Budapest, 2019

Mert az ember a gyerekéért mindent. És még annál is

többet. A bűneimmel majd elszámolok odaát. Ha el kell
egyáltalán, remélem, hogy nem. Huszonhárom év telt el.
Szinte napra pontosan ennyi. Messzire jutottam, és most
már közel járok.
 Nem az az ember vagyok, aki akkor voltam. Öltem,
raboltam, hazudtam. Megőrültem, aztán kijózanodtam,
aztán megint megőrültem. És így tovább, és így tovább.
Kevés dologra emlékszem, mert úgy döntöttem, hogy
jobb nem emlékezni. De a halottak velem vannak, ők min-
dig itt lesznek mellettem. Azok is, akik kedvesek voltak
nekem, és azok is, akik miattam vagy az én kezem által
pusztultak el. Nekik már nem jár igazság, csak az emléke-
zés. Nekem pedig már nem jár boldogság, csak az igazság.
 Két évtizedig nem volt más, csak a fájdalom meg a té-
boly. A kényszer, hogy menni, menni, menni előre, küz-
deni, megtalálni, visszaszerezni. Szeretni. Akkor még
tudtam szeretni, de eltelt huszonhárom év szeretet nél-
kül, és az érzés számomra már nem létezik. Ahogy a ha-

7
rag, a kétségbeesés, vagy a hiány sem. Egyetlen dolog
maradt: a fáradtság. Le akarom tenni ezt az egészet, mert
elfogyott minden erőm. Egy utolsó nagy levegő…
 Átsétálok a Margit hídon, a telefonomra pillantok.
A Google Maps szerint a bevásárlóközpont még úgy har-
minc perc séta. Egy kihalt állatról nevezték el… Kipusz-
tult, nincs, elmúlt, kiirtották, eltüntették.
 Zsúfoltak az utcák, hangosak a kocsik és az emberek.
Még csak reggel fél kilenc, de mintha már mindenki úton
lenne. Nem értem, hova sietnek. Illetve értem, csak nincs
értelme. Én is siettem az eléjén. Mint egy megveszett ku-
tya, rohangáltam fel és alá, hogy aztán ne jussak sehová.
Amikor lassítottam, egyből megtaláltam az utat. Ezért sé-
tálok most is. Mert rá kell szánni az időt, fel kell készülni.
Villamossal öt perc alatt ott lennék, de én át akarom élni.
Ezt az egyet még át.
 Nem tudom, hogy amit teszek, nyugalmat hoz-e majd
annak a kevés embernek, aki még emlékszik ránk. Ha
igen, annak örülök. Ha nem, bocsássanak meg! Ezért is,
meg minden másért is. Annyi minden… annyira sok. És
annyira kevés maradt. Belőlem, a faluból, a feleségemből,
az életemből, a sorsomból. És belőle, aki már soha nem
tudja meg, mi lett az apjából. És aki lehet, hogy itt sétál
most el mellettem. Vagy ő vezeti azt a kocsit. Vagy már
rég meghalt, vagy boldogan él valahol. Elengedtem ezt is.
Sanyikám, bárhol is legyél most, bárki is legyél most, már
nem vagy az enyém. Légy a magadé, légy azoké, akik sze-
retnek!

8
 Belépek a plázába, felmozgólépcsőzöm a másodikra.
Kiszúrom az üzletet, és egyből kiszúrom őt is. Ott van,
ahol mondták, akkor, amikor mondták. Kicsit heveseb-
ben kezd verni a szívem, de nem nagyon. Belépek a bolt-
ba, udvariasan köszönök az eladóknak, aztán előveszem
a farzsebemből a pisztolyt, és két méterről fejbe lövöm.
Mielőtt összeesik, rám fröccsen a vére és az agyveleje. El-
dobom a fegyvert, lefekszem mellé a földre, a kezem ös�-
szekulcsolom a tarkómon.
 Az ember a gyerekéért mindent.
Terecseny, 1994

