EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

Truman Capote
Hidegvérrel

HIDEGVÉRREL
HITELES BESZÁMOLÓ
EGY TÖBBSZÖRÖS GYILKOSSÁGRÓL
ÉS KÖVETKEZMÉNYEIR L
REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1985
EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK
FORDÍTOTTA SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ
EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
TRUMAN CAPOTE
IN COLD BLOOD
RANDOM HOUSE, NEW YORK, 1965
COPYRIGHT © 1965 BY TRUMAN CAPOTE
THIS TRANSLATION PUBLISHED BY ARRANGEMENT WITH RANDOM HOUSE, INC.
HUNGARIAN TRANSLATION Ł SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ JOGUTÓDA
NEGYEDIK KIADÁS
HU ISSN 0324 - 2722
Jack Dunphynak és Harper Leenek, szeretettel és hálával

Fréres humains qui aprés nous vivez

N'ayez les cuers contre nous endurcis,
Car, se pitié de nous povres avez,
Dieu en aura plus tost de vous mercis.

FRANCOIS VILLON Ballade des pendus

E könyv anyagának azok a részei, amelyek nem saját megfigyeléseimen és

tapasztalataimon alapulnak, vagy hivatalos dokumentumokból valók, vagy pedig a
közvetlenül érdekelt személyekkel - több esetben hosszú éveken keresztül-folytatott
számtalan interjú eredményei. Mivel ezeknek a „munkatársaimnak" a kiléte a
szövegb l amúgy is kiderül, fölösleges volna itt is megneveznem ket. Irántuk érzett
hálámat mindenesetre szeretném a kell f ormában kifejezésre juttatni, hiszen az
türelmes együttm ködésük nélkül feladatomat nem oldhattam volna meg. Arról is
kénytelen vagyok lemondani, hogy felsoroljam Finney megye lakosai közül
mindazokat, akiknek a neve nem szerepel ugyan könyvem lapjain, de olyan baráti
segít készséget tanúsítottak irányomban, hogy azt teljes egészében viszonozni soha
nem lesz módomban. Azok közül, akik munkámhoz különösen értékes támogatást
nyújtottak, szeretnék köszönetet mondani dr. James McCainnek, a Kansasi Állami
Egyetem rektorának; Mr. Logan Sanfordnak és a Kansasi Nyomozóiroda
munkatársainak; Mr. Charles McAteenek, a Kansasi Állami Büntet intézetek
f igazgatójának; ifj. Mr. Clifford R. Hope-nak, akit l a jogi kérdésekben kaptam
felbecsülhetetlen segítséget; s végül -de tulajdonképpen els sorban - Mr. William
Shaw-nak, a THE NEW YORKER szerkeszt jének, aki e vállalkozásra fölbátorított, s
akinek bírálata és tanácsai mindvégig igen nagy hasznomra voltak.
T. C.

I. AKIK UTOLJÁRA LÁTTÁK ÉLETBEN KET

Holcomb mez városka, Kansas nyugati részén, a búzaterm fennsíkon; a gyéren lakott
területr l a többi kansasi csak úgy beszél, hogy „ott künn". A táj nagyjából hetven
mérföldnyire fekszik Colorado határától keletre, égboltja szikrázóan kék, leveg je
tiszta, mint a pusztáké, s egész atmoszférája inkább vadnyugati, mint középnyugati.
Az errevalósiak kiejtésébe prériíz vegyül, a farmerekre jellemz orrhang, és a férfiak
közül sokan sz k cowboynadrágot, Stetson-kalapot és magas sarkú, hegyes orrú
csizmát viselnek. A tengersík vidéken bámulatosan messzire ellátni; az utas jóval
el bb megpillantja a lovakat, marhacsordákat s a görög templomok kecsességével
égnek emelked , fehér gabonaraktárak csoportjait, még miel tt a közelükbe érne.
Holcombot is jókora távolságból látni lehet. Nem mintha sok lenne benne a látnivaló:
csupán egy terv nélkül összeállt épületcsoport, amelyet középen a Santa Fé-i vasút
f vonalának sínei szelnek ketté; délr l a barna viz Arkansas (ahogy erre ejtik: Á-kon-
zósz) folyó egyik szakasza, északról egy országút - az 50. számú -, keletr l és
nyugatról pedig prérik és búzaföldek által határolt, ötletszer en létrejött település. Es
után, meg ha elolvad a hó, az utcák - nevük nincs, árnyék sehol, kikövezve sincsenek -
s r portengerb l mocskos sártengerré változnak. A városka egyik szélén régi, gipsz-
vakolatú építmény áll, homlokzatán kivilágítható reklámtábla - TÁNC -, de már évek
óta nem táncolnak benne, s a tábla sötét. T szomszédságában egy másik épület,
ugyancsak idejétmúlt cégtáblával; ezen lepattogzott arany bet k hirdetik egy mocskos
kirakatban: HOLCOMBI BANKHÁZ. A bank 1933-ban bezárt, egykori
irodahelyiségeit lakásokká alakították át. Ez az egyik a városka két „bérháza" közül, a
másik egy roskatag épület, amelyet - mivel a helybeli iskola tantestületének nagy része
itt lakik - „Tanítók Házá"-nak neveznek. Holcomb házainak óriási többsége azonban
földszintes, favázas alkotmány, utcára néz verandával.
A vasútállomás mellett a postamestern - szikár aszszony, nyersb r zekét,
cejgnadrágot és cowboycsizmát hord - egy düledez félben lev postahivatalban
üldögél. Az állomásépület, amelyr l málladozik a sárga vakolat, ugyancsak lehangoló
látvány; a F nök, a Nagyf nök, az El Capitan mindennap elrobognak mellette, ezek a
híres expresszvonatok azonban sose állnak meg Holcombban. A személyvonatok sem
- csak néha egy-egy tehervonat. Az országúton két benzintölt állomás is van, az egyik
egyúttal szerény árukészlettel rendelkez f szerüzlet is, a másik meg kávéházul is
szolgál: ez a Hartman Kávéház, ahol a tulajdonosn , Mrs. Hartman szendvicset, kávét,
alkoholmentes italokat és 3,2 fokos sört árul. (Holcomb, éppúgy, mint Kansas többi
része, „száraz".)
És ezzel tulajdonképpen kész is. Hacsak nem számítjuk a városkához - márpedig
hozzá kell számítanunk -a Holcomb Schoolt; a csinos épület egy olyan körülményr l
árulkodik, amelyet a település külseje egyébként leplez: arról, hogy a szül k, akik
ebbe a modern, megfelel en képzett tantestülettel rendelkez „összevont" iskolába
járatják gyermekeiket - az óvodától a középiskola legfels osztályáig valamennyi
iskolatípus együtt van benne, és a tanulókat, akiknek a létszáma rendszerint
háromszázhatvan körül mozog, valóságos buszkaravánok szállítják ide még tizenhat
mérföld távolságból is -, általában jómódú emberek. Többségük farmer, a
legkülönböz bb származású - német, ír, norvég, mexikói, japán - bevándorló.
Szarvasmarhát meg juhot tenyésztenek, búzát, kölest, takarmánymagot, cukorrépát
termelnek. A farmerkedés mindig kockázatos vállalkozás, a nyugat-kansasi farmerek
azonban kimondottan „hazard röknek" tekintik magukat, tudniillik rendkívül kis
mennyiség csapadékkal (évi negyvenöt mm) és keserves öntözési problémákkal kell
megküzdeniük. Az utolsó hét esztend azonban aszály nélküli, áldásos hét év volt.
Finney megyében, ahol Holcomb van, a farmereknek jól ment a soruk; nemcsak a
gazdálkodás jövedelmezett szépen, hanem a gazdag földgázlel helyek kiaknázása is, s
ez a gyarapodás tükröz dik az új iskolában, a farmházak kényelmes berendezésében és
a szinültig telt, magas gabonaraktárakban.
1959. november közepének egyik reggeléig kevés amerikai - s t: kevés kansasi -
hallott egyáltalában Holcombról. Akárcsak a folyó vize, az országúton elsuhanó
autósok és a Santa Fé-i vasút sínjein villámgyorsan végigszáguldó sárga vonatok,
éppúgy a tragédia sem állt meg itt soha rendkívüli események formájában. A városka
lakói, szám szerint kétszázhetvenen, egyáltalán nem bánták, hogy így van, tökéletesen
beérték azzal, hogy élik a maguk hétköznapi életét: dolgoznak, vadásznak, televíziót
néznek, meg iskolai ünnepélyekre, énekkari próbákra és a 4-H Klub gy léseire járnak.
Akkor azonban, azon a novemberi hajnalon - vasárnap hajnal volt - addig ismeretlen
hangok zavarták meg Holcomb szokott éjszakai neszeit: a prérifarkasok fülsért
nyüszítését, a szélsodorta kórok száraz zörgését, a mozdonyok sípjainak gyorsan
távolodó panaszát. Abban az órában egy lélek se hallotta az alvó Holcombban ezeket a
hangokat: a négy puskalövést, amely - végeredményben -hat emberéletnek vetett
véget. Utána azonban a városka lakói, akik addig csak ritkán vették maguknak a
fáradságot, hogy bereteszeljék az ajtót - annyira nem féltek egymástól -, újra meg újra
felidézték képzeletükben e lövéseket: a baljóslatú dörrenések fellobbantották az
emberek tekintetében a bizalmatlanság tüzét, s sok régi szomszéd olyan idegen
pillantásokkal méregette egymást, ahogy valóban csak idegenek szokták.
River Valley Farm gazdája, Herbert William Clutter, negyvennyolc éves volt, s egy
életbiztosításhoz szükséges, nemrég megejtett orvosi vizsgálat alapján
makkegészségesnek tudta magát. Annak ellenére, hogy keret nélküli szemüveget
viselt, s nem volt magasabb az átlagnál - nem egészen százhetvenöt centi -, Mr. Clutter
kimondottan férfias benyomást keltett. Válla széles volt, haja még nem szült,
szögletes állú, magabiztos arca meg rizte kicsattanóan egészséges fiatalosságát,
hófehér fogsora olyan er s, hogy a diót is ketté tudta roppantani, s még mindig ép.
Mindössze hatvan kilót nyomott -ugyanannyit, mint aznap, amikor elvégezte a Kansasi
Egyetemet, ahol agronómus-oklevelet szerzett. Nem volt olyan gazdag, mint Holcomb
leggazdagabb lakója, Mr. Taylor Jones, az egyik szomszéd farmer. Mégis volt a
közösség legismertebb polgára, kiemelked személyiség itt is, meg Garden Cityben, a
közeli megyeszékhelyen is, ahol volt az elnöke a nemrég elkészült els metodista
templom - egy nyolcezer dolláros épület - építkezési munkálatait irányító bizottságnak.
Rendszerint elnökölt a Kansasi Mez gazdasági Szervezetek kongresszusán, s a
közép-nyugati mez gazdászok körében mindenütt tisztelettel emlegették a nevét,
akárcsak némely hivatalban Washingtonban, ahol az Eisenhower-kormányzat alatt a
Szövetségi Mez gazdasági Hitelintézet tagja volt.
Mr. Clutter mindig pontosan tudta, mit vár a világtól, s azt többnyire meg is kapta. Bal
kezén, amelynek egyik ujját egyszer leszakította egy mez gazdasági gép, egyszer
aranygy r t viselt, immár negyedszázados szimbólumaként azzal a n vel kötött
házasságának, akit mindenképpen feleségül kívánt venni: ez a Bonnie Fox nev
félénk, vallásos, törékeny lány, egyik egyetemi évfolyamtársának húga, három évvel
volt fiatalabb nála. Az asszony négy gyermekkel ajándékozta meg: három leánnyal, s
végül egy fiúval. A legid sebb lány, Eveanna, már férjhez ment, és egy tízhónapos
fiúcska anyja volt. Illinois északi részén lakott, de gyakran ellátogatott Holcombba.
S t: két héten belül ismét odavárták családjával együtt, szülei ugyanis azt tervezték,
hogy a Hálaadás Napja alkalmából nagy összejövetelt rendeznek az egész Clutter
nemzetség részvételével (a család német eredet volt; az els bevándorló Clutter -
vagy Klotter, ahogy akkor írták a nevet - 1880-ban érkezett erre a földre); vagy ötven
rokont hívtak már meg, s némelyiküknek olyan messzir l kellett Holcombba utaznia,
mint például a floridai Falatka. Beverly, az Eveanna után következ leány sem élt már
River Valley Farmon; a Kansas állambeli Kansas Cityben lakott, s ápolón i
tanfolyamra járt. Beverly már régebben eljegyezte magát egy fiatal biológia szakos
egyetemi hallgatóval, aki nagyon megnyerte apja tetszését; már ki is nyomtatták a
meghívókat a karácsony hetére tervezett esküv re, így aztán odahaza már csak a fiú
volt, Kenyon, aki tizenöt éves korára magasabb volt, mint Mr. Clutter, valamint egy
esztend vel id sebb n vére: a városka kedvence, Nancy.
Családjával kapcsolatban Mr. Clutternak csak egyetlen komoly oka volt az
aggodalomra: felesége egészségi állapota. Az asszony „ideges" volt, „kisebb rohamok"
jöttek rá: efféle óvatos kifejezéseket szoktak használni, akik közel álltak hozzá. Nem
mintha „szegény Bonnié bántalmai"-val kapcsolatban a legcsekélyebb mértékben is
titok lett volna az igazság; mindenki tudta, hogy az utóbbi hat esztend ben többször is
kezelés alatt állt egy idegklinikán. De épp mostanában még ezen az árnyékos területen
is megcsillant a napfény. Amikor Mrs. Clutter az el z szerdán kétheti kezelés után
hazatért a wichitai Központi Wesley Klinikáról, ahová vissza szokott vonulni, alig
hihet újságot hozott a férjének; boldogan közölte vele, hogy betegségének oka,
miként az orvostudomány végül is megállapította, nem a fejében, hanem a
hátgerincében van: testi betegségr l, csigolyaferdülésr l van szó. Persze meg kell
operáltatnia magát, de utána ismét „régi önmaga" lesz. Hát lehetséges volna: a feszült
idegállapot, a visszavonulások, a zárt ajtó mögött párnába fojtott zokogás, mindez egy
elferdült hátgerinc rovására Írható? Ha igen, Mr. Clutter szinte szívvel mondhat
áldást, ha majd szólásra emelkedik Hálaadás Napján az asztalnál.
Mr. Clutter napja rendes körülmények között fél hétkor kezd dött; tejesvödrök
csörömpölése és a vödröket hozó fiúk - egy Vic Irsik nev napszámos két fiának
sustorgása szokta fölébreszteni. Ma azonban tovább id zött az ágyban, nem ébredt föl
Vic Irsik fiainak érkezésére és távozására, tudniillik az el z este-pénteken, 13-án -
fárasztó volt, bár ugyanakkor szívderít is. Föltámadt Bonnié „régi énje"; mintha
ízelít t akart volna adni a normális életb l, nemsokára visszatér életkedvéb l,
kirúzsozta az ajkát, gondosan frizurát csinált, fölvette egyik új ruháját, és elkísérte
férjét a holcombi iskolába, ahol megtapsolták a diákok el adásában Tom Sawyer-t,
amelyben Nancy játszotta Becky Thatchert. Mr. Clutter boldog volt, hogy Bonnié
megjelent a nyilvánosság el tt, idegesen, de azért mosolyogva elbeszélgetett néhány
emberrel, s mind a ketten büszkék voltak Nancyre; nagyon jól játszott, pontosan tudta
a szerepét, és a megjelenése! Apja meg is mondta, amikor gratulált neki a kulisszák
mögött: „Gyönyör vagy, drágám: igazi déli szépség." Mire aztán Nancy úgy is
viselkedett: pukedlit vágott az abroncsos szoknyában, és megkérdezte, beautózhat-e
Garden Citybe. Az Állami Filmszínház fél tizenkett kor rendkívüli el adást tart,
„kísértetfilmet" mutat be péntek és tizenharmadika alkalmából, s minden pajtása
elmegy az el adásra. Más körülmények közt Mr. Clutter megtagadta volna a kérést.
Törvényei betartását szigorúan megkövetelte, s e törvények közül az egyik így szólt:
Nancynek - és Ke-nyonnak is - hét közben este tíz órára, szombaton pedig éjfélre
otthon kell lennie. Ezúttal azonban - ellágyulva az este nagyszer eseményeit l -
beleegyezett a dologba. És Nancy hajnali kett körül tért haza. Apja meghallotta,
amikor megjött, és behívta magához, mert - noha nem az a fajta ember volt, aki
kiabálni szokott - bizonyos dolgokat kertelés nélkül meg kellett mondania a lánynak, s
közlend i nem is annyira a kései id pontra vonatkoztak, mint inkább a fiatalemberre,
aki Nancyt hazahozta a kocsiján: az iskola egyik kosárlabdasztárjára, Bobby Ruppra.
Mr. Clutter szerette Bobbyt, és korához képest (tizenhét éves volt) nagyon
megbízhatónak és jól neveltnek tartotta; csakhogy Nancy három év óta, amióta
megengedték, hogy „fiúkkal járjon", annak ellenére, hogy kapós és csinos volt, rajta
kívül senki mással nem járt sehová, s ez Mr. Clutternak - noha tudomásul vette, hogy a
fiatalok közt ma már nemzeti szokás lett párokat alkotni, „együtt járni" és
„jegygy r t" viselni - sehogy se tetszett, különösen mióta, nem is olyan régen,
csókolózáson kapta lányát és a Rupp fiút. Akkor azt tanácsolta a lánynak, hogy „ne
találkozzék olyan s r n Bobbyval", s egyúttal felhívta rá a figyelmét, hogy most a
lassú visszavonulás kevésbé lesz fájdalmas, mint kés bb a hirtelen szakítás - mert,
mint mondta, végül úgyis el kell válniuk. A Rupp család római katolikus volt,
Clutterék meg metodisták - s ez olyan tény, amelynek önmagában is elegend nek kell
lennie ahhoz, hogy véget vessen minden esetleges ábrándozásuknak, hogy egyszer
majd összeházasodnak. Nancy akkor okosan viselkedett - mindenesetre nem
vitatkozott -, most pedig Mr. Clutternak - miel tt jó éjszakát kívánt volna a lánynak -
sikerült kicsikarnia bel le az ígéretet, hogy fokozatosan szakítani fog Bobbyval.
Az eset miatt Mr. Clutter sajnos mégis kénytelen volt a szokottnál - vagyis tizenegy
óránál - sokkal kés bb lefeküdni. Következésképpen szombaton, 1959. november 14-
én, jóval hét után ébredt föl. Felesége mindig addig aludt, ameddig csak tudott. Mr.
Clutter ennek ellenére nem félt, hogy fölébreszti, miközben megborotválkozik,
lezuhanyozik és belebújik szövetnadrágjába, b rzekéjébe - amilyet a marhahajcsárok
viselnek -és puha lovaglócsizmájába; nem közös hálószobában aludtak. Mr. Clutter
évek óta egyedül aludt a ház egyemeletes, tizennégy szobás, favázas téglaépület -
földszintjén, a nagy hálószobában. Noha Mrs. Clutter ennek a szobának a
szekrényeiben tartotta ruháit, néhány szépségápoló szerét meg tömérdek orvosságát
pedig a mellette lev kék csempés, üvegtéglás fürd szobában, tulajdonképpen végleg
átköltözött Eveanna egykori hálószobájába, amely - akárcsak Nancy és Kenyon
szobája - az emeleten volt.
A ház - amelyet nagyrészt Mr. Clutter tervezett, s ezzel bebizonyította, hogy
megfontolt, józan, ha nem is különösen dekoratív hajlamú építész - 1948-ban épült,
negyvenezer dollárért. (Jelenlegi forgalmi értéke hatvanezer dollár volt.) A hosszú
folyosóra emlékeztet , kínai szilfákkal szegélyezett, árnyékos kocsiút végén, széles,
gondosan ápolt Bermuda-f sz nyegen álló csinos fehér ház nagyon imponált a
holcombiaknak; olyan hely volt, amelyre ujjal mutogattak. Ami a berendezését illeti:
süpped s, mutatósan elrendezett borvörös sz nyegek borították a padlót, itt-ott
eltakarva a fényesre lakkozott, nyikorgó parkettát; a nappaliban bolyhos, csillogó
ezüstszálakkal átsz tt huzattal borított, hatalmas, modern hever állt; a
reggeliz fülkében kék-fehér m anyaggal bevont padka foglalta el a f helyet. Mr. és
Mrs. Clutter az effajta bútorokat szerették, mint legtöbb ismer sük, akiknek az otthona
nagyjából ugyanígy volt berendezve.
Egy bejárón n kívül, aki csak hétköznaponként jelent meg náluk, Clutterék nem
tartottak cselédet, így aztán felesége betegsége és két id sebbik lánya elköltözése óta
Mr. Clutter szükségb l megtanult f zni; a családnak vagy , vagy Nancy - persze
els sorban Nancy - készített ebédet és vacsorát. Mr. Clutter élvezte ezt a munkát, és
remekül csinálta: egész Kansasban nem akadt asszony, aki jobb kovászos kenyeret
tudott sütni, és híres kókuszos süteménye els nek kelt el a jótékony célú vásárokon -
de maga nem volt nagyev ; s t: farmertársaival ellentétben, inkább a spártai
reggeliket kedvelte. Ezen a reggelen is beérte egy almával meg egy pohár tejjel; kávét
vagy teát ugyanis soha nem ivott, megszokta, hogy hideg étellel kezdje a napot. Az
igazság az, hogy ellene volt minden izgatószernek, bármilyen enyhe is. Nem
dohányzott, s persze nem is ivott; s t: nem is tudta, milyen íze van az alkoholnak, és
hajlamos volt kerülni azokat, akik tudták. Ez a körülmény nem sz kítette le annyira
ismeretségi körét, mint föltételezhette volna az ember, ennek a körnek a magvát
ugyanis Garden City els metodista egyházközségének a tagjai alkották, s az összesen
ezerhétszáz f b l álló gyülekezet legnagyobb része legalább annyira absztinens volt,
amennyire Mr. Clutter szerette volna. Ugyanakkor, amikor gondosan ügyelt rá, nehogy
nézeteivel másoknak terhére legyen, s birodalma határain kívül látszólag tartózkodott
mindenféle bírálattól, családja körén belül és River Valley Farm alkalmazottai közt
szigorúan érvényt szerzett e nézeteknek. - Szokott inni? - ez volt az els kérdése
ahhoz, aki munkát keresett, s még ha tagadó választ kapott is, az illet nek alá kellett
írnia egy olyan záradékot tartalmazó munkaszerz dést, amely szerint a megállapodás
azonnal érvényét veszti, ha rájönnek, hogy az alkalmazott „alkoholt rejteget". Egyik
barátja - Mr. Lynn Russell, egy öreg pionír - egyszer meg is mondta neki: - Szívtelen
vagy, Herb. Fogadni mernék, hogy ha rajtakapnád valamelyik béresedet, hogy iszik,
kirúgnád. És az se izgatna, hogy a családja éhen döglik. - Alighanem ez volt az
egyetlen bírálat, amellyel Mr. Cluttert mint munkaadót illették. Egyébként mindenki
tudta, hogy higgadt, jószív ember, magas béreket fizet, és gyakran osztogat
jutalmakat; azoknak, akik nála dolgoztak - s néha tizennyolc munkása is volt -, nem
sok okuk volt panaszra.
Miután megitta a pohár tejet, és föltett egy gyapjúval bélelt sapkát, Mr. Clutter fogta
az almáját, és elindult reggeli körsétájára. Eszményi id volt az almaevésre; vakítóan
fehér napfény áradt a kristálytiszta égr l, keleti szél zizegtette a kínai szilfák utolsó
leveleit, de nem szakította le ket. Nyugat-Kansast az sz kárpótolja a csapásokért,
amelyekkel a többi évszak sújtja: a coloradói metsz téli szelekért, meg a derékig ér
hóért, amelyben elpusztulnak a juhok; a tavaszi lucsokért meg furcsa, talaj menti
ködökért; és a nyárért, amikor még a varjak is igyekeznek megbújni a gyönge
árnyékban, és a végtelen sárga kalásztenger borzasan perzsel dik a napon. Aztán,
szeptember múltán, megint változik az id , megérkezik a vénasszonyok nyara, amely
néha karácsonyig eltart. Miközben Mr. Clutter elmerülten szemlélte az sznek ezt a
fenséges pillanatát, melléje csatlakozott egy korcs skót juhászkutya, és együtt
ballagtak tovább a karám felé, amely a farmon lev három cs r egyike mellett terült el.
Az egyik cs r óriási, félhenger alakú katonai barakk volt, színültig tele maggal -
nyugati cirokkal -, egy másik cs rben pedig sötét, átható szagú kölesdomb púposodott;
tekintélyes összeget ért: százezer dollárt. Ez az összeg egymagában majdnem négyezer
százalékkal magasabb volt, mint Mr. Clutter teljes jövedelme 1934-ben, vagyis abban
az esztend ben, amikor feleségül vette Bonnié Foxot, és szül városukból, a Kansas
állambeli Közelb l átköltözött vele Garden Citybe, ahol Finney megye mez gazdasági
felügyel jének helyetteseként kapott állást. Jellemz módon csupán hét hónapra volt
szüksége, hogy el lépjen, azaz átvegye f nöke munkakörét. Azok az esztend k, amíg
ezen a poszton dolgozott - 1935-t l 1939-ig -, voltak a legaszályosabbak,
legnyomorúságosabbak, amelyeket az a vidék a fehér ember letelepedése óta megért,
és a fiatal Herb Clutter, aki elég képzett volt, hogy lépést tudjon tartani a korszer
agrotechnika fejl désével, igen alkalmasnak bizonyult rá, hogy a közvetít szerepét
játssza a kormány és az elcsüggedt farmerek közt; az utóbbiak feltétlenül nagy hasznát
vehették egy rokonszenves fiatalember optimizmusának és szaktanácsainak, aki
láthatólag értette a dolgát. Csakhogy nem azt csinálta, amit szeretett volna; farmer fia
lévén, kezdett l fogva az volt a célja, hogy saját birtokán gazdálkodjon. Miután
számot
vetett önmagával, négy év múlva leköszönt a megyei felügyel i állásról, és
kölcsönpénzen bérelt földön megalapította - kezdetleges formában - River Valley
Farmot. (A név els felét indokolttá tette a közelben kanyargó Arkansas folyó, a másik
felét azonban semmi esetre se indokolta semmiféle völgy.) Olyan kísérlet volt ez,
amelyet a Finney megyei konzervatívok közül sokan mosolyogva figyeltek, mintha azt
akarták volna mondani: „Most mutasd meg, mit tudsz!" Ezek a tapasztalt rókák
el z leg szívesen csipkedték a fiatal megyei felügyel t egyetemen szerzett ismeretei
miatt: - Jó, jó, Herb. Te mindig tudod, mit volna a legokosabb csinálni a más földjén.
Ültess ezt! Próbáld ki teraszosan amazt! Bezzeg másként beszélnél, ha a te földedr l
volna szó. - Tévedtek; az új farmer kísérletei sikerültek - részben mert az els
esztend kben napi tizennyolc órát dolgozott. Kudarcok is érték: kétszer a búza
mondott cs döt, egyik télen pedig több száz juha pusztult el egy hóviharban; tíz év
múlva azonban Mr. Clutter birtoka már több mint nyolcszáz acre olyan földb l állt,
amely a sajátja volt, s további háromezret bérben m velt meg. Ez pedig már, miként
farmertársai is elismerték, „elég csinos kis földdarab" volt. Búza, köles, min ségi
takarmánymagvak: ezek voltak azok a gabonafélék, amelyekt l a farm
jövedelmez sége függött. Jelent s volt az állatállomány is: a juh és különösen a
szarvasmarha. Egy több száz herefordiból álló nyáj viselte a Clutter-bélyegz t, noha
ezt nem is sejtette volna az ember, látva, milyen kevés jószág van a karámban, amelyet
a beteg ökröknek, néhány tejel tehénnek, Nancy macskáinak és Babe-nek, a család
kedvencének, egy öreg, kövér igáslónak tartottak fenn, amelyik sose tiltakozott ellene,
hogy széles hátán megsétáltasson három-négy gyereket.
Mr. Clutter most megetette az almacsutkát Babe-bel, s hangosan jó reggelt kívánt egy
embernek, aki éppen a hulladékot gereblyézte össze a karámban: Alfréd Stoecklein
volt, az egyetlen alkalmazott, aki a farmon lakott. A Stoecklein házaspár és három
gyereke a f épü
lett l nem egészen száz méterre élt egy házban; rajtuk kívül Clutteréknak fél
mérföldes körzetben nem volt szomszédjuk. Stoecklein, egy hosszú arcú férfi, hosszú,
barna lófogakkal, megkérdezte: - Tervez valami fontos melót mára? Merhogy
betegünk van. A kicsi. Én meg az asszony majdnem egész éccaka ott virrasztottunk a
jány mellett. Gondoltam, elviszem a doktorhoz. - Mire Mr. Clutter kifejezésre juttatta
együttérzését, és azt mondta, hogy feltétlenül vegye csak ki a délel ttöt, és tudassa, ha
vagy a felesége segíthetnének valamiben. Aztán, az el tte nyargaló kutya nyomában
elindult délnek, a most már sárgásbarna szántóföldek felé, amelyeken aranyszínben
csillogott az aratás után ott maradt szalma.
Ebben az irányban van a folyó; a part mentén gyümölcsös terült el: szibarack, körte,
cseresznye meg alma. Ötven évvel ezel tt a helybeliek emlékezete szerint egyetlen
favágónak mindössze tíz perc kellett volna hozzá, hogy Nyugat-Kansas valamennyi
fáját kidöntse. Általában még ma is csak nyárfát és kínai szilfát ültetnek: ével
növények, a kaktusz közönyével viselik el a szárazságot. De, ahogy Mr. Clutter
gyakran megjegyezte: „Csak néhány centivel több es kellene, és ez a vidék
Paradicsom lenne: valóságos földi Éden." A folyóparton nevelgetett kis gyümölcsös
kísérlet volt: megpróbált létrehozni - es ide, es oda - egy tenyérnyi Paradicsomot,
zöld, almaillatú Édent, amelyr l annyit álmodozott. A felesége mondta egyszer: „A
férjem többet tör dik ezekkel a fákkal, mint a gyermekeivel", és Holcombban
mindenki emlékezett még arra a napra, amikor egy kis repül gép, amelynek a motorja
fölmondta a szolgálatot, az szibarackfák közé zuhant. „Herb rjöngött! Már azt
hittük, meg kell kötözni. Képzelje el: még forgott a légcsavar, s már megindította a
kártérítési pert a pilóta ellen."
Mr. Clutter keresztülvágott a gyümölcsösön, és tovább folytatta útját a folyó mentén,
amely ezen a szakaszon sekély volt, tele kis szigetekkel, a meder közepén selymes
puha homokpadokkal, amelyekre régmúlt vasárnapokon, kánikulai ünnepeken, amikor
Bonnie-nak még „volt kedve szórakozni", átcipeltek néhány elemózsiáskosarat, és
egész délutánokat töltött ott együtt a család, lesve, mikor rándul meg a zsineg vége.
Mr. Clutter ritkán találkozott hívatlan vendégekkel a birtokán; másfél mérföldnyire
feküdt az országúttól, alig járt ösvényeken lehetett megközelíteni, egyszóval nem
olyan hely volt, amelyet idegenek csak úgy véletlenül felfedeznek. Most azonban
váratlanul egész csomó idegen bukkant fel, és Teddy, a kutya, fenyeget morgással
rohant el re. Csakhogy Teddynek volt egy furcsa tulajdonsága. Igaz, hogy jó ház rz
volt, éber, mindig kész pokoli lármát csapni, vitézségének mégis volt egy
szépséghibája: ha puskát látott, mint most is - mert a hívatlan vendégeknél fegyver
volt -, leszegte a fejét, és behúzta a farkát. Senki sem értette, miért, mert senki sem
ismerte a múltját, azon kívül, hogy kóbor kutya volt, s Kenyon évekkel ezel tt szedte
föl valahol. A látogatókról kiderült, hogy öten vannak, oklahomai fácánvadászok. A
kansasi fácánszezon - nevezetes novemberi esemény - tömegével vonzza a
sportembereket a szomszédos államokból, az el z hét folyamán is regimentszámra
parádéztak a skót sapkás vadászok az szi földeken, a sörétes puskák sortüzei egymás
után verték föl és szedték le a szemen hízott madarak hatalmas, aranyszín rajait. A
szokás az, hogy a vadászoknak - ha nem meghívott vendégek - kötelességük bizonyos
illetéket fizetni a birtokosnak, amiért megengedi, hogy földjein z be vehessék
zsákmányukat; amikor azonban az oklahomaiak fölajánlották, hogy megváltják a
vadászati jogot, Mr. Clutter csak mosolygott. - Nem vagyok én olyan szegény,
amilyennek látszom. Rajta, l jenek, amennyit csak tudnak! - mondta. Azzal
megérintette sapkája ellenz jét, és elindult hazafelé, hogy hozzálásson napi
teend ihez. Nem tudta, hogy ez lesz az utolsó napja.
Akárcsak Mr. Clutter, a „Kincsem"-nek nevezett bisztróban reggeliz fiatalember sem
ivott soha kávét. Jobb szerette a gyömbérsört. Három aszpirin, hideg gyömbérsör meg
néhány Pail Mail cigaretta: ennyib l állt szerinte egy tisztességes „kaja".
Kortyolgatott, dohányzott, s közben egy térképet tanulmányozott, amely a pultra volt
kiterítve elébe - egy Phillips 66-os térképet Mexikóról -, de nehezen tudott
koncentrálni, mert egy barátját várta, és a barát késett. Egy pillantást vetett a kirakat
üvegén át a csöndes kisvárosi utcára; ezt az utcát el z nap látta életében el ször.
Dicknek még mindig semmi nyoma. A fiatalember azonban biztos volt benne, hogy
eljön; végeredményben találkozójuk célja Dick ötlete, Dick „bulija" volt. És ha
elintéz dött a dolog -irány Mexikó. A térkép rongyos volt, a sok fogdosástól
megpuhult, mint a szarvasb r. A sarkon, a szállodában, ahol lakott, még sok száz
hasonló térkép volt a szobájában - elny tt térképek az Unió valamennyi államáról,
valamennyi kanadai tartományról, valamennyi délamerikai országról -, tudniillik a
fiatalember szüntelenül útiterveket sz tt, s jó néhányat már meg is valósított közülük:
járt Alaszkában, a Hawaii-szigeteken, Japánban és Hongkongban. Most pedig egy
levél, egy „bulira" szóló meghívás jóvoltából itt volt minden földi javaival - egy
vulkánfíber kofferrel, egy gitárral meg két hatalmas ládával együtt, amely negyed
tonna súlyú könyvet, térképet, kottát, verset meg régi levelet tartalmazott. (Micsoda
képet vágott Dick, amikor meglátta a két ládát! - Úristen, Perry! Te mindenhová
magaddal cipeled ezt a kacatot? - Mire Perry azt felelte: - Miféle kacatot? Ezek közt a
könyvek közt van, amelyik harminc dolcsimba került.) Itt volt ebben az Olathe nev
városkában, Kansasban. Kicsit furcsa, ha meggondolja az ember; ki hitte volna, hogy
visszatér Kansasba, mikor mindössze négy hónapja fogadta meg szent esküvel -el bb
az állami bizottságnak, amely feltételesen szabadlábra helyezte, aztán meg önmagának
-, hogy soha többé be nem teszi ide a lábát. De annyi baj legyen: nem marad sokáig.
A térkép telis-tele volt tintával bekarikázott helynevekkel. COZUMEL: sziget Yucatan
partja mentén, ahol - így olvasta egy, csak férfiak számára kiadott képeslapban - az
ember „nyugodtan meztelenre vetk zhet, fölszabadultan mosolyoghat, úgy élhet, mint
egy rádzsa, megkaphat minden n t, akit csak akar, s mindezt havi ötven dollárért!"
Ugyanabból a cikkb l megjegyzett még néhány csábitó mondatot: „Cozumelen védve
van mindennem társadalmi, gazdasági és politikai presszió ellen! Ezen a szigeten
semmiféle hatóság nem zaklatja az embert"; aztán: „Minden esztend ben rajokban
röpülnek át a papagájok a kontinensr l, hogy itt rakják le tojásaikat." ACAPULCO
mélytengeri halászatot, kaszinókat, kéjsóvár gazdag n ket jelentett; SIERRA MADRE
neve meg aranyat, illet leg a Sierra Madre kincsé-t ezt a filmet nyolcszor nézte meg.
(Bogart legjobb filmje volt, de az öreg pacák, aki az aranykutatót játszotta és Perryt az
apjára emlékeztette, szintén állati jól játszott. Walter Huston. Igen. És amit Dicknek
mesélt, igaz volt: Perry csakugyan ismerte az aranykutatás minden fortélyát, apjától
tanulta, aki hivatásos aranykutató volt. Miért ne vásárolhatnának hát mind a ketten egy
pár málhás lovat, és próbálhatnának szerencsét a Sierra Madréban? Dick azonban, a
gyakorlatias gondolkodású Dick, azt mondta erre: - Csak lassan, apafej, csak lassan.
Azt a filmet én is láttam. A végére mindenki bedilizett. A láz meg a piócák meg a
nyomorúságos körülmények miatt. Aztán mikor megtalálták az aranyat, emlékezz csak
rá, marha nagy szél kerekedett, és elfújta az egészet.) Perry összehajtogatta a térképet.
Kifizette a gyömbérsört, és fölállt. Ülve az átlagosnál magasabb férfinak látszott,
kimondottan er s embernek, akinek olyan a válla, karja, izmos, hatalmas fels teste,
akár egy súlyemel é - s valóban, a súlyemelés kedvenc szórakozása volt. Csakhogy
testének egyes részei nem voltak arányosak a többivel. Acélcsatos fekete félcip be
bújtatott lábára minden nehézség nélkül fölhúzhatta volna egy filigrán hölgy báli
cip jét; állva nem volt magasabb egy tizenkét éves gyereknél, s miközben peckesen
lépegetett sorvadt lábszárain, amelyek szinte groteszkül aránytalanok voltak jól fejlett
törzséhez képest, mindjárt nem úgy festett, mint valami jól megtermett teherautó-
sof r, hanem mint egy felfuvalkodott, túl izmos nyugalmazott zsoké.
Perry kiállt a bisztró elé, a napra. Háromnegyed kilenc volt, s Dick már félórát késett;
de ha Dick el z leg nem hangsúlyozza annyira, milyen fontos a következ
huszonnégy óra minden perce, Perry észre se veszi a késést. Ritkán izgatta, hogy
lassan múlik az id , mert sokféleképpen el tudta tölteni - többek közt szívesen
nézegette tükörben magát. Dick egyszer megjegyezte: „Ha tükröt látsz, szinte transzba
esel. Mintha valami szédületes csajt látnál benne. Az isten szerelmére, sose unod meg
magad?" - Dehogy unta; rabul ejtette önnön arca. Minden szögben nézve más-más
hatást keltett. Kaméleonarc volt, és a tükörrel végzett kísérletei során megtanulta,
hogyan változtassa kifejezését, hogyan vágjon az egyik pillanatban fenyeget , a
másikban pajkos, a következ ben meg érzelmes pofát; csak félre kellett hajtania a
fejét, kicsit elhúznia a száját, s a züllött csavargó máris romantikus lovaggá változott.
Anyja tiszta vér cseroki indián volt; t le örökölte arcszínét: a barnás b rt, s hozzá a
sötét, nedves szemeket meg a fekete hajat, amelyet rendszeresen brillantinozott, s
amely olyan dús volt, hogy barkója n tt, s egy laza fürt a homlokába hullott. Anyai
öröksége szemmel látható volt; amit apjától, egy szepl s, vörös hajú írt l örökölt, nem
annyira. Mintha az indián vér eltüntette volna a kelta eredet minden nyomát. A
rózsaszín ajak és a hetyke orr azonban mégis azt bizonyította, hogy nem, akárcsak a
pajkos jókedv s a kihívó ír önteltség, amely gyakran átütött a cseroki álarcon, s t túl is
csordult rajta, ha Perry gitározott és énekelt. Énekelni, s közben azt képzelni, hogy
hallgatóság el tt énekel: egy másik b vös módja volt annak, hogy agyonüsse az id t.
Mindig ugyanazt a díszletet képzelte maga köré: egy éjszakai mulatót Las Vegasban,
amely történetesen a szül városa volt. A pazarul berendezett helyiség tömve volt
el kel ségekkel, tekintetük izgatottan tapadt a nagy felt nést kelt új sztárra, aki az
„I'll Be Seeing You"-t adta el heged kísérettel, a maga híressé vált interpretálásában,
s utána ráadásnak elénekelte legújabb szerzemény dalát:
Papagájhad áprilisban
Száll a magasban: zöld-piros,
Piros-aranyos.
Röptuk nézem, énekük az égen
Hallom is: tavaszt hoznak, áprilist... ( Geher István fordítása ).
(Amikor Dick el ször hallotta ezt a dalt, megjegyezte: „A papagájok nem szoktak
énekelni. Legfeljebb beszélnek. Meg rikácsolnak. De énekelni holtbiztos, hogy nem
énekelnek." Dick persze nagyon, nagyon prózai lélek volt, nem értett se a muzsikához,
se a költészethez - és mégis, ha jobban mélyére nézett az ember a dolognak, éppen
Dick prózaisága, a dolgokhoz való gyakorlatias hozzáállása volt a f oka, hogy Perry
vonzódott hozzá, mert e tulajdonságai Perry szemében - önmagával összehasonlítva -
olyan „hitelesen" vagánynak, sebezhetetlennek, „igazán férfiasnak" tüntették föl
Dicket.)
De akármilyen jóles volt ez az álmodozás Las Vegas-ról, elhalványult egy másik
ábrándja mellett. Gyermekkora, vagyis élete eddigi harmincegy esztendejének több
mint a fele óta rendszeresen gy jtött prospektusokat („VAGYONOK HEVERNEK A
VÍZ ALATT! Gyakoroljon Szabad Idejében! Keressen Gyorsan, Könnyen Rengeteg
Pénzt Búvárkodással! ISMERTET K INGYEN..."), és válaszolt hirdetésekre
(„ELSÜLY-LYEDT KINCS! Ötven Hiteles Térkép! Káprázatos Ajánlat...")? ezek
tartották benne állandóan ébren a vágyat, hogy végrehajtson egy vállalkozást, amelyet
képzeletben gyakran pillanatok alatt a szó szoros értelmében végigélt: arról
ábrándozott, hogy ismeretlen vizeken alámerül a mélybe, a tengerfenék zöldes
homályába, s elsiklik egy homályosan dereng hajóroncs, egy gyémántokkal,
gyöngyökkel, arannyal teli ládákkal megrakott elsüllyedt spanyol gálya pikkelyes,
ádáz tekintet rei mellett. Autó tülkölt. Végre: Dick.
- Uramistók, Kenyon! Hallom!
Kenyonra szokás szerint megint rájött a bolondóra.
Csak tovább ordibált fölfelé: - Nancy! Telefon!
Nancy mezítláb, pizsamában szaladt le a lépcs n. Két telefonkészülék volt a házban:
az egyik abban a szobában, amelyet irodának használt az apja, a másik a konyhában. A
lány a konyhait vette föl: - Hello? Igen, igen, jó reggelt, Mrs. Katz.
Mrs. Clarence Katz, az országút mentén lakó egyik farmer felesége rákezdte: - Igazán
kértem apukádat, hogy ne ébresszen föl. Mondtam neki, hogy Nancy biztosan
holtfáradt az után a csodálatos játék után, amit az este produkált. Gyönyör voltál,
drágám. Azok a fehér szalagok a hajadban! Meg amikor azt hitted, hogy Tom Sawyer
meghalt - igazi könny csillogott a szemedben. Volt olyan jó, mint akármelyik darab a
tévében. De apukád azt mondta, hogy ideje felkelned; bizony már csakugyan kilenc
felé jár. Tulajdonképpen csak azért hívtalak föl, drágám, mert a lányom, a kis Jolene,
borzasztóan szeretne cseresznyés pitét sütni, én meg tudom, milyen remek cseresznyés
pitéket tudsz készíteni, hiszen mindig díjat nyersz velük, szerettem volna megkérdezni,
nem vihetném-e át ma délel tt a kicsit, hogy megmutasd neki, hogy csinálod.
Máskor Nancy szívesen megtanította volna Jolene-t akár egy egész, több fogásból álló
ebéd elkészítésére is; úgy érezte, kötelessége rendelkezésre állni, ha egy nála fiatalabb
lány megkérte, segítsen neki f zni, varrni, megtanulni a zeneleckét, vagy - ez is
gyakran megesett - bizalmas dolgokban tanácsot kért t le. Hogyan tudott rá id t
szakitani, mikor „egy akkora háztartást tulajdonképpen egyedül vezetett", s
ugyanakkor színjeles tanuló volt, osztályelnök, a 4-H Klub és az Ifjú Metodisták
Egyesületének egyik vezet je, ügyesen lovagolt, kit n en játszott zongorán és
klarinéton, s minden évben díjat nyert a megyei versenyen (sütésben, bef zésben,
kézimunkában és csokorkötésben) - hogyan tudott egy nem egészen tizenhét éves lány
ennyi teherrel megbirkózni, méghozzá „hencegés" nélkül, s t inkább der s jókedvvel,
olyan rejtély volt, amin a helybeliek sokat t n dtek, s azzal a megállapítással oldottak
meg, hogy: „Határozott egyéniség. Olyan, mint az apja." Nem vitás, hogy uralkodó
jellemvonását, a képességet, hogy mindenkin segíteni tud, apjától örökölte: kifinomult
érzéke volt a szervezéshez. Minden perce be volt osztva; pontosan tudta, mikor mit fog
csinálni, s mennyi id re lesz hozzá szüksége. S ez volt a baj ma is: túlságosan be volt
már táblázva. Elígérkezett egy másik szomszéd gyerekhez, Roxie Lee Smithhez, hogy
segít neki betanulni egy trombitaszólót, amelyet Roxie Lee egy iskolai hangversenyen
szeretett volna eljátszani; megígérte, hogy elintéz három bonyolult bevásárlást anyja
helyett; és úgy volt, hogy részt vesz apja társaságában Garden Cityben a 4-H Klub
ülésén. Meg aztán ebédet is kellett f znie, ebéd után meg Beverly koszorúslányainak a
ruháin kellett dolgoznia: a ruhákat maga tervezte és varrta, így aztán nem fért be napi
programjába Jolene cseresznyéspite-órája. Hacsak nem sikerül lemondania valamit.
-Lesz szíves tartani a vonalat egy pillanatig, Mrs. Katz?
Átment a ház másik végébe, apja irodájába. Az irodát, amelynek egy utcai bejárata is
volt a mindennapos látogatók számára, összetolható ajtó választotta el a társalgótól;
noha Mr. Clutter megosztotta néha Gerald Van Vleettel, a fiatalemberrel, aki a farm
ügykezelésében
segített neki, tulajdonképpen egyedül az tanyája volt - a szó szoros értelmében vett
szentély, körös-körül diófa burkolattal, itt üldögélt barométerekkel, es zési
térképekkel, látcs vel körülvéve, mint valami hajóskapitány a kabinjában, aki River
Valley néha merész és kockázatos útját irányítja az évszakokon át.
- Semmi baj! - mondta, mikor Nancy el adta problémáját. - Hagyd ki a 4-H-t.
Elviszem helyetted Kenyont.
Így aztán Nancy fölvette az irodai telefon kagylóját, és igenl választ adott Mrs.
Katznak: jó, hozza át Jolene-t, most mindjárt. De mikor letette a kagylót, összeráncolta
a homlokát. - Különös - mondta, miközben körülnézett a szobában, ahol apja éppen
egy számoszlopot segített összeadni Kenyonnak, az ablak melletti íróasztalnál pedig a
jókép Mr. Van Vleet üldögélt, aki mindig olyan töpreng , szigorú arcot vágott, hogy
Nancy Heathclifmek csúfolta a háta mögött. - Folyton cigarettafüstöt érzek.
- A leheleteden? - kérdezte Kenyon.
- Nem, te lóköt . A tieden.
A fiú erre elhallgatott, mert - és tudta, hogy ezt a leány is tudja - titokban néha rá
szokott gyújtani. Ezt különben Nancy is megtette.
Mr. Clutter tapsolt egyet. - Elég legyen! Ez itt hivatalos helyiség.
A lány fölment az emeletre, belebújt egy kifakult cowboynadrágba meg egy zöld
pulóverbe, és csuklójára csatolta a rangsorban harmadik helyen álló kedvenc holmiját,
egy aranyórát; ezt csak legkedvesebb macskája, Evinrude el zte meg, de még
Evinrude-nál is nagyobb becsben volt Bobby pecsétgy r je, „Bobbyhoz való
tartozásának" eme súlyos bizonyítéka, amelyet a hüvelykujján szokott viselni (ha
viselte, mert a legkisebb összeszólalkozásra lekerült), a férfiujjra méretezett karikát
ugyanis még ragasztószalaggal se tudta valamelyik megfelel bb ujján hordani. Nancy
szép lány volt, karcsú és fiúsan eleven, s a legszebb rajta rövidre vágott, fényes,
gesztenyebarna haja (amelyen minden reggel és este is - százszor végighúzta a kefét),
valamint a nyárutói naptól kicsit még mindig szepl s, rózsásbarna, szappansimaságú
b re volt. De a szeme - ez az egymástól távol álló, a világosság felé tartott sör színére
emlékeztet , sötéten áttetsz szempár - volt az, ami azonnal fölkeltette iránta
mindenkiben a rokonszenvet, s azonnal elárulta, milyen jóhiszem , milyen megfontolt
s ugyanakkor mégis milyen könnyen feloldódó és barátságos teremtés.
- Nancy! - kiáltotta Kenyon. - Susan telefonál. Susan Kidwell, legbizalmasabb
barátn je. Nancy megint a konyhában vette föl a kagylót.
- Beszélj! - mondta Susan, aki minden telefonbeszélgetést ezzel a vezényszóval
kezdett. - El ször is mondd el, mért flörtöltél Jerry Rothszal. - Jerry Roth is az iskola
egyik kosárlabdasztárja volt, mint Bobby.
- Az este? Bizistók nem flörtöltem. Azért, mert egymás kezét fogtuk? Csak úgy odajött
a kulisszák mögé az el adás alatt. Én meg olyan ideges voltam. Erre megfogta a
kezemet. Hogy bátorítson.
- Nagyon kedves. Aztán?
- Aztán Bobby elvitt a kísértetfilmre. Vele csakugyan fogtuk egymás kezét.
- Rémes volt? Nem Bobby. A film.
- Szerinte nem. csak nevetett. De tudod, én milyen vagyok. Bu-uu!... és leesek a
székr l.
- Mit eszel?
- Semmit.
- Úgyis tudom: a körmödet - mondta Susan; és jól sejtette. Akárhogy igyekezett is
Nancy, képtelen volt leszokni róla, hogy a körmét rágja, s ha zavarban volt, tövig
lerágta. - Beszélj! Valami baj van?
- Dehogy.
-Nancy! C'esi moü... - Susan ugyanis franciát tanult.
-Hát igen... papával. Rémes hangulatban volt az utóbbi három hétben. Rémesben.
Legalábbis velem kapcsolatban. És amikor az éjszaka hazajöttem, újra-kezdte a dolgot.
A „dolog" nem szorult b vebb magyarázatra; a témát a két barátn már kimerít en
megtárgyalta, és egyetértett vele kapcsolatban. Susan, Nancy szempontjából foglalva
össze a kérdést, azt mondta egyszer: - Most szereted Bobbyt, és szükséged van rá. De
a lelke mélyén Bobby is tudja, hogy kilátástalan az ügy. Kés bb, majd ha elmegyünk
Manhattanbe, mindent más színben fogsz látni. - A Kansasi Állami Egyetem
Manhattanben van, és a két lány azt tervezte, hogy oda iratkozik be
m vészettörténetre, és egy szobában fog lakni. - Minden megváltozik, akár akarod,
akár nem. Most azonban, amíg itt vagy Holcombban, mindennap találkozol Bobbyval,
és egy osztályban ülsz vele, nem tudsz változtatni a helyzeten, és nincs is értelme.
Hiszen te meg Bobby nagyon jól megvagytok együtt. És nagyon jó lesz majd
visszagondolni erre, ha majd magadra maradsz. Nem tudod ezt megértetni apáddal? -
Nem, Nancy nem tudta. - Mert - ahogy Susannak elmagyarázta - valahányszor
elkezdek neki beszélni, úgy néz rám, mintha t már biztosan nem szeretném. Vagy
mintha nem szeretném olyan nagyon. És akkor egyszerre nem tudok tovább beszélni;
csak egyetlen vágyam van: hogy a lánya legyek, és azt tegyem, amit akar. - Erre
Susan nem tudott mit felelni; Nancy szavai olyan kapcsolatot, olyan érzelmeket
fejeztek ki, amilyeneket sose tapasztalt. Kettesben éltek az anyjával, aki zenét
tanított a holcombi iskolában, s az apjára már nem is igen emlékezett, mert Mr.
Kidwell hosszú évekkel ezel tt - még szül földjükön, Kaliforniában - egy szép napon
eltávozott hazulról, és nem tért vissza többé.
-Különben nem vagyok biztos benne - folytatta most Nancy -, hogy csakugyan én
vagyok az oka. Amiatt csak zsémbel dik. Valami egyébr l van szó, valami más az,
ami igazán nyugtalanítja.
- Anyád?
Nancy egyetlen másik barátn je sem mert volna ilyesmire célozni. Susan azonban
kivételes személy volt. Amikor megjelent Holcombban - szomorkás, dús fantáziájú,
sovány, sápadt, érzékeny nyolcéves kislány volt akkor, egy évvel fiatalabb Nancynél -,
Clutterék olyan szeretettel fogadták, hogy az apátlan kaliforniai kislány nemsokára
szinte családtag lett. A két barátn hét éve elválaszthatatlan volt, s mivel ennyire
hasonló természet és egyformán érzékeny teremtések ritkán találkoznak, kölcsönösen
pótolhatatlan is egymás számára. De aztán ez év szeptemberében Susan a helybeli
iskolából átment a nagyobb és állítólag jobb Garden City-beli iskolába. A holcombi
diákok, akik egyetemre akartak menni, rendszerint ezt csinálták, Mr. Clutter azonban,
a megrögzött lokálpatrióta, az efféle elpártolást a közösség szelleme elleni támadásnak
tartotta: az gyerekeinek jó a holcombi iskola, ott is maradnak hát. Így aztán a két
lány nem volt többé állandóan együtt, és Nancynek nagyon hiányzott napközben a
barátn je, az egyetlen ember, aki el tt nem kellett se felvágnia, se tartózkodónak
lennie.
- Aha. Pedig mind úgy örülünk mama miatt. Hallottad a nagyszer újságot? - Aztán
Nancy így folytatta: -Ide figyelj! -, de elakadt, mintha valamilyen vakmer
kijelentéshez gy jtene er t. - Mért érzek én állandóan dohányfüstszagot? Becsszóra,
kezdem hinni, hogy elmegy az eszem. Beülök a kocsiba, bemegyek valamelyik
szobába, és az az érzésem, mintha közvetlenül azel tt cigarettázott volna ott valaki.
Mama semmi esetre sem, de Kenyon se. Kenyon nem merné megkockáztatni...
Nagyon valószín , hogy a Clutter család egyetlen vendége sem, mert a házban felt n
módon nem voltak hamutartók. Susan lassan kezdte megérteni a célzást, de
nevetségesnek találta. Függetlenül attól, hogy miféle, másra nem tartozó dolog
nyugtalanítja Mr. Cluttert, képtelen volt elhinni, hogy titokban dohányzik, s abban
talál vigasztalást. Miel tt még megkérdezhette volna, hogy komolyan erre gondol-e
Nancy, barátn je letette a kagylót: - Ne haragudj, Susie. Abba kell hagynom. Itt van
Mrs. Katz.

Dick egy 1949-es típusú fekete Chevrolet volánja mellett ült. Mikor Perry beszállt, egy
pillantást vetett a hátsó ülésre, megnézte, biztonságban van-e a gitárja, el z este Dick
barátainak összejövetelén játszott rajta, aztán a kocsiban felejtette. Öreg Gibson-gitár
volt, fényesre smirglizve, mézsárga viasszal bekenve. A gitár mellett egy másfajta
szerszám is hevert: egy tizenkettes kaliber , vadonatúj, kék csöv , az üres
töltényhüvelyt automatikusan kivet vadászpuska, felröppen fácánokat ábrázoló
vadász jelenet volt a tusába vésve. Egy zseblámpa, egy halkés, egy pár b rkeszty és
egy tölténnyel dugig tömött vadászmellény járult még hozzá a különös csendélet
hangulatához.
- Ilyet hordasz? - kérdezte Perry, a vadászmellényre mutatva.
Dick megkopogtatta az ujja bütykével a szélvéd t. -Kipp-kopp. Bocsánat, uram.
Vadászni voltunk és eltévedtünk. Ha szabadna telefonálnunk...
- Sí, senor. Yo comprendo.
- Holtbiztos ügy - mondta Dick. - ígérem, szivikém, hogy teleragasszuk hajjal azokat a
falakat.
- „Ragasztjuk" - helyesbített Perry. Rajongott a szótárakért, odavolt a bizonytalan
jelentés szavakért, s amióta egy cellában ültek a Kansasi Állami Börtönben,
elhatározta, hogy megtanítja cimboráját nyelvtanilag helyesen beszélni, s ugyanakkor
b víti is a szókincsét. A tanítvány korántsem haragudott a leckék miatt, s t: hogy
örömet szerezzen mesterének, egy csomó költeményt is írt egy alkalommal, s noha
nagyon trágár versek voltak, Perry mulatságosnak találta ket, a kéziratot b rbe
köttette a börtön egyik m helyében, és arany bet kkel vésette rá a címet: Malacságok.
Dicken kék kezeslábas volt; a kezeslábas hátán hímzett bet k hirdették: BOB SANDS-
FÉLE SZERVIZ. Dick és Perry végigfurikázott Olathe f utcáján Bob Sands üzeméig,
egy gépkocsijavító m helyig; Dick itt dolgozott, amióta augusztus közepén
kiszabadult a börtönb l. Ügyes szerel volt, heti hatvan dollárt keresett. Azért a
munkáért, amit ma délel tt szándékozott végezni, nem érdemelt volna ugyan fizetést,
de nem látszott valószín nek, hogy Mr. Sands, aki szombatonként rábízta a m helyt,
valaha is megtudja, hogy alkalmazottját ezúttal a saját kocsija generálozásáért fizette.
Dick -Perry segítségével - munkához látott. Friss olajat vettek fel, beszabályozták a
kuplungot, újratöltették az akkumulátorokat, kicseréltek egy hibás csapágyat és új
gumival látták el a hátsó kerekeket: minderre feltétlenül szükség volt, az öreg
Chevroletnek ugyanis máról holnapra nehéz feladatot kellett végrehajtania.
- Mert az öregem ott lábatlankodott - mondta Dick, válaszul Perry kérdésére, aki
kíváncsi volt rá, miért érkezett késve a „Kincsem" elé. - Nem szerettem volna, ha
észreveszi, hogy elhozom a puskát hazulról. Isten ments, egészen biztosan rágyütt
volna, hogy nem mondtam igazat.
- „Rájött" volna... De hát végül is mit mondtál neki? -Amiben megállapodtunk. Azt,
hogy egy éjszakára el kell utaznunk, bedumáltam neki, hogy a n véredhez megyünk
Fort Scottba. Mivelhogy pénzed van nála. Ezerötszáz dollár. - Perrynek csakugyan
volt n vére -valamikor kett is -, de az, amelyik még élt, nem a kansasi Fort Scottban
lakott, Olathe városától nyolcvanöt mérföldre. Az igazat megvallva, Perry nem is tudta
jelenlegi címét.
- És dühös volt az öreg?
- Mért lett volna dühös?
- Mert szívb l utál - mondta Perry, akinek a hangja könnyed volt, s mégis affektált: az
a bizonyos hang, amelyik kellemes ugyan, de minden szót kínos pontossággal formál
meg, s az aztán úgy röppen el, mint pap szájából a füstkarika. - Akárcsak az anyád.
Tisztán láttam: nem is lehet elmondani, hogy néztek rám mind a ketten.
Dick vállat vont. - Az nem személy szerint neked szólt. Fenéket. Csak nem szeretik, ha
együtt látnak valakivel a dutyiból. - Dicket, aki kétszer n sült, kétszer vált el,
huszonnyolc éves volt és három fiú apja, azzal a feltétellel helyezték szabadlábra,
hogy a szüleinél fog lakni; a család, amelynek még egy tagja volt: Dick öccse, Olathe
mellett élt egy kis farmon. - Aki a testvériség jelét viseli - tette hozzá, és rámutatott
egy bal szeme alá tetovált kék pettyre: a jelre, a „látható jelszóra", amelyr l egyes régi
fogolytársai felismerhették.
-Értem - mondta Perry. - És nem is csodálom. Rendes emberek. Az anyád igazán
b bájos asszony.
Dick bólintott; neki is ez volt a véleménye.
Délben lerakták a szerszámokat, Dick feltúráztatta a motort, s miután figyelmesen
meghallgatta egyenletes bugását, elégedetten állapította meg, hogy alapos munkát
végeztek.

Nancy és pártfogoltja, Jolene Katz is elégedettek voltak délel tti munkájukkal; az

utóbbi - sovány, tizenhárom éves kislány - egyenesen odavolt a büszkeségt l. Sokáig
szótlanul bámulta az els díjra érdemes m remeket, a ropogós, rácsos kéreg alatt
párolgó t zforró cseresznyéket, aztán elérzékenyült, átölelte Nancyt, és azt kérdezte: -
Becsszóra, csakugyan én sütöttem? - Nancy nevetett, viszonozta az ölelést, és
biztosította a kislányt, hogy bizony - egy kis segítséggel.
Jolene sürgette, hogy mindjárt kóstolják is meg a süteményt: fölösleges hagyni, hogy
kih ljön. - Együnk meg mindketten egy szeletet. Meg a néni is - fordult Mrs. Clutter
felé, aki közben betoppant a konyhába. Mrs. Clutter mosolygott- azaz csak próbált: fájt
a feje-, és azt mondta, hogy köszöni, de nincs étvágya. Ami Nancyt illeti, neki meg
ideje nem volt hozzá: várta Roxie Lee Smith - és Roxie Lee trombitaszólója -, utána
meg el kellett intéznie anyja helyett azokat a bizonyos komissiókat: többek között egy
csomó nászajándékot kellett vásárolnia, amellyel néhány Garden City-beli lány akarta
meglepni Beverlyt, meg a Hálaadás Napjára is kellett vennie egyet-mást.
-Eredj csak, drágám, majd én elleszek Jolene-nal,amíg az édesanyja érte jön - mondta
Mrs. Clutter, aztán leküzdhetetlen félénkséggel a hangjában, a gyerekhez intézve
szavait, hozzátette: - Ha Jolene-nak nincs kifogása ellene, hogy velem maradjon. -
Mikor még lány volt, díjat nyert egy szép kiejtési versenyen; érett asszony korára
hangjának szinte csak egyetlen árnyalata maradt meg: a menteget zésé, s egész
egyénisége néhány mozdulatra korlátozódott, s még ezeket is határozatlanná tette a
félelem, hogy esetleg megbánt valakit, vagy terhére van valakinek. - Ugye, megérted
Nancyt? - szólalt meg ismét, mikor a lánya elment hazulról. -Ugye, nem tartod
udvariatlannak?
-Jaj, istenem, dehogyis! Hiszen borzasztóan szeretem. De hát nemcsak én, mindenki.
Nancy a legnagyszer bb teremtés a világon. Tetszik tudni, mi a véleménye róla Mrs.
Stringernek? - kérdezte Jolene; a gazdaságtan tanárn jét hívták így. - Egyszer azt
mondta az órán: „Nancy Clutternak mindig van valami sürg s dolga, mégis mindig
van ideje mindenre. Márpedig ez az igazi úrin egyik ismertet jele."
- Igen - felelte Mrs. Clutter. - A gyerekeim mind nagyon talpraesettek. Nincs
szükségük rám.
Jolene még sose volt kettesben Nancy „fura" mamájával, de a sok róla hallott
szóbeszéd ellenére nagyon jól érezte magát a társaságában, mert Mrs. Clutter - noha
maga csupa feszültség volt - másokra valamiféle felszabadító hatást gyakorolt, mint
általában a tehetetlen emberek, akikben nincs semmi fenyeget . Mrs. Clutter szív
alakú, missziós n vérre emlékeztet arca, gyámoltalan tekintete, természetes
légiessége még Jolene-ban is oltalmazó szánakozást keltett, pedig Jolene nagyon
gyerekes kislány volt. De hát elgondolni, hogy ez Nancy anyja! Hogy csak egy
nagynéni, az még elképzelhet nek látszott; igen: egy látogatóba jött nagynéni,
vénkisasszony, kicsit különös, de azért nagyon kedves.
-Bizony, nincs szükségük rám - ismételte meg az asszony, s öntött magának egy csésze
kávét. A család többi tagja - férje példáját követve - szintén bojkottálta ugyan ezt az
italt, azonban minden reggel megivott két csészével, és elég gyakran nem is
fogyasztott semmi egyebet egész nap. A súlya alig volt negyvenöt kiló; egyik csontos
kezén két gy r lötyögött: a jegygy r je meg egy - szinte az alázatosságig egyszer
gyémánttal díszített - másik.
Jolene vágott egy szelet süteményt. - Ez aztán döfi! - mondta, miközben mohón
befalta. - Ezentúl hetenként hétszer sütök valami effélét.
-Bizony, neked sok öcséd van, és a fiúk rengeteg süteményt meg tudnak enni. Mr.
Clutter és Kenyon például biztos, hogy soha meg nem unja. Csak az, aki süti: Nancy
már csak az orrát fintorgatja. Te is így leszel majd vele. Nem, nem, hogy is mondhatok
ilyet? - Mrs. Clutter levette keret nélküli szemüvegét, és megnyomkodta a szemét. -
Bocsáss meg, drágám. Biztos vagyok benne, hogy sose fogod megtudni, mit jelent
megunni valamit. Biztos vagyok benne, hogy mindig boldog leszel...
Jolene hallgatott. A Mrs. Clutter hangjában érezhet riadalom hirtelen változást
okozott az érzelmeiben; zavarba jött, és szerette volna, bárcsak jönne már az anyja, aki
azt ígérte, hogy tizenegykor beszól érte.
Mrs. Clutter most - már nyugodtabb hangon - megkérdezte: - Szereted a
csecsebecséket? A pici kis dolgokat? -, és áthívta Jolene-t az ebédl be, ahol
megmutatott neki egy vitrint, amelynek a polcain válogatott mütyürkék sorakoztak:
apró kis ollók, gy sz k, gyöngyb l f zött virágkosarak, nippek, villák, kések. -
Némelyik már kislány korom óta megvan. Papa meg mama, azazhogy mindnyájan, az
év egy részét majdnem mindig Kaliforniában töltöttük. Az óceán mellett. És volt ott
egy üzlet, ahol ilyen helyes kis dolgokat árultak. Mint ezek a csészék. - Parányi tálcára
er sített, babaházba való teáskészlet reszketett a tenyerén. - Ezt papától kaptam;
nagyon szép gyerekkorom volt.
Egy Fox nev jómódú búzatermel egyetlen lánya s egyben három id sebb fiútestvér
bálványozásig szeretett húga volt, nem kényeztették el ugyan túlságosan, de azért a
szélt l is óvták; elhitették vele, hogy az élet kellemes események - kansasi szök,
kaliforniai nyarak, ajándékba kapott teáskészletek - sorozata. Tizennyolc éves korában
Florence Nightingale életrajzán felbuzdulva a kansasi Great Bendben beiratkozott egy
ápolón i tanfolyamra, a Szent Rozáliáról elnevezett kórházba. Nem ápolón nek
született, s ezt két év múlva be is ismerte: a kórház realitásai - a látványok, szagok -
undort keltettek benne. De mindmáig sajnálta, hogy nem végezte el a tanfolyamot, és
nem kapott oklevelet; ahogy egyik barátn jének mondta valamikor: „csak hogy
bebizonyítsam, hogy egyszer nekem is sikerült valami". Ehelyett az történt, hogy
megismerkedett legid sebb bátyjának, Glenn-nek egyik egyetemi évfolyamtársával,
Herbbel, és férjhez ment hozzá; mivel a két család még húsz mérföldnyire sem lakott
egymástól, látásból tulajdonképpen már régen ismerte. De Clutterék, az egyszer
farmerek nem jártak össze a gazdag és m velt Foxékkal. Herb azonban csinos volt,
vallásos és céltudatos, szüksége volt a lányra - és a lány szerelmes volt belé.
- Mr. Clutter nagyon sokat utazik - mondta az asszony Jolene-nak. - Igen, mindig úton
van valahol. Washingtonban, Chicagóban, Oklahomában, Kansas Cityben: néha úgy
érzem, mintha sose lenne itthon. De akárhol jár, nem felejti el, mennyire imádom a
csecsebecséket. - Széttárt egy kis papírlegyez t. - Ezt San Franciscóból hozta nekem.
Csak egy penny az ára. De azért helyes, ugye?
Házasságuk második esztendejében megszületett Eveanna, aztán három év múlva
Beverly; a fiatal anyán mindkét szülés után megmagyarázhatatlan levertség vett er t:
rohamokban jött rá a szomorúság, s ilyenkor kezét tördelve, kábultan barangolt
szobáról szobára. Beverly és Nancy születése közt megint három esztend telt el, ezek
voltak a vasárnapi piknikek és a coloradói nyári kirándulások esztendei, azok az évek,
amikor valóban Bonnié volt a család úrn je és boldogságának forrása. De Nancy és
aztán Kenyon születése után ismét elfogta a szokás szerint megismétl d depresszió,
és az a búskomorság, amely a fiú születését követ en szállta meg, soha nem múlt el
róla egészen, ott lebegett körülötte, mint a felh , amelyb l bármelyik pillanatban
zuhogni kezdhet az es . Voltak ugyan „jó napjai", néha hetekké, s t hónapokká
sokasodtak, de még legeslegjobb napjain - amikor egyébként „régi önmaga" volt, az a
szeretetre méltó, bájos Bonnié, akit barátn i körülrajongtak -, még ilyenkor se tudott
olyan vitalitással részt venni a társasági életben, amilyet férje egyre növekv közéleti
tevékenysége megkívánt. A férfi „mozgalmi ember" volt, „született vezet "; az
asszony nem, és már nem is igyekezett azzá lenni, így aztán egymás iránti gyöngéd
figyelemmel és teljes h séggel szegélyezett ösvényeken ugyan, de a maguk többé-
kevésbé külön útjait kezdték járni; a férfié a közélet országútja volt, amelyen
mindenért kárpótlást nyújtó gy zelmeket aratva haladt, az asszonyé magányos út,
amely id nként kórházi folyosókon kanyargott. Mégse hagyta el a remény. Éltette az
Istenben való bizakodás, és az Úr eljövend kegyelmébe vetett hitét id r l id re világi
források is táplálták; valamilyen csodálatos orvosságról olvasott, új gyógymódról
hallott, vagy, mint legújabban, elszántan hitt benne, hogy betegségének egy
„meggyötört ideg" az oka.
- A csecsebecsék az ember igazi tartozékai - mondta, összecsukva a legyez t. - Sohase
kell elhagynia ket. Magával viheti akár egy cip skatulyában is.
-Hová?
-Hát ahova megy. Megtörténhetik, hogy az ember hosszú id re távol marad az
otthonától.
Néhány éve Mrs. Clutter kétheti kezelésre Wichitába utazott, és két hónapig maradt
ott. Egy orvos tanácsára, aki azt hitte, hogy a munka talán segít neki visszanyerni „azt
az érzést, hogy meg tud állni a maga lábán, és hasznos tagja a társadalomnak", kibérelt
egy szobát, és állást vállalt: tisztvisel lett a Keresztény Fiatalasszonyok
Egyesületében. Férje a legteljesebb együttérzéssel támogatta a vállalkozást, az
asszonynak azonban nagyon is kedvére való volt a dolog, olyannyira, hogy már
keresztényietlennek érezte, és a b ntudat, ami ennek következtében kifejl dött benne,
végül is többet nyomott a latban, mint a kísérlet gyógyászati értéke.
-Vagy esetleg sohase tér haza. És nagyon fontos, hogy mindig legyen az embernél
valami, ami igazán az övé. S az ilyesmi igazán az.
Megszólalt a cseng . Jolene anyja volt.
- Isten veled, drágám - mondta Mrs. Clutter, és Jolene kezébe nyomta a papírlegyez t.
- Csak filléres holmi, de azért helyes.
Kés bb Mrs. Clutter egyedül volt a házban. Kenyon és Mr. Clutter bement Garden
Citybe; Gerald Van Vleet aznapra már eltávozott, a bejárón pedig, az áldott jó Mrs.
Helm, akivel bármilyen bizalmas ügyet megbeszélhetett, szombatonként nem jött
dolgozni. Mrs. Clutter nyugodtan visszafekhetett hát az ágyba - az ágyba, amelyb l
olyan ritkán kelt fel, hogy szegény Mrs. Helmnek szinte hadakoznia kellett, hogy
hetenként kétszer ágynem t cserélhessen.
Négy hálószoba volt az emeleten, Mrs. Clutteré a legutolsó, egy tágas folyosó végén,
ahol csak egy bölcs állt; azokra az alkalmakra vásárolták, amikor látogatóban volt
náluk az unokája. Ha a folyosóra összecsukható ágyakat tesznek és hálóteremnek
használják, Mrs. Clutter becslése szerint húsz vendéget lehet elhelyezni a házban a
Hálaadás ünnepeire; a többinek motelekben vagy szomszédoknál kell megszállnia. A
Clutter nemzetség körében a hálaadásnapi összejövetel minden évben megismétl d ,
mindig másik rokonnál rendezett felfordulás volt, az idén Herb volt a soros házigazda,
nem lehetett kibújni alóla, s mivel egybeesett Beverly esküv jének el készületeivel,
Mrs. Clutter félt, hogy nem éli túl a két eseményt. Mindkett azzal járt, hogy
határoznia kellett bizonyos dolgokban, és Mrs. Clutter az ilyesmit sose szerette, s t az
id k folyamán megtanult félni t le, mert ha férje valamilyen elfoglaltsága miatt úton
volt, távollétében mindig t le várták, hogy azonnali döntéseket hozzon a farm
ügyeiben, s ez elviselhetetlen gyötrelmekkel járt. Mi lesz, ha hibát követ el? Mi lesz,
ha Herb esetleg elégedetlenkedik majd? Okosabb bereteszelni a hálószoba ajtaját, és
úgy tenni, mintha süket volna, vagy azt mondani - ahogy néha meg is tette:
- Nem értek hozzá. Nem tudom. Ne zavarjanak.
A szoba, melyet oly ritkán hagyott el, barátságtalan volt; ha az ágy be lett volna vetve,
a látogató azt hihette volna, hogy sose lakják. Egy tölgyfa ágyon, egy diófa sublóton és
egy éjjeliszekrényen kívül nem volt benne, csak néhány lámpa, egy befüggönyözött
ablak, meg egy kép, amely a vízen járó Jézust ábrázolta. Mintha azzal, hogy továbbra
is meghagyja a szobát személytelennek, azaz nem hozza fel ide intim ruhadarabjait,
hanem lent hagyja férje holmijával együtt, enyhítette volna a sértést, hogy nem alszik
vele egy szobában. A sublót egyetlen fiókját használta: egy üveg Vick-féle arcszeszt,
papír zsebkend ket, egy melegít párnát meg egy csomó fehér hálóinget és fehér
gyapjúharisnyát tartott benne. Az ágyban mindig harisnyát viselt, mert mindig fázott.
És
- ugyanebb l az okból - mindig zárva tartotta az ablakot. Tavalyel tt nyáron, egy
fülledt augusztusi vasárnap, amikor be volt zárkózva ide, kellemetlen incidens történt.
Aznap éppen vendégek voltak, jó barátokból álló társaság, eprészni hívták meg ket a
farmra, s a vendégek közt volt Susan anyja, Wilma Kidwell is. Mint a legtöbben, akik
s r n megfordultak Clutterék-nál, Mrs. Kidwell is megjegyzés nélkül tudomásul vette,
hogy a háziasszony nincs jelen; azt hitte, hogy - mint máskor is - vagy „indiszponált",
vagy „Wichitában tartózkodik". A lényeg az, hogy amikor ki kellett volna menni a
gyümölcsösbe, Mrs. Kidwellnek nem volt hozzá kedve; fáradékony városi asszony
lévén, szívesebben maradt a házban. Kés bb, miközben várta, hogy az eprész k
visszatérjenek, szívet tép , kétségbeesett zokogás ütötte meg a fülét. - Bonnié? -
kiáltotta, s már szaladt is föl a lépcs n, s végig a folyosón, Bonnié szobájáig. Amikor
benyitott, a szobában fölgyülemlett h ség úgy csapta meg, mintha valami iszonytató
tenyér szorult volna hirtelen a szájára; szaladt ablakot nyitni. - Ne, ne!
- sikoltotta Bonnié. - Nincs melegem! Fázom! Megfagyok! Istenem, istenem, istenem!
- Csapkodni kezdett a karjával. - Istenem, ne engedd, hogy ilyen állapotban lássanak! -
Mrs. Kidwell leült az ágy szélére; karjába akarta szorítani Bonnie-t, és Bonnié végül
bele is tör dött. - Wilma - mondta -, figyeltelek benneteket, Wilma. Mindnyájatokat.
Nevettetek. Jól ereztétek magatokat. Én mindenb l kimaradok. A legszebb évekb l, a
gyerekekb l... mindenb l. Nemsokára Kenyon is feln tt férfi lesz. És hogy emlékszik
majd rám? Mint valami kísérletre, Wilma.
Most, életének ezen az utolsó napján, Mrs. Clutter beakasztotta a szekrénybe a karton
háziruhát, ami rajta volt, és fölvette egyik földig ér hálóingét, meg egy pár tiszta
fehér harisnyát. Aztán, miel tt még lefeküdt volna, kicserélte rendes szemüvegét egy
olvasáshoz használt szemüvegre. Annak ellenére, hogy több folyóiratot meg hetilapot
is járatott (Hölgyek Családi Lapja, McCall's, Reader's Digest, Együtt, Metodista
Családok Képeslapja), egy sem hevert közülük az éjjeliszekrényen
- csak egy Biblia. Benne könyvjelz : kikeményített moarészalag, belehímezve a
figyelmeztetés: „Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor
j el az az id ."

A két fiatalemberben kevés volt a közös vonás, err l azonban sejtelmük sem volt, mert
számos látszólagos rokon tulajdonsággal rendelkeztek, így például a finnyásságig
tiszták voltak, igen sokat adtak a higiéniára és a körmük állapotára. Miután egész
délel tt motort szereltek és olajoztak, majdnem egy teljes órát töltöttek tisztálkodással
és szépítkezéssel a garázs mosdóhelyiségében. Dick alsónadrágra vetk zve egészen
másként festett, mint ruhában. Felöltözve ugyanis nyápic, fakósz ke, középtermet ,
csont és b r, majdnemhogy beesett mell fiatalember benyomását keltette; ha
levetk zött, kiderült, hogy szó sincs ilyesmir l: inkább váltósúlyú bokszolónak
látszott. Jobb keze fejére vigyorgó kék macskapofa volt tetoválva; egyik vállán
ugyancsak kék rózsa virított. Karjait és fels testét további ábrák ékesítették, maga
tervezte és tetoválta b rébe ket: egy sárkányfej, szélesre tátott állkapcsában emberi
koponyával; n i aktok, hatalmas keblekkel; egy vasvillát lóbáló ördög; a BÉKE szó,
mellette kereszt, amelyb l - kezdetleges vonalkák formájában - az isteni kegyelem
sugarai áradtak; valamint két szentimentális kompozíció: az egyik egy „MAMÁNAK
ÉS PAPÁNAK" dedikált virágcsokor, a másik meg egy szív, amely DICK-nek és
CAROL-nak, vagyis annak a lánynak a szerelmi idilljét dics ítette, akit Dick
tizenkilenc éves fejjel n ül vett, aztán hat év múlva elvált t le, hogy „becsületes
emberként élhessen" egy másik fiatalasszony, legkisebb gyermekének anyja oldalán.
(„Három fiam van, akikr l feltétlenül gondoskodni szeretnék" - írta a kérvényben,
amelyben feltételes szabadlábra helyezéséért folyamodott. - „Els feleségem újból
férjhez ment. Másodszor is megn sültem, de második feleségemmel nem óhajtok
együtt élni.")
De sem Dick fizikuma, sem a testét ékesít tintarajzkiállítás nem keltett olyan
meghökkent benyomást, mint az arca: mintha egymáshoz nem ill részekb l
komponálták volna meg. Azaz mintha félbevágták volna a fejét, mint egy almát, aztán
a két részt pontatlanul illesztették volna össze. Csakugyan valami ilyesféle történt; a
tökéletlenül összerakott vonások egy 1950-ben történt autókarambol következményei
voltak: a baleset nyomán Dick hosszú állú, keskeny képe elferdült, bal arca kicsit
lejjebb csúszott, mint a jobb, s ennek következtében parányit ferde volt az ajka, görbe
az orra, s a két szeme, azonkívül, hogy nem egyforma magasan ült, nem is volt
egyforma nagy. A bal szeme - valóságos kígyószem - gonoszul, halványkéken
kancsalított, s ez -noha önhibáján kívül lett ilyenné-mintha a Dick lelke mélyén
leülepedett keser sepr re figyelmeztetett volna. Perry azonban megnyugtatta: - A
szem nem számít. Hiszen a mosolyod csodálatos. Az a fajta mosoly, amelyik valóban
megnyer . - Ami igaz is volt: ha Dick mosolyra húzta a száját, arca összeráncolódott,
visszanyerte eredeti arányait, s egy sokkal kevésbé ijeszt valakit látott maga el tt az
ember: egy tipikusan amerikai „klassz fiút", aki kefefrizuráját hosszúra növesztette, s
elég jó esz , ha nem is éppen lángész. (Alapjában véve nagyon értelmes volt. Egy
intelligenciavizsgálaton, amelyet a börtönben folytattak le, 130 pontot ért el; az
átlagpontszám, börtönben és börtönön kívül, 90 és 110 között mozog.)
Perry is nyomorék volt, s az sérülései, amelyeket egy motorbicikli-baleset
alkalmával szerzett, még súlyosabbak voltak; fél esztend t töltött egy kórházban
Washington államban, még egy fél esztendeig mankóval járt, s noha a baleset 1952-
ben történt, kurta, törpéhez ill lábai, amelyek öt helyen törtek el és teli voltak
szánalmas hegekkel, még most is olyan kegyetlenül fájtak, hogy szenvedélyes rabja
lett az aszpirinnak. Rajta ugyan kevesebb, de sokkal m vészibb tetoválás volt, mint
cimboráján, ezek a rajzok nem egy m kedvel verítékes munkájának termékei, hanem
honolului és jokohamai mesterek remekei voltak. Jobb bicepszébe COOKIE, annak az
ápolón nek a neve volt tetoválva, aki kedves volt hozzá, mikor a kórházban feküdt.
Bal bicepszén kék sz r , sárga szem , vörös fogú tigris vicsorgott; karján t r köré
tekered , sziszeg kígyó siklott végig; testének egyéb pontjain koponyák fénylettek,
sírk meredezett, krizantém virított.
- Jól van, csinibaba. Tedd már el azt a fés t! - mondta Dick, aki már felöltözött, és
indulásra készen állt. Munkaruháját elrakta, szürke khakinadrág, hozzáill ing és -
mint Perryn - fekete félcip volt rajta. Perry, akinek sose sikerült nyomorék alsótestére
ill nadrágot találnia, fölhajtott kék cowboynadrágot viselt, hozzá b rzekét.
Megtisztálkodva, megfésülködve, kinyalva, mint két randevúra készül jampec,
kimentek a kocsihoz.

Olathe, Kansas City el városa, és Holcomb között, amelyet nyugodtan nevezhetünk

Garden City el városának, körülbelül négyszáz mérföld a távolság.
A ma tizenegyezer lakosú város, Garden City alapítói közvetlenül a polgárháború után
kezdtek összever dni. Egy kóbor bölényvadásznak, Mr. C. J. (Buffalo) Jones-nak nagy
része volt abban, hogy a néhány kunyhóból és lóállomásból álló kis település a
kés bbiek folyamán gazdag, mulatókkal, dalszínházzal és Kansas City, valamint
Denver közt a legelegánsabb szállodával rendelkez farmközponttá, egyszóval
jellegzetes vadnyugati képz dménnyé vált, amely a t le keleti irányban ötven
mérföldre fekv még híresebb településsel, Dodge Cityvel vetélkedett. A dics múlt
ma már rég az enyészeté, akárcsak Buffalo Jones, aki el bb a pénzét, aztán az eszét is
elvesztette (életének utolsó éveit azzal töltötte, hogy utcai gy léseken szónokolt
azoknak az állatoknak oktalan kiirtása ellen, amelyeknek a lemészárlásából maga
hajdan olyan szép hasznot húzott). Néhány emléke azonban megmaradt; egy nem
túlságosan színpompás üzletházsort Buffalo Blocknak neveznek, s - mint a F utca
egyik nevezetessége - ma is ott áll a különféle áruházak és szupermarketek közt a
hajdan oly fényes Windsor-szálló, még mindig csillogó-villogó, magas mennyezet
bárjával és köp csészék meg cserepes pálmák teremtette atmoszférájával. Viszonylag
kevés benne a vendég, mert a Windsor sötét, nagy szobái és visszhangos folyosói,
bármennyire a múltat idézik is, nem versenyezhetnek a takaros kis Warren-szálló
légkondicionált összkomfortjával, vagy a „Búzaföldek" nev motel
televíziókészülékeivel és „f tött uszodájával".
Aki megtette már - akár vasúton, akár autóval - a hosszú utat Amerikán keresztül
egyik tengerparttól a másikig, valószín leg átutazott Garden Cityn is, de joggal
tehetjük fel, hogy kevés utas emlékszik erre az eseményre. Garden City is csak egynek
látszik az Egyesült Államok szárazföldi részének a közepén - majdnem a kell s
közepén - található nagyobb városok közül. Nem mintha az idevalósiak
belenyugodnának egy efféle megállapításba - s talán igazuk is van. Lehet, hogy
eltúlozzák a dolgot („Bejárhatja az egész világot, sehol sem talál vendégszeret bb
embereket, üdébb leveg t és édesebb ivóvizet"; vagy: „Elmehetnék ugyan Denverbe
háromszor ekkora fizetéssel, de öt gyermekem van, s meggy z désem, hogy nincs
város, ahol jobb nevelést kaphatnak, mint itt. Az iskolák klasszak, minden sportágat
tanítanak bennük. Még f iskolánk is van"; vagy: "Joggyakorlatra jöttem ide. Csak
átmeneti id re, eszem ágában sem volt itt maradni. De amikor lehet ség nyílt rá, hogy
máshová költözzem, azt gondoltam: Miért? Mi a fenének? Igaz, hogy nem New York -
de ki vágyik itt New York után? A szomszédok rendes emberek, tör dnek egymással,
s ez a lényeg. És különben is, mindenünk megvan, amire egy jóravaló embernek csak
szüksége lehet. Gyönyör templomaink. Meg golfpályánk"), mégis: a Garden Citybe
érkez idegen - mihelyt megszokta, hogy a F utca este nyolc után elcsendesedik - sok
mindent fölfedez, ami alátámasztja a város polgárainak egyáltalán nem támadó jelleg
kérkedését: jól vezetett közkönyvtárat, megbízható napilapot, mindenfelé zöld
pázsitos, árnyékos tereket, csöndes utcákat, ahol állatok és gyermekek felügyelet
nélkül is biztonságban futkározhatnak, hatalmas, zegzugos parkot, egész kis
állatkerttel („Nézze meg a jegesmedvéket!", „Nézze meg Pennyt, az elefántot!"), meg
egy uszodát, amely több hold területet foglal el („A Világ Legnagyobb INGYEN
Uszodája!"). Az efféle járulékos elemek, no meg a por, a szelek és az örökös
vonatfütty együttvéve jelentik a „szül várost", amely valószín leg nosztalgiát ébreszt
azokban, akik elhagyták, azokban pedig, akik hívek maradtak hozzá, a valahová
tartozás, a megelégedettség érzését táplálja.
A Garden City-beliek kivétel nélkül tagadják, hogy a város lakosságát társadalmi
szempontból osztályozni lehet. („Nem, uram. Nálunk ilyesmir l szó sincs. Mindenki
egyenl , vagyonra, színre és vallásra való tekintet nélkül. Minden úgy van, ahogy egy
demokráciában lennie kell; mi már ilyenek vagyunk"), de persze az
osztálykülönbségeket itt is éppoly pontosan számon tartják -és ugyanolyan világosan
meg is figyelhet k -, mint minden emberbolyban a világon. Száz mérfölddel
nyugatabbra már kívül volnánk a „Biblia-övezeten", Amerika földjének ama
Evangélium átitatta sávján, ahol az embernek, ha csak üzleti okokból is, a
legkomolyabban kell vennie a vallását, de Finney megyében még a Bibliaövezet
határain belül vagyunk, ennélfogva itt az egyes ember osztályhelyzetét befolyásoló
legfontosabb tényez felekezeti hovatartozása. A megyében a hív knek mintegy
nyolcvan százalékát - együttvéve - a baptisták, metodisták és római katolikusok teszik
ki, a vezet rétegben - az üzletemberek, bankárok, ügyvédek, orvosok és a legnagyobb
birtokkal rendelkez farmerek körében - mégis a presbiteriánusok és az episzkopális
egyház hívei vannak túlsúlyban. El fordul ugyan, hogy egy-egy metodistát is
befogadnak, elvétve beszivárog közéjük egy-egy demokrata is, egészében véve
azonban az uralkodó osztály a presbiteriánus és episzkopális egyházhoz tartozó
jobboldali republikánusokból áll.
Mint tanult és a maga szakterületén jól boldoguló embernek, tekintélyes
republikánusnak és egyházi vezet személynek - még ha a metodista egyházról volt is
szó -, Mr. Clutternak jogcíme lett volna arra, hogy a helybeli patríciusok közé sorolják,
de mint ahogy sose lépett be a Garden City Klubba, éppúgy nem iparkodott soha
bejutni az uralkodó klikkbe sem. Éppen ellenkez leg; neki ugyanis egészen más
passziói voltak; nem szokott kártyázni, golfozni, koktélpartikra meg este tízkor
kezd d hidegvacsorákra járni - egyáltalán semmiféle olyan szórakozása nem volt,
amit „értelmetlennek" tartott. Ez az oka, hogy Mr. Clutter ezen a ragyogó szombati
napon - ahelyett, hogy négyesben golfozott volna - a Finney megyei 4-H Klub
gy lésén elnökölt. (A 4-H a „Head, Heart, Hands, Health"* - * Fej, Szív, Kéz,
Egészség - kezd bet it jelenti, és a Klub jelmondata így hangzik: „Munkával
készülünk a munkára." Országos szervezet, a tengeren túl is vannak részlegei, célja az,
hogy segítsen a falusiaknak - els sorban a gyermekeknek - kifejleszteni magukban
bizonyos gyakorlati képességeket és morális jellemvonásokat. Nancy és Kenyon
hatéves koruk óta buzgó tagjai voltak a Klubnak.) A gy lés vége felé Mr. Clutter így
szólt: - Kötelességem javasolni valamit egyik feln tt tagtársunkkal kapcsolatban. -
Tekintete egy dundi japán asszonyon állapodott meg, akit négy dundi japán gyerek
vett körül. - Mindnyájan ismerik Mrs. Hideo Ashidát. Tudják, hogyan kerültek ide
Ashidáék Coloradóból, és kezdtek el gazdálkodni két esztend vel ezel tt Holcomb
mellett. Derék család, Holcomb szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen lakói
vannak. Ezt akárki tanúsíthatja. Akárki, aki volt már beteg, s akihez Mrs. Ashida, ki
tudná megmondani, hány mérföldre elgyalogolt, hogy vigyen neki egy tányérral
valamelyik csodatév leveséb l. Vagy virágaiból, amelyeket olyan helyen termeszt,
ahol az ember el se hinné, hogy a virág megteremhet. S bizonyára arra is emlékeznek,
milyen nagy része volt abban, hogy tavaly a megyei vásáron sikert aratott a 4-H Klub
kiállítása. Szóval azt szeretném javasolni, hogy tüntessük ki egy kis jutalommal Mrs.
Ashidát jöv keddi évzáró bankettünkön.
A gyerekek rángatták, böködték az asszonyt; a legid sebb fiú fölkiáltott: - Ty , mama,
ez te vagy! - De Mrs. Ashida szégyenl s volt; csak a szemét dörzsölgette kövér
babakezével, és nevetett. Egy bérl felesége volt; a rendkívül szeles és elhagyatott
farm félúton feküdt Garden City és Holcomb között. A 4-H Klub gy lései után
rendszerint Mr. Clutter vitte haza Ashidáékat a kocsiján. Mint ezen a napon is.
-A kutyafáját, ez aztán meglepetés volt - mondta Mrs. Ashida, miközben az 50. számú
országúton gurultak Mr. Clutter használtan vásárolt teherautóján. -Szinte már az az
érzésem, hogy folyton csak hálálkodom magának, Herb. De azért csakugyan hálásan
köszönöm. - Az asszony Finney megyébe való költözése második napján ismerkedett
meg Clutterral. Két nappal Mindenszentek el tt történt; Mr. Clutter és Kenyon
meglátogatták ket, s mindjárt hoztak magukkal egy rakomány takarmány tököt meg
süt tököt is. Az els nehéz esztend ben állandóan érkeztek t lük az ajándékok, csupa
olyasmi, amit Ashidáék még nem termesztettek: spárga meg saláta kosárszámra.
Nancy meg gyakran átvitte Babe-et, hogy meglovagoltassa a gyerekeket. -Tudja,
nagyon sok szempontból ez a legjobb hely, ahol valaha is laktunk. Hideónak is ez a
véleménye. Nagyon nem szeretünk arra gondolni, hogy elköltözzünk innét. És mindent
újrakezdjünk.
-El akarnak költözni? - kérdezte Mr. Clutter, és lelassított.
- Igen, Herb. Ez a farm itt, meg akikt l béreljük... Hideo szerint jobban is élhetnénk.
Esetleg Nebraská-ban. De még nem elintézett dolog. Csak úgy beszélgetünk róla. -
Szívélyes hangja miatt, amely mögött állandóan nevetés bujkált, még a szomorú újság
is szinte vidámnak hatott, de mikor látta, hogy Mr. Clutter elkomorodik, Mrs. Ashida
más témára tért át. - Herb -mondta -, adjon nekem tanácsot, mint férfi. Én meg a
gyerekek már régóta takarékoskodunk, szeretnénk Hideónak valami nagyszer
meglepetést szerezni karácsonyra. M fogakra volna szüksége. Nos, ha a felesége
három aranyfoggal ajándékozná meg magát, bosszankodna miatta? Úgy erezné, hogy
nem igazi ajándék? Mármint arra kérni egy férfit, hogy fogorvosi székben töltse a
karácsonyt.
- Hát maga aztán mindenkit lepipál. Meg ne próbáljon valaha is elköltözni innen! Biz'
isten gúzsba kötjük - mondta Mr. Clutter. - Hát persze, feltétlenül maradjon meg az
aranyfogak mellett. Ha rólam volna szó, rendkívül örülnék egy ilyen ajándéknak.
Mr. Clutter állásfoglalása boldoggá tette Mrs. Ashi-dát, mert tudta, hogy Clutter nem
helyeselné a tervet, ha nem értene egyet vele; hiszen igazi úriember. De sose
tapasztalta, hogy „megjátszaná az urat", kihasználná úriember voltát, vagy nem tartaná
be, amit ígért. Mindjárt meg is próbált kicsalni bel le egy ígéretet. - Ide hallgasson,
Herb. Azon a banketten. . nem kell beszélni, ugye? Legalábbis nekem. Magával,
magával más a helyzet. Maga könnyen tud beszélni sok száz emberhez. Akár sok
ezerhez is. És olyan egyszer en csinálja: bárkit bármir l meg tud gy zni. Maga aztán
igazán nem ijed meg semmit l - mondta, Mr. Clutter egyik általánosan elismert
tulajdonságára célozva: arra a félelmet nem ismer önbizalomra, amely mindenkit l
megkülönböztette, s ugyanakkor, amikor tiszteletet ébresztett az emberekben, kicsit
határt is szabott a mások iránta táplált érzelmeinek. - El se tudom képzelni magáról,
hogy valaha is megijedt volna valamit l az életben. Akármi is történt, maga biztos
mindig kibeszélte magát.

