Benkő László

Ilona az állócsillag
A Zrínyiek 3.

Családi Könyvklub
Budapest 2016
ISBN 978-963-89619-6-9
Hősként halni nem hiábavaló. Ők adnak példát elszántságból,
amikor héroszként a dicsfénybe távoznak. Halálukkal nem zárul le
semmi, hanem elkezdődik a hősök örök élete. De másodszor is
meghalnak, ha eltűnnek az emlékekből. Csak a méltó emlékezés ad
halhatatlanságot. Emlékezni a legfontosabb, különben minden hősi
áldozat feledésre ítéltetik!
 PROLÓGUS HELYETT…
1703. március 10.
Konstantinápoly, Galata1
Temetés a jezsuiták templomában
Az emlékezés a legfontosabb… – e szavak vertek bennem
visszhangot azon a tavaszi estén.
A koporsó vonzotta a szemem. Hiába tudtam három hete, hogy
mostantól minden másként lesz, s hogy Ilona asszonyom hangját
többé nem hallom, ahogy más sem. Ahova azon a verőfényes
februári vasárnap délben távozott, oda felhallik a halandók szava, de
az ő hangja onnan már le nem jut.
Az urak és a páterek körülállták a koporsót, s mi, akik mindvégig
hűséges szolgálói maradtunk a fejedelemasszonynak,
hátraszorultunk a rideg falakig. Az érsek úr pontifikátusi öltözékében,
főpapok, és egyháziak élén várta a koporsót a kikötőben, és amerre
a menet a templomig elvonult, mindenütt színes tömeg tolongott.
A galatai jezsuiták kisebbik templomának kriptája fogadta magába
a koporsót, de fülemben a szertartás szavai csak kuszán
csapongtak.
Később mi is közelebb járulhattunk, és addig a pillanatig, míg a
súlyos kőlapot a helyére nem csúsztatták, a koporsó ugyanúgy
vonzotta a szemem, mint az elején. Térdepeltünk a sír körül, szolgák
és szolgálók, egykori kuruc vitézek.
Elszorult a szívem. Mily kevesen maradtunk!
Szerettem volna megváltoztatni mindent. Az egész életünket.
Mennyire kívántam, hogy Ilona asszonyt újra halljam! Ő pedig
nevetve azt mondaná: – Dragica lelkem, csak álmodtál! Megint azok
a nehéz álmok…
Emlékeztem egy múltba veszett, régi napra. Odahaza, Kraljevica
tengerpartján, a kagylók gyöngyházának ragyogásában
gyönyörködtünk. Langymelegen simogatta bőröm a tengeri szél, és
a víz azúrban pompázott.
Ilona húszesztendős volt, én tíz.
 Negyven esztendeje ennek…
Ugyan, mit jelent már ennyi év? Az időnek a sírban nincs
jelentősége.
– Menjünk, Dragica! – hajolt hozzám Komáromi úr. – Lassan reánk
sötétedik. Jobb lesz, ha a hajón éjszakázunk. Gyere, hadd segítek…
Nehezen eszméltem. A szentmise alatt is egyre csak a fehér
márványtáblát láttam az atyák válla fölött, amire arannyal festett
betűkkel vésték Komáromi János uram búcsúszavait.
A szívemmel azonban nem a táblát láttam.
Újabb képek kúsztak elő, sokesztendős emlékek, rettentők és
csodásak, zavaros összevisszaságban.
Az életünk emlékei, Ilona fejedelemasszonyé, és az enyémek.
Millió szállal kapaszkodtak egymásba, és eltéphetetlen fonalból
alkotta meg azokat a Mindenható. Összekötötte velük az ő sírboltját,
és az én csekélyke, megmaradt jövendőmet.
– Tíz esztendő… – szóltam János úrhoz, amikor felsegített a
galatai jezsuita templom kemény és rideg márványpadlójáról. –
Csupán tíz…
– Mi van az esztendőkkel? – kérdezte csendben.
– Annyival számolok kevesebbet nála – feleltem. – Mégis mindig
őt láttam fiatalabbnak, erősebbnek. Úgy érzem, hirtelen lettem
vénasszonnyá. Érti maga ezt, János?
A csokrot, amit magam szedtem színpompás mezei virágokból
eltávozott asszonyom sírjára, még mindig szorongattam.
Amint a rideg márványra helyeztem, megborzongtam.
– Don-es… re-sur-gat… – betűztem suttogva a kripta fölé
helyezett márványlap latin szavait, és Komáromi úr segített:
– ”A feltámadásig”. Azt jelenti, hogy addig senki ne háborgassa őt.
Menjünk, Dragica!
– Nehezen hagyom itt – mondtam. – Menni kell, úgy látja?
– Gyere! A nagyságos úr úgyis marad még… Braconnier úr és az
atyák majd gondját viselik. Hagyjuk szegény nagyságos urunkat
elmélkedni!
Thököly úrra pillantottam, de csak a gyorsan enyésző fényben
színtelenné mosódó alakját láttam, amint ott ült a karfás székben,
előrehajolva, görnyedten. Biztosan imádkozott. A gyertyafényben
mintha lebegett volna. Tizennégy esztendővel számolt kevesebbet
Ilona asszonynál, mégis aggastyánnak tűnt.
Egy protestáns a jezsuita templomban…
Békében megfér a hitek különbözősége azokban, akiknek a lelkét
nem mérgezi vallási gyűlölet.
Sosem tudtam, hogy fejedelem urunk mire gondol. Csak Ilona
asszony ki nem mondott szavait találtam el mindig, következetesen,
csalhatatlanul. Ő pedig nevetett rajtam, és azt mondta,
boszorkányvér csörgedezik az ereimben.
– Neki már semmit nem számít az idő, és a romlás, János –
mondtam. – Tudja, mit gondolok? Hogy irigylem… a nagyságos
asszonyt. Mert őt most már…
Komáromi uram mélyet sóhajtott. Ott rejtezett abban a sóhajban
mindazon lelki és testi kínszenvedés, amit asszonyunkkal az utolsó
években átéltünk.
– A sorsáért csak az irigyelhette, akinek Isten sosem osztott túl
sok észt – suttogta János úr, miközben lassan kifelé lépdeltünk a
templomból.
Meleg fuvallat érkezett az ázsiai partok felől, ám az sosem volt
olyan, mint amit az Adria mellékén éreztünk. A tenger sós párájába
itt is a virágok és fűszerek illata keveredett, de mégis más volt, mint
amaz.
– Tudja, hogy most hagyom először igazán magára szegényt? –
kérdeztem. – Negyven esztendő alatt egyszer sem tettem. Ő
odalent, mélyen, hidegben és sötétségben… Én meg még mindig
ezen a nyomorúságos világon. Ez… igazságtalan és méltánytalan…
Ért engem, János?
Komáromi uram arcán szomorkás mosoly jelent meg, miközben a
fejét csóválta.
– Ejh, te, Dragica! Valóban annak érzed? – szorította meg a karom
finoman, szeretettel. – Hát én is valahogy így gondolom. Az igazán
jóknak örökké kellene élniük. Egyszer talán felismeri az Úr ezt a
bölcsességet… A világnak is jobb lenne, ha csak ilyenek igazgatnák.
Galata az estére készült, és az öböl túlpartján fáklyák, tüzek
lobbantak. Az északnyugati égboltot lila és vörös sávok színezték,
és a régi keresztények által épített Krisztus-torony tetején a turbános
őrök meggyújtották a tüzet. A muszlim a templomot nem bántotta,
mert nem ártottak a kövek senkinek. Békében megfért Galatában a
számtalan kemény esztendőt látott keresztény torony és a jezsuiták
két temploma a csaknem új Jeni-dzsámival, és a genovai zsidó
kalmárok által emelt épületekkel.
Az Aranyszarv-öböl szunnyadó hajóktól zsúfolt, csendes vize
csiszolt márványként tükrözte az égbolt színeit, és a hajókon fáklyák,
lámpások gyúltak.
Arra gondoltam, nincs másfél esztendeje, hogy itt szálltunk hajóra,
és a Márvány-tenger keleti partjai mentén Nikomédiába2 utaztunk.
Ki sejthette akkor, mit hoznak a következő hónapok?
Komáromi úr felsegített a hajóra felvezető pallókon, és még
mindig éreztem a tömjén illatát. Ez a hajó hozta át a cinkoporsót a
Virágmezőről. Kedvetlenül kavargott a gyönge szél az utunkon,
forgolászott a hajó körül, hol lebegtetve, máskor meg rázva a
háromszegletű vitorlát, és reccsent, sírt, nyikorgott a vitorlafa meg az
árboc. Két napig tartott az út.
Emlékszem, odafelé tavalyelőtt kilenc óra alatt megtettük…
Akkor mindenki hallgatott, és üres tekintettel bámult maga elé.
Thököly uram arról beszélt, hogy valami igen fontosat hagytunk a
hátunk mögött.
Egyedül Ilona asszonyba költözött jókedv, aztán rájöttünk, hogy
azt csak mutatta.
De hát valakinek csak tartania kellett a lelket a gróffal bujdosók
szánalmas maradványaiban!
Komáromi úrral a szalmazsákra telepedtünk, a korlát mellé.
– Most miként lesz tovább, János? – kérdeztem. – Úgy értem,
velünk, egyszerű szolgálókkal…
– Minden megy tovább. A nagyságos fejedelemnek kell a támasz,
Dragica – felelte vontatottan. – Mostanság egyre többször…
– Igen. Megöregedett.
– Van úgy, hogy Isten egy esztendő alatt tízet is rak az ember
vállára. A nagyságos úrnak ennél sokkal többet. Jól vagy, Dragica? –
pillantott rám aggódó szemmel.
 – Megvagyok. De most már… semmi nem lesz ugyanaz, János.
Én sem hallom többet, hogy Dragica lelkem, merre vagy…
János úr elmosolyodott, és megsimogatta a kezemet.
– Az a drága lélek mindig így mondta. Sosem szólított a
szolgálójának, csakis a neveden. De rosszul gondolod, mert
meghallod. Csak figyelj erősen!
Bölcs ember volt Komáromi János, s nem csak a nagyságos
Thököly gróf és a fejedelemasszony írástudó titkára.
Az Aranyszarv tintafekete vizén éjszakai szellő kergetőzött a
hajókötelek között, és fodrokat varázsolt a tengerre. A kátrány-, olaj-
és sószagú, néma kolosszusokat élelmet kolduló delfinek
kerülgették, hallottam a szuszogásukat.
Azon az éjjelen nem tudtam elaludni. Hátamat a palánknak vetve
ültem a szalmazsákon, az egyetlen megmaradt, valamennyire még
elfogadható ruhámban, amiben a temetésekre és a jeles ünnepekre
jártam. Az olvasót morzsolgattam, de gondolataim nem az imádság
szavain jártak.
A csillagokba pillantva azt reméltem, hogy talán újra meghallom:
– Dragica! Dragica lelkem, merre vagy?
 I.
EGY POLITIKA FORMÁLTA HÁZASSÁG
A szikrázó Adriától a zord szépségű hegyekbe
1663. Április hava.
Tengermellék, Porto Ré3
– Dragica, lelkem! Dragica, merre vagy?
Botladozva szaladni kezdtem a part menti kövek között, és már
messziről mutattam az üres kagylóhéjat.
– Ilonka kisasszony, kérem! Nézze, mit találtam! Ugye, ez igazán
gyönyörű? Magának adom…
Ő pedig nevetett a kellemesen mély, lágy hangján, ami mindig
csordultig telt igaz boldogsággal, amikor a dörgő, robajló Kupa folyó
fölé magasodó Ozalj4 várából kora nyáridőn a Tengermellékre
utazott a család.
Ebben az esztendőben korán érkezett a tavasz, és már a húsvétot
is ott töltöttük. Sajnáltam a kisbárányokat, mert az ünnepre
számolatlanul vágták le szegénykéket, de a szakácsnék csak
nevettek. Azt mondogatták, mióta a keresztényi világ áll, nincs
húsvét bárány nélkül, és nem ehetnek helyette „gyönge bornyút
spináttal”, márpedig az ilyen étek az úri házaknál köznapokon is
gyakorta asztalra került. Meg aztán a spinát is ritkán zöldellt a
konyhakertben húsvétkor…
Az azúr ezer változatában fürdő tenger, a fények és a partra
szaladó, szelíd hullámok feledtették a báránykák fölött érzett
szomorúságomat. Ilona kisasszony sem titkolta, hogy abban az
azúrkék világban érezte magát igazán otthon.
Forgatta a kagylóhéjat, aztán a ruhája alját felcsippentve
leguggolt, hogy lemossa a héjra tapadt algát, majd a természet eme
csodálatos teremtményének halott vázát a napfénybe emelte, hogy
gyönyörködhessen a gyöngyház ragyogásában.
– Látod, Dragica? Ember ehhez fogható szépséget sosem lesz
képes alkotni – lelkendezett, aztán megfogta a kezem, és vezetni
kezdett a kövek között. Az új kastély fölénk magasodott, és négy
saroktornyával hivalkodva tekintett az öböl kijáratára.
Az őrök, akik a lépteit vigyázták, lassan mozdultak a parton, a
lándzsanyél koppant a köveken, és csikorgott a kemény csizmatalp
a kavicson, meg a halott kagylók összeroppant testén.
Kora délelőtt Ilonka kisasszony lovagolni volt. Nagyon ügyesen
ülte meg a hátasát, s ha megunta, a vár szélvédett külső oldala
mellett íjjal és nyíllal szalmabábokra lődözött nagy örömmel és
szorgalommal, akár a fiúk és a legények. Roppantul ügyesen kezelte
az íjat, és kitűnően vívott.
A szüleim csupán egyszerű szolgái voltak Zrínyi Miklós úrnak,
Ilonka kisasszony bácsikájának.
Haj, mekkora vitéz volt Miklós úr! Rettegte a török, meg mindenki,
akinek félnivalója lehetett. Zsivány ugyan barangolt az ő birtokán is,
de el nem vitte az irháját szárazon, arra mérget vehetett bárki.
Különös ember volt. Mert ugyan miként is vélekedhetne a
magamfajta szegény leányka egy olyan úrról, akinek a gyönyörű és
varázslatos írásokkal teli könyvtára mellett zord és félelmetes
fegyverszoba húzódott, s aki verseket és mindenféle csodaszép
dolgokat körmölgetett, miközben a csáktornyai várba vezető híd
előtti sáncon kopjavégre tűzött török fejek aszalódtak?
Hogy mikor és miért kedvelt meg engem Ilonka kisasszony, arra
már nem emlékszem, de tudom, hogy úgy bánt velem, mintha a
kishúga lennék.
Egy alkalommal, odalent a parton, még egy rakoncátlan úrficska
tréfájától is megmentett, aki a háta mögé rejtette kezeit, és kétrét
hajolva, esedezve kért, hogy fogadjam el az ajándékát.
Én meg csak mosolyogtam szerényen, és eleresztettem a
kisasszony kezét, mire az úrficska megragadta a csuklómat, és a
kezembe nyomta az ajándékot.
Nyúlós, izgő-mozgó testet éreztem a tenyeremen, és tekergőző
karokat láttam, melyek közül kettő is az én vékonyka csuklómra
fonta magát.
Akkorát visítottam, hogy az őrök a lándzsához kaptak.
A polip, amit markoltam, égővörös színt öltött mérgében, az úrfi
meg csak vihogott, nyerített veszettül.
 Igazság szerint az állatok közül csak a poliptól féltem.
Mit féltem? Rettegtem!
Csáktornyából anyácskám nem akart elereszteni Porto Rébe, mert
féltett a tengertől, de parancsot kapott, hogy mennem kell a
kisasszonnyal. Mikor már nem mondhatott egyebet, a polipokkal
rémisztgetett. Hogy elkapják az embert, főleg a kisebbeket, aztán
bevonszolják a parti kövek alá, hogy szép lassan, jó étvággyal
felfalják.
Aztán a szegény kis polip valahogy lepottyant a kövek közé, és
iszkolni próbált, de az úrfi újfent felkapta.
– Ejh, te! – hallottam Ilonka kisasszonyt – Hát csak efféle tréfára
telik? Kisleányokat ijesztgetni? Add csak ide ezt a szegény állatkát!
Te meg miért undorodsz tőle ennyire, hogy még a képed is
pergamenszínű? – fordult hozzám. – Csak egy kis polipocska… Ezt
is Isten teremtette!
Az úrfi még mindig vihorászott, de nekem majd megállt a szívem.
Az apja valamelyik hegyi várkastélyából küldte ide, hogy a szülői
háztól távol tanuljon vitézséget, ahogy a grófi házaknál mindig is
tették. Az apródidőt szolgálta Zrínyi Péter5 nagyságos úr vezérlete
alatt, de megbízott nevelője eszerint nem állt a helyzet magaslatán.
Ilonka kisasszony olyan szeretettel emelte fel a szegény
nyolckarút, hogy nekem újfent elállt a lélegzetem, és hátrálni
kezdtem.
– Most mit tesz vele a nagyságos kisasszonyka? – tudakoltam
remegő hangon, a kezemet tördelve, miközben a hullámoktól
csiszolt kövek közt botladoztam, és a bokámat csúnyán felhorzsolták
a rájuk tapadt csigaházak, amelyeket apró remeterákok laktak. – A
kövekhez tetszik csapkodni, mint a halászok?
– Mit tegyek vele? – kérdezte, és óvatosan lefejtette a csuklójáról
az egyik tapadókorongos kart. A szemében hamiskás fény villant. –
Azt hiszem, itt lesz a legjobb helye – mondta, azzal a mérges kis
állatot egy mozdulattal becsúsztatta az úrfi inge alá. Le is csúszott a
gatyakorcáig, és igencsak markolászni kezdte a mezítelen bőrét.
Aztán a kisasszony elkapta a kezem és húzott maga után. Meg
sem álltunk a kastélyig, szaladtunk a partoldalon lépcsőzetesen
kimunkált, csodás virágoskertben és sétautakon, ahogy a lábunk
bírta.
És nevettünk, mert Ilonka kisasszony azt nagyon szeretett. Abban
a nevetésben benne rejtezett a felhőtlen, aranyozott boldogság.
– Gyere, Dragica! Fésülj meg! Ugyanolyan szép legyen, mint a
minap! – parancsolta, de a hangjából sokkal inkább kérést hallottam
ki, ami oly barátságosnak, olyan testvérinek tűnt, hogy akkor se
utasítottam volna el, ha vele egy szintre születek.
Igaz, ami igaz, ehhez értettem leginkább. Mármint a hajhoz.
Különös tehetséggel születtem Ilonka kisasszony szerint.
Tudományomnak az úri hölgyek is csodájára jártak.
A nyitott ablakból egyenest a hosszú öbölre láttunk, alattunk
tettek-vettek a kertészek. Elébb megmostam a kisasszony hosszú,
erős szálú, sötét haját egy réztálban, aztán a napon megszárítottam
és kifésülgettem, majd leültem mögé egy magas székre.
– A kisasszonyka addig – jegyeztem meg félénken –, mert sok idő
kell a szép hajhoz… Ha alázattal kérem, akkor…
– Olvassak neked verset? – fordult felém. – Hát ennyire szereted
a verseket?
– Hát… ha a kisasszonyka még azt is elmagyarázza, hogy miről
szólnak…
– Aztán miről akarsz hallani, Dragica? Mit olvassak, hm?
– Azt, amit a nagyságos Miklós úr írt. Tetszik tudni, kisasszonyka,
amikor Szigetnél… az a hős Miklós gróf… A maga üknagyapja…
A kulcsra zárt, üveges ajtajú, robusztus szekrényhez lépett, abban
sorjáztak a könyvek, de én akkoriban még olvasni nem tudtam. Csak
a képeket csodálgattam, miközben ő felolvasott nekem.
Miklós nagyságos úr szavait sem mindig értettem, és ilyenkor
Ilonka kisasszony megmagyarázta nekem, hogy mit kell a strófákból
kihallani.
Az ükapámat Török Kristófnak hívták, de én már Vajdic Dragica
lettem. A családunk egyszerre volt horvát és magyar is, éppen úgy,
ahogy Ilonka kisasszonyé. Péter gróf úr, az édesapja szintúgy
egyszerre vallotta magát horvátnak és magyarnak, de a szép
Katarina asszony, a kisasszony édesanyja, csakis horvátnak. Kicsit
tartottam tőle, mert amilyen törékeny asszonyka volt, olyannyira
erőszakos és sokszor hangos. De csak egyfajta nációt gyűlölt a
törökön kívül, mégpedig a németet, és kifejezetten a Habsburgokat.
Ilonka kisasszony felnyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Ezúttal
magyarul, amit ugyanolyan jól értettem és beszéltem kiskoromtól,
mint a horvátot. Mindig ámultam, amikor ismeretlen nyelven szólalt
meg, mert hibátlanul beszélt vagy négyet.
Közben óvatosan munkához láttam. Vigyáztam a hófehér
csipkegallérra, a hajára, hogy ne húzzam túlságosan, a fésű se
akaszkodjon a vállaira terített, leheletvékony patyolatba, megszabva
a szálat. Előfordult, hogy ő fésülte meg az én szétzilált hajamat, és
ilyenkor mindig csordultig telt a szívem hálával.
Ilonka kisasszony szépen, halkan és tagolva olvasott, hogy
minden szavát értsem már amennyire érthettem.
– Engemet penig, midőn írom ezeket… Mars haragos dobja s
trombita felzörget… Ihon hoz házamba füstölgő üszögét kanizsai
török; oltanom kell eztet.
Bensőmben máris fellobbantak a közeli emlékek.
– A kanizsai töröktől mindenki fél Csáktornyában, kisasszonyka…
– Miklós úr, bizony, a mostani időknek is írta – így ő. – Mert azt
akarta, hogy tudjuk: ükapáink óta alig változott valami. S ha mégis,
hát csak rosszabb lett.
Eszembe jutott, hány meg hány éjjelen zavart fel minket a riadó
kürt, amikor Horváth uram, az udvari hadnagy megfúvatta.
Ahogy a haját fésültem, fontam, gyöngyöket kötözgettem bele,
ismét megjelent előttem az édesapám, aki mindig úgy aludt a
csáktornyai várudvaron kapott kis házunkban, akár a nyúl. Minden
este úgy húzta le a csizmáját, és úgy terítette rá a kapcát, hogy
koromsötétben is villámgyorsan öltözhessen.
A kisasszony azt mondta:
– Édesapád igazi vitéz. Legyél rá nagyon büszke, Dragica! A
bácsikám igen becsüli.
– De egyszer majd nem jön haza… Vagy saroglyán hozzák…
Vagy a ló hátára kötözve… A török kegyetlen, kisasszonyka –
szipogtam.
Mélyet sóhajtott.
 – Tudom. De nem csak a török kegyetlen. Minden háború az, ám
mégis meg kell magunkat védeni valahogy…
– Az édesapám nem is szeretne mást szolgálni. Tudom, hogy a
kisasszonyka is szereti Miklós urat…
Akkor még csak homályosan értettem, mit jelent, hogy példakép, ő
pedig olyan elragadtatással emlegette Zrínyi Miklós nagyságos urat,
hogy kedvem támadt gyermekfejjel példaképet keresni, és kivágtam
nagy merészen:
– Én meg olyan szeretnék lenni, mint a kisasszonyka. Mert nekem
maga a példaképem.
Felnevetett, fordult és megölelt.
– Jaj, te! Hát ez nem így megy ám! Lesz neked még annyi
példaképed…
– De a kisasszonykának is csak egy van, a Miklós úr…
– És ő is marad – jelentette ki határozottan.
Igazán csodás hajat készítettem neki, mindenki dicsérgette. Igaz,
nem a kezem munkáját, hanem Ilonka kisasszonyt. Ő pedig néha
elmondta a báróleányoknak, a vendég grófkisasszonyoknak – mert a
kastélyaikban mindig nagy vendégjárás folyt, hogy én követtem el az
ő éjszín hajával a varázslatot. Ilyenkor alig bírtam a nagy
boldogságommal.
Ezekben a korai esztendőkben szerettem meg igazán Ilonka
kisasszonyt, aki toronymagasan felettem állt, de a tőle való függés
jelentését, csak sokkal később értettem meg.
Rendszeresen elkísértem a félkörben szaladó tengerpartra, vagy
éppen ő kiáltott értem – Dragica, lelkem, merre kószálsz? –, s
ilyenkor szaladtam, mint a kisnyúl. Sokat törtem a fejem, mi lehetett
a legfőbb oka annak, amiért éppen rám esett a választása, de
egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy Isten néha így dönt.
Biztosan érdeklődéssel szemlélte, hogy egy dúsgazdag és egy
szegény sorsú leány miként találhatja meg mégis a legszebb,
legtisztább közös hangot.
Olyan időket éltünk akkoriban, amikor a halált az élettől, a gyászt
a vígságtól, egy hajszál választotta el, és a magunkfajta szegény
nép sosem tudhatta, mit hoz a holnap.
Azt sem, hogy lesz-e egyáltalán.
 A török portyázok folyvást átcsaptak Boszniából, és végigrabolták
a hegyvidéket a tengerpartig, és kevesen álltak elébük fegyverrel
úgy, ahogy tette azt a Zrínyi- és a Frangepán-család. Aki a
Tengermellékről Csáktornyába indult, okosan tette, ha nagyobb
menethez csatlakozott. A vándor népet és a kalmárokat zsiványok
tartották rettegésben, vagy éppenséggel a császár szökött
katonáiból összeverődött bandák, pedig az ilyeneket csapatostul
lógatták fel a zsupánok az út menti fákra.
Csáktornya biztonságában, a falak mögött, ahol éjjel-nappal
katonák ügyeltek ránk, sosem féltem az éjszakától, de Kraljevicában
már nem éreztem magam annyira biztonságban. Láttam, miféle
alakok tesznek-vesznek a kikötőben, s hogy még az én tapasztalt
Illés nagyapám se tudta első pillantásra megkülönböztetni az uszkok
kalózt a matróztól.
Az éjjelek mindig nyomasztottak, s többnyire csak hallgattam a
hullámverést, ami – ha megérkezett a Bora nevű hideg szél –
erősebbnek hatott. Ha igazán nekidurálta magát, dörgő robajjal tört
meg a kastélytól bal kézre eső félsziget szürkésfehér szikláin, a sós
áradat.
Egy alkalommal talán a süvítő tavaszi szelek miatt nem alhattam –
bezzeg Darinkát, akivel egy szobában laktam, s aki nálam három
esztendővel többet számolt, a mozsárágyú dörgése se ébresztette
föl! és az ablakon át a tengert, az öblöt bámultam.
A hold sárgás hidat húzott a haragos tengerre, és abban
megpillantottam egy parányi hajót. Vitorla nélkül sodródott, és a
legénység fáklyát gyújtott, hogy a partra jelzést küldjenek.
A viharos szélben a hajó egyenest a félsziget szikláinak tartott.
Hallottam a csizmák dobbanását, parancsok pattantak a kastély
külső udvarán, és újabb fáklyák gyulladtak odalent.
Felráztam Darinkát.
– Ébredj! Nézd, a szikláknak megy egy hajó…
Mint a fecskék, úgy pislogtunk az ablak sarkából a sötétségbe. Az
üveg rezgett, valahol ajtó csapódott, és jól láttam, hogy
embermagasra csap a hullám a tengerre vezető, levendulaillatú park
alsó sétányán.
 Aztán egyszer csak felfordult a hajó, és a fáklyafények kialudtak.
Valaki az ablak alatt megszólalt: végük van.
Darinkával a felnőttek után szaladtunk a partra.
Hirtelen egy hangot hallottam:
– Dragica! Mit keresel itt? Elvisz a hullám, te buta!
Ilonka kisasszony állt mögöttem, elkapta a karom, és a kövekről
maga mellé rántott. Hálóinge fölé hosszú kabátot vett, díszes
papucsban szaladt le a szobájából, és a haja lobogott a szélben. A
hullámok tarajáról sós permet csapott az arcunkba.
Egy katona érkezett.
– Kisasszony, kérem, nincs ember, aki vállalná, hogy kievezzen a
hajóhoz. Túl erős a szél és a hullámverés. Elsodorja a hajót a
félsziget csúcsa előtt. Odavesznének.
Először akkor láttam Ilonka kisasszonyt igazán dühösnek.
Mindenkit meglepett a szokatlanul parancsoló hang, amikor
rápirított a katonára.
– Mit képzelsz, mondd? Amott emberek vesznek oda, és ti
megrettentek egy kis víztől? Azt mondod, felborítja a csónakot?
Hogy meg sem próbáltok átjutni? Egy bátor férfi sincs köztetek?
Az emberek morgolódtak, ő pedig még mindig a kezem szorította.
– Hé, ti ott! Eresszétek vízre azt a bárkát! Nyolc evezőst kérek, de
menten! Aki nem félti a koszos életét ennyire, mint ezek! Én majd a
kormányhoz állok! Egyenest ki a túlpartnak, széllel szemben! Aztán
fordulunk! Elérjük azt a hajót!
Ez végre hatott. A bárkát, amivel a hajókról apálykor a nehezebb
holmit szállították partra Zrínyi Péter nagyságos úr munkásai, a
zsírral kent vaskos gerendákon tucatnyi szolga tuszkolta vízre. Ilona
kisasszony eleresztette a kezem.
– Itt maradsz, Dragica! Jobb, ha viszed a barátnődet és felmentek
a szobába! Nincs itt semmi keresnivalótok!
Aztán máris fellépett a bárka orrtőkéjére, onnan meg be a
kátrányszagú testbe. Evezősök érkeztek, és egy idősebb vitéz a
kisasszonyhoz lépett.
– Kérem, hagyja ezt rám! Majd én a kormányhoz állok.
Kisasszony, könyörgöm, szálljon ki! A nagyságos apjaura a fejemet
veszi, ha magának baja esik.
 Szelíd erőszakkal segítette partra Ilona kisasszonyt.
A súlyos, kövér testű bárkát úgy dobálta a hullám, akár a falevelet.
Később egy másik is elindult, aztán még egy. Hogy ezt
megtegyék, ahhoz Ilonka kisasszony eltökélt bátorsága kellett. Egyre
kisebbek lettek, majd eltűntek a sötétben. A katonák és a
tengerészek hiába kiáltottak egymásnak, a szél elsodorta a hangot.
Ilona kisasszony azonnal intézkedett.
– Meleg ruhákat, tépést, kötszert, orvosságot! Pálinkát is!
Igyekezzetek! Kimegyünk a félszigetre!
Hajnalra némileg enyhültek a szélrohamok. A tenger szürkévé,
vigasztalanná vált, és a hullámok még mindig egymást kergették.
Mind újabb esőfelhők kúsztak elő a hegyek mögül, Bakar6 felől.
A Bora már csak ilyen. Szereti megkínozni az embereket.
Vigasztalan és ólomszürke lett a világ.
Már világos volt, amikor az első bárka megérkezett. Négy
tengerész feküdt az aljában, véresen, tépetten, kétségbeejtő
állapotban.
– Vizet forraljatok! Még többet! Tépést ide, gyolcsot, kötöző
anyagot! – parancsolta Ilona kisasszony. Ő volt most Kraljevicán az
úrnő, mert Katarina grófné Bakarból csak később érkezett. –
Ugorjatok, emberek, nincs idő a szöszmötölésre!
Magabiztos parancsszavának mindenki engedelmeskedett. Az
édesanyjától nem csak én tartottam. Nem sokat tudott magyarul, de
hallottam, amikor mások arról beszélgettek: vigyázzatok vele, mert
roppantul okos, művelt, és már akkor észreveszi a hazugságot,
mikor még ki sem mondtad!
Való igaz, nem volt kérdés, gond, probléma, amire Katarina
asszony ne tudta volna a választ, a gyógyírt, a megoldást.
A hajót este támadták meg a törökök, két gyors vitorlással, és
feltehetően velencei hajókra vadásztak. Megpróbáltak menekülni
előlük, de a szél eltörte az árbocot, a vitorla pedig a vízbe veszett. A
bakari öbölbe, a Zrínyiek és Frangepánok felségterületére a török
már nem merte követni a hajót.
A tengerészeken borzalmas sebek tátongtak, és három a tengerbe
veszett.
 Egy leánykát is kimentettek, akire nekünk kellett vigyázni.
Szánalmasan hasadozott volt az inge és az ingváll, a szoknya és a
kötény, a cipői pedig elvesztek. A lábát akárha tövises ágak
karistolták volna végig, mert a sziklákra tapadt kagylók és a
gombócnyi tengeri sünök semmit nem kíméltek, ami nem az ő
világukhoz tartozott.
Egyre csak sírt szegény, és mondhattam neki bármit, nem
használt. A ruhái alapján gazdag leánynak véltem.
Ilonka kisasszony egész nap a sebesült tengerészeket ápolta,
mert ahhoz is nagyon értett, nem csak a hímzéshez és a
konyhakerthez, a zenéhez és a tánchoz. Még azon a délelőttön
megérkezett Katarina grófné, és azonnal a sérültek segítségére
sietett.
Ugyanígy tette ezt Csáktornyában Zrínyi nagyságos úr felesége,
Zsófia asszony is, minden esetben. A nagyapám azt mondta, hogy
az igazán becsületes nagyúri családok nem csak azzal törődnek,
hogy vadászatokkal és fényes lakomákkal kápráztassák el irigyeiket,
hanem igenis gondot viselnek a szolganépekre is. Semmit nem
hagynak ebek harmincadjára, s mellette megvédik az érdekeiket,
mert más nem teszi meg helyettük.
– Miben merültél így el, bátyám? – csapott a bakari várkastély
mellvédjére könyöklő Zrínyi Miklós7 gróf vállára az öccse. – A
családon? A fiacskádon?
Zrínyi elmosolyodott.
– Istennek hála, Péterem, jól van az én kis Ádám fiam. Bécsben
biztonságban voltak. Márciusig nem is eresztettem őket haza.
Péter úr arcán különös kifejezés jelent meg.
– Ami Zsófinak és a fiacskádnak a biztonságot jelentette,
mennyivel mást jelent nekünk, de főleg neked, Miklós!
– Arra célzol, hogy nincs sok barátom az udvarnál? Sosem volt.
Éppen csak annyi, amennyire szükség mutatkozott. Bécs nem az
igaz barátok fellegvára, sokkal inkább az intrikusoké. Azok meg
egyre szaporodnak, mint a gomba. Megtalálhat a tőr, meg a méreg
is, de nem érdekel, mert attól, amit ember ötöl ki ellenem, nem tartok
semmit. Az ilyenek mellé pediglen Isten úgysem áll.
 Zrínyi Miklós horvát bán tavaly ősszel elküldte áldott állapotban
lévő feleségét a bécsi kastélyukba, ami a Freyungon állt, közel a
diplomaták palotáihoz, a követek épületeihez. Biztonságos helynek
számított, bár Zrínyi sosem rejtette véka alá, hogy számára Bécs
csak annyira biztonságos, mint birkahodály a farkasok
tőszomszédságában.
Aztán szerencsésen megszületett a kis Ádám, és ahogy Zrínyi
Miklós nem kevés humorral állította: a török szájában tanulja majd
az életet és a vitézi mesterséget.
Igaz, azt sem titkolta, hogy fiacskájának már más életet szán:
töröktől, rablóktól, megszállóktól menteset.
– Már hosszú percek óta mélázol, Miklós. Az íráson, vagy a
legközelebbi verekedésen töröd a fejed? Netán az üzleten?
Miklós úr megrázta a fejét.
– Egyiken sem, Péterem. Ez a tengeri baleset zargat. Két másik
hajót a török elfogott. Degeszre rakták áruval, nem tudtak menekülni.
Kár, hogy nincs itt a csáktornyai török orvosom. Az a füstös képű
mindenhez ért… Jól jönne a sebesülteknek.
A mellvéden megjelent néhány kiöltözött kisasszony. Ilonka is
köztük volt, és Miklós felé biccentett, aki mosolyogva intett, aztán
oldalba bökte az öccsét.
– Maholnap férjhez kell adnotok! Igaz, amit a feleségedtől
hallottam?
– A Rákóczi Ferkóhoz8 fűződő tervek? – kérdezett vissza Péter, a
bátyja mellé könyökölve, hogy a válluk összeért, aztán csak annyit
szólt: – Alighanem igaz lesz. Váltott már néhány levelet Zsófia9
asszonnyal, meg aztán Ilonka megfestett arcképét is elküldte
Munkácsra. Talán hamarost szerét ejtjük egy találkozásnak. De nem
addig, amíg a török ennyire a nyakunkon liheg, Miklós! Ide hallgass!
Csak nem arra céloztál, hogy Ilonka kifut az időből?
Zrínyi bán elmosolyodott.
– Ugyan, öcsém! Már miért futna ki? S különben is, honnan
nézve? Az sem baj, hogy ez a Ferkó gyerek fiatalabb Ilonnál. És
vegyük is ki rögvest, hogy a családjára… hm… finoman szólva,
mégiscsak megorroltunk. Ha viszont frigyre áll a dolog, a
sértettségről, mert az eleve a politika miatt fakadt, szó se essen!
– Rákóczi Ferkó arról semmit nem tehet, hogy az apja nem
váltotta be a személyéhez fűzött reményeinket – morogta
rosszkedvűen Zrínyi Péter.
– Nem is így értettem, öcsém. Ha nyélbe ütitek ezt a házasságot,
amire akár már most áldásomat is adom, azzal sokat nyerhetünk.
Összefoghat ebben az erősen megtépett országban a délnyugat és
az északkelet. Megírtam Giovanni Sagredo velencei követnek
Bécsbe, hogy össze kell fogni, és elmagyarázni a kontyosnak, mily
messze délen és keleten kezdődik a muszlim föld igazi határa.
– És azt is tesszük, elébb-utóbb! – jelentette ki Péter úr
határozottan. – Elmagyarázzuk neki, bátyám! Fogóba kapjuk a
kontyost, bárhogy is döntsön Bécs. Őfelsége… bár előttem aligha
érdemli ki ezt a titulust, csakis ahhoz ért, hogy a törökkel rossz békét
kössön. Amit aztán a kontyos nem is tart be…
– Hát ezért indulok mielébb vissza, Csáktornyába – bólintott Zrínyi
Miklós, és pillantását végighordozta a Bakar előtt nyújtózó, hosszú
öblön. – Csak megvárom Farkasékat, ma kell érkezniük, és addig
megszemlélem a raktárainkat.
– Hogy állsz a mostani írásos munkáddal? – érdeklődött Péter.
– Azt a címet adtam neki, hogy Az török áfium elleni orvosság –
felelte a bán. – Program kell a nemzetnek, öcsém! Európa nyugati
felét elárasztják a török elleni fellépésre szólító röpiratok. Így van ez
jól! Kettőnk mögé beállhat bárki, aki ez ügyben tenni akar, és nem
félti az irháját.
A kőboltozatos várkapu felől, amit ágyúk védtek, mozgolódás
támadt, és felharsant egy tülök, ahogy mindig is jelezték, ha az
érkező bebocsátást kért. Zrínyi Péter a mellvéd sarkához sietett.
– Na, Miklósom, ekként érezd meg a török szándékát is
legközelebb, ahogy Farkas érkeztét! – kiáltott vissza. – Itt toporog a
kapu előtt!
Az érkező vitéz Zrínyi Miklós talán leginkább megbecsült harcosa
volt. Kis Farkasnak10 hívták, és a töröktől érkezett, még szinte
gyermekként, aztán letette a garast új gazdája, a magyar király és
Zrínyi Miklós oldalán.
Becsületesebbet, harcosabbat, tisztességesebbet keresve sem
találhattak nála, aki elcsigázott társaival most bebocsátásra várt.
Amint nyeregből szökött, máris jelentést tett.
– Nagyságos úr, a parancs szerint átmentem a törökhöz – kezdte
az inge ujjába törölve a száját, miután alaposan meghúzta a szolgáló
nyújtotta boroskupát. – Köprülü Ahmed nagyvezír Mohamed11
szultán parancsával haddal indult Nándorfehérvártól, a szokásos,
Duna menti úton. Megcsíptünk egy török kémet tegnapelőtt.
Kanizsánál akart átszökni Újudvar felől a gazdájához. Azt állította,
hogy megjárta Bécset…
– Igazat szólhatott? – tudakolta a bán.
– Hát… miután megszorongattuk kissé – állította Kis Farkas.
Zrínyi Péter a tiszt vállára csapott.
– No, fújd ki magad kicsinyég, Farkas! Látom a képeden, hogy
fontos dolgokat hoztál. Ne lihegve mondd már el!
Kis Farkasnak tetszett, hogy a grófok némelykor úgy társalogtak
vele, mintha a cimborájuk lenne, de pontosan értette, hol a helye
ebben a világban.
– Nagyságos gróf urak, kérem, az a török azt állította, hogy
Bécsben maguknak adnak igazat – jelentette ki nagyot szusszanva.
– Hát ezért loholtunk annyira, hogy tudják.
Miklós az öccsére pillantott.
– Lám, lám! Fordulni látszik a bécsi urakban, a nagyságos
Haditanácsban, meg Herr Porcia12 birodalmi herceg
őkegyelmességében a bornyú! – kacsintott Péterre. – Most, hogy
ismét látják, mennyire megbízható a török, még ha neki tetsző békét
kötnek is vele, már azt mondják, nekünk van igazunk. De jól is van
ez így, öcsém! Igen jól!
Kis Farkas szólni készült.
– Bocsássanak meg a nagyságos urak… de még nem mondtam el
mindent. Az a török kém arról is beszélt, mit terveznek Bécsben.
– Ki vele, Farkas! Hát mindent úgy kell kihúzni belőled? – csattant
a vérmesebb Péter gróf.
 – Bécs azt gondolja, hogy megbékíti a törököt. Nem hagyja, hogy
a nagyvezír egészen a császárvárosig meneteljen. A felséges urat
rá akarják beszélni, hogy egyezzen meg a szultánnal…
– Nem meglepő – morogta mérgesen Miklós gróf. – Azt inkább
csodálnám, ha nem tenné.
– A Felvidékből akarnak a szultánnak területet adni – folytatta Kis
Farkas. – Mégpedig a Vág folyótól egészen Erdélyig, egy széles
sávot.
Péter úr akkorát káromkodott, hogy belézendültek az erős vár
falai.
– Csak nyugalom, Péterem, nyugalom. Higgadtan – csitította
Zrínyi Miklós. – Vitnyédy Stefán13 már említette ezt a tervet, de
legalább most megerősítést is nyert. Én meg nem azért vagyok
horvát bán, hogy tétlenül nézzem, mi folyik a hátunk mögött.
Gondoskodom róla, hogy a magyar urak ezt a gyalázatos gondolatot
minél szélesebb körben megismerjék. Holnap hajnalban indulunk
haza Csáktornyába, Farkas! – intézte további szavait a felderítő
tiszthez. – Pihenjetek, egyetek, igyatok, mert visszafelé is sietős
lesz!
– Értettem, nagyságos úr. Ha megengedi, lovakat váltanánk.
Egyébiránt – kotorászott a mentéje alatt – levelet is hoztam. Mert,
hogy indulásunk előtt megjött Csáktornyába Vitnyédy ügyvéd úr
Sopronból. Ő bízta rám. Kérem, nagyságos úr… ha nem titok…
Verekedni indulunk ily sebesen?
Zrínyi Miklós csibészes mosolyra húzta az ajkát.
– A vesémbe látsz, te! Hát persze, hogy! Átcsapunk a Murán a
törökre, hadd lássa az a nyavalyás a törődést!
Aztán Péterhez fordult:
– Jobb, ha te is jössz, öcsém! A nyakára kell lépni a kanizsai
töröknek. Levelet írok a Haditanácsnak, fegyvert, harcost, ágyút,
muníciót és puskaport kérek. Elmagyarázom, hogy addig kell
megtámadni a Délvidéket és elpusztítani az eszéki török hidat, míg
Köprülü Ahmed nagyvezír át nem kel rajta.
Péter gróf bólintott, de csak hümmögött.
 – Még mindig azt hiszed, hogy a Haditanács meggyőzhető? Mikor
hallgattak rád?
– Hát most majd fognak! – fakadt ki Miklós bán. – Mert császári
sereg ide, a körülrajongott Montecuccoli hadvezér oda, azt már nekik
is érezniük kell, ha nyakukon a kés!
Bakar kastélyát, ami a hosszú öböl belső szegletében, a dombon
épült, a Zrínyi uraságok úgy erődítették meg, hogy az igazi várnak
hatott.
Az udvaron és a falak mentén az árnyékban kockáztak, kártyáztak
a katonák, kiváltképp most, hogy az egyik portya eredményesen tért
vissza a bosnyák határvidéktől. A legények egy csodaszép, míves
török szablyára vetettek szemet, és aki megnyerte, azzal napokig
madarat lehetett fogatni.
Ilonka kisasszony ezen az estén – Miklós úrék visszaindulása előtt
fényesen kiöltözött, bár ez nem számított nagy hírnek, mert mindig
sokat adott a küllemére. A belső szolgálókkal én is segítettem
ebben, és mondhatom, örömömet leltem a sok szép ruhadarabban,
amit kézbe foghattam, megsimíthattam, s hogy gyönyörködhettem a
csipkékben.
Aztán természetesen rám hárult a feladat, hogy csodás hajat
készítsek a kisasszonynak.
De nem csak neki, mert Judit Petronella, a testvére hamar
rákapott, hogy neki, ha lehet, még szebb hajat varázsoljak, s ha már
így történt, a húgocskának, Auróra Veronikának – őt csak
Aurórikának becézték szintúgy. Közben ott téblábolt körülöttünk a
kilenc esztendős János Antal úrfi, az öccsük. Komoly arcú, sötét
szemű fiú volt, akiről sosem tudtam, hogy mit gondol éppen.
Mivel Miklós és Péter nagyságos urak másnap kora hajnalban
útnak akartak indulni, a várkastélyban megadták a módját a
búcsúzásnak. A konyhák felől varázsos illatok terjengtek, és aki a
Frangepán-Zrínyi családokat ismerte, tudta, hogy náluk a koldust is
jól tartják.
Malac forgott nyárson, legalább húsz, és a vitézeknek, a
hajósgazdáknak – akik a család áruit fuvarozták a tengeren, s
dacoltak kalózokkal, török martalócokkal és más zsiványokkal meg
az uradalom szolgáinak Péter gróf ökröt süttetett.
 Ilonka kisasszony szemében azonban ott ült a szomorúság.
Tudtam, hogy Miklós úr miatt, aki most kivételesen oly keveset ért rá
arra, hogy vele is törődjön. Máskor – ha Miklós úr éppen nem a
törököt aprította a Mura kanizsai oldalán – egész délutánokat
átbeszélgettek, vagy késő éjszakáig égették a lámpást a
könyvtárszobában.
Pedig mindenkinek jó kedve volt ezen az estén. Ilona kisasszony
karja átsejlett a bő, áttetsző, patyolat ingváll alól, és díszes
boglárjain, függőin csillant a tűzfény. Mindig félve érintettem meg
ezeket a számomra felbecsülhetetlen értékű, mesés darabokat, attól
tartva, hogy túl durvák és ügyetlenek hozzá az ujjaim.
Egy velencei fiatalúr azt mondta a kisasszonynak, hogy
istennőhöz méltóan öltözik, és a tartása is azt mutatja, hogy az égiek
küldték ebbe a siralom völgyébe vígságot és értelmet hozni, de ezen
ő csak nevetett, és azt felelte, hogy a fiatalúr inkább költészettel
foglalkozzék.
A bakari várpalota falain égtek a fáklyák és a szurokkoszorúk,
közben horvát meg dalmát kobzosok és tamburások, síposok és
dudások zenéje keveredett az itáliai dalnokokat kísérő hegedűk,
lantok hangjával.
A török ellen induló vitézek a hajósgazdákkal együtt ropták
lelkesen, átéléssel, a leányok összekapaszkodtak és tréfás kólót
jártak, énekkel kísérvén táncukat. Néhány legényt is maguk közé
eresztettek, akik kipirult képpel, de büszkén kapkodták a lábukat, s
közben a szemük félreérthetetlenül jelezte, melyik leányzóval
fordulnának egyet a sötét tengerparton.
A táncosok egyik fele megadta a dalt, elénekelt egy strófát, aztán
a többi megismételte. Kipirultak az arcok, veríték gyöngyözött a
homlokon.
Miklós gróf úr a tágas, fényes teremben beszélgetett Ilona
kisasszonnyal, és az udvar másik végéből odahallatszott a kólót járó
szolganép és a vitézek vidám éneke.
Az ajtó mellől lestem a táncosokat, és arról ábrándoztam, hogy tán
nem is olyan nagyon sokára engem is táncba visz valamelyik
tisztességes, hozzám való legény. Csak az volt a baj, hogy az
olyanok akkor még gyerekcipőben jártak.
 Egy kéz érintette a vállamat, és összerezzentem. Illés nagyapa állt
mögöttem, és szürke bajusza jóval a szája sarka alá lógott. Mindig
mosolygott a szeme, ha szólt hozzám.
– Na, te kis sellő! Hamarost vége ám a jó világnak – mondta,
aztán félrevont. – Minek leskelődsz, mi?
– Miért mondja, nagyapa, hogy a jó világnak vége? – pillantottam
rá aggodalmas arccal, mert rosszat sejtettem.
– Hajnalban indulunk haza – közölte, és felvonta a szemöldökét,
ami elütött a bajuszától és a hajától, mert fekete volt és bozontos. –
A gróf urak az imént megegyeztek, hogy Ozaljban biztonságosabb.
Mármint leánynak, asszonynak, gyermekesének. Hajnalban
nyeregbe ülünk, ti meg majd pár nap múltán jöttök hintón, szekéren.
Aztán majd onnan visszaviszlek Csáktornyába. Megengedte a
nagyságos úr, Dragica. Nem kell tovább a kisasszonykákat
kísérgetned.
Elszorult a szívem.
– Pedig én annyira szívesen kísérgettem – súgtam, és éreztem,
hogy a torkomban egyre nő az a bizonyos gombóc, amitől Isten tudja
miért, mindig sírni muszáj. – Nagyapa, miért kell nekem
visszamennem Csáktornyába? Miért nem maradhatok, hiszen
szeretem szolgálni Ilonka kisasszonyt…
Magához ölelt, én meg a bagószagú zekéjébe fúrtam az arcom,
hogy rejtsem a kibuggyanó könnyeimet. Nagyapának mindig
dohányszaga volt, amit nagyon szerettem. A rózsafa pipáját is, ami
valaha Miklós nagyságos úré volt. Gyakorta nézegettem rajta a
szarvas fülébe akaszkodó vadászkutyát, amit remekbe faragott a
mester. Nagyapa igen büszke volt arra a pipára, mert a hozzá
hasonlóknak jobbára csak cseréppipa jutott.
– Ide hallgass, te kis vadóc! – simogatta meg az arcom. – Nem a
te dolgod, de ez az esztendő… hm… istenuccse, kemény lesz. A
gróf urak igen készülnek. Még Csáktornyából is elküldik a fölös
embereket, asszonynépet, gyerkőcöket. Nagy haddal jön a török,
már a kertek alatt jár a Dunánál, és az átkozottaktól minden kitelik…
Hát menni kell. S ki, ha nem Miklós és Péter nagyságos urak
vágjanak rendet köztük? Nohát, Dragica, ezért kell hazajönnöd.
 – Mert nagy háború lesz… – suttogtam a könnyeimet nyelve. –
Nagyapa! Gyűlölöm a háborút!
– Akinek egy csöpp esze van, utálja. De a férfinépnek Isten ezt is
osztotta. Ha a gróf úr megy, nekem is kell.
Ismertem jól Illés nagyapát. Ha nem kellett, ő akkor is követte
Miklós nagyságos urat, akár a tűzbe is. Az egész életét neki
szentelte, és a nagyságos úr meg is hálálta. Soha nem szűkölködött
a családunk, igaz, nemességet se kaptunk.
– Nagyapa! Édesapám is megy… a háborúba? – kérdeztem
szorongva.
Amióta az eszemet tudtam, az apám folyvást verekedni indult,
legtöbbször a kanizsai végekre, át a törökhöz. Két esztendeje meg
éjt nappallá téve építette az új várat a Mura túlpartján, és hordta a
földet, a gerendát, mint a mezítlábas parasztok. Csöppet se zavarta,
hogy vitéz, megbecsült Zrínyi-tiszt, hiszen a nagyságos úr is
félmeztelenre vetkezve talicskázta a tömésföldet meg a kavicsot a
palánkvárba.
– Az apád már a Muránál várja a nagyságos urat. Légy büszke rá,
mert igen fontos munkát bízott reá Miklós úr! – emelte az ujját
nagyapa, aztán egy halovány mosoly kíséretében kérges, durva
tenyerével letörölte könnymaszatos arcomat. – Hanem legyél
támasza anyádnak, leányom! Ketten majd megzabolázzátok Jankó
bátyádat. Utánunk ne eresszétek, különben titeket veszlek elő!
Ebből megtudtam, hogy nagyapa is hadba indul.
Jankó két esztendővel többet töltött nálam ezen a szomorú földön.
Csak tizenkettő múlt, de máris vitéznek képzelte magát, és gyakorta
elszökött a harcosok után. Anyácskám mennyit rítt miatta!
Zabolátlan kölök volt a Jankó, de talán éppen ez segítette át a
veszélyeken. Ám a szíve akkora, hogy belefért az egész világ,
törököstül, magyarostul, némettel, horváttal és taljánnal egyetemben.
Nekem arra az estére már mindentől elment a kedvem. Nagyapa
elköszönt, és indult a lovakhoz. Egy darabig reménykedve vártam,
hátha meghallom Ilonka kisasszony hívását: – Dragica lelkem, merre
vagy?
A szolgálóleányok szobájában, a szalmazsákra terített, kiszolgált
damaszt lepedőn nyomott el az álom. Mint a tengerre az éjszaka,
úgy telepedett rám csöndben, puhán, hallgatagon.
– Megint kitáncoltam magam néhány esztendőre – lépett a
táncteremből a folyosó márványkövére Zrínyi Miklós, miután a
virginál, a lantok és a hegedűk utolsó akkordjai elhaltak, és Ilonka
kecses léptekkel követte őt. Az udvarban még szólt a duda és a
töröksíp.
– De hát egy lépést sem táncolt, bácsikám!
– Elteltem a látványával – felelte a bán kacagva. – Nekem az is
tánc. Megígérem, hogy a menyegződön azért megforgatlak.
Miklós úr nem kedvelte a táncot, mi több, a bort sem. Ki tudja, mi
okból. Hihetnők, hogy akkor már bizonyára a dalt és a zenét sem, de
ez nem lenne igaz. Szépen játszott a kobzon, ha úgy hozta, és
kellemes volt a hangja, amikor énekelt, de ahogy az idő múlt és a
családi tragédiák sora kíméletlenül belémárt, a dalok is elmaradtak.
Nem úgy Péter gróf!
Ő nemcsak elvette a zenészektől a hangszerszámot, de maga is
írt dalokat, színes horvát és magyar dallamvilággal, és úgy énekelt,
akár a mesterdalnokok. Ha táncról esett szó, nem akadt nála jobb.
Negyvenéves kora után is a társaság közepének és kedvencének
számított.
Miklós bán megnyitott egy színes, ólomkarikás üvegekkel kirakott
ablakot, és a folyosóra beszökött a friss tengeri levegő. Ilona
megborzongott, mire a nagybátyja a vállára terítette saját,
méregdrága selyembrokátból varrott dolmányát.
– Hát akkor… a Rákóczi Ferkó? – kezdte a beszélgetést a bán. –
Mit tudsz róla, virágom?
– Szinte semmit. Vagyis… egyáltalán semmit – felelte Ilona. – De
hát számít ez egy házasságban?
Zrínyi átölelte unokahúga vállát, és magában elmosolyodott. Nem
is volt az olyan rég, amikor még az egykori nádor leányának,
Esterházy Júliának csapta a szelet, vagyis csapta volna, ha hagyják.
De hát Júlia Nádasdy Ferenc gróf neje lett, és Miklós úr is
megállapodott Draskovics Mária Euzébia mellett, akivel nem
tölthetett e földön sok időt.
Ha eltöprengett, halált és szenvedést látott maga körül, amelyek
rabul ejtették az emlékeit, mert még a kellemesebbhez is
kapcsolódott valami tragédia.
– Rákóczi Ferkó jó parti – dörmögte jókedvűen, miközben Ilona
hozzábújt. – Hát próbáld őt megszeretni. Fiatalabb nálad, de ezzel
se törődj! És tudod, miért?
Ilona felpillantott nagybátyjára, aki így folytatta, horvátról magyarra
váltva:
– Mert igen okos és művelt leány vagy. Büszke vagyok rád, Ilon!
Nem hozol szégyent a családunkra.
– Nem is tudja, mit jelentenek nekem ezek a szavak, Miklós
bátyám… – nyújtózkodott Ilonka, és cuppanós puszit nyomott
nagybátyja frissen beretvált arcára. – De hiszen tudja, hogy mindig
csodáltam a gondolatait. Szeretnék olyan lenni, mint maga! Ilyen
tisztán és becsületesen élni… Megalkuvás nélkül. Ilyen világosan
látni, hol vannak a barátok, és hol az ellenség.
Zrínyi mélyet szusszant.
– Hát ezt a legnehezebb megtanulni, te leány. Vagy mondjam,
hogy az ember mindig késlekedik kissé? Hogy később látja meg a
fontos dolgokat? Hogy a maga kárán tanulja meg, miként kell…
– … a lélekvesztőt a viharban kormányozni – fejezte be a
gondolatot Ilona. – Az Adria hullámai próbára teszik a hajót,
bácsikám.
– De még inkább a politika alattomos zátonyai, húgom! Tudod,
hogy azért kicsit aggódom érted?
Ilona kíváncsian pillantott rá.
– Aggódik? Értem? Mégis… mi végből?
– Ha Ferkóval netán frigyre lépsz – folytatta a bán –, akkor
merőben más körülmények közé kerülsz. Elköltözöl Munkácsba,
vagy a közelébe. A Felvidékre, a Kárpátok aljára…
– Erdély ügye és a török miatt aggodalmaskodik, igaz? – kérdezte
csendben Ilona. – Tudom, hogy ott más szelek fújnak. Ott másként
látják a törököt. Nem úgy, mint a bácsikám és az édesapám.
Zrínyi elmosolyodott:
– Az már szent igaz. De a török se akar velünk, Zrínyiekkel és
Frangepánokkal egyezkedni. A legádázabb ellenségének tart.
Holnap hajnalban visszamegyünk Csáktornyába. Átcsapunk a
Murán, megrezzentjük a nyavalyásokat.
 – Hát mégis maga ellen provokálja a kontyost, Miklós bátyám? –
kérdezte Ilona aggodalmas hangon. – Látja, hogy azt Bécs se
akarja.
– Éppen ezért teszem – felelte a bán meggyőződéssel. –
Magamra haragítom? Ennél jobban már haragudni se tudna. De ha
megtámad engem, a Muraközt, a bécsi politikacsinálók fejében
elébb-utóbb majd csak lámpás gyúl, hogy lám, nem csak a Dunán
felhajózva, de Stájerföldön keresztül is a nyakukra hághat a
nagyvezír. Meg aztán… egyszer csak megjön a sok tunya,
tehetetlen, maga felé hajló karú magyar, horvát meg német uraknak
az esze és a bátorsága az összefogásra. A törököt ki kell űzni a
hódoltságból, Ilon, ez a legelső!
Ilona, miközben Miklóst hallgatta, a nyitott ablakon át a bakari öböl
éjfekete, csendes tükrét figyelte. Kiváló kikötő a család kereskedelmi
hajóinak, a magas hegyoldalak védik az erős szelektől.
A partokon fáklyák mozogtak, az őrök szakadatlan járták
útvonalukat, és Zrínyi Péter lovas vitézei a hegytetőről éjjel-nappal
ügyeltek az ellenségre.
– Igaz, amit az urak beszélnek, Miklós bátyám? – kérdezte Ilona
csendesen. – Hogy a magyar királyi korona… Hogy esetleg a
bácsikámnak…
Zrínyi a fejét csóválta.
– Sok mindenről pletykálnak, Ilon. Hogy én és a korona… Ha
felajánlanák, se biztos, hogy fenntartás nélkül elfogadnám. De az
ezzel összefüggő találgatások egyelőre Porcia herceg és az udvar
malmára hajtják a vizet. Soha ki nem jelentettem, hogy a koronára
vágyom.
– De maga az egyetlen, aki képes elvezetni egy olyan sereget,
ami győzedelmeskedhet a törökön.
– Nem csak a törökön, Ilon! – emelte az ujját Zrínyi, és még
csendesebben folytatta. – Hiszen éppen ez a bajuk a bécsi uraknak.
Magyar hadat akarok, magyar parancsnokokkal. Gyors, bárhol és
bármikor bevethető hadat, ami elsősorban a magyar korona érdekeit
szolgálja. És azért mondtam az imént, ha létrejön a frigy Rákóczi
Ferkó családjával, az sokkal inkább politika lesz, mint személyes
ügy.
 – Azt mondja Miklós bátyám, hogy számítana rám? – kérdezte
Ilona, és Zrínyi bólintott.
– Teszed te a dolgod majd a nélkül is, hogy kérnélek rá, húgom.
Csak legyen hozzá elég akaratunk, eszünk, erőnk, és a Mindenható
megsegítsen.
– Sors bona, nihil aliud – ismételte a Zrínyiek jelmondatát Ilona. –
Jószerencse, semmi más. Ígérje meg, hogy ügyel magára! Hogy a
kanizsai végeknél nem hajszolja feleslegesen…
– A dicsőséget? – vágta el az óvatos és aggódó szavakat Zrínyi. –
Sosem azt hajtottam, csakis a győzelmet. Úgy vélem, idén elválik,
mit tud a mi Újvárunk. És még sok egyéb is. Egyesek ki akarnak
egyezni a törökkel a Felvidék ügyében. Ha ezt Bécsben találják ki,
nincs azzal baj, már a császár szempontjából. De a felvidéki magyar
urak is ezen törik a fejüket, és ez már nem tetszik annyira
Őfelségének, s nekem sem.
– Csikorog a foguk, de kénytelenek Zrínyi Miklós bánnak igazat
adni? – kérdezte Ilona, és Zrínyi a fejét csóválva azt mondta:
– Rám és az apádra ezen események és tervek után már
kifejezetten szüksége lesz Bécsnek. Sok minden eldől az idén, Ilon.
Tarthatatlan állapotok uralkodnak a Felvidéken. Montecuccoli katonái
akár a zsiványok, rabolnak, gyilkolnak a falvakban. Azt mondják az
ottaniak, hogy rosszabbak a töröknél is… Rendet kellene vágni
közöttük.
Megjelent a folyosón egy itáliai nemesifjú, és táncra kérte Ilonát.
– Menj csak, szépségem! – búcsúzott Zrínyi Miklós. – Nekem még
dolgom lesz a vitézekkel. Aztán, ha hajnalban, amikor indulunk, te
esetleg aludnál…
Ilona szorosan magához ölelte a nagybátyját.
– Isten megáldja és segítse, bácsikám! Imádkozom magáért és
mindenkiért, aki kíséri.
Zrínyi Miklós halkan felkacagott.
– Majd a végén említsd meg a törököket is, akiket a mieink
levágnak. Nekik lesz leginkább szükségük az isteni jóindulatra, mert
az enyémek lelke tiszta. Meglásd, jókora menetoszlopban indítják
útnak a kontyost Mohamed prófétához!
 A bán figyelte, mint nyújtja a karját a snájdig itáliai ifjú Ilonának, és
vezeti a táncterembe. Arra gondolt, ha az Úr engedi, láthatja, miként
érik majd felnőtté az ő leánykája és a fia, Ádám.
De vajon megengedi-e ez a politikai intrikáktól vészesen átszőtt
világ is?
A Kupa vize szakadatlan dörgött Ozalj falai alatt, de mégsem bírt
el a sziklával, amelyre a várkastély épült. Bömbölve rohant a víz,
Sisak után egyenest a Szávába, és a bezárt ablaktáblák se
rekesztették ki a zajt.
Zrínyi Péter erősségét válogatott vitézek őrizték, de volt is rajta
mit.
Aki kívülről szemlélte, csak a félkörívre épített bástyákat és a
belső épületek robusztus falait látta, de nem tudhatta, mily sok
gyönyörűséget rejtenek. Halastó, gőzfürdő, park, és fedett, kövezett
sétány biztosította a pompát és a kényelmet.
A felvonóhíd alatt mély szakadék tátongott, abba vezették a Kupa
vizét, és a vizesárok körbekerítette a várat. A robusztus kőpillérre
döngve ereszkedett a súlyos híd, és nyikorogtak a láncok. A
kapuzatot ágyú védte, és szakállas puskák meredtek a nem kívánt
látogatókra a bástyákról és a tornyokból.
Katarina asszony a társalgóba invitálta a Csáktornyából érkezett
Zrínyi Miklósnét, vagy, ahogy mindenki ismerte, Zsófiát, a kis
asszonykát. A törékeny, apró termetű hölgy, aki rendkívüli
intelligenciával rendelkezett, méltó társa volt annak a Zrínyinek, aki
egy személyben volt költő, politikus, hadtudós és hadvezér.
Ámde most rossz idők jártak. Háborús, kemény, embert próbáló
esztendők. Igaz, a Zrínyiek dúsgazdag családja száznál is több éve
egyebet sem tett, mint védelmezte a sajátját, s mellette a Habsburg
érdekeket.
Katarina grófné híres műveltségét sem méltatlanul dicsérték. Több
nyelven beszélt, levelezett, olvasott, és Péter gróf oldalán a
politikába is alaposan beleártotta magát. Jobban is, mint kellene –,
vélték sokan. Úri körökben közszájon forgott, hogy a családban ő az
ész, Péter úr pedig az erő.
Most éppen németül társalogtak, mert Zrínyiné Löbl Zsófia
grófnénak az volt az anyanyelve, és Katarina asszony – bármekkora
ellenérzéssel viseltetett is a németek és a Habsburgok iránt –
megadta a tiszteletet sógornőjének.
A mesés selyembrokáttal kárpitozott, alacsony, karfás fotelekben
egyenes derékkal foglaltak helyet, és áthallatszott a kis Auróra
Veronika dalolása, akit éppen egy itáliai mester tanított a muzsika
fortélyaira. A kis grófleányka a zenére volt leginkább fogékony.
Katarina asszony megvárta, míg a szolgáló óvatosan lehelyezi az
intarziás asztalkára a tálcát, rajta az italos üveggel,
kristálypoharakkal, mézes és gyümölcsös süteménnyel, csak aztán
kezdte a beszélgetést.
– Fáradtnak tűnik az arcod, Zsófia. Rosszul aludtál? A folyó
zúgása netán…
– Inkább az út idáig – felelte Zrínyi Miklós felesége. –
Klenovnikban megszálltunk, mert feláztak az utak. Azt gondoltam,
hamarabb érünk. A gyermekek alszanak, elzsibbasztotta őket az út.
– Engem pedig az aggódás nyomaszt. Itt rág belül – tette a
mellére tenyerét Katarina asszony. – Még sosem láttam csatában
verekedni Pétert és Miklóst, de amit a katonáktól hallottam… – szólt
mélyet sóhajtva, és a fejét csóválva hátradőlt a fotelben. – Ezek
ketten az ördögnek is nekimennek.
Zsófia asszony arcán megjelent egy apró félmosoly.
– Tudod, hogy képtelenség változtatni rajtuk. Fél szívvel sosem
tesznek semmit. Péter ugyanolyan, mint Miklós. A katonák meg róluk
vesznek példát. Szerintem pontosan azért élnek túl minden
veszélyes portyát, mert az ördögnek is nekimennek. Már meg sem
próbálom óvatosságra inteni Miklóst, nem is lenne foganatja. De a
rettegésemet, ami minden egyes alkalommal belém mar, amikor
átcsapnak a Murán a törökre, semmi nem enyhítheti.
Katarina némán hallgatta sógornőjét, aztán annyit mondott:
– Minden áldott este azzal térek nyugovóra, miért kell elfogadnom,
hogy bármelyik nap az utolsó lehet. Ráadásul borotvaélen táncolnak.
A vak is látja, hogy politikai kényszerből mily veszélyes játszmákat
folytat Miklós, és Péter teljes mellszélességgel mellette áll. A
férjeinktől valósággal retteg a kontyos, kiváltképp Miklóstól, és ha
igaz a kémek szava, a török állandóan azt kutatja, hol bukkan fel.
Mert mindenkivel szívesen összerúgja a patkót, csak a Zrínyiekkel
nem. Bécs meg aztán… Hajaj! Bármikor szívesen látná holtan őket,
kiterítve, s néhány magyar és horvát úr is, akikbe tisztesség nem
szorult, de még a maguk érdekeit se képesek megvédeni.
Csodálkozom, hogy eddig egy merényletet sem kíséreltek meg Péter
és Miklós ellen. Nem akarom a bajt megidézni, de…
Zsófia asszony a fejét ingatta.
– Nem tudhatod, mennyit könyörögtem Miklósnak, hogy ne
menjen Bécsbe, vagy csakis erős fegyveres kíséret mellett. Mert ha
erő védelmezi, talán biztonságban van. Erre próbálta meg rábeszélni
Vitnyédy Stefán is, de tudod, hogy Miklós milyen. Néha annyira
elfogja a düh, hogy egyedül törné be Bécs kapuját, ledöntené a
bástyáit akár…
Katarina asszony a homlokát dörzsölte.
– Pétertől úgy tudom, hogy a Haditanács most töri a fejét, mit
tegyen a török támadással. Semmi kedvük a nagyvezírrel
összekapni, és Montecuccoli személyében kiváló hadvezérre leltek,
mert ő aztán nem is fog.
– Miklós ki nem állhatja Montecuccolit – fűzte hozzá Zsófia. – Az
dühíti leginkább, hogy ez az itáliai tábornok katonailag felette áll, ami
megköti a kezét. Ők ketten… tűz és víz.
– Most Montecuccoli valahol Magyaróvárnál akar táborba szállni,
hogy onnan védhesse Győrt és Bécset – folytatta Katarina asszony.
Az ajtón kopogtak, és belépett Ilona. – Gyere csak, leányom, nem
zavarsz!
Ilonka megölelte Zsófiát és helyet foglalt a harmadik fotelben,
háttal az üresen ásító márvány kandallónak.
Aki figyelmesen szemlélte anya és leánya arcát, sokat
megállapíthatott. Mert Ilonkának a viszontlátás felett érzett öröme
őszinte volt, míg Katarina elsősorban a németet látta Zsófiában, s
csak aztán a sógora feleségét, mert ádáz németellenessége
szakadatlanul és csillapíthatatlanul dübörgött a szívében és a
lelkében.
S miről is társaloghattak volna a bécsi, a pozsonyi és a grazi
pletykákon kívül, mint a háborúról?
– A háború és a politika… – sóhajtott Zsófia asszony. – Ha rajtam
múlna, nem létezne a világon egyik sem. Vitnyédy ügyvéd is hozott
valamit az uramnak. A Haditanács szerint mindent úgy kell tenni,
hogy azzal a keresztény seregek valódi hiányosságait és
gyöngeségét leplezzék. Ez szánalmas. És semmi kockázatot nem
szabad vállalni, a törökkel pedig kerülni kell a döntő csatát. Itt
tartunk, Katarinám, drága Ilonkám! Ennyire képes a Haditanács.
– Péter és Miklós pedig miattuk viszik a bőrüket vásárra – értett
egyet Katarina.
Ilona félénken tudakolta:
– Zsófia néném! Miklós bátyámról mi hír érkezett?
– Róla mindig csak akkor jön hír, ha már végzett valamivel.
Nemrég Kanizsa környékén portyáztak, de már otthon van,
Csáktornyában. Hozott egy seregnyi török foglyot, szétosztotta a
várak tömlöceiben, és szerzett a kontyostól hadiszereket,
fegyvereket, ágyúkat… Újvárt persze ki nem hagyhatta. Igen bízik
abban az erősségben, holott maga is tudja, ha elég sok öreg ágyút
hoz a török, meg kellő számú janicsárt, aknászokat és mindenféle
ostromeszközt, tán két hétig se állna meg.
Ilonka figyelmesen hallgatta Zsófiát. Tudta ő ezt, és éppen
Miklóstól. Ha valóban az a célja, hogy magára vonja a török
támadását, hát azért máris mindent megtett.
– Szeretné, ha egyszer reá bíznák a magyar seregek
főparancsnoki tisztét14 – tudatta Zsófia. – Hogy megmutathassa,
miként kell a hadat szervezni, és hogyan lehet a török ellen
legeredményesebben fellépni. Talán idén ez is sikerül neki. A török
szorongatja a Felvidéket.
– Ha a Haditanácsban ülő uraknak egy csöpp eszük van – szólalt
Ilonka Miklós bátyámnak adják azt a címet, mégpedig
haladéktalanul.
– De nem fogják – fűzte hozzá azonnal Katarina. – Mert nem
német.
Zsófia szeme villant, de jóval több diplomáciai érzék szorult belé
annál, semhogy reagáljon. Katarina asszony azonban észrevette
arcának apró rezdülését, és hozzátette:
– Látod? Még úgy sem respektálják, hogy te vagy a felesége.
Velencében is egyetértenek ezzel, tegnapelőtt kaptam Mora15 úrtól
levelet… Bécsnek nem számít semmi, csak a saját érdeke.
Ezektől a szavaktól végképp beállt a csend a szobában. Ilonka az
anyjáról Zsófiára pillantott és vissza. Értette ő, mi búvik meg a
háttérben, csak éppen nem fogadhatta el a lelke mélyén. Éppen úgy
szerette Zsófiát, mint bármelyik kedves rokonát.
Aztán Katarina asszony kinyitotta az ablakot, és a rohanó Kupa
hangja egyszeriben körbefutott a kárpitozott falak mentén. Itt volt az
ideje, hogy témát váltsanak a beszélgetésben.
– Nézd a leánykákat Zsófia! – mutatott az udvarra, ahol egy
díszes márvány ugrókút körül – mert így hívták a szökőkutat
akkoriban – néhány kisleány szaladgált. Öklömnyi, színes
rongyokból kötözött labdát dobáltak egymásnak, és felhőtlen,
gyermeki kacajuk túlszárnyalta a folyó dörgését. A kapubástya felett
ott repdesett a Zrínyiek bástyás, fekete sasszárnyas lobogója.
– Boldogok – jegyezte meg mosolyogva Zrínyi Miklós felesége. –
Még semmit nem fognak fel abból, ami köröttük zajlik. Nem tudják,
mi az a háború, és a kis udvari jelzőmozsár durranásán kívül
ágyúdörgést nem hallottak. Ott a fiacskám is velük…
– És ott mellettük a kis Dragica – szólalt csendesen mosolyogva
Ilonka. – Kár, hogy nem hozta magával nénémasszony Ivánkát, az
édesanyját. Biztosan naponta sírdogál a leánykája miatt… De hát,
amikor én annyira szeretem ezt a csupa szív leányt! Édesanyám,
bízza rám a nevelését, kérem! Majd én…
– Neked lesz elég dolgod, ha a Rákócziak családja végre érdemi
választ ad! – legyintett ingerülten a hirtelen haragú Katarina. – De
bánom is én, ha Zsófia hozzájárul, s nem akarja ezt a leányt
magával vinni Csáktornyába…
Amikor Zsófia asszonyt megpillantottam, kihagyott még a
szívverésem is. Ott állt előttem, mályvaszín selyemruhában, hófehér
ingvállal, a melegre tekintettel vállfűző nélkül, köves ezüstkereszttel
a nyakában, selyemtopánban.
– Nagyságos asszony… – dadogtam, és leszökkentem a padról,
hogy földig hajoljak előtte.
Ő pedig megsimogatta a hajam, felemelte az arcom, és azt
kérdezte:
– Jól vagy, Dragica?
 Sosem féltem tőle, csak az iránta érzett tisztelet csordult bennem
túl. Azt reméltem, ha megérkezik, édesanyámat is elhozza. De neki
bizonnyal Csáktornyában akadt dolga, mint rendesen, ha Miklós úr
portyára indult a törökhöz. A visszahozott sebesülteket kellett ellátni,
ápolni, tudom, mert vele együtt tettem magam is.
– Szeretnél velem visszajönni Csáktornyába, Dragica?
Megdobbant a szívem, de úgy, hogy tán hallhatta is. Csak
pillogtam, ő pedig elmosolyodott.
– Ne félj, maradhatsz! Látom én, mennyire kedvel Ilonka
kisasszony. És te is őt, igaz? Szeretnél imádkozni a szüleidért?
Akkor kísérj el a kápolnába, leányom!
A kápolna íves ablakain beszökött a fény, és a színes üvegen
megtörve megfestette a falakat. A Megváltó kínban vonagló,
fájdalomba merevedett, rideg márványteste úgy lebegett előttünk,
mintha nem is érintené a keresztfát.
Amikor később kiléptünk a zuhatagként omló júliusi napfényre,
Ilonka kisasszonyt láttam közeledni. Elmosolyodott, és magához
ölelt.
Azt nem hallhattam, mit kérdezett tőle Katarina asszony
négyszemközt.
– Egyszer elmondhatnád, miért kivételezel ezzel a kisleánnyal ily
feltűnően, Jelena. Másokkal alig törődsz, őt pedig…
– Bocsásson meg, édesanyám, de… a többi nem szorul
gyámolításra. Igaz, Dragica is egyre kevésbé – felelte Ilona. – De az
a leányka olyan, mint… Mintha magamat látnám benne, a
gyermekkoromat. Azt hiszem, azonos tőről ered a lelkünk.
Katarina okos asszony volt, de a mindennapok és a politika
kegyetlen törvényei megkeményítették. Nem ért rá, vagy nem is
akart efféle mélyenszántó lelki dolgokkal foglalkozni – meg hát az ő
felfogása szerint mitől lehetne egy szolga lelke olyan, mint a
gazdáié? –, így hát csak ennyit mondott:
– Hát akkor törődj vele, szívem!
Ő pedig ezt tette. Attól kezdve nem akadt nap, hogy ne tanítgatott
volna olyasmire, amibe a hasonló leánykákat soha senki be nem
avatta.
 Talán ekkor kezdődtek a hosszadalmas, éjszakába nyúló
beszélgetések közöttünk, ami csak egyszer szakadt meg, egészen
addig a nicomédiai, virágmezei vasárnapig, amikor Ilona asszony
lelke búcsút vett e bús világtól.
Aztán csak múltak a hónapok.
Zrínyi Miklós nagyságos úr őszi hadjárata dicsőséggel véget ért.
Azt beszélték, hogy jövő januártól máris újabbra indul, még
melegében a törökre csap, ráadásul nagy és erős haddal.
Dicsőséggel, győzelmek sorával tértek meg onnan is a vitézek, s
Ilona kisasszony oly büszke volt a nagybátyjára, mintha tetteiért
máris királlyá koronázták volna.
De aztán jött a nyár, és szertefoszlott minden öröm.
A veszélyt onnan tudtuk meg, hogy a horvát vidékekről
számolatlanul indultak a hadak Miklós és Péter urak zászlaja alá,
Zsófia asszony pedig Csáktornyából a biztonságos Bécsbe költözött
a gyermekekkel.
Csak késő ősszel tért vissza. Akkor már újra Csáktornyában
laktam, és naponta eszembe jutott Ilonka kisasszony.
1664. november 18.
Csáktornya, Zrínyi vár
Anyácskámmal a tyúkokat zártuk be éppen éjszakára – bár róka a
Csáktornyai várba be nem jutott még télidőn sem, mert az őrség
törte a tó jegét a palánk körül – amikor egy lovas baktatott át a
hídon. Halkan szót váltott az őrséggel, mi pedig megismertük
személyében az egyik vendég fiatalurat.
Anyácska meg is jegyezte, hogy nohát, megérkeznek végre az
urak az ebédnél hirtelen kigondolt vadászatból, hazakergette őket a
hasuk, meg a korai sötét… Ezt az egyet előreküldték, biztosan azért,
hogy a szakácsok és a tálaló szolgálók készülődjenek.
Hanem Horvát György uram, az udvari hadnagy majd a nyakát
szegte, úgy rohant le a mellvédről, ahonnan sokkal többet látott a
közeledő kocsiból, és suttogva adta a parancsot a kapu kinyitására.
Aztán meg elloholt a palotába, és kisvártatva megpillantottuk a kis
asszonykát. Bundát kapott a vállára, de hajadonfőtt szaladt ki a
szemerkélő esőbe.
Akik mindezt láttuk, rosszat sejtettünk.
 A fiatal nemesúr hozzáhajolt, suttogott néhány szót, és akkor
Zsófia asszony – jól láttam – megtántorodott.
Kisvártatva megérkezett a kocsi is az urakkal, és a nyitott kapun át
Zsófia asszony és a hadnagyunk kiszaladtak elébe. Néhány
pillanatig csend telepedett a kapubástyára, csak az őrök sugdolóztak
a gyilokjárón, aztán meghallottam a nagyságos grófné zokogását.
Csillapíthatatlanul, elemi erővel szakad fel belőle a kétségbeesés.
Nem volt még éjszaka, csak hideg, ködpárás esti sötétség. Az eső
szemerkélt, és a kocsi lassan begördült a kapun, s megállt a palota
bejáratánál. A két itáliai doktort is láttam, meg az öreg török orvost,
akit Zrínyi nagyságos úr kiváltképp becsült, még a keresztény
tudoroknál is jobban.
A kocsi köré gyűltek, sugdolóztak, s az urak közben leszálltak és
csak tébláboltak… Némelyik a szemét törölgette.
Gyülekezni kezdett a várnép, és egymástól kérdezgették:
– Mi történt, emberek? Mi van? Mondja már meg valaki!
Én is elindultam, hogy közelebb jussak, de akkor anyácskám
megragadta a kezem, s egyetlen szót sem szólt, csak magával
vonszolt.
Akkor jajdult fel először a tömeg: Isten az égben! Miklós úr odalett!
A kétségbeesés és a gyász hangjai végigmorajlottak a falakon,
megrezgették a kastély ablakait, s talán utat találtak a mennybéli
birodalomba, mert Istennek is hallania kellett, hogy a legnagyobb,
akit e föld népe ismert, elindult az örökkévalóság felé.
Éjszaka senki nem aludt. Virrasztottak az asszonyok, férfiak és
gyermekek gyertyákkal, olajmécsekkel, fáklyákkal a palota falai
mentén, és az egyik szobában ravatalt emeltek.
A legteljesebb bizonytalanság költözött a szívekbe. Nincs többé
Zrínyi Miklós, aki eddig vezette őket, és most az emberek
tanácstalanul bámultak egymásra: – Nélküle hogyan tovább?
Már akkor hallottam néhánytól, hogy ehhez a tragédiához semmi
köze holmi sebzett vadkannak, bár mindenki csak találgatott. Az
urak nem jöttek ki közénk, hogy elmondják, miként esett, néhányan
mégis azt állították, hogy vadkan sebezte halálra urunkat…
Nagyapát kutattam a tömegben, de bent volt a palotában. Talán
éppen a ravatalnál.
 Hajnalban holtfáradtan bevánszorogtam a házunkba, és
összefagyva bezuhantam az ágyba. Azonnal elnyomott az álom.
Amikor megébredtem, láttam, hogy odakint a szolgálók és a szolgák
lábujjhegyen siettek a dolgukra, és a hátsó udvarok egyike felől
duhaj kiáltozást, részeg üvöltözést hallottam. Rémületemre
felismertem Illés nagyapa hangját.
Felkaptam a ködmönt, és szaladtam a veszekedés irányába.
A kocsmában találtam rá, ahol a gyász miatt az udvari hadnagy
megtiltott minden italmérést. Nagyapa valahonnan mégis szerzett
bort, és most a félig üres kancsóval hadonászott.
– Nem! Nem lehet! Ez szemenszedett hazugság!
– Csillapodj, Illés! – ölelte át a vállát az egyik cimbora, de úgy
lerázta magáról, akár a falevelet. Iszonyatos erő lakozott nagyapa
öreg testében.
– Senki nem ismerte úgy az urat, mint én! Senki ezen a földön!
Egész életemben őt szolgáltam, nekem senki ne pofázzon! Vadkan
vele így el nem bánhatott! Kiontom a bélit annak, aki a szemembe
hazudja! Mit számít, hogy úr, vagy sem? Felkötnek érte? Hát aztán!
Hol vannak a doktorok? Megvizsgálták? A török doktor is? Benne
bizodalom van!
Erre senki nem tudta a választ, ő meg úgy vágta a kancsót a
falnak, hogy a maradék borból még a mennyezet gerendáira is jutott,
és a cserépdarabok szertehulltak a helyiségben.
– Nagyapa! Kérem, ne veszekedjen! Jöjjön, hazamegyünk! –
szólongattam. Lendült is a keze nyomban, de az utolsó pillanatban
felismert, és az ütés simogatássá szelídült. – Jöjjön, nagyapa,
szépen kérem! Nincs itt nekünk dolgunk. Anyácska is kéri, hogy
jöjjön végre haza… Reggel majd megkeressük a doktorokat… Ők
tudják majd az igazat, 'iszen tudós ember mind…
Kibotorkált velem az ajtón, és a bámészkodók utat engedtek.
– Megölöm azt a rohadék Póka Stepánt! – hörögte, s közben a
vállamra nehezedett, én meg átöleltem a derekát. Nem hittem volna,
hogy ily nehéz lehet egy tántorgó öregember. – Megölöm! Nem
tudom, hogy mikor… és miként, de elemésztem. Mer' az ő hibája
volt, a nyakamat rá! Az úr sosem hibázott a vadászaton… Soha!
Érted, Dragica? Soha! Igazam van? Mondd!
 – Igaza, nagyapa. Mindig igaza van…
– Mondd, hogy az úr sosem…
– Sosem, nagyapa. A nagyságos úr igen jó vadász volt. Nem
hibázott, tudom. Majd a török doktor reggel megmondja…
– Ugye… Ugye, megmondtam – hajtogatta részegen, majd
felkiabált az egyik ablakba, ahonnan éppen Magliani úr nézett le
ránk.
– Hazudsz, te talján ficsúr! Hazudsz! Hiába vagy nemes, nekem
semmit se számítasz! Mit kerestél itt? Ki hívott? Senki!
Szerencsére Magliani úr – ő volt, aki állítólag elsőnek ért oda a
sebesült nagyságos úrhoz – nem sokat értett nagyapa kásásán
ejtett, részeg magyar szavaiból. Ha látta is az arcán, a szemében a
gyűlöletet, szemlátomást nem törődött vele. Egyszerűen becsukta az
ablakot.
– Dragica! Kisleányom! Hogy a mennydörgős ménkű csapna
valahány disznó császárbérencbe, aki ezen a világon létezik!
Rothadnának meg elevenen!
– Ssss! Nagyapa, kérem, ne mondjon ilyent! Bajba kerülünk!
– Ne csitítgass te engem, hallod! – förmedt rám. – Ha az ég
szakad is le, megtudom, mi történt, míg az úr meg az a nyüves Póka
egyedül voltak az erdőben! Mert arról senki nem beszél, mi? És ha
volt még ott más is? Ezek… Mit tudják ezek, hányan kívánták az úr
vérét! Én igen, mert egész életében vigyáztam rá! Csak most az
egyszer nem! Csak most az… egyszer…
Aztán nagyapa elvágódott a sáros udvaron, akár egy rönk. Egy
asszony azt kiabálta a férfiaknak, hogy ne ácsorogjanak már olyan
bambán, emeljék fel és vigyék haza.
Nagyapát lefektettem a szalmazsákra. Lehúztam sáros csizmáit,
és betakargattam a subával. A tűzhelyen felszítottam a lángot.
Halkan motyogott magában, de nem összefüggéstelenül. A szeme
csukva volt, de a keze úgy ökölbe szorult, hogy elfehéredtek az ujjai.
Míg élt, istenítette Zrínyi nagyságos urat. A tűzbe is bement érte.
Meg is mentette az életét az egyik portyán, így beszélték, amikor
utána vetette magát a jeges Murába.
Jelica nagymama is megérkezett, leült az ágy szélére, és
nyugtatta csendes, szép szavakkal.
 Ám azok nem használtak semmit. Nagyapában forrt az indulat.
– Magliani… Meglőtte azt a kant… De mesebeszéd… Nem volt…
ott semmiféle… kan… Elhiszed nekem, Jelica? Dragica, kisleányom!
Semmiféle… Ezek mind árulók… egytől egyig. Mit bánom, kössenek
föl! Mit ér már eztán az én koszos életem? Kiagyalták…
Kijátszották… Hogy azt higgyük, a kan bánt el véle… Pókának
elvágom a nyakát! Még, hogy fővadász… Egy senki! Egy mocskos
kurvafi! Igaz, Dragica?
Mindenben igazat adtam nagyapának.
– Rosta Gergő… – szűrte halkan nagyapa. – Ő tudná, mi történt.
Ő megmondaná, hogy nem egy nyomoralt vadkan…
Jelica nagymama megsimogatta nagyapa arcát, és elsimította
szürke, gyér haját a homlokából.
– A Gergő már meghalt, Illés… – mondta csendesen. – Hiszen
tudja… – Nagymama szemében könnyek csillogtak. – Nem
emlékszik, öreg? Maga borított szegényre hantot…
Nagyapa bólintott: emlékszik ő. Kevés olyan becsületes vitézt
ismert Zrínyi Miklós nagyságos úr katonái között, mint Rosta
Gergelyt.
Aztán egyre csak hajtogatta:
– Nem tudnak ezek semmit. Mer'… mihöz értenek? Semmihöz a
világon! Ficsúrok! Az úrnak a bokájáig se érnek föl! Igaz-e, Márton,
kisfiam?
Most már én sem bírtam tovább. Feltörtek belőlem a forró
könnyek, mert Márton az édesapám volt. A nyáron, Zrínyi-Újvárnál
vesztettük el, és nagyapa kőkeményen viselte, de sosem törődött
bele.
Aztán napokig nem tudtuk felébreszteni. Feküdt csak a
szalmazsákon, nem kért se enni, se inni. Szavát sem hallottuk.
A gyász sötét damasztja a mi hajlékunkra is rátelepedett.
Bakar vára, néhány nappal később
A huszonegy esztendős Frangepán Kristóf Ferenc16 gróf, Katarina
asszony öccse csatakos vitézekkel érkezett a tengerpartra dűlő
hegyekből. Az elmúlt napokban a Boszniából átcsapó török
portyázókat tanították tisztességre. A katonák köpönyegéből és
fövegéből facsarni lehetett a vizet, s a lovak orrlikai szürke párát
eregettek.
Sokáig kitartott a nyár az Adrián, aztán egyszer csak megjöttek a
szelek, és a súlyos felhők esőt hoztak a stájer hegyekből.
– Micsoda egy mocsok idő! – dohogott a fiatal gróf. – Azt
gondoltuk, egy nap alatt hazaérünk, aztán kettő lett belőle. Ránk
zuhantak a fellegek és eláztunk, legalább tucatszor.
A szolgáló elvette Ferenc úr esőtől súlyos köpönyegét, átázott
fövegét, és a fiatal gróf a csizmáiból is kilépett.
A lépcsőn sebesen szaladó lábak zaja hallatszott, és pillanatok
múltán Ferenc úr nyakába ugrott Ilonka kisasszony.
– Franjo! Hála az Úrnak! Egész nap a bástyáról lestelek, mikor
érkezel. Már azt hittem, hogy a török…
Magához ölelte unokabátyját, és megcsókolta kétfelől.
– Te meg egyre szebb vagy, húgom! – viszonozta az ölelést
Ferenc. – Egy csodaszép virágszál. Isten jó hozzád, hallod-e! De,
hogy a török… Elkaptunk néhány nyavalyást, aki pediglen megfutott,
hálát adhatott Allahnak. Viszont annál több szarvas meg medve
kószál a hegyekben, tehát apádnak el kell gondolkodni, mikorra
tervezi a vadászatot.
Hát igen, a vadászat.
A környékbeli urak – meg a messzebb lakók is – alig várták a
meghívást, mert Zrínyi Péter ilyenkor kitett magáért. Az efféle
mulatság eltartott egy hétig is. Ám, mielőtt valaki azt gondolná, hogy
számolatlanul mészárolták a vadat, jobb, ha tudja: a Zrínyiek sosem
dobták a lovak közé a gyeplőt. Nem lehetett a gondosan őrzött
vadaskertjeikben nyakló nélkül lődözni a szegény jószágot.
Ferenc úr ajándékot is hozott Ilonának: két csodaszép tengeri
kagylót, meg egy csillogó hegyikristályt. A kisasszony a társalgóban
a kandalló márványsarkára helyezte.
– Örülök az ősznek – súgta Ilona Ferencnek. – Mostantól legalább
nem indultok a törökre. Amikor tavaly apámmal Otocsácnál
harcoltatok, képtelen voltam megnyugodni, míg hír nem jött a
győzelemről. És ugyanígy idén, januártól nyárig… Gyűlölöm a
háborút, Franjo… Gyűlölöm!
 – Márpedig errefelé nincs élet nélküle – felelte a fiatal gróf. – Azt
hiszed, én szeretem? Vagy bárki közülünk?
Ilonka jól emlékezett az esztendő februárjára, amikor Zrínyi Miklós
téli hadjáratáról sorra hozták a sebesülteket. Főleg Csáktornyába, de
Ozaljba is, és más közeli erősségekbe, amit a család birtokolt. Éjt
nappallá téve gyógyítgatta a szerencsétlenül járt vitézeket, öntve
beléjük a lelket még az utolsó pillanatokban is.
Volt, aki mellett végig ott maradt, és fogta a kezét, míg a sebesült
magyar vagy horvát harcos át nem kelt a túlvilágra.
Közben aggódott Ferencért is, aki Zrínyi Péterrel Regensburgba
utazott, hogy személyesen tegyen jelentést Miklós bán téli
hadjáratának sikeréről a német fejedelmek tanácsülésén Lipót
császárnak. A nagyurak éppen azt vitatták, hogy a győzelemre álló
helyzetben nekiugorjanak-e a töröknek. Ilona arra is emlékezett, mi
lett a tanácskozás eredménye, s miként tajtékzott az apja, miután a
temérdek ígérgetés között nem látta az udvar valódi harci készségét.
És felidézte az előző esztendő őszi hónapjait, amikor Zrínyi Miklós
bán dicsőséges győzelmek sorát aratva végigkergette a törököt a
Csallóközön, Érsekújvártól a párkányi hadihídig. A törököt úgy
megtépázta, hogy a kontyos maga sem hitte.
Az elmúlt hónapokról társalogtak a befűtött kandalló mellett most
az urak, miközben odakint a szél hosszú, szürke hullámokat hajtott
az öböl délkeleti partjának.
– A bátyámtól úgy retteg a török még ma is, akár a tűztől –
jegyezte meg tömören és határozottan Zrínyi Péter. – Ha megtudja,
hogy a közelben van, máris szedi a sátorfát.
Frangepán Ferenc zord képpel csóválta a fejét.
– Hagyd el, édes sógor! Miklós bátyámat legutóbb olyannak
láttam, mint kit bánatkór ver. Mostanság semmihez nincs hangulata.
Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy a hitét is elvette Bécs,
Montecuccoli és a többiek. Hol van már a tavalyi ősz, és hol az idei
tél?
– Igaz – fűzte hozzá szürke hangon Katarina asszony, aki
rendszeresen jelen volt a férfiak beszélgetésein. – Meg hol van a
kínkeservvel kicsikart győzelmek hosszú sora? És hol vannak már
azok a szerencsétlenek, akik a kezünk között haltak meg, igaz,
Jelenka?
– És az eszéki hadihíd, amit Miklós bátyám felgyújtott? – szólalt
halkan a kisasszony, kinek jelenléte szintúgy nem zavarta a férfiakat.
– És hol van már Kanizsa ostroma, és hol Újvár?
– Az a földdel lett egyenlővé – dörmögte Péter gróf, majd
akkurátusan káromkodott. Szidta Montecuccolit, a császári
tábornokokat, Bécset és a Haditanácsot. – Láttátok volna, mit művelt
a török azzal a várral, s a császári hadak csak bárgyún lesték. Mit
ezeknek a mi vérünk? Nem törődtek azzal semmit. Szégyen és
gyalázat! Az utolsó két napon magyar katonát be sem eresztett a
német parancsnok a várba, s aki odabent volt, azt elküldte. Miért?
Hogy puskalövés nélkül szépen a töröknek adják, ahogy meg is
tették. Az orrunk előtt játszottak velünk, a mi rovásunkra, ahogy
Bécs kigondolta.
– Azzal játszadoztak, ami a családunké – toldotta meg halkan
Katarina asszony, aztán máris megemelte a hangját, mert ő ritkán
maradt higgadt, ha erről esett szó. – Miklósnak és nekünk
mennyiben van ez az átkozott háború? Kiszámoltátok már, férjuram?
Zrínyi Péter a combjára csapott, de olyan indulattal, hogy csaknem
hasadt a sujtásos bársonynadrág. Koppant a vasalt csizmasarok,
amint dühében a padlóra csapta a lábát, és por szállt az
eresztékekből.
– Sosem számolgattuk, az áldóját! Csak tettük, amit tennünk
kellett! A magunkéból állítottuk meg a törököt, Miklós is a magáéból
építette fel, s látta el fegyverrel, ágyúkkal, hadiszerrel Újvárt! Mit
számolgassunk? Mi a nyavalyatörésnek? Ha megtesszük, ha mi is a
bugyellárist lessük, mint a bécsi és némely magyar urak – legyintett
lemondóan a török félholdat tűz Bakartól Csáktornyáig minden
várunkra!
Ilona hallgatta a férfiak és az anyja kifakadásait.
– A franciák… – jegyezte meg csendben, szerényen, mert így
illett, ha fontos beszélgetésen jelen lehetett. – Talán majd a
franciák…
 – Úgy érted, Jelenka, hogy Lajos király17 eztán minden támogatást
megad nekünk, amint ígérte? – vetett átható pillantást a leányára
Péter gróf, de helyette Katarina asszony válaszolt.
– Nem hiszem, hogy a mostaninál többet nyújt. Tudom, mert én
indultam Velencébe, hogy beszéljek a francia követtel. Minden
szavában ott bujkált a tartózkodás. Lajos, a legkeresztényibb
uralkodó – folytatta megváltozott hangsúllyal és érezhető gúnnyal –,
de nem nagyon mozdította a kezét a szégyenletes vasvári
békekötésre18. A magyarok háta mögött írta alá Bécs a törökkel! És
Miklós most mit gondol? Mit tervez?
– Gondolom, már Bécsben van, a tanácskozáson – felelte Péter
úr. – Huszadikán kezdték. Nem javasoltam, hogy oda menjen, és
Zsófia sem. Óvtuk tőle. Nem volt senki, aki jó szívvel mondhatta,
indulj, menj csak, hallgasd meg, miként magyarázza meg a sok
nyavalyás császári léhűtő, miért kötötték azt a szégyenteljes békét!
Miklós most már bizonnyal dühöng, ahogy ismerem.
– Őt nem lehet visszafogni, ha csak maga nem akarja – szólalt
csendben Ilona. – Imádkoztam, hogy baja ne essék.
– A bátyámat szereti az Ég, Jelenkám – mondta Péter úr. – Csak
nehogy éppen a bécsi útján gondolja meg magát a Mindenható,
mondván, kell néki egy újabb arkangyal.
Ilona megborzongott.
– Édes apámuram, ilyent még csak ne is mondjon! Ezzel nem jó
tréfálni. Tudom én, hogy maguk kemény katonák, de mégis…
Hanem az Ég és az odafent lakozók ezekben a napokban mégis
másként gondolták.
A Bora zúgásán is átverekedte magát a kürt hangja, amibe jóval a
kapu előtt fújt bele az érkező vendég. Aztán dobogás hallatszott, a
harangtorony mellett lovak nyerítettek, és valaki felrohant a lépcsőn.
Megzörgették az ajtót.
A hosszú bajuszú, idős Mihajlo, a belső szolga dugta be a fejét.
Olyan rémült volt a képe, mint aki a félhomályos, fegyverekkel és
képekkel, török hadilobogókkal borított folyosón kísértetbe botlott.
Csak rámeredt Péter grófra, aki máris felemelkedett a karszékből.
 Ilonka és Katarina kérdőn pillantottak egymásra, és a fiatal Ferenc
gróf a metszett üvegablakhoz lépett, de onnan csak a szürke tengert
és a partokat láthatta, meg a várfal és a gyilokjáró egy keskeny
hányadát, néhány fázósan toporgó vitézzel.
Mihajlo csak dadogni volt képes, és a fövegét gyűrögette
zavarában.
– Nagyságos úr, kérem… Bethlen Miklós19 úr érkezett, egyenest
Csáktornyából… Kérem, uram, mostan rögtön jönni kellene…
Zrínyi Péter kilépett a folyosóra, ahol mérgesen megragadta az
öregember vállát, és megrázta.
– Beszélj már értelmesen, te! Mi ez a makogás? Megütött a szél,
Miso?
– Nem, nagyságos úr… A Bethlen úr majd…
De már érkezett is a fiatal nemes, Zrínyi Miklós és Péter barátja.
Mit sem törődött ázott öltözékével, amiből víz csorgott a kövezetre.
Zrínyi Péter előtt lekapta a fövegét, aztán csak állt, fejét lehajtva.
Péter úr megölelte.
– Isten hozott, öcsém! Hanem most már mondd meg, mi folyik
itten! – hördült, aztán megpillantotta a gyászszalagot a vendég
fövegén, és elsápadt.
– Mi történt? A nagyságos sógorasszony? Zsófia? Vagy megint a
bátyám fia? A kis örökös, akit annyira vártak? Uram, irgalmazz, ha…
Bethlen Miklós most felpillantott.
– A legrosszabb történt, bátyámuram, amit csak elképzelhetünk.
Nem is bírom szavakba önteni…
Átadott Zrínyinek egy összehajtott levelet, amit az út alaposan
megviselt. Néhány sor volt csupán, s alatta Zsófia asszony aláírása.
A gróf a falnak tántorodott, és megremegett ujjai közt a pergamen.
– Nem… Nem lehet! Ez egyszerűen… nem lehetséges! – hörögte,
azzal berontott a szobába, akár a dúvad.
– Katarina! Jelenka! – A gróf fulladozva ejtette a szavakat. – A
bátyám! Miklós odavan! Bethlen Miklós most… hozta ezt a…
A levelet a feleségének nyújtotta, aki szinte kikapta azt az ujjai
közül. Zrínyi Péter lezökkent a fotelba, és csak bámult maga elé,
mint akinek fejéből kiszaladt minden gondolat.
 Katarina elsápadt, az arca hamuszürkévé lett.
– Jézus, Mária! Uram, irgalmazz! – suttogta. – Miklós meghalt!
November tizennyolcadikán délután… A kursaneci erdőben…
Mindenhatónk az égben! Hogyan engedhetted?
Földöntúli csend borult a szobára, s mintha elhallgatott volna a
Bora is odakint. Aztán Ilona némán, akár egy alvajáró felállt,
végtelen lassú mozdulattal lenyomta a kilincset, és bizonytalan
léptekkel végigbotorkált a homályos folyosón.
 Csáktornya
Zrínyi Péter, aki a hideg őszön családjával Bakarból
haladéktalanul Csáktornyába indult, már maga sem tudta,
hányadszorra hallgatta meg a vadászaton részt vett urak
beszámolóját. Szóról szóra ugyanazt ismételték.
Kihallgatta Póka Istvánt, a horvát vérű vadászt, aki azzal lépett a
vadászatból hazaindulni szándékozó Zrínyi bánhoz, hogy
megsebzett egy kant, s nem hagyhatják az erdőben, mert az ilyen
állat bárkit megölhet.
Az urak mind ugyanazt mondták. Bethlen Miklós is, aki nem volt
híján orvosi ismereteknek, aztán Guzics Miklós udvari kapitány és az
öccse, és Vitnyédy, a soproni ügyvéd mind ugyanazt állította, mint
elsőre. Az itáliai Magliani nemesúr, és Zichy Pál se változtatott a
mondatain.
Aztán néhányan megsértődtek, mert látták, mire megy ki a játék:
hogy Zrínyi Péter nehezen hiszi a vadkan történetét. Pedig állítólag
Magliani is rálőtt, miközben Zrínyit döfködte a vad, amire aztán a
disznó el is szaladt a sűrűbe.
Végül Zrínyi Péter, Zsófia asszony és Katarina bezárkóztak a
társalgóba, hogy meghányják-vessék a történéseket.
– Valaki hazudik! – jelentette ki tömören és meggyőződéssel
Katarina. – Nem tudom, ki, de hazugságot érzek, és ezzel nem
vagyok egymagam.
Zsófia asszony a tragédia óta alig aludt. A szemeit sötét karikák
rútították, a hajára se fordított akkora gondot, mint addig, és
láthatóan megfogyott a rettentő gyászban.
De már nem sírt. Azt mondta, elapadtak a könnyei.
– Miklóst hiába óvtam, nem hallgatott rám – szólott nagyon
csendesen. – Mindig attól féltem, hogy egyszer majd… De ha
annyira végezni akartak vele, miért nem tették meg másként? Ezer
alkalom nyílt volna rá. Az úton Bécsbe menet, vagy amikor
kilovagolt… Nem is értem, most miért hagyta itthon a kutyákat…
– Igazad van, lelkem – simogatta meg Zsófia kezét Péter úr. –
Hiszen egy merényletet, ha már erről szólunk, ezerféle módon
megszervezhetnek. Török öltözékbe bújtathatnak bárkit, aztán rájuk
fogják. Vagy a zsiványokra. Azt sem értem, hogy miért éppen így
tervezték, már ha tervezték. Nem tudta senki, hogy azon a napon is
vadászni mennek. Ő ajánlotta fel váratlanul az ebédnél, hogy utána
kocsizzanak ki Kursanecbe. Nem is értettem, miért délután, amikor
novemberben oly hamar sötétedik, és Kursanecig még el is kellett
érni…
– Egész héten egyszer sem ment ki velük – célzott a vadászatra
meghívott urakra Zsófia. – De nem tudok róla, hogy valaki azon a
napon rábeszélte volna, hogy mégis induljon.
Katarina arca elsötétült.
– A Póka… – mondta. – Azt kellene tüzes vassal kifaggatni. Mert ő
volt vele. Azt mondták, ijedtében felmászott egy fára. Hát milyen
vadász az efféle, aki nem védelmezi az urát?
– Lehet, hogy nem is akarta – szólalt Péter úr. – Vagy akarta, de
nem merte.
– Vagy akarta, csak megmondta neki valaki, hogy mit kell tennie! –
csattant Katarina. – Póka hívta arra a helyre Miklóst! Miért épp oda?
Mert ott vártak rá, akik aztán meglepték?
– Ez is csak találgatás – morrant a gróf.
– De olyan találgatás, ami a helyes irányba is vihet! – hajolt közel
Katarina, és az arcán a leplezetlen düh rózsái nyíltak. – Emlékezz,
Petar, mi volt a legutolsó, fontos teendőnk!
Zrínyi Péter pontosan emlékezett mindenre.
November elején hosszadalmasan tárgyaltak Miklóssal,
négyszemközt arról, hogy a francia király sürgősen küldjön
katonákat, mégpedig hajókon, amelyek majd a Zrínyiek adriai
kikötőiben érnek partot. Velük, és az újra toborzott magyar-horvát
hadakkal együtt indítanának támadást a török ellen.
– Velencéből De Bonsy, a francia követ jelentése talán mostanra
elért Párizsba – találgatta Péter gróf. – Csak már későn.
– Vagy Bécsbe. Mert Bécs már erről is tud. Hiszen miről nem? –
vetette közbe Katarina. – Hova nem ér el a Titkos Tanács keze?
A gróf a feleségére pillantott.
– Azt hiszed, hogy a Tanács? Ha igaz, hogy semmi köze a
vadkanhoz a bátyám halálának… hogy esetleg ők…
 – Megszervezhették! – dőlt hátra a bársony karszékben a
vehemens horvát asszony. – Hiszen Zsófia is erről beszélt! Hogy
mennyire féltette Miklóst, és nem véletlenül! Itt és most száz nevet
sorolok fel neked, Petar, akik bármikor közfelkiáltással szavazták
volna meg Miklós elveszejtését.
Péter gróf a homlokát dörzsölte.
– Ezt én is tudtam, Zsófia is, te is… És mindenki, akinek esze és
szeme van. Még Miklós utolsó szolgája is tisztában volt azzal, mitől
kellett óvni őt.
– De ha egyszer el akarták takarítani – szólalt most Zsófia
megtehették volna Újvár ostrománál. Még előbb Kanizsánál. A télen
az eszéki hídnál. Pécs ostrománál. Egy eltévedt golyóbis… Egy
véletlenül felrobbanó lőporos hordó… Miért ekként szervezték volna,
amikor vadkanra fogni sokkal bonyolultabb?
– Neked is igazad van, Zsófi – felelte Péter gróf. – Vagy itt belül,
köztünk kell keresni azokat, akiket tán sokkal előbb megvettek. Ez
az egész egy őrület! De kiderítem, tartson bármeddig! Az igazat
akarom, és nem évek múlva, hanem most!
Ám az igazság sokszor várat magára. Az urak közül néhányan
elhagyták Csáktornyát, aztán a temetésre visszatértek. Zrínyi Miklós
gróf földi maradványait december huszonegyedikén, Szentilonán
helyezték el a család kriptájában, első felesége mellé.
A várban csak az őrség maradt, meg azok a kísérők, akik a
gyászolókkal érkeztek, az ország minden tájáról. Beszélték, amikor a
kanizsai török értesült a tragédiáról – ami körükben osztatlan örömet
okozott –, nagy vigalmukban elsütötték a várágyúkat, és égnek lőttek
számtalan röppentyűt. Az éktelen dörgést jól hallották Lendván,
Légrádban és Csáktornyában is, és a zágrábi kanonok megemlítette:
mintha az ég morajlott volna keleten.
Karácsonyra készülődött mindenki, de Csáktornya belesüppedt a
gyászba.
Aztán elindult a végeláthatatlannak tűnő gyászmenet Szentilonára.
Nagyanyámmal, nagyapával és Jankó bátyámmal ott ballagtunk
az úri gyászolók mögött a többi szolgálóval, a díszöltözetbe bújtatott
Zrínyi-huszárok mellett. A fekete bársonnyal takart kocsit négy sötét
paripa húzta, és a koporsót is fekete bársony borította, rajta Zrínyi
nagyságos úr kardja és sisakja.
Az urak és hölgyek hintókon utaztak Szentilonáig, hogy a kényes
topánokat és csizmákat, meg a földet seprő gyászruhák alját össze
ne koszolja az út sara.
A kripta ajtajánál Oroszlán Jakab, a félig török, félig magyar
legény állt őrségben néhány vitézzel. Mereven maguk elé néztek,
moccanatlanul, hang nélkül.
Ilonka kisasszonyt is láttam, a hintón ült Péter úr és Katarina
asszony, Judit Petronella, Auróra Veronika és János Antal úrfi
társaságában. Petronelláról azt rebesgették, hogy apácának áll, és a
jól értesültek azt is tudni vélték, nem telik ki sok esztendő, hogy
főnökasszony legyen.
Hogy nem akart férjhez menni, vagy nem adták – esetleg meg
sem kérték erről a magamfajta szolgálóleány mit sem tudott.
A koporsót Zsófia asszony, a leánykája és fiacskája követték,
külön hintón. Mellettük gyalogolt Angelo, Miklós úr kedves talján
inasa, és nagyapának is ott lett volna a helye, de ő inkább velünk
maradt.
Nagyon megváltozott nagyapa, és ehhez elég volt néhány
kegyetlen nap. Már nem láttam a szemében azt a csillogást, ami
annyira jellemezte őt. Sosem mutatta, ha valami bántotta, és mindig
úgy tartotta, elébe kell menni a történéseknek, mert csak így
győzhetünk.
Most azonban már nem akart menni sehova, csak el
Csáktornyából.
Én is így készültem.
Nagyapa beszélt Péter nagyságos úrral, aki belegyezett, hogy
Ozaljba költözzünk, vagy inkább Zsuzsánna asszonyhoz, az onnan
nem messze eső Ribnikbe. Az idős Zsuzsánna asszony annak a
roppantul művelt, tudós Juraj Krizanic papnak volt az édesanyja, aki
gyakorta megfordult Csáktornyán, bejárt Miklós nagyságos úr
könyvtárába, és sokat beszélgettek ők ketten mindenféléről.
A fehér csuhás pálos szerzetes, Kéry János atya mondta a
gyászbeszédet. Nagyapa és nagymama szeméből folytak a
könnyek, és a hátul állók nyújtogatták a nyakukat, hogy valamit
lássanak.
Nem tartott soká a búcsúztatás. Megkondultak a harangok, és
amikor becsukódott a kriptaajtó, Csáktornyában elsütötték a
mozsarakat.
Nagyapa pedig készülődött az útra, s vele mi is, a család. Arra
gondoltam, hogy én biztosan Ilonka kisasszony mellé kerülök majd,
és elkezdődik az igazi, felnőtt életem, belső szolgálóként. Nem is
álmodtam másról. A magamfajta hogyan is reménykedhetett volna
egyébben?
A belső szolgálók kiváltságos helyzetet élveztek, sosem
nélkülöztek, s ha megtanultak mindent, amire szükség lehetett,
egész életüket az úrnő mellett tölthették.
A temetés után néhány napra hajnalban összepakoltuk a család
minden holmiját. Nem volt sok, a szalmazsákokat nagyapa
összehajtotta, kötéllel összekötözte, a nyikorgó, szúrágta
deszkaágyakat szétkalapálta, a konyhai edényeket és eszközöket
kosarakba rakosgattuk.
Csak egy kétkerekű kordénk volt, meg az öreg kancánk, ami
húzta. Nagyapa sosem gyűjtött vagyont, megelégedett azzal, amit
Miklós nagyságos úr mellett kapott. Nem kifogásolta a helyzetét
sosem. Amikor apánk meghalt, Illés nagyapa kapott némi pénzt,
hogy a család ne nélkülözzön.
Felcihelődtünk hát azon a hajnalon a bakra, mert csatlakozni
akartunk a hosszú úton az Ozaljba visszainduló szekerekhez. Péter
nagyságos úr ugyanis egyre több holmiját hozatta el onnan, mert
birtokba vette Csáktornyát, mint a család feje.
Nagyapa a kordé mellett gyalogolt, Jelica nagymama fogta a
gyeplőt, én pedig édesanyámmal és Jankó bátyámmal mögötte
gubbasztottam.
A kapunál elébünk állt az öreg Angelo szolga.
– Illés! Az úrasszony szólni akar veled.
Nagyapa a palotához ballagott, és láttuk, amint Zsófia nagyságos
asszony kilép az ajtón.
Néhány mondatot váltottak, aztán nagyapa visszajött.
 – Mit akart magától a nagyságos asszony? – kérdezte nagymama.
– Elköszönni? Ha már egyszer mi megfeledkeztünk róla…
Nagyapa nem szólt, a sáros utat figyelte a csizmája orra előtt,
miközben a kordé elfordult a régi, hidat védő sánc mellett. Most nem
aszalódtak a földbe szúrt kopjákon levágott török fejek, és csak
egyetlen fekete gyászlobogót lengetett a szél a kapubástya felett.
– Megnémult kend, öreg? – szólalt ismét nagymama. – Miért nem
szól már?
És akkor nagyapa párás szemmel felpillantott ránk.
– A nagyságos grófné azt akarta, hogy maradjunk mellette. Meg
aztán – fűzte hozzá akadozó hangon, a könnyeit nyelve –, azt
mondta, hogy neki is szüksége van valakire, akiben megbízhat.
Egymásra csodálkoztunk. Ez igen nagy tisztesség volt.
Nagymama szólalt elsőnek.
– Jól van, ne pityeregjen már, nohát! Kemény férfiember kend,
vagy mi?
De nagymama öreg, reszelős hangját is fátyol födte.
Nagyapa meg csak annyit mondott erre:
– A rossznyavalya vinné el ezt az életet! Minél több esztendőt
számlál az ember gyereke, annál könnyebben ríkatja meg az ilyen.
Ámbátor… kis híja volt, hogy meg nem öleltem a kis asszonykát,
amikor kimondta.
1665. Ozalj vára
Nagyapa szolgálta volna Zsófia asszonyt tovább, de az élet úgy
hozta, hogy a kis asszonyka, a félárván maradt Ádám és a
nyolcesztendős Mária Katalin elköltöztek a Zrínyiek bécsi palotájába.
A fiúcska még csak kétesztendős volt, de Lipót császár és magyar
király az apja érdemeiért máris neki adományozta a királyi
főlovászmesteri címet.
Zsófia asszony a biztonságos bécsi palotából csak nagy ritkán
utazott vissza Csáktornyába. Nagyapa azt mondta, biztosan nem
akarja zavarni Péter urat, de én nem nagyon értettem, miről beszél.
El sem képzelhettem, hogy az urak között néha ugyanolyan
perpatvarok dúlnak, persze csöndesebben, a szolganép számára
többnyire láthatatlanul, mint köztünk.
 Tizenkét esztendős lettem, vagy közeledtem hozzá, mert a pontos
napot nem tudtam. Nem tartották fontosnak megjegyezni az
egyszerűbb népeknél, s ha valakinek az édesanyja vagy az apja
emlékezett is rá, hát legtöbbször el is felejtette.
A lényeg, hogy tizenkét esztendeje születtem, és mindegy is volt,
melyik hónapban. Zsófia asszony Bécsbe költözését követően
nagymama és az édesanyám, meg Jankó bátyám Zsuzsánna
asszony ribniki udvarházában kaptak kvártélyt és megdolgoztak az
ellátásért. Engem Ozaljban marasztalt Ilona kisasszony. Nem laktak
messze tőlem, és ha Jankót elküldték a várba, egy jó lóval hamarost
a Kupánál járt.
Ozaljban egy helybéli szolgálóleánnyal laktam egy apró szobában.
Irigyeltem kicsit, mert gyorsabban érett nálam, és már szépen
domborodott ott, ahol én még mindig sok mindent hiányoltam
magamon.
Ilonka kisasszony még mindig nem ment férjhez, pedig már a
huszonkettedik esztendejében járt. Mégsem hitte senki, hogy
pártában hagyják, hiszen nem számított titoknak a Rákóczi Ferenc
nagyságos úrral történt jegyváltás. Csak azt nem értettük mi,
szolgálók, hogy minek annyit várni a menyegzővel.
A magunkfajta leányoknál és legényeknél az ilyesmi sokkal
egyszerűbben ment. Megismerkedtek, összejárogattak, még rejteket
is találtak maguknak, ahol eltűnhettek a világ szeme elől, aztán
szerencsés esetben még addig megesküdtek – már ha a két család
egyetértett míg az együttléteknek szemmel látható következménye
nem keletkezett.
De hát hogyan is mérhettük volna magunkat a nagyságos
kisasszonyokhoz?
Már valamennyire beletörődtem, hogy sosem növök fel, de egy
napon Ilonka kisasszony solymászni indult, és én is vele tartottam.
Nagyon kedvelte ezt az időtöltést, és halat fogni is igen szeretett
Ozaljban, bár leginkább a tenger után sóhajtozott. A nyár azonban
váratott magára abban az esztendőben, és Ozaljból csak akkor
indultak el sok szekérrel és málhával, tekintélyes számú kísérő
vitézzel Bakarba meg Kraljevicába, amikor odalent teljes
pompájában virult már a kikelet.
 Solymászni – azt tartották – izgalmas, és Ilonka nagyon szerette a
madarakat. Kicsiket és nagyobbakat, az énekes- és a
vadászmadarakat, ám a sólymokat kifejezetten imádta. Volt is jó
néhány ügyes és okos madár Ozaljban és Bakarban, ahogy
korábban Csáktornyán is.
A Kupa menti hosszú rétekre legtöbbször gyalog ballagtunk ki a
kisasszonyok után, akik inkább a lovat, a hintót választották. Judit
Petronella nem gyakorta csatlakozott, de Aurora Veronika a
nevelőnőkkel igen, János Antal úrfi pedig – Zrínyi Péter nagyságos
úr szemefénye – úgy vágtázott lovacskáján, akárha ő lenne a
hegyek hadvezére.
A solymász egy javakorabeli talján férfiú volt, aki különösen ejtette
a horvát szavakat. Sokat kuncogtunk a rovására, amitől néha
méregbe gurult.
Ilonka kisasszony nyeregből és gyalog éppolyan ügyesen
solymászott. Jó lovas volt, nem maradt le a férfiaktól, és úgy is ülte
meg a lovat, nem női nyeregben, ahogy az előkelő hölgyek. Csak
egy ízben láttam így lovagolni, amikor bécsi urak érkeztek Ozaljba,
cicomázott asszonyaikkal, leányaikkal. Valamelyik azt mondta, nem
illendő egy nőnek férfi módra ülni a lovat, és emlékszem, Ilonka
kisasszony elfordult és csak mosolygott.
A kisasszony ellovagolt a sólyommal az erdő széléig, aztán a
solymász kiengedte a galambot a kalitból.
Menekült szegény, kiváltképp, mikor meghallotta a sólyom
csengettyűjét és rikoltását.
A fejünk felett szállt el, és iszkolt az erdőnek, abban reménykedve,
hogy elbújhat a lombok között, de a sólyom elébe vágott.
A galamb éles fordulót vett, elébb felcsapott a magasba, aztán le a
rét élénkzöld szőnyege fölé, s a sólyom az első rohamot elvétette.
Ekkor a semmiből előbukkant egy másik sólyom, amelyik rögvest
vetélytársat látott a mi derék vadászmadarunkban.
A magasban kaptak össze, és röpködtek a tollak, vijjogott a két
ellenfél, majd összekapaszkodtak, és falevélként pörögve-forogva
közeledtek a föld felé. Az utolsó pillanatban szétváltak, mert
egyiknek se volt kedve összezúzni magát, aztán a vad sólyom máris
rávetette magát a miénkre.
 Én voltam a verekedő madarakhoz legközelebb.
Szaladni kezdtem, attól félve, hogy kárt tesz a vad sólyom a
miénkben, és messziről hallottam Ilonka kisasszony hangját:
– Dragica! Hagyd! Kivájják a szemed!
Erre nem is gondoltam. Megtorpantam, visszafordultam a
kisasszony felé, aki a sötétpej kanca nyergében vágtában
közeledett, aztán egyszeriben szürke felhő ereszkedett rám a
magasból.
Homályosan felfogtam még, hogy zuhanok, aztán a verekedő
sólymok, Ilona kisasszony, a talján solymász és a leányok, akik
elkísérték őt… minden eltűnt egy kósza pillanat alatt.
Elsötétített szobában tértem magamhoz, és amikor a szemem
lassan felnyílt, rájöttem, hogy az a mi szobánk. Társnőm az ágyam
szélén ült, egy kis kancsót szorongatott, s mosolygott.
– A kisasszonyka azt mondta, itassalak meg, és ne merészeld
visszautasítani, mert maga hozta a friss forrásvizet. Ugye, nem
sértenéd meg?
Megsérteni? Bárkit, ha muszáj, mert az ember leánya szolgálóként
is álljon ki önmagáért, de Ilonka kisasszonyt soha az életben –,
ebben végképp bizonyos voltam.
Ittam egy keveset, aztán nyílt az ajtó. A kisasszony érkezett.
– Hogy érzed magad, Dragica lelkem? Alaposan rám ijesztettél.
Épp a lovam előtt vágódtál el, és ha a Tündér nem olyan jól nevelt,
talán meg is tapos…
Azt feleltem, már talán jól vagyok, és a Tündér biztosan átugrott
volna, mert nagyon okos, de még sosem ájultam el, azt sem tudtam,
milyen érzés, bár most már rájöttem, hogy voltaképpen semmilyen.
Egyszerűen csak jött az a gyengeség, aztán a felhő, amit a
legteljesebb semmi követett.
A semmi pedig bajosan érezhető.
– Meghalok, kisasszony kérem?
Mindketten nevettek, bár ez nem sértette az erősen megtépázott
önérzetemet.
– Ugyan, dehogy halsz! – felelte a kisasszony. – Az ilyesmibe nem
szoktak a leányok belepusztulni, csak kellemetlen.
Nahát! Milyen szépen mondja! Még, hogy kellemetlen!
 A hasam úgy csikart, mintha tőrt forgatnának benne.
– Aki szerencsésebb, az fel sem veszi – mondta csendben Ilonka
kisasszony. – Isten hozott a nagyleányok között, Dragica! Nem halsz
meg, ne félj! Majd csak nagyon-nagyon sokára. Ember addig el nem
láthat, olyan messze van, elhiheted! Hanem nagyon is az élethez
tartozó, ami történik veled. Hát nem azért sopánkodtál, hogy nem
tudsz felnőni sosem? Majd a barátnéd elmagyarázza, mi a teendőd
mostantól.
Hirtelen megértettem, mi történt velem.
Másnap már roppantul büszke voltam magamra, és többször el
sem ájultam. Talán még másként is jártam-keltem, komoly képpel, és
rettentő felnőttes szavakkal, hangsúllyal szóltam. A lovászfiútól meg
– akinek eddig csak odakiáltottam, hova trappolsz, Matko –, most azt
tudakoltam magázódva, csípőre tett kézzel hetykén, hogy merre járt
kend. Matko megtorpant, és igencsak meglepett képet vágott, aztán
csak legyintett.
Hamar tudomásul vettem, hogy a korom és a rangom nem lett
nagyobb, nem is avanzsáltam előkelőbb lépcsőfokra, és minden
visszatért a rendes kerékvágásba. De az kifejezetten jólesett, hogy
Ilonka kisasszony már nem tekintett kisleánynak.
Katarina asszony egy ideje ismét nélkülözni kényszerült a férjét.
Péter úr megkapta báni kinevezését, amit Zrínyi Miklós halála után
mindenki várt, és ez sokféle teendőt a nyakába zúdított.
Nem csak azzal kellett törődnie, hogy a török a Murán és a Dráván
túl sosem bírt magával, hiába kötötték meg Vasvárban a békét.
Minduntalan átcsapott és már-már a győztes szerepében tetszelgett
a kanizsai basa. Nem alakult másként az Una vidékén sem, amit sok
esztendeje jócskán átlépett a török, birtokba véve a Zrínyiek jól
jövedelmező ércbányáit, malmait, erősségeit. Zrin várán, ahol a
szigetvári hős született, már régtől boncsokos török zászló lobogott.
Meg aztán Zrínyi Péter uramnak egy sereg egyéb dolga akadt
Zágrábban, Grazban, a Haditanácsban, és egyre gyakrabban utazott
Bécsbe. Az ő nyakába szakadt a családi kereskedelem ügye, és
még a megbízhatónak ítélt jószágigazgatóknak, kereskedelmi
ügynököknek is a körmére kellett nézni némelykor.
 Katarina asszony mindenben támogatta az urát, de kiváltképp a
gazdasági teendők felügyeletében. Tárgyalt, intézkedett, igazgatott
és döntött, ha Péter úrra nem számíthatott. Szemlátomást értette,
mikor mit kell tenni.
Neki mégis más jelentette a kihívást, amit a politikában meg is lelt,
és igyekezett úgy igazgatni ezen ügyleteket, hogy a család céljain
kívül hű maradjon ahhoz is, amit Zrínyi Miklós maga elé tűzött, csak
már nem jutott ideje megvalósítani.
Mivel több nyelven is kiválóan beszélt és levelezett, nem okozott
gondot Katarina asszonynak, hogy maga írjon, vagy diktáljon
leveleket, sőt az sem, hogy hajóra üljön és elinduljon Velencébe,
titkos megbeszélésre, Párizs ottani, vagy éppen ott tartózkodó bécsi
követéhez. Megtörtént, hogy egy ilyen útról még a tartósan távol lévő
férjét sem értesítette, sőt, előtte meg sem beszélték a diplomáciai
találkozások tartalmát.
Katarina asszony legtöbbször a harcban edzett férfiaknál is jobban
átlátta, mi folyik az európai kül- és belpolitikában.
A leveleit bontogatta, rendezgette az ozalji vár csakis számára
berendezett, díszes dolgozószobájában, amikor Ilona nyitott be.
– Nem vagyok alkalmatlan, édes anyámasszony? Nem zavarom?
Katarina felpillantott, és kihúzta a derekát.
– Éppen jókor jöttél, leányom. Elgémberedtem az olvasgatásban.
Majd a többit megbeszélem a jószágigazgatóval, mert sok minden
nem világos a számadásokban… Ülj le, Jelena!
Ilona az anyjával mindig horvátul társalgott, az apjával magyarul
és horvátul, a bécsi vagy grazi vendég kisasszonyokkal németül, a
velenceiekkel olaszul…
Kedvét lelte abban, hogy édesanyja mellett a birtok ügyeinek
ellenőrzését, a döntések meghozatalának kényes műveleteit
kitanulhatta. Mindezt egyre jobban művelte, és Katarina asszony egy
ideje már a véleményét is kikérte. Alapvető célja volt, hogy leányát
ekként nevelje.
Ilonka helyet foglalt, és azt kérdezte, mikor indul a szekérkaraván
Bakarba.
– Hogy mikor költözhetsz le? – kérdezett vissza Katarina asszony.
– Azt gondolom, most már hamarost. Leveleket várok, és nem
akarom, hogy Bécsen, vagy Grazon keresztül érkezzenek. Jobban
bízom a tengeri postában, mióta a vízen csend van. Néhány nap…
talán két hét. Tudom, hogy a szíved már nagyon húz oda.
Ilona a levelekre pillantott. Katarina asszony elefántcsont
berakásos mahagóni asztalán csak látszatra honolt rendetlenség.
Nagyon is tudta, mit hol keressen, és minek hol a helye. Nem is mert
hozzányúlni egy takarító szolgáló sem, mert a pince és a padlás is
zengett, amikor Katarina valakit amúgy istenigazából leteremtett.
Még a Kupa túlpartján is csóválta a fejét a juhász.
– Politika – bökött vékony, finom ujjával az asszony az egyik
paksamétára. – Levelek, röplapok, vélemények. Miklós bátyád
haláláról is. Sokan nem hiszik a vadkant… Én meg lassan hajlamos
vagyok elfogadni, éppen azért, mert akkora a csend. Még egyszer
sem tapasztaltam, hogy igazán nagy galádságról el nem jártatták a
szájukat Bécsben. A követek, akik kiváló társaságban forognak,
mindent megtudnak. Ha Miklóst eltették láb alól, legalább Párizsból,
vagy Velencéből érkezett volna hír, hogy ki tette és kinek a
megbízásából. De – legyintett fáradtan a grófné, miközben
lesepergette halványzöld, virágokkal hímzett bársonyszoknyájáról a
levelekből kihullott, finom papírtörmeléket – hallgatnak. Már magam
sem tudom, mit gondoljak, vagyis hát… dehogynem.
Ilona, Katarina és Zrínyi Péter egyetlen pillanatig sem hitték a
balesetet, de ahhoz, hogy tisztábban láthassanak, meg kellett volna
vádolniuk hazugsággal azokat az urakat, akik jelen voltak az esetnél,
pontosabban utána.
Ennek pedig – így vélték – nem jött el az ideje.
És Ilona mást is látott. Olyasmit, ami nem hagyta nyugodni.
Párhuzamot vont meghalt nagybátyja és az örökébe lépett apja
között. A mérleg nyelve mindenképpen Zrínyi Miklós felé billent.
Ilona tudta, hogy az apja ugyanolyan harcias lelkületű, de Miklós
sokkal messzebb látott a politikában.
Épp ezért tartott tőle, hogy az apja nem fog megfelelni az elébe
állított követelményeknek, s netán hibákat is elkövet majd. S mellette
tudta jól, hogy anyja kardos Frangepán leányként mekkora befolyást
gyakorol rá.
 – Ismerem édes anyámasszonyt – szólalt Ilona. – Amikor ennyire
gondterhelt, akkor mindig döntés előtt áll, igaz? Segíthetek
valamiben?
Katarina elmosolyodott. Mindig igen büszke volt Ilonára.
– Összefutottak a szálak, szívem. Levelet kaptam Velencéből,
mint látod, nem is egyet, és ez politika. Aztán küldött egyet Zsófia
asszony… mármint nem a Miklós bátyád feleségére, hanem Báthory
Zsófiára gondolok… – vetett sokatmondó pillantást Ilonára. – Azt
gondolom, már nem kell sokat várni a te…
– …az én házasságomra Ferenccel – fejezte be a mondatot Ilona.
– Felkészültem rá, édes anyámasszony.
Katarina felállt, és Ilonka széke mögé lépett. Megsimogatta leánya
haját, és megcsókolta az arcát.
– Igen bánatos hangon mondtad, drágám, hogy felkészültél.
– Hiszen tudja azt édes anyámasszony – szólt halkan Ilona. – A
Rákócziak jó család. Erős család. Két év óta ismét katolikusok…
– Jól mondod, leányom. Erősek, nagyon is azok. És még
erősebbek lehetnek, éppen általad.
– Hiszen ezért lesz esküvő – bólintott Ilona. – Értem ezt, édes
anyámasszony.
– Mindig is értetted, mióta csak felmerült, hogy a két család
házasságban egyesüljön – ölelte át leánya vállát Katarina asszony. –
És ha megtörténik… – Hirtelen elharapta a szót, hogy másként
folytathassa. – Ha megtörténik, semmi nem áll a boldogságod
útjába, Jelenka szívem.
Ilonka lassan felemelkedett és az ablakhoz lépett. A párkánynak
dőlt, és úgy pillantott hosszan, szomorú szemmel az anyjára.
– Igyekezni fogok, édes anyámasszony, hogy ne kerüljön el a
boldogság sem. Még akkor is, ha tudom, hogy ez tizedrangú kérdés.
Vagyonok házasodnak, nem pedig…
– A mi köreinkben mindig a vagyon házasodott – vágta el a
keserűnek indult mondatot Katarina. – Éppen neked magyarázzam
el?
– Nem szükséges, édes anyámasszony. Természetesen tudom és
értem. Ugye, nem várja tőlem, hogy ettől boldog is legyek?
 Katarina olyan asszony volt, aki mindig a legszélesebb érzelmi
skálán mozgott. Forró mediterrán vérét – amelyben még a római
ősöké is ott vágtázott – nehezen csillapította, de bármikor egyetlen
villanás alatt átbillent a másik oldalra. Ugyanolyan könnyen tajtékzott
dühében, amilyen hamar képes volt megadni magát a világ összes
fájdalmának.
Ám mindez mégsem kérdőjelezte meg a hideg és logikus
gondolkodást, amivel gyakorta Zrínyi Péter fölé emelkedett, de a
család többi férfitagját is maga mögé utasította, egyszersmind
befolyásolta. Kiváltképp az öccsét, Ferenc Kristófot.
Ilonka tisztelte az anyját, de más viszonyt ápolt vele, mint az
apjával, és végképp mást, mint Zrínyi Miklóssal. Utóbbiról azt
tartotta, hogy maga volt a megtestesült tökély.
Miklós úr halála Ilonát oly mélységben megrázta, amiről másoknak
fogalmuk sem lehetett.
Úgy érezte, elszakították tőle a legbecsesebbet, amit eztán már
csak a lelke legmélyén őrizhet, hét lakat alatt.
– Már régtől tudom és értem, édes anyámasszony, családunk
dinasztikus terveit. Ugye, nem állok messze az igazságtól, ha azt
kérdezem: ennek gondolatát ezer szállal köti édes anyámasszony a
politikához?
Katarina csak merengve nézte a leányát, és nem felelt elsőre.
Aztán annyit mondott:
– Nem véletlenül téged szánlak olyan ember mellé, akihez a
családunk reményeket fűz.
Ilona bólintott.
– Értem. Mindig is ezt gondoltam. Két nagy és befolyásos család
egyesül. Mennyi ebben a politika, édes anyámasszony? A fele?
Vagy inkább háromnegyede? Esetleg az egészet átszövi? Mondja
meg! Tudnom kell, mire vállalkozom, mire készüljek!
– Minden politika. Már lassan a vallás is azzá lesz – lépett elébe
Katarina asszony, és a tenyerébe zárta leánya kezét. – Utálatos
dolog néha, de nélküle nem megy semmi. Aki okos és az orránál
messzebbre is lát, a maga hasznára fordítja a politikát.
– Édes anyámasszony igen nagy dolgokra készül – szólalt
csendben Ilona. – Ha belegondolok, rémes dolgokra.
 – Ami fényesen sikerülhet, és sikerülni is fog! – szorította meg a
leánya kezét Katarina. – Látod, mi ül a nyakunkon? Mi nyomorít
minket? Nem elsősorban a török. Ha a szemed nyitva, azt is tudod,
hogy a kontyos elérte tehetsége felső határát. Persze, próbálkozik,
húzza még jó darabig… esetleg. De a legnagyobb ellenségünk a
Habsburg ház, Jelena. Csak akkor lehetünk ismét szabad család, ha
függetlenné válunk Bécstől. A franciák hajlandók ebben támogatni.
Megszabadulni a töröktől és Bécstől, ez az álmom, és apád
ugyanezt gondolja.
Ilona mozdult. Ellépett az anyja mellett, és nyitotta az ajtót.
Csendesen, megfontoltan szólt:
– Bízhatunk Lajos királyban, édes anyámasszony? Miklós bátyám
megbízott. Nekem azonban Forstall20 úr mást mondott. Hogy a
francia királyt, akit mi a legkeresztényibb uralkodónak nevezünk, és
akibe annyi reményt helyezett Miklós bátyám is, sokkal inkább a
spanyol trón megszerzése érdekli.
Katarina dacosan, villámló szemekkel hallgatta e szavakat. Abban
a pillanatban úgy érezte, hogy leánya ellentmond neki.
– Mire akar kilyukadni a kisasszony? – szisszentek a szavai. Ilona
azonban csak a fejét csóválta, s nem kért bocsánatot.
– Csak arra, hogy a politika néha a visszájára fordul, édes
anyámasszony. Látható, miként használja eszköznek a magyarokat
és a magyar ügyet a francia király. Neki nem érdeke tízezreket a
halálba küldeni azért, hogy a Habsburgok eltakarodjanak a magyar
trónról. Ha mégis, már rég megadta volna a segítséget. Hogy
Szentgotthárdhoz francia zsoldosokat küldött, az dicséretes, és
kétségtelen, hogy velük együtt győztünk a törökön. Kívánom, hogy
édes anyámasszonynak és apámnak mindenben igaza legyen!
Katarina néhány indulatos lépést tett a leánya felé.
– Mit akarsz ezzel? Hogy nem értesz egyet a családunk
kezdeményezéseivel?
Ilona szép arcán szomorú mosoly jelent meg.
– Sosem kérdőjelezném meg a családom akaratát. Csak a
véleményemet mondtam. Édes anyámasszony tudja jól, hogy nem
mondok ellent, és ismerem a kötelességeimet. Férjhez megyek
Rákóczi Ferkóhoz, ha ezt kell tennem. Mikor is indul az a
szekérkaraván? Szeretnék minél előbb elindulni Bakarba. Mert
aztán, ha a Rákóczi Ferkó és én összekerülünk… Ki tudja, mikor
láthatom újra a tengert?
Ilonka kisasszonnyal az ozalji vár kertjében, a kápolna mellett
üldögéltünk, a jó meleg napsütésben, ölünkben a hímzőrámával. A
virágok hímzésének finomabb mozdulatait okította. Néhány nap
múlva indultak a szekerek és a hintók Bakarba, de már alig győztük
kivárni.
Megkapott és elvarázsolt az a tudásszomj, amit Ilonka
kisasszonynál naponta megtapasztaltam. El is határoztam, hogy
méltó leszek az ő szolgálatára, és tanulok, amennyit csak tudok.
Ez persze nem jelentett egyebet, mint hogy szakadatlanul
figyeltem. Az itáliai és német nevelők rám ügyet sem vetettek. Afféle
hasznos kiegészítőnek tartottak, akit el lehetett küldeni vízért,
süteményért, vagy bármely holmiért, amit a kinti séták előtt a
kisasszonykák a várban felejtettek. Lelkesen teljesítettem a
parancsokat, és szaladtam a kancsókkal, a díszes csipkeernyőkkel,
vagy a selyemtopánnal, ha valamelyik kisasszonyka kényes
lábacskáját törte az éppen rajta lévő.
Aztán később észrevettem, hogy Ilonka kisasszony nem veszi jó
néven, ha a többiek engem ugrasztanak. Így hát mindig kikértem az
ő engedélyét is, és egy idő után már mindenki belátta, hogy igazán
csak Ilonka kisasszony parancsol nekem.
Ha vele lehettem, a rosszkedv messzire szaladt. Énekelgettünk is,
horvátul és magyarul, aztán néha csatlakozott egy talján lantos, s
gyakorta előfordult, hogy Ilonka kisasszony – csak úgy, mert arra
kerekedett kedve – beállt a kólót járó leányok közé a réten.
Esténként sokszor felballagtunk valamelyik bástyára, vagy kiültünk
a szép park valamelyik kőpadjára, és a csillagokat figyeltük. Ilona
kisasszony majd mindegyiknek tudta a nevét.
Én meg azt tudtam, hogy amikor a szikrázó csillagokba merengett,
az élet rejtelmein törte a fejét.
Már szépen megtanultam a hímzés és a varrás fortélyait, a kezem
is ráállt, meg aztán csodaszép fonalakat hozatott Ilonka kisasszony
Bécsből, Grazból, de leginkább Velencéből. Öröm volt velük a
munka, és elhitettem magammal, hogy a kelengyémen dolgozom.
Egy tengerparton tanult buta kis dalocskát dúdolgattunk – Ilonka
kisasszonynak is igen szép, bársonyosan búgó hangot adott
útravalóul a Mindenható –, amikor vitézek érkeztek az ozalji várba.
Ha a hídon átrobogtak, az mindig nagy zajjal járt, és a gyerekek
szaladtak megnézni, ki jött.
Én azonban már komoly, tizenkét esztendős hölgy voltam, akinek
nem illendő csak úgy felugrálni és csikó módra szaladozni, főként
nem Ilonka kisasszony mellől. Ezért aztán csak a nyakam
nyújtogattam, hadd lássam végre, kik érkeztek – jól meg is szúrtam
közben az ujjam de a bokrok útját szegték a pillantásnak.
Kisvártatva egy kertészfiú szaladt hozzánk.
– Nagyságos kisasszony, kérem, a Dragica szolgálót keresik. A
bátyja, azt mondta a legény…
– Jesszusom! A Jankó!
Illem ide, viselkedés oda, én bizony felugrottam, és loholtam
Jankó bátyám elé.
– Te meg mit keresel itt? – kaptam derékon. – Már megint
nagyobb vagy, mint a múltkor!
Jankó kiköpött vitézzé érett. Égszínkék mentét viselt, amit belepett
az út pora, és kék, prémes föveget, kicsit félretaposott csizmát, s az
oldalán szablyát. Fejjel volt már magasabb nálam.
– Megyünk Csáktornyába! – újságolta lelkesen. – A nagyságos
gróf úr parancsára. Aztán megrezzentjük a kontyost, túl a Murán.
Hát te? Tél óta nem láttalak, Dragica.
A hátam mögé dugtam a még mindig szorongatott hímzést.
– Jól vagyok. Látom, te is. Édesanyánk és a nagyanyánk?
– Jól megvannak – felelte. – Nagyapát igencsak hiányoljuk, de
most majd vele is váltok néhány szót Csáktornyában.
Rossz érzés kerített hatalmába azokban a percekben, és tudtam
is, hogy miért.
– Jankó, te! Szólok a kisasszonynak. Ha megparancsolja, hogy
maradj itt, és beszél az édesanyjával, a gróf úr nem neheztel meg
rád, ha nem mész Csáktornyába. Nem akarom, hogy ott legyél,
amikor nekiugranak a töröknek! Nagyon rossz sejtelmeim vannak…
 Úgy pillantott rám, mint ki menten kettéharapni szándékozik.
– Megbolondultál, húgom? Biztosan elvette az eszed az a sok
hímzés… meg az egyéb hiábavalóság! Mi az, hogy ne menjek a
törökre, amikor a többiek ezt teszik? Apánk most forog a sírban…
– Nem is találtad meg apánkat Újvárban, emlékezz csak! –
kiáltottam az arcába, de már elcsuklott a hangom. – Azt sem tudjuk,
hol a sírja… Nem akarunk még… még egy…
– Halált a családban? – kérdezte. – Hát aztán! Kit érdekel, hogy
mit akarsz? Vitéz vagyok, elismert katonája a nagyságos gróf úrnak!
– Csak egy legény vagy, Jankó! – sóhajtottam. – Messzi még az a
vitézség!
Megmarkolta a karom, hogy szinte belesajdult, és a fülembe
sziszegte:
– Meg ne halljam, hogy még egyszer ilyent mondasz! Igenis, vitéz
vagyok! Verekedni megyek! A családunk sok emberöltő óta ezt tette!
Ha odaföntről most figyel minket az ükapánk és a többi, meg az
apánk, vajh' mit mondanak? Hogy csököttek lettünk? Elgyávultunk?
– Te már tavaly sem bírtál magaddal, Jankó! Emlékezz Újvárra!
Ha Isten szeme akkor nincs rajtad…
– De rajtam volt! – kiabálta az arcomba. – Nem lesz ez másként
most sem!
– Aztán dühösen a levegőbe csapott. – Ejh! Mit jártatom itt a
szájamat fölösen!
Ellépett, kihúzta magát amúgy férfiasan, megigazgatta a fövegét
és a fegyverövet a derekán, aztán mélyet szusszant, mikor újra
felém fordult. Már jóval csendesebben mondta:
– Hát nem érted, hogy a magunkfajtának a harc az élete? Nekünk
más alig jut. Igen, meg is halhatunk. És akkor mi van? Viszont te
nem tudod, mekkora tisztesség nekem olyan vitézekkel együtt
lovagolni, mint a Sebanic Andro, a Petkovic Juraj, a Kövecses
Gergő, vagy a Donko Bojan. Hogy ne is említsem Deák Lackót,
Csontos Bencét, meg a többit… Ha a török meghallja a nevüket, már
szedi is a lábát!
Ebben ugyan kételkedtem, mert a török egyedül Zrínyi Miklós
nagyságos úr elől futott meg, de általában oly sebesen, hogy csak a
szállongó por maradt, így mesélte nagyapa.
 A kontyos az apánktól is erősen tartott, nem is beszélve Kis
Farkas bátyóról…
– Fából van a fejed, Jankó! – mondtam mérgesen. – Jól van, menj
csak, aztán ne siránkozz, ha nehéz sebet kapsz!
– Majd te ápolsz – lépett vissza, és megölelt. – Mennünk kell,
Dragica. Mit üzensz nagyapának?
Üzentem volna sok mindent, de Jankó az első éles füttyre máris
futott, aztán kisvártatva hallottam, amint a lovak végigdübörögtek a
hídon.
Kiszaladtam a bástyához, ahonnan az útra láthattam, de a sok
égszínkék mente közül nem tudtam kiválasztani Jankót.
1665. Május
A Mura keleti oldala
Török megszállási terület
A magyar és horvát vitézekből álló különítményt Bojan Donko
vezette, aki tapasztalt harcosként számtalanszor összecsapott a
törökkel, és részt vett Zrínyi Miklós legendás őszi és téli
hadjáratában. Még ő sem kerülte el a huszonötöt, de a többi mind
fiatalabb volt nála.
A Mura csöndesen ballagott, a tavaszi ár elvonult, a török pedig
arra várt, mikor kap engedélyt a kanizsai basától egy kis
rablóportyára, a Muraköz rovására.
A vasvári békekötés óta néhányszor megint átpofátlankodtak, mert
arra gondoltak, hogy már senki nem őrizteti oly keményen a
„Szigetet”, ahogy a Muraközt a néhai bán nevezte. Hiszen azt, ami
leginkább bosszantotta a kontyost, az Újvárat, a
felismerhetetlenségig lerontották, felrobbantották, s mostanság a
török őrjárat legfeljebb felkapaszkodik a tetejére, hogy szemügyre
vegye a túlsó partot.
Nohát, Bojan Donko éppen ilyesmire számított.
A kotori parasztok elmondták, mikor várható az őrjárat, mert a régi
Zrínyi-féle őrhelyek megcsappant létszámú személyzete alaposan
megjegyezte a kontyos mozgását. Azt is, hogy melyik útvonalon
vonul legszívesebben.
– Aki fél a víztől, az inkább maradjon a szigeti parton! – jelentette
ki Donko. – Úsztatunk, emberek. A gázlót elvitte a tavaszi ár. Ki
vállalkozik, hogy átmegy körülkémlelni? Ha tiszta a levegő, indul a
többi.
– Majd én! – emelte a kezét Vajdic Jankó. – Jól ismerem a
túloldalt. Az már nem magyar terület, csak magyar föld… Meglesem
a törököt, aztán jelzek. Ezzel, ni!
A tarsolyában kotorászott, aztán az előkapart acélt végighúzta
néhányszor a kován. Az éjszaka sötétjében úgy szikrázott, akár a
távoli villám.
– Ha hármat villantasz, gyerek, megindulunk. Ha sűrűn egymás
után sokszor, akkor tudjuk, hogy törököt találtál. De akkor iszkolj ám
vissza nekem! El kell számolnom veled Illés nagyapád előtt.
Megértettél?
Jankó vetkezni kezdett. Lovat nem vihetett, mert az éj sötétjében
hallgatózni igazán csak egymagában tudott. Ilyenkor a ló egyetlen
prüszkölése is elhallik fél mérföldre.
Hideg volt a Mura veszettül, mert ahol eredt, a stájer vidéken,
nincsenek kellemesen meleg patakok. Jankó a hátára szíjazta a
levetett öltözékét, felült két egymáshoz kötözött fatönkre, és egy
deszkadarabbal evezve a túlpartnak egyensúlyozott.
Odaát az öltözéke fölé húzott egy zsákot, amire egy likat vágott a
fejének, kettőt a karjának, és a derekán megkötötte. Ha abban
meglapult az avarban, a bokrok alatt, a török csak akkor vette észre,
ha rálépett.
Őzek és szarvasok csapásán haladt az ágas-bogas ártéri
erdőben, és tízlépésenként szoborrá dermedve hallgatózott. Ha
valami apró zajt hallott, a tarkója tájékán bizseregni kezdett, de
Jankó akkor se vallotta volna be, hogy fél biz' ő, ha a hátsóját tüzes
vassal sütögetik.
Mert hát az éjszakai erdőkben, csalitosokban mindenféle rossz
lelkek is mászkálhatnak, hiába mondja a pap, hogy kísértet
márpedig nem létezik. Létezik az, gondolta Jankó, legfeljebb a pap
még eggyel se találkozott.
Eszébe jutottak az öreg Illés nagyapa szavai, aki azt tartotta: ha
valamelyik föld egyszer a magyaroké volt, aztán elfoglalta az ellen,
hát annak a földnek a lelkei is mind a magyar mellé állnak. Amint
Szent László király lelke is visszajött számtalanszor, sőt, látták is a
harcosok…
Jankó szerette volna biztosan tudni, hogy ez így is van, hanem a
szablyát azért csak kivonta, és erősen markolva óvatoskodott egyre
előbbre.
A kísértetnek állítólag nem árt a szablya, de mit lehessen tudni…
Hátha erről a bölcsességről a kísértetek nem értesültek!
Viszont a kontyosnak árt, ebben teljesen bizonyos volt.
Bujkált a holdvilág a felhők mögött, és a Mura partján a
bóbiskolásból felriasztott vízi madarak méltatlankodva kiáltoztak,
káráltak. Jankó azt számolgatta, milyen messze lehet még a hajdani
erősség, Zrínyi Miklós lerontott Újvára.
A sötétben már közelebb járt hozzá, semmint gondolta.
A vadcsapáson egyszeriben olyan területre ért, ahol térdig
süppedt a lába a dagonyába. A bokros véget ért, és a hold sárga
képe éppen kikukkantott egy vaskos felhődunna mögül.
Jankó megborzongott. Előtte magas halom emelkedett, a néhai
Újvár, s ahol egyre mélyebbre süppedt a latyakba, az volt valaha a
halastó. Egy elárasztott terület, ahonnan a török nem támadhatott.
Emlékek tolultak fel a gondolataiban, a legtöbb keserűséggel teli.
Már jól látta a hosszú domboldalt, az egykori török ostromterületet,
és a magas fákat, amely előtt az egyik ágyútelepük állt, s ahonnan
még a Murán átvezető hidat is lőhették, ha ügyesen céloztak. Az
meg ott – ötlött fel az emlékeiben – a török mozsarak állása volt.
Tavaly nyáron Kis Farkas, egy bátor kirohanásban, ott kapott halálos
sebet…
Az apja is eszébe jutott. Vajdic Márton, Zrínyi Miklós megbecsült
tisztje valahol ott nyugodott. Jankó, mikor hírét vette a halálának,
meg akarta keresni a testét, de már túl késő volt. A holttesteket talán
az erősség kútjába hajigálták, aztán az egészet berobbantották. A
török akkor vette birtokba Újvárt, vagy inkább átadta neki a császári
hadvezér, mert így beszélték.
Jankó, a vitézeket hallgatva, és a maga emlékeire építve pontosan
tudta, hogy valóban így is történt. Még akkor is, ha a bevonuláskor
háromszáz keresztényt lemészárolt a török az előbástyánál. A
janicsároknak biztosan nem szólt senki, hogy azok a németek
egyetlen puskát se fognak elsütni, és elszaladnak, akár a nyulak,
mert ezt a parancsot kapták…
Gyáva tett volt. Mocskos, alávaló tett.
Tudta ezt minden magyar és horvát vitéz. Katarina asszony
jóvoltából sorra indultak a levelek a nyugati országokba, hadd
olvassa mindenki, miként hátráltatta a császár és személyesen
Montecuccoli Zrínyiék áldozatvállalását.
Jankó mozdulatlanul figyelte a dombot, ahol egyszerre mozgást
észlelt. Inkább csak hallotta, mint látta. Később megjelent két alak
odafönt, épp csak a felsőtestük rajzolódott ki a sötétben. A lándzsáik
hegyén megvillant a hold fénye.
A legény azt latolgatta, hogy elégedjen-e meg ennyivel, vagy tudja
ki, hányan vannak, amikor lovak prüszköltek a hajdani halastó
túloldalán. Emberi hangokat is hallott, törökül beszéltek, vagy inkább
suttogtak. A hajnal lassan közeledett, és az egykori török
ostromterület mögötti égbolton halványultak a csillagok.
Csendben elindult vissza, aztán a partra érve az acél nyomán
szikra pattant a kovából. Leadta a jelet.
Ám a túlpartról, Jankó nem kis ámulatára, sűrű szikraeső jelezte,
hogy azonnal induljon vissza.
Amikor a vitézek partra rántották az ingatag fatörzsekről, Donko
azonnal tudni akarta, hogy mit látott.
– Nem megyünk át, mert ők jönnek ide! – sommázta tömören. –
Öltözz, mert elvonulunk a másik gázlónak! Talált magának egyet a
török Légrád alatt, a Dráván.
A vitézek vargabetűvel kerülték a Mura posványos árterét, és
elvágtattak a légrádi végvárnak. Néhány várbéli csatlakozott Donko
csapatához.
– Két hete elhajtottak egy csordát – közölte a tizedesük. – Nem
kaptunk engedélyt akkor, hogy átmenjünk, de ha a kontyos a
helyünkbe jön, hát örömmel látjuk a nyavalyást.
A gázlónál a lovaknak hasig ért a víz, és egy légrádi vitéz
lélekszakadva vágtatott visszafelé, jelentve, hogy a török máris átért.
A hajnali szürkület nem sokáig tartott, kivirult a reggel, Donko
pedig káromkodott veszettül, mert azt gondolta, megkéstek a
fogadtatással.
 – Nem késtünk el, parancsnok úr! – léptette Jankó a lovát Bojan
Donko mellé. – Ismerem a vidéket, tudom, merre közelítsünk. Még
tán el is vághatjuk a török útját. Tavaly ezekből a falvakból szekérrel
vittem szénát a seregnek…
– Akkor mutasd az utat, te… szekeres – dörmögte Donko, és
vágtába kaptak. – De ha beleszaladunk a kontyosba…
Jankó nagy szakértelemmel kerülgette a dombokat, az erdőket,
máshova meg inkább bevágott, és a vitézek követték. Aztán átkeltek
egy fecsegő patakon, felkapaszkodtak a dombhátra, és a tetőről
elébük tárult háromnegyed mérföld keletnek.
– Ahun-e a koszos kontyosa, te Bojan! – mutatta a legélesebb
szemű horvát vitéz. – Legalább három tizedre való istentelen.
A törökök ügetésben haladtak, mégpedig igen magabiztosan, mert
az elővédet és a hátvédet is mellőzték.
– Akkor emberük van valamelyik faluban – morogta Donko. – Egy
rohadt áruló. Elmondta nekik, mikor nincs katona a vidéken… Jankó!
Ide gyere, fiú! Mondd csak, eljutunk innen fedezék mögött azokig az
erdősávokig?
Jankó igen büszke volt magára, mert kikérték a véleményét, és
éppen az a Bojan Donko, akiről a többiek legendákat regéltek.
– Tudom az utat, parancsnok úr! De indulni kell máris!
Vágtába kaptak a vitézek, és Jankó vezette a csapatot, át
erdőfoltokon, ligetek mentén, kiszáradt árkokban, mindvégig rejtve
magukat. Aztán egyszer csak ott magasodott előttük a tölgyes.
Donko két részre osztotta a csapatot, és az egyik fele átrúgtatott a
szemközti erdőrészbe. Az út közöttük vezetett, ezen kellett a
töröknek érkezni. Egy árok szelte át az erdőt és az utat, az aljában
megállt az esővíz.
– Puskások, be az árokba! Az íjászok egyik fele mellettük marad,
a másik pedig velem jön!
– Mi legyen a foglyokkal, Bojan? – kérdezte az egyik légrádi. –
Egyáltalán, kell a fogoly a nagyságos úrnak?
– Csak az okosak érdeklik – válaszolta Donko. – Nem tervezem,
hogy ma sok foglyot ejtünk.
A tölgyesben elrejtőzött a csapat, és az árokban lapulók vártak az
érkező törökre. Nem kellett sokáig nélkülözni a társaságát, mert
fertály sem telt ki, máris megérkezett.
– A rohadékok! – morogta Kövecses Gergő. – Úgy pöffeszkednek,
mintha máris az övék lenne itt minden.
– Hát most majd megtanulják, hogy mégsem – így a fiatal Deák
László. -A tieid kezdik a tüzelést, Gergő!
Amint a törökök – úgy harmincan lehettek – az árok közelébe
értek, a bokrok mögül megszólaltak a puskák. A távolság nem
lehetett több negyven lépésnél.
Az elsők fölbukfenceztek, akárha kötélbe botlott volna a lovak
lába, de a mögöttük érkezők megtorpantak. Török parancsszavak
röppentek, ezeket a basi üvöltve adta ki, és a harcosok
szétspricceltek.
Néhányan az erdőnek tartottak, ahonnan nyílzápor fogadta őket,
aztán Donko vitézei megint elsütötték a puskákat.
– No most, Lackó! – kiáltotta Kövecses, és Deák László megszívta
a szája sarkában fityegő cseréppipát. – Most majd meglátja a
kontyos, miféle kumburadzsik21 vannak felénk!
Deák Lackó szándékkal nem hagyta kialudni a pipáját, életben
tartva benne a parazsat, hogy aztán a kezében tartott cserépbomba
rövid csepűjét meggyújthassa.
Repült a puskaporral töltött bomba nagy ívben a török csapat
kellős közepébe, és akkorát dörrent, mint egy mozsár. Fekete füst
emelkedett a villanás után, és a török lovak közül néhány menekülni
próbált, de abban a minutumban elővágtattak az erdőből Donko
vitézei és a légrádi katonák.
Munkába fogtak a lándzsák, de a törököt se most szalajtották.
Donko emberei hamar rájöttek, hogy a legtöbbje nem is török,
hanem szerb vagy bosnyák, afféle török várban szolgáló
martalosz22. Az íjászok tették legderekasabban a dolgukat, egymás
után röpítettek nyilat az ellenbe.
Jankó lova a töröktől zsákmányolt tüzes mén volt, és egy villanás
alatt sebes vágtába ugrott. A legény oldalra nyújtott szablyával
közelítette a kiszemelt harcost, s miután lecsapott, máris a
következő ellenfelet leste.
 A martaloszok látták, hogy elzárták előttük a menekülés útját.
Néhány bevágtatott az erdőbe, azok után Donko emberei meg sem
fordultak.
Sebesültek hevertek a földön, de akadt, amelyik nyílvesszővel az
oldalában feltámaszkodott és felemelt karral jelezte, hogy részéről
vége a harcnak, megadja magát. Donko emberei körbekapták a
törököt, és puskák, íjak, lándzsák fedezetében minden fegyverüket a
földre rakatták, majd egy csoportba terelték a foglyokat.
– Azt mondtad, nem lesznek ma foglyok – morogta az egyik horvát
vitéz Donkónak, ám ő csak bólintott, és azt felelte, hogy majd elválik.
Egy magyar szót is hallottak. Török sebesült nyögött a foglyok
között:
– Segítsetek, ha van bennetek irgalom…
Deák Lászlónak – ő esett hozzá a legközelebb – elkerekedett a
szeme.
– Nézzétek má'! Egy tanult török. Magyarul is beszél.
Megmarkolta a sebesült nyakán az inget, aztán el is eresztette,
mert megpillantotta a hasán az irdatlan vérfoltot.
– Jól megtanultál magyarul, cimbora, bár fölösleges volt.
– Magyar ez a nyavalyás, hát nem hallod? Így csak az tanul meg,
akit magyar anya szült! – morrant Kövecses. – Gyömli23 vagy, ugye,
te disznó?
– Az anyám magyar… az apám török… – nyögte amaz.
– És magyarokhoz jöttél rabolni.
– Ez a… parancs… – nyöszörögte a „gyömli”, és a hasára
szorította a kezét. Az ujjai közül vér szivárgott.
– Nekem meg az a dolgom, hogy hagyjalak megdögleni – mondta
Bojan Donko. – Melyiktek vágta le?
A vitézek egymásra pillantottak. Ki tudja ezt akkora
kavarodásban?
– A gyerek – szűkölt a félig magyar. – Szablyával… Láttam az
arcát…
Kövecses Jankóra vigyorgott.
– Te voltál, öcsém? Hát akkor vigyed, a tiéd!
Jankó döbbenten bámult Kövecsesre. Aztán meg a „gyömlire”.
 – Aztán… mit csináljak véle?
– Az már a te dolgod – így Donko. – Megölheted, de meg is
gyógyíthatod. Aztán a szolgád lesz.
– Ez már nem – köpött ki Deák. – Mindjárt vége.
A sebesült oldalra dőlt, és az arcát a vérmaszatos fűbe temette.
Kövecses a legényhez fordult:
– Keresztény vagy?
– Az hát – felelte Jankó. – Miért kérded, bátyám?
– Ha az vagy, meg ez a nyomorult is félig-meddig, hát akkor
tudnod kell, mi a dolgod – morogta csendesen Kövecses Gergely. –
Ám miattam hagyhatod szenvedni is. Ki tudja? Talán még napokig is
elél. Aztán majd rálelnek a vadak, a hollók… Élve szedik szét…
Jankó már mindent értett. Körülpillantott, de Kövecsesen meg
Deákon kívül senki nem figyelt rá. Bojan Donko elfoglalta magát a
foglyokkal, nyelvet akart szerezni, kifaggathatót, akibe tán kicsit több
ész szorult, de a török portya parancsnoka, egy aga, a vérében
hevert és nem mozdult.
A legény lehajolt, és akkor a sebesült rápillantott. Jankó lassan
előhúzta a kését a csizmaszárból, és egyetlen puha mozdulattal
átszúrta a szívét.
– Majd imádkozom érted… – morogta, de a „gyömli” abból már
semmit nem hallott.
Egy fogoly azonban jól látott mindent. Eddig a lábát maga alá
húzva csendben üldögélt, mint ki megadta magát a sorsnak, most
azonban felugrott, és rohanni kezdett. Félrelökött egy fiatal horvát
vitézt, és felkapott a lovára.
– Szökik a nyavalyás! Deák, Vajdic! Kapjátok el! – parancsolta
Donko, és Jankó elsőnek nyargalt a fogoly után.
Vágtatott a török ló, akár a veszekedett, mert Jankó belevágta a
sarkát a véknyába. Deák lova se érte utol Jankó tüzes ménjét, de ott
lihegett a nyakán lelkesen. A fogoly beváltott az erdőbe, Jankó meg
utána.
Mintha ágnak szaladt volna, úgy lendült előtte egy ököl, amit nem
is látott, legfeljebb az utolsó, kavargó pillanatban. Jankó hanyatt
zuhant a nyeregből, és elsötétült előtte a világ.
 Amikor eszmélt, saroglyán hevert, és alatta nyikorgott a
szekérkerék. Deák László hangját hallotta maga felett.
– Jó nagy marha vagy, te gyerek – mordult, de a hangja
megkönnyebbülten rezdült. – Bevágtatsz a sűrűbe, ahol se látsz, se
hallasz? Azt hitted, tán inal előled végkimerülésig?
– Hogyan esett, Lackó bátyám? – nyögte a legény. – Szégyellem
magam…
– Minden okod meg is van rá, te nagy harcos – így Deák. – Amint
az a rohadék beváltott az erdőbe, az első bokor mögött meg is fogta
a lovát, aztán jól képen teremtett, gondolom. Ha oda nem érek,
megöl. De aztán… Fáj-e a lábad?
Jankó csak akkor vette észre, hogy képtelen mozdulni. Próbált
felülni, de a jobb lábába máris belehasított egy jókora, éles fájdalom,
amekkorát még sosem érzett, s amitől a világ is elsötétült néhány
pillanatra.
– Mikor… tört el a lábam? – kérdezte holtsápadtan.
– Amikor a lovad rád lépett. Azt hittem, meg is öl az a mén. Nem
való még alád az ilyen sátáni ló, te kölök! – mondta ki az ítéletet
Deák László. – De a lovadnak nincs baja – biccentett a szekér eleje
felé. – Egy darabig föl nem ülsz rá, az szent igaz. Meg semmilyen
más lóra se. Csak azt tudnám, mit mondok az Illés nagyapádnak.
Még a végén kimiskárol, amiért nem ügyeltem rád jobban.
Munkács vára, ugyanekkor
A reggeli köd a fák fölé emelkedett, és a magasban felhővé lett.
Susogtak az erdők, s a hegyek közül előkúszó Latorca vize most
békésen ballagott.
Özvegy Rákóczi Györgyné, Báthory Zsófia asszony minden reggel
megszemlélte a várat. Hol itt, hol ott jelent meg, és az őrség meg a
személyzet aggodalmas képpel lesték kívánságait.
Tartottak tőle, de volt is rá okuk. Kemény asszony volt Zsófia,
elnézést nem ismerő. Mivel a nagy múltú család összes gondja
immáron egyedül az ő nyakába szakadt, tudta, nem is tehet egyebet.
Jottányit se engedhet határozottságából, eltökéltségéből.
Fia, a húszesztendős Rákóczi Ferenc – Zsófia asszony
erdélyiesen csak Ferkőnek hívta… – nagyon igyekezett, hogy
megfeleljen az anyjának, aki még vele is folyvást elégedetlenkedett.
 Az özvegy régtől várta már a levelet, ami előbbre viszi majd a
házasság ügyét fia és Zrínyi Ilonka között, és az ablakából gyakorta
szótlanul figyelte a Patakra vezető utat, amelyen a posta legtöbbször
érkezett. Ugyanakkor ragaszkodott is a maga határozott elveihez,
kikötéseihez, mégpedig olyannyira, hogy úgy tűnt, a frigy dolga
megtorpanni látszik.
Hanem ezen a délelőttön megérkezett a futárposta, és a belső
szolga lélekszakadva szaladt vele a meredek lépcsőkön az
úrasszony szobájába.
Báthory Zsófia türelmetlen mozdulatokkal azonmód tallózni
kezdett a levelek között: ez fontos, ez várhat… Ez megint nem
fontos, de nem is sürgős…
Aztán a kezébe akadt egy. Széchy Mária24 írta, annak a
Wesselényi Ferenc25 nádornak a felesége, aki mostanság mintha
rohamosan öregedne –, ezt állapította meg legutóbb Zsófia. Nem
kedvelte túlzottan Máriát, aki ifjúkorában sorra törte a férfiszíveket,
ezért aztán számos legenda járta róla. Olyan is, ami inkább tette
Máriát hírhedtté, mint híressé. Való igaz, a murányi várat szerelmi
okból adta át az azt körbezáró Wesselényinek, aki akkor még csak
császári-királyi tiszt, nevezetesen füleki kapitány volt.
Haj, milyen csinos és daliás férfiú volt Wesselényi kapitány
akkoriban! Zsófia asszony erre még igen jól emlékezett. De most
már inkább csak azt szerette hallani, hogy Mária az ujjai köré
csavarta az urát, mert ez a tudat a megsavanyodott özvegyasszony
lelkének jobban megfelelt.
Felnyitotta a levelet, elolvasta egyszer… majd még egyszer, aztán
Ferencért küldött.
A fiatalember egy ideje már kétségek közt vergődött az anyja
mellett, pontosabban annak uszályában. Mert minden úgy történt,
ahogy Zsófia kigondolta, eltervezte, neki sok beleszólása nem
lehetett. Nem is élt – nem élhetett! – túlságosan mozgalmas életet,
mert az özvegy nem akarta, hogy fiáról gáláns vagy zaftos társasági
pletykák lássanak napvilágot. A maga és Ferenc erkölcseit páratlan
eréllyel védelmezte.
 – Ülj le, fiam! – mutatott a székre, mikor Ferenc belépett. – És
olvasd el ezt! Azt gondolom, utaznod kell!
A fiatal Rákóczi Ferenc azonnal látta, hogy a felbontott levelet
Széchy Mária neki címezte, de életében még egyszer sem próbálta
meg, hogy kérdőre vonja az anyját, vagy bármely intézkedését
nehezményezze.
Végigolvasta a levelet, aztán bólintott.
– Ha édes anyámasszony úgy látja jónak, elmegyek Teplicbe26.
Zsófia komoly arccal figyelte a fiát.
– Ezt is kell tenned! Magad leszel, mert nem ígérem, hogy
elkísérlek. Intézd úgy a dolgod, hogy később semmit meg ne bánj!
– Úgy érti, édes anyámasszony, hogy Teplicen netán feltűnhet a
sok magyar úr találkozása, beszélgetése…
– Ha arra gondolsz, hogy a császáriaknak az ilyesmi nincs
ínyükre, akkor azt felelem, ne aggódj! – vágott közbe Zsófia. –
Teplicbe csőstül jár fürdőzni az úri közönség. Kezelik a
köszvényüket, és minden nyáron ott mulat a legnagyobbak színe-
java. Sok minden elhangzik, de arról a császár úgyis tud. Annyi a
besúgó mindenütt… De te nem is azért indulsz, hogy politikáról
diskurálj, ha meg mégis provokálna valaki, hát majd okosan
átgondolod, hogy mit felelj. Művelt emberré neveltelek, fiam, és te
most azért mész el Teplicbe…
– …hogy találkozzam azzal, aki remélhetőleg a kezét adja.
– Pontosan – szólalt rezzenéstelen arccal Báthory Zsófia. – A
Zrínyi leánnyal. Azt mondják, szép és okos, de hát ez tizedrendű.
Máriának pedig köszönd meg nevemben a közbenjárást! Látom,
nem feledkezett meg arról, amit a csáktornyai temetésen megígért.
Dicséretes… Még az ő részéről is…
Zsófia nem leplezte a fia előtt, hogy nincs, és sosem volt nagy
véleménnyel Széchy Máriáról. Az ő szemében az, aki szerelem okán
odaad egy várat az ellenség parancsnokának, nem érdemel
megértést.
– Zrínyi Ilona katolikus, és ez jó. Mi több, örvendetes. Az apját
Pázmány érsek neveltette. Péter bán leányának igen jó a társasági
híre. És ne feledd, fiam, hogy a magad bőrén tapasztaltad, mit jelent
kényszerűségből vallást váltani, a legmagasztosabbat alárendelni a
szennyes politikának.
Ferenc kisgyermekkorától ismerte a történetet, ami azzal
kezdődött, hogy az édesanyja szinte kisleányként került II. Rákóczi
György mellé, ám az ő oldalán kénytelen volt katolikusból
reformátussá lenni, mert anyósa, a kőkemény és hajlíthatatlan
Lórántffy Zsuzsanna asszony ezt követelte. Aztán ő a mennyekbe
távozott, s amikor György úr is követte, Zsófia és Ferenc azonnal
visszatértek a katolikus hitre.
De Ferenc azt is megtapasztalta, hogy eztán mily állhatatosan és
kíméletlenül üldözte édesanyja az erdélyi protestánsokat.
Nézte csak az anyját, aki férje halála után többé sosem vetette le
a gyászruhát – ami jelentősen öregítette őt és Munkács várába
beeresztette az elmúlás nehéz levegőjét.
– Elmegyek Teplicbe, édes anyámasszony. Megteszem, ami
rajtam múlik.
Zsófia pedig mosolytalanul, alig észrevehetően bólintott.
Ludberg vára a Bednja folyónál
Mégsem indultunk a Tengermellékre ezerhatszázhatvanöt nyarán.
Az események úgy hozták, hogy Ozaljból Csáktornyába induljon
Ilonka kisasszony, aminek tán még jobban is örültem.
– Gyere, Dragica lelkem, mert szükségem lesz rád! Segítünk a
vitézeknek és a falvaknak – parancsolta, és boldogan készülődtem.
Boldogságom egyik oka az volt, hogy hazajött Jankó bátyám, igaz,
saroglyán, de nem gyászban. Csúnyán eltört a lába, és azon kaptam
magam, hogy hálálkodom a Mindenhatónak, amiért Jankónak jó
ideig eszébe sem juthat a portya és a verekedés.
Először Ludberg várába indultunk, sok megrakott szekérrel. Ilonka
kisasszony is egyszerű ruhát öltött, és szalmakalapot nyomott a
fejébe. A messziről szemlélő csak egy csapat leányt és fiatalabb
asszonyt látott, akik a szekereken ültek, mert a kisasszony még a
hintót is Csáktornyában hagyta.
Igaza volt, mert a portyázó töröknek egy hintó aztán biztosan
feltűnik.
Gyógyírt vittünk a környező falvakba, ahol garmadával feküdtek a
végek harcaiban sebesült vitézek és parasztemberek. Mielőtt
elindultunk, Ilona kisasszony majdnem két teljes napot töltött a
csáktornyai gyógyszerfőző rézüstök és csövek mellett, amelyek
számomra sokat nem mondtak, de szépen csillogtak, és a
kisasszonyka nagyon is jól tudta, mi mire való. Minden növényt,
füvet és virágot első látásra felismert, még letépett, összeaszott
állapotban is.
Ludbergben is volt ilyen főzőhelyiség, amelyben tudós külhoni
férfiak dolgoztak, és gyártották a főzeteket mindenféle hasznos,
gyógyító növényekből, amelyeket a hozzáértő asszonynép
gyűjtögetett erdőn, mezőn.
Most a szekerek még élelmet is szállítottak Ludbergbe, és Ilonka
kisasszony szigorúan meghagyta az intézőnek meg a hadnagynak,
hogy a legtisztességesebben osszák el.
Hogy kiknek?
Hát a török portyáktól sokat szenvedő falvaknak. Vitézek kísérték
a szekereket, néha jó messzire kivágtattak, hogy megvizslassák,
nem ólálkodik-e a török a közelben. Pedig, ha az ellenség tudta
volna, ki ül a szekéren…
Kimentünk hát a falvakba, és ezt a minket kísérő katonák igencsak
nehezményezték, mert a Drávát közelítve egyre veszélyesebb volt
az élet. Nem érdekelte a törököt a békeszerződés, megtett mindent,
hogy zargassa a vidéket, sarcolja a falvakat, ahogy csak lehet.
Elhajtotta a gulyát, a birkákat és a kecskéket meg legtöbbször
szekérre hajigáltatta a helyi parasztokkal, és úgy vitte át a
hódoltságba.
A falvakhoz közelítve mindenütt nagy volt a csönd.
– Látjátok? – súgta a kisasszony. – Gyász. Mindenhol csak a
gyász.
– Érzem a halál szagát, kisasszonyka – borzongtam meg. – Itt van
a levegőben.
Még a kutyák is behúzott farokkal oldalogtak el a szekerek útjából.
Akkor viselkedtek így, amikor valami nagyon rossz érte a falut.
Olyasmi, ami még az oktalan állatot is megrémítette.
A legöregebb parasztember volt a szószóló. Arról beszélt, hogy
két hete éjjel rájuk tört egy török portya, de ezek nem gyújtogattak,
csak összeszedték a szép leányokat és a fiatal legényeket, meg a
hét év körüli fiúcskákat.
– Nekem is odalett két kis leányunokám – folytatta remegő
hangon, miközben kövér könnycseppek gördültek le a ráncos,
napégette, szélcserzett arcon. – Mit tehetek, nagyságos kisasszony?
És mit tehetünk mi valamennyien? Valaha harcoltam a maga
nagyapjával. Küldtem törököt a másvilágra számolatlanul. Talán
most éppen azért ver az Isten. A felséges úr azt mondja, békében
kell élni a törökkel, de hát ő nem itt lakik…
Elharapta az utolsó, keserű szavakat, mert tán észbe kapott.
Molyrágta fövegét gyűrögette, és a porba bámult.
Hófehér volt a haja, akár az igen öreg szenteknek a képeken. A
keze bütykös, inas, és vaskosra dagadtak rajta az erek.
Ez az ember egész életében dolgozott, harcolt, aztán megint
dolgozott. Maga sem tudta évei számát, de nem is érdekelte.
Megszületett, verekedett és megöregedett. Ami ezen kívül vele
történt, az vajon érdekel-e valakit is?
Ilyesmi forgott a fejemben, miközben az öreget hallgattam és
figyeltem.
Ilonka kisasszony néhány ezüstpénzt csúsztatott a markába, és
azt mondta, ezt a családnak adja, aztán parancsot adott a
katonáknak:
– Emberek! Ez az öreg megmondja, kitől mit vittek el. Pótoljuk,
amennyire lehet! Igazságosan osztunk, akinek gabona kell, annak
azt adjatok, akinek az állatát hajtották el, azt írja föl a lelkész úr! –
pillantott a légrádi protestáns papra. – Jegyezzen fel, kérem,
mindent!
Aztán csendesebben szólt a paphoz:
– Akinek fiát, leányát vitte el a török, azt vissza nem hozhatom, de
felajánlom nekik az elköltözést, biztonságosabb falvakba. És pénzt.
Mondja meg annak, akit érint!
Aztán máris megragadtuk a kosarakat, és az öregember mögött
elindultunk a hajlékokhoz. Ilonka kisasszony azt tette, amihez
legjobban értett: ápolta a sebesülteket.
– Ez itten a Lápi Örzse ura – mutatta az öreg a deszkaágyon
heverő férfit, akinek a szemén vaskos kötés éktelenkedett. –
Fáklyával vágta arcon a török. Az egyik szeme odalett, nagyságos
kisasszonyka…
Ilona óvatosan letekerte a koszlott kötést. Iszonyú seb tárult fel, a
tűz megmarta a bőrt, és a fiatal férfi bal szeme helyén csak egy rést
pillantottam, ami körül megduzzadt a vereslő hús.
Éreztem, hogy hamarost rosszul leszek, és a kisasszony
észrevette.
– Ha kevés idebent a levegő, Dragica, eredj ki! És ha már ott vagy,
hozz vizet a kútról!
– Nem lehet, kisasszonyka – sírta a fiatal Örzse. – A török
agyonszurkált néhány kutyát, és belehajigálta. Nagyon mély a kút,
és nincs, aki lemenjen…
Ilona azonnal parancsot adott.
– Juraj, és te, Patkós Bence! Fúrtatok már kutat, úgy emlékszem.
Induljatok, hozzátok rendbe!
Tudtam, hogy határozott, de egyre jobban csodáltam, Ilona
kisasszonyt. Mély fekvésű, mégis puha hangján úgy adta ki a
parancsokat, hogy meg sem fordulhatott senki fejében az
ellenkezés.
Megorvosolta a sebeket, és a családnak lelkére kötötte, mit kell
tenni, hogy a sebesültek a gyógyulás útjára lépjenek. Már nem
számoltam, hány helyen jártunk, és Ilonka kisasszonyt mindenhol a
legnagyobb tisztelettel, reménnyel telve fogadták.
Ő pedig vigaszt adott, s nem csak gyógyítással, segítséggel, vagy
azzal, hogy a szenvedőknek adta a maga vásárolta, vagy a várban
készített kenőcsöket, főzeteket. Az emberek lelkéhez is szólt,
próbálta tartani bennük az erőt, amennyire lehetett.
– Akin pediglen nem észlelitek a javulást, azt vigyétek
Csáktornyába, vagy Ludbergbe! Az őrségnek kötelessége lesz
beereszteni – közölte, és indult a következő, szánalmas hajlékhoz.
Délután állt csak meg egy rövid időre pihenni, de akkor már a
szomszéd faluban jártunk.
Nagyon elfáradt, láttam a tartásán. Görnyedten ült egy zsákon, a
ruháján egyre gyűlt a por és a piszok, meg a szalmatörek. Hosszú,
testszínű vászonszoknyát viselt és fehér inget, mint a
parasztleányok. Csak a finom bőrből készült, könnyű csizmája
árulkodott a jómódról.
Hősiesen viselte a sebek szörnyű látványát, maga tisztogatta
azokat, miközben a mocsok és a bűz más embernek a gyomrát
forgatta. Ő azonban úgy vélte, ezek a szerencsétlenek kiben
bíznának, ha nem a földesuruk családjában?
Nagyon sok esztendő múltán valakitől azt hallottam, hogy az úri
társadalomnak nem csak jogokat adott, kötelezettséget is rótt rájuk
az Isten. Csak mintha sok-sok gazdag házban erről egy árva szót
sem hallottak volna. Ahol mégis, azokra mindig jó szívvel
emlékeztem.
– Add ide a vizet, Dragica! – szólalt csendben a kisasszony, és
megropogtatta a derekát ültében. – Ha éhes, szomjas vagy, ott az
elemózsiás kosár.
Igaz ugyan, hogy arra már rájártam egyszer-kétszer, de csak
módjával. Az idős, szikár, vénkisasszony szolgáló mogorva képet
vágott, ahányszor csak kinyitottam a kosár tetejét. Odaléptem
megint, és Ilonka kisasszony utánam szólt:
– Dragica! Hozz nekem is egy szelet kenyeret, meg abból a
sajtból!
Kínos figyelemmel emeltem ki az apró tálcát, rá egy kis asztali
keszkenőt helyeztem, aztán arra a szelet kenyeret és a sajtot, de
rám szólt: hagyjam a cicomát, adjam csak úgy, a kezébe.
Cseréppohárból ivott, és tört a kenyérszeletből. Nagyon szomorú,
töprengő és fáradt volt az arca.
– Baj van, kisasszonyka? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.
– Ennél nagyobb baj már mi is lehetne? Láthatod, miként élnek a
végeken. Amit ilyenkor látok, az engem mindig végtelenül
szomorúvá tesz.
– Én is szomorú vagyok, kisasszonyka – mondtam. – Eszembe jut
az édesapám. Nem is tudjuk, hol nyugszik…
– Szégyellném magam annak a helyében, aki ezt így hagyja. Aki
ezt az egészet előidézte… Aki szentesítette, hogy…
Nem sejthettem, mivel akarta folytatni, úgyis csak sokára értettem
meg, hogy a királyra, a császárra gondol, és a bécsi meg a magyar
urakra. Arra is, miért nem képesek felülemelkedni a maguk kicsinyes
és önző családi érdekein.
Ugyan mekkorák az ő sérelmeik e szerencsétleneknek a
szenvedéseihez képest? Az urak, ha egyik várukból kipofozta őket a
török vagy a hatalom, mentek a másikba.
De ezek a parasztok hova menjenek?
Azokban a hetekben újfent megtapasztalhattam az ellenpéldát.
Láttam, miként gondoskodnak a Zrínyiek, és még néhány másik
tisztességes, magyar és horvát nemesi család a jobbágyokról, és
hozzájuk hasonlók után kutattam későbbi életem során, de
megvallom, csak nagyon kevés esetben segített hozzá az Úristen.
Ilonka kisasszonyt a súlyos gondokból mindig kizökkentette, ha
megemlítettem Bakart és az Adriát. Olyankor felcsillant a szeme,
elmosolyodott, talán sóhajtott is egy jókorát, és azonnal eszébe jutott
valami nagyon szép emlék.
Most azonban nem akartam kérdezni, nem lett volna ildomos.
Ezek a hetek másról szóltak.
Hazafelé Ludbergbe még félúton se jártunk, amikor Zrínyi Péter
nagyságos úr vitézei vágtattak szembe, és Ilonka kisasszony
megpillantotta az édesapját. Péter úr szürke bársonymentében
lovagolt, hogy az út pora kevésbé ütközzön ki rajta.
Leszökkent a nyeregből, és megölelte a leányát.
– Istennek hála! – mondta horvátul. – Édesanyád aggódott
miattad. Azt akarja, hogy mielébb gyere Csáktornyába.
– Még lenne itt mit tenni, édes apámuram – porolgatta szeretettel
Zrínyi mentéjét Ilonka kisasszony. – De ha édes anyámasszony ezt
szeretné…
– Ezt – felelte tömören Zrínyi Péter, aztán halkabban fűzte hozzá:
– Levél jött. Valamennyien útnak indulunk, de az is lehet, hogy én
maradok Csáktornyában.
– Bakarba, édes apámuram? – csillant fel a kisasszony szeme. –
Boldog lennék, ha… ha csak akkor mennénk, ha már itt
elvégeztem… Még igen sok munka vár, és ezeket a szegény
sebesülteket itt senki nem…
– Dehogynem! – vágta el szavait a nagyságos úr. – Mások is
értenek a seborvosláshoz. És nem Bakar, hanem Teplic. Oda
indulunk. Legalábbis te bizonyosan, és az édesanyád… Aztán a
társalkodónők közül valaki…
Ilona kisasszony arca komolyra váltott, és a homlokán két
vékonyka ránc is megjelent. Figyelmesen fürkészte az apját, aki
hozzáfűzte még:
– Széchy Máriától érkezett hívás. Bécsen, Grazon keresztül hozta
a futár. Arról van szó benne, hogy…
– A Rákóczi Ferkó… – sóhajtott kisasszonyom. – Értem, édes
apámuram. Egyszer ennek is meg kell lennie, igaz?
– Ti ketten egymást megismerni érkeztek oda – dörmögte Péter úr.
– Egyebet nem is mondok. Úgyis tudod te azt.
Hallottam mindent a szekéroldalból. Amikor Péter nagyságos úr
ellovagolt, Ilonka kisasszony hozzám fordult.
– Dragica! Megyünk a meleg fürdőbe. Elkísérsz!
Ámde igen különösen rezdült a hangja, amiben a boldogságnak, a
várakozásnak jelét sem éreztem.
 1665 nyara a Felvidéken
Trencsény-Teplic, néhány hét múlva
Hintókkal, gyors szekerekkel, komoly kísérettel indultunk Graz
felé, aztán Bécsben, a Freyungon megpihentünk. Még sosem jártam
a Zrínyiek fényűző kastélyában, és megkapott az a szeretet, ami
Ilonka kisasszony láttán megnyilvánult.
Este két fiatal szolgálóval az ablakon át bámultuk a kövezett utcát,
és a kisasszony arról mesélt, hogy a néhai Miklós urat – még egy
esztendeje sincs! – óriásra duzzadt tömeg fogadta, ami nem mozdult
az utcából, a ház elől, s éltette a nagy hadvezért.
Kevés pihenő után indultunk aztán tovább Pozsonyba, onnan
pedig a Vág völgyében fel, Teplicbe.
A második nap kora délutánján megérkeztünk. Azt reméltem,
elmegyünk majd a leányok és asszonyok részére fenntartott fürdőbe,
de Ilona kisasszonynak akkor nem akaródzott fürdőzni. Az úton alig
láttam, mert másik kocsin utaztam, amit belepett az előttünk haladók
által vert por, és jobb esetben csak a kísérő katonákhoz szólhattam,
meg az öreg kocsishoz, aki úgy feszített a bakon vadonatúj, zsinóros
mentéjében, mintha a Zrínyi-uradalom első embere lenne.
Komoly és erős kísérettel utaztunk, nem is lehetett másként. Az
utakat és az erdőket békeidőben is veszélyeztették a zsiványok, a
szökött császári katonák, a mindenféle törvényen kívüliek.
A háborúk megtépázták a Felvidéket, és még mindig sok szökött
zsoldos állt zsiványnak, így mondta az öreg kocsis, aki végig
dudorászott magában, hogy el ne unja a hosszú utat.
Teplicbe érve a lélegzetem is elállt. Mennyi pompa! Bakarban,
Csáktornyában és Ozaljban is gyakorta összeverődött az úri
társaság, főként vadászni, ám itt a sokféleségük ejtett leginkább
ámulatba.
Mert Teplicben még a fogadók is kastélynak tűntek, és sok nemesi
családnak volt ott saját háza.
És másként viselkedtek. Mintha engedtek volna a szokásos
merevségükből, a mesterkéltségből. Másként jártak az utcán az
úrilányok és asszonyok, könnyedén és gyakorta nevettek, némelyek
még hangoskodtak is.
 S ha leszállt az este, nem tért nyugovóra a tyúkokkal senki, és
késő éjjelig zengett a kocsma, a mulató, és az urak lelkesen verték
az asztalt danolászás vagy kártyacsata közben.
Megkedveltem Teplicet, már csak a hangulata, és a tömérdek
látnivaló miatt is. Akárcsak Bécsben, az úrihölgyek itt is a közös
séták során mutatták meg a legújabb divat szerint varrott
ruhakölteményeiket, amit a férfiaknak illett megdicsérni.
S közben figyeltem Ilonka kisasszonyt, akin sok mindent
észrevettem, főleg a kíváncsiságot, csak az igazi örömet nem.
– Azt mindig is tudtam, hogy okos vagy, de hogy egy fél év ennyi
szépséget képes reád rakni… – ölelte meg szívből jövő mosollyal és
kissé túláradó érzelemmel Ilonát a rokon Széchy Mária. – A szépség
már háromnegyed siker, Ilonkám – súgta bizalmasan. – A többit meg
hozzáteszed.
Ilona világos adriakék – ő nevezte így e színt –, könnyű
selyemszoknyát viselt, bő ujjú, könyöknél húzott patyolat ingvállat,
és a szoknyához hasonlatos selyemből varrott, ezüsttel hímzett
vállfűzőt.
– Tökéletes vagy, leányom! – csapta össze tenyerét Mária
asszony. – Ezek a csodás gombok a vállfűzőn… Valaki az imént
megjegyezte rólad, hogy nyugati divat, de keleti pompa jellemez.
Igaza volt a szégyentelennek! – fűzte hozzá súgva, és csilingelő
kacagására felfigyeltek a szolgák.
Ilona valójában nagyon is visszafogottan öltözött a nevezetes
alkalomra, és az ékszert sem vitte túlzásba. Délután volt, nem este,
amikor a vacsoraasztalnál a dámák egymást túllihegve páváskodtak.
Ő az ilyen társaságokból legszívesebben kivonta magát, bár
tudomásul vette, hogy egy horvát bán leányához méltóan kell
viselkednie, és az öltözet is ennek egyik kifejezési módja, valamint
némelykor olyan helyeken is meg kell jelennie, amit igazából nem
kíván. Ezt várta el az úri társaság.
Csupán apró, drágakővel kirakott fülbevalót viselt, hozzáillő
diszkrét nyakláncot, és egy ezüstboglárt, az ingváll csipkés
nyakkivágása alatt.
Mária asszony belékarolt.
 – Most úgy kell viselkednem, akár egy vérbeli gardedámnak –
súgta, és megcsillant a szeme, ami hajdanán annyi férfiú szívét
meghódította. – Nem tudom, mikor érkezik meg Ferenc édesanyja.
Talán egyáltalán nem is jön el. Viszont Ferenc már itt van, és az
inasának küldettem egy levelet, hogy a mai napon, nyilván egészen
véletlenül, találkozhatnánk…
A hely és az időpont az egyik Teplicben köszvényét kúráló magyar
főúr estélyére vonatkozott. Az illető minden arra érdemesnek
meghívói küldetett, és ahogy a hintó az épület felé tartott, már
messziről hallották a zenét.
Ilona az édesanyja és Mária nádorné között lépett a terembe a
sarkig tárt, aranyozott kilincsű, két ember magas, kétszárnyú ajtón. A
falak mentén sorjáztak a súlyos, kör alakú asztalok a magas támlájú
székekkel, ezüstökkel, kristályokkal. A sarkokban a hallgatag,
libériás inasok szobormereven álltak, vártak az utasításokra.
A szellő szárnyán bekúszott a helyiségbe a sülő húsok illata, és az
épület hűvös pincéjének homályába vezető lejtőn hordókat gurítottak
a vincellérek.
A zenészek halk muzsikát játszottak, és az eddig még nem
kommendált kisasszonyok a szüleik, vagy a gardedám mellett vártak
a jószerencsére: talán megérinti őket, és éppen ezen az estén.
Aztán jöhet a szülők közti hosszadalmas tárgyalás, s végül a
megállapodás az eljegyzésről, az esküvőről, a menyasszony
kelengyéjének kínos pontosságú felsorolásáról.
Wesselényi Ferenc nádor, Mária asszony férje gyengélkedett, és
kimentette magát az estélyről. A Nádasdyak részéről két fiatal
nemesúr érkezett, de Batthyány-címert nem láttak egyik hintó
oldalán sem.
Amikor Ilonka, Katarina és Mária asszony az ifjú Frangepán
Ferenccel és két felvidéki nemesúrral megjelentek, a jelenlévők
máris összesúgtak.
A kis termetű, filigrán Katarina emelt fővel, egyenes tartással
lépdelt az asztalukig, és helyet foglalt, Mária azonban ide-oda
köszöngetett, mosolygott, intett az ismerőseinek.
– Látod, Ilonkám? – hajolt közel. – A hír már szárnyra kapott. Amit
eddig csak pletykákból tudtak, most idegenek előtt is valóság. Egy
helyen az eladó Zrínyi leány, és a fejedelemfi Rákóczi Ferenc. Hát
nem csodálatos és megkapó ez az érdeklődés, mondd? – Aztán
valakinek mosolyogva biccentett, majd így folytatta: – És
természetesen minden főhajtás, mosolyjókívánság oly rettentően
őszinte! Itt olyan ártatlan mindenki, oly jóakarattal telt, akár a
mennyek angyalkái.
Hangjából sütött a jogos és gunyoros intrika.
Mária kivételesen okos asszony volt. Azt beszélték, ugyanúgy
irányítja a férjurát, ahogy Zrínyi Pétert Katarina. Noha a vállára már
ötvenöt esztendőt rakott az idő, a figyelmes szemlélő a mosolyában
és a nevetésében, a szeme csillanásában még ma is csalhatatlanul
felfedezhette a hajdan irigyelt szépséget. S ahogy beszélt, az
egyszerre lehetett finom és megbotránkoztató, különösen, ha a
szavainak belső tartalmát is figyelte az érintett.
Széchy Máriának nem itt, hanem egyenest Párizsban, vagy
Versailles-ban lenne a helye – javallotta egy francia tábornok, akinek
katonái tavaly tevékenyen részt vállaltak a szentgotthárdi csatában.
Mert egy ilyen bámulatosan okos és magabiztos asszonyt kár
eldugni a felvidéken, de még Bécsben, vagy Pozsonyban is.
Aztán Mária asszony egyszer csak megérintette az asztal alatt
Ilona kezét, és azt súgta.
– Megjött! Ott, abban a sötét bársonyban – biccentett az ajtó
irányába. Az előtérben az ifjú Rákóczi Ferenc épp akkor rázott kezet
néhány magyar úrral, és köszöntötte a társaságukba tartozó
hölgyeket.
– Mintha még most is gyászolna – jegyezte meg Katarina asszony,
és összevonta a szemöldökét. – Az apja mellett bizonnyal még
Rákóczi Lászlót27 is… Katonás tartása van.
Katarina nem vette le szemét a vőjelöltjéről.
– Talán messziről katonásnak tűnik – jegyezte meg halkan Mária.
– Ferenc azonban egyáltalán nem jellemezhető ezzel a szóval.
Inkább csak merev. Ámde benne… hm… több az érzelem. Nagyon
művelt és intelligens.
– Csak éppen nem tudja, hogy mit akar – szólalt alig hallhatóan,
szarkasztikusan Katarina, hogy Ilonka se hallja. – Jobbára azt, amit
az anyja. Ámbátor… mit lehessen tudni?
Mária asszony – akinek alakjára az esztendők már kis fölösleget
raktak – megigazgatta a főkötőjét, lesimította a csipkét a vállfűzőjén,
és felállt az asztal mellől. A férfiak azonnal felpattantak.
– Bocsássanak meg, nekem most egy kevéske dolgom támadt.
Azonnal visszajövök. Folytassák nélkülem, kérem!
Alig észrevehetően Ilonkára kacsintott, és indult, hogy alkalmatos
pillanatban szólhasson a fiatal Rákóczival.
– Ezek most mind úgy tesznek, mintha senki nem tudna semmit –
fordult az anyjához Ilona. – Bocsásson meg, de nem érzem magam
jól.
– Kikísérjünk a friss levegőre? – hajolt a leányához Katarina
asszony, de Ilona nemet intett.
– A helyzettől nem érzem magam jól – felelte, az asztalra
helyezett ezüstöket bámulva kitartóan. – De ne törődjön vele, édes
anyámasszony! Majd… hm… belejövök… az efféle butaságokba…
A vacsorát még külön költötte el Ilona és Ferenc. Nem is látták
egymást. Aztán Mária asszony karon fogta Ilonkát és Katarinát, hogy
sétára induljanak a kastélyparkba.
A fáklyák mellett csak a hold világított, és a három nőt tisztes
távolból szolgák kísérték. Lassan ballagtak, csendesen beszélgetve,
míg végül melléjük nem érkezett Rákóczi Ferenc és egyik bizalmas
szolgája, aki most szintúgy lemaradt kissé.
– Mély tiszteletem, és szép estét a hölgyeknek! – csapta össze a
csizmája sarkát a fiatalember, és Ilonának azonnal feltűnt, mennyire
karcsú. A sötét öltözék Ferenc esetében a gyász mellett jelenthette
az előkelőség hangsúlyozását is. A folyvást gyászruhát viselő Zsófia
asszony megkövetelte, hogy a fia is többnyire sötét ruhát hordjon.
Mária szélesen elmosolyodott, és előbbre lépett anya és leánya
között.
– Kedves Ferenc, fiatal barátom, engedje meg, hogy bemutassam
önnek Zrínyi grófnét! Úgy értesültem, hogy személyesen még nem
találkoztak.
Rákóczi csizmájának sarka ismét összekoccant, főt hajtott, és
annyit mondott, örvend, hogy szerencséje van megismerni Katarina
asszonyt, de a pillantása azonnal Ilonkára siklott, bár meglehetősen
félénken.
– Ő pedig az én legkedvesebb rokonom, a bájos Ilona
grófkisasszony – folytatta Mária.
– Kisasszony, az ön szépsége egyenesen elbűvölő – így a
fiatalember. – Szerencsés nap a mai, hogy végre megismerhetem.
Remélem, megajándékoz egy tánccal…
– Örömmel, uram – felelte Ilonka, aki azonnal megállapította,
milyen jól megtanulta kiszemelt jövendőbelije a kötelező
mondatokat.
Együtt sétáltak tovább a sétányon, szertartásosan köszöngettek a
szembejövőknek, mígnem egy kapatos magyar úr nagy hangon
üdvözölte Ferencet és ölelgetni kezdte. A fiatalember valahogy
lerázta, és csatlakozott a kissé távolabb beszélgető hölgyekhez.
Két kőpad árválkodott a sétány oldalán, egymással szemben.
Mária asszony diszkréten félrevonta Katarinát, és leültek egymás
mellé, velük szemben pedig Ilona és Ferenc. Néhány rőfnyi távolság
választotta csupán el a két padot, és az efféle ügyekben roppantul
tapasztalt Mária asszony azonnal Katarinához fordult, hogy valami
rendkívül fontos udvari pletykával szóval tartsa.
Így aztán teljesítették az illendőség követelményeit is, mert nem
hagyták magukra egy pillanatra sem a fiatalokat, de ők is szólhattak
egymáshoz.
– Nem tudom, valójában mit mondjak, kedves kisasszony – kezdte
rekedtes hangon Ferenc, aki nem is palástolta, hogy mennyire
zavarban van. – Különleges ez a nap, és mi voltaképpen úgy is
találkozhattunk volna, hogy…
– …hogy csak az esküvő napján – könyörült meg a fiatalemberen
a szánalmasan induló beszélgetés miatt Ilona. – Ezt mindketten
tudjuk, Ferenc. És még sok egyebet is. Azonban arra kérem, hogy
mégse rontsa el e szép napot az a tény, hogy
megismerkedésünkben és majdan a továbbiakban is racionális
magyarázatot találunk… Biztosan érti, miről beszélek.
Rákóczi nagyot nyelt, és bólintott.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, most már lényegesen könnyebb
nekem. Tudja, én nem szoktam hozzá az ilyesmihez… És
voltaképpen azt sem igazán tudom, miként fogjak bele…
– Talán térjen könnyedebb témára! – segített ismét Ilona. –
Mondja el, hogyan utazott! Békés mostanában önök felé a vidék? És
az utak? Hányszor szállt meg közben?
A fiatalember megkönnyebbülve köszönte a segítséget.
– Zavarban vagyok öntől, kedves Ilona. Ön rendkívül okos és
művelt, s mindig tudja, milyen szavakat használjon, hogyan szóljon,
vagy mit ne mondjon. Az én életem eddig… nem halmozott el efféle
tapasztalatokkal, ha érti. Már attól is tartok, hogy táncolni hívtam,
mert… valljuk be, nem vagyok túl ügyes.
Ilona pedig nem tett egyebet, mint amit az esze és a szíve súgott:
hagyta, hadd oldódjék ez a merev, női társaságban eddig alig forgott
fiatalember.
Rákóczi lelkében valóban olvadni kezdett a jég, ami igazából
sosem lehetett fagyott állapotban, csak jól bezárták oda,
köszönhetően a szigorú anyai nevelésnek. A fiatalember nevelői
sem tehettek egyebet, mint amit Báthory Zsófia megparancsolt.
Így hát nem sok fogalma volt Ferencnek arról, miként kell
fesztelenül, és mégis udvariasan viselkedni hölgytársaságban, arról
meg még kevésbé, hogyan szóljon ahhoz, akit minden bizonnyal
feleségül fog venni.
De a női praktikák másként is jelentkezhetnek, nem csak olyan
nyilvánvaló formában, mint a tapasztalt Széchy Mária asszonynál.
Legtöbbször szavak nélkül is sugárzik egy nőből a figyelem, a
bíztatás, és Ilona most éppen ezt tette. Szinte némán hallgatta végig
a fiatalembert, és örült, hogy oldódni látta.
Nem hallotta, amikor Mária azt súgta Katarinának:
– Ha összekerülnek, márpedig miért is ne, én már most
megmondom, ki viseli majd a nadrágot.
– Erre nekem most mit kellene felelnem, kedves rokon? – vágott
vissza Katarina. – Szívem szerint azt mondanám, hogy ezt el is
várom a leányomtól.
– Jól is teszed! — szorította meg Katarina karját Mária, és a
szemében ugyanazok a pajkos lángok villantak, mint nemrég az
asztalnál, amikor a fiatalok mai találkozását szervezte. – Ha így is
lesz, amit szívből remélek, egy bizonyos körülményre fel kell hívjam
a figyelmedet. Mégpedig arra, hogy Zsófiával mindkettőtöknek lesz
még elég baja. De nem féltelek, édes Katarinám! Téged is kemény
anyagból gyúrtak, még keményebből tán, mint azt a bánatos
özvegyet. És fiatalabb vagy nála, ha nem is sokkal.
Katarina ezt vehette akár elismerésnek is, mégsem efféle szavak
jutottak eszébe. Azon töprengett, vajon milyen módon érvényesítheti
leginkább a politikai elgondolásait, amihez ez a házasság csupán
eszköz.
Az ő szempontjából kétségtelenül az is volt, és Mária meg Zsófia
ezt ugyanúgy tudták.
Annál is inkább, mert Széchy Mária később – amikor egy velencei
társalkodónő felügyelete mellett Ferenc a táncterembe kísérte Ilonát
célzatosan meg is jegyezte:
– Talán ildomosabb is lenne a sok tragédia után, Katarinám, ha a
kemény férfiak helyett az élet folyását női elgondolások
szabályoznák. Mi sok mindent másképp rendeznénk el.
Rugalmasabban, rafináltabban, ahogy nyugaton mondják… Ilonka
beáll majd ebbe a sorba, meglásd! – Aztán magához vonta
Katarinát, akibe eddig belekarolt, és a fülébe súgta: –
Megszervezzük a nőuralmat, kedves rokon! Néha ki kell venni a
férfiak kezéből a kardot. Aztán majd visszaadjuk nekik, amikor jónak
látjuk.
Katarina mindenben egyetértett Széchy Máriával.
Ő majd továbbra is irányítja Zrínyi Pétert, Mária pedig ugyanezt
teszi Wesselényi Ferenc nádorral. Ilonka neveltetésére igen sok
gondot fordított, és látni akarta már a hasznát. Ha a leánya beáll a
női kezdeményezésekbe, és tudatosan irányítja majd a férjét, így
már hárman lesznek: Zrínyi, Wesselényi és az ifjú Rákóczi, és az
utóbbi akkora vagyont birtokol, amivel már neki lehet ugrani a
Habsburg-háznak.
Ehhez azonban finoman kell bánni az érintett urakkal, ügyesen,
néha kicsit erőszakosabban, ha másként nem megy. Mert az
asszonyok közvetlenül ne ártsák magukat a politikába, de annál
inkább irányítsanak a háttérből, megelőzendő, hogy a férfiak ne
vagdalkozzanak felelőtlenül a finom porcelánok között.
 Senkinek nem mondta, de régtől tudta, hogy Zrínyi Péter csakis
bátorságában és harcos hazaszeretetében hasonlítja Zrínyi Miklóst,
de a többi, ami Miklóst hadvezérré és tudóssá, politikussá tette, az ő
urából zömmel hiányzik.
Ilyenkor kell a feleségnek megragadni a kormányrudat.
Tudta jól, hogy Ilona sokkal kevésbé hajlítható. S ha ebből
egyszer perpatvar kerekedik Zsófia asszony és a leánya között, hát
annak nem csupán a füstje látszik majd.
Csak ne ártson annak a bizonyos nehéz ügynek! – ahogy Katarina
asszony titkon őrzött nagyszabású politikai elképzeléseit magában
titulálta. Az előkészületeket már régtől folytatta, és elgondolása
egyetlen, elsöprő erejű magyar és horvát szabadságharc víziójában
teljesedett ki.
Meg akart szabadulni töröktől és Habsburgtól, egyszer s
mindenkorra.
Teplic után…
Bakar, a Zrínyi várkastély
Mégis elkövetkezett a várva várt nap, amikor Csáktornyából
hintókkal és lomha, súlyos társzekerekkel elindultunk a
Tengermellékre. Miután Teplicből hazatértünk, Ilona kisasszony ott
folytatta, ahol abbahagyta: a falvakat jártuk és a sebesülteket
ápoltuk.
Vigasztalta a családokat, és sosem feledkezett meg a
támogatásról. Olyasmit adott, amire leginkább szükségük volt.
Ígérete szerint a töröktől leginkább veszélyeztetett településekről
biztonságosabb helyre költözhettek az asszonyok, az öregek és a
gyermekek, a férfiak pedig megszervezték a védelmet.
A jószágigazgatók az idei termést igyekeztek biztonságba
helyezni, Zrínyi Péter bán uramnak pedig gondja volt rá, hogy a
vitézekkel rendszeresen tisztességre tanítsa a törököt. Ha a kontyos
átpofátlankodott a Murán és a Dráván, akkor a maga birtokán, ha
meg áthajtott egy csordát vagy ménest, akkor szemrebbenés nélkül
utána küldte a hódoltsági területre a legtapasztaltabb katonáit.
Mennyivel szebb és nyugalmasabb volt az élet odalent a
Tengermelléken, mint az ezernyi veszélyt rejtő Muraközben!
 Frangepán Ferenc úr a csapatokkal folyvást őriztette a bosnyák
gyepűt, járták a hegyeket, tartották a kapcsolatot az uradalmakkal, a
falvakkal, a bányák munkásaival. Ahova kellett, oda segítséget
vittek, de ha úgy hozta, örömmel lecsaptak néhány török fejet.
Persze, ilyenkor véreztek a magyar és a horvát vitézek is, mert
olyan hősök, akiket nem fog a fegyver, csak a legendákban léteznek.
Örültem, hogy Jankó bátyám még mindig odahaza lábadozott.
Ilonka kisasszony viselkedése kissé megváltozott. Hallgatagabb
lett, elgondolkodóbb. Ha Kraljevicába kocsiztunk az öböl partja
mentén vezető úton és maradtunk is néhány napra, a kastély hűvös
belső udvarán a kőből faragott, címeres kútkávára könyökölve
hosszú percekig figyelt a mélybe.
Úgy gondoltam, hogy még mindig tart benne a gyász Miklós úr
halála miatt, de ez csak az igazság egyik oldalát adta.
Gyakorta csónakba szállt, és egy szolgával kievezett a part mellé.
Egyre többször utasította vissza a társalkodónő jelenlétét –
márpedig ez így lett volna illendő helyette inkább engem hívott.
Egy késő délutánon, amikor a tenger úgy elsimult, akár a
gyöngyház, és az opátijai, lovránai partok sötétkék hegyei fölött a
napszállta mesés színekbe öltöztette a felhőket, az oszlopok mellé
kikötő csónakból kiszállt a két szolga, Ilonka kisasszony pedig
felküldte őket az új kastélyba italért és gyümölcsért.
A durva, és a sós levegőtől mindig nedves ülésdeszkákra
takarókat helyeztek a szolgák, de előfordult, hogy szalmával töltött
zsákokat is bedobtak, főként, ha fiataluraknak szottyant kedvük
csónakázni. Arra heveredtek a palánk mellett, s közben kortyolgatták
a finom olasz és dalmát bort, rágcsálták a sültet, törtek a foszlós
kalácsból.
Egy ilyen zsák most is a csónak orrában árválkodott, és Ilonka
kisasszony a palánknak támasztotta, én meg letakartam a pokróccal.
– Gyere, Dragica, így sokkal kényelmesebb! – helyezkedett el a
zsákon, én pedig helyet foglaltam mellette. A parton három vitéz
figyelt, hogy idegenek túl közel ne kerüljenek a kisasszonyhoz.
– A kisasszonykát… – kezdtem kicsit bizonytalanul, mert nem
akartam, hogy azt gondolja, okvetetlenkedem – talán valami bántja?
Rám pillantott, és azt kérdezte, miből gondolom.
 – Mert mióta visszajöttünk a fürdőből… Meg tetszik bocsátani, ha
azt mondom, szerintem megváltozott a kisasszony?
Rezzenéstelen tekintettel, kissé összehúzott szemmel nézett rám,
aztán elfordította a fejét. Csak nagy sokára szólalt meg.
– Már nem vagy kisleány, Dragica, de nem vagy felnőtt sem.
Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy többet értesz, látsz meg a
rejtett dolgokból, mint a nálad jóval idősebbek. Megváltoztam volna?
Megijedtem. Mit akar ebből kihozni? Csak nem megszid?
– Ugye, meg tetszik nekem bocsátani? Én igazán nem akarom,
hogy… Nekem ehhez semmi közöm, és egyáltalán… – makogtam,
mire elmosolyodott, és megveregette a kezem.
– Ne hebegj már, te! Mondd csak, mitől van neked ilyen jó szemed
az ilyesmire?
– Nem tudom, kisasszonyka. Talán… szerencsétlenségemre
ilyennek születtem.
– Nem szerencsétlenség az, Dragica lelkem! Ha okosan szólsz,
szeretnek majd érte az emberek. Már amelyik…
– Igenis, kisasszony…
– Máskülönben meg igazad van. Sokat töröm a fejem Teplic óta.
– Ferenc fiatalúron?
– Rajta is, és sok egyében – felelte. – De ezt már nem biztos,
hogy érted, hiába is mondanám.
– Igenis, kisasszonyka. Én csak annyit látok… talán… hogy…
Megakadtam. Azt akartam a tudomására hozni, hogy nem látok
semmit, ami nála igazi vonzalomra, szerelemre utalna.
