértett, olykor-olykor Bella is. No és
persze apa is rendszeresen felbukkant az álmaimban, ezek azonban
nem rémálmok voltak. Amikor apa megjelent, mindig öröm és szere-
tet áradt szét bennem, ami csak azon ritka esetekben váltott át rém-
álomba, mikor őt magát fenyegették vagy bántották.
Lenéztem az udvarra. Bár az éjszaka közepén jártunk, a Madaras
Hölgy a lúdjait terelgette a holdfényben. A  közös képviselő, egy
magas, nagydarab, öblösen nevető férfi felhívta rá a figyelmem, még
mielőtt beköltöztem volna újonnan vásárolt pipersgatani lakásomba.
– Lakik egy különös asszony a házban – magyarázta. – Madár-
mániás, de ne is törődjön vele, nem veszélyes. Elkereszteltük Mada-
ras Hölgynek.
Már a költözésem napján összefutottam vele. Épp a kitámasztott
ajtóval várakozó lift felé tartottam, amit előzőleg már félig megpa-

10
koltam dobozokkal és szatyrokkal, kezemben a macskahordozó, a nő
pedig lihegve lépcsőzött lefelé valahonnan fentről. Először persze
nem tudtam, ki ez a terebélyes, hosszú kabátos nő, akit úgy hatvanöt
év körülire saccoltam, fején csinos kalap, szája vörösre rúzsozva.
Teljesen átlagosnak tűnt, még az erős sminkkel együtt is, bár mond-
juk elég sok parfümöt fújt magára.
Megálltunk a lift előtt, és én rutinszerűen bemutatkozásra nyúj-
tottam a kezem. Akkor vettem észre a kalap alól előbukkanó, Instag-
ramra kívánkozó, feketével meghúzott szemöldököt.
– Üdvözlöm – kezdtem. – A  nevem Sara, ma költöztem be a
negyedikre. Elnézést kérek a lift miatt, ez már az utolsó adag.
A nő figyelemre se méltatta kinyújtott kezemet, ehelyett Simonra
tapasztotta szemét, és furcsán hunyorogva megfejthetetlen grimaszt
vágott.
– Vagy úgy – mondta végül. – Egy macska.
Azzal távozott, én meg elhűlve néztem utána. Az émelyítő par-
fümillat mellett hagyott maga után valami furcsa, csípős szagot is,
melynek mibenlétét csak kisvártatva sikerült felismernem – ebből
jöttem rá, hogy bizonyára ő a Madaras Hölgy.
Jó néhány héttel ezelőtt sietősen hagytam el Stockholmot, és vis�-
szaköltöztem anyuhoz és Linához Örebróba. Azon az estén, mikor
Fabian és Björn meghalt, páni félelem fogott el, miután kinyitottam a
borítékot, amit Lina talált az előszobánkban, benne a BSV-pecséttel,
és nem akartam elhagyni a házat. A Björn és Bella miatt érzett gyász,
meg a Mickével és Fabiannal történtek teljesen padlóra küldtek. Anyu,
Lina és én hármasban ünnepeltük a karácsonyt, még Sallyhez se volt
nagyon kedvem. Időnként felébredt bennem a vele és Andreasszal
kapcsolatos gyanú, nem is vettem fel a telefont, amikor hívtak.
De egy december végi délutánon Sally átjött a mopedjével, és
szinte kényszerített, hogy tartsak vele a kedvenc kávézónkba, a Natu-
rens Husbe. Anyu és Lina üdvrivalgással fogadták a dolgot, én pedig
hirtelen a robogón találtam magam, ahogy oly sokszor korábban.
Jó volt érezni, ahogy az arcomba fúj a szél, és az ismerős helyek
váltogatják egymást, még ha nyári mezők helyett latyak vett is körül