A fekete Chevrolet délután megérkezett a kansasi Emporiába; jókora város, majdnem

nagyváros, ráadásul biztonságos is, így aztán a kocsi utasai elhatározták, hogy
bevásárolnak egyet-mást. Leparkíroztak egy mellékutcában, aztán addig kóboroltak,
amíg sikerült egy megfelel üzletet találniuk.
El ször egy pár gumikeszty t vásároltak; Perry számára, aki - Dickkel ellentétben -
elfelejtett ócska keszty t hozni magával.
Aztán egy másik pulthoz léptek, ahol n i harisnyát árultak. Rövid ideig tartó
bizonytalankodás után Perry így szólt: - Én azt mondom, vegyünk.
Dick más véleményen volt. - Na és a szemem? Ez itt mind nagyon világos szín ,
átlátszik.
- Mondja csak, Miss - fordult Perry az egyik elárusítón höz -, fekete harisnyájuk
nincs? - Amikor a n nemmel válaszolt, Perry azt javasolta, hogy próbálkozzanak meg
egy másik üzletben. - A fekete abszolút biztos.
Dick azonban másképp döntött: nincs szükség semmiféle szín harisnyára, csak
zavarna, fölösleges pazarlás („Már úgyis elég sokat fektettem ebbe a vállalkozásba"),
és különben is: akivel találkoznak, úgyse marad életben, hogy tanúskodhasson ellenük.
- Tanú pedig nem lesz - emlékeztette Perryt, már vagy milliomodszor, Perry legalábbis
úgy érezte. Idegesítette, hogy Dick úgy nyilatkoztatja ki ezt a négy szót, mintha ezzel
minden probléma meg lenne oldva; pedig ostobaság eleve kizárni a lehet séget, hogy
akadhat tanú, akit nem vesznek észre. - Megeshet, hogy valami el re nem látott dolog
történik, s a helyzet váratlan fordulatot vesz - mondta. Dick azonban csak gyerekesen
mosolygott, neki más volt a véleménye, s hencegve kijelentette: - Nem kell
begyulladni. Nem lehet semmi z r. - Nem hát. Hiszen a tervet , Dick agyalta ki, és az
els lépést l az utolsóig tökéletesen kidolgozta.
Aztán zsineget kerestek. Perry gondosan megvizsgálta és kipróbálta a készletet. Mivel
valamikor a kereskedelmi flottánál szolgált, értett a kötelekhez, s járatos volt a
csomókötésben is. Egy fehér nylonzsinegre esett a választása; er s volt, mint a drót, és
nem is sokkal vastagabb. Megtárgyalták, hány méterre van szükségük. A kérdés
idegesítette Dicket, mert hozzátartozott egy nehezebb problémához, amelyre - annak
ellenére, hogy állítólag tökéletesen kidolgozta az egész tervet - nem tudott biztos
választ adni. Végül is kijelentette: -A szentségit neki, honnan a fenéb l tudhatnám?
- Pedig azt hittem, hogy tudod, a fene enné meg. Dick megpróbált gondolkozni. - Hát
ott a pasas. Meg az asszony. Aztán a fiú meg a lány. Esetleg a másik kett is.
Csakhogy szombat van. Lehet, hogy vendégek is lesznek. Számoljunk hát nyolc,
esetleg tizenkét emberrel. Egy a biztos: mindnyájuknak pusztulniuk kell.
-Akkor hát, úgy látszik, sok zsinegre van szükségünk. Hogy biztosra mehessünk.
- Hát nem megmondtam, cukibaba, hogy teleragaszszuk, azaz ragasztjuk hajjal azokat
a falakat?
Perry vállat vont. - Akkor meg legokosabb, ha megvesszük az egész tekercset.
A tekercsen száz méter zsineg volt: éppen elég tizenkét embernek.
Kenyon maga fabrikálta a ládát: cédrusfával bélelt mahagóni kelengyésláda volt, ezt
akarta nászajándékba adni Beverlynek. Most is éppen az alagsorban lev úgynevezett
„odú"-ban dolgozott rajta: az utolsó réteg politúrt kente rá. Az odú a ház teljes
szélességében húzódó, cementpadlós helyiség volt, s szinte kizárólag a Kenyon által
fabrikált bútordarabokkal volt berendezve (polcokkal, asztalokkal, székekkel meg egy
pingpongasztallal), és Nancy kézimunkái diszítették (egy kartonhuzat, amely ifjúvá
varázsolt egy roskatag díványt, függönyök, meg néhány párna, ilyen feliratokkal:
BOLDOG VAGY?, meg HÜLYESÉG ITT LAKNI, DE NÉHA JÓL JÖN). Kenyon és
Nancy együttes er vel megpróbálta festékkel bemázolni a falakat, hogy eltüntesse az
alagsori helyiség reménytelen ridegségét, s egyikük se volt tudatában, hogy nem
sikerült. S t mindketten azt hitték, hogy odújuk csodálatos istenáldása: Nancy azért,
mert itt elszórakozhatott a „bandával", anélkül, hogy zavarta volna az anyját, Kenyon
meg azért, mert itt egyedül lehetett, nyugodtan kalapálhatott, f részelhetett és
vacakolhatott „találmányaival"; legutóbb egy öblös villanytepsit szerkesztett. Az odú
mellett egy kazánhelyiség volt, szerszámokkal telezsúfolt asztallal, meg még néhány
készül ben lev m vével: egy hanger sít vel, meg egy ócska felhúzható gramofonnal,
amelyet ismét használhatóvá akart tenni. Küls leg Kenyon nem hasonlított sem apjára,
sem anyjára; kefehaja kenderszín volt, maga száznyolcvan centi magas és sovány,
de azért izmos. Egyszer például sikerült megmentenie két jól fejlett juhot a hóviharból:
mérföldeken keresztül cipelte ket a hátán; keménykötés , er s fiú volt, de meg volt
verve a nyurga fiúk átkával: esetlenül mozgott. Ezt a fogyatékosságát csak még
súlyosbította, hogy szemüveg nélkül mozdulni sem tudott, s így csak statisztálhatott
azokban a sportokban (kosárlabda, baseball), amelyek a f szórakozásai voltak
azoknak a fiúknak, akik a barátai lehettek volna. Egyetlen bizalmas barátja volt: Bob
Jones, annak a Taylor Jonesnak a fia, akinek a farmja Clutterék otthonától egy
mérföldre feküdt nyugatra. Kansas falusi tájain a fiúk nagyon fiatalon kezdenek autót
vezetni: Kenyon tizenegy éves volt, amikor apja megengedte, hogy juhtenyésztéssel
keresett pénzén egy régi típusú motorral felszerelt használt kocsit vásároljon: ez volt a
„Prérifarkas", ahogy Bob meg Kenyon nevezte. River Valley Farmtól nem messze
kísérteties táj terül el, Sand Hills-nek nevezik; olyan, mint valami tengerpart tenger
nélkül, éjszakánként prérifarkasok osonnak a homokdombok közt, és falkába ver dve
üvöltenek. Holdfényes estéken a fiúk rájuk szoktak csapni; megfutamították, aztán
megpróbálták lehagyni ket a kocsival; ritkán sikerült, mert a legcingárabb prérifarkas
is meg tud tenni óránként ötven mérföldet, a kocsi maximális sebessége meg csak
harmincöt mérföld volt, de így is vad és gyönyör szórakozás volt, amikor az autó
nagyokat farolt a homokban, és a menekül prérifarkasok körvonala kirajzolódott a
holdfényben: ahogy Bob mondta, csudára megdobogtatta az ember szívét.
Ugyanilyen izgalmasak, csak jövedelmez bbek voltak a nyúlvadászatok, amelyeket a
két fiú rendezett: Kenyon jó céllöv volt, a barátja még jobb, s néha félszáz nyulat is
beszállítottak a „nyúlgyárba", egy Garden City-beli üzembe, ahol darabonként tíz
centet fizettek az állatokért, aztán mélyh töttek és a nerctenyészt knek szállították
ket. De a legnagyobb élményt Kenyon számára - és Bob számára is - a közös
víkendek jelentették, az éjszakai vadászkirándulások a folyó partján: nagyokat
kószáltak, pokrócba burkolózva aludtak, napkeltekor lesték a madarak
szárnycsattogását, lábujjhegyen elindultak a hang irányába, aztán - s ez volt az
egészben a legszebb - büszkén masíroztak hazafelé: egy tucatnyi vadkacsa - megannyi
ebéd - himbálózott az övükre akasztva. Az utóbbi id ben azonban megváltozott a
viszony Kenyon és barátja közt. Nem vesztek össze, nem került sor nyílt szakításra
köztük, mindössze csak annyi történt, hogy Bob, aki tizenhat éves volt, elkezdett „egy
lánnyal járni", s ez azt jelentette, hogy az egy esztend vel fiatalabb, és még mindig
er sen kamaszkorban lev Kenyon nem számíthatott többé a társaságára. Bob
megmagyarázta neki a dolgot: - Ha majd te is annyi id s leszel, mint én, másképpen
fogsz gondolkodni. Volt id , amikor én is úgy gondolkodtam, mint te: lányok? Ugyan
már! De aztán találkozik az ember egy lánnyal, beszélgetni kezd vele, és az marha jó.
Majd meg fogod te is érteni. - Kenyon ebben kétkedett; el sem tudta képzelni, hogy
valaha is kedve lesz akár csak egy órát is pazarolni egy lányra, mikor azt egy puska,
egy ló, valamilyen szerszám, gép vagy akár egy könyv társaságában is eltöltheti. Ha
már Bobnak nincs számára ideje, inkább egyedül marad; mert vérmérséklet dolgában
egyáltalán nem Mr. Clutter fia, inkább anyja gyereke: érzékeny és tartózkodó kamasz.
A vele egykorú fiúk „zárkózottnak" tartották, de nem vették t le rossz néven,
mondván: - Ja, Kenyon! a maga külön világában él.
Otthagyta a ládát, hadd száradjon meg rajta a politúr, és egyéb munkához látott:
kiment a házból, anyja virágoskertjét akarta rendbe hozni; a nagy becsben tartott,
meglehet sen elvadult tenyérnyi kertecskét Bonnié hálószobájának ablaka alatt.
Amikor odaért, ott találta egyik napszámosukat - Paul Helmet, a bejárón férjét -, aki
ásóval lazította a földet.
- Láttad azt az autót? - kérdezte Mr. Helm.
Igen, Kenyon látott egy autót a ház el tt, szürke Buick volt, apja irodájának
bejáratánál állt.
- Gondoltam, tán tudod, ki az.
-Alighanem Mr. Johnson. Papa említette, hogy várja.
Mr. Helm (a néhai Mr. Helm; tudniillik a következ márciusban szívszélh désben
meghalt) hatvan felé járó, komor férfiú volt, zárkózott modora mögött azonban igen
kíváncsi és éber természet rejt zött; mindig szerette tudni, hogy mi történik. - Melyik
Johnson?
-Az az ember, a biztosítótól.
Mr. Helm morgott egyet. - Azt hiszem, jól bevásárolt vele a papád. Az a kocsi
legalább három órája itt áll már.
A közeled alkony h vössége megborzongatta a leveg t, s noha az égbolt még mindig
sötétkék volt, a magas szárú krizantémok egyre hosszabb árnyékot vetettek a kertben;
Nancy macskája ott ugrándozott köztük, körmei bele-beleakadtak a spárgába, amellyel
Kenyon és az öregember most a növényeket kötözte. Hirtelen felt nt Nancy is, a kövér
Babé hátán ügetett keresztül a földeken. Babé szokott szombati programjáról jött
hazafelé: megfürdött a folyóban. Nyomukban Teddy, a kutya nyargalt, mindhárman
nedvesen csillogtak a vízt l.
- Még megfázol - mondta Mr. Helm.
Nancy nevetett; soha életében nem volt még beteg. Lecsúszott Babé hátáról,
végignyúlt a füvön a kert szélén, elkapta a macskáját, meglóbálta a feje fölött, és
megcsókolta az orrát meg a bajszát.
Kenyon utálkozva kérdezte: - Hogy lehet szájon csókolni egy állatot?
- Te is mindig megcsókoltad Szúnyogot - emlékeztette a lány.
- Szúnyog ló volt. - Gyönyör ló, vörösbarna cs dör, csikókora óta Kenyon nevelte.
Hej, hogy vett Szúnyog egy-egy akadályt! - Túl keményen bánsz azzal a lóval -
figyelmeztette az apja. - Egyszer még halálra hajszolod. - S így is történt; Szúnyog -
gazdájával a hátán -szélsebesen vágtatott az úton, s szíve felmondta a szolgálatot,
összerogyott és kimúlt. Kenyon még most, egy esztend múlva is gyászolta, annak
ellenére, hogy apja megsajnálta, és odaígérte neki a legszebb tavaszi csikót.
- Kenyon! - szólalt meg Nancy. - Mit gondolsz, tud majd beszélni Tracy? A Hálaadás
Napjára? - A nem egészen egyesztendös Tracy az unokaöccse volt, Eveanna fia, azé a
n véréé, akit Nancy különösen szeretett. (Kenyonnak Beverly volt a kedvence.) -
Meg rülnék a gyönyör ségt l, ha hallanám, hogy azt mondja: „Nancy néni." Vagy:
„Kenyon bácsi." Te nem örülnél neki? Nem szeretnél bácsi lenni? Kenyon! Uramistók,
mért nem felelsz, ha kérdezlek?
- Mert buta vagy - mondta a fiú, és odadobott neki egy letört virágot; hervadt dália
volt. A lány a hajába t zte.
Mr. Helm fölvette az ásóját. Varjak károgtak, a naplemente közel volt már, de az
háza nem. A kínai szilfákkal szegélyezett ösvény egyre sötétebb zöld alagúttá
változott, és Mr. Helm az alagút végén lakott, fél mérföldre. - 'Stét - mondta, és útnak
eredt. De még egyszer visszanézett. - És akkor - mondta másnap a jegyz könyvbe -,
akkor láttam ket utoljára. Nancy éppen az öreg Babe-et vezette be az istállóba. Ahogy
már mondtam, nem vettem észre semmi szokatlant.
A fekete Chevrolet megint állt, ezúttal Emporia szélén, egy katolikus kórház el tt. A
folytonos piszkálódásra („Ez a baj veled. Mindig azt hiszed, hogy csak egyvalakinek
van igaza: Dicknek") Dick megadta magát. Perry a kocsiban maradt, meg bement a
kórházba azzal a szándékkal, hogy megpróbál egy pár fekete harisnyát vásárolni
valamelyik apácától. A harisnyaszerzésnek ez az eléggé szokatlan módja Perry ötlete
volt: az apácáknak, állította makacsul, biztosan nagy készletük van bel le. Az ötletnek
mindenesetre volt egy hátulüt je. Az apácák, meg minden egyéb, ami velük
kapcsolatos, szerencsétlenséget jelentenek, és Perry igen babonás volt. (Ugyanilyen
babonás el ítélettel viseltetett a tizenötös szám, a vörös haj, a fehér virágok, az
úttesten áthaladó papok, az álmában látott kígyók iránt.) De hát ezen nem tudott
változtatni. A megrögzött babonás igen gyakran a végzetben is nagyon komolyan hisz;
így volt ez Perry-vel is. Idejött, belevágott ebbe a vállalkozásba, nem azért, mert
akarta, hanem mert a végzet határozott így; bizonyítani tudta volna - bár esze ágában
sem volt, különösen nem Dick el tt, mert a bizonyítás azt jelentette volna, hogy be kell
vallania Kansasba való visszatérésének igazi, féltve titkolt indokát: adott szavának
megszegésére olyan okból szánta el magát, aminek semmi köze sem volt Dick
„bulijához", se Dick leveléhez. Ez az ok pedig az volt, hogy néhány héttel ezel tt
megtudta: november 12-én, csütörtökön szabadul ki a Lansing-ben lev Kansasi
Állami Börtönb l egy másik hajdani cellatársa, és Perry nem vágyott jobban „az
égvilágon semmire", mint hogy újra viszontláthassa ezt az embert, „egyetlen igazi
barátját", a „csodálatos" Willie-Jayt.
A börtönben töltött három esztendeje közül az els ben Perry csak távolról figyelte
Willie-Jayt, érdekl dve, de tartózkodóan; ha azt akarta az ember, hogy a többiek
vagány fickónak tartsák, nem látszott tanácsosnak egy Willie-Jay-féle emberrel
barátkozni. Willie-Jay a lelkész írnoka volt, hosszú, vékony ír, id nek el tte meg szült
hajjal, szürke, mélabús szemmel. Tenorja a börtön énekkarának büszkesége volt. Még
Perry is, aki egyébként megvetette a vallásosság mindenféle megnyilvánulását,
„megrendült", valahányszor Willie-Jay az Úr Imáját énekelte; a himnusz akkora
áhítattal zengett, komoly szövege meghatotta, s egy kicsit el is gondolkodtatta, vajon
indokolt-e megvetése. A vallás iránt bizonyos mértékig föléledt érdekl dése végül is
arra késztette, hogy közeledjen Willie-Jayhez, és az írnok, aki azonnal reagált a
közeledésre, azt hitte, hogy a nyomorék lábú, zavaros tekintet , affektáltan fátyolos
hangú karosszériakészít ben egy „költ re" talált, egy „ritka emberre, akit érdemes
megmenteni". Elfogta a becsvágy, hogy „ezt a fiút Istenhez vezérelje". A sikerbe vetett
reménye nagymértékben megnövekedett, mikor Perry egy szép napon egy
pasztellrajzot mutatott neki, amelyet készített: egy nagy, egyáltalán nem primitív
technikával kidolgozott Krisztus-arcképet. Lansing protestáns lelkésze, James Post
nagytisztelet úr olyan nagyra értékelte a képet, hogy felakasztotta irodája falára, s
még ma is ott függ: csinos, jókép Megváltó, Willie-Jay telt ajkával és bánatos
szemével. Ez a kép Perry túlbuzgónak sose mondható vallási ambícióinak a tet pontját
és ugyanakkor ironikus módon a végét is jelentette; Krisztusáról úgy nyilatkozott,
hogy az a „képmutatás" mesterm ve, amellyel megpróbálta „lóvá tenni és elárulni"
Willie-Jayt, tudniillik továbbra is éppoly kevéssé hitt Isten létezésében, mint annak
el tte. De bevallhatta-e nyíltan a dolgot, megkockáztatva, hogy elveszti az egyetlen
barátot, aki valaha is „igazán megértette" t? (Hod, Joe, Jesse - kósza vándorok egy
olyan világban, ahol az emberek ritkán árulták el a családnevüket- csak a „haverjai"
voltak: olyan emberrel nem találkozott még, mint Willie-Jay, aki Perry szerint „az
átlagon felül intelligens és megért volt, mint egy jól képzett pszichológus". Hogyan
volt lehetséges, hogy egy ilyen tehetséges ember Lansingben kötött ki? Ezt Perry
sehogy sem értette. A válasz, amelyet ismert ugyan, de mint „a mélyebb, emberi
probléma megkerülését" nem fogadott el, egyszer bb lelkek számára teljesen világos
volt: az akkor harmincnyolc éves írnok közönséges tolvaj volt, kis kaliber gazember,
aki húsz esztend alatt öt különböz állam börtönében ült már.) Perry elhatározta,
hogy nyílt kártyákkal fog játszani: sajnálja, de az afféléket, mint mennyország, pokol,
szentek, isteni kegyelem, nem neki találták ki, és ha Willie-Jay barátsága azon a
reménységen alapul, hogy Perry egyszer majd csatlakozik hozzá a Kereszt tövében,
akkor önmagát csapja be, barátságuk hamis, közönséges szélhámosság, akár az arckép.
Willie-Jay, mint mindig, megértette a dolgot: elbátortalanodott ugyan, de nem
ábrándult ki, makacsul tovább tette a szépet Perry lelkének, míg e lélek tulajdonosa
feltételes szabadlábra helyezése után el nem hagyta a börtönt. Az el tte való napon
búcsúlevelet írt Perry-nek, s e levél utolsó bekezdése így hangzott: „Te rendkívül
szenvedélyes ember vagy; éhes ember, aki nem tudja biztosan, mire éhes; kudarcot
vallott ember, aki a rideg konformizmus kulisszái közt hiába próbálja egyéniségét
érvényesíteni. Hamis világban élsz, amely két felépítmény közt lebeg: az egyik az
önkifejezés, a másik önmagád elpusztítása. Er s vagy, de er dnek van egy gyönge
pontja, és ha nem tanulsz meg úrrá lenni fölötte, ez a gyöngeség er sebbnek fog
bizonyulni, mint er d, és meg fog semmisíteni. Miben áll ez a gyöngeség: Az adott
helyzettel egyáltalán nem arányos, robbanásszer érzelmi reagálásban. Miért? Miért
ez az esztelen düh azok láttán, akik boldogok és elégedettek, miért ez az egyre
növekv megvetés az emberek iránt, és a vágy, hogy fájdalmat okozz nekik? Jó, te azt
hiszed, hogy hülyék, megveted ket, mert az erkölcstanuk, az boldogságuk a te
kudarcodnak és neheztelésednek az okozói. Csakhogy szörny ellenségeket hordozol
magadban: id vel éppoly pusztító hatásúak lesznek, mint a puskagolyó. S t: a golyó
könyörületes, megöli áldozatát. Ez a baktérium azonban, ha engedjük, hogy
kifejl djön, nem öli meg az embert, csak egy elgyötört, kifacsart teremtmény üres
burkát hagyja maga után; még él benne a t z, ezt a tüzet azonban a megvetés és a
harag rávetett r zséje táplálja. Lehetséges, hogy az ilyen embernek sikerül
akkumulálódnia, de nem veszi semmi hasznát a sikereinek, mert ellensége
önnönmagának, és képtelen igazán örülni annak, amit elért."
Perrynek hízelgett, hogy ilyen prédikációt írt valaki róla, elolvastatta Dickkel, és Dick,
aki nem volt különösebb véleménnyel Willie-Jayr l, kijelentette, hogy a levél
„közönséges Billy Graham-féle ájtatos marhaság", és hozzátette: „A harag r zséje! Ez
rá vall!" Perry persze számított rá, hogy Dick így fog reagálni a levélre, s titokban
örült is neki, mert Dickkel való barátsága, akit különben csak a Lansingben töltött
utolsó néhány hónapban ismert meg közelebbr l, a lelkész írnoka iránt érzett
mérhetetlen csodálatának egyenes következménye és egyben ellensúlyozása volt.
Lehet, hogy Dick csakugyan „felületes" volt, s t, miként Willie-Jay állította, „a
velejéig züllött szájh s". De mégiscsak rendkívül jópofa volt, agyafúrt és realista,
„átlátott a szitán", nem járt a fellegekben, de a földhöz sem ragadt. Ráadásul,
ellentétben Willie-Jayvel, nem kritizálta Perry különc vágyait, hajlandó volt
meghallgatni, maga is tüzbe jött, s együtt sz tte vele az ábrándokat a Mexikói-öböl
meg a brazíliai serd k mélyén rejl „garantáltan biztos kincsekr l".
Miután Perryt feltételesen szabadlábra helyezték, négy hónapig kóborolt ide-oda egy
ócska, százdolláros Fordon, Renótól Las Vegasig, Bellinghamt l (Washington) Buhlig
(Idaho), s Dick levele Buhlban érte utol, ahol ideiglenes álláshoz jutott mint teherautó-
sof r: „P. barátom, augusztusban kikerültem, s miután te elmentél, találkoztam
valakivel, nem ismered az illet t, a lényeg az, hogy adott egy écát, amit remekül
megvalósíthatnánk. Biztos ügy, tökéletes buli..." Addig Perry nem is gondolt rá, hogy
valaha is viszontlátja Dicket. Vagy éppen Willie-Jayt. Gondolatban azonban
mindketten sokat foglalkoztatták, különösen Willie-Jay, aki képzeletében három méter
magas, sz hajú bölcs öregemberré változott, s akinek az emlékét l nem tudott
megszabadulni. - Hamis úton jársz - figyelmeztette egyszer Willie-Jay, amikor éppen
prédikációt tartott neki. - Te fütyülni akarsz mindenre, felel sség, hit, barátok és
szeretet nélkül akarsz élni.
Az utóbbi hónapok magányos, vigasztalan bolyongásai során Perry újra meg újra
elgondolkozott ezen a kijelentésen, és arra a megállapításra jutott, hogy Willie-Jaynek
nem volt igaza. Nem fütyült semmire, de vele ugyan ki tör dött valaha is? Az apja?
Hát igen, bizonyos fokig. Egy-két lány - de hát ez „hosszú história". Rajtuk kívül senki
más, kivéve Willie-Jayt. Willie- Jay volt eddig az egyetlen, aki felismerte értékeit,
képességeit, aki elismerte róla, hogy nem csupán egy átlagosnál alacsonyabb,
túlságosan izmos félvér, s aki - erkölcsi prédikációitól eltekintve - olyannak látta,
amilyennek Perry önmagát: „kivételes, m vészi tehetséggel megáldott valakinek,
akivel nem mindennap találkozik az ember". Willie-Jayben támaszra talált a hiúsága,
oltalomra az érzékenysége, és az a körülmény, hogy négy hónapja nélkülözni volt
kénytelen ezt az értékes elismerést, csábítóbbá tette számára bármiféle elásott aranyról
való ábrándozásnál, így aztán amikor megkapta Dick felszólítását, és rájött, hogy az
id pont, amikorra Dick Kansasba hívja, nagyjából egybeesik Willie-Jay szabadlábra
helyezésének id pontjával, rögtön tudta, mit kell tennie. Las Vegasba furikázott,
eladta az ócska ládát, összecsomagolta térképgy jteményét, régi leveleit, kéziratait és
könyveit, s jegyet váltott a Greyhound buszra. Hogy aztán mi lesz, azt a sorsra bízta;
ha Willie-Jayvel „nem boldogul", módjában lesz „fontolóra venni Dick ajánlatát".
Mint kés bb kiderült, csak Dick és a semmi közt választhatott, mert amikor november
12-én este Kansas Citybe érkezett, Willie-Jay, akit nem volt módjában értesíteni, már
elhagyta a várost, méghozzá pontosan öt órával Perry megérkezése el tt, ugyanarról az
állomásról, ahová Perry befutott. Ennyit tudott meg telefonon Post nagytisztelet úrtól,
aki még jobban elcsüggesztette azzal, hogy nem volt hajlandó elárulni volt írnoka
úticélját. - Keletre utazott - mondta a lelkész. - Ott jó kilátásai vannak. Tisztességes
munka várja, s jóravaló embereknél lakhat, akik segíteni akarnak rajta. - Mikor Perry
visszaakasztotta a kagylót, úgy érezte, „szinte szédül a düht l és a csalódástól".
De hát tulajdonképpen mit is várt a Willie-Jayvel való találkozástól? - tette fel
magának a kérdést, amikor valamennyire összeszedte magát. A szabadság elválasztotta
ket; mint szabad embereknek semmi közös tulajdonságuk nem volt, éppen
ellenkez leg, sose alkothattak volna „párost", olyat semmi esetre se, amelyik olyan
búvárkalandokra vállalkozhatott volna, amilyeneket meg Dick tervezett a határtól
délre. Mégis, ha nem szalasztottá volna el Willie-Jayt, ha csak egy órát is együtt
tölthettek volna, Perry határozottan meg volt gy z dve róla - egész egyszer en „tudta"
-, hogy most nem ücsörögne egy kórház el tt Dicket várva, hogy megjelenjen egy pár
fekete harisnyával.
Dick üres kézzel tért vissza. - Nem megy - jelentette be olyan túlzott hanyagsággal,
hogy Perryben fölébredt a gyanakvás.
- Biztos? Biztos, hogy csakugyan megkérdezted?
- Persze hogy megkérdeztem.
- Nem hiszem. Valószín leg csak bementél, ácsorogtál egy kicsit, aztán kijöttél.
- Oké, szivikém... ahogy gondolod. - Dick már el is indította a kocsit. Miután szótlanul
robogtak egy darabig, Dick megveregette Perry térdét. - Ugyan, ne lógasd már az
orrod - mondta. - Hülye ötlet volt. Mi az istent gondoltak volna? Hogy csak úgy
beállítok hozzájuk harisnyát vásárolni, mint valami vacak filléres áruházba. ..
- Talán jobb is így - mondta Perry. - Az apácák csak szerencsétlenséget hoznak az
emberre.
A New York-i Életbiztosító Társaság Garden City-beli kirendeltségének képvisel je
mosolyogva figyelte, ahogy Mr. Clutter lecsavarja Parker tollának kupakját, és fölüti
csekk-könyvét. Eszébe jutott egy tréfa, amelyet a helybeliekt l hallott: - Tudja, mit
mondanak magáról az emberek, Herb? „Amióta a haj vágás másfél dollárba kerül,
Herb a borbélynak is csekkel fizet."
- Pontosan így van - felelte Mr. Clutter. Akárcsak a királyi családok tagjai, arról volt
híres, hogy sohasem hordott magánál készpénzt. - Mindig csekkel intézem el az
ügyeimet. Ha az adóellen rök kijönnek szaglászni, a beváltott csekkek teszik a legjobb
szolgálatot az embernek.
A már kitöltött, de alá nem írt csekkel a kezében hátrad lt a széken íróasztala mellett,
és láthatólag elgondolkodott. Az ügynök. Bob Johnson, egy köpcös, félig kopasz,
meglehet sen közvetlen modorú férfi remélte, hogy ügyfele nem gondolja meg magát
az utolsó pillanatban. Herb makacs ember volt, nehezen szánta rá magát valamilyen
üzletre; Johnson több mint egy esztendeje fáradozott, hogy nyélbe üsse vele ezt a
biztosítást. De nem: ügyfele csak azt a pillanatot élte át, amit Johnson úgy szokott
nevezni, hogy az Ünnepélyes Pillanat: jól ismert jelenség ez a biztosítási ügynökök
el tt. Aki életbiztosítást köt, körülbelül olyan hangulatban van, mint aki a
végrendeletét írja alá: önkéntelenül is a halálra gondol.
- Igen, igen - mondta Mr. Clutter, mintha magában beszélne. - Sok mindenért hálásnak
kell lennem: sok szépet éltem meg. - Irodája diófával burkolt falain pályafutása
határköveit jelképez bekeretezett okmányok ékeskedtek: az egyetemi oklevél, River
Valley Farm térképe, mez gazdasági kiállítások díjai, valamint egy díszes okmány
Dwight D. Eisenhower és John Foster Dulles aláírásával, amely a Szövetségi
Mez gazdasági Hitelintézet szolgálatában végzett érdemeit méltatta. -A gyerekek.
Szerencsénk volt velük. Nem illik ugyan ilyet mondani, de igazán büszke vagyok
rájuk. Vegyük például Kenyont. Pillanatnyilag úgy látszik, mintha mérnök vagy
tudományos kutató szeretne lenni, de mondhat akármit, a fiam született farmer. Ha
Isten is úgy akarja, egyszer még fogja vezetni ezt a farmot. Találkozott már Eveanna
férjével? Don Jarchow-val? Állatorvos. El se tudom mondani, milyen nagyra
becsülöm azt a fiút. Akárcsak Vere-t. Vere Englisht: azt a fiút, akivel Beverly lányom
jár jegyben. Jól választott. Ha egyszer történnék velem valami, biztos vagyok benne,
hogy számíthatnék rájuk, kézbe vennék itt a dolgokat; Bonnié egymagában... Bonnié
nem volna képes egy ekkora gazdaságot vezetni.
Johnson, aki hozzászokott már, hogy efféle töprengéseket hallgasson, tudta, ideje már
közbeszólnia
- Ugyan, Herb - mondta. - Hiszen maga még fiatal ember. Negyvennyolc éves. És
abból, ahogy kinéz, meg amit az orvosi vizsgálat eredményeib l megtudtunk,
valószín , hogy néhány évig még a körünkben marad.
Mr. Clutter kiegyenesedett, s ismét a tölt tolla után nyúlt. - Meg kell mondanom,
csakugyan remekül érzem magam. És nagyon optimista vagyok. S van néhány
elképzelésem, amellyel az elkövetkez években igazán szép hasznot lehetne kihozni
ebb l a farmból. - Miközben nagy vonalakban el adta anyagi helyzetének további
javítására vonatkozó terveit, aláírta a csekket, és az íróasztal túlsó szélére tolta.
Hat óra múlt tíz perccel, és az ügynök szeretett volna már hazamenni; felesége nyilván
várja már a vacsorával.
- Nagyon örültem, Herb. - Én is, öregem.
Kezet szorítottak. Aztán Johnson jól megérdemelt diadalérzéssel fogta Mr. Clutter
csekkjét, és betette a levéltárcájába. Ez volt az els részlete egy negyvenezer dolláros
életbiztosításnak; ha esetleg baleset folytán hal meg, a társaságnak az összeg
kétszeresét kell kifizetnie.

Ha együtt megyünk, ha beszélgetünk,

S azt súgja, övé vagyok, Nem ismeri más az édes, a csodás
Gyönyört, ami ránk ragyog (* Géher István fordítása.)
Perry fogta a gitárját, és addig énekelt, amíg jobb kedvre nem derült. Vagy kétszáz
himnusz és ballada szövegét és dallamát tudta - repertoárja a „Korhadt Vén Kereszt"-
t l Colé Porterig terjedt -, s a gitáron kívül szájharmonikán, tangóharmonikán,
bendzsón és xilofonon is tudott játszani. Egyik kedvenc ábrándja a színházzal volt
kapcsolatban: sztárnak képzelte magát, Perry O'Parsons volt a m vészneve, s mint
„Egyszemélyes zenekart" reklámozta magát.
- Mit szólnál egy koktélhoz? - kérdezte Dick.
Ami Perryt illeti, neki tökéletesen mindegy volt, hogy mit iszik, mert nem volt nagy
ivó. Dick azonban ínyenc volt az ilyesmiben, és a bárokban rendszerint Narancsvirágot
kért. Perry az autó keszty tartójából el vett egy félliteres üveget, amelyben
narancsléb l és vodkából készült keverék volt. Felváltva ittak. Noha már leszállt az
alkony, Dick - pedig óránként hatvan mérföldes sebességgel haladt - még mindig nem
kapcsolta be a fényszórókat, de hát az út egyenes volt, a táj sima, mint a tó tükre, s
csak ritkán találkoztak más autóval. Már „ott künn" jártak - legalábbis a közelében.
-Úristen! - szólalt meg Perry, miközben a lapos, végtelenbe nyúló vidéket bámulta a
hideg, sivár zöld égbolt alatt: üres volt és elhagyatott, csak itt-ott villantak fel a
messzeségben egy-egy farmház fényei. Éppúgy utálta, mint a texasi síkságot vagy a
nevadai sivatagot; a széles, gyéren lakott térségek mindig tériszonnyal vegyes
lehangoltságot keltettek benne. A tengeri kiköt ket szerette: a nyüzsg , lármás,
hajókkal teli, csatornaszagú városokat, mint például Jokohama, ahol a koreai háború
idején egy nyarat töltött az amerikai hadsereg közkatonájaként. - Úristen, és még azt
mondták, hogy vissza ne térjek Kansasba! Hogy soha többé be ne tegyem ide ezt a két
kis lábamat. Mintha a Paradicsomból akartak volna kizárni. És nézd csak meg! Nézd
meg jól, és gyönyörködj benne!
Dick átnyújtotta neki a félig kiürült üveget. - Tedd el a maradékot - mondta. -
Szükségünk lehet rá.
-Emlékszel, Dick? Milyen sokat beszéltünk róla, hogy szerzünk egy csónakot?
Gondolkoztam rajta, Mexikóban talán vehetnénk egyet. Valami olcsó, de masszív
csónakot. És elmehetnénk Japánba. Áthajózhatnánk a Csendes-óceánon. Nem
lehetetlen, már rengetegen megcsinálták. Nem akarlak átrázni, Dick, de Japán egészen
biztosan tetszene. Csodálatosan kedves emberek vannak ott, rendkívül finom a
modoruk. Igazán tapintatosak, nemcsak a dohányodra utaznak. És a n k! Olyan n ket
még sosem láttál...
-Dehogynem - mondta Dick, aki, állítása szerint, még mindig szerelmes volt mézsz ke
els feleségébe, annak ellenére, hogy az közben újból férjhez ment.
- Meg aztán azok a fürd k. Az egyiket Álom-tónak hívják. Egyszer en csak elnyúlsz,
és máris megjelenik egy csomó szívdögleszt en gyönyör lány, s lemosnak tet t l
talpig.
- Ezt már mesélted. - Dick hangja udvariatlan volt.
- Igazán? És nem mesélhetem el még egyszer?
- Kés bb. Err l majd kés bb beszélünk. A szentségit, ember, egészen más jár most a
fejemben.
Dick bekapcsolta a rádiót; Perry megint kikapcsolta. Nem tör dött Dick tiltakozásával,
s pengetni kezdte gitárját:
Beléptem a kertbe, mid n ragyogott még harmat a
rózsán,
S hallotta fülem: hang kél szelíden -Isten Fia szólott hozzám.. .*
(* Geher István fordítása.)
Az ég alján ott lebegett a telihold.
A rákövetkez hétf n - amikor még nem vetették alá hazugságdetektoros vizsgálatnak
- a fiatal Bobby Rupp így számolt be Clutteréknál tett utolsó látogatásáról: -Telihold
volt, és azt gondoltam, ha Nancynek kedve volna hozzá, kocsikázhatnánk egyet,
kikocsikázhatnánk a McKinney-tóig. Vagy bemehetnénk moziba Garden Citybe. De
amikor felhívtam - körülbelül tíz perccel hét el tt lehetett -, azt mondta, hogy meg kell
kérdeznie az apját. Aztán visszajött, és azt mondta, hogy apja nem engedi el, mert
el z éjjel olyan sokáig kimaradtunk. Meg azt mondta, mért nem megyek át televíziót
nézni. Nagyon gyakran eljártam Clutterékhoz televíziót nézni.
Tetszik tudni, Nancy el tt soha egyetlen lánnyal se jártam. Kicsi gyerek korunk óta
ismertük egymást; az els osztálytól kezdve együtt jártunk iskolába. Ameddig csak
vissza tudok emlékezni, mindig csinos lány volt, mindenki szerette, már
gyerekkorában is igazi egyéniség volt. Úgy értem, hogy mindenki nagyon jól érezte
magát a társaságában. Randevúzni akkor randevúztam vele el ször, amikor
nyolcadikosok voltunk. Az osztályunkból a legtöbb fiú t szerette volna magával vinni
az év végi bálra, és meglep dtem - meg nagyon büszke is voltam -, amikor
kijelentette, hogy velem fog jönni. Mind a ketten tizenkét évesek voltunk. Apám
kölcsönadta kocsiját, és én elvittem Nancyt a bálba. Minél többször láttam, annál
jobban megszerettem, mint ahogy az egész családot is, az egész környéken nem volt
még egy ilyen család, legalábbis én nem ismertem egyet se. Mr. Clutter talán kicsit
merev volt bizonyos dolgok bán - a vallási dolgokban meg hasonlókban -, de sose
próbálta senkivel se éreztetni, hogy neki van igaza, és nem az illet nek.
Három mérföldre lakunk nyugatra a Clutter-farmtól. Régebben gyalog szoktam
megtenni az utat oda-vissza, de nyaranként mindig dolgoztam, és tavaly már annyi
pénzt spóroltam össze, hogy vehettem magamnak egy kocsit, egy 55-ös Fordot. Szóval
autóval mentem át, s hét óra után pár perccel értem oda. Nem láttam senkit az úton,
sem a házhoz vezet fasorban, nem volt senki a ház körül. Csak az öreg Teddy.
Megugatott. A földszinten, a nappaliban meg Mr. Clutter irodájában égett a villany.
Az emelet sötét volt, és én azt gondoltam, hogy Mrs. Clutter biztos alszik - ha ugyan
otthon van. Ezt sose lehetett tudni, és én sose kérdeztem meg. De kés bb rájöttem,
hogy jól sejtettem, mert Kenyon az este folyamán gyakorolni akart a kürtjén -
baritonkürtön játszott az iskolai zenekarban -, és Nancy azt mondta, hogy ne
gyakoroljon, mert fölébreszti vele Mrs. Cluttert. Mindenesetre mire odaértem, már
éppen megvacsoráztak, Nancy leszedte az asztalt, a tányérokat berakta a
mosogatógépbe, és mind a hárman - a két gyerek is meg Mr. Clutter is - a nappaliban
voltak. Leültünk szépen körbe, ahogy máskor is szoktuk: Nancy meg én a díványra,
Mr. Clutter meg a székébe, abba a párnás hintaszékbe. csak fél szemmel nézte a
televíziót, egy könyvet olvasott, Kenyon egyik könyvét, az „Öregcserkész" egyik
kötetét. Egyszer kiment a konyhába, és két almával jött vissza. Az egyiket nekem
akarta adni, de én nem kértem, így aztán ette meg mind a kett t. Nagyon fehér foga
volt; azt szokta mondani, hogy az almától. Nancyn... Nancyn bokafix zokni,
házipapucs, kék melegít nadrág meg, azt hiszem, zöld pulóver volt; a csuklóján volt
az arany karórája meg egy karköt , amit még januárban ajándékoztam neki a
tizenhatodik születésnapjára: az egyik oldalára az neve volt bevésve, a másikra meg
az enyém - meg aztán volt rajta egy gy r is, egy kis ezüstgy r , amit tavaly nyáron
vásárolt, amikor Coloradóban járt Kidwellékkel. Nem az én gy r m, azaz a mi
gy r nk volt. Ugyanis néhány hete megharagudott rám, és kijelentette, hogy egy
darabig nem fogja viselni a gy r nket. Ha egy lány ilyet csinál, ez azt jelenti, hogy az
ember próbaid n van. Persze veszekedtünk néha, mint minden fiatal, aki együtt jár. Az
történt, hogy elmentem egyik barátomnak az esküv jére, s az utána következ
fogadáson sört ittam, megittam egy egész üveggel, és Nancynek a fülébe jutott a
dolog. Valami pletykás alak azt mesélte neki, hogy tökrészeg voltam. Nancy persze föl
volt háborodva, s egy hétig szóba se állt velem. De az utóbbi id ben megint jól
megvoltunk egymással, és azt hiszem, hogy már majdnem hajlandó lett volna megint
hordani a gy r nket.
Igen. Az els filmnek az volt a címe, hogy Az ember és a helytállás. A tizenegyes
csatornán adták. A sarkvidéken játszódott. Aztán egy vadnyugati históriát láttunk,
utána meg egy kémfilmet, az Öt ujj-at. A Mike Hammer fél tízkor kezd dött. Utána
hírek voltak. De Kenyonnak semmi sem tetszett, f leg azért, mert nem hagytuk, hogy
válassza ki, mit nézzünk. Mindent kritizált, és Nancy folyton rászólt, hogy
hallgasson. Mindig civakodtak, igazában azonban nagyon szerették egymást - sokkal
jobban, mint általában a testvérek. Azt hiszem, részben azért is, mert olyan sokat
voltak kettesben, amikor Mrs. Clutter nem volt otthon, Mr. Clutter meg
Washingtonban vagy máshol járt. Tudom, hogy Nancy nagyon szerette Kenyont, de
azt hiszem, sem , sem más nem értette meg igazán. Kenyon mindig olyan szórakozott
volt. Az ember sose tudta, mit gondol, még azt se, hogy rá néz-e, tudniillik bandzsított
egy kicsit. Sokan azt állították, hogy zseni, s lehet, hogy csakugyan az volt. Az biztos,
hogy rengeteget olvasott. De ahogy mondtam már, akkor este nagyon nyugtalan volt;
nem akarta a tévét nézni, a kürtjén akart gyakorolni, s amikor Nancy megtiltotta neki,
emlékszem, hogy Mr. Clutter azt kérdezte t le, mért nem megy le az alagsorba, a
játékszobába, ahol senkit sem zavar. De Kenyon erre se volt hajlandó.
Egyszer megszólalt a telefon is. Vagy kétszer? A kutyafáját, már nem emlékszem rá.
Csak arra, hogy egyszer megszólalt, és Mr. Clutter az irodájában vette föl a kagylót.
Az ajtó nyitva volt - az a tolóajtó a nappali meg az iroda közt -, és hallottam, hogy azt
mondja, „Van", amib l rájöttem, hogy a társával, Mr. Van Vleet-tel beszél, és
hallottam, hogy azt mondja, fájt a feje, de már jobban érzi magát. Aztán azt mondta
Mr. Van Vleetnek, hogy a hétf i viszontlátásra. Amikor visszajött, igen, akkor volt
éppen vége a Mike Hammer-nek. Öt percig hírek voltak, aztán az id járásjelentés
következett. Mr. Clutter az id járás jelentésre mindig felkapta a fejét. Tulajdonképpen
ez volt az egyetlen, ami igazán érdekelte. Mint ahogy engem is csak egyedül a sport
érdekelt, ami ezután következett. Mire a sporthírek befejez dtek, fél tizenegy volt,
felálltam és elköszöntem. Nancy kikísért. Beszélgettünk egy darabig, és
megállapodtunk, hogy vasárnap este moziba megyünk, megnézünk egy filmet, amiért
majd megvesztek a lányok, a Kék nadrág-ot. Aztán Nancy visszaszaladt a házba, én
meg elhajtottam. Olyan világos volt, mint fényes nappal, úgy sütött a hold, hideg és
elég szeles volt az id ; egész csomó szamárkóró röpködött a leveg ben. Ez minden,
amit tudok, azaz most, ahogy visszagondolok rá, azt hiszem, hogy biztos ott bujkált
valaki. Talán a fák közt. Valaki, aki csak arra várt, hogy elmenjek.

Az autósok megálltak Great Bendben, és megvacsoráztak egy étteremben. Perry,

akinek már csak tizenöt dollárja volt, gyömbérsört meg egy szendvicset akart rendelni,
Dick azonban tiltakozott, mondván, hogy alaposan „be kell lakniuk", a pénz nem
számít, a cechet úgyis fizeti. Rendeltek hát két félig sült bifszteket, sült krumplival,
franciasalátával, pirított hagymával és babbal, hozzá makarónit és kukoricakását,
majonézsalátát, fahéjas tekercset, almás lepényt és fagylaltot meg kávét. Végezetül
betértek egy vegyeskereskedésbe, s kiválasztottak néhány szivart; ugyanabban a
boltban vásároltak két nagy tekercs ragtapaszt is.
Mikor a fekete Chevrolet megint rátért az országúira és az észrevétlenül emelked
vidéken a h vösebb, száraz éghajlatú búzaterm fennsík felé robogott, Perry behunyta
a szemét, és a lakomától elpilledten félálomba merült. Tizenegy órakor ébredt föl a
bemondó hangjára, aki híreket olvasott föl. Leeresztette az egyik ablakot, és
megfürdette arcát a beáramló hideg leveg ben. Dick közölte vele, hogy már Finney
megyében járnak. - Már tíz mérföldnyire vagyunk a határtól - mondta. A kocsi nagyon
sebesen robogott. A reflektorok fényében felvillanó reklámtáblák suhantak el
mellettük: „Nézze meg a jegesmedvéket!", „Burtis Motors", „A Világ Legnagyobb
INGYEN Uszodája!", „Búzaföldek motel", és végül, röviddel az el tt, hogy az
utcalámpák sora elkezd dött: „Üdvöz légy, idegen! Isten hozott Garden Cityben.
Vendégszeret város."
A város északi peremén haladtak végig. Már majdnem éjfélre járt, senki sem volt az
utcán, s néhány magányos, fényesen kivilágított benzintölt állomáson kívül minden
zárva volt. Dick odahajtott az egyik elé: egy Kurd's Phillips 66-os állomás volt. Egy
fiatalember jelent meg, és megkérdezte: - Tankolni óhajtanak? -Dick bólintott, Perry
meg kiszállt a kocsiból, bement az állomásra, és bezárkózott a férfimosdóba. Mint oly
gyakran, megint fájt a lába, annyira fájt, mintha az a régi baleset öt perce történt volna.
Kirázott három aszpirintablettát egy üvegcséb l, lassan szétrágta (szerette az ízét),
aztán vizet ivott rá a csapból. Leült a vécére, kinyújtotta a lábszárát, és dörzsölgetni
kezdte, megmasszírozta a térdeit, amelyeket alig tudott behajlítani. Dick azt mondta az
el bb, hogy már majdnem a célnál vannak: - „már csak hét mérföld". Kinyitotta
b rzekéje egyik zsebén a cipzárat, és el vett egy zacskót; a nemrég vásárolt
gumikeszty volt benne. Ragadós volt, rugalmas és vékony, s ahogy lassan felhúzta,
az egyik elszakadt: nem volt veszélyes szakadás, csak egy kis repedés az ujjak közt,
mégis úgy érezte, hogy rossz el jel.
Valaki lenyomta és megzörgette az ajtó kilincsét. Dick szólt be: - Nem akarsz egy kis
édességet? Van itt egy automata.
-Nem.
- Jól vagy? -Jól.
- Ne töltsd itt az egész éjszakát.
Dick bedobott egy tízcentest az automatába, meghúzta a fogantyút, és kivett egy
zacskó zselét; az édességet szopogatva visszaballagott a kocsihoz; ott ácsorgott
körülötte, és nézte, hogyan igyekszik a fiatal segéd a szélvéd t a kansasi portól és a
rovarok ráragadt tetemeit l megtisztítani. A segéd, akinek James Spor volt a neve,
kényelmetlenül érezte magát. Idegesítette Dick szeme, komor arckifejezése, és az,
hogy Perry olyan szokatlanul sokáig marad a mosdóban. (Másnap jelentette a
f nökének: - Az éjszaka volt itt két rosszkép fickó. - De akkor - és utána még sokáig
- eszébe se jutott, hogy a látogatókat kapcsolatba hozza a holcombi tragédiával.)
- Nem valami nagy a forgalom, mi? - mondta Dick.
- Nem - mondta James Spor. - Két órája a maguk kocsija állt meg itt egyedül. Honnan
jönnek?
- Kansas Cityb l.
- Vadászni?
- Csak átutazóban vagyunk. Arizona felé. Ott kaptunk munkát, egy építkezésen. Meg
tudná mondani, hány mérföldre van innen a New Mexicói-i Tucumcari?
-Nem tudom. Három dollár hat cent. - Elvette a pénzt Dickt l, visszaadta az aprót, és
azt mondta: -Ugye nem haragszik, uram? Dolgom van. Lökhárítót kell fölszerelnem
egy teherautóra.
Dick várt, megette a zselét, türelmetlenül bekapcsolta a motort, tülkölt. Lehetséges
volna, hogy rosszul ítélte meg Perryt? Hogy éppen most egyszerre csak begyulladt?
Amikor egy évvel ezel tt összeismerkedtek, Perryt „belevaló havernak" tartotta, bár
kicsit „öntelt", „szentimentális", túlságosan „álmodozó" típus volt. Kedvelte, de nem
tartotta különösképpen érdemesnek rá, hogy barátkozzon vele, míg Perry egyszer el
nem árulta neki, hogy gyilkos, hogy „pusztán a hecc kedvéért" hogyan ölt meg egy
négert: agyonverte egy biciklilánccal. A kitalált történet nagymértékben megnövelte
Dick szemében a „Kis Perry" tekintélyét; kezdett jobb véleménnyel lenni róla, és -
noha egészen más okokból - akárcsak Willie-Jay, lassanként arra a meggy z désre
jutott, hogy Perry nem mindennapi, értékes tulajdonságokkal rendelkez egyéniség.
Lansingben több gyilkos, illet leg olyan ember ült, aki azzal hencegett, hogy embert
ölt, vagy bármikor hajlandó embert ölni; Dick azonban arra a megállapításra jutott,
hogy Perry nem mindennapi jelenség, „született gyilkos": teljesen normális, de nincs
lelkifurdalása, és okkal vagy ok nélkül a legnagyobb hidegvérrel képes bárkit megölni.
Egy ilyen adottságot, vélte Dick, az irányításával igen gyümölcsöz en ki lehetne
használni. Miután eljutott erre a következtetésre, keresni kezdte Perry kegyeit,
hízelgett neki - például úgy tett, mintha elhinné az elásott kincsekr l szóló dumát, és
maga is vágyódna a gyöngyhalászélet meg a kiköt k után, pedig egyik se vonzotta.
Dick csak „normális életet" szeretett volna élni, saját üzlettel, házzal, hátaslóval, új
kocsival és „egy csomó sz ke tyúkkal". De nagyon lényeges volt, hogy Perry ezt meg
ne sejtse -legalábbis addig ne, amíg Perry a maga kivételes adottságával nem segít
megvalósítani Dick bizonyos nagyravágyó terveit. De talán Dick volt az, aki
elszámította magát, aki tévedett; ha így van - ha kiderül, hogy Perry mégiscsak egy
„közönséges beszari" -, akkor vége az „üzletnek", a több hónapos tervezgetés pusztán
id pocsékolás volt, nincs mit tenni, vissza kell fordulni és lelépni. De ennek nem
szabad megtörténnie. Dick visszament az állomásra.
A férfimosdó ajtaja még mindig be volt reteszelve. Dick megdöngette: - A szentségit,
Perry, mi lesz már?
- Egy pillanat.
- Mi baj? Rosszul vagy?
Perry megmarkolta a mosdókagyló szélét, és nagy keservesen álló helyzetbe tornászta
magát. Lába remegett; a térde annyira fájt, hogy kiütött rajta a veríték. Megtörölte az
arcát egy papírtörülköz vel. Félrehúzta a reteszt, és azt mondta: - Oké. Gyerünk.

Nancy hálószobája volt a legkisebb, legegyénibb szoba a házban: kislányos, s olyan

tündérien bájos, mint egy balerina tüllszoknyája. A falak, a mennyezet meg minden -
kivéve egy sublótot meg egy íróasztalt - rózsaszín , kék meg fehér volt. A fehér és
rózsaszín ágy fejénél hatalmas, rózsaszín-fehér mackó trónolt kék párnákon: Bobby
nyerte a céllövöldében a megyei vásáron. A fehér térít vel letakart öltöz asztal fölött
rózsaszín re festett parafa tábla függött, lepréselt gardéniák, egy srégi mellcsokor
maradványai voltak rát zve, meg régi Bálint-napi levelez lapok, újságokból kivágott
receptek meg egy csomó pillanatfelvétel a kisöccsér l, Susan Kidwellr l meg Bobby
Ruppról; Bobbyról számtalan pózban: krikettüt vel, kosárlabdázás meg traktorvezetés
közben, meg amint fürd nadrágban gázol a McKinney-tó szélén (beljebb nem
merészkedett, mert nem tudott úszni). Volt ott néhány olyan fénykép is, amelyen
Nancy és Bobby együtt volt látható. Ezek közül Nancy azt szerette legjobban,
amelyiken kettesben ültek a lombok közt átsz r d napfényben, egy szabadban
elfogyasztott uzsonna maradványai közt, és - noha nem mosolyogtak - olyan arccal
néztek egymásra, amelyen boldogság és der tükröz dött. Az íróasztalán is állt egy
csomó fénykép elpusztult, de el nem felejtett lovakról meg macskákról, köztük a
„szegény Boobs"-ról is, amelyik nemrég múlt ki, nagyon titokzatos körülmények közt
(Nancy méregre gyanakodott).
A család tagjai közül mindig Nancy feküdt le utolsónak; ahogy egyszer barátn jének,
Mrs. Polly Stringer-nek, aki a gazdaságtan tanára volt, elmesélte, éjféltájban volt csak
rá ideje, hogy „önz és hiú lehessen". Ilyenkor bonyolította le a szertartásos
szépségápolást, alkohollal ledörzsölte és bekölnizte az arcát, s szombat esténként még
a haját is megmosta. Ma este, miután megszárította, alaposan megkefélte és egy tarka
selyemkend vel bekötötte a haját, kikészítette azokat a ruhadarabokat, amelyekben
másnap délel tt templomba akart menni: egy pár nylonharisnyát, fekete körömcip t
meg egy piros bársonyruhát - a legszebb ruhája volt, maga varrta. Kés bb ebben a
ruhában temették el.
Miel tt elmondta volna esti imáját, mindig fel szokott jegyezni a naplójába néhány
eseményt („Gyönyör nyári id . Bárcsak ilyen maradna. Sue átjött, és Babe-en
lelovagoltunk a folyóhoz. Sue furulyázott. Szentjánosbogarak"), s néha egy-egy
érzelmi kitörést is („Szeretem, szeretem"). Öt évre szóló napló volt; négy esztendeje
egyetlen este sem mulasztotta el, hogy beleírjon valamit, s néhány nagyszer esemény
(Eveanna esküv je, unokaöccse születése) s bizonyos tragikus dolgok („els IGAZI
veszekedésem Bobbyval": egy szó szoros értelmében könnyáztatta lap) arra késztették,
hogy néhány, a jöv nek szánt oldalt is igénybe vegyen. Minden esztend ben más
szín tintát használt: 1956 zöld volt,
1957 piros tintával íródott, a következ esztend levendulakékkel, s az idén, 1959-ben,
méltóságteljes sötétkék tintát választott. De, mint minden egyéb
életmegnyilvánulásában, a kézírásával is állandóan kísérletezett, hol jobbra, hol meg
balra döntött, hol kerek, hol meg hosz-szúkás, néha hanyagul odavetett, néha meg
szinte vésett bet kkel írt - mintha azt kérdezte volna: - Vajon ez Nancy? Vagy az?
Vagy emez? Melyik vagyok én? (Mrs. Riggs, az irodalom tanárn je egyszer azzal a
megjegyzéssel adta vissza egyik dolgozatát, hogy: „Jó. De miért van háromféle írással
írva?" Mire Nancy ezt felelte: -Mert még nem vagyok elég nagy, nem vagyok elég
kialakult egyéniség ahhoz, hogy egyféle írásom legyen.) Az utóbbi hónapokban
azonban sokat fejl dött, és most érettnek ható kézírással írta be: „Ma átjött Jolene K.,
megmutattam neki, hogy kell cseresznyés pitét sütni. Gyakoroltam Roxie-val. Itt volt
Bobby, tévét néztünk. Tizenegykor ment el."
Ez az, ez az, csak ez lehet, ott az iskola, ott meg a garázs, most délnek fordulunk. -
Perrynek úgy t nt, mintha Dick valami vidám mambót dudorászna. Letértek az
országútról, keresztülrobogtak az elhagyatott Holcom-bon, át a Santa Fé-i vasútvonal
sínjein. - A bank, az csak a bank lehet, most nyugatnak kanyarodunk - látod a fákat?
Ez az. Csak ez lehet. - A reflektorok fénye végigsöpört a kínai szilfákkal szegélyezett
ösvényen, amelyen tömegével sodorta a szél a száraz szamárkórót. Dick kikapcsolta a
fényszórókat, lefékezett és addig állt, amíg szeme hozzászokott a holdfényes
éjszakához. Aztán a kocsi lassan továbbindult.
Holcomb tizenkét mérföldre fekszik keletre a hegyvidék határától, ahol már más
id számítás van érvényben. Ez a körülmény bizonyos esetekben bosszantó, mert azt
jelenti, hogy reggel hétkor, télen nyolckor, s t még kés bb is az égbolt még mindig
sötét, és der s id ben még mindig ragyognak a csillagok - mint akkor is, amikor Vic
Irsik két fia megérkezett, hogy ellássa vasárnap reggeli teend it. De kilenc órára, mire
elkészültek a munkájukkal - közben semmi különöset nem tapasztaltak -, felkelt a nap,
s megint gyönyör id ígérkezett a fácánvadászoknak. Mikor a fiúk elhagyták a telket,
és végigszaladtak a fasoron, odaintettek egy kocsinak, amelyik éppen akkor fordult be
a fasorba, s a kocsiból visszaintegetett egy lány. Nancy Clutter osztálytársa volt, t is
Nancynek hívták, Nancy Ewaltnak. Egyetlen gyermeke volt a kormánykeréknél ül
férfinak, Mr. Clarence Ewaltnak, egy középkorú cukorrépa-termel farmernek. Mr.
Ewalt maga nem járt templomba, a felesége sem, de a férfi minden vasárnap áthozta a
lányát River Valley Farmra, ahonnan a lány a Clutter családdal ment be Garden
Citybe, a metodista istentiszteletre. Ilyen módon megspórolt egy „oda-vissza utazást a
városba". Mindig meg szokta várni, amíg a lánya bement a házba. Nancy, csinosan
öltözött, szemüveges lány -olyan alakja volt, mint egy filmsztárnak, s olyan óvatosan
lépkedett, mintha lábujj hegy én járna -, átvágott a pázsiton, és bezörgetett az elüls
ajtón. A háznak négy bejárata volt, s ha ezen az ajtón ismételt kopogtatás után sem
engedték be, tovább szokott menni a legközelebbi ajtóhoz, amelyik Mr. Clutter
irodájába nyílt. Ez az ajtó most nem volt egészen becsukva; kicsit jobban kinyitotta,
megállapította, hogy az irodában csak árnyékok vannak - de úgy gondolta, hogy
Clutterék nem vennék szívesen, ha „minden további nélkül betolakodna". Kopogott,
csöngetett, s végül a ház mögé került. Ott volt a garázs, s a lány látta, hogy mindkét
kocsi bent van: két csukott Chevrolet. Clutteréknak tehát feltétlenül otthon kellett
lenniük. Miután azonban hiába próbálkozott a harmadik ajtónál, amelyik egy
„mindenesszobába" nyílott, meg a negyediknél, a konyhaajtónál is, a lány visszament
az apjához, aki azt mondta: - Talán még alszanak. -De hát az lehetetlen. El tudnád
képzelni, hogy Mr. Clutter elmulasztja az istentiszteletet? Csak azért, hogy tovább
aludhasson?
- Akkor hát gyerünk. Átmegyünk a Tanítók Házába. Susan biztos tudja, mi történt.
A Tanítók Háza, amely az új iskolával szemközt áll, ódivatú, szürke, undorítóan
csúnya épület. Körülbelül húsz helyiségét szükséglakásokká alakították át a tanári
testület ama tagjai számára, akik nem találtak máshol szállást, vagy nem engedhették
meg maguknak, hogy másutt lakjanak. Susan Kidwellnek és édesanyjának azonban
sikerült megédesítenie a keser pirulát, és kellemes légkört teremtenie földszinti,
háromszobás lakásukban. Szinte hihetetlen, de a nagyon kicsi nappaliban
- az ül alkalmatosságokon kívül - volt egy harmonium, egy zongora meg egy egész
kis kertre való virágzó cserepes növény is, és rendszerint ott tartózkodott egy igen
eleven kiskutya meg egy nagy, álmos macska is. Susan ezen a vasárnap reggelen
szobája ablakánál állt, és az utcát leste. Nyúlánk, tartózkodó ifjú hölgy, sápadt, ovális
arccal és gyönyör , halvány kékesszürke szemmel; szokatlanul hosszú, hajlékony,
ideges, formás ujjakkal. Már felöltözött, hogy elinduljon az istentiszteletre, s minden
pillanatban várta, hogy felbukkan Clutterék Chevroletje, mert is mindig velük járt
templomba. Clutterék helyett azonban Ewalték érkeztek meg, és el adták, milyen
különös dolgot tapasztaltak.
Susan azonban nem tudta megmagyarázni a dolgot, s nem tudta az anyja sem. - Ha
valami közbejött volna - mondta Mrs. Kidwell -, egész biztos telefonáltak volna. Hívd
fel ket, Susan. Ki tudja, talán mégis elaludtak.
-Meg is tettem - mondta Susan egy kés bb tett tanúvallomása során. - Felhívtam ket,
és legalább egy percig hagytam csöngeni a telefont - legalábbis azt hittem, hogy csöng.
Senki sem vette fel a kagylót, mire Mr. Ewalt azt javasolta, hogy menjünk át, és
próbáljuk meg „fölébreszteni ket". De mikor odaértünk, képtelen voltam belépni a
házba. Féltem, magam sem tudom, miért, mert egyáltalán nem gondoltam arra, ami
történt -ilyesmi egész egyszer en eszébe se jut az embernek. Pedig a nap olyan
ragyogóan sütött, és minden olyan nyugodtnak és barátságosnak látszott. És aztán
észrevettem, hogy mindegyik autó ott van a garázsban, még Kenyon öreg Prérifarkasa
is. Mr. Ewalt munkaruhában volt, a csizmája sáros; úgy gondolta, nincs ill en öltözve
ahhoz, hogy bemenjen Clutterékhoz. Különösen mivel még sosem járt náluk. Már
tudniillik a házban. Végül is Nancy azt mondta, hogy velem együtt bejön. A
konyhaajtóhoz mentünk, persze nem volt bereteszelve; az egyetlen, aki Clutteréknál be
szokta reteszelni az ajtókat, Mrs. Helm volt, a család tagjai közül senki. Bementünk, és
én rögtön láttam, hogy Clutterék még nem reggeliztek; nem volt sehol mosatlan edény,
s a t zhelyen se volt semmi. Aztán észrevettem valami különöset: Nancy erszénye a
padlón hevert, félig nyitva. Átmentünk az ebédl n, és megálltunk a lépcs alján.
Nancy szobája éppen a lépcs tetején van. A nevét kiáltottam, és elindultam fölfelé,
Nancy Ewalt utánam. A lépteink zaja még nagyobb félelemmel töltött el: túl hangos
volt, és körülöttünk minden olyan csendes. Nancy ajtaja tárva-nyitva állt. A függönyök
nem voltak behúzva, a szobát elöntötte a napfény. Nem emlékszem rá, hogy
sikítottam. De Nancy Ewalt azt mondja, hogy igen: sikítottam, sikítottam. Csak Nancy
mackójára emlékszem, ahogy rám meredt. Meg Nancyre. Meg arra, hogy
elszaladtam...
Id közben Mr. Ewalt azt gondolta, hogy talán mégse kellett volna egyedül beengednie
a lányokat a házba. Éppen kiszállt a kocsiból, hogy utánuk menjen, amikor
meghallotta a sikoltozást, de miel tt a házhoz ért volna, a lányok már rohanva jöttek
feléje. A lánya kiabált: -Meghalt! -, és apja karjába vetette magát. - De igazan, papa!
Nancy meghalt!
Susan nekitámadt. - Nem, nem igaz! Hogy mondhatsz ilyet? Csak az orra vérzik.
Mindig szokott vérezni az orra, borzasztóan szokott vérezni, most is csak az a baj.

- De hát minden csupa vér! Még a fal is! Hát nem láttad?
- Semmit se értettem az egészb l - mondotta kés bb Mr. Ewalt tanúvallomásában. -
Azt hittem, a kislány talán megsebesült. Úgy gondoltam, a legfontosabb teend kihívni
a ment ket. Miss Kidwell - Susan - azt mondta, hogy a konyhában van telefon. Meg is
találtam, pontosan ott, ahol mondta. De a kagyló a készülék mellett hevert, s amikor
fölvettem, láttam, hogy elvágták a vezetéket.

Larry Hendricks, huszonhét éves irodalomtanár, a Tanítók Házának legfels emeletén

lakott, írni szeretett volna, lakása azonban nem volt éppen eszményi odú egy leend
író számára. Kisebb volt, mint Kidwelléké, s ráadásul egy feleséggel, három igen
eleven gyerekkel meg egy állandóan m köd televíziókészülékkel kellett megosztania.
(„Ez az egyetlen módja, hogy a gyerekeket féken tudjuk tartani.") A fiatal Hendricks
nem publikált ugyan még semmit, de a hangsúlyozottan férfias külsej , volt oklahomai
tengerész, aki pipázik, s ráadásul bajsza meg bozontos fekete haja van, legalábbis
küls re irodalmárnak látszik: igazán rendkívül hasonlít az általa leginkább csodált író,
Ernest Hemingway fiatalkori fényképeire. Hogy tanári fizetését megtoldja valamivel,
vezette az egyik iskolai buszt.
- Néha hatvan mérföldet is utazom napjában - mesélte egyik ismer sének. - Nem
marad hát túl sok id m az írásra. Kivéve a vasárnapokat. Nos, azon a vasárnapon,
november 15-én, itthon ültem, és éppen az újságokat néztem át. Tudniillik legtöbb
novellámhoz az újságokból merítem az ötletet. A tévé is be volt kapcsolva, meg a
gyerekek is meglehet sen nagy zajt csaptak, de még így is meghallottam a lármát. A
földszintr l, Mrs. Kid-wellékt l. De úgy gondoltam, nem tartozik rám, mert akkor
még új ember voltam itt, csak a tanév elején kerültem Holcombba. De aztán berohant
Shirley - ruhát aggatott fel odakinn -, szóval berohant Shirley, a feleségem, és azt
mondta: „Talán nem ártana lemenned, drágám. Mindnyájan hisztériás rohamot
kaptak." A két lány - hát igen, a két lány csakugyan hisztériás rohamot kapott. Susan
máig se heverte ki. Véleményem szerint soha nem is fogja. No és a szegény Mrs.
Kidwell. Különben sem örvend valami jó egészségnek. Hogy úgy mondjam, kicsit
ideges. Azt hajtogatta - csak kés bb értettem meg, mire gondolt -, szóval szüntelenül
azt hajtogatta: „Ó, Bonnie, Bonnie, mért éppen most kellett ilyesminek történnie?
Hiszen olyan boldog voltál, azt mondtad, túl vagy a dolgon, azt mondtad, sose leszel
beteg többé." Valami ilyesmit mondott. Még Mr. Ewalt is annyira fel volt dúlva,
amennyire egy magafajta férfi egyáltalán lehet. Fölhívta a seriff irodáját - a Garden
City-beli seriffét -, és azt mondta a seriffnek, hogy „valami szörny ség történt
Clutteréknál". A seriff megígérte, hogy rögtön jön, Mr. Ewalt meg azt mondta, jó,
majd elébe megy az országúton. Shirley is lejött, és leült a n k mellé, hogy
megpróbálja megnyugtatni ket -mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna! Én meg
elmentem Mr. Ewalttal - kihajtott az országúira, hogy megvárjuk Robinson seriffét.
Útközben elmesélte, mi történt. Mikor az elvágott telefonvezetékhez ért, azt
gondoltam magamban, ty ha, jó lesz nyitva tartani a szememet, és megjegyezni
minden részletet, hátha esetleg beidéznek a bíróságra tanúvallomást tenni.
Megérkezett a seriff; kilenc óra harmincöt perc volt -megnéztem az órát. Mr. Ewalt
intett neki, hogy jöjjön utánunk, és a Clutter-házhoz hajtottunk. Én még sose jártam
ott, mindig csak messzir l láttam. A családot persze ismertem. Kenyonnak
irodalomtanára voltam a második osztályban, s Nancyt én tanítottam be a Tom
Sawyer-re. De olyan ritka szerény gyerekek voltak, nem is hitte volna az ember, hogy
a szüleik gazdagok és ilyen nagy házban laknak; a fák, a pázsit, minden olyan ápolt
volt és gondozott. Mikor odaértünk, és a seriff végighallgatta Mr. Ewalt beszámolóját,
rádión összeköttetésbe lépett az irodájával, és er sítést kért meg egy ment kocsit. Azt
mondta: „Valami baleset történhetett." Aztán hármasban bementünk a házba.
Áthaladtunk a konyhán, láttuk, hogy a padlón egy n i erszény hever, s a
telefonvezeték el van vágva. A seriffnek pisztoly volt a derékszíján, és amikor
elindultunk fölfelé a lépcs n, Nancy szobája felé, észrevettem, hogy rajta tartja a
kezét, lövésre készen.
Hát bizony elég borzasztó volt. Az a csinos kislány... De alig lehetett fölismerni.
Tarkón l tték egy puskával, körülbelül öt centiméterr l. Az oldalán feküdt, arccal a fal
felé, és a fal tele volt vérrel. A takaró fel volt húzva a válláig. Robinson seriff
visszahajtotta, és akkor láttuk, hogy fürd köpenyben, pizsamában, zokniban és
papucsban van, mintha még nem feküdt volna le, amikor a dolog történt. A keze össze
volt kötözve a háta mögött, meg a bokája is, valami függönyzsinórfélével. A seriff
megkérdezte: „Ez Nancy Clutter?" Tudniillik sose látta a gyereket. Mire én azt
feleltem: „Igen. Igen, ez Nancy."
Visszamentünk a folyosóra, és körülnéztünk. Valamennyi ajtó csukva volt.
Benyitottunk az egyiken, kiderült, hogy a fürd szobába vezet. De valami mintha nem
stimmelt volna. Nekem legalábbis úgy t nt a szék miatt: ebédl be való szék volt, nem
illett a fürd szobába. Aztán benyitottunk a következ ajtón: mind a hárman úgy
gondoltuk, hogy ez csak Kenyon szobája lehet. Mindenféle fiúholmi hevert szanaszét.
Én fel is ismertem Kenyon szemüvegét, egy könyvespolcon vettem észre az ágy
mellett. Az ágy azonban üres volt, noha úgy látszott, mintha már feküdtek volna
benne. Aztán a folyosó végébe mentünk, az utolsó ajtóhoz, és ott, az ágyán, találtuk
Mrs. Cluttert. is meg volt kötözve. De másképpen: neki elöl kötözték össze a kezét,
éppen úgy nézett ki, mintha imádkozna, s az egyikben zsebkend t tartott, illetve
görcsösen szorongatott. Vagy papír zsebkend volt? A kötél a csuklójáról levezetett a
bokájához, az is össze volt kötve, aztán tovább, az ágy lábához, ahol meg volt
csomózva, nagyon bonyolult, szakszer módon. Rossz rágondolni, meddig tarthatott a
dolog! És az asszony közben ott feküdt, fél rülten a félelemt l. Ja igen: ékszer is volt
rajta, két gy r , emiatt volt kezdett l fogva az a véleményem, hogy nem
rablógyilkosságról van szó. Pongyola volt rajta, meg fehér hálóing és fehér harisnya. A
szája ragtapasszal be volt ragasztva, de pontosan halántékon l tték, s így a lövés ereje
föltépte a ragtapaszt. A szeme nyitva volt. Tágra nyitva. Mintha még mindig a gyilkost
nézné. Mert nyilván nézte, miközben a gyilkos célba vette a puskával. Egyikünk se
szólt egy szót se. Túlságosan meg voltunk döbbenve. Emlékszem, hogy a seriff
körülnézett, nem találja-e meg valahol az üres töltényhüvelyt. De akárki volt is a
tettes, volt olyan ravasz és hidegvér , hogy nem hagyott maga után efféle áruló
nyomot.
Persze nagyon kíváncsiak voltunk rá, hol lehet Mr. Clutter. Meg Kenyon. „Nézzük
meg a földszinten" -mondta a seriff. El ször a nagy hálószobába mentünk be, abba,
amelyikben Mr. Clutter szokott aludni. Az ágy meg volt vetve, és a lábánál egy
levéltárca feküdt, körülötte egy csomó szétszórt papír, mintha valaki átkutatta volna a
tárcát, s keresett volna valamit: valami feljegyzést vagy adóslevelet, mit tudom én. Az,
hogy pénz nem volt a tárcában, nem jelentett semmit. A tárca ugyanis Mr. Clutter
tárcája volt, pedig sose hordott pénzt magánál. Ezt még én is tudtam, pedig alig több,
mint két hónapja voltam Holcombban. Azt is tudtam5 hogy se Mr. Clutter, se Kenyon
nem tud tenni egy tapodtat se szemüveg nélkül. És Mr. Clutter szemüvege ott hevert
egy sublóton. Ebb l mindjárt gondoltam, hogy akárhol is vannak, nem önként kerültek
oda. Alaposan körülnéztünk, de minden a legnagyobb rendben volt: dulakodásnak
semmi nyoma, nem volt semmi felfordulás. Kivéve az irodát, ahol a telefonkagyló a
készülék mellett hevert, és a vezeték el volt vágva, akárcsak a konyhában. Robinson
seriff az egyik faliszekrényben néhány vadászpuskát talált, és megszagolta ket, hogy
nem löttek-e velük röviddel el bb. Megállapította, hogy nem, és - sose láttam még
zavarodottabb arcot - azt kérdezte: „Hol az ördögbe lehet hát Herb?" Ebben a
pillanatban lépteket hallottunk. Valaki felfelé jött az alagsorból. „Ki az?" - kérdezte a
seriff, s a pisztolya után nyúlt. Mire egy hang azt felelte: „Én vagyok. Wendle."
Kiderült, hogy Wendle Meier, a seriff helyettese. Úgy látszik, közben megérkezett,
nem talált minket sehol, s rögtön lement körülnézni az alagsorban. A seriff azt mondta
neki, szinte kétségbeesett hangon: „Egyszer en nem értem, mi történhetett itt, Wendle.
Az emeleten két hullát találtunk." „Hm" - mondta a másik, Wendle - „lenn még egy
van". Lementünk hát vele az alagsorba. Vagy inkább a játékszobába, azt hiszem, így is
lehetne nevezni. Nem volt sötét, az ablakokon szabadon áradt be a világosság. Kenyon
a sarokban feküdt, egy díványon. A szája ragtapasszal be volt tapasztva, s a keze meg
a lába pontosan úgy összekötözve, mint az anyjáé - a zsineg ugyanolyan bonyolult
módon vezetett a kezét l a lábáig, aztán a dívány egyik karfájához volt csomózva.
Valahogy rá emlékszem a legkísértetiesebb pontossággal. Kenyonra. Valószín leg
azért, mert t lehetett a legjobban felismerni, majdnem olyan volt, mint életben, noha
közvetlenül arcba l tték, elölr l. Rövid ujjú trikó volt rajta meg kék melegít nadrág,
és mezítláb volt, mintha sietve kapkodta volna magára, ami éppen a keze ügyébe esett.
A feje alá volt támasztva néhány párnával, mintha azért gyömöszölték volna oda, hogy
könnyebben célba tudják venni.
Aztán a seriff azt kérdezte: „Ez hová vezet?" Az alagsorban lev másik ajtóra értette.
maga ment el re, de odabenn az orráig se látott az ember, amíg Mr. Ewalt meg nem
találta a villanykapcsolót. Az volt a kazánház. Nagyon meleg volt benn. Errefelé az
emberek egyszer en fölállítanak egy gázkemencét, és közvetlenül a földb l
szivattyúzzák a gázt. Egy centjükbe se kerül, ezért olyan túlf tött minden ház.
szintén szólva csak egy pillantást vetettem Mr. Clutterra, nehezen tudtam volna még
egyszer ránézni. Tisztában voltam vele, hogy egyetlen lövés következtében nem
folyhatott volna ki annyi vér. És igazam is volt. t is lel tték ugyan, pontosan úgy,
mint Kenyont: puskával, közvetlen közelb l, arcba. De valószín leg már a lövés el tt
halott volt. Vagy legalábbis haldoklott. Mert neki a torkát is elvágták. Csíkos pizsama
volt rajta, semmi más. A szája be volt ragasztva; egészen körül volt tekerve a feje
ragtapasszal. A bokája össze volt kötve, de a keze nem - vagy talán sikerült neki, isten
tudja, hogyan, talán dühében vagy fájdalmában, széttépnie a csuklójára kötött zsineget.
A kemence el tt hevert elnyúlva. Egy nagy kartondobozon. Mintha szándékosan tették
volna alája. Egy matractartó dobozon. „Ide nézz, Wendle" - mondta a seriff. Egy véres
lábnyomra mutatott. A kartondobozon. Egy fél cip talp nyoma volt, mintás cip talpé:
két lyuk volt a közepén, mint egy szempár. Aztán valamelyikünk - talán Mr. Ewalt?,
már nem emlékszem - valami másra mutatott. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Egy
gázcs volt a fejünk felett, és egy darab zsineg lógott le róla, ugyanolyan, amilyet a
gyilkos használt. Nyilvánvaló, hogy Mr. Clutter egy darabig oda volt kötözve, a
kezénél fogva, de aztán kés bb levágták. De miért? Hogy megkínozzák? Azt hiszem,
sose fogjuk megtudni. Sose fogjuk megtudni, ki csinálta, és miért, és egyáltalán, mi
történt azon az éjszakán.
Egy id múlva a ház kezdett benépesedni emberekkel. Ment kocsik érkeztek, megjött
a halottkém, a metodista lelkész, egy rend rségi fényképész, meg egy csomó katona,
rádiós meg újságíró. Egész tömeg. Legtöbbjüket egyenest a templomból hívták ki, és
még mindig úgy viselkedtek, mintha templomban lennének. Nagyon csöndesek voltak.
Csak suttogva beszélgettek. Mintha egyszer en nem tudták volna elhinni a dolgot. Az
egyik katona megkérdezte, van-e valami hivatalos teend m odabenn, mert ha nincs,
jobb, ha távozom. Künn a pázsiton a seriffhelyettes egy emberrel tárgyalt, Alfréd
Stoecklein volt, a béres. Úgy emlékszem, Stoecklein száz méterre sem lakott
Clutteréktól, csak egy cs r volt a háza meg a házuk közt. És éppen azt magyarázta,
hogy mégsem hallott egy hangot sem. „Csak öt perce tudok az egészr l. Beszaladt az
egyik gyerek, mondta, hogy itt a seriff. A feleségem meg én két órát sem aludtunk az
éjszaka, állandóan virrasztottunk, merthogy beteg a kicsi. Csak azt hallottuk, hogy fél
tizenegy körül, de lehetett háromnegyed tizenegy is, elrobog egy kocsi, mondtam is a
feleségemnek: Ez Bobby Rupp." Lassan elindultam hazafelé, és útközben, a fasor
közepe táján észrevettem Kenyon öreg juhászkutyáját, nagyon meg volt ijedve. Csak
állt ott, behúzott farokkal, nem ugatott, meg se moccant. Amikor a kutyát megláttam,
valahogy megint visszatért belém az élet. Addig túlságosan kábult, túlságosan dermedt
voltam ahhoz, hogy a történteket a maguk teljes szörny ségében fel tudjam fogni. A
szenvedést, amit ki kellett állniuk. Az egész borzalmat. Meghaltak. Egy egész család.
Négy kedves, jóravaló ember, akit ismertem - meggyilkolták ket. De hát kénytelen
voltam elhinni, mert ez volt az igazság.
Holcombon minden huszonnégy órában nyolc személyvonat robog át megállás nélkül.
Ezek közül kett postát vesz föl és tesz le: a m velet, ahogy a kézbesít n buzgón
magyarázza, „nem is olyan egyszer ". - Bizony, uram, az embernek ugyancsak résen
kell lenni. A vonatok néha száz mérföldes óránkénti sebességgel robognak. Biz' isten
már a szelük is majdhogynem ledönti az embert a lábáról. Aztán mikor röpülni
kezdenek a postazsákok. .. a mindenségit neki! mintha egy rugbymeccsen állna az
ember a kapuban: Bumm! Bumm! BUMM! Nem mintha panaszkodnék, nehogy azt
higgye. Tisztességes munka, állami állás, s az ember fiatal marad t le. - A holcombi
kézbesít , Mrs. Sadie Truitt - vagy ahogy az idevalósiak nevezik: Truitt mama -
csakugyan fiatalabbnak látszik, mint amennyi, tudniillik hetvenöt éves. Zömök,
cserzett b r özvegyasszony, tarka fejkend ben és cowboycsizmában jár („a
legkényelmesebb viselet, nem nyomja az ember lábát, puha, mint a pehely"). Truitt
mama a legid sebb holcombi bennszülött. - Volt id , amikor nem élt itt egy lélek se,
aki ne lett volna a rokonom. Akkor még Sherlocknak hívtuk ezt a helységet. Aztán jött
egy idegen, azt meg Holcombnak hívták. Disznótenyészt volt. Rengeteg pénzt
keresett, és azt mondta, hogy a várost róla illenék elnevezni. És röviddel utána mit
csinált? Mindenét eladta, és Kaliforniába költözött. Mi azonban maradtunk. Én is itt
születtem, a gyerekeim is itt születtek. Itt vagyunk, és itt is maradunk! - Egyik
gyermeke, Mrs. Myrtle Clare történetesen a helybeli postamestern . -Csak azt ne
higgye, hogy ezért kaptam meg ezt az állami állást. Myrt egyáltalán nem is akarta,
hogy én kapjam meg. Csakhogy ez olyan állás, amit meg kell pályázni. Az kapja meg,
aki a legalacsonyabb bért kéri. És az mindig én vagyok: olyan alacsony bért kérek,
hogy egy hernyó is átmászhat rajta. Haha! A fiatalemberek majd megpukkadnak
miatta. Nagyon sokan szeretnének ám közülük kézbesít k lenni, bizony, uram. De nem
tudom, hogyan tetszene nekik az állás, amikor olyan magasan áll a hó, mint amilyen
hosszú az öreg Mr. Primo Camera, amikor metsz hideg szél fúj, és a zsákok csak úgy
röpködnek a leveg ben, hogy na. Bumm!
Truitt mama számára a vasárnap is éppen olyan munkanap, mint a többi. November
15-én, amikor a nyugat felé tartó tíz harminckettesre várt, csodálkozva látta, hogy két
ment autó halad át a vasúti síneken, és robog a Clutter-birtok irányába. A váratlan eset
olyasmire késztette, amit még sose követett el: elmulasztotta a kötelességét.
Potyogjanak csak a postazsákok, ahová akarnak, ez olyan esemény volt, amelyet azon
melegében közölni akart Myrttel.
A holcombiak „kormányépületnek" nevezik a postahivatalukat, s ez bizony túlságosan
megtisztel címnek látszik a huzatos, poros fészerrel kapcsolatban. A tet beázik, a
padlódeszkák meglazultak, a postafiókok nem csukódnak, a villanykörték eltörtek, az
óra áll. - Hát igen, elég kár - ismeri el az erélyes hangú, meglehet sen eredeti és
rendkívül impozáns hölgy, aki e rendetlenségen uralkodik. - De a bélyegek ragadnak,
nem? Egyébként fütyülök az egészre. Hátul, a lakásomban igazán jól érzem magam.
Van egy hintaszékem, jó kis kályhám, kávéf z m, meg rengeteg olvasnivalóm.
Mrs. Clare nevezetes személyiség Finney megyében. Hírnevét nem jelenlegi
foglalkozásának, hanem az el z nek köszönheti: egy mulató tulajdonosa volt, noha
külseje révén egyáltalán nem gondolná az ember. Szikár asszony, nadrágban,
gyapjúingben, cowboy csizmában jár, haja vörösesbarna, sose lehet tudni, milyen
kedvében van, korát nem lehet meghatározni („Ez egyedül rám tartozik, mások
találgassanak csak"), viszont mindenr l határozott véleménye van, s ezt többnyire
közli is károgásra emlékeztet , magas, átható hangján. 1955-ig azóta elhunyt férjével
együtt vezette a Holcombi Táncpavilont. A vállalkozás a maga nemében egyedülálló
volt a környéken, s száz mérföldes körzetb l vonzotta az ital- és tánckedvel
vendégeket, akiknek a viselkedése viszont a seriff figyelmét vonta id nként magára.
- Hát igen, néha nehéz pillanatokat éltünk át - mondja Mrs. Clare, ezekre az id kre
emlékezve. Ezek közt a görbe lábú cowboyok közt akad néhány, aki - mihelyt egy kis
piát ad neki az ember - úgy viselkedik, mintha indián volna: mindenkit meg akar
skalpolni, aki a közelébe kerül. Persze csak kevertet árultunk, igazit, er set soha. Ezt
akkor se csináltuk volna, ha a törvény engedi. A férjem, Homer Clare, hallani se akart
róla, de én se. Egyszer Homer Clare - ma hét hónapja és tizenkét napja, hogy meghalt,
egy ötórás m tét után Oregonban
- így szólt hozzám: „Myrt, egész életünket a pokolban éltük le, legalább meghalni a
mennyországban haljunk meg." Másnap bezártuk a mulatót. Sose bántam meg. Igaz,
eleinte hiányzott, hogy nem vagyok már éjszakai bagoly - hiányzott a zene, a vidám
társaság. De most, hogy Homer meghalt, örülök, hogy a kormányépületben dolgozom.
Üljön le egy pillanatra. Igyon meg egy csésze kávét!
Mrs. Clare azon a vasárnap délel ttön is éppen egy csésze frissen f zött kávét töltött
magának, amikor Tru-itt mama betoppant.
- Myrt! - kezdte, de el bb lélegzetet kellett vennie, hogy folytatni tudja. - Myrt, két
ment kocsi robogott Clutterékhoz.
- Mi van a tíz harminckettessel? - kérdezte a lánya.
- Két ment kocsi! Clutterékhoz!
- Na és? Biztos Bonnié miatt. Megint rájött a roham. Mi van a tíz harminckettessel?
Truitt mama vereséget szenvedett; Myrt, mint mindig, most is kész volt a válasszal,
övé volt az utolsó szó. De aztán eszébe jutott valami. - De Myrt, ha csak Bonnie-ról
van szó, miért kell két ment kocsi?
Értelmes kérdés volt, ezt Mrs. Clare is - aki imádta, noha kissé önkényesen alkalmazta
a logikát - kénytelen volt elismerni. Azt felelte, hogy felhívja Mrs. Helmet. - Mabel
tudni fogja, mi van - mondta.
A Mrs. Keimmel folytatott beszélgetés percekig tartott, és valósággal kínpadra vonta
Truitt mamát, aki csak lánya semmitmondó, egy szótagú válaszait hallhatta. S ami még
ennél is rosszabb volt: mikor a lánya visszaakasztotta a kagylót, eszébe se jutott
kielégíteni az öregasszony kíváncsiságát; ehelyett nyugodtan megitta a kávéját, aztán
odalépett a pulthoz, és nekilátott felbélyegezni egy halom levelet.
- Myrt - szólalt meg Truitt mama. - Az isten szerelmére! Hát mit mondott Mabel?
-Egyáltalán nem lep meg a dolog - mondta Mrs. Clare. - Ha az ember meggondolja,
hogy Herb Clutter örökké sietett, hogy éppen csak berontott ide a postájáért, s még
annyi id t se szentelt az embernek, hogy egy jó reggelt vagy köszönömöt mondjon,
csak rohangászott ész nélkül, mint a levágott fej csirke, belépett mindenféle klubba,
irányított mindent, s magának kaparintott meg minden állást, amit esetleg más is
szívesen vállalt volna. Most bekövetkezett, aminek be kellett következnie. Többé nem
fog rohangászni.
- Miért, Myrt? Mi történt vele?
Mrs. Clare felemelte a hangját: - MERT HALOTT. És Bonnié is. Meg Nancy is. És a
fiú is. Valaki agyonl tte ket.
-Myrt! Ne beszélj ilyeneket. Ki l tte volna agyon ket?
Mrs. Clare egy pillanatra se hagyta abba a levelek felbélyegzését. - A repül s - felelte.
- Akit Herb beperelt, mert a gyümölcsfái közé zuhant. Vagy ha nem , lehet, hogy te.
Vagy valaki az utca másik oldaláról. Valamennyi szomszéd olyan, mint a csörg kígyó.
Csupa gazember, aki alig várja, hogy becsaphassa az orrod el tt az ajtót, így van ez
mindenütt a világon. Te is tudod.
- Nem - mondta Truitt mama, s fülére tapasztotta a tenyerét. - Én nem tudom.
- Mindenki gazember!
- Félek, Myrt.
-Mit l? Ha eljön az id d, úgyse kerülheted el. A könnyek nem segítenek. - Észrevette,
hogy anyja már könnyezni kezd. - Amikor Homer meghalt, elmúlt bel lem minden
félelem, ami valaha is bennem lakozott, gyászolni sem tudok már. Ha itt ólálkodna
valaki és el akarná vágni a torkomat, hát csak szerencsét kívánnék neki. Mit számít?
Az örökkévalóság szempontjából teljesen mindegy. Gondold csak el: ha egy madár az
óceán egyik partjáról szemenként hordaná át a homokot a másikra, mire végezne vele,
az még mindig csak a kezdete volna az örökkévalóságnak. Hagyd abba hát a b gést.

A szörny hírre, amelyet a templomokban a szószékr l ismertettek, az emberek

telefonon közöltek egymással, s Garden City rádióállomása, a KIÜL is bemondott
(„Szombaton éjjel, illetve ma, a kora hajnali órákban felfoghatatlan, leírhatatlanul
szörny tragédia sújtotta a Clutter család négy tagját. A megmagyarázhatatlan okból
elkövetett brutális gyilkosság..."), általában nem úgy reagáltak, akik hallották, mint
Mrs. Clare, hanem inkább úgy, mint Truitt mama: iszonyattal vegyes megdöbbenéssel;
a kezdetben érzett felületes borzongást gyorsan felváltotta a rettegés, amely minden
egyes embert elfogott.
A Hartman Kávéház, amelyben a pulton kívül csupán négy durván ácsolt asztal áll,
csak kis töredékét tudta befogadni a megrémült embereknek - f leg férfiaknak -, akik
odatódultak, hogy megbeszéljék az esetet. A tulaj -donosn , Mrs. Bess Hartman,
sovány, komoly hölgy, rövidre vágott, szül sz ke haja és csillogó, tekintélyt
parancsoló zöld szeme van; unokatestvére Clare postamestern nek, és
szókimondásban egyáltalán nem marad el mögötte, s t talán fölül is múlja. - Egyesek
szerint szívtelen vén szipirtyó vagyok, de ennek a Clutter-ügynek a hallatára biz' isten
megállt az eszem - mesélte kés bb egy barátn jének. - Csak elgondolni is, hogy valaki
ilyesmit m veljen. Akkor, amikor el ször hallottam a dologról, mindenki idetódult, és
mindenféle hátborzongató részletet mesélt, els gondolatom az volt, hogy csakis
Bonnié lehetett a tettes. Persze butaság volt, de nem ismertük a tényeket, és sokan
igenis lehetségesnek tartottuk - talán rájött a roham. Most nem tudjuk, mire
gondoljunk. Nyilván bosszúból elkövetett gyilkosságról van szó. Olyasvalaki csinálta,
aki kívül-belül jól ismerte a házat. De hát ki haragudhatott Clutterékra? Soha nem
hallottam egyetlen rossz szót se róluk; olyan népszer ek voltak, amilyen népszer csak
lehet egy család, és ha velük ilyesmi történhetett, akkor ki van itt egyáltalán
biztonságban? Egy öregember, aki itt üldögélt azon a vasárnapon, fején találta a
szöget, hogy miért nem alhat ezentúl senki nyugodtan. Itt künn csak barátaink vannak,
mondta, mindenki a barátunk. S bizonyos értelemben ez a legborzasztóbb az egész
históriában. Milyen rémes, ha két szomszéd nem nézhet többé egymásra gyanakvás
nélkül. Igen, nehéz ezzel a tudattal élni, de meg vagyok róla gy z dve, hogy ha
egyszer kiderítik, ki a tettes, nagyobb meglepetés lesz, mint maga a gyilkosság.
Mrs. Bob Johnson, a New York-i Életbiztosító Társaság képvisel jének felesége
kit n szakácsn , de azt az ebédet, amelyet azon a vasárnapon f zött, nem ették meg,
legalábbis nem melegen. Ugyanis a férjét egyik barátja pontosan abban a pillanatban
hívta fel telefonon, amikor éppen föl akarta darabolni a sült fácánt. - És akkor
hallottam el ször - emlékszik vissza meglehet sen szomorúan erre az eseményre
Johnson -, mi történt Holcombban. Nem hittem el. Egyszer en képtelen voltam
elhinni. Úristen, Clutter csekkje még itt volt a zsebemben. Egy darab papír, amely
nyolcvanezer dollárt ér. Ha ugyan igaz az, amit hallottam. De azt gondoltam, hogy
lehetetlen, valami tévedésnek kell lennie a dologban, ilyesmik nem történnek. Hogy
valaki az egyik pillanatban megköt valakivel egy ilyen nagy összeg életbiztosítást, s a
másik pillanatban az a másik valaki halott. Meggyilkolták. Ami a biztosítási összeg
kétszeresét jelenti. Nem tudtam, mitév legyek. Fölhívtam a wichitai irodánk
vezet jét. Elmondtam neki, hogy nálam van a csekk, még nem továbbítottam, és
megkérdeztem, mit tanácsol. Bizony kínos helyzet volt. Kiderült, hogy jogilag nézve
nem vagyunk kötelesek fizetni. De morális szempontból, ez megint más kérdés volt.
Természetesen a morális megoldást választottuk.
Az a két személy, akinek ez a becsülésre méltó döntés hasznot jelentett - Eveanna
Jarchow és a húga, Beverly, apjuk birtokának egyedüli örökösei -, néhány órával a
szörny felfedezés után már úton is volt Garden City felé, Beverly a kansasi
Winfieldb l, ahol a v legényénél volt látogatóban, Eveanna pedig az illinoisi Mount
Car-rollból, ahol lakott. A nap folyamán még több hozzátartozót is értesítettek, köztük
Mr. Clutter apját, két bátyját, Arthurt és Clarence-t, és húgát, Mrs. Harry Nelsont, akik
valamennyien a kansasi Larnedben laktak, valamint másik húgát, Mrs. Elaine Selsort,
a floridai Falatkában. Értesítették Bonnie Clutter szüleit, Mrs. és Mr. Arthur B. Foxot,
akik a kaliforniai Pasadenában élnek, valamint három bátyját: Haroldot, a kaliforniai
Visaliában, Howardot, az illinoisi Oregonban, és Glennt, a kansasi Kansas Cityben.
Telefonon vagy táviratilag értesítették a Clutteréknál rendezend Hálaadás Napjára
meghívott vendégek legnagyobb részét, és a többségük azonnal útnak is indult a
családi találkozóra, amelyre ezúttal nem terített asztal, hanem egy tömegsír mellett
került sor.
A Tanítók Házában Wilma Kidwell kénytelen volt er szakkal uralkodni magán, hogy
féken tudja tartani lányát, mert a kisírt szem Susan, aki állandóan
hányingerrohamokat kapott, makacsul állította és bizonygatta, hogy át kell mennie - át
kell rohannia - a három mérföldre lev Rupp-farmra. - Hát nem érted, mama? -
kérdezte. - Mi lesz, ha Bobby csak úgy véletlenül hallja meg? Szerette Nancyt. Mind a
ketten szerettük. Az én kötelességem megmondani neki.
De Bobby már tudta. Hazafelé menet Mr. Ewalt megállt a Rupp-farmnál, és beszélt
barátjával, Johnny Rupp-pal. Rupp nyolc gyerek apja, akik közül Bobby sorban a
harmadik. A két férfi együtt ment át a tulajdonképpeni farmház mellett álló
barakképületbe. A ház ugyanis túl kicsi ahhoz, hogy valamennyi Rupp gyerek elférjen
benne. A fiúk a barakképületben laknak, a lányok „otthon". Bobby éppen az ágyát
vetette be. Meghallgatta Mr. Ewaltot, nem tett föl egyetlen kérdést sem, csak
megköszönte, hogy eljött. Aztán kiállt a napsütésre. A Rupp-farm egy magaslaton
fekszik, egy széljárta platón, ahonnan tisztán láthatta River Valley Farm szi
ver fényben fürd learatott földjeit. Körülbelül egy óra hosszat állt ott, és nézte az
eléje táruló látványt. Senkinek sem sikerült elcsalnia onnan. Megszólalt az ebédre hívó
harang, és anyja kikiabált neki, hogy jöjjön be - addig hívta, míg végül a férje rá nem
szólt: - Ne. Én békén hagynám.
Larry, Bobby öccse sem hallgatott a harangszóra. Tehetetlenül döngött Bobby körül,
mindenáron segíteni szeretett volna rajta, noha megmondták neki, hogy „t njön el".
Kés bb, mikor a bátyja abbahagyta az álldogálást, és elindult az országúton, aztán a
mez kön át Holcomb felé, Larry követte. - Hé, Bobby! Ide figyelj! Ha már
mindenáron elmész valahová, mért nem mész kocsival? - Bátyja nem felelt. Csak
ment, azaz futott a célja felé, de Larry könnyen lépést tudott tartani vele. Noha még
csak a tizennegyedik évében járt, volt a magasabb, domborúbb mellkasú és hosszabb
lábú, mert Bobby, akármilyen eredményesen sportolt is, még az átlagosnál is
alacsonyabb volt: izmos, de karcsú, arányos test , nyílt, barátságos, csinos arcú fiú. -
Hé, Bobby! Ide figyelj! Úgyse hagyják, hogy megnézd. Semmi értelme. - Bobby feléje
fordult, és rászólt: -Menj vissza! Menj haza! - Öccse kicsit lemaradt, aztán bizonyos
távolságból követte. Noha ver fényes, száraz nap volt, s a h mérséklet szies -
ilyenkor érik a tök -, mindkét fiú verítékben fürdött, mire elért a sorompóhoz, amit a
rend rség állított fel River Valley Farm bejáratánál. A Clutter család sok barátja és sok
ismeretlen is álldogált már ott egész Finney megyéb l, de a sorompón senkit sem
engedtek át. Nem sokkal a Rupp fiúk megérkezése után rövid id re fölemelték, hogy
kijöhessen négy ment kocsi - végül is ennyi kellett az áldozatok elszállításához - meg
egy autó, megrakva a seriff embereivel, akik éppen abban a pillanatban emlegették
Bobby Rupp nevét. Ugyanis - miként azt még az este beállta el tt megtudta - Bobby
volt az els számú gyanúsított.
Susan Kidwell a nappali szobájuk ablakából nézte, ahogy a fehér kocsisor elhalad a
házuk el tt, és addig követte a tekintetével, amíg a kocsik befordultak a sarkon, és a
kövezetlen utcáról könnyen felkavarodó por ismét leülepedett. Aztán tovább nézte az
utcát, amikor - nyurga öccse kíséretében, aki árnyékként követte -egyszerre csak
megjelent Bobby, és meggörnyedt vállal közeledett feléje. Susan kiment a verandára, s
amikor a fiú odaért, azt mondta: - Úgy szerettem volna én megmondani neked. -
Bobby sírva fakadt. Larry megállt a Tanítók Háza udvarának szélén, és
nekitámaszkodott egy fának. Nem emlékezett rá, hogy Bobbyt valaha is sírni látta
volna, nem is akarta látni, inkább lesütötte a szemét.