Láttam, miként viselkednek a leányok, akik valaki iránt szerelembe
estek. Majd kicsattantak a boldogságtól, szinte nem is a földön
jártak, máskor meg pillanatok alatt eltörött náluk a mécses. De a
következő percben már újfent dudorásztak, szerelmes dalokat
énekelgettek, sóhajtoztak rettentőn, ám kisvártatva mégis könnyet
csalt a szemükbe egy ártatlan megjegyzés.
– Mondd csak, Dragica! – unszolt a kisasszony. – Mi nyomja a
bögyöd, te leány?
– Én csak egy buta szolgáló vagyok, kisasszonyka… És meg
tetszik rám haragudni, ha…
 – Nem fogok! Mondd már! – bökött oldalba, és máris csillogott a
szeme, mosolyra nyílt az ajka.
Összeszedtem a bátorságomat.
– Kisasszonyka, kérem, ugye, az úgy van, hogy jobb, ha szeretik
egymást azok, akik Isten színe előtt egybekelnek.
– Ennek így is kellene lenni – bólintott, és eltűnt arcáról a mosoly.
– Hát én nem látom a kisasszonykán, és ahogy beszél a
fiatalúrról, hogy annyira belé lenne… hm… szerelmesedve.
Az utolsó szavakat már magam is alig hallottam, úgy elfogyott
belőlem a bátorság. Mert ha igazán bátor az ember leánya, a fontos
szavakat mindig hangosan, magabiztosan és érthetően ejti.
Azt hittem, nagyon megszid, tán még el is zavar, de nem így
történt.
– Mondom én, hogy jó a szemed, Dragica! Az eszed idősebb, mint
a korod. Nem szóltál butaságot. De, tudod, néha az emberek egyéb
szempontok alapján házasodnak. És ez most egy ilyen.
– És egyszer majd lehet, hogy a kisasszonyka is megszereti…
– Meglehet. Azon leszek. Ferenc úr kedves ember. Annak tűnt…
Milyennek találod, Dragica lelkem? Kedvesnek, igaz?
Hát, nem sok szolgálót ismertem, akitől ezt ugyanígy megkérdezte
volna a kisasszony. Egészen felbátorodtam.
– Kedves ember a Ferenc úr – feleltem. – Csak kicsit… olyan
félénk is… Talán azért, mert csöndes. Csöndesebb az itteni
legényeknél. Nem hiszem, hogy duhajkodni lenne képes.
– Az – bólintott. – Csöndes, jó ember a Ferenc úr.
Még Teplicben, az úriasszonyok közül valaki epésen megjegyezte:
– Túl betegesnek tűnik ez a Rákóczi fiú. Mintha egész életében csak
az anyja szoknyáján ült volna. Se napfény, se jó levegő… Egy
állandóan fegyelmezett „mama fiacskája”. Hát hol maradt ebből az
élet?
Nem tudom, ez visszajutott-e Ilona kisasszony, vagy Katarina
nagyságos asszony fülébe. Szerintem akár igen, akár nem, tudták
ők is.
Jól láttam azt is, hogy a tervezett esküvő ügyében Ilonka
kisasszony nem tett egyebet, mint engedelmeskedett a szülői
akaratnak.
 A szél lágy hullámokat kergetett a partnak, melyek a csónakot
finoman emelgették. Ilonka kisasszony egy hajót figyelt, amelynek
éppen leeresztették a vitorláját. Az egyre erősebb és színesebb
alkonyat pírt vont az arcára és a homlokára.
– Dragica! Elviszlek magammal, ha majd… Talán jövőre, azt
hiszem… Akkor lesz az esküvőnk Ferenc úrral.
Teplic után arról értesültem a belső szolgálóktól, hogy már
szervezik az esküvőt, és még idén decemberben mindenkinek
elküldik a meghívókat.
– Ha azt parancsolja a kisasszony, akkor megyek… – feleltem, ő
azonban figyelmeztetett:
– Félek, hogy nem jól értesz. Úgy gondolom, hogy végleg. Oda fel,
a hegyek közé. Mint belső szolgálót. Eljössz-e úgy?
Ekkor kérdezett első alkalommal erről. Azt tudakoltam, mi lesz
akkor az édesanyámmal, a nagyszüleimmel és Jankóval.
Azt mondta, mindent úgy intéz majd, ahogy a legjobb.
– Értettem, kisasszonyka. Ha megparancsolja, elmegyek
magával…
– És ha nem parancsolom? Úgy nem szívesen kísérsz el? –
kérdezte megváltozott hangon, és már mosolygott újra.
Éreztem, hogy nagyon komolyan gondolja. Eszembe jutott a
családom.
– Kérdezhetek a kisasszonykától? – Mosolyogva bólintott. – Hogy
van az, hogy a kisasszonyt körüldongják a kísérők, a gazdag úrfik28,
és magának mégis ilyen messzire kell férjhez menni?
Azt felelte, hogy az ő házassága fontosabb dolgokon múlik.
– Emlékszel, Dragica, hogy mennyire szerettem Miklós urat?
– A kisasszonyka imádta a nagyságos urat. Ki ne tudta volna? –
feleltem meggyőződéssel.
– No látod? Az ember leánya, vésd jól az eszedbe, olyan férjet
kívánna maga mellé, mint kit a férfiak közül példaképének tart.
Nekem ő volt a példaképem, de sosem leltem még a nyomát sem
hasonlónak. Hogy is mondtad? Körüldongnak engem?
És nevetett, bár e visszafogott kacagásba most szomorkás
hangok keveredtek. Mindig meglepett, mennyire művelt, okos, mily
sok tudást hordoz29.
Azt a beszélgetést már nem folytattuk, mégis úgy éreztem, hogy
bizalmával csak engem tüntetett ki.
Sokáig nem értettem ennek okát, mígnem rájöttem, hogy az
ilyesmi egyszerűen belülről, a lélekből fakad azoknál, akiket nem
érdekel, hogy ki szegény, és ki gazdag.
1665. Késő ősz
Az özvegy Zrínyiné Zsófia asszony főként a végakaratban előírtak
követésével és az örökség érvényesítésével törődött, és ezen a
ködös, esős télelőn éppen levelet írt a velencei Signoriának.
Gondolnia kellett arra, hogy Ádámnak, a kisfiának kijáró rangokat
valóban meg is ítéljék. Most éppen a velencei patríciusi címért szállt
síkra.
A nagy tekintélyű Signoriának sok dolga nem is akadt volna, mint
kiterjeszteni a Zrínyiek eme régi címét Ádámra.
Zsófia asszony csáktornyai dolgozószobájának csendes
magányában újra és újra átrágta magát a végrendeleten. Néhai férje
Zrínyi Pétert nevezte meg a végrendelet végrehajtójául, s mellette a
birodalmi főherceget, Johann Weickhard von Auersperget, valamint
Sennyei István veszprémi, és Pálffy Tamás egri püspököket. Lipót
császárt arra kérte, hogy segítse özvegyét és gyermekeit.
Zsófia azonban sok nyugtalanító körülményt észrevett az utóbbi
hónapokban, és éppen ott, ahol a legkevésbé várta: a sógora, Zrínyi
Péter családjánál.
A családon belüli összetartás komoly meggondolással kimunkált
gépezetébe homokszem került.
Ezen a napon állított be Péter úr, s miután szívélyesen üdvözölte
sógornőjét, máris komoly beszélgetésre invitálta őt.
– Engedd meg, hogy szóljak veled, Zsófia! – kezdte,
udvariasságból németül, a kis asszonyka anyanyelvén. – Ismered,
miként alakul a politika Európa szerte, hiszen mindig nyomon
követted.
– Természetesen ismerem. Magam is olvastam azt a tervet, amit
Vitnyédy Stefán személyesen vitt Gremonville lovagnak. Tudom,
benne volt a levélben, hogy azok a magyarok, akik felelősséget
éreznek a haza iránt, biztosítják Közép-Európa fölött a francia
befolyást, a Habsburgok ellenében. De az már nem tetszett, hogy a
politikába mi is vért kevernénk. Emlékezz, Péter, ugyanennek a
tervezetnek arra a pontjára, amelyikben azt taglalták, hogy meg
kellene öletni a lengyel Lubomirski marsallt, kirívó francia
ellenessége miatt.
– Annál már keményebb tervek is megszülettek – legyintett Zrínyi.
– Vannak, akik már most kelepcébe csalnák, elfogatnák, és
politikailag megzsarolnák Lipót császárt.
Zsófia asszony a fejét rázta.
– Ettől még a hátam is borsódzik. Maradjon csak terv az ilyen,
sose valósuljon meg! Gyűlölöm az erőszakot!
– Mint a bátyám özvegye? Ezt nem is értem – csóválta a fejét
Zrínyi bán.
– Igen, úgy is! Nem vagyok híve a véres, radikális
megoldásoknak. Zrínyi elővette a pipáját, de nem gyújtott rá.
– Van más oka is a jövetelemnek. A francia ügy mellett még
mindig itt a török kérdés. Mint tudod, én vagyok a bátyám
végrendeletének végrehajtója – kezdte kissé bizonytalanul, ami már
magában véve felkeltette az özvegy figyelmét. – Eddig, úgy éreztem,
ez semmi gondot nem okozott számodra.
– Nem is mondtam soha ennek az ellenkezőjét – rázta a fejét az
asszony.
– Miről van szó?
– Pénzről. Sok pénzről – felelte Zrínyi bán. – Szükségem van egy
bizonyos összegre, hogy a birtokot továbbra is védeni tudjam.
Néhány másodpercre sűrű csend telepedett a szobára. Zrínyi
megköszörülte a torkát.
– Nos hát, tisztában vagyok vele, milyen előrelátó gonddal intézed
az árvák ügyeit, ami igazán dicséretes.
– Dicséretes? Nincs is más az eszemben, csakis az, hogy eleget
tegyek Miklós végakaratának, és a gyermekeinket majd úgy indítsam
el, ahogy társadalmi helyzetük okán megérdemlik – csodálkozott
sógora szavain a kis asszonyka. – Nem egészen értelek, Péter.
Bökd ki, miről van szó, kérlek! Ne kertelj!
 Zrínyi Péternek a zavar az arcára is kiült. Leginkább a tiszta
asszonyi logika volt képes zavarba hozni, kiváltképp, ha egy olyan
okos nő, mint Zsófia, átlátott rajta.
– Rendben van, nem kertelek. Arról van tehát szó, hogy
megkérlek, mondj le a téged illető birtokrészekről.
Zsófia hátradőlt a székben, és Zrínyi Péterre meredt.
– Jól hallom, sógor? Azt kívánod, hogy mondjak le arról, ami az
enyém? És miféle okból?
– A család érdekében, Zsófia. Ha lemondasz róla, azonnal fizetek
neked értük ötezer magyar forintot.
Zsófia a fejét ingatta, és úgy nézett a grófra, mint ki rosszul hall.
– De hiszen azok a birtokok engem illetnek! Miért adnám el?
– Megmondtam. A Zrínyi-birtok egészének megvédéséhez kell a
pénz – felelte Péter.
– De hát sokkal többet ér! Kereken ötvenezret!
– Rajnai forintban!
– Az még mindig sokkal több, mint az ötezer magyar forint! –
csattant Zsófia. – El akarod adni, miután megvetted tőlem? Ha
pénzre van szükséged, nyilván ez a terved. De azok akkor is az
enyémek!
– Épp azért vásárolom meg tőled, és nem a gyermekek részéből
akarok kivenni – hördült ingerülten Zrínyi Péter.
– De egyszer, majd utánam, az is a gyermekeké lesz!
– Most még a tiéd! Miért vitázol velem, amikor az egész birtok
sorsáról van szó? Tovább kell lépnünk! Láthatod, mi folyik itt. Kevés
a fegyver, a hadiszer, a katona. Ingyen semmi nincs. A törököt nem
érdekli a békekötés, sosem is érdekelte!
– A török – kiabálta Zsófia, tőle szokatlanul –, ugyanazt teszi, mint
eddig! Fikarcnyival sem többet. Másra kell a pénz neked, Péter!
Talán, ha őszintébb lennél, megértenélek, és méltányolnám a
követelésedet.
Zrínyi mélyet szusszant. Szemében a türelmetlenség és düh
elegye villant.
– Jobb lenne, ha egyszerűen rátenném a kezem azokra a
birtokrészekre?
 – Vagyis azt mondod, akár meg is tehetnéd? – villant Zsófia
szeme. – Értsem úgy, hogy megszerzed, ágáljak bárhogy is ellene?
– Ne feledd, hogy én vagyok a gyermekeid gyámja!
– A végrendelet felelőse és intézője vagy! Nem kell nekik gyám,
míg én élek! – kiabálta Zsófia a gróf arcába. – Mi folyik itt, mondd?
Lassan mindenki megbolondul? Egyet árulj el! Ugye, Katarina
egyetért veled ebben a gyalázatos követelésben?
– Őt ne keverd ide! – figyelmeztette vészjósló hangon Péter úr az
özvegyet, aki már a hangsúlyból is értett.
– Jól van, sógor, most már sokkal tisztábban látok. Nem mondom,
hogy hagyj békén ezzel a képtelen követeléssel, inkább azt, hogy
átgondolom. Mert békét akarok a családban. Lehet, hogy még meg
is egyezünk. Tudod, miért mondom ezt?
Zrínyi Péter rezzenéstelen arccal nézett a sógornőjére.
– Azért – folytatta Zsófia mert tudom, hogy kettőnk közül a tiéd a
nagyobb hatalom. Megtehetsz bármit azzal a végrendelettel, hiszen
te felügyeled a betartatását. Azért akarom tisztességgel zárni ezt a
beszélgetést, mert nem szeretném, hogy a gyermekeim egyszer
kárát lássák a veszekedésünknek. Az ő birtokrészük nyolcszázezer
rajnai forintot ér. Remélem, meg sem fordul a fejedben, hogy azt is
elvedd! Nem semmizhetsz ki minket! Remélem, megértettél, Péter.
Zrínyi felállt és az ajtóhoz lépett. Az arca kemény volt, akár az
alabástrom.
– Gondolkodj, de ne sokáig! Még ez év decemberéig választ kell
adnod, vagy így, vagy úgy!
Zsófia asszony felállt, és felemelt az asztal sarkáról egy nyitott
könyvet. Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének egy példánya volt az.
Most a sógora elé tartotta.
– Látod? Talán megéreztem, hogy mire akarsz engem rávenni.
Tudod mi ez? Te is ismered. Ez olyan, akár a gyermekeimnek írott
testamentum30.
Zrínyi Péter rápillantott a sorokra, és az arca még komorabbá vált.
Főt hajtott, és merev, ingerült léptekkel távozott.
Forstall Márk, az ír szerzetes, aki még mindig a Zrínyiek
családtörténetén dolgozott, bekopogott Zsófiához.
 – Bocsásson meg, asszonyom, de a falak nem lehetnek annyira
vastagok, hogy a szóváltás át ne szűrődjék…
– Akkor hallott mindent, Márk?
– A lényeget mindenképpen, asszonyom. Ha tanácsolhatom,
gondolkodjon el, de ne kapkodjon.
– Maga szerint se Péter gróf találta ki ezt a gyalázatot?
Megvallom, róla nem feltételezném. Sokkal inkább hiszem, hogy
Katarina asszony…
Forstall a fejét ingatta.
– Kérem, asszonyom, ne kérdjen tőlem ilyent. Nem szívesen
foglalnék állást a családtagok közti vitákban…
Zsófia elfordult, és újra a leveleibe mélyedt.
– Hagyjon most, Márk! Igaza van, valóban nem az ön dolga.
Látom én, mire megy ki a játék. Ma még csak az enyémet, holnap
meg majd a gyermekeimét akarja a sógorom. És, persze, a felesége.
Hiszen én Katarina szemében csak egy nyomorult német vagyok,
akit egyenest öröm kisemmizni.
Elkövetkezett a december, és Zsófia megegyezett Zrínyi Péterrel.
A felajánlott ötezer forintért eladta neki a birtokrészeit.
 1666. január 7.
Munkács vára
– Kaparja elő a plajbászt, megírjuk az esküvői meghívót! –
parancsolta Báthory Zsófia a deáknak, aztán diktálni kezdett. – Az
mi elsőszülött fiunk… satöbbi… satöbbi… anyai javallásomból
jegyzette el magának… gróf Zrínyi Péter… satöbbi… satöbbi
titulus… horvátországi bán uram szerelmes hajadon leányát…31
A deák szorgalmasan körmölt. A Zrínyi-Rákóczi esküvőre Zsófia
asszony az ország nemességének színe-javát meghívta. Az sem
baj, gondolta, ha néhányan nem jönnek el, a lényeg, hogy
értesüljenek róla.
A Rákócziak birtokán, a lengyel határ mellett, Makovica32 vára és
alatta a zborói33 kastély nagy eseményeknek lesz tanúja. Az ország
leggazdagabb családjai közül egyesül a frigyben e kettő.
Kopogtak, és belépett az ifjú Rákóczi.
– Gyere csak, fiam! – invitálta Zsófia asszony. – Az esküvői
meghívókat íratom éppen. Olvasd, ezeket foglaltam bele!
Rákóczi kedvetlenül emelte a fénybe az egyik elkészült levelet. A
tél mindig lehangolta, igaz, sosem láthatta őt senki boldogságban
úszni. Az arcán mindig ugyanaz a különös komolyság ült, ritkán
mosolygott, és szinte sosem nevetett.
A tartásán ugyan nem látszott, mert egyenes gerinccel lépdelt, de
mellkasa – vékony alkatának köszönhetően – nem domborodott oly
büszkén, mint a harcokban edzett Zrínyieké, vagy a Frangepánoké.
Báthory Zsófia, ahogy mondani szokás, szita alatt tartotta.
Ferenc, meglehet, kiskorában szerette volna azt az életet élni,
amit a hasonló korú fiúk, de Zsófia asszony éjjel-nappal rajta tartotta
a szemét, és nem vállalt felesleges kockázatot. Arra gondolt, mi lesz
a hatalmas fejedelmi birtokkal, ha Ferencet valami baj éri.
Ő ugyan vaskézzel igazgatta, de nem szerette volna, ha fiának
fejedelmi címe csupán pusztába kiáltott szó marad.
– Ezt küldetem szét, fiam – pillantott Báthory Zsófia az asztalon
heverő mintára, és nem kérdezte, hogy Ferenc elégedett-e a
szövegezéssel.
 Ferenc pedig nem ágált az anyai hatalom ellen, mert mindent neki
köszönhetett. A neveltetésén kívül azt is, hogy Habsburg és török
között, állt még a Rákóczi-birtok.
Az özvegy aztán kiküldte a deákot.
– Bízd rám a bonyolítást, fiam! Így leszek leginkább nyugodt, hogy
mindent rendben találunk, mire elkövetkezik március elseje. Hiszen
eddig is mindent csakis a családunkért tettem, igaz?
– Megköszönöm édes anyámasszonynak… – szólt csendben
Ferenc.
– Nekem elég köszönet, fiam, hogy te vagy – folytatta az asszony.
– Mindig azt reméltem, hogy apád után nem hanyatlunk a mélybe,
és arra kértem az Urat, hogy a családunk fennmaradjon.
– Mindent megteszek, hogy ugyanolyan erős legyek
döntéseimben, mint édes anyámasszony – hajtott főt Ferenc.
Zsófia asszony megsimította fia arcát.
– Szemernyit sem kételkedem ebben. Azt is akarom, hogy olyan
legyél, mint én! Emlékszel? Ha akkor, amikor az apád meghalt,
összeroskadtam volna a gyász alatt, mivé lennénk most? De nem
tehettem egyebet, mint megerősítettem a szívem. Emlékszel, mit
üzentem a császári generálisnak, amikor meg akarták nekem
parancsolni, hogy veled együtt költözzem Grazba?
– Emlékszem, édes anyámasszony – bólintott Ferenc. – Hogy
Munkácsból nem mozdul, és akár lövetni is kész a bástyákról, hogy
megvédelmezze azt, ami a miénk.
– Mert van, amikor csak így lehet, Ferencem – fűzte hozzá Zsófia.
– Keményen és határozottan. Apádurad, láthattad, kénytelen volt
megadni magát a sorsnak. Hiába gyógyítgattam, hiába kötözgettem
és főztem a gyógyírt, neki az volt megírva. Neked pedig az, hogy
örökösről gondoskodj. Ezért választottam neked éppen a Zrínyi
leányt.
Ferenc némán hallgatta az anyját.
Báthory Zsófia váratlanul más hangot ütött meg. Parancsolót,
ellentmondást nem tűrőt.
– Ígérd meg, hogy miután a kezedbe kaptad az irányítást, aztán is
meghallgatod, kikéred a véleményemet, Ferenc! Zrínyi bán leánya
nem olyan, mint az itteniek. Kiismerhetetlen Frangepán és Zrínyi vér
folyik az ereiben. Vigyázz, tévútra ne vigyenek ezek a délvidékiek!
Előtte mindig velem beszéld meg, bármit is óhajtanának tőled!
Ferenc már azon volt, hogy megkérdje: ha ennyire rossz az anyja
véleménye a formálódó rokonságról, akkor miért írták alá az
eljegyzési dokumentumokat a kézfogón?
És mi okból lett ennyire ellenséges hirtelen az anyja Ilonával és a
családjával? Vagy máris keresztülhúzta valami azt a tervet, amiben
Zrínyieknek, Frangepánoknak és Rákócziaknak egy emberként,
vállvetve kellene kiállni?
Egy, még csíráiban is alig létező összeesküvéstől óvná őt az
anyja? Ezért akarja, hogy mindenről kérje ki a véleményét? Nyilván
ezért…
Reá akar telepedni, aztán is, hogy megnősült?
Hogy lesz ő így boldog ebben a házasságban? Vagy ne is kutassa
a boldogságot, mert ez a frigy nem arról szól? De hiszen a lelke
mélyén bízott az eljövendő boldogságban, s abban, hogy mostantól
sok minden változik majd az életében…
Ferenc már csaknem kimondta, aztán mégis inkább lenyelte a
szavakat, és megköszönte az anyai figyelmeztetést.
1666. Február utója
Amikor a sok társzekér és a hintók elindultak Csáktornyából az
esküvőre, Katarina asszony így búcsúzott Ilonától:
– Nem megyek veletek, nem veszek részt az esküvőn.
Mondhatnám, hogy itthon is elkél a figyelem, de hazudni sem
akarok, leányom.
– Értem édes anyámasszonyt – bólintott Ilona. – Ha már egyszer
Ferenc édesanyja sem lesz ott… Nem értem ugyan, hogy miért, de
hát ha így döntött…
– Nem kell mindennek az okát kutatni, Jelena! Csak
alkalmazkodni kell, de az elején azt is óvatosan és figyelemmel.
Megértettél mindent, amit elmondtam?
– Megértettem. Még akkor is, ha sok minden facsarja a szívemet.
– Majd elmúlik, drágaságom – nézett fel a nála jóval magasabb
Ilonára a kistermetű asszony. – Ferenc jó fiú, a lelke is az, és
cseppet se zavarjon, hogy talán nem annyira férfias. A lényeg, hogy
te erős legyél mellette. Ferenc csöndes és nyugodt, jó dolgod lesz
nála. Az anyja meg… Nos, ő olyan, amilyen. Csak ne engedd a
nyakadra nőni az uradat, leányom! Bár, ahogy látom, nem is fog.
Nincs meg benne a hajlam. Gyere, ölelj meg, Jelenám!
Katarina asszony szorosan magához ölelte a leányát. Mindenki
azt gondolta, az érzelmek kitörését látja a búcsúzásukban, ám ő
közben azt súgta Ilona fülébe:
– Sokkal több vagy nőben, mint a leendő férjed férfiban. Ezt te is
nagyon jól tudod. Így van? – Ilona bólintott. – Rendben. Nem lesz
akkor semmi baj. Uralkodj a birtokodban, és a férjed fölött! Miklós
bátyád ugyanezt kérné tőled, azzal, hogy ne feledd, mi a feladatod.
Ilona lassan kibontakozott, és noha még mindig ölelte az anyját,
most keményen a szemébe nézett.
– Értek mindent, édes anyámasszony. Nincs bennem homályos
folt.
Katarina asszony megnyugodva bólintott.
– Kissé megütköztünk azon, hogy leendő anyósod nem megy az
esküvőre, de éppen ezért maradok idehaza. Ő meg csak gyászoljon,
imádkozzon, fohászkodjon, ám a ti közös életetek most elkezdődik,
akár tetszik neki, akár nem. Remélem, Auróra Veronika is jól érzi
majd ott magát! Kérlek, túlságosan ne bízz meg senkiben! A károdra
lehet! Légy nagyon óvatos és körültekintő! Az anyósod császárhű,
és túlzottan szögletes. Magyarnak vallja magát, de az ő magyarsága
annyi csak, mint a füst. Élted, Jelena? Ügyelj minden egyes
szavadra!
– Így lesz, anyám. Vigyázok. Így gondolom magam is, ahogy ön –
mondta Ilona, aztán felszállt a csukott, Zrínyi-címeres hintóba.
Csáktornya apraja-nagyja ott várakozott az indulásra, még a
gyilokjárón ügyelő vitézek is megfeledkeztek a kötelességükről. A
kísérő katonák lovai türelmetlenül toporzékoltak, és a palota
udvarára sorra érkeztek a kiküldött járőrök a jelentéssel: töröknek
nyoma sincs a menet vonulási útján.
Katarina asszony az ablakból figyelte, amint leánya és a férje
egyre távolodtak. Később már csak az kötötte le a gondolatait, hogy
a „nehéz ügy”, íme új lépcsőfokhoz érkezett.
Ha Ilona jól végzi a dolgát, megnyerik majd Rákóczit az ügynek,
és új napra virrad a Magyar Királyság.
 Katarinát szinte semmi nem érdekelte ezen kívül.
Sokáig tartott az út a szekerekkel, hintókkal Csáktornyából Bécsen
és Pozsonyon át Zboróig. Februárt írtunk, és az utakat feláztatta az
olvadás, máskor meg eső zúdult a nyakunkba, ami egyszeriben sűrű
hóeséssé változott.
Még tartott a farsang. Sok faluban és városban maskarába
öltöztek a legények és a leányok, az úri kisasszonykák
parasztleányoknak, mások mindenféle rémes öltözéket szedtek
magukra, és zsíros korommal kenték a képüket.
Milyen különös volt az idei farsang! Egyik helyen kicsattantak az
örömtől a népek, másutt meg a gyász csöndje gubbasztott a
házfalak mentén, a kertek alján, a vizek partjain. Zsiványbanda járt
arra, öldökölt és rabolt. Az erdőség tele volt velük, meg a
bujdosókkal.
A szekerek ládákat cipeltek, bennük lapult a sok drága holmi,
Ilonka kisasszony kelengyéje. Csáktornyán, Ozaljban és Bakarban
finom kezek készítették, hímezgették, a varrónők pedig a
szoknyákat, az ingvállakat, az ágyneműket készítették el, és az
utóbbiakba mind belehímezték a Zrínyiek címerét, arannyal és
ezüsttel. Közben mondogatták egymás közt, hogy Báthory Zsófia
asszony biztosan alaposan kiértékeli majd menye kelengyéjét. Félig
sem igaz legendák jártak a hölgy keménységéről, s arról, hogy a
tréfát nem csak utálja, de nem is érti.
Az idősebb asszonyok csipkét vertek a kelengyéhez, bár az
effélékből Zrínyi Péter nagyságos úr külhonból bármikor tekintélyes
mennyiségben hozatott.
Ki lett volna képes megfizetni értük a borsos árat, ha egy Zrínyi
nem?
Pazar gazdagság utazott Ilonka kisasszonnyal, akire már csak pár
napig állt ez a titulus.
Gyorsan haladni képtelenség volt, és a batárból részvéttel
pislogtam a Zrínyi-katonákra, akik áztak és fáztak, de sosem
méltatlankodtak a hó, az eső vagy a sár miatt. Háromszáz vigyázta a
menetet. Súlyos köpönyegük vagy subáik alatt úgy gubbasztottak,
mint megannyi, lóra ültetett óriás. Talán szunyókáltak is egyesek a
nyeregben, de szemernyi kétségem nem lehetett, hogy menten a
fegyverhez kapnak, ha veszélyt éreznek. Két szekérre még egy- egy
kisebb tábori tarackot is szereltek biztos, ami biztos.
Az úton sokszor megálltunk. Legtöbbször valamelyik módos
kastélynál, Ilonka kisasszony rokonainál, akik most messzi földről
összeverődtek, hogy találkozzanak vele és az édesapjával.
A fárasztó utazás utolsó napján – március elsejét írtuk – betértünk
Bártfára34. Útba esett, és mivel Rákóczi Ferenc nagyságos úr Sáros
megye főispáni címét bírta, a város vezetése arra kérte Zrínyi Péter
uramat, hogy tisztelje meg látogatásával.
Egy pihenőnél, ahol csak annyi időre álltunk meg, hogy a lovak
ihassanak, és a kocsisok sorra megszemléljék a patkókat, a
szerszámzatot és a kocsikereket, előreszaladtam Ilona kisasszony
csukott hintájához.
– Hogy bírjátok, Dragica? Nem fáztok? – kérdezte, de közben
szomorúság ült a szemében. – Hosszú nap lesz a mai.
Nyusztprémes bundában utazott, amire puha takarót terített a
csukott hintóban, s talán a meleg, fényes adriai napokon mélázott.
Odahaza már csaknem kibújtak a virágok, míg ezen a vidéken
még most is a zord télutó terpeszkedett.
Azt feleltem, minden a legnagyobb rendben, és azért jöttem, hogy
megkérdezzem, nincs-e szüksége valamire.
– Örül a kisasszonyka, hogy nemsokára viszontlátja a vőlegényét?
– Hát persze, te kíváncsi!
– Mert olyan… szomorúnak látom a nagyságos kisasszonykát –
fűztem hozzá.
– Csak az idő miatt van – súgta, és először nem sejtettem, miért
oly nagy titok ez, de aztán megpillantottam Péter nagyságos urat a
hintó másik oldalán. A kíséret parancsnokával tárgyalt éppen. – Itt
minden annyira szürke, Dragica. Biztosan csak télen… Tessék,
majszold el ezt a finomságot! – csippentett a szemével, mert tudta,
hogy máris befalom azt a mézes süteményt, amit a tenyerén tartott.
Megpillantottam a mátkagyűrűjét, amit tavaly Teplicben Ferenc
úrtól kapott. Hűségesen viselte.
Rám mosolygott, aztán felpillantott a vigasztalan, szürke égboltra,
amelyből megint csepegni kezdett az eső.
 – Kisasszonyka, kérem… Igaz, hogy ahova megyünk, ott nincs se
török, sem pediglen tatár? – tudakoltam félénken.
– Ott nincs, Dragica lelkem. Egy sincs belőlük. Csak ez a puszta,
felégetett vidék ne lenne… – pillantott körbe a sokat szenvedett
tájon. Akkor ötlött csak eszembe, hogy embert is alig láttunk eddig. –
Nem kell félnetek, biztonságban lakunk majd!
Azt mondta: lakunk. És ez megdobogtatta a szívemet.
Pedig nehezen búcsúztam a családomtól. Könnyeztünk
valamennyien, akár az itteni, szürke égbolt.
Zrínyi Péter nagyságos úr parancsot adott az indulásra. Eszembe
jutott, mily boldog volt és mennyire vidám, amikor tavaly nyáron
hazautaztunk Teplicből. Örvendett a sikernek, s hogy minden elhárult
Ilonka kisasszony férjhezmenetelének útjából.
Figyeltem az erdőket, de csak szürke foltokat láttam. Hiába
meresztettem a szemem, mert oly vaskos felhő ereszkedett ránk,
hogy a közeli Bártfából szinte semmit se vehettem ki.
– Aááállj! – adta a parancsot Zrínyi Péter, aki a hintóból átült lova
nyergébe, mert hát az mégis úgy illik egy horvát bántól, hogy
katonához méltóan lovagoljon be a városba, ahova meghívták.
A menet megtorpant. Abban a pillanatban eldördültek Bártfa ágyúi,
a város dísztűzzel üdvözölte a bánt. A széles völgyön végigmorajlott
a hang, a szekereseknek meg hirtelenjében elég bajuk lett az ijedős
lovakkal. Főként aztán, hogy válaszképpen mind a háromszáz
vitézünk elsütötte a muskétát.
A város előkelői az ágyúdörgés visszhangjának elhalása után a
déli kapuhoz indultak, amit a becses vendég előtt szélesre tártak. A
lakók az utcákon tolongtak. A magiszter beszállt az egyik Zrínyi-
hintóba, és átvezette a menetet az ünneplő város széles utcáján,
egyenest ki az északi kapun, a tágas mezőre.
– Itt találkozunk a vőlegényeddel, Ilonka – mosolygott leányára a
bán. – Dobog már nagyon a szíved?
Felesleges kérdés volt. Ha feldobogott is, feltehetően nem az ifjú
fejedelem személye, sokkal inkább a reá váró események miatt.
Ilona gondosan rejtette érzelmeit, s nem azért, mert játszadozni
óhajtott másokkal.
 Az eseményt nehéz és különleges munkaként fogta fel, hiába is
erőltette a lelkének változását.
Rákóczi Ferencet az ónodi huszárok erős különítménye és egy
díszbe öltöztetett lovascsapat kísérte Makovica várától, ami ide alig
egyórányi járásra esett. A családi lobogó fennen repdesett.
– Akár egy koronás fő – jegyezte meg csendben Zrínyi Péter, és a
leányára pillantott, aki komoly arccal, egyenes derékkal állt a hintó
mellett, Auróra Veronika vállát ölelve.
A bánt büszkeséggel töltötte el a számtalan vivát és tiszteletteljes
megjegyzés, ami a bártfaiak oldaláról elhangzott, és Ilona szépségét
dicsérte. Leányát királynői termetűnek találták, aki koronát
érdemelne, és eme javaslatot a tömeg ismét lelkesen megéljenezte.
– Ott jön az új hintaja, nagyságos kisasszony! – mutatott a
közeledő Rákóczi-vitézek mögött egy csodaszép kocsira a
magiszter.
Ilona komoly arccal bólintott, és megigazította a prémes kucsma
alól elszabadult, rakoncátlan hajtincsét.
Nem mehettünk közelebb, így hát felkapaszkodtam a kocsinkra,
és onnan leskelődtem. Sok német szót is hallottam, ami nem volt
csoda, mert a várvédő császári katonák jobbára csak ezen a
nyelven tudtak.
A környék most megtapasztalhatta, mennyire fegyelmezett,
semmitől nem rettenő csapatot hozott magával Zrínyi bán. Egész
úton tudták a kötelességüket. Egyik se részegedett le, és a
legkisebb faluban is úgy viselkedtek, hogy ne hozzanak szégyent
gazdájukra.
Ha meg olyasmit hallottak, ami sértő lehetett, csak jeges
pillantással végigmérték az illetőt, és tették tovább a dolgukat.
És a hintó közeledett. Már a paripák is feltűnést keltettek, mert a
hat válogatott szépségű almásszürkének kékre festették és befonták
a sörényét. A lószerszámot ezüst veret díszítette, a hámot vörös
bársony borította.
A kocsisok úgy feszítettek a bakon, mintha maguk is urak
lennének.
A hintó pedig ragyogott az aranyozástól. Ilyen szépet még sosem
láttam. Már csak az hiányzott, hogy végre kisüssön a nap, fénybe
borítsa a vidéket, ami máskülönben szép volt, de mégsem olyan,
mint odalent az Adria, vagy akár Ozalj környéke. Az itteni erdők
zordabbak, sötétebbek. Még a sziklaszirteknek is – amelyek nálunk
fehéren szikráztak a nyugat-balkáni nap lelket és testet fürdető
fényében – más színt adott errefelé a Mindenható.
Ilonka kisasszony a húgával visszaszállt a hintóba, Zrínyi
nagyságos úr pedig felkapott fényesre csutakolt, hollófekete harci
ménje nyergébe, és méltóságteljes tartással, Zrínyi-lobogós kísérete
élén az érkező Rákóczi elé lovagolt.
Bevárta leendő vejét, aztán mindketten előreléptettek, kesztyűs
kezük egymásba kulcsolódott, és Zrínyi uram mondott valamit, mire
a fiatalúr elmosolyodott, és a nyeregből áthajolva összeölelkeztek.
Kürtök harsantak, majd felmorajlott ismét a lég, hófehér
füstfelleget böffenve megszólaltak a bártfai várágyúk, és feleltek rá a
mi öblös hangú kis mozsaraink a szekerekről.
Aztán Rákóczi-hajdúk érkeztek, mert az ő feladatuk volt, hogy a mi
vitézeinkkel közösen Zboróba kísérjék a menetet.
A városi elöljárók nyitott hintaja mellett egyik oldalon Zrínyi, a
másikon Rákóczi uram lovagolt. Mivel láttam, hogy mások is Ilona
kisasszony felé igyekeznek, lekászálódtam a hintó tetejéről, és
előbbre szaladtam.
S ekkor felmorajlott a tömeg, éles füttyszó sivított, és láttam, hogy
Rákóczi fiatalúr megsarkantyúzza a lovát, s vágtat a
menyasszonyához, akárha kergetnék.
Ő pedig az üdvrivalgás közepette kihajolt a hintó ablakán, és
megölelte a nyeregben ülő fiatalurat.
Láttam az arcát, bár ő nem vett észre engem, s gyanítom, kisebb
gondja nagyobb volt annál, hogy a tömegben épp engem keressen.
Megpróbáltam megfejteni, mire gondolt abban a pillanatban, hogy
magához ölelte fejedelmi mátkáját.
Örömet láttam a pillantásában, a mozdulataiban, de boldogságot,
amiről oly sokat beszélgettünk odalent a meleg tengerparton az
árnyat adó pineák alatt üldögélve… Nos, azt nem fedeztem fel a
szemében.
Ferenc úr máris szerette őt, s azt hiszem, jobban szerette tán,
mint ahogy ő Ferenc urat. De lehet, hogy tapasztalatlanságom miatt
ebben akkor súlyosan tévedtem.
Aztán odaért az aranyos hintó, s a tömegtől berzenkedő hat
paripát lovászok tartották féken, Ilonka kisasszony és a húga
átszálltak abba, és a menet visszaindult a városba.
Minket már a városházára, ahol Rákóczi uramat és a Zrínyi-család
tagjait vendégül látta a magisztrátus, be nem eresztettek.
Az utcán bóklásztam, ahol még mindig szorongott a tömeg és a
házasságról beszélgettek. Valaki mégis elégedetlenül morgolódott,
felhánytorgatva, hogy a városnak százötven forintjába került a
vendéglátás, a másik meg csak hümmögött, és azt mondta, majd
Rákóczi örökös főispán úr bizonnyal nem feledkezik meg erről a
traktáról.
Megbámultak minket az emberek, mert másként öltöztünk, mint az
itteniek, és sokkal fázósabbak is voltunk.
Egy mézeskalácsosnál megálltam. Az asszony mosolygott rám,
aztán egy idősebb nő valamit súgott a fülébe, mire felnevetett, és azt
mondta, hogy „úgysem érti ez a magyar szót, lelkem”.
– Már hogyne érteném, ténsasszony! – feleltem azonnal. – 'Iszen
az vagyok magam is! Meg egy kicsit horvát… Az édesanyámtól
tanultam a szót.
Igencsak elcsodálkoztak.
– Már pediglen azt hittem, hogy a kisasszonyka horvát – így a
kereskedőné. – Mink meg nem beszélünk horvátul… Dejszen' a
menyasszony is horvát!
– És magyar is – javítottam. – Ott két nyelven nevelik a
gyermekeket, ténsasszonyom. Vagy hármon, mert némelykor
németül is.
Ők meg csak csodálkoztak egyre, aztán a kerek képű asszonyka
azt kérdezte:
– Aztán… mondja a kisasszonyka, milyen az a tenger? Mert mink
arra még sosem… Valóban olyan haragvó? Folyton viharos? El sem
képzelhetjük, hegyi emberek vagyunk.
– Ne higgyen a ténsasszony a mendemondáknak! – feleltem. – A
tenger nagyon is szép. Meleg, és selymes a bőrnek. És tudja,
ténsasszony, hogy milyen a színe? Akár a maga szeme, oly
gyönyörűen kék.
 Ilona az apja és a magiszter között ült a hosszú, dúsan terített
asztalnál. Reggel ugyan rég elmúlt már, és igencsak ebéd utánra
járt, de nagy szerényen mégis azt mondták a bártfai tanácsurak,
hogy „villásreggelire” készültek.
Nem kerülhette el Ilona figyelmét a számtalan, feléje vetett
pillantás sem.
De mennyire különböztek az urak és a feleségek pillantásai!
Mindegyik mást kutatott őbenne. A férfiak azt, hogy vajon milyen
gazdag hozománya lehet, és mit kezd majd a két család a friggyel.
Az asszonyok mást is megbámultak Ilona ruháján és az ékszerein
kívül. Főleg a csípőjét, a termetét. Királynői termet, mondogatták
néhányan, bár a nők ilyent egy másik nőről nem szívesen jelentenek
ki, ha nem éppen célzattal.
De vajon képes lesz-e egészséges magzatot kihordani? Mert
ahhoz nem árt az erős csípő.
Ilona csípejét azonban takarta a sok selyembrokát.
Vele szemben Rákóczi Ferenc ült, mert az asztalnál a helyet az
illem így szabta meg. Reá, mint Sáros megye főispánjára mindenki
alázatosan mosolygott, mert a szolgalélek már csak megmarad
annak, ami.
Sorra következtek a tósztok, a köszöntők, s közben továbbra is
mindenki Ilonát figyelte.
Amikor az étket a csillogó-villogó tálakon felszolgálták, Ilona
éppen csak csipegetett, mert ezt így illett. Igyekezett nagyon, hogy a
bártfai urak, akik aztán igazán derekasan nekiestek a tálaknak, az
arcán ne lássanak a kelleténél nagyobb érdeklődést az ételek után.
Zrínyi Pétert a törökről kérdezgették, harcról, portyákról és a felemás
békeidőszakról.
A magisztrátus átadott Ilonának egy díszes aranyserleget, mint
mondták, nászajándékként. Ő pedig főhajtással és kedves
mondatokkal köszönte az urak figyelmességét, és mindenki
csodálkozva hallgatta, mert nem kellett keresgélnie a szavakat.
Az urak sokatmondó pillantásokat váltottak, melyekben benne
rejlett, hogy máris irigylik a fiatal Rákóczit arája választékos, mégis
visszafogott modora, széleskörű műveltsége miatt.
 A serleget Ilona átadta az egyik szolgájának, aki a falnál mögötte
állt némán, a parancsait figyelve.
– Kérlek, viseld ennek gondját! – súgta. – És sürgősen hívatom
Vajdic Dragicát. Mondd neki, hogy siessen, rendbe kell hozni a
hajam, mielőtt indulunk!
A tanácsháza egyik helyiségében – ahol jókora tükrök álltak Ilonka
kisasszony rendelkezésére, s a kereveten akár ki is pihenhette volna
magát indulás előtt, ha azt igényli – került sor a frizura
rendbehozatalára.
– De hiszen a kisasszonyka haja nagyon is rendjén van –
csodálkoztam. – Nincs mit tennem vele.
– Hagyd, Dragica! Magam is tudom – felelte, és nagyon
komolynak láttam az arcát. – Most azonnal keresd meg a kíséretben
Kranjec Jurajt! Mondja meg a parancsnokának, hogy hívatom, és
mindent fejezzen be, bármit is művel éppen!
Alig győztem a lépést Jurajjal, aki hármasával szedte a
lépcsőfokokat nagy igyekezetében, majd levett löveggel, feszesen
megállt az ajtó mellett és jelentkezett.
– Kiváló lovasnak ismerlek – fordult felé a kisasszony. – Segíts
nekem! Rendben van az a kis török ló, amire egész úton gondot
fordítottatok?
– Az is, meg a többi is, nagyságos kisasszony – felelte a legény –
Tudom, hogy a versenyen…
– Ma lesz az a verseny, Juraj! – figyelmeztette ő. – Azt akarom,
hogy te üld meg azt a lovat, ne más!
Én is tudtam a lovasversenyről, amit ilyenkor
hagyománytiszteletből tartanak. A vőlegény és a menyasszony
részéről is kiállítják a legkiválóbb lovakat és lovasokat.
Aki az esküvő előtti versenyt megnyeri a Hosszúrémek nevezett
síkon, Zboró és Bártfa között, a menyasszonytól díszes koszorút
kap, a vőlegénytől pedig – a másodikként célba érő – egy vég
skarlát posztót.
– De hiszen a kisasszony nagyságos édesapja óhajt versenyezni
azzal a lóval! – álmélkodott Juraj.
Ilonka kisasszony a tükörben megigazgatta a ruháját, aztán
méltóságteljesen megfordult.
 – Idefigyelj, Kranjeé Juraj! Napok óta próbálom az apámat
lebeszélni erről a versenyről. Most hallottam, hogy Rákóczi úr öt
lovast állít ki. Csupa fiatalt. Az édesapám negyvenöt esztendős, és
kétszer olyan nehéz, mint te. Hogyan vehetné fel velük a versenyt?
– A nagyságos úr igencsak jó erőben van… – makogta Juraj, de a
kisasszony szigorú pillantását látva menten beléforrt a szó.
– Te üld meg azt a lovat, és nyerd meg a versenyt! Azt remélem,
le tudom beszélni az apámat erről az őrültségről…
Hanem amikor a verseny kezdetét vette, Jurajt nem láttam sehol.
De biz' ott ült a nyeregben Zrínyi nagyságos úr, büszkén,
magabiztosan, jókedvűen.
Aztán vágtatni kezdtek. Hogy volt-e benne vendéglátói célzat, azt
gondolom, talán igen, mert néhány ütem után Zrínyi bán uram az
élre ugrott, és a könnyű, karcsú török ló repült alatta, akár a sólyom.
Tartott is az előnye végig, hanem a cél előtt, mikor ovációban tört
ki a tömeg, az ideges kis török ló megijedt, megtorpant, hőkölve a
két hátulsó lábára emelkedett, és a nagyságos úr bizony
szégyenszemre a földre huppant. A lábát is megcsaphatta, mert
bicegett utána, bár jókedvűen nevetett a maga ügyetlenségén.
Ilona kisasszonyra pillantottam, aki elfordult, és csak a fejét
csóválta.
Végül is Kun Kelemen, Rákóczi uram vitéze nyerte a versenyt.
A menet folytatta útját Zboróba. Kitisztult az ég, sápadt kéken
borult fölénk, és megpillantottuk Makovica magas várát, s alatta a
zborói kastélyt és az udvarházat.
Amikor a kisasszony a számára berendezett szobába távozott,
intett, hogy két belső szolgálóval kövessem.
Sebesen kellett öltözködnie, mert este hatkor kezdődött a
kápolnában az esküvői ceremónia.
Csipkedtük hát magunkat, és mint hímes tojásra, úgy ügyeltünk a
hófehér brüsszeli csipkére, a selymekre, az ékszerekre, a fátyolra.
– Ott lehetek a kisasszony mellett? – kérdeztem, miközben a haját
fésültem, és nagyon igyekeztem, hogy életem legszebb munkája
kerüljön ki a kezem alól. – Úgy értem, hogy a kápolnában… Egyszer
azt ígérte a kisasszony, hogy…
 – Szűkös ott a hely, de ott lehetsz. Angelica majd feladja rád a
rózsaszín ruhát – felelte, és roppantul boldognak éreztem magam.
Az érkező vendégsereg nagy zajt csapott. A zenészek a
hegedűket, a dudákat, a lantokat és a sípokat próbálgatták, tán egy
csűrben, mert nagyon messziről hallatszott.
– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdeztem, szinte súgva. –
Hozzak valami frissítőt?
Megrázta a fejét.
– Nem kell, Dragica! Lassan úgyis indulunk.
Közben egy hölgy lépett be, akit még sosem láttam, de kiderült,
hogy ő Nádasdy Ferencné, az országbíró felesége. Ilonka
kisasszony cinkosan odasúgta nekem:
– Júlia asszonynak udvarolt hajdanán az én Miklós bátyám.
Majdnem el is vette…
– Igenis, kisasszonyka. Köszönöm szépen. Majd… észben tartom
– feleltem jól hallhatóan, mire rám pillantott, és végre elmosolyodott,
én pedig meghajoltam. Júlia asszony előtt.
Egy leány pirosítót kent a kisasszony arcára, és magamban
megjegyeztem, hogy rá is fért némi szín. Sápadtnak tűnt, vagy csak
az itteni fények tehették…
Júlia asszony sorolta, kiket látott a nagyságok közül megérkezni.
Elhangzott sok ismert név között Bethlen Miklós úré és Teleky
Mihályé, akik tisztük szerint az erdélyi fejedelmet képviselték, aztán
Szelepcsényi György esztergomi érseké, s a nagyváradi és az egri
püspök uraké.
– Itt van Montecuccoli tábornok unokaöccse, Caprara gróf, Kassa
főkapitánya – súgta Júlia asszony. – Remélem, kedvesem, nem
zavar a jelenléte.
A grófné ekkor rám pillantott, de úgy tettem, mint aki nem lát és
nem is hall, s tettem tovább a dolgomat.
– Csak szegény Miklós bátyád miatt mondom – folytatta Júlia
asszony. – De ha édesapádat sem zavarja… Legfőbb a békesség,
Ilonka, nem igaz? A békesség a legfontosabb. Egyszer tán el is jön.
Ő pedig bólintott. Így van, bizony. Jó lenne belőle még sokkal
több!
 Az ünneplő tömeg az udvaron tolongott, és a falakon kívül rekedt
a nagyobbik fele. A kis várkápolnába csak kevesen fértek be. Hideg
volt odabent, a fogam is összekoccant, és fázott a lábam a vékony
kölcsön topánban.
Szelepcsényi érsek úr már ott várakozott. Mosolygott a párra.
Rákóczi nagyságos úr mentéjét drágakövek ékítették, és jóval
vállasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, de ezt csak a sok
válltömésnek köszönhette. Az arcán igazi boldogság és
megilletődöttség ragyogott, míg Ilona kisasszonyén változatlanul
komolyság ült.
Máris kedveltem Ferenc urat, mert sokkal inkább tűnt szeretetre
méltónak, mint tekintélyt parancsolónak, és ez tetszett.
A fal mellett álltam, néhány lépésre a pártól, és gyertya égett
összekulcsolt kezemben, amit egy csokor hóvirág díszített. Nem is
tudom, mi indított arra, hogy sebtében a kisasszonyhoz lépjek és
megigazgassam a ruhája alját.
– Köszönöm, Dragica – súgta horvát nyelven, és hozzáfűzte: –
Emlékszel? Otthon már nyílt az ibolya…
Ez volt az utolsó, amit még kisasszonyi mivoltában tőle hallottam.
A násznép a dúsan megterített asztaloknál foglalt helyet, ahova
csak egyetlen alkalommal pisloghattam be az ajtón. Láttam, hogy
Ilonka asszony a férje mellett ült az asztalfőn, mellette Zrínyi
nagyságos úr, Rákóczi Ferenc mellett pedig Nádasdyné Júlia grófné.
Egy újabb ismerőst is felfedeztem: megérkezett Vitnyédy ügyvéd úr,
akit – úgy tűnt – majd mindenki jól ismert.
Megszólalt a zene, és az első lassú, visszafogott táncot Ilona
asszony járta el az urával, aztán sorra kérték őt táncra. A
muzsikusok igazán kitettek magukért, s amikor még az éjszaka
közepén is ropták a vendégek arra a nekem különös hangzású
zenére, ami errefelé dívott, már hiába kerestem Ilonka asszonyt. Azt
mondták a szolgák bizalmasan somolyogva, hogy elkísérték őt a
nászlakba, ahova kisvártatva követte a férje is.
Zrínyi nagyságos úr azonban végig maradt, és nagy vidáman
táncba vitte az úrasszonyokat. Odakint az udvarban a horvát vitézek
kólót jártak, s csárdást meg toborzót a magyarok. A falakon kívül is
ünnepeltek, vigadoztak a helybéliek, néhány kocsislegény meg
vadászni indult a helyi leányzók közé, megkockáztatva, hogy esetleg
a kobakjuk bánja, mert az itteni legények sem vették tréfára az
efféle, rájuk nézve mindenképpen sértő kezdeményezést.
Világosodásig tartott a vigalom, aztán két másik, idősebb horvát
szolgálóval mi is ledőltünk a szobában. Magunkra húztuk a subát, és
igyekeztünk néhány órácskát pihenni.
Délben még mindig nagy volt a csend Zboróban, csak a vár felé
nyikorgott néhány megrakott szekér. Az udvarról még nem
takarították el a lakoma és a vigasság romjait, de a konyhákból épp
kivonszolták az üstöket, hogy alaposan kisikálják homokkal.
A réten néhány lovász tette a dolgát, mert a jószágot nem
érdekelte, hogy esküvőt tartottak az emberek. A lovakkal törődni
kellett, és amelyik eleget pihent, hát azt megmozgatták.
Jurajt közöttük találtam. Rossz kedvében volt, mert a társai még
mindig a tegnapi fiaskóval szekálták.
– Kérlek – léptem hozzá ne hibáztasd a nagyságos fiatalasszonyt!
Ő nem tehet semmiről, csak a jó vezérelte.
– Nem hibáztatom. A gróf úr meg, úgyis tudod, milyen – morogta
Juraj. – Neki ellentmondani még az ördög se tud. Ezek a moslék
galádok csak hadd röhögjenek rajtam – villantotta sötét szemeit a
csikósokra. – Pedig megnyertem volna azt a versenyt.
Ebben egy pillanatig sem kételkedtem.
– Most miként lesz, Juraj? Ti már tudtok valamit?
– Annyit biztosan, hogy a nagyságos úr visszaindul hamarost.
Néhány nap múlva. Dragica! Mit üzensz haza?
Kibuggyant a könnyem. Mit is üzenhetnék? Hogy Isten áldjon és
óvjon meg mindenkit! De hát ezt naponta százszor is elmondtam
magamban.
– Mondd meg otthon, rábeszélem én a nagyságos Ilona asszonyt,
hogy mielébb hazautazzunk – mondtam önmagam vigasztalásául.
Juraj játékosan, szeretettel megcibálta a copfomat.
Nem tudtam elbúcsúzni tőle, mert még aznap indulnia kellett
vissza egy felvidéki nemesúr különítményével. Zrínyi Péter
nagyságos úr előreküldött néhány vitézt Murányba, aztán onnan
Stubnyába35. Levelet is vittek, s egyben visszakísérték murányi
várába a nádornét, Széchy Máriát.
Ha tudtuk volna, mi van készülőben…
De a szolganép és a személyzet orrára ilyesmit nem kötnek a
nagyurak.
Néhány nap múlva szedelőzködtünk, mert indult az ifjú pár
Munkácsba.
 II.
AZ ELRONTOTT ÖSSZEESKÜVÉS
A Zrínyi és a Frangepán családok végzete
1666. Esküvő után…
Kárpátalján a március korántsem hasonlított arra a tavaszra, amit
Ilona megszokott. A hegyek között még a nap is később kelt, már
amikor megpillanthatta a sűrű felhőtakarótól az eső áztatta erdőket,
amelyek egészen más zöldbe öltöztek, s az itteni fenyők oly
magasra nőttek, akár a katedrális tornya.
S amikor az út egyik kanyarulatából elébe tárult a magas,
fenségesen zord sziklaoromra épített Munkács vára, Ferenc
megérintette a kezét és megszorította.
– Édes anyámasszony kicsit különösen viselkedik némelykor –
közölte mosolyogva a fiatal férj –, de biztosra veszem, hogy már
nagyon várja önt, Ilonám. Ha úgy véli, hogy talán nem a
legbarátságosabban fogadja, kérem, meg ne orroljon rá mindjárt!
– Köszönöm, hogy elmondta, Ferenc, de higgye el, tudok
viselkedni. Tudom, mi az a tisztelet, ami az ön édesanyját megilleti,
és nem is feledkezem meg róla.
Egymásra pillantottak, és meglehet, mindkettőjük ugyanarra
gondolt. Az előző napokra és éjszakákra, s különösen az utóbbiakra.
Olyan oldalát mutatta meg számukra az élet, amiben
tapasztalatokkal egyikük sem rendelkezett. Mégis minden adta
magát, olyan természetességgel, mintha jó előre felkészültek volna.
Ilona ugyanabban reménykedett, mint Ferenc: hogy nem okoznak
egymásnak csalódást, vagy nem nagyobbat az elviselhetőnél.
S hogy ez beteljesült, rögtön meg is látszott Ferenc viselkedésén.
Az addig többnyire félszeg, visszafogott és túl merev fiatalember ifjú
férjként úgy érezte, máris átlépte azt a küszöböt, ami eddig oly
magasnak találtatott, hogy nem is próbálkozott vele. Még a szeme is
másként csillant, és léptei magabiztossá váltak.
Zsófia asszony ott állt a nyitott ablakban, amikor a hintó a szűk
kapuzat alatt begördült az alsó vár udvarára. Fekete ruha, őszülő,
fekete haj, fekete csipke… És talán sötét gondolatok is bujkáltak
benne, bár leginkább maga színezhette volna azokat vidámabbra.
Azt is csak ő tudhatta, miért nem tette mégsem. Talán, mert az
egész világra haragudott férje halála óta.
Abban biztos volt, hogy közte és a Zrínyiek között soha nem
születik igaz barátság, családias érzelmekről pedig hallani sem
akart. Zrínyi Miklós katonai és politikai szempontból kétségtelenül
csalódott Zsófia asszony elhunyt férjében, Rákóczi György úrban,
ámde a keménykezű, lánglelkű poéta és roppantul intelligens
hadvezér ellenérzéseit az özvegy a családja iránt táplált haragként
fogta fel.
Nem is változott fikarcnyit sem benne, bár egy politikai házasság
egészen más lapra tartozik.
Mikor elhagyta a szobáját, a belső szolgáló a vállára terítette a
cobolybundát, ő pedig az ifjú pár elé indult.
Azt azonban pontosan tudta, hol álljon meg és várja be őket, hogy
éreztesse, ki járuljon a másik elé.
Zsófia asszony mellett ott állt a nővére, Hedvig, akit lengyelországi
apácaként Jadwigának hívtak, valamint Kiss Imre, a jezsuita
gyóntató páter, a család bizalmasa.
– Ez máris egy érett nő – súgta Hedvig a húgának, amikor Ilona
kiszállt a hintóból. – Két évvel idősebb csak Ferencnél, mégis
komolyabb, tekintélyesebb nála. Ebből még baj is lehet, Zsófia!
– Majd rajtuk lesz a szemem – szólalt alig hallhatóan Munkács
úrnője.
Tizenöt évvel számlált többet Ilonánál, ami adott esetben nem sok,
de kettejük közé mégis széles mezsgyét vont. Az új asszony a férje
karján lépett anyósa elé, aztán Ferenc megölelte Zsófiát és kezet
csókolt.
Ilona meghajtotta a fejét, aztán megérintette Zsófia kezét, hogy a
szájához emelje, ahogy illendő, de az enyhe, ám határozott
mozdulatból azonnal érezte, hogy erre az anyósa nem tart igényt.
– Köszönöm, hogy a családjába fogad – szólalt Ilona. – Azt
remélem, hogy képesek leszünk jól megérteni egymást…
asszonyom.
 Szólíthatta volna másként Zsófiát, talán úgy is, hogy édes
anyámasszony, ha már egyszer az anyósa, de Ilona érezte, hogy
ennek nem jött még el az ideje, s tán nem is jön el soha.
– Befogadom önt a családunkba – így az özvegy. – Kérem, érezze
jól magát! Az inasom megmutatja a szobáját, ott lesz a fiaméhoz
közel. Gondolom, a hosszú út kifárasztotta, bármennyire fiatal is…
Frissítse fel magát, Ilona! A személyzet mindenben rendelkezésére
áll.
Azt mondta: Ilona, s nem azt, hogy leányom…
Aztán Zsófia Ferencre pillantott, majd elindult a lépcsőn felfelé.
Hedvig követte.
– Szüljön örököst a fiamnak, ez a legfontosabb! – közölte
nővérével az emeleti folyosón visszafogott hangon Zsófia. – Ez a
legfontosabb. És ne hozzon szégyent a nevünkre! Mást el sem várok
tőle.
Hedvig halványan elmosolyodott. Összezárt a húgával az új
asszony dolgában. Akit Hedvig nem kedvelt, ugyanúgy nem szerette
azt Zsófia sem.
Ferenc összeharapott szájjal nyújtotta a karját a feleségének.
Csak a lakosztály előtt szólalt ismét.
– Remélhetem, hogy amiről az úton szót váltottunk… Ha az
édesanyám esetleg… hm… elsőre nem váltja be az ön reményeit,
kérem, hogy abból még ne vonjon le túlzó következtetéseket!
– Nem fogok, kedvesem. Nem fogok – mondta csendben Ilona. –
Egyébként valóban elfáradtam, és ön biztosan beszélgetne az
édesanyjával. A vacsoraasztal mellett találkozunk, Ferenc. Isten
áldja addig!
Közben az járt Ilona fejében, mennyire más ez a nap, mint volt a
tegnap éjszaka. Akkor Ferenc szerelmes szavakat suttogott a fülébe,
és azt kérte: – Ugye, megmondod, ha valamit nem jól teszek? Nincs
sok tapasztalatom még az efféle dolgokban…
Ő pedig azt felelte: – Nincs baj, szívem. Meglásd, kettőnkkel nem
is lesz.
Aztán elmúlt az éj, és megváltoztak a szavak és a hangok. A
bizalmas, barátságos, közvetlen „te”-ből „Ön, kedvesem” lett.
 Mi is elfoglaltuk a cselédszobákat a folyosó túlsó végén. Egy szűk
odút kaptam, amit egy cserépkályha melegített elviselhetőre. A
kályhát a keskeny, hátulsó folyosóról fűtötték. Az ágy elfért a fal
mentén úgy, hogy épp eljárhattam mellette, és ruháimat egy székre
hajtogathattam.
Oly rideg volt az a szoba, hogy összefacsarodott a szívem.
Minduntalan az odahagyott otthon járt az eszemben, a meleg
tengerparti éjszakák, a selymesen lágy vízparti szél.
Ha nem volt dolgom, csak ültem az ágyon, magam alá húzott
lábbal, vagy a cserépkályhát ölelgettem.
Egyszer csak benyitott egy idősebb leányzó. Itteni cseléd volt, és
különös hangsúllyal beszélt magyarul. Szólt, menjek vele, mert a
nagyságos asszony hívat.
– Melyik? – kérdeztem, és egy pillanatra felötlött bennem, hátha a
vár úrnője, de azt felelte, hogy az új asszony.
A szobájában gubbasztott a takarók alatt, a nyakáig húzta, és
ebben a helyiségben talán még hidegebb volt, mint nálam.
– Megjöttem, nagyságos asszony, parancsoljon velem.
Fordult és láttam, mennyire zilált a haja.
– Talán… megfésüljem a kisassz… Bocsánat, még nem szoktam
meg, hogy… a nagyságos asszonyt.
Ő azonban a fejét ingatta, és állát ültében a térdére támasztotta.
– Hagyd, Dragica lelkem! Mondd csak, tisztességes szobát
kaptál?
Erőtlen volt a hangja, túlságosan is fáradt. Azt feleltem, minden
rendben, mert hát hogyan is mondhattam volna, hogy a szobám
csak egy lyuk, és minden, amit eddig láttam, kétségbeejtően más és
barátságtalan.
– Akkor jól van – bólintott, és feltámaszkodott, majd a baldachinos
ágy fejének dőlt, én pedig szolgálatkészen a háta mögé igazítottam
egy párnát. – Szép szoba, ugye, Dragica?
– Szép, nagyságos asszony… nagyon szép.
– És nagyon homályos – fűzte hozzá. – Mennyire mások itt a
színek, kívül és belül! Még a várfalak is más kőből vannak. Itt mindig
sötét van…
 – Elhúzzam a függönyt még jobban, asszonyom? – kérdeztem, és
máris indultam. Aztán megmozdítottam a függönyt, és megtorpant a
mozdulat.
– Mitől ijedtél meg, Dragica?
– Semmitől… nagyságos asszony. Egy kis cinege… Itt csipeget a
párkányon.
Erre már ő is elmosolyodott, és az ablakhoz sietett.
– Mutasd, hadd lám!
A metszett üveg túloldalán egy fekete sapkás, sárga mellényes
madárka gubbasztott.
– Éhes lehet, Dragica. Vagy beteg. Emlékszel az otthoniakra?
Télen nem múlt el nap, hogy Ozaljban vagy Csáktornyán ne
vittünk volna eleséget a madárkáknak. Ilona kisasszony a konyhán
maga metszett szalonnadarabokat, bőrkét, morzsát is tettünk mellé,
és kiaggattuk az ablak elé az ágakra, aztán bentről csodáltuk, ahogy
a tollas vendégsereg lelkesen tornázott.
– Ha elröppen, szaladj a konyhára, és hozz szalonnát, morzsát! –
mondta szelíden. – Látod amott? Fenyőrigók. Ott meg egy
vörösbegy.
Egészen megváltozott az arca, a hangja.
Olyan szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mi a baj,
asszonyom, hiszen látom én, hogy nincs minden rendben…
Csak éppen nem mertem. Meg sem értettem igazán, miért
hívatott, csak aztán, amikor megemlítette, hogy beszélgetni szeretne
a tengerpartról.
Mesélni igazán tudtam és szerettem, s ezek nem is voltak igazi
mesék, mert a valóságot beszéltem el újra és újra. Leültem az ágya
szélére, és csak mondtam és mondtam.
Azt hiszem, erre volt szüksége. Emlékezett, és jólesett a lelkének.
Sosem hittem, hogy egyszer majd én vigasztalom őt.
Másnap reggel, amikor a szobájába hívatott, a szemét törölgetve
fogadott.
– A kis cinege… Meghalt az éjjel. Hát azért nem repült el a
párkányról, pedig látott bennünket, csak már fogytán volt az ereje…
És azért nem kellett neki az a kis darabka bőrke… Dragica, szívem,
temesd el, kérlek, azt a kismadárkát!
 Amikor arról szólt, hogy a kis cinege meghalt, egészen új
rezgéseket fedeztem fel a hangjában. Mintha azt akarta volna
közölni, hogy Dragica, lelkem, mi sem megyünk már innen haza
többé.
Talán érezte, hogy a régi otthona egyre távolodik. Hogy miből és
honnan tudhatta?
A Mindenható biztosan megajándékozta a belső látás
tisztaságával.
Hát, ilyen volt az én asszonyom fiatalon. Minden szépségre
fogékony, és a gyengék gyámolítása iránt végtelenül érzékeny lélek
lakott benne.
– Beszélni kívántál velem, édes fiam? – lépett Ferenc elé Zsófia
asszony, amikor Ferenc megérkezett a reggelihez. – És a
feleséged?
– Ma… hm… kissé gyengélkedik – felelte az ifjú férj, de Zsófia
halványan elmosolyodott, és leült az asztalfőre, amit ő foglalt el,
mióta az ura meghalt.
– Meglehet, gyengélkedik, bár ebben annyira nem vagyok
bizonyos – szólalt csendben, az ezüstökre és a festett porcelánra
függesztve tekintetét. – Megvallom, elgondolkodtam, hogy tegnap a
vacsoránál nem voltam-e kissé nyers hozzá… Bár nem hinném.
Szeretem az igaz és egyenes szót, fiam.
– Ezt tudom, édes anyámasszony – bólintott Rákóczi. – Ilonka
semmit nem mondott, amiről arra következtethetett, hogy nem
egyenesek a szavai.
– Nem erről beszélek – legyintett az asszony. – Amit az imént
mondtam, azt úgy értsd, hogy én – hangsúlyozta erősen –, én
szeretem nevén nevezni a dolgokat. Sajnálom, ha Csáktornyán vagy
Ozaljban nem szokott hozzá. Ott talán más módi járja. Nálam
egyenes szavakkal többre megy az ember.
– Különösen, ha kellően nyersek is – jegyezte meg Ferenc. –
Édes anyámasszony, kérem önt, legyen belátással! Még csak most
érkezett hozzánk, nem tudhat mindent… Azt gondolom, náluk sok
mindennek más értelme van. Mások arrafelé az emberek, de nem
rosszabbak, mint itt. Talán azonos nyelven szólunk, mégis sokat
másként értünk, mert más van a fejünkben.
 Zsófia elmosolyodott.
– Kedvemre való, hogy ily határozott és bölcs vagy, Ferenc. Az
elvetett mag nem hullt meddő talajra. Imádkozom, hogy majdan az
okos diplomáciában is hasznát vedd. De a feleségedre visszatérve…
Én nem haragszom rá, de az sem megy, hogy ennyire sértődékeny.
Rákóczinak már a száján volt, hogy Ilona aztán éppen nem olyan,
főleg nem ok nélkül, és igenis bölcsen gondolkodik, még nála is
bölcsebben, de lenyelte, mert nem akart vitát az anyjával.
Most sem akart –, mert ez így pontosabb. Ahogy sosem. Zsófia
asszony nevelte, taníttatta, aztán meg irányította őt, és nem csak a
lépteit, de a gondolatait is. Lépést sem tehetett a beleegyezése
nélkül, mert az özvegy foggal és körömmel védte a család javait és
jogait egy olyan politikai helyzetben, amikor senki nem lehetett
bizonyos abban, mit hoz a holnap, ki kivel szövetkezik, és rúgja fel
addigi elveit.
Kényszerből vagy sem, ez majdnem mindegy volt azokban a
sokszor hisztérikus esztendőkben, amikor a Rákócziak jobban tették,
ha igen bölcs diplomáciát folytattak, már csak a túlélés érdekében.
Ferenc alaposan átrágta a következő gondolatait, s csak aztán
nyílt szóra a szája.
– Arra gondoltam, édes anyámasszony, hogy Ilonkának
megmutatnám a birtokot. Esetleg kezdhetném Sárospatakkal.
Eltöltenénk ott néhány napot, aztán utána…
Zsófia asszony a tányér felett előbb az alig pár perce érkezett
nővérére, majd Kiss Imre páterre pillantott, aki rendszeresen együtt
étkezett a családdal, aztán elvágta fia szavait.
– Értelek, Ferenc. Nem kell magyarázkodnod, mert az mindig
szánalmas. Ha kereken megmondod, hogy elejét véve a további
kellemetlenségeknek, elviszed a feleséged néhány napra… Nos,
egyetértek. Legyen így! Ismerje meg a birtokot, hadd hasonlítsa
össze a családjáéval. És legyen elégedett azzal, amit lát és
tapasztal. Te pedig majd elmagyarázod neki, hogy itt nincsenek
ellenségei. Én sem vagyok az. Ha jobban megismerjük egymást,
remélhetőleg változik valami.
Ferenc arcára máris kiült a megkönnyebbülés. Nehezebb
beszélgetésre számított. Mielőtt egybekelt Ilonával, sokat törte a
fejét azon, vajon nehéz természetű anyja miként fogadja majd az új
asszonyt. De eszébe sem jutott, hogy még az esküvőre se megy el.
Megtörölte a száját az asztalkendővel – ami egyre inkább
szokásba jött az úri társaságoknál étkezés közben, akár a művelt
bécsi, vagy a francia körökben –, és megköszörülte a torkát, hogy
minél magabiztosabban és határozottabban szólhasson.
– Akkor talán majd… eltöltünk Patakon némi időt. Atyám, ön is
egyetért az… utazással?
Kiss Imre páter szintúgy bölcs ember volt, és a diplomáciai érzék
sem hiányzott belőle.
– Módfelett okosnak tartom, hogy az asszonyka megismerje a
birtokot. Kívánom, hogy érezze jól magát, és ön nemkülönben.
– Remélem, nem feledkeztek meg az unokámról sem! –
csippentett a szemével Zsófia asszony. – Sárospatak kellemes hely,
majd körülrajongja a feleségedet a szolgahad. Gondolom, a kedvére
lesz. Ha Isten meghallgat, tán már a jövő télen örököst szül neked.
Egészséges, erős nő.
Hedvig csak annyit fűzött hozzá:
– Ferenc okos. Nagyon okos, húgom. Semmitől nem tartok. Tudod
te is, igaz, Ferkő, hogy a dolgok rendjében mily sort állíts. Én is azt
mondom, hogy az örökös az első.
Rákóczi annyira várta, hogy az anyja legalább egyszer kimondja a
nevet, Ilona, ahelyett, hogy csak úgy említi: a feleséged.
Néhány nap múlva az ifjú pár készülődni kezdett az útra.
1666. április 5. Felvidék, Stubnya-fürdő
– Gyere, öcsémuram, azt hiszem, éppen itt a legkellemesebb a
víz! Jó meleg. – invitálta Zrínyi Pétert a kőpadkára Wesselényi
Ferenc. A víz a mellükig ért, és a hosszú vászoning és a
vászongatya rostjai alatt átsejlett a test.
Mert az úgy volt, hogy ing nélkül csak a parasztok fürdőztek, azok
sem itt, legfeljebb a patakban, bár jobbára magukon hagyták a
gatyát. Volt, aki egyáltalán nem is fürdőzött, mert azt tartotta – akár
az igen régi idők embere hogy lemossa magáról a szerencséjét.
Stubnya-fürdőn természetesen asszonyok is megfordultak, meg is
áztatták tagjaikat a gyógyvízben, de sosem egy helyiségben a
férfinéppel, és szintúgy felöltözve, hosszú ingben, ami lehetőleg oly
sűrű szövéssel készült, hogy a testtájékokat elképzelni se engedte,
nem hogy homályosan sejteni.
Zrínyi Péter felkészült erre a beszélgetésre. A fürdőben most
kettőjükön kívül nem tartózkodott senki, bár a helyiség visszhangja
miatt óvatosan kellett formálni a szavakat.
– A feleségem elmondta, hogy hosszasan tárgyaltatok,
öcsémuram – folytatta a nádor. – Azt is, hogy az asszonykádtól
megkapta a leveleket. Kibogozta a mondatok értelmét, azt hiszem,
elég tisztességesen – hunyorított. – De ha egyszer másként nem
megy, igaz?
A titkosírásra utalt, amit már régtől alkalmaztak az egymás közti
bizalmas üzenetváltásban.
– Tegnap megjött Vitnyédy Stefán – jegyezte meg Zrínyi, a titkos
tartalmú levelek postására célozva.
– Bethlen Miklóssal is beszéltem – így a nádor. – Járt nálam
Murányban. Előtte a Thököly István birtokán múlatta az időt, de azt
állította, túlságosan fárasztó neki az a rengeteg italozás meg a
vadászat, a végeláthatatlan lakomák… Inkább átjött hozzám. Igazán
sok mindenről elbeszélgettünk.
– Az ifjú Bethlen igen ügyes diplomata lesz egyszer – jegyezte
meg Zrínyi Péter. – Megtudtad tőle, bátyámuram, mi Apafi
fejedelem36 pillanatnyi álláspontja?
Wesselényi hümmögött, és azt dörmögte:
– Azt is elmondta, meg mást is. Utóbbi miatt nem sok nyugodt
éjszakám maradt, mert szinte nem is tudtam másra gondolni.
Megvallom, eleinte nem tetszett, amivel előállt.
– Most éppen mivel?
– Egy régi-új elgondolással – felelte a nádor, és mélázva
mosogatta a gyógyvízzel a karjait, és dörzsölte a térdeit. – Azzal,
hogy vegyük meg a töröktől a békét. Most már egyre-másra támad a
muszlim, és nem is enged belőle. Először azt mondtam Bethlennek,
hogy ilyenről előttem ne is beszéljen, aztán…
– Átrágtad magad, bátyám ezen a… hm… elgondoláson? –
kérdezett közbe Zrínyi. A szeme résnyire szűkült, úgy várta, mit felel
a nádor.
 Wesselényi bólintott.
– Megvallom, Mária is erősen puhítgat ez okból. Élesen lát, akár a
te Katarinád, Péterem. Az asszonyokra néha okos dolog hallgatni.
A nádor körülpillantott, de még mindig nem látott idegent a
fürdőben, és a szolganép is odakint tette a dolgát. Az ajtó előtt
téblábolt néhány fegyveres vitéz, mert Wesselényi sem bízta a
véletlenre testi épségét.
– Megbízni, öcsémuram? Manapság? Senkiben! Néha megfordul
a fejemben, mi van, ha a gyóntatóm akar kést mártani belém… Isten
bocsássa meg az efféle hagymázos és gyalázatos gondolatokat, de
biztosan megérted, miért beszélek így.
Zrínyi Péter bólintott.
– Csak akkor lehetsz biztos, ha olyanok vesznek körül, akikben
teljesen megbízol.
– És vannak szerinted ilyenek, Péter? – hunyorgott a nádor. –
Mert egy dolog a politikai szükségszerűség, amikor az ember
kénytelen olyan döntéseket meghozni, ami éppenséggel kárára lehet
a barátjának.
– Lásd Miklós bátyámat – jegyezte meg Zrínyi. – Politikai
döntésből letettétek a főparancsnoki hivatalról, pedig tudtátok, hogy
nála jobbat nem találtok.
Wesselényi nem haragudott, amiért Zrínyi emlékeztette arra az
ezerhatszázhatvanhármas, késő őszi napra. Teplicen, a fürdőben
éppen Nádasdy Ferenc országbíróval, Zrínyi Miklós állandó
vetélytársával és ellenlábasával egyezkedett arról, hogy a török
elleni győzelmekkel zárt felvidéki hadjárat után Nádasdy lép Zrínyi
helyébe, mint a hadsereg főparancsnoka.
Bécs ugyanezt akarta, és Wesselényiéket is ez irányba taszigálta,
mert igencsak veszélyesnek ítélték a túlzott katonai hatalmat egy
olyan Zrínyi kezében, aki már a magyar haderőt is meg akarta
reformálni, ráadásul okosan, előrelátóan és joggal.
Csakhogy akkor magyar katonaság járta volna a vidéket a külföldi
zsoldosokból álló császári helyett, ezt pedig Bécs meg nem
engedhette. Inkább elnézte, miként sarcolják, fosztogatják az idegen
zsoldosok a felvidéki népet.
 – Amin már egy ideje a fejünket törjük – dörmögte maga elé, a
vízbe bámulva a nádor –, és most már Apafi is jónak tartaná, az nem
új keletű. De racionális alapjai ellenére kész rémálom, öcsémuram.
Azt javallom, ne is váltsunk itt több szót erről, hanem kászálódjunk ki
ebből a kellemes dagonyából, és borozgassunk egyet nálam, a
teraszon.
– Hívsz még valaki, bátyámuram? – tudakolta Zrínyi, és
Wesselényi a fejét rázta.
– Elébb mi ketten állapodjunk meg, Péterem. Aztán jöhet a többi.
Széchy Mária nádorné diszkréten magukra hagyta az urakat. A
hegyeket és az erdőket fénybe vonta a tavaszi nap, Stubnya-fürdőre
sorra érkeztek a hintók és a szekerek.
Zrínyi Péter csukaszürke bársonymentét öltött, fekete
selyemzsinórzata diszkréten beleolvadt, és a szolga nagy gonddal
fényesítette a fekete csizmákat. Kényelmesen megtömte a pipát,
aztán az asztal felett függő rózsaszálra pillantott.
– Mária asszony műve? – kérdezte, a gerendára függesztett
virágra mutatva. – Látom, nem igazi.
– Selyemből való, öcsém – mosolygott a nádor. – Még nem nyílik
ilyenkor a rózsa errefelé… De amiről szót váltunk, az igazi lesz, és
innen nem is megy ki. Minden… hm… sub rosa37 marad közöttünk,
Péterem. Minden! Egyelőre, természetesen. Aztán majd meglátjuk,
hány felé osszuk meg…
Egy szolgáló bort hozott, friss kenyeret, egy kristálytálban dióbelet,
és letette az asztalra, majd távozott a teraszról, s becsukta még a
szobába vezető ajtót is.
– Tudod, hogy lenyakaznának minket, ha megtudnák, miről
diskurálunk itten? – dőlt közel Wesselényi Zrínyihez. – Már a
bécsiek, úgy értem.
– Tudom. De a nem bécsiek szintúgy – felelte Zrínyi. – Csak ők
nem ugyanazon okból.
Wesselényi bólintott.
– Ez már szent igaz, Péter. Átrágtad magad a lehetőségeken?
– Ezerszer is, bátyám – felelte a bán, és mélyet szívott a pipájába.
Az illatos füst a gerendamennyezet felé bodorodott, aztán egy szellő
a hátára vette és kiszökött az udvar fölé. – Az is megfordult a
fejemben, hogy mit mondana most a bátyám.
– Miklós bölcs ember volt. Értené ma is a politikai
szükségszerűséget.
– Tartok tőle, hogy nem tudnánk egy ilyen tervre rávenni.
Megértené, de el nem fogadná. Békét a törökkel… Ő soha az
életben!
– Te is ezt vallottad, Péter – figyelmeztette a bán. – Mi változott
benned?
Zrínyi megvonta a vállát, és komótosan megigazgatta a pipában a
parazsat.
– Rájöttem, hogy a végtelenségig nem lehet szembe menni sokak
akaratával. A Felvidéken jó ideje beszélnek az urak arról, nem
lenne-e célszerűbb kiegyezni valahogy a törökkel. Én meg odalent a
Nyugat-Balkánon csak annyit látok, hogy nem leszek képes
megvédeni a bánság területét a szultán következő csapásától.
– Az urak azért beszélnek erről annyit – magyarázta Wesselényi
amiért a kedves nejed is, Péter. A bőrükön tapasztalják a török
veszélyt, annak minden kínját és nyűgét. De akinek csak egy
csöppel több észt adott az Úristen, azt is tudja, hogy a Habsburgok
az igazi veszedelem. Főleg, hogy a magyar koronát is ők viselik.
Most meg, hogy két éve élvezzük a gyalázatos vasvári békekötés
áldásait, egyre többnek kinyílik a szeme.
– Már Pozsonyba se mehetek vissza innen úgy, mint addig, mert
Érsekújvárnál elállja az utat a török, hála ennek a nyüves békének –
dohogott Zrínyi. – Az urak zömmel most még egymással akarnak
összefogni, ami üdvös lehetne, de nem lépnének a törökkel
szövetségre.
Wesselényi néhány aranybarna dióbelet csúsztatott a fogai közé,
és rágcsálni kezdte.
– Most már akár a törökkel is! – emelte az ujját figyelmeztetésül. –
Én élek közöttük, Péter, én tudom jobban.
Zrínyi jó párszor megtárgyalta már ezt odahaza a feleségével.
Katarina asszony sorra kapta és küldte a leveleket Murányba a
nádornénak. Úgy politizáltak, mint két férfiember, vagy talán még
bölcsebben, szélesebb látókörrel. Két roppantul okos nő cserélt
eszmét és gondolatot azokban a levelekben.
Wesselényi az asztalra könyökölt és halkan szólt:
– Ha mi ketten megegyezünk egymás támogatásában, akkor az
ingadozókat már könnyebben megnyerhetjük. Bécs megegyezett a
szultánnal a vasvári békekötésben, hát egyezzünk meg a Portával
mi is, csak másként.
– A török igen okos és óvatos, bátyám – figyelmeztette a nádort
Zrínyi.
– Nem baj. Mi se vagyunk tökkelütöttek. Sosem az eszünk miatt
vertek meg minket, hanem mert nem voltunk képesek összefogni. A
bátyádnak igaza volt! Szegény Miklós nem véletlenül ostorozta a
semmire nem való, mindent elutasító, csak a maguk hasznát leső,
lanyha magyar urakat. Ha élne, most itt ülne köztünk, hidd el! Habár
abban igazad van, hogy vele nehezen egyeztünk volna meg a
törökkel köthető szövetségben, s gyanítom, veled is így lesz,
öcsémuram.
Zrínyi Péter a fejét csóválta, és csendben annyit mondott:
– A bátyám tartotta magát az esküjéhez. Mindvégig lojális maradt
a császárhoz, és letörölte magáról a Bécsből hajigált sok mocskot.
Azt gondolom, Miklós egyszerre verné ki innen a törököt és a
Habsburgokat.
– A franciákkal. Tudom – legyintett Wesselényi. – Kissé
homályosnak látom a francia szándékot, és még az sem bűvöl el,
hogy Szentgotthárdnál alaposan kivették részüket a török elleni
győzelemből.
– Bízom a franciákban, és Miklós bátyám is bízott – magyarázta
Zrínyi.
Wesselényi felvonta a szemöldökét, széttárta a karjait, és az
ezüstszürke pipafüst ábrákat írt a levegőbe.
– Legyen igazad, Péterem! Ezt kívánom, hisz akkor
mindannyiunknak könnyebb lesz. De nem látom pontosan, meddig
tart ki ez a fajta lelkesedés, és Versailles politikája mikor fordul. Hát
éppen ezért kellene a törökkel szövetkezni, békét vásárolni tőle. Erre
még hajlandóak lennének a magyar urak is pénzt áldozni.
Zrínyi merően nézte a nádort.
 – Vásárolni? Azt mondod, vegyük meg a szultántól a különbékét?
Mi, akik Gotthárdnál győztünk?
– De másutt meg nem győztünk! – Wesselényi öklével az asztalra
csapott. – És az a győzelem is elhamvadt annak a pokoli rossz
békekötésnek köszönhetően! Bécs gyűlöletes döntése elvette még a
győzelem emlékét is tőlünk, öcsémuram! Ide figyelj! A török ma még
erős, hiába mondják, hogy beteges! Köprülü Ahmed, a nagyvezír,
fiatal és rátermett. Nem vezeti ő rosszul azt a gigászi siserehadat. A
magyar urak meg még mindig csak ingadoznak. Addig kell ésszerű
és követhető programot csúsztatni az orruk elé, míg rávehetők az
egység felállítására.
Zrínyi összevont szemöldökkel figyelt, és alaposan megrágta a
nádor minden szavát.
– Értelek, bátyámuram. De a franciákra visszatérve… Még most
sem késő, hogy a XIV. Lajosnak tett ígéretet beváltsuk, és ha ő
minket pénzzel támogat, sereget adunk az ő németalföldi céljaihoz.
A nádor mérgesen legyintett:
– Lajos sosem foglal állást, hát nem érted? Vagy ha mégis, egyik
napról a másikra megváltozik a véleménye. A mi ügyünk neki nem is
annyira fontos. Vagy mondjam, hogy nem érdeke a segítség?
Zrínyi Péter bosszúsan rázta a fejét.
– Nem lehet ez ennyire sötét. Kire lehet még számítani az ügyünk
mellett, bátyámuram? Apafi Mihályra, Erdély fejedelmére?
– Például! – bökött a pipaszárral Zrínyi felé a nádor. – Meg aztán
Nádasdy Ferkóra. Országbíró, van neki szava. Meg a sógorodra,
Frangepán Ferencre, jó lenne, ha kibékülnél vele, Péter! Hallottam,
hogy akadt némi gondotok.
– Nem komoly természetű. Megoldom, ha kell.
– És hát, meg ne feledkezzünk róla, ott van még az ifjú Rákóczi –
folytatta jelentőségteljesen a nádor. – A Felvidéken a leggazdagabb.
Még meg sem kérdeztem: hogy érzi magát a szépséges leányod?
Zrínyi bán rögtön megértette, mi rejlik a kérdés mögött.
– Biztosan jól van – mondta, és kikocogtatta a hamut a pipából,
hogy újra tömhesse. – Ne kerteljünk, bátyám! Ugye, jól sejtem, hogy
Ilonkát eme cél érdekében…
 Wesselényi megérintette Zrínyi karját, és bizalmas hangon
mondta:
– Jól biza, öcsémuram! És tudod, miért? Mert azt a Ferkó gyereket
előbb még rá kell venni, hogy csatlakozzon mellénk. Rá kell
beszélni. És ki, ha nem…
– …ha nem Ilonka – morogta Zrínyi, a mondatot befejezve. Ez már
nem tetszett neki annyira. Akkor sem, ha tudta, hogy a felesége
hajszálra ugyanígy gondolta, mint Wesselényi. – Bátyámuram,
hagyd meg nekem ezt a feladatot! Hadd beszéljem meg a
leányommal! Nem lehet ebbe az ügybe fejest ugrani, gondolhatod.
A nádor egyetértett.
– Rendben van, nem sürgetlek. Csak tartsd észben a dolgot,
Péterem! És mindig, mindenhol maradjon a beszélgetésünk „sub
rosa”!
Láttam én, hogy Ilona asszony nem kedveli Zsófia nagyságos
asszonyt, sem Hedviget, a nővérét, és rosszul érzi magát
Munkácsban.
Ferenc úrnak sem kellett semmit elmagyaráznia, és következett a
kétnapos út Patakra, a tavasz kellős közepén, amikor végre ezen a
vidéken is bújni kezdett az ibolya.
A Húsvétot már ott töltöttük. Hamar megszoktuk Patakot, a
kisvárost, a számtalan idegen szolgát és szolgálót, a kékgyalogokat
és a Rákóczi-huszárokat. Előfordult, hogy elkocsiztunk Szerencsre,
és az ottani kastélyban időztünk néhány napot. Ilona asszony
nagyon jól érezte magát ott is.
Patakon a Bodrog partja lett a tengerpartunk, és gyakorta
kisétáltunk oda Ilona asszonnyal, és a társalkodónővel.
Azon a napon az egyik leánynak segítettem éppen a mosott
ruhákkal teli kosarakat cipelni a belső udvarban, amikor
meghallottam Ilona asszony hangját a toronyból.
– Dragica! Dragica lelkem!
Intett, hogy siessek fel hozzá.
A mosónőknek nem éppen önzetlenségből segítettem. Nem ártott
a körmükre nézni, mert a finom csipkékkel, selymekkel néha igen
felelőtlenül bántak.
 Szaladtam hát a torony tetejére, ahol a tetőzet árnyékában leltem
Ilona asszonyt.
– Parancsára, nagyságos asszonyom…
Rám pillantott, majd elmosolyodott és megigazította a hajam, ami
a sietségtől kibomlott. Amikor így tett, az mindig igen jólesett.
– Dragica – kezdte, de már nem mosolygott. – Nem vagy már
kisleány, ezért nyíltan szólok.
Megijedtem. Vajon mit akar mondani?
– Mit rontottam el, nagyságos asszony?
– Nem rontottál el semmit – nyugtatott meg, és a párkányra
könyökölt. A Bodrogon egy tutaj úszott, és az épületfával, szépen
hántolt gerendákkal megrakott, súlyos jószágot a hajósok hosszú
rudakkal taszigálták. – Levél érkezett Csáktornyából. Beteg az Illés
nagyapád.
Könny szaladt a szemembe. Hány éjjelen át imádkoztam, hogy a
családomat baj ne érje, és tessék, most szegény nagyapa, akit talán
mindenkinél jobban szerettem…
– Nagyon nagy a baj? – kérdeztem, és megrázta a fejét.
– Talán nem annyira. Zsófia asszony gyógyítgatja, és az öreg
török doktor, akit Miklós úr is annyira kedvelt. Felépül, ámbátor az
esztendők igencsak nyomják a vállát.
– Köszönöm, asszonyom – hajtottam főt, és közben
összekulcsoltam az ujjaim, az izgalomtól oly erővel, hogy szinte fájt.
– Asszonyom, kérem, nincs kedve sétálni? Lemehetnénk a
Bodrogra…
– Várj még, Dragica! – fordult felém és a vállamra tette a kezét.
Fejjel volt magasabb nálam, aki még csak tizenhármat számláltam
akkor. – Dragica, lelkem… a Jankó bátyádról rossz hírek jöttek.
Megtántorodtam, ő pedig azt javallotta, hogy üljek le.
– Egészen elfehéredtél… De még semmi nem bizonyos. Semmi,
az égvilágon…
– Mi történt a Jankóval, nagyságos asszony? – szipogtam, és a
könnyeim máris záporoztak. – Sebesült? Megvágták? Vagy
nagybeteg ő is?
– Az írták a levélben, hogy a Szigetben néhány vitéz eltűnt. Köztük
Vajdic Jankó. Összekaptak a törökkel, amikor a nyavalyás el akart
hajtani egy csordát. A Dráva mentén történt… De még semmi sem
biztos, Dragica! Kérlek, ne sírj már! Még semmi sem biztos!
De bizony, biztos volt. Mert hónapok múltán se jött több hír
Jankóról.
Belé is fúlhatott a Drávába, levághatta valahol a török… Vagy
fogságba eshetett. Tömlöcbe vetette a kontyos… Hogy az Isten
verné meg az összes Allahhoz imádkozót!
Gyűlöltem minden törököt, és mindent, ami török.
1666. Augusztus
Sárospatak, a Rákóczi vár38
Ilona gyakorta felsétált a Vörös-torony ötödik szintjére, ahonnan
messzire láthatott. A négyszögletes, robusztus építmény, mint
irdatlan kolosszus őrizte a várkastélyt, s csupán a félhomályos
folyosók keltettek benne némi rossz érzést, amikor a harmadik
szintről a negyedikre sétált.
A folyosókat csak a lőrések világították meg, de mindig akadt ott
fáklya, vagy olajmécs.
E forró napon Rákóczi Ferenc a Vörös-torony földszintjén
berendezett levéltárában olvasgatta a sokféle nyelven és változatos
kézírással megírt leveleket, s a deákkal sorra a helyükre rakatta
azokat. Amikor úgy érezte, mára elege lett, a felesége után indult a
torony tetejére, amelynek négy sarkára figyelőállásokat építettek.
Ilonát az egyik ágyúállásnál találta, az asszony a torony őrségével
váltott szót éppen. A gúla alakú tetőzet árnyéka enyhítette a
hőséget, és odafent jobban járt a levegő.
Rákóczi érkeztére az őrség parancsnoka vigyázz-t vezényelt.
– Minden rendben, Márton? – kérdezte Ferenc úr, és a tiszt
feszesen tisztelgett.
– A legnagyobb rendben, nagyságos úr. A nagyságos asszonynak
magyaráznánk ezekről az ágyúkról, de hát nincs mit, mert jobban
tudja nálunk is, hogy mi mire való, hogyan hord és meddig, mennyi
lőpor kell… Inkább mi tanulunk tőle.
– Aki onnan jött, ahonnan a feleségem, hát attól van is mit – felelte
Rákóczi, és félrevonta Ilonát.
 A nap kissé nyugatra kúszott már, így az északkeleti saroktorony
melletti falra már árnyék vetült. Éppen a kapura és a hídra láttak, és
a csendesen bandukoló, zöldessárga Bodrogra.
– Jól van, drágám? – ölelte át a felesége vállát Ferenc úr. – Nem
bágyasztja ez a hőség?
– Csak alig – felelte Ilona. – Kraljevicában melegebb volt, de ott a
tengeri szél hűsített. Végzett a munkával, amit a mai napra szánt?
Rákóczi a fejét csóválta.
– Igazából sosem lehet vele végezni. Csak abbahagyni. Láthatja,
mekkora ez a vár, mily sokan szolgálnak benne39.
Ilona is tudta ezt, s egyszeriben nagyon sok lett a dolga.
Ferencnél egyházi és világi méltóságok tették tiszteletüket, és
sokszor éjszakába nyúlóan tárgyaltak a titkos teremben, ami
voltaképpen csak egy kör alakú szoba volt egy szűk erkéllyel, a
palota keleti szárnyának végében.
Ilona igazgatta a fogadásokat, a drága vacsorákat, gondoskodott
az úrasszonyok kellemes szórakozásáról, és akkor is elbeszélgetett
velük, ha némelyiket egyenest a Bodrogba kívánta fennhéjázása,
vagy leginkább butasága miatt.
A jószágigazgatókkal és a tiszttartókkal is többnyire ő tárgyalt, és
ellenőrizte az elszámolásokat. Óvta a Rákóczi-vagyont, és sokkal
jobban vigyázott volna rá, ha csakis rajta múlik.
Patakon muszáj volt olyan fejedelmi udvartartást vezetni, amit
megköveteltek a szokások, és Ferenc választott fejedelmi címe.
A fiatalasszony lepillantott az elővéd bástyára, amit egyszerűen
csak párkánynak hívtak. Három kutyapecér csodaszép agarakat
vezetett a Bodrog partjára, hogy megfuttassa őket.
Ilona már többször megköszönte a férjének, hogy Munkács magas
várából elhozta Patakra, ahova még a fényből is több jutott.
Az ő életéhez a napsütés és a fény éppúgy nélkülözhetetlenül
hozzá tartozott, ahogy a tengerparti sziklákhoz a szelíd hullámverés.
Ez utóbbit azonban már csak elképzelte, bár egyre többször
vágyott utána. Nézte a Bodrogot, és arra gondolt, hogy ez a víz
valahol messze szintúgy a tengerbe jut, igaz, egy másikba. Az
azúrkék, hol szelíd, hol haragos tengerbe, ahova most csak a
gondolatai szállhattak.
– Levelet kaptam az édesanyámtól – szólalt csendben, Ferencbe
karolva. – Kérdezi, hogy vagyok, miként élek. Aggódik, mert messze
vagyok.
– Hát utazzon ide! – ajánlotta Rákóczi. – Őszig még van idő, aztán
úgyis bejönnek az esős napok, járhatatlanná lesznek az utak.
Ilona a fejét ingatta szomorúan.
– Nem tud. Nem hagyhatja magára Csáktornyát és a birtokot. Az
apámnak sok a tennivalója. Egyszer Bécsbe, máskor Pozsonyba
utazik, és ott vannak a tengermelléki raktáraink, az üzlet…
Apámuramnak újabb tervei vannak velük… Meg aztán egy bánnak
ezernyi egyéb gondja akad. Az édesanyám azt szeretné, hogy
elmondjam: ha az apám levelet küld, és abban országos ügyekről
esik szó, segítsek.
Ferenc a feleségére pillantott. Elsőre nem értette, miben ajánl
támogatást, s különben is megszokta, hogy a súlyosabb
kérdésekben senki másra nem hallgat, csakis Zsófia asszonyra.
Mégis azt felelte:
– Hiszen úgyis megtenném ezt, drágaságom. Tudja maga is jól.
Ha valamit nem értek, majd önhöz fordulok.
Ilona szemében különös fény gyúlt, amikor felnézett a férjére, aki
alig volt magasabb nála.
– És megbeszéljük, igaz, Ferenc? Megtisztel, hogy megosztja
velem a gondjait? Ezt szeretném.
Azokban a hónapokban Rákóczi aligha értette ezeknek a
szavaknak a pontos értelmét. Ilona viszont nagyon is, bár erősen
tartott tőle, hogy a szülei túlságosan belebonyolódnak valamibe,
amibe talán nem kellene, vagy nem szabadna. Kivette a készülődést
Bethlen Miklós szavaiból, amikor a fiatal nemes Apafi fejedelem
üzenetével Wesselényi nádorhoz igyekezvén érintette Patakot.
Augusztus közepén valami megváltozott Patakon. A küldöncök
utasításokkal szaladgáltak, és egyre több katona érkezett. Egy
alkalommal Ilona asszonnyal és néhány lovas kísérővel kikocsiztunk
a várból a közeli mezők felé, és hallottam, amint egy küldönc azt
mondja egy nemesúrnak:
 – A nagyságos úr azt akarja, hogy aki fegyverfogható katonaként
szerepel a lajstromban, ne a földet túrja. A jól képzett katonákat nem
kapálásra, hanem a vár és a város őrzésére tartja Rákóczi
fejedelem.
De hát miért éppen most jutott eszébe ez a nagyságos úrnak? –
ütött szöget a fejembe.
Amikor visszaértünk a várba, és Ilona asszony meg Ferenc úr
mögött szaporáztam a folyosón, asszonyom azt kérdezte:
– Elindult valami, Ferenc?
– Azt gondolom, hogy el – felelte ő. – Ezért van itt a sok katona.
– Mintha háborúban állnánk éppen – jegyezte meg Ilona asszony.
– Még nem, de majdnem. – Ferenc úr asszonyomba karolt. – Ez
csak az erő felmutatása. Akinek látnia kell, hát lássa, hogy készen
állunk, nem vagyunk védtelenek.
Sorra nyitottam előttük az ajtókat, aztán Ferenc úr indult a dolgára,
én meg segítettem Ilonka nagyságos asszonynak megszabadulni az
idebent már fölös ruhadaraboktól. Szeretett könnyedebben
öltözködni, ha a szobájában tartózkodott, vagy a kertben, a virágok
között.
– Dragica! Amiről a nagyságos úr az imént szólt, el ne jártasd a
szád! Megértetted? – fordult felém nagyon szigorú arccal. – Ne is
tudj erről semmit!
– Így lesz, nagyságos asszony kérem – feleltem. – Hiszen
tudhatja, hogy én sosem…
– Tudom. És eztán is ezt várom!
– Igenis. Ugye, nem lesz háború, asszonyom? – kérdeztem
félénken.
– Reméljük, hogy nem. Vagy nem most. Vagy, ha lesz is, hát nem
errefelé.
– De valami… készül, igaz?
Rám pillantott, aztán a fejét csóválva azt mondta.
– Ez a férfiak dolga, Dragica. Hagyjuk rájuk, jobb lesz úgy.
Nem is tudom, miért kívánkozott ki belőlem a következő néhány
szó.
– De hát asszonyomnak… Asszonyom sokszor bölcsebbeket
mond a férfiaknál.
 Csak mosolygott. Én pedig megértettem, amit addig csak
sejtettem.
Hogy voltaképpen nagyon ügyesen és okosan úgy maradt
háttérben, hogy Ferenc úr azt hihette, minden akként történik, ahogy
ő, a fejedelmi cím elvi birtokosa kigondolja, és a legjobbnak látja.
Először tapasztaltam meg, miként tudja egy sokoldalúan művelt
asszony okos és szelíd szavakkal igazgatni a férjét.
Kimúlt a tél, aztán érkezett a tavasz. Az ezerhatszázhatvanhetedik
esztendőbe léptünk. Virult a kikelet, a Bodrog kiöntött, majd
visszahúzódott a medrébe. Újra sokat sétálgattunk Ilonka
asszonnyal, aki egyre nagyobb szorgalommal vetette bele magát a
várkastély gazdasági ügyeinek ellenőrzésébe, és ha Ferenc úr
gazdag vacsorát, vadászatot rendezett, azt legtöbbször ő szervezte
meg.
Nem jött zavarba, és úgy tárgyalt kalmárral és nemesúrral, mintha
világéletében mást se tett volna.
Bámultam és csodáltam akaraterejét, higgadtságát.
Egy verőfényes tavaszi napon a Vörös-torony felső szintjén
üldögéltünk, ahol szívesen pihengetett, és közben a távolba
merengett. Patak környékén még a szél is másként fújt, mint a
tengernél, vagy Ozaljban. Más illatokat sodort, és nem simogatott oly
lágyan.
A nagyságos Ferenc úr is megérkezett, valami politikát említett, és
Ilona asszony elmondta a véleményét, aztán később bécsi híreket
boncolgattak…
Ilona asszony fojtott hangjára figyeltem fel. Akkor szólt így, ha
nagyon diszkrét dolgot akart az urával közölni.
– Szeretnék valami nagyon fontosat mondani, Ferenc – fordult a
nagyságos úr felé. Komoly volt az arca, de a szeme mosolygott. –
Azt, hogy nyáron már nehezebben ballagok fel ebbe a toronyba.
Nem is tudom… Isten ezek szerint meghallgatta az imáinkat, drága
férjuram.
Rákóczi nagyságos úr elvörösödött ennek hallatán, aztán
boldogan magához ölelte a feleségét. Még az sem zavarta, hogy
hallom, miről beszélnek.
– És ez… már egészen biztos? Mióta tudod, drága Ilonkám?
 – Egy… jó ideje – felelte ő. – És eddig még minden rendben. Még
nem érzem, hogy a szívem alatt zakatolna az ő pici szíve, de
egyszer majd azt is… Vigyázok magamra, és vigyázz rám te is,
Ferenc, kérlek… Tudod, a családunkban az első gyermekek…
többnyire sosem…
– Ilyenről nem beszélünk! – figyelmeztette riadtan a nagyságos úr.
– Meg sem említjük. Rosszat hozhat.
– Kérlek, egy kis ideig még tartsd titokban! Édesanyádnak se
újságold még… ha kérhetlek…
– A legjobb doktort, a legjobb bábát hozatom el! – lelkendezett
Ferenc úr. – Hát persze, hogy minden úgy megy majd, ahogy kell!
Isten sosem kemény az ilyenekhez, mint te meg én vagyunk,
Ilonkám!
Ezek az utoljára kiejtett szavak azonban erősen megtapadtak
Ilona asszony emlékezetében. Gyakorta emlegette, felidézte. A
családja jutott eszébe, és a sok kiváló férfiú és asszony, akik a véres
esztendőkben kőkeményen helytálltak.
Ők bizony mind úgy vélték, hogy Isten megpróbálja a
bátorságukat, a kitartásukat és a hitük szilárdságát.
Az már szent igaz, hogy Isten mindig túlságosan nehéz próbának
vetette alá a Zrínyieket.
1667. Zboró kastélya
Már senkinek nem jelentett újdonságot az én drága asszonyom
áldott állapota. Patakról Zboróba költöztünk, ott akarta megszülni
gyermekét, és sok munkám lett mellette. Ahogy nehezült, úgy kellett
egyre több időt vele töltenem.
Megkértem, ha levelet ír Csáktornyába, kérdezze meg benne, mi
van az enyémekkel. De hát a levelek nem jöhettek mindig
galambbal, mert azok csak a rövidke üzeneteket bírták el. Patakig is
sokat utazott a levél, Zboróba tán még többet, már ha egyáltalán
megérkezett, a nagyságos úr és Ilona asszony postájával azonban
nem lehetett gond.
Nagyon vártam Katarina nagyságos asszonyt, aki mindenképpen
jelen akart lenni a szülésnél. Jankó bátyámról azonban még mindig
nem jött hír.
Ilona asszony vigasztalt:
 – Dragica, lelkem, azt a legényt annál keményebb fából faragták.
Meglásd, előkerül! Hiszen emlékezz csak a nagyapádra, a
dédapádra, az ükapádra…
Való igaz, a néhai Török Kristóf ükapám maga is úgy szökött haza
még gyermekként a boszniai kontyostól. A Török-család és a
Vajdicok Zrínyi Miklós úr szerint is elpusztíthatatlanok.
Egy őszi éjszaka közepén, amikor épp csak lehunytam a szemem,
és utolsó emlékem az ima volt, amit a családomért suttogtam el,
hirtelen ajtók csapódtak, és kisvártatva valaki éktelen nagyot vágott
a szobám ajtajára. Felpattantam rögvest.
A kandallóban még az a jókora hasáb izzott, amit kora este tettem
a tűzre, abban a reményben, hogy kitart majd hajnalig – mert
Zboróban az ősz is sokkal hamarabb érkezett, mint a
Tengermellékre, no meg jóval barátságtalanabb is volt –, és a lángok
világánál nyitottam az ajtót. Épp elkaptam egy fiatal szolgálót, aki
lélekszakadva szaladt a folyosón.
– Rosszul van a nagysága! – lihegte, én pedig azonnal rohantam
Ilona asszonyhoz.
Katarina asszony ellentmondást nem tűrő hangja a lakosztályok
felől érkezett, én meg csaknem fellöktem a bábát, aki
harmadmagával szaporázta a folyosón.
– Rosszul van a nagysága, Vica néne?
– Mér' volna? Csak elkezdődött nála… – vakkantotta felém
barátságtalanul. – Kicsinyég hamarább, mint vártam – fűzte hozzá
Vica néne, aki folyton mogorván viselkedett a fiatalokkal.
Máris intézkedett, ki hozzon forró vizet és mennyit, másokat
vásznakért küldött, két újabb szolgálót meg a nagyobbik dézsáért.
Egy fiatal pap is ott tüsténkedett a folyosón.
– Maga meg mit keres itt? – förmedt rá Vica néne. – Ha magát
meglátja, menten megáll a szíve! Én kellek ide most, nem pap!
Imádkozzék a nagyságáért és az újszülöttért a kápolnában! Jó
hangosan, hogy az Úr az olyan nyeszlett hangocskát is meghallja,
mint a magáé!
– Itt maradjon, a folyosón! – rendelkezett a bábát felülbírálva
Katarina asszony, aztán máris visszafordított egy leányzót, aki
lepedőkkel szaladt. – Ez neked tiszta? Képen töröllek, te, ha nem azt
teszed, amit parancsoltam!
Szinte mindenkinél alacsonyabb és törékenyebb volt a grófné, de
a hangja annál nagyobb.
A Rákóczi-család munkácsi orvosa is megjelent, szót váltott a
bábával, aki biztosan valami keresetlent közölt vele, mert mord
ábrázattal nyitott be Ilonához.
– Gyorsan jön majd – tudatta velünk a bába. – Látom én azt. Menj,
te leány! – csapott tenyérrel a hátamra. – Költsék fel a nagyságos
urat! Egyik lábad itt, a másik ott! Aztán irány a konyha, segítsétek
felcipelni a dézsát!
Nem kellett a konyhában senkit riasztani, mert az eseményre
készülődve napok óta glédában állt mindenki. Ferenc urat se sokáig
költögették, mert az első szóra rohant a feleségéhez, a folyosókon
sürgölődő szolgákat félrelökdösve.
Hajnalban kicsit elcsöndesedett Ilona asszony. Néha rémeseket
jajgatott, nyögött, szinte nekem fájt már, de hallottam már szülő
asszonyt jajgatni. Ilona asszony hangjában nem véltem félelmet,
sem kétségbeesést. Azt hiszem, már az első alkalommal úgy vélte,
nem az a fő, hogy elkerülje a fájdalmakat, hanem az, hogy
megoldjon valamit. Ezt magam is jól eltanultam tőle.
A kastélyban mindenki azt találgatta, fiú lesz-e, vagy leányka,
aztán egyszer csak vékonyka, macskanyávogáshoz hasonlatos
hangot hallottunk a szobából.
– Nagyságos úr! Megvan! Fölsírt! – kiáltotta a folyosón fel s alá
járkáló Ferenc úrnak egy belső szolga.
Ő pedig félrelökött az útból mindenkit.
– Eresszetek! Hadd lássam!
Kivágta az ajtót, és beviharzott a szobába. Mi meg néhányan
mögötte.
Ilona asszony sápadtan, de mosolyogva feküdt az ágyon,
magasra polcolt párnákon, és annyit mondott:
– Kisfiú, Ferenc. Fiunk született…
A nagyságos úr először őhozzá hajolt.
– Jól vagy, lelkem? Nagyon fájdalmas volt?
 – Igazán nem – felelte Ilona asszony, de azt hiszem, füllentett
kissé. – Rosszabbra számítottam. Most már… túl vagyunk rajta.
Mindhárman. És nem is lesz baj.
Ferenc úr pedig felemelte a vásznakba bugyolált, éppen csak
megtisztogatott kis testet. A gyertyafényben két vékonyka kart láttam
csupán, s apró, pálcika ujjacskákat. A fiúcska csendesen
nyöszörgött, aztán keserves sírásba fogott.
– Jó a torka! Jó a tüdeje! – jegyezte meg a bába. – Ha a tüdő jó,
akkor nem lesz baj.
De azt még ő sem tudhatta, mi jöhet a rá következő napokban.
A kaputoronyra kitűzték a családi lobogót, és elsütötték a
mozsarat, amelyre a hegyre épült vár ágyúja felelt. Így adták hírül a
vidéknek, hogy örökös született a dúsgazdag, nagynevű Rákóczi-
famíliában.
Rákóczi Ferenc a zborói várkastélyban sorra íratta a leveleket és
a keresztelőre szóló meghívókat. Először Munkácsra vágtatott el a
futár, Zsófia asszonynak vitte meg a hírt: unokája született, egy
egészséges kisfiú.
Ő pedig azonnal befogatott, és népes kísérettel érkezett.
Ahogy megjött, köszöntötte egymást a két nagyasszony – Katarina
és ő – de aztán szinte alig találkoztak, és akkor sem váltottak sok
szót.
Ferencet mindez végtelenül elszomorította, de a fiának sokkal
jobban örült annál, semmint búbánatra adja a fejét, és éppen most.
– Mindenkinek elküldöm a meghívót, aki csak számít – ölelte meg
az anyját. – Legszívesebben még a töröknek is küldenék, hadd
lássa, kivel lesz majd dolga egyszer. Vitézt nevelek a fiamból, édes
anyámasszony, és nem akármilyent!
Aztán máris eszébe jutott egy fontos dolog, és hívatta az udvari
kapitányt.
– Mondd meg a vitézeknek, hogy aki a keresztelő napján nincs
szolgálatban, az ehet-ihat kedvére, bántódása nem lesz! Nem
bánom, ha le is részegedik, csak reggelre aludja ki! De aki a falon és
a toronyban teszi a dolgát, az kinyissa nekem a szemét, tízszer
jobban, mint máskor!
 Az udvari kapitány nyomban kihirdette a parancsot, és a vitézek
között pillanatok alatt elharapódzott a hír.
Mert máskor italozásnak helye nem lehetett Zboróban, sem
pediglen Ferenc úr egyéb erősségeiben. Akit részegen talált az
őrség parancsnoka, azt nyilvánosan megvesszőzték a belső
udvarban, a többi katona előtt, de ha ebből nem tanult, nem volt
kegyelem. Másodszorra az életével fizetett a fegyelmezetlenségért.
Ferenc ugyanúgy nem élt a borral, ahogy Zrínyi Miklós, és
kedvelte, ha mindig tiszta a feje. Ilonának imponált a férje és a
nagybátyja közti hasonlóság.
De az ura semmi másban nem hasonlított Zrínyi Miklósra, aki
zsenge gyermekkorától kénytelen volt tudomásul venni, hogy
magának kell kézben tartani a sorsát. Ferenc mellett mindig ott állt
az anyja, aki még mindig beleolvasgatott a lemásolt, vagy félig kész
levelekbe, amelyeket Ferenc éppen el akart a futárral küldeni, és
véleményt fűzött ehhez vagy amahhoz a gondolathoz.
– Azt írod ennek a Fáynak, aki csak köznemes, nem a szinteden
áll, hogy „gyere, ördög fia” a keresztelőre? – kérdezte rosszalló éllel
Zsófia asszony. – Azt fogja gondolni, hogy cimboraságba keveredhet
veled. Elszalad vele a ló.
– Fáyra mindig és mindenben számíthatok, édes anyámasszony –
felelte Ferenc vidáman. Mióta a kisfia megszületett, egészen
megváltozott, sokat nevetett, és a hangját is többet hallották.
Harsánykodása tetszett a katonáknak és a személyzetnek. – Fáy
Pista ugyan nem a cimborám, de ha arról van szó, olyan, akár az
ördög fia. Akárhova elmennék vele, és nem tartok attól, hogy
valamikor is csalódnom kell benne.
– Akkor se jó a cimboraság! – morgolódott Zsófia asszony. – Más
ő, és mások vagyunk mi. Hadd lám, kiket hívtál még?
Zsófia asszony sosem akart nagy barátságot a Zrínyiekkel és a
Frangepánokkal. Főként nem az olyanokkal, akik nem szerették úgy
a császárt és királyt, mint ő. Attól tartott, egyetlen fiát eltántorítják
őfelsége hűségétől, ami főbenjáró.
Ha tartott tőle, azt okkal tette. Nem avatták ugyan be a tavaly
decemberi bécsi megállapodásba, amikor is Wesselényi nádor,
Zrínyi Péter és Nádasdy Ferenc országbíró aláírták a hármas
szövetséglevelet, kapcsolatai révén Zsófia mégis tudott mindenről.
Jól ismerték Zboróban, de érkeztével mégis megváltozott a
várkastély hangulata. Ő pedig nem rejtette véka alá a véleményét a
fia előtt.
– Másképp tenném, mint a feleséged – közölte a gyertyákkal
megvilágított vacsoraasztalnál, amikor Ilona még a szobájában
gyengélkedett, így ott is étkezett. – Ha már egyszer megengedted,
hogy gondját viselje a személyzetnek és egyebeknek, hogy intézze a
gazdasági ügyeket, elmondhattad volna neki, hogy felénk mi a
szokás. A szolganép tegye a dolgát, mindenekfelett szolgáljon,
hiszen ezért tartjuk magunk mellett. És azt se higgye, hogy a
Frangepánok rokonsága Mátyás királlyal a szememben akkora hír…
– Nem értem, hogy édes anyámasszonynak mi nem kedves ez
ügyben – vonta meg a vállát Ferenc. – És miként kerül ide Mátyás
király, és az ő Frangepán rokonsága? Talán azt nehezményezi édes
anyámasszony, hogy emberségesen bánik a személyzettel, a
katonákkal? Jólesik nekik, és ettől függetlenül mindenki teszi a
dolgát, ahogy kell. Ilonkával ez ügyben egyetértünk.
Zsófia a fejét csóválta, és koccant a porcelán, amikor a kést
lehelyezte az asztalra.
– A személyzet elsősorban szolgál – ismételte csendes, nyugodt,
nevelő hangon. – Nem jó, ha megtapasztalja, hogy urai másként is
tudnak viselkedni, és sokkal jobb, ha kérés helyett követelünk.
Mindenkinek megvan a maga helye a világban, Isten rendelése
szerint. Nem fordulhat meg senki fejében, hogy abból egyszer
máshova is eljuthat. A szolga az szolga, az úr pedig úr, fiam.
Istentelenségnek kell ahhoz történni, hogy ez megforduljon.
Mellesleg… nem írtál a múltkor arról, mit tárgyaltatok Bethlen
Miklóssal és Wesselényivel. Remélem, a tudtom nélkül nem adod a
neved semmihez, főként olyanhoz, ami Isten és őfelsége előtt
vállalhatatlan!
Rákóczi megköszörülte a torkát. Az anyja jelenlétében,
négyszemközti beszélgetéseik során mindig visszabillent a korábbi
esztendőkbe, amikor csupán nagyra nőtt gyermeknek érezhette
magát Zsófia oldalán. Tudta, hogy egyszer ellent kell mondania,
hogy a sorsát maga irányíthassa, de azt is érezte, hogy ennek nem
jött még el az ideje.
Túlságosan erősen megtapadt benne az anyja iránti feltétlen
tisztelet és bizalom ahhoz, hogy változtasson.
– Édes anyámasszony jól tudja, hogy sosem lépnék semmiben
anélkül, hogy ki ne kérjem a véleményét. – mondta szárazon, aztán
kortyolt a friss forrásvízből. – Wesselényi szavára azonban okos
adni.
– A nádor beteg – vetette közbe Zsófia. – Nem közölte veled ezt
az anyósod? Nagyon-nagyon beteg. Most kaptam Máriától a levelet.
Félő, hogy hamarost végleg leesik a lábáról.
– Akkor majd, azt hiszem…
– Akkor majd Zrínyi Péter bán lép a helyébe – vágta el Ferenc
induló mondatát Zsófia. – Mert így lesz, megállapodtak, ebben
egyeztek. Ha egyszer ez történik, ígérd meg, hogy sokkal többször
írsz nekem, és kéred a véleményemet! Máris jobban örülnék, ha
visszaköltöznétek Munkácsra, hogy a közelemben lehess.
Rákóczi komor arccal hallgatta az anyját. Elvégre felnőtt, nős
ember ő, nem szorul pesztrára, legyen az akár a tulajdon édesanyja.
Ám mégis azt ígérte, hogy megfontolja a visszaköltözést.
Bethlen Miklós értesítette őt a murányi megbeszélésről. Azt is
elmondta, hogy ott már a hitlevelet is aláírták, amelyet Vitnyédy
három példányban lemásolt. A nádor és Zrínyi Péter mellett Széchy
Mária is aláírta, és a hitlevélbe foglalták, hogy az ország végső
romlásának elkerülésébe vetett hit vezérli mindnyájukat.
Rákóczi Ferenc akkor már tudta, hogy – noha őt Murányba nem
hívták meg a szíve szerint Wesselényiék mellé áll, ha eljön az idő,
és kész lesz fegyverrel is küzdeni Magyarországért.
Zboróban nagy sürgés-forgás közepette készülődtek a
keresztelőre. Mindig egy hétre tartották a születéstől számítva, hadd
részesüljék a keresztség üdvében és a menny védelmében a most
világra jött új lélek mielőbb, levetve magáról a reá kapaszkodott,
eredendő bűnt.
A kastélybéli gyerkőcök hancúroztak, köveket hajigáltak a
patakba, kihasználva a napsütést, ami ebben a hónapban már nem
kényeztette el a vidéket. A lovászok a réten a csikókat futtatták, a
személyzet takarított, fényesre mosták a székeket, padokat,
asztalokat.
Egyszer csak különös hangokra figyeltem fel a kastélyszárnyból.
Mintha valakit megszidtak volna. Lábak dobbantak, és
megpillantottam a doktort, aki éppen a kapu alatt szaladt…
Valaki hangosan jajveszékelt, és a katonák, akik őrségben álltak,
kérdőn pillantottak egymásra. Az egyik hozzám fordult:
– Dragica, te! Nézd csak meg, mi történik odabent! Aztán…
visszafelé hozhatnál nekem a konyháról egy karéj kenyeret…
Átszaladtam az árok feletti hídon, be egyenest az épületbe.
Néhány asszonyba botlottam, akik igen különösen viselkedtek, és
sugdolóztak.
Loholtam az emeletre, és a lépcsőkanyarban egy szolgálóba
ütköztem. Riadt arca oly halovány volt, akár az alabástrom.
– Mi van már, no? Mi ez a sugdosás, és ki sírt? Valakinek baja
történt? – ragadtam meg a vállát, mire rám meredt és sírásra görbült
szájjal felelte:
– Elzavartak a szobájából… Nem maradhattam ott…
– De… kinek a szobájából? Hol nem maradhattál?
Mélyet sóhajtott, és eleredtek a könnyei.
– A karjában tartotta, amikor… Ilonka asszony a karjában tartotta,
és éppen megszoptatta volna, amikor…
Végigszaladt rajtam a hideg.
– A kisfiú… Vele történt baj?
A leány bólintott.
– Aludt, és éppen ébresztgette a nagyságos asszony… meg a
dajka… És már nem lélegzett. Lila volt a kis arcocskája… Szegény
nagyságos asszony…
Zokogva szaladt le a lépcsőn.
A gyász egy pillanat alatt beborította Zborót. A családi lobogót
félárbocra eresztették, fekete brokát került a kapuzat fölé,
beburkolva azt a földig, és az egyik bástyára is. A torony szegletén
gyászlobogó búsongott.
Így változott a születés öröme egyetlen pillanat alatt melankóliává.
Az ilyen kicsi gyermekeket hamar eltemették. Kis koporsót kapott,
és a család kriptájába helyezték, egészen szűk gyászoló közönség
előtt. Kis Imre páter szép szavakkal szólt arról, hogy az angyalok
serege immár befogadta a kis lelket, aki eztán vigyáz majd a
családra és mindenkire, aki szeretettel emlékezik reá.
A kapun kigördült Zsófia asszony csukott hintaja. Amikor
észrevette a menyét, a kocsisnak parancsot adott a megállásra. Ám
ki nem szállt, csak az ablakot nyitotta meg.
Asszonyom elindult a hintó felé, aztán néhány tétova lépést
követően megtorpant. Csupán intettek egymásnak, s hallottam,
amint horvátul, csendben azt mondta:
– Isten kísérje az úton! Oltalmazza hazáig minden
veszedelemtől…
A temetés után visszaindultunk Patakra, ahol Ilona asszony
becsukta maga mögött a szobája ajtaját, és meghagyta, hogy senkit
ne eresszek hozzá. Napokig ki sem mozdult.
Eleinte csak ült az ágyán, volt, hogy fel sem kelt, s ilyenkor, ha
tehettem és el sem küldött, mellette maradtam. A kisfia keresztelő
ingecskéjét simogatta, amit a tulajdon keze munkájával hímzett
csodálatos virágmintákkal.
Aztán egyszer csak azt mondta, elhagyja mégis a szobát, mert
mindenki lábujjhegyen jár-kel miatta a palotában, és az lassan kezd
hasonlatossá lenni egy kriptához. A súlyos brokátfüggönyöket is
elhúzatta, ami fényt alig eresztett át, és megparancsolta a
szolgálóknak, hogy tárják szélesre az ablakokat.
A velencei társalkodónővel indult sétára a párkányra. Ez volt az
első útja, onnan meg le a Bodrog partjára. Engem megpillantva
intett, hogy kövessem őket. Feketét viselt és gyászfátyolt.
Mire felértem hozzájuk, Ilona asszony már a pataki
jószágigazgatót, Zsigmond György uramat faggatta: miként áll a
kamra, van-e elég élelem mindenkinek, tartalékoltak-e télire, hány
társzekeret várnak és honnan, éppen aznap, élelemmel megrakva…
Zsigmond uram meghajlással búcsúzott, mi pedig közrefogtuk
Ilona asszonyt, aki belénk karolt. Jobbára csak hallgatott. Mi se
nagyon tudtuk, mit mondjunk, s hogy jó-e, ha kérdezzük, vagy
maradjunk inkább csendben. A velencei hölgy lehajtott fővel lépdelt
a másik oldalán.
Egyszer csak Ilona asszony csendesen hozzám fordult:
 – Tele kellett szívnom a tüdőmet friss levegővel, Dragica. Hogy ezt
megtettem, úgy érzem, sokkal könnyebb minden. A fiacskám
pedig… itt van körülöttünk, érzem. Senki nem élhet gyászban. Mert
abban nem lehet. A kriptában nincs létezés. Az elmúlásnak lakása
az, nem az életnek. Nekünk pedig élnünk kell, igaz, Dragica, lelkem?
Rám nézett, aztán megtorpant, és az ujjával letörölte a
szememből kibuggyanó kósza könnycseppet.
– Ne sírj már, no! Isten nem véletlenül szólította el a kisfiamat.
Szüksége volt egy olyan makulátlan lélekre, mint ami őbenne lakott.
Így adta tudtomra, hogy kedves vagyok a számára.
A velencei társalkodónő elég sokat értett magyarul. Felém
pillantott és halványan elmosolyodott.
Mindig erősnek tartottam Ilona asszonyt, de olyasféle erővel, mint
amit azon a délelőttön tapasztaltam, s ami ott csillogott a
virrasztástól karikás szemében és megült fájdalomtól megtört
arcának vonásaiban, még sosem találkoztam. Emlékszem, arra
gondoltam, hogy őt senki és semmi nem győzheti le.
1667. Bécs, Freyung
A Zrínyi-palota
– Nagyságos asszonyom, gróf Zrínyi Péter bán érkezett. Most
szállt ki a hintóból – jelentette az inas özvegy Zrínyi Miklósnénak, aki
leányával és Ádám fiacskájával egy ideje újfent a család bécsi
palotájában lakott.
Löbl Zsófia gyomra mostanában mindig ökölnyire zsugorodott,
amikor meghallotta sógora érkezését. Bizalmas forrásból tudott a
hitlevélről, így egészen konkrét ismeretekkel rendelkezett arról is,
hogy mire készülnek.
1. Lipót császár Magyarország helytartójává nevezte ki gróf
Nádasdy Ferencet, az addigi országbírót. A kis asszonyka el sem
gondolhatta, hogy az összeesküvők miként képesek még mindig
rejtve tartani a bizalmas megállapodásukat. Pontosan tudta, hogy az
udvari Titkos Tanács oly apparátust mozgat, amivel minden burkolt
kezdeményezés előbb-utóbb napvilágra kerül.
Zrínyi Péter bán a belső udvaron kiszállt a hintóból, és felsietett a
lépcsőn. Zsófia asszony a folyosón elébe lépett. Megölelték
egymást, ahogy a régi időkben, de az asszony torkát mégis
szorította a kétség.
Amikor helyet foglaltak a dolgozószobában, Péter gróf nem tért
azonnal a tárgyra.
– Bocsáss meg, hogy nem értesítettelek előre, de mostanában
igen gyorsan követik egymást az események, kedves sógornőm.
Bécs, akár a méhkas. A Burgban egymásnak adják a kilincset a
követek, és mind azt találgatja, mit akar a török. Egyébiránt… jól
vagy, Zsófia? A feleségem és a leányaim üdvözletüket küldik…
– Köszönöm, Péter. Beszélj Ilonáról! Hogy él? Túltette már magát
a tragédián? – tudakolta Zsófia. – Imádkoztam szegényért, abban a
reményben, hogy másodszorra talán majd…
– Ilona egészséges és erős – szögezte le Zrínyi Péter. – Isten
szándékait mi nem ismerhetjük, de semmi nincs véletlenül. Zsófia!
Azért jöttem, hogy kérjek.
A kis asszonyka megrezzent. Egyszer már kért tőle a sógora, és
nem is oly régen. Özvegyi örökségének egy hányada bánta.
– Pénzt kérsz tőlem, Péter? – kérdezte halványodó arccal, és a
hangjában ott rezgett a csalódás. – Ismét? De hát nekem már nincs
annyi, amit…
Zrínyi a fejét rázta.
– Másról van szó. Ádám fiad és a leányod örökének intézője és
felügyelője vagyok. Nem tagadom, szükségem van pénzre, mert hát
a politika reám kényszerít bizonyos előkészületeket.
Zsófia egy szóval sem említette, hogy régtől tudja, miféle „nehéz
ügy” miatt kér tőle ismét a bán.
– Hallgatlak, Péter. Ha ésszerű határokon belül marad a
kérésed…
Zrínyi alaposan megfontolta, mit fog majd mondani Zsófiának,
mégis túl vehemensre sikerültek a mondatai.
– Évi négyezerötszáz magyar forintot kapsz tőlem, amennyiben
Ádám nagykorúságáig használatomba adod tengermelléki üzleti
érdekeltségeidet. Konkrétan Kraljevicára, Bakarra, Selcére,
Cirkvenicára és Vinodolra gondolok, az ottani raktárakra és
kikötőkre, meg természetesen a hajókra. Innen úgysem
igazgathatod az üzletet, Zsófia. Bízd ezt rám, és kiállítunk egy
szerződést, hogy Ádám nagykorúságáig…
– És még mit kívánsz tőlünk, Péter? – vetette közbe tompán az
asszony. – Voltaképpen mindent? Mindenünket?
– Nem fogtok éhen halni! – folytatta a bán. – Szükségem van
azokra a raktárakra, a kikötőkre, és minden ott bonyolódó üzleti
érdekeltségre. És mellette szerződésbe foglaljuk, hogy a csáktornyai
várból a rendelkezésemre bocsátasz bizonyos mennyiségű fegyvert
és lőport.
– Mennyi az a „bizonyos mennyiség”?
– Jelentős, sógornőm. Hiszen ismered, mekkora erővel kell
védelmezni a birtokot. És erre most szükségem van, mert mással ki
nem válthatom.
– Kisemmizel lassan, erre nem gondolsz? – jegyezte meg élesen
az özvegy.
– Vajon létezik-e akkora garancia, ami azt is bizonyossá teszi,
hogy Ádám nagykorúságáig életben maradsz? És mondd csak,
Péter, ugye, ezzel az elgondolásoddal maradéktalanul egyetért
Katarina is? Meglepne, ha nem! Elvégre még mindig nem tette túl
magát azon, hogy én csak egy gyűlölni való német vagyok…
Az inasok és belső szolgák meglepetve hallgatták, miként emeli
meg a hangját egyszer Zrínyi, máskor Zsófia asszony. Zrínyi Péter
türelme akkor ért a végére, amikor Zsófia megemlítette Katarinát.
Utálta, ha azzal szembesítették, mennyire befolyásolja őt a felesége.
Voltaképpen haraggal és komoly ellenérzéssel váltak el
egymástól, de a tengermelléki kikötőkkel és raktárakkal kapcsolatos
kérdést később mégis szerződésbe foglalták.
Elmérgesedett a kapcsolat az özvegy sógornő és Péter, valamint
Zsófia és Katarina között. Senki sem tudta, mi lesz a vége, de Zrínyi
Péter akkor már csak az összeesküvést látta, amit az idén elhunyt
Wesselényi halála után is folytatni kellett.
Rég megérlelődött az elgondolás, hogy annak győzelemre vitele
esetén a Zrínyiek és utódaik uralkodnak majd a Habsburgoktól
megszabadított, de a törökkel szerződésben álló Magyarország
felett.
 Ha a siker mellett létezett valami, amiért Zrínyi Péter imáiban
fohászkodott, hát az bizonnyal a császári kémek és árulók
távoltartása lehetett.
Katarinával egy ideje törték már a fejüket, miként állíthatnák be
maguk közé az ifjú Frangepán Kristóf Ferencet, de ehhez még meg
kellett oldani egy vitás családi kérdést.
Mert amíg ez nem rendeződik – gondolta Zrínyi – nem bízhat meg
a sógorában sem.
1667. Isztambul.
Köprülü Ahmed40 nagyvezír palotája
– Kegyelmes pasám – hajolt meg a szolga a nagyvezírhez
belépve –, a főtolmács kéri becses figyelmedet… amennyiben őt
fogadni kegyeskedsz.
Köprülü Ahmed, a harmincnégy esztendős nagyvezír, akit IV.
Mohamed szultán különösen kegyeibe fogadott, a követek jelentéseit
böngészte éppen. A szolgálatos jogtudóst, a nagyságos ulema41
megbecsült tagját már korábban elküldte, hogy nyugodtan
gondolkodhasson.
Az ajtóban megjelent és meghajolt az egyik bizalmasa, a görög
származású tolmács, Nikásziosz Panaiotisz.
– Ha bebocsátást kérsz, annak mindig nyomós oka van – fordult
felé a nagyvezír, aztán ülőhellyel kínálta. – Mit találtál, barátom?
A tolmács egy iratot húzott elő a kaftánja alól.
– Nagyuram, Erdélyből érkezett levél, amit engedelmeddel
azonnal lefordítottam. A benne foglaltak egybehangzanak az Apafi
fejedelem követe által nemrég tudomásunkra hozottakkal. A
magyarországi elégedetlenkedőkről van szó, pasám.
A nagyvezír bólintott.
– Zrínyi bánról és a többiről? Már vártam, mikor hallok róluk ismét.
– Nagyuram! A legfrissebbek szerint benned bízik leginkább Zrínyi
és köre.
– Az a Zrínyi, akivel három éve még farkasszemet néztünk
Pécsnél, Kanizsánál, és annál a hodálynál, amit ők Újvárnak hívtak?
– jegyezte meg szarkasztikus éllel a pasa. – Pontosabban annak az
öccse? Allahnak hála, inkább a bátyja volt az, akitől indokolt volt
tartanunk.
A tolmács főt hajtott, s közben arra gondolt, mily okosan rejti a
valóságot a nagyvezír. Mert a „tartottunk Zrínyi Miklóstól”
voltaképpen azt jelentette, hogy rettegtek tőle. Még a nagyvezír is
tudta, ha három évvel ezelőtt nem közeledik az ősz, Zrínyi vitézei
módszeresen, egyenként semmisítették volna meg a török
egységeket a Csallóközben.
De már nem tartottak tőle annyira, miután a fővezérséget
Montecuccoli viselte.
– Folytasd, tolmács! Mit tudtál meg? – intett a nagyvezír, és
hátradőlt a párnáin.
– Azt, nagyuram, hogy Apafi erdélyi fejedelem egyik lehetséges
lépésnek tartja ennek a Zrínyinek és a többi, Lipót császár ellenes
összeesküvőnek a támogatását.
– És Bécs tud már erről?
– A Titkos Tanács igen – felelte a görög. – Voltaképpen attól az
embertől tudta meg, aki pályázott a meghalt nádor címére. Úgy
hívják, Nádasdy Ferenc.
– Eljártatta a száját? – mosolygott a nagyvezír.
– Erdélyben úgy tudják, elárulta, hogy a Felvidéken mozgolódnak
a nemesek. Igaz lehet, mert a Fényes Portára küldött néhány
külországi követtől ugyanezt tudjuk. Zrínyi ozalji várából
rendszeresen a fiatal Rákóczihoz utaznak olyan bizalmasok, akik
azon igyekeznek, hogy őt is megnyerjék az összeesküvés ügyének.
Köprülü Ahmed újfent elmosolyodott.
– És azok az emberek még csak nem is sejtik, hogy
lelepleződtek?
– Még nem lepleződtek le, nagyuram – felelte Panaiotisz. – A
bécsi Titkos Tanács hagyja őket ténykedni. Ők pedig építik a
rendszert, és szövetségeseket keresnek. A franciákban már
jószerivel csak Zrínyi bízik.
– A bátyja nem tenné – jegyezte meg a nagyvezír. – Fránya tudós
ember volt az a gyaur! Átlátott a szitán már akkor, amikor szinte még
nem is volt mit nézni. Az istene mégis csak egy darabig kegyelte.
Tehát, szövetségesek után kuncsorognak a lázadó magyarok?
 – Így igaz, nagyuram. Jelesül éppen a te fényes neved merült fel –
felelte a tolmács. – Veled képzelnek el egy Habsburg-ellenes
szövetséget, vagyis pontosabban a Fényességes Padisahhal.
A nagyvezír rezzenéstelen arccal hallgatta a tolmácsot.
– Nem szándékozom támogatni a lázadó magyarokat.
– Békét kötnének velünk, nagyuram, és éves sarcot fizetnének.
Tizenkétezret, minden egyes esztendőben – így a tolmács.
– Most ezt mondatja velem a politikai viszonyok pontos ismerete –
folytatta Köprülü Ahmed. – Hogy mit vélek majd egy hónap múlva…
– Milyen utasítást adsz, nagyuram? Hozzuk mindezt Bécs
konstantinápolyi követének tudomására?
Köprülü Ahmed intett.
– Egyelőre nem, ha úgyis tudják a Titkos Tanácsban. Rágjuk át
elébb alaposan, mert hátha kisül belőle valami, ami számunkra
hasznos. Apafi fejedelem véleményére is kíváncsi vagyok. Mit
gondolsz?
A tolmács megdörzsölte gondosan nyírott szakállát.
– Azt, nagyuram, hogy én is az óvatosság mellett vagyok.
Egyébiránt két lépésben akarják a magyar urak végrehajtani a tervet.
Előbb megszabadulnának Bécstől és Lipót császártól. Állítólag Zrínyi
lenne a király… Ezt mondják a hírek.
– Ki a legjobb kapcsolata Bécsben? – tudakolta a nagyvezír, és a
tolmács azonnal megfelelt a kérdésre:
– Egy Auersperg nevű herceg.
– Aki a mi boszniai csapataink mozgása során haddal és
hadiszerrel segítette Zrínyi bánt?
– Ő az, nagyuram. Tisztelettel, becses figyelmedbe ajánlom ezt a
németet.
– Majd elválik, mire lesz jó ez az Auersperg. Tovább, Panaiotisz!
Mi a második lépés?
– Abban következne az ellenünk indított harc, pasám. Ezt tervezik.
Kezdjünk netán a francia vonalon kutakodni? Hogy Lajos király
valóban nem szándékozik-e fegyverrel támogatni a magyar
lázadókat?
– Nem kell! Felesleges, megmondtam! – hárította a javaslatot a
nagyvezír. – Örvendenék, ha Zrínyitől megszabadulnánk. Ha ez a
gyaur nincs ott azon az átkozott területen, Kanizsától délnyugatra,
még a nap is szebben sütne ránk. A nyugati zsoldosok sosem állnak
meg előttünk úgy, ahogy Zrínyi koszos magyar és horvát gyaurjai.
Megtapasztaltam, hogy azok a hitetlenek átkozottul jó katonák.
Hagyjuk, hadd tapogatózzon nálunk az összeesküvés dolgában egy
keveset Apafi fejedelem megbízottja is. Aztán majd lépünk, ha
szükséges.
A tolmács már csak egyet akart.
– Nagyuram! Ha elmondhatom, azt javaslom, maradjunk látszólag
Bécs pártján ez ügyben. És ha politikai érdekeink azt követelik,
csepegtessük a híreket Lipót császár főembereinek az
összeesküvésről.
– Így lesz, Panaiotisz! – értett egyet a nagyvezír. – Bölcs ember
vagy. Hagyni fogjuk Zrínyiéket, szervezkedjenek csak. Aztán majd
később, egy alkalmas időpontban lerántjuk a leplet. Az idő úgyis
nekünk dolgozik.
1668. Sárospatak
A”Sub Rosa” terem
Ilona a csáktornyai vitézekkel és kísérőkkel beszélgetett a belső
udvarban. Langymeleg nyári este köszöntött Patak várára, a nap
későn nyugodott, és a vár meg a párkány fala hosszú árnyékot vetett
a Bodrognak nyújtózó rétre.
Odakint a szolganép az állatokat rendezte. A nyájat a város szélső
házai felé hajtották, a csordát a másik oldalra, és a lovászok
kötőféken vezették a dúsgazdag Rákóczi Ferenc híresen szép lovait,
miután megfuttatták őket a füves lapályon.
Ilona mindenről tudni akart. Mi történt odahaza, mit művel a török
a Muraközben és a bosnyák határvidék mentén, hány sebesültet
ápolnak az övéi, és ki költözött a másvilágra.
Amikor az árnyak már összeolvadtak, és a szürkületi homállyal
megérkezett a friss, hegyi szellő, a Rákóczi Ferencnél tárgyaló urak
sorra kezdtek szállingózni a palota északkeleti szárnyának végében
meghúzódó „sub rosa” szobából, Ilonához egy szolgálóleány
szaladt.
– Nagyságos asszony, kérem… A nagyságos édesapja várja a
rózsás szobában…
 Ilona felsietett a lépcsőkön. Zrínyi Péter a súlyos, intarziás asztal
mellett ült még mindig, és egy iratot tanulmányozott feszült
figyelemmel.
A szobát belengte a sűrű pipafüst, és Ilona megnyitotta az erkély
ajtaját. A kör alakúra épített kis szoba mennyezetéről egy rózsát
formázó zárókő pillantott le rá, és az erkélyről a Bodrogot
szegélyező fákra látott. A keleti égbolton most jelent meg az első
csillag.
– Drágám, bocsáss meg, hogy eddig nem válthattunk szót, de hát
az ügy sürgőssége indokolta… – állt fel a magas termetű, erőteljes
Zrínyi Péter, és magához ölelte leányát. – Mutasd magad,
szívecském! Megvagy rendben? Tavaly nagyon féltettelek, tudod?
– Erős vagyok, apámuram, hiszen ismerhet – felelte ő. – De ha azt
kérdi, hogy vagyok… Isten még nem ajándékozott meg az anyaság
érzésének újbóli örömével. Pedig lelkiismeretesen beszedegetek
mindent, amit édes anyámasszony küldött.
Péter úr végigmérte a leányát.
– Nyár van, de te mégis sápadtnak tűnsz, Ilonkám. Mi okból? Tán
az itteni levegő…
– Nem olyan, mint otthon – mosolygott Ilona. – De apámuram,
látom, ereje teljében van. És ennek örvendek.
– Pedig az utóbbi hónapokban éppen eleget szaladgáltam,
lelkecském – felelte a bán. – Mondd csak, megvagytok Ferenccel,
rendjén?
Ilona bólintott, és azt felelte, vele meg, nagyon is jól, aztán
lenyelte a többit.
Zrínyi Péter értette a ki nem mondott szavakat.
– Vele meg ne törődj! Nem hozzá mentél feleségül, hanem a
fiához. Isten se parancsolja, hogy egy új családban mindenki
szeressen mindenkit. Ő ilyen, te másmilyen vagy. Sejtettem, miért
nem Munkácsban laktok, de ez így is van jól. Hanem azért… sose
hagyd magad, Ilonka! Az én leányom vagy, a véremből való,
színtiszta Zrínyi.
Ilona bágyadtan mosolygott.
– Megteszek mindent, apámuram. Mondja, jól haladnak a…
dolgok, azzal az… üggyel?
 Azzal a „nehéz üggyel”, akarta mondani, de Zrínyi Péter úgyis így
értette. Az összeesküvést már régtől nem is említették másképp.
Az erkélyajtóhoz lépett és behajtotta, hogy hang ki ne szűrődjék.
– Az urak azért jöttek, hogy Ferenc jelenlétében még egyszer
átbeszéljük, „mi a teendő – szólt halkan, mindvégig Ilona arcát
figyelve. – Egyenest Stubnya-fürdőről jövök, és azt gondolom, most
már végleg rendeztünk minden vitás kérdést. Megindult az ügy,
leányom.
Ilona megjegyzett minden egyes szót.
Azt is tudta, miért a pataki látogatás, és miért nem hívták a férjét
eddig Stubnyára, vagy Murányba, a Wesselényi-várba. Nem volt
annak egyéb oka, csak az, hogy Rákóczi Ferenc apjával a néhai
császári tiszt, Wesselényi nádor valaha a csatatéren szemben állt. A
Rákóczi-birtok keservesen megsínylette a császári katonák felvidéki
garázdálkodását.
– Mindent tisztáztunk, Jelena – folytatta a bán horvátul. – És
éppen azért akartam veled is megbeszélni, hogy megkérjelek, válts
szót erről Ferenccel. Látom benne a készséget, és ki is jelentette,
hogy hajlandó fegyvert fogni a céljainkért, még akkor is, ha az anyja
császár- és királyhűségre nevelte. De látok benne némi
bizonytalanságot, és nem szeretnék csalódni. Stubnya-fürdőn
megállapodtunk, hogy a király elleni felkelést talán még idén
megindítjuk.
Ilona a fejét csóválta.
– Én ugyan egyetértek önnel, apámuram, de egyben féltem is.
Természetesen beszélek Ferenccel, édes anyámasszony a
leveleiben ugyanerre kért. Nyugtasson meg, apámuram, hogy amit
kigondoltak az urakkal, annak lesz keletje, és mindent alaposan
megfontoltak! Hiszen az ellenfél gigászi erejű, és Miklós bátyám oly
sokszor és gyújtó hangon beszélt nekem a magyar urak
közömbösségéről, egyesek gyávaságáról, hitszegéséről, hajlékony
gerincéről. Gondolja, hogy most majd…
Zrínyi Péter – talán, mert a hosszadalmas tárgyalások kikezdték a
türelmét, – indulatosan felpattant az asztaltól. Az ablakhoz lépett,
kihúzta a derekát, aztán a hüvelykjét beleakasztotta a díszes övébe,
és nagyot fújt.
 – Olyan törvény szerint indítjuk meg a felkelést, amit Lipót is
elismer, mind a mai napig. Benne foglaltatik, hogy az uralkodónak
mindent meg kell tennie a népéért, és ő éppen ezt mulasztotta el.
Ellenvetése ugyan lehet, de az eleve jogtalan és szánalmas.
– Értem, apámuram – szólt halkan Ilona. – Mit kíván, mi legyen az,
amit meg kell értetnem Ferenccel? Hiszen ő okos és művelt, s nem
hinném, hogy létezne olyan, amivel nincs tisztában.
Péter úr visszaült az asztal mellé, és szembefordult a leányával.
Két erős és hatalmas tenyerébe zárta Ilona kezeit, és meggyőző
hangon azt felelte:
– Mondd el neki, hogy higgyen a francia király jóindulatában és
segítségében! Én is hiszek benne, és nem véletlenül. Azok a
diplomaták akikkel kapcsolatban állunk édesanyáddal, nem
hazudnak. Megtettek eddig is mindent. A Habsburgok eltávolítása
Magyarország trónjáról nekik is érdekük.
– Gondolja, apámuram, hogy ez ma is így van? Valóban érdekük?
– kérdezte Ilona nagyon halkan. – Gondolja, hogy igazat mondanak
a diplomaták?
– Láthattad Vitnyédy Istvánt – tárta szét a karjait a bán. – Hozta a
híreket, de mindent ellenőrzött az utolsó szóig. Igen nagy
hasznunkra van ez az ember, nem hiába bízott meg benne Miklós
bátyád. Olyan kapcsolatai vannak a Burgban, mint senki másnak.
Védi a hátunkat, ha úgy tetszik.
– De éppen az utolsó találkozásunkkor mondta apámuram, hogy a
török nem hajlandó az ügyhöz támogatást nyújtani…
– Valóban ezt mondtam, de most megegyeztünk az urakkal, hogy
a török nélkül is belefogunk.
– De ha a török nem segít, akkor nem lehet garancia arra sem,
hogy Apafi fejedelem és Erdély mellénk áll…
Zrínyi Péter megsimogatta leánya arcát.
– Ugyanolyan gondolkodást örököltél, mint amilyen a Miklósé volt
– szólt mosolyogva, és megcsókolta Ilona homlokát. – Büszke
vagyok rád, és édesanyád is az. Kérlek, győzd meg Ferencet arról,
hogy a kételyeinek semmi alapja! A horvát nemesség egésze
hajlandó mellettünk fegyverbe állni. A magyar urakat pedig
meggyőzzük. Ha látják, hogy a siker küszöbön áll, fel sem merül
bennük, hogy magukra zárják a kastélyuk ajtaját.
– És a török?
– Szerződünk velük. Nem akarnak azok mostanság háborút. Ha
sikerrel járunk, márpedig így lesz, Jelena, akkor a férjed Erdély
valódi fejedelmeként erősen támogatja az ügyet, tehát nem tartok
olyasmitől, hogy visszalép, vagy meggondolja magát. De arra kell
törekedned, leányom, hogy a szavad erősebb visszhangot verjen
Ferencnél, mint az anyjáé! Ez a legfontosabb.
Ilona ezen az estén már mindent megértett, mindent tisztán látott.
Mégis maradt benne egy szemernyi kételkedés.
Éjjel azon töprengett, vajon nyugodtabb lenne-e akkor, ha az
egész összeesküvést Miklós nagybátyja vezetné. Arra jutott, hogy ő
biztosan ezernyi körülményt feltárna, tízezer összefüggést
megismerne és értékelne.
De megbízott az apjában és az anyjában.
Másnap szerét ejtette, hogy beszéljen Ferenccel.
Miután Stubnya-fürdőről Zrínyi Péter és vele néhány megbízható
személy patakra tartott, akadt valaki, aki az ellenkező irányba indult.
Az illető férfiú egy protestáns nemesúr volt, és úgy hívták: Iványi
Fekete. Meg sem állt Szelepcsényi György42 hercegprímásig…
Az idős Szelepcsényi azonnal kihallgatást kért az uralkodótól.
– Felséges úr, az ügy kényes volta miatt indokolt, hogy arról
személyesen önnek számoljak be.
Lipót mindenkit kiküldött a helyiségből, és egy asztalkához invitálta
a hercegprímást, aki így folytatta:
– Nem egyházi jellegű, és feltételezem, hogy a Titkos Tanács,
vagy a Haditanács máris birtokában van az erre vonatkozó
ismereteknek, mégis úgy vélem, első kézből kell tájékoztatnom
felségedet. Felvidéki magyar urak, illetve a horvát bán vérlázító
kezdeményezéséről értesültem a minap…
– Mondja inkább úgy, hogy az elégedetlenkedő magyar és horvát
urak ismét összeültek, ahogy tették ezt már több ízben – szakította
félbe az uralkodó. – Igen, egészen pontos ismeretekkel
rendelkezünk róla, de köszönöm, hogy meglátogatott.
 Szelepcsényi óvatosan formálta a német mondatokat, mert azt
akarta, hogy Lipót mindent egészen pontosan értsen.
– Felséges úr, esetükben máris helyesebb egyenesen
összeesküvésről szólni. Interesszánsoknak43 hívják magukat. Az a
kezdeményezés fejlődött tovább, amit még tavaly az öröklétbe
távozott Wesselényi nádor nevéhez fűzött a Titkos Tanács. Most
érkezett a hír, hogy az egyik felvidéki fürdőhelyen a rebellis urak
újabb lépcsőfokra hágtak, és megegyeztek, hogy felkelést indítanak
felséged ellen. Nem titkolt céljuk a magyar korona megszerzése.
Lipót császár arcán halovány mosoly jelent meg, és hátradőlt a
karfás, címeres fotelben.
– Felkelést, azt mondja? És abban főszerepet játszik Zrínyi bán?
Miért nem lep meg ez minket, mondja, hercegprímás úr?
Szelepcsényi megköszörülte a torkát. Kissé kényelmetlenül
feszengett, mert ugyanolyan magyarokat kellett elárulnia, akik közül
maga is való, bár azért volt köztük egy jelentős különbség:
tökéletesen Habsburg-pártiként neki kötelességet jelentett a felkent
uralkodó védelmezése.
Meg aztán a kezdet kezdetétől tudott Wesselényi és Zrínyi Péter,
meg a többiek szervezkedéséről. Ha akkor nem hozta ezt az
uralkodó tudomására, hát akkor most már éppen ideje megvédenie
önmagát is.
Ha az összeesküvők megindítják a felkelést, akkor vér folyik majd,
s talán nem is kevés, ettől pedig Szelepcsényi irtózott. Világéletében
a békés és opportunista megoldások híve volt.
– Felség, most már nyilvánvaló, hogy a felkelés megindítását
elhatározták. Való igaz, a francia királyra és a törökre
támaszkodnának az ügyben, de hajlandóak a török támogatása
nélkül is belefogni.
– Zrínyi elfogadná a török segítségét? Igaz, a Portával
békeszerződésben állunk, de tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom
szemszögéből mit jelent ez. Bármikor felrúgják, de azt gondoljuk,
hogy ezt a legutóbbit most mégsem fogják oly könnyedén.
– Ha nem szegnek békét – folytatta a hercegprímás –, annak
csupán egy oka van. Hogy nem akarnak az összeesküvőknek
érdemi támogatást nyújtani, bár ők vérlázító ajánlattal állnának a
Porta elébe. Most már nyilvánvaló, hogy céljuk a felséges úr
eltávolítása. Nem reformokat akarnak, toldozgatást-foldozgatást az
alkotmányban, hanem azt, hogy ön távozzék a magyar trónról.
Magyar- és Horvátországot kiszakítanák a Német-római Birodalom
testéből, és egyesítenék Erdéllyel.
Lipót most már nem mosolygott.
– Mégis idáig merészkednek? Igaza lett hát a Titkos Tanácsnak.
Annak idején Porcia herceg… Isten nyugtassa… nos, ő már felhívta
figyelmünket arra a bizonyos házasságra. Porciára talán nem ártott
volna jobban figyelnünk, mert ő már akkor megmondta, hogy e két
gigászi vagyon nem egyesül pusztán véletlenül. És azt is, hogy
minden a Zrínyiektől indult.
– Rákóczi Ferenc és az édesanyja mindeddig feltétel nélkül
hűségesnek bizonyultak önhöz, felség. Az asszonyról ma is ezt
állítom, de a fiát meggyőzték az összeesküvésnek, és ezt végtelenül
sajnálom.
– Mi is – jegyezte meg Lipót – de a fiú összeesküvésre és
rebellióra való hajlama ismét fényesen megmutatkozott. Keresd a
nőt! – szokták volt mondani, és ez itt és most igencsak helyénvaló
gondolat. Zrínyi Péter horvát felesége, s gyanítjuk, hogy a leánya is
fontos fogaskerékként játszanak szerepet ebben a gyalázatban. És
miféle jogalapot találtak, hercegprímás úr?
– Az Aranybullát, felséges úr- felelte Szelepcsényi. – Annak
ugyanis… ha nem veszi zokon felséged, és kérem, kioktatásként se
fogja fel, hiszen távol állna tőlem… Nos, van annak egy passzusa,
amely úgy szól: ha a felkent király nem tartja be azokat a
törvényeket, amelyekre felesküdött, a magyaroknak jogukban áll
ellene fegyverrel is fellépni.
A császár ennek hallatán a fejét csóválva azt mondta.
– Tudja, hercegprímás úr, két dolgot sosem hittünk volna. Az
egyik, hogy belső ellenségeink ennyire bíznak a francia királyban.
Hallottuk hírét, de nehezen fogadtuk el. Az pedig kifejezetten
elkeserít és egyben a végletekig fel is bosszantja személyünket,
hogy Magyarország legfőbb urai, mint ez a Zrínyi, meg Nádasdy és
Rákóczi, hogy a többit ne is említsem, s akikben megbíztam, most a
koronára törnek. Ön szerint mi lesz ennek a vége?
– Úgy tervezik, felséges úr – tárta szét a karjait Szelepcsényi
György hogy önt eltávolítva királyt választanak, és a jelölt ma még
Zrínyi Péter. Ő és utódai viselnék a koronát, s ha netán kihalna a
család, úgy a horvát és a magyar nemesek új királyt választanának,
akit már a szultán erősítene meg hivatalában.
– És Rákóczi?
– Ő lenne elgondolásuk szerint Erdély fejedelme – felelte a
hercegprímás. Ám van itt még valami, felséges úr. Zrínyi Péter a
szövetséget a Portának nem kifejezetten és csakis a katonai
segítségnyújtás miatt ajánlotta fel. Sokkal inkább azért, mert
pontosan tudja, hogy nem lesz képes egy következő török támadás
ellen megvédeni Horvátországot. Mert ha felségedtől többé
semmiféle támogatást nem kap, ugyebár…
A császár figyelmesen hallgatott. Rendelkezésére álltak azok a
jelentések, amelyek a kémek és a diplomaták útján keletkeztek, és
amelyek tudatták, hogy IV. Mohamed szultánnak nem lenne ellenére
Zrínyi javaslatának elfogadása.
De vajon mennyi ebben az igazság, és mennyi a Porta
mesterkedése?
– És, hercegprímás úr, mik a jó hírek? Mert eddig csak rosszakat
közölt velünk.
– Felséges úr, a jó hír éppen a franciáktól származik. Lajos
királynak lassan elege lesz Zrínyiékből, főként azért, mert folyvást
csak pénzt követelnek. Párizsnak nem érdeke ennél erőteljesebben
konfrontálni önnel. Ha felséged nem avatkozik be a németalföldi
francia ügyekbe, úgy egészen biztosra vehető, hogy viszonzásként
Lajos király se támogatja a magyar és a horvát rebelliseket. Ha tehát
az egészet diplomáciai síkra terelnénk, felséges úr, akként, ahogy az
udvarnak leginkább megfelel, akkor lehetséges, hogy a legkisebb
kockázattal elejét vehetnénk minden komolyabb felkelésnek, még
mielőtt elkezdődne. Erdély felől pedig eloszlatnám az aggodalmát.
Apafi sosem volt karizmatikus vezér. A Porta engedélye nélkül az
ujját se mozdítja, másfelől pedig miért is tenné, amikor a fiatal
Rákóczi a trónjára pályázik?
 Lipót türelmesen végighallgatta Szelepcsényit, majd megkérdezte.
– Mondja, ugye, ön nem gyűlöli sem a Rákócziakat, sem a
Zrínyieket? Mert ha így lenne, jó ideig elgondolkodnánk az ön által
elmondottakon. Így viszont már tudjuk, mi a teendő. A Titkos Tanács
folytassa e kacifántos ügy kivizsgálását, mégpedig a lehető
legpontosabban! Ne vegye rossz néven, de érthető okokból nem
lehet tagja a vizsgáló bizottságnak magyar, sem pediglen horvát
nemes.
Zrínyi Péter uram és kísérete eltávozott Csáktornyába, de nem telt
bele néhány nap, újabb urak érkeztek, általam ismertek, vagy éppen
sosem látottak. Igen komoly képpel szálltak ki a hintókból, és később
még komolyabbal indultak haza.
Megváltozott Ferenc úr is. Elgondolkodóbb lett, ugyanakkor
érezhetően megjött a hangja, ami magabiztos gondolkodásra vallott.
Nem sokat érthettünk abból, mi folyik a háttérben, de egyre-másra
érkeztek a Rákóczi-katonák Patakra, és a többi erősségbe.
Még csak sejtettük, hogy meg kell becsülni a csendes
hétköznapokat, mert következnek majd sokkal zajosabbak,
rosszabbak kegyetlenebbek.
Ilona asszonynak is megszaporodtak a tennivalói. Zsigmond
György pataki jószágigazgató urammal sokat tárgyalt, és úgy tűnt,
most már egyedül ő irányítja a helyi uradalom ügyeit, de amikor urak
érkeztek látogatóba, akkor is ő tüsténkedett.
Mindenhol ott volt, mindenhez hozzászólt, és sosem erélyesen,
kiabálni nem hallotta senki, ám ha megszólalt az ő kellemesen mély
és bársonyos hangján, mindenki odafigyelt.
Asszonyom száját dőre vagy botor mondat sosem hagyta el, és
tudta ezt a palotában s a városban a darabontoktól a pékekig
mindenki. Csodálták őt, amiért a jószágigazgatáshoz ugyanúgy
értett, mint a seborvosláshoz, a köhögés csillapításához, vagy a
konyhakerthez.
A könyveit, amit Ozaljból és Csáktornyából Patakra hozatott,
mindig szívesen lapozgattam. Neki köszönhettem, hogy az
esztendők során – úgy ahogy! – megtanultam olvasni, bár
megvallom, a képes, rajzos könyveket mindig szívesebben
forgattam.
 Ilonka asszony két, horvát nyelven írott imádságos könyvét viszont
gyakorta olvasgattam. Ha kérdeztem, türelmesen elmagyarázott
mindent szép, csendes és okos szavakkal. Éppen úgy beszélt,
ahogy a leveleket is fogalmazta a deáknak, ha nem éppen maga
ragadott tollat és kalamárist.
Egy kora őszi napon, mikor a hímzésben segítettem – új
bölcsőtakarót hímeztünk és indultam, hogy a vacsorámat elköltsem
a konyhában, utánam szólt.
– Várj csak, Dragica! Elfelejtettem valamit.
Megtorpantam, és visszafordultam. Ő pedig kinyitotta az egyik
ládát, és kiemelt belőle egy szép atlasz szoknyát, egy hímzett inget,
meg egy mellest.
– Gyere ide! Hadd lám', hogy áll rajtad? A hossza máris megfelel,
azt látom… Sokat nőttél, te leány!
A szoknyának, amit ő mért a derekamhoz, csodaszép
mályvaszíne volt, és drága bordó csipkét varrtak rá. Láttam már
Ilona asszonyon, de évekkel előbb.
Még a lélegzetem is elállt.
Az ingvállnak levendula illata volt, mert a virágból sokat tettünk a
ruhásládákba a molyok ellen, a gombos melles pedig testszín
selyemből készült, talán valamelyik előkelő bécsi szabóságban,
egyenest Ilona asszonyom leánykori méretére.
– Jól sejtettem. Belenőttél, Dragica – mondogatta elégedetten. –
Fordulj, te leány!
– Nagyságos asszonyom, kérem, nem érdemlek én ekkora
ajándékot és tisztességet – makogtam zavaromban, mire
megragadta a karom és maga felé fordított.
– Hát figyelj ide! Hogy ki mit érdemel, azt én döntöm el. Másfelől
nem is ez a legnagyobb gondom, hanem, hogy most már kihez
adjalak férjhez.
Megijedtem, pedig észrevehettem volna, hogy csak tréfál.
Felnevetett, s eszembe jutott, hogy rég nem hallottam felhőtlenül
kacagni, s úgy nevetni, mint annak idején, odahaza.
– Ne félj, te! Nem aggatok én rád senkit. Csak hát megnőttél,
megnyúltál, Dragica. A kebled meg… Tizenöt esztendős vagy.
Összeszedtem magam.
 – De nagyságos asszony, kérem, én nem is gondolkodom azon,
hogy férjhez menjek. Nekem eszembe sem jutott, egyáltalán, és…
– Majd előbb-utóbb eszébe jut valakinek, aztán megkér – vágta el
zavart méltatlankodásomat. – De ne mondja senki, hogy az engem
szolgálók éveken át ugyanabban a szoknyában meg ingben járnak!
Fordulj, és nyújtsd a karod, Dragica!
Mire észbe kaptam, rám adta az egyik kis subát, amit a fekete
báránykák csigára pöndörödött irhájából varrtak, s volt neki szép
gallérja, zsinóros gombolása, és csípőben kissé bővebbre szabták,
de neki már így is szűk volt.
– Maholnap nyakunkon a tél – magyarázta, s úgy igazgatta rajtam
a subát, akár egy vérbeli bécsi varrónő. – Kell neked egy felnőtt
nőnek való kis suba, Dragica! Tessék, kucsma is van hozzá!
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a nagyságos
asszonynak…
– Szolgáltál tisztességgel, tedd eztán is ugyanígy! – nyomta a
kezembe a ruhadarabokat.
Másnap Ilona asszony Ferenc úrral már kora délelőtt bezárkózott
a könyvtárszobába, és igen gondterheltnek találtam, amikor ebéd
előtt kihajolt az ablakon.
– Dragica! Mondd meg a konyhán, hogy nekem és a nagyságos
úrnak itt tálaljanak!
Az ablak máris csukódott.
Intézkedtem, aztán a mályvaszínű szoknyával a karomon, a varrós
dobozzal a kezemben kisiettem a párkány déli oldalára, ahova
melegen tűzött még a nap, és nagy műgonddal belefogtam a csipke
lebontásába.
A párkány nyugati oldalán az egyik őrposzt mellett malmot
játszottak a vitézek, mások meg kártyáztak. Valamelyiknek a
zsákmányolt pisztolya volt a tét, és az őrség parancsnoka rájuk
pirított:
– Befejezni, emberek! Aki korbácsot akar a hátára, az most
szóljon, az áldóját neki! Legalább ne úgy játsszatok, hogy én is
lássam, a nyavalya essen a bőrötökbe!
Számomra ez, megvallom, új volt. Ugyanis odahaza
Csáktornyában vagy Bakarban, de Ozaljban is, Zrínyi uramék sosem
bánták, ha a vitézek sakkoztak, malmoztak, vagy éppen a török
foglyoktól eltanult tavolát játszották, amihez szintúgy egy tábla
szükségeltetett.
Néhai Zrínyi Miklós uram is azt vallotta, nem baj, ha olyan játékot
űznek, ami a fejet is megdolgoztatja. Mert az ilyen harcos a
csatatéren is ügyesebb, előre számol az ellenség lépéseivel.
Rákóczi nagyságos úréknál a szerencsejátékot komolyan tiltották
az udvari szabályok. Tekézni lehetett, meg kockát vetni is, de nem
nagy tétekkel, és a vitézek mindenféle fegyvergyakorlatban is
összemérhették ügyességüket. A huszárok is sokszor
megmérkőztek, „kinek a lova gyorsabb vagy engedelmesebb”-
alapon.
Ültem a márványpadon, bontogattam a kínos pontossággal
elkészített varrást, és észre sem vettem Ilonka asszonyt, aki megállt
mögöttem, aztán csendesen azt kérdezte:
– Mit művelsz, te szerencsétlen leány?
Összerezzentem, mert a párkány környékén csend honolt, csak az
őszi szél dudorászott sejtelmesen.
– Én csak… ezeket a csipkéket… Mert mégsem való nekem az
efféle drága cicoma, nagyságos asszonyom… Megbocsásson érte…
– De hát nézd meg a szálakat! Az atlasz igen finom anyag, és a
szoknyában is ott maradnak a korábbi tűszúrások nyomai, Dragica –
méltatlankodott, aztán leült mellém a kőpadra. – Haj, te! Most mihez
kezdjek veled? Félig máris tönkretetted ezt a szoknyát. Most szépen
nekiállsz, és visszavarrod! – hangzott az ítélet. – Mégis, mi járt a
fejedben, amikor elkezdted leszedegetni?
– Csak az, hogy… a magamfajtának nem való az ilyen drága és
pompázatos szoknya…
Elkapta a nagy gonddal fonott copfomat és játékosan megcibálta.
– Akkor már inkább elcsúfítod? Hát csak ennyi eszed van? Mitől
félsz? Hogy megszólnak?
– Hogy úrhatnámnak tartanak – feleltem. – És kivagyinak…
– Úrhatnámnak? Hiszen te senkinek nem adsz parancsot,
Dragica. Na, adj egy varrótűt és a dobozból azt a bordó cérnát!
Fogjunk bele, mert ránk esteledik!
 Némán dolgoztunk, de nem álltam meg, hogy egy idő után meg ne
kérdezzem:
– Asszonyomnak… ha nem haragszik meg… talán nincs jó
hangulata? Mert olyan töprengőnek látom az arcát.
– Minden a helyén van, Dragica – felelte. – Miért kérded?
– Fáradtnak látom asszonyomat…
– Kissé talán az is vagyok.
– Asszonyom, kérem… Mikor megyünk haza Csáktornyába? Vagy
úgyis hiába kérdezem?
Rám pillantott, mélyet sóhajtott, és azt felelte, mostanában már
nem, és a tél is hamarost a nyakunkon.
Nem értettem, hogyan jött ide a tél, amikor még csak őszre járt. A
hintókkal egy hónapon belül megfordulunk. A ki nem mondott
kérdésemre azt felelte:
– A politika, Dragica, különös találmány. Mindig előrukkol
valamivel. A jövő sok eseményt ígér, és a nagyságos úr most inkább
arra figyelmez. Zboróba megyünk télre, ahogy tavaly is.
– Asszonyom, kérem… Igaz, hogy háború lesz? – vágtam ki
hirtelen, mert attól tartottam, ha nem kérdezem meg most, akkor
sosem merem.
– A törökkel? – kérdezett vissza, és összehúzott szemöldökkel
pillantott rám. – A törökkel békében vagyunk. Nem akarnak
háborúzni. Igaz, a Muránál és a Drávánál a szokásos dolgait műveli,
de, hogy háború legyen…
– A katonák, asszonyom – folytattam bizonytalan hangon. – Egyre
több jön, és a földekről is beszólította őket a nagyságos úr…
Abbahagyta a varrást, és vizslató pillantást vetett rám.
– Dragica! Ez nem a te dolgod, hallod? Ne járjon ilyenen az eszed!
Ez a férfinépre tartozik. A nagyságos úrra. Meg ne kérdezz többé
ilyesmit, hallod, mert legközelebb komolyan leteremtelek!
– Igenis, nagyságos asszony – feleltem, és megszégyenülten
folytattam a varrást.
– Jól van – állt fel a kőpadról. – Most már folytasd magad!
Láttam az arcának változását. Ugyanolyan aggodalmas kifejezést
öltött, mint amikor az ablakból utánam szólt, hogy az ebédet
vitessem a könyvtárszobába.
 A varrásba feledkezvén arra a néhány lovasra sem figyeltem fel,
akik a híd gerendáin átdübörögve bevágtattak a belső udvarra. A
szolgálattevő azonnal leszaladt a lépcsőkön a fogadásukra, és a
várnép azt tudakolta, hogy mi történt. Ha csatakos lovakon érkeztek
a vitézek, annak mindig nyomós oka volt, és ez nyugtalanította a
személyzetet.
– Erdélyből nemesurak érkeztek Munkácsra, édes
anyámasszonyhoz. Azt gondolták tán, engem is ott találnak –
fogadta gondterhelt arccal a feleségét Ferenc úr a
könyvtárszobában. – Ők a mi vitézeink – mutatott az udvaron
beszélgető kis csoportra, amelynek feje, egy tiszti fokozatú idősebb
hajdú arra várt, hogy bebocsátást nyerjen Rákóczi Ferenchez.
Kisvártatva Ilona meghallotta a csizmák koppanását a folyosón, és
a tiszt előtt az inas kinyitotta az ajtót. Amaz összecsapta a bokáját,
tisztelgett, majd levette a fövegét és belépett.
– Mi járatban, Tamás? – tudakolta Rákóczi. – Levelet küldött-e az
anyám?
– Nem küldött, nagyságos uram, minden itt van a fejemben –
kopogtatta meg a homlokát a sebhelyes képű vitéz, aki olyan széles
vállal büszkélkedett, akár egy bajnok. – Az idő sürgette…
– Sürgette? Beszélj, Tamás! – zökkent le Rákóczi az asztal mellé,
és vele szemben Ilona is helyet foglalt. – Látom, valami nagyon
fontos és bizalmas. Ha édes anyámasszony a lelkedre kötötte, hogy
csakis nekem mondd el, akkor beszélj nyugodtan! A nagyságos
asszony – pillantott a feleségére – az én jobbkezem. Előtte nincs
titok.
A tiszt bólintott, eligazította erősen szürkülő haját a homlokából, és
belefogott.
– A nagyságos asszonyhoz Munkácsra tegnap délután érkeztek
Erdélyből az urak. Név szerint pediglen…
Elsorolta a neveket, és Rákóczi minden egyes névnél bólintott:
ismeri, megbízható ember.
– A nagyságos asszony a lelkemre kötötte, hogy semmit ki ne
hagyjak – folytatta a tiszt. – Nos hát, az erdélyi urak azzal érkeztek,
hogy Apafi fejedelem fogarasi kastélyában jelentkezett egy francia
megbízott. Hozott egy levelet, amiben benne foglaltatott, hogy a
francia király és Bécs között titkos megállapodás köttetett. Egymást
nem támadják, de senki sem tudja, melyik fél lesz szavatartó, ki
pediglen hitszegő. Ha egyszer valaki fölrúgja, akkor Lajos király
egészen biztosan fegyvert és katonát küld segíteni, abban az
esetben, ha Erdély, nevezetesen Apafi fejedelem, megtámadja
Bécset.
Rákóczi gyors pillantást váltott a feleségével.
– Az „egészen biztosan” kevés. Mi van még?
– Ennek pontosan az ellenkezője, nagyságos úr – felelte Tamás. –
Mert az erdélyi urak azt is elmondták, hogy Apafi fejedelem
valószínűleg sosem támad a felséges úrra. Nincs meg benne a
bátorság, se az akarat. Negyvenhárom esztendős, de megvénült, azt
mondják. Nagyon tart a nagyságos úrtól, mert úgy véli, a nagyságos
úr fog a helyére ülni… már megbocsásson a szóért.
Rákóczi arcán röpke mosoly futott át, de el is veszett rögtön a
következő mondatok nyomán.
– És a nagyságos Zsófia asszony azt is üzeni még, hogy bizton
reméli, a nagyságos úr semmihez nem adja a nevét, amihez ő sem
adná. De… azt már nem tudom, hogy ez mit jelent.
Rákóczi ökle összezárult az asztalon, és Ilona jól látta az ingerült
mozdulatot. Megérintette Ferenc kezét, akire máris nyugtató
hatással volt a mozdulat. Gyerekzsivaj szökött be az ablakon, és
keserves sírásba fogott egy kis árva, akit Ilona asszony fogadott be
Patakra, hogy el ne vesszen az ártatlan.
– Jól van, Tamás. Pihenjétek ki magatokat, mert hajnalban
indultok vissza! Levelet visztek az anyámnak!
Pénzdarabot nyújtott a futártisztnek, aki azonnal a tarsolyába
süllyesztette azt és meghajolva köszönte. Miután távozott, Ferenc
így fordult a feleségéhez.
– Voltaképpen jó hír. De nem az benne az újság, hogy megjelent a
francia követ Erdélyben. Sokkal inkább, hogy az anyám
figyelmeztetni akart. Eszerint mégis tudja, mire készülődünk.
– Magam is így látom, de a figyelmeztetését vedd jóindulattal,
Ferenc – mondta Ilona. – Tudod, mennyire nehezményezte azt is,
hogy a Felvidék protestáns nemességével egyezségre jutottál. Kár
volt velük ennyire összekülönbözni, mert nem is olyan régen még
mindketten protestáns hit szerint éltetek.
Rákóczi szemöldöke összerándult. Nem szerette, ha Ilona azzal
szembesítette, hogy politikai okból a család előbb katolikusból
protestánssá lett, aztán meg rekatolizált.
– A protestáns nemesekre szükségünk lesz, Ilona, ha elkezdődik a
haddelhadd. Hogy édes anyámasszony nehezményezi vagy sem…
Mindez semmit nem változtat az elgondolásaimon, és politikailag
nekem már az is nyereség, hogy nem üldözi akkora vehemenciával
a protestánsokat, mint eddig tette – jegyezte meg égő szemmel
Rákóczi. – Ha egyszer belefogunk, akkor csináljuk végig! Anyámat
megnyugtatom majd a levéllel, de kérlek, segíts nekem egy másik
levél megfogalmazásában! Atyádnak írnék máris. Okos, szép
szavakkal, ahogy kérte.
– Kérte? – csodálkozott Ilona. – Megbeszéltétek, hogy majd te…
– Azt a levelet neki címezzük, de különös utat fog bejárni –
jelentette ki Rákóczi, és a szemében lángok villantak. – Az egri
törökön keresztül megy majd, ahogy a minap is onnan érkezett
édesapád előző levele. Okos dolgokat írunk bele, ami elaltatja a
török gyanakvását, és előrebocsátja, hogy az ügyünkben jóindulatot
várunk a Portától. Mert, hogy Egerben felbontják, és töviről hegyire
átbogarásszák, az egészen biztos.
Ilona szótlanul bólintott.
– Most már nincs megállás, ugye, Ferenc? – kérdezte. – Mert már
nem is lehet. Ismerem apámuramat. Ha egyszer valamibe belefog…
Rákóczi arcán különös kifejezés jelent meg. Elmosolyodott,
magához vonta a feleségét, és szenvedélyesen megcsókolta.
1669. Késő ősz
Csáktornya, Zrínyi vár
– Tovább már nem várhatunk! – jelentette ki Katarina asszony, aki
le s föl járt idegességében a könyvtárszobában, és oly erővel
markolta a kezében tartott imádságos könyvet, hogy a kérge aprókat
roppant a szorítástól. – Az öcsémmel kibékültél, hála a
Mindenhatónak, a sógornőddel megegyeztél az üzleti dolgokban és
a hadiszerek ügyében. Felhasználhatod, ami a fegyvertárban és a
lőportárban van. Minden készen áll, Petar, hogy belefogjunk. Mikor,
ha nem most?
Zrínyi Péterrel szinte kizárólag horvátul beszélt a felesége, mert
magyarul olyan jól nem tanult meg, németül pedig csak akkor
beszélt, ha diplomáciai, vagy egyéb érdekből fontosnak tartotta,
netán a császári tisztekkel és feleségükkel kellett mosolyogva szót
váltania. Máskülönben mellőzte a német szót.
– Még nem áll készen minden – figyelmeztette az asszonyt Zrínyi.
– Ferenc öcséddel, igaz, kibékültünk, Apafi Mihállyal kapcsolatban
pedig már tisztán látok. A Porta nélkül nem fog segíteni, azt várja,
hogy a szultán bólintson.
– Akkor küldj el egy megbízható embert Konstantinápolyba! –
vágta rá azonnal Katarina. – Meddig vársz? Míg bejön a tél, és
tavaszig járhatatlanok lesznek az utak?
Zrínyi mérgesen legyintett.
– Eh! Dehogy akarok! Ez az esztendő úgyis tespedésben telt,
vigye el az ördög!
Katarina felkapta a fejét.
– Tespedésben, azt mondod? Bécsben jártam nyáron, onnan
mentem Patakon keresztül Krakkóba, a koronázásra…
– …és végignéztük, amint XIV. Lajos király jelöltje helyett egy
Habsburg nyerte el a lengyel koronát – vetette közbe Zrínyi Péter
mérgesen. – Addig még csak reménykedtem a francia segítségben,
de már nem tudom, mit véljek. A francia vonal egyre gyengül.
– Amikor Jelenától Patakon elköszöntem, olyan különös érzés
kerített hatalmába, Petar. Nem mondtam, de visszafelé is be
akartam térni hozzá… Mintha valamit függőben hagytunk volna.
Rossz érzés volt.
Katarina a férje mögé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Éppen ezért kell lépni. Addig, míg el nem fogy minden, amibe
hitet fektettünk. Vezettél hadat, bán vagy, egész életedben harcoltál,
pontosan tudod, mikor jön el a kedvező alkalom. Szerintem máris
szólnak a dobok a kertek alatt, maholnap dörömböl az ajtón a
felkelés, Petar!
Zrínyi bólintott, és megszorította a felesége kezét.
 – Legkésőbb tavasszal lépünk, de akkor nagyot, Katarinám.
Észbontóan nagyot kell teljesítenünk, ugye, tudod?
– És nem lesz több esélyünk! – figyelmeztette a felesége. –
Tehát? Kit küldesz a szultánhoz tárgyalni?
– Bukovacski Franjót – felelte Zrínyi. – Még jóval karácsony előtt
elindítom. Megbízható kapitányom, jól beszél törökül, és a
tisztességéhez kétség sem férhet.
Az asszony a nevet ízlelgette.
– Bukovacski… Hm… Eléggé képzett ehhez? A Portán
nyüzsögnek a kémek. Gondolod, hogy Franjo erre valóban
alkalmas? Képes elkerülni a provokátorokat? Nem kényszerítik
fecsegésre?
– Küldök vele néhány igazán megbízható embert, akik ügyelnek
majd rá. Bukovacskit alkalmasnak tartom erre a küldetésre.
Katarina az ablakhoz lépett. Odakint erősen sárgultak már az
erdők, és a várba vezető híd kapujában unottan ácsorogtak a
vitézek.
– Ilona idén se jött haza látogatóba – jegyezte meg. – De most
nem is bánom. Jobban is tette, hogy a férje mellett maradt. Örülök,
hogy megpuhította a vejünket, ráadásul olyannyira, hogy az a
bánatos özvegy bele sem szólhatott. Ügyes a leányunk, Petar!
Tudja, hol a helye, és merre tartson. Isten vezérelje eztán is! Vagy…
lehetséges, hogy a szerelem is besegített?
Zrínyi Péter elmosolyodott.
– Gondolod, Katarina? Hogy a szerelem? Az esküvőn nem túl
sokat láttam belőle… Ámde eltelt némi idő… Ki tudja?
1669. december 20.
Konstantinápoly, szultáni palota
– Nagyuram, Ahmed pasa vár bebocsátásra – hajolt meg a nyitott
ajtóban a kapudzsi basi44, majd félre is állt rögtön, hogy a nagyvezír
beléphessen.
– Gyere csak, Ahmed! – szólt hátra a válla felett IV. Mohamed
szultán. – Már vártalak. Ha még kicsit késlekedsz, érted küldetek.
– A magyarok ügyében, nagyuram? – kérdezte a pasa. – Éppen
miattuk késlekedtem. Még meg kellett hallgatnom az egyiküket, hogy
felkészülten járulhassak eléd.
– És mit intéztél? – tudakolta a szultán.
– Azt már tudom, hogy ezek sem kevésbé szószátyárok, mint a
bécsiek, vagy az itáliaiak.
– Ha valakit jóltartasz, hajlamos megfeledkezni az óvatosságról –
jegyezte meg Mohamed szultán. – Bukovacski jártatta a száját?
– Nem ő, csak a kíséretének egyik tagja – felelte a nagyvezír. –
Nagyuram, megtudtam, hogy Bukovacski máris üzenetet küldött
Magyarországba Zrínyi bánnak. Az áll benne, hogy te támogatod őt,
és kész vagy elfogadni a magyarok és a horvátok hódolását.
– Ezt nem jelentettem ki. Csak azt mondtam, hogy elfogadom az
ajánlatukat. Miből következtetett arra az a Bukovacski, hogy
támogatást is adok?
A nagyvezír elmosolyodott.
– Talán éppen abból, hogy nem találkozott merev elutasítással,
miután elővezette mindazt, amivel hozzánk küldte Zrínyi bán. Most
már egyértelműen ő az összeesküvés feje, és ha tesznek valamit, az
oroszlánrész reá hárul. Amúgy pedig újabb magyar árulókról
érkezett jelentés, akik előbb a felkelés mellé álltak, aztán
félelmükben tájékoztatták Bécset.
Mohamed szultán elmosolyodott, letelepedett a selyempamlagra,
és a kristálytálból kivett egy szem datolyát. Szórakozottan rágcsálta,
ízlelgette.
– Hm. Nem tudják befogni a szájukat. Vagy hiányzik belőlük a
gerinc. Elárulják a fajtájukat, hogy Lipótnál érdemeket szerezzenek.
Gyávák, vagy csak gyaur disznók? Mondd csak, Ahmed, mit vélsz
minderről? Megígértem Zrínyi követének, hogy a keresztények
karácsonyának előnapján fogadom.
A pasa a fejét csóválta.
– Megvallom, nem érthetek egyet semmiféle támogatással, amit a
magyar követ kér, nagyuram. Kegyes figyelmedbe ajánlom a tényt,
hogy a birodalomnak most nem fűződik érdeke Zrínyiék
támogatásához, mert Lipót császárral összetűzni nem lenne
ajánlatos. Azt javaslom hát, hogy az említett dátumkor ne találkozz a
magyar követtel. És ne is adj neki semmiféle választ! Erdély pedig
ne kapjon felhatalmazást arra, hogy segítsen a felkelésben! Apafi
követe máris siránkozik, mondván, hogy győzelem esetén Rákóczi
meg akarja kaparintani a fejedelmi trónt. Nekünk Rákóczi nem felel
meg.
– És mit mondanak erről a kémjelentések, Ahmed? – tudakolta a
fiatal szultán vehemensen.
– A jelentések szerint, nagyuram, Zrínyi sikere esetén újfent az
ellenségünkké válnak a magyarok, még ha most támogatnánk is
őket. Akkor újabb háború várható, mégpedig kifejezetten velük, ami,
azt gondolom, a birodalmunknak pillanatnyilag nem hiányzik.
Mohamed szultán megvonta a vállát: mit is várhatna a
magyaroktól – jegyezte meg, és intett a pasának, hogy folytassa.
– Az a javaslatom, küldjük haza Zrínyi Péter követét azzal, hogy
majd megkapja állásfoglalásunkat a boszniai pasán keresztül. Hogy
ez a Bukovacski már éppenséggel elküldte az üzenetét, nem baj. Ha
belekezdenek a felkelésbe, az sem. De pillanatnyilag többet ér
nekünk a Lipóttal fennálló béke, mint az, hogy segítsünk Zrínyinek.
– Hol tartózkodik jelenleg Bécs követe? Elérhető távolságban? –
tudakolta a szultán, és Ahmed pasa azt felelte, hogy akár fél óra
alatt előkerítheti. – Beszélj neki részletesen az összeesküvésről!
Döntöttem, nem kap támogatást Zrínyi, sem Rákóczi. Erdélynek nem
adom meg a beavatkozás lehetőségét. Zrínyi télidőn nem fog
rebellióba, bár ezektől minden kitelik.
– Ha arra gondolsz, nagyuram, hogy öt éve éppen Zrínyi Miklós
gyújtotta fel az eszéki hidunkat…
– Arra is, Ahmed. Arra is – ismételte jelentőségteljes hangon a
szultán. – De a kémjelentéseket veszem alapul, amikor azt mondom,
hogy most nem indít felkelést. Tavaszig vár. Ne feledd, hogy Zrínyi
Péter mégsem olyan, mint a bátyja volt…
– Nem is feledem, nagyuram – hajolt meg a pasa. – Az viszont
kifejezetten tetszik, hogy a magyarok a felelőtlenségükkel, s
gerinctelen magatartásukkal maguk is megtesznek mindent annak
érdekében, hogy az összeesküvésük lelepleződjek.
Mohamed bólintott.
– Ha tehát azt javaslod, hogy dőljünk nyugodtan hátra és figyeljük
a magyarországi fejleményeket, úgy egyetértek veled, Ahmed pasa.
Hanem, tudod-e, mit vélek?
A pasa megrázta a fejét, és tekintetét a szultánra emelte.
– Valami azt súgja, rövidesen megszabadulunk ettől a
kellemetlenkedő Zrínyitől, és még jó néhánytól, a fajtájából. Ezt a
szívességet megteszi nekünk Lipót császár, meglásd!
1669. Karácsony.
Csáktornya
– Nyissátok a kaput! Zágrábból jövök egyenest! Levelet hozok a
nagyságos úrnak! – rikoltotta a lovas futár, és végigdübörgött a
fahídon. Az öreg kapuőr, Hegyi Márton becsukta a kaputorony
ablakát és lekacsázott a lépcsőkön.
A futár horvát vitéz volt, és a subája a dupláját nyomta, úgy megült
rajta a hó, ami később átváltott havas esőbe. A derekáig csatakos
volt, a lovának pediglen még a szőre színét se állapíthatta meg
senki.
Harmadmagával érkezett, és csak egy vezeték lovat futtattak, ami
igencsak sietségre vallott.
– Nem látom a lobogót a sötétben – morogta a vitéz. – Idehaza
van-e a nagyságos úr?
Hegyi Márton felpillantott az épület fokára. A szél és a havas eső
kioltotta a tüzet, ami a lobogót valamennyire megvilágította. Aztán
rikkantott egy gyerkőcnek, aki álmosan érkezett, és vezette a futárt a
palotába.
– Mi történt, katona, hogy ennyire sürgős? Hát már a karácsony se
szent senkinek? – morgolódott Zrínyi Péter. Borveres köntöst viselt,
föveget és sárga csizmát. – Levelet hoztál a káptalantól?
– Grazból érkezett a levél, nagyságos úr. Oda meg Bécsből.
Egyenest a nagyságos úrnak címezték.
Zrínyi Péter felismerte bécsi jó barátja, Johann Auersperg45
herceg titkárának kézírását.
– Menjetek a konyhába, szárítkozzatok! Legény! Etesd meg a
vitézeket!
– Lesz-e válasz, nagyságos úr? – tudakolta a vitéz.
– Majd megtudod – morogta Zrínyi. Idegesítette a különös levél,
pedig még bele sem olvasott.
 Mostanában minden hírt vészesen komolyan vett, hiszen
készültek a lázadásra. Már csak a parancsot kellett kiadnia.
A szobájába érve azzal küldte el a szolgát, hogy senki se zavarja,
majd a kandallóról lángot vett és meggyújtotta a gyertyákat. A levél
eléggé megviselt állapotban érkezett, de szemmel láthatóan nem
bontották fel.
Zrínyi Péter elolvasta egyszer, kétszer… Harmadszorra is
belefogott, aztán dühösen az asztalra csapta. Kiviharzott az ajtón, és
az első szolgálóleányra ráförmedt:
– Költsétek azonnal a nagyságos asszonyt! Rögvest! Vagy mégse!
Magam megyek hozzá!
Katarina asszony hálószobájában nem égtek a gyertyák. Zrínyi
még a folyosón elvette a szolgáló kezéből a gyertyatartót és
belépett.
– Ébredj, Katarina! Hallod, lelkem! Ébredj!
Az asszony mélyen aludt, és nehezen eszmélt. Hunyorogva
pillantott az urára, aztán felült, nyakig húzta a dunnát, és
megigazította a háta mögött a selyempárnát.
– Mi történt, Petar? Ég a palota? A török jön? Miért keltesz éjnek
évadján?
Zrínyi lezökkent a magas ágy szélére.
– Levél jött Auerspergtől – közölte szárazon. – A titkára írta.
Auersperget elmozdította a császár. Kegyvesztetté lett, és a levél
szerint miattunk. Amiért engem és Horvátországot pártfogolta a
bécsi kabinet ellenében.
Katarina asszony szeméből egyszeriben kiszaladt az álom
maradéka is.
– Auersperg herceg? Johann? – nyílt tágra az asszony szeme. –
Mondd már, Petar!
– A levél szerint Hocher kancellár beárulta Johannt, hogy a francia
Gremonville követtel titkos kapcsolatot tart, nyilván az érdekünkben.
Auersperget halálra akarták ítélni, de Lipót császár megelégedett a
száműzetéssel. December tizenkilencedikén maga Hocher adta át
Johannak a száműző levelet. Állítólag Laibachba kellett költöznie…
– De hát azt mindig tudtuk, hogy Gremonville kapcsolatban áll
még a Titkos Tanács elnökével, Lobkowitz herceggel is – tárta szét a
karjait Katarina.
– Mi tudtuk, és tudták mások is – csattant Zrínyi Péter. – Bécs
maholnap megindul a nyakunkra. Johann száműzetése
egyszersmind ellenünk is irányul. Ha nem lépünk sürgősen, azon
kapjuk magunkat, hogy a császár ezredei Horvátországban
masíroznak.
Katarina lerántotta magáról a dunnát, és az ágya melletti
papucsba bújtatta lábát. Meg se várta, hogy a férje felsegítse rá a
köntöst, és ideges mozdulattal igazgatta az éjszakai főkötőt.
– Nem hagyom! – hadarta. – Nem hagyom, hogy azok a nyomorult
németek bármire rátegyék a mocskos kezüket, ami a mienk! Nem
ezért küzdöttem annyit! Mi van a franciákkal? Mi van a törökkel? Hát
mikor érkezik már meg az a rohadt levél a szultántól?
Az éjszaka hátralévő hányadát a befűtött tanácskozó szobában
töltötte a házaspár. Zrínyi Péter úgy érezte, még egy rossz hír, és
megüti a guta.
1670. február 22. Kassa
Rákóczi Ferenc a Zrínyinek küldött levélről természetesen nem
értesült. Miután tudomásul vette korábbi üzenetét, hogy a felkelés
kirobbanása most már valóban napok kérdése csupán, a feleségével
Kassa városába utazott a nemesek gyűlésére.
Ilona jól hallotta a szomszédos helyiségből, mennyire
vehemensen tárgyalják az urak a felkelés okait, de nem mindig tudta
eldönteni, hogy a dühödt felkiáltásokat, bekiabálásokat miként
értékelje. Azt azonban meggyőződéssel vallotta, hogy a néhai Zrínyi
Miklós ezt így nem engedné, és azt mondaná, hogy a győzelemhez
először is hideg fej kell, a vér majd csak akkor forrjon, amikor a
szablyát, a kardot kell markolni.
Az urak odabent egyre jobban zajongtak. Már meg sem várták,
hogy valaki elmondja amúgy velős, királyellenes álláspontját, már
néhány szó után megéljenezték, aztán máris újabb felszólaló fogott
bele nem kevésbé tüzes mondandójába.
Ilona döbbenten tapasztalta, hogy a gyűlés lassan hangzavarba
fullad.
Az ablakon át jól látta, hogy az udvaron megjelent a német Rothal
gróf, és egyenest a gyűlésterem felé indult.
 Néhány perc múlva valamelyest elcsendesedtek a lázongók.
– Uraim! – fordult Rothal a magyarokhoz. – Vajh' megkérdjem-e
önöktől, miként merészeltek az uralkodó hozzájárulása nélkül
gyűlést tartani? És mi ez a rebellió, kérem? Netán elégedetlenek az
urak? Nehezményezik őfelsége döntését, a Felső-Magyarországra
vezényelt birodalmi csapattestek jelenlétét?
Az urak csak kis időre csendesedtek el. Néhányan magyarázni
próbálták Rothal grófnak, hogy nincs itt semmi baj, a magyar amúgy
általában is hamar dühbe gurul minden csekélységen.
– A hon bajainak orvoslása végett vitázunk most, grófúr! – vetette
közbe Rákóczi, és ekkor valóban minden jelenlévő elhallgatott. –
Mint ön is tudja, jobbító szándékunk nyilvánvaló, és amire gyógyír
kell, azt beszéljük meg mostan.
A német gróf Rákóczi felé fordult.
– Ezt mind értem, uram. De akkor szíveskedjék megmondani
nekem, mi okból toboroztak fegyveres népeket a falvakból és
városokból? Netán ők oldják meg majd a bajokat?
Rothal okos ember volt. Nyilván pontosan tudta, mi történik a
háttérben, de volt annyi esze, hogy ily sok, forradalmi hangulattól
tüzelt magyar nemes előtt – még ha katonák ügyeltek is odakint az
épségére – ne fogalmazzon túlságosan hevesen.
Rákóczi már készen állt a válasszal.
– Hogy miért a fegyveresek megnövekedett száma, és miért
gyűjtjük az épkézláb embereket, gróf úr? Hát nem látja, hogy a török
a déli határokon nem nyugszik? Komoly fenyegetéseket kaptunk,
uram. Mi történik ezzel az országrésszel, ha az itteniek nem lesznek
képesek megvédeni? Hát ezért a sereggyűjtés, gróf úr, nem másért.
A gróf átlátott a szitán.
– Azt javaslom, uram – intézte továbbra is Rákóczihoz a szavait –,
a rendteremtést bízzák őfelségére és a birodalmi csapatokra. Ha a
török abajgatja a déli határszélt, majd teszünk róla, hogy
meggondolja magát. Elvégre érvényben van a békeszerződés.
– Az a rohadt vasvári? Azt mondja ez a sváb békének? –
morgolódtak néhányan máris, de Rothal gróf úgy tett, mint aki meg
sem hallotta.
 – Menjenek haza békével az urak! – folytatta. – Őfelsége
engedélye nélkül gyűlést tartani tilos, maguk is tudják.
Ez volt a szikra, amely ismét lángba borította a termet. A magyar
urak vérmesebbje felugrott, és Rothal ellen fordult.
– Ti itt csak bitoroltok! Takarodjatok innen! Semmi helyetek a
városunkban!
– A koszos katonáitok dúlják a környéket, kifosztják a falvakat!
Mindig is ezt tettétek, és a császár nevében! Pusztuljatok!
– Nem vesszük semmi hasznotokat! Csak kárunkra vagytok!
Ellenség, a töröknél is rosszabb!
Rákóczi Ferenc hiába próbálta a magyarokat csitítani, és Rothal
jobbnak látta, ha sürgősen távozik.
– Emberek! Uraim! Figyeljenek rám! – emelte a hangját Rákóczi,
és némileg elcsendesedett a lázongó tömeg. – Nem jó, ha forró fejjel
határozunk. Tudom, mit gondolnak kegyelmetek a németről, a
császári katonákról, akikre joggal szórnak átkot, de azt mondom,
döntsünk higgadtan. A Muraközben és Horvátországban most
gyújtják a lángot…
– Akkor gyújtsuk meg mi is! Ne maradjanak magukra!
– Úgy van! Fegyverre, emberek! Senki se húzza ki magát belőle!
– Pofozzuk ki Kassáról a németet! Meg az egész környékről!
– Mit nekünk Spork generális tízezer koszos katonája!
– Így van! Aztán, ha még marad a jókedvből, juttatunk némi
törődést a töröknek is! – kiabálta valaki, és az egybegyűltek hahotája
végigfutott az üres folyosókon.
Rákóczi Ferenc, miután a felkelésben megállapodtak a nemesek,
és elhatározták, hogy rövid időn belül megint összegyűlnek, a karját
nyújtotta Ilonának.
– Akkor hát eljött az idő – szorította meg a felesége kezét. –
Félsz?
– Nem félek. Megtanultam, hogy ezt az egyet nem szabad –
felelte Ilona, de megtorpant a folyosószeglet után, és a férje felé
fordult. – Hát persze, hogy félek! Csak a bolond nem fél. De a
félelem éppen arra jó, hogy gondolkodjunk a tettek előtt. Aztán el is
múlik egy csapásra.
 – Nem fogunk kapkodni, Ilonám – szűrte a fogai közt halkan
Rákóczi. – De láthattad, hogy ezeket az urakat megállítani már
szinte képtelenség. Rothal nyilván egyetlen szavunkat sem hitte. A
jelentését még ma délután megírja Bécsnek. Spork generális nem
véletlenül áll készenlétben azzal a tízezer katonával nyugaton. Csak
parancsra vár, és benyomul Magyarországba. De én nem féltem a
mieinket. Szepesy, Szuhay és Szőcs kiváló tisztek. Thököly István is
segít, pedig beteges már. Segíts nekem, Ilonám drága, hogy
mindvégig kézben tarthassam az ügyet! Kellenek most a te tiszta,
okos gondolataid, kedvesem.
– Hisz mindig is ezt tettem. Támogattalak mindenben, és eztán is
ezt fogom tenni – felelte az asszony, és kiléptek a hideg város
koromszagú, szürke égbolt alá szorult februári levegőjére.
1670. március 27.
Csáktornya
Oroszlán Jakab és a portya, amelyik a boszniai török határvidéken
várta a pasa üzenetét, a váltás megérkeztével hazaindult
Csáktornyába. Váltott lovakon egy nap alatt megtették a távolságot a
fagytól felengedett hegyi, és a sáros, latyakos síkvidéki utakon.
Az esős és barátságtalan március a végét járta, és Krizevci
erőssége után szembe találkoztak Zrínyi bán futárával. A bán
lobogója repdesett felettük, és szemlátomást nem kímélték a
lovakat.
– Hova a nagy rohanás, emberek? – tudakolta a sebhelyes arcú
Ante Oletic, a portya parancsnoka. – Tán csak nem galambbal jött a
boszniai pasa levele?
– Csak ne vedd félvállról, Ante! – pirított rá Hajdú Lukács, az
egykori bujdosóból lett futárparancsnok. – Megindult a föld, te!
Igyekezz a nagyságos úrhoz, azt ajánlom!
Ante képe megnyúlt, a szeme elkerekedett:
– Megindult a föld, azt mondod? Csak nem megparancsolta a
nagyságos úr, hogy…
– Bizony, azt parancsolta! – vágott közbe Hajdú Lukács. – Fölkelt
a nép, és a nagyságos úr a vezér! Tegnap szólított fegyverbe
mindenkit, aki képes megfogni a kardot és a muskétát.
 – Eddig is ő volt a vezér…
– Most a fölkelés vezére immár! Hát te se látsz, se hallasz, Ante?
Fejbe kólintott valamelyik akindzsi a határon? 'Iszen szertefuttatta a
nagyságos úr a fullajtárokat két hete, meg a Frangepán gróf úr is az
övéit. A Tengermellékig mindenki tudja, hogy megindult a fölkelés.
Rebellió van, Ante, most ugrasztjuk a szávai falvakat. Ti meg
igyekezzetek haza, le ne maradjatok valami jó kis csetepatéról,
hallod?
Ante Oletic csak bámulta, miként vágtatnak el a futárvitézek, aztán
az övéihez fordult.
– Nohát, emberek, én ugyan nem vettem még részt rebellióban,
ahogy ti sem, de azért tudom, mi az, és mivel jár.
– Akkor mondd el, Ante, hogy mivel jár! – unszolták az elcsigázott
harcosok. – Mire érünk haza?
Ante megtörölte a bajuszát, megigazgatta a fövegét, a loboncos
haját alája egyengette, és azt mondta:
– Hát, azt tudom, hogy a rebellióban jól teszi az ember, ha nyer.
Mert ha nem nyer, akkor oda minden. Nohát, ez a rebellió, ti ökrök!
Még ennyit se tudtok! Gyiááá! Hej, hej! Vágta, emberek!
Késő éjjel értek Csáktornyába. A várhídon nyeregből szálltak, a
kapus kinyitotta a keskeny ajtót, ahol a lóval egyszerre csak egy
vitéz fért át, de már ott is azt kérdezgették, hogy mi történt.
– Mi történt? Hát az, hogy mostantól hadifegyelmet tart a
nagyságos úr. Béccsel állunk hadiállapotban.
– Béccsel? – ámultak a legények. – Oszt' mi okból?
– Hát, azt mondta a nagyságos úr, meg a Forstall úr, hogy a
jobbágyoknak mostantól jobb dolguk lesz, mert addig kitart a
rebellió, míg a terhek zöme el nem töröltetik.
– Nem köll annyit dolgozni? – kérdezte egy kajla bajuszú legény. –
A katonának se?
A kapus legyintett, aztán bezavarta őket a belső udvarra.
Oletic megpillantotta az öreg és beteges Vajdic Illést. Bottal
baktatott a fáklyafényben, egyenest feléjük.
– Mi történik, Illés bá'? Ez a tökkelütött Hegyi Márton a kapunál
mindenfélét összehordott…
 – Lehet, hogy tökkelütött, de nem hordott össze semmit – morogta
Illés. – A nagyságos úr meghirdette a fölkelést. Mostantól mindenki
fegyverben van, abban is alszik, várja az indulási parancsot.
– Megvívunk a császárral? Eszerint megjött a török levele?
– Nem jött meg semmi, és nem is jön, ezt én mondom. Nem
akarja a kontyos a cimboraságot velünk, Ante. Jobban teszed, ha
hazamész a feleségedhez, aztán mindjárt el is köszönsz tőle, meg a
gyerekeidtől.
Az öreg Illés felpillantott a palota emeletére, ahol Zrínyi Péter bán
szobájában égtek a gyertyák.
– Tárgyalnak, immáron negyedik napja – morogta maga elé, aztán
a fejét csóválva elindult haza, a külső várbéli házikójába.
Oroszlán Jakab az öregemberhez fordult.
– Bátyám! Jött-e hír az unokájától, míg oda voltam a határnál?
– A Dragicától? Nem jött, fiam. Messzi van, nem ér ide hamar a
levél. De nagyon várod, te kandúr! Amúgy se neked írják azt a
levelet, meg nekünk se, hanem a nagyságos asszonynak.
Jakabnak lett volna lehetősége a szebbnél szebb leányok közt
válogatni Csáktornyán, ám ő mégsem tette. Dragica már jó ideje
lekötötte a figyelmét, kiváltképp, mióta legutóbb Sárospatakon jártak
Zrínyi Péterrel. Igaz, nem is beszéltek, de mit számít az?
Csak éppen Dragica nem tudott róla, hogy az ifjú, gyermekként
törökből magyarrá lett vitéznek ő minden gondolata.
Hiába! Amor nem mindig mutatja meg magát, csak teszi a dolgát a
háttérben, s közben roppant kellemesen szórakozik.
Elmúlt három nap, és Zrínyi muraközi katonái, meg a
felfegyverzett jobbágyok bíztak a felkelésben. Az izgalommal
vegyített jókedv végigszáguldott a falvakon. Mind verekedni akart a
jólétért, és a szószólók arra emlékeztették a települések apraja-
nagyját, hogy gondoljanak csak az elmúlt, száznál is több
esztendőre, amikor a törökkel egy szál maguknak kellett
megbirkózni, mert a császár és király sosem adott elegendő
segítséget.
Ha meg mégis… Hát, abban köszönet nem volt.
– Ég bennük a harci kedv – mutatta a katonákat az ablakból Zrínyi
Péter a feleségének. Fáklyák mozdultak a várat körülölelő tó túlsó
partjain, és időnként behallatszott a tizedesek hangja. – Nyerünk,
most már semmi kétség.
Katarina asszony nem volt ennyire optimista. Maga sem tudta, mi
az, ami zargatja, s nem engedi úgy örülni a felkelésnek, mint az
egyszerű embereket. Mintha valamiről, egy igen fontos körülményről
megfeledkezett volna, pedig évek óta csak az összeesküvés járt az
eszében.
Annak azonban örült, hogy alig két hete, március közepén a
Zágrábból érkezett káptalani küldöttek előtt aláírt egyezség szerint
férje oltalom alá vette az özvegy Zrínyi Miklósné Löbl Zsófiát és fiát,
Ádámot. Igaz, abból az érdekből történt, hogy a Csáktornyában tárolt
puskaporra, hadiszerekre, fegyverekre Zrínyi Péter a felkelés
érdekében jogot formálhasson. Még Zrínyi Miklós híres könyvtárát is
lajstromba vették a kanonokok, ami pediglen négy súlyos
szekrényben lapult akkortájt, és közel négyezer kötetet számlált.
Ezért vette sikernek a megállapodást Katarina asszony. Egy
minutumra se fordult meg a fejében egészen mostanáig, hogy a
szervezkedés balul is kiüthet.
Ezekben a napokban azonban, a baljós hírek nyomán némileg
átgondolta a korábbi terveket, ám semmi nem tudta enyhíteni ádáz
és végletes Habsburg-gyűlöletét.
Löbl Zsófia az egyezség megkötését követően leányával és
kisfiával átköltözött Varasdra, a rokoni Draskovich birtokra.
Zrínyi Péter közelebb húzta az asztalon heverő térképhez a
gyertyatartót, és figyelmesen szemlélte a vonalakat, ábrákat, a várak
egymáshoz viszonyított távolságát. Aztán dörmögött valamit arról,
hogy a császári generálisok svábföldi csapatai most éppen hol
foglalhattak állásokat, amikor jelentették, hogy levél érkezett.
A futár Lendvától űzte a lovat, hogy megérkezzen, amíg le nem
száll a köd, és éjszakába nem fordul az este.
– Nagyságos uram! Levél Graz városán át Bécsből – jelentette
feszesen, és Zrínyi felismerte a bécsi francia követ titkárának betűit.
Előszedte az asztal titkos rekeszében őrzött klisét, amivel a
rejtjeles szöveget megfejthette. Aztán összeolvasta, és az arca úgy
megkeményedett, hogy a foga is belecsikordult.
 – Gremonville, a francia követ – közölte rekedten érkező
feleségével – azt írja, hogy XIV. Lajos király nem küld nekünk
segítséget.
– Megéreztem! – szisszent Katarina. – Egész nap nem volt
nyugtom, és nem értettem az okát. Hát ez lehetett az. Megéreztem!
A nyavalya essen a franciákba! Tudtam! Nem lehet bízni ma már
senkiben, Petar! Egy lélek sincs, akiben…
– Azt tanácsolja a követ Lajos király szavait tolmácsolva, hogy
legyünk engedelmesek a királyunkkal, és győződjünk meg róla, hogy
voltaképpen igazságos uralkodónk van. – Zrínyi lecsapta a levelet,
és felhördült. – Igazságos! Ez észbontó! És éppen most jött ez a
nyomorult levél, amikor már… amikor elindítottuk…
Katarinához fordult, és úgy megragadta a vállát, hogy a törékeny
teremtés felszisszent.
– Kijátszanak minket! Bolonddá tesznek! Most hogyan állítsam
meg a vőmet, aki tán szintúgy megindította Felső-Magyarországban
a felkelést? Miként érjem el Jelenát? Legyek tán magam a
postagalamb? Miközben ez a koszos Spandau generális, meg a
másik itt liheg a határunkon?
– Százezer tallért ígért a francia király – suttogta Katarina, a dühtől
sápadtan. – Számítottunk erre a pénzre. Kipótoljuk a mienkből, bár
ez alaposan eret vág rajtunk.
Zrínyi lezökkent a székre, és mintha nem is hallaná a feleségét, a
fejét csóválva azt mondta:
– Nem. Elkéstünk. Nem szabad most már folytatni! Megírom
Ferencnek is Patakra… Állítson le mindent! A legjobb futárt küldöm.
– Megragadta Katarina csuklóját. – Hát nem érted? Már az is biztos,
hogy Bécs és a franciák összekacsintottak. Ahogy a törökkel is…
– Nem kapkodhatsz! – sziszegte a felesége, miközben
kiszabadította a karját Zrínyi vasmarkából. – Figyelj rám! Ha valóban
az van, amire gondolsz, akkor se hamarkodd el! Várd meg Bécsből a
zágrábi püspököt! Borkovics Márton okos ember. Hallani akarom, mit
intéztek az érdekünkben.
Hajnalban megérkezett Frangepán Ferenc, kisszámú katonaság
élén. Ahogy volt, sárosan, csapzottan felszaladt az emeleti szobába
Zrínyihez és a nővéréhez.
 – Szöknöm kellett! – jelentette ki a feldúlt fiatalember. –
Szégyenszemre. A császáriak elözönlik a vidéket, Petar! Karlovác
és Zágráb az övék, és már a Túrmezőn vonul a sváb katonaság. Mi
legyen a következő lépés?
Zrínyi maga sem tudta a választ.
Elképzelte a vérükben fetrengő jobbágyokat, akik bizonnyal a
svábok elé álltak, azok viszont nem kegyelmeztek senkinek.
Ugyanaz a sváb katona, aki fél esztendeje még a boszniai török
portyázok ellen fegyverrel támogatta a horvát és magyar lakosságot,
most annak veszi fejét, aki mellett síkraszállt.
Aztán a felhorgadó harag tettre sarkallta a bánt.
– Hívatom a hadnagyokat, a várnagyot! Mindenki fegyverbe, aki él
és mozog! Nem várom meg, amíg a császár katonái körülveszik
Csáktornyát, hanem betörök Stájerföldre! Te meg, Franjo, döntsd el
végre, hogy siránkozol-e a balsorson, vagy erőt véve magadon
kiállsz, ahogy férfihoz illő!
Akkor már lánggal égett a rebellió tüze, a Muraköz és a Drávától
nyugatra minden falu és város fegyverre kapott Zrínyi Péter szavára.
Néhány hadoszlop már el is indult, és a nyalka, magabiztos Zrínyi-
huszárok kék mentéjét és büszke, zárt sorait megéljenezték a
jobbágy népek.
Zrínyi Péter a következő napon akart indulni, hogy megállítsa a
svábokat, de ekkor váratlan fordulat történt.
– Forstall Marko úr van itt, nagyságos úr – jelentette az öreg Illés.
– Igen fontos mondandóval jött, egyenest Bécsből.
Forstall, az Ágoston-rendi ír pap, Zrínyi Péter gyóntatója – aki
most már a titkári teendőket is betöltötte – alig állt a lábán. Zrínyi
megölelte.
– Atyám, mi a hír Bécsben? Láthatja, rosszra fordult, és néhány
óra múlva indulok a Svábföldnek. Ha a francia támogatásra
keresztet vethetek, majd kérek segítséget máshonnan. Akár a budai
basától…
– Azzal az indulással… hm… és a török segítségével… várni
kellene kissé – kezdte akadozó hangon Forstall, aki kendőjével az
arcát törölgette. – Hiszen azért jöttem ennyire lóhalálában…
Megérkezett a király levele?
 Zrínyi nemet intett, és hozzáfűzte, hogy túlságosan nem is lenne
kíváncsi rá.