11
minket. Hirtelen könnyűnek éreztem a szívem. Az életem nem ért
véget, bár hosszú ideje társamul szegődött a gyász, a félelem és az
érthetetlen események sokasága. Talán Sally és Andreas tényleg nin-
csenek benne.
– Menő, mi? – kiabálta Sally a válla fölött, és rákapcsolt.
– Igen! – ordítottam vissza. – Menő!
Tettünk egy kört a téli alkonyba burkolózó városban, el a Wadkö-
ping-negyed és a városi park mellett, aztán végül az Oljevägenen
hajtottunk végig a kávézóig. Sok nyugis délutánt töltöttünk itt gim-
nazista korunkban, főleg tavasszal és nyáron. De ebben az évszakban
is megvolt a varázsa. Sally leparkolt a mopeddel, aztán a kis fahídon
átmentünk az épülethez. Hívogatóan világítottak a földig üveg abla-
kok, a kandallóban tűz lobogott.
Sally megállt a bejárat előtt, és levette a bukósisakját.
– Latte és fahéjas csiga – mondta határozottan. – Ez egy olyan nap.
Beléptünk.
– Nahát, sziasztok, lányok! – kiáltott fel Camilla a pult mögül. –
Örülök, hogy látlak benneteket, rég jártatok itt. Mi újság?
Camilla az étterem egyik tulajdonosa volt. Elcsevegtünk vele egy
kicsit, aztán kikértük a lattét és a péksütit. Rajtunk kívül nem nagyon
volt más vendég, ezért leültünk a kedvenc asztalunkhoz, legbelül az
ablaknál. Onnan néztük a tavat és azt, ahogy az alkony kékre fest
mindent.
– Nos – harapott bele Sally a fahéjas csigába –, mi a terv?
– Miféle terv? – kérdeztem. – Nincs tervem.
– Akkor hát itt az ideje kidolgozni egyet – jegyezte meg Sally,
miközben egy korty kávét küldött a csiga után. – Mármint tervet.
Kedvetlenül piszkáltam a sütimet. Sally hosszú kanalával az
orromra bökött.
– Ide figyelj! Felfoghatatlan dolgokon mentél keresztül, és több
szarság ért, mint másokat egész életükben. De nem számít! Huszonöt
éves vagy, előtted az élet. Én kurvára nem fogok asszisztálni ahhoz,
hogy otthon kornyadozzál anyáddal és Linával, pedig mindkettőjü-
ket szeretem. Szedd össze magad!

12
 Felnyögtem.
– Nyugodtan nyögdécselj csak – vonta meg a vállát. – Ha terapeu-
tára van szükséged, szerzünk azt is. Már egy hónapja csak bőgsz a
párnádba, mert bűntudatod van Björn, Fabian és Bella miatt is, holott
ők vertek át téged. Jó, Björn nem, de a többiek. Elég volt! Eira már
másodikban megmondta: „Ha leesel a lóról, pattanj rá vissza! Rajta!”
Eira az alsós tanító nénink volt. Kedves, idős hölgy volt, arcát
barnás-őszes fürtök keretezték; mindig virágmintás ruhában járt.
Elmosolyodtam, ahogy felidéződött bennem az emléke.
– Nyughatatlan sajtkukac! – vetettem oda Sallynek.
– Sajtkukac? – villant meg a szeme. – Hát ilyet se sokszor mond-
tak rám!
– Jó, de azt mondd meg, mit csináljak! Nekem fogalmam sincs.
Sally betömte a maradék péksüteményt a szájába, és előhalászott
egy tollat a táskájából. Firkált valamit a szalvétájára, majd áttolta
elém.
– Tessék. Most pedig folytassuk.
A szalvétát megsorszámozta, és mindegyikhez írt néhány kulcs-
szót. Hangosan felolvastam.
– Egy – kezdtem. – Örökölt lakás, tele cuccokkal.
– De nem? – mondta Sally. – Valami különös okból kifolyólag a
nevedre íratták a lakást, valószínűleg azért, mert Bellának nem volt
személyi száma, ő nem létező személy itt Svédországban. Szuper!
Fogadd el azt a csekélyke pár millát, amit az östermalmi lakásért
kaphatsz. És add el Bella holmiját is. Vegyél egy másik lakást, ahol
biztonságban érzed magad, és a maradék összeget fektesd részvé-
nyekbe. A  banki részében segítek. Ez pont elég lesz ahhoz, hogy
anyagilag biztonságban legyetek mindhárman: te, Elisabeth és Lina.
– Fájdalomdíjként, úgy gondolod?
– Még szép! Ők így tudtak legegyszerűbben kikecmeregni a csá-
vából, te pedig hasznot húzhatsz belőle. Miért ne?
– Az is lehet, hogy rendőrségi ügy lesz belőle – mondtam. – És
akkor megvádolnak egy csomó mindennel, közokirat-hamisítással
meg a jó ég tudja, mivel.