Messze-messze, Olathe városában, Perry egy szállodai szobában feküdt és aludt; a

leeresztett rolókon tompán sz r dött keresztül a déli.nap fénye, az ágy mellett egy
szürke táskarádió szólt halkan. Perry nem bajlódott azzal, hogy levetk zzön, csak a
cip jét húzta le. Egyszer en belezuhant az ágyba, arccal el re, mintha az álom hátulról
leütötte volna, mint valami fegyver. Az ezüst-csatos fekete cip k a mosdókagylóban
áztak. A kagyló teli volt meleg vízzel, amely halvány rózsaszín re színez dött.
Néhány mérfölddel északabbra, egy szerény tanyaház barátságos konyhájában Dick
vasárnapi ebédjét fogyasztotta. A többiek, akik vele együtt ültek az asztalnál -anyja,
apja, öccse-, nem vettek észre semmi szokatlant a viselkedésében. Déltájban érkezett
haza, megcsókolta anyját, könnyedén válaszolt apja kérdéseire Fort Scott-ba tett
állítólagos éjszakai kirándulásával kapcsolatban, aztán - látszólag úgy, mint máskor -
asztalhoz ült. Mikor befejezték az ebédet, a család három férfi tagja átment a
nappaliba, hogy megnézzen a televízión egy kosárlabda-mérk zést. Alig kezd dött
meg az adás, apja csodálkozva hallotta, hogy Dick horkol; meg is jegyezte fiatalabbik
fiának, sose hitte volna, hogy megéri a napot, amikor Dick egy kosárlabdameccs
közvetítése közben elalszik. De hát persze sejtelme se volt róla, milyen holtfáradt
Dick, nem tudta, hogy szenderg fia az utolsó huszonnégy órában - egyebek közt -
több mint nyolcszáz mérföldet vezetett.

II. ISMERETLEN TETTESEK

Azon a hétf n, 1959. november 16-án, megint remek idejük volt a fácánvadászoknak
Nyugat-Kansas búzaterm fennsíkján: a felh tlen égbolt fényesen ragyogott, mint a
csillámpala. Az elmúlt években az ilyen szép napokon Andy Erhart gyakran töltött
hosszú délutánokat fácánvadászattal River Valley Farmon, jó barátja, Herb Clutter
birtokán, s ezekre a vadászkirándulásokra sokszor elkísérte Herb három másik jó
barátja: dr. J. E. Dalé, állatorvos, Carl Myers, egy tejgazdaság tulajdonosa, valamint
Everett Ogburn, egy üzletember. Akárcsak Erhart, a Kansasi Állami Egyetem
Mez gazdasági Kutatóintézetének vezet je, mindhárman Garden City vezet polgárai
voltak.
A négy f b l álló vadásztársaság ma ismét összegy lt, hogy megtegye az ismer s utat,
ezúttal azonban egészen más hangulatban és különös, nem vadászathoz ill
felszereléssel: hosszú, nyeles kefékkel, vödrökkel, súroló-kefékkel, valamint egy
ócska rongyokkal és er s tisztítószerekkel megrakott kosárral felfegyverkezve.
Legrosz-szabb ruhájukat vették föl. Tudniillik a négy férfi -keresztényi kötelességének
érezve a dolgot - önként jelentkezett, hogy kitakarít néhányat River Valley Farm
f épületének tizennégy helyisége közül: azokat a helyiségeket, amelyekben - miként
az a gyászjelentésekben állt - „ismeretlen tettes vagy tettesek" meggyilkolták a Clutter
család négy tagját.
Erhart és társai szótlanul hajtottak a farmra. - Egyszer en megbénult a nyelvünk -
állapította meg kés bb egyikük. - Olyan különös érzés volt. Kimenni oda, ahol máskor
mindig olyan szívélyes fogadtatásban részesültünk. - Ezúttal egy közlekedési rend r
fogadta ket. A sorompónál, amelyet a hatóságok állítottak fel a farm bejáratánál, az
rszem intett, hogy bemehetnek, mire továbbhajtottak még fél mérföldet a Clutter-
házhoz vezet úton, amelyre szilfák borítottak árnyékot. Alfréd Stoecklein, az egyetlen
alkalmazott, aki a farmon lakott, már várta, hogy beengedhesse ket a házba.
El ször az alagsorba mentek, a kazánházba, ahol a pizsamába öltözött Mr. Cluttert
találták meg el z nap a matractartó kartondobozon. Amikor ott végeztek, átmentek a
játékszobába, ahol Kenyont l tték agyon. A dívány, amelynek romjait Kenyon
mentette meg valamikor és hozta rendbe, aztán Nancy vonta be huzattal és rakta meg
feliratos díszpárnákkal, most vérrel átitatott roncs volt; akárcsak a kartondobozt, ezt is
el kellett égetni. Mire a takarítóbrigád följutott az alagsorból az emeleti hálószobákba,
ahol Nancyt és az anyját gyilkolták meg az ágyukban, már egész csomó holmi gy lt
össze a máglyához: vérrel bemocskolt ágytakarók, matracok, egy ágyel meg egy játék
mackó.
Alfréd Stoeckleinnek, noha általában szófukar ember volt, sok mondanivalója akadt,
miközben a forró vizet hordta, és más módon is segített a takarításban. Szerette volna,
ha „az emberek abbahagynák végre a fecsegést, és megpróbálnák megérteni", miért
nem hallott meg a felesége, noha alig száz méterre laknak a Clutter-háztól, „az
égvilágon semmit" az egész szörny ségb l - még a puskadörrenések halvány
visszhangját sem. -A seriffnek meg azoknak a fickóknak, akik kint jártak itt
ujjlenyomatokat keresni meg szimatolni, legalább van józan eszük, k értik, hogy
lehet. Tudniillik hogy mért nem hallottunk semmit. Itt van el ször is a szél. A nyugati
szél, mert az fújt, a hangot éppen az ellenkez irányba viszi. Aztán meg ott az a
kölessel teli nagy cs r a mi házunk meg e közt a ház közt. Az az öreg cs r a zajok
legnagyobb részét elnyeli, miel tt hozzánk érne. És gondoltak-e rá, hogy van még
valami? Hogy az, aki ezt csinálta, egészen biztosan tudta, hogy nem fogjuk
meghallani. Különben nem kockáztatta volna meg, hogy négyszer egymás után
elsüssön egy puskát az éjszaka kell s közepén! Hogyne, bolond is lett volna! Erre
persze lehet, hogy azt mondják, biztos, hogy bolond volt. Aki ilyesmit csinál, amit ez
csinált, csak az lehet. De nekem az a véleményem, hogy aki csinálta, ától cettig
pontosan kitervelte az egészet. Tudta, mit csinál. Egyvalamit azonban én is tudok. Azt,
hogy én meg a feleségem utoljára aludtunk ezen a farmon. Elköltözünk, az országút
mellé.
A férfiak délt l alkonyatig dolgoztak. Amikor elérkezett az ideje, hogy elégessék az
összegy lt holmit, fölpakolták az egészet egy kis teherautóra, és Stoeckleinnel együtt,
aki a volán mellett ült, kihajtottak jó messze a farm északi részére, egy színpompás sík
helyre - igaz, hogy csak egyetlen színben pompázott: a novemberi tarló csillogó
barnássárgájában. Ott lerakták a holmit a teherautóról, piramist építettek Nancy
párnáiból, az ágynem b l, a matracokból, a játékszoba díványából, Stoecklein az
egészet leöntötte petróleummal és gyufát gyújtott.
A jelenlev k közül Andy Erhart állt a legközelebb a Clutter családhoz. Barátságos,
melegszív ember volt, kérges tenyer , napégette tarkójú tudós, valamikor Herb
évfolyamtársa a Kansasi Állami Egyetemen. -Harminc éve voltunk barátok - mondta
valamivel kés bb, és ez alatt a három évtized alatt Erhart látta, hogyan emelkedett
barátja rosszul fizetett megyei mez gazdasági felügyel b l a környék egyik
legismertebb és legtiszteltebb birtokosává. - Amije volt, Herb maga kereste- Isten
segítségével. Szerény ember volt, büszke is, és joga volt a büszkeségre. Gyönyör
családot nevelt fel. Tudta, mit kezdjen az életével. - De mi lett ebb l az életb l, és
abból, amit Herb csinált, hogy történhetett, ami történt, t n dött most Erhart, ahogy a
lángra lobbanó máglyát nézte. Hogyan lehetséges, hogy ennyi er feszítés, egy ilyen
tiszta jellem egyik napról a másikra ezzé váljon: füstoszloppá, amely egyre
vékonyodik, mind magasabbra száll, aztán elnyeli a végtelen, mindent megsemmisít
égbolt?

A Kansas Bureau of Investigation (Kansasi Nyomozóiroda) az egész államra kiterjed

szervezet, Topekában van a központja, s egy tizenkilenc tapasztalt detektívb l álló
nyomozócsoporttal rendelkezik. A csoport szét van szórva az egész állam területén, s
tagjainak közrem ködése bármikor igénybe vehet , ha a helyi hatóságok a jelek
szerint nem tudnak megbirkózni valamilyen esettel. A K. B. I. Garden Cityben
tartózkodó képvisel je, aki egyúttal Nyugat-Kansas tekintélyes részéért is felel s, egy
sovány, jókép , negyvenhét éves, Alvin Adams Dewey nev detektív, akinek már a
dédapja is Kansasban élt. Elkerülhetetlen volt, hogy Earl Robinson, Finney megye
seriffje fölkérje Al Deweyt, vegye kézbe a Clutter-ügyet. Elkerülhetetlen és
helyénvaló is. Mert Dewey, aki régebben (1947-t l 1955-ig) maga is Finney megye
seriffje volt, azel tt pedig az FBI különleges ügyekkel megbízott nyomozója (1940 és
1945 között New Orleansban, San Antonióban, Denverben, Miamiban és San
Franciscóban teljesített szolgálatot), szakértelme és tapasztalatai alapján a
legmegfelel bb ember volt ahhoz, hogy megbirkózzon még egy olyan bonyolult
üggyel is, mint a teljesen indokolatlannak látszó Clutter-gyilkosság, ahol a gyilkosok
nem hagytak maguk után semmiféle áruló nyomot. Ráadásul a b nüggyel kapcsolatos
érzelmei, mint kés bb bevallotta, „személyes problémájává" tették az ügyet. is meg
a felesége is, tette hozzá, „ szintén szerették Herbet és Bonnie-t, minden vasárnap
találkoztak velük a templomban, és össze is jártak". - De még ha nem ismertem és
szerettem volna is annyira a családot - folytatta -, akkor sem gondolkoztam volna
másképp. Mert megéltem már jó néhány ocsmány dolgot, nyugodtan mondhatom. De
ilyen elvetemültséggel még sose találkoztam. Mindegy, hogy mennyi ideig fog tartani,
még ha életem egész hátralev részében is ezzel az üggyel kell foglalkoznom, akkor is
meg fogom tudni, mi történt abban a házban: ki tette és miért.
Végül is összesen tizennyolc embert bíztak meg, hogy minden idejét ennek az ügynek
szentelje, köztük volt a K. B. I. három legügyesebb detektívje: Harold Nye, Roy
Church és Clarence Duntz is. Mikor ez a három ember megérkezett Garden Citybe,
Dewey elégedetten állapította meg, hogy „er s csapat" gy lt össze. -Akárki követte el
azt a gyilkosságot, jó lesz, ha vigyáz magára - mondta.
A seriff hivatala a Finney Megyei Bíróság épületének második emeletén található, egy
szokványos k - és betonépületben, amely egy máskülönben vonzó, fákkal teleültetett
tér közepén áll. Garden City valamikor meglehet sen nyugtalan határvidéki város volt,
de manapság már egészen békés. A serifíhek alapjában véve nem sok a dolga, és a
hivatala - három szerényen bebútorozott szoba - rendszerint igen csendes hely, ahová
szívesen néznek be a bíróságon lézeng k. Mrs. Edna Richardsonnak, a vendégszeret
titkárn nek, rendszerint akad egy csésze kávéja a látogató számára, és b séges ideje,
hogy „egy kicsit elbeszélgessen". Legalábbis akadt addig, panaszolta, amíg „nem
kezdtünk foglalkozni ezzel a Clutter-üggyel", amely „a nyakunkra hozott egy csomó
idegent meg fontoskodó újságírót". Az eset, amelyet akkoriban az újságok a címlapon
hoztak keleten egész Chicagóig, nyugaton pedig Denverig, csakugyan tekintélyes
számú újságírót vonzott Garden Citybe.
Hétf n délben Dewey sajtóértekezletet tartott a seriff hivatalában. - Tényekr l fogok
beszélni, nem pedig feltevésekr l - jelentette be az összegy lt újságíróknak.
- Nos, a legfontosabb tény, amit nem szabad szem el l tévesztenünk, adott esetben az,
hogy nem egy gyilkossággal van dolgunk, hanem néggyel. És nem tudjuk, hogy a
négy áldozat közül ki volt az, akire a gyilkos els sorban pályázott. Éppúgy lehetett
Nancy, mint Kenyon, vagy a szül k közül akármelyik. Egyesek véleménye szerint
egészen biztosan Mr. Clutter volt az. Neki tudniillik a torkát is elvágták; vele bántak el
a legkegyet-lenebbül. Ez azonban csak feltevés, nem pedig tény. Sokat segítene, ha
tudnánk, milyen sorrendben haltak meg a család tagjai, a halottkém azonban ezt nem
tudja megmondani; csak azt tudja, hogy a gyilkosságok valamikor szombat este
tizenegy és vasárnap hajnali két óra közt történtek. - Aztán a hozzá intézett kérdésekre
válaszolva azt mondta, hogy nem, egyik n t sem „becstelenítették meg", és amennyire
jelenleg tudják, nem is loptak el semmit a házból, és igen, csakugyan „különös
véletlennek" tartja, hogy Mr. Clutter nyolc órával a halála el tt negyvenezer dolláros
életbiztosítást kötött, amely összegnek baleset következtében beállott halál esetén a
kétszeresét kell kifizetni. Dewey mégis „holtbiztosra" vette, hogy a biztosítási ügylet
és a b ntény között nincs semmiféle összefüggés; hogy is lehetne, mikor az a két
ember, akinek anyagi haszna van a dologból, Mr. Clutter két életben maradt gyermeke,
a két id sebb lány, Mrs. Donald Jarchow és Miss Beverly Clutter? És igen, felelte a
riportereknek, neki már megvan a véleménye, hogy egy vagy két ember m ve volt-e a
négy gyilkosság, de jobban szeretné egyel re titokban tartani.
Az igazság az, hogy Dewey ebben az id ben még maga is határozatlan volt ebben a
kérdésben. Még mindig kétféle feltevése - vagy az szavával élve: „koncepciója" -
volt, s miközben rekonstruálni próbálta a b ntény lefolyását, kidolgozta az „egy
gyilkos koncepciót" is, meg a „két gyilkos koncepciót" is. Az els esetben a gyilkos
feltehet en a család egyik barátja volt, vagy legalábbis olyasvalaki, aki nemcsak
felületesen ismerte a házat és lakóit: valaki, aki tudta, hogy az ajtókat ritkán szokták
bezárni, hogy Mr. Clutter egyedül alszik a földszinti nagy hálószobában, és Mrs.
Clutternak meg a gyerekeknek külön hálószobáik vannak az emeleten. Ez az ember
Dewey elképzelése szerint gyalog közelítette meg a házat, valószín leg éjféltájban.
Minden ablak sötét volt, Clutterék már aludtak, ami pedig Teddyt, a ház rz kutyát
illeti - nos, Teddyr l köztudomású volt, hogy fél a puskától. A hívatlan vendég láttán
nyilván behúzta a farkát, és vinnyogva elsompolygott. Miután a gyilkos behatolt a
házba, el ször is a telefonkészülékeket intézte el - Mr. Clutter irodájában, illet leg a
konyhában -, majd, miután a vezetékeket elvágta, bement Mr. Clutter hálószobájába és
felébresztette a ház urát. Mr. Clutter ki lévén szolgáltatva a fegyveres látogatónak,
kénytelen volt engedelmeskedni az illet utasításainak: kénytelen volt felkísérni az
emeletre, ahol aztán fölébresztették a család többi tagját. Mr. Clutter a gyilkostól
kapott ragtapasszal beragasztotta felesége száját, s - ugyancsak a gyilkostól kapott
zsineggel - összekötözte az asszonyt is meg a lányát (akinek érthetetlen okból nem volt
beragasztva a szája), majd az ágyukhoz kötözte ket. Ezek után a gyilkos lekísérte az
apát és a fiút az alagsorba, kényszerítette Mr. Cluttert, hogy ragassza be Kenyon száját
is, és kötözze a fiút a játékszoba díványához. Utána Mr. Cluttert belökte a kazánházba,
fejbe verte, beragasztotta a száját, és a gázcs höz kötötte. Most már azt csinálhatott a
gyilkos, amit akart: egymás után megölte a négy embert, s mind a négyszer gondosan
fölszedte az üres töltényhüvelyt. Amikor végzett, eloltotta a villanyokat, és elhagyta a
házat.
Lehetséges, hogy így játszódott le a dolog. De Dewey-nak voltak bizonyos kétségei:
„Ha Herb sejtette volna, hogy családját veszély fenyegeti, méghozzá halálos veszély,
feltétlenül tigrisként küzdött volna. És Herb nem volt mulya: er s ember volt, a lehet
legjobb kondícióban. Meg Kenyon is: olyan magas, mint az apja, s t még magasabb,
széles vállú fiú. Nehéz megérteni, hogyan bánhatott el kett jükkel - fegyver ide,
fegyver oda -egyetlen ember." Egyébként indokolt volt a feltevés, hogy mind a
négyüket egy és ugyanaz a személy kötözte össze: tudniillik mind a négy esetben
ugyanazt a csomót alkalmazták.
Dewey - akárcsak legtöbb kollégája - a második verziót tartotta valószín bbnek. Ez
lényegében sok mindenben azonos volt az els vel, azzal a dönt különbséggel, hogy a
gyilkos nem egyedül követte el tettét, hanem b ntársa is volt, aki segített lefogni és
megkötözni a családot, valamint beragasztani a szájukat. Csakhogy ez sem volt több
feltevésnél, voltak támadható pontjai. Dewey például nehezen tudta megérteni,
„hogyan juthatott el két ember a dühnek - az elmebajjal határos dühnek - ugyanarra a
fokára, amilyen egy ilyen gaztett elkövetéséhez kell". Aztán így folytatta: „Tegyük föl,
hogy a gyilkos a család ismer se volt, helybeli lakos; tegyük föl továbbá, hogy
normális ember volt, teljesen normális, egyetlen rögeszmét kivéve: iszonyúan
haragudott Clutterékra, vagy a család valamelyik tagjára -akkor is hol talált magának
társat, valakit, aki olyan rült, hogy segítsen neki? Képtelenség. Teljesen
valószín tlen. De hát akkor ezzel az elmélettel sem megyünk szintén szólva
semmire."
A sajtóértekezlet után Dewey visszavonult irodájába, az egyik szobába, amelyet a
seriff bocsátott ideiglenesen a rendelkezésére. Egy íróasztal állt benne és két egyszer
szék. Az íróasztalon hevertek azok a tárgyak, amelyekr l Dewey cáfolhatatlanul
remélte, hogy egyszer majd bizonyítékként fognak szerepelni a bíróságon: az
áldozatokról eltávolított és lepecsételt nylonzacskókban lev ragtapasz és több
méternyi zsineg (egyik sem látszott sokat ígér b njelnek, közismert márka volt mind
a kett , bárhol be lehetett szerezni az Egyesült Államok területén), meg egy csomó
fénykép, amit a rend rségi fényképész készített a b ntény színhelyén. Húsz
tükörfényes nagyítás Mr. Clutter összeroncsolt koponyájáról, fia szétzúzott arcáról,
Nancy megkötözött kezér l, anyja megtört fény , még mindig tágra meredt szemér l,
és így tovább. A rákövetkez napokban Dewey sok-sok órát töltött ezeknek a
fényképeknek a tanulmányozásával, abban a reményben, hogy esetleg „hirtelen
észrevesz valamit", láthatóvá válik rajtuk valamilyen jelent ségteljes részlet. „Mint az
olyan képeken, amelyeknek az a címük, hogy: Hány állatot sikerül megtalálnia ezen a
képen? Bizonyos értelemben ezt próbálom én is csinálni. Megkeresni az elrejtett
állatokat. Érzem, hogy ott kell lenniük, csak még nem találtam meg ket!" Tény, hogy
az egyik fénykép, egy közelr l készített felvétel Mr. Clutterról és a kartondobozról,
amelyen hevert, máris értékes meglepetéssel szolgált: lábnyomokkal, mikroporózusos
cip talpak elmosódott lenyomataival. A film rögzítette, amit szabad szemmel nem
lehetett látni; s t: a villanófény rendkívül élesen kihozta a nyomokat. Ezek a nyomok,
valamint egy, ugyancsak a kartondobozon talált másik lábnyom - egy „Macskatalp"
márkájú cip talp felének véres, élesen kirajzolódó nyoma - voltak az egyedüli
„használható b njelek", amelyeket a nyomozók eddig fel tudtak mutatni. Nem mintha
csakugyan felmutatták volna ket; Dewey és csoportja elhatározta, hogy e
bizonyítékoknak a létezését titokban tartja.
A Dewey asztalán hever tárgyak közt volt Nancy Clutter naplója is. Már belenézett,
de csak futólag, most azonban nekilátott, hogy gondosan, napról napra végigolvassa a
bejegyzéseket, amelyek a lány tizenharmadik születésnapján kezd dtek, és körülbelül
két hónappal a tizenhetedik el tt értek véget; egy értelmes kislány semmiféle
szenzációt nem tartalmazó „magánjelleg feljegyzései" voltak, egy lányé, aki imádta
az állatokat, szeretett olvasni, f zni, varrni, táncolni, lovagolni - egy közkedvelt,
csinos, ártatlan lányé, aki „puszta heccb l" flörtölgetett ugyan, de „ szintén és igazán
csak Bobbyt szerette". Dewey el ször a legutolsó bejegyzést olvasta el. Három sor volt
az egész, néhány órával a lány halála el tt íródott: „Ma átjött Jolene K., megmutattam
neki, hogy kell cseresznyés pitét sütni. Gyakoroltam Roxie-val. Itt volt Bobby, tévét
néztünk. Tizenegykor ment el."
A fiatal Ruppot, aki a detektívek tudomása szerint utolsónak látta életben a családot,
már alaposan kihallgatták, s jóllehet szintén beszámolt róla, hogy „csak egy
szokványos estét" töltött Clutteréknál, másodszor is berendelték kihallgatásra, s ez
alkalommal hazugságdetektoros próbának szándékoztak alávetni. Éspedig azon
egyszer okból, hogy a rend rség még nem szívesen ejtette el mint gyanúsítottat.
Dewey maga nem hitte, hogy a fiúnak „van valami köze a dologhoz"; az igazság
mégis az, hogy a nyomozás e korai szakaszában Bobby volt az egyetlen, akinek
valamiféle indítékot lehetett tulajdonítani, akármilyen gyenge volt is ez az indíték.
Nancy több helyen is célzott a naplójában a helyzetre, amelynek alapján egy ilyen
indíték feltételezhet volt: apja követelésére, hogy „szakítson" Bobby-val, „ne
találkozzanak olyan gyakran"; az a körülmény, hogy Clutterék metodisták, Ruppék
meg katolikusok voltak, az apa szerint kizárta a lehet ségét a fiatal pár minden
reményének, hogy egyszer összeházasodhatnak. Annak a naplóbejegyzésnek azonban,
amelyik a legjobban izgatta Deweyt, semmi köze sem volt a Clutterék és Ruppék közti
felekezeti különbséghez. Éppen ellenkez leg: egy macskára vonatkozott, Nancy
kedvenc macskájának, Boobsnak titokzatos pusztulására. Az állatot a lány - a halála
el tt két héttel kelt bejegyzés szerint - „a cs rben fekve" találta, s arra gyanakodott
(anélkül hogy gyanúját megindokolta volna), hogy mérgezés áldozata lett. „Szegény
Boobs. Különleges helyen temettem el." Dewey úgy érezte, hogy ez a bejegyzés „nagy
fontosságú lehet". Ha a macskát csakugyan megmérgezték, nem lehetett-e ez vajon a
gyilkosságnak egy kis gonosz el játéka? Elhatározta, hogy megkeresi ezt a
„különleges helyet", ahová Nancy eltemette kedvencét, noha ez azt jelentette, hogy
River Valley Farm egész hatalmas területét át kell fésülni.
Miközben Dewey a naplóval foglalkozott, legfontosabb segít társai, Church, Duntz és
Nye detektívek a környéket járták, és elbeszélgettek - ahogy Duntz mondta -
„mindenkivel, akit l csak megtudhattak valamit": a holcombi iskola tanáraival,
amelynek dics ségtábláján Nancy is, Kenyon is mindig ott szerepelt a színjeles
tanulók között; River Valley Farm alkalmazottaival (tavasszal és nyáron néha
tizennyolcra is rúgott a számuk, most az utószezonban azonban mindössze öten voltak:
Gerald Van Vleet, három napszámos meg Mrs. Helm); az áldozatok barátaival,
szomszédaival és - els sorban - rokonaival. Az utóbbiak közül körülbelül húszan
érkeztek már meg, ki távolabbról, ki közelebbr l, hogy részt vegyenek a temetési
szertartáson, amely szerda délel ttre volt kit zve.
A K. B. I.-csoport legfiatalabb tagját, Harold Nye-t, egy harmincnégy éves,
temperamentumos, mozgékony és bizalmatlan tekintet , hegyes orrú, hegyes állú és
éles esz kis embert bízták meg a feladattal, hogy a Clutter rokonságot kihallgassa,
ami a detektív szavai szerint „átkozottul kényes ügy" volt. - Kínos az embernek is, és
kínos nekik is. Ha gyilkosságról van szó, nem lehetünk tekintettel gyászra,
magánügyekre, személyes érzelmekre. Kénytelenek vagyunk feltenni bizonyos
kérdéseket. S némelyik bizony elevenbe vág. - De a megkérdezett személyek és a
feltett kérdések közül egy sem juttatta használható értesüléshez. („Az érzelmi hátteret
kutattam. Azt gondoltam, hogy a megoldást talán egy másik n jelenti, hogy szerelmi
háromszögr l van szó. Gondolja csak meg: Mr. Clutter aránylag fiatal, egészséges
férfi volt, a felesége viszont beteges, külön hálószobában aludt...") Még a két életben
maradt lány se tudott megemlíteni semmit, ami megindokolhatta volna a gaztettet.
Röviden összefoglalva Nye csak ennyit tudott meg: „Semmi sem lehetett volna
kevésbé feltételezhet , mint az, hogy annyi ember közül éppen Clutteré-kat gyilkolják
meg."
Mikor a három detektív aznap este Dewey irodájában összejött, kiderült, hogy
Duntznak és Churchnek nagyobb szerencséje volt, mint Nye-nak, azaz Nye testvérnek,
ahogy a többiek nevezték. (A K. B. I. tagjai szívesen adnak gúnyneveket egymásnak;
Duntzot például „Öreg"-nek nevezik - igazságtalanul, hiszen még nincs ötvenéves,
testes, de könny járású férfi, széles, kandúrra emlékeztet arccal; Churchöt meg, aki
hatvan körül jár, rózsaszín a b re, és tanáros a külseje, de kollégái szerint „kemény
fickó" és „a leggyorsabban tud pisztolyt rántani egész Kansasban", „Göndör"-nek
szokták szólítani, mert majdnem kopasz.) Nyomozásuk során mind a ketten „sokat
ígér nyomra" bukkantak.
A történet, amelyet Duntz adott el , egy apáról meg a fiáról szólt, akiket itt id sebb
Johnnak és ifjabb Johnnak fogunk nevezni. Néhány évvel ezel tt id sebb John
valamilyen kisebb üzletet bonyolított le Mr. Clutterral, aminek az eredménye az lett,
hogy id sebb John megharagudott Clutterra, mert úgy érezte, hogy az „átrázta".
Ráadásul id sebb John is meg a fia is szerették a „piát", s t: ifjabb John részegeskedés
miatt nemegyszer dutyiban is ült már. Egy szerencsétlen napon apa és fia, miután
bátorságot merítettek a whiskyt l, megjelentek a Clutter-háznál, azzal a szándékkal,
hogy „leszámolnak Herbbel". De nem volt rá módjuk, mert Mr. Clutter, aki absztinens
volt, és ki nem állhatta az italt meg a részegeket, puskát fogott, és elzavarta ket a
birtokáról. Ezt az udvariatlan bánásmódot a két John nem bocsátotta meg neki;
id sebb John körülbelül egy hónappal ezel tt azt mondta egyik ismer sének:
„Valahányszor eszembe jut az a disznó, viszketni kezd a tenyerem. Meg tudnám
fojtani."
Az a nyom, amelyre Church bukkant, hasonló jelleg volt. is hallott valakir l, aki
saját bevallása szerint ellenséges érzülettel viseltetett Mr. Clutter iránt: bizonyos Mr.
Smithr l (nem ez az igazi neve), aki meg volt gy z dve róla, hogy River Valley Farm
gazdája l tte le a vadászkutyáját. Church körül is nézett Smith farmján, és egy cs rben
rábukkant egy tet gerendáról lelógó kötélre: ugyanolyan csomóval volt a gerendához
kötve, amilyet a négy Clutter megkötözésénél alkalmaztak.
- Lehet, hogy a két nyom közül valamelyik csakugyan helyes - mondta Dewey. - Hogy
személyes bosszúról van szó, ellenséges érzületr l, amelyt l az illet elragadtatta
magát, no
- Hacsak nem rablógyilkosság történt - mondta Nye, noha azt a lehet séget, hogy a
gyilkosság indoka rablás volt, már hosszasan megtárgyalták, és nagyjából el is
vetették. Sok érv szólt ellene, a leger sebb Mr. Clutter megyeszerte legendás irtózása a
készpénzt l; nem volt páncélszekrénye, és sose hordott magánál nagyobb összegeket.
Különben is, ha rablógyilkosságról lett volna szó, miért nem vitte el a rabló az ékszert,
amelyet Mrs. Clutter viselt az ujján: az arany jegygy r t meg a gyémántgy r t? Nye
azonban még mindig nem volt meggy zve: - Az egész históriának jellegzetesen
rablásszaga van. Mi van például Clutter pénztárcájával? Valaki kinyitotta, és otthagyta
üresen Clutter ágyán. Nem hiszem, hogy a tulajdonosa. És Nancy erszénye. Az
erszény a konyhában hevert a padlón. Hogy került oda? Meg aztán nem volt az egész
házban egy cent sem. Azazhogy volt: két dollár. Két dollárt találtunk egy borítékban,
Nancy íróasztalán. Márpedig tudjuk, hogy Clutter el tte való nap váltott be egy
hatvandolláros csekket. Abból legalább ötvennek meg kellett volna maradnia. Persze
erre azt lehet mondani: „Ötven dollárért senki se öl meg négy embert." Vagy azt,
hogy: „Persze lehet, hogy a gyilkos elvitte a pénzt, de csak hogy megpróbáljon
félrevezetni bennünket, hadd higgyük azt, hogy rablógyilkosságról van szó." Ördög
tudja.
Mikor besötétedett, Dewey félbeszakította a megbeszélést, hogy felhívja Marie-t, a
feleségét, és közölje vele, hogy ne várjon rá a vacsorával. - Jó, Alvin - felelte az
asszony, de a férfi valami szokatlan nyugtalanságot érzett a hangjában. Dewey ék,
akiknek két fiuk volt, tizenhét esztendeje voltak házasok. Marié, aki Louisia-nában
született, és az FBI-nál volt valamikor gyorsírón - Dewey akkor ismerkedett meg
vele, amikor New Orleansban teljesített szolgálatot -, már hozzá volt szokva a férje
foglalkozásával járó kellemetlenségekhez: hogy kés n jár haza, meg hogy telefonon
hirtelen az Állam valamelyik távoli pontjára szólítják.
- Valami baj van? - kérdezte Dewey.
- Semmi - nyugtatta meg az asszony. - Csak ha majd éjszaka hazajössz, csöngessél.
Valamennyi zárat kicseréltettem.
A férfi most már mindent értett. - Ne aggódj, drágám. Zárd be nyugodtan az ajtókat, és
gyújtsd meg a villanyt a verandán.
Miután letette a kagylót, egyik kollégája megkérdezte: - Mi baj? Marié fél?
- Fél hát, a teremtésit - mondta Dewey. - Mint mindenki.
Nem mindenki fél. Holcomb megözvegyült postamestern je, a rettenthetetlen Mrs.
Myrtle Clare például biztosan nem. Gúnyosan „gyáva népségnek" nevezte
polgártársait, akik „úgy begyulladtak, hogy a szemüket is félnek behunyni",
önmagáról meg úgy nyilatkozott, hogy a „magamfajta öregasszony bezzeg éppoly
nyugodtan alszik, mint máskor. Ha valaki meg akar ijeszteni, hát csak próbálja meg."
(Tizenegy hónap múlva szaván fogták: puskás, álarcos banditák hatoltak be a
postahivatalba, és megszabadították kilencszázötven dollártól.) Csakhogy - mint
általában - Mrs. Clare nézeteivel nagyon kevesen értettek egyet. - Errefelé most a
zárak meg a reteszek a legkelend bb árucikkek - ahogy Garden City egyik
vaskereskedésének tulajdonosa megjegyezte. - Az embereket nem érdekli, milyen
márkát vesznek, a fontos csak az, hogy legyen nekik. - A fantázia persze ki tud nyitni
minden ajtót: megfordítja a zárban a kulcsot, és bebocsátja a rettegést. Kedden
hajnalban egy autórakomány coloradói fácánvadász - csupa idegen, aki mit sem tudott
az itt történt tragédiáról - megdöbbenve nézte az eléje táruló látványt, miután
keresztülhajtott a prériken, és áthaladt Holcombon: az ablakok - majdnem minden ház
valamennyi ablaka - világosak voltak, és a kivilágított szobákban teljesen felöltözött
emberek, egész családok ültek; nyilván egész éjjel nem feküdtek le, éberen,
nyugtalanul hallgatóztak. Mit l féltek? - A dolog megismétl dhetik. - Ez volt a
sablonos válasz, jelentéktelen eltérésekkel. Egy asszony azonban, egy tanítón ,
hozzátette: - A kedélyek korántsem lennének ennyire felkavarva, ha nem éppen
Clutterékkal történt volna a dolog. Ha másokat ér a csapás, akiket nem tisztelnek
annyira, nem olyan jómódúak és becsületesek. De hát ez a család képviselt mindent,
amit errefelé tisztelnek és becsülnek az emberek, és hogy mégis ilyesmi történhetett
velük - hát igen, ez olyasmi, mintha azt mondaná nekik valaki, hogy nincs Isten az
égben. Szinte értelmetlennek érzik az életet. Azt hiszem, az emberek nem is annyira
félnek, inkább mélységesen elcsüggedtek.
Az emberek magatartásának másik, még szörny bb oka az volt, hogy a szomszédok és
régi barátok eddig békében él közösségének most egyszerre csak szembe kellett
néznie azzal a szokatlan érzéssel, hogy nem bízhatnak meg egymásban; érthet módon
meg voltak gy z dve róla, hogy a gyilkos köztük van, és mindnyájan osztották Arthur
Clutternak, az elhunyt fivérének véleményét, amelyet november 17-én Garden City
egyik szállodájának a halijában fejtett ki az újságírók el tt: -Ha egyáltalán fény derül
egyszer erre az ügyre, lefogadom, hogy akárki tette, csak olyasvalaki lehetett, aki tíz
mérföldes körzeten belül lakik innen, ahol állok.
Körülbelül négyszáz mérföldnyire keletre onnan, ahol Arthur Clutter akkor állt, két
fiatalember üldögélt egy bokszban Kansas City egyik vendégl jében, a Sas
vendégl ben. Egyikük - keskeny arcú fickó, kék macskapofa volt a jobb keze fejére
tetoválva - már jó néhány csirkesalátás szendvicset eltüntetett, s most társa ebédjével -
egy érintetlen fasírttal meg egy pohár gyömbérsörrel - szemezett. A sörben három
aszpirintabletta olvadozott.
- Perry, kicsikém - mondta Dick -, nem kell neked az a fasírt. Majd én megeszem.
Perry elébe lökte a tányért. - A szentségit neki! Mért nem hagysz koncentrálni?
-Fölösleges ötvenszer is elolvasnod.
Ez a Kansas City Star november 17-i száma els oldalának egyik cikkére vonatkozott,
amely fölött nagy bet kkel ez a cím állt: MÉG MINDIG SEMMI NYOM A
NÉGYSZERES GYILKOSSÁG ÜGYÉBEN. A cikk részletesen beszámolt az el z
nap csak röviden ismertetett tömeggyilkosságról, s az utolsó bekezdésben így foglalta
össze a tényállást:
A nyomozószervekre vár a feladat, hogy megkeressék a gyilkost vagy gyilkosokat,
akinek (vagy akiknek) körmönfontsága - indítóokaival (vagy indítóokaikkal)
ellentétben - nyilvánvaló. Mert a gyilkos vagy gyilkosok:
+ Gondosan elvágták a ház két telefonkészülékének zsinórjait.
+ Szakszer en megkötözték áldozataikat és beragasztották a szájukat, anélkül hogy
dulakodásnak bármelyik esetben nyoma lenne.
+ A házból nem vittek el semmit; semmi sem mutat arra, hogy - esetleg Clutter
pénztárcáján kívül - bármit is átkutattak volna.
+ Négy embert l ttek le a ház különböz helyiségeiben, s nyugodtan fölszedték az üres
töltényhüvelyeket.
+ Beléptek a házba, és el is távoztak onnan, feltehet leg a gyilkos fegyverrel a
kezükben, anélkül hogy bárki is észrevette volna ket.
+ Minden látható indítóok nélkül cselekedtek, ha eltekintünk attól a lehet ségt l, hogy
sikertelen rablási kísérletr l van szó, amit a nyomozóhatóságok sem tartanak
valószín nek.
- „Mert a gyilkos vagy a gyilkosok... elvágták" - olvasta fennhangon Perry. - Ez
nyelvtanilag nem helyes. Helyes úgy lenne, hogy elvágta vagy elvágták. - Aszpirinnal
ízesített gyömbérsörét kortyolgatva így folytatta: -Különben nem hiszem a dolgot. És
valld be szintén, hogy te se, Dick! Beveszed ezt a maszlagot, hogy nem találtak
semmi nyomot?
El z nap, miután áttanulmányozta az újságokat, Perry már feltette ugyanezt a kérdést,
és Dick, aki azt hitte, hogy akkor elintézte („Gondolkozz csak! Ha azoknak a
cowboyoknak csak a legkisebb gyanújuk volna, már száz mérföldr l hallanánk a
lovaik patáinak dobogását"), unta ismételten hallani. Annyira unta, hogy nem is
tiltakozott, amikor Perry újrakezdte a témát:
-Én mindig hallgattam az ösztöneimre. Ennek köszönhet , hogy még egyáltalán
életben vagyok. Emlékszel Willie-Jayre? Azt mondta, hogy született médium vagyok,
márpedig értett az ilyesmihez, foglalkozott a dologgal. Azt mondta, hogy rendkívüli
„telepatikus képességgel" rendelkezem. Ez olyan beépített radarféle: az ember megérzi
a dolgokat, miel tt bekövetkeznének. Kirajzolódik el tte valami, ami történni fog.
Vegyük például a bátyámat és a feleségét. Jimmyt és a feleségét. Egymásba voltak
bolondulva, de a bátyám olyan pokolian féltékeny volt, hogy az asszony
belebetegedett. Jimmy mindig azt hitte féltékenységében, hogy a felesége a háta
mögött összesz ri a levet valakivel. Az asszony végül is agyonl tte magát, és másnap
Jimmy is golyót röpített az agyába. Amikor a dolog történt - 1949-ben -, odafenn
voltam Alaszkában papával, valahol Circle City körül - azt mondtam papának: „Jimmy
meghalt." Egy hét múlva meg is kaptuk a hírt. Biz' isten. Egy másik alkalommal meg,
Japánban, hajót raktunk ki a kiköt ben, s leültem egy percre pihenni. Hirtelen
megszólalt bennem egy hang: „Ugorj!" Tovább is ugrottam vagy három méterrel, s a
következ pillanatban pontosan oda, ahol el z leg ültem, legalább egytonnányi teher
zuhant. Száz hasonló példát tudnék mondani, akár hiszed, akár nem. Például röviddel a
motorbicikli-baleset el tt tisztán lejátszódott el ttem az egész jelenet: pontosan láttam
mindent: az es t, a csúszós úttestet, meg ahogy ott fekszem tört lábbal, véresen. Most
is így vagyok vele. El érzetem van. Valami azt súgja nekem, hogy az egész csak
csapda. - Megveregette az újságot. - Fal az egész.
Dick még egy fasírtot rendelt. Az utóbbi néhány napban olyan maró éhség gyötörte,
amit a jelek szerint semmi se tudott lecsillapítani, még három bifsztek, tucatnyi szelet
Hershey csokoládé és egy font gumicukor se. Perrynek viszont nem volt étvágya.
Gyömbérsörön, aszpirinon és cigarettán élt. - Nem csoda, hogy ideges vagy - mondta
Dick. - Eh, föl a fejjel, kicsikém! Nem kell begyulladni! Remekül sikerült a dolog!
Tökéletes munkát végeztünk.
-A körülményeket tekintve meglep, hogy így beszélsz - mondta Perry. Csöndes hangja
csak még nyomatékosabbá tette a válaszában rejl malíciát. Dick azonban elengedte a
füle mellett, s t még mosolygott is, és ez a mosoly ügyes álarc volt. Íme, mondta ez a
kisfiúsán mosolygó álarc, itt van egy nagyon rokonszenves fickó, szinte és
megbízható, akárki nyugodtan megborotváltathatja vele magát.
-Oké - mondta Dick. - Lehetséges, hogy rosszul vagyok informálva.
- Alleluja.
- De alapjában véve mégiscsak tökéletes munkát végeztünk. Kiütöttük a labdát a
pályáról. Elveszett. És nem is fogják megtalálni. Nincs fogódzójuk.
- Én tudnék mondani egyet.
Perry túl messzire merészkedett. De még most se állt meg: - Floyd. Vagy nem így
hívják? - Kicsit övön aluli ütés volt, de hát Dick rászolgált: önbizalma olyan volt, mint
a játék sárkány, amelynek rövidebbre kell fogni a zsinórját. Perry mégis egy kis
balsejtelemmel figyelte a düh jeleit, amelyekt l Dick egész kifejezése megváltozott:
álla, ajka, egész arca elferdült; nyálbuborékok jelentek meg a szája sarkában.
Mindegy, ha verekedésre kerül sor, Perry meg tudta védeni magát. Alacsony volt,
sokkal alacsonyabb Dicknél, csenevész, nyomorék lábaiban nem bízhatott, viszont
nehezebb volt, mint barátja, sokkal masszívabb, s a két karjával egy medvét is meg
tudott volna fojtani. De semmi sem lett volna kevésbé kívánatos, mint bebizonyítani
erejét, azaz verekedni, összerúgni a patkót. Akár szerette Dicket, akár nem (és még
most is kedvelte, noha volt id , amikor jobban szerette és tisztelte), nyilvánvaló volt,
hogy most már nem válhatnak el egymástól veszély nélkül. Ebben tökéletesen
egyetértettek, mert ahogy Dick kifejtette: -Ha már elcsípnek bennünket, inkább
csípjenek el együtt. Akkor legalább segíthetünk egymáson. Amikor majd el állnak a
trükkel, hogy vallottunk, s be akarják dumálni, hogy te ezt mondtad, én meg azt. -
Azonkívül, ha szakít Dickkel, befellegzett azoknak a terveknek is, amelyek még
mindig csábították Perryt, s amelyeket újabban támadt nézeteltéréseik ellenére is még
mindig megvalósíthatónak tartottak mind a ketten: hogy elsüllyedt kincsek után
kutassanak a tenger mélyén, együtt éljenek valahol a szigeteken vagy a határtól délre,
a tengerparton.
Dick megszólalt - Ó, Mister Wells! - Fölkapott egy villát. - Megérné. Ha például
csekkhamisításért lefülelnének, megérné, csak hogy visszakerülhessenek oda. -A villa
lezuhant, és belefúródott az asztal lapjába. -Pontosan a szíve közepébe, drágám.
-Nem úgy gondoltam, hogy esetleg köp - mondta Perry, aki most, hogy Dick haragja
elzúgott mellette, és máshová sújtott le, már kész volt engedni. - Ahhoz túl gyáva.
- Persze - mondta Dick. - Ebben biztos lehetsz. Ahhoz túl gyáva. - Valóban csodálatos,
milyen gyorsan változott Dick hangulata; szempillantás alatt elpárolgott bel le a
durvaságnak, a komor hencegésnek minden nyoma. - Ami azt az el érzet-marhaságot
illeti, csak azt áruld el: ha olyan átkozottul biztos voltál benne, hogy karambolozni
fogsz, mért nem mondtad be az unalmast? Ha leszállsz arról a motorról, nem történt
volna meg a baleset, igaz?
Ez olyan rejtély volt, amin már Perry is sokat törte a fejét. Úgy érezte, sikerült
megoldania, de a megoldás akármilyen egyszer volt is, valahogy mégis zavarosnak
látszott. - Nem. Mert ha valakivel meg kell történnie valaminek, nem tehet egyebet,
mint hogy reménykedik, hogy talán mégse történik meg. Vagy hogy megtörténik.
Attól függ. Amíg él az ember, mindig vár rá valami, s még ha rossz is az a valami, és
az ember tudja, hogy rossz, akkor is mit tehet ellene? Az életet nem lehet csak úgy
egyszer en abbahagyni. Úgy van ez, mint az álmommal. Gyerekkorom óta állandóan
kísért ugyanaz az álom. Azt álmodom, hogy Afrikában vagyok. A dzsungelben. A fák
közt megyek egy magányosan álló fa felé. Úristen, milyen rossz szaga van annak a
fának; olyan büdös, hogy szinte hányingerem van t le. De gyönyör fa: kék levelei
vannak, és gyémántok lógnak az ágain. Akkora gyémántok, mint a narancs! Azért is
megyek oda, hogy egy marék gyémántot szedjek magamnak. De tudom, hogy abban a
pillanatban, amikor kinyújtom utána a kezem, rám veti magát egy kígyó. Az a kígyó
rzi a fát. A kövér bestia ott él az ágak közt. És mindezt el re tudom, érted? És a
szentségit neki, sejtelmem sincs róla, hogyan lehet legy zni egy kígyót. Mégis azt
mondom magamban: akkor is szerencsét próbálok. Éspedig azért, mert jobban vágyom
a gyémántokra, mint amennyire a kígyótól félek, így aztán utánanyúlok az egyik
gyémántnak, már a kezemben is van, le akarom szakítani, s akkor a nyakamba ugrik a
kígyó. Birkózni kezdünk, de a bestia csúszós, képtelen vagyok megmarkolni,
összeroppant, hallom, ahogy recseg a lábam. S most következik az, amit l kiver a
veríték, ha csak rágondolok. Tudniillik a kígyó nekilát, hogy lenyeljen. A lábamon
kezdi. Mintha futóhomokba süllyednék. - Perry habozva elhallgatott. Akarva-
akaratlanul észrevette, hogy Dick szorgalmasan piszkálgatja a körmét egy villa
hegyével, nem érdekli az álma.
- Na és? - szólalt meg Dick. - Lenyel a kígyó? Vagy mi történik?
- Mindegy. Tovább nem fontos. - (Pedig az volt! Különösen a vége volt nagyon
fontos; mindig határtalan, mélységes örömet okozott neki. Egyszer elmesélte
barátjának, Willie-Jaynek; leírta neki a magasból leereszked óriási, sárga,
„papagájszer madarat".) Willie-Jay persze más volt: finom érzés , „valóságos szent".
megértette. De Dick? Dick valószín leg csak röhögött volna. És ezt Perry nem bírta
volna elviselni: hogy bárki is mulasson a papagájon, amely akkor repült be el ször az
álmaiba, amikor hétesztend s volt, mindenki által gy lölt és mindenkit gy löl félvér
gyerek egy kaliforniai árvaházban, amelyet apácák vezettek - ezek a fátyolos
porkolábok állandóan verték, mert az ágyba vizelt. Az egyik ilyen verés után történt,
amit sose tudott elfelejteni („Fölébresztett. Zseblámpa volt a kezében, azzal ütött.
Ütött, egyre csak ütött. És amikor a zseblámpa eltörött, a sötétben ütött tovább"), hogy
álmában megjelent a papagáj, egy „Jézusnál is nagyobb, napraforgósárga madár", a
bosszú angyala, s megvakította cs rével az apácákat, kivájta a szemüket, lemészárolta
ket, hiába könyörögtek kegyelemért, aztán gyöngéden fölemelte t, a szárnyai alá
vette, és elröpült vele a „Paradicsomba".
Ahogy múltak az évek, a gyötrelmek, amelyekt l a madár megszabadította,
megváltoztak; az apácákat mások - id sebb gyerekek, az apja, egy h tlen lány, egy
rmester, akivel a katonaságnál ismerkedett meg - váltották fel, de a papagáj, a
szárnyas bosszúálló megmaradt. A kígyó például, a gyémántterm fa re, sose tudta
egészen lenyelni t, hanem végül is mindig a kígyót falták föl. És aztán következett a
csodálatos repülés. A fölszállás a Paradicsomba, amely egyik változatában pusztán
csak „érzés" volt, a hatalom, a megtámadhatatlan fels bbrend ség érzete, az álom
másik változatában pedig „valóságos hellyé" alakult át. „Mintha csak egy filmb l
vágták volna ki. Talán csakugyan ott láttam, valami filmb l maradt meg az
emlékezetemben. Mert hol is láthattam volna egyebütt olyan kertet? Fehér
márványlépcs kkel, szök kutakkal, és onnan, ha elsétál az ember a kert széléig, látni
lehet az óceánt. Fantasztikus. Akárcsak Kaliforniában, Carmel környékén. De a
leggyönyör bb az egészben mégis egy hosszú-hosszú asztal. El se lehet képzelni annyi
ételt. Osztriga. Pulyka. Virsli. Meg annyi gyümölcs, hogy millió csészét meg lehetne
tölteni a levével. És képzelje csak el: mindez
ingyen. Úgy értem, bármihez szabadon hozzányúlhatok. Annyit ehetek, amennyit csak
akarok, és egy centbe se kerül. Ebb l tudom, hogy a mennyországban vagyok." Dick
erre csak azt mondta: - Én normális vagyok. Én csak sz ke tyúkokról szoktam
álmodni. És ha már itt tartunk, hallottad már, mit álmodott a n stény kecske? -Ez
jellemz volt Dickre: akármir l volt szó, mindenre volt egy trágár vicce. De
nagyszer en tudta elmondani, és Perry, noha bizonyos mértékig pr d volt, most se
tudta megállni nevetés nélkül.

Nancy Clutterral való barátságáról Susan Kidwell ezt mondta: - Olyanok voltunk, mint
két testvér. Én legalábbis úgy éreztem, mintha a n vérem lenne. Az eset után képtelen
voltam bemenni az iskolába, legalábbis az els napokban. Csak a temetés után mentem
be megint, így volt vele Bobby Rupp is. Egy darabig Bobby meg én állandóan együtt
voltunk. Rendes fiú, jószív , de addig semmi igazán borzasztó nem történt még vele.
Hogy elvesztett volna valakit, akit szeretett. És aztán ráadásul hazugságdetektoros
próbának is alá kellett vetnie magát. Nem mintha el lett volna keseredve miatta; tudta,
hogy a rend rség csak a kötelességét teljesíti. Engem már ért egypár csapás, kett -
három is, t azonban nem, így aztán nagy megrázkódtatás volt számára, amikor
rádöbbent, hogy az élet nem csupán egyetlen hosszú kosárlabdameccs. Többnyire ide-
oda furikáztunk Bobby ócska Fordján. Föl-alá az országúton. A reptérre meg vissza.
Vagy elmentünk a Cree-Mee-be - ez egy autósbár -, ültünk a kocsiban, rendeltünk egy
Coca-Colát, hallgattuk a rádiót. A rádió mindig szólt, nekünk nem volt semmi
mondanivalónk egymás számára. Csak nagy ritkán, amikor Bobby elmondta, mennyire
szerette Nancyt, és hogy sose tudna más lánnyal foglalkozni. Én biztos voltam benne,
hogy Nancy ezt egy világért sem kívánná, meg is mondtam Bobbynak. Még
emlékszem rá - azt hiszem, hétf n volt -, hogy kikocsiztunk a folyóhoz. Megálltunk a
hídon. Onnan látni lehet a házat - a Clutter-házat. Meg a birtok egy részét: Mr. Clutter
gyümölcsösét meg a végtelenbe nyúló búzaföldeket. Valahol a messzeségben máglya
égett az egyik búzatáblán; a házból égettek el néhány holmit. Amerre nézett az ember,
mindenr l az jutott az eszébe, ami történt. A folyó partján emberek álltak, és hálókkal
meg botokkal halásztak. De nem halat akartak fogni. Bobby azt mondta, hogy a
fegyvereket keresik. A kést. A puskát.
- Nancy szerette a folyót. Nyári estéken ki szoktunk lovagolni kettesben Nancy lován,
Babe-en, azon az öreg, kövér szürkén. Lelovagoltunk a folyóhoz, egyenest bele a
vízbe. Aztán Babé ide-oda gázolt a sekélyesben, mi meg furulyáztunk és énekeltünk.
Amíg h vös nem lett. Most folyton azon jár az eszem, mi lesz vele? Mármint Babe-
bel. Kenyon kutyáját magához vette egy néni Garden Cityb l. Magával vitte Teddyt.
Megszökött. Visszaszökött Holcombba. De a néni utánajött, és megint elvitte. Nancy
macskája, Evinrude, nálam van. De Babé? Valószín leg eladják. De vajon mit szólna
ehhez Nancy? Nem haragudna érte? Másnap, a temetés el tti napon, Bobby meg én a
vasúti sínek mellett ültünk. Néztük az elrobogó vonatokat. Buta dolog. Olyanok
voltunk, mint a birkák a hóviharban. Bobby egyszer csak felriadt, és azt mondta: -
Meg kéne látogatnunk Nancyt. Mellette kéne lennünk. - Bekocsiztunk hát Garden
Citybe, egyenest a Phillips temetkezési vállalathoz, a F utcában. Úgy emlékszem,
Bobby öccse is velünk volt. Igen, persze hogy velünk volt. Még emlékszem is rá, hogy
az iskola el tt szedtük fel. Még arra is emlékszem, hogy azt mondta, másnap nem lesz
tanítás, hogy minden holcombi gyerek elmehessen a temetésre. És folyton csak arról
beszélt, mit gondolnak az esetr l a gyerekek. Azt mondta, meg vannak gy z dve róla,
hogy valami „bérgyilkos" m ve volt. Nem szívesen hallgattam. Az efféle fecsegés
meg pletyka volt az, amit Nancy mindennél jobban utált. Egyébként se érdekel
különösebben, hogy ki tette. Valahogy mellékesnek érzem. A barátn m halott. Attól se
támad föl, ha tudom, ki ölte meg. Más egyéb meg nem számít. Nem akartak beengedni
minket. Mármint a halottasházba. Azt mondták, senkinek sem szabad „meglátogatnia"
a családot. Csak a hozzátartozóknak. De Bobby makacskodott, és a temetkezési
vállalkozó, aki ismerte Bobbyt, és azt hiszem, sajnálta is, végül is megengedte, hogy
bemenjünk, csak ne beszéljünk róla senkinek. Bárcsak ne mentünk volna be.
A négy koporsót, amely teljesen megtöltötte a virágokkal zsúfolt kis helyiséget, a
gyászszertartásra le kellett zárni, ami nagyon is érthet volt, mert az áldozatok a
temetkezési vállalkozó minden er feszítése ellenére iszonyú hatást keltettek. Nancy
cseresznyepiros bársonyruhájában volt, öccse világos, kockás ingben; a szül k
komolyabb szín ruhákba voltak öltöztetve: Mr. Clutter sötétkék flanellbe, felesége
meg sötétkék krepp-ruhába; és - ami az egészet olyan különösen borzasztóvá tette -
mind a négyüknek a feje teljesen be volt burkolva vattával, mint valami hatalmas
gubó, kétszer akkora, mint egy normális nagyságú léggömb, és a vatta úgy csillogott,
mint a m hó a karácsonyfán, mert be volt spriccelve valami fényes anyaggal.
Susan azonnal elhagyta a helyiséget. - Kimentem, és a kocsiban várakoztam -
emlékezett vissza a jelenetre. -Az utca másik oldalán egy ember faleveleket
gereblyézett össze. Egy világért se vettem volna le róla a szemem. Mert behunyni nem
mertem. Az volt az érzésem, hogy ha behunyom, elájulok, így aztán csak néztem,
hogy gereblyézi össze és gyújtja meg az az ember a faleveleket. Néztem, de valójában
nem láttam. Mert folyton csak Nancy ruhája volt a szemem el tt. Nagyon jól
ismertem. Én segítettem neki kiválasztani az anyagot. maga tervezte, és maga is
varrta meg. Még emlékszem, milyen izgatott volt, amikor el ször vette föl. Egy
táncmulatságra. Folyton csak Nancy piros bársonyruháját láttam magam el tt. És
Nancyt, ahogy abban a ruhában táncolt.

A Kansas City Star részletes tudósítást közölt Clutterék temetésér l, de a beszámolót

tartalmazó szám csak két nap múlva került Perry kezébe, aki szállodai szobájának
ágyán fekve olvasta el. Azaz csak átfutotta, egyik bekezdésr l a másikra ugrálva.
A négy áldozat mai temetési szertartásán ezer ember vett részt, több, mint bármelyik
hasonló alkalommal az Els Metodista Egyházközség ötéves fennállása során... Nancy
néhány osztálytársa a holcombi gimnáziumból sírt, amikor Leonard Cowan tiszteletes
azt mondta: „Isten bátorsággal, szeretettel és reménnyel tölt el bennünket akkor is, ha a
halál sötét völgyében vándorolunk. Biztos vagyok benne, hogy velük volt utolsó
órájukban. Jézus Krisztus sose ígérte, hogy nem lesz részünk fájdalomban és
szomorúságban, de mindig azt mondta, hogy ott lesz, és segít elviselni a fájdalmat
és szomorúságot..." Az évszakhoz képest szokatlanul meleg napon körülbelül
hatszázán mentek ki a város északi szélén lev Valley View temet be. Ott a sír mellett
elmondták a Miatyánkot. Az imát, noha a tömeg suttogva mondta el, az egész
temet ben hallani lehetett.
Ezer ember! Perrynek imponált a dolog. Szerette volna tudni, mennyibe kerülhetett a
temetés. A pénz foglalkoztatta els sorban, ha nem is kizárólag, mint például aznap
reggel, amikor „egy huncut garas se volt a zsebében". A helyzet azóta javult; hála
Dicknek, most már „elég szép summával" rendelkeztek: elég volt ahhoz, hogy
eljussanak Mexikóba.
Dick! Ügyes és ravasz, igen, ezt el kell ismerni róla. Úristen, hihetetlen, hogy „lóvá
tud tenni egy pasast". Mint azt az elárusítót is a Missouri államban lev Kansas
Cityben, abban a ruhaüzletben, amelyet Dick el ször akart „megvágni". Ami Perryt
illeti, még sose próbálkozott a csekktrükkel. Ideges volt, de Dick azt mondta neki: -
Semmi mást nem kell tenned, csak ott állnod mellettem. Ne nevess, és ne csodálkozz
semmin, akármit mondok. Az ilyesmihez érzék kell. - S Dicknek láthatólag kit n
érzéke volt az efféle feladatok megoldásához. Berontott a boltba, nagy hangon
bemutatta Perryt az elárusítónak: - Ez itt a barátom, most akar n sülni - aztán így
folytatta: - Én vagyok a tanúja, és segítek összevásárolni neki a szükséges ruhaféléket.
Haha, úgy is mondhatnám, hogy a kelengyéjét, haha. - Az elárusító „bekapta a
horgot", és Perry, aki levetette cowboynadrágját, már próbált is egy sötét öltönyt,
amely az elárusító szerint „ideális öltözék egy ilyen meghitt ünnepséghez". Miután
szemügyre vette a vev alakjának szokatlan arányait - a túlságosan rövid lábakon
nyugvó nagy fels testet -, kijelentette: - Attól tartok, nincs olyan ruhánk, amelyik egy
kis alakítás nélkül megfelelne. - Ó, mondta Dick, semmi baj, b ven van id : az esküv
csak „holnaphoz egy hétre" lesz. Az öltöny után kiválasztottak egy ízléstelenül tarka
zakót és egy sportnadrágot, amely Dick szerint pontosan megfelel volt az állítólagos
floridai mézeshetekre. - Ismeri az Edén Rocot? - kérdezte Dick az elárusítótól. - Miami
Beachben? Ott foglaltak nekik szobát. A lány rokonainak nászajándéka: két hét, napi
negyven dolcsiért. Na, mit szól hozzá? Egy ilyen csúf kis törpe, mint , olyan n civel
megy nászútra, aki nemcsak hogy csinos, de még dohánnyal is tele van. Ugyanakkor
az olyan pasasok, mint maga meg én, akik mégiscsak kinézünk valahogy... - Az
elárusító átadta neki a számlát. Dick a farzsebébe nyúlt, összeráncolta a homlokát,
pattintott egyet az ujjával, és azt mondta: - A szentségit! Otthon felejtettem a
pénztárcámat. - Ez társa szemében olyan ócska trükknek látszott, amilyennel még egy
„ma született niggert" se lehet lóvá tenni. Az elárusítónak azonban nyilvánvalóan más
volt a véleménye, mert hozott egy üres csekklapot, s mikor Dick nyolcvan dollárral
nagyobb összegr l állította ki, mint amennyi a számla volt, azonnal kifizette
készpénzben a különbséget.
Odakint Dick azt mondta: - Szóval a jöv héten n sülsz? Akkor hát gy r re is
szükséged lesz. - Néhány perc múlva Dick ócska Chevroletjén egy ékszerbolt elé
érkeztek. Miután itt ugyancsak csekkre „vásároltak" egy gyémánttal díszített
jegygy r t meg karköt t, egy zálogházhoz hajtottak, és elzálogosították mind a kett t.
Perry fájó szívvel vált meg t lük. Már-már kezdett hinni az állítólagos menyasszony
létezésében, noha Dickkel ellentétben az elképzelése szerint a lány nem volt se
gazdag, se szép; inkább jól ápolt, halk szavú, lehet leg „egyetemet végzett",
mindenesetre „nagyon intellektuális típus" - egyszóval az a fajta lány, akivel mindig
szeretett volna találkozni, de sose sikerült.
Hacsak nem számítjuk Cookie-t, az ápolón t, akivel a kórházban ismerkedett meg a
motorkerékpár-baleset után. Cookie klassz kislány volt, szerette Perryt, sajnálta,
ápolta, és arra ösztönözte, hogy olvasson „komoly irodalmat", mint például az Elfújta
a szél meg Ö az én kedvesem. Titokban volt köztük valami furcsa szexuális kapcsolat,
szó esett szerelemr l meg házasságról is, de a végén, miután sérülései begyógyultak,
Perry búcsút mondott a lánynak, s mintegy magyarázatképpen átadott neki egy verset,
amelyet állítólag írt:
Van egy nép, melynek hazája nincs,
S nyugvást nem lel sehol; Rokonra, barátra nem tekint,
Folyvást csak kóborol. Földön-vízen át útját veszi,
Bejár völgyet-hegyet; Cigányvér átka üldözi:
Megállni nem lehet. Egyenest ha menne, messzire jut,
Mert bátor, er s, nemes; De ö a való elöl tova fut,
Csak az újra, csodára les*
* Géher István fordítása.

Soha többé nem látta a lányt, nem is hallott róla, néhány év múlva mégis a karjára
tetováltatta a nevét, s amikor egyszer Dick megkérdezte, ki ez a „Cookie", azt felelte: -
Senki. Egy lány, akit majdnem feleségül vettem. (Azt, hogy Dick megn sült -
méghozzá kétszer is -, és három fiú apja volt, szintén irigyelte. A feleség meg a
gyerekek Perry véleménye szerint „szükségszer en hozzátartoztak egy férfi életéhez",
még akkor is, ha - mint Dick estében - „nem tették boldoggá, és nem volt bel lük
semmi haszna".)
A gy r ket százötven dollárért zálogosították el. Benéztek még egy ékszerüzletbe,
Goldmanhoz, ahonnan egy arany férfikarórával távoztak. Következ állomásuk egy
Elko fotószaküzlet volt, itt egy precíziós filmfelvev gépet „vásároltak". - A
filmfelvev gép a legjobb befektetés - oktatta ki Dick Perryt. - A legkönnyebben lehet
zaciba vágni vagy eladni. A filmfelvev gépet meg a televíziót. - így aztán
elhatározták, hogy televíziókészülékb l mindjárt többet is vásárolnak, s miután ezt
elintézték, megostromoltak még néhány nagy ruházati boltot: a Sheperd & Fostert, a
Rothschildot meg a Vev k Paradicsomát. Estefelé, mire a boltok bezártak, a zsebük
tele volt pénzzel, a kocsi meg dugig tömve eladható és elzálogosítható árucikkekkel.
Mikor Perry végignézett az ingekb l és öngyújtókból, drága gépekb l és olcsó
kézel gombokból álló csinos zsákmányon, mámoros boldogság töltötte el: most már
csakugyan el ttük volt Mexikó, egy új, „igazi" élet lehet sége. Dick azonban
lehangoltnak látszott. Csak vállat vont Perry dicshimnuszaira. („Komolyan mondom,
Dick, szédületes voltál. Néha még magam is elhittem, amit mondtál.") És Perry
zavarba jött; nem tudta megérteni, hogy Dick, aki rendszerint olyan öntelt, mit l lett
hirtelen ennyire komor, miért lógatja az orrát és szomorkodik, amikor pedig minden
oka megvolna az örvendezésre. - Meghívlak egy pohárra - mondta Perry.
Megálltak egy bárnál. Dick megivott három Narancsvirágot. A harmadik után
váratlanul azt kérdezte: - És mi lesz papával? Ó, istenem, olyan derék öreg fiú. És az
anyám... Hiszen találkoztál vele. Mi lesz velük? Én Mexikóban leszek. Vagy egyebütt.
De k itt maradnak, itt lesznek, amikor azok miatt a csekkek miatt kitör a balhé.
Ismerem papát. Ki akarja fizetni majd ket. Ahogy egyszer már megpróbálta. És nem
fogja tudni: öreg, beteg és nincs semmije.
- Meg tudlak érteni - mondta Perry szintén. Nem volt barátkozó természet , de annál
érzelg sebb, és Dicknek szülei iránt érzett szeretete, nyíltan bevallott aggodalma
komolyan meghatotta. - De a fenébe is, Dick. Egyszer a dolog - mondta Perry. - Mi ki
tudjuk fizetni a csekkeket. Ha egyszer Mexikóban leszünk, és munkához látunk,
keresni fogunk. Méghozzá rengeteget.
- Hogyan?
„Hogyan?" Mit akar ezzel mondani Dick? A kérdés egészen megzavarta Perryt.
Elvégre egy egész sor kalandos vállalkozást alaposan megtárgyaltak már. Az
aranykeresés, a tenger fenekén hever elsüllyedt kincsek felkutatása csak kett volt a
Perry által lelkesen javasolt tervek közül. Mert volt még több terve is. Például a
csónak. Gyakran beszéltek már róla, hogy vásárolnak egy mélytengeri halászcsónakot,
s vagy maguk halásznak majd, vagy bérbe adják a turistáknak - noha kenuban sem ült
még egyikük sem, s egy guppyt sem fogott. Ezenkívül gyorsan lehet pénzt keresni
azzal is, ha az ember lopott autókat visz át a határon Dél-Amerikába. („Ötszáz dolcsit
fizetnek egy-egy útért", valahogy így olvasta Perry valahol.) Bár sokféle választ
adhatott volna, Perry arra emlékeztette Dicket, hogy mekkora vagyon vár rájuk Cocos
Islanden, egy szigetecskén Costa Rica partjai mellett. -1 Ez nem vicc, Dick - mondta
Perry. - Teljesen hiteles a dolog. Van egy térképem a környékr l. Ismerem az egész
históriát. Még 1821-ben ástak el ott egy csomó perui rúdaranyat meg ékszert. Állítólag
hatvanmillió dollár az értékük. Még ha nem is találjuk meg az egészet, csak egy
részét... Velem tartasz, Dick? - Ez idáig Dick mindig bátorította, érdekl dve hallgatta,
ha a térképeir l meg a kincsekr l mesélt, most azonban - s ez még sose fordult vele el
- elfogta a kétség, hátha Dick csak megjátszotta magát, hátha csak ugratta.
A kínos fájdalmas gondolat azonban rögtön el is múlt, mert Dick kacsintott egyet,
játékosan oldalba bökte, és azt mondta: - Mi az hogy, drágám. Veled hát. Mindörökké.

Hajnali három óra volt, és megint csöngött a telefon. Nem mintha lényeges lett volna
az id pont. Al Dewey amúgy is ébren volt, s Marié meg a két fiú, a kilencéves Paul és
a tizenkét éves ifj. Alvin Adams Dewey szintén. Mert ugyan ki tud aludni egy házban,
egy szerény, földszintes házacskában, ahol egész éjszaka szinte percenként csöng a
telefon? Ahányszor Dewey fölkelt, mindig megígérte a feleségének: - Ezentúl mellé
fogom tenni a hallgatót. - Ezt az ígéretét azonban nem merte megtartani. Igaz, hogy
sok esetben szenzációra éhes újságírók, éretlen tréfacsinálók vagy olyanok hívták fel,
akik kidolgoztak valamilyen elméletet („Al? Ide figyeljen, öregem, rájöttem a
megoldásra. Öngyilkosságról és családirtásról van szó. Véletlenül tudom, hogy
Herbnek anyagi gondjai voltak. Iszonyúan le volt égve. Erre föl mit csinál? Megköti a
nagy összeg életbiztosítást, lelövi Bonnie-t meg a gyerekeket, önmagát meg
elpusztítja egy bombával. Egy nagy szem söréttel töltött kézigránáttal"), néha a
méregkever k mentalitásával rendelkez névtelen személyek jelentkeztek („Ismeri L.-
éket? Nemrég költöztek ide. Nem dolgoznak, de estélyeket adnak, ahol koktélt
szolgálnak fel. Honnan van rá pénzük? Csöppet sem lepne meg, ha volna valami
közük a Clutter-ügyhöz"), vagy éppen ideges hölgyek, akiket a széltében-hosszában
terjeng , teljesen alaptalan pletykák riasztottak meg („Ide figyeljen, Alvin, gyerekkora
óta ismerem magát. És szeretném, ha szintén megmondaná, igaz-e a dolog. Szerettem
és becsültem Mr. Cluttert, és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a férfi, ez az igaz
keresztény... nem vagyok hajlandó elhinni, hogy n k után szaladgált...").
De a telefonálók többsége felel ssége tudatában lev polgár volt, aki segíteni akart
(„Kihallgatta már Nancy barátn jét, Sue Kidwellt? Beszéltem a gyerekkel, és mondott
valamit, ami nagyon elgondolkodtatott. Azt mondta, hogy amikor utoljára beszélt
Nancy-vel, Nancy elmesélte neki, hogy Mr. Clutter nagyon rosszkedv . Már három
hete. Nancy azt hitte, hogy nagyon nyugtalaníthatja valami, mert még a dohányzásra is
rászokott..."). El fordult az is, hogy hivatalos személyek telefonáltak,
rend rtisztvisel k meg seriffek az Állam más részeib l („Lehet, hogy jelent valamit,
lehet, hogy nem, de egy csapos itt azt meséli, hogy kihallgatott két fickót, akik úgy
beszéltek az ügyr l, mintha nagyon is sok közük volna hozzá..."). S noha eddig
valamennyi ilyen telefonbeszélgetés csak többletmunkát jelentett a nyomozók
számára, mindig fennforgott a lehet ség, hogy a legközelebbi hívás - ahogy Dewey
kifejezte -esetleg „hirtelen föllebbenti a függönyt".
Mikor Dewey most fölvette a kagylót, abban a pillanatban megszólalt benne egy hang:
- Szeretnék vallomást tenni.
- Kivel beszélek, kérem? - kérdezte Dewey.
A telefonáló, egy férfi, megismételte, amit el bb mondott, aztán hozzátette: - Én
vagyok a tettes. Én öltem meg mindnyájukat.
- Aha - mondta Dewey. - Hát akkor, ha lenne szíves megadni a nevét és a címét...
- Szó sincs róla - mondta a férfi a részegségt l nehezen forgó nyelvvel,
méltatlankodva. - Semmit nem vagyok hajlandó elárulni. Csak ha megkaptam a
jutalmat. Küldjék el a jutalmat, s akkor megmondom, hogy ki vagyok. Ez az utolsó
szavam.
Dewey visszabújt az ágyba. - Semmi, drágám -mondta -, semmi lényeges. Megint csak
egy részeg.
- Mit akart?
- Vallomást tenni. Föltéve, hogy el bb elküldjük neki a jutalmat. (Egy kansasi újság, a
Hutchinson News, ezer dollárt ajánlott fel annak, aki a tettesek nyomára vezet
információval tud szolgálni.)
- Alvin, már megint rágyújtasz? Igazán, Alvin, nem tudnál legalább megpróbálni
aludni?
Még ha a telefont el is lehetett volna némítani, Dewey túl ideges volt hozzá, hogy
aludni tudjon, túl zaklatott és levert. Egyik „nyom" se vezetett sehová, illet leg csak
zsákutcába, egy csupasz falhoz. Bobby Rupp? A hazugságdetektor kiküszöbölte
Bobby b nösségének lehet ségét. És Mr. Smith? A farmer, aki ugyanolyan csomókat
szokott kötni, amilyeneket a gyilkos kötött, szintén mentesült a gyanú alól, mivel
bizonyítani tudta, hogy a b ntény éjszakáján Oklahomában volt. Ezek után csak a két
John maradt, az apa meg a fia, de k is kifogástalan alibit igazoltak. - Szóval - hogy
Harold Nye-t idézzük - szép kerek szám jött ki az egészb l: egy nulla. - Még a Nancy
macskájának sírja utáni kutatás sem vezetett eredményre.
Mégis tettek egy-két fontos felfedezést. El ször is Nancy nagynénje, Mrs. Elaine
Selsor, a leány ruháinak rendezgetése közben egy arany karórát talált egy cip orrába
dugva. Aztán meg Mrs. Helm egy K. B. I.-detektív kíséretében átkutatott minden
szobát River Valley Farmon, bejárta az egész házat abban a reményben, hogy esetleg
észrevesz valami gyanúsat, vagy azt, hogy valami hiányzik, és észre is vett. Mégpedig
Kenyon szobájában. Mrs. Helm ismételten körülnézett a szobában, összeszorított
ajakkal újra meg újra körbejárta, kezébe vett egyet-mást: Kenyon régi
baseballkeszty jét, sárfoltos csizmáját, árván szomorkodó szemüvegét. S közben
állandóan azt suttogta: - Itt valami nem stimmel, tudom, érzem, csak azt nem tudom,
mi. - Aztán hirtelen rájött. - A rádió! Hol van Kenyon kis rádiója?
A két felfedezés arra késztette Deweyt, hogy ismét fontolóra vegye a lehet séget, hogy
„közönséges rablás" volt a b ntény indítóoka. Az az óra bizonyára nem véletlenül
pottyant Nancy cip jébe. A lány, a sötétben fekve, valószín leg gyanús neszeket
hallott - lépteket, talán hangokat is -, nyilván arra a következtetésre jutott, hogy
tolvajok járnak a házban, s ebben a hitben sietve eldugta az órát, amit apjától kapott
ajándékba, s igen nagy becsben tartotta. Ami a rádiót illeti - szürke, Zenith márkájú
táskarádió volt -, kétségtelenül elt nt. Dewey ennek ellenére sem tudta elfogadni azt a
feltevést, hogy a családot ilyen szánalmas zsákmány - egykét dollár meg egy rádió -
miatt mészárolták le. Ha elfogadja, megzavarodik a kép, amit a gyilkosról,
helyesebben a gyilkosokról kialakított magában. is, munkatársai is a
leghatározottabban úgy döntöttek, hogy többes számot kell használni. A gyilkosságok
szakszer végrehajtása elegend bizonyíték volt arra, hogy a párosnak legalábbis az
egyik tagja nem mindennapi hidegvérrel és ravaszsággal rendelkezik, és túlságosan
rafinált ahhoz - annak kell lennie -, hogy alaposan átgondolt indítóok nélkül kövessen
el ilyesmit. Ezenkívül Dewey több különös részletre is felfigyelt, amib l arra a
meggy z désre jutott, hogy legalábbis az egyik gyilkos érzelmileg nem volt teljesen
közömbös áldozatai iránt, s még abban a pillanatban is, amikor megölte ket, valami
perverz gyöngédséget érzett irántuk. Mi mással lehetne megmagyarázni a
matracdobozt?
A kartondoboz ügye egyike volt azoknak a problémáknak, amelyeken Dewey a
legtöbbet törte a fejét. Miért fáradtak a gyilkosok azzal, hogy a dobozt az alagsori
helyiség legvégéb l elcipeljék, és a kemence el tt a padlóra fektessék, ha nem az a
szándék vezette ket, hogy Mr. Clutter helyzetét „kényelmesebbé" tegyék, hogy ne a
hideg cementpadlón kelljen feküdni, miközben nézi, hogyan közeledik torkához a kés?
S miközben a gyilkosság színhelyén készült felvételeket tanulmányozta, Dewey egyéb
részleteket is felfedezett, amelyek alátámasztani látszottak azt a feltevést, hogy a
gyilkosok egyikének cselekedeteit néha valami ösztönszer figyelmesség irányította. -
Vagy - sose tudta megtalálni a szót, amit keresett - valamiféle túlzott aggályoskodás.
És gyöngédség. Azok a takarók például. Hát miféle ember lehet az, aki összekötöz két
n t, ahogy Bonnie-t és a lányt összekötözték, aztán rájuk húzza a takarót, gondosan
bebugyolálja ket, mintha jó éjszakát és szép álmokat akarna kívánni nekik? Vagy az a
párna Kenyon feje alatt. El ször azt gondoltam, azért gyömöszölték oda, hogy
könnyebben meg tudják célozni a fejét. Most azonban már meggy z désem, hogy
ugyanabból az okból csinálták ezt is, amiért a matracdobozt a padlóra fektették: hogy
az áldozat kényelmesebben érezze magát.
De az effajta spekulációk, akármilyen intenzíven foglalkoztatták is, nem elégítették ki
Deweyt, nem keltettek benne olyan érzést, hogy „kilyukad velük valahová". Képzelet
szülte teóriákkal ritkán oldottak még meg b nügyet; Dewey a tényekben hitt, a
„verítékes munkával megállapított és eskü alatt vallott" tényekben. A rengeteg tény,
amit fel kellett kutatni, aztán meg kellett sz rni, valamint a haditerv összeállítása,
amely ahhoz kellett, hogy e tényeket megszerezhessék, igen nagy mennyiség
verítékes munkát helyezett kilátásba. Hiszen sok száz embert kellett felkutatni és
kihallgatni, köztük River Valley Farm minden régebbi alkalmazottját, barátokat és
családokat, mindenkit, akivel Mr. Clutternak - akár jelent s, akár jelentéktelen ügyben
- valaha is dolga akadt: csigalassúsággal kellett visszafelé haladni a múltba. Mert
ahogy Dewey munkatársai el tt kifejtette, „addig kell folytatnunk a munkát, amíg
jobban nem ismerjük Clutterékat, mint k ismerték önmagukat. Amíg föl nem
fedezzük az összefüggést a közt, amit vasárnap reggel találtunk, és valami közt, ami
talán öt esztend vel ezel tt történt. A láncszemet. Mert kell lennie ilyennek.
Feltétlenül kell lennie."
Dewey felesége szendergett ugyan, de fölébredt, amikor megérezte, hogy férje kibújt
az ágyból, hallotta, hogy megint beszél valakivel telefonon, a szomszéd szobából
pedig, ahol a fiúk aludtak, zokogást hallott, egy kisfiú sírt. - Paul? - Pault rendes
körülmények közt nemigen lehetett kihozni a sodrából, sem hozott ki mást a
sodrából: nem volt nyafogós természet . Naphosszat azzal foglalkozott, hogy
alagutakat fúrt a hátsó udvarban, vagy edzett, hogy egyszer lehessen „a leggyorsabb
futó Finney megyében". Ma azonban sírva fakadt a reggelinél. Anyjának nem kellett
megkérdeznie, mi baja; tudta, hogy bár a gyerek csak homályosan érti a körülötte
uralkodó z rzavar okait, veszélyben érzi magát - az állandóan csöng telefon, az
ajtóban megjelen idegenek és apja fáradt, gondterhelt tekintete miatt. Az asszony
átment, hogy megnyugtassa Pault. A három évvel id sebb másik fiú megpróbált
segíteni neki. - Paul - mondta -, nyugodj már meg. Holnap majd megtanítlak
pókerezni.
Dewey a konyhában volt; Marie ott talált rá, várta, hogy a f z b l kicsurogjon a kávé,
a gyilkosság helyszínén készült felvételek ott hevertek el tte a konyhaasztalon, a
hátborzongató képek elcsúfították a szép virágmintás viaszosvásznat. (Férje egyszer
felajánlotta, hogy nézze meg a képeket. Az asszony nem volt rá hajlandó. „Olyannak
szeretném meg rizni az emlékezetemben Bonnie-t, amilyen volt, meg a többieket is.")
- Talán át kéne vinnünk a fiúkat anyámhoz - szólalt meg Dewey. Özvegy anyja nem
messze lakott egy házban, amelyet túl nagynak és csöndesnek érzett; mindig szívesen
látta hát az unokáit. - Csak néhány napra. Amíg... szóval addig, amíg...
- Alvin, gondolod, hogy egyszer még visszatér az életünk a normális kerékvágásba? -
kérdezte Mrs. Dewey.
Normális életük ez volt: mind a ketten dolgoztak, Mrs. Dewey titkárn volt valahol, és
közösen végezték a házi munkát, felváltva f ztek, mosogattak. („Amikor Alvin seriff
volt, tudom, hogy sokat ugratták a fiúk. Azt mondták: - Oda nézzetek! Ott jön Dewey
seriff! Kemény fickó! Tud ám bánni a hatlövet vel! De amikor hazamegy, leteszi a
stukkert, és kötényt köt a derekára!") Történetünk idején egy házra spóroltak, amelyet
Dewey egy 1951-ben vásárolt, Garden Cityt l néhány mérföldre északra fekv ,
kétszáznegyven holdas farmon akart fölépíteni. Ha szép id volt, s f leg ha már
beköszöntött a kánikula, és a búza szárba szökött, szívesen kikocsizott a farmra, hogy
a céllövést gyakorolja - varjakra meg konzervdobozokra lövöldözött -, vagy
képzeletben bebarangolja a házat, amelyr l remélte, hogy egyszer meglesz, sétáljon
egyet a kertben, amelyet a ház mellé tervezett, meg a fák alatt, amelyeket még ezután
fog elültetni. Szilárdan meg volt gy z dve róla, hogy a kopár föld, amelyre egyetlen fa
se vetett árnyékot, egyszer tölgy- és szilfaoázissá fog változni. - Majd egyszer. Isten
segítségével.
Az Istenben való hit és az ezzel kapcsolatos szertartások - minden vasárnap templom,
asztali áldás, ima lefekvés el tt - fontos szerepet játszottak Deweyék életében. - Nem
értem, hogy képes valaki asztalhoz ülni anélkül, hogy elmondaná az áldást? - mondta
egyszer Mrs. Dewey. - Néha, mikor hazajövök a munkából, bizony fáradt vagyok. De
a kávé mindig készen vár a t zhelyen, és néha egy kis darab hús is van a
jégszekrényben. A fiúk tüzet gyújtanak, hogy megsüssék a húst, beszélgetünk,
elmeséljük egymásnak, hogyan telt a napunk, s mire elkészül a vacsora, tudom, jó
okom van rá, hogy boldog és hálás legyek, s elmondom, hogy köszönöm Neked,
Uram. Nemcsak azért, mert így illik, hanem mert szívb l teszem.
Most Mrs. Dewey megismételte: - Felelj, Alvin. Gondolod, hogy egyszer még
visszatér az életünk a normális kerékvágásba?
A férfi éppen felelni akart, amikor a telefon csörgése a szavába vágott.
Az ócska Chevrolet november 21-én, szombaton este hagyta el Kansas City t.
Csomagokat szíjaztak a sárhányóira és kötöztek a tetejére; a csomagtartó pedig annyira
meg volt tömve, hogy nem lehetett becsukni; a hátsó ülésen két televízió állt egymásra
rakva. A két utas -Dick, aki vezetett, és Perry, aki legkedvesebb holmiját, az öreg
Gibson-gitárt szorongatta az ölében - alig fért el egymás mellett az elüls n. Perry többi
cókmókja- egy vulkánfíber b rönd, egy szürke, Zenith márkájú táskarádió, egy gallon
gyömbérsörkivonat (félt, hogy kedvenc itala esetleg nem lesz kapható Mexikóban),
valamint két nagy láda, tele könyvvel, kézirattal, dédelgetett emléktárgyakkal
(micsoda patáliát csapott miattuk Dick! Káromkodott, belerúgott a ládákba, „ötszáz
font disznószarnak" nevezte ket!) - ugyancsak a kocsi belsejében volt elhelyezve, a
kaotikus z rzavarban.
Éjfél körül haladtak át Oklahoma határán. Perry boldog volt, hogy maga mögött tudja
Kansast, s végre föllélegzett. Valóra vált hát: úton vannak - úton vannak, és soha többé
nem térnek vissza. Perry nem érzett emiatt semmiféle sajnálkozást, mert nem hagyott
hátra Kansasban semmit és senkit, aki különösebben tör dött volna vele, miféle
régiókba párolgott el. Dickr l nem lehetett elmondani ugyanezt. Kansasban hagyta
azokat, akiket állítólag szeretett - három fiát, anyját, apját, öccsét -, s akiket mégse
mert beavatni terveibe, még csak el se búcsúzott t lük, noha nem tartotta
valószín nek, hogy - legalábbis ebben az életben - még egyszer viszontlátja ket.

SZOMBATON MEGTARTOTTÁK A CLUTTER-ENGLISH ESKÜVÖT

A nagybet kkel szedett cím a Garden City Telegram november 23-i számának
társasági rovatában sok olvasó számára meglepetés volt. Beverly, Mr. Clutter két
életben maradt lánya közül a fiatalabbik ezek szerint férjhez ment Mr. Vere Edward
Englishhez, a fiatal biológushallgatóhoz, akivel már régóta jegyben járt. Miss Clutter
tiszta fehérben volt, és az esküv i szertartás „ünnepélyes küls ségek között folyt le
(Mrs. Leonard Cowan énekelte a szólót, és Mrs. Howard Blanchard orgonáit) az Els
Metodista Templomban", vagyis ugyanott, ahol a menyasszony három nappal el bb a
szülei, öccse és húga emlékére rendezett gyászistentiszteleten vett részt. Igaz ugyan,
hogy a Telegram beszámolója szerint „Vere és Beverly karácsony hetére tervezték az
esküv t. Már ki is nyomtatták a meghívókat, és a lány édesapja bejelentette igényét a
templomra a kit zött napra. A váratlan tragédia miatt, s mivel a rokonok közül sokan
messzir l érkeztek ide, az ifjú pár úgy határozott, hogy már szombaton megtartja az
esküv t."
Az esküv után a Clutter rokonság szétszéledt. Hétf n, vagyis aznap, amikor az utolsó
rokon is elutazott Garden Cítyb l, a Telegram nyílt levelet közölt a címoldalán Bonnie
Clutter egyik bátyjának, az illinoisi Oregonból való Mr. Howard Foxnak a tollából. A
levél, amelyben Mr. Fox kifejezte köszönetét a város lakosainak, hogy „otthonukat és
szívüket" egyaránt kitárták a gyászoló család el tt, egy kérelemmel fejez dött be.
„Nagy a felháborodás ebben a közösségben - írta Mr. Fox. - Több alkalommal is
hallottam, hogy ha megtalálják a gyilkost, azonnal föl kell kötni a legközelebbi fára.
Nem szabad így gondolkoznunk. A gyilkosság megtörtént, s még egy emberélet
kioltása sem változtathat a dolgon. Inkább bocsássunk meg, ahogy Isten azt el is várja
t lünk. Nem helyes, hogy haragot tápláljunk a szívünkben. A tettesnek úgyis nagyon
nehéz lesz megbékélnie önmagával. Lelki nyugalmát csak akkor fogja megtalálni, ha
bocsánatért esedezik Istenhez. Ne álljunk az útjába, inkább imádkozzunk, hogy
sikerüljön megtalálnia lelke békességét."

A kocsi egy kiugró sziklán állt; Perry és Dick itt pihentek meg, hogy egyenek valamit.
Dél volt. Dick látcs vel nézegette a tájat. Hegyek. A vakítóan fehér égbolton sólymok
köröznek. Poros út halad át kanyarogva egy fehér, poros falucskán. Dicknek ez a nap a
második napja volt már Mexikóban, s eddig nagyon meg volt elégedve az országgal,
s t még az ennivalóval is. (Pillanatnyilag éppen egy hideg, olajos kukoricalepényt
majszolt.) A határt a texasi Laredónál lépték át november 23-án reggel, és az els
éjszakát San Luis Potosíban töltötték, egy bordélyban. Útjuk következ állomásáig,
Mexico Cityig, még kétszáz mérföldet kellett megtenniük déli irányban.
-Tudod, min töprengek? - kérdezte Perry. - Azt hiszem, valami nem egészen stimmel
nálunk. Olyasmit m velni, amit m veltünk!
- Miért? Mit m veltünk?
- Hát tudod. Ott. Nyugat-Kansasban.
Dick bedugta a messzelátót egy b rtokba. Luxuskivitel tok volt, rajta tulajdonosának
monogramja: H. W. C. Dick dühös volt. Pokolian dühös. Mi a fenének nem képes
Perry befogni a pofáját? A szentségit neki, mire jó folyton el ráncigálni azt az átkozott
ügyet? Csakugyan dühít . Különösen mivel hallgatólagosan megegyeztek, hogy nem
beszélnek többet arról az átkozott ügyr l. Elfelejtik, és kész.
- Annál, aki ilyesmire képes, valami biztos nem stimmel - mondta Perry.
- Engem hagyj ki, bébi - mondta Dick. - Én normális vagyok. - És Dick ezt valóban
komolyan gondolta. Olyan kiegyensúlyozottnak és normálisnak tartotta magát, mint
akárki - talán egy kicsit agyafúrtabbnak az átlagembernél, de ezzel aztán kész is. De
Perry - a kis Perry esetében Dick véleménye szerint csakugyan „nem stimmelt"
valami. Enyhén fogalmazva. Tavasszal, mikor egy cellában ültek a Kansasi Állami
Börtönben, alkalma volt megismerni Perry sok kisebb furcsa tulajdonságát: úgy tudott
viselkedni, „mint egy csecsem ", állandóan az ágyba vizelt, és kiabált álmában
(„Papa! Már mindenütt kerestelek, hol voltál, papa?"), és Dick gyakran látta t „órákig
üldögélni, az ujját szopogatva, s az elsüllyedt kincsekr l szóló hülye brosúrákon
merengve". Ez azonban csak az egyik oldala volt a dolognak; mert voltak más oldalai
is. A jó öreg Perry bizonyos értelemben „fenemód kiszámíthatatlan" volt. Vegyük
például az ingerlékenységét. Gyorsabban dühbe gurult, mint „tíz részeg indián". És
ugyanakkor semmi sem látszott rajta. - Talán azt forgatja a fejében, hogy meggyilkol,
de nem lehet róla tudni, egy hanggal, egy arcrándulással se árulja el - állapította meg
egyszer Dick. Mert akármennyire forrt is benne a méreg, Perry küls leg továbbra is
nyugodt, h vös, egykedv vagány maradt, szelíd, kicsit álmos szemekkel. Volt id ,
amikor Dick azt hitte, hogy megfékezheti barátját, s leszoktathatja ezekr l a hirtelen
dühkitörésekr l, amelyekt l lázban égett és didergett. De tévedett, s miután erre rájött,
teljesen bizonytalanná vált Perryvel kapcsolatban, egyáltalán nem tudta, mit gondoljon
róla, csak annyit tudott, hogy voltaképpen félnie kellene t le, és maga is csodálkozott,
hogy mért nem fél mégsem.
-Belül - folytatta Perry -, a lelkem mélyén sose hittem volna, hogy ilyesmit meg tudok
tenni. Ilyen szörny séget.
- Na és a nigger? - kérdezte Dick. Csönd. Dick észrevette, hogy Perry rámered. Egy
hete, még Kansas Cityben, Perry vásárolt magának egy sötét napszemüveget: amolyan
tiritarka holmit, ezüstösre lakkozott kerettel és foncsorozott üveggel. Dick ki nem
állhatta ezt a szemüveget; meg is mondta Perrynek, hogy restell „olyan emberrel
mutatkozni, aki efféle ízléstelen vacakot hord". Valójában azonban a foncsorozott
üveg idegesítette; kényelmetlen érzés volt, hogy Perry szeme nem látszik a csillogó-
villogó színes tükör mögött.
- Az csak egy nigger volt - mondta Perry. - Az egészen más.
Perry olyan habozva, olyan bizonytalanul mondta ezt, hogy Dick akaratlanul is
megkérdezte: - Csakugyan megcsináltad? Csakugyan megölted, úgy, ahogy mesélted?
- Fontos kérdés volt, hiszen Perry iránt támadt érdekl dése, a jellemér l és a benne
rejl lehet ségekr l alkotott véleménye egyedül azon a histórián alapult, hogy Perry
egyszer - saját el adása szerint - agyonvert egy négert.
-Persze hogy megcsináltam. De hát... az csak egy nigger volt. A kett nem ugyanaz. -
Aztán így folytatta: - Tudod, mi nyugtalanít tulajdonképpen? Azzal a másik dologgal
kapcsolatban? Egyszer en nem tudom elhinni, hogy aki ilyesmit m vel, szárazon
megúszhatja. Mert nem értem, hogy volna lehetséges. Olyasmit csinálni, amit mi
csináltunk. És száz százalékig megúszni. Szóval ez nyugtalanít: képtelen vagyok
kiverni a fejemb l, hogy biztos történni fog valami.
Noha Dick gyerekkorában rendszeresen járt templomba, sose hitt Isten létezésében;
babonás el érzetek sem nyugtalanították. Perryvel ellentétben nem hitte, hogy egy
eltört tükör hét évig tartó balszerencsét jelent, vagy hogy az újhold, ha üvegen át
pillantja meg az ember, rossz el jel. Perrynek azonban a maga éles, izgága ösztönével
sikerült rátalálnia Dick egyetlen sebezhet pontjára. Tudniillik Dicket is gyötörte néha
a kérdés: lehetséges volna, hogy pont k ketten azok, akik simán megúszhatnak
ilyesmit? Hirtelen ráförmedt Perryre: -Most már aztán pofa be! - Aztán beindította a
motort, és lefarolt a kiugró szikláról. Észrevette, hogy a poros úton egy kutya baktat
el tte a forró napsütésben.
Hegyek. A vakítóan fehér égbolton sólymok köröznek. Amikor Perry megkérdezte
Dickt l: - Tudod, min töprengek? -, tisztában volt vele, hogy egy olyan beszélgetést
kezd el, amelyik egyáltalán nem lesz majd ínyére Dicknek, s amelyet szintén szólva
maga is szívesen elkerült volna. Tökéletesen egyetértett Dickkel: mire való tovább
beszélni a dologról? De nem mindig tudott uralkodni magán. Gyöngeségi rohamok
jöttek rá, s az ilyen pillanatokban „minden az eszébe jutott": a felvillanó kék láng egy
sötét szobában, egy nagy játék mackó üvegszeme -, és emberi hangok hasítottak az
agyába, különösen néhány szó: - Ó, ne! Ó, kérem! Ne! Ne! Ne! Ne! Ne tegye! Ó,
kérem, ne tegye! - és bizonyos zörejek is kísértették: egy ezüstdollár, amint végiggurul
a padlón, léptek reccsenése egy falépcs n, s egy átvágott torkú férfi ziháló
lélegzetvétele, hörgése, görcsös kapkodása leveg után.
Amikor Perry azt mondta: - Azt hiszem, valami nem egészen stimmel nálunk -
beismert valamit, ami egyáltalán nem volt a kedvére való. Végtére is „kínos dolog"
arra gondolni, hogy talán „nem egészen oké" az ember, különösen akkor, ha a bibir l
nem maga tehet, hanem „esetleg vele született". Csak meg kell nézni a családját! Mi
minden történt ebben a családban! Anyja, aki alkoholista volt, saját hányadékába
fulladt bele. Négy gyermeke, két fiú és két lány közül csak a fiatalabbik lány, Barbara
kezdett normális életet, férjhez ment, és gyermekeket nevelt föl. Fern, a másik lány,
kiugrott egy San Franciscó-i szálloda ablakán. (Perry azóta is mindig „megpróbálta
elhitetni magával", hogy csak „megcsúszott és kiesett", mert szerette Fernt. „Olyan
édes teremtés" volt, olyan „m vészi képességekkel megáldott", „halálian" tudott
táncolni meg énekelni is. „Ha csak egy csöpp szerencséje van, egész biztos vitte volna
valamire, amilyen csinos volt, meg minden." Szomorú volt elképzelni, hogy
felkapaszkodik egy ablakpárkányra, és lezuhan tizenöt emelet mélységbe.) Aztán ott
volt Jimmy, az id sebbik fiú, Jimmy, aki egy szép napon öngyilkosságba kergette a
feleségét, s másnap önmagával is végzett.
Aztán hallotta, hogy Dick azt mondja: - Engem hagyj ki, bébi. Én normális vagyok.
Hát nem röhej? De hagyjuk, nem érdekes. - Belül - folytatta Perry -, a lelkem mélyén
sose hittem volna, hogy ilyesmit meg tudok tenni. Ilyen szörny séget. - És azonnal rá
is jött, mekkora baklövést követett el: persze hogy Dick kérdéssel fog válaszolni: - Na
és a nigger? - Annak idején azért mesélte be Dicknek ezt a históriát, mert a barátságára
vágyott, szerette volna, ha Dick „respektálja", azt hiszi róla, hogy éppoly vagány,
éppoly „férfias", amilyennek tartotta Dicket. így történt, hogy egy szép napon,
miután mind a ketten elolvasták és megtárgyalták a Reader's Digest egyik cikkét,
amelynek az volt a címe: „Jó emberismer ön?" („Miközben a fogorvos
várószobájában vagy a pályaudvaron üldögél, próbálja meg tanulmányozni maga körül
az emberek jellemz tulajdonságait. Figyelje meg például, milyen a járásuk. A
határozott léptek er s, hajlíthatatlan jellemre vallanak; a bizonytalan járás az
elhatározókészség hiányára"), Perry azt mondta: - Én mindig kit n emberismer
voltam, különben már rég nem élnék. Ha például nem tudtam volna eldönteni,
megbízhatok-e valakiben vagy sem. A legtöbb emberben nem lehet megbízni. De
benned megbízom, Dick. Be is fogom bizonyítani, azzal, hogy teljesen kiszolgáltatom
magam neked. Elmesélek valamit, amit még senkinek se meséltem el. Még Willie-
Jaynek sem. Elmesélem, hogy nyírtam ki egy pasast. - És Perry észrevette, miközben
tovább beszélt, hogy Dicket érdekli a dolog; csakugyan figyel. - Pár évvel ezel tt
történt, egy nyáron. Vegasban. Egy ócska penzióban laktam, valamikor fény z
kupleráj volt. Fény zésr l persze ma már szó sincs. Már tíz éve le kellett volna
bontani; igaz, hogy magától is omladozófélben volt már. A legolcsóbbak a
padlásszobák voltak, én is ott laktam. Meg az a nigger is. Ringnek hívták; futóvendég
volt. Csak mi ketten laktunk ott fenn, mi ketten meg kismillió cucaracha. King már
nem volt valami fiatal ember, de sokat dolgozott útépítésen meg más munkákon a
szabad ég alatt, keménykötés fickó volt. Szemüveget viselt, és rengeteget olvasott.
Sose csukta be az ajtaját. Valahányszor elhaladtam a szobája el tt, mindig anyaszült
meztelenül hevert az ágyon. Éppen munka nélkül volt, és azt mondta, hogy az utolsó
munkahelyén megtakarított néhány dollárt, s most szeretne egy darabig az ágyban
heverészni, olvasni, közben legyezgetni magát, meg sört iszogatni. Csupa szemetet
olvasott: képregényeket meg hülye cowboyhistóriákat. Rendes fickó volt. Néha
megittunk kettesben egy üveg sört, és egyszer kölcsönadott tíz dollárt. Semmi okom
nem volt rá, hogy bántsam. De egy este ott üldögéltünk a padlásszobában, olyan meleg
volt, hogy nem lehetett aludni, s azt mondtam neki: - Gyere, King, kocsikázzunk
egyet. - Volt egy ócska tragacsom, amit szétszedtem, kicsit összepofoztam, és
befestettem ezüstszín re. Úgy neveztem, hogy Ezüst Kísértet. Jó messze kikocsiztunk.
Egészen ki a sivatagba. Ott künn h vös volt. Megálltunk, és megittunk még néhány
sört. King kiszállt a kocsiból, én meg utánamentem. Nem vette észre, hogy magamhoz
vettem a láncot. Egy biciklilánc volt, az ülés alatt tartottam. Az igazság az, hogy
egyáltalán nem volt szándékomban megtenni, amíg meg nem tettem. Belevágtam az
arcába. A szemüvege eltörött. Én meg tovább ütöttem. Utána nem éreztem semmi
különöset. Otthagytam, és soha többé nem hallottam róla. Lehet, hogy nem is találták
meg. Csak a kesely k.
Valami igazság volt a históriában. Perry csakugyan ismert, s csakugyan az említett
körülmények között, egy King nev négert. De ha az illet azóta esetleg meghalt,
ahhoz Perrynek semmi köze se volt; sose emelt rá kezet. Amennyit tudott róla, attól
King még most is nyugodtan heverészhetett az ágyban valahol, legyezgethette magát,
és kortyolgathatta a sörét.
- Csakugyan megcsináltad? Csakugyan megölted, úgy, ahogy mesélted? - kérdezte
Dick.
Perry nem volt ügyes hazudozó, se különösebben találékony; ha egyszer elmondott
egy mesét, rendszerint kitartott mellette. - Persze hogy megcsináltam. De hát... az csak
egy nigger volt. A kett nem ugyanaz. -Rögtön utána azt mondta: - Tudod, mi
nyugtalanít tulajdonképpen? Azzal a másik dologgal kapcsolatban? Egyszer en nem
tudom elhinni, hogy aki ilyesmit m vel, szárazon megúszhatja. - És gyanította, hogy
Dick se hiszi. Mert Dickben is volt valami Perry misztikus-morális kétségeib l. Ezért
mondta, hogy: - Most már aztán pofa be!
A kocsi elindult. Vagy harminc méterrel el ttük egy kutya baktatott az út szélén. Dick
egyenest ráhajtott. Öreg, kiéhezett korcs volt, törékeny csontú és rühes, s amikor a
kocsinak üt dött, a lökés alig volt er sebb, mint amilyet egy madár okozhatott volna.
Dick azonban elégedett volt. - Na, cimbora - mondta (és mindig ezt mondta,
valahányszor elgázolt egy kutyát, amit sose mulasztott el, ha alkalma nyílt rá) -, na,
cimbora! Ezt aztán palacsintává lapítottuk!