– Ha nem jött meg, akkor elmondom, hogy önt megfosztotta a báni
hivataltól – közölte kifogástalan németséggel az ír Forstall. – Még
március 29-én meghozta rendeletét, és Erdődy Miklós grófot nevezte
ki báni helytartóvá. Gróf úr! A király és az udvar mindent tud. Amit
önök elindítottak, immáron megbukott. Önnek pedig Bécsbe kellene
utaznia haladéktalanul, ára erről is lenne közlendőm.
Zrínyi megállt Forstall előtt, és egyenesen a szemébe nézett.
– Gróf úr! Megsúgták nekem Bécsben, hogy némelyek azt akarják,
ha másként nem megy, csábítsam oda én. Azt hiszem, árulásra
akarnak rávenni, ezért inkább előre szólok.
– Ön engem el nem árulna, Marko – szólt Zrínyi. – Köszönöm,
hogy elmondta. De az események tükrében már magam is azt
gondolom, elébb- utóbb el kell mennem Bécsbe.
– Erről szó sem lehet! Nem mehetsz Bécsbe! Még Grazba sem,
hacsak nem haddal! Nem engedem, hogy Bécsbe menj! – Katarina
asszony csaknem sikoltotta e szavakat. – Bécsbe menni egyenlő az
öngyilkossággal! Mégis, hogy képzeli ezt, Marko?
– Nem én képzelem. Lobkowitz kancellár kérését tolmácsolom –
felelte higgadtan Forstall. – Ő még mindig a legnagyobb jóindulatot
mutatja a család iránt, asszonyom. Azt javasolja, hogy az ura meg
ne várja, míg az a hitvány tömeggyilkos, Spandau generális
Csáktornyáig ér. Meg se próbálja védelmezni ezt a várat, ne ontsa
császári katonák vérét! Helyette hamarost induljon Bécsbe, és
magyarázza ki a helyzetet! Hogy a törökkel nem kötött semmiféle
szövetséget, ez lenne a legfontosabb.
– És ezt ajánlja Lobkowitz? – így Katarina. – Ezt? Így akarja?
– Így látja jónak, asszonyom – felelte Forstall. – Lobkowitz ugyan
német, de bízhatunk benne. Megígérte, ha a gróf úr teljes
bűnbánatot gyakorol a király színe előtt, ő, Lobkowitz,
lehetőségeihez mérten lassítja Spandau előrenyomulását.
Zrínyi Péter mindeddig csak hallgatott, és forgatta magában az
újabb híreket.
– Spandau, a nyomorult véreb – mormogta maga elé, majd
felpillantott Forstallra. – Így hívják Bécsben az átkozottat. A katonái
sem tisztelik, hanem rettegnek tőle. Kellene neki a vagyonom, a
zsákmány, fosztogatna a földemen szíves örömest. Hát abból nem
eszik ez a koszos hiéna! Én Zrínyi vagyok, és a családom még soha
meg nem hátrált, inkább az életüket adták.
– Ez utóbbit most inkább ne tervezze a gróf úr – jegyezte meg az
ír. – Átgondoltam az úton tízszer is, és arra jutottam, hogy meg
kellene fogadni a kancellár jóindulatú tanácsát.
Zrínyi felugrott a karszékből.
– Illés! – kiáltott a folyosóra. – Hívasd a János fiamat! De rögvest
itt legyen!
Katarina elfehéredett.
– Mit akarsz tenni? Miben töröd a fejed, Petar?
– Elküldöm Bécsbe. Magam helyett, de nem gyávaságból, hanem
bizalomból. Lássák a jóindulatomat! Ha a saját fiamat küldöm, nem
lehetek bűnös, nem igaz? János okos gyerek. Elviszi a levelemet, s
közben majd kitudja, miben mesterkednek az udvarnál. Nekem a
haddal Spandau elé kell vágtatni.
– De én nem engedem a fiunkat Bécsbe! – visította Katarina, és
apró öklével Zrínyi mellkasát püfölte. – Nem en-ge-dem! Mit
képzelsz? Az egyetlen fiunkat… Elment az eszed, te szerencsétlen?
Forstall nagyot nyelt, de nem szólt közbe. Zrínyi megragadta a
felesége kezeit, és rábeszélő hangon azt mondta:
– Levelet visz a fiunk Bécsbe. Ha ő viszi személyesen, az sokat
nyom majd a latban a császár előtt. Megírom, hogy nem kötöttem
semmiféle szövetséget a törökkel. És ez igaz, mert nem kötöttem.
– Mert nem jött létre! – jegyezte meg Katarina, de a sírás most a
kitörni készülő düh miatt fojtogatta. – Akartad, de nem jött létre, és
nem rajtad múlt! Azt hiszed, ezt nem tudja Bécs? Mindent tudnak,
ahogy a Portán is! A sok követ arra jó, hogy túllicitálja egymást,
melyikük tud több hírrel eldicsekedni, akár az ellenség füle hallatára!
– Nincs szövetség a törökkel, és punktum! Ez az igazság! –
dörögte Zrínyi.
– Eddig sosem voltam hűtlen a császárhoz, nem írtam alá semmit!
– Csak a hitlevelet! – folytatta Katarina. – Csak azt! Már rég a
kezükben lehet! A hűtlenséget meg legalább előttem ne emlegesd,
hiszen szavakban folyton megtesszük! Gyűlölöm azt a pöffeszkedő
nyavalyást! Nem érdekel, hogy ki koronázta császárrá, magyar
királlyá, mert az én lelkemben ő sosem lehet az!
Forstall hallgatott. Látta, hogy ez már házastársi perpatvar,
politikai gúnyába öltöztetve. Katarina asszony álláspontját eddig is
kiválóan ismerte. Zrínyi Péter a feleségét győzködte:
– Ha János viszi most a levelet, azt gondolják majd, hogy a
becsületem igazolásául még a fiamat is képes vagyok túszként
küldeni. És éppen ettől nyerünk időt, Katarina, hát nem érted?
– Nem, mert ezen nem is lehet semmit megérteni, és nem
fogadom el! Mit művelnél a fiaddal, Petar? Nem vagy te Isten! Isten
megtehette, hogy egyetlen fiát áldozatul adta, de te mit váltasz meg
azzal? Eszedbe jutott egyáltalán, hogy a Zrínyi-ház talán egyetlen
örököse János Antal?
Katarina asszony dühében zokogva kiviharzott a szobából, és
kisvártatva megérkezett a fiuk. Forstall mosolygott rá, ő pedig a
viszontlátás őszinte örömével megölelte a nevelőjét. Komoly
barátság alakult ki köztük az elmúlt csaknem egy esztendőben, amíg
távol voltak nyugaton, a nemes ifjak szokásos tanulmányútján.
– Elmegyek Bécsbe, apámuram! – jelentette ki öntudatosan
János. – Bízzon rám bármit, híven teljesítem! És vissza is jövök,
semmit se féljen!
Hajnalban erős kísérettel indult útnak az ifjú Zrínyi gróf. Az apja
összeszorított fogakkal, szobormereven állt az ablakban.
– Rosszat érzek, Marko – fordult Forstallhoz. – Nagyon rosszat.
Lehet, hogy mégis igaza van a feleségemnek? Féltem a fiamat…
– Ne féltse! Vissza fog jönni. De nem mindegy, miféle hírekkel.
1670. április 10.
Sárospatak
– Uraim! – emelkedett szólásra Rákóczi Ferenc a vármegyékből
érkezett küldöttek előtt, a „Sub Rosa” szobában. – Uraim, több levél
is érkezett hozzám. Az apósom szó szerint azt írta, hogy
Horvátország várja, mikor üt ki a tűz. Egy másik arról tájékoztatott,
hogy a patkányok sem nyughatnak. – E kemény szavakra az urak
összenéztek. – Hogy miért mondom ezt? Mert felháborít! Ugyanis a
karlovaci határőrvidék parancsnoka, bizonyos Johann Herberstein
tábornok máris azzal a javaslattal élt Bécsben, hogy vegyék rá a
horvát rendeket, szavazzák meg az elszakadást Magyarországtól,
és utána az ország legyen Ausztria része.
Az urak zajongani kezdtek, de Rákóczi egyetlen kézjelére
elcsendesedtek.
– Most már láthatják, mit várhatunk a Habsburgoktól, és azoktól,
akik őket kiszolgálják! De egy újabb levél most érkezett
Csáktornyából. Március huszonhatodikán, mivel császári csapatok
masíroztak Horvátország felé, apósom, Zrínyi bán megindította a
császárellenes felkelést.
A követek ismét egymásra pillantottak. Ilyen hír hallatán a józan
emberekben általában kétféle reakció jelentkezik: egyfelől tudatosul
bennük a valóság, amire régtől számítottak. Másodsorban dönteniük
kell, hogy örüljenek, vagy aggódjanak.
De örülni a fegyvereknek azok fognak, akik nem csak remélik, de
bízvást tudják, hogy jobb világ jön a győzelem után.
Aki azonban bizonytalan, hagyja magát az árral sodortatni, abban
félelem vegyül a kíváncsisággal.
Rákóczi is ezt látta az arcokon. A többségen izgalom lett úrrá, és
azonnal azt kiabálták, hogy máris kardot vonnak.
Kende Gábor, Szepesy Pál, Szuhay Mátyás és mások az
esélyeket és a lehetőségeket latolgatták.
– Most úgy állunk, urak – folytatta Rákóczi Ferenc –, hogy nem
hagyhatjuk egyszerű rebellióba fordulni az eseményeket, mert annak
jó vége sosincs. De a felkelés azonnal ellenlépéseket szül, ezért fel
kell készülni arra, hogy megvédelmezzük azt, ami a mienk. Ezt az
országrészt, a városainkat, a falvainkat, a jobbágyainkat.
Kötelességünk minél több fegyverfogható embert magunk mellé
állítani! Nekem a közvetlen környezetben kétezer jó vitézem van.
– Több ezren állnak a lobogó alá, nagyságos úr! – dörögte valaki.
Az ajtónálló vitéz Rákóczihoz sietett, és csendben jelentést tett.
– Megérkezett Rüdiger Starhemberg várkapitány úr és néhány
tisztje, Tokajból.
– Nocsak! Máris? – vonta fel a szemöldökét a vehemens Szuhay
Mátyás. – Ezek aztán nem fecsérelik az időt.
Rákóczi arca nem árult el érzelmeket.
 – Azt a parancsot adtam, hogy a tiszteket és a kapitányt vezessék
hozzám. Megbocsássanak az urak, én most távozom. Kérem,
maradjanak, mert úgy hiszem, dolgunk lesz!
Ilonával a folyosón futott össze.
– Mi történik, Ferenc? Kik ezek a császáriak? Ha a várunk miatt
jöttek…
– Még nem tudom, mit akarnak, szívem – súgta Rákóczi. – Kérlek,
maradj a palotában! A személyzet pedig ne lábatlankodjon, ne
kíváncsiskodjon!
Rákóczi elsietett abba a szobába, ahol a vendégeket fogadta. A
folyosón még beérte Zsigmond György jószágigazgató.
– Nagyságos úr, kérem… Starhemberg gróf tíz tiszttel és húsz
legénnyel érkezett. Nem tűnnek ellenségesnek…
Kisvártatva léptek koppantak a folyosón, kemény katonacsizmák,
pengtek a sarkantyúk. Az ajtónálló katona benyitott Rákóczihoz, aki
mellett ott állt a pataki vár két hadnagya.
Rüdiger Starhemberg gróf és a tisztek egymás után léptek be. A
gróf tisztelgett, aztán kezet nyújtott Rákóczinak. Barátságosan
viselkedett, ami Patak urát meg is lepte. Helyet mutatott az asztalnál.
– Bocsásson meg, hogy éppen most zavarom – kezdte
Starhemberg – ebben a különös időpontban… Ha alkalmatlan
lennék, kérem, most rögtön szóljon! Tudunk várni.
– Parancsoljon a gróf úr – így Rákóczi, aki a szeme sarkából a
tisztek minden rezdülését figyelte. Szentül vette, hogy a pataki vár
átadásáról, vagy legalábbis a megszállásáról akarnak vele máris
tárgyalni.
– Uram, szokatlan kéréssel fordulok önhöz – kezdte a német gróf.
– Ismerve, hogy mi történik Horvátországban, az ön apósának
köreiben, talán most valóban különösnek tűnhet, hogy ilyennel
zaklatom… Arra kérném, engedélyezze, hogy az embereim az
erdejében fát vághassanak. A tokaji hegyőrség megoldja, ha
megkapják az ön hozzájárulását.
Talán meglepődött Rákóczi Ferenc a kérésen, de jóformán ideje
sem volt átgondolni, mert a „Sub Rosa” terem felől éktelen kiabálás
hallatszott. Az urak a lázadást, a felkelést éltették, és Zrínyit.
 Rüdiger Starhemberg elsápadt. Jól értett magyarul, és egyszerre
rádöbbent, mi történik Patakon.
– Azt gondolom, valóban rosszkor érkeztem a kéréssel, uram –
Pendült a sarkantyúja, amikor összecsapta a csizmáit. – Ha
megengedi, a tiszt urakkal távoznék is.
Rákóczinak azonnal döntenie kellett.
– Valóban nem alkalmas az időpont az ön kérésének
megtárgyalására, gróf úr. Arra kérném, ha már szerencsétlenül így
alakult, tiszteljenek meg a jelenlétükkel.
Az egyik pataki hadnagy kinyitotta az ajtót, és a szobába nyomult
egy szablyás őrtized. Starhemberg és a német tisztek felháborodtak,
s a gróf Rákóczihoz fordult.
– Na, de uram! Ez egyszerűen… Ezt nem teheti meg, még ön
sem!
– Higgye el, nem is örömmel teszem – felelte Rákóczi. – Kérem,
uraim, adják át a kardjukat, és minden fegyverüket a katonáknak!
– Letartóztat minket? És miért?
– Tudnak a horvátországi fejleményekről. Heister és Spandau urak
már megindultak a császári csapatokkal az apósom felé. Ezt ön
békés megoldásnak gondolja? – felelte Rákóczi, és a gróf erélyesen
tiltakozott.
– De hát az ott Horvátország, ez pedig Felső-Magyarország! Nincs
ellenségeskedés közöttünk!
– Azt teszem, amit jónak látok, grófúr – szögezte le Rákóczi. –
Kiállok az apósom mellett, mindenképpen.
Starhemberg szeme villámokat szórt. Rekedtes hangon kérdezte:
– Ismételten kérdezem, uram, hogy le akar tartóztatni minket?
– Nem szeretem ezt a szót, de olybá tűnik, hogy igen. Mivel
tisztek, és ön nemesember, számíthatnak a becsületes bánásmódra
és ellátásra, míg nálunk vendégeskednek.
A kardok egymás után csörrentek az asztal lapján. Starhemberg
egy pisztolyt és egy míves tőrt is melléjük helyezett.
– Gondolom, tisztában van azzal, uram, hogy kénytelen leszek
jelentésbe foglalni ezt a törvénytelenséget – ezek voltak
Starhemberg gróf utolsó szavai, mielőtt a vár őrsége átkísérte őket
abba a tágas helyiségbe, amit rendesen vendégszobaként
használtak.
Ilona lépett be Rákóczihoz.
– Nem hamarkodod el?
– Nem tehetek mást, de nem is volt egyéb választásom, igaz?
Lehet, hogy Starhemberget kémkedni küldték, netán engem foglyul
ejteni.
– Tudod, mi történik most? – kérdezte a felesége. – Most kapott
lángra a felső-magyarországi felkelés, Ferenc. Történjék bármi,
melletted állok!
Ilona fejét büszkén felszegve állt a lépcsőfordulóban, és figyelte
férje lépteit, aki sietett vissza a „Sub Rosába”, hogy meghatározza a
következő lépést.
Ezt követően néhány napra olyanná vált Patak vára, akár a rajzó
méhkas. Az emeleti ablakból lesték az érkező huszárokat, a
gyalogokat, a tüzéreket akik az ágyúkat fényesítették, és a fogatot
vontató lovak szerszámzatát javítgatták. A darabontok parancsnoka
megkettőzte a vár őrségét, vezényszavak pattantak, futárok
vágtattak.
Odakint is gyakorlatoztak a sebtében verbuvált parasztok, és
Rákóczi nagyságos úr elégedettnek tűnt.
Ilona asszonyom arcán azonban egészen mást láttam.
Nem félelmet, inkább bizonytalanságot. Talán mégsem hitte
maradéktalanul, hogy képesek lesznek végbevinni a „nehéz ügyet”?
Aztán a huszárok, a tüzérek és a szekerek a gyalogokkal
elindultak Tokajnak. Ferenc nagyságos úr meg akarta ostromolni a
várat, ha az meg nem adja magát szépszerével.
– Háború lesz, nagyságos asszony? – kérdeztem félénken.
– Azt most még senki nem tudhatja – felelte. – De akár lesz, akár
nem, fel kell rá készülni. Szőke Katóval ti viselitek gondját a
kötszernek, az orvosságoknak! Megmutatom, hogyan pakoljatok, és
mostantól minden a ti gondotok! Sebesülteket hozhatnak majd
Tokajból. Legyen elég tépés, és a leányok, asszonyok készenlétben
álljanak, ha szükség lesz beteget ápolni! Mindig elérhető
közelségben leszek, ha valamit nem tudtok.
 Először tapasztaltuk meg, hogy férfi módra képes helytállni, és
parancsainak mindenki engedelmeskedett. Olyan fegyelmet tartott
Patakon, hogy az udvari kapitány is csak hümmögött. Mindenki
azonnal ugrott, és asszonyomnak még a hangját se kellett
felemelnie. Jóformán semmit nem pihent, s csak a konyhán nyelt le
állva pár falatot.
Igen jó volt hallani, amikor a patakiak megjegyezték:
– Meglátszik, hogy a nagyságos fejedelemasszony Zrínyi leány.
Arrafelé még igazi gerinccel teremnek az emberek, nem
hajlékonnyal, mint a kélgyó…
1670. április 13.
Csáktornya
– Vége! Nem várok szemernyit sem! – jelentette ki a feldúlt és
elkeseredett Zrínyi Péter. – Indulok Bécsbe az öcséddel, Katarina!
– Mert őrült vagy! – esett neki rögtön a felesége, és haragja az
egekig csapott. – Mégis, mit remélsz? Mit gondolsz, hogyan
fogadnak majd? A felkelést meghirdetted, hiába szépíted!
– Hagyj! – förmedt rá Zrínyi. – A fiunk megszégyenülten jött haza
Bécsből. Még csak szóba sem álltak vele. Ha úgy veszem, még
túsznak se kellett. Lehet-e ennél nagyobb sértés egy Zrínyinek? A
fiamat még arra sem érdemesítették, hogy megváltsa a család
becsületét! Nem félek, nem vagyok gyáva! Senki nem ilyennek ismer
engem! Indulok Bécsbe!
– És addig mit tegyek ezzel a várral? Mit tegyek, ha Spandau
ideérkezik, és tűz alá veszi? Én csak egy nő vagyok!
– De még milyen kemény és harcias nő! – vonta magához a
feleségét Zrínyi Péter. – És okos is, szerfelett. Megbirkózol vele, és a
legjobb embereimet melletted hagyom, de van valami, amit másra
nem bízhatsz.
A felesége rámeredt, és a szemében – talán életében először – ott
ült a félelem szülte bizonytalanság.
– Katarina! Szedd össze az összes iratot és levelet, ami a
felkeléssel összefüggésben készült! A rejtjelesen írottakat is. Égess
el mindent a kandallóban, a cserépkályhában! Szolgáló, belső inas
egy se lássa, mert nem bízhatunk senkiben! Ki tudja, milyen idők
jönnek. Valamelyiket megszorongatják a császáriak, aztán… Ezt
tedd meg, mindenképpen!
– Megteszem, Petar – szűrte a szavakat alig hallhatóan az
asszony. – Gondoltál már azzal, mi lesz Jelenával és az urával?
Fogalmad sincs, mit tesznek éppen most, s talán már ki is
robbantották a felkelést, ahogy terveztük. És még valamit, Petar!
Nem megy ki a fejemből, és te se kényszeríthetsz, hogy ne
gondoljak erre… De váltig állítom, hogy kelepcébe kényszeríted
magad. Alig várják, hogy a kezükbe kaparintsanak. Bíróság elé
fognak állítani, Petar! A koszos Habsburgok megfélemlítenek
mindenkit! Vagyonokat fizetnek az árulóknak! Hamis tanúkat
állítanak, betanított majmokat, akik ellened vallanak. Legalább az
öcsémet ne vidd magaddal, ha már neked úgyis hiába beszélek!
A Zrínyiek konoksága nemzedékről nemzedékre öröklődött, és ott
rejtezett már a Szigetvárott hősi halált halt dédapában, akinek
gránitból faragták a lelkét.
– Bízz bennem, és higgy az őszinte szó erejében! – súgta, de a
felesége csak a fejét rázta.
– Nem! Neeeem! Képtelen vagyok hinni! Őszinte szó? Hallottál
mostanában olyant akár a franciáktól, akár Bécstől? Hitegettek
engem Bécsben, ugyanezt tették Velencében. Úgy tárgyaltak velem,
akárha a magyarok királynéja lennék, de csak gálád tréfát űztek. A
gyermekeinkre nem gondolsz, Petar?
Zrínyi Péternek ez az elevenébe vágott.
Mindig gondolt rájuk, és nem volt nap, hogy Ilonáért, vagy a grazi
klastromba költözött és apácává lett Judit Petronelláért el ne
mondott volna egy fohászt. János Antalban bízott, neki szánta a
Zrínyiek örökségét, a kis Aurorikát pedig férjhez adni tervezte, egy
nagy múltú ház ifjú urához.
Katarina még egy utolsóval megpróbálkozott.
– Petar! Számolj a valósággal, kérlek! Ki támogatna téged most
már egy egész birodalom ellenében? A török? Ugyan! A szultán
tartja magát a vasvári béke szövegéhez, nem fog miattad
összeveszni a császárral. Apafi meg tehetetlen. Majd bolond lenne a
török engedélye nélkül bármibe is fogni. A francia királyban
csalódtunk. Akkor mire számítasz mégis? Hogy Lipót majd megérti,
miféle hazafias érzelmek dúlják a lelked? Azt hiszed, nincs már a
kezükben minden, amit felsorakoztatnak majd ellened, és az öcsém
ellen? Egyszer csak megtörik valaki a kínvallatáskor! Azt hiszem,
eddig már jó néhányan elárultak, Petar. Miért nem fogod fel úgy,
ahogy van?
– Mert a becsületem és a tisztességem sokkal többet ér! – hörrent
Zrínyi.
Katarina ellökte magától. A szeme sárga villámokat szórt.
– Hát akkor menj csak, te veszekedett bolond! Eriggy! Rég
előkészítették a kelepcét! Őrült vagy! Őrüüült! – verte apró öklével a
halántékát az asszony. – Bolond! Háborodott! Te! Te… Zrínyi!
Még aznap elindult a hivatalából letett bán és sógora Bécsbe.
 1670. Április közepe.
Sárospatak
Néhány nap múlva egy futárkülönítmény vágtatott át a hídon, és a
tajtékos, merő sár lovakat csak nehezen fékezték a belső udvarban.
Ilona asszony a lépcsősor közepén állt, és a nyeregből holtfáradtan
kászálódó futár azonnal tisztelgett, akárha vezénylő tábornokot
látna.
– Nagyságos fejedelemasszony, sürgős levelet és üzenetet
hoztam!
Ilona ismerte a futártisztet, akit az imént alig eresztettek be az
embereivel az újonc kapuőrizők.
– Jöjjön, kapitány! Hozza azt a levelet! Az uram küldte? Átadták
már neki a tokaji várat?
A tiszt alig észrevehetően megrázta a fejét, és elindult a
lépcsőkön. Ilona asszony engem szalajtott, hogy nyissam ki a
dolgozószobája ajtaját. A szobái mindig gondosan zárta, és senkit
nem eresztett közel a levelezéséhez, a könyveihez, a rejtett fiókos
íróasztalához.
– Maradj odakint, Dragica, és ne eressz be senkit!
Különös kifejezés ült az arcán, és a hangja is megváltozott. Akkor
volt ilyen, amikor rossz hírt kapott.
Hogy miből jött rá? Talán a kapitány pillantásából.
– Nagyságos asszonyom, hoztam levelet is, meg van még jó
néhány reám bízott üzenet. Most jövök egyenest Bécsből…
A tiszt büszkesége nem engedte, hogy azzal kezdje: két nap alatt
megtette az utat, és a harmadik ló készült kidőlni alóla.
– A szemében látom, hogy nyilván rossz hírrel küldték – jegyezte
meg Ilona. – Mondjon el mindent, kapitány úr, a legegyszerűbb
szavakkal! Kérem, mellőzze az udvarias mondatokat! Csakis a
tényekre vagyok kíváncsi. És üljön le, hisz majdnem összerogy!
Ő is helyet foglalt az asztalnál, mert a tiszt addig nem mert leülni.
– A levélben ugyanaz van, mint amit üzenetben rám bízott az ön
édesapja, nagyságos fejedelemasszony – kezdte a tiszt, és nyújtotta
a táskából előhúzott paksamétát. – Csáktornyai levél is van benne,
az ön kegyelmes édesanyja küldte.
 – A legfontosabbat mondja, kapitány úr! – sürgette Ilona.
– Igenis. A legfontosabb kérés, hogy nagyságos Rákóczi
fejedelem őméltósága azonnal fejezzen be minden katonai
kezdeményezést, ezt akarja az ön édesapja.
Ilona arca megkeményedett.
– Ezt valóban apámuram kéri? – szegezte a kérdést a futárnak,
mint ki egy szavát sem hiszi. – Ő ilyent sosem kérne, kapitány úr,
hiszen ismeri őt!
– Nagyságos asszonyom – köszörülte a torkát a tiszt –, attól
tartok, Horvátország egykori bánja pillanatnyilag nincs olyan
helyzetben, hogy… a felkelés folytatására… hm… buzdítson…
Ilona felemelte a hangját.
– Egykori? Kérem, ne kerteljen, és ne beszéljen rébuszokban!
Nyílt szavakkal mondja, mi történt, és mi történik éppen! Most én
vagyok az, akinek itt intézkednie kell, mert a férjem Tokajt
ostromolja.
A tiszt lesütötte a pillantását, úgy jelentette:
– Az ön nagyságos édesapja őfelsége parancsából nem horvát
bán többé. A felkelés Horvátországban megbukott, nagyságos
fejedelemasszony. Ilyen hamar, és ily csúfosan. Jobb lenne, ha a
nagyságos fejedelem felhagyna Tokaj ostromával. Az ön édesapja
és Frangepán Ferenc gróf úr pillanatnyilag a bécsi börtön foglya.
Ilona elsápadt. Mégis a legrosszabb rémálmai válnak valóra?
Felbontotta az apja levelét, és kapkodva beleolvasott. Az írást
felismerte. A szavak értelme tán el sem jutott egészében a tudatáig.
– Nem tudhatja a nagyságos asszony, mert oly kevés idő telt el
azóta… De az édesapja és Frangepán gróf úr április havának
tizenharmadik napján Csáktornyából Bécsbe utaztak, hogy
tisztázzák magukat, és őfelségétől bocsánatot kérjenek.
– Bocsánatot kérjenek? – suttogta Ilona, s közben a szívét egyre
erősebben markolta egy ismeretlen erő. – Bocsánatot? És ezt az
apám mondta így önnek ezekkel a szavakkal?
A tiszt bólintott.
– Üzente, nagyságos fejedelemasszony. Ha esetleg a levél
elveszne az úton…
– És Nádasdy Ferenc úr?
 – Azt beszélik, töredelmesen bevallott mindent őfelségének. Azt
gondolom, vizsgálat indul. Báró Paris Spandau generális csapatai
már a Muraközben vannak.
Ilona sorra olvasta a leveleket. Az anyja csak szűkszavúan
értesítette, hogy rossz irányba fordultak a dolgok.
Végül kiküldte a tisztet, és papírost meg lúdtollat ragadott, hogy a
férjének levelet írjon. Fertály múltán négy hajdú vágtatott el
Tokajnak.
Csak annyit láttunk, hogy egyre-másra érkeztek Tokaj felől a
katonáink, huszárok és hajdúk, szekereken ücsörgő, fásult gyalogok,
és néhány ló vontatta ágyú. Az udvarban a hintókat útra készítették,
és a cselédek először ládákba pakolták azt, amire leginkább
szükség volt, aztán már azokat a holmikat is, amelyek máskor
Patakban maradtak.
Készülődtünk Munkácsba.
Ilona asszony látványosan megváltozott. Ahogy a parancsokat
kiadta, a szeme villogott, és a hangjában ott rezgett a
visszautasíthatatlan, rettentően kemény akarat.
Akkor már mi is tudtuk, hogy valami végzetesen zátonyra szaladt.
Némán tettük, amit parancsolt, és mellette a Tokajtól visszahozott
sebesültekkel törődtünk, ahogy ő is.
Amikor az estéli imára indultunk a kápolnába, akkor tudtuk és
értettük meg, mi történt Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc urakkal.
Ilona asszony félhangosan imádkozott értük, aztán az édesanyjáért,
a családért és Csáktornyáért…
Ez utóbbit hallván megborzongtam.
Csáktornyával vajon mi történik?
Néhány nap múlva híre jött, hogy a császári csapatok a
Felvidéknek tartanak, mire a hintók és a társzekerek hosszú sora
elindult Munkácsnak. Az emberek már arról suttogtak, hogy a
felkelésbe nem kellett volna belefogni, de amikor Ilona asszonyt
megpillantották, mindenki elhallgatott.
Munkácsra érkezvén Báthory Zsófia asszony ki sem jött a
kapuhoz, de gyászruhás alakját megpillantottuk odafent, az
ablakában. Ferenc úr hozzá indult, aznap már nem is láttuk, mi
pedig a szolgálókkal és inasokkal becipekedtünk azokba a
szobákba, amit négy esztendeje oly sietve és nagy örömmel
hagytunk el.
A hangulat azonban most sokkal fagyosabb volt.
– Ülj le, Ferenc! Láttad a ma érkezett futárt? Tudod, mi áll a
levélben, amit Széchy Mária küldött Murányból?
Rákóczi görnyedten ült a merev támlát nem is érintve hátával.
Csak a pillantásával jelezte, hogy nem tud a futárról.
– Mária megírta, hogy az apósod ügyének hallatára Nádasdy
Ferenc, aki tegnap még melletted állt ebben az eszelős rebellióban,
egyenest Bécsbe vágtatott, hogy a király trónusa elé vetve magát
megkövesse őt, és töredelmes vallomást tegyen. Bízik a
bocsánatában, bár nem is értem, milyen alapon. Hát így áll a ti
elkapkodott, hagymázos álmokban dédelgetett ügyetek, édes fiam.
Ismerem Nádasdyt, a gerince hajlékony, akár a mogyoróvessző, és
ha félelmében elkezd beszélni…
Zsófia asszony hangja tompán kondult, akár egy kolomp. Meg
sem fordult, nézett csak ki az ablakon, a vár alatt kanyargó Latorca
folyón túlra. Aztán hirtelen megfordult, egy ideig a fiára meredt, majd
a fejét csóválva azt mondta:
– Rossz rád nézni! Ha apád most odaföntről lát, minden megfordul
a fejében, de az, hogy büszke lenne rád, biztosan nem.
– Megtettem mindent, amihez a nevemet és a hitemet adtam –
szólt csöndben Rákóczi. – A legjobb tudásom szerint.
– Nem! – csapott az asztalra az özvegy. – Hol volt a te legjobb
tudásod, amikor sorra ellentmondtál szavaimnak? A temérdek
figyelmeztetésnek, amit levélben és szóban hozzád intéztem?
Hallgattál rám az utóbbi időben, amikor azt mondtam, ne tedd? Hogy
ne állj olyan ügy mellé, ami eleve halálra ítéltetett?
– Nincs eleve halálra ítélt ügy, anyámasszony! – emelt a hangján
Rákóczi. – Megbocsásson, de ez az én döntésem volt, ahogy az
életemet is magamnak kell élnem, és nem úgy, ahogy…
– Ahogy rád kényszerítem? – vágott közbe Báthory Zsófia. – Ezt
akarod mondani, fiam? Hogy már nem kellek neked? Sem én, sem a
tapasztalatom, amit apád mellett kénytelen voltam magamra szedni,
hogy a család túlélje a rettenetes esztendőket, miután ő eltávozott?
Nem kellek már neked, mert van más, akinek hallgatnod kell a
szavára?
Rákóczi, mióta a szobában tartózkodott, most először az anyjára
emelte a tekintetét, akiben forrt a düh, de állta fia pillantását.
– Azt kérded, kiről szólok? Hát arról, akinek a szava már jó ideje
minden mást felülmúlt benned, édes fiam – folytatta Zsófia asszony.
– Aki téged képes mindeme rávenni. Jól betanították odahaza,
abban a csáktornyai akolban!
Rákóczi Ferenc hallgatott. Zsófia asszony kihasználta a csendet,
és ezzel folytatta:
– Tán azt hiszed, hogy eztán minden mehet úgy, mint eddig? A
király ellen lázadtál, te őrült! Az a szép szemű, kívánatos teremtés
meg, akit még a katonák is megbámulnak, és aki azt hiszi magáról,
hogy mindenkinél okosabb… még nálam is… Nos, a feleséged,
Ferenc, egy politikai kalandor alaposan kitanított kölyke. Ne tiltakozz,
mert ez az igazság!
– Kérem, édes anyámasszonyt, ne szóljon ilyen szavakkal a
feleségemről, akivel maga az érsek adott össze!
– Úgy szólok, ahogy jónak látom, te pedig végighallgatsz! –
reccsent rá az anyja. – Tudod, miért? Mert nekem kell helyrehoznom
azt, amit elrontottál! Ha egyáltalán… még helyrehozható!
– Én nem kérem, hogy édes anyámasszony miattam olyasmit
tegyen, ami…
– Csönd legyen, Ferenc! – ripakodott rá Zsófia, aztán sokkal
halkabban folytatta, de a szemei villámokat szórtak, amint az asztal
felett a fia felé hajolt. – Te talán azt hiszed, hogy nincs tele máris a
Titkos Tanács olyan jelentésekkel, amelyek rólad és a feleségedről
szólnak? Hogy rólad megfeledkeznek, mert a fiam vagy, egy
Rákóczi-ivadék? Nem lehetsz ennyire naiv! Nádasdy már rég
eljártatta a száját, hogy magát védje. Nem hagy ki téged sem, és
örülj, ha nem állít jóval többet, mint ami valójában a terhedre írható!
Idő kérdése, mikor küldenek majd Munkács alá egy császári
különítményt, azt követelve, hogy indulj velük Bécsbe, és tisztázd a
szerepedet ebben az eszement őrületben. Vajon elviszed-e
magaddal a feleségedet, akinek egyébiránt az apja mellett lenne a
helye az áristomban?
Rákóczi képtelen volt szólalni.
Úgy érezte, rádőlni készülnek az ódon falak, vagy tán az egész
világ. Csupán egyet tudott biztosan: azt, hogy nem tud, és nem ért
semmit.
– Tudod, mit kell tennem, Ferenc? – folytatta alig hallhatóan az
anyja, mintha attól tartana, hogy kihallgatják. – Hogy felségsértés és
rebellió szításának vádjával téged ne rángassanak az udvarba, a
nyakamba kell vennem a védelmed ügyét. Nem kérek tőled semmit,
csak azt, hogy húzd meg magad ebben a várban, ne találkozz, és ne
tanácskozz senkivel! Ne írj levelei se! Ha a feleséged ír, az nekem
mindegy. Az is, ha a saját torkára teszi a kési. Egyébként
elgondolkodtam azon, hogy egyenesen a Szentszékhez fordulok a
házasságod felbontása végett. Megbeszélem Szelepcsényi György
érsekkel.
– Ezt ön sem teheti meg! – tiltakozott bágyadtan Rákóczi, de
Zsófia asszony csak bólogatott.
– De még mennyire, hogy megteszem! Úgy látom, fiam, még
mindig nem vagy hajlandó elfogadni a mezítelen tényeket.
Pillanatnyilag te nem vagy több Bécs szemében egy lázadónál, akin
az intrikusoknak mosolyogni illik, mert annyi esze sem volt, hogy
időben kilépjen a sorból. Tehát, el fogok menni Bécsbe.
Rákóczi hangja elcsuklott.
– Köszönöm, édes anyámasszony. Tudom, hogy maga előtt
megnyílik minden ajtó.
– Megnyílik? – ejtette a szót különös éllel Zsófia asszony. – Az
majd elválik. A rebellió óta azokat az ajtókat a magyarok előtt zárva
tartják, fiam. Csak tudatom, hogy napok óta tömkelegével írom a
leveleket az érdekedben. Azoknak, akikben reményeim szerint
bízhatom. Addig nem is jövök vissza Bécsből, míg el nem
egyengettem a te szerencsétlen, meggondolatlan és végtelenül
piszkos ügyedet. Ne aggódj, nem feledkezem meg a feleségedről
sem. Szégyellem, de mentenem kell őt is, éppen miattad. Hanem…
igazán nem lenne ellenemre, ha mire visszatérek Munkácsba,
elvinnéd innen valamelyik kastélyunkba ezt a…
 Nem fejezte be, pedig nagyon a nyelvén volt: – … ezt a főúri,
kiállhatatlan szajhát, aki semmiben nem hasonlít ránk, és aki máris
azt hiszi, hogy egy Rákóczival az egész világot nyerte meg az
örökké renitens családjának.
Egy hónap is eltelt, a május tökéletes pompáját mutatta, de a
szívekbe nem költözött abban az évben tavasz. Riasztó hírek
érkeztek a Muraközből, a császári csapatok garázdálkodásáról, és
azokban a napokban Ilona asszony szinte meg sem szólalt.
Ferenc úrra rá sem lehetett ismerni. Nem is láttuk napokig, aztán
egy alkalommal tanúja voltam, hogy kisírt szemekkel távozott
asszonyomtól.
Márpedig, ha az úr sírt, annak nyomós oka lehetett. Nekünk pedig
már nem kellett megparancsolni, hogy amit az urak környezetében
látunk, hallunk és tapasztalunk, arról hallgassunk, mint cintálon a
sült potyka.
Aztán Zsófia asszony elhagyta Munkácsot. Kemény képű,
marcona hajdúk kísérték a csukott hintót, amit követett még másik
kettő a szolgálókkal és az útiholmikkal. Hajnalban indult, de
Munkács apraja-nagyja sorfalat állt, úgy búcsúztatták.
Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy féltek-e tőle, vagy ennyire
tisztelték.
Azt gondolom, mindkettő állt. Soha senkit nem fogadott a
bizalmába, a nővérén és Kiss Imre jezsuita páteren kívül. Mindig is
az egyháziakban bízott.
Néhány napra rá, este megbolydult a vár. Az alsó kapunál
idegenek jelentkeztek belépésre. Mostanság annyian kértek
menedéket, hogy már oda se figyeltünk az újonnan érkezőkre.
Ilona asszony a szokásos imára indult a kápolnába Ferenc úrral
és Kiss páterrel. A nagyságos úr megfáradt öregemberként ballagott
asszonyunk oldalán, aki néha megérintette a kezét, az ujjait, vagy
szelíd erőszakkal rávette, hogy férje végre a karját nyújtsa neki.
Ferenc úr azokban a napokban alvajáróként viselkedett.
Asszonyunk sosem jelent meg előttünk kisírt szemekkel, és a
gyengeség legapróbb jeleit se fedeztük fel rajta. Azt már az utolsó
lovászfiú is tudta, hogy lélekben sokkal erősebb Ferenc úrnál.
 Akik aznap érkeztek, a kapun ugyan bebocsátást nyertek, de
feljebb nem eresztették őket. A várnagy egy apródot szalajtott a
kápolnába, amelynek ajtajában megjelent Ilona asszony. Sietős
léptekkel indul a palota felé, az apród pedig szaladt vissza az alsó
kapuhoz.
Kisvártatva szólított. – Dragica! Intézkedj a konyhán! Fűtsék fel a
kemencéket, szítsák a tüzet! Huszonnyolc újonnan érkezettnek kell
meleg vacsora. Frisset főzzenek, ne a maradékból tálaljanak!
– Akkor… fontos vendégek jöttek, igaz, nagyságos asszonyom? –
jegyeztem meg félénken, és szaladtam a dolgomra. A csendes
palotaszárny folyosóin léptek visszhangzottak.
A szolga, aki előresietett Ilonához, hogy bejelentse a jövevényt, a
vállát vonogatta.
– Azt mondják, egyenest a Muraközből vágtattak, nagyságos
asszonyom. Roppantul különösen viselkednek. Némelyik a magyart
is rosszul beszéli. Nem bíznék meg bennük, ha mondhatok ilyent…
– Ezt bízd rám, Mihály! Ereszd be a szószólót! – parancsolta Ilona,
és a hajlott hátú, szürke hajú férfi elhagyta a szobát.
Néhány pillanat múlva belépett az érkezettek parancsnoka, és fél
térdre ereszkedett. Horvát nyelven szólt.
– Nagyságos asszonyom, a bocsánatáért könyörgöm, hogy csak
most… és nem előbb…
Ilona a fiatal katona elé lépett, aki magyar csizmát, de török
kaftánt viselt, és szakadt, kopott mentét. A kezében gyűrögette a
Zrínyiek fövegét, s a hosszú, sötét haja, ahogy fejét meghajtva a
padlót figyelte, az arcába hullt.
– Jakab? – kérdezte Ilona bizonytalanul. – Oroszlán Jakab? Te
lennél?
– Én vagyok. A nagyságos asszonyban maradt minden
reményünk.
– Állj fel, Jakab! Mutasd magad! Hiszen alig állsz a lábadon! Kiket
hoztál?
– Akik el tudtak menekülni – felelte a vitéz. – Jóravaló,
tisztességes legények, nagyságos asszony…
– Beszélj, mondj el mindent!
 Jakab a csizmája orrát figyelte, és nehezen hagyták el száját a
szavak.
– Először egy üzenetet kell átadnom. Bécsből üzenik, hogy erősen
őrzik a gróf urat, és asszonyom unokaöccsét.
Ilona elsápadt.
– És mi van odahaza? Ozaljban, Csáktornyában… Tudsz valamit
Bakairól és a többiről?
Oroszlán Jakab arca elborult. Nagyon lassan ejtette a szavakat,
mint aki nem mer rossz hírt közölni.
– Odahaza… nagyságos asszonyom… mindennek vége.
Ilona arca szoborrá merevedett.
– Hogy érted azt, hogy mindennek? Minek van vége?
– Hát… ahogy mondom, nagyságos asszony. Mindennek. A
birtoknak, a váraknak… Nekünk is, katonáknak. Nincs már Zrínyi-
sereg. Miután az ön édes apjaurát és Frangepán gróf urat Bécsben
áristomba csukták, bejöttek a császáriak. Betörtek Csáktornyába,
fölforgattak mindent. Az egész Muraközt végigdúlták. Az úton, míg a
Murán át nem úsztattunk, temetetlen holtakat láttunk heverni.
Ilona a vitézre meredt.
– Édesanyját, a nagyságos grófnét és az ön kishúgát, Aurorika
kisasszonyt Spandau generális parancsára elhurcolták a várból. Úgy
tudjuk, hogy Grazba, egy klastromba.
– Magasságos Úristen az égben! – suttogta Ilona. – Hát az
öcsém? És a népek? A csáktornyaiak? A falusiak? A többi
várbéliek?
– Nem akarok valótlant állítani, nagyságos asszonyom, de azt
beszélik, hogy a császár rátette a kezét az egész birtokra. A
tengermelléki részekre is. Mi megverekedtünk velük. Sebesültünk is
van, az úton pedig kettőt elveszítettünk. A töröknek jöttünk,
megszállt vidéken, hisz tudja, hogy én…
Ilona alig hitte, hogy megannyi veszedelmen keresztül képesek
voltak áttömi egészen Munkács váráig.
– A néhai Miklós úr felesége, a fia és a leánya? – tudakolta, és
Jakab azt felelte, mindhárman Bécsben vannak. Őket békén
hagyják.
 – Úgy döntöttünk, hogy nekünk nem maradt más, mint jelentkezni
a nagyságos asszonynál, és esedezni, hogy fogadjon a
szolgálatába. Minden társamért kezeskedem. Egytől egyik kemény
katonák, igaz vitézek. Remélhetem, hogy a nagyságos asszony
megtart minket a szolgálatban? Egyéb vágyunk nincs…
Ilona bólintott.
– Ez a legkevesebb azok után, amit kiálltatok, Jakab. Itt maradtok
nálam! De tudnod kell, hogy Munkácson kívül már minden Rákóczi
várban német őrség van.
– Megköszönöm, nagyságos asszonyom. Megkérdezhetem, hogy
Dragica… jól van-e? Nem tudom, miként mondjam el neki, hogy nem
tudtam megóvni a nagyapját. Illés bátyót a szemem láttára szúrta át
egy sváb tiszt…
Ilona keresztet vetett. Szerette és becsülte az öreg Vajdic Illést.
Jakab még elmondta, hogy egy hónapja Dragica nagyanyja is
elment, az anyja pedig a csáktornyai holmit menekítő szekerekkel a
Tengermelléknek indult, azóta nincs hír róla.
– Gyalázatosan és cudarul bántak a csáktornyai kastéllyal, a
várral. Tönkretették azt, amit el nem rabolhattak – szólt tompán
Jakab. – Ha a megholt Miklós nagyságos úr ezt odaföntről látta,
remélem, toborozza már az égi seregeket a mocskos svábok ellen.
1670. Nyárutó. Bécs
– Maga a Mindenható Isten vezérelte hozzám, asszonyom –
üdvözölte Szelepcsényi György hercegprímás Báthory Zsófiát, aki
már huzamos ideje tartózkodott Bécsben, arra várva, hogy az ajtók
megnyíljanak.
Megcsókolta ugyan az érseki aranygyűrűt, de úgy foglalt helyet,
hogy nem várta meg, míg Szelepcsényi azt felkínálja. Zsófia
asszony mindig is kiválóan értett a diplomáciai finomságokhoz.
– A leveleit figyelmesen elolvastam – jegyezte meg az érsek.
– Remélem, hogy Isten meghallgatja majd mindazon fohászt, amit
tévelygő fiam érdekében hozzá intézek, érsek úr – szólalt halkan az
asszony. – Én már nem bízom senkiben, kivéve az
anyaszentegyházat, és önt. Reménykedem, hogy a jezsuita
könyörületesség és segítőkészség elkísér majd ezen a rögös úton,
aminek még csak az elején járok.
 A főpap hátradőlt a bíborral kárpitozott, díszesen faragott
székében, és alaposan megrágta Báthory Zsófia minden szavát. Az
asszony azzal folytatta, hogy reméli, továbbra is bízhat az érsek
diszkréciójában.
– Ön és jómagam feltétlenül hasonlítunk egy roppantul fontos
dologban – jelentette ki az érsek –, ez pedig az Isten előtt vállalt
hűségünk a felkent királyhoz. Egy pillanatig sem kételkedtem abban,
hogy Ferenc voltaképpen áldozat, s ha bűnt emlegetünk, amit
esetleg elkövetett, hát abban alapos szerep jut a felbujtóknak.
– Ismeri a fiamat – folytatta Zsófia asszony. – Tudja, mi forog a
fejében, mire hajlamos, és mire vehető rá. De azt senki nem
gondolhatja, hogy velejéig romlott, megszállta a sátán és ő plántálta
belé a rebellió gondolatát.
– Ezt nem is állítanám soha, asszonyom – felelte Szelepcsényi. –
Most azonban tudomásul kell venni, hogy elkövetkezik a
számonkérés, ahol a nagyobb és a kisebb bűnösöknek egyaránt
színt kell vallaniuk.
Báthory Zsófiának már a száján volt, hogy kérdőre vonja az
érseket, ugyan miért árulta el maga is a tervezett felkelést, a felkelők
személyét Lipótnak, és már kezdetben miért nem figyelmeztette őt,
hogy óvja a fiát.
De most kérni jött, nem vádaskodni. Ilyen megjegyzéseknek helye
nem lehetett.
– Ön, érsek úr, pontosan tudja, mit szeretnék elérni. Ha kell, fiam
érdekében megalázkodom, s arra is hajlandó vagyok, hogy bűnét
magamra veszem, vezeklem helyette.
– Erre semmi szükség, asszonyom – ingatta a fejét Szelepcsényi.
– Noha az uralkodónak a legkeményebb szigorral kellett fellépnie,
ami mindkettőnk előtt természetes, azért belőle sem hiányzik a
keresztényi megbocsátás. Ismerem őt jól, őfelségében ott ég az örök
jóság lángja… De hát… amit meg kellett tenni, abban nem
késlekedhetett.
Zsófia asszony pontosan értette, hol kezdődik a fellengzős
félrebeszélés, és hol rejteznek azok a pontok, amiket jobb, ha igen
komolyan vesz.
 – Tud segíteni nekem, excellenciád? A családnak, egyetlen
fiamnak?
– Gondolom, a családba beleérti Zrínyi Péter leányát is – jegyezte
meg az érsek. – Nehéz ügy, mert hiszen az ő szerepe, az apja és az
anyja által irányítottan egészen nyilvánvaló. Ferenc tetteit e
szempontból is vizsgálni fogják, de ettől eltekintve igent mondok
önnek. Segítek, amiben csak tudok, mert ezt követeli a keresztényi
könyörület.
Zsófia asszony nem mérlegelhette, hogy túl sok, vagy kevés
diplomáciai frázist puffogtat-e az érsek, de éles eszű asszony lévén
a szólamok nem is érdekelték, mert tudta, hogy mindenképpen
áldozatot kell hoznia.
És ebben Szelepcsényi ugyan fontos, de mégis csak egyetlen
lépcsőfokként jelent meg.
– Excellenciád gondolja, hogy javára válik a fiamnak, miszerint
megígérte, hogy maga veszi kézbe a Felső-Magyarországon
verbuvált felkelők leszerelését? Hogy vita nélkül hozzájárult a német
katonák várainkba telepítéséhez?
– Kétségkívül javára szól – felelte az érsek. – Még akkor is, ha mi
ketten tudjuk, öntől indult ki mindaz, amit majd a fia érdemeinek
tudhatnak be. Mert a tűz oltását ön szorgalmazta, a fia csak
hallgatott önre. Istennek hála, inkább önre, mint a feleségére.
Emlékezzék csak a tállyai nemesi gyűlésre asszonyom. Ferenc ott
jelent meg utoljára vezéri minőségben, és akkor még igencsak verte
a vasat, hogy maradjanak együtt a felkelő hadak, és tárgyaljanak az
erő pozíciójából a felséges úrral. Az udvarnál most már azt is tudják,
hogy a felesége vette rá, hogy e mellett kardoskodjon.
Az özvegy lesütötte a szemét, de nála az efféle megalázkodás par
pillanatnál tovább soha nem tarthatott, így máris felszegte a fejét.
– Igen, mindez így igaz. De a fiam észhez tért, és ez a fontos.
– Hála az ön bölcs gondolkodásának és előrelátásának. Maga a
Mennyei Atya szólalt önben, Zsófia, amikor rávette Ferencet,
hagyjon fel az őrült és felséggyalázó terv támogatásával.
Zsófia megköszönte e szavakat. Pontosan tudta, hogy Tállya után
az urak hazamentek, és ki-ki a vérmérséklete szerint viselkedett:
némelyek a királyi jóindulatban bízva behúzták fülüket-farkukat,
mások meg lelkesen tűzre hajigáltak mindent, ami ellenük szólhatott.
Tapasztaltsága és bölcsessége azt súgta, hogy az érsek most már
szívesen a konkrétumokra térne. Segítséget kérni jött, Szelepcsényi
pedig majd elmondja, hogy minek mennyi az ára.
Mert mindennek ára van, volt és lesz a jövőben is. Legyen az
fegyver, befolyás, vagy éppen a becsület.
– Mit várhatok? – kérdezte nyíltan az özvegy, és a főpap az ajkát
biggyesztve azt felelte:
– Mindenképpen vizsgálatot. Komolyat, mindenre kiterjedőt. Aztán
pert. De megígérem, azon leszek, hogy ön is elolvashassa azokat a
jegyzőkönyveket, leveleket, amelyek ez ügyben keletkeznek.
Természetesen már most szigorú diszkréciót kívánok!
– Erre nem is kell, hogy figyelmeztessen. A perig pedig már nem
akarok eljutni – szögezte le az asszony. – Ferencet nem akarom
kitenni egy ilyen…
– Márpedig muszáj lesz, hacsak ki nem találunk valamit, kedves
Zsófia – így az érsek. – Mert tökéletesen bezárni utakat és ajtókat
csak Isten tud, az ember nem. Emlékezvén a kellemes hangulatú
vacsorákra, amelyeket önöknél volt szerencsém elkölteni, a
barátságunkra, az ön kemény elhatározására, amikor a
protestantizmus kényszerűen felöltött leplétől egy csapásra
megszabadult…
Zsófia asszony alig érzékelhető főhajtással köszönte a bókot.
– Tud segíteni abban, hogy megnyíljanak előttem az ajtók?
– Megteszek mindent – felelte Szelepcsényi. – A jezsuita hitvallás
is erre kötelez.
A jezsuita hitvallás biztosan –, forgatta az érsek szavait Zsófia. De
okos nő lévén azt is tudta, miként megy ez. Az egyház mindig
nagyon szívesen fogadta a vagyoni természetű felajánlásokat, és a
mesés Rákóczi-vagyonból telik is rá busásan. Szelepcsényi
pontosan tudta, hogy az özvegy és a fia jelen pillanatban mennyire
kiszolgáltatottak.
– Az teljességgel nyilvánvaló – folytatta Szelepcsényi –, hogy
Ferenc soha nem kelt volna fel őfelsége ellen, ha nincs Zrínyi Péter
gróf, Wesselényi, Nádasdy és a többiek. Majd erre építjük a
védekezést, asszonyom. Arra, hogy őt megtévesztették, s Ferenc
pedig tapasztalatlansága folytán a zavaros vízbe fejest ugrott, ámde
végül éppen az ő levele állította meg a rebelliót Felső-
Magyarországban. A teljes megbánással és alázattal sokat lendíthet
az ügyén. De gondoljon csak a politikára! Felelős katolikus uralkodó
nem ad fegyvert protestáns ellenfelei kezébe azzal, hogy
látványosan elítél egy Rákóczit. Támogatom önt, Zsófia. Megbízhat
bennem.
– Köszönöm, érsek úr – hajtotta meg a fejét az asszony. – Tudja,
Isten kegyelméből nekem még rendelkezésemre áll az, amiből
Zrínyinek és a fiatal Frangepánnak koránt sincs annyi, mert
véleményem szerint értelmetlen katonai lépésekre herdálták.
– Ha vagyonra gondol, asszonyom, azért ne feledkezzen meg
arról, hogy a Zrínyiek és a Frangepánok sok-sok évtizede többnyire
egyedül verekedtek a törökkel – mutatott rá az igazság másik
oldalára az érsek, de Zsófia nem hagyta kizökkenteni magát.
– Mögöttem ott áll a vagyonom. Örömest felajánlok abból fiam
érdekében annyit, amennyire csak szükség van. És Istennek hála,
időben ráébredt a legfontosabbra. Hogy hiába áll rendelkezésére
ezerszámra fegyverfogható jobbágy, hiába gyülekeznek a családi
lobogónk alá a kemény hajdúk, semmit sem kezdhet a birodalmi
haddal.
Az érsek a szemével jelezte, hogy egyetért az okfejtéssel és az
elgondolással. Kiváltképp azzal, hogy Zsófia asszony hajlandó akár
tetemes összeget áldozni fia és a család érdekében.
– Istennek kell hálát adni, nem az embereknek, Zsófia asszony. Ő
kéri a nagyobb áldozatot, ahogy ő is értünk, emberekért hozta meg
fia személyében a legnagyobbat.
Mikor Báthory Zsófia beszállt a hintóba, már pontosan tudta,
minden segítő kéz elvárja majd, hogy tőle kisebb vagyonra
tapintson.
Napok teltek ismét, mert Bécsben minden lassan működött. Való
igaz sorra nyíltak az ajtók Báthory Zsófia előtt, de az igazán érdemi
beszélgetések sokat várattak magukra.
Pontosan azért, hogy „a segítők” a Rákóczi-vagyonból minél
többet kicsikarjanak.
 Őszre járt, és javában folyt a vizsgálat. Egymást követték a
letartóztatások és a kihallgatások, sorra születtek a jegyzőkönyvek.
Az a hír járta, hogy Murányban Széchy Mária töredelmesen bevallott
mindent, és készséggel a császáriak rendelkezésére bocsátotta a
nála elhelyezett iratokat.
Egy borongós őszi napon Báthory Zsófiát nem Szelepcsényi
érsek, hanem annak egy bizalmasa fogadta.
– Asszonyom, reám hárult a feladat, hogy ön elé vezessek valakit,
aki talán mindenkinél többet tehet. Nem mondhatom meg, honnan
érkezett, és jobb is, ha neve és feladatköre rejtve marad. Kérem,
bízzon benne ugyanúgy, ahogy az érsek úrban!
Az egyház hivatalnoka magára hagyta az özvegyet a helyiségben,
ahol csak egy embernyi feszület függött a hófehér falon, és a vele
átellenben elhelyezett faragott asztalka körül három dúsan díszített,
brokáttal kárpitozott szék állt. Aztán nyílt az ajtó, és belépett egy
javakorabeli férfiú.
Egyszerű öltözéket viselt, olyasfélét, mint az ügyvédek,
visszafogottan díszítettet, de makulátlanul tisztát. Hogy nem lehetett
akárki, azt a modora rögtön igazolta.
– Megengedi, hogy leüljek, nagyságos asszony? – hajolt meg,
majd helyet foglalt, és nagyon halkan, mintha tudná, hogy a falnak is
füle van, így folytatta: – Nagyjából tudom, miben lehetek az ön
segítségére. Azért kértem a találkozást, hogy ezt személyesen
megbeszéljük, és amiben kell, meg is állapodjunk.
Zsófia rezzenéstelen arccal hallgatta a férfit. A Bécsben eltöltött
idő során megszokta, hogy mégsem kertelnek mindenütt.
Némelyeknek elég néhány bevezető, udvarias mondat, aztán máris
a tárgyra térnek.
– Nem kérdem, hogy mi a feladata, és hol teljesíti azt, milyen
hivatalnál. Tudom, hogy ilyent nem kérdezhetek. De azt igen, hogy
tud-e nekem segíteni.
– Ezért jöttem, asszonyom – tárta szét a karjait a férfi. – Munkám
lehetővé teszi, hogy belelássak bizalmas aktákba. Ismerem a Zrínyi
és a Frangepán családok ügyeit, elég régóta. Néhány hete
intézkedtem, hogy özvegy Zrínyiné, Löbl Zsófia grófné
testamentuma rendben elkészüljön, rá kerülhessenek a megfelelő
aláírások és pecsétek. Nem tudom, érdekli-e önt, de a grófné Zrínyi
Ádámra, a fiára testálta minden felső-ausztriai vagyonát és
ingóságát. A leánya, Mária Katalin most tizennégy, őt a karmelita
apácák fogják nevelni, Ádámot pedig a jezsuiták házitanítói, mert a
fiát egyelőre maga mellett tartja még a grófné… Péter gróf fia, János
Antal pedig már Prágában van. Ott tanul a jezsuita konviktusban, és
őfelsége a gyámja. Tiszteletre méltó gyámság, nem gondolja,
asszonyom?
– A Zrínyiek engem egyáltalán nem érdekelnek, uram – vágta el a
dagályos mondatok sorát Báthory Zsófia. – Kérem, ezzel ne is
fárasszon! A családom sorsa jobban aggaszt.
– Parancsoljon velem – tárta szét a karjait a férfi. – Csak azt
akartam, hogy tudja, sok mindent látok, tapasztalok, és kiterjedt
kapcsolatokkal rendelkezem íróasztal-ügyekben, nagyságos
asszonyom.
Zsófiát irritálta a férfi, aki láthatóan személyének fontosságát
igyekezett kidomborítani. Az özvegy a tárgyra tért.
– Akkor hát nyíltan megkérdem: ön láthat-e minden jelentést,
jegyzőkönyvet, amit a lázadók ügyében készítenek?
– Fogjuk rá, asszonyom – felelte amaz, futó mosollyal a szája
szegletében. – Vagy ha így jobban hangzik, azt mondom,
hozzáférek.
– És vannak köztük olyanok, amelyek a fiamat megvádolják?
Amelyek szerint az ügye csak ítélettel oldható meg?
A férfi bólintott.
– Van ilyen is, olyan is, asszonyom. Van, ami tisztán kárára van az
ön fiának és a családjának, de akad olyan is, amelyben csak
érintőlegesen említik őt és a feleségét.
Zsófia kissé előrehajolt, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
Egészen halkan intézte hozzá a következő kérdést:
– És ezen iratoknak így is kell maradniuk, uram?
Amaz nem szólt, csak a fejét rázta.
– Akkor hát tud bennük tenni valamit? A családom érdekében?
– Ha megmondja, asszonyom, hogy az érintett perbe fogottak
közül kiket kíván védelmezni, vagy mondjuk úgy, hogy kihúzni a
sárból, és kik azok, akik közömbösek az ön számára.
 – A fiamat és a feleségét védem. Csakis őket, és a családunk
hírét, becsületét. Hajlandó vagyok ezért egy meghatározott összeget
áldozni. Mondja meg ennek értékét, uram! Nem leszek fukar.
– Értem, asszonyom – bólintott a férfi. – Tehát kettőjüket és a
családot védi. Pontosan megértettem. És a többiekkel mi legyen?
– Zrínyi, Frangepán és a fiam anyósa csöppet sem érdekel.
Nádasdy Ferenc se. Csak a fiam és a menyem fontosak.
A férfi újólag bólintott, és a térdére könyökölve csendben bámulta
jó ideig a padlót, mielőtt ismét szólalt.
– Nos, nem lesz gyerekjáték, de nem lehetetlen. Tudja, előfordul,
hogy innen-onnan eltűnnek fontos iratok, vagy éppen mások
kerülnek a helyükbe. Esetleg olyanok, amelyek már nem az eredeti
szöveget tartalmazzák, vagy csak annak egy változatát. Nyilván
egy… hm… kedvezőbb változatot. De az efféle intézkedések mindig
sokba kerülnek. A madzag végén nem én állok vagy nem csakis én.
Nekem is mozgatnom kell a figurákat, ők pedig ingyen nem viszik
vásárra a bőrüket.
– Tegye úgy a dolgát, ahogy jónak látja! – suttogta az asszony
rekedten az izgalomtól és a felháborodástól. Az elején is sejtette,
hogy ezt az embert is le kell fizetnie. – Mondja, mennyit kér azért,
hogy azok az iratok a rendszerből kikerüljenek, és azok, amelyek a
fiamat kedvező színben láttatják, oda bejussanak?
– Kezdetben egyelőre ezerötszáz tallért – felelte a férfi, és az
özvegy bólintott: meglesz, akár holnapra. – Aztán még majd szükség
lesz pénzre, asszonyom. Nem egyszerű, mint már mondtam, hisz
mindenki az életével játszik.
– Tudomásul veszem. Én is azzal játszom, uram.
– Már megbocsásson, de ön mégiscsak más! – vetette ellene a
férfi. – Ön mögött irdatlan vagyon áll, ám ettől függetlenül is, önre és
a családjára őfelségének szüksége van, és lesz. A háborúk
töméntelen pénzt emésztenek fel, mint tudja.
– Tudom. És a többiekre? Rájuk nyilván nincs szüksége
őfelségének – jegyezte meg Zsófia asszony, és a férfi elmosolyodott.
– A Zrínyi és a Frangepán vagyon jórészt máris a kincstárba
vándorolt.
– Hiszen a tárgyalást még meg sem tartották!
 – És nem is tartják meg tavasznál előbb, de mit számít ez,
asszonyom?- kérdezte a férfi. – Az ítélet már most készen van.
Gondolom, nem érdektelen az ön számára, ha elárulom, a
legsúlyosabb büntetést óhajtja a Titkos Tanács, az ügyet feltáró
bizottság, de maga őfelsége is ezzel ért egyet.
Zsófia ezt is sejtette. Nem is történhet másként, de őt akkor sem
érdekli a többiek sorsa, csakis Ferencé és a családé.
A férfi megadta a következő találkozás napját és idejét, aztán
távozott. Az özvegy feldúltan, kétségek közt tért haza bécsi
palotájába, s tudta, fizetnie kell, különben elveszíti a fiát.
1670. Az esztendő vége Munkácsban
A szobámban égett az illatos olajmécs, és a cserépkályhához
bújtam. Az ablaknak jégtövisekkel teli havat sodort a metsző
„lengyel” szél, ami a Kárpátokból oly erővel zúdult a várra, hogy a
vártán az őrség a feje búbjáig húzta a subát. Szünet nélkül izzott a
vasrácsokban a zsarát, annál melegedtek a katonák, és az este már
délután elérkezett.
A szobámban csak egyetlen szűk ágy állt, meg egy jókora láda a
fal mellett- Tulipán díszítette mívesen faragott oldalát és a tetejét, s a
fa megbarnult már. Talán százesztendős is lehetett az a láda, és
mindenemet abban tartottam. Amikor felnyitottam, levendulaillat
áradt belőle, s engem Csáktornyába, Ozalj magas várába és a
Tengermellékre röpítettek az emlékek.
Ha az ablakhoz léptem, a felső várudvarra láttam, és egy keskeny
csíkot még a falak fölött, az égboltból.
Aztán megkoccantották az ajtót, és hevesen dobogó szívvel
ugrottam. Jakab állt odakint, mosolygott, és rögtön a karjába zárt.
Mióta Munkácsra érkezett a szökevényekkel, nem múlt el egy nap
sem, hogy ne lássam. Aztán megvallotta, hogy képtelen elképzelni
az életét nélkülem, én pedig könnyek között csimpaszkodtam a
nyakába, és a zokogástól aligha értette a szavamat, pedig csak
annyit mondtam, hogy én sem nélküle.
Ennyire egyszerűen ment ez nálunk. Minek is kell az olyanoknak
ennél több, akik gyermekkoruktól ismerik egymást?
Vétkeztünk is a parancsolat ellen, ami arra figyelmeztetett, hogy
esküvő előtt az együtthálás tilos, és eleinte tartottunk is Isten
büntetésétől. Ám úgy tűnt, hogy a Mindenhatónak nincs ellenére, ha
két gyermek felnőttként egymásra talál.
Beljebb húzódtam az ágyon, csak úgy ruhástól, hiszen Ilona
asszony bármikor szólíthatott, és Jakab elnyújtózott mellettem.
Magunkra húztuk a jó meleg teveszőr takarót, amit még Jakab
szedett el egy sikeres boszniai portyán a török kalmártól, aztán
nekem ajándékozta.
Miután kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy szerelmünk
nagyon is mély – és elmerengtünk azon, mikor tárjuk kérésünket
Ilona asszony elé, nevezetesen, hogy engedélyezze a házasodást
szokás szerint arról érdeklődtem, mit végzett az elmúlt napokban
Jakab.
– Semmit — felelte ő egykedvűen. – Kilovagoltunk a legényekkel
Zborónak. Aztán Pataknak is… Onnan félúton visszafordultunk, mert
nem volt értelme továbbmenni a ködben és a hóesésben. De addig
is túl sokat láttunk.
Drága Jakabom!
Mondta csak szegény, darálta az apró kis hazugságait, mert nem
is sejtette, hogy Ilona asszonytól tudtam: nem Zboró, vagy Patak
érdekelte Rákóczi uramat. Hanem egy nemesúr, bizonyos Thököly
István, Likava várának ura, aki beállt Ferenc úr mellé a lázadásba.
Neki pedig volt egy tizenhárom esztendős fia, Imre úrfi46.
István úr rettegett a tudattól, hogy a császáriak elfogják, és a fia
ugyanolyan sorsra jut, mint a rebellis főúri családok gyermekei.
Ismerte jól a királyt, a Habsburg észjárást. Arra gondolt, Erdélynek
menekíti Imrét megbízható emberekkel, és ez ügyben járt az én
Jakabom.
Meghagytam abban a hitben, hogy nem tudok semmiről, ő pedig
folytatta.
– Holnap elmondom Ilona asszonynak, hogy a német rosszabb,
mint a török – dohogott. – Felgyújtják a parasztok hajlékát, ha nem
kapják meg, amit követelnek. Megannyi üszkös rom ékteleníti az
utakat, Dragica. Embereket vernek nyomorékká, asszonyokat
gyaláznak meg, leányokat cipelnek magukkal, aztán a
szerencsétleneket szétszabdalt rongyokban eresztik vissza ha
ugyan… Gyűlölöm a németet, Dragica! Isten bocsássa meg, de úgy
gyűlölöm, akár a kolerát! Nem úgy viselkednek, mintha egy
birodalomban élnénk velük, hanem mint a hódítók.
– Mert hiszen azok is. Megmondta Ilona asszony – szóltam
csendben, Jakab pedig arról panaszkodott, hogy késik a pénz, amit
Ilona asszony megígért.
– Ne bántsd őt! Tudod, hogy nem rajta múlik – csitítottam,
borostás arcát simogatva. – Tudod, mily nagy bajban van az
asszonyunk, és Ferenc úr. Úgy áll a dolog – magyaráztam, hiszen
hallottam majd minden egyes szót Ilona asszony szobájából, amikor
a szomszédban tettem-vettem –, hogy kárt okoztak a császárnak,
amiért most fizetniük kell.
Jakab morgolódott. Miféle kárról beszél a német? A saját
szemével látta, a bőrén tapasztalta, mit műveltek a Muraközben.
– Te is tudod, hogy Ilona asszony családjának már nincs semmije.
Mindent bekebelezett a császár – folytattam. – De Ferenc úr
családja gazdag. Ne félj, megkapja mindenki a járandóságát!
Éhezni, fázni, nélkülözni ebben a várban nem szokás. Ám hiába
gazdag a Ferenc úr családja, asszonyunknak sorra el kell adnia a
vagyont érő ékszereit, hogy a kártérítést fizetni tudják. És
birtokrészeket is elzálogosítottak… Kár, hogy én csak egy
vagyontalan leány vagyok, Jakab. Úgy segítenék Ilona asszonynak!
Jakab magához vont.
– Jó a lelked, Dragica. Azért is szeretlek éppen téged. Ha Isten
úgy akarja, sosem választ el minket.
– Remélem, úgy akarja – bújtam hozzá, ő pedig átölelt, aztán
kisvártatva meghallottam egyenletes szuszogását.
Napok múltán átfordult az esztendő. Gyászos karácsony előzte
meg, és egész Munkácsot különös kriptahangulat kerítette
hatalmába. Pedig még nem is tudtuk, milyen rettenetes dolgokat hoz
majd az újesztendő.
1671. február 21. Bécs
Báthory Zsófia még mindig kanosszát járt, hogy Ferencet a vádak
alól kimentse. A télen mindent megpróbált, és várta, hogy
megtegyék, amit a pénzéért megígértek.
 Megkínozta a gondolat, hogy becsaphatják, de Szelepcsényi
érsek személye megnyugtatta.
Február Bécsre esős időt hozott, és egy ólomszürke napon az
özvegy az érsekhez indult.
– Azt hiszem, végérvényesen eldőlt minden, asszonyom – tudatta
Szelepcsényi. – Megtanultam, hogy mindig, mindenben jobb a
kemény dolgokkal kezdeni, így hát elmondom előbb a rossz hírt.
Zsófia elsápadt, de a főpap megnyugtatta.
– Nem ütközik feltétlenül az ön érdekeivel, asszonyom. Legutóbb
még nem akartam ezzel traktálni, bár rendelkeztem némi
ismeretekkel… A bűnösök tárgyalásáról van szó. Konkrétan Zrínyi
Péterről, az ifjú Frangepánról és Nádasdy Ferencről. Egy halom
terhelő bizonyíték áll máris a bizottság rendelkezésére. Van még egy
negyedik is, bizonyos nemes Bónis Ferenc, őt Pozsonyban tartják
fogva.
– Mit akar ezzel a tudomásomra hozni, érsek úr?
– Nézze, az ügy valójában döntésre került. Még tavaly augusztus
végén, miután a bírák és a tanács tagjai a lőcsei nyomozati
jegyzőkönyveket tüzetesen átvizsgálták. Először is Montecuccoli, a
Zrínyiek régi ellenlábasa, aztán Lobkowitz kancellár, a Zrínyiek és
Frangepánok látszólagos kebelbarátja… Aztán Schwarzenberg, és
Paul Hocher, a jogász. Megegyeztek, hogy a legsúlyosabb büntetést
javasolják. Végül majd osztrák különbíróság mondja ki az ítéletet,
valamikor tavasszal, bár annak eredménye nem lesz kétséges.
– Tagadnak, igaz? – kérdezte az özvegy.
– Igen, kivéve Nádasdyt. Ő egyedüliként roppantul logikus érveket
sorakoztatott fel a védelmére, bár nem hinném, hogy bárkit is
befolyásolt.
– Vagyis példát kíván statuálni őfelsége.
– Így kell tennie, asszonyom – felelte Szelepcsényi. – Egy
uralkodónak ilyen esetben meg kell tennie a legkeményebb
lépéseket, akkor is, ha ellenérzésbe ütközik. A pozsonyi magyar
országgyűlés oldaláról bizonnyal lesz ilyen, de a felséges úr eltökélt.
Ámde jó híreim is vannak. Ferencet nem fogják perbe, sem az ön
menyét. Az ön családját nem zaklatja eztán senki, amennyiben
őfelsége utasításainak eleget tesz.
 Zsófia asszony keresztet vetett és mélyet sóhajtott. Az érsek így
folytatta.
– Őfelsége segítséget vár a Rákóczi-családtól. Kártérítésnek
nevezi, így mi is éljünk e szóval eztán. Tudomásom szerint Ferenc
már tud róla.
– Kártérítés? Hiszen a német katonák most is a falvainkat dúlják! –
döbbent meg az asszony. – Biztos, hogy megfelelő ez a szó?
Az érsek a fejét csóválta.
– Hát nem mindegy, asszonyom, minek nevezi azt őfelsége? A
családot sikerült tisztára mosni. A továbbiakban senki nem
foglalkozik Rákóczi Ferenc rebellióban történt részvételének okaival
és körülményeivel. A jogászok egybehangzóan állították őfelsége
színe előtt, hogy az ön fiának részvétele a megtévesztésen alapult,
és csakis az a lényeg, hogy a korona iránti hűsége
megkérdőjelezhetetlen maradt.
– Így áll tehát a helyzet, érsek úr? – szólalt halkan Zsófia. –
Kérem, mondja meg, mennyi annak a… hm… kártérítésnek az
összege!
A főpap megdörzsölte az állát. A hangok valószerűtlenül
kondultak, amikor a gigászi számot kimondta:
– Kereken négyszázezer tallér, asszonyom. Ennyit vár az udvar,
és őfelsége.
Zsófia asszony mindig a kellő pillanatban volt képes
megkeményíteni magát. A szeme sem rebbent, arcizma se rándult
ekkora összeg hallatán. Egyszerűen csak bólintott.
– Még csak nem is csodálkozik? – kérdezte döbbenten az érsek. –
Hiszen ez irdatlan pénz! Ennyi talán a birodalomban sincs egy
helyen egyszerre…
– Amikor eljöttem önhöz, számot vetettem azzal, hogy nagy árat
fizetek, és szó szerint – felelte az asszony. – Semmi okom
csodálkozni. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy alkudozni
kezdjek. Sőt! Elhatároztam, hogy felajánlásokat teszek a katolikus
anyaszentegyház számára. Templomépítésre, restaurálásra.
Mindezt önön keresztül szeretném intézni, érsek úr.
Szelepcsényi érseknek már a száján volt, hogy kimondja, mindig
is tudta, hogy a Rákócziak vagyona az egeket ostromolja, ám, hogy
valóban ekkora lenne, abban tán még ő sem hitt. De lenyelte és nem
szólt, inkább azt kérdezte:
– Gondol néhanap a többiekre? Zrínyi Péterre, a feleségére, a
fiatal Frangepánra és a börtönben sorsán elmélkedő Nádasdyra?
– Gondolok – felelte az asszony. – De semmi egyéb. És nem azért
nem érdekelnek, mert romlott a lelkem. Csak nem hinném, hogy
valaha is képes leszek megbocsátani nekik, hogy belehajszolták a
fiamat ebbe a rebellióba.
– Most már megtehetné, mert Ferenc mentesült a felelősségre
vonás alól. A menyével szemben is ugyanígy érez? – tette fel a
kérdést különös éllel hangjában az érsek. Az asszony hosszasan
nézett rá.
– A menyem… Ő egy valódi Zrínyi. Gyűlöl engem.
– Én csak azt tudom, hogy ön gyűlöli őt. Pedig meglehet, nincs is
okuk a gyűlölködésre. Imádkozom, hogy megbékéljenek.
– Ő és én… Tűz és víz. Nem férhetünk meg egymással.
Az asszony indulni készült.
– Maradjon meg, Zsófia, a katolikus anyaszentegyház kebelében!
– búcsúzott az érsek. – Látja, Isten most is meghallgatta. Hanem
nekem is tehetne némi szívességet, elvégre az udvarnál kénytelen
voltam az ön érdekeit képviselni.
– Hallgatom, érsek úr – mondta szürkén, beletörődő hangsúllyal
az asszony. – Mondja, mit kíván?
– Csupán annyit, hogy őfelsége szemében nyilván jobb színben
tűnne fel ön és a család, ha a birtokain lakó protestánsokkal
keményebb hangot ütne meg.
Zsófia asszony homlokán redők jelentek meg.
– Hiszen ön is tudja, hogy nem bánok velük, kesztyűs kézzel.
Szelepcsényi elmosolyodott.
– Nézze, ott van az a református főiskola, Patakon. Megtehetné,
hogy mint Patak úrasszonya, megvon tőlük minden támogatást!
– Kényszerítsem őket költözésre?
– Igen, és akkor a jezsuiták azonnal átveszik a kollégium épületét
– felelte az érsek. – Ezzel igen nagy szolgálatot tehet nekünk, a
hitnek és őfelségének. Esetleg még az idén megoldhatná,
asszonyom.
 – Meg fogom – felelte Zsófia, és az érsek látta a szemében a
dühöt. Báthory Zsófia bármennyire kiállt a jezsuiták mellett, azt
nehezen szívelte, ha őt, Rákóczi György fejedelem özvegyét
valamire kényszerítették.
Ámde megértette, hogy fia ügyének rendezése után nem
sértődhet meg semmire és senkire, s okosan teszi, ha hallgat.
Csendesen köszönömöt suttogott, és elhagyta az érseki palotát.
1671. Bécsújhely, április vége
Zrínyi Péter gróf mögött bezárult a börtönajtó. Csikorgott a kulcs a
zárban, a katonák léptei távolodtak, de hallotta annak a kettőnek a
fojtott hangját, akiket az ajtó előtt hagytak. Sűrűn vetettek rá
pillantást a kémlelő nyíláson.
Április huszonötödikét írták, a falakon túl tombolt a tavasz, Zrínyi
Péter fülében pedig még mindig visszhangoztak a bíró szavai: „A
legsúlyosabb cselekedetért azzal arányos büntetést kell alkalmazni!”
Hangok, szavak és jogi kifejezések kavarogtak a fejében.
Megmondták neki előre, hogy kedvező elbírálást ne várjon, mert
senkit nem érdekel, hogy egész életét harcban töltötte a törökkel.
Egyesek egyenest kihangsúlyozták, hogy a Zrínyiek sosem a
császárt és királyt védték, hanem önző módon csakis a maguk privát
birtokait.
Bécsben az udvari propaganda hatására legalább annyian
kívánták a halálát, mint ahányan kiálltak mellette, ám az utóbbiakat
semmibe vette az udvar.
Aztán ismét zörrent a zárban a kulcs, és Zrínyi a súlyos, vasalt
ajtóban megpillantotta Podesta János bírósági titkárt. A két őr is
belépett, és megálltak az ajtó mellett.
– Nem kérdem, miként érzi magát, gróf úr – kezdte a titkár mert
botor kérdés lenne tőlem. Inkább azt kérdezem, óhajt-e leveleket
írni. Rendelkezésére bocsátok mindent.
Zrínyi a fejét rázta és a magas ablak felé pillantott.
– Maga tudja, ugye? Tudja már az ítéletet.
– Bocsásson meg, de erre nem felelhetek – válaszolta Podesta. –
Arra viszont felhatalmazásom van, hogy megmondjam, néhány nap
múlva kivallatják önt és Frangepán grófot.
 – Kivallatnak? – pillantott a férfira Zrínyi. – Egy grófot? Egy horvát
bánt?
A titkár bólintott, és ezt felelte: kivallatják, mert jogilag nem számít
nemesembernek, csak egy bűnösnek, akit vallatni is lehet, bár ezt ne
vegye szó szerint.
– A bíróság azt akarja hallani, mit tud ön a bűntársairól, gróf úr.
Zrínyi megrázta a fejét:
– Azt ne higgye, hogy nekem bűntársaim voltak, vagy vannak.
Talán a bíróság és a király szemszögéből nézve azok, de számomra
ők egy ügyet képviseltek. Sem őket, sem magamat nem tartom
bűnösnek. Mondja, titkár úr, a leányomról tud valamit?
– Nem felelhetek az ön kérdéseire – rázta a fejét Podesta.
– Vele kapcsolatban is vallatni akarnak?
Podesta az őrökre pillantott, akik halkan beszélgettek az ajtónál.
– Úgy tudom, hogy nem – felelte halkan, és Zrínyi
megkönnyebbült.
– Hála az Úrnak! Vegyem olybá, hogy a leányom… ebben az
ügyben…
– …nem érintett, gróf úr – fejezte be a titkár, sokatmondó pillantást
vetve Zrínyire. – Tehát, ha leveleket akar írni még… De tudnia kell,
hogy azok olvasatlanul nem juthatnak ki innen.
Zrínyi szája szegletében keserű mosoly jelent meg.
– Az első levél kegyelmi kérvény lesz. A büntetésem, már ha
egyáltalán elkövettem a bűnt, korlátlan enyhítését kérem. Remélem,
továbbítják.
– Készséggel, gróf úr. Frangepán úr ugyanezt óhajtja.
Keresztények vagyunk, katolikusok, uram. Nem tagadjuk meg ezt a
támogatást önöktől, vagyis bármilyen kérvényt megírhatnak, és el is
juttatjuk azokat őfelségéhez.
– És gondolja, hogy őfelsége majd…
– Nem gondolok semmit, és ez ügyben nem is mondhatok semmit
– felelte a titkár, majd katonásan főt hajtott, és kilépett az ajtón.
Április huszonnyolcadikán este Venerio Bernardint, Frangepán
Ferenc komornyikját is beeresztették a fiatal fogolyhoz. Szüksége
volt ugyan némi pénzre, hogy ezt megtehesse, és ugyanúgy
szemmel tartották a beszélgetés során, mint korábban Zrínyi Pétert.
 – Beszéltél valakivel az érdekemben, Venerio? – kérdezte
Frangepán a szolgáját olaszul, mire az egyik őr azonnal közbeszólt:
– Németül mondja az úr, hogy mi is értsük! Ez a szabály!
Frangepán intett: rendben van. Németül folytatták, de olasz
szavakat is okosan belekevertek a beszédbe.
– Zrínyi gróf urat reggel nyolctól vallatták délig – közölte a
komornyik. – Azt mondják, többször sírva is fakadt, annyira
megdöbbentették az igaztalan vádak és feltételezések. És sokat fel
is jegyzett magának a gróf úr, főleg azt, hogy mi mindent kérdezett a
bíróság.
– Mondtak már neki valamit az ítéletről? – tudakolta Frangepán,
és a komornyik azt felelte, ezt ő nem tudhatja. Hát nekem sem
mondanak semmit, pedig már készen áll. Meg is mondtam ezt a
kormánytitkárnak és doktor Molitornak. Megmondtam, hogy már elég
időt töltöttem ebben a börtönben, Venerio, és amit tettem, azért már
ez az idő is elég súlyos büntetés. A kapucinus gvárdián, Ottó páter is
roppant különösen viselkedett, mikor ma délben meglátogatott
minket.
Venerio is jól ismerte a papot, aki a börtönben Zrínyi Péter
gyóntatója volt. Azt is hallotta, amikor kijelentette, hogy mindenféle
kérvény sorsa, amit őfelségéhez benyújtanak, igencsak bizonytalan.
– Mennem kell, gazdám – hajolt meg a komornyik. – Csak ennyi
időt engedtek. Meg aztán nemsokára becsukják a városkapukat –
pillantott az örökre, akik máris kifelé tessékelték.
– A városkapukat? De minek? – kiáltott a komornyik után
Frangepán Ferenc, de a hűséges inas már nem felelhetett.
Alkonyat előtt ismét nyílt a vasalt ajtó.
– Indulnunk kell, gróf úr! – közölte a strázsamester. – A
fegyvertárban lesz az ítélet kihirdetése.
– Tud már valamit? – kérdezte reményteljes tekintettel Frangepán,
és az altiszt megvonta a vállát.
– Az ilyesmit nem kötik a magunkfajta orrára, gróf úr.
– Valóban bezárták a városkapukat? És miért?
– Hát… a bécsi kaput nem. Csak a másik hármat. Hogy miért, azt
én nem tudom – felelte a strázsamester.
 Abban a pillanatban Frangepán Ferenc rájött az igazságra, amit
egészen addig nem akart tudomásul venni.
Mert városkapukat fényes nappal csak veszély esetén zárnak be.
Veszély pedig abból alakulhat, ha az ítéletet megtudják azok, akik a
Zrínyiek és Frangepánok mellett állnak.
Megborzongott, és néhány pillanatra elgyengültek a tagjai.
Odakint meglátta a fegyvereseket. Túl soknak találta a számukat.
A fegyvertárban, katonák gyűrűjében ott állt már Zrínyi Péter. A
szemével kérdezte Frangepánt, tud-e valami pontosat az ítéletről.
Nem engedték, hogy szóljanak egymással.
A katonák között Zrínyi Péterhez lépett Lilienbergi Abele Kristóf
kormánytitkár, kezében az ítélettel. Hirtelen síron túli csend
telepedett a helyiségre, aztán a titkár olvasni kezdte az ítéletet.
Zrínyi Péter, noha semmiben nem reménykedett, most mégis
képtelen volt a szavakat egymás mellé rendezni. Azok pedig ott
ugráltak a fejében, rendetlen összevisszaságban.
Felségsértés… Megszégyenítésül karjának levágása…
Fővesztés… Birtokainak teljes elkobzása…
Ezek vágtattak föl s alá zaklatott elméjében, s csak nehezen fogta
fel értelmüket. Elsápadt, de egy árva szót sem szólt.
Mire tudata tisztulni kezdett, a kormánytitkár máris
megparancsolta Bécsújhely katonai parancsnokának, Ehr
kapitánynak, hogy vezessék Zrínyit a cellájába, aztán Frangepán
Ferenchez fordult.
Ő pedig egyáltalán nem hitte az ítélet szavait, amelyek szóról
szóra megegyeztek a Zrínyi Péterre kirótt büntetéssel.
– Szólni kívánok, kormánytitkár úr! – fordult a férfihoz, de Abele
nem engedélyezte. – De, kérem! Ez engem megillet! Titkár úr!
Beszélni akarok a biztosokkal! Kérem, ez egy végzetes tévedés!
Aztán a tiltakozó Frangepánt is elvezették a börtöncellájába.
Négyszer követelte, hogy hadd beszéljen a biztosokkal, mire az
éjszaka elején végre felkeresték.
– Ön sír, gróf úr? – kérdezte egyikük. – Hova tűnt a legendás
keménysége, kérem? A büntetése súlyos, de hát ön mégiscsak vitéz
katona hírében áll…
 Frangepán nem törődött a kioktatással, nem is látta értelmét, hogy
feleljen rá. Az egyik biztos a társához fordult, és csendben azt
mondta:
– A fiatalságát siratja, barátom. A családját. A fiatal feleségét. Hisz
még gyermekük sincs… Hagyjuk, sírjon csak!
– Gróf úr, mi célból akart szólni velünk? – kérdezte a biztosok feje.
– Kérelmet írok. Továbbítaniuk kell őfelségének! A családom
érdemeire hivatkozással… Ha követtem is el hibát
tapasztalatlanságom miatt… Félreértették a leveleimet, a
szavaimat… Kérem, vegyék át tőlem a kegyelmi kérvényt!
– Írja meg azt a kérvényt, gróf úr! – mondta szürkén a biztos. –
továbbítjuk, de megmondom, hogy nem sok reményt látok a kedvező
elbírálásra.
Egy órát töltöttek Frangepánnál a biztosok, aztán átmentek Zrínyi
Péter cellájába. Éjfél előtt fél órával járt az idő.
Amikor távoztak, az egyik biztos megjegyezte.
– Keményebb ember, mint a fiatalabbik. Ez nem sírt, nem
könyörgött. Ismeritek azt a bizonyos Taródyt, az inasát, akit a
jóindulatunkba ajánlott? Azt akarja, hogy vele legyen a vesztőhelyen.
Másnap, április 29-én a bécsújhelyi fegyvertárban megjelent
Podesta János titkár, Vogten Valentini írnok társaságában. Az írnok
alig mert Zrínyire pillantani, a szeme mindig valahol másutt járt.
– Gróf úr, kérem – szólt Zrínyi Péterhez –, azért jöttem, hogy
átvegyek öntől minden iratot.
– Mindent? – kérdezte Zrínyi kissé zavartan. – Értem. Akkor hát…
elkezdődött?
– Mi kezdődött el, uram?
– Kezdetét vette a végjáték, Podesta uram. Az kezdődött el. Maga
talán már egészen pontosan tudja, mi következik.
Podesta nem felelt. Zrínyi leveleket és mindenféle elrontott
levélkezdeményt adott át az írnoknak. A titkár megjegyezte, most
vették át Frangepán Ferenc kegyelmi kérvényét.
– Ami teljességgel értelmetlen kezdeményezés, igaz, uraim? –
kérdezte Zrínyi, de erre sem kapott feleletet.
A két hivatalos ember távoztakor Podesta az ajtó becsukása előtt
még visszafordult Zrínyihez.
 – Ma délelőtt tíztől misére vezetik önöket – szólt fojtottan, sebesen
hadarva a szavakat. – Megáldozhatnak, gyónhatnak. Később
írhatnak még leveleket. A kézlevágást… nos, azt gondolom, mellőzik
majd. Egymástól elköszönhetnek, de csakis németül beszélhetnek,
uram! Ha a feleségének levelet ír, magam intézkedem, hogy az
haladéktalanul eljusson Grazba.
– Hol van most a feleségem, titkár úr?
– Talán a zárdában. Talán a Schlossberg börtönben. Nem tudom.
Aztán Podesta János kifordult az ajtón, ami döngve becsukódott.
Másnap minden úgy történt, ahogy Podesta mondta. Zrínyi és
Frangepán leveleket írtak, elbúcsúztak a feleségüktől, a családjuktól.
Aztán megengedték nekik, hogy egymástól is elköszönjenek.
Frangepánt vezették át Zrínyi cellájába.
– Bocsáss meg nekem, Ferenc! Nem ezt, és nem így akartam –
kezdte Zrínyi, akin ismét jelentkezett a gyengeség. Napok óta alig
evett és ivott, s egyáltalán nem aludt.
– Nincs mit megbocsátanom, bátyám – felelte a fiatal Frangepán –
Nekünk ez szabatott ki. Mindig arra tanítottál, hogy legyek
kőkemény. Hát most éppen ezt próbálom. Bár… én csak próbálom…
Átölelték egymást és letérdepeltek.
– Isten veled, Péter! Nem haragszom semmiért – folytatta Ferenc.
– Már csak arra gondolok, hogy holnap már a másvilágon
ölelkezünk. Több lesz ott a vigaszunk és a békességünk, mint ezen
a földön volt. Isten megóvjon, és mindazokat, akiket szeretünk!
Az utolsó napon, április harmincadika reggelén Bécsújhelynek
mind a négy kapuját bezárták, és erős katonaság őrizte azokat.
Zrínyit és Frangepánt reggel hatkor misére vezették. Megengedték
nekik, hogy két órán keresztül imádkozzanak. Zrínyi Péter egy
alkalommal az éhség miatt rövid időre eszméletét vesztette.
A mise végén Zrínyi előtt megjelent az egyik királyi biztos,
Domhoffer György.
– Indulunk, uram? – kérdezte Zrínyi Péter. – Essünk túl mielébb,
ha kérhetem…
– Ma meglesz az is, gróf úr – felelte szenvtelen arccal Domhoffer.
– Utoljára szólítottam így önt, a grófi címén. Mert ez az irat a
kezemben azt tartalmazza, hogy önt őfelségének eme rendelete
végérvényesen törli a nemesek sorából.
– Azt a címet még a magyarok nagy királya, Lajos adományozta
több száz éve az őseinknek, és nem érdemtelenül – jegyezte meg
Zrínyi. – Nemesként éltünk, harcoltunk a koronáért mindvégig. Ám,
tegyék! Isten önök felett is ítél majd. Ön pedig szólítson úgy, ahogy
jónak látja! Erre a rövid időre csak kibírom.
– Sokan beszéltek ily fellengzősen az ítélet végrehajtása előtt,
aztán amikor ott álltak a bakó előtt, és a tőkére pillantottak… –
jegyezte meg terjengősre szánva gondolatait a biztos, de Zrínyi
Péter csak legyintett bilincsbe zárt kezével.
– Hagyja ezt! Egy Zrínyit akar bátorságból kioktatni? Hagyjon,
uram, még dolgom van! Istennel akarok szólni, nem efféléket
hallgatni!
– Rendben van, uram – bólintott Domhoffer. – Most már… hm…
szólhat Istennel. Csak igyekezzen, mert aztán indulnia kell…
Elfordult Zrínyitől, és Frangepánhoz lépett.
Zrínyi Pétert a katonák kivezették a fegyvertár udvarára.
Körbepillantott, és a szeme megállapodott a tőkén. Hirtelen úgy
érezte, hogy az egész nem lesz egyéb röpke pillanatnál, aztán
következik a megnyugvás, a csend, a béke.
Csak a bakó tegye tisztességgel, szakértelemmel a dolgát!
– Zrínyi Péter! – hallotta Pleyer városbíró hangját. – Önt
halálbüntetéssel sújtja a törvény, mert Dalmáciát, Horvát- és
Szlavónországot el akarta szakítani a koronától, maga akart felettük
uralkodni, és ehhez a töröktől is segélyt kért!
Nem érdekelte, mint mond Pleyer. Már nem érdekelte semmi.
Nem törődött a katonák sorfalával, egyszerű tárgyként jelent meg
előtte a fényesre csiszolt hóhérbárd. A páter átnyújtott neki egy
keresztet, és levették kezéről a bilincset.
Zrínyi Péter imádkozott. Abele titkár hozzálépett, és megerősítette,
hogy a kézlevágást elengedte a felséges úr. Mintegy kegyelemből…
– Akkor hát készen vagyok, uraim – szólalt Zrínyi, és visszaadta a
feszületet a páternek. – Indulhatunk! Taródy, hű szolgám! Gyere ide!
Mindenki megrökönyödésére maga vetette le a felsőruháját,
nyújtotta azt Taródynak, akinek remegett a keze és a lába. Zrínyi
felnyitotta az ingét, majd aranyfonallal hímzett kendőjét átnyújtotta a
szolgájának, és a tőkéhez lépett.
– Kösd be a szemem, Taródy! Ez az utolsó parancs, amit neked
adok.
Megperdültek a dobok. Zrínyi elsimította hosszúra nőtt haját, és
lehajtotta a fejét a tőkére.
– Uram, a te kezeidbe ajánlom lelkemet – szólalt utoljára, aztán
várt moccanatlanul.
Már nem tudhatja meg senki, miként teltek utolsó másodpercei, s
közben merre száguldottak gondolatai. A bakó nekiveselkedett és
lesújtott.
És elvétette a gálád.
A fej nem vált el a törzstől, csak második csapásra. A vér
szökőkútként spriccelt a vaskos erekből, és megfestette a tőkéhez
vezető lépcsőket.
– Ez egy veszekedett, ügyetlen barom! – sziszegte a foga között
egy császári tiszt. – Részeg tán? Hogyan választhatták ki pont őt?
– Talán éppen azért – felelte a társa, aztán mozdulatlanná
merevedtek ismét. A páter az utolsó szavakat mormolta Zrínyi Péter
teste fölött, és a szenteltvízzel keresztet rajzolt a levegőbe.
Mert csupán ennyit jelent eltávozni erről a földről. Az átlépés
gyors, csak az addig vezető út és az idő hosszú.
A lépcsőket kissé megtisztították a vértől, mielőtt Frangepán
Ferencet felvezették az emelvényre. Egyenesen járt, magabiztosan.
Pleyer városbíró ismét fennhangon olvasott:
– …mert részt vett a lázadásban, és egyik levelében gyűlöletesen
szólt őfelségéről, a német hadseregről és a német nemzetről…
– Fogja a keresztet! – lépett Frangepán mellé csendesen a páter.
– Imádkozhat, senki nem fogja megzavarni, vagy félbeszakítani.
Frangepán Ferenc előbb hangosan, érthető szavakkal imádkozott,
aztán a vesztőhelyen letérdelt és kezében a kereszttel, lehunyt
szemmel, lehajtott fővel ismét.
A katonák, az őrség és a bámészkodók egyre türelmetlenebbek
lettek.
– Latinul mondja. Már vagy húsz perce imádkozik. Mit képzel
mégis ez a nyomorult felségáruló?
 – Tenné már végre a dolgát a bakó! – így egy másik. – Nem jó
ilyenkor várni senkinek.
Nagy sokára Frangepán visszaadta a keresztet.
– Felkészült… az útra? – kérdezte suttogva a páter, de ő nem
felelt.
Ugyanúgy maga vetette le felsőruháit, tette szabaddá az
ingnyakat, akár előtte Zrínyi Péter. A dobok felpörögtek, tompán,
szenvtelenül.
A hóhér csapásra emelte a bárdot…
Jól hallotta a sorok felől a megjegyzéseket, hogy az imént inkább
letépte Zrínyi fejét, semmint lecsapta.
Zuhant a bárd, és ismét csak rosszul.
Frangepán vállát érte, mélyen belévágott, és a fiatal nemes
fájdalmában felkiáltott:
– Jézus, Mária! – aztán a tőke mellé zuhant, de azonnal felkelt.
– Te rohadék! – sziszegték többen is. – Végezd már el, átkozott!
Másodjára már elvált a fej a törzstől, és a holttestet azonnal
elvitték az emelvényről, ugyanolyan koporsóba rejtve, mint előtte
Zrínyit.
– Büntessék meg! Áristomba vele! – üvöltözték néhányan, és a
bakó megszégyenülten hallgatott. A katonák hamar rendet
teremtettek, és a tömeg oszladozni kezdett.
– Tartóztassák le ezt az embert! – mutatott a bakóra a városbíró. –
Nem méltó a hivatásához. Szégyen, amit ma művelt! Rajta leszek,
hogy megkapja büntetését!
Bécsújhely kapuit még nem nyitották meg, csak miután az
ötvenéves Zrínyi Péter és a huszonnyolc esztendős Frangepán
Ferenc holttestét közös koporsóba zárva sebtében elföldelték a
bécsújhelyi Szent Mihály templom fala mellett.
Csak egy közönséges fatáblára írták rá, hogy kik fekszenek a
sírban.
 Munkács, néhány hét múlva
– Most már vége van, fiam – zökkent le Rákóczi Ferenc mellé a
kőpadra az anyja. – Vége, befejeződött, nincs tovább. Isten ítélt…
– …és a bírák, meg Lipót… a… felséges úr – jegyezte meg
zavartan Ferenc. – Vége van. Miért érzem mégis végtelenül
szennyesnek magam, édes anyámasszony? Némelykor
megébredek az éjszaka közepén, mert egy hang azt súgja, hogy ott
lenne a helyem közöttük…
Az özvegy belemarkolt a fia karjába.
– Közöttük? Hol, te szerencsétlen? A sírban? A bécsújhelyi
templom fala mellett? Egészen elment az eszed?
Rákóczi a fejét ingatta.
– Hogy megtudtam, eleve milyen sorsot szántak nekik, nincs
nyugovásom. Árulónak érzem magam, anyámasszony. Piszkos
árulónak.
– Nekem meg el kellett viselnem, hogy a fiam rebellissé lett!
Hagyd el az efféle hagymázos beszédet, mert így csak őrültek
szólnak! Örülj, hogy biztonságban vagy és élsz!
– Anyámasszony jóvoltából – szisszent Rákóczi. – Helyettem
oldotta meg. Én még arra sem voltam képes.
– Ha elindultál volna Bécsbe magadat menteni, most ott feküdnél
te is! Soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszedbe, hogy hol a
helyed? Hogy nem rebellisek oldalán?
– Tán bánja már, hogy egy Zrínyi leányt vettem el, igaz?
Az özvegy mélyet sóhajtott.
– Az politika volt. Színtiszta politika, fiam. Vagy tán emlékszel
olyasmire, hogy arra kértelek, szeresd is ezt a nőt?
Rákóczi arcán fájdalmas mosoly szaladt át.
– Még egyszer se mondta ki a nevét, anyámasszony. Értek én
mindent.
– Nem kell azt szeretnünk, akivel érdek köt össze! De ő majdnem
a vesztedbe kergetett – suttogta ingerülten az asszony. – Talán nem
jól ismertem meg. Talán azt hittem, ő is olyan, mint az asszonyok
általában. De nem! Ő nem olyan! Ez a nő nem olyan, fiam, és még
sok bajod lehet belőle!
 – A feleségem képes önállóan gondolkodni.
– Na és? Ki kérte rá? Nekem nem az kell, hogy önállóan
gondolkodjon, hanem örököst szüljön ennek a családnak, amelynek
oly fényes a múltja. A Zrínyiek mindig is túl sokat gondolkodtak. Azt
képzelték magukról, hogy ők a nemzet és a haza esze, meg a
lelkiismerete. Kiváltképp az a Miklós… Ő sem volt különb az
apósodnál!
– De hát édes anyámasszony se engedte meg senkinek, hogy
helyette gondolkodjon! – pillantott az anyjára a sápadt Rákóczi.
Zsófia látta, beesett szemeit, megvékonyodott arcát, s hogy lötyögött
rajta az öltözék.
– Anyámasszony tán hagyta bárkinek is, hogy a dolgaiba szóljon?
Zsófia asszony felfortyant, de visszafogta a hangját, ami így
inkább sziszegésként hatott.
– Nem hagyhattam, mert apád után egyedül maradtam. Nekem
senki nem segített, fiam, és okosan kellett cselekednem, ha túl
akartam élni mindent – felelte az özvegy. – Azért mentem el Bécsbe,
hogy a vállamra vegyem a te rettentő nagy hibád megoldását.
Sikerült. Meg se halljak olyasmit, hogy furdal a lelkiismeret! A
feleséged meg gondoljon, amit csak akar! Nem érdekel. Ha továbbra
is külön asztalnál étkezünk… Ért már nagyobb csapás is ennél, és
akkor se változtatok a véleményemen! Értesd meg vele, mit várunk
tőle' Hagyjon fel a politikával, amihez neki semmi köze, és ha
megpróbál befolyásolni téged, hát rögvest tedd a helyére!
Keményen, ahogy egy Rákóczihoz illik!
Ferenc idegesen felkacagott.
– Az se érdekeljen, hogy őfelsége totálisan felfüggesztette a királyi
Magyarország alkotmányát? Hogy abszolút rendszert erőltetett a
nyakunkra?
– Mindezt éppen Zrínyi és a többiek felelőtlensége miatt! –
jegyezte meg bosszúsan Zsófia. – Ennyit tudomásul kell venned!
Semmi nem maradhat megtorlatlanul!
– Most pedig, ezek után… Ugyan ki merne mozdulni, édes
anyámasszony? A bujdosókra parancsot adtak ki. El kell fogni
valamennyit. De ezek az emberek egyszer majd kitörnek az
erdőkből, feljönnek a barlangokból, visszajönnek Erdélyből, ahol
még befogadásra találtak, és semmi biztosíték arra, hogy nem
kezdik elölről!
– Ha Isten meghallgat, elpusztulnak mind, mielőtt bármibe
fognának – jegyezte meg Zsófia asszony. – Felforgatók miatt
szaladtál csaknem a vesztedbe!
Ferenc érezte, hogy fogytán a türelme, de az anyjával eddig soha
életében nem különbözött össze. Sok erejébe került, hogy Ilona és
Zsófia között meglelje az egyensúlyt.
Felállt, roppantak a tagjai, amikor mozdult, és valóban úgy járt-
kelt, akár egy öregember.
– Azt hiszem, átköltözünk Zboróba, édes anyámasszony – közölte
végül.
– Mindent megköszönök, most már az életemet is, immáron
másodjára. De el kell mennem innen, hogy megpróbáljak valami
újat. És ne féljen, mert nem ártom magam a politikába! Igyekszem
eleget tenni a családunk íratlan törvényeinek.
 III.
ÖRÖM, GYÁSZ ÉS SZERELEM
Születés és halál évei a Rákóczi-házban
Európa megismeri a kurucokat
Egy vonzalom bölcsőjénél
1671. Munkács vára
Ilona asszony keményen tartotta magát. Olyannyira, hogy
némelyekben, akik nem ismerték őt kellően, felháborodást váltott ki.
Azt mondták, hamar túltette magát az apja halálán, a családja
tönkretételén. Talán nem is sajnálja őket úgy, ahogy az elvárható.
Néhányan tudtuk csak, mennyire felszínesek ezek az állítások, de
Ilona asszony valóban nem tárta közszemlére gyászát.
Attól a naptól egyre többször hívatott: – Gyere, Dragica, megyünk
a kápolnába!
Ilyenkor ő meg én csendesen imádkoztunk. Én az odahagyott
családomért és Jankóért, ő pedig az apjáért, a testvéreiért, az
unokabátyjáért és az édesanyjáért. A kápolnában mindig láttam a
súlyos, kövér könnycseppeket, amelyek sorra gördültek le Ilona
asszony szép arcán. Mielőtt kiléptünk a fényre, rendbe hozta magát,
mert nem láthatták kisírt szemekkel.
– Egy fejedelem felesége vagyok, Dragica – súgta. –
Kötelességem keménynek és határozottnak lenni.
Akkor érezte igazán jól magát, amikor Zsófia asszony elhagyta
Munkácsot. Mostanában gyakorta megtette, sőt, Kassára is
elutazott, mert egy templom építésébe fogott. Ilona asszonyom
fellélegzett, amikor a hintó kigördült a kapun.
Rákóczi Erzsébetet47, az alig tizenhat esztendős költőnőt, a
váradon hősi halált halt Rákóczi László leányát azonban nagyon
kedvelte.
Sokszor elhagytuk a várat ezerhatszázhetvenegy nyarán és
őszén.
- Hát nem éppen olyan csodálatos, akár egy katedrális? – pillantott
fel az égbolton úszó, sokszínű fellegekre, a fenyvesekre és a lombos
erdőkre. – Isten azt akarta, hogy az emberek bárhol
imádkozhassanak, azért alkotta ilyenre a világot.
És egyre többször imádkoztunk magunkba mélyedve a váron
kívüli csendben, az árnyas fák alatt, vagy a folyóparton. Valóban úgy
éreztem, hogy a megalkotott természet igazi katedrális, és azt is
megengedi, hogy mindenki úgy gyászoljon, fohászkodjon, ahogy
neki a legjobb.
A Latorca partjára indultunk a kései nyár egyik csodaszép napján
Ilona asszonnyal. Már nekem volt szükségem arra, hogy néha belém
karoljon, és fel ne bukjam véletlenül, mert akkor már kettőnknek
eshetett bajunk.
Vízkereszt után Ilona asszony a kezébe vette az ügyet, és
elhatározta, hogy most már valóban férjhez ad. Tudta, hogy Jakab
és én ezt szeretnénk, és nem értette, miért nem kértem még mindig
a segítségét.
Egyszerű kis esküvő volt a miénk Munkács várában, de két ökröt
kaptam asszonyomtól és tucatnyi birkát, mert a szegényebbek
esküvőjén sem maradhatott senki éhen.
A ruhát is tőle kaptam, Jakab pedig a féltett Zrínyi-öltözékében
vonult mellettem, oly büszkén, mintha legyőzte volna az oszmán
hadat egymaga. A szolganép meg a katonák mind eljöttek, a belső
szolgálók is, és Ilona asszony még koszorús leányokat is küldött.
Hogy már talán az esküvő előtt kezdett bennem nődögélni az a
pici valami… Az már senkit nem érdekelt. Soha, egyetlen megrovó
hangot se hallottam arról, hogy vétettünk a parancsolatok ellen.
Vagy csak nem törődtek velünk, mert nem tartoztunk azok közé,
akikre az egész világ figyelt, és ez különben se velünk esett meg
először.
Az éjszaka járőröző macskák ugyancsak sikamlós történeteket
mesélhettek volna a különféle romantikus légyottokról, amelyekből
Munkácsban sem volt hiány.
A várba nem eresztettek német katonát, és Patakba is csak a
külső várig jöhettek, a palotába nem tehették be a lábukat.
Ahogy a hónapok múltak, úgy nehezültem el, és jólesett a
segítség, a támasz. De még inkább az, hogy Ilona asszony gyakorta
mellőzte a társalkodónőket, s helyettük engem szólított.
 A Latorca mentén, a fák alatt sokkal jobban érezte magát, mint
odafönt a várban. Igaz, nem maradt el a kíséret soha, de a
befogadott csáktornyai katonák csak tisztes távolból ügyeltek rá.
– Látod, Dragica, mi mindig elkésünk! – sóhajtott szomorúan,
miután letelepedtünk egy takaróra a folyó partján. Az inas azonnal
távozott is, hisz tudta az illemet. – Emlékszel, hányszor készültünk
rá, hogy hazamegyünk kicsit? Most már Csáktornyát a német
bitorolja. Mindent elhordták, felprédáltak, és hiába vitette át az
édesapám Ozaljba, Bakarba az értékek zömét, csak megtalálták azt
is.
– De hát nem lehet csak úgy tönkretenni két olyan csodát, mint
Ozalj és Csáktornya! – állítottam, mire azt felelte:
– Mindig mindent tönkretesz az ellenség. Azt hiszik, hogy a
rombolástól valami megváltozik. Hogy eltűnik minden, amitől féltek.
Rettegnek attól, hogy Ozalj és Csáktornya még mindig hordozza a
Zrínyiek és a Frangepánok szellemét. Miklós bátyámnak, vagy a
szigetvári ükapámnak még az emlékétől is borsóznak. Ezért inkább
szétdúlják azt, ami rájuk emlékeztet. Pedig – pillantott rám hosszan,
és a homlokára, majd a szívére mutatott a lényeg itt lakik, meg itt.
Elpusztíthatatlanul.
Szerettem, amikor ily talányos dolgokat mondott, mert egyre
többet meg is értettem belőlük.
– Egyszer azt mondta, asszonyom, hogy az arany csak talmi
dicsőséget hoz, bár szükség van rá – szóltam csendben, miközben ő
a folyó tükrének apró fodrain merengett. – Ha csendesedik a világ,
visszakerülnek még asszonyomhoz az elvett javak.
A fejét csóválva búsan megjegyezte:
– Azok a holmik már soha. A németeket ismerem, a katonákat is.
Vittek azok mindent, akár a sáskák. Csak azt sajnálom, hogy Miklós
könyveiből nem hozhattam el még többet…
– A nagyapám sírját szeretném látni egyszer, nagyságos asszony
– mondtam csendben.
Megérintette a hasam, és azt felelte:
– Most csak vele törődj, Dragica! Ő a legfontosabb. Higgy nekem,
mert én már tudom, mit jelent ha…
 Könny szökött a szemébe, és elcsuklott a hangja. Tudtam, hogy a
kisfiára gondolt.
– És… asszonyomnak… mikor… – dadogtam, de nem engedte,
hogy tovább kínlódjam a szavakkal.
– Az itáliai doktor szerint, ha egy asszony életében annyi tragédia
történik, mint amennyi az enyémben, akkor nehezebben érkezik a
gyermekáldás. Tudós ember, elhiszem neki. Próbálom megerősíteni
a lelkemet és a testemet.
Aztán hirtelen hangot váltott, az arca felderült, és azt mondta:
– Úgy készüljetek, hogy megyünk Zboróba! Mondd el a
leányoknak!
Ezt igazán szívesen hallottam, mert legalább annyira nem
kedveltem Munkácsot, ahogy ő, bár azt hiszem, ő leginkább csak
Zsófia asszony, meg az apáca Hedvig miatt.
– Zboróban fogom megszülni a fiamat? – kérdeztem, mire
bólintott, és rám nevetett.
– Hát… ha egyáltalán kisfiad lesz, Dragica. Félsz?
– Egy kicsit – feleltem.
– Erős vagy, egészséges, és Isten vigyáz rád – szólt, és finoman
megpaskolta a kezem. – Mi bajod lehetne? Meg aztán ott leszek én
is, és néhány jó bábaasszony. Nem hagyunk magadra.
Hirtelen zavarba jöttem, mert valami nagyon fontosat akartam
elmondani csak éppen gombóc akadt a torkomon.
– Tudod, Dragica – folytatta kicsit hasonlítunk mi ketten. Csak a
vidámságból és az életkedvből szorult beléd több.
Erre végképp nem tudtam mit felelni. Igaz, nevetni szerettem.
Sokszor azzal palástoltam a bánatomat, a szívem fájdalmát, de Ilona
asszonynak különleges képességet adott az Úr, mert mindig rájött,
ha valamit el akartam titkolni.
– Éjszaka édes anyámasszonnyal álmodtam. És a kishúgommal
Aurorikával – folytatta alig hallhatóan. – Biztosan azért, mert oly
sokszor elolvastam az utolsó levelet… A kishúgomat Klagenfurtba
vitték, az orsolyita apácákhoz. Az anyám belebolondult a
fájdalomba. Hiába kérte, hogy a húgocskám hadd maradjon vele… A
király nem engedte.
 – A király… – fűztem hozzá –, fel akarja bomlasztani a családot.
Nem elégedett meg azzal, hogy tönkretette.
Összevonta a szemöldökét, és igen komoly hangon
figyelmeztetett:
– Dragica! Erről így senki előtt ne beszélj! Azért, mert azzal nem
segítesz. Már kérvényeztem az udvarnál, hogy Aurorikát engedjék
hozzám. Hadd neveljem én. A lelke súlyos sebeket visel. Egy
esztendeje már, hogy nem beszél senkihez.
Maga elé meredt, aztán leszakított egy fűszálat és elmélyülten
rágcsálni kezdte. Biztosan jobban tudta nálam, hogy az udvarnál úgy
vélték, jobb, ha a család többé soha nem egyesül.
Sokáig hallgattuk a folyó fecsegését. Figyeltük a felugráló halakat,
s ahogy a békés holtágba fejest ugrott a smaragd és zafír színében
pompázó, fürge jégmadárka.
Ezekben a hónapokban jöttem rá, hogy igazából miért tart maga
mellett. Amikor az ő nagyon is sebezhető lelke vigasztalásra szorult,
akkor támaszkodott rám.
Kezdetben fel sem fogtam, mily nagy tisztesség ez. Olyasmi, ami
jutalmakkal, szép ajándékkal, ezüsttel és arannyal ki nem váltható.
 1671. A zborói kastélyban
Nyár végén átköltöztünk Zboróba, amit a zord Munkács után
megváltásként éltünk meg. A kastélyban csend és nyugalom honolt,
a heg ormán pedig Makovica vára őrizte békénket.
A fiacskám, akit apám után Mártonnak kereszteltünk, az esztendő
novemberében látta meg a napvilágot. A fájások szinte orvul törtek
rám, ráadásul akkor, amikor Jakabot Ferenc úr két tucat vitézzel és
fontos levelekkel elküldte a Krakkóba vezető útnak, a lengyel
határhoz.
Csak egy éles fájdalomra emlékszem, ami oly erővel és
alattomban hasított belém, hogy a falnak tántorodtam, és lecsúsztam
a folyosó kövezetére.
Felnyaláboltak és vittek a szobámba. Hogy miként is történt, arra
nem is emlékszem egészen jól. Meghallottam a bába hangját, aztán
kisvártatva érkezett Ilona asszony… Vagy talán ő még a bába előtt…
Később oly erővel tört rám a fájások sorozata, hogy szégyen ide
vagy amoda, üvölteni kezdtem. Homályosan emlékszem egy arcra
és egy hangra. Valaki a homlokomról és az arcomról a verítéket
törölgette, és azt mondta, hogy Isten mindig csak akkora fájdalmat
mér az emberre, amit képes elviselni.
Jól emlékszem a pillanatra, amikor a kisfiam felsírt, és Ilona
asszony hangjára, aki csendesen, nyugodtan osztogatta a
parancsait, és fölém hajolva bíztató hangon szólt:
– Egészséges, erős kisfiad van, Dragica lelkem! Vitéz lesz belőle,
meglásd! Ezt neked adom, és az uradnak – csúsztatott a párnámra
egy vadonatúj, bőrkötéses Bibliát. – Itt a lúdtoll és a ténta! Majd írd a
kemény tábla belső oldalára, hogy Oroszlán Márton, született ekkor
és ekkor, Zboróban… és még a szülői nevét is…
Mindenki így tett, ha a családban gyermek született. A Biblia volt
ezen dolgokban a család emlékezete. Remegett a kezem, amikor a
betűket a kemény papírosra kapargattam.
Néhány napig harmatgyöngén bóklásztam. Azt kellett ennem és
innom, amit Ilona asszony hozatott. Még figyelte is, elfogy-e mind.
– Idefigyelj, Dragica! Nincs sok tejed, ezért kell meginnod ezt!
Nem mérgez meg senki, ne félj! Ez a rettenetes lötty meghozza a
tejet. Szörnyűség, de jót tesz. Borban főzettem köménymagot, és azt
a levet, meg a tehéntejet összeöntöttük. Na, idd meg hamar, ne
kéresd magad! Fogd be az orrod, és hajtsd le! Egy, kettő…!
Aztán leült mellém, és azt magyarázta, hogyan tartsam, és miként
segítsek szegénykének, mert nagyon gyengécske volt. Nemhiába
mondogatták az anyák meg a bábák, hogy majd csak akkor lesz
biztos egy gyermek túlélése, „ha már a lába üti a fődet”, vagyis jár.
Aztán szegény kisfiacskám egyre csak sírt és sírt, mert továbbra
sem volt elég tejem. Ilona asszony akkor egy különös üveggel
érkezett, amit egy meleg törölközőbe csomagolt. Az üveg alján vagy
kétujjnyi fehérség lötyögött. Akkor láttam először cuclisüveget, és
nem csak számomra volt újdonság.
– Ne félj tőle, nem varázslás! Erdélyből való – mosolygott Ilona
asszony. – Dragica! Ebben az üvegben tej van. Anyatej. Van egy
szolgáló, egy kedves fiatalasszony, Marina a neve. Sok teje van, ezt
most ő küldte. Ha neked továbbra sem lesz, tőle hozatok.
Néhány hét elmúlt, és bizakodni kezdtünk. Azt mondtuk Jakabbal,
hogy nem lehet Istennek minden áldott nap olyan szomorú a kedve,
hogy az angyalkák karát gyarapítsa az égben. Az uramnál
boldogabbat azokban a téli hónapokban keresve se lelhettek egész
Sáros vármegyében.
Az esztendő decembere újabb csapást hozott. Királyi parancsra a
végvárak katonaságának háromnegyedét elbocsátották, és helyükre
birodalmi csapatok vonultak.
 1672. Zboró
Még nem járt tavaszra, és dolgoztam már rendesen a kastélyban
Ilona asszony mellett, amikor ő egy kora reggelen a kápolnából
kijövet megszédült, és a falnak tántorodott. Vagy öten szaladtunk
hozzá egyszerre, de láttuk már, hogy Ferenc úr mosolyog, és azt
mondja:
– Semmi baj, lelkecskéim! Semmi baj! Csak segítsetek bevinni a
kastélyba.
Egy Juliska nevű leány nagy szemeket meresztett e szavakra.
– Csak nem, nagyságos úr? Csak nem?
– De biz'a, igen! – felelte Ferenc úr büszkén. – Vigyázzatok rá, és
Dragica, szaladj a doktorért! Mondd meg neki, hogy csak a
szokásos, de jobb lesz, ha mégis megnézi!
– Most majd én maradok asszonyom mellett – mondtam, miután
lefektettük a szobában. A homlokát törölgettem, ő meg mosolygott
rám.
Aztán egy szeszélyes áprilisi éjjelen mégis felhangzott az
angyalok karának hívó éneke…
A bölcsőben aludt Mártonka, amikor az éjszaka közepén arra
ébredtem, hogy rettentően köhög, aztán felsírt.
Felugrottam, és ölbe kaptam. A bőrömön éreztem, hogy tüzel a kis
arca, és hallottam, hogy sípol a tüdeje.
Szívszaggatóan sírt, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Jakab
megint messze járt, és Mártonkával a karomban átrohantam a
szomszéd szobában alvó szolgálóhoz.
Szegény kisfiam egyre csak sírt, s olyan keservesen, ahogy
kisgyermekei még nem hallottam. Arcocskájára kiült a szenvedés
összes kínja.
Emlékszem, Istent hibáztattam, amiért ok nélkül mér büntetést
reá.
Ilona asszony hangját hallottam.
– Mutasd, Dragica! Hadd nézzem! Gyertyát, mécset ide, leányok!
Először is le kell húzni a lázát! Ez az első. Mindig! Hozzatok egy
tiszta, vizes lepedőt! De legyen nagyon hideg az a víz!
 A doktor is megérkezett. Új ember volt Zboróban, és lengyel
földről jött nemrég. Németül váltott szót Ilona asszonnyal, s miután a
kisfiamat megvizsgálta, aztán elhagyta a szobát.
– Kérem, asszonyom… Mit mondott a doktor?
– Hogy ennie kell a kisfiadnak – felelte aztán csendben, de én
ismertem már ezt a csendes, mélyen rezdülő hangot. – Ha eszik,
akkor… akkor…
– Meg fog halni, ugye? Ezt mondta a doktor, asszonyom? –
sírtam, mire csendesen megjegyezte:
– Isten jóindulata kifogyhatatlan. Bízzunk őbenne.
Mintha kést forgattak volna a mellemben. A kétségbeesés elvette
az eszemet, mert magamhoz szorítottam a vizes lepedőbe bugyolált,
nyöszörgő kisfiamat és sikítva Ilona asszony arcába kiáltottam:
– Istenben? Bízzam benne? Asszonyom tán okkal bízott, amikor
az édesapját Bécsújhelyen… És amikor az ön kisgyermekét is… Ön
talán bízvást hitte, hogy Isten megsegíti? Miért kell neki éppen ez a
kisgyermek? Átkozott legyen, aki betegséget küldött reá! A
gyehenna eméssze el!
Néhányan ijedten felszisszentek, elszörnyülködtek káromló
szavaim hallatán, és várták, mit mond erre asszonyom.
– Menjetek ki! – szólalt ő csendesen. – Mindnyájan. Ha a doktort
meglátjátok, mondjátok meg, hogy jöjjön vissza!
Ölemben a fiacskámmal lerogytam az ágy szélére, és rázott a
zokogás. Ám Ilona asszony nem vont kérdőre bárdolatlan
szavaimért, hanem leült mellém, és átölelte a vállam.
Nem szólt, csak ült csendben, mégis tudtam, mit érzett, mire
gondolt. Aztán jóval később azt mondta:
– Veled maradok, Dragica. Ha úgy látod jónak, öntsd ki a szíved,
ne törődj semmivel és senkivel!
Az idő múlását sem érzékeltem. Már nem éreztem, hogy tüzelne
Mártonka teste, és mintha ez csalóka megnyugvással töltött volna el.
Aztán Ilona asszony megérintette a fiacskám kis kezét, majd az
arcát. Lehajolt hozzá, és a gyönge mellkasra illesztette a fülét.
Moccanni sem mertem.
Arra számítottam, hogy olyasmit mond majd: – Már nem lázas, és
nyugodtan alszik… De ő csendben csak annyit szólt:
 – Eltávozott, Dragica lelkem. Szép csendben, ahogy angyalkához
illő. Most már az én fiacskámmal van odafönt…
Először nem is akartam felfogni a szavait. Aztán felém dőltek a
szoba falai, és a szívembe akkora fájdalom hasított, hogy a sírást is
belém rekesztette.
András mester igen szép kis koporsót készített. Az uram még
mindig távol szolgált, így a gyász minden terhe rám szakadt. Ilona
asszony maga állta összes költségemet. A papnak is fizetett, hogy
celebráljon tíz misét a kisfiam lelkéért.
Még sosem éreztem oly sötét és reménytelen ürességet, mint ami
a temetés után rám tört. Kapaszkodni egyedül csak őbelé tudtam.
– Kérem, asszonyom… Segítsen, kérem! Segítsen, mert… mert
különben megőrülök! Nem leszek képes elviselni, hogy…
Magához ölelt a kápolna félhomályában.
– Erős vagy, Dragica. Te meg én erős asszonyok vagyunk, igaz?
Nem szóltam semmit, mire megrázta a vállam:
– Azt kérdeztem: igaz? Erősek vagyunk, ugye, lelkem? A
legerősebbek.
Csak dadogni tudtam.
– Azok vagyunk… nagyságos asszonyom… Erősek… vagyunk.
Már magam rajzoltam a Biblia kemény fedelének belső oldalára a
kisfiam neve fölé a keresztet, és írtam mellé a dátumot.
Zboróba Zsófia asszony is, hogy jelen legyen az unokája
születésénél, és egészen más hangulata lett a kastélynak.
Ilona asszony azonban – hiába várt fiút az ő nagyságos anyósa –,
most kisleányt szült.
Éppen akkor mentem el Zsófia asszony szobája előtt, amikor azt
mondta Ferenc úrnak: nem is baj, ha csak leány született, mert az
talán nem lesz olyan rebellis hajlamú, mint a nagyapja.
Ilona asszony annyira örült a leánykának. Juliannának
keresztelték egy hét múlva, és a közelben lakó nemesi családok
mind eljöttek.
Ott álltam én is a hűvös kápolna nyitott ajtaja mellett a falszegletbe
szorulva, imára kulcsolt kézzel. A kis Marci fiam emléke nem
halványult bennem, s noha égette még a lelkem, de már másként.
Talán azért, mert oly sok csecsemő halt meg a környezetemben,
mielőtt kis lábacskája „ütni kezdte volna a fődet”…
– Marina mellett te leszel a másik, aki Juliánkára vigyáz majd! –
parancsolta Ilona asszony. – Ügyelj rá, akárha a tied lenne!
Az utolsó szavak mélyen belém vágtak, emlékeket keltettek, ő
pedig észrevette és megsimogatta a vállam.
– Mindent megteszek asszonyomért és a kisleányért – feleltem. –
Tessen csak rám bízni!
Ő szoptatta a csecsemőt, de ez nem ment különlegesség számba
a családnál. Már Zsófia asszony se mindig engedte, hogy a
gyermekének szoptatós dajka viselje gondját.
Csendes hónapok következtek, és azt gondoltuk, ki is tartanak jó
darabig, a nyugtalan világ csak nem bírt magával. Rossz hírek jöttek
hazulról. A császári zsoldosok szinte minden Zrínyi és Frangepán
birtokot kifosztottak. Ilona asszony szerint másfél millió forintot ért az
a vagyon…
Ennyit el sem tudtam képzelni. Előttem sosem titkolta, hogy
mindennél jobban várja a leveleket, hogy tudja, mi történik a
külvilágban. Itt azonban nem úgy jártak a levelek. A Tengermellékre
rendszeresen megjött a velencei, a bécsi, a párizsi posta, itt pedig
már az egri törökkel is egyezkedni kellett, hogy átjusson Munkácsra,
Zboróba.
A hírek nem is érkezhettek oly rendszeresen, mert meghalt
Vitnyédy ügyvéd úr, Forstall Márkról pedig az a hír járta, hogy tán
Lengyelországban él, valamelyik kolostorban.
Felénk csak Munkácson, Ecseden és Regécen48 nem
garázdálkodott a császári katonaság. Egy alkalommal, amikor a
pataki tiszttartó, Zsigmond György uram Zboróba érkezett, hogy
jelentést tegyen Ferenc úrnak, az udvaron belébotlottam, és ő
gondterhelten azt mondta:
– Te, Dragica! Tudom, hogy odahaza mennyire kedveltétek a
németet… Nohát, látnád ezeket a mocskokat! Túltesznek a
legrohadtabb zsiványokon. Még szerencse, hogy a nagyságos úr
nem eresztette be őket pataki palotájába, mert ezek még a vakolatot
is lekaparják, hátha találnak alatta kincset.
 Miután a jószágigazgató visszaindult Patakra, Ferenc úrnak el
kellett utaznia Regécre. Ez a sasfészek Ilona asszony tulajdonában
állt, és eddig elkerülte, hogy a császári katonák oda bevegyék
magukat. Munkács is akként menekült meg tőlük, hogy Zsófia
asszony Rákóczi-vitézeket parancsolt a falak mögé.
Két nappal később lovasok érkeztek. Kemény képe volt
mindháromnak, akár a haramiáknak.
– A nagyságos fejedelem idehaza van-e? – tudakolta tőlem az
egyik, mert éppen megakadt rajtam a szeme. Poros, agyonfoldozott
köpönyegben lovagolt, így azonnal láttam, hogy nem lehet
túlságosan nagy ember, ezért szemtelenül visszakérdeztem:
– Aztán ki akarja tudni?
Kétfelé törölte a bajuszát, megigazította a fövegét, és megállt
előttem keményen, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel.
– Fölvágták a nyelved, te! – Öblösen szólt a hangja, akár a
bőgőnek. – Nemes Petróczy István vagyok, és Erdélyből jöttem. Azt
kérdeztem, hogy a nagyságos fejedelem idehaza van-e éppen!
Mielőtt válaszolhattam, az ablakból meghallottam asszonyom
hangját.
– Dragica! Kísérd fel az urat!
– Szép neved van, leány! – morogta Petróczy. – Mutasd az utat!
– Jöjjön kelmed! Másfelől asszony vagyok, ha nem látná –
igazgattam meg a főkötőmet. – De ilyen piszkosan a nagyságos
asszony elé járulni… Legalább a csizmáját törölgesse már le!
Ő meg csak morgott magában, ámde cseppet sem mérgesen.
– Mondom én, hogy fölvágták a nyelved… Dragica. Odavaló vagy,
Csáktornyába?
– Ott is laktam – feleltem. – Igyekezzen az úr, mert asszonyom
nem szeret ám várni!
Kopogott a vasalt csizmája a folyosó kövezetén, én meg az ajtónál
megfordultam, és az asztalra mutattam, ami a falmélyedésben állt.
– Nohát, ide tegye kelmed a kardot, meg a tőrét, a pisztolyát! –
mutattam. – Nem kél lába, itt nem lop senki!
Nem is lophatott, mert a folyosó két végét őrség vigyázta. Nemes
Petróczy uram Ilona asszony előtt meghajolt, és levette fövegét.
 – Mi járatban az uramnál? – tudakolta, miközben a fal mellé
álltam, és vártam a parancsára. Petróczy István rám pillantott, aztán
asszonyomra, – Ne zavarja Dragica, ő a bizalmasom! Mondja, mit
tehetek önért? Az uram Regécbe ment.
Petróczy előbb cirádás jókívánságokkal árasztotta el Ilona
asszonyt és a családot, aztán hamarost rátért jövetele valódi okára.
– Nagyságos fejedelemasszony! A Mindenható megforgatta
magában azt a sok nyomorúságot, ami ezzel a szegény országgal
történt és ma is történik. Most úgy láthatja jónak, ha azok, akikbe
elég bátorság szorult, ismét megpróbálják megjavítani azt, amit még
lehet. A bujdosók nevében érkeztem, hogy fölkérjem a nagyságos
fejedelem urunkat, álljon csapataink élére. Lobbantsuk föl együtt a
lángot megint, és ne is hagyjuk kialudni addig, mígnem elérjük végre
azt, amit…
Ilona asszony a kezét emelte, aztán az asztalhoz invitálta
Petróczy uramat.
– Várjon, kérem! Úgy értsem, hogy az uramat vezérségre
invitálják?
– Ő az egyedüli, akiben megbízhatunk – felelte Petróczy. – A
bujdosóknak vezérre van szükségük.
– Olyanra, aki kordában képes tartani őket? – kérdezte Ilona
asszony.
Petróczy uram a torkát köszörülte zavarában.
– Nagyságos fejedelemasszony… kérem… Hát a katona az csak
katona, és valahonnan meg kell neki is szerezni a betevőt… De
igaza van! Kordában is kell tartani őket. Meg kell szervezni a hadat.
– Hányan vannak a… bujdosók, Petróczy uram? Van-e, lesz-e
annyi, ami képes fölvenni a kardot ennyi császárival szemben?
– Reméljük, hogy lesz, nagyságos fejedelemasszony. Minden
csakis azon múlik, hogyan szólítjuk meg a vidéket, a parasztokat.
Azt tetszik mondani, hogy a nagyságos fejedelem mostan…
– Regécben van – ismételte Ilona asszony. – Oda menjenek! És
vigyen el neki egy levelet!
Míg Petróczy István uram a folyosón várakozott, asszonyom
megírta Ferenc úrnak: bárhogyan is dönt, ő mellette áll.
Amikor a vendégek elhagyták Zborót, gondterhelt arccal kérdezte:
 – Érted, mire akarják rávenni az uramat?
- Azt hiszem… – feleltem. – Félek, asszonyom.
– Hát én is félek – mondta csendesen. – Ha tudnám, hogy a
bujdosók vannak olyan erősek, hogy eredményesen megvívható
velük néhány fontos csata… Akkor még talán azt is mondanám az
uramnak, hogy… De csakis akkor. Ámde nem tudok semmit. Azt
sem igazán, hogy kik ezek az emberek. Akit felkísértél, a néhai
Thököly István úrral áll rokonságban. De, hogy a másik kettő
kicsoda… Mellette pedig naponta látom, mit művelnek a császáriak.
– Akiket jó lenne végre kipofozni innen, igaz, asszonyom?
Fájdalmas mosoly jelent meg az arcán.
– Dragica! Miközben úgy érzek irántuk, ahogy te, attól még
nagyon jól tudom, hogy Isten csak egyetlen esélyt adott az uramnak.
Újabb nem lesz. És Ferenc sem az a… ő nem olyan, aki…
Nem folytatta. Úgy látszik, mindent mégsem akart kiadni a
legbelső gondolataiból.
– Ha Ferenc egészen megbolondult – szögezte le Báthory Zsófia,
s hogy szavainak nyomatékot adjon, tenyerével az étkezőasztalra
csapott, amin nagyot ugrott a kétágú húsos villa és a kés – mondom,
ha megbolondult szegény feje, akkor belemegy ebbe az eszement
őrültségbe. Bujdosók? Lázadók! Újabb rebellió, és éppen őt kérnék
fel? Hedvig, hát nem szólsz semmit?
– Mit mondhatnék? Ha vállalja, abban benne lesz a felesége keze.
Mert bizonnyal megint ráveszi, hogy ragadjon fegyvert – felelte az
apáca, aki az utóbbi hónapokat ismét Munkács várában töltötte
Krakkó helyett.
– Ne feledjék, kérem, hogy Ilona okos asszony – szólalt most Kiss
Imre, a jezsuita páter, az asszonyok és Rákóczi Ferenc gyóntatója. –
Mondhatnám úgy is, hogy igen okos, a legokosabb, kit eddig
láttam… már abból a famíliából. Nem fog kapkodni.
- De arra gondom lesz, hogy az én levelem elébb érjen Regécbe,
mint bármily gondolat, ami a menyemtől származik – dohogott Zsófia
asszony. – Látja, atyám? Erdélyből máris betörtek a bujdosók Felső-
Magyarországba. És vajon mihez fognak, ha látják, hogy a fiam nem
áll kötélnek? Rombolnak, fosztogatnak majd?
– A Thököly család támogatja őket – jegyezte meg a páter.
 – De tőlem ezt ne is várják! – szögezte le Zsófia. – Már túl sokat
szenvedtem, vagyonokat áldoztam Ferencért.
– A felesége is áldozott rá – jegyezte meg a pap. – A hozománya
jelentős hányada, vagy a hatvanezer forint, amit Ferenctől
nászajándékba kapott… És a családi ékszerei egy részét mind a…
hm… törlesztésbe fektette.
– Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett! – csattant Zsófia. – Ő
bujtogatta leginkább Ferencet, az apja szószólójaként.
Zsófia előtt az asztalon felbontott levelek hevertek. Ingerülten
rakosgatta egyiket a másikra, aztán némelyiket újra előszedte, és
beleolvasott.
– Kihúztam a fiam fejét a hurokból – sziszegte. – Most meg ezek a
nyavalyások ismét belekényszerítenék! Itt vannak ezek a levelek,
Bécsből. Köszönik, hogy őfelsége ügyét szolgálom, és próbálom
érvényesíteni ezen a vidéken.
Kiss Imre páter jól ismerte ezeket a leveleket. Montecuccoli, a
Haditanács elnöke kifejezetten azt állította, hogy Zsófia asszonynak
minden sorát, amit az udvarhoz írt, aranyba kellene foglalni.
– Isten jó hozzánk – jegyezte meg csendesen Hedvig. – Nem
akarhatja, hogy Ferenc öcsém megint belekeverje magát valami
szörnyűségbe.
– Ha nemet mond rá – így Kiss páter –, az még nem jelent
semmit. Ha az erdélyi rebellisek elhatározták, így is, úgy is betörnek
a Rákóczi-birtokokra. És azt is megmondom, nem Ferencet
hibáztatják, ha nem áll az élükre. Sokkal inkább önt, Zsófia. Az
erdélyi protestáns lázadók nem felejtik, mennyire gyűlöli ön azt, aki
nem katolikus.
Zsófia asszony felháborodottan meredt a papra.
– Mit tehetnek velünk? Császári katonák ügyelnek a birtokainkra!
– Lehet, hogy ügyelnek, de nincsenek ott mindenhol. Azt
gondolom, ha valóban lángra kap az újabb rebellió, annak jó néhány
birtokrész látja kárát.
Hosszú percekre ólmos csend nehezedett a helyiségre, amit ismét
csak Kiss páter tört meg.
– Kérem, ne feledkezzünk meg egy komoly tényezőről! Mint
tudjuk, a mi kegyelmes urunknak, őfelségének jelen idő szerint még
nincs utódja, aki a trónt örökölné.
Zsófia asszony a páterre pillantott.
– Jól értem, hogy a régi vitára akar emlékeztetni?
– Úgy vélem, önnek sincs ellenére, ha felelevenítjük – felelte a
pap – A helyzet azonnal komolyra fordulhat Bécs és a Rákóczi-ház
között, ha Ferencnek netán fiút szül a felesége. Őfelsége azonmód a
magyar koronát látja veszélyben.
Zsófia ajkán különös, félreérthető mosoly jelent meg.
Az a régi esztendő korántsem múlt el nyomtalanul a lelkében.
Mi is történt, és főleg hogyan?
Ezerhatszáznegyvenhárom rég volt. Csak úgy mehetett férjhez
Rákóczi Györgyhöz, hogy elhagyta katolikus hitét, és protestánssá
lett. Aztán az ura halála után Zsófia kérvényezte, hogy Ferenccel
együtt hadd legyen megint katolikussá. Még a pápai követ is
közbenjárt ügyében az udvarnál…
Ámde akkor Lipót királytól Zsófia asszony a következő levelet
kapta: „Örömmel engedném visszatérését, de minisztereim ellene
vannak. Attól tartanak, nehogy Rákóczi György katolikussá tett fiát
kikiáltsák Magyarország királyának. Sokkal jobb lenne, ha önök
kálvinisták maradnának…„
– Igen, ezt a választ adta – jegyezte meg kedvetlenül Zsófia. – De
vajon melyik uralkodó nem tett volna ugyanígy?
– Máris felmented? – súgta Hedvig.
– Nem mentem fel, csak éppen megértem. A magyar koronával
csakis katolikust lehet megkoronázni. De bizonyítottam
királyhűségemet, s hogy a Rákócziak nem akarnak a koronára törni!
– most már villámokat szórt a szikár asszony szeme. – Már csak az
hiányzott volna, hogy hatvannégyben Zrínyi Miklóst koronázzák
meg! Emlékezzék, atyám, mekkora hajlandóság mutatkozott erre
akkoriban!
– Az itteni falusi és városi népség pedig – állította a páter – még
most is abban bízik, hogy egyszer visszajönnek a protestáns
prédikátorok. Hát ezért fogják a bujdosókat támogatni. Lázadó lelkek
lakják ezt a vidéket, asszonyom. A protestáns-féle mind rebellis.
Zsófia dacosan összeharapta az ajkát. Sosem kedvelte, ha
emlékeztették rá. A csendesnek indult beszélgetés ezen az estén
mogorva hallgatásba fulladt Munkácsban.
Napokkal később hírek érkeztek Regéc felől. Az Erdélyből Felső-
Magyarországra átvonuló bujdosók megszervezték önmagukat, és
megostromolták Regécet is. Rákóczi Ferenc már nem tartózkodott
ott, de az ostrom nyilvánvalóan azért következett be, mert nem állt a
lázadók élére. Sok kárt okoztak a vár alsó palánkjában, és Regécke
faluban.
A vén Európa pedig megismert egy új mozgalmat és egy másik
haderőt, a kurucokat49. Bécs szemében – bár rettegett tőlük a
császári katonaság – csak irtani való lázadók voltak.
A Rákóczi birtokokat – mivel nemleges választ kaptak Ferenctől –
a kurucok attól fogva nem kímélték.
 1672. Regéc vára alatt
– Te már láttál egyáltalán bujdosót? – súgta a bokor alatt rejtőző
legény a társának. – Én eddig csak zsiványt…
– No! Hát nem sokban különböznek – felelte amaz, és árgus
szemmel leste a völgyben vezető utat. – Ha jönnek, jelentjük a
kapitány úrnak.
– Aztán miről ismerjük meg a kurucot? – tudakolta a társa. –
Honnan tudjam, hogy kuruc-e, vagy másféle?
– Hát a zászlóról, te ökör – morogta mérgesen amaz. – Rá van
írva, hogy prodeo… vagy micsoda… Te tudsz olvasni?
– Amennyire te tudsz, úgy én is – felelte a legény sértetten, és a
társa vállába öklözött. – Olvasni! Ki a rossz nyavalya tanított volna
meg?
Odalent az utat néhol terebélyes fák takarták. A felhők alatt sasok
róttak lassú köröket, és az erdőben néha elbődült egy szerelmi
lázban izzó szarvasbika.
– Verekedni akar – morogta a legény. – Már én is szívesen
kiütném az ellen fogát. Úgy vágnám fejbe a fokossal…
Aztán hirtelen elnémult, mert egy vékony bőrszíj feszült a torkára,
és úgy megszorult, hogy ellilult a képe.
Aztán a szorítás enyhült, és megpillantották maguk felett Oroszlán
Jakabot.
– Ti aztán piszokul őrzitek az utat! Három puskalövésről hallottam,
hogy jár a pofátok. Azt hiszitek, az ellen süket? Tudjátok, mit tett
Zrínyi uram azokkal, akik így látták el a szolgálatot?
Amazok falfehéren pislogtak.
– Az ilyen bitangoknak a hátán egy esztendő alatt se gyógyult be a
korbács nyoma – tudatta Jakab.
A két katona most egyszeriben veres lett, akár a rák.
– Meghallottuk volna, ha jönnek… – így a másik.
– Ahogy engem is? – markolt az ingébe Jakab, és megrázta
istenesen. – Kapjátok össze magatokat, mert már tudjuk, hol
vannak! Az útnál kelepcét állítunk, de ott legyen az eszetek, mert
különben… – emelte az öklét, s még vicsorított is mellé.
A két felvidéki legény mélységesen respektálta a hajdani Zrínyi-
vitézt akiben együtt lakott a tapasztalat és a kurázsi.
 Az út két oldalán figyelő legényeket is előbbre kellett küldeni.
Kisvártatva szaladt is vissza az egyik.
– Kaptány úr! Kaptány úr! Oda a kelepce! Gyünnek, mint a
sáskák!
– No, ez nem portya. A vár kell nekik – így a kapitány, Rákóczi
Ferenc kipróbált embere. – Jakab! Indulj a nagyságos úrhoz, de ne
Patakra, mert azt már elhagyta. Vágtassatok Zboróba! Mondd meg,
hogy lezártam a várat, de parancsot kérek és főként harcosokat!
Oroszlán Jakab maga mellé szólított négy másikat, aztán
megcsapták a lovakat.
Éjszaka sem pihentek. Egy jó lovas küldönc Regéctől egy nap
alatt felvágtázik Zboróba és Makovicába – persze váltás lóval és éjt
nappallá téve! – ha szerencse kíséri, és nem fut tőrbe. Közeledvén
Bártfához erősen szürkült, amikor valami csattant az orruk előtt a
szekérúton. Csak egy alakot láttak, az állt előttük szétvetett lábbal,
magabiztosan, és a karikásával csördített.
Jakab ráüvöltött.
– Hóóó, te! Félre onnan, az apád ne sirasson!
A karikás megint csattant, és hirtelenjében megmozdultak a
bokrok, árnyak váltak ki, és az öt vitézt máris húszan kapták körbe.
Jakab előrántotta a pisztolyt és a legközelebbire sütötte, de a
fegyver csütörtököt mondott. Társait rögvest lerántották a nyeregből,
akik elterültek a porban, de ő megsarkantyúzta a lovát, és a szablyát
erősen markolva egy lovasnak ugratott.
– Rákóczi katonáinak álltok elébe, patkányok? – rikoltotta, és a
szablya éle levágott, egyenest az elülső nyeregkápába.
A kajla bajuszú útonálló szeme elébb igencsak elkerekedett, mert
túl közelre sikeredett a vágás a nemesebbik részéhez, aztán a
fokossal maga is odasújtott.
Jakab érezte, hogy valami szakad a bal karjában, és a szárat
képtelen tovább tartani. A térdével fordította a lovat, aztán a szablya
ismét villant, ámde az ellenfelet csak a markolat és az ökle érte, mert
ott lihegett az orra előtt.
Keményen belevágott a nyitott, lihegő szájba, és amaz felüvöltött.
Talán a fokossal agyon is csapja Jakabot, de őt két másik lerántotta
a nyeregből. Hanyatt zuhant, a lova pedig elszáguldott.
 A szemére borult homály csak lassan oszladozott. Elmosódott
alakokat látott és pislákoló tüzet. Magyarul szóltak körötte.
Ott hevertek a társai is, mind a négyen.
Akivel az imént összekapott, most hozzálépett, és vigyorogva
mutatta foghíjas száját.
– Kettőt is kivertél, az apád keservit! Nem baj, az egyik úgyis
sajdult, de azért még fog volt… Beszédem van veled, koma!
– Akkor beszélj! – morrant Jakab. – De komád neked a
mennydörgős ménkű! Mit akarsz? Hogy nem találtatok nálunk elég
pénzt? Sajnálom, nem vagyunk gazdagok.
A másik leült mellé, és komótos mozdulatokkal tömni kezdte a
csibukot.
– Tiszt vagy? – kérdezte. – Már… csak az öltözéked után…
– Vicekapitány – felelte Jakab. – Istenuccse, felköttetlek, jobb, ha
készülsz rá.
Amaz megvonta a vállát. A tűzből egy ujjnyi zsarátot kapart ki,
azzal gyújtotta a pipát, aztán a füstöt Jakab képébe fújta.
– Jó dohány ez, te. A töröktől való? Erdélyben is jó dohányt
adnak. No tehát… tiszt vagy. Vicekapitány. Jó. Hova volt az
igyekezet?
– Mi közöd hozzá? – reccsent Jakab. – Oda, ahonnan értetek
jönnek, jó sok kenderkötéllel!
A másik kiköpött, és krákogott. A két foga helye még mindig
vérzett.
– Nem kötnek föl itt senkit – mondta csendben. – Én is tiszt
vagyok, nem haramia. Mink éppenséggel rólatok hittük. De te nem
vagy a Rákóczi tisztje. Zrínyi forgót látok a fövegeden. Ezért is
eresztelek tovább. Mert nekem Zrínyi Péter úr adta vissza a
szabadságomat, amikor a török elkapott, odalent a Dunánál. Még
akkor télen, amikor fölégették az eszéki hidat. Hálás vagyok neki,
még most is, Isten nyugtassa… Hát, most már nem fogom úgy
kimondani a sistergős szavakat, hála neked, komám. Mondd, hova
lesz az út? Zboróba? Vagy Bártfára? Úgy döntöttem, elengedlek. A
négy másik itt marad, mert ahogy elnézem, úgysem nem ülnek
egyhamar nyeregbe. Egy ideig te se vívsz bal kézzel, cimbora!
Jakab bal karját felkötötték, mert hasogatott veszettül.
 – Te a fogamat, én a karodat – vonta meg a vállát amaz. –
Egálban vagyunk, egy komám. Én ugyan nem haragszom…
– Még jó, hogy nem – morogta Jakab. – Fél karral is ellovagolok
hazáig…
– Jól van. Aztán mondd meg, hogy küldjenek szekeret a
cimboráidért! Megmarad mindegyik, csak elébb kicsit kialussza
magát… A nagyságos fejedelemnek meg mondd meg, hogy
megjöttek a kurucok! Meg azt is, hogy örültünk vón', ha a seregünk
élére áll.
– Loptok ti is, mint a német…
– Nem lopunk, csak megszerezzük. Nem orvul és alattomban, bár
erővel, ha másként nem megy – felelte a kuruc parancsnok. – Aki
zsiványkodik közülünk, azon magunk ítélünk.
Jakab feltápászkodott. Zúgott a feje, és a lábán sem tudott
biztosan megállni. A bal karjába akkora fájdalom nyilallt, hogy
csikordult a foga. A kuruc rögvest intézkedett.
– Mikos, Fülöp, meg te, Józsa! Elkíséritek a cimborámat! Úgy
nézem, még mindig több csillagot lát, mint köllene. Hajnalra itt
legyetek, mert nem várok rátok! Radó! Töltsd föl a kulacsát borral!
Köll neki az erő.
Jakabot lóra segítették.
– Ezek egytől egyig a király szolgálatából elbocsátott vitézek –
tudatta a parancsnok. – Akiket egy átkozott, idegen király
földönfutóvá tett. Nem kellettünk egyik várba se, mert magyarok
vagyunk. Jobb nekik oda a német, meg a másféle. A magyar
megbízhatatlan Lipót uraságnak – törölte kétfelé a bajuszát. – Nem a
magunk jószántából laktunk eddig a lápban, bujkáltunk
barlangokban. A király katonája voltam magam is, de neki már nem
kellek. Máshoz nem értek, csak a verekedéshez, és ahhoz, hogyan
kell egy szedett-vedett bandát egységbe rántani. A zászlónkon ott
áll, hogy „Pro Deo et libertate”. Istenért és a szabadságért. Mondd
meg odahaza, hogy nem zsiványok törtek be Felső-
Magyarországba. Köztünk, úgy látom, különbség alig. Mert a Zrínyi-
birtokról neked is menekülnöd kellett, így sejtem.
Jakab igen bizonytalanul ült a nyeregben, s kettőt látott a tűzből, a
kuruc parancsnokból, a lova füleiből meg négyet.
 – Ha úgy érzed, hogy megkóstolod az anyaföldet, előtte szólj! –
figyelmeztette vigyorogva Mikos, Jakab pedig a parancsnokhoz
fordult.
– Ha azt várod, hogy köszönetet mondjak…
– Várja a nyavalya! – nevetett amaz, aztán mélyet szívott a
csibukba. – Hogy hívnak, te Zrínyi vitéze?
– Oroszlán Jakabnak. Hát téged?
– Muha Istóknak – felelte amaz. – Megjegyzem a neved. Tartozol
nekem két foggal.
– Te meg nekem egy karral…
– Majd rendezzük egyszer. De a karod rendbe jön, az én fogaim
helyett pedig… Remélem, harcban nem futunk össze.
– Én is azt remélem – emelte jobbját tisztelgésre Jakab. – Isten
áldjon… komám!
– Téged is, öcsém – intett a pipával Muha Istók. – Mondd el az
uradnak, azt üzenik a bujdosók, hogy kár a fajtánknak egymás ellen
huzakodni! Mondd csak meg, biztosan megszívleli!
– Kurucok voltak? – kérdezte Ilona asszony, aki személyesen
vizslatta meg Jakabom sebét. Csúnya és mély vágás éktelenkedett
a bal felkarján, közel a vállához. – Vagy valóban csak szegény
bujdosók?
– Kurucok, nagyságos asszony kérem – sziszegte az uram. – De
tisztességesen bántak velünk. A bocsánatáért könyörgöm, amiért
nem árulom el őket.
Ilona asszonynak tetszettek Jakab szavai, mégis morcosnak tűnt.
Amikor a kötözéssel is végzett, csak ennyit szólt:
– Istennek köszönd, ha majd nem kell levágni a karod! Menj,
pihend ki magad, és délután visszajövök! Nem fogsz itt nekem
hősiesen elpusztulni, Oroszlán Jakab! A feleségednek szüksége van
rád. Gyere, Dragica, együtt készítünk valamit ennek a… hérosznak!
A te felelősséged, hogy megigya, és tisztogasd meg a sebét,
legalább háromszor egy nap!
Ahogy végigsietett a folyosón, aztán le a lépcsőn, láttam, hogy
nagyon feszült. Meg is kérdeztem.
– Asszonyomat az én Jakabom mérgesítette föl?
Hirtelen felém fordult, és csaknem beléütköztem.
 – Sebesültre, haldoklóra, gyermekre sosem haragudhat az ember.
Nem vagyok dühös Jakabra.
– Akkor az a három kuruc… talán?
Nem válaszolt. Amikor a víz felforrt, az orvosságokat szépen
elkevergette benne. Már csak meg kellett hűlnie az elegynek.
– Óvatosan mosogasd vele a seb környékét! Nem baj, ha bele is
jut, csak csípni fogja kegyetlenül. Tudod, hogy mi ez? – kérdezte,
egy téglavörös porra mutatva.
– Tudom – feleltem. – Paprikának mondják. A töröktől van?
– Jó a sebre. Állítólag minden jó, ami marja, de nem teszi
súlyosabbá. Gyere, Dragica, beszédem van veled!
A szobájába mentünk, ő leült az ablak mellé, az ölébe emelte a
hímzőrámát, de a tűhöz hozzá sem nyúlt.
– Idefigyelj! A kuruc számomra nem ellenség, tudod? Ha előbb
mondod, hogy az a három is az, beszélek velük.
– De hát… a nagyságos Zsófia asszony azt mondta, hogy… a
kuruc csak olyan irtani való féreg, és ha a Ferenc nagyságos úr
megpróbál melléjük állni, akkor… Nem lehetséges, hogy Zsófia
nagyságának igaza van? Én sem gyűlölöm a kurucokat… most,
hogy Jakabot hazahozták. De hát mégiscsak kirabolják a falvakat…
Ilona asszony a fejét csóválta.
– De nem köthetünk velük egyezséget azért, hogy ne tegyék.
Ferenc úrnak nem szabad semmit vállalni, aminek köze lehet a
politikához, hát még egy induló felkeléshez. A kuruc, igaz, hozzányúl
ahhoz, ami Rákóczi tulajdon, de éppen az ellen kelt fel, akinek
családunk nyomorúsága köszönhető. Ezért, ha legközelebb kurucok
fordulnak meg errefelé, azt először velem tudasd!
– Megértettem, asszonyom. Meg hát a kuruc is tudja, hogy
asszonyom egy Zrínyi…
Akkor végre elmosolyodott.
– Érted te, hogy miről beszélek. Na, add azt az arany vörös
fonalat!
Értettem is. Ilona asszony mellett még az egyszerű szolgáló is
hamar megtanulta, hogy a politikával mindig számolni kell.
Ugyanakkor a kuruc a Thököly-uradalom részeit nem bántotta.
István út meghalt, de lelke a bujdosók élén vágtázott felhőlovának
nyergében. Ők pedig fiát, a tizenéves Imre urat – így szóltak a
pletykák –, Erdélyben máris a harci mesterségre tanítgatták.
Tavasz lett, aztán nyár, a környék békétlenségben élt. Csak
Ferenc úr lett egyre csendesebb, mint akit valami titkos féreg rág.
Órák hosszat ült az ablak előtt, és a távolba merengett.
Asszonyomtól nem mertem megkérdezni, mi bántja az urát. A kis
Juliánkát tanítgattam járni, beszélni, magyarul és horvátul. Ha sírt,
egyedül én tudtam megnyugtatni, csodaszép régi horvát és magyar
dalokkal.
Amikor énekeltem, a szívem csordultig telt érzelemmel, aztán
egyszerre csak elöntött a forróság és sírnom kellett. Ilona asszony
meg is jegyezte: – Siratod azt a régi életünket, mert itt nem találsz
belőle semmit…
1673. Munkács vára
Lipót császár legújabb döntése Báthory Zsófia vérét is felforralta:
az uralkodó Magyarországra nádor helyett kormányzót nevezett ki,
Johann Gaspar Ampringen, a Német Lovagrend nagymesterének
személyében.
Beszélték, azért tette, hogy az örökké renitens magyarokon újfent
üssön egyet. Még a magyar alkotmányt is felfüggesztette.
– Sorra érkeznek a levelek – mutatta az asztalán heverő, nyitott
küldeményeket Báthory Zsófia Kiss Imre páternek. –
Figyelmeztetnek, hogy a kuruccal ne egyezkedjek. Mások meg arra,
hogy őfelségével se. Mert Bécs engem egyre csak aláz, hiába
fizetek most már harmadik esztendeje… Nem engedem, hogy bárki
megmondja, mit tegyek, és mit ne!
– Igaza van – így a páter. – De legalább a birtok ügyei jól állnak.
Báthory Zsófia mesterien gondját viselte a hatalmas birtoknak, és
nem is engedett ki a kezéből egyetlen petákot sem. Három nagy
tekintélyű, és gigászi vagyonú család, a Lórántffy, a Rákóczi és a
Báthoryak összevont vagyona összpontosult a kezében.
Párját ritkító, jókora pénz- és árumennyiséget mozgató forgalmat
bonyolított a lengyelekkel, és a sóüzletből is kivette a részét, miután
Bécsben megszerezte a bányanyitási jogot. Akkora ménest birtokolt,
olyan csodaszép lovak rúgták a rögöt a karámokban, hogy méltán
irigyelte tőle az udvar.
 Azért gyarapította egyre a vagyonát, hogy képessé váljon önállóan
megvédelmezni mindazt, amit örökül kapott. A birtokain sok tízezer
lélek felett parancsolt.
Igaz, üldözte a protestánsokat, mégpedig oly szigorral, mint kinek
se lelke, se szíve. Ebben színtiszta politikai meggyőződés vezérelte.
– A hírek kedvezőek – jegyezte meg Kiss Imre. – Pozsonyban
megalakult a rendkívüli bíróság, és rögvest beidézett harminc
evangélikus lelkészt. Eszerint a protestánsok szarvát végleg letörni
készül őfelsége. Az új kormányzó is erős akarattal bír.
Zsófia bólintott a páter iménti szavaira, aztán ismét kifakadt.
– A protestáns mind örül a kurucnak! De Isten hangját hallom a
fülemben és Ő azt mondja, Magyarországnak akkor lesz jó, ha
kivesznek a protestánsok Ön is tudja, hogy én csakis azért veszem a
kezembe a dolgok irányítását, s foglalkozom a török kérdéstől a
diplomáciáig mindennel, mert magamban eddig nem csalódtam.
– Elvégre ön a fejedelemasszony – így a páter. – Nem véletlen,
hogy tartanak öntől Erdélyben és Bécsben, és ez maradjon is így!
Zsófia felfortyant.
– Mit érdekel engem Bécs? Csak a pénzemet várják el! Három
éve fizetek a Kamarának, a fiam ügye miatt! Bécs tart tőlem?
Rendben van! Csak éppen ez a… Nohát, ő nem tart tőlem semmit.
Nem mondta ki Ilona nevét.
– Híreket kapott Zboró felől? – kérdezte a páter, és Zsófia szinte
sistergett a méregtől.
– Elzavartam egy sereg protestáns családot a birtokaimról. A
menyem pediglen segítette őket, és átküldte Erdélybe a kurucokhoz.
Élelmet adott nekik, szekeret… Ellenkezni akar velem? Hát csak
tegye! Majd meglátjuk, ki az erősebb!
Kiss Imre páter Zsófia és Ilona között kényes kötéltáncot járt, de
az özvegynek kellett igazat adnia, és ezt szívesen meg is tette.
– Majd megváltozik a menye, ha megtapasztalja, hogy önnek van
igaza, és kár a kurucokat meg a más vallásúakat támogatni. És,
higgye el, változik a világ, s benne a kurucok is. Semmi nem nő az
égig, kivéve az igaz katolikus hitet. Ha egyszer Magyarország ismét
tisztán katolikussá válik, a pápa sem habozik majd. Egybegyűjti a
keresztény nemzeteket, és együtt űzzük ki innen a törököt, aztán
meg egész Európából.
– Így legyen, atyám! – bólintott Zsófia. – Bár azt gondolom, hogy a
próféciák lehetnek bármily kedvezőek, jobb, ha a jelenben inkább
csak a Mindenhatóra és magamra számítok, meg a gazdaságomra.
A bor és a fa jó üzlet mindig. A sörfőzés se visz, inkább hoz. Egyedül
akarom végigvinni mindazt, amit terveztem! A fiamra, az unokámra
hagyom ezt a birodalmai, amit felépítettem. Remélem, Isten
meghallgat, és nemsokára Ferencnek fia is születik.
– Csodálom a türelmét és a nyugalmát – jegyezte meg a páter.
Zsófia meglepve pillantott rá. – Már azt, ahogyan a hivatalos udvari
korlátokat elviseli. Akadályt gördítenek egyre-másra ön elé, gigászi
adókat vetnek ki a falvaira. Ezt még mindig Zrínyinek és
Wesselényinek köszönheti.
– És a kurucoknak… – vetette közbe az asszony. – Napok óta itt
vágtáznak a környéken, semmi nincs biztonságban. Koszos
zsiványbanda!
Néha a Mindenható úgy intézi, hogy az emberek bizonyos
szavainak azon minutumban bizonyságot adjon. A csukott ablakon
át is behallatszott a ricsaj, ami hirtelen keletkezett a külső kapuknál.
Kiss Imre kinyitotta az ablakot, és elszörnyülködött.
– Szentséges Szűzanya! Ég Munkács!
Zsófia azonnal melléfurakodott. Odalent a város több pontján
fekete füstoszlopok emelkedtek, és vörös lángnyelvek csaptak az
égnek.
–A kurucok, nagyságos asszonyom! – kiabálta egy katona a
szemközti gyilokjárón. – A Kende Gábor emberei!
Munkács városát oltani kezdték a lakók. A kurucok visszavonultak,
és a templom kövezetén ott hevert a tűzben szánalmasan
megolvadt, csorbult bronzharang.
– Eljöhet az idő, hogy tárgyalni kell velük – jegyezte meg a páter
–, különben kő kövön nem marad. Talán bevonhatná Ferencet is…
– Nem! – rázta a fejét az asszony. – Őt soha! Még a végén maga
ellen cselekedne! És ha a felesége megpróbálná rávenni, hogy a
kurucokkal tartson, hát akkor…
A páter Báthory Zsófia szeme villanásából mindent értett.
 Jakab porosan, mocskosan, de vidáman érkezett meg Zboróba.
Még kuruc foglyot is hozott, akinek a kezét se kötözték meg. Ült a
nyeregben, kihúzott derékkal, és a levertségen kívül egyebet nem
mutatott.
– Valami deák – rándított a vállán Jakab, amikor azt kérdeztem, kit
hozott. Ferenc úr nem tartózkodott Zboróban, kísérettel lovagolt át
Bártfára, az urakkal tárgyalni. Ilona asszony azonnal magához
rendelte a foglyot.
Az meg csak állt előtte, lehajtott fővel, de amikor kérdezte,
dacosan a szemébe nézett asszonyomnak, és tiszta hangon felelt.
– Kincses Péter a nevem, nagyságos asszony. Komáromból való
vagyok. Remélhetem, hogy a nagyságos asszony nem késztet az
enyémek elárulására?
Ilona bólintott.
– Erős a lelked, bár gyenge a karod. De a lélek a fontosabb. Mert
akkor is velünk marad és nem hagy cserben, amikor a karunkból
már kifogyott az erő. Kuruc vagy, felkelő, rebellis.
– És ezért a nagyságos asszony átad a németnek?
– Nem adlak – felelte Ilona, aztán a két őrkatonára pillantott. –
Gáspár! Eriggy, hozz ennek a legénynek valamit harapni! Bort is!
Mióta nem ettél Kincses Péter?
– Nem éhezünk, nagyságos asszony – felelte a legény. – Mindig
akad valamennyi…
– Gondolom, a falvaim valamelyikéből. Raboltok, fosztogattok,
legény! Miért? Hát nem szervezi meg Kende Gábor úr az ellátást
úgy, ahogy a nagybátyám és az apám tették? Lopnotok kell?
Kincses Péter csak nézett, és nyelt nagyokat.
– Én sosem loptam, nagyságos asszony.
– Hát persze. Mindig csak a másik.
– Én nem loptam – emelt a hangján a legény, de még a tisztelet
határain belül maradt. – A családom egyik fele katolikus, a másik
kálvinista. Más javaihoz sosem nyúltunk.
Ilona leült az asztal mellé.
– Látod, ezt elhiszem. Becsületes képed van, Kincses Péter. – A
katona megérkezett a kicsinyke tányérral, amiben kihűlt, de aznap
sütött húsdarab és kenyérszelet kellette magát. A kenyér egyik felét
átitatta az ínycsiklandó zaft.
– Láss hozzá! – mutatott a tányérra Ilona. – Mondd csak, valóban
Kassa kell nektek? A kurucok ezt szemelték ki elsőre?
A legény csak egyetlen falatot emelt a szájához, majd azt mondta:
– Azt ígérte a nagyságos asszony, nem kényszerít árulásra.
– Nem is foglak. Csak beszélgetünk – felelte Ilona. – Magam is
tudom, hogy Kassát akarják a kuruc vezérek. Miért?
– Ha Kassa kuruccá lesz, a Tiszától a Vágig miénk a föld,
nagyságos asszony. Már… amit nem a török ural. Hiszen láthatja: a
labanc50 máris úgy állt fel, hogy a török felől érkező támadást
kivédje. Most sem egész Magyarországot óvnák, csakis a
császárvárost. Mindig csak azt! De – pillantott fel – ezt a néhai Zrínyi
bán nálam sokkal jobban tudta…
Ilona a dolgozószobája falán függő térképre gondolt. Pontosan
tudta, hogy Győrtől a Szigetközön át, végig a Csallóközön, egészen
a felső-magyarországi bányavárosokig felsorakoztak a császári
hadak, hozzávetőleges félkörben lezárva a nyugati irányt.
Nézte a legényt, aki szemlesütve falatozott.
– Megvertek az enyémek, Kincses Péter, amikor megfogtak?
– Nem – felelte amaz, és lopva Ilonára sandított. – Vagyis…
kaptam egye: a képemre, hogy majd a fejem szédült le…
Ilona halványan elmosolyodott.
– De jobb is, hogy így történt – folytatta a legény. – Ha nem
csípnek meg minket, délutánra a labancok Késmárknál elénk
vágnak…
– Kassán citadellát építenek ellenetek a császári katonák –
folytatta Ilona, nehéz ügy lesz nektek az a város.
– Eltökéltek a parancsnokaink, nagyságos asszony… A császár
bánhatja már, hogy annyi erősséget lerontatott, mondván, hogy a
török ellen már nem kell, a magyarnak meg jobb, ha egy sincs.
Főként vára. Ilona figyelmesen hallgatta a legényt, aki így folytatta:
– Sajnálták a vezéreink, nagyságos asszonyom, hogy Rákóczi
fejedelem őnagysága nem állt az ügyünk mellé. Leginkább haraggal
említik már a nevét… már megbocsásson…
 Ilonának a szeme sem rebbent. – Rám, is haragszanak? –
tudakolta.
– A nagyságos asszony Zrínyi. Miért haragudnánk? – kérdezett
vissza Kincses.
– Akkor miért lobbannak tüzek sorra a falvaimban? A csűrök, a
hodályok, a templomok, és éppen a kurucok jóvoltából?
– Hát… másként lenne, ha a nagyságos asszony és a nagyságos
fejedelem mellénk állna…
Ilona mérgesen legyintett.
– Ejh! Mégis megérdemelted te azt a pofont! No, egyél csak!
Aztán mehetsz vissza a tieidhez!
A legény nagyot nézett. Csak így eleresztik Zboróból? Ki se
hallgatják, meg se kínozzák? A tüzes vasat se hevítik?
Ilona is sejtette, hogy miféle gondolatok forognak a fejében, mert
azt mondta:
– Nem veled kell nekem hadakoznom. Üzenek a
parancsnokodnak. Mondd meg neki, hogy remélem, látja, hova vezet
mindez! Érted?
– Igenis, nagyságos asszony.
Ilona elmosolyodott.
– Nem értesz te semmit. A magyarnak, legyen bár kuruc vagy
királyhű, nem kellene egymás ellen huzakodnia. A családom
szemében mindig ez volt a legsúlyosabb bűn. Gondolkodjanak az
urak, ne legyenek restek megtornáztatni a velejüket, Zrínyiként ezt
javallom! És ne hagyják sokáig szenvedni az egyszerű népet, mert
majd ő sem mutat könyörületet, ha fordul a szerencse! Vezéreik
legyenek az embereknek, ne despotáik!
Ilona elhagyta a szobát, a fogoly ügyében pedig rendelkezett:
hajnalban két Rákóczi-huszár kísérje el addig, ahonnan már képes
lesz maga is visszatalálni.
Kincses megforgatta magában Zrínyi Ilona szavait. Arra jutott, azt
mondja majd a parancsnokának, hogy a nagyságos Rákócziné
ugyan nem áll a kurucok oldalán, de istenuccse úgy tetszik, mintha
azt tenné.
1674. Felvidék
 Ilona leveleinek némelyike rejtjelesen érkezett, akárha az apja
idejében írták volna, de Rákóczi Ferenc sosem követett el
indiszkréciót, nem követelte, hogy megismerhesse a feleségének
érkezett levelek tartalmát. Megelégedett azzal, ha Ilona beszámolt
azokról.
– Látom, mennyire gondterhelt az arcod – ült le a feleségével
szemben Ferenc. – Rossz hír?
– Ahogy vesszük. Apámuramnak voltak Bécsben magas
támogatói, és most híre jött, hogy egyiküket, Lobkowitz herceget
eltávolították az udvartól.
– Lobkowitz? – tűnődött Rákóczi. – Különös személyiség. Sosem
ismertem ki magam rajta.
– A Titkos Tanács feje volt – folytatta Ilona. – E levél szerint ő és
Hocher kancellár állítólag mégsem továbbították apámuram
fogságban írt leveleit őfelségéhez. Talán túlságosan igaznak találták
a benne foglaltakat.
– És féltek, nehogy őfelsége álláspontja még rosszabbra
változzék. Hát ilyen támogatók voltak ők, Ilonám – jegyezte meg
szürkén Rákóczi. – Hocher azt mondta a bíróságon, addig nem lesz
béke Magyarországon, míg Zrínyi Péter feje le nem hull. Gyanítom,
hogy melléje értette az enyémet is.
– Tudom, hogy nem tetted még túl magad az akkori
eseményeken, Ferenc – simogatta meg a férjét Ilona. – Azt mondja
a levél, hogy Lobkowitzot éppen Hocher ütötte ki a nyeregből.
Beárulta őfelségénél. Állítólag már apámuram pere idején figyeltette.
De biztos, hogy a herceg nem kívánta apám és az unokaöcsém
halálát.
Rákóczi elővett az üveges szekrénykéből egy rózsafából faragott
pipát, megtömte dohánnyal, de nem gyújtotta meg.
– Édes anyámasszony is üzenetet küldött Munkácsból – közölte
színtelen hangon. – Azt írja, vannak kérések, amelyeket teljesíteni
ildomos. Vajon mire gondolhat?
Ilona kutató pillantást vetett Ferencre. A férfi arca borotválatlan
volt, a szemei beesettek. Vagy három napja ki sem mozdult a
szobájából, még étkezni sem.
– Jól érzed magad? Egészen biztosan?
 – Jól vagyok – hárította a kérdést Ferenc, és a munkácsi levelet
Ilona asztalára helyezte. – Szelepcsényi érsekre és Kollonich Lipót51
bíborosra utal benne az anyám. Azt mondja, küldjek néhány
megbízható vitézt, olyanokat, akik jól ismerik az utat a
Tengermellékre, és onnan Velencébe. Arra gondoltam, hogy a
befogadott csáktornyai legények közül…
Ilona azonnal Oroszlán Jakabot javasolta.
– Vigyen magával még hat másikat! – hagyta helyben Ferenc. –
Parancsold meg neki, ha már egyszer hazai földön járnak, hozzanak
onnan híreket!
Ilona az ablakon át az élénk északi szélben hajladozó fákat
figyelte, de a gondolatai másutt jártak.
– Írtak nekem Pozsonyból. Hétszáz lelkészt idézett be a bíróság,
és háromszázan meg is jelentek. Igen súlyos ítéletekre
számíthatnak. Azt mondja Szelepcsényi és Kollonich, hogy
felségsértők, az pedig jószág- és fővesztéssel büntetendő. Ha Isten
szeret engem, nem akarhatja, hogy éppen tőlünk induljanak jóravaló
vitézek oda, egy ilyen ügyben.
– Nem biztos, hogy erről van szó – szólt csendesen Rákóczi. –
Ezerféle oka lehet, de nem akarok az anyámnak ellentmondani.
Sokat köszönhetek neki.
– Igen, valóban sokat – értett egyet Ilona. Amikor erről esett szó,
az anyósa valahogy sosem említette az általa hozott súlyos
áldozatot, holott az ő vagyona is bánta. – Aggódom, Ferenc. Jó
lenne, ha végre anyámról is érkezne hír! Ha valóban megbomlott az
elméje, és nem ura már önnön gondolatainak és akaratának, akkor
tán jobb így neki.
Rákóczi Ferenc felállt és Ilona mögé lépett. Átölelte, és borostás
arcát a hajába fúrta.
– Tudom, hogy nem ilyent képzeltél, drágaságom. Nem ilyen
férjet, nem ilyen életet, nem ilyen házasságot. Erősebbnek gondoltál,
igaz? Hát nem vagyok erős. Nem vagyok olyan, mint a nagybátyád
volt. Éjjelente felriadok egy rettentő rémálom miatt. Tudsz nekem
segíteni, hogy ne így legyen, Ilonám?
 Ilona megszorította a férje kezét, és mélységes csendbe borult a
szoba, csak a szél zörgette a kihajtott ablaktáblákat.
Ilona magához rendelte Oroszlán Jakabot, és elmondta, talán
ismét megpillanthatja az elhagyott otthoni tájat, a rokonokat,
barátokat.
– Nyisd ki jól a szemed! Az a másik hat azt teszi, amit
parancsolsz, és ne engedd senkinek, hogy benneteket
kommandírozzon!
– Igenis! – csapta össze a csizmáit Jakab, bár fogalma sem volt,
meddig mehet el egy császári tiszttel szemben.
– Ti Rákóczi katonái vagytok, a fejedelem vitézei, senkinek semmi
köze hozzátok. És csakis olyant tegyetek, amiért később nem kell
szégyenkeznetek! Megértetted, Oroszlán Jakab?
Még nem pitymallott, amikor Jakab és a többi elhagyták Zborót.
Lovak ügettek mellettük vezetéken, málhanyeregben a csekélyke úti
holmi: a suba, amibe éjszaka takaróztak, vagy amit esőben magukra
kanyarítottak, a tarisznya az élelemmel, a tartalék fegyverek, az
abrakos zsákok, a borostömlők. Csakhamar elérték a császári
katonák által felállított védelmi vonalat.
– Haaaalt! Wer da? /Állj! Ki vagy?/ – toppant elébük a következő
délelőttön egy fehér egyenruhás császári strázsamester, aki mögött
a bokorból előlépve puskások jelentek meg.
– A rosseb essen beléd! – morogta Jakab szomszédja. – Ez még
mindig nem tud tisztességesen magyarul.
Oroszlán Jakab mutatta a német nyelven írott levelet, amit
Rákóczi Ferenc bízott rá. Az egyik német vartyogott valamit
magyarul, bár azt is igencsak keverte a tót szavakkal.
– Mentek… Nitrába! Weiter! Tovább!
– Koszos sváb… – dörmögte a bajusza alatt az egyik vitéz, aztán
ügetésre fogták a lovakat. Nyitra már nem esett messze.
A tiszt, akihez később irányították őket, elolvasta Rákóczi Ferenc
levelét.
– Kollonich és Szelepcsényi urak nincsenek itt – közölte röviden. –
De a munka az itt van, meg a környéken. Nem fogtok unatkozni, bár
a nagyját már elvégeztük. Én vagyok a parancsnok, nekem
engedelmeskedtek!
 Oroszlán Jakabnak eszébe ötlöttek Ilona asszony szavai, hogy ne
engedjen senkit a nyakukra ülni, de csak közember volt, a tiszt meg
nemes. Ráadásul magyar, Pozsonyból való. Jakab bólintott és
tisztelgett.
Délután aztán megtudták, miért küldték őket ide.
Egy különítmény lovagolt ki Nyitrából, és két faluval távolabb
akkurátusan beverték egy ház ablakait, kidöntötték a kaput, és az
egyik sváb katona lándzsával leszúrta a borjúnyi kutyát.
– Őrizzétek a kertet, a ház túloldalát! – parancsolta a pozsonyi
tiszt Jakabnak. – Se ki, se be senki, megértettétek?
Egy lélek se merészkedett ki, minden ház ajtaja, ablaka
becsukódott, amikor a falusiak megpillantották a fehér öltözéket
viselő császáriakat és a köpönyeges Rákóczi-vitézeket.
Először egy férfit rángattak elő a házból, aztán a földre lökték, és a
strázsamester végigvágott rajta a korbáccsal. Aztán sorra taszigálták
ki a többit, asszonyokat és idősebb férfiakat. Az üresnek hitt ólból
három gyermeket vonszoltak elő, akik visítottak és megpróbáltak
elszaladni. Az egyiket elkapták a kerítésnél, és pofonnal kergették
vissza az udvarra.
Vasbilincsek csörrentek. Tizenöt nő és férfi kucorgott a szekér
deszkáin.
– Nem nézem ezeket zsiványoknak – jegyezte meg Jakab a
pozsonyi tisztnek, aki kiköpött, és azt felelte:
– Márpedig azok. Koszos kálvinisták.
Jakab összeharapta a száját. Hát ezért lovagoltak idáig?
– Akkor ezek az emberek lelkészek? – kérdezte. – És loptak?
Gyilkoltak?
– A katolikus hitet lopták meg, és felforgatták a rendet – felelte
amaz, és a szekér nyikorogva megindult. – A kurucok kiszolgálóivá
lettek, és néhány nem is tagadja. Visszavisszük őket Pozsonyba.
Egyszer már elítélte a nyavalyásokat a vésztörvényszék. A bíró
kimondta, hogy át kell térniük a katolikus hitre, aztán sorra
visszaszökdöstek a híveik körébe.
– Értem. De miattuk lovagoltunk mi ennyit Zboróból? Ezért? Hát
nincs elég katonája az efféle dolgokra őfelségének? – kérdezte
szándékkal pimaszul Jakab, és a tiszt elhúzta a száját.
 – Hát, mert ti lesztek a kíséret. Legalábbis a tengerig. A
törvényszék azt is kimondta, hogy melyik megátalkodott visszaesőt
ítélték gályarabságra52.
Jakab mérgében meggondolatlanul megjegyezte:
– Mi Rákóczi fejedelem katonái vagyunk, és Zrínyi Ilona
nagyságos asszonyé.
A tiszt a vállára csapott, és élesen felkacagott.
– A Zrínyi nevet errefelé ne sokat mondogasd, öcsém! Már, ha jót
akarsz magadnak. Láttam egy falusi bírót, akit véresre korbácsoltak
a saját falujában, a söpredék szeme láttára, mert azt találta
mondani, hogy odavan már a Zrínyi Miklós által kijelölt út.
Jakab ezt követően semmit nem tehetett, mint társaival teljesítette
a parancsokat. Szikrázott közben a szeme, majd a gyomra fordult fel
az idegen ajkú császári tisztektől, akik a királyhű magyar tiszteknél is
sokkal többre tartották magukat.
De a tengerig nem jutottak el. Varasdnál császári katonák vették
át a foglyok kísérését, Jakabot és a másik hatot pedig hazaküldték.
Annyit megtudott, hogy a gályarabságra szántakat Nápolyba kísérik.
Csáktornyát és a többi, egykori Zrínyi és Frangepán tulajdont már
meg sem közelíthették.
A futár levelet hozott Munkácsból.
– Nagyságos fejedelemasszonynak, a saját kezébe! – emelte
magasra a bőrtáskát, amit a nyakába kanyarítva viselt a köpönyege
alatt, és nem engedte, hogy az idős belső inas átvegye a levelet. –
Csak neki adhatom át, ez a parancs. Nem kockáztatom a korbácsot,
bátyám!
– A nagyságos asszonyhoz most be nem léphetsz! – felelte amaz.
– Mert mostan a beteg leánykájánál van.
A futár, akit a hosszú út és a sietség kimerített, rosszkedvűen
kászálódva a nyeregből megmacskásodott combját, térdét
dörzsölgette. Jól láttam, mennyire türelmetlen, és odaléptem mellé.
– Isten hozta, Kristóf! Remélem, jó hírrel jött.
– Hogy vagy, Dragica? – szusszant mélyet. – Az urad idehaza
van-e már? Mondd meg neki, hogy tartozik egy zacskó török
dohánnyal, el ne feledje!
 – Jakab sosem felejt el semmit – biztosítottam. – Ide figyeljen! Ha
gondolja, beviszem azt a levelet a nagyságos asszonynak.
Fehér Kristóf a bőrtáskában kotorászott.
– Jól van, de valóban rögvest oda vigyed, hallod? Zsófia
nagyságos asszony bízta rám.
– Biztosan veszekedni akar megint – súgtam, és Kristóf
elvigyorodott.
– Hát… Nem megy a szomszédba egy kis perpatvarért.
– Ő nem is! És… más hírt nem hozott?
Fehér Kristóf megtörölte poros arcát a kendőjével.
– A kurucoknak immár fővezérük is van. Wesselényi Pál a neve,
és nagy a bizodalom benne. Ugorj, Dragica, vidd azt a levelet, de
tüstént!
– Maga meg induljon a konyhába, és faljon valamit! Olyan vékony,
hogy átsüt a hasán a holdfény…
Felsiettem Ilona asszonyhoz. Juliánka vörösre sírt szemmel
üldögélt az ölében, ő pedig ringatta és dúdolgatott neki. Átnyújtottam
a levelet, és elhúztam a függönyt, hogy az alkonyi fényben is
olvashassa.
Láttam, ahogy megváltozott az arca, a homlokán és a két sötét
szemöldöke között ráncok jelentek meg. Aztán kibuggyantak az első
könnycseppek.
– Dragica! Vedd át tőlem! – nyújtotta a kisleányt, aki a nyakamba
kapaszkodott. – Ne engedj be most senkit!
– Baj van, asszonyom? – kérdeztem ijedten. – A futár nem
mondott semmit…
– Baj? Nem, nincs baj… Vagyis… Édes anyámasszonyt az Úr
kegyelme megváltotta a szenvedésektől. Ezelőtt tíz nappal,
Grazban.
Az asztalra borult, és hangtalan rázta a zokogás.
– Hozzak valamit, asszonyom? – súgtam. – Egy pohár friss
vizet…
Nem felelt, én pedig Juliánkat vigasztaltam, aki megint felsírt.
– Mindjárt, drágaságom, mindjárt! – öleltem magamhoz. – Hozok
neked sót arra a pici fülecskédre.
 Ilona asszony hirtelen felállt. Megtörölte a szemét, és megmosta
az arcát a porcelánedényben.
– Dragica, lemegyek a kápolnába. Nem akarom, hogy zavarjanak!
Csináld meg azt a meleg sót…
Fekete szalagot kötött a hajába, majd magára kanyarította a
könnyű köpenyt, aminek ujja nem volt, csak két rést nyitottak rajta a
kezeknek, és távozott.
Aznap este, és még utána is, sokszor eszembe jutott Katarina
asszony. Talán a lelke bolyongott a leánya körül, azt érezhettem.
Ilona asszony azt akarta, hogy a régi mivoltában emlékezzünk reá.
Meseszép selyemruhájában, ékszereivel, amint boldogságtól
ragyogó arccal láncolt a kraljevicai új várkastély emeleti termében,
vagy a belső udvar kőkávás kútja körül, s közben a zene körbefutott
a falakon, kerülgetve az emelet oszlopait, simogatva a fali
festményeket. Emlékezzünk úgy reá, hogy, nemesi kisasszonyokkal,
fiatal grófnékkal együtt járta a táncot az Öregvár fáklyákkal
megvilágított udvarán, amit mindig tisztára sepert a sós tengeri szél.
És emlékeinkben úgy jelenjen meg, hogy a tengerparton sétál,
csipkés ernyő alatt a barátnéival, vidáman cseverészve.
Mert csakis a szép emlékekre érdemes visszagondolni.
1675. Nyár
Zboró, Felső-Magyarország védett zuga
Elszeleltek a hónapok, szinte észre sem vettük a zord telet, vagy
csak nem akartuk. A tavasz meg egyszerűen kimúlt az orrunk előtt,
mert annyi teendő szakadt a nyakunkba, hogy a napokat se
számláltuk. Jakabot és engem Isten kegyelme még mindig nem
érintett meg a második gyermekáldással, pedig imádkoztam érte
eleget.
Jakabnak egyre-másra el kellett vágtatnia, hol Patakig, hol meg
Ecsedre, aztán máskor Regécbe, és Munkácsba is nem egyszer vitt
levelet, ha Ferenc úr egészen bizonyos akart lenni abban, hogy
hiánytalanul és minden más futárnál hamarabb odaér.
Nem éltünk rosszul, Jakab áldozatkészségét szépen jutalmazta
Ilona asszony és Ferenc úr. Nekem pedig maradt a szolgálat, amit
asszonyom mellett folytattam, és szívesen tettem. Egy ideje már a
fiatalabb szolgálóleányok és asszonyok a fennhatóságom alá
tartoztak. Okítottam a tapasztalatlanokat olyasmire, amit a belső
cselédeknek tudniuk kell.
Zboró még valóban a béke szigetének számított, de már délebbre,
az Alföld rónái felé, a Tisza kanyarulatain innen és túl semmi és
senki nem lehetett biztonságban.
A török is kitartóan portyázott. Sokszor mélyen bent járt olyan
vidékeken, ahol még zsiványbandák is garázdálkodtak, és lestek
törökre és magyarra, kalmárra és futárokra, mert nekik mindegy volt,
kit fosztanak ki. Jakab a vitézeivel éppen azért járta a környéket,
hogy az efféléket elkapdossák.
Az ilyen férfias mulatság azonban mindig kétélű fegyver.
Ha esett, az utak járhatatlanná lettek, és a batárt, a hintót nem
tudták a paripák felvonszolni az iszamós meredeken, ezért napokra,
hetekre megállt az élet bizonyos tájakon. Ilyenkor Jakabék is úgy
értek haza, mint akik a vadmalacokkal fürdőztek lovastól a
dagonyában.
Aztán meg a kurucok… Hazudott, aki azt állította, ő ugyan nem
tart tőlük; semmit. Mert a katonaember csak kiszámíthatatlan, a
fegyverrel a kezében még akkor is hatalmat vél magának, ha
egyébként nincs jussa rá. Jakabom sem mindig tudta, mi a
különbség a rablók és a magukról megfeledkezett kuruc portyázok,
meg a mindenre képes törökök között.
Az egri pasa portyái sűrűn érintették a Rákóczi-területeket, és
vitték, amit értek, annak ellenére, hogy úgy tűnhetett, békében
megvoltunk egymással.
Ferenc úr kesergett, és azt mondogatta Ilona asszonynak, hogy a
régi Magyarország immáron csak egy fogyó holdhoz hasonlít,
aminek az alsó szarva a tengernél van, a felső meg tán Munkácsnál.
A többit a szultán uralja. Erdély pedig amúgy is különálló test.
Ferenc úr szerint Bécsben azt tartják, hogy nem létezik olyan, aki
az egész Felső-Magyarországért, ezért a kis holdsarló alakú
darabért akár csak ötvenezer forintot adna… És akkor még itt a
török, aki – főleg szüretkor! – úgy vágtat a Hegyaljára, mintha az is
az övé lenne, és adóztat, sarcol gátlástalanul. Ha meg nem a török
bolygatta a vidéket, hát jött a német, valamelyik nagyképű császári
generális katonasága.
 Akkor igazán megijedtem, amikor meghallottam, milyen parancsot
kapott Jakab a nagyságos úrtól. Azt, hogy kapdossák el a török, a
kuruc és az egyéb kémeket, mert a szultán megint nagyra törő
terveket szövöget. Forrongott köröttünk minden, és nem csak én
éreztem így.
A francia XIV. Lajos király a követét Erdélybe küldte Apafi
fejedelemhez, és segítséget ígért a bujdosóknak. Ilona asszony és
Ferenc úr ezért írták a leveleket egyre-másra. Valami Habsburg-
ellenes francia, lengyel és erdélyi szövetség előkészítéséről
beszéltek akkoriban…
De ki tudhatja előre, mit gondol egy koronás fő fél év múlva? Az
itáliai doktor arról beszélt asszonyomnak, hogy nem is a királyok
gondolatai az érdekesek, sokkal inkább a körötte lebzselő
tanácsadóké.
Az eső napokon át zuhogott, és amikor a napsütés végigsimogatta
a hegyeket, szürke és fehér pamacsok emelkedtek az erdőségekből,
s mintha némelyik a toronymagas fenyők csúcsát karcolta volna.
Ránk kacsintott július fényes napja, Ilona asszony pedig a dajkákra
bízta a kis Juliánkát, és három egykori Zrínyi-vitéz kíséretében
kilovagolni készült a környékre.
– Gyere, Dragica lelkem! Kísérj el! Férfinyerget a lovamra, azt
jobban szeretem!
Ilyenkor mindig tudtam milyen öltözéket óhajt, és lelkesen
segítettem.
A virágok ismét kitárták szirmaikat a napfénynek, és a hegyoldal
zöldje élénkebbé vált.
Könnyű vágta végig a szekérúton, aztán kiváltottunk a tágas
legelőre. A juhászok és a csordások féltve őrizték a jószágot, és
messziről megsüvegelték Ilona asszonyt, ő pedig nem mulasztotta
el, hogy ne intézzen hozzájuk néhány jó szót.
– Hej, Töttös Gábor! Hogy van a feleséged? Használt neki a
főzet? Hát neked, öreg Janó? Kell még a lábadra flastrom? Küldetek
a csikósoddal! És az ikrek, Kormos Vince? Rosszak-e? Mert a rossz
gyerkőcnél jobb nincs!
Mindenre és mindenkire gondja volt. Ismertem úrasszonyokat,
akiket cseppet sem érdekelt, él-e, hal-e a jobbágynép, ő azonban
mindig értette, miben áll a felelőssége.
Sohasem hallottam tőle igaztalan szavakat a jobbágyokról, az
egyszerű emberekről, a szolgákról. Még a rabokkal sem
önkényeskedett, akik Patakon többnyire a várárkot takarították. Azt
tartotta, Isten számon kéri majd az efféle alantas viselkedést, amikor
megszólalnak az ítéletnapi harsonák.
Magabiztosan ülte meg a lovat, és csak nevetett, amikor vágtában
a szél kibogozta hajfonatait, vagy elvitte a könnyű kalpagot. Az arca
kipirult, bíztatta a jószágot és megveregette a nyakát, ha lépésre
fogta.
Egy itáliai nemesúr szerint: szépség és jóság együtt lakott benne.
Nem tudta, hogy azon a lakáson e kettő osztozik még a bátorsággal,
az eltökéltséggel és a szívós állhatatossággal.
Egy napsütötte domboldalra kaptattunk fel, és az öreg, girbegurba
tölgyfánál Ilona asszony nyeregből szállt. Kissé lemaradtam tőle,
mert a lovam csaknem világgá szaladt egy úton tekergőző, szürke
hátú, vaskos sikló láttán, s mire megnyugtattam, asszonyom már a
tölgyfát támasztotta.
Kétrét görnyedt és hányt, én pedig rettentően megijedtem.
– Jézus, Mária… Szent József! Asszonyom, mi lelte?
Ő pedig felpillantott rám, s miközben egyik karjával még mindig a
fa rücskös törzsének támaszkodott, a másikban kendőt tartott és az
ajkát törölgette, mosoly jelent meg az arcán, és csillant a szeme.
– Hogy… mi lelt? – kérdezte. – Hát… mégis, mire gondolsz,
Dragica lelkem?
Abban a minutumban értettem mindent. A kulacsból vizet öntöttem
a tenyerébe, s ő megmosta az arcát, aztán ivott néhány kortyot.
– Jaj, asszonyom! Hát ez… ez igazán… De hát miért nem
mondta?
– Úgyis észrevetted volna – felelte. – Minek elkiabálni, nem igaz?
De most már biztos vagyok benne…
Megfogta a kezem, és csendben imádkoztunk a tölgy alatt.
Igaz, nem volt ez a szó pontos értelmében vett ima, sokkal inkább
egy különleges fohász.
– Add, mindenható urunk, hogy képes legyek kihordani…
– …és add, hogy fiúcska legyen! – fűztem hozzá.
 – …és azt is add meg, hogy betegség sose érje, kínnal meg ne
ismerkedjék Hogy ez a test elfogadja őt, és jövőre majd a színed elé
állhassunk…
– …a nagyságos úr örökösét mutathassuk be neked, Urunk…
akiben újra él majd a régi hősi vér…
Rám pillantott, először szigorúan, aztán elmosolyodott, majd
megcsóválta a fejét, de nem szólt egyetlen szót sem, csak megölelte
a vállam.
Attól a naptól kötelességemnek éreztem, hogy úgy vigyázzak rá,
mintha a rokonom lenne, egy vérből való velem.
Még egy jósnő is azt jövendölte, hogy most aztán biztosan fiút szül
Ilona, egészséges, életrevaló fiúcskát, örököst a nagy múltú háznak.
Igaz, a jósnőről azt terjesztették, hogy Zsófiától tekintélyes summát
kapott egy kedvező jóslatért…
Ferenc, miután felépült rejtélyes módon rátörő betegségéből, és
az utak állapota is engedte, késő őszön Zboróból Munkácsba
kocsizott. Zsófia azzal fogadta, hogy eltökélte: ha fiú lesz az
újszülött, addig nem nyugszik, míg Lengyelország trónján nem látja.
Aztán leszállt a fellegekből, és elvonult Ferenccel a szobájába,
hogy négyszemközt tárgyalhassanak.
– Láttál kurucokat az úton, fiam? Kassa környékén azt híresztelik,
hogy gyűlölnek engem, amiért elkergetem a protestánsokat. Bízom
benne, hogy nem nyúlnak hozzá az új templomhoz.
– A falvaink látják kárát a kurucoknak – fűzte hozzá a fia –, de
nem bírnak velük a császáriak. Igencsak eltökéltek, katonát
szednek, viszik az erőteljes legényeket az uradalmakból…
Gyújtogatnak is. Bocsásson meg, édes anyámasszony, hogy nem
figyelhettem jobban a kurucra és a németre, de engem mostanában
jobban lekötött Ilona áldott állapota.
– Mindent meg kell tenni a feleséged érdekében! – szögezte le
Zsófia asszony. – Nem eshet baja, nem betegedhet meg! Fiú lesz,
érzem, tudom. Nem lehet másként. A családunknak kell a fiú,
Ferenc! Kell!
Egy szóval sem említette, hogy milyen rossz bőrben látja a fiát. A
doktorok – márpedig a családot a legjobbak szolgálták – csak azt
mondogatták, hogy időszakos gyengeség, majd elmúlik, járjon
többet a jó levegőn, kevesebbel üldögéljen a karszékben, és egyen
kímélő ételeket… Ennyire telt a tudományukból.
Pedig Ilona is óvta az urát, és itatta olyan főzetekkel, amelyeket
hasznosnak talált az állapotára.
Ilona azt tervezte, hogy a nagyobb védelmet biztosító Patakra
utazik, ott várja ki a kilencedik hónapot, ami úgy a jövő év
márciusának utóján telik ki.
– Tehát Patakon – bólintott Zsófia asszony. – Ott akar szülni?
Legyen! De Látod ezeket a leveleket, fiam? Szelepcsényi érsektől
jöttek, meg Pozsonyból, aztán Bécsből. Háborúval riogatnak, és
joggal.
– Vagyis el kell indulnunk hamarább Patakba? – kérdezte Ferenc.
– Ezt tesszük, ha anyámasszony is így látja jónak. Egyébiránt…
Ilonka nagyon várja a gyermeket.
– A fiatokat – javította különös éllel a hangjában Zsófia asszony. –
A fiatokat! Fiú lesz, örökösöd születik, meglásd! Amennyi imát és
fohászt elmondtam egy egészséges fiúunokáért…
– Mit tudatnak velünk azok az üzenetek, édes anyámasszony? –
pillantott a paksaméta felé Ferenc.
Zsófia felemelte az egyik levelet.
– Ezt itt a tokaji udvarbíró, Domokos György küldte. Megtudta,
hogy Strassoldo gróf, a császári generális nekiugrik Debrecennek,
mert ki akarja onnan füstölni a kurucokat. Isten segítse! És minket is,
mert ki tudja, a generálisnak kikből áll a kompániája! Domokos attól
tart, ha átvonulnak Tokajon és a környéken, visznek mindent, ami a
kezük ügyébe esik.
Zsófia asszony egy másik levelet szedett elő.
– Az unokahúgod írta, Erzsébet. Erőt és türelmet kívánt a
feleségednek, és ivott egy kortyot az örökösöd egészségére. Beszélt
császári tisztekkel. Őfelsége Strassoldo generálisnak azt a
parancsot adta, hogy Debrecent gyújtsa fel, amiért ennyire
pártfogolják a kurucot. A várost azonban a szultán oltalmazza, és ha
a török meg a kuruc egységben lép fel őfelsége ellen, annak megint
a vidék látja kárát. A császári csapatoknak hónapok óta nem fizettek
zsoldot. Éheznek a katonák, mert a falvak kimerültek. Strassoldo
nagy erőket nem is tudna megmozgatni, mert Bécstől nem kap
számottevő utánpótlást. A francia háború miatt őfelsége óvatosan
bánik a hadsereggel. Nem küldözgeti a katonákat nyakló nélkül a
birodalom egyik végéből a másikba… Zsófia ingerülten rázta a fejét.
Újabb levelet húzott ki a csomagból.
– Olvasd csak el, Ferenc! Bécsből írta az egyik jóakarónk.
Rákóczi belemélyedt a levélbe, majd hosszas hallgatás után
megkérdezte, azt tartalmazzák-e a sorok, mint amire következtet.
– Csak egyetlen dologra következtethetsz, fiam – így az özvegy. –
Ha megszületik a fiad, annak jobbára csak mi örülünk majd, és a
jóakaróink. Elolvashattad, miként vélekednek erről Bécsben. Régtől
tudják, hogy a feleséged várandós. Úgy jönnek-mennek a kémek
ezen a földön, hogy már fel sem tűnnek. Őfelsége körei aggódnak,
mert neki még nincs örököse, de neked lesz. És ha a Rákócziak
örököst mutatnak fel… A fiad miatt veszélyben látja majd őfelsége a
koronát, ez az igazság, Ferenc. Mert egy katolikus fejedelem
örököse jogot formálhat a magyar koronára. Tudják ezt Bécsben és
Konstantinápolyban is.
Zsófia asszony idegesen remegő kézzel keresett egy következő
levelet a halomban, de nem találta, ezért belefogott szóban.
– Van itt valami, ami egyszerűen ijesztő, Ferencem. Nem is
tudom, ezek után mit gondoljak. Pozsonyból értesítettek, hogy a
kincstár üres. Még akkor is, ha a francia háborúra tekintettel a
tízszeresére emelkedtek az adók. De nem ez az ijesztő hanem, hogy
a Kamara parancsot küldött szét. A szepesi Kamarát utasították,
állítsanak össze névsort azokról a nemesi házakról, ahol nincs
örökös, vagy az örökösnek kikiáltott fiúgyermek gyengécske, és
várható, hogy hamar meghal.
Ferenc azonnal megértette, és elsápadt.
– Jézus… Egy leánykám van, ő is csak hároméves…
Zsófia felszisszent.
– Hát nem látod a veszélyt? Ha jövőre fiad születik, ki dönti el róla,
hogy egészséges-e vagy sem? Hogy meddig fog élni?
– Azt mondja édes anyámasszony, hogy… akár eltehetik láb alól
is? – dadogta Ferenc, de Zsófia erélyesen az asztalra csapott.
– Ezt ebben a házban meg ne halljam! Színtiszta felségsértés!
Ilyent még csak ne is feltételezz! De ne is feledkezz meg arról, hogy
most miről beszélünk, fiam!
Rákóczi gondolatai összekavarodtak. Mi folyik a háta mögött?
Ki akarják használni, hogy az egészsége nem áll a helyzet
magaslatán? Hogy távol tartja magát a politikától?
Ha meghalna a még meg sem született fia, ha egyáltalán fia lesz,
s ha kihalna a család, a bécsi Kamarára szállna minden?
Bécs nem felejt, hiába fizetett annyit az anyja, hiába adta mellé a
saját vagyona jelentős hányadát Ilona…
– Mit javasol édes anyámasszony? Miféle politikát folytasson a
családunk?
Az asszony intett, hogy kövesse.
Kinyitott egy többszörös lakattal zárt helyiséget, és egy titkos
zárral ellátott, robusztus szekrényt. Bőrzsákocskák sorakoztak a
polcokon.
– Ez itt a rejtett tartalékunk, fiam. Gondoltam, majd csak akkor
mutatom meg, amikor nagy szükség lesz rá, de mit lehessen tudni…
A feleségednek ne szólj erről!
A zsákokban pénz csörgött. Ezüst és arany. Ferenc hirtelenjében
fel sem mérhette, mekkora értéket rejt a szekrény.
– Amikor vállaltam a jóvátétel fizetését – folytatta Zsófia –, tudtam,
hogy Bécsben szégyentelenül magas összeget szabnak majd… Azt
is, hogy az egyház sem éppen önzetlenül támogat. Ezért úgy
döntöttem, megpróbálok az eszükön túljárni.
Ferenc leült egy székre, és az állát, a tarkóját dörzsölte. Alig hitt a
mernének és a fülének. Zsófia ezzel folytatta:
– A négyszázezer gigászi összeg, de az udvar tudta, hogy van
pénzünk, csak azt nem, hogy mennyi. Így hát fel sem tűnt nekik,
amikor inkább kölcsönt leértem, és vállaltam, hogy egy hányadát
terményben törlesztem.
– Ellátta élelemmel a császári katonaságot… – szólt csendben
Ferenc, és Zsófia bólintott.
– Ezt tettem. De magad is tudod, hogy éppen ők fosztották ki a
falvakat, és nekem is egyre kevesebb folyt be a magtárakba, a
pincékbe. A kuruc csak rontott ezen. Őfelsége az egyháznak óriási
anyagi támogatást nyújt, ezt is tudod. Pontosan ezért a Pázmáneum
Papnevelő Intézettől kértem kölcsön, no meg a bécsi jezsuitáktól. És
ebből törlesztettem a Kamarának… Már amikor… Érted, Ferenc?
Azt a pénzt kapták tőlem vissza, amit ők az egyháznak adtak!
Ferenc a fejét csóválta, mire az özvegy felcsattant:
– Jól van! Mondd, hogy becsapom őket, és igazad van, mert nem
úgy, és nem annyit törlesztek, mint kellene. Ha azt tenném, egy idő
után kihúznám a családunk alól a talajt. Eltökéltem, nem hagyom
tönkremenni magunkat. Soha!
Becsukta a szekrényt és a szobát, s a kulcsokat elrejtette.
– Ki tud erről, édes anyámasszony?
– Én és te. Meg a titkár, de ő sem mindent. Benne megbízhatunk.
Ferenc fejében kavargott az indulat, de nem állhatott elő az
anyjánál azzal, hogy akkor miért volt szükség Ilona
jegyajándékának, ékszereinek eladására, zálogba bocsátására.
Elképedve forgatta magában a látottakat és hallottakat, és az
izgalomtól rekedten kérdezte:
– Mielőtt mindezt megmutatta nekem, azt kérdeztem, miféle
politikát folytassunk. Meg tudná mondani, édes anyámasszony?
Mert számomra egyre zavarosabb az egész. Úgy érzem magam,
mint egér a likban, aki tudja, nem indulhat semerre, mert egyfelől a
róka, másfelől a macska, fentről meg az ölyv… Miféle politika a
járható út számunkra?
– Politika? – kérdezett vissza Zsófia asszony. – Az egyedüli helyes
politikánk most a kötéltánc lesz, fiam. Meg fogjuk találni az
egyensúlyt. Ügyelj nagyon a feleségedre, mert mérvadó körökben
máris azt híresztelik, hogy a kuruccal szimpatizál. Én pedig hiszek
nekik, Ferenc. A születendő fiad pedig maradjon életben, bármi
áron! Bármi áron, megértetted?
Rákóczi úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz baltát lendít, és az
acél a koponyájába hasít. Mert azon a bizonyos kötélen főleg neki
kell egyensúlyoznia, de nem a császáriak, a kurucok és a törökök,
hanem az anyja és a felesége között.
1675. November vége Sárospatak
– Hozd azt a mályvát, Dragica lelkem! – szólított Ilona asszony a
másik szobából.
A fehér mályvát együtt szedtük a kis virágos kertben, ahol
gyógynövényeket termesztettünk. Ilona asszony fürdővizébe kellett,
ami nem lehetett túl meleg, és ügyeltünk arra is, hogy meg ne fázzék
fürdő után, mert emiatt sok magzat meghalt az anyja hasában.
Egy szép napon futár érkezett lengyel földről. Levelet hozott,
amelyben a Báthoryak ott élő rokonsága ismét kijelentette, hogy
nem is annyira lehetetlen Rákóczi Ferenc fejére helyezni a lengyel
koronát. Igaz, a török nagyvezír már korábban is ellene ágált: meg
ne próbálják, különben Lengyelországot ízzé-porrá zúzza, és Erdély
szikláit is vörösre festi majd a vér.
Ilona asszony tudomásul vette a politika híreit, de mostanában
sokkal inkább a születendő gyermekkel foglalta le magát. A magzat
erősnek tűnt érezni lehetett azon, ahogy vetette magát egyik oldalról
a másikra, és jókorákat rúgott.
– Majd ha lesz már egy kis tejem a szülés előtt – mondta
titokzatos arccal, mintha csak leánykori barátnéjával tervezne
turpisságot –, akkor te meg én megnézzük a vízben, fiú lesz-e, vagy
leány.
Ha megjelent már néhány csepp áttetsző tej, az asszonyok
csaknem mind kipróbálták ezt. Ha a tejcsepp elmerült a vízben,
biztosan fiú születik, így vélekedtek, és sokszor így is lett.
Pap Marina, a dajka, akivel együtt vigyáztunk a kis Juliánkára, azt
mondta, a maga kedves szavaival, hogy aki Böjtmás havában jön a
világra, mint várhatóan a nagyságos asszonyom fiacskája (lám, már
ő is fiacskáról beszélt!), az szorgalmas lesz és fürge, félni fogja
Istent, jó erkölcsű és jámbor ember válik belőle, s felnőttként nagyon
bölcs.
– Szűz Mária szóljon belőled. Marina! – mosolygott Ilona asszony.
– Én egyelőre annyit tehetek, hogy nem mérgezem magam és őt –
simogatta meg a hasát – semmivel, és sétálgatok, amennyit csak
tudok. Míg a hó le nem esik.
Aztán… majd meglátjuk.
Készültünk a karácsonyra, de még korábban, Szent Miklós
ünnepe táján Rákóczi nagyságos úr felderítőket küldött a vidékre, és
ki lett volna a vezetőjük, ha nem az én Jakabom. Amikor december
második hetének elején visszaérkeztek Debrecen felől, éppen az
emeleti folyosón sétálgattunk Ilona asszonnyal. Láttuk, amint
bedübörögtek a hídon a császári katonák között, akik előtt titkolták,
milyen paranccsal küldte őket Ferenc úr.
– Az uram most pihen. Ne költsék föl! – intézkedett Ilona asszony.
– Dragica! Kiálts le Jakabnak, hogy jöjjön a „Sub Rosa” szobába!
Jakabom agyonfagyva, veres képpel, igyekezett a lépcsőn.
Csörrent a kardja az övcsaton, mert izgalmában még azt is
elfelejtette odakint hagyni. – Mi hírt hoztatok, Jakab? – lépett elé
Ilona asszony.
– Strassoldo tábornok és a császárhű Barkóczy Ferenc kapitány
úr lovassága megtámadta Debrecent, nagyságos asszony. Pontosan
Szent Miklós ünnepén, hajnalban. Elkaptunk két kurucot, aztán
kifaggattuk.
– Mi történt Debrecenben? – kérdezte asszonyom aggodalmas
arccal.
– Felgyújtották a császáriak a házakat, kikergettek mindenkit, és
összekaptak a kurucokkal, már azokkal, akik a városban maradtak.
De utána kezdődött csak az igazi haddelhadd, nagyságos asszony.
Még mindig forrong arrafelé a vidék, hol itt, hol ott csapnak össze a
kurucokkal. Egyetlen falu és tanya sincs biztonságban. Vonulnak az
egységek az utakon. A kurucok Kállónak estek, a várat körülfogták,
és a hírek szerint már Nagykállót prédálják. Nánásnak vonulnak, és
hírlik, hogy fel akarják perzselni, ha Strassoldo generális rájuk
uszítja az egész felső-magyarországi haderőt.
Ilona asszony az asztalon hagyott térképre pillantott, miközben
Jakabom arról jelentett, hogy a kurucok gyors portyái és
csapatrészei beszáguldozzák egész Bereget, Szabolcsot és
Szatmárt. Sokkal gyorsabbak a császári erőknél.
– Miklós bátyám akart ilyen gyors, tiszta magyarokból verbuvált
csapatokat – jegyezte meg asszonyom csendben, mintha csak
magának mondaná. Fázósan megborzongott, mert a „Sub Rosa”
szobában éppen csak befűtöttek.
– Miről akarsz még jelenteni, Jakab?
– A népek elbújnak a kuruc és a német elől is, nagyságos
asszony, és okkal. Magam láttam, hogy mindegyik fosztogat.
Zabolátlanok, a saját törvényeik szerint cselekszenek. A kuruc
egyszerre harcias, elkeseredett és bizakodó. Különös emberek,
asszonyom. A német meg mindenkiben rebellist lát. Temetetlen
holtakat is láttunk a falvakban, az utakon… Szabad valamit
javasolnom, nagyságos asszony?
– Mondd csak!
– Úgy mondanám – kezdte az uram, és egy pillanatra tán
elbizonytalanodott a hangja –, el kellene innen menni a nagyságos
asszonyéknak. Meg a nagyságos úrnak is. Ha a kuruc akarja,
beveszi Patakot. Ezekben a németekben, akik a várat őrzik, én
fikarcnyit sem bízom.
Ilona asszony szigorú tekintetet vetett az uramra, aki leszegte a
fejét, és zavartan köszörülte a torkát. Azt hittem, megfeddi, de csak
csendesen szólt, nagyon komoly arccal, azon a jellegzetesen mély,
bársonyos hangján.
– Megfontoljuk. Indulj, Jakab, hozzátok rendbe magatokat és
egyetek! Mindezt elmondom az uramnak.
Jött a karácsony, és Patakra mégsem törtek be a kurucok, bár a
távolabbi környéken kisebb-nagyobb csatározások dúltak.
Amikor a tél megemberelte magát és fogcsikorgató hideget hoztak
a „lengyel szelek”, már tudtuk, hogy Patakon maradunk. A vizesárok
befagyott a császári őrség katonái hosszú rudakkal törték fel a jeget,
aztán az is elmaradt. A járőrök átkeltek a Bodrog jegén, de nem
láttak ellenséget a közelben.
Abban reménykedtünk, hogy nyugalmas telünk lesz.