Kirobbantak az erdőből, rákanyarodtak a kövesútra, há-

rom perccel később pedig már a Malom-dombon suhan-
tak le a falu irányába. Az öt biciklis gyereknek már egy
órája otthon kellett volna lennie, de ezen az enyhe őszi
estén fel sem tűnt nekik az idő múlása. Az egész délutánt
az erdőben töltötték, fociztak, tekertek, dumáltak és hü-
lyéskedtek, ahogy minden egyes nap, suli után.
 Elértek a buszmegállóhoz, itt búcsúztak el egymástól.
Hárman tovább kerekeztek a főutcán, ketten pedig leka-
nyarodtak a telep felé vezető ösvényre. Még párszor oda-
kurjantottak egymásnak, üvöltve megbeszélték, hogy
másnap is ugyanígy…
 Balogh Sanyika unokatestvére, Tamás, valamint Orsós
Józsi irigykedve nézte a másik kettőt. Miközben távolod-
tak, egyre apróbbá váltak a kivilágított főutcán. Az aszfalt
fényesen csillogott, ahogy a délutáni zápor után maradt
tócsákat megvilágította az utcai lámpák és a hold fénye.
Két barátjuk mintha csak a mennyországba tekert volna.
Ők a cigánytelepre mentek, ami a falu szélén terült el, ar-

10
rafelé nem volt közvilágítás. Volt viszont sűrű erdő, kátyú-
val gazdagon borított kövesút, néhány elkóborolt kutya,
és sok részegen hazafelé tántorgó kötekedő, büdös ember.
 A biciklijükön a lámpa soha nem működött. Az izzók
már akkor kiégtek, amikor valamelyik testvérük, unoka-
testvérük, vagy éppen az apjuk használta a lestrapált, régi
Csepeleket. Vettek egy mély lélegzetet, és nekivágtak a sö-
tétségnek. Veszélyes lett volna tekerni a hepehupás úton,
ezért inkább tolták a kétkerekűket. Körülöttük minden élt:
rovarok zümmögtek az avarban, baglyok huhogtak a fák
tetején, portyára induló rókák vágtak át előttük az úton.
A három gyerek viszont néma csendben vonult. A világért
sem szerették volna felhívni magukra a fi­gyelmet.
 Már így is éppen elég nagy bajban voltak. Szelídebb
és durvább atyai pofonokra számíthatnak, amiért nem
értek haza sötétedés előtt. Nem mintha különösebben
érdekelte volna őket. Hozzá voltak szokva a rendszeres
veréshez, és egy-két pofon még nem a világ. Annyit bő-
ven megér egy ilyen csodás nap a haverokkal, kint az
erdőben, ahol azt érezhetik, bármi megtörténhet. Az er-
dőben igazán szabadok, itt a világ végtelen. Akármerre
indulhatnak, az út sosem fogy el a lábuk alól. Elképzelik
és eljátsszák, ahogy felfedezik a világot, aztán persze este
mindig ugyanarra… Terecseny felé indulnak.
 Az apró falu szinte észrevétlenül bújik meg a Zselic-
ségben, kilométerekre minden más településtől. Még a
67-es út is három kilométerre van a falutáblától. Bármerre
indul is az ember, az erdőbe jut. Mindhárman tizenegy

11
évesek. És bár egész életüket itt töltötték, az erdő szinte a
második otthonuk, mégis mindennapra jut felfedezetlen
terület. Egy régi, elhagyott viskó, ahol egykor talán csö-
vesek tanyáztak. Egy új forrás, amelynek a vizéből még
nem ittak. Egy-egy új ösvény, amely új és új helyekre ve-
zet. A kalandvágyó fiatalok úgy érezhetik, az egész vilá-
got nekik teremtették, hogy legyen mit bebarangolniuk
egy unalmas iskolai nap után.
 Csendben haladnak az úton, csak néha súgnak egy-
másnak valamit. Olyankor halkan felkacagnak, majd
menetelnek tovább. Balogh Sanyikának viszont nincs
kedve nevetgélni, és ma este egyetlen vaskos viccet sem
súg a barátainak. Az elkövetkező nap jár a fejében, és az,
hogy az anyja mérges lesz, amiért későn ér haza. Úgy
volt, hogy korán lefekszenek, mert hajnalban indulniuk
kell. Az anyja már mindent előkészített. Szerzett autót,
csomagolt szendvicseket, elkérte Sanyikát az iskolából,
sőt még egy új ruhát is vett.
 Nem akar erre gondolni. Nem tudja, mire számítson.
Nem tudja, kire számítson.
 A mellette cammogó Józsika és Tamás is sejti a szótlan-
ság okát. És azt is, hogy ez a téma tabu. Inkább nem is
kérdeznek semmit, Sanyi majd úgyis mondja, ha akarja.
Ha pedig nem, másnap délutánra már az egész falu ezen
csámcsog. Csak idő kérdése, és ők is mindenről érte­sülnek.