Elmúlt a Hálaadás Napja, befejez dött a fácánszezon is, de a gyönyör , der s,

ver fényes vénasszonyok nyara még mindig nem ért véget. Garden Cityt az utolsó
idegenb l érkezett újságírók is elhagyták, miután mindnyájan meg voltak gy z dve
róla, hogy a történtekre sose fognak fényt deríteni. Finney megye lakosai számára
azonban még egyáltalán nem záródott le az ügy, különösen azok számára nem, akik
rendszeresen látogatták Holcomb közkedvelt találkozóhelyét, a Hartman Kávéházat.
- Amióta az az eset történt, alig gy zzük a munkát -mondta Mrs. Hartman, s
körülhordozta tekintetét meghitt kis birodalmán, ahol minden talpalatnyi helyen
bagószagú, kávézó farmerek, béresek és napszámosok álltak, ültek vagy könyököltek.
- Akárcsak egy rakás vénasszony - tette hozzá Mrs. Hartman unokatestvére, Clare
postamestern , aki történetesen szintén a helyiségben tartózkodott. - Ha tavasz volna,
és dolgozni kéne, bezzeg nem lennének itt. De hát a búzát betakarították, küszöbön a
tél, nincs más dolguk, mint itt ücsörögni és egymást rémisztgetni. Ismeri Bill Brownt a
Telegram-tól? Olvasta a vezércikkét? Amelyiknek az volt a címe, hogy „Ez is b n!"
Azt írta: „Ideje, hogy mindenki abbahagyja már a felel tlen fecsegést." Mert
nyilvánvaló hazugságokat terjeszteni is b n. De mit várhat ezekt l az ember? Nézzen
csak körül. Csupa csörg kígyó. Viperafajzat. Rémhírterjeszt . Vagy lát köztük
másfajtát? Hah! Lát a fenét!
A Hartman Kávéházban született rémhírek közül az egyik Taylor Jonesszal, a River
Valley Farmmal szomszédos birtok gazdájával volt összefüggésben. A törzsvendégek
jó részének véleménye szerint a gyilkos tulajdonképpen nem Clutterékat, hanem Mr.
Jonest és családtagjait akarta kiirtani. - így sokkal könnyebben érthet az egész - érvelt
valaki azok közül, akik ezt a nézetet képviselték. - Taylor Jones gazdagabb, mint Herb
Clutter volt. Nos, tegyük föl, hogy a fickó, aki a b ntényt elkövette, nem idevalósi.
Tegyük föl, hogy valaki csak fölbérelte a gyilkosságra, s csak elmagyarázták neki,
hogyan juthat el a házig. Mármost irtó könnyen el lehet tévedni, csak egyszer kell
rossz irányba fordulni, és Taylor háza helyett máris Herb házánál köt ki az ember. - A
„Jones-teóriát" sokszor elismételték, f leg a köztiszteletben álló és tekintélyes Jones
család tagjai el tt, azok azonban nem voltak hajlandók begyulladni.
Egy pult, néhány asztal, egy falmélyedés, benne a hússüt rostély, egy jégszekrény
meg egy rádió: ennyi a Hartman Kávéház egész berendezése. - De a vendégeink azért
jól érzik magukat - mondja a tulajdonosn . -Muszáj jól érezniük. Máshová nem
mehetnek. Hacsak nem akarnak hét mérföldet furikázni az egyik vagy tizenötöt a
másik irányba. Mindenesetre kellemes hely ez, és amióta Mabel itt dolgozik, a kávé is
jó. - Mabel nem más volt, mint Mrs. Helm. - A tragédia után azt mondtam neki:
„Mondja, Mabel, most, hogy nincs munkája, nem volna kedve segíteni nekem a
kávéházban? Egy kicsit f zni. Meg kiszolgálni." Ahogy kiderült, egyetlen árnyoldala
van a dolognak: mindenki, aki csak jdejár, kérdésekkel zaklatja. A tragédiára
vonatkozólag. És Mabel nem olyan, mint Myrt néném vagy én. Félénk és tartózkodó.
Egyébként nem is tud semmi különöset. Semmivel se tud többet, mint akárki más. - A
kávéház törzsvendégei azonban makacsul ragaszkodtak ahhoz a gyanújukhoz, hogy
Mabel Helm mégis tud egy és mást, csak eltitkolja. És persze csakugyan tudott is.
Dewey ismételten tárgyalt vele, de meghagyta neki, hogy minden, ami szóba kerül
köztük, maradjon titok. Különösen az elt nt rádióról meg a Nancy cip jében talált
óráról nem volt szabad beszélnie. Ezért mondta aztán Mrs.Archibald William Warren-
Browne-nak, hogy: - Minden újságolvasó tud annyit, mint én. S t, még többet. Mert
én nem szoktam újságot olvasni.
Mrs. Archibald William Warren-Browne negyvenes évei elején járó, jól megtermett,
széles vállú angol n volt, szinte már zavaróan fmomkodó kiejtéssel. Semmiben sem
hasonlított a kávéház többi törzsvendégéhez, s t úgy hatott ebben a környezetben,
mint páva a pulykaketrecben. Amikor egyik ismer se megkérdezte egyszer, miért
hagyta el férjével együtt észak-angliai „családi birtokukat", s cserélte fel si
otthonukat - „a gyönyör , ó, de gyönyör ódon kastélyt" - egy régi és gyönyör nek
egyáltalán nem nevezhet farmházra a nyugatkansasi fennsíkon, Mrs. Warren-Browne
a következ ket felelte: - Az adók miatt, drágám. Az örökösödési adók miatt. Óriási,
kriminális örökösödési adókat kell ott fizetni. Ez kergetett el bennünket Angliából.
Igen, egy évvel ezel tt jöttünk el onnan. Nem sajnáljuk. Egy csöppet sem. Szeretünk
itt élni. Határozottan nagyszer nek találjuk. Persze igaz, hogy egészen más, mint a
régi életünk volt. Amihez hozzászoktunk. Párizs meg Róma. Monté. London. Igen,
néha-néha eszembe jut London. De tulajdonképpen egyáltalán nem hiányzik: az az
rült forgalom, soha nincs taxi, s mindig vigyázni kell, hogyan öltözködik az ember.
Igazán nem hiányzik. Szeretünk itt élni. Gondolom, hogy egyesek, akik tudják, hogyan
éltünk valamikor, fölteszik magukban a kérdést, nem érezzük-e egy kicsit
magányosnak az életet ott kinn a búzaföldeken. El ször nyugatabbra akartunk menni.
Wyomingba vagy Nevadába - la vraie chose. Reméltük, hogy arrafelé talán olajat is
találunk. De útközben megálltunk Garden Cityben, s meglátogattuk néhány
barátunkat, pontosabban a barátaink barátait. De így is olyan kedvesek voltak.
Rábeszéltek, hogy maradjunk itt. S mi azt gondoltuk: csakugyan, miért ne? Miért ne
bérelhetnénk itt egy darab földet, s kezdhetnénk el földet m velni, vagy állatokat
tenyészteni? Még mindig nem döntöttük el véglegesen, hogy a mezögazdaság vagy az
állattenyésztés mellett maradunk-e. Dr. Austin azt kérdezte egyszer, nem találjuk-e túl
csöndesnek a vidéket. szintén szólva, nem. Az igazság az, hogy még sose
tapasztaltam ilyen lármát. Rosszabb, mint egy légitámadás. Vonatfütty. Prérifarkasok.
Egész éjszaka szörnyen üvöltenek. Iszonyú a lárma. És ez óta a gyilkosság óta mintha
még jobban az idegeimre menne Meg még sok egyéb zaj is van. A házunk; recseg-
ropog minden eresztéke! Ne értsen félre, nem panaszkodni akarok. Igazán nagyon
kedves kis ház, megvan benne minden, ami csak kell a kényelemhez, de jaj, hogy
morog és sóhajtozik! És sötétedés után, amikor feltámad a szél, az az utálatos pusztai
szél, iszonyú nyögéseket hallani. Azt hiszem, ha csak egy kicsit is ideges az ember,
önkéntelenül képzel dni kezd: mindenféle ostobaság jut az eszébe. Istenem! Az a
szerencsétlen család! Nem, nem ismertük ket. Csak egyszer láttam Mr. Cluttert. A
kormányépületben.
December elején egy és ugyanazon délután a kávéház legh ségesebb törzsvendégei
közül egyszerre ketten is bejelentették, hogy szedik a cókmókjukat, és nemcsak hogy
Finney megyéb l, hanem még Kansas államból is elköltöznek. Az els egy bérl volt,
aki Lester McCoy-nak, egy közismert nyugat-kansasi földbirtokosnak és
üzletembernek dolgozott. - Beszéltem Mr. McCoyjal -mondta. - Megpróbáltam
megértetni vele, mi folyik mostanában itt kinn, Holcombban és a környékén. Hogy
egyetlen ember sem hunyja le a szemét. A feleségem nem tud aludni, és engem se
hagy. Szóval megmondtam Mr. McCoynak, hogy nagyon szeretem ezt a vidéket, de
azért okosan teszi, ha más bérl után néz. Mert mi elköltözünk. Kelet-Coloradóba. Ott
talán nyugalmam lesz végre.
A másik hasonló bejelentést Mrs. Hideo Ashida tette, aki ezen a délutánon négy piros
arcú gyereke közül is magával hozott hármat a kávéházba. Felsorakoztatta ket a pult
el tt, és odaszólt Mrs. Hartmannak: - Adjon Bruce-nak egy doboz kekszet. Bobby
Coca-Colát kér. És te, Bonnie-Jean.'' jó, jó, tudom, milyen hangulatban vagy, Bonnie-
Jean, de azért csak rajta, kérj te is valamit. - Bonnie-Jean a fejét rázta, mire Mrs.
Ashida azt mondta: - Bonnie-Jean szomorú. Nem akar elmenni. Nem akarja elhagyni a
holcombi iskolát. Meg a barátn it.
-Ugyan már - mosolygott rá Bonnie-Jeanre Mrs. Hartman. - Emiatt aztán igazán nem
kell búsulnod. Hogy Holcombból átíratnak Garden Citybe. Ott még több fiú van...
Bonnie-Jean közbevágott: - Félre tetszett érteni. Papa mindnyájunkat elvisz innen.
Nebraskába.
Bess Hartman az anyára nézett, mintha azt várná, hogy megcáfolja lánya állítását.
- Ez igaz, Bess - mondta Mrs. Ashida.
-Nem tudom, mit szóljak hozzá - mondta Mrs. Hartman, bosszús csodálkozással s
ugyanakkor egy kis szomorúsággal is a hangjában. Ashidáék mindenki által nagyra
becsült tagjai voltak Holcomb közösségének, a rokonszenves, der s család
szorgalmasan dolgozott, jó szomszédnak bizonyult, és soha nem fukarkodott
semmivel, igaz, hogy nem is nagyon volt mivel fukarkodnia.
- Már régóta beszélgetünk otthon a dologról - mondta Mrs. Ashida. - Hideo szerint
másutt talán jobban is élhetnénk.
- Mikor akarnak indulni?
-Mihelyt eladtuk a holminkat, azonnal. De karácsony el tt semmi esetre se. Mert el
kell még intéznünk valamit a fogorvossal. A Hideónak szánt karácsonyi ajándékról
van szó. Én meg a gyerekek három aranyfoggal lepjük meg. Karácsonyra.
Mrs. Hartman sóhajtott egyet. - Nem tudom, mit szóljak hozzá. Csak azt mondhatom,
bár ne költöznének el. Így itthagyni minket! - Megint sóhajtott egyet. -Úgy látszik,
lassan mindenkit elveszítünk. Vagy így, vagy úgy.
- Remélem, nem gondolja, hogy szívesen megyek el innen? - kérdezte Mrs. Ashida. -
Ami az embereket illeti, ilyen kellemes helyen még sose laktunk. De hát végül is
Hideo a gazda, és azt mondja, Nebraskában jobb farmhoz is hozzájuthatunk. Aztán
meg kell mondanom még valamit magának, Bess. - Mrs. Ashida megpróbálta
összeráncolni a homlokát, de olyan pufók, kerek és sima volt az arca, hogy sehogy se
sikerült. -Sokat vitatkoztunk a dologról. Aztán egy este azt mondtam: „Rendben van,
te vagy a gazda, menjünk." Az után, ami Herbbel meg a családjával történt, úgy
éreztem, hogy itt valami mindörökre véget ért. Mármint személy szerint számomra,
így aztán nem ellenkeztem tovább. Beadtam a derekam. - Kivett egy kekszet Bruce
dobozából. - Egyszer en képtelen vagyok túltenni magam rajta. Nem tudom kiverni a
fejemb l. Szerettem Herbet. Tudja, hogy én vagyok az egyik azok közül, akik utoljára
látták életben? Bizony. Én meg a gyerekek. Garden Cityben voltunk a 4-H gy lésén,
és hozott haza minket a kocsiján. Az utolsó, amit Herbnek mondtam, az volt, hogy el
se tudom képzelni róla, hogy valaha is megijedt az életben. És hogy akármilyen
helyzetbe kerül is, biztos mindig kibeszéli magát. - Elgondolkodva rágcsálta a kekszet,
kortyintott egyet Bobby Coca-Colájából, aztán így folytatta: - Tudja, Bess, furcsa, de
le merném fogadni, hogy csakugyan nem ijedt meg. Úgy értem, akárhogy történt is,
ami történt, fogadni mernék, hogy az utolsó pillanatig nem hitte, hogy megtörténhetik.
Mert ilyesmi nem történhetik meg. Legalábbis vele nem.

Forrón t zött a nap. Kis hajó himbálózott lehorgonyozva a csöndes tengeren: az

Estrellita, négy emberrel -Dickkel, Perryvel, egy fiatal mexikóival és egy Ottó nev
középkorú, gazdag némettel - a fedélzetén.
- Legyen szíves, még egyszer - mondta Ottó, mire Perry megpengette gitárját, és
fátyolos, édeskés hangon rágyújtott egy dalra a Smoky Mountains vidékér l:
Amíg csak élünk, úgy szokás, a népek
Sarat hajigálni ránk sose sz nnek;
De mihelyst kiterültünk, s deszka közé kerültünk,
Liliomszálat dugnak kezünkbe.
Most adj virágot még, ameddig élek.. .* (Géher István fordítása)
Perry és Dick egy hetet töltöttek Mexico Cityben, aztán lefurikáztak délre,
Cuernavacába, Taxcóba, Acapulcó-ba. Acapulcóban, egy „Wurlitzer-bárban"
ismerkedtek meg a sz rös lábú, joviális Ottóval. Dick „csípte föl". De az úriembernek,
aki ügyvéd volt Hamburgban, s a szabadságát töltötte itt, „már volt egy barátja": egy
bennszülött acapulcói fiatalember, aki Cowboynak nevezte magát. - Kiderült, hogy
egész rendes fickó - mesélte egyszer Perry a Cowboyról. - Bizonyos szempontból
pokolian aljas volt ugyan, de Úristen, milyen mulatságos pofa tudott lenni! Volt neki
sütnivalója. Dick is szerette. Remekül kijöttünk vele.
A Cowboy szobát szerzett a két tetovált vándornak egy nagybácsija házában, elkezdte
Perryt spanyolul tanítgatni, és megosztotta vele meg Dickkel a szabadságon lev
hamburgival való kapcsolatából származó kellemetességeket: a német társaságában és
költségére ettek, ittak és n ztek. Vendéglátójuk nyilván úgy érezte, hogy nem
haszontalanul szórja a pesóit, legalábbis nagyon élvezte Dick vicceit. Ottó mindennap
kibérelte az Estrellitá-t, a kis mélytengeri halászhajót, és a négy barát együtt
pecázgatott a part mentén. A Cowboy játszotta a hajóskapitány szerepét; Ottó rajzolt
és horgászott; Perry csalit tett a horgokra, ábrándozott, dalolgatott, s néha horgászott;
Dick nem csinált semmit, csak nyögdécselt, panaszkodott, hogy a hajó folyton ide-oda
hintázik, s a naptól kábultan, mozdulatlanul hevert, mint gyík a déli napon. Perry
viszont kijelentette: - Végre. Ez az. Mindig így kellene lennie. - De tudta, hogy nem
tarthat így örökké, s t: úgy rendeltetett, hogy már aznap vége legyen az egésznek. Ottó
ugyanis másnap vissza akart indulni Németországba, Perry meg Dick pedig Mexico
City be, Dick leghatározottabb kívánságára. -Igazad van, kicsikém - mondta, amikor
megvitatták a dolgot. - Nagyon szép és jó itt heverészni a napon. De a dohány egyre
csak fogy és fogy. És ha eladtuk a kocsit, mink marad?
A válasz egyszer volt: nagyon kevés, mert id közben a legnagyobb részét eladták
annak a holminak, amit azon a bizonyos napon Kansas Cityben a csekkstiklivel
szereztek: így például a filmfelvev gépet, a kézel gombokat meg a két televíziót.
Ezenkívül eladtak - egy Mexico City-beli rend rnek, akivel Dick ismerkedett össze -
egy látcsövet meg egy szürke, Zenith márkájú táskarádiót is. - Nincs más hátra, mint
hogy visszamenjünk Mexbe, eladjuk a kocsit, s talán sikerül munkát szereznem valami
garázsban. Mindenesetre odafenn több az esélyünk. Jobbak a lehet ségek. Meg aztán
azt az Inezt is szívesen viszontlátnám már. - Inez prostituált volt, aki Mexico Cityben a
Szépm vészeti Múzeum lépcs jén szólította le Dicket (a múzeumlátogatás egy
városnéz körséta része volt, amelyen Perry kedvéért vettek részt). A lány tizennyolc
éves volt, és Dick megígérte, hogy feleségül veszi. De házasságot ígért az ötvenéves
Mariának, egy „igen tekintélyes mexikói bankár" özvegyének is. Egy bárban
ismerkedtek össze, és másnap reggel az asszony hét dollárnak megfelel összeget
fizetett Dicknek. - Nos, mit szólsz hozzá? - kérdezte Perryt l Dick. - Eladjuk a kocsit.
Munkát keresek. A dohányt félretesszük. Aztán majd meglátjuk, hogy lesz tovább. -
Mintha Perry nem tudta volna pontosan megmondani, hogy lesz tovább. Tegyük fel,
hogy sikerül két vagy három százast kapniuk az ócska Chevroletért. Ahogy Dicket
ismerte - s most már jól ismerte -, a pénzt tüstént el fogja költeni vodkára meg n kre.
Miközben Perry énekelt, Ottó lerajzolta egy vázlatkönyvbe. A rajz elég jól sikerült,
s t: a m vész észrevette a modell arcának egyik nem nagyon felt n jellegzetességét
is: a gonoszságot, azt a gyermekesen der s malíciát, amely valamiféle rosszindulatú
Cupidóra emlékeztetett, aki mérgezett nyilakkal lövöldöz. Különben derékig meztelen
volt. (Perry „szégyellte" levetni a nadrágját, „szégyellt" fürd nadrágban mutatkozni,
mert attól tartott, hogy nyomorék lábai „utálatot keltenek az emberekben", s ezért
akármennyit ábrándozott a tenger mélyér l és fecsegett a búvárkodásról,
egyetlenegyszer se ugrott a vízbe.) Ottó megörökített néhányat a tetoválások közül is,
amelyek modellje túlságosan izmos mellét, karjait és kicsi, kérges, mégis lányos kezeit
díszítették. A vázlatkönyvben, amelyet Ottó búcsúzáskor Perrynek ajándékozott,
Dickr l is volt néhány rajz: néhány „akttanulmány".
Ottó becsukta vázlatkönyvét, Perry letette a gitárt, a Cowboy pedig fölszedte a
horgonyt, és beindította a motort. Legf bb ideje volt visszaindulni. Tíz mérföldre
voltak a parttól, és a víz már kezdett sötétedni.
Perry unszolni kezdte Dicket, hogy horgásszon. -Lehet, hogy ez az utolsó esélyünk -
mondta.
- Mire?
- Hogy egy nagy fogást csináljunk.
- Az istenit neki, megint rám jött a nyavalya - mondta Dick. - Rosszul vagyok. -
Dicknek gyakran volt migrénszer , er s fejfájása, vagyis „nyavalyája". Azt hitte, hogy
ez is az autóbaleset következménye. - Könyörgök, kicsikém, hagyj békén, és maradj
csöndben.
Néhány pillanat múlva azonban Dick elfelejtette, hogy fáj a feje. Felugrott és
izgatottan kiabált. De kiabált Ottó meg a Cowboy is. Perrynek a horgára akadt a „nagy
fogás", egy három méter hosszú vitorláshal. Kiugrott a vízb l, jó magasra, ívben
meggörbült, mint a szivárvány, aztán függ legesen alábukott a mélybe, nagyot rántott
a feszes zsinegen, utána megint kiugrott, röpült egyet a leveg ben, aztán megint
alábukott, és megint kiugrott. Egy jó óra beletelt, mire a verítékben úszó horgásznak
sikerült a fedélzetre emelnie a vízb l.
Az acapulcói kiköt ben ott gyeleg egy öregember,
egy régi fadobozos fényképez masinával. Amikor az Estrellita partot ért, Ottó
odahívta az öreget, és hat felvételt készíttetett vele Perryr l meg a zsákmányról. Az
öreg felvételei technikailag elég silányak voltak: barnák és csíkosak. Ennek ellenére
igen figyelemreméltó képeknek bizonyultak, mégpedig Perry arckifejezése, tökéletes
beteljesülést és boldogságot sugárzó tekintete miatt. Mintha végre csakugyan a
mennybe szárnyalt volna vele egy nagy sárga madár, mint egyik gyakori álmában.
Egy decemberi délután Paul Helm annak a tenyérnyi kis kertnek utolsó virágait
nyesegette, amely Bonnié Clut-tert annak idején feljogosította rá, hogy a Garden City
Kertész Klub tagja lehessen. Szomorú feladat volt, mert eszébe jutott egy másik
délután, amikor ugyanezt csinálta. Aznap azonban Kenyon is segített neki, és Mr.
Helm akkor látta utoljára életben t, Nancyt meg a család másik két tagját. A közben
eltelt néhány hét nagyon keserves volt Mr. Helm számára. Amúgy is „rossz b rben"
volt (rosszabban, mint gondolta: alig négy hónap volt hátra az életéb l), és sok minden
nyugtalanította. Els sorban az állása. Tartott t le, hogy nem sokáig maradhat meg
benne. Senki sem tudott ugyan semmi biztosat, de úgy hallotta, hogy „a lányok",
Beverly és Eveanna, el akarják adni a birtokot, noha -miként azt a kávéház
törzsvendégeinek egyike megjegyezte - „nem volt valószín , hogy bárki is
megvásárolja azt a földet, amíg nem derül fény a rejtélyre". Mr. Helm sehogy se tudott
megbékülni a gondolattal, hogy „birtokunkon idegenek fognak aratni". Sehogy se
tetszett neki a dolog, éspedig f leg Herb miatt. Ennek a földnek, jelentette ki, „a család
birtokában kéne maradnia". Ahogy egyszer Herb meg is mondta neki: - Bízom benne,
hogy mindig lesz ezen a birtokon egy Clutter meg egy Helm is. - És ez mindössze egy
esztend vel ezel tt hangzott el. Uramisten, mihez fog kezdeni, ha eladják a farmot?
Öregnek érezte már magát ahhoz, hogy „valahol másutt kezdjen új életet".
Pedig hát muszáj volt dolgoznia, és akart is dolgozni. Nem az a fajta ember , szokta
mondogatni, aki sarokba vágja a csizmáját, aztán szépen elüldögél a kályha mellett.
Ugyanakkor az is igaz volt, hogy mostanában nagyon idegen volt neki a farm: a
bereteszelt ház, Nancy lova, amely elveszetten ácsorgóit a mez n, az almafák alatt
rohadó hullott gyümölcs szaga meg a csend. Hiányoztak a megszokott hangok: ahogy
Kény ön telefonhoz hívja Nancyt, hiányzott Herb fütyörészése és jókedv „jó reggelt,
Paul"-ja. Herb meg „nagyszer en kijöttek egymással": soha egy rossz szó nem esett
köztük. De hát akkor miért faggatják folyton a seriff emberei? Nyilván azt hiszik, hogy
„valami titkolnivalója van". Talán nem kellett volna szóba hoznia azokat a
mexikóiakat. Tudniillik elmesélte Ál Deweynak, hogy november 14-én, szombaton,
vagyis a gyilkosság napján délután négy óra tájban két mexikói jelent meg River
Valley Farmon: egy bajuszos meg egy himl helyes. Mr. Helm látta, mikor bekopogtak
az „iroda" ajtaján, látta, hogy Herb kijön, és tárgyal valamit velük a pázsiton, aztán
úgy tíz perc múlva azt is látta, hogy az idegenek „savanyú képpel" távoznak. Mr.
Helm valószín nek tartotta, hogy munkát kerestek, és elutasító választ kaptak. Sajnos,
Mr. Helm a dolgot csak a b ntény után két héttel említette meg, noha közben többször
is felszólították, hogy pontosan számoljon be a nap eseményeir l. Tudniillik, ahogy
Deweynak magyarázta, „csak akkor jutott hirtelen az eszébe". Dewey azonban, meg
még néhány a detektívek közül láthatólag nem hitték el a dolgot, és úgy viselkedtek,
mintha Mr. Helm azért találta volna ki ezt a mesét, hogy félrevezesse ket. Inkább
hittek Bob Johnsonnak, a biztosítási ügynöknek, aki egész szombat délután Mr.
Clutterral tárgyalt az irodában, és „abszolúte biztos volt benne", hogy két órától hat
óra tíz percig rajta kívül senki más nem járt Herbnél. Mr. Helm azonban ugyanolyan
biztos volt a dolgában: négy óra körül igenis ott járt két mexikói, egy bajszos meg egy
himl helyes. Herb bizonyíthatná, hogy igazat beszél, meggy zhetné a detektíveket,
hogy , mármint Paul Helm, „becsületes ember, tisztességes munkával kérései a
kenyerét". De hát Herb halott.
Halott. És Bonnié is az. Az asszony hálószobájának ablaka a kertre nézett, és Mr.
Helm nemegyszer látta, rendszerint olyankor, amikor „rohama volt" - amint órák
hosszat áll az ablakban, és bámul ki a kertbe, mintha megbabonázta volna az eléje
táruló látvány. („Amikor kislány voltam", mesélte egyszer Bonnié egyik barátn jének,
„valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a
madarak vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak
egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el
kéne távolítani a fejünkb l minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és
nagyon er sen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég
csöndben lenni...")
Szóval Mr. Helmnek eszébe jutott Bonnié, ahogy ott szokott állni az ablakban, és
fölnézett, mintha arra számított volna, hogy most is ott fog állni az ablaküveg mögött,
mint valami kísértet. De ha csakugyan így történik, akkor se döbbenhetett volna meg
jobban, mint azon, amit látott: egy kezet, amely félrehúzta a függönyt, meg egy
szempárt. - Csakhogy a nap éppen arra az oldalára sütött a háznak - mesélte kés bbi az
ablaküveg vakítóan csillogott, nem lehetett tisztán látni, mi van mögötte, s mire Mr.
Helm elárnyékolta szemét a tenyerével, és megint fölnézett, a függöny két szárnya már
összecsukódott, s az ablak üres volt. - Nem nagyon jó a szemem, s azt gondoltam,
talán tréfát z velem -emlékezett vissza. - De biztos voltam benne, hogy nem. És
abban is, hogy nem kísértetet láttam. Én ugyanis nem hiszek a kísértetekben. De hát
akkor ki lehetett? Ki settenkedhetett odabenn, ahová senkinek se volt joga belépni a
rend rségen kívül? És hogy jutott be? Hisz minden ajtó be volt reteszelve, mint
amikor a rádió közeled tornádót szokott jelezni. Ezen törtem a fejem egy darabig. De
hát úgyse találom ki, gondoltam, legalábbis egyedül nem. Abbahagytam a munkát, és
átvágtam a földeken Holcombba. Mikor beértem, azonnal telefonáltam Robinson
seriffnek. Elmondtam neki, hogy valaki odabenn settenkedik a Clutter-házban. Rögtön
ki is jöttek. A rend rség. A seriffmeg az emberei. A K. B. I.-sek. Meg Al Dewey.
Éppen körülvették a házat, és kezdték megközelíteni, amikor kinyílt az elüls ajtó. - A
házból kilépett egy ember, akit a jelenlev k közül senki se ismert: harmincöt körüli,
komor tekintet , bozontos hajú férfi volt, övén revolvertáska, benne egy 38-as kaliber
pisztoly. - Azt hiszem, mindnyájan egyet gondoltunk: ez , ez az az ember, aki
meggyilkolta ket - folytatta Mr. Helm. - Egy mozdulatot se tett. Csak állt némán. És
hunyorgott. Elvették t le a fegyvert, és faggatni kezdték.
Az illet t Adriannek hívták: Jonathan Dániel Adrian-nek. Útban volt New Mexico
felé, és pillanatnyilag éppen nem volt sehol bejelentett lakása. Hogy miért tört be a
Clutter-házba, és egyáltalán hogyan sikerült bejutnia? Hogy hogyan, mindjárt meg is
mutatta. (Leemelte egy ciszterna fedelét, és végigkúszott egy alagútszer csövön,
amely a pincébe vezetett.) Hogy miért? Hát olvasott az esetr l, és elfogta a
kíváncsiság, látni szerette volna, hogy néz ki a ház belülr l. - És aztán - Mr. Helm
legalábbis úgy emlékezett rá - valaki megkérdezte, hogy autóstoppal érkezett-e ide, és
úgy akar-e továbbmenni New Mexicóba? Dehogy, felelte, van neki saját kocsija. Ott
áll lejjebb, a fasorban. Erre mindnyájan odamentünk, megnézni a kocsit. Amikor az
emberek meglátták, mi van a kocsiban, valamelyikük - azt hiszem, Al Dewey volt - azt
mondta annak a Jonathan Dániel Adriannek: „No, Mister, úgy látszik, nem fog ártani
egy kicsit elbeszélgetnünk egymással." Tudniillik a kocsi belsejében egy 12-es
kaliber vadászpuskát találtak. Meg egy vadászkést.

Szállodai szoba Mexico Cityben. Benne csúnya, modern sublót, lilás tükörrel. A tükör
egyik sarkába nyomtatott figyelmeztet t dugott a szálloda igazgatósága.
SU DÍA TERMINA A LAS 2 P. M. A SZOBÁT DU. 2-IG EL KELL HAGYNI
Vagyis a vendégeknek a megjelölt id pontban el kellett hagyniuk a szobát, vagy pedig
még egy napra ki kellett bérelniük, s ezt a luxust a szoba jelenlegi lakói nem
engedhették meg maguknak. Már az is kérdéses volt, hogy a mostanáig esedékes
összeget ki tudják-e fizetni. Ugyanis minden úgy alakult, ahogy Perry el re látta: Dick
eladta az autót, és három nap múlva a pénzb l -pedig majdnem kétszáz dollár volt -
jóformán egy cent se maradt. A negyedik napon Dick elindult becsületes munkát
keresni, de este kijelentette Perrynek: - Hát ezek itt tiszta hülyék! Tudod, mit fizetnek?
Hogy menynyi bért kap itt egy szakképzett autószerel ? Napi két dolcsit. Mexikó!
Elegem van bel le, drágám! Le kell lépnünk innen. Vissza az Államokba. Nem, nem,
ne gyere nekem megint a hantával! A gyémántokkal! Meg az elásott kincsekkel!
Ébredj fel, fiacskám! Nincsenek itt arannyal teli ládák, se elsüllyedt hajók. S még ha
lennének is, még úszni se tudsz, a fene enné meg! - És másnap Dick pénzt kért kölcsön
gazdagabbik menyasszonyától, a bankár özvegyét l, és a pénzen jegyet váltott a
buszra San Diegón át a kaliforniai Barstow-ig. - Onnan gyalog megyünk tovább -
mondta.
Perry persze megtehette volna, hogy a maga szakállára tovább csinálja a dolgot, ott
marad Mexikóban, Dick meg menjen a fenébe, ahová akar. Miért ne tehette volna
meg? Nem volt úgyis mindig „magányos farkas", aki soha nem tett szert egyetlen
„igazi barátra" sem (kivéve az szül , szürke szem , „nagyszer " Willie-Jayt)? De
nem merte elhagyni Dicket; a puszta gondolatra is „olyasféle viszolygást érzett",
mintha „egy óránként kilencvenkilenc mérföldes sebességgel robogó vonatról akarna
leugrani". Félelmének oka, legalábbis azt hitte, az az utóbbi id ben kialakult
babonás meggy z dés volt, hogy „addig nem történhetik semmi", amíg Dick meg
„összetartanak". No meg aztán az a határozottság, amellyel Dick „fölébresztette", az a
harciasság, amellyel kinyilatkoztatta addig titkolt véleményét Perry álmairól és
reményeir l, komoly benyomást gyakorolt Perryre, aki tulajdonképpen maga is
tisztában volt elképzeléseinek abszurd voltával. Dick szintesége sértette,
meghökkentette, de tetszett is neki, majdhogynem újraélesztette egykori hitét a
vagány, a „minden körülmények közt férfias", gyakorlatias, határozott Dickben,
akinek annak idején megengedte, hogy uralkodjék fölötte, így történt, hogy Perry ezen
a h vös kora decemberi délel ttön hajnal óta matatott a f tetlen szállodai szobában,
olyan halkan szedte össze és csomagolta be holmiját, amilyen halkan csak tudta,
nehogy fölébressze a dupla ágy egyikében alvó két embert: Dicket meg fiatalabbik
menyasszonyát, Inezt.
Egyik holmijára már nem volt többet gondja. A Gibson-gitárt utolsó Acapulcóban
töltött estéjükön ellopta valaki: a tolvaj meglépett vele az egyik tengerparti
kávéházból, ahol , Otto, Dick meg a Cowboy nagy búcsú-ivászatot rendeztek. Perry
el volt keseredve az ügy miatt. „Hitvány, alávaló dolognak" tartotta. - Egy ilyen gitárt
- magyarázta kés bb - évekig rizget, viaszkol és fényesít az ember, alkalmazkodik
hozzá a hangja, úgy bánik vele, mint egy lánnyal, akit igazán szeret; egy ilyen gitár
szinte szent dolog. - Az elcsent gitár tehát nem okozott gondot többé, de annál
nagyobb fejtörést jelentett, hogy mit csináljon megmaradt cókmókjával. Mivel Dick
meg Barstow-tól gyalog vagy autóstoppal szándékoztak továbbmenni, nyilvánvaló
volt, hogy néhány ingen meg zoknin kívül egyebet nem vihetnek magukkal. Többi
ruhanem jüket postán kell elküldeniük, és Perry már meg is pakolt egy kartondobozt
(beletett néhány szennyes ruhadarabon kívül két pár cip t is: az egyik „macskatalpú"
volt, a másiknak meg mikroporózus a talpa), és megcímezte önmagának, poste res-
tante, a nevadai Las Vegasba.
A nagy probléma azonban, ami miatt legjobban f tt a feje, az volt, hogy mit csináljon
kedves emlékeivel: a két nagy, nehéz ládával, amely dugig volt könyvvel, térképpel,
megsárgult levelekkel, kottákkal, költeményekkel meg néhány egyéb, különös
emléktárggyal (nadrágtartókkal, egy övvel, amely egy nevadai csörg kígyó b réb l
készült - a kígyót saját kez leg ölte meg -, egy Kyotóban vásárolt erotikus netsuké-val,
egy megkövesedett törpefával, ugyancsak Japánból, meg egy alaszkai medve
farkával). A legjobb megoldásnak látszott - Perry legalábbis nem tudott jobbat
kitalálni -, ha a holmit ,Jézus"-nál hagyja. A szóban forgó „Jézus" mixer volt egy
bisztróban, a szállodával szemközt, az utca túlsó oldalán, s Perry muy simpáiicó-nak,
azaz határozottan olyasvalakinek tartotta, akiben nyugodtan megbízhatik, mert
utánaküldi a ládákat, amikor majd kérni fogja. (Azonnal maga után akarta küldetni
ket, mihelyt „állandó lakása" lesz.)
De még így is akadt egy s más, amit túl értékesnek tartott, s amit sajnált volna, ha
elvész, így aztán Perry - miközben a szerelmesek még aludtak, s az óramutató szép
lassan közeledett a délután kett felé - átnézett egy csomó régi levelet, fényképet,
újságkivágást, és kiválogatta azokat, amelyeket magával akart vinni. Többek közt egy
hibásan gépelt kéziratot, amelynek az volt a címe, hogy „A fiam életrajza". A kézirat
szerz je Perry apja volt, el z decemberben fogalmazta és küldte el a Kansasi Állami
Börtönfelügyel ségnek, hogy fiának, aki a Kansasi Állami Börtönben csücsült, ezzel is
segítségére legyen abban, hogy feltételesen szabadlábra helyezzék. Perry ezt a
dokumentumot már legalább százszor elolvasta, s mindig igen nagy hatást tett rá.
GYERMEKKOR. - Örülök, hogy jót és rosszat egyaránt elmondhatok Önöknek,
legalábbis ahogy én látom a dolgokat. Igen, Perry teljesen normális körülmenyek közt
születeti. Igen, egészségesen. Igen, megfelel en gondoskodni tudtam róla, míg ki nem
derült, hogy a feleségem megrögzött iszákos. Akkor voltak a gyerekeim iskoláskorban.
Hogy szerencsés alkat-e? Igen is, meg nem is: ha valaki rosszul bánik vele, sose felejti
el. Ha én megígérek valamit, azt meg is tartom, és t is erre neveltem. A feleségem
nem ilyen volt. Vidéken laktunk. Hozzá voltunk szokva, hogy a szabadban éljünk.
Gyerekeimet megtanítottam az élet Aranyszabályára. Élni & élni hagyni, és a
gyerekeim sok esetben bevallották egymásnak, ha rossz fát tettek a t zre, a b nös
mindig be is ismerte b nösségét, és magától el állt, hogy megkapja büntetését.
Ilyenkor megígérték, hogy megjavulnak, és mindig gyorsan és szívesen megcsinálták a
leckéjüket, hogy aztán nyugodtan játszhassanak. Reggel mindig az volt az els dolguk,
hogy megmosakodtak és tiszta fehérnem t vettek fel, erre nagyon ügyeltem, meg arra
is, hogy ne bántsák egymást, és ha más gyerekek bántották ket, nem engedtem többet
játszani velük. Nem is volt semmi baj a gyerekekkel, amíg együtt éltünk. Minden
akkor kezd dött, amikor a feleségem mindenáron a városba akart menni, hogy züllött
életet éljen, és el is ment. Hagytam, hadd menjen, még el is búcsúztam t le, amikor a
gyerekekkel beült a kocsiba és elhagyott (ez a gazdasági válság idején történt). A
gyerekek mind torkuk szakadtából b gtek. A feleségem meg szidta ket, és azt
mondta, biztos elszöknek majd t le, és visszajönnek hozzám. Valósággal rjöngött, és
kijelentette, gondja lesz rá, hogy a gyerekek meggy löljenek, amit sikerült is elérnie,
kivéve Perryt. Szeretem a gyerekeimet, s pár hónap múlva elindultam megkeresni
ket. Meg is találtam ket San Franciscóban, anélkül hogy a feleségem tudta volna.
Megpróbáltam beszélni velük az iskolában. A feleségem azt mondta a tanítójuknak,
hogy ne engedjen hozzájuk. Mégis sikerült beszélnem velük, amikor az iskolaudvaron
játszottak, és nagy meglepetésemre azzal fogadtak, hogy „Mama azt mondta, ne
álljunk veled szóba". Csak Perry nem fogadott ezzel. más volt, mint a többi.
Megölelt, és rögtön velem akart jönni. Én azonban nem engedtem. De mikor
befejez dött a tanítás, elszaladt az ügyvédemhez, Mr. Rinso Turcóhoz, az irodájába.
Visszavittem a fiút az anyjához, és elhagytam a várost. Perry kés bb elmesélte, hogy
az anyja ráparancsolt, menjen máshova lakni. A gyerekek azt csinálhattak az
asszonynál, amit akartak, és megtudtam, hogy Perry bajba is keveredett. Én azt
akartam, hogy az asszony adja be a válókeresetet, s körülbelül egy év múlva meg is
tette, azzal az indokolással, hogy iszik, megszökött hazulról, és egy fiatalemberrel él
együtt. Én nem voltam hajlandó elválni, de a gyerekeket teljesen rám bízták. Perryt
hazavittem magammal. A többiek nevel otthonba kerültek, részben mert nem tudtam
mindnyájukat hazavinni, részben meg azért is, mert félig indiánok voltak.
Kérvényeztem, hogy gondoskodjon róluk az állam.
Ez még mind a gazdasági válság idején volt. A munkaközvetít t l kaptam munkát, s
nagyon keveset kerestem. De akkoriban volt egy kis megtakarított pénzem meg egy
kis házam. Perry meg én békésen éldegéltünk együtt. Fájt a szívem, mert a többi
gyerekemet is szerettem. Ezért vándoréletre adtam a fejem, hadd felejtsem el a
dolgokat. Kerestem annyit, hogy ketten megélhessünk. Eladtam a telkemet, és egy
lakókocsiban laktunk. Perry amikor csak lehetett, eljárt az iskolába. Bár nem nagyon
szerette az iskolát. Könnyen tanult, és sose állt oda verekedni a többi gyerekkel. Csak
amikor az iskola legnagyobb pofájú kölyke kikezdett vele. A fiam kicsi volt és zömök,
új fiú az iskolában, meg akarták ruházni. De aztán tapasztalták, hogy nem hagyja
magát. Mindig erre neveltem a gyerekeimet. Mindig mondtam nekik, hogy k sose
kezdjenek verekedni. Ha megteszitek, és megtudom, én verlek el benneteket. De ha
mások kezdenek verekedni veletek, ne hagyjátok magatokat. Egyszer egy majdnem
kétszer olyan id s fiú nekiment és megütötte, de legnagyobb meglepetésére Perry
leteperte, és alaposan elagyabugyálta. Én tanítottam meg, hogy kell verekedni.
Tudniillik valamikor bokszoltam & birkóztam. Az igazgatón meg a többi gyerek
szemtanúja volt a verekedésnek. Az igazgatón a nagy fiút szerette. Nagyon zokon
vette, mikor látta, hogy az én kis Perrym elagyabugyálja. De ez után a verekedés után
Perry lett a „fejes" az iskolában. Ha valamelyik nagy gyerek megpróbált basáskodni
egy kicsivel, Perry rendszerint azonnal megakadályozta. Most az a nagypofájú kölyök
is félt Perryt l, és behúzta a farkát. Az igazgatón nek azonban ez sehogy se tetszett, és
bepanaszolta nálam Perryt, hogy mindig verekszik az iskolában. Megmondtam neki,
hogy mindent tudok a dologról, és nem vagyok hajlandó elt rni, hogy a nagyobb
gyerekek megverjék a fiamat. Azt is megkérdeztem az igazgatón t l, miért hagyja,
hogy az a nagypofájú megverje a többieket. Kerek perec megmondtam neki, hogy
Perrynek igenis joga van védekezni. Hogy sose Perry kezdi a verekedést, és hogy
szükség esetén magam intézem el a dolgot. Közöltem vele, hogy a fiamat minden
szomszéd szereti, a gyerekek is, és azt is megmondtam, hogy mihelyt csak lehet,
kiveszem Perryt abból az iskolából, és átköltözünk egy másik államba. Meg is
csináltam. Igaz, hogy Perry nem angyal, sokszor tesz rossz fát a t zre, se különb a
többi gyereknél. De az igazság az igazság, s ami helytelen, az helytelen. Ha
helytelenül cselekszik, nem védem. Ha rossz fát tesz a t zre, meg kell fizetnie érte, a
törvény az törvény, s ezt már is tudja.
IFJÚKOR. - Perry a második világháborúban a Kereskedelmi Flottánál szolgált. Én
Alaszkába mentem, kés bb is utánam jött. Én prémvadászattal foglalkoztam, Perry
meg az els télen az Alaszkai Útépít Társaságnál dolgozott, aztán meg a
vasútépítésnél alkalmazták rövid id re. Nem tudott kedvére való munkát kapni. Igen,
ha volt pénze, mindig adott néhány dollárt. Amikor a koreai háborúban volt, minden
hónapban küldött harminc dollárt. Végigharcolta a háborút, és Seattle-ben (Wash.)
szerelt le. Tudtommal becsülettel. Nagyon érdeklik a gépek. Legszívesebben
bulldózerekkel, vontatókkal, kotrógépekkel meg mindenféle típusú teherautókkal
dolgozik. Meglehet s gyakorlatra tett már szert. Motorkerékpáron meg rendes autóval
kicsit könnyelm en, rült sebesen hajt. Miután azonban egy baleset alkalmával
mindkét lába & a csíp csontja is eltört, most már tudja, mire vezet az az rült
sebességhajhászás, biztos vagyok benne, hogy lassabban hajt.
KEDVENC SZÓRAKOZÁSA, ÉRDEKL DÉSI KÖRE. - Igen, volt egypár barátn je,
de ha rájött, hogy valamelyik lány nem bánik vele rendesen, vagy csak játszik vele,
azonnal szakított. Nem n s, legalábbis tudtommal. Mivel nekem annyi bajom volt az
anyjával, meglehet sen fél a házasságtól. Én nem vagyok ivós ember, és tudtommal
Perry se szereti a részegeket. Perry sok mindenben hasonlít rám. Szereti a jó
társaságot, nem otthon ül típus. De, akárcsak én, szívesen van egyedül is, és a
legszívesebben önmagának dolgozik. Akárcsak én. Majdnem minden munkához
konyítok, de hogy úgy mondjam, csak kevésben vagyok mester. Perry is így van vele.
Megtanítottam rá, hogy lehet prémvadászattal, aranykutatással, ácsmunkával,
favágással, lovakkal stb. pénzt keresni. Tudok f zni, és is megtanult, persze nem
hivatásszer en, csak úgy magának f zöget. Kenyeret is tud sütni stb., tud vadászni,
horgászni, csapdákat fölállítani, meg ilyesmi. Ahogy már említettem az el bb, Perry
szeret a maga ura lenni, & ha alkalma adódik kedvére való munkát végezni, csak meg
kell neki mondani, hogyan csinálja, aztán magára lehet hagyni, nagyon szívesen
megcsinálja. Ha azt látja, hogy a munkaadója elismeri a munkáját, bármit hajlandó
megtenni az illet nek. Csak nem szabad durván bánni vele. Szépen kell neki
megmondani, mit akar t le az ember. Nagyon érzékeny, s könnyen megsért dik,
akárcsak én. Többször otthagytam már a munkahelyemet & Perry is, mert basáskodott
a f nököm. Perry nem sok iskolát járt, mint ahogy én se, csak két osztályom van. De
azért nem kell azt hinni, hogy buták vagyunk. Sok mindent megtanultam a magam
erejéb l & Perry is. Az irodai munkát nem Perrynek meg nekem találták ki. Sokkai
jobban értünk a fizikai munkához, & ha valamit nem tudunk azonnal megcsinálni,
csak meg kell mutatni neki is, meg nekem is a módját, & pár nap múlva már
tökéletesen értünk hozzá, még a gépekhez is. A könyv nem kenyerünk De a fizikai
munka igen, azt mindketten rögtön megtanuljuk, ha kedvünk van hozzá. Az a
legfontosabb, hogy kedvünk legyen hozzá. Csak az a baj, hogy most már nyomorék, és
nem is nagyon fiatal ember. Perry tisztában van vele, hogy már nemigen kapnak rajta a
munkáltatók, nyomorékot nem vesznek föl nehéz gépek mellé, csak ha az ember jó
ismer se a munkáltatónak. Erre kezd már rájönni, s kezd gondolkodni rajta, hogy
kereshetné meg könnyebben a kenyerét, méghozzá mellettem. Azt hiszem, nem
tévedek. És úgy látom, most már nem mindene a sebességhajhászás. A hozzám irt
leveleib l legalábbis így veszem ki. Azt írja: „Légy óvatos, papa. Ha fáradt vagy, ne
vezess, inkább állj meg & pihend ki magad az út szélén." Ugyanezt a tanácsot adtam
neki valamikor én is. Most mondja nekem. Okult a történtekb l.
Ahogy látom, Perry most megint olyan leckét kapott, amit sose fog elfelejteni. A
szabadság a mindene, s biztos vagyok benne, hogy soha többé nem lesz rá szükség,
hogy rács mögé zárják. Nagyon megváltozott, legalábbis a leveleib l úgy veszem
észre. Azt írja, hogy szintén bánja, amit elkövetett. Azt is tudom, hogy szégyell az
ismer sei elé kerülni, és soha nem fog arról beszélni, hogy ült. Megkért, hogy ne
mondjam meg a barátainak, hol van. Amikor megírta, hogy börtönbe került, azt írtam
neki, hogy okuljon a dologból, s hogy örülök, hogy csak ez történt, hiszen rosszabbul
is végz dhetett volna. Le is l hettek volna. Azt írtam neki, hogy azzal az érzéssel ülje
le a rászabott büntetést, hogy maga az oka. Ezt te is éppoly jól tudod. Nem arra
tanítottalak, hogy meglopd embertársaidat, nekem ne panaszkodj hát, hogy milyen
rossz a börtönben. Inkább viselkedj rendesen, ha már becsuktak. & meg is ígérte.
Remélem, csakugyan rendesen viselkedik. Biztos vagyok benne, hogy soha senki nem
fogja tudni többé rávenni, hogy lopjon. Tudja, hogy a törvény az úr, s imádja a
szabadságot.
Nagyon jól tudom, milyen rendes tud lenni, ha jól bánnak vele. De ha rosszul bánnak
vele, megvadul, és nem nézi, hova üt. Akárhány dollárt rábízhat az ember, ha rendes
hozzá, megcsinál mindent, amit mondanak, nem lop el egy centet se, se baráttól, se
mástól. Legalábbis eddig a ballépéséig így volt. És szintén remélem, hogy a jöv ben
becsületes emberként fog élni. Kisfiú korában is csak egyszer lopott, akkor is mások
társaságában. Kérdezzék meg Perryt, jó apja voltam-e, s kérdezzék meg, jó volt-e
hozzá az anyja Friscóban. Perry tisztában van vele, mi a jó neki. Most egész életre
szóló verést kapott önökt l. Tudja jól, mikor nincs igaza. Nem ostoba. Tudja, hogy
az élet túl rövid és drága ahhoz, semhogy rács mögött töltse az ember.
ROKONSÁG. - Egyik n vére, Bobo, férjnél van, s tulajdonképpen én, az apja vagyok
Perry egyetlen él rokona. Bobo & a férje megkeresik a maguk kenyerét. Saját házuk
van, & én elég egészséges & er s vagyok ahhoz, hogy gondoskodni tudjak magamról.
Két évvel ezel tt eladtam alaszkai vadászkunyhómat. De úgy tervezem, jöv re veszek
egy másikat, egy kisebbet. Több bányaengedélyt kértem, & remélem, hogy sikerül
kihoznom valamit bel lük. Nem hagytam fel az aranykutatással sem. Arra is fölkértek,
hogy írjak egy könyvet a fafaragás m vészetér l meg a híres Prémvadász-lakról,
amelyet Alaszkában építettem egyszer magamnak, s minden turista jól ismer, aki csak
kikocsizik Anchorage-ba. Lehet, hogy meg is írom a könyvet. Mindig mindenemet
meg fogom osztani Perryvel. Amíg nekem lesz betev falatom, lesz neki is. Amíg
élek. & ha meghalok, az életbiztosításomat neki fizetik ki, vagyis mindenképpen új
életet kezdhet, ha kiszabadul, még akkor is, ha én addigra már nem lennék életben.
Ez az életrajz mindig rengeteg z rzavaros érzést kavart fel Perryben: els sorban
sajnálatot önmaga iránt, aztán szeretetet és gy löletet. A két érzés kezdetben egyforma
er s volt, de végül is rendszerint a gy lölet kerekedett fölül. És a legtöbb emlék, amit
ez az életrajz fölidézett kellemetlen volt, de nem valamennyi. S t: életének els
szakasza, amennyire Perry vissza tudott emlékezni rá: boldog volt. Rövid, de csupa
dics ség, csupa taps. Talán háromesztend s lehetett, amikor el ször ült n véreivel és
bátyjával egy szabadtéri rodeo dísztribünjén; odalenn a porondon egy karcsú, fiatal
cseroki n lovagolt egy vadlovon, egy „még be nem tört, igazi vadlovon", kibomlott
haja el re-hátra lobogott, mint egy flamenco-táncosn é. Flo Buckskinnek hívták,
hivatásos rodeo-lovarnö volt, „mestere a vadlovak betörésének". Akárcsak a férje, Tex
John Smith. Az indián lány és az egyszer , jókép ír cowboy egy nyugati rodeo-turnén
ismerkedett össze. A négy gyerek, aki a dísztribünön ült, az házasságukból született.
(És Perry még sok más rodeo-mutatványra is emlékezett: tisztán látta maga el tt az
apját, amint sebesen pörg lasszó karikájában ugrabugrál, meg az anyját, csuklóján
csilingel ezüst és türkiz karperecekkel: nyaktör sebességgel olyan
lovasmutatványokat produkált, amelyekt l legfiatalabb gyermekének libab rös lett a
háta, s amelyek Texas és Oregon közt valamennyi városban arra késztették a néz k
sokaságát, hogy „a helyükr l felugrálva tapsoljanak".) A „Tex & Flo"-együttes Perry
ötéves koráig turnézott a rodeo-mutatványokal. Egyáltalán nem volt „fenékig tejföl" az
életük. Perry így emlékezett vissza ezekre az id kre: - Hatan utazgattunk az ócska
kocsiban, néha abban is aludtunk, kukoricakásán, Hershey csokoládén és tejkonzerven
éltünk. A tejkonzerv tette tönkre a vesémet - a benne lev cukor -, ett l vizeltem
mindig az ágyba. - Azért mégsem éltek boldogtalanul, különösen a kisfiú nem, aki
büszke volt szüleire, csodálta vakmer mutatványaikat és bátorságukat - mindenesetre
boldogabban éltek, mint kés bb. Tex és Flo ugyanis - mindketten egészségi okokból -
kénytelenek voltak felhagyni foglalkozásukkal, és letelepedtek a nevadai Reno
közelében. Állandóan veszekedtek, Flo „rászokott a whisky-re", aztán mikor Perry
hatéves volt, elköltözött San Franciscóba, és magával vitte a gyerekeket is. Pontosan
úgy történt, ahogy az öreg leírta: „Hagytam, hadd menjen, még el is búcsúztam t le,
amikor a gyerekekkel beült a kocsiba és elhagyott (ez a gazdasági válság idején
történt). A gyerekek mind torkuk szakadtából b gtek. A feleségem meg szidta ket, és
azt mondta, biztos elszöknek majd t le, és visszajönnek hozzám." És Perry a
következ három év folyamán csakugyan többször is megszökött, elindult megkeresni
elvesztett apját, mivel közben az anyját is elvesztette, és egyre inkább „megvetette"; az
alkoholtól a hajdan karcsú, de izmos cseroki lány arca eltorzult, teste felpuffadt, „lelke
megkeseredett", beszédmodora a durvaságig közönséges lett; önbecsülését olyannyira
elvesztette, hogy sokszor még ahhoz is lusta volt, hogy megkérdezze a kiköt i
rakodómunkások, villamoskalauzok és hasonló egyének nevét, akik elfogadták, amit
ingyen adott nekik (csak ahhoz ragaszkodott, hogy el z leg igyanak, és - egy
felhúzható gramofon zenéjére - táncoljanak vele.)
A dolog következménye az lett, emlékezett Perry, hogy „mindig csak a papára
gondoltam, reméltem, hogy egyszer eljön, és magával visz, és még mindig úgy
emlékszem arra a pillanatra, amikor ismét viszontláttam, mintha csak az imént történt
volna. Ott állt az iskola udvarán. Olyan érzés volt, mint a baseballnál, mikor az ember
amúgy istenigazában eltalálja a labdát. Olyan Di Maggió-s. Csakhogy papa nem volt
hajlandó segíteni rajtam. Azt mondta, legyek jó fiú, megölelt és elment. Röviddel
ezután anyám bedugott egy katolikus árvaházba. Abba, ahol a gyászoló özvegyek
állandóan kínoztak. Ütöttek-vertek. Mert az ágyba vizeltem. Ez az egyik oka annak,
amiért olyan ellenszenvvel viseltetem az apácák iránt. Meg Isten iránt. Meg a vallás
iránt. De kés bb rájöttem, hogy vannak náluk gonoszabb emberek is. Mert néhány
hónap múlva kirúgtak az árvaházból, és (az anyja) bedugott egy még rémesebb
helyre. Az Üdvhadsereg egyik gyermekotthonába. Ott is gy löltek. Mert az ágyba
vizeltem. És mert indián-félvér vagyok. Az egyik n vér mindig »niggernek« nevezett,
és azt állította, hogy a négerek és az indiánok közt nincs semmi különbség. Ó, istenem,
micsoda iszonyú egy n személy volt! Maga a megtestesült sátán! Az volt a szokása,
hogy megtöltött egy kádat jéghideg vízzel, belenyomott, és addig tartott a víz alatt,
amíg bele nem kékültem. Majd megfulladtam. De rajtavesztett a boszorkány. Mert
tüd gyulladást kaptam. Majdnem megkrepáltam. Két hónapig feküdtem kórházban.
Papa akkor jött vissza értem, amikor olyan beteg voltam. Mikor meggyógyultam,
magával vitt."
Apa és fia majdnem egy évig lakott együtt a Reno közelében lev házban, és Perry
iskolába járt. - Elvégeztem a harmadik osztályt - emlékezett Perry. - Azzal kész is.
Soha többé nem jártam iskolába. Mert azon a nyáron papa épített egy primitív
pótkocsifélét, és elnevezte „lakókocsinak". Két priccs volt benne meg egy konyharész.
A t zhely remekül m ködött. Bármit lehetett f zni rajta. A kenyeret is magunk
sütöttük. Én még bef ttet is raktam el: ecetes almát meg vadalmazselét. Elég az hozzá,
hogy hat évig jártuk az országot. Sose maradtunk soká egy helyen. Mert ha túl sokáig
maradtunk valahol, az emberek kezdtek görbe szemmel nézni papára, úgy viselkedtek
vele, mintha valami csodabogár lenne, s ezt én ki nem állhattam, iszonyúan bántott.
Mert akkor még szerettem papát. Annak ellenére, hogy néha elég goromba volt
hozzám. Fenemód tudott basáskodni. De hát akkor még szerettem papát, így aztán
mindig örültem, mikor továbbmentünk. - És továbbmentek: Wyoming-ba, Idahóba,
Oregonba s végül Alaszkába. Tex Alaszkában oltotta bele a fiába a sóvárgást az arany
után, megtanította aranyat keresni a h iében, a patakok homokos medrében, s ott tanult
meg Perry l ni, medvét nyúzni, farkasra meg zre vadászni is.
- Úristen, milyen hideg volt! - emlékezett Perry. -Papa meg én szorosan összebújva
aludtunk, pokrócokba meg medveb rökbe burkolózva. Reggelenként, miel tt még
fölkelt volna a nap, gyorsan elkészítettem a reggelit, kétszersültet, melaszt meg sült
húst, aztán már indultunk is, hogy megkeressük mindennapi kenyerünket. Minden
rendben lett volna, csak ne n ttem volna meg; minél id sebb lettem, papa annál
kevésbé imponált. Bizonyos szempontból nézve mindenhez értett, más szempontból
nézve meg semmihez se. Voltak bizonyos tulajdonságaim, amelyeket egyáltalán nem
ismert. Halvány sejtelme se volt róluk. Például nem vette észre, hogy azonnal tudtam
szájharmonikázni, amikor el ször került a kezembe egy szájharmonika. Meg gitározni
is. Mert ilyen rendkívüli muzikalitással voltam megáldva. De papa nem vette észre.
Vagy nem érdekelte. Olvasni is szerettem. Gyarapítani a szókincsemet. Dalokat
komponáltam. Meg rajzolni is tudtam. De nem kaptam semmiféle biztatást, se t le, se
mástól. Gyakran el fordult, hogy éjszakákon át ébren feküdtem: egyrészt hogy be ne
vizeljek, másrészt meg azért, mert egyszer en képtelen voltam abbahagyni a
gondolkodást. Amikor olyan hideg volt, hogy lélegzeni is alig tudott az ember, mindig
Hawaiira gondoltam. Egy filmen láttam. Dorothy Lamourral. Oda vágytam. Ahol süt a
nap. És csak háncsszoknyát meg virágokat viselnek az emberek.
Perry 1945-ben, még a háború befejezése el tt - lényegesen alaposabban felöltözve -
egy balzsamos estén az egyik honolului tetoválóm vész szalonjában találta magát, aki
egy kígyót meg egy t rt applikált a bal alsókarjára. Hogyan került oda? Összeveszett
az apjával, Anchorage-ból autóstoppal Seattle-be utazott, és beállított a Kereskedelmi
Flotta sorozóirodájába. - De sose álltam volna be tengerésznek, ha tudom, mi vár rám -
mondta egyszer Perry. -A munkától sose irtóztam, szerettem a tengerészéletet, a
kiköt ket meg minden. Csakhogy a hajón nem hagytak békén a buzik. Tizenhat éves
voltam, kis növés fiú. Persze, tudtam vigyázni magamra. Csakhogy tudnia kell, hogy
sok buzi egyáltalán nem n ies. Ismertem olyan buzikat, a szentségit neki, akik egy
biliárdasztalt is ki tudtak hajítani az ablakon. Utána meg a zongorát. Az effajta
„lányok" pokollá tudják tenni az ember életét, különösen, ha kett is van bel lük,
összeállnak és rárontanak az emberre. S közben az ember még csak gyerek. Képesek
öngyilkosságba kergetni az embert. Évek múlva, amikor beálltam katonának, és
Koreába vezényeltek, pontosan ugyanezzel a problémával találtam magam szemközt.
Jó min sítésem volt, volt olyan jó, mint bárkié; még a bronzcsillaggal is kitüntettek.
De sose léptettek el . Négy év múlva, miután az egész rohadt koreai háborút
végigharcoltam, legalábbis tizedesnek kellett volna lennem. De nem lettem az. És
tudja, miért? Mert az rmesterünk homokos volt. Mert nem akartam kötélnek állni.
Úristen, de utálom az ilyesmit! Ki nem állhatom. Ámbár... a fene tudja. Néhány buzit
szintén kedveltem. Amíg nem próbálkoztak meg velem. A legjobb barátom, aki
igazán megérdemelte, hogy annak nevezzem, egy okos, megért fickó, mint kés bb
kiderült, ugyancsak buzi volt.
A Kereskedelmi Flottától történt kilépése és a hadseregbe való berukkolása közt Perry
kibékült az apjával, aki - miután a fia elhagyta - el ször Nevadába sodródott, aztán
megint vissza Alaszkába. 1952-ben, amikor Perry katonai szolgálata véget ért, az öreg
tele volt tervekkel, hogy végérvényesen abbahagyja a vándoréletet.
- Papa valóságos lázban volt - emlékezett Perry. - Azt írta, hogy vett egy kis földet
Anchorage közelében, az országút mentén. Meg hogy vadászlakot akar építeni a
turistáknak. „Prémvadász-lak" lesz a neve. Arra kért, hogy utazzam hozzá minél
hamarabb, és segítsek neki az építkezésnél. Biztos volt benne, hogy vagyonokat
fogunk keresni. Nos, amikor még katona voltam és a washingtoni Fort Lewisban
állomásoztam, vettem magamnak egy motorbiciklit, s mihelyt leszereltem, azonnal
indultam Alaszkába. Bellinghamig jutottam el. A határig. Esett. A motor megcsúszott,
és én bukfenceztem egyet.
A bukfenc miatt egy teljes évvel eltolódott apjával való találkozása. Az évb l hat
hónap a m tétre meg a kórházi ápolásra ment rá; a többit egy fiatal indián favágó és
halász erdei kunyhójában töltötte, Bellingham közelében, ott kapott újból er re. - Joe
Jamesnek hívták. meg a felesége vettek pártfogásukba. Legfeljebb két-három évvel
lehettek id sebbek nálam, de szeretettel fogadtak, és úgy bántak velem, mintha én is a
gyerekük lennék. És ez nagyon jó volt. Tudniillik nagyon szerették a gyerekeiket,
mindenre készek voltak értük. Akkoriban négy gyerekük volt; ma már hét van.
Nagyon rendesek voltak hozzám, Joe is, meg a családja is. Mankóval tudtam csak
járni, s bizony elég tehetetlen voltam. Csak üldögéltem naphosszat. Hogy elfoglaljam
és megpróbáljam hasznossá tenni magam, elkezdtem valami iskolafélét csinálni. A
diákok Joe gyerekei voltak, meg egypár barátjuk, a nappaliban tartottuk az órákat.
Megtanítottam ket szájharmonikázni meg gitározni. Rajzolni. Meg szépen írni.
Mindenkinek felt nt, milyen szép az írásom. Csakugyan szép, éspedig azért, mert
vettem egyszer egy szépíráskönyvet, és addig gyakoroltam, amíg ugyanolyan szépen
nem tudtam írni, ahogy a könyvben láttam. Meg aztán meséket is olvastunk: a
gyerekek olvastak felváltva, én meg kijavítgattam, ha hibát ejtettek. Nagyon élveztem
a dolgot. Szeretem a gyerekeket. A kis gyerekeket. Nagyon szép hónapok voltak. De
aztán megjött a tavasz. Még voltak ugyan fájdalmaim, de azért valahogy tudtam már
járni. És papa még mindig várt.
Várta, de nem tétlenül. Mire Perry megérkezett a telekre, ahová a vadászlakot akarták
építeni, apja - teljesen egyedül - már elvégezte a munka nehezét: megtisztította a
terepet, kivágta az építkezéshez szükséges fákat, széttört és a telekre fuvarozott több
kocsira való terméskövet. - De építkezni csak akkor kezdett, amikor megérkeztem.
Mindent magunk csináltunk. Csak néha segített egy indián. Papa úgy viselkedett, mint
valami megszállott. Akármilyen id volt - hóvihar, zápores vagy olyan er s szél,
hogy derékba törte a fákat -, mi csak dolgoztunk tovább. Amikor a tet vel is
elkészültünk, papa körbetáncolt rajta, kiabált, nevetett, valósággal dzsiggelt. Ami igaz,
az igaz: fene nagy ház lett. Húszan is megalhattak benne. Az ebédl ben hatalmas
t zhely állt. Még bár is volt a házban. A Totemoszlop-bár. Ott kellett volna a
vendégeket szórakoztatnom. Énekkel meg minden. 1953 végén nyitottuk meg a
vadászlakot.
A várva várt vadászok azonban sehogy se akartak jelentkezni, s a kevés turista közül,
aki véletlenül arra vet dött az országúton, néhányan megálltak ugyan, és
lefényképezték a hihetetlenül rusztikus Prémvadász-lakot, éjszakára azonban ritkán
vették igénybe. Egy ideig hitegettük magunkat. Azt gondoltuk, el bb-utóbb majd csak
rákapnak. Papa megpróbálta tovább csinosítani az épület környékét. Csinált egy
Emlék-kertet meg egy Óhajok-kútját. Festett reklámtáblákat állított fel az országúton.
De így se kerestünk egy centtel se többet. Amikor papa rájött, hogy az egész nem ér
semmit, hogy teljesen fölöslegesen pazaroltunk el annyi energiát, és költöttük el
minden pénzünket, rajtam kezdte kitölteni a dühét. Elkezdett basáskodni. Szidott.
Hogy nem vettem ki kell képpen a részemet a munkából. Közben sem nem volt
hibás a dologban, sem én. Ilyen helyzetben, pénz nélkül, amikor a kajánk is egyre
fogyott, akaratlanul is kezdtünk egymás idegeire menni. A végén odáig jutottunk,
hogy szabályszer en éheztünk. És akkor borultunk ki. Látszólag egy kétszersült miatt.
Papa ugyanis kikapott a kezemb l egy kétszersültet, kijelentette, hogy túl sokat eszem,
falánk, önz csirkefogó vagyok, mért nem megyek a fenébe, látni se akar többet.
Addig folytatta ebben a hangnemben, hogy már nem bírtam tovább. Elkaptam a torkát.
Ezzel a két kezemmel, ni -egyszer en képtelen voltam uralkodni rajtuk. Meg akarták
fojtani. Papát azonban nehéz megfogni, ügyes birkózó. Kitépte magát a kezemb l, és
szaladt a puskájáért. Visszajött, és célba vett vele. „Nézz rám, Perry!" - mondta.
„Engem látsz életedben utoljára." Én csak álltam, moccanás nélkül. De aztán
észrevette, hogy a puska nincs is megtöltve, mire sírva fakadt. Leült és b gni kezdett,
mint egy gyerek. Akkor, azt hiszem, már nem is haragudtam rá. Sajnáltam.
Mindkett nket sajnáltam. De nem értem vele semmit: nem tudtam mit mondani neki.
Kimentem járni egyet. Április volt, de a fák még derékig álltak a hóban. Majdnem
estig sétáltam. Mikor visszamentem, a vadászlak sötét volt, minden ajtó zárva. És
minden holmim kinn hevert a hóban. Ahová papa kihajigálta. A könyveim. A ruháim.
Meg minden. Nem nyúltam semmihez. Kivéve a gitáromat. A gitáromat azt fölvettem,
és elindultam az országúton. Egy dollár se volt a zsebemben. Éjféltájban egy teherautó
megállt és fölvett. A sof r megkérdezte, hová megyek. Azt feleltem neki: „Oda, ahová
maga."
Miután Perry néhány hétig megint a James családnál keresett menedéket, elhatározta,
hogy elutazik Massachusetts államba, Worcesterbe, egyik „katona haverjának"
szül városába. Gondolta, hátha az illet szívesen fogadja, és segít neki valami „jól
fizetett állást" találni. Miközben kelet felé haladt, többször is megszakította útját; egy
omahai étteremben edényt mosogatott, egy oklahomai garázsban benzint pumpált, s
egy álló hétig egy texasi farmon dolgozott. Worcesterbe való útja során 1955
júliusában egy kansasi kisvárosba, Phillips-burgba érkezett, és ott - „egy rossz barát"
képében - utolérte a végzet. - Smithnek hívták - mesélte Perry. -Pontosan úgy, mint
engem. A keresztnevére már nem is emlékszem. Csak úgy összeakadtam vele valahol,
kocsija volt, és azt mondta, szívesen elvisz Chicagóig. Elég az hozzá, hogy amikor
átutaztunk Kansason, megérkeztünk abba a Phillipsburg nev kisvárosba, és
megálltunk, hogy szemügyre vegyünk egy térképet. Úgy rémlik, hogy vasárnap volt.
Az üzletek zárva. Az utcák kihaltak. A barátom körülnézett, az áldóját neki, és tett egy
javaslatot. - A javaslat az volt, hogy rabolják ki a közelben lev Chandler áruházat.
Perry belement, betörtek a helyiségekbe, senki sem volt ott, és elloptak egy csomó
irodagépet (írógépeket meg számológépeket). Lehet, hogy nem lett volna semmi z r a
dologból, ha a tolvajok néhány nap múlva nem hánynak fittyet egy közlekedési
lámpára Missouri állam Saint Joseph nev városában. - A cucc még a kocsiban volt. A
zsaru, aki föltartóztatott bennünket, kíváncsi lett rá, honnan szereztük. Egy kicsit
utánanéztek a dolognak, aztán, ahogy mondani szokták, „postafordultával
visszaküldtek" Bennünket Phillipsburgba, ahol van egy igazán csinos kis börtön. Már
akinek tetszik az ilyesmi. - Negyvennyolc óra se telt el, és Perry meg a társa
fölfedeztek egy nyitva felejtett ablakot. Kimásztak, loptak egy kocsit, és elrobogtak
északnyugati irányba, a nebraskai McCook-ba. - Nemsokára el is váltunk egymástól,
mármint én meg Mr. Smith. Fogalmam sincs róla, hogy mi lett vele. Mind a ketten
rákerültünk az FBI köröz listájára. De öt tudtommal nem csípték el.
Perryt a rákövetkez november egyik es s délutánján tette le egy Greyhound busz
Worcesterben. A massa-chusettsi gyárváros meredeken emelked és lejt utcáival még
a legszebb id ben is vigasztalannak és ellenségesnek látszik. - Megkerestem a házat,
ahol a barátomnak kellett volna laknia. A haveromnak, akivel Koreában ismerkedtem
meg. De a többi lakó azt mondta, hogy fél évvel ezel tt elköltözött, sejtelmük sincs
róla, hová. Marha nagy csalódás volt, világ vége meg minden. Kerestem hát egy
italmérést, vettem fél gallon vörös bort, visszamentem a buszállomásra, leültem a
váróteremben, megittam a bort, kicsit fölmelegedtem. Már kezdtem egészen jól érezni
magam, amikor odajött egy ember, és csavargásért letartóztatott. - A rend rségen
„Bob Turner" néven vezették be a nyilvántartásba: ezt a nevet vette fel, miután
rákerült az FBI listájára. Két hetet ült a dutyiban, fizetett tiz dollár bírságot, aztán -
megint csak egy es s novemberi délután - elutazott Worcesterb l. - New Yorkba
mentem, és szobát vettem ki egy szállodában a 8. Avenue-n - mondta Perry. -Nem
messze a 42. utcától. Ott sikerült éjszakai munkát kapnom. Afféle mindenes voltam
egy filléres áruházban, az árkádok alatt. A 42. utcában, egy automata büfé mellett.
Abban a büfében szoktam enni - már amikor ettem. Három hónapig úgyszólván el se
hagytam a Broadway környékét. Részben azért, mert nem volt tisztességes ruhám.
Csak olyan vadnyugati: cowboy-nadrág meg csizma. Ott, a 42. utcában a kutya se
tör dik az ilyesmivel, azt vehet föl az ember, amit akar. Soha életemben nem láttam
annyi csodabogarat, mint ott.
A telet ebben a csúnya, neonfényes városrészben húzta ki, ahol a leveg nek pattogatott
kukorica, forró virsli és narancsszörp szaga van. De aztán, egy napfényes márciusi
reggelen, amikor már küszöbön állt a tavasz, „két csibész ébresztett föl az FBI-tól". -
Ott helyben letartóztattak - emlékezett vissza. - A szállodában. Azzal zsupsz!, már
toloncoltak is vissza, Kansasba, Phillipsburgba. Ugyanabba a csinos kis börtönbe. Ott
aztán szépen a fejemre olvastak mindent: betöréses lopást, szökést, autólopást. Ött l
tíz évig terjedhet börtönbüntetésre ítéltek. Lansingben. Miután ültem egy darabig,
írtam papának. Tudattam vele, hogy mi történt. Megírtam Barbarának, a n véremnek
is. A közben eltelt évek során már csak k ketten maradtak életben a családból. Jimmy
öngyilkos lett. Fern kiugrott az ablakon. Anyám is halott volt már. Nyolc éve. Papa és
Barbara kivételével mindenki meghalt.
A nagy csomó papír meg más egyéb közt, amit Perry nem szívesen hagyott volna
Mexico Cityben, a szállodában, volt egy levél Barbarától is. A szép, olvasható írással
írt levél 1958. április 28-án kelt, amikor a címzett körülbelül két esztendeje ült már a
börtönben.
Drága öcsém, Perry!
Ma kaptuk meg második leveledet, & bocsáss meg, hogy nem irtam hamarább. Az id
itt is, akárcsak tifelétek, kezd már melegedni, & lehet, hogy már a tavaszi fáradtság
vett rajtam er t, de igyekszem leküzdeni. Els leveled nagyon megdöbbentett, mint
bizonyára sejted is, de nem ezért nem írtam: az igazság az, hogy a gyerekek nagyon
lekötnek, & nehéz id t szakítanom rá, hogy leüljek, és levélírásra összpontosítsam a
figyelmemet, ahogy már régóta tervezem. Donnie már ki tudja nyitni az ajtókat, és fel
tud mászni a székekre & egyéb bútorokra, & állandóan félek, hogy leesik valahonnan.
Néha ugyan ki tudom ereszteni a gyerekeket játszani az udvarba, de nekem is mindig ki
kell mennem velük, mert ha nem vigyázok, bajuk eshetik. De semmi se tart örökké, &
tudom, milyen gondban leszek, ha majd az utcán fognak már szaladgálni, & nem
lesznek a szemem el tt. Itt van néhány adat róluk, hátha érdekel:
Magasság Testsúly Cip méret
Freddie 92,7 cm 12 kg 2 deka 7 és feles, keskeny
Baby 95,2 cm 13 kg 38 deka 8-as, keskeny
Donnie 86,3 cm 11 kg 79 deka 6 és feles, széles
Láthatod, hogy Donnie már egész nagy fiú, ahhoz képest, hogy csak tizenöt hónapos,
& tizenhat foga van. Remek kis pofa: egyszer en imádnivaló, senki sem tud ellenállni
neki. Ugyanolyan méret ruhát hord, mint Baby meg Freddie, csak a nadrág hosszú
még neki.
Szeretnék hosszú levelet írni, épp ezért valószín leg többször is félbe kell hagynom,
mint például most is, mert meg kell fürdetnem Donnie-t. Baby & Freddie már délel tt
megfürödtek, mivel ma elég hideg van, & nem engedtem ki ket az udvarra. Rögtön
folytatom...
El ször is ami a gépírástudományomat illeti, nem akarlak becsapni: nem vagyok
valami jó gépíró. Van, amikor egy, van, amikor öt ujjai írok, & noha elég t rhet en
megy, & még Nagy Frednek is segítek az üzleti levelezésben, nekem egy óra kell
ahhoz, ami másnak, aki TUD GÉPELNI, valószín leg negyedórájába kerülne...
Komolyan mondom, nincs hozzá se id m, se AKARATER M, hogy szakszer en
megtanuljak gépelni. Az azonban egészen bámulatos, hogy te milyen nagyszer en
belejöttél, s milyen remekül gépelsz. Azt hiszem, mindnyájan nagyon könnyen
tanultunk (mármint Jimmy, Fern, te meg én), & mindnyájunkban volt egyebek közt
m vészi hajlam is Még mama & papa is meg volt áldva m vészi tehetséggel
szinte meggy z désem, hogy egyikünknek sincs joga SENKIT sem hibáztatni azért,
amit az életével csinált. Bizonyított tény, hogy hétéves korára a legtöbb ember eléri az
ÉRTELEM FOKÁT, ami azt jelenti, hogy ebben a korban már meg tudja
különböztetni a helyest a helytelent l. Persze a környezet borzasztóan fontos szerepet
játszik az ember életében, mint például az enyémben a zárda, & én nagyon hálás
vagyok a hatásért, amellyel a zárda volt rám. Ami Jimmyt illeti: volt négyünk közül a
leger sebb akaratú. Még mindig emlékszem, milyen szorgalmasan tanult &járt
iskolába, pedig senki se kényszerítette rá, & AKARTA, hogy legyen bel le valaki.
Sose fogjuk megtudni, miért történt, ami történt, miért tette, amit tett, de még ma is f
áj, ha rágondolok. rültség volt. De hát csak nagyon kevéssé tudunk uralkodni emberi
gyöngeségeinken, & ez vonatkozik Fernre is & még sok százezer emberre, bennünket
is beleértve - mert MINDNYÁJUNKNAK vannak gyöngeségeink. Ami téged illet:
nem tudom, hogy a TE gyöngeséged mi, de úgy érzem, NEM AZ A SZÉGYEN, HA AZ
EMBERNEK PISZKOS AZ ARCA; A SZÉGYEN OTT KEZD DIK, HA NEM MOSSA
LE.
Minden irántad érzett szinte szeretetem dacára, hiszen te vagy az egyetlen él
testvérem, és a gyerekeim nagybátyja, Perry, nem állíthatom azt, mert nem érzem úgy,
hogy apánkhoz meg a bebörtönözéshez való viszonyulásod HELYES vagy egészséges.
Fölösleges dühöngened emiatt, mert én is tisztában vagyok vele, hogy senki se fogadja
szívesen a kritikát, & természetes, hogy bizonyos mértékig haragszik arra, aki kritikát
gyakorol fölötte, szóval el vagyok készülve rá, hogy a) vagy egyáltalán nem válaszolsz,
b) vagy kapok t led egy levelet, amelyben pontosan kifejted, mi a véleményed rólam.
Remélem, tévedek, & szintén remélem, alaposan elgondolkozol ezen a levélen, &
MEGPRÓBÁLOD megérteni, hogy más esetleg másképp látja a dolgokat. Nagyon
kérlek, ne érts félre, tudom, hogy nem vagyok tekintély, & nem állítom, hogy túl okos
vagy müvelt volnék, de azt hiszem, hogy normálisan és értelmesen tudok gondolkozni,
& megvan hozzá a szükséges akarater m, hogy életemet Isten & az emberek törvényei
szerint éljem le. Igaz, hogy én is „megbotlottam néha", ami természetes, hiszen mint
mondtam, én is ember vagyok, & ennélfogva nekem is vannak emberi gyöngeségeim,
de ismétlem, a dönt mégiscsak az, hogy nem az a szégyen, ha az embernek piszkos az
arca; a szégyen ott kezd dik, ha nem mossa le. Senki sem ismeri nálam jobban a
fogyatékosságaimat és hibáimat, nem is akarlak hát tovább untatni ezzel.
Szóval, az els & legfontosabb: papa NEM felel s se azért, amit helytelenül, se azért,
amit helyesen cselekedtél. Akármit cselekedtél, akár helyes, akár helytelen, TE
cselekedted. Tapasztalatom szerint mindig úgy éltél, ahogy neked tetszett, TEKINTET
NÉLKÜL a körülményekre vagy azokra, akik szerettek, s akiket talán meg is bántottál.
Akár megérted, akár nem: az a tény, hogy börtönben ülsz, engem is, papát is bánt,-
nem azért, amit elkövettél, hanem azért, mert semmi jelét sem mutatod az SZINTE
megbánásnak, NEM TISZTELSZ se törvényt, se embert, se semmit. Leveledb l az
látszik, hogy minden bajodért mást hibáztatsz, sose magadat. Elismerem, hogy
intelligens vagy & a szókincsed rendkívül gazdag, & tudom, hogy képes vagy mindent
megcsinálni, amit igazán akarsz, & jól csinálod meg, de mit akarsz csinálni, &
hajlandó vagy-e DOLGOZNI, & szintén igyekszel-e elérni, amit célul t ztél ki magad
elé? Semmi sem hullik magától az ember ölébe, & biztos, hogy ezt már sokszor
hallottad, de nem árt, ha még egyszer hallod.
Ha tudni akarod, mi az igazság papát illet en: majd megszakad miattad a szíve.
Bármire hajlandó lenne, csak kihozhasson onnan, és visszakaphassa a fiát; de attól
tartok, hogy csak még jobban megbántanád, ha alkalmad nyílna rá. Nem egészséges,
egyre jobban öregszik, & ahogy a szólás tartja, már „nem olyan legény", mint hajdan
volt. Sok mindenben nem volt igaza, & ezt tudja is, de akármilyen volt és akármerre
járt, mindig megosztotta veled az életét meg mindenét, márpedig ezt senki mással nem
tette volna meg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ÖRÖK HÁLÁVAL vagy az
ÉLETEDDEL tartozol neki, de igenis köteles vagy TISZTELNI T és
TISZTESSÉGESEN ÉLNI. Én személy szerint büszke vagyok papára. Szeretem &
tisztelem t, mint az apámat, & csak sajnálni tudom, hogy inkább akart magányos
farkas módjára élni a fiával, mikor velünk is élhetne, békességben és szeretetben.
Ehelyett inkább magányosan sóvárog utánad, & vár rád, a fiára, kis lakókocsijában.
Én aggódom miatta, & amikor azt mondom, hogy ÉN, a férjemet is értem alatta, mert
is tiszteli apánkat. Mert EMBER A TALPÁN. Igaz, hogy papának nincs különösebb
iskolázottsága, de az iskolában csak olvasni és helyesen leírni tanuljuk meg a
szavakat, ezeket a szavakat az életben ALKALMAZNI, vagyis szerintük ÉLNI
azonban egész más dolog, amire csak az ÉLET & A MAGUNK ÉLETE taníthat meg
bennünket. Papa ilyen értelemben élt & te csak ostobaságodról teszel tanúságot,
amikor azt mondod róla, hogy m veletlen, & képtelen megérteni az életben adódó
problémák „tudományos jelentését" stb. Még mindig egy anya az egyedüli lény, aki
csókjával meg tudja gyógyítani gyermeke lelki fájdalmát, és mindent jóvá tud tenni: ezt
magyarázd meg TUDOMÁNYOSAN.
Sajnálom, hogy ilyen keményen vagyok kénytelen beszélni veled, de úgy érzem, egyszer
már meg kell mondanom neked a véleményemet. Sajnálom, hogy levelemet cenzúrázni
fogják (a börtönhatóságok), & szintén remélem, hogy nem fogja károsan befolyásolni
esetleges szabadlábra helyezésedet, de úgy érzem, tudnod kell & rá kell ébredned,
milyen borzasztó fájdalmat okoztál. Els sorban, persze, papáról van szó, hiszen én a
családomnak szentelem magam, viszont te vagy az egyetlen, akit papa szeret -
egyszóval te vagy a „családja". Persze tudja, hogy én is szeretem, de mint tudod,
köztünk nincs olyan szoros kapcsolat.
Büntetésed nem olyasmi, amire büszke lehetnél, nem egykönnyen fogsz szabadulni az
emlékét l, & meg kell próbálnod jóvátenni a hibáidat, & jóvá is lehet tenni, de úgy
nem fog sikerülni, ha mindenkit ostobának & m veletlennek & értetlennek tartasz.
Emberi lény vagy, SZABAD AKARATOD VAN. Ez az, ami az állatok fölé emel. De
ha úgy élsz, hogy nincs benned megértés és részvét embertársaid iránt, olyan vagy,
mint az állat: „szemet szemért, fogat fogért", & a boldogság & a lelki békesség ilyen
életfelfogással nem érhet el.
Ami a felel sséget illeti, senki se vágyik különösebben utána; mégis mindnyájan
felel sséggel tartozunk a közösségnek, amelyben élünk & a törvényeinek. Egy
fiatalember akkor érik férfivá, amikor elkövetkezik az id , hogy felel sséget kell
vállalnia otthonért, gyerekekért vagy valamilyen munkakörért, és bizonyára el tudod
képzelni, micsoda káosz lenne a világon, ha mindenki azt mondaná: „Független
akarok lenni, felel sség nélkül & szabadon ki akarom mondani, amit gondolok, & azt
szeretném csinálni, amit ÉN akarok." Mindnyájunknak szabadságunkban van úgy
beszélni & cselekedni, ahogy egyénileg akarunk - FÖLTÉVE, hogy a beszédnek &
cselekedetnek ez a „szabadsága" nem okoz kárt embertársainknak.
Gondolkozz el ezen, Perry. Te az átlagosnál értelmesebb vagy, az érvelésed valahogy
mégis helytelen. Lehet, hogy a f eszült idegállapot miatt, amelyet a börtönélet idéz el .
Akárhogy van is, ne felejtsd el: te & csakis te vagy a felel s, és rajtad, egyes-egyedül
csak rajtad áll, hogy jóvátedd életednek ezt a szakaszát. Remélem, hamarosan hallok
rólad.
Szeretettel imádkozik érted
n véred & sógorod:
Barbara & Frederic & a gyerekek.
Amikor Perry nem dobta el ezt a levelet, s t besorolta féltve rzött kincseinek
gy jteményébe, nem holmi gyengéd érzelmek vezették. Épp ellenkez leg: „gy lölte"
Barbarát, és épp a minap mondta Dicknek: - Egyvalami van, amit szintén sajnálok.
Bárcsak a n vérem is ott lett volna abban a házban! (Dick nevetett, és bevallotta, hogy
is kíván valami effélét: - Mindig az jár az eszemben, hogy élveztem volna, ha ott van
a második feleségem is. Meg az egész rohadt családja.) Nem, ez a levél csak azért volt
Perry számára olyan értékes, mert fogolytársa, a „szuperintelligens" Willie-Jay, írt róla
egy „igen finom" elemzést, két s r n gépelt oldalon, a következ címmel: „A levél
alapján szerzett benyomásaim."
A LEVÉL ALAPJÁN SZERZETT
BENYOMÁSAIM
l. Amikor elkezdte ezt a levelet, azt akarta, hogy a levél a kereszténység elveinek
részvétteljes demonstrációja legyen. Vagyis, válaszul hozzá intézett leveledre, amely
nyilván fölbosszantotta, oda akarta tartani a másik arcát is, azt remélve, hogy ezzel
fölébreszti benned a lelkifurdalást a leveled miatt, és legközelebb majd menteget zni
fogsz.
Csakhogy kevés embernek sikerül egy általános erkölcsi elvet demonstrálnia, ha
elhatározását és gondolkodásmódját az elfogultság befolyásolja. Hogy n vérednek se
sikerült, világosan megmutatkozik a levél további részében, ahol a józan
ítél képességet az indulatok váltják föl: gondolatai jók, feltétlenül intelligenciáról
tanúskodnak, ez az intelligencia azonban már nem elfogulatlan és pártatlan.
Gondolkodásmódját az emlékeire és csalódására való érzelmi reakció befolyásolja;
következésképpen akármilyen okosak is intelmei, hatástalanok maradnak, s legföljebb
arra ösztökélnek, hogy legközelebbi leveledben bosszút állj rajta és megbántsd. Ezzel
egy olyan folyamat kezd dne el, amely csak további haragban és bosszúságban
kulminálna.
2. Ostoba levél, de saját cs djének érzete íratta vele. Hozzá intézett leveled is, meg az
válasza is célját tévesztette. Te megpróbáltad megmagyarázni neki életfelfogásodat,
amely szükségszer en befolyásolja cselekedeteidet. Leveled eleve arra ítéltetett, hogy
félreértsék vagy túlságosan is szó szerint vegyék, mert a te életelveid élesen szemben
állnak a konvenciókkal. S ugyan mi lehetne konvencionálisabb, mint egy
háromgyermekes háziasszony, aki családjának „szenteli" az életét??? Mi sem
természetesebb, mint hogy haragszik arra, aki nem konvencionális. A
konvencionalizmusban jókora adag képmutatás rejlik. Ennek a paradoxonnak minden
gondolkodó ember tudatában van; de ha konvencionális emberekkel van dolgunk,
okosabb úgy kezelni ket, mintha nem volnának képmutatók. Ez nem jelenti azt, hogy
az embernek h tlennek kell lennie elveihez; csupán kompromisszumról van szó, ami
lehet vé teszi, hogy az ember az maradhasson, aki, anélkül hogy állandóan fenyegetve
érezné magát a konvenciók kényszerét l. N véred levele azért nem ért célt, mert
képtelen felfogni problémádat teljes mélységében, sejtelme sincs az elviselhetetlen
kényszerr l, amely a környezet, a szellemi kielégületlenség és a teljes elszigetel désre
irányuló, egyre növekv tendencia gyakorol rád.
3. N véred úgy érzi, hogy:
a) túlságosan hajlamos vagy rá, hogy sajnáld magad,
b) túlságosan számító vagy,
c) tulajdonképpen nem érdemelsz meg egy nyolcoldalas levelet, amely az anyai
kötelességek teljesítése közepette íródott.
4. A 3. oldalon azt írja: „ szinte meggy z désem, hogy egyikünknek sincs joga senkit
sem hibáztatni stb." Ilyen módon próbálja igazolni azokat, akik egyénisége
kialakulásának éveiben hatottak rá. De vajon ez-e a teljes igazság? N véred feleség és
anya. Köztiszteletben áll, és többé-kevésbé biztosítva van az élete. Könny fütyülni az
es re, ha van az embernek es kabátja. De vajon hogy gondolkozna akkor, ha az utcán
lenne kénytelen megkeresni betev falatját? Akkor is ilyen megbocsátó lenne azok
iránt, akik szerepet játszottak a múltjában? Egyáltalán nem. Mi sem gyakoribb, mint
hogy az ember úgy érzi, kudarcainak mások az okai, mint ahogy az is mindennapi
jelenség, hogy az ember szívesen megfeledkezik azokról, akiknek része volt a
sikereiben.
5. N véred tiszteli apátokat. Ugyanakkor azonban rossz néven is veszi t le, hogy téged
szeret jobban. Féltékenysége burkoltan jut kifejezésre ebben a levélben. A sorok közt
világosan olvasható a kérdés: „Szeretem papát, és igyekeztem úgy élni, hogy büszke
lehessen rá, hogy milyen lánya van. Mégis meg kellett elégednem szeretete
morzsáival. Mert csak téged szeret. Mért van ez így?"
Apád az évek folyamán nyilván kihasználta leveleiben n véred érzelg s
beállítottságát. Olyan képet festett magáról, amely igazolja lányának róla alkotott
véleményét: alulmaradt az életben, s ráadásul egy hálátlan fiúval is meg van verve:
csak azért halmozta el szeretettel és gyöngédséggel, hogy a fiú viszonzásul
gyalázatosán bánjon vele.
A 7. oldalon azt írja, sajnálja, hogy levelét cenzúrázni fogják. Csakhogy valójában
egyáltalán nem sajnálja. Örül, hogy keresztül fog menni egy cenzor kezén. Tudat alatt
az egész levelet úgy írta meg, hogy közben folyton a cenzorra gondolt, abban a
reményben, hogy a levél alapján azt fogja hinni: a Smith család tulajdonképpen
nagyon rendes család. „Kérem, ne Perry után ítéljen meg minket is."
Ami az anyát illeti, aki csókjaival gyógyítja meg gyermeke lelki fájdalmát, ez afféle
n i formája a szarkazmusnak.
6. Te azért írtál neki, mert:
a) a magad módján szereted,
b) szükségét érzed, hogy legalább ennyi kapcsolatod legyen a külvilággal,
c) hasznodra lehet.
Összefoglalás és tanács: A n véreddel folytatott levelezésb l nem lehet semmiféle
hasznod, csupán általános jelleg társadalmi funkciója van. Maradj hozzá írt
leveleidben olyan témáknál, amelyek nem haladják meg felfogóképességének határait.
Ne terheld t egyéni következtetéseiddel. Ne kényszerítsd védekez állásba, és azt se
engedd, hogy kényszerítsen abba. Vedd tudomásul, hogy csak bizonyos határig
képes megérteni céljaidat, és ne felejtsd el, hogy igen érzékeny minden apátokat érint
kritikára. Légy következetes vele szemben tanúsított magatartásodban, és ne er sítsd
meg azt a gyanúját, hogy gyönge ember vagy. Nem mintha szükséged volna a
jóindulatára, inkább azért, mert különben további ilyenfajta levelekre számíthatsz,
márpedig az ilyen levelek csak arra jók, hogy növeljék máris veszélyes antiszociális
hajlamaidat.
VÉGE
Ahogy Perry tovább rendezgetett és válogatott, azok a holmik, amelyek annál
becsesebbek voltak számára, semhogy akár ideiglenesen is megváljon t lük, már-már
düledezni kezd halommá magasodtak. De hát mit csináljon? Nem kockáztathatta
meg, hogy elveszítse a bronzérmet, amelyet Koreában érdemelt ki, sem középiskolai
bizonyítványát (Leavenworth megye oktatásügyi osztálya állította ki, miután a
börtönben folytatta sokáig félbeszakított tanulmányait). Aztán volt ott egy
fényképekkel tömött barna boríték is, amelyet szintén nem szívesen veszített volna el:
f leg róla készült fényképeket tartalmazott, attól az id t l kezdve, amikor a
Kereskedelmi Flottánál szolgált (a kép csinos fiatalembert ábrázolt, s a hátára ez volt
írva: „16 é. Ifjú, felel tlen & ártatlan"), egészen azokig a felvételekig, amelyek nemrég
készültek Acapulcóban. Ezenkívül volt még vagy félszáz egyéb apróság, amit
feltétlenül magával akart vinni, többek közt a kincses térképek, Ottó vázlatkönyve,
valamint két vastag jegyzetfüzet; a vastagabbik saját külön szótára volt, egy csomó -
nem ábécérendben följegyzett - szó, amelyet „szépnek", „hasznosnak" vagy legalábbis
„megjegyzésre méltónak" tartott, (íme, példának egy oldal: „Thanatoid = olyan, mint a
halál; Omnilingual = egy csomó idegen nyelvben jártas; Amerce = pénzbírság, bíróság
által kirótt büntetés; Nescient = tudatlanság; Facinorous = vad, gonosz; Hagio-phobia
= szent helyekt l & tárgyaktól való beteges irtózás; Lapidicolous = kövek alatt él, mint
bizonyos vak rovarok; Dyspathia = a rokonszenv, a felebaráti együttérzés hiánya;
Psilopher = olyan ember, aki szívesen tetszeleg a filozófus szerepében; Omophagia =
nyershúsevés, bizonyos vad törzsek szokása; Depredate = kifoszt, kirabol,
kizsákmányol; Aphrodisiac = orvosság, vagy valami hasonló, ami nemi vágyat kelt;
Megalodactylus = abnormálisán hosszú ujjú; Myrtophobia=az éjszakától és sötétségt l
való félelem.")
A másik jegyzetfüzet fedelére cikornyás, n ies kézírással - amire olyan büszke volt -
ez volt írva: „Perry Edward Smith naplója." A meghatározás nem fedte a füzet
tartalmát, ugyanis egyáltalán nem naplóról volt szó, inkább valamiféle antológiáról,
amely homályos értelm adatokat („A Mars tizenöt évenként kerül földközelbe. 1958
ilyen év"), költeményeket, idézeteket („Senki sem sziget, senki sem teljes
önmagában"), valamint könyvekb l és újságokból szó szerint vagy nagyjából kimásolt
passzusokat tartalmazott. Például:
Sok ismer söm van, de csak kevés barátom; azoknak a száma, akik igazán ismernek,
még kevesebb.
Hallom, hogy új patkánymérget hoztak forgalomba. Rendkívül hatásos, se szaga, se
íze, s olyan tökéletesen fölszívódik, hogy semmiféle nyomát nem lehet kimutatni a
hullában.
Amikor fölkértek, hogy tartsak beszédet: „Isten engem úgy segéljen, nem is tudom, mit
akartam mondani... azt hiszem, sose volt még ilyen alkalom az életemben, amikor
egyszerre ennyi embernek köszönhettem volna, hogy nagyon-nagyon boldog vagyok.
Csodálatos és ritka pillanat ez, s úgy érzem, mélységes hálára vagyok kötelezve.
Köszönöm!"
Érdekes cikket olvastam a MAN TO MAN febr. számában : „Késsel vágtam utat
magamnak egy gyémántlel helyig."
„Az olyan ember, aki szabadságot élvez, annak minden kiváltságával együtt, szinte el
sem tudja képzelni, mit jelent, ha megfosztják ett l a szabadságtól." (Erié Stanley
Gardner.)
„Mi az élet? Szentjánosbogár csillogása az éjszakában. Bölény lehelete télnek idején.
Olyan, mint a füvön átsuhanó halvány árnyék, amely belevész az alkonyatba."
(Varjúláb, a fekete lábú indiánok f nöke.)
Ez az utolsó bejegyzés piros tintával íródott és zöld tintával rajzolt csillagokból álló
keret díszítette; az antológia írója ezzel akarta hangsúlyozni a bejegyzés „személyes
jelent ségét". „Bölény lehelete télnek idején": pontosan ez volt az véleménye is az
életr l. Miért csináljunk gondokat magunknak? Érdemes egyáltalán „törnie magát
valamiért az embernek"? Az élet semmi, köd, árnyék, amit elnyelnek a többi árnyak.
De, a szentségit neki, az ember mégis folyton idegeskedik, töpreng, izgatja, milyen
állapotban van a körme, no meg a szállodaigazgatóság figyelmeztetése is: „SU DÍA
TERMINA A LAS 2 P. M."
- Hé, Dick! - szólalt meg Perry. - Már majdnem egy óra.
Dick ébren volt, s t mi több: éppen Inezzel szeretkezett. Dick - mintha rózsafüzért
imádkozna - egyre csak ezt suttogta: - Jó, bébi? Jó? - Inez azonban csak cigarettázott
és nem felelt. Mikor Dick az éjszaka fölhozta a szobába és közölte Perryvel, hogy a n
ott fog aludni, Perry nem helyeselte ugyan a dolgot, de nem is nagyon akadékoskodott.
Ha azt képzelték, hogy felizgatja t, amit csinálnak, vagy többnek t nik a szemében
puszta „kényelmetlenségnél", tévedtek. Perry mindenesetre sajnálta Inezt. Olyan „buta
kis jószág" volt: csakugyan elhitte, hogy Dick feleségül veszi, és nem is gyanította,
hogy Dick még aznap délután el akarja hagyni Mexikót.
- Jó, bébi? Jó?
- A szentségit - mondta Perry. - Siess egy kicsit, jó? Csak kett ig maradhatunk itt.