1676. Március utolsó hete
Indulás Sárospatakról
Együtt számolgattuk Ilona asszonnyal a hátralévő napokat. Már
csak három hét, már csak tizennyolc nap…
– Mennünk kell innen, Dragica – fordult hozzám egyik reggel,
amikor benyitottam hozzá, hogy segítsem az öltözködésben, és
megfésüljem. – Itt most már valóban nem biztonságos. A
csatározások egyre közelebb érnek, az ágyúkat is hallani…
Juliánkára ügyelj, mert én már alig bírok mozdulni!
Sokáig nem húzhattuk a készülődést, mert a doktor azt mondta,
Munkácsig még elér, de csak akkor, ha sietünk.
Hintókba szálltunk, a szükséges holmit társzekerekre pakoltuk,
sürgött-forgott a szolganép, Ferenc úr pedig eligazította a Patakon
maradtakat, mii tegyenek, miként viselkedjenek, és ne huzakodjanak
se némettel, se kuruccal. Óvják a várkastély épületeit, az értékeket,
egyéb dolguk nem lesz.
Aztán elindultunk. A hintókban prémek között kucorogtunk, mert a
március ezen a tájon azért még nem egészen tavasz. A Rákóczi-
vitézek, a huszárok hol előre nyargaltak, hol lemaradtak, figyelték az
utat és a környéket, hogy bántatlanul vonulhassunk.
Borsi53, a Rákócziak birtoka a Munkácsba vezető úton nem esett
távol Pataktól, de az első napon a lassan haladó hintókkal,
szekerekkel csak addig a várkastélyig jutottunk.
A falu határában a ködből emelkedett ki az emeletes épület, négy
sarkán a szögletes bástyákkal, és a két körbástyával, amelyekből
lőrések ásítottak. A hintók és a szekerek átdübörögtek a körbefutó
vizesárok fölé rótt felvonóhídon, be a kapuzat alatt a belső udvarra.
A várkastélyt megerősített őrség védelmezte, mert Ferenc úr nem
kockáztatott.
Ilona asszony, amikor a hintóból kisegítették a szolgák, felpillantott
az eresszel fedett, félig nyitott emeleti folyosóra és a sarokszoba
ablakaira. A szolgák azokat a helyiségeket rendezték be minden
kényelemmel.
Az őrök tisztelegtek, a szolganép felsorakozott. Fegyveres
kíséretünk tagjai marcona képpel kászálódtak a nyeregből.
Nem hiszem, hogy Ilona asszony azon a ködös, nyirkos napon
belegondolt: most már Munkácsot el nem érjük, és az egyre
közeledő kurucok fenyegetése itt marasztal minket.
Néhány nap múlva fekete, csukott, Rákóczi-címeres hintó robogott
be Borsiba. Hat hollófekete paripa húzta, és követte még néhány a
szolgálókkal és inasokkal. Megérkezett Zsófia asszony, miután
Ferenc úr megüzente Munkácsra, hogy nem tudunk tovább utazni.
– Mondjátok, hogy nem született még meg az unokám! – reccsent
az út viszontagságaitól rosszkedvű Zsófia asszony a megkettőzött
kapuőrségre. – Hol a fiam?
Ferenc úr ismét gyengélkedett, de ezúttal nem vonult félre, hogy
minden idejét Ilona asszonnyal tölthesse.
 A hintókból csupa hasznos holmi került elő. Rézből való fürösztő
kád, amibe a Rákócziak címerét kalapálták, bölcső, sokféle takaró,
főként drága selyemből. Még csecsemőruhák is. Mindez
természetesen Ilona asszonynak is rendelkezésére állt, de nem
ártott, ha van belőlük több is.
Aztán Zsófia asszony megölelte Ferenc urat, és rögvest
parancsokat osztogatott, hogy minden kályhában szítsák fel a tüzet,
még melegebbre van szükség, de szellőztessenek is, mert Ilona
asszonynak kell a friss levegő.
– Mosakodott a feleséged? – kérdezte Zsófia asszony Ferenc
urat, aki értetlenül pillantott rá. – Ejh, no, hát tudod, miként értem!
Ferenc úr nem értette, de én igen, hiszen átestem már szülésen.
Még mindig könnybe lábadt a szemem, és elnehezült a lélegzetem,
amikor erre gondoltam.
A mosakodást ez esetben nem úgy kellett érteni, amint azt
szokás, hanem, hogy a szülés előtt naponta többször is meg kell
mosakodni „odalent”, jó alaposan, mégpedig hideg vízzel, mert az
erősíti az izmokat.
Megnyugtattam a nagyságos asszonyt, hogy Ilona asszony ezt
tette már két hónapja, mindennap kétszer.
– Vizet ivott-e?
– Minden este, nagyságos asszony, egy pohár tiszta, hideg
forrásvizet. És reggelente magam hozok asszonyomnak keserű
mandula magot. Szívesen elrágcsálja… És ugyanabban az órában
feküdt és kelt… Sosem evett mást, csak könnyű ételt, és mindig jó
volt a kedve…
– Nem ijesztette semmi? Nem rázta a hideglelés? Sosem?
Egyetlen egyszer sem? Mert az a vetélés jele, szolgáló!
Sosem mondta ki a nevem, pedig tudta. Megráztam a fejem,
mondván, hogy hideglelésre sem emlékszem.
– Nem fulladt a várandósság alatt? Nem sajogtak a tagjai, a
dereka? – Azt feleltem, talán kicsit a dereka… – Hm. Szerencsés…
lesz a gyermek.
Nem hinném, hogy Zsófia asszony kedvelt engem, és inkább
gondolom hogy levegőnek nézett. Senkit sem szeretett, akiről tudta,
hogy Ilona asszony bizalmasa.
 A szikár, mindig kemény arcú nagyságos asszony jelezte, hogy
befejezte a diskurzust. Elküldött azzal, hogy hagyjam nála Juliánkát,
és nézzek utána, hogy a szolgálók mindent úgy tesznek-e, ahogy azt
a szülés előtt kell.
Ő is magával hozott egy bábát és mellé a munkácsi doktort, így
most már legalább három bába tüsténkedett Borsiban, és két orvos,
a legjobbak közül.
Március huszonhatodik napját jegyeztük akkor, és gyorsan
alkonyult.
Az egész napot Ilona asszonnyal töltöttem a kastély emeleti
sarokszobájában. Azt mondta, ott akar szülni. Attól nem kellett
tartani, hogy Zsófia asszony túl sokat látogatja, vagy beszélgetni
akar vele. Amikor megérkezett, köszöntötte őt…
Nem hiányzott nekik a másik társasága. Asszonyom mindig
udvarias volt az anyósával, de sosem alázkodott meg. Miközben a
nagy eseményre készülődtünk, és a bábák egyre-másra nézegették,
vizsgálgatták, aztán kimentek, majd kisvártatva megint visszajöttek
és megismételték ugyanazt, én az imádságos könyvvel a kezemben
együtt fohászkodtam vele a gond nélküli szülésért.
– Dragica! Ugye, nem lesz semmi baj?
– Isten nagyon kegyetlen lenne hozzánk, ha nem hárítana el
minden ártót és rosszat ebből a szobából – feleltem, ő pedig
elmosolyodott.
– Dragica, Dragica! Nélküled már el sem indulok sehova.
Megpillantottam a szeme sarkában egy könnycseppet. Akkorát,
akár egy kisebb tengeri gyöngy.
– Most miért sír asszonyom?
– Az emlékek miatt. Amikor szegény kis Gyurikám született, még
velem volt édes anyámasszony. Most már ő is odaföntről figyel ránk.
– A Mindenható akarta így – mondtam, és megsimogattam a
homlokát, aztán letöröltem róla néhány verítékcseppet. – Fentről
sokkal többet segíthet asszonyomnak.
És amint az utolsó szót kiejtettem, abban a minutumban elakadt a
lélegzete. Összeharapta az ajkát, és az arcán megjelent a kín.
– Kezdődik, Dragica! Szaladj, hívd a bábát!
 Aztán máris rohantam a szomszéd szobába, hogy elhozzam azt
az üveget, amit még tavaly töltöttünk meg Ilona asszonnyal – éppen
a szülésre gondolván – a fehér liliom főzetével. Az egyik bába még a
kígyó levedlett bőrét is magával hozta, mert az szerinte csökkenti a
fájdalmakat. Csak jól a derék köré kellett tekerni…
De a két legfontosabb, bajtól óvó tárgy már régtől Ilona asszony
ruhája alatt lapult: a kis ezüst feszület, és a miniatűr képecske a kék
ruhás Szűz Máriával.
A sarokszobába visszasietve az ajtó előtt megpillantottam a
doktort, aki az idő múlását figyelte. Ferenc úr utasítására neki kellett
elkészítenie a gyermek horoszkópját, mégpedig percnyi
pontossággal. A másik doktor arra várt, hátha be kell avatkoznia,
mert hiába a legjobb bába, baj mindig előfordulhat.
Aztán éjszakába fordult, majd hajnal lett.
– Maradj itt Dragica! El ne mozdulj mellőlem!
– El sem zavarhatna a nagyságos asszony – feleltem, és vizes
ruhával ismét letörölgettem arcáról a verítéket. – Nem lesz baj,
higgye el! Minden a legnagyobb rendben lesz, a bába is ezt mondja.
– Akkor… jól van – lihegte. – Minden a helyén? Az orvosságos
fiolák is? A kencék? Víz? Vásznak? Minden?
– Minden, asszonyom. Itt van minden. Használ a tyúk epéje?
– Nem… nem igazán… – mosolyodott el kínlódva. – Huh! Dragica!
Ez aztán… jó erős volt…
– Kéri esetleg az epe helyett a főzött rozmaringot? Vagy a
feketegyopárt?
– Nem! Most már… legyünk túl mielőbb…
– Megjön az a gyermek hamarost, asszonyom – így a bába, és
Ilona hosszú ruhája alá nyúlt.
– Jól van… Dragica! Betetted a bölcsőbe azt a…
– Betettem, asszonyom. Nem felejtettem el – feleltem, ő pedig úgy
megszorította a kezem, hogy azt hittem, az ujjam töri.
A szemmel verés ellen került a bölcsőbe ez-az, és a falra is, az
ágy fölé is, meg az ajtóval és az ablakkal szemben a falakra. Óvni
kellett a gyermeket a Gonosz ármánykodásaitól.
– Most már üljön át a nagyságos asszony a székbe! Ha nem akar
állva… Mert akkor megtartjátok ti ketten – pillantott rám és a másik
bábaasszonyra.
– A székbe… – lihegte Ilona asszony.
De nem így történt. Hirtelen rándult a bába keze, és a következő
pillanatban felemelte az újszülöttet.
A gyermek felsírt, erősen, kétségbeesetten.
– Fia van, nagyságos asszony! Egy gyönyörű szép fiacskája!
– És… megvan-e mindene? Mert a… tüdeje… az jó erős…
– Hogy megvan-e? – kiabálta boldogan a mindeddig nyugodt
bábaasszony. – Meglássa, ebből fejedelem lesz!
Sírt mindkét bába, jómagam is, Ilona asszony is, akit lassan
visszafektettünk az ágyba.
A két bába sebesen tette a dolgát. Megtisztogatták az újszülöttet,
közben ősi, érthetetlen szavakat mormoltak, mert ők azzal kívánták
elejét venni a rontásnak.
A folyosón kiabáltak az emberek, és éppen akkor, amikor Ilona
asszonynak átadták az újszülöttet, Ferenc úr felcsapta az ajtót.
– Megvan végre! Fiam van! Fiaaaam vaaaan!
Letérdelt az ágy mellé, és megölelte Ilona asszonyt. Ferenc úr
mögött megjelent Zsófia asszony.
Nézte az újszülöttet, és különös, sosem tapasztalt lágy vonás
omlott szét az arcán. Aztán egy villanás alatt minden visszatért
eredeti, mogorva állapotába, amikor Ilonához szólt:
– Hát mégis képes fiút szülni! Isten meghallgatott.
Aztán a karjaiba emelte az újszülöttet, majd átadta Ferenc úrnak,
aki sírt az örömtől.
Azon a napon új időszámítás vette kezdetét a Rákóczi-famíliában.
Voltaképpen nem tudtunk semmit arról, mit hoznak a következő
esztendők. Csak reménykedtünk és bizakodtunk.
Mintha egyetlen újszülött képes lenne megváltani a köröttünk
forrongó világot.
Ferenc úr már másnap visszavágtatott Zboróba. Az öröm, hogy
egészséges fia született, életerejét is megtöbbszörözte.
Meg aztán mennie is kellett, mert a kuruc Szatmár és Kálló
körülvétele után most már Ónodot is fenyegette. Ilona asszony nem
tudta, hogy ily körülmények között meddig maradhat semleges az
ura.
 Az öröm nem feledtette velünk, mi történik a borsi várkastély falain
kívül. Az őrség éjjel-nappal a környéket vigyázta, és a helybéli
parasztok egyre-másra érkeztek a hírekkel és a panaszokkal. Itt a
császári katonák, amott a kurucok fosztogattak, gyújtogattak,
büntettek.
– Nem lesz népes keresztelő, Dragica lelkem – közölte egyik
reggel Ilona asszony. – Ki merne ilyen időkben hosszú útra
vállalkozni? Ferenc lesz az első keresztneve, a második pedig Lipót
– mondta kicsit kedvetlenül ejtve a császár nevét Ilona asszony. –
Ennek így kell lenni, így egyeztünk54.
Hogy kivel egyeztek? Zsófia asszonynak is szava volt ebben. A
második név esetében egészen biztosan.
Ahogy a csatazaj erősödött köröttünk, egyre többször felmerült a
gondolat, hogy visszamegyünk Zboróba. Hogy nem Munkácsot
emlegette Ilona asszony, arra is jó oka volt: a szülés után máris
kiújult az anyósával a csillapíthatatlan ellentét.
A nyár közepe még Borsiban talált minket. Erős katonaság
vigyázta a várkastélyt, s valahogy az ellenséges hadak is elkerülték,
de az ágyúdörgést megszokni nem lehetett. Távolról morajlott csak a
lég, de a csendes, langymeleg nyári estéken, amikor fuvallat se
borzolta a falevelet, mégis oly nyugtalanító volt.
Egyszer egy átlőtt karú fiatal férfit cipeltek be Borsiba. Ilona
asszony maga szedte ki a golyóbist a sebesült felkarjából. A
fájdalomtól elveszítette az eszméletét, ám a sok bortól és pálinkától,
amit a legények megitattak vele, még ébredés után is eléggé kába
volt ahhoz, hogy őszinteségében ki ne jelentse: ő bizony kuruc.
– Nem vagy kuruc. Jobbágy vagy – hajolt fölébe Ilona asszony. –
Jobbágy, Patak mellől. Megértetted?
A sebesültet nem áldotta meg túl sok ésszel az Ég, mert kötötte az
ebet a karóhoz, hogy ő bizony kuruc.
– Te jobbágy vagy. Földműves – ismételte Ilona. – Nem szeretném
meghallani, hogy a kuruc mivoltoddal kérkedsz! Az én jobbágyom
vagy, és az is voltál. Ezt mondd, ha kérdeznek!
A sebesült néhány nap múlva felkötött karral, lázasan, arra kérte
Ilona asszonyt, hogy vitesse ki a várkastélyból, hadd
csatlakozhasson az övéihez. Ő pedig szert adott neki a lázra, és
elmagyarázta, mit tegyen, ha a seb körül begyullad a hús.
– Ez az ember valóban szétkürtöli, hogy asszonyom a legjobb a
vidéken, és a kurucokat is pártfogolja – jegyeztem meg, mire ő
szigorú arccal pillantott rám.
– Csak kürtölje! Ha annyit elérünk, hogy több emberhalál nem esik
a birtokainkon, máris elégedett vagyok.
Örült a kisfiának, szeretettel ölelgette, becézte leánykáját és egyre
többet aggódott az ura miatt. Így múlt a nyár első fele Borsiban.
Aztán jött egy rettentő éjjel.
Július kilencedikét írtuk, ezerhatszázhetvenhatban. Vártuk egyre,
mikor indulunk Zboróba. Éjfélhez közelített az óra, amikor lovasok
jelentek meg a felhúzott felvonóhíd túlfelén. Fáklyát tartott némelyik,
és az őrség látta a Rákóczi-lobogót, amit a legelső markolt.
– Eresszétek le a hidat! Sürgős hír a nagyságos asszonynak!
Az őrparancsnok a kaputoronyból felismerte a futárok vezetőjét.
Nyikordult a lánc, és a tölgyfahíd pereme dobbant a kőpárkányon.
– Eriggy, költsd fel a nagyságos asszonyt! – morogta a futárok
feje, és az őr megrázta a fejét:
– Nem a'! Azt nem szabad. Add át az üzenetet, oszt' majd
reggel…
A futár közelebb lépett, és a fáklyafényben az őr megpillantotta a
gyászszalagot a karján.
– Tán csak nem a király… – tudakolta tágra meresztett szemmel.
– A nagyságos Ferenc úr. Tegnap. Hamar átkelt… a túlvilágra…
Hát költsétek csak fel a nagyságos asszonyt!
Hallottam a sietős csizmakoppanást a nyitott folyosón. Felkaptam
a köntöst, papucsba bújtattam a lábam, és megigazgattam kuszált
hajam.
Ilona asszony ajtaja előtt már néhány szolgáló és egy őr toporgott.
Nem tudtak megegyezni, melyikük jelentse meg a hírt.
– Jézusom… – még a szívem is majd' megállt, amikor megtudtam.
– Eresszetek! Majd én…
Ilona asszony álmos hangjára beléptem.
– Baj van? – kérdezte, és az ágyon ülve a papucsába lépett.
– A nagyságos úr…
 – Ferenc? – Csak ennyit kérdezett, és azt hiszem, abban a
pillanatban megértett mindent.
– Beengedjem a futárt, nagyságos asszony? – kérdeztem
csendben, de azt felelte, inkább ő jön ki.
A futár fél térdre ereszkedett, és levett föveggel, alig hallhatóan
mondta el a gyászhírt. Mögötte a Rákóczi-lobogót meghajtotta a
katona, majd lassan mindenki letérdelt. A szolgálók elfordulva
törölgették a szemüket.
– Gyászlobogót tegyetek a kapura! A falakra fekete brokátot! –
intézkedett Ilona asszony, fátyolos hangon, alig hallhatóan.
Néztem az arcát, de abban a pillanatban egyetlen legördülő
könnycseppet sem láttam.
– Gyász van mostantól – folytatta nagyon csendben, majdnem
suttogva. – Tudjátok, hogy mit jelent. Reggel hatkor legyen mindenki
az udvaron! Most menjetek Isten hírével!
Bekísértem a szobájába, és meggyújtottam az asztalán az
olajmécset. Ilona asszony leült a karszékébe.
– Dragica, takard le a tükröt!
– Igenis, asszonyom. Kér valamit? Vizet esetleg…
Némán megrázta a fejét, és az asztalra könyökölt. Az arasznyi
ezüst feszületet figyelte. Álltam mögötte, és azt vártam, hogy
szólaljon. Kéljen valamit, parancsoljon, vagy imába fogjon. Nagy
sokára hallottam csak a hangját.
– Tudtam, hogy egyszer… Már egy ideje… Olyan fáradt volt
szegény. És egyre rágta valami belül…
Azt kérdeztem, előkészítsem-e a gyászruháját. Tudtam, hogy
virraszt hajnalig.
– Hagyd, Dragica! Csak maradj itt! Gyere, imádkozzunk a lelkéért.
Az első könnyei akkor buggyantak ki, amikor az ima utolsó szavát
is elsuttogta, s én ráfeleltem: ámen. Hangtalan sírt, csak a válla
remegett. Talán szándékkal fojtotta vissza a zokogást.
Hajnalig egyetlen szót sem szóltunk. Reggel hatkor a várkastély
minden lakója néma csendben gyülekezett az udvaron. Ilona
asszony úgy állt ki elébük a teraszra, oly magabiztosan és fenséges
tartással, akár egy királynő. Gyászruhában, fekete fátyolban. Arról is
szólt, hogy a gyásznapokat méltósággal viseljék valamennyien.
 Legtöbben elbizonytalanodtak, hogy mi lesz velük eztán, ő
azonban tiszta hangon, higgadtan azt felelte:
– Nem maradtok magatokra. Gondotokat viselem, nektek és a
családotoknak. Gyászoljátok meg érdeme szerint az uramat, de
senki ne gondolja, hogy eztán nem lesz jövője ezen a birtokon, de ti
se hagyjatok cserben engem, sem a gyermekeimet! Most menjetek
Isten hírével, és végezzétek tovább a dolgotokat! Nem állhat meg az
élet!
– Isten adjon örök nyugodalmat a nagyságos úrnak! – hallatszott
halkan az első sorokból, és a várbéli tömeg oszladozni kezdett.
Amikor visszatért a szobájába, vele maradtam.
– Miként lesz most, asszonyom?
Szobormerev arccal felelte:
– Sok teendőnk lesz, Dragica. Szükségem lesz rád, lelkem.
Mostantól néhány dolgot ismét le kell vegyél a vállamról, különben
összecsap a fejem felett a hullám! Már átgondoltam. A legfontosabb
a méltó temetés, azt kell előkészíteni. Sok hónap még addig… De
előtte el kell intéznem, hogy a gyermekek egyedüli, törvényes
gyámjának engem ismerjenek el55. A kisfiam helyett még nekem kell
elfoglalnom Sáros megye főispáni tisztét, mert csak így tarthatom
meg a várak és a birtokrészek feletti felügyeletet. Túl nagy ez a
birtok, Dragica. Túlságosan terjedelmes56…
Egyre az járt a fejemben, hogy miként képes mégis ilyen hideg
fejjel a legfontosabb teendőkre figyelni.
Aztán rájöttem, hogy mindez csak a felszín. Így védekezett.
Legbelül mély gyászba süppedt, csak éppen nem engedte, hogy
kiszívja az erejét.
Valamit szólt, de elsőre nem értettem.
– Dragica! Hallod, amit mondok?
– Igenis, nagyságos asszonyom… Bocsánat…
– Zárd kulcsra az ajtót!
Nem értettem, miért, de teljesítettem. Ő pedig az ágyához indult,
végigfeküdt a takarón, a karjával eltakarta a szemét, hímzett
selyemkeszkenőjébe fúrta az arcát. Aztán elfordult, a térdeit az álláig
húzta, akár egy védtelen kis lény, és kitört belőle a csillapíthatatlan
zokogás.
Betakargattam, és azt mondtam, hogy mellette maradok.
Eddig bírta erővel. Soha nem mutatta ki azok előtt, akiknek a
sorsuk és az életük tőle függött, hogy voltaképpen benne is
ugyanúgy együtt lakik az erő és a gyengeség.
A következő napon Zboróba indult Ferenc úr ravatalához. Gyorsan
akart utazni, így a gyermekeit ránk hagyta. Mikor néhány nap múlva
visszaérkezett közölte, hogy hamarosan a komorabb, de
biztonságosabb Munkácsra költözünk.
1677. Gyász és temetés
Az előző esztendőben, ezerhatszázhetvenhatban másik gyászhír
is érkezett. Rákóczi Erzsébet asszony tudatta, hogy meghalt a
családom által szeretett és tisztelt Löbl Zsófia asszony is, a néhai
Zrínyi Miklós úr felesége.
Ilona asszony kedvelte őt, együtt mondtunk imát a lelki üdvéért, és
asszonyom jó néhány következő misét is kifizetett. Erzsébet asszony
a levelében azt is megírta, hogy az árván maradt Zrínyi Ádám
fiatalúr most már Prágában tanul, egy katonai iskolában. Császári
tiszt lesz, ez már biztos. Ilona asszony ez utóbbihoz semmit nem
fűzött.
Augusztus havának tizennyolcadik napján került csak sor Rákóczi
Ferenc temetésére a Kassán épülő, félig kész templomban.
De mindez sok előkészülettel járt!
Ez ügyben asszonyom magára vállalt mindent. Tartott tőle, hogy
Ferenc úr halála után egyre többen ácsingóznak majd a birtok egyes
részeire. Zsarolni próbálják majd, rémhíreket keltenek, pletykák
kapnak szárnyra.
Nehezen igazodott el a számlákon, és talált egy halommal, ami
már le is járt. Az uradalmak tőle várták a pénzt. Tokajnak egy vasa
sem volt, pedig a szőlőt művelni kellett.
A haszonlesők minden lehetőséget kihasználtak. Némelyek a
szárazmalmokat sajátították ki, a maguk hasznára dolgoztatták,
mások a család tulajdonában lévő vágóhidakat. Oroztak, loptak a
Rákóczi-vagyonból. mert azt gondolták, oly hatalmas, hogy nem
veszik észre úgysem.
 Eperjesen lakott egy gazdag zsidó ember, Zimmermannnak
hívták. Ilona asszony tőle vett fel kölcsönt a tetemes temetési
kiadásokra.
– Aki a birtokon bármely tisztséget visel – adta ki az utasítást –,
feketében kell, hogy járjon! Gyászidőszak van.
Szekerek hozták a fekete szövetet végszámra. De hol voltak még
az egyebek? A gyertyák, a gyászlobogók, a kripta, a koporsó?
Személyesen íratta meg a sírverset. Mindent megtervezett, és
Kazinczy Péter uram, aki a zborói ügyeket vitte, és nem mellesleg
kiváló jogtudós volt, éjt nappallá téve intézkedett, teljesítette
asszonyom parancsait.
Mégis halasztani kellett a temetést, a lengyelországi események
miatt, pedig már a hivatalos meghívókkal is szertevágtattak a
futárok. Megszületett ugyanis az erdélyi-francia szövetség, amit
Varsóban írtak alá. A francia király vállalta, hogy százezer tallért küld
a bujdosóknak, amennyiben Erdély támogatja őt a Habsburgok elleni
háborúban.
Zavaros idők voltak ezek, és a legtöbben nem is értették, mi zajlik
a háttérben, más nemesurak meg inkább magukra zárták a
kastélykaput.
Ezért hát egy esztendőnél is többet feküdt Ferenc úr teste a lezárt
ólomkoporsóban, miután a magas makovicai várból, ahol a halál
érte, a zborói templomba szállíttatta Ilona asszony.
De mégsem készülhetett csendben és nyugodtan a temetésre.
Augusztus első napjaiban a kis Ferenc úrfi megbetegedett. Igen
megijedtünk, és Ilona asszony szerteszét szalajtotta patikaszerért a
vitézeket. Orvosért egyenest Krakkóba futtatta Beniczky Miklós
uramat, pedig lett volna közelebb is, Kassán, vagy Lőcsén… Meg
aztán jobb és híresebb patikáriust az eperjesi Wéber Jánosnál senki
nem tudott.
A riadalom híre, persze, szétfutott, de vaklármának bizonyult,
Istennek hála. Néhány nap múlva reggel, amikor kelteni indultam
asszonyomat, mindhárman édesdeden aludtak a széles ágyon,
középütt Ilona asszony. Ölelte a leánykáját és a kisfiát.
Juliánka és kisöccse nem vettek részt a temetési szertartáson,
amit a családhoz méltó pompa és külsőségek között celebráltak a
jezsuiták. Kassa városa előtt a hosszú gyászmenetből csak a
kiválasztott személyiségek kísérhették tovább a koporsót a
templomba.
Az udvar nem tagadta meg önmagát. Az adományt, amit Zsófia
asszony a jezsuitáknak küldött templomépítésre, katonai célokra,
nevezetesen a kassai citadella építésére fordították. Ha akkor valaki
olvasott volna Zsófia asszony gondolataiban, bizonnyal nem a
szilárd királyhűséget látja bennük.
A temetés után nyugtalanító hírek érkeztek. Kara Musztafa
nagyvezír is mozgolódott, békét kötött a lengyelekkel, aztán
nekiesett az oroszoknak, ami igencsak sok fejtörést okozott Bécsben
és Pozsonyban.
A kurucok meg ugyanúgy rabolták a Rákóczi-birtokot, mint addig.
Ősszel, francia segítséggel megverekedtek a császáriakkal, és
alaposan elpáholták őket az Ugocsa vármegyei Nyalábvárnál.
Novemberben az uram, Jakab állított be egy kiáltvánnyal. A fiúkkal
elkaptak egy császári futárt, annak a táskájában találták.
Néztem a papírt. Veresre festett akasztófa virított rajt baljósan,
mellette egy kerék és karó. Herr Cobb, Sáros vármegye új császári
főkapitánya figyelmeztette így a falvakat és a városokat, hogy aki a
kurucokat támogatja efféle büntetésre számítson.
Még az őszön történt, hogy a kurucok vezére, Wesselényi Pál
uram felajánlotta Munkács úrnőjének, csatlakozzon a felkeléshez.
Erre Zsófia asszony azt felelte, ha a kurucok közelebb jönnek
várához, lövetni fog.
Ilona asszonyom egészen biztosan nem ezt felelte volna.
– Úgy! Tehát eldöntötte, hogy el akar menni Munkácsból. Hát
menjen csak! Nem szólt egyetlen szót sem erről a tervéről, nem
méltatott arra, hogy megossza velem. Nem is tartom vissza!
Így reagált Zsófia asszony a munkácsi palotában késő ősszel,
amikor meghallotta Ilona döntését.
Csak Ferenc unokájára gondolt, az ő drága kis Ferkőjére, mert
Julianna nem számított a szemében túl sokat. Utasítást adott
bizalmasainak Ilonáról szóló további hírek gyűjtésére, majd Kiss
Imre páterrel megbeszélte, mire jutott.
 – A menyem tervezett távozásának okait vizslatva ismét ráleltem a
politikára – kezdte, és a páter a hangok súlyából érezte, hogy az
asszony komoly következtetésekre jutott. – Mindenekelőtt
megismétlem, amit önnek már többször is elmondtam. Becsülöm ezt
az asszonyt, amiért a fiam halála után oly keményen kiállt gyermekei
és önmaga védelmére, nem várt mások támaszára. Becsülöm azért
is, mert látom, hogy megáll a maga lábán.
– Akkor hát mi a gondja? – kérdezte a páter. – Két hasonlóan
kemény asszony nem fér meg egy helyen?
Zsófia azt válaszolta, a levelekben sorakoznak a bizonyítékok,
hogy Ilona politikai okból akar távozni Munkácsból, mit sem törődve
a saját és gyermekeinek biztonságával.
– Megáll a maga lábán, de vajon milyen irányba indul? Csak a vak
nem látja, hogy a kurucokkal szimpatizál, ami nem csoda, elvégre
egy lázadó leánya. Azért akarja Munkácsot elhagyni, hogy majd a
széljárásnak megfelelően a kedvezőbb irányt követhesse. Nem
akarja, hogy lássam, halljam, kivel mit beszél, mit intéz, mihez adja a
nevét.
– És ha csak a tulajdonát akarja védeni? Elvégre ön mondta, hogy
Zrínyi vér – így a páter. – Megerősíti a várait, mert ahogy ön, ő is
mindig előre tervel. Ám nem lenne szabad különutas politikát
folytatnia, amikor a család érdekei egyek.
Zsófia asszony fáradtan elmosolyodott.
– Egyek? Valóban így véli? Hát én nem. Ezek a levelek igazolják,
hogy más utat követ. Most már a napnál világosabb, hogy a jövőben
mellőzni kíván engem.
Kiss Imre mindenről tudott, ami a családban történt és letette a
voksot Zsófia asszony mellett, de kedvelte az igazságot is.
– Amit ön boncolgat, annak mélyre nyúlnak a gyökerei. Sem ön,
sem Ilona szülei nem azért akarták ezt a házasságot, mert a fiatalok
képtelenek voltak egymás nélkül élni. A menye céltudatos, előrelátó,
és ravasz, ha mondhatom, hát nem erre van-e szükség ebben a
forrongó világban? Higgye el, nem tesz olyan lépést, amivel az ön
unokáját veszélybe sodorja. Tudja, mit gondolok? Hogy sokkal
inkább hiszek egy tervben, amiben őt felhasználhatják. Hiszen ön is
tudja: az udvar rejtett kapcsolatokat tart Erdéllyel, a kurucokkal, a
törökkel.
Zsófia egy másik levelet mutatott.
– Ebben az áll, hogy a szokásosnál barátibb, már-már
bensőséges a kapcsolata Filippo Saponara báróval, Patak katonai
parancsnokával. Saponara nagyon művelt ember.
– Az ön menye is az. Sokkal műveltebb, mint az asszonyok
többsége. Ha az édesanyja tulajdonságait örökölte, akkor nem áll
tőle távol a diplomácia – mondta meggyőződéssel Kiss páter. – De
azt gondolom, hogy asszonyom mégsem tud sokat tenni ellene. És
javaslom, ne is próbálkozzék. Egyszerűen csak figyelje. Segítek
önnek, hisz tudja. Elválik, milyen irányba lép a menye, és ha
végzetesen rossz utat választ, még mindig megtehetjük az
ellenlépéseket.
1677. Utazás Patakra és Regéc várába
Másfél esztendőt töltöttünk Munkácsban, és nem csak én tudtam,
hogy ez Ilona asszony számára egyenlő volt a kínszenvedéssel.
Juliánka kisasszony ugyanígy észrevette édesanyja kínjait.
Válogatós volt az étkek terén, mert Zsófia asszony konyhájában más
ízlés járta. A kisasszonyka az erdélyi ízeket nehezen szokta meg,
mert mi a könnyedebb, olaszosabb, mediterrán ételeket kedveltük,
és a szakácsaink többnyire olyanokat főztek.
Munkácsban igencsak ildomos volt csöndben lenni. Zsófia
asszony rendet követelt, így aztán úgy éreztük magunkat, akárha
zárdában laknánk, hangos szónak, víg daloknak csak nagy ritkán
nyílt tér, pedig ott is akadtak zenészek. Nehéz az ilyen helyen egy
ötéves leányka élete, de még valami mást is észrevett a
kisasszonyka: azt, hogy vele sosem törődött annyit Zsófia asszony,
mint a kisöccsével.
Ilona asszonynak is beszéltem erről, s hogy a kisasszonykának
mily rosszul esik mindez, és ő elmagyarázta azt, amit már úgyis
tudtam: Ferkó az örökös, a fontosabb gyermek, míg Juliánka csak
egy leányunoka, akit majd legfeljebb jól férjhez kell adni, ha eljön az
ideje.
– De nem fogom idő előtt kommendálni az egyetlen leányomat,
csakis azért, mert a nagyságos asszony tudni szeretné, kihez adjuk
– jegyezte meg bosszúsan. – Majd, ha jónak látom. Semmiről nem
késtünk le. Nem is találok olyan családot, akiknél ajánlhatnám
Juliánkát.
– De ő mindig azt kérdezgeti tőlem, ki lesz majd a férje –
mondtam, mire Ilona asszony felnevetett.
– Mondd neki, hogy a kis József főherceg, Lipót császár most
született fiacskája. – Aztán meggondolta magát. – Jaj, dehogy mondj
neki ilyen botorságot! Még a végén elhinné!
Tudtam, hogy a kis főherceg érkezésének híre megnyugtatta, mert
talán nem néztek már úgy Bécsben Ferenc úrfira, mint veszélyes,
magyar trónkövetelőre.
– Hát ki tudná azt most megmondani, ily zavaros időkben, hogy
majd ki lesz a leánykám párja? – folytatta. – Hiszen én sem tudtam
sokáig, hogy kihez adnak… Ne feledd, Dragica, hogy Juliánka félig
Zrínyi. Nem lehet akárkit választani neki, és ha eljön az idő, nagyon
oda kell majd figyelnem. Mert a Zrínyi név csak azok fülében hangzik
kellemesen, akikben még él a becsület.
Egyre borúsabbnak láttam Ilona asszonyt. Akkor már igen
elmérgesedett a helyzet az anyósával.
– Indulunk, Dragica! Szedd össze a cselédeket, a szolgálókat, és
mondd meg, hogy csomagoljanak, készülődjenek! Legkésőbb
holnapután el akarom hagyni Munkácsot.
– Patakra, nagyságos asszony? – kérdeztem, és örültem, mert
szerettem ott lakni.
– Oda. A telet kihúzzuk Patakon, csendben és nyugalomban.
Aztán tavasszal Regécbe költözünk. Szebb ott a nyár és az ősz, s
ha mégis úgy alakulna, hát télire megint visszamegyünk Patakra…
Juliánka nevelése másképpen folytatódik eztán. Először is készítesz
majd neki egy kis konyhakertet tavasszal. Megtanítjuk rá, hogyan
ültessen növénykéket, miként gondozza azokat. Tanuljon
felelősséget, érezze, mit jelent, ha a hanyagsága miatt elpusztul egy
élőlény, légyen az akár egy kis virág…
– A nevelőnők, meglehet, megsértődnek, ha én… – próbálkoztam.
– Tőlük megtanul nyelveket, olvasni és írni, számolni, viselkedni,
társalogni – közölte határozottan. – Latinul neki nem is fontos tudni.
Tőled pedig mindazt megtanulja, ami ezek mellett fontos. Az
emberséget, a tisztességet, a mások figyelembe vételének
szükségességét, a felelősséget. Jövőre a kiskertben már Ferkónak
is lesz mit tanulnia, Dragica. Hogy a gyermekeim milyen alapról
indulnak, abban nagy lesz a felelősséged.
Szóhoz is alig jutottam, meg el is érzékenyültem, mert akkora
nagy tisztességnek tartottam mindezt.
Elmosolyodott, aztán hozzám lépett, és a ruhámra tűzött egy
szépséges boglárt.
– Tudom, hogy mindig tetszett, ezért neked adom. Vigyázz rá! S
ha majd úgy érzed, hogy emlékeket őriz és idéz, hát akkor nyugodj
bele, mert így is van.
Ezüst foglalatban azúrból csiszolt két kis delfin emelkedett a
habok fölé, egymást keresztezve. Azonnal eszembe jutott Kraljevica
és Bakar, meg a szemközti Veglia sziget. Számtalanszor etettük
apró halakkal a csónak körül gyülekező, kedves delfineket…
Patakon töltöttük a karácsonyt, miközben Ilona asszony a levelek
tömkelegét írta és vette készhez. Magabiztos volt és szilárdan hitt
abban, hogy képes egymaga is helyt állni az ura ügyeiben. A
gyászév letelt, és néha azt is megengedte magának, hogy a
virginálhoz üljön, eljátsszon néhány szép dalt, mi meg körébe
telepedtünk és dúdolgattuk a dallamot.
Azt reméltük, tavasszal, amikor virul a kikelet, már szívből
énekelhetjük a csodaszép, tengermelléki, dalmát és magyar dalokat.
Mikor kitavaszodott, és az utakat kiszárította a nap és a szél,
felkerekedtünk, és erős kísérettel elindultunk Regécbe.
Április az utóját járta, és a nevéhez méltóan szeszélyes napokkal
bírt. Hol esett, hol fújt, s a virágba borult fákat egy reggelen dér
lepte.
Ránk a Regécbe vezető, veszélyes úton az uram, Jakab és a
csapata vigyázott. Ha fontos és nehéz feladatról volt szó, Ferenc úr
temetése óta mindig őt hívatta Ilona asszony. A rákövetkező napon
ott folytattuk, ahol Patakon abbahagytuk.
Mialatt jómagam, Pap Marina és egy másik dajka Juliánkával és a
kis Ferenccel foglaltuk el magunkat, mert a kis úrfi lelkesen
próbálgatta a tipegést, Ilona asszony berendelte szobájába a vár
összes régi és újabban keletkezett iratát. Egész éjszaka az asztal
mellett ült, a gyertyák kétszer is csonkig égtek, s amikor kérdeztem,
mi az a fontos, ami miatt aludni sem tud, annyit felelt, hogy rendet
kell tenni Regécben.
Másnap kora reggel hívatta a várnagyot, aki kipirult képpel szaladt
a lakótoronyba, ahol a szobáink voltak. Az egyiket Ilona asszony
fogadó- és dolgozószobának nevezte ki, és a férfiszemélyzet
becipelte oda a sokfiókos szekretert meg a súlyos íróasztalt a nehéz,
mélyzöld selyembrokáttal kárpitozott székekkel. Az íróasztal és a
szekreter olyan rejtett fiókokkal rendelkezett, amelyeknek nyitási
fortélyát csakis ő ismerte.
– Várnagy uram, az éjjel tüzetesen áttanulmányoztam ezt a régi
iratot, ami még egy bizonyos Szunyogi Mátyás várnagy számára írt
elő feladatot negyvenhat esztendeje. Regéc mindig fontos erősség
volt, a kuruc se véletlenül ostromolta.
A várnagy összevont szemöldökkel hallgatta Ilona asszonyt, aztán
óvatosan megkérdezte:
– Tán elégedetlen ezzel a régi rendtartással a nagyságos
fejedelemasszony? Mindent ugyanúgy teszek, ahogy leírva
vagyon…
– Nem vagyok elégedetlen, csak eltelt negyvenhat év – felelte ő. –
A kertből is kihúzgálják az elszáradt kórókat. No mármost… leírtam
erre a papírosra néhány új utasítást, várnagy úr. Kérem, hallgassa
meg, és bólintson, ha egyetért, de akkor is szóljon, ha valamit
rosszul gondolok! Maga van itthon, jobban kell ismernie Regécet!
A várnagytól ilyent alighanem még sose kértek. Nagyot nyelt, és
állt, akár a cövek, míg Ilona asszony felolvasta, amit leírt.
– Megparancsolom, hogy a biztonság érdekében a porkoláb éjjel
dobszóval járja végig az őrséget, megkerülvén az egész várat.
Amennyiben a cirkálókat vagy a virrasztókat alva találja, első
esetben kapjanak büntetésül három pálcaütést, megszégyenítésül.
– Megértettem, nagyságos asszonyom – bólintott a várnagy. – Így
lészen már ma estétől. Kihirdetem az őrparancsnoknak.
– Ámde ha másodszorra is elalszik, elrendelem, hogy a vár faláról
vettessék a mélybe.
A várnagy elsápadt. Túl keménynek találta az ítéletet, mert ha
onnan lehajítanak valakit, az – ha meg nem hal rögvest – örök
életére megnyomorodik.
Ilona asszony azonban nem hagyott időt rá, hogy túl sokáig
morfondírozzon ezen a várnagy. Így folytatta:
– Odalent a faluban is tudják meg, hogy aki a falakon átmászva
próbál ide bejutni, az életével fizet. Így kell lennie, mert odakint az
élet manapság bizonytalan, kémek kerülgetik az erősségeket –
folytatta Ilona asszony. – Az jöhet be, aki a kapun át érkezik, és az
őrség ellenőrzi. Aztán pedig ha valaki; maga engedélye nélkül
éjszakára nem tér ide vissza, első esetben kapjon tömlöcöt,
másodjára botütéssel büntessék, harmadízben pedig verjék is vasra.
A rabokért pedig a fejével felel a tömlöc parancsnoka.
A várnagy nagyot nyelt és bólintott.
– Aztán… Ha valaki a társára dühében kardot ránt, annak csapják
le a kezét.
– A… kezét, nagyságos asszony? – hüledezett a tiszt.
– Azt, várnagy uram. És ha meg is sebesíti a társát, akármilyen
súlyosan, nyilvánosan csapják le a fejét.
A várnagy nem szólt, de az arcán ott ült a döbbenet. Azt
gondolhatta: – Jézus, Mária! Mi lesz még itt?
Ilona asszony folytatta.
– Ellenőriztem este a falakat. Néhol nem találtam elegendő vizet
az oltáshoz. Megparancsolom, hogy eztán mindig legyen! Vigyenek
fel még hordókat, és töltsék meg! A kéményeket hetente tisztítsák ki!
Regéc várát nem emésztheti el a várbéliek mulasztásából felcsapó
tűzvész. Holnap délelőtt sorakoztassa fel a katonákat! Magam
akarom ellenőrizni, miként tudnak a puskával bánni. Aki nálam
rosszabbul lő, annak gyakorlatot írjon elő! És eztán havonta legyen
egy lőgyakorlat, amikor ellenőrizzék a fegyverek állapotát is,
mégpedig ön és a hadnagy úr, személyesen! A várnagy már csak
bólogatott. Ilona asszony megkérdezte:
– Talán túlságosan keménynek találja az új parancsokat? – A tiszt
hümmögött, és az állát dörzsölte. – Kénytelenek vagyunk efféle
intézkedéseket bevezetni, mert Regéc bármikor támadást kaphat. A
kuruc hadak egyszer már megpróbálták, és ha úgy fordul a
hadiszerencse… Ne vegyen mérget rá, hogy ide többet nem jönnek,
és nem próbálkoznak! Hadiállapot van a vidéken, nem vehetjük
félvállra, várnagy úr.
– Megértettem, asszonyom. De… tudja, itt elég kemények a fiúk.
Néha bizony elcsattan egy pofon, meg birokra is kelnek… Igaz, ha
valaki kardot ránt, vagy kést… Ott kell a kemény büntetés. Ezzel
nem is lehet vitába szállni, nagyságos asszony. Hát… néhányan
majd káromkodni fognak, az biztos…
– Még nem fejeztem be, várnagy úr! – figyelmeztette Ilona
asszony. – Nézze, az ablakom most is nyitva! Jól hallom, miként
beszélnek egymással a vitézek, a szolgálók, a várnép. Különösen
durvák egymással a darabontok feleségei, leányai. Azt akarom, hogy
véget vessünk a durva beszédnek és a káromkodásnak! Elrendelem,
hogy fizessen büntetést, aki gyalázatos módon elragadtatja magát!
Aki szitkozódik, arra pénzbüntetést rovok ki, vagy mehet egyenest a
tömlöcbe. Mit gondol, várnagy uram, képesek lesznek betartani,
maguk pedig betartatni az új szabályokat?
A férfiú már a hangsúlyra is összekoccantotta a csizmája sarkát és
vigyázzba merevedett.
– Igenis, nagyságos fejedelemasszony! Még ma mindezt
kihirdetem. És a tisztekkel betartatom. Nem fog csalódni.
Ilona komoly arccal hallgatta a fogadkozást.
– Jól van, várnagy uram. Magyarázza meg az értetlenkedőknek,
hogy ez nem birkahodály, hanem egy vár! Ők pediglen katonák,
vagy szolgálók, akikről, ha nem okoznak csalódást nekem,
megfelelően gondoskodni fogok. Aki tudja a dolgát, az nélkülözni
sem fog, és nem marad el a zsoldfizetés. De tudják meg, hogy a
javakat herdálni nem engedem, és aki képtelen a parancsaimnak
eleget tenni, az két napot kap, hogy jelentkezzen és őszintén
elmondja. Bántódása nem esik, csak elbocsátom a szolgálatból. Ide
olyan katonák és várbéliek kellenek, akikre a legnagyobb
égzengésben is bizton számíthatok.
Miután bevezették az új intézkedéseket, néhány nap múltán már
senkit nem lepett meg, hogy éjjel dobszóval járta körbe a várat a
porkoláb és néhány fős kísérete. A virrasztók tudomásul vették, hogy
jobban járnak, ha éberek maradnak.
 Egy éjjelen a vár körül cirkáló pár fős csapat, miután meghallotta a
halk dobszót és megpillantotta a porkolábot és kíséretét, egyenest
feléjük vette az irányt. A legidősebb vitéz parancsolt, így hát ő is
szólt:
– Nem érzi jól magát két emberem. Avas volt a szalonna, és nem
kelt meg tisztességesen a kenyér, attól történt.
– Ne nekem mondd, hanem a nagyságos asszonynak – vont vállat
a porkoláb.
– Neki panaszkodjak? – mordult a katona. – Ő úgysem azt eszi,
mint mi. Az ő asztalára más kerül… A nyavalya törné ki a
szakácsnét, aki… Vagy tán a boszorkány az oka?
Mindenki tudta, hogy van egy asszony a faluban, akit
boszorkánynak tartanak, de eddig nem bizonyíthattak rá semmit.
Hirtelen csend lett. A porkoláb a háta mögé sandított, aztán csak
hümmögött zavartan. A mögötte álló, csuklyás köpönyeget viselő
alak pedig előrelépett, és megmutatta arcát.
A cirkálók elsápadtak, amikor megpillantották Ilonát.
– Bocsásson meg a nagyságos asszony – dadogta zavartan a
parancsnokuk:
– Ha tudom, hogy a fejedelemasszony itt…
– Akkor mi változott volna, katona? – kérdezte Ilona. – Porkoláb!
Intézkedjen a konyhán! Gyűjtsék össze azokat, akik ma
megbetegedtek az ételtől! A felelős nem ússza meg büntetlenül! A
cirkálók közül pedig, aki beteg, az feküdjék le, és állítson a helyükre
egészségeseket! Másfelől pedig – fordult a katonához, akinek még
mindig remegett a szájszéle én sem eszem mást, mint kendtek!
Ugyanaz kerül az asztalomra, mert így rendelkeztem. És hagyjanak
engem mindenféle boszorkányokkal, meg babonákkal! Menjenek,
folytassák a szolgálatot!
Nem sokkal aztán megérkezett Pozsonyból Hídy György titkár. Jó
kedélyű ember volt, és Ilona megbízott benne.
– Örülök, hogy visszatért – lépett be az asszony a fogadószobába,
ahol Hídy György az ablakon kifelé bámulva várakozott. – Sikerrel
járt?
– Amit asszonyom rám bízott, azt elintéztem – felelte a férfi. – De
elébb engedje meg, hogy a legvadabb hírről szóljak. Mármint, amit a
nagyságos úrfiról terjesztenek, mégpedig komoly körökben.
Ilona leült, és előhúzott egy levelet.
– Arról szól, amiről ebben tudósítanak? – mutatta Hídy felé a
papirost. – Ezt írta nekem egy hónapja Kazinczy Péter úr Bécsből.
– Azt gondolom, igen – bólintott a férfi. – Úgy tűnik, bizonyos bécsi
köröknek érdekükben áll, hogy önről és a kis Ferenc úrfiról rossz
híreket költsenek. Magam is azt állapítottam meg, hogy az új magyar
kancellártól és nyitrai püspöktől, Gubasóczy Jánostól erednek a
rosszindulatú szóbeszédek, és a pletyka máris közszájon forog.
Ilona arcán átfutott egy félmosoly.
– Tehát azt híresztelik, hogy rontást küldtek a kisfiamra, és ettől
nagybeteg. Hogy nincs sok hátra neki. Önmagát beteljesítő
jóslatként indíthatta el egy rosszakarónk? És mit felelt ön a
kancellárius úrnak?
– Hogy mindez nevetséges, mert a nagyságos fejedelemasszony
maga ügyel mindenre, ami az úrficska körül történik. Élelmére,
italára, bölcsőjére, ruházatára, és az úrficska különben is
egészséges. Mire a kancellárius úr nagyon komolyan a lelkemre
kötötte, mondjam meg asszonyomnak, hogy vigyázzon is nagyon,
hogy kiket ereszt közel a gyermekekhez, s kiváltképp az ételükre és
az italukra.
– Attól tart, hogy megmérgezik a gyermekeimet? – pillantott Hídyre
Ilona. – Erre figyelmeztetne?
– Ezt így ki nem mondta – felelte a férfi de így is érthetjük…
– Ne folytassa, kérem! Értem, mit akar mondani – emelte a kezét
Ilona, és Hídy elhallgatott. – Először engem kell elemésztenie annak,
aki a gyermekeim életére tör. De mégsem gondolnám, hogy ez
megtörténhet. A Zrínyi és a Rákóczi családok Bécs szemében
valóban sok tekintetben nemkívánatosak. De gondolja meg kelmed,
hogy Ádám unokaöcsém Bécsben él és tanul, senki nem kívánja a
halálát. Kiváló eredményeket ért el az egyetemen, filozófiából. Ha
gyűlölnék a neve és származása miatt, vizsgázni se engednék.
János öcsém pedig katonatiszt. És vajon Patakon miként
érezhetném magam, ha csakis azt nézném, hogy császári őrség
vigyázza az épségemet? Félelemben élni nem lehet, és én
megbízom a pataki császári tisztekben és a katonákban, bármily
különösen hangozzék.
Hídy György mindig kellemetlenül érezte magát, ha a család belső
ügyei kerültek szóba. Mégsem állhatta meg, hogy el ne mondja, mit
hallott még Pozsonyban.
– Ha megbocsátja, asszonyom… Rebesgetik, hogy netán
Szelepcsényi keze lehet a dologban. Merthogy azt mondják, mégis
jobb lenne önnek és a gyermekeknek a bevehetetlen munkácsi
várban. Állítólag Zsófia asszony is ezt szeretné.
– Nyilván a gyermekek, és nem miattam – vetette közbe Ilona.
– Azt szeretné az érsek úr, hogy önök kibéküljenek – folytatta
rábeszélő hangsúllyal Hídy. – De hát ki tudná önnél jobban a dolgok
állását, nem igaz?
Ilona türelmesen végighallgatta.
– Megfontolom, mert amit mondott, abban lehet ráció. De hát ön
jól tudja miként állunk az anyósommal. Engem is ismer, és tudja,
mily nehezen vagyok hajlítható. Hanem Munkácsba azért hamarost
mégis elmegyek. És ha nem érzem magam jól, ott van mellette egy
ugrásra az a kis szentmiklósi kastély. Kényes a helyem ebben a
világban, ezen a csatáktól hangos vidéken. Nem is tehetném meg,
hogy másra figyeljek a biztonságunk helyett. Bennem máris
megerősített valamit.
Hídy kérdő pillantást vetett Ilonára.
– A kisfiammal foglalkoznak Bécsben. Tán még a báltermekben is
beszédtéma. Azt jelenti mindez, hogy a fiam már a megszületése
pillanatában fontos személyiséggé lépett elő. Megvilágítja a láng, és
már a politikusok is eszmét cserélnek róla. Hát én ezt a lángot, úgy
segéljen engem az Úr, nem is hagyom kialudni.
Amikor Hídy György uram távozott, asszonyom az ablakból
lekiáltott értem. Szaladtam a szobájába.
– Dragica, most jól figyelj! – Ahogy vállamat érintette, éreztem,
hogy remeg a keze. – Azt akarom, hogy ott legyen a szemed
azokon, akik a leánykám és a fiacskám közelében megfordulnak! És
azt is tudni akarom mikor és kik készítik az ételeket! Idegen, a
rendtartás értelmében, amúgy sem léphet a konyhánkba, de tudom,
hogy ezt a szabályt mindig áthágják. A konyhamesterrel
személyesen beszélek, úgyszintén a főszakáccsal.
Megijesztett a hangja, és a hirtelen parancs. Hiszen eddig is
figyeltünk az ételek elkészítésére, neki pedig saját konyhája volt.
Attól a naptól megváltozott valami. Mert azt régtől tudtuk, ha
egyszer elkezdünk az emberekre ferde szemmel nézni, azt várva,
hogy mikor követnek el ellenünk valamit, hát a Mindenható el is
rendezi, hogy megtörténjék. Éreztük, hogy Bécsben valami készül
ellenünk.
Juliánka mögött ültem a zeneszobában, akivel az egyik nevelőnő
épp a virginálon gyakorolt, és az ügyesen beépített tollszárak a
billentyűk parancsára lelkesen pengették a jól hangolt húrokat.
Ügyesen jártak a leányka ujjai, s nekem eszembe jutott a nagyapja,
Zrínyi Péter uram. Ő is kedvelte a zenét, még nótákat is fabrikált, és
sok hangszeren játszott.
A fehér és sötét kockákkal kirakott intarziás asztalkán sakkfigurák
hevertek. Gyakorta láttam Ilona asszonyt, amint leült a tábla mellé,
csak úgy magában, vagy Kazinczy ügyvéd úrral. Azt mondta, a sakk
jót tesz a gondolkodásnak, ám én nem értettem a játék szabályait.
Az udvarból felhallatszott a gyerekzsivaj. Már nem volt akkora
szolgaszemélyzet, mint hajdanában, mert Ilona asszony muszájból
csökkentette a számukat. Patakon hajdan csaknem ezer ember
szolgált, de a számuk most néhány százra zsugorodott.
Ugyanakkor egyre-másra fogadta be a háború miatt árván maradt
gyermekeket, és melléjük nevelők kellettek, szolgálók, akik csak
velük foglalkoztak. Nekem is akadt dolgom elég. A fiúcskák és az
idősebbek folyton várostromot játszottak, mások a kemény és nehéz
bőrlabdát kergették, ütötték a bottal, vagy egymásnak hajigálták.
Megint más gyerkőcök a pörgő facsigát püfölték az ostorszíjjal. A
leánykák szalmabábukat kötözgettek, azokat dédelgették,
öltöztették, főztek nekik vízből és homokból.
Néhány kis árvának olyan szomorú volt az arcocskája, hogy majd'
a szívem szakadt meg, de a gyermeki lélek hamar gyógyul. Vagy
csak ezt hisszük mi, felnőttek…
Szívesen törődtem a szép arcú, kedves mosolyú Juliánkával, ám
ahogy az esztendők múltak, egyre jobban láttam, hogy nem kell sok,
és kevés leszek én már a kis hölgy mellett.
Váratlan vendég érkezése Zboróba
Kazinczy Péter, Ilona ügyvédje és bécsi ügyek intézője a meleg
júniusban Zboróban tette a dolgát, a tiszttartóval és a felelős
megbízottakkal ellenőrizték az uradalom és Makovica várának
állapotát, amikor néhány császári katona érkezett a kastélyhoz.
Az őrparancsnokot idejekorán riasztotta a kapuőrség.
– Idehaza találom-e a nagyságos asszonyt, katona? – kérdezte az
egyik németül, aztán megismételte magyarul. Tisztán, érthetően
csendült a hangja.
– A fejedelemasszony őnagysága nincs a kastélyban – felelte az
őr, aki a többiekhez hasonlatosan nem szívelhette a németeket. – Mi
járatban az urak?
Az egyik tiszt a foga között szűrve a szavakat megjegyezte:
– Pimasz emberek laknak errefelé, te János. Katonaruhát visel, és
máris azt gondolja magáról, hogy valaki.
Amaz békítően intett.
– És ki most az úr ebben a kastélyban? – kérdezte az
őrparancsnokot.
– Kazinczy uram a felelőse – felelte a katona. – Hívatom rögvest,
ha ő is jó magának.
– És minket addig kend be sem ereszt?
– Hát… mivel eddig még a nevét se mondta meg az úr… –
rándított vállán a jobbágyból lett őrparancsnok.
– Akkor üzenem Kazinczy úrnak, hogy Zrínyi János ezredes várja,
hogy kijöjjön és bevezesse!
Amazoknak egyszerre lekonyult a bajuszuk, és zavartan pillogtak
egymásra. Mert hát tudták, hogy létezik egy ilyen nevű öccse a
fejedelemasszonynak, csak még sose látták.
Akkor már sietett az ügyvéd is a kapuhoz. Zrínyi János leszökkent
a nyeregből, és megölelték egymást.
– Látom, szerencsésen hazaértél Pozsonyból, Péter – kezdte a
fiatal ezredes. – Hát Ilonám?
– Most éppen Munkácsban – felelte Kazinczy. – Úgy tudom, útba
ejti Patakot is. Mindenre figyelmez, semmit nem hagy csak úgy, a
maga folyásában… Hihetetlen, mennyit dolgozik. Szívügye a pataki
palota, nem hanyagolhatja. A minap az órást rendelte oda, vizslassa
meg, hogy a kandallós teremben az a szép óra, amit még a néhai
György fejedelem hozatott, miért nem jár pontosan. De hát lépj már
be! Jöjjenek az urak is! – invitálta a többieket, akik száron vezették
be a lovakat a zborói kastély udvarára, és Kazinczy intésére máris
ugrottak a lovászok. – De hát miért nem írtál levelet János?
– Igencsak nehezen engedélyezték az utat – felelte Zrínyi. – El
sem akartak engedni, mondván, errefelé zörög az ég. Meg aztán…
tudod te jól, Péter, miért aggályoskodtak.
Az ügyvéd bólintott. Tudott mindent pontosan. Egy császári
ezredes jobb, ha nem látogatja a Rákócziakat, még akkor se, ha a
család egyik tagja. Az esküvő óta nem találkoztak Ilonával, és Zrínyi
Jánosból közben főtiszt lett.
– Mi hír a kurucról Bécsben? – tudakolta Kazinczy.
Zrínyi János megvonta a vállát.
– Beszélik, hogy egymással torzsalkodnak, és ennek Bécsben
örülnek. Annak is, hogy Wesselényi Pált a riválisok kiütötték a
nyeregből, nincs már neki a kurucok felett semmi hatalma. Teleky
Mihálytól alig tartanak, mert szerintük öreg. De a fiatal Thököly
Imre… No, ő más kérdés. Eltart egy ideig míg mindenki őt fogadja el
fővezérnek, de meglesz, ebben biztos vagyok. Kemény legény,
Péterem. Ráadásul istenadta tálentuma révén oly könnyedén nyeri
meg magának a nemeseket és a jobbágynépet, mint nem sokan.
– De a főgenerális még mindig az öreg Teleky – figyelmeztette
Zrínyit az ügyvéd, aztán bevezette őt a vendégszobába, és a
kísérőinek is biztosította a kényelmes pihenést, a bőséges ellátást.
– Hát Ilona mégis rászánta magát, hogy eltöltsön némi időt az
anyósánál – jegyezte meg János, és sokatmondó pillantást vetett az
ügyvéd felé, aki a fejét ingatta.
– Nem hinném, hogy minden áldott napot Munkácsban töltene.
Inkább Szentmiklóson57 keresd, mert felteszem, indulsz hamarost.
– Indulok, és megkérnélek, hogy küldj egy levelet a nővéremnek!
Most már megtudhatja, hogy jövök. Elég sok időt kaptam a
távollétre, nem fogok napok múltán visszaszaladni Bécsbe.
 Kazinczy ellátta Zrínyit hasznos tanácsokkal, a fél éjszakát
átbeszélgették, aztán elindult a futár a levéllel, és kisvártatva maga
Zrínyi János is. Zborótól már Rákóczi-huszárok biztosították
számára a nyugalmas utat.
Munkácsnál a vár őrsége ugyanolyan ellenszenvvel fogadta, mint
a zboróiak. Csak akkor enyhültek, amikor meghallották, hogy Ilona
öccse.
A kürtöket az érkezésére persze megfúvatták, és az őrség is
felsorakozott, aztán János urat bevezették az „aranyos palotába”,
ahogy az audienciás termet Munkácsban hívták. Míg Ilona
megérkezett, Kiss Imre páter tartotta szóval.
– Öcsém! Jánoskám! Istennek köszönet és hála! – hadarta Ilona,
és észre sem vette, hogy horvátul üdvözölte a fiatal tisztet. Magához
szorította, ölelte és csókolta.
– Most azonnal gyere velem! – súgta aztán Jánosnak. –
Átmegyünk Szentmiklósra! Ott laksz nálam!
– De hát az illem azt kívánja, hogy nagyságos anyósoddal is szót
váltsak, aztán mehetünk. Ne mondja, hogy a katonaiskolában még
ennyit sem tanultam meg.
– Hát… persze. Igazad van. – Ilona eltartotta magától az öccsét,
de még mindig a karjaiba kapaszkodott. – Megemberesedtél,
megizmosodtál. Micsoda szép szál legény lettél! Indulj! Tedd
tiszteletedet, de vigyázz az anyósommal! Ne húzd sokáig a
beszélgetést, inkább ígérd meg, hogy majd visszajössz még.
Szentmiklós csak egy jó kis vágta…
– Jól van, így lesz! Különben is vágyom már látni a kis
angyalkákat, Jelenka szívem – így János úr, és rövid időre
elbúcsúztak.
Zsófia asszonynak nem volt túlságosan fontos, hogy egy Zrínyit
fogadjon, pláne nem egy olyant, aki a fővesztésre ítélt lázadó vezér
fia, hiába császári ezredes. Eddig nem tette be Munkácsba a lábát
idegen katona, Zrínyi János pedig egyenruhában feszített.
Viszont jó szeme volt, és hamar észrevette, milyen különösen
viselkednek jelenlétében a munkácsi tisztek. Jánosban a
mélységesen tisztelt Péter bán fiát látták, aki most császári
egyenruhát hord, és nem tudták hova tenni mindezt.
 János beváltotta ígéretét. Nem sok időt töltött Zsófia asszonynál,
és csakhamar ügetni kezdtek a lovak Szentmiklósnak.
– Azt kérdezed, milyen volt hozzám az anyósod? – mosolygott
Ilonára. – Hűvös és udvarias.
– Ne törődj ezzel, János! Talán elhitte, hogy nem jársz itt más
ügyben csakis minket akartál látni. Az anyósom mindenben politikát
vagy küldetést vél, kémet még a tejesasszonyban is. Most majd
azon töri a fejét, nem azén jöttél-e, hogy megbeszéld velem, miként
kellene visszaszerezni az elkobzott birtokrészeinket. De csak hadd
gondolja.
– Rosszul érzed magad Munkácsban? – kérdezte János, és
megszorította nővére kezét.
– Úgy mondanám, hogy másutt sokkal jobban.
Nevettek, felszabadultan, akár gyermekkorukban. Pedig azokat az
esztendőket sűrű, sötét köd választotta már el a jelentől.
– Jól érzed magad, János, ebben a mundérban? – kérdezte
aggódó hangon Ilona. – Egészen biztosan?
– Mi más választásom lehet? – így az öccse. – Megpróbálták
elfeledtetni velem, mi történt hét esztendeje, és néha úgy tettem,
mintha valóban nem törődnék vele. De ez nem igaz. Itt élnek
bennem azok a rettentő hónapok és napok. Tisztet faragtak belőlem,
császárhoz hű katonát. Ádámmal is ezt teszik. Csendben kell
maradnunk, teljesítjük a parancsot, és akkor nem lesz hiba, ezt
ígérték. Némelykor megpróbálnak kikérdezni… Mi a véleményem
erről vagy arról, a kurucokról… a háborúról.
– De te diplomatikusam megfelelsz nekik, igaz?
– Ezt teszem, Jelenka.
– Jártál odahaza? – kérdezte félénk, szomorú hangon Ilona. –
Gondolni sem merek rá, mi lett Ozaljból, Csáktornyából… Vajon mi
lehet most odalent Kraljevicában?
János mélyet sóhajtva felelte, hogy eddig szinte nem engedték
sehova. Minden napját, hetét és hónapját kitöltötte a had.
– Tudod, nővérkém, megfordult már a fejemben, hogy célzatosan
engedélyezték ezt az utazást. Hogy megtudják, mihez kezdek ezzel
a… hm… szabadsággal, és éppen nálad. Talán arra várnak, hogy
tegyek valamit… vagy éppen ne tegyek. Elvégre Zrínyi vagyok…
 – A császár katonája vagy, János – simogatta meg öccse arcát
Ilona. – Ha azt parancsolják, hogy a rebellisek ellen szállj hadba,
lövess a rohamozó kuruc lovasságra, hát azt kell tenned. Ha
ilyennek ismertek meg, hogy meg is teszed, nincs mitől tartanod. De
a szívem vérezne… János megölelte Ilonát.
– Nem változtál semmit. Csalódtam volna, ha az ellenkezőjét
tapasztalom, drága nővérkém. Walter Leslie tábornok dandárjában
szolgálok, és minket nem vezényelnek ide, legfeljebb akkor, ha
szorul a kapca. Nincs is sok kedvem disznópásztorokkal verekedni.
Ilona összehúzott szemmel pillantott az öccsére.
– Kicsodákkal? Disznópásztorokkal? Hát te így nevezed a
kurucot? János felnevetett, és azt felelte, hogy ez csak efféle
szólásmondás a császári seregben.
– Bécsben elvárják, hogy lenézzétek őket? – jegyezte meg Ilona.
– Értem. Csak aztán nehogy meg kelljen tapasztalnod ezeknek a
disznópásztoroknak a szablyáját, meg a fokosát. Mert szemernyivel
se rosszabbak más katonáknál. Tudod, hogy nem kedvelem őket,
igen sok kárt okoznak nekünk, és ugyanolyan vérgőzösek, mint az
ellenségeik. Csak ezek elkeseredett bujdosók, öcsém. A legtöbbnek
nincs veszíteni valója. Ez jusson eszedbe, ha azon töprengsz,
hányat lövess agyon, húzass karóba! És soha, de soha ne adja
Isten, hogy a foglyukká légy!
Zrínyi János és Ilona között nem ez volt az első és utolsó nagy
beszélgetés. Az asszony formált is valamit az öccsén a pár hónap
során, amit János Szentmiklóson és Munkácsban töltött.
 1678 nyarának vége. Szentmiklós
Egy sorsdöntő találkozás
Nyáron kegyetlen háború dúlt a kurucok és a császáriak között. A
kuruc seregeket Teleky Mihály erdélyi főkancellár vezette, és sorra
aratták a győzelmeket.
Aztán a kurucok ostromgyűrűbe zárták Eperjest, és a főgenerális
lövetni kezdte a várost.
Ilona asszony éppen az öccse miatt nem mozdult ki, nem látogatta
sorra a várakat és az erősségeket, mert istenkísértésnek számított a
biztonságos falakon kívül. Mégis odafigyelt mindenre, hogy semmi
hiányt ne szenvedjen, és az összes várban megkapják a katonák és
a személyzet az ellátmányt.
János úr azonban igencsak fészkelődött. Azt mondta, indulnia
kellene vissza, és meg is tette nem sokkal utána, mert parancsot
kapott a generálisától, Leslie úrtól. Ilona asszony elsápadt, amikor
megtudta, hogy az öccse hadtestét akarják bevetni Eperjes
felszabadítása céljából. Eközben Kassán sorra szedte áldozatait a
pestis.
Juliánka kisasszony abban az időben kezdett érdeklődni a sakk,
és mindenféle felnőttes játékok után, így hát jobban tettem, ha
magam is leckékét vettem. Komoly arccal hajolt a bábuk fölé,
összevont szemöldökkel tervezgette a lépéseket, és hamarost már
másokkal is játszott. A férfiemberek mindig hagyták nyerni, de ha
észrevette, hatesztendős létére is leteremtette őket, mondván, sérti
őt, ha nem veszik komolyan.
Ámde a meséket még kiváltképp szerette, és tágra nyílt szemmel
hallgatta az Árgirus királyfiról és a Tündérországról szóló
történeteket.
Ilona asszony a hadiesemények állásáról, a kurucokról és a
politikáról folyamatosan tájékozódott. Nyugodtabb volt, mert a
birtokot a pusztítás mostanság elkerülte. A pataki vár császári
parancsnoka egy kellemes modorú és művelt ezredes volt, az olasz
Filippo Saponara báró. Szeretett volna már hazamenni Itáliába, és
nem is titkolta.
 Asszonyommal szívesen beszélgetett, és néha olyasmit is
megemlített, ami katonai vagy politikai titkokat rejtett. Olybá tűnt,
kölcsönösen megbíztak egymásban, és Ilona asszony kifejezetten
örült, hogy egy ilyen mosolygós olasz, és nem egy német került a
pataki vár élére. Saponara ráadásul nem gyűlölt senkit.
Katonaember volt, a parancsot teljesítette, de közben a lelkére is
hallgatott.
Ha szükségét látta, járőröket indított, hogy a környékről elűzze a
gyalogos vagy lovas kurucokat, de feleslegesen nem
kegyetlenkedett.
Én továbbra is a gyermekekkel foglaltam el magam, s különösen a
kis Ferkóra kellett ügyelnem, aki élvezte nagyon, hogy járni és
szaladni tudott, azért sokféle baj megérhette.
Egy kiváló emberünk, bizonyos Zaáry András uram, aki
Szerencsen tiszttartói feladatokat látott el, szerzett az úrfinak egy
apró lovacskát. Amikor meghozták, hahotázott a várnép, mert alig
volt nagyobb egy kecskénél, de Ilona asszony megparancsolta, hogy
Ferkó úrfi kétesztendősen igenis, üljön nyeregbe.
Ő pedig igencsak szívesen tette, én meg örömmel vezetgettem a
kezes kis jószágot, ami még a lépcsőn is járni tudott.
Zaáry uramnak sokat köszönhettünk, mert jó kapcsolatokat ápolt a
kurucokhoz húzó protestáns prédikátorokkal, így sok hírrel szolgált.
Egyszer azt üzente Ilona asszonynak, hogy nagyböjt idején a
kurucok készülnek valamire, tehát be ne eresszen a várba gyanús
személyeket, s óvja a gyermekeit.
Ennek ellenére ő többször elmondta, milyen fontos, hogy igenis
tudjanak róluk a külvilágban, lássák, hogy egészségesek, fejlődnek,
nőnek, okosodnak.
Amikor nagy társaságot invitált magához valamelyik kastélyba, s
jöttek oda agyarok, szlovákok, lengyelek és ruszinok, Juliánkát és
Ferencet drága ruhákba öltöztettük, bevezettük a nagyterembe –,
hogy igenis, lássák őket.
A kis Ferkót úgy kellett nevelni, ahogy azt az erdélyi hagyományok
megkövetelték. A kedves és mosolygós, néha szomorkás Rákóczi
Erzsébet asszony ezzel mélyen egyetértett.
 Egészen különös kérdést intézett hozzám Ilona asszony az egyik
délutánon, amikor a vendégei elbúcsúztak.
– Hogy éltek, Dragica, az uraddal? Sokat van távol, de míg nekem
igen nagy segítséget jelent, neked biztosan hiányzik.
– Igenis, hiányzik, asszonyom – feleltem nem is akármennyire.
– Az a fontos, hogy mindig hiányozzék neked – jegyezte meg
furcsa hangsúllyal. – Mert akkor máris nem vagy egymagad, még
akkor sem, ha nincs melletted. Várhatod haza, s amikor
megpillantod, a szíved is majd kiugrik…
Később megértettem azt is, miért éppen ezt hozta elő. Azokban az
esztendőkben végtelenül magányosan élt, hiába teltek zsúfoltan a
napjai, és hiába dolgozott hajnaltól éjszakáig.
Egy olyan férfi hiányzott az életéből, aki egy asszonyt képes azzá
tenni, amivé a teremtő eleve megalkotta.
Azon az őszön – amikor már mindenki tudta, mekkora
győzelmeket arattak a kurucok – Szentmiklóson összegyűltek az
urak. Ilona asszony Sáros megye főispánjaként, mint vendéglátó,
erősen készült az eseményre.
A szakácsok már kora hajnaltól serénykedtek, az uradalmi
vadászok pedig az előző napokban meglőtték a disznókat és az
őzeket, a fácánokat és a foglyokat. A mezőőrök nyulat meg fürjeket
fogtak hurokkal és hálóval, a borászok sorra kóstolták a hordók
tartalmát. A kertészek és a cselédek az udvart és a kastélyt
takarították, noha Ilona asszony érkezésének hírére eddig is mindig
ragyogott Szentmiklóson még a tetőcserép is.
A robusztus kastélyépület belül korántsem volt zord, és csendje
jótékony hatást gyakorolt az elmére és az utazásban megfáradt
testre.
Császári katona errefelé egy sem járt, de a kuruc annál inkább
portyázott, bár a tisztek az önkényeskedést egy ideje komolyan
büntették.
Ilona asszony minden összejövetelt nagyon komolyan vett.
Bámulatosan társalgott és tárgyalt a legkényesebb,
legkellemetlenebb témákról is, egyszer németül, máskor olaszul, de
a latin sem okozott neki gondot.
 A körötte forrongó világ dolgaiban csodálatra méltóan
semlegesnek mutatta magát. Csak kevesen tudtuk, hogy valójában
soha nem volt az. A lelke mélyén őrizte a Zrínyiek és a Frangepánok
rebellis természetét, de keményen fegyelmezve magát, sosem
rohant fejjel a falnak.
Ezen a napon csupa olyan személyiség érkezett Szentmiklósra,
akiktől sok mindent megtudhatott a jelenlegi állapotokról, a hadi
helyzetről, sőt még a tervekről is, mert aki megkóstolta a tokaji
borokat, az egyből beszédesebb lett.
Nekem az volt a dolgom, hogy folyvást figyeljem a szolgálókat, az
inasokat. Pohár nem maradhatott üresen, ételmaradék vagy szemét
nem csúfíthatta minutumig sem a padlót vagy a kövezetet, sőt még
az udvarban beszélgető kísérő vitézekre és szolgákra is gondot
fordítottam.
Ilona asszony megengedte, hogy dudás, hegedős és sípos
szórakoztassa őket, de belül a kastélyban most nem szólhatott a
zene.
A környékbeli urak, akik máskülönben szívesen kihúzták magukat
a csatározásokból, kiváltképp egy fiatal nemes körül csoportosultak,
akit Thököly Imrének hívtak. A vacsora után a diszkrét
beszélgetések kisebb csoportokban folytatódtak.
A plafon felé bodorodott a pipafüst, aztán kiszökött a nyitott
ablakon, és keveredett a nyári virágok illatával, mielőtt a hegy felől
szaladó szelek a hátukra kapták és vitték a nagyvilágba.
Az urak hamar vitába is szálltak egymással. Az udvarból siettem
épp a kastélyba, amikor egy idősebb vitéz megállított. Díszes
öltözéket viselt, hasonlatosat a huszárokéhoz, mégis különbözött a
mieinktől.
– Te vagy a nagyságos asszony belső mindenese? – állt elém a
bejáratnál. – A gazdám szeretne a nagyságos asszonnyal
bizalmasan tárgyalni. Thököly gróf úr azt kéri, ha lehet, fogadja.
– Most? – kérdeztem, és önkéntelenül is felpillantottam a tetőre,
amit napokkal előtte kellett javítani, mert a portyázó kurucok
megpróbálták felperzselni a kastélyt. – Asszonyom, láthatja, elfoglalt.
Mindenkivel elbeszélget, nem vette észre?
 – Azért csak jelentsd neki! A gazdám igencsak szeretné, ha
sürgősen fogadná.
– Sürgősen? – Kicsit keményre sikerült a szó, ahogy kimondtam,
mert elkerekedett a szeme. – Megmondom, de az én asszonyomat
nem illendő ám sürgetni a saját házában! Nem ígérhetek semmit.
Rögtön jövök, várjon meg itt!
Ilona asszony meglepetésemre csak bólintott.
– Rendben. Mondd meg annak a szolgának, hogy most várom
Thököly grófot… abban a teremben! – mutatta. – De magad vezesd
oda, és hozass bort!
– Igenis, asszonyom. Így lesz.
A fiatal grófot már ott találtam a huszárruhás szolgája mellett, és
főt hatottam előtte, ahogy illendő. Magas, csinos, nyílt tekintetű,
csillogó szemű, szőke bajuszú, szép szál fiatalember volt, és
megnyerően mosolygott.
– A kegyelmes fejedelemasszony várja a gróf urat – álltam elébe.
– Kérem, kövessen!
Elindultunk a folyosón.
– Ugye, nem vél engem az ellenségének a kegyelmes asszony? –
kérdezte magabiztosan.
– Nem hallottam, hogy ilyent állított volna – feleltem, és
bekopogtam az ajtón, aztán lenyomtam az aranyozott kilincset.
Thököly gróf belépett, Ilona asszony pedig intett, hogy távozhatok.
– Barátként jöttem önhöz, nagyságos asszonyom – csapta össze
a csizmája sarkát a gróf. – Kiváltképp nagy öröm a számomra, hogy
máris fogadott.
– A házam minden tisztességes ember előtt nyitva áll, gróf úr –
felelte Ilona a választékos szavakra udvariassággal válaszolva. –
Remélem, jól érzi magát. Foglaljon helyet, kérem! Mondja, mit szól
ahhoz, hogy Kara Musztafa, az új nagyvezír, úgy gondolja, képes
lesz döntő támadást vezetni Magyarország ellen?
Ilonának egyetlen apró szemvillanás, önkéntelen kézmozdulat
sem kerülte el a figyelmét. Egy helyiségben ült azzal az emberrel,
akinek katonái a birtokait, a falvait fosztogatták, és idén is
elkészülhetett rá, hogy szüret után a tokaji borvidék kárát látja a
kuruc portyáknak.
 Mégsem az ellenséget látta a grófban. Thököly Imre feszes
tartással ült, a háta nem is érintette a szék támláját, s Ilona felé
fordult, a szemébe nézett. Ő pedig kiváltképp kedvelte, ha valakinek
nem ugrált a tekintete, mert akkor a szavait is őszintének ítélhette. A
gróf – ezt már korábban tudta – tizennégy esztendővel számolt
kevesebbet nála, de nyílt tekintete, egyenes szavai, hangjának
kellemes orgánuma meglepte.
– Szeretném, ha tudná, hogy sosem kívánok az ellensége lenni,
de még az ellenfele sem – kezdte Thököly. – Annál önt és a
családját sokkal jobban tisztelem, és apáink közös múltja sokra
figyelmeztet. Nekünk az ellenséget nem egymásban, hanem
azokban kell keresni, akik mindkettőnknek kárt okoznak. Hogy a
nagyvezír miként vélekedik egy háborúról… Nos, ez az ő dolga. A
mienk meg az, ha meg is teszi, mi a hasznunkra fordítsuk belőle azt,
amit lehet…
Ilona kedvtelve hallgatta Thökölyt, aki egyre szimpatikusabbá vált
a szemében. A grófból sugárzott a tetterő és a vágy, hogy
megváltoztassa a világot, és ez rendkívül rokonszenvessé tette.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, gróf úr. Talán egyszer majd azt is
remélhetem, hogy falvaimat, birtokaimat az eddiginél jobban
tiszteletben tartják a kurucok. Tudja, hogy én sem vélem önt
ellenségemnek, de nehéz úgy semlegesnek maradni ebben a
világban, hogy közben a tulajdonomat dúlják. Kérem, változtasson
ezen!
– Ezt tervezem, nagyságos asszony, és máris bocsánatot kérek,
ha netán a katonák elragadtatták magukat. Önnek nem kell
magyaráznom, ha egy katona éhes, nélkülöz, akkor az ő egyszerű
lelkülete nem képes lovagias módon irányítani a cselekedeteit.
– Ezért vannak önök, gróf úr. Pontosan tudom, miként van ez, és
ön is ismeri a családom történetét.
– Nem csak ismerem, de mélyen tisztelem a Zrínyieket és a
Frangepánokat. Sajnos, a körülmények és a túlerő… De éppen azért
fogtunk fegyvert, hogy másként legyen, nagyságos asszonyom. És
másként is lesz. Kérem, engedje meg, hogy elismerésemet fejezzem
ki az ön állhatatosságáért s azért, ahogy a helyzethez viszonyul.
Nem kérek öntől egyebet, csak némi barátságot és kicsinyke
lojalitást ügyünk iránt.
– Biztos abban, hogy tőlem ilyent kérhet?
– Nem lennék itt, és nem mondanám ezt, ha nem tudnám egészen
pontosan – felelte Thököly, és Ilona feltételezte, hogy a gróf nem
kertel.
– Tudja, gróf úr, nekem voltaképpen egyre megy, hogy Kassán a
német generális akasztatja, töreti kerékbe, húzatja karóba a
kurucokkal szimpatizáló szerencsétleneket, vagy önök teszik
ugyanezt. Emlékezzék a kassai eseményekre, amikor is a
császáriak hatvanat fejeztek le, húztak karóba, akasztottak fel.
Nemest, parasztot, katonát vegyesen. És mi volt erre az önök
válasza?
Thököly arca elborult, de nem sértődött meg, így Ilona folytatta.
– Hogy le ne maradjanak a némettől, Keresztes mellett,
Vereshalmon, harminckét fogoly császári tisztet húztak karóba, s
hogy biztosak legyenek a dolgukban, arasznyi szögekkel a fejükre
ütötték a tiszti kalpagjukat.
– A háború néha kegyetlen, asszonyom – jegyezte meg Thököly,
akit ezek a mondatok érzékenyen érintettek, de hamar úrrá lett
zavarán. – Ne higgye, hogy nekem minden tetszik. Ennek sem
tapsoltam.
– Hát én sem – jegyezte meg Ilona –, mert létezik különbség a
politika és a kegyetlenkedés között. Ha a népek féken tartása
kegyetlenkedéssel történik, nekem édes mindegy, kik teszik, mert
embertelen. S ha már a Zrínyieket említette… Nos, sosem néztem
szívesen Csáktornya hídjánál a karón száradó török fejeket. Tudja
be ezt a humanista neveltetésemnek.
Thökölyt elbűvölték ezek az egyenes szavak, s ahogy mindezt
Ilona kertelés nélkül, magas diplomáciai érzékkel közölte. Sokféle
témát érintettek megismerkedésük első napján, s végül a gróf azzal
búcsúzott:
– Remélhetem, hogy hamarost beszélünk? Ha végeztem egy
feladattal, idén ősszel…
– Bizonyos körök nem tudják tartani a szájukat, gróf úr –
figyelmeztette Ilona. – Így tudom, hogy sereget vezényel a
Felvidékre, egyenest a bányavárosoknak. Együtt a kuruc és a
francia segédcsapatok. El akarja foglalni a városokat.
– Ön roppantul jól tájékozott – ismerte el Thököly. – Még a titkos
tervekkel is tisztában van. Már nem is lenne értelme, hogy tagadjam.
Csak azt nem tudom, kit kellene főbe lövetnem a fecsegésért.
– Senkit ne lövessen főbe, kedves gróf. Ha elkezdené a retorziót,
higgye el nem érne a végére, mert oly sokan szeretik a jól
értesültségüket fitogtatni. Mert ha a szolgálóleányaim valamelyike
eljártatja a száját, nem örvendek annak sem, de azt mondom, hogy
csak egy buta kis cseléd. De művelt férfiaktól ilyesmit, gróf úr…
Egyébként jól tudom, hogy Teleky Mihály helyett önt akarják
fővezérnek.
– A mendemondák sosem fogynak ki – jegyezte meg félmosollyal
a gróf.
– Szerintem nem mendemonda. Önnek kezdetben atyai jó barátja
volt Teleky uram, igaz? Tudom, hogy a leánya sem közömbös
önnek, és meg is értem. Talán azért hűlt ki a barátságuk, mert az ön
erdélyi birtokait elkobozták. Ezt, uram, sajnálom, mert én aztán
igazán tudom, hogy az elkobzás mit jelent és mivel jár. Meg aztán az
ön rokonát, Petróczy István urat éppen Teleky gróf javallatára fogatta
el Apafi fejedelem.
– Amiért ő a fejedelem mellőzésével szándékozott a töröktől
katonai segítséget kérni a császár ellen – fűzte hozzá Thököly.
– Így igaz. Látja, gróf úr, hogy repdesnek a hírek? Némelyiket utol
sem lehet érni, és különben is, mire elkapná, máris oka fogyott. Én
pedig kedvelem, ha sok mindenről tudomással bírhatok, mert csakis
így leszek képes magamat megvédeni.
Thököly a fejét csóválta, és ismét mosollyal leplezte döbbenetét.
Ilona ezen a beszélgetésen fölébe emelkedett, amit nem várt a gróf.
– Ne aggódjon – folytatta Ilona –, tőlem nem mennek tovább a
hírek. Nem húzok sehova, leginkább a magam érdekeit tartom
mostanság szem előtt. Merthogy engem sok irányból támadnak,
tudja? Túl kell élnem, de ez most a bölcs meghúzódás, és nem az
építkezés időszaka.
Thököly Imre búcsúzott.
 – Önnel kifejezetten élvezet a társalgás, nagyságos asszonyom.
Elbűvöl a műveltsége, a tisztánlátása és a szépsége. Remélhetem
tehát, hogy hamarost folytatjuk a beszélgetést?
– Minden oka adott a reményre, gróf úr – felelte Ilona.
Thököly meghajolt.
– Most elébb elmegyek a bihari Derecskébe. Ott csatlakozom az
önkénteseimmel a felkelőkhöz. Aztán remélem, hogy mielébb
meglátogathatom önt.
Ilona biccentett, és tisztán csendülő hangon azt felelte:
– Máris igen népszerű a bujdosók körében. Járjon sikerrel! Egy
értelmes beszélgetéssel, okos eszmecserével még senki nem
kötelezi el magát. Persze csak ha személyesen vállal felelősséget
azért, hogy még egyszer egyetlen tudatlan, égetni való kuruc se
hajítson csóvát ennek a kastélynak a tetejére. És ha valóban ön lesz
egyszer a fővezérük, remélem, emlékezni fog erre a beszélgetésre.
Ilona asszony nem sokkal ez után levelet diktált a deáknak. A
bécsi udvarnál a kis Ferenc úrfinak akarta kijárni a birodalmi hercegi
címet.
Annyit tudtam, hogy az ilyesmi rettentő befolyásos emberré tesz
minden szerencsést. Ilona asszony kiváló diplomáciai érzékét pedig
ugyanúgy csodáltam, ahogy ő a néhai Miklós urat.
De valami igen megváltozott azon a bizonyos napon, amikor Ilona
asszony és Thököly gróf megbeszélést folytattak. Meg is kérdeztem
tőle, amikor az egyik verőfényes délután a hímzőráma mellett talált
minket:
– Bizalmat keltő a gróf úr, asszonyom. Érdekes férfiú, igaz?
Rám pillantott, aztán játékosan oldalba bökött.
– Idefigyelj, te nagy ravasz! Ismerlek elég jól, és tudom, ha így
kérdezel, annak oka van.
– Én aztán igazán nem… Hanem, csak úgy mondtam. De
asszonyom is másként viselkedik ám az óta, ne is tagadja. Különben
pedig… Nekem is tetszik a gróf úr, pedig tudom, sosem vetne rám
szemet.
Letette a varrótűs készletet és a selyemfonalat, és egyenest a
szemembe nézett.
 – Hát először is, mi az, hogy neked is tetszik? Kinek még, hm?
Kire gondolsz, te szégyentelen?
Én meg csak kuncogtam zavaromban.
– Hát… azt hittem, az asszonyomnak is… esetleg… Egyáltalán
nem csodálnám, ha tetszene önnek a gróf úr… Hiszen milyen
szépen pödrött az a sárga bajusza…
– Sárgaaa! Jó, hogy nem azt mondod, kese…
– Na jó, hát akkor szőke… És hogy csillog a szeme! Nyalka, minta
legszebb huszár…
Megbökött az ujjával.
– Hogy beléd micsoda perszóna bújt! Mellesleg… valóban snájdig,
jellemes fiatalember.
– Hát én is ezt mondom, nagyságos asszony kérem!
– De akkor sincs hozzá semmi közöd! Majd szólok, ha egyszer
mégis…
Felpillantottam és nevetésre húztam a szám.
– Nem kell. Mert úgyis észreveszem…
Azt hiszem, egyetlen társalkodónőjének sem engedett ilyen
bizalmaskodást, és roppantul büszke voltam magamra.
– Tudod, Dragica – szólalt egészen más hangon, s közben új
fonalat fűzött a tűbe – amiért a gróf úrék küzdenek, az igen hasonlít
ahhoz, amiért a néhai Miklós úr és édes apámuram, meg a
családunk verekedett. Valóban érdekes volt a gróf urat hallgatni. Ő
most is harcol, míg az enyémek…
Mintha csak a hajtincsét igazítaná, eltörölt egy apró könnycseppet
a szeme sarkából.
– Bocsásson meg, én igazán nem akartam…
– Ugyan már! Igazad van, valóban sokszor eszembe jut a gróf úr.
– És olyan fiatal még. Nálam is fiatalabb, asszonyom…
– Igen, az. Éppen ezért féltem. Az öcsém, és az unokaöcsém jut
róla eszembe…
Ismét letette a hímzőrámát. A Latorca felől gyerekzsivajt hozott a
szellő.
– Nem hagy nyugodni, hogy az egész beszélgetés során egyetlen
egyszer sem említette meg János öcsémet – folytatta halkan. –
Érted? Egy szót sem szólt, nem is kérdezett róla. És ez szerfölött
különös.
Figyeltem az arcát és éreztem, hogy mondana még valamit, talán
egy régtől őrzött titkot. Rám is pillantott hosszan, fürkészőn, de hiába
reméltem, hogy belefog.
Elmúlt néhány hét, és érkezett a hír: Zrínyi János megkapta
parancsát, és Leslie tábornok hadtestével a kurucok ellen, Eperjes
felmentésére indult. Ilona asszony sápadtan olvasta a levelet, és
csak annyit fűzött hozzá, hogy reméli, Isten nem hagyja az öldöklést,
hanem a megegyezés és a béke felé fordítja a sors kezét.
A szél faágakat csapdosott az ablaknak. Tudtuk, ez már az ősz, és
a végeláthatatlan, esős, szürke napok – mit sem törődve a lélek
napfény iránti szükségletével – kéretlenül beköltöznek a szívünkbe.
 IV.
POLITIKA és SZERELEM
„Ki mondhatja meg, mikor döntünk jól?”
1678. November második fele.
Sárospatakról Munkácsnak
A császári tábornok, Walter Leslie, Sárospatakon és környékén
rendezte be a főhadiszállását. Zrínyi János az ő ezredeseként
szolgált.
Egy napon futár érkezett, és átadta Ilona üzenetét. Az a kérés állt
benne, hogy a pataki udvartartást János költöztesse Munkácsba.
Nosza, ugrottak a szolgák, pakoltak, csomagolták az értéket.
Megértették, hogy Saponara báróban bízott Ilona, de Leslie
tábornokban már nem. A tapasztalt tábornok azonban megbízott
Zrínyi Jánosban, akit szinte a barátjának tartott.
– Menj csak, fiam! Kapsz annyi embert, amennyi kell. Itt most már
sok minden úgysem történik.
Zrínyi jól tudta, hogy felettesének mennyire elege lett a
csatározásokból. Gyűlölte ezt a hadszíntért, és fennen hangoztatta,
hogy ilyen kiismerhetetlen ellenséggel, mim a kuruc, lehetetlenség
eredményesen harcolni. Nyáron szinte tehetetlenül vonulgattak ide-
oda, s az elvárt sikerek közben elmaradtak. A kurucokat november
elején a császáriak ugyan megverték Barskeresztesnél, de Leslie
tábornok kedvét ez sem hozta vissza.
Amikor a csomagokat mind társzekerekre rakták, Zrínyi János
erős kísérettel azonnal indult Munkácsnak.
– Feltétlenül adja át a nagyságos asszonynak jókívánságaimat és
hódolatteljes üdvözletemet – búcsúzott Filippo Saponara, a pataki
vár császári parancsnoka Zrínyi Jánostól. – Önnek pedig békés utat,
ezredes úr!
– Az lesz, remélem – felelte Zrínyi. – A kuruc disznópásztoroktól
meg nem tartok, elkerülnek azok minket, báró úr.
– Azért szemfüles felderítéssel utazzék, ezredes úr! – intette
barátságos szavakkal Saponara. – Thököly érti a dolgát, azok a
disznópásztorok pedig igencsak kitanulták a harcot.
Ilona várta az öccsét, és Zsófia asszonnyal egyetértésben
katonákat küldött elébe, akik az értékes szállítmányra vigyáztak.
Zrínyi János az elmúlt hetekben beszáguldozta Felső-
Magyarországot, össze is kaptak a kurucokkal, de azok jobban
tudták, mikor és hol érdemes lecsapni.
Makovica várából és Regécből lovasok érkeztek, Munkácsból és
Ungvárról puskás gyalogok Zrínyi János menetét biztosítandó a
néhány száz császári gyaloggal, amelyet Leslie bocsátott a
rendelkezésére. A gyalogok a szekereken utaztak, minden
támadásra készen, és Zrínyi János egyre-másra küldözgette a
felderítőit, az utat kémlelni.
– Ha a kuruc elénk kerül – tudatta magabiztosan az egyik
kapitányával –, megütközünk. Erősek vagyunk, mindenkiben buzog
a harci kedv. Leverjük azt a söpredéket, még ha kétszer annyian
vannak is.
A kapitány jól ismerte a fiatal Zrínyit. Néha úgy gondolta, bizony
nem ártana neki a bölcsebb gondolkodás, vagy a szemernyivel
nagyobb szerénység. De hát azért volt ő a kapitány, hogy tudja, ha
rosszul végzi a dolgát, hamar megtelnek saját katonákkal a frissen
ásott sírvermek.
A menet Véke58 faluhoz közeledett.
– Nagyságos úr, Patak felől megjött a kém – jelentette Thökölynek
a segédtiszt. – Óhajtja személyesen kikérdezni?
– Mit tudott meg? Csapatösszevonás? Átcsoportosítás? Mozdul a
labanc?
– Patakról elindult egy szekeres csapat. Zrínyi János vezeti.
Thököly felkapta a fejét, és a lúdtollat, amivel addig egy térképen
jelölgetett, visszatette a tartóba.
– Hol tart most az a menet?
– Elhagyták Újhelyt – felelte a tiszt. – Vonulnak Véke felé.
– Ki van közülünk a legközelebb hozzájuk?
– A Veress Bálinték59 csapata. Megtámadjuk őket, nagyságos úr?
Thököly a térképre pillantott. Véke a jelenlegi harcálláspontjához
messze esett, de Veress Bálintéktól nem. Elvághatják az utat.
 Hívatta a futárt.
– A legjobb lovakkal induljatok! Veressnek azt üzenem, hogy
fölöslegesen vért ontani nem kell. Zrínyi Jánosnak meg éppenséggel
haja szála se görbülhet! Ejtsék foglyul, de bánjanak vele
tisztességesen! Ha ez ügyben panaszt hallok Zrínyitől,
megcsapatom a vétkeseket!
– A vitézeket nehéz ám visszafogni, ha megérzik a puskapor
szagát – dörmögte a segédtiszt, mire Thököly annyit mondott:
– Legszívesebben magam mennék, vagy téged küldenélek, hogy
nagyobb baj ne történjen, de most nem tehetem meg. Veress tudja a
dolgát. Azon múlik minden, miként viselkedik Zrínyi János. Embert
ne veszítsünk, és mi se küldjünk sokat a másvilágra! Fontos nekünk
Zrínyi.
– Kuruc portyázókat láttunk ezredes úr! – tért vissza Zrínyi János
felderítője.
– Meglestek minket, aztán elvágtattak. Gyáva népség, uram.
– Nono, gyerek! – morogta Hídy György, aki a fiatal Zrínyi mellett
lovagolt. – Meglehet rablók, útonállók, de gyávák semmiképpen.
Vigyázzunk, nagyságos úr! A kuructól minden kitelik.
– Igaza van Györgynek – csatlakozott Kazinczy Péter ügyvéd.
– A puskák majd lehűtik őket – felelte Zrínyi János.
Rögtön intézkedett: a munkácsi gyalogok álljanak készenlétben,
és a szekereket körbe kell venni, ha támadna a kuruc.
Véke falu tornya már látszott, amikor – oly egetverő hujjogással,
akár az ördögök egy kisebb kuruc egység vágtatott ki a dombok
közül, és rögtön a munkácsi puskásoknak esett. Eldörrentek az első
lövések, és néhány pisztoly is pukkant, fehér füstpamacs ugrott a
torkolatból. Aztán a kuruc vitézek szablyával, karddal, lándzsával
estek a gyalogoknak, akik a szekerek közé húzódtak.
– Visszaverni! Visszaverni! Össztűz! – parancsolta a kapitány, és
más utasítások is röpködtek, de a puskák újratöltéséhez idő kellett.
A kurucok akkor már szúrták, kaszabolták a védőket, és
számosan elejtették a puskát, véresen rejtőztek a szekerek
fedezékébe. Néhányan már mozdulatlanul nyúltak el a felázott
földön.
Úgy tűnt, a kurucok túlságosan sokan vannak.
 – Azok ott a Homonnainé nagyságos asszony jobbágyai! – hördült
egy beregi illetőségű puskás gyalog. – Hát már ők is kuruccá lettek?
Közvetlen közelről pisztolylövés csattant, és a golyóbis átfúrta a
beregi vitéz vállát. Levetette magát a szekér alá, de a következő
pillanatban négy patát látott az orra előtt, és egy kard vasa koppant
a saroglyán.
– Hé, labancok! Le a fegyvert! Csak nem akartok meghalni? –
kiabálták a kurucok, akik vágtáztak le és fel, így vonva ki magukat a
puskatűzből60.
A kurucok labancnak mondtak mindenkit, aki nem állt melléjük. A
szó magyarok esetében azt is jelentette, hogy „sorsával megalkuvó
áruló”.
A kurucok közelebb nyomultak, és megint eldördültek a puskák,
de már kevesebb. Néhányan lefordultak a nyeregből, a többi
biztonságos távolságra visszavágtatott.
– Zrínyi ezredes! Parancsolja, meg, hogy tegyék le a fegyvert!
Bekerítettük önöket! – Zrínyi János a kiáltó öltözékéből máris látta,
hogy az illető tiszt. – Különben kénytelen leszek újabb rohamot
vezényelni, de akkor sokan meghalnak! Gondolja meg, ezredes úr!
Zrínyi Kazinczy ügyvédre pillantott, aki komoran bámult maga elé.
– Gondoltam én, hogy te kellesz nekik, János. Nem is akarnak
mást. Téged… aztán minket a Gyurkával… meg a rakományt.
Zrínyi János a foga közt sziszegte.
– Adjam meg magam? És ha hazudnak?
– Az elébb a nevedet kiáltották. Pontosan tudták, hogy itt leszel.
Figyeltek, vagy elárulták az indulásunkat. Adjuk meg magunkat, mert
ezek békével innen nem eresztenek.
– Nem hagyom magam a nyomorultak által megkínozni!
Az ügyvéd elmosolyodott.
– Nézd, János, semmi kedvem nevetni, de gondolj bele: vajon ki
akarná kínozni Ilona fejedelemasszony öccsét? Zrínyi Péter fiát?
Még ha császári mundért visel is…
Hídy György átkiáltott a kuruc tisztnek.
– Sok a sebesültünk! Mit akarnak tenni velünk? Mi a nagyságos
Rákócziné fejedelemasszony szolgái vagyunk! A fejedelemasszony
nem harcol a kurucokkal!
Máris érkezett a felelet:
– Nem lesz vérontás, ha az ezredes úr megparancsolja az
embereinek, hogy tegyék le a fegyvert! Aztán barátsággal látjuk
körünkben az ezredes urat!
– Le akar tartóztatni – fordult Zrínyi felé Kazinczy. – Tartok tőle,
hogy a katonáinkkal nem bánnak kesztyűs kézzel. Jól ismerem
ezeket a legényeket, nincs bennük sok szánalom. De mégis
kénytelen leszel ennek a tisztnek a szavára hagyatkozni.
Zrínyi János a fogát csikorgatta, és Kazinczy átkiabált a tisztnek: –
Ha megadja magát Zrínyi nagyságos úr, miféle garanciát kap, hogy
őt és a katonáit megkímélik?
– A garancia maga gróf Thököly Imre főparancsnok úr! – érkezett
a válasz. – Ha megadja magát az ezredes úr, fogolyként kísérjük
hozzá!
Zrínyi Kazinczyra és Hídyre pillantott.
– Nem tehetünk egyebet, el kell fogadni – állította az ügyvéd. – Ki
tudja, mit művelnek velünk, ha ellenkezünk.
– A kurucnak egyenest ön kell, ezredes úr – szólalt a munkácsi
kapitány. – Nézze, nem is úgy viselkednek, mint akik vérengzésre
készülnek. Csatlakozom az ügyvéd úrhoz.
Kisvártatva Zrínyi, Kazinczy és Hídy fegyvertelenül, nyeregben
indultak a kuruc tiszt felé, aki feszesen tisztelgett, és azt mondta,
személyes védelmébe vette mindhármukat.
– Tudja, hogy ennek súlyos következményei lesznek? – jegyezte
meg Zrínyi János, de a tiszt csak mosolygott.
– Ugyan, ezredes úr! Hát mi lenne súlyosabb egy már folyó
háborúnál? Kérem, kövessenek! Parancsom van rá, hogy a
főparancsnokhoz előállítsam. Béklyót sem kapnak, a katonáiról meg
az enyémek gondoskodnak. A rakományt, ugyebár, elkobozzuk…
– Nagyságos özvegy Rákóczi Ferencné fejedelemasszony, Zrínyi
Ilona tulajdonát képezik. Személyes holmik, bor… miegymás… – így
Hídy, de tiszt nevetett, és azt mondta, a borból majd jut Zrínyi
fegyvereseinek is, aztán hozzáfűzte:
– Ne aggódjanak! Nemsokára megjön a parancs, és a foglyok
hazamehetnek, ezredes úr. Fölös számú császáriak élelmezését
nem vesszük a nyakunkba. Indulhatunk, uraim?
A karavánt és a katonákat meg a sebesülteket most már kurucok
őrizték és kísérték Thököly tábora felé.
– Miről akar velem Thököly úr tárgyalni? – tudakolta Zrínyi János.
– Csak nem a barsszentkereszti vereségről? Thököly úr örüljön,
hogy a seregét, már úgy-ahogy, megóvhatta!
A tiszt a bajusza alatt somolyogva azt mondta:
– Bizonnyal lesz miről tárgyalnia a főparancsnok úrral.
– Netán arról váltunk szót, hogy miként köthet békét Béccsel?
Beszélik, hogy erősen töri a fejét – folytatta Zrínyi János.
A tiszt arca megkeményedett.
– Ha tárgyalni akar, az ő dolga. De a parancs értelmében önt
elkísérem hozzá, és majd tőle mindent megkérdezhet.
Vágtát vezényelt, és a foglyokat szorosan körülvették a kuruc
vitézek. Hideg szél vágott az arcukba, a köpönyeget meglobogtatta,
beférkőzött a legkisebb résbe is. A lovak néhol csüdig jártak a
sárban.
Hajnalban érkeztek meg, alaposan összefagyva. Thököly Imre
Zrínyi János elé lépett, és a kezét nyújtotta. A fiatal ezredes
meglepetésében elfogadta a parolát.
– Köszöntöm önt, ezredes úr! Kérem, bocsássa meg ezt a kis
kellemetlenséget, de mostanság ilyen időket élünk! Remélem, Leslie
tábornok úr, akivel továbbra is szeretnék megmaradni a mi különös
barátságunkon, nem neheztel meg rám ezért a kalandért.
– Azt hiszem, gróf úr – jegyezte meg Zrínyi János –, hogy azt
önnek kell tudni, jó-e az efféle barátság, használ-e az érdekeinek.
Bécsben az a hír járja, hogy Thököly gróf békülékeny hangot ütne
meg velünk, csak éppen Teleky és Wesselényi urak nem hagyják.
Thököly Imre elmosolyodott.
– Sosem hittem, hogy önök ne lennének fontos hírek birtokában.
Végigjáratta pillantását Zrínyi császári öltözékén, kétfejű osztrák
birodalmi sast formázó övcsatján, fekete bőrövén, fehér zubbonyán
és bő nadrágján. Ilona öccse valamivel magasabb volt Thökölynél,
igazi, szálas vitéz, széles vállal, domború mellkassal, magabiztos,
büszke tartással.
Azonnal meg is kérdezte:
 – A gróf úrtól kapok téntát, papírost és tollat? Levelet kell írnom,
különben a parancsnokom katonaszökevénynek vél.
– Mindent megkap, sőt annál többet is – felelte Thököly.
– És miért ilyen udvarias és közvetlen egy császári tiszttel, gróf
úr? – keményítette meg hangját Zrínyi János, mire Thököly még
közelebb lépett.
– Mert én önre nem haragszom, sem a kedves nővérére nem
gondolok úgy, mint a császár hűséges alattvalójára. Sokkal inkább
úgy, mint Zrínyi Péter fiára és leányára. Érti, ezredes úr?
Ő pedig beharapta az ajkát, és csendben azt mondta:
– Ha arra céloz, sem a becsületem, sem a tisztességem nem
eladó. Hűséget esküdtem a császáromnak, és azt meg nem
szegem.
Thököly bólintott.
– Respektálom, barátom. De ezt inkább majd később beszéljük
meg. Kérem, rendelkezésükre áll a fürdő, tisztálkodjanak meg, ha
gondolják. A málhából az önök holmiját természetesen nem
engedtem széthordani, ahogy a nagyságos Ilona asszony
tulajdonához sem nyúlhat senki. Erről kezeskedem. S ha meg nem
sértem az urakat, várom önöket az asztalomnál, egy kései ebédre.
Zrínyi János lovagiasan elfogadta.
– Úgy tudom – jegyezte meg Thököly –, hogy ön híresen jó
társasági ember. Élmény önnel beszélgetni, és önt hallgatni.
– Én pedig úgy tudom, hogy ön, gróf úr – vetette közbe erős éllel
Zrínyi János – mindennél jobban kedvel szónokolni. Mindenütt,
mindenki előtt.
Thökölynek tetszett a szóváltás. Igazából nem is volt ellenére,
hogy – amennyiben lehetséges – barátságot kössön a fiatal
Zrínyivel.
– Meglátja, nem különbözünk mi egymástól oly nagyon! Beszél
majd nekem Bécsről, az ottani szórakozásokról… Tudja meg, hogy
azokból a mendemondákból, amit az ön apjauráról és nagybátyjáról
híreszteltek, egyetlen szót sem hittem61.
A vérmes és néha kicsit meggondolatlan Zrínyi János nem állhatta
meg, hogy e barátságos szavak után meg ne jegyezze:
 – Gondolom, az önök hadipostájáról is értekezünk majd, amit
október végén a füleki Koháry István kapitány csípett el. Én ugyan
nem tudom, mi van azokban a levelekben, de ön majd biztosan
felvilágosít.
Thököly elmosolyodott.
– Megértem, hogy jelen pillanatban a pokolra kíván engem és a
katonáimat, ezredes úr. Pedig én nem akarok ellenségeskedést
önnel, több okból sem. Ha kívánja, beszélgethetünk erről is, de
akkor sem mondok mást. Az embereim ügyetlenül tették a dolgukat.
Hogy a császár most már tőlem félti a hatalmát, azt pediglen úgyis
tudom. Egészen másról szeretnék szót váltani. Egy… hm… sokkal
szebb és kellemesebb témáról.
Kazinczy és Hídy egymásra pillantott. Az ügyvéd a fejét csóválta,
és azt morogta Hídynek:
– Sejtettem én… Miután Thököly legutóbb elhagyta Szentmiklóst,
az már akkor pletykákat indított. Komám, hidd el, hogy még így
jártunk a legjobban! Soha rosszabb fogságot! A végén majd
megköszönhetjük a szerencsénket egyenest Ilona nagyságos
asszonynak.
Hídy az ügyvédre sandított.
– Arra gondolsz, amire én?
– Arra, bizony. Ilona asszony lesz az a „sokkal szebb és
kellemesebb téma” Hallod, te Gyurka? Az ifjú Thököly úgy belepistult
asszonyunkba, de úgy…
– Mit tudtatok meg, Jakab? – toppant a munkácsi várpalota
félhomályos folyosóján Ilona a felderítőtiszt elé. – Miért akadt el
János gróf? Miért nincs még itt?
Oroszlán Jakab a rossz hírt nem tudta miként közölje, aztán a
fövegét gyűrögetve mégis belefogott.
– Megvannak, nagyságos asszonyom. Kuruc támadás… Sok a
sebesült, halottak is vannak… A nagyságos gróf urat pediglen
fogolyként kísérte egy tiszt, hírlik, hogy Thököly grófhoz.
Ilona előbb elsápadt, aztán a felháborodás pírja jelent meg az
arcán.
– Thököly grófhoz? Hol van most?
 – Nem tudni, nagyságos asszony. Sebesen mozognak a kurucok.
A katonákat elengedték, a szállítmányt elvitték. Délnek tartottak…
Ha megparancsolja, utánuk megyek és kihozom onnan a nagyságos
öccseurát. Vele van Kazinczy és Hídy úr is…
Ilona megérintette Jakab vállát.
– Semmi kétségem, hogy utánuk mennél. De nem sok ilyen jó
emberem van, ezért eszedbe se jusson, hogy megpróbáld!
– Igenis, nagyságos asszony… De hát akkor Zrínyi gróf úr…
– Mit tudsz még? – kérdezte türelmetlenül Ilona.
Jakab megvonta a vállát.
– Hát, hoztam egy levelet. A kapuban nyomta a kezembe az
őrség. Erdélyből érkezett, és nem akarták az öreg nagyságának
átadni.
Ilona az ablaknál olvasta a sűrűn rótt sorokat. Bethlen Miklós írta,
aki régtől diplomáciai feladatokat látott el az erdélyi fejedelem
mellett.
A levél tudatta, hogy azt a csalót – aki még a nyáron Zrínyi
Ádámnak adva ki magát jelentkezett Apafi fejedelemnél, azt állítva,
hogy egyenest a török rabságból szökött –, most Bethlen
azonosította. Ilona sokáig kétségek közt vergődött, mert hitte is, meg
nem is a nyáron felröppent híreket.
És közölt még valamit: Thököly Imre valóban komolyan gondolja,
hogy fegyverszüneti tárgyalásokat folytat Béccsel.
Ilona letette a levelet a széles ablakpárkányra. Az üvegen át a
ködtől alig a várfalig látott.
Miért nem irt Bethlen Miklós az öccséről egy árva szót sem? A
csendben várakozó Jakabhoz fordult.
– Menj, keresd meg a feleségedet! Nagyon várt már vissza. Aztán
maradj a közelben! Lehet, hogy fontos feladatot kapsz.
Ilona leküzdve a reá törő érzelmeket, higgadt gondolkodásra
kényszerítette magát- Először levelet diktált jó ismerősének, hogy
megtudja, mi történt Jánossal.
Thököly Imrével kapcsolatos gondolatai összekavarodtak, és
kezdtek indulattá alakulni. Csak keveseknek árulta el, hogy mitől
féltette az öccsét. Egyre inkább tisztult benne a gondolat, ami hideg
ujjakkal markolta a szívét: ha János kuruc fogságba került, Bécsben
ráfogják, hogy sosem volt fogoly, hanem őfelsége árulójává lett.
 1679. Február
Munkácsban nyugtalanul telt a karácsony, a vízkereszt. Ilona
asszony még mindig nem tudta pontosan, hol tartózkodik János úr.
Egy-egy nehezebb nap után, ha nagyon elfáradt a birtok ügyeinek
rendezésében, esténként csak ült a kandalló vagy a cserépkályha
mellett, és hallgatta, amint a kürtőben duruzsol a szél.
Előttem is ritkán könnyezett, ám annál többet, ha magában volt.
Mindig észrevettem veresedő szemein, arcának bőrén.
– Ezt a levelet, Dragica, megpróbálom Huszt várán keresztül
elküldeni – sóhajtott. – Ha szemernyi tisztelet és jóérzés él Fráter
István várkapitány úrban irántam, nem hagyja továbbítatlanul.
És ráírta az összehajtogatott, lepecsételt levél hátoldalára:
„Szegény Zrínyi János rab öcsémuram Erdélybe vitetvén, régtől
fogvást, állapotja miben legyen, semmit nem érthettünk, jóllehet
szolgánk is, Hídy György uram odabe van őkegyelmével.”
Elindult a futár Huszt várának, asszonyom pedig azt mondta
csendben:
– Nem sok bizodalmam van már nekem semmiben, Dragica. Ha
Isten jó hozzám, megkönyörül rajtam, ám ha büntetni akar…
Hogy a Mindenható mégis szerette Ilona asszonyt, arra napokkal
később megérkezett a legnagyobb bizonyság.
Egy futár jelentkezett a kapunál azzal, hogy üzenetet hozott
Erdélyből. Azonnal felvezették asszonyomhoz.
– Nagyságos Fráter István, a huszti várkapitány úr üzenetét
hoztam, kegyelmes asszonyom – hajolt meg a tiszt. – Én voltam, aki
megjárta az utat az ön múltkori levelével Husztból a kuruchoz, így
hát engem küldött a kapitány úr a hírrel.
Ilona asszony először elsápadt, aztán meg kipirult az arca.
– Hagyja a cirkalmas mondatokat! Azt mondja, mit tudott meg!
– A nagyságos fejedelem, Apafi Mihály uram írta – közölte a futár,
s átadott két levelet. – A másikat pediglen Teleky Mihály úr. De
jelenthetem a nagyságos asszonynak, hogy Zrínyi János gróf úr
kiváló egészségnek örvend és Teleky nagyságos úr üzeni, ne tessék
aggódni, hanem sokkal inkább örülni Zrínyi Péter fiától nem
tagadnak meg semmi jót… Még Brassóban is járt Thököly gróffal, és
ott igen jól érezte magát.
Asszonyom arcából ismét kifutott a vér. Thököly és János együtt…
Most már le nem mossák az öccséről, hogy áruló!
E naptól valami megváltozott Munkácsban. Asszonyom félelme
ellenére is beköltözött a remény a falak közé.
Azon a télen a várban még a szokottnál is nagyobb csend honolt.
A palotában lábujjhegyen jártunk, mert Zsófia asszony nagybetegen
feküdt. A doktorok sem tudták, mi a baja, s ha néhány napig jobban
érezte magát és sétálgatott a folyosón, utána hamarost visszaesett.
Ilona asszony gyakorta vele töltötte az időt. Már csak egy beteg
asszony látott, nem egy ellenséges rokont.
Jakabom ebben az időben többet volt odahaza. Szerettük
egymást nagyon, de engem többé nem ajándékozott meg
gyermekkel a Teremtő. Figyeltem magamon a jeleket, mivel
huszonhatodik esztendőmbe léptem, s lestem a ráncokat a
homlokomon és a szemem sarkában, mélyültek-e vajon.
Más asszonyok arcán a tömérdek gondtól, a gyermekek
nevelésétől, meg a számtalan tragédiától gyülekeztek a ráncok, de
én hajlamos voltam azt gondolni, hogy az is hamarabb öregszik, akit
gyermekkel nem ajándékozott meg az Úristen.
Hogy pótoljak valamit, a hétesztendős Juliánkára és a hároméves
Ferenc úrfira áldoztam erőt és szeretetet. Juliánka kezdett
megváltozni, amit főleg a nevelőknek tulajdonítottam, és Ferencre is
egyre jobban kellett ügyelni. Ügyesedett, minden érdekelte, és
egészen tisztán beszélt magyarul. A munkácsi várpalotában
nyüzsgő gyerekhadtól még óvni kellett, mert ugyanúgy mászott
volna velük a falakra, a lépcsőkre, ahogy azok tették.
Ferenc úrfi igen szerette az állatokat, főleg a lovakat. A
sólymokkal is barátkozni kezdett, és az udvari asztalosmesternek
sorra kellett gyártani, faragni a kis fakardokat, apró kőrisfa állatkákat.
Február végén a természet megkönyörült rajtunk. Egy reggelen
hideg, de verőfényes napra virradtunk, nem ereszkedett köd és felhő
a várra, a kristálytiszta levegőben mérföldekre láttunk odaföntről. A
városból felhallatszott a zsivaj, és Ferenc úrfi közölte, fel akar ülni a
lovacskájára.
 Prémes kiscsizmát, meleg nadrágot, szőrével befelé fordított
báránybőr ködmönt, egyujjas macskaszőr kesztyűt és prémes, jól a
fejébe húzható löveget adtam rá, aztán felsegítettem a nyeregbe.
Már nem engedte, hogy vezessem a lovacskát, maga akart neki
parancsolni, és mikor nem figyeltem eléggé – meg a kísérő
lovászlegény sem! – Ferenc úrfi a sarkával megbökte az amúgy
kezes kis jószág oldalát, és az ügetésbe fogott.
Jézus, Mária, Szent József! Ha baja történik, Ilona asszony
elmetszi a nyakam!
Futottunk utána a várudvaron, ami éppenséggel most csaknem
néptelen volt, de fölöttébb síkos is, mert éjjel megfagyott rajta a víz.
Az apró lovacska végigügetett egészen a felső kapuig, aztán
szépen megállt, és az úrfi nagy büszkén körülpillantott. Egy fiatal
őrnek volt annyi esze, hogy látva kétségbeesett hadonászásunkat,
óvatosan megfogja a pónit.
Ekkor az alsó kapunál megszólalt a kürt. Valaki érkezik, ezt
mondta a szava, és mindenki kíváncsian várta, kit vetett Munkácsba
a sors.
Kisvártatva megpillantottuk a száron vezetett lovakat, a fáradtan
felfelé ballagó, köpönyeges, subás vitézeket. Az egyik ismerősnek
tűnt.
– György úr! Titkár úr! Maga az valóban? – kiáltottam, és feléje
szaladtam. A kövezetre fagyott jégen majd a nyakamat törtem. –
György úr! Jó az Isten! Végre!
Mosolygott, amikor megpillantott, aztán megölelt.
– Dragica! Örülök, hogy látlak. A nagyságos fejedelemasszony?
– Odafönt a palotában – feleltem, ő pedig azt mondta, hogy ennek
igazán örvend, mert ha még el kellett volna lovagolnia
Szentmiklósig, félúton leesik a nyeregből és ott fagy meg helyben. –
Drága György úr! Tudja, hogy tűvé tettük az uradalmat, ki tudhat a
maga erdélyi rokonságáról? Hogy megtaláljuk végre…
Futottam a palotába, és levegő után kapkodva jelentettem, ki
érkezett. Ilona asszony csak egy könnyű női köpenyt kanyarított a
nyakába, és máris szaladt végig a folyosón, le a lépcsőn. Hídy akkor
már a bejárathoz érkezett.
 – Nagyságos asszonyom, kérem… Hát végül… csak megjöttem –
emelte le a fövegét. – Zrínyi János gróf úr alázatos üdvözletét küldi.
A levelei rendben megérkeztek hozzá.
– Az öcsém még mindig fogoly?
– A szó szoros értelmében talán igen, de senki nem úgy kezeli.
Inkább különleges vendégként.
– Szép kis vendégség, ahova akarata ellenére cipelik az embert –
jegyezte meg Ilona asszony, aztán egy pillanatra elérzékenyült, de
máris erőt vett megindulásán. – Jöjjön, György! Mondjon el mindent,
elejétől! Mikor látom az öcsémet? Kinek fontos, hogy ott tartsák?
Apafinak? Thököly Imrének) Urak ilyent nem tesznek egy másik
nemesúrral!
– Thököly gróf úr nem is fogolyként kezeli János urat. Sőt…
Nekünk sem volt rossz dolgunk Kazinczy urammal, megkaptunk
mindent. Nem fogyatkoztunk sem testben, sem pediglen lélekben.
Néhány dologban korlátoztak csupán, ezek egyike volt a levélírás,
hát ezért nem jelentkeztünk három hónapon át, nagyságos
asszonyom. Hanem most levelet küldött velem Thököly gróf úr,
egyenest önnek.
– Közben pedig minket a kétség és a legrosszabb gondolatok
gyötörtek – jegyezte meg Ilona asszony, és elvonult Hídy György
urammal.
Hídy az asszonnyal szemben foglalt helyet, közel a kandallóhoz.
Azt mondta, harmadik napja nem érzett ilyen jó meleget. Egy
darabig kurucok kísérték, akik aztán visszafordultak.
– Nos, fogságunkról ennyit tudnék elmondani. Nem bántottak
minket, sőt, nem is éreztették, hogy foglyok lennénk. A fiatal gróf úr
– utalt Zrínyi Jánosra – és Thököly gróf között már csaknem
barátsággá alakult a dolog, és engedje meg, nagyságos asszony,
hogy egy személyes észrevételt is tegyek.
Ilona bólintással jelezte, mondja csak.
– Ha nem sértem meg, és nem tekinti pimaszságnak,
elmondanám, hogy Thököly gróf úr… hm… szeretné szorosabbra
vonni az önök… hm… ismeretségét. Bizonnyal érti, asszonyom,
hogy mire célzok. És ezen elgondolását az ön kegyelmes öccse is
őszintén támogatja.
 Pír jelent meg Ilona arcán, és felvillant a szeme. Hídy azonnal
észre is vette. Zavartan köhécselt, és kapkodta a pillantását
mindenfelé, csak éppen Ilonára nem nézett.
– Azt gondolom, magam is megértettem, mit jelentenek ezek a
mondatok – emelte Ilona Thököly levelét, és hangosan olvasni
kezdte: – „Gróf Zrínyi János úr dolgai miben légyen… kinek is az
nagyságod méltóságos tekintetéért és az őkegyelme jövendőbeli
atyafiságáért is mint igyekeztem s igyekszem szolgálnom…” A
jövendőbeli atyafiságra utaló szándékot nehéz félreértelmezni, titkár
úr.
Hídy zavara mit sem enyhült. Ilona hosszan nézte a férfit, aztán
csendben, lassan tagolva a szavakat így szólt.
– Bökje már ki, György, ami a bögyében van!
Ő pedig erre így felelt:
– Hazudnék, ha nem látnám Thököly gróf abbéli szándékát, hogy
úgy János úr, mint a jómagam közbenjárását óhajtja nagyságos
asszonyomnál. Mert… Kazinczy Péter barátommal mink ezt is
számtalanszor átbeszéltük. Arra jutottunk, hogy Thököly gróf úr
hajlandósága asszonyom iránt már biztosan ön előtt is nyilvánvaló,
és… Hogy is mondjam…
Ilona végre elmosolyodott.
– Ne kínlódjon, értem én! Beszéljünk érthetően! Thököly gróf, ha
magam hajlandóságot mutatnék, udvarolna nekem szíves örömest?
– Hát, ha már egyszer a nagyságos asszony ilyen egyenesen
kimondta… – szusszant megkönnyebbülve a titkár. – Mert hát ez az
igazság. Ha megengedi… Thököly gróf úr számos esetben közvetlen
jelét adta annak, miként érez… hm… ön iránt.
– Közvetlen jelét? – emelte Ilona a szemöldökét, és a szeme
villant. – El ne mondja, mit ért ez alatt!
– Csak az zavarja, hogy nagy utat kell végigjárnia önért, ráadásul
háborús viszonyok között. Ezért akar fegyverszünetet Béccsel,
pontosabban ezért is. Hogy békés viszonyok között az önhöz vezető
út is járható legyen.
Ilona felállt a kandalló mellől, és a falon függő órához sétált. A
súlyok csendesen ereszkedtek alá, és halkan dolgozott az ébenfa
mögött a szerkezet.
 – Azt a fegyverszünetet, azt gondolom, előbb szorgalmazza Bécs.
Thököly gróf pedig kegyesen elfogadja majd. Megteheti, mert Bécs
egyre jobban fél a katonai sikereitől. Látja, titkár úr, miként
kapcsolódik az érzelmekbe a politika? Remélem, nem kell
visszamennie a kurucokhoz, és nem csak ennek a levélnek és
üzenetnek a kedvéért engedték el.
– Nem, asszonyom. De azt nem tudom megmondani, mikor jöhet
nagyságos öccseura haza. Meg aztán… Apafi fejedelemnél akár a
törökkel is találkozhat.
Ilona a fejét csóválta.
– Ettől tartok. Éppen ezt kívánnám az öcsémnek legkevésbé.
Hogy beleártsa magát Erdély ügyeibe, a török, vagy Thököly
dolgaiba. Ő császári tiszt. Az udvar minden bizalmát eljátszaná.
Hídy György igyekezett eloszlatni Ilona aggodalmait.
– Ha megengedi, elmondom, hogy János úr semmire nem
mondott igent Thököly grófnak, már ami a politikát illeti. És nem
árulja el őfelségét, nem csatlakozik a felkelőkhöz. Ez egészen
bizonyos. Mindegy, mit vélnek Bécsben, ő csakis abban hajlandó
segíteni Thökölynek, hogy a gróf úr és asszonyom…
– Értem – emelte a kezét Ilona. – Értem! De abban nagyon téved,
hogy mindegy, mit gondol Bécs. Van még valami, amit át kell nekem
adnia, György úr?
– Már csak egy szóbeli kérést. Thököly gróf úr azt reméli, hogy
talán nem lesz asszonyomnak ellenére, ha a jövőben sűrűbben ír
önnek. Hogy mikor teheti személyesen is tiszteletét, azt nem tudja,
de bízik benne, hogy nem olyan sokára.
Ilona arcán Hídy nem vett észre változást az üzenet átadása után,
amikor a szép özvegy csendesen szólalt:
– Majd elválik a hajlandóságom, ha tudom, mit tervez Thököly gróf
az öcsémmel. Majd személyesen írom meg neki. Menjen, titkár úr,
frissüljön fel, pihenjen le! Úgy érzem, a jövőben meglehetősen
sokszor igénybe veszem a munkáját.
1679. Augusztus
Munkács és Zboró
Először a futár érkezett meg a levéllel a várba, valamivel
korábban, úgy Péter-Pál napja után: Thököly Imre gróf visszaadta
Zrínyi János ezredes szabadságát, aki elindult a nővéréhez.
Ilona elolvasta Thököly levelét, és bizonyos soraira több ízben is
visszatért. Különösen arra, amely így szólt: „Talán én is rövid nap az
szent békesség megtételével személy szerint is Nagyságodnak
udvarolhatok.”
Hol volt már akkor az okos és hűvös diplomácia kettőjük között!
Jól tudták, hogy mit gondol a másik, és Ilona szívébe jóleső izgalom
költözött minden egyes levélváltáskor.
A fiatal Zrínyi gróf épségben, kicsattanó egészségben érkezett a
nyári melegben, amit alig enyhített a Kárpátok felől lengedező szellő.
Talán még hízott is a fogságban.
Ilona hosszan ölelte öccsét az udvaron, miközben a katonák
vivátot kiáltottak, majd bezárkózott vele a szobájába.
– Hidd el, amilyen rosszul indult, úgy lett egyre jobb a vége! –
felelte az első kérdésekre János. – Ha nem tudom, hogy fogoly
vagyok, egyáltalán nem is érzem. Étel és ital bőséggel, kényelmes
lakhely, és számtalanszor hallottam a kuruc tisztektől, hogy egy
Zrínyinek köztük lenne a helye.
– De te nemet mondtál, remélem?
– Mindvégig következetesen tartottam magam ehhez – így János.
– Jól tetted! – helyeselt Ilona. – És remélem, nem feledted el
egyetlen pillanatra sem, hogy Thököly gróf a töröktől várja a
legnagyobb támogatást Te pedig Zrínyi vagy.
– Ahogy te is, nővérkém – jegyezte meg János. – Tudom, milyen
terveket dédelget, és nem is árulom el azokat. Az eskümet, amit a
császárért tettem, nem szegem meg és csakis ez a fontos. Imre
azonnal megértette, a többi meg majd sorjában…
Ilona a fejét csóválta:
– Nohát! Így, egyszerűen csak… Imre?
Az öccse kacagott.
– Már miért is ne? Figyelj rám! Tudod, miként érez felőled? A
levelekben tizedannyit sem tud megírni, mint amit valójában gondol
rólad. De én tudom, hogy attól a naptól, amikor először megpillantott,
csak te jársz a fejében.
– És az eljegyzése Teleky Annával? – kérdezte Ilona. – Az neki
semmi?
 – Azt mondta, semmissé teszi. Mit neki egy gyűrű, ha egyszer a
szíve… és a politika – vágott közbe Ilona. – A politikának mindenben
ott a mocskos keze. De olyan világot nem alkotott még az Úr,
ahonnan ez kivehető. Majd megmondom, miként vélekedem a
grófról, ha valóban megszakítja a jegyességet Teleky Annával. Addig
hadd tartsam magamban, hogy mit gondolok!
János legyintett és mosolygott.
– Hagyd ezt, kérlek! Számtalanszor megtapasztaltam, hogy a
szándékai őszinték, de ő sem akar ajtóstól a házba rontani. Ha van
is benne politikai szándék, az eltörpül Imre valódi érzelmei mellett.
És ne is tagadd, hogy számodra sem közömbös! Tudom, hogy az a
tizennégy esztendő, amivel idősebb vagy nála, más esetben
kizárhatna minden egyebet, ámde mégsem zavar téged, igaz,
nővérkém? Valld be őszintén, hogy nem bánod Imre közeledését,
ami egyébként engem sem zavar.
Ilona felcsattant.
– Ez nem a te dolgod, és nem tartozik rád!
János felkacagott, felugrott a székből, átölelte a nővérét,
megcsókolta a haját és a fülébe súgta:
– Márpedig ki másra tartozna, nővérkém? Csak ketten maradtunk
egymásnak, hallod? Igaz, neked ott van ez a két kis angyalka, de hát
velük ezt mégsem beszélheted meg.
Ilona felsóhajtott.
– Féltelek, János. Mondd el őszintén, mit kért tőled Thököly gróf!
Mert biztosan kért, ne is állítsd, hogy nem.
Az öccse megvonta a vállát, és ajkát biggyesztve annyit mondott:
– Természetesen másról is szót váltottunk – felelte kedvetlenül. –
Annyit ígértem neki, hogy amennyiben az udvarban hallok valamit,
ami a megbékélés felé vezethet, a tudomására hozom. Ne aggódj,
kémkedést nem vállaltam!
Ilona ezt nem hitte. Pontosan tudta, miként mennek az effélék. A
legkevesebb, hogy a kurucnál kémkedésre kérik.
Az öccse máris Erdélyről áradozott.
– Óh, nővérkém! Erdély… Csodaország! Nem csak gyönyörű, de
gazdag is szerfelett. Megvan benne minden ahhoz, hogy a világ
legboldogabb országa legyen. Bányák tömkelege, a só vagyonokat
jövedelmez, a folyókon tutajok és bárkák szállítják a temérdek
kincset… És Apafi uram… Tudtad, hogy mekkora tudós? A
távcsövén át nekem is megmutatta a csillagos eget…
Ilona rácsapott a lelkendező öccse karjára, hogy megállítsa.
– Hagyd már Apafit! És tudom, hogy milyen Erdély! Meghallgatnál
végre! Nem a szépsége miatt látogattál Erdélybe, hanem Apafinál
jártál! Mindenkinek szöget üt a fejébe e tagadhatatlan tény! Attól
tartok, Bécsben máris elméleteket gyártanak. Vajon mit kerestél ott?
Tényleg fogoly voltál vagy csak állítod? Talán már azt is kitalálták a
Titkos Tanácsban, hogy a felkelők pártjára álltál…
– Akkor majd tisztázom magam – felelte dacosan az öccse. –
Miért is ne! Egy tiszt nem hazudhat. Egyébként tudod, hogy Imre
máris féltékeny rád?
– Ezt honnan veszed? – ütközött meg Ilona az öccse mondatán –
Nevetséges!
– Márpedig féltékeny. Számtalanszor kérdezett a pataki Saponara
báróról, s hogy milyen viszonyban van veled…
Ilona csak kacagott. Értett már mindent, de nem akarta
összezavarni az öccsét. Thököly Imre pedig azért érdeklődött
Saponara felől, mert a műveli olasz császári tisztben látta az
összeköttetés egyik fontos láncszemét, ha majd tárgyalnia kell az
udvarral.
Inkább ismét, nyomatékosan figyelmeztette Jánost, hogy nagyon
okosan beszéljen Bécsben, és jobban teszi, ha bizonyos dolgokat
inkább elhallgat, semmint őszintén kitárulkozik.
– Az őszinteséggel Bécsben sokra nem mész, öcsém. Ott a
hazugság egyeseknél kifejezett életforma. Nem vetted még észre?
És, kérlek, ha visszajutsz egyszer Bécsbe, ne beszéld el fűnek-
fának, hogy a kuruc jól bánt veled, hogy még a farsangi
mulatságokon is részt vettél Thököly gróf társaságában. Hogy
szabadon jöhettél-mehettél, és milyen jó barátok lettetek ti ketten.
Senki se hinné, hogy nem lettél árulója a császárnak.
– Ha a béke valóban azt eredményezi, hogy senki nem nyúl
fegyverhez, minden megváltozhat, Ilona! – győzködte vehemensen a
nővérét János. – A királyi Magyarország jogai is visszaállhatnak.
Ilona a falon függő térképre pillantott.
 – Ez igaz, de semmi nem biztos. Szokásban áll a békét felrúgni.
Csak az a fontos, hogy az urak Bécsben elfogadják, egyetlen
pillanatra sem ingott meg őfelsége iránti hűséged. Még egy kevés
ideig együtt maradunk, de aztán nem leszek ott veled, hogy fogjam a
kezed.
Azt a kevéske időt azzal töltötték, hogy felkerekedtek és elutaztak
Zbróba. János onnan készülődött Bécsbe, és Ilona nehéz szívvel
engedte el.
– Jusson eszedbe, hogy szívesebben állítanak egy Zrínyinek
kelepcét, semmint elfogadják a magyarázkodását! És írj, ha
megérkeztél, de arról is, hogy egyenesbe állítottad a dolgaidat!
Hosszasan búcsúztak a kastélyudvaron, aztán Zrínyi János
hintóba ült. Mögötte futtatták szép pej lovát. Mikor elindult, még
annyit mondott Ilonának:
– Hanem aztán a barátunkkal te is csak okosan szólj! Megérdemli!
Ám akkor már Ilona gondolataiban egyre nagyobb teret foglalt
Thököly Imre gróf, bár az újabb személyes találkozás még váratott
magára. A levelek ionban egyre sűrűbben váltották egymást.
Közben a nagybeteg, erejét egyre inkább veszítő Zsófia asszony
is leveleket diktált Munkácsban, leginkább Szelepcsényi érseknek.
Arra kérte, hasson oda, hogy Ilona ne kövessen el őrültséget, és ne
tegye ki veszélynek a Rákócziakat azzal, hogy elfogadja a rebellis,
ráadásul evangélikus Thököly Imre közeledését.
Kivételes napnak számított, ha a sok munkája mellett Ilona
asszony csak úgy, kedvtelésből nyeregbe ült. Juliánka is szépen
lovagolt már, és Ferenc úrfi eggyel nagyobb paripát kapott, de még
az is csak fele volt egy megtermett hátaslónak.
Szeptember elején kilovagoltunk a zborói réteknek, végig a folyó
partján, megszemlélve a malmokat. Különösen az egyikre volt
büszke Ilona asszony, mert abban papírt készítettek.
– Látjátok, mi van a papírban? – tartotta Ilona asszony a fénybe a
frissen száradt ívet. – Felismeritek benne a pelikánmadarat, aki a
vérével itatja kicsinyeit? Édesapátok nagyon büszke volt erre a
malomra, ne feledjétek! És a papír, ami itt készül, okos elmében
született, becses gondolatokat őriz majd.
 A gyermekeket minden érdekelte, így aztán ellovagoltunk az
üveghutáig, onnan a fűrészmalomig, végül a karámokig. Szép,
meleg nyárutó köszöntött ránk, de fakulni kezdett már a sokféle zöld
a hegyoldalakon. A pókok hosszú fonalat eresztettek, azon indultak
vándorlásnak, és Ferenc úrfi ámulva hallgatta az utazó pókok
meséjét.
Néha még a fürdőben is mesélnem kellett neki, amikor a
fenyőfából mívesen ácsolt nagy kádba a szolgák meleg vizet
hordtak, és papírosból hajócskát hajtogattam az úrfinak, és arról
meséltem, hogy Bakarból Kraljevicába, onnan meg Veglia szigetére
indul a hajócska…
Egy alkalommal észrevettem, hogy Ilona asszony hallgatja a
mesémet.
Nem jött közelebb, megállt az ajtó mellett, és összefont karral a
rönkfalnak támaszkodott. Aztán, amikor a kis Ferencet kiemelte a
szolgáló, megtörölgesse, hozzám lépett.
– Miért erről mesélsz neki, Dragica? Hiszed még, hogy valaha
hazajutunk?
– A Mindenható megteheti velünk ezt a kegyet, asszonyom –
feleltem. – És hát éppen asszonyom mondta a minap, ha béke lesz,
minden lehetséges.
Nem szólt semmit, csak lassan kifordult az ajtón, amelyen a
szabadba gomolygott a fürdőházban felgyülemlett, vaskos pára.
Azért maradtunk ősszel is Zboróban, mert szerte a birodalomban
tombolt a pestis. A doktornak naponta végig kellett járnia az egész
települést, a kórság jeleit kutatva. Ilona asszony azt tervezte, ha ide
is betör a járvány, felköltözünk a makovicai várba.
A gyermekek étkezésére pedig kiemelt figyelmet fordított, s nem
csak az övéi esetében. Ugyanis úgy tudtuk, hogy először a
csecsemőket, és a legyengült gyermekeket viszi el a járvány. Maga
ügyelt rá, hogy az uradalom gyermekei mindenből a legjobbat
kapják, és meg is egyék.
Ordódi János páter, Ilona asszony gyóntatója, mindenben segített.
Aztán elkövetkezett, hogy valóban a várba költöztünk. Szűkek voltak
a szobák és barátságtalanul ridegek, de nem volt más választásunk.
 Rémes híreket kaptunk Pozsonyból és Nagyszombatból, ahol
dühöngött a pestis. Utcák néptelenedtek el, Kassán és Eperjesen
pedig álló nap csak temettek, alig bírták a papok. Lipót császár
egész udvartartásával elmeneküli a pestis elől Prágába…
Hanem onnan érkeztek csak az igazán szívszorító hírek. Mivel a
császár is ott tartózkodott, titkolták, hogy Prágába is betört a járvány.
Éjjel temettek, a holtakat csukott, fekete lepellel takart szekerekkel
cipelték a temetőbe. Fel is lázadtak a diákok, és megrohanták,
összetörték a szekereket, mondván, előttük senki ne titkoljon
semmit.
A császár ellen is felhördültek, amiért nem tett semmit, csak az
adót szedette be. Lipót tanácsnokai attól tartottak, hogy felkelés
robban ki, és átterjed Morvaországra.
– A makovicai várba senki fel nem jöhet! Idegen ide be nem
léphet! – parancsolta meg Ilona asszony. – Ha posta jön – mert azért
azt igen várta minden áldott nap –, azt is póznán nyújtsák be az alsó
kapunál! Legyen borókafüstölő a kapuőröknél, és füstöljék meg
mirhával is a levelet!
Azokban a hetekben úgy keltünk és feküdtünk, hogy együtt,
hangosat imádkoztunk a belső szolgálókkal Ilona asszony
szobájában. A járvány talár, ezért került el minket, de rettentő
csapást hozott a szegény népekre.
1680. Az első hónapok.
– De hát… asszonyom mindenki előtt titkolja, hogy férjéül fogadná
Thököly gróf urat – tártam szét a karjaim. – Miből gondolja, hogy a
várnép tisztában van a terveivel? Higgye el, hogy én soha, egyetlen
alkalommal beszéltem senkinek…
A dermesztő januárban végre visszamertünk költözni a magas
makovicai várból a barátságos zborói kastélyba. A kandalló ontotta a
meleget, és a szomszéd szobából áthallatszott Juliánka
virgináljátéka.
– Nem kell védekezned! – szakított félbe Ilona asszony. Miközben
engem hallgatott, az értesítést olvasta, ami arról szólt, hogy a
januári, szoboszlói gyűlésen Thököly uramat kuruc fővezérré
választották. – Nem vádollak Semmivel. Tudom, hogy nem jártattad
el a szádat. De… nézd csak meg ezt! – nyúlt a fiókba, amit egy
ügyes mozdulattal kellett nyitni, s aki azt nem ismerte, bele sem
kukkanthatott.
Egy miniatűr arcképet húzott ki, és mosolyogva mutatta felém.
– Tegnapelőtt hozta Hídy titkár. Felismered, kit ábrázol?
A képen látható fiatal férfit hajadonfőtt festették meg, hegyesen
kipödört bajusszal, ami kackiásan két hullámot is vetett.
– Ez meg az Imre gróf! – szaladt ki belőlem, de rögvest a szám elé
kaptam a kezem. – Bocsánat. Nagyságos Thököly gróf úr… A
szeméről megismertem. Ilyen… nagy szeme van a nagyságos
úrnak.
Thököly uram szemét voltaképpen inkább dülledtre festette a
piktor – a valóságban is olyan volt kicsit, de élettel, értelemmel teli és
csillogó.
– Gondolod, ha egy férfiú egy nőnek elküldi az arcképét – folytatta
Ilona asszony az titokban marad? Én is elküldtem hozzá az
enyémet. Így kell ennek lenni. Hídy György úr pediglen megmondta
neki, hogy… hm… nem utasítom el, ha netán…
– …netán megkéri a nagyságos asszonyt – fejeztem be nagy
buzgón. – De asszonyom, kérem… tessék nekem megmondani,
hogy amúgy ez is… politikából lesz?
– A házasság, te tudod legjobban, Dragica, hogy felénk
elsősorban politika. Aztán másod- és harmadsorban is – felelte, és
komolyra változott a pillanattal előtte még vidám arca. – De sosem
tiltották, hogy a két ember szeresse is egymást.
– Hát, akkor asszonyomék jó úton járnak a felé – jegyeztem meg.
– Adja a Mindenható, hogy így legyen!
Jó kedve volt azon a téli napon. Grazból is levelet kapott,
Aurorikától, a húgától. Azt írta benne a hajdan apácakolostorba
kényszerített kisasszony, hogy maholnap kihirdetik: ő lesz a klastrom
főnöknője.
Amennyire szánta Ilona asszony szegénykét kezdetben, úgy
nyugodott meg a szíve mostanra.
Február tizenkilencedik napja is elkövetkezett, de már napokkal
előtt készülődött az egész kastély a nagy eseményre. Thököly Imre
úr elküldi, hozzánk a követeit, hogy bejelentsék érkezését.
 Nem tudtam szó nélkül hagyni asszonyom kétségtelen izgalmát.
Amikor a frizuráját készítettem, súgva meg is jegyeztem:
– Így el fogja árulni magát a nagyságos asszony. Az orcája piros,
akár a rózsa, a szeme meg csak úgy csillog. Nézze csak a kezét!
Járnak és remegni az ujjai… Mióta itt ül, csak matat velük…
Meglepetésemre felém fordult, és olyasmit mondott, amit eddig
soha nem hallottam tőle.
– Dragica! Mondd meg őszintén… Ugye, öreg vagyok én már egy
ilyen fiatal férfihoz? Nézz meg jól! Mit látsz? Ugye, jobb lenne, ha ezt
alaposan átgondolnám, mielőtt… Nem válok nevetségessé?
Megijedtem, mert mit lehet erre válaszolni? Ha azt mondom, igen,
asszonyom, eljárt az idő, és a gróf úr pimaszul fiatal önhöz – ez igaz
is volt! –, akkor vérig sértem. Hazudni meg nem akartam.
Hirtelen jött az ötlet, akár a vízben fuldokló elé hajított mentőkötél.
– Régtől ismerem asszonyomat – fogtam bele néhány minutumnyi
kínos hallgatás után. – Önt már akkor nagyon szépnek láttam,
amikor még csak kisleány voltam. Azóta el sem mozdultam
asszonyom mellől. Hogy én szépnek látom, mégpedig nagyon is
szépnek, az egyrészt természetes, másfelől igaz. A Mindenható
megajándékozta asszonyomat a legnagyobb kinccsel, azzal, hogy
nem engedte a kemény csapások után sem túl mélyen megváltozni.
A kor nem fogott az arcán, sem az alakján. Hajaj! Jól látom én,
miként tekintenek asszonyomra a férfiszemek! És hát, emlékezzék
csak. milyen szép volt Széchy Mária asszony, még sokkal idősebb
korában is. A nagyságos Thököly gróf úr nem véletlenül olyan
szerelmes magába, mint… mint egy…
– Ki ne mondd! – nevetett rám, és a fésűvel összefogtam néhány
rakoncátlan hajtincsét. – Dragica! Sok ősz szálat találsz?
– Nem, nagyságos asszony – feleltem, és ez is igaz volt.
Harminchét évesen sem volt még sok ősz szál a hajában. – Ha majd
lesz, akkor diólével befestjük – léptem elébe, hogy jobban lássam
művemet. – Asszonyom, ha így a gróf úr megpillantja… Ha
megtudja, ki készítette ezt a csodás hajat, tán még belém is szeret!
Személyesen intézett mindent, fejedelmi pompával készült
Thököly uram fogadására, és úgy éreztem, nem is Zboróban, hanem
legalább Ozaljban vagyunk. Aztán azon a bizonyos február
tizenkilencedikén, egy hétfői napon megérkezett a gróf úr és
kísérete. Thököly úr pompázatos hintóját csodaszép hátasok
követték, és olyan nyalka huszárok, hogy a mieink irigykedve
pislogtak a szőrmekucsma szegélye alól.
Ilona asszony a kastélyajtóban fogadta, talpig arannyal hímzett
bíborban, csak a hermelin ütött ki belőle, ami a földet seprő bunda
elejét szegte és az alján is körbefutott.
Főhajtással és néhány visszafogott, kedves szóval köszöntötte a
vendégét, mire a gróf úr csaknem a földig hajolt, s közben úgy
elveresedett, akár a forró vízbe hajított rák.
Mindketten várták ezt a napot.
Az ebédre a várban került sor. Azt is tudtam, mennyire sajnálta
asszonyom, hogy Thököly uramnak bokros teendői miatt még aznap
távoznia kellett.
Igaz, Thököly gróf semmiképpen nem húzhatta volna tovább
zborói tartózkodását. Ilona asszony sem vihette túlzásba, mert egy
ebédet a bejelentkezett kuruc fővezérrel még meg lehet magyarázni,
ámde egy többnapos vendégeskedés ártatlanságában már nehezen
hinnének.
A kíséret tagjai a vendégeknek berendezett terembe vonultak,
ahol néhány muzsikus máris játszani kezdett, és a szolgák fatálakon
hozták az üdvözlő étket, mázas kancsóban a bort. A kuruc vitézek
ismerkedtek a mieinkkel, akik közül némelyek nem tudták, hogyan is
viselkedjenek, inkább csak tisztes távolból lesték őket.
Ilona asszony csak engem szólított a vár vendégfogadó
szobájába, amelyből a szolgálók az utolsó porszemet is
kitakarították, aztán megkérdezte, mivel kínálhatja a gróf urat, és
nekem kellett felszolgálnom, majd elküldött azzal, hogy ügyeljek rá,
minden rendben legyen, s a többi vendég se találja úgy, hogy
mellőzik.
– Zboró és Makovica különleges hely, különleges szokásokkal,
gróf úr – kezdte Ilona, és töltött Thökölynek, aztán magának is, de
csak keveset. Az aranyszegélyű kristálypohárért, amit most
köszöntőre emeltek, egyenként két kiváló lovat adtak volna még a
dúsgazdag Konstantinápolyban is. – És mivel ez egy különleges
hely, remélem, nem veszi illetlenségnek, hogy négyszemközt akarok
tárgyalni önnel.
– Megvallom, reméltem, hogy így lesz, és az úton többször is
gondoltam rá – így Thököly. – Ezt a napot oly régóta vártam, hogy
ön azt el sem képzelheti. Csak remélem, hogy találok némi
kölcsönösséget, nagyságos asszonyom.
Ilona a férfi arcát fürkészve szólt:
– Figyelemmel kísérem az ön útját, ismerem a haditetteit.
Szüksége van Felső-Magyarországra, én pedig éppen itt lakom.
Hadszíntér most a vidék gróf úr, de hinni szeretném, hogy nekem és
gyermekeimnek nem kell majd ágyúdörgést hallgatni.
Ilona a nők csalhatatlan érzékével, szinte egyetlen pillantással
átfogd Thökölyt. Örömet és rég nem tapasztalt izgalmat okozott
benne az érkezése végtére is kínzó egyedüllét gyötörte régtől. A
poharak éppen csak összekoccantak.
– Ha csakis rajtam múlik, a kényelmetlenségektől megkímélem önt
– szólalt Thököly. – Kívánok a nagyságos fejedelemasszonynak
minden elképzelhető szépet és jót, s megköszönöm tisztelettel, hogy
fogadott.
– Érezze jól magát, gróf úr! Pihenje ki nem csak az út fáradalmait,
hanem az elmúlt időszak kemény történéseit is.
– Tartok tőle, hogy erre ez a nyúlfarknyi idő kevés lesz. Remélem
érkezésem nem tünteti fel nagyságos asszonyomat rossz színben a
bécsi udvar előtt.
Ilona azt felelte, ha ettől tartana, egyetlen lépést, mozdulatot nem
tehetne soha, és nem is fogadhatna senkit.
– Tudja, igazán és mélyen csodálom önt – folytatta Thököly. – A
lelkierejét, az elszántságát. Ön igazán tudja, hogy mit akar.
– Köszönöm, gróf úr. A neveltetésem… Ez lehet az oka.
Esztendők óta magamnak kell helytállnom, támasz nélkül. Ön járja
az országot, verekszik és tárgyal, az egyik kezében kard, a
másikban diplomáciai iratköteg. Tudnia kell, hogy nem tehetem ki
magamat viharoknak, mert az életem már régtől csak egy hosszúra
nyúlt sakkjátszma.
Thökölyt évek óta foglalkoztatta az asszony. A kandalló
párkányára tévedt a pillantása, a két remek miniatúrára. Ilona
követte a fiatal férfi tekintetét.
– Az ott az egyik ősöm, Frangepán Mátyás. A másik Zrínyi Mihály
– tudatta, majd felállt, a képekhez lépett, és Thökölynek nyújtotta
azokat. – Mindketten ottvesztek a mohácsi csatában, az ükapám
idejében. Sajnos, édes anyámasszonyom egyik ősének, bizonyos
Frangepán Kristófnak, aki bánként csapattal vonult Nagy Szulejmán
ellen, elveszett az arcképe.
A legkülönfélébb eseményekről váltottak szót. Előkerült Teleky
Mihály és az ő Anna leánya. Thököly kertelés nélkül elmondta, hogy
mindennek vége, az eljegyzést felbontották, amiért Teleky a
legádázabb ellenségei közé lépett.
Kicserélték gondolataikat a háborúról, a kuruc győzelmek
politikára gyakorolt hatásáról, a bécsi udvarról, ahol folyvást képletes
aknákat ástak mindenfelé, ahol ellenséget szimatoltak. Szót váltottak
a törökről, és Thököly elismerte, hogy a Portától várja a lázadók
végső győzelmének előkészítését, még úgy is, hogy a szultánnak
eztán adót fizessenek a magyarok.
– Biztos ön abban, gróf úr, hogy a török valóban támogatja? –
tudakolta Ilona, és Thököly elárulta, hogy a Portát máris
foglalkoztatja az ő személye.
– Már bejelentették nálam Abdurrahman agát – felelte. – Ő Kara
Musztafa nagyvezír talán legfontosabb kapudzsija, azaz diplomatája.
Arra kérem önt, asszonyom, ne tekintse ezt holmi eretnekségnek,
bár tudom, hogy Zrínyiként biztosan sosem egyezkedne a törökkel.
Kapcsolatom a Portával merőben a hasznosság elvén alapul.
Ilona nem hagyhatta szó nélkül azt a hírt, ami korábban
rettegéssel töltötte el Még az esztendő elején levelet kapott, hogy
hazatérte után rövid időre letartóztatták Jánost, és tisztáznia kellett
távollétét, s a közben történteket.
– Ha nem tesz hűségesküt ismét őfelsége mellett, nem jut ki a
börtönből, gróf úr. Figyelték, felbontották a leveleit, besúgókat
küldtek a nyakára. Gondolt ön erre, amikor… úgymond, vendégül
látta?
A rendkívül okos és művelt Thököly készült az efféle kérdésekre.
– Ne tartson attól, nagyságos asszonyom, hogy kegyelmes
öccseurát, az én János barátomat bonyodalmakba kergetem, vagy
személyét az udvarnál veszélynek teszem ki – szögezte le Thököly.
– Segít nekem, de csakis a maga jószántából. Az udvarban máris
széles körben ismert a békepárt, az ön öccse kettőnk között
egyengeti az utat. Még a császárnak se lehet ez ellenére, igazam
van? Neki nem hiányzik a mostani háború, hiszen csak veszít, én
meg folyton győzedelmeskedem. És… ha már János barátomnál
tartunk… nincs hőbb vágyam annál, mint vele atyafiságba kerülni.
Ilona hosszan nézett a grófra, egyenest a szemébe, s csak aztán
szólalt meg, mikor Thököly nem bírta tovább a farkasszemet és
elmosolyodott. Az asszony azonban komoly maradt.
– Ügyesen lezárta ezt a kellemetlen témát, de nem nyugtatott
meg. Önt mindenképpen veszélyesnek ítéli az udvar, félnek attól,
hogy a lengyelekkel szövetségre lép. És a neve mellett szerepel az
öcsémé. Ezért aggódom. Bécsben az árulást valakire rábizonyítani
csak ennyi – csettintett az ujjával, majd hangot váltva így folytatta. –
Nézze, gróf úr, magunk vagyunk. Amit imént az atyafiságról mondott,
azt kevésbé cirkalmasan is a tudomásomra hozhatta volna, és nem
sértődöm meg. Nos, ha úgy dönt, hogy veszi a bátorságot és
megkér, legyek a felesége, nem találkozik elutasítással. De, kérem,
átgondolta ön ezt kellőképpen?
– Mindent megfontoltam, meggondoltam, és semmit nem akarok
jobban, mint…
– Várjon csak, várjon! – intette higgadtságra Ilona. – Jobb, ha
tudja, hogy ezt nekünk kell megbeszélnünk, s ha az illendőség okán,
teátrális módon kérőt küld hozzám, hát azt már csak a szokások
diktálják. A családomból nem maradt senki a testvéreimen és Miklós
nagybátyám fián, Zrínyi Ádámon kívül, akik az érdekeimet
képviselnék, így ezt magam teszem meg. Özvegy anya vagyok, és a
gyermekeim mellett több tízezer jobbágy számít rám. Szeretném, ha
tudná, hogy amennyiben egyszer minket a sors egymás mellé
irányít, főként szükségszerűségből fakad majd. És őszintén bízom
abban is, hogy meghányta-vetette a köztünk lévő jelentős
korkülönbséget. Ön igen korán elveszítette az édesanyját, és nem
szeretném, ha netán bennem keresné… nem vagyok, és nem is
lehetek alkalmas.
 Thökölyt meglepte ez az utolsó mondat. Egy pillanatra zavarba
jött, majd bólintott, és nagyon komolyan, tagoltan, akár egy vérbeli
diplomata, azt válaszolta:
– Megértettem, nagyságos asszonyom. Önhöz hasonlatos
gyönyörűséget Isten nem teremtett még erre a földre.
– Kérem, ne túlozzon! Rám már nem szokás azt mondani, hogy
gyönyörű. Sokkal inkább, hogy érett asszony, gróf úr. Mert ez az
igazság.
Thököly teljesen összezavarodott, és ezt Ilona pontosan látta s
érzékelte. Nem volt híján annak a különleges képességnek,
amelyből a nőknek jóval több adatik, mint a férfiaknak. Megérzett
olyan rezdüléseket is, amelyeket egy férfiember sosem.
A fiatal gróf a fejét csóválta, mert önmagán is meglepődött. Ő, aki
seregeket vezényelt, vezetett sikerre a harcmezőn, most tétován
keresgéli a szavakat egy asszony előtt?
Feltört elfojtott vágya, és még az udvariasságot is sutba hajította
egy pillanatra, amikor az asszony nevét kimondta, mellőzve a
„nagyságos”, vagy az „úrnő” szavakat.
– Ilona! Mindent komolyan gondolok! De nagyon szeretném, és
pillanatnyilag sem vágyom jobban semmire, mint, hogy eljöjjön az az
idő, amikor a szükségszerűség, amit talán politikának is hívhatunk,
átadná a helyét valami egészen másnak. Ami sokkalta emberibb,
mint a politika.
Előhúzta az inge alól Ilona hozzá küldött, aranyláncon lógó
miniatűr arcképét, és szertartásosan megcsókolta. Ebben a
mozdulatban benne rejlett minden, amit szavakkal csak hosszan
ecsetelhetett volna.
A pillantásuk találkozott, s mivel szavak ide nem kellettek, némán
emelték a kristálypoharat, és már mindketten mosolyogtak.
Hedvig apáca és Kiss Imre páter Munkácsban egészen eddig
Zsófia asszony állapotáért aggódtak, de amikor híre jött Thököly és
Ilona találkozásának, egyszerre elfeledték, hogy a nagyságos
asszony csak fogy, akár a hold.
Az özvegyet már az első hírek feldühítették, jóval a nevezetes
találkozás előtt.
 – Botrányos! – jelentette ki Hedvig. – A szememben
felségsértéssel egyenlő! Hát ezért volt oly sürgős neki, hogy
Munkácsból elköltözzék, semmit törődve téllel, járvánnyal, a
gyermekei veszélyeztetésével! Hát miféle vér folyik egy ilyen
asszony ereiben?
– Lázadó! Rebellis vér! – felelte Zsófia. – Amint az egész
famíliájában is lázadók vére csordult. Miért lenne ő más? És most
éppen egy Thökölyt…
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte Hedvig.
Kiss Imre páter egyikről a másikra nézett, s talán megfordult a
fejében, hogy nemrég mindketten gyóntak nála, és elvileg
megtisztultak a felhalmozott gyűlölségektől.
– Nem hagyom szó nélkül! – folytatta Zsófia. – Ezt már nem! Írok
neki! De Bécsbe, Pozsonyba is! Mindenhova! Hadd lássák, mi folyik
itt! Miféle új hm… szövetség készülődik. Még Konstantinápolyba is
írok, hogy épp egy Zrínyi lép Thököly mellé, olyan asszony, akinek a
családja sok emberöltő óta a Porta ádáz ellensége…
– Miként ön is, asszonyom – vetette közbe csendben a páter. – Ha
megengedi, arra inteném, hogy ne fusson túlságosan előre. Még
nem látunk mindent kristálytisztán. Önt természetesen felzaklatta e
hír, mégis azt javallom, gondolkodjék higgadtan.
Zsófia asszony a titkárt hívatta, és máris diktálta a levelet.
– Írja! Annak ugyan örülök, hogy a gyermekek jó egészségben
vannak, de az afféle híreknek, hogy a most nyolcesztendős Juliánka
unokámat máris részeg férfiak nyalják-falják, mint hírlik, már nem
fogadja be a gyomrom. Maga áruba bocsátja Juliánkát?
– Ez csak kétes értékű állítás – szólalt a páter. – Kérem, ha lehet,
ilyenről ne is… Személy szerint nem is hiszem.
Okkal nem hitte, hiszen sejtette, hogy akadnak olyanok Ilona
udvartartásában, akik hajlandók vádakat koholni, és azokat
Munkácsba továbbítani. Mindig van az a pénz, az a jutalom…
De Zsófia még a páternek se engedte meg, hogy minden
gondolatát a helyére tegye.
– Meglehet, fenntartással kell fogadnom eme híreket… Írja, titkár
úr! Már annak is hírét vettem, hogy Thököly gróf önnél látogatást
tervez, mégpedig nem egyéb miatt, csakhogy láthassa önt, a
mátkáját. Ha a fiam élne, az ilyent leköpné!
A titkár nagy szemeket meresztett Kiss páterre: ezt írja le ő
Ilonának?
A páter csippentett a szemével, ami jelen esetben azt jelentette:
csak nyugalom, majd tisztulnak, finomulnak a hirtelenjében
kimondott szavak, mire papírra kerülnek.
De a titkár rémülten tapasztalta, hogy Zsófia asszony bizony nem
akar finomítani semmin.
– Írja, kérem, hogy szabad ugyan emberséges embernek más
házáig menni, de tán nem kellett volna erre bátorítani! És, titkár úr,
majd ha végeztünk, tegyen gyászpecsétet a levélre!
– Ezt talán mégsem kellene – jegyezte meg békítő hangon Kiss
Imre.
– Igenis, kell! A menyem is özvegy, viselkedjék hát úgy!
Esetemben pedig, a gyászév sosem telik ki, megmondtam!
Gyászolom férjuram mellett a fiamat, akit márpedig ez a nő el is
felejtett! Sosem gyászolta Ferencet igazán és szívből!
A páter nem értett egyet Zsófiával, csak nem mondta ki.
– Válaszolni fog erre a levélre, mert ismerem őt annyira – dohogott
az özvegy. – Titkár úr! Az elejére… hm… írja oda, a jó Isten hosszú
és egészséges élettel áldja meg! A menyem tud olvasni a sorok
között…
Aztán megjött a válaszlevél, hamarabb is, mint Zsófia asszony
gondolta.
– Magyarázkodik! Önérzeteskedik! Sértődősködik! – kommentálta
az özvegy, miután végigolvasta. – Azt mondja, Juliánkáról hazudtak
nekem.
– Ez így is lehet – szólt közbe a páter.
Zsófia mintha meg sem hallotta volna. Így folytatta:
– A makovicai Ordódi pátert emlegeti nekem, aki majd igazolja,
hogy Juliánkáról minden hír hamis. Meg, hogy neki van becsülete…
És hogy jó és tisztességes anya. Piha! Hogy Thököly grófnak, aki
nála bejelentkezett, nem mondhatott nemet, nem mondhatta, hogy
ne jöjjön. Hazugság! Azt írja, hogy inkább öljem meg, de mocskos
hírekkel ne szennyezzem őt és a gyermekeit.
 – Azt is felajánlja, hogy személyesen magyaráz el mindent, csak
ön küldessen érte – vetette közbe Kiss Imre. – Ez azért mutat
valamit.
Zsófia felcsattant.
– Mutat? Mit mutat? A szégyentelenségét! Hazudozna még itt is, a
szemembe! Hát azt gondolja, hogy az egészségem mellett nekem
Isten már az eszemet is elvette?
Kiss páter nem szólt, csak mereven bámulta a padlót.
– Nézze, atyám – folytatta Zsófia feldúlt arccal –, amennyiben
igaz, hogy a menyemhez ez a rebellis, örökké nyughatatlan,
lutheránus Thököly egyfajta háztűznézőbe ment, hát nem hagyom
annyiban. Ebből a szégyenteljes frigyből nem lesz semmi! Az
unokáimat nem engedem egy ilyennek… Isten bocsássa meg, hogy
a felháborodástól eretnek gondolat fogant meg a fejemben!
– Nem tudom, mire gondol – vetette közbe a páter.
– Hedviggel beszélgettünk erről. Felmerült bennünk, hogy
kommendálni kellene Juliánka unokámat. Nyolcesztendős, és
tizennégy éves kora elöli úgysem adható férjhez, de eljegyezhető…
És egy pillanatra arra gondoltunk, hogy akkor már miért ne Thököly
Imrével… Hogy meg ne kérje az átkozott a menyemet, csakis
azért… De hát ez egy hagymázos rémálom, és szégyellem, hogy
egyáltalán megfogant a fejünkben!
– Meggyónta volna úgyis – jegyezte meg csendben a páter.
Zsófia asszony a fejét csóválta. Arról beszélt, hogy nem engedheti
ki a kezéből a gyeplőt, a menye kedvéért sem.
–Azt jól is teszi, asszonyom – bólintott Kiss Imre. – Nem hagyhatja
veszni azt, amit ön épített fel áldozattal, állhatatosan.
– Vannak nekem még jóakaróim, segítőim Bécsben. És ön is
megteheti, amit tud a jezsuitáknál, páter.
Gondolatban sorra fogalmazta már a leveleket, és nem zavarta az
sem, hogy Ilonát rossz színben tünteti fel az udvarnál.
– Ön mellett állok továbbra is – így a páter. – De csakis akkor
lépjen, ha biztosan tudja, hogy az unokáinak baja nem származhat
belőle! Az udvarnál a békepárt hajlamos lesz támogatni ezt a
különös frigyet. Az evangélikus Thököly komolyan meggondolná érte
még azt is, hogy katolikussá legyen. Ha pedig valóban beköszönt a
béke, bár ennek pillanatnyilag nem sok jelét látom, és tudom, hogy
önt is elrettenti Thököly rengeteg győzelme, nos, akkor megnyílhat
az út a házasságkötéshez.
– Isten ne adja, hogy így történjék! – jegyezte meg Zsófia asszony.
– Isten ne adja! De ha büntetni akar engem a Mindenható, akkor rám
zúdítja ezt a szégyent.
Elsápadt, és hirtelen oly erős köhögési roham tört rá, hogy a páter
a doktorért kiáltott. Az ablakhoz támogatták, hogy a friss téli levegő
átjárja a tüdejét.
– Jobban tenné, ha sokkal többet pihenne – javasolta a doktor.
– Tudja, hogy mi bajom van? – kérdezte az özvegy erős éllel, és a
doktor nem felelt. – Na, látja! Akkor miért nem hagyja, hogy azt
tegyem, ami nekem a legjobb?
Az ablak előtt fekete madarak rebbentek el. Az egyik leírt egy kört,
majd visszafordult és tollait felborzolva, púposán és mozdulatlanul
megült a párkányon, akár a halál hírnöke.
1680 tavasza
Munkács vára
Rosszul indult ez a tavasz. Egyre-másra érkeztek a szerencsétlen
otthonukból előzött nincstelenek, segítséget kértek és támogatást.
Már enniük sem volt mit, és főként a császáriak miatt, akik azt tettek,
amit csak akartak, vitték, amire szemet vetettek, s ha a tulajdonos
ellenállt, hamar rásütötték hogy a kurucok bérence.
Betegségek tizedelték szerencsétleneket, és sokan mindenüket
elveszítették. Ilona asszony nem tagadott meg még rászorultaktól
alamizsnát, de ez már jóval több volt kéregetésnél. Naphosszat a
koldusbotra jutottakkal foglalkoztunk, élelmet adtunk, néha pénzt is,
és gyógyítgattuk őket.
Ilona asszony egyre írta a panaszos leveleket a kancelláriának, de
még csak válaszra sem méltatták. Ordódi János páter még sosem
temetett annyit, mint akkoriban. Sokan az utakon haltak éhen.
Amikor a munkácsi levél megérkezett Zboróba, hogy Zsófia
nagyságos asszonynak igen rosszra fordult az állapota, Ilona
asszony azt kérdezte tőlem:
– Elmennél egy olyan asszonyhoz, aki gyűlöl téged, és csak azért
hív, hogy az unokáival lehessen, amíg még teheti?
 Azt feleltem, hogy anyám engem a megbocsátás szellemében
nevelt, amit gyakorolni sokszor nehezebb, semmint gondolnánk.
– De miért engem kérdez a nagyságos asszony? Én csak egy
szolgáló vagyok…
– Mert mi máshonnan jöttünk és mások vagyunk, Dragica – felelte,
és ezek az egyszerű szavak különös érzéssel töltöttek el, mert
önmagához hasonlított.
Felsegítettem rá a könnyű brokát köpönyeget, ami a márciusi szél
ellen oltalmat nyújtott.
– Szeretnék valamit mondani asszonyomnak. Úgyis eldöntötte,
hogy Munkácsba utazunk… – Megfordult és kérdőn pillantott rám. –
Azt, hogy nem sokat ér a megbocsátás gyakorlása, ha közben
elveszítünk valamit a saját lelkünkből. Hacsak nem épp önzetlenül
adjuk oda…
Csodálkozás jelent meg az arcán, és elmosolyodott.
– Nahát, Dragica! Belőled egy diplomata és egy bolognai
egyetemei végzett deák szól egyszerre.
Összeszedtem a bátorságomat, és kimondtam:
– Látom én, hogy miben mesterkednek Munkácsban, bár közöm
nem sok lehet hozzá, ám ha arra gondolok, hogy asszonyom kárát
lesik, nem tudom megállni, hogy ne szóljak… Még ha meg is büntet
érte…
Hirtelen mégis elfogyott belőlem a kurázsi, és inkább a
köpönyeget igazgattam nagy gonddal a vállán. Az ezüsttel hímzett
fekete kesztyűjéért nyúltam, hanem akkor már ő nem hagyott békén.
– Mondd csak, ha egyszer belefogtál! A velős mondanivalót
visszafojtani nem okos dolog. Ne feledd, hogy velem beszélsz!
Akarod, hogy, megparancsoljam, vagy folytatod magadtól?
– Igenis, folytatom. Tudom, hogy mennyire asszonyom ellen tesz
Kiss páter és Zsófia asszony nővére. De azt is látom ám, hogy ők
ketten közben a maguk pecsenyéjét is sütögetik.
Roppantul szigorúan mért végig. – Vigyázz, mit beszélsz! Nem
vádolhatsz senkit!
– Nem szeretnék, asszonyom. Csakis önnek mondom el azt, ami
kikívánkozik. Úgy látom, hogy a páter és Hedvig asszony alig várja,
hogy az öreg nagysága elköltözzék… hm… odaföntre. Mert ami
utána marad, arra nem akarják, hogy más tegye rá a kezét. Hedvig
asszony ugyan Jézus menyasszonyának mondja magát, de habozás
nélkül mérget töltene az ön poharába, aztán meg majd Kiss páter úr
igazolná, hogy Hedvig keze márpedig tiszta…
Asszonyom elfordult, és felhúzta a kesztyűit. Aztán oly hirtelen
perdült, hogy megijedtem.
– Meglegyintenélek… Ha nem tudnám, hogy mennyire igazad van
– markolta meg a vállam, és éreztem a dühöt az ujjaiban. – Hát ezért
is utazunk Munkácsba. Ki tudhat még erről, amit közöltél?
– Nem tudom, nem beszéltem róla másnak…
– Rendben van. Tartsd is magadban! Juliánka és Ferenc látja
kárát, ha nem ügyelünk eléggé. Igyekezz! Mondd meg a
személyzetnek, úgy készüljenek, hogy holnapután Munkácsba
indulunk!
– Igenis. Nagy lesz Munkácsban a meglepetés, asszonyom. Mert
azt hiszik, hogy asszonyom… bizonyos okból… hm… nem mer most
úgysem oda utazni.
Végre felnevetett.
– Dragica, Dragica! Szédületes ármánykodó lenne belőled egy
királyi udvarban, ha nem lennél csupa szív!
Március végén érkeztünk Munkácsba. Sárban, esőben, pocsék
időben. Valóban meglepetést okoztunk, ahogy sejtettem. Az öreg
nagysága örvendett az unokáinak, és még asszonyommal sem
viselkedett oly csípősen, ahogy szokott. Gyenge volt, elesett és
egyre sorvadt, akár a mezei kóró.
Megsajnáltam, de hát Ilona asszony megmondta, hogy mi mások
vagyunk. Félretett minden ellenségeskedést, sértést, és ápolta az
öreg nagyságát, ahogy egy közeli rokont szokás.
Én azonban Hedvig asszony eltúlzott ájtatossága és a páter
mosolya, csendes hangja mögött ott láttam a méregzöld fiolát.
– Nagyságos asszonyom, tisztelettel, az idős nagysága kéri, hogy
fáradjon be a szobájába – hajolt meg egy szolga Ilona előtt. – Azt
szeretné, ha most.
Letette a könyvet, amiből a kis Ferencnek olvasgatott éppen.
– Jól van a nagyságos asszony? – kérdezte, és a szolga azt
felelte, maga Zsófia utasította az üzenet átadására.
 Verőfényes május volt, annak is a tizennyolcadik napja. Ilona
gyermekeire fordította a maradék idejét, és nem várt Thököly
leveleire, mert abban egyeztek, hogy ebbe a várba nem küld levelet.
A beteg szobájába benyitva háttal az ablaknak találta Hedviget, a
szoba másik sarkában, a szokásos helyen ülve Kiss Imre pátert, akik
bólintással köszöntötték.
– Mit kíván, a nagyságos asszony? Gyógyszert? Írt? Vagy
készíttessek valami igazán finomat a konyhán?
– Üljön le, Ilona, kérem! – kínálta hellyel Zsófia. – Van valami, amit
hallania kell.
A hangja tisztán, de igen erőtlenül rezdült.
– Megérzi az ember, ha ideje a végéhez közelít. Úgy döntöttem,
hogy a testamentumom mellé elkészítek még valamit. Egy esküt,
amit majd akkor tegyenek le a várbéliek, kivétel nélkül mindenki, ha
én az Úr ítélőszéke elé járulok.
Ilona megérintette Zsófia asszony kezét.
– Az még messze van, nagyságos anyám. Nem kell minduntalan
gondolnia rá.
– Emlékezni kell a halálra, az elmúlásra – jegyezte meg Kiss
páter. –Az sosem árt, és erősíti a lelket.
Ilona a fejét rosszallón csóválva a férfira pillantott, de nem szólt.
Hedvig úgysem értette a magyar beszédet. Ismét a nagybeteg
asszony felé fordult.
– Miben segíthetem anyámat?
– Abban, hogy meghallgat – mondta Zsófia. – Kérem, olvassa el
ezt itt! Fontosnak ítélem.
Ilona felemelte a takaróra helyezett, vaskos papirost, és átfutotta a
kacskaringós betűkkel rótt sorokat.
El sem akarta hinni. Zsófia asszony papírra vettette, hogy
amennyiben ő már nem lesz, a vár minden egyes tagja, szolgától a
katonáig, Ilona és gyermekei védelmére esküdjön fel, és arra, hogy
őket el nem árulja, sem ígérgetésre, sem fenyegetésre. Menyének
mindenben engedelmeskednek, a várat ellenségnek át nem adják
semmiért, hanem halálig védelmezik azt.
Háromszor is átolvasta az iratot, egyre figyelmesebben, aztán azt
kérdezte Zsófiától.
 – Kérem, anyám… Valóban alkalmasnak talál engem arra, hogy
majd egyszer, remélhetőleg sokára… Munkács várát irányítsam?
– Van ellenvetése, Ilona? – szólalt szürkén az asszony. Kiss Imre
és Hedvig pillantásából sütött a gyűlölet és az ellenszenv. – Azért
írattam meg ezt a tervezetet, és ha egyetért, végleges formába önti
a titkár, mert alaposan meggondoltam és megfontoltam mindent. Ön
igazolta, hogy képes irányítani, gondját viselni a tulajdonának, hogy
majdan a kis Ferkő unokámnak úgy adassanak át, olyan állapotban,
ahogy azt a mi nagy múltú családunk érdeke megkívánja. Isten
segítse magát továbbra is, és adja, hogy az elmúlt hetek
szívélyesebb légköre közöttünk mindvégig megmaradjon. Már
úgysem kell sokáig…
Ilona érezte, mekkorát fordult vele a világ.
– Talán a Mindenható mégis meghallgatott minket, anyám –
mondta. – Ő sem kedveli, ha idelent egyenetlenség uralkodik
jóravaló emberek között. Isten angyala követendő és szép
gondolatokat sugallt önnek…
De nem sokkal eztán Oroszlán Jakab az öreg Misu szolgától
olyasmit tudott meg, amitől a haja is égnek állt. Misu hallotta, hogy
valamilyen kincsekről meg ládákról pusmogtak Kiss Imre páter
emberei.
Rohant azonnal a hírrel.
– Odafigyelünk! – köszönte Ilona Jakab és az öreg Misu
éleslátását. – Egyetlen árva szót se említs senkinek, mert még
föllobbantod a tüzet!
A Tárház ajtajának lezárásával kezdte. A maga pecsétjével, a
titkár jelenlétében, és kihirdette, hogy oda az ő, vagy Zsófia asszony
engedélye nélkül be nem léphet senki.
Zsófia már nem is nagyon tudott. Amikor Ilona a Tárházat – ahol a
pénzt és a családi kincseket őrizték – bezáratta, már szólni se tudott
senkihez, és meg sem ismert senkit.
Aztán elkövetkezett június tizennegyedike, és éjszaka megkondult
a lélekharang.
Zsófia asszony mindörökre az égbe távozott, és gyászba öltözött
Munkács, s a gigászi birtok minden szeglete. Ilona asszony a
temetési szertartással járó minden intézni valót most is magához
vonta, bár ehhez egyezkednie kellett Kiss páterrel és Hedvig
asszonnyal, akik nem szívesen álltak rendelkezésére.
Aztán az uram sürgős bebocsátást kért asszonyomhoz.
– Mi történt, Jakab? Levél Thököly gróf úrtól, mégis?
– Nincs levél, nagyságos asszony… Hanem amiről a minap
jelentettem, hogy készülődik… Most megint ugyanarról pusmognak.
Mind a páter embere, és ládákról meg kulcsokról szóltak… Az öreg
Misu megesküszik rá, hogy galádságon törik a fejüket.
Mit gondolsz, Jakab, mit tegyünk?
– Parancsolja meg asszonyom, hogy a legjobb vitézekkel mától
virrasszunk! Kitudjuk, mire készülnek. Ármánykodást érzek…
Ilona asszony hívatta Ordódi pátert.
– Jöjjön, János! Dragica és Jakab, hagyjatok magunkra! Majd
hívatlak, ha szükséges!
Aztán Jakab sürgős parancsot kapott: el kellett vágtatnia két
tizeddel Szentmiklósra, mert a kastély környékén idegeneket láttak.
Ilona asszony sokáig imádkozott az idős nagysága ravatalánál.
Már csak –, virrasztó asszonyok maradtak. Mikor a szobája felé
kísértem, annyit mondott-
– Pihenj le, Dragica! Ma már nem lesz dolgod.
Kitártam az ablakot, és bámultam a csillagos eget. Egy napja sem
volt még, hogy Zsófia asszony eltávozott, és arra gondoltam, vajon
igaz-e, hogy bolyong még a lelke a folyosókon, a lépcsőkön, a
bástyákon, mert nehezen szabadulhat a régi élettől.
Csak lassan aludtam el, és igen rossz álmot láttam. Folyosókon
bolyongtam, lélekként magam is, könnyedén, szinte suhanva, aztán
megpillantottam egy embert, aki a vérében hevert a kövezeten. Az
álom annyira megrettentett, hogy felriadtam.
Az álmokat komolyan kell venni. Figyelmeztetés rejlik bennük,
tudta ezt mindenki.
Felkaptam a köntöst, papucsba léptem, lángot vettem a nagyobbik
mécsesből egy gyertyára, és kiléptem a folyosóra. A gyermekek
szobájában csend honolt, pislákolt a gyertya a tartóban. A szoba
sarkában aludt Pap Marina dajka, aki álmosan felpillantott, aztán
visszahanyatlott.
 Csak rossz álom volt mégis – hajtogattam magamban, de akkor
sietős léptek dobbantak, valaki szaladt az udvaron, és izgatott
szavakat hallottam.
A Tárház felől érkezett a zaj, így a langyos júniusi éjszakában
elindultam magam is oda. Félúton egy vitéz elkapta a karomat.
– Gyere! Baj van!
Többet nem is szólt, és én szaladtam utána. Fények imbolyogtak
előttem, az izgatott beszéd egyre hangosabbá lett, és hirtelen
értelmet nyert a riasztó álom.
Megpillantottam a kövezeten Ordódi János pátert, véres arccal,
szakadt öltözékben.
– Jézus, Mária! Mi lelte magát, atyám? – zuhantam térdre, és az
arcához tartottam a gyertyát. Az egyik szeme úgy bedagadt, hogy
nem is láttam, az orra eltört, a szája felhasadt. – Atyám! Hallja, amit
mondok?
– Igen… hallom – dadogta. Láttam, hogy a füléből is szivárog a
vér. egyenest az ingnyak alá csordul. – Dragica! Költsd fel a
nagyságos asszonyt Mond, hogy… a Tárházat… feltörték…
– Azok verték meg, atyám? Ők voltak? A rablók? De hát ebben a
várban őrség vigyáz!
Nem felelt, én meg rohantam visszafelé. Mire felértem a folyosóra,
Ilona asszony már jött velem szemben.
– Túléli? – kérdezte. – Csak ez a fontos. Túléli?
– Rosszul néz ki, asszonyom – lihegtem, miközben mellette
botladoztam. Összeverték teljesen… Megzavarhatta a rablókat.
– Az én hibám – suttogta. – Nem kellett volna engednem, hogy
éjszaka a várat járja.
Aztán megtudtuk, mi történt. A Tárházba néhány szolga tört be,
mégpedig úgy, hogy az ajtót mindenestül kifordították a vasalatból.
– Hallottam a zajt és ide jöttem – mondta némileg tisztább,
nyugodtabb hangon a páter, még mindig a kövezeten ülve. – Akkor
már kifeszítették az ajtót. A ládák közt matattak. Takarodj innen, azt
sziszegték. Nem mozdultam, erre összevertek és kihajítottak a
folyosóra. Aztán elsötétült minden…
– De hát miként történhetett – tudakolta Ilona asszony mikor őrség
van mindenütt? Vagy… beeresztették őket?
 – A kezükben lobogtattak valami iratot. Azt mondták, hogy az
elhunyt akarata szerint cselekszenek…
Ekkor Ordódi uram bágyadtan intett, és Ilona asszony lehajolt,
hogy a páter a fülébe súghasson. Amikor felegyenesedett, a páter
kérlelő tekintettel nézett fel reá, Ilona asszony pedig csak annyit
mondott csendben:
– Rendben van, atyám. Így lesz. Aztán a várnagyhoz intézte
szavait:
– Őrség álljon a Tárház ajtaja elé! Tiszt legyen itt a parancsnok,
míg az ajtót meg nem javítják! Az atyát vigyék a szobájába, és hívják
a doktort! Jöjjön a titkár a lajstrommal! Tudni akarom, mi tűnt el! –
Majd Ordódihoz fordulva: – Megyek majd én is, atyám. Ne féljen, jó
kezekben marad!
Elindult vissza a szobájába, én pedig utána. – Asszonyom!
Asszonyom! Én… megálmodtam, hogy… Nem felelt. Csaknem
szaladt a lépcsőkön, tán nem is figyelt rám. – Asszonyom, kérem…
csak látott valamit az atya! Már az ajtaja előtt jártunk, amikor
megfordult.
– Dragica! Eriggy, vidd az orvosságos ládámat! Míg a doktor oda
nem ér, tisztogasd meg az atya sebeit, és kötözd be. Az atya látta,
kik támadták meg – folytatta már a szobában. – Azt akarja, hogy ne
szóljunk róla, ne mondjunk neveket.
De reggelre mégis mindenki tudta az igazságot, és Ilona asszony
összehívatta a tiszteket a nagyobbik terembe.
Ordódi János úr megnevezte Kiss Imre pátert és Hedvig asszonyt,
meg azt a néhány szolgát. E kettő adott nekik parancsot arra, hogy
fordítsák ki az ajtót a vasalatból, mit sem törődve Ilona asszony
akaratával, pecsétjeivel.
Kiss páter még az éjjel elhagyta Munkácsot. Hintóval, kísérettel,
mert elrablott kincset őrizni kellett.
Hajnal felé visszaérkezett Jakab, és Ilona asszony rögtön hívatta.
– Húsz alkalmatos vitézt válogass magad mellé! Olyanokat, akik
nem rettennek semmitől. Elindultok az ellopott kincseink után!
Legyetek óvatosak! Itt a lajstrom, ezeket vitték el.
Jakab tudott olvasni, bár kissé nehezen. Böngészni kezdte a listát.
 Akkurátusan kitakarították a Tárházat. A zacskókban őrzött pénz
csaknem mind eltűnt, vele az ezüstnemű, aztán az ékszeres láda,
ami tele volt gyöngyökkel, aranyláncokkal és ezüsttel, vagy húszezer
tallér értékben.
– Még arra is volt idejük, hogy szegény Ordódinak megmondják,
mindent a jezsuitáknak visznek – tudatta Ilona asszony és addig ott
is marad, míg Ferenc fiam nagykorú nem lesz, aztán majd
visszaválthatja a sajátját tízezer talléron. Ha pedig Isten a fiamat idő
előtt magához szólítaná, úgy az egyházé minden. Ez járjon a
fejedben, Oroszlán Jakab, míg azon fáradozol, hogy visszaszedd!
Jakab futtában búcsúzott tőlem, és rögvest indultak. Ilona asszony
hívatta a titkárt.
– Tisztességtelen és szentségtörő ilyesmivel foglalkozni, amikor
halott van a házban – kezdte –, de ha nem cselekszünk, odavész
minden. Leveleket írunk, titkár úr! Ahova csak lehet és érdemes. Az
érseknek, az udvarnak, a jezsuitáknak… Nem hagyom veszni, ami a
miénk! Isten bocsássa meg, hogy a gyászban ezzel törődöm, de
nem hagyom!
Oroszlán Jakab csak a hírrel térhetett vissza: különféle utakon
Bécsbe és Lengyelországba is került az elorzott vagyonból, és az
utóbbi helyről nehéz lesz visszaszerezni.
Krakkót azért ejtette útba Kiss Páter, hogy elmondja Zsófia
asszony halálhírét, Bécsben pedig sürgősen tudatni akarta
őfelségével, hogy Munkács immáron a koronáé. S közben a
csomagban ott csörgött a temérdek ellopott pénz és családi ékszer.
Még arról sem feledkezett el, hogy megüzenje Ilonának: ne álljon
ellent a császári akaratnak, különben vagyona mellett a fejét is
veszítheti.
A hírek közben szárnyra kaptak. Valaki tudni vélte, hogy az
özvegy halála előtt, napokig egy kőműves járt fel a várba. Talán be is
falaztak kincseket?
Ilona asszony tehát azonnal kőművesekért küldetett, akik nem
találtak semmit.
Próbált Hedviggel is beszélni, de az apácát kevéssé tudta szóra
bírni. Végül tetemes összeggel rávette, hogy hagyja el Munkácsot.
Zborónak vitte a hintó, hol megbetegedett, de felgyógyulván rögtön
indult Krakkóba, ám előtte békülékeny hangú levélben búcsúzott
Ilonától. És még valami tudomására jutott Munkács új úrnőjének.
Amint Zsófia asszony meghalt, Kiss páter máris elindította egyik
megbízható emberét Kassára, azzal a paranccsal, hogy mondja meg
Caprara62 generálisnak: Munkács ettől a pillanattól megvehető.
Küldjön mielőbb császári katonákat a várba, mert ha nem teszi, az
új, kurucbarát úrnő tesz róla, hogy soha be se tehessék a lábukat.
Caprara, ahogy az üzenetet vette, máris zaklatni kezdte Ilonát:
eressze be Munkács várába a császári katonaságot.
– Erről Caprara úr feledkezzen el, de azonnal! – kelt ki magából a
szép özvegy. – Mit képzel? Megteszem azt, ami ellen végig
eredménnyel küzdött az anyósom?
– Valami választ mégis kell adni – javasolta Kazinczy ügyvéd.
– Fogok is! Majd adatok Caprarának és embereinek, amint a
pozsonyi tanácsosokkal tettem, a hegyaljai borból. Akár hordószám
vihetik, és legyen elég nekik az, de ide be nem teszik a lábukat!
Klobusiczky Ferenc uramat küldöm hozzájuk. Királyi táblabíró, nem
mernek vele kikezdeni. És ő indul majd Pozsonyba, meg az
udvarhoz, hogy rossz útra ne tereljék az ügyeinket, ügyvéd úr.
Úgy rendelkezett, akár egy vérbeli hadvezér. Magabiztosan,
logikusan, rendszert állítva és meg nem hátrálva. Felkészült rá, hogy
a beállott helyzet szinte ösztönözte ellenségeit a támadásra.
Krucsay Miklós, a tisztességes munkácsi plébános Ilona mellett állt,
akinek ismét hirtelen szakadt a nyakába minden. Sorra íratta a
leveleket, hogy a Tárház tartalmát visszakaphassa.
Kazinczy Péter, a megbízható ügyvéd kezében futottak össze az
üggyel kapcsolatos szálak.
– Örömmel jelenthetem, hogy asszonyom tiltakozása nyomán az
udvar engedélyére nyomozást rendeltek el – lelkendezett. – Máris
jelentkeztek olyan tanúk, akik Kiss páter ellen vallottak, és úgy tűnik,
bebizonyítható, hogy a végrendelet, amit ő oly nagy hévvel
lobogtatott, egészen egyszerűen hamis. Klobusiczky uram pedig
eskü alatt vallotta, látta, amint az elhunyt nagysága üres papírt írt
alá, arra került később a végrendelet. Aláírta, mert annyira bízott
Kiss páterben.
 – Való igaz, hogy Kiss Imre mindenkire gondolt, amikor a hamis
végrendeletet elkészítették. Őfelségének tízezer forintot
„adományozott” Zsófia asszony nevével visszaélve, a szatmári
jezsuitáknak birtokot, Pataknak adta Borsit és a kastélyt. Hedvig
nővérnek ötezer forintot írt elő a hamis testamentum…
– Hogy közismert szerénységén folt ne essék, önmagának csupán
ezret – hümmögött Kazinczy. – Mégsem lehet, hogy egy papot
lopással vádoljanak főképpen nem mértéktelen lopással.
– Az egyház azonban, és én erre készülök – jelentette ki Ilona
védeni fogja a páter becsületét, és megtesznek mindent az
ügymenet lassítása érdekében. Nagyon meglepne, ha végül valakit
mégis elítélnének. Ha pedig visszájára fordul az egész, és engem
kezdenek támadni mondvacsinált indokkal, annak csakis egyetlen
oka lehet.
– Hogy ön új házasságot tervez – bólintott Kazinczy. – Igen,
befolyásolhatja majd a bécsi urakat. Egyelőre azonban ön áll
nyerésre asszonyom, és az előnye több lóhossznyi. Én pedig
mindent megteszek annak érdekében, hogy rendben menjenek a
dolgok.
Hogy rendben menjenek?
Nem kellett sok, hogy kiderüljön, létezik egy másik, hasonlóan
hamis végrendelet is, ami pedig már Ilona kisemmizésére irányult.
Azt írták bele amennyiben a benne foglalt összeg kifizetését
megtagadja, annak a dupláját fizesse büntetésül, és Munkács addig
királyi tulajdonba kerül, míg ki nem egyenlíti. Aztán majd ötvenezer
forintért visszaválthatja…
– A páter igazán nem fukarkodott az önt illető vagyonnal –
magyarázta Kazinczy ügyvéd. – Könnyen osztogatta. Még a
végrehajtóknak is szánt tízezer forintot… De most végre
megérkezett őfelsége utasítása. Asszonyomat és a gyermekeket
jogaikban nem sértheti senki. Ugyanakkor Kiss Imre páter rábeszélni
igyekszik Szelepcsényi érsek urat, hogy tárgyaljon önnel.
– Tudom, mit akar – szólalt Ilona. – Hogy a békesség érdekében
egyezkedjünk. Mert a valódi végrendeletet csak a temetés után
illendő vizsgálatnak alávetni. De itt van nálam a nyitrai püspök úr
levele, és csakis az a lényeg, ami abban rejlik. Hogy tanúk állítják, a
páter által felmutatott végrendelet hamis. Zsófia asszony temetését
pedig semmi nem fogja megzavarni, erről kezeskedem.
Zsófia asszony halálával felszínre buktak nemkívánatos
jelenségek. A várnép egy része Kiss páter és a néhai özvegy felé
húzott, a nagyobbik fele Ilonát támogatta.
Ekkor került sor a várbéliek felesketésére, mégpedig a Zsófia
asszony által előírtak szerint és éppen jókor. Eztán senki előtt nem
lehetett kétséges, hogy Munkács és az egész Rákóczi-birtok
egyedüli feje csakis Ilona.
Új, friss szelek fújtak, és Munkács falai közé is befurakodtak. A
harcok némileg csendesültek, miután Thököly uram elfoglalta
Késmárkot és befogott Lőcse ostromába. Kellett is a fegyverszünet,
amit ezek után már Bécs erőteljesen szorgalmazott, s amit Thököly
urammal Jolsván meg is kötöttek.
Aztán híre jött, hogy őfelsége, talán a következő esztendőben,
Sopronba hívja a rendeket. Azért oda, s nem Pozsonyba, mert a
pestis ismét fenyegetett. A király és császár békülékenységét az
Ilona asszonynak Bécsből és Pozsonyból bizalmas úton megküldött
levelek igazolták.
Ámde rossz hírek is jöttek Munkácsba. Minden nagyon megdrágult
országszerte. Drágább lett a kenyér, a bor, abrakot és szénát se
lehetett mindig kapni, ráadásul őfelsége és a bécsi miniszterek
között sem volt meg az összhang: az utóbbiak sorra megfúrták Lipót
császár terveit.
A lezárt ólomkoporsó Zsófia asszony földi maradványaival a
következő év februárjában, egy hideg napon indult el Munkácsból
Kassára. Mindig a fia mellett akart nyugodni, a maga építtette
templomban.
A jezsuiták komor pompával várták a menet érkezését. Ilona
asszony, Kazinczy úr és a többiek mindent megtettek a szertartás
méltóságának megőrzéséért. Asszonyom kikötötte, hogy semmivel
nem lehet kevésbé pompázatos, mint Ferenc úr temetése volt.
Amikor Kiss Imre pátert a palástos jezsuita papok között
megpillantotta, csupán egy hűvös főbólintással köszöntötte. Zsófia
asszony akarata szerint a páter mondta a gyászbeszédet.
 Ferenc úrfi, aki fekete bársonyban állt édesanyja és nővére mellett
a ravatalnál, ekkor töltötte be az ötödik esztendejét, és a
gyászbeszédben a páter megszólította őt, amint Juliánkát is. Talán
éppen az elhunyt kívánságára, egyenest az unokákhoz szólt.
Miközben a beszéd hangzott, valaki a szomszédjának azt suttogta
a hátunk mögött – mert hát nem mindenki figyelt a szertartásra, ami
bizonyos körök számára csak egyfajta társadalmi eseménynek
minősült, ahol megtárgyalhatok és terjeszthetők a pletykák hogy a
Munkácsból elhozott vagyont uralkodói parancsra oda vissza kell
szállítani, s hogy ebből még mekkora perpatvar lesz egyszer…
– Mert van ott még kincs, csak befalazva – állította a másik. – De
hiába kerestette az új úrnő. Maga szerint is befalazták?
– Honnan tudhatnám? – szólt a hang. – Azt azonban hiszem, hogy
az öreg nagysága azért dugta el, hogy legyen az unokájának elég
pénze, ha majd nekiveselkedik a lengyel korona megszerzésének…
Hátrapillantottam, és hirtelen elhallgattak. Nem is nyitották ki a
szájukat, míg oszlani nem kezdett a tömeg.
A beszéd felmagasztalta az elhunytat, és tudtam, hogy
asszonyom is egyetértett ezzel, hiszen egy dolog folyvást vitázni
valakivel, és megint más elismerni azt, amit a birtok gyarapítása
érdekében végbevitt.
Sok helyi méltóság azért nem jelent meg, mert féltek a botránytól.
A végrendelet és a hamisítások ügye tűzvészként terjedt, és jobbnak
látták, ha háttérben maradnak.
A szertartás után Ilona asszony sokáig egyedül imádkozott a két
sír mellett, de amikor hazaindultunk Munkácsba, a hintóban arra
utasított:
– Dragica! Ha megérkezünk, állítsd meg az órákat a szobákban,
aztán meg újra indítsd el! Mostantól járjon az idő is olyan úton,
amelyen szeretném.
1681. Saponara báró Thököly grófnál
– Haaaalt! Megállni! – rikoltotta a kuruc vitéz, és a császári
katonák visszafogták a lovakat. – Mi járatban errefelé, he? Kísértitek
az Urat, vagy eltévedtetek?
Amazok közül kivált egy fehér mundért viselő, fekete kalpagos
katona, és előrelovagolt az őrig, majd kitűnő magyarsággal közölte:
 – Csak nem hiszed, hogy ennyien jöttünk a főhadiszállásotok
bevételére? Ez itt Caprara tábornok úr követsége. Személyesen
Filippo Saponara báró úr. a pataki kapitány vezeti. Üzenet és levél is
van, gróf Thököly Imre főparancsnok számára.
A kuruc vitéz bizalmatlanul hallgatta a katonát, és éppen
megparancsolta volna, hogy szálljanak nyeregből, és kifelé a könnyű
hintóból mindenki, amikor egy kuruc tiszt érkezett.
– Jól van, Máté! Eresztheted őket, tudunk róluk! Saponara báró úr,
üdvözlöm a táborunkban! Kérem, adja át a pisztolyát és kövessen!
Fertállyal később Thököly gróf köszöntötte a bárót.
– Örömömre szolgál, hogy szerencsésen megérkezett. Remélem,
nem bántak önnel tiszteletlenül?
– Nem éppen udvariasan, de hát ilyen időket élünk – felelte az
olasz tiszt. – Sokáig nem szándékozom a türelmét igénybe venni.
Mint az előzetesen küldött levélben tudomására juttattam, Caprara
tábornok úr parancsára vagyok itt. Újabb levelet is küldött önnek,
gróf úr. Beszélhetünk négyszemközt?
– Csakis úgy beszélhetünk – mosolyodott el Thököly, és bevezette
vendégét a terített asztal mellé. Saponara körülpillantott az
egyszerűen berendezett, meszelt falú, boltozatos teremben, ahol a
hosszú és súlyos tölgyfaasztal körül máskor feltehetően Thököly
főtisztjei ültek és tárgyaltak.
– Nos hát, mindenekelőtt átnyújtom Caprara generális úr Kassán
kelt levelét – folytatta Saponara. – Úgy vélem, a hírt örömmel veszi
majd.
Thököly átfutotta a német nyelvű levelet.
„Őfelsége nem ellenzi a házasságot özvegy Rákóczinéval” –
elsőre ez ejtette rabul a tekintetét.
– Ez valóban igen fontos hír, báró úr. De rögvest utána azt
olvasom, hogy őfelsége a magyarok és a protestánsok ügyét
egyidejűleg kívánja orvosolni.
– Mégpedig az ön hathatós támogatásával – egészítette ki
Saponara. – Meg ne feledkezzék arról az apró részletről, hogy
őfelsége számít önre a török béke megújítása ügyében! Valamint
arról sem, hogy a házasságát feltételhez köti. Végleg tegye le a
fegyvert, és kössön békét őfelségével!
 Thököly halványan elmosolyodott, mert e mögött udvari fondorlatot
vélt, de kedvelte a széleskörűen művelt olasz bárót.
– Őfelsége gondolatai többnyire kéz a kézben járnak az én
elgondolásaimmal – szólott udvariasan. – Tökéletesen megértem,
hogy szeretné a békét, és magam sem kívánok mást. De, hogy
olyan árat szab ezért, ami itt áll, az már töprengésre adhat okot.
Saponara szerette az egyenes beszédet.
– Nézze, gróf úr! Ahogy ön mindent tud arról, miféle szelek fújnak
Bécsben, úgy az udvar is éppen olyan tájékozott az ön dolgairól. Ez,
ugyebár, természetes. Ha tisztában vagyunk egymással, bizonyos
tekintetben talán kevesebb vér folyik ott, ahol az okos szónak már
helye nincs, csak a fegyvereknek. Tudom, hogy önnek mennyire
fontos ez a házasság. Mi több, azt is, hogy a nagyságos asszonyt ön
nem csak kedveli, hanem a szó nemes értelmében gyengéd
érzelmek fűzik hozzá.
– Szokatlan ez önnek? – kérdezte Thököly, és Saponara azt
felelte, semmi nem szokatlan, ami emberi.
– Viszont nyilvánvaló az udvar előtt, hogy az érzelmeken túl, a
látóhatár alján ott csillan egy nagyon formás vagyon, és néhány úr
Bécsben képtelen szabadulni a gondolattól, hogy arra önnek
szüksége van a politikai elgondolásai okán. Netán rosszul
gondolják?
Thököly kitérő feleletet adott.
– Bécs sokféle formában forgatja az elgondolásait, és némelyek
minden alapot nélkülöznek. De hát ön is tudja, hogy a győztes
csaták mérlege az én oldalamra dől.
– Ez így igaz, gróf úr – felelte Saponara. – Ettől függetlenül
egyszer minden háborút be kell fejezni. Bécs tudja, hogy önnek
sokfelé kell figyelni. Vegyük csak Erdélyt. Ön nem szakítaná meg
Erdéllyel a kapcsolatot, még a Teleky Mihály úrral kialakult
összetűzése miatt sem. Pedig ő, mondjuk ki, Anna leánya miatt
önnek halálos ellensége.
– Azt a házasságot Teleky uram csakis és kifejezetten politikai
érdekből látta volna hasznosnak – így Thököly. – Nem egyezett az
elképzelésemnél nagyon sajnálom.
 – Teleky úr az ön mozgásának szabadságát korlátozta volna
azzal, hogy a frigy létrejöttével Erdélyhez köti – folytatta az olasz. –
Az udvar kristálytisztán látja, hogy ön remek hadvezér, gróf úr, és
mindent megadnának azért, hogy Bécs oldalán tudhassák. Ha jól
tudom, özvegy Rákócziné őnagysága sem ellenezné ezt, mert béke
honolna végre a birtokain. Ön pedig állítása szerint, ha az udvar a
házasságkötéshez hozzájárul, hajlandó kardját és hadseregét
felajánlani őfelségének a török ellen, s hogy Magyarország
visszanyerje eredeti területét.
Thököly figyelmesen hallgatta a bárót, majd tudatta:
– Amiről most szót váltunk, annak egy hányada csupán teória.
Ugyanakkor minden valóra váltható, ha létezik kellő akarat. Nincs
akadálya a békének, ha őfelsége is tartja magát ígéreteihez, amit
Magyarországgal és a protestánsokkal összefüggésben tett.
Remélem, lesz elég ereje ahhoz, hogy az egyházzal győztes csatát
vívjon ez utóbbiban.
Saponara báró értett a szóból.
– Ha jól értelmezem, önnek is vannak feltételei. Kérem, közölje
velem, és híven tolmácsolom Bécs felé.
– Megbízom önben, ahogy a bécsi békepárti urak bölcsességében
is – folytatta Thököly. – Nos, a feltételeim a következők…
Egy levelet nyújtott át a bárónak, de rögtön el is mondta a
tartalmát.
– Megkötöm a fegyverszünetet Béccsel, és kezességet vállalok a
betartatására, amennyiben őfelsége intézkedik, hogy az elkobzott
javaimat visszakapjam, valamint tizenhárom felső-magyarországi
vármegye örökös birtoklását számomra jóváhagyja.
Saponara bólintott.
– Értem. De mi lesz a Portával, és a francia királlyal, gróf úr?
Vegyem olybá, hogy a jövő zenéje, vagy a maga titka?
– Titkok nem nagyon léteznek manapság – felelte Thököly. –
Nézze, úgy vélem, ha az imént felvázolt feltételeimet teljesíti az
udvar, s mellette nem vonja vissza a házassági hozzájárulást, én
készséggel feláldozom a török és a francia együttműködés kérdését.
– Ez roppantul érdekes ajánlat – jegyezte meg az olasz. – De nem
feledkezik meg valakiről? Nevezetesen Rákócziné asszonyról…
 – Nem – rázta fejét a gróf. – Őt ki sem hagyhatnám. Egyet fog
érteni velem, mert a céljaink azonosak. Sosem akart az udvarral
békétlenséget.
– Úgy gondolja hát, gróf úr, hogy szép idők következnek erre a
megrokkant, megnyomorított országrészre, ha mindez, amiről szót
váltottunk, teljesül?
– Úgy gondolom, hogy minden reményünk meg lehet erre – felelte
Thököly és Saponara eltette a levelet. – Csak annyit még, báró úr…
Én szívesen megkötöm a békét Caprara generálissal, de vajon
mennyi foganatja lehet egy különbékének?
Jobbára Szentmiklóson laktunk, hisz Ilona asszony szívesebben
tartózkodott ott, mint Munkácsban. Szebb is volt az épület belseje,
mint odafent a vár, velencei kárpit és török szőnyegek borították a
falat és néhol a padlót, nem beszélve arról, hogy védeni is jól
lehetett. A tető párkányán lőrések ásítottak, és a robusztus
saroktornyok biztonságot sugalltak. A Rákócziak vörös-kék lobogóját
messziről láthatta mindenki.
Juliánkával és Ferenc úrfival jómagam és a többi szolgáló és
nevelő az első emeletre költöztünk. A helyiségek egy szűk folyosóról
nyíltak, ami mégsem tűnt barátságtalannak.
Novemberben vendégünk érkezett, Thököly uram ugyanis elküldte
kérőjét Ilona asszonyhoz. Eödönffy Lászlónak hívták az urat, és
roppantul szimpatikus embernek találtam. Igen nagy izgalommal
fogadta a kastély személyzete. Mivel később elégedett képpel
távozott, azonnal asszonyom elé álltam, hogy megkérdezzem:
– Ugye, igent mondott a nagyságos asszony?
Ő pedig a vállamra csapott, és nevetve mondta:
– Nohát, Dragica! Úgy teszel, mintha a sorsod fordulna meg.
– Mert úgy is érzem – feleltem. – Ha asszonyom ily súlyos
döntésre adja magát, akkor az minket is érint.
– Hogy egybekeljek Thököly gróffal, ahhoz még igen sok dolognak
meg kell történnie – közölte. – Hidd el, nehezebb lesz ezeket
összehozni, mint egy világraszóló esküvőt.
Nagy merészen megkérdeztem, hogy szólhatok-e még.
– Az én Jakabom, miközben ez a gáláns Eödönffy úr
asszonyommal szót váltott, iszogatott az egyik kuruc tiszttel. Jó
embernek látszott… Azt mondta, hogy Thököly gróf úr egészen
biztosan visszatér őfelsége hűségére, ha…
– …ha a kezemet megkaphatja? Ha ebbe őfelsége beleegyezik? –
vágott a szavamba Ilona asszony. – Igaz. Kérlek, fésüld újra a
hajamat, Dragica!
Ez a parancs kapóra jött, mert tovább beszélhettem.
– Az a tiszt azt is mondta még Jakabnak, ehhez az is kellene,
hogy ravaszságból bekössék a török szemét mindenféle
hitegetéssel. És ha így lesz, és asszonyom végre egybekel a gróf
úrral, akkor önök lesznek azok, akik egész Magyarországot
megszabadítják a kontyostól.
Ő azonban nem szólt erre semmit, én meg kiszedegettem a
hajából – csatokat, a csontfésűket, és lassú mozdulatokkal fésülni
kezdtem. Láttam az arcát a tükörben, s azt is, hogy töpreng valamin.
– Rosszat mondtam, nagyságos asszony? – kérdeztem félénken.
Hirtelen megszólalt.
– Igazad van, Dragica. És a férjed is jól hallhatta. A budai pasának
mondta a gróf úr, ha az összes kuruc labanccá lesz is, ő akkor is
megmarad szultán hűségén.
Abbahagytam a munkát, és szembenéztem vele a tükörben.
– Jézus, Mária, asszonyom! Ugye, ez azért csak…
szembekötés… igaz?
– Ezt remélem magam is, te szószátyár! – felelte, aztán
hozzáfűzte még: – Valóban vannak, akik vele együtt úgy gondolják,
hogy az ellenséget el kell altatni. Csakhogy mi ebben nem nagyon
hiszünk, mert láttunk már törököt és németet is. Igaz, Dragica?
– Ajaj, asszonyom!
– Kérlek, hozd a borjúbőr csizmámat! Aztán az orvosságos ládát,
mert megyünk az ispotályba. Sok a beteg.
S miközben sorra vette szegényeket, s írt adott nekik köhögésre,
felszakadt, gennyedő sebre, arra is volt figyelme, hogy a kandallók
állapotával törődjön. Elégedetlen volt a pislogó tüzekkel, és a nyirkos
novemberben elzavart néhány helybélit tűzifáért.
A hazaúton így szólt hozzám:
– Tudod, mire készülök, Dragica, most, a háború kellős közepén?
Békére. Ma, és holnap, és amíg csak élek. Hát mondd, nem ez-e az
élet legszebb célja és értelme?
Az esztendő végén Thököly uram is megérkezett, és asszonyom
vacsorát adott tiszteletére. Mindenki sejtette, hogy
magánbeszélgetéseiken a házasságkötést készítik elő.
És folytatódott a pletykaáradat. Egyesek azt erősítgették, hogy
nem szerethetik egymást, és minden csak a politika miatt lesz,
mások meg ennek az ellenkezőjét állították. Én, aki tudtam Ilona
asszony érzelmeiről, inkább bölcsen hallgattam.
Ám a rá következő napokban észrevettem, hogy valami még sincs
egyenesben.
Igazuk lenne azoknak, akik azt állították, hogy Thököly grófnak
csak asszonyom vagyona kell, az országrésznyi birtok, hiszen a
katonáinak zöme innen állt a lobogója alá? Hogy eleve arra számít,
senki le nem győzheti, ha egyszer ő lesz itt mindennek az ura, a
legerősebb és legnagyobb földesúr? Nem akartam ezt hinni, de nem
hagyott békén a gondolat.
Ilona asszony szinte alig mosolygott, töprengővé lett, mintha
súlyok nyomnák a vállát, a lelkét.
– Segítenék asszonyomnak, ha tudnám, mi bántja –
próbálkoztam, mert oly rossz volt őt ilyennek látni.
– Semmi nem megy úgy, ahogy szeretném, Dragica – sóhajtott, és
becsukta a könyvet, amit voltaképpen csak kinyitott, de a sorok fölött
a semmibe nézett. – Bécs packázik velünk. Mindig valami mást
gondolnak, húzzák csak az időt. Hiába a számtalan levél, mert
válaszra sem méltatnak, vagy rosszindulattal állnak hozzá. De más
lenne az élet, ha megvalósulna mindaz, amit Thököly úrral
terveztünk! Caprara úr meg egyenest elvárná, hogy írjam meg neki,
ha valamit megtudok a titkos kuruc tervekről. Igaz, ő Felső-
Magyarország pillanatnyilag legbefolyásosabb ura, de én kém
sosem leszek. Nem is értem, miként képzeli, hogy majd éppen
Thököly gróf ellen…
Nem mondta el nekem a teljes igazságot, és nem is tudtam volna
meg sosem, ha szándékomon kívül ki nem hallgatom Újlaki István
asztalnokmester uram és Kazinczy ügyvéd úr négyszemközti
beszélgetését. Csak akkor figyeltem fel, amikor a törököt kezdték
emlegetni, és Újlaki uram azt találta mondani, nagy baj lehet abból,
ha Thököly gróf két vasat tart a tűzbe.