Másnap hajnali négykor Sanyika édesanyja felverte a fiát.

Idegesen pakolt, és magában morgott, amiért a srác kép-

12
telen időben hazajönni, most meg úgy néz ki, mint a mo-
sott szar. Minden kiesett a kezéből, alig jöttek a szájára a
szavak, a nyelve folyton megbicsaklott. Sanyi nem szólt
egy szót sem, némán várta, hogy elinduljanak. Nagy ne-
hezen legyűrte a reggelijét, megitta a teáját, öltözködés
után az asztalnál ülve várta, hogy az anyja kisminkelje
magát, még egyszer átvasalja a ruháját, és újra meg újra
ellenőrizze az iratait.
 Először akkor fulladtak le, amikor kitolattak az udvar-
ról. Másodszor akkor, amikor rákanyarodott a falu felé
vezető útra, harmadszor pedig a 67-es kereszteződésénél.
Cifrábbnál cifrább káromkodások töltötték be az utaste-
ret, Sanyika pedig jót mulatott magában. Az anyja nem
szokott csúnyán beszélni, nem is állt jól neki. Legalább
így kicsit oldódott a feszültség, még ha az anyjának nem
is ez volt a célja.
 Szigetvárnál kiértek a 6-os főútra, az asszony ekkor
még idegesebb lett. Egy tapasztalatlan, rossz sofőrnek
ez a forgalom kétségbeejtő. Bár évek óta egy métert sem
vezetett, most ragaszkodott ahhoz, hogy ő menjen a fér-
jéért. Ha törik, ha szakad, levezeti ezt a 154 kilométert,
térképpel az ölében, gombóccal a torkában, szorító érzés-
sel a mellkasában. Ötpercenként fordult hátra a fiához,
és folyton azt kérdezte, hogy minden rendben van-e. Sa-
nyi tudja, hogy a kérdés nem neki szól, az anyja önmagát
akarja megnyugtatni.
 – Minden okés – válaszolta a leglazább hangon, amit ki
tudott préselni magából.

13
 Pedig fogalma sem lehetett arról, hogy tényleg min-
den oké-e. Elképzelése sem volt, milyen lesz a találkozás,
milyen lesz az életük másnaptól. Egyáltalán milyen lesz
a hazaút? Beszélgetnek majd? Ki fog vezetni? Meg kell
majd ölelnie? Hogy köszönjön? Jó napot, szia, helló, csóko-
lom… Lehet, hogy nem is magyarul kell köszönni neki.
 Ahogy elmaradtak a kilométerek, a tízéves Balogh
Sanyika egyre kisebbnek érezte magát a Zsiguli hátsó
ülésén. Nem mondta, de rettegett, hogy az apja csaló-
dik majd benne. Ez a félév még az eddigieknél is ros�-
szabbul sikerült a suliban. Több tárgyból is bukásra áll,
hemzsegnek a kegyelemkettesek a bizonyítványában, és
csak matekból tud felmutatni egyetlen négyest. Otthagy-
ta a rajzszakkört, már nem jár a Tóni bácsihoz gitározni.
A  fociról kitették, mondván, túl kicsi és erőtlen. Ezt vi-
szont egyáltalán nem bánja, mert így előbb mehet lógni a
haverokkal.
 De mit szól majd mindehhez az apja? Ha az anyja már
mesélt neki, biztosan tudja, hogy a fia egy semmirekellő.
Néha hallotta, ahogy a telefonban sutyorogtak. Biztosra
vette, hogy róla van szó. Vajon mi lehet a semmirekellő cigá-
nyul? Fogalma sincs, mert az összes cigány szót elfelejtet-
te, amit még évekkel azelőtt az apja és a nagyanyja taní-
tott neki. Legalább köszönni tudna…