Szombat volt, közeledett a karácsony, alig lehetett járm vel közlekedni a F utcán.
Deweynak a nagy forgalomban elakadt a kocsija, felnézett az utca fölé kifeszített
magyalfüzérekre - az élénkzöld girlandokról piros papírharangok lógtak le -, és eszébe
jutott, hogy még nem vett ajándékot se a feleségének, se a fiainak. Agya
automatikusan kilökött magából minden gondolatot, ami nem a Clutter-üggyel volt
kapcsolatos. Marié, valamint sok barátjuk már kezdett csodálkozni rajta, mennyire
hatalmába kerítette ez az eset: mint valami rögeszme.
Egyik jó barátja, egy fiatal ügyvéd, ifj. Clifford R. Hope, szintén meg is mondta neki:
- Tudod, mennyire megváltoztál, Al? Tisztában vagy vele, hogy már egyébr l se tudsz
beszélni? - Hát igen - felelte Dewey -, folyton csak azon jár az eszem.
Végeredményben megtörténhetik, hogy miközben újra meg újra el adom a dolgot,
eszembe jut valami, amire eddig nem gondoltam. Valamilyen újabb szempont. Vagy
talán neked jut az eszedbe valami. A nemjóját neki, Cliff, mit gondolsz, hogy alakul
tovább az életem, ha ez az eset az elintézetlen ügyek dossziéjában marad? Még évek
múlva is utána fogok járni minden nyomnak, s ha gyilkosság történik valahol, ha csak
egy kicsit is hasonlít erre az ügyre, azonnal bele fogom ütni az orromat, hogy lássam,
nincs-e valami kapcsolat a két gaztett közt. De nemcsak err l van szó. Az igazság az,
hogy már úgy érzem, jobban ismerem Herbet és a családját, mint ahogy k ismerték
önmagukat. Állandóan kísértenek. S azt hiszem, ez már mindig így lesz. Amíg rá nem
jövök a megoldásra.
Annak, hogy Dewey ennyire a rejtélynek szentelte minden gondolatát, nála szokatlan
szórakozottság lett az eredménye. Aznap reggel is hogy könyörgött neki Marié: -
Kérlek, nagyon kérlek, ne felejtsd el... - De sehogy se tudott visszaemlékezni rá, mire
kérte az asszony, csak akkor jutott az eszébe, amikor sikerült végre kiverg dnie a
karácsonyi bevásárlások miatt szokatlanul nagy forgalomból, és az 50. számú
országúton Holcomb felé robogva elhaladt dr. J. E. Dalé állatorvos rendel je el tt. Hát
persze! Arra kérte a felesége, hogy okvetlenül hozza haza a család macskáját, Pete-et.
Pete hatkilós, tigrisbundájú kandúr volt, egész Garden City ismerte, olyan hírhedt volt
a harciasságáról. Emiatt állt most is orvosi kezelés alatt. Vesztesként került ki egy
bulldoggal vívott közelharcból, amelynek során olyan sebeket kapott, hogy össze
kellett varrni és antibiotikumokkal kellett kezelni. Miután dr. Dale elbocsátotta, Pete
letelepedett gazdája mellé az elüls ülésre, és végigdorombolta Holcombig az egész
utat.
A detektív River Valley Farmra igyekezett, útközben azonban megkívánt valami
meleget - egy csésze forró kávét -, és megállt a Hartman Kávéháznál.
- Hello, szépfiú! - üdvözölte Mrs. Hartman. - Mivel szolgálhatok?
- Csak egy csésze kávét kérek, asszonyom.
Az asszony töltött neki egy csészével. - Nem csal a szemem? Vagy csakugyan ennyire
lefogyott?
- Egy kicsit. - Az igazság az, hogy Dewey az utolsó három hétben majdnem kilenc
kilót fogyott. Úgy lötyögött rajta a ruha, mintha valamelyik testesebb barátjától kérte
volna kölcsön, s az arca, amelyr l rendes körülmények közt is ritkán lehetett leolvasni,
mi a foglalkozása, egészen megváltozott: egy okkult tudományokkal foglalkozó
aszkétára emlékeztetett.
- Hogy van?
- Remekül.
- Pedig borzasztóan néz ki.
Ez tagadhatatlan volt. De se nézett ki rosszabbul, mint a K. B. I.-csoport többi tagja:
Duntz, Church és Nye. Feltétlenül jobb állapotban volt, mint például Harold Nye, aki
annak ellenére, hogy súlyos influenzája, s t láza is volt, továbbra is kitartóan ellátta
szolgálatát. A négy fáradt férfi összesen vagy hétszáz bejelentést és kósza hírt
„nyomozott le". Dewey például két fárasztó napot töltött azzal - teljesen
eredménytelenül -, hogy nyomára jusson a két rejtélyes mexikóinak, akikr l Paul
Helm esküvel állította, hogy a gyilkosság el tti délután Mr. Clutternál jártak.
- Még egy csészével, Alvin?
- Azt hiszem, elég lesz. Köszönöm, asszonyom.
De az asszony már jött is a kávéf z vel. - Az én kontómra, seriff. Ahogy elnézem,
nem fog megártani.
Az egyik sarokasztalnál két részeg farmmunkás dámát játszott. Az egyik felállt és
odalépett a pulthoz, Dewey mellé. - Igaz, amit hallottunk?
- Attól függ.
- Arra a fickóra gondolok, akit elcsípett. Aki a Clutter-házban settenkedett. Hogy a
tettes. Legalábbis úgy hallottuk.
- Rosszul hallották, öregem. Rosszul bizony.
Igaz ugyan, hogy Jonathan Dániel Adrián, akit jelenleg a megyei börtönben tartottak
fogva engedély nélküli fegyverviselés vádjával, egy ideig a Topekai Állami Kórház
elmeosztályának ápoltja volt, a nyomozók azonban kiderítették, hogy a Clutter-ügyhöz
semmi köze. Ezzel kapcsolatban minden b ne csupán az oktalan kíváncsiság volt.
- Hát ha nem a gyilkos, mi a fenének nem keresik meg már az igazit? Otthon tele van
a ház asszonynéppel, s még a klozettra se mernek egyedül kimenni.
Dewey már hozzászokott az efféle szemrehányásokhoz; a foglalkozásához tartoztak.
Fölhajtotta a második csésze kávét, sóhajtott egyet és elmosolyodott.
- Ez nem vicc, a szentségit neki! Komolyan beszélek. Mért nem tartóztat már le
valakit? Végeredményben azért fizetik.
-Hagyja már abba ezt a hülyeséget! - mondta Mrs. Hartman. - Mindnyájunkat
egyformán szorít a cip . Alvin úgyis mindent megtesz, ami telik t le.
Dewey rákacsintott. - De mennyire, hogy meg, asszonyom. Nagyon köszönöm a kávét.
A munkás megvárta, amíg áldozata az ajtóhoz ér, aztán leadott még egy búcsúsortüzet:
- Ha még egyszer seriffnek jelölteti magát, az én voksomra ne számítson. Mert nem
szavazok magára.
- Hagyja már abba ezt a hülyeséget! - ismételte meg Mrs. Hartman.
River Valley Farm egy mérföldre fekszik a Hartman Kávéháztól, Dewey elhatározta,
hogy gyalog teszi meg az utat. Szeretett a búzamez kön kószálni. Normális
körülmények közt hetenként egyszer-kétszer hosszú sétákat tett a saját birtokán, azon
az imádott préridarabon, ahol - még mindig bízott benne - egyszer majd házat épít,
fákat ültet, s talán még a dédunokáival is eljátszadozhatik. Minden álma ez volt, de a
felesége nemrég figyelmeztette, hogy a maga részér l már letett err l az ábrándról;
kijelentette, hogy a történtek után esze ágában sincs mindenkit l távol, „ott künn" a
földeken lakni. Dewey tudta, hogy Marie akkor sem gondolná meg magát, ha
netalántán másnap lefülelné a gyilkosokat, amikor olyan szörny sorsra jutottak a
magányos farmházban él barátai.
Persze nem Clutterék voltak az els k, akiket Finney megyében, vagy akár
Holcombban meggyilkoltak. A kis közösség id sebb lakói jól emlékeznek még egy
bizonyos „szörny ségre", amely több mint negyven esztendeje történt - Hefner
meggyilkolására. Mrs. Sadie Truitt, a település hetvenöt éves levélkézbesít je, Clare
postamestern anyja, tövér l hegyére ismeri a legendás ügyet: - Augusztusban történt.
1920-ban. Pokoli h ség volt. Egy Tunif nev alak dolgozott a Finnup-farmon. Walter
Tunif. Kocsija volt, kiderült, hogy lopta. Az is kiderült, hogy katona volt, s engedély
nélkül távozott Fort Blissb l. Ez odaát van Texasban. Nagy gazember volt, annyi
szent, és sokaknak gyanús volt. így aztán egy este a seriff- akkor Orlie Hefner volt a
seriflf, csodálatosan tudott énekelni, biztosan bekerült az angyalok karába -, szóval
egy este kilovagolt a Finnup-farmra, hogy nyíltan föltegyen Tunifnak néhány kérdést.
Augusztus harmadika volt. Pokoli h ség. A vége az lett, hogy Walter Tunif szíven
l tte a seriffet. Szegény Orlie halott volt, miel tt még lerogyott volna a földre. Az a
disznó meg, aki lel tte, meglépett Finnupék egyik lován, kelet felé nyargalt a folyó
mentén. A hír persze futót zként terjedt el, és sok mérföldes körzetben hajtóvadászatot
rendeztek Walter Tunif után. Másnap reggel el is csípték azt a csirkefogót. Még annyi
id t se hagytak neki, hogy egy jó napotot mondjon. Olyan zabosak voltak a fiúk. Csak
odapörköltek neki a söréttel.
Magának Deweynak els ízben 1947-ben akadt dolga gyilkossággal Finney megyében.
Az esetr l ez áll az irattárában: „John Carlyle Polk, 32 éves creek indián, muskogeei
(Okla.) lakos megölt egy Mary Kay Finley nev 40 éves fehér pincérn t, Garden City-
beli lakost. Polk egy sörösüveg letört nyakával szúrta le a n t a Copeland-szálló egyik
szobájában, a kansasi Garden Cityben, 1947. május 9-én." Pontos, száraz
összefoglalása egy egyszer ügynek. A másik három gyilkosság közül, amelyben
Dewey azóta nyomozott, kett ugyanilyen világos és egyszer volt (1952. nov. 1-én
két pályamunkás megölt és kirabolt egy id sebb farmert; 1956. jún. 17-én egy részeg
férj halálra verte és rugdosta a feleségét), a harmadik esetben azonban, ahogyan
Dewey egyszer beszélgetés közben elmesélte, bizonyos értelemben volt némi
szokatlan. - Az egész a Stevens-park-ban kezd dött. Van ott egy zenepavilon, alatta
egy férfi-vécé. Szóval az a Mooney nev férfi a parkban kószált. Valahonnan Észak-
Carolinából való volt, csak átutazott a városon. Tény, hogy bement a vécébe, és valaki
utánament: egy Wilmer Lee Stebbins nev húszéves idevalósi fiatalember. Wilmer
Lee kés bb makacsul állította, hogy Mr. Mooney erkölcstelen ajánlatot tett neki. Ezért
támadta meg Mr. Mooneyt, ütötte le és verte a fejét a cementpadlóhoz. S amikor még
így se sikerült végezni vele, belenyomta Mr. Mooney fejét a vécécsészébe, és addig
húzta rá a vizet, amíg megfulladt. Lehet, hogy csakugyan így volt. De Wilmer Lee
további viselkedésére nincs magyarázat. A hullát el ször Garden Cityt l északkeletre
ásta el néhány mérfölddel. Másnap kiásta és a várostól tizennégy mérföldre az
ellenkez irányban temette el. És így ment tovább: folyton eltemette és megint kiásta.
Wilmer Lee úgy viselkedett, ahogy a kutya szokott a csonttal: egyszer en nem hagyta
Mr. Mooneyt békén pihenni. De végül is eggyel több sírt ásott a kelleténél; valaki
meglátta. - Dewey a Clutter-rejtély el tt mindössze a felsorolt négy esetben szerzett
némi tapasztalatot gyilkossági ügyekben, de ez a négy eset a Clutter-ügyhöz
viszonyítva olyan volt, mint néhány ártalmatlan széllökés a hurrikán el tt.
Dewey el vett egy kulcsot és kinyitotta a Clutter-ház elüls ajtaját. Odabenn meleg
volt, mert a f tést nem állították le, és a citromszagú viasszal fölkent, tükörfényes
padlójú helyiségek mintha csak pillanatnyilag álltak volna üresen; olyan volt az egész,
mintha vasárnap volna, és a család minden pillanatban megjöhetne a templomból. A
két örökös, Mrs. English és Mrs. Jarchow, egy kocsira való ruhát és bútort már
elszállíttatott ugyan, a háznak azonban még mindig olyan volt az atmoszférája, mintha
laknának benne. A nappaliban egy kotta - „Jön a rozson át" - hevert kinyitva a
zongorán. A hallban Herb zsíros szürke Stetson-kalapja lógott egy fogason. Az
emeleten, Kenyon szobájában, a halott fiú szemüvege az ágy fölött hevert a polcon, s
meg-megcsillant rajta a napfény.
A detektív szobáról szobára haladt. Sokszor bejárta már a házat. S t, majdnem
mindennap kijött, s bizonyos értelemben szívesen tartózkodott itt, mert a házban -nem
úgy, mint saját otthonában vagy a seriff emberekt l nyüzsgö irodájában - csönd és
béke uralkodott. A két telefonkészülék, amelynek még mindig el volt vágva a zsinórja,
néma volt. Deweyt a préri végtelen csöndje vette körül. A nappaliban beleülhetett
Herb hintaszékébe, hintázhatott és gondolkozhatott. Néhány következtetése már
megingathatatlan volt: szentül meg volt gy z dve róla, hogy a gonosztev k f célja
Herb Clutter meggyilkolása volt, indítóokuk pedig beteges gy lölet vagy esetleg
gy lölettel párosult rablási szándék. És azt is bizonyosra vette, hogy a gyilkosok
tempósan, kényelmesen dolgoztak, érkezésük és távozásuk közt talán két vagy több
óra is eltelt. (A halottkém, dr. Robert Fenton jelentése szerint az áldozatok testének
h mérséklete közt észrevehet különbség volt, és ennek alapján arra a következtetésre
jutott, hogy a gyilkosságokat a következ sorrendben követték el: Mrs. Clutter, Nancy,
Kenyon, Mr. Clutter.) E feltevések alapján Dewey biztos volt benne, hogy a család
tagjai nagyon jól ismerték gyilkosaikat.
Mostani látogatása során Dewey megállt az egyik emeleti ablakban, s fölfigyelt a
közelben valamire: egy madárijeszt állt a tarlón. Vadászsapka és az id járás
viszontagságaitól kifakult virágos kalikóruha volt rajta. (Bizonyára Bonnie Clutter
egyik ócska ruhája.) A szél belekapott a szoknyájába, és a madárijeszt ide-oda
hajladozott: mintha egy magányos teremtmény táncolt volna a hideg decemberi tarlón.
És Deweynak err l valahogy eszébe jutott Marie álma. Az asszony a minap egyik
reggel elfuserálta a reggelit: cukros tojást és sós kávét tálalt Dewey elé, s kijelentette,
hogy a dolognak „egy ostoba álom" az oka, amit még a napvilág se tudott el zni. -
Minden olyan valószer nek t nt, Alvin -mondta az asszony. - Akárcsak ez a konyha
itt. Különben éppen itt voltam álmomban. Itt, a konyhában. Vacsorát f ztem, és
egyszerre csak Bonnié lépett be az ajtón. Kék angórapulóver volt rajta, és olyan
nagyon kedves és csinos volt. Én meg azt mondtam: „Ó, Bonnié. .. Bonnié drágám...
az óta a borzasztó eset óta nem is láttalak." De nem felelt, csak nézett rám a maga
félénk, tartózkodó módján, és én nem tudtam, hogy folytassam. Az adott körülmények
között. Végül is azt mondtam: „Gyere, drágám, nézd meg, mit f zök Alvin-nak
vacsorára. Gombát. Garnélával és friss rákkal Mindjárt kész is. Gyere, drágám, kóstold
meg!" De nem akart jönni. Csak állt ott az ajtóban és nézett. És aztán... nem is tudom,
hogy mondjam el pontosan... aztán behunyta a szemét, csóválni kezdte a fejét, nagyon
lassan, meg a kezét tördelte, nagyon lassú mozdulatokkal, és nyöszörögni vagy inkább
suttogni kezdett. Hogy mit, nem értettem. De majd a szívem szakadt meg, még soha
nem sajnáltam senkit ennyire, átöleltem és azt mondtam neki: „Bonnié, kérlek! Ne sírj,
drágám, ne sírj! Ha valaki fel volt készülve rá, hogy Isten színe elé lépjen, te aztán fel
voltál, Bonnié." De nem sikerült megvigasztalnom. Csak rázta a fejét, és a kezét
tördelte. S aztán megértettem, mit mond. Azt mondta: „Meggyilkoltak. Meggyilkoltak.
Nem. Nem. Ennél nincs szörny bb. Semmi se lehet szörny bb ennél. Semmi."

Dél volt, mélyen benn a Mojave-sivatagban. Perry egy szalmakofferen ült és

szájharmonikázott. Dick a fekete aszfalttal burkolt 66. számú országút szélén állt,
szemét a makulátlanul üres látóhatárra szögezve, mintha tekintetének ereje autósokat
tudna el varázsolni. De csak nagyon kevés bukkant fel, és egyikük sem állt meg, hogy
felvegye az autóstoposokat. Egy teherautó-sof r, aki a kaliforniai Needlesbe tartott,
fölajánlotta ugyan, hogy elviszi ket, Dick azonban elutasította az ajánlatot. Nem
ilyesféle „fogásra" számítottak k Perryvel. Olyan magányos utasra vártak, aki
tisztességes kocsiban ül és teli van pénzzel a tárcája: valami idegenre, akit
kirabolhatnak, megfojthatnak és otthagyhatnak a sivatagban.
A sivatagban gyakran megesik, hogy az ember látni még nem lát semmit, de hangot
már hall. Dick fülét is megütötte egy közeled , de látni még nem látható autó
motorjának halk bugása. Perry is meghallotta; zsebre vágta a szájharmonikát, fölkapta
a szalmakoffert (ez volt egyetlen poggyászuk, szinte pukkadásig tömve Perry
emléktárgyaival. Az emléktárgyakon kívül volt még benne három ing, öt pár fehér
zokni, egy doboz aszpirin, egy üveg tequila, néhány olló, egy önborotva meg egy
körömreszel ; minden egyebüket elzálogosították, otthagyták a mexikói csaposnál,
vagy postán elküldték Las Vegasba), és kiállt Dick mellé az út szélére. Feszülten
figyeltek. Már föl is bukkant a kocsi, egyre nagyobb és nagyobb lett, s végül kiderült,
hogy egy csukott kék Dodge. Egyetlen utasa volt, egy kopasz, sovány férfi. Remek.
Dick fölemelte a kezét és intett. A Dodge lassított, és Dick megnyer én rámosolygott a
férfira. Az autó majdnem megállt, de nem egészen, a volán mellett ül férfi kihajolt az
ablakon, s tet t l talpig végigmérte a két fiatalembert. Valószín leg ijeszt látványt
nyújtottak. (Miután ötven órát utaztak buszon Mexico Cityb l a kaliforniai Barstow-
ig, aztán fél napig gyalogoltak a Mojave-sivatagban, mindkét vándornak kin tt a
szakálla, marcona, mocskos figura lett bel lük.) A kocsi nekilódult és elrobogott. Dick
tölcsért formált a tenyeréb l a szája köré, és utánakiáltott: - Mázlid van, disznó! -
Aztán röhögött egyet, és vállára emelte a koffert. Nem egykönnyen lehetett méregbe
hozni, mert - ahogy kés bb mondta - „határtalanul örült, hogy végre ismét a jó öreg
USA-ban van". Különben is, majd csak jön valaki egy másik kocsiban.
Perry megint el vette a szájharmonikát (egy napja volt a birtokában, egy barstow-i
áruházban lopta), és elkezdte játszani annak a dalnak bevezet taktusait, amelyik
id közben valóságos „indulójukká" lett. Perry egyik kedvenc dala volt, és Dicket is
megtanította mind az öt strófájára. Lépésben, énekelve meneteltek egymás mellett az
országúton: - Láttam t, övezte fény, utunk mutatni jött az Úr; lábnyomán a gy lölet
gyümölcse nyomban földre hull.* (Tarbay Ede fordítása)
- Er s, fiatal hangjuk messze csengett a sivatag csöndjében: - Glory! Glory!
Hallelujah! Glory! Glory! Hallelujah!

III. A MEGOLDÁS

A fiatalembert Floyd Wellsnek hívták, alacsony volt és er sen csapott állú. Többféle
foglalkozással megpróbálkozott: volt katona, mez gazdasági munkás, szerel és
tolvaj. Legutóbbi min ségében háromtól öt évig terjedhet fogházbüntetésre ítélték, s
a Kansasi Állami Börtönbe került. 1959. november 17-én, kedden este
rádióhallgatóval a fülén cellájában hevert a priccsén. Híreket hallgatott, de a bemondó
hangja és az érdektelen napi események elálmosították („Konrád Adenauer kancellár
ma Londonba érkezett, hogy tárgyalásokat folytasson Harold Macmillan
miniszterelnökkel... Eisenhower elnök hetvenperces beszélgetést folytatott dr. T. Keith
Glennannel az rkutatás problémáiról és költségeir l"). De rögtön kiröppent az álom a
szeméb l, amikor a következ ket hallotta: „A Herbert W. Clutter család négy tagjának
meggyilkolása ügyében nyomozó hatóságok azzal a kéréssel fordultak a
társadalomhoz, hogy bocsásson a rendelkezésükre minden olyan adatot, amely esetleg
segít fényt deríteni erre a megdöbbent b ntényre. Cluttert, feleségét, valamint két
serdül gyermekét vasárnap a kora délel tti órákban meggyilkolva találták Garden
City közelében lev farmjukon. Valamennyien meg voltak kötözve, be volt ragasztva a
szájuk, s egy 12-es kaliber vadászpuskával f be l tték ket. A nyomozó hatóságok
beismerik, hogy nem tudnak magyarázatot találni a b ntényre, amelyet Logan Sanford,
a Kansasi Nyomozóiroda vezet je a legszörny bb gaztettnek nevezett Kansas állam
egész történetében. Clutter, a köztiszteletben álló farmer, az Eisenhower-kormányzat
egykori megbízottja a Szövetségi Mez gazdasági Hitelintézetben..."
Wells meg volt döbbenve. Ahogy kés bb elmondta, el ször „nem akart hinni a
fülének". Pedig alapos oka volt rá, hogy higgyen, mert nemcsak a meggyilkolt
családot ismerte, hanem azt is pontosan tudta, ki gyilkolta meg ket.
A dolog nagyon régen kezd dött: tizenegy éve, 1948 szén, amikor Wells tizenkilenc
éves volt. Visszaemlékezésében elmondta, hogy akkoriban „csak úgy ide-oda
bolyongott az országban, és ott vállalt munkát, ahol éppen akadt". - így történt, hogy
egy szép napon Nyugat-Kansasban találtam magam. Nem messze a coloradói határtól.
Munkát kerestem, mindenfelé kérdez sködtem, s úgy hallottam, hogy River Valley
Farmon esetleg szükség van napszámosra. Mr. Clutter ugyanis így nevezte a birtokát.
S csakugyan fel is fogadott. Azt hiszem, egy évig maradtam ott - a telet mindenesetre
ott töltöttem -, csak azért léptem ki, mert megint rám jött a mehetnék. Tovább akartam
csavarogni. Szóval nem mintha valami nézeteltérésem lett volna Mr. Clutterral.
Tisztességesen bánt velem, éppúgy, mint valamennyi alkalmazottjával; ha például
fizetés el tt kicsit megszorult az ember, mindig szívesen adott egy ötöst vagy egy
tízest. Jó béreket fizetett, és ha az ember megérdemelte, könnyen kaphatott t le
prémiumot is. Tény, hogy Mr. Clutter az egyik legrokonszenvesebb ember volt, akivel
valaha is találkoztam. Akárcsak a családja. Mrs. Clutter meg a négy gyerek. Amikor
náluk voltam, a két kisebbik gyerek, az a kett , akit megöltek - Nancy meg a
szemüveges kisfiú -, még egészen csöppség volt, talán öt-hat éves. A két id sebb - az
egyiket Beverlynek hívták, a másik lánynak már nem emlékszem a nevére - már
középiskolába járt. Rendes család volt, igazán nagyon rendes. Sosem felejtettem el
ket. Valamikor 1949-ben léptem ki t lük. Megn sültem, elváltam, katona voltam, sok
minden egyéb is történt, szóval ahogy mondani szokták, telt-múlt az id , és 1959-ben -
1959 júniusában, vagyis tíz évvel az után, hogy utoljára láttam Mr. Cluttert -
Lansingbe kerültem. Mert betörtem abba a boltba. Egy villamossági szaküzletbe. Csak
néhány elektromos f nyíró gépet akartam szerezni. Nem azért, hogy eladjam ket.
F nyírógép-kölcsönz t szerettem volna nyitni. Tudniillik azt szerettem volna, hogy
egy kis önálló üzletem legyen. Persze nem lett semmi a dologból, azon kívül, hogy
rám sóztak háromtól öt évet. Ha nem így történik, sose találkozom Dickkel, és Mr.
Clutter talán még mindig életben van. De hát így jött ki a lépés. Tehetek én róla?
Lansingbe kerültem, és megismerkedtem Dickkel.
- volt az els cellatársam. Azt hiszem, egy hónapig ültünk egy cellában. Júniusban
meg július egy részében. Épp akkor töltött le egy háromtól öt éveset, s úgy volt, hogy
augusztusban feltételesen szabadlábra helyezik. Egyre csak arról beszélt, hogy mit fog
csinálni, ha majd kikerül. Azt mondta, hogy valószín leg elmegy Nevadába,
valamelyik rakétatámaszpontra, egyenruhát vásárol, és kiadja magát repül tisztnek,
így a legkönnyebb elsütni egy csomó fedezet nélküli csekket. Ez volt az egyik terve.
(Ami engem illet, egy pillanatig sem hittem, hogy sikerülni fog. Tagadhatatlanul
dörzsölt fickó volt, csak éppen a fizimiskája nem illett ehhez a szerephez. Egyáltalán
nem úgy festett, mint valami repül tiszt.) Aztán beszélt a haverjáról is. Perryr l. Egy
indián félvérr l, akivel el z leg egy cellában ült. Meg hogy micsoda nagy bulikat
csinál majd meg Perry, ha egyszer megint összekerülnek. Én sose találkoztam vele,
mármint Perryvel. Nem is láttam. Már kikerült Lansingb l, feltételesen szabadlábra
helyezték. De Dick folyton azt mondogatta, hogy ha lehet ség lesz valami igazi nagy
bulira, mindig számíthat Perry Smithre, az majd segít neki.
- Már nem emlékszem rá pontosan, hogy került szóba Mr. Clutter. Valószín leg akkor,
amikor arról beszélgettünk, melyikünk hol dolgozott, milyen munkát végzett. Dick
képesített autószerel volt, és majdnem mindig ebben a szakmában dolgozott. Csak
egyszer volt ment autó-sof r. Iszonyúan felvágott vele. Az ápolón kkel, meg hogy mi
minden m velt velük a ment kocsiban. Mindenesetre meséltem neki róla, hogy
egyszer egy hatalmas búzatermel farmon dolgoztam Nyugat-Kansasban egy álló
esztendeig. Mr. Clutternál. Megkérdezte, gazdag-e Mr. Clutter. Mondtam, hogy igen.
Mert csakugyan az volt. Egyszer elmesélte - ezt is elmondtam Dicknek -, hogy
egyetlen hét alatt tízezer dollárnak vert a fenekére. Úgy értem, hogy néha heti tízezer
dollárjába került a farm üzemeltetése. Ezután Dick folyton csak a Clutter család fel l
érdekl dött. Hányan vannak? Hány évesek lehetnek most a gyerekek? Pontosan
elmagyaráztatta velem, hogyan jut el az ember a házukig. Milyen a ház beosztása?
Van-e Mr. Clutternak páncélszekrénye? Nem tagadom: azt mondtam, hogy van.
Ugyanis mintha úgy emlékeztem volna, hogy van valami szekrényféle, páncélszekrény
vagy valami hasonló az íróasztal mögött, abban a szobában, amelyet Mr. Clutter
irodának szokott használni. Mire észbe kaptam, Dick már arról kezdett beszélni, hogy
meg fogja gyilkolni Mr. Cluttert. Azt mondta, hogy Perryvel együtt kimegy oda,
kettesben kirabolják a házat, és megölnek minden szemtanút: Clutterékat is meg
mindenkit, aki esetleg éppen ott lesz. Legalább egy tucatszor elmesélte, hogy fogja
csinálni, hogyan kötözi meg és puffantja le mindnyájukat Perry segítségével. Én erre
csak azt mondtam neki: „Nem fog az olyan könnyen menni, Dick." De nem állíthatom
becsülettel, hogy megpróbáltam lebeszélni. Ugyanis egy pillanatig sem hittem, hogy
komolyan meg akarja csinálni. Azt gondoltam, csak olyan fecsegés az egész. Amilyet
b ven hallani Lansingben. Szinte nem is beszélnek egyébr l, csak arról, hogy ki
milyen útonállásokat, rablásokat fog elkövetni, ha egyszer kiszabadul, satöbbi. De
többnyire csak hetvenkedés az egész. Senki se veszi komolyan. Ez az oka, hogy
amikor meghallottam a rádióban, amit hallottam, nem akartam hinni a fülemnek. Hát
mégis megtörtént! Pontosan úgy, ahogy Dick el re megmondta.
Így mondta el a dolgot Floyd Wells, de akkor esze ágában se volt senkinek se
elmondani. Félt; ha a többi rab megtudja, hogy árulkodik a börtönigazgatónak, annyit
se ér az élete, ahogy kifejezte, mint „egy döglött prérifarkasé". Egy egész hét telt el.
Wells szorgalmasan hallgatta a rádiót, figyelemmel kísérte az újságokban a híreket, s
az egyikben azt olvasta, hogy egy kansasi napilap, a Hutchinson News ezerdolláros
jutalmat t zött ki annak, aki olyan információval tud szolgálni, amelynek segítségével
le lehet tartóztatni és el lehet ítélni a Clutterék meggyilkolásában vétkes személyt vagy
személyeket. Érdekes hír volt, majdnem szóra bírta Well-set. Csakhogy még mindig
nagyon félt, éspedig nemcsak a többi fogolytól. Annak a lehet sége is fennállt, hogy a
hatóságok ellene is vádat emelnek mint felbujtó ellen. Hiszen végeredményben volt
az, aki Dicknek úgyszólván megmutatta az utat Clutterék ajtajához; kétségtelenül rá
lehetett bizonyítani, hogy tudott Dick szándékairól. Akárhogy fogta is föl az ember a
dolgot, Wells helyzete kényes volt, mentségei vitathatók, így aztán hallgatott, és újabb
tíz nap telt el. November után elkövetkezett a december, és - az újságokban megjelen
egyre kurtább hírek szerint (a rádióban már meg se említették az ügyet) - a nyomozó
hatóságok még mindig sötétben tapogatóztak, s alapjában véve ugyanott voltak, mint a
tragikus fölfedezés reggelén.
Wells azonban mindent tudott. Végül is nem bírta tovább, muszáj volt „elmesélnie
valakinek", s bizalmasan közölte a dolgot egyik fogolytársával. - A barátom volt.
Katolikus. És elég vallásos. És azt kérdezte t lem: „Na és most mit szándékozol tenni,
Floyd?" Mondtam, hogy magam sem tudom biztosan. Szerinte mit kéne tennem?
azon a nézeten volt, hogy forduljak az illetékesekhez. Azt mondta, szerinte nem lehet
úgy élni, hogy ilyesmi nyomja az ember lelkét. Meg azt is mondta, elmondhatom a
dolgot az illetékeseknek úgy is, hogy odabenn senki se gyanítsa, hogy én köptem.
Majd elintézi. Másnap beszélt is az igazgató helyettesével, közölte vele, hogy
szeretném, ha „berendelnének". Azt mondtam neki, hogy ha valamilyen ürüggyel az
irodájába hívatna, esetleg meg tudnám neki mondani, ki gyilkolta meg Clutterékat.
Persze hogy az igazgató helyettese rögtön hívatott. Iszonyúan féltem, de eszembe
jutott Mr. Clutter, meg hogy sose bántott, meg hogy karácsonykor egy kis pénztárcát
kaptam t le ajándékba, ötven dollárral. El adtam hát a dolgot az igazgató
helyettesének. Aztán magának az igazgatónak is. És még ott ültem Hand
börtönigazgató irodájában, amikor már föl is vette a telefonkagylót...
Hand börtönigazgató Logan Sanfordnak telefonált. Sanford végighallgatta, letette a
kagylót, kiadott néhány utasítást, aztán hívta fel Alvin Deweyt. Mikor Dewey aznap
este eltávozott irodájából, a Garden City-i bíróság épületéb l, egy nagy, barna
borítékot vitt haza magával.
Amikor hazaért, Marié éppen vacsorát f zött a konyhában. Ahogy a férje betette a
lábát, rögtön elkezdte mesélni, micsoda szörny ségek történtek odahaza. A család
macskája megtámadta a kis spánielt az utca másik oldalán, és valószín , hogy a
spániel fél szemére komolyan megsérült. Paul meg, a kilencéves fiuk, lepottyant a
fáról. Csoda, hogy egyáltalán életben maradt. Aztán az id sebbik fiú, a tizenkét
esztend s, aki Dewey keresztnevét viselte, kiment az udvarra szemetet égetni, és
akkora tüzet csinált, hogy a szomszédos házak is veszélyben forogtak. Valaki - az
asszonynak sejtelme se volt róla, hogy ki lehetett - ki is hívta a t zoltókat.
Miközben felesége beszámolt ezekr l a szörny eseményekr l, Dewey töltött két
csésze kávét. Marie egyszerre csak abbahagyta beszámolóját az egyik mondat
közepén, és rámeredt. Deweynak piros volt az arca, és láthatólag mámoros volt az
örömt l. - Alvin, drágám, valami jó újság van? - kérdezte az asszony. Mire Dewey szó
nélkül átadta neki a barna borítékot. Az asszonynak nedves volt a keze. Megtörölte,
leült a konyhaasztal mellé, ivott egy korty kávét, kinyitotta a borítékot, és kivett bel le
néhány fényképet. Az egyik egy sz ke, a másik meg egy sötét hajú, sötét b r
fiatalembert ábrázolt; a b nügyi nyilvántartó számára készült fényképek voltak. A
képek alatt félig titkosírással írt szöveg állt. A sz ke fiatalember arcképe alatt a
következ :
„Hickock, Richard Eugene (WM) 28. K. B. I. 97 093; FBI 859 273 A. Lakik:
Edgerton, Kansas. Született: 1931. VI. 6. Születési helye: K. C., Kans. Magassága: 172
cm. Súlya: 78 kg. Haja: sz ke. Szeme: kék. Testalkata: er s. Arca: pirospozsgás. Fogl:
autófényez . B ne: csalás & sikkasztás & csekkhamisítás. Felt. szab. helyezve: 59.
VIII. 13., a K. C. K. börtönfelügyel sége által."
A második személyleírás így hangzott:
„Smith, Perry Edward (WM) 27-59. Született: Nevada. Magassága: 162 cm. Súlya: 61
kg. Haja: sötétbarna. B ne: betöréses lopás. Letartóztatva (üres) -n a (üres) rend rség
által. Rendelkezés: a K. Á. B.-be irányítás 56. III. 13-án Phillips m-b l. 5-t l 10-ig.
Érk.: 56. III. 14. Felt. szab. helyezve: 59. VII. 6."
Marié figyelmesen szemügyre vette a Smithr l szemb l és profilból készített
fényképeket: arrogáns arc volt, durva, de azért volt valami sajátos finomság is benne;
az ajak és az orr formásnak látszott, és a nedves, álmodozó szemeket határozottan
szépnek, majdhogynem kifejez nek találta, mint valami színészét. Kifejez nek s
ugyanakkor „gonosznak" is. Habár nem olyan gonosznak, mint Richard Eugene
Hickock visszataszítóan jellegzetes „b nöz "-szemeit. Marie-nek, akit valósággal
leny gözött Hickock szeme, egyik gyermekkori élménye jutott az eszébe: egy
csapdába esett hiúz, amelyet szabadon akart ereszteni, de az állat olyan fájdalomtól és
gy lölett l izzó tekintettel nézett rá, hogy a kislányt elfogta az iszonyat, s nem tudta
többé sajnálni.
Dewey elmesélte feleségének a Floyd Wells által el adott históriát, és a végén
hozzátette: - Különös. A legutóbbi három héten éppen ezzel foglalkoztunk.
Lenyomoztunk mindenkit, aki valaha is a Clutter-farmon dolgozott. S most úgy fest a
dolog, mintha egyszer en csak mázlink lett volna. Pedig néhány nap múlva mi is
megtaláltuk volna ezt a Wellset. Rájöttünk volna, hogy börtönben ül. S akkor mi is
kiderítjük, mi az igazság. Egészen biztos.
- Lehet, hogy az egész nem igaz - mondta Marie. Dewey és tizennyolc munkatársa már
sok száz nyomot követett teljesen hiába, s az asszony szerette volna megóvni férjét
egy újabb csalódástól, mert aggasztotta az egészségi állapota. Dewey ideges volt,
lefogyott, s hatvan cigarettát szívott el naponta.
- Lehet, hogy csakugyan nem - mondta Dewey. - De az az érzésem, hogy igen.
Olyan hangsúllyal mondta, hogy az asszony nem vitatkozott tovább; még egy
pillantást vetett a konyhaasztalon hever fényképekre. - Képzeld csak el - mondta, s
rábökött a sz ke fiatalember arcképére. - Képzeld csak el ezeket a szemeket, amint az
ember felé közelítenek.
- Aztán gyorsan visszadugta a képeket a borítékba. - Bárcsak ne mutattad volna meg.
Ugyanaznap este valamivel kés bb egy másik asszony egy másik konyhában letette a
zoknit, amit stoppolt, levette m anyag keretes szemüvegét, és a látogató felé bökött
vele. - Remélem, megtalálja, Mr. Nye. Az érdekében remélem. Két fiunk van, az
egyik, az id sebb. Szeretjük. De... Ó, már magam is gondoltam, hogy nem lett volna
szabad csak úgy összepakolnia és meglépnie. Anélkül hogy szólt volna valakinek: az
apjának vagy az öccsének. Hacsak nem került megint bajba. De mi készteti rá, hogy
így viselkedj ék?. Miért csinálja?
- A kályhával f tött kis helyiség másik végébe pillantott, egy hintaszékbe süppedt
sovány férfira: Walter Hickock volt, a férje, Richard Eugene apja. Fénytelen, megtört
tekintet , kérges tenyer ember; amikor megszólalt, olyan volt a hangja, mintha csak
nagyon ritkán beszélne.
- Régebben nem volt semmi baj a fiammal, Mr. Nye -mondta Mr. Hickock. - Kit n
sportoló, mindig benne volt az iskolai válogatottban. Kosárlabda! Baseball! Futball!
Dick mindenben a legjobbak közt volt. És jól is tanult, több tárgyból volt jelese.
Történelemb l. Meg m szaki rajzból. Miután elvégezte a középiskolát- 1949
júniusában-, egyetemre szeretett volna menni. Mérnök akart lenni. De nem mehetett.
Egyszer en nem volt rá pénzünk. Sose volt pénzünk. A farmunk csak negyvennégy
acre, megélni is alig tudunk bel le. Azt hiszem, Dick nagyon a szívére vette, hogy
nem mehet egyetemre. El ször a Santa Fé-i Vasúttársaságnál dolgozott, Kansas
Cityben. Hetvenöt dollárt keresett hetenként. Azt hitte, ennyi elég hozzá, hogy
megn süljön. Elvette Carolt. A lány tizenhat éves volt; a fiam is csak tizenkilenc.
Mindig tudtam, hogy nem lesz jó vége. Nem is lett.
Mrs. Hickock - kedves, kerek arcú, kövérkés asszony, nem látszott meg rajta, hogy
egész életében látástól vakulásig dolgozott - szemrehányó hangon szólt közbe: -
Miért? Három aranyos kisfiú született a házasságból. Az unokáink. És Carol nagyon
kedves teremtés. Nem tehet arról, ami történt.
Mr. Hickock tovább folytatta: -Dick meg Carol kibérelt egy jókora házat, és vett egy
luxusautót. Mindig nyakig voltak az adósságban. Annak ellenére, hogy Dick
hamarosan többet keresett: ment autó-sof r lett. Kés bb egy nagy cégnél kapott
munkát, a Marki Buick Részvénytársaságnál. Mint szerel és autófényez . De túl nagy
lábon éltek Carollal, mindig vettek valamit, amit tulajdonképpen nem engedhettek
volna meg maguknak, és Dick rákapott a csekkhamisításra. Még mindig szent
meggy z désem, hogy az autókarambol az oka. Azóta kezdett el ilyen stikliket
m velni. Ugyanis egy autóbaleset alkalmával koponyaalapi törést szenvedett. Utána
mintha kicserélték volna a fiút. Kártyázott, csekket hamisított. Azel tt sose csinált
ilyeneket, legalábbis tudtommal. És akkortájt csípte fel azt a másik lányt. Aki miatt
elvált Caroltól. Aztán el is vette feleségül.
Mrs. Hickock közbeszólt: - Err l Dick nem tehet. Tudod, mennyire odavolt érte
Margaret Edna.
-Ha egy n nek megtetszik egy férfi, az még nem jelenti azt, hogy az illet hagyja
behálózni magát -jelentette ki Mr. Hickock. - Azt, hogy mért került börtönbe a fiunk,
valószín leg ön is éppoly jól tudja, mint mi, Mr. Nye. Tizenhét hónapra ítélték, pedig
csak kölcsönvett egy vadászpuskát. Innen, az egyik szomszédból. Esze ágában sem
volt ellopni, akármit beszélnek is az emberek. És ez tette végleg tönkre. Amikor
kikerült Lansingb l, jóformán rá se ismertem, annyira megváltozott. Nem lehetett
szólni hozzá. Az egész világ összeesküdött Dick Hickock ellen, legalábbis azt hitte.
Még a második felesége is elhagyta: beadta ellene a válópert, amíg a börtönben ült.
Az utóbbi id ben azonban úgy látszott, mintha visszazökkenne a rendes kerékvágásba.
A Bob Sands Szervizben dolgozott, odaát Olathe-ban. Itthon lakott, korán lefeküdt,
semmilyen formában sem szegte meg a feltételeket, amelyeknek alapján szabadon
bocsátották. Elhiheti nekem, Mr. Nye, már nincs sok id m hátra, rákom van. Ezt Dick
is tudta - legalábbis azt, hogy beteg vagyok -, és alig egy hónapja, közvetlenül, miel tt
elt nt volna, azt mondta: „Papa, te mindig átkozottul rendes voltál hozzám, ígérem,
hogy nem okozok több fájdalmat neked." És komolyan is gondolta. Sok jó
tulajdonsága van a fiúnak. Ha látta volna futballozni, vagy a gyerekeivel játszani,
nyilván nem kételkedne a szavamban. Ó, bárcsak megvilágítaná az Úr az elmémet.
Mert fogalmam sincs róla, mi történhetett vele.
-Nekem van - szólalt meg a felesége, ak; közben újból stoppolni kezdett, de feltör
könnyei miatt kénytelen volt megint abbahagyni. - Az a barátja. Az az oka mindennek.
A látogató, Harold Nye K. B. I.-detektív, buzgón följegyzett mindent gyorsírással a
noteszébe. A notesz már majdnem megtelt, mert egy egész hosszú napot töltött el
Floyd Wells vádjainak kivizsgálásával. Az eddigi adatok a legnagyobb mértékben,
rendkívül meggy z en alátámasztották a Wells által már el adott históriát. Richard
Eugene Hickock gyanúsított november 20-án bevásárlókörutat rendezett Kansas
Cityben, s e körút során nem kevesebb, mint hét fedezet nélküli csekket sütött el. Nye
már végigjárta az összes áldozatokat, akikr l tudomása volt - fotószaküzlet-
tulajdonosokat, rádió- és televíziókeresked ket, egy ékszerészt meg egy elárusítót az
egyik ruhaüzletben -, és mindegyiküknek megmutatta Hickock és Perry Edward Smith
fényképét. Dickben valamennyien azonnal ráismertek a csekkhamisítóra, Perryben
pedig a cinkosára, aki „meg se mukkant". (Az egyik becsapott keresked azt mondta: -
A munkát [Hickock] végezte. Nagyon ügyes és meggy z dumája van. A másik - azt
hittem, talán külföldi, esetleg mexikói - ki se nyitotta a száját.)
Aztán Nye kocsiba ült, és Olathe-ba, Garden City külvárosába hajtott. Ott kihallgatta
Hickock utolsó munkaadóját, a Bob Sands Szerviz tulajdonosát. - Igen, itt dolgozott -
mondta Mr. Sands. - Augusztustól egészen. .. szóval november 19-e vagy lehet, hogy
20-a után nem láttam többet. Szó nélkül elment. Egyszer en elt nt: nem tudom, hová,
és nem tudja az apja se. Hogy meglep dtem-e? Hát igen, csakugyan meglep dtem egy
kicsit. Majdhogynem baráti viszonyban voltunk. Tudja, Dick az a fajta ember, aki
nagyon meg tudja szerettetni magát. Néha még el is látogatott hozzánk. S t, egy héttel
az el tt, miel tt elt nt volna, egy kis összejövetelt rendeztünk, és Dick magával hozta
egyik barátját is, aki látogatóba érkezett hozzá, nevadai fiú volt, Perry Smithnek
hívták. Remekül gitározott. Gitározott, elénekelt néhány dalt, aztán meg Dick
súlyemel mutatványokkal szórakoztatták a társaságot. Perry Smith pöttöm fickó, nem
sokkal magasabb egy méter hatvannál, de egy lovat is föl tudna emelni. Nem, nem
látszottak idegesnek, egyikük sem. Azt hiszem, nagyon jól érezték magukat. Hogy ez
pontosan mikor volt? Persze hogy emlékszem rá. Tizenharmadikán. November
tizenharmadikán, pénteken. - Sandst l Nye észak felé robogott, hepehupás falusi
utakon. Ahogy a Hickock-farmhoz közeledett, több környékbeli farmháznál is megállt,
látszólag azért, hogy megtudakolja az utat, igazában azonban a gyanúsított fel l
érdekl dött. Az egyik farmer felesége azt mondta: - Dick Hickock? Ne is beszéljen
róla! Sose láttam még olyan alakot, maga a testet öltött sátán! Hogy szokott-e lopni?
Még a halott ember szemér l is lelopná a rézgarast. Pedig Eunice, az anyja, nagyon
rendes asszony. Aranyszíve van. Az apjának is. Mind a ketten tisztességes, rendes
emberek. Dicket már isten tudja hányszor börtönbe lehetett volna juttatni, csak nem
akarták följelenteni a szomszédok. A szülei iránt érzett tiszteletb l.
Már leszállt az est, mikor Nye bekopogtatott Walter Hickock ütött-kopott, négyszobás
farmházának ajtaján. Mintha csak számítottak volna rá, hogy ilyesféle látogatójuk
érkezik. Mr. Hickock betessékelte a detektívet a konyhába, Mrs. Hickock megkínálta
kávéval. Lehet, hogy ha tudják látogatásának igazi okát, kevésbé szívélyesek,
tartózkodóbbak lettek volna. De nem tudták, és noha több órát töltöttek és beszélgettek
hármasban, a Clutter név egyetlenegyszer sem hangzott el, se az a szó, hogy
"gyilkosság". A szül k elhitték, amire Nye homályosan célzott: hogy a fiút csupán a
szabadlábra helyezés feltételeinek megszegése és csalás miatt keresik.
- Dick egy este magával hozta Perryt, azt mondta, hogy a barátja, most érkezett
autóbusszal Las Vegasból, és azt kérdezte, megalhatna-e nálunk, s esetleg itt
maradhatna-e egy darabig - mesélte Mrs. Hickock. - Nem, uram, nem voltam hajlandó
befogadni a házamba. Csak egy pillantást vetettem rá, s rögtön láttam, kicsoda. Csak
úgy b zlött a parfümt l, és olajozta a haját. Napnál világosabb volt, honnan ismeri
Dick. A szabadlábra helyezés egyik feltétele az volt, hogy nem szabad találkoznia
senkivel, akivel odabenn (Lansingben) együtt volt. Figyelmeztettem is Dicket, de nem
hallgatott rám. Szobát szerzett a barátjának Olathe-ban, az Olathe-szállóban, aztán
minden szabad idejét vele töltötte. Egyszer együtt is víkendeztek. Olyan biztos, mint
ahogy itt ülök, Mr. Nye, hogy Dicket Perry Smith vette rá a csekkhamisításra.
Nye becsukta a noteszét, zsebre vágta a tölt tollát, s t a kezét is, mert remegett az
izgalomtól. - Szóval együtt is víkendeztek? Hol?
- Fort Scottban - mondta Mr. Hickock. Fort Scott hadtörténeti szempontból nevezetes
kansasi város. -Ahogy kivettem a szavaikból, Perry Smithnek a n vére lakik Fort
Scottban. Állítólag pénze volt nála Perrynek. Ezerötszáz dollárról beszéltek.
Els sorban ezért is jött Kansasba: el akarta hozni a n vérét l a pénzét. Dick vitte át
kocsival. Csak egyetlen éjszakára maradtak el. Nem sokkal vasárnap dél el tt már
itthon is volt. Együtt is ebédeltünk.
- Értem - mondta Nye. - Szóval csak egy éjszakára maradtak el. Ezek szerint
valamikor szombaton indulhattak. Nem november 14-e volt az a szombat?
Az öregember bólintott.
-És vasárnap, november 15-én érkezett vissza?
Nye gondolatban kiszámította, mennyi id állt a rendelkezésükre, és arra a biztató
következtetésre jutott, hogy húsz-huszonnégy óra alatt a két gyanúsítottnak módjában
volt megtenni az oda-vissza több mint nyolcszáz mérföldes utat, s közben
meggyilkolni négy embert.
- Mondja csak, Mr. Hickock! - szólalt meg Nye. -Amikor vasárnap hazajött a fia,
egyedül volt? Vagy vele volt Perry Smith is?
-Nem, egyedül volt. Azt mondta, hogy Perryt az Olathe-szállóban hagyta.
Nye, aki különben rendszerint éles orrhangon és természetesen fenyeget hangsúllyal
szokott beszélni, most szelídebb tónussal próbálkozott, fojtottan, behízelg modorban,
szinte csak úgy mellékesen tette föl a kérdést: - És nem emlékszik, nem volt valami
furcsa a viselkedésében? Úgy értem, hogy olyan volt, mint máskor?
-Ki?
-A fia.
- Mikor?
- Amikor visszatért Fort Scottból.
Mr. Hickock elgondolkodott. Aztán azt mondta: -Pontosan olyan volt, mint máskor.
Alighogy megjött, már ültünk is le ebédelni. Irtózatosan éhes volt. Végig sem
mondtam az asztali áldást, máris nekiállt megrakni a tányérját. Meg is jegyeztem:
„Csak nem rakod az egészet a tányérodra, Dick? Hát nekünk nem hagysz semmit?"
Igaz, hogy mindig nagyev volt. Imádja az ecetes uborkát. Egész hordóval meg tud
enni.
- És ebéd után mit csinált?
- Elaludt - mondta Mr. Hickock, s mintha egy kicsit maga is meghökkent volna a
válaszán. - Pillanatok alatt elaludt. Ez mindenesetre szokatlan volt. Leültünk, hogy
végignézzünk egy kosárlabdameccset. A tévén. Én meg Dick meg a másik fiunk,
David. Dick néhány pillanat múlva úgy horkolt, mint egy elektromos f rész, mondtam
is az öccsének: „Biz' isten, sose hittem volna, hogy megérem a napot, amikor Dick egy
kosárlabdameccs közvetítése közben elalszik." De elaludt. Végigaludta az egész
meccset. Csak jó sokára ébredt föl, evett valami hideget vacsorára, aztán rögtön
lefeküdt.
Mrs. Hickock újabb szál cérnát f zött a t be; férje a hintaszékben hintázgatott, és a
pipáját szopogatta. A pipa nem égett. A detektív gyakorlott szemmel körülpillantott a
tiszta, szegényes helyiségben. Az egyik sarokban egy puska állt a falnak támasztva;
már el bb is felt nt neki. Fölállt, fogta a puskát és megkérdezte: -Gyakran szokott
vadászni, Mr. Hickock?
- Ez az puskája, Dické. meg Dávid eljárnak néha vadászni. F leg nyulakra.
12-es kaliber Savage-puska volt, 300-as modell; fölröppen fácánrajt ábrázoló finom
m v faragás díszítette az agyát.
- Mióta van ez meg Dicknek?
Mrs. Hickock izgalomba jött a kérdésre. - Az a puska több mint száz dollárba került.
Dick hitelbe vette, és az üzletben most nem akarják visszavenni, pedig alig egy
hónapja van nála, és csak egyszer használta, november elején, amikor Grinnellben volt
Daviddel fácánlesen. A mi nevünkre vette - az apja beleegyezésével -, és most tessék,
nekünk kell kifizetnünk érte a részleteket, és ha meggondolja, hogy Walter milyen
beteg és mennyi mindenre lenne szükségünk, de le kell mondanunk róla...
- Visszafojtotta a lélegzetét, mintha feltör zokogását próbálná elnyomni. - Biztos,
hogy nem kér még egy csésze kávét, Mr. Nye? Igazán nem kerül fáradságba.
A detektív megint nekitámasztotta a puskát a falnak, és ott hagyta, pedig biztos volt
benne, hogy ez az a fegyver, amellyel megölték a Clutter családot. - Köszönöm, de
kés van, és még el kell mennem Topekába is - mondta, aztán még egy pillantást vetett
a noteszébe.
- Éppen csak végigfutnék még ezen, hogy helyesen írtam-e fel a dolgokat. Ezek
szerint Perry Smith november 12-én, csütörtökön érkezett Kansasba. Az önök fia azt
állítja, azért, hogy átvegyen egy bizonyos pénzösszeget Fort Scottban lakó n vérét l.
Szombaton kettesben kocsival át is mentek Fort Scottba, és ott töltötték az éjszakát,
gondolom, hogy Perry n vérénél.
Mr. Hickock közbeszólt: - Nem. Nem találták meg az asszonyt. Valószín leg
elköltözött.
Nye elmosolyodott. - Mindenesetre csak másnap jöttek vissza. És a rákövetkez héten
- vagyis 15-ét l 21-éig-Dick továbbra is rendszeresen összejött a barátjával, Perry
Smithszel, de különben, legalábbis az önök tudomása szerint, úgy élt, mint máskor:
itthon lakott és mindennap megjelent a munkahelyén. Huszonegyedikén elt nt, és
elt nt Perry Smith is. És azóta nem hallottak róla? Nem írt?
- Fél írni - mondta Mrs. Hickock. - Restelkedik és fél.
- Restelkedik?
- Azért, amit m velt. Hogy megint fájdalmat okozott nekünk. És fél, mert azt hiszi,
hogy nem bocsátunk meg neki. Pedig mindig megbocsátottunk. Mint ahogy ezúttal is
meg fogunk bocsátani. Vannak gyerekei, Mr. Nye?
A detektív bólintott.
- Akkor tudja, hogy van ez.
- Még valamit. Van sejtelmük róla, hova mehetett a fiuk?
- Üssön fel egy térképet - mondta Mr. Hickock. -Bökjön rá vaktában. Lehet, hogy
éppen ott van.
Kés délután volt, és a volán mellett ül férfi, egy középkorú ügynök, akit itt Mr.
Bélinek fogunk nevezni, fáradt volt. Szívesen megállt volna, hogy hátrad ljön és
szunyókáljon egy kicsit. De már csak száz mérföldnyire járt útjának céljától, a
nebraskai Omahától; ott volt a f lerakata annak a nagy húskonzervgyárnak,
amelyiknek dolgozott. A vállalat szabályzata megtiltja ügynökeinek, hogy
autóstoposokat vegyenek föl, de Mr. Bell gyakran megszegte ezt a tilalmat, f leg ha
unatkozott és álmos volt, így aztán, mikor megpillantotta az országút szélén ácsorgó
két fiatalembert, azonnal lefékezte a kocsit.
Nem tettek rá „rossz benyomást". A magasabbik, egy sovány, de izmos, piszkossz ke
kefehajú fickó, megnyer én tudott mosolyogni és igen jó modorúnak látszott, a társa
meg, egy „törpe", aki szájharmonikát szorongatott a jobb kezében, a baljában meg egy
pukkadásig tömött szalmakoffert, „határozottan kedvesnek". Félénk volt, de
rokonszenves. Mr. Bell mindenesetre örült, hogy társasága akadt, két ember, akivel
elbeszélgethet, s nem álmosodik el, amíg Omahába érkezik. Sejtelme se volt két utasa
szándékairól, azaz arról, hogy egy övvel megfojtják, s miután elvették az autóját, a
pénzét meg az életét, otthagyják a prérin, egy jeltelen sírban.
Bemutatkozott, aztán megkérdezte, hogy hívják ket. A barátságos fiatalember, akit
maga mellé vett az elüls ülésre, azt mondta, hogy Dick a neve. - meg Perry -
kacsintott hátra Perryre, aki közvetlenül az ügynök mögött helyezkedett el a hátsó
ülésen.
- Omaháig tudlak vinni benneteket, fiúk.
-Hálás köszönet, uram - mondta Dick. - Éppen Omahába igyekszünk. Reméljük,
sikerül ott valami munkát találnunk.
- Miféle munkát kerestek? - Az ügynök azt gondolta, hátha tudna segíteni rajtuk.
- Els osztályú autófényez vagyok - felelte Dick. -Meg szerel . Jól szoktam keresni.
A haverom meg én lent jártunk a jó öreg Mexikóban. Az volt a tervünk, hogy egy
darabig ott maradunk. De nagyon nyomorúságos béreket fizetnek, az istenfáját neki.
Egy fehér ember nem tud megélni annyiból.
Ah, Mexikó! Mr. Bell elmesélte, hogy Cuernavacá-ban töltötte a mézesheteit. - Mindig
szerettünk volna még egyszer elmenni oda. De hát öt gyerekkel már nehezen mozdul
ki hazulról az ember.
Perry - mint kés bb elmesélte - azt gondolta: öt gyerek? Hát ez bizony szomorú. S
miközben Dick öntelt fecsegését hallgatta, aki azonnal nekiállt elmesélni mexikói
„szerelmi hódításait", az járt a fejében, hogy ez azért egy kicsit furcsa, „egomániás"
dolog. Mert gondoljuk csak el: mindent megtesz, hogy elkápráztasson egy embert, akit
meg akar ölni, s aki tíz perc múlva nem lesz életben - ha sikerül a tervük. És miért ne
sikerülne? Ideális alkalom volt: pontosan olyan, amilyenre három nap óta vártak, míg
autóstoppal Kaliforniából Nevadá-ba és Nevadán meg Wyomingon keresztül
Nebraskába utaztak. De eddig nem akadtak megfelel áldozatra. Mr. Bell volt az els
olyan magányos utas, aki jómódúnak látszott, és mégis hajlandó volt fölvenni ket. A
többiek, akikkel eddig utaztak, teherautó-sof rök meg katonák voltak, egyszer meg két
néger profi bokszoló, egy kék Cadillacben. De Mr. Bell pontosan megfelelt a célnak.
Perry belenyúlt b rzekéje bels zsebébe. Ugyancsak meg volt tömve: egy üveg Bayer
aszpirin meg egy éles, ökölnagyságú, sárga cowboyzsebkend be bugyolált k darab
volt benne. Kikapcsolta az övét -ezüstcsatos, türkizkék gyöngyökkel díszített navajo
öv volt -, levette, összehajtogatta és a térdére fektette. Várt. Kinézett a mellettük
elsuhanó nevadai prérire, és a szájharmonikával passziózott: eljátszott egy-egy
improvizált dallamot, és várta, hogy Dick kimondja a megbeszélt jelszót: „Hé, Perry,
adj egy szál gyufát!" Mire Dick megragadja a kormánykereket, Perry meg a
zsebkend be bugyolált k vel megdolgozza az ügynök fejét: „feltöri, mint a diót".
Kés bb, valamelyik elhagyatott keresztúton aztán sor kerül az égszínkék gyöngyökkel
díszített övre is.
Közben Dick meg a halálraítélt trágár vicceket mesélt egymásnak. Perryt idegesítette a
nevetésük; különösen Mr. Bell ugatásszer hahotázása nem tetszett neki: er sen
emlékeztetett Perry apjának, Tex John Smithnek a röhögésére. Mikor eszébe jutott
apja röhögése, még idegesebb lett. Fájt a feje, fájt a térde. Szétrágott három aszpirint,
és csak úgy szárazon lenyelte. Úristen! Azt hitte, rájön a hányás, vagy elájul; biztosra
vette, hogy rosszul lesz, ha Dick még sokáig halogatja „az ügyet". Alkonyodott, az
országút nyílegyenes volt, sehol egy ház vagy ember az egész láthatáron, csak a
téliesen kopár föld, rideg, mint a bádoglemez. Most kell megcsinálni, most. Dickre
meredt, mintha ösztökélni akarná, és néhány apró jelb l - Dick rángatózó szemhéjából
s az ajka fölött csillogó izzadságcseppekb l - úgy látta, hogy Dick is eljutott erre a
következtetésre.
És mégis: amikor Dick megszólalt, megint csak egy újabb viccet eresztett meg. - Most
egy találós kérdés következik. Ide figyeljen: mi a különbség a klozett meg a temet
közt? - Vigyorgott. - Szabad a gazda?
- Szabad.
- Semmi. Mert ha menni kell, hát menni kell! Mr. Bell fölugatott.
- Hé, Perry, adj egy szál gyufát!
De pontosan akkor, amikor Perry fölemelte a kezét, és le akart sújtani a k vel,
rendkívüli dolog történt - Perry kés bb „istenverte csodának" nevezte. A csoda az volt,
hogy hirtelen felbukkant egy harmadik autóstopos, egy néger katona, s a jószív
ügynök lefékezett. - A teremtésit neki, ez marha szellemes! - mondta, miközben
megment je futva elindult az autó felé. - Ha menni kell, hát menni kell!

Las Vegas, Nevada, 1959. december 16. Az id múlása, no meg a szél és az es

eltüntette az els meg az utolsó bet t - az S-et és a K-t, s ezzel egy meglehet sen
baljós hangzású szó jött létre: ZOBÁ. A szó, amelyet alig lehetett leolvasni a napszítta
cégtábláról, határozottan illett az épülethez, amelynek a homlokzatán díszelgett.
Ahogy Harold Nye jelentésében írta, „ütött-kopott, gondozatlan szálloda, illetve
penzió volt, a legrosszabb fajtából". A jelentés így folytatódott: „Néhány évvel ezel tt
(a Las Vegas-i rend rségt l kapott felvilágosítás szerint) ez volt a legnagyobb
bordélyházak egyike Nyugaton. Aztán a f épület leégett, s a megmaradt részt olcsó
szállodává alakították át." Az „el csarnokban" nem volt bútor, csak egy kétméteres
kaktusz meg egy hevenyészett pult a portás számára. De a pult mögött nem állt senki.
A detektív tapsolt egyet. Végre valahonnan azt kiáltotta egy n i - de egyáltalán nem
n ies -hang: - Jövök! -, de öt perc is beletelt, mire a hang tulajdonosa megjelent.
Piszkos pongyola és magas sarkú, arany b rszandál volt rajta. Gyér, sárgás hajában
hajcsavarók díszelegtek. Széles, csontos arca ki volt rúzsozva meg púderozva. Egy
doboz Miller-High-Life márkájú sörkonzervet szorongatott a kezében, s csak úgy
b zlött a sört l, bagótól meg a sebtiben fölkent körömlakktól. Hetvennégy éves volt,
de Nye szerint „fiatalabbnak látszott: legalább tíz perccel". Csodálkozva meredt a jól
szabott barna öltönyben, keskeny karimájú barna kalapban pompázó férfira. Amikor
Nye megmutatta a jelvényét, elnevette magát; szétnyílt ajka közt tisztán látszottak a
hamis fogak. - Aha! Gondoltam - mondta. - Oké. Hát akkor halljuk.
Nye átnyújtott neki egy fényképet Richárd Hickock-ról. - Ismeri?
Dörmög nem volt a válasz.
- És ezt?
-Aha - mondta a n . - Lakott itt egypárszor. De most nincs itt. Kábé egy hónapja
elköltözött. Meg akarja nézni a vendégek névjegyzékét?
Nye nekid lt a pultnak, és figyelte, ahogy a szálloda-tulajdonosn hosszú, lakkozott
körme a bejelent könyv egyik, ceruzával telikapart lapján keresgél a nevek között. Las
Vegas volt az els a három város közül, ahová felettesei kívánságára el kellett
látogatnia. Azért választották ezt a három várost, mert mindegyik összefüggésben volt
valamiképpen Perry Smith múltjával. A másik kett ugyanis Reno és San Francisco
volt; az els ben lakott a K. B. I. feltevése szerint Smith apja, a másodikban meg a
n vére, akit itt Mrs. Frederic Johnsonnak fogunk nevezni. Habár Nye tervbe vette,
hogy meglátogatja a fent nevezett családtagokat, mint mindenkit, aki esetleg
felvilágosítást adhat a gyanúsított hollétér l, f célja az volt, hogy a helyi rend rség
támogatását megszerezze. Mikor például megérkezett Las Vegasba, megtárgyalta a
Clutter-ügyet B. J. Handlon hadnaggyal, a Las Vegas-i rend rség nyomozóosztályának
vezet jével. A hadnagy azonnal kiadott egy utasítást, hogy a rend rség minden tagja
legyen résen, nem bukkan-e fel valahol Hickock és Smith. „A kansasi hatóságok
körözik ket a szabadlábra helyezés feltételeinek megszegése miatt; állítólag egy
1949-es Chevrolettel utaznak, amelynek kansasi rendszáma van: JÓ 58 269.
Valószín leg van náluk fegyver, tehát veszélyesnek tekintend k." Ezenkívül Handlon
megbízott egy detektívet, hogy segítsen Nye-nak „végigfésülni a zálogházakat"; mint
mondta, „az ilyesmib l mindig rengeteg van az olyan városokban, ahol sok a
játékbarlang". Nye és a Las Vegas-i detektív együttesen leellen rzött minden
zálogcédulát, amelyet az el z hónapban állítottak ki. Nye els sorban azt remélte,
hogy nyomára bukkan egy Zenith márkájú táskarádiónak, amelyet valószín leg a
gyilkosság éjjelén tulajdonítottak el a Clutter-házból, de nem volt szerencséje. Az
egyik zálogház-tulajdonos azonban emlékezett Smithre („Jó tíz éve megjelenik nálunk
id nként"), és megmutatott egy zálogcédulát egy medveb rr l, amit november els
hetében zálogosítottak el. Err l a céduláról tudta meg Nye a szálloda címét.
- Október harmincadikán érkezett - mondta a szállodatulajdonosn . - November
tizenegyedikén lépett le. - Nye szemügyre vette Smith aláírását. Elcsodálkozott,
milyen cifra, modoros, kacskaringós és cikornyás; a tulajdonosn nyilván észrevette,
hogy meglep dik, mert így folytatta: - Hajaj! Azt kellene még hallania, hogy beszél!
Csak úgy ömlenek az ajkáról a cifra, hosszabbnál hosszabb szavak, halk, kicsit selypes
hangon. Igazán eredeti figura. Mi a vád ellene? Mit követhetett el egy ilyen
mulatságos kis mitugrász?
- Megszegte a szabadlábra helyezés feltételeit. -Aha. És maga emiatt utazott idáig
Kansasból? Jó, jó, én csak egy buta sz ke liba vagyok. Én elhiszem magának. De egy
barnának már nem merné beadni ezt a mesét. - Szájához emelte a sörkonzervet, kiitta,
aztán elgondolkodva forgatta eres, szepl s kezében az üres dobozt. - Akármit követett
is el, nem lehet valami marha nagy dolog. Képtelenség. Én els pillantásra a velejéig
kiismerek akárkit. S ez csak egy mitugrász. Igaz, hogy akármilyen kis mitugrász,
megpróbált szép szavakkal levenni a lábamról, hogy ne kelljen kifizetnie az utolsó heti
lakbért. - Kuncogott, valószín leg azon, hogy valaki ilyen abszurdumot feltételez róla.
A detektív megkérdezte, mennyibe került Smith szobája.
- Amennyi jár érte. Heti kilenc dolcsiba. Plusz ötven cent biztosíték a kulcsért.
Szigorúan készpénzben. Szigorúan el re fizetve.
-És mit szokott csinálni, amikor itt lakott? Voltak barátai? - kérdezte Nye.
-Azt hiszi, minden semmirekell t szemmel tartok, aki beteszi ide a lábát? - csattant fel
a szállodatulaj donosn . - Csavargók. Meg mitugrászok. A fene tör dik velük. Van
egy lányom, aki marha nagy partit csinált. - Aztán így folytatta: - Nem, nem voltak
barátai. Legalábbis nem vettem észre, hogy rendszeresen összejárt volna valakivel.
Amikor utoljára itt volt, majdnem egész nap a kocsijával vacakolt. Itt állt kinn a ház
el tt. Ócska Ford volt. Valószín leg öregebb, mint a gazdája. Átfestette. A föls részét
feketére, az alsót meg ezüstre. Aztán ráírta a szélvéd re, hogy „Eladó". Egyik nap
hallottam, hogy egy balek megállt, és negyven dollárt kínált érte, pontosan negyvennel
többet, mint amennyit ért. azonban nem volt hajlandó kilencvennél olcsóbban adni.
Azt mondta, buszjegyre kell neki a pénz. Aztán hallottam, hogy röviddel az elutazása
el tt valami színesb r megvette.
- Szóval azt mondta, hogy buszjegyre kell neki a pénz. De hová akart utazni, nem
tudja?
A n lebiggyesztette az ajkát, cigarettát dugott a szájába, de le nem vette volna a
tekintetét Nye-ról. - Játsszunk nyílt kártyákkal! Van valami dohány kilátásban? Egy
kis jutalom? - Válaszra várt; mikor nem kapott, szemmel láthatólag fontolóra vette az
eshet ségeket, és úgy döntött, hogy folytatja. - Az volt a benyomásom, hogy akárhová
készül, nem akar sokáig maradni. Hogy úgy tervezte, visszajön. Tulajdonképpen
mindennap várom is. - A szálloda belseje felé intett a fejével. -Jöjjön, megmutatom,
hogy miért.
Lépcs k. Szürke folyosók. Nye szimatolni kezdett, s megpróbálta elkülöníteni
egymástól a szagokat: vécéfert tlenít , alkohol, szivarcsutka. Az egyik ajtó mögött
egy részeg férfi üvöltözött és énekelt boldogságában vagy kétségbeesésében. -
Csillapodj, apafej! Pofa be, vagy röpülsz! - kiabált be a tulajdonosn . - Erre -mondta
aztán Nye-nak, s bevezette egy sötét raktárhelyiségbe. Meggyújtotta a villanyt. - Ott
van, ni. Az a doboz. Megkért, hogy vigyázzak rá, amíg visszajön.
Egy kartondoboz volt, nem volt becsomagolva, csak zsineggel átkötve. A fedelén
ceruzával írt figyelmeztetés, az egyiptomi átkok mintájára: „Vigyázat! Perry E. Smith
tulajdona! Vigyázat!" Nye kibogozta a zsineget. Közben szomorúan állapította meg,
hogy nem ugyanolyan csomóval van megkötve, amilyet a gyilkosok alkalmaztak,
amikor megkötözték Clutterékat. Kinyitotta a dobozt. Egy svábbogár bújt el , a
szállodatulajdonosn rátaposott és szétnyomta arany szandáljának a sarkával. - Ejha! -
kiáltott fel, mikor Nye kiszedte és gondosan megvizsgálta Perry holmiját. - A
gyalázatos! Hiszen ez az én törülköz m! - A törülköz n kívül a precíz Nye a
következ tételeket jegyezte föl a noteszába: „Egy piszkos párna, »Honolului emlék«;
egy rózsaszín bébitakaró; egy khakinadrág; egy alumínium palacsintasüt ." A
kacatok közt volt még egy vastag füzet, tele sportlapokból kivágott fényképekkel
(csupa verítékez súlyemel t ábrázoltak); és egy cip dobozban egész csomó
gyógyszer, szájvíz, púder és meghökkent mennyiség aszpirin: legalább egy tucatnyi
üveg, köztük néhány üres is.
- Szemét - mondta a szállodatulaj donosn . - Csupa értéktelen vacak.
Csakugyan értéktelen vacakok voltak, még egy olyan detektív számára is, akinek
minden nyom fontos. Nye mégis örült, hogy láthatta; minden egyes holmi - a
gyulladásos ínyre való szájvíz, a zsíros honolului párna -hozzájárult, hogy világosabb
képet alkosson.magának a tulajdonosukról és magányos, nyomorúságos életér l.
Másnap Renóban Nye a következ ket írta jelentésében: „Alulírott de. 9-kor felkereste
Mr. Bill Driscollt, a b nügyi nyomozóosztály f nökét a Washoe megyei seriff
hivatalában. Miután röviden tájékoztatta Mr. Driscollt az eset körülményeir l, átadta
neki Hickock és Smith fényképeit és ujjlenyomatait, valamint az elfogatóparancsokat.
Nyilvántartásba vették mind a nevezett személyek, mind az autó adatait. Alulírott de.
10.30-kor érintkezésbe lépett Abe Feroah rmesterrel, a nevadai Reno rend rségének
b nügyi osztályán. Feroah rmester és alulírott átnézték a rend rségi nyilvántartást.
Sem Smith, sem Hickock nem szerepelt a b nügyi nyilvántartóban. A zálogházak
jegyzékeinek ellen rzése is eredménytelen maradt: nem sikerült semmit sem megtudni
az elveszett rádióról. Arra az esetre, ha netán Renóban akarnák elzálogosítani a rádiót,
külön parancsot adtunk ki. A zálogházak ellen rzésével megbízott detektív a város
valamennyi zálogházába elvitte Smith és Hickock fényképét, és személyesen kutatta át
raktáraikat a rádió után. A zálogház-tulajdonosok felismerték ugyan Smitht, de további
felvilágosítással nem tudtak szolgálni."
Ezzel telt el a délel tt. Délután Nye elindult megkeresni Tex John Smitht. De már els
állomásán, a postahivatalban azt mondta a poste restante-küldeményeket kezel
tisztvisel , hogy teljesen fölösleges Renóban -s t egész Nevadában - keresnie, mert az
„illet " már el z augusztusban elköltözött onnan; s most az alaszkai Circle City
környékén lakik. Legalábbis oda küldik utána a postáját.
- Ejha! Az nem is olyan egyszer dolog - mondta a tisztvisel Nye kérésére, hogy írja
le neki Smith külsejét. - Mintha valami képeskönyvb l lépett volna ki a fickó.
Magányos Farkasnak nevezi magát. Postájának a legnagyobb része is így van címezve:
a Magányos Farkasnak. Levelet nem sokat kap, de katalógusokat meg prospektusokat
mázsaszámra. Az ember nem gy z csodálkozni, milyen sokan küldetnek maguknak
ilyesmit, valószín leg csak azért, hogy legyen valami postájuk. Hogy milyen id s?
Úgy hatvannak gondolom. Vadnyugati módra öltözködik: cowboycsizmában meg
nagy, széles karimájú kalapban jár. Azt szokta mesélni, hogy valamikor rodeo-lovar
volt. Elég sokszor beszélgettem vele. Az utolsó néhány évben szinte mindennap
benézett ide. Néha elt nt, elmaradt egy egész hónapig is, ilyenkor mindig azt mondta,
hogy aranyat kutatni volt. Az idén augusztusban egyszer egy fiatalember állt meg az
ablakom el tt. Azt mondta, hogy az apját keresi, Tex John Smitht, nem tudnám-e
megmondani, hol találja meg. Egyáltalán nem hasonlított az apjára; a Farkasnak
nagyon keskeny szája van, és felt n en ires a külseje; az a fiatalember meg úgy nézett
ki, mint egy tiszta vér indián. A haja fekete volt, mint a suvick, és a szeme is
ugyanolyan. De másnap reggel beállított a Farkas, és meger sítette, hogy csakugyan a
fia járt nálam; azt mondta, hogy most szerelt le, és nemsokára Alaszkába utaznak mind
a ketten. Régi Alaszka-járók. Azt hiszem, volt neki ott egyszer valami szállodája vagy
vadászlakféléje. Azt mondta, hogy számítása szerint körülbelül két esztendeig marad
ott. Nem, azóta nem láttam se t, se a fiát.

A Johnson család csak nemrég költözött San Franciscó-nak ebbe a negyedébe: egyre
szaporodó kis családi házakból álló település volt, a város északi szélén húzódó
magaslatokon, közepes jövedelm középosztálybeli családok lakták. 1959. december
18-án délután a fiatal Mrs. Johnson vendégeket várt; három asszony készült átjönni a
szomszédból kávéra, süteményre meg esetleg egy kártyapartira. A háziasszony ideges
volt; ezúttal fogadott els ízben vendégeket új otthonában. Miközben leste, mikor
szólal meg a cseng , még egyszer végigjárta a szobákat, itt-ott megállt, leszedett egy
cérnaszálat, megigazított egy csokor ponzéciát. A ház, akárcsak a többi az enyhén
lejt s utcában, hagyományos stílusban épült, kényelmes külvárosi épület, nincs benne
semmi rendkívüli. Mrs. Johnson mégis szerette; szerette a vörösfeny burkolatot, az
egyik faltól a másikig ér sz nyegeket, a ház elüls meg hátsó oldalán a széles,
hatalmas ablakokat, és a hátsó ablakból eléje táruló kilátást: a dombokat, a völgyet s
mögöttük az égboltot meg az óceánt. És büszke volt a kis hátsó kertre; a férje -
foglalkozására nézve biztosítási ügynök, kedvenc passziója az ácsmunka - fehér
léckerítéssel vette körül, s a kertben egy kis ólat épített a kutyának, meg homokozót és
hintát a gyerekeknek. Pillanatnyilag mind a négyen - a kutya, a két kisfiú meg a
kislány - a kertben játszottak a der s ég alatt; Mrs. Johnson remélte, hogy jól ellesznek
ott kinn, amíg a vendégek el nem mennek. Amikor megszólalt a cseng , és Mrs.
Johnson elindult ajtót nyitni, az a ruha volt rajta, amelyik szerinte a legjobban állt
neki: sárga kötött ruha, amely szorosan a testéhez simult, és még jobban kiemelte
b rének a cseroki indiánokra jellemz , csillogó, halvány teabarna színét és magasra
fésült hajának feketeségét. Kinyitotta az ajtót, hogy bebocsássa a három
szomszédasszonyt; helyettük azonban két idegent pillantott meg a küszöbön, két férfit,
akik megérintették kalapjuk szélét, s megmutatták levéltárcájukban a szolgálati
jelvényt. - Mrs. Johnson? - kérdezte az egyik. - A nevem Nye. Ez meg itt Guthrie
felügyel . A San Franciscó-i rend rségt l jövünk. Az imént érdekl dtek nálunk
Kansasból az öccse, Perry Edward Smith után. Úgy látszik, nem jelentkezett a
feltételesen szabadlábra helyezett foglyokat ellen rz illetékes hatóságnál. Szeretnénk
megkérdezni, nem tudna-e valamit mondani nekünk öccse jelenlegi tartózkodási
helyér l.
Mrs. Johnsont nem izgatta - meglepni pedig egyáltalán nem lepte meg -, hogy a
rend rség ismét öccsének viselt dolgai iránt érdekl dik. Inkább az nyugtalanította,
hogy közben esetleg megérkeznek a vendégei, s ott találják, amint éppen két detektív
faggatja. - Nem. Nem tudok semmit - mondta. - Négy éve nem láttam Perryt.
- Komoly ügyr l van szó, Mrs. Johnson - mondta Nye. - Szeretnénk alaposabban
megbeszélni önnel.
Mrs. Johnson megadta magát, betessékelte a két detektívet, megkínálta ket kávéval
(el is fogadták), aztán megismételte: - Négy éve nem láttam Perryt. S amióta
szabadlábra helyezték, nem is hallottam róla. Amikor nyáron kikerült a börtönb l,
fölkereste apámat Renó-ban. Apám azt írta, hogy visszamegy Alaszkába, és magával
viszi Perryt is. Aztán megint kaptam t le egy levelet, azt hiszem, szeptemberben.
Nagyon dühös volt. Összeveszett Perryvel, és el is váltak egymástól, miel tt még a
határig jutottak volna. Perry visszafordult, apám egyedül ment tovább Alaszkába.
- És azóta nem írt? -Nem.
- Akkor lehetséges, hogy az ön öccse nemrég megint csatlakozott az apjához. A múlt
hónapban.
-Nem tudom. Nem is érdekel.
- Haragban vannak?
- Perryvel? Igen. Félek t le.
- De amíg Lansingben volt, ön gyakran írt neki. Legalábbis úgy tudjuk a kansasi
hatóságoktól - mondta Nye. A másik férfi, Guthrie felügyel , láthatólag megelégedett
a néma hallgató szerepével.
- Mert segíteni akartam rajta. Reméltem, talán sikerül egy-két dologban
megváltoztatnom a nézeteit. Most már jobban ismerem. A mások jogai Perry számára
semmit sem jelentenek. Nem tisztel senkit az égvilágon.
- Vannak barátai? Nem ismer valakit, akivel esetleg együtt lehet az öccse?
- Joe Jamesr l tudok - felelte az asszony, és elmondta, hogy James fiatal indián favágó
és halász, Washington államban, Bellingham környékén lakik az erd ben. Nem,
személyesen nem ismeri, de úgy tudja, hogy James és a családja jószívü emberek, s a
múltban többször is szívességet tettek Perrynek. Perry barátai közül az egyetlen, akivel
találkozott, egy ifjú hölgy volt. 1955 júniusában jelent meg Johnsonéknál. Egy levél
volt nála, amelyben Perry úgy mutatta be, mint a feleségét. - Azt írta, hogy bajba
került, és arra kért, viseljem gondját a feleségének, amíg magához tudja venni. A lány
húszévesnek látszott; de kiderült, hogy csak tizennégy. És persze hajadon. De akkor
beugrottam neki. Megsajnáltam és fölajánlottam neki, maradjon nálunk. Maradt is, de
nem sokáig. Még egy hétig se. És amikor elt nt, magával vitte a b röndjeinket, meg
ami csak beléjük fért: majdnem minden ruhámat, a férjem öltönyeit, az ezüstöt, s még
a konyhai órát is.
- Hol laktak, amikor ez történt?
- Denverben.
- Lakott ön valaha Fort Scottban, Kansasban?
- Nem. Sose voltam Kansasban.
- Nincs véletlenül egy n vére, aki Fort Scottban lakik?
- A n vérem meghalt. Csak egyetlen n vérem volt.
Nye mosolygott. - Meg kell mondanunk, Mrs. Johnson - mondta -, hogy feltevésünk
szerint az öccse valahogy érintkezésbe próbál majd lépni önnel. Levélben vagy
telefonon. Vagy esetleg fölkeresi.
- Remélem, nem. Az igazság az, hogy nem is tudja, hogy elköltöztünk. Azt hiszi, még
mindig Denverben vagyok. És nagyon kérem, hogy ha megtalálják, ne adják meg neki
a címemet. Félek.
- Attól fél, hogy esetleg bántalmazni fogja önt? Fizikailag?
Az asszony gondolkodott egy darabig, habozott, aztán azt mondta, hogy nem is tudja. -
Csak azt tudom, hogy félek t le. Mindig is féltem. Látszólag olyan melegszív és
rokonszenves tud lenni. Meg gyöngéd. Nagyon könnyen sírva fakad. Néha egészen
fölkavarja, ha muzsikát hall, és amikor még gyerek volt, gyakran elsírta magát azon,
hogy milyen szép a naplemente. Meg a hold. Ó, könnyen be tudja csapni az embert.
Úgy meg tudja sajnáltatni magát.
Odakint megszólalt a cseng . Mrs. Johnson olyan kelletlenül állt föl, hogy
önkéntelenül is elárulta zavarát. Nye (aki kés bb azt írta róla: „Az egész beszélgetés
alatt nagyon nyugodt és barátságos volt. Ritka er s jellem.") keskeny karimájú barna
kalapja után nyúlt. - Sajnáljuk, hogy kénytelenek voltunk alkalmatlankodni, Mrs.
Johnson. De ha hall valamit Perryr l, remélem, lesz olyan okos, és fölhív bennünket.
Guthrie felügyel t kérje.
A detektívek távozása után az asszony nyugalma, amely annyira imponált Nye-nak,
megingott; egyre jobban er t vett rajta az olyan jól ismert kétségbeesés. Küzdött
ellene, nem hagyta, hogy teljesen a hatalmába kerítse, míg az uzsonnának vége nem
lett, és a vendégek el nem távoztak, meg nem etette és fürdette a gyerekeket, és el nem
mondatta velük az esti imát. Aztán úrrá lett rajta a rossz hangulat; elborította, ahogy az
óceánról felszálló esti köd homályba burkolja az utcai lámpákat. Azt mondta, fél
Perryt l, s ez igaz is volt, de vajon csupán Perryt l félt-e, vagy valamiféle
konstellációtól, amelynek is része volt: a borzasztó Végzett l, amely mintha eleve ki
lett volna róva Florence Buckskin és Tex John Smith négy gyermekére? A legid sebb,
a bátyja, akit szeretett, agyonl tte magát; Fern kiesett vagy kiugrott egy ablakon; Perry
meg az er szak híve lett, gonosztev , így aztán bizonyos értelemben volt négyük
közül az egyetlen, aki életben maradt; és legjobban az a gondolat gyötörte, hogy
el bb-utóbb is áldozata lesz a Végzetnek: meg rül, gyógyíthatatlan betegséget kap,
vagy t zvész tör ki, s elveszít mindent, ami értéket jelent a számára: otthonát, férjét,
gyerekeit.
Férje üzleti úton volt. Eddig sose jutott eszébe, hogy igyon, ha egyedül volt. De ma
töltött magának egy pohár er s whiskyt, aztán lefeküdt a nappaliban a díványra, és a
térdének támasztott egy fényképalbumot.
Az album els oldalán egyetlen fénykép volt: az apját ábrázolta. A portré m teremben
készült, 1922-ben, vagyis abban az esztend ben, amikor apja házasságot kötött a fiatal
indián m lovarn vel, Florence Buckskin-nel. Ez a fénykép mindig újra meg újra
megbabonázta Mrs. Johnsont. Ugyanis ennek alapján meg tudta érteni, miért ment
hozzá az anyja az apjához, amikor lényegében annyira nem voltak egymáshoz ill k. A
képen látható fiatalemberb l férfiasság és er sugárzott. Minden - a hetykén
félrehajtott, vörös hajú fej, a kicsit összehúzott bal szem (mintha éppen célozna), a
nyakába kötött keskeny cowboykend -, minden olyan mérhetetlenül vonzó volt rajta.
Mrs. Johnson apja iránti érzelmei nem voltak egészen egyértelm ek, egyvalamit
azonban mindig tisztelt benne: a bels tartást. Jól tudta, hogy apja mások szemében
különc; maga is annak tartotta. De mégis: „talpig férfi". Mindent meg tud csinálni,
méghozzá játszva. Meg tudja csinálni, hogy egy kivágott fa pontosan oda zuhanjon,
ahová akarja. Tud medvét nyúzni, órát javítani, házat építeni, tortát sütni, zoknit
stoppolni, tudja, hogy kell pisztrángot fogni egy meggörbített t vel meg egy darab
spárgával. Egyszer egy egész telet egyedül töltött az alaszkai svadonban.
Mrs. Johnson véleménye szerint az effajta férfiaknak így is kellene élniük: egyedül. A
feleség, a gyerekek, a kényelmes élet nem nekik való.
Átlapozott néhány oldal gyermekkorában készült felvételt: a képeket Utah, Nevada,
Idaho és Oregon államokban csinálták. „Tex & Flo" rodeo-karrierje véget ért, a család
egy ócska lakókocsiban lakott, és járta az országot munka után, amit 1933-ban bajosan
lehetett találni. „A Tex John Smith család bogyót szed Oregonban, 1933-ban": ez volt
írva az egyik felvétel alá, amelyen négy mezítlábas, overallos, beteges külsej ,
egyformán fáradtnak látszó gyerek volt látható. Bogyó és édes tejkonzervbe áztatott
száraz kenyér volt gyakran minden táplálékuk. Barbara Johnson még emlékezett rá,
hogy a család egyszer napokig rohadt banánon élt, és Perry kólikát kapott t le; egész
éjszaka ordított fájdalmában, és Bobo, ahogy Barbarát becézték, sírt a félelemt l, hogy
öccse meg fog halni.
Bobo három évvel volt id sebb Perrynél, és imádta öccsét; Perry volt egyetlen
játékszere, baba, akit mosdatott, fésült, csókolgatott és néha elfenekelt. Volt az
albumban egy kép kett jükr l, amint meztelenül fürödnek Coloradóban, egy
kristálytiszta viz patakban: a kisfiú - nagy hasú, napbarnított Cupido - n vére kezébe
kapaszkodik, és vihog, mintha a tajtékos víz szellemujjakkal csiklandozná. Egy másik
felvételen (Mrs. Johnson már nem volt biztos benne, de valószín nek tartotta, hogy a
kép egy távoli nevadai ranchen készült; ott lakott a család, amikor a szül k közt sor
került a végs összecsapásra: az iszonyú verekedés során lókorbácsot, forró vizet és
petróleumlámpákat használtak fegyvernek; ez a verekedés vetett véget a
házasságuknak) meg Perry póni lovon ülnek, fejüket összedugják, arcuk összeér; a
háttérben sziklás hegyek izzanak.
Kés bb, miután a gyerekek San Franciscóba költöztek az anyjukkal, Bobónak a kisfiú
iránt érzett szeretete egyre csökkent, s végül teljesen el is múlt. Perry már nem a régi
kisbaba volt, hanem elvadult utcakölyök, tolvaj, rabló. 1936. október 27-én tartóztatták
le el ször, a nyolcadik születésnapján. Végül, miután többször is javítóintézetbe
került, és a fiatalkorú b nöz k börtönében is ült, megint az apja vette oltalmába, és
Bobo hosszú évekig nem látta viszont az öccsét, csak fényképeken, amiket Tex John
küldött néha többi gyermekének. Ezek a képek is bele voltak ragasztva az albumba, s
fehér tintával írt magyarázó szöveg volt alattuk. „Perry, papa és eszkimó kutyájuk",
„Perry és papa aranymosás közben", „Perry medvevadászaton Alaszkában". Ez az
utolsó kép tizenöt éves korában ábrázolta Perryt, prémsapkában, hótalpakon, hótól
roskadozó fák közt, puskával a hóna alatt; az arca nyúzott volt, a szeme szomorú és
nagyon fáradt. Mrs. Johnsonnak a kép láttán eszébe jutott egy „jelenet", amit Perry
rendezett egyszer, amikor meglátogatta Denverben. Tulajdonképpen akkor látta
utoljára az öccsét, 1955 tavaszán. Perrynek Tex John mellett töltött gyermekéveir l
beszélgettek, és Perry, aki alaposan be volt rúgva, nekiszorította Bobot a falnak, és
nem engedte el. - A rabszolgája voltam - mondta. - Semmi egyéb. Valaki, akit
agyondolgoztathatott, és akinek soha egy rohadt pennyt se kellett fizetnie. Nem, Bobo,
most én beszélek! Fogd be a szád, vagy beledoblak a folyóba! Mint egyszer Japánban,
amikor átmentem egy hídon, és ott állt egy pasas, sose láttam, csak fölkaptam, és
beledobtam a folyóba.
- Könyörgöm, Bobo! Hallgass meg! Azt hiszed, én meg vagyok elégedve magammal?
Ó, mi minden lehetett volna bel lem, de az a disznó sose adott rá alkalmat. Nem
engedett iskolába járni. Tudom, tudom, rossz gyerek voltam. De volt id , amikor én
könyörögtem, hadd járhassak iskolába. Mert történetesen igen jó eszem van, ha nem
tudnád. Igen jó eszem, s t mi több: kimondottan tehetséges vagyok. De nem járhattam
iskolába, mert nem akarta, hogy azon kívül egyebet is tanuljak, mint hogy
gürcölnöm és robotolnom kell neki. Maradjak csak ostoba és tudatlan, azt akarta.
Hogy soha ne szökhessek meg t le. De te, Bobo, te jártál iskolába. Te is, Jimmy is,
Fern is. Mindegyik tök tanulhatott. Csak én nem. Gy löllek mindnyájatokat, apát is,
meg mindenkit.
Mintha bizony bátyja és n vérei számára csupa gyönyör ség lett volna az élet! Igaz,
lehet, hogy csakugyan az volt, ha gyönyör ség feltörölni a részeg anya hányadékát, ha
gyönyör ség, hogy sose volt tisztességes ruhájuk, se elég ennivalójuk. Mindenesetre
mind a hárman elvégezték a középiskolát. S t: Jimmy osztályels lett a záróvizsgán.
Olyan kitüntetés volt ez, amit kizárólag csak az akaraterejének köszönhetett. S Barbara
Johnson szerint éppen ez volt az, ami olyan érthetetlenné tette Jimmy öngyilkosságát.
Er s jellem, életkedv és szorgalom: a jelek szerint egyik se volt dönt tényez Tex
John gyermekei sorsának alakulásában. Mindnyájuk felett egyformán ott lebegett a
Végzet, amely ellen az erény nem nyújt védelmet. Nem mintha Perry vagy Fern
erényes lett volna. Fern tizennégy éves korában Joyra (Öröm) változtatta a nevét, és
rövid élete hátralev részében megpróbálta igazolni ezt a névváltoztatást. Könnyelm
teremtés volt, „mindenki kedvence" - kicsit túlságosan is sok mindenkié, mert
különösen kedvelte a férfiakat, noha nem volt valami nagy szerencséje velük.
Pontosan azok a férfiak, akiket szeretett, valahogy mindig cserbenhagyták. Anyja
delíriumban halt meg, Fern éppen azért irtózott az italtól - és mégis ivott. Még nem
volt húszéves, de Fern-Joy minden napját egy üveg sörrel kezdte. Aztán egy nyári este
kiesett egy szálloda ablakából. Rázuhant egy színház bejárata fölött lév véd tet re,
onnan lepattant, és egy taxi kerekei alá gurult. Odafenn, az üresen maradt szobában a
rend rség megtalálta a cip jét, egy erszényt, amelyben nem volt egy penny se, meg
egy üres whiskysüveget.
Fernt meg lehetett érteni, és meg is lehetett bocsátani neki, Jimmy azonban más eset
volt. Mrs. Johnson elnézte egyik fényképét, amelyen matrózruhában volt látható: a
háborúban a haditengerészetnél szolgált. A karcsú, sápadt, keskeny arcú fiatal
tengerész, aki egy kicsit úgy fest, mint valami sanyarú szent, a képen fél karjával
átöleli a lány derekát, akit aztán feleségül vett, pedig Mrs. Johnson szerint nem lett
volna szabad megtennie, hiszen nem volt bennük semmi közös vonás: a komoly
Jimmy meg ez a San Diegó-i süld lány, aki minden tengerésszel lefeküdt! Nyaklánca
üveggyöngyein rég kialudt napfény csillog. És mégis: amit Jimmy érzett iránta, több
volt normális szerelemnél; szenvedély volt -szinte már beteges szenvedély. Ami a
lányt illeti, biztos, hogy szerette a férjét, méghozzá fenntartás nélkül, különben nem
tette volna meg, amit tett. Bárcsak Jimmy elhitte volna! Vagy legalább megpróbálta
volna elhinni! De Jimmy a féltékenység rabja volt. Iszonyúan gyötr dött, ha arra
gondolt, hány férfival feküdt le a lány házasságkötésük el tt, s t: meg volt róla
gy z dve, hogy még most is sokakkal lefekszik, hogy amikor a tengeren van, vagy
akár csak egy napra is magára hagyja, úton-útfélen mindenkivel megcsalja, és folyton
azt követelte az asszonytól, hogy vallja be. Az asszony végül is megcélozta önnön
homlokát egy vadászpuskával és a lábujjával meghúzta a ravaszt. Amikor Jimmy
megtalálta, nem hívta ki a rend rséget. Fölemelte, letette az ágyra, és lefeküdt melléje.
Másnap hajnalban újra megtöltötte a puskát és agyonl tte magát.
A Jimmyt és a feleségét ábrázoló képpel szemközt Perry volt látható, uniformisban. A
fényképet valamelyik újságból vágták ki, a következ kísér szöveggel együtt: „Az
Egyesült Államok Hadseregének Alaszkai F hadiszállása. Perry E. Smith 23 éves
közlegényt, aki els nek tért vissza az alaszkai Anchorage-ba a koreai háborúból, az
elmendorfi légi támaszpontra való megérkezése alkalmából Mason százados
sajtótájékoztató tiszt köszönti. Smith tizenöt hónapig szolgált utászként a 24.
hadosztálynál. A Seattle-böl Anchorage-ba való repül út a Pacific Northern Airlines
ajándéka volt. Miss Lynn Marquis stewardess mosolyogva üdvözli a hazatér katonát.
(Az Egyesült Államok Hadseregének sajtószolgálata.)" Mason kapitány a képen
kinyújtott kézzel Smith közlegényre néz, Smith közlegény viszont a fényképez gépbe.
Az arcáról Mrs. Johnson nem hálát, csak arroganciát, és nem büszkeséget, hanem
határtalan önteltséget olvasott le, illetve vélt leolvasni. Egyáltalán nem volt
elképzelhetetlen, hogy Perry csakugyan bedobta azt az embert a hídról a folyóba.
Persze hogy bedobta. Mrs. Johnson sose kételkedett benne.
Az asszony becsukta a fényképalbumot, és bekapcsolta a televíziót, de rosszkedve
csak nem múlt el. Hátha Perry csakugyan betoppan? A detektívek megtalálták, mért ne
találná meg ? De ne számítson a segítségére; még csak be se engedi. Az elüls ajtó be
volt reteszelve, de a kertre nyíló nem. A kert fehér ködben úszott, mintha a szellemek
tartottak volna gy lést: Mama meg Jimmy meg Fern. Amikor Mrs. Johnson
bereteszelte az ajtót, ugyanúgy félt a halottaktól is, mint az él t l.