Az alattam lévő szobában beszélgettek, és a nyitott ablakon át sok
minden felhallatszott. Megtudtam, mire a nagy aggodalom. Ugyanis
Thököly gróf úr, miközben Bécs késlekedett, a Portához fordult. Arra
kérte a szultánt, hogy adja neki Erdély fejedelmi címét, s ha
megkapja, teljes katonai erejével Bécs ellen fordul.
Mindebből csak annyit értettem, hogy a gróf úr egyszer ide,
máskor amoda tesz gesztusokat, ígéreteket, aztán egyszer ettől,
máskor meg attól követel, s hogy ez biztosan maga a magas politika.
Közben meg láttam, hogy asszonyom boldogtalan, s vegyítettem
az ő bánatát azzal a kétségtelen ténnyel, hogy amennyiben így
megy tovább, nem lesz semmi abból a házasságból.
De csoda-e, hogy nem értettem, mit akar és gondol Thököly gróf
úr?
Kell-e neki még az asszonyom, vagy sokkal jobban áhítja Erdély
fejedelmi címét, a velejáró hatalmat, s hogy visszaszerezhesse az
elvesztett birtokait?
Vagy netán egyszerre tartana igényt mindenre? Asszonyomra és
az ő hatalmas vagyona mellett még Erdélyre is, megfejelve azt
Felső-Magyarországgal?
Attól a naptól úgy pillantottam Ilona asszonyra, mint aki súlyos
titkok birtokában van, de kérdezni nem mertem. Csak kerülgettem,
és amikor azt tudakolta, mi bajom, azt feleltem, töprengek azon,
miért kér az udvar megint pénzt tőle.
– Hát ezt meg honnan veszed, Dragica? – kérdezte meglepetten,
és elmondtam, hogy hallottam valami nagy összegről, amiért valamit
meg vásárolni.
A fejét csóválta, és azt felelte:
– Csak a birodalmi hercegi címről van szó, Dragica. Ferencnek
akartam. Huszonötezer rajnai forintnál is többet kértek érte, ezt
hallhattad.
– Ennyi pénzt? – hüledeztem. – Hát azt gondoltam, azt a címet
úgy adományozzák…
– Hogyne. Adományozzák. És fizetni is kell érte. De mindegy is,
mert nem bízom benne, hogy megadják. Sok mindent elővettek a
régmúltból. és hiszem, ha kétszáz évig élnék, akkor is találnának
olyant, amit a terhemre róhatnak.
1682. január 8.
Thököly Imre gróf Szentmiklóson
Átfordult az esztendő, és Thököly gróf ismét megérkezett
Ilonához. Tisztek kísérték és marcona kuruc vitézek, akik a metsző
hideg ellen farkasbőrt, vagy subát viseltek a mente felett, ami a
bokájukig eltakarta őket.
A kuruc főparancsnok bizakodó volt és jókedvű, mert a Porta előtt
immár nagyobb becsületnek örvendett Apafi Mihály fejedelemnél, és
Wesselényi Pál csapatainak nagy hányada is átpártolt hozzá.
Ilona a dolgozószobájában teríttetett, mert ismét csak ketten
étkeztek, a megbeszélés diszkrét volta miatt.
– Múltkori találkozásunkkor említette, hogy követeket küld a
Portára – kezdte a szokásos udvarias bevezető mondatok után
Ilona. – Kapott már hírt'!
Thököly kihúzta a derekát, és nyílt tekintettel pillantott az
asszonyra.
– Elküldtem a törökhöz Radics Andrást, Géczi Istvánt és Tunyogi
Samut. A levélben, amit vittek, megindokoltam a nagyvezír és a
szultán előtt, hogy miért engem nevezzen ki egész Magyarország
fejedelmének. Remélem, értik, hogy a bujdosók ma már erős és
ütőképes hadsereget alkotnak, akiken ők sem nézhetnek át. Ez
lenne az első lépés a nagy cél érdekében.
Ilona első gondolata az volt, hogy tán túlságosan nagyravágyó a
gróf kérése, s vajon miként fogadja azt a szultán. Mellette pedig ott
van Bécs, amelynek jóindulatától a házasságuk függ.
– Filippo Saponara báróval is tárgyalt – jegyezte meg, miközben a
villát a húsba bökte, és a késsel apró darabot szelt. – Valahogy meg
kellett indokolnia, miért küldött a Portára követet.
– Meg is tettem – felelte Thököly. – Saponara úrral élvezet
tárgyalni.
Elfogadta, hogy Apafi fejedelem ellenem megfogalmazott vádjai
mellett nem mehetek el szótlanul. Meg kellett védenem magam a
török előtt.
– Vajon mikor jönnek rá, hogy ön tulajdonképpen kétkulacsos?
 – Ez az ügyes diplomácián múlik – felelte Thököly.
– Szerintem pedig máris rájöttek – pillantott vesébe látó tekintettel
a felemelt kristálypohár mögül Ilona. – Gondolja, hogy amiről
Bécsben tudnak, arról hallgatnak Konstantinápolyban, vagy éppen
Gyulafehérváron?
Thököly semmit sem csodálkozott Ilona tisztánlátásán.
– Nézze… Mindezen lépésekre a kényszer szólított. Nem tehetem
meg, hogy, portától elhidegüljek, addig, míg őfelsége Lipót császár
kegyéről végleg meg nem bizonyosodom. Császári pallos alá nem
teszem a nyakam. Kötéltánc ez a javából, de a jelen állás szerint
nem lenne más lehetőség, csak a végleges behódolás, vagy a
töröknek, vagy Bécsnek. Erre nem leszek hajlandó.
Egyensúlyoznom kell, ahogy az ön apja, nagyapja, ükapja tették
egész életükben. Saponara urat arra kértem, hozzon január végéig
választ őfelségétől, mert biztos Vagyok benne, hogy tavasszal a
török ajánlatot tesz nekem, és képtelen leszek a nagyvezírnek
valamit is mondani, ha nem ismerem Bécs álláspontját.
Ilona a kendőbe finoman megtörölte a szája szélét.
– Ez így több mint veszélyes, tudja? Ha jól látom, az udvari
békepárt, az úgynevezett „spanyol szárny” támogatja az ön
elgondolásait. Őfelsége pedig nem akarja tovább darabolni az erőit,
hogy határozottabban a franciák ellen fordulhasson. Kapóra jöhet
számára a békepárt önt támogató javaslata. Jól emlékszem, hogy
felmerült egy tiszai hercegség gondolata, ami az öné lenne?
– Jól. És amit elmondott, helytálló – értett egyet Thököly. – Lipót
császárnak ma csak úgy nyílik lehetősége az eredményes
továbblépésre, ha a törökkel és velem is békét tart. Ettől függetlenül,
asszonyom, a helyzetem még ugyanolyan kényes.
Ilona arra gondolt közben, hogy a tervbe vett, de még mindig csak
reménybeli házasság küszöbén, négyszemközt is a politikáról kell
beszélniük, s nem arról, amiről férfi és nő ilyenkor szokott. Nagyon
lassan és halkan szólt:
– Az egész úgy hangzik, gróf úr, mint egy rémtörténet. Olyan
kötélen lépdel, amelynek nem látja a végét, visszafordulni már nem
tud, és egyik oldalon a Gyehenna tüze izzik, a másikon meg a
Maelström hajókat lehúzó gigászi örvénye forog. Ön Bécs kegyeit
elveszti akkor, ha a török ajánlatát elfogadja, ha meg a szultánt
elutasítja, az élete fabatkát sem ér. Igazam van? Es akkor még nem
is említettem a franciákat, akik okkal számíthatnak önre és
csapataira, hogy a Habsburgoknak még egy szúrást bevihessenek.
– Thököly hosszasan nézte az asszonyt. Megkeményedett az
arca, és a szája keskeny csíkká szorult.
– Még nem mondtam a legfontosabbat, asszonyom. Ez egyben a
legsúlyosabb hírem is. Ebben az esztendőben a szultán
mindenképpen hadjáratot indít Bécs ellen. Úgy gondolja, mellette
lenne a helyem amint Apafinak. A francia király pénzt küld, ha
folytatom a háborút Lipót császár ellen. Ezek után, kérem, segítsen
a gondolkodásban! Semmi mást nem akarok jobban Magyarország
szabadságánál, de ön is tudja, hogy ez az érintettek számára, a
magyarokon kívül természetesen egyáltalán nem fontos.
Ilona letette a kést és a villát, s félretolta a kristálypoharat, hogy
láthassa Thököly arcát. A férfi pillantása nyílt volt és őszinte.
– Hát akkor most mondja, asszonyom – fűzte hozzá a gróf –, hogy
ez egy észveszejtő kötéltánc! Vagy tegye hozzá, hogy miközben
tartani igyekszem az egyensúlyt, még a szememet is bekötik. Csak
egy valamit látok, és egyre élesebben.
– Éspedig? Létezik egyáltalán, amiben el lehet igazodni, ráadásul
időben és úgy, hogy nem megy rá a feje? – kérdezte Ilona, és most
először az ebéd során Thököly halkan felkacagott.
– Létezik! Mert azt az egyet tökéletesen világosan látom, hogy
ebben az esztendőben, bárhogy legyen is, kijárom, hogy a
feleségemmé tegyem önt drága Ilona. Kérem, mondja meg őszintén:
számíthatok önre, esetleg hónapok múltán is? Mert több időt nem
akarok vesztegetni.
– És ha azt mondom, számíthat, mit változtat az a rajtunk kívülálló
tényeken, gróf úr? – kérdezte Ilona, akinek ezen bejelentés után
igyekeznie kellett, hogy a hangja meg ne remegjen.
– Akkor – felelte Thököly – én itt és most megesküszöm önnek,
hogy azonnal békét kötök a császárral. Akkor mindenképpen
engedélyeznie kell a házasságunkat!
– S ha nem teszi meg?
 – Akkor majd én megoltalmazom önt és gyermekeit Bécstől, az
egész udvartól. Így lesz, megesküszöm rá, és meg nem szegem az
esküt soha.
Amikor Ilona később erre a napra, erre az ebédre visszagondolt,
mosoly gyúlt a szívében a gondolattól: lám, miként képesek a
lángoló érzelmek feledtetni sok mindent abból, amit elébb
mindenképpen helyes útra kell igazítani, hogy az életet meg ne
keserítse.
Miután Thököly és kísérete elvágtatott Szentmiklósról, Ilona
azonnal hívatta a kis Ferenc úrfi egyik nevelőjét, a ferences Bárkány
János atyát és Újlaki István, asztalnokmestert. Az előbbi
Szelepcsényi György érseknek, az utóbbi a Kamarának továbbította
személyesen Ilona levelét, aki – okosan! – a Bécs elleni török tervről
tájékoztatta az udvart, valamint kérte az érseket, s vele Kollonich
bécsújhelyi püspököt és Gubassóczy kancellárt, hogy a házasság
ügyét egyengessék.
Szelepcsényi válaszlevelében azt írta, hogy őfelsége jóindulata a
tervezett házassággal kapcsolatban mit sem változott, és az
engedély előbb-utóbb meglesz.
Hanem a házassági engedély csak váratott magára. Ilona asszony
már nem tudta, hogy kihez forduljon, hiszen a legnagyobbak –
egyháziak és világiak – érdemben szinte semmit nem intéztek.
A kikelet is eljött, fényben fürdött a szentmiklósi kastély és
Munkács vára – már ha az áldás nem szakadt az égből, és nem
áztatta merő sártengerré az utakat. A Latorca néhol a medréből is
kilépett, szétterpeszkedett a legelőkön, a karámokból magasabb
helyekre kellett terelni a jószágot. Megteltek az árkok és a holtágak a
hegyekből lezúdult olvadék vízzel, ami tövestől kitépett fákat modort
magával.
Egy napon küldönc érkezett Thököly gróf levelével. Amikor
asszonyom elolvasta, még borúsabbá vált.
– Budára megy Thököly gróf, Dragica. Egyenest a pasához. Nem
lesz ebből esküvő sosem… Magyarország pedig marad, ami volt.
Egy tűzfészek, egy megnyomorított, háború égette, rablóktól és
útonállóktól fosztogatott szerencsétlen föld, ami lassan már nem ér
semmit.
 Akkor már igazán megértettem, mit jelent, hogy a gróf úr valóban
két vasat tart a tűzbe, de eszembe jutott a „szembekötős”
ravaszkodás is.
Tán az utóbbit most kezdi… De hát éppen a budai pasával?
Állítólag igen okos az a török, átlát a szitán, és sokak feje elébb
érkezett haza, mint hűlt teste, ha valami csalárdságot fedett fel.
Nyugtalankodott a vidék megint. Kállót, ezt a fontos erősséget,
Thököly uram kurucai Böszörménnyel együtt még tavaly elfoglalták,
Szatmári és Ecsed erősségét körülzárták. Nem értettem, mi értelme
a sokat emlegetett fegyverszünetnek, ha annak soha nincs
foganatja.
Aznap Jakabbal végre ismét együtt tölthettük az estét. Örültünk,
hogy semmi egyéb dolgunk nincs, a nevelők lefoglalták Juliánkát és
Ferencet.
A konyháról pazar vacsorát hoztam fel az uramnak, aztán ültünk
csak egymás mellett az ágy szélén, és a hófehér húsú halat
eszegettük a közénk rakott cintálból, frissen sütött kenyeret törtünk
mellé, és a kancsóban tokaji bor illatozott.
Sosem nélkülöztünk, és ezért hálát adtunk az Úr mellett Ilona
asszonynak és a sorsnak, hogy éppen mellé vezérelt minket.
Lehetett volna talán szebb az este meg az éjjel, ha meg nem
zörgetik az ajtót. Jakab a csizmájába lépett, megigazította az ingét,
és indult ajtót nyitni.
Késdi Sebestyén, az uram jó barátja, híres verekedő, neves
Rákóczi-huszár állt a sötétben.
– Gyere, cimbora! A nagyságos asszony vár, de tüstént ám!
– Isten az égben! Hát már megint? – fohászkodtam.
Felkapta a mentéjét, az inget betűrte a korc mögé, fövegét a
fejébe csapta és pillanatok múlván csak a sietve távolodó lépteit
hallottam.
Nem telt ki tíz perc sem, máris visszajött, de csak azért, hogy
lelombozza a jókedvemet.
– Készíts nekem az útra elemózsiát, Dragica! Úgy… négy, vagy öt
napra valót, aztán majd szerzek, ha elfogy…
Uram, atyám! Hova küldik megint, hogy öt nap után még nem lesz
itthon?
 – Thököly uramhoz megyek. Azt izente, hogy engem kér… –
magyarázta Jakab, és kapkodva szedegette a pipáját, a
dohányzacskót, a tarsolyt a kovával acéllal, taplóval. Mindkét
pisztolya az asztalon hevert, mert az este tisztogatta, azokat most
akkurátusan megtöltötte, és az övébe rejtette, a köpönyeg alá.
Csörrent a szablya, tokba került a rövid csövű puskája, amitől meg
nem vált semmiért.
A tarisznyába raktam a gondosan rongyba bugyolált, csíkokra
szabdalt ólmot, amiből legtöbbször maga fabrikált a muskétához
golyóbisokat, és mellécsúsztattam az öntőkanalat.
A lőporos szaruhoz és egyebekhez nem engedett nyúlni, azokra
mindig maga viselt gondot.
Valami még hiányzott.
– Az amulett, Dragica… – mondta, és tűvé tette a házat, míg
meglelte végre az ágy mögött, lecsúszva a fal mellé.
Még akkor kapta, amikor törökként ott nevelkedett, a Dráva és a
Száva között, Pozsegában. Mintha indák, vagy növények
merevedtek volna meg az ötvözetben. Jakabom sosem vette le a
nyakából, de délután elszakadt a nyűtt bőrszíj…
A magam ezüstláncát adtam helyette, azzal kötötte a nyakába és
rejtette a gyolcsing alá. Gyűlöltem, hogy soha nem kérdezhettem
meg tőle, mi lesz a dolga.
– Ígérd meg, hogy nem hősködsz! Hogy épségben hazajössz! –
öleltem meg forrón, de máris hallottam Késdi Sebestyén hangját:
– Hol vagy már, cimbora? A nagyságos úr nem vár!
Jakab még egyszer magához szorított, aztán kifordult az ajtón.
1682. május 8.
Thököly Imre a budai pasánál
– Velem jöttök Budára! Valamennyien beszéltek törökül, de meg
nem fialtok, csak figyeltek! És az ajándékos ládákat őrzitek, míg át
nem adom Ibrahim pasának! – parancsolta Thököly a díszöltözetbe
bújtatott Jakabnak és társainak.
Csaknem tizenegy napig tartott az út a kaposi táborból Debrecen
érintésével, Szolnokon és Kecskeméten át Pestig. Thököly
főparancsnok népes fegyveres kísérettel utazott, s közben azt
számolgatta, mikor indul és ér majd Strassoldo generálishoz, a
császári tanácsnokhoz főemberének, Szalai Pálnak a levele.
Megbeszélték, hogy Thököly indulása után két nappal indítsa
útnak, és tudassa benne, hogy a birodalomra nézve végveszélyt
szimatol, mert a török máris készen áll, s jobb lenne, ha őfelsége
azonnal döntene a Porta és Thököly ügyében, a megadott feltételek
szerint. Ha így történik, szétoszlik Thököly hada, és a török is
elégedett lesz az éves adófizetéssel.
Ám ha Bécs nem hallgat a jó szóra, akkor gyilkos háborúság
kezdődik, amiből őfelsége az idei túlerő miatt győztesen nem
kerülhet ki.
Késdi Sebestyén volt a másik, aki a pasának szánt ajándékokat
őrizte, a harmadik pedig Muha Istók. Negyediknek egy fiatal legényt
osztott be melléjük Thököly segédtisztje.
– Odanézz, Jakab! Úgy fogad minket a török, akárha királyt
kísérnénk – dörmögte Istók, amikor megpillantották a felsorakozott
török díszőrséget. Csupa szpáhi, lobogós lándzsákkal, formás arabs
lovak nyergében, kétfelől álltak sorfalat. – Nézd csak a képüket!
Csak tudnám, mi motoszkál a fejükben!
– Nincs azoknak abban semmi, csak piláf – morogta Késdi.
Az ajándékot egy díszes kis hintó szállította, azt fogta közre Jakab
és három társa. Nyugodtan vonultak, akárha fegyvertársak lennének
a törökkel.
– Azok ott a Csonka bég emberei – biccentett egy másik egység
felé Késdi Sebestyén. – Az meg ott a budai pasa fia.
Eldördültek Pest lövegei, fehér pamacsot fújtak a levegőbe, és
megremegett a föld. Egy török vitéz díszöltözékben fogadta Thököly
grófot. Nyílt arcú, okos tekintetű fiatalember volt, udvariasan szólt,
majd egészen a Dunáig a gróf mellett lovagolt, hogy szót
válthassanak.
A török zenekar muzsikája már egyre közelebbről hallatszott, a
mehteránok – a tábori zenészek – egyre hangosabban fújták a
dudát, a sípokat, peregtek a kis dobok, feldübörögtek a nagyobbak.
A dunai hajóhíd már látszott.
– Csak higgadtan, emberek! – dörmögte a segédtiszt. – Nem lesz
semmi hiba.
 A folyam sodrása ívbe hajlította a hidat, és jól látták a vaskos
láncokat, amelyekkel a hajóegységeket egymáshoz rögzítették. Erős
jószágok bizonyult, alig mozdult a sok száz láb és pata alatt. A
vaskos deszkák dübörögtek, és kétoldalt török katonák ügyeltek a
híd és az átkelő magyarok épségére.
– Nézzétek, újabb díszegységek! – jegyezte meg Muha Istók.
Buda egyre közeledett, a hegyek megnőttek, és az, amelynek
aljában a szent életű Gellért püspök szörnyű halálát lelte, szürke
sziklás lábát fürdette a folyóban. A víz nádat és uszadékot sodort a
partra, amit a török akkurátusan eltakarított.
Ahogy partra léptek, Buda ágyúi ismét megszólaltak, dísztüzet
lőttek Thököly tiszteletére. Néhány török ocsmányságokat kiabált a
kuruc vitézeknek.
– Nem válaszolni! – morogta a segédtiszt a hintó mellől. – Nem
vesszük fel a kesztyűt, ez a szabály.
Hanem addigra a török rendfenntartók már kiemelték a tömegből a
magukról megfeledkezetteket, akik bizonnyal korábbi sérelmeik miatt
utálták a magyart.
A menet egy helyütt megállt.
– Itt kvártélyozunk! – közölte a segédtiszt. – Holnap fogadja
Thököly uramat a pasa. Csak tudnám, miért várakoztatja…
Másnap már csak a szűk kísérettel indult Thököly a pasához.
Ibrahim megadta a módját a találkozásnak. Rózsavizes italok,
mézes sütemények, és lakoma várta odafent a magyarokat.
Az ajándékokat a török szolgák átvették, és Jakabot meg a társait
egy árkádos épülethez kísérték.
– Egyetek, igyatok, érezzétek jól magatokat, barátaim! – hajlongott
egy testes török úr, aki fehér turbánt viselt. – Ha valamire
szükségetek lenne, csak szóljatok. Akad itt minden, akárcsak a
próféta kertjében. Szemrevaló szolgálók is, ha arra támadna
gusztus…
Kisvártatva két cigány táncosnő érkezett és két dudás, meg egy
török leányka, aki csörgőket zörgetett. Oly mesterien zenéltek, hogy
a szőnyegeken és párnákon heverő magyar vitézeket egészen
elvarázsolták.
 Jakabék az éjszakát is ott töltötték. Buda várában égtek a fáklyák,
a falakon vasrácsokban a tüzek, a külső oldalon, kampókon a
szurokkoszorúk, és a vitézek ámultak a pompán, a gazdagságon.
A testes török úr is visszaérkezett, és egyenesen az egyik tiszt
mellé heveredett, miután a nap magasra hágott a várfalak fölé.
– Most kezdődött a nagyságos pasa őkegyelmessége és Thököly
úr négyszemközti beszélgetése – tudatta. – Valamennyien reméljük,
hogy végre létrejöhet az, amire oly régtől várunk. Egy lobogó alatt
veletek, uram, aztán neki, egyenest Bécsnek. Hát nem lenne szép?
Hm?
– Majd elválik – felelte a tiszt. – Mi pediglen katonák vagyunk, azt
tesszük, amit parancsolnak.
– És ez így is van jól. Kiválóak a magyar katonák – bólogatott
buzgón a török. Megtiszteltetés lesz együtt harcolni veletek. Csak
neked mondom, de olybá tűnik, a pasa most ajánlja fel az uratoknak
Erdélyt, vagy Magyarországot. Mit vélsz, elfogadja valamelyiket?
– Ha engem kérdezel, azt tanácsolnám a kegyelmes főparancsnok
uramnak – így a tiszt –, hogy egyszerre kérje a padisahtól
mindkettőt. Megérdemelné, efendi, elhiheted!
– Magam is így vélem, de hát ez magasabb helyeken dől el – így
a török. – A császárt sosem érdekelték igazán a magyarok, de mi jól
meglennénk veletek, nem így látod? Nézz csak körül! Hány magyar
asszonynak van török ura, és hány török nő él együtt magyarral? És
a gyermekeik… Meg sem tudnád különböztetni, melyikben csordul
tiszta magyar, és melyikben vegyes vér. Aztán, persze, az igaz hit…
A török és a magyar a múltban egy tőről fakadt. Tudtad? Nem
tudtad? Márpedig rokonok lennénk!
A tiszt a vár ormaira tűzött félholdas lobogókat figyelte. Az élénk
északi szél beléjük kapott.
– Hát… volt idő a rokonság nyélbe ütésére, efendi. Ha jól
számolom mégiscsak száznegyvenegy esztendő…
– Annyi, bizony! Büszke is vagyok rá, csak, hogy tudd! – így a
török.
– Örülök, efendi. Igyunk akkor a barátságunkra! – nyújtotta a
sörbetes kupát a töröknek a kuruc tiszt, de abban akkor már jóféle
bor illatozott.
 – Én nem… – tiltakozott a török. – Nem most lenne bajom belőle,
majd csak halálom után, de azt mondom, nem kísértem az üdvömet.
De talán a kedvedért azért egy kortyocskát, uram… No, meg a
barátságért.
A töröknél a vendégeskedésnek sosem szakadt túl hamar vége,
és Thököly gróf négy napig tartózkodott Budavárban. Lakomák,
ünnepségek követték egymást, de eljött a nap, amikor vissza kellett
térni a hajóhídon Pest erősségének falai alá. Thököly gróf még a
tisztek előtt se hirdette ki, mit végzett a pasánál, de elégedetten ült a
lován.
Ám a hazaúton Munkács felé egyes tisztek már rebesgették, hogy
a császárral tavaly megkötött fegyverszünetet nemsokára felbontja.
Úgy tűnt, ez közel állt az igazsághoz. A kaposi táborba érve
Thököly megtudta, hogy Bécs a követeléseiből semmit, vagy csak
nagyon keveset hajlandó teljesíteni. Mert Bécsben akkor már
pontosan tudták, mi történt Budán.
– Esküvő lesz, Dragica lelkem! – közölte örömtől csillogó szemmel
Ilona asszony. – Erre hozta meg az engedélyt Saponara báró úr.
Pontosabban az engedély hírét, mert a papírnak még ide is kell
érnie. A többi kérésnek, sajnos nem tesz eleget őfelsége.
Megkérdeztem, hogy tartsam-e titokban a hírt.
– Nincs rá szükség – felelte. – Készülni kell máris! Kérlek, beszélj
okosan Juliánkával és Ferenccel! Olyan bizonytalanok szegénykék.
Készítsd fel őket aztán majd én folytatom… A nevelők ugyan már
próbálkoztak velük, de különösen Ferkó… Azt hiszem, nem érti még
egészen. Magyarázd el neki hogy nem lesz másik apja, és én
megmaradok mellette mindvégig! Szeret téged, és tőled elfogadja.
Ferenc úrfival nekem sem volt könnyű dolgom. Ismeretlen okból
tartott Thököly gróftól. Nem mondta, de kiéreztem a szavaiból.
Juliánka könnyebbnek bizonyult. Hamarost túltette magát
mindenen.
Közben, őszinte meglepetésünkre, megérkezett Zrínyi János úr.
Azt mondta, értesült az engedélyről és mindenképpen jelen akar
lenni az esküvőn, de maga szeretné megvinni a Munkácsra tartó
Thökölynek az örömhírt.
 – Elkísérhetnél, fiatalúr! – szólt Ferenc úrfinak János úr. –
Édesanyád már beleegyezett.
– Nyeregben? – tudakolta elsőre az úrfi, és azt feleltem, hogy ott
kell lovagolnia, díszes öltözékben, ahogy egy ifjú fejedelemhez illik,
Zrínyi János uram oldalán. – Akkor jó – felelte. – És milyen messze?
– Úgy tudom, nagyságos úrfi, hogy egészen Leleszig63.
– Aranyos köntösömben, a buzogánnyal? – pillantott fel rám
komoly arccal.
– Abban, és a buzogánnyal, ami a fejedelemnek kijár. Gondolom…
a kicsiny buzogánnyal, nagyságos úrfi…
– Akkor megyek! – jelentette ki a gyermekek magabiztosságával,
ám mégis visszafogott lelkesedéssel. – Édes anyámasszony és
János bátyám bizton számíthatnak rám!
Bizton számíthatnak rám…
Vajon mi forgott a gondolataiban, hogy éppen ezt mondta?
Thököly Imre gróf nagyot nézett, amikor az aprócska Lelesz falu
előli megpillantotta a Rákóczi-lobogót, és Zrínyi János gróf mellett
leendő nevelt fiát. Ferenc úrfi feszes tartással ült a nyeregben, és a
kezében megvillant a fejedelmi buzogány aranyozott, könnyű kis
mása.
Aranyzsinóros, vörös bársonydolmányt, skarlátszín
lovaglónadrágot mesterien varrott, sárga szattyánbőr csizmácskát,
aranyforgós bársonysüveget viselt, s csak figyelte a két férfit, de
nem szólt.
– Azért jöttem, hogy tőlem halld meg legelőször az örömhírt! –
lépett Thökölyhez János gróf. – Érkezik a házassági engedély,
rokon! Végre! Még nincs itt, de… úton van már!
Pihenőt tartottak a faluban, és Thököly sátrát rögvest felvonták. Az
asztalt felállítottak és mellé a székeket. A szolgák ételt, italt hoztak,
és csendben távoztak.
– Valami baj van tán? – nézte Zrínyi János Thököly gondterhelt
arcát. Máshonnan netán rossz hírt kaptál?
– Semmi rosszat – felelte ő. – Mondd, miért gondolom, hogy nem
csak a házassági engedély ügye miatt vágtattál elém? Valami azt
súgja, hogy egyéb is lenne.
 – Ki vele! Kérdezd meg nyíltan, Imrém!
– Meg is kérdem, János! – így Thököly. – Mennyire hihetném,
hogy nem adtak neked Bécsben semmi parancsot velem
kapcsolatban?
Zrínyi megütközött a kérdésen.
– Meg akarsz sérteni? Miféle parancsról beszélsz?
– Arról, hogy az udvar netán tudni akarja, hányadán állunk.
János úr összehúzta a szemét, és felhorgadt benne a Zrínyiek
hirtelen dühe.
– Hogy engem kémkedni küldtek eléd, azt állítod?
– Nem állítom, de fordított esetben, a te fejedben ugyanígy
megfordulna – felelte a gróf. – Bécs retteg tőlem. Az udvarnak béke
kell, és tudni akarja, számíthat-e rám. Ezért adták meg hirtelen a
házassági engedélyt. A politikáról beszélünk most, János, nem a te
tisztességedről.
– Ha tudni akarod, nekem sem lenne ellenemre a béke, ahogy
Ilona is azt szeretné leginkább – szólt higgadtabban Zrínyi. –
Kérdés, hogy te akarod-e?
A kuruc főparancsnok lelki szemei előtt megint megjelent a
kifeszített kötél, amin egyensúlyozni kénytelen.
– Most sem mondhatok egyebet – felelte. – Ha megadja Bécs,
amit kérek, akkor béke lesz. Mikor indulsz vissza a császárvárosba?
– Az esküvő után. Megmondjam, hogy ezt üzened? Hogy ehhez
váltig ragaszkodsz? – kérdezte Zrínyi.
– Mondd csak meg! S ha az imént megsértettelek, az nem
szándékkal történt. Jobb, ha te meg én mindig egyenesen beszélünk
egymással, sógor.
Zrínyi János egyre jobban látta, hogy neki se lehet sok választása.
Hamarost rokonságba kerül Thökölyvel, aki Bécs szemében lázadó
és eretnek, de ő, Zrínyi, a garast a császár mellett tette le, és annak
ott is kell maradnia, különben az életével játszik.
Talán Zrínyi János vette észre először a kis unokaöccsét, aki
némán megállt a sátor ajtajában, és csak nézte őket. Az arcán
különös kifejezés ült, vegyüléke a bizonytalanságnak, a félelemnek
és a bizalmatlanságnak.
 1682. június 15.
A munkácsi esküvő
Sorra érkeztek a meghívottak. A környéken lakó nemesek már
napokig előtte, s most ott páváskodtak a várban, vagy
Szentmiklóson és környékén Aztán jöttek a társzekerek, Thököly
Imre monogramjával ellátott, bivalybőrrel burkolt, vasalt ládákat
cipelve, és a gróf seregének színe-java lobogókkal. A síposok,
dudások, dobosok messziről hirdették, hogy nem mindennapi menet
közeledik Munkácshoz.
Ilona asszony várta a Thököly-leányokat is. A katonák mindent
megvizslattak, a bástyákat, a kapukat, és a Hajdú-bástyán ásítozó
nehéz lövegeket. Óvatosságból tették, mert Thököly uram nem
akarta, hogy éppen most lepje meg az ellen, s bezárja Munkácsba.
Ilona asszony bizonyosra vette, a csatározás elmarad, mert Bécs
most éppen arra vár, hogy az esküvő lecsendesítse Thököly uram
harci kedvét. Ebben nagyon reménykedtek a császárvárosban.
– Mit gondolsz, Dragica lelkem, minden rendben lesz? – kérdezte
Ilona asszony, amikor az esküvőre öltöztettük. Ha azt akarta, hogy
más ne értse, horvátul szólt hozzám. Ez idő tájt nem szolgáltak a
belső cselédségnél horvátok.
– Mármint… a meghívólevelek mind elmentek, asszonyom… –
feleltem. Felpillantottam rá, mert a topánja előtt térdepeltem, hogy a
szoknya alját eligazítsam. – A vadászok és a böllérek, a vincellérek
már mindent előkészítettek, a konyhák készen állnak…
Megrázta a fejét.
– Nem a meghívókról, és nem a húsról beszélek. És nem is a
konyháról, az esküvői rendről, hogy kit hova ültessünk. Az rendben
van. Sokan lesznek, jönnek a Dunántúlról is.
Egy villanásra felötlött bennem az, amit napok óta babonás
félelemmel rebesgettek a szolgálók. Nevezetesen azt a kígyót, amit
az egyik komorna vett észre imádkozás közben, a szobájukban. Az
állat határozott mozgással egyre közelebb kúszott az alvó Ferenc
úrfi ágyához, majd felegyenesedett, aztán hirtelen eltűnt. A komorna
visongására benyomultak az őrök, de a kígyónak nyomát sem lelték.
Az egyik szolgáló azt kezdte suttogni, hogy mindez az Ég
figyelmeztetése Ilona asszony felé. A Mindenható így akarta a
tudomására hozni, hogy Imre gróffal „kígyót enged az ágyába”.
A főkomorna megígérte, kitekeri a nyakát annak, akitől ilyesmit
még egyszer meghall.
De az esküvőre visszatérve…
Tudtam, hogy katolikusok és protestánsok egyaránt érkeznek,
olyan urak is családostul, akiknek nevét sosem hallottam. De
asszonyom csakis olyanokat hívott meg, akikről tudta, hogy valóban
tiszta szívvel áhítják a nyugalmat, a fegyvercsörgés, ágyúdörgés
megszűnését, a békét.
Hogy néhányan csak azért hozzák el a nagyobbacska leányaikat,
hogy kommendálhassák őket a meghívott legényemberek, özvegy
férfiak előtt, az természetes is volt.
Arról kezdtem beszélni, hogy a haját majd én elkészítem egyedül,
mert olyan csodát akarok vele művelni, hogy száz év múltán is ezt a
menyegzőt emlegessék. Ha pedig egy festő vászonra pingálná
asszonyom portréját, hát lássa az utókor az ő gyönyörűséges
hajkölteményét.
Ő azonban a költemények helyett sokkal jobban kedvelte a
visszafogottabb, de nemesen egyszerű, szép frizurát.
Előkészítettem csillogóra tisztogatott ékszereit, amelyeket
kiváltképp kedvelt. A gyémántos gyűrűit, az aranymadarat és az
aranyrózsát, a gyöngysorokat és a boglárokat.
Amikor már csak egy fiatal leányka maradt a szobában, aki
sebtében összekapkodta a maradék holmikat, Ilona asszony megint
megkérdezte, mindent rendjén valónak találok-e.
Nem értettem, mit akar tudni.
– Mostanában már alig álmodom – folytatta tűnődőn, fáradt
hangon. – Ez is jel talán… Miért kerülnek az álmok? Hogy ne kelljen
meglátnom azt, ami riasztó? Bizonytalan vagyok, Dragica, és ez
megijeszt.
– Ha megengedi, elmondanám, hogy asszonyomnál
magabiztosabb még férfiban sincs – feleltem, de inkább csak azért,
hogy ne hallgassak, akár a sült kappan. – Nem ismerek
céltudatosabbat még az urak között sem.
Felvillant a szeme, és rám pirított, igaz, cseppet sem mérgesen.
 – Ne hízelkedj! Tőled sosem akarok ilyesmit hallani, más szájából
meg egyenest feldühít! Ha nincs mondanivalód, akkor maradj
csendben!
– Igenis… – makogtam zavaromban. – Bocsánatot kérek.
Felsóhajtott.
– Nem kell. Tudom, te megteszel mindent… – Hirtelen felém
fordult a széken, és megfogta a csuklóm, mielőtt a fekete
bontófésűvel a hajához értem volna. – Mit látsz rajtam? De őszintén!
Elbizonytalanodtam, és zavarom egyre csak nőtt.
Hajaj! Mire akar kilyukadni?
Arra, amit egyszer már kérdezett, hogy nem öreg-e egy ilyen fiatal
vitézhez? Mert az a tizennégy év… A vőlegénye akár a fia is
lehetne.
Tisztességes válasz helyett megint csak dadogásra futotta.
– Én… asszonyom, kérem… Mit is kellene látnom?
A fejét ingatva csendben megjegyezte:
– Belül mit látsz, hallod, te leány?
Ez a „te leány” már úgy hangzott, mint régen, parányi, bizonytalap
sóhajban megmártva, lágyan.
Bátrabb is lettem rögvest.
– Asszonyom… nem is igazán fél, hanem… Azt hiszem, talán
csak nem egészen tudja, mi vár magára. És a jövő… Hát, az nagyon
ködös, igaz?
Bólintott, és a hatalmas, aranykeretes tükör felé fordult, amiben
magamat is jól láttam, meg a mögöttes falakat a halványzöld,
ezüsttel kivarrott kárpittal az aranyozott lábakon álló
porcelánmosdóval, a baldachinos ágy egyik felével.
– Jobban tartok a jövőtől, mint képzelnéd, Dragica. Mindig is volt
bennem valami különös érzés, de az utóbbi napokban… már szinte
csak ezt érzem. Pedig tudod, hogy szeretem a leendő uramat,
minden egyéb körülmény ellenére.
– És ő is nagyon szereti asszonyomat – vetettem közbe, és óvatos
mozdulatokkal belefogtam, hogy hosszú, fényes, erős szálú haját
kifésülgessem. Valóban egyre több ezüst szál ütközött ki már… –
Asszonyom boldog lehet majd.
A fejét csóválva felsóhajtott.
 – A boldogság nem itt lakik, Dragica, de nem is nekem találták ki.
Ilyent még nem mondott soha. Azt azonban tudtam, hogy borús
gondolatait leginkább mivel tudom elterelni.
– Tudom, asszonyom. A boldogság… az ott lakik a tengernél,
igaz? A sziklafokról, a hegyoromról láttuk, ha lenéztünk a nagy kék
tükörre. Olyan kék errefelé nincs…
Ez szinte rögvest hatott.
– A tenger… hm… – ismételte halkan. – Jól mondod. Ott sok lakott
a boldogságból. Lehet, hogy ott az igazi tanyája. De az is, hogy csak
azért véljük így, mert ezt akarjuk hinni. Az időben minden
megszépül.
– Ott boldog voltam, asszonyom. Ahogy ön is. De hát éppen ön
beszélt nekem ennek a vidéknek az orrunk előtt nyújtózó
szépségéről, a hegyek vadságáról, másságáról, az illatokról, a szél
hangjáról…
– Tegnap, amikor Ordódi János atyánál gyóntam, nem vallottam
meg a gondolataim közül azokat, amik tán a legsúlyosabbak. Nem
bűnök ezek, Dragica, hiszen ismersz. Ám ha Isten mégis bűnnek
veszi a jövőbe vetett hit kétségbevonását, akkor bűnös vagyok.
Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy ennek a
menyegzőnek csak kétféle kimenetele lehet. Vagy nagyon jó, vagy
rémesen rossz. Középút nem létezik. Emlékszel még, hogy Miklós
bátyám mennyire hitt a fátumban?
Sok olyan versét olvasta nekem fel a tengernél, vagy az ozalji téli
délutánokon Ilona asszony, amiben a végzet valóban sokszor
szerepelt.
– Talán szép és jó lesz az a jövő – léptem elébe. – Isten szereti
asszonyomat. Látja, meghagyta a két szép gyermekét.
Mintha villám érte volna, és felém fordult.
– Dragica! Az esküvőn és a lakomán el ne maradj Ferkó mellől!
Ne veszítsd szem elől egyetlen villanásra se, megéretted?
A pillantásából csak úgy sütött a tűz. Akkor láttam ilyennek, amikor
Juliánka vagy Ferenc úrfival baj volt.
– A fiam nagyon különösen viselkedik az utóbbi napokban –
folytatta. , Mióta visszajöttek Leleszről. Nem értem az okát, vagy
csak egyelőre nem értem. Légy mindig mellette, az asztalnál pedig
ülj a fiam mögé!
Hiszen úgyis ez volt a dolgunk Pap Marinával.
Mennyire másként alakult az a nap, mint vártam!
Az esküvői készülődés örömét nem leltem sehol, legfeljebb az
izgalmát, azt is főként a szolganép, a katonák körében. Nekik az
ilyesmi a lakomával és az ivászattal volt egyenlő. De az öröm nem
mutatta meg magát Ilona asszony körül, s ahogy belőle, úgy
hiányzott belőlem is.
Nem tudtam, mire gondoljak.
A várkápolnában Lipóczy Miklós, a huszonöt éves Thököly gróf
lelkésze adta össze a párt. Nem volt mindennapos az olyan esküvő,
ahol a menyasszony katolikus, a vőlegény pedig evangélikus. Az
egybegyűltek arcán ott ült az őszinte bámulat, amit a harminckilenc
esztendős Ilona asszony még mindig ragyogó szépsége váltott ki.
A szertartás alatt végig úgy helyezkedtem, hogy lássam Ferenc
úrfit és Juliánka kisasszonyt. Komoly volt az arcuk, és Juliánka, úgy
tűnt, valóban átéléssel imádkozott, tenyerébe zárva a rózsafűzért, s
mögötte állt a nevelője, ahogy Ferenc úrfi mögött is Bárkány János
atya, és Kőrössy György uram, a kamarása.
Az úrfinak azonban járt a szeme kíváncsian, néha forgolódott is,
és Bárkány atya ilyenkor finoman megérintette a vállát. Azt is láttam,
hogy hosszan elmereng Thököly gróf úron, és nagy, sötét szemében
különös fények izzottak.
Tudtam, hogy az úrfi kezdettől nem kedvelte a nevelőapját, de
most szerettem volna a gondolataiba látni.
Dörögtek az ágyúk a szertartás alatt, félpercenként egy lövést
adtak le nyolcvankilenc alkalommal. Díszruhában tolongtak a
meghívottak, Unó vármegyéből, Beregből, Ugocsából és
Zemplénből, meg a Dunántúlról és sok más megyéből. Zrínyi János
uram büszkén feszített őfelsége esküvői követe Saponara báró
mellett.
Az esküvői lakomát64 a régi magyar rend szerint bonyolították.
Még a legkényesebb ízlésűek is ámultak a pompa, a százféle étek, a
csillogó-villogó kristályok és ezüstök láttán. Azt meg úgyis
mindnyájan tudtuk, ha innen távoznak, alig várják, hogy
elpletykálhassák, mi nem volt egészen rendben Ilyenkor még meg is
toldották, bőséggel.
A legjobb borok kerültek asztalra, és amint a nagyteremben és a
mellette megnyitott helyiségekben, úgy a vár udvarán és odalent
Munkács városában is magasra hágott a jókedv. A tálakról gyorsan
fogyott a vaddisznósült, a sokféle mártással nyakon öntött finomság,
és olyan illatkavalkád terjengett, hogy elég volt a levegőbe
szippantani, máris jóllakott az ember.
Még a koldusoknak is nagy szelet húsokat metéltek a vár alatt a
mészárosok a nyárson forgatott, kövér ökrökből. Valaki azt kiabálta a
kapu előtt, hogy nem szakad vége a lakomának napokig, és éljen a
fejedelemasszony meg a kuruc fővezér…
Gyöngyösi István uram – aki legalább olyan neves poéta hírében
állt, mint amennyire elmés ügyvéd volt – verset írt a menyasszony és
a vőlegény tiszteletére, és érces hangon szavalt belőle. Csak a vak
nem látta, mennyire belészerelmesedett asszonyomba már régtől,
plátói síkon persze, de hát ez szegény Gyöngyösi uram baja volt…
Elsőnek a fáradt és álmos Juliánka kisasszony távozott a
nevelőkkel, de a díszruhába öltöztetett Ferenc úrfi még mindig
kitartott a magasított székében.
Mögötte ülve észrevettem, hogy éppen csak csipegette az étkeket,
és nem is elegyedett szóba senkivel, legfeljebb bólogatott, vagy a
fejét rázta.
– Mi a baj, kisuram? – hajoltam a füléhez, mire hátradőlt, és azt
suttogta:
– Semmi, Dragica. Csak nem szeretek itt…
– De hát kegyelmes édesanyja mindig arra inti önt, hogy becsülje
az idegen embereket, beszélgessen, társalkodjon velük.
– Tudom – felelte morcos arccal. – De nem akarok. Ezekkel nem
akarok, Dragica.
– Akar esetleg a szobájába távozni? Elkísérjem?
Felelet helyett felállt a karfás, merev támlájú, Rákóczi-címeres
aranyozott székből, és oly sebesen, hogy utol sem érhettem,
kiszaladt a lakomateremből.
 Egy villanásra találkozott a pillantásom Ilona asszonyéval. Azt
hiszem ugyanarra gondoltunk.
A folyosón már nem is láttam az úrfit, de amint a fáklyákkal
világított várudvarra értem, innen is, onnan is hallottam az őrség
hangját: – Kegyelmes úr a bástyán! Tiszteleeegj!
– Kegyelmes úr érkezik! Vigvááázz!
Az őrség minden tagja kék-vörös díszegyenruhát öltött, és ezt
kellett viselniük nyolc napon át, mert ily hosszúra tervezték a
lakodalmi vigasságot. Ráadásul megkaptak fejenként egyheti zsoldot
ajándékba a fejedelemasszonytól.
– Merre futott az úrfi? – tudakoltam a levegőt kapkodva, és az
őrtizedes mutatta az irányt.
Az egyik gyilokjárón értem utol. Könyökölt a falon, és a sötét
távolba bámult.
– Mi lelte, úrfi? – kérdeztem, megérintve a vállát. Felém sem
fordult, úgy mondta:
– Kígyót engedtek a szobánkba. Tudtad, Dragica?
– Hát… már nekem is elmondták – feleltem. – De nem volt ám az
veszélyes kígyó, úrfi. Már… ha egyáltalán jól látták… Legfeljebb egy
megtermett sikló…
A külső udvarról citera hangja hallatszott, bánatos énekhang
kísérte a szerelmes dalocskát. Ferenc úrfi a válla felett rám pillantott,
és ellenséges hangon kérdezte:
– Honnan tudod, amikor meg sem találták?
Aztán hirtelen felém fordult, és leült egy kockára faragott kőre, a
hátát pedig a falnak vetette.
– Gyere Dragica, megengedem, ülj le te is! Mondd csak, édes
anyámasszony mostantól majd többfelé osztja a szeretetét? Ami
eddig a nővérkémnek és nekem jutott, mostantól… Nekünk eztán
sokkal kevesebb jut?
Meghatottak a gyermeki egyszerűséggel kimondott, ámde
kétségtelen félelemmel teli szavak, a szemembe is könny szökött
egy pillanatra, és a torkom kicsit elszorult. Kérdőn pillantott rám,
oldalvást fordított fejjel, kutató szemmel, tehát nem tehettem meg,
hogy válasz nélkül hagyjam.
 – Tudja, kisuram – szedegettem a gondolataimat –, a kegyelmes
édesanyja eztán sem fogja kevésbé szeretni magukat. Sőt! Azt
mondom, még tán jobban is, bár ennél már aligha lehetne.
– És… őt szereti? – utalt Imre úrra. – Vagy csak… a férje?
Nohát, erre nehéz ám felelni! Főleg egy hatesztendős fiúnak. De
azt is tudtam, azért kérdez ily furcsákat, mert a szemét és a fülét
sosem csukta be, mindent látott és hallott, aztán a maga feje szerint
forgatta meg.
– A kegyelmes édesanyja, úrfi, kiváló asszony. Benne annyi, de
annyi szeretet lakozik, hogy egy hadseregnek is elég lenne –
feleltem, színlelve a könnyed hangot. – Úgyis tudja az úrfi, hogy
kegyelmes édesanyjának mily bonyolult a dolga. Itt ez a hatalmas
birtok. Hiszen láthatta, mekkora. Aztán – temérdek baj. Meg a
katonák, és az ellenségeskedés… A zsiványok, az útonállók… De
maga csak tanuljon és figyeljen, hallgasson a nevelőkre és az
édesanyjára! Tőlük mindent megtanulhat, amire csak szüksége
lehet.
Csak nézett rám és hallgatott. Zavarba ejtett a pillantása, ahogy a
szemembe fúrta, mint aki azt lesi, mikor és melyik szavamba köthet
bele. De csak hallani akart valamit, amit igazságnak fogadhatott el.
– Dragica! Igaz, hogy édes anyámasszonynak az új… A gróf úr
nem jó férj?
Ezek a szavak fejbe vertek.
– Már megbocsásson az úrfi… de… hol hallotta ezt a
sületlenséget?
– Itt is, ott is – felelte. – Azt beszélik a szolgák, hogy édes
anyámasszonynak sokkal magasabb a rangja, mint a… az… A gróf
úrnak.65
Szűz Máriám, most segíts! Mit mondhatnék erre?
– Kérem, úrfi, miért nem mondja azt, hogy apámuram?
– Mert nem az! – csattant, és sírásra görbült a szája, de
fegyelmezte magát tüstént. – Nem az, te is tudod!
– Ezt a kegyelmes édesanyja döntötte el, úrfi. Hogy hozzámegy.
És tudja, miért? Mert ő nagyon okos, és tudta, hogy így a jó.
Mindenkinek. Magának is, úrfi. Meglátja, szép napok jönnek
Munkácsra és az egész birtokra!
Próbáltam oly derűsre venni, amilyenre csak tudtam. A várfal alatt
részegek danoltak, és a lakoma zaja is kihallatszott. Odafent
ragyogott a csillagos nyári égbolt, és hűvös szellő érkezett a hegyek
felől. Mindenütt fáklyák lobogtak, rőt színre festették a falakat és a
tornyokat, és a bástyából, meg odalent a rétről röppentyűk
emelkedtek sivítva a magasba, ezer szikrát szórva.
– Dragica! – érintette meg a kezemet Ferenc úrfi. – Ugye, édes
anyámasszony nem adja oda a… gróf úrnak, ami az övé? A várakat,
a kastélyokat, a lovainkat, a parasztokat… Ugye, nem hagyja veszni
azt, ami a miénk?
Hát ezt meg kitől hallhatta? – csóváltam a fejem.
– Miért nem szereti az úrfi a gróf urat? Tán azért, mert nem az
édesapja? Hiszen nem is ismerte az igazit…
Megvonta a vállát, és a köveket nézte a lába előtt, majd hozzám
bújt, és két karjával szorosan átölelte a derekam.
– Én téged szeretlek, Dragica!
Elérzékenyültem. Jó volt tudni, hogy bízik bennem. Meg aztán
csak egy gyermek, aki a felnőttek gyámolítására vár.
– Én is szeretem az úrfit – feleltem akadozó hangon. – De ha most
nem megyünk vissza, a kegyelmes édesanyja aggódni fog. Jöjjön,
adja a kezét!
Ujjai a tenyerembe simultak, de amikor az őr felbukkant a feljáró
tövében, Meresztette a kezem. Hiszen mégiscsak egy fejedelem fia
volt…
Az esküvőt követő második napon megérkezett a bécsi posta,
benne a házassági hozzájárulással. Ilona asszony arca ragyogott.
Magához ölelt, amit pedig nem sok bizalmas szolgálóval tett meg.
– Béke lesz végre, Dragica lelkem! Béke! Látod, ez a papíros rá a
biztosíték. Azt hiszed, megadta volna őfelsége az engedélyt, ha nem
hinne szilárdan a békében? Isten sem akarhatja másként!
Kissé megkésett nászajándékok is érkeztek. A legértékesebb
talán a francia király, XIV. Lajos miniatűr portréja lehetett, amit
gyémántokkal ékített az ügyes udvari ötvös.
 Mikor a nyolcadik nap is letelt, a vigasságoknak vége szakadt, a
gróf úr a vár alatti téren ünnepélyesen feleskette a lobogójára és
személyének hűségére egész Munkács őrségét és katonaságát.
Néhányan ugyan furcsállottuk, mert a katonák asszonyomra és
gyermekeire egyszer már fülesküdtek, de hát a magasabb
szempontokat mi nem láthattuk.
A Rákóczi-várak, erősségek, bennük a katonák sorra tették le a
hűségesküt Thököly uram mellett, akit máris fejedelemnek
szólítottak.
Aztán kiadta első parancsát: a várat meg kell erősíteni. Lett is
dolga rögvest Radics András várkapitány uramnak, és a szekerek
egyre-másra érkeztek Ugocsa vármegyéből a faanyaggal. Volt mit
bámulnia a kis Ferenc úrfinak, akit minden érdekelt, ami a várban és
a környéken történt.
Csak reménykedtem, hogy feledi a rossz gondolatokat, amelyeket
a nevelőapjáról fejébe vett.
Vártuk, hogy a béke és a jókedv huzamos ideig megmarad, és
valódi mézeshetek hangulata lengi be a birtokot széltében-
hosszában, de oly hamar szakadt vége mindennek, ahogy a virágzó
fákat a jégverés tönkreteszi.
Thököly uram elhagyta Munkácsot, és újfent a kuruc seregek élére
állt. Most már az uram, Jakab is követte. A gróf úr ragaszkodott
hozzá, Jakabomnak pedig hízelgett az elismerés.
És ismét dörögtek az ágyúk, vágtattak a huszárok, szenvedtek a
falvak.
Hova tűnt a békevágy? – ezt kérdeztük magunktól. Vagy nem is
létezett sosem?
Nem tudtuk, kit hibáztassunk az ismét elkövetkezett áldatlan
állapotokért, csak azt, hogy Thököly uram mondta fel a
fegyvernyugvást.
Asszonyomtól nem mertem megkérdezni – bár nagyon szívesen
megtettem volna –, hogy valaki nem mondott igazat? Megvolt az
esküvő, de hol marad béke? Csak annyit láttam, hogy neki sem
tetszett a harci lángok újbóli fellobbantása, mert azt az ura tette.
Július második felében, mikor Juliánka kisasszonnyal a kis
konyhakertet művelgettük éppen, eldördültek az ágyúk Munkács
bástyáin. Azt hittük megtámadtak minket, de csak örömtüzet lőttek.
Csakhamar megtudtuk, hogy, Thököly úr kurucai elfoglalták Kassát.
Ilona asszony győzelmi lobogót tűzetett a bástyára, de láttam,
hogy most sem örvendett felhőtlenül. Nem akart több csatát,
háborút.
Teltek-múltak a hetek, és asszonyom szemlátomást megváltozott.
Alig láttuk mosolyogni, gondterhelten járt-kelt, ismét hosszú leveleket
diktált utasításokat íratott, amivel aztán a futár elrobogott a birtok
távoli szegleteibe a jószágigazgatókhoz.
Ám lassanként ez is elmaradt az ő szokásos teendőiből, mert
Thököly uram kancelláriája most már elvégzett mindent. Tudtam,
hogy asszonyomat ez nem elégíti ki, mert képtelen ő naphosszat
csak varrogatva, hímezgetve üldögélni leányok, leányasszonyok és
öregek társaságában, hallgatva sirámaikat, vagy éppen a
sületlenségeiket.
Csak néhányan tudtuk, mily mélységesen elkeseredett, hiszen
nem erre a folytatásra számított. Már a vadászsólymok se vidították
fel úgy, mint hajdanán.
Nem is bírta sokáig. Ha hivatalos ügyeket nem is intézett, azért
mindenre odafigyelt. Egyik délutánon, amikor már őszi szelek
kergetőztek a bástyákon, bekopogtam a dolgozószobájába. Friss
tejet vittem neki egy üvegkancsóban. és a tálon akkor sütött édes,
mazsolás, foszlós kalács illatozott.
Ott ült a szekreter előtt, és iratokat olvasgatott, amit a
kancelláriáról. Kőrössy uramtól kéretett magához.
– Csak ezért zavarom asszonyomat… – csuktam csendesen az
ajtót, és a huzat meglebbentette a félreigazított brokátfüggönyt a
nyitott ablak kél oldalán. – Kíván ezen kívül még valamit?
– Semmit – felelte, és megrázta a fejét. Nem fordult felém, az
asztalra könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. Kiterített
térképet láttam előtte, felbontott leveleket, üzeneteket Thököly úrtól.
– Reménykedtünk a békés életben, igaz, Dragica lelkem? Hát,
annak most már harangoztak… A grófúr őfelségével meg nem békél.
A térképre téntával kereszteket rajzolt, és mellé dátumokat írt,
miközben én a kis asztalkán a szertehagyott, kézimunkához
szükséges recetűket. recepálcákat és villákat, a félbe hagyott
csipkét, s a gombostűkel rendezgettem.
– Az uram ezeken a helyeken verekedett meg a császári hadakkal
– mutatta. – Kassát, ugyebár, már júliusban elfoglalta. Szendrő…
Eperjes… Lőcse… Szepes vára… Nekem pedig nincs más
választásom, támogatnom kell a férjemet. Ha Bécsben azt mondják,
hitszegővé lettem, elárultam őfelségét… hát, érthető a részükről. A
török pedig örvend. A Porta azt figyeli, mit végez őfelsége ellenében
a kuruc fejedelem… És mit végzek én. Felsóhajtott, és a hajába túrt.
Odakintről behallatszott a durva katonabeszéd. Eddig erre fel sem
figyeltem, mert míg Munkácsot asszonyok bírták, úgy hát asszonyi
szabályok szerint is igazgatták, és durvaságnak, káromló szónak
helye nem lehetett. De most ez is változott, és Thököly gróf úr
embereivel együtt hirtelen túl sokan lettünk.
Álltam mellette, a parancsára várva, de ezzel folytatta:
– Itt van Fülek vára – mutatta a lúdtoll hegyével a pontot. – A
budai Ibrahim pasa csapatokat küld oda, hogy segítse az uramat a
várvívásban. Koháry kapitány66 pedig nem fogja olcsón adni, így ott
öldöklésbe torkollik az ostrom, meglásd. Azt mondd meg, kinek jó
ez?
Nem tudtam felelni.
Újlaki asztalnokmester uram lépett be. Rám pillantott, aztán Ilona
asszonyra, aki értette, hogy négyszemközt akar szólni hozzá, de azt
mondta, beszélhet Újlaki uram a jelenlétemben is.
– Kegyelmes fejedelemasszony… – fogott bele az
asztalnokmester –, levél jött Patakról, Saponara báró úrtól.
Asszonyomnak, amint a sorokat olvasta, úgy borult el az arca.
– Az uram Kassa bevétele után felbonttatta az anyósom sírját –
szólalt alig hallhatóan. – Saponara báró szerint azt a szerződést
kereste, amelyben az áll, hogy ki kell fizetnünk a jezsuitáknak
hagyományozott ötvenezer forintot. De… magát a koporsót nem
bántották… Isten az égben…
Tudtuk, arra gondol, hogy a holtak háborgatása főbenjáró, és nem
keresztényi. Újlaki uram csendben hallgatott mellettem, bár az arcán
ott ült a véleménye.
 Aznap asszonyom már nem akart senkivel beszélni. Amikor késő
este kopogtam a szobája ajtaján, nem találtam odabent. Juliánka
nevelőnője az egyik bástya felé látta távozni, egyedül, könnyű,
fekete köpönyeggel a vállán.
Ott találtam rá. Magányosan álldogált, és az égboltot figyelte. A
katonák csendben beszélgettek a bástya túlsó szegletében.
Megtorpantam, talán jobb, ha nem zavarom, de megismerhette a
lépteimet, mert meg sem fordult, úgy szólított.
– Gyere csak! Nézd, már napok óta ott van.
– Micsoda, asszonyom? – kérdeztem, és megálltam mellette.
– Hát… a kaszás csillag67 – felelte. – Ott, nézd! Rossz jel, mindig
is az volt. Háborút, békétlenséget hoz. Vagy pediglen más csapást.
Azt tudtam, hogy az efféle baljós égi jelt jobb komolyan venni.
– Mint egy kivont, görbe kard… – suttogtam megilletődve, és
megborzongtam. A virrasztók is azt a csillagot lesték napok óta, az
asszonyok pedig rémülten kérdezgették egymást: mi lesz most? –
Imádkoznunk kellene asszonyom?
Ő azonban mostanában egyre többet hallgatott, magába fojtotta
azt, amiről tudta, jobb, ha nem mondja ki. Aztán fordult, és belém
karolt.
– Menjünk! Holnap sok munka vár ránk.
Ilona asszonyt ilyen elcsigázottnak még sosem találtam. A birtok
gazdasági ügyeinek intézését ugyan Thököly uram kamarája intézte,
de nem hagyta őket ellenőrizetlenül. Ma már tudom, hogy jól is tette.
Ezerhatszáznyolcvankettő őszén megérkezett Thököly Imre
Munkácsra. Már fagyott minden éjjel, és az öregek sem emlékeztek
rá, hogy októberben ilyen időjárás kínozta volna az élőket.
A gróf hármasával szedte a lépcsőfokokat, és még azt sem
szemlélte meg. mit végeztek a vár felújításán, mert rohanvást
igyekezett a feleségéhez.
Kiküldött mindenkit, hogy aztán forrón a karjaiba zárhassa, ahogy
egy ifjú, szerelmes férj a szintúgy szerelmes feleségét. Mert ez így is
volt: a szerelem dúlt kettejük között, még akkor is, ha Ilonának
számtalan álmatlan éjjelt és töprengéssel teli napot okozott Thököly
újbóli harcba lépése.
 A gróf azonnal észrevette, hogy valami bántja a feleségét.
– Ma keményebb hangot kellett használnom a várbéli
protestánsokkal – kezdte Ilona. – Mert lehet, hogy a városban
odalent önhatalmúlag visszafoglalhatták a katolikusoktól a régi
templomukat, még torzsalkodhatnak is egymással, de már idefent a
várban meg nem engedem, hogy Krucsay plébánost zaklassák.
Tudom, hogy mindent megteszel a vallási nézetkülönbségek
elsimítása érdekében, de néha keményebben kell elmagyarázni,
mihez tartsák magukat.
– Úgy ám, de akkor mindkét oldal! – jegyezte meg Thököly. –
Tudom, hogy rendet tartasz, Ilonkám. Eztán is állapodjunk meg mi
ketten minden rendezendő kérdésről! Tudod jól, a hadügyek
szólítottak el, de úgy tervezem, kissé enyhítek a szorításon, hadd
legyen a labancnak tisztességes karácsonya.
Ilona komoly arccal hallgatta a férjét. Ezek a szavak, mondatok
igen érzékenyen érintették, mert az esküvő után nem a csatározások
folytatására számított, de soha senkinek nem beszélt arról, hogy
csalódott. Ám ott éli benne a régi, meggyökeresedett gondolat is,
amit a szülői házból hozott, és melynek közepén kavargott az
Oszmán Birodalom, amitől minden Zrínyi meg akarta szabadítani az
országot.
A férje azonban éppen a muszlimmal szövetkezett, és Ilona
megpróbálta sorba igazgatni a terveket és a tényeket.
Thököly Imre pedig ragyogó ábrázattal, elgondolásokkal telve
érkezett Munkácsra, és most elébe tárta a legfontosabbat:
– A török elismert engem magyar királynak! A padisah mindent
megadott és megküldött, ami ehhez szükséges. Athnamét68 kaptam,
Ilonám, szerelmetes… asszonykám! Tudod, micsoda hír ez?
Azonnal kihengerítette az okmányt az asztalra. Ilona nem titkolt
viszolygással és ellenszenvvel szemlélte a mélyfekete tussal, nagy
műgonddal megrajzolt tugrát, a szultán aláírását.
Leültek egymással szemben a selyembrokáttal kárpitozott
fotelekbe, és Thököly újságolni kezdte:
– Fülekről elvitettem azt a kótyagos Koháry Stefánt Regécbe.
 – Azt a Koháryt, akinek az édesapja a török elleni harcokban esett
el – jegyezte meg szárazon Ilona.
Thököly elcsodálkozott.
– Őt hát, de mit tehettem volna, ha egyszer nem volt hajlandó
Füleket átadni? Alig tudtam kimenekíteni, mert a janicsárok rögvest
a fejét akarták. Tudták azok, hogy ki volt az apja. De jó néhányukat a
másvilágra küldték Koháry ágyúi, meg a védők. No, de aztán
indultam Ibrahim pasához, a török táborba…
Ilona vegyes érzelmekkel hallgatta ifjú férjét, aki egy legény
vehemenciájával ecsetelte, mi történt Ibrahimnál. Közben egyre
azon jártak a gondolatai, hogy mi sülhet ki ebből, ha fordul a
hadiszerencse.
Thököly szavai nyomán elképzelte a sátor belsejét, ahol Ibrahim
pasa és az ő félje egymással szemben ültek, és a török vezér arról
beszélt, milyen nagyszerűen együttműködtek az elődei Bethlen
Gáborral, és tisztelik a híres fejedelem emlékét. Ezért is akarja a
padisah egész Magyarország élére Bethlen méltó utódjaként
Thökölyt ültetni.
Egész megmaradt Magyarország… – egészítette ki magában a
férje szavait Ilona. Már csak egy nyomorult patkó belőle a magyar
koronáé, ami északról nyugat felé keríti a régi földet, s ahol még
sincs nyugalom soha.
– Felolvasta nekem az athnamét – folytatta Thököly. – Benne
vagyon, hogy a vasvári békekötésben megállapított határok
sérthetetlenek, és a magyar terület épsége megmarad, valamint a
rendi és a vallásszabadság…
– Majd, ha a béke létrejön Bécs és Konstantinápoly között –
jegyezte meg Ilona. – Majd a törökök húsvétján.
Thököly mosolyra húzta az ajkát, mert ez a szólás járta a
magyaroknál, ha valamiről azt tartották, sohanapján valósul meg.
– Természetesen a török majd megvédelmezi mindezt – folytatta
Ilona – Ő lesz a béke védnöke a magyar részeken, igaz, férj uram?
Mert nem lehet másként. Láthattad, mit tett Fülekkel. Az egész
várost felgyújtotta, nem kímélték a templomokat sem. Ennyit a török
adta védelemről.
Thököly kihallotta felesége szavaiból a csalódást.
 – Egyelőre ezzel kell beérnünk, Ilonám. Ami nem megy erővel,
majd megy ravaszsággal. És én a pasánál megkaptam a királyi
jelvényeket, drágaságom. A köntöst, a botot, a kardot, a lobogót és a
koronát…
– A szultáni koronát – javította Ilona. – Nem az igazit, nem a
magyar királyok ősi koronáját. A szultán jelölt téged királlyá.
Országod ugyan nincs de…
– Az ő kezéből egy korona talán nem is olyan megvetendő –
jegyezte meg Thököly, aki mostanra jókorát veszített a kezdeti
jókedvéből. – Hiszen az a régi is Bizáncból való… Tudom, ne
keverjük a kettőt. De most a politika sem az, mint annak idején volt.
Már nem Szent István király idejét éljük.
Ilona arcát figyelte, de képtelen volt kiolvasni az asszony
gondolatait.
– Ha azt kérded, angyalom – folytatta még bizonytalanabb hangon
hogy miként fogadtam a koronát… Nos, elmondom, hogy az úton a
sátramig, ahova a pasák elkísértek, végig viselnem kellett a királyi
jelvényeket. Ott azonban, miután a törökök távoztak, a magyar urak
előtt kijelentettem, hogy nem tekinthetem magam Magyarország
királyának, csak fejedelemnek, és a magyar várak urának. Ismerve
állásfoglalásodat, Ilonám, remélem, ez megnyugtat.
– Mondjuk, hogy igen. Diplomáciai szempontból ez fontos
kijelentés volt, Imre. És mit tervezel ezek után? Behódolsz a
töröknek?
Thököly a feje búbjáig veresedett.
– Én? Behódolni? A törököt ismerem, pontosan tudom, hogy
milyen. Azt hiszed, nem emlékszem Rákóczi Györgyre? Vagy a
töröktől felnégyelt Rákóczi Lászlóra? De momentán ők biztosítanak
nekem hatalmat a továbbiakhoz, Ilonám, lelkem!
– Tudom – szólalt csendesen Ilona. – Tudom, hogy ezt kell
tenned. A feleséged vagyok, támogatlak, segítelek. Védem az
érdekeidet.
Thököly fellélegzett, hogy a felesége mégsem haragszik rá
annyira.
– Jövőre, az év elején Kassára országgyűlést hirdetek. Meg kell
ismerniük azoknak, akik velünk tartanak, miként gondolkodunk.
 – Gondolkodunk? – kérdezte az asszony, és kutató pillantást
vetett az urára. – Azt mondod, te meg én?
– Csakis – felelte a férje. – Sosem akarok nélküled dönteni.
Márpedig nagyon fontos döntés előtt állok, hiszen Magyarország
keleti része néhány vártól eltekintve a mienk! Már Bécs is azt akarja,
hogy én közvetítsek közte és a Porta között. El kell érnem, hogy a
török ne indítson útnak egy minden eddiginél nagyobb hadat Bécs
ellen, ami tán még kétszázezer főt is számlál. Ilonkám, drágaságom,
gondold csak el, hogy egyszerre két hatalom keresi a szimpátiámat!
Mindegyik jóban akar lenni velem!
– Csak vigyázz, férjuram! – figyelmeztette Ilona. – Ismerem a
törököt. A csalárdságát leginkább.
Thökölyt azonban már elragadta a hév.
– Gondolod, hogy Budán olyan fogadtatásban részeltetnek, ha
nem tartanak számot a támogatásomra? Hogy elvisznek a
csodálatos fürdőikbe? Hogy dicsekedve sorra mutogatnak mindent,
amit ők ott létrehoztak?
– Azért ajnároztak, mert voltál szíves a Portának megküldetni a
bécsi erődítmények rajzait – vetette ellen Ilona. – Kara Musztafa
pedig akként tájékoztatta a szultánt, hogy látta a katonai sikereidet,
Imre. Ne feledd, a töröknek mindenképpen kell Bécs. És tudja,
ahogy én is, hogy nagyon nincs ellenedre Bécs ostroma, még
pontosabban az, hogy személyesen is ott legyél. Tudom, hogy a
franciákban nem bízol maradéktalanul, és igazad is van. Attól
tartasz, ha a török Bécsnek indul, Lajos király nem adja meg az
elvárt támogatást. És a lengyelekben sem bízol, ugye? Helyesen
értelmezed a bécsi udvar politikai játszmáit és szándékát? Vagy akár
az erdélyi kérdést? Mennyire ismered például az új titkárodat,
Absolon Dánielt?
Absolon egészen eddig erdélyi szolgálatban állt, most lett csak
Thököly titkára. Ilonának amint kezdetben néhány szót váltott az új
titkárral, valami azt súgta, hogy nem bízhat benne maradéktalanul.
Thökölyt elbűvölte a felesége éleslátása és katonai, politikai
tudása. Nem figyelt az asszony szavai mögött megbúvó, a
személyét érintő erős kritikára, vagy ha mégis, akkor sem vett róla
tudomást.
 – Én leszek a mérleg nyelve a két hatalom között! – dőlt előre, és
megszorította felesége kezét. A szemében tettvágy izzott. – Hát, ha
ez nem kihívás, angyalom… Támogatsz, ugye?
– Megteszem, amit tehetek, és amit a meggyőződésem sugall –
felelte Ilona.
– Köszönöm. Ámbátor… lenne még valami. Meglehetősen
kellemetlen – dörzsölte az arcát Thököly. – Az unokaöcséd, Ádám.
Hírlik, hogy nemesi bandérium élére állt, és a törökkel verekszik.
Csáktornyát máris úgy igazgatja, akár a néhai nagybátyád. Nem
biztos, hogy ez számunkra örvendetes. Mert ha Ádám folyvást a
törökkel verekszik, akkor te… Kérlek, válts vele levelet, és próbáld
meggyőzni arról, hogy lejártak azok az idők, amikor még a Mura
keleti partjára átcsapva a kanizsai törököt rezzentgették. Akárhogy
is, Ádám pillanatnyilag az ellenfelem, így a török előtti hiteledet
sodorja veszélybe, s rajta keresztül az enyémet is.
Ilona arca ezen szavak hallatára szobormerevvé vált, és csak az
utolsó pillanatban nyelte le a kikívánkozó, kőkemény szavakat.
 1683. Az esztendő eleje Kassán
Azt ugyan nem tudhattuk – bár mindenki esküdött rá! –, hogy a
halálcsillag okozta-e, de olyan farkasordító, gyilkos tél szakadt a
nyakunkba, amire legöregebbek se emlékeztek.
Sok minden megváltozott az utóbbi hónapokban, különösen, hogy
Lipót császár késő ősszel békét kötött Thököly urammal és a
kurucokkal, a zsemberi táborban. Kellett a béke, hogy a török
tárgyalások, és a közvetítés ügye gördülékenyen menjen.
A karácsonyt Thököly uram és Ilona asszony mégsem
Munkácsban töltötték, hanem Kassán, és asszonyom nem értette,
miért érzi úgy, hogy nem lesz több ilyen békés ünnepünk.
Munkácsban csattogott a kőmíveskalapács, a várat ellepték a
pallérok, az ácsok és a tetőfedők, a sokféle mesterember, mert a
gróf úr soha nem látott munkálatokba fogott. Készült az új, erős,
fejedelmi központ, így mondták.
Kassán tűrhetően éreztük magunkat. Megvolt minden, amire csak
szükség lehetett, és a várkastély is barátságosabb volt, mint a
munkácsi.
Januárban ijesztő és tragikus hírek érkeztek Bécsből. A hideg
megfagyasztotta a Dunát, aztán hirtelen zajlásnak indult a jég. De
oly iszonyatos erővel ám, hogy széttépte a Dunára vert hidat, akkor,
amikor éppen szekerek és állatok keltek át rajta. Megbecsülni sem
tudták, hányan vesztek oda.
Hollandiában a tenger elborította a szárazföldet, kikötőket,
templomokat falvakat és városokat sodort el. Isztambult tűzvész
pusztította, Velencében pedig az a hír járta, hogy az Adriából
kifogtak egy sellőt.
Felfordult a világ fenekestül, de ezt már Ilona asszonytól hallottam.
Az újesztendő másik rossz híre volt, hogy meghalt a családjuk régi
krónikása, Forstall Márk, Írországban. Szerette volna megszerezni
azokat a családi iratokat, amelyeket Forstall uram állítólag az
unokaöccsére bízott, de az ügyben hasztalan írta a leveleket.
Ilona asszony azt is elmondta, hogy a török nagy haddal
készülődik Bécs ellen, és valami régi jóslatról beszélt, ami úgy szólt,
hogy a török egészen a Rajnáig nyomul majd…
 Ilona asszony tudatosan készítette fiát arra, hogy minél több
tudást szívjon magába. A kis úrfinak külön kamarása volt már,
Kőrössy György uram, a megbízható zempléni kisnemes
személyében.
Kedveltem őt annak ellenére, hogy Istenen kívül egy másik Urat is
fölöttébb tisztelt, azt pediglen úgy hívták, hogy pénz. Családja nem
lévén s maga kedvére gyarapíthatta vagyonát, és mondhatom, értett
hozzá szerfelett Különös alakok fordultak meg nála, a kalmároktól,
módos kereskedőké kezdve a mindenféle csempészekig, akiket csak
paraszthajszál választott el a haramiáktól.
A pénzét forgatta, a hasznot nagyrészt ő rakta zsebre. Ha
azonban Ilona uszony vagyonáról volt szó, pardont nem ismert. Aki
azzal rosszul kufárkodott, Kőrössy uram haragjával találta szembe
magát, aki roppantul kedvelte a rendet mindenben.
Vagy csak tudta, hogy neki is csak addig jó, míg asszonyom
pénzügyei rendjén mennek.
Az úrfit rendszerint Bárkány János atya okította. Nem a nemesi
gyermekek városi iskolájába járt, mert Ilona asszony nem tehette ki
naponta veszélynek, és egy tanító különben is többet foglalkozhat
egyetlen tanítvánnyal, mint hússzal.
Hanem abban bárki bizonyos lehetett, hogy a hétesztendős úrfit
akkortájt sokkal jobban érdekelték a vitézi dolgok, mint a tanulás, a
betűk szorgalmatos kanyarítgatása, a latin ragozás és a szavak
biflázása. Néha Bárkány atya nem is rejtette véka alá panaszát,
miszerint a fejedelemfi többnyire igencsak lusta tanulni.
Ilona asszony pedig – így számolta – lassan belépett a kilencedik
hónapba. Magyon várta a gyermeket, és egyszer arról beszélt, hogy
a szerelemből fogantak mindig szépek.
Thököly uram közben a kassai országgyűlésen arra próbálta
rábeszélni a magyar urakat, hogy a törökkel kötött szövetség
értelmében nyíltan lépjenek fel Bécs ellen, erre azonban ők nem
voltak kaphatók. Mint akiknek a hátát verik, úgy egyeztek bele, hogy
húszezer kurucnak élelmet biztosítsanak.
Akadtak, akik Thököly uramat óva intették: ne nagyon feszegesse
a magyar alkotmányban foglaltakat, ne is hágja át azokat, mert
sosem lehet tudni… Egyszer a Habsburg, másszor meg a török kerül
felülre, de a magyart folyvást ez a két rettentő malomkő őrli. Ferenc
úrfinak se tetszett az országgyűlés, ahova naponta el kellett őt
kísérnünk.
– Ezek az urak mindig vitáznak? Mindig csak marakodnak,
veszekednek, Bárkány atya? – kérdezte hazafelé a hintóban.
– Tudja az úrfi, az urak mindig az ország ügyét nézik legelébb. Hát
azért vitáznak, mert némelyek másképp látják, mit kellene tenni,
hogy jobb legyen.
Az úrfi felpillantott prémes, bársony fövegének karimája alól, a
szemét is résnyire húzta, amiből tudtuk, hogy nem tetszett neki az
atya válasza.
– Én csak azt látom, hogy ezek az urak szívesen be is vernék
egymás képét. Ezekkel nem lehet megegyezni.
Nagyon felnőttesen szóltak a szavai, meg is lepődtünk. Kőrössy
uram, aki velünk szemben ült a hintóban, kézbe vette az ügyet, és
próbálta elmagyarázni E úrfinak, mi történik egy országgyűlésben.
Odahaza a vacsorát követően minden este be kellett számolnom
Ilona asszonynak a napi történésekről. Figyelmesen meghallgatott,
majd egy alkalommal meglepetésemre azt kérte:
– Segíts, Dragica! Főleg Ferkónak. De előbb nekem abban, hogy
megváltoztassam. Mert… nem szereti az uramat. Nem azt kívánom,
hogy ajnározza, csak legalább ne gyűlölje.
– Gyűlöli? – kérdeztem, színlelve a megütközést, de azonnal
átlátott rajtam, és korholó pillantást vetett rám.
– Te is tudod. Először azt hittem, fél tőle, de nem volt igazam.
Nem fél csak… Jó, mondjuk úgy, hogy nem kedveli. De ez így sem
jó. Segíts, szelíd rábeszéléssel, okosan, hiszen érted te ezt, Dragica!
Próbálkoztam hát eleget tenni a parancsnak, de ahogy az idő
múlt, be kellett látnom, hogy semmire sem jutottam. Az úrfi
ódzkodása már másoknak is szemet szúrt, és jobbnak láttam, ha a
nevelőire bízom a többit.
Márciusban Lőcsén időztünk, amikor elkövetkezett a nagy nap.
Ilona asszony már készülődött, mert a magzat nem mocorgott szinte
semmit.
– Dragica, intézkedj! Akik a meglátogatásomra jelentkeztek, őket
már nem fogadhatom. Az urak és hölgyek bocsánatát kérd a
nevemben, és mondd meg, hogy egy hét türelmet kérek csupán.
Most már minden órában megérkezhet…
Eltökélte, hogy fia lesz, és amikor a bábaasszony felemelte a kis
vérmaszatos jövevényt, asszonyom könnyes arccal, fáradtan, de
boldogan sóhajtott:
– Isten hozott, kisfiam!
– Mi lesz a neve, nagyságos asszony? – kérdezte a másik bába,
aki máris mosdatni, törölgetni kezdte a gyöngécske hangon
siránkozó csöppséget, és Ilona asszony azt felelte, hogy az István
és a György neveket kapja egy hét múlva a keresztségben.
De még akkor este elkapott a lőcsei doktor, akit Ilona asszony
hívatott.
– Állj meg, Dragica! Figyelj rám jól! Másnak nem akarom
elmondani, de azt sem szeretném, ha a kegyelmes
fejedelemasszonyt megijesztenénk. Az újszülöttet… nos, túlságosan
gyöngécskének találom. Időre született, gond nélkül világra jött, de
hallom én a sírásából, a gyöngécske tüdejéből, hogy valami nincs
rendjén.
– Megijeszt, uram – pillantottam rá riadtan. – Mit tehetnék én?
– Azt, hogy különösen vigyázzatok, figyeljetek ti is, belső szolgálók
a kisfiúra. S mivel tudom, hogy a fejedelemasszony is elébb-utóbb
észreveszi az újszülöttön eme rossz jeleket, kérlek, maradj mindig
mellette! Adja Isten hogy ne legyen igazam!
Ilona asszony boldog volt, de a doktornak lett igaza. Nem sokkal
utána a kisfiú nagyon megcsöndesedett. S ha néha felsírt, akkor
sem fogadta el a csecsbimbót. Fogyott csak szegényke, akár a hold.
És hiába a sok ünneplés, hiába a jókívánságok özöne, a
toronyzene, Lőcse város elöljáróinak tisztelgése asszonyom előtt,
május elején az angyalok csak eljöttek a fiúcskáért.
Asszonyom feketébe öltözött és magába roskadtan ült az ablak
mellett.
– Mit kívánna? Mit szeretne? – tudakoltam, mert egyike voltam
azoknak, akiket azokban a gyászos napokban eltűrt maga mellett. –
Asszonyom, kérem, ki kell mozdulnia! Így nem lehet… nem szabad.
De hiába próbálkoztam, csak hallgatott, ám a következő napon
értem küldetett.
 – Gyere, Dragica lelkem! Add a karod! Csak ide az udvarra… A
kisfiam is biztosan azt szeretné odafönt az angyalok seregében, ha
a gyász nem akasztaná meg az életünk mindennapjait.
Gránitkeményen tudott viselkedni, és nem ismertem olyan
asszonyt, de férfit is alig, aki önfegyelemben ilyen erőt mutatott.
Olyant sem, aki a tulajdon lelke viharainak ennyire tudott
parancsolni.
És Thököly uram most sem lehetett mellette.
Megjártuk Szerencset is, mert ott fejedelmi hadimustrát tartott
Thököly uram, amit Ferenc úrfi kifejezetten élvezett, aztán a
fejedelem elindult Eszékre, az érkező Kara Musztafa nagyvezír
fogadására. Nem tehetett egyebet, mert Ali pasa, a szultán
kapudzsija – követe – fehéren-feketén értésére adta, hogy a padisah
elvárja Thököly uram hatékony katonai támogatását, amikor a
nagyvezír Bécsnek vonul.
Sőt, Kara Musztafa egyenesen megparancsolta Thököly uramnak,
hogy vele együtt induljon Bécs ostromára. Éreztette a török, hogy az
általa magyar királynak tekintett fejedelem voltaképpen nem egyéb,
csak a szultán egyik magas rangú szolgája.
Igaz, néhány pasa tajtékzott a dühtől, amiért a gróf úr a kuruc
seregbe török megszállási területről toborzott magyarokat, de őt ez
cseppet sem érdekelte.
Az sem zavarta, hogy a budai pasa helyettese – ahogy a török
mondta: kajmakámja –, Murát aga kifejezetten sértő üzenetet küldött
neki, mondván, hogy „Thököly úrfinak” segítséget török területről
nem adhat senki, mert a padisah botot és ekevasat adott ugyan a
magyarnak, de szablyát nem.
Ügy tűnt, ismét semmi esély a békére Bécs és Isztambul között.
Ilona asszony rendezkedett a hadjárathoz szükséges társzekerek
ügyében, és még azt is ő intézte, hogy az eperjesi kereskedőtől
harci lobogónak való anyagot hozzanak.
Aztán megérkezett Thököly uram Eszékről. Bezárkózott Ilona
asszonnyal a szobába, de az ablakon kihallatszottak a szavaik.
Hajaj! Asszonyomat ennyire ingerült hangon szólni még nem
hallottam. A szolgálók riadtan jártak a folyosón. Aztán a vita
hevessége egyre magasabbra hágott, de már csak fojtott hangokat
hallottam. Olyasmit, hogy a francia király is kivitte a harcmezőre a
trónörököst… Meg, hogy a királyfi is hetente háromszor odakint
alszik a katonákkal… Rosszat sejtettem.
Fertály sem telt ki, a lépcsőn megjelent Ilona asszony, és
egyenest felém tartott. Láttam, hogy vörösek a szemei, és oly
szorosra zárta az ajkait, mint ki eltökélte, hogy soha az életben meg
nem szólal.
– Baj van, asszonyom? – kérdeztem csendben, de csak megrázta
a fejét.
– Miben segíthetek?
– Semmiben. De össze kell készítenetek Ferkó úti csomagját! –
felelte nagy sokára. – Gondod legyen rá, hogy az ünnepi köntöse ne
maradjon itthon! Sem pedig a kis fejedelmi buzogánya, a bogláros
ünneplő fövege, az arannyal hímzett, vörös bársony dolmánykája…
– Utazunk, asszonyom? – kérdeztem aggódva.
Olyan színtelen, rekedtes hangon válaszolt, amit csak igen ritkán
hallottam tőle. – Nem utazunk sehova. Csak éppen… a fiam
háborúba indul. Még a hangom is elakadt, és a szívverésemet a
torkomban éreztem.
– Elengedtem az urammal – folytatta, most már sokkal
keményebben és határozottabban. – Mert így láttam jónak, és ne
kérdezd, hogy miért! Ne csak halljon Nagy Sándor tetteiről, meg
Hannibálról… Tapasztalja meg, milyen a haddal élni, mit kell tennie
egy vezérnek…
– De hát az úrfi még csak hét esztendős… – makogtam.
– Benne Zrínyiek, Frangepánok és Rákócziak vére csordul,
Dragica. Tanulnia kell! Szokja meg a sereget, a puskapor szagát!
Igaza van az uramnak!
– Akkor a nagyságos úr akarta, ugye, hogy…
– Mindegy, hogy ki akarta! Így döntöttünk. Ferkó elmegy a
sereggel, és lesz, aki ügyeljen rá! – jelentette ki ellentmondást nem
tűrő hangon, de éreztem, hogy egészen mást gondolt, azonban ki
kellett állnia az ura mellett. Nem húzhatták két irányba a szekeret.
Megértettem, hogy Thököly uram fényét csak emeli egy Zrínyi-
Rákóczi fejedelmi sarj, de talán, ha idősebb lenne…
 Mert mégsem egy másik nemesi udvarba küldi Ilona asszony
parancsolást, fegyverforgatást tanulni, bár azt is mondta, hogy az a
régi szokás lassan a múlté, hanem egyenest a seregbe.
Induláskor Ferenc úrfi igen büszkén ült a lovon a szűk
bársonynadrágban, díszes kis kalpagban, zsinóros mentében, sárga
csizmácskában. Persze, rendelkezésére állt a hintó is, és Kőrössy
György uram, aki kísérte, egy pillanatra sem hagyja majd magára.
Ilona asszony a lépcsőn állt és csak nézett utánuk szótlanul.
Amikor eltűntek a hegy lábánál és csak a porfelhő kavargott a had
mögött, asszonyom csupán annyit mondott: – Isten, remélem,
megért és meg is bocsát nekem ezért.
– Biztosan, asszonyom – mondtam. – Nem lesz az úrfinak semmi
baja, meglátja!
Rám nézett hosszan, aztán a fejét csóválva, mélyet sóhajtva csak
annyit mondott:
– Néhány vérhasban szenvedő beteget máris ápolnak abban a
hadban, Dragica. Ha Isten még ezek után is megbocsát nekem…
Júniusban Regécben tartózkodtunk asszonyommal és Juliánkával,
meg a harmadnyi udvartartással. Szirmay Miklós kapitány uramat
tavaly nevezte ki Thököly gróf Regéc élére, és a vár megtelt
hadiszerrel, élelemmel, abrakkal, sok-sok vég posztóval és
mindenféle katonai holmival, mert ezt a várat nevezték ki a felső-
magyarországi hadellátó raktárnak.
Azt mindenki tudta, hogy hadjáratra kell a sok holmi, csak azt
nem, hogy egészen pontosan kinek az oldalán harcol majd a kuruc.
Mert minden képlékeny volt még.
Ez talán különösen hangzik, de elmondom, hogy miért gondoltuk
így. Véletlenül meghallottam Hídy uram és Ilona asszony
beszélgetését. Éppen azt, amikor asszonyom arról beszélt, hogy
Thököly gróf, mihelyst Eszékről, a török nagyvezírtől visszaérkezett,
azonnal elküldte titkos megbízottját Bécsbe. Neki pedig azt kellett ott
elmondania, hogy amennyiben az udvar hajlandó végre elismerni a
tizenhárom felső-magyarországi vármegyét a nagyságos úr
tulajdonának, és azt is, hogy ő Felső-Magyarország fejedelme, azon
minutumban kész átállni az egész kuruc sereggel a császár lobogója
alá, és menten szembefordul a törökkel.
 Most aztán… ezen igazodjék el a magamfajta!
Hanem azért csak vonulni kellett annak a kuruc hadnak, és
készültek a lobogók. Asszonyom még mindig reménykedett, hogy az
egész felvonulás nem lesz egyéb, mint erőfitogtatás.
Amikor azonban a had elindult Pozsonynak és Bécsnek – az
előbbiből máris az utóbbiba menekítették a magyar Szent Koronát –,
már ő sem beszélt többé a békés lehetőségekről, fegyverek helyett
diplomáciai tárgyalásokról, és sűrűn fohászkodott, hogy Ferenc úrfit
óvja meg az Úr.
– Ha Bécset netán a török megveszi – mondta –, véget ér Lipót
császár hatalma felettünk. De utána rólunk a Portán döntenek majd,
és Ferenc fiacskámról is. A padisah kezében lesz a sorsunk. És
egyik sem jó.
Tudtam, hogy talán nem ezekkel a szavakkal akarta befejezni.
Sokkal inkább azzal, hogy… „és az uram még mindig e kettő közül
kénytelen választani.”
Nemsokára harminc lovas élén megérkezett Jakab. Öleltem és
csókoltam, s közben könny áztatta az arcom. Nem láttam csaknem
két hónapja.
– Dragica! – szorította meg a karom. – Be kell jutnom a nagysága
asszonyhoz! Jelents be, de rögvest! Mondd meg, hogy igen fontos!
Felszaladtam asszonyom szobájába.
– Hívatom azonnal! – parancsolta.
Jakabom belépett, lekapta a fövegét és fél térdre ereszkedett.
– Állj fel! Mi hírt hoztál? – lépett elébe Ilona asszony. – A
kisfiámról? Jókat? Rosszakat? Egészséges?
– A nagyságos Zrínyi János gróf úrról hoztam hírt, kegyelmes
asszony – jelentette az uram. – Nem jókat.
Ilona asszony rám pillantott.
– Kegyelmes asszonyom – folytatta Jakab a fejedelem őnagysága
parancsa szerint jártunk a töröknél. Ott hallottam egy agától, hogy
János úrról mifélét híresztelnek.
Asszonyom türelmetlenül közbevágott:
– A lényeget, Jakab! Mindig csak azt! János öcsém most
Prágában van, úgy sejtem… Vagy már Bécsben?
 Néhány hete érkezett egy hír, hogy János urat letartóztatták,
megtudakolandó, kihez is húz valójában: Thököly grófhoz, a
törökhöz, vagy császárhűsége még mindig töretlen-e. Aztán nem
sokkal rá egy másik értesítés is jött, ami azt állította, hogy légből
kapott az első…
Ahhoz azonban elég volt, hogy asszonyomnak éjszakákon át ne
jöjjön a szemére álom. Jakab megköszörülte a torkát.
– Azt beszélik a töröknél, hogy János gróf úr császári tisztként
mégsem azt teszi, ami Bécsnek kedvére van. Sokkal inkább azt, ami
a nagyságos Thököly fejedelemnek. Vagyis… Azt híresztelik, hogy
János gróf úr elárulta őfelségét, mert felajánlott a töröknek
háromezer katonát, ezért pediglen megkapja majd a szatmári
főkapitányi címet…
Asszonyom elsápadt.
– De hát ez szemenszedett hazugság! Ebből nem igaz semmi.
– Ennyit mondott nekem az aga – vonta meg a vállát Jakab.
Ilona asszony az uramra meredt.
– Az aga csak egy nyomorult török! Honnan szedi mindezt a
sületlenséget? Aztán közelebb lépett, és megmarkolta Jakab karját.
A szeme szikrát szórt. – Árulónak bélyegezné az öcsémet az udvar?
Most, a hadjárat közepén? Ez Bécs terve? Nem volt elég nekik az
apám és az unokaöcsém vére? Keveslik a Zrínyi és a Frangepán
vagyont, ami csak úgy az ölükbe hullt?
– És… azt is mondják, hogy a török jobb, ha okosan hallgat János
gróf úr tanácsaira, mert azzal csak nyerhet a hadjáraton – folytatta
Jakab. – Hát ezért siettem annyira asszonyomhoz…
De ő a fejét rázta, és a hangja most reccsent, akár egy kettébe tört
fa.
– Nem! Ez az elgondolás Bécsben! Átkozott legyek, ha nincs
igazam! De mit várhatnék, ha egyszer az uram is Bécs ellen vonul?
Hogy áll a had dolga, Jakab?
– Úgy vélem, jól. De nehéz dolga lesz a töröknek Bécsnél.
Átkozottul nehéz.
– És a fiam?
 – A nagyságos úrfi a cseklészi69 táborban van, és egészséges.
Óvják, ügyelnek rá. Veszélybe nem engedik.
Ilona asszony Jakab arcát fürkészte.
– Ha rájövök, hogy csak nyugtatni akarsz…
– Isten látja lelkemet! – tette a szívére a kezét az uram.
– Köszönöm. Maradj a közelben fél tucat megbízható vitézzel, és
add át a parancsnokságot a helyettesednek, mert feladatot kapsz!
Jakabbal a szobánkba távoztunk, és végre megölelhettem. Szinte
nem volt annyi békés, együtt töltött időnk a házasságunk alatt,
amiből összejött volna pár hónap.
– Nagyon elfárasztott az út? – kérdeztem.
– Az nem – felelte. – De ha hazudnom kell, az mindig kiszedi
belőlem az erőt. Hazudtam a fejedelemasszonynak, Dragica, mert
képtelen voltam elmondani neki az igazat.
Megdöbbentem, és azt kérdeztem, miről beszél, s miről hazudott.
– Az úrfiról – felelte Jakab. – Mert nagyon nincs jól. Nem beteg, de
nem érzi jól magát a bőrében.
Megráztam a vállát, és követeltem, hogy most aztán mondjon el
nekem mindent.
Elébb megesketett, hogy nem szólok róla Ilona asszonynak.
– Az úrfi fél Thököly uramtól – folytatta. – Tudom, hogy ez nem
újdonság, és Ilona asszony is tudja. De az úrfi már nem is titkolja.
Kőrössy úr ugyanezt állította, igaz, nem nekem, hanem a
bizalmasának. De hát az meg nem tudta tartani a száját…
Jakabom arról beszélt, hogy valakik azt pusmogták – nem is
kisemberek, hanem Thököly uramhoz közel állók hogy ugyan mibe
telne Kőrössy Györgynek mérget tenni az úrfi ételébe, vagy úgy
rendezni, hogy baleset érje. Mert ez esetben az egész hatalmas
Rákóczi-vagyon és uradalom felett rendelkezhetne Thököly
fejedelem…
– Ez annyira hihetetlen, hogy ésszel fel sem érem – dadogtam. –
Ha ezt a nagyságos asszony megtudja… Vajon hihető-e, hogy
Thököly uram áll ennek a hátterében, és nem csak néhány
elvetemült alak mocskos, beteges gondolatai szülték?
 – Nem tudom, de hallgass erről, kérlek! – ismételgette Jakab. – Én
pedig figyelek a fiúra, még ennél is jobban.
Még aznap délután elindult az uram Patak várába Ilona asszony
Saponara báróhoz címzett levelével, utána meg vissza kellett térnie
Thököly uram táborába.
Félénken tudakoltam:
– Bízik benne, asszonyom, hogy… a levél majd javít valamit a gróf
úr…
Rám pillantott hosszan, kutatóan, aztán a fejét ingatva azt mondta:
– Nem bízom én már semmiben, aminek Bécshez köze lehet,
Dragica. És másban is egyre kevésbé.
– És a török?
– A török? – legyintett. – Hát az is csak a maga érdekeit nézi. Az
uram meg váltig állítja, hogy meglelhető az egyensúly.
– De asszonyom tudja, ugye, hogy ilyen nem létezik?
Sokáig csak nézett rám, mintha azt latolgatná, mit feleljen erre egy
szolgálónak. Végül csak ennyit szólt:
– Mi tudjuk, Dragica. Nem sokan tudják nálunk jobban. Nem laktak
ezek a török torkában sosem úgy, ahogy mi… Jobb lesz, ha a
napokban visszamegyünk Lévára. Szólítom Juliánkát! Fogass be a
hintóba, és kísérj el minket a réteknek! Hogy lehet ebben a szeles
várban ily kevés a levegő…
1683. július 5.
Thököly Komárom környéki tábora
A várost éppen körülzárni készültek a fejedelem kurucai, amikor
Oroszlán Jakab és két bajtársának sátrába fiatal küldönc érkezett.
– Egyenest az ezereskapitány úrhoz! – süvöltötte a legény
magabiztosan, de az öl szalmára terített subáján heverő Muha Istók
éppen csak a szája sarkába igazította a pipáját, úgy kérdezte, fel
sem sandítva.
– Oszt' ki hozta az ezereskapitány úr izenetét, te kótyomfitty? Nem
tudod-e, hogy ebben a sátorban két százados is lakik?
A legény összecsapta a csizmája sarkát.
– Nem mondta nekem azt senki. De hát az ezereskapitány úr
mégis csak hívatja kendteket, nohát… kapitány urak.
 Muha Istók most már felkönyökölt, aztán felegyenesedett, a
pimasz legény fölé magasodott jócskán, és vészjósló hangon
recsegte:
– Nohát, kölök, lennél csak az én kompániámban! Már az első
napon kiköpnéd a tüdőd, úgy megzavarnálak!
– Hagyd, Istók! – szólalt csendben Oroszlán Jakab. – Mit akar
velünk az ezereskapitány úr, te nagy vitéz?
– Azt nekem nem mondták, csak, hogy hívjam kendteket.
– Akkor megyünk. Ki a parancsnokod?
– Kincses kapitány úr. Izennek neki valamit a tiszt urak?
Muha végigmérte a legényt, aki még mindig úgy állt, akár a cövek.
– No, eriggy az útból, ha már olyan sürgős az a hívás!
Oroszlán Jakab és Muha ledobbantak a nyeregből az
ezereskapitány sátra előtt, amit éppen most kezdtek lebontani. Az
egyik vitéz tudatta, költözik a tábor, mert Komáromot körbe kell
keríteni. Ez lesz a kurucok feladata, míg más parancs nem jön.
– Nekem, azt mondták, hogy a két legjobb kapitányt hívassam –
közölte a vállas, mokány kuruc főtiszt, és végigmérte az érkezőket. –
Kegyelmetekre gondoltam. Adják át rögvest a vicekapitánynak a
csapataikat, mert személyes lesz a feladat! A szájukat befogják
kendtek arról, amit most hallanak, különben a fejük elébb ér haza,
mint maguk! – Amaz kettő bólintott. – A nagyságos fejedelem
parancsát tudatom. A török holnap beszünteti Győr ostromát, és
nem tesz egyebet, mint amit mi fogunk Komárommal. Húszezer
muszlim körbezárja a várost, a nagyvezír pedig a száznegyven-
ezres sereggel, meg az öreg ágyúkkal elvonul Bécsnek. Hamar meg
akarja tenni azt a tizenhétnél alig több mérföldet. Eddig értik-e?
Erdélyi ember volt az ezereskapitány, ahogy Muha is, hogyne
értették volna a szavát.
– Kendtek meg szintúgy mennek Bécsnek, mégpedig a törökkel.
Szpáhinak kell mutatni magukat. Csak aztán idejében ott is hagyják
őket! – folytatta a főtiszt. – De csöndben ám, átöltözvén a török
gúnyából. Amikor a törököt ott hagyják, azt azért teszik, hogy
megközelíthessék Bécset. Öltözzenek tisztességes magyar
nemesuraknak, ihol a menlevél!
– Hamis? – dörmögte Muha Istók.
 – Hamis hát, mi más lenne? Azt hitték, majd császári tábornok
menlevelét kapják? Tanulják meg a nevüket, amit beleírtak. Pozsonyi
uraknak kell látszaniuk, akik a török elől menekülnek. Ezt hiszik el
leginkább. Aztán csak várjanak, mégpedig Bécsen kívül, mert oda
be ne menjenek! A környék teli van besúgókkal, erre is ügyeljenek!
– Értjük, ezereskapitány uram, de hol várjunk és kire? – így Jakab.
– A bőrünkre tudunk ügyelni. De ha egyszer átvedlünk szpáhiból
pozsonyi urakká, a török is karóba húzhat minket…
– Igen jól gondolja kelmed! – bólintott a főtiszt. – Hát ügyeljenek!
Az parancs, hogy Sankt Pölten és Melk között, egy fogadóban várják
meg Zrínyi János gróf úr küldöncét. Itt a fogadó neve… már ha el
tudja olvasni – sandított Muhára, aki elhúzta a száját, mert olvasási
tudományára igencsak büszke volt.
– Csak arra ügyeljenek, hogy milyen jelszót mond. Ha azt hallják,
hogy „a Duna vértől veres mérföldeken át”, és ezt meg is ismétli,
akkor az lesz a gróf küldönce. Értik-e?
– Igenis, értjük – felelte a két tiszt. – De mégis, miféle híreket
hallunk majd?
Az ezereskapitány szemöldöke a feje búbjáig csúszott.
– Ha már most tudnám, mi a bús lószarnak küldeném kendteket?
Aztán csak ügyeljenek a fejükre, mert nem lesz, aki ezt maguk
helyett megteszi!
A parancs vétele után Jakab és Muha Istók szpáhi harcosként
vonultak a törökkel csaknem Bécsig. Egy aga ügyelt az épségükre,
és arra is, hogy zavartalanul elhagyhassák a török tábort.
Mindenütt felderítő tatárok és lovas akindzsik portyáztak,
sebesebben a szélnél, és fosztogattak, gyilkoltak. Menekült előlük,
aki csak tehette, a többi meg elbujdosott az erdőkben és a lápban.
Fischamend és Schwechat, meg a környező tanyák és falvak
lángoltak, éjjel is messzire világlott a tűz fénye.
A császáriak hátráltak, és a portyázó tatár Hainburg várához
közel, Petronellnél megugrasztotta Lotharingiai Károly fővezért. Az
utak mentén temetetlen holtak hevertek, iszonyúan megszabdalt
katonák és városi polgárok, akik szerencsétlenségükre a katonákkal
menekültek, mert mellettük látták a biztonságot.
 A Burgban, ahol a főtisztek és a főemberek gyülekeztek, égett
minden gyertya, és az urak idegesen toporogtak. A török a kapuk
előtt, a tatárok meg már Melk és Sankt Pölten környékét dúlták. A
Duna északi oldala tán még biztonságos, de ki tudhatja, meddig?
Ezek a sárga ördögök – így emlegették a tatárokat – akármikor
képesek átkelni a folyamon.
– Felséges uram, Bécset mielőbb el kell hagynia! – szögezte le
Ernst Rüdiger Starhemberg, a császárváros táborszernagy rangú
parancsnoka. – Sajnos, a túlerő akkora, hogy tovább nem
garantálhatjuk az ön és családja biztonságát.
Caprara és Leopold Friedrich Montecuccoli tábornokok élénket
helyeseltek. Ők még épségben elérték Bécset, a katasztrofális
petronelli vereség után. El is túlozták a veszteséget, de csak azért,
hogy őfelségében kétség se merülhessen fel a menekülés
megalapozottságáról.
Este a magyar országbíró, Draskovics Miklós és az előkelők közül
páran elbúcsúztak őfelségétől és családjától. A császár és ötéves fia
hintón távoztak, az áldott állapotban lévő császárné gyaloghintón, át
a Duna hídján, meglehetős titokban. Néhány külhoni követ és az
udvartartás is elhagyta Bécset.
Amint másnap mindez kiderült, a városi lakosság pánikszerű
menekülésbe fogott. Harmincezernél is többen kötöttek nyúlcipőt,
miután elterjedt, mit műveltek a tatárok az elfogott keresztény
katonákkal és a kezükbe kaparintott lakosokkal. A városkapunál
tumultus keletkezett, az emberek összeverekedtek, és a Bécsben
maradt Haditanács a katonákkal már nem volt képes a rendet
biztosítani.
Jakab és Muha Istók Melkhez közeledve betértek abba a bizonyos
fogadóba. A fogadós se tudta, mi lesz a sorsa a tulajdonának, de a
házát el nem húzhatta.
– Csak nem kóricál el eddig a török meg a tatár! – sóhajtott
reménykedve. – Bízom a keresztény hadban, uraim. Sok élelmem
nem maradt, borom is alig, de két ilyen nemesúrnak azért
előkaparok valamit.
– Az ember azt sem tudja, mit véljen. Mindenki összevissza
hablatyol – morogta tettetett felháborodással Jakab. – Kelmed tud
valami pontosabbat?
– Az má' szent igaz, hogy összevissza beszélnek – felelte a
fogadós. – Napok óta úgy menekülnek, hogy csak a hátukat látom.
Bécs kapuján alig fértek ki a szekerek, úgy megrakták őket. Aki
teheti, inkább északnak igyekszik, a Duna túloldalán.
Ekkor egy jókora kő repült be a fogadó egyik ablakán, és az üveg
élesen reccsent, majd a darabjai porrá törtek a téglapadozaton. A
fogadós elsápadt.
– Hallják kegyelmetek? Hallják, mit üvöltöznek?
– Németül mondják – így Jakab. – Valami papokat szidnak.
A fogadós óvatosan kikukkantott a kitört ablakon.
– Hogy a kórság vinné ezeket a barmokat! A papokat szidják,
felekezeti válogatás nélkül, mindet. A marhái azt hiszik, hogy ennek
az egész rohadt háborúnak a papok az okozói. Nálam mindig sok
szerzetes megszáll, ezért úgy gondolják, engem büntetnek. Agyon is
verik, ha egyet megcsípnek. Ugye, kendtek nem egyháziak? Csak
hát… álruhában – vizslatta összehúzott szemmel a két kuruc tisztet.
– Hát úgy nézünk ki? – morrant Muha Istók.
– Hát éppenséggel… – rándított a vállán a fogadós. – Sokféle
ember megfordul nálam. Én ugyan senkitől nem kérdezem, kiféle.
De ha kelmetek esetleg egyházi emberek lennének… Mert itt aztán
semmi nem marad ám titokban, hallják?
– Megnyugodhat kelmed, fogadós uram! – így Jakab. – Miattunk
nem vetnek csóvát a házára. Megvárjuk, míg csöndesedik a zaj,
aztán megyünk tovább. Csak hát azt nem tudjuk, hogy mikor.
Ez megnyugtatta a fogadóst, aki csak néhány férfiembert hagyott
maga mellett segítségnek, és a családját rég elparancsolta még a
környékről is, magas klastromának falai mögé.
Másnap megérkezett, akit Jakab és Muha vártak. Annyi idős
lehetett, mim ők. Elmondta szépen a jelszót, aztán meg is ismételte,
szabályosan akkurátusan.
– Mondjátok meg odahaza – suttogta a pajta mögött –, hogy a
császár hajóra szállt, és elindult Passaunak. Már elhagyták
Kronenburgot, de kikötnek Melkben. Mi majd továbbra is
figyelemmel kísérjük, hol tartózkodik, meddig menekül, s hogy mi
van a kincstárral, a főemberekkel. Aztán megadjuk a híreket
mielébb. Ezt mondjátok meg a nagyságos Thököly fejedelemnek!
Már indult is, mert az alkonyi sötét jótékonyan elrejti azt, akinek
jobb, ha nem tudnak róla sokat.
Úgy tűnt el a sötétben, mintha soha nem is járt volna ott. Jakabnak
azonban jó füle volt, hallotta, hogy legalább öten vágtattak el
nyugatnak.
– Felséges úr, kérem, fogadja meg a tanácsomat! – állt a császár
elé Carlo Pio kardinális. – A melki apátságban valóban járt a
kivégzett Zrínyi bán János nevű fia, s vele egy francia márki,
bizonyos Sébeville. Önről, az útjáról, a kíséret létszámáról és
fegyvereikről érdeklődtek. Mindez nem lehet véletlen. Azt javaslom,
hogy Melkből inkább nyeregben utazzon Linzbe, ahol már várja önt a
Szentatya megbízottja. Ő ugyanezt fogja elmondani.
– Nevezetesen azt, felséges uram, hogy Zrínyi János az ön
vesztét akarja, és az életére tör – erősítette meg másnap Linzben a
pápai megbízott. – Elfogató parancsot kellene kiadni Zrínyi ellen.
Már elég bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy per induljon.
– Igaza van – jelentette ki Bonaventura von Harrach
főlovászmester, akinek fő feladata a császár menekítése volt. –
Adjon ki őfelsége elfogatási parancsot, de innen mielőbb indulni kell
Passauba! A Duna bal partján egyre közelebb érnek a portyázó
tatárok.
Lipót egyetértett. Néhány napja különös gyengeség gyötörte, és a
szíve néha összevissza kalapált, így a lovaglás nehezére esett. Úgy
gondolta, ráfér néhány napi pihenés, de csak akkor, ha már
biztonságba került.
Bécset a török ostrom alá vette – jelentették a hírek. Égnek a
környékbeli falvak, a császárvárosba ágyúgolyóbisok potyognak,
semmi jóra nem ámíthatnak a védők. Aztán a janicsárok
nekiugrottak a falaknak, ádáz csaták dúltak, de egyelőre úgy tűnt,
hogy nagyobb ellenséges csapatrészek Bécsbe nem nyomultak be.
A menekített kincstár hajókkal úszott felfelé a Dunán, és a
császáriak megugrasztották azt az egységet, amelyik állítólag meg
akarta azt szerezni.
 És július tizenhetedikén futár vágtatott őfelségéhez: egy ügyes és
figyelmes testőrhadnagy elfogta Zrínyi Jánost.
– Ami Zrínyi grófról eddig tudomásunkra jutott, az egyszerre sok
és kevés jelentette Lipót császárnak Christoph von Abele, az Udvari
Kamara elnöke. – Jelenleg Passauban tartjuk fogva, az
Oberhausban, Pötting püspök úr kastélyában. Strattmann alkancellár
úrral személyesen hallgattuk ki.
– Mi a véleménye – kérdezte az ágyban fekvő, napok óta
gyengélkedő Lipót komolyan perbe lehet fogni?
– De felség, ő egy Zrínyi! – tárta szét karjait Abele. – Ehhez méltó
bánásmódban részesítettük. Elvettük mindenét, csak az imakönyvét
tarthatta meg. Kapott egy kellemes cellát, ahol a mennyezeten át
kap némi fényt és levegőt… Kell ennél több? Hiszen felségáruló, ez
már biztos. Melkben járt és érdeklődött, az ő lovasait ugrasztottuk
meg, mert a kincstárra ácsingóztak, a töröknek háromezer katonát
ajánlott fel ön ellen… Áruló, alávaló bűnöző. Egy Zrínyi! Pontosan
ismerjük a fajtáját, az előéletét, hogy mikor mit tett, és még azt is,
amit nem tett. Nem is vártam tőle mást, felséges uram, mint előbb-
utóbb árulást. A lojalitás, amit a korona iránt mutatott, csupán
szemfényvesztés. Egy Zrínyi sosem lehet őszinte, nem lehet neki
hinni. Vannak tanúk, akik ellene vallottak. Így például egy török, akit
Passauban kihallgattunk. Elmondta, hogy Zrínyi Győrnél javaslatot
küldött a nagyvezír táborába, hagyja abba a város ostromát, és
induljon Bécsnek, mivel annak őrsége csekély, a katonaság
felkészületlen.
– Nem hazudik az a török?
– Megbocsásson felséged, de ha hazudik is, az mit változtat a
lényegen? – jegyezte meg Abele, és Lipót bólintott. – Felséges úr,
körvonalaiban már látható és közszemlére tehető egy jól
megtervezett összeesküvés, aminek ez a Zrínyi az egyik központi
figurája. A francia és az amszterdami szálak összefutnak.
Könnyűszerrel igazolható, hogy az osztrák örökös tartományokat az
ellenségnek akarták adni, önt pedig… hm… elnézését kérem… a
trónörökössel együtt meg akarták mérgezni. Ne feledkezzünk meg
arról a bizonyos pisztoly-ügyről sem, ami a felvonuláson Zrínyinél
elsült. Tisztelettel kérem, engedje meg nekünk, hozzáértőknek, hogy
kibontsuk az egész ügyet! Felelősséget vállalok azért, hogy a végére
Zrínyi bűnössége abszolút megállapítást nyerjen. A korona érdeke
egyenest ez.
A császárnak kedvére voltak e szavak, ezért is hagyta beszélni
Abelét. Tudta, hogy szolgál még egy másik Zrínyi is a császári
hadban, figyeltette őt is titkos ügynökökkel, de a fiatalember eddig
tökéletesen császárhűnek tűnt. Ha mégis megáll a Zrínyiek ellen egy
rágalom, hát tegyék a dolgukat a titkosszolgák. Nem érdekes, ki
ötlötte ki, csakis a cél a lényeg, az pedig a birodalom egységének
megőrzése.
Ha egy kellemetlen Zrínyivel kevesebb, az csak hasznos a korona
érdekeinek. Zrínyi Ilona pedig… Nos, ő természetesen különleges
helyzete miatt megint más. Lehet belőle a korona ellensége, de akár
szilárd támasza is. Mindent tudott róla a Titkos Tanács, amely
ügynökökkel hálózta be az égész országot, annak töröktől megszállt
részeivel együtt.
– Kövessenek el mindent az igazság kiderítése céljából! – kötötte
ki a császár. – Ha Zrínyi bűnös, bűnhődjék! De csak törvényesen.
– Azon leszünk, felség – felelte Abele. – Tökéletesen törvényes
lesz minden. Engedje meg, hogy elmondjam: nem célszerű őt még
egyszer szabadon engedni. Összejátszik Thökölyvel, akiben soha
nem bízhatunk, akkor sem, ha százszor elmondja, hogy kurucaival,
azzal a… megbocsásson… koszos söpredékkel, a korona mellé áll.
Zrínyi János személye egy kanócos bomba, ami bármikor
meggyújtható.
– Nem feledi az apját? Erre akar kilyukadni? – kérdezte a császár,
és Abele bólintott.
– Ahogy Thököly felesége sem. Engedje meg, hogy elmondjam,
Zrínyi esetleges szabadon bocsátása sokkal nagyobb veszéllyel jár,
semmint gondolnánk. Személyén keresztül azonban sakkban
tartható a nővére. De akárhogy is szemléljük, felség, Zrínyi Ilona
ezerszer veszélyesebb lehet a koronára, mint az öccse.
1683. Szeptember
Thököly Imre cseklészi tábora
Rosszul alakultak a hadiesemények Bécs körül. A lengyel Jan
Sobiesla király Lipót császár oldalán hadba lépett, s ez a sereg átütő
erőt képviseli Szeptember első napjaiban a nagy török hadjárat
kifulladt.
Thököly Imre tábora a hónap közepe előtt még mindig Cseklészen
állt, és Ferenc úrfi naphosszat szemlélhette Pozsony tornyait. Elmúlt
a rekkenő és kínzóan száraz nyár, és mindenki a hadjárat végét
várta. Ferenc minden reggel kilovagolt Thököly mellett, hogy a
csapatokat megszemléljék.
Kőrössy egymaga viselte gondját, nem is engedett a közelébe
senkit. Az ételét maga kóstolta meg, és előfordult, hogy ő is
készítette. Mivel a vizek betegségeket terjesztettek, a katonák
jobbára bort ittak, ami egy idő múlva a nagy melegben megposhadt.
Ferenc úrfi hősiesen tűrte a szomjazást és a nélkülözést, a hőséget
és a betegséget, s amikor ágynak esett, Kőrössy ápolta, nem
mozdulva mellőle.
Nem akadt itt senki más, akiben úgy bízhatott, mint a kamarásban.
A tartalékba vont kuruc vitézek a szeptember tizenkettedikére
virradó éjjelen ólomnehéz álmukat aludták Cseklészen. Szokatlanul
hidegek voltak már a hajnalok, a völgyekben megült a köd, és a
magasra nőtt fűszálakra akadt pókhálón még délután is csillogott a
harmat.
Hirtelen robaj verte fel a csöndet, az éjszakai őrség sípja
felvisított, és innen is, onnan is rémült üvöltözés hallatszott.
Kőrössy György olyan éberen aludt, akár a nyulak. Szemvillanás
alatt talpon volt, s még a csizmájába se lépett bele, úgy tépte fel a
sátorajtót.
Hanem akkor már recsegett-ropogott minden, szakadtak a
sátorlapok, törtek a cövekek, lovak nyerítettek, katonák
káromkodtak, ordítoztak.
Egy lovas vágtatott elő, szinte a semmiből, és keményen felöklelte
Kőrössyt. A katona kunkori orrú csizmája alaposan mellbe rúgta. A
sátrak között izzó parázsból csillagok szakadtak, amikor az eszüket
vesztett, gazdátlan lovak átgázoltak a zsaráton.
Kőrössy a rúgástól levegőt is alig kapott, és az alaktalan, sötét,
dübörgő massza rohamost közeledett. Ahol átvágtatott, halomra
dőltek a sátrak, törtek a rudak, és jajgattak a megtaposott emberek.
A kamarás perdült, és visszaugrott a sátorba.
 Megrázta Ferencet, aki álmosan nyitotta a szemét, és riadtan
bámult Kőrössyre. Hirtelen azt sem tudta, hol van.
– Uram! Kisuram! Jöjjön azonnal! Kapaszkodjon a nyakamba!
Felkapta a fiút, és rohant vele ki a sátorból. Néhány lépésre
jutottak, amikor az iszonytató massza elérte a sátrat, darabokra
szabdalta és a földbe tiporta.
Néhány vitéz megpróbálta elkapdosni a megvadult, gazdátlan
lovakat, másokat az érkező, idegen lovasok taszítottak fel.
– Rohadt tatárok! Mocskos sátánfajzat! – hörögték a kurucok az
öklüket rázva. – Menekülnek a disznók! Ni! Ott meg már a janicsárok
is…
– Menekülnek? Ki elől? – tudakolta rémülten Kőrössy, szorosan a
karjaiban tartva Ferencet.
– A lengyelek, meg a császáriak hajtják őket! – így egy lovas
kuruc. – Sobieski agyonverte a török hadat, ezt kiabálják. Iszkolnak
a barmok!
– Úgy, hogy közben mindent legázolnak? – üvöltötte türelmét
veszte Kőrössy. – Hol a fejedelmi sátor őrsége? Nyavalyások, ebben
a sátorban fiatal fejedelem őkegyessége aludt! Csaknem
agyonvágta a rúd! Hogy Lucifer rothasztaná meg valamennyi tatárt,
meg titeket is, akik nem tudtok uratokra ügyelni!
Aztán Ferenchez fordulva:
– Épségben van, kisuram? Minden rendjén? Édesanyja a saját
kezével nyúz meg, ha önt baj éri…
Ebben Kőrössy egészen bizonyos is lehetett.
A táborban még alig valamit tudtak a nagy vereségről. Amikor
Thököly megérkezett, elsőre azt tudakolta:
– Nem esett-e baja az úrfiamnak? – mert így nevezte Ferencet.
Napokkal később végigszaladt a hír: a császáriak a töröktől
megszerezték Párkányt, a fontos dunai átkelőt, és napok kérdése
Esztergom visszafoglalása.
Kőrössy megértette, miért nem volt hajlandó fogadni Lipót császár
megbízottja a kuruc követeket, és miért üzente Thökölynek, hogy ő
már ismét az alattvalója, és legfeljebb az elkobzott birtokaiért
emelhet panaszt, ám semmi esetre sem kérheti a császár
bocsánatát.
 – Ámbátor az udvartól a kegyelmet felajánlották, nagyuram –
fordult Kőrössy Thökölyhez. – Nem kellene mégis kegyelemért
folyamodnia Lipót császárhoz? Ha már úgyis megüzente, hogy nincs
egyéb vágya, mim Magyarországot a töröktől megszabadítani…
Thököly legutóbb valóban ezt üzente az udvarnak, mert akkor már
hetek óta dühöngött a török had sikertelensége miatt, s látta, miként
szipolyozzák a vidéket a nagyvezír katonái, nem is beszélve a
tatárokról. Követeinek elutasítása miatt azonban vérig sértve érezte
magát, ezért indulattal felelte Kőrössynek:
– Azt már nem! Én Habsburgtól soha kegyelmet nem kérek! Azt
hiszed tán, hogy megadnák? Hogyne! Egy pallossal, mint az
apósomnak!
– A birtokait is visszaadná őfelsége… talán… – próbálkozott
Kőrössy, de a fejedelmet nem hatotta meg semmi.
– Megyünk Lévára, György! – jelentette ki. – Aztán majd
meglátom… Azt hiszem, Munkácsba, mert Makovica, ugyebár, már a
császáriaké. Át kell gondolnom alaposan mindent. Valamit
mégiscsak rosszul tettem, azért ver az Isten ennyire.
Kőrössy türelmes ember volt a maga módján. Azt is tudta, hogy
nem lehet egyszer hűséget ígérni, aztán meg az ellenkezőjét tenni,
ráadásul néhányszor oda-vissza meg is ismételni. Az ilyen
kötéltáncos elébb-utóbb a nyakát szegi.
Próbálta higgadtabb vérmérsékletre, hűvösebb, logikusabb
gondolkodásra késztetni a gazdáját.
– Nagyságos uram! Gondolkodjunk higgadtan! Ince pápa kijárja,
hogy Bécs létrehozza a törökellenes Szent Ligát70, és erre egyre
több konkrét politikai és gyakorlati jel mutat. Tudja, mit jelent ez?
Hogy mindennél nagyobb erő lép fel majd a török ellen. Az pedig
mindenkinek elhozhatja a bukást, aki bármely okból kitart Mohamed
szultán érdekei mellett. Ugye, nem akarja azt mondani, hogy nem
lesz hitszegő? Ha a törökről leválik, az most gondolkodás, és nem
hitszegés.
– Csak azért nem botoztatlak meg, mert okos ember vagy, és van
ráció a szavaidban – morogta dühösen Thököly. – De te sem
bíztathatsz engem politikai öngyilkosságra!
 Kőrössy higgadt maradt.
– Az nem politikai öngyilkosság, ha a vesztes ügy mellől valaki
távozik. Gondolja meg, uram, ha egyszer a szultán innen elvonul,
vagy legalábbis erre kényszerül, attól kezdve mit érnek a tőle kapott
címek, koronázási jelvények, az athnamé? Uram, mikor látta a
vérszomjas tatárokat nyulakként, fejvesztve menekülni? A
nagyságos fejedelemasszony csodálatos személyiség, és
mindenben támogatja önt, de félek, hogy egymaga kevés lesz az
üdvösséghez. Önnek is meg kell vetnie a sarkát! Mert a török melletti
üdvösség, higgye el, uram, számunkra leáldozóban van. És ezt nem
a kishitűség, hanem a nyitott szemem és a tapasztalatom mondatja.
Thököly csak hallgatta a kamarását, s alig szólt közbe. Végül
megjegyezte:
– Ha megrágom magamban azt, miként tárgyalhatok a lengyel
királlyal, és az ügyemet netán támogatja majd Lotharingiai Károly is,
akkor végleg eldöntöm, hogy átvigyek-e egy húszezres sereget a
császári táborba, hogy velük a török ellen forduljak. De most még
csak reménykedem, semmit nem tudok biztosan.
Kőrössy a fejét csóválta.
– De nagyságos úr… A kuruc hadnak vezér kell. Kire
hallgassanak, míg ön… hm… úgymond, átgondolja a teendőket?
Vagy máris Wesselényi Pál uramra céloz?
Igen, arra a Wesselényire gondolt Thököly, aki főparancsnokként
rövidesen át is vette a bujdosók irányítását.
Szinte nem is figyeltek a kis Rákóczi Ferencre, aki a félhomályban
gubbasztott a tábori széken és a férfiakat hallgatta. A kezében ott
pihent az a kis díszesen varrott tökjáték, amit Törökországból hozott
neki ajándékba Géczi István, a család barátja.
Thököly nem is sejtette, hogy a nevelt fia milyen mélyen elraktároz
magában minden egyes szót.
 1683. Ősz Munkács várában
Hideg szelek ostromolták a munkácsi vár falait és a sziklahegy
oldalát Ilona asszony mégis alig engedélyezett magának pihenőt.
– Megint nem aludt az éjjel, nagyságos asszonyom – érintettem
meg a vállát, amikor az íróasztalánál, egy félbehagyott levél fölött a
kimerültségtői elszunnyadt. – Kérem, nem lesz ez így jó! Rámegy az
egészsége. Legalább hadd kísérjem a szobájába…
Felpillantott, és kihúzta a derekát.
– Nem kell, Dragica! Kicsit belefáradt a fejem. A sok levél…
– Hát, amennyit a napokban a nagyságos asszony megírt…
– Mert muszáj volt. János öcsém Tirolban, Rattenberg várában
sínylődik.. Talán sosem látja meg többé a napvilágot. Nem
nyugodhatok bele! Ahova csak tudok, levelet írok, hogy segítsenek.
Koholmány ellene minden vád.
Amit az uramtól hallottam erről, az egyenlő volt a semmivel. Jakab
úgy befogta a száját, hogy egy szót ki nem húzhattam belőle.
– Asszonyom, kérem, ne rágja magát ennyire! – szólítottam
szelíden. – Megtesz mindent, és még annál is sokkal többet, de egy
határon túl senki sem mehet. Talán egyszer majd úgy alakul, oly
szerencsésen, hogy a gróf úr kicserélhető lesz valakire… Egy
olyanra, aki őfelségének fontos.
Felkelt az asztaltól, és láttam, mily nyúzott az arca. Ferenc úrfi
lépett be Bárkány János atyával. Azt mondta, megtanult egy latin
verset kívülről, és fel szeretné mondani az édesanyjának.
Ilona asszony parancsot adott:
– Dragica! Hozd a fiam ködmönét és a fövegét! Gyere, kisfiam,
járunk egyet! Mond el nekem azt a szép verset!
Az ablakból néztem, amint a vár belső udvarán lassan ballagtak
egymás mellett. Ferenc úrfi átszellemült arccal szavalta a verset, és
zavarba jött, amikor megakadt. Asszonyom pedig fejét leszegve
hallgatta.
A gondolatai közben egészen másutt jártak.
– Kivégzik Kara Musztafa nagyvezírt Nándorfehérvárban, a
sikertelen hadjárat miatt – dörmögte maga elé Thököly. – Ilonám,
édes szívem, valójában erre számítottam. Ahogy mindenki más is,
aki tudja, hogy a padisah meg nem bocsát sosem. És most így
állunk.
Ilona leült a férje mellé a kerevetre. Munkács felett sötétszürke
fellegek vitorláztak, olyan alacsonyan, hogy a tornyok még odalent, a
városban is karistolták hasukat. Néha kihasadt a szürkeség, és
hideg eső öntözte a földet, hamarost hópihékké változott, hogy aztán
lassan, tétován ereszkedjenek a Latorca sötét vizére, a mákszín
mezőkre, a szél csupaszította ágakra.
Nem szólt a férjének arról, hogy ma megint két újabb levelet írt az
öccse érdekében. Most arra kérte az illetékeseket, engedjék, hogy
pénzt küldjön, és öccse legalább váltás alsóneműhöz, ruhához,
tisztességes ágyneműhöz és takarókhoz jusson. Kezdetben még
elment, ami rajta volt, a pénzéből is tiltotta, de mára az a pénz
elfogyott.
– Most tehát csend honol és nyugalom, így véled, édes férjuram?
– kérdezte halkan, mintha attól tartana, kihallgatják. Talán joggal
vélelmezte, mert ezekben a hetekben árulással egyenértékű
eseményekre derítettek fényt Munkácsban, amiért is Thököly Imre
elrendelte a kivizsgálást. – Úgy véled, ha nem vonod ki a kardod,
minden rendjén lesz a jövőben, vagy legalább ezen a télen? A
padisah Felső-Magyarországot még mindig Orta Madzsar-nak tartja,
akár Erdélyt. A saját fejedelemségének, személyeden keresztül.
Thököly mindenben igazat adott a feleségének, és elfogadta, hogy
Ilona élesebben lát nála is.
– Tudom – felelte tűnődve. – És megértem, ha a felvidéki urak
csalódottak. A lobogóra azt írtuk: „Pro Patria”, „a Hazáért”. Ezért
harcoltunk, és most tűrniük kell a török uralmat. Igazuk van.
Gondolod, édes szívem, hogy lehet innen kiút? Hogy nem ez a
végső állomás?
Ilona megérintette a férje kezét, és ujjaik egymásba kulcsolódtak.
De a hangjában egyfajta számonkérési szándék rejlett.
– Akik most itt élnek, összezavarodva, nem tudják, kinek az
alattvalói. Hol van már a kezdeti lelkesedésük? Kassán sem úgy
alakult az országgyűlés, ahogy tervezted. Mi maradt hát? A hit és a
bizalom? Bízol benne, hogy a lengyel Sobieski felkarolja az ügyedet,
és az egész kuruc sereggel őfelsége oldalára állhatsz? Hiszen nem
kedvel téged, Imre! Kényszerből tenné, már, ha valóban
szándékában áll támogatni téged. Az udvar tudja és hangoztatja,
hogy a török ellen szüksége van a magyarokra, de ilyenkor nem rád
gondol. S vajon igaz-e, amit Lotharingiai Károly herceg állít, hogy
szüksége lenne a húszezer kurucra? És átgondoltad már az
egyszerű katona fejével is? A kuruc és a labanc ki sosem békíthető.
Akkor sem, ha egy hadba szorítják őket. De most Felső-
Magyarországban csak azt látják, hogy valaki a nyakukra
szabadította a törököt.
Mikor befejezte, a hangjában rezdült valami ellenséges és
kötekedő él. Thököly Imrét ez meglepte, bár pontosan értette, mit
akar a felesége.
Az asszony folytatta:
– Kara Musztafa selyemzsinórt kap. Tán már vége is. A töröknél
nem ő az első nagyvezír, akit a sikertelen hadjárat után így jutalmaz
a padisah. És nem is az első pasa. A nagybátyám idejében ugyanígy
járt a budai beglerbég, hatvannégy tavaszán. Ne hidd, hogy a Porta
rád még mindig ugyanúgy gondol, mint amikor nagy reményeket
fűzött a bécsi hadjárathoz. Biztosra veheted, hogy mindig egészen
pontosan értesültek az elgondolásaidról. A kémek sehol sem
alszanak, hívd őket bár diplomatáknak, netán a legjobb barátaidnak.
Ma is tudják, miként gondolkozol. Nem feledik, hogy hitet teszel a
török támogatása mellett, de ugyanakkor, bizonyos feltételekkel,
ugyanezt felajánlod a császárnak is. Hát ezért nem kell a
személyed, sem a sereged Bécsnek. Mit gondolsz, van-e a világon
olyan hatalom, amely ezt a fajta politikát és viselkedést
megbocsátja?
A fejedelem címe és élete egyaránt veszélyben volt.
– Tudom, pontosan érted, merre sodródunk – folytatta Ilona. –
Talán nehéz most neked ezt a velejéig átlátni. A kisfiunk is…
Könny szökött a szemébe, és egy pillanatra elakadt a hangja. A
férje, úgy tűnt, könnyebben túltette magát a tragédián, holott ez csak
a látszat volt. Ilona lelkében azonban ott sajogtak a fájdalmas sebek,
amelyeket élve született gyermekeinek elvesztése okozott, és az idő
mind mélyebbre vájt.
 Rejtette a fájdalmait, hogy mindig erősnek és határozottnak
mutathassa magát, hiszen erre volt szükségük a katonáknak, a
bujdosóknak, birtoka összes lakójának –, de magának Thököly
Imrének is.
– Összeomlott minden, ugye, ekként érzed? – hajolt a férjéhez
Ilona. – Ne szépítsük, mert így is van. De nem mutathatod senki
előtt, mennyire megrendültél. Látod, én is tartom magam, és ezt is
fogom tenni. Most annyit tehetsz, hogy maradsz a vesztes törökök
oldalán, ha nem akarod, hogy köröttünk minden a tűz martalékává
váljon. Mert a töröknek annyi ereje még maradt, hogy ezt az
országrészt tönkretegye, aztán a maga képére formázza. A
bizalmasaidat pedig, Imre szívem, kérlek, válogasd meg jobban! Alig
van olyan, akiben bízhatnék. Néhányan hírből sem ismerik a
becsületet…
– Az árulást mielébb ki kell vizsgálni! – vágott közbe Thököly,
hirtelen változtatva a beszélgetés irányán. – Majd elválik, hogy
árulás vagy zendülés, s hogy ki vett benne részt. Át akarták adni
Munkácsot a császáriaknak, miközben egyikünk sem tartózkodott a
várban.
– Csak igazságos vizsgálat legyen, és ahhoz méltó az ítélet! –
figyelmeztette Ilona. – Erőt kell mutatnunk, és az nem azonos a
kegyetlenséggel. A kegyetlenség alapja sosem az erő, hanem a
félelem. Nekünk pedig most mindent alaposan meg kell fontolnunk,
mert tudom, hogy ebből az uradalomból könnyedén földönfutókká
lehetünk, ha nem vigyázunk.
1684. Kemény esztendő
Munkács vára. A zendülés kivizsgálása
Voltaképpen összeomlott minden, amit a tavalyi hadjárat elején
Thököly uram megteremtett. Akkor az egész Nyugat-Dunántúl neki
hódolt, a németújvári Batthyányiak és a többi nagyurak – nem
utolsósorban azért, mert rettegtek a töröktől aztán a vereség után
iszkoltak vissza őfelsége táborába.
Mert élni kellett, az uraknak pedig helyezkedni, hogy a
jobbágynépek ne kerüljenek bizonytalan helyzetbe. Ha ők
tönkremennek, az uraknak se lesz mit enni.
 Munkács várának udvarán reggeltől készenlétben várakozott a
hintó, oldalán a Zrínyiek és a Thökölyek immár egyesített címerével,
de asszonyom értesítést kapott, hogy ne induljon Szentmiklósra,
mert az udvarbíró maga érkezik onnan jelentést tenni.
– Engedje meg asszonyom, hogy távozzam – tettem le kezemből
a hímzőrámát, a fonalat és a tűt, amikor a kissé megkésett Beniczky
Miklós uramat, a miklósi udvarbírót az inas bejelentette. Ő azonban
megrázta a fejét, és azt parancsolta:
– Menj, Dragica, hozass az udvarbíró úrnak egy kupa finom tokaji
bort! Aztán mondd meg a szolgának, hogy mást be ne eresszen,
mert tárgyalok! De aztán gyere vissza!
Nem ez volt az első alkalom, hogy maga mellett tartott a bizalmas
beszélgetések némelyikénél.
– Üljön le, udvarbíró úr, és mondja, mire jutott! – mutatott helyet
Beniczky uramnak, akinek tisztességéhez kétség sem férhetett, és
tudtam, hogy asszonyommal a végtelenségig lojális. – Az uram a
bírákkal tárgyal, most éppen Mészáros Pál bíró uram vendége
odalent a városban. Nos, mit tudott meg az összeesküvésről?
Beniczky rám pillantott, s talán kissé nehezményezte, hogy jelen
vagyok.
– Nagyságos fejedelemasszony, kérem… Egetverő aljasságokra
derült fény a kihallgatásokon. Sok embert meghallgatott a bíróság,
és azt kell mondanom, hogy vérforraló, amit Csetkovicsék terveztek.
Lázadás? Összeesküvés? Zendülés? Nos, magam sem tudom
egészen pontosan, de majd a nagyságos bírói testület eldönti.
Ilona asszony komoly arccal, szemrebbenés nélkül hallgatta az
udvarbírót, és alig szólt közbe.
Beniczky uram ezzel folytatta:
– A legfőbb galádok ez a Csetkovics, aztán a Szokolovics
Demeter, a Kóródi meg az Újlaki István, de vannak még páran
mellettük. Az igazság kiderülni látszik.
– A céljukról beszéljen, Beniczky uram! Mit akartak elérni a
zendüléssel.
– Hogy mit, nagyságos asszonyom? Hogy egész Munkácsot
fölzargatják, lázítják, aztán betörnek a várba és megkötözik Gyürke
vicekapitány uramat. Aki meg ellenük huzakodik, azt levágják, ezt
tervezték. Aztán kihozzák a tömlöcből Koháry kapitányt, akinek a
sorsáért és a jobb bánásmódért fejedelemasszony nem csak szót
emelt, de tett is…
– Tudom. Éppen azért hozatta Munkácsba az uram, hogy ne
legyen olyan jó dolga… Már amennyire egy tömlöcben jól mehet
valaki sora – jegyezte meg Ilona asszony. – Félreértés volt, az
urammal megbeszéltem, de most hagyjuk! Mondja tovább, Miklós!
– Aztán azt akarták, hogy kiszabadítják a fogoly németet,
Herberstein főkapitányt, s vele minden német rabot, fölesketik őket a
zendülőkre, végső soron pedig Munkácsot a császáriak kezére
adják. Meg aztán ez a Csetkovics és a cimborái állítólag igen jól
tudják, hol búvik meg a kincs, amit még az elhalt Zsófia asszony
rejtett el. Azt magukkal akarták vinni, és a lengyelektől meg a
szatmári kapitánytól reméltek menlevelet…
Ilona asszony rám pillantott. Moccanatlanul álltam az ablak
mellett. Kétségem sem lehetett, hogy mindezért Thököly uram
akaratának megfelelően a bíróság a főbűnösökre halált szab ki.
– Hányat találtak bűnösnek a szervezkedésben? – kérdezte
asszonyom, és Beniczky uram azt felelte, tizennyolcnál is többet.
– Hanem azért bőven akadtak olyanok, akik megvédelmezték
volna asszonyomat és a gyermekeket – fűzte hozzá. – De…
bocsássa meg. őszintének kell lennem a nagyságos
fejedelemasszonnyal. Ezért elmondom, felmerült, hogy ezeknek a
disznóknak a vármegyékben is vannak követőik. Nem tudják,
hányan.
Ilona asszony határozott hangon azt kérdezte:
– Tehát vegyem olybá, hogy meggyűlöltek engem? Őszintén
feleljen. Miklós, mert tudnom kell!
Beniczky zavartan köszörülte a torkát.
– Hát… Csak egy valami miatt, nagyságos asszony.
– Hogy hozzámentem Thököly grófhoz? – függesztette tekintetét
az udvarbíróra. – Azért?
– Csakis azért. Igenis, ezt kell megjelentenem a nagyságos
asszonynak. Azt beszélik, nem kellett volna. Hogy minden baj
forrása ez. Már a katonák között is terjed. Példának okáért, egy
német tüzérünk azt mondta, hogy ó asszonyomért ugyan esküt tett,
de azért még a császár híve maradt.
Ilona asszony felállt, és az udvarbíró azonnal felpattant az
alacsony székről. Asszonyom az ablakhoz sétált, letörölte a párát az
üvegről, és a ködös folyópartra pillantott.
– Köszönöm, Miklós – szólalt csendben, de határozottan. –
Kérem, ne féljen erről senkinek, míg a vizsgálat le nem zárul! És ha
valaki pusmog róla azt hallgattassa el! Az ország úgyis
mendemondáktól zeng, nem kell még hozzá ez is.
Mikor Beniczky távozott, arra kért, tegyek néhány hasábot a
kandallóra. A szoba sarkában vörösbarna csempékből rakott
cserépkályha is állt, és Ilona asszony azon melengette a tenyerét.
– Látod, milyen törékeny világban élünk? – kérdezte olyan halkan,
hogy a falióra fogaskerekeinek kattanása durva zajnak hallatszott. –
Ha most az uram győztesen jött volna meg Bécs alól, némelyek azt
mondanák, hogy a magyarság megmentője. Mindenki
dicshimnuszokat zengene, az összes ellensége átfordulna a
pártjára, legalábbis azok, akik amúgy is forgatták a köpönyeget. De
most, hogy a császár győzedelmeskedett… Ha mindenki, az egész
ország ismerné a valós helyzetet, akkor nem itt tartanánk. De az
emberek mindenütt csak a bizonytalanságot látják, és nincs, aki az
igazat elmondja nekik. Ez néhányszor már a magyarok vesztét
okozta.
– Én… ezt értem, asszonyom – mondtam csendben. – De talán túl
sötét képet festett Beniczky uram. Mert mindenütt azt hallom, hogy
önt szeretik, a tűzbe mennének asszonyomért és a gyermekeiért. És
jó ezt nekem hallanom. Féltik is asszonyomékat…
A cserépkályhának dőlve mondta:
– Igazad volt, amikor sok éve figyelmeztettél Kiss Imre páterre. Azt
tanácsoltad, vigyázzak vele. S most, láthatod, az ő keze is benne
van a zendülésben. Csetkovics az ő bizalmasa, ez bebizonyosodott.
Nem állítom, hogy Imre pátert az elrejtett kincs érdekli, legfeljebb
akkor, ha a jezsuitáknak akarja adni. De a többi igenis veszkődik
azért a kincsért, ami voltaképpen a fiamé és a leányomé. Az pedig
egyenest riasztó, hogy Szokolovics Demeter, az uram kinevezett
étekfogója, ha úgy tetszik, bizalmi embere, ahogy Újlaki István
asztalnok is az. Az uram közvetlen környezetében tették eddig a
dolgukat, most meg ellene szervezkedtek. Kiráz a hideg, ha
belegondolok… bár nem lep meg. Már semmin nem lepődöm meg,
Dragica lelkem. Az égvilágon semmin. Menj, küldd be Gyöngyösi
ügyvéd urat!
Az órára pillantott. Azokban a helyiségekben, ahol audiencián
fogadta az őt felkereső urakat, mindenhol pontosan kellett járni az
óráknak. Ilona asszony roppantul elfoglalt napjait szoros rendben
szervezte, ezért egy perccel sem engedett több időt szófecsérlésre,
mint amennyit egy-egy beszélgetésre kiszabott. Tudta ezt mindenki,
és nem is késtek el tőle sosem. Ha valaki mégis, hát várhatott
napokig, mire ismét sorra került.
Ezen esztendő nyarán a császáriak – kihasználva a tavalyi
győzelmük okozta kábultságot – benyomultak Felső-
Magyarországra, akár egy vasból kalapált, kíméletlen ék. Thököly
uram a kurucokkal ellenük vágtatott, és nem volt egyetlen perce a
napnak, hogy ne imádkoztam volna Jakabomért, aki az egyik
századot vezette harcba.
Ilona asszony pedig nem tehetett mást: kiállt az ura mellett,
utánpótlás; küldött élelemben és hadiszerben.
Támogatta, mert szívből szerette.
Thököly uram tehát folytatta a maradék kuruc haddal a maga
hadjáratát Bécs elutasító magatartása miatt még mindig a török
mellett, bár a katonáinak lelkesedése egyre fogyott.
Asszonyom sokat őrlődött. Továbbra is megpróbálta elmagyarázni
Thököly uramnak, mennyire botor dolog a törökben, annak
állhatatosságában vagy tisztességében bízni, mert az a népség az
ilyenre teljességgel alkalmatlan, és Zrínyiként ezt számtalanszor
megtapasztalta.
Pedig kellett volna Thököly uram húsz lovasezrede a császári
haderőnek, igencsak. Ők is jól tudták, hogy a török mozgékonysága,
gyorsasága a lovas szpáhik és az akindzsik, meg a tatárok erejében
és harci lehetőségeiben rejlik, én pedig igen sokszor hallottam az
uramtól, hogy szerte a nyugati keresztény világban komoly hiány van
igazán jól képzett, egészséges harci lovakból.
 De a kurucok a magyar szabadságért harcoltak, a függetlenségért,
és ez nem tetszett sem a Portának, sem a Habsburgnak.
Hogy közben a szerencsétlen nép szenvedett és pusztult?
Ez a nagyhatalmakat aligha érintette meg. Legfeljebb annyiban,
hogy jól tudták, ha nincs, aki megművelje a földet, az csak az ő
gondjaikat tetézi.
Ferenc úrfi abbahagyta a tanulmányait, mert Ilona asszony úgy
érezte, sokkal jobb, ha biztonságos helyre költözik, és elküldte
Regéc várába. Magam pakoltam össze az úrfi holmiját, a skarlátszín,
térdig érő mentét, a szűk nadrágot, a sárga, puha csizmát, amit
fekete zsinór szegett, és amit annyira kedvelt, ha nyeregbe ült, a
gyöngyös kis tarsolyát, a nyusztprémes köpönyegét… A haját is
magam nyírtam rövidebbre az utolsó napon, eligazgatva a
sötétbarna, rakoncátlan, hullámos tincseket.
Sok megmaradt Ferenc úrfiban a tengermelléki ősökből, úgy
láttam.
Különös kifejezés ült az arcán, amikor Munkácsból kigördült vele a
csukott hintó. Azt is megfigyeltem, miként búcsúzott tőle Ilona
asszony, csak éppen képtelen vagyok értelmes szavakba önteni az
ő tengermély érzelmeit.
Az ilyesmiről nehéz szólni. Át kell élni.
Azokban a hónapokban csak egyet tudtunk biztosra: hogy tervezni
alig lehet, mert a jövőnek halovány körvonalait sem láttuk.
Amikor a dolgok rosszra fordultak Thököly uram és a kurucok
háza táján, Ilona asszony csomagoltatott.
– Dragica! Csakúgy, mint eddig. Felügyeled, mit pakoljanak el!
Különösen figyelmezz az orvosságos ládikókra, a kosarakra, és
azokra az üvegtégelyekre és lepárlókra, amiket előkészítettem!
Regécen eltört néhány, azt pótoljuk. Nem maradhatnak a rászorultak
orvosi segítség és gyógyír nélkül.
– Ezért megyünk, asszonyom? – tudakoltam, mire elmosolyodott,
és azt felelte, meglepjük Thököly nagyságos urat.
El sem tudtam képzelni, mivel lehet őt meglepni. Talán egy igazi
győzelem emelhetné fel ismét az urat abból a mélységből, ahova a
sorozatos kudarc taszította.
 Aztán megtudtam. Előbb Eperjesre mentünk, ahol már várt
asszonyomra egy vadonatúj, csodás, mívesen elkészített, díszes
hintó. Igazi fejedelemnek való, rajta a címerrel, és sok-sok
aranyfestéssel.
Ez volt a meglepetés. Nagyon reméltük, hogy Thököly uramat
valóban megörvendezteti.
– Azt szeretném, ha úgy érezné, valóban fejedelem – szólalt
csendben, hogy más ne hallja.
– Mert a nagyságos úr ezt nem tudja? – kérdeztem, és megrázta a
fejét.
– Csak ezt szeretné érezni, és tudni. Ma már semmi nem
ugyanaz, mint egy esztendeje volt, és nem tudom, örüljek-e neki,
vagy bánkódjam miatta.
– A nagyságos úr és a kuruc sereg…
– A seregnek és a nagy terveknek immáron végük, lelkem –
szakított félbe. – De soha, egyetlen szóval ne mondd ezt senki előtt,
értetted?
– Ahogy asszonyom sem mondja a nagyságos úr előtt, igaz? –
kérdeztem, s ő bólintott. – Sajnálom, hogy a nagyságos gróf úr még
mindig hisz a tőröknek.
Azt mondta, erről se szólhatok sehol.
– Ha visszamegyünk Munkácsba, segítened kell nekem, Dragica,
Juliánka dolgában! Láthatod, már nem kisleány. Másként kell bánni
vele, másra kell nevelni. Nem sokan maradtak hozzá hasonló
kisasszonyok, akik még tartani mernék velünk a kapcsolatot. Mert
aki a kuruc fejedelem nevelt leányának várába kéredzkedik, arra a
többiek ferde szemmel néznek. Ilyen világban élünk.
Már rég észrevettem, hogy sem Munkácsban, sem pedig a közeli
Szentmiklóson nem jelent meg annyi úri kisasszonyka, mint a
korábbi években. Juliánka a tizenkettedik esztendejébe lépett,
szüksége lett volna magához való társaságra.
Thököly nagyságos úr néha hosszú heteken át távol járt a haddal,
de a kurucok egyre inkább elveszítették a harci kedvüket. Ilona
asszony már akkor pontosan kiszámította, mi lesz ennek a vége.
De amikor a nagyságos úr hazaérkezett, láttam, mily gyengéd
szeretettel érintik egymást, mily szépen társalognak.
 Azt hiszem, az igaz szerelem, ami egykor lángra kapott kettejük
között az esztendők múltával mit sem fakult.
De aztán rettentő hírekkel vágtattak be Munkácsba a hírhozók.
Buda júliusi ostromát a török visszaverte, a pesti ispotályban pedig
bennégtek a keresztény sebesültek. Thököly uram nem akarta
csapatokkal támogatni a törököt, hiába sürgette paranccsal is
Ibrahim. Így aztán maga ellen szított egy szakajtóra való béget és
pasát.
De ennél még rosszabb is történt: szeptemberben Schultz
tábornok Eperjesnél legyőzte Thököly uramat. Elvette nyolc ágyúját
és az összes hadiszert. A hírt Jakabom századának felderítői hozták
meg, és hálát adtam hogy az uram életben van.
Utána a császáriak egyre-másra foglalták el a várainkat,
kastélyainkat Odalett Ecsed, Zboró, Makovica, Bártfa, Lednice és
egész Sáros vármegye Az uram, aki a fejedelem megbízásából
többször megjárta Lengyelországot, elpanaszolta, hogy a császáriak
az utolsó hegyszorost is lezárták, átjutni lassan képtelen vállalkozás.
Ilona asszony pedig pontosan érzékelte, miként zsugorodik az
országrésznyi uradalom, s már aligha áll vissza a régi rend.
Ilona végigpillantott az urán, és elszorult a szíve. Thököly hónapok
alatt esztendőket öregedett. A szeme, ami mindig úgy csillogott,
fénytelenül ült karikás üregében, és a hajában ezüstös szálak
csillantak. Nehézkesen zökkent le az asztal mellé, mert az ízületei
hasogattak. Úgy tűnt, a köszvény őt sem kerüli, mint megannyi
katonát, aki nem kímélte önmagát.
– Visszajöttek a kiküldött kémek, Ilonka szívem – szusszant
kimerülten, és a fejét ingatta. – Rosszabb a helyzet, mint véltük.
Ilona maga töltött az urának a borból. Thököly csizmáját vastagon
lepte a por, miként az arcát és a mentéjét, mert amint nyeregből
szállt, máris a feleségéhez indult.
– Tudom, szívem – szólt csendben az asszony. – Oroszlán
Jakabot a minap beszámoltattam. Zsiványbandák járják a vidéket,
előbújtak a gonosztevők, a szökött katonáktól sincs biztonságban
sem falu, sem az utakon járó. Ezt hozta a háború… és a vereség –
fűzte hozzá mélyet sóhajtva. – Hogy kémekkel szórják tele Felső-
Magyarországot, az már szinte mindennapos. A kém legalább nem
gyilkol, nem rabol.
– A tatár csapatok a legnagyobb mocskok – folytatta Thököly. –
Vágtáznak föl-alá, és amit épségben találnak, azt lerontják. Nem
érdekli őket, kinek a tulajdona. Ezeket a büdös hordákat századok
óta a zsákmányolás hajtja. Nem Változtak semmit Béla király óta.
Még a táborainkat is erősebben őriztettem, mert néhol nekiestek a
málhánknak. Mit nekik a fegyveres magyar katona! Az főket
leszúrták, fejbe verték… Söpredék egytől egyig! És ne hidd, Ilonkám,
hogy a királyi magyar csapatok sokkal jobbak náluk. Azok is
elveszik, ami a mienk… Úrfíamról mi hír?
Ilona már várta, mikor érdeklődik az ura Ferenc hogylétéről.
– Regécben Szirmay Miklós kapitány úgy végzi a dolgát, ahogy
elvárjuk, pár száz katona őrzi a várat, kiképzett harcos valamennyi.
A tüzérek kiválóak, hadiszer van elég. Kőrössy és a többi nevelők jó
hírekről írtak, csak hát azt mondják, sokáig nem lehet Ferkót
bezárva tartani, mindenki elől eldugva. Hiányt semmiben nem
szenved, csak a társaságban. Kőrössy azt írta, hogy végre rákapott
a tanulás ízére. Badinyi János latinra tanítja. Kedvel a könyvtárban
kutakodni, és ennek őszintén örülök. Annak is, hogy mindenki
szereti, és Kőrössy szerint nem kell sokszor fenyíteni. Csak végre
megint együtt lehessünk! – mondta lehajtott fejjel Ilona.
Amikor a fejét lehajtotta vagy elfordult, az mindig annak a jele volt,
hogy rejtette a szemében gyülekező anyai könnyeket.
Thököly felállt, a feleségéhez lépett és átölelte.
– Angyalom! Annyira hiányoztál! Nem volt órája a napnak, hogy ne
jutottál volna eszembe. Meglásd, jobbra fordul! Isten nem akarhat
ennyi hiábavaló áldozatot tőlünk.
Ilona felemelte az arcát, és tekintetét a férje szemébe fúrta.
– Mit kívánsz, szívem, mit feleljek erre? Hogy maradéktalanul
bízom Istenben, mert egyedül ő képes változtatni ezen az áldatlan
és rettentő állapoton? Tudtad, hogy Isten nagyon szereti, ha az
emberi lények maguk próbálják meg egyenesbe állítani a szekerük
rúdját? Hogy csak azt segíti, aki ebbe elszántan bele is fog?
Thököly arcára savanyú mosoly telepedett.
 – Értem, mit akarsz a tudomásomra hozni, lelkem virága. Hát azt
hiszed, csak azért kapaszkodom beléd, mert kötelességemnek
érzem, hisz a feleségem vagy? Nem, Ilonám, drágám, ez csak
féligazság. A másik fele ott van, hogy…
A fejét ingatva a padlót bámulta, és a lelke mélyéből feltörő
sóhajjal a hosszú, küzdelmes hónapok felgyűlt fájdalma szakadt ki.
– Már régtől tudom, hogy sokkal előbbre látsz, mint én – folytatta,
a felesége szemébe nézve. – Okosabb vagy nálam, Ilonkám, és
mindenképpen bölcsebb. Neked kellett volna a hadakat vezetni.
Ilona megrázta a fejét.
– Nem, szívem. Én nem vezetnék hadat, csak a legvégső
esetben. Akkor azonban megtenném. Nem tudom, hogy egyszer
rákényszerülök-e. Bármit megteszek, hogy kivezessem magunkat
ebből a helyzetből. De ezerszer inkább diplomáciával, mint
fegyverrel. A kard és az ágyú utána jöhet csak…
Thököly Imre nem maradt sokáig. Máris mennie kellett a hideg
december közepén, várta a megmaradt kuruc had.
1684. december 14.
– Iglónál” tábort verünk! – intézkedett a fejedelem, miután a fáradt
századokon végigpillantott. – Aztán úgy rendezzük, hogy fikarcnyi
nyugtot se hagyunk a labancnak, vitézek. Rozsnyóra Schultz
tábornoknak sajdul a foga, bármikor megindíthatja a támadást. De
mi majd teszünk róla, hogy átgondolja.
A katonák felé igyekezett jó kedvet mutatni, bár meglehetősen
nehezére esett. Ahogy megmaradt seregén végigpillantott, láthatta,
hogy a húsz, erős lovasezred már csak a múlt. Gyönge töredéke állt
csak rendelkezésére, igaz, a legmegbízhatóbbakkal.
– Néhányan ma is megszöktek – dörmögte Petróczy ezredes, a
fejedelem sógora. – Tartok tőle, hogy eljár a szájuk. Elégedetlenek a
hajdúk, és a legszívesebben hazamenne mind. Nézd csak meg!
Ilyen szánalmas hadat már rég nem láttam. A többségük
lerongyolódott, másoknak a hite csappant meg Eperjes után. Az a
csatavesztés eret vágott rajtuk.
Igló előtt valóban tábort vert a csonka sereg. A Hernád szürke vize
a közelben bandukolt, és a kurucok tüzeket gyújtottak. A katonák
közül legtöbben azonnal ájult álomba zuhantak, beburkolózva
subáikba. Aztán érkezett a parancs: teljes készenlétben kell aludni,
pihenni, a lovakat se szerszámozhatják le.
Az éjszaka közepén az elcsigázott őrség lódobogásra figyelt fel.
No, gondolták, jönnek a cimborák, bizonnyal elbóklásztak valamerre
kora este, vagy meg is ütköztek netán a labanccal, mivel Schultz
tábornok itt kőszála környéken…
Az őrök tán a kelleténél valamivel később riasztották a
parancsnokokat.
Aztán bevágtatott egy legény, aki alig lehetett tizennégy, és
elrikkantotta magát: – Itt a labanc!
A tisztek ugrottak talpra elsőként.
– Föl! Mindenki! Nyakunkon az ellen, emberek! Századok,
gyülekező! Lóra mindenki! Tüzeket eltaposni!
Hanem a riadó tülökszó, a vezényszavak azon a decemberi
éjjelen hiába állították hadrendbe a kurucokat.
– Nagyságos úr! Ezek igen sokan vannak!
– Jobbról és balról is támadnak! Mi a parancs, nagyságos úr?
Thököly rájött, hogy kelepcébe csalták.
– Nem harcolunk! Kivonjuk magunkat! Mindenkire szükség van!
Puskalövések csattantak, majd néhány pisztoly is. A tábor nyugati
felén épp csak összegyülekezett kuruc századokra elemi erővel,
üvöltve robbantak a császári huszárok.
– Üsd a nyavalyás rebellist! Egy se inalhat el!
– Gyere csak, koma! Hogy az a jó kálvinista anyád ne sirasson!
– Hiiijj! A nyakukra, vitézek! Ezek csak koszos útonállók! Hát nem
akartok harcolni? Hé, hajdúk! Nagypofájúak! Hol marad a virtus?
Oroszlán Jakab a százada élén a szablyát kivonva ült a
nyeregben.
– Századosparancsnok úr! Hát ezek is magyarok? – kérdezte egy
fiatal kuruc, aztán kiköpött a félig fagyott hóra. – Ezek pusztítanak
minket? Nekünk meg őket köllene?
– Igazat szól a gyerek – így egy éltesebb vitéz. – Minden szava ül,
így van-e, századosparancsnok?
Jakab mélységesen egyetértett az öreg kuruccal, aki gyaníthatóan
egész életét verekedésben vagy bujdosásban töltötte.
 – Maradj csöndben, Márton bá'! – pirított rá. – Ne tőlem
kérdezgessetek ilyeneket!
Márton megigazította az övébe tűzött fokosát, és kihúzta a kardot
a hüvelyéből.
– Értem én, parancsnok úr. Hogyne érteném. Ámbátor magam is
erősen úgy nézem, itt ma mégis magyar a magyarnak veri be a fejit.
Oroszlán Jakab már nem is felelhetett. A ködös sötétségből úgy
vált ki egy ellenséges csapat, akár az apokalipszis lovasai.
Belerobbantak a kurucokba, pisztolyok csattantak, lovak nyerítettek,
fokos koppant a könnyű vérten, a sisakon.
– Eresszétek le a fegyvert, kurucok! Különben mind meghaltok!
– Kik vagytok? – harsogta vissza egy munkácsi vitéz. – Kinek
adjuk meg magunkat, hé?
– Ne pofázzatok! Le a fegyverrel! Aki a kezét csak fölemeli, ólmot
kap a bőre alá!
– A Barkóczy uram huszárjai vagyunk! – így egy hang a tömegből,
és a kurucok észrevették, hogy hamarost bekerítik őket, ha ki nem
törnek.
– Mi legyen, Jakab? – fordult a századoshoz a megfogyatkozott
másik kuruc század parancsnoka. – Letegyük a fegyvert!
Legszívesebben azt tenném…
– Ha megpróbálod, agyonlőlek! – csikorogta Oroszlán Jakab. –
Kitörünk! Utánam, emberek! Csak a pofájuk nagy a Barkóczy
árulóinak!
Ékként vágtattak a magyar vérű császári huszárokba,
keresztülvágták magukat, aztán irány a sötétség. Kétszáz német
lovas próbálta útjukat állni, Veteráni parancsnok emberei, és akkor
újfent lehullott a nyeregből jó néhány kuruc vitéz is.
Egy tiszt közvetlen közelről sütötte rá a pisztolyát Oroszlán
Jakabra, aki megingott a nyeregben, aztán a szablyával a tiszt
karjára vágott. Amaz felüvöltött, és kiejtette kezéből a fegyvert,
Jakabot pedig elragadta a ló.
Fertállyal később, amikor Thököly maradék hada kivonta magát a
verekedésből, a tisztek megálljt vezényeltek a tajtékos lovaknak és a
kuruc harcosoknak. Az állatok kipárolgása felhőt vont az egységek
fölé.
 – Másfél ezer, körülbelül – jelentette egy őrnagy Thökölynek. –
Ennyien maradtunk. De egy se állt át, és nem is adta meg magát.
Nem lettek hitszegők. És most? Hova, nagyságos úr?
Thököly látta az elkeseredést és a kétséget a tisztek szemében.
– Regécnek. Aztán… majd meglátom. Meglehet, Debrecennek
Mezőtúrnak. A labanc nem üldöz. Megelégedtek azzal, hogy
megugrasztottak. Mint ősszel Eperjesnél, hogy a sátán tuszkolna
parazsat a valagukba!
– Ez a szerencsénk, nagyságos úr – így a tiszt. – Mert láthatja,
csakis rajtuk múlt, hogy ma éjjel miszlikbe vagdaljanak minket.
Thököly Imre fejedelem a hajnali derengésben végigpillantott a
lépésben vonuló, vert hadon. Meglehet, a lelke mélyén érezte, hogy
ez már a vég kezdete, de tudomásul venni mégsem akarta.
Elkövetkezett az esztendő vége, és karácsony előtt Munkácson
mindent összepakoltunk, az udvartartás indult Patakra. Regécből
oda hozták Ferenc úrfit. Ilona asszony arcán ott ült az aggodalom.
– Dragica! Minden a helyén? Semmi nem hiányzik? Mindent
elpakoltattál a szolgálókkal? Istenem, hogyan magyarázom el
Ferkónak, miért nem látogattam meg eddig?
– Meg fogja érteni az úrfi, hogy kegyelmes édesanyjának annyi
dolga volt Munkácsban, mint réten a fűszál – feleltem.
Az út keményre fagyott, eső és hó nem esett, és az öregek szerint
nem is volt várható. Gyors utazásnak nézhettünk elébe.
Anya és fia találkozását szemlélve az én szemembe is könnyek
szöktek, Ferenc úrfi megnyúlt, és mintha a szokásosnál is
komolyabb lett volna az arca. Kőrössy uram mosolyogva jegyezte
meg, hogy rávette végre a tanulásra.
Aztán hirtelen azt kérdezte:
– Dragica! Hallottál valamit arról, hogy netán lengyeleket költöztet
a fejedelem őnagysága a még meglévő váraiba?
– Hallani hallottam – feleltem –, de csak akkor, ha… hm… ha
menekülni kell – fűztem hozzá sokkal halkabban, óvatosan
körülpillantva. – Mármint asszonyomnak és a gyermekeknek, meg a
fejedelem őnagyságának. És az udvartartásnak… Akkor a
lengyelekhez is mehetünk majd… Ennyire rossz a helyzet, Kőrössy
úr?
 Megtörölte a bajuszát.
– Hát, nem éppen rózsás. Úgy is mondhatnám, hogy kifejezetten
pocsék – dörmögte. – Majd a közeljövő eldönti. Semmi nem úgy
alakult, ahogy a fejedelem őnagysága tervezte. Az égvilágon semmi.
Jött-e hír János grófról, Dragica?
Csak annyit mondhattam, hogy János gróf a börtönben sínylődik,
és hiába irt számtalan levelet Ilona asszony.
– Beszélik, hogy nem a saját nevén írták be a börtön könyvébe.
Hanem, hogy bizonyos Gnáde Antal… – fűzte hozzá. – Elszedték
még a nevét is, és mily arcpirítóan találó módon. A „gnade” azt
jelenti, hogy kegyelem. Az unokaöccse, Zrínyi Ádám72 gróf meg
szilárd császárpárti. Hiába, annak neveltette az édesanyja. Ládd-e,
Dragica, az egyik Zrínyi börtönben, a másik ballag felfelé a tiszti
ranglétrán a császári hadban. A felesége, akit idén vett el, régi
osztrák családból született. Minden folyton változik az ég alatt,
Dragica. Minden. Még mi is. Talán a nagyságos asszony is…
Úgy néztünk a következő esztendő elé, mint a szántóvető a
viharfellegektől terhes nyári égboltra. Ő sem tudhatta, elveri-e a jég
azt, amiért i kínkeservvel naponta megharcolt.
1685. Január. Regéc vára
Patakban a karácsonyt és az újesztendő első heteit töltöttük, majd
továbbindultunk Regéc erős várába. Ott ért a következő csapás.
Az uramat két ló között hozták, és amikor a kis Bandi gyerek – aki
azt képzelte magáról, hogy ő Csathó András regéci udvarnok
apródja – végigkiabálta a várat, hogy hozzák Jakabot, a
szívverésem is kihagyott.
Pergamenszín arcát megpillantva azt hittem, hogy elszállt belőle
az élet, hanem aztán felnyitotta a szemét, és elmosolyodott.
– Hát… megjöttem végre… asszony… lehelte alig hallhatóan,
aztán kínzó köhögés tört rá. A subája alá se mertem kukkantani,
nehogy valami rettentő sebet lássak. – Eltalált a nyavalyás labanc…
Legalább ne lett vón' magyar az a rohadék…
Siettünk vele a szobámba, és a kandallóban felszítottam a
szunnyadó parazsat. Az egyik hajdú, aki a saroglyát cipelte,
elmondta, hogy három hétig nem tudták, megmarad-e az uram. Egy
hegyi tanyán bujtatták, és a két kuruc az erdőkerülőnek adta
szegényes vagyona nagyját, hogy el ne járjon a szája. Tudták,
felkötik azt, aki kurucot bújtat.
Ilona asszony, amikor megtudta, hogy az uram megsebesült,
máris segítségünkre sietett. Voltaképpen nem is tett mást azokban a
hetekben, mint a sebesült kurucokat ápolta, gondozta, a doktorokkal
együtt gyógyítgatta.
– Dragica! Mostantól az én konyhámról kapjátok az ételt! – kötötte
ki. – Csibehúslevest készítsenek neki a leányok, ezt parancsolom!
Minden áldott nap ennie kell belőle, mert már csak hálni jár belé a
lélek. Az majd megnöveli a vérét. A tüdeje se ép, adok rá írt, de
neked kell ügyelni rá, hogy le is nyelje!
Könnyes szemmel köszöntem asszonyom jóságát. Két nap múlva
Jakab végre megszabadult a láztól, és a sebe se vöröslött már
annyira. Arra kért beszéljek Ilona asszonnyal, mert jelenteni akar, de
csakis neki.
Fertály múltán meg is érkezett asszonyunk.
– Mit akarsz, Jakab? Mi az a fontos?
Az uram rám pillantott, aztán kínlódva felkönyökölt.
Mire mozdulhattam a szoba másik sarkából, ahol éppen Jakab
mosdóvizét öntöttem ki a dézsába, Ilona asszony segített neki.
Megtartotta ültében, majd a háta mögé igazgatta a vaskos párnát.
– Köszönöm szépen, nagyságos fejedelemasszony… Hát… Most
már biztos, hogy nem megyek a nagyságos úrral…
– Hova, Jakab? – tudakolta Ilona asszony. – Újabb csatába?
– A Szent Ligába. Azt mondta fejedelem urunk őnagysága, hogy
az ezredekkel elvonulunk a Szent Ligát erősbíteni.
Ilona asszony nem szólt, de láttam az arcán, hogy amit mondott
volna, az biztosan nem közember fülének való.
– Mit akartál még jelenteni, Jakab? – kérdezte aztán.
– A nagyságos fejedelemasszonynak azt akarom jelenteni –
kezdte akadozó, bizonytalan hangon –, hogy csak a vak nem látja…
– Mit, Jakab? – Megérintette az uram homlokát, hogy tudja, nincs-
e láza. – Ne dadogj itt nekem! Mit kell látni?
– Hogy ennek az egésznek… vége van, nagyságos asszony
kérem… Mert a Szent Liga se kapkod a kuruc után…
 Csend lett hirtelen, és kintről behallatszott a hóban játszadozó
várbéli gyermekek lármája. Ilona asszony csak nézett az uramra,
komoly szemmel, némán.
– Ennek a… felkelésnek, nagyságos asszonyom, vége van.
Ennyire voltunk képesek, csak hát oly nehéz ezt lenyelni…
– Miért mondod ezt? – kérdezte Ilona asszony. – Hova tűnt a
hited, Oroszlán Jakab?
– Bocsásson meg… A hitemmel semmi baj. De… én a haddal
járok kezdettől. A szemem és a fülem nyitva. Kifulladtunk,
nagyságos fejedelemasszony, kérem. Csak be kellene vallani végre.
Ilona asszony alig észrevehetően bólintott, és az ágy szélére ült.
– Mondj el mindent, Jakab! Azt is, ami a szívedet annyira nyomja.
Az uram halványan elmosolyodott.
– A szívem már igen megkeményedett. A kurucokból lassan
kiveszőben a régi lelkesedés. Vagy már ki is veszett. Szökdösnek,
egész csapatrészek tesznek hűséget a császár oldalán… És
másnapra ellenség lesz a tegnapi bajtársból. Egy ilyen lőtt belém…
– Ezt tudom. De azok, akik megmaradnak a régi hűségben?
– Azok éheznek, majd megfagynak, rongyokban járnak, fáradtak
és rosszkedvűek. Bocsásson meg a fejedelemasszony… Rongyos
ez a had, már amennyi megmaradt belőle. Igló után legfeljebb
másfél ezer… De a török se a régi, nem is lesz többet. Már ránk is
másként pillant. A labanc meg legyen magyar vagy német, a mi
számunkra egyre megy. Sorra foglalják el a városokat. Mi lesz a
jövőnk, nagyságos asszonyom?
Ilona asszony felállt, és megzizzent a szalmazsák.
– Köszönöm, hogy elmondtad, Jakab. Gyógyulj meg mielébb,
mással most ne is törődj! A török talán mégsem oly gyönge még…
Míg seblázban feküdtél azon a hegyi tanyán, az uram éppen a
törökkel vonult Érsekújvárnak. Élelmet vittek a városnak. Heisler
ezredes a maga három ezredével Léváról nem merte megtámadni
őket, mert a törökök és a kurucok lehettek vagy nyolcezren. Még ne
sirasd el a felkelést, és ne hidd, hogy a török az utolsókat rúgja!
Amikor kilépett az ajtón, utána siettem.
– Asszonyom, kérem… Ugye, nem haragudott meg erre a
keményfejű Jakabra? Ő már csak ilyen, de sosem rosszindulatból…
És asszonyomért meg az úrért kiállna az utolsó leheletig…
– Tudom – fordult felém. – Csak figyelmeztetni akart. Most csak
azzal törődj, hogy mihamarabb felépüljön, megálljon a lábán! Nem
annyira a sebe a veszélyes, sokkal inkább a tüdeje. Küldetek hájat,
amivel bekenheted a mellkasát és a hátát. És olyant is, amit le kell
nyelnie. Azt a gyógyszert te is ismered. Aztán készülj, mert
elkísérsz!
– Hova, nagyságos asszony?
– Megyek az urammal, ha a haddal Debrecennek vonul.
A lépcsőn máris két szolgálót rendelt magához, akik szaladtak a
ládikóval, a kosárral, aztán eltűntek az ispotály nyikorgó ajtaja
mögött.
Így esett, hogy táborba szálltam magam is. Jakabot már
nyugodtak szívvel hagytam Regécben, remélve, hogy kivárja a teljes
gyógyulását.
Márciusban Tokajban szállásolt Thököly uram hada. Ilona asszony
mindenhova elkísérte, vele tartott a megbeszélésekre. Látott, hallott'
megtapasztalt mindent. Nem rejtette véka alá a véleményét, és
gyakorta sikerült meggyőznie a nagyságos urat katonai és politikai
terveinek ellenkezőjéről.
Egy délutánon erősen megszabdalt kuruc csapat érkezett Tokajba.
Talán ötvenen lehettek. Tudtam a kötelességemet, és máris futottam
az orvosságos ládákért, tépésért, kötszerért.
A régi terembe szalmazsákokat hordatott Ilona asszony, arra
fektették a sebesülteket.
Az egyikük arcát kiváltképp eltorzította a szenvedés.
– Honnan jöttek? – kérdeztem, és segítettem lehúzni a zekéjét,
aztán az ingét. A bal vállán rút, mély seb éktelenkedett, ami szétnyílt
és szivárgott belőle a vér. A seb mélyén megpillantottam a fehérlő
csontot.
– Miskolc… – felelte sziszegve. – A várost őriztük. Az ötszázból
csak mi maradtunk. Csetnekről a Terzi ezredes, meg a császár
kutyája, az a nyavalyás Ragályi János, a szendrői kapitány ránk
dűltek. Vagy kétszáz, labanccá lett magyar huszár, száz német és jó
néhány puskás gyalog…
– És a többivel mi lett? – kérdeztem a sebet törölgetve.
 – Odaveszett sok. Még több átállt a labanchoz. Árulók! Söpredék!
Kötélre az ilyeneket!
– Csak élni akarnak. És össze vannak zavarodva – feleltem
békítően.
– Én miért nem vagyok összezavarodva? – hörrent, és
megragadta a csuklómat. – Azok a mocskos, bitang árulók, akik még
ezt a nyomorúságos kuruc hadat sem átallják kiszolgáltatni…
Hirtelen elhallgatott, kínlódva felegyenesedett, és imbolyogva a
vállamba kapaszkodott. Ilona asszony állt mögöttem.
– Ezt a sebet össze kell ölteni – mondta határozott hangon. –
Hallottam, mit mondtál, vitéz. Máskor az ilyent nekem jelentsd!
Dragica! Küldöm a doktort, maradj itt! Viseld gondját ennek a…
harcosnak.
Aztán elsietett a többi sebesülthöz. A kuruc vitéz ijedten pillantott
rám.
– Most megbüntet? – kérdezte rekedten.
– Nem hinném. Csak azt akarta a tudomására hozni, hogy ne
jártassa kend a száját. Legalábbis ne indulatból.
Visszazökkent a szalmára, aztán bólintott. A termet betöltötte a
sebesültek nyögése.
Már Munkácsban talált minket a május, ahova levelet hozott a
futár. Asszonyom elolvasta, és láttam, hogy mosoly bujkál az arcán,
pajkosan villant a szeme.
– Jó hírek, asszonyom?
– Jó is, meg nem is. Kellemessy János kapitány írt Patakról –
felelte. – Az uram tán már holnap megérkezik hozzá. Indulj, Dragica,
szólj Radics kapitánynak!
– Megyek! És… mit mondjak neki? – fordultam vissza az ajtóból.
– Hogy készítse össze a táncoló szerszámokat – felelte szélesen
mosolyogva. Látva elképedt arcomat, hozzáfűzte: – Az uram azt írta
Patakra, hogy el kell járatni a labancokkal a kuruc táncot. Schultz
tábornok ostrom alatt tartja Patakot.
Nohát! Még sosem hallottam, hogy táncoló szerszámnak hívták
volna az ágyút, a muskétát és a puskaport…
Schultz generális táncra is perdült tőle, és május végén meg sem
állt alig megmaradt ezredével Krasznahorkáig.
 Ilona megállt a férje mögött szótlanul, és a vállára tette a kezét.
Thököly Imre egy levelet fejezett be éppen, és a deákért kiáltott,
hogy másolja le.
– Írtam egy kiáltványt – fordult Ilona felé, majd felállt a székről és
átölelte asszonyát. – Jó, hogy itt vagy, drágaságom! Erőt adsz
nekem és önbizalmat. Levél jött Regécből, a gyermekek jól vannak.
– Az a legfontosabb – szólalt csendben Ilona. – Imre! Szívem!
Beszélnünk kell! Hogy miként legyen eztán. Beleolvastam az imént a
kiáltványba. Gondolod, lelkesítőnek elegendő annyi, hogy tudatod a
népekkel és a katonáinkkal, Budánál a császáriak annyi embert
veszítettek a török ellen, mint egy kisebb hadjáratban? Elhiszik-e,
hogy a császár szövetségesei sorra elvonulnak majd, felrúgván az
egyezséget, és a török máris újabb, mindennél nagyobb hadjáratra
készülődik? Lesz ennek visszhangja, mondd? És ha igen, vajon
milyen?
Thököly arca megváltozott.
– Kell, hogy legyen! Kell, ami fenntartja a lelkesedést! Lélek és
szív nélkül a harcunk nem ér semmit!
– De katona nélkül sem – figyelmeztette Ilona. – A kurucok sorra
teszik le a fegyvert. Egyik vereség, átállás a másikat követi. Ez a
harc, amit vívunk, egyre inkább ellehetetlenül. Mintha te sem lennél
már annyira fontos a töröknek…
Ha Thökölyvel a háború állásáról beszélt, mindig úgy fogalmazott,
hogy az kettőjük harca. Sosem állította, hogy a siker vagy kudarc
csakis Thökölyé.
A fejedelem bizonyos volt abban, hogy a felesége nem hagyja
magára, történjen bánni.
– A hitem nem veszítem el – folytatta. – Ismerem a törököt, tudok
vele bánni, a politika pedig alakítható.
– Egy bizonyos határon belül – fűzte hozzá az asszony. – Ha
átléped semmiben nem lehetsz biztos. Utat kell váltanod!
– Majd segítesz meglátnom azt, amire nekem talán nem elég éles
a szemem – így Thököly, és megcsókolta a felesége homlokát. Ilona
felpillantott reá, és nagyon komoly hangon, tekintetét a szemébe
fúrva azt mondta:
 – Váltanunk kell, mielőtt még a vihar mindenestül elsodor, és
kioltja a felkelés utolsó szikráját. A török nem áll ki melletted úgy,
ahogy eddig Gondolod, hogy Apafi és Teleky a török beleegyezése
nélkül, tavaly is meg merte volna tenni azt, amit most? Hogy csak
úgy elkobozzák erdélyi birtokaidat azért, hogy odaadják Apafi
fiának? S tudod, miért nem támogat már a török?
– Mert békét keres Béccsel – válaszolta Thököly.
– És mert neki ez a béke fontosabb, mint te – fejezte be Ilona. –
Bécs pedig meglásd, sem a török, sem a te békejavaslatodat nem
fogja elfogadni, mert most győzelemre áll. Ő akar elsőre lépni a
táblán, és meg is teszi. Ha a kötéltáncunk folytatódik, mostantól
sokkal jobban kell ügyelnünk, hogy hova lépünk.
 V.
MUNKÁCS VÁRÁNAK OSTROMA
Ármány és árulás
Harc a túlerővel
1685. Kora ősz
Várad, Ahmed pasa villája
Ibrahim pasa, a török hadak szerdárja73 és magyarországi
főparancsnoka fontos paranccsal küldte bizalmasát a megszállt
Váradra.
– Nagyuram – hajlongott a bég a kegyelmes Ibrahim pasa reméli,
hogy kiváló egészségnek örvendesz. Allah nyújtsa meg életedet!
– Hagyd, barátom, inkább ülj le!
Ahmed az alacsony asztalka mellé mutatott, és ujjain megvillantak
az ékköves gyűrűk. Váradon igen jól ment a sora, mert ez a város
nem Buda, nem ostromolta Lipót császár hadserege. Igaz, a
kiszámíthatatlan Thökölyre akkor is figyelnie kellett, ha a fejedelem a
török oldalán verekedett.
– Thököly… – harapott az almába Ahmed – még nem egészen
döglött oroszlán, de már nem is bízunk benne, barátom.
– Voltaképpen ezért is kértem a türelmedet — így a bég. –
Thököly már csak árnyéka önmagának, de a tavaszi meg nyári
csatározások Felső-Magyarországban fényesen igazolták, hogy a
békétlenség a számlájára írható. Ebben a kegyelmes Ibrahim pasa
egyetért Béccsel.
– Nem hittem volna, hogy éppen Thökölyvel kapcsolatban értünk
egyszer egyet a gyaurral – mosolygott Ahmed.
A bég, aki valaha kapi agaszi volt és ismerte a bécsi kémeket
hadarni kezdte:
– Tavasszal már nagyobb hadműveletbe nem fogott a kuruc király.
Ungvárnál is ódzkodott összekapni a császáriakkal, ezért aztán
egyre többen elpártolnak tőle.
– Csak a felesége nem pártol el – jegyezte meg Ahmed pasa. –
Veszélyes asszony, túlságosan kemény. Vagy nem így vélitek
Budán? Nagyon okos, és ez is a baj. Befolyásolja az urát. Váradon
sok mindent hallunk.
– Az a nő egy Zrínyi, és ezzel meg is mondtam mindent – felelte a
bég. – Velünk ő sosem békél meg, ám mellette gyűlöli Bécset is.
Ahmed az ujját emelte, mire a bég udvariasan elhallgatott.
– Hogy gyűlöli Bécset, az nem egészen megfelelő szó. Van benne
gyűlölet biztosan, de okosan kordában tartja. Néhányszor
eltöprengtem azon, hogy ura helyett neki kellett volna szövetségre
lépni velünk, persze nem tette volna meg. De bármennyire okos is,
Thököly lehetőségei egyre szűkülnek.
A bég a kaftánja bélésébe nyúlt, és megnyitotta a rejtett zsebet.
– Elsősorban ezért is küldött hozzád a kegyelmes Ibrahim pasa.
Hogy adjam át neked a levelét, amiben komoly parancs rejtezik.
Pasám elérkezettnek látja az időt, hogy Thökölyvel másként
tárgyaljunk. Engedetlen és nem jelent meg a nyáron Buda alatt,
márpedig erre kifejezett parancsot kapott. Pasám szemében nem
fejedelem többé, még kevésbé kuruc király, ráadásul kerékkötője a
Béccsel kapcsolatos béketerveknek. Lipót császár sem alkuszik
Thökölyvel, hiába ígérgeti, hogy átáll hozzá.
– Ugyanígy gondolom – fűzte hozzá Ahmed. – Bécs arra számít,
hogy majd mi intézzük el végleg Thökölyt. Ezt mondják a kémeim.
A bég egyetértett.
– Mert ez így is van, nagyuram. Sajnálatos, hogy akik Thökölytől
átpártolnak, nem hozzánk, hanem Lipót császárhoz indulnak. Ezért
úgy látja jónak a kegyelmes pasám, hogy máris lépjünk, mert a béke
Béccsel fontos. Ha pedig netán még ki is szolgáltatnánk Thökölyt
Lipótnak… Az lenne az igazi nyereség mindkét félnek.
– Vagyis el kellene fogni? Engem érne eme megtiszteltetés?
– Ez áll ebben a levélben, nagyuram – bólintott a bég. – Ibrahim
pasa Lotharingiai Károly hercegnek megüzente, hogy kész
felelősségre vonni Thökölyt, a békebontót. A táti vereséget is a
nyakába varrjuk. Konstantinápolyban már gyűlölettel ejtik ki a nevét.
– De vajon gyűlölik-e a Portán annyira, hogy hajlandóak legyenek
odahajítani Bécsnek? – kérdezte Ahmed.
A bég megvonta a vállát, és azt mondta, Ibrahim pasa
máskülönben biztosan nem adott volna ki ilyen parancsot.
 – Nagyuram, neked sem árt, hogy kinevezésed után nem sokkal
egy ilyen komoly tettel beírd magad a Porta nagykönyvébe –
győzködte Ahmedet. – A szerdár Apafinak is küldött hasonló levelet.
El kell fogni Thökölyt, mielőtt még Lengyelországnak megszökne. A
feleségével pedig bánjon el Bécs! Meglásd, örömest Munkácsnak
ugranak.
Thököly uramat utoljára az esztendő nyarának közepén láttam
felhőtlenül boldognak és jókedvűnek. Akkor, amikor a császáriakat
úgy megrezzentették Ungvár alatt és Kisvárdánál, hogy azok
Bártfáig hanyatt-homlok menekültek.
Ferenc úrfi és Juliánka kisasszony is odahagyták Regécet, és
Tokajban találkoztak Ilona asszonnyal. Megeredtek a könnyeim a
meghatottságtól, mikor láttam, miként csüngtek édesanyjukon, és
Ilona asszony sem volt képes rejteni megindultságát.
Közben megpróbált javítani a maradék kuruc had állapotán. Látta,
milyen éhesek a katonák, mennyire lerongyolódtak, és alig létezik
valami, ami a harci kedvüket visszahozhatja. Ezért élelmet hozatott
és abrakot a lovaknak, hadiszert vitetett Patakra. Sokat beszélgetett
a kuruc katonákkal a győztes csatákról. Ilyenkor jókedvet lopott a
szívükbe, és hamarost előkerült egy-egy dudás, lantos, citerás vagy
sípos, és a vitézek dalra fakadtak.
De legtöbbször szomorú dalokat énekelgettek, mert érezték, hogy
a jövő nem alakul rózsásan. A kuruc győzelmekben már alig bízott
valaki.
Aztán sorra érkeztek a rossz hírek. A labanc Krasznahorka után
elfoglalta Szádvárt és Ónodot, szeptemberben pedig elesett Eperjes.
Október elején Patakot is el kellett hagynunk a támadó császári
csapatok miatt. A címeres hintóban utaztam Ilona asszony és
Juliánka mellett, Ferenc úrfira pedig, aki Munkácsig kívánt lovagolni,
a testőrök vigyáztak.
A lankán sárgult már a szőlőlevél, és a lapály mocsaraiban meg a
halastónál vonuló madarak gyülekeztek. A várból elénk sereglettek a
huszárok. Vártam, hogy üdvözlésül elsüssék a bástyán a lövegeket,
de ezt nem tehették meg, mert a környéket ellepték a császáriak.
Vajon mikor esnek neki Munkácsnak? Fontos lehet nekik, hiszen
három ország határán fekszik. Aki Munkácsot bírja, az előnyt élvez a
diplomáciában, a hadicselekményekben.
Már rég nem láttam jókedvűnek Ilona asszonyt. Mintha ezredévek
súlya nyomta volna a vállait. Gyakorta találtam az ablak előtt a
könyvtárban, ölébe ejtett könyvvel, amit ki sem nyitott, csak a
messzeséget figyelte, vagy a térdére könyökölve a tenyerébe
temette az arcát.
– Fáradt, asszonyom? – tudakoltam szelíden, amikor egy
alkalommal rányitottam az ajtót. Levelet tartott az ölében, mint ki
azon tűnődik, lezárja-e pecséttel, vagy inkább vesse a tűzbe.
– Öregnek látom magam, Dragica. Egy megfáradt vénasszonynak.
– Ne is mondjon ilyent! – tiltakoztam. – Már hogy lenne az?
– De, bizony! Mit gondolsz, eljön egyszer az idő, amikor az
uram… már nem szeret úgy?
Mintha befogták volna a szám és az orrom, hirtelen oly kevés lett
köröttem a levegő.
– A nagyságos úr úgy szereti asszonyomat… de úgy… Már
hogyan is hagyná el? Miként fordulhat meg ilyen asszonyom
fejében?
– Mostanában sokszor eszembe jut. De leginkább az, hogy én
nem lennék képes őt…
– A nagyságos úr ezt nagyon jól tudja – mondtam sietve. – Érzi ő
azt. Látja mennyire kapaszkodik önbe? És nekem igen jólesik ezt
látni. De nehéz erről beszélni, inkább ne is tessék kérdezni!
Nem szólt, csak felállt és megölelt. Hirtelen esztendőkkel repített
vissza abba a korba, amikor gyakorta megtette ugyanezt, akárha a
barátnője lennék.
Aztán máris a gyermekeiről kérdezett, és végre fellélegezhettem.
A gyermekekről mindig szívesen beszéltem.
Thököly októberben megérkezett Munkácsra. Kálló elesett, s
mellette Tokaj és Szerencs. A császári had néhány egysége már
Kassát vette célba.
– Már annyi területem sincs, mint két hete – zökkent le a székre
holtfáradtan és kedvetlenül, s Ilona italt és vacsorát hozatott az
urának. – Nem maradok sokáig, szívem, visszamegyek Biharba.
Konyáron verünk tábort, török területen.
 Aztán a neveket sorolta: Kende Gábor, Petróczy sógor, Deák
Ferkó. Ubriczy Pál, Szirmai Bandi… Akik még kitartanak mellette.
– Egyre többen hagyják el a hadat, és a császáriakhoz állnak,
ahogy Petneházy Dávid tette, az egykor legvitézebb huszártisztem.
Megvallom, nem is hibáztatom annyira. Első a túlélés, bár a lelkét
adta cserébe.
Ilona hagyta, hadd panaszkodj a ki magát, aztán megkérdezte, ha
úgyis Biharba kell mennie, mi okból tette ezt a kitérőt Munkácsnak.
– Mert látni akartalak, szívem, virágom – felelte a megtört
fejedelem. – És van valami, amit meg kell beszélnem veled. Csakis
veled, senki mással, de számunkra életbe vágó.
Ilona leült a férjével szemben, aki az asszony két kezét a
tenyerébe zárta.
– Talán azt mondod, hogy őrültség, Ilonkám. Hogy eszement terv,
pedig nagyon is életrevaló.
– Megijesztesz, ha ilyennel jössz – figyelmeztette az asszony. –
De csak ki vele! Mondd bátran!
– Az egyetértésedre, a hozzájárulásodra van szükségem.
Ilona halántéka mögött egy ér lüktetni kezdett. Hetek óta nem
aludt rendesen, alig pihent, írta sorra a leveleket, egyfelől
bebörtönzött öccse ügyében, majd a férje támogatása érdekében.
Mellette várták a sebesültek és a betegek, és nyakába szakadt a
kurucok ellátási gondja.
– Ibrahim szerdár visszakergette a hozzá küldött követeimet –
folytatta a férfi. – Mert Bécs kezére került Esztergom és Érsekújvár.
Szerinte hibáztam, mert nem támogattam a maradék másfél ezer
emberemmel…
– Hűséget ígértél a töröknek, én pedig nem mondtam elég
határozottan, hogy semmiképpen ne tedd – szólalt Ilona nagyon
csendben, Thököly napbarnított, eres kezeire függesztve tekintetét.
– A szerdár joggal marasztal el. Szövetségest látott benned. De
biztosan nem erről akarsz szólni velem.
Thököly nagyot nyelt.
– Mindig a vesémbe láttál, Ilonám, szívem, királynőm. Levelet
küldtem Bécsbe. Megírtam benne, hogy hajlandó vagyok felső-
magyarországi követeléseimről lemondani, a fejedelmi címemről
szintúgy, és teljes erőmmel porta ellen fordulnék, a császár oldalán.
Ilona most egyenest az ura arcába fúrta tekintetét.
– Hányadszorra tettél ilyen ajánlatot? – kérdezte olyan halkan,
hogy alig lehetett hallani. – Tudod, hogy mennyire felesleges és
veszélyes lépést tettél?
– Nem kell más, csak a régi birtokaim, és ennek a nyomorult
Magyarországnak adjon a császár vallásszabadságot – folytatta
Thököly. – De ne aggódj, mert az ajánlatom nem kellett az udvarnak.
– Már tudja a török is – szögezte le a felesége. – Semmi nem
marad titokban. Bécsben mindig lesz, aki elárul. Kár volt azért a
levélért.
Thököly megdörzsölte az arcát és a szemeit.
– Nem hinném. Kérlek, amit most mondok, azt előbb hallgasd
végig, és csak aztán szólj. Azt tervezem, ha már egyszer Bécs
kikosarazott, a másik utat választom, mert kénytelen vagyok ezt
tenni.
Ilona hátradőlt, és kivonta kezét az ura nyirkossá vált tenyeréből.
– Úgy látom jónak – folytatta Thököly –, ha egyenest elmegyek a
váradi pasához, és segédcsapatokat kérek tőle. És… hogy a török
lássa őszinteségemet, a Porta iránti jóindulatomat, engedd meg,
hogy magammal vigyem… hm… az én úrfiamat… drága Ilonám.
Ő pedig képtelen volt ezen mondatokra megszólalni. Thököly
zavarában kibámult az ablakon, végül mélyet sóhajtott.
– Hát… erről akartam beszélni veled, mielőtt elmegyek Váradra.
Ilona tán nem is hitte, amit hallott, aztán rekedten feljajdult.
– Uram, atyám! Nem… Neeeem! – ezt csaknem kiáltotta már,
kétségbeesetten, felháborodottan. – Egyszer már megfordult a
fejedben. Nem értettem, miért lovagoltatják annyit Ferkót… Most
már értem, hogy a hosszú útra készítették… Te parancsoltad, hogy
ezt tegyék?
– Mindig előbbre kell gondolkodni, Ilonkám, neked mondjam?
De az asszony ezt tán meg sem hallotta. A fejét rázta, és egyre
hajtogatta:
– Képtelenség! Ilyent még te sem kérhetsz tőlem! Hogy a fiamat…
Túsznak? És ha meg sem állnak vele Konstantinápolyig? Erre nem
gondoltál? Mi lelt? Teljesen megőrültél? Ez nálad az előbbre
gondolkodás?
– Várj, elmagyarázom! – győzködte Thököly, és Ilona felé nyúlt,
aki ellökte magától a kezét és ingerülten felugrott. – Várj, kérlek!
Nem annyira veszélyes, mint amilyennek első hallásra tűnik. A
váradi pasa új ember és jóban vagyunk. Csak megmutatom neki,
hogy nem tettem semmit, amién félnem kellene. Még a nevelt fiamat
is magammal viszem, hogy ezzel is igazoljam, tisztán állok elébük…
– Hagyd abba! – csattant Ilona, aki már nem törődött azzal, ki
hallja. – Őrült vagy! Veszekedett elmeháborodott! Csak beteg
agyban születnek ilyen tervek! Viseld el méltósággal, hogy
veszítettél! Melletted maradok így is, úgy is! De a fiamat nem
engedem ilyesmibe… Nem, és nem! Hiába is kéred!
Thököly egyre a magáét hajtogatta.
– A töröknek látnia kell, hogy komolyan gondolom… Ha egyszer
Ferencet ajánlom fel a barátságunk érdekében…
– Felajánlod? Ki se ejtsd előttem még egyszer ezt a szót! Tudod,
mi történne vele? – hajolt egészen közel Thökölyhez, hogy az
arcába vághassa.
– Ha felelősen gondolkodnál, látnád, hogy a töröknek semmi nem
fontosabb annál, mint az, hogy a Szent Liga ne folytassa ellene a
háborút, mert ekkora súly összeroppantaná az Oszmán Birodalmat!
A fiam a politika játékszerévé válna! Azonnal Bécsbe vitetné a török,
vele zsarolnának minket, és már semmit nem tehetnél! Azt
mondanák, tessék, bécsi urak, itt van nektek Zrínyi és Rákóczi vére,
a rebellis Thököly nevelt fia! Ha nem zsaroltak még meg amúgy
istenigazából, akkor most megtennék, mégpedig a legkeményebb,
legfájdalmasabb módon!
Az őrt álló katonák döbbenten hallgatták a becsukott ablakon át is
kiszűrődő veszekedés hangjait. Ilona asszony egyszer sírt, aztán
dühösen kiabált, majd felelt rá Thököly fejedelem ingerült hangja,
aztán csend lett, majd kezdődött elölről.
A gyertyaláng imbolygott az asztali ezüst tartóban, és a belső
szolgáló hiába cipelte fel a vacsorát asszonya szobájába, Ilona ki
sem nyitotta az ajtót, csak kikiabált, hogy vigye vissza.
 Amikor a főkomornyiktól meghallottam a veszekedés okát, a
hátamon is hideg futkosott. A folyosón másnap kora reggel elkaptam
Kőrössy uramat, aki csak annyit dörmögött, ha Isten büntetni akar
minket, meghallgatja Thököly uram kérését.
Az első utam Ferenc úrfihoz vezetett, de hallottam, hogy Badinyi
atya éppen jóságról és keresztényi erkölcsről magyarázott neki,
ezért nem zavartam a tanításban, inkább visszafordultam.
– Megyünk a kápolnába, Dragica – szólt utánam a tanító atya. –
Kőrössy Gyurkával ott találsz, ha szükség lenne ránk…
Megragadtam a reverendája ujját. – Várjon! Az úrfi… mennyit tud?
– Tudja – felelte az atya. – Amennyit tudnia kell, azt tudja. A
következő pillanatban Ferenc úrfi kilépett az ajtón. Útiöltözékben
volt, és nagy büszkén, csillogó szemmel újságolta: – Dragica!
Megyek apámurammal! Ilyen messzire még sosem lovagoltam!
Hiába, ő csak egy örömteli, nagy lovaglásnak fogta fel mindezt.
– És a nagyságos édesanyja? – kérdeztem. – Mit mondott az
útra?
– Hát… beleegyezett… gondolom – rándított a vállán. – Sokat
tanulok majd megint, Dragica! Az urad is jön!
Jakab? Erről nem tudtam. Rendbejött már, de régtől nem hagyta el
Munkácsot. Azt gondoltam, Thököly uram már nem is tart rá igényt,
és ez megnyugtatott. Jakabot azonban annál kevésbé. Az élete volt
a harc és az izgalom.
– Az úrfi tudja, hogy hova mennek? Milyen hosszú az a lovaglás?
– Tudom hát! Meglátogatjuk az egyik pasát. Apámuram barátját –
jelentette ki magától értetődően. – Találkoztam már törökkel…
– És az édesanyja valóban elengedte? – szaladt ki a számon, de
választ nem kaptam.
Ilona asszonyhoz továbbra sem jutottam be. Thököly uram
tartózkodott nála, és fojtott hangon tárgyaltak. Amikor később az
udvaron indulásra készen álltak a vitézek, és a lovak idegesen
toporzékoltak, megpillantottam asszonyomat, aki épp kilépett az
ajtón. A szemei körül karikák éktelenkedtek, és nézett csak maga elé
gránitkemény arccal.
Az úrfi, akit már felkészítettek az útra, komoly képpel állt az
édesanyja mellett. A kápolnából kilépett Kőrössy uram és Badinyi
atya.
– Azért könyörögtünk az Úristenhez, hogy változtassa meg a
tervét – dörmögte Kőrössy a fejedelemnek. – Biztosan tudja,
nagyságos úr, hogy mit készül tenni? Nézzen csak a nagyságos
asszonyra, kérem!
Thököly uram akkor mintha megingott volna, de csak egy
villanásra. Odalépett Ferenc úrfihoz, és a vállára tette a kezét.
– Talán jobb, ha mégis maradsz – közölte színtelen, fakó hangon.
– Hamarost megjövök, és elmesélem, mi történt Váradon.
Ilona asszony előtt meghajolt, majd megölelte. Én meg éppen
csak elbúcsúzhattam Jakabomtól, oly hirtelen termett nyeregben a
sok vitéz. Ilona asszony ujjait éreztem a karomon. Szokatlanul
erősen szorította.
– Dragica! Gyere velem! Add a karod!
Belém karolt, és elindultunk a lépcsőkön. Badinyi János atya a
mérhetetlenül csalódott úrfit terelgette, vigasztalta. Kőrössy arcán
megkönnyebbülést láttam.
– Nem engedtem, hogy elvigye – suttogta a lépcsőn felfelé menet
Ilona asszony. – Megtiltottam, de azt akartam, hogy Ferkó az ő
szájából hallja…
Benyitottunk a szobájába.
– Hozzak frissítő italt, asszonyom? – kérdeztem. – Bizonytalannak
találtam a lépteit az imént… De hiszen minden rendjén van már…
Levetette magát a magas ágyra, az arcát a selyemtakaróba
temette és a válla rázkódott a lelket tisztító, jótékony zokogástól.
Leültem az ágy mellé, és vártam, hogy mikor szólal, vagy
parancsol valamit. És nem is akartam magára hagyni.
Egyszer csak felült, és láttam, hogy az arca falfehér. Aztán a szája
elé kapta a tenyerét, és a porcelán mosdótálhoz botorkált. A tál fölé
hajolt, én meg ijedten ugrottam, és tartottam a homlokát…
– Semmi baj, asszonyom… Semmi baj – hajtogattam. – Csak ez a
sok izgalom… De már minden rendben van.
Törölközőt adtam a kezébe, a tálat sebtében kivittem, és a
szolgálóleánnyal egy tisztát hozattam. A kancsóval a kezemben
vártam.
 Közben olyasmiket mondtam, hogy már semmi oka az izgalomra,
Isten mindent elrendezett, az úrfi itthon maradt a biztonságos
Munkácsban, és, hogy Thököly gróf úr mindig tudja, mit miért tesz…
Ám amint egy mély sóhajjal kihúzta a derekát, és ösztönös
mozdulattal egy pillanatra megérintette a hasát, azonnal világ gyúlt a
homlokom mögött.
– Drága kegyelmes asszony, kérem… Ez… az, amire gondolok?
Csupán bólintott, és azt mondta, kísérjem ki a friss levegőre.
1685. Október. A töröktől megszállt Várad
A másfél ezer kuruc a Bihar-vármegyei Konyáron táborozott,
amikor török futár érkezett Thökölyhez. Ahmed pasa barátságos
hangú ebédmeghívását kézbesítette.
Amint a kuruc fejedelem egy gyönge portyára való, ámde kemény
kuruccal Váradra érkezett, a városkapun bevonulva a törökök
díszőrséget álltak. Thököly kíséretében lovagolt legszebb
öltözékében Oroszlán Jakab is, aki a tömegből egy hangot hallott.
– Jakup efendi! Jakup efendi! Én vagyok, megismersz?
Jakab a török férfiban rögtön ráismert arra a kapudzsira, akit
valaha kihúzott egy alattomos, iszapos holtágból, ahova a szekerük
fordult.
Magyarul szólt a török, bár tudta, hogy Jakab érti a nyelvét. A
képe örömtől sugárzott, és a kivonult váradi lakosok integető sorfala
mögött sietett a fal mentén, egészen a térig. Lobogókat lengetett az
őszi szél, és megszólaltak Várad lövegei. Kijárt ez a kuruc királynak.
A téren Ahmed pasa fogadta Thökölyt, de onnan már csak néhány
testőr és kísérő kuruc főtiszt követhette tovább az ebéd színhelyére.
Thököly kíséretének a pasa szolgái egy sátorban terítettek. Itt lépett
Jakab mellé az egykori kapudzsi, hogy magával hívja.
– Nem mehetek, Deniz efendi – szabadkozott Jakab. – A
fejedelem őnagysága bármikor hívathat.
– Azért csak gyere, mert fontos, Jakup efendi! – nógatta a török,
és szelíd erőszakkal belékarolt, s kivezette a sátorból. – Nem
feledtem el, amit értem tettél. Azóta is emleget mindhárom
feleségem, imádkoznak érted, hadd tudjon a próféta is róla.
– Mondd gyorsan, Deniz barátom, mert ha a nagyságos fejedelem
közben mégis szólít…
 – Nem örülnél annak annyira, Jakup efendi – vette halkabbra a
török, és az arca is megváltozott. – Nézz csak oda!
Fehér föveges, díszruhás janicsárok lépdeltek egymás mögött két
oszlopban, egyenest a pasa palotájának lakomaterme felé, aztán
sietség nélkül besorjáztak az ajtón, ami elé azonnal őrség állt. A
szolgálatos török katonák egyszeriben megfeledkeztek arról, hogy
pompával és díszlövéssel fogadták a kuruc királyt, s rögvest
másként kezdtek viselkedni.
Agák parancsszava pattogott, és az utcákról, terekről kiszorították
Várad lakosait.
Jakab elsápadt. Egész úton rossz érzés kerülgette, de erre nem
számított.
– A pasa… elfogatja a fejedelmet? – kérdezte rekedten.
– Így, pontosan. És megásnád a sírodat, ha most mérgedben
fellázítanád a tieidet, mert innen ki nem szabadítjátok Tekeli urat.
– De miért? Hiszen atnaméja van! A padisahtól kapta!
Deniz rándított a vállán.
– A padisah ad és elvesz. Úgy tűnik, Tekeli úr fogságban tartása a
béke záloga Bécs és a Fényes Porta között.
Jakab izmai megkeményedtek, de a török halk szóval
figyelmeztette.
– Hallgass rám! Kijuttatlak innen.
– És a többiek?
– Mindenkit nem vihetek ki a városból. Nem állítom, hogy mind
foglyokká lesznek, de vár rájuk néhány kellemetlen nap, mire
kijutnak – felelte a török. – Rád bízok valamit, vidd meg azt is
Munkácsba!
Jakab vérbeli harcosként szemvillanás alatt alkalmazkodott a
megváltozott körülményekhez. Hideg fejjel átgondolta, mi történik,
aztán bólintott és követte a törököt annak házába.
– Foglalj helyet, barátom! – mutatta a török.
A ládájából előszedett egy viseltes, hamuszín kaftánt, egy pár
kunkori orrú török csizmát, meg egy szpáhi föveget, végül díszes
tokba rejtett tőrt és handzsárt egy övvel.
– Váradot most magyarként kedvedre el nem hagyhatod,
kénytelen leszel ezeket hordani – közölte. – Viselkedj nemes
szpáhiként, efendi, bár egymagad bajosan jutsz haza. Kell egy
kísérő. Ki a legjobb cimborád?
Jakab megmondta. A török, mielőtt magára hagyta, a lelkére
kötötte, hogy ne mozduljon, mert az első sarkon felkoncolják.
Kisvártatva visszaérkezett Muha Istókkal, aki szintúgy magára húzta
a török gúnyát.
– Barátaim! – fordult hozzájuk a török. – Örüljetek, hogy ép bőrrel
megússzátok a mai napot! A nagyságos fejedelemasszonynak
üzenem, hogy az urát elárulták – folytatta Deniz. – Bécs
gondoskodott róla, hogy a fejedelem levelének tartalma, amelyben
Lipót császárnak felajánlotta szolgálatait, a Fényes Porta
tudomására jusson. Caraffa, a császári tábornok árulta el azt
Ibrahim szerdárnak. Mondjátok meg, hogy a nagyságos asszonyt
mélységesen tisztelem! Szinte nehezményezem, hogy egy ilyen
asszony nem a Portán teszi a dolgát, mint a padisah első asszonya.
– Nem hinném, hogy osztaná a véleményedet – morogta Muha
Istók. – De megköszönöm, amit értünk teszel, efendi.
– Egy szolgám átsegít a Körösön, veletek tart jó darabon, mert ez
török föld. Talán még látlak, Jakup efendi…
Deniz házának fészerében két nyergelt ló várt rájuk, meg a
sötétképű szolga.
Várad kapuján kirobogva Muha Istók mély levegőt vett.
– Azt hiszem, most ért véget az életünk egyik fele, Jakab barátom.
Csak azt nem tudom, hogy a kisebbik, vagy a nagyobbik…
1685. Kései ősz Munkács várában
– Nagyságos asszonyom, Petneházy ezredes úr kér bebocsátást
– jelentette a főkomornyik Zrínyi Ilonának. – Azt mondja, fontos
hírekkel jött.
A fejedelemasszony csak intett: bejöhet az egykori kuruc főtiszt,
aki immáron a labancot szolgálja.
– Nagyságos asszonyom – hajolt meg Petneházy úgy tudom,
értesült már, miként állnak a dolgok az urával. Őszintén sajnálom,
hogy így alakult.
Ilona türelmetlenül félbeszakította:
– Mondja, mit tud róla? Miként bánnak vele?
 – Pillanatnyilag Jenőben tartják fogva. Vasra verve, szekéren
vitték oda. A török őfelségével tárgyal, és szóba se került, hogy
eleresztik. Nagyon sajnálom, hogy… Bízzunk benne, hogy nem
adják ki Bécsnek.
– Ha léteznek felettünk álló törvények, márpedig igenis léteznek –
szólalt Ilona akkor minden azoknak megfelelően történt. Mondja el,
uram, mit tud, aztán menjen, Isten hírével! Magát, császári
egyenruhában, áteresztik a Munkácsot körülvevő záráson.
Akkor már Caprara tábornok alakulatai körülvették a várost, és
leginkább azon igyekeztek, hogy a várbéli forgalmat ellenőrizzék.
Petneházy örült, hogy Ilona nem nevezte őt rögvest árulónak.
Látta az asszony kialvatlan szemeit, azt is, hogy remeg a keze. Ilona
végtelenül fáradt volt, bár a várbéliek úgy hitték, hogy semmi meg
nem töri, mert annyi benne az akarat és a tettvágy, mint egy teljes
udvari tanácsban.
– Nos, nagyságos asszonyom… – folytatta Petneházy –, jómagam
csak annyit mondhatok, hogy a töröknél aljasabb hitszegőt nem
ismerek. Sosem fognak keresztényi erkölcsök szerint gondolkodni,
és megfogadtam, hogy míg élek és a karom bírja a kardot, harcolok
ellenük.
– Ezért hagyta ott az uramat – jegyezte meg rekedtes hangon
Ilona. – Megértem én, mert a katonaember csak a háborúhoz ért, és
ha már létezik egy keresztény oldal, ami ráadásul egyre erősebb, hát
inkább azt támogatja, mint a félholdat, nem igaz?
– A keresztény erkölcs szavára hallgatva, kegyelmes
asszonyom…
– Hagyja a keresztényi erkölcsöt, ezredes úr! – emelt a hangján
Ilona. – Pontosan értem, mivel akarja magát kimagyarázni. Nem ön
lenne az első. Mind azt állítja, hogy azért csatlakozott a némethez,
azért tett esküt őfelségére, mert ütni akar a törökön.
– Mert ez így is van, asszonyom – tárta szét a karjait Petneházy. –
Nem hagyhatjuk veszni az erőt, sem pediglen azt a harci értéket,
amit a kuruc katonák képviselnek.
– Hát kurucságról beszél? Éppen az önök kuruc mivoltának
lényege vész el így, ezredes úr – figyelmeztette Ilona. – Tudom én,
hogy élni kell, és halott ember nem fog kardot. Akkor már inkább a
császár serege. Látja? Órákat töltök e térkép előtt minden áldott
nap. Itt van ezen minden. Végig kell néznem, miként zsugorodik,
olvad a birtokom, akár a hó. Regéc is őfelségéé, s vele az oda
menekített kincstáram, több milliós értékkel. Azt mondják, lajstromba
vettek és Bécsbe szállítottak mindent. Mit sem törődnek azzal, hogy
mennyi illeti abból a vagyonból a gyermekeimet és engem! Patak is
az önöké, Ungvár is. A török dühöng, mert épp azoknak az átállt
kuruc ezredeknek a jóvoltából győzedelmeskedett legutóbb Bécs,
akik fél esztendeje még mellettük harcoltak. Mondja, érdekel valakit
egyáltalán, hogy magamra maradtam?
– Mindent megteszünk annak érdekében, hogy a nagyságos
fejedelem kiszabadulhasson a török fogságból – így Petneházy, de
látva Ilona szikrázó szemeit, nyomban elhallgatott.
– Csak lassan és hideg fejjel, ezredes úr! Mert a szablya ugyan
éles, az ágyúgolyóbis is mindent szétvet, de leginkább a politika
képes rombolni. Ennek ellenére meglátja, hogy az uram hamarabb
kiszabadul, semmim hinné! A támogatásukkal, vagy a nélkül. Mert
az Úristen kegyelme nagy. Csodálkozik, hogy már csak a
Mindenhatóban bízom egyedül, senki másban?
– De hát vagyunk még, nagyságos asszonyom, akikre számíthat!
– tárta szét a karjait Petneházy.
Ilona mosolya zavarba ejtette a volt kuruc főtisztet.
– Majd akkor mondjon ilyent, ezredes úr, ha bizonyítja, hogy
visszatér az uram hűségére.
A tiszt hamarosan távozott.
– És ha a nagyságos úr mégse szabadulhat? – kérdezgették
Ilonát a bizalmas szolgálók. – A török bosszúálló, álnok és
kiszámíthatatlan. Nem keresztényi fejjel gondolkodik, hiszen tudja a
nagyságos asszony.