13
 – Tutira nem – vélekedett Sally. – Ki lenne olyan hülye, hogy elő-
áll, és bevallja, hogy ő volt a stróman, aki a hamis személyazonos-
ságú Bellának megvette a lakást?
Csöndben ültem. Sallynek igaza van: abba kell hagyni a siránko-
zást, és elrendezni a dolgokat. Lenéztem a szalvétára.
– Kettő – folytattam a felolvasást. – Kilépni a cégtől, és más
munka után nézni.
– Azt még megeszed? – biccentett Sally a süteményem felé.
– A tiéd lehet.
Sally beleharapott a fahéjas csigámba.
– Nem fogsz visszaköltözni Örebróba – mondta tele szájjal. –
Már a gimiben az volt minden vágyad, hogy elhúzhass innen, és ez
sikerült is. Egyébként én is megpályáztam egy állást a SEB-nél
Stockholmban, rám is rám fér a megújulás.
– De jó! – lelkendeztem. – Mesélj!
– Ne terelj, most rólad van szó – szólt rám Sally. – Mindenkinek
jogában áll hazamenni a szülői házba kicsit kipihenni magát, de aztán
muszáj szembenézni a valósággal. És az ellenséggel!
– Te tutira elvégeztél egy katonai alapkiképzést – jegyeztem meg.
– Ott pont így beszélnek.
Sally lenyelte a falatot, aztán szélesen elmosolyodott.
– Autodidakta vagyok – mondta. – Nekem nincs szükségem
erdei kunyhóra, hogy megtaláljam önmagam. Felmondtál már?
Mert Bella nélkül nyilván nem akarsz a Perfect Matchnél dolgozni,
gondolom?
– Igen, felmondtam – erősítettem meg. – De azóta nem jelentke-
zett senki, mióta utoljára kisétáltam az irodából.
– Furcsa – mélázott Sally. – Léteznek egyáltalán? Vagy ők is
benne voltak a játszmában?
– Léteznek. A decemberi bérem még megérkezett.
– És mit akarsz csinálni helyette? – érdeklődött Sally. – Mert ezt
így nem folytathatod.
– Halványlila gőzöm sincs. Menjek vissza a sundbybergi kávé-
zóba? Már ha visszafogadnak.

14
 – Eszedbe ne jusson! – hűtött le Sally. – Ott van az a cég, ame-
lyiktől egy fickó a Wild Kids-hétvégén odaadta neked a névjegykár-
tyáját, kapcsolatba léptél már velük?
Azon a jól sikerült hétvégi rendezvényen, amit Bellával együtt
szerveztünk, egy tanácsadó cég munkatársa valóban felbukkant, és
beszélni akart velem „minden kötelezettség nélkül”. McKinsey volt
a cég neve, akikről annyit tudtam, hogy a legjobbak között van Svéd-
országban, de talán a világon is. De aztán annyi minden történt, hogy
nem kerestem őket.
– Szóval nem. Tökéletes – jelentette ki Sally. – Még ma délután
írj nekik, nehogy elfelejtsék, ki vagy.
– Ne presszionálj már!
– Nem presszionállak – szólt Sally. – Az életben maradásodért
küzdünk, nem fogod fel?
– Az egy világhírű tanácsadó cég. Miért akarnának alkalmazni?
– Ne legyél már ennyire nő! – idegeskedett Sally. – Gondolkodj
férfimódra! Miért ne akarnának alkalmazni? Nem cégelemzésből
írtál szakdolgozatot, amire jelest kaptál?
– De – ismertem el. – Közgazdaságtanból. A leomlott légvár – a
svéd törvényhozás hatása a tőzsdecégekre 2005 és 2016 között.
A témavezetőm meg akarta jelentetni, de akkor történt a… tudod,
a nemi erőszak, én pedig nem bírtam ilyesmivel foglalkozni.
– Azonnal hívd a McKinsey-t, különben felhívom őket én a
nevedben.
Felnyögtem. Az utolsó pontra pillantottam.
– Három – olvastam. – Mi a f@sz folyik itt?
Sallyre néztem.
– Erre meg mit válaszoljak? Fogalmam sincs, mi folyik itt.
– Foglaljuk össze – javasolta Sally. – Valaki vagy valakik, akik-
nek az apádhoz van köze, azzal szórakoznak, hogy téged és a csalá-
dodat zaklatják. Nem tudjuk, mit akarnak, de valami olyasmit, ami
fontos nekik. A  legfelsőbb körökben vannak kapcsolataik, minden
létező szervnél, és láthatóan a pénz sem akadály.
– Stimmel – biccentettem.