Felh szakadás. Esett, mintha dézsából öntenek. Dick szaladni kezdett. Perry is,
csakhogy nem tudott olyan gyorsan futni; rövidebb volt a lába és a b röndöt is
cipelte. Dick jóval el bb fedél alá ért - egy pajtába, amely nem messze volt az
országúttól -, mint . Miután egy éjszakát az Üdvhadsereg menhelyén töltöttek,
elhagyták Omahát, s egy teherautó-sof r áthozta ket Nebraskából lowába. Néhány
órája azonban megint csak gyalogoltak. Mikor az es ömleni kezdett, tizenhat
mérföldnyire voltak északra egy Tenville Junction nev iowai kisvárostól. A pajtában
sötét volt.
- Dick! - kiáltotta Perry.
- Jelen! - felelte Dick. Már el is nyúlt a szénában. Perry, aki b rig ázott és didergett,
lerogyott melléje.
- Megfagyok - mondta, miközben befúrta magát a szénába. - Úgy fázom, hogy azt se
bánnám, ha ez a pajta lángra kapna, és elevenen elégnék. - Éhes is volt. Mint a farkas.
El z este az Üdvhadsereg szeretetkonyháján ettek egy-egy csajka levest, ma pedig
minden táplálékuk néhány szelet csokoládé meg rágógumi volt. Dick egy vegyesbolt
pultjáról lopta. - Van még a Hersheyb l? -kérdezte Perry.
Nem volt, de egy csomag rágógumijuk még maradt. Megosztoztak rajta, aztán
rágcsálni kezdték, mindkett jüknek két és fél szelet Doublemint jutott. Ez volt Dick
kedvenc rágógumija (Perry a Juicy Fruitot szerette jobban). Legnagyobb problémájuk
a pénz volt. Az utolsó pennyjük is elfogyott, ezért határozta el Dick - amit Perry „tiszta
rültségnek" nevezett -, hogy sürg sen visszatérnek Kansas Citybe. Amikor Dick
el ször állt el ezzel a javaslattal, Perry azt mondta rá: - Elmeorvoshoz kéne menned. -
Most, a hidegben meg a sötétségben egymáshoz bújva, az es vigasztalan kopogását
hallgatva újrakezdték a vitát. Perry még egyszer felsorolta a tervezett lépésben rejl
veszélyeket, hiszen biztos, hogy Dicket már körözik a szabadlábra helyezés
feltételeinek megszegése miatt - „ha ugyan nem egyébért". Dick azonban nem hagyta
magát lebeszélni. Megint makacsul er sítgette, hogy Kansas City az egyetlen város,
ahol biztosan sikerül elsütnie egy csomó fedezet nélküli csekket. - A fenébe is, tudom
jól, hogy vigyáznom kell. Tudom, hogy letartóztatási parancsot adtak ki ellenem. A
csekkek miatt, amiket a múltkor sütöttünk cl. De majd gyorsan csináljuk. Elég lesz
hozzá egy nap. Ha sikerül elegend gubát összeszednünk, talán megpróbálkozhatunk
Floridával. Miamiban töltjük a karácsonyt, és egész télen ott maradunk, ha kedvünk
tartja. - De Perry csak rágta a gumit, didergett, és mogorván hallgatott. - Mi bajod,
drágám? - kérdezte Dick. - Az a másik buli? Mi a fenének nem felejted már el? Légy
nyugodt, nem jöttek rá semmiféle összefüggésre. Soha nem is fognak.
- Ki tudja? - mondta Perry. - Te is tévedhetsz egyszer. S ha tévedsz, tudod, mit jelent.
A Sarkot. - Eddig még sose célzott egyikük sem a Kansasban kiszabható legnagyobb
büntetésre: az akasztófára, vagy ahogy a Kansasi Állami Börtön lakói elkeresztelték a
fészert, ahol az akasztáshoz szükséges kellék állt: a „Sarok"-ra.
- Ne viccelj - mondta Dick. - Mindjárt megpukkadok a röhögést l. - Gyufát gyújtott,
mert el akart szívni egy cigarettát, de valami, amit a gyufa fellobbanó fényénél
megpillantott, arra késztette, hogy fölugorjon és a pajta másik végébe rohanjon, a
tehénistállóba. Az istállóban egy kocsi állt: fekete-fehér, kétajtós, 1956-os Chevrolet.
Az indítóban benne volt a slusszkulcs is.

Dewey úgy döntött, hogy a „civil lakosságnak" nem hozza tudomására, milyen
jelent s fordulat történt a Clutter-ügyben. Olyan fontosnak tekintette a titoktartást,
hogy elhatározta: beavatja a dologba Garden City városának két hivatásos szócsövét:
Bill Brownt, a Garden City Telegram szerkeszt jét, valamint Robert Well-set, a
helybeli rádióállomás, a KIÜL igazgatóját. Miután vázolta el ttük a helyzetet, Dewey
nyomatékosan hangsúlyozta, miért tekinti els rend fontosságúnak a titoktartást: - Ne
felejtsék el: még mindig fennáll a lehet sége, hogy ez a két ember ártatlan.
Ez a lehet ség olyan nagy mértékben fennállt, hogy semmiképp se lehetett mell zni.
Elképzelhet volt, hogy informátoruk, Floyd Wells, az egész históriát az ujjából
szopta; nemegyszer megesett, hogy a rabok ilyen koholmányokkal próbáltak
valamiféle el nyhöz jutni, vagy akarták magukra terelni a hatóságok figyelmét. De
még ha olyan igaz volt is Wells minden szava, akár a Szentírás, Deweynak és
munkatársainak még mindig nem sikerült a legparányibb bizonyítékot - a „bíróság
el tt is hitelt érdeml bizonyítékot" - találniuk. Mert mi volt az, amire eddig jutottak, s
amit ne lehetett volna - akármilyen tetszet snek t nt is - véletlennek magyarázni?
Pusztán csak azért, mert Smith Kansasba utazott, hogy meglátogassa barátját,
Hickockot; mert Hickock-nak volt egy ugyanolyan kaliber puskája, amilyennel a
b ntényt elkövették, s mert a gyanúsítottak alibije, hol töltötték november 14-e
éjszakáját, hamisnak bizonyult, még nem voltak feltétlenül tömeggyilkosok. -
Ugyanakkor mégis biztosra vesszük, hogy azok. Mindnyájan meg vagyunk gy z dve
róla. Ha nem így volna, nem alarmírozunk Arkansastól Oregonig tizenhét államot. De
gondolják csak meg: több esztend be is kerülhet, amíg elcsípjük ket. Lehetséges,
hogy elváltak egymástól. Vagy elhagyták az ország területét. Fennáll annak a
lehet sége is, hogy Alaszkába mentek: ott könny elt nni. S minél tovább maradnak
szabadlábon, annál kérdésesebbé válik nyomozásunk eredményeinek értéke. szintén
szólva: a dolgok jelenlegi állása szerint alapjában véve nincs is semmi a kezünkben.
Még ha el is csípnénk holnap a két csirkefogót, nem tudnánk rájuk bizonyítani semmit.
Dewey nem túlzott. Két lábnyomon kívül - az egyik mikroporózus, a másik meg egy
„Macskatalp" márkájú cip talptól származott - a gyilkosok egyetlen nyomot sem
hagytak maguk után. S mivel a jelek szerint ilyen el vigyázatosak voltak, egész biztos,
hogy már régen megszabadultak a cip kt l. A rádióval is hasonló volt a helyzet: csak
feltételezés, hogy k lopták el, s ebben Dewey még mindig kételkedett, mert
„nevetségesen összeegyeztethetetlennek" érezte a b ntény nagyságával és a b nösök
nyilvánvaló ravaszságával; egyszer en „elképzelhetetlennek" tartotta, hogy miután a
gyilkosok arra számítva hatoltak be a házba, hogy ott egy pénzzel telt páncélszekrényt
találnak, de nem találtak, érdemesnek tartották volna talán néhány dollárért meg egy
kis táskarádióért lemészárolni az egész családot. - Beismer vallomás nélkül nem
érjük el, hogy elítéljék ket -mondta Dewey. - Legalábbis szerintem. Épp ezért nem
lehetünk elég óvatosak. Valószín leg azt hiszik, hogy már megúszták a dolgot. Nos:
szeretnénk meghagyni ket ebben a hitükben. Minél nagyobb biztonságban érzik
magukat, annál hamarább csípjük el ket.
Csakhogy nehéz dolog titkot tartani egy olyan kis városban, mint Garden City. Aki
betette a lábát a seriff-nek a megyei bíróság második emeletén lev gyéren bútorozott
hivatali helyiségeibe, ahol mindig rengetegen nyüzsögtek, azonnal megérezte az ott
uralkodó különös, szinte baljóslatú légkört. Az utóbbi hetek z rzavarát, dühödt lótás-
futását mintha egyszeriben elvágták volna; most vibráló csend uralkodott a
helyiségekben. Mrs. Richardson, a titkárn , egy nagyon is józan teremtés, egyik napról
a másikra affektált modort vett föl, suttogva beszélt és lábujjhegyen járt, a férfiak meg,
akiknek dolgozott, vagyis a seriff és munkatársai, valamint Dewey meg az idegenb l
jött K. B. I.-sek csoportja, szinte lopózkodva jártak, és fojtott hangon társalogtak. Mint
amikor az erd ben lesben álló vadászok attól tartanak, hogy egy meggondolatlan
hangos szó vagy mozdulat elriasztja a közeled vadakat.
Az emberek azért mindenféléket beszéltek. A Warren-szálló eszpresszójában, amelyet
Garden City üzletemberei úgy tekintenek, mint valami zártkör klubot, a
legkülönböz bb találgatások és rémhírek jártak suttogva szájról szájra. Valaki úgy
hallotta, hogy nemsokára le fogják tartóztatni a város egyik tekintélyes polgárát. Sokan
tudni vélték, hogy a gaztett a Kansasi Búzatermel k Szövetsége ellenségei által
fölbérelt gyilkosok m ve volt, Mr. Clutter ugyanis fontos szerepet játszott ebben a
haladó szellem szervezetben. A sok közszájon forgó pletyka közül leginkább az
közelítette meg a valóságot, amelyik egy ismert autókeresked t l származott (az
információ forrását nem volt hajlandó elárulni): -A jelek szerint olyan ember a tettes,
aki 47-48 körül Herbnél dolgozott. Egy közönséges napszámos. A jelek szerint
börtönbe került, valamelyik állami börtönbe, s miközben ott ült, kezdett elgondolkozni
azon, hogy milyen gazdag volt Herb. S amikor körülbelül egy hónappal ezel tt
szabadon bocsátották, az volt az els dolga, hogy kiment oda, és kirabolta és
lemészárolta az egész családot.
De Garden Cityt l hét mérföldnyire nyugatra, Holcombban, egyetlen célzást sem
lehetett hallani a leveg ben lógó szenzációval kapcsolatban. Ennek az volt az egyik
oka, hogy a Clutter-tragédia egy id óta tiltott téma volt a település két f
pletykafészkében: a postahivatalban meg a Hartman Kávéházban. - Egy szót sem
akarok hallani róla többé - jelentette ki Mrs. Hartman. - Ezt meg is mondtam az
embereknek: így nem mehet tovább. Hogy mindenkire gyanakszunk, s halálra
rémisztgetjük egymást. Ha tovább is beszélni akartok a dologról, mondtam nekik,
inkább ne járjatok ide. -Myrt Clare ugyanilyen szigorú álláspontot foglalt el. -
Bejönnek ide, hogy néhány penny érték bélyeget vásároljanak, és azt hiszik, a
következ három órát és harminchárom percet azzal tölthetik, hogy Clutterék
magánéletében turkáljanak. Meg hogy másokat rágalmazzanak. Csörg kígyók egyt l
egyig. Nincs id m ilyesmiket hallgatni. Én itt szolgálatban vagyok: az Egyesült
Államok kormányát képviselem. Különben is beteges dolog az ilyesmi. Al Dewey meg
azok a nagyokos zsaruk Topekából meg Kansas Cityb l - állítólag k találták föl a
puskaport. De nem ismerek egyetlen teremtett lelket sem, aki még mindig azt hinné,
hogy valaha is sikerül elcsípniük a tettest. Ezért mondom, hogy legokosabb, ha az
ember befogja a száját. Addig élünk, amíg meg nem halunk, és teljesen mindegy,
hogyan halunk meg; a halál mindenképpen halál. Mi a fenének hát tovább nyivákolni,
mint egy zsák beteg macska, csak azért, mert Herb Clutternak elvágták a torkát?
Akárhogy is van, beteges dolog az ilyesmi. Ismeri Polly Stringert, onnan szemközt az
iskolából? Ma délel tt itt járt. Azt mondta, hogy csak most, egy hónap múltán
kezdenek megnyugodni a gyerekek. Nagyon elgondolkoztatott: mi lesz, ha csakugyan
letartóztatnak valakit? Ha egyáltalán sor kerül ilyesmire, csak olyan emberr l lehet
szó, akit mindenki ismer. És ez holtbiztos felszítja majd a tüzet, fölforralja a fazékban
a vizet, épp amikor kezd már leh lni. Ha a véleményemre kíváncsi, éppen elég
izgalmon mentünk már keresztül.

Korán volt, még nem egészen kilenc óra, és Perry volt az els kuncsaft a
Washateriában, egy önkiszolgáló mosodában. Kinyitotta tömött szalmakofferjét, kivett
bel le egy csomó alsónadrágot, zoknit meg inget (részben a magáét, részben Dickét),
bedobta az egyik mosógépbe, aztán bedugott egyet a nyíláson az ólomtantuszok közül,
amelyekb l egész csomót vásárolt még Mexikóban.
Perry jól ismerte az efféle gépek m ködését, gyakran és szívesen vette ket igénybe,
mert rendszerint „nagyon megnyugtatónak" találta, hogy csak ül csöndesen, és nézi,
hogyan lesznek egyre tisztábbak a fehérnem k. De ma nem. Ma nagyon nyugtalan
volt. Minden tiltakozása ellenére Dick akarata érvényesült. Itt vannak, visszajöttek
Kansas Citybe, teljesen leégve, s ráadásul egy lopott kocsival! Egész éjszaka teljes
sebességgel robogtak a szakadó es ben az iowai rendszámú Chevrolettel, csak kétszer
álltak meg „benzint vételezni", mindkét alkalommal alvó kisvárosok elhagyott utcáin
parkírozó járm vek mellett. (Ez Perry feladata volt, s ebben a munkában „abszolút
mesternek" tartotta magát. „Egy kis darab gumics : ez az én egész országra érvényes
szabadjegyem.") Mikor hajnalban Kansas Citybe érkeztek, el ször a repül térre
hajtottak, ahol a férfimosdóban megmosakodtak, megborotválkoztak és fogat mostak;
két óra múlva, miután szundítottak egyet a repül tér várótermében, visszamentek a
városba. Ekkor tette le Dick a társát a mosoda el tt azzal, hogy egy órán belül érte jön.
Mikor a gép kimosta és megszáritotta a fehérnem t, Perry visszarakta a b röndbe.
Elmúlt tíz óra. Dick, aki valószín leg éppen „csekket írt alá" valahol, késett. Perry
leült az egyik padra, és várt. A padon - ezért is választotta éppen ezt - egy n i erszény
hevert a közelében, s nagy kísértést érzett, hogy belenyúljon. De az erszény
tulajdonosának külseje elbátortalanította: a legtestesebb asszony volt a sok kuncsaft
közül, akikkel id közben megtelt a mosoda. Valamikor régen, amikor még utcakölyök
volt San Franciscóban, egy kínai sráccal (Tommy Channel vagy Tommy Léével?)
gyakorolta kettesben az „erszénylopás m vészetét". Perry jót mulatott, s t
határozottan felvidult, mikor eszébe jutott némelyik kalandjuk. „Egyszer például egy
öreg, de igazán öreg hölgy mögé lopóztunk, és Tommy megragadta a retiküljét, de a
n sehogy se akarta elereszteni, úgy harcolt, mint egy tigris. Minél erélyesebben
rángatta Tommy a retikül egyik végét, az a n annál erélyesebben rángatta a másikat.
Aztán észrevett engem, és elkezdett kiabálni: »Segíts! Segíts már!«, mire én azt
mondtam: »Egy frászt, nagysám, én neki segítek!« - azzal nagyot löktem rajta. Elterült
a járdán. Csak kilencven centet kerestünk az ügyön, még mindig pontosan emlékszem
rá. Bementünk egy kínai étterembe, és degeszre zabáltuk magunkat."
A helyzet azóta nem sokat változott. Perry körülbelül húsz évvel id sebb és majdnem
ötven kilóval nehezebb lett ugyan, anyagi helyzete azonban csöppet se javult. Még
most is (hát nem hihetetlen egy ilyen intelligens, tehetséges ember esetében?) ugyanaz
a kis csavargó volt, akinek az élete úgyszólván attól függött, tud-e lopni néhány centet.
Képtelen volt levenni szemét a falióráról. Fél tizenegykor kezdett nyugtalankodni;
tizenegyre már lüktetett a lába a fájdalomtól, ami nála mindig a közeled pánik, a
„begyulladás" jele volt. Megevett egy aszpirint, és megpróbálta el zni - vagy
legalábbis elhomályosítani -az agyán átcikázó, vakítóan éles képeket. Egész sor
rémkép jelent meg el tte: Dick a rend rségen; talán akkor tartóztatták le, amint éppen
egy hamis csekket töltött ki, vagy elkövetett valami kisebb közlekedési szabálysértést
(és rájöttek, hogy lopta az autót). Dick ebben a pillanatban minden valószín ség
szerint egy csomó vörös nyakú detektív körében ül, csapdába esett. És nem
jelentéktelen apróságokról beszélgetnek, hamis csekkekr l meg lopott autókról. A
téma: gyilkosság, mert mégiscsak rájöttek az összefüggésre, hiába volt Dick olyan
szilárdan meggy z dve róla, hogy sose fognak rájönni. És egy kocsira való rend r
máris úton van a Washateria felé.
De nem, túl messze ragadja a fantáziája. Dick sose lenne rá képes, hogy „köpjön".
Hányszor elmondta: „Félholtra verhetnek, akkor se árulok el nekik semmit." Persze
Dick „felvágós" volt; vagánysága, ahogy Perry id közben rájött, csakis olyan
helyzetekben mutatkozott meg, amikor vitathatatlanul volt felül. Perrynek
szerencsére hirtelen sikerült kevésbé nyugtalanító magyarázatot találnia, mért marad el
olyan sokáig Dick. Elment meglátogatni a szüleit. Kockázatos dolog, de hát Dick
„odavan" értük, legalábbis azt állítja, s éppen az éjjel mondta Perrynek, miközben
olyan sokáig robogtak a szakadó es ben: - Igazán szeretném már viszontlátni az
öregeket. Biztos nem árulnak el. Úgy értem, nem beszélnének róla az ellen rz
hatóságoknak, nem csinálnának semmit, amivel bajba keverhetnének bennünket.
Csakhogy restellem magam. Félek, hogy mit fog mondani anyám. A csekkekr l. Meg
hogy csak úgy egyszer en megléptünk. Legalább telefonon hívhatnám fel ket,
megkérdezni, hogy vannak. - Sajnos, ez lehetetlen volt, mert Hickockéknak nem volt
telefonjuk; különben Perry is felhívta volna ket, hogy megkérdezze, nincs-e ott Dick.
Néhány perc múlva megint hatalmába kerítette a meggy z dés, hogy Dicket
mégiscsak letartóztatták. Lábába ismét belenyilallt a fájdalom, mint a villám hasított
egész testébe, s a szennyes ruha szagától, a büdös párától hirtelen annyira rosszul lett,
hogy kénytelen volt felugrani és kiszaladni az utcára. Megállt a járda szélén, és
öklendezni kezdett, „mint a részeg, aki nem tud hányni". Kansas City! Hát nem érezte
el re, hogy Kansas City csak balszerencsét hozhat rájuk, nem könyörgött Dicknek,
hogy ne jöjjenek ide? Most, most talán már bánja Dick, hogy nem hallgatott rá.
Elkezdett töprengeni. „Mi lesz velem, egy-két centtel meg egy marék ólomtantusszal a
zsebemben?" Hová mehet? Ugyan ki hajlandó segíteni rajta? Bobo? Na hiszen! De a
férje esetleg megtenné. Ha Fred Johnsonon múlott volna, kezeskedett volna érte, hogy
Perry biztos álláshoz jut, ha kiszabadul, s ezzel megkönnyítette volna, hogy
feltételesen szabadlábra helyezzék. De Bobo nem engedte, kijelentette, hogy csak
bajok származhatnak a dologból, talán még veszedelem is. Ráadásul részletesen meg is
írta az egészet Perrynek. Egy szép napon még megfizet neki ezért, csak úgy
szórakozásból elbeszélget vele egy kicsit, elmondja neki, mire képes, részletesen
elmeséli, mi mindent m velt néhány hozzá hasonló emberrel, pontosan olyan
köztiszteletben álló, magukat biztonságban érz , önelégült kispolgárokkal, amilyen
Bobo. Igen. Tudtára fogja adni, hogy csakugyan veszedelmes tud lenni, és közben
figyelni fogja a szemét. Nem érne ez meg egy utazást Denverbe? De igen, ezt fogja
csinálni: Denverbe utazik, és meglátogatja Johnsonékat. Fred Johnsonnak segítenie
kell, hogy új életet kezdhessen; kénytelen lesz megtenni, ha meg akar szabadulni t le.
Ebben a pillanatban lépett melléje Dick a járda szélén. - Hé, Perry! - szólt rá. - Rosszul
vagy?
Dick hangja úgy hatott Perry re, mintha valami er s narkotikumot fecskendeztek volna
a testébe, valami olyan gyógyszert, amely az ereibe hatolva az egymással ellentétes
érzelmek delíriumát váltja ki: feszültséget és megkönnyebbülést, dühöt és szeretetet,
ökölbe szorított kézzel lépett Dick elé. - Te szemét! - mondta.
Dick elvigyorodott, és azt mondta: - Gyere! Megint ehetünk.
De Perry magyarázatot - és menteget zést - követelt, és Dick - kedvenc éttermében, a
Sas vendégl ben - ki is rukkolt vele egy tányér chili fölött. - Sajnálom, szivikém.
Tudtam, hogy halálra idegesítelek. Biztos azt hitted, hogy valami marhaságba
keveredtem. Pedig olyan disznó szerencsém volt, hogy feltétlenül ki kellett
használnom. - El adta, hogy miután letette Perryt, elment a Marki Buick
Részvénytársasághoz, ahhoz a vállalathoz, ahol valamikor dolgozott, mert azt remélte,
hogy talál ott egy rendszámtáblát, amellyel kicserélheti a lopott Chevrolet veszélyes
iowai rendszámtábláját. - Senki se látott se bemenni, se kijönni. Marki sokszor szokott
autóroncsokat vásárolni. És csakugyan találtam is az udvar végében egy tropára ment
De Sotót, kansasi rendszámmal. - És hol van most ez a rendszámtábla? -A mi
tragacsunkon, öregem.
Miután Dick kicserélte a rendszámtáblákat, az iowai táblát beledobta egy városi
vízgy jt medencébe. Aztán megállt egy benzinkútnál, ahol egyik barátja, egy Steve
nev hajdani középiskolai osztálytársa dolgozott, és rábeszélte, hogy váltson be neki
készpénzre egy ötvendolláros csekket. Ez olyasmi volt, amit még sose csinált:
meglopta egyik haverját. Sebaj, úgyse találkozik vele többet az életben. „Elpárolog"
Kansas Cityb l még ma este, ezúttal végérvényesen. Miért ne kopaszthatna hát meg
még néhány régi barátot? Ezzel a célzattal kereste fel egy másik hajdani osztálytársát
is, aki elárusító volt egy vegyesboltban. A zsákmány e látogatás révén hetvenöt
dollárra növekedett. - És még ma délután több százra fölsrófoljuk. Már jegyzékbe is
vettem, hol és kit vághatunk meg. Legalább hat-hét hely van, mindjárt ezen kezdve -
mondta, a Sas vendégl re célozva, ahol mindenki - a csapos is, meg a pincérek is -
ismerte és szerette, s kedvenc csemegéjér l Uborkának becézte. -Aztán irány Florida.
Mit szólsz hozzá, szivikém? Nem megígértem, hogy Miamiban fogunk karácsonyozni?
Mint a milliomosok?

Dewey és kollégája, Clarence Duntz K. B. I.-detektív a Warren-szálló eszpresszójának

bejáratánál állt, s várta, hogy fölszabaduljon egy asztal. Dewey körülnézett a
löncsid ben rendszerint itt látható arcokon - löttyedt húsú üzletembereken és cserzett
b r , napbarnított farmereken, s fölfedezett néhány ismer st: ott volt a megyei
halottkém, dr. Fenton; a Warren-szálló igazgatója, Tom Mahar; Harrison Smith, aki
tavaly megyei ügyésznek jelöltette magát, de a választáson alulmaradt Duane Westtel
szemben; meg ott volt Herbert W. Clutter, River Valley Farm tulajdonosa, Dewey
vasárnapi iskolájának tagja is. Várjunk csak! Hát Herb Clutter nem halt meg? Nem
vett részt Dewey is a temetésén? És most mégis ott ül az eszpresszó egyik sarkában,
egy kerek bokszban, eleven, barna szemével, szögletes állával, der s, jóságos külsején
semmit sem változtatott a halál. De Herb nem volt egyedül. Két fiatalember is ült az
asztalánál, s mikor Dewey megismerte ket, oldalba bökte Duntzot.
- Oda nézz! -Hova?
- A sarokba.
- H , a kutyafáját!
Hickock és Smith! Csakhogy ugyanabban a pillanatban k is megismerték a
detektíveket. Veszélyt szimatoltak. Nekiugrottak az eszpresszó franciaablakának,
áttörték, és Duntzcal meg Deweyval a sarkukban végigrohantak a F utcán, el a
Palmer-féle ékszerüzlet, a Norris-féle vegyeskereskedés és a Garden Kávéház mellett,
aztán befordultak a sarkon, a raktárépület felé, berohantak a házba, aztán megint ki, s
valóságos bújócskát játszottak egy csomó fehér silótorony között. Dewey pisztolyt
rántott, utána Duntz is, de amikor célba vették a két fiatalembert, valami furcsa dolog
történt. Hirtelen, rejtélyes módon (mint valami álomban) mindenki úszott - üldözöttek
és üldöz k egyaránt -, nagy karcsapásokkal szelték az iszonyúan széles víztükröt,
amelyr l a Garden City-i Kereskedelmi Kamara azt állítja, hogy „A Világ Legnagyobb
INGYEN Uszodája!". Mikor a detektívek már-már beérték a szökevényeket, a kép
váratlanul elsötétedett (Hogy történhetett? Lehetséges volna, hogy csak álmodik?), s
mikor újból kivilágosodott, már más vidéken voltak: a Valley View temet ben,
sírkövek, fák és virággal szegélyezett ösvények szürke és zöld szigetén, egy csöndes,
erd s, neszekkel teli oázisban, amely úgy terült el a csillogó búzamez k mellett a
város északi szélén, mint egy felh h vös árnyéka. De Duntz már elt nt, és Dewey
magára maradt az üldözöttekkel. Noha látni nem látta ket, biztos volt benne, hogy ott
bujkálnak valahol a halottak közt, ott kuporognak valamelyik sírk , talán éppen az
apjának a sírköve mögött: „Alvin Adams Dewey, 1879. szeptember 6.-1948. január
26." Dewey pisztollyal a kezében végiglopózott az ünnepélyesen komor ösvényeken,
egészen addig, amíg nevetést nem hallott, és a hang irányát követve észre nem vette,
hogy Hickock és Smith egyáltalán nem rejt ztek el, hanem ott állnak Herb, Bonnie,
Nancy és Kenyon még mindig jeltelen közös sírja fölött, ott állnak szétvetett lábbal,
csíp re tett kézzel, és fejüket hátravetve kacagnak. Dewey tüzelt... aztán ismét tüzelt...
és ismét tüzelt. .. De a két fiatalember közül egyik sem esett össze, pedig
mindkett jüket háromszor is szíven találta; ehelyett lassan áttetsz vé váltak, egyre és
egyre láthatatlanabbá, párává foszlottak, de harsány kacagásuk továbbra is hallatszott,
annyira, hogy Dewey végül is nem bírta tovább, s mint aki vereséget szenvedett,
elszaladt, olyan mérhetetlen és vigasztalan kétségbeeséssel a szívében, hogy fölébredt
t le.
Amikor fölébredt, úgy érezte magát, mint egy lázas, begyulladt tízéves kisfiú; a haja
csuromvíz volt, verítékt l nedves inge a testére tapadt. A szobában - a seriíf
hivatalának egyik szobájában, ahová bezárkózott, miel tt elaludt volna az íróasztal
mellett - már majdnem teljesen sötét volt. Fölfigyelt: hallotta, hogy a szomszédos
irodahelyiségben kitartóan csöng Mrs. Richardson telefonja. De az asszony már nem
volt ott, nem vehette föl a kagylót; a hivatal be volt zárva. Dewey kifelé menet
er ltetett közönnyel elhaladt a még mindig cseng telefon mellett, aztán tétovázni
kezdett. Hátha Marie hívja, meg akarja kérdezni, vajon még dolgozik-e, s megvárja-e a
vacsorával.
- Mr. A. A. Deweyt keresik Kansas Cityb l.
- Én vagyok.
- Tessék beszélni, Kansas City! A hívott fél a vonalban van.
- Al? Itt Nye testvér.
- Hallom, testvér.
- Jól készülj fel, szenzációs újságom van.
- Fölkészültem.
- Itt vannak a barátaink. Itt, Kansas Cityben.
- Honnan tudod?
- Hát nem lehet azt állítani, hogy nagy titkot csinálnának bel le. Hickock keresztül-
kasul járja a várost, és fedezet nélküli csekkeket töltöget ki. A saját nevét írja alájuk.
-A saját nevét? Akkor ez nyilván azt jelenti, hogy nem szándékozik sokáig ott id zni.
Vagy pedig azt, hogy fenemód biztonságban érzi magát. Szóval Smith is vele van
még?
- Igen, itt vannak mind a ketten. De egy másik kocsival. Egy kétajtós, fekete-fehér,
1956-os Chevróval.
- A rendszám kansasi?
- Kansasi. És ide figyelj, Al: irtó mázlink van! Vásároltak egy televíziót. Érted?
Hickock csekkel fizetett az elárusítónak. Abban a pillanatban, amikor továbbindultak,
az ipsének az a szenzációs ötlete támadt, hogy jó lesz felírni a rendszámot. Rá is
firkantotta a csekk hátlapjára. Johnson megye, 16 212.
- Megnézted a nyilvántartásban?
- Na mit gondolsz?
- Lopott kocsi.
- Semmi kétség. De a rendszámtáblát is lopták. A barátaink szedték le egy tropára
ment De Sotóról. Az egyik itteni garázsban.
- Azt is tudod, hogy mikor?
- Tegnap reggel. A f nök (Logan Sanford) azonnal köröz levelet adott ki, az új
rendszámmal meg az autó leírásával.
- És mi van a Hickock-farmmal? Ha még mindig a környéken vannak a fickók, úgy
érzem, el bb-utóbb ellátogatnak oda.
-Ne félj. Figyeljük. Al...!
- Tessék.
-Ezt szeretném megkapni ajándékba karácsonyra. Semmi egyebet. Ezt az ügyet
szeretném felgöngyölíteni. Felgöngyölíteni és aztán újévig aludni. Hát nem volna
csodálatos ajándék?
- Kívánom, hogy kapd meg.
- Én is kívánom, mind a kett nknek.
Mikor Dewey a telefonbeszélgetés után elgondolkodva keresztülballagott a bíróság
épületének sötéted udvarán, a száraz, zörg faleveleken, amelyeket még nem
gereblyéztek össze, maga is csodálkozott, hogy egyáltalán nem örül. Miért nem érez
semmiféle izgalmat, amikor pedig éreznie kellene? Hiszen most már tudja, hogy a
gyanúsítottak nem t ntek el mindörökre Alaszkában, Mexikóban vagy Timbuktuban, s
minden pillanatban letartóztathatják ket. Az az álom volt az oka: komor hangulata
még mindig nyomasztotta, s arra késztette, hogy kétségbe vonja Nye állításait,
bizonyos értelemben ne higgyen bennük. Mert nem hitte, hogy Hickockot és Smitht el
tudják fogni Kansas Cityben. Sebezhetetlenek
.
A Somerset-szálló (Miami Beach, Ocean Drive 335.) alacsony, kocka alakú, nagyjából
fehérre meszelt épület, falait halványlila színfoltok tarkítják, többek közt egy
halványlila tábla, amelyen ez áll: „KIADÓ SZOBÁK - OLCSÓ ÁRAK - POMPÁS
STRANDFELSZERELÉS - KELLEMES TENGERI SZELL ." A Somerset csak
egyike az egymás mellett sorakozó, cementb l épült, gipszvakolatú kis szállodáknak,
amelyek a fehér, mélabús kis utcát szegélyezik. 1959 decemberében a Somerset
„pompás strandfelszerelése" mindössze két hatalmas naperny b l állt, a szálloda
mögött húzódó keskeny homoksávba voltak leszúrva. Az egyik naperny n, a
rózsaszín n ez a felirat volt olvasható: „Itt kapható a Valentiné-féle krémfagylalt."
Karácsony napján, déltájban, négy n heverészett a naperny alatt, illetve körülötte,
egy tranzisztoros rádióval, amelyb l muzsika áradt. A másik naperny kék volt, rajta a
következ felhívás: „Napozáshoz csak Coppertone-olajat!" Ennek az árnyékában Dick
és Perry heverészett. öt napja laktak a Somersetben, egy kétágyas szobában, amelynek
heti tizennyolc dollár volt a bére.
- Még nem is kívántál kellemes karácsonyi ünnepeket - mondta Perry.
- Kellemes karácsonyi ünnepeket, szivikém. És boldog új évet.
Dick fürd nadrágban volt, Perry azonban, akárcsak Acapulcóban, itt sem akarta
nyomorék lábait mutogatni, attól tartott, hogy a látvány esetleg „sértené" a többi
strandolót, így aztán teljesen felöltözve üldögélt a naperny alatt, még a cip jét és a
zokniját sem vetette le. Ennek ellenére aránylag jól érezte magát, s mikor Dick fölállt,
és tornamutatványokba kezdett - többek közt tótágast állt: ezzel akart imponálni a
rózsaszín naperny alatt heverész hölgyeknek -, a Miami Herald-ot kezdte
olvasgatni. A lap belsejében néhány pillanat múlva egy hírre bukkant, amelyet igen
nagy figyelemmel olvasott el. Egy gyilkosságról volt szó: kiirtottak egy egész floridai
családot, bizonyos Mr. és Mrs. Clifford Walkert, valamint négyesztend s fiukat és
kétéves kislányukat. Az áldozatokat a gyilkosok nem kötözték ugyan meg, a szájukat
se ragasztották be, de fejbe l tték ket egy 22-es kaliber puskával. A gaztettet,
amelynek indítóoka érthetetlen volt (a gyilkosok után nem maradt semmiféle nyom),
december 19-én, szombaton este követték el Walkerék házában, egy marhatenyészt
farmon, Tallahassee közelében.
Perry abbahagyatta Dickkel a tornamutatványokat, felolvasta neki a históriát, aztán azt
kérdezte: - Hol is voltunk mi szombaton éjjel?
- Csak nem Tallahasseeben?
- Én kérdezem t led.
Dick elgondolkozott. Csütörtökön este hagyták el Kansast, és - egymást váltogatva a
volán mellett - Missourin keresztül Arkansasba, onnan pedig az Ozark-platón át
Louisianába hajtottak, ahol egy kimerült akkumulátor miatt pénteken a kora reggeli
órákban kénytelenek voltak leállni. (Shreveportban vásároltak helyette kéz alatt egy
másikat, huszonkét dollár ötven centért.) Pénteken éjjel az országút mentén, az
autóban aludtak, nem messze az Alabama és Florida közt húzódó határtól. Másnap
már nem siettek olyan nagyon, s t néhány kirándulást is tettek: ellátogattak például
egy alligátorfarmra meg egy csörg kígyó-tenyészetbe, hajókáztak egyet egy
üvegfenek hajón egy ezüstösen tiszta tavon, s utána jó kés n és drágán b ségesen
megebédeltek az országút mentén egy halászcsárdában: roston sült homárt ettek.
Csodálatos nap volt! De mire Tallahasseebe érkeztek, mind a ketten nagyon fáradtak
voltak, s elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. - Csakugyan Tallahasseeben voltunk
- mondta Dick.
- Elképeszt ! - Perry még egyszer átfutotta a hírt. -Tudod, egyáltalán nem
csodálkoznék, ha egy rült csinálta volna. Valami dilis alak, aki olvasta, mi történt
Kansasban.
Mivel Dick nem akarta, hogy Perry „megint rákezdje", vállat vont, elvigyorodott, és
leszaladt a tengerpartra. Ott csellengett egy darabig a hullámverést l nedves fövényen,
s le-lehajolt egy-egy kagylóért. Gyerekkorában annyira irigyelte - illetve annyira
gy lölte- az egyik szomszéd fiút, aki a Mexikói-öböl partján nyaralt, és egy egész
skatulya kagylóval tért haza, hogy ellopta a kagylókat, és kalapáccsal egyenként
szétverte ket. Különben állandóan gyötörte az irigység; mindenkit ellenségnek
tekintett, aki az volt, ami szeretett volna lenni, vagy akinek olyasmije volt, amit is
szeretett volna.
Mint például azt az embert, akit a „Fontainebleau"-ban látott, az úszómedence mellett.
A távolban, a szinte nyárias h ség ködfátylába burkolva, a tenger vakító csillogásában
is tisztán ki tudta venni a szürkésfehér luxusszállók - a „Fontainebleau", az „Eden
Roc", a „Roney Plaza" - tornyait. Miamiban való tartózkodásuk második napján azt
javasolta Perrynek, hogy hatoljanak be ezekbe a kéjlakokba. - Hátha sikerül
felcsípnünk néhány gazdag spinét - mondta. Perry er sen húzódozott a dologtól, úgy
érezte, kinéznék ket khakinadrágjuk meg a trikójuk miatt. Pedig ügyet se vetettek
rájuk, amikor végigjárták a „Fontainebleau" pazar-helyiségeit, ahol a férfiak piros-
fehér csíkos, nyersselyem Bermudasortban, a n k meg fürd ruhában és nercstólában
mászkáltak. A két hívatlan vendég elüldögélt egy darabig a hallban, aztán bekóborolta
a kertet, és elnyúlt a homokban az úszómedence mellett. Ott látta Dick azt a bizonyos
férfit. Körülbelül egyid s lehetett vele, úgy huszonnyolc-harminc éves. Valószín leg
„hamiskártyás volt, vagy ügyvéd, de az is lehet, hogy chicagói gengszter". De akármi
volt, látszott rajta, hogy tudja, mit jelent a pénz és a hatalom. Egy sz ke n - Marylin
Monroe-ra hasonlított - napolajjal kenegette a hátát, a férfi meg gy r s kezével hanyag
mozdulattal nyúlt egy pohár jégbe h tött narancsszörp után. Mindez kijárt volna neki,
Dicknek is, és mégse fog soha hozzájutni. Miért van ennek a disznónak mindene, neki
meg semmije? Miért jár ki minden öröm az életben ennek a „nagykép
csirkefogónak"? Igaz, hogy ha kés van a kezében, mármint neki, Dicknek, akkor is
hatalmas. Jó lesz hát, ha vigyáznak az efféle nagykép csirkefogók, különben könnyen
megeshetik, hogy „egy kicsit oldalba szúrja ket, hadd csöpögjön a padlóra valami a
nagyfene jódolgukból". Dick napja ennek ellenére tönkre volt téve. Az a napolajas
sz ke szépség tette tönkre. Odaszólt Perry-nek: - Gyere, menjünk innen a francba.
Egy tizenkét év körüli kislány mindenféle figurákat rajzolt a homokba, nagy,
idomtalan arcokat, egy partra sodort fadarabbal. Dick, mintha a gyerek m vészetét
csodálná, felajánlotta neki a parton összeszedett kagylókat. - Éppen jók lesznek
szemnek - mondta. A kislány elfogadta az ajándékot, mire Dick elmosolyodott és
rákacsintott. Az érzés, amit a kislány keltett benne, nem volt valami kellemes, mert
szexuális vonzódása a süld lányokhoz olyan gyöngeség volt, amit „ szintén restellt":
titok, amit még nem gyónt meg senkinek, és remélte, hogy senki sem gyanítja (noha
Perry okkal gyaníthatta volna), hiszen az ilyesmit mások esetleg nem tartják
„normálisnak". Márpedig igenis „normálisnak" tartotta magát. Az, hogy az utóbbi
években nyolc-kilenc alkalommal is elcsábított serdül lányokat, még nem
bizonyította ennek az ellenkez jét, mert meg volt gy z dve róla, hogy a legtöbb igazi
férfinak vannak ilyen vágyai. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta: - Te vagy az én
kis barátn m. Az én kis szerelmem. -De a kislánynak nem tetszett a dolog. Keze
megrándult Dick kezében, mint hal a horgon, és Dick ugyanazt a rémült kifejezést
pillantotta meg a szemében, amit korábbi eseteib l már olyan jól ismert. Eleresztette
hát a gyereket, könnyedén felnevetett, és azt mondta: - Csak játékból mondtam. Nem
szeretsz játszani?
Perry, aki még mindig a kék naperny alatt pihent, észrevette a jelenetet, azonnal
átlátott Dick szándékán, és mélységesen megvetette érte; „ki nem állhatta azokat, akik
nem tudnak uralkodni nemi vágyaikon", különösen akkor, ha az önkontroll hiánya
olyan formákban nyilvánult meg, amelyeket Perry „perverzitásnak" nevezett:
„kisgyerekek molesztálásában", „buzi dolgokban", védtelen n k
megbecstelenítésében. Abban a hitben volt, hogy álláspontját félreérthetetlenül tudtára
adta Dick-nek; nem mentek-e a közelmúltban is majdnem ökölre, amikor
megakadályozta Dicket, hogy megbecstelenítsen egy halálra rémült lányt?
Mindenesetre semmi kedve se volt megismételni egy ilyen er próbát. Nagyon
megkönnyebbült hát, amikor látta, hogy a gyerek elszaladt Dickt l.
Karácsonyi énekek szálltak a leveg ben a közelében heverész négy n rádiójából.
Valahogy furcsán hatottak Miami napsütésében, a lármás, nyughatatlan sirályok
szüntelen rikácsolásával keveredve. „Ó, gyertek, imádjuk t, ó, gyertek, imádjuk t":
a templomi kórus, a fenségesen szárnyaló zene könnyekig meghatotta Perryt - s még
akkor is folytak a könnyei, amikor a muzsika már régen elhallgatott. S mint gyakran
megesett - amikor így ellágyult -, most is elt n dött egy lehet ségen, amely
„iszonyúan vonzotta": az öngyilkosság lehet ségén. Már mint gyereknek gyakran
megfordult az agyában a gondolat, hogy megöli magát, ez azonban csak afféle
szentimentális ábránd volt, abból a vágyból fakadt, hogy megbüntesse apját, anyját és
más ellenségeit. Kamaszkora óta azonban a gondolat, hogy véget vet életének, egyre
többet és többet vesztett ábrándos jellegéb l. Hiszen végeredményben ez jelentette a
„megoldást" Jimmy és Fern számára is. És az utóbbi id ben már odáig jutott, hogy az
öngyilkosságot nemcsak lehet ségnek tekintette, hanem a számára rendeltetett
egyetlen halálnemnek.
Tény, hogy úgy érezte: az számára „már nincs sok, amiért élni érdemes". Trópusi
szigetek, elásott arany, ragyogó kék tengerek mélyére való alámerülés, elsüllyedt
kincsek keresése: csupa olyan álom, ami már elmúlt. Elmúlt „Perry O'Parsons", a
m vésznév is, amelyet talált ki a színpadok és filmek énekes csodája számára. Pedig
majdhogynem komolyan bízott benne, hogy egyszer az lesz bel le. De Perry
O'Parsons meghalt, miel tt megszületett volna. S ugyan mit várhat még az élett l?
Dick meg „valamilyen futóversenyen vesznek részt, de célvonal nincs sehol": Perry
legalábbis így érezte. És most megint folytatni kell a vég nélküli versenyfutást, pedig
még egy hetet sem töltöttek Miamiban. Dick, aki egy napig az ABC Autójavító Rt.-nél
dolgozott hatvanöt cent órabérért, kijelentette: - Miami még Mexikónál is rosszabb.
Hatvanöt cent! Ezt nem nekem találták ki. Én fehér vagyok. - A pénzb l, amit Kansas
Cityben szereztek, már csak huszonhét dollárjuk maradt, így aztán holnap megint
elindulnak nyugat felé, Texasba, Nevadába - „határozott cél nélkül".
Dick, aki közben megmártózott a part menti hullámverésben, visszajött. Vizesen,
kifulladva hasra vetette magát a nedves homokban.
- Milyen volt a víz?
- Csodálatos.

Az a körülmény, hogy karácsony olyan közel esett Nancy Clutter születésnapjához,

amely közvetlenül újév után volt, mindig nagy gondot okozott udvar lójának, Bobby
Ruppnak. Ugyancsak meg kellett er ltetnie az agyát, hogy két megfelel ajándékot is
ki tudjon találni ilyen gyors egymásutánban. De azért minden évben eszébe jutott
valami, megvásárolta abból a pénzb l, amit nyaranként két keze munkájával keresett
apja cukorrépafarmján, és karácsony reggelén minden esztend ben Clutterékhoz
sietett, bízva benne, hogy a kezében szorongatott kis csomag, amelyet n vérei
segítettek bepakolni, meglepetés lesz Nancynek, és örülni fog neki. Tavaly egy szív
alakú kis medalionnal ajándékozta meg. Az idén - jó el re, mint mindig - azon
töprengett, hogy a Norris-féle vegyeskereskedésben kapható francia parfüm meg egy
pár lovaglócsizma közül melyiket válassza. De aztán Nancy meghalt.
Karácsony reggelén, ahelyett, hogy River Valley Farmra sietett volna, otthon maradt,
és kés bb a családdal együtt ült le a pazar ebédhez, amelynek el készületei édesanyját
egy álló hétig foglalkoztatták. A tragédia óta az egész család - szülei meg hét testvére
is - nagyon tapintatosan kezelte Bobbyt. De azért az étkezések alkalmával folyton
noszogatták, hogy egyen. Senki sem értette, hogy voltaképpen beteg, a bánat tette
beteggé: b vös kört von köréje, amelyen nem tudott áttörni, s kívülr l se tudott átlépni
rajta .senki - kivéve talán Sue-t. Nancy haláláig nem sokra tartotta Sue-t, nem érezte
jól magát a társaságában. Túlságosan különbözött a természetük: Sue nagyon
komolyan vett bizonyos dolgokat, amiket éppen a lányoknak nem kéne igazán
komolyan venniük: a festegetést, a verseket meg a darabokat, amiket a zongorán
játszott. És Bobby persze féltékeny is volt Sue-ra; Nancy ugyanis - ha más módon is -
legalább annyira becsülte a lányt, mint t. Most viszont éppen ezért volt képes Sue
megérteni, mit veszített Bobby. Sue nélkül, a Sue-val való szinte állandó együttlét
nélkül hogy is tudta volna Bobby elviselni a megrázkódtatások ilyen szörny lavináját:
magát a b ntényt, Mr. Deweyval folytatott beszélgetéseit, valamint a sors tragikus
iróniáját, hogy egy darabig volt az els rend gyanúsított?
Aztán, úgy egy hónap múlva, lassan kezdett elmúlni köztük a barátság; Bobby egyre
ritkábban járt Kidwellékhez, hogy elüldögéljen a barátságos kis nappaliban, és ha
átment hozzájuk, mintha Sue sem fogadta volna olyan szívesen. A baj az volt, hogy
kölcsönösen arra késztették egymást, hogy gyászoljanak, és újra meg újra
visszaemlékezzenek valamire, amit tulajdonképpen szerettek volna elfelejteni.
Bobbynak néha sikerült is felejtenie: amikor például kosárlabdázott, vagy óránként
nyolcvan mérföldes sebességgel robogott az országutakon, vagy amikor az önmaga
által összeállított edzési program részeként (tudniillik az volt a vágya, hogy testnevel
tanár legyen) hosszútávfutást rendezett a sárga, learatott földeken. Miután segített
leszedni az ünnepi asztalt, most is elhatározta, hogy melegít be bújik, és elmegy futni
egyet.
Pompás id volt. Nyugat-Kansas híres arról, hogy ott igen sokáig tart a vénasszonyok
nyara, az aznapi id járás azonban még így is rendkívülinek t nt: a leveg száraz volt,
a nap ragyogóan sütött, az égbolt azúrkéken ragyogott. Egyes optimista állattenyészt
farmerek „szabadban tölthet " telet jósoltak: vagyis hogy az idei tél olyan enyhe lesz,
hogy a jószág egész id alatt kinn maradhat a legel n. Ilyen telek ritkán adódtak,
Bobby mégis élénken emlékezett egyre: abban az esztend ben volt, amikor udvarolni
kezdett Nancynek. Akkor mind a ketten tizenkét évesek voltak, tanítás után mindig
elkisérte a lányt Clutterék farmjáig, amely egy mérföldre feküdt a holcombi iskolától;
cipelte Nancy táskáját is. Ha napos, meleg id volt, útközben gyakran megálltak, és
leültek a kanyargós, lassan hömpölyg , barna viz Arkansas partján.
Nancy egy alkalommal azt mondta: - Amikor egyik nyáron Coloradóban voltunk,
láttam, hol ered az Arkansas. Ott voltam a forrásánál. Az ember szinte nem is hinné,
hogy az a mi folyónk. Még a színe is más. Nem barna, hanem tiszta, mint az ivóvíz. És
sebes. És teli van sziklákkal meg örvényekkel. Papa fogott egy pisztrángot. - Bobby
még mindig élénken emlékezett rá, hogyan írta le az Arkansas forrását a leány, s
amióta meghalt... Nem tudta megmagyarázni, miért, de valahányszor meglátta az
Arkansast, a folyó egy pillanatra szinte átalakult: nem iszapos áradat volt többé, amely
kanyarogva hömpölyög keresztül a kansasi síkságon, hanem olyan, amilyennek Nancy
annak idején leírta: coloradói hegyi patak, hideg, kristálytiszta, pisztrángos patak,
amely sebesen zúdul lefelé egy szurdokban. Ilyen volt Nancy is: akár a forrásvíz -
vidám, életkedvvel teli.
A tél Nyugat-Kansasban rendszerint mégiscsak beáll karácsony el tt: fagyni kezd, és
metsz szelek fújnak. Néhány évvel ezel tt éppen karácsony estéjén havazni kezdett,
egész éjszaka esett, s amikor Bobby másnap reggel átment a három mérföldre lev
Clutter-farmra, komoly hóakadályokkal kellett megküzdenie. De megérte, mert amikor
gémberedett tagokkal, vörösre fagyva megérkezett, olyan fogadtatásban volt része,
hogy egészen fölmelegedett t le. Nancy meglep dött, és nagyon büszke volt, az anyja,
aki pedig félénk és tartózkodó szokott lenni, megölelte és megcsókolta a fiút, hozott
egy takarót, s ragaszkodott hozzá, hogy burkolóddzék bele, és üljön a nappaliban a t z
mellé. Miközben anya meg lánya a konyhában foglalatoskodtak, Bobby, Kenyon meg
Mr. Clutter a t z körül üldögélt, diót törögetett, és Mr. Clutter visszaemlékezett egy
másik karácsonyra, amikor éppen olyan id s volt, mint Kenyon most: - Heten voltunk.
Anyám, apám, két lány meg mi hárman, fiúk. Egy farmon laktunk, jó messze a
várostól. Épp ezért az volt nálunk a szokás, hogy a karácsonyi bevásárlásokat közösen
intéztük el: egyszerre mentünk be a városba, és vásároltunk meg mindent. Abban az
esztend ben, amelyikre gondolok, aznap reggel, amikor be kellett volna mennünk a
városba, éppolyan nagy hó volt, mint ma, talán még nagyobb is, s még mindig szakadt,
akkora pelyhekben, mint egy-egy csészealj. Úgy látszott, hogy teljesen elzár
bennünket a külvilágtól, és nem lesz ajándék a karácsonyfa alatt. Anyám meg a lányok
kétségbe voltak esve. De aztán támadt egy ötletem. - Megnyergeli a leger sebb
igáslovat, belovagol a városba, és mindnyájuk számára bevásárol. A család
beleegyezett. Mindenki odaadta neki karácsonyra megspórolt pénzét, meg egy listát,
hogy miket vásároljon: négy méter kalikót, egy futball-labdát, egy t párnát,
töltényeket - annyi mindent rendeltek, hogy este lett, mire végzett a vásárlással. Mikor
hazaindult - a holmit biztonságba helyezte egy vitorlavászon zsákban -, gondolatban
hálás volt az apjának, hogy induláskor mindenáron rátukmált egy lámpát, meg annak
is örült, hogy a kantárszáron cseng k lógnak, mert vidám csilingelésük és a
petróleumlámpa imbolygó fénye megnyugtatta.
- A városba belovagolni még egyszer volt, valóságos gyerekjáték. De estére az utat
betemette a hó, még a mérföldkövek se látszottak. - Föld és leveg teljesen
egybeolvadt, hó volt minden. A ló térdig belesüppedt, s minduntalan megcsúszott. -
Elejtettem a lámpát. Eltévedtünk az éjszakában. Csak id kérdése volt, mikor nyom el
bennünket az álom és fagyunk meg. Igen, féltem. De imádkoztam. És éreztem, hogy
Isten velem van... - Kutyaugatás ütötte meg a fülét. A hang irányába indult, s végül
meg is pillantotta az egyik szomszédos farmház kivilágitott ablakait. - Ott kellett volna
maradnom. De eszembe jutott a család: elképzeltem, hogy anyám sír, apám meg a fiúk
biztos elindultak már, hogy megkeressenek, s csak azért is továbbmentem. Nem csoda,
hogy egy kicsit csalódottnak éreztem magam, mikor végül is hazaértem, és láttam,
hogy a ház sötét. Az ajtók zárva. Tudniillik mindnyájan lefeküdtek, egyszer en
megfeledkeztek rólam. Senki se tudta megérteni, miért vagyok olyan elkeseredett.
Papa azt mondta: „Biztosra vettük, hogy a városban maradsz éjszakára. Szent istók,
fiú! Ki gondolta volna, hogy nincs annyi eszed, s ilyen hóviharban hazaindulsz?"
Rothadó almák illata, olyan, mint az almatortáé. Alma-és körtefák, szibarack és
cseresznye: Mr. Clutter gyümölcsöse, a gyümölcsfák, amelyeket maga ültetett, s oly
nagy becsben tartott. Bobbynak, aki csak futott, semmire se gondolva, esze ágában
sem volt ide vagy River Valley Farm bármelyik részére jönni. Nem is értette, hogy
történhetett a dolog, vissza is fordult, aztán megint vissza, és elindult a fehér, jól
megépített, tágas ház felé. Mindig nagyon imponált neki, gyönyör séggel gondolt rá,
hogy ilyen szép házban lakik a lány, akit szeret. Most azonban, hogy a ház nélkülözte
néhai gazdájának szeret gondoskodását, már láthatók lettek a pusztulás els jelei. A
fasorban egy rozsdás gereblye hevert; a pázsit kiszáradt, nem gondozta senki. Azon a
végzetes vasárnapon, amikor a seriff kihívta a ment kocsikat, hogy elszállítsák a
meggyilkolt család tagjait, az autók a pázsiton hajtottak keresztül az elüls ajtóhoz, s
még mindig látni lehetett a kerekek nyomát.
A béres háza is üresen állt; más szállást keresett a családjának, közelebb Holcombhoz.
Senki se lep dött meg rajta, hiszen a Clutter-házat mintha árnyék borította volna a
gyönyör id ellenére is; néma volt és élettelen. De amikor Bobby elhaladt egy cs r
mellett, és a karámhoz ért, meghallotta, hogy egy ló verdesi a farkával a palánkot.
Nancy lova volt, Babé, az engedelmes, öreg, foltos kanca, lenszín sörényével és
sötétvörös, gyönyör , árvácskára emlékeztet szemével. Bobby belemarkolt Babé
sörényébe, és a nyakához dörgölte az arcát, ahogy Nancy szokta. És Babé nyihogott.
Múlt vasárnap, amikor Bobby utoljára járt Kidwelléknél, Sue anyja szóba hozta Babe-
et. Mrs. Kidwell, aki dús fantáziával megáldott asszony volt, az egyik ablaknál állt, és
nézte, hogy száll le az alkonyat a végtelenbe nyúló préri-re. És egyszerre csak
váratlanul megszólalt: - Susan! Tudod, mit látok állandóan magam el tt? Nancyt. Babé
hátán. Amint felénk nyargal az úton.

Perry pillantotta meg ket els nek: autóstoposok voltak, egy kisfiú meg egy
öregember, mindketten házilag készített hátizsákot cipeltek, s noha az id szeles volt,
metsz texasi szél fújt, amely fölkavarta a homokot, csak overall meg vékony
zsávolying volt rajtuk. - Vegyük fel ket - mondta Perry. Dick vonakodott; általában
nem ellenezte, hogy autóstoposokat vegyenek föl, feltéve, hogy fizet képeseknek
látszottak, azaz „legalább néhány gallon benzin árát be tudják dobni" útiköltség
fejében. Perry viszont, a jó öreg, nagyszív kis Perry, következetesen mindig a
legnyomorúságosabb, legelesettebbnek látszó embereket akarta fölvenni. Dick végül is
megadta magát, és lefékezte a kocsit.
A fiú - tömzsi, villogó szem , tizenkét év körüli, beszédes, hirtelensz ke - nem
gy zött hálálkodni, az öregember meg, akinek ráncos és sárga volt az arca, reszketve
bemászott a hátsó ülésre, és ott némán összekuporodott. - Igazán nagyon köszönjük -
mondta a fiú. - Johnny már majdnem összeesett. Galveston óta nem vett föl bennünket
senki.
Perry meg Dick egy órával el bb hagyták el ezt a kiköt várost, miután egy egész
délel ttöt azzal töltöttek, hogy végigjárták a hajózási irodákat, hátha sikerül valahol
alkalmazást találniuk matrózként. Az egyik hajózási vállalat azonnal föl is vette volna
ket egy Braziliába tartó tankhajóra, s most már mindketten a tengeren lehettek volna,
ha leend munkaadójuk nem jön rá, hogy egyiküknek sincs se szakszervezeti
igazolványa, se útlevele. Dick furcsa módon még Perrynél is csalódottabb volt: -
Brazilia! Ott most egy egészen új f várost építenek. Úgyszólván a semmib l. Képzeld
csak el, ha egy ilyen helyen sikerülne megvetni a lábunkat! Ahol még egy hülye is
vagyont szerezhet.
- Hová igyekeztek? - kérdezte Perry a fiútól.
- Sweetwaterbe.
- Hol van az a Sweetwater?
- Hát valahol ebben az irányban kell lennie. Valahol Texasban. Ez Johnny, a
nagyapám. Egy húga lakik Sweetwaterben. Legalábbis nagyon remélem, hogy ott
lakik. El ször azt hittük, hogy Jasperben van, ugyancsak Texasban. De amikor
Jasperbe érkeztünk, azt mondták, hogy családjával együtt Galvestonba költözött. De
Galvestonban se volt. Ott azt mondta egy néni, hogy továbbment Sweetwaterbe.
Nagyon remélem, hogy sikerül megtalálnunk. Johnny! - mondta, és megdörzsölte az
öregember kezét, mintha fel akarná melegíteni. - Hallod, Johnny? Egy szép meleg, 56-
os Chevroletben utazunk.
Az öregember köhécselt, lassan a fiú felé fordította a fejét, kinyitotta, aztán megint
behunyta a szemét, és ismét köhécselni kezdett.
- Hé, te, ide figyelj! - szólalt meg Dick. - Mi baja az öregnek?
- A leveg változás - mondta a fiú. - Meg a gyaloglás. Már karácsony el tt útnak
indultunk. Azt hiszem, majdnem egész Texast végiggyalogoltuk. - Tovább
dörzsölgette az öregember kezét, és a világ legtermészetesebb hangján elmesélte, hogy
amíg útra nem keltek, egy farmon laktak a louisianai Shreveport közelében, mármint
, a nagyapja meg egyik nagynénje. Aztán nemrég meghalt a nagynéni. - Johnny
körülbelül egy éve betegeskedett már, és a nénikémnek kellett minden munkát
elvégeznie. Én voltam az egyetlen segítsége Éppen fát vágtunk. Egy nagy tuskót
daraboltunk szét Munka közben egyszer csak azt mondja a néni, hogy nagyon fáradt.
Láttak már lovat, amelyik egyszer en lefekszik, és nem kel fel többet? Én láttam.
Pontosan ez történt a nénivel is. Néhány nappal karácsony el tt az az ember, akit l
nagyapa a farmot bérelte, egyszer en kirúgott minket. Ezért indultunk el Texasba.
Hogy megkeressük Mrs. Jacksont. Én nem ismerem, de Johnnynak édestestvére. És
valakinek muszáj befogadnia minket. Legalábbis Johnnyt. Már alig áll a lábán. Az
éjjel nyakunkba szakadt az es .
Az autó hirtelen lefékezett. Perry megkérdezte Dick-t l, hogy miért állt meg.
- Ez az ember súlyos beteg - mondta Dick.
- Na és? Mit akarsz? Ki akarod rakni?
- Próbáld meg az agyadat használni. Legalább most az egyszer.
- Aljas disznó vagy.
- És ha meghal?
A fiú közbeszólt: - Nem fog meghalni. Ha idáig kibírta, kibírja tovább is.
Dick azonban tovább makacskodott. - És ha mégis meghal? Gondold csak el, mi lesz
abból! Kihallgatás.
- szintén szólva fütyülök rá. Ki akarod tenni ket? Hát csak tessék. - Perry ránézett a
betegre, aki még mindig bódultán, kábán, süketen ült a helyén, aztán a fiúra, aki
nyugodtan viszonozta a tekintetét, nem könyörgött, nem esedezett semmiért. És
Perrynek eszébe jutott, hogy amikor volt ennyi id s, is egy ilyen öreg emberrel
vándorolt. - Csak rajta. Tedd ki ket. De akkor én is kiszállok.
- Jó, jó, jó! - mondta Dick. - De ne felejtsd el: te leszel a hibás.
Dick rákapcsolt. De mikor a kocsi elindult, a fiú hirtelen felkiáltott: - Álljon meg! -
Kiugrott, az országút szélére szaladt, ott megállt, lehajolt, fölvett egy, kett , három,
négy üres Coca-Colás üveget, aztán visszaszaladt, és boldogan vigyorogva beugrott a
kocsiba. -Sokat lehet keresni az üvegekkel - magyarázta Dicknek. -Ha egy kicsit
lassabban hajt, Mister, garantálom, hogy egész csomó pénzt szedünk össze. Johnny
meg én ebb l élünk. Abból, hogy beváltjuk az üvegeket.
Dick mulatott ugyan rajta, de azért érdekelte is a dolog, s amikor a fiú legközelebb
megint rászólt, hogy álljon meg, azonnal engedelmeskedett. Olyan gyakran hangzott el
a parancs a megállásra, hogy egy óra alatt mindössze öt mérföldet tettek meg, de
megérte. A srác „csalhatatlan szimattal" fedezte föl az út szélén hever kövek, f vel
ben tt földhányások és az elhajigáit sötétbarna sörösüvegek közt a smaragdzöld
palackokat, amelyekben valamikor 7-Up és Canada Dry volt. Perry is hamarosan
fölfedezte magában az ehhez szükséges adottságot. Eleinte csak megmutogatta a
fiúnak az általa fölfedezett lel helyeket; méltóságán alulinak tartotta, hogy maga
szaladjon és szedje össze az üvegeket. „Hülyeség" volt az egész, amolyan igazi
„gyerekes dolog". A játék azonban végül is fölébresztette benne a kincskeres ösztönt,
is átengedte magát a gyönyör ségnek, s lázasan vadászott a visszaváltható üres
üvegekre. Dick is. azonban halálosan komolyan csinálta a dolgot. Akármilyen
nevetségesnek látszott, ez is egy módja volt annak, hogy összeszedjenek egy kis pénzt,
legalább néhány dolcsit. Isten a tudója, hogy ugyancsak rájuk férne: kettejük vagyona
pillanatnyilag még öt dollárra sem rúgott összesen.
Most már mindhárman - Dick, a fiú és Perry - minduntalan kiugráltak a kocsiból, és
restelkedés nélkül barátságos versenyre keltek egymással. Dick egyszer egész láda
boros- meg whiskysüveget talált az árok fenekén, és bosszankodva vette tudomásul,
hogy fölfedezése nem ér semmit. - A szeszes italt tartalmazó üvegeket nem váltják
vissza - tájékoztatta a fiú. - Meg bizonyosfajta sörösüvegeket sem. így aztán ezekkel
rendszerint nem is vacakolok. Csak biztosra érdemes menni. Dr. Pepper, Pepsi, Coca-
Cola, White Rock, Nehi.
- Hogy hívnak? - kérdezte Dick.
- Bilinek - felelte a fiú.
- El kell ismerni, hogy talpraesett fiú vagy, Bili.
Besötétedett, kénytelenek voltak abbahagyni a vadászatot. De nemcsak a sötétség
miatt. Helyük se volt már: annyi üveget szedtek össze, hogy nem is fért volna el több a
kocsiban. Tele volt a csomagtartó is, s a hátsó ülés úgy festett, mint egy csillogó
szemétdomb; a beteg öregember, akivel senki se tör dött, még az unokája sem, szinte
nem is látszott ki a veszedelmesen zötyög és csörömpöl rakomány alól.
- Muris lenne, ha most karamboloznánk - mondta Dick.
Egy csomó kivilágított fényreklám jelezte, hogy „itt az Új Motel"; mikor utasaink
odaértek, kiderült, hogy impozáns kombinát: egy csomó víkendházból, egy garázsból,
egy étteremb l meg egy koktélbárból áll. A fiú átvette a parancsnokságot, és azt
mondta Dicknek: -Hajtson be oda. Hátha sikerül elsütni az üvegeket. De hagyja, hogy
én beszéljek. Nagy gyakorlatom van már benne. Néha megpróbálják átrázni az embert.
- Perry el se tudta képzelni, hogy „bárki is elég ravasz lehessen ahhoz, hogy átrázza ezt
a fiút", ahogy kés bb egyszer elmesélte. - Csöppet se szégyellt bemenni oda azzal a
rengeteg üveggel. Én bizony nem lettem volna rá képes. Restelltem volna magam. De
a motelben nagyon rendesek voltak a pacákok, csak nevettek. Kiderült, hogy az
üvegek tizenkét dollár hatvan centet érnek.
A fiú igazságosan elosztotta a pénzt, felét megtartotta magának, a másik felét meg
odaadta útitársainak. -Tudják mit? - kérdezte. - Meghívom Johnnyt meg magamat egy
jó vacsorára. Maguk nem éhesek?
Dick éhes volt, mint mindig. És Perry is megéhezett a vadászat közben. Ahogy kés bb
elmesélte: - Becipeltük az öreget az étterembe, és nekitámasztottuk egy asztalnak.
Pontosan illett rá, hogy „thanatoid". És egész id alatt nem szólt egy szót sem. De
látnia kellett volna, hogy zabált. A srác palacsintát rendelt neki; azt mondta, hogy az
Johnny kedvenc étele. Esküszöm, hogy az öreg megevett vagy harmincat. Hozzá majd
egy kiló vajat meg egy egész üveg lekvárt. De a srác is tudott ám zabálni. csak
rósejbnit meg fagylaltot rendelt, ebb l viszont rengeteget megevett. Csodálom, hogy
nem lett rosszul.
Vacsora közben Dick megnézte a térképet, és bejelentette, hogy Sweetwater körülbelül
száz mérföldre nyugatra fekszik attól az útvonaltól, amerre tart, tudniillik New
Mexicón és Arizonán keresztül a nevadai Las Ve-gasba igyekszik. Noha ez csakugyan
igaz volt, Perry tisztában volt vele, hogy Dick mindenáron szabadulni akar a fiútól
meg az öregembert l. A fiú is átlátott Dicken, de udvariasan csak annyit mondott: - Ó,
miattunk sose aggódjon. Biztosan rengeteg kocsi megáll itt. Valaki majd csak felvesz
bennünket.
Miközben az öreg nekiesett egy újabb adag palacsintának, a fiú kikísérte Dicket és
Perryt a kocsijukhoz. Kezet fogott velük, boldog új évet kívánt nekik, és amikor
továbbindultak a sötétben, még utánuk is integetett.

Decembei 30-ának estéje - szerdai nap volt - örökké emlékezetes marad A. A. Dewey
detektív családja számára. Felesége kés bb a következ képpen adta el a történteket: -
Alvin a fürd kádban ült és a „Texas sárga rózsáját" dúdolgatta. A gyerekek tévét
néztek. Én meg az ebédl asztalt terítettem meg. Hideg vacsorát készítettem. New
Orleansból való vagyok; szeretek f zni meg vendégeskedni, és anyám épp akkor
küldött egy láda avokadót, törökbabot meg egy egész comó ínyencséget. Szóval
elhatároztam, hogy készítek egy hideg vacsorát, és áthívjuk néhány barátunkat:
Murrayékat meg Cliff és Dodié Hope-ot. Alvinnak nem volt kedve hozzá, én azonban
ragaszkodtam a dologhoz. Istenem! Hiszen lehetséges volt, hogy a Clutter-ügynek
sose lesz vége, és Alvinnak szinte egy percnyi nyugta sem volt, amióta elkezd dött.
Szóval éppen asztalt terítettem, s mikor hallottam, hogy csöng a telefon, odaszóltam az
egyik fiúnak - Paulnak -, hogy vegye föl a kagylót. Paul azt mondta, hogy az apját
keresik, mire azt mondtam: „Mondd meg, hogy fürdik", Paul azonban úgy gondolta,
hogy talán nem kéne ezt mondani, mert Mr. Sanford telefonál Topekából, Alvin
f nöke. Alvin éppen csak egy törülköz t csavart a dereka köré, és kijött a telefonhoz.
Majd meg rültem: az egész lakást telecsöpögtette. De amikor kimentem a konyhába
egy felmosórongyért, még nagyobb szörny séget vettem észre: a macskánk, az a hülye
Pete, fenn állt a konyhaasztalon, és nagyban zabálta a ráksalátát, amivel meg akartam
tölteni az avo-kadót.
- A következ pillanatban meg egyszerre csak nekem esett Alvin, s a karjába szorított,
mire azt mondtam: „Mi az, Alvin Dewey, meg rültél?" Értem én a tréfát, de hát a
férjem csuromvíz volt, s egészen tönkretette a ruhámat, pedig már föl voltam öltözve,
hogy ill en fogadhassam a vendégeket. Persze mikor megtudtam, hogy miért ugrott a
nyakamba, én is a nyakába ugrottam. Gondolhatja, mit jelentett Alvin számára a hír,
hogy a két fickót letartóztatták. Las Vegasban. Kijelentette, hogy azonnal Las Vegasba
kell mennie, mire megkérdeztem, hogy nem kéne-e fölvennie el bb valami ruhafélét,
Alvin meg, aki rendkívül izgatott volt, azt mondta: „A kutyafáját, drágám, most biztos
elrontottam a mulatságodat." Én azonban el se tudtam képzelni, hogy ennél
kellemesebben is el lehetett volna rontani a mulatságot, hiszen ez a hír azt jelentette,
hogy az életünk nemsokára mégiscsak visszazökken a rendes kerékvágásba. Alvin
nevetett, s én boldog voltam, hogy végre nevetni hallom. Tudniillik az utolsó két hét
volt a legrosszabb. Mert a karácsony el tti héten az a két fickó fölbukkant Kansas
Cityben, fölbukkant, aztán el is t nt, anélkül hogy sikerült volna elcsípni ket, és én
sose láttam Alvint olyan levennék, csak egyszer, amikor a kis Alvin kórházban feküdt
tüd gyulladással, s attól féltünk, hogy elveszítjük. De err l most nem akarok beszélni.
- Mindenesetre f ztem neki egy kávét, és bevittem a hálószobába, ahová állítólag azért
ment be, hogy felöltözzön. De nem öltözködött. Csak ült az ágy szélén, és a fejét
fogta, mintha fájna. Még zoknit sem húzott. Mondtam is neki: „Mi az, tüd gyulladást
akarsz kapni?" Mire rám nézett, és azt mondta: „Ide figyelj, Marie, egészen biztos,
hogy k a tettesek, csakis k lehetnek azok, ez az egyetlen logikus megoldás." Alvin
nagyon furcsa tud lenni. Amikor például el ször jelöltette magát seriffnek Finney
megyében, a választás estéjén, amikor lényegében már összeszámlálták a
szavazatokat, és napnál világosabb volt, hogy gy zött, folyton azt hajtogatta - meg
tudtam volna fojtani -, szóval folyton azt hajtogatta, hogy: „Jó, jó, nem tudhatjuk,
amíg ki nem hirdetik az eredményt."
- Most azt mondtam neki: „Ugyan, Alvin, ne kezdd már megint. Persze hogy k a
tettesek." Mire azt mondta: „De hol van rá a bizonyítékunk? Nem tudjuk egyikükre se
rábizonyítani, hogy betették volna a lábukat a Clutter-házba!" Szerintem viszont
pontosan ez volt az, amit rájuk lehetett bizonyítani: a lábnyomokról. Hát nem ezek
voltak az egyedüli nyomok, amelyeket ez a két vadállat maga után hagyott? „Ez igaz",
felelte Alvin, „azok a lábnyomok csakugyan a segítségünkre lehetnek, föltéve, hogy a
két fickó ugyanazt a cip t hordja. Különben egy lyukas garast se érnek." Mire én: „Jól
van, drágám, idd csak meg a kávét, én majd segítek csomagolni." Néha semmi értelme
vitatkozni Alvinnal. Ahogy tovább szónokolt, majdnem meggy zött róla engem is,
hogy Hickock és Smith ártatlanok, és ha nem ártatlanok, akkor sem fognak vallani, és
ha nem vallanak, akkor nem lehet elítélni ket, mert a bizonyíték túlságosan közvetett.
De ami a legjobban nyugtalanította, az volt, hogy a két fickó id nek el tte szimatot
fog, megtudja, hogy igazában mivel vádolják, miel tt még a K. B. I. kihallgathatná
ket. Pillanatnyilag ugyanis abban a hitben voltak, hogy szabadlábra helyezésük
feltételeinek megszegése miatt tartóztatták le ket. Csekkcsalásért. És Alvin nagyon
fontosnak tartotta, hogy megmaradjanak ebben a hitükben. Azt mondta: „A Clutter
névnek úgy kell érnie ket, mint valami kalapácsütésnek, amire nem számítottak."
- Paul, akit el z leg kiküldtem, hogy hozzon be egy pár zoknit Alvinnak a ruhaszárító
kötélr l, visszajött, megállt, és nézte, hogy csomagolok. Megkérdezte, hova megy
Alvin. Alvin az ölébe vette, és azt kérdezte t le: „Tudsz titkot tartani, Pauly?" Nem
mintha igazán meg kellett volna kérdeznie. Mindkét fiú tisztában van vele, hogy nem
szabad beszélniük Alvin munkájáról, egyetlen elejtett szóról sem, amit idehaza
hallanak. Szóval Alvin azt mondta a fiúnak: „Pauly, emlékszel arra a két fickóra, akit
keresünk? Nos, most már tudjuk, hol vannak, és papa most elmegy, és idehozza ket
Garden Citybe." Paul azonban elkezdett könyörögni: „Ne, papa, ne hozd ide ket!"
Félt, mint ahogy minden kilencéves gyerek félt volna a helyében. Alvin megcsókolta.
„Ne félj, Pauly, nem lesz semmi baj", mondta. „Nem hagyjuk, hogy bárkit is
bántsanak. Soha többé nem fognak bántani senkit."

Délután öt órakor, körülbelül húsz perccel az után, hogy a lopott Chevrolet elhagyta a
nevadai sivatagot, és megérkezett Las Vegasba, véget ért a hosszú utazás. El bb
azonban Perry még bement a postára, és kiváltott egy neki címzett poste restante
csomagot. Az a nagy kartondoboz volt, amelyet még Mexikóban adott fel, és száz
dollárra biztosított. Ez az összeg jócskán meghaladta a csomag tartalmának értékét, a
dobozban ugyanis mindössze néhány üveg napolaj, egy zsávolynadrág, egy csomó
piszkos ing és alsónadrág meg két pár acélcsatos cip volt. Dick a posta el tt igen jó
hangulatban várta Perryt; olyan elhatározásra jutott ugyanis, amely - biztos volt benne
- átsegíti a jelenlegi nehézségeken, és lehet vé teszi, hogy új életet kezdjen,
szivárványként ragyogó új perspektívákkal. Elhatározta, hogy repül tisztnek fogja
kiadni magát. Ez a terv már régóta foglalkoztatta, és Las Vegas ideális hely volt rá,
hogy végre megvalósítsa. Már tiszti fokozatot és nevet is választott magának, az
utóbbit egy régi ismer sét l kölcsönözte, éspedig a Kansasi Állami Börtön akkori
igazgatójától: Tracy Handt l. Dick, mint Tracy Hand százados, mérték után készült
egyenruhában szándékozott „kihasználni a stráfokat" abban az utcában, ahol Las
Vegas éjjel-nappal nyitva tartó kaszinói állnak. Akár kicsi, akár nagy - Sands vagy
Stardust -, mindegyikre le akart csapni, körútja során marokszámra osztogatva a
„konfettit". Úgy számított, hogy ha pihenés nélkül írja a fedezet nélküli csekkeket,
huszonnégy óra leforgása alatt esetleg három-négyezer dollárt is sikerül összeszednie.
Ez azonban tervének csak az egyik fele volt; a másik: Isten veled, Perry. Dicknek
elege volt már bel le: a szájharmonikájából, örökös nyavalygásaiból és fájdalmaiból,
babonáiból, sírós, n ies szeméb l, édeskés, affektált hangjából. Perry gyanakvó volt,
öntelt és bosszúálló, mint egy feleség, akit l meg kell szabadulni. És ez csak
egyféleképpen sikerülhetett: ha nem szól neki semmit, csak egyszer en lelép.
Dick annyira el volt merülve a tervezgetésben, hogy nem vette észre a mellette
elhaladó rend rségi autót, azt se, hogy az autó lelassít, s a benne ül k szemügyre
veszik. De Perry se figyelt föl a közelben cirkáló jár rkocsira és a benne ül
rend rökre, amikor - vállán a Mexikóból érkezett dobozzal - kilépett a postáról, és
lejött a lépcs n.
A két rend rtisztnek, Ocie Pigfordnak és Francis Macauleynek, több oldalnyi, könyv
nélkül betanult adat volt a fejében, köztük egy fekete-fehér, 1956-os gyártmányú, JO
16 212 kansasi rendszámú Chevrolet leírása is. Se Perry, se Dick nem figyelt föl rá,
hogy a rend rségi autó nyomon követi ket, mikor elindulnak a posta épülete el l.
Dick ült a volánnál, s Perry irányította, hogy merre menjen. Öt háztömb mellett
haladtak el északi irányban, balra fordultak, aztán jobbra, mentek még vagy negyed
mérföldet, aztán megálltak egy kiszáradt pálmafa és egy viharvert tábla el tt. A táblán
lev feliratból csak ennyit lehetett kivenni, mert az els és utolsó bet kifakult:
„ZOBÁ".
- Ez az? - kérdezte Dick.
A rend rségi autó pontosan abban a pillanatban állt meg mellettük, amikor Perry igent
intett.