– Majd gondolkodunk mi is a török észjárásával – felelte Ilona. –
Mostantól az a legfontosabb, hogy ebben a várban, ha már úgyis
csak ez maradt nekünk, oly rendet tartsunk, hogy aki menedéket kér,
lássa az erőt és a biztonságot. Arról pedig szót se többet, hogy az
uram nem szabadulhat! Szabadulni fog, megértettétek?
Azonnal hívatta Bajomi János udvarbírót, Saárosy Sebestyén
várigazgatót, Radics és Gyürky András kapitányokat valamint
Keresztúri Miklós másodvárnagyot, hogy meghallgassák kemény
parancsait.
Nem sokkal később Munkács várába érkezett Aeneas Caprara
császári tábornok követe egy levéllel. Ilona azonnal fogadta.
– A tábornok úr sajnálatát fejezi ki, hogy Thököly gróf úr bécsi
követei nem értek el eredményt – így a tiszt. – Legnagyobb
sajnálatára ő sem tudott a követ urak segítségére lenni. Megbízott,
tolmácsoljam megdöbbenését, miszerint a gróf urat a török álnokul
lépre csalta és azóta is fogságban tartja…
Ilona soha nem sértett volna meg követet vagy futárt, bárhonnan
is jött. A diplomácia minden követelményét ismerte, de amit ez a tiszt
tolmácsolt, az egyenlő volt a színtiszta hazugsággal.
A kezét éppen csak megemelve jelezte, hogy félbeszakítja a
németet.
– Uram! Thököly Imre az ön számára is fejedelem, és nem
egyszerűen gróf. Az üzenetet tudomásul veszem, de megköszönni
nem tudom, bármennyire is igyekszik Caprara generális úr a
sajnálkozásáról biztosítani. Üzenem a tábornok úrnak, hogy eddig a
doktorok nem találtak rajtam gyengeelméjűségre utaló nyomot.
A tiszt ez utóbbit nem értette. Összevont szemöldökkel hallgatta a
fejedelemasszonyt. Így nőt még nem hallott beszélni, és ahhoz
szokott, ha a tábornok nevében lép fel, mindenki behúzza fülét-
farkát. De ez az asszony nem ezt teszi, inkább határozottan támad.
– Pontosítaná, asszonyom, hogy mire gondol konkrétan?
Ilona a tiszt asztalra helyezett levelét finom ujjmozdulattal
félretolta. A diplomácia érzékeny nyelvén már ez is sokat elmondott.
– Üzenem a tábornok úrnak, hogy tudomással bírok mindenről,
ami a követekkel történt. És még annál is többről, mert ahogy
őfelsége kémei híreket gyűjtenek, ugyanígy cselekszem én is a
családom védelme érdekében. Tudom tehát, hogy az uram követeit
az udvar, elutasítva a tárgyalást, Caprara tábornokhoz küldte.
– Ez így van, nagyságos asszony – bólintott a tiszt. – Épp ezért
sajnálkozik a tábornok úr, hogy nem tehetett egyebet az érdekükben.
– Látja, itt búvik meg a hazugság. Mert a tábornok úr volt szíves
egyenest futárt szalajtani a törökhöz, és tájékoztatni Ibrahim szerdárt
arról, mit kívántak az udvartól az uram követei. Mostantól inkább az
uram elárulásáról beszéljünk! Az udvar odahajította őt a töröknek, és
ebben Caprara úr lelkes támogatást nyújtott. Tehát, uram, van még
valami, amit közölnie kell velem?
A német tiszt kellemetlenül érezte magát, és a kioktatást is
nehezen viseltre.
– Ami még lenne, az benne van ebben a levélben – bökött a
felbontatlan küldeményre. A tábornok úr azt parancsolta, adjam át
szóban is.
– Akkor fogjon bele! – pillantott a ritmusosan ketyegő faliórára
Ilona. – Kevés herdálni való percem van, kérem. Mint látja, ezt a
várat egymagam tartom kézben, asszonyként. Semmit nem
hagyhatok elkanászodni.
A tiszt megköszörülte a torkát, mert a soron következő mondatok
bizonyultak a legnehezebbnek.
Kérem… A tábornok úr óhaja, amit részletesen papírra vetett
ebben a levélben… hogy ön békében és ellenállás nélkül adja át
Munkács várát őfelsége hadainak. Azt is tudatnom kell, hogy a
helyzete nyilvánvalóan nem ad okot vérmes reményre. Az a néhány
száz, vezér nélkül bujdosó kuruc nem alkalmas arra, hogy
támogassa. Ha tehát átadja a várat, akkor ön és a gyermekei
kíméletet élveznek, de ha nem, akkor…
– Köszönöm, ennyi elég is! – állította meg Ilona, és a szemében
szikrák villantak. – Ne folytassa! Ismer engem, uram?
– Nem az a feladatom, hogy ismerjem, nagyságos asszony –
felelte a tiszt és megremegett a szájszéle a zavartól, amit ennek a
szép és határozott asszonynak a jelenlétében érzett. – Nekem annyi
a feladatom csupán, hogy…
– Tudom, mi a dolga nálam! – vágott közbe Ilona. Csendes,
nyugodt de határozott maradt a hangja, és mély tónusa körbejárt a
falakon. – Gondolja hogy könnyen megijedek? Ilyennek talál?
– Tudom, hogy a nagyságos asszonyban kemény lélek lakik –
dörzsölte az állát a tiszt. – De hát a pillanatnyi helyzete, ugyebár…
Ilona felállt, és a tiszt fölé magasodott, akinek zavarában nem is
jutott eszébe, hogy illendő lenne neki is felkelni.
– Hogy miként áll a helyzetem, azt magam is tudom. Kérem, várja
meg, míg a válaszlevelet megíratom a tábornok úrnak! De
figyelmeztetem, hogy kérésének eleget nem teszek, mert nem is
tehetek, követelni tőlem pedig ne is próbálja! Munkács vára az
enyém és a gyermekeimé. Én tartom fenn és gondoskodom itt
mindenről, nem beszélve a sok tízezer emberről a várhoz tartozó
falvakban. Nincs jogász, aki ezt tőlem elvitathatná. Én őfelségével
csatába nem szálltam, ellene nem tettem, engem felelősségre ne
vonjon senki! Ha már a többi jogos tulajdonomra rátette a kezét a
hadseregük, ezt hagyják meg nekem! Tudom, mit művelnek a
parasztokkal, a várnépekkel, a terméssel, az egyes emberek kisebb-
nagyobb vagyonával. Azt is, hogy őfelsége katonái és tisztjei alig
tartották magukat az egyezséghez az eddig átadott váraimban.
Mindenhol kikötöttük, hogy nem érhet bántódás minket, sem
jószágainkat. Nos, várból várba voltunk kénytelenek vándorolni az
önök jóvoltából, a jogos tulajdonunkra pedig rátették a mancsukat,
mint egyes felkötni való, útonálló zsiványok! Mondja meg Caprara
úrnak, hogy Munkács nem eladó, és engem nehéz megijeszteni!
Ahonnan én jöttem, ott az efféle fenyegetések mindennaposak
voltak.
A tiszt zavara egyre nőtt. A Zrínyi név már magában tisztelettel
vegyes félelmet ébresztett a legtöbb császári tisztben és
tábornokban, bár inkább az ellenkezőjét hangoztatták.
A fejedelemasszony az intarziás asztalka lapjára koppantott
körmével, és egy fokkal még csendesebben, kimértebben, alaposan
megfontolva minden egyes szót, így folytatta:
– Ez a vár jelenti most az egyetlen menedéket sok jóravaló
nemesnek és asszonyának, az ő gyermekeiknek, és nekik nincs
közük a háborúhoz, a mostani áldatlan állapotokhoz. Ha a
tulajdonukban maradnak, már egyikük sem él. Kötelességemnek
tartom, hogy gyámolítsam őket. Ha kifele tart, nyugodtan
körülvizslathat a váramban. Látni fogja, hogy amivel védeni tudom,
az máris a helyén áll. Nem mellékesen pediglen szeretném
emlékeztetni a tábornok urat néhai anyósom örökbecsű és
megfontolást érdemlő szavaira.
A tiszt nem értette.
– Ha netán pontosabban megfogalmazná, nagyságos
asszonyom…
 – Inkább csak rövidebben. Az anyósom azt üzente egykor egy
hasonló felszólításra, ha bármely idegen sereg megindul az ő
várának elfoglalására, arra lövetni fog. Mondja meg a tábornok
úrnak, hogy én sem vagyok hitványabb a néhai Báthory Zsófiánál!
Caprarát, az olasz születésű császári tábornokot senki nem
vádolhatta a magyarok iránti szimpátiával. Zrínyi Ilona levelét a
főtisztek előtt bontotta fel, és némely sorait hangosan is felolvasta.
– Azt válaszolta, uraim, hogy… „a vár a gyermekeimé, s mivel
fegyverviselésre alkalmatlanok, nekem, az anyjuknak kell
megvédenem.” Valamint azt, hogy… „nem illik nememhez a harc, de
az ostrom sem rettent.„
Caprara ilyen válaszra nem számított, nem ilyenhez szokott.
– Illetve… hallgassák csak meg, urak, a legszemtelenebb sort: „és
bizonyára az oly nagy hatalmú Monarchiának dicsőségét és
győzedelmét nem fogja növelni, ha engemet és a gyermekeket
ebben a szoros szegletben ostrommal szorongat. Sem pedig
Excellenciád hírét, nevét nem nagyobbítja, ha gyenge asszonyi
állattal harcolódik…„
A tábornok az asztalra csapta a levelet, és mérgében felnevetett:
– Látják? Még ki is oktat! Ezt merészeli! Ha nem tudnám, hogy
csak egy asszony – jegyezte meg foghegyről –, azt gondolnám,
hogy csupán pimasz és hetyke választ küldött. Hajlamos vagyok azt
hinni, hogy nem tud ez az asszony semmit. Nincs tisztában a
helyzettel, vagdalkozik csak, egy darabig még ágál, aztán amikor
meghallja az ágyúkat, maga hozza a kapuhoz a várának kulcsait.
A tisztek egymásra pillantottak. Ismerték Aeneas Silvius Caprarát,
és tudták, hogy valaha egyszerre csodálta és gyűlölte a Zrínyieket.
Korábban Montecuccoli alatt számos csatában részt vett a török
ellen, de már az ötvennegyedik esztendejét tiporta.
– Ilyen elutasító választ magam sem reméltem – jegyezte meg
Antonio Caraffa tábornok, akire az a feladat várt, hogy Munkácsot
térdre kényszerítse. – A hölgy pimasz, de eszes is, tagadhatatlanul.
– Mondjuk inkább, hogy sokoldalúan művelt – jegyezte meg egy
főtiszt.
– Kiválóan érti és műveli a politikát – így egy másik.
 – Ha Zrínyi vér csordul benne, a harchoz is ért – dörmögte egy
idős katona – Tábornok úr, ha megengedi… Azt javaslom, csínján
álljunk Munkács várához, mert a hölgy nem fogja kímélni a
katonáinkat. A kémek szerint totálisan felkészült az ostromra, és a
hadiszerek a rendelkezésére állnak. Még csak meg sem fogja várni
a férjét…
– Úgy tárgyal, akár az anyja. Vagy még inkább, mint egy férfi –
jegyezte meg Caraffa. – Tábornok úr, bízza rám ennek a hölgynek a
megtörését. Ígérem, nem kell sokat várni, és Munkácsot őfelsége
lábai elé helyezem.
Miután a többieket a tábornok elbocsátotta, Caraffát még
marasztalta.
– Antonio! – fordította rögvest olaszra a beszélgetés nyelvét. –
Szerezd meg azt a várat, mégpedig minél kevesebb áldozat árán,
ámde hamar! Ez a korona érdeke, ezt kívánja őfelsége mellett a
Haditanács és az udvari Titkos Tanács. A török elleni harcban nem
maradhat a hátunkban egy ilyen fontos vár, ami ráadásul a kuruc
lázadók erőssége.
– Ha nincs Thököly, ugyan mire mennek Munkáccsal? – kérdezte
Caraffa, mire a tábornok élesen felkacagott.
– Sajnos, barátom, amit ez az asszony üzent, abban jó adag
igazság rejlik. Ennek a veszett Thökölynek mégsem törte ki a nyakát
a török, bár ezt ígérte. Hamar változik náluk is a politikai elgondolás.
– Akárcsak az udvarnál – pillantott a tábornokra Antonio Caraffa,
és a két olasz elmosolyodott, mert ez is igaz volt. – Ha megszerzem
a várat, mit ajánlhatok fel ennek a kardos hölgynek?
– Hogy szabadon elvonulhat a leányával és a fiával, de csakis ő.
Vihet annyi málhát, szolgákat és személyzetet, amennyire szüksége
van. A várban tárolt javakból azonban semmit. Majd kíséretet is
biztosítasz a számára.
– Bécs felé?
– Csakis – vonta meg a vállát Caprara tábornok. – Akad még hely
az apácáknál. A Rákóczi fiú meg… Nos, láthattad, milyen
engedelmes tisztté nevelték Zrínyi Ádámot. Meg sem mondanád,
hogy nem vérbeli német! Bár én azért az effélékkel, főleg ha Zrínyi
névre hallgatnak, mindig óvatos vagyok. A Zrínyiek nélkül jobb lesz a
birodalomnak, hidd el. Eriggy, Antonio! Gyújtsd rá a várat arra a
némberre, és ne várd meg, míg az urát a török tényleg elereszti,
aztán hátba támad!
– Ezt vegye fel a nagyságos úr! – nyitotta a börtönajtót a
magyarból törökké vedlett foglár, aki friss öltözékkel a karján
érkezett. – Ahmed pasa reméli, hogy az egészségét nem
roppantotta meg ez a néhány nap.
A foglár megkérdezte még, mivel szolgálhat, aztán távozott.
Nem telt ki fertályóra, és ismét zörgött a kulcs a zárban.
– A nagyságos urat el kell kísérnünk – szólalt a török tiszt, már
éppolyan tisztelettel, mint amikor még Thököly fejedelem minden
kurucok királyának számított. – A barátjával fog találkozni.
– A barátommal? Ahmed úrral? Ő csukatott le! Ki lehet nekem
most már köztetek a barátom?
– Nem tisztem, hogy közöljem, de azért megmondom, hogy az új
szerdár, Amhát úr várja.
– Az egri pasa?
– Most már szerdár – hajolt meg a török tiszt.
Thökölyt a szerdár a váradi pasa palotájában őszintének tűnő, bár
kissé szirupos örömmel fogadta.
– Íme, az én kedves Thököly Imre barátom! Mennyi kemény
harcot megvívtunk, mennyi jó lakomát elköltöttünk mi ketten, igaz-e?
Megölelte Thökölyt, amúgy törökösen, aztán belékarolt, hogy
mindenki lássa – noha királysága és alattvalói nincsenek –, senki
nem tekintheti fogolynak. Bevezette egy minden kényelemmel
berendezett szobába, ahol az alacsony asztalka körül vaskos
selyempárnák hevertek, de csak két személy számára, amint az
asztalkán is csak két kristálypohár csillant, egy vizes kancsó, egy
boros és egy sörbetes, az ezüsttálca mellett, amelyen sült
kecskehús kínálta magát és egy másikon gyümölcs.
Odakint borongós, kellemetlen télelő terpeszkedett a vidékre, és a
Körös lustán ballagott.
– Azt a parancsot kaptam, hogy négyszemközt tárgyaljak veled —
fogott bele Amhát szerdár. – Először is… Jól vagy? Betegség
elkerült? A börtönt kihevered. Adjunk hálát Allahnak, hogy így alakult
a sorsod!
 Thököly jónak látta, ha előbb gratulál a töröknek a szerdári
kinevezéséhez.
– Nem félsz ettől a magas címtől, barátom? – kérdezte aztán, és
Amhát kérdéssel felelt:
– Te nem féltél a börtönben?
– Dühös voltam, mert úgy mentem lépre, akár egy kölyök –
ismerte be Thököly. – És, mert a német elárult, ti meg levettétek
rólam a kezeteket.
– Forgandó a szerencse is, a politika is – mondta sokat sejtető
hangsúllyal Arahát. – De tudnod kell, hogy a padisah által küldött
kinevezést visszautasítani ugyanaz, mintha felkötnéd magad. Majd
úgy intézem, hogy ne essem Ibrahim elődöm hibájába.
Elhúzta a nyaka előtt az ujját, és ezzel mindent elmondott.
– Hogy szabad lettem, abban a te kezed is benne van? –
tudakolta Thököly, és a török azt felelte, talán meghallgatták a
véleményét a Fényes Portán – Még nem egészen hiszem, hogy
szabad vagyok, bár az üzeneteidet a börtönben is megkaptam. Elég
szűkszavúak voltak…
– Hogy tisztán lásd – így Amhát – a padisah tanácsnokai kezdettől
nem értettek egyet Ibrahim terveivel. Mellesleg Ahmed csak egy
hiszékeny bolond. Elhitte, amit Ibrahim mondott, hogy veled
megvásárolják a Portának a bécsi békét.
– Tehát a fogságomban és a szabadulásomban is politikai érdek
rejlik?
– Természetesen. De hát nem a politika mozgatja a világot?
Mindenről értesültem. Tudom, hogy mit ajánlottál fel a keresztény
császárnak, de borítsunk reá fátylat, és nézzünk inkább előre. Az
„előre” pedig azt jelenti hogy a fényességes padisahnak szüksége
van Thököly Imrére.
– Benned mindig is megbíztam – jelentette ki Thököly, némileg a
bor hatása alatt, mert abból nem sokat ihatott az elmúlt hetekben.
Amit Amhát előzékenyen hozatott, de ő hithű muszlimként,
legalábbis most, csak sörbetet ivott. – A padisah parancsát
továbbítod felém?
Amhát elégedetten bólintott.
 – Parancsot kaptam, hogy mondjam el, és figyelmeztesselek a
legfontosabbra. Kedves barátom, kérlek, fogadd meg a tanácsomat!
A padisah iránti kötelességtudatból eztán mindig meg kell jelenned,
ha a szerdár szólít, és talán így, hogy én töltöm be ezt a hivatalt,
könnyebb lesz engedelmeskedned egy régi barátnak. Ez mindennek
az alapja.
Thököly — talán a régi lakomák emléke tehette és az együtt
megvívott harcoké, avagy a boré – Amhát minden szavát elfogadta.
– Először is a feleségemet kell látnom – jegyezte meg. –
Munkácsra megyek.
– Oda bajosan – csóválta a fejét Amhát szerdár. – Hacsak át nem
verekszed magad az ostromgyűrűn, amit az a nyüves Caraffa vont a
vár köré. A hegy körül sáncokat építettek, és megrakták lövegekkel,
mozsarakkal. A Huszárvárral szembe, ahol az egyetlen úton
feljuthatsz, különösen erős ágyúkat rakatott. Felbőszítette őket a
feleséged, barátom. Állítólag olyan válaszlevelet írt Caprara
tábornoknak, amitől annak égnek állt a haja. De neked elébb úgyis
össze kell szedned magadat és a seregedet… már amennyi maradt.
– Kapok tőletek katonát, ha szükségét látom?
– Hogyne! Amennyiben kérsz, kapsz – felelte a szerdár, és
Thököly valóban úgy érezte, semmi oka kételkedni régi barátja
szavaiban.
Kísérettel, de szabadon távozhatott. Miután elhagyta Váradot,
Amhát levelet diktált a Portának, valahogy ekként:
– „Megállapítottam, hogy Thököly Imre a padisah iránt ismét
lojális. Érti, hogy már nem tekintjük őt kuruc királynak és
fejedelmi pályája már a múlté, aligha állítható vissza, hacsak
nem a Fényességes Padisah személyes utasítására. A jövőben
elvárható tőle a megfelelő magatartás, és ami a kötelessége,
azt meg is fogja tenni, de sorsáról csak eztán következő
hadicselekményeinket értékelve döntsünk… Kívánatosnak
tartom, hogy személyén keresztül próbáljuk megóvni azt a
fegyverbarátságot, amely ugyan kétes értékű, de amit némely
magyarok velünk – tagadhatatlanul Bécs ellenében, a
keresztény császár legyőzése érdekében – létrehoztak. Ha
részünkről tovább mégsem őriznénk e törékeny kapcsolatot, azt
 indokolt esetben a Fényes Porta politikájából csekély veszteség
árán törölhetjük is.„
Kőrössy György urammal a Huszár-bástyáról szemléltük a
császáriak készülődését, s közrefogtuk Ferenc úrfit és Juliánka
kisasszonyt.
A Latorca sötétszürke szalagja napot se igen látott az utóbbi
hetekben. Feltartóztathatatlanul közeledett a tél, és a jókedv
kiköltözött a szívekből.
Alant a Huszárvár palánkjai mögött vitézek szorgoskodtak, és
lajtos szekér hordta a vizet a folyóról. Ha egyszer az ellenség támad
– így mondta Ilona asszony akkor a Huszárvár lesz az első
célpontja.
A vár árkait megtöltötték a Latorca vizével, és a külső parton
őrtornyokkal erősített, vaskos gerendapalánk volt hivatott felfogni a
támadást. A palánkon belül lovakat futtattak, és a huszárok birtokba
vették a frissen felhúzott épületeket. A városból sokan ide
menekültek családostul, nekik is helyet kellett biztosítani.
– Látod? – mutatta a huszárokat és a katonákat Kőrössy úr. – Ők
az igazi kurucok. A lelkük elvitathatatlanul az. Kitartottak a
fejedelemasszony mellett, nem álltak labancnak. Hát nem ilyen az
igazi vitézi erény? Még szerencse, hogy azt a tíz ezredet, ami a
kuructól átállott a labanchoz, Caprara tábornok nem a várunk alá,
hanem Aradnak és Szolnoknak küldte. Képzeld csak el: kurucokat
kéne lőni ezekkel az ágyúkkal…
Nem is akartam elképzelni.
Ilona asszonyt elborították a teendők. Egyszerre intézkedett a
palotás vitézek elrongyolódott öltözéke ügyében, az élelem
raktározásában, az oltóvizes hordók és áztatott bőrök
elhelyezésében, a betegek és elesett öregek dolgában. Az áldott
állapot még nem látszott rajta.
A regéci vár egykori rendtartásához hasonlatos kőkemény
parancsot olvastatott fel Radics kapitánnyal, és mindent kritikus
szemmel figyelt. Soha semmivel nem volt maradéktalanul elégedett.
Mielőtt a bástyára indultunk, Juliánkára és Ferenc úrfira egyszerű,
csuklyás, szürke posztóköpönyeget adtam, mert nem akartam, hogy
feltűnjenek a császáriaknak. Nem tudhattuk, hogy melyik közeli
lövegből eresztenek ránk egy golyóbist.
Miközben Kőrössy uram Ferenc úrfinak magyarázta az ellenséges
csapatrészek felállását, megérkezett asszonyom is, oldalán a várba
befogadott nemes hölgyekkel.
Egyikük, Thököly Éva grófnő, nálam hat esztendővel számolt
kevesebbet és a szemeit csaknem kisírta, mert a családjáról hosszú
ideje nem érkezett hír. A másik hölgy is asszonyom sógornője volt,
Nádasdyné Thököly Mária asszony, aki idén másodszor járult
oltárhoz, mégpedig Nádasdy István gróf úrral, aki szintúgy a várba
menekült.
Éva asszony a kesztyűs kezében egy összehajtott, Párizsban
nyomott képújságot szorongatott, majd átadta a mögöttük ballagó,
barna csuhás Bárkány János ferences atyának, aki mord képpel
olvasgatta a kacifántos sorokat.
Gyakorta láttam efféle lapokat az asztalukon. A bennük foglalt
írások zömmel Lipót császárt szapulták, vagy az ellenfeleit dicsérték.
Mostanában azonban olyan kitalált történetek is megjelentek
bennük, amelyekről azt hallottam, hogy Ilona asszonyról vagy
Thököly uramról szóltak.
Amikor asszonyom a bástyára lépve megölelte a gyermekeit,
Kőrössy uram odasúgta:
– Megbocsásson, de a hölgyek… Hm… Nem lenne okosabb, ha
kevésbé feltűnő öltözékben jelennének meg a bástyán? A labanc
tüzéreknek is jó a szemük…
Ilona asszony igazat adott, és megjegyezte:
– Talán ma még nem lőnek, ebben bízom. Úgy tapasztalom,
minden itt van a várban, amire csak szükségünk lehet, ha az ostrom
elhúzódik.
A legutolsó zsák kölest és lisztet is megszemlélte, és utasításokat
adott, miként tárolják, kik ügyeljenek rá. Ugyanígy járt el minden
készlettel, és nem nyugodott, míg fel nem töltötte. Bőségesen
rendelkezésre állt sózott és füstölt hús, a sódar táblaszám függött a
raktárakban, a borra külön vincellér felügyelt, és számtalan hordó
savanyított káposztát is hozatott asszonyom a várba.
 Csaknem négyezer szájat kellett etetnie, és eltökélte, nem
létezhet olyan, hogy valamiről ne tudjon.
Juliánka kisasszonnyal már hetekkel az ostromgyűrű előtt azon
munkálkodtunk, hogy a sebesültek és a betegek ellátásához
szükséges holmikat összekészítsük. A gyógyvizeket, a halomba
rakott tépéseket, a különféle főzeteket és füveket egy külön
helyiségben gondosan őriztettük, és naponta ellenőriztük.
Egy napon sok hordó borecetet cipeltek a túlterhelt, nyikorgó
szekerek a várba. Ilona asszony azt mondta, ha másra nem, ágyút
tisztítani jó lesz.
– Kitartunk sok hónapon át – jegyezte meg, és az alant
szorgoskodó császáriakat figyelte. – Remélem, Caraffa úr azon
kívül, hogy az ágyúi torkát mutogatja felénk, egyebet nem enged
meg magának.
Alighogy kimondta, az egyik német ágyúból vaskos fehér pamacs
böffent, láttuk a torkolattüzet, és a dörej megrezgette a léget.
Kőrössy uram Ferenc úrfit lenyomta a mellvéd mögé, én pedig
Juliánka kisasszonyt ugyanúgy, a testemmel védelmezve őt. Néhány
ágyúdörejt még hallottunk.
Újvári Jankó, Ferenc úrfi fiatal szolgája krétafehéren lapult a falnál.
Riadtan pillantottam Ilona asszonyra, ő azonban meg sem
mozdult, még csak fedezéket sem keresett. A szemerkélő eső ellen
felvett egyszerű köpönyeg csuklyáját a hajára húzta, de most még
azt is hátralökte. Az őrség tagjai megdermedtek ijedtükben, látva,
hogy senki nem oltalmazza a fejedelemasszonyt.
– Rövid volt a lövés – jelentette ki határozottan. – Takarékoskodik
a lőporral a tüzértiszt. A golyóbis az alsó palánkba csapott.
Nyugalom, emberek, most még csak belövik az ágyúkat!
Az akkor érkezett Radics András várkapitány várta a parancsot.
– Ne hagyjuk szó nélkül, kapitány úr! – így asszonyom. – Ijesszen
rá azokra a tüzérekre odalent!
Eldördültek az ágyúk, és megremegtek a vár kövei. A császári
tüzérek által állított kasok mellett vágtak be a golyóbisok.
– Elég lesz! – intett Radics uramnak Ilona asszony. – Most már
elhiszik, hogy tudunk ennél pontosabban is.
 De Antonio Caraffa nem így vélekedett. Nem hiába mondogatták,
hogy a tábornokok közül ő a legkegyetlenebb, legszívtelenebb.
Lövette a várat és az alsó palánkokat kitartóan, s a mieink vizes
vödrökkel szaladgáltak, és áztatott marhabőrökkel oltották a kisebb-
nagyobb tüzeket.
Aztán asszonyom újabb parancsot adott:
– Egressy János uram! – kiáltott az egyik tisztnek. – Tegyék ki a
vörös lobogókat és a vörös posztót a bástyákra! Hadd lássák
odalent, hogy ebben a várban senkit nem ijeszt az ágyútűz!
Pedig akkor már a császáriak minden oldalról lőtték Munkács
várát. Noha kárt alig okoztak a védőművekben, tudomásul kellett
vennünk, hogy a biztonság már nem lesz a régi.
Tudtuk, hogy megszokni sosem lehet az ágyútüzet, legfeljebb
tudatosan semmibe venni, ám az annyi, mintha a halállal
packáznánk. Be kellett vésni az agyunkba, hogy most már bármelyik
nap az utolsó lehet.
1685 decembere a munkácsi várban
Gyalogságot nem vezényelt még Munkács ellen Caraffa, de az
ágyúgolyói gondoskodtak róla, hogy állandó veszélyben érezzük
magunkat.
Akkor már tudtuk, hogy Thököly uramat a török eleresztette, csak
azt nem hogy hol tartózkodik. Még mindig sokan átjutottak a várba
az ostromzáron, és akadt közöttük német és magyar szökött katona,
meg sok bujdosó kuruc… Akit valamire használni lehetett, azt
Radics kapitány uram azonnal beosztotta valahova.
Egy napon, késő este, amikor megpróbáltunk nyugovóra térni,
Ilona asszony értem küldetett.
A tanácskozó terem ajtaja előtt férfiak ácsorogtak, köztük
Komlóssy Sándor, Bay László, Izdenczy Márton és Sándor Gáspár
kuruc főtisztek, meg Dobay Zsigmond74 uram, a kiváló huszártiszt.
Thököly uramnak megbízható társai a harcban.
A társaságukban tartózkodott Absolon Dániel titkár, aki mostanság
mindenesként tette a dolgát – főleg a politikai dolgokat intézve –, és
egy paraszti gúnyába öltözött, lelógó bajuszú férfival beszélgetett.
Beléptem Ilona asszonyhoz.
 – Dragica! Mit csinál most az urad? – kérdezte, miközben viaszt
csepegtetett egy levél aljára, hogy abba nyomja pecsétes gyűrűjét.
– Alszik, nagyságos asszony – feleltem. – Ő volt éjjel az őrség
parancsnoka.
– Szólítsd be azt a paraszti gúnyás embert!
Kinyitottam az ajtót, és a férfi belépett. Levette a fövegét és
megállt csendben. A gyertyafény nem ért az arcáig, mégis
kivehettem kőkemény vonásait. A szemében olyasféle szikra villant,
amit utoljára azoknál a harcosoknál tapasztaltam, akik
Csáktornyából portyára indultak a kanizsai törökre.
– Dragica! Lethenyey úr a mi bizalmas szolgánk. Mondd meg
Jakabnak, hogy máris készülődjön, mert át kell őt vezetni a záráson,
utána meg az uramhoz! Az inasom, Kulin úr is velük tart…
A hangom elakadt, s levegőt se kaptam pillanatokig, annyira
féltettem Jakabot. Az ostromgyűrűn át… Akit ott elkapnak, annak
harangoztak.
– Levelet visznek az uramnak, Dragica – folytatta asszonyom. –
Azt üzente, hogy haddal indul, és felmenti a várat. Most Landor-
Fejérvárott – így említette Nándorfehérvárt – tartózkodik éppen sok
kuruc nemesúrral.
Csillogott a szeme az izgalomtól, de én mégis alvajáróként
baktattam Lethenyey úr előtt aki – csodálkozásomra – már ismerte
Jakabot, mégpedig igen jól. Rádöbbentem, hogy az uram mennyi
mindent nem osztott meg velem a veszélyes munkáiról.
1686. Január.
Caraffa generális főhadiszállása.
A negyvenedik esztendejét taposó Antonio Caraffa biztosan
sokkal szebb napokat látott valaha Nápolyban, ahol felnőtt, s nem
ilyen ködös, nyirkos, hideg es lucskos, máskor meg fagyos heteket,
mint Munkács környékén.
Az iratait böngészgette, rakosgatta, és néha eszébe jutott, milyen
instrukciókkal is látta el őt a nagybátyja, gróf Montecuccoli. Jól
ismerte a magyarokat, mert tizennyolc esztendős korától harcolt itt.
Hogy a nevét rettegve említették, annak csak örvendett.
Lelkifurdalás nélkül akasztatott, karóba húzatott, fejeket üttetett le,
elevenen égetett. A katonáit se fogta vissza a rablástól,
fosztogatástól.
Kedvetlenül fogadta munkácsi városi házában a bécsi futárt, aztán
beszólított néhány főtisztet.
– Uraim, Bécsből felelősségre vonnak, amiért még mindig nem
foglaltam el Munkácsot. A szememre hányják, hogy karácsonyi
ajándékul ígértem őfelsége asztalára, és még sehol sem tartunk.
Mondják, uraim, az egész világ megbolondult, vagy csak én látom
így?
A tisztek zavartan köszörülték a torkukat, és Caraffa folytatta:
– Pénz természetesen nincs. Kimerült a pápai kassza, így
mondják. A Haditanács azt javasolja, szerezzek élelmet, ellátmányt
és minden egyebet a felső-magyarországi uradalmaktól, kiváltképp a
gazdag Rákóczi birtokokról. Bécsből nem kívánják a seregeket
etetni, tegyem meg azt én. Ez a szuka meg a várban a szemem
láttára páváskodik…
Ezt már olaszul mondta, és fogcsikorgatva, inkább csak magának.
Gyűlölte a Zrínyieket, és mindenkit, akinek hozzájuk köze lehetett.
A másik csomagból néhány nyugati országból való képes újság
került elő. A generális az asztal közepére hajította a lapokat.
– Tessék, uraim! Olvassák, böngésszék! Holland és párizsi
mocskok. Már a címek is önmagukért beszélnek! Helena Zerinyi,
Európa legbátrabb asszonya… Ragozzi hercegnő nem adja meg
magát… Ragozzi hercegnő továbbra is változatlan eltökéltséggel
védekezik… Mit szólnak ehhez? És ezeket Bécsben is olvassák ám!
Eszébe jutott, hogy Zrínyi Miklóst annak idején úgy hívták
külhonban, hogy „Európa csillaga”…
– Tábornok úr, tisztelettel – szólalt az egyik főtiszt – arra senki
nem számított, hogy az idei télen ennyire kevésszer fagy. A
katonáink térdig taposnak a sárban, a szekerek elakadnak, a minap
egy ágyút szállító fogatot három másik húzott ki. Felteszem,
ahonnan a levél érkezett, ott a márványkövezeten sokkal
kellemesebb a közlekedés…
Caraffa ilyen hangokat már felsőbbsége okán sem engedhetett
meg, mert rombolták a Haditanács tekintélyét. Csak rápillantott a
főtisztre, aki rögvest elhallgatott.
 A generális tudta magáról, hogy vannak nála jóval tehetségesebb
hadvezérek, viszont szervezni azt igazán tudott, főleg, ha üzletről
esett szó. De most meg kellett szereznie Munkács várát, akárhogy
is.
Ráadásul egy asszonytól, aki sosem volt katona, mégis úgy
viselkedett akár egy vérbeli tábornok.
Antonio Caraffa túlméretezett hiúsága ezt le nem nyelhette. Egy
asszony ellen harcolt, mindeddig eredménytelenül, s ennek az
asszonynak a férje bármikor a nyakára hághat, ha a török
megsegíti…
Ha megsegíti!
– Önöknek, uraim – pillantott a főtisztekre –, a zsoldja el nem
marad. Majd szerzek pénzt Debrecenből. De már az önök
felelőssége lesz, hogy a katonáikat ostromra készítsék, és azt le is
folytassák! Abban az átkozott várban Thökölynek háromezer embere
van. Juhok mind, és sehol a pásztor. Mert egy asszony nem pásztor,
és nem is lehet ellenfél, uraim, ezt véssék jól az eszükbe!
A hadmérnökre pillantott.
– Még a mai napon körbelovagoljuk ezt az átkozott hegyet! Várom
a javaslatait, miféle műveket, sáncokat építtessek, és hol!
– Tábornok úr – felelte a mérnök Munkácsra csak egyetlen úton
lehet feljutni, máshol a hegyoldal és a falak ugyan megmászhatok,
de irreálisan nagy veszteséggel, és még akkor sem biztos a siker. Az
alsó, a középső és a felső vár között mély árkok húzódnak. Önállóan
és jól védhető a vár minden egysége. Ha rohamot rendel el, annyian
elpusztulnak, hogy másodikra talán erőnk sem lesz. A vár
alaprajzának ismeretében azt javaslom, hogy tüzérséggel kell a
védőket kifüstölni. S hogy ezt megtehessük, a vár körül újabb
sáncokat kell építeni, ágyútelepeket létrehozni. Onnan akár a
százkilencvenegy fontos mozsárbomba is célba juttatható, az ágyúk
pedig rombolhatják a bástyákat. Amit lehet, azt fel kell gyújtani. Az
alsó palánkvárat el kell pusztítani, vagy meg kell szerezni. Még így
sem lesz könnyű feljutni a várhoz, de ha a vizesárkokat
lecsapolom… Munkács várában az élet folytatásához szükséges
körülményeket kell megsemmisíteni, generális úr, akkor a mienk
lesz. De csakis akkor.
 Caraffa a hadmérnökre pillantott. Megállt előtte, és rezzenéstelen
arccal figyelte szavait.
– Azt mondja, máskülönben ez az asszony meg nem adja magát?
– Alázatosan jelentem, igenis, ez a véleményem – felelte a
mérnök, és Caraffa szája szegletében különös grimasz jelent meg.
– És azt tudják-e az urak, hogy lezárt várkapunál, ostromgyűrűnél,
amit állítólag a strázsáink oly tisztességesen vigyáznak, miként
juthatott be és ki hírvivő?
Közben Munkács váránál…
Január tizenkettedikén érkezett meg a titkos futár Landor-
Fejérvárból, és a belső udvarban köpönyegüktől megszabadult
vitézek között szorongó szívvel vártam Jakabomat.
Ő látott meg engem elébb, és felkapott az ölébe.
– Dragica, szerelmetes virágom! Az a nyomorult ló majd' a tüdejét
köpte ki, annyira igyekeztem hozzád! Egészséges vagy? Sokat lőtte
a labanc a várat? Ne sírj már, no! Egy ilyen kemény asszony…
Ilona asszony hangját hallottam, engem szólított, és szaladtam fel
a palotába. Azt parancsolta, intézkedjem, hogy az ostromgyűrűn át
beszökött vitézeket forró fürdő, tisztességes étel és bor várja.
Thököly urunk még mindig Landor-Fejérvárban tartózkodott, tőle,
meg más uraktól hozott levelet most Szent-Andrássy János
nagyságos úr. Hanem az ostromgyűrűt most már oly szorosra vonta
a labanc, hogy úgy kellett átverekedni magukat.
Mikor Ilona asszonytól egyik reggel visszatértem, hogy az
uramnak tisztességes reggelit vigyek, őt már nem találtam.
– A Jakab?
– Kiment a vadkerti rétre – tudatta Zsadányi hadnagy.
– Már… minek ment ki, amikor ott portyázik a német? – ütköztem
meg a tiszt szavain.
– Éppen azért – felelte Zsadányi uram. – Megkóstolni a labancot…
A bástyáról rettegve lestem a vasas németeket, akik lehettek vagy
háromszázan, és ott páváskodtak a Vadaskertnél.
– Észrevett minket a tetves labanc – tudatta a portya
parancsnokával Oroszlán Jakab. – Ezt nem hagyják annyiban, a
városból biztosan a nyakunkra küldenek néhány kompániát75.
 – Hívunk erősítést – felelte a tiszt, de kisvártatva felhangzott a
paták robaja a Munkács városát megszálló németek felől.
Egy legény az ösvényen vágtatva érkezett, majd' a nyakát szegte.
A csupasz ágak összekarmolták a képét, és lihegve jelentette:
– Három kompánia lovas… Hátrálunk, hadnagy úr?
A tiszt akkor már jelzett a várnak, ahol a palánk mögött kétszáz
hajdú várakozott. Most azok is kitörtek, és vágtatva igyekeztek a
portya támogatására.
A császári lovasok igen nagy lendülettel támadtak, aztán
összecsaptak a hajdúkkal.
Oroszlán Jakab szablyájának éle először a levegőt szelte, amikor
ellenséges katona felé vágott.
– Magyar vagy? – üvöltötte a képébe, de az nem felelt, csak
csapásra huzakodott, amit Jakab a szablyával kifogott. – Magyar
vagy?
– Kurva kuruc! – hördült a másik, bizony, magyarul.
Jakab aztán tisztességgel odavágott neki, és a katona lefordult a
nyeregből Akkor már a csapatok üvöltése elnyomta a
fegyvercsörgést.
Pisztolyok pukkantak, lándzsások törtek elő a labancok közül, és
visszaszorították a Huszárvárnak a hajdúkat.
– Hátra, emberek! Hátra! – csattant a parancs, és a kürtös
megismételte a retirálás jelét. A lovak szinte maguktól fordultak. –
Hátra! Ne hagyjuk, hogy kettébe szeljenek!
Oroszlán Jakab a portyával azért csapott ki a várból, hogy
felderítsék a környéket: hol a legkönnyebb kijutni most, ha Ilona
asszony futárt indít.
A hajdúk hátat fordítottak a számban erősebb ellennek, és
vágtattak a Huszárvár kapuja felé. A német mégis elébük keveredett
valahogy, és szorította őket a vízzel elárasztott várároknak.
– Mi történik odalent? – toppant a bástyára Ilona. – Tüzérek!
Segítsetek nekik! Radics uram, lövessen már! Muskétások, a
palánkra! Visszaverjük a németet! Hát nem látják, hogy a palánkvár
kell nekik?
Dörrentek az ágyúink, csak hát magasan kellett célozni, nehogy a
hajdúk közé csapjon a golyóbis. Ilona sorra küldte a parancsokat a
tisztekhez, és a Huszárvár palánkjain talpalatnyi hely sem maradt.
Száz muskéta meredt a vizesárok túlfelén forgolódó németre. Aztán
a lövések sorra csattantak, és az ólomgolyóbisok darázsként csíptek
az ellenbe.
Oroszlán Jakab a portya parancsnoka mellett vagdalkozott, aztán
az árok peremére sodródtak, és a tiszt lova nyerítve lecsúszott az
iszamós parton, bele a dermesztő vízbe, aminek felszínén a
várbéliek naponta törték a jeget.
Jakab levetette magát a nyeregből egyenest a tiszt után, aki már
elmerült. Mit sem törődött a fagyos vízzel, alábukva elkapta a tiszt
mentéjét, és a felszínre vonszolta.
Néhány lovast pillantott a töltésen, akik vigyorogva lesték a vízbe
zuhantak kínlódását.
– Golyót nekik! Lőjétek a rohadtakat! – üvöltötte Jakab, és ekkor
egy kötélvég koppant a fején keményen. A palánkról hajították, és ő
belekapaszkodott. Az ujjai már alig érezték a kenderpászmákat, de a
karjára csavarta, azok meg húzni kezdték, át a jégtáblás, sötét
vízen…
Öt várbéli vitéz lelte halálát a vizesárokban, és három labanc
maradt holtan, golyóbistól találva a túlparton. Végül a hajdúk
visszavonultak a Huszárvárba, és sebesültjeiket támogatva, cipelve
a német is a városba.
Két nap múlva Munkács védői nagy munkálatokra lettek
figyelmesek a Latorca túlsó partján. A császáriak a gyümölcsösök
irányában gerendákkal erősített sáncot készítettek. Mindenki tudta,
hogy a víztől akarják elzárni a várbélieket.
Márpedig, ha a német gyalogság beássa és elsáncolja magát, a
gyümölcsösök felé Munkácsból ki nem juthat senki, és abból az
irányból többé a vár sem közelíthető.
1686. Február eleje.
Ilona asszony mellett álltam a fellegvár egyik szobájának
ablakánál. Szürke fellegek vitorláztak, és az ablaküvegre pára
telepedett.
– Mit kér, asszonyom, mit hozzak? – kérdeztem. – Már megint
nem pihent semmit az éjszaka. Olyan picinyke a szeme… Akarja,
hogy valami finomat hozzak a konyháról?
 – Hagyd! Úgysincs étvágyam, mióta a német készülődését látom.
Valamit terveznek ott az új, latorcai sáncoknál, és nem hagy nyugton
a gondolat, hogy miként előzzem meg. Hol késik Zsadányi hadnagy?
A kérdéséből tudtam, mire kíváncsi, és azt feleltem:
– Ha arra gondol, asszonyom, még nem érkezett meg a fejedelem
őnagysága futára. Zsadányi uram jelentette volna, hiszen tudja,
milyen lelkiismeretes.
De folyvást csak Jakab járt az eszemben. Január végén
visszaküldte Ilona asszony Landor-Fejérvárba, mert Istennek hála, a
jeges fürdőben nem hűlt meg a tüdeje.
Ezen a napon Radics kapitány javaslatára Ilona asszony
engedélyezte, hogy a hajdúk kicsapjanak azokra a labancokra, akik
a gyümölcsös mentén, a szegletekben elsáncolták magukat. Előbb a
Hajdú-bástyáról szemlélte az eseményeket, aztán átsiettünk a
Huszár-bástyára.
A vitézeink is tudták, mily fontos lenne a sáncokból a németet
kivetni, ezért lelkesen harcba bocsátkoztak. Durrogtak a puskák, és
egy apród magáról megfeledkezve, Ilona asszony cobolybundájának
ujját rángatva kiabálta:
– Nagyságos fejedelemasszony! Nézze má'! Fogóba kapják a
nyüves labancot! Hát nem látja? Ott, ni!
Elvontam Ilona mellől a kis apródot, aki alig lehetett idősebb
Ferenc úrfinál.
– A labanc megadja magát, asszonyom! – jelentette egy jó szemű
tüzér a löveg mellől, amit télidőn betakartak, hogy véletlenül se
fagyjon a csőhöz a tenyér. – Jön már a legény az üzenettel!
Egy siheder szaladt a Huszárvár kapuja felé, aztán a
parancsnoknak máris jelentett, aki pediglen a helyettesét szalajtotta
Ilona asszonyhoz.
– Megadják magukat, kegyelemre és kvártélyra, ezt üzeni a
labanc nagyságos asszonyom.
– Ha ezt akarják, vonuljanak a palánkhoz, hozzák minden
fegyverüket és a hadiszert, de még a sáncszerszámokat is! –
intézkedett asszonyom.
Azt tudtam, hogy ennyi embert nem tudunk befogadni, mert a
bentiek ellátása bánná. De a hadiszerencse mindig is forgandó volt.
 Ferenc úrfihoz küldött Ilona asszony, és a lépcsőn siettem felfelé a
fellegvárba, amikor a lapályról harci üvöltés harsant.
– Futnak a mieink! – rikoltott egy strázsa. – A német lovasok
meghajtják őket! Adja Isten, hogy épségben a sáncok mögé érjenek!
Hamarost mozgolódás támadt a várbéliek között. Ilona asszony új
parancsokat osztogatott.
– Kétszáz elég lesz, Radics uram? Zsadányi hadnagy, ön is
egyetért? Kétszáz igazán kemény vitéz kivághatja a kelepcéből a
hajdúinkat?
Zsadányi megesküdött, hogy ezek a harcosok nem hagyják
magukat, és kihozzák onnan a szorult helyzetbe került bajtársaikat,
még ebéd előtt.
A bástyáról szemléltük, miként vágtat ki a két század a kapun,
aztán összecsaptak a némettel. Nem tartott ez egész csetepaté két
fertálynál tovább, aztán győzelemről adott hírt a kürt.
– Rohanvást menekül a német, már aki megmaradt! – jelentette
egy vicekapitány. – Ihol jönnek már a mieink, nagyságos asszony! A
legtöbb épségben, egészségben! Foglyot is hoznak, vagy tucatnyit!
Ilona asszony felém fordult, és határozott hangon parancsolta:
– Dragica! Szólítsd a borbélyokat és a kötözőket! Legyenek
készenlétben! Aztán ügyelj, hogy jó munkát végezzenek! A deák írja
össze, hány a súlyos sebesült, és mennyi a könnyebb! Tudnom kell,
kit ereszthetek harcba, és mikor.
Így tettem. Azon a napon Dobay uramtól megtudtam, hogy odakint
száznál is több labancot levágtak a mieink, köztük két tisztet.
De a papoknak is akadt dolguk. Temetni kellett egy
vicekapitányunkat és három hajdúnkat. A vicekapitány asszonya és
gyermekei kétségbeesetten zokogtak a ravatalnál, a családfő
kiterített, megcsonkított teste mellett. Ilona asszony segélyt küldött a
családnak.
– Még nem szokták meg ezek a szegény emberek, hogy
várostromkor naponta fel kell készülni az ilyenre – szólt csendesen
Ilona asszony. – Talán nem is hiszik, hogy ebben a várban a halál
kedvére kóricálhat. Eztán, Dragica lelkem, arra is ügyelj, hogy kiket
kell megsegíteni, mely családokat, asszonyokat, öregeket! Nem
maradhat gyámolítás nélkül senki, mert erre esküvésem van!
 Aztán indult a gyermekeihez, hogy elmagyarázza, mi, és miért
történik. Ferenc úrfit erősen érdekelte, ha már egyszer kizavarták a
sáncból a labancot, mit keres mégis másnaptól ott újabb század
dragonyos.
Napokkal később egy újfalusi asszony érkezett. Tőle tudtam, hogy
Jakab egészséges, de már nem tudtak bejutni a várba.
Február tizennyolcadik napján a Huszárvár előtti kapunál
megjelent egy német tiszt, fehér lobogóval. A vicekapitányunk
átvette az üzenetet, és robogott Radics kapitányhoz, ő meg a
fellegvárba, Ilona asszonyhoz.
– Kegyelmes fejedelemasszony, az a tiszt fogolycsere ajánlattal
jött. Azt mondja, Herberstein grófért és két másik fogoly tisztért átad
Caraffa tábornok hatot, a mieink közül.
Ilona asszony felállt és megigazgatta a ruháját. Mióta a várat
védte, nem tartotta annyira a belső etiketthez magát, ha fontos
dologról volt szó.
– Tudjuk a nevüket, András? – kérdezte csendben, és Radics
uram bólintott.
– Megadta a német, kegyelmes asszonyom – nyújtotta át a listát.
Ő pedig fennhangon olvasta:
– Kellemessy János, Farkas Sándor, Borbély István
ezereskapitány, Borbély András, Jeney Samu ezereskapitány,
Nemessányi Bálint és András deák, a török tolmács… Azonnal
intézkedjen a három német szabadon bocsátásáról!
Bundát kerített a vállára, a fejébe húzta a nyusztprémes, női
föveget, aztán sietett a foglyokhoz.
Gróf Herbersteint és a másik kettőt már napok óta egy fűtött
szobában őriztette, ahol tisztességes ágy és asztal állt
rendelkezésükre.
– Gróf úr, kérem, szedje össze minden holmiját! – fordult a
nemeshez Ilona asszony. – És az urak is!
A császári tisztek meglepett képet vágtak.
– Gróf úr, remélem, nem panaszkodnak a bánásmódra és az
ellátásra – folytatta asszonyom. – Igaz, bizonnyal akadtak némi
kellemetlenségeik, de a háború már csak ilyen. Kérem, odaát
Caraffa tábornoknak a színigazat mondja! Először azt terveztem,
küldök önnel levelet, de átgondoltam. Nem rajtam áll most a levélírás
sora. Megmondhatja Caraffa úrnak, hogy az okos szónak nem én
vagyok az elvetője. De ezt a várat, ami a gyermekeim tulajdona
képes vagyok fejem fennálltáig védelmezni, és jottányit sem
hátrálok. Mondja meg, hogy itt nem fél senki, ő pedig gondolja meg
százszor, mikor és mivel támad rám! Önnek pedig, és a tiszt uraknak
szebb napokat, boldogabb jövőt kívánok! Távozhatnak, uraim, a vár
parancsnoka kikíséri önöket!
Aztán folytatta ugyanott, ahol az éjjel befejezte: a várban lakók, a
raktárak az éléstárak és a hadiszerek ellenőrzésével. Még a
közemberek számára felállított konyhán is belekóstolt a kondérban
bugyogó ételbe, majd bólintott.
– Jól van. Ennél rosszabbat sose főzzetek, mert aki velünk van, az
megérdemli a tisztességes ételt!
Ha a vár javait ellenőrizte, rendszerint mögötte járt Absolon Dániel
titkár. Különleges ember volt. Árván nevelkedett a néhai Thököly
István grófnál, és gyermekkoruktól ismerték egymást a nagyságos
Imre gróffal. Úgy hiszem barátok is voltak, és Absolon úr nyíltan kiállt
Thököly uram mellett.
Meg aztán annyi nyelvet tudott, akár egy kanonok, és asszonyom
szerint a diplomáciai munkában nem helyettesíthette senki. Ennek
ellenére nem kedvelte Absolont. Hogy miért szólította magával
mégis rendszeresen a vár bejárására? Talán éppen a bizalom
hiánya miatt.
Két napra rá, hogy a fogolycsere megtörtént, végre újabb levél
jutott be a várba. Tudatták benne, hogy Thököly uram már Váradon
van. A hír hallatára Ilona asszony azonnal intézkedett, hogy a belső
szolgálók takarítsanak a férje szobájában, húzzanak új ágyneműt, és
minden ragyogjon a tisztaságtól.
Nem, mintha eddig nem ragyogott volna. Ilona asszony ezerszer is
kihangsúlyozta, hogy a kosz, a mocsok a betegségnek melegágya.
Márpedig ha ebben a lezárt várban kiüt a ragály…
Ferenc úrfival azokban a napokban sok időt eltöltöttem, mert
szeretett velem beszélgetni. Amikor elmondtam, hogy a nagyságos
úr nemsokára megérkezik, rám nézett nagy, sötét szemeivel, amit
elég sokáig képes volt az ember leányán tartani ahhoz, hogy
zavarba hozza, majd azt kérdezte:
– Dragica! Mondd csak, de őszintén ám! Örülnöm kellene
nagyságos nevelőapám érkezésének?
Kőrössy uram felé pislogtam, vajon mit felelhetnék erre… Ő meg a
fejét csóválta, és annyit dörmögött, miután Ferenc úrfi a szobából
kiszaladt.
– Hát, Dragica, ezen az egyen képtelen vagyok változtatni. De a
nagyságos asszony előtt legalább úgy tesz a fiú, mintha semmi baja
nem lenne a mi urunkkal. Pedig nagyon is van. Majd talán változik,
ha érettebb lesz… Csak tudnám, mit kéne jobban tennem!
Miközben Thököly nagyságos úrra vártunk, a német se
tétlenkedett. A Huszárvárral szemben felállítottak egy másfél fontos
ágyút, hogy azzal lőjenek arra, aki a kapun át a Latorcára indul.
Egyik éjjel megpróbálták felgyújtani a Huszárvárat is. Juliánka
kisasszonnyal riadtan bámultuk az ablakból az izzó zsarátot, és
kimondatlanul is arra gondoltunk, hogy mit teszünk, ha egyszer a
német elkezdi ágyúzni a fellegvárat. A tizennegyedik esztendejében
járt, egy boldogabb világban talán már férjhez is adták volna.
Sokat meséltetett velem a tengerről, a négy sarkán toronnyal
épített Porto Ré váráról, amit asszonyom mindig csak a horvát
nevén, Kraljevicaként emlegetett.
Kraljevica és Munkács. Ott a fény, a színek, míg itt a szürke
égbolt, a hideg tél és a német ostromgyűrű…
Az esztendő márciusának kilencedik napján az őrség jelentette,
hogy odalent az úton ökrös fogatokkal ágyúkat vontat a német.
Láttak egy hintót is, címerrel, lobogóval: megjött Caprara generális –
talán az ostromot megsürgetni? – egy lovasezred kíséretében.
Amikor az esti homály ráborult a várhegyre, éppen Komlóssyt
búcsúztatták a fejedelemasszony dolgozószobájában. Nyeregben
indult útnak Thököly Imréhez, pedig tudta, hogy istenkísértéssel ér
fel a németek sáncai között, meg a strázsákon átjutni, mégis zokszó
nélkül vállalta.
A rejtett kapun gond nélkül kijutottak, de csak akkor következett a
neheze.
 – A nagyságos úr most maradjon le kissé – szólott halkan a tiszt,
aki jó pár lovast és puskás gyalogot hozott magával az esti
szöktetéshez. – Megrezzentjük a német őrséget a gyümölcsösnél,
kizavarjuk őket a sáncból, addig maga szépen átcsúszik a gyűrűn.
De onnan a nagyságos úrnak kell boldogulnia.
Komlóssy látott csatát, nem is egyet, de ez azért más volt. A
portya is más, a nyílt ütközet is, meg amikor a vitézek lesből
csapnak az ellenre.
Aztán eldördültek a puskák, a német meg futásnak eredt a
sáncról.
– No, nagyságos úr, most adjon sarkantyút a lónak! – így a
tapasztalt kuruc, és Komlóssy Sándor nekiugrasztotta lovát a
sötétnek, hogy találkozzék a Thököly grófhoz hű kuruc kísérőkkel.
Mire a német észbe kapott, a csetepaté véget is ért. Egy őrt a
munkácsiak elkaptak, és becibálták a palánk mögé.
– Azt mondom, üssük agyon! – javallotta egy fiatal, vérmes vitéz,
akibe menten beléforrott a szó, mert egy határozott asszonyi hang
megállította.
– Ide hozzám, katona! – csattant a parancs, és a vitéz értetlenül
pislogott a társaira, akik már levett föveggel álltak, moccanatlanul. –
Hallom, kedved lenne ezt az embert átküldeni a másvilágra.
A legény akkor már izzadt becsülettel. Ilona állt előtte a katonák
egyszerű köpönyegében, még csak a csuklyát se húzta fel.
– Minek végeznéd ki ezt az embert, te nagy hős? Kevés halált
láttál eddig? Kinek a századában szolgálsz?
– Az enyémben, kegyelmes asszony! – jelentkezett egy köpcös,
bajuszos gyalogos tiszt. Megette már a kenyere javát, és mióta
Thököly Imre a felkelést megkezdte, azóta szolgálta.
– Gondoskodjon róla, hogy ez az ember mától több szenvedést
lásson! – parancsolta a tisztnek Ilona. – Akkor talán megérti, mi az a
tisztességes harc, és ha netán fogságba esne, hadd tapasztalja
meg, mi a különbség a császári foglárok és az enyémek között!
Körbepillantott a hallgatag vitézeken.
– Nos, emberek, kinek van még kedve foglyot mészárolni? Van
elég a tömlöcben! Én azonban az ilyet, ezt el ne feledjék, a vár
rendtartását megszegő gyilkosnak veszem. Élet és halál kérdésében
nekem van jogom egyedül dönteni, meg a bíráknak. Jó, ha ezt
mindenki észben tartja!
Másnap a kémlelők jelentették, hogy Caprara tábornok lobogóját
ismét látták.
– Eszerint kevésnek találja, amit eddig Caraffa cselekedett –
mondta a parancsnokoknak Ilona, miután a tiszt jelentését
meghallgatta. – Amit a német odakint művel, abból arra
gyanakszom, hogy öregebb ágyúkat szándékozik előrevonni. Máris
ássák, erősítik a vadaskert felől húzott sáncokat.
Kisvártatva egy díszes hintó indult a várhegynek. A várbéliek azt
mondogatták, hogy íme, ott jön az újabb, megadásra felszólító
üzenet.
– Beeresszük, nagyságos fejedelemasszony? – tudakolta Radics
kapitány, és Ilona azt felelte, mindenkivel hajlandó tárgyalni, mert
csakis így tudja meg, mit akarnak.
Aztán erős őrség mellett, az audienciás teremben fogadta a
császáriakat. Nem tartott sokáig, és amikor azok távoztak, a várban
szerteszaladt a hír: Ilona újfent megerősítette, ő ugyan nem kívánja
a harcot, de a gyermekei örökét kötelessége védelmeznie, mindenki
ellenében. Kérte a császári tábornokokat, hogy ne háborgassák a
várat, sem pediglen az ő jogait.
Hogy mennyire nem volt foganatja, az már este látszott.
– Már meghozták a német lövegeket, kegyelmes
fejedelemasszony – jelentette alkonyatkor Radics várkapitány. – Egy
tíz, meg egy kilencfontosat. Éjjel beállítják őket a nyavalyások a
sáncba.
– A lőirányukba eső palánkhoz, épületekhez gerendákat, épületfát,
vizes hordókat vitessen, még többet! Ha betörik a palánkot, vagy
felgyújtanak valamit, a tűz el nem harapózhat.
A tisztek, ahogy múltak az ostrom hetei, úgy bíztak egyre jobban
Ilona katonai képességeiben, előrelátásában. Nem akadt a várban
olyan, aki megkérdőjelezte volna: meg tudja-e tartani Munkácsot,
még akkor is, ha a német létrákat hoz, és a falakra mászik.
Aztán másnap a frissen elhelyezett lövegekből már sokkal fentebb
dobbant a golyóbis, és az egyik pattantyús a várfalra mutatott:
 – Kegyelmes asszony! Odanézzen! Ezek a disznók inkább
túlporozzák az ágyút, csak a maga ablakát betörjék!
Egy újabb, kilencfontos kőgolyóbis akkor dobbant Ilona
szobájának ablaka felett a kőfalon, aztán lehullt a fal aljába.
Fröccsent a vakolat, de egyéb kár nem keletkezett.
– Legfeljebb tíz, tizenöt ilyen lövésre lesz képes – számolgatta
Ilona. – Aztán, meglehet, beolvaszthatják azt az ágyút, ha elébb szét
nem nyílik a cső. Ágyúmester uram, Radics uram, jöjjenek, kérem!
A két tiszt követte Ilonát a bástyára.
– Rakják csak ki megint a veres zászlókat, amennyit csak lehet!
Hadd lássa Caprara, hogy meg nem félemlíthet. Az ágyúkat meg
úgy mozgassák, ahogy az ellen helyezkedik, de az engedélyem
nélkül el ne süssenek egyet sem! Amint látják, egyre közelebb
szemtelenkednek, ássák a sáncokat és az ostromárkokat egyre-
másra, de csak tegyék. Már a halastónál járnak.
– Közébük lövethetnék, kegyelmes asszony – javallotta az
ágyúmester, de Ilona úgy pillantott rá, hogy azonnal elment a kedve
az indoklástól.
– Ha odakint összekapunk velük, nyeregből vagy puskás
gyalogokkal, az más. De innen ágyúval lőni őket, hogy készen álljon
máris a vád ellenem, azt meg nem engedem. De ne keseredjenek el
az urak, nem várom ölbe tett kézzel, hogy a szobámba lődözzön a
német. Csak éppen kivárom a megfelelő pillanatot a viszontválaszra.
Három nap múlva aztán az ágyúmester megkapta a parancsot.
– Most megpróbálhatja! – lépett mellé Ilona a Hajdú-bástyán. –
Lője be az ágyúit, nézze meg, hova hordanak, s mennyi por kell a jó
lövéshez. Minden ágyút egyszer elsüthet!
Lett is belőle nagy kalamajka a túloldalon. Néhány sáncba
beugrált a német, sokat meg menten elhagytak a strázsák, attól
tartva, hogy a következő golyóbis közöttük robban.
Nem tudták, mit akar, mit tervez Zrínyi Ilona.
Már harmadik napja lőtték a várat szakadatlan.
– Tegnapelőtt negyvenszer lőttek a palánk felé, tegnap már
mozsarakat is bevetett a német – mormogta Dobay Zsigmond uram,
aki gondosan összeszámolta, mivel és mikor támadta a várat a
német. – Elébb belőttek a mozsarakból négy követ, hogy lássák,
hova esik, aztán jöttek a bombák.
Ezeket a golyóbisokat a mozsár meredek ívben lőtte ki, hogy a
falak mögé pottyanjon, s ott robbanjon.
– Már javallottam a kegyelmes asszonynak, hogy a gyermekeket
ne eressze az épületek közé – folytatta Dobay uram –, de most
neked is szólok Dragica. Istennek köszönhető csak, hogy tegnap az
a tizenöt bomba, meg a gránátok és a kövek sehol nem okoztak bajt.
Ezen a napon azonban a császáriak először lőtték azt a bástyát,
amit mi Német-bástyának hívtunk. Tudtuk már, hogy mennyi idő telik
el két lövés között, és ott mozogtunk a várban sietős léptekkel,
ahova golyóbis elvileg nem hullhatott. No de a mozsár, az más…
– Dragica! Kísérd el Nádasdyné nagyságos asszonyt meg a
szolgálóleánykát a középső várba! – adta a parancsot Ilona asszony.
– Valami kosarat vinnének, ne cipelje már Mária sógorasszony…
Nádasdyné őnagysága nálam három esztendővel fiatalabb.
Kedveltem őt, ahogy Éva asszonyt, a másik testvért is. Tudtam,
mennyi viszontagságon mentek keresztül a német fogságban,
miután a Wesselényi felkelést támogató Thököly István, az apjuk,
belehalt Árva várának ostromába.
A Mária grófné szolgálója varróleányként ténykedett asszonya
mellett. Mindig mosolygott, és igen csendesen viselkedett.
Naphosszat csak az ablak mellett görnyedt, és javítgatta a
nagyságos asszonyok ruháit.
– Kezitcsókolom, Dragica asszony! – hajolt meg, mikor
megpillantott, de mosolygott máris. – Elcipeltem volna magam is azt
a kosarat… De ha Dragica asszony segít…
– Hát hogyne segítenék, te! Aztán szedni kell ám a lábunkat,
hallod? Az a fránya ágyú odalent csak keveset pihen. Láttad már,
micsoda pusztítást vitt végbe a német a gyümölcsösökben?
Letarolta mind…
A leányka szomorúan elmosolyodott. Sajnál ő minden elpusztított
életet, mondta, még a nyomorult halakat is a vizesárokban…
– Mondd csak, vőlegényed van-e már? – kérdeztem, hogy ne csak
efféle gyászos gondolatok forogjanak a fejünkben.
Elpirult a feje búbjáig, és elfordult.
 – Dragica asszonynak elmondanám, ha lenne… Voltaképpen van
is egy, de nem a vőlegényem még. Majd csak lesz, azt mondta.
– Ő mondta? De hát a legény csalfa ám, te!
– Ő nem csalfa. Nagyon tisztességes. A vincellér mellett szolgál…
Látja, Dragica asszony? Ez lesz a jegykendőm.
Az ingválla mögül egy hímzett keszkenőt húzott elő nagy
óvatosan.
– Tulipánok, rózsák, galambok… még nincs ám egészen készen.
Dragica asszony! Ugye, szép lesz? Mondja már, hogy szép!
– Ez maga a csoda, te leány – feleltem. – Hanem most már elég
régóta hallgat az ágyú odakint, kapjuk meg végre a kosarat!
Kapaszkodj a fülébe!
Az ajtót behúztuk, és Mária nagyságos asszony előttünk indult.
Lemaradtunk tőle kissé, és a bástyafal mellett jártunk, amikor
felbömbölt odalent a löveg. Megszaporáztuk a lépteinket, és a
leányka két kézzel kapaszkodott a nehéz, fedeles kosár fülébe.
Ilona asszonyt pillantottuk, aki sürgetett minket, mert a német már
két másik ágyút is elsütött. A Német-bástyáról sietett le néhány
asszonnyal éppen.
Sistergő hangot hallottam, de csak egyetlen pillanatra, aztán egy
ágyúgolyóbis a bástyafalba vágott, közvetlenül előttünk. Mintha
láthatatlan kéz csapott volna mellbe, elterültem a kövezeten, és
szemem-szám tele lett kőporral, a habarcs kifröccsent darabkáival.
Önkéntelenül a szememhez kaptam, s valami meleget és nyúlósat
éreztem… Azzal a szememmel nem láttam semmit, a másikkal is
csak homályosan.
A katonák kiáltoztak, és rohantak felénk. Nem sokkal később
Nádasdy grófné hisztérikusan felzokogott mögöttem.
– Hé! Dragica! Jól vagy? – tudakolta tőlem egy férfihang, de nem
tudtam a gazdáját azonosítani. – Ne kelj fel, mert vérzel! Várd meg a
borbélyt!
Felültem, de akkor már tudtam, hogy semmi bajom.
– Dragica! Megvagy? Hallod a hangomat? – Ilona asszony
mellettem térdelt, és a vállam rázta.
S akkor megpillantottam a leánykát. Mögöttem hevert szegényke a
kövezeten, kicsavarodott tagokkal, mozdulatlanul. Nádasdy grófnét,
aki a leánykára borulva zokogott, egy szolgáló próbálta felsegíteni.
Térden csúsztam oda, hogy megnézzem, mi történt a kis
varróleánnyal. Segíteni akartam, hisz oly sokszor orvosoltam már
sebet, térítettem magához eszméletleneket. A grófné nem is emberi
hangon visított.
S akkor megláttam a leányka arcát. Pontosabban azt, ami
megmaradt belőle, és forogni kezdett velem a bástyafal, a kövezet,
elmosódott alakoknak láttam csak a szaladó katonákat.
– Dragica! Hallasz engem? Gyere, itt már nincs mit tenni!
De én képtelen voltam cselekedni, és bábuként hagytam, hadd
támogassanak, vezessenek, de alig értettem, mit beszélnek. Aztán a
bástya túlfelén, a középső várba vezető lépcső aljában öklendezni
kezdtem.
Különös módon ettől kitisztult a fejem.
– Jobban vagy? – kérdezte az előbbi férfihang, és megpillantottam
magam felett Farkas Jankó közvitézt.
– Mi történt, Jankó? Én csak azt hallottam, hogy… valami
sistereg…
– Az történt, hogy másodszor születtél – felelte. – De az a szegény
leány…
– Eltalálta a golyóbis? Jézus, Mária… Láttam! A fejét
szétroncsolta a kő Hát mit vétett az a szerencsétlen leányka, Jankó,
mondd?
– Én is láttam mindent – felelte. – De nem a golyó találta el, bár
most már olyan mindegy… Az csak a bástyaoldal deszkájába
csapott. De valaki odatámasztott egy szakállas puskát. Az a
tízfontos golyóbis kettétörte, és nekivágta szegénykének. A fejét a
puska egyik fele szakította szét… kegyelmes asszony ruhájáról én
tisztogattam le a maradványait… A szakállas másik fele pedig
megnyomorította egyik pattantyúsunk kezét.
– De pillanattal előtte még nevetett, beszélt hozzám… a leány!
– Hát, ilyen a háború és a halál, Dragica. Nézd, ez biztosan a tied.
Ott találtam melletted…
Egy vérfoltos kendőt nyújtott át. A varróleányka be nem fejezett
jegykendőjét…
 A temetésen sokan megjelentek. Azt hiszem, ennél a tragédiánál
tudatosult bennünk igazán, hogy mire készülhetünk.
Mert ha egy harcos elesik a csatában, azt szinte természetesnek
fogja fel az elme. Még azt is, ha a tüzérek közé ellenséges
ágyúgolyó vág, és megöli mind, szétvetve az ágyút, berobbantva a
puskaport.
De egy ártatlan leányka értelmetlen halála a legkeményebb,
legkérgesebb szíveket is megindítja, s gondolkodásra készteti az
elmét.
Könnyeit törölgette Ilona asszony is a ravatalnál, ahol a leánykát
egy egyszerű deszkakoporsó fogadta magába. A plébános úr igazán
szépen beszélt.
Ilona asszony parancsot adott Radics kapitány úrnak: mostantól
csak a szolgálatos strázsák tartózkodhatnak a bástyákon,
bámészkodóknak ott helyük nincs. S ha valaki nem talál magának
munkát, hát annak ő rögvest ad.
Később asszonyommal a sebesültekhez igyekeztünk.
A legtöbben a kinti csetepatéban, vagy golyóbistól vágott
szilánkoktól sebesültek. Ilona asszony mindenkivel váltott pár szót,
lelkesítette a súlyosabban sebesülteket, miközben a német
néhányszor elsütötte az ágyúit. Az elmúlt napon néhány mozsárból
belőtt, meredeken levágó bomba robbant a falakon belül és a
Huszárvárban, s egy katonánk megsebesült a Huszár-bástyánál, a
deszkából kiszakadt darabtól.
– Négyezer épkézláb emberünk van – súgta Ilona asszony,
miközben a harcos törött karját vizsgálta. Sziszegett az istenadta, de
állta keményen. – Adjunk hálát a Mindenhatónak, Dragica, hogy
eddig csak ennyi a sebesült. Naponta kétszer gyere le az ispotályba,
kérdezd meg, ki van rosszabbul, és ellenőrizd, hogy a legjobb ételt
kapják!
Aznap délután éppen az ispotályba készültem, amikor rohanvást
érkeztek a legények egy sebesült társukkal.
– Asszonyom! Asszonyom! – ragadta meg a karom az egyik. –
Orvost, de hamar! A bajtársunk lövést kapott!
Néztem a fiatal férfi pergamenszín arcát, vértelen ajkait. Csukott
szemmel feküdt a saroglyán. Lehajoltam hozzá, és felszakítottam a
véres inget. A golyóbis a hasa oldalán fúrta át, a máj környékén.
– Hogyan kapta? – tudakoltam, és a szívverését próbáltam
kivenni.
– Csónakkal átmentünk a Latorcán a német sáncokhoz, hogy
szétrontsuk a palánk árkába állított kast. Le akarja ereszteni a vizet
a nyavalyás. Akkor lőtték meg ezt a szegényt. Tud vele tenni valamit,
asszonyom? A felesége és a két gyermeke is a várban vannak…
Megérintettem a katona fejét, a tenyeremet rátapasztottam a
koponyájára. Hidegnek találtam, ami a halál egyik biztos jele.
– Megállt a szíve – mondtam. – Ide most már papot hívjanak
kelmetek. Sajnálom…
A legfiatalabb a szemét törölgette. Azt mondta, jó pajtása volt.
Mintha csak a vitéz lelki üdvéért történne, két ágyú is megszólalt
odakint egymás után, de csak kőgolyóbisok zuhantak a várba.
A következő reggelen megint mozsárból lőttek bombákat a falak
és a palánkok mögé. Később már az ágyúk is dörögtek, és tartott ez
egész álló nap, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Tüzes labdákkal
is próbálkozott a német, fel akarta gyújtani a palánkot és az
épületeket, de csak egy kunyhót meg egy górét emésztett fel a tűz, a
vadkert irányában. Bástyáinkat azonban sok golyóbis döngette, de
nagy kárt egyik sem okozott.
Március legvégét jegyezte az írnok, és Ilona asszony már
pitymallatkor talpon volt minden áldott napon. A katonák
csodálkoztak, miként képes ily kevés pihenéssel megállni a lábán,
mert mintha éjjel és nappal mindenütt jelen lett volna egyszerre.
Ha este ellenőrizte az őrséget, senki nem vehette biztosra, hogy
az éjszaka kellős közepén nem jelenik meg ismét valamelyik
bástyán, a szokásos, szürke köpönyegben, csuklyában, Radics
urammal, vagy valamelyik vicekapitánnyal.
Többször is arra ébredtem, hogy hallom Ilona asszony hangját,
lépteit. Ilyenkor villámgyorsan felöltöztem, és siettem utána, még ha
nem is hívott.
Március utolsó előtti napján pitymallatkor Ferenc úrfit kellett az
édesanyjához kísérnem. A reggeli szemlére sorakozott katonák előtt
jelent meg az úrfi a középső várban, és a vitézek vivátot kiáltottak.
 De Ilona asszony alig szólt néhány mondatot, felmorajlott odakint
a lég aztán mozsarakból kilőtt bombák potyogtak a várra és a palánk
mögé. Reggel hat volt éppen.
– Kőrössy uram! Vigye a fiamat a felső várba, a legalsó szintre, ott
biztonságos! – rendelkezett asszonyom, de még csak izgatottságot
sem fedeztem fel a hangjában. Nem engedhette meg a katonák
előtt, hogy kimutassa valós érzelmeit, aggódását – Dragica! Indulj az
ispotályba, készítsetek elő tépést, szorítókat! – Aztán halkabban
csak nekem címezve hozzáfűzte még: – Igaza volt a kémnek, aki az
éjjel szökött be. A német ma meg akarja mutatni a dühét. Sok
sebesülttel számolok.
A Kerékgyártó-bástyára igyekezett, és Radics várkapitány követte.
Hozzám hajolva halkan megjegyezte, hogy Ilona asszonynak
seregek élén lenne a helye.
– Nekem mondja, kapitány uram, aki magam adom rá a
sodronyinget, és fényesítem a sisakját? – súgtam vissza. – Hanem
maguknak kellene több eszüknek lenni, és nem hagyni, hogy
veszedelmes helyeken járkáljon!
Ezen a napon a német egyre-másra lődözte a várba a
mozsárbombákat. Sehol nem lehettünk biztonságban, mert minden
fertályban legalább három, vagy négy lecsapott és sok fel is robbant.
Az asszonyok és a gyermekek a pincékbe rejtőztek, és riadtan
számolták a lövéseket, a robbanásokat.
Az ispotályból sietve indultam asszonyomhoz, aki akkor már a
középső várban intézkedett, és éppen elhagytam a hidat, amikor a
kapu előtt egy bomba levágott. Pattogott és sistergett a kövezeten,
sebesen gurulva elérte a hidat, és a hajdúk kétségbeesetten
menekültek.
A szemem láttára történt mindez, miközben a falhoz lapultam, és
vártam a robbanást. A pattogó golyóbis egyszerre három katonánkat
is leverte a lábáról. Üvöltöttek fájdalmukban és káromkodtak, aztán a
sistergő, füstölgő bomba lezuhant az árokba, egyenest a szénába.
– Ne tedd! Megöl! – ordította odalent egy rekedt hang, és a három
sebesült felé rohanva lepillantottam a hídról. Nádasdy uram egyik
lovászát láttam, amint vizes marhabőr darabbal ugrik a golyóbis
elébe, hogy a kanócot kioltsa, de a bomba abban a minutumban
felrobbant. A hídnak minden eresztéke feljajdult.
Emberi hangot nem hallottam, csak egy ló hosszan tartó rémült
hörgését és nyerítését.
Néhány perc múlva már az ispotályban vártam a sebesültekre két
borbéllyal és Ilona asszony egyik tudós doktorával. Juliánka akkor
érkezett, pedig szigorúan megparancsolta neki asszonyom, hogy a
fellegvárból ki nem léphet.
A három közül, akiket leterített a bomba, az egyiknek a lába törött,
a másik kettőnek a karja.
Az árokból felcipelték a negyediket. A legénynek hiányzott a fél
lába térdből. Fél órát se élt a szerencsétlen…
– A Nádasdy uram szép paripája mellett robbant a mozsárbomba
– tudatta egy katona. – Kár érte, igen szép ló volt.
A német közben szakadatlanul lődözte a mozsárbombákat. Ilona
asszony egyik bástyától a másikig sietett, és a tüzérek igencsak
serénykedtek, hogy elhallgattassák a jól beásott német mozsarakat.
– Adjon neki még többet, ágyúmester úr! – parancsolta Ilona
asszony, mikor a Huszár-bástyán a tüzérek az ágyú torkát és a
csövet a döröglővel ebesen megtisztogatták, elaltatván az előző
lövés után még pislákoló szikrákat. – Ez kiváló ágyú, nem lesz
ártalmára a por, ha még egy keveset hozzátesz. Aztán meg is
emelhetné kissé a torkolatot…
Az ágyúmester sebesen tette a dolgát. Pontosan célzott, az
ékekkel megemelte a csövet, aztán ellépett mellőle, és a rúd végén
vörösen izzó vas a gyújtólyukat közelítette. Az ágyú dörrent, rúgott is
jókorát, a bástyafal kövei közül apró kavicsok peregtek, aztán
odalent a német mozsaraknál robbant a lövedék.
A pattantyúsok ujjongtak, de Ilona asszony már úton volt a másik
bástyához.
A következő percben a vér is meghűlt bennem, amikor
megpillantottam a szürkésfehér füstcsíkot, amit a bomba húzott a
levegőben. Egyenest a felső vár felé tartott, aztán pontosan ott
csapott le, ahol a szárazmalom állt. Nem csak a malom néhány
alkatrészét törte ripityára, hanem asszonyom egyik szekeres
pejlovának a lábát is leszakította, a másik jószágot pedig
megsebesítette.
Sok lovunk pusztult, mert az istállókban el nem fért valamennyi, a
fészerek pedig nem nyújtottak elég védelmet.
Már az épületek boltozatát is átszakították a bombák, melyekből a
Német-bástyára is hullott bőven, tönkretéve az egyik ágyú kerekét.
– Megint a palotára, a szobákra lőnek az átkozottak! – kapta el a
karom Ilona asszony, amikor utolértem a fellegvár lépcsősorán. Még
sodronyingben, sisakban, tíz évvel idősebben is gyorsabban vette a
fokokat nálam. – Eriggy, beszélj a nevelő kisasszonnyal és Kőrössy
urammal! Ha ilyen ádázul szórja a német a golyóbist meg a bombát,
a legjobb lesz, ha a gyermekekkel a pincébe mennek!
És abban a minutumban egy bomba vágott be a
fejedelemasszony szobája fölötti ágyúállásba, ahol tarackok álltak.
Átkozottul jól célzott a német tüzér, mert négy mozsárbombát is
küldött oda, jókora pusztítást végezve.
Az ellenség egészen délig lődözött, és éjjel se hagyott nyugovást.
Igaz, csak kétszer lőtt, de ez is elég volt ahhoz, hogy aludni senki ne
merjen.
Hajnalban Ilona már odalent tárgyalt Zsadányi Mihály hadnaggyal
és a várkapitánnyal.
– Egészen biztos, hogy a német a gyümölcsösnél lest állított –
tudatta a tisztekkel. – A ma éjjel beszökött kém az egyik leginkább
megbízható. Azt mondja, beszélt is velük, mert magyar labancok
valamennyien, a fele lovas a másik fele gyalog. Zsadányi hadnagy
úr, ezeket kellene kilesni, megtudni, mit terveznek.
– Megyek, nagyságos fejedelemasszony. Elég nekem erre tíz vitéz
a legjobbakból – felelte a hadnagy. – Hanem aztán a várkapitány
úrék megsegéljenek ám, ha úgy hozza!
Hamarost nyílt a kapu, és a tíz lovas kivágtatott. Zsadányi úgy
ismerte a környéket, a Latorca partjától az utolsó fáig, mint saját
magát.
– A gyalogok a gyümölcsösök mögötti sáncban rejtőznek –
jelentette kisvártatva egy nyurga kuruc legény. – Ha közelebb
megyünk, észrevesznek.
 – Már észrevettek – mérgelődött Zsadányi. – Hogy az a
jóságos…! Vissza, emberek, különben nyakunkon a lovasság!
Hanem ezzel már kissé megkéstek. Amint fordultak, hogy sebesen
visszavágtassanak a palánk kapujának, nagy recsegés-ropogással
előbukkantak a magasra nőtt bokrosból a kurucból lett labanc
lovasok.
– Állj meg, hé, te Zsadányi Mihály! – rikkantott a parancsnokuk. –
Beszéljük meg, minek rohannál úgy vissza?
Zsadányi azonban ügyet sem vetett a szavára. Hogy magyarul
hangzott a kiáltás, az csak még jobban feldühítette.
– A palánknak, vitézek! Gyerünk! Visszaaa!
De már akkor nem volt merre. Zsadányi Mihály látta, hogy csak
pillanatok műve, és a renegát kurucok elzárják a visszautat.
– Szablyát ki, emberek! Melyiktek akar árulóvá lenni? Az álljon
csak le diskurálni ezekkel a nyomorultakkal!
Egy se válaszolt, de káromkodtak sűrűn, szidva az árulókat.
– A fejünk kéne, mi? Németek kutyái! Császár talpnyalói! Hogy
döglöttetek vón' az anyátokba!
Zsadányi hadnagy nem szerette az efféle beszédet. Még akkor se,
ha tudta, hogy az elkeseredettség szól a harcosokból.
Aztán nyílt a palánk kapuja, és Ilona parancsára a puskás hajdúk
kiözönlöttek a résen.
– Hadnagy úr! Meggyütt a fölmentés! Apámuram ihol vágtat az
övéivel! – rikkantotta az egyik vitéz, és legott fordította a lovát,
szembeszegülvén a nyomában loholóval. – No, gyere, koma!
Megberetválom a képed!
Amaz nem várta meg, míg a szablya a húsába vág. Pisztoly
dördült a kezében, és a golyóbis közvetlen közelről fúródott a vitéz
mellébe.
Akkor már szóltak a hajdúk puskái serényen, szórták az ólmot az
ellenségre, és hamarost visszakergették a gyalog labancokat is a
gyümölcsösnek. Újabb lovas hajdúk csaptak rájuk, és az egész nem
tartott tovább néhány kőkemény percnél.
Az alsó várban két vitéz körül csoportosultak a harcosok. A
borbélyok tették a dolgukat, de Ilona érkeztére mind helyet adtak.
 – Őt hogy hívják? – kérdezte, és a szeme megakadt a véres
ingen.
– Ő a Torma Mihály ezereskapitány úr fia – felelte valaki. – Az apja
a karjaiban hozta be. Nem hinném, hogy megmarad.
Ilona nem szólt, csak elvitette a legényt a sebesültek szállására.
A lovasok közül, akik Zsadányit megsegíteni csaptak ki, szintén
sebesültek páran, de mind büszke volt arra, hogy a bajtársait nem
hagyta veszni.
A fiatal Torma azonban nem érte meg a délutánt sem. Másnap
Krucsay plébános temette, és a megrendült bajtársak sokáig nem
mozdultak a sírjától.
– Kegyelmes asszonyom, hát sosem ment föl minket a fejedelem
őnagysága? – Efféle kérdésekkel zargatták Ilonát a várbéliek. Minél
több halál esett, minél többször kellett temetni, annál inkább terjedt a
szóbeszéd: Thököly Imre fejedelem már a közelben, hozza a
felmentést.
Április harmadikán délután Ilona magához rendelte Görgei Imrét
és két társát.
– Ma este kendteknek ki kell menni a várból, levelet visznek az
uramnak. Megmondják, igen várjuk már, hogy a németet
megfuttassák a vár alól! A levelek készen vannak, csak el is
jussanak hozzá.
– A német már napok óta azon mesterkedik, hogy a vizesárkot
lecsapolja – jegyezte meg Görgei. – Megint újabb leeresztő árkot
kezdett ásni. Hogyan jutunk ki biztonságban a várból, kegyelmes
fejedelemasszony?
– Kapnak az urak kíséretet. Egy egész csapatnyit – felelte Ilona. –
Biztosan összekapnak a némettel, s addig maguk a sötétben
eltűnnek. Nincs más lehetőség, de magukat nem féltem. Három ilyen
tapasztalt harcos…
– Köszönjük, kegyelmes fejedelemasszony. Megteszünk mindent
– felelte Görgei, és a másik kettő is főt hajtott.
– A kíséretük parancsnokának Oroszlán Jakabot jelöltem ki –
folytatta Ilona, és a deákkal behívatta a tisztet. – Jakab! Ha az uram
levelet küld, azonnal indulj vele vissza! Amikor ma este elhagyjátok a
várat, te nem vehetsz részt semmiféle összetűzésben, megértetted?
Azt bízd csak a többiekre!
– Miután Görgeit és két társát elbocsátotta. Oroszlán Jakabot még
visszatartotta.
– Egészséges vagy? A sebeid? Dragica, tudom, retteg, amikor
feladatot adok neked.
– Most éppen Juliánka kisasszonnyal azt a kicsinyke kertecskét
rendezgetik – mosolygott Jakab. – Dragica szerint nem szabad
semmit ebek harmincadjára hagyni, még a kertet sem. És hát oda
bomba vagy golyóbis még sosem esett, kegyelmes asszony…
Mintha varázsszóra történt volna, eldördült odalent egy ágyú.
Jókorát bömbölt, de csak egyet lőtt a német.
Amikor besötétedett, a palánk kapuján kirajzottak a vitézek, és
Görgei meg a kíséret. A várbéli csapat parancsnoka lovasokat
küldött előre a német sáncok felé, kikémlelni, hol a legjobb a sáncra
ütni, ribilliót csapni, miközben Görgei, Oroszlán Jakab és a többiek
átcsusszannak a résen…
Hanem éppen ezekbe a kiküldött kémlelőkbe ütközött egy őrségbe
induló német váltás. Megszólaltak a puskák, és a német egy darabig
lapult, aztán megfordult és iszkolt vissza.
Az egyik olyan szerencsés összecsapás volt ez, amelyben a
munkácsiak közül senki nem kapott sebet.
Ámde a labanc szó nélkül mégsem hagyhatta a fiaskót. Másnap
napszálltakor folytatták a vár ágyúzását, bombázását, és hajnalig
abba sem hagyták.
– Csak azt akarják, hogy ne pihenjen senki – jegyezte meg Ilona,
amikor éjfél környékén az asszonyok szállását ellenőrizte. –
Hallhatjátok, minden órában lőnek egyet. Hanem azért ki ne
menjetek hajnalig. Tüzes labdákat is hajigálnak, de az őrség majd
eloltja azokat. Ti csak pihenjetek, és óvjátok a gyermekeket!
Aztán máris az ispotályba indult, onnan meg a borbélyokhoz. Egy
vitéz, fapecekkel a szájában, kínlódva, hörögve tűrte, hogy a lábát
vékony deszkadarabok közé szorítsa, és fáslival rögzítse a doktor.
– Kegyelmes asszony, ez a szegény éppen rossz helyen volt,
amikor levágott a mozsárbomba – jelentette a doktor. – A lába
csontja csúnyán eltört, pedig csak felugrott a kövezetről az a
golyóbis…
– Hamarost érkezik a következő bomba – pillantott a deákra Ilona.
– Ügyeljenek a lövésre, emberek!
Továbbindult, hogy az őrséget ellenőrizze, bár a várban elaludni
senki nem mert. Odalent a palánkoknál a katonák a vizes bőröket és
a vödröket a kezük ügyébe helyezték, ha oltani kell, semmit se
késlekedjenek.
– Mindenki jól van? Sebesült? Beteg? – kérdezte a tizedest, de a
palánkon át éppen akkor hajított be egy tüzes labdát a német. A
tizedes, a fejedelemasszonyt a testével óvva, elébe ugrott.
Néhányan máris szaladtak, eloltani a füstölgő, sistergő labdát, ami
máskülönben gonosz szerkezet volt. Belül egy csőbe olyan elegyet
töltöttek, ami felrobbanva még több tűzfészket gyújtott.
Egy fiatal pattantyús ügyesen eloltotta a labdát a marhabőrrel,
aztán a parancsnoka felé kiáltott:
– Emmá' üres! Ártalmatlan! – mondta, és az oktalan behajította a
csövet a tűzbe.
Pár pillanat múltán fehér villanással, fülsiketítő robajjal felrobbant
az üresnek hitt cső. A tűz körül néhány katona tartózkodott éppen,
azokat mind földhöz teremtette, és egyikük nem is állt talpra.
Ahogy arccal lefelé hevert szegény, a koponyájából vér szivárgott
a kavicsos földbe.
Aztán megint temettünk: egy Hajdú János nevű hadnagyot, aki
abban a csapatban verekedett, amelyikkel Dobay Zsigmond uram és
még sokan nekiveselkedtek a németnek, a gyümölcsöskerteken túl
ásott sáncokon. Megbombázta őket az ellen, alig tudtak visszatérni a
palánk mögé.
Lőtték a bástyákat napokig, és a nagyobbik halastó leeresztett
medrében ágyúállást emeltek. Egy másfél fontos tarackot állítottak
bele, ami azokat lőtte, akik a Huszárvárból a Latorcára kijártak.
Április közepén jártunk. A várbéliek már régóta nem alhattak egy
jóízűt, mert a német gondoskodott az ébrenlétről. Éjjel csak azért
lődözött be a várba, hogy ébresztőt csapjon, az embereket
kiugrassza az ágyból, a hevenyészett fekhelyeikről.
 Egy napon különösen sokat lődöztek. Két óra alatt huszonnyolc
mozsárbomba repült a várba, és az emberek rettegve bujkáltak a
falak mentén. Gyürki uramék házát teljességgel tönkretették, és
Istennek hála, Ilona asszony éppen nem tartózkodott az audienciás
ház közelében, amikor a helyiség tetőzetét átszakítva a golyóbis
odabent robbant.
Az asszonyok is tudták, hogy nem bújhatnak el, s nem bízhatnak
mindent a férfiemberekre. Ahol lehetett, segítettek nekik, kiváltképp
azok, akiknek az uruk, a fiuk a vár katonaságában szolgált.
Ezen a napon éppenséggel egy idős asszonyt csapott agyon az
alsó várban a tetőt átszakító bomba. Mellette a kisgyermeket Isten
megóvta. A halál mindennapos vendégként látogatott a várba.
A mieink pedig nem lőttek, mert aznap, április tizennegyedik
napján ünnep volt.
Nem is értette a német, miért hallgatnak az ágyúink, és délután
Caraffa generális tiszteket küldött a kapuhoz.
– Adjuk át a várat, ezt akarják – jelentette Radics kapitány. – Mit
feleljünk kegyelmes fejedelemasszony?
Ő pedig a kapitányra nézett mélyen és hosszan, szemrehányón.
– Maga előtt ez még kérdés? Hogy mit feleljünk? Most, hogy
minden eddiginél nagyobb bombákat szórnak a várba?
– Igenis, fejedelemasszony! – hajtott főt Radics uram. – Még
szerencse hogy az egyik legnagyobb, amelyik százhetven fontnál is
nehezebb lehetett nem robbant fel. Megfullasztották a legények
bőrökkel…
– Igen, és még ez is kevés nekik – tette hozzá asszonyom. –
Láttam jól miként farigcsálták meg a nehéz bombák oldalát,
máskülönben nem fértek volna a mozsárba. És akkor még ott van a
vizesárok. Megint újabb lyukat fúrtak, és tetemes vizet kifolyattak.
Mit gondol, miként vehetnénk elejét, hogy az összes vizet
leeresszék? Ha megteszik, jön a gyalogos roham, a gyilkolás.
Megparancsolom, hogy azoknak a német tiszteknek lőjenek a fejük
fölé, és zavarják el a palánktól. Nincs miről tárgyalnunk. A puska
szavát csak megértik…
Radics uram elsietett, teljesíteni a parancsot.
 – Asszonyom, kérem… – álltam elébe, amikor a szobában csak
ketten maradtunk. – A nagyapám egyszer arról beszélt, hogy
valamelyik erősség árkából az ellen aknákkal akarta leereszteni a
vizet. Aztán akadt valaki, egy bátor legény, aki eltömte a rést…
Rám pillantott, aztán visszahívatta Radics kapitányt.
Másnap kora reggel Ilona asszony is ott állt a palánkvárban.
Szemerkélt az eső, a németnek se volt túl sok kedve a várhoz
közelebb merészkedni. Ilyenkor óvták az ágyúkat, a mozsarakat,
főként a puskaport. Nem vették azoknak semmi hasznát, ha egyszer
a pára beléjük esett.
Egy fiatalabb vitézt vettek körül a katonák, aki villámgyorsan
lehányta magáról a felső ruháit, még az ingét is, csak a gatyája és
egy könnyű bocskor maradt, aztán felkapott egy rövid nyelű kapát és
egy gyapjúval megtöltött zsákot.
– Most! Indulhatsz! – jelzett a palánkról az őr, és a legény a vízbe
ereszkedett.
Jéghideg volt a Latorcából az árokba eresztett víz, de a vitéz oda
se neki. Átúszta a csatornát, aztán a kapával ott, ahol a német lyukat
fúrt, eltömte a nyílást, és még a kast is elvonszolta, tönkretette. A
zsák gyapjúval pedig betömte a lyukat, és alaposan megdöngölte
felette a földet.
A víz apadása megállt. Egy singnél76 is alacsonyabb volt a szintje
a megszokottól, mielőtt a legény el nem tömte a nyílást. A vitézt
hősként ünnepelték, asszonyom pedig megjutalmazta. Szükség is
volt az ilyen apró sikerekre, mert az elmúlt nehéz hónapok sokakból
kiszívták a lelkierőt.
Azt pedig csak néhányan látták át, hogy Caprara tábornok
elégedetlensége sokkal durvább ágyúzáshoz, netán ostromhoz
vezet. Az ostromért felelős Antonio Caraffa generális pedig
kifejezetten élvezte, ha valahol kínszenvedést látott, mert az életért
való könyörgés a fülének mennyei zeneszóval ért fel.
A következő napokban a német bizony sokkal öregebb ágyúkkal
lőtte a palánkot, és nem kímélte a vízhordó cselédeket sem.
Bombák robbantak most már mindenütt. Az egyik, amelyiket
sikeresen eloltottak, a pattantyúsmester szerint százkilencven
fontnál is többet nyomott, de egy másik megölte asszonyom kedvenc
fakó lovát. Kőgolyóbisokat is lőttek a várba számolatlanul.
Pillanatnyi nyugtot sem hagytak a német tüzérek. Már este se
nyugodott el az ágyúzás, és a fáklyákkal, mécsekkel iparkodtunk a
falak mentén, hogy mielőbb fedett helyre éljünk.
Ferenc úrfit kísértem át éppen a felső vár templomának fala
mentén, amikor az úrfinak kedve szottyant a Hosszú-bástyáról
megszemlélni, mit is tesz éppen a német.
Akkor már húsznál is több mozsárbombát röpítettek ránk rövid idő
leforgása alatt, de a Hosszú-bástyára aznap még nem tüzeltek.
Felsiettünk hát, és az úrfi a palánk mögül kikukucskált. És ekkor
böffent odalent egy mozsár. A hang erejéből hallottuk, hogy nem
akármilyen bombát indítottak útnak, és a kis gyalogmalmoknál a két
béreslegény is megtorpant egy pillanatra. Az ablaknyílás mellé bújva
hallgatták a levegőt, sistereg-e, mert akkor jobb a nyakukat
behúzni…
Hirtelen igen rossz érzésem támadt, és a falnak nyomtam Ferenc
úrfit, a testemmel takarva el.
S ekkor robbant a bomba, nem messze tőlünk, még a szelét is
éreztem. A szemem sarkából láttam a villanást, aztán már csak a
robajt hallottam, egyenest a gyalogmalom felől.
– Úrfi! Kérem! Jöjjön innen, mert… mert… Ha még egyet ide lő a
német…
Ő azonban kíváncsi volt rá, milyen pusztítást végzett a bomba. A
golyóbis a malomban mindent összetört, a sötétben füst gomolygott,
és az őrök rohanvást érkeztek. Hol vannak a béresek? – tudakolták,
mert őket nem találtuk sehol. Aztán azt, hogy történt-e valami baja
az úrfinak.
Ekkor kiáltottak fel odalentről, a várárokból: a két bérest a sok
ölnyi magasból levetette a robbanás. Az egyik már halott volt, a
másiknak a fejéből ömlött a vér.
Ferenc úrfi most már azt akarta látni, miként teszi a dolgát a
borbély és a doktor.
– Hát az úrfi egyáltalán nem fél? Nem tart semmitől? – kiabáltam
kétségbeesetten, amikor előttem szaladt a segélyhely felé. – Ha az
úrfit valami éri én, akkor én… akkor nekem a legjobb lesz, ha…
 A kötözőhelyen értem utol. Rám pillantott és mosolygott.
– Ne félj, Dragica! Isten tudja, hogy én fejedelemfi vagyok, és az
igaz oldalon állok. Nem engedi, hogy bántódásom essék.
Hanem én mégis igen nagyon örültem, hogy erről Ilona asszony
nem tudott semmit.
Április huszonhetedikén hajnalban csaknem utoljára láttam meg a
kelő napot, ám nem csak én, de Juliánka kisasszony is. Akkor a
német már nem nézett se Istent, se embert, és a tüzéreik egyre
pontosabban lődöztek. Megint Ilona asszony és a gyermekek szobáit
vették célba.
Mivel aludni alig tudtunk, Juliánkával gyakorta átbeszélgettük a fél
éjszakát. Aztán elhagytuk a szobát, hogy az ispotályba menjünk
sebeket átkötözni, és megnézni, kinek romlott, kinek javult az
állapota.
És akkor csapott be egy mozsárbomba, egyenest Juliánka
szobájának mennyezetébe. Átszakította a födémet a százkilencven
fontos, halált hozó rettenet, de emberéletbe nem került.
Asszonyom rögtön összehívatta a tiszteket.
– Azokat a sáncokat, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik a
várra, el kell pusztítani, onnan az ellent ki kell űzni!
A tisztek egymásra pillantottak.
Megteszik, ha valahogy kifundálják, miképpen kezdjenek hozzá.
– Már többször megtapasztalhatta a német, hogy nem tárgyalok –
folytatta szenvedélyes, de nyugodt hangon Ilona asszony. – Így,
ilyen feltételekkel, ahogy Caraffa képzeli, kiváltképp nem. Újabb
katonák érkeztek hozzá, Szerednye felől, néhány egységet meg
visszavont a városba. Hétszáz bombát meg golyóbist lőtt be eddig a
várba és a palánk mögé, ha Dobay uram jól számolta. Istennek
köszönjük, hogy mindeddig csak tizenkétszer kellett temetnünk.
Zsadányi uram emelkedett szólásra.
– Kegyelmes fejedelemasszony, kérem, én bizony kirontanék
azokra a sáncokra. A német is fáradt ám, nem csak mi. De ha a
virtus nálunk jobban megmutatkozik, akkor ki is hajtjuk a sáncokból.
Azt javallanám, hogy küldjünk ki néhány ügyes fickót kémlelőbe.
Aztán meg ezek a legények puskaporral felgyújthatnának néhány
üresen hagyott sáncot.
 Így is tettek. Másnap sokan kimentek a várból ásókkal, kapákkal,
és az őrizetlen sáncokat behányták, másokat meg felgyújtottak. A
vitézek a Latorca túloldalán ásottakat is felperzselték, és durrogtak a
puskák hevesen, amikor elhajtották a rendet rakni érkező német
lovasokat.
– Dragica! Ma este kimegyek – tudatta Jakabom, aki már legutóbb
is csak nehezen jutott vissza a várba. – A kegyelmes asszony
engedélyezett egy kicsapást. Én vezetem az egyik kompániát.
Hiába is mondtam volna, hogy ne menjen, meg aztán úgyis
tudtam, hogy önként jelentkezett. A felső várból hallgattuk az
összecsapás zaját, mert látni nem sokat láthattunk. Puskák és
pisztolyok csattantak, a harcosok egymást lelkesítve hujjogtak, a
labanc sebesültek jajgattak…
Szinte hihetetlen volt, hogy senki nem sérült meg közülük, de a
németet – akik számban többen voltak –, alaposan meghajtották.
Éjszaka a városban tüzek lobbantak.
– A német gyújtogat odalent – tudatta velünk Ilona asszony. – Az
uram már a Tisza túlfelén jár. Menekül a német lakosság, félnek tőle.
Nekem azonban velük semmi bajom, ha nem támogatják Caraffa
generálist.
– Értem én ezt, asszonyom – mondtam –, de csak nem fér a
fejembe, mi lesz ennek a vége. Mert a várat még most is körülzárva
tartja a német. Meddig bírjuk még?
– Ameddig kell, kitartunk, megmondtam – felelte ő, és mosolyogva
mutatott egy meggyűrődött képes újságot. – Látod? Európa nyugati
felében megint rólunk beszélnek.
– Inkább asszonyomról – javítottam. – Juliánka kisasszony ebből
olvasott fel nekem a minap. Hogy asszonyomat hősnek mondják, és
példaképnek állítják. Hogy még a teátristák is eljátsszák Munkács
történetét, pedig ennek az egésznek még nincs is vége… Igaza lesz
annak a részeg kapitánynak…
Ilona asszony újfent csak mosolygott. Az a kapitány néhány
nappal előtte részegségében azt találta mondani, hogy amennyiben
Ilona asszony vértet öltene, és karddal az oldalán, a munkácsi védők
élén kilovagolna a kapun, biz'isten Bécsig kergetnék Antonio
Caraffát és az összes labancot. És ezt Párizsban meg Madridban
ugyanígy gondolták.
A kapitánynak mentségül szolgáljon, hogy engedéllyel részegedett
le. Ugyanis közben az ő ijesztő fej sebét öltögette épp nagy
szakértelemmel az egyik borbély…
1686. Május, Munkács vára
Az éjjeli virrasztók izgatottan jöttek-mentek a falon, hallgatták a
városból felszűrődő hangokat. Zörgött a császári had, és először azt
gondoltuk, hogy ostromra készülnek.
Mikor aztán felvirradt…
– Asszonyom! Elment a német! – Ezzel szaladtam fel Ilona
asszonyhoz a felső várba. – Elment! Vitték az ágyúkat is! Megjöttek
a legények a cserjéstől ahol eddig mindig lest állított a labanc… Az
erdőben van ugyan vagy három csapatra való német, de eszük
ágában sincs kicsapni onnan, ezt mondta imént Jakab. Asszonyom!
A városból is eltűntek, az egyik fele Kassának, a másik
Szatmárnak…
Azt gondoltam, örül ennek, de szokatlanul szomorúnak láttam a
szemét. A hangja is inkább mélabúsan rezdült, amikor megszólalt:
– Adja Isten, Dragica, hogy ne is jöjjenek vissza! De ismerem a
császári tábornokok észjárását. Nem szeretnek sikertelenül távozni
sehonnan. Most ugyan elvonultak, de visszajönnek, meglásd! És
tudod, miért?
– Mert asszonyom… egy Zrínyi? – kérdeztem tétován, mire
elmosolyodott végre.
– Nem csak azért. Hanem, mert az uramat Thököly Imrének
hívják. Felette még nem győzedelmeskedtek. Látod, a labanc
kegyetlen. Aki templomot éget, abban szikrája sincs az
emberségnek.
Délelőtt már biztossá vált, hogy a labanc valóban elvonult, s elvitte
az ágyúit, a mozsarait, minden hadiszerét.
Délután Ilona asszony értem küldetett az ispotályba.
– Dragica! Segítsd felkészülni Ferkó ifiurat! És Juliánkát is. Nekem
pedig varázsolj olyan szép hajat, mint még sosem!
– Ünnepséget tartunk, asszonyom, annak örömére, hogy a német
végre…
 – Ünnepséget, ma és holnap, de nem a várban, hanem odakint –
felelte. – Talán már el is felejtetted, milyen az a szabadság, te leány?
Ferenc úrfi a várbéli főurakkal lovagolta körbe a magányos
sziklahegyet, és minden katona kivonult, kilovagolt a rétre. Bárkány
János atya – miközben a lovagláshoz készítettem az ifiurat – arról
beszélt, hogy a sikeresen megvédett vár, város, erősség
körbelovaglása igen ősi szokás.
Az úrfi megszemlélte a behányt, vagy épen hagyott német
sáncokat, és közben roppantul komoly arccal, egyenes derékkal ült a
nyeregben, jobbjában a fejedelmi buzogánnyal.
Csak az arca volt kissé halovány, amint mindannyiunknak, akiket
az utolsó hónapokra az ellen bezárt Munkácsba, és éjjelünk s
nappalunk se lehetett nyugodalmas.
Amikor visszatért a kapuhoz, eldörrentek az ágyúk, a fiatalúr pedig
magához parancsolta a hadnagyokat és a kapitányokat, és
ékesszólóan köszönte nekik a helytállást, a hűséget, s azt, hogy
fáradtságot nem ismerve kitartottak személye, s édesanyja mellett.
– Meglásd, Dragica, az ifiúrból egyszer olyan fejedelem lesz, hogy
csodájára jár a világ! – lépett mellém Daróczy uram, megveregetvén
a vállam. – Hanem az urad most már talán nem jár el oly sokszor a
háztól, ezt reméled, igaz?
Hogy mit reméltem, azt magam sem tudtam. Már beletörődtem,
hogy az életünk már csak ilyen. Örökös szolgálat, másfelől meg harc
és verekedés.
Másnap délelőtt sátrak emelkedtek a vár alatti réten, és Ilona
asszony megvendégelte a tiszteket, a kapitányokat, mégpedig az úrfi
jelenlétében. Minden várvédőt is, így senki nem érezhette, hogy a
fejedelemasszony mellőzi. Mert gyávát a várban egyet sem talált, s
aki megszökött a labanchoz, majd Isten megbünteti – így szólt a
nagyságos úrfi, akit Kőrössy és Bárkány uram készített fel az
ékesszóló beszédre.
A mieink később portyára indultak a környékre, tisztázandó,
maradt-e még ellenség a vidéken, s el is kaptak egy magyar
labancot. Jól meg is köpdösték, megrugdosták, amikor átkísérték a
várkapun.
 – Dragica! Eriggy, mondd meg a strázsának, hogy beszélni akarok
azzal az emberrel! – küldött Ilona asszony, és leszaladtam a
lépcsőkön, végig a középső vár udvarán.
– Ez a nyavalyás érdekes híreket hozott – közölte a vitéz. –
Honnan tudja a kegyelmes asszony, hogy éppen őt kell személyesen
meghallgatni?
– Onnan, hogy ő mindent tud, te fűzfahuszár – feleltem, mire
füttyentett és felkacagott.
A magyar labancnak tisztességes paraszti öltözéket szereztem,
mert az övé csupa mocsok volt. A legények meghúzkodták a sárban,
amikor a ló után kötve vonszolták, és egy darabig szándékkal nem
álltak meg, hogy feltápászkodhasson.
– Nesze, az ing meg a gatya! Mosakodj meg, szedd rendbe
magad, mert a fejedelemasszony elé így nem állhatsz!
Azt kérdezte, hogy most felkötik-e vajon, vagy csak egyszerűen
lehajítják a bástyáról.
– Ha zsivány vagy, még karóba is húznak – feleltem, mire
elsápadt, és a tagjaiból kiszaladt az erő. – Márpedig azt mi döntjük
el, hogy ki a zsivány, és ki nem.
Csak állt a vödör felett, moccanni sem tudott a félelemtől. Végül
megszántam.
– Idefigyelj, te nagy hős! Hát rábíznának egy asszonyra meg egy
szem strázsára, ha akasztani vinnének?
Mikor Ilona asszonyhoz lépdelt a lépcsőkön, már kissé jobban
érezte magát.
– Mindig is becsültem, tiszteltem a kegyelmes asszonyt – súgta. –
Jobb szerettem volna a keze alatt verekedni, mint a labancnál.
– Mégis labanc vagy! Magyar labanc. Az a legrosszabb, mert
annak tisztessége sincs! Ne mentegesd itt magad, hallod? És amit
kérdez, arra egyenesen felelj, mert…
Ilona asszony előtt azonnal letérdepelt és kegyelemért könyörgött,
ő pedig végigmérte és a fejét csóválta.
– Mi az a fontos, amit jelenteni akarsz? – kérdezte csendes,
mélyen zengő, nyugodt hangon. – De komoly hír legyen, hallod?
– Az lesz, kegyelmes fejedelemasszony – hajlongott amaz
csaknem a padlóig. – Igen fontos a hír. Mégpedig arról, hogy a
nagyságos Thököly fejedelem mostan Fekete-Bátornál tartózkodik,
igen sok török harcossal.
– Ezt tudom – vágott közbe Ilona asszony. – Mi van még a
fejedben?
– Hogy a tatár csapatok a Tisza másik oldalán a német seregeket
szétkergették, és a nagyságos úrhoz rabként kísérték ama Heisler77
generálist. De én a kegyelmes asszonytól gráciát remélek nagy
tisztelettel, és hajlandó vagyok letenni a kegyelmes asszony mellett
az esküt…
– Túl sokan esküdöztök manapság – jegyezte meg Ilona asszony.
– A gráciával még majd odébb… Mit remélsz, mi legyen veled?
– A kegyelmes asszony szolgálatába állok – felelte reménykedő
képet vágva. – Nem vagyok én zsivány. Felénk az játja, hogy a
fejedelemasszony befogadja az efféle szerencsétleneket, mint mi
vagyunk. Minket nem a gyűlölet, csakis a kényszer taszított a labanc
táborba. Az ezeresparancsnokunk ezt mondta, aki nem hajlandó
Lipót őfelsége szolgálatára letenni az esküt… Aki meg tudott szökni,
csak a bujdosás jutott neki, a zsiványélet, hogy meglopja más
szegény emberek javait.
Ilona asszony elvezettette. Mielőtt az ajtón kilépett, esdőn pillantott
rám, azt remélve, szót emelek az érdekében.
– Dragica – fordult hozzám Ilona asszony –, még ma vizsgáltasd
meg ezt az embert a borbélyokkal, s ha kell, szólj a doktornak! Nem
tudom, miként bántak vele, amikor behozták, bár el tudom képzelni.
Aztán pedig hívatta Radics várkapitány uramat.
– András! Eztán úgy rendezze, hogy amelyik labanc a várhoz
érkezik, és a szolgálatunkba akar állni, azt alaposan kifaggassák és
ha egy mód van rá, gráciát kapjon!
– És ha kém? Ha éppen azért küldték? – kérdezte Radics uram
csodálkozva. – Kémet fogadjunk be magunk közé?
– Éppen azért vizslassák meg tüzetesen! Maguk okos, tapasztalt
emberek képesek eldönteni, ki a kém, és ki nem. De ha leteszi az
esküt, és hajlandó a szolgálatomba állni, akkor megillesse a grácia!
Én ezen nem is csodálkoztam. Mert hiszen büntetett is az
asszonyom, ha arra oka volt, de leginkább maga mellé állította a
szerencsétlen sorsú helyi népeket. És ehhez nagyon értett.
Nagy volt a jövés-menés akkortájt Munkácsban. Ilona asszony
sorra égadta és küldözgette a hírvivőket és futárokat az urához, aki
egyszer itt, fáskor meg amott táborozott, s hírlett, gyűjtötte maga
köré a kurucokat. Pogány Zsigmond és Kubinyi Péter uramék, meg
Lessenyey Nagy Mihály és Görgei Imre urak a levelekkel szinte meg
sem álltak. Thököly fejedelem akkoriban Dévánál állomásozott.
A labanc is kajtatta a környéket. Elhajtottak nyájat, gulyát, lovakat,
Beregszásznál a mieink össze is kaptak velük. Aztán a lovat, a
marhát meg a nyájat hol visszaszereztük, hol meg nem.
Május huszonkettedik napjára igencsak készülődött asszonyom.
Akkor volt ugyanis Szent Ilona ünnepe, az ő neve napja. Már ismét
elég nehezen mozgott, de elhatározta, hogy minden főrendet és
tisztet megvendégel Munkács várában. Thököly uramnak is írt, és a
levélben elmondta, mennyire szeretné őt egy fiúval megajándékozni,
még akkor is, ha rámenne az élete ami igen könnyen megeshetett.
Eddig egyetlen alkalommal sem láttam félni a szüléstől, de most
igen. Igaz, senki előtt nem mutatta, hogy a halál gondolata ott járt a
fejében.
Ferenc úrfi igencsak készült, mégpedig egy szavalattal. A verset a
tanító atya segített megírni, és amikor a hosszú asztal mellől az ifiúr
felállt, s belefogott a szavalatba, Ilona asszony szemébe könnyek
gyűltek.
Mert abban a versben bizony benne rejtezett minden, amit az ő
gyermekei iránta éreztek. A bölcsesség szép istenasszonyának
nevezte őt Ferenc úrfi, aki Isten dicsőségét keresve védelmezte
Munkácsot.
Meg aztán a rabság bilincseit kerülő magyarokról szavalt, s arról,
hogy immár Munkács várába szorult a szabadság.
Mindenki értette, és a kemény férfiarcok egyszer ellágyultak, aztán
meg kipirultak a nagy lelkesedéstől.
Juliánka pedig szépen csengő hangján elmondta, hogy gyermeki
szívük tárházából csupa jókívánságokat adhatnak.
Jakabom is megérkezett aznap. Csupán egyetlen napot maradt
Munkácsban, máris nyeregbe ült ismét, hogy a török szerdáitól
Komáromi János uramat hozzánk segítse. Ő volt akkoriban Teleky úr
titkára, s mint olyan, jól ismerte Ilona asszony férjét.
A következő napokban asszonyom ismét nem pihent szinte
semmit. Sorra írta a leveleket, fogadta Thököly uram futárait, aztán
meg indította őket tovább Munkácsból.
– Most már nagyon fáradt lehet – jegyeztem meg késő este. –
Pihennie kellene. Ha gondolja, elkészítem a mosdóvizet, megvetem
az ágyat…
– Hagyd! – intett bágyadtan. – Ezek fontos levelek. Meg kell
nyugtatnom az uramat is, hogy élek, és nem vagyok beteg. Valaki
égető szükségét érezte annak, hogy nem létező betegségemről
hazugságokkal traktálja.
Aztán felém fordult, és azt parancsolta:
– Készülj, mert hajnalban menned kell Szentmiklósra! Beniczky
udvarbíró egyik rokona beteg. Én már nem tudok elmenni, de téged
elküldelek. Farkas Zsuzsánnát vidd magaddal! De addig vissza ne
gyertek, míg az udvarbíró rokonát talpra nem állítottátok! Orvos nem
segíthet, azt mondja Beniczky úr hát próbáljátok meg ti! Mindent
tudsz, amit én is.
Azt hiszem, aznap éjjel le sem feküdt, mert küldöttséget indított
Munkácsból, és ehhez el akarta készíteni a megfelelő leveleket. A
titkárok és a deákok, de még Kőrössy kamarás is azért
panaszkodott, hogy asszonyom egészen kizsigereli őket,
szipolyozza az erejüket, és azt hiszi, ha ő mindent kibír, így vannak
ezzel az egyszerű halandók is.
Nemes Lessenyei Nagy Mihály uramat másnap Lengyelországba
küldte, a királyhoz. Madách Pétert és Kellemessy János uramat
pedig Thököly fejedelem táborába, az erdélyi Illyébe.
Sűrűn változtatta a táborhelyeket a nagyságos úr, ami azt
jelentette, hogy mozgatnia kellett a kuruc hadat.
Valami készülőben volt ismét…
Mikor visszaérkeztünk Szentmiklósról, szokatlan csendet találtam
asszonyom körül. Rosszat sejtettem, és megkérdeztem Absolon
titkár urat, mi történt.
– Megszületett a gyermek, de holtan. Azért hallgat mindenki.
 – De hát miért? – kérdeztem megütközve. – Mit titkolna vele
asszonyom?
– Talán a gyengeséget. Nem akarja, hogy bárki azt gondolja, egy
ilyen tragédia elveszi ez erejét. A temetést is csöndben intézték. Alig
tudott róla valaki. A doktor csak annyit mondott, Istennek hála, hogy
a kegyelmes asszony megmaradt. Azt mondom, Dragica, ne
kérdezősködj tőle sem! Ha akar, majd beszél róla, de nem sok
esélyét látom.78
Amikor jelentkeztem asszonyomnál, ő az asztalnál ült és levelet
fogalmazott.
– Megjöttem, nagyságos asszony kérem… – álltam meg az ajtó
mellett, de meg sem fordult. – Elvégeztük, amit ránk bízott.
Csak nagyon sokára szólalt.
– Amint látod, Isten elvégezte velem, amit jónak tartott. Hogy nem
hagyta élve világra jönni… annak is csak ő tudja az okát. Én pedig
belenyugodtam.
Ezt az utolsó néhány szót nem hittem.
Soha, semmibe nem nyugodott bele.
Júniusban a labanc továbbra is csak garázdálkodott, főleg
Beregszásznál, ahol egy nagyobb egység éjszakázott a templom
mellett. A futár a hírt lélekszakadva hozta a fejedelemasszonynak.
Oroszlán Jakab előző napon érkezett vissza Thököly Imre
fejedelem borából, ahova Ilona levelét, és szóbeli üzenetét vitte. Az
általános katonai helyzet mellett azt is tudni akarta a
fejedelemasszony, hogy urának jut-e ideje némi pihenésre, felvehet-
e magára némelykor a katonai öltözék helyett kényelmes köntöst, és
vannak-e ott zenészek, akik mulattassák.
De küldött Ilona mást is: a munkácsi vár sáncainak rajzát, bár arra
Thökölynek semmi szüksége nem volt. Csakhogy színtelen írással
annak hátlapjára rejtjeles szöveget írt, amit Thököly a tűz fölé tartva
elolvashatott.
De sok levelét zárta azzal, hogy „maradok szeretettel szolgáló
engedelmes feleség”!
Jakab három napja alig aludt, legfeljebb a nyeregben bóbiskolt
egy keveset, s most elnyúlt a szalmazsákon, akárha agyoncsapták
volna.
Egyszer csak azt álmodta, hogy valaki rázza.
– Jakab! Ébredj, hé! Sorakozni kell!
Beletelt némi időbe, míg rájött, hogy a hang valós. Felült, aztán
máris felrántotta a csizmáját. A tagjai recsegtek-ropogtak. Ilyesmit
már máskor is érzett, de ezen a kora délutánon kiváltképp
kellemetlenül jelentkezett a fájdalom.
– A feleségem? – tudakolta, és a katona azt felelte, hogy a
kegyelmes asszonynál látta az imént. – Ha a dolga után jár, akkor jól
van – törődött bele Oroszlán Jakab.
Hagyta el máskor is Munkácsot úgy, hogy a feleségének nem
szólhatott, tőle el nem búcsúzhatott.
Annyiszor készült már útnak, aminek legtöbbször a végét sem
ismerte, hogy ösztönösen tett most is mindent. A két pisztolyát
sebtében megtöltötte és az övébe süllyesztette, a szablyát és a
kését csak megszemlélte, a muskétát a fal mellől kézbe kapta, és
indult az istállók felé.
Vagy kétszáz vitéz – köztük úgy nyolcvan német, akik Ilona
szolgálatába álltak – készülődött az útra.
– Hova? – vakkantotta az istállófiúnak Jakab.
– Beregszásznak – felelte a legény. – Igen kapkodnak az urak.
Nézze csak meg, Jakab bátyám! Radics kapitány úr személyesen
vezeti a portyát, aztán ott van Absolon Dániel, Nemessányi Bálint,
Jeney Samu, Sándor Gáspár és Daróczy uram. Most vitte ki a lovát
Szinyei hadnagy úr is…
Jakab sebesen nyergelt, a legény meg segített a szíjaknál.
– Kapitány uram – fordult Radicshoz a palánkvárban tudjuk már,
hogy ki ellen megyünk?
– Rettegi és Suba ellen – felelte Radics András. – Már megint
magyar a magyar ellen, vinné el a pokolbéli patás ezt a világot! Hát
nincs nekünk ölég bajunk a némettel meg a törökkel?
Radics az utolsó mondatot már csak csöndben mondta. Nem akart
zavart a fejekben, mert egy kapitány ennél rosszabbat nem is tehet,
amikor portyára viszi az övéit.
Azután a kapun kívül összeállt a menet. Vagy nyolcvan lovas,
ugyanannyi Munkács-béli német, és negyedfélszáz hajdú. Puska
mindegyiknél, és egy kétkerekű, gyors kocsin szállították a vasból és
üvegből való kézigránátokat.
Este megjöttek a Beregszásznak kiküldött kémlelő vitézek, és
jelentették hogy a labanc a templom kerítése mellett vert szállást.
– Négy zászlóalj – dörmögte Radics. – Kicsit sokan vannak a
nyavalyások, de megoldjuk. Az emberek pihenjenek, hunyjanak pár
órácskát aztán hajnalban a nyakukra megyünk.
A munkácsiak bevették magukat a szőlőhegyek közé, és
csendben meghúzódtak. Vártak hajnalig, aztán a hajdúk és az átállt
német muskétások rajtaütöttek a templom kerítése mellett éjszakázó
labancon.
– Gránátokat nekik! Ne sajnáljátok az ólmot se, vitézek! – harsant
a parancs, de a labancok is talpon voltak máris. – A kerítéshez!
Hajítsátok át a gránátokat! A réseken át puskázzátok a nyavalyást!
Nosza, meglódultak a munkácsiak! A hajdúk és a muskétások
azonnal a kerítéshez rohantak, és hajigálták a gránátokat, lőtték is a
labancot.
– Gyújtsátok fel a kaput! Emberek! A labanc bezárkózik a
templomba!
Akkor dördült el az első néhány lövés a toronyból, mégpedig igen
pontosan céloztak a puskások. A munkácsiak őket nehezen lőhették,
mert a golyóbisok rendre a falba csaptak, és lódarázs módjára
zümmögve lepattantak.
Aztán bedőlt a felgyújtott kapuzat, és a munkácsiak benyomultak a
templom udvarára. Néhány gránátos meggyújtotta a kápolnát.
– Kapitány úr! Füstöljük ki őket! Majd felépítjük mink újólag ezt a
templomot! – javasolta egy hajdú Radicsnak, aki mit sem törődve a
toronyból puskázókkal, vakmerőn kivált a katonák közül és
parancsokat osztogatott.
– Templomot nem gyújtunk! – süvöltötte vissza, és abban a
minutumban elcsattant odafönt egy lövés.
Radics felszisszent, és a kezéhez kapott. Az ujjai közül akkor már
vér csordult bőséggel, le a csizmája orrára.
Oroszlán Jakab látta a sebesülést, és a kapitányhoz ugrott, mert
azt hitte, a mellébe, vagy a hasába szaladt az ólom.
 – Jöjjön! Azok a rohadékok még megölik magát! Hova ment a
golyóbis?
– Az ujjam… – hördült Radics. – Ellőtte a mocsok!
A kapitány bal kezének nagyujját találta a lövés, és
széjjelroncsolta a húst, a csontot.
– Szorítsd el, Jakab! Akármivel!
– Már… hasogat, kapitány úr? – tudakolta Oroszlán Jakab,
miközben a templom falának lapulva ellátta Radics sebét. – Nem
érzi magát gyöngének? Nem sebesült máshol?
– Még nem fáj annyira – rázta a fejét Radics. – Jól szorítsd meg
azt a kötést! Köszönöm! Jó lesz már! Gyerünk, emberek! Nem érünk
rá ezekkel játszadozni! Hajtsuk ki mindet a templomból! Aki csak a
kezét emeli, csapjátok agyon helyben!
Hanem a hajdúk mégsem akartak még több magyar vért,
márpedig a vitézek kórusban követelték: gyújtsák rá a templomot
erre az áruló söpredékre.
– Ahun-e a fehér rongy, kapitány úr! – rikkantotta egy puskás
legény. ! – Gráciát kérnek!
– Isten megbocsátja nekem – hörrent Radics András –, ha
megadom is, nem szívből teszem.
A szétlőtt ujja igazából csak most kezdett fájni, de a kapitány
fogait összeszorítva továbbra is osztogatta a parancsokat.
A hajdúk benyomultak a templomba, és puskások sorfala között,
egyenként eresztették ki a labancot. Némelyik rúgást is kapott a
hátulsó felébe, másokat a puskatussal vertek szájba, mert nem
tették le odabent a fegyvert. Isten házához nem méltó, indulattal teli
szavak röpdöstek, miközben a labanc kisorjázott. Megszeppent
képet vágtak, némelyek sebesült társukat támogatták.
– Mi a mérleg, Daróczy uram? – tudakolta Radics, mikor a
templom kiürült.
– Rab kétszázhuszonöt, labanc halott… vagy száz is. Rettegi
fogoly, most kötözik. Mármint a kezét-lábát. Suba még az éjjel
megszökött, ő ugyanis Beregszászban éjszakázott. Nekünk tizenegy
halottunk van, mind hajdúk, csak egy német. Szinyei hadnagy úr
sebesült, mellette tizennyolc vitéze is… A sebet kapott labancok úgy
negyvenöten vannak.
 Nem sokkal utána, hogy a sebesülteket ellátták és szekerekre
rakták, elindult a munkácsi sereg hazafelé. Nem hagyták ott a
sebben kínlódó labancokat sem.
Az úton egy fiatal legény nyargalt Radics kapitányhoz, miközben
messziről sűrű puskaropogás hallatszott.
– Kapitány uram! A sebesültek szekereit valaki másfelé irányította!
Egyenest az Újfaluba vezető útra! Szatmári labanc garázdálkodik
arrafelé, vagy három zászlóalj!
Radics azonnal intézkedett.
– Oroszlán Jakab! Dobay Zsigmond uram! Induljanak a lovasok'
Akaszkodjanak a nyakukba, aztán aki gráciára megadja magát…
Tudják azt kendtek, mit kell tenni!
Amint a lovasok elvágtattak, a puskaropogást egyre sűrűbben
hallották Radics vitézei. A kapitány kisvártatva parancsot adott, hogy
a maradék is vágtasson a csata helyszínére.
Mire a seblázban kínlódó kapitány is odaért, már vége volt
mindennek.
– Jól összelövöldöztünk velük, Radics kapitány úr! – közölte egy
nemesember. – Három zászlót megszereztünk, meg egy dobot! A
kegyelmes asszony elé letesszük Munkácsban!
Radics végigpillantott a harci lázban égő, büszke arcokon.
– Sebesültjeink?
– Nincsenek. Csak halott. Egy – felelte valaki. – De labanc megy
előtte a mennyországba vezető úton, kapitány úr, mivelhogy
agyonszúrta.
– Az a labanc is lőtte meg – folytatta egy másik. – Láttam. Vitéz
verekedés volt, kapitány úr.
Radics egy testet látott a katonák között heverni, és néhai gazdája
mellett búsan lógatta fejét a lova. Első pillantásra nem ismerte fel.
– Ki ez a vitéz?
– Hát az Oroszlán Jakab – sóhajtott egy ősz bajuszú, öreg kuruc,
akit a várból csak azért hozott magával Radics, mert az öreg
mindenáron a fia mellett akart maradni. – Mellettem esett el szegény.
Elsőre nem látszott olyan súlyosnak a sebe, még ki is húzta a
labancból a szablyát, és a pokolba káromkodta… Aztán csak
elhanyatlott, kapitány uram…
 Radics levette a sisakját.
– Le a löveggel, emberek! Mert most egy igazi kuruc vitéz indult a
hosszá útra, ami miránk is vár valahol. Ennél sokkal több tisztelet
járna neki. Tegyétek szekérre, a lovát kössétek mögé! A holmijához
senki nem nyúlhat! A feleségének majd én megviszem, hogy a
Jakab…
Elsötétült az arca, és keményen összeharapta a száját. Fordította
a lovát, és indult, hogy a csata helyszínét és a sebesülteket
megszemlélje.
Radics kapitány úr ott álldogált, feszengett Ilona asszonynál,
amikor a hívásra felszaladtam a felső várba. Ahogy rám pillantott,
láttam, hogy baj van.
– Bocsásson meg a kegyelmes asszony, de… Juliánkával éppen a
virágos kertet öntöztük… – hadartam, de a szemem nem bírtam
levenni Radics Andrásról.
Aztán megtudtam.
Nem emlékszem, hogy melyikük mondta ki, talán Radics úr, vagy
mindketten, és arra sem, hogy mire gondoltam abban a pillanatban.
Hangfoszlányok jutottak csak el a tudatomig, miközben értettem
mindent, és fel is fogtam.
De arra tisztán emlékszem, hogy később az ablaknál ültem,
kezemben egy üvegpohárral, amibe Ilona asszony maga töltött friss
vizet, és akkor Radics uram már elment. Kavargott a szemem előtt
minden, vonaglottak a szoba falain a szőnyegek, a képek, a
gyertyatartó az asztal közepén, és odalent a harcból megtért,
jókedvű katonák vigadtak a leányokkal és feleségükkel…
– Dragica! Dragica, lelkem! Egyáltalán… ezen a világon vagy
még? – rázta a vállam Ilona asszony, és felpillantottam reá. –
Akarod, hogy én… hogy veled most én is…
Csak bólintani volt erőm, és ő felsegített a székről. Belém karolt,
és vezetett le a lépcsőkön, de nem is tudtam, merre járunk, a vigadó
vitézek hangját is csak messziről hallottam, és síp, nyirettyű, meg
duda szólt valahonnan.
Ilona asszony a szobámhoz vezetett, és egy katona kinyitotta az
ajtót. A homályban is jól láttam az uramat, kiterítve az ágyunkon.
Békés volt az arca, mintha csak aludna.
 Nem tudtam sírni, már a könnyeim is elapadtak. Letérdeltem
mellé, megsimogattam az arcát, a haját…
– Hát ez is elkövetkezett, drága Jakab… Tudtuk, igaz? Hogy
egyszer majd…
– A vitéznek így is kell – hallottam, Ilona asszony hangját, aki
mellém térdepelt. – Imádkozzunk, Dragica!
A katona csendesen becsukta mögöttünk az ajtót.
– Miatyánk, ki a mennyekben vagy… – kezdte halkan asszonyom,
én pedig vele suttogtam az ima szavait: – Szenteltessék a te
neved…
Még aznap eltemettük Jakabot. Igen sokan álltak a sírja körül, az
összes katonája eljött, asszonyom búcsúztatta ékes szavakkal, és
Radics uram dísztüzet vezényeltetett Munkács ágyúiból. Amikor a
tömeg szétszéledt, Ilona asszony megérintette a vállam.
– Maradnál még, Dragica? Nincs szükséged valamire?
Megráztam a fejem, ő pedig lassan ellépett a sírtól.
– Kegyelmes asszonyom – szóltam utána. – Lenne mégis
valami…
– Kérj bármit! Csak bátran, Dragica.
Mély sóhaj szakadt föl a mellemből.
– Azt szeretném, ha a kegyelmes asszony még maradna kissé…
Nem imádkozni, csak… emlékezni.
Visszalépett mellém, és néztük Jakab sírját, amit elleptek a
virágok. Aztán megszorította a kezem, és sokáig csak álltunk
egymás mellett szótlanul.
A halál gondolatával Munkácsban mindenki régtől megbarátkozott
de Jakab elvesztését én sokáig nem tudtam elfogadni. Pedig azt
kellett volna tennem, már csak az ő lelke békéjének okán is.
A sikeres portya felett érzett örömből nekem nem jutott semmi,
szinte fel sem fogtam. Néhány napig lélektelenül tettem a dolgomat,
s végül már az is rosszul esett, ha valaki részvéttel pillantott rám.
Pedig semmi meg nem állhatott, tudtam én ezt jól. Aztán egy
alkalommal Torma Mihály urammal hosszan elbeszélgettünk. Ő a fiát
temette el ezen a tavaszon.
Különös, hogy mennyire meg tudja vigasztalni egymást két
hasonló sorsú ember.
 Ilona asszony pedig egyre várta, mikor érkezik Munkácsba
Thököly uram. A török is elismerte asszonyom hősiességét,
önfeláldozását, és egy alkalommal a szerdár elküldte a követtel a
kifejezetten Munkácsnak és Ilona asszonynak szóló athnamét. Ő
azonban csak tudomásul vette, majd levélben megköszönte azt,
miután a szekreterbe, majd onnan egy varróládába rejtette az iratot.
Nem sokkal utána a fogoly labancokat, akik gráciáért esedeztek,
sorra megeskette a hűségre. Ennek aztán hamar híre futott, és attól
kezdve kisebb-nagyobb csapatokban érkeztek a labancok
Munkácsba.
Thököly uram közben egészen Temesvárig jutott, és futár érkezett
tőle a várba. Most már elég volt két katona is, hogy a nagyságos
fejedelemhez Ilona asszony levelet küldjön.
De a labanc csak nem adta fel. Állandóan lesték Munkácsot,
kelepcéket állítottak az utakon, hol többen, hol kevesebben. Eljött az
aratás ideje, és igaza lett asszonyomnak: a labanc, ahol
megneszelte, hogy aratnak, azonnal lecsapott, és megpróbálta
elvinni a gabonát, vagy ha nem, legalább felgyújtani. Sok helyütt
sötétlett az ég alja a füsttől.
Thököly uram pedig közben nem, hogy közeledett volna, inkább
egyre távolodott Munkácstól.
Augusztusban a szerdárral Eszéknél járt, s mintha a labanc is
érezte volna, hogy Munkács várával újfent kezdhet valamit, mert
megszaporodott a számuk a környéken. Össze is kaptak a
mieinkkel, és akadt olyan nap, hogy kétszáz labanc hagyta ott a
fogát, és sok megsebesült Sándor Gáspár, Torma Mihály és Daróczy
uramék jóvoltából. A császári tisztek – mint afféle másodrendű
segédhadat – mindig a magyar labancokat küldték a
legveszélyesebb portyákra, vagy a muskétatüzbe.
Gyülekeztek szépen a zsákmányolt hadilobogók és dobok
Munkácsban, s közben folyt Buda ostroma.
Szeptember elején egy vitéz érkezett, aki azt állította, hogy a
töröktől jött.
Az egri pasa tudatta Ilona asszonnyal, hogy Allah akaratából Buda
elesett.
 Nemsokára már azt is tudtuk, hogy Petneházy Dávid, aki kurucból
labanccá lett, jutott elsőnek katonáival a vár fokára, s tűzte ki a
lobogót.
Aztán nagy szomorúság érte a Thököly-családot szeptember
tizedik napján. Ilona asszony felvonatta a gyászlobogót, mert e
napon visszaadta lelkét a Teremtőnek Nádasdy István gróf úr. Már
régtől betegeskedett, és a felesége, Thököly Mária levélben kérte
Caraffa generális engedélyét, hogy a császáriak zárásán áteresztve
Munkácsból Kassára költözhessen.
Hogy az én életem folyása miként alakult?
Az uram temetése után már akkor belevetettem magam a
munkába, amikor még igazából talpra sem álltam. Úgy éreztem, ez a
legjobb, amit tehetek.
Juliánka kisasszonnyal és az úrfival néha a rétre is kilovagoltunk,
ha a kémlelők jelentették, nincs labanc a környéken. Ilona asszony
pedig egyre több munkát bízott rám, hogy ne legyen időm sokat
gondolkodni a gyász felett, miközben hozzá gyakorta érkeztek a
levelek Caraffa generálistól. Megadásról, a vár átadásáról szóltak
most is, és gyakorta láttam miattuk asszonyomat dühösnek.
Akiket Lengyelországba küldött diplomáciai megbízatással, mást
is vittek magukkal: az ő ékszereinek jelentős hányadát, hogy
elzálogosítsák, mert a császáriak kezére jutott Rákóczi-birtokok
jövedelme elveszett. Munkácshoz pedig pénz kellett. Nagyon sok
pénz.
Hogy mekkora volt az elveszett jövedelem évente?
Akkora, hogy az egész felső-magyarországi császári hadtestet
ellátták belőle.
Amikor az urak a lengyelektől visszatértek, a követség vezetője,
Absolon Dániel uram jelentette, hogy a lengyel királyné nem engedte
az ékszereket elzálogosítani.
– Levelet is hoztam a felséges asszonytól a fejedelemasszonynak
– közölte Absolon. – Azt mondta, vétek ily csodás ékszerek
herdálása, így inkább maga kölcsönzött asszonyomnak pénzt, a
sajátjából… És azt kívánja, hogy a barátság mindörökre
megmaradjon önök között.
 Ilona asszony pedig haladéktalanul utasítást adott hadiszerek
beszerzésére, miközben azon munkálkodott, hogy a vár élelmiszer-
és borkészleteit maradéktalanul feltöltse.
Meglehet, soha senki előtt ki nem jelentette, de nekem egy hideg
őszi napon ezt mondta:
– Megtettem mindent, amit ember ezért a várért, a gyermekei
javaiért megtehetett. Rajtam nem múlt semmi. De a helyzetünk
válságos, és nincs rá jobb szó.
Meghökkentem, és a szívembe szúrt a félelem.
– Miért mondja ezt a kegyelmes asszony? Hiszen felkészültünk,
minden itt van a várban, amire csak szükség lehet… A katonák a
tűzbe rohannának önért!
Elmosolyodott, és megsimította az arcom.
– Tudod, ha valakitől félnek, azt megtámadják. Tőlem félnek.
Caraffa generális úgy látja, Felső-Magyarországban egyre többen
húzódnak mellém Istennek hála. Helyet adok a szökött katonáknak,
akik megesküsznek a hűségünkre. A falvakban a dézsmát a
németnek nem is adták oda, de ha a szedőket én küldtem ki,
azoknak igen. Az ilyen mindig gondolkodóba ejti az ellenséget, és
amelyiknek elég ereje van, hát tesz ellene. Caraffának márpedig
van, ő lett a katonai főparancsnok. Most már mindent megtehet,
dönthet anélkül, hogy az udvar beleszólna. Munkács pedig nagyon
az útjában van. Meglásd, míg tart a tél, egyre szorosabbra vonja az
ostromgyűrűt.
Elhatároztam, akárhogy is lesz, engem nem lát gyávának és
bizonytalannak senki Munkácsban. Ilona asszonyhoz nem lehet
méltó egy nyúlként rettegő szolgáló.
És ugyanígy érezhették a várbéli vitézek is. Amikor csak lehetett,
nyugtalanították a labancot. Hadiszert szedtek el a vonuló
császáriaktól, puskaport, fegyvereket és ólmot. Karácsonykor az
Ungvár környékén fosztogató, vagy kvártélyt kereső németet
zargatták, szilveszter napján meg a zempléni vásárban mutatták
meg magukat. Foglyokat szedtek, akik közül sokan átálltak Ilona
asszonyhoz.
Mire Karácsony hava elkövetkezett és nyakunkba zúdult a
dermesztő „lengyel szél”, már tudtuk, hogy Caraffa következő
támadása sokáig nem várat magára.
 1687. Az esztendő eleje Munkács vára
– Nagyságos asszonyom, parancsára elkészítettem a levelet
Béthune márkinak – jelentette Ilonának Absolon Dániel titkár. –
Nyomatékosan megkértem, járjon közbe, hogy a francia támogatást
a fejedelemasszony megkapja.
– Mindeddig nem kaptunk onnan számottevő segítséget – mondta
Ilona. – Pedig Bécsben azt terjesztik, hogy Munkácsot francia
pénzen védem.
– Megírtam a márkinak, hogy a szentírásban benne foglaltatik:
kopogjatok, és az ajtó megnyittatik, kérjetek és adatik… Hát én
kopogtam is, kértem is, mindhiába… Megrémít a mély hallgatásuk,
kegyelmes asszonyom.
Ilona észrevette, hogy a titkárt valami más is zargatja.
Absolon görnyedten, nyakát a vállai közé ejtve állt Ilona előtt,
aztán átnyújtott a fejedelemasszonynak egy levelet.
– A feleségem küldte Eperjesről, nagyságos asszony… Kérem,
olvassa el! Nincs titkom ön előtt.
Zrínyi Ilona a sorokba mélyedt. Az utóbbi hónapokban a művelt,
diplomáciához értő férfiú már néhány alkalommal bizonyította iránta
érzett lojalitását, bár azt nem tudhatta, mit tenne, ki mellé
helyezkedne Absolon, ha változna a széljárás.
A levél arról tudósított, hogy a titkár feleségét Antonio Caraffa, aki
egész Felső-Magyarország katonai főparancsnoka, ebben a
hónapban elfogatta. Csak úgy engedte szabadon, hogy megeskette:
eztán férjének Munkácsba másról nem ír, csakis családi ügyekről,
vagy egyáltalán nem küld neki levelet.
– Az a kérdés, miként értesült a generális arról, hogy az ön
felesége – fordult Absolonhoz Ilona – másról is tudósította önt.
Eszerint valaki elárulta önöket. Talán a levelet másoló deák. Vagy
egy bizalmas ismerős. Háborúban az emberekből előjönnek a pokoli
vonások, titkár úr. Különlegesen erős jellemnek kell a lélekben
lakozni ahhoz, hogy az árulásnak, mások befeketítésének
ellenállhasson.
Az ablakhoz lépett, és az egyik szárnyat megnyitotta. Beszökött a
jéghideg levegő a szobába, és táncot jártak a kandalló szikrái.
 – Látja, Absolon úr? Tavaly ilyenkor mindent ellepett a sár, most
meg a fagy szétrepeszti a falakat is. Ennek ellenére a német nem
nyugszik, és amint látja, nem elég Guido Terzy ezredesnek, hogy
ostromzár alatt tartson minket, hanem máris megkezdte az
előkészületeket az ostromra. Szánokon érkezik a lőpor, a hadiszer,
az ágyúk…
– Féltem a feleségemet, kegyelmes fejedelemasszony – jegyezte
meg Absolon.
– Én is féltem. Féltem attól, hogy rettegésében nehogy olyat
tegyen, ami önnek és nekünk kárunkra lehet.
Absolon Dániel elfehéredett. Tudta, hogy az asszony nem bízik
benne úgy, mint Radics várkapitányban, vagy néhány másik úrban, s
csak muszájból fogadja el titkárnak. De maradéktalanul bízott benne
Thököly Imre, és neki csak ez volt a fontos.
– Erről a levélről senkinek ne beszéljen a várban! – figyelmeztette
Ilona a férfit, aki megköszönte a bizalmat és távozott.
Zrínyi Ilona pontosan tudta, hogy egy férfiember semmivel nem
zsarolható jobban, mint a feleségével és a családjával.
A fagy megdermesztett odakint mindent. Még a híreket is, mert
sokáig nem érkezett semmi. Mintha jéggé fagyott volna a falakon túli
világ.
Február második felében aztán mozdult valami.
– Hova szalad, Istók? – állítottam meg szegény Jakabom barátját,
aki hűségesen a várban maradt. – A nyakát töri a jégen!
– Az éjjel fogtunk egy atyafit – közölte. – Azt állítja, ízig-vérig kuruc
mégis úgy szökött be a várba… Radics kapitány úr majd
megmondja, mi légyen vele.
– Beszökött? – hallottuk Ilona asszony hangját, aki a Huszár-
bástyáról tartott a középső várnak. – Magam hallgatom ki! Hozzám
vezesd, Muha Istók!
Aztán felém fordulva:
– Juliánka nem érzi jól magát. Menj, Dragica, viseld gondját! Mást
látni sem akar. Hiába – sóhajtott –, nődögél, érlelődik ez a leány. Már
magam sem ismerem ki a gondolatait…
Szaladtam Juliánka kisasszony szobájába, amit a tavalyi
bombázás után rendbe hoztak.
 – Csak valakivel beszélgetni akarok – dugta ki az orrát a takaró
alól a kisasszonyka.
– És az édesanyját erre nem találta megfelelőnek? – ültem le
mellé, és megérintettem a kezét. – Édesanyja szomorú, mert nem
érti, mi van a kisasszonnyal.
Rándított egyet a vállán, és sokáig nem szólt. Aztán vett egy mély
levegőt, és azt mondta:
– Meddig tart ez még, Dragica? A bezártság… Mert újólag kezdi
az ostromot a német, igaz?
– Úgy tűnik – feleltem. – De Munkácsban biztonságban van a
kisasszonyka.
– Hát persze… Azért temettünk annyit, igaz? Mert biztonságban
voltunk.
– Nagyobb biztonságban, mint Eperjesen, Bártfán…
– A nevelőapánk tavaly a horvát vidéket járta, igaz?
– Azt is járta, kisasszonyka. De ez a katonák dolga. Ne hozzak
valami reggelit? Egy kis csupor frissen fejt tejet… Most sül a kalács
a konyhán, mennyei az illata…
– Ne hozz! – tiltakozott, majd felült, hátát az ágy támlájának
vetette, és a nyakáig húzta a selyemtakarót. – Maradj itt, és mesélj!
– Meséljek? De miről, kisasszonyka!
Rám nézett hosszan, tűnődőn, aztán az ablak felé pillantott,
amelyen túl a hideg, barátságtalan, lelket kínzó ködbe veszett
Munkács környéke.
– Kár, hogy Isten szárnyak nélkül teremtette az embereket! –
mondta csendesen. – Mert most elrepülnék innen. Át minden
záráson, ostromgyűrűn, messze… Oda, ahol se török, se labanc…
Se hideg, se hóvihar. Mesélj nekem, Dragica!
– Miről szeretne hallani a kisasszonyka?
– Tudod te azt! A tengerről. A mi tengerünkről. Tényleg olyan
azúrszín, mint az ott? – mutatott egy selyempárnára.
Megsimogattam a haját.
– Mesélek, kisasszonyka. Amennyit csak akar, és amikor csak
kívánja. Csak, kérem, ne legyen már szomorú! Míg édesanyja ennek
a várnak az úrnője…
 – Erről ne beszéljünk! – vágott közbe élesen, aztán azonnal
megenyhült a hangja. – Mesélj a tengerről, Dragica! Mindent mondj
el, ami csak eszedbe jut róla! Kraljevicáról, Bakairól… A szigetről,
ahol Frangepán nagyapám rokonai éltek.. És Ozaljról! A várainkról
és a kastélyainkról, ami már nem a miénk… S hogy milyen volt ott
gyermeknek lenni.
Belefogtam. Nehezen érkeztek az első szavak, aztán azon kaptam
magam, hogy gondolatban ott vagyok, melegen süt rám a
mediterrán nap, kagylókat szedegetek a parton, és a négy sarkán
kerek toronnyal épített, vadonatúj kraljevicai várkastély széles,
szürke márványlépcsőjéről hallom a fiatal Ilona kisasszony hangját:
– Dragica, lelkem! Dragica, merre vagy?
– Hogy hívják kendet? – tudakolta az elébe vezetett
parasztgúnyás embertől Ilona. – És miként jutott be a várba?
Honnan tudta a járást?
A parasztember csak dadogott, szemmel láthatóan megrémült a
nagyhírű, legendás asszonytól, akiről hihetetlen történeteket regéltek
Felső-Magyarországban. Olyant is, hogy karddal, vértben, sisakban
állt Munkács fokán, és megverekedett az ellennel életre-halálra…
Hanem amit aztán elmondott, az könyörtelenül fedte a valót.
– Eperjesen vésztörvényszék ült össze, kegyelmes
fejedelemasszony – kezdte. Absolon Dániel az ablak mellett
falfehéren állt. – Caraffa generális parancsára sok tisztes, gazdag
polgárt lefogtak. Raucher Gáspárt, Schönleber és Fleischlacker urat,
Zimmermann Zsigmondot, Keczer Andrást meg a fiát… Aztán Feya
Dávid urat, Lányi Samut, meg a kegyelmes asszony régi hívét,
Medveczky György uramat… Utána a Wéber testvéreket, Dávidot és
Frigyest… Mindenkit elvittek, kegyelmes asszonyom, akik a
fejedelem őnagyságával és önnel barátságban állnak…
Ilona a parasztot elkísértette egy strázsával. Adjanak neki ételt,
melegedjék a konyhán, aztán majd meglátja, mi legyen vele.
– A színigazat mondta – erősítette Absolon. – Caraffa javallhatta a
Titkos Tanácsnak, hogy indíttasson titkos nyomozást a felsorolt
személyek ellen. A feleségem is ennek az áldozata. Látja,
kegyelmes asszonyom, ezek egytől egyig módos emberek. Ha
Caraffa és az udvar rájuk bizonyítja az őfelsége elleni szervezkedés
vádját, a büntetés fővesztés vagy életfogytig tartó várfogság, s
mellette teljes vagyonelkobzás. Gyanítom, ez utóbbi a fontosabb
Caraffának. Pénzre van szüksége, hogy a császár parancsát képes
legyen teljesíteni. Hát úgy gondolta, hogy vádakat kohol, koncepciós
pert zúdít az eperjesiek nyakába. Az egész rettenet egy
megkérdőjelezhető tisztességű és erősen korlátolt értelmű
markotányosné vallomására épül.
– Mert mindig van az a pénz, az a félelem, amiért az emberek
ilyenhez a nevüket és a becsületüket adják – jegyezte meg indulattal
Ilona. – Bécs szemében a fő bűnösök az urammal mi vagyunk.
Antonio Caraffa megmondta, az uramat holtan akarja látni. Nem
kétlem, hogy mellette engem is.
Absolon szinte remegett az Eperjesen történtek hallatán. Most
majd sorra végzik ki az embereket a városban, és semmit nem tehet.
Caraffa nem tréfál. Neki ezer emberélet se sok, ha a terveit be
akarja váltani.
– A piramis csúcsán – szólalt remegő hangon a titkár – ön és a
kegyelmes úr állnak. De Thököly Mária úrasszonyt is vádolják.
Caraffa szerint csakis azért kért menedéket Kassán, hogy az ön
érdekeit szolgálhassa. Kézenfekvő a vád: az eperjesiek
összeesküvést szítanak, Mária grófné útján önnel és a kegyelmes
úrral leveleznek, ezt a nyomozás állítólag már bizonyította is…
Önnek pénzt meg rezet küldtek Munkácsba, így szól a vád…
Ismerem Caraffát! Neki a kínvallatás…
Ilona fürkésző pillantást vetett a titkárra.
– Tudom az udvar terveit. Nem nehéz rajtuk átlátni. Felső-
Magyarországot nem csak az uramtól, de a protestantizmustól is
meg akarják szabadítani. Ön, titkár úr, hithű protestáns. Mondja,
lehetőség van arra, hogy megbízható embereinket eljuttassuk
Eperjesre?
Absolon készséggel felelte:
– Már jártak ott, kegyelmes asszonyom. Levelet vittek a
feleségemnek, és elhozták tőle a választ…
Ilona arca megkeményedett.
– Legközelebb, ha ilyent tervez, tudassa velem is, titkár úr!
Tisztában vagyok azzal, mennyire félti a feleségét, akinek a
legjobbakat kívánom, és sajnálom, hogy nem lehet itt.
Megköszönöm, ha dacolva a félelemmel, megírja önnek, mit művel a
vérbíróság. De éppen az átkozott Caraffa miatt tartom az egyéni
kezdeményezést veszélyesnek.
– Igenis, asszonyom. Megértettem – hajtott főt Absolon.
– Akik most Caraffa tömlöcében szenvednek, a leggazdagabb
polgárok közül valók, és a legtöbbjük protestáns. Ez az olasz most
kiéli rajtuk minden beteges szenvedélyét.
– Igenis, kegyelmes asszonyom, ez kétségtelenül így van – szólt
közbe Absolon. – De ne feledje, hogy Caraffa a felhatalmazást
őfelségétől kapta.
– Kevés ember képes a kínpadon az igazát megvédeni, titkár úr –
folytatta Ilona higgadtabban. – Miközben letépik a körmeit, vagy izzó
vas harap a húsába… A kínpadon azt is bevallják, amit sosem
tettek, még csak nem is gondoltak. Felkészülünk a legrosszabbra.
Soha, egyetlen pillanatra sem áltattam magam azzal, hogy
Munkácsot megkímélik. De azzal sem, hogy engem… Nem is
vártam egyebet az udvartól, mint azt, hogy a szabad
Magyarországnak ezt a megmaradt szegletét, ahonnan a
függetlenség igaz szikrái még kiröppennek, megpróbálja tönkretenni.
Mi most már kiemelt, országos gonddá váltunk őfelsége szemében.
Bennünk látja a rebelliók és összeesküvések csíráit, és a
Kamarának, a Titkos Tanácsnak, a Haditanácsnak semmi nem
fontosabb, mint a mi megtöretésünk.
Elhallgatott, és egy kézmozdulattal elbocsátotta Absolont.
Az járt a fejében, ha már őt ellenségnek tartják, miként tegyen,
hogy a gyermekei hasonló sorsra ne jussanak.
Ádám, az unokaöccse is eszébe jutott, aki a déli végeken harcolt a
császár hadában, és még Konstantinápolyban is elismerték
haditetteit. Persze, a törököt ütötte, és nem is akármilyen sikerrel.
Egyre többször érezte úgy, hogy összecsapnak a feje felett a
hullámok, s nem képes úgy megmaradni a felszínen, ahogy Miklós
nagybátyja hajója, az agyonolvasott Adria tengernek syrenaia –
könyv címlapján.
Mindez azonban az ő legféltettebb titka maradt.
 Néhány nap múlva Lessenyei Nagy Mihály és Absolon urak
átszöktek Lengyelországba. Levelet vittek és diplomáciai küldetést
teljesítettek.
Ilona asszony csakis ott látta biztonságban Ferenc úrfi jövőjét. Ha
Sobieski király hozzájárul, Juliánkát is Ferenccel küldheti ebből a
pokolból.
Eperjesen huszonnégy embert küldött vérpadra Antonio Caraffa
generális. A vallomásokat kínvallatással erőszakolták ki, de azokat
néhányan a kivégzésük előtt – lelkük megtisztulásának pillanatában
– visszavonták. De kit érdekelt már az?
A levágott fejek már nem panaszkodtak, és a néhai gazdához
tartozott vagyon a Kamarához vándorolt. Kőrössy György uram
epés, de kétségtelenül igaz megjegyzését sosem felejtettem:
– Ha egyszer idegen vagyon hull az udvar ölébe, azt mindig
olyannak adja tovább, aki ura felé kimutatja feltétlen szeretetét. Még
csak nem is kell tisztességesnek, vagy őszintének lennie. A
legnagyobb köpönyegforgatók szedik meg mindig magukat. Ha
pedig bárki kételkedne ennek igazságában, nézzen csak a múltba!
Mindig így volt, és így is lesz… Hajlandó vagyok beléndeket inni rá!
Hogy kikhez, mikor és mennyi jutott az Eperjesen és másutt
kivégzettek javaiból, azt még csak nem is sejthette senki.
Munkács körül erős császári lovascsapatok járőröztek, és a
gyalogok mozgatásából úgy ítélte asszonyom, hogy a tavalyinál
sokkal keményebb ostrom várható.
– Nem hallgathatjuk el ezt a katonák és a várbéliek elől, Dragica,
de ha erről akarnak tudni, mondd, hogy kérdezzék a tiszteket!
Minden mendemondát megtiltok, és megbüntetem a terjesztőiket! Ha
eddig oroszlánszív dobogott bennünk, most nem válhatunk
nyulakká.
– Talán a török segítség, asszonyom… vagy a lengyel… És netán
a franciák? – próbálkoztam, de ő a fejét rázta.
– Miként bízhatnék a törökben? Budáról szerencsére kiűzték, és
sorra vívják vissza tőle a rég elfoglalt városokat. Az egyik szemem
örül, mert a török gyengül. A másik sír, mert az uram bennük bízott,
és még mindig ezt teszi, a helyett, hogy… – fűzte hozzá mély
sóhajjal. – A lengyel korona pedig… Ejh, Dragica, hogyan is
érthetnéd, amikor sok mindent magam sem értek!
Pedig értette ő nagyon is, legfeljebb nem akart beszélni róla.
Senki nem látott olyan tisztán és élesen, mint ő.
– Megírtam a franciáknak, ha nem kapok hathatós támogatást,
nem marad más hátra, mint kénytelen leszek az ellenséggel
alkudozni.
Az urak, akik a levél tartalmát ismerték, nem hitték, hogy
asszonyom az alkudozásra egyáltalán kapható. Én pedig hittem,
hogy megtenné, mert naponta tapasztaltam, mit jelentenek számára
a gyermekei, s miként őrlődik súlyos malomkövek között, hogy a
politika útvesztőiben meglelje a helyes irányt.
– Nem tudom, mi legyen Ferkó fiammal – folytatta, de mintha csak
magának mondaná. – Jó lenne, ha kijutna a krakkói egyetemre.
Vajon segít ebben a lengyel királyi pár? Legalább Ferkó biztonsága
legyen megoldott… Méltó nevelést kapna, nem ilyen háborúst…
Juliánka pedig… – sóhajtott nagyot.
Tudtam, mennyire bántja, hogy még mindig nem gondoskodott a
kisasszony jövőjéről. Már rég ki kellett volna választani neki egy
férjnek valót.
De honnan? Nem akadt olyan család, aki ugyanúgy és ugyanazt
akarta volna, mint asszonyom. A legtöbb csakis a túlélést tartotta
szem előtt, amit a józan ész ugyan megért, a becsület meg
ugyanakkor háborog a kikerülhetetlen szerepjátszás miatt.
Ámde egy olyan világban, ahol a köznép számolatlanul hullott, és
a nemesnek semmit nem kellett tenni azért, hogy vérpadra
vonszolják, ki lehetett biztos a holnapban?
Márciustól, mikor az időjárás lehetővé tette az ostromot, zuhogtak
ránk az ágyúgolyóbisok és a mozsárbombák. Ráadásul sokkal jobb
helyekre telepítette az ágyúkat a német, mint tavaly, így
pontosabban célozhattak, a bombák veszélyesebben hullhattak
ránk, míg a mi tüzéreink nehezebben tehettek kárt a vár körül
beásott, kasokkal, földhányásokkal védett ellenséges lövegekben.
Jóval többet is lőtt a német, mint az előző esztendőben, ami azt
jelentette, hogy jobban felkészültek hadiszerrel. Ilona asszony
parancsa alapján a bástyákon csak az őrség és a tüzérek
tartózkodhattak, a gyermekeknek és az asszonyoknak bizonyos
időszakokban a pincékben, vagy annak közelében kellett lenniük.
Vízért is csak akkor mehettek a Latorcára, ha megfelelő fedezetet
kaptak a muskétás hajdúktól, vagy a bástyák ágyúitól.
Asszonyom ismét alig pihent. Nem tudtuk elképzelni, mitől létezett
benne akkora akarat, én pedig azt sem, vajon miben bízott még.
Eztán is sorra küldte a leveleket, így a francia királynak, XIV.
Lajosnak, a legkeresztényibbnek mondott uralkodónak.
Visszaérkezett Absolon Dániel titkár úr és Lessenyei Nagy Mihály
is a lengyel királyi udvartól. Az uralkodó készséggel maga mellé
veszi Ilona asszony gyermekeit, de csakis akkor, ha ehhez Lipót
császár hozzájárul – ezt a kétes értékű választ hozták.
Asszonyom, amikor az üzenetet megkapta és átolvasta a
feltételeket, szinte őrjöngött.
– Úgy képzelné őfelsége, hogy a gyermekeim Lengyelországból
olyanokkal ne tartsák a kapcsolatot, akik a birodalom ellenségei!
Számomra sosem volt kétséges, hova sorol! Hát miként fordulhat
meg a fejükben, hogy a gyermekeim velem minden kapcsolatot
megszakítsanak, és ehhez még járuljak is hozzá?
Így hát a lengyelországi útból nem lett semmi, és a gyermekek
épp akkora veszélyben forogtak, vagy talán még nagyobban is, mint
eddig. Caraffa előtt itt állt Munkács vára, a sasfészek, az egyedüli,
amellyel eddig nem bírt, és ez a végletekig felbosszantotta.
Legfőképpen az, hogy egy asszony dacolt vele, miközben jottányit
sem jutott előre a vár megvívásában.
Régtől sejtettem, hogy Ilona asszony már ekkor tudta, az ostrom
vége nem kérdéses, és a mai időkben könyörületre számítani
botorság.
Áprilisban, Szent György havában néhány napig pihent a német,
ámde rémisztő hírek érkeztek ismét.
– Kegyelmes asszonyom – jelentette Izdenczy Márton uram, aki
nem is olyan rég még Tokaj várának kapitányi tisztét töltötte be
megjött, és szerencsésen bejutott a várba az eperjesi emberünk.
Hírül hozta, hogy nemes Radvánszky Györgyöt a vérbíróság elfogta,
és halálra kínozta.
 Felkaptam a fejem, mert a nemesurat ismertem, és nemcsak őt,
de Jánoskát, a fiát is. Tisztességes, becsületes, nyíltszívű család
volt.
Izdenczy uram ezzel folytatta:
– A hírek szerint őfelsége kívánja ennek a gyűlöletes, igazságtalan
bosszúnak a folytatását, és Caraffa híven teljesíti az óhaját. Állítólag
átkozott most parancsot vár az udvartól, hogy az eddiginél is
gyalázatosabban folytathassa.
– Hallottam hírét – szólalt csendben Ilona asszony. – Sőt azt is,
hogy Caraffának a minap volt egy rendkívül figyelemre méltó
kijelentése. – Izdenczy uram kíváncsian pillantott asszonyomra. –
Azt mondta, hogy nincs helye irgalomnak egy olyan népnél, mint a
mienk, amelynek a története nem egyéb, mint lázadások hosszú
láncolata. Most már mindenki megértheti, hogy Antonio Caraffa
főparancsnoktól jót nem várhat.
Izdenczy uram hümmögött. Igen, igen, így van ez, de valamit
mégiscsak tenni kellene.
– Az újságokban hírlik, hogy a tisztességes európai közvélemény
mostanság Bécs józan minisztereit célozta meg. Azt követelik, hogy
tartsák rövid pórázon Caraffa generálist. Én az effélék sikerében
nem hiszek, a kardban meg az ágyúban annál inkább. A tisztek és a
vitézek felháborodása most már akkora, hogy követelnék az
ellenlépéseket a kegyelmes fejedelemasszony részéről.
Ilona asszony felállt a székéből.
– Tudja, Márton, mit tett az ükapám, meg a nagybátyám, amikor a
török oldaláról hasonló vérengzést tapasztalt? – kérdezte, és
Izdenczy uram udvariasan megrázta a fejét, holott nagyon is jól
tudta. – Az ükapám, Sziget várában, ha a török az ő elfogott katonáit
a vár szeme láttára kivégezte, azonnal a sáncra tereltetett
ugyanannyi, vagy még több török foglyot, és ott vétette fejüket,
húzatta karóba, vagy köttette föl mind. Azt akarta, hogy lássák, nem
retten ő semmitől. A nagybátyám csáktornyai várának kapusáncán
török fejek száradtak a kopjavégen, mióta az eszemet tudtam.
– Mert talán Caraffával is így kellene beszélni, kegyelmes
asszony… – fűzte hozzá Izdenczy. – Ebből értene a nyavalyás.
Ilona asszony a tiszt mellé lépett és megérintette a karját.
 – Nem, kedves Márton. Nem! Ma már nem ez a járható út. Nem
attól emelkedünk mi Caraffa és az egész udvar fölé, ha a kapu előtt
bitókat állítok, és sorra akasztatom az elfogott labancokat. A lelkem
berzenkedne leginkább ellene. Ez a vár egyaránt menedéke
katolikusnak és protestánsnak, egyik sem kívánja a másik vesztét,
csakis a boldogulását. Idebent mindenki elszánta magát az igazság
védelmére. Nem leszek olyanná, mint Caraffa! Őt nem érdekli a
magyarok igazsága. Tán nem is akarja érteni, hisz katona. Azt sem,
hogy mi igazságban, saját alkotmányunk szerint, háborítatlanul
akarunk élni. Számára lázadás az, ha nem hagyjuk elrabolni
javainkat, vagy nem engedjük, hogy mások osztozzanak százezrek
verítékkel létrehozott gyümölcsén. Hogy elbitoroljanak olyan javakat,
amelyekért őseink vért áldoztak. Az igaz ügy most már itt lakik, e
falak között. Munkács ma a szabadság és a hazaszeretet fellegvára,
és míg tehetjük, nem hagyjuk veszni.
– Hiszi, kegyelmes asszonyom, hogy a török mindennél nagyobb
haddal vonul fel idén Buda visszaszerzésére? – szúrta közbe
Izdenczy uram. – Én ebben nem hiszek.
– Hát én sem – értett egyet asszonyom. – Aki ebben bízik, az
birkamód várja, hogy az eseményeket mások alakítsák. A török
halálos beteg, és ezt csak a botor lelkek nem veszik észre. Ezért
riogat az udvar azzal, hogy a nagyvezír idén majd az uramat hozza
segítségül, s újra feláll a kuruc had. Adja Isten, hogy így is legyen!
De a keresztény seregek most már minden eddiginél erősebbek.
Nekem azonban terveim vannak. Felkészült rá, hogy támogat?
– Mindenben, kegyelmes asszonyom…
– Rendben van. Most áll másolás alatt egy levél, Lajos királynak,
Versailles-ba. Önt bízom meg, hogy a várból kijuttassa, és úgy
intézze, hogy célhoz is érjen. Segítséget kérek tőle, és ismétlem ezt
fáradhatatlanul, míg cseppet is bízhatom a támogatásában. Este
indulnia kell, kapitány úr!
Amikor a várra leereszkedett a sötétség, Izdenczy uram
parasztgúnyát öltött. Magam varrtam belé egy rejtett zsebet a
levélnek. Valahol odakint, Munkácstól távolabb lovak vártak rá és
kísérők, de a várból akkor már csak szökni lehetett, kúszva,
lopakodva.
 – Imádkozz értem, és kívánj nekem szerencsét, Dragica! –
búcsúzott az egykori tokaji kapitány, mielőtt a palánkvár mellett ásott
járaton át Istent kísértve, dacolva minden veszedelemmel elhagyta
Munkácsot. – Jól jönne most valami vajákos szerencsekívánat!
– A maga csillaga fennen ragyog, kapitány uram – feleltem. –
Járjon Isten hírével, és jöjjön vissza mielébb!
Radics András kapitány urammal és két katonával figyeltük,
miközben bekúszott a járatba, aminek a tetejét deszkával fedték,
arra meg földet szórtak. Aztán megszólaltak a bástyákon az ágyúk,
hogy az ellen figyelmét elvonják.
Tudtuk, ha reggelig nem jön hír, Izdenczy uram átjutott.
Egész nyáron lőtte a várat a német. A mieink ki-kicsaptak,
igyekezvén megtorolni a bombák okozta emberhalált. Istennek hála,
nem sok esett annak ellenére, hogy a golyóbisok igencsak
röpködtek.
A mi lövegeink is átküldték a másvilágra sok labancot. Tőlük is
beszökdöstek a várba, és a kicsapó egységeink által egyre többen
engedték magukat elfogni.
Aztán beszéltek is szépen. Arról, hogy Caraffa és gróf Terzy
ezredes elégedetlen a hadiszer minőségével, mert a mozsarakba
már megint úgy kell kínkeservesen belefaragni a bombák jelentős
hányadát, máskülönben nem fértek a csőbe.
De szöktek ki tőlünk is, olyanok, akiknek mit sem számított az
Ilona asszony mellett letett eskü. Az ilyenekért, ha elnyelte őket a
Latorca, vagy az éjjel leple alatt éppen egy strázsába futottak és ott
lelték halálukat, egy árva könnyet sem hullattunk.
Az ostrom és a rossz kilátások nemkívánatos hozadéka volt, hogy
nem bízhattunk meg minden katonában. A tisztek tudták, kik
közöttük a renitensek a hangadók, jelentették is Ilona asszonynak,
és büntetést javasoltak.
Ő azonban sokkal bölcsebb döntésre jutott: hagyják itt Munkácsot,
annál jobb lesz a maradóknak. Júniusban tehát kibocsátott
ezerhatszáz lovast és gyalogot, abban bízva, hogy átverekszik
magukat Thököly uram táborába.
Asszonyom az előrelátó gondoskodással megtömött
éléskamrákat, a pincéket ismét rendszeresen ellenőrizte, s az aratás
során sem tudott a német akkora kárt okozni, mert fegyverrel őrizték
a parasztokat és a hombárokat. Ilona asszony úgy számított, kitart a
felhalmozott élelem még a következő esztendő végéig is.
Most láttuk annak hozadékát, hogy Munkács őrsége az előző
esztendő végén lakhatatlanná tette a közeli környéket, elpusztítva,
vagy a várba szállítva minden használhatót. Azokon a részeken a
németek alig találtak épkézláb parasztembert, a földek zöme ugaron
maradt, mert tavasszal nem vetette be senki.
Augusztus közepén levél érkezett Thököly uramtól, és Ilona
asszony vagy tízszer is elolvasta. Arról szólt, hogy Lotharingiai
Károly herceg, a Szent Liga szövetséges csapatainak fővezére
Munkács közelében szétverte a nagyvezír seregeit. Magyarország
középső hányada ismét keresztény kézbe jutott, csak még azt nem
tudta senki, hogy ez az állapot meddig marad fenn.
A török nem szokta csak úgy veszni hagyni az érdekeltségeit.
– A keresztény győzelem egyfelől örvendetes hír. A bécsi udvar
máris intézkedett – tájékoztatta Ilona asszony a tiszteket. – A
visszafoglalt terület, így döntött őfelsége, a korona része eztán.
Törvényesen akarja azzá tenni, ezért októberre országgyűlést hívott
össze Pozsonyba. Valami azt súgja, hogy közülünk nem lesz kedve
senkinek ezen jelen lenni…
Halvány mosoly jelent meg az arcán, és mosolyogtak a jelen lévő
tisztek is, értve az iróniát.
Októberben aztán bekövetkezett, amitől mindenki tartott.
– Ami Pozsonyban történt, az vérforraló és gyalázatos! – hördült
Absolon pániéi titkár. – Kegyelmes asszonyom, miként lépjünk erre?
Ilona asszony a titkárra pillantott, aztán az összehívott tisztekre.
– Miként lépünk? Úgy véli, van lehetőségünk ebben a bezárt
várban egyáltalán lépni? Bombák, ágyúgolyók és tüzes labdák
között? Amikor már fogytán a katonáink türelme, gyöngül a
kitartásuk?
A tisztek tudták, hogy igaza van, mert a katonák is egyre
elégedetlenebbé váltak. A zsold el-elmaradt, mert Ilona asszony
kincstára, vagyona kiapadóban volt.
– Urak, nem tehetünk pillanatnyilag egyebet, mint tudomásul
vesszük, hogy a magyar nemesség bólintott a császári
követelésekre. Tette ezt a maga védelmére, vagy félelemből, az
mindegy is. Mostantól úgy áll a dolog, ha a magyar nemesség
támogatja őfelsége birodalmi célkitűzéseit, akkor ő kegyesen
megengedi a magyaroknak, hogy intézhessék országuk ügyeit.
– Kegyelmes asszonyom hisz ennek? – kérdezett közbe Radics
kapitány. – Nézzen körbe! Aligha talál köztünk olyant, aki ezt
elfogadná.
Ilona szúrós pillantást vetett Radics kapitányra.
– Még el sem kezdődött. Még nem tudunk semmit. Akkor
temessék az urak ezt a megállapodást, ha majd egyértelműen
szemenszedett hazugságnak bizonyul. Sosem a császár ellen,
hanem a magyar önrendelkezésért szálltam síkra. Isten a tudója
csak, miért vagyok kénytelen mégis a császári hadakkal verekedni.
Most erre is megérkezett a válasz. A régi törvény, amit még az
Aranybullában fektetett le a néhai II. András királyunk, kimondta,
hogy a magyar nemességnek joga van uralkodója ellen fellépni, ha
az a törvényeket nem tartja meg. Nos, uraim, ennek immár vége. Ez
a törvény megsemmisült. De nem is ez a rosszabbik hír, hanem,
hogy a magyar szent korona őfelsége fejéről mostantól öröklés, és
nem szabad királyválasztás jogán száll másra.
Az urak mozgolódni kezdtek, és Ilona kihallotta az
elégedetlenkedő hangokat.
– Ez azt jelenti, uraim – folytatta megemelve hangját, és az urak
egy villanás alatt elcsöndesedtek –, hogy magyar rendek többé
királyt nem választhatnak, míg ez a törvény él. Ma érkezett egy
újabb levél. Az áll benne, hogy novemberben őfelsége, Lipót császár
kisfiának, Józsefnek79 fejére kerül a magyar korona.
– Ezennel vége a magyar önrendelkezésnek – morogta Kőrössy
György. – Ha valaki még kételkedne benne, hogy betartja-e az
uralkodó a most elfogadott törvényeket, annak azt mondom, az esze
akár egy tyúknak.
Nagyságos Ferenc úrfival jártuk az ágyúzás szüneteiben a várat.
Mindenre kíváncsi volt, minden érdekelte. Már azt is rég elfelejtette,
hogy idén a születésnapját az ágyúk tönkretették, és ugyanazt
élhette át, mint egy esztendővel korábban.
 Csak az ágyúzás most már hetedik hónapja nem szünetelt, és alig
találtunk a várban olyan zugot, ahova nem csapott golyóbis, vagy
mozsárbomba.
A szolganép szeméből eltűnt a bizakodás. Hittek Ilona
asszonyban, de látván a császáriak erejét egyre kevésbé bíztak
Thököly uram felmentő seregének érkezésében. Ráadásul a török
augusztusban akkora vereséget szenvedett, hogy csak a
meneküléssel törődött, és egyre kevésbé érdekelte Thököly
fejedelem.
Jószerivel már csak mi hívtuk őt fejedelemnek.
A szolgák és a katonák szállásait látogatva kisuramat mindenütt
megsüvegelték, szívélyesen köszöntötték, és a katonák tisztelegtek.
Sokan ki is használták, hogy panaszukkal elébe járuljanak, hiába
morgolódott Bárkány uram, hogy az úrfit hagyják békén ilyesmivel.
– Várj, Dragica! – állított meg Ferenc úrfi a karomba akaszkodva.
– Azt a katonát ott ismerem… Kérdezzük meg, mit akar!
Amaz fájdalmas képpel hajolt földig.
– Kegyelmes uram! Igen nagy az én fájdalmam – kezdte. – A
nevem Vén Istók, Lohóról vagyunk az asszonnyal…
– Emlékszem rád – mondta Ferenc úrfi. – A feleséged a minap
sebesült, igaz? Amikor vízért ment a palánkon túlra.
– Ha csak sebesült volna! – sírta Istók. – Kegyelmes uram,
szegénynek mindkét lábát elütötte az ágyúgolyóbis. A kegyelmes
édesanyja úgy intézkedett, hogy a borbély lássa el, de nincs nekem
annyi pénzem, hogy kifizessem.
– Mennyit kér az a borbély? – kérdezte Bárkány atya, és Vén Istók
azt felelte, hogy tizenkét forintot.
– Már el kellett adnom szegény féleségem ruháit, mert hát
kenyérre való is kell, a zsoldot se kaptam meg…
– Hagyja a kegyelmes úrfit, ő úgysem segíthet! – így Bárkány.
– Márpedig fogok! – makacsolta meg magát Ferenc úrfi, én meg
csak mosolyogtam magamban: lám, milyen kemény vonásokat
szedett magára az édesanyjától! – Én ugyan most nem tudok pénzt
adni, és nincs is hozzá jussom. Ez édes anyámasszony dolga. De
írass egy folyamodványt! Írják meg benne, hogy mit kérsz, és
meglásd, megkapod! Kezeskedem!
 Másnap Ilona asszony valóban aláírta a folyamodványt azzal,
hogy Vén Istók kapjon tíz forintot.
Október vége volt, és esténként újfent robbantak a bombák
Munkács falai között.
Radics kapitány egyik napon kénytelen volt asszonyomnak
jelenteni, hogy fogytán a lőszer.
– Kegyelmes asszonyom, a pattantyúsoknak már nincs
muníciójuk, legföljebb azokat a golyóbisokat lődözhetjük vissza,
amiket a német a várba hányt) és még alkalmas egy kilövésre.
– Muskétagolyónak való sincs? – kérdezte Ilona, és Radics a fejét
rázta. – Hát akkor parancsolja meg, hogy a várban szedjenek össze
mindent, ami ólomból van, a gyertyatartóktól a kilincsekig, és
olvasszanak belőle muskétagolyónak való csíkokat. Tessék, ezzel
máris kezdhetik! – nyújtotta át a jókora, nehéz gyertyatartót a folyosó
faláról.
Napokig jártuk a várat kosarakkal és zsákokkal, szedtük a
puskagolyónak valót. Ferenc úrfi és Juliánka is részt vettek ebben.
Nem menekültek a kulcsok, a kilincsek és az óntányérok sem.
Asszonyom sokat fogyott, az arca megnyúlt, a szemei körül
karikák sötétlettek. Személyesen ügyeltem rá, hogy mindig egyen
legalább egy keveset, de őt nógatni nem lehetett, annál sokkal
akaratosabb volt.
– Ha nem eszik a kegyelmes asszony, akkor azzal minket csap be
– találtam mondani egy alkalommal, aztán máris befogtam a számat,
mert láttam, hogy rosszul szóltam. Vártam a dorgálását, de helyette
csak csendben, megfáradtan leült a nagytükörrel szemben, ami
mindig megrezdült, ha valahol egy bomba felrobbant, és arra kért,
fésüljem meg a haját.
– Minden fogytán, Dragica – kezdte csendben, miközben az ősz
szálakkal teli haját bontogattam, a tűket és a csontfésűt szép
rendben az asztalkára rakva.
– Kiváltképp a pénz, de most már a hadiszer is. Tudod, mennyi
pénz kell a katonák zsoldjára? – kérdezte, mintha a kamarása
lennék. – Kétszer annyi, mint egy nádor éves fizetése. Hallom,
mennyire elégedetlenek, amiért a zsold elmarad, és hogy a tiszteket
szidják. A lázadókat meg kellene büntetni, de a szívem azt diktálja,
hogy igaztalan lenne a büntetés. Hiszen a zsoldból esznek, abból
kell a családot eltartani. Most már nem hiszem, hogy bárhonnan
segítséget kapunk. Voltaképpen… ebben már tavasztól nem
reménykedtem.
– Tudom – fűztem hozzá. – Ismerem a kegyelmes asszonyt. Mi
csak egy vár vagyunk. Miért is látnák meg, hogy ez a vár most
éppenséggel a szabadságvágy kellős közepe?
Felsóhajtott.
– Szabadságvágy? Tudod, hogy olyanok szemében, akik irtóznak
e szótól, miért ez a legveszélyesebb? Mert egy szabad néppel csak
együtt lehet élni, de nem tudják zsákmánynak tekinteni, és
vágóhídra sem hajtani. Aki szabad, az előtt minden lehetséges.
Levél Thököly Imrétől…
Árulás, vagy ésszerű lépés?
A futárnak sikerült még bejutnia a várba a titkos járatok
valamelyikén, és egy nyirkos őszi napon Absolon Dániel titkár Ilona
asztalára helyezte az érkezett levelet.
– Ma ezt önre bízom, titkár úr! – nyújtóztatta a derekát a fáradt,
kialvatlan fejedelemasszony. – Talál benne titkosan írt szövegrészt.
Kérem, a rendelkezésre álló clavis-szal fejtse meg! Ezt a kulcsot
még nem használtuk egyszer sem. A levél tartalmát csakis velem
tárgyalja meg, ha visszajöttem! Majd eldöntöm, hogy összehívjuk-e a
tiszteket és az érintett urakat.
Azzal távozott a raktárak felé, hogy személyesen ellenőrizze,
melyik készletből mennyi áll még rendelkezésre.
Absolon Dániel a szobájába vonult, elővette a clavis-t, és
belefogott, hogy a titkos szövegrészt megfejtse. Ahogy haladt előre,
úgy borult el az arca, végül már a fogát is csikorgatta
felháborodásában.
A méreg azt is kikergette a fejéből, hogy Ilona fejedelemasszony
arra kérte, csak vele beszélje meg a levél tartalmát.
A papirost a zekéjébe süllyesztette, és indult, hogy megkeresse
Radics András várkapitányt.
– Gyere, beszédem van veled! Üres a szobád?
Radics látta, hogy a titkárt valami nyomasztja.
– Gyere csak! Bizalmas a dolog?
 Radics András ugyanolyan hajlíthatatlan protestáns volt, mint
Absolon, és kezdettől jól meg is értették egymást. A kapitány
szobájában a titkár lezökkent a székre, és elővette Thököly
levelének megfejtett másolatát.
– Ma jött. A kegyelmes asszony rám bízta, hogy megfejtsem,
aztán ne szóljak senkinek, de egyszerűen nem tudom megtenni,
hogy veled meg ne osszam, András.
– Márpedig nem örül, ha megtudja – hümmögött Radics. – Mondd
már, mi van benne!
Absolon a fejét csóválta.
– Hát, András, nehéz ügy ez. Thököly urunktól ehhez hasonlót
még nem olvastam. Az elején még azon is eltöprengtem, vajon nem
hamis-e, hogy nem is ő írta, hanem az ellenség… Aztán rájöttem,
hogy valódi. Azt gondoltam, ismerem urunkat eléggé. Nézd, azt írja,
hogy már semmiben nem bízik, a töröktől már semmiféle támogatást
nem kap, és tisztában van azzal is, hogy a helyzete mennyire
reménytelen.
– Ezzel mi is tisztában vagyunk – dörmögte Radics. – Meg a
fejedelemasszony úgyszintén. És? Mit akarsz kihozni ebből?
– Hogy mit? Azt írta, már csak egyetlen kiutat lát, mégpedig azt,
hogy Ince pápához fordul alázattal és bocsánatkéréssel.
– Katonáért? Fegyverért? – kérdezte Radics András. – Hiszen az
már elfogyott! Nem hiheti, hogy a pápa majd katonát ad neki Bécs
ellen!
Absolon mérgében a levegőbe csapott. Már csaknem kiabált.
– Egy szóval se írta, hogy Bécs ellen, és én sem mondtam! Másról
van szó! Azért folyamodna a pápához, hogy katolikus hitre térjen, és
ha a hozzájárulást megkapja, hajlandó lesz üldözni a protestánsokat.
Itt áll, fehéren, feketén. Márpedig te és jómagam is azok lennénk!
Radics csendre intette.
– Ne őrülj már meg, te! Kihallik a folyosóra!
Absolon fújtatott, akár a bika.
– Kiszolgáltam őt, feltétel nélkül, és ezt tetted te is, most mégis ezt
tervezi… Igen, üldözni kívánja a magunkfajtákat, ha a pápa
közbenjár az érdekében Bécsben, és kijárja a kedvező elbírálást.
Nagyot fordult a világ, s vele a fejedelem, András! Meglódult a
szekér, és ha le nem ugrunk róla időben, velünk együtt rohan a
szakadékba.
Radics András a borostás képét dörzsölgette. Ő sem aludt egy
igazán kiadósat már hónapok óta, állandóan jelen kellett lennie a
bástyákon, a falakon, a palánkvárban, és csendesíteni az
elégedetlenkedőket, vezetni a védelmet.
– Ha ilyent írt a fejedelem – mondta lassan formálva a szavakat
akkor azt csak igen nagy kétségbeesésében tehette. Igaz, van is rá
oka. Most mit tegyünk ezzel a tudománnyal, Dániel?
– Nem akarom, hogy éppen az forduljon ellenem, akit egész
életemben szolgáltam…
– De ő nincs itt. A fejedelemasszony a mi parancsolónk.
– Abban biztos vagyok, hogy ennek a levélnek a tartalmát így nem
fogom neki elmondani, és nem tárom elébe – jelentette ki Absolon.
– A titkára vagy! Képes lennél elhallgatni előle?
– Ha azzal a jó ügyet szolgálom – ragadta meg a kapitány vállát
Absolon. – És most azt gondolom, hogy a jobb utat kell választani.
Ez a vár el fog esni, de nem mindegy, hogy betörnek ide és
mindenkit levágnak, rommá lövik az épületeket, vagy pediglen elébe
megyünk egy kedvezőbb megoldásnak. Fogytán az élelem, a
hadiszer. Mi lenne, ha meggyorsítanánk?
– Pazaroljunk, azt javallod? – bámult hitetlenkedve az ízig-vérig
becsületes kapitány Absolon szemébe.
– Nincs más út. Hamar feléli a maradékot a vár.
– Én ehhez nem adhatok parolát, Dániel. Nem, és nem! – rázta a
fejét Radics. – Nézd, befogom a számat erről a beszélgetésről, de a
többit előbb meg kell emésztenem. A fejedelemasszony bízik
bennünk, mi pedig őbenne Nem hagyhatjuk veszni az ügyét!
– Nem is! – magyarázta fojtott hangon Absolon. – Csak
elmagyarázzuk neki a célhoz vezető utat. Régtől tudja, hogy az ő
célja nem lehet a győzelem. Az Caraffa kezében van. Ha az
asszonyunk látja, hogy a várban már nincs mit enni és hallgatnak az
ágyúk, ésszerű megállapodásra kényszerül.
Radics arról beszélt, hogy Zrínyi Ilona aligha becsapható, átlát
mindenen, személyesen van jelen mindenütt.
– Meghamisítanád a lajstromot, Dániel? Ezt tervezed?
 – A cél érdekében. Hogy minél több emberéletet megóvjunk,
András! Akkor még arra is hajlandó leszek.
– És… mit jelentesz majd erről a megfejtett levélről?
– A többi tartalmát. Hogy a fejedelem őnagysága arra kérte
asszonyunkat bízza az ő és gyermekei sorsát megmaradt híveire,
mert ő már semmit nem segíthet. És hát… ez igaz is, András. A
fejedelemasszony tudja leginkább, hogy kívülről érkező segítség
nélkül Munkácsot így is, úgy is fel kell adni.
– És te ezt nem véled árulásnak? – szegezte szúrós tekintetét a
titkárra a kapitány, mire Absolon így felelt:
– Nem akarom annak vélni, barátom.
1687. Az esztendő vége
– Asszonyom ébren van még? – kérdezte a folyosó végén álló
strázsától Újlaki István asztalnokmester. Mielőtt a katona felelt volna,
a fejedelemasszony hangját hallotta:
– Jöjjön, Újlaki uram! Nem zavar, hiszen aludni úgysem tudnék…
Újlaki levette a föveget és meghajolt.
– Kegyelmes asszonyom… Érkezett egy ember, azt mondta,
üzenettel küldték Pozsonyból. Mégpedig személyesen az ön
nagyságos unokaöccse, Ádám gróf úr. És üdvözli önt Pelágia nővér,
a pozsonyi apácáktól…
Ilona letette a kezében tartott levelet. A gyertyaláng meglibbent,
sercent a kanóc. Pelágia nővér, azaz Bartakovics Judit Pelágia
régtől a barátnéjának számított. Ilona azt remélte, a jóvoltából
megtudhat egyet-mást Jánosról, rab öccséről, kiről riasztó hírek
érkeztek. Azt állították, hogy megbomlott az elméje.
Ádámról is tudott mindent. Hogy valóban hithű császári tiszt,
alezredes. Néhány hét múlva a Délvidékre helyezik, Caprara
tábornok egyik lovasezredéhez. Ha sikerül a Száva mentéről és
Boszniából kiszorítani a törököt, már nem lesz messze a legfőbb cél,
Nándorfehérvár felszabadítása.
Buda, Siklós, Kaposvár, Pécs, Eger és Eszék már keresztény
kézre került…
Mily különös is a sors! Csapás ez a töröknek, de közvetlenül
Thököly Imrének is. Amúgy örülni kellene a muszlim
visszaszorításának.
 Újlaki így folytatta:
– A futár elmondta az üzenet tartalmát, én pedig aludni küldtem.
Alig állt a lábán, állítólag jeges fürdőt volt kénytelen venni a
Latorcában… Levelet is hozott. A királykoronázásról szól…
– Majd elolvasom, István. Már alig látok, de álmos mégsem
vagyok.
– Ilyenkor már nem kellene a lajstromokat böngészni, kegyelmes
asszonyom… Nos, a koronázás. Százötven magyar és német
főnemes kísérte József herceget a pozsonyi Szent Márton
templomba. A magyarok tíz lobogót vittek, a császárság országainak
címerével. Gyémántos, veres színű magyar huszáröltözékben vonult
a herceg… Asszonyom unokaöccse, Ádám gróf úr vitte József
herceg előtt a kardot.
Különös kifejezés jelent meg Ilona arcán.
– Egy Zrínyi… Mégis… – sóhajtott a fejedelemasszony. – Adja
Isten, hogy Ádám megtalálja a boldogulását!
– A Szent Mihály kapu elé emelvényt ácsoltak, ott mondta el a
gyermek király az esküjét. Aztán ellovagolt a koronázási dombhoz,
és a karddal a négy világtáj felé vágott, ahogy szokás…
– Keletnek éppen Munkács esik – jegyezte meg savanyú
mosollyal Ilona. – Nem tudom, mit várhatunk a királykától, Újlaki
uram. Uralkodó még sokáig nem válik belőle, és akik helyette
döntenek…
A fejedelemasszony az asztalon heverő levelekre, lajstromokra
pillantott.
– Pillanatnyilag az érdekel, miből tudok zsoldot fizetni, és a jövő
hónapban miből etetem a vár népét, István. Valami azt súgja, nem
kellene így fogynia az élelemnek, a bornak… Kiszámítottuk, hogy
jövő karácsonyig is kitart, amit behoztunk. De annyi már nem
maradt, pontosan tudom, mert naponta magam ellenőrzöm, mennyit
használnak fel. És most már biztos, hogy külső támogatás nem
érkezik. Az uram is azt kérte, támaszkodjam most már a
meghitteimre…
Újlaki feszengett, egyik lábáról a másikra állt. Végül csak kibökte:
– Kegyelmes asszonyom… Már meg akartam kérdezni, hogy ön,
ugye, maradéktalanul megbízik a belső bizalmasaiban? Kivétel
nélkül mindenkiben…
– Igazolták a bizalmat, István – pillantott fel Ilona. –
Természetesen megvan a magam ítélete mindenkiről, a hűségről és
a kitartásról. Eddig nem kellett csalódnom senkiben. Mit akar a
tudomásomra hozni? Hogy… talán mégsem kellene oly bizalommal
lennie… Egyesek iránt úgy értem…
– Mondja ki, hogy kire, kikre gondol!
– Arra gondolok, kegyelmes asszonyom, hogy… hm… valakik
szándékkal előbbre taszajtják az eseményeket. Hogy ön mielőbb
adja át a várat, és lássa be, hogy egyebet nem tehet.
– Azt kérdeztem, kire gondol, István! Hagyja a dadogást, kérem!
Újlaki inkább visszavonult.
– Csupán hangosan gondolkodtam, kegyelmes asszonyom. Nem
vádolnék én senkit. Karácsonykor, ugye, számíthat a vár népe
ünnepségre, finomságokra… már amennyi jut, ugyebár…
Ilona felállt a székéből, és az ajtóhoz indult.
– Ön nem akar őszintén beszélni – közölte csendesen Újlakival. –
Úgy gondolom, sejt vagy tud valamit, amit én nem. Nem
kényszerítem semmire. A lelkiismeret majd úgyis visszazavarja ide.
Távozzon, kérem! És… idén odalent a városban sem lesz
karácsony. A németek gondoskodtak róla, hogy ne legyen. Miért
lenne hát a várban?
1688. Az első hetek
A karácsonyunk szürkén telt, úgyszintén az év utolsó napja. A
német nem válogatta meg, mikor küldjön bombát, vagy ágyúgolyót a
várba.
Az utóbbi hónapokban jelentősen megváltozott Ilona asszony.
Ugyanolyan akaraterővel és lelkiismeretesen járta a szolgálati
helyeket, a bástyákat, a raktárakat is ellenőrizte naponta, de a
bíztató mosoly eltűnt az arcáról.
Mindenki tudta, hogy tarthatatlan a vár helyzete, és csak egy kiút
lehetséges: a feladás.
Asszonyom rettegett attól, hogy őt vagy a gyermekeit betegség éri
télvíz idején, mindentől elvágva. Hogy a várban kitör a járvány.
Lázadástól is tartott, emlékezve a füleki kapitány esetére, akit a
várának őrsége kényszerített a megadásra. Sokszor eltöprengett a
felett, hogy vajon melyik belső bizalmasa lehet kétkulacsos, de
sokkal inkább hitte, hogy Terzy gróf inkább a várba átszökött
zsoldosok között tart kémet, semmint az ő meghittjeinek sorában.
Ősztől tudta, hogy Erdélybe Lotharingiai Károly főherceg
negyvenezres katonaságot telepít téli szállásra. És azok nem
véletlenül állomásoznak éppen ott. Egyre közelebb nyomulnak majd
Munkácshoz, elvágják a várat Erdélytől, végül Huszt
bekebelezésével Lengyelországtól is.
Mi maradt hát?
A várat nem tarthatja, de kötelessége az eddig őt hűségesen
szolgáló katonákról és a személyzetről gondoskodni. Nem hajíthatja
oda őket a németnek.
Rádöbbent, hogy eljött az ideje a Caraffával történő
egyezkedésnek. Addig kell tárgyalni, míg van miről. Most még ő is
szabhat feltételeket a császári tábornoknak.
– Asszonyomnak meleg tejet hoztam és kalácsot – ezzel
kopogtattam be hozzá egy hideg, január eleji hajnalon. A sütők
perecet is készítettek… nagyon finom. Kérem, egyen már valamit,
mert így nem mehet tovább! Látom, az éjjel megint nem aludt
semmit, az ágyát hiába vetették meg…
Fáradtan pillantott rám, és ólmos léptekkel az asztalhoz indult.
– Tedd csak le, Dragica! Nem vagy beteg?
– Már… miért lennék, nagyságos asszonyom? 'Iszen tudja, hogy
engem is vasból gyúrtak…
– Én is ezt gondoltam magamról valaha – sóhajtott, és kihúzta a
derekát. A gyertyafényben jól láttam, mennyire elmélyültek a ráncai
a nyakán, az arcán és a homlokán. A keze, ahogy a kalácsot
megtörte, akár egy öregasszonyé. Eres, inas, remegő. Csak a
hosszú ujjai maradtak a régiek. – Dragica! A katonák szorulnának
inkább támaszra – folytatta. – Én megállok a lábamon. Ők azonban
már magukban sem bíznak. Az éjjel öt vagy hat megint átszökött
Terzy ezredeshez. Megfordult a szél, Dragica. Most már innen
szökdösnek inkább.
– Talán, ha az őrség jobban… – próbálkoztam, de megrázta a
fejét.
 – Nem. Emberek azok is, és nem tesznek egyebet, mint az
oktalan lények, akik menekülnek egy erdei tűzvész elől. Mit oldana
meg, ha néhányat lelövetnék?
– Az nem vallana asszonyomra – szóltam csendesen. – Ön
ilyesmit soha… Még azt a hadnagyot se, aki titokban levelet
küldözgetett a németnek ősszel… De akkor mi lesz, asszonyom?
Talán ha két korty tejet ihatott, és elgondolkodva a szájához emelt
egy falatka kalácsot.
– Most már azon kell gondolkodnunk, hogy a veszteségeink minél
kisebbek legyenek, és az életet megóvjuk. A magunkét és a
katonákét. Tárgyalni fogok. És… átadom a várat Caraffának.
– Jézus, Mária! De… bárhogy is lesz, én nem mozdulok a
nagyságos asszony mellől. Nem létezik olyan vihar, ami engem
elválaszthat asszonyomtól.
Kifürkészhetetlen volt a pillantása. Gondolatban máris a gyűlöletes
olasz generálissal tárgyalt.
Tudtam, hogy aznap kapott tőle egy levelet. Abban azt írta az
olasz, hogy gondoljon anyai kötelességeire, és ne osztozzon tovább
egy vesztes ügy szolgálatában az urával.
– Arra figyelmeztetett, Dragica, hogy ne legyek viselkedésemmel a
gyermekeimnek mostohája, és bízzam őfelsége kegyében. De hát
mondd meg bízhatom-e bárkiben is egyáltalán? Kiváltképp
olyanokban, akik…
A tenyerébe temette arcát, és fáradtan sóhajtott. Könnyeket
azonban most sem láttam a szemében, csak a vár ügyének
mérhetetlen súlya nyomta a vállát.
– Mi valamennyien bízunk asszonyomban… Csak arra kérem,
vigyázzon magára! Önnek és a gyermekeknek nem történhet bajuk.
Itt mindenkiben asszonyom életereje és akarata tartja a lelket. Ha
akarja, ha nem, a világ végére is elkísérem, de még annál is tovább.
Nem tudhattam, hogy abban a pillanatban nem is álltam nagyon
messze az igazságtól.
– Írtam a francia királynak. A véleményét kértem, vajon mennyire
hihetek a németnek – szólalt igen csendesen, mintha csak hangosan
gondolkodna. – Megírtam, hogy zsold nélkül a katona nem harcol,
katonák nélkül pedig ez a vár mit sem ér. Hogy a lelket már én is alig
tarthatom a maradékban. De kényszerből megpróbálom a
lehetetlent. Azt szeretném, ha Lajos király latba vetné diplomáciáját
és a császárral ő tárgyalna az érdekünkben. Ha valakinek, hát neki
vannak eszközei erre. Aki ebben a várban mellettem maradt, annak
meg kell menekülnie! Ez lenne a tárgyalási alap, így akarom. A
lengyel uralkodó és a francia követ közvetíthet köztünk és Lipót
császár között.
Jól tudtam, hogy Bárkány János atyát is ezért küldte el az
esztendő végén Rómába.
– Ha sikerül, amit elterveztem, akkor Caraffa úr kénytelen lesz azt
tenni, amit neki a császár megparancsol. Máskülönben ő diktálna, és
az életünk nem érne semmit, Dragica lelkem. Érted ezt?
– Igenis, értem – feleltem. – De hát asszonyomnak oly sok
befolyásos barátja van szerte az országban és külhonban… Az nem
létezik, hogy ne segítenének. Láttam a képes újságokat, miket írtak
asszonyomról. Hogy Európa legbátrabb asszonyának nevezték…
– Mindez Bécsben annyit jelent – vágta el szavaimat hogy még
jobban gyűlölnek engem és az uramat. Ámbár… talán mégis hajlik
az udvar a jó szóra. Nem állhat érdekében, hogy a mi ügyünk
porvihart kavarjon Európa szerte. De Caraffa biztosan másként
gondolja…
Elborult az arca. Túl sokszor beszélt nekem arról, hogy az
olasznak leghőbb vágya ugyanúgy lezárni Ilona asszony és
gyermekei sorsát, ahogy tették azt számos Zrínyivel és
Frangepánnal.
– Elkészült az egyezség, kegyelmes asszonyom! – viharzott be
ezerhatszáznyolcvannyolc januárjának közepén Kőrössy uram a
fejedelemasszonyhoz. – Sikerült! Megszületett, az aláírások
hitelesek! Látja, ez a fránya, felfuvalkodott olasz visszavonulót
rendelt. Veres a képe a féregtől, de mit számít ez most már?
Ilona, ki tudja, hányadszor olvasta végig a Caraffa és közte történt
megállapodás szövegét. Minden alkalommal megpróbált benne
olyasmit felfedezni, amit a ravasz generális az utolsó pillanatban
esetleg mégis belecsempészett. Aztán így szólt:
– Hogy is mondta? Sikerült? – pillantott fáradtan Kőrössyre. –
Inkább állítanám, hogy valaminek most vége szakadt. Nem látom
sikernek. A várat megvédtük, de meg nem tartottuk. Hol itt a siker,
kamarás uram?
– Kegyelmes asszonyom – felelte Kőrössy –, azért ez mégis siker.
A legfontosabb az iratban, hogy minden elfelejtődik, mindenre
homály borul, amit az ostrom során az egymással szemben álló
felek tettek, szóltak, intéztek. Mindenkinek büntetlenség biztosíttatik!
Hát ez csak siker, nem? Az ön gyermekei felett őfelsége állja a
gyámságot, ön pedig velük Bécsbe költözhet…
– A várat Caraffa nem foglalta el – vágott közbe Ilona. – Megkapja,
és ez nagy különbség. Szégyenfolt ennek az olasznak a katonai
karrierjén. De ezzel vigasztalni magam oktalanság, mert mégiscsak
veszteség. Nem tudtam Munkácsot megtartani. Az végül is
eredmény, hogy amit Caraffa a munkácsiaktól a városban elszedett,
azt most vissza kell adnia.
– Az elvett életeket már nem tudja. Hányat végeztetett ki, amiért
velünk leveleztek, ide híreket továbbítottak? – jegyezte meg Kőrössy
borúsan. – Meg aztán ott van a tizenkettedik passzus – bökött az
okmányra. – A nagyságos fejedelem urunkhoz ön innen nem mehet
a gyermekekkel. A német őt már teljességgel holtnak tekinti. A vár
átadásáról sem értesíthetjük a nagyságos urat, s ami az övé,
különös tekintettel a töröktől kapott jelvényekre és az athnaméra, azt
a várba beküldött császári parancsnoknak át kell adnunk.
– Ez az ára a menekvésünknek, és az önök életének – szólalt
Ilona. – Mi elmegyünk Bécsbe. Ön még nem tudja, de visszaérkezett
onnan a megbízottam. Megszemlélte a helyet és a szobákat az
Ágoston rendiek kolostorában. Ott fogunk lakni a gyermekekkel, és
néhány kedves nemesasszonnyal, meg kevés szolgálóval. Már
válogattatom a bútorokat, amiket a társzekerek utánunk hoznak. Ez
az okmány büntetlenséget biztosít, kíséretet, javaink megtartását, a
császárvárosban veszélyek nélküli életet. Kimondja, hogy szabadon
élhetek, csak nem hagyhatom el Bécset. Mármint… őfelsége
engedélye nélkül.
– Legyen is így, asszonyom! Habár… – dörmögte Kőrössy.
– Kénytelen vagyok hinni benne. Vagy ön szerint akad még
választásom? A legfontosabb a két gyermekem. Biztonságban
akarom tudni őket, és előbb- utóbb meglelem majd a módját annak
is, hogyan ne neveljék a fiamat császárhű kis senkivé. Pontosan
tudom, hogy minden lépésemet titkos ügynökök kísérik majd, és
kémeket küldenek a közvetlen társaságomba, még tisztes
úrhölgyeket is rávesznek a besúgásra, hogy a beszélgetéseinkről
tudjanak. Nem feledem, hogy rajtam és gyermekeimen keresztül az
uramra akarnak végzetes csapást mérni.
– Nem tart attól, hogy Bécs egyszerűen hazudik? – kérdezte a
kamarás – Nem először tenné, és elég gátlástalan. Ha egyszer ön
innen a lábát kiteszi…
– Tudom, mire akar kilyukadni! – vette el a szót a kamarástól
Ilona. – Mindenre felkészültem, György. Még erre is, bár nem
akarom ezt gondolni. Láthatja, mit művelt a gyalázatos politika. Az
uram pontosan tudta, miként cselekedjen, ha a török és Bécs között
az egyensúly megbomlik, jelesül utóbbi javára. Erre a pillanatra
várva be akart vonni egy harmadik hatalmat, a franciákat. Ők
azonban nem jönnek, és nem is fognak. Tudja, mit tettünk mi
Munkácsban, kedves György?
Kőrössy az ajkába harapva hallgatta Ilonát.
– Csupán azt az egyet tettük – folytatta a fejedelemasszony –,
hogy az ostrom alatt megmutattuk a világnak, milyen is a magyar
katonai erény. És ezt láthatta egész Európa. De mondja meg,
mindez hatással volt-e vajon a törökre, vagy akár Bécsre? Az udvar
erősebb, mint valaha. És Pozsonyban, a magyar koronázó
városban, kérdem öntől, mit keres a Habsburg? Történelmi oka
nincs rá. Vagyis eztán sem változik semmi, tudom én, de valami
talán mégis elindulhat. Az uram még folytatja a harcot, bár ki tudja,
meddig… Pozsonyban általános amnesztiát hirdettek, ami alól az
uram és követői kivétettek… Bécs előtt Erdély főt hajtott, és ez
borzasztó.
Caraffának Bécsből megparancsolták, vessen véget az eperjesi
vérbíróság ténykedésének, nyittassa meg a börtönöket. Bécs
tartozott valamivel a magyar rendeknek. Mint mondták: vért már nem
akart őfelsége, megelégedett a perbe fogottak javaival.
A következő napon, január tizenhatodikán Ilona fejedelemasszony
a vár audienciás termébe szólíttatott minden tisztet, nemest és belső
bizalmast. Az urak szorongva várták szavait.
 Ilona nem ült le a hosszú asztalhoz, így állva maradtak az urak is.
Nézték az egyenes derékkal álló asszonyt, oldalán leányával és
Ferenccel, s Ilona hangja nem remegett, amikor szólalt.
– Titkár úr, kérem, olvassa fel a resolutiót! Mindenkinek tudnia kell,
mi következik mostantól.
Absolon Dániel belefogott. Néhány úr arca megkeményedett, ők
voltak azok, akik a hírekből úgy tudták, hogy Absolon titkár nem
egészen hivatalos leveleket váltott Caraffa generálissal. Amikor a
titkár befejezte, az urak mozgolódni, morgolódni kezdtek.
– Ez így nem igazság! Mégis, mit képzel ez az olasz?
Ilona csak végigpillantott rajtuk, és máris elcsendesedtek.
– Nos hát, uraim, ezennel bevégeztetett. A vár átadásának
okmányában foglaltakat valamennyien hallották. Önök amnesztiát
kaptak, ingóságaikat, vagyonukat el nem veheti senki. Az uram
várbéli vagyonát elkobozzák, arról részletes lajstrom készül.
– Kegyelmes asszonyom, ön még képes hinni a németnek? Vagy
ennek az olasz gyilkosnak? – emelte a hangját egy hadnagy. – Az
enyémek egyszerű katonák, és biztosan földönfutókká lesznek,
ígéret ide, vagy amoda! Hazamennek, oda, ahol már a német az úr,
és mint mondanak? Hogy most jöttünk amnesztiával Munkácsból?
Mit gondol, mi lesz vélük?
A többiek, noha igazat adtak, mégis lehurrogták a hadnagyot.
Hagyja beszélni a kegyelmes asszonyt, és fogja be a száját.
Ilona magabiztosan folytatta:
– Mint láthatják, arra jutottam, hogy az uram kárhoztatását
magamnak kellett aláírnom. Isten azonban mindent tud, és ekként
ítél majd rólam, rólunk. Holnap megkezdjük az átadást, és kérem
azokat, akiknek ebben szerepük lesz, hogy a némettel ne
kakaskodjanak, hanem méltósággal viselkedjenek, ahogy a
fejedelem katonáihoz illő. Vegyék olybá, hogy már nem
parancsolom, csakis kérem.
Az urak összenéztek. Sokan megmártották volna a pengét az első
német tisztben, aki a várkaput átlépi.
– Utolsó parancsom most az, hogy felmentem önöket, és önökön
keresztül a vár minden lakóját az esküjük alól, amit a vár
megvédésére és megtartására előttem tettek. Az okmány
értelmében szabadon, bárhova távozhatnak. Kötelességüket
teljesítették, és nekem nem marad más hátra, mint elmondani, hogy
megtiszteltetés volt számomra ilyen tiszteket vezetni. Bárha minden
tiszt önökhöz hasonló lenne szerte az országban, a legapróbb kis
erősségben! A következő napok kemények lesznek, urak.
Keményebbek, mint hinnék. Kérem, méltósággal és higgadtan
viseljék a megpróbáltatásokat! Minden ellenkező cselekedettel
nekem és gyermekeimnek ártanának. A Jóisten megáldja
valamennyiüket, és hiszem, hogy valamikor találkozunk még. Ha
nem ebben az életben, hát majd…
Elhallgatott, mert a szemek elhomályosultak. Amikor Kőrössy és
Absolon társaságában kifelé tartott a teremből, Radics András
kapitány felkiáltott:
– Urak! Vivát a kegyelmes fejedelemasszonynak!
Még a stukkók is megremegtek a falakon, amikor az éljen
felharsant.
Ezerhatszáznyolcvannyolc január tizenhetedikén hajnalban a vár
népe megkezdte a levonulást a palánkvárba. Ilona asszony a
bástyáról figyelte miként cipekednek, viszik a maradék motyót.
Jobbján Ferenc úrfi, balján Juliánka kisasszony állt, és mindketten
anyjukba karoltak.
– Csak a halottaikat hagyják itt – jegyeztem meg, és
megigazítottam a vállán a cobolybundát. Az éjjel havazott, de ismét
körömnyi pihéket táncoltatott a szél amelyek rátapadtak asszonyom
bundájának gallérjára és vállára.
– A szívük és a lelkük egy darabját is itt hagyják – szólalt ő. – Van,
aki az egészet. Ahogy én is. Vajon visszajövök-e még ide?
– Vissza, nagyságos asszonyom – siettem a felelettel. – Semmi
nem tart örökké. Még a császári hatalom sem.
– Tudom – mondta. – Csak lehet, hogy tíz emberélet is kevés lesz,
mire vége szakad.
– Akár nyárra megváltozhat minden. Ön tanította, hogy a
diplomácia mily sebesen változtatja az életet. Miért ne történhetne
így?
Akik megpillantották Ilona asszonyt a bástya fokán, a dermesztő
hideg ellenére levették fövegüket és meghajoltak. Aztán folytatták
tovább a cipekedést. A palánkvár zsúfolásig telt emberekkel és
málhával. Senki nem maradhatott a várban, csak Ilona asszony és
mi, a kisszámú, közvetlen személyzet, s néhány nemesasszony.
Aztán a katonák következtek. A hajdúk és az őrség zárt rendben
hagyták el a várat, és tisztelegtek, mikor asszonyom előtt elvonultak.
Néhánynak könny csillogott a szemében, és észrevételemet
megosztottam Ilona asszonnyal.
Ő azonban csak annyit szólt, hogy a bánat és az öröm könnyei
között csupán árnyalatnyi a különbség. A szürke suba alá pedig be
nem láthat senki, hogy a szívdobbanásokból megtudja, melyik az
igaz.
Katonáinkat odakint, az úton menetelvén a német szidalmazta és
köpdöste.
– Vajon mi lesz velük? – súgta asszonyom. – Lehet, hogy holnap
már német vezényszóra lépnek, gyakorlatoznak? Vagy átverekszik
magukat az uramhoz? Nézd, azt ott! Aki tisztelgésre emelte a
kezét… Esküvel ígérte, hogy megteszi.
– Ő Muha Istók, a néhai uram hűséges barátja – mondtam, és
intettem Istóknak, aki csak bólintott. – Ha azt mondta, hát meg is
teszi, és átvisz magával többeket.
Délben, ahogy az okiratban lefektetésre került, elkövetkezett a
pillanat, amikor császári katonák lépdeltek be a kapun,
háborítatlanul, bár fagyos képet vágva. Elsőre a vár új őrsége
érkezett. Trombita harsant és peregtek a dobok.
A mi fülünknek utálatos és visszataszító volt ez a hang. Láttam,
hogy Ilona asszony arca is megkeményedett, és ökölbe szorult a
keze.