Az anyjával, kézen fogva, arcukra erőltetett mosollyal

álltak a hideg szélben. Apának már fél órája kint kellene
lennie, de egyelőre nyoma sincs. Biztos sokáig búcsúz-

14
kodik. Vagy ki sem engedik, és feleslegesen tették meg
az utat. Sanyika ezt egyszerre találja rémisztőnek és cso-
dásnak. A börtön épülete hatalmas, mindenfelé drótke-
rítés védi. Azon gondolkodik, be tudna-e mászni, ha az
élete múlna rajta. És azon, hogy vajon az apja miért nem
mászott ki, hiszen az élete múlt rajta. Lehet, hogy nem is
akar velük lenni, azért nem jön. Nem kell neki egy bukott
fiú és egy feleség, aki még autót sem tud rendesen vezet-
ni. Nem kell az apró terecsenyi ház, hiszen itt a hatalmas
és tágas börtön.
 Újabb öt perc telik el, az anyja halk, feszült utasítások-
kal vezeti le a feszültséget. Állj már rendesen, húzd ki
magad, ne túrd az orrod, ne dobolj már a lábaddal, komo-
lyan mondom… Sanyi azonban képtelen megállni.
 Végül megjelenik egy alak a kapuban. Nem túl magas,
inkább zömök. Az arcát még nem lehet kivenni, de a ha-
ja fekete, a járása pedig lassú. Sanyika nem tudja eldön-
teni, így nézhet-e ki az apukája. Kérdőn néz az anyjára,
aki viszont máris sír, arcát a kezébe temeti. Az alak gyor-
sabb léptekre vált, megindul feléjük. Szinte már rohan, és
ahogy a léptei gyorsulnak, úgy gyorsul Sanyika szívve-
rése is.
 Akkor sem lesz biztosabb a dolgában, amikor megpil-
lantja az arcát. A férfi, akiben az apját kellene látnia, be-
zselézett, hátrafésült hajjal, frissen borotváltan áll előtte.
A bajszát is megnyírta. Kopott, szürke póló van rajta és
csíkos fekete szövetnadrág. Furcsa, idegen illatát az iz-
zadság és olcsó dezodor keveréke adja. A férfi lassít a lép-

15
tein, közelebb ér, aztán megáll a holtsápadt asszony és az
idegesen izgő-mozgó gyerek előtt.
 – Sziasztok – mondja halkan.
 Mintha órák teltek volna el, mire az anyja meg mer
szólalni. Sanyi csak eldörmög valamit, ami lehetett jó na-
pot, helló vagy csókolom is, de mozdulni nem mer, amíg
az anyja nem csinál valamit.
 – Hát, szia – mondja a kínos hallgatás után az anyja,
aztán odalép a férfihoz, megöleli, és puszit ad mindkét
orcájára. Az apja viszonozza az ölelést, pár másodpercig
álldogálnak így, aztán elengedik egymást. A férfi ekkor
pillant először Sanyikára.
 – Szervusz – mondja elcsukló hangon, de nem lép oda,
még a fejét sem simogatja meg.
 Sanyika felnéz rá, mosolyogni és köszönni próbál, de
úgy érzi, a teste egyáltalán nem engedelmeskedik. Csak
áll ott bambán, megkukulva, lebénulva, szégyenkezve és
fázva. Az apja rámosolyog, majd a feleségére néz.
 – Menjünk haza! – mondja, aztán felkapja a hátizsák-
ját, és elindul a kocsi felé.