A Las Vegas-i Városi Börtön b nügyi osztályán két helyiség van, amelyet
kihallgatásra szoktak használni: két, neoncsövekkel megvilágított, háromszor négy
méteres szoba, amelynek falait és mennyezetét m anyag borítja. Egy villamos
ventillátoron, egy fémasztalon és néhány összecsukható fémszéken kívül mindkét
szobában gondosan álcázott mikrofonok és rejtett magnetofonok vannak, az ajtóban
meg foncsoros kémlel ablak, amelyen csak kívülr l lehet átlátni. Az 1960. esztend
második napján, azaz szombaton délután két órára mindkét szoba le volt foglalva: a
Kansasból érkezett négy detektív ezt az id pontot választotta ki a Hickock-kal és
Smithszel folytatandó els beszélgetésre.
A négy K. B. I.-detektív - Harold Nye, Roy Church, Alvin Dewey és Clarence Duntz -
röviddel a kit zött id pont el tt találkozott a folyosón, a kihallgatás céljára szánt
helyiségek el tt. Nye-nak láza volt. - Nem is annyira az influenzától, mint az
izgalomtól - mesélte kés bb egy újságírónak. - Akkor már két napja várakoztam Las
Vegasban: miután a letartóztatás híre eljutott topekai f hadiszállásunkra, fölültem az
els repül gépre. A csoport többi tagja, Al, Roy és Clarence autóval jött. Pocsék útjuk
volt. Pocsék id . Szilveszter éjszakáját egy albuquerque-i motelben töltötték, mert
elakadtak a hóban. Amikor végre Vegasba érkeztek, ugyancsak szükségük volt egy kis
jó er s whiskyre meg néhány jó hírre. Mind a kett vel tudtam szolgálni. Fiatal
barátaink addigra már aláírták a kiadatási keresetet, s ami még ennél is fontosabb volt:
birtokunkban voltak a cip k, mind a két pár, és a talpuk - a „Macskatalp" is, meg a
mikroporózus is - tökéletesen azonos volt a Clutter-házban talált lábnyomokról
készített, egy az egyhez arányban felnagyított fényképekkel. A cip k egy mindenféle
kacattal teli dobozban voltak, amit a fiúk közvetlenül az el tt hoztak el a postáról,
miel tt a függöny lehullott. Mondtam is Al Deweynak, hogy szép kis csávába
kerültünk volna, ha öt perccel el bb fülelik le ket!
- De még így is nagyon ingatag alapokon állt az egész ügy: nem volt semmiféle
támadhatatlan bizonyíték a birtokunkban. Ennek ellenére emlékszem rá, hogy amíg ott
várakoztunk a folyosón... igen, emlékszem, hogy lázas voltam és pokolian ideges, de
ugyanakkor bizakodó is. Azok voltunk mindnyájan; éreztük, hogy az igazság
úgyszólván kézzelfogható közelségbe került. Én- illetve én meg Church - kaptuk a
feladatot, hogy kiszedjük Hickockból. Smith Alnak meg az Öregnek, Duntznak jutott.
Addig még nem láttam a gyanúsítottakat, csak a holmijukat vizsgáltam át és a
kiadatási kereseteket intéztem el. Hickockot akkor láttam el ször, amikor lehozták a
kihallgatóhelyiségbe. Nagyobb darab fickónak képzeltem. Izmosabbnak. Nem ilyen
nyiszlett kamasznak. Huszonnyolc éves volt, de úgy nézett ki, mint egy kamasz. Ki
volt éhezve, szabályszer en csont és b r volt. Kék ing, fehér zokni meg fekete cip
volt rajta, s le volt sülve. Kezet fogtunk; az keze szárazabb volt, mint az enyém.
Ápolt, udvarias, kellemes orgánumú, jó dumájú, meglehet sen becsületes kép fickó,
rendkívül megnyer én tud mosolyogni - és kezdetben sokat mosolygott is.
-Azt mondtam: „A nevem Harold Nye, Mr. Hickock, ez az úr pedig itt Mr. Roy
Church. A Kansasi Nyomozóiroda detektívjei vagyunk, és azért jöttünk ide, hogy
elbeszélgessünk egy kicsit az ön szószegésér l. Természetesen nem köteles válaszolni
a kérdéseinkre, de amit mond, bizonyítékként használható fel ön ellen. Bármikor
jogában áll ügyvédhez fordulni. Nem alkalmazunk er szakot, nem fogunk
fenyeget zni, de nem is ígérünk semmit." A lehet legnagyobb nyugalommal
hallgatott végig.
- Ismerem a formaságokat - mondta Dick. - Nem most hallgatnak ki el ször.
- Nos, Mr. Hickock...
- Dick.
- Helyes, Dick. Szóval arról szeretnénk beszélni magával, hogy miket m velt feltételes
szabadlábra helyezése óta. Tudomásunk szerint Kansas Cityben és a környékén
legalább két alkalommal nagyarányú stiklit követett el fedezet nélküli csekkekkel.
- Uhum. Elég sokat elsóztam.
- El tudná sorolni az egyes eseteket?
A fogoly, aki láthatólag büszke volt egyetlen igazi képességére, ragyogó memóriájára,
felsorolta Kansas City húsz üzletének, kávéházának és garázsának a nevét, címét, és
pontosan elmondta, melyikben mit „vásárolt" és milyen összeg csekkel fizetett.
- Egyvalamit nem értek, Dick. Miért fogadják el ezek az emberek a maga csekkjeit?
Szeretném tudni a titkát.
- Egyszer titka van: az emberek ostobák.
- Jól van, Dick - mondta Roy Church. - Ez igazán mulatságos. De felejtsük el egy
pillanatra ezt a csekkügyet. - Noha Churchnek olyan reszel s a hangja, mintha
sündisznók lennének a torkában, és olyan kemény az ökle, hogy a k falba is bele tud
bokszolni (s csakugyan ez a kedvenc mutatványa), akadnak, akik - tévesen -
ártalmatlan, barátságos kis emberkének, afféle kopasz, pirospozsgás bácsikának
tartják. - Dick - mondta -, meséljen valamit a családi körülményeir l.
A fogoly mesélni kezdte emlékeit. Egyszer - amikor kilenc- vagy tízéves volt - apja
súlyosan megbetegedett, tularémiát kapott, és a betegség hosszú hónapokig tartott.
Ezalatt a család az egyház támogatására meg a szomszédok könyörületességére volt
utalva. - Különben éhen haltunk volna. - Ett l az epizódtól eltekintve elég gondtalan
volt a gyermekkora. - Sose dúskáltunk a pénzben, de teljesen leégve se voltunk soha -
mesélte Hickock. - Mindig volt tiszta ruhánk, és akadt mit ennünk is. Igaz, hogy apám
elég szigorú volt. Csak akkor volt boldog, ha alaposan megdolgoztathatott. De azért jól
kijöttünk egymással, sose volt köztünk komolyabb nézeteltérés. A szüleim sem
veszekedtek soha. Én legalábbis egyetlenegy esetre sem emlékszem. Anyám
csodálatos teremtés. De az apám is derék fickó. Igazán mondhatom, mindent
megtettek értem, ami csak telt t lük. - Az iskola? Hát igen, úgy érzi, lehetett volna
közepesnél jobb tanuló is, ha a sportokra „pazarolt" id nek legalább egy kis részét a
könyveknek szenteli. -Baseballoztam. Futballoztam. Benne voltam minden csapatban.
A középiskola elvégzése után sportolóösztöndíjjal egyetemre is mehettem volna.
Mérnök szerettem volna lenni, de az ilyesmi még akkor is rengetegbe kerül, ha
ösztöndíja van az embernek. Fene tudja, valahogy biztosabbnak láttam, ha inkább
elmegyek dolgozni.
Hickock még nem töltötte be huszonegyedik életévét, de már volt vasúti pálya r,
ment autó-sof r, autófényez és szerel egy garázsban; s ráadásul meg is n sült,
elvett egy tizenhat éves lányt. - Carolt. Az apja pap volt. Hallani se akart rólam.
Kijelentette, hogy senki és semmi vagyok. Ahol csak lehetett, akadályt gördített az
utamba. De rülten odavoltam Carolért. Még most is. Igazi hercegn . Csak... tudják,
született három gyerekünk. Három fiú. És mi túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy három
gyerekünk legyen. Talán ha nem adósodtunk volna el annyira... Vagy ha sikerült volna
egy kis mellékkeresetre is szert tennem... Azt is megpróbáltam.
Igen, megpróbálkozott mindenféle szerencsejátékkal, csekkeket kezdett hamisítani, és
a lopás egyéb formáját is kipróbálta. 1958-ban egy Johnson megyei bíróság betörés
miatt ötévi fogházra ítélte, és a Kansasi Állami Börtönbe került. De akkor Carol már
elvált t le, pedig megint elvett egy tizenhat éves lányt. - Pokolion aljas volt. is,
meg a családja is. Elvált t lem, amig odabenn voltam. Ennek ellenére nem
panaszkodhatom. Amikor tavaly augusztusban kikerültem a dutyiból, úgy éreztem,
minden lehet ségem megvan rá, hogy új életet kezdjek. Állást kaptam Olathe-ban, a
szüleimnél laktam, esténként nem jártam el hazulról. A lehet legpéldásabban
viselkedtem...
- November huszadikáig - mondta Nye, s Hickock mintha nem értette volna. - Akkor
hagyta abba a példás viselkedést, és kezdett el csekkekkel operálni. Miért csinálta?
Dick sóhajtott egyet. - Arról regényt lehetne írni. -Kért egy cigarettát Nye-tól, az
udvarias Church meggyújtotta neki, Dick szívni kezdte, és így folytatta: -Perryt, a
haveromat, Perry Smitht tavasszal helyezték feltételesen szabadlábra. Kés bb, amikor
én is kikerültem, levelet kaptam t le. Idahói bélyegz volt rajta. Azért írt, hogy
emlékeztessen valamire, amir l odabenn sokat beszélgettünk. Mexikóval
kapcsolatban. Arra gondoltunk ugyanis, hogy elmegyünk Acapulcóba vagy valami
hasonló helyre, veszünk egy halászhajót, s magunk fogjuk majd kezelni: turistákat
viszünk mélytengeri halászatra.
- És mib l akarták megvenni? - kérdezte Nye. - Mármint a hajót.
- Most térek rá - mondta Hickock. - Tudják, Perry azt írta, hogy van egy n vére Fort
Scottban. És hogy nagy summa pénz van nála. Több ezer dollár. A pénzzel az apja
tartozott neki, eladtak valami birtokot odafönn Alaszkában, annak az árából. Azt írta,
Kansasba készül, hogy átvegye a dohányt.
- És maguk ketten ezen a pénzen akartak hajót vásárolni.
- Pontosan.
- De nem lett bel le semmi.
- Az történt, hogy Perry körülbelül egy hónap múlva megjött. Kansas Cityben
találkoztam vele a buszpályaudvaron.
- Mikor? - kérdezte Church. - A hét melyik napján?
- Csütörtökön.
- És mikor mentek Fort Scottba?
- Szombaton.
- November tizennegyedikén.
Hickock szemében meglepetés csillant föl. Látszott, hogy azt kérdezi magában, vajon
miért ilyen biztos Church a dátumban; a detektív meg - mivel túlságosan korai lett
volna még fölkeltenie Hickockban a gyanakvást, gyorsan azt kérdezte: - Mikor
indultak el Fort Scottba?
- Délután. Megreparáltuk egy kicsit a kocsimat, aztán ettünk egy adag chili-t a West
Side Kávéházban. Ez úgy három körül lehetett.
- Szóval három körül. És Perry Smith n vére várta magukat?
- Nem. Tudniillik Perry elvesztette a címét. Telefonja meg nem volt.
- Akkor hogy akarták megtalálni?
- Utána akartunk érdekl dni a postán.
- És megtették?
- Igen, Perry érdekl dte meg. Azt mondták, elköltözött. Úgy tudták, hogy Oregonba.
De nem hagyta meg a címét.
- Nagy csapás lehetett. Miután akkora összegre számítottak.
Hickock bólintott. - Az. Mert... hát igen, mert közben végérvényesen elhatároztuk,
hogy elmegyünk Mexikóba. Különben sose csináltam volna azt a stiklit a csekkekkel.
De hát reméltem, hogy... Ide figyeljenek: megmondom az igazat. Azt hittem, hogy ha
majd Mexikóban leszünk, és keresni fogunk, ki tudom fizetni ket. Mármint a
csekkeket.
Megint Nye vette át a szót. - Egy pillanat, Dick. -Nye zömök, temperamentumos
ember, nehezen tud uralkodni indulatos természetén, éles hangján, szókimondásra való
hajlamán. - Szeretnék egy kicsit többet hallani arról a Fort Scott-i utazásról - mondta
letompított hangon. - Mit csináltak, amikor megtudták, hogy Smith n vére már nem
lakik ott?
- Sétáltunk egyet a városban. Megittunk egy pohár sört. Aztán visszafurikáztunk.
- Úgy érti, hogy hazamentek?
- Nem. Kansas Citybe. Betértünk a Zesto autósbüfébe. Fasírtot ettünk. Aztán
elmentünk a Sz zlány-sorra.
Se Nye, se Church nem tudta, mi az a Sz zlány-sor.
- Ne vicceljenek - mondta Hickock. - Minden zsaru ismeri Kansasban. - Amikor a
detektívek ismételten bevallották tájékozatlanságukat, elmagyarázta, hogy egy kis
park, ahol f leg profi kurvákkal lehet megismerkedni, aztán hozzátette: - De sok az
amat r is. Ápolón . Titkárn . Nemegyszer jártam már ott szerencsével.
- És akkor este is szerencséjük volt?
-Nem valami nagy. Végül is két bárcásnál kötöttünk ki.
- A nevük?
- Az egyiké Mildred. A másikat, akivel Perry volt, azt hiszem, Joannak hívták.
- Írja le a külsejüket.
- Lehet, hogy n vérek voltak. Mind a kett sz ke. És kövér. Már nem emlékszem
pontosan. Tudniillik vettünk egy üveg Narancsvirágot - ez olyan vodkával kevert
narancsszörp -, és becsíptem. Adtunk a lányoknak is néhány kortyot, aztán kivittük
ket Fun Havenbe. Gondolom, az urak Fun Havenr l se hallottak.
Csakugyan nem hallottak róla.
Hickock vigyorgott, és vállat vont. - A Blue Ridge-be vezet országúton van. Kansas
Cityt l nyolc mérföldre délre. Amolyan motellel kombinált mulató. Tíz dolcsit kell
fizetni egy szobakulcsért.
A továbbiakban leírta a szobát, amelyben állítólag négyesben töltötték az éjszakát: volt
benne egy dupla ágy, egy régi Coca-Cola-naptár, meg egy rádió, amely csak akkor
m ködött, ha a vendég beledobott huszonöt centet. Dick nyugalma, precizitása és az a
magabiztosság, amellyel a leellen rizhet részleteket el adta, kimondottan imponált
Nye-nak, noha a fiatalember természetesen hazudott. De csakugyan hazudott? Nye
érezte, hogy kiüt rajta a hideg veritek, lehet, hogy a lázas influenza miatt, de az is
lehet, hogy azért, mert bizakodásának heve hirtelen lelohadt.
- Amikor másnap reggel fölébredtünk, megállapítottuk, hogy kifosztottak, és olajra
léptek - folytatta Hickock. - Nálam ugyan nem sokat találtak. De Perry levél tárcája
elt nt, kábé negyven-ötven dollárral.
- S maguk erre mit csináltak? -Nem csinálhattunk semmit.
- Értesíthették volna a rend rséget.
-Ugyan már! Még csak az kellett volna! Hogy a rend rséget értesítsük! Amennyiben
nem tudnák, a feltételesen szabadlábra helyezetteknek tilos leszopniuk magukat. Vagy
volt fogolytársaikkal érintkezniük...
-Jó, Dick, ez világos. Szóval vasárnapnál tartunk. November tizenötödikénél. Mesélje
el, mit csinált ezen a napon, miután eltávozott Fun Havenb l.
-Megreggeliztünk egy autósvendégl ben Happy Hill közelében. Aztán visszatértünk
Olathe-ba, s letettem Perryt a szállodájánál. Ez úgy tizenegy körül lehetett. Utána
hazamentem, és a családommal ebédeltem. Mint minden áldott vasárnap. Ebéd után
tévét néztünk: kosárlabdameccs volt, de az is lehet, hogy futball. Meglehet sen fáradt
voltam.
- S mikor találkozott ismét Perry Smithszel? -Hétf n. Bejött a munkahelyemre. A Bob
Sands Szervizbe.
- És mir l beszélgettek? Mexikóról?
-Igen. Továbbra sem tettünk le a gondolatról, ha nem is sikerült hozzájutnunk a
pénzhez, amellyel megvalósíthattuk volna a terveinket, s kezdhettünk volna
valamihez. De feltétlenül el akartunk menni oda, s gondoltuk, ez megér egy kis rizikót.
- Még egy újabb üdülést is Lansingben?
-Az eszünkbe se jutott. Ugyanis nem volt szándékunkban visszatérni az Államokba.
Nye, aki jegyzeteket firkálgatott a noteszébe, megszólalt:
- A csekkcsalást követ napon, vagyis huszonegyedikén, maga meg Smith barátja
elt ntek. Most legyen szíves, Dick, és mesélje el nekünk, hol és merre jártak az
említett dátum és itt, Las Vegasban történt letartóztatásuk közt. Persze csak nagy
vonalakban.
Hickock füttyentett egyet és forgatni kezdte a szemét. - Ty ha! - mondta, aztán
mozgósította majdnemhogy tökéletesnek nevezhet memóriáját, s elkezdte a
beszámolót a hosszú útról, arról a hozzávet legesen tízezer mérföldr l, amennyit
meg Smith az utolsó hat hét alatt megtett. Majdnem kerek másfél óra hosszat beszélt -
két óra ötven perct l négy óra tizenötig -, s elsorolt -Nye igyekezett följegyezni - egy
csomó országutat, szállodát, motelt, kisebb és nagyobb várost, úgy peregtek a nevek az
ajkáról, mint valami litánia: Apache, El Paso, Corpus Christi, Santillo, San Luis
Potosí, Acapulco, San Diego, Dallas, Omaha, Sweetwater, Stillwater, Tenville
Junction, Tallahassee, Needles, Miami, Hotel Nuevo Waldorf, Somerset Hotel, Hotel
Simoné, Arrowhead Motel, Cherokee Motel, és így tovább, a végtelenségig.
Megnevezte azt a mexikóit, akinek eladta 1949-es gyártmányú ócska Chevroletjét, és
meggyónta, hogy lowában lopott egy újabb gyártmányút. Pontos leírást adott azokról,
akikkel útközben találkoztak: egy gazdag, szekszepiles mexikói özvegyr l; Ottóról,
egy német „milliomosról"; két „buzi" profi néger bokszoló-ról, akik egy „buzikék"
Cadillacben ültek; egy floridai csörg kígyófarm vak tulajdonosáról; egy haldokló
öregemberr l meg az unokájáról; meg még sokakról. S amikor befejezte, úgy ült ott
keresztbe font karral, elégedett mosollyal az ajkán, mint aki dicséretet vár humoros,
világos és szinte útibeszámolójáért.
De Nye, aki szorgalmasan igyekezett követni tölt tollával az elbeszélést, még mindig
írt, Church meg nyitott bal tenyerét ütögette ökölbe szorított jobbjával, és hallgatott.
Aztán hirtelen megszólalt: - Gondolom, tudja, miért vagyunk itt.
Hickock ajkáról elt nt a mosoly, s tartása is merevebb lett.
- Gondolom, tisztában van vele, hogy nem pusztán csak azért jöttünk Nevadába, hogy
elcsevegjünk két pitiáner csekkcsalóval.
Nye összecsukta a noteszét. is éles pillantást vetett a fogolyra, és észrevette, hogy a
bal halántékán kidagadnak az erek.
- Vagy csakugyan azt hiszi, Dick?
-Mit?
-Hogy azért jöttünk ilyen messzire, hogy néhány vacak csekkr l társalogjunk?
- Nem tudom, mi másért jöttek volna.
Nye egy t rt rajzolgatott a notesze fedelére. Közben csak úgy mellékesen
megkérdezte: - Mondja csak, Dick. Hallott már a Clutter-féle gyilkosságról? - A
kérdésre - ahogy kés bb a kihallgatásról készített jelentésében írta Nye - „a gyanúsított
szemmel láthatólag igen hevesen reagált. Szürke lett az arca. Szemhéja rángatózni
kezdett."
- Hohó! Álljon meg a menet! - mondta Dick. - Gyilkos nem vagyok, a szentségit neki!
- A kérdés úgy hangzott - emlékeztette Church -, hogy hallott-e a Clutter-féle
gyilkosságról?
-Lehet, hogy olvastam róla valamit - felelte Hickock. - Alávaló b ntény. Alávaló és
gyáva.
- És majdnem tökéletes - mondta Nye. - Csak az a baj, hogy elkövetett két hibát, Dick.
Az egyik az, hogy életben hagyott egy tanút. Igen: van egy él tanú. Aki majd
vallomást fog tenni a bíróság el tt. Odaáll a tanúk emelvényére, és szépen elmondja az
esküdteknek, hogyan kötözött meg, némított el és mészárolt le Richard Hickock és
Perry Smith négy védtelen embert.
Hickock elvörösödött, ahogy lassan visszatért a vér az arcába. - Él tanú? Nem létezik!
- Miért? Azt hitte, hogy mindenkit eltett láb alól?
- Mondom, hogy álljon meg a menet! Engem ugyan senki nem hozhat összefüggésbe
semmiféle istenverte gyilkossággal. A csekkeket vállalom. Meg egypár jelentéktelen
lopást. De gyilkos az nem vagyok, a szentségit neki!
- Akkor miért hazudott az imént? - kérdezte élesen Nye.
- A színtiszta igazat mondtam, a szentségit neki!
- Néha. De nem mindig. Például november tizennegyedikével, azzal a bizonyos
szombat délutánnal kapcsolatban. Azt állítja, hogy Fort Scottba mentek.
- Igen.
- És amikor odaértek, bementek a postára.
- Igen.
- Hogy megtudják Perry Smith n vérének a címét.
- Úgy is van.
Nye fölállt. Dick széke mögé lépett, megfogta a támláját, és lehajolt, mintha a fülébe
akarna súgni valamit a fogolynak. - Perry Smithnek nem lakik semmiféle n vére Fort
Scottban - mondta. - Soha nem is lakott. És szombat délutánonként Fort Scottban a
posta zárva szokott lenni. - Aztán hozzátette: - Gondolja meg alaposabban a dolgot,
Dick. Most elég is lesz ennyi. Kés bb majd még beszélgetünk.
Miután Hickockot elvezették, Nye és Church kiment a folyosóra, és a kémlel ablakon
bekukucskált a helyiségbe, ahol Perry Smith kihallgatása folyt. Mindent láttak, ami
történik, de hallani nem hallottak semmit. Nye-t, aki ekkor látta el ször Smitht,
egészen elképesztette Smith lába: a lábszára olyan rövid volt, hogy a lábfeje - parányi,
mint egy gyereké - alig ért a padlóig. Smith feje - az er s szálú indián haj és az ír-
indián keverékre valló sötét b r meg a hetyke, hamiskás vonások - a gyanúsított csinos
n vérére, a rokonszenves Mrs. Johnsonra emlékeztette. Ez a törpe, formátlan
gyerekember azonban egyáltalán nem volt csinosnak mondható. Nyelvének rózsaszín
hegye hol kibukkant az ajka közül, hol meg elt nt, villámgyorsan, mint a gyík nyelve.
Cigarettázott, nyugodtan, egyenletes ritmusban fújta ki a füstöt, s Nye ebb l arra
következtetett, hogy Smith még „sz z", azaz még nem tudja, mi a kihallgatás valódi
célja.
Nye-nak igaza volt. Dewey és Duntz ugyanis - szakemberekhez ill türelemmel -
lassan, lépésr l lépésre sz kítették le a fogoly önéletrajzi beszámolóját az utolsó hét
eseményeire, aztán a kritikus hét vége - a november 14-én, szombaton délt l másnap,
azaz vasárnap délig tartó huszonnégy óra - tömör összefoglalására. Miután három
teljes órát töltöttek azzal, hogy el készítsék a terepet, most már közel jártak ahhoz,
hogy a lényegre térjenek.
- Tekintsük csak át még egyszer a helyzetet, Perry -mondta Dewey. - Szóval: amikor
feltételesen szabadlábra helyezték, azzal a határozott kikötéssel tették, hogy nem teszi
a lábát többé Kansasba.
- Abba a gyönyör Kansasba! Majd kisírtam utána a szemem!
- Ha ennyire ki nem állhatja, miért ment mégis vissza? Nyilván nagyon nyomós oka
volt rá.
- Már elmondtam. Meg akartam látogatni a n véremet. Hogy elkérjem t le a nála lev
pénzemet.
- Ja persze. A n vérét, akit maga meg Hickock fel akart keresni Fort Scottban. Milyen
messze is van Fort Scott Kansas Cityt l, Perry?
Perry csak a fejét rázta. Fogalma se volt róla.
- Hát mennyi id kellett hozzá, hogy odaérjenek? Semmi válasz.
- Egy óra? Kett ? Három? Négy?
A fogoly erre azt mondta, hogy már nem emlékszik rá.
- Persze hogy nem. Mert nem is járt soha életében Fort Scottban.
Eddig a két detektív közül egyik se vonta kétségbe Smith vallomásának egyetlen
pontját sem. A fogoly fészkel dni kezdett a széken, s nyelve hegyével megnedvesítette
az ajkát.
- A helyzet az, hogy abból, amit el adott, egy szó se igaz. Sose tették Fort Scottba a
lábukat. Nem csíptek fel sehol semmiféle lányt, és nem vitték semmiféle motelba...
- De igen. Komolyan mondom.
- Hát akkor hogy hivták ket?
- Nem kérdeztem meg t lük.
- Maga meg Hickock azzal a két n vel töltötték az éjszakát, és még a nevüket se
kérdezték meg?
- Közönséges prostituáltak voltak.
- Hát akkor mi volt a motelnak a neve?
- Kérdezze meg Dicket. biztos tudja. Én sose jegyzek meg ilyen vacakságokat.
Dewey odafordult a kollégájához. - Azt hiszem, Clarence, ideje fölvilágosítanunk
Perryt.
Duntz el rehajolt. Egy váltósúlyú fürgeségével mozgó nehézsúlyú bokszolóra
emlékeztet, a tekintete azonban fátyolos és lomha. Vontatottan beszél, minden szót
hosszan, lassan, olyan akcentussal ejt ki, mint egy cowboy. - Igen - mondta. -
Szerintem is ideje.
-Jól figyeljen, Perry. Mr. Duntz ugyanis most el fogja mondani magának, hol volt
valójában azon a szombat éjszakán. Hol volt és mit csinált.
- Meggyilkolta a Clutter családot - mondta Duntz. Smith nyelt egyet. Dörzsölni kezdte
a térdét. -Holcombban volt, Kansasban. Mr. Herbert W. Clutter házában. S miel tt
elhagyta volna a házat, mindenkit megölt, aki ott volt.
- Soha. Soha nem is...
- Soha nem is? Tovább.
- Nem ismertem senkit, akit így hívtak volna. Clutternak.
Dewey erre hazugnak nevezte, aztán a négy detektív közt történt el zetes
megállapodás szerint kijátszotta a nagy adut. - Van egy tanúnk, aki életben maradt,
Perry. Valaki, akit maguk, fiúk, nem vettek észre.
Egy teljes perc telt el néma csöndben, és Dewey titokban ujjongott magában, hogy
Smith hallgat. Egy ártatlan ember ugyanis nyilván megkérdezte volna, ki az a tanú, kik
voltak azok a Clutterék, és mib l gondolják, hogy ölte meg ket; vagyis
mindenképpen mondott volna valamit. De Smith csak ült és hallgatott, és a térdét
dörzsölte.
- Nos, Perry?
- Van egy aszpirinje? Minden aszpirinemet elvették.
- Rosszul érzi magát? -A lábam fáj.
Fél hat volt. Dewey el re megfontolt szándékkal hirtelen befejezte a kihallgatást. -
Majd holnap megint beszélünk a dologról - mondta. - Apropó, tudja, mi van holnap?
Nancy Clutter születésnapja. Most lenne tizenhét éves.
„Most lenne tizenhét éves." Perry a hajnali órákban álmatlanul hevert a priccsén, s
ahogy kés bb elmesélte, azon töprengett, vajon csakugyan igaz-e, hogy a lánynak
éppen aznap lett volna a születésnapja. Arra a megállapításra jutott, hogy nem igaz; ez
is csak trükk, amivel ki akarják készíteni, akárcsak az a süket duma a tanúról, „egy
tanúról, aki életben maradt". Egyszer en lehetetlen. Vagy talán úgy értik, hogy...
Bárcsak beszélhetne Dickkel! De elkülönítették ket; Dicket egy másik emeleten lev
cellába zárták. „Jól figyeljen, Perry! Mr. Duntz ugyanis most el fogja mondani
magának, hol volt valójában..." Mikor - úgy a közepe táján a kihallgatásnak - kezdett
felt nni neki, milyen sokszor célozgatnak egy bizonyos novemberi szombatra,
igyekezett fölvértezni magát arra, ami minden pillanatban bekövetkezhetett. S amikor
csakugyan bekövetkezett, amikor az a kövér cowboy álmos hangon azt mondta:
„Meggyilkolta a Clutter családot", mégis majdnem szörnyethalt. Legalább öt kilót
fogyott két másodperc alatt. Hál' istennek, nem árulta el magát. Legalábbis remélte. És
Dick? Valószín leg nála is megpróbálkoztak ugyanezzel a trükkel. Dick dörzsölt
fickó, ügyesen tud színészkedni, de az „idegei" rosszak, túl könnyen begyullad. Perry
azonban még így is biztosra vette, hogy Dick ki fog tartani, akárhogy szorongatják.
Hacsak nem akar lógni. „S miel tt elhagyta volna a házat, mindenkit megölt, aki ott
volt." Nem csodálná, ha minden egykori kansasi fogolytársának ezzel jöttek volna.
Valószín , hogy sok száz embert kihallgattak, az sem vitás, hogy néhány tucatot meg
is gyanúsítottak közülük; meg Dick csak kett a sok közül. Másfelöl viszont:
elküldték volna-e Kansasból négy detektívet ezer mérföldnyi távolságra csak azért,
hogy elcsípjenek két pitiáner szószeg t? Lehet, hogy csakugyan rábukkantak valamire,
illet leg valakire: „egy tanúra, aki életben maradt". De hát ez lehetetlen. Hacsak...
Szívesen odaadta volna a fél karját vagy akár a fél lábát is, csak öt percig
beszélgethetett volna Dickkel.
És Dick, aki egy emelettel lejjebb virrasztott egy cellában, ahogy kés bb elmesélte,
ugyanígy égett a vágytól, hogy beszélhessen Perryvel: szerette volna tudni, mit árult el
a detektíveknek a nyavalyás. Mert az istenfáját, még az se biztos, hogy akár csak nagy
vonalakban is emlékszik „alibijükre", Fun Havenre, annak ellenére, hogy sokszor
megbeszélték a dolgot. Pláne ha t is megijesztették a disznók azzal a tanúról szóló
mesével. Tíz az egyhez le merte volna fogadni, hogy a kis szaros azt hitte, szemtanút
értenek alatta. , Dick, persze rögtön tudta, ki lehet az az állítólagos tanú: régi barátja
és hajdani cellatársa, Floyd Wells. Amikor utolsó heteit töltötte a dutyiban, azt
tervezte, hogy leszúrja Floydot: szíven szúrja egy saját kez leg gyártott „haleffel" - és
milyen marha volt, hogy nem tette meg! Perryn kívül Floyd az egyetlen ember, aki a
Hickock és a Clutter nevet kapcsolatba tudja hozni egymással. A csapott vállú, csapott
állú Floyd! Nem, gondolta Dick, nem merné megtenni. De lehetséges, hogy valamiféle
jutalmat remél a disznó: hogy szabadlábra helyezik, vagy pénzt kap, vagy esetleg mind
a kett t. Csakhogy el bb lesz a kutyából szalonna! Egy fegyenc fecsegése nem
bizonyíték. Bizonyíték a lábnyom, az ujjlenyomat, a tanú, a beismer vallomás. De ha
ezek a nyavalyás cowboyok csak arra a mesére támaszkodnak, amit Floyd Wells adott
be nekik, akkor fölösleges különösebben izgulni. Ha jól meggondolja az ember, Floyd
félig se olyan veszélyes mint Perry. Ha Perry idegei felmondják a szolgálatot, és
kitálal, mindkett jüket a „Sarokba" juttathatja. És Dick hirtelen rájött, hogy
tulajdonképpen Perry az, akit el kellett volna hallgattatnia. Valahol a hegyek közt
Mexikóban. Vagy amikor a Mojave-sivatagban gyalogoltak. Miért is nem jutott ez
hamarább az eszébe? Mert most már túl kés .
Smith aznap délután három óra öt perckor végül is beismerte, hogy az egész Fort
Scott-i história hazugság.
- Csak Dick találta ki, szülei számára. Hogy kimaradhasson éjszakára, és ihasson
egyet. Tudniillik Dicket er sen rizte az apja: félt, hogy megszegi a szavát. Ezért
találtuk ki az egész mesét a n véremr l. Csak hogy megnyugtassuk Mr. Hickockot. -
Ett l eltekintve Smith ugyanúgy mondta el a históriát; s akárhányszor ismételtették
meg vele, s akárhányszor cáfolta meg Duntz és Dewey, és olvasta a fejére, hogy
hazudik, nem tudták rávenni, hogy változtasson rajta, csupán újabb részletekkel
egészítette ki. Ma már emlékezett rá, hogy a két prostituáltat Mildrednek meg Jane-
nek (vagy Joannak) hívták. - Kiraboltak minket - most már erre is emlékezett -, amíg
mi aludtunk, megléptek a dohányunkkal. - S noha még Duntz is elvesztette nyugalmát
- zakójával és nyakkend jével együtt rejtélyes, álmatag közönyét is levetette -, a
gyanúsított láthatólag elégedett és jókedv volt; nem hagyta magát kizökkenteni
nyugalmából. Sose hallott se Clutterékról, se Holcombról, még Garden Cityr l sem.
A folyosó másik oldalán, a telefüstölt helyiségbenj ahol Hickockot hallgatták ki
másodszor, Church és Nye tervszer en cselesebb taktikát alkalmazott. Az egész
kihallgatás alatt - pedig már három órája tartott - egyikük se hozta szóba a
gyilkosságot, s ez ideges, feszült várakozásban tartotta a foglyot. Sok mindenr l
beszélgettek: Hickock vallási nézeteir l („Hogy pokol van, azt tudom. Azt már
megjártam. Lehet, hogy van mennyország is. Sok gazdag ember hisz benne"); nemi
életér l („Mindig normális ember módjára éltem"), aztán megint visszatértek legutóbbi
ámokfutására keresztül-kasul az országon („Az örökös ide-oda utazgatásnak egyedüli
oka az volt, hogy munkát kerestünk. De nem találtunk megfelel t. Egy álló napig utat
építettem..."). De a detektiveket persze els sorban mégiscsak az érdekelte, amir l nem
beszéltek, s meg voltak gy z dve róla, hogy Hickock egyre növekv
nyugtalanságának éppen az az oka, hogy nem beszélnek róla. Egyszer csak behunyta a
szemét, és remeg ujjai hegyével megtapogatta a szemhéjait. - Valami baja van? -
kérdezte Church.
- Fáj a fejem. Istentelenül szokott fájni.
Mire Nye azt mondta: - Nézzen csak rám, Dick! -Hickock olyan arckifejezéssel
engedelmeskedett, amit a detektív azzal magyarázott, hogy Dick a legszívesebben
megkérné, beszéljen végre nyíltan, vádoljon, vagyis tegye lehet vé, hogy az állhatatos
tagadásban keressen menedéket. - Amikor tegnap beszélgettünk a dologról, talán
emlékszik rá, hogy azt mondtam, a Clutter-gyilkosság majdnem tökéletes b ntény
volt. A gyilkosok csak két hibát követtek el. Az egyik az, hogy életben hagytak egy
tanút. A másik... de talán inkább megmutatom. - Fölállt és az egyik sarokból el vett
egy dobozt meg egy dossziét, még a kihallgatás el tt tette oda mind a kett t. A
dossziéból egy nagy fénykép került el . Nye az asztalra tette, és azt mondta: - Ez a
felvétel azokról a lábnyomokról készült, egy az egyhez arányban, amelyeket Mr.
Clutter holtteste mellett találtunk. És íme a cip k - azzal kinyitotta a dobozt -,
amelyekt l a lábnyomok származnak. A maga cip i, Dick. - Hickock csak egy
pillantást vetett a fényképre meg a cip kre, aztán elfordult. Könyökét a térdére
támasztotta, és a tenyerébe hajtotta a fejét. - Smith még óvatlanabb volt - mondta Nye.
- Az cip i is a birtokunkban vannak, és pontosan beleillenek egy másik pár
lábnyomba. A lábnyomok véresek.
A kegyelemdöfést Church adta meg. - És most hallgassa meg, Hickock, mi fog
történni magával - mondta. - Visszaszállítják Kansasba. A szándékos emberölés miatt
maga ellen emelt vádnak négy pontja lesz. Az els így fog szólni: az 1959. november
15-ére virradó éjszaka bizonyos Richard Eugene Hickock nev egyén
törvényellenesen, el re megfontolt szándékkal, ítél képessége teljes tudatában, a
b ntény minden ismérvét kimerítve meggyilkolta Herbert W. Cluttert. A második meg
így: az 1959. november 15-ére virradó éjszaka ugyanaz a Richard Eugene Hickock
törvényellenesen...
Hickock megszólalt: - Clutterékat Perry Smith ölte meg. - Fölemelte a fejét, és lassan
kihúzta magát a széken, mint a bokszoló, aki tántorogva tápászkodik fel a földr l. -
Perry volt a tettes. Nem tudtam megakadályozni. ölte meg mindegyiküket.

Clare postamestern , aki a déli szünetben beugrott egy csésze kávéra a Hartman
Kávéházba, panaszkodni kezdett, hogy nagyon halkan szól a rádió. - Állítsd
hangosabbra - mondta.
A rádió Kansas City adójára, a KIUL-ra volt beállítva. A postamestern most már
tisztán hallotta: - .. .miután Hickock elcsukló hangon kinyögte drámai vallomását,
kivezették a kihallgatóhelyiségb l, s a folyosón elájult. A K. B. I. detektívjei szedték
fel a földr l. A detektívek szerint Hickock bevallotta, hogy abban a reményben hatolt
be Smith társaságában a Clutter-házba, hogy ott egy legalább tízezer dollárt tartalmazó
páncélszekrényt fognak találni. De nem találtak semmiféle páncélszekrényt, mire
megkötözték a család tagjait, és egyenként agyonl tték ket. Smith nem er sítette
meg, de nem is tagadta, hogy részt vett a b ntényben. Amikor közölték vele, hogy
Hickock már aláírta a beismer vallomást, Smith az mondta: „Szeretném látni a
haverom vallomását." Kérését azonban elutasították. A nyomozók egyel re még nem
nyilatkoznak róla, hogy Hickock vagy Smith a tulajdonképpeni gyilkos.
Hangsúlyozzák, hogy Hickock vallomása csupán az verziója. A K. B. I. detektívjei,
akik a két gyanúsítottat visszahozzák Kansasba, már el is indultak autón Las Vegas-
ból. El reláthatólag szerdán érkeznek Garden Citybe, a kés délutáni órákban. Közben
Duane West megyei ügyész...
- Egyenként l tték agyon ket - mondta Mrs. Hartman. - Még elgondolni is szörny !
Nem csodálom, hogy az a féreg elájult.
A többiek, akik a kávéházban tartózkodtak - Mrs. Clare, Mabel Helm meg egy zömök
fiatal farmer, aki egy csomag Brown's Mule bagót jött be vásárolni -, csak halkan
dünnyögtek. Mrs. Helm egy papírszalvétával törölgette a szemét. - Nem hallgatom
tovább - mondta.
- Nem bírom. Nem akarom.
- .. .a hír, hogy az ügyben dönt fordulat állt be, nem váltott ki különösebb izgalmat
Holcombban, a Clutter-háztól fél mérföldre fekv községben. A település
kétszázhetven lakosa nagy általánosságban csak megkönnyebbülésének adott
kifejezést.
- Megkönnyebbülésének! - kiáltott fel a fiatal farmer.
- Tudják, mit csinált tegnap este a feleségem, amikor meghallottuk a dolgot a tévében?
B gött, mint egy kisgyerek.
- Pszt - mondta Mrs. Clare. - Rólam beszélnek.
- ...és Mrs. Myrtle Clare, Holcomb postamestern je azt mondta, a helybeliek örülnek
ugyan, hogy fény derült az esetre, de néhányan még most is azt hiszik, hogy mások is
benne lehetnek a dologban. Kijelentette, hogy sokan továbbra is zárva tartják az
ajtókat, és készenlétben a puskát...
Mrs. Hartman elnevette magát. - Ó, Myrt! - kiáltotta. - Kinek mondtad te ezt?
- A Telegram riporterének.
Férfi ismer sei közül sokan úgy kezelik Mrs. Clare-t, mintha ö is férfi lenne. A farmer
hátba vágta, és azt mondta: - A kutyafáját, Myrt. Ilyeneket! Csak nem hiszi még
mindig, hogy akármelyikünknek is köze lehet a dologhoz innen a környékr l?
Mrs. Clare természetesen szentül hitte, s noha egyébként rendszerint egyedül szokott
maradni a véleményével, ezúttal sokan csatlakoztak hozzá, mert Holcomb lakóinak
többsége, miután hét héten át a rosszindulatú pletykák, az általános bizalmatlanság és
gyanakvás légkörében élt, szemlátomást csalódott, mikor meghallotta, hogy a gyilkos
mégse közülük való. S t, a lakosságnak egy igen jelent s része egyszer en nem volt
hajlandó tudomásul venni a tényt, hogy két ismeretlen, két idegenb l való b nöz
felel s csupán a gaztettért. Miként Mrs. Clare most is megjegyezte: - Lehetséges, hogy
csakugyan ezek a fickók csinálták. De több is rejlik a dolog mögött. Várjátok csak ki.
Egy szép napon majd a mélyére hatolnak a rejtélynek, és akkor kiderül, ki áll a dolog
mögött. Ki az, aki félre akarta tenni Cluttert az útból. A felbujtó.
Mrs. Hartman sóhajtott egyet. Nagyon remélte, hogy Myrtnek nincs igaza. Mrs. Helm
meg azt mondta: - Én csak abban bízom, hogy jó alaposan bezárják azt a két fickót.
Nagyon rossz érzés lesz tudni, hogy itt vannak a környéken.
-Ó, azt hiszem, emiatt nem kell nyugtalankodnia, asszonyom - mondta a fiatal farmer.
- Az a két fickó most sokkal jobban fél t lünk, mint mi t lük.
Egy arizonai országúton két autó robog villámgyorsan egy zsályával borított prérin, a
sólymok és csörg kígyók földjén az égnek mered , hatalmas sziklákkal tarkított
fennsíkon. Az elöl haladó kocsit Dewey vezeti, mellette ül Perry Smith, Duntz meg a
hátsó ülésen. Smith csuklóján bilincs van, és a bilincs kurta lánccal egy biztonsági
övhöz van er sítve. Ez az óvintézkedés annyira akadályozza szabad mozgásában a
foglyot, hogy segítség nélkül még dohányozni se tud. Ha cigaretta kell neki, Dewey
kénytelen meggyújtani és a szájába dugni. A detektív ezt a feladatot „visszataszítónak"
találja, szerinte az ilyesmi túlságosan intim cselekedet: akkor csinált ilyet, amikor a
feleségének udvarolt.
A fogoly általában ügyet se vet reire és id nkénti próbálkozásaikra, hogy kihozzák a
sodrából, minduntalan elismételve el tte egy-egy részletet Hickock
magnetofonszalagra vett gyónásából. -Azt állítja, megpróbálta megakadályozni magát,
Perry. De nem sikerült. Azt mondja, félt, hogy maga t is lelövi. - Meg: - Bizony,
Perry. Maga a b nös az egészben. Hickock, ahogy mondja, még egy bolhát se tudna
agyonnyomni egy kutyán. - Mindez, legalábbis látszatra, egyáltalán nem izgatja
Smitht. Tovább nézegeti a tájat, olvasgatja a „Burma" borotvaszappan verses
reklámjait, és számolgatja a ranchek kerítését díszít , lepuffantott prérifarkasok
tetemeit.
Dewey, anélkül hogy különösebb reagálásra számítana Perry részér l, azt mondja: -
Hickock szerint maga született gyilkos. Azt állítja, magának az ilyesmi semmit se
jelent. Elmesélte, hogy maga egyszer Las Vegasban biciklilánccal agyonvert egy
négert. Csak úgy passzióból.
Dewey nagy meglepetésére a fogolynak elakad a lélegzete. Hátrafordul az ülésen, míg
a hátsó ablakon keresztül meg nem pillantja a másik kocsit és a benne ül ket. - A
klassz fiú! - Visszafordul, és rámered a sivatagi országút sötét sávjára. - Azt hittem,
blöff volt az egész. Nem hittem el maguknak. Hogy Dick köpött. Ez aztán klassz fiú!
Mintha csak acélból öntötték volna. Egy bolhát se tudna agyonnyomni egy kutyán.
Csak a kutyát gázolja el. - Kiköp. - Nem vertem agyon semmiféle niggert. - Duntz
tudja, hogy ez igaz; áttanulmányozta a felderítetlen Las Vegas-i gyilkosságok
dossziéit, és megállapította, hogy Smith ártatlan ebben a dologban. - Nem vertem
agyon semmiféle niggert. De azt gondolta. Mindig tudtam, hogy ha elkapnak
bennünket, és Dick csakugyan köpni fog, mindent kitálal. Tudtam, hogy a niggerr l is
beszélni fog. - Megint kiköp. -Szóval Dick félt t lem? Mulatságos. Marha mulatságos.
Csak azt nem tudja, hogy csakugyan majdnem lepuffantottam.
Dewey meggyújt két cigarettát, egyet magának, egyet a fogolynak. - Mesélje el, hogy
volt, Perry.
Smith behunyt szemmel szívja a cigarettát. - Muszáj gondolkodnom egy kicsit -
magyarázza. - Megpróbálom pontosan felidézni a történteket. - Jó darabig hallgat. -
Szóval egy levéllel kezd dött az egész, amit még Buhlban, Idahóban kaptam kézhez.
Ez szeptemberben vagy októberben volt. A levelet Dick küldte, s azt írta benne, hogy
valami bulit tervez. Méghozzá tökéletes bulit. Nem válaszoltam neki, de még egyszer
írt, sürgetett, hogy menjek vissza Kansasba, és társuljak vele. Azt nem írta meg, hogy
miféle buliról van szó. Csak azt, hogy „holtbiztos" a dolog. Mármost történetesen
egyéb okom is volt rá, amiért akkortájt Kansasba szerettem volna menni. Személyes
ügy, szeretnék nem beszélni róla, semmi köze ehhez a dologhoz. Legfeljebb csak
annyi, hogy enélkül valószín leg nem mentem volna vissza Kansasba. De így
visszamentem. Dick Kansas Cityben várt, a buszpályaudvaron. Kikocsiztunk a szülei
farmjára. Azok azonban hallani se akartak róla, hogy ott maradjak. Nagyon érzékeny
vagyok; általában mindig tudom, ki mit gondol.
- Például azt is tudom, hogy maga mit gondol. - Ez Deweynak szól, de nem néz a
detektívre. - Utál a számba dugni egy cigit. A maga dolga. Nem veszem rossz néven.
Mint ahogy Dick anyjától sem vettem rossz néven. Alapjában véve nagyon rendes
asszony. De pontosan tudta, ki vagyok - a fia egyik barátja a dutyiból -, és hallani se
akart róla, hogy náluk lakjam. Biz' isten örültem, hogy eljöhettem onnan, és szállodába
mehettem. Dick vitt el egy olathe-i szállodába. Vettünk pár üveg sört, fölvittük a
szobámba, és Dick akkor adta el , mit forgat a fejében. Azt mondta, hogy miután én
eljöttem Lansingb l, egy olyan pacák lett a szobatársa, aki valamikor egy gazdag
búzatermel nél dolgozott Nyugat-Kansasban. Mr. Clutternál. Dick le is rajzolta nekem
a Clutter-házat. Pontosan tudott mindent: hol vannak az ajtók, folyosók, hálószobák.
Azt mondta, hogy az egyik földszinti szobát irodának használják, és az irodában van
egy páncélszekrény, beépítve a falba. Azt mondta, hogy Mr. Clutternak azért van
szüksége rá, mert mindig nagy összeg készpénzt tart otthon. Legalább tízezer dollárt.
A terv az volt, hogy kiraboljuk a páncélszekrényt, és ha közben meglep valaki, akárki
legyen is az, pusztulnia kell. Dick milliószor elmondta: „Tanú pedig nem lesz."
- Hány tanúra számított Dick? - kérdezte Dewey. -Úgy értem, mit gondolt, hányan
lehetnek a Clutter-házban?
-Erre én is kíváncsi voltam. De nem volt benne biztos. Legalább négy emberre
számított. Esetleg hatra. És vendégei is lehetnek a családnak. Azt mondta, úgy kell
felkészülnünk, hogy akár tizenkét emberrel is el tudjunk bánni.
Dewey felnyög, Duntz füttyent egyet, Smith pedig kényszeredett mosollyal folytatja: -
Én is meghökkentem. Kicsit soknak t nt. Tizenkét ember. De Dick kijelentette, hogy
semmiség az egész. Azt mondta, hogy „szépen bemegyünk, és teleragasztjuk hajjal
azokat a falakat". Amilyen rossz hangulatban voltam, hagytam magam rábeszélni.
Meg aztán szintén szólva nagyon bíztam is Dickben; igen gyakorlatias, férfias ember
benyomását keltette bennem, meg aztán nekem is éppen annyira kellett a pénz, mint
neki. Szerettem volna annyit szerezni, hogy eljuthassak Mexikóba. De reméltem, hogy
nem kell er szakot alkalmaznunk. Úgy gondoltam, álarcot kéne föltennünk. De ebben
nem értettünk egyet. Miközben Holcomb felé haladtunk, meg akartam állni, hogy
vásároljak egy pár fekete selyemharisnyát, amit a fejünkre húzhatunk. De Dick azon a
véleményen volt, hogy még harisnyával a fején is felismerik. A rossz szemér l.
Amikor Emporiába értünk, mégis...
Duntz közbeszól: - Várjon csak, Perry. Ne olyan gyorsan. Térjünk vissza Olathe-ba.
Hánykor indultak onnan?
-Egykor. Fél kett kor. Rögtön ebéd után. Megérkeztünk Emporiába. Ott vettünk egy
pár gumikeszty t meg egy tekercs zsineget. A kést, a puskát meg a töltényeket mind
Dick hozta hazulról. De fekete harisnyát nem volt hajlandó keresni. Komoly vitánk lett
bel le. Valahol Emporia szélén egy katolikus kórház el tt haladtunk el, s én
rábeszéltem Dicket, hogy álljon meg, menjen be, és próbáljon egy pár fekete harisnyát
venni az apácáktól. Tudtam, hogy az apácák ilyenben járnak. De csak színleg csinálta
meg a dolgot. Kijött, és azt mondta, hogy nem voltak hajlandók eladni egyetlen pár
harisnyát se. Biztos voltam benne, hogy meg se kérdezte, és Dick be is ismerte.
Kijelentette, hogy hülye ötlet volt: az apácák biztos azt hitték volna róla, hogy
meg rült, így aztán meg se álltunk egészen Great Bendig. Ott vettük a ragtapaszt. Ott
is vacsoráztunk. Olyan sokat ettünk, hogy elálmosodtam. Amikor felébredtem, éppen
akkor érkeztünk Garden Citybe. A város teljesen kihaltnak látszott. Megálltunk
tankolni egy benzinkútnál. ..
Dewey megkérdi, emlékszik-e rá, melyik volt az .
- Azt hiszem, egy Phillips 66-os volt.
- Ez hány órakor lehetett?
- Éjféltájban. Dick azt mondta, már csak hét mérföld van hátra Holcombig. Az egész
úton állandóan dünnyögött, folyton azt mondogatta, hogy ennek itt kell lennie, annak
meg ott, ahogy könyv nélkül betanulta. Alig vettem észre, amikor áthajtottunk
Holcombon, olyan kicsi település. Egy vasúti sínt kereszteztünk. Dick hirtelen
megszólalt: „Ez az, ennek kell lennie." Egy fákkal szegélyezett, magántulajdonban
lev út torkolatánál voltunk. Lelassítottunk, és kikapcsoltuk a reflektorokat. Nem is
volt rájuk szükség. Úgy sütött a hold. Egyetlen felh se volt az égbolton. Csak a
telihold. Mintha fényes nappal lett volna. S amikor elindultunk abban a fasorban, Dick
azt mondta: „Nézd csak meg ezt a birtokot! Azokat a cs röket! Meg azt a házat! Ne
mondja nekem senki, hogy ez a pasas nincs tele dohánnyal." De nekem sehogy se
tetszett az egész hely, az egész légkör; valahogy túlságosan is nagy benyomást tett
rám. Megálltunk egy fa árnyékában. Még a kocsiban ültünk, amikor kigyulladt a
villany, nem a f épületben, hanem egy másik házban, körülbelül száz méterre bal kéz
fel l. Dick azt mondta, ott lakik a béres; a rajzról tudta. Meg azt is mondta, hogy jóval
közelebb lakik a Clutter-házhoz, a fene enné meg, mint gondolta. Aztán elaludt a
villany. Valami tanút emlegetett, Mr. Dewey. rá gondolt? A béresre?
- Nem. nem hallott semmit. Beteg volt a kisbabájuk, azt ápolta a felesége. Egész
éjjel fenn voltak.
- Szóval beteg volt a kisbabájuk. Akkor sehogy se értettem a dolgot. Tudniillik még
mindig a kocsiban ültünk, amikor megint meggyulladt és elaludt az a villany. Mire én
nagyon megijedtem. Mondtam Dicknek, hogy engem hagyjon ki a dologból. Ha
mindenáron végig akarja csinálni, csinálja csak egyedül. Bekapcsolta a motort, és
visszafordultunk. Hál' istennek, gondoltam. Mindig bíztam az el érzeteimben,
számtalanszor ez mentette meg az életemet. De a fasor közepe táján Dick megint
megállt. Pokolian zabos volt. Tisztán láttam, hogy azt gondolja magában: „Végre itt
van el ttem a nagy lehet ség, ekkora utat megtettünk, s most ez a szarházi begyullad."
„Biztos azt hiszed, nincs merszem egyedül megcsinálni", mondta. „De a szentségit
neki, csak azért is megmutatom, ki a legény a talpán!" Volt egy kis pálinkánk a
kocsiban. Mind a ketten ittunk egy kortyot. Aztán azt mondtam neki: „Oké, Dick,
segítek." Erre megint visszafordultunk. Ugyanott álltunk meg, ahol el bb. Egy fa
árnyékában. Dick felhúzta a keszty jét; én az enyémet már felhúztam. Nála volt a kés
meg egy zseblámpa. Nálam meg a puska. A ház iszonyú nagynak t nt a holdfényben.
S mintha teljesen elhagyatott lett volna. Emlékszem, abban reménykedtem, hogy nincs
otthon senki...
- De egy kutyát láttak, ugye? - kérdi Dewey.
-Nem.
-A családnak volt egy vén kutyája, amelyik félt a puskától. Nem tudtuk megérteni,
miért nem ugatott. Valószín leg meglátta a puskát és elódalgott.
-Én mindenesetre nem láttam senkit és semmit. Ezért nem is hittem el a dolgot.
Mármint hogy szemtanú van.
-Nem szemtanú. Tanú. Valaki, akinek a vallomása alapján összefüggésbe került maga
meg Hickock ezzel az üggyel.
- Aha. Hm, hm. Szóval volt. Pedig Dick mindig azt mondta, hogy gyávább az annál.
Ejha!
Nehogy nagyon eltérjenek a tárgytól, Duntz figyelmezteti: - Ott tartottunk, hogy
Hickocknál volt a kés. Magánál meg a puska. Hogy jutottak be a házba?
- Az ajtó nem volt bezárva. Az egyik oldalsó ajtó Mr. Clutter irodájába vezetett. Egy
darabig ott álltunk a sötétben, az irodában. Füleltünk. De csak a szél zúgott. Elég er s
szél volt odakinn. A fák hajladoztak, s hallani lehetett a lombok zizegését. A red ny le
volt ugyan eresztve az ablakon, de a lécek közt besz r dött a holdfény. Leeresztettem
hát még jobban, és Dick meggyújtotta a zseblámpát. Megpillantottuk az íróasztalt.
A páncélszekrénynek pontosan az íróasztal mögött kellett volna lennie a falba építve,
de nem sikerült megtalálnunk. A falakat faburkolat borította, rengeteg volt a könyv
meg a bekeretezett térkép, s az egyik polcon észrevettem egy nagy látcsövet.
Elhatároztam, hogy ha majd elmegyünk, magammal viszem.
-És magával vitte? - kérdi Dewey, mivel azt nem vették észre, hogy a látcs is elt nt.
Smith igenl en bólint. - Eladtuk Mexikóban. -Bocsánat. Folytassa.
- Szóval mikor nem sikerült megtalálnunk a páncélszekrényt, Dick eloltotta a
zseblámpát, sötétben hagytuk el az irodát, és osontunk keresztül egy szalonon, egy
nappalin. Dick odasúgta, hogy lépkedjek csöndesen. De is éppolyan zajosan járt.
Minden lépésünkkel éktelen zajt csaptunk. Egy folyosóra értünk, aztán megint egy
ajtóhoz, és Dick azt mondta, hogy a térkép szerint ott egy hálószobának kell lennie.
Meggyújtotta a zseblámpát, és benyitott az ajtón. Megszólalt egy férfihang: „Mi az,
drágám?" A férfi álmából riadt fel, és hunyorogva ismételte meg: „Te vagy az,
drágám?" Dick megkérdezte: „Maga Mr. Clutter?" A férfi most már végleg fölébredt,
fölült az ágyban, és azt mondta: „Ki az? Mit akarnak?" Dick nagyon udvariasan,
mintha házaló ügynökök lettünk volna, azt felelte: „Beszélni szeretnénk magával,
uram. Fáradjon át az irodájába." És Mr. Clutter mezítláb, csak úgy pizsamában, átjött
velünk az irodába, ahol meggyújtottuk a villanyt.
-Egészen addig nem láthatott jól bennünket. Azt hiszem, a villanykörte fényénél eléje
táruló látvány nagyon lesújtotta. Dick azt mondta: „Nos, uram, csak azt szeretnénk, ha
megmutatná, hol rejtegeti azt a páncélszekrényt." Mr. Clutter azt mondta rá: „Miféle
páncélszekrényt?" Kijelentette, hogy nincs páncélszekrénye. Én rögtön tudtam, hogy
csakugyan nincs. Az arcáról. Az ember azonnal látta róla, hogy akármit mond, az
színtiszta igazság. Dick azonban ráordított: „Ne hazudjon, büdös disznó! Nagyon jól
tudom, hogy igenis van páncélszekrénye, a szentségit neki!" Az volt az érzésem, hogy
Mr. Clutterral még sose beszéltek ilyen hangon. ennek ellenére nyíltan Dick
szemébe nézett, és nagyon szelíden megismételte, hogy sajnálja, de igazán nincs
páncélszekrénye. Dick a mellének szegezte a kést: „Mutassa meg, hol az a
páncélszekrény, különben csakugyan lesz mit sajnálnia." De Mr. Clutter-ó, igen, már
látszott rajta, hogy fél, de a hangja szelíd maradt és határozott- továbbra is állította,
hogy nincs páncélszekrénye.
-Én meg ezalatt elintéztem a telefont. Az irodait. Kitéptem bel le a zsinórokat. Aztán
megkérdeztem Mr. Cluttert, van-e másutt is telefon a házban. Azt felelte, hogy igen,
van még egy a konyhában. Erre fogtam a zseblámpát, és kimentem a konyhába. Elég
messze volt az irodától. Amikor megtaláltam a telefont, leraktam a kagylót, és egy
harapófogóval elvágtam a zsinórt. Visszafelé menet valami neszt hallottam fölülr l.
Valami reccsent az emeleten. Megálltam a lépcs aljában. Sötét volt, s nem mertem
meggyújtani a zseblámpát. De így is láttam, hogy van valaki odafenn. A lépcs tetején,
az ablak el tt tisztán ki tudtam venni egy alak körvonalait. Aztán elt nt.
Dewey sejti, hogy az csak Nancy lehetett. Gyakran elgondolkozott azon, hogy az
arany karórát egy cip orrába dugva találták meg a lány szekrényében, s arra a
következtetésre jutott, hogy Nancy fölébredt, hallotta, hogy jár valaki a házban, azt
gondolta, biztos tolvajok, és óvatosságból eldugta legértékesebb holmiját, az órát.
- Könnyen lehetséges, hogy fegyver van az illet nél, gondoltam. Dick azonban
jóformán rám se hederített. Annyira el volt foglalva azzal, hogy megjátssza a
fenegyereket. Úgy bánt Mr. Clutterral, mintha volna a nagyf nök. Közben megint
visszavitte a hálószobába, s megszámolta, mennyi pénz van a tárcájában. Körülbelül
harminc dollár lehetett. Az ágyra hajította a tárcát, és azt mondta Mr. Clutternak:
„Ennél több pénznek kell lennie ebben a házban. Egy ilyen magafajta gazdag
embernél. Akinek ekkora birtoka van." Mr. Clutter azt mondta rá, hogy ennyi az
összes készpénze, és elmagyarázta, hogy mindig csekkel szokott fizetni. Felajánlotta,
hogy kiállít nekünk egy csekket. Dick ezen annyira felb szült - „Minek néz maga
minket? Hülyéknek?" -, hogy már attól féltem, nekiesik Mr. Clutternak. Gyorsan
közbeszóltam: „Ide figyelj, Dick. Valaki ébren van az emeleten." Mr. Clutter erre azt
mondta, hogy odafönn csak a felesége, a fia meg a lánya van. Dick megkérdezte, van-e
pénz a feleségénél, és Mr. Clutter azt felelte, hogy ha van is, csak nagyon kevés lehet,
néhány dollár, és arra kért minket - szinte kétségbeeséssel a hangjában -, hogy ne
háborgassuk a feleségét, mert nincs jól, már régóta nagyon beteg. Dick azonban
ragaszkodott hozzá, hogy menjünk föl az emeletre. Kényszerítette Mr. Cluttert, hogy
menjen el re.
-A lépcs aljában Mr. Clutter meggyújtotta a villanyt az emeleti folyosón, s miközben
fölfelé mentünk, azt mondta: „Nem értem, miért csinálnak ilyesmit, fiúk. Sose
ártottam egyiküknek se. Nem is ismerem magukat." Mire Dick azt mondta neki: „Pofa
be! Ha azt akarjuk, hogy beszéljen, majd szólunk." Az emeleti folyosón nem volt
senki, és valamennyi ajtó be volt csukva. Mr. Clutter megmutatta azt a két szobát,
amelyikben a fia meg a lánya aludt állítólag, aztán benyitott a felesége ajtaján.
Meggyújtotta a lámpát az éjjeliszekrényen, és azt mondta az asszonynak: „Semmi baj,
drágám. Ne félj. Ezek az emberek csak egy kis pénzt akarnak." Sovány, meglehet sen
törékeny asszony volt, hosszú fehér hálóingben. Mihelyt kinyitotta a szemét, rögtön
sírni kezdett. „De drágám, nekem nincs pénzem" - mondta a férjének. A férfi megfogta
és megsimogatta a kezét. „Ne sírj, drágám" - mondta neki. „Semmi okod a félelemre.
Csak arról van szó, hogy odaadtam minden pénzem ezeknek az embereknek, de többet
akarnak. Azt hiszik, hogy van valahol egy páncélszekrény a házban. De megmondtam
nekik, hogy nincs." Dick fölemelte a kezét, mintha szájon akarná vágni: „Nem
megmondtam, hogy fogja be a pofáját?" Mire Mrs. Clutter is megszólalt: „De hát a
férjem igazat mond. Nincs páncélszekrényünk." Dick meg azt felelte rá: „Nagyon jól
tudom, hogy van, a szentségit neki! És meg is fogom találni, miel tt elhagynám a
házat. Legyenek csak nyugodtak." Aztán megkérdezte az asszonyt, hol tartja az
erszényét. Az íróasztal egyik fiókjában volt. Dick kifordította, mint valami keszty t.
De csak egy kevés aprópénzt talált benne, meg egy-két dollárt. Intettem neki, hogy
jöjjön ki a folyosóra. Meg akartam tárgyalni vele a helyzetet. Ki is mentünk, és én azt
mondtam...
Duntz közbeszól. Megkérdezi, hogy Mr. és Mrs. Clutter kihallgathatták-e a
beszélgetésüket.
- Nem. Igaz, hogy közvetlenül az ajtó el tt álltunk, nehogy meglépjenek, de
suttogva beszéltünk. Azt mondtam Dicknek: „Ezek az emberek itt nem hazudnak. A
barátod hazudott, Floyd Wells. Nincs itt semmiféle páncélszekrény, t njünk el hát
gyorsan a fenébe." De Dick szégyellt szembenézni az igazsággal. Azt mondta, hogy
addig nem hiszi, amíg át nem kutatjuk az egész házat. Kijelentette, hogy csak egyet
tehetünk: mindnyájukat meg kell kötöznünk, hogy aztán nyugodtan körülnézhessünk.
Olyan izgatott volt, hogy nem lehetett vitatkozni vele. A diadalérzet hozta lázba, az,
hogy a ház lakói kényére-kedvére ki vannak szolgáltatva neki. Nos, közvetlenül Mrs.
Clutter szobája mellett volt egy fürd szoba. Dicknek az a gondolata támadt, hogy a két
szül t bezárjuk a fürd szobába, fölébresztjük a srácokat, és ket is bedugjuk oda,
utána meg egyenként kihozzuk, és a ház különböz részeiben megkötözzük ket.
„Aztán ha megtaláltuk a páncélszekrényt - tette hozzá Dick -, elvágjuk a torkukat.
Lepuffantani nem puffanthatjuk le ket, mert az túl nagy zajjal járna."
Perry a homlokát ráncolja, megbilincselt kezével a térdét dörzsölgeti. - Hadd
gondolkozzak egy pillanatig. Mert itt kezdenek a dolgok egy kicsit bonyolulttá válni.
Aha, már emlékszem. Igen. Igen. Bevittem a folyosóról egy széket a fürd szobába.
Hogy Mrs. Clutter leülhessen. Mivelhogy azt mondták, nincs jól. Amikor bezártuk
ket, Mrs. Clutter sírt, és egyre azt hajtogatta: „Könyörgöm, ne bántsanak bennünket.
Könyörgöm, ne bántsák a gyerekeimet." A férje meg átölelte, s valami ilyesfélét
mondott neki: „Ezeknek a fiatalembereknek eszük ágában sincs bárkit is bántani,
szívem, csak egy kis pénzt akarnak."
- Bementünk a fiú szobájába. Ébren volt. Úgy feküdt az ágyán, mintha moccani is
félne. Dick ráparancsolt, hogy keljen föl, de a fiú nem mozdult, vagy talán nem elég
gyorsan mozdult, mert Dick ráhúzott egyet, és kiráncigálta az ágyból. Mondtam is
neki: „Ne verd, Dick. Teljesen fölösleges." A fiúnak meg szóltam, hogy vegye föl a
nadrágját, mert csak egy trikó volt rajta. Fölhúzott egy kék melegít nadrágot, és éppen
bezártuk a fürd szobába, amikor megjelent a lány; kijött a szobájából. Teljesen föl
volt öltözve, mintha már jó ideje ébren lett volna. Úgy értem, hogy zokni, papucs meg
kimonó volt rajta, és a haja le volt szorítva egy tarka kend vel. Mosolyogni próbált.
Azt mondta: „Szent istók, mi ez? Valami móka?" De azt hiszem, nem gondolta
komolyan, hogy csak móka. F leg miután Dick kinyitotta a fürd szoba ajtaját, és t is
belökte...
Dewey maga el tt látja ket: a fogságba ejtett, jámbor, halálra rémült családot, akik
azonban nem is sejtik, milyen sors vár rájuk. Herb semmi esetre se sejthette, különben
harcolt volna. Békés természet ember volt, de er s, és gyávának semmiképpen se
mondható. Barátja, Alvin Dewey, biztos volt benne, hogy Herb az utolsó leheletéig
küzdött volna Bonnié és gyermekei életéért.
- Dick rt állt a fürd szoba ajtaja el tt, én meg felderít útra indultam. Átkutattam a
lány szobáját, és találtam egy kis erszényt, egy babaerszényt. Egy ezüstdollár volt
benne. Valahogy elejtettem, és végiggurult a padlón. Begurult egy szék alá. Kénytelen
voltam letérdelni. És akkor olyan érzésem támadt, mintha kívülr l látnám magamat.
Valami hülye filmben. Egészen rosszul lettem. Megundorodtam. Dick, meg az a sok
fecsegés egy gazdag ember páncélszekrényér l, és lám, itt fekszem hason a padlón,
hogy ellopjak egy ezüstdollárt egy gyerekt l. Egy dollárt. És hason csúszok, hogy
megkaparintsam.
Perry a térdét nyomkodja, aszpirint kér a detektívekt l, Duntz ad neki egyet, Perry
megköszöni, szétrágja és tovább mesél: - De hát mi egyebet tehet az ember? Amit
lehet, megkaparint magának. Átkutattam a fiú szobáját is. Egy árva cent se! Viszont
ott volt egy kis táskarádió, és elhatároztam, hogy elviszem. Aztán eszembe jutott a
látcs , amit Mr. Clutter irodájában láttam. Lementem érte. Kivittem a látcsövet meg a
rádiót a kocsiba. Hideg volt, és nagyon jólesett a szél meg a hideg. A hold olyan
szépen sütött, hogy több mérföldnyire el lehetett látni. És én azt gondoltam: „Miért
nem lépsz meg? Csak az országútig kellene menned, ott felkéredzkedhetnél egy
autóra." Isten bizony, semmi kedvem se volt visszamenni abba a házba. És
ugyanakkor - hogyan magyarázzam meg? - olyan érzésem volt, mintha én magam
egyáltalán nem is vennék részt a dologban. Csak valami izgalmas históriát olvasnék.
És tudnom kell, mi lesz a folytatása. És hogyan fog végz dni, így aztán visszamentem
a házba, föl az emeletre. És aztán, várjanak csak... ja igen, akkor kötöztük meg ket.
Els nek Mr. Cluttert. Kihívtuk a fürd szobából, és összekötöztem a kezét. Aztán
lekísértem az alagsorba... Dewey: - Egyedül? Fegyver nélkül?
- Nálam volt a kés.
Dewey: - És Hickock fenn maradt rködni?
-Hogy ne csapjanak lármát. Különben nem volt szükségem segítségre. Egész
életemben kötéllel dolgoztam.
Dewey: - A zseblámpával világított, vagy meggyújtotta a villanyt az alagsorban?
- Meggyújtottam a villanyt. Az alagsor két helyiségre volt osztva. Az egyik valamiféle
játékszobának látszott. Mr. Cluttert a másik helyiségbe vittem, a kazánházba.
Észrevettem, hogy egy nagy kartondoboz van a falnak támasztva. Egy matracdoboz.
Úgy éreztem, nem volna rendes dolog azt kívánni Mr. Cluttertól, hogy a hideg padlón
heverjen, elhúztam hát a faltól a dobozt, lefektettem a földre, és felszólítottam Mr.
Cluttert, hogy feküdjön rá.
A volán mellett ül detektív a visszapillantó tükörben kollégájára néz, találkozik a
tekintetük, és Duntz -mintegy elismerése jeléül - alig észrevehet en bólint. Dewey
kezdett l fogva állította, hogy a matracdobozt Mr. Clutter iránti figyelmességb l
fektették a padlóra, és ebb l, valamint egyéb hasonló jelekb l - valamiféle paradox,
bizarr részvét és együttérzés töredékes jeleib l - kiindulva arra a következtetésre jutott,
hogy legalábbis az egyik gyilkos nem volt teljesen szívtelen.
- Összekötöttem a két lábát, aztán a lábához kötöttem a kezét. Megkérdeztem, nem túl
szoros-e a kötelék, amire azt mondta, hogy nem. Ugyanakkor azonban megkért, hogy
a feleségét hagyjuk békén. t szükségtelen megkötözni, úgyse fog kiabálni, se a
házból nem próbál kiszökni. Elmondta, hogy az asszony évek óta beteg, és épp
mostanában kezd javulni egy kicsit az állapota, de ha ilyesminek tesszük ki, az
könnyen visszaesést idézhet el nála. Tudom, hogy az ilyesmi nem nevetni való, mégis
önkéntelenül elnevettem magam, amikor Mr. Clutter „visszaesésr l" beszélt.
- Aztán a fiút vittem le. El ször egy helyiségbe raktam az apjával. A kezénél fogva
hozzákötöztem egy gázcs höz a feje fölött. De aztán eszembe jutott, hogy ez nem elég
biztos. Kiszabadulhat valahogy, és kioldozhatja az öreg kötelékeit is, vagy vice versa.
Erre levágtam a cs r l, és bevittem a játékszobába, ahol volt egy kényelmesnek látszó
dívány. A lábát hozzákötöztem a dívány egyik karjához, összekötöztem a kezét is,
aztán fölvittem, és a nyaka köré hurkoltam a zsineget, hogy ha megpróbálna
kiszabadulni, maga fojtsa meg magát. Munka közben egy ízben rátettem a kést arra a...
hogy is mondjam csak? Volt ott egy frissen politúrozott céd-rusfa láda, az egész pince
politúrszagú volt, és a fiú megkért, hogy ne tegyem rá a késemet. A láda
nászajándéknak készült, maga fabrikálta valakinek. Úgy rémlik, azt mondta, hogy az
egyik n vérének. Már éppen el akartam hagyni a helyiséget, amikor rájött a köhögés, a
feje alá gyömöszöltem hát egy párnát. Aztán eloltottam a villanyt...
Dewey: - De a szájukat akkor még nem tapasztotta be, ugye?
- Nem. A ragtapaszra kés bb került sor, miután a két n t is megkötöztük a
hálószobájukban. Mrs. Clutter még mindig sírt, s közben folyton Dickr l faggatott.
Benne nem bízott, de azt mondta, hogy én rendes fiatalembernek látszom. „Biztos
vagyok benne, hogy az", mondta, és megígértette velem, hogy nem fogom hagyni,
hogy Dick bántson valakit. Azt hiszem, els sorban a lányára gondolt. Ez a dolog
engem is nyugtalanított. Gyanítottam, hogy Dick tervez valamit, olyasmit, amibe én
nem vagyok hajlandó belemenni. Mire elkészültem Mr. Clutterral, Dick csakugyan
visszavitte a lányt a hálószobájába. A lány az ágyban feküdt, Dick pedig ott ült az ágy
szélén, és nagyban dumált neki valamit. Félbeszakítottam; azt mondtam neki, hogy
menjen és próbálja megkeresni a páncélszekrényt, amíg én megkötözöm a lányt.
Miután eltávozott, összekötöttem a lány lábát, a kezét meg hátrakötöttem. Aztán
ráhúztam a takarót, és bebugyoláltam, hogy csak a feje látszott ki. Az ágy mellett volt
egy kényelmes kis fotel, s gondoltam, pihenek egy percet; égett a lábam a sok
lépcs mászástól meg térdelést l. Megkérdeztem Nancyt, van-e udvarlója. Azt mondta,
hogy igen, van. Minden igyekezetével azon volt, hogy a történtek ellenére is
barátságos legyen. szintén megkedveltem. Igazán aranyos teremtés volt. Meg csinos
is, és egyáltalán nem volt elkényeztetve, meg ilyesmi. Sok mindent elmesélt magáról.
Az iskoláról, meg hogy egyetemre szeretne menni, zenét meg m vészettörténetet
tanulni. Meg a lovakról is beszélt. Elmondta, hogy kedvenc szórakozásai közt a tánc
után mindjárt a lovaglás következik, mire én megemlítettem, hogy anyám rodeo-
lovarn volt.
-Dickr l beszélgettünk. Kíváncsi voltam ugyanis, miket mondott a lánynak. Úgy
látszik, a lány megkérdezte t le, miért csinál ilyeneket. Hogy kirabolja embertársait.
És Dick leadott neki egy könnyfakasztó históriát: azt állította, hogy árvaházban
nevelkedett, sose szerette senki, s egyetlen rokona van, a n vére, aki hol ezzel, hol
azzal a férfival él együtt vadházasságban. Közben egész id alatt hallottuk, hogy Dick
mint a holdkóros járkál odalenn, s keresi a páncélszekrényt. Benéz a képek mögé.
Megkopogtatja a falakat. Kopp-koppkopp. Mint valami dilis harkály. Amikor
visszajött, megkérdeztem, csak azért, hogy bosszantsam, hogy megtalálta-e a
páncélszekrényt. Persze hogy nem találta meg, viszont a konyhában talált még egy
erszényt. Hét dollár volt benne. Duntz: - Mennyi ideje voltak akkor már a házban?
- Körülbelül egy órája.
Duntz: - És mikor ragasztották be a szájukat?
- Közvetlenül ez után. Mrs. Clutterral kezdtük. Segítségül hívtam Dicket is, mert nem
akartam magára hagyni a lánnyal. Hosszú csíkokra vágtam a ragtapaszt, Dick meg
körültekertc velük Mrs. Clutter fejét, mintha valami múmiát pólyázna be. Közben
megkérdezte az asszonytól: „Miért sír folyton? Senki se bántja." Aztán eloltotta a
lámpát az éjjeliszekrényen, és azt mondta: „Jó éjszakát, Mrs. Clutter. Szép álmokat."
Aztán mikor Nancy szobája felé mentünk a folyosón, azt mondta: „Én megkefélem azt
a kislányt." Mire én: „Hohó! Csak a holttestemen át." Olyan képet vágott, mintha nem
hinne a fülének. Azt mondta: „Mi közöd hozzá? Te is megkefélheted, a szentségit
neki!" Ez az, amit a legjobban utálok: ha valaki nem tud uralkodni a nemi vágyain.
Úristen, de utálom az effélét! Meg is mondtam neki nyíltan: „Hagyd békén. Különben
velem gy lik meg a bajod." Erre dühödött csak meg igazán, de tudta, hogy az id pont
nem éppen alkalmas a pankrációra. így aztán csak annyit mondott: „Oké, kicsikém.
Ahogy gondolod." A vége az lett, hogy a lány száját nem ragasztottuk be. Eloltottuk a
folyosón a villanyt, és lementünk az alagsorba.
Perry tétovázik. Kérdezni szeretne valamit, de mire megfogalmazza a kérdést, állítás
lesz bel le. - Fogadni mernék, hogy err l nem beszélt. Hogy meg akarta er szakolni a
lányt.
Csakugyan nem, ismeri el Dewey, de hozzáteszi, hogy Hickock beszámolója -
eltekintve saját viselkedésének nyilván kissé szépített beállításától - mindenben
alátámasztja Smithét. Bizonyos részletek eltérnek ugyan, a párbeszédek sem egészen
azonosak, lényegében azonban a két vallomás - legalábbis idáig - meger síti egymást.
-Lehet. De tudtam, hogy a lányról nem beszélt. Bármibe le mertem volna fogadni.
Duntz: - Perry! Figyeltem, mi történt a villanyokkal. Amikor az emeleten eloltották a
villanyt, számításom szerint sötét lett az egész házban.
- Igen. És nem is gyújtottunk többet villanyt. Csak a zseblámpát használtuk. A lámpát
Dick tartotta, miközben beragasztottam Mr. Clutter meg a fiú száját. Mikor Mr.
Clutterra került a sor kérdezett t lem valamit. Ezek voltak az utolsó szavai az életben.
Azt akarta tudni, hogy van a felesége, nem lett-e rosszul. Mondtam neki, hogy nincs
semmi baja, nemsokára elalszik. Meg azt is mondtam, hogy hamarosan reggel lesz,
valaki majd megtalálja ket, és akkor az egész - én is, Dick is, meg minden - olyannak
fog t nni mindnyájuk számára, mintha csak álmodták volna. Nem tréfáltam. Én nem
akartam bántani azt az embert. Úgy éreztem, hogy nagyon rendes ember. Csöndes és
barátságos. Igen, így éreztem egészen addig a pillanatig, amíg át nem vágtam a torkát.
-Várjanak csak! Megint elvesztettem a fonalat. -Perry összeráncolja a homlokát.
Megdörzsöli a lába szárát, csuklóján megcsörren a bilincs. - Miután ugyanis
beragasztottuk a szájukat, Dick meg én az egyik sarokba húzódtunk, hogy még
egyszer megbeszéljük a dolgot. Ahogy említettem, akkor már feszült volt köztünk a
viszony. Fölkavarodott a gyomrom a gondolatra, hogy volt id , amikor csodáltam,
bevettem a hencegéseit. Azt mondtam neki: „Na, Dick, nincsenek aggályaid?" Nem
válaszolt. Én meg folytattam: „Tudod, hogy ha élve hagyjuk ket, cifra dolog lesz a
vége. Legalább tíz év." Erre se felelt semmit. A kezében volt a kés. Elkértem t le.
Ideadta, én meg azt mondtam: „Rendben van, Dick. Akkor lássunk neki." De nem
gondoltam komolyan. Csak azt akartam, hogy végre színt valljon, rá akartam venni,
hogy beszéljen le a dologról, ismerje be, hogy henceg , gyáva alak. Értik, ugye:
tulajdonképpen az egész csak arra ment ki, hogy elintézzünk egymás közt valamit.
Letérdeltem Mr. Clutter mellé, és amikor térdembe hasított a fájdalom, eszembe jutott
az az átkozott dollár. Az ezüst egydolláros. A megaláztatás. Meg az undor. Meg hogy
még azt mondták, hogy ne merjem többé Kansasba tenni a lábamat. De csak akkor
ébredtem rá, hogy mit csinálok, amikor meghallottam azt a hangot. Mint amikor
fuldoklik valaki. És kiabálni próbál a víz alatt. Odaadtam a kést Dicknek. Azt
mondtam: „Fejezd be. Mindjárt jobban fogod érezni magad." Dick megpróbálta,
illetve úgy tett, mintha megpróbálná. De abban az emberben tíz ember ereje lakozott:
már majdnem kibújt a kötelékeib l, a keze mindenesetre szabad volt. Dick erre
begyulladt. Meg akart lépni. De nem hagytam. Tisztában voltam vele, hogy annak az
embernek most már így is, úgy is vége. De nem hagyhattam ott olyan állapotban.
Rászóltam Dickre, hogy világítson rá a zseblámpával. Aztán megcéloztam Mr. Cluttert
a puskával. Mintha felrobbant volna a helyiség. Kék lett minden. Aztán lángba borult.
Úristen, sose fogom megérteni, hogy nem hallották meg azt a robbanást. Legalább
húsz mérföldes körzetben mindenkinek meg kellett volna hallania.
Deweynak zúgni kezd t le a füle, úgy zúg, hogy alig hallja Smith halk hangját, ahogy
sebesen suttog. De a hang csak sustorog tovább, villámgyorsan peregnek a képek,
sort zként következnek egymás után a hangok: Hickock, amint az üres hüvelyt keresi,
csak gyorsan, gyorsan, Kenyon feje egy fénykörben, fojtott, suttogó könyörgés, aztán
megint Hickock, amint négykézláb kúszik az üres hüvely után; Nancy szobája meg
Nancy, amint a falépcs n közeled lépteket figyeli, a lépcs fok nyikorgása, Nancy
szeme, Nancy, amint a célpontját keres zseblámpa fénysugarára mered („Azt mondta:
»Ó, ne! Ó, kérem! Ne! Ne! Ne! Ne! Ne tegye! , kérem, ne tegye!* Odaadtam a
puskát Dicknek. Azt mondtam, nem bírom tovább. Dick célzott, és a lány a falnak
fordította az arcát"); a sötét folyosó, a gyilkosok, amint az utolsó ajtó felé rohannak.
Azok után, amit hallania kellett, Bonnié talán örült is, hogy ilyen gyorsan jönnek.
- Az utolsó hüvelyt kurva nehéz volt megtalálni. Dick kénytelen volt bepréselni magát
utána az ágy alá. Aztán becsuktuk Mrs. Clutter ajtaját, és lementünk az irodába. Ott
vártunk egy darabig, éppen úgy, mint amikor megérkeztünk. Kilestünk a red ny résein
át, nem settenkedik-e a ház körül a béres, vagy valaki, aki meghallotta a dörrenéseket.
De semmi nem mozdult, egyetlen hang se hallatszott. Csak a szél zúgott, és Dick
zihált, mintha farkasok üldöznék. Akkor, abban a néhány másodpercben, miel tt
kirohantunk volna a kocsihoz és elrobogtunk volna, akkor ötlött fel bennem a
gondolat, hogy legokosabb volna agyonl nöm Dicket. Annyiszor elmondta, szinte
kalapáccsal verte a fejembe, hogy: „Tanúra pedig nincs szükség." Az jutott az
eszembe, hogy is tanú. Nem tudom, mi tartott vissza. Biz' isten meg kellett volna
tennem. Le kellett volna puffantanom. Aztán be a kocsiba, és megállás nélkül robogni,
amíg el nem t nök valahol Mexikóban.
Csönd. A három férfi több mint tíz mérföldön keresztül egy szót se szól.
Dewey azért hallgat, mert szomorú és iszonyúan fáradt. Minden vágya az volt, hogy
megtudja, „mi történt abban a házban azon az éjszakán". Most már kétszer hallotta, és
a két változat szinte szó szerint megegyezett. Egyetlen számottev különbség volt
köztük: Hickock szerint mind a négy gyilkosságot Smith követte el, Smith pedig azt
állította, hogy a két n t Hickock ölte meg. De a két vallomás, annak ellenére, hogy
magyarázatot adott a miértre és a hogyanra, nem elégítette ki Deweyt. Logikus
magyarázatot szeretett volna. Ez a b ntény pszichológiai véletlen volt, alapjában véve
teljesen személytelen cselekedet; az áldozatokat ugyanúgy halálra sújthatta volna a
villám is. Csak egy volt a különbség: hosszabb ideig kellett rettegniük, szenvedniük.
És Dewey képtelen volt elfelejteni, hogy mit szenvedhettek. Ennek ellenére gy lölet
nélkül - s t bizonyos együttérzéssel - tudott nézni a mellette ül emberre, hiszen Perry
Smith élete nem volt rózsás: vigasztalan, szánalmas, magányos vándorlás volt egyik
délibábtól a másik felé. Dewey együttérzése azonban nem terjedt odáig, hogy
megbocsásson Perrynek, vagy megkönyörüljön rajta. Nagyon remélte, hogy Perryt és
cimboráját egymás mellett fogja látni az akasztófán.
Duntz egy kérdést tesz fel Smithnek: - Mennyi pénzt találtak összesen Clutteréknál?
- Negyven-ötven dollárt.

Garden Cityben van két furcsa állat, két szürke kandúr, amelyik mindig együtt jár:
sovány, piszkos kóbor macskák, furcsa és furfangos szokásaik vannak. Napjaik f
szertartása mindig alkonyatkor zajlik le. El ször a F utcán ügetnek végig, s gondosan
szemügyre veszik az ott parkoló autók h t inek rácsát, f leg azokét, amelyek a két
szálloda, a Windsor és a Warren el tt szoktak állni. Ezek ugyanis rendszerint távolról
érkezett utasok autói, s a h t k rácsai mögött gyakran akad olyasmi, amire a két girhes
állat módszeresen vadászik: döglött madár -varjú, cinke meg veréb, amelyik buta fejjel
nekiröpült a szemközt jöv autónak. A két kandúr - úgy használják a karmaikat, mint
orvos a csipeszt - kiszedi a h t k rácsa mögül a tollas jószágokat. Miután ilyen módon
végigcserkészték a F utcát, rendszerint befordulnak a Grant utca sarkán, és elügetnek
a bíróság épülete felé. Az épület egy tér közepén áll, s ez a tér is kedvenc
vadászterületeik közé tartozik. Különösen sokat ígér vadászterületnek látszott január
hatodikán, szerdán délután, mert zsúfolva volt Finney megye legkülönböz bb
részeib l érkezett kocsikkal. Ezek szállították a városba a teret benépesít tömeg egy
részét.
A tömeg négy órakor kezdett gyülekezni. Ez volt az az id pont, amikorra a megyei
ügyész tájékoztatása szerint Hickock és Smith megérkezése várható volt. Vasárnap
este óta, amikor el ször adták hírül, hogy Hickock vallott, mindenféle riporter meg
újságíró érkezett Garden Citybe: több nagyobb rádióállomás képvisel je, néhány
fényképész, filmes meg televíziós, de érkeztek tudósítók Missouriból, Nebraskából,
Oklahomából, Texasból, s persze valamennyi fontosabb kansasi újságtól is, összesen
vagy húsz-huszonöt ember. Néhányuk már harmadik napja várakozott Garden
Cityben, anélkül hogy különösebb dolga akadt volna, legfeljebb James Spor
benzinkútkezel t interjúvolhatta meg, aki a két, gyilkossággal vádolt fiatalemberben -
az újságokban közölt fényképük alapján - ráismert arra a két vev jére, akinek a
holcombi tragédia éjszakáján három dollár hat cent érték benzint adott el.
Az említett hivatásos néz k Hickock és Smith visszatérésér l akartak riportot
készíteni, és Gerald Murray százados a közlekedésrendészett l közvetlenül a bíróság
épületének lépcs je mellett tartott fenn számukra kényelmes helyet a járdán. A
foglyoknak ezen a lépcs n kellett fölmenniük a megyei fogdába, amely a
háromemeletes mészk épület legfels emeletén található. Richárd Parr, a Kansas City
Star riportere magával hozta a Las Vegas-i Sun hétf i számát. Az újság nagybet s
f címe általános derültséget keltett: FÉL , HOGY A TÖMEG MEGLINCSELI A
GARDEN CITYBE ÉRKEZ GYANÚSÍTOTTAKAT. Murray százados
megjegyezte: - Egyáltalán nem úgy néz ki a társaság, mintha lincselésre készülne.
A téren várakozó sokaság valóban inkább úgy festett, mintha díszfelvonulásra várna,
de beillett volna egy politikai gy lés közönségének is. Egy csomó középiskolás diák,
köztük Nancy és Kenyon Clutter egykori osztálytársai, szavalókórusokat szervezett,
rágógumit rágcsált, forró virslit evett, és szódavizet ivott. Az anyák síró gyermekeiket
csitítgatták. Néhány férfi kisgyerekkel a vállán kószált ide-oda a téren. Ott voltak a
cserkészek is, az egész csapat. Egy középkorú hölgyekb l álló bridzsklub testületileg
kivonult. Mr. J. P. (Jap) Adams, a helybeli Veteránok Szövetségének elnöke olyan
furcsa szabású tweedkabátban jelent meg, hogy egyik barátja oda is kiáltotta neki: -
Hé, Jap! Mióta jársz n i ruhában? - Mr. Adams ugyanis a nagy sietségben, hogy
id ben a helyszínre érjen, véletlenül a titkárn je kabátját vette fel. Az egyik
rádióriporter ide-oda járkált a tömegben, s meginterjúvolt néhányat a különböz
foglalkozású, nem és korú helybeliek közül. Megkérdezte, hogy véleményük szerint
mi volna a megfelel büntetés, amelyet „egy ilyen aljas gaztett" elkövet ire ki kellene
szabni. A legtöbb megkérdezett csak himmegett-hümmögött, egy diák azonban azt
felelte: - Szerintem életük végéig egy cellába kellene zárni ket. És nem engedni
hozzájuk látogatót. Hadd üljenek csak ott, és bámulják egymást, amíg meg nem
halnak. - Egy peckes járású, mokány kis ember meg azt mondta: - Én a halálbüntetés
híve vagyok. Ahogy a Biblia mondja: szemet szemért. Két szempárral még így is
kevesebbünk van.
Amíg sütött a nap, száraz meleg volt, valóságos októberi id januárban. De amikor a
nap lement, és a tér hatalmas fáinak árnyéka egybeolvadt, a hideg és a sötétség
lecsöndesítette a sokaságot. Lecsöndesítette és megritkította; hat órára alig
háromszázan maradtak. Az újságírók toporogva szitkozódtak az indokolatlan késés
miatt, és a hidegt l vörösre csípett fülüket dörzsölgették gémberedett kezükkel, mert
keszty sem volt rajtuk. A tér déli oldalán hirtelen moraj támadt. Felt ntek az autók.
Az újságírók nem számítottak ugyan atrocitásokra, de többen is azt jósolgatták, hogy
éktelen szitkozódás tör majd ki. De mikor a gyilkosok egy csomó kék egyenruhás
közlekedési rend r kíséretében fölt ntek, a tömeg elnémult, mintha csodálkozna, hogy
a gonosztev knek emberi formájuk van. A két megbilincselt ember sápadt volt, és
vaksin hunyorgott a felvillanó magnéziumlámpák és a reflektorok fényében. A
fényképészek a foglyok és rend rök nyomában betódultak a bíróság épületébe is, föl
egészen a harmadik emeletig, ahol még a megyei fogda becsapódó ajtaját is
lefényképezték.Aztán senki se maradt ott tovább, se a sajtó képvisel i, se a helybeliek.
Várta ket a meleg szoba és a meleg vacsora, s mikor gyorsan szétszéledtek, a két
szürke kandúrnak engedve át a hideg teret, velük együtt távozott a rendkívüli sz is:
szállingózni kezdett az els hó.

IV. A SAROK

A Finney Megyei Bíróság harmadik emeletén hivatalos ridegség, ugyanakkor

családias meghittség uralkodik. Az el bbit az itt található megyei fogda idézi el , az
utóbbi az úgynevezett seriffi rezidenciának köszönhet . A szép lakást mindössze
néhány acélajtó és egy rövid folyosó választja el a tulajdonképpeni fogdától.
1960 januárjában a seriffi rezidenciában nem Earl Robinson seriff lakott, hanem a
helyettese, Wendle Meier meg a felesége, Josephine („Josie"). Meierék már több mint
húsz év óta voltak házasok, és nagyon hasonlítottak egymáshoz: a férfi is, meg az
asszony is nagydarab, kicsit túlságosan is kövér, er s, lapátkez , széles, nyugodt,
barátságos arcú ember. Az utóbbi jelz els sorban Mrs. Meierre érvényes: egyenes,
gyakorlatias jellem, akinek lényéb l ennek ellenére valamiféle titokzatos der
sugárzik. Mint férje legf bb segít társának, meglehet sen hosszúak a napjai: hajnali
ötkor kel -amikor is azzal kezdi a napot, hogy elolvas egy fejezetet a Bibliából -, s este
tízkor fekszik. Közben f z, mos és vasal a foglyokra, megfoltozza a fehérnem jüket,
kifogástalanul gondoskodik férjér l, s rendben tartja az öt-szobás lakást, amely a
vastag puffokkal, süpped s fotelekkel és krémszín csipkefüggönyökkel kimondottan
gemütlich. Meieréknek egyetlen gyermekük van, egy leány, aki Kansas Citybe ment
férjhez. Tehát a házaspár egyedül él a lakásban, vagy ahogy Mrs. Meier pontosabban
megfogalmazza: - Egyedül, kivéve azokat az eseteket, amikor történetesen lakója van
a n i zárkának.
A fogda hat cellából áll; a hatodik, amelyet a n i foglyok számára tartanak fenn, el van
különítve a többit l, s lényegében a seriffi rezidencián belül található, egészen
pontosan: Meierék konyhájával szomszédos. -Ez azonban engem egyáltalán nem zavar
- mondja Josie Meier. - Örülök, ha társaságom van. Valaki, akivel elbeszélgethetek,
miközben a konyhában tevékenykedek. A legtöbb n t, aki idekerül, csak sajnálni lehet.
Rendszerint valamiféle sorscsapás juttatja ket ide. Hickock-kal és Smithszel persze
más volt az eset. Tudtommal Perry Smith volt az els férfi, aki a n i zárkába került. A
seriff rendelkezett így: el akarta különíteni Hickock-tólj amíg véget nem ér a perük.
Aznap délután, amikor meghozták ket, éppen almás lepényt sütöttem - hat személyre
-, meg kenyeret, és közben állandóan figyeltem, hogy mi történik lenn, a téren. A
konyha ablaka ugyanis a térre néz; szebb kilátást igazán kívánni se lehet. Nemigen
tudom fölbecsülni, hányan lehetnek egy nagyobb tömegben, de azt hiszem, hogy a két
fiatalemberre, aki meggyilkolta a Clutter családot, több százan is várakoztak. Látni
akarták ket. Én senkit se ismertem Clutterék közül, de abból ítélve, amiket hallottam
róluk, nagyon rendes emberek lehettek. Nehéz megbocsátani, ami történt velük, és
még mindig emlékszem rá, milyen nyugtalan volt Wendle, nem tudta, hogy fog
viselkedni a tömeg, ha majd megpillantja Hickockot és Smitht. Attól tartott, hogy
valaki esetleg megpróbálja bántalmazni ket. Nem csoda hát, hogy kicsit összeszorult
a torkom, amikor megpillantottam a közeled autókat, s láttam, hogy rohannak oda a
riporterek meg az újságírók, s hogy tolakodnak körülöttük. De akkor már elég sötét
volt, elmúlt hat óra, er sen leh lt az id , s az embereknek több mint a fele elunta a
várakozást és hazament. Aki meg ott maradt, azt se mondta, hogy bú. Csak a száját
tátotta.
-Kés bb, amikor felhozták a két fiatalembert, Hickockot pillantottam meg els nek.
Csak egy könny nyári nadrág és viseltes vászoning volt rajta. Csodálom is, hogy nem
kapott tüd gyulladást abban a hidegben. Igaz, hogy elég betegnek látszott. Fehér volt,
mint a fal. Persze borzasztó érzés is lehet, ha annyi idegen mered az emberre, el kell
haladnia köztük, és mindnyájan tudják, hogy kicsoda az ember, és mit m velt. Aztán
fölhozták Smitht. Már készítettem nekik egy kis vacsorát, amit majd elfogyaszthatnak
a cellájukban: forró levest, kávét, néhány szendvicset meg almás lepényt. Rendes
körülmények között naponta csak kétszer szoktunk enni adni a foglyoknak. Fél
nyolckor reggelit, fél ötkor meg ebédet. De nem akartam, hogy a két fiatalember üres
gyomorral feküdjön le; gondoltam, úgyis elég kutyául érezhetik magukat. De amikor
egy tálcán bevittem Smithnek a vacsorát, azt mondta, hogy nem éhes. Háttal állt
nekem, és kifelé bámult a n i zárka ablakán. Onnan ugyanazt látni, amit a konyhám
ablakából: a fákat, a teret meg a háztet ket. „Legalább a levest egye meg -mondtam
neki -, friss zöldségb l készült, nem konzerv. Magam f ztem. Én sütöttem az almás
lepényt is." Körülbelül egy óra múlva megint bementem, a tálcáért, de Smith hozzá se
nyúlt semmihez. Még mindig az ablaknál állt, mintha közben el se mozdult volna
onnan. Havazott, és még emlékszem, hogy mondtam is neki, ez az els hó, s hogy
milyen szép, hosszú szünk volt eddig. De most már megérkezett a hó. Aztán
megkérdeztem, van-e valami kedvenc étele, ha van, megpróbálok másnap azt f zni
neki. Megfordult, és rám nézett. Gyanakvó tekintettel, mintha azt hinné, hogy
gúnyolódok vele. Aztán egy filmr l kezdett beszélni, nagyon halkan, szinte suttogott.
Megkérdezte, hogy láttam-e azt a filmet. A címét már elfelejtettem, de biztos, hogy
nem láttam: sose voltam oda a moziért. Elmondta, hogy az a bizonyos film a bibliai
id kben játszódott, volt benne egy jelenet, amikor egy embert ledobtak valami
erkélyr l, martalékul dobták a férfiakból meg n kb l álló cs cseléknek, s a cs cselék
darabokra tépte. Ez jutott az eszébe, tette hozzá, amikor megpillantotta a téren a
tömeget. Az az ember, akit darabokra szaggattak. Meg az, hogy talán vele is ezt fogják
csinálni. És ett l annyira megijedt, hogy még mindig fáj a gyomra. Ezért nem tudott
enni. Persze bolondság volt, meg is mondtam neki. Akármit követett el, senki se fogja
bántani; nem olyanok itt a népek.
- Beszélgettünk még egy kicsit, nagyon félénken viselkedett, de egy id múlva azt
mondta: „A legjobban a rizst szeretem spanyol módra." Megígértem, hogy majd f zök
neki, mire bátortalanul elmosolyodott, én meg azt gondoltam magamban, hogy
találkoztam már hitványabb fiatalemberekkel is. Este, miután lefeküdtünk, meg is
mondtam ezt a férjemnek. De Wendle dühösen felmordult. ugyanis az els k közt
érkezett a helyszínre, amikor fölfedezték a b ntényt. Azt mondta, hogy ott kellett
volna lennem a Clutter-házban, amikor megtalálták a holttesteket. Akkor tudnám csak
igazán megítélni, milyen jóravaló ember ez a Mr. Smith. Meg a barátja, Hickock. Azt
mondta, hogy szemrebbenés nélkül képesek volnának kitépni bárkinek a szívét. Ami
igaz is lehetett, hiszen négy emberéletet oltottak ki. Sokáig nem tudtam elaludni. Azon
töprengtem, vajon gyötri-e valamelyiküket a lelkifurdalás, eszükbe jut-e az a négy sír.
Eltelt egy hónap, aztán még egy, s majdnem mindennap órákig hullott a hó. Fehér
lepellel vonta be a vörösesbarna földeket, a város utcáit vastag sz nyeggel borította,
amely szinte minden neszt elnyelt.
Az egyik hóval borított szilfa legfels ágai szinte a n i zárka ablakát súrolták.
Mókusok laktak a fán, s miután Perry hetekig csábítgatta ket a reggelijéb l maradt
kenyérmorzsával, végül is sikerült az egyiket az ágról az ablakpárkányra, aztán a
rácson keresztül a zárkába csalnia. Hím mókus volt, vörösesbarna a bundája.
Elnevezte Rednek, és Red hamarosan kezdte magát jól érezni nála, szemlátomást
szívesen osztotta meg barátjával a rabságot. Perry megtanította néhány kunsztra:
papírgalacsinnal játszani, pitizni, meg a vállára kuporodni. Ezzel is múlt az id , de a
fogolynak még így is sok-sok hosszú órája maradt, amikor nem tudott mit csinálni.
Újságot nem volt szabad olvasnia, a folyóiratokat meg, amiket Mrs. Meier adott
kölcsön neki, unta: a Jó Háziasszony meg a McCall's régi számai voltak.
Mindenféléket kitalált, hogy agyonüsse valahogy az id t: a körmét reszelgette egy
darab smirglivel, addig dörzsölte ket, amíg selymes, rózsaszín fényt nem kaptak,
újra meg újra megfésülte haj szesszel megnedvesített, beillatosított haját, napjában
háromszor-négyszer is fogat mosott, s majdnem ugyanannyiszor megborotválkozott és
lezuhanyozott. De ugyanilyen gondot fordított cellája tisztaságára is, amelyben egy
vécé, egy zuhanyozófülke, egy prices, egy szék meg egy asztal volt. Büszke volt rá,
mikor Mrs. Meier elismeréssel adózott neki érte. - Ejha! - kiáltotta az asszony, Perry
priccsére mutatva. - Ezt a pokrócot aztán érdemes megnézni! Olyan feszes, hogy egy
tízcentes visszapattanna róla. - A nap legnagyobb részét azonban az asztal mellett
töltötte: ott evett, oda ült, amikor vázlatokat készített Redr l, virágokat, Krisztus-
fejeket meg n i arcokat és fels testeket rajzolt képzelet után; s ott vezetett valami
naplófélét is, olcsó, vonalazott irkalapokon.
Január 7., csütörtök. Itt járt Dewey. Hozott egy doboz cigarettát. Meg egy csomó
géppel írt papirt, a vallomásomat, azzal, hogy írjam alá. Nem voltam rá hajlandó.
A vallomás hetvennyolc oldalas dokumentum volt, a Finney Megyei Bíróság
gyorsírón jének diktálta le. Az a szöveg volt, amelyet Alvin Deweynak és Clarence
Duntznak mondott el az autóban. Dewey - ahogy kés bb beszámolt Perry Smithszel
való aznapi találkozásáról - nagyon meglep dött, mikor Perry nem volt hajlandó
aláírni a vallomást. - Nem mintha lényeges lett volna: mint tanú, bármikor
hivatkozhattam a bíróság el tt a szóbeli vallomásra, amelyet Duntznak meg nekem
tett. Meg aztán birtokunkban volt Hickock vallomása is, amelyet még Las Vegasban
írt alá, az, amelyben Smitht vádolta mind a négy gyilkosság elkövetésével. De azért
furdalt a kíváncsiság. Megkérdeztem Perryt, mért gondolta meg magát. Mire azt
mondta: „Ebben a vallomásban két pont kivételével minden igaz. Ha megengedi, hogy
ezt a két pontot helyesbítsem, aláírom." Sejtettem, melyik két pontra gondol. Az általa
meg a Dick által el adott történet közt ugyanis egyetlen lényeges eltérés volt: Perry
tagadta, hogy végezte ki a Clutter család valamennyi tagját. Mindaddig esküvel
állította, hogy Nancyt meg az anyját Hickock ölte meg.
- És igazam volt! Csakugyan ezt akarta csinálni: be akarta ismerni, hogy Hickock
mondott igazat, vagyis hogy , azaz Perry Smith l tte agyon a család mind a négy
tagját. Azt mondta, eddig azért hazudott, mert, hogy a saját szavaival éljek: „meg
akartam fizetni Dick-nek, amiért olyan gyáva volt. Hogy az inába szállt a bátorsága."
De nem azért határozta el, hogy helyesbíti vallomását, mintha hirtelen megenyhült
volna Hickock irányában. Azt állította, hogy vallomását csak Hickock szüleire való
tekintettel szeretné helyesbíteni, mert sajnálta Dick anyját. „Nagyon kedves teremtés"
- jelentette ki. „Talán vigasztalást jelentene a számára, ha tudná, hogy Dick egyszer
sem húzta meg a ravaszt. Dick nélkül persze nem történt volna semmi, bizonyos
értelemben majdnem egyedül hibás a dologban, de az igazság mégiscsak az, hogy én
öltem meg mind a négyüket." De nem tudott meggy zni. Legalábbis nem annyira,
hogy engedtem volna módosítani a vallomást. Mint mondtam már, nem volt
szükségünk Smith formális írásos beismerésére, hogy bizonyítani tudjuk az eset
bármelyik részletét. Anélkül is elég bizonyítási anyagunk volt hozzá, hogy tízszer is
akasztófára juttathassuk mindkett jüket.
A Dewey bizakodását magyarázó körülmények közt szerepelt többek közt az is, hogy
megtalálták a rádiót és a távcsövet, amit a gyilkosok a Clutter-házból tulajdonítottak
el, aztán kés bb Mexico Cityben eladtak. (Harold Nye K. B. I.-detektívnek, aki
kifejezetten ezzel a céllal repült oda, sikerült mindkét tárgyat megtalálnia az egyik
zálogházban.) Ezenkívül Smith, miközben vallomását diktálta, egyéb fontos
bizonyítékok hollétét is elárulta - Kihajtottunk az országútra, és elindultunk kelet felé -
mondta, mikor elmesélte, mit csináltak az után, hogy elmenekültek a gyilkosság
színhelyér l. -Robogtunk, mint az rültek. Dick ült a volán mellett. Úgy emlékszem,
mindkett nknek nagyon jó kedve volt. Nekem mindenesetre az volt. Jókedvem volt, s
ugyanakkor nagy megkönnyebbülést is éreztem. Egyszer en képtelenek voltunk
abbahagyni a nevetést; egyszerre olyan mulatságosnak t nt az egész. Nem tudom,
miért, de annak t nt. Csakhogy a puska csöve véres lett, a ruhám is tele volt
vérfoltokkal, s véres volt még a hajam is. Ezért rátértünk egy d l útra, és robogtunk
vagy nyolc mérföldet, amíg a préri közelébe nem értünk. Tisztán lehetett hallani a
prérifarkasok üvöltését. Elszívtunk egy cigarettát, és Dick tovább viccel dött azon,
ami ott künn történt. Kiszálltam a kocsiból, kiszivattyúztam egy kis vizet a h t b l, és
lemostam a vért a puskacs r l. Aztán Dick vadászkésével, amellyel elvágtam Mr.
Clutter torkát, egy kis gödröt ástam a földbe, és beletemettem az üres hüvelyeket meg
a megmaradt zsineget és ragtapaszt. Aztán továbbmentünk, amíg el nem értük a 83.
számú országutat, és elindultunk kelet felé, Kansas City és Olathe irányába. Hajnalban
Dick megállt egy turista táborhelynél, országúti pihen nek is szokták nevezni, ahol
t zhelyek vannak felállítva a szabad ég alatt. Tüzet raktunk, és elégettük, ami vackunk
még volt. A keszty inket meg az ingemet. Dick azt mondta, szívesen megsütne egy
ökröt, mert sose volt még ilyen éhes. Majdnem dél lett, mire Olathe-ba értünk. Dick
letett a szállodámnál, aztán hazament, hogy családja körében költse el a vasárnapi
ebédet. Igen, a kést magával vitte. Meg a puskát is.
A Hickockékhoz kiküldött K. B. I.-detektívek meg is találták a kést egy
horgászfelszerelést tartalmazó ládában, meg a puskát is: még mindig hanyagul a
konyhafalnak volt támasztva. (Hickock apja, aki nem akarta elhinni, hogy a fiának
része lehetett egy ilyen „iszonyú b ntényben", makacsul állította, hogy a puska
november els hete óta nem került ki a házból, tehát semmi esetre se lehet a gyilkos
fegyver.) Az üres töltényhüvelyeket, a zsineget meg a ragtapaszt egy Virgil Pietz nev
megyei útkarbantartó segítségével találták meg, aki egy földgyaluval centiméterr l
centiméterre végigborotválta a Perry Smith által megjelölt területet, amíg az elásott
holmik felszínre nem kerültek. Ezzel bezárult a kör; a K. B. I. most már
megtámadhatatlan bizonyító anyagot állított össze, mert a vizsgálat kimutatta, hogy a
hüvelyeket igenis Hickock vadászpuskájából l tték ki, és a maradék zsineg és
ragtapasz ugyanabból az anyagból való, amellyel az áldozatokat megkötözték és
elnémították.
Január 11., hétf . Ügyvédem van. Mr. Fleming. Piros nyakkendös öregember.
Mivel a vádlottak közölték, hogy nincs pénzük ügyvédet fogadni, a bíróság elnöke,
Roland H. Taté bíró, hivatalból jelölt ki számukra véd nek két helybeli ügyvédet, Mr.
Arthur Fleminget és Mr. Hamson Smitht. Fleming, egy hetvenegy éves, alacsony
emberke, Garden City volt polgármestere, aki jelentéktelen külsejét meglehet sen
felt n szín nyakkend vel próbálta feledtetni, csak nagy nehezen vállalta a
megbízatást. - Semmi kedvem sincs hozzá - mondta a bírónak. - De ha a bíróság úgy
látja, hogy én vagyok alkalmas a feladatra, természetesen nem tehetek egyebet. -
Hickock véd je, Harrison Smith, egy negyvenöt éves, egy méter nyolcvan centi magas
golfozó, az egyik jótékonysági klub aktív tagja, ugyancsak rezignáltán vállalta a
feladatot. -Valakinek csak meg kell csinálnia. Megteszek minden t lem telhet t. Noha
kétlem, hogy a dolog túlságosan népszer vé tenne a környéken.
Január 15., péntek. Mrs. Meier bekapcsolta a rádiót a konyhában, és hallottam,
amikor bemondták, hogy a megyei ügyész halálbüntetést fog kérni. „A gazdagokat
sose kötik föl. Csak a szegényeket, akiknek nincs barátjuk."
Amikor a megyei ügyész, Duane West - egy ambiciózus, jó megjelenés , huszonnyolc
éves fiatalember, aki azonban negyvennek, s t néha ötvennek látszik - a fenti
kijelentést tette, a következ ket mondta az újságíróknak: - Ha az ügy esküdtszék elé
kerül, fel fogom kérni az esküdteket, hogy állapítsák meg a vádlottak b nösségét, és
szabjanak ki rájuk halálbüntetést. Ha a vádlottak lemondanak az esküdtszéki
tárgyalásról, s már a bíró el tt beismerik b nösségüket, a bírót fogom felkérni rá, hogy
szabjon ki halálbüntetést. Tudtam, hogy ebben az ügyben szilárd elhatározásra kell
jutnom, és igen alapos megfontolás után jutottam erre az elhatározásra. Úgy érzem,
hogy a b ntény bestiális voltára és az áldozatok iránt tanúsított irgalom teljes hiányára
való tekintettel csakis a halálbüntetés az egyetlen lehet ségünk arra, hogy a
társadalmat ezekt l a gyilkosoktól megvédjük. Különösen érvényes ez Kansasra, ahol
az életfogytiglani fegyházbüntetésben benne van a feltételes szabadlábra helyezés
lehet sége. Az életfogytiglani fegyházra ítéltek gyakorlatilag átlagosan tizenöt évet se
töltenek börtön-ben.
Január 20., szerda. Felszólítottak, hogy vessem alá magam hazugságdetektoros
vizsgálatnak a Walker-ügyben.
Egy ilyen eset, mint a Clutter-ügy, egy ilyen nagyarányú b ntény mindenütt felkelti a
rend rség érdekl dését, különösen azokét a nyomozókét, akik hasonló, de eddig még
megoldatlan b nügyek felderítésével vannak megbízva, mert mindig fennáll a
lehet ség, hogy az egyik rejtély megoldása egy másikat is megoldhat. A számtalan
rend rtiszt közt, akit a Garden Cityben történ események foglalkoztattak, ott volt a
floridai Sarasota megye seriffje is; ebben a megyében van ugyanis Osprey, egy Tampa
közelében lev halászfalu, ahol alig egy hónappal a Clutter-tragédia után ugyancsak
négyszeres gyilkosságot követtek el egy félrees ranchen. Ez volt az az eset, amelyr l
Smith karácsony napján egy tudósítást olvasott az újságban Miamiban. Itt is egy
négytagú család volt az áldozat: egy fiatal házaspár, Mr. és Mrs. Clifford Walker,
valamint két gyermekük, egy kisfiú meg egy kislány, s ugyancsak puskával l tték
fejbe ket. Mivel Clutterék gyilkosai december 19-én, amikor ez a gyilkosság történt,
egy tallahasseei szállodában töltötték az éjszakát, Osprey seriffje, akinek semmiféle
nyom nem volt a birtokában, magától értet d en szerette volna kihallgatni és
hazugságdetektoros vizsgálatnak vetni alá a két vádlottat. Hickock közölte, hogy
hajlandó alávetni magát a vizsgálatnak, s ugyancsak közölte Smith is, aki a kansasi
hatóságok el tt kijelentette: - Akkoriban föl is hívtam rá Dick figyelmét, mondtam
neki, hogy fogadni mernék: akárki csinálta, csak olyasvalaki lehetett, aki olvasta, mi
történt ott künn, Kansasban. Valami rült. - A vizsgálat eredménye - nagy csalódására
Osprey seriffjének, valamint Alvin Deweynak is, aki nem hisz a rendkívüli véletlenek
találkozásában - abszolút negatív volt. A Walker család gyilkosa mindmáig ismeretlen.
Január 31., vasárnap. Dick apja meglátogatta Dicket. Hangosan ráköszöntem, amikor
elhaladt el ttem (a cella ajtaja el tt), de csak ment tovább. Lehet, hogy nem is hallotta.
Mrs. M.-tól (Meier) megtudtam, hogy Mrs. H. (Hickock) nem jött el, mert nagyon
rosszul érzi magát. Állatian havazik. Az éjszaka azt álmodtam, hogy Alaszkában
vagyok papával, s arra ébredtem, hogy fázom: az ágyba vizeltem, egész tócsa volt
alattam.
Mr. Hickock három órát töltött a fiánál. Utána a munkától megviselt öregember, aki
csonttá fogyott és meggörnyedt a ráktól, amely néhány hónap múlva végzett is vele, a
nagy hóesésben kigyalogolt Garden City pályaudvarára. Miközben a hazafelé induló
vonatra várt, nyilatkozatot adott egy riporternek: - Igen, meglátogattam Dicket. Sokáig
beszélgettünk. És biztosíthatom fel le, hogy nem úgy van, ahogy az emberek beszélik.
Vagy ahogy az újságok írják. A fiúk nem azzal a szándékkal hatoltak be abba a házba,
hogy gyilkoljanak. Legalábbis az én fiam nem. Lehet, hogy vannak hibái, de ennyire
semmi esetre se gonosz. Smittyvel más a helyzet. Dick elmondta, hogy nem is tudott
róla, mikor Smitty megtámadta azt az embert (Mr. Cluttert), és elvágta a torkát. Nem
is volt abban a helyiségben. Csak akkor rohant be, amikor meghallotta a dulakodást.
Dicknél volt a puska, és ahogy nekem elmondta, a következ történt: „Smitty elvette
t lem a puskát, és egyszer en fejbe l tte azt az embert." Meg azt mondta: „Vissza
kellett volna vennem t le a puskát, és t l nöm agyon. Meg kellett volna ölnöm,
miel tt meggyilkolta volna a család többi tagját is. Akkor most nem lennék ilyen
kutyaszorítóban." Én is azt hiszem. Ahogy most állnak itt a dolgok, ahogy az itteniek
éreznek, nem lehet semmi reménye. Mindkett jüket föl fogják akasztani. És elhiheti
nekem - tette hozzá fáradtságtól és kétségbeesést l fátyolos szemmel -, egy apa
számára nem lehet semmi borzalmasabb annál a tudatnál, hogy fölakasztják a fiát.
Perry Smithnek se az apja, se a n vére nem írt, nem is látogatták meg. Tex John Smith
állítólag elment aranyat keresni valahová Alaszkába, s az ottani rend rségnek beható
nyomozás után sem sikerült megtalálnia. A n vére pedig azt mondta a detektíveknek,
hogy fél az öccsét l, s megkérte ket, hogy ne árulják el neki jelenlegi címét. (Amikor
ezt közölték Smithszel, elmosolyodott, és azt mondta: - Bárcsak is ott lett volna
akkor éjjel abban a házban! Az lett volna csak a jó kis móka!)
A mókustól, Meierékt l és az ügyvédjét l, Mr. Flemingt l eltekintve, aki id nként
érintkezett vele, Perry Smith nagyon egyedül volt. Hiányzott neki Dick.
Sokat gondolok Dickre, írta egyik nap rögtönzött naplójába. rizetbe vételük óta nem
volt szabad érintkezniük egymással, márpedig a szabadságon kívül Perry legjobban
arra vágyott, hogy beszélhessen Dickkel, hogy ismét együtt lehessen vele. Dick nem
volt ugyan olyan „kemény legény", olyan „gyakorlatias", „férfias", olyan „igazi
vasember", amilyennek valamikor képzelte; „nagyon gyengének és gyarlónak",
mondhatni „gyávának" bizonyult. Pillanatnyilag mégis volt az az ember, akihez
legközelebb érezte magát a világon, mert k legalább egyfajták voltak, testvérek, Káin
ivadékai mind a ketten; Dickt l elválasztva Perry „teljesen elhagyatottnak" érezte
magát. „Olyan vagyok, mint a leprás, akihez csak egy rült közeledhet."
De aztán február közepén egy délel tt levelet kapott. A massachusettsi Readingben
adták föl, és ez állt benne:
Kedves Perry, szomorúan értesültem róla, hogy ilyen bajba keveredtél, és
elhatároztam, hogy írok neked, és tudatom veled, hogy nem felejtettelek el, és szívesen
segítek rajtad, ha tudok. Don Cullivan vagyok, és arra az esetre, ha a nevem alapján
nem emlékeznél rám, itt mellékelek egy fényképet, akkortájt készült, amikor
megismerkedtünk. Amikor nemrég olvastam rólad az újságban, el ször nagyon
megdöbbentem, de aztán visszagondoltam azokra az id kre, amikor együtt voltunk.
Igaz, hogy sose voltunk bizalmas baráti viszonyban, mégis sokkal jobban emlékszem
rád, mint legtöbb bajtársamra, akivel együtt katonáskodtam. 1951 szén lehetett, hogy
beosztottak téged a 761-és könny utászokhoz, Fort Lewisba, Washington államban.
Alacsony voltál (én se sokkal magasabb), keménykötés , sötét b r , s r fekete hajad
volt, és folyton vigyorogtál. Mivel egy ideig Alaszkában éltél, a fiúk közül sokan
„Eszkimónak" neveztek. Egyik legels emlékem rólad egy szemlével kapcsolatos,
amikor valamennyiünknek ki kellett nyitnunk a katonaládánkat. Ha jól emlékszem,
mindegyik láda rendben volt, a tied is, csak éppen hogy a fedele belül tele volt
ragasztva félmeztelen n k képeivel.
Mindnyájan biztosra vettük, hogy bajod lesz bel le. De a szemlét tartó tiszt nem szólt
rá semmit, és amikor véget ért a cirkusz, és nem rendelt raportra, emlékszem, hogy mi
többiek nagyon vagány fickónak tartottunk. Arra is emlékszem, hogy remekül tudtál
biliárdozni, s még tisztán látlak magam el tt a biliárdasztalnál a század
társalgójában. Te voltál az egyik legjobb teherautó-sof r az alakulatban. Emlékszel
még a terepgyakorlatokra? Az egyik ilyen gyakorlaton, amelyet télen rendeztek,
emlékszem, hogy mindkett nket teherautóra osztottak be. A mi alakulatunknál a
teherautókat nem f tötték, és kutya hideg szokott lenni elöl a sof rfülkében.
Emlékszem, hogy lyukat vágtál a kocsid padlójába, hogy a motorból a sof rfülkébe
áradjon a meleg. Azért emlékszem erre olyan jól, mert nagyon imponált nekem,
ugyanis a hadsereg tulajdonának „rongálása" olyan b n volt, amiért szigorúan
megbüntethették az embert. Persze, én akkor még elég zöldfül voltam a katonaságnál,
és valószín leg féltem megszegni a szabályzatot, de emlékszem, hogy te csak
vigyorogtál a dolgon (és jó meleged volt), én meg idegeskedtem miatta (és fáztam).
Arra is emlékszem, hogy vettél magadnak egy motorbiciklit, és homályosan rémlik,
hogy valami bajod is volt miatta. A rend rség vett üldöz be? Vagy karamboloztál?
Nekem mindenesetre akkor t nt fel el ször, hogy hajlamos vagy a féktelenségre.
Lehetséges, hogy némely dologra rosszul emlékszem,- de hát ennek már több mint
nyolc esztendeje, és csak körülbelül nyolc hónapig szolgáltam együtt veled. De úgy
emlékszem, hogy jól ki tudtam veled jönni és nagyon megszerettelek. Mindig jókedv
voltál, és hetyke, mindig kit n en végezted el, amit rád bíztak, és nem emlékszem, hogy
sokat panaszkodtál volna. Persze, biztos akkor is elég féktelen voltál, de hát én ebb l
nem sokat tapasztaltam. Most azonban csakugyan nagy bajban vagy. Megpróbállak
elképzelni, milyen vagy most. És mire gondolsz. Amikor el ször olvastam rólad ezt a
dolgot, mintha f ejbe kólintottak volna. Komolyan. De aztán félretettem az újságot, és
megpróbáltam egyébbel foglalkozni. De folyton csak te jártál az eszemben. Sehogy se
tudtam elfelejteni a dolgot. Én elég vallásos (katolikus) vagyok, legalábbis igyekszem
az lenni. Nem voltam mindig az. Csak úgy sodródtam az árral, s nem sokat tör dtem
az egyetlen dologgal, ami igazán lényeges. Sose gondoltam a halálra, vagy arra, hogy
a halál után is lehet élet. Csak éltem a vakvilágba: autó, egyetem, randevúk stb. De az
öcsém tizenhét éves korában f ehérvérüségben meghalt. El re tudtam, hogy meg fog
halni, és kés bb gyakran eltöprengtem rajta, hogy vajon mire gondolhatott akkor. És
most rád gondolok, és azon töprengek, hogy vajon te mire gondolsz most. A halála
el tti utolsó hetekben nem tudtam mit mondani az öcsémnek. De most már tudom,
hogy mit kellett volna mondanom. És ezért írok most neked: mert téged is éppúgy Isten
teremtett, mint engem, és téged is ugyanúgy szeret, mint engem, és mivel Isten útjai
kifürkészhetetlenek, velem is megtörténhetett volna, ami veled történt. Barátod: Don
Cullivan.
A név nem mondott semmit Perrynek, a fényképen azonban felismerte a rövidre nyírt
hajú, kerek szem , nagyon komoly tekintet fiatal katonát. Sokszor elolvasta a levelet;
noha a vallással kapcsolatos célzások egyáltalán nem gy zték meg („próbáltam hinni,
de nem megy, képtelen vagyok rá, és semmi értelme megjátszanom magam"), a levél
mégis nagyon fölkavarta, íme egy ember, aki felajánlja a segítségét, egy értelmes és
becsületes ember, aki valamikor ismerte és szerette t, egy ember, aki úgy írta alá a
nevét, hogy barátod. Hálás szívvel, sietve nekilátott, hogy megírja a válaszlevelet:
„Kedves Don, hogy a fenébe ne emlékeznék Don Cullivanre..."