– Indulj, Dragica, ellenőrizd, hogy a császári tiszt uraknak
megterítettek-e tisztességesen!
– Nem érdemelnek ebédet, asszonyom… – csúszott ki a számon.
– Nem jószántamból vendégelem őket, hanem azért, hogy lássák,
Zrínyi Ilona nem olyan, mint ők. Köszöntöm őket, de az asztalukhoz
le nem ülök. Majd Absolon úr intézi a többit.
Akkor már csak kevesen maradtak a várban a régiek közül.
Kőrössy uramat Patakra küldte Ilona asszony az ottani holmikért.
Záborszky kamarás uram maradt velünk, Krucsay plébános úr
úgyszintén.
Nem tudtuk még, hogy mennyi időt kapunk a távozásra, végül
maradt a várban három hetünk, alig valamivel több. A német közben
merőben haszontalan dolgokat művelt. A legégetőbb,
megvalósításra váró gondnak azt tartották, hogy a bástyákat át kell
nevezni. Így lett a Hajdú-bástyából Lipót-bástya, a Hosszú-bástyából
meg József-bástya, a kis gyermekkirály tiszteletére. Ilona asszony
már csak keserűen nevetett mindezen.
– Caraffa miatt lett az Alsó-vár Hajdúnak nevezett, legtermetesebb
bástyája Antonio-bástya – asszonyom legyintett, de mosolya mögött
ott lapult a keserű düh.
Thököly uramról is érkezett hír, mégpedig igen sötét. A császári
őrségen keresztül valahogy bejutott a várba egy üzenet, amit a
nagyságos úr főtisztje, egy Bige György nevű kuruc küldött
asszonyomnak. Arról szólt, hogy február tizenharmadikán, nem
messze Váradtól, Telegd mellett Heisler generális lecsapott Thököly
uram gyalogjaira. Rémes számot közölt a hírhozó: csaknem hatszáz
kuruc veszett oda, és Thököly uramnak menekülnie kellett. Hogy
most hol lehet, azt nem tudta a kuruc vitéz, aki, ahogy jött, oly
csendben távozott is a várból.
Miként juthatott be és ki egyáltalán? Tudtuk, hogy a császári
tisztek között sok olyan akadt, aki titkon csodálta asszonyomat.
Talán ők segítettek…
Aztán tisztek érkeztek a bécsi udvari Kamarától, és napokon át
számolgatták, lajstromozták Thököly uram várbéli holmiját. Mindent
feljegyeztek, és sérelmezték, hogy a szultántól kapott athnamé nem
került elő. Nem is találták meg.
Ilona asszony mindig jelen volt, de csak megállt mellettük
szótlanul, és nem avatkozott semmibe. Nem is nyúlt semmihez, nem
követelt magának az ura javaiból. A kamarai tisztek mélységesen
respektálták.
A vár, amit annyi lelkes védő oltalmazott másfél esztendőn át,
most kizsigerelt, lepusztult testként haldoklott. Hiába álltak katonák a
bástyán hiába fordította hatalmas és sötét torkát a Medvének
nevezett ágyú a messzeségnek, nehezen képzelhettem ide a régi
életet.
 A kövek is képesek átadni magukat az elmúlásnak, ha nem
olyanok laknak közöttük, akik megtöltik a falakat szeretettel,
tisztességgel. A várakban emberek nélkül is rejtezik élet, benne lakik
a kövekben, amelyek az emberek számára érzékelhetetlenül
lélegeznek, s dobban bennük a természet szíve.
S ha értelmetlennek látják létüket, hát úgy döntenek, megállítják a
kőben dobbanó szívet.
Azokban a jeges februári és lucskos március eleji napokban
látnom kellett, hogy a mi Munkácsunk haldoklik.
 VI.
A HOSSZÚ VÉGJÁTÉK
Bécs, a nyitott kalitka
Thököly utolsó győzelme
Virágmező. Idegen ég alatt
1688. március 10.80
Úgy szerepelt a resolutióban, hogy asszonyomnak és
gyermekeinek illő kíséretet kell adni Bécsig. Bíztunk is benne, mert
egyebet nem tehettünk. Az udvartartás már csaknem három hete
megszűnt, magunk főztünk, takarítottunk. Mindent megtettünk, hogy
a bécsi indulásig elviselhetően teljenek a napok.
A Munkácsban töltött utolsó éjjelen senki nem aludt, még a
gyermekek sem, bár ez a megjelölés Juliánka kisasszonyra már nem
illett. Ilona asszony szobájában ágyaztunk meg nekik, mint a régi
időkben, de csak az ágy szélén ültek, imádkoztak, és csendben
beszélgettek.
– Asszonyomnak sem ártana a pihenés – javasoltam, de csak ült,
és a súlyos, vasalt ládákat nézte. A legtöbbnek már lecsukták a
tetejét. A málhát hajnalban kezdték a szekerekre pakolni.
Fekete úti öltözékében mintha gyászolt volna. Tulajdonképpen azt
is tette, csak méltósággal, csendben, magába mélyedve.
Tudtam, mennyire marcangolja a lelkét, hogy a várat kénytelen
volt feladni.
– Szólhatok, asszonyom? – léptem hozzá, és kicseréltem egy
csonkig égett gyertyát a tartóban. – Ön nem vesztes, hiába akarja
magával elhitetni. Olyasmit nyert, amit csak kevesen, és nem
ismerek asszonyt, aki hasonló érdemeket szerzett volna. De ha egy
sokkal erősebb hatalom esküszik össze ellenünk, akkor ennél többet
képtelenség tenni. Elvégezte, amit a szíve és a lelke diktált. Akik ön
mellett továbbra is kitartunk, jóban és rosszban, mind győztesnek
látjuk asszonyomat. És ez nem is fog változni.
Nem szólt, csak bólintott. Felért ez egy köszönömmel.
 – Az idő és az út megfelelő az indulásra – folytattam. – Ha
gondolja, szólok, hogy kezdhetik a ládákkal…
A hatlovas, csukott hintó is előállt, és a császári katonák némán
figyelték a készülődést. A két első nyergesre egy-egy fullajtár ült, a
bakra kocsisok, és az őrség parancsnoka mindenki helyét pontosan
megszabta a menetben Hírlett, hogy a felvidéki hegyekben jóval
hidegebb lesz, mint Munkácsnál. kocsisok, a katonák subába
burkolóztak, és alaposan a fejükbe húzták a prémes föveget,
kezüket pedig egyujjas kesztyűbe bújtatták.
– Kivonult az őrség az ön tiszteletére – lépett asszonyomhoz egy
császári tiszt. – Kíván szólni hozzájuk?
– Nem. Csak induljunk! – felelte ő, és beszállt a hintóba. A
császári tisztek is felsorakoztak, illendőségből és lovagiasságból, és
feszesen tisztelegtek, de ő csak főbólintással búcsúzott.
– Mielébb visszajövünk, ugye, kegyelmes asszony? – kérdezte
egy komornyik, de neki sem felelt.
A mögötte haladó hintóban utaztam, készen arra, hogy bármikor
magához rendelhet. Sejtettem, mi járt a fejében, amikor a hintók és a
nyikorgó, súlyos társzekerek megindultak, s Munkács lassan
távolodott. Az út mellett sort álltak a helybéliek, némelyek le is
térdepeltek, mások a könnyeiket törölgették. A kocsisok azonban
megcsapták a lovakat, és az őrség szorosan körülvette a menetet.
Néztem a hatalmas sziklahegyet, s mélyen belül újra hallottam az
ágyúk és a mozsarak dörgését. Emlékszem, egyre az járt a
fejemben, hogy mi értelme a rombolásnak. Mi értelme a háborúnak
általában?
Egy hét múlva értünk Zboróba. Az addig eltelt idő alatt asszonyom
minden megállónál megköszönte a helybéliek kitartását és
szeretetét. Dabronyban és Borsiban, Újhelyen, Sároson és Regécen
mind kivonultak elénk a népek, és a helységek császári katonái
békén hagyták a lakosságot. A legtöbb helyen asszonyom adományt
is osztott.
Zboróban megpihentünk, a lovak is erőt gyűjtöttek, aztán
következett a hosszú út Bécsnek. A hegyvidéken még tél fogadott,
éjjel fagyott, a folyók szélén jégkéreg feszült, amit aztán összetört a
hegyekből lezúdult olvatag.
 Csak lassan haladhattunk, a kocsisok gyakorta ellenőrizték a
lovak lábát, a szekerek, a kerekek és a tengelyek állapotát.
Mielőtt elértük a Vág völgyét, Likavánál Ilona asszony maga mellé
szólított a hintóba. Beszélgetni szeretett volna.
– Most ezt mérte ránk az Úr Isten, és tudja bizonnyal, miért. Talán
csak megpróbál minket, talán előttünk áll valami ismeretlen, amit
jutalomként szán.
Ferenc úrfi hallgatagon gubbasztott a hintó ülésének sarkában,
bundájának gallérját felhúzta. A vele szemben ülő Juliánka
kisasszonyt is nehéz volt szóra bírni.
– Bécsben más lesz, kisasszonyka – próbálkoztam. – Én már
jártam ott. Terjedelmes, vidám város… Kegyelmes édesanyja most
majd gondoskodik róla, hogy önt bevezesse a finom úri társaságba,
meg aztán sorra követik egymást az udvari bálok… Meglátja, nem
lesz az annyira rossz!
Nem mondhattam tovább, mert rám szólt, hogy hagyjam abba,
egyáltalán nem akar hallani bálokról, udvari mulatságokról, szokatlan
etikettről…
Amikor megálltunk pihenni, Ilona asszony is figyelmeztetett:
– Kedvemre való, hogy a leánykámat így felkarolod, de ne
kísérletezz! Nekem sem sikerült. A fejét sok minden megzavarta az
utóbbi hónapokban, jobb most békén hagyni.
A Vág völgyében komolyan fontolóra kellett venni a
továbbhaladást. A kíséret parancsnoka előreküldte a felderítőket,
akik most nem az ellenséget vagy a zsiványokat jelezték, hanem az
út minőségéről jelentettek.
Hallottuk, miként nógatták a hat paripát a kocsisok és a két
fullajtár, és a hintó hol meglódult, hol megtorpant, kerülgetve
dagonyát, mély pocsolyákat, kidőlt fatörzseket, melyeket nem egy
alkalommal pányvával vonszoltak el az útból a vitézek, miközben a
többiek töltött muskétával vigyázták a hegyoldalt, az erdőszélt.
A hintóban mindenki bóbiskolt, lehunyt szemmel zötykölődtünk,
vagy csak emlékeztünk az elmúlt esztendőkre.
Rózsahegynél az út lefutott a Vág partjára, és a kocsisok úgy
látták jónak, hogy a keskeny úton jobb lépésben haladni. A súlyos
hintó imbolygott, a kerekek minden mélyedésbe beleereszkedtek,
aztán meg kikapaszkodtak. Csattogott az ostor, a hajtók és a
fullajtárok hol nógatták, hol meg visszafogták a lovakat.
Lassan a katonák is belefáradtak az óvatosságba. Ekkor történt,
hogy asszonyom nehéz kocsija, csaknem a dermesztő, zajló Vágba
fordult, lovastól.
Az út végre elég jónak mutatkozott ahhoz, hogy a lejtőn kissé
megeresszék a gyeplőt, és a hintó robogni kezdett. Az elöl haladó
lovasok – talán a figyelmük lankadt – egy hirtelen kanyarulatnál
észre sem vették, hogy míg ők átférnek a szűkületen, a hintó nem
biztos.
Arra eszméltünk, hogy valami ijesztőt reccsent, egy ló élesen
felnyerített, a bakon ülő hajtók ordítottak, mi pedig egymásra
zuhantunk a hintóban.
A súlyos jármű egy pillanat alatt megállt, aztán éreztük, hogy
máris hátrafelé mozdult, lassan, körülményesen, és hörögnek a
lovak. Végül a komornyik kívülről nyitotta az ajtót.
– Kegyelmes asszonyom bocsánatáért esedezünk… – így a
kocsis a bakról. – De nem tudhattuk, hogy az út ennyire… Ha bajuk
történt, kegyelmes fejedelemasszony, kérem, álljuk a büntetést…
Ilona asszony kiszállt a batárból, s valamennyien utána.
– Mi történt, Miklós? – kérdezte a tisztet, aki vörösödő képpel
feszengett.
– Hát… az történt, kegyelmes asszonyom, hogy… elnéztük az
utat. Jobban mondva a szélességét. A jobb nyerges alatt beszakadt
a partoldal.
Az áradások jó darabon alámosták a Vág mindkét oldalát. A
nyerges szegény, minden ízében remegett, nemkülönben a rajta ülő
fullajtár. A ló patája alatt leszakadt az oldal, és ha a bakon ülő
kocsisok, meg a bal oldali fullajtár nem figyelnek eléggé, s nem
fogják vissza az öt másik paripát, menthetetlenül a Vágba zuhanunk
lovastul, hintóstul.
A kocsis csak szerényen hümmögött.
– Jó lovak ezek, kegyelmes asszony, 'iszen láthatja. Mennek előre
is, hátra is, ahogy megparancsolom nekik. Visszahúzták a meredély
fölött lógó nyergest, a legénnyel együtt… Reméljük, a lónak semmi
baja…
 Ilona asszony hozzám fordult:
– Végy ki az erszényemből egy aranyat, és add a kocsisnak!
Amaz hálálkodott, hajlongott, de láttam, hogy csak most kezdett
megijedni, amikor már minden egyenesben volt. Remegtek az ujjai
és megbicsaklott a térde, miközben a lovakat és a szerszámot, a
hámot, meg a kerekeket és a rugókat ellenőrizte magában
dörmögve.
Azon a baljós napon megint újjászülettünk.
Aztán Lednicében Ilona asszony úgy döntött, hogy futárt küld
Bécsbe. Tudni akarta, mikorra kell pontosan odaérni, meg a
mostohára fordult időjárás, a lovak és az emberek elcsigázottsága is
hosszabb pihenőt igényelt.
Alig néhány nap jutott rá, mert a futár szokatlanul gyorsan
visszaérkezett, és Ilona asszony azonnal hívatott.
– Pakoljatok, készüljetek! A gyermekek holmija a te gondod!
Holnap indulunk!
– Hiszen jeges eső esik, kegyelmes asszonyom…
– Essen csak! Az a parancs érkezett Bécsből, hogy haladéktalanul
induljunk el. Ők tudják, miért. Az Ágoston rendiek kolostorában
kapunk szállást, remélhetőleg csak ideiglenesen.
Nem akarta éppen most senkivel összerúgni a patkót, amikor még
pontosan azt sem tudta, mi lesz velünk. Szüksége volt a bécsiek
jóindulatára.
– Remélem, úgy fogadnak majd, ahogy nevemhez és rangomhoz
illő – jegyezte meg, én pedig felpillantottam rá, miközben a csatokat
és a szíjakat szorosra húztam a kofferen. – Miért nézel rám így,
Dragica?
– Én csak… Valami átvillant bennem, asszonyom…
– Ami bennem is, igaz? Hogy jobban járnánk, ha nem a
rangomnak méltóan fogadnának, és nem a fejedelemasszonyt látnák
bennem, a gyűlölt Thököly Imre feleségét… Remélem, hogy az
udvarban él még a lovagiasság.
Másnap reggel elindultak a hintók és a szekerek. A következő
napok összefolytak a szakadatlan vonulásban, amit csak esténként
szakított meg a kvártélyozás. Rabszolgaként tettük a dolgunkat,
hogy mielőbb Bécsbe érjünk.
 Bécs, ugyanekkor…
A középkorú udvari hivatalnok élete merő rohangálásból és
hajlongásból állt. Az előbbi a szolgálattal járt, az utóbbit a feltétlen
engedelmesség szabta kötelességül. Ahogy végigsietett a
folyosókon, hóna alatt az elmaradhatatlan paksamétával, minden
palotaőr pontosan tudta, hogy sürgős, életbevágóan fontos dolgot
intéz.
Az aranyozott kilincs előtt egy pillanatra megtorpant, aztán
kopogott. Egy belső szolga frissen beretvált képét pillantotta, mikor
az ajtó kinyílt, és a tágas terem másik végében ült az a méltóság, aki
ily sürgősen magához rendelte.
– Kegyelmes uram, szolgálatára – hajlongott a hivatalnok, és az
ébenfa asztal mögött ülő, bíborosi öltözéket viselő, hatvanhoz közeli
férfi felpillantott.
– Jöjjön közelebb, kérem!
Nem kínálta hellyel a hivatalnokot, aki viszont kezet csókolt a
magas egyházi méltóságnak. Egy világ választotta el őket, bár
létezett egy bizonyos átjáró, amin a hivatalnok régtől fogva
magabiztosan közlekedett. Az átjárót úgy nevezték: titkos
megbízatás.
A bíborost Kollonich Lipótnak hívták. Névrokona, a császár
kedvelte, mások utálták, a magyarok pedig gyűlölték, mert ő is
gyűlölte a szabadságra vágyó magyarokat.
A hivatalnok alázatos tartással várta a parancsot.
– Nem kell semmit lejegyeznie! Mint nyilván tudja, a közeli
napokban Bécsbe érkezik ez a nőszemély.
Egy Hollandiában nyomott képújságot ejtett az asztalra, a
hivatalnok orra elé. Zrínyi Ilonáról szólt a történet, jelentősen
kiszínezve, a realitásokat messze áthágva.
– Európa legbátrabb asszonya tiszteli meg városunkat – folytatta a
bíboros, nem is titkolt gúnnyal a hangjában. – Azt akarom, hogy
méltó fogadtatásban részesítsék, mielőtt még átlépi a városkaput!
Érti, fiam, miről beszélek?
– Tökéletesen, kegyelmes uram – felelte a hivatalnok, bár még
nem értett semmit.
 – Nohát, ha érti, álljon neki, és hívja egybe a… hm… barátait!
Csapszékek, piacok, külvárosiak… Keressen közöttük néhányat,
akik majd megadják a kellő üdvözlő hangot! A többiről majd magam
intézkedem. Fogja, ez a magáé! – ejtett a hivatalnok kezébe egy
erszényt, benne csilingelő ezüstpénzzel. – Ne szólja, de fizesse meg
azokat, akik hajlandóak lesznek felhangolni a csőcseléket!
Zajongani, kiabálni, köpködni, kisebb kavicsokkal hajigálni lehet, de
a hintókhoz, a szekerekhez ne nyúljanak, megértette? Bántatlanul
kell elérkezniük az Ágoston rendiek kolostorába!
A hivatalnok rögvest sietett a dolgára.
Nem hibázhatott, hiszen hivatali teendői mellett az volt a másik
fontos dolga, hogy megszervezze, kihallgassa és mozgassa a városi
besúgókat.
Igazán nagy kedvvel tette a dolgát egy nagy ember akarata
szerint, és nem foglalkozott lelkiismereti felhangokkal.
– Az ott már Bécs, kisfiam – mutatta az elhúzott függönyön át
Ilona asszony Ferenc úrfinak a szürke, ködbe vesző falakat. Az
ablakra rakódott párát egy kendővel törölte le. – Most már hamarost
megérkezünk.
A kíséret szorosan a hintó mellett lovagolt, mert Bécs
kiszámíthatatlan hely volt. A tiszt arra kérte asszonyomat és a többi
hintó utasait, hogy tartsák behúzva a függönyöket, míg a városba
nem érünk. Egyszer csak megtorpant a menet.
– Mi történt, Miklós? Húzta el az üveget Ilona asszony, hogy a
kocsisokhoz szólhasson.
– Nem tudom, kegyelmes asszony… Épp az orrunk előtt csukták
be a kaput. Talán vakok ezek, hogy nem látják a címert?
– Dehogy vakok! – sóhajtott asszonyom. – Nagyon is jól tudják,
mit tesznek.
Behallatszott a kísérő tisztek parancsszava, mi pedig csak ültünk
a batárban tanácstalanul. Ilona asszony sejtette, mi történik.
Aztán valami koppant a batár oldalán. Egy apró kavics, és rögtön
utána meghallottuk a fütyülést és a pfujolást. Előbb csak németül,
később már magyarul is kiabáltak.
De micsoda ocsmányságokat!
 – Takarodj, török bérenc! Protestánsok szukája! Koszos Zrínyi
fattyú! Szajha! Emberek, bécsi polgárok! Rohanjuk meg a szekereit,
fordítsuk fel, mert amit cipelnek, az mind a mienk lehet! Nincs ennek
a boszorkánynak semmihez joga!
Elsápadtam. Ferenc úrfi meg éppenséggel elvörösödött, és azt
követelte, hadd álljon ki a kis fejedelmi buzogánnyal, majd ő
tisztességre tanítja ezt a koszos csőcseléket.
Azt hiszem, meg is tette volna, ha az édesanyja nem csitítja.
A katonák szorosan körülvették a batárt. Valaki azt mondta a
bajtársának, hogy a csőcseléket látta kiözönleni a kapun, még
mielőtt azt bezárták volna. Ebből gondolja, hogy kitervelt az egész.
Ilona asszony elküldte a kapuhoz az egyik tisztet, aki azzal
érkezett vissza, hogy ismeretlen okból, parancsra tartják a kaput
zárva, és a német tiszt nem is akart vele szóba állni.
A hangzavar akkor már fület siketített. A hintó meg-megrándult
néha, mert a hat ideges lovat alig tudták féken tartani. Kövek
puffantak az oldalukon és a hátukon, no nem öklömnyik, éppen csak
akkorák, amitől egy ló megvadulhat.
Eltelt egy kínkeserves óra, aztán még egy, de a kapu nem nyílt
meg.
– Ez tehát a méltó fogadtatás – jegyezte meg asszonyom. – Ne
féljetek, ez mind csak színjáték! Ennél messzebbre nem mennek. A
csőcselék meg mindenhol csőcselék, lakjon bár Bécsben vagy
Kassán. Nincs arca soha, és a felbujtók úgy irányítják, ahogy
akarják. Magas polcon ülhetnek, akik ezt kitervelték.
– Amit kiabálnak, arra szó nincs is – jegyeztem meg. – Az uram,
meg az apám… meg a nagyságos Zrínyi Péter és Miklós urak
kellenének ide most, asszonyom. Tudnák, mit tegyenek.
Bizony, tudták volna. Hanem be is fogtam a szám, mert eszembe
jutott, ezzel azt is kijelentettem, hogy Ilona asszony nem tudja.
Pedig tudta, megesküszöm rá.
Hogy változnak az idők! Micsoda viharos gyorsasággal! Zrínyi
Miklós urat – nagyapám mesélte – Újvár szándékos elveszejtése
után Bécsben ünneplő tömeg fogadta. Napokig, éjjel-nappal a
freyungi háza előtt álltak az utcán, és tüntettek mellette, érte.
 Mikor a harmadik óra is lejárt, valaki, aki az egész rettenetet és
méltánytalanságot megrendezte, megnyittatta a kaput, és a hintók
meg a társzekerek végre begördülhettek a városba. Jól láttam a
vigyorgó kapuőröket, és a csőcseléket esze ágában sem volt
senkinek szétoszlatni.
Bécsben úgy látták jónak, hogy az a kívánatos, ha a császár
ellenségét nem virágeső, díszőrség és szőnyeg fogadja, hanem az
aljanép.
– Kegyelmes asszonyom, rangos vendége érkezik – nyitotta a
klastrombéli szoba ajtaját az öreg komornyik. – Kérem, hogy…
De az ajtó máris tárult, és Kollonich Lipót bíboros lépett be.
– Asszonyom, köszöntöm önt Bécsben – biccentett, aztán
Ferencnek és Juliánkának kézcsókra nyújtotta a kezét. – Remélem,
utazása nem volt túlságosan kellemetlen.
– Az utazás mindig olyan, amilyenné a körülmények teszik –
felelte Ilona lenyelve, hogy Kollonich egyszerűen asszonyomnak
szólította. – Minek köszönhetem a váratlan és gyors látogatását,
uram?
Ő sem szólította az érseket a neki járó címen.
Kollonich körülnézett a fehérre meszelt, puritánul berendezett
helyiségben, ahol a bolthajtás ráborult a falakra.
– Nos, azt gondolom, nem tűr halasztást őfelsége utasításával
kapcsolatos legújabb hírem, asszonyom. Bokros teendői miatt a
Rákóczi-árvák gyámi teendőit egészében rám ruházta. Mostantól én
rendelkezem a vagyonukkal, a neveltetésük tőlem függ.
Biztosíthatom, hogy nem szenvednek hiányt semmiben.
Ilona elsápadt. Össze kellett szednie magát, hogy ezt a
bejelentést fejedelemasszonyhoz méltóan fogadhassa.
– Mielőtt bármit mondanék, láthatnám az erre vonatkozó hivatalos
okmányt?
– Természetesen. Magammal hoztam, készültem erre az
eshetőségre. Tudom, hogy ön nehezen meggyőzhető, de talán ez
megnyugtatja.
Ilona remegő kézzel tartotta a latin nyelvű írást, amin ott díszlett
Lipót császár pecsétje és aláírása.
 – És mi jár még ezzel az utasítással? – kérdezte tompán. –
Készüljek a legrosszabbra?
– Ugyan, asszonyom! Miért használ ily kemény szavakat? – húzta
gunyoros mosolyra a száját Kollonich. – Erről szó sincs. Csakis arról,
hogy igyekszem teljesíteni az ön leghőbb vágyát. Nevezetesen,
hogy a gyermekeinek rangjukhoz méltó neveltetést biztosítsak. Ez
nyilván nem történhet e falak között, és tudom, hogy ezt ön elsőre
megérti.
Ilona közelebb lépett, és a komornyik aggodalmasan pillantott
asszonyára, akinek tartásában abban a pillanatban ugyanazt a
rettenthetetlen, fenyegető erőt vélte felfedezni, mint amikor a
bástyára lépve megszemlélte az ellent, és parancsot adott a
tüzéreknek a lövetésre.
– Uram! Mondja, mit terveznek? Ne véljen gyengeelméjűnek,
mondja ki kereken, mit akarnak! Mindenre felkészültem, s hogy
keményen fogadom a nehézségeket, azt nyilván régtől tudja. Tehát,
uram, mi a szándékuk? Egyenesen feleljen, sallangok nélkül, és ha
kérhetem, magyarul!
Kollonich arcán megrándult egy ideg. Tudta, hogy semmi oka
tartani Zrínyi Ilonától, csak éppen a tudatalattija nehezen fogadta el.
Érzékelt valamit, ami egyszerre volt félelmetes, ellentmondást nem
tűrően határozott, és ami könnyűszerrel fölébe emelheti ezt a
különleges asszonyt, ha bíborosként ezt ő szó nélkül hagyja.
– Nos, minek is szaporítanánk a szót, nem igaz? Jobb mielőbb a
végére jutni. Őfelsége utasítására ezennel magamhoz veszem a
gyermekeit.
Ilona arcából kiszaladt a vér.
– Ezt nem teheti meg! Ehhez magának semmi joga nincs!
Őfelsége aláírta az okmányt, ami védelmez engem és a családomat!
Császári katonák jelentek meg az ajtóban.
– Asszonyom, nekem mindenhez jogom van, és élek is vele –
felelte Kollonich. – Kérem, ellenvetés nélkül engedje át nekem a
gyermekeket!
Az öreg komornyik mögött az asszony megpillantotta Kőrössy
Györgyöt és Badinyi János atyát, Ferenc tanítóját. Kőrössy
szemvillanással jelezte, hogy ne szálljon vitába a bíborossal.
 És akkor, abban a súlyos pillanatban Ilona talán úgy érezte,
kiszalad tagjaiból az erő, és nem bírja tovább tartani magát.
– Hova viszi a gyermekeimet? Csak, hogy meg tudjam pontosan
fogalmazni a feliratomat őfelségéhez… Azt nyilván tudja, hogy nem
hagyhatom annyiban.
– Nem titkolom, asszonyom – felelte Kollonich. – Innen egyenest
őfelségéhez indulunk.
– Őfelsége nem látja tán jónak, ha én kísérem hozzá a
gyermekeket? Vagy személyem a palotában nemkívánatos?
Kollonich bólintott.
– Jól látja a helyzetét, asszonyom. Kérem, ne akadékoskodjék, és
hagyja, hogy őfelsége üdvözölje a gyermekeket!
Ilona magához ölelte mindkettőt. Ferenc nem akart menni,
Juliánka pedig keserves sírásba fogott. Nyugtatta mindkettőt, nem
lesz baj, nagyurak vigyáznak rájuk, Juliánka pedig ügyeljen az öccse
minden mozdulatára és szavára.
Hiszen Ferenc valójában még csak tizenkét esztendős…
A szíve mélyén tudta, hogy semmi nincs rendjén, s hogy nem
szabadna hinnie Kollonich Lipótnak, de senki másnak, aki az udvar
szolgálatában áll. Mit nekik a hazugság, amikor Bécsben csaknem
minden az?
Ráébredt, hogy ebben a vészterhes helyzetben egyebet nem
tehet, mint elengedi a gyermekeit a bíborossal. Nem lehet baj,
hiszen velük lesz Kőrössy György és Badinyi atya…
Okosnak kell lenni, diplomatának! – Ez dobolt a halántéka mögött.
Ez most nem az erő színtere, hanem az észé, másként semmit
meg nem védhet.
Velük azonban Bécsben mindent megtehetnek.
Mire eszmélt, Kollonich és a katonák elvonultak a tiltakozó
gyermekekkel, és a csukott batár kihajtott a kolostor kapuján.
Még a fülében zörgött a hintókerekek zaja, amint a kövezeten
végiggördült a súlyos jószág, de bénultságából máris eszmélt. Az
öreg komornyikot szólította.
– Ismered Bécset. Indulj, eredj utánuk, a kisebbik hintóval! Tudni
akarom nem hazudott-e a bíboros!
 Ekkor léptem be asszonyomhoz. Előtte a folyosón remegve
hallgattam a kiszűrődő hangokat. Juliánka észre sem vett, amikor
elhaladtak előttem, de Kollonich bíboros hosszan rajtam tartotta a
szemét, várva, hogy meghajoljak, de én csak álltam szálegyenesen
a fal mellett.
– Asszonyom! Kérem! Ne őt küldje – pillantottam az öreg
komornyik felé. – És én már… különben is… hm… intézkedtem,
kegyelmes asszonyom… Engedelmével. A hintó után küldtem a
kegyelmes asszony lovászlegényét, Istvánt. A lába akár a nyúlé, úgy
szalad. Megtudja, hova ment az a hintó, aztán visszaér rögvest…
Nem szólt, csak hosszasan nézett rám. A kezeit összekulcsolta a
melle alatt, az arca sápadt volt, az ajka vértelen. Amikor az öreg
komornyik távozott, tétova mozdulattal felemelte a gyertyatartót az
asztal közepéről, és egy ideig csak nézte, mintha az öntvény cirádái
kötnék le a figyelmét. Aztán váratlanul, elkeseredett dühvel a falhoz
vágta.
Az égő gyertyák a padlón szertegurultak, és ijedten tiportam el az
apró lángokat.
Ő pedig leroskadt a székre, és hangtalan zokogott.
István, a lovászlegény elég sokára érkezett vissza. A kapuban egy
szolgáló várta, hogy az ügyeletes szerzetes beeressze. Rohanvást
igyekezett asszonyom szobájába.
– Az a pap… hazudott, kegyelmes fejedelemasszony! – jelentette
lihegve, a felháborodástól vörös képpel. – Senki nem ment
őfelségéhez! Juliánka kisasszonyt az Orsolya Szüzek zárdájába
vitték. Egészen közel álltam, és hallottam, amikor könyörgött, hogy
ne szakítsák el az ifiúrtól. A nagyságos Ferenc úrfival pedig egy
egyszerű házba hajtattak. A bíboros jószágigazgatójáé. Kőrössy és
Badinyi urak vele vannak. Megpróbáltam bejutni, de kituszkoltak…
És van még valami, nagyságos asszonyom. Ezt a levelet a kolostor
kapuja előtt nyomta a kezembe valaki, de rögvest el is szaladt…
Ilona asszony remegő kézzel bontogatta a papírost, aztán
suttogva, kapkodva olvasta a szöveget, és néhol érthetetlenségbe
olvadtak a szavai.
– Kollonich Lipót… szégyene a máltai rendnek… Kétes hírű
egykori lovag… Nagyravágyó, gátlástalan, erőszakos… Gyűlöli a
Zrínyieket és a Rákócziakat… Aláírás: őkegyelmessége,
Dietrichstein herceg…
Ilona asszony könnyei akkorra már kiszáradtak.
– Mi legyen most, asszonyom? – kérdeztem, de nem válaszolt.
Istvánnak a kezébe nyomott egy apró aranypénzt, aztán csak
annyit szólt, hogy mostantól azok, akik vele laknak ebben a
kolostorban, sehova ne távozzanak, ha egyszer hitet tettek személye
mellett. De ha úgy látják jónak, hogy másutt jobban boldogulnak, ő
senkit sem marasztalja, mindenkinek menlevelet ad, mert nem
kötelezi őket arra, hogy osztozzanak a jövőjében.
A következő három napban Ilona asszony hiába várt a császár
hívó szavára. Nem jelent meg, és nem üzent Kollonich bíboros sem.
Valamennyien kétségek között vergődtünk, a nappalok összefolytak
az éjszakákkal, és szívet repesztően hatottak azok a szavak, amikor
Ilona asszony minden este arra utasított, hogy vessem meg Juliánka
és Ferenc ágyát is, mert „ma biztosan idehaza éjszakáznak már”.
A negyedik napon az egyik kapus barát felballagott a szobájához.
A folyosón megállítottam, és nem eresztettem be, mert Ilona
asszony három nap után végre elszenderedett.
– Mondd meg asszonyodnak – közölte erősen törve a magyar szót
hogy a bíboros úr megbízottja érkezett Ferenc úrfival.
Azzal elcsoszogott, a lépcsőházban pedig máris meghallottam a
lépteket.
Felráztam hát Ilona asszonyt, akinek a szeméből rögvest kiperdült
a félálomnak se nevezhető köztes állapot utolsó szelete is. Egy vizes
törölközővel sebtében megtörölte az arcát, ujjával igazított a haján,
lesimította padlót seprő fekete ruháját, és maga nyitotta az ajtót, úgy
várta Ferenc úrfit.
Ő pedig asszonyomhoz szaladt és átölelte.
– Édes anyámasszony! Ezek velem nem tudatnak semmit! Mondja
meg nekik, hogy én nem akárki vagyok! Nekem fejedelmi
buzogányom, és címem van!
Félrehúzódtam az ajtó mellé, velem szemben az öreg komornyik
ácsorgott riadt arccal. A bíboros megbízottja halkan köszöntötte
Ilona asszonyt.
 – Bocsásson meg, kérem… A bíboros úr őeminenciája utasítására
vagyok kénytelen zavarni. A fiatal nagyságos úrnak… ami azt illeti…
őfelsége óhaja szerint meg kell kezdenie tanulmányait, és…
Ilona asszony elméjében azonnal fény gyúlt. Értett már mindent,
még azt is, amit mi, szolgálók, legfeljebb csak sejtettünk.
– Mondja, hova viszik a fiamat? – kérdezte nyílt tekintetét a férfira
függesztve, felszegett fejjel, egyenes derékkel, dacosan. – Mert
elviszik, ez nyilvánvaló. Mondja meg, hova!
– Kérem, nekem erre nincs felhatalmazásom – felelte a megbízott.
– Az ifiurat elbúcsúzni hoztam. Odalent katonák várják, hogy
elköszönjön és hamarost visszainduljunk…
Asszonyom szemében most apró lángok villantak. Jól ismertem
ezeket, és tudtam, hogy a dühét fogta vissza éppen.
Szárazon, vészjóslón kondult a hangja, ahogy annak idején Miklós
gróf úrnak Csáktornyában. Csak ő olyankor már a kardját is
megcsörgette…
– Azt kérdeztem öntől, hova viszik a fiamat! Erre még ön is
válaszolni tud, nemde?
– Kérem, tudom, hogy önnek ez mennyire… – kezdte a pap, de
Ilona asszony hangja ekkor úgy szisszent, akár a korbács.
– Hova… viszik!
A férfiú mélyet szusszant, a fejét csóválta és a padlót nézte, mikor
válaszolt.
– Én úgy tudom… de nem lehetek benne egészen bizonyos…
talán… Neuhausba. Őfelsége parancsa szerint. A legjobb tanítók ott
várják…
– És a leányomat? Máris apácának szánják? Nem ez állt abban az
egyezségben! Mit keres az Orsolya Szüzeknél?
– Erre nem tudok felelni, asszonyom – tárta szét a karjait a
megbízott. Ehhez én túlságosan kicsi vagyok.
– Te egy átkozott talpnyaló vagy! – morogta az öreg komornyik, de
túl csendesen ahhoz, hogy az érintett meghallja.
Aztán csak azt láttam, hogy Ilona asszony magához ölelte Ferenc
ifiurat, és sírtak mindketten. A könnyeimet törölgettem magam is, és
az öreg komornyik szipogott a sarokban.
 Ferenc úrfi még a hintóból is azt kiáltotta, hogy hamarost megint
megjön, de most siet, hogy elbúcsúzzon a nővérétől is az Orsolya
Szüzek zárdájában, s hogy az Isten jó…
Asszonyom mellé léptem, mikor a hintó elindult, ő pedig úgy
kapaszkodott a karomba, mintha menten leszakítaná. A körmei a
húsomba vájtak, de észre sem vette. Amikor a kolostorkapu tompa
durranással bezárult, s csak a lovak patájának egyhangú, elhaló
klaffogását hallhattuk, Ilona asszony megfordult és merev tartással
elindult a szobája felé.
Siettem lépést tartani vele.
A szoba ajtajában annyit mondott, hogy nem akar látni senkit.
Nem hallgattam rá. Bekísértem a félhomályos, zord és levegőtlen
helyiségbe, és ki akartam nyitni az ablakot, de nem engedte. Rám
förmedt, hogy hagyjam, ahogy van.
Mintha ott sem lettem volna, nem vett rólam tudomást. A kezét
tördelve, magában motyogva járt-kelt faltól falig, aztán a hajába túrt,
akár egy eszelős, és egyre a „nem, nem lehetséges! Isten nem tehet
ilyent!” szavakat hajtogatta.
Hozzáléptem és megérintettem a karját.
– Asszonyom! Kérem, asszonyom… ha valamire szüksége
lenne…
Nem felelt. Mintha nem látott, nem is hallott volna engem.
– Kérem szépen, asszonyom! Megijeszt, ha így… Mint egy űzött
vad… Kérem, asszonyom, hadd segítsek!
A pillanat tört része alatt perdült, és ellökött magától.
Csak arra emlékszem, hogy hanyatt vágódtam, aztán jött a
sötétség.
Egy gyertya lángját pillantottam először, aztán egy kezet éreztem
a homlokomon, meg egy hideg vizes ruhát. Az ágy mellett, amelyen
feküdtem, asztalka helyett egy mosdótál állt fémlábain, abban
csobogott a víz, amikor a ruhát megnedvesítették és kifacsarták.
– Én vagyok – szólt egy hang, és felismertem asszonyomat. – Ne
kelj fel! Csak válaszolj szépen… A fejed hogy van? Hasogat? És…
látsz engem rendesen, Dragica?
– Látom… a kegyelmes asszonyt. A fejem… rettentően… Mintha
vasabroncs szorítaná…
 – Maradj fekve! Kérsz inni?
– Köszönöm… Esetleg egy kortyot… – feleltem, és azonnal
éreztem a poharat az ajkamnál. Ilona asszony segített a fejem
felemelni, hogy ihassak.
Aztán visszafektetett a párnára. Akkor láttam, hogy az ő ágyában
vagyok, pontosabban a vetetlen ágyon, és valaki egy meleg takarót
terített rám.
– Bocsásson meg, asszonyom – kezdtem, és akkor már eszembe
jutott, hogy mi történt, de egyszer csak megszédültem, és…
Hozzám hajolt, és friss borogatást helyezett a homlokomra és a
tarkómra.
– Te bocsáss meg nekem, Dragica! Nem akartam. Isten látja
lelkemet, hogy nem! A sátán fészkelte be magát a szívembe abban
a pillanatban… Nem tudom, mi történt velem. Úgy éreztem, hogy
nem is én vagyok…
– Csak… szerencsétlen véletlen volt, asszonyom… – dadogtam. –
Tudom én, hogy engem asszonyom soha… egyetlen egyszer sem…
– Nem hát, Dragica. Hogyan is gondolhatnád! Csak épülj fel
mielőbb! Szükségem van rád. Mindenkire szükségem van, aki kitart
mellettem.
Egy nappal korábban…
Bécs, Esterházy palota
Esterházy Pál felesége, Thököly Éva a szalonjában fogadta a
magyar főrendi hölgyeket. Összejöttek vagy tizenöten.
– Tehát, hölgyeim, ezek a hírek érkeztek hozzám – fejezte be Éva
asszony a tudomására jutottak taglalását. – Ilona sógornőm talán
semmi pontosat nem tud, és tőle értesítés sem érkezett eddig. Talán
megfélemlítették… Ki tudja? Mindent elképzelhetőnek tartok. Amit
tervezünk, az nem veszélytelen, de azt gondolom, belőlünk nem
veszett még ki a magyar virtus, sem a vérünk nem lett színtelenebb.
Aki nem tart velünk ebben az ügyben, arra sem haragszunk meg.
– Önnel tartunk valamennyien, és még hozunk jó pár tisztességes
magyar asszonyt és leányt! – jelentette ki egy éltesebb hölgy, aki a
Nádasdyakkal állt rokonságban, s egy Forgách-feleség pedig –
oldalán egy Mednyánszky-leánnyal – jelentőségteljesen bólogatott.
 – Köszönöm, nem csalódtam önökben, kedveseim – folytatta Éva
asszony. – Kőrössy úrtól érkezett egy küldönc ma délelőtt. Holnap
lesz a napja, hogy elindul a batár a kis Ferenccel a határon túlra,
Csehországba, a jezsuiták kollégiumába. Ám előtte Kollonich
bíboros betér vele az Irgalmasok templomába. Ha Isten ilyen
lehetőséget hozott elénk, ne hárítsuk el magunktól, hölgyeim!
– Nem fogjuk! Ott leszünk! És az urammal is megbeszélem,
zargassa fel a bécsi magyar urakat – helyeselt lelkesen egy fiatal
hölgy, a Batthyány családból. – Méltó búcsúztatást szervezünk
Rákóczi sarjának, erre megesküszünk, ugye, hölgyek?
Mikor a dámák távoztak, Éva asszony behívatta a titkárát.
– Bíztasson, kérem, hogy jól tesszük, amit tervezünk!
– Meg kell mutatni, hogy a magyar szív még erősen dobog, és ne
legyen kétsége senkinek a felől, hogy sokan vannak még, akik
képesek lángra lobbantani az érzelmeket, nagyságos grófné – felelte
a férfiú. – Amúgy pedig teljesítettem, amivel megbízott.
Thököly Éva intett a titkárnak, hogy leülhet az asztalához.
– Nos, asszonyom – folytatta a roppantul széles látókörű és
sokoldalúan kiművelt férfiú –, azok az ismerőseink, akik… hm…
fontos helyeken teszik a dolgukat, elmondták, miféle koncepció
alapján történik a fejedelemasszony és a gyermekek elkülönítése. A
terv szerint Ferenc ifiúr a neuhausi jezsuita kollégiumban kiemelt
figyelem alatt áll majd. Titkos gondolat, hogy nem csakis magyar
érzelmeit nyírbálnák meg abszolút császárhűségre nevelvén, hanem
szép lassan elosztogatnák a vagyonát is, főként a jezsuitáknak.
– Nem lepne meg – szólalt Éva asszony. – Az sem, ha eleve úgy
nevelnék, hogy még magyarul is elfelejtsen… És a leány? Julianna?
– Őt majd az orsolyiták szép finoman meggyőzik arról, hogy
maradjon a rendben. Minden csak nevelés, rábeszélés kérdése, és
ennek metódusaiból Bécs sosem látott hiányt. Itt minden megtehető,
mindenki átalakítható, kiverik a császárság szempontjából károsnak
ítélt gondolatokat az ifjú emberek fejéből.
Éva asszony bólintott. Így vélekedett, és ettől tartott maga is.
– És hát – folytatta a titkár –, a fejedelemasszony… ha elég sokáig
bezárják egy klastromba, ha nem kap hírt az ön kegyelmes testvére
felől, sem pediglen a gyermekeiről, akkor legfeljebb beletörődik a
sorsába. Vagy beleőrül, ahogy az anyja. Mindkét megoldás kedves
az udvar számára.
– Beleőrül? Beletörődik! Ilona soha! Tőle ezt senki ne remélje, és
róla ilyent ne képzeljenek! – csattant Éva asszony. – A pokolban
előbb alszik ki a tűz, mint benne! Soha nem adja fel, és eddig mindig
felállt, ha padlóra sújtotta a sors. Kérem, titkár úr, a mai nap
hátralévő hányadában gyűjtögesse tovább a híreket a holnapról!
Nem akarunk hibázni, és nem is fogunk!
Másnap az Irgalmasok temploma előtt a bécsiek előbb csak
néhány, feketébe öltözött hölgyet láttak. Aztán egyre többen
érkeztek, odakint sétálgattak, majd kettesével, hármasával betértek
a templomba és leültek imádkozni a padsorokba.
A templomszolga csodálkozott, mert hétköznapokon ilyen idő tájt
ember nem nagyon fordult meg az Irgalmasoknál, de hát a szentírás
is arra buzdít, ha valaki Istennel akar szót váltani, bármikor betérhet
az ő házába.
Meg is teltek a padsorok, és az előkelő hölgyek néma csendben
imádkoztak. Gróf Esterházy Pálné is bevonult a barátnéjába karolva,
szentelt vízbe mártotta ujját, majd térdet hajtott, keresztet vetett, és
lassan előreindult a padsorok elé. Ott megfordult, mintha csak
ülőhelyet keresne magának, és apró főbólintással jelezte, hogy eljött
az idő.
A templom előtt ekkor megállt egy hintó. Kopott volt és régi, a
lovak se keltették azt a benyomást, hogy nagyúr ül benne. Mögötte
megérkezett Kollonich bíboros díszes, csukott hintaja.
A kopottas batárból előbb Badinyi János szállt ki, majd az ifjú
Rákóczi Ferenc. Köznapi öltözéket viselt. A hintó saroglyáját egy
jókora utazóláda nyomta.
Kollonich megállt Ferenc előtt.
– Most bemegyünk a templomba, és Isten áldását kérjük a hosszú
útra, fiam – közölte.
Mikor átlépte a küszöböt, megpillantotta a néma hölgyseregletet.
Azonnal átlátta, mi történik, még úgy is, hogy a hölgyek némán
ültek a helyükön, de nem az oltárra függesztett tekintettel, hanem
mind Ferenc felé fordultak. A bíboros mintha ott sem lett volna.
 – Tüntetnek? Ellenem? – csikorogta a foga között Kollonich. – Ezt
merészelik? Ha ellenem szegülnek, a császár ellen ágálnak!
Rebellis magyar banda! Sosem változnak! Vágóhídra az összessel,
akkor tán rend lesz egyszer ebben a szilaj országban!
De hangosan ki nem mondta, és nem is tehetett egyebet, mint
letérdelt a feszület elé. Mellette térdelt Ferenc, akit két-három
esztendővel idősebbnek láttak a szemlélők, és a jelenlévő hölgyek
gondolataiba beférkőzött, hogy néhány év múlva bolondulnak majd
érte a leányok.
Amikor a bíboros kifelé indult Ferenccel, sorra vette az arcokat.
Sokukat ismerte. Még a családok történetét is, és elhatározta, hogy
nem felejti el ezt a számára vérforraló közjátékot.
Az járt a fejében, hogy mit rejtenek ezek a komoly asszonyi arcok.
Miféle gondolatokat? Szánalmat? Együttérzést egy lázadó
gyermekével? Netán máris rebelliót rejtenek a vonásaik?
Alig várta, hogy kiérjen a templom elé. Azonnal parancsot adott,
hogy a kopottas hintó induljon a legrövidebb úton a Prágába vezető
út kapuja felé, ott majd csatlakoznak a társzekerek, amik Ferenc
holmiját viszik.
A városkapunál azonban ismét szokatlan tömeg várakozott.
Magyar díszruhás nemesurak, főrendiek, nyeregben köszöntötték az
ifjú Rákóczit.
– Megparancsoltam, hogy az indulásról ne szóljanak egy szót se,
sehol! – sziszegte a titkára fülébe Kollonich. – Valaki mégsem tudta
befogni a lepcses pofáját!
A titkár fülig veresedett. Nem ő árulta el az utazás tervét és napját.
– Eminenciád… hm… óhajtja, hogy esetleg intézkedjem? –
kérdezte remegő hangon, mire Kollonich azt felelte:
– Várjon! Kíváncsi vagyok, hogy mit akarnak. Ha jól látom, kísérik
a hintót. Mocskos magyar disznók! Még ezek merészelik főrendinek
nevezni magukat! Szóljon a kocsisnak, hogy forduljon a prefektúra
felé!
A kopott hintó és a társzekerek – immáron nélkülözvén a bíboros
társaságát – lassan kigördültek a kapun, és kezdetét vette a hosszú
utazás, amikor Ferenc átlépi majd Magyarország határmezsgyéjét.
Hogy tanulni megy, azt tudta. De, hogy mikor tér vissza…
 A díszruhás magyar nemesurak követték a hintót kétfelől.
Mindenki emlékezett a bécsi érkezésre és a gyalázatos
fogadtatásra, s megesküdtek a jelenlévők, hogy ez még egyszer elő
nem fordulhat.
Egész sereg követte a hintót, amelynek ablakából Ferenc úrfi
integetett az uraknak.
Aztán vágtató lovakon rendfenntartók közeledtek a menet mögött,
és a hintó elé vágva a tiszt németül kiáltotta:
– Ki itt a parancsnok? Ki engedélyezte ezt a tüntetést?
Egy darabig nem felelt senki, aztán a hintó is megállt, s mögötte a
társzekerek. A tiszt másodjára kérdezte ugyanezt, mire egy sztentori
hang így felelt:
– Milyen tüntetést emleget maga? Menjen az útból, hallja, mert
legázoljuk! Miféle új módi magyar főrendi urakat tüntetéssel vádolni,
megakasztván útjukat?
– Még a nevét se tudjuk, hallja? Hogy teszünk így panaszt a
bárdolatlansága miatt?
– Magyar nemesnek ebben a birodalomban jogai vannak! Oda
lovagol és akkor, ahova, és amikor csak kedve szottyan! Mit
képzelnek maguk, bécsiek?
Aztán egy őszülő bajuszú, cifra mentés, atillás, ezüstforgós,
kócsagtollas föveget viselő nemesúr a tiszt elé léptette a lovát.
– Aztán mondja csak, mivel vádolna minket? Maga őfelsége
szavatolta a magyar nemesség jogait. Egy ilyen senkiházi minek
szól bele?
– Uram – így a tiszt, aki cseppet sem szeppent meg a túlerőtől
hivatalom alapján önöket akár vissza is fordíthatom Bécsbe. Aztán
kelmetek jönnek vagy sem, az engem már nem érdekel. Az a
parancsom, hogy ezt a tüntetést be kell szüntetni, és meg is teszem.
A magyar urak csak nevettek, mások fütyültek, és
gorombaságokat vágtak a tiszt fejéhez. Az idős nemesúr felemelte a
karját, mire mind elcsendesedtek.
– Hát legyen! Nem akarok itt magának kellemetlenséget, uram.
Jelentsen csak föl minket! De már most megmondom, hogy
mindegyikünk mellett legalább tíz advocatus áll majd a bíróságon, és
fejenként harminc becsületes magyar ember jelenti ki hites
vallomásában, hogy itt és most semmi olyant nem tettünk, ami
őfelsége jogait sértené. Itt tüntetés nem volt, és nem is lesz! Ön
azonban megsértett egy sereg magyar főrendi nemesurat. Nohát,
menjen Isten hírével, hamarost követjük mi is! Meglehet, előbb érünk
Bécsbe, mint maga. Meg aztán… olyan törvényről még nem
hallottam, hogy egy hintót nem lehet kísérgetni az úton. Hogy nem
lehet a benne ülőknek jószerencsét kívánni. Vagy tán maga másként
tudja?
A tiszt nem felelt.
– Akkor meg is egyeztünk, uram. Nem történt itt semmi főbenjáró,
igaz-e? -A nemesúr a többiekhez fordult: – Uraim! Ennek a hintónak
itten, mivel a törvény sem tiltja ugyebár, azt üzenjük, hogy a
mindenható Isten megóvja nekünk! A hintónak, és aki benne ül,
háromszoros vivát!
Kiröppentek a díszes kardok, és a vivát úgy zengett a tágas
mezők felett, hogy Bécs falai is beleremegtek.
Valamennyien az elmúlt napok hatása alá kerültünk. Ilona asszony
naphosszat magába zárkózva ült a kolostor barátságtalan,
félhomályos szobájában, és alig engedett be közülünk néhányat.
Próbálkoztam, de engem is kiküldött, elbocsátott, amikor nyugtató
szavakkal enyhíteni szerettem volna a fájdalmakon, amelyek nem a
testét csakis a lelkét kínozták. Végül, vagy három hét múltán maga
kérte, hogy maradjak, miután bevittem a vacsoráját.
– Emberi szót akarok hallani, Dragica lelkem – szólalt nagyon
fáradt hangon. – Nem aludtam… már magam sem tudom, mióta. És
még most is bánom, amit akkor tettem…
– Már el is felejtettem, asszonyom – mondtam. – Tudom, hogy alig
alszik. Hallom a lépteit éjszakánként. Féltem asszonyomat. A lelki
kínok megrokkantják a testet. Ön ne tudná?
Tört a kenyérből, és a falon függő feszületre fordította párás
tekintetét, mintha tőle várna útmutatást. A szemeit karikák
csúfították, és ha a haját nem fogta volna a gyöngyös háló,
bizonnyal széthullik tincsekre, mert napok óta nem kérte, hogy
fésüljem meg.
Néhány falatot fogyasztott csak el, majd félretolta a tálat. A
poharában finom rajnai bor gyöngyözött, de bele sem kóstolt. Nem is
értettem, mi tartotta benne az erőt.
Aztán kopogtak, és egy szerzetes állt a sötét folyosón, mögötte
pedig egy köpönyeges alak, akinek az arcát elsőre fel sem
ismertem.
Badinyi János uram, Ferenc ifiúr nevelője állt előttem,
beretválatlan arccal, kopott köpönyegben, holtfáradtan.
– Jézusom! – csaptam össze a kezem. – Mi lelte magát? Mindenki
úgy tudja, hogy Neuhausban van…
– Őt… még ébren találom? – kérdezte, de az ajtóban abban a
pillanatban megjelent Ilona asszony.
– Ön az? – kérdezte halálra vált arccal. – Baj történt, János?
Mondja, hogy nem! Isten az égben…
Aztán becsukódott mögöttünk az ajtó. Badinyi uram megállt a fal
mellett, én meg az asztalhoz indultam, hogy kivigyem a vacsoratálat,
de Ilona asszony marasztalt. Talán jobbnak látta, ha többen is halljuk
az érkezett szavait.
– Önnek Neuhausban kellene lennie.
– Csupán egy napot tölthettem ott, asszonyom – felelte Badinyi,
az esőtől nedves, fekete kalapját gyűrögetve. – Aztán elküldtek. Azt
mondták, rám ott semmi szükség.
Ilona asszony az ujjait oly szorosan egymásba kulcsolta, hogy
elfehéredtek.
– Tudtam. Tudtam, hogy ez történik majd. Miért is hihettem, hogy
maradni engedik önt a fiam mellett! Hiszen másra megy ki a játék,
ugye, János?
Badinyi uram nem felelt, csak bólintott.
– Mondjon el mindent arról az egyetlen napról!
A jólelkű tanító, aki Ferenc úrfi fejébe oly kitartással igyekezett a
latin szavakat és deklinációkat beléplántálni, egyik lábáról a másikra
állt. Borral kínáltam, de nem fogadta el.
– Jobb, ha tiszta marad a fejem! – szabadkozott. – Asszonyom,
ahogy Neuhausba érkeztünk, máris közölték velem, hogy nem
maradhatok ott. Azt mondtam, szolgálnom kell a nagyságos urat, de
csak legyintettek, mondván, arra nincs szüksége Ferenc grófnak…
Mert már csak ezzel a címmel illették a nagyságos urat.
– Grófnak szólítják? – ütközött meg Ilona asszony.
 – Az úrfi természetesen tiltakozott – folytatta Badinyi uram de azt
felelték, abban a kollégiumban addig mindenki gróf vagy báró, míg
felnőttként át ne nem veszi tisztét. És megfeddték, mert a nagyságos
úr ezt kikérte magának. Azt találta kérdeni, miért szólítják őt grófnak,
amikor ő herceg, és grófok meg bárók szolgálták.
Ilona asszony arcán akkor pillantottam meg először egy halovány
mosolyt.
– Tudja a fiam, miként feleljen meg. Aztán mi történt?
– Az, hogy amit a társzekereken vittünk, berakosgatták egy
raktárba. Nem viselheti a díszes magyar ruháit, csak egy egyszerű
deáköltözéket, ami ráadásul német. Állítólag a kollégiumban így
kötelező, és nem változtatnak a szokásokon, még egy Rákóczi
kedvéért sem.
Ilona asszony szeme megvillant, és a szája egyetlen vonallá
keskenyült mérgében.
– És aztán nem latinul szóltak hozzá, hanem németül. A
nagyságos úr nem érti a németet elég jól, asszonyom – folytatta
Badinyi uram. – De azt mondták, más nyelven nem beszélnek
hozzá, és ha azt akarja, hogy megértsék, tanulja meg, máskülönben
fittyet hánynak minden óhajára.
– De hát latinul majdnem tökéletesen tud a fiam! – Ilona asszony
szinte kiáltotta ezeket a felháborodott szavakat.
– Latin kérdésére sem feleltek. Ott német szóval tanítanak, azzal
intéznek mindent.
Asszonyom elfordult, és elmorzsolt néhány könnycseppet az
arcán és a szeme sarkában, majd azt mondta:
– Sok év még… míg abban az átkozott kollégiumban… Értem én,
mit akarnak elérni. Még magyarul is felejtsen el a fiam. Hogy minden
kivesszen belőle, ami magyar. Mindenható Isten! Miért engeded ezt?
– Amikor elhagytam a kollégiumot – jegyezte meg csendben
Badinyi uram – elköszönhettem a nagyságos úrtól. Azt izente, hogy
mondjam meg asszonyomnak, nem lesz vele baj, mert keménynek
nevelte. Csak asszonyom ügyeljen az egészségére. A haja már
akkor… egészen rövidre volt vágva…
Ilona asszony elbocsátotta Badinyi Jánost, aki hitet tett amellett,
hogy továbbra is hűségesen szolgálja, bízzon rá akármit. Aztán rám
pillantott.
– Mit várhatnék, amikor rebellisnek tart az udvar? Az ilyentől
mindent el kell szedni, először is a gyermekeit. Mert ők még
átnevelhetők. Ha az Úr azt akarja, hogy eszemet veszítsem, hát jó
úton jár…
Azt hittem, e hír végleg padlóra sújtotta, de másnap hajnalban az
ájtatosságon már egyenes derékkal ült a padban. Elmondta imáit,
aztán felállt térdet hajtott, keresztet vetett az oltár felé, majd a
kolostor udvarán belém karolt. Még nem is pitymallott.
– Nem engedem, hogy bármi megtörjön! – szólalt igen halkan. —
Ehhez egyedül Istennek lehet joga, de ő mást akar velem.
Tudomásomra juttatta. Húzd ki te is a derekad, fel a fejet, és nézz
magabiztosan előre, Dragica! Hadd lássam, hogy van még rajtam
kívül, aki ezt teszi, mert csak így vészeljük át! Ne félj, a legnagyobb
fák is ledőlnek egyszer! Különösen az afféle… romlottak,
amelyekben szú rág. De azok nem Zrínyi vagy Rákóczi fák. Nem
bizony…
Mikor Bécsben teljes pompájában tombolt már a tavasz, változott
a mi életünk is. A kolostorból Ilona asszony szabadon kijárhatott,
nemkülönben a vele érkezett úrasszonyok egyre fogyatkozó kis
társasága.
A szerzetesekkel távolságot tartott, és nem avatott a bizalmába
senkit, mert nem tudhatta, melyikük a Titkos Tanács, vagy Kollonich
Lipót besúgója.
Egy nap az asztal fölé hajolva találtam. Levelet írt Szelepcsényi
György érseknek, aki őt még Rákóczi Ferenccel összeadta.
– Az ő jóindulata irányomban mit sem változott – mondta
szomorkás hangon. – Neki írok, és elkísérsz hozzá! Szeretném
személyesen is látni.
– Igenis, asszonyom – feleltem. – Megkérdezhetem, hogy… miért
könnyes a szeme? Mert, hogy…
A lúdtollat letette a tartóra, és finoman ráfújt a papírra. Nem nézett
rám, úgy mondta:
– Mert… nem írhatok a fiamnak, Dragica. Akárkinek, de neki nem.
Tegnap itt járt valaki. Tudtam, hogy csak egy nyomorult kém, de nem
érdekelt, mert nem hoztam a tudomására semmi fontosat. Közölte,
hogy Ferkónak nem írhatok, és hiába is próbálnám, nem adnák át.
Nem akarják, hogy a fiamat tovább fertőzzék a rebellis gondolatok,
amikor éppen azon vannak, hogy minden hasonlót kigyomláljanak a
fejéből…
Rendkívül elkeseredett, de még a gyóntatója előtt is szilárdan
tartotta magát. Tudtam, hogy válságos időkben mindig a hitbe és az
arra alapozott meggyőződésébe kapaszkodott. Istenben nem
csalódhatott, és bármikor megkérdezhette tőle a szoba, vagy a
kápolna magányában: – Uram! Hát miért hagyod mindezt? Nálad
biztosan akad rá magyarázat, de mi nem értjük szenvedéseink okát,
csak azt tudjuk, hogy nem szolgáltunk rá…
– Majd ezt is megoldjuk, asszonyom – vigasztaltam. – Mármint a
levelek dolgát. Hiszen annyi mindent a helyére tettünk már…
Munkácsból is kijuttattuk, és be is érkeztek. Majd ügyesen…
– Neuhausba nem lehet „ügyesen” levelet küldeni. Mindegyiket
elolvassák, Dragica! – fordult felém, és indulat rezgett a hangjában.
– Azt hiszed, nem próbáltam? Kikötötték, hogy magyarul egyáltalán
nem írhatok senkinek, csak latinul, de elsősorban németül. Hogy
olvasni tudják, akik felbontják… Az uramnak ugyan írhatok, de azt is
cenzúrázzák.
Ahogy az idő múlt, a kolostorból egyre-másra költöztek ki az Ilona
asszony kíséretét alkotó úrihölgyek. Ismerősökhöz, barátnékhoz,
távoli rokonokhoz indultak, zömmel Bécsben.
Elmentünk tehát Szelepcsényi érsek úrhoz, akivel asszonyom
sokáig beszélgetett, mialatt én az előcsarnokban várakoztam.
Amikor visszaérkezett, csak annyit közölt: – Költözünk.
Megtudtam, hogy az Orsolya Szüzek zárdájába, ahol Juliánka
kisasszony lakott. Herceg Dietrichstein és Kinsky gróf úr
személyesen egyengette az utat Kollonich bíborosnál ez ügyben.
Néhány napon belül nyélbe ütöttük az áthurcolkodást.
Ilona asszony és a mellette maradt nemesasszonyok, valamint mi,
szolgálók több helyiséget kaptunk, ahol berendezkedhettünk, a
magunk bútorai között élhettünk, csak a zárda feszes napirendjét
kellett betartanunk. Az apácák korán keltek. Úri leánykák tanításával,
nevelésével foglalkoztak, és későn tértek nyugovóra.
 Amikor Juliánka kisasszonnyal először találkoztam, két másik
kisasszonyka társaságában éppen kifelé tartott a zárdából.
– Nagyságos kisasszony… – hajoltam meg, és azt vártam, hogy
megölel, mint mindig tette, és örül nekem…
De rá kellett döbbenjek, hogy az emberek néha különös, ijesztő és
gyors változásokon esnek át.
Mintha meglepte volna a találkozás, bár ez nem lehetett igaz.
Ugyanis akkor cipelték be a bútorainkat a zárda sarkig tárt hátulsó
kapuján, és Juliánka kisasszony még csak el sem engedte társnője
karját, úgy fordult vissza.
– Hogy vagy, Dragica?
Már nem úgy csendült a hangja sem, mint valaha. Mikor az
Ágoston-rendiektől elvitték az öccsével, még megszeppent
leánykaként távozott, de ez már nem az a Juliánka volt. Pedig alig
múlt el két hónap…
Juliánka vidám, magabiztos leánnyá vált, kiveszett belőle jó adag
visszafogottság, s mindenkire magas lóról pillantott. Ilyennek sosem
láttam.
– Mondd meg édes anyámasszonynak, hogy ma nem tudom nála
tiszteletemet tenni, de majd holnap… Talán… Vagy holnapután.
Aztán ellibegett kis társnőivel a csipkeernyője alatt, s hallottam,
amint vidáman nevetgélnek. Az egyik kisasszony szolgája – hajlott
hátú öregember – várta őket a zárda előtt. Az utca végén egy
fiatalember mélyen meghajolt előttük, ők pedig beszálltak egy nyitott
hintóba.
Nem akartam erről Ilona asszonynak szólni, de mélyen
eltűnődtem. Vajon mi idézhetett elő ekkora változást? Juliánkát úgy
ismertem s szerettem, akárha az édesanyja lennék…
Láttam, hogy a kisasszonyka elindult egy új úton, bár akkor még
nem sejtettük, hogy ki állította rá.
Teltek a hetek, a hónapok, és úgy tapasztaltuk, hogy a ránk
irányult szakadatlan külső figyelem is csökkenni kezdett.
Bécs utcáin hajtatva már ösztönösen felismertük azokat, akik
figyeltek minket. Ha meg gyalog indultunk mi, szolgák és szolgálók,
gyakorta utca hosszat követett egy-egy alak. Ha ilyenkor levelet
vittem valamelyik úri házba, úgy tettem, mint aki tudomást sem vesz
a „koloncról”, ahogy ezeket neveztük.
Rendszerint kosárral a karomon, István lovásszal intéztük a levél
továbbítását. István vigyázott rám, és ez nem kelthetett gyanút, mert
elég jól öltözött voltam ahhoz, hogy legalább ténsasszonynak
véljenek.
Thököly uramról folyamatosan érkeztek a hírek. Nyáron a
Szávánál, aztán a Duna mentén harcolt megmaradt kurucaival, a
gyengülő török mellett. A kontyos akkor már egyértelműen menekült,
délnek vette az irányt, és a Dunát ellepte a sok sajka és bárka, amin
az irháját mentette. Mi azonban Bécsben csak egyet tudtunk: nagy
odalent a fejetlenség és a bizonytalanság.
Ez utóbbi mély nyomot hagyott Ilona asszonyon, aki jóakaróin
keresztül sorra küldözgette a leveleit Thököly uramnak. Írásaiban ott
világított az ígéret: történjék bármi, kitart az ő szerelmetes ura
mellett a végsőkig.
Én igazán tudtam, hogy a szerelem még mindig tartott,
pontosabban kitartott Ilona asszonyban. Néha azt gondoltam, sokkal
jobban szereti ő Thököly uramat, mint lehet az fordítva.
Ősz elején, Bécs egyik úri negyedében találkoztam Juliánka
kisasszonnyal ismét. Hintó porzott el mellettünk, aztán a kocsis
visszafogta a lovakat, s megvárta, míg Istvánnal beérjük.
– Hé, te Dragica! Hát téged küld mindenhova édes
anyámasszony? – hallottam a kisasszony hangját.
Illendőn meghajoltam és köszöntöttem.
– Kerül minket a kisasszonyka? – kérdeztem. – Miért? Szeretnénk
tudni, hogy él, az örömeit, a bánatát…
– Nekem bánatom egy sincs! – kacagott csilingelő hangon, és
németül mondott valamit a társnőinek, és annak az idősebb
hölgynek, aki tán valamelyik leányzó társalkodója lehetett. Nevettek
valamennyien – úgy éreztem, éppenséggel rajtam –, aztán Juliánka
leszállt a hintóról és belém karolt.
Néhány lépést elsétált velem, hogy hozzám intézett szavait a
többiek ne hallják.
– Ide figyelj, Dragica! Hogy nem látsz folyvást, annak oka van.
Édesanyám ezt tudja, mert elmondtam neki. Neked pedig
megparancsolom, hogy így ne beszélj velem még egyszer idegen úri
leányok és hölgyek előtt! – szisszent a hangja, és kicsit a karomba is
belecsípett, már csak a nyomaték kedvéért. – Mi az, hogy tudni
szeretnéd az örömömet és a bánatomat? Az ő köreikben senki nem
ereszkedik le annyira a szolgálókhoz, hogy az efféle gondolatokat
megossza velük. Értetted? Nem akarok ilyent többet meghallani!
Mit tehettem volna? Főt hajtottam, miközben éreztem, hogy valami
a torkom szorítja, és a kíméletlen, megalázó szavaktól az arcomba
fut a vér.
Lassan kezdtem megérteni, mi történik vele. Azt, hogy terhes
számára minden, ami a múlthoz köti, talán még Ilona asszony
közelsége, anyai figyelme és társasága is. Mióta a zárdában laktunk,
sosem jött hozzá tanácsért, vagy csak egy jóízűt beszélgetni.
Julianna kisasszony nem akart olyanná válni, mint az édesanyja.
– Tudok róla – mondta Ilona asszony fátyolos hangon, amikor
néhány napnál tovább nem bírtam, és kitálaltam előtte. – Már régtől
tudom, hogy mást akar. Szégyelli a rebellis anyját, a nevelőapját. Így
igaz, Dragica!
Olyan mély sóhaj tört fel a melléből, mintha abban őrizte volna
szíve minden fájdalmát.
Hát ezért a kisírt szem hajnalonta, a bezárkózás a szobájába…
– Mit segíthetek, asszonyom?
– Lehet ebben egyáltalán? – kérdezett vissza. – Juliánka sok
mindent odahagyott, vagy ezt szándékozik tenni. Sok keserűséget
okoz nekem, álmatlan éjjeleket, és nappal is egyre többet kínoz a
gondolat, hogy mi lesz így vele… Más utat akar választani. Belőle
sosem lesz apáca, amit magam sem bánok. Az ő vére jobban
pezsdül a világi dolgoktól. Elmondták, hogy ahol megfordul, ott ő a
társaság közepe. Hallgatják, milyen szépen játszik a hangszeren,
milyen okosan tud beszélni különféle dolgokról, hogy több nyelvet is
bír…
– Mind önnek köszönheti – fűztem hozzá, de Ilona asszony csak
bágyadtan legyintett.
– Sosem az vezérelt, hogy egyszer majd megköszönje. De fáj,
hogy ennyire mellőz mindent, ami hozzám köti. Lásd, téged mindig
szeretett. Bizalmasának tartott, sokat köszönhet neked, és most
mégis megalázott, Juliánka az én leányom, Zrínyiek, Frangepánok
és Rákócziak vére csordul benne, csak őt ez egyáltalán nem érdekli.
Legfeljebb annyiban, hogy bizonyos társaságban e nevek még jól
hangzanak… – tette hozzá búsan. – Azt hiszem, kicsúszik a
kezemből, Dragica. Vagy már ki is csúszott. Más emberek
kapcsolatát keresi, más családokét. Nincs ebben semmi
természetellenes, de azt már tudom, ha egyszer a kezét nyújtja
valakinek, nem fogja az engedélyemet, sem a véleményemet kérni.
Felfordult ez a világ fenekestől, Dragica lelkem!
Ült az asztalánál, és az arcát a tenyerébe temette. Abban a
pillanatban nagyon gyöngének és elesettnek láttam. Néhány
rakoncátlan, őszes szál, egy tincs kiszabadult a hajából, és mögé
léptem, hogy megigazítsam.
– Bontsd le az egészet és fésülj meg, ahogy szoktál! – szólalt
végre.
– Ahogy… szoktuk, nagyságos asszonyom? Készül valahova?
– Nem készülök. Csak fésülj nekem szép hajat! Ahogy rég.
Belefogtam hát, és miközben járt a kezem, a fésű meg az olló és a
sütővas, a réges-régi, ködbe veszett esztendők sorra elébem jöttek.
– Emlékszik még a polipra, asszonyom? Tudja, amelyiket annak a
rakoncátlan…
– …amit Kraljevicában annak az úrfinak az ingébe csúsztattam? –
vágta el szavam. – Emlékszem. A minap épp eszembe jutott.
– Nekem mostanában sok régi dolog eszembe jut, és olyankor
mindig azon tűnődöm, vajon mit gondoltunk akkoriban a jövőről.
Nem baj, ha erről szólok, asszonyom?
Hallgatott, és azt hittem, már nem is akarja folytatni a
beszélgetést, de a tükörben megpillantottam az arcát. Egyenest rám
nézett.
– Ugye, mennyire mást gondoltunk, mennyire mást reméltünk?
Emlékszel? Boldogságról, boldog esztendőkről beszélgettünk, meg
gyermekekről, neked egy tisztességes, szerető férjről… ígértem
neked egy herceget…
– Akkor is azt mondtam, jó lesz nekem olyan is, aki nem nemesi
vérből való, csak velem legyen boldog. Lett is. Isten nyugossza az
én drága Jakabomat…
 – Mást akartunk régen, Dragica. És mi minden történt, mennyi
kínszenvedés jutott. Isten akaratát el kell fogadni.
– A lelkünk tiszta, nagyságos asszonyom – szóltam csendesen. –
Mindig is az volt. Nincs miért megbocsátást kérnünk. És ha a mi
Urunk úgy akarja, a nagyságos fejedelem dolgai is jóra fordulnak.
Meglátja, nem kell sok, és megint találkoznak! Ha nem Bécsben,
hát… majd valahol másutt.
– Mert semmi nem tart örökké? – kérdezte, és a tükörből ismét
rám pillantott.
– Igen, asszonyom. Elmondtuk már párszor. Csak legfeljebb nem
jut elég esztendőnk rá, hogy kivárjuk.
A következő napokban súlyos társzekerek érkeztek. Kollonich
bíboros küldött a zárdának az általa kezelt Rákóczi-birtok
jövedelméből élelmiszert, Tokajból bort sok hordóval. Hogy szó ne
érje a ház elejét, természetesen asszonyomnak is juttatott belőle.
Noha az ellenszenv mit sem enyhült köztük, a bíboros azért tartotta
magát ahhoz, hogy Ilona asszony nem akárki.
Kollonich úr a maga és a jezsuiták érdekeit szem előtt tartva nem
volt szűkmarkú, ha az ifjú Rákóczi Ferenc javaiból kellett osztogatni.
Még mindig túl nagy volt a birtok jövedelme ahhoz, hogy a
nyereséget félvállról vegye. De a Rákóczi-várakat, az erősségeket
pusztulni hagyta, és azok köveit, faanyagát a helybéliek lassan
széthordták annak ellenére, hogy a megbízott intéző, Klobusitzky
uram mindent megtett az állag megóvásáért.
Thököly uram győzelmeiről is jöttek hírek azon az őszön. Vidinnél
fényes haditettet hajtott végre a császári erők felett, de asszonyom
arcán ott ült az aggodalom, amikor a több ezer, hajdan császári
zsoldba fogadott rác halottról szóló tudósítást olvasta, akiket a
kurucok segítettek át a másvilágra. Hírlett, hogy Thököly uram tán
még oláh vajda is lehet, ha a nagyhatalmak egyetértenek ezzel.
A fejedelem aztán téli szállásra vonult Vidin környékén, és a tél
nyugalmában reménykedett asszonyom is. A zárdában egyszerűen
csak grófnőnek szólították, de sosem emelt szót miatta. Azt mondta,
aki szereti és becsüli őt, annak úgyis a szívében él, aki pedig gyűlöli,
az szólíthatja bárhogy, tudomást sem vesz róla.
 Kollonich bíboroshoz sosem fordult kéréssel, de annál többször
néhány jólelkű és tisztességes bécsi úrhoz. Igaz, valamennyien
császárpártiak voltak, hiszen rangot és vagyont is tőle kaptak. De
ismerték Ilona asszonyt, és őszintén tisztelték.
Így aztán egyre többször el kellett sietnem egy-egy levéllel
Dietrichstein herceg őkegyelmességéhez, vagy Franz Kinsky gróf
úrhoz, a cseh kancellárhoz, akiknél asszonyom többször látogatást
tett, hogy hosszan elbeszélgessenek. Már nem csak mutatta, hogy a
gerince nem roppant meg Munkács után, de a színtiszta igazság is
ez volt.
Egy alkalommal azt kérdeztem tőle: vajon nem tart attól, hogy a
beszélgetéseik tartalma besúgók fülébe jut?
Dehogynem, felelte, tudja ő ezt, és fel is készült. De nem akarja
magát elzárni senkitől és sehonnan, mert az egyenlő a lassú halállal.
S ahogy gyarapodtak Ilona asszony bécsi kapcsolatai, ahogy egyre-
másra kapta az emberektől a támogatást, úgy állt talpra.
Ferenc úrfi felé is talált egy utat mégis: a csehországi Slavatha
grófi család megígérte, hogy pártfogásukba veszik.
A gyermekei miatt érzett szívfájdalma nem szűnt egy pillanatra
sem, és naponta tízszer is imát mondott értük és Thököly uramért,
akitől kapott ugyan levelet, de mégsem tudhatta pontosan, hogy mi
történik vele éppen, s mikor merre jár.
Amikor arról beszélgetett az őt látogató, zömmel francia-párti
urakkal, hogy mi értelme volt Munkácsot ennyire elszántan
védelmezni, egy alkalommal kijelentette, hogy szinte semmi. Mert
sem a törökre, sem pedig a bécsi udvarra nem fejtett ki akkora
hatást, amit ő és Thököly uram reméltek.
Aztán még hozzáfűzte:
– Uraim, fel nem adom sosem! Lezártam magamban a Bécsbe
érkezésünk vérlázító ügyét is. Nem hagyom, hogy bárki
megfélemlítsen. Ezt a lelket, ezt a szívet Istentől kaptam, és tudom,
miként sáfárkodjak velük. Ha küzdeni kell, állok elébe, és ha
áldozatot kell hozni, akkor sem habozok. Tudja ezt már a világ, és ez
elégedetté tesz, uraim. Mondják el ott, ahol érdemes, hogy mindenre
felkészültem! Csalódásra és önfeláldozásra is. Nekem meglepetést
már senki nem okoz, egyedül Isten. A belé vetett hitem szilárd, és az
is marad, verjen a sors akár százszorosan. Elleneim gyűlölnek az
urammal együtt. Sokan kérdik: ha így van, miért vagyok még az élők
sorában? Bármikor, akár éjnek évadján érkezhet egy csukott batár
katonákkal… Tudják erre a választ, uraim?
Mivel egyikük sem felelt, Ilona asszony csak ennyit tett hozzá:
– Én már régtől tudom. Azt is értem, mitől tartanak annyira, ha a
nevem valahol elhangzik. Én azonban nem változom, és jottányit
sem engedek az elveimből. Azok pedig szilárdak, akár a gránit,
uraim.
Amikor az urak távoztak, felém fordulva azt kérdezte:
– Beszéltél a leányommal mostanság?
– Nem, asszonyom. Nem is láttam. Kellene? Csak mondja meg,
és én… Annak ellenére is, hogy a múltkor olyan csúnyán…
Tökéletesen nyugodt hangon folytatta, pedig a lelkében vihar dúlt.
– Juliánka férjhez megy. A vér talán tovább öröklődik, de az
eszme, az elvész. Ez az én szívemnek egyik legnagyobb fájdalma.
Ha még Ferenccel is megteszik, hogy a szabadságeszme ellen
nevelik, akkor…
Átfordult az esztendő, ezerhatszáznyolcvankilencet irtunk.
Első bécsi telünk azzal telt, hogy ápoltuk a kapcsolatokat azokkal
a császárvárosban lakó nemesi családokkal, akik értették az idő
szavát, becsülték a Zrínyieket és a Rákócziakat, és segíteni is
hajlandók voltak.
Hogy mivel támogatták asszonyomat?
Befolyással, ismeretségekkel, hasznos hírek továbbításával.
A Dietrichstein herceg palotájában összegyűlt urak jóformán
mindig a politikáról vitáztak. Főleg a Szent Liga és a török közti
megegyezések sorozatos kudarcba fulladása került terítékre.
Ugyanakkor délen, a Balkánon, egymást érték a kőkemény
összecsapások, és Thököly uramat a sors éppen ezek kellős
közepén találta.
Nemhiába tartotta az udvar őt még mindig a legveszélyesebb,
legrebellisebb magyarnak, akire még a pozsonyi országgyűlés után
meghirdetett amnesztia sem vonatkozott.
Tudtuk, hogy még mindig figyeltet minket az udvari Titkos Tanács,
és ha Ilona asszony véleményét kérdezte az urak társasága, ő
mindig roppantul visszafogottan és higgadtan felelgetett.
Juliánka kisasszonyról egyre-másra érkeztek a kevésbé boldogító
hírek. Sokkal inkább hallgatott másokra, mint asszonyomra, engem
pedig már szinte emberszámba se vett. Átnézett rajtam, s
köszönésemre alig látható főbiccentés volt a válasz. Fent hordta az
orrát, és már semmiben nem hasonlított a régi Juliánkára, akinek a
konyhakerti növénykék és gyógyító virágok plántálásának rejtelmeit,
a gondozásuk fogásait tanítgattam.
Ferenc úrfiról is kaptunk híreket, a kacifántos csatornákon. A
legtöbb elszomorította asszonyomat. Ő már tudta, hogy Kollonich
Lipót jóvoltából Ferenc ifiúr nem azon az úton jár, mint amire ő
állíthatta volna. Kesergett is sokat miatta.
Egy napon a felháborodott Petróczyné Thököly Éva asszony
kopogott az ajtón. Régtől nem látta az urát, aki most is a
fejedelemmel harcolt a Balkánon. A szeme villanásával jelezte, hogy
diszkrét mondatokat váltana Ilona asszonnyal, és rögvest kifelé
indultam.
– Mi történt, drágám? – tudakolta Ilona.
– Sok minden – felelte ő. – Vagyis inkább folyamatosan történik.
Mégpedig az Aspremont villában. A leányodról van szó, Ilonkám.
Ilona biztatón bólintott.
– Mondd bátran, húgom!
Petróczyné megköszörülte a torkát.
– Nos, az ottani mulatságok, vigasságok… A leányod rendszeres
résztvevője ezeknek.
– Tudom, Vica – bólintott Ilona. – Nem mondasz újat.
Minden bécsi ismerte a gazdag és fényűző Aspremont villát,
pontosabban kastélyt a bécsi Himmelpfort utcában. Amolyan
fellegvára volt a szórakozásnak és a kultúrának. Gyakorta
megfordultak ott német fejedelmi sarjak, különböző országok
követei, maga Aspremont81 gróf úr pediglen császári altábornagyi
rangban vitézkedett, éppenséggel a török és Thököly ellenében.
– Én csak annyit hallottam, hogy az özvegy Aspremont gróf
élénken érdeklődik Juliánka iránt – folytatta Petróczyné. – És azt,
hogy a leányodnak nincs ellenére a gróf közeledése, pedig korban
tényleg az apja lehetne. És az sem zavarja, hogy a gróf a
mostohaapja ellen hadakozik éppen.
Ilona összehajtogatott egy frissen írott levelet, aztán a
sógornőjéhez fordult:
– Nem leptél meg a hírrel, kedvesem. Már egy ideje tudom. De
nem rágtam még meg annyira, hogy bármit hozzáfűzhessek.
Juliánka megváltozott, és nem előnyére. Várom, mert tőle is hallani
akarom mindezt. Csak nem teszi meg, hogy mellőzi a
jóváhagyásomat…
1690. Április második fele
Bécs, Kinsky-palota
– Tudom, asszonyom, hogy ön úgy beszél hozzám, akárha
atyjának tekintene – kezdte Franz Kinsky gróf a bizalmas
beszélgetést a palotájába hívott Ilonával, aki szintúgy értesült már a
legfontosabb hírekről, nevezetesen arról, hogy Apafi Mihály erdélyi
fejedelem a hónap tizenötödik napján csendesen elhunyt. – Ezért
elmondom, hogy a jóindulat és az őszinteség vezérel, amikor azt
tanácsolom önnek, próbálja meg hites urát visszatartani a
meggondolatlan cselekedetektől.
– Konkrétan mire gondol a gróf úr? – kérdezte Ilona, aki egyenes
derékkal ült a fotelben, kezében kristálypohárral, amiben vörösbor
gyöngyözött. Éppen csak megízlelte, és csipkekesztyűs kezével oly
vigyázva tartotta a poharat, akárha dédelgetné. – Hiszen tudja, hogy
Bécsből az uramra hatással nem vagyok, és nem is lehetek. A
balkáni eseményeket sem ismerem eléggé ahhoz, hogy ezt
megtehessem.
Kinsky gróf mindenképpen segíteni akart Ilonának.
– Mint tudja, kedvesem, a szultán fermánja82 annak szellemében
született néhány hete, amiben a Fényes Porta és Bécs követei
megállapodtak.
– Tudom. A fermán kimondja, hogy Erdélyben Apafi fejedelem
halálát követően a fia, Mihály örökli a fejedelmi trónt. Így a legjobb az
udvarnak, gróf úr.
Kinsky megdörzsölte az állát. Látta, hogy neki sem sikerül Ilona
éleslátását túlszárnyalni.
 – Kedvesem, őfelsége számára az erdélyi ügy mostanság az
egyik legfontosabb. Ami azt jelenti…
– Bocsásson meg, de tudom, mit jelent – vágott közbe csendben,
de határozottan Ilona. – Az udvar természetesen a legnagyobb
befolyásra törekszik Erdélyben, és ebben segíti a fermán. Apafi
fejedelem halálát nyilván siettette, hogy őfelsége politikai téren
sorozatos győzelmeket aratott. Ez mindenki előtt nyilvánvaló.
Konstantinápoly pedig a fejedelem halála nyomán újabb lehetőséget
lát Erdéllyel, őfelsége ellenében. Mondjuk ki kereken, hogy az udvar
Erdélyt egyértelműen be akarja olvasztani a császárságba. Nem is
zavart volna sok vizet az a fermán, ha a politika és a hadiesemények
nem alakulnak másként.
– Tudja, kedvesem, a franciák által három éve kirobbantott nyugat-
európai háború új helyzetet teremtett – folytatta a gróf. – Őfelsége
most kétfrontos harcot kénytelen vívni, és amiről szólok, azt éppen
ezért tárom ön elé.
Az asszony jelezte, hogy érti.
– Ön attól tart, hogy az uram most kihasználja a kialakult politikai
és katonapolitikai helyzetet? Talán igaza van. Mit kíván, mit üzenjek
neki?
– Hogy ne hamarkodjon el semmit – felelte Kinsky. – Atyailag
tanácsolom, s az ön iránti igen nagy tisztelettel és respekttel. Tudjuk,
hogy Köprülü Musztafa nagyvezír pontosan ismeri seregeink
helyzetét…
– …és ezért volt képes visszaszorítani azokat az Al-Dunáig –
fejezte be Ilona. – Pedig mindenki azt gondolta, hogy a török már
csak fogatlan oroszlán.
– Az ön férje, kedvesem, korábban már felajánlotta szolgálatait
őfelségének – folytatta a gróf. – Igaz, hogy foganatja nem lett,
kegyelmes császárunk nem hajlandó vele erről tárgyalni, sem a
kuruc királyi címről… De most az ön férjének könnyedén beletörhet
a foga a vállalkozásba. A legjobb tábornokaink egyike, Donatus
Heisler áll erdélyi csapataink élén, kiváló főtisztekkel. Az ott
állomásozó erő is jelentősebb, mint amit az ön férje vélelmez.
Nyomatékkal kérem, figyelmeztesse, hogy azzal csak önnek és
magának árt, ha a nagyvezír és a szultán hagymázos tervei előtt főt
hajt! Tudomásomra jutott, hogy belátható időn belül nemesi
felkelésre szólít fel Teleky Mihály úr, aki még mindig Erdély
főgenerálisa.
– A férjem várható megjelenése miatt? – kérdezte Ilona. – Ha ő
meg akar indulni, akkor nem tartja vissza semmiféle meghirdetett
felkelés.
– Tudom, de azt remélem, hogy mégis. A török minket akar
megtámadni az Al-Dunánál, és az ön férje parancsnoksága alá
irányította a moldvaiakat és a tatárokat, s még néhány török
egységet. Arra buzdítja, hogy nyomuljon be Erdélybe, és vegye át a
fejedelmi trónt, a szultáni elgondolás szerint.
– Erdély trónját nem lehet csak úgy átvenni, hiába a fermán –
fűzte hozzá Ilona. – Kell hozzá a helyi rendek szavazata. Gondolja,
hogy ezt megkaphatja az uram? Mert én erősen kétlem.
– Nem bocsátkozhatom jóslásokba – felelte Kinsky. – Még nincs
veszve semmi, kedvesem. Kérve kérem, írjon a férjének! Magamra
vállalom, hogy eljuttatom hozzá az ön sorait. Ha valakinek, hát
magának csak hisz, nem?
– Ezt át kell gondolnom, gróf úr – felelte Ilona. – Nem akarok vért,
sem háborút.
– Ezt örömmel hallom, drágám – szólt közbe Kinsky felesége. –
Igaz, amit beszélnek? Hogy ön a legnagyobb ágyútűzben is példás
lelki nyugalommal járt-kelt a munkácsi bástyákon?
– Nem mutathattam, hogy félek – felelte Ilona. – A katonáimnak
példát kellett adnom, és mindent elkövettem, hogy meg is
valósítsam. De vért és halált előbb is láttam eleget. Egyre
értelmetlenebbnek tartok minden vérontást.
Vajon mennyit értett meg ebből a jóindulatú Kinsky gróf és a neje?
Neki pedig óvatosnak kellett mutatkoznia még a baráti körben is.
Már azt is eldöntötte, ha valóban ír az urának, bölcsen és
kétértelműén fogalmaz, mert ha Thököly Imre úgy dönt, vezesse
csak harcba a seregét. A kedves Kinsky gróf, ez teljességgel
nyilvánvaló, nála magasabb személy megbízásából kérte arra, hogy
Thökölyt próbálja meg lebeszélni a harcokról.
Néhány nappal később Ilona asszony magához hívatott. Azt
mondta, hogy egy úr és egy hölgy érkezik majd, személyesen
várjam őket a zárda bejárata előtt, és nagy diszkrécióval vezessem
fel a szobájába.
Amikor az úr és a hölgy kiszálltak a hintóból, az utóbbi hozzám
fordult.
– Aspremont gróf úr azt kívánja tudni, merre találja Thökölyné
nagyságos asszonyt.
A név hallatán rögtön kétségeim támadtak. Őket kell vajon
várnom? Néhány nappal előtte ugyanis hallottam Ilona asszony és
Juliánka kisasszony emelt hangú szóváltását. Nagyon elszaladtak a
lovak, és abban bíztam, hogy a horvát szavakat, nem sokan értették
a zárdában.
Én azonban egyből leszűrtem, hogy asszonyom hallani sem akar
semmiféle házasságról az Aspremont családdal.
Juliánka kisasszony aztán elviharzott, én pedig nem mertem
megkérdezni asszonyomat, hogy miben egyezett a leányával.
De hát parancsot teljesítettem, mérlegelni időm sem volt, így hát
felkísértem asszonyomhoz a hölgyet és az urat.
– Hozz bort, Dragica! A legfinomabb tokajiból. És illatos vizet… –
utasított, én pedig – miután kitöltöttem a poharakba – elhagytam a
szobát.
Amikor a vendégek távoztak, Ilona asszony szemlátomást
megkönnyebbült.
– Mi van? Miért ez a gyászos képed, Dragica? Bökd ki, mert
tudom, hogy valami feszíti a bögyödet!
– Én csak… Asszonyom nem azt mondta, hogy egyetlen
Aspremontot se akar meglátni, nem is akar velük beszélni? Pedig a
gróf úr, aki Juliánka kisasszonnyal… hm… Igencsak csinos ember,
és gazdag. Nagy a respektje az udvarnál.
– Akit most láttál, nem az az Aspremont, hanem egy rokon –
nevetett. – Az igazit még nem láttad.
– Mondják, szemrevaló úr, igazi nemes, okos, jóvágású és
gáláns…
Félbeszakított.
– Igen, kiváló ember, elsőrangú katona, de mégiscsak császári
tiszt, Dragica. Való igaz, hogy azt mondtam, nem akarok egyet se
meglátni, és mélyen sért a leányom viselkedése, valamint, hogy
mindent a hátam mögött próbáltak intézni. De ha így állok hozzá,
semmi meg nem oldódik, csak elmérgesedik.
– Azt mondta, asszonyom, hogy császári tiszt egyáltalán ne
közelítse Juliánka kisasszonyt. Főként ne egy olyan, akinek a fajtája
az ön édes apjaurát… meg a fivérét… – dadogtam zavaromban,
mert nem értettem semmit.
– Megmondtam – emelte a kezét. – De mindenre van megoldás.
Nem tehetem ellenségemmé a tulajdon leányomat. Hiszen rajta,
Ferencen és az uramon kívül senkim nincs…
Nem folytatta, mégis értettem mindent. Annyit még a lelkemre
kötött, hogy sehol ne említsem, kik jártak nála. Felejtsem is el.
Aztán a következő hónapok sokkal nyugodtabban teltek, és a
bizonytalanság ködéből kibontakozni láttam egy Rákóczi-Aspremont
esküvőt.
Csak azt nem értettem, miért tartotta magát asszonyom váltig
ahhoz, hogy az ismerősök előtt továbbra is azt erősítse: Juliánka
minden lépése vérig sérti.
Időbe telt, míg rájöttem, hogy csak a látszatot tartotta, legfőképpen
Ferenc úrfi érdekében. Hogyan is gondolhattam, hogy egyetlen
leányával képes lenne minden kapcsolatot megszakítani, felrúgni?
Azt sem tartottam lehetetlennek, hogy a cél érdekében mindketten
szerepet játszottak, miután egymással titokban megegyeztek.
Megértettem, hogy a leveleiben, amelyeket sokszor előttem írt,
aztán félhangosan visszaolvasott magának, hogy hiba ne maradjon
bennük, miért tartotta fontosnak kijelenteni, hogy haragszik Juliánka
kisasszonyra.
Számított rá, hogy ellenségei azokat mind felbontják és
elolvassák. Ezért aztán még azt is beleírta az egyik levélbe, hogy
leányát e rút lépése miatt megátkozta.
Dehogyis átkozta! Előbb vágta volna le a tulajdon jobbját.
Ismertem asszonyomat, ám mégis meglepett, hogy céljai érdekében
ilyen meggyőző játékra is képes. Már ha valóban játék volt…
1690. Augusztus.
Thököly utolsó nagy győzelme
A zernyesti ütközet
 A Bodzai-szoros83 felé tartott a bujdosók hada, miután júliusban
elhagyták a téli táborhelyüket, Rahovicát, átkeltek a Dunán, és közös
táborba vonultak a szultán által biztosított egyéb csapatokkal az
Argis folyó mentén. Thököly Imre jóval a szoros előtt tábort vert,
hogy bevárja felderítőit.
A sátrába – amit a nagyvezírtől ajándékba kapott bekéredzkedett
a török orvos.
– Nagyságos úr, a hogyléte felől érdeklődöm. Hogy van ma
reggel?
Thököly elmosolyodott.
– Én jól. A köszvényem meg köszöni szépen, egyébiránt szintúgy
jól. Legalábbis jobban.
– Ha megengedné, megnézném a lábát…
– Jöjjön csak, barátom! Látja, vártam, hogy elébb-utóbb
érdeklődik, mert még csizmát sem húztam.
Thököly török szabású kaftánban, mezítláb állt a tarka szőnyegen.
A tábori asztalon térkép hevert, rajta kis ólomsúlyok, hogy a huzat le
ne sodorja.
– Csodálom, hogy nem fájlalja a lábát, uram, mert meglehetősen
dagadt – dörmögte a doktor. – A gyógyírból ismét hoztam, a
kenőcsöt magam készítettem, de nyilván tudja, hogy csupán arra
alkalmasak, hogy a fájdalmat enyhítsék, ám meg nem gyógyítják a
köszvényt.
– Mert azt nem gyógyítja semmi – legyintett Thököly, de nyoma
sem látszott rajta rosszkedvnek. – A katonaélet teszi, hogy nem
érzem a fájdalmakat, barátom. A mozgás. Hogy a hosszú tél után
végre megint tehetünk valamit.
– Az akarat csodákra képes, ha megfelelő erő rejtezik mögötte –
így a török. – Allah, ha akarja, dicső győzelmekre segíti önt.
Egyébként… hozzám is benézett a nagyvezír futára tegnap. Úgy
hallom, igen közel már önhöz Erdély trónja. Mind azt mondják,
Teleky efendit ön térdre kényszeríti. Ha így van, azt kívánom,
insallah, legyen meg az Ő akarata, uram. De, kérem, ha bármilyen
fájdalmat érez a vonuláskor, küldessen értem! A nagyvezír
lecsapatja a fejem, ha önnek nem segítek.
 Aztán az öreg doktor elballagott az orvosságos ládikóval, és a
gyerkőc, aki a holmiját cipelte, kacsázva követte.
Petróczy István érkezett két kuruc tiszttel. Az egyik Muha Istók
volt.
– Nagyságos úr – lépett a sátorba Petróczy, aki ugyan a sógora
volt Thökölynek, de a katonai fegyelmet neki is tartania kellett
megjött Istók a felderítésből. Érdekes csapatmozgásokat tapasztalt.
Muha levette a fövegét.
– Nagyságos uram, az erdélyi labanc – e szavakkal illette Donatus
Heisler császári főparancsnok seregét – változtatott a vonulási útján.
Csatlakoztak hozzá Teleky Mihály főgenerális csapatai. Ha átkelünk
a Bodzai-szoroson, éppen beléjük ütközünk. Sokan vannak,
nagyságos úr, ágyúkkal, hadiszerekkel, láttam a sok társzekeret…
Ilyen hírek hallatán a katonákban felizzott a lelkesedés, de ez sem
kisebbítette a tényt, hogy mennyire fáradtak. A Thököly hűségén
maradt, egyre fogyatkozó kuruc had katonái szánalmas öltözékben,
mégis akarattal telve sorakoztak vezérük mögé.
– Nagyságos úr, kérem – folytatta Muha Istók Brankován vajda
emberei eddig jól kalauzoltak. De minek bennük bízni, ha én is
ismerem a járást a hegyekben? Akadnak még a századomban
olyanok szép számmal, akik az éjszaka sötétjében is hamar
átkelnének Erdélybe…
– És hol? Melyik völgyben, vagy hágón? – tudakolta erélyes
hangon Thököly. – A Bodza völgyében lenne a legjobb.
– Talán a legjobb, bár most éppenséggel nem a legésszerűbb –
szólt közbe Madács Péter. – De ennek a Muhának erre is van
javallata.
Thököly a kipróbált kuruc tisztre pillantott, és csak a szemöldöke
felvonásával jelezte, hogy várja a javaslatot.
– Nagyságos uram, az már biztos, hogy a szoroson nem
mehetünk. Én elindulnék Törcsvárnak84.
– A völgy helyett a hágónak? – tárta szét a karjait Thököly. –
Minek? Kiszedné a maradék erőt lóból és katonából egyszerre!
– Megengedjen, nagyságos uram… – magyarázta eltökélten Muha
Istók de mégis ez lenne a legjobb. A térképhez mehetek?
 Thököly intett: tegye csak. Muha ugyan korlátozott mértékben
tudott írni és olvasni, de a térképet tiszthez méltóan ismerte. Azonnal
rábökött a Törcsvári-hágóra.
– Ha átkelünk és a túloldalt hagyott törcsvári császári őrséget
lebírjuk, hátba támadhatjuk Heisler generálist – folytatta a kuruc tiszt.
– Mennyi ember kell hozzá? – kérdezte Thököly, és Petróczy azt
dörmögte, elég lesz kétezer.
– A törcsvári sánc őrsége nem tesz ki sokat. Talán ötven vagy
hatvan katona… – így Muha. – Majd csak utána kell nagyobb
verekedésre számítani, nagyságos úr. Ha a generálisok
megneszelik, mi történt azonnal átküldik Törcsvárnak a sereget a
Bodza-völgy túloldaláról.
Thököly tanácsot tartott a tisztekkel, hogy megtárgyalják a
haditervet. Akkor már a török és a tatár vezérek, meg az oláh vajda
is megjelentek. Utóbbiaknak az arcán olvashatta a kuruc vezér, hogy
csakis a szigorú szultáni parancs és a beígért zsákmány tartja őket
ott, máskülönben nem kedvelték, ha egy magyar alárendeltségében
kellett harcolniuk.
Hamarosan megszületett az elgondolás, miután jobb javaslattal
senki nem élt. A magyar, török, tatár és oláh vezérek indultak, hogy
a csapataikat felkészítsék.
A sátorban csak Petróczy maradt. Bizalmasan kérdezte:
– Jól meggondoltad te ezt, Imre? Nem fogtál hazárdjátékba ezzel
a haditervvel?
Thököly megsimította a szakállát. Régtől nem nyíratta már, ahogy
a tisztek és a katonák sem. Csupa elhanyagoltnak tűnő férfiú adta a
maradék kuruc had gerincét.
– Ezt meg kell lépnünk, István, máskülönben végünk – jegyezte
meg Thököly. – Elismerem, ez egy irtózatosan kockázatos haditerv,
de mégis ez az egyedüli célravezető.
– Átküldőd az oláh vajdát a Törcsvári-hágón? – csóválta a fejét
Petróczy. – Miszlikbe aprítja a német!
Thököly Imre pattintott az ujjával.
– Ide figyelj, István! Éppen itt van a dolgok veleje. Jelentették
nekem, hogy a seregben egy török a labancoknak kémkedik.
Hagyom, tegye csak. Árulja csak el Heislernek, hogy Törcsvárnak
tart a sereg. Ő meg vonuljon csak el szépen a Bodzai-szorostól
abban a reményben, hogy Törcsvárnál összecsapunk. De itt még
nincs vége, mert a haditerv legfontosabb részét még senki nem
tudja. Mert igazán csak az a kockázatos, de meglásd, még az ördög
ellenében is végrehajtjuk!
Heisler, az erdélyi hadak császári főparancsnoka augusztus
közepén teljes magabiztossággal vezette a hadakat abba a
körzetbe, ahol Thökölyt várta. A Bodzai-szorost és a felvonulásra
alkalmas hegyi utakat kivágott fákkal torlaszoltatta el, gondolván,
hogy így átjárhatatlanná tette azokat, és arra kényszeríti majd
Thökölyt, hogy kedvezőtlen, rossz terepet válasszon a támadáshoz.
Annyira elégedett volt az előkészületekkel, hogy az estét
kockajátékkal múlatta tisztjei társaságában. Igaz ugyan, hogy a
magyarok váltig erőltették, nagyobb figyelem kellene, mert Thököly
még korántsem fogatlan oroszlán, de a német tábornok – aki annyira
se respektálta a magyarok véleményét, mint egy szolgáét csak
legyintett, és zavartalanul elnyert egy kalpag pénzt.
Aztán megérkezett a török kém, és a nyugalmat felváltotta a
kapkodás.
– Törcsvárnak! Gyerünk! Igyekezni! Itt csak őrség marad! –
rendelkeztek a császári tisztek. – A hágón kelnek át! Ágyúkat előre!
A hófehér szakállú, idős Teleky Mihály, Erdély főgenerálisa is
intézkedett, miközben megesküdött, hogy inkább itt hal meg, de rá
ne fogja senki, hogy elbújt a veszedelemben.
Augusztus tizenötödikét jegyezték azon a napon, és már
hajnalban Törcsvárhoz közeledett az erőltetett menetet diktáló
császári és erdélyi had, amikor lélekszakadva érkezett a felderítő:
– Nagyságos főgenerális uram! – kapta le a fövegét Teleky előtt. –
Elkéstünk! A törcsvári sáncot lebírták, a mieinket felkoncolták!
Hatvan fekszik a vérében! Legalább kétezer török, tatár és kuruc
támad, és rajtuk kívül még…
Ebben a pillanatban rohamra hívó kürtszó harsant a környező
hegyekből, és Teleky meg Heisler egyszeriben szembetalálták
magukat az oláh vajda harcosaival.
Puskaropogás, ágyúdörgés, riadó kürtök szava, harci üvöltés
töltötte be a Törcsvár előtti hadmezőt.
 Az ősz Teleky Mihály is kivonta a kardját, és végigpillantott az
erdélyi zászlóaljakon.
– Megmondtam, emberek! Rám senki ne panaszkodjék, hogy az
ország generálisaként elbújtam! Nézzétek, ezt a fehér szakállamat is
elhoztam ide, és kész vagyok itten meg is halni!
Az oláh vajda egységeinek lobogóit jól látták.
– De hol van Thökölyé? – tudakolta Heisler segédtisztje Telekytől.
– A tábornok úr tudni akarja, mert szemből kíván megütközni azzal
az átkozott kuruccal.
– Az az átkozott kuruc – morogta neki egy erdélyi szász úr – úgy
vélem, valami olyasmit eszelt ki, amit mi még alaposan megbánunk.
Komáromi János, Teleky titkára nem szólt erre semmit, csak
jelentőségteljesen bólintott.
Teleky Mihály arcán halovány, a jelen helyzetben különösnek ható
mosoly jelent meg.
– Uram – fordult csendben Komáromi titkár Telekyhez – adja a
Mindenható, hogy ne kelljen önnek szembefordulni Thökölyvel.
– Így véled, János? – kérdezte Erdély főgenerálisa. – Én nem.
Egyszer minden adósságot rendezni kell. Túlságosan régen történt,
hogy atyai jóindulatommal elhalmoztam, a pártfogásomba vettem.
Ez a Thököly Imre már nem ugyanaz, aki egykoron hallgatott rám és
tisztelt engem.
A Déli-Kárpátok sziklaormainak, sosem járt sötét szakadékainak,
völgyeinek, áthatolhatatlannak vélt akadályainak úgy vágott neki
Thököly Imre és a kuruc had a tatárokkal, mintha ez lenne az
egyedüli út Erdélybe. Tízezer könnyű felszerelésű, semmitől nem
rettenő katonát számlált ez a seregrész.
Fel sem merült, hogy vajon komolyan gondolja-e ezt Thököly.
Bíztak benne, s tudták, képes úttalan utakon, meredélyeken, sosem
járt ösvényeken átvezetni a hadat a törcsvári csatamezőre.
Ámde a fejedelem és tisztjei ismerték a vállalkozás kockázatát.
Azt is tudták, hogy nem mindegy, milyen állapotban érkeznek meg a
katonák és a lovak. Maradni kell bennük elég erőnek ahhoz, hogy
sikeresen megvívják életük tán legfontosabb, ám kétségtelenül a
legkülönösebb csatáját.
 A kuruc borbély, aki a seborvoslás mellett értett a betegségekhez
is, Thököly mögé vezette lovát a meredek emelkedőn. Már mindenki
nyeregből szállt, hogy kíméljék az állatokat.
– Bírják a lábai nagyságos úr?
– Azt tudakolod, miként érzi magát a köszvényem? – kérdezett
vissza lihegve Thököly. – Jól van. Különös okból most nem is fáj
annyira. Szinte alig érzem.
– A lelkesedés, nagyságos úr, képes elűzni a fájdalmat, bár attól
az még ott van…
– Meg a cél. Mihók! – fűzte hozzá Thököly. – A cél! Ha magad
előtt látod, minden lehetséges. Ha nincs célod, akkor meg minden
szerencsétlenség utolér.
– Azért csak vigyázzon magára a nagyságos úr, mert mindenható
én sem vagyok – figyelmeztette Mihók. – Meg aztán arra is, hogy
hova lép. Miért nem hagyja, hogy a legénye vezesse azt a lovat?
Könnyebb lenne úgy a járás.
Thököly a borbélyra pillantott, és felnevetett.
– Könnyebb? Hát nem látod, milyen szépen felvonszol engem a
hegyre?
A kuruc katonák némileg elkülönültek a tatároktól, akik
egykedvűen szedték a lábukat. A képükön érzelem nem látszott, és
többnyire ott sem szálltak nyeregből, ahol a kurucok már szinte
négykézláb kapaszkodtak a hátasuk mellett. A felderítők
látótávolságra előttük haladtak.
Itt támadástól tartani nem kellett. Egy átlagos hadvezér ilyen
úttalan-utakra, alig látható, medvék se járta ösvényekre fel nem
hozza a katonáit.
Egy helyütt ijesztően zuhant az ösvény a mélybe, jószerivel
megállni is alig tudtak rajta.
Most már a tatárok is megtorpantak, aztán előkerültek a fejszék,
és kuruc meg tatár vágni kezdte a fákat. Nyikorgott, recsegett-
ropogott az erdő, aztán a leveles, gallyazatlan fákat pányvával a
lovak után kötötték, hogy visszatartsa a megcsúszástól és
lezuhanástól. Ha itt valamelyik megindul, legfeljebb csak a
maradványait szedik össze a napfényt sosem látott, mélységes
katlanban.
 Csigalassan ereszkedtek le a kuruc és a tatár zászlóaljak. Aztán
völgy következett, majd újra meredek hegyoldal, mintha sosem
szakadna vége a Kárpátok legvadabb szegletének. Csak itatáskor
álltak meg, a harcosok is akkor haraptak valamit. Az éjjeli pihenőt is
rövidebbre szabták.
Aztán elkövetkezett egy olyan szakasza a menetelésnek, amikor a
nyeregből szállt katonák ismét négykézláb mászva kapaszkodtak a
lovuk előtt, és a kövek csilingelve megindultak a talpak, paták alatt,
hogy pillanatok múltán kőlavinát indítsanak az ismeretlen
mélységbe.
– Itt ember és ló még sosem járt – morogtak a kurucok, és
csatakos hajukat, izzadt arcukat törölgették. – Csak a lovakra
ügyeljetek, cimborák! Azok a legfontosabbak. Micsoda Istentől
elrugaszkodott hely!
Napok múltán végre elérkezett az idő, amikor a meredély lankává
szelídült, és a remegő inú lovak jobbára csak lefelé haladtak. Egy
emberként lélegzett fel a sereg.
– A csata ott vár ránk a kertek alatt – hívta magához Thököly a
kuruc és a tatár parancsnokokat. – Szívem szerint menetből
támadnám meg a labancot, de nem kockáztatom a katonák épségét.
Előbb pihenünk, felkészülünk. Aztán hátba támadjuk Heislert, de
olyan sebesen, hogy esélye se legyen.
Csak a felderítőket és a kémeket küldte ki. Ők pedig kiválóan
meghatározták az irányokat és a távolságot a lövegek dörrenéseiből,
a kürtök szavából, és amikor visszatértek, jelentették, hogy az oláh
vajda még mindig keményen állja a sarat. Leköti a császáriakat és
az erdélyi haderőt, akik szemlátomást nem is sejtik, mi készülődik a
hátukban.
Thököly Imre végigjárta a zászlóaljakat. Megszemlélt mindent, de
titkolta, hogy a köszvény most már kegyetlenül kínozza. Kihúzta
magát a nyeregben és lelkesítette a katonákat.
– A tatárok igencsak készülődnek, nagyságos úr – figyelmeztette
egy kuruc százados. – Vakegér legyek, ha nem terveznek valamit a
csata utánra. Meg kellene zabolázni azokat a vágott szeműeket,
különben temetőt csinálnak a vidékből.
 – Pillanatnyilag minket támogatnak – vágott közbe egy főtiszt. –
Ne terheld most ezzel a nagyságos urat! Ahogy parancsra harcolnak
az oldalunkon, hát ugyanúgy vissza is vonulnak, a parancs szerint.
A százados tisztelgett, és indult az embereihez. Nem volt
elégedett, mert ismerte jól a tatárt. Tudta, hogy azok a csata után
majd szertevágtatnak a vidéken, távoli végeket is bejárnak, s viszik,
amit elbírnak, ölnek, gyújtogatnak, rabolnak, erőszakolnak…
Vajon lesz-e akkora szava a fejedelemnek, hogy visszafogja egy
ennyire zsákmányra éhes, nem kevésbé abból élő nép indulatait?
Több napig dörögtek az ágyúk Törcsvárnál, és a hegyeken
visszhangot vetett a csatazaj. Heisler kiküldött kémlelői Thököly és a
törökök után szimatoltak, de még mindig nem találták őket, az oláh
vajda pedig keményen megvetette a lábát.
Aztán a császári tábornok az erdélyi zászlóaljakkal közösen
támadást indított a vajda ellen.
Támadás! Visszavonulás! Húzd meg! Ereszd meg!
Augusztus huszonegyedik napján ekként zajlott jó ideje a csata –
amit a sziklákról szemlélt Teleky Mihály és Heisler –, amikor a
felderítők lélekszakadva érkeztek a császári tábornokhoz: megvan
Thököly hada!
Ahogy a tízezer főről beszámoltak, amely már csak egy ugrásra,
Zernyest és Tohány között készült támadásra, a tábornok
elkáromkodta magát.
– Arra adjanak választ, miként történhetett mindez! Ekkora erő!
Szárnya nőtt ennek a kurucnak? Átrepült a hegyeken? Doria
ezredes úr! Induljon hat lovas századdal, és vigyen magával három
székely századot!
Az utóbbiakat Henter Mihály parancsnokolta, és elvágtattak
Tohánynak, egyenest az ott várakozó tatárok karjaiba. Tohány falu
akkor már lángokban állt, és a sűrű, fekete füstöt Törcsvártól is jól
láthatták.
Akkor még nem is sejtették, hogy sokkal nagyobb csata vár rájuk,
mint remélték.
S amint Heisler és Teleky Mihály csapatai Zernyesthez érkeztek,
elébük tárult az, amiben eddig nem is hittek: Thököly Imre kuruc és
tatár egységei már csatarendben vártak rájuk. A tatárok adták az
előhadat, a derékhadat a kurucok és a bujdosók egységei, s a
háttérben ugrásra készen várakoztak a tartalékot képező, puskás
janicsárok.
Így hát Heisler elesett az egyik legfontosabbtól: nem ő
választhatta meg a csata helyszínét. Megtorpant, mert tudta, nem
bölcs dolog az előző csata helyszínéről hevenyészve kivont,
sebtében összekapott sereggel egy ilyen falnak rohanni.
Két erős dandárra osztotta hát a császári és a székely hadat.
Maga akarta vezényelni a németeket, és Telekyre hagyta a másikat.
A tüzérek állásba vontatták a nyolc löveget, és azok torka egyenest
Thököly könnyűlovasságára ásított.
– Nincs tüzérsége – állapította meg Noirquerques, császári
tábornok.
– Ez bizalomgerjesztő – fordult Heislerhez, aki magabiztosan
bólintott.
– Megritkítjuk a soraikat! Meg sem közelítik ezek a mi
harckészségünket!
Egy székelyföldi magyar tiszt is hallotta a német szót, és a fejét
csóválta. Sejtette már, miként termett itt hirtelenjében tízezer
ellenséges lovas, meg egy halom janicsár.
Túl egyszerű Heisler terve – forgatta a gondolatot. Ágyúival
szétlövi Thökölyt és a tatárokat, aztán a többit intézze el az erdélyi
had?
Aligha lesz ez elégséges.
Akkor már megindult a mozgás a csatatéren. Egy nádas, lápos
területről Gazi Gerej krími vezér tatár harcosai vágtattak elő, és
szemlátomást támadáshoz készülődtek.
– Doria és Henter Mihály induljanak a koszos keleti fattyak ellen! –
parancsolta Heisler. – Kaszabolják össze mind! Tizenhárom zászló
induljon! Azonnal!
A katonák a kürtök szavára mozgásba lendültek, és egyenest a
tatároknak tartottak.
Hanem a vágott szeműek egyszerre megzavarodtak, mintha
parancsnokuk nem is lenne. A lovak toporzékoltak, de még a
szablyák se kerültek elő a hüvelyből, az íjak is a tegezben pihentek.
A tatárság üvöltözött, a székely és német csapatok pedig ettől új
erőre kaptak.
– Nem akarnak ezek verekedni! – így egy főtiszt. – Sokan
vagyunk, gyávák hozzá! Gyerünk, rendezzük hamar!
A tatárok nagy nehezen összeszedték magukat, és uzsgyi, vissza
a letaposott nádba. A székelyek és a németek pedig egyenest
utánuk, nagy lendülettel, hujjogva, harcra éhesen. A távolság egyre
csökkent, és a tatárok még mindig inaltak…
Aztán hirtelen vége szakadt a nádasnak, egy tisztább mezőség
következett, és a császáriak meg a székelyek egy villanásra
megtorpantak, hogy rendezzék a sorokat. A tatárt ugyan még látták,
de már azok se menekültek, hanem szembefordulva csatasorba
rendeződtek.
S ekkor megelevenedett kétoldalt az erdőszél, és a szemközti
nádas. Janicsárok emelkedtek, dörrentek a villába állított puskák,
aztán a roham elsöprő erővel megindult.
Összecsapott keresztény és muszlim hitű, és a nyeregből sorra
hanyatlottak le a sebzett katonák. A török és a tatár szemmel
láthatóan túlerőt képviselt, és a császáriak mögött minden
visszavonulási út bezárult.
A keresztényeket egyre szűkebb területre szorították, és a
csapatrészek lobogói egymás után hullottak le.
– Le a fegyvert, különben végetek! – hangzott fel sűrűn a kiáltás
németül és magyarul. – Fegyvert eldobni! Ha nem akarjátok, hogy a
tatárok és a janicsárok a fejetekkel dobálózzanak,
engedelmeskedjetek! Földre a kardot, a lándzsát! Le a lóról!
Letérdelni, de sebesen!
Doria parancsot adott a németeknek a fegyverletételre. Már sokan
hevertek mozdulatlanul, vagy nehéz sebben fetrengtek. A
parancsnok előtt megjelent egy kuruc tiszt:
– Uram, adja át a kardját! – utasította kifogástalan németséggel,
és Doria fogcsikorgatva engedelmeskedett. – Ne aggódjon,
parancsom van rá, hogy tisztességesen bánjak önnel. Ezennel a
foglyom, uram!
Doria felpillantott. Zernyest irányából roham hangjait hozta a szél,
aztán megszólaltak a császári ágyúk…
 – Na, emberek, ki követ az ágyútűzbe? – rikkantotta Muha Istók a
századának, aztán kivonta a kardját, s a penge megvillant a délelőtti
napsütésben. – Panaszkodtatok, hogy hegyet kellett mászni? Nohát,
eljött a vigasság ideje, vitézek!
Egy se mondta, hogy szívesebben mászna hegyet, pedig az
ágyúgolyóbis nem tréfadolog. A századok meglódultak, és a lovak
vágtába kaptak.
Aztán eldördültek a német ágyúk, és a golyóbisokba rejtett halál
végigszántott a csatamezőn.
– Ne is törődjetek vele, vitézek! – süvöltötte Muha. – Ha féltek, azt
a golyóbis megérzi, és megtalál! Utánam, legények, csak azt
tegyétek, amit én! Hazaviszek innen mindenkit! Megesküszöm!
Hajrá, vitézek!
Egy emberként harsogták a kurucok a hajrát, és szemükben a
halált megvető bátorság tüze villant. Az ágyúk pedig eldördültek
újfent, és a vasgolyóbisok a lovasok közé csaptak. Ledöntöttek
egyszerre hármat is, s amelyik ágyúgolyó felrobbant, szerteszét
szórta a szilánkot.
Lovak vonaglottak, harcosok hörögtek, miközben a többi átugrált a
sebesültek felett, és merészen előrenyújtott karddal, a lova nyakára
hajolva szélsebesen zúdult a tüzérekre.
Muha Istók századának jutott a megtiszteltetés, hogy a tüzéreket
védő puskás gyalogok között szétcsapjon, megbénítva az egyik
leghatékonyabb fegyvernemet.
De ők is véreztek leginkább!
Merész kanyarral oldalról csaptak az ágyúállásokra, néhány másik
tized pedig a gyalogokat kaszabolta kíméletlenül. A puskagolyó a
testbe szaladt, a lovas földre bukott, a lándzsa és a kard acélja
elevenbe vágott.
Kilenc lobogó hullt földre Thököly seregéből, de a kurucok és a
tatár kisegítő had nem torpantak meg. Egyetlen roham, egyetlen
megállíthatatlan, eltökélt, dühödt támadás lerontotta Heisler egész
táborát, lehetetlenné téve csapatainak új egységbe állítását. Teleky
Mihály egységei megfutottak, őket a török és a tatár lovasság vette
űzőbe. Bekerítették a lemaradókat, és nem ismertek könyörületet.
 Thököly kürtösei a csata végét jelezték. Akkor már minden
épkézláb német és erdélyi katona letette a fegyvert. A közvitézek az
elöljáróktól vártak utasítást, miként is viselkedjenek most.
– Egy óra se, Imre! – faroltatta a lovát Petróczy István Thököly
csataménje mellé. – Egy nyomorult óra sem kellett, hogy megnyerd
Erdély trónját! Mert az most már a tied, öcsém! El nem veszi tőled
senki.
Aztán vérmaszatos kardját emelve a katonák felé süvöltött:
– Vitézek! Háromszoros vivát Erdély új fejedelmének!
Thököly azonban nem tűnt ennyire örömtelinek. A csatatéren
legalább ezerkétszáz német holttest hevert, egy halom erdélyi
magyar is, sebesült és elhullott lovak számolatlanul, és nem tudta
még senki, hányan vesztek oda a nádas mögött az erdőszéleken, a
távolabbi mezőkön. Azt sem, hogy a menekülők közül mennyit
vágott agyon a tatár és a török.
– Kik a fogoly tisztek és a főemberek? – tudakolta Madács
Pétertől, aki sorolta a neveket. Köztük volt Heisler tábornok, Doria,
és még vagy húsz magas rangú. Thököly a puskákkal őrzött fogoly
tisztek csoportjához lépett.
– A kardját, tábornok úr! – fordult Heislerhez, akinek arcáról sütött
a gyűlölet. – Már nem először találkozunk így, igaz-e? Vége van,
kérem! Megígérem, hogy rangjához méltóan fogunk bánni önnel és a
főtisztekkel.
– Én meg azt ígérem, uram, hogy az első adandó alkalommal
megszököm, mert nekem meg ez a kötelességem – mondta Heisler,
aki néhány évvel számolt többet Thökölynél.
– Ezt nem engedhetem meg, uram! Ön túlságosan értékes a
számomra. Kérem, még csak meg se kísérelje, és akkor nem lesz
túlságosan kellemetlen a fogság.
– Heisler úr seregéből meghalt Magni úr, – jelentette Petróczy
István –, Noirquerques tábornok, és az oláh Balacsán bojár – így
mondta: boér –, és számosan még. Telekyt még nem találják. A
törököktől a holtak között van Cserkesz Ahmed pasa…
– Tallózzátok a csatateret, semmit ki ne hagyjatok! – parancsolta
Thököly. – Gond legyen a sebesültekre! A holtakat még ma el kell
temetni, a meleg miatt! A zsákmányt az írnok írja össze!
 Már továbbléptetett a fogoly tisztek csoportjától, amikor valakin
megakadt a szeme. Megfordult, és megállt előtte. A férfi arca csupa
korom volt, az öltözéke hasadozott, gyaníthatóan a közelében
robbant fel egy puskaporos hordó.
– Komáromi János… Te vagy az?
Teleky bizalmas titkára felpillantott Thökölyre.
– Szolgálatára, nagyságos úr. Én volnék. Bár kicsinyég
mocskosan… és félig süketen.
– Hol van az urad, János?
– A főgenerális úr sokadmagával elvágtatott… Azt hiszem, arra –
mutatta az irányt. – A legkedvesebb lován, a Kálmánon…
– Örülhetsz, hogy nem követted! – morogta Madács Péter. – Mert
akiket a török meg a tatár eztán elkap…
– Tudjátok meg, mi van Teleky Mihállyal! – parancsolta Thököly. –
János, te szabad vagy, egy föltétellel.
– Ha nagyságos uram mellett esküszöm? – kérdezte a titkár. – Ezt
csak akkor tehetem meg, ha a gazdám… ha Teleky főgenerális úr
már…
– Értem, János – vágta el Komáromi szavait Thököly. – De
akárhogy is történik Teleky urammal, túl régen ismerjük egymást
ahhoz, hogy fogolynak tekintselek. Eresszétek el, és adjatok neki
tisztességes öltözéket… az enyémből!
Másnap a csatatér távolabbi körzetét vizsgáló tizedek
parancsnoka, Muha Istók bebocsátást kért Thökölyhez.
– Nagyságos úr, megvan Teleky főgenerális.
– Szót tudok váltani vele?
– Hát… már nemigen szólhat. Megszámoltam, hogy tíz mély seb
is van a fején… Meghótt, nagyságos úr.
Thököly arca elsötétült. Sokéves emlékek tolultak fel benne egy
villanás alatt. Abból az időből, amikor még jól meg volt Telekyvel, de
abból is, amikor már ellenséget láttak egymásban.
Mégis sajnálta. A leányával egykor jegyben járt, és most valakinek
meg kell mondania a hölgynek, hogy ugyanaz a Thököly okozta – ha
nem is közvetlenül – az apja vesztét.
Behozatta a holttestet a csatatérről. A katonák szerint Teleky lova
menekülés közben felbukott a búzamezőn, és az üldöző törökök –
akik tudták ugyan, hogy a főembereket megölni nem szabad,
fogolyként kell őket Thökölyhez kísérni –, csak az egyszerű, fekete
ruhába öltözött fehér szakállas alakot látták. Helyben
összeszurkálták, kaszabolták Cserkesz Ahmed, a szilisztrai pasa
katonái.
Biztosan védekezhetett, máskülönben nem számolt volna össze
Muha a fején tíz súlyos vágást.
Thököly nézte a holttestet, a fehér szakállra megbarnult vér
tapadt. A szeme nyitva volt, ő fogta le.
– Hej, te Mihály bátyám… – szólalt csendben a tetem fölé hajolva.
– Ha másként alakult volna…
A többiek hallgattak.
– Ugróczy! – utasította főkomornyikját. – Adjatok rá az enyémből
friss, tiszta fehérneműt! Inget, nadrágot… Mindent, ami egy
tisztességes temetéskor kell. Ravatalozzátok fel, szólj a papnak!
Készíttess koporsót, abban vigyék haza!
Ugróczy László pedig indult, hogy híven teljesítse a parancsot.
Komáromi János, aki már letette az esküt Thököly mellett,
szolgálatkészen követte, s lejegyzett mindent.
A kurucokban ezen a napon ismét feltámadt a szebb jövő ígérete.
Petróczy István este a sátorban felkereste Thökölyt.
– Szokatlanul jó a kedved – pillantott a vezér arcára. – Csak nem
a fejedelmi trón jár az eszedben?
– Nem az – felelte ő. – Hanem Heisler. Azt tervezem, hogy
kicserélem Ilonára.
Petróczy se látta a feleségét esztendők óta. Felderült az arca,
mert ha Heislerért kiadják Ilonát, akkor az ő felesége bizton vele tart,
de Nemessányi Bálint asszonya is.
– Mit tervezel, Imre? Tudod a következő lépést?
– Alighanem összehívom az erdélyi országgyűlést – felelte
Thököly. – Úgy… egy hónap múlva. Szeben alkalmas hely rá. Aztán
megpróbálok megegyezni az ifjabb Apafival. De előbb megállítom a
portyázó tatárokat, mielőtt a földdel teszik egyenlővé a környéket…
Erdélyre most már nekem kell ügyelnem, öcsém. Ha kell, még a
tatárt is szétverjük, ha nem hajlik a jó szóra. Meg aztán… terveim
vannak Béccsel… Elvégre – vetett különös pillantást a sógorára –
jobb, ha a magunkfajta a keresztény táborban keresi a boldogulást.
Petróczy bólintott, aztán az állát dörzsölve igencsak
elgondolkodott. Vajon mit tervez megint Thököly? Hiszen csak most
győzött.
1691. Április. Bécs
Arra ébredtem a szomszéd szobában, hogy asszonyom köhög.
Talán nem foglalkoztatott volna annyira, ha nem ugyanezt
tapasztalom hónapok óta. Aztán a köhögés enyhült, meg is szűnt,
majd ismét előjött, néha csak napok, vagy hetek múlva.
Az Orsolya Szüzek zárdájának meglehetős nehéz levegője – így
mondta Ilona asszony – nem tesz jót a tüdőnek. A vaskos falakból is
áradt egyfajta különös szag, amit szellőztetéssel sem tudtunk
eltüntetni.
Aznap látogatóba érkezett Nemessányi grófné, aki szintúgy a
városban lakott már.
– A szultán nem járul hozzá a fogolycseréhez – közölte
Nemessányinéval Ilona asszony nagy búsan, miután Kinsky gróf
úrtól megkapta Thököly uram rajta keresztül érkezett levelét. – Várni
és várni! Ez tesz a sírba. Talán valami magasabb rangút szemelt ki a
Porta helyettem. Egy pasát legalább… Mit neki egy Zrínyi…
– Hol van most Imre? – tudakolta az asszony, és ő azt felelte, a
levelet a Duna menti Vidinből írta.
– A francia királyhoz és a lengyelekhez fordult közbenjárásért –
folytatta. – Sajnos, megváltozott a politika a zernyesti, törcsvári
győzelme óta, barátném. Az uram azt akarja, igazgassam magam is
a sorsomat, ahogy a körülmények engedik. Javasolja, kérjem meg
őfelségét, engedélyezze egy bizalmas szolgám, vagy követem
átküldését a nagyvezírhez egy levéllel. Baja nem eshet, mert nekem
Munkács védelme okán a nagyvezír athnamét adott.
Nagyon komoly levél volt a Thököly uramé. Úgy rendelkezett,
hogy Ilona asszony, ha az udvar eleresztené, indulás előtt szerezzen
be Bécsben egy szekérre való hasznos holmit.
Már az is eldőlt, hogy török földre akar jutni, de ott is fejedelmi
életet kíván élni. Máskülönben miért kérte volna asszonyomtól, hogy
gondoskodjon asztali ezüstneműről, jó nagy társaság számára?
 És vegyen magának fejedelemasszonynak kijáró öltözéket, legyen
rajta sok gyöngy, smaragd és rubint, és ne sajnálja a pénzt
gyémántokra se, mert pénzben Thököly uram ma még nem szenved
hiányt.
Meg aztán biztosan jól is akart szórakozni később a török földön,
mert Magyarországból vadászsólymokat szándékozott vinni, meg
madarászhálókat. Ezeket mind nekünk kellett beszerezni Bécsben.
Akárhogy is, de asszonyomat ez a levél és a benne foglaltak
felrázták a meddő várakozás szülte letargiából.
Az esztendő kora nyarán gyakorta megfordultunk Petróczy
Istvánné, Éva grófné bécsi otthonában.
– Most már sorra megoldódik minden – reménykedett a ház
asszonya, és Nemessányiné lelkesen helyeselt. – Mikorra tűzték ki
azt az esküvőt, Ilonkám?
– Június huszonnegyedik napjára. Alig néhány hét – felelte ő. – Az
uram kérvényezte, hadd legyen jelen az esküvőn. Egyfajta, védelmet
élvező követként akár, elvégre akárhogy is alakult a politika, ma még
ő Erdély fejedelme. Ám nem engedik Bécsbe belépni, ahogy engem
sem engednek a kapun kívülre… Őfelsége, ha egyszer valamit
kimondott…
Szomorkásan rezdültek az utolsó szavak, de a szeme mosolygott.
Aztán elővette kendőjét és a szája elé tartotta, mert megint elfogta a
köhögés. A doktor azt mondta, semmi komoly, sétáljon többet a friss
levegőn.
– Vagy a tengerparton – jegyezte meg akkor asszonyom. – A sós
levegő csodákat tesz. Még mielőtt a tüdőm komolyan
megbetegedne. De hát… hol van ide a tengerpart?
Valóban úgy érezte, megoldódnak a gondok sorra. Már csak
Ferenc úrfi hiányzott, akit a jezsuita kollégiumból szeretett volna
kihozni, valamint az engedély, hogy elhagyhatja Bécset és
találkozhat a nagyságos úrral.
Túl sok év eltelt, túl sokat dörögtek az ágyúk és esett számtalan
halál, mióta nem látta.
És most ez az esküvő…
Titkolják, sokan még nem is tudják a császárvárosban, csak
pletykaszinten. Kollonich Lipót érsek állítólag Rómában teszi a
dolgát, tehát közbe nem szólhat, avatkozhat…
Vajon mit tenne, ha idehaza lenne, és rajta fordulna meg az egész
frigy ügye? Engedné, vagy ágálna ellene? Attól tartana, hogy
Juliánka házassága kirángatja kezéből a Rákóczi vagyon tetemes
hányadát? Régtől számolt már vele, természetesen a maga és a
jezsuiták érdekében, és mindannyian úgy véltük, hogy ebben a
sorrendben.
– Meglátjuk az urunkat, Ilonkám, nemsokára – sóhajtozott
Petróczyné. – Aztán minden jóra fordul. Ha Erdélybe költözöl,
megyünk veled. A férjem sem fog elpártolni Imrétől soha… A hűség
a mi családunkban nem áru, nem is volt az.
– Nyugtasson meg, Ilonkám, hogy az Aspremontok tisztességes
família – vette át a szót Nemessányiné. – Nem vaskalaposak,
szeretik a szépet, a műveltséget. Leányok is vannak náluk. És mit
tudhatjuk? Talán majd egyszer Ferkó is tőlük hoz feleséget…
És az esküvő megtörtént. Bécsben az Aspremont-ház fényárban
úszott, a zene messzire elhallatszott, és többé nem kellett semmit
titkolni.
Ilona asszonnyal csukott, címer nélküli hintóba szálltunk. A lovak
lépésben haladtak el az Aspremont-ház előtt, s láttuk a feldíszített
bejáratot, a libériába öltöztetett inasokat, néhány érkező hintót is.
Tudtuk, hogy az esküvő már véget ért, az estély következett.
Azt hiszem, nem bírtam volna ki, hogy ne lássam a leányomat
esküvői ruhában, de asszonyom nem adott parancsot a kocsisnak,
hogy álljon meg…
Amikor a zárdába visszatértünk, a kapus szolga, nagy pimaszul,
foghegyről odavetette asszonyomnak: baj lesz még ebből az
esküvőből, meglátja a grófné!
Talán már akkor tudta, hogy a szolga előérzete helyes, de egy
szót sem szólt.
Néhány nap elmúlt, és asszonyom legtöbbször csak hallgatagon
ült a szobában. Még mindig az esküvő mardosta a lelkét, és rég nem
az foglalkoztatta, hogy egyetért-e vele, vagy sem. Beletörődött az
események alakulásába.
Az esküvő után pár nappal váratlanul a zárdába megérkezett
Petróczyné Éva grófnő. Nagyon riadtnak tűnt.
 – Dragica, hozz frissítőt! – rendelkezett Ilona asszony, de
Petróczyné azonnal a mondandójába fogott. Keze-lába remegett, és
alig jött ki hang a torkán.
– Drága Ilonkám! Isten szeme megint nem rajtunk volt! Vagy, ha
mégis, akkor igen különös elképzelése lehet velünk… Hm…
Pontosabban veletek, drágám…
Asszonyomnak az arca se rezdült.
– Idd ki ezt a poharat, kedvesem, és nyugodj meg végre! Rossz
hírt kaptál?
Petróczyné kiterítette asszonyom elé a levelet, és indulatosan
rácsapott a papirosra.
– Nem bír magával! Sejtettem, hogy nem nyeli le, és valami
disznóságot…
– De hát kiről beszélsz? – tudakolta asszonyom, a grófnő pedig
azt felelte, hogy Kollonich bíborosról.
– Amint Rómából hazaérkezett, neszét vette a leányod
esküvőjének, aztán elrohant őfelségéhez. Ezt a levelet egy olyan
bizalmasom írta, aki a palotában ténykedik. Állítólag az érsek arra
vetemedett, hogy felelősségre vonta őfelségét, amiért hozzájárult a
házasság megkötéséhez.
– Azt eddig is tudtuk, hogy a bíboros úr a császárt, ha akarja, az
ujja köré csavarja – jegyezte meg csendben asszonyom. – Ez nem
újdonság.
– Állítólag elmagyarázta neki… és ez a levél ugyanezt mondja –
bökött a papírra –, hogy az udvar és a kincstár így elesett egy halom
pénztől. Őfelségének azt mondta, hogy hozzájárulása a
házassághoz nem hiba, hanem egyenesen bűn volt, már a
birodalom ellen. S rávette, tegyen valamit annak érdekében, hogy
legalább a kincstárat ne érje akkora kár.
– Kár ne érje? – kérdezett vissza asszonyom. – Hiszen az a mi
vagyonunk! Írás van róla, lajstromba vették Munkácsban még a
szöget is!
– Ugye, te sem hitted komolyan, drágám, hogy nem teszik rá a
kezüket mindenre? – jegyezte meg gyászos képpel a grófnő. – És
még nem is mondtam el mindent. Őfelségének azt javallotta a
bíboros, hogy fogassa el a vejedet.
 – Elfogatni? – hüledezett Ilona asszony. – És milyen vád alapján?
– Az is ott van a levélben, Ilonkám. Tegnap az Aspremont-házat
körülvették a katonák.
Asszonyom félhangosan olvasta a levél szövegét:
– …vádként felhozható, hogy a tavalyi nándorfehérvári vereségért
ő a felelős, mint parancsnok… mindez nem mellőzhető, nem is
feledhető, és a legkevesebb, hogy haditörvényszéki eljárást
kezdeményeznek Aspremont gróf ellen…
Petróczyné a szemét törölgetve hozzáfűzte még:
– És tegnap elvitték őt és Juliánkát is…
Ilona asszony előbb a barátnéjára meredt, mint aki rosszul hall,
majd indulatosan, ökölbe szorított kézzel felpattant a fotelből.
– És ezt csak így… mondod? Miért nem ezzel kezdted, Vica? Hol
van a leányom? Mit akarnak vele? Tett valamit? Mert tudomásom
szerint semmit! Neki mi köze Nándorfehérvárhoz, az ura katonai
ügyetlenségéhez? Már ha ez egyáltalán helyénvaló…
E mondatok hallatán bennem is meghűlt a vér. Kelepce volt ez a
javából. Koholt vád, amivel Bécsben oly gyakorta éltek, ha valakinek
a vagyonára fájt a foguk.
Mindig is élt bennem a gyanú, ha egyszer az udvar kelepcét állít,
abba akkor is beleesik a kiszemelt áldozat, ha igyekszik elkerülni. Az
udvar ellen semmit nem lehet tenni.
Még az erdélyi fejedelem asszonya sem tehet ellene, kiváltképp,
ha azt a fejedelmet Bécs halálba küldené.
Ilona asszony azonnal elindította megbízható embereinket,
derítsék ki, hogy áll most a leánya és veje helyzete.
Már este tudtuk, hogy egyikük sincs Bécsben. A grófot a császári
katonák elvitték Spielberg várába – aminek rémületes híre volt!
Juliánkát pedig Tullnba kísérték, az ottani apácák kolostorába.
– Dragica! A sötét selyemruhámat! Igyekezz! – parancsolta
asszonyom. – Álljon elő a hintó! Megyek Kollonich bíboroshoz! Nem
hagyom annyiban! Nem én! Még ha a szemét kell is kikaparnom
annak a…
Féltünk, hogy ez egyszer elragadtatja magát, de nem ez történt.
Szép szavakkal kérte a befolyásos egyházi személyiséget, segítsen
az ügyet elsimítani, hiszen ha nincs botrány, azzal mindenki csak
nyerhet.
Hetek múltán megtudtuk, hogy az Aspremont-család németországi
tagjai szintúgy levelekkel ostromolták a császárt, megmagyarázván,
hogy éppen azért kell méltányosan eljárnia, mert hisz ő adta a
házassági engedélyt. A német fejedelmek támogatták a család
fellépését.
Végül őfelsége jobb belátásra tért, és okos kompromisszum
született: a vádakat ejtik, ha Aspremont gróf kilép a birodalmi hadból,
és a szó szoros értelmében visszavonul. Seregtől, nagyvilági élettől,
bécsi vigasságoktól.
Asszonyom életének egyik legboldogabb napja lett, amikor hírül
vette, hogy Juliánka kiszabadult a tullni kolostor falai közül. Aztán az
Aspremont-birtokra költözött, és minden tudósítás arról szólt, hogy a
pár boldogan élt, vígságban és örömben, a birtok egyik távoli
várában.
Ilona asszony napjait az efféle hírek aranyba vonták.
Most már csak azt kellett megvárnunk, hogy őfelsége
hozzájáruljon asszonyom Bécsből történő kiengedéséhez, Heisler
tábornokért cserébe.
De elmúlt a nyár, aztán az ősz is, megérkezett a karácsonyjöttek a
fagyok, és vártuk a fogolycsere híreit, az engedélyt, s közben Ilona
asszony jól tudta: ha Bécsből elutazik, elszakad a gyermekeitől.
És ez azokban a hónapokban mindennél jobban zaklatta a lelkét.
Negyedik esztendeje nem látta Ferenc úrfit. Szerette volna tudni,
milyen legénnyé serdült, de az udvar tartotta magát a gálád tervhez:
egy lázadó Rákóczi elég volt, a másikból nem lesz a birodalom
ellensége.
A politikai események aztán kedvezőtlenül alakultak, és Thököly
uram fejedelmi címe sem sokáig ragyogott.
A Duna mentén, Szalánkeménnél elesett Zrínyi Ádám őrnagy.
Ebben a csatában – igaz, a török oldalán –, harcba vitte kurucait
Thököly uram is. És vesztett. A csatatéren halt meg a nagyvezír is. A
török részben a nagyságos urat is okolta a vereségért, és
asszonyom azt mondta, ettől kezdve már nem számítanak urunkkal.
 Aztán sorra császári kézre kerültek a fontos erősségek és
városok, Kanizsától Váradig, Szigetvártól Fehérváron át Egerig.
Ahogy nőtt az udvar befolyása, úgy zsugorodtak Thököly
nagyságos úr lehetőségei.
A török már végzetesen legyengült, és aki belülről ismerte a
Fényes Porta dolgait, látta, hogy sosem lesz már akkora ereje, mint
akkor volt, amikor a magyar földet hódoltatta.
Csak sokára, decemberben érkezett meg a hír, hogy az udvar
végre beleegyezett a fogolycserébe. Ilona asszonyom elhagyhatja
Bécset. Ahhoz azonban nem járultak hozzá, hogy Ferenc úrfit
láthassa, tőle elbúcsúzhasson.
Nagy nehezen kiharcolta, hogy végre írhasson neki levelet. Maga
készítette, fogalmazta latinul, nem bízta deákra. Ám mindvégig attól
tartott, hogy levelét az ígéret ellenére mégsem juttatják el Ferenc
úrfihoz.85
Az Orsolya Szüzek zárdájában mindvégig kitartottunk mellette
ebben a különös rabságban, s most valamennyien lázban égtünk.
Megérintett minket a szabadság fuvallata, de nem tudtuk, miféle
világ lesz az, ahova távozunk.
Átfordult az esztendő, s immáron ezerhatszázkilencvenkettőt
jegyezték. Asszonyom indult volna már Bécsből, de meg kellett
várnia, hogy a Kamara határozatban döntsön azoknak a holmiknak a
visszaadásáról, amelyeket Munkácsban lefoglaltak. Hiába létezett
ezekről a jegyzék, a hetvenezer forint értékű ingóságokból
kezdetben alig néhány ékszert kapott vissza, illetőleg még a tavalyi
nyár közepén megígértek neki ötvenezer forintot.
Emlékszem, akkor is azt felelte a hírre:
– Ismervén a Kamarát, leginkább csodálnám, ha valóban meg is
kapnám ezt a pénzt. Az udvar csakis annak ad, aki hithű, és beáll a
talpnyalók sorába. Tőlem ezt eleve el sem várják, tehát csak a
szerencsében bízhatom, mert a jóindulatukban semmiképp. A
talpnyalók meg… Hej, Dragica lelkem! Miklós bátyám egyszer azt
mondta, ha kigyomlálhatnád az összest, akkor is újra nőnének. Még
többen is lennének, mert olyanok ezek, akár a dudva, és így volt ez
mindig a világban. De ha Istennek nincs rájuk szüksége, akkor miért
létezhetnek?
Január második hetének napjaiban elhatározta: nem vár tovább,
akkor sem, ha a vagyona bánja.
– Dragica! Csomagolunk! Itt hagyjuk ezt a várost! – közölte
határozott hangon. – Ferenc fiamat el nem eresztik, a pénzem
hiányzó hányadát pedig nem várom meg.
– De nagyságos asszonyom, a tél közepén vagyunk! –
csodálkoztam, mire azt felelte, nem baj, és ennél keményebb
feladattal is megbirkóztunk már. – Csak arra kérem, hogy vigyázzon
magára! Hiszen köhög…
Minél nyirkosabbá lett a levegő, annál többször vette elő kínzó
köhögés.
Sorra búcsúzott a segítőktől és a jóakaróktól, és nem tudtuk,
viszontlátjuk-e még a császárvárost valaha. A Munkácsból magával
hozott bútorok nagy részét a barátnéinak adta, vagy a zárdára
hagyta. Úgy gondolta, nem lesz rá szükség, mert Thököly uram
bármikor vehet ott, ahova majd ketten indulnak.
Hogy hol lesz az otthon, arról semmit nem tudott, csupán
reménykedhetett, hogy a bécsi zárdánál csak jobb helyet talál az
ura.
És a hintó meg a szekerek kigördültek a zárda kapuján. Szinte fel
sem fogtuk, hogy elérkezett a szabadság napja. Már nem állított
meg minket senki, nem gyülekezett tüntető tömeg, meg sem
hajigáltak.
Asszonyom Bécs lakosságának szemében akkor már nem
számított sokat.
A hintó mellett császári zsoldosok lovagoltak, és a parancsnokuk
utasításba kapta, hogy Magyarország határáig kísérjék a
fejedelemasszonyt.
A Felvidéknek indultunk, csaknem azon az úton, amelyen majd'
négy esztendeje érkeztünk.
Tokajba február első napján tértünk be, a lakosság ünnepelt és
sorfalat állt. Könyörögtek asszonyomnak, maradjon náluk, és ne
menjen tovább Törökországnak. Ő azonban a kötelességéről
beszélt, amivel az urának tartozott.
 Templomba menet a szegény népek között bécsi ezüsttallérokat
osztogatott, ők pedig megkönnyezték asszonyom jóságát.
– Azt akarják, hogy maradjak – fordult hozzám. – Féltenek, hogy a
hosszú úton elrabol a tél, így mondta az egyik asszonyság. Szívem
szerint mennék, de attól tartok, igazuk van. Ki kell várnom, míg az
idő megjavul… Karánsebes86 még messze van, Dragica.
Ott állomásozott a török had és Thököly uram a maradék
kurucokkal. Egy kisebb szekér cipelte a hordókat, amelyek ó- és
újborokat rejtettek. Ezt kérte a kegyelmes úr legutolsó leveleinek
egyikében.
Aztán asszonyom döntött. Áprilisig nem indulunk el Karánsebesre,
mondta, de ezen a télen végiglátogatta a császáriak által megszállt
egykori falvait, uradalmait. Hallani akarta a szegény nép véleményét,
panaszait, és talán erőt is merített belőlük. Vagy csak titkon
elbúcsúzott, mert már sejthette, hogy sosem látja viszont ezt a
vidéket.
Amikor a fagy már nem kínozta erdők és mezők lakóit, az utak is
úgy- ahogy felszáradtak és enyhe déli szél iparkodott Felső-
Magyarország felé, mindent összepakoltunk és elindultunk.
Császáriaktól megszállt vidéken, még mindig a fehér egyenruhás
zsoldosok őrizetében tartottunk délnek, a Temes völgyének.
1692. május 13.
Karánsebes
István lovász vágtatva érkezett.
– Nagyságos asszonyom! Láttam az újpalánki tábort! Már azt is
tudom, melyik sátorban van a fejedelem őnagysága!
Ilona asszony egy ezüsttallért nyomott István tenyerébe a jó hírért.
Aztán rám pillantott, és boldogan felkacagott.
– Dragica, lelkem, mire vársz még? Így nem járulhatok az uram
elé! Átöltözöm! Semmiképpen nem feketébe! A mai boldog nap, nem
jelenhetek meg előtte a gyász színében! És fésülj is meg, készítsd
elő a gyöngyös topánomat, a rubintos nyakéket a függőkkel, add a
gyűrűimet!
– Asszonyom olyan szép lesz, hogy…
 – Csak egészségben találjam! – vágta el a szavamat. – Csak
jókedvben! Az lenne az igazi, ha csak úgy beállítanék hozzá! Csak
betoppannék, és azt mondanám, megjöttem, itt vagyok… Mekkora
szemeket meresztene!
– …és megölelné asszonyomat. De hát előbb úgyis a labancokhoz
kell mennünk – egészítettem ki a gondolatait. – A német parancsnok
azt mondta, mindennek szabályosnak kell lennie. Az egész
fogolycserének.
– Tudom. Épp eléggé elrontja az örömömet – fűzte hozzá,
miközben ráadtam az ingvállat, és a ládából kiemeltem a rubintos
nyakéket.
A hintók és a szekerek egy erdősáv mögött pihentek meg, és
onnan nem lehetett látni a lapályt, ahol Újpalánknál Thököly uram
drága selyemsátra állt. Túl messze volt még, s közöttünk ott
terpeszkedett a karánsebesi vár a császáriakkal, jól láttuk a fővezéri
sátor előtt a lobogókat.
Egy patakocska sietett a Temesbe, és István lovász a fülembe
súgta: bizony, nagyon csekélyke az a kuruc tábor, amit egy dombról
pillantott.
Amikor elkészültünk, Ilona asszony királynőként állt előttem.
Egyenes derékkal, emelt fővel, magabiztosan. A lelkében viharok
dúltak, de ebből a külvilág felé semmit nem mutatott. Már csak én
maradtam mellette a régiek közül, mert Nemessányiné és
Petróczyné sem tartott velünk Karánsebesig.
– Mennyi lehet az idő, Dragica? – kérdezte. – Pontban délben kell
megjelennem a császári tábornoknál. Nem késhetem, mert még
képesek és csak azért is megvárakoztatnak. Akár holnapig is…
A hintó elindult, és a tábornok sátra egyre nőtt. S amikor a lovakat
a kocsis megállította, megkondult a vár harangja.
Ilona asszony pontban délben, királyi vitézek sorfala között
belépett a sátorba.
– Köszöntöm, grófné – hajtott főt a tábornok. – Köszönöm, hogy
megtisztel a pontossággal. Remélem, az út nem viselte meg
túlságosan. Kérem, foglaljon helyet! Elfogyaszt egy pohárka bort?
Csak a csere örömére.
 Máris nyújtotta a poharat, és a kristályok megcsendültek.
Asszonyom éppen csak megnedvesítette az ajkát.
– Az uram mikorra hozza a foglyokat? – kérdezte. – Remélhetem,
hogy elküldte már értük a futárt?
– Sőt, már abban is megállapodtunk, miként oldjuk meg ezt a
kényes feladatot – felelte a tábornok. – Gondolom, nem várja, hogy
Thököly gróf ide is eljöjjön önért?
Ilona asszonynak igen jó füle volt a szóbeli finomságokra, ahogy a
diplomácia hajlékonyságára. A tábornok nem véletlenül nevezte a
fejedelmet egyszerűen grófnak, s szólította őt grófnénak.
Aztán elkövetkezett az idő, amikor ismét hintóba kellett szállni, és
elindulni a „senki földjére”, ahogy a tisztek a kurucok és a labancok
közti keskeny mezsgyét nevezték.
– Asszonyomnak remeg a keze – jegyeztem meg csendben. – Jól
érzi magát?
– Most már sokkal jobban – felelte, és egy illatos kendővel
megtörölte az arcát és a homlokát. – Most már kiválóan vagyok.
A kocsis mögött nyíló keskeny ablakon át előrepillantottam.
– Jönnek már, nagyságos asszonyom! – súgtam izgatottan. – Egy
teljes díszegység követi a nagyságos urat. És néhány díszruhás
tiszt, de… szakállas mindegyik. Fel sem ismerem őket…
Ő azonban nem furakodott mellém, hogy láthassa. Azt hiszem,
imádkozott. Lehajtotta a fejét és becsukta a szemét.
Aztán a hintó megállt. Kiszálltam, és lehajtottam a grádicsot.
Thököly uramék felől két császári tiszt indult gyalogosan felénk, akik
eddig egy nyitott hintón utaztak.
Még sosem láttam Heisler tábornokot és Doria ezredest.
Amikor elléptek előttünk, a tábornok főt hajtott Ilona asszony előtt,
aki magabiztos léptekkel elindult Thököly uram felé. Lépésemet az
övéhez igazítva követtem, aztán az utolsóknál lemaradtam.
A fejedelem nyeregből szállt, és megijesztett, amikor
megpillantottam első lépéseit. Egy öregember jár így, gondoltam.
Aztán megálltak egymással szemben, egy örökkévalóságnak
tetsző, kósza pillanatig, majd Thököly uram a karjaiba zárta
asszonyomat.
 Nem hallottam, mit mondtak egymásnak. Csak a szakállas,
bizonytalan léptű, megtört öregembert láttam, akinél asszonyom
abban a minutumban sokkal fiatalabbnak tűnt.
Aztán a főtisztek közül felismertem Petróczy uramat, Madács urat,
Horváthot és Sándor Gáspárt, utóbbit előbb csak a hangjáról.
Mosolyogtak, de a szemük egészen mást mondott. A pillantásuk
elárulta, hogy már aligha bíznak a kuruc ügyben.
A hintó lassan begördült mögénk, és a nagyságos úr és
asszonyom beszálltak. Én pedig felkászálódtam a kisebbikre, amivel
a két császári tisztet hozatta a fejedelem, és elindultunk
Újpalánknak.
Szerettem volna tudni, mi volt az első, amiről szót váltottak, de
Ilona asszony soha nem beszélt róla.
Külön sátrat kaptunk, minden pompával berendezettet. Este,
amikor a fekhelyét készítettem elő, asszonyom csendben így szólt:
– Látod, mit művel a köszvény? Az uramat ereje teljében
eresztettem el hét esztendeje Munkácsból, és egy öregembert
kaptam vissza. Sok munkám lesz, Dragica, mert nem csak a
köszvény kínozza, látom én, hogy a lelke is beteg. Egész éjszaka
hallottam, hogy forgolódik, egy alkalommal még fel is kelt, és
sétálgatott a sátorban.
– Szüksége van valamire, asszonyom?
– Csak csendre – felelte. – Hamarost indulunk, át a Dunán.
Pozsarevácra87. De azt látom, hogy amiért annyit harcoltam, mind
jobban távolodik. Az uramnak legfeljebb két és félezer katonája
maradt… Szánalmas ruhákban járnak, sokan a hitüket is
elvesztették. És az uram sem törődött magával, a betegségével.
Miklós bátyámat is kínozta a köszvény, de ő legalább…
Nem folytatta, bár sejtettem, hogy ismét összehasonlította az urát
a néhai nagybátyjával. Nem értettem soha, miért tartotta ezt
fontosnak, amikor tudta, hogy Zrínyi Miklósnak senki nem érhet a
közelébe.
Másnap kora reggel készülődtünk. Amikor elhagytuk Újpalánkot, a
török elsütötte a mozsarakat, így búcsúztatta Thökölyt, a furcsa
szövetségest és feleségét, akit tulajdonképpen soha nem ismert.
 1693-94. Pozsarevác
Élet a „szánalom völgyében”
A házat, amit kaptunk, és a helyet, ahol a török jóvoltából a
nagyságos úr élhetett, asszonyom nevezte el a szánalom völgyének,
ámde ezt nem szabadott hangoztatni.
Tőlünk nyugatnak a Morava folyó sietett a Dunának, keletre pedig
egy másik, a Mlava. Az egész település úgy festett, mintha
évszázados küzdelmek középpontjában állna. Nándorfehérvár nem
esett messze, de az ott székelő pasa mégsem kívánta, hogy Thököly
uramat a közelében tudja.
Ez pedig igen sokat elárult a nagyságos fejedelem környezetében
ténykedő bizalmasoknak, és az egyszerű kuruc katonáknak.
– Nagyságos asszonyom, kérem, mikor csomagolhatják ki végre a
legények a holmikat? – tudakoltam, de ő azt felelte, nem kell.
– Nem maradunk itt sokáig, Dragica! Ilyen szánalmas lakásokban,
viskókban, rongyosan… A nagyvezír és a szultán nagyon jól tudják,
kicsoda az uram. Mennyi harcot megvívtak, amiből a Portának
haszna származott! Hagyják csak azokat a holmikat, úgysincs túl
sok!
Mindezt olyan jó hangulatban hozta tudomásomra, mintha nem
lenne semmi baj, és a ház, ahol laktunk, legalábbis kastély lenne.
Aztán múltak a hetek és a hónapok, már a következő esztendőbe
is átléptünk, és a tél a Balkánon nem olyan, mint Bakarban vagy
Csáktornyában.
Gyakorta láttam a nagyságos urat és asszonyomat félrevonulva
beszélgetni. Micsoda különbség volt közöttük!
Thököly uram egyre többször úgy érezte, fenekestül fordult fel a
világ, és ő csak csúszik egyre lejjebb és lejjebb, Ilona asszony pedig
folyton csak tartotta benne a lelket. De nem csak benne, az
egyszerű katonákban, tisztekben is.
– Hát erre való a sok vigasság – dörmögte Muha Istók. – Már, ha
annak hívható az estéli borozgatás, meg a muzsikával kísért nóta.
Minden alkalommal úgy ér véget, hogy kesergünk egy sort,
potyognak a könnyeink, és eldaloljuk egymásnak, hogy ránk szakadt
az ég, nincs immáron a kurucnak hova lenni…
 – Hát ne mondjon ilyeneket kend, ha más is hallja! –
figyelmeztettem. – Nem lát a szemétől? Miért tenné mindezt az
asszonyunk, ha nem azért, hogy tartsa a lelket, míg lehet,
mindenkiben? Tudja-e kend, mennyit töprenkedik, hányszor látom az
arcát könnyesnek? Persze, maguk ezt nem láthatják, mert titkolja. A
vállán viszi a bujdosó közösség dolgait az asszonyunk, Istók!
Egyre több időt töltött nálam, én meg szereztem neki jóféle
dohányt a pipájába. Ha látta, hogy nincs egyéb dolgom, leült az
asztalomhoz, akkurátusan megtömte a cseréppipáját, aztán a
füstfelhő mögé rejtezve emlékezett a régi dolgokra. Jakabra is, és
kiváltképp őrá. Igen jólesett Muha Istók minden szava, amit róla
mondott.
Talán kicsit később vettem, észre, hogy ezek a beszélgetések,
nálam való pipázgatások nincsenek ok nélkül.
Mert hát Istók is maga volt, meg én is, bár a gyász sosem kopott ki
a lelkemből. Hogy tudomásul vettem Jakab halálát, az még nem
jelentett semmit.
Istókra azonban odafigyeltem. Kimostam az ingeit, megöltögettem
a szakadt lajbiját, megfoltoztam a nadrágját, egy ízben még másik
csizmát is szereztem neki, mert már nekem fájt a látvány, hogy az
ujja kikandikált. A posztó és a pénz még mindig késett, amiből
Thököly uram tisztességesen felöltöztethette volna megmaradt
katonáit.
Egyszer aztán Istók előhozakodott: mi lenne, ha eztán ő is jobban
figyelne rám. Ezt nem is lehetett félreérteni, mégis azt mondtam,
hadd rágjam meg jobban, mielőtt felelek. Azt felelte, hogy ő igazán
türelmes, csak aztán ne feledjem a választ.
Tőle hallottam, hogy a kuruc tisztek összesúgtak-búgtak, mit
tehetnének a sorsunk javítása érdekében. Először is fogytán volt az
ételünk, a kamra kiürült, és a nándorfehérvári pasának nem nagyon
akaródzott a zsebébe nyúlni. Meg aztán, míg megjön tőle a
határozat, amiben pénzt utal ki Thököly uramnak, addig mindenki
csont és bőr lesz.
Ezért hát a nagyságos úr és a tisztek, meg néhány biztos kezű
kuruc vadászni jártak a környező hegyekbe…
 Komáromi János, mióta korábbi gazdáját elveszítette, híven
szolgálta a fejedelmet. Egy volt azon kiválóságok közül, akik sosem
forgattak köpönyeget, tudták, hol a helyük, és a jóra jóval feleltek.
Pontosan látta, naponta nyomon követte Ilona őrlődését.
– Nagyságos asszonyom, én már rég nem beszélek a
fejedelemmel másról, csak jó dolgokról. De hát éppen azért
fordultam önhöz, mert a rosszról is szólni kell. Ön bámulatra méltó,
és látom jól, hogy soha nem hagyja cserben az ereje. Tartja a lelket
az úrban, még akkor is, ha tudja, az ellenkezője a valószínűbb
mindennek.
– És tegye ezt maga is, János! – figyelmeztette Ilona. – Látja,
mennyire elveszíti néha a kedvét. Meg aztán a köszvénye… A török
doktor inkább viszi csak a pénzt, amit a kencékért meg a gyógyerejű
italaiért kifizetünk, de hát azt mindenki tudja, hogy erre a betegségre
gyógyír nem létezik. Köszönöm, hogy olyan ügyesen bánnak az
urammal…
Komáromi értette a célzást. Thököly Imre már naponta vadászni
járt, de nem lovon, mert arra már nem tudott felülni. Az egyik lábán
csizmát hordott, a másikon puha, megkötözött, bocskorféle
papucsot, mert az a köszvény miatt úgy feldagadt, hogy a sokkal
nagyobb csizmába is képtelen volt belelépni.
– A tiszt urak, és néhány jóravaló kuruc mindig segít neki,
asszonyom. Láttam, hogy ön egészen elérzékenyült, amikor először
megpillantotta, miként emelik a fejedelem őnagyságát a hintóba…
– Hiszen még csak harminchat esztendős! – fakadt ki Ilona, és a
kendőjét a szeméhez emelte, de a könnyei épp csak kibuggyantak,
máris úrrá lett felettük. – Mi lesz így vele? Vegye tán tudomásul egy
ilyen ember, aki sokkal okosabb és műveltebb, sokkal többre termett,
mint amit belőle megvalósítani hagytak, hogy a Gondviselés ily
rövidke időt adott csak neki? Most a köszvény, aztán ki tudja, mi
következik, s dönti le a lábáról?
– Asszonyom is figyelhetne az egészségére jobban – dörmögte
Komáromi. – Hallom, amint köhög, és aggodalommal tölt el. Talán a
főzetek…
– Azoknak magam tudom leginkább a hatását. Dragica vigyáz
rám, Komáromi uram, ne féltsen! Nem én vagyok itt a fontos. Sokkal
jobban oda kell figyelni az uramra, és örülök, hogy maga mellettem
áll.
– A török napi hatvan tallérral szúrja ki a szemünket. Mi lesz, ha
elfogy a pénz, asszonyom? – tudakolta a titkár. – Miből etetünk ennyi
szegény bujdosó kurucot? Sokan a feleségüket és a gyermekeiket is
magukkal hozták… Ennyi éhes szájat hogyan tömünk be?
– Ha végleg elfogy a pénzem, akkor majd megint kitalálok valamit,
Komáromi uram – biztosította a titkárt Ilona. – Még van mit zálogba
adnom. De az Isten szerelmére, erről ne szóljon egy szót sem az
uramnak! Az ilyesmit bízza csak rám, tudom, miként bánjak vele. És
rajta legyen, hogy az uram a rosszból mindig csak keveset lásson. A
hangulatáról meg… majd én gondoskodom.
Komáromi János így is tett. Ilona nem is tagadta, hogy nála
tisztességesebb reformátussal sosem találkozott.
A vallási hovatartozás sosem vert éket a bujdosók közé. Ilona
szilárdan tartotta katolikus hitét, az ura az evangélikust. A maradék,
alig ezerötszáz fős, rongyos kuruc seregből pedig mindenki úgy
imádkozott, ahogy a lelkének leginkább megfelelt.
Esténként Ilona és a fejedelem sokáig ültek a szobában, telente a
kandalló mellett. Thököly abban a hosszú köntösben, ami eltakarta a
lábait, hogy senki se lássa a betegségét.
Ilona asszony pedig csak jó dolgokról beszélt, vidám eseményeket
idézett fel. Éveket töltöttek egymás nélkül, volt hát mit
megbeszélniük. S ha az ura újabb terveket szövögetett, ő sosem
mondta, hogy felejtse el azokat, mert csak beteges álmok, színes
buborékok.
Ha Thököly arról beszélt, hogy fordul még a szerencse kereke,
lesz ő egyszer Erdély valódi fejedelme, s élnek majd pompában,
megbecsülésben és gazdagságban, akkor Ilona nem szegte kedvét
azzal, hogy ez mind csak ábránd, mert a török sosem lesz már olyan
erős, mint hajdanában.
Pontosan értette, hogy Thököly Imre életét leginkább az rövidítheti
meg, ha már terveket sem szőhet. A férje próbálkozásait
kínkeservvel figyelte, de tudta, hogy a bujdosók állandóan azt lesik,
milyen a kettejük hangulata. S ha Ilona mosolygott, az ura pedig
jókedvűen érdeklődött a katonák hogylétéről, a családjukról és a
gyermekeikről, a reménytelenségbe süppedt harcosok lelkében
megcsillant valami a szebb jövő ígéretéből.
Thököly fejedelem hintajában két őz teteme rázkódott, miközben
hazafelé hajtatott vitézeitől körülvéve. A köszvény kegyetlenül
kínozta, mégis igen jó kedvvel kiáltott szerencsét az útra kisereglett
kurucoknak.
– Látod? A hintóból lőttem őket! – lelkendezett a feleségének, és
Ilona szemügyre vette a saroglyába fektetett zsákmányt.
Egy minutumra megakadt a tekintete a golyó tépte sebeken, a
mélybarna, tágra nyílt, fénytelen állatszemeken. Maga is jól bánt a
fegyverekkel, de egy másik élő pusztulása mégis mindig
megérintette. A vadászsólyom röptében, tudásában, ügyességében
szívesen gyönyörködött, de a zsákmányára már apró részvéttel
tekintett.
– Az imént érkezett meg a töröktől István – közölte csendben, és
Thököly a feleségére pillantott. Ilona szeméből azonnal kiolvasta,
milyen eredménnyel járhatott Petróczy.
– Semmi, ugye? – kérdezte csendben. – Gondoltam. Valójában
nem is reméltem mást.
A fejedelmet a ház előtt két vitéz lesegítette a hintóból. Csaknem
elbotlott hosszú kaftánjában.
– Megjöttem, Imre – ölelte magához Petróczy. – Üres kézzel
ugyan, de épségben.
A fejedelem segítséggel foglalt helyet a karfás székében, az
egyetlen olyan szobában, ahol a vendégeit fogadhatta. A falakat
csak néhány régi szőnyeg díszítette, és roppant a padló, amikor a
láb ránehezedett. Középütt terpeszkedett a szúrágta asztal és a
nyolc szék.
– A nagyvezír fogadott – folytatta Petróczy. – Nem leplezte, hogy
mennyire elege van belőlünk. Azzal kezdte, hogy miért kuncsorgok
tizenkétezer tallérért, amikor nemrég adott ötezret. Hogy hova
szórjuk a pénzt, azt akarta tudni. Hát elmondtam neki, hogy sosincs
annyi, amit szórhatnánk…
Ilona a férfiakkal szemben ült és az asztalra könyökölt.
– Azt mondja, István, hogy segítőkészségnek nyomát sem látta a
nagyvezírnél?
 – Nem csak annak, de semmi másnak. Mintha terhes lenne a
számára minden, ami az ügyünkkel összefügg.
Ilona szeme villant, de azt csak Petróczy láthatta. Azonnal
változtatott is a szavain.
– Másfelől meg barátsággal fogadtak – folytatta. – Nem feledik a
sok sikeres csatát, amit együtt vívtunk velük, Imre. Fene jó
emlékezete van a kontyosnak.
Thököly a fájós lábára húzott papucs orrát szemlélte, és szakállas
arcán megjelent a türelmetlenség néhány csalhatatlan jele.
– Nem akarnak segíteni mégsem. Mondhatsz nekem, István,
akármit, ez az igazság. Teher vagyok a nyakukon, és az minden
kuruc most már, hogy a török se harcol. De meglásd, megerősödik!
– Ami egyszerre bizakodásra és félelemre is okot adhat – vette át
a szót az urától Ilona. Nem hagyhatta, hogy a férfiak keseregni
kezdjenek sanyarú sorsuk felett. – Most nem adott pénzt a Porta.
Nem baj! Majd ad legközelebb. Ez ne rontsa el a kedvünket, igaz?
– Neked mindig van valami okos javaslatod, Ilonám – sóhajtott
Thököly.
– De ha pénz nincs… És ami van, az egyre csak fogy…
– A tragédia nem a pénz fogyta – felelte sietve Ilona. – Hanem, ha
a kedvünk oda, és már nem is akarunk azon elmélkedni, miként
egyengessük tovább a sorsunkat. Kitalálok valamit, semmit se
féljetek! De a mostani hírt meg ne osszátok senkivel, mert
elharapódzik, és a bujdosókban gyökeret ver a kishitűség. Azt
javallom, hogy ma este tartsunk vigasságot.
A férfiak egymásra pillantottak. Vigasságot? A rossz hír nyomán?
Aztán megértették, hogy éppen ezt kell ilyenkor tenni.
– Csak magam két őzet lőttem ma! – tárta szét a karjait hátradőlve
Thököly. – És az urak meg a vitézek két emsét, meg egy süldőt. A
borom, hál'istennek, még mindig kiváló.
– Hát akkor csak bízzátok rám! – vállalta magára a bonyolítást
Ilona.
– Lesz itt minden! Bor, zene, tánc, vigasság! Meghívom Delora
márkit, a barátainkat, és ma senki nem marad étlen-szomjan.
Az arcán elömlött a felhőtlen öröm, és a két férfi ezt látván végre
megnyugodott.
 – Mond, hogyan csinálja? – kérdezte Petróczy a fejedelmet. –
Varázsol a pénzzel? A minap is kiadott egy csomót, hogy a tatároktól
kiváltsa a magyar foglyokat. Még ha visszafizetik is majd egyszer,
amit nem hiszek… Csodálatos asszony az Ilon! Kár, hogy nincs
belőle több!
Ilona pedig gondolatban máris osztott-szorzott, de azt csak ő
tudta, hogy a lehető legkevesebbet költhette az esti vigasságra. Oly
keveset, hogy ahhoz már valóban varázslónak kellett lennie.
Hogy a „szánalom völgye” mégsem volt egészen szánalmas, arról
Ilona asszony szinte naponta gondoskodott. A vigasság, amit akkor
rendezett, már a múltba veszett, de nem feledhettem azt a két
esküvőt, amit szintúgy ő intézett, zenével, tánccal, lakomával és
lovasversennyel, ahogy illik.
Pozsarevácban sok befolyásos külföldi és török nagyúr
meglátogatta, és ő sosem felejtette el a lelkükre kötni, hogy várja a
segítségüket. Hogy miként éltünk ott, azt mindegyik látta, és
legtöbben nem is rejtették véka alá megrökönyödésüket.
Egyikük azt mondta, olyan ez, mintha egy drágakövet fadobozba
zárnak aztán mélyen meghajolt Ilona asszony előtt.
Őt pedig néha leverte a láz, de sosem esett ágynak. A láz okát
nem ismertük, és rettegtem, hogy a pestis el ne érje a települést.
Tudtuk, először láz jelentkezik, aztán köhögés…
De asszonyom nem az ádáz ragály miatt köhögött. Amikor a
Felvidéken át utaztunk a fejedelemhez, egy időre mintha javult volna
az állapota, bizonnyal a hegyi levegő tette –, így mondta. Aztán
Pozsarevácon újra előjött a köhögés, s vele érkezett a láz.
Váratlanul tört rá, de hamar el is múlt.
Egy alkalommal akkor vittem be az ebédjét a cintálon – mert
ezüsttálait nagyon óvta, és inkább cserépedényekből étkezett maga
is –, amikor a leveleit bújta. Mély sóhajjal tolta félre azokat, hogy a
szúrágta asztalon elférjen a tál.
– Semmi, asszonyom? – kérdeztem, és a fejét csóválta.
– Sehonnan nem jött érdemi válasz, pedig sok helyre küldtem
levelet. Az uram kéréseit meg vagy elutasítják, vagy válaszra se
méltatják.
 – De hiszen a nagyságos úr annyira bízik. Annyira reméli, hogy
minden jóra fordul…
A szavamba vágott:
– És ez maradjon is így! Ha a bizakodást is elveszíti, akkor ő…
– Megértettem, asszonyom – feleltem. – A népek mind csak azt
látják, hogy a fejedelmi pár milyen jó hangulatú. Így van ez jól. De
maga, ugye… nem gondolja, hogy bármi… valamikor is…
– Ennek Isten csak a tudója – felelte. – Mutathatom, hogy jól
vagyok, jó a kedvem, de te úgyis tudod az igazat, Dragica. Azt is,
hogy néha csak hajszál választ el attól, hogy kirohanjak a világba és
üvöltsék a fájdalomtól, ami nem a tagjaimat, hanem a lelkemet
marcangolja.
– De nem teheti meg a nagyságos asszony. És mi valamennyien,
akik még megmaradtunk a szolgálatban, szintúgy nem tesszük.
Pedig ugyanúgy fáj minden, mint asszonyomnak.
Hallottam, mit beszélnek az urak, meg Komáromi János titkár, és
a vendégek. Miként dicsőítik asszonyom viselkedését, kitartását,
ahogy minden baj ellenére tartja magát, látszólag nem törődve a
rosszal, ami már elborította. Mindezek után leginkább a szépsége
ragadta meg a férfiakat, ami egyre nemesedett, ahogy az ötvenedik
esztendejéhez közeledett. Azt mondták, kivételesen bánik vele Isten,
nem hagyja megöregedni sem a testét, sem a lelkét.
– Hajdanában egész Európa a csodájára járt, most pedig ugyanez
az Európa alig vesz tudomást róla. Mert már nem érdeke annyira –
jegyezte meg Komáromi uram. – A franciáknak is csak teher Thököly
Imre fejedelem, hiszen vele már nem számíthatnak.
– Kérdezhetek, asszonyom? – szóltam csendben, mire bólintott. –
Mi lesz a nagyságos úrral? Úgy értem, a betegségével…
– Hajaj, Dragica lelkem! Megvénült az uram, dacára harminchat
esztendejének. Fölemésztette az erejét és az egészségét a
szakadatlan harc. A köszvény már csak ráadás. De mindig csak a
legkiválóbbakkal történik ez meg. Egyikük sem éri meg a
matuzsálemi kort. A betegségén javítani nem lehet, de a lelkére
ügyelhetünk. Tehát ha engem jókedvűnek látsz az úr jelenlétében,
tedd ezt magad is! Komáromi úr már szépen megtanulta, hogyan kell
viselkedni, és a többiek, akikkel naponta beszél, szintúgy.
 Nándorfehérvár,
Csáfer aga palotája
A török az ablakból szemlélte, miként emelték ki Thököly Imrét a
csukott hintóból, s közben számolt. Legalább két napba telt az út
Pozsareváctól, s vajon mennyit kínlódott közben a köszvényes férfiú,
aki még annyi esztendőt sem számlált, mint ő.
Az aga régi ismerősként, barátsággal fogadta, és arra is figyelt,
hogy a párnák helyett egy kényelmes széket hozasson Thökölynek.
– Jól gondolom, hogy az elkeseredettség hozott
Nándorfehérvárba? – kérdezte elsőre a török. – Nem is kell
mondanod, hallom a híreket és látom az arcodon. Nem hagyhatod,
hogy a körülmények ennyire megtörjenek! Azt azonban tudnod kell,
hogy pénzzel nem segíthetlek, legalábbis nagyobb összeggel.
– Mert ezt neked tilos – jegyezte meg Thököly. – Tudom én, nem
is kell mondanod. Egyetért a Porta Béccsel e tekintetben. Nem lehet
nálam hathatós összeg, mert azzal újabb háborút kezdek, így vélik.
– És nincs igazuk? – kérdezte Csáfer aga. – Nekem aztán igazán
megmondhatod, hiszen oly régtől ismerlek. Nyughatatlan a véred, és
amit egyszer eltökéltél… Meg akarsz szabadulni Bécstől, az egész
császárságtól. Az álmaid nem hagynak békén, barátom. És ez a
szememben igen tiszteletreméltó. De a politika másként gondolja.
– Úgy gondolja, hogy miattam ne vesszen össze Bécs és
Konstantinápoly – bólintott Thököly, és az aga széttárta a karjait:
bizony, ez így igaz.
– Nem azért jöttem, hogy pénzt könyörögjek – folytatta a
fejedelem. – Elég világos az üzenetekből, hogy erre semmi
reményem. Azt akarom tudni, mik a tervei velem a Fényes Portának.
Csáfer aga arcán mézesmázos mosoly futott szét, ami oly
jellemző volt a török diplomatákra, akik ígértek bőven, de a
keresztényeknek tett ígéretet épp oly hamar meg is szegték.
– Azt gondolom, magad is tudod a Porta álláspontját. Azt mondják,
sok van a rovásodon. Budánál nem úgy tetted a dolgod, ahogy
elvártuk, aztán Szalánkemén két éve… A vereségeket némely urak
nálunk is szívesen varrják más nyakába, jelesül most a tiedbe. Ali
nagyvezír különösképpen nem kedvel.
 – Terhet jelentek az Oszmán Birodalomnak – mordult Thököly. –
Idáig jutottunk.
– Amint te, úgy mi is reménykedünk abban, hogy a szerencsénk
visszatérhet – folytatta Csáfer aga. – Lehetsz te még Erdély
fejedelme.
– Csak nekem van egy feleségem, vannak embereim, akikre
gondot kell fordítanom, őket cserben nem hagyhatom – emelt a
hangján Thököly. – Tudod, kicsoda az asszonyom. Milyen házból
való. Mennyit harcolt az élete folyamán. Athnamét is adott neki a
padisah!
– Ami már elveszett – így Csáfer. – Ezt beszélik a bécsi urak.
– Nem veszett el, csak nem találják. De én tudom, hol kell keresni
– emelte az ujját Thököly, némileg higgadtabban. – Aga!
Elmondhatatlan, amit érzek. Naponta látom, mint igyekszenek
engem felvidítani. Hogy a feleségem azt mondogatja, lesz ez még
sokkal jobb, és mosolyog mellé. Azt hiszik, nem veszem észre
mindezek mögött a rettentő lelki fájdalmat! És képtelen vagyok
megbékélni a tudattal, hogy egy ilyen asszonynak csak ennyit
adhatok! Minden ember, akinek Istene és lelke van, aki számára
kedves a felesége, a gyermeke, róluk köteles még életében
gondoskodni. Érted te ezt, barátom?
Csáfer komor arccal végighallgatta Thökölyt.
– Bocsáss meg, de nem tudlak semmivel bíztatni.
Megdöbbentenek szavaid, de segíteni nem tudok. Csak
őszinteséggel, barátom. És ha egészen őszinte akarok lenni, akkor
csak azt mondhatom, hogy a dicsőséged már a múlté. Beteg vagy,
és egy beteg fejedelemre hogyan nézhetnének fel az alattvalók?
Igen, hiszek abban, hogy minden megfordulhat. Ezért mondtam,
hogy a fejedelmi trón se tűnt végleg a semmibe. De, hogy mikor
érkezik el ez a kívánatos állapot, azt megmondani nem tudom.
Nemsokára Thökölyt letámogatták a lépcsőkön, aztán beemelték a
hintóba, és Csáfer aga a fejét csóválva nézte, amint kigördült a
kapun. A kuruc fejedelem vádló szavai még sokáig a fülében
visszhangoztak.
– Jöjjön, Komáromi uram! Levelet írunk! Nem is egyet, rögvest
inkább kettőt – szólította be Ilona a titkárt. – Nagyon kérem,
maradjon köztünk, az úrnak se említse! Jobb, ha nem tud arról,
hogy… Hogy megalázkodni készülök. Mert ilyent tőlem soha nem
tapasztalt, és hiszem, hogy eztán sem fog… Komáromi János helyet
foglalt az írótáblánál.
– Az egyik levelet a francia uralkodónak írjuk, János. A másikat a
miniszterének, Crosse márkinak. Segítséget kérünk, elsősorban
pénzbelit.
– Hiszen eddig egyikre se válaszoltak, kegyelmes asszonyom –
kockáztatta meg Komáromi. – Gondolja, hogy erre most…
– Nem gondolok semmit, egyszerűen csak reménykedem – felelte
Ilona.
– A márkinak írunk előbb! Megkérem, hogy váltsa ki azokat az
ékszereimet a lengyel királyasszonytól, amikért ő kölcsönt adott
nekem, mikor Munkácsot lőtték. A kiváltási áruk meg sem közelíti a
valódi értéküket.
– És Lajos királynak Versailles-ba mit diktál a kegyelmes asszony?
– Neki egészen más levelet írunk. Tudatni fogom vele, hogy abban
a hitben és reményben vállalkoztam az ország elhagyására, hogy
őfelsége majd támogat minket, amennyiben nehezül a sorunk. Hát itt
az ideje, hogy megtegye. Tudni fogja, hogy máskülönben soha nem
fordulnék ilyen kéréssel senkihez. Nehéz ez nekem, János, mert a
könyörgés nem méltó hozzám, de megteszem az uramért és a
szerencsétlen bujdosókért. Nem tudom tovább nézni az éhező
gyermekeket, a rongyos katonákat. A kilátástalanság engem megöl,
ha nem teszek ellene semmit. Aztán… majd írunk a töröknek is. A
reisz-efendi első feleségének. Asszony az asszonyt csak jobban
megérti! Mostanában lesz dolga, János, a levelekkel. Mindent
megpróbálok, mert nem létezik, hogy sehonnan nem kapunk
segítséget.
– Kikre gondol a nagyságos asszony?
– Mindenkire, aki számításba vehető. Elsősorban azokra, akik
eddig is támogattak. Akik nem felejtettek még el egészen.
– Azok már nem törődnek velünk – jegyezte meg Komáromi. –
Hiába, ez az igazság.
– Aztán szeretném, ha valakit közülünk áteresztene a török
magyar földre – folytatta Ilona – Bécsbe.
 – Aligha megy majd – így a titkár. – Hallhatta a nagyságos
asszony a múltkor a francia követ urat. Azt mondta, az udvar öntől
már jobban tart, mint a fejedelem őnagyságától. Hiába is kérnénk
engedélyt a Portától, a nagyvezírtől. A török sem akar összekapni
mostanság Béccsel.
Komáromi János – aki a segítségben maga sem hitt – híven
lejegyzett mindent, hogy aztán letisztázza papírosra. Mielőtt távozott,
megjegyezte még:
– Ha megbocsát, kegyelmes asszonyom… Folytatván az
előbbieket… Már váltottunk arról szót, hogy szeretne tudni a
gyermekeiről.
– Mit sem szeretnék jobban – sóhajtott Ilona. – Hiszen híradás
egyáltalán nem érkezik Bécsből. Arra gondolok, hogy tán csak nem
történik velük semmi rossz, mert a rossz hírek biztosan eljutnának
ide is…
– A tiszt urakkal beszélgettünk erről – folytatta csendben a titkár. –
Egyetértenek, hogy engedélyre várni felesleges, mert úgysem
kapnánk meg. De annak hiányában viszont megpróbálható. Van is
már valaki, aki vállalja, hogy eljut Bécsbe. Veszélyes, de ennek
ellenére. Az egyik legvakmerőbb, legbátrabb tisztünk, kegyelmes
asszonyom… Úgy hívják, Kós Mihály.
Ilona hangja egy pillanatra elcsuklott.
– Mihály megtenné értem?
– Még sokkal többet is, asszonyom – felelte Komáromi. – Higgye
el, önért és a fejedelemért a világ végére is elmennének, zokszó
nélkül!
Egy hajnalon Kós Mihály elhagyta a „szánalom völgyét”. Török
követtel és portai futárral, töröknek öltözve. Senki nem hitte, hogy
valaha is viszontlátják Pozsarevácon.
Az ezerhatszáz-kilencvennegyedik esztendő április havában a
nagyságos úr magához hívatott.
– Dragica! Mondott-e valamit neked a nagyságos asszony? –
kérdezte talányos hangsúllyal, és különös tekintettel. – Mert a
következő időben még az eddiginél is jobban kell vigyáznod rá, s
támogatnod!
Egy pillanatra kiszaladt belőlem az erő.
 – Az a köhögés és a láz, ugye, uram? De hát a doktor tudtommal
semmit nem mondott arról, hogy rosszabbodott asszonyom állapota.
Naponta megitatom vele a szükséges gyógyító italokat, a lázát is
sikerült lehúzni…
A szakáll mögött, a száj szegletben apró mosoly bujkált.
– Ne riadozz már te! Gyere, segítsd fel a csizmámat!
Bebújtattam a lábát a puha bőrcsizmába, ő pedig ezzel folytatta.
– Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni! A feleségem, tudom,
megbízik benned, és okkal. Veled osztott meg mindent elsőre, ezt is
tudom. De azt biztosan nem mondta, hogy gyermeket vár.
Elkerekedett a szemem.
Gyermeket?
Hiszen ötvenéves! Ebben a korban már… Igaz, a doktor egyszer
arról beszélt, hogy tud nem is egy hasonló esetről, és meg is
született a csecsemő élve… És hát Ilona asszony erős, a
köhögésétől eltekintve egészséges…
– Meglepett a nagyságos úr, és meg is ijesztett egyszerre… De
hát asszonyom miért nem mondta?
– Mert egészen mostanáig maga sem hitte – felelte. – Eddig
egyedül ő öntötte a lelket mindenkibe, de most majd rászorul maga
is hasonlóra. Ezért figyelj rá még jobban!
Megteszek mindent, nagyságos úr…
Amikor a reggelit bevittem asszonyomhoz, neki elég volt csak rám
pillantania.
– Hát csak eljártatta a száját az uram, igaz? – nézett rám, de a
mosolya nem volt már annyira felhőtlen. – Nem baj. Isten úgy
gondolta, hogy az életben még egyszer megajándékoz egy
gyermekkel. Őt nem érdeklik az esztendők, a kor. De engem annál
inkább…
– Majd megoldunk mindent, ahogy eddig is – ígértem, és letettem
a reggelijét az asztalra, de azt mondta, most nem éhes.
– Az éjjel visszaérkezett Kós Mihály. Kísérd hozzám, Dragica!
Siettem Mihály úrhoz, akinél vakmerőbbet el sem tudtam képzelni.
A szalmazsákon úgy aludt, mint a mormota, alig tudtam felrázni. A
fejét bedugta a dézsába, én meg öntöttem a nyakára a vizet, hadd
ébredjen fel egészen. Aztán felkapta az ingét, a mentéjét, felrántotta
a csizmáit, és máris sietett.
– Nagyságos asszonyom, kérem… Mindent elvégeztem, amit rám
bízott. Igaz, hónapokkal ezelőtt elindultam, de hát a viszontagságos
út…
– Mit tudott meg a gyermekeimről, Mihály? – tudakolta Ilona
asszony. Álltam a fal mellett, és képtelen voltam a szemem levenni
róla. Csak az járt a fejemben, hogy mennyi idős, és hogy várandós…
– Juliánka asszony a legjobb egészségnek örvend, kegyelmes
asszony. Szépen élnek, vígan, és sokat tartózkodik Bécsben. Már
van két gyermeke. Elsőre fiúcska született, Károly Gobert a neve…
Aztán másodjára is. Egészségesek, azt mondják.
– Unokám van, Dragica! Immáron kettő is – pillantott felém, és az
érzelmek lágyítottak arcának vonásain. – Unokáim vannak! Nem
lesz vége mégsem a Zrínyi és a Rákóczi famíliáknak! Mihály! És a
fiamról mit tudott meg?
– Csak jókat – felelte a kuruc. – Ferenc nagyságos úr már nem
lakik Neuhausban, kijárta a kollégiumot. Mostanság Juliánka
asszony bécsi palotájában él, és kész férfivá érett.
– Segítik egymást – suttogta asszonyom, és a meghatottságtól
alig tudott megszólalni. – Az én gyermekeim! Az én drága
gyermekeim…
– De az a pénz, amiről a nagyságos asszony beszélt… Azt még
mindig nem kapták meg. Hírét sem látták… állítólag. Így hát nem is
küldhettek.
Kós Mihályt a kevés pénze ellenére is busásan megjutalmazta.
Nem sokkal utána különös levél érkezett a Portától. Talán a reisz-
efendi feleségének köszönhetően engedélyezte a szultán, hogy
Ilona asszony Bécsbe küldje két megbízható főemberét.
Nemessányi Bálint uram volt az egyik, és a fejedelem őnagysága
főkomornyikja, Ugróczy László uram a másik. Ilona asszony váltig
hitt abban, hogy sikerül nekik kijárni a hivatalosan járó pénzt a
Kamaránál, és a bujdosók sanyarú helyzetén valamit mégis javíthat.
Ámde mikor visszaérkeztek, asszonyom számára igen rossz
híreket hoztak.
 – Bécsben fogadtak minket – jelentette Nemessányi uram. –
Tüzetesen átböngésztek minden papírt, listát, amit magunkkal
vittünk, és amelyekben a munkácsi lajstrom szerepelt. De csak
annyit érhettünk el, hogy az ötvenezer forintot asszonyom
gyermekeinek átadták, ám abból semmit el nem hozhattunk. Csak
úgy kaphatták kézhez, ha nem küldenek belőle önöknek.
Ilona asszony elsápadt. Védekezőn a hasára tette a tenyerét, és a
fejét ingatta.
– Még mindig félnek. Most is félnek tőled, Imre!
Nemessányi Bálint uram felvonta a szemöldökét.
– Honnan tudja a nagyságos asszony, hogy éppen ezzel
indokolták, miért nem hozhatunk el pénzt Bécsből?
– Mert ismerem az észjárásukat, Bálint! Jobban tán, mint saját
maguk! Azt gondolják, hogy egy nagyobb összeggel az uram máris
újabb katonai vállalkozásba kezdene, folytatná a rebelliót. Igazam
van?
– Tökéletesen, asszonyom. Ez valóban elhangzott.
– És mi még, Bálint?
– Az, hogy a nagyságos úr örüljön, hogy ön egyáltalán mellette
van. Különben is egy nyomorék ne akarjon háborúzni… Már
megbocsásson érte, de szó szerint ezt mondták. Elégedjen meg
azzal a néhány vég posztóval, amit kegyesen eljuttattak hozzá.
Öltöztesse fel belőle a rongyos kurucokat. És nem értik, mit
keresnek a kurucok még mindig a nagyságos úr mellett, amikor
sokkal jobb dolguk lenne keresztény országban. Menjenek haza,
lesz otthon is elég dolguk… Ezt üzenték.
– Mert a török kihullatta a fogait – szólalt nagyon halkan Ilona. –
Őfelsége pedig majd a szárnyai alá veszi a bujdosókat, kimutatván
az ő nagy kegyességét… És különben is, egy Törökországban ott
fogott fejedelem nélkül mihez is kezdhetnének a rebellisek?
Kibuggyantak a könnyei, és Nemessányi uram zavartan köhécselt.
– Asszonyom ne izgassa fel magát! – súgtam a fülébe, de máris
önfegyelmet gyakorolt.
– Örömteli, amit a gyermekeimről mondott, Bálint. Isten tartsa meg
őket erőben és egészségben! Az idő pedig majd eldönti, milyen
feladatot szab nekik.
 Amikor Bálint úr távozott, asszonyom nagyot sóhajtva annyit
mondott:
– Juliánka nem folytatja azt, amit én kényszerűségből
félbehagytam. Nem olyan, mint a Frangepán nagyanyja volt, és nem
is olyan, mint én. A szabadság eszméje benne nem szökkent
annyira szárba, hogy most már maga egyengesse, ápolgassa. Talán
neki ezt szabta a Mindenható. De Ferenc… Ő más. Ő talán majd
egyszer ismét…
Nem folytatta. Felállt, és az ajtóhoz indult. A meredek, kopott
lépcsőkön a karomba kapaszkodott, és azt mondta, kísérjem fel a
lankán a dombra, ahonnan messze északnak láthatott. Egy tölgyfa
alá az egyik kuruc vitéz alacsony padot ácsolt, arra telepedtünk.
És hallgattunk, mert néha az el nem hangzó szavak sokkal többet
mondanak.
1694. Ősz Pozsarevácon
Török futár vágtatott be a városkába, és a tajtékos lovakat
gondjaikba vették a kuruc vitézek.
– Nagyságos Thököly uramnak levél a nagyvezírtől! – tudatta
Komáromi titkárral a török. – Nem tűr halasztást, de választ sem vár
a nagyúr.
– Hát akkor mit vár? – tudakolta Komáromi János, mire a török
tiszt azt felelte, hogy jobb, ha Thököly azonnal készül az útra és
indul vele Nándorfehérvárba.
– Az úton mi leszünk a kísérete, de természetesen tőletek is jöhet
néhány kemény vitéz – tudatta a török. – Csak siessen!
– Az uram beteg. Menni is alig tud, vagy inkább sehogy – így a
titkár. – A nagyvezír látni akarja? Rendben van, jelentem neki.
Thököly szemrebbenés nélkül igent felelt.
– Nem tehetem meg, hogy itthon maradjak. Ali nagyvezírtől sok
minden függ. Intézkedj, János! A legjobbakat szedd össze! Muha
Istók feltétlenül legyen a kíséretben!
Kínkeservesen gyűrték maguk alá az utat Nándorfehérvárig, aztán
várakozniuk kellett, mert a töröknél soha nem ment semmi gyorsan.
– Nem tudom, mit akar tőlem, de azért nem enged rögtön a színe
elé, hogy tudjam, hol a helyem – dörmögte színtelen, sértett hangon
Komárominak a fejedelem, aki a nevezetes alkalomra mindkét
lábára csizmát húzott, csak a betegre jóval nagyobbat. Díszesen
hímzett, bogláros köntöse így ismét a földet súrolta, hogy
kellőképpen takarja.
Amikor a nagyvezír hívatta, a vitézek kétfelől támogatták Thökölyt,
aki lépni is alig tudott.
– Ott ül a szemükben a szánalom. Látjátok? Csak egy nyomorékot
látnak bennem. De majd megmutatom én…
A vitézek egymásra pillantottak, de nem szólt egyikük sem. Muha
Istóknak Dragica a legszebb öltözéket hajtotta fel, hogy a fejedelem
kísérőjéhez méltón jelenhessen meg a nagyvezír előtt.
Ali nagyvezír egy trónushoz hasonlatos, dobogóra emelt székben
ült, amikor Thökölyt elébe támogatták. Szenvtelen arccal figyelte
kínlódását, s hogy a vitézek a karjánál tartják, máskülönben nem volt
képes lehajolni és megcsókolni Ali köntösének alját, ahogy a portai
etikett kívánta.
Muha Istók ugyan számtalanszor tanúja volt hasonlónak, de a
lelke mindannyiszor berzenkedett. Egy magyar fejedelem ne
csókolgassa török nagyvezír köntösét…
– Örvendek, hogy megérkeztél, kuruc fejedelem – kezdte Ali. –
Sok időm nincs rád, de elmondom, tudok a gondjaidról.
– Köszönöm, nagyuram – így Thököly, mire Muha képe, aki a
jobbján állt, még inkább megkeményedett. – Talán elővezethetem
nagyságod előtt kérésemet, mert tudom, hogy meghallgatást nyer.
Nos hát, a sors mostanság nem bánt velem és megmaradt
seregemmel kíméletesen.
– Azt látom. Beteg vagy, és a te bűnöd, hogy hagytad magad felett
elhatalmasodni a kórt – így a nagyvezír. – De emlékszem még arra
az időre, amikor a neved dicsfényben fürdött. Miért nem gondolsz
vissza rá gyakorta?
Thököly szólt volna, ha a nagyvezír hagyja. A török azonban ezzel
folytatta:
– A fenséges padisah nevében utasítalak, hogy végy erőt
magadon! Ne süppedj el az önsajnálatban! Ezt egyetlen
alattvalójának se engedi meg a Fényességes, főleg nem olyannak,
akire számít. Te közéjük tartozol, és ezen gondolkodj el mielőbb!
Törődj az embereiddel, tégy meg mindent értük, mert hamarost
fegyverbe szólít a padisah, te pedig nem mondhatsz nemet, nem
hivatkozhatsz a kínjaidra, betegségedre, a kevés pénzedre. Akkor
megint be kell állnod a sorba! Allah őrizzen, és vigyázza lépteid!
– Megértettem, kegyelmes úr! – felelte szemlesütve Thököly, és
Ali már csak ennyit akart a tudomására hozni:
– Úgy véljük, hogy a katonáid ma is szívesen verekednének a
keresztény császárral. Erre készülj, mert lesz rá mód! Nincs jó
dolguk azoknak a kurucoknak Pozsarevácon. Mozdulniuk kell onnan!
Ezért elrendelem, hogy ahányan vagytok, költözzetek be
Nándorfehérvárba! Ti a városba, a katonák a környező falvakba.
Igyekezzetek, nem sok napotok lesz rá! Tudom, hogy a feleséged
áldott állapotban van, ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy
szolgáival magára hagyd, és embereiddel csatlakozz a seregemhez.
Ez a parancsom!
Mire Thököly és a magyar kíséret eszmélt, vége is volt mindennek.
– Segítsetek! – sziszegte a két támaszának. – Meg kell csókolnom
a köntösét… megint…
A török arcokon a kaján káröröm rózsája nyílt, amikor a beteg
fejedelem keservesen térdet hajtott.
Ő pedig a hintóban egyre csak azt hajtogatta:
– Megalázott! Nem vett semmibe! Ez a török megalázott engem!
Egy Thökölyt! Isten, miért nem adtál nekem csak néhánnyal több
egészséges esztendőt?
– Most mi lesz, nagyságos úr kérem? – tudakolta Muha Istók, aki
a hintó mellett lovagolt. – Hadba szállunk?
– Ezt kell tenni – felelte Thököly. – Nem mondhatok nemet, mert
az végleg kettébe vágná a célomhoz vezető utat.
Muha pedig nem kérdezhette: ugyan, nagyságos úr, hát lehet-e
még célja egyáltalán?
– Jézusom! – csaptam össze a kezem. – Indulni? Most? Amikor
asszonyom bármikor megszülhet?
– A parancsnak az uram nem állhat ellent – jelentette ki
határozottan Ilona asszony. – Magamat nem féltem, inkább őt. Még
nem láttam ennyire elesettnek, betegnek. Talán a lelke is betegebb,
mint véltem.
Én azonban csak kötöttem az ebet a karóhoz.
 – Hát engem meg a nagyságos asszony állapota is érdekel! Ne
tessék ilyent mondani, hogy az nem annyira fontos! Igenis az! Ha
asszonyom nem akar magára ügyelni, akkor majd én megteszem.
Amikor elhagyni készültünk a pozsareváci házat és a hintók útra
készen álltak, asszonyom pedig segítségemmel felszállt a
legkényelmesebbre, már a grádicson megtorpant.
– Mi ez, Dragica? Mit műveltél ezzel a hintóval?
Én meg büszkén és határozottan feleltem:
– Ez szalmazsák, asszonyom. Vagyis, szalmazsákok. Azok
vannak a prémek alatt. Nem fogom elnézni, hogy asszonyomnak
baja essék az utak rossz állapota, a hintó rázkódása miatt. Tessék
csak elhelyezkedni a szalmazsákon, az utazáshoz ennél
kényelmesebb helyet úgysem készíthettünk volna.
Ő pedig szélesen elmosolyodott, és a fejét csóválva
elhelyezkedett a kényelmes fekhelyen. A feje alá kért egy vaskos
párnát, miközben lehúztam vékony úti csizmáit. Két napra terveztük
az utat Nándorfehérvárig…
Amikor másnap, jóval alkonyat után megérkeztünk, asszonyom a
hintó mellől szemlélte újabb otthonunkat.
– Egy fokkal jobbnak tűnik, mint az eddigi – jegyezte meg. –
Legalább jól zárnak az ablakok, és látom a kéményt a tetőn. Télen
befűthetjük. Kőház alul, gerenda felül… Remélem, a tető is
épségben van.
– Berendezkedünk, asszonyom, nem lesz semmi baj. Hogy érzi
magát?
– Az úton kicsit csendesebben viselkedett, nem rugdosott annyira
– felelte, és megsimította erősen gömbölyödő hasát. – De az imént
megint tette-vette magát szegényke…
Amikor az esti fürdőjét készítettem és az ágya megvetésével
foglaltam el magam, azt kérdezte:
– Vajon miféle világra születik majd? És… lesz-e olyan
egészséges, hogy átvészelje az első hónapokat? Már nem vagyok
fiatal. Nekem már nem illene szülni…
– Nagyságos asszonyom felveheti a versenyt a
húszesztendősökkel is – feleltem, és eligazgattam az ágytakarót. –
Nem lesz baj. Az imént járt itt a városi főépítész feleségének,
Kornáriné nagyságos asszonynak a szolgálója. Azt üzente, a legjobb
bábát hozza, de ő akar lenni a keresztanya. És a napokban, ha
alkalmatos lesz, tiszteletét is tenné…
A napokban… Sok minden történt, és éppen csak megérkeztek a
társzekereink Pozsarevácról a holmikkal, amikor a nagyságos úr
parancsot kapott: csatlakoznia kell a sereghez.
Asszonyom akkor már mindennapos, csaknem mindenórás volt.
De magával szinte alig törődött, naphosszat az uránál tartózkodott,
és csendes szavakkal próbált a lelkére beszélni. Elmondta, mennyire
bízik benne, hiszi, hogy nem lesz semmi baja, és ha már menni kell,
legalább ügyelnek rá a tisztességes vitézeink.
A török doktorhoz is elküldetett, hozzon minél több gyógyító italt a
nagyságos úrnak, hogy kitartson a csaták idejére, és
cserépcsuprokba töltögette a különös szagú kencét, amivel a
köszvényes lábát kenegették.
Aztán elkövetkezett a nap, amikor a nagyságos úrnak indulnia
kellett. Nyergelt lova a hintó mögött bandukolt, és a hintó sem
vágtathatott az úrral, akit megint elővettek a kegyetlen fájdalmak.
A hadak már gyülekeztek Nándorfehérvár környékén, a Dunán
török sajkák és bárkák sorjáztak.
Ilona asszonnyal elkísértük a nagyságos urat a gyülekezőhelyre.
Rossz volt nézni az arcát, a résnyire szűkült szemét, amit a metsző
fájdalmak még keskenyebbre zártak.
Asszonyom nem szólt egy szót sem, csak figyelte az urát, amint
lesegítették a hintóból, és egy aga pimaszul megkérdezte: – Nohát,
Tekeli uram, miért nem nyeregben?
Ő azonban szóra se méltatta a törököt. Indult a nagyvezír
sátrához, és asszonyommal gyalog követtük. A karomba
kapaszkodott, én meg az utat figyeltem a lába előtt, hogy meg ne
rántsa magát valami alattomos gödörben.
A sátorból akkor lépett ki Ali nagyvezír. Először elkerülte a
figyelmét a lassan botorkáló nagyságos úr, aztán máris feléje fordult,
s tett is néhány lépést irányába.
– Nem csalódtam benned, Thököly fejedelem. Tudtam, hogy
eljössz.
– Itt vagyok, nagyuram. Mert én a parancsot… sosem…
 – Jól van, jól! – emelte a kezét Ali, és intett, hogy most mellőzheti
Thököly uram a köntös szegélyének megcsókolását. – Látom,
nyergelt lovat is hoztál, eszerint nem hintón óhajtasz csatába indulni.
– Mindent megteszek, hogy… a Fényességes Padisahnak…
A nagyvezír arcán félreérthetetlen kifejezés jelent meg.
– Nem teszel meg semmit, barátom! Allah se bocsátaná meg, ha
ebben az állapotodban seregbe kényszerítenélek. Azt parancsolom,
hogy menj haza! Beteg emberekkel nem indulok harcba. A
katonáidra szükségem lesz! Állítólag jó felderítők. Kúráld magad,
mert Istennek tervei vannak veled! Hogy is említetted Csáfer
agánál? Bízol a nagy török nemzet felvirágzásában? Nos, eljött az
idő, és nem kell sok, hogy újra a régi fényben ragyogjon.
Azzal elfordult, jelezvén, hogy részéről befejezte. Thököly uram
meg csak állt, megpróbált meghajolni, és akik az előbbieket
hallották, fitymáló pillantásokat vetettek rá, és összesúgtak.
Ilona asszony megszorította a karom.
– Induljunk, Dragica! Megyünk vissza. Nekünk itt semmi
keresnivalónk. Nem is értem, miért jutott eszembe ily képtelen dolog,
hogy az uramat éppen ide kísérjem el. Ez a török pedig egy
modortalan, udvariatlan senki.
– Az, nagyságos asszony – hagytam helyben. – De nézze a másik
oldalát. Annak örülni kell, hogy a nagyságos úr hazajöhet…
– Mily kétes öröm ez, és ha annyira ismernéd őt, mint én, akkor
ezt most nem is mondtad volna. Mert sokkal nagyobb lelki fájdalom
neki a mellőzöttség, mint amennyire a köszvény kínozza.
A nagyságos úr kurucai csaknem mind épségben visszatértek a
csatából, amit az utolsó, megmaradt török fennhatóságú szegletért
vívott Ali nagyvezír a császáriakkal, akinek azonban be kellett
ismernie, hogy Lipót hada ma már sokkal erősebb és félelmetesebb,
mint az övé. A török ügy jottányit sem jutott előbbre, bár a
veszteségeik is csekélyek maradtak.
Nem telt el sok idő a nagyságos úr második megaláztatásától,
amikor egy októberi délutánon Ilona asszony az ölébe ejtette a
hímzőrámát, megfeszült a teste és levegő után kapkodott.
– Hajaj… Kezdődik, Dragica! Azt hiszem… igen gyorsan
meglesz…
 Nosza, megpezsdült az élet a nándorfehérvári házban. A konyhán
felszították a pislogó zsarátot, forralták a vizet, én meg szaladtam a
szomszéd szobába, ahol a szüléshez szükséges holmikat
gyűjtögettem már hetek óta, hogy rögtön kéznél legyenek. Egy
legényt ugrasztottam Kornáriné nagyságos asszonyhoz, aki
nemsokára megérkezett a bábával.
Sürögtünk-forogtunk, és mindenki olajozottan tette a dolgát. A
bába valóban igen ügyesnek és tapasztaltnak bizonyult, én pedig az
imádságos könyvet Ilona asszony kezébe adtam, ahogy mindig is
tettem. Pap nem volt a közelben, de nem is volt szükség rá.
Mindenki hittel vallotta, hogy a gyermek gond nélkül világra jön,
elég lesz a pap majd egy hét múlva, a keresztelőn. Úgyis legalább
háromféle vallást gyakorolt a kuruc bujdosók megcsappant
közössége.
– Mi van? Hogy van a feleségem? – tudakolta ijedt arccal Thököly
uram, aki botra támaszkodva téblábolt az ajtó előtt. – Dragica!
Biztos, hogy mindent jól előkészítettetek?
– Ne aggódjon a nagyságos úr, minden a helyén! De attól nem
lesz könnyebb a szülés, ha maga közben megőrli a tulajdon idegeit.
A bába azt mondja, hamar megérkezik…
– Adja az Úr, hogy fiam szülessék! Hogy legyen, aki a nevemet
továbbviszi…
De Thököly uram nem mozdult az ajtó elől, s végül hozattam neki
egy széket. Nagy nehezen leült, és kezében egy kis ezüst feszülettel
imába fogott.
Kisvártatva nyílt az ajtó.
– Nagyságos úr! Megérkezett! Gyönyörű kisleány! Megvan
mindene, ne aggódjon!
Thököly uram megcsókolta a feszületet, és könny buggyant a
szeméből. Végigcsordult a szakállán, melynek szálai remegtek a
meghatottságtól.
Tanúja voltam a születésnek, és magam segítettem vissza az
ágyába Ilona asszonyt.
– Jól érzi magát? – kérdeztem fölébe hajolva, és a verítéket
törölgettem a homlokáról. Csak bólintott, aztán azt kérdezte.
– Az uram tudja?
 – Megmondták neki, hogy kisleány…
– Akkor… megint csalódnia kellett. Nagyon fiúcskát akart. Egy kis
örököst…
Én azonban nem fedeztem fel csalódottságot a nagyságos úr
arcán. Amikor beengedték a szobába, rögtön kiküldött mindenkit.
Csak a török doktornak parancsolta meg, hogy az ajtó előtt
várakozzék.
– Nagyon csendben vannak – dörmögte az idős ember, mert
bentről semmi nem hallatszott ki.
– Mert sírnak – feleltem. – Mindketten. Hagyjuk őket!
A másik szobából felhangzott az újszülött sírása. Mosdatták,
öltöztették, és abba a dúsan hímzett takaróba bugyolálták, amit
asszonyom szeretettel csordultig telt szívvel készítgetett egész
nyáron.
– Csak Isten megtartsa, erőben, egészségben a leánykát –
jegyezte meg csendben Ugróczy uram, a főkomornyik. – Hadd
legyen örömük ebben a leánykában. Mindkettőjükre ráfér a
boldogság, igaz-e, Dragica?
Ezzel csak egyetérteni tudtam.
És féltem is, mert a tél már a kertek alatt járt.
Aztán megtartottuk a keresztelőt, és a leányka a Zsuzsánna nevet
kapta. Kornáriné és férje, a városi főépítész úr keresztszülőkként
álltak a medence mellett. Thököly uram igen boldog volt, és a ház
régtől nem tapasztalt vendégjárást látott. A barátok és a tisztelők
közül mindenki eljött.
Ilona asszony hamar talpra állt, de szoptatós dajkát kellett
fogadnia. A vendégség ügyeit ismét maga intézte, de meg sem
mertem kérdeni: ugyan, miből?
Hiszen pénz nem érkezett sehonnan, a török nem támogatta a
nagyságos urat. Rebesgették, hogy megteszi majd, ha újra hasznot
hajt a padisahnak…
Ebben azonban közülünk nem hitt senki, sokkal inkább úgy láttuk,
hogy a török csakolyan álnok szó- és hitszegő, akár a német.
Muha Istók kísérgetett, ha a piacra kellett mennem, mert gyakorta
részt vállaltam a szakácskodásban. Akkorra már a szolgák száma
erősen megcsappant, és egyre csak zsugorodott. Ilona asszony
megértette, ha valaki távozni akart, mert másutt biztosabbnak vélte a
boldogulását, csak azokat marasztalta, akik sokféle dologhoz
értettek.
Egy ilyen piaci úton váratlanul elénk toppant egy szakállas alak.
Erősen törte a magyart, de azért megértettük, hogy egy gazdag úr
szolgája őkelme, és Thököly uramnak hozta a gazdája üzenetét: ha
nem fizeti vissza a kölcsönt, börtönbe juttatja.
Muha Istók arca elszürkült, én pedig megijedtem. Istók menten a
kése után nyúlt, de lefogtam a karját. Az istenért! Ilyen meg se
forduljon abban a csökönyös fejében! A piacon vagy a szűk
alsóvárosi sikátorokban mindenki hordott magánál kést.
– Jöjjön már, az Úr áldja meg! – vonszoltam magam után, de még
a sokadik utcában is dohogott, káromkodott, végül meg engem
hibáztatott, amiért nem engedtem kiontani a pimasz alkalmatlankodó
belét, aki közben gyűlölködő pillantással mért végig minket, aztán
elsietett. – Mégis, mit képzel kend? Tízen szakadtak volna a
nyakunkba! Látja, miféle népség gyűlt össze ebben a városban! A
legtöbb nem ismeri a tisztességet! Bajba sodorná asszonyunkat és
az urat?
De azt már nem tehettem meg, hogy Ilona asszonynak el ne
mondjam az esetet.
– Kölcsön kellett kérnünk – szólalt csendben, miközben a kis
Zsuzsánnát ringatta az ölében. Az utóbbi napokban sokat sírt a
kisleány, és láttam asszonyom arcán az aggódást. Az anyai szem
olyasmit is észrevesz, amit mások nem. – Tudod, mit jelent
számomra kölcsönért folyamodni? A leginkább megalázó dolgok
egyike, ami az életben érhet. De nem kaptuk meg azt, amiből
visszafizethettük volna. Az úrnak ne is szólj semmit, Dragica, mert
az adósok börtöne nem tréfadolog! Majd én intézem, amit lehet…
Hogy miként intézte, azt nemsokára megtudtam, mert nekem
kellett elkísérnem.