15
 – Az apád anno régi svéd ügyekben kutakodott. Minden szart elő-
szedett, amit úgy kollektíven a szőnyeg alá söpörtünk. Szerinted
mikor kezdte? Mik az első történetek, mármint időrendileg?
– Megpróbálom kibogozni – ígértem. – Összevissza vannak.
– Mit akarhatnak? – folytatta Sally. – Jelentkeztek mostanában?
– A pecsétes boríték óta nem, az pedig karácsony előtt jött. Úgy
látszik, még a BSV is megtartja az ünnepeket – tettem hozzá keserű
iróniával.
Sally homlokráncolva nézett maga elé.
– BSV – gondolkodott. – Mi a francot jelenthetnek ezek a betűk?
– Nem t’om.
Csöndben ültünk.
– Rendőrség? – kérdezte Sally. – Nem gondolom, hogy jó ötlet,
de hátha mégis. Mit gondolsz?
– Nem – mondtam határozottan. – Ha olyan magas körökben
vannak kapcsolataik és befolyásuk, hogy titkosítani tudják a bonco-
lási jegyzőkönyvet, és el tudják hallgattatni az Örebrói Egyetemi
Kórház patológiai osztályvezetőjét, akkor szerintem bármire képe-
sek. Ha elmegyek a rendőrségre, lehet, hogy ellenem fordítják az
egészet.
Sally a fejét rázta.
– Annyira kibaszottul igazságtalan! Azt se tudod, mit akarnak!
Mégis zaklatnak, és az egész környezetedet a markukban tartják.
– Téged nem – mondtam. – Legalábbis ezt állítod.
– Ebben sosem lehetsz biztos – somolygott Sally.
Elmosolyodtunk, noha egyikünk sem tartotta viccesnek a dolgot,
tekintve, hogy volt benne igazság.
– Én is így gondolom – mondtam. – De mitévő legyek? Nem
mehetek a rendőrségre, részben mert elég nehéz bebizonyítanom,
miről is van szó, részben pedig azért, mert már nem bízom senkiben.
Egy csomó mindennel megvádolnának, amit nem is követtem el. De
mik a lehetőségeim? Elköltözni Dél-Amerikába, ahol senkit sem
ismerek? Koktélozni kilencvenéves nácikkal? Vagy bezárkózni Öreb-
róba, és ahogy mondtad, kornyadozni anyuval és Linával? Szeretem

16
őket, de muszáj valami értelmessel foglalkoznom! Feküdjek be az
idegklinikára? Vagy vonuljak nyugdíjba? Mi értelme lenne?
– Na szóval, szerintem az van, hogy… – vette át a szót Sally – …
nem hallottál róluk december eleje óta. Ha szerencséd van, már
továbbléptek, és élik az életüket. A te dolgod pedig az, hogy végre
összeszedd magad. A rendőrséget és az idegklinikát hagyjuk, egyik
rosszabb megoldás, mint a másik, mert átveszik tőled az irányítást.
Vágasd le a hajad, add el a lakást, és szerezz munkát!
Sallyre néztem, a kékeszöld szeme körüli erős fekete sminkre;
úgy nézett ki, mint egy macska. Nem könnyű magadhoz édesgetni,
pedig valójában barátságos; elégedett, és ugyanakkor kíváncsi. Sally-
vel nem lehet packázni, őt nem lehet elnyomni, és ha akar valamit,
túlteng benne a tettvágy. Most pedig nagyon akart.
– Miért teszed ezt értem? – kérdeztem.
Sallyt mulattatta, de kicsit meg is bántotta a kérdés.
– Szerinted ott kéne téged hagynom a padlón, mikor teljesen ki
vagy készülve? – kérdezte. – Milyen barát tesz ilyet?
Mosolyogtam. Valaki, aki régebben elég sokat piszkált? De nem
mondtam ki hangosan.
– Igazad van – mondtam végül. – Vágjunk bele!
– Helyes – könnyebbült meg Sally. – Csináljuk!

Újév után visszautaztam Stockholmba, Sally segítségével kiürítet-

tem a storgatani lakást, aztán egy ingatlanügynökre bíztam, aki bár
épp recesszió volt a lakáspiacon, heteken belül eladta. Egyúttal muta-
tott is nekem néhány eladó lakást, én pedig licitálni kezdtem az
egyikre, ami bármikor beköltözhető volt, mert a tulajdonos meghalt.
Kungsholmenben a Pipersgatanon volt, és az enyém lett. A bútoro-
kat, amiket meg akartam tartani, átvitettem, a maradékot pedig eladta
egy cég, amit az ingatlanos bérelt fel. Bella ruhái és egyéb holmijai
közül csak pár apróságot tartottam meg, a többit túl nehéz lett volna.
Az adásvétel után fennmaradó összeg nem volt valami sok, de ahhoz

17