A hintó végighajtott a szűk utcákon, át a gazdagabb negyedbe. A
kocsis mellett Istók ült a bakon, és másik négy vitéz nyeregben
követett minket. Mindegyiknél fegyver volt, rejtve a suba alatt. A tél
igencsak csikorgatta a fogát, és átléptük az ezerhatszáz-
kilencvenötödik esztendő küszöbét.
 Egy gazdag ház előtt álltunk meg, és láttam a szolgát, aki
lélekszakadva rohant, hogy jelentse urának, megjött Zrínyi Ilona
grófnő.
Mert ez a név még mindig fényesebben csendült egyesek fülében,
mint a Thökölyné. Az urunk nevét vegyes érzelmekkel emlegették
azokban a súlyos esztendőkben.
A szolga bevezette asszonyomat, mi pedig Istókkal – aki egy
selyembe göngyölt dobozt szorongatott követtük.
– A zsidó háza – súgta Istók. – Az egyik leggazdagabb
Nándorfehérvárban.
Ezkidsi Simon tán maga sem tudta, mekkora a vagyona. Hitelezett
ő mindenkinek, töröknek, külföldinek, magyarnak, ha úgy látta, hogy
kamatostul visszakapja a pénzét. Istók valamit motyogott arról, hogy
az ilyeneknek néha annál jobb, ha másoknak minél rosszabb, de
nem magyarázhatta el bővebben, mert érkezett a ház ura. Egy
szolga követte, aki némán megállt az ajtó mellett, miközben Istókot
alaposan végigmérte. Csak a vak nem látta, hogy az urára ügyel.
– Örömmel köszöntöm önt házamban, kegyelmes asszonyom –
hajolt meg a kereskedő. – Kézhez vettem levelét, és állok
rendelkezésére. Foglaljon helyet, kérem!
Ilona asszony leült, én pedig megálltam mögötte.
– Sajnálattal értesültem, hogy komoly anyagi nehézségek léptek
fel – folytatta a férfi. – Ne aggódjon, megoldjuk! Hiszen kinek
segítenék, ha önnek nem, kegyelmes asszonyom?
Istók szeme megint megvillant. Még, hogy segítség! Szép summát
leakaszt majd Ezkidsi Simon, amikor asszonyunk visszafizeti a
kölcsönt.
Aztán hamar rájöttem, hogy nem kölcsönről van szó, hanem
sokkal rosszabbról. Asszonyom intett, és Istók az asztalra helyezte a
ládikót.
– Ezeket hoztam. Kérem, szemlélje meg, és mondja, mennyi
pénzt ad értük!
És akkor megpillantottam a szebbnél szebb ékszereit, ráadásul
gyanítottam, hogy ezek már tán az utolsók. Smaragd, gyémánt, zafír,
ezüstbe és aranyba foglalva. Ki tudja, melyik mennyi idős, és
hányszor ékítette Zrínyiek, Frangepánok és Rákócziak nyakát, ujját,
haját, vagy csupán az öltözék díszét képezte.
– Szükségem van négyezer tallérra – folytatta asszonyom. – De
legalább háromezer-hatszázra, nagyon sürgősen. És hajlandó
vagyok aláírni egy kötelezvényt, hogy amennyiben nem leszek
képes önnek visszafizetni, ezeket – mutatott a dobozra – a legjobb
belátása szerint áruba bocsáthatja.
A kereskedő egyenként emelte ki a ládikóból a vagyont érő
ékszereket. Láttam a képén, hogy közben oszt és szoroz,
számolgatja, mennyit érnek. Tudtam, hogy sokkal többet négyezer
tallérnál.
– Amennyiben a kötelezvényt még itt aláírja a kegyelmes asszony
– szólalt aztán –, hajlandó vagyok a rendelkezésére bocsátani
háromezer-nyolcszáz tallért. A határidőben pedig megállapodunk.
Istók, ha szemmel ölni lehetne, már akkor meggyilkolja a
kereskedőt. De mi csak egyet tehettünk: hallgattunk.
A visszaúton asszonyom csak ült a hintóban szótlanul. Nem
mertem tőle kérdezni semmit. Az ülésen hevert mellette a ládikó,
benne a bőrzacskó, amelyben ott lapultak a tallérok.
Felháborítóan kevés ahhoz képest, amennyit az ékszerei értek.
Később a konyhán számolgattam a rendelkezésre álló fazekakat,
merőket, kanalakat. Szánalmasan elhasznált állapotban találtam
valamennyit, de főzni kellett, enni kellett. Eszembe jutott, hogy Ilona
asszony a szobájában őrzi azt a készletet, amit akkor rakunk az
asztalra, ha becses vendégek érkeznek. Drága készlet, ezüstből,
arannyal futtatva…
Vajon mikor végzi az is Ezkidsi Simonnál?
Ez járt a fejemben, miközben a két asszonnyal a vacsorát
készítettük. Odakint esett a havas eső, lucskossá áztatta
Nándorfehérvárt, és a fellegvárat látni sem lehetett. Az este sötét
leple hamar lehullt, és a tavasznak híre-hamva sem volt.
Asszonyom és a nagyságos úr szobái a konyha felett
helyezkedtek el, és egyszerre csak sietős lábdobogást hallottam.
Valaki szaladt a szűk folyosón, aztán le a lépcsőn. Nyikordult a
konyhaajtó, és a magyar leány, Kató jelent meg holtsápadtan.
 – Máris kérik a vacsorát? – kérdezte az egyik asszony. – Ha
tudjuk, sietősebbre vesszük…
– Odavan a leányka! A kis Zsuzsánna… – mondta, és elcsuklott a
hangja.
– Szegény nagyságos asszony… Nem hallottátok, hogy István
elszaladt a török doktorért? De már hiába sietnek… Vége van
szegénynek.
Ott voltam, láttam… Egyszer csak mintha felsírt volna, aztán…
Senki sem tudta, mi történt a kis Zsuzsánkával. Még csak
gyöngécskének se mondhatta senki. Azt beszélték, hogy az angyali
sereglet éppen őt szemelte ki, s emelte hamarjában az Úristen
legkedvesebbjei közé.
Ismét gyász borult a házra, és akkor már magam is úgy láttam,
hogy ebből a csapásból Ilona asszony sosem épül fel.
1697. Még mindig Nándorfehérvárott…
Ha nehezen és lassan is, csak elvánszorogtak Nándorfehérvárig a
bécsi hírek. Jó sok idő eltelt, amikor végre megtudhattuk, hogy
Ferenc nagyságos úr megnősült. Elvett egy igen jó családban
született hölgyet, egy bizonyos Sarolta Amáliát, a Hessen-Rheinfels
famíliából. Az a hír járta, hogy a család rokonságban áll XIV. Lajos
őfelségével…
Asszonyom ejtett néhány könnyet a hír hallatán, de azt mondta,
inkább csak az örömtől. Ferenc úr egyenesben van, jól alakul a
sorsa. Bárcsak hasonló jó híreket hallana szegény öccséről, aki még
mindig börtönben sínylődött, és úgy hírlett, megbomlott az elméje is.
Két és fél esztendő vánszorgott el felettünk a legnagyobb
kilátástalanságban és szürkeségben. Igaz, nem éheztünk, mert Ilona
asszony nagyon okosan gazdálkodott azzal, ami maradt. Az urához
hűséges kurucokat és családjukat azonban etetni kellett, és
orvosolni ügyes-bajos dolgaikat.
S ha hívott is vendégséget, azt sosem azért tette, hogy a
nándorfehérvári házba arra az időre vigasság költözzék. Mivel olyan
embereket hívott, akiknek lehetett beleszólásuk a politikába, és ezen
keresztül a pénzügyekbe, az ilyen alkalmak legtöbbször komoly
megbeszéléseket foglaltak magukba.
 Még Pozsarevácon ismerkedett meg a Fényes Porta
főtolmácsával és a feleségével. Skerlet úr ígérte, hogy segíteni fog,
leginkább közbenjárással, és asszonyom csak írja meg a leveleket,
ahova kell.
Ő pedig részletesen elmondta bennük, hogy a megmaradt kuruc
vitézeket az ő vagyonából látják el, és elpanaszolta, hogy amikor az
ura a szultán mellé állt, joggal remélhette a Porta figyelmét és
támogatását.
Ennél világosabban nem lehetett már megfogalmazni Ilona
asszony jogos panaszát. Bizony, elkeseredettségében kénytelen volt
kijelenteni, hogy a Porta és a szultán hírnevének nem használ, ha
Thököly uramat, akit királynak hívott a török, ily kilátástalanságban
tartják.
De hát mit érdekelte akkor már a sokféle nyavalyával küszködő
Portát a nagybeteg Thököly Imre fejedelem?
Ám ebben az esztendőben a török mégis úgy vélte, megerősödött
annyira, hogy újabb csatákat kezdhet. Asszonyom ezt nem így látta,
és a kuruc tisztek neki adtak igazat, csakhogy mindig négyszemközt.
A nagyságos úr előtt nem mondhatták el aggályaikat, mert őt
valósággal feltüzelték a török talpra állásáról érkezett hírek.
Amikor a nagyvezír parancsa Thököly uramhoz megérkezett, ő
különös módon egyáltalán nem tiltakozott.
– Jobban érzem magam – közölte asszonyommal. – Már
nincsenek akkora fájdalmaim. Mégis tud valamit ez a török
sarlatán…
– Ez a betegség ezzel jár – magyarázta Ilona. – Egyszer jobban,
máskor rosszabbul vagy. De ezt nem kell tudnia a nagyvezírnek, aki
legutóbb is hazaküldött…
– És én máig sem rágtam meg azt a megszégyenítést – vágott
közbe Thököly uram ingerülten, majd egy pillanat múlva
higgadtabban folytatta. – Ilonkám, angyalom! Mennem kell, és
önként megyek a legényekkel hadba! Ez adja meg nekünk a jobb
életet! Nem kell többé kölcsönért kuncsorognunk! Bebizonyítom a
Portának, hogy Thököly Imre még nem a múlt, és hiba elhajítani!
Kiböjtöltük ezt a keserves néhány évet, most már ránk ragyog a nap,
drága Ilonkám!
 Hogy ez hatott-e asszonyomra, nem tudom, ám kétségtelenül
elindult a nagyságos úr a hadba. Már nyeregbe is segítség nélkül ült,
bár az ízületei most is hasogattak, csak nem annyira, mint nemrég.
Ez pedig visszahozta az életkedvét, és megint terveket szőtt a
jövőről.
Miért ne tette volna, amikor még csak negyven esztendős volt?
– Ott leszek mellette – tudatta velem Muha Istók. – El nem
hagyom, ne félj semmit! Visszahozom, akárhogy is alakul!
– Megijeszt, Istók – csóváltam a fejem. – Miért mondja, hogy
akárhogy is alakul?
– Mert a német jóval erősebb a töröknél – felelte. – Nekem
nincsenek rózsaszín reményeim, és nem is győzni megyek a hadba,
csakis, hogy a nagyságos úrra ügyeljek. Ezt szabta meg
asszonyunk. Látod, ha Jakab élne…
Kár volt az uramra emlékeztetni, mert mindannyiszor elromlott tőle
a napom. A sorsnak sosem bocsátottam meg, hogy elvette tőlem.
Amikor a gyülekezőre indult a nagyságos úr és a maradék kuruc
ezred, valamennyien elkísértük őket egy darabon. Feleségek és
menyasszonyok, gyermekek, kiszolgált, bujdosóvá lett öreg
harcosok, mind azt kértük a Mindenhatótól, ne engedje tovább
farigcsálni ezt a szerencsétlen magyar hadat.
Amikor könnyű vágtába kaptak, asszonyom visszaült a hintó
ülésére, és csak annyit szólt, hogy balsejtelmek gyötrik a csata miatt,
én pedig tudtam, hogy a megérzései sosem hagyták cserben.
– Hol vagy, Istók? – rikkantott hátra Thököly. – Ma megmutatjuk,
hogy szorult még belénk élet és akarat! Igaz-e?
– Megmutatjuk, nagyságos uram! – így Muha. – Nagyot néz majd
a török… És még nagyobbat a labanc!
– Hát még mekkorát néz majd a szultán! Azt mondják, közelről
akarja szemlélni a csatát.
Muha Istók végigpillantott vásott, színehagyott nadrágja szárán.
Dragica nagy nehezen megvarrogatta, megfoltozta, ahogy az inge
feslésnek indult ujjából is felhajtott valamennyit.
Nem sok volt már a különbség tiszt és közvitéz között. Rongyos
volt az a kuruc had, és ezt nem is akarták szépíteni. Az öltözékük
megfakult, az ingek nyaka elvásott, a csizmákat a vargák nem
győzték javítgatni.
De a fegyver éle még a régi volt, és arra vigyázott is a kuruc,
jobban, mint bármely egyéb tulajdonára. Hiszen nagyrészt harcban
zsákmányolta, és hol volt már az idő, amikor egy szép szablyát,
pisztolyt vagy kést elkockáztak, még aznap?
A Tisza egy alkalmatos gázlójánál a kuruc fejedelem ezrede és
néhány erős török egység átváltott a túlpartra, ami már az ellenségé
volt. A török had nagyobbik hányada még az ellenkező oldalon
vonult, közelítve a másik átkelőn Zenta térségét. Közvetlenül
Thököly mellett lovagolt Petróczy István, vele beszélte meg
csendesen, ami a lelkét nyomta.
– Ha innen győzelemmel térünk haza, tudod, mitől fog el majd
leginkább az öröm? – A sógora kérdő pillantást vetett rá. – Az én
drága Ilonám miatt. Mert vérzik a szívem, amikor látom, hogyan
könyörög másoknak alamizsnáért. Ő, egy Zrínyi, akinek a
könyörgést hírből sem szabadna ismernie.
– Megtesz érted mindent, Imre – bólintott Petróczy. – És még
annál is többet. Tudod, megtehette volna, hogy egyszerűen elhagy.
Bécsben biztosan felbontják a házasságotokat, ha kéri, de mégsem
tette. A feleséged, amellett, hogy nagyon szeret, felelősséget érez
irántad, és ez talán még fontosabb az érzelmeknél. Akkor sem
szólhatnál, ha úgy vélné, egy Zrínyire nem lehet rákényszeríteni a
kegyelemkenyeret, beköltöztetve őt egy lyukba, s hagyni, hogy
szépen elszegényedjen. Megtehette volna, hogy azt mondja, nem
vállalom, és Bécsben marad, ahol a többi asszony is lakik. De
inkább vállalta, hogy osztozik a sorsodban. Hát becsüld is meg, mert
ilyent még egyet nem találsz!
Sípok harsantak, és a török mehterán zenekar rázendített a
lelkesítő indulóra. Thököly parancsvételre lovagolt a nagyvezírhez.
– Zenta – közölte egy bég. – Ott áll a gyaur had. Egy jelentős
seregrészünk előbb még átkel a Tiszán… A többi majd Zenta
közvetlen közelében. A kurucokra igen számítunk. Elsőnek indultok
harcba, Tekeli uram! Úgy verekedjetek, hogy a Fényességes
azonnal tudni fog minden lépésetekről, mert itt van a közvetlen
közelben. Jó szerencsét adjon neked az Isten!
 – Neked is hasonlót, efendi – felelte ő. – Heisler áll a császári had
élén?
– Nem. Úgy látszik, nem bízott meg benne a császár. Savoyai
Eugénnek hívják az új tábornokot. Fiatal, tele nagyravágyással. És
ez lesz majd a veszte, Tekeli efendi. Allah óvjon téged, a
harcosaiddal egyetemben!
A török parancsnokok bizakodással néztek az ütközet elébe, csak
néhány tapasztalt kuruc tiszt csóválta a fejét. Igen erősnek tűnt Lipót
császár serege, és nem hiányzott belőle semmi. Bőségesen ellátták
lövegekkel, azokat meg munícióval, a puskásokat alaposan
kiképezték, s komoly tűzerőt képviseltek. A nehéz, vértes lovasság
mellett ott vágtáztak a távolban a könnyűlovas egységek, és
szemlátomást minden vezénylő parancsnok értette a dolgát, mert ez
meglátszott a csapatrészek mozgatásából.
És azt Thököly Imre is igen jól tudta, hogy ezek a kurucok már
nem ugyanazok. A régi harci kedv már a múltba veszett, talán elő
sem jön többé. Csak végig kellett pillantania az ezreden, a harcosok
szeméből kiolvashatta gondolataikat.
Egy ezredre való maradt, alig több. Neki, aki ennek a sokszorosa
felett parancsnokolt, nem is olyan rég. Ámde Thököly Imrében még
mindig ott élt a törcsvári győzelem íze, s hitte, megismételhető.
Tán csak maga volt egyedül, aki örvendett a parancsnak: a kuruc
könnyűlovasság indul legelébb támadásba, és magára vonja az
ellenség figyelmét. Petróczy pedig nem hívta fel a figyelmét arra,
hogy a kuruc vitézek nem szívesen ütköznek meg az olyan
ellenséggel, amely zömmel magyarokból áll.
Inkább hitte, hogy most, vagy soha. Megmutatja, hogy képes
győzni, s akkor a nagyvezír többé meg nem alázhatja. Aztán pedig
eljön egyszer az idő, hogy sem a török nem parancsol már, sem a
német. A magyar szabadságeszmét képtelen volt kiverni a fejéből.
A török is nagy odafigyeléssel állította fel a csapatrészeket, a
támadókat és a tartalékot, valamint a lövegeket. A janicsárok
készülődtek a harcra, szembefordulva Lipót császár puskásaival,
lovasságával.
– A feladat az, hogy kettébe vágjuk azt a gyalog egységet –
mutatta a dombtetőről Thököly a tiszteknek. – Pontosan középütt.
Ágyútűztől tartani nem kell, az ágyúállások jobbra és balra
helyezkednek el. Azt gondolom, egy igazi, magyaros rohammal
megnyitjuk a rést a szpáhiknak, őket követik majd a janicsárok. Hogy
aztán milyen feladatot ad a nagyvezír… De egyszerre csak egyet,
vitézek!
Az ezer lovast megpróbálta lelkesíteni, és végezetül azt kiáltotta
kivont kardját magasba emelve:
– Vitézek! Éljen a szabadság! Pro Deo et libertate!
Végigmorajlott az éljen, és a lobogók a magasba emelkedtek.
Ebben a pillanatban eldörrentek az első ágyúlövések. Savoyai
Eugén tábornok tüzérei a rohamozó szpáhikat lőtték.
– Előre, vitézek! Oszlopban! Ügetés!
Végül könnyű vágtába kapott az ezred, és a századosok
szétbontakoztatták az egységeket. A lándzsások előre szegezték a
villogó hegyű fegyvereket, másutt megcsillantak a kardok.
A roham különös hatást fejtett ki a harcot évek óta nem látott
kuruc vitézekből. Mintha egy ismeretlen erő megtöbbszörözte volna
lelkesedésüket, s a tüdejük pattanásig telt a friss, tiszai levegővel,
hogy úgy érezték, egymagukban nekivágtatnának egy egész
kompániának…
A tisztek ismerték jól ezt az érzést, azt is tudták, hogy a csata
mely pontján fogja el leginkább a katonákat. És azzal is tisztában
voltak, hogy mennyire veszélyes lehet, mert elhomályosítja a
gondolkodást.
Robogtak az ellenséges gyalogságnak, amelynek lobogóiból azt is
kiolvasták, hogy nem magyarok állnak előttük.
Amikor már alig hiányzott két kőhajításnyi, felropogtak a
muskéták. A harcvonalat fehér füstpamacsok borították, amelyből
máris előbukkant a második sor. Leszúrták a puskatartó villát,
megtámasztották a fegyver csövét és kiröppent az ólomgolyóbis,
mint megannyi halálos fullánkot hordozó darázs.
Thököly mellett találatot kapott lovak buktak fel, és néhány vitéz
hanyatt zuhant a nyeregből.
És abban a minutumban belecsattantak a muskétás gyalogok első
sorába. Recsegett a lándzsanyél, fémesen csattant a kard vasa,
jajgatás és üvöltés töltötte be a csatamezőt. A háttérből újabb
puskások bukkantak fel, akiket lándzsás gyalogok követtek.
– Vissza! – adta a parancsot Thököly. A szeme sarkából látta,
hogy kavarog az egész csatamező. Sípok visítottak dudák és
trombiták harsogtak, bömböltek az ágyúk.
A sebesült lovak nyerítését elnyomta a harci üvöltés, és egyre-
másra lendültek mozgásba az ellenséges csapattestek.
Egy török küldönc parancsot hozott: a magyar egység hagyja ott a
császári gyalogokat, és támadja hátba az ellenséges tüzéreket.
Thököly tisztjei sebtében rendezték a hadrendet. A sebesültekkel
most nem törődhettek.
A császári tüzérek felé vágtattak, aztán szétbontakoztak, és
három sorban csaptak a tüzérséget védő lovasságra és muskétás
gyalogokra. Német, olasz és magyar káromkodás, fohász és jajszó
kavargott.
Ha egy harci ló meglódul, ugyanúgy elragadja az állatot a vérszag
és a verekedés láza, mint a gazdáját. Ugyanakkor figyel a
kürtjelekre, jobban is, mint az ember.
De a ló nem képes megvédelmezni magát, azt a vitéznek kell
megtennie –, már akkor, ha lehetősége nyílik rá. A csatában
legtöbbször nem kérdés, hogy kilőjék-e a harcos alól.
Thököly egyszerre csak a csata kellős közepében találta magát.
Gyalogok huzakodtak a kuruc egység előtt, azok pedig aprították
őket vitézül. Már csaknem átverekedték magukat az ágyúknak,
amikor Thököly lovának mellső lába megrogyott, aztán a mén az
oldalára dőlt és hörgött.
Thököly felett, mellett kavargott a csata, és megpillantotta Muha
Istókot, aki egymaga verekedett három gyaloggal, s levágta
mindhármat igen hamar. Aztán a vitéz elsodródott mellőle.
– Istók! Segíts! – kiáltotta a fejedelem, de a vitéz aligha hallotta a
hangzavarban.
Thököly köszvénytől megkínzott lábára teljes súlyával nehezedett
a lövést kapott szerencsétlen csatamén. Iszonyatos fájdalmat érzett,
és első gondolata az volt, hogy a lába eltört.
Testek zuhantak rá, alig karnyújtásra egy másik ló kapálózott,
majd elcsöndesedett. Thököly hátán meleg és nyúlós valami csordult
végig. A másik ló vére volt, ami az állat száján habosan fröcskölt,
miközben szegény pára lassan kiadta a lelkét.
Az idő semmivé lett, nem is érzékelte. A nap egyszer a szemébe
tűzött, aztán halványulni tetszettek a fények. Iszonyú szomjúság
gyötörte. A lába még mindig a ló alá szorulva, de a mén már nem
mozdult. Thököly jól látta a hályogos szemet és a nyitott szájat alig
karnyújtásra.
A hangok is messziről érkeztek, s megértette, hogy a csata
átvonult a feje felett.
Valahogy sikerült kiszabadítania a lábát és feltérdelt. Mindenütt
holtakat pillantott, és a nap akkor készülődött nyugovóra.
Azután a hangok német és magyar szavakká álltak össze.
– Thökölyt keressétek! Aki megleli, jutalmat kap! Még házat is
vásárolhat belőle Bécsben! Aki élve találja meg a nyavalyást, tiszt
lesz!
Amikor a hangokat először meghallotta, csaknem odakiáltott: – Itt
vagyok! Segítsetek!
De most a torkára forrt a szó. Az orrában érezte az alvadt vér és a
kiomlott emberi és állati zsigerek émelyítő bűzét.
Véres, hasadozott öltözékében semmiben nem különbözött a
közvitézektől, ám ez eszébe sem jutott, amikor kínkeservvel befúrta
magát a holttestek alá.
A hangok közeledtek, és hallotta, amint néhány hullát
megfordítottak közvetlen mellette, majd továbbléptek. Németek
voltak és egy olasz.
Kisvártatva magyar beszédet hallott ismét. Éppen csak suttogott.
– Uram! Nagyságos úr! Én vagyok, a Muha Istók! Nagyságos
uram, merre van? Él még?
Legördítette magáról a félig megmerevedett holttestet és felült. A
félhomályban egy vérfoltos császári egyenruhát pillantott, és elsőre
azt hitte, mindez csak kelepce, aztán felismerte Muha Istókot.
– Hála a Magasságosnak, nagyságos úr! Hát mégis él? Már
eltemettem magát…
Muha vállára támaszkodott, és elindultak a közeli bokrosnak, a
hullák és lótetemek között botladozva.
 – Vége, nagyságos úr – mondta lihegve Muha. – Támaszkodjon
csak rám, és érjük el a bokrokat mielőbb! Tudja, mi mentette meg?
Ez a vérmocskos öltözéke. A német azt hitte, felismerik majd a
ruháról… Balga állatok! De ne haragudjék meg rám ezért a ruháért a
nagyságos úr. Egy német hulláról rángattam le, láthatja, átszúrták a
hátán és merő vér, de annyi baj legyen…
Thököly a fájdalmaktól alig látott. Csak homályosan értette Muha
szavait.
– Bevárjuk az éjjelt, talán a hajnalt, nagyságos úr. Aztán keresünk
valami csónakfélét és átmegyünk a Tiszán. A folyó hullákat sodor.
Azt még nem is tudja a nagyságos úr, hogy a törököket az átkelésnél
megtámadta a labanc… Igen sokat a Tiszába öltek.
Vonszolta magával Thökölyt, botladozva, nehezen lélegezve.
Köröttük a levegő megtelt a bomló testek émelyítő bűzével.
– Bírja még? Mert én itt nem hagyom, inkább magával együtt…
De ez nem következik be, nagyságos úr. Ha meg labanccal
találkozunk, majd megmondom, hogy a bajtársam… ha nem veszi
sértésnek…
A Tisza nem esett túl közel, de Muha értette a módját, miként
jussanak le a partjára. Aztán megpillantott egy csónakost…
– Végül kínkeservvel elértük a Dunát is. Azon lefelé hajózni már
könnyű, nagyságos asszony – felelte Muha Istók asszonyom
kérdésére, aki a nagyságos úr ágyának szélére telepedett. – Addig
eljutni volt nehéz…
Thököly uram már második napja aludt egyvégtében. Sebet nem
kapott, amikor a lova elzuhant, csak a lába sínylette meg.
– A ruhájáról leszakított egy boglárt, azt kérte a révész a Tiszánál.
Aztán egy másikat is adott neki. Nagyságos asszony, ha az úr
díszes öltözékben indul csatába, ma már nem él. Ha mégis, hát
Bécs felé viszik éppen egy rácsos szekéren. De minek erről már
szólni, az a fontos, hogy itthon van végre.
Musztafa szultán is végignézte a vereséget. A csatatéren lelte
halálát a nagyvezír… A török most retteg, mert ezért a csúfos
vereségért fejek hullnak majd.
– Remélem, nem varrják az uram nyakába! Sokkal tartozom
magának, Istók – pillantott a tisztre Ilona asszony. – Csak talán már
sosem tudom érdeme szerint jutalmazni.
– Nem a jutalomért tettem – ingatta a fejét Muha. – Mindenki
hazahozta volna a nagyságos urat. Ha nincs az a halott labanc,
akiről lerángattam a mundért, én sem jutok a közelébe. A német igen
erősen támadott minket, és a folyóba szorítottak sok török egységet.
Magam is láttam a parti ágakon fennakadt török hullákat. Beszélik,
csaknem tízezer veszett vízbe. De lehet, hogy a német így látta
jobbnak temetni. A Duna és a Tisza már sok temetést megoldott,
asszonyom.
– Akik visszajöttek, Istók, azoknak mondja meg, hogy nem
feledkezem el senkiről! A sebesültek gyógyítását magam állom, a
családjuk nem szenvedhet hiányt semmiben.
– Megköszönik majd asszonyom jóságát – hajtott főt Muha Istók. –
Engedje meg, hogy elmondjam, amit az úton törököktől hallottam.
Ilona asszony bólintott.
– A török tisztek azt beszélték, hogy akárhogyan történt is, a
nagyságos úrtól többé nem várnak semmit. Hiszen ezzel a kevéske
kuruccal mit is kezdhetnének… Meg aztán… a nagyságos úr
dicsfénye már végleg kihunyni látszik a török szemében. Vannak,
akik máris őt hibáztatják a vereségért. De mindnyájan tudjuk, hogy
nem mi vétettünk, hanem a nagyvezír mérte fel rosszul a helyzetet.
Amikor néhány nap múlva Thököly uram elhagyta a szobát, szinte
árnyéka volt önmagának. Ilona asszonyba kapaszkodva siratta a
régi dicsőséget, és azt, hogy a nagy tervek immáron elvesztek, a
semmibe zuhantak.
Mert csak a bolond nem látta, hogy a zentai vereségből a török föl
nem áll nagyon sokáig.
De a nagyságos úr nem lett volna az, akinek sok esztendeje
megismertük, ha nem változott volna benne napok múltán ismét
valami. Hinni kezdett, hogy minden a javulás útjára lép, a politika
mindenképpen, és nem szabad felhagyni a tervekkel, a
készülődéssel.
Asszonyom pedig nem mondta, hogy felesleges ilyesmibe
hajszolni magát, mert annál szánalmasabb nincs, mint amikor az
ember a saját elérhetetlen vágyait valóságként állítja maga elé,
miközben az igazság merőben mást mond. Tudta jól, ha meg is érteti
az urával, hogy két lábbal kell a földön állnia, a politika eseményeit
hideg fejjel szemlélve, akkor a nagyságos úrban már semmi nem
tartaná tovább a lelket.
Miután hazahozták a csatából, szinte rögtön megérkezett a török
parancsa: el kell hagynunk Nándorfehérvárt.
Mindannyian megértettük, hogy a nagyságos úr személye
nemkívánatossá vált, és a város körül élő kurucokat szintúgy nem
látták már szívesen. A pasa azt szerette volna elérni, ha egyszerűen
hazamennek magyar földre, és nem jelentenek tovább gondot
ellátásban, élelmezésben.
Ám Bécs erről hallani sem akart, ilyen hírek érkeztek. Egy kuruc
se kellett Lipót császárnak, még úgy sem, ha beáll a hadseregbe.
Épp akkor hallottunk a hegyaljai felkelésről, ami belehasított
asszonyom szívébe. Egyfelől azért, mert Bécsben Thököly uram
nevéhez kötötték, másrészt azért, mert megtudta, hogy Ferenc úr
éppen a Hegyalján tartózkodott, amikor a rebellió fellobbant.
Csak akkor nyugodott meg, amikor hírt kapott, hogy Ferenc úr
okosan kivonta magát és visszautazott Bécsbe, hogy nevét senki
összefüggésbe ne hozza a felkeléssel.
És máris a költözködéssel kellett törődnie asszonyomnak.
Várt ránk Konstantinápoly, és az ezerhatszáz-kilencvenhetedik
esztendő novemberének huszonnegyedik napján megpillantottuk a
város tornyait.
1699. Tavasz Konstantinápolyban
Galata városrész
– Nagyságos asszonyom, a francia úr érkezett – jelentettem Ilona
asszonynak. – Hova vezessem?
Éreztem, hogy ez botor kérdés volt, mert a ház, amit a Porta nagy
kegyesen a rendelkezésünkre bocsátott Galata városrészben, oly
öreg és lelakott volt, hogy a helyiségek alig különböztek egymástól.
– A teraszon váltunk szót a márki úrral – közölte asszonyom. –
Hozz bort, abból a finom görögből, és illatos forrásvizet az
üvegkancsóban… A konyhára is nézz le, miként áll a sütemény!
Izgatottan szemlélte magát a vakfoltos tükörben, megigazította
öltözékét, és Ugróczy főkomornyikot szalajtotta a kertbe Thököly
uramért. A nagyságos úr legtöbbször a fügefa alatt üldögélt, dagadt
lábát egy zsámolyon nyugtatva, és rendületlenül fogalmazta a
leveleket.
Ismét élt benne a hit, hogy lesz még folytatás. Néhányan tudtuk,
hogy asszonyunk az, aki otthonosabban mozog a politikában…
pontosabban jóval otthonosabban, mint a nagyságos úr, mert ő
sosem tűzött ki maga elé elérhetetlen célokat.
Ferriol márki, a konstantinápolyi francia követ már a
meghajlásával is jelezni kívánta, hogy mennyire tiszteli
asszonyomat, akivel ráadásul az anyanyelvén tudott társalogni, nem
győzvén hangsúlyozni, hogy asszonyom mennyire választékosan
beszéli a franciát. A márki úr egyike volt azon keveseknek, akik
valóban segíteni akartak nekünk.
A segítőkészségben egészen biztosan kiemelkedő szerepet
játszott Ilona asszony személye, hisz nem ismertem olyant, akit – ha
csak egyszer is társalkodott vele – el ne bűvölt volna. A márki úr
egyszer azt mondta a galatai jezsuita misszió vezetőjének, hogy
asszonyom az ő szemében soha nem is volt más, mint királynő, a
szó legnemesebb értelmében.
Az árnyas terasz fölé magasodó fák kirekesztették a
napsugarakat. Szokatlanul szép tavasz köszöntött abban az
esztendőben Konstantinápolyra, és gyakorta lesétáltunk az öböl
partjára, de ez a tenger mégsem ugyanaz volt, mint Bakarban.
– Kegyelmes asszonyom, öröm önt ismét látni! – hajolt meg Ferriol
követ. – Arra gondoltam, nem lesz haszontalan, ha elhozom
önöknek a karlócai békekötés88 lemásolt dokumentumait.
Természetesen bizalmas, hogy lemásoltattam…
– Foglaljon helyet, kedves márki! – mutatott helyet az asztalnál
Ilona asszony. – Dragica, tölts a márki úrnak! Nekem csak egészen
keveset…
Amikor elléptem az asztaltól és megálltam a fal mellett, francia
nyelven folytatták tovább.
Ilona elnézést kért a követtől.
– Bocsássa meg, hogy a legutóbbi találkozás óta nem
tapasztalhat nálunk nagyobb fényt, de hát ez az öreg ház kiszolgált
már sok családot, és hát a töröknél mást jelent a fényűzés…
 – Ugyan, kegyelmes asszonyom, ez igazán nem számít.
Megvallom, példaértékű és megható az igyekezete, ahogy ebbe a
házba emberi körülményeket varázsolt. Ön egészen kivételes.
Minden lehetőséget megragadtam, hogy önöknek támogatást
biztosítsak, de nem rajtam múlik a siker.
Thököly érkezett Ugróczy főkomornyik oldalán. Lassan lépdelt a
kopott kőlépcsőkön, de a szeme máris nevetett a kedves vendégre.
– Most gondoltam önre éppen, márki úr! De eszerint már nem kell
megírnom a levelet… Köszönöm a látogatását, s hogy nem
feledkezik el rólunk. Hozott nekem új híreket?
Ferriol márki előhúzta a békeszerződés másolatát.
– Arra gondoltam, nem lesz haszontalan átbeszélni. Ön,
kegyelmes úr, csak annyit tud erről, amit a Porta jónak látott a
tudomására hozni. Ez azonban a teljes szöveg.
Thököly kihengerítette a paksamétát, aztán ahogy egyre inkább a
sorokba merült, úgy sötétedett az arca. Az öreg fügefa ágai közt
madarak játszadoztak, szellő borzolta a csipkés leveleket, és távoli
illatokat hozott.
– Ezt már mind tudtam, a többit meg sejtettem – morogta maga
elé. – Inkább ön mondja el, márki úr, miként esett valójában az
egyezkedés! Öntől fogadom el leginkább, mert tudom, igazat szól.
A márki meghajolt ültében. Pontosan értette a kuruc fejedelem
szavait, s főleg azt, hogy miért hivatkozott a bizalomra. A franciák
ugyanis még mindig támogatták volna a szultánt a háború
folytatásában, ha mással nem, bíztatással.
Ferriol megköszörülte a torkát, és kortyolt az édes görög borból.
– Nos hát… azt beszélik, dermesztő hideg volt abban a lerontott
faluban, Karlócán. Hogy miért arra esett a választás? Mert egyfajta
senki földje volt már. Bécs és Debrecen egyik félnek sem felelt meg
tárgyalási helyszínnek. Aztán Karlócán építettek egy nagy
gerendaházat a falu mellett, és az egészet sátorváros vette körül. A
házban folytatták a tárgyalásokat, kegyelmes úr. Amikor aztán
megegyeztek, minden ablakát kitárták a négy égtájnak, hogy
jelképesen is megüzenjék a békét.
– Ami önöknek, franciáknak nem előnyös – jegyezte meg Ilona, és
a márki mosolyogva bólintott.
 – Sosem állítottuk, hogy ezt szeretnénk. Könnyebb lenne a
dolgunk, ha Lipót császár tovább verekszik a törökkel. És másként
alakulhatna az önök sorsa is, kegyelmes asszonyom.
A fejedelemasszony csak a pillantásával jelezte, hogy érti a
francia szavak között megbúvó üzenetet.
– Meggyőződésem, hogy ez nem az utolsó állomás a magyar
szabadságharcban – szólalt Thököly. – Amint azt többször papírra
vetettem, hiszem, hogy lesz még a bujdosó kurucoknak híre és
becsülete, és megvillan még a kezemben a kard, amikor rohamra
vezetem az enyémeket. Mert a magyar korona még mindig nem
azok fején van, akiket illetne.
– Igazat mond a kegyelmes úr, mert tudtommal Bécs folyvást
készülődik egy újabb felkelés leverésére. Nem hiszik, hogy a
magyarokat eztán már nem érdekli a szabadság. Ön fiatal ember
még, sok lehetőséget megragadhat. Ez a fránya betegség meg csak
múlik majd…
– Néha jobban is érzem magam! – így Thököly. – De a terveimtől
semmi és senki nem foszthat meg. Mondja, márki úr, lenne realitása
annak, hogy a legkeresztényibb király előtt képviselje ügyemet?
Megmondhatná, hogy Thököly Imre soha semmit fel nem ad.
A követ látta a Thököly arcán megvonagló ideget. Kétségtelenül
fájdalmakkal küszködött most is.
– Ha megbocsát, tennem kell ellene valamit – közölte a fejedelem.
– Tudja, a kencék és az italok… Nemsokára visszajövök… Ugróczy!
Gyere, segíts felmenni…
Csupán néhány lépcsőről volt szó, de Thököly már ott is
segítségre szorult.
Ferriol márki Ilonához fordult.
– Talán jobb is, hogy a kegyelmes úr nem hallja – vette csaknem
suttogásra. – Tudja, mennyire kedvelem a férjét, asszonyom, de
mégis ki kell jelentenem, hogy ő egy fantaszta, aki nincs tisztában a
realitásokkal. Vagy nem is akarja megérteni azok üzeneteit. Nem
veszi észre, hogy a béke megszilárdultával egyre nehezebb lesz az
önök helyzete.
– Ilyent soha ki ne jelentsen előtte, márki úr! Tudom, igaza van, de
inkább bízza csak rám! – figyelmeztette Ilona a franciát.
 – De nem csak erről van szó, kegyelmes asszony – folytatta
Ferriol. – Néhány titkos záradék is tartozik a békeszerződéshez,
amelyek éppenséggel önökre vonatkoznak. A szerződés azt is
kimondja, hogy a kurucokat Temesvár és Nándorfehérvár
környékéről Kis-Ázsiába kell telepíteni. Bécs részéről a követ,
Wolfgang von Oettinger úr kifejezetten ragaszkodik ehhez.
– De a szultán nem teljesíti a követelését, igazam van? – kérdezte
Ilona, és Ferriol őszintén elcsodálkozott.
– Tudtommal nincs még határozat, de ez a terv. Meglep az a
kivételes mód, hogy a kegyelmes asszony következtet. Ugyanakkor
tudom a Porta ez irányú lépését. Az már biztos, hogy a kuruc
katonáknak és családjuknak költözni kell mostani tartózkodási
helyükről, de nem a Fekete-tengeren túlra, csak a Dunán inneni
területre. Úgy hívják azt a földet, hogy Csiprovác. Nikápolytól délre
fekszik, és a Dunától úgy kilencórányira. Ott jelölt ki a Porta
lakóhelyet.
– Eszerint nekünk is költözni kell? – kérdezte az asszony. –
Feltételezem, hogy igen.
– Ha csakis rajtam múlik, nem kell elhagyniuk ezt a házat – felelte
a követ. – Befolyásos barátaim vannak a Portán, és néhány török
hivatalban. Nem reménytelen. És azt gondolom, ezzel Oettinger
bécsi követ úr is egyetért.
Ilona azt kérte, világítsa meg ezt pontosabban.
– Nézze, kegyelmes asszony, nem titok, hogy a szultán
egyszerűen tart Bécstől. A hivatalnokai és a tanácsnokai meg
egyenest félnek attól, hogy valamit ne teljesítsenek Lipót császár
köreinek. Tudomásomra hozták, hogy amennyiben Csiprovácba
akarja önöket költöztetni a szultán, Oettinger úr kemény
ellenlépéseket helyez kilátásba. Mert a bécsi követnek ma
Konstantinápolyban ekkora szava van, kegyelmes asszony. Hitte
volna akár két éve, hogy egyszer ez is bekövetkezik?
– Sok mindent hittem, márki – felelte Ilona. – Mégis, úgy hiszem,
ezzel nem tesz a Porta semmi olyannak a végére pontot, ami velünk
összefügg. Bécs bármire rákényszerítheti. Mit hallgat el előlem,
kedves Ferriol úr?
A követ nagyot nyelt.
 – Nem állt szándékomban semmit elhallgatni. Szóba került az
önök kis-ázsiai költöztetése, hogy a kuruc katonáktól legalább minél
messzebb lakjanak, ha már egyszer nem teljesítette a szultán Bécs
követelését…
– …hogy adják ki az uramat – fejezte be Ilona. – És ezért még
köszönettel kellene tartoznunk a Portának? Hova akarnak
költöztetni?
– Egészen pontosan egy Brussza nevű helység neve merült fel.
Talán a Fekete-tengerpartján lehet, kegyelmes asszony… Kérhetek
öntől valamit?
Ilona bólintott, és a márki alaposan megválogatta a szavakat, hogy
meg ne sértse.
– Látom sanyarú helyzetüket. Hogy az ellátmány, amit a Porta ad,
mennyire szánalmas. Engedje meg, hogy segítsem önöket… már
úgy értem, időnként… némi pénzzel. Nézze, ezt az egész eljárást
szégyenletesnek tartom önökkel szemben.
Ilona előrehajolt, és egyenesen a márki szemébe nézett. Ferriolt
zavarba is hozta.
– Márki úr! Amennyiben szégyenletes bánásmódról beszél, kérem,
tegye csak mellé némely európai kormányok ez ügyben kifejtett
szerepét. A rengeteg ígéretet, a bíztatást. Az ön királya nekem
ékszert küldött, amikor Munkácsot védtem. De amikor pénzre volt
szüksége az uramnak, hogy sereget állítson, toborozzon, megindítsa
a harcot, ami önök számára is előnyökkel járt volna, akkor a
legkeresztényibb uralkodó mégsem teljesítette a kérést. Mindez,
amit most mondok, csak ártatlan megjegyzés, márki úr. Ne vegye
magára, kérem! Kiváltképp ön ne!
Mégis költöznünk kellett. Nem Brusszába és nem is Csiprovácba,
de el ebből az öreg házból.
Minden költözködést megsínyli a tulajdon. A konyhai edények
közül egy halom elveszett, nem is tudtuk, ki lophatta el.
Természetesen a legjobbak, a legszebbek. Ilona asszony, amikor az
új házban – amit csak „erdélyi háznak” hívtak és egykoron az erdélyi
követeknek biztosított otthont – megszemlélte a konyhai edényeket
az ajkába harapva fogta vissza érzelmeit.
 – Nos hát, ide jutottunk, Dragica – szólalt csendesen. – Emlékszel
a munkácsi, a pataki konyhára? Vagy a bakarira? Inkább nem is
akarok erre gondolni. Valahol be kellene szerezni legalább néhány jó
cseréptálat, tányért, egy tisztességes üstöt, néhány fazekat…
Lassan nem tudok miben tálaltatni, ha vendégek érkeznek. Igaz, már
azok is egyre csak elmaradoznak.
Ismét elfogta a kínzó köhögés, én meg titokban azt lestem, látok-e
a kendőjén, amit mindig a szája elé tartott, apró vérfoltokat. Nagy kő
esett le a szívemről, amikor ilyesmit nem tapasztaltam. De a
köhögés egyre tovább tartott, és egyre mélyebbről hallottam.
– Láttad azt a két embert az utca túloldalán, Dragica?
– A kémeket? – kérdeztem. – Most másokat láttam. Leválthatták
az előzőket. Ugyan, mit leshetnek rajtunk, asszonyom?
– Hogy ki jár ide, hova megyünk, kikkel beszélünk, ki hoz nekünk
levelet, üzenetet. A törökök titkos kémlelői legalább olyan jók, mint a
bécsiek. Eztán azt is tudomásul kell vennünk, hogy minden
mozdulatunkat figyeli a Porta. Egyrészt, mert tudni akarja, mit tervez
az uram, másfelől pedig ezt követeli Bécs. Gondoltad volna, hogy
Bécs keze egyszer ide is elér?
És ekkor váratlanul megjelent a konyha ajtajában a nagyságos úr.
Feldúlt volt, és a botjaira támaszkodott.
Mintha ott sem lennék, egyenest kibökte:
– Ilonám! Drágám! Ez így nem megy tovább! Nézz csak körül
ebben az ólban! Hova kényszerítettek minket? Hát élet ez? Méltó
élet olyanoknak, mint te meg én? Még a szolgáinknak is különb
járna! Így hát döntöttem!
Ilona asszony a nagyságos úr mellé lépett, és lesegítette a néhány
lépcsőfokon. Mire odaérhettem volna, hogy támogassam, már a
széken ült. Asszonyom halkan beszélt, hozzá, és megértettem, hogy
magukra kell hagynom őket.
1701. Szeptember második fele.
Konstantinápolyból Nikomédiába…
– Levél a kegyelmes asszonynak! – érkezett vágtatva az „erdélyi
házhoz” István lovász. – Egyenest Drinápolyból! Most hozta a portai
futár!
 – No, akkor az föl is lett bontva – morogta Komáromi János uram,
aztán máris átvette a levelet. – Itt van, ni! Megmondtam! A török
megint nem bírt a kíváncsiságával…
A nagyságos úr néhány hete Drinápolyba utazott a szultánhoz.
Meg akarta tudni, mit terveznek vele és asszonyommal, és azt is
szerette volna, ha megszűnik végre az áldatlan állapot. Pénzt is
akart kérni magának, meg a csiprováci kurucoknak.
Inkább vállalta az utat betegen, mert úgy tűnt, most már nincsenek
a rossz napok mellett jobb időszakai, a fájdalom nem szűnt, és
éjjelente alig tudott aludni. Ha mégis elnyomta kis időre az álom, az
csak a kimerültség miatt történt.
Amikor egymás mellett láttam őket, Thököly uram sokkal
idősebbnek tűnt asszonyomnál. A vállai előreestek, a derekát sem
húzta már úgy ki, mint hajdanán, amikor délceg ifjú vezérként
először megjelent Szentmiklóson. Úgy tűnt, az egész embert
összepréselte a betegség. Asszonyom pedig már magasabbnak
mutatkozott nála, és ötvennyolc esztendősen is kihúzott derékkal,
büszkén járt és mozgott.
Amikor a levelet felbontotta és elolvasta, az arcán nem vettem
észre érzelmeket. Csupán két kövér könnycsepp gördült végig rajta.
– Olvassa, János! – adta át a levelet a tikárnak. – És ne is fűzzön
hozzá semmit.
Később szenvtelen, színtelen hangon adta ki a parancsot:
– Készítsd fel a szolgákat és a személyzetet a költözésre,
Dragica! Biztosat akkor tudok, ha az úr hazaérkezik… De azt
gondolom, ez a levél máris megmondta a valót.
– Egy másik házba, asszonyom? Esetleg visszamegyünk
Galatába?
– Nem megyünk. Nikomédiába parancsolt minket a szultán.
– És az… nagyon messze van?
– Délre esik. Olyan messze van, mint Munkácstól Zboró…
gondolom. A tengeren kell menni. Egy olyan öböl végében van az a
város, mint a bakari. Csak annál tízszer hosszabb és szélesebb.
Könnyet már nem láttam a szemében, csak különös párát. Még
mosolygott is.
 – Dragica! Rajta légy, hogy senki ne bánkódjon, ne szomorkodjon!
Fogják fel örömteli eseménynek. Ott is laknak emberek, nem is
akármilyenek. Állítólag tisztességes európaiak, kalmárok, talán
tudósok is…
– Igenis, asszonyom – feleltem. – És ott hol lakunk majd?
– Erről talán majd az uram többet tud… fel a fejjel, Dragica! Nem
is volt olyan jó Konstantinápolyban, igaz?
Hát, az utóbbi időben, amikor kezdett elhatalmasodni a pestis,
biztosan nem.
A levél után három nappal megérkezett a nagyságos úr. El sem
tudtam gondolni, miként lehet a jelenlétében jókedvűen viselkedni,
amikor ő is olyannak tűnt, mint aki halni készül. A maradék
személyzet természetesen mind akként viselkedett, ahogy
asszonyom követelte.
– Megalázott a szultán – tudatta Ilonával Thököly. – Pontosabban
a hivatalnokok, mert be sem eresztettek hozzá. Nem kértem
előzetesen engedélyt a drinápolyi útra, azt mondták… Én meg azt
feleltem, állítólag szabad ember lennék, de ez senkit nem érdekelt. A
kajmakám is csak azt erősítette, amit a hivatalnokok. Hogy el kell
hagynunk Konstantinápolyt, mert ez a parancs, és mert így jó
mindenkinek. Nem először aláztak meg, de ezek most még élvezték
is. Feleslegesen tettem meg az utat drága Ilonám. A török most az
én rovásomra mutatja meg, hogy mily pontosan betartja a
békeszerződés feltételeit. A fejemhez vágták, hogy a legutolsó
háborút én indítottam el… Mintha minden rossz miattam történt
volna. És tudod, mit gondolok?
Ilona kérdő pillantást vetett az urára. Nem szólt, csak hagyta, hadd
beszélje ki magából mindazt, ami a szívét nyomja.
– Azt gondolom, Ilonkám, hogy Isten nem nézi tétlenül a török és a
Habsburgok mocsokságait. Máris készen áll odafönt a nagy terv, és
valamikor szárba is fog szökni a virága. Lehet, hogy nem az én
időmben, de egyszer biztosan. Engem lehetetlen helyzetbe
hozhatnak, de az eszmét soha.
Ilona szánalommal hallgatta a férjét, aztán eltöltött vele kis időt a
kertben, csendes beszélgetésben, majd parancsot adott a gyors
készülődésre.
 Mert a Porta még azt is megszabta, hogy késedelem nélkül
utazzunk Nikomédiába.
Nagy hajó várt ránk a kikötőben. Hal, és zsírszaga volt, s
nyikorogtak az eresztékei, sóhajtozott, lélegzett minden egyes
palánkja.
Három napig cipekedtek a szolgák, míg mindent lehordtak a
házból, és a harmadik nap estéjén Ilona asszony és a nagyságos úr
is leérkezett a kikötőbe. Igyekeztem a hajón a lehetőségekhez
képest kellemes helyiséget kialakítani a számukra, és a langymeleg
szeptember vége csillagfényes éjszakát hozott.
Ezernyi gondolat keringett a fejemben, aludni sem tudtam. A sótól
ragacsos hajópalánkon könyökölve bámultam a sötét mélybe, és az
aprócska hullámok a deszkáknak csapódva fecserésztek. A
túlparton égtek a fáklyák, és karnyújtásnyinak tűnt csupán a
távolság. Néhány hajóról beszélgetést hallottam, aztán lépteket a
hátam mögött.
Ilona asszony érkezett. Az ingváll fölé könnyű, aranyszín
selyemkendőt borított, ami fedte a haját. Amint a friss levegőre
lépett, elfogta a köhögés.
– Hozzak rózsavizes italt, asszonyom?
– Maradj csak, Dragica! Miért nem pihensz? – kérdezte mellém
lépve.
– Nem tudok, asszonyom. Azon jár az eszem, hogy most megint
messzebbre kerülünk otthonról – feleltem. – Asszonyom tudja,
milyen az a Nikomédia?
– Csak hallomásból. De nem lehet túlságosan rossz. Laknak ott
keresztények is. Örmények.
Néhány kis delfin úszott be az öbölbe, hallottuk a szuszogásukat.
Asszonyom arcán finom mosoly szaladt át, és felcsillant a szeme.
Egyikünk sem szólt, pedig ugyanarra gondoltunk. Hogy ezek az
állatkák egy hete akár Kraljevicát, Bakart is láthatták.
Odalent apró lények világítottak zöldes fénnyel, s ha egy delfin a
hajóhoz közelebb úszott, a hátúszója nyomán kísérteties zöldben
sziporkázott a tintafekete tenger.
A hallgatást megtörve Ilona asszony felé fordultam.
 – A nagyságos úr talán mégis intézett valamit Drinápolyban –
kezdtem bizonytalanul. – Hogy tán haza is mehetnénk. Ha nem
most, majd egyszer.
Megrázta a fejét.
– Az élete nem érne többet otthon egy rozsdás fél tallérnál –
felelte. – Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ezért azzal kell törődnünk,
hogy egy nap se teljen ki rosszkedvben. A bánat betegségeket szül,
abból meg úgyis kijutott. A pestis miatt örüljünk, hogy elhagyhatjuk
ezt a várost. Aztán majd Nikomédiában meglátjuk… Azt sem
tudhatjuk, Isten mennyiben szabta meg létünket ezen a földön. Ez az
ötvennyolc esztendő úgy elszelelt, Dragica…
Tengeri fuvallat szaladgált a vaskos árbocok kötelei között, és
imbolygott a magas tatfedélzetre akasztott lámpás.
– Északi lesz a szél holnap – pillantott az égre Ilona asszony. –
Talán hamarost megtesszük az utat.
Hajnalban kihajóztunk. Amint az öböl száján kijutottunk, a
kormányos hátszélbe fordította a nehéz jószágot. Valóban nagy hajó
volt – „öregnek” mondták az ilyent –, és az aprócska vitorlás és
evezős sajkák a hullámok közt kínlódva igyekeztek a partnak.
A szél kissé még erősödött is, és a török hajósok vigyorogva
szemlélték, miként hajolnak a mieink sorra a korlát fölé, öklendezve.
– Ilyen betegnek még… soha nem éreztem magam… –
nyögdécselt Komáromi uram. – Az imént ittam egy keveset, de már
az is kijött belőlem. Nem való a tenger a magamfajta szárazföldi
embernek…
Szürkészöld arccal hevertek a palánk mellé hajított
szalmazsákokon, s aki inkább levánszorgott a fedélzet alá, hamarost
fel is kapaszkodott, mert lent még rosszabbul érezte magát. Egy
török tengerész kötéllel leeresztett egy korsót, megmerítette
tengervízzel, aztán sorra kínálgatta.
– Nem inni sokat! Csak kicsit! Jót tesz, meglásd, madzsar!
Bal felől egyre-másra elmaradtak a part menti falvak, aprócska
kőházak, és a hajósgazda a veszedelmes zátonyokat kerülgette
szakértelemmel. Egyre távolodtunk, és a Márvány-tenger hullámai
egyenletesen emelgették a súlyos testet.
 A mi magyaijainknak már csak ez hiányzott. Már az is a korláthoz
szaladgált, akinek addig semmi baja nem volt.
– Sosem láttak tengert – mosolygott részvétteljesen Ilona asszony.
– Nem úgy, mint mi, igaz, Dragica?
Ismét éreztem a szívem táján azt a különös nyomást, ami
törvényszerűen megérkezett, ha „arról” a tengerről, „a mi
tengerünkről” beszélt.
Kilenc órába telt az út, és kora délután megérkeztünk Nikomédia
kikötőjébe azt a hosszú, széles öblöt végighajózva, amelynek
végében a város meghúzódott. A palánkba kapaszkodva bámultuk a
parton magasodó várat, a vaskos falakat, bástyákat és a vakítóan
fehér házakat.
A kikötőben máris gyülekeztek a kíváncsiskodók. Gyerkőcök
rohangásztak a hírrel, hogy egy magyar fejedelem érkezett, az
idősebbek pedig pár napja már azt is tudták a konstantinápolyiaktól,
akik parancs szerint a házat jöttek rendbe tenni, hogy kicsoda az új
jövevény.
Ilona asszony Komáromi urammal, Muha Istókkal és néhány
kemény vitézünkkel partra szállt, és fogadta az üdvözlésre
kisereglett helyi urakat, köztük az örmény papokat. A házat is
megszemlélte, ami a kikötőben állt, s ahova be kellett költözni
másnap, azaz szeptember huszonötödikén.
Ezt az éjjelt még a hajón töltöttük, aztán Ilona asszony kora reggel
maga mellé szólított, és Istvánnal, Komáromi urammal meg Istókkal
elkísértük őt egy helybéli keresztény úrhoz.
– Költözésünket szeretnénk emlékezetessé tenni – tudatta az úrral
Ilona asszony. – Kérem, legyen segítségemre! Mindazon
helybélieket szeretnénk meghívni ma vacsorára és egy kis
vigasságra, akiket ön érdemesnek tart rá, hogy társaságukat
megosszák velünk.
Erről nem tudtunk, és Istókkal egymásra pillantottunk.
Vigasság? Amikor inkább gyászos minden esemény, ami
köröttünk zajlik?
Vagy tán éppen azért?
– Ismerhetné már a kegyelmes asszonyt Istók! – pirítottam rá
suttogóra véve. – Nem maga, vagy miattam teszi, nem is a
szolganépért, hanem elsősorban az uráért. Neki rendezi a
vigasságot. Meg azért, hogy az itteniek lássák, nem törte meg őket
semmi. És hát… mostantól kire számíthatnánk, ha nem ezekre az
emberekre? Isten megáldjon köztük minden jóravalót!
István lovász egy helybélivel indult, hogy muzsikusokat keressen,
én meg két szolgálóval és három kemény legénnyel a piacra
tartottam, mert a semmiből nem lesz lakoma, de még szerény
vacsora sem. A házba a helybéliek és a hajósok becipelték minden
holminkat, s néhány szolga máris a helyiségeket szemlélte, hogy az
udvar mellett melyikben lehet még helyett biztosítani a
vendégségnek.
Nem volt túl nagy a ház, és asszonyom meg a nagyságos úr
szobái kivételével mindent alárendeltünk az esti vigadalomnak.
Thököly uram egész nap a helyiek képviselőivel tárgyalt, komoly
beszélgetéseket folytatott. Még egy doktor is megjelent, aki a
hogyléte felől érdeklődött.
A konyhában főtt a magyaros étel, mert azt a török is mindig
szerette, a nyársakon sült a bárány, és friss halat hoztak az árusok.
Mind azt találgatta, mennyi pénze lehet a nagyságos asszonynak és
a fejedelemnek, ahhoz mérten szabták meg az árat. Többnyire
magasan.
Azt csak néhányan láttuk, hogy bizony, egyre kisebb zacskóban
elfért az a pénz, és nem tudni, mikor vet elénk a Porta ismét
könyöradományt.
Ahogy a konyhai eszközeink száma, minden egyéb is
megcsappant. Az ezüst készletet már csak azoknak tartottuk fent,
akik igen tekintélyes uraknak számítottak, máskülönben Ilona
asszony és a nagyságos úr is cseréptálakból étkeztek.
Még le sem hanyatlott a nap, a meghívottak gyülekezni kezdtek. A
legtöbbje előkelő európai, kereskedők is voltak köztük, de érkezett
néhány helybéli török úr is. Sokféle népség lakott Nikomédiában,
zsidók és keresztények a muszlimok mellett, és úgy tűnt, megférnek
jól. A ház előtt pár koldus várt baksisra, és Ilona asszony mindnek
adott valami csekélységet.
Thököly uram törökül is köszöntötte a megjelenteket. Nehezen
mozgott, alig állt a lábán, hisz még a drinápolyi utat se heverte ki.
 Aztán rázendített a zenekar, és sokan táncra perdültek.
Miközben arra ügyeltem, hogy senki ne érezze magát mellőzve,
és egyre a vendégek közé küldözgettem a szolgálókat a húsos
tálakkal és a boros kancsókkal, Komáromi uram megállt mellettem.
A falnak dőlt, és a hajóút viszontagságaira panaszkodott. Ilona
asszony menten észrevette, hogy a titkár úr csak lebzsel, ahelyett,
hogy a vendégekkel beszélgetne, és elébe toppant.
– Jöjjön, János! Maga se maradhat ki a táncból!
– Most nem szívesen táncolnék, nagyságos asszonyom –
szabadkozott Komáromi uram. – Még mindig alig állok a lábamon.
– De velem csak táncba jön, nem? – ragadta meg a titkár úr kezét
asszonyom, és Komáromi igencsak megilletődött. – Itt ma
mindenkinek vigadni kell, János! Fejérvárban egyszer már táncolt
velem! Meg akar sérteni? Éppen engem?
De nem hallottam ki a hangjából sértettséget, inkább a jókedv
csendült belőle. Egész este mindenkivel így viselkedett, és vagy
négy nyelven társalkodott a feleségekkel és megjelent urakkal.
Komáromi uram keserves képet vágott.
– Nagyságos asszonyom, kérem… Kegyelmezzen! Megígérem,
hogy táncolok önnel, majd ha…
Ilona asszony parolára nyújtotta a kezét.
– Megígéri? Megfogadja? Akkor kezet rá, János! De nem ám csak
egy táncot remélek, hanem legalább a dupláját!
– Úgy lesz, asszonyom… Isten megadja!
– És tudja hol? Majd Patakon! A bálteremben! Legközelebb! Ott
nem hivatkozhat majd a hajóra!
Patak… Bálterem… Séták a párkányon és a Bodrog partján. Más
volt arra a levegő, hársillatú, könnyed…
Forgott velem a világ.
Mindenki kiválóan érezte magát, és a vigasság a kora őszi török
éjszakába nyúlt. Magyar muzsika szólt, a szolgák és a hozzáértő
vitézek megszólaltatták a dudákat és a sípokat. Egy kis eldugott
szigeten éreztem magam…
Amikor az utolsó vendég is távozott, vagy hazafelé támogatták a
szolgák, asszonyom keresésére indultam. A kertben ült a sötétben,
egy fa alatt, a kőpadon. A ház ódon fala mellett a tengerre láttunk,
amire hidat vert a holdfény.
– Minden rendben volt, Dragica?
– Minden, asszonyom. A konyhát már takarítják…
– Jól sikerült a bemutatkozásunk, ugye? Mindenki jól érezte
magát. Az uram is… Még több ilyenre lenne szükség.
Fátyolos volt a hangja és nagyon fáradt.
– Megvessem az ágyát asszonyomnak? – kérdeztem, de nemet
intett.
Ekkor pillantottam meg a kezében a gyűrt kis keszkenőt.
– Miért sír? Hiszen örülni kellene, hogy ez a vigasság oly
eredményesen zárult. Most már mindenki tisztelni fogja ezt a
házat…
A fejét csóválta.
– Elfáradtam, Dragica.
– Sokat táncolt ma a nagyságos asszony…
– Nem, nem a táncban. A szívem és a lelkem fáradt el. Az akarat
még munkálkodik bennem… Bár ki tudja, meddig? Hiszen csak egy
asszony vagyok… Isten látja, hogy mennyire szeretném még sokáig
gondját viselni az uramnak. Ez a mai is főleg miatta… Fogy az erőm,
te leány. Érzem, hogy igencsak fogy…
Rég nem hallottam tőle, hogy „te leány”, és meghatott e két szó.
– Mindig megmaradok a nagyságos asszony mellett, hiszen tudja.
Aztán… ha valamire nem jut elég erő, azt majd kipótolom a
magaméból… De asszonyom ereje úgysem fogy ki soha.
A fejét ingatta, és többet nem szólt. Helyet mutatott a kőpadon, és
sokáig néztük a hold egyre sápadó hídját az idegen tengeren.
1702. Nikomédia, nyáridő
Egy rettentő hír
Hogy mint éltünk aztán a városban?
Thököly uramnak leginkább az okozott keserűséget, hogy
elszakadt mindentől és mindenkitől, aki a számára fontos lehetett.
Megérkezett az enyhe tél, gyakorta esett az eső, és a nagyságos úr
úgy érezte, egy mélységes mély verembe zuhant, ahova már a
hangok se jutnak le.
 Egyedül a vadászat hozott számára némi örömet. A városkörnyéki
erdőkben sok vad élt, és asszonyomnak majd a szíve szakadt meg,
amikor látta, hogy a nagyságos urat székestül emelik a hintóba, mert
a betegsége ismét alaposan megkínozta. Az itáliai doktor, aki
gyógyítgatta, nem bíztatta semmi jóval.
Némelykor egy hajóval megérkezett ugyan Ferriol márki
megbízottja, hozott híreket és némi pénzt, ahogy annak idején a
követ ígérte, de rajta kívül szinte senki nem tette tiszteletét.
Mert nem is tehette. Valamennyien értettük, hogy Bécs
követelésének helyt adva ez volt a szultán és a Porta
tulajdonképpeni célja. A nagyságos urat úgy elzárják minden és
mindenki elől, beleértve a politikát, hogy eszébe se jusson
szervezkedni, sereget gyűjteni, vagy akár csak a jövőre gondolni. Az
Al-Duna mellett lakó kurucokról már szinte semmit nem tudtunk, és a
márki ugyan megígérte, hogy azokat a jóravaló vitézeket – kijuttatva
onnan családostul mind – felvéteti a francia hadba, de ebből sem lett
semmi.
Aztán egyik napon a hajó meghozta Ferriol márkit is.
A legnagyobb becsben őt tartotta asszonyom, de a márki most
nagyon különösen viselkedett.
– Megvallom, nem is tudom, hol kezdjem, kegyelmes asszony.
Látom a szemén, hogy tudni véli, súlyos híreket hoztam. Nos, a fiáról
van szó.
– Ferencről? – nyíltak tágra Ilona szemei. – Mindenhatóm… Csak
nem beteg? Vagy megint az udvar… Valamibe belekeverték? Hiszen
tudja, hogy a fiam…
– Igen, Ferenc úr mégis egy Rákóczi – bólintott Ferriol. –
Sajnálom, de el kell mondjam, hogy pillanatnyilag a bécsújhelyi
börtönben őrzik.
Ilona egy pillanatra úgy érezte, megáll a szívverése.
– Ott, ahol az apámat is… És milyen vád alapján, márki úr?
Ferriol előszedett egy iratot.
– Ez, kérem, egy másolat, de hitelt érdemlő. Felkelésre buzdítás a
vád. Ferenc urat a nagysárosi kastélyban tartóztatták le, idén
áprilisban, és egyenesen a börtönbe hurcolták. A hegyaljai felkelés
miatt… Egyébként mindenki úgy tudja, hogy az ön férjeura neve alatt
készítették elő.
Ilona képtelen volt ülve maradni. Fel-lejárt a szobában, akár egy
ketrecbe szorított vad.
– Mit tett a fiam?
– Sajnos, meggondolatlanul cselekedett. Királyomtól levélben kért
támogatást a magyarországi felkelőknek. De azt már nem gondolta
végig, kinek adja oda továbbításra. Egy Longueval nevű császári
kapitányt bízott meg, hogy továbbítsa. Megbízott benne, mert ez az
ember francia születésű. Ugyanakkor, ma már tudjuk, egyben az
udvar számára kémkedik. Ferenc levele azonnal a Titkos Tanács
tudomására jutott. A mi kémeink viszont megszerezték a levél
másolatát a bécsi kancelláriától… Ez lenne az, asszonyom.
Ilona csak a levélpapírt látta, a szavak nehezen jutottak el hozzá.
Ferriol jól látta, mennyire remeg a keze, s hogy palástolja, inkább
ökölbe szorította. A közben érkező Thököly Imre sem talált szavakat
ezen rémületes hírekhez.
Amikor a márki visszautazott, Thököly Imre a feleségét hívatta.
Napok óta nem húzott már csizmát, és köntösben töltötte napjait a
karfás székében ülve, az ablak mellett, vagy kivitette magát a
teraszra és a kertbe.
Most is a kertben üldögélt az árnyékban, és réveteg pillantással
bámulta a lombok közt kergetőző madárkákat.
A felesége leült mellé és megérintette a kezét.
– Isten nem veheti el rólunk a tekintetét, Imre – szólalt csendben.
– Meglásd, a fiam kiszabadul. Alaptalanok a vádak.
Thököly rá sem pillantott. Most éppen a hangyák kövek közt
sorjázó menetét bámulta, és vontatottan, fénytelenül rezdült a
hangja.
– Ilonkám! Végleg döntöttem.
– Miben, szívem? Létezik itt jó döntés egyáltalán?
– Tudom én, hogy szinte semmiben nem dönthetünk jól. A
könnyekig meghat az igyekezeted, hogy a napjaimat színesítsd, és
tartsd bennem a lelket, de így nem mehet tovább. Látom, hogy a
jövő ezen az úton el nem érhető, drága Ilonkám. Levelet írok a
nővéreimnek Bécsbe! Évára nagyon számítanék, mert ő igen
ügyesen intézi a dolgait. És abban a levélben megírom, hogy
segítsenek az udvarba, őfelsége elébe… Vagy bárki elébe, aki
vállalja, hogy meghallgat és támogat. Az a tervem, hogy
megszabadulok innen, és velem együtt te is. És Ferencet
megsegítjük. Ha már egyszer úgyis azt állítják, hogy a nevemet
adtam a felkeléshez…
Ilona csak hallgatta, és a homlokán megjelent néhány mély ránc.
– Ilonám, szívem! Elmegyünk innen, mert így ez nem élet! Igaz,
nem kell éhezni, és a levegő se annyira rossz… Megírom
őfelségének, hogy hajlandó vagyok mindent befejezni! Lemondok
mindenről, nem kovácsolom tovább a terveket. Ferencnek is így lesz
a legjobb. Beteg ember vagyok, meg kell, hogy hallgasson! Aztán
elutazunk francia földre. Kedvelem őket, mindig szerettem volna ott
élni! Ha kell, katolikus hitre térek! És ha nem élhetünk
Franciaországban, majd a király megengedi, hogy legalább
átutazhassunk az országán Rómába, és egyenesen a pápához
fordulok segítségért. Innen el kell mennünk, drága Ilonkám!
Thököly a ház fala mellett a tengerre mutatott.
– Ferriol segít. Beszéltem neki róla. Ígérte, hogy elővezeti
kérésemet Lajos királynál! Látod a tengert? Hajóra szállnánk,
elzarándokolnánk a Szentföldre… már katolikusként… És onnan
Franciaországba. Másként innen ki nem juthatunk! Braconnier atya a
jezsuitáktól ezzel egyetért, és kész támogatni engem az áttérésben!
– Mert az atya természetesen örömmel venné, ha egy új katolikus
lélekkel gyarapítaná az aklot – jegyezte meg Ilona, de az ura ezt
mintha nem is hallotta volna.
– Szerelmetes szívem! Kegyelmet kérek őfelségétől. Láthatod, a
Porta csak arra vár, mikor pusztulok el. Ismerem a törököt, nála
minden elképzelhető. Ha nem megy másként, eltüntet a föld
színéről. Ezerféle módon megteheti. Méreg, tőr, baleset… A
tengerbe is fúlhatok! Segíts nekem a levelek megírásában, lelkem,
drágaságom! Segíts, mert egyre inkább úgy érzem, hogy egyedül…
hogy nélküled én… nem vagyok senki és semmi.
Ilona asszony megszorította az ura kezét.
– És aztán miként lesz majd? Elindulunk Bécsbe, csak mi magunk
ezzel a szűk udvartartással, ami már nem is igazán nevezhető
annak… És ott mi történik? Hiszel még az udvarnak? Képes vagy
hinni nekik? És abban is, hogy majd a megbocsátás szellemében
ítélkeznek rólad? Mert ítélkeznek, ne is legyen felőle kétséged! Azt
gondolod, meghatja őket a betegséged? Inkább hiszem, hogy senki
el nem fogadja a te áttérésedet, és nem hisznek neked. Azt mondják
majd, megint valami rebelliót készítesz elő. És azt megelőzendő,
Bécs örömmel a vérpadra küld. Eszerint elfelejtetted, mi történt az
apámmal és az unokaöcsémmel? Ők egyszer elmentek Bécsbe
önnön dolgaikat tisztázni, és mi lett a vége? De a vérpadnál van
rosszabb is. János öcsém esete… Megbomlott elmével, nyomorultul
pusztult el a börtönben…
– Ettől akarom megkímélni Ferencet! – hördült kétségbeesetten
Thököly.
– Ferenc kiszabadul! Még soha semmit nem éreztem ennyire
erősen – állította Ilona. – Kiszabadul a maga erejéből, vagy a mások
segítségével, de veled nem tennének kivételt. Aláíratnák veled a
halálos ítéletedet!
De ezek a szavak nem hatottak Thökölyre, aki rögtön hívatta
Ugróczy főkomornyikot és Komáromi János titkárt, hogy segítsék a
szobájába, mert azonnal levelet akar íratni Bécsbe.
Ilona mögöttük lépdelt, aztán becsukódott az ajtó.
Akármit is tárgyaltak odabent, azok a levelek soha nem készültek
el, és a kegyelem kérvényezése a nikomédiai házban nem is került
többé szóba.
1702-1703. Virágmező
A végső állomás…
Thököly uram terveiről azonban Ferriol márki nem feledkezett
meg. Levélben tudatta azokat a francia udvarral, ahonnan meg is
érkezett a válasz.
A fejedelemre a franciáknak nincs szükségük, mert már csak egy
beteg ember, aki hasznot nem hajthat sem katonaként, sem
politikusként. S ha már mindenképpen katolikussá akar válni, a
márki támogassa ebben, de sokkal jobb lenne, ha Franciaország
helyett Rómában telepedne le.
Asszonyom és a nagyságos úr tudomásul vették a híreket.
 Aztán megint költöztünk. Kétórányira a tengerparttól a Porta
rendelkezésre bocsátott egy házat. Kényelmesebb és tágasabb volt,
mint a városi, és körös-körül virágos rét kerítette. Nem is emlegették
a helyiek másként, csak Virágmezőnek.
Minden fából épült. Asszonyom és a nagyságos úr a legnagyobb
házban laktak, míg mi a kisebbekben, amelyeket köréje építettek.
Kellemesebb volt itt az élet, és éjjelente a fülemilék kórusát
hallgattuk. Ez a jelentéktelen külsejű kis tollas lény sok-sok madár
hangját képes utánozni.
Asszonyom ettől kezdve egyre inkább magába zárkózott. Néha
kisétáltunk a környező patakok valamelyikéhez, hogy a parton
letelepedve gyönyörködjünk a pisztrángokban. Muha Illés és néhány
férfiú halat fogott a konyhára, vagy vadászni indult, a környéket
beborították a termő gyümölcsfák, tehát nem nélkülöztünk.
Vagy mégis? Csupa olyant, amitől létezni még lehet. Azt a régi
életet naponta visszasírtam, amit odahagytunk Magyarországon.
Ilona asszony azonban már alig beszélt róla. A tengermellékről is
egyre kevesebb szót váltottunk, és már csak ritkán elevenítettük fel a
régi, jóízű történeteket.
A sétáinkon is nagyokat hallgattunk. Tudtam, hogy ilyenkor a régi
idők felett töpreng, számadást tesz a tettei fölött, s talán azokon is,
amelyekről úgy érzi, hogy elmulasztotta.
Ferenc úr ügye folyvást zaklatta, de abban egyikünk sem
segíthetett. Szilárdan hitte, hogy a rabság nem tart soká, a fia
megszabadul, így vagy úgy. Siettette volna az időt, és várta a
híreket, de ez a lakásunk már mindentől nagyon távol esett.
Néha velem jött hintón Nikomédiába, amikor a piacra mentünk a
férfiakkal, mert mielőbb tudni akarta, érkezett-e levele. Legtöbbször
hiába tette meg az utat, de az egyik napon…
– Kegyelmes asszony! Kegyelmes asszony, kérem, várjon meg! –
hallottuk az egyik kikötni készülő hajó fedélzetéről a kiáltást. A férfiú,
Ferriol márki megbízottja partra ugrott, és főt hajtott Ilona asszony
előtt. – Siettem, hogy csak tudtam a márki úr üzenetével. A lelkemre
kötötte, hogy elébb szóban is adjam át… A nagyságos Rákóczi
Ferenc úr szabad!
Asszonyom megtántorodott, és levegő után kapkodott.
 – Kiengedték… a börtönből?
A fiatal férfi arcán elömlött a mosoly.
– Dehogy engedték! A nagyságos úr megszökött. Már rég
Lengyelországban tartózkodik, biztonságban.
Egy terjedelmes kikötőbakra ültettem asszonyomat, akiből feltört a
zokogás.
– Isten megadta végre! Tudtam én mindig! Tudtam, hogy egyszer
majd…
A kikötőben már többen is felfigyeltek ránk, de Muha Istók, aki
mindig elkísért minket, távol tartotta a kíváncsiskodókat.
Aztán Ilona asszony elolvasta Ferriol márki levelét, és a
megkönnyebbülés lelket nyugtató sóhaja szakadt fel a melléből.
– A felesége… Ő segítette… – motyogta boldogan, könnyes arcát
törölgetve. – Az én fiam! Mégis méltó rá, hogy a családi örökséget
továbbvigye! Egyesíti magában a Zrínyieket és a Rákócziakat. Isten
meghallgatott!
– Akkor nehéz élete lesz, nagyságos asszony – mondtam
csendben. – Gondoljon csak a sajátjára…
– Nehéz, de értelmes – fűzte hozzá Muha Istók. – Szívesen állnék
mellette, ha egyszer sereget szervezne.
– Meglehet, meg is teszi – pillantott fel asszonyom Istókra, aztán a
kezét nyújtotta, és ő felsegítette a kikötőbakról. – Bárcsak láthatnám
a gyermekeimet és az unokáimat!
Hitte, hogy ez egyszer majd bekövetkezik.
Attól a naptól más idők következtek. Ismét visszatért a jó hangulat,
még a nagyságos úr is újra tervezgetett.
Az ősz is eljött, színesbe öltöztek a Virágmezőt körülölelő
gyümölcsösök és vadban gazdag erdők.
Rendszeresen sétálgattam asszonyommal, ő pedig néha megállt,
és élvezte a táj csendjét, a madarak röptét, a felhők játékát.
Aggasztott, hogy egyre többször hallottam őt köhögni, és már előre
féltem a téltől, ami itt ugyan nem volt oly kegyetlen, dermesztően
fagyos, mint Munkácsban, de a betegségek mindig ilyenkor
hatalmasodtak el.
A nagyságos úr egészsége semmit nem javult. Mivel mozogni alig
tudott, hízásnak indult, és már a szakállát se nyíratta oly kedvvel a
csorbult szélű, ósdi szakállvető medencében.
Karácsony előtt asszonyom azt parancsolta, hogy mindent
tegyünk meg a szép ünnepért. A házból azonban egyre ritkábban
indultunk sétára, s amikor az esős napok beköszöntöttek és
szürkeségbe burkolózott a Virágmező, csak ült naphosszat az ablak
mellett és a semmibe révedt.
– Ha asszonyom is elhagyja magát, nem tudom, mi lesz velünk –
léptem hozzá, és mézédes örmény borral kínáltam, amit a
nikomédiai kalmárok a Fekete-tenger keleti feléből hoztak.
– Csak egyre kevesebb bennem az erő, Dragica lelkem – felelte. –
Eddig minden újabb esztendőt el tudtam képzelni már az előző
végén, de most összefolyik előttem minden, és ez nyomja a szívem,
te leány.
Az utolsó szavakat oly természetességgel és könnyedén ejtette,
mint annak idején Kraljevica tengerpartján, amikor kagylók után
kutatva jártunk a kövek között.
„Te leány…”
Az ötvenedik évemet tapostam… Istenem, mennyire jólesett
hallanom e két szót!
Emlékezésemből a köhögése rángatott vissza a valóságba. Ismét
láttam a kezében a kis fehér kendőt, amit mindig a szája elé tartott.
– Rosszul érzi magát?
– Már régtől nem az igazi… valami idebent – bökött a mellkasára.
– Egyre csak gyöngülök. Abban reménykedem, hogy az uram talán
mégsem veszi rajtam észre… Vagy már tudja is?
– Csak a tél miatt van a gyöngeség – fűztem hozzá. – Ilyenkor
minden élő inkább álomban várná ki a tavaszt.
Arról beszélt, hogy a tél őt sosem nyomasztotta, de ma már érzi,
hogy az idő egyre fogy.
– Mint mindannyiunk számára – jegyeztem meg, és egy hasábot
helyeztem a kőből rakott kandallóba. – De hiszen a tavasz hamarost
itt lesz! Láthatja, asszonyom, igazából meg sem kellett volna gyújtani
a tüzet…
Január második felében, amikor egy reggel a szobájába léptem és
megkérdeztem, mit kívánna reggelizni, s hogy felszítsuk-e a
parazsat a kandallóban, Ilona asszony csak azt akarta tudni, miként
van a nagyságos úr a szomszéd szobában.
– Most alszik – feleltem. – Az éjszaka megkínozta a lába, szinte
semmit nem pihent. Végre elaludt.
– Akkor jól van. Eriggy, szólj az itáliai doktornak! Beszélni
szeretnék vele!
Sokáig tárgyaltak négyszemközt, aztán a doktor távozott, és Ilona
asszony hívatta Komáromi János uramat. Amikor kijött tőle, komor
arccal lépdelt a folyosón.
Megragadtam a karját.
– Várjon már, János! Legalább mondja meg, mit mondott a doktor!
– Szárazfájás és oldalfájás – felelte. – Ennyit állapított meg.
– A tüdeje.
– Az. És a doktor szerint súlyos. Asszonyunknak a legnagyobb
kíméletre van szüksége. A doktor azt mondta, ne is keljen fel, de hát
ezt fölösleges volt a tudomására hoznia, mert már nem is akar.
Nagyon elesett, és szerintem azt is tudja, hogy közel a vég. Hát…
ide is eljutottunk, Dragica.
Mint kit fejbe vertek, tébláboltam csak a házban, aztán odakint a
szemerkélő esőben. Komáromi úr szavait jó ideig fel sem fogtam. Az
járt az eszemben, miként viselkedjem eztán asszonyommal, de
Komáromi uram ebben is segített.
– Csak úgy, mint eddig. Nagyon okos asszony, pontosan tudja,
mire számíthat. Ha észreveszi rajtunk a sajnálatot, megharagszik.
Beszélgess vele, Dragica! Ha jobban érzi magát, vedd rá, hogy
felkeljen! Ne lássa, hogy bármi is megváltozott! De hát a doktor
megmondta, hogy a döntés már az Úr kezében van…
És Ilona asszony nem kelt fel a betegágyból, soha többé. A
nagyságos úr naphosszat üldögélt mellette, s hallottuk a szobából a
kínzó köhögést, ami egyre erősebb lett és mind tovább tartott.
A legfinomabb ételeit készítettem el a konyhán, lestük minden
szavát, kívánságát.
Február közepére járt, és a napsugarak néha már megsimogatták
a Virágmezőt. Bementem Ilona asszonyhoz, és megálltam az ágya
mellett.
 – Ha kedve van, asszonyom, segítek kisétálni a ház mellé.
Nagyon szépen süt a nap, jót tenne. Olyan sápadt…
– Majd, Dragica, majd! – felelte. – szólítsd be Komáromi titkár urat,
kérlek. Mondd, hogy levelet akarok diktálni!
Az arca megfogyott, a szemei beestek, és a keze szára is oly
vékony lett, akár az igen öregeké.
Komáromi uram pedig egy apró hunyorítással hozta
tudomásomra, hogy jobb lenne, ha a dolgom után néznék és
elhagynám a szobát.
– Parancsoljon velem a nagyságos asszony – állt meg az asztal
mellett, kezében a kalamárissal és a lúdtollal, meg egy papírossal. –
Kinek lesz a levél?
– Nem levelet diktálok, János – felelte Ilona asszony. –
Rendelkezni szeretnék néhány fontos dologról…
Komáromi elsápadt.
– Ha ugyanarra gondolunk, drága kegyelmes asszony… Akkor azt
mondanám, hogy tán még korai kissé… Hiszen oly jó színben látom
ma, hogy javasolnám is, sétáljon ki a levegőre, kérem. Ne hagyja így
el magát, mert önt senki nem ilyennek ismeri! A tenger felől friss,
kellemes szél fúj, és a világ ujjong a kikeletnek, ami már a kertek
alatt jár…
Ilona asszony bágyadtan emelte a kezét:
– Hagyja ezt abba, János! Legalább magunkat ne csapjuk be…
Jegyezze, amit mondok, aztán… majd meglátom azt a sétát!
A titkár hűségesen jegyzett mindent. Pontosan leírta, kire mit hagy
asszonyunk, aki csak a végén rendelkezett a leggyászosabbról.
– Elmondom magának, János, hogy a galatai jezsuiták
templomában szeretnék nyugodni. Kérem, ne is tegyen ellenvetést,
és ne mondja, hogy ilyenről még csak ne is szóljak! Igenis, szólok!
Tudom, hogy amikor közeleg az utolsó óra, az emberek mindent
sokkal tisztábban látnak. A gondolataim most akár a patyolat.
Komáromi gombóccal a torkában jegyzett mindent: miként
szeremé Ilona asszony a szertartást, ki celebrálja azt, és melyik
ruhájában helyezzék a koporsóba.
Aztán elmúlt néhány nap, és átléptük február közepét…
 A hónap tizennyolcadik napját írtuk. Verőfényes vasárnap volt, és
az eső sem esett napok óta. A reggelt szokás szerint asszonyomnál
kezdtem.
Az utóbbi néhány nap reménykedéssel telt, amire jogot adott
nekünk az ő jobb hangulata.
– Gyere csak! Ne is kérdezd, mit kérek reggelire, mert most valami
igazán finomra vágyom.
– Ezzel nagyon megörvendeztet a nagyságos asszony – feleltem.
– Mégis, mi lenne az? Mindent előteremtek, ha nem reggelire, hát
majd ebédre.
– Az jó lesz – mondta. – Ebédre. Hej, te leány, valami igazán
ízletest készíts nekem és az uramnak! És kedvem lenne
elbeszélgetni a régi időkről.
– Az is meglesz, nagyságos asszony – feleltem lelkesen, mert
boldoggá tett, hogy jókedvében találtam. – De lehet, hogy be kell
kocsizni Nikomédiába, mert igazán finom dolgokat csak ott tudnék…
– Hát tedd ezt, Dragica! Aztán csak siess! Kár ezt a mai napot
elfecsérelni haszontalanságokra.
– Igenis, asszonyom. Elhívhatom Istókot?
– Hívd csak. Hanem… figyelj csak rám! – egészen közel hívott, és
szinte suttogva kérdezte: – Mondd, meddig kínzod még azt a
szegény embert? Hát nem látod, hogy mit szeretne leginkább?
Megértettem, mire akar kilyukadni.
– Istók jó ember – folytatta. – Becsületes, tisztességes. Régtől
ismered. Azt akarom, hogy ti egyszer majd innen együtt menjetek el!
Mert senki ne gondolja közületek, hogy örökké itt kell maradnia!
– Ha megyünk, együtt indulunk asszonyommal – siettem
megjegyezni. – Mi már csak asszonyom mellett maradunk.
Akkor láttam utoljára mosolyogni. Az ajtó felé indultam, amikor
meghallottam a hangját.
– Köszönöm, Dragica.
– Mit, nagyságos asszonyom?
– Ezt az… egészet. Mindent.
Honnan tudhattam volna, hogy ez a pár szó a negyven, együtt
töltött esztendőre vonatkozott?
 Befogattam a hintóba, és Istókkal bevágtattunk a városba. A
kikötőben friss halat vásároltunk, hozzá fűszereket, hogy minél
ízesebben készíthessem el asszonyomnak.
Készültem a délutánra, a beszélgetésünkre. A visszaúton is azon
tűnődtem, melyik szép emlékünket idézzem fel, miközben Istók arról
beszélt, hogy az esztendők, bizony szélsebesen szaladnak, és
fiatalabb egyikünk sem lesz…
– Nagy kópé kend, Muha Istók! – jegyeztem meg cseppet sem
szigorúan. – Azt hiszi, nem tudom, hogy az asszonyunknak is
panaszkodott? Tán csak nem úgy gondolta, majd ő rávesz engem,
mondjak végre magának igent?
– Adja a Mindenható, hogy így legyen! – felelte, aztán kihúzta
magát nagy boldogságában.
A lovacska iparkodott serényen, én meg a bakon ülve
belékaroltam Istókba, aki meg is lepődött rendesen.
– Csak bátorság okán teszem, hallja? – pillantottam rá
mosolyogva.
– Hát… megtehetted volna már elébb is… – dörmögte, és
megszorította a kezem.
Nem is kellettek már ide szavak. Hallgattuk a lovacska patáinak
egyenletes klaffogását, néztük, miként fut el a táj, és nekem már
ismét az ebéden járt az eszem, amit ma olyan finomra készítek
asszonyomnak, de olyanra…
Amikor a házak mellett befordult a hintó a belső udvarra, szokatlan
csend fogadott annak ellenére, hogy a személyzet apraja-nagyja ott
ácsorgott. Néhányan a szemüket törölgették.
Komáromi uram a hintóhoz lépett.
– Délben, pontban tizenkettőkor – szólalt csendben. – Egyszer
csak elbillent a feje és elaludt… Nem szenvedett, a mi Urunk kegyes
volt hozzá. Puha párnán emelte az angyalok közé.
Nagy sokára jutottak csak el a tudatomig Komáromi uram szavai.
Járt velem a világ, és alig tudtam a lábamon megállni.
– Bemegyek hozzá, János.
Komáromi bólintott, én pedig elindultam a ház felé.
Egyedül a nagyságos urat találtam a szobában, a félhomályban.
Az ágy mellett ült és zokogott. Még csak fel sem pillantott.
Letérdeltem mellé és imádkoztam, aztán sorra gyújtottam a
gyertyákat. Amit a házban csak találtam, mind bevittem az ágy köré
és meggyújtottam.
Nem tudom, mikor vezették ki a nagyságos urat, de egyszer csak
egyedül találtam magam asszonyommal. Mellé térdepeltem, és
megérintettem a kezét. Hideg volt, akár az alabástrom, de az arca
nyugodt és békés.
– Látja, elkéstem – buggyantak ki belőlem az első, bátortalan
szavak. – Negyven év alatt most először. De hát reggel még… Igaz,
azt tanította egyszer, hogy a jó és a rossz, az öröm és a fájdalom
egymásnak édestestvérei. Pedig mennyi mindent mondtam volna…
Igen nagy utat tettünk meg mi ketten… Mi lesz velünk most? Erről
miért nem beszéltünk soha? Kit kövessek, kit szolgáljak eztán?
Ugye, hallja odafönt? Hiszen úgy szerettem, úgy gondoltam
asszonyomra, akár a nővéremre…
– Ő pedig a húgaként szeretett téged – hallottam Komáromi uram
fojtott hangját az ajtó mellől. – Nekem elmondta.
– Tudom, János. Mindig is tudtam…
Ennél többet képtelen voltam kimondani.
 EPILÓGUS
Egy szolgálóleánnyal mosdattuk és öltöztettük asszonyomat a
szobában, és fektettük ismét az ágyára. Virágmezőt beborította a
gyász.
Komáromi uram rendezett mindent, mert a nagyságos úr lelke
összetört. A szavát se hallottuk, és attól féltünk már nem is akar
tovább élni.
A koporsóval két nap múlva indultunk a városba. Nikomédia
összes lakosa kivonult az út mellé, és a keresztény örmények
letérdepeltek. Egy hajó várt ránk a kikötőben, fekete gyászlobogóval,
a Zrínyiek, a Rákócziak és Thökölyek címerével. Komáromi uram
mindent becsületesen elrendezett.
A hajó aztán még napokig várakozott a kikötőben, és én
ragaszkodtam hozzá, hogy Ilona asszony koporsója mellett
maradjak. Éjjel-nappal őriztük a bujdosókkal és a szolgálókkal, s
jöttek szép számmal a környékről, hogy leróják tiszteletüket.
Csak március havának nyolcadik napján indultunk
Konstantinápolyba, amikor az időjárás is megengedte. A tenger
háborgott, és két keserves napba telt az út.
– Lassan megérkezünk – lépett mellém Istók, és átölelte a vállam.
– Egészen elfogysz. A csontjaid, akár egy madáré. Enned kellene
tisztességesen!
– Nehezen megy le a falat, Istók. Vannak dolgok, amik folyvást
visszatérnek bennem. Régi emlékek, szavak, hangok… Csak most
döbbentem rá, micsoda időknek lehettem tanúja, s mily nagyságok
sorsában osztozhattam. Úgy érzem, képtelen leszek tudomásul
venni, hogy ő nincs már…
– Arra gondolj, hogy már a legjobb helyen van! És eggyel többen
óvnak minket odaföntről – szólalt csendes, mély hangján Istók. –
Nem feledkeznek meg rólunk, Dragica.
– Hát akkor én, egyszerű asszonyként hogy feledhetném? –
zokogtam. – Miként vegyem tudomásul, hogy sosem hív többé?
Magával vitt szinte mindent, ami számomra az életet és a
boldogságot adta.
– Talán arra volt szüksége odaát – jegyezte meg Istók. – Egyszer
majd találkoztok, és újra megosztja veled. Az angyalokkal így
történik…
– Néha mégis hallom a hangját. Mintha egészen közelről szólna.
Hol vagy, Dragica lelkem? – ezt kérdi…
– Onnan is szól. Közelről. A szívedből, a lelkedből. És már ott is
marad.
A távolban feltűntek Konstantinápoly tornyai, és a fehér házak
mintha lebegtek volna a tenger kékjén.
A hajósodorban delfinek úsztak, és a napfényben csillámlott a
víztükör.
– Megjöttünk – intett Komáromi uram a hajóorr felől. –
Megérkeztünk.
De ez csak Galata, Komáromi úr!
Haza nem érkeztünk, sem ő, sem mi tört fel belőlem a felismerés,
aztán a soha nem fakuló emlékek gyémántos ládikójából
előhullámzott annak a másik tengernek azúrszínben pompázó,
napfényben fürdőző tükre.
VÉGE
 Szavak, nevek, kifejezések magyarázata
1. Galata a történet idején is Konstantinápolyhoz tartozott, és
annak ma is az egyik kiemelkedő történelmi jelentőségű
városrésze. Az Aranyszarv-öböl északi oldalán helyezkedik el, a
Boszporusz és az Aranyszarv találkozásánál, az öböl szájánál,
európai területen.
2. A valaha Nikomédiának nevezett város Törökország kis-
ázsiai vidékén található, és törökül Izmitnek nevezik. Mintegy
100 kilométerre fekszik Isztambultól, az Izmiti-öböl végében.
Történelmi jelentőségű hely, ám nem csak azért, mert Zrínyi
Ilona és Thököly Imre itt töltötték utolsó éveiket. A várost I.
Nikomedész, Bitínia királya alapította Kr.e. 264-ben, feltehetően
a védett kikötőnek és a kedvező katonapolitikai helyzetnek
köszönhetően. Már Mithridatész görög király előtt is állhatott ott
egy erősség, amit képtelen volt meghódítani. Állítólag Hannibál
is tartózkodott a várban. Az erősség később a rómaiak
tulajdonába került, és Hadrianus, valamint Diocletianus császár
is lakott benne. Ugyan Kr. u. 358-ban a földrengés lerombolta,
de Justinianus császár ismét felépítette. 1331-től került török
fennhatóság alá.
Történetünk idején még álltak a komor falak, amint azt
Komáromi János (Thököly titkára és társa az emigrációban)
szemléletesen leírja. Ma virágzó kikötőváros.
3. Porto Rének hívták a mai Kraljevicát. A település
Horvátország tengerpartján található, a Bakari-öböl szájánál,
mintegy 35 km-re Rijekától délkeletre. Ősi Frangepán birtok,
egyik fontos települése annak a hajdani Modrus vármegyének,
amit 1193-ban III. Béla magyar király adományozott a család
egyik ősének, Bertalan grófnak, akit egyben a Frangepánok
magyar ágának őseként tartanak számon.
Jogaikban később IV. Béla király is megerősítette a
Frangepánokat, akik birtokolhatták Veglia – a mai KRK –
szigetét, ezzel együtt a kiemelkedő kereskedelmi jelentőséggel
bíró partvidéket.
Porto Rében állt a Frangepánok egyik kastélya, és a
településen kereskedelmi raktárakat is emeltek. A kastély és az
erősség a Bakari-öblöt is védelmezte a kalózokkal és később a
törökökkel szemben, valamint biztonságos átkelésre nyújtott
lehetőséget a szemközti Veglia szigetére, ahol a Frangepánok
erősségeket, kastélyokat építettek.
Történetünkhöz tartozó információ: Porto Rében tartotta
esküvőjét Zrínyi Péter Frangepán Anna Katarinával.
4. Ozalj (más helyesírással Ozaly) vára Horvátországban,
Karlovactól északra, 15 km-re található, az 505-ös úton, a Kupa
(v. Kulpa) folyó sziklás jobb partján. Ma a vár alatti sziklába vájt
alagúton vezet át a folyó menti vasútvonal, és a Kupát
jelentősen megszelídítették, duzzasztóval látták el, ami valaha
villamos áramot termelt.
A Zrínyi-család másik fontos központjának számított, amit
ebben az időszakban – a családi birtokelosztás értelmében –
Zrínyi Péter a tengermelléki érdekeltségekkel együtt igazgatott.
Száz évvel előtte a vár és a hozzá tartozó falvak és területek
még a Frangepán-család tulajdonában álltak, tőlük szerezte
meg a költő-hadvezér Miklós és Péter dédapja, a szigetvári
Zrínyi Miklós. Megjegyezzük, hogy a korabeli birtokszerzési
viszonyok lehetővé tették a módszerek széles skálájának
alkalmazását, az erőszaktól a tisztes üzletig, és a Zrínyiek –
ahogy más nemesi családok – sem voltak mentesek az
agresszív fellépéstől. A családfők az uralkodó szolgálata mellett
másik legfontosabb tevékenységüknek tartották a családi
vagyon gyarapítását, a „privátim” minden áron történő,
kőkemény megvédését.
A korabeli leírások szerint főúri igénnyel berendezett vár
sziklára épült és a hajózásra akkor még alkalmatlan, bővizű,
mintegy 50-70 méter széles, vad Kupa folyóra támaszkodott,
ami természetes oltalmat nyújtott. Mesterséges árkaiba a
folyóból vizet vezettek. A várba – egészen a 19. századig –
felhúzható hídon át juthattak, robusztus pilonjai ma is láthatók,
és a mai híd tartószerkezetét képezik. Ezenkívül tornyok és öt,
félköríves bástya védte a falait. A bejárati tornyot 1599-ben
építették. A kétemeletes palotarészt a szigetvári Zrínyi Miklós
készíttette hősi halála előtt 10 évvel, 1556-ban. Ma is jól láthatók
a glagolita és latin feliratos freskók.
A Zrínyiek után a csodásan kialakított és főúri pompával
berendezett palotát magtárnak használták, és az épületet ma is
így nevezik, de jelentős állagmegóvásokat folytatnak a helyi
hatóságok. A később épített szárnyban működik a Városi
Múzeum, amely komoly régészeti és néprajzi gyűjteményt foglal
magába, és évente hagyományőrző programokat szerveznek az
illetékesek.
A várkastély lakói a Kupa folyóra láthattak. Téli szárny és egy
kisebb palota is állt benne, gőzfürdővel, fedett sétánnyal, a
személyzet számára elkülönített szállásokkal. Halastavat, és a
konyhára szánt tengeri halak huzamos életben tartására
alkalmas medencét is kialakítottak.
Ozalj minden bizonnyal kulturális központként is szerepelt,
ahol gyakorta megfordultak művészek, politikusok, tudósok,
Velencétől Bécsig. A Zrínyi grófok vadászataira mindig komoly
létszámú úri társaság gyűlt össze.
5. Zrínyi Péter (Vrbovec, 1621. június 6.) Apja – a szigetvári
Zrínyi Miklós unokája – Zrínyi György, édesanyja Széchy
Magdolna. Leánya Zrínyi Ilona.
Apjuk és anyjuk korai halála után az egy évvel idősebb
bátyjával, Miklóssal megosztoztak a hatalmas birtokon, és Péter
kapta a tengermelléki részeket Ozalj várával, míg Miklós
Csáktornyát és a Muraközt. A török ellen vállvetve harcoltak
egész életükben.
Zrínyi Péter 1641-ben vette feleségül Frangepán Anna
Katarinát, és Ozaljban, valamint a tengermelléki birtokon
fényűző életet folytattak. Katarina asszony erősen Habsburg és
németellenes elveket vallott, mellette szembetűnő volt szellemi
fölénye is Péterrel szemben, akit kiváló harcosnak, a
szórakozást kedvelő grófnak ismertek. Katarina belefolyt a
Zrínyi-család politikai ügyeibe, és nem egy alkalommal
diplomáciai jellegű tevékenységet folytatott, amelyben
információkat vitt és hozott a Habsburgokkal szemben Zrínyit
támogató külországok képviselőitől.
Zrínyi Péter annak ellenére folyton harcolt a törökkel, hogy
attól a korona eltiltotta. Bátyja, Miklós halála után megkapta báni
kinevezését, majd egyik oszlopos résztvevője lett a Wesselényi-
féle királyellenes összeesküvésnek, amiért is 1671-ben
Bécsújhelyen sógorával, Frangepán Ferenccel együtt lefejezték.
Zrínyi Ilona ekkor már I. Rákóczi Ferenc felesége volt. Zrínyi
Péter nejét. Katarina asszonyt a kivégzést követően egy grazi
zárdába kényszerítették, ahol két év múlva elborult elmével halt
meg.
Zrínyi Péter fiát, János Antalt később koholt vádakkal perbe
fogták, és még a nevétől is megfosztották. Gnade Antal néven
közel húsz évet raboskodott, és 49 éves korában – miután a
börtönben megőrült – elhunyt. Vele férfiágon kihalt a nagy múltú
Zrínyi család.
6. Bakar Horvátországban, Rijekától délkeletre, mintegy
harminc kilométerre található a településről elnevezett öböl
(Bakarski zaljev) belső végében. Kereskedelmi jelentősége
révén a Zrínyiek számára mindig fontos helynek számított. A
családi kastélyt azért erődítették meg, mert a boszniai török
portyázok egyre veszélyesebbé váltak, miután az Oszmán
Birodalom csapatai elfoglalták az Una folyó feletti területeket.
Bakarral átellenben, a hosszú öböl bejáratához közel,
Kraljevica szomszédságában található a kisebb helység,
Bakarac. Egyaránt érdekeltségébe tartozott a Zrínyieknek és a
Frangepánoknak. Bakar raktáraiban főleg az itáliai, különösen a
velencei forgalomra szánt árucikkeket őrizték, s rakták hajókra.
A Zrínyi-család jövedelmének jelentős hányadát a tengeri
kereskedelem képezte, és Bakaron kívül számos tengermelléki
kikötőt birtokoltak.
7. Zrínyi Miklós (Csáktornya, 1620. május 3.) Zrínyi György és
Széchy Magdolna elsőszülött fia. a szigetvári hős, Zrínyi Miklós
dédunokája. Mivel kora gyermekkorukban árvaságra jutottak,
öccsét és őt Pázmány Péter gyámként neveltette.
Nevelőanyjuknak azonban a rokon Batthyány Éva grófhét
tartották.
Pázmány érsek és a király akarata alapján jezsuita iskolákba
kerültek. Miklós az iskolák befejezése után itáliai útra indult, és
ez meghatározta későbbi érdeklődési irányát. A művészeteket,
az irodalmat kifejezetten pártolta, négyezer kötetet számláló
könyvtárat gyűjtött össze, és maga is számos müvet írt, amelyek
közül a legismertebbek a Szigeti veszedelem, a Vitéz hadnagy,
az Adria tengernek syrenaia – ez utóbbit később Péter fordította
horvátra.
Politikailag a habsburg uralkodó mellett vállalt
elkötelezettséget, de folyvást megkérdőjelezte annak
intézkedéseit, különös tekintettel azokra, amelyek a törökkel
kapcsolatban láttak napvilágot. Az Oszmán Birodalom betörő
hadaival egész életén át verekedett, és katonapolitikai műveiben
egy modern, gyors reagálású, tisztán magyar haderő felállítását
szorgalmazta. Ugyanakkor műveiben ostorozta a magyar és a
horvát nemesség tétlenségét, önös érdekeik feladására szólítva
fel őket.
Nevéhez fűződik az 1663. évi, őszi hadjárat, valamint az ezt
követő téli, amelynek során felgyújtotta az eszéki török
hadihidat, és Eszéktől Kanizsáig birtokba vette a hódoltsági
török erősségeket. Küzdelmeiben azonban a törökkel folyvást
rossz békét kötő bécsi udvar erőteljesen akadályozta.
A Mura mentén egy erősséget építtetett, amit Zrínyi-Újvámak
nevezett el. Nem titkolt célja volt, hogy maga ellen hangolja,
provokálja a törököt, bízva abban, hogy majd az udvar is
beavatkozik, és felszabadíthatóvá válik a hódoltsági terület.
1664. november 18-án, Kursanecben, egy vadászat során
halálos sebet kapott. A kortársak egy része leírta a balesetet,
mások azonban merényletre gyanakodtak, és teljes joggal. A
hadvezért a csáktomyai birtokhoz tartozó Szentilonán épített
családi kriptában helyezték örök nyugalomra. A báni hivatalban
Zrínyi Péter követte.
Fia, Zrínyi Ádám, fiatalon halt meg a szalánkeméni csatában.
Özvegye, Löbl Zsófia asszony férje halála után komoly
összetűzésbe keveredett Zrínyi Péterrel és feleségével, és
elhagyta a híres csáktornyai birtokot, ami Zrínyi Péter kivégzése
után rohamos hanyatlásnak indult.
8. I. Rákóczi Ferenc (1645. február 24. – 1676. július 8.) II.
Rákóczi György és Báthory Zsófia fia. Még apja életében,
hétévesen lett Erdély fejedelme. Miután apja a szászfenesi
csatában megsebesült és 1660-ban meghalt, Ferenc már nem
tudta visszaszerezni korábbi hatalmát.
1666-tól nevezte ki az uralkodó, 1. Lipót német-római császár
és magyar király Sáros vármegye örökös főispánjának. Még
abban az évben feleségül vette a nála két évvel idősebb Zrínyi
Ilonát. Mivel belebonyolódott a Wesselényi-féle
összeesküvésbe, az 1670. évi tiszavidéki felkelés leverését
követően anyja közbenjárására, nem kevés pénzért és a család
kezén lévő néhány vár átengedése fejében menekült meg a
perbe fogástól.
Haláláig tartózkodott a politikai állásfoglalásoktól, így
kénytelen volt eltűrni, hogy a bujdosó kurucok jó néhány
alkalommal a birtokait támadták.
Zrínyi Ilonától született első fiúgyermeke, György, még abban
az évben, 1667-ben meghalt. Julianna leányuk 1672-ben,
Ferenc fiuk (a későbbi 11. Rákóczi Ferenc) 1676-ban született.
Fia születését követően, harmincegy éves korában, 1676.
július 8-án halt meg az uradalmukhoz tartozó Zborón. Kassán
temették el.
9. A szövegben Báthory Zsófiáról, Rákóczi György
özvegyéről, I. Rákóczi Ferenc édesanyjáról van szó.
1629-ben született Báthory András és Zakreszka Anna
leányaként, és 1680-ban halt meg Munkácson. Ifj. Rákóczi
György, aki akkor Várad kapitánya volt, 1643-ban vette
feleségül, Gyulafehérváron. Apósa kérésére (elvárására?) áttért
a katolikus hitről a reformátusra, bár lelkében mindig is katolikus
maradt. Miután férje meghalt, fiával, 1. Rákóczi Ferenccel
nyíltan felvállalták a katolicizmust.
Jezsuita tanácsadókat tartott birtokain, és ha hitelt adhatunk a
korabeli leírásoknak, menyével, Zrínyi Ilonával folytonos
konfrontációban állt. Ennek oka feltehetően az volt, hogy a
Zrínyi- családot hibáztatta, amiért fiát a megtorlással végződött
összeesküvésbe belerángatták. Hitbeli buzgóságának eklatáns
példája, hogy imakönyvet írt, ami csak később, a XVIII.
században jelent meg nyomtatásban.
10. Kis Farkas személye nem írói fantázia szüleménye.
Néhány fellelt dokumentum igazolja, hogy Zrínyi Miklós az egyik
legkiválóbb felderítő tisztjének tartotta. Állítólag töröknek
született, de gyermekkoráról sokat nem lehetett megtudni.
Kivételesen okosnak, és egyben kemény harcosnak ismerték,
afféle „hűséges kalandor” típust testesített meg Zrínyi Miklós
mellett. Ha a feljegyzéseknek hihetünk, a Mura menti Zrínyi-
Újvár 1664-es ostromakor, egy kitörés során a janicsárok
agyonlőtték.
Megjegyezzük, hogy a Zrínyiek, akik folytonos konfliktusban
álltak a törökkel, kiterjedt, és igen jól prosperáló kémhálózatot
működtettek. Zrínyi Miklós udvartartásában végig jelen voltak
megbecsült – bár névleg fogolyként tartott – törökök, akik nem
csak a tolmácsolásban segítettek, hanem információkkal is
ellátták a grófot, akinek török orvosa is volt. Már a szigetvári
Zrínyi Miklós is foglalkoztatott jól fizetett kémeket, egyikük
éppenséggel a pécsi bég tiszti rangban álló bizalmasa volt.
11. IV. Mohamed szultán (előző neve Ali Szulejmán) 1648-tól
1687-ig uralkodott. Apja Ibrahim szultán, akinek ő volt a
legidősebb fia. Eleinte túl fiatal volt a szultánságra, így anyja
gyámsága alatt vezette a birodalmat. Később is anyja és a
Köprülü nagyvezírek (Köprülü Mohamed és fia, Köprülü Ahmed)
befolyása alatt maradt. Utóbbiak halála után a szultán
erélytelensége miatt bekövetkezett a törökök nagyarányú
pozícióvesztése. Bécs sikertelen ostroma (1683) és Buda
visszafoglalása (1686), valamint a harsányi vereség miatt (1687)
megfosztották a hatalomtól, és öccse, III. Szelim ült trónra.
Mohamed öt évre rá fogolyként a Szerájban halt meg.
12. Johann Ferdinánd Porcia (vagy Porzia) ősi, friauli
illetőségű, osztrák-olasz grófi családból született 1606-ban. III.
Ferdinánd császárral együtt nevelkedett, s később fiának,
Lipótnak nevelője lett. A császár barátja, bizalmasa és feltétlen
híve volt. Először udvarmesteri rangot kapott, majd Lipót
hatalomra jutását követően, 1657-ben főudvarmester és első
miniszter lett. 1662-ben kapott birodalmi hercegi rangot.
Tekintettel személyére, a Lipóttal fenntartott bizalmas
kontaktusra, fontos feladattal bízták meg: ő lett a Titkos Tanács
feje. A Tanácsnak ekkor már Zrínyi Miklós is tagja volt,
ugyanakkor kétségtelen, hogy Porcia mindvégig komoly
ellenérzéssel viseltetett a Zrínyiek iránt. Egy évvel Zrínyi halála
után. 1665-ben hunyt el. A Porcia-család férfiágon hamarosan
kihalt.
13. Vitnyédy István nem fiktív alakja a történetnek. Soproni
illetőségű, páratlan intelligenciájú és roppantul ügyes ügyvéd
volt, aki Zrínyi Miklós mellett afféle „házi hírszerzői” feladatokat
látott el. Bejáratos volt a bécsi hivatalokba, kiterjedt kapcsolati
körén keresztül bizalmas információkhoz jutott. Szerepet játszott
Zrínyi Miklós levelezésében, a küldemények továbbításában, és
bizonyára a rejtjelzett üzenetek váltásában is.
Ugyanakkor a kutatások igazolják, hogy Vitnyédy nem mindig
jutott hozzá hiteles adatokhoz, ismeretekhez, és feltételezhető,
hogy a Habsburgok titkos rendőrsége, vagy az Udvari Titkos
Tanács figyeltette, s néha dezinformációkkal látta el. Kétségtelen
azonban, hogy az ügyvéd hasznosan ténykedett Zrínyi javára.
Már nem érhette meg a Wesselényi-összeesküvés
végkifejletét. Mivel az udvari Titkos Tanács előtt nyilvánvaló volt,
hogy milyen tevékenységet folytat, 1668-ban, vagy 1669-ben
bekövetkezett halálát egyesek a Habsburgok számlájára írták,
mérgezésre gyanakodva. Ez azonban soha nem nyert
megerősítést.
14. Zrínyi Miklós tagja volt a monarchia vezető politikai
elitjének. Címeit tekintve horvát-szlavón bán, királyi
lovászmester, és magyar tanácsosként jelen lehetett a Titkos
Tanácsban, noha a törökkel vívott szakadatlan harcai miatt nem
mindig tudott részt venni a tanácsüléseken.
Valóban azt remélte, hogy az 1663-as, őszi nagy török
háborúban megkapja a magyar főparancsnoki címet, de az
utóbbi kutatások bebizonyították, hogy „csak” a beteg és idős
Wesselényi Ferenc nádor katonai hatáskörét bízta rá I. Lipót
király, így a dunántúli katonai ügyek vezetője lett,
főkapitányként. A korábbi szakirodalom Zrínyit egész
Magyarország katonai főparancsnokának nevezte, de ez
tévedés, mivel a főparancsnoki tiszt csak a Dunántúlra
vonatkozott.
Lipót király – belső politikai unszolásra, de főleg Wesselényi
nádor és a Zrínyivel örök ellenlábas, bár katonailag sokkal
tapasztalatlanabb Nádasdy Ferenc javaslatára – 1664 elején
leváltotta Zrínyi Miklóst az ősszel kényszerűségből megadott
posztról is. Mellette azonban a Zrínyi által kivívott győzelmeket
befogadta saját hatalmi érdekeinek demonstrálásába, ezért
alakult ki az a különös (és a Zrínyiek számára vérforraló!)
helyzet, hogy Zrínyi Miklós katonapolitikai ténykedésének
pozitív, vagy negatív udvari megítélése szinte hetente változott,
és igen széles skálán mozgott.
Ugyanakkor Zrínyi katonai zsenialitásából a címek megadása
és elvonása mit sem vont le. Neki köszönhető, hogy a török
1663 őszén nem tudott tovább terjeszkedni Pozsony felé – ld. a
híres Vízvári csatát Komárom közelében –, valamint nevéhez
fűződik a dicsőséges, 1664 évi téli hadjárat.
Mindennek ellenére kétségtelen, hogy 1663 őszén és 1664
első fél évében – egészen Zrínyi- Újvár vesztéig – Zrínyi
együttműködött Montecuccolival és a császári tábornokokkal (a
téli hadjárat tervét is velük dolgozta ki), más kérdés azonban,
hogy milyen végzetes csalódások érték ennek során, s milyen
sötét felismerésekre jutott velük, és az öt érintő királyi, császári
politikával kapcsolatban. Kétségtelen az is, hogy egyszerű, napi
politikában nem gondolkodott, annál jóval messzebbre látott, és
céljának tekintette a magyar-horvát politikai elit udvari
befolyásának megőrzését.
15. Alessandro Mora történetünk idején létező személy volt. A
Zrínyiek kereskedelmi ügynökeként ténykedett Velencében, és
feltehetően egyéb diplomáciai jellegű, bizalmasnak számító
tevékenységekben is jelentős szerepet vállalt.
 16. Frangepán Ferenc Kristóf (horvátul: Fran Krsto
Frankopan, Bosiljevo, 1643. március 4.) apja Frangepán Farkas,
anyja Paradeyser Mária. Ogulin kapitánya, és a Frangepán-
család utolsó férfi tagja, Katarina asszony öccse.
Zrínyi Ilona unokatestvére, és a feltételezések szerint azonos
évben születtek. Sógora, Zrínyi Péter oldalán 1663-ban
kiemelkedő szerepet játszott a török ellen sikeresen megnyert
csatában, a jurjevi szikláknál.
A csata helye Otocsác közelében található, amely a
horvátországi Senj tengerparti városától délkeletre, mintegy 45
km-re esik a hegyvidék belsejében. Ali Csengics pasa vezette a
török hadat, amely mintegy tízezer főt számlált. Zrínyi Péter és
Frangepán Ferenc előbb a maguk négyezer harcosával
szétverték a török előőrsöt, majd elfogták a hadat vezető pasa
testvérét, aki a janicsárok agája volt. Ezt követően szemből
megütköztek a török középhaddal, és szétverve azt, a
maradékot menekülésre kényszerítették. A történészek
véleménye megoszlik abban a tekintetben, hogy mekkora volt a
török sereg vesztesége, de közel áll az igazsághoz a következő
adat: kb. 2700 oszmán harcos elesett és 370 Zrínyiék
fogságába került, akik csaknem az összes török hadifelszerelést
megszerezték, köztük nyolc hadilobogót.
Frangepán Ferenc belekeveredett a Wesselényi-
összeesküvésbe, és ezért 1671. április 30-án, Bécsújhelyen
Zrínyi Péterrel együtt lefejezték.
A tudományos kutatás szerint Frangepán addig főleg
diplomáciai feladatokat látott el, és Zrínyi Péter rábeszélésére
csatlakozott a felkeléshez. Állítólag ő volt az egyik, aki a
szervezkedést – miután sarokba szorították – elárulta a bécsi
udvarnál, ennek ellenére rendkívüli bíróság ítélt felette.
Özvegye a fiatal Júlia de Naro márkinő volt. Frangepán a
bécsújhelyi börtönben még reménykedett a kegyelemben, ott
több horvát nyelvű verset írt, valamint ott fordította horvátra
Moličre: Dandin György c. művét.
Kivégzésük után Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen egy
koporsóban, közös sírban temették el, a kőre feliratot és egy
pallost véstek, amely fölött két halálfej volt látható.
17. A szövegben XIV. Lajos francia királyról (a Napkirályról)
van szó, aki 1643-tól 1715-ig uralkodott. Ötéves korában került
trónra, így a költő és hadvezér Zrínyi Miklós halálának évében
26 éves volt.
Bécs és az udvar pontosan tisztában volt azzal, hogy Zrínyi
Miklós bán rejtett csatornákon diplomáciai kapcsolatokat tart
fenn Lajos királlyal, amit eleve ellenszenvvel figyeltek.
Ugyanakkor Zrínyi nem kapta meg azt a hathatós támogatást,
amit remélt, mert a francia nagyhatalmi politika másféle
elgondolásokat tartalmazott. Később II. Rákóczi Ferenc is tőle
várt segítséget, mert személyesen ismerte a királyt. Az
energikus XIV. Lajos igen dinamikus politikát folytatott,
gyarmatbirodalmát erősíteni akarta, óriás hadsereget szervezett,
ezért a Habsburgok nagy küzdelmekre számítottak Európában.
A törökkel való sürgős békekötésük egyik fontos oka is ez
lehetett Id. a következő pontot!
18. A vasvári békekötésre I. Lipót német-római császár és a
szultán között 1664. augusztus 10-én került sor, miután a
nagyvezír seregét Montecuccoli tábornok a szentgotthárdi
csatában legyőzte. A török ezt követően egészen Vasvárig
visszavonult, ahol sor került a békeszerződés aláírására. Ennek
bonyolításában részt vett Reninger császári követ, aki abban az
időben is a töröknél tartózkodott, és aki végül aláírta azt.
Rendkívül súlyos feltételekkel köttetett meg ez a
békeszerződés, mintha Szentgotthárdnál nem is a keresztény
sereg aratott volna nagy győzelmet. A történelmi krónikákban
ezért a „szégyenletes béke” elnevezést kapta. Lényegében
konzerválta az 1663-as állapotokat, így továbbra is a töröknél
maradt minden addig meghódított terület, valamint Érsekújvár és
Várad.
Ez a megállapodás kül- és belföldön egyaránt felháborodást
és csalódást keltett. Bécs pénzhiányra, másféle értelemben vett
török fölényre, illetőleg a német fejedelmek széthúzására, a
keresztény had legyengült állapotára hivatkozott, amikor a
békekötést magyarázni igyekezett. A záradék kikötötte, hogy a
Zrínyi Miklós által a Mura bal partján, hódoltsági területre épített,
és 1664 nyarán lerombolt Újvárt többé senki nem építheti újjá.
19. Bethlen Miklós (1642. szeptember 1.-1717. október 17.)
Zrínyi Miklós barátja és bizalmasa volt. Apja Bethlen János
kancellár, anyja Váradi Borbála. A kolozsvári és a gyulafehérvári
kollégiumokban tanult, és tanulmányaira nagy hatást gyakorolt a
kor nagy tudósa, Apáczai Csere János. Később hollandiai és
német egyetemeket látogatott, járt Angliában és
Franciaországban. Utóbbi esetben részben azért, hogy Zrínyi
Miklós és a francia udvar között közvetítsen.
Csak 1664-ben jött haza, és jelen volt Zrínyi halálakor a
kursaneci erdőben. Önéletírásában részletesen beszámolt
tapasztalatairól. Főstrázsamesteri címet kapott a királytól, két
évre rá kővári kapitány és máramarosi főispán lett. 1689-ben
már a Titkos Tanács tagja. 1691-ben erdélyi főkancellár, az
akkori, meglehetősen tág határokat élvező erdélyi autonómia
megteremtése részben az ő nevéhez fűzhető.
Az udvarnál is bizalmat élvezett, jó politikusnak tartották, és a
király 1696-ban grófi címmel jutalmazta. A Rákóczi-
szabadságharc során arra törekedett, hogy Erdélyt megtartsa,
és nagyszabású külföldi terveket dolgozott ki, amiért is 1708-ban
elfogták, és Bécsbe vitték. Erdélybe többet nem térhetett vissza,
bár Bécsben személyes szabadságot élvezett. Irodalmi művei
figyelmet érdemelnek.
20. Forstall Márk (Marcus Forstall), az ír származású,
Ágoston-rendi szerzetes sokat élt Csáktornyán, a Zrínyi család
udvari történetírójaként tartják számon. Zrínyi Miklós és Péter
bizalmasának számított. Széles látókörű, doktori című, iskolázott
férfiú volt, aki Spanyolországban és Bécsben végezte a
szemináriumokat.
Az Ágoston-rend osztrák tartományainak provinciálisa volt egy
időben, de az adatok szerint összeveszett rendtársaival, és a
felhozott vádak alól csak Zrínyi Miklós halála után két évvel
tudta magát tisztázni. 1663-tól már rendszeresen Csáktornyán
lakott, és Zrínyi megbízásából kezdte el írni a család történetét.
Ebben a Zrínyieket a keleti gót királyoktól eredeztette.
 A családnál igen jó pozíciót töltött be, és munkájáért fizetést
kapott, Bethlen Miklós emlékiratai szerint évi 150 birodalmi
tallért. A család külföldi levelezéseinek egy hányadát is ő
intézte, tehát pontosan tisztában lehetett a Zrínyiek és a
Frangepánok belső viszonyaival.
Hogy Forstall mennyire bennfentesként voltjelen, az is
mutatja, hogy a szűk családdal együtt étkezett. Mindenki csak „a
páter” néven említette, és részt vehetett a bizalmas
beszélgetéseken, vagy a család kártyajátékaiban.
Az sem véletlen, hogy éppen őt választotta maga mellé a
család történetének megírására és egyéb fontos ügyek
intézésére (ld. velencei kapcsolódások), Zrínyi Miklós.
Forstallnak ugyanis nem voltak magyarországi vagy bécsi
családi kötődései, nem állt egyetlen családtagja sem
rokonságban a Zrínyit körülvevő körökkel, politikai és gazdasági
kötődések nem befolyásolták. Képes volt arra, hogy a családi
történetírásban önállóan dolgozzon, kutasson az
iratanyagokban, amelyek később elvesztek, megsemmisültek.
Családtörténeti kézirata több másolatban is fennmaradt.
Kultúrtörténeti értékét az adja, hogy az azóta megsemmisült
Csáktornyái levéltár korabeli anyagára támaszkodott.
Forstall Márk 1665 és 1670 között Zrínyi Péter fiának, János
Antalnak a nevelője. A család mellett maradt, és több esetben
megfordult Velencében (feltehető, hogy 1666-tól 1668-ig ott is
lakott), mint a család velencei patríciusi jogainak kibővítésén
munkálkodó személyiség. Az sem kizárható, hogy Zrínyi Péter
jóváhagyásával diplomáciai feladatokat is teljesített, ami ebben
az időben már a Zrínyiek szempontjából szoros kapcsolatban
állt a Wesselényi-féle összeesküvés eseményeivel, burkolt
diplomáciai levélváltásaival.
A történetírók és a tudományos kutatók feltételezik, hogy a
Wesselényi-féle összeesküvésben esetleg kettős ügynöki
szerepet is játszhatott. Ezt látszik alátámasztani, hogy I. Lipót
német-római császár és magyar király közbenjárására
Írországban, Kildare városában kapott püspöki címet.
Később angol fogságba került, és börtönben halt meg.
 21. A kumburadzsi (vagy kumbaradzsi) a török seregben
tüzér, bombavető katona volt, illetve olyan harcos, akit a
tűzfegyverek kezelésével bíztak meg.
22. A martaloszok (talán innen ered a martalóc szó…?) a
török hadba a megszállt vidékekről besorozott, főleg szerb vagy
bosnyák születésű, várak őrzésére és védelmére alkalmazott
gyalogosok voltak. Leírták, hogy harci moráljuk általában rossz
volt, de a rablásban, a fosztogatásban kiemelkedtek. Ha a török
portya ellenséges területre csapott, a martaloszok nyeregben
ténykedtek, többnyire egy tapasztalt török katona
parancsnoksága alatt.
23. A „gyömli” voltaképpen a korabeli magyarok által ferdített
török elnevezés. Helyesen gönöllü, vagy gönüllü. Az elnevezés
egyszerre jelent „önkéntes”-t és „bátor”-t. Többnyire a török
állam alkalmazásában álltak, de irreguláris lovasok voltak.
Hadjárat idejére lovakat kaptak az államtól. Általában a
janicsárokhoz sorolták őket.
Amikor a szultán nem vezetett hadjáratot, főként a várak
közelében laktak, és polgári foglalkozást folytattak. Ugyanolyan
feladatokra alkalmazták őket, mint az akindzsiket, vagyis a
megszállt, vagy hadműveletekre kiszemelt területeken
rablóportyákat folytattak. A végeken a várakban alkalmazták
őket, és többnyire a hódolt lakosság soraiból verbuválták az
egységet.
Egyéb alakulataik a szultán testőrségében ténykedtek, főleg
díszelgés során, amikor két másik egység között a szultán
kíséretében vonulhattak.
24. Széchy Mária 1610-ben született, tehát történetünk ezen
szakaszában ötvenöt éves. Rokona Széchy Magdolnának,
Zrínyi Miklós és Péter korán meghalt édesanyjának.
A rimaszécsi és felső-lendvai (vagy lindvai) Széchy-család
Gömör vármegyéből származott, de már a XIV. századtól
birtokolták a Vas megyei Felső-Lindva/Lendva várát és
uradalmát is, így szomszédjai voltak a Muraközt birtokló
Zrínyieknek. A családot aranysarkantyús vitézként György
emelte grófi rangra.
 A Széchy-család ősi birtokait egy másik György nevű
családtag gyarapította igen jelentősen. Eme roppantul
gátlástalan, a törvényekre fittyet hányó férfiú kiváló katona, és
királyi tanácsos volt. Mellette viszont harácsoló, kapzsi, önző,
öntelt és kegyetlen, s feltehetően ezen utóbbiak vezettek oda,
hogy 1625-ben a saját szolgái ölték meg.
Széchy Mária az előbbi Györgynek a leánya volt, és tizenhét
éves korában, 1627-ben előbb Bethlen István, majd Kun István
nemes, végül Wesselényi Ferenc nádor vette nőül. A szép
Máriát hívták „murányi Vénusz”-nak, egy Gyöngyösi István nevű
poéta után, aki a történetet megírta a „Marssal társalkodó
murányi Vénusz” c. epikus költeményben.
Mária – a Wesselényi-féle összeesküvés leleplezését
követően – a Gömörben lévő Murány várát hősiesen védelmezte
Lotharingiai Károly herceg csapatai ellen, de végül 1672-ben
kénytelen volt feladni a küzdelmet. A várban a császáriak
meglelték az összeesküvők összes titkos iratát. Arról még vita
folyik, hogy esetleg önként adta át azokat.
A történetkutatók feltételezik, hogy Széchy Máriának köze
lehetett Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferenc közti
házasságkötéshez, illetőleg abban – rokoni alapon – közvetítői
szerepet vállalhatott.
25. Wesselényi Ferenc (1605-1667) gróf. Apja Wesselényi
István, II. Ferdinánd király tanácsosa. Jezsuita iskolában
nevelkedett, és átlagon felüli termete és testi ereje vezette
katonai pályára. Kora fiatalságától harcolt a törökkel. Később
Fülek várának parancsnoka lett, 1644-ben vette be Murány
várát, az azt védő Széchy Mária segítségével, akit ekkor
feleségül is kért.
1647-ben Magyarország főkapitánya lett, harcolt a svédek,
majd később Rákóczi György ellen. Az 1655. évi pozsonyi
országgyűlés választotta nádorrá. 1662-ben a régóta belső
konfliktusokat okozó protestáns ügyek rendezésében –
Magyarország javára – hathatós és körültekintő intézkedéseket
tett. 1663-ban Zrínyi Miklósnak – a csallóközi és dunai hadjárat
sikere érdekében – részben átadta a nádori katonai hatalmat,
majd még abban az évben vissza is vette, és Nádasdy Ferenc
országbírót bízta meg ugyanezzel.
A róla elnevezett összeesküvésben jelentős vezető szerepet
vállalt, de még három évvel a többi résztvevő lebuktatása előtt
Zólyomlipcsén, 1667. március 27-én meghalt.
26. Teplic (régiesen: Teplicz), vagy Trencsén-Teplic ma
Szlovákiában található, neves fürdőhely (Trencianske Teplice).
Már a régi időkben felfedezték hőforrásait, és igyekeztek
köszvény és egyéb betegségek gyógyítására felhasználni.
Kétségtelen, hogy az úri társaságok kiváltképp kedvelték a
helyet, ott villákat építettek, és a rendszeres nyári
összejövetelek során információk is gazdát cseréltek.
27. Rákóczi László a történetírók szerint rendkívül bátor és
agilis katona volt. 1664 nyarán, hogy Zrínyi Miklós sikeres téli
hadjáratának folytatását segítse, toborzott magának egy
megbízható, harcedzett vitézekből álló, válogatott csapatot,
amellyel a török által megszállt Váradra rejtve bejutott. Az volt a
célja, hogy a benti magyarokkal szövetkezve előkészítse Zrínyi
támadását, amely felszabadíthatja a várost. Zrínyi Miklós sikeres
téli hadjárata, az eszéki török hadihíd felégetése jogos
reményekkel töltötte el.
Rákóczi Lászlót azonban – hála a mindenütt és minden
korban jelen lévő kollaboránsoknak – elárulták. A belső hídon
véres verekedésbe keveredtek a törökkel, ezért kivégezték.
Leánya, Rákóczi Erzsébet, a költőnő.
28. A történetírásból tudjuk, hogy a Zrínyi és Frangepán
kastélyokat ebben az időben igen neves főúri családok
látogatták, és nem egy esetben felmerült a beházasodás
kérdése. A Zrínyiek a leányaikat mindig neves magyar és
horvátországi nemesi családok fiaihoz adták, a legnagyobbak
ezek közül a Homonnai-Drugeth família, a Tahy, a Forgách, a
Nádasdy, Batthyány és a Thurzó családok.
A család férfitagjai elsősorban külhoni körökben kerestek
maguknak feleséget.
Megjegyezzük, hogy a kutatások eddig nem tártak fel olyan
információkat, amelyek arra utaltak, hogy Zrínyi Péter és
Frangepán Katarina leányait már kora gyermekkorukban
kommendálták volna. Arról sincsenek adatok, hogy Ozaljban
vagy Csáktornyán, az úri társaság tagjai közül megkérték volna
a leányok kezét. Ennek két lehetséges magyarázata van: vagy
elvesztek az iratanyagok, illetőleg nem jutottak még a nyomukra
a levéltárakban, vagy pedig Katarina asszonynak eleve más
elgondolásai voltak a leányok férjhez adásáról, és csírájában
fojtotta el a kezdeményezéseket.
Kétségtelen, hogy a szép és művelt Ilona válogathatott a
jelentkezők közül. Az első házassága Rákóczi Ferenccel
kifejezetten politikai indíttatású, és már az 1660-as évek elejétől
érlelődött az erre vonatkozó terv.
29. Talán nem érdektelen megjegyeznünk, hogy Zrínyi Ilona
korában már másféle eszmények szerint nevelték a leányokat
az úri házaknál. A társadalom érdemi fejlődését a leányok
nevelésének megváltoztatásában látták, amint azt már Erasmus
is felfedezte, sőt, jóval előtte Arisztotelész már úgy találta, hogy
„a leányok jó neveléséből áll főképpen az országok becsületes
állapotja.”
Ahogy azt R. Várkonyi Ágnes szemléletesen leírta A
fejedelem gyermekkora c. (II. Rákóczi Ferencről szóló)
művében, a reneszánsz eszmeiség nagymértékben hatott a
leánynevelésre. A haladóbb szellemű férfiak már felismerték,
hogy jobb, ha a feleségük nem csakis szexuális értelemben
véve társuk, és feladatuk nem csak abban merül ki, hogy
örökösöket szüljenek.
Megértették, hogy az ország és a család jövője olyanná lesz,
amilyenné a gyermekeket az anyák nevelik. A feleség, mint
valódi szellemi társ eszményképe Rómában látott napvilágot,
azoknál a férfiaknál, akik a reneszánsz eszmeiségét követték.
Ők szorgalmazták, hogy a családanyák ne csak felneveljék a
gyermekeket, de azt úgy tegyék, hogy egy új embertípus
bontakozzék ki, ezért a nevelésüket tudatosan szervezzék,
irányítsák és felügyeljék.
Zrínyi Ilona esetében ez tapasztalható, hiszen családi
környezete, annak itáliai kapcsolódása kedvezett a neveltetési
színvonal emelésének. Ezért beszélt több nyelven, és értett
voltaképpen mindenhez, amihez a kor asszonyának kellett.
Megtanulta azt is, miként kell a férje hatalmát a rangjához
méltóan reprezentálni, s ebben milyen szerep hárul rá. Mellette
pontosan tudta, hol a helye a férfiak irányította társadalomban,
és habozás nélkül lépett, ha a szükség úgy hozta, s irányított
maga is, amint azt majd Munkács ostromakor, vagy a későbbi
törökországi száműzetésben láthatjuk.
Összességében is kijelenthetjük, hogy Zrínyi Péter leányai a
fentieknek megfelelő, nagyon komoly nevelést kaptak, de
megjegyzendő, Ilonát kifejezetten arra készítették fel, hogy
képes legyen eleget tenni a család múltjához, politikai vezető
szerepéhez fűződő követelményeknek. Esetében tehát a szülők
eleve politikai házasságra gondoltak, ehhez mérték a
tudásanyag elsajátítását. Megtanították Ilonának, miként kell
estélyeket és vacsorákat szervezni, hogyan kell okosan és
értelmesen társalogni, többféle nyelven is leveleket fogalmazni,
meddig folyhat bele a politikába, és miként segítheti elő férje
céljainak megvalósulását.
R. Várkonyi Ágnes megemlíti, hogy Ilona általános
műveltségében a klasszikus műveltségnek kevés nyoma lelhető
fel, bár az ókori történeteket jól ismerhette, főleg a
prédikációkból. Nem kizárható, hogy hosszas és tartalmas
beszélgetések nyomán, amelyeket Zrínyi Miklóssal folytatott,
egyebek is megragadtak rendkívül fogékony elméjében. A
Bibliát betéve ismerte, és olvasott olyan korabeli műveket, mint
az Útitárs, illetve nagybátyja írásait. Könyvei között számos
német nyelvűt is találtak. Az egyik legfontosabb tényezőnek
egész életében a tudást tartotta.
30. A következő Zrínyi-sorokra gondolhatunk, amikor azt
mondjuk, hogy a költő-hadvezér és politikus elsősorban a fiának,
Zrínyi Ádámnak hagyott atyai intelmeket:
lhon uraságban hagylak én tégedet,
Karddal bővítettem az te értékedet;
Mindened lesz, tanulj isteni félelmet,
Isten megneveli minden szerencsédet.
 Tanulj én tülem is nehéz vitézséget,
Tanulj fáradságot, s hazádhoz hűséget,
Tanulj tűlem jószágos cselekedetet.
Mástól pedig szerencsét s annak gyümölcsét.
31. Az esküvői meghívó legfontosabb részlete Báthori Zsófia
asszony tollából a következőképpen hangzott:
…az mi elsőszülöttünknek, szerelmes fiúnk, Rákóczy Ferenc,
Erdélynek választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és
a székelyek ispánja… anyai javallásomból jegyzette el magának
az méltóságos és nagyságos gróf Zrínyi Péter horvátországi bán
uram szerelmes hajadon leányát, mely lakodalmi solemnitást az
jövendő márciusnak első napján zborói kastélyunkban,
Makovica vára alatt rendeltük meglenni”.
Munkács, 1666. január 7-én.
32. Makovica a mai Szlovákia eperjesi kerületében, a bártfai
járásban található, a lengyel határ mentén. Várának története a
hagyományok szerint IV. Béla király várépítési törekvéseinek
idején kezdődik. A tatárjárást követően egy Makó nevű
nemesnek adta adományként a területet és a falut. Valószínűbb
azonban, hogy egy Biberstein nevű nemes kezdett várat építeni
a falutól délre eső, 450 méter magas hegyen, kb. 1270 körül.
Később, az Erzsébet királyné és Albert király közti viszályban
huszita hadak pusztították a környéket és az uradalmat, majd
Mátyás király 1471-ben a Rozgonyiaknak, a maga híveinek adta
a várat és a hozzá tartozó uradalmi részeket, de még ebben az
évben feldúlták a vidéket a lengyelek, a Mátyás és Kazimir király
közti háborúban. Miután Mátyás király meghalt, egy újabb
lengyel támadás során az egész uradalom elpusztult.
A mohácsi csatavesztés után Szapolyai Jánosé lett, majd I.
Ferdinánd király Szapolyai halála után szétosztotta a birtokot a
Dessewfy, a Péchy és a Tachy családok között. 1548-tól a
kassai várkapitányé, Serédy Gáspáré lett. A török miatt ő kezdte
a várat olasz építőmesterekkel megerősíteni. Magas falakat
emeltetett, épületeket húzatott fel, és egy reneszánsz stílusú
várpalotát készíttetett.
 A birtokot aztán 1601-ben megvásárolta Rákóczi Zsigmond,
aki előbb ismételten rendbe hozatta azt, majd a vár alatti
Zboróban, a község északnyugati végén épített egy várkastélyt,
ahol Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferenc az esküvőjét tartotta,
1666-ban. A várban született 1655-ben Rákóczi Erzsébet
költőnő, a török által kivégzett Rákóczi László leánya.
A vár később – már Thököly Imre korában – a Habsburg
ellenes felkelés egyik központjaként szerepelt. 1684-ben Zrínyi
Ilona katonái védték, de Schulz császári tábornok október 14-én
elfoglalta és leromboltatta. Ezt követően az uradalom központja
Zboró lett.
33. Zboró, mint uradalmi falu, Makovica alatt helyezkedett el,
a vártól északra. Várkastélyát Rákóczi Zsigmond, majd Rákóczi
Pál építtette, 1640-ben épült a Szent Zsófia templom, majd 1660
körül a várkastélyt bővítették. Itt került sor a kötetünkben
részletesen taglalt, nevezetes esküvőre.
A kastélyt később Ilona és Rákóczi Ferenc leánya, Julianna
kapta meg hozományként, így került az Aspremont, majd az
Erdődy családok birtokába. Az 1800-as évek végén leégett,
majd 1914-ben egy ágyútűzben csaknem teljesen tönkrement.
Zboró első kőtemplomát az 1600-as évek elején építették.
1876-ban a teteje leégett, majd 1915- ben, a háború során
megrongálódott. A Rákóczi-kápolnát a költőnő, Rákóczi
Erzsébet építette adományai útján, és művészi igényű díszítése
ma is látható. A Szent Anna kápolna pedig Rákóczi Julianna
nevét dicséri, aki II. Rákóczi Ferenc nővére volt, és kb. 1700
körül építtette.
34. Bártfa (szlovákul Bardejov) a Felvidéken, a mai Szlovákia
területén található, Eperjestől északra, 40 km-re. Kiemelt
jelentőségű kereskedővárosnak számított a Lengyelországba
vezető út mentén.
A hely az őskortól lakott, és a várost a lengyel cisztercita
barátok alapítottak, még az 1100-as években. Németek
települtek be a tatárjárást követően, Nagy Lajos király pedig
szabad királyi város rangot adományozott a településnek.
 Misztériumjátékok színhelye az 1400-as évektől. A szellemi
élet élénk volt, nyomda is működött a városban. A huszita
csapatok 1440-ben elfoglalták. Lakossága később áttért az
evangélikus hitre, és 1590-ben a felvidéki lutheránus zsinat
központja lett. Történetünk idején, a XVII. században háromszor
pusztította a pestis, és 1686-ban a tűzvész. Császári és kuruc
csapatok is végigdúlták a környéket.
Mikor Zrínyi Ilona először itt járt, a Városháza már százhatvan
éve állt. Ma a Sárosi Múzeum kiállításai tekinthetők meg benne.
A Szent Egyed bazilika is az 1400-as években épült, gótikus
stílusban. Bártfa várát 1666-ban kirendelt császári haderő őrizte.
35. Stubnya (szlovákul: Turcianske Teplice) Szlovákia
területén található, Martintól (Turócszentmárton) délre, mintegy
30 km-re. Neve német eredetű, a „stuben” fűtött helyiséget jelöl.
Az 1200-as évektől jegyzik hévíz jelenlétét, de a környéken
már a kőkorszaki élet maradványait is megtalálták. A mai
település a XIII. században keletkezett, és már akkor használták
a hévforrásokat gyógyításra. 28-50 fokos vizét női betegségek,
reumatikus fájdalmak, légzési- és idegbántalmak, valamint
bőrbetegségek kezelésére használják.
A fürdő első épületei a XVI. század közepén épültek, és
Trencsén Teplichez hasonlóan a magyar főurak kedvelt
pihenőhelyének számított. Történetünk szempontjából azért
fontos, mert 1666. április 5-én ezen a helyen kötöttek titkos
egyezséget Zrínyi Péter és Wesselényi Ferenc nádor a
Habsburg uralkodó ellen.
36. Apafi Mihály (1632. nov. 8. – 1690. ápr. 15.) erdélyi
fejedelem. Apja Apafi György országtanácsos, Küküllő-
vármegyei főispán, anyja Petki Borbála.
1661-ben választották fejedelemmé, mégpedig nem
szabályos választáson, hanem a török pasa, Ali utasítására,
miután Apafit a török táborba hívatta, majd megválasztva
beiktatta a fejedelemségbe. Apafi előtte négy éven át a
Krímben, a tatárok fogságában volt, II. Rákóczi György balul
sikerült lengyelországi hadjáratának köszönhetően.
 A történetírók szerint nem volt túl erős jellem, sokkal inkább
jóindulatú. A török politikai elgondolásoknak ez természetesen
megfelelt. A felesége, Bornemissza Anna nagyban befolyásolta
tetteiben és döntéseiben, hasonlóképpen Teleki Mihály is, aki
Apafi közvetlen baráti köréhez tartozott.
Részt vett a törökök Bécs ellen folytatott hadjárataiban, de ő is
alkuba kezdett I. Lipóttal, megígérve, hogy hajlandó a töröktől
elszakadni, ha a császár a magyarországi protestánsoknak
teljes vallásszabadságot garantál.
Ekkor következett a császár ellenlépése, aki először
megígérte a protestáns ügy rendezését, majd diplomáciai
csatornákon éppen a töröknél kezdett aknamunkába Apafi ellen.
Célja volt, hogy a szultánnál Apafi kegyvesztett legyen, és
helyébe a török majd I. Rákóczi Ferencet ültesse a fejedelmi
trónra, Erdély élére, aki immáron visszatért a katolikus egyház
kebelére.
Mindezek kivédésére Apafi is előkészületeket tett. Bethlen
Miklós és Teleki Mihály, mint diplomatái, a magyar területen
ténykedtek, a töröknél pedig Baló László és Inczédi Péter
pénzzel igyekeztek jóindulatot szerezni. Így Apafi a szultán felől
biztosnak érezhette helyzetét, de Bécs továbbra is konfrontált
vele.
Különösen az után, hogy Apafi elkezdte Thökölyt, a kuruc
vezért támogatni, majd szövetkezett a franciákkal is Lipót
császár ellen. A kuruc mozgalom letörése után a császár hadat
küldött Erdélybe, és katonái betelepültek az erdélyi
erősségekbe. Apafi ez után minden tettvágyát veszítve
eltávolodott a politikától, és 1690-ben, Fogaras várában
meghalt.
Egy fia volt, Mihály, akit még apja életében, 1681-ben erdélyi
fejedelemmé választottak.
37. A „sub rosa” kifejezés latinul annyit jelent, hogy „a rózsa
alatt”. Értelmezéséhez vissza kell nyúlni az ókorba.
A rózsa abban az időben a hallgatás jelképe volt, de a
jelenkorig megmaradt. Gondoljunk csak a maffia által
kivégzettekre, akiknek a fogai közé a tetthelyen egy szál vörös
rózsát helyeztek (mivel eljáratta a száját, de többé nem fogja…
).
A „sub rosa” kifejezés a későbbi korokban általánosabbá vált,
de mindenképpen a titoktartással függött össze. Szokásban állt
a társasági asztalok fölé rózsát függeszteni, így garantálva,
hogy ami ott elhangzik, nem jut illetéktelenek tudomására.
A főúri kastélyokban, várakban kialakítottak ún. „sub rosa”
szobákat, ahol a diszkrét beszélgetéseket folytatták. Esetünkben
a Rákócziak sárospataki várában, és a hagyomány szerint
abban a helyiségben tárgyalták meg a Wesselényi-féle
összeesküvés bizonyos részleteit, illetőleg ott (pontosabban: ott
is!) került sor annak előkészítésére.
38. A sárospataki (vagy ahogy régebben hívták: a pataki)
várat 1534-1542 között az akkori nádor, Perényi Péter építtette,
nem messze a Bodrogtól. Patakon akkoriban állt már egy
várkastély (Pálóczi-kastély), ami 1528 után elpusztult. Patak
középkori városközpontját Perényi vette körül fallal, ez lett a
külső vár, majd ennek a délkeleti szegletében alakította ki a
belső várat, várudvarral és lakótoronnyal. Később a keleti
oldalon palotaszárnyat építettek, majd Perényi Gábor országbíró
1563-ban befejezte a félbehagyott munkát, és feltehetően az ő
nevéhez fűződik a lakótornyot övező, ötszegletű „párkány”, az
elővéd-bástya.
Később Patak a Dobó család birtoka lett, majd 1608-ban a
Lórántffy-lányok hozományként vették használatba. 1616-tól
Lórántffy Zsuzsanna révén lett Rákóczi birtok. Ő építtette a
belső udvar impozáns lépcsőfeljáróját, illetve férjével, 1. Rákóczi
Györggyel nagyszabású munkálatokba fogtak. A kastélyépület
keleti és déli oldalára emeletet építettek, ágyúállásokat
alakítottak ki a vár falain.
Miután az 1670-ben kirobbant Wesselényi-féle felkelést
leverték, császári katonaság szállta meg a várat, bár a
palotarészt békén hagyták. Csak Thököly szabadította fel 1683-
ban, de két évre rá újra császári fennhatóság alá jutott. 1694-
ben II. Rákóczi Ferenc (Zrínyi Ilona fia) a feleségével beköltözött
a várba, majd az erősséget 1702-ben a császári csapatok
felrobbantották. Miután 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kurucai
ismét elfoglalták a várost, leégett a kastélyépület. Rákóczi ide
hívta össze öt év múlva az országgyűlést, majd a
szabadságharc leverését követően osztrák és német
birtokosoké lett, akik jelentősen átépítették a várkastélyt.
39. R. Várkonyi Ágnes jóvoltából – aki kiterjedt tudományos
kutatást folytatva részletesen feldolgozta Zrínyi Ilona
körülményeit – tudjuk, hogy a sárospataki várban abban az
időben mekkora személyzet ténykedett.
Talán nem haszontalan, ha felsoroljuk és érzékeltetjük a
Rákóczi-Zrínyi udvartartás idevonatkozó számait.
– 154 lovas és 30 puskás katona, valamint 237
kapusdarabont és 152 kékgyalog végezte a várkastély őrzését
és látta el a védelmi feladatokat,
– 22 étekfogó, 7 pohárnok, 15 bejáró, 8 asztalnok, 6
csatlós, 2 ajtónálló, 4 trombitás,
– 12 lovász, 27 egyéb főember, és mintegy 50 különféle
szolga (sütő, szakács, madarász és kutyapecér/agarász)
végezte a várbéli feladatokat.
Ilonának személyes rendelkezésére állt ezenkívül Patakon 8
gyalogos és 4 lovas inas, valamint a női cselédség tagjai.
Az udvartartás (a személyzet fizetése, élelmezése, ruházása,
stb…) éves tekintetben 65000 magyar forintba került, ami
irdatlan összegnek számított. (Vessük csak össze egy korábbi,
könyvünkben szereplő adattal, amikor Zrínyi Miklós özvegye
5000 forintért adta el a sógorának a maga özvegyi hányadát.)
40. Köprülü Ahmed (1633-1676), fia Köprülü Mohamednek,
aki nagyvezírként szolgált a még gyermekkorú IV. Mohamed
szultán alatt. Az apa hatvanévesen lett nagyvezír, 1656-ban, de
halála előtt a legidősebb fiát, Ahmedet javasolta utódjául.
A nagyvezír családnevét elemezve megállapítható, hogy
albán eredetű családról van szó, akik korábban Kis-Ázsiába
vándoroltak. A név gyökere a köprü szóból ered, ami törökül
hidat jelent. A görögországi Vardar folyó hídján akkoriban
átvezető fahíd valószínűleg a család produktuma lehetett, és a
hídnál lévő várost is Köprülünek hívták.
 Ahmedet az apja eredetileg nem szánta katonai pályára,
hanem jogtudósnak taníttatta. Huszonhét évesen lett nagyvezír,
IV. Mohamed szultán mellett.
1663 nyarán ő tört Magyarországra, és a következő évben ő
adott utasítást Zrínyi-Újvár lerontására, de nevéhez fűződik a
szentgotthárdi csatavesztés is. Ugyanakkor okos diplomataként
nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a „szégyenletes” vasvári béke
úgy köttetett meg, ahogy az a törököknek legjobban megfelelt.
A békekötés után látszólag baráti hangot ütött meg I. Lipót
császárral, és kiemelten figyelembe vette a korabeli török
hírszerzés eredményeit, információit. Így tehát már a kezdet
kezdetén tudomására jutott a Wesselényi-féle összeesküvés, és
maga is belefogott, hogy az ide vonatkozó ismereteket
gyarapítsa, és az Oszmán Birodalom szempontjából okosan
felhasználja. Mivel politikai érdekből Lipót császárral nem kívánt
konfrontálni, nem hallgatta meg később a hozzá forduló, és a
Wesselényi-összeesküvésben szerepet vállalt magyar urak
kérését sem, nem támogatta őket.
Később a velenceiekkel hadakozva Krétán aratott
győzelmeket, majd 1672-ben Lengyelországra támadt, és annak
ellenére megtartotta ottani hódításait, hogy Jan Sobieski, az
1674-ben megválasztott lengyel király győzedelmet aratott a
törökök felett.
41. Az ulema, mint cím, tudóst, írástudót, vallási szakértőt
jelölt, de azt a tanácsot is, amelynek a tagjai jogászok, papok,
magas pozíciót betöltő hivatalnokok, tanítók, valamint katonai és
politikai nagyságok. Vezetője a sejk ul-iszlam, „az iszlám vénje”,
tehát egy főmufti, vallási kérdésekben autentikus főjogász.
Az iszlám világban a papok voltaképpen jogtudósok, a Korán
ismerői, vagyis általánosságban véve tiszteletre méltó bölcsek.
1847-ig a törököknél nem is létezett ún. polgári bíráskodás, a
vallásjog határozott meg mindent, valamint a szultán
törvénykönyvei, de ezeket is vallásjogi szakemberek állították
össze.
42. Szelepcsényi György (kb. 1595 – 1685. január 14.)
esztergomi érsek. Rómában végezte el a teológiát. Hazatérve
végigjárta a ranglétrát, előbb szenei (ma: Senec, Szlovákia)
plébánossá, majd esztergomi kanonokká lett. Később megkapta
a veszprémi, majd a nyitrai püspöki címet, és mellette a kalocsai
érseki megye kormányzását.
1666-ban lett esztergomi érsek és hercegprímás, illetőleg
királyi helytartói címet kapott 1667- ben. Először maga is részt
vett néhány tanácskozáson, még a kezdet kezdetén, amikor
Wesselényi Ferenc és Zrínyi Péter a magyarországi áldatlan
állapotokból vezető kiutat keresték, de Wesselényi halála után,
amikor rájött, hogy az összeesküvők erőszakos útra terelik az
eseményeket, visszavonult. Amikor a kötetben szereplő Iványi
Fekete elárulta a legutolsó megbeszélés tartalmát, Szelepcsényi
részletesen feltárta az udvarnál az összeesküvést.
Ezt követően azonban arra törekedett, hogy a magyar
alkotmány felforgatását célzó királyi intézkedéseket tompítsa, és
békés kiegyezést hozzon létre.
Pozsonyban letelepítette az Irgalmasok rendjét és a
piaristákat, új papneveldét és nemesi fiúnevelőt hozott létre.
Budán a karmelitáknak. Lőcsén, Szakolcán és Zsolnán a
jezsuitáknak létesített rendházakat.
Kilencven évesen halt meg a morvaországi Litovicán.
Végakarata szerint az ausztriai Mariazell székesegyházában
temették el.
43. Az interesse latin szó, és azt jelenti, hogy valahol jelen
lenni, valamiben részt venni, szerepet játszani, de azt is, hogy
egy bizonyos dolog, esemény iránt érdekkel lenni. Jelen esetben
a közös politikai, hatalmi érdek, és az annak megvalósításában
történő részvétel indokolta az interesszáns kifejezést, amit
egyfajta konspirációs megjelölésnek is elfogadhatunk.
44. A kapudzsi hasi, azaz főkapuőr, a szultáni ajtónállók
parancsnoka volt. Általában vörös színű sapkát viseltek, amit
üszküf-nek hívtak, és aranyhímzés díszítette. A kapudzsi basi
azonban többnyire fontos feladatokat is ellátott. Gyakorta
küldték őket külföldre diplomáciai megbízatással, és általában
véve politikai feladatokat töltöttek be. Közülük megjegyzendő
egy Abdurrahman nevű török diplomata, aki a nagyvezír
megbízásából jelentkezett be 1680. február végén Thököly
Imréhez, hogy tudassa vele: mint kuruc fővezérrel akar vele a
Porta tárgyalni, és nem zárják ki a török-kuruc együttműködés
lehetőségét.
A szó általános értelmére visszatérve megjegyezzük, hogy a
töröknél az egyszerű ajtóőröket is kapudzsinak nevezték.
A kapudzsi basi feladatát képezte, hogy az európai követeket
a szultán elé kísérje meghallgatásra, de a büntetéseket is ő
hajtotta végre, vagy ellenőrizte azok végrehajtását, a
száműzetéstől a vagyonelkobzáson át a halálbüntetésig. Ez
utóbbi esetben a vezírek és helytartók büntetésének
ellenőrzése, végrehajtása is hatáskörébe tartozott. A kapudzsi
basik minden díszmenetben, felvonuláson részt vettek a szultán
kíséretében, aki, ha helytartókat iktatott be, őket küldte a
helyszínre.
45. A történetben megjelölt Johann Weinkard von Auersperg
herceg (1615 – 1677) III. Ferdinánd kegyence volt, tőle kapta a
hercegi rangot, és így első miniszter lett. A korán elhunyt IV.
Ferdinánd nevelőjeként is ténykedett.
I. Lipót minisztereként kötötte meg Lobkowitz herceggel együtt
azt a titkos szerződést a franciákkal, amely Ausztriának
biztosította Spanyolországot, a Habsburgok spanyol ágának
kihalása után is. Később I. Lipótot megkerülve, annak tudtán
kívül bíborosi méltóságra pályázott, ezért halálra ítélték, de
végül megúszta egy laibachi internálással.
Kétségtelenül tudott az udvar arról, hogy Auersperg
kiemelkedően jó kapcsolatot ápol a Zrínyi családdal, és Zrínyi
Miklós halála után Pétert is támogatta a boszniai törökök elleni
határvillongások során. Mivel kapcsolatban állt a francia
Gremonville követtel, aki tudott a Wesselényi-féle
összeesküvésről, feltehető, hogy a Titkos Tanács figyeltette
Auersperget.
Bizonnyal szimpatizált Zrínyivel, illetőleg az ő törökellenes
elgondolásaival, erre utal a tény, hogy leveleit fogadta,
diszkréten kezelte, és több esetben kijelentette, hogy Zrínyi
Miklós személye maga a példa.
 46. Thököly Imre (Késmárk, 1657. szeptember 25. – Izmid,
1705. szeptember 13.) a történetben megemlített Thököly István
fia. Anyja rátóti Gyulafíy Mária. Idősebb Thököly kiváló
barátságban állt Wesselényi Miklóssal és Nádasdy Ferenccel,
akiket lelkesen támogatott a királyellenes összeesküvésben.
Imrét – mivel a család erdélyi birtokokkal is rendelkezett –
nyolcévesen Apafi Mihály fejedelem kinevezte Máramaros
vármegye főispánjává, de kiskorúsága miatt az ügyeket helyette
Teleky Mihály intézte.
Tízévesen került az eperjesi lutheránus kollégiumba, de a
zavaros politikai viszonyok miatt csak két évet töltött ott. 1670-
ben apja visszahozatta, majd a császáriaktól ostromlott Árva
várából a liptói Likava várába költöztek. Apja itt halt meg, a
korabeli leírások szerint feltehetően „a kiállott izgalmak” miatt.
(Kétségtelen, hogy a Wesselényi-féle összeesküvést támogató
Thököly Istvánt ugyanúgy elítélték volna.)
Apja halála után Apafi fejedelem vette szárnyai alá a fiatal
Imrét, akinek örökölt magyarországi uradalmait a bécsi Kamara
csaknem mind lefoglalta, viszont a máramarosi birtokokból nagy
jövedelemre tett szert. A magyar területről emigráltakkal
kapcsolatban állt, velük sokszor találkozott, ami politikai
hitvallását alapvetően meghatározta.
Huszonegy évesen őt választották meg a népszerűtlen Teleky
Mihály helyére a Bécs ellen felkelők. Telekyvel eleinte atyai
kapcsolatot ápolt, de ez gyökeresen megváltozott, és
ellenségeskedésbe torkollt.
Thököly Imre ekkor lépett igazán a történelem színpadára, és
táborába vonzotta a jogaikban csonkított, üldözött
protestánsokat. Hamarosan elfoglalta a felső-magyarországi
bányavárosokat, ott tetemes arany- és ezüstjövedelemre tett
szert. Újabb háborúba fogott Bécs ellen, amelyben Apafi tízezer,
a nagyváradi pasa pedig hétezer török harcossal támogatta.
Az akkor már hat éve özvegy Zrínyi Ilonával 1682-ben kötött
házasságot, amiben a történetírók és elemzők szerint nagyban
motiválta a tetemes Rákóczi-vagyon. Ettől remélt továbblépést,
újabb győzelmeket. Más történetírók viszont kiemelik az Ilona és
Thököly közti valós szerelmet és vonzalmat, amit Ilona később
írott levelei igazolnak.
A szultánnal kialakított viszonya mindvégig disszonánsnak
mondható. Viszonylag hamar kiderült, hogy céljai megvalósítása
érdekében Thököly kénytelen ingadozni, egyszer Bécs, máskor
a Porta felé felajánlva hűségét. A kuruc harcokat éppen ezért
változó sikerrel vezette, de hadvezéri nimbusza mindvégig
elkísérte. Kiválóan és sokoldalúan képzett, roppantul intelligens
vezérnek ismerték belföldön és külhonban egyaránt.
1683-ban a kassai országgyűlést követően a rendek bizalma
megrendült Thökölyben, majd a török – az 1683-as bécsi és
pozsonyi kudarca után – hasonlóképpen viszonyult hozzá,
amikor két évvel később Váradon elfogatta. Ezt követően
Thököly sok esetben irracionális politikai döntésekre
kényszerült. A kuruc had egységei közül több átpártolt Lipót
királyhoz, és Thököly egyre kevesebb támogatóra talált.
Munkács császári ostromakor nem is nyújthatott támogatást
Zrínyi Ilonának.
Utolsó, emlékezetes csatáját az 1690 augusztusában a
zemyesti ütközetben megnyerte, de ez már hosszú távú politikai
hasznot nem hozott számára. Voltaképpen annyit, hogy az ott
elfogott Heisler császári tábornokért a Bécsbe kényszerített
feleségét kicserélhette. A csata után ugyan erdélyi fejedelemmé
választották, de csak igen rövid időre. Néhány kisebb győzelmet
szerzett még, török lovasságot vezényelt a győztes
szalánkeméni csatában (ahol a sors fintora folytán Zrínyi Ilona
unokaöccse, Ádám, mint császári tiszt odaveszett), de akkor
már egyre-másra vissza kellett vonulnia Oláhországba, a
jelentősen megcsappant kuruc haddal.
Ekkor véglegesen leáldozott a köszvénytől gyötört, fizikailag
lerobbant Thököly szerencsecsillaga, Erdélyt elveszítette, és
Zrínyi Ilonával, meg a hozzá hű kisszámú kísérettel török
területen keresett menedéket, de közben még egy utolsó
szerepet vállalt a zentai, vesztes csatában, ahonnan úgy
menekítették ki.
 Előbb Pozsarevácon, aztán Nándorfehérvárban, később
Konstantinápoly galatai városrészében, majd a kis-ázsiai
Nikomédiában, végül attól kétórányira, Virágmezőn éltek.
Három évvel élte túl Zrínyi Ilonát, közös utód nem maradt
utánuk. A nikomédiai örmény temetőben helyezték örök
nyugalomra, majd 1906-ban hazahozták és Késmárkon, az
evangélikus templomban újratemették.
47. Rákóczi Erzsébet (Zboró, 1655. november 16. –
Szávaújvár, 1707. november 8.) Rákóczi László és Bánffy
Erzsébet leánya. Nagyapja Rákóczi Pál országbíró.
Erzsébet a Rákóczi család katolikus ágához tartozott. Apját
Váradon, 1664-ben végezte ki a török, anyja már korábban
meghalt. Ettől kezdve Báthory Zsófia neveltette. Tizennégy sem
volt, amikor férjhez ment Erdődy Ádám grófhoz, de férje pár
hónap múlva meghalt.
Két év múlva ismét férjhez ment, első férjének
unokatestvéréhez, Erdődy György grófhoz. Kevéssé sikerült,
kezdetben kifejezetten boldogtalan házasság volt ez. A Thököly-
féle felkelést Erzsébet Krakkóban várta végig, s közben
elhidegült férjétől. Zárdába vonulást fontolgatott. Valószínűleg
alapjuk is lehetett azoknak a pletykáknak, amelyek
elhíresztelték, hogy Erzsébet már évek óta gyengéd érzelmekkel
viseltetett Esterházy Pál gróf iránt. Verselni is ekkor kezdhetett,
és egyik példaképének tekintette Zrínyi Miklóst, mint költőt.
Házasságán azonban a felsőbb utasításra történt kibékülés
sem változtatott sokat. Míg Erdődy György Bécsben tette a
dolgát, addig Erzsébet a család horvátországi birtokain
tartózkodott. A viszony aztán 1695-ben, negyvenéves korában
véglegesen megromlott a férjével.
Gyermeket nem szült. 1707-ben halt meg, és Klanjec
(Horvátország, Varasd mellett) monostorának templomában
helyezték örök nyugalomra, 1708 elején. Birtokait Zrínyi Ilona
leányára és fiára, Rákóczi Juliannára és II. Rákóczi Ferencre
hagyta. Fennmaradt 208 olyan levele, ami a korának egyik
legjelentősebb gyűjteményévé vált, ezen felül fontos
művelődéstörténeti anyagként tartják számon.
 48. Regéc vára azért bír történetünkben különös
jelentőséggel, mert 1677-től Zrínyi Ilona két gyermekével oda
vonult vissza. II. Rákóczi Ferenc a gyermekkorának első éveit
ott töltötte.
A vár Zemplénben található, és az 1300-as években létesültek
az első épületei, az 1285 évi, ún. „második tatárjárás” után. Az
akkori csaták egyik helyszíne feltehetően a Regéc hegy alatti
terület lehetett, de erősség a hegyen még nem állt abban az
időben.
Zsigmond király 1430 körül, mint királyi várat, a törökök elől
elmenekült szerb fejedelemnek adta. Ekkor az északi oldalon
kisebb erősség, torony épült. Később ismét királyi tulajdonba
szállt, majd Hunyadi Mátyás a Szapolyai-családnak adta.
Később a Serédy, majd az Alaghy-családé lett.
1635-től Esterházy birtok, akiktől éppen I. Rákóczi György
erdélyi fejedelem vette el erőszakkal, 1644-ben. Miután I.
Rákóczi Ferencet az anyja sikerrel megmenekítette a
Wesselényi-féle összeesküvés következményeitől, magát
Regécet se vették fel abba a lajstromba, ami aztán
megpecsételte volna a vár sorsát és tulajdonlását, így maradt a
család birtokában. Ezt megelőzően déli irányban a várat jelentős
mértékben bővítették.
Miután Rákóczi Ferenc 1676-ban meghalt, Zrínyi Ilona a
gyermekekkel Regécbe költözött, ahol már gazdag palotaszárny
állt, és a vár alkalmas volt főúri életvitelre és a család
védelmezésére. Mikor Zrínyi Ilona Thököly Imre felesége lett,
Regécbe vitték Thököly ezüstneműit. Itt szervezték a felső-
magyarországi hadellátó központot is, 1683-ban. Aztán
következett az a hadjárat, ahol Thököly erősen készült a
császáriak megsemmisítésére, 1685-ben. Mivel Thökölyt a
váradi pasa elfogatta, aztán pedig megegyeztek, hogy a
továbbiakban a törökkel együtt harcol, még ebben az évben
császáriak jelentek meg Regécnél. A vár kuruc őrsége kinyitotta
a kaput, mert ígéretet kaptak arra, hogy oda császáriak nem
vonulnak be. Ugyanakkor Caprara generális mégis ez utóbbit
tette, és a következő évben, 1686-ban tökéletesen
leromboltatta.
II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idején már nem volt
hadi jelentősége Regéc várának, és kijavítani se volt érdemes. A
szabadságharc leverése után osztrák tulajdonba került, majd
később a Károlyi családé lett. Az 1990-es évektől feltárási,
helyreállítási munkálatok folynak, és még mindig számos
relikviát találnak a kutatók.
49. A „kuruc” megnevezéssel kapcsolatban a történészek
talán még a mai napig vitában állnak, főként az eredetét
tekintve. Abban mindenki egyetért, hogy először 1672-ben
jegyezték le, és a bujdosók csapatait illették ezzel a névvel.
Hogy miért, abban már megoszlanak a vélemények. Leginkább
az a teória tartja magát, amely a latin crux, vagyis kereszt szóból
származtatja, a nép által elferdített formában.
Miután 1671-ben Lipót császár és magyar király
felfüggesztette Magyarország alkotmányát és abszolutista
rendszert vezetett be, Felső-Magyarországról menekülni
kezdtek azok, akik a lázadókkal rokonszenveztek. Az
elfogatóparancsok hatására főként Erdélyben kerestek
menedéket, a fejedelemség határán, az ún. Partiumban.
Csapatokba szerveződve csak bujdosóknak hívták magukat.
1672-ben aztán betörtek Felső-Magyarországra, és valóban I.
Rákóczi Ferencet akarták vezérüknek, aki nem fogadta el a
felkérést. Ezért a kurucok nem kímélték a Rákóczi
érdekeltségeket sem, de sosem Rákóczit, csak az anyját
hibáztatták, amiért a fia nem állt az élükre.
Hogy Zrínyi Ilona mennyiben befolyásolhatta férjét a
döntésekben, arra nincs kellő információ, de Báthory Zsófia
mindent megtett annak érdekében, hogy fiát a kurucoktól és a
harcoktól, vagy bármilyen királyellenes felkeléstől távol tartsa.
Protestánsgyűlölete miatt duplán magára vonta a kuruc felkelők
haragját.
50. A labanc név feltehetően csúfnév. Eredetére sokféle
magyarázat létezik, de gyaníthatóan egyik sem az igazi. E
szóval a Thököly és a Rákóczi szabadságharcok alatt a királyhű
magyarokat, illetve a Bécshez lojálisakat, vagy Habsburg
pártiakat egyaránt illették a kurucok.
Leginkább a szó eredete vitatott. Lehetséges, hogy a bécsi
udvar korabeli, divatos parókájára utal, s így az eredet lehet
akár „lobonc” vagy „loboncos”.
Lehetséges, hogy a korabeli német gyalogok, a landsknechtek
megnevezésének ferdített változata.
Egy német elgondolás szerint (ami nehezebben hihető!) a
labanc szó a „lauff Hans”, azaz a fuss, János! –
szóösszetételből ered.
Francia értelmezés szerint le blanc, aminek a fordítása fehér,
utalva a császári katonaság öltözetének színére. Ez utóbbival
kapcsolatban megjegyezzük, hogy II. Rákóczi Ferencnél nagy
létszámban fordultak meg francia kiképzők. Ők az osztrákokat –
fonetikusan ejtve löblan-oknak hívták, és lehet, hogy ez
honosodott meg a magyarban.
Egy azonban tény: a labanc szó – nem kis mértékben a
történetírásnak, az irodalomnak és a filmeknek köszönhetően –
mára a magyar nemzettudatban egyenértékű lett a
hazafiatlanság és a gyávaság azonos értelmű szavaival és
meghatározásaival.
51. Kollonich Lipót (1631-1707) grófi családból született,
fiatalként máltai lovag lett, majd 1685-ben győri püspök, 1692-től
államminiszter és a bécsi Udvari Kamara elnöke. 1695-ben
nevezték ki esztergomi érsekké.
A protestantizmus és a magyar alkotmányos rend ellensége
volt. Rákóczi Ferenc neki tulajdonítja az elhíresült álláspontot,
hogy „előbb Magyarországot rabbá teszem, aztán koldussá,
végezetül katolikussá”.
A közigazgatás átszervezését úgy kívánta megoldani, hogy a
magyar azonossá váljon az örökös osztrák tartományokéval.
Szorgalmazta, hogy a nemességre kemény adókat rójanak ki. A
pozsonyi bíróságnak, amely a protestáns papok ügyét vizsgálta,
az egyik legkíméletlenebb vezetője volt. Egész életében, még
érsekként is üldözte a protestantizmust.
 52. Hogy magyarokat gályarabnak adtak el ebben az időben,
többnyire meglepi az olvasót, márpedig szóról szóra igaz.
Amikor a Wesselényi-féle összeesküvés ítéleteit végrehajtották,
megkezdődött a protestáns lelkészek üldözése, jóval
erőszakosabban, mint annak előtte. Szelepcsényi érsek és
Kollonich Lipót voltak ennek a katolikus egyház részéről az
elsőszámú szorgalmazói, mondván, hogy béke csakis akkor
lehet, ha a felforgató protestánsok eltűnnek a színről.
Zrínyi Ilona anyósa – mivel Ferenc fiának megmenekítése
okán is elkötelezte magát az érsek politikája mellett lelkesen
támogatta a vésztörvényszék tervét és későbbi működését.
Először csak néhány meghatározó megyéből rendelték a
protestáns lelkészeket Pozsonyba a törvényszék elé, majd
minden területről. A bírói ítélet kimondta, hogy át kell térniük a
katolikus hitre, vagy hagyják el az országot. Különösen
megátalkodottnak azokat találták, akik elrejtőztek, elszöktek, és
titokban folytatták lelkészi ténykedésüket.
A „visszaesőket” börtönnel büntették, ahonnan élve kevesen
kerülhettek ki, illetve gályarabsággal, amit kegyelemként
kezeltek a bírók. A gályarabok is elpusztultak előbb-utóbb, és
őket a hajókról egyszerűen a tengerbe hajigálták.
Amint azt Kovács Gergely István: Thököly Imre és II. Rákóczi
Ferenc c. kötetéből megtudjuk, szárazföldi úton szállították őket
Nápolyba, és kb. negyven főt tett ki a gályarabságra ítéltek
létszáma. Az eset jókora felháborodást váltott ki Európában,
még a katolikus országokban is.
Nápoly abban az időben a Habsburgok uralma alatt állt, és a
kikötőben történt a gályarabok adásvétele. Ugyanakkor
Hollandia ebben az időben jelentős protestáns hatalomnak
számított, s egy Ruyter nevű admirális a holland kormány
megbízásából pénzzel kiváltotta a magyar rabokat.
53. Borsi ma a magyar-szlovák határ közvetlen közelében
található, Sárospataktól mintegy tizennyolc, Sátoraljaújhelytől
kb. nyolc kilométerre, a Bodrog partján, már szlovák területen.
Jelenlegi neve Borša. A Rákócziak várkastélya középkori
alapokra épült, vizesárok vette körül, később emeletet kaptak az
épületek. Négy szögletes és két körbástya gondoskodott a
védelemről, valamint a felvonóhíd. Abban az időben képes volt
megvédelmezni a közeli falvakat, valamint a Bodrog átkelőjét,
illetve a Munkácsra vezető utat tartotta ellenőrzés alatt.
54. Nem haszontalan, ha tudjuk, hogy II. Rákóczi Ferenc a
keresztségben miért kapta második keresztnévként a Lipótot.
Általában is szokásban állt a főrendi famíliáknál – hogy az
uralkodó iránti hűséget kifejezzék – az újszülöttnek az éppen
aktuális király utónevét adni.
Esetünkben erősen feltételezhető, hogy Zsófia asszony
szorgalmazta, hiszen Ilona ezt a második keresztnevet
valószínűleg sosem adta volna a fiának. Tudjuk, milyen
ellenséges érzülettel viseltetett I. Lipót iránt, és ezen soha nem
is változtatott.
Ugyanakkor igazolt tény, hogy II. Rákóczi Ferenc felnőttként
soha nem használta a második keresztnevét, és ennek éppúgy
lehettek családi, mint politikai okai.
55. Zrínyi Ilona nagyon udvarias hangú levélben kérte, hogy
gyermekei gyámja egyedül ő legyen. Ugyanilyen diplomatikusan
utasította el az udvar azon kezdeményezéseit is, amelyek arra
irányultak, hogy a gyámságot a központi hivatalok gyakorolják.
Erősen gyanítható, hogy az illetékes döntéshozókat
megfizethette, vagy ajándékot küldött nekik. Mindez abban az
időben teljesen természetes volt, és el is várták, ma ezt
természetesen vesztegetésnek, korrupciónak hívnánk. I. Lipót
császár pedig egy hónap múlva, 1676 augusztusában
jóváhagyta a kérelmet, és csak Rákóczi Ferenc végakaratát
hangsúlyozta ki, amelyben az elhunyt őfelsége pártfogását kérte
gyermekeire.
56. Talán nem érdektelen szót ejteni a Rákóczi-birtok
kiterjedéséről. A már eddig megismert nagy várak, várkastélyok
mellett számos kisebbet birtokoltak, amit legtöbbször csak akkor
laktak – illetve kerestek fel –, ha egyik helységből a másikba
utaztak, s közben megszálltak bennük.
Ahogy Dr. Csorba Csaba kiváló tanulmányából ismerjük, a
felső-magyarországi Rákóczi-birtokot földesúri hajdútelepülések
vették körül, és ők végezték az őrzési feladatokat. Ónod,
Palkonya, Megyaszó, Monok, Szerencs, Bekecs, Hernádnémeti,
Gesztely, Luc, Bőcs, Hídvég, Kesznyéten, Ernőd, Szederkény,
Tarcal, Szikszó, Sajószentpéter, Tállya, Mád, Szada,
Sárospatak, Girincs, Harkány, Köröm, Alsódobsza és Zombor is
a tulajdonukhoz tartozott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy – bár
képes volt Rákóczi Ferenc akár több ezer harcost is kiállítani –,
a királyi haddal nem versenghetett. Erre ébredt rá pl. 1670-ben
is, amikor a Wesselényi-féle összeesküvésből kényszerűen bár,
de még időben kilépett, pontosabban meghódolt a túlerő előtt.
Miután I. Rákóczi Ferenc meghalt, Báthory Zsófia vette át az
uradalmak irányítását, azokon kívül, amelyek Zrínyi Ilonához
tartoztak (mint pl. Regéc).
A birtok, amit anyósa halála után Ilona már egymaga,
hozzáértéssel és áldozatos munkával igazgatott, területileg
csaknem kétmillió katasztrális holdat tett ki.
57. Szentmiklós ma Ukrán területen található, mintegy tíz
kilométerre Munkácstól északkeletre, a Latorca folyó mentén. A
helység neve ma Csinagyijovo.
Árpád-kori eredetű, de az új kőkorban már lakott hely volt.
Később fontos kereskedelmi csomópontnak számított a galíciai
kalmárút mentén, és rohamosan fejlődött. Bánk bán veje is
birtokolta, majd 1572-ben Miksa király adta a Frangepán
családnak. Később a Nyáryak és az Esterházyak, a Telegdyek
és a Lónyaiak tulajdonába került, majd a Rákócziak
megvásárolták. Az ő tulajdonukban állt egészen 1711-ig.
A krónika szerint feltehetően itt ismerkedett meg személyesen
az özvegy Zrínyi Ilona Thököly Imrével, aki akkor már a kurucok
vezére volt. A birtokot a Szatmári béke után az udvar elkobozta
a Rákócziaktól.
A kastély egy U alakú, kétszintes épület volt, ami már az
1450-es években elkészült. Később többször is átalakították. A
kései reneszánsz stílusában épült, és Zrínyi Ilona szívesen
tartózkodott ott. Végül a fia, II. Rákóczi Ferenc is itt töltötte
utolsó napjait mielőtt törökországi száműzetésbe vonult. Volt a
helységben egy görög katolikus templom, amit a XIV. század
elején építettek.
58. Véke község ma Szlovákiához tartozik (Vojka). A
Bodrogközben található, Királyhelmectől (Královsky Chlmec)
néhány kilométerre, északnyugatra.
59. Veress Bálint létező személy volt. Thököly oldalán harcolt
a császáriak ellen, és ténykedéséről levéldokumentum is
megemlékezik, amit az említett vékei eseményekről írt az
apjának, 1678. november 29-én.
60. A korabeli puskák, muskéták hatásos, célzott lőtávolsága
úgy 70-100 méter lehetett. A szórás ezen belül is rendkívül nagy
volt, noha a kilőtt ólomgolyóbis ennél messzebbre is elszállt.
Zárt rendben, támadó ellenség ellen, azt mintegy 40-50 méterre
bevárva már kedvező hatást érhettek el az elöltöltős
fegyverekkel. Legtöbbször azonban, ha nem állt rendelkezésre
második vagy harmadik puskás sor, a puskák, muskéták
elsütése után többnyire a szálfegyverekkel folytatódott a szemtől
szembeni küzdelem.
61. Utalás ez arra, amit Zrínyi Péterék bécsújhelyi kivégzése
után szinte nyomban terjeszteni kezdett a császári propaganda.
Az ítéletet még szinte végre sem hajtották, másnap máris
írások, rajzok láttak napvilágot Bécsben és a császárság
nagyvárosaiban. Ezekben arról tájékoztatták a lakosságot, hogy
Zrínyiék voltaképpen közönséges bűnözők voltak, akik
postakocsikat raboltak ki, a törökkel szövetkezve a
kereszténység elpusztítását tűzték lobogóikra, meg akarták
mérgezni az uralkodót és a főembereket –, egyszóval igazolni
akarták a büntetés jogosságát, és az azt követő retorziót.
Tizenkét metszet készült a kivégzésről, de vásárokon árulták az
ítélet szövegét is. Ezen anyagokból feltehetően eljutott néhány
Zrínyi Ilonához is. Thököly Imre azonban – az apja érintettsége
révén – feltehetően az igazat tudta, noha 1671-ben még nagyon
fiatal volt.
Ám sok hasonló anyag is készült ellentétes előjellel, a
valóságot bemutatva, bár ezek készítőit és olvasóit is üldözték.
 Megjegyezzük, hogy Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc
búcsúlevele is előkerült később. Ezeket a bécsújhelyi börtönből
nem engedték továbbítani a címzetteknek, sem Frangepán
Anna Katarina asszonyhoz, sem a császárhoz nem jutott el.
Miután nyilvánosságra kerültek, kinyomtatták és
sokszorosították azokat.
62. Aeneas Silvius Caprara gróf (1631-1701) a Zrínyiek
ellenlábasa, Montecuccoli tábornok rokona. Verekedett a francia
és a török háborúkban is, és a történetben említett időszakban
Kassa városának főkapitánya volt. Tökéletesen császárhű,
1683-ban a magyarok ellen harcolt, két évre rá Érsekújvárt
foglalta el. A franciák ellen 1691-1693 között a Rajnánál
verekedett, majd újra Magyarországon találjuk, a törökkel
szembeni harcokban. Élete utolsó szakaszában az Udvari
Haditanács alelnökévé nevezték ki.
63. Lelesz (Leles) ma Szlovákia területén található,
Királyhelmectől mintegy nyolc kilométerre, északkeletre, a
Latorca folyóhoz közel. Munkács várától a távolság kb. hatvan
kilométer.
64. Fakász Mihály történész, munkácsi középiskolai tanár
kiváló tanulmányából részletesen megtudhatjuk, mekkora volt
Zrínyi Ilona és Thököly gróf nyolcnapos esküvői lakomája,
amelynek során levágtak 10 hízott ökröt, 36 borjút, 80 juhot, 20
disznót. Továbbá 4 szarvast, 10 őzet és 6 vaddisznót dolgoztak
fel a konyhán, mellettük 2 dámvadat, 150 foglyot és 50 fácánt,
50 libát, 25 fürjet, 20 túzokot, 70 pulykát, 120 kacsát, 160
galambot, 150 kappant. A különféle halak mennyisége
megközelítette a 8 mázsát. Ezen felül felhasználtak 200 mázsa
lisztet, 50 mázsa nádmézet, sokféle édességet és drága
fűszereket. Vörösborból 130 hordó, fehérből 150 fogyott, a
lengyel pálinkából 25 kis hordónyi, illetve 40 hordó sör.
65. Kétségtelen tény, hogy Zrínyi Ilona társadalmi rangját és
annak elismertségét tekintve Thököly felett állt. Tudvalévő, hogy
mintegy 110 évvel az esküvő előtt, a gróf egyik családi őse,
bizonyos Thököly Sebestyén még csak kereskedő volt.
Főképpen marhakereskedelemmel és borral foglalkozott. Ő
kapott a családból nemesi rangot, aztán ügyesen forgatta a
vagyonát. A nemesi cím birtokában már más, régebbi nemesi
családokhoz közeledhetett, és a Thököly-família a céltudatos
házasságkötések révén lassan a főúri családok közé érkezett.
Ugyanakkor Zrínyi Ilona származása lényegesen magasabb
rendű volt, és I. Rákóczi Ferenccel kötött házassága révén
fejedelemasszonyi címet viselt. Ilyennel Thököly Imre nem
büszkélkedhetett, voltaképpen gróf volt, akit a felkelők
fővezérnek választottak. Való igaz, Zrínyi Ilona is arra számított,
hogy a házasságkötés után Thököly lemond a fegyveres harcról,
megbékél Béccsel. Kiszámította, hogy a törökkel a legtöbb
esetben pénzért meg lehet egyezni, és neki ebben az időben a
legfontosabb a béke volt. Fiát, Ferencet sem Thököly Imre
mellett képzelte el, neki annál sokkal nagyobb címet és
tisztséget gondolt, ezért is akarta megvásárolni a birodalmi
hercegi címet.
Ám azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Zrínyi Ilona
egyetlen pillanatra sem feledhette apja kivégzését és családja
vesztét, a régi birtokok totális szétverését és kirablását, amit a
Habsburgok számlájára írt. Mindvégig élt benne a remény, hogy
az ö vagyona, példátlan diplomáciai érzéke, tudása és
intelligenciája, valamint Thököly katonai tehetsége együttesen
oda vezet egyszer, hogy a magyarság megszabadul a török és a
Habsburg uralomtól is, és az önrendelkezés, az önálló államiság
útját járhatja.
66. Fülek várát abban az időben Koháry István várkapitány
védte. Amellett, hogy irodalomkedvelő költőként is ismert, ő volt
az alsó-magyarországi főkapitány, illetve Hont vármegye
főispánja. Császárhű lévén felháborodott, hogy a törököket
magyarok (jelesül Thököly katonái) támogatják a vár
elfoglalásában. Valóban ádáz küzdelem folyt, és Kohárynak
esze ágában sem volt feladni Füleket.
Thököly tárgyalót küldött a várba, majd megjelent ott Ibrahim
pasa követe is, Ulman bég. Koháry megmutatta neki a várat és
a lövegeket, és elmondta, hogy nem adja át önként az
erősséget. Ugyanakkor a várvédőknek elege lett a megszakítás
nélkül, éjjel és nappal hevesen folytatott harcokból, és
megfenyegették kapitányukat: lehajítják a vár fokáról, ha nem
hagy fel a védekezéssel. Amikor Füleket feladta, egy török tiszt
és maga Thököly bilincsbe verve kísérték, hogy a janicsárok
dühétől megóvják, aztán Regécbe szállították.
67. 1682. augusztus-szeptember hónapjaiban a Halak és a
Vízöntő csillagképben sokáig látható volt az az üstökös, amit
csak a 18. században neveztek el a csillagász után Haley-nek.
Ebben az időben az üstökösöket még babonás félelem övezte,
és különféle tragikus események, háborúk bekövetkeztét
kötötték hozzájuk.
68. Az athnamé (törökösen: ahdname) egyfajta írásba foglalt
szerződés, okmány, amit főként a külföldi hatalmakkal kötött a
Porta. Gyakorlatilag szerződéslevél, illetve szultáni hitlevél,
amely más fejedelmeknek, vagy államoknak jogokat biztosít.
69. Cseklész (szlovákul: Bemolákovo, németül: Landschütz)
ma Szlovákiában található, a 61. út mentén, Pozsonytól keletre.
A helység neve feltehetően a Csek régi magyar személynévből
ered, és a kutatások szerint a kőkorban már lakott település volt.
Thököly Imre 1683 nyarán, Bécs ostroma során, mikor a török
hadat „kötelességből” támogatta, fő táborát itt állította fel. Itt
tartózkodott a kis II. Rákóczi Ferenc is, és sátorban lakott
nevelőjével, Thököly kamarásával, Kőrössy Györggyel.
70. XI. Ince pápa 1684-ben hozta tető alá régi tervét, a Szent
Ligát. Még ifjúként, Lengyelországban harcolva tett fogadalmat
erre. Nyolc esztendeje viselte a pápai tiarát, és szakadatlanul
gyűjtötte a pénzt arra, hogy a töröktől megszabadítsa a
keresztény Európát. Az európai uralkodókat nehezen győzte
meg tervének. Végül 1684 tavaszán aláírták a Szent Liga
dokumentumait, amelyben Lipót császár, Velence és a lengyel
király szövetséget kötöttek a török Európából történő
kiszorítására. A történelem addigi leghosszabb háborús
arcvonala alakult ki, a mai Ukrajna területétől Magyarországon
át a Nyugat-Balkánig.
Miután Bécs alatt 1683 őszén megverték a törököket, Thököly
a megváltozott politikai háttérben mindent elkövetett annak
érdekében, hogy húszezres seregét átmenthesse a császári
oldalra. Húsz lovasezred nem kis erő, és Thököly hadvezetési
képességeit Európa szerte csodálattal illették. Más kérdés, hogy
Zrínyi Ilona feleségként támogatta őt a kezdeményezéseiben, de
az ő Habsburg-ellenessége vitathatatlan tény. Ugyanakkor
reálisan szemlélte az eseményeket, és minden bizonnyal értette
a helyzet visszásságát, valamint önmagára és gyermekeire
nézve annak kiélezett voltát.
71. Igló (Spisská Nová Ves) ma szlovák területen fekszik, a
Felvidéken, a Hernád partján. Thököly erősen megcsappant
kuruc seregével a fenti időpontban itt ütött tábort, hogy a várost
megszerezze. Később a Szepes-vármegyei városok közül a
legfejlettebbé vált, ezért a többi élére került.
72. Zrínyi Ádám, a költő-hadvezér fia kétéves volt, amikor
Zrínyi Miklós meghalt. Aztán anyjával, Löbl Zsófiával néhány év
múlva elhagyták Csáktornyát, és Bécsbe költöztek, amiben nagy
szerepet játszott a tény, hogy Frangepán Katalinnal nem ápoltak
rózsás viszonyt. Löbl Zsófia ugyan pontosan eligazodott a
politikai útvesztőkben, rendkívül művelt asszony volt és méltó
társa Zrínyi Miklósnak, de gyermekei érdekében jobbnak látta,
ha a hatalommal nem konfrontál.
Elérte, hogy a horvátországi régi birtokait németországival
kárpótolják, hogy fiát ki ne semmizzék. Leányát, Mária Katalint a
karmelita apácák gondjaira bízta, de Ádámot maga mellett
tartotta, a jezsuitáknál taníttatta, és a fiú később a bécsi
egyetemet is elvégezte.
Széleskörű humán és matematikai műveltség birtokában jogi
ismeretekkel, hadi építészettel is foglalkozott, és nyilvánvaló lett,
hogy Löbl Zsófia katonai pályára adja.
Később Csáktornyára visszatérve megkísérelte az eredeti
uradalom visszaállítását, a légrádi főkapitányság megszerzését.
1684-ben udvari kamarás, majd Zala és Somogy megyei főispán
lett, és februárban, Linzben feleségül vette az ősi osztrák
családból született Katherina Maria Lamberg grófnőt, akinek
apja Johann Franz Gráf von Lamberg volt. Ez a házasság
sajnos csak hét évig tartott, Zrínyi Ádám korai halála miatt.
 Már az 1684-es évben tevékenyen részt vett a Szent Liga
terület-visszafoglaló háborújában, és kitartott szilárd
törökellenessége mellett. Hogy az eltérő sorsú Zrínyi-
unokatestvérek között milyen kapcsolat volt (nevezetesen a
bebörtönzött János Antal és Ádám között), arról információk
nincsenek.
73. A szerdár rangja fővezérséget jelent, amivel egy hadjárat
idejére nevezi ki az illetőt (jelen esetben Ibrahimot) a szultán.
Főleg a nagyvezír személye kerülhet szóba, illetve némely
esetben a vezírek vagy beglerbégek közül is kinevezhetnek
egyet. A szerdárral azonos értelmű szó a szeraszker és a
szipeszalár.
74. Dobay Zsigmond és még jónéhányan nem tettek
hűségesküt Thököly Imre politikai hatalmának elvesztése után
Lipót császár és magyar király előtt, hanem megmaradtak
Thököly és Zrínyi Ilona hűségén. Dobay neve azért különösen
fontos, mert az ostromról naplót vezetett, s jóvoltából autentikus
forrásból ismerhetjük, mi történt Munkács várában 1686-1687-
ben.
75. A kompánia kifejezést a latin cum pane szóból
származtatják, ami csaknem szó szerint megfelel a magyar
kenyeres pajtás kifejezésnek. Mellette jelent társaságot,
csoportot, gyülekezetet, és feltehetően csapatot is. Katonai
értelemben a századerőt nevezték kompániának.
76. A sing-et, mint hosszmértéket, elsősorban Erdélyben
használták. 1 sing = 62.2 centiméter volt.
77. Donát Johann Heisler von Heitersheim, német születésű
(1648 – Szeged, 1696. szeptember 1.) lovag, dragonyos
kapitány, majd császári hadvezér, aki előbb bárói, majd grófi
rangot kapott. A magyarországi törökellenes harcokban és
hadjáratokban, valamint a Thököly-elleni erdélyi harcokban
tábornagyként vett részt. 1690-ben, a zernyesti csatában esett
másodszor is Thököly fogságába, és ő volt az, akiért Thököly
kicserélhette akkor már három éve Bécsben őrzött feleségét.
78. Zrínyi Ilonának erről a terhességéről és annak
kimeneteléről nem tájékoztatnak teljességgel kimerítően a
történeti adatok. Sok kutató állítja, hogy meg sem történt, mások
meg ennek az ellenkezőjét. Kétségtelen, hogy akkoriban
merőben szokatlan életkorban, negyvenhárom éves korában
kerülhetett rá sor.
Az esemény lehetőségét támasztja alá néhány levélrészlet,
amit Zrínyi Ilona Thököly Imrének írt, 1686 májusában. A témát
kiválóan ismerő akadémikus asszony, R. Várkonyi Ágnes
tanulmányából kiderül, hogy a levél szerint Ilona úgy ítélte meg,
hogy már a kilencedik hónapban járhat. Ezt olvashatjuk:
„…Azonban édes kedves uram, ami az én állapotomat illeti,
mikor kell várni (az) új vendég(et) számon nem tarthatom…”
(Vagyis: nem tudta pontosan kiszámítani a gyermek
megszületését.)
„…de óránként nem tudom, mi éri fejemet, adjon Isten csak én
oly szerencsés lehetnék édes szívem, kegyelmedet fiú
magzattal örvendezhetném, magam életemnek letételével is
nem bánnám.” (Ekkor már a császáriak beszüntették az
ostromot, tehát nem arra gondolhatott, hogy ágyúgolyótól,
mozsárbombától vagy tűzvészben veszti életét. Sokkal inkább
feltételezhető, hogy egészsége rendült meg a terhesség utolsó
szakaszában, de erről sem írnak a korabeli anyagok. Talán azt
akarta kifejezni: ha ő bele is pusztulna a szülésbe, nem bánná
annyira, ha legalább fiút szülhetne Thökölynek.)
Ezek alapján gondolta R. Várkonyi Ágnes, hogy Ilona az
ostrom első felét állapotosan vészelte át, de a gyermek vagy
még a születés előtt, vagy közvetlen utána meghalt, körülbelül
1686. május 31. és június 4. között. Semmiképpen nem hetek
múlva, mert keresztelőnek, vagy tervezésének a fellelt
dokumentumokban nyoma sincs, márpedig azt a születés után
egy héttel volt szokás megtartani. A levélből az is kiolvasható,
hogy a fejedelemasszony az idő tájt gyakorta foglalkozott a halál
gondolatával, ami azt is jelentheti, hogy valamilyen okból
rendellenesnek, magára nézve veszélyesnek találhatta a
terhességét.
A jövőben remélhetőleg felszínre kerülnek olyan hiteles
adatok, amelyek erre a kérdésre is egyértelmű választ adnak.
 79. József herceg (1878-1711) Lipót császár és magyar király,
illetve Pfalz-Neuburgi Eleonóra császárné elsőszülött fia. I.
József néven 1687. december 9-én koronázták magyar királlyá,
ám mivel csak kilenc esztendős, ezért Buonvisi, a pápai nuncius
megbérmálta, így „lelkileg nagykorúvá” avatta a gyermeket.
Ugyanakkor az apja, Lipót lovaggá ütötte, neki adományozta az
Aranygyapjas Rendet, így a koronázásnak már semmi nem
állhatta útját.
A koronázási szertartást az akkor kilencvenöt éves, új
esztergomi érsek, Széchenyi György végezte Pozsonyban, a
Szent Márton templomban.
Három évre rá, 1690-ben római királlyá választották. Élete
folyamán azon fáradozott, hogy apja után megreformálja a
hadügyet, a polgári adminisztrációt. Állítólag valóban őszintén
békét akart II. Rákóczi Ferenccel, valamint a kurucokkal, ámde
ez mégsem következett be. A történetírás elmondja, hogy
élvhajhász és aránylag könnyelmű uralkodó volt, ám mellette
felvilágosult, aki gátat szabott a jezsuiták hatalmi törekvéseinek.
A magyar rendek az ónodi országgyűlésen 1707-ben a
Habsburg-házat és I. Józsefet trónfosztottnak nyilvánították.
Ugyanakkor a mérleg mégsem a kurucok és II. Rákóczi
Ferenc javára billent, sőt, bekövetkezett az a különös tény, hogy
a horvát bánság élére német generális helyett Pálffy János
grófot állította a király. Terve az volt, hogy Pálffy próbáljon
megegyezésre jutni a kurucokkal. A békére akkor már a magyar
rendek is inkább hajlottak.
A Lengyelországba emigrált Rákóczi helyét korábbi fővezére,
Károlyi Sándor töltötte be, aki Pálffyval tovább folytatta a
béketárgyalásokat, és meg is kötötte a „Szatmári béke” néven
jelölt megállapodást, 1711-ben, amit a király már nem érhetett
meg.
80. A kutatók többnyire nem egyeznek meg a Munkácsból
történt elindulás pontos dátumában. Van, aki már február 20-ra,
de olyan is, aki csak március 9-re, vagy 10-re teszi a dátumot.
Ez utóbbi az elfogadhatóbb, mert néhány adat halványan
alátámasztja, hogy cirka három hetet még Munkácson töltöttek a
vár átadása után (talán éppen a zord időjárás, az olvadástól
felázott utak állapota miatt), de az már igazolt időpont, hogy
március 27-én érkeztek meg Bécsbe. A kutatók valamennyien
megegyeztek abban, hogy Zrínyi Ilona és gyermekei, valamint a
kíséretük végig az egykori Rákóczi-birtokok érintésével utaztak
Bécsbe.
Feltételezhető, hogy Ilona számított a visszatérésre, és
bizalmasainak utasításokat adott. Nem sejthette, hogy a sorsuk
másként alakul.
81. Gróf Ferdinánd Gobert Aspremont-Reckheim (Rockheim,
Vesztfália, 1643. – 1708. február 1.) régi lotharingiai család
sarja. Felmenőit már a VIII. században említik. A katonai pályán
érvényesült, és először bajor, majd osztrák szolgálatba lépett. A
töröktől birtokolt Buda ostromában is részt vett, 1686-ban, majd
Eszék parancsnoka lett. 1689-ben Nagyvárad török őrségét
ostromolta, ezt követően ő lett a Nándorfehérvár körül
csoportosult császári haderő főparancsnoka. A török Köprülü
Musztafa nagyvezír azonban a várost ostrom alá vette, ezért
onnan a grófnak és a keresztény hadaknak távozniuk kellett.
Családja felvirágoztatásának lehetőségét az özvegy
katonatiszt abban látta, hogy feleségül vette Rákóczi Juliannát.
Az esküvő után a nándorfehérvári kudarc miatt Bécsben pert
indítottak ellene, és egy időre fogságban tartották. Később
ugyan kiszabadult, de katonai karrierjének vége szakadt.
A történetírás különféle forrásokra hivatkozva ellentétes
értelemben jegyzi az esküvő tényét. Az egyik szerint Zrínyi Ilona
ellenezte a házasságot, a másik viszont azt taglalja, hogy a
tiltakozás a fejedelemasszony részéről nem volt egyéb, mint
tudatosan megtervezett, politikai félrevezető lépés.
Kétségtelen, hogy a levelei a házasság ellenzéséről
tanúskodnak, amennyiben nem vesszük figyelembe, hogy
tökéletesen tisztában volt a ténnyel, miszerint azokat felbontják
és elolvassák, még mielőtt a címzetthez érne. Ezért egyes
kutatók úgy vélik, hogy Zrínyi Ilona emlékezetében élénken élt
édesanyja példája, aki nem rejtette véka alá őszinte gyűlöletét a
császár személye iránt.
 Zrínyi Ilona is mélységesen gyűlölte a Habsburgokat, de
minden fennmaradt leveléből sugárzik a felelős gondolkodás, és
azokat úgy fogalmazta, hogy ne lehessen a tartalmába kötni,
illetve félre is vezesse a cenzorokat, akik feltehetően a Titkos
Tanács utasításai szerint jártak el.
Aspremont gróf és Juliánka esküvőjének bonyolításáról is
több, egymásnak ellentmondó adat áll rendelkezésre. Az egyik
szerint Juliánka valóban nem kérte ki édesanyja beleegyezését,
és Lipót császár se adta hozzájárulását. Más kutatók szerint
viszont igen, csak éppen Kollonich bíboros távollétében született
az uralkodói engedély. Ismét mások azt állítják, hogy Kollonich
Lipót bíboros adta össze a párt, egy újabb adat pedig azt
igyekszik igazolni, hogy a bíboros egy római út miatt akkor
éppen nem is tartózkodott Bécsben, és őt is feldühítette
gyámleánya váratlan lépése. Már a „váratlansággal”
kapcsolatban is erős fenntartásaink lehetnek, hiszen a kor
szokása szerint a főrendi házasságkötések nem egyik napról a
másikra határoztattak el, és azokról népes társaság tudott, mivel
komoly társadalmi eseménynek számított.
82. A fermán jelentése szultáni parancsot takar, amit elláttak
az oszmán uralkodó tugrájával, azaz cirkalmasan megrajzolt
névjegyével. A nagyvezír bocsátotta ki a szultán nevében, és a
fermánt a reisz efendi irányítása alatt álló kancelláriában
állították ki. A reisz efendi (pontosabb török kifejezéssel élve:
reisz-ül-küttáb) tömören a szultáni tanács írnokainak vezetője.
Mellette betöltötte a külügyminiszteri posztot, és ő volt az állami
kancellária feje. A nagyvezír három legfontosabb tisztviselőinek
egyike, akinek kötelességébe tartozott megjelenni a Fényes
Porta gyűlésein.
83. A Bodzai-szoros ma Romániában található, a Csukásnak
nevezett hegycsoporttól keletre. A történelmi időkben az egyik
olyan szoros volt, amelyen át délről Erdélybe lehetett eljutni.
Néhol olyannyira elkeskenyedett, hogy a szorosban vezető utat
az oldalfalba kellett vágni. A szorosban folyik a Bodza folyó.
84. A Törcsvári-hágó ma Romániában található, a Déli-
Kárpátokban. 1200 méter magasan vezet, a Királykő és a
Bucsecs között. Régtől használták a népek, ezért a királyi
Magyarország idején egyfajta beléptető állomást létesítettek itt.
IV. Béla király idején Batu hadainak egy része itt kelt át a
Kárpátokon, de 1690-ben az erdélyi császári hadak is ennél a
hágónál akadályozták meg, hogy seregével Thököly belépjen
Erdélybe.
85. Zrínyi Ilona levelét soha nem kapta kézhez II. Rákóczi
Ferenc. A kutatók feltételezik, hogy eleve olyan meggondolásból
írta, hogy felbontják és elolvassák, ezért nem üt meg benne
senkivel kritikus hangot. A leányával kapcsolatos
ellenérzésekkel foglalkozó részlet is óvatos, megfontolt
diplomáciára enged következtetni, mivel tudjuk, hogy nem
taszította el magától, és a házasságához (ha burkoltan is), végül
hozzájárult.
A levél pontos – archaikus stílusú – fordítása (Kertész
Erzsébet: A fejedelemasszony c, műve alapján) az alábbi:
„Isten áldása legyen rajtad! Édes fiam, Ferenc! Meg kell
vallanom, hogy eleitől fogvást, mind a mai napig az én
dolgaimban nem az emberi, hanem az isteni gondviselés és
akarat volt a vezetőm. Mikor ugyanis nem is sejthettem, Isten az
ő különös kegyelméből megkönyörült rajtam. Férjem-uram
ugyanis magához hív engem. Ugyancsak a Jó Isten
meglágyította Őfelsége szívét is, s most innét elbocsátván kellő
kísérettel egész Erdélyországon át szabadon utazhatom.
Rettentő nagy út áll előttem, de azért sietve sietek uramhoz és
hűséges férjemhez. Kötelességem hozza ezt magával. Semmi
nem esik nékem oly súlyosan, mint tőled, legkedvesebb fiamtól
elszakadnom. Könyörögtem Őfelségének, engedné meg, hogy
te hozzám jöjj, s tőled búcsút vehessek. De a sors nagyon
mostoha hozzám. Nem engedték meg. Súlyosan esik az nékem,
de az isteni végzésnek teljesülnie kell mindenben. Mikoron
idejöttem, téged nővéreddel együtt elszakítottak tőlem, s én
szerencsétlen, búcsút sem vehettem tőled; de anyai
áldásomban azért részed volt, s ez anyai áldásomnak most is
osztályosa vagy s az is maradsz, mert te nékem bánatot
sohasem okoztál, s azért méltán várhatod az Isten áldását. Nem
írtam neked, mert nem volt szabad írnom, de amiről tudtam és
sejtettem, hogy szükséged volt rá, igyekeztem néked
megküldeni. S most is küldök, amint a mellékelt jegyzés mutatja,
több mindent. Vedd tőlem jó szívvel, és meg ne feledkezzél
anyádról. Tudod jól, hogy hozzád mindig hű voltam, s gondom is
volt rád és javaidra. Nem mondom, uradalmaidra, mivel a
háború és a katonaság majd mind pusztává tette. Ami nálam
erősebb és hatalmasabb volt, azt meg nem akadályozhattam.
Isten akarata megtörtént. Nem csak a Rákócziak javai
pusztultak el, de majd mindenkié. Ha jól szemre vesszük a
dolgok állását, majd az egész világot fegyverben látjuk, s csak
az nem károsodik, akinek semmije nincs. Néhány szót teszek itt
az ingóságokról, mik kezemben vannak. Féltve őriztem ezeket.
Egyet sem adtam el, zálogba sem vetettem, s ajándékul sem
adtam. Istenben bíztam egyedül, s ő a világ csodájára megőrizte
a kincseket. Én a komisszáriusokat, kik az ingóságokat a ti
jelenlétetekben összeírták, nem láttam, s a hírüket se hallottam.
Így tehát nem is tudhatom, hogy mi módon végezték az
összeírást. Akik ott jelen voltak és akik engem ismertek, nem
mondhatják s nem is gondolhatják, hogy én valamit elvittem.
Isten óvjon ilyesmitől. Hiszen jól tudom, hogy más tulajdonához
tilos nyúlnom, s a saját gyermekeim javait még kevésbé szabad
másnak adnom. Ilyesmi nem is fér meg az én természetemmel.
Tudd meg tehát, édes fiam, hogy a jelzett dolgokat a kardinális
úr őeminenciájánál lepecsételve és aláírva megtalálod. Ha netán
a káptalannál helyezném el, onnét is megírom neked mennyi az
s mikor lészen a fölosztásnak ideje. Nagyanyánknak semmi
arany és ezüst értékét nem kaptam kezemhez. Ezekhez nincs is
jogom, ezért csak a te atyád ingóságairól beszélek, amiket
nekem adott volt, de amiket elvettek tőlem. Az én jó Istenemre
bízom magamat és gyermekeim szeretetire édesanyjuk iránt,
valamint a közigazságra, mely mindig diadalmaskodni szokott.
Isten áldjon benneteket. Ne búsulj azon, édes fiam, hogy javaid
idegen kézen vannak s hogy pusztán állnak. Újra helyre
hozhatod azokat. A hadak lerontották váraidat, adja Isten, hogy
te ismét fölépíthesd azokat. Őfelségének oly nagy a kegyessége
hozzátok, hogy a kardinálisnál lévő kincseitek el nem
veszhetnek. Megtalálsz nála mindent. Te csak tanulj
szorgalmasan, s rajta tégy, hogy a dicsőség koronáját elnyerjed.
Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név
és a jó hír. Ez soha meg nem hal, hanem örökké él. A földi javak
elveszhetnek – az nem nagy baj –, de aki a becsületét vesztette,
mindenét elvesztette. Ezért, édesfiam, tebenned lévén minden
gyönyörűségem, ne szerezz nekem keserűséget, mint nővéred,
aki miatt oly sokat szenvedtem. Istennek és a Boldogságos
Szűznek ajánlottam őt. Ő legyen édesanyátok és gondviselőtök
minden bajotokban. Ő soha el nem hagy titeket. Becsüld az
embereket, szívesen társalogj az idegenekkel, és így véled is jól
bánnak és szeretni fognak. Aki másokat megbecsül, magamagát
becsüli. A rossz társaságokat szorgalmasan kerüld, mert ezek
az emberek testét és lelkét pokolra juttatják. Azokkal kell
barátságot tartanod, akiktől minden jót és okosat tanulhatsz.
Egyébként a hatalmas Istentől anyai áldásommal egyetemben
minden jót kívánok néked. Bárhová vet a sors, maradok
mindenütt és mindenkor a te forrón szerető anyád: Zrínyi Ilona.”
86. Karánsebes (Caras-Severin) ma Romániában található, a
Temes folyó jobb partján, ahol a folyó a Szörényi hegyek lábánál
kilép a völgybe. A negyvenkilenc éves Zrínyi Ilonának legalább
ötszáz kilométeres utat jelentett Felső-Magyarországtól, hogy
Thököly Imrével csaknem hét év után ismét találkozhasson. A
terület akkor még török megszállás alatt állt.
87. Pozsarevác (másként Pozserovac, korábban:
Passzarovic) ma Szerbiában található, Belgrádtól kelet-
délkeletre, a Morava és a Mlava folyók között, a Sopot-hegy
lábánál, kb. 20 km-re a Morava dunai torkolatától. A helység
történetünk idején feltehetőleg szegényes település lehetett.
Később indult fejlődésnek, és a városban kötötték meg 1718-
ban az ún. passzarovici békét III. Károly és III. Ahmed szultán,
illetve Velence és III. Károly között. Savoyai Eugen herceg, a
bécsi portai követ akaratából, aki meglehetős gyűlölettel fordult
a magyarok felé, egyetlen magyar képviselő se lehetett ezen
jelen.
 88. Karlóca (szerbül Kraljevci) ma Szerbiában, Újvidéktől
délre, Ruma és Dobrinci között, a 120. számú főközlekedési
útvonalon található. A Duna és a Fruska Gora között épült. A
békekötést megelőzően a települést teljesen elpusztították a
hadak.
A karlócai békét 1699. január 26-án kötötték meg II. Musztafa
szultán, I. Lipót császár, Velence és Lengyelország között.
Megerősítésére február 16-án került sor. Huszonöt éves
időtartamra szólt, és lezárását jelentette a másfél évtizede zajlott
felszabadító háborúknak. A zentai csata meggyorsította a
tárgyalásokat, és ebben az időben már Lipót császár és a
szultán is kész volt a békekötésre.
Mivel Bécs és Konstantinápoly között egy évtizede nem
működtek a diplomáciai kapcsolatok, az angol és a holland
diplomácia segítségét kérték a felek. A bevezető tárgyalásokat
Drinápolyban (Edirnében) folytatták, mert a török udvar és a
szultán a telet általában a városban töltötte. A Habsburgok
számára fontos volt a békekötés, hogy utána kedvező pozícióból
folytathassák a harcot a franciákkal.
Az angolok meggyőzték a szultánt arról, hogy a béke
érdekében le kell mondania Erdélyről, ami a legvitatottabb
kérdés volt a tárgyalásokon. Lipót a Szent Liga tagjaival együtt
volt kénytelen a békét megkötni, de a magyarokat kizárták a
tárgyalásokból. A bécsi delegációnak sem volt magyar tagja.
A Temesköz kivételével egész Magyarország felszabadult a
török nyomás alól, az ottani török erődöket le kellett rombolni,
Temesvár maradhatott meg egyedül török kézen. A 150 éves
török uralom Magyarországon leáldozott.
A húsz paragrafusból álló okmány rendelkezett a török
területen élő kurucokról (kb. 1250 fő), valamint Thököly Imre
személyéről.

Első kiadás
Felelős kiadó Győry Attila
Nyomdai előkészítés Moon stúdió Kft., Dunaszerdahely
Nyomta és kötötte Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János, igazgató
© Benkő László
ISBN 978-963-89619-6-9