Hickock cellájának nem volt ablaka; az ajtó egy széles folyosóra nyíit, a többi cellával
szemközt. Viszont Dick nem volt egyeaül, volt kivel beszélgetnie: iszákosok,
pénzhamisítók, feleségüket ver férjek és mexikói csavargók egész sora fordult meg a
cellában; és Dick a maga könnyed, „alvilági" zsargonjával, trágár történeteivel és
merész vicceivel nagy népszer ségre tett szert fogolytársai körében. (Bár akadt köztük
egy, aki hallani se akart róla: egy öregember, aki azt sziszegte feléje, hogy „Gyilkos!
Gyilkos!", és egyszer nyakon öntötte egy vödör mocskos vízzel.)
Hickock küls leg szokatlanul nyugodt fiatalembernek látszott. Amikor nem társalgott
vagy aludt, a priccsén hevert, cigarettázott, rágógumit rágcsált, s sportlapokat meg
olcsó krimiket olvasott. Gyakran csak feküdt tétlenül, kedvenc régi slágereit
fütyörészte („Gyönyör kislány lehettél", „Lépjünk meg Buffalóba"), és mereven
bámulta a plafonról lelógó erny nélküli villanykörtét, amely éjjel-nappal égett.
Gy lölte ezt az örökké rköd villanykörtét; zavarta alvás közben, és ami még
kellemetlenebb volt, veszélyeztette titkos tervének sikerét, azt, hogy megszökik. Mert
a fogoly egyáltalán nem volt olyan közönyös és nemtör döm, amilyennek látszott;
még nem adott föl semmit; minden lehetséges lépésre el volt szánva, hogy elkerülje a
„nagy hintát". Mert meg volt gy z dve róla, hogy a per eredménye csakis ez a
szertartás lehet - különösen, ha Kansas államban folytatják le -, s elhatározta, hogy
búcsút mond a börtönnek, csór egy kocsit, és köd el tte, köd utána. Ehhez azonban
el ször is fegyverre volt szüksége; és néhány hét alatt készített is egy „halefet", valami
jégfúróhoz hasonló szerszámot, amelynek halálbiztosan kell majd Meier seriffhelyettes
bordái közé hatolnia. A fegyver alkotóelemei - egy darab fa meg egy darab kemény
drót - eredetileg egy vécékefe részei voltak, amit ellopott, szétszedett, és a matraca alá
dugott. Kés éjszaka, amikor csak a hortyogás, köhécselés meg a sötétbe borult
városon keresztülrobogó Santa Fé-i vonatok panaszos füttyei hallatszottak, a cella
cementpadlóján reszelgette a drótot. És munka közben terveket kovácsolt.
Egyszer, a középiskola elvégzését követ els télen, Hickock autóstoppal beutazta
Kansast és Coloradót. -Ez akkor volt, amikor munkát kerestem. Fölvett egy teherautó-
sof r, és minden különösebb ok nélkül egy kis vitába keveredtünk, a lényeg az, hogy
alaposan összevert. Kilökött a kocsiból, és minden további nélkül otthagyott. Valahol
fönn a fenében, a Sziklás-hegységben. Ólmos es esett, mérföldeket gyalogoltam, s
vérzett az orrom, mint egy megszúrt disznó. Aztán néhány kis faházhoz értem, egy
erd s hegyoldalban. Kis nyaralók voltak, mindegyik zárva, és az évnek ebben a
szakában természetesen üresen állt. Betörtem az egyikbe. Találtam t zifát, konzervet,
még egy kis whiskyt is. Egy egész hetet töltöttem ott, s ez volt életem egyik
legkellemesebb id szaka, annak ellenére, hogy iszonyúan fájt az orrom, és csupa kék
meg zöld folt volt a szemem körül. Aztán elállt a hóesés, és kisütött a nap. Olyan eget
még sose látott. Akárcsak Mexikóban. Mintha csak Mexikóban lett volna az ember,
persze valamiféle hideg égöv alatti Mexikóban. Átkutattam a többi nyaralót is, és
találtam néhány füstölt sonkát, egy rádiót meg egy puskát. Remek volt. Az egész napot
a szabadban töltöttem, puskával a vállamon. A nap az arcomba sütött. Úristen, de jól
éreztem magam! Akárcsak Tarzan. Minden este babot meg sült sonkát vacsoráztam,
beburkolóztam a t z mellett egy pokrócba, és rádiót hallgattam, amíg el nem
álmosodtam. Egy lélek se járt még a közelben sem. Fogadni mernék, hogy akár
tavaszig is ott maradhattam volna. - Dick elhatározta, hogy ezt fogja csinálni, ha
sikerül a szökés: nekivág a coloradói hegyeknek, és keres egy faházat, ahol elbújhat
tavaszig. (Természetesen egyedül; hogy Perryvel mi lesz, nem érdekelte.) Azs hogy
ilyen idillikus közjátékra van kilátása, csak fokozta buzgalmát, amellyel titokban a
drótot köszörülte: olyan hegyesre és hajlékonyra csiszolta, mint egy t r.
Március 10., csütörtök. A seriff razziát rendezett. Valamennyi cellát átkutatta, és egy
halefet talált D. matraca alá dugva. Csak azt szeretném tudni, mit forgatott a fejében
(nevetséges).
Az igazság az, hogy Perry egyáltalán nem tartotta nevetségesnek a dolgot, mert Dick -
egy ilyen veszélyes fegyver birtokában - dönt szerepet játszhatott volna azokban a
tervekben, amelyeket kovácsolgatott. Ahogy múltak a hetek, lassan megismerkedett
a bíróság el tti tér életével, lakóival, szokásaival. Például a macskákkal: a két sovány,
szürke kandúrral, amelyek minden alkonyatkor megjelentek, végigcserkészték a teret,
meg-megálltak, és megvizsgálták a tér szélén parkoló autókat. A macskák furcsa
viselkedése sok fejtörést okozott neki, amíg Mrs. Meier meg nem magyarázta, hogy az
autók h t inek rácsa mögé szorult döglött madarakra vadásznak. Ett l fogva mindig
fájó érzés töltötte el, ha megpillantotta a macskákat. - Ugyanis életem legnagyobb
részében magam is ezt csináltam. Vagy majdnem ugyanezt.
Aztán járt arra egy ember, aki különösen magára vonta Perry figyelmét: robusztus,
egyenes tartású férfi volt, ezüstszürke haja mint valami sapka simult a koponyájára,
telt arca - dacosan el reugró álla miatt - mozdulatlanságában is mindig morcosnak
hatott, szája sarka legörbült, szemét lesütötte, mint aki mélabús ábrándokba merül -
maga volt a megtestesült könyörtelen szigor. Ez különben - legalábbis részben - téves
benyomásnak bizonyult, mert a fogoly néha észrevette, hogy az illet leáll beszélgetni,
tréfálkozik, nevetgél, s ilyenkor gondtalan, joviális, jólelk embernek látszott,
„olyasvalakinek, aki talán meg tudja érteni egy probléma emberi oldalát is", ami adott
esetben nagyon fontos tulajdonságnak számított, lévén az illet Roland H. Tate, a 32.
igazságügyi körzet bírája, a Kansas Állam kontra Hickock és Smith-per tárgyalásának
elnöki tisztére kijelölt jogtudós. A Tate név, miként Perry nemsokára értesült róla, régi
és köztiszteletben álló név volt Nyugat-Kansasban. A bíró gazdag lótenyészt és
nagybirtokos volt, és a felesége állítólag nagyon szép asszony. Két fia közül a
fiatalabbik meghalt, s ez a tragédia olyan súlyosan érintette a szül ket, hogy örökbe
fogadtak egy kisfiút, akinek nem volt se családja, se otthona, s egy szép napon a
bíróság elé került. - Úgy látszik, jószív ember - mondta egyszer Mrs. Meiernek Perry.
- Hátha mégis sikerül megúsznunk.
De Perry ezt egy pillanatig sem hitte komolyan; igazában az volt a meggy z dése,
amit Don Cullivannek írt, akivel most már rendszeresen levelezett: a b n, amit
elkövetett, „megbocsáthatatlan", és el van készülve rá, hogy „fel kell mennie azon a
tizenhárom lépcs fokon". Azért még nem hagyta el teljesen a remény, mert neki is
szökési tervei voltak. A terv sikere két fiatalembert l függött, akiket többször is
rajtakapott, hogy figyelik t. Az egyiknek vörös volt a haja, a másiké fekete. Néha
megálltak a téren a fa alatt, amelynek ágai a cella ablakát súrolták, fölmosolyogtak rá,
és jeleket adtak neki - legalábbis Perry úgy képzelte. Szólni egy szót se szóltak, s
körülbelül egy perc múlva mindig odábbálltak. A fogoly mégis arra a meggy z désre
jutott, hogy a két fiatalember, talán kalandvágytól hajtva, segíteni akar neki, hogy
megszökhessen. Ebben a hitben egy térképet rajzolt a térr l, s megjelölte rajta azt a
helyet, ahová a szöktetés céljára szánt autót a legokosabb volna állítani. A térkép alá a
következ ket írta: „Egy 5. számú fémf rész kellene. Semmi egyéb. De számot vetettek-
e a következményekkel, ha elkapják magukat? (Ha igen, bólintsanak.) Hosszú ideig
tartó börtönt jelenthet. De az is megeshetik, hogy szökés közben agyonlövik magukat.
Olyasvalakiért, akit nem is ismernek. GONDOLJÁK MEG KÉTSZER IS!! De igazán!
Egyébként honnan tudhatom, hogy bízhatok-e magukban? Hátha csak trükk az egész,
hogy kicsaljanak és lepuffantsanak? És mi lesz Hickockkal? Minden tervben
számításba kell venni t is."
Perry galacsinná gy rte a papírt, és az asztalán rizgette, hogy ha a két fiatalember
ismét megjelenik, azonnal kidobhassa nekik az ablakon. De nem jelentek meg, soha
többé nem látta ket. Végül már azon töprengett, hátha csak találta ki ket. (A
gondolat, hogy esetleg „nem normális, s t bolond", mindig nyugtalanította. „Már
akkor is, amikor még gyerek voltam, és a n véreim kinevettek, mert szerettem a
holdfényt. Szerettem elbújni az árnyékban, és a holdat nézni.") Akár kísértetek voltak,
akár nem, többé nem gondolt a két fiatalemberre. Helyettük a menekülés egy másik
módjáról, az öngyilkosságról kezdett ábrándozni; s noha a börtön r minden
óvintézkedést megtett (Perrynek nem volt se tükre, se öve, se nyakkend je, se
cip f z je), kiagyalta a módját, hogyan hajtsa végre a dolgot. Az cellájában is éjjel-
nappal égett a mennyezeten egy villanykörte, de neki - nem úgy, mint Hickocknak -
egy sepr is volt a cellájában, és ha a sepr fejét nekinyomta a villanykörtének, ki
tudta csavarni. Egyik éjjel azt álmodta, hogy kicsavarta és összetörte a körtét, s az
üvegszilánkokkal fölvágta az ereket a csuklóján és a bokáján. - Éreztem, hogy kifogy a
lélegzetem, és elsötétedik körülöttem a világ - mesélte kés bb, amikor beszámolt
akkori érzéseir l. - A cella falai leomlottak, az égbolt leereszkedett, s megpillantottam
a nagy sárga madarat.
Perrynek egész életében - gyerekkorában is, amikor szegény volt, és rosszul bántak
vele, ifjúkorában is, amikor csavargóit, és férfikorában is, amikor börtönben ült -
mindig megjelent álmában a nagy, papagájfej sárga madár, a bosszú angyala,
cs rével és karmaival megtámadta ellenségeit, vagy - mint most is - megmentette a
halál torkából. - Fölemelt, olyan könnyen, mint egy egeret, és egyre feljebb és feljebb
szálltunk, tisztán láttam magam alatt a teret, láttam, hogy rohangálnak és ordibálnak az
emberek, a seriff ránk l tt, mindenki dühös volt, mert szabad voltam, röpültem, különb
voltam, mint bármelyikük.

A tárgyalás kezdete 1960. március 22-ére volt kit zve. Az ezt megel z hetekben a
véd ügyvédek gyakran tárgyaltak a vádlottakkal. Ismételten megvitatták a kérdést,
nem kellene-e kérniük, hogy utalják az ügyet egy másik város bírósága elé, de az öreg
Mr. Fleming figyelmeztette ügyfelét: - Teljesen mindegy, hogy Kansas melyik
városában tartják a tárgyalást. Az emberek érzelmi beállítottsága az egész állam
területén egyforma. Talán még Garden Cityben van a legtöbb esélyünk. Itt vallásosak
az emberek. A városnak tizenegyezer lakosa és huszonkét temploma van. És a papok
többsége ellenzi a halálbüntetést, azt mondja, hogy erkölcstelen, nem keresztényhez
méltó; még Cowan tiszteletes, Clutterék papja és a család bizalmas barátja is a
halálbüntetés ellen tartott prédikációt éppen ezzel az üggyel kapcsolatban. Ne felejtse
el, több reményünk úgyse lehet, mint hogy talán sikerül megmentenünk az életüket.
Véleményem szerint itt erre legalább annyi esélyünk van, mint másutt.
Röviddel azután, hogy vádat emeltek Smith és Hickock ellen, a két véd ügyvéd
fölkereste Taté bírót, s indítványt terjesztett el , hogy a vádlottakat vessék alá alapos
elmekórtani vizsgálatnak. Kifejezetten arra kérték a bíróságot, hogy helyeztesse
rizetbe a foglyokat a kansasi Larnedben lev állami kórházban, amely maximális
biztonsági berendezésekkel ellátott elmeosztállyal rendelkezik, hogy kivizsgálhassák,
„nem beszámíthatatlan, gyengeelméj vagy elmebeteg-e" a két vádlott közül
valamelyik, vagy mind a kett , vagyis „nem képtelen-e felfogni helyzetét és
segítségére lenni véd jének".
Larned száz mérföldre fekszik Garden Cityt l keletre: Hickock ügyvédje, Harrison
Smith, közölte a bírósággal, hogy el z nap odautazott, és tárgyalt az ottani kórház
több orvosával: - Városunkban nincsenek képesített elmeszakért k. Kétszázhuszonöt
mérföldes körzetben Larned az egyetlen olyan hely, ahol gyakorlott orvosok vannak,
akik megbízható elmekórtani vizsgálatokat tudnak végezni. Ehhez azonban id kell:
minimum négy, de lehet, hogy nyolc hét. Viszont azok az orvosok, akikkel tárgyaltam
a dologról, közölték, hogy hajlandók azonnal megkezdeni a munkát; s mivel állami
kórházról van szó, a megyének természetesen egy centjébe se kerülne a vizsgálat.
A tervet Logan Green helyettes ügyész a leghatározottabban ellenezte, mert attól
tartott, hogy ellenfelei az elkövetkezend tárgyaláson úgynevezett „pillanatnyi
elmezavarral" fognak operálni, s az indítvány eredménye végül is az lesz - ahogy egy
magánbeszélgetés során megjósolta -, hogy a tanúk emelvényén megjelenik egy csomó
elmegyógyász, aki a vádlottakkal szimpatizál. („Ezek a fickók mindig a gyilkosok
miatt sírnak. Az áldozatok eszükbe se jutnak.") Az alacsony, harcias, Kentuckyben
született Green mindenekel tt kifejtette a bíróság el tt, hogy Kansas törvényei az
épelméj ség megállapításával kapcsolatban a régóta érvényben lev , Angliából átvett
M'Naghten-féle törvényhez igazodnak, s e szerint a vádlott szellemileg
beszámíthatónak és cselekedetéért felel sségre vonhatónak tekinthet , amennyiben
tisztában volt azzal, hogy mit cselekszik, és tudta, hogy az törvényellenes. Ezenkívül,
mondotta Green, Kansasban semmiféle olyan rendelkezés nincs érvényben, amely
szerint a vádlottak elmeállapotának kivizsgálásával megbízott orvosoknak speciális
képesítéssel kellene rendelkezniük: - Egyszer orvosok is lehetnek. Akik általános
orvosi képesítéssel rendelkeznek. Ennél többet nem kíván a törvény. Minden évben
tartunk a megyében vizsgálatokat abból a célból, hogy megállapítsuk, bíróság elé
állítható-e valaki vagy sem. S a vizsgálatba sose vonunk be se larnedi, se más
elmegyógyintézetb l való orvosokat. A mi orvosaink is el tudják végezni a dolgot.
Egyáltalán nem nehéz megállapítani valakir l, hogy beszámíthatatlan, elmebeteg vagy
gyengeelméj -e... Teljesen szükségtelen tehát a vádlottakat Larnedbe küldeni. Tiszta
id pocsékolás.
Smith ügyvéd ezzel szemben azzal érvelt, hogy „az adott helyzet sokkal komolyabb;
nem valami egyszer örökségi ügyben lefolytatandó elmeorvosi vizsgálatról van szó.
Két emberélet forog kockán. Akármilyen b nt követtek is el a vádlottak, joguk van
hozzá, hogy képzett és tapasztalt szakorvosok vizsgálják meg ket. A pszichiátria
tudománya - tette hozzá, közvetlenül a bíróhoz intézve szavait - az utóbbi húsz
esztend ben nagy lépésekkel haladt el re. A szövetségi igazságügyi hatóságok egyre
nagyobb mértékben kezdenek ennek a tudománynak a szakembereivel együttm ködni,
igyekeznek fejl désével lépést tartani, ha er szakos cselekményekkel vádolt
személyekr l van szó. Úgy látom, itt a ragyogó alkalom arra, hogy mi is hasznosítsuk
az ezen a területen elért legújabb eredményeket."
A biró nem óhajtotta ezt a ragyogó alkalmat kihasználni, mert ahogy egyik kollégája
mondta róla egyszer: „Tate az a fajta bíró, aki a törvénykönyvhöz tartja magát, sose
kísérletezik, szigorúan a paragrafusok el írásait követi", de ugyanez a kritikusa azt is
megállapította Tate-tel kapcsolatban, hogy: „Ha ártatlan volnék, volna az els , akit a
bírói székben szeretnék látni; viszont ha b nös volnék, az utolsó." Tate bíró nem
utasította el teljesen a véd k indítványát, hanem pontosan azt tette, amit a törvény
el írt: kinevezett egy helybeli orvosokból álló háromtagú bizottságot azzal, hogy
mondjon véleményt a két fogoly elmeállapotáról. (A három orvos a meghatározott
id pontban föl is kereste a vádlottakat, körülbelül egy óra hosszat beszélgetett velük,
különböz kérdéseket tett föl nekik, s utána kinyilatkoztatta, hogy egyikük sem
szenved semmiféle elmezavarban. Amikor közölték Perry Smithszel ezt a diagnózist,
azt mondta rá: - Mib l állapították meg? Csak szórakozni akartak. Magának a
gyilkosnak a szájából akarták hallani a hátborzongató részleteket. Ó, hogy csillogott a
szemük! - Hickock véd je is bosszús volt; még egyszer elutazott Larnedbe, az Állami
Kórházba, mert rá akart venni egy elmeorvost, hogy jöjjön Garden Citybe, és minden
anyagi ellenszolgáltatás nélkül beszélgessen el a vádlottakkal. Az önként jelentkez
dr. W. Mitchell Jones különösen alkalmas volt erre a feladatra; még nem töltötte be a
harmincadik évét, de máris tapasztalt specialista volt a kriminálpszichológiában és
kriminálpszichiátriában, Európában és az Egyesült Államokban tanult és folytatott
gyakorlatot. Vállalta, hogy megvizsgálja Smitht és Hickockot, s amennyiben
vizsgálatának eredményei ezt lehet vé teszik, tanúvallomása során számukra
kedvez en foglal állást.)
Március 14-én délel tt a két véd ügyvéd ismét megjelent Tate bíró el tt, s ezúttal azt
kérte, hogy halasszák el a nyolc nap múlva esedékes tárgyalást. Kérésüket két
körülménnyel indokolták meg. Az egyik az volt, hogy „az egyik legfontosabb tanú,
Hickock apja pillanatnyilag olyan beteg, hogy nem tud megjelenni a bíró el tt, s
tanúvallomást tenni". A másik indok bonyolultabb volt. Az el z hét folyamán
nagybet s plakátok jelentek meg a város üzleteinek kirakataiban, a bankokban,
éttermekben meg a vasútállomáson, a következ szöveggel: H. W. CLUTTER
HAGYATÉKÁNAK ELÁRVEREZÉSE + 1960. MÁRCIUS 21-ÉN + A CLUT-
TERFARMON. - Tisztában vagyok vele - fordult Harrison Smith a bíróhoz -, hogy
szinte lehetetlen bebizonyítani, miszerint valamilyen el ítélet forogna fenn. De tény,
hogy az áldozat hagyatékának elárverezése mához egy hétre lesz, vagyis pontosan a
tárgyalás el tti napon. Hogy ez hátrányos lesz-e a vádlottakra nézve vagy sem, nem
tudom megmondani. Ezek a plakátok azonban, az újságban megjelen és a rádióban
elhangzó hirdetésekkel együtt állandóan emlékeztetni fogják a történtekre a város
minden polgárát, márpedig százötven polgárt idéztünk be, hogy esküdteket válasszunk
közülük.
A dolog Tate bírót hidegen hagyta. Minden kommentár nélkül elutasította az
indítványt.
Néhány héttel el bb, vagyis az év elején Mr. Clutter japán szomszédja, Hideo Ashida
elárvereztette a farmján lev szerszámokat és egyéb felszerelési tárgyakat, s
elköltözött Nebraskába. Ez az árverés, amelyet sikeresnek könyveltek el, nem egészen
száz vev t vonzott. A Clutter-hagyaték árverésén több mint ötezer ember jelent meg.
Holcomb lakossága nyilván szokatlan tömegre számított - a Holcombi Egyházközség
N egylete büfévé alakította át Clutterék egyik cs rjét, s kétszáz tortával, több mint egy
mázsa fasírttal és huszonöt kiló gépsonkával készült fel a nagy eseményre -, de azt
senki se várta volna, hogy ez az árverés lesz a legnagyobb Nyugat-Kansas egész
történetében. Az állam megyéinek legalább a feléb l, s t Oklahomából, Coloradóból,
Texasból és Nebraskából is érkeztek autók Holcombba. A szó szoros értelmében
összeért a lökhárítójuk, amikor végighajtottak a River Valley Farmhoz vezet
fasorban.
A gyilkosság fölfedezése óta most engedték be els ízben a nyilvánosságot a Clutter-
farmra, s ezzel volt magyarázható a hatalmas tömeg körülbelül egyharmad részének,
vagyis azoknak a jelenléte, akik puszta kíváncsiságból jöttek el. No meg persze az
id járás is segített közönséget toborozni, mert március közepére a magas hó elolvadt,
de az alatta lev talaj alaposan fölpuhult, és sok mérföldes körzetben bokáig ér
sártengerré változott; a farmerek nem nagyon kezdhetnek munkához, amíg a talaj
kicsit ki nem szikkad. - Nagyon puha és nedves a föld - mondta Mrs. Bill Ramsey, az
egyik farmer felesége. - Egyszer en nem tudtunk mihez kezdeni rajta. Gondoltuk,
inkább eljövünk az árverésre. -Gyönyör szép nap volt. Igazi tavasz. Az ember lába
belesüppedt ugyan a sárba, de a nap, amelyet olyan sokáig eltakart a hó meg a vastag
felh réteg, olyan volt, mintha újonnan készítették volna, és a fákat - Mr. Clutter körte-
meg almafáit a gyümölcsösben, meg a fasort szegélyez szilfákat - könny zöld fátyol
vonta be: a friss rügyek zöldje. A Clutter-házat körülvev pompás pázsit is üdezöld
volt, az idegenek azonban - különösen az asszonyok, akik szerették volna közelebbr l
is szemügyre venni a lakatlan házat - keresztülvágtak rajta, és óvatosan belestek az
ablakokon, mintha azt remélnék, s ugyanakkor tartanának is t le, hogy a szép,
virágmin-tás függönyök mögött komor szellemalakokat pillantanak meg a homályban.
A becsüs nagy hangon kínálta eladásra portékáit: traktorokat, teherkocsikat,
talicskákat, szögeket és kalapácsokat, vadonatúj épületfát, sajtárokat, bélyegz
vasakat, lovakat, patkókat, vagyis a kötélt l és lószerszámtól kezdve a birkafüröszt ig
és bádogdézsáig mindenfélét, ami csak egy farm üzemeltetéséhez kell. A jelenlev k
többségét az a lehet ség csalta ide, hogy ezeket a holmikat potom áron vásárolhatja
meg. S noha az ajánlattev k keze, csupa munkától kérges kéz, csak óvatosan
emelkedett a magasba - nem szívesen váltak meg nehezen keresett pénzükt l -, mégis
minden elkelt. Még egy csomó rozsdás kulcsot is megkívánt valaki, és egy
világossárga csizmában parádézó fiatal cowboy megvásárolta Kenyon Clutter
„Prérifarkasát", az ütött-kopott autót, amelyen a meggyilkolt fiú a prérifarkasokat
szokta megzavarni és üldözni holdvilágos éjszakákon.
A becsüsnek Paul Helm, Vic Irsik és Alfréd Stoecklein segítettek a kisebb holmikat az
emelvényre felhordani és megint lecipelni. Mindhárman régi s még mindig h séges
alkalmazottai voltak a néhai Herbert W. Clutternak. A hagyatéka elárverezésében való
közrem ködésük volt az utolsó szolgálat, amit egykori gazdájuknak tettek, mert ez
volt az utolsó napjuk River Valley Farmon. A birtokot egy oklahomai állattenyészt
vette bérbe, s ez azt jelentette, hogy a jöv ben idegenek fognak itt élni és dolgozni.
Miközben az árverés egyre inkább a vége felé közeledett, Mr. Clutter földi javai egyre
inkább fogytak, s a végén teljesen elt ntek, Paul Helmnek eszébe jutott a meggyilkolt
család temetése, és megjegyezte: - Olyan ez az egész, mint egy második temetés.
Utolsónak a karámban lev állatok kerültek árverezésre: f leg lovak, köztük Nancy
lova, a nagy, kövér Babé, amelyik jóval túl volt már élete virágkorán. Kés délután
volt, a tanítás már befejez dött, s amikor licitálni kezdtek a lóra, Nancy több
osztálytársa ott volt a néz k közt; ott volt Susan Kidwell is. Sue, aki már magához
vette Nancy egy másik elárvult kedvencét, egy macskát, legszívesebben Babe-et is
hazavitte volna, mert nagyon szerette a vén lovat, és tudta, mennyire ragaszkodott
hozzá Nancy. A két lány gyakran lovagolt együtt Babé széles hátán, meleg nyári
estéken végigügettek a búzaföldeken, le a folyóhoz, egyenest bele a vízbe, s a kanca
addig gázolt ár ellen a sekélyesben, amíg - Sue szavait idézve: - Úgy felfrissültünk
mind a hárman, mint a halak. - De hát Sue-nak nem volt helye, ahol lovat tarthatott
volna.
- Ötven... el ször... hatvanöt... hetven... - A licitálók haboztak, láthatólag senkinek sem
kellett igazán Babé, s az az ember, aki végül is megvette - egy mennonita farmer, aki
azt mondta, hogy szántani talán még jó lesz -, hetvenöt dollárt fizetett érte. Amikor
kivezette a lovat a karámból, Sue Kidwell utánafutott, fölemelte a kezét, mintha búcsút
akarna inteni, de aztán csak görcsösen szájára tapasztotta a tenyerét.

A Garden City Telegram-bán a tárgyalás el tti napon a következ vezércikk jelent

meg:
Egyesek talán azt hiszik, hogy e szenzációs gyilkossági per tárgyalása alatt az egész
ország szeme Garden Cityn lesz majd. Pedig nem így van. Már Coloradó-ban is, tehát
t lünk mindössze száz mérföldre nyugatra, csak igen kevesen tudnak az ügyr l,
legfeljebb arra emlékeznek, hogy meggyilkolták egy köztiszteletben álló család tagjait.
Szomorú kommentár ez ahhoz, hogy mi a helyzet hazánkban a b nözéssel
kapcsolatban. Amióta tavaly sszel meggyilkolták a Clutter család négy tagját, egész
sor hasonló többszörös gyilkosság történt az ország különböz részeiben. Csak a
legutóbbi napokban is, tehát közvetlenül ez el tt a tárgyalás el tt, legalább három
tömeggyilkosság szerepelt a lapok címoldalán. Vagyis ez a b ncselekmény és
tárgyalás csak egy a sok közül, amir l az emberek az újságokban olvasnak, aztán
elfelejtik ket...
Noha a nemzet szeme nem volt rajtuk, az esemény f szerepl inek viselkedése -
kezdve a bírósági gyorsírótól egészen a bíróig - a tárgyalás els napjának reggelén
kifejezetten öntelt volt. Mind a négy ügyvéd új öltönyben feszített; a megyei ügyész
hatalmas lábán minden lépésnél csikorgott-nyikorgott az új cip . Hickock is csinosan
kiöltözött, a szülei jóvoltából: jól szabott kék szerzsnadrág, fehér ing és keskeny,
sötétkék nyakkend volt rajta. Csak Perry Smith rítt ki a társaságból: nem volt se
zakója, se nyakkend je. Nyitott nyakú inget viselt (Mr. Meiert l kapta kölcsön), és
alul fölhajtott melegít nadrágot. Olyan magányosnak és oda nem ill nek t nt, amilyen
például egy sirály lehet a búzamez n.
A törvényszéki tárgyalóterem szerény helyiség a Finney Megyei Bíróság második
emeletén, falai fehérre vannak meszelve, sötét szín re pácolt fabútorokkal van
berendezve. A közönség számára fenntartott padsorokban körülbelül százhatvanan
férnek el. Március 22-én, kedden délel tt a padokban kizárólag férfiak ültek, csupa
Finney megyei lakos, közülük kellett kiválasztani a tárgyalás esküdtjeit. A megidézett
polgárok közül szemmel láthatólag nem sokan vágytak erre a megtiszteltetésre
(egyikük beszélgetés közben azt mondta a szomszédjának: - Engem ugyan aligha
vehetnek igénybe. Nem jól hallok. - Mire a barátja egy kis gondolkodás után nagy
ravaszul így válaszolt: - Ha jobban meggondolom, én se hallok valami jól), és
általában az volt mindenkinek a véleménye, hogy az esküdtszék tagjainak kiválasztása
több napot fog majd igénybe venni. Mint kiderült, négy óra alatt sikerült lebonyolítani
az egészet; méghozzá már az els negyvennégy jelölt közül ki tudták választani a
megfelel számú esküdtet, a két póttaggal együtt. Hét személyt azért utasítottak el,
mert a védelem emelt kifogást ellenük, hármat a vád kérésére mentettek fel, további
húszat pedig azért, mert vagy ellene voltak a halálbüntetésnek, vagy pedig kereken
megmondták, hogy máris kialakult véleményük van a vádlottak b nösségét illet en.
A tizennégy tagból álló esküdtszék összetétele végül is így alakult: hat farmer, egy
gyógyszerész, a faiskola igazgatója, egy repül téri alkalmazott, egy kútfúró, két
ügynök, egy géplakatos és a Ray-féle tekepálya gondnoka. Mindnyájan családos
emberek voltak (némelyiküknek öt vagy még több gyereke is volt), és aktiv tagjai a
város különböz egyházközségeinek. A kiválasztásukat megel z kérdések során
négyen közölték a bírósággal, hogy személyesen ismerték Mr. Cluttert, ha nem is
voltak közeli barátok; a további kérdésekre azonban mind a négyen kijelentették: ez a
körülmény nem gátolja ket abban, hogy pártatlan ítéletet hozzanak. A repül téri
alkalmazott, egy N. L. Dunnan nev , középkorú férfi arra a kérdésre, hogy mi a
véleménye a halálbüntetésr l, azt felelte: - Általánosságban ellene vagyok. Ebben az
esetben azonban nem. - A hallgatók közül néhányan úgy vélték, hogy ez a kijelentés
kétségtelen bizonyítéka Dunnan elfogultságának. Ennek ellenére bevették az esküdtek
közé.
A két vádlott nemigen figyelt oda az esküdtek kiválogatására. El z nap dr. Jones, az
elmegyógyász, aki önként vállalta, hogy megvizsgálja ket, mindkett jükkel - külön-
külön - körülbelül két óra hosszat beszélgetett, s a végén megkérte ket, hogy írjanak
egy önéletrajzot a számára. A vádlottak ezeknek az önéletrajzoknak a
megfogalmazásával töltötték azt a négy órát, amíg az esküdtszéket összeállították.
Véd ügyvédeik asztalának két végén ültek, Hickock tölt tollal írt, Smith ceruzával.
Smith ezt írta:
Én, Perry Edward Smith 1928. október 27-én születtem Nevada államban, Elko
megyében, Huntingtonban, ahogy mondani szokás, egy isten háta mögötti fészekben.
Úgy rémlik, hogy a család 1929-ben vándorolt az alaszkai Juneau-ba. Négyen voltunk
gyerekek. Ifj. Tex, a bátyám (kés bb JAMES-re változtatta a nevét, mert a „Tex"-et
nevetségesnek találta, & azért is, mert anyám befolyása alatt még gyerekkorában
meggyülölte apámat). Fern, a n vérem ( is megváltoztatta a nevét, Joyra). Barbara
n vérem. Meg én... Juneau-ban apám alkoholcsempészéssel foglalkozott. Azt hiszem,
anyám akkoriban kezdett inni. Mama & papa veszekedni kezdtek. Emlékszem, hogy
anyám matrózokkal „szórakozott", mialatt apám nem volt otthon. Amikor hazajött,
nagy verekedés támadt, és apám heves küzdelem után kidobta a matrózokat, &
anyámat kezdte el verni. Borzasztóan féltem, mind féltünk, mi gyerekek. Sírtunk. Azért
f éltem, mert azt hittem, hogy apám engem is bántani fog, meg azért is, mert verte az
anyámat. Nem értettem, miért veri, de az volt az érzésem, hogy anyám biztos valami
nagyon rosszat követett el... A következ dolog, amire halványan emlékszem, hogy
Fort Braggben éltünk. Calif.-ban. A bátyám kapott egy légpuskát ajándékba. Lel tt
egy kolibrit, és miután lel tte, nagyon megsajnálta. Kértem, engedje még, hogy én is
l jek a légpuskával. Félrelökött, és azt mondta, hogy még kicsi vagyok. Olyan dühös
lettem, hogy elkezdtem sírni. Amikor elapadtak a könnyeim, megint elfogott a düh, és
este elcsórtam a bátyám székéhez támasztott légpuskát, & a bátyám halántékához
tartottam, & nagyot kiáltottam: BUMM! Apám (vagy anyám) elvert, és bocsánatot
kellett kérnem. A bátyám mindig rál tt a puskával egy nagy fehér lóra, amelyen egyik
szomszédunk szokott elhaladni el ttünk, amikor belovagolt a városba. A szomszéd
elkapta a bátyámat meg engem is, egy bokor mögé voltunk elbújva, és papához hurcolt
minket, & nagy verést kaptunk, & a bátyámtól elvették a légpuskát, & én BOLDOG
VOLTAM, hogy elvették a puskáját!... Körülbelül ez minden, amire a Fort Bragg-i
id kb l emlékszem. (Ja igen! Mi, gyerekek, kinyitott eserny vel szoktunk leugrálni egy
szénapadlásról az alattunk lev szénakazalra) ... Következ emlékem néhány évvel
kés bbr l való, amikor Calif.-ban (vagy Nevadában?) laktunk. Emlékszem, hogy
valami nagyon ronda dolog történt anyám meg egy néger közt. Mi, gyerekek, nyáron a
verandán szoktunk aludni. Egyikünknek az ágya közvetlenül anyám meg apám
szobájának az ablaka alatt volt. Egymás után belestünk a csak félig behúzott
függönyön, és mindent láttunk, ami odabenn történik. Papa fölvett egy négert (Samet),
hogy végezze el a teend ket a ház körül meg a farmon, amíg valahol másutt
dolgozott. Rendszerint kés este szokott hazajönni ócska Fordjával. Nem emlékszem
pontosan, hogy és mint volt, de gondolom, hogy papa tudta vagy sejtette, mi történik. A
vége az lett, hogy mama & papa elváltak, & mama minket, gyerekeket magával vitt
San Franciscóba. Papa teherautójával szökött el, & magával vitte a sok emléket, amit
papa még Alaszkából hozott. Azt hiszem, ez 1935-ben volt (?)... Friscóban állandóan
bajba keveredtem. Egy bandával kezdtem csavarogni, amelyiknek minden tagja
id sebb volt nálam. Anyám örökké részeg volt, sose volt olyan állapotban, hogy
rendesen elláthatott volna bennünket, vagy gondoskodhatott volna rólunk. Olyan
szabad & vad voltam, mint egy prérifarkas. Nem volt törvény, se fegyelem, és nem volt
senki, aki megtanított volna rá, hogy mi jó és mi rossz. Jöttém-mentem, ahogy éppen
tetszett - s a végén csúnyán megégettem az ujjam. Nagyon-nagyon sokszor kerültem
javítóintézetbe, mert megszöktem otthonról & loptam. Még mindig emlékszem az egyik
ilyen intézetre. Vesebajom volt, & minden éjjel az ágyba vizeltem. Nagyon
restelkedtem miatta, de nem tudtam uralkodni magamon. A hálóterem felügyel n je
kegyetlenül elvert, összeszidott és kigúnyolt a többi fiú el tt. Minden éjjel odajött az
ágyamhoz, és megnézte, nem vizeltem-e be. Lerángatta rólam a takarót, & iszonyúan
elvert egy széles fekete szíjjal, hajamnál fogva rángatott ki az ágyból, & vonszolt a
fürd szobába, & belelökött a kádba, & megeresztette a hideg vizet, & rám parancsolt,
hogy mosakodjam meg, és mossam ki a leped t is. Valóságos lidércnyomás volt
minden éjszaka. Kés bb azt találta ki szórakozásul, hogy valamilyen ken ccsel bekente
a péniszemet. Majdnem elviselhetetlen volt. Borzasztóan égetett. Kés bb elbocsátották.
De ez nem változtatott a róla alkotott véleményemen, & hogy mit szerettem volna
csinálni vele & mindenkivel, aki gúnyt zött bel lem.
Aztán, mivel dr. Jones azt mondta, hogy még aznap délután szüksége van az
önéletrajzra, Smith vázlatosan ismertette kamaszéveit, meg azokat az éveket, amikor
meg az apja együtt éltek, kettesben bebarangolták az egész Nyugatot meg
Vadnyugatot, aranyat kerestek, prémvadászattal foglalkoztak, s mindenféle alkalmi
munkát vállaltak.
Szerettem apámat, de voltak id k, amikor ez a szeretet és az iránta érzett vonzalom
úgy folyt ki a szívemb l, mint csapból a víz. Ez mindig olyankor történt, amikor még
csak meg se próbálta megérteni a problémáimat. Alig tör dött velem, & alig szólt
hozzám, & nem érzett irántam semmi felel sséget. Kénytelen voltam otthagyni.
Tizenhat éves koromban beálltam matróznak a Kereskedelmi Flottához. 1948-ban
bevonultam katonának - a sorozótiszt kedvezni akart nekem, és fölemelte az
intelligenciapróbán szerzett pontszámomat. Ekkor kezdtem rájönni arra, milyenfontos
a m veltség. De ez csak f okozta a mások iránt érzett gy löletemet és keser ségemet.
Verekedésekbe keveredtem. Egy japán rend rt a folyóba dobtam egy hídról.
Hadbíróság elé kerültem, mert összetörtem egy japán kávéház berendezését.
Kyotóban, Japánban megint hadbíróság elé állítottak, mert elloptam egy japán taxit.
Majdnem négy esztendeig voltam katona. Mikor Japánban & Koreában szolgáltam,
sokszor kaptam heves dührohamokat. Tizenöt hónapig voltam Koreában, akkor
leváltottak, és visszaküldték az Allamokba - és nagy ünneplésben volt részem, mert én
voltam az els katona, aki Koreából visszatért Alaszkába. Nagy cikkek, fénykép az
újságban, ingyen repül utazás Alaszkába, meg minden, ami belefér. .. Washington
államban, Ft. Lewisban szereltem le.
Smith ceruzája valósággal száguldott a papíron, s már alig lehetett kibetüzni az írását,
mikor elérkezett a legutóbbi évek eseményeihez: a motorbicikli-balesethez3 amely
nyomorékká tette, s a phillipsburgi betöréshez, amelynek eredményeként els ízben
került börtönbe:
...Ött l tíz évig terjedhet börtönre ítéltek betörésért, lopásért és a börtönb l való
szökésért. Úgy éreztem, nagyon igazságtalanul bántak velem. A börtönben egyre
jobban elkeseredtem. Feltételes szabadlábra helyezésem után Alaszkába kellett volna
mennem apámmal - nem mentem -, egy darabig Nevadában és Idahóban dolgoztam,
aztán Las Vegasba mentem, s onnan Kansasba, ott kerültem abba a helyzetbe, amiben
vagyok. Nincs id m többet írni.
Aláírta, aztán megtoldotta még egy utóirattal:
Szeretnék még egyszer beszélni önnel. Sok mindent nem mondtam el, ami talán
érdekelné. Mindig rendkívül élveztem, ha olyan emberekkel lehettem együtt, akiknek
van valami céljuk, és minden erejüket annak szentelik, hogy ezt a célt elérjék. Ezt
éreztem az ön társaságában is.

Hickock nem írt olyan nagy buzgalommal, mint a társa. Gyakran abbahagyta, a leend
esküdteknek föltett kérdéseket figyelte, vagy a körülötte lev arcokat bámulta,
els sorban a vele egyid s, huszonnyolc éves megyei ügyész, Duane West energikus
arcát nézte leplezetlen undorral. Önéletrajza azonban, amelyet modorosan megformált
bet kkel írt - az írás ferdén zuhogó es re emlékeztetett -, így is elkészült, miel tt a
tárgyalást elnapolták volna.
Megpróbálok elmondani önnek magamról mindent, bár gyermekkorom legnagyobb
részére már csak homályosan emlékszem - legalábbis a tizedik születésnapomig.
Diákéveim pontosan ugyanúgy teltek el, mint a legtöbb velem egykorú fiúé. Ugyanúgy
kivettem a részem a verekedésekb l, az udvarlásból és egyebekb l, ahogy egy serdül
fiú általában ki szokta venni. Otthoni életem is rendezett volt, de - ahogy él szóban
már említettem - csak ritkán kaptam engedélyt, hogy elhagyjam az udvarunkat, és a
többi gyerekkel játsszam. Apánk ilyen vonatkozásban mindig nagyon szigorúan fogott
bennünket, fiúkat (az öccsét meg t). Meg aztán sokat is kellett segítenem papának a
ház körül... Apám és anyám közt csak egyetlen említésre méltó veszekedésre
emlékszem. Hogy min vesztek össze, már nem tudom... Papa vett egyszer nekem egy
biciklit, és azt hiszem, én voltam akkor a legbüszkébb fiú az egész városban. N i
kerékpár volt, de apám átalakította férfibicajjá. Az egészet átfestette, olyan lett, mint
az új. Gyerekkoromban egyébként is sok játékom volt, legalábbis szüleim anyagi
helyzetéhez mérten. Mindig meglehet sen szegények voltunk. Leégni sose égtünk le
teljesen, de sokszor álltunk közel hozzá. Apám keményen dolgozott, és minden t le
telhet t megtett, hogy ne nélkülözzünk. Anyám is mindig szorgalmasan dolgozott. A
ház mindig tiszta volt, és mindig volt b ven tiszta fehérnem nk is. Emlékszem rá, hogy
apám mindig olyan régi divatú lapos sapkákat viselt, és nekem is olyat kellett
viselnem, pedig ki nem állhattam... A középiskolában megálltam a helyem, az els egy-
két esztend ben az átlagosnál jobb tanuló voltam. De aztán kicsit visszaestem. Volt
egy barátn m is. Nagyon rendes lány volt, és én sose próbálkoztam nála semmivel,
azonkívül, hogy megcsókoltam. Igazán ártatlan udvarlás volt... Amíg iskolába jártam,
minden sportágat m veltem, és összesen kilenc pontot értem el. Kosár labda, futball,
hosszútávfutás és baseball. Utolsó iskolaévem volt a legszebb. Sose kötöttem le magam
egy lányhoz, csak úgy válogattam köztük. Akkor volt dolgom el ször igazán lánnyal. A
fiúknak persze azt meséltem, hogy már rengeteg n m volt... Két egyetem is felajánlotta,
hogy sportösztöndíjat ad, de egyiket sem fogadtam el. Amikor elvégeztem a
középiskolát, a Santa Fé-i Vasúttársaságnál dolgoztam a rákövetkez télig, amikor is
elbocsátottak. Tavasszal a Roark Autó Rt.-nél sikerült munkát kapnom. Körülbelül
négy hónapig dolgoztam ott, amikor egy vállalati kocsival karamboloztam. Több napig
feküdtem kórházban komoly fejsérülésekkel. Olyan állapotban, amilyenben akkor
voltam, sehol se sikerült állást kapnom, s majdnem egész télen munka nélkül voltam.
Közben megismerkedtem egy lánynyal, és egymásba szerettünk. Baptista lelkész volt az
apja, és hallani se akart rólam. Júliusban összeházasodtunk. Az apja pokolian zabos
volt miatta, amíg meg nem tudta, hogy a lány állapotos. De még akkor se volt hajlandó
gratulálni nekem, s emiatt sokáig bosszankodtam. Miután összeházasodtunk, egy
benzinkútnál dolgoztam Kansas City közelében. Este nyolctól reggel nyolcig
dolgoztam. A feleségem néha egész éjszaka ott maradt velem -félt, hogy elalszom, s
inkább eljött segíteni. Aztán ajánlatot kaptam, hogy álljak be Perry Pontiachoz.
Boldogan elfogadtam. Nagyon jó hely volt, noha nem sokat kerestem: hetvenöt dollárt
hetenként. A többi alkalmazottal jól kijöttem, és a f nök is szeretett. Öt évig dolgoztam
ott... Akkoriban kezd dött egynéhány azok közül az ocsmány dolgok közül, amiket
életemben m veltem.
Itt Hickock nyíltan bevallotta a kiskorú lányok elcsábítására való hajlamát, s miután
leírt néhány példát is, így folytatta:
Tudom, hogy nem helyes dolog. De OLYANKOR nem gondolok arra, hogy helyes
vagy helytelen. Ugyanígy vagyok a lopással is. Mintha bels kényszer hajtana.
Egyvalamit nem mondtam el magának a Clutter-esettel kapcsolatban, éspedig a
következ t. Miel tt még betettem volna a lábam abba a házba, tudtam, hogy kell lennie
ott egy kislánynak. Azt hiszem, a f célom, amiért odamentem, nem az volt, hogy
raboljak, hanem az, hogy meger szakoljam azt a lányt. Els sorban err l
ábrándoztam. Ez az egyik oka annak, hogy nem akartam abbahagyni a dolgot, miután
elkezdtük. Még akkor se, amikor megállapítottam, hogy nincs ott semmiféle
páncélszekrény. Közelébe is férk ztem a Clutter lánynak, mialatt ott voltam. De Perry
nem hagyta, hogy csináljak valamit. Remélem, hogy önön kívül senki se fogja ezt
megtudni, még az ügyvédemnek se mondtam el. Vannak még más dolgok is, amiket el
kellett volna mondanom magának, de félek, hogy megtudják a szüleim. Mert ezek miatt
(azok miatt a dolgok miatt, amiket elkövettem) jobban restellem magam, mint amiatt,
hogy f öl fognak akasztani... Gyakran szoktam rosszul lenni. Azt hiszem, ez az
autókarambol következménye. Néha elvesztem az eszméletemet, néha meg vérzik az
orrom meg a bal fülem. Egyszer Cristéknél lettem rosszul. A szüleim házától délre
laknak, a közelben. Nemrég egy üvegszilánk bújt ki a fejemb l. A szemem sarka körül.
Apám segített kihúzni... Azt hiszem, azt is el kellene még mondanom önnek, mi volt az
oka annak, hogy elváltam, és miért kerültem börtönbe. A dolog 1957 elején kezd dött.
A feleségem meg én Kansas Cityben laktunk, egy szép nagy lakásban. Azt az
autóvállalatot már korábban otthagytam, és önálló autójavító m helyt nyitottam. A
garázst egy asszonytól béreltem, akinek volt egy Margaret nev menye. Egyszer
megismerkedtem a garázsban azzal a növel, és elmentünk meginni egy csésze kávét. A
férje a haditengerészetnél szolgált. Hogy rövid legyek, hozzácsapódtam a n höz. A
feleségem benyújtotta a válópert. Kezdtem azt hinni, hogy sose szerettem igazán a
feleségemet. Hiszen ha szerettem volna, nem csináltam volna, amit csináltam, így
aztán belementem a válásba. Elkezdtem inni, és majdnem egy álló hónapig részeg
voltam. Elhanyagoltam az üzletemet, több pénzt költöttem, mint amennyit kerestem,
fedezet nélküli csekkekkel szélhámoskodtam, és a végén tolvaj lett bel lem. A
tolvajlásért kerültem börtönbe. Az ügyvédem azt mondta, legyek szinte önhöz, mert
esetleg segíteni tud rajtam. Márpedig hogy milyen nagy szükségem van segítségre, azt
ön is tudja.

A tulajdonképpeni tárgyalás másnap, szerdán kezd dött; akkor engedték be el ször a

nyilvánosságot is a tárgyalóterembe. Kiderült, hogy a terem túl kicsi, s a
kíváncsiaknak csak egy kis százalékát tudja befogadni. A legjobb helyeket húsz
újságírónak, valamint az olyan kiváltságos személyeknek tartották fenn, mint Hickock
szülei meg Donald Cullivan (aki Perry Smith ügyvédjének kérésére Massachusettsb l
ide utazott, hogy egykori katona bajtársa mellett tanúskodjék). Úgy hírlett, hogy ott
lesz a két életben maradt Clutter lány is, de nem jöttek el se erre, se a kés bbi
tárgyalásokra. A családot Mr. Clutter bátyja, Arthur képviselte, aki száz mérföldet
autózott, hogy jelen lehessen a tárgyaláson. Ahogy az újságíróknak mondta: - Csak
azért, hogy jól megnézzem magamnak ket. Látni szeretném, miféle vadállatok
lehetnek. Legszívesebben darabokra szaggatnám mindkett jüket. - Közvetlenül a
vádlottak mögött foglalt helyet, és olyan állhatatosán meredt rájuk, mintha kés bb meg
akarná festeni a portréjukat emlékezetb l. Perry - mintha csak Arthur Clutter
akaratának engedelmeskedett volna - nemsokára hátrafordult és ránézett. És észrevette,
mennyire hasonlít az arca annak az embernek az arcához, akit meggyilkolt:
ugyanolyan szelíd a tekintete, keskeny az ajka, markáns az álla. Perry, akinek
rágógumi volt a szájában, abbahagyta a rágcsálást; lesütötte a szemét, s csak egy id
múlva kezdtek el ismét mozogni az állkapcsai. Ett l az epizódtól eltekintve Smith és
Hickock olyan magatartást tanúsított a tárgyalóteremben, amely egyszerre volt
közönyös és unott; rágógumit rágcsáltak, s kicsit türelmetlenül topogtak a lábukkal,
amikor a vád képvisel je vallomástételre szólította fel az els tanút.
Nancy Ewalt volt. És Nancy után Susan Kidwell következett. A lányok elmondták, mit
láttak, amikor november 15-én, vasárnap beléptek a Clutter-házba: leírták a néma
szobákat, az üres erszényt a konyha padlóján, aztán a napfényes hálószobát és benne
osztálytársukat, Nancy Cluttert, akit egészen elborított kiömlött vére. A védelem
lemondott a keresztkérdésekr l, s ezt a taktikát alkalmazta a következ három tanú
(Nancy Ewalt apja: Clarence Ewalt, Earl Robinson seriff, valamint a megyei
halottkém, dr. Robert Fenton) esetében is, akik mindnyájan kiegészítették valamivel a
napfényes novemberi reggel eseményeinek leírását. Elmondták, hogyan találták meg
végül is mind a négy áldozatot, hogyan néztek ki, dr. Fenton haláluk okának klinikai
diagnózisát is ismertette: puskalövés okozta súlyos agysérülések és a koponyacsontok
szétzúzódása.
Aztán Richárd G. Rohleder lépett az emelvényre.
Rohleder detektív-f felügyel a Garden City-i rend rségen. Kedvenc passziója a
fényképezés, és ért is hozzá. Rohleder készítette azokat a felvételeket, amelyeken
- miután fölnagyították ket - fölfedezték Hickock poros lábnyomait Clutterék
pincéjében. Ezeket a nyomokat csak a fényképez gép vehette észre, emberi szem nem.
Rohleder fényképezte le a holttesteket is, készítette azokat a felvételeket a
gyilkosság színhelyér l, amelyeken Alvin Dewey annyit töprengett, amikor még nem
derült ki, hogy ki a gyilkos. Rohleder tanúvallomásának az volt a célja, hogy
megemlítse ezeknek a fényképeknek a létezését, s a vád javasolhassa, hogy sorolják be
ezeket a felvételeket is a tárgyi bizonyítékok közé. Hickock ügyvédje azonban óvást
emelt. - Ezeket a képeket pusztán abból a célból hozták ide, hogy az esküdteket
befolyásolják, és a vádlottak ellen hangolják velük.
- Tate bíró elutasította az óvást, és hozzájárult a fényképeknek a tárgyi bizonyítékok
közé sorolásához, ez pedig azt jelentette, hogy meg kell mutatni ket az esküdteknek.
Miközben az esküdtek a képeket nézték, Hickock apja odafordult a mellette ül
újságíróhoz, és azt mondta: -Ezt a bírót! Életemben nem láttam még ilyen elfogult
embert! Így semmi értelme a tárgyalásnak. Ha ilyen bíró vezeti. Hiszen biztosan ez
vitte a koporsót a temetésen! - (Az igazság az, hogy Tate jóformán nem is ismerte az
áldozatokat, és semmilyen min ségben nem volt jelen a temetésükön.) De Mr.
Hickock hangja volt az egyetlen hang a tárgyalóterem síri csöndjében. Összesen
tizenhét kép volt, s ahogy kézr l kézre jártak, az esküdtek arcán világosan tükröz dött,
milyen hatást keltettek. Volt, aki kipirult, mintha pofon ütötték volna, voltak, akik csak
futó pillantást vetettek a képekre, s szemmel láthatólag nem volt hozzá bátorságuk,
hogy tovább nézzék ket. Mintha ezek a fényképek nyitották volna föl csak igazán az
esküdtek szemét, s kényszerítették volna ket arra, hogy végre teljes valójában
felfogják azt a szörny séget, ami egyik szomszédjukkal, feleségével és gyermekeivel
történt. A látvány elképesztette és haragra gerjesztette ket, s néhányan - például a
gyógyszerész meg a tekepálya gondnoka - határtalan megvetéssel néztek a vádlottakra.
Az id sebb Mr. Hickock fáradtan csóválta a fejét, s egyre csak ezt dörmögte: - Semmi
értelme. Semmi értelme tárgyalást tartani.
A vád képvisel je kilátásba helyezte, hogy a nap utolsó tanújaként egy „titokzatos
valakit" fog vallomástételre felszólítani. Ez a valaki az az ember volt, akinek
útmutatása alapján a vádlottakat letartóztatták: Floyd Wells, Hickock hajdani
cellatársa. Mivel még mindig a Kansasi Állami Börtönben ült, tehát az a veszély
fenyegette, hogy fogolytársai esetleg bosszút állnak rajta, mindeddig nem közölték a
nyilvánossággal, hogy Wells volt a nyomravezet . Hogy teljes biztonságban tehessen
tanúvallomást a tárgyaláson, el is szállították a kansasi börtönb l egy szomszédos
megye kis fogdájába. Wells ennek ellenére groteszk, óvatos léptekkel haladt keresztül
a tárgyalótermen a tanúk emelvénye felé, mintha attól félt volna, hogy útközben
orgyilkossal találkozik. Amikor elhaladt Hickock mellett, a vádlott ajka meg-rándult, s
néhány gyalázkodó szót suttogott. Wells úgy tett, mintha nem hallotta volna, de mint a
ló, ha kígyó-sziszegést hall, gyorsan félreugrott az elárult ember mérges közelségéb l.
Amikor fellépett a tanúk emelvényére, mereven maga elé bámult. Meglehet sen
csapott állú, alacsony, kisbéresre emlékeztet fickó volt, ünnepélyes sötétkék
öltönyben, amelyet Kansas állam vásárolt neki erre az alkalomra: a vádnak gondja volt
rá, hogy legfontosabb tanújának tisztességes külseje legyen, s ennélfogva szavahihet
ember benyomását keltse.
Wells tanúvallomása, amelyet a tárgyalás el tt külön próbán tökéletesítettek, éppolyan
takaros volt, mint a megjelenése. Logan Green barátságos biztatásán felbátorodva
el adta, hogy valamikor régen majdnem egy esztendeig napszámosként dolgozott
River Valley Farmon; elmesélte továbbá, hogy körülbelül tíz év múlva, amikor betörés
miatt elítélték, a börtönben összebarátkozott egy másik betör vel, Richárd Hickockkal,
és mesélt neki a Clutter-farmról meg a családról.
-No és a Mr. Hickockkal való beszélgetések során melyikük mit mondott Mr.
Clutterról? - kérdezte Green.
- Hát bizony elég sokat beszélgettünk Mr. Clutterról. Hickock elmondta, hogy
nemsokára feltételesen szabadlábra helyezik; azt tervezi, hogy nyugatra megy munkát
keresni, s lehet, hogy Mr. Clutternál is megpróbálkozik. Én meg elmeséltem neki,
milyen gazdag Mr. Clutter
- És érdekelte ez Mr. Hickockot?
- De mennyire. Még azt is megkérdezte, van-e otthon Mr. Clutternak páncélszekrénye.
- S ön, Mr. Wells, úgy gondolta akkoriban, hogy a Clutter-házban van
páncélszekrény?
- Hát... nagyon sok id telt el azóta, hogy ott dolgoztam. Azt gondoltam, hogy van
páncélszekrény. Abban biztos voltam, hogy volt ott valami szekrényféle... S miel tt
még észbe kaptam volna, (Hickock) már arról beszélt, hogy be fog törni Mr.
Clutterhoz.
- Mondott valamit arról, hogyan akarja végrehajtani a betörést?
- Azt mondta, hogy ha sor kerülne a dologra, gondoskodna róla, hogy ne maradjon
tanú.
- És azt is elmondta, hogy mit csinálna adott esetben a tanúkkal?
- Igen. Azt mondta, hogy alighanem megkötözné, kirabolná, aztán megölné ket.
Miután az el re megfontolt szándék bizonyítottnak látszott, Green átengedte a tanút a
véd knek. Els nek az öreg Fleming tett fel kérdéseket. Fleming tipikus vidéki ügyvéd,
aki sokkal szívesebben foglalkozik birtokperekkel, mint b nügyekkel. Miként
hamarosan kiderült, kérdéseivel az volt a célja, hogy felvessen egy olyan problémát,
amit a vád szándékosan igyekezett elkerülni: milyen szerepet játszott Wells a
gyilkosság kitervelésében, vagyis erkölcsileg mennyire felel s a történtekért.
Fleming azonnal a lényegre tért. - Ön egyáltalán meg sem próbálta lebeszélni Mr.
Hickockot, hogy ide utazzon és kirabolja meg meggyilkolja a Clutter családot? -
kérdezte.
- Nem. Mindenki állandóan ilyesmikr l beszél odabenn (mármint a Kansasi Állami
Börtönben); s az ember rendszerint oda se figyel az ilyesmire, mert meg van gy z dve
róla, hogy úgyis csak üres duma az egész.
- Azt akarja ezzel mondani, hogy ön is csak a leveg be beszélt, s nem gondolta
komolyan, amit mondott? Hogy nem állt szándékában felhívni Mr. Hickock
figyelmét arra, hogy Mr. Clutternak páncélszekrénye van? Hiszen végeredményben azt
akarta elhitetni Mr. Hickockkal, nem?
Fleming a maga nyugodt modorában ugyancsak nehéz pillanatokat okozott a tanúnak;
Wells a nyakkend jét kezdte húzogatni, mintha egyszerre csak túlságosan szorosnak
érezte volna.
- Meg azt is el akarta hitetni Mr. Hickockkal, hogy Mr. Clutternak sok pénze van,
igaz?
- Hát azt csakugyan mondtam neki, hogy Mr. Clutternak sok a pénze.
Fleming még egyszer elmondatta Wellsszel, hogy milyen részletesen beavatta t
Hickock a gyilkossági tervbe. Aztán, mintha valami titkos bánat gyötörné, szomorú
hangon azt kérdezte: - És ezek után se próbálta egy szóval se eltéríteni a szándékától?
- Nem hittem el, hogy csakugyan megteszi.
- Szóval nem hitt neki. Akkor hát miért gondolta, hogy a tettes, amikor meghallotta,
mi történt Clutte-réknál?
- Mert pontosan úgy hajtották végre a gyilkosságot, ahogy annak idején elmondta -
felelte kihívóan Wells. Most Harrison Smith, a fiatalabbik véd vette át a szót.
Agresszív, gúnyos modorban, amelyet nyilvánvalóan csak magára er ltetett - mert
alapjában véve szelíd, türelmes ember -, azt kérdezte a tanútól, szokták-e valamilyen
gúnynévvel illetni.
- Nem. Egyszer en csak Floydnak szólítanak.
Az ügyvéd felhorkant. - S mostanában se szokták Spiclinek vagy Besúgónak csúfolni?
- Csak Floydnak szólítanak - ismételte meg sunyin Wells.
- Hányszor ült már börtönben?
- Körülbelül háromszor.
- Többek között azért is, mert hazudott, mi?
A tanú nemmel válaszolt. Elmondta, hogy egyszer azért került börtönbe, mert
jogosítvány nélkül vezetett, egy másik alkalommal azért, mert betört valahová,
harmadszor meg azért került áristomba kilencven napra, mert amikor katona volt,
súlyos fegyelemsértést követett el. - Egy vonaton teljesítettünk szolgálatot. Közben
kicsit becsíptünk, aztán egy kis céllöv versenyt rendeztünk, hogy ki tud több ablakot
meg lámpát eltalálni.
Mindenki nevetett, kivéve a vádlottakat (Hickock a padlóra köpött) és Harrison
Smitht, aki ezek után azt kérdezte Wellst l, hogy miért várt hetekig, miután értesült a
holcombi tragédiáról, s miért csak azután közölte a hatóságokkal, hogy mit tud. - Nem
arra várt, hogy hátha lesz valami haszna a dologból? - kérdezte. - Hogy esetleg
jutalmat kap?
-Nem.
- Nem is hallott semmiféle jutalomról? - Az ügyvéd arra az ezerdolláros jutalomra
célzott, amelyet a Hu-chinson News t zött ki annak, aki olyan információval szolgál,
amelynek révén lehet vé válik Clutterék gyilkosainak letartóztatása és elítélése.
- Olvastam róla az újságban.
-Méghozzá azel tt, miel tt a hatóságokhoz fordult volna, mi? - S amikor a tanú
beismerte, hogy csakugyan így van, Smith diadalmasan folytatta tovább. - Mit ígért
önnek a megyei ügyész úr, milyen formában engedik el hátralev büntetését, ha ideáll
és tanúvallomást tesz?
De Logan Green tiltakozott: - Óvást emelünk a kérdés ilyen megfogalmazása ellen,
elnök úr. Senkinek nem tettünk semmiféle ígéretet, hogy elengedjük a büntetését. - A
bíró helyt adott az óvásnak, és elbocsátotta a tanút. Amikor Wells elhagyta az
emelvényt, Hickock hangosan megszólalt, hogy mindenki hallhassa a közelében: -
Rohadt disznó! Ha valaki megérdemli, hogy fölkössék, hát az. Nézzenek csak oda.
Szépen kisétál innen, fölszedi a gubát, és ráadásul szabadon is eresztik.
Jóslata helyesnek bizonyult, mert Wells nem sokkal a tárgyalás után megkapta a
jutalmat, és feltételesen szabadlábra helyezték. Szerencséje azonban nem tartott
sokáig. Nemsokára megint bajba került, és az elkövetkez évek során sok
hányattatáson ment keresztül. Jelenleg a Mississippi Állami Börtön lakója,
Parchmanben, fegyveres rablótámadásért kapott harminc évet, azt üli le.
Péntekre, amikor a bíróság a hét végére való tekintettel elnapolta a tárgyalást, a vád a
maga részér l befejezte a bizonyító eljárást. Az eljárás során megjelent még a bíróság
el tt az Egyesült Államok f városában, Washingtonban székel Federal Bureau of
Investigation (Szövetségi Nyomozóiroda) négy különmegbízott ja is. Ez a négy ember
- mind a négy a b nügyek tudományos módszerekkel való felderítésének
legkülönböz bb területein járatos szakember - megvizsgálta a tárgyi bizonyítékokat (a
vérfoltokat, lábnyomokat, töltényhüvelyeket, a zsineget meg a ragtapaszt), amelyek
alapján megállapította, hogy a gyilkosságokat a vádlottak követték el, és kijelentette,
hogy valamennyi bizonyíték megfelel a követelményeknek. Utolsónak a négy K. B. I.-
detektív számolt be a foglyokkal folytatott beszélgetéseir l, illet leg az általuk tett
beismer vallomásokról. A K. B. I.-csoport tagjainak kihallgatása során a két sarokba
szorított véd ügyvéd azt állította, hogy a detektívek a beismer vallomásokat
megengedhetetlen módszerekkel - túlf tött, vakítóan kivilágított, fülkeszer szobákban
folytatott brutális vallatással - csikarták ki. A valótlan állítás arra késztette a
detektíveket, hogy nagyon is meggy z módon cáfolják meg azt. (Kés bb egy újságíró
kérdésére, hogy miért bocsátkozott ilyen látszatman verbe, Hickock ügyvédje
dühösen kifakadt: - Mi egyebet tehettem volna? Mikor egyetlen üt kártya sincs a
kezemben, az istenfáját neki! Csak nem ülhetek itt, mint egy kuka? Néha muszáj
szólnom valamit!)
A vád legsúlyosabb terhel tanújának Alvin Dewey bizonyult; vallomása - az els
nyilvánosság el tt elhangzott, részletes beszámoló a Clutter-házban történt események
lefolyásáról, úgy, ahogy Perry Smith meggyónta - nagybet s címekkel került az
újságok els oldalára (A BESTIÁLIS GYILKOSSÁG EDDIG ISMERETLEN
RÉSZLETEI - TÁRGYILAGOS, HÁTBORZONGATÓ LELEPLEZÉSEK), és
megdöbbentette azokat, akik fültanúi voltak, legf képpen Richárd Hickockot, aki
rémülten, a fájdalomtól lesújtva figyelt fel, amikor Dewey a következ ket mondotta
vallomása során: - Még nem említettem azt az epizódot, amelyr l Smith számolt be
nekem. Miután a Clutter családot megkötözték, Hickock azt mondta neki, hogy csinos
lány az a Nancy Clutter, s meg fogja er szakolni. Smith erre - állítása szerint -
kijelentette Hickocknak, hogy ilyesmir l szó sem lehet. Smith azt mondta, hogy
semmire se becsüli az olyan embert, aki nem tud uralkodni nemi ösztönein, és inkább
ökölre ment volna Hickock-kal, de nem hagyta volna, hogy er szakot kövessen el a
Clutter lányon. - Hickock addig nem tudta, hogy társa tájékoztatta a rend rséget a
merényletr l, amelyet a lány ellen tervezett, mint ahogy arról se tudott, hogy Perry -
amikor barátságosabb kedvében volt - meg akarta változtatni eredeti vallomását, és
kijelentette, hogy mind a négy áldozatot l tte agyon. Ezt is Dewey mondta el
tanúvallomásának vége felé: - Perry Smith közölte velem, hogy szeretne két részletet
megváltoztatni a vallomásában, amelyet lediktált. Minden egyéb pontosan megfelel a
valóságnak, csak ez a két részlet nem. Az igazság tudniillik az, hogy Mrs. Cluttert és
Nancy Cluttert is gyilkolta meg, nem pedig Hickock. Azt mondta, nem akarja, hogy
Hickock... szóval hogy Hickock úgy haljon meg, hogy az anyja azt higgye, gyilkolta
meg a Clutter családnak akár csak egyetlen tagját is. Kijelentette, hogy Hickockék
nagyon rendes emberek. Ezért akarja módosítani a vallomását.
Dewey szavainak hallatára Mrs. Hickock sírva fakadt. Az egész tárgyalás alatt
csöndesen ült a férje mellett, egy gombóccá gy rt zsebkend t markolászva. Ahányszor
csak el tudta kapni fia tekintetét, bólintott neki, és mosolyt er ltetett az ajkára.
Akármilyen halvány volt is ez a mosoly, fia iránt érzett változatlan szeretetét akarta
kifejezésre juttatni vele. Most azonban önuralma hirtelen fölmondta a szolgálatot;
zokogni kezdett. Néhány néz feléje pillantott, aztán zavartan elfordította tekintetét; a
többiek mintha észre se vették volna a szomorú közjátékot: Deweyt figyelték, aki
folytatta vallomását. Még a férje se tör dött vele, talán mert azt hitte, nem volna
férfihoz ill észrevennie, hogy felesége sír. Mrs. Hickockot végül is az ott lev
egyetlen újságírón vezette ki a tárgyalóteremb l egy üres n i mosdóba.
Amikor Mrs. Hickock kicsit lecsillapodott, elmondta az újságírón nek, hogy nagyon
nagy szüksége volna valakire, akinek kiönthetné a szívét. - Nincs senki, akivel
beszélhetnék a dologról. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az emberek nem voltak
kedvesek hozzánk, a szomszédok is meg mindenki. Még az egészen idegenek is, igen,
sokan írtak nekünk, akiket nem is ismerünk, csak azért, hogy tudassák, mennyire
sajnálnak, s hogy el tudják képzelni, milyen nehéz lehet elviselni a dolgot. Senki nem
illetett egy rossz szóval se, se Waltert, se engem. Még itt se, ahol pedig joggal
várhatná az ember. Mindenki igyekszik a lehet legkedvesebb lenni hozzánk. A
pincérn például odaát az étteremben, ahol enni szoktunk, mindig parfét tesz a
süteményemre, és nem akar fölszámítani érte semmit. Hiába mondom neki, hogy nem
kérem, úgyse tudom megenni. Régebben mindent meg tudtam enni, amit csak elém
tettek. De azért csak ráteszi. Hogy kedveskedjen. Sheila, így hívják azt a lányt, azt
mondja, nem a mi hibánk, ami történt. Mégis úgy érzem, mintha az emberek azt
gondolnák, amikor meglátnak: valamiképpen mégiscsak én vagyok a hibás. Én
neveltem így Dicket. Lehet, hogy valamit csakugyan rosszul csináltam. Csak azt nem
tudom, hogy mit. Folyton ezen töröm a fejem, már egészen belefájdult. Egyszer
emberek vagyunk, vidékiek, úgy élünk, mint akárki más. Néha olyan jól
elszórakoztunk odahaza. Megtanítottam Dicket foxtrottozni. Én mindig nagyon
szerettem táncolni, éltem-haltam érte lánykoromban. És volt egy fiú, ty , de istenien
tudott táncolni! Még egy ezüstserleget is nyertünk, olyan szépen kering ztünk
kettesben. Sokáig azt terveztük, hogy megszökünk, és beállunk színésznek.
Operettszínésznek. Persze, ez csak olyan álom volt. Gyermekes ábrándozás. A fiú
elköltözött egy másik városba, én meg egy szép napon férjhez mentem Walterhez, és
Walter Hickock még one-steppezni sem tudott. Azt mondta, hogy ha táncpartnerre volt
szükségem, mért nem mentem férjhez egy táncoskomikushoz. És aztán senki se táncolt
velem többé, amíg meg nem tanítottam rá Dicket. Nem volt ugyan olyan nagyon oda
érte, de azért kedves volt. Nem volt Dicknél aranyosabb gyerek a világon.
Mrs. Hickock levette pápaszemét, megtörölte a könnyáztatta üveget, aztán megint
visszatette az orrára. Kövérkés, barátságos arca volt. - Nem szabad Dicket aszerint
megítélnie, amit odabenn mondanak róla a tárgyalóteremben. Amit azok a jogászok
fecsegnek, hogy milyen elvetemült szörnyeteg. Nem tudok semmi mentséget találni
arra, amit m velt, vagy amiben részt vett. Folyton csak azon a családon jár az eszem,
és minden este imádkozom is értük. De Dickért is imádkozom. Meg azért a kis Perry
ért is.Nem volt helyes t lem, hogy annyira gy löltem; most már csak sajnálni tudom.
És higgye el, meg vagyok gy z dve róla, hogy Mrs. Clutter is csak sajnálná.
Legalábbis abból ítélve, amit hallottam róla.
A tárgyalást elnapolták, a folyosóról behallatszott a mosdóba a teremb l kitóduló
hallgatóság moraja. Mrs. Hickock kijelentette, hogy vissza kell mennie a terembe, a
férjéért. - Halálos beteg. Azt hiszem, neki már teljesen mindegy.
Azok közül, akik figyelemmel kísérték a tárgyalás menetét, sokan elcsodálkoztak,
amikor megérkezett Bostonból Donald Cullivan. Nehezen tudták megérteni, hogy ez a
derék katolikus fiatalember, aki tehetséges mérnök, a Harvard Egyetemen szerzett
oklevelet, n s, és három gyermek apja, hogyan tekinthet barátjának egy m veletlen,
gyilkos félvért, akit csak felületesen ismer, és kilenc esztendeje nem is látott. Még
Cullivan is azt mondta: - A feleségem se érti. Még az ideutazást is nehezen
engedhettem meg magamnak: kénytelen voltam kivenni egy hetet a szabadságomból,
és a pénz bizony tulajdonképpen sok minden egyébre kellene. Másfel l azonban nem
tehettem meg, hogy ne jöjjek el. Perry ügyvédje írt, és megkérdezte, nem
tanúskodnék-e Perry mellett, hogy milyen embernek ismertem meg. Amikor
elolvastam a levelet, rögtön tudtam, hogy meg kell tennem. Mert felajánlottam ennek
az embernek, hogy a barátja leszek. És azért is, mert... hát igen: hiszek az örök életben.
Minden lelket meg lehet menteni Istennek.
Egy lélek megmentése - méghozzá Perry Smith lelkéé - olyan vállalkozás volt,
amelyet a buzgó katolikus seriffhelyettes és a felesége is lelkesen támogatott, noha
Perry igen kurtán visszautasította Mrs. Meiert, mikor az asszony azt javasolta neki,
hogy beszélgessen el az egyik helybeli pappal, Goubeaux atyával. (- Papokhoz és
apácákhoz már épp elég sokszor volt szerencsém -mondta Perry. - Még mindig
viselem a nyomait: a hegeket a testemen. -) így történt, hogy a hét végén, amikor a
tárgyalás szünetelt, Meierék meghívták Cullivant, hogy ebédeljen a fogollyal a
cellájában.
A lehet ség, hogy elbeszélgethet a barátjával, s úgyszólván a házigazda szerepét
játszhatja, nagyon fellelkesítette Perryt, és a menü összeállítása - töltött vadliba
mártással, krumplipürével és zöldbabbal, aszpiksaláta, meleg aprósütemény hideg
tejjel, frissen sütött cseresznyetorta, sajt és kávé - szinte jobban érdekelte, mint a
tárgyalás kimenetele (amit szintén szólva egy pillanatig sem tartott kétségesnek:
„Azok a suttyómarcik olyan gyorsan megszavaznak egy akasztást, amilyen gyorsan a
disznók felfalják a moslékot. Csak meg kell nézni a pofájukat. Itt rohadjak meg, ha én
vagyok az egyetlen gyilkos abban a tárgyalóteremben.") Egész vasárnap délel tt
takarított, hogy ill n fogadhassa vendégét. Meleg nap volt, kicsit szeles, és a cella
rácsos ablakához súrlódó ágakon kisarjadt levelek árnyéka valósággal meg rjítette
Perry szelídített mókusát. „Nagy Red" az ide-oda mozgó árnyékfoltokat kergette,
miközben a gazdája söpört, port törölt, felsúrolta a padlót, kitakarította a vécét, és
lerámolta az asztalról halomba gy lt irományait. Azon az asztalon kellett ebédelniük, s
mikor Perry megterített, az asztal határozottan étvágygerjeszt én festett, mert Mrs.
Meier kölcsönadta damasztabroszát, keményített szalvétáit, legszebb tányérjait és az
ezüst ev eszközöket.
Cullivan nagyot nézett - még füttyentett is egyet, amikor a lakoma az asztalra került -,
s miel tt leült volna, engedélyt kért a házigazdától, hogy elmondhasson egy asztali
áldást. A házigazda nem hajtott fejet, csak az ujjait ropogtatta, miközben Cullivan
összetette a kezét, és lehajtott f vel elmondta az imát: - Áldj meg minket, ó, Uram, és
áldd meg, amit atyai jóságoddal a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme által adtál
nekünk. Ámen. - Perry dünnyögve megjegyezte, hogy szerinte egyedül csak Mrs.
Meiert illeti hála. - Mindent csinált. Nos - mondta, miközben alaposan megrakta
vendége tányérját -, örülök, hogy viszontláthatlak, Don. Pontosan úgy nézel ki, mint
régen. Csöppet se változtál.
Cullivan, aki ritkuló hajával és jellegtelen arcával úgy fest, mint egy szorgos
banktisztvisel , elismerte, hogy küls leg csakugyan nem sokat változott. Bels leg
viszont annál inkább, egészen más ember lett: - Csak éltem a vakvilágba. Nem tudtam,
hogy az egyetlen valóság: Isten. De ha egyszer rájön az ember, minden rendez dik az
életében. Vagyis értelmet nyer az élet is meg a halál is. Öregem, te mindig így
kosztolsz?
Perry nevetett. - Mrs. Meier csakugyan fenejó szakácsn . A spanyol rizsét kéne
megkóstolnod egyszer. Legalább hat kilót híztam, amióta ide kerültem. Igaz, hogy
csont és b r voltam. Átkozottul lefogytam, miközben Dick meg én mint a bolondok
kódorogtunk a világban. Jóformán sose ettünk tisztességes ebédet vagy vacsorát,
majdnem mindig éhesek voltunk. Rendszerint úgy éltünk, mint az állatok. Dick
konzervet lopott az élelmiszerüzletekb l. Babot meg spagettit. Aztán fölbontottuk a
kocsiban a konzerveket, és csak úgy hidegen fölfaltuk. Akár az állatok. Dick kéjjel
lop. Ez valami vele született hajlam nála - valóságos betegség. Én is szoktam lopni, de
csak olyankor, amikor nincs pénzem. Dick akkor is képes ellopni egy csomag
rágógumit, ha száz dollár van a zsebében.
Kés bb, amikor már cigarettáztak és kávéztak, Perry még egyszer visszatért erre a
témára, mármint a lopásra. - Willie-Jay barátom gyakran beszélt róla. Azt szokta
mondogatni, hogy minden b ntény tulajdonképpen csak „a lopás egy bizonyos
fajtája". Beleértve a gyilkosságot is. Ha meggyilkolunk valakit, az életét lopjuk el.
Eszerint én elég nagy tolvaj vagyok. Tudniillik csakugyan én öltem meg
mindnyájukat, Don. Az öreg Dewey úgy állította be a dolgot a bíróság el tt, mintha
csak el akarnám ferdíteni a tényeket, Dick anyja kedvéért. Pedig nem így van. Dick
csak segített nekem. tartotta a zseblámpát, és szedte föl a töltényhüvelyeket. No és
persze az ötlete volt az egész. De nem Dick l tte le ket, sose lett volna képes
ilyesmire, pedig csuda nagy h s, ha arról van szó, hogy elgázoljon egy kivénhedt
kutyát. Magam sem tudom, mért csináltam. - Összeráncolta homlokát, mintha a
probléma teljesen új és ismeretlen lenne számára, akárcsak egy frissen felfedezett,
csodálatos, eddig ismeretlen szín drágak . - Csakugyan nem tudom - dünnyögte,
mintha a drágakövet a világosság felé tartva minden oldalról szemügyre venné. - Igaz,
hogy zabos voltam Dickre. Mert megjátszotta a vagányt. De nem Dick miatt csináltam
mégse. Vagy mintha attól féltem volna, hogy esetleg majd tanúskodhatnak ellenem.
Ezt a kockázatot nyugodtan vállaltam volna. És nem is azért csináltam, mintha valami
bajom lett volna Clutterékkal. Sose bántottak. Mások ellenben igen. Mindenki, akivel
csak találkoztam életemben. Lehet, hogy éppen Clutteréknak rendeltetett, hogy
mindnyájukért megb nh djenek.
Cullivan megpróbálta felmérni, mennyire szinte Perry b nbánata, mert feltételezte,
hogy megbánta b nét. Bizonyára er sen furdalja a lelkiismeret, s felébredt benne a
vágy, hogy Isten megkönyörüljön rajta, és meg-bocsásson neki. - Hogy sajnálom-e,
amit tettem? - kérdezte Perry. - Ha erre gondolsz, meg kell mondanom, hogy nem.
Nem érzek semmit a történtekkel kapcsolatban. Bárcsak éreznék. De hát egyáltalán
nem izgat a dolog. Félórával utána Dick már trágár vicceket mesélt, és én nevettem
rajtuk. Lehet, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk emberek. Annyira azonban
mindenesetre ember vagyok, hogy önmagamat sajnálom. Sajnálom, hogy nem
mehetek ki én is innen, veled együtt. De ezzel aztán kész is. - Cullivan el se tudta
képzelni, hogy valaki ilyen közönyös lehet. Perry nyilván megzavarodott, talán meg is
rült; lehetetlen, hogy ennyire ne érezzen se lelkiismeret-furdalást, se sajnálkozást. -
Miért? - kérdezte Perry. - A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és
kitüntetik ket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd
örül, hogy munkája akadt. Ölni könny , sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket
elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor
megöltem ket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna ket, most másképp éreznék.
Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagámmal, így azonban olyannak
t nik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében.
Cullivan hallgatott, és ez a hallgatás felingerelte Perryt. Nyilván úgy érezte, hogy
Cullivan rosszallja a dolgot. - A szentségit, Don, ne akard, hogy éppen el tted
álszenteskedjem. Hogy mindenféle hülyeséget összehazudjak. Hogy mennyire
sajnálom, ami történt, s hogy minden vágyam térden csúszni és imádkozni. Az
ilyesmit nem nekem találták ki. Nem változhatok meg egyik napról a másikra, nem
hihetek abban, amit egész életemben tagadtam. Az igazság az, hogy te többet tettél
értem, mint az, akit Istennek nevezel, valaha is tett. Vagy fog tenni. Azzal, hogy írtál,
meg hogy úgy írtad alá, hogy „barátod". Amikor nincsenek barátaim. Kivéve Joe
Jamest. - Elmagyarázta Cullivannek, hogy Joe James fiatal indián favágó, nála lakott
valamikor, egy erd ben, Bellingham mellett, Washington államban. -Istentelenül
messze van Garden Cityt l. Jó kétezer mérföldre. Megírtam Joe-nak, milyen pácba
kerültem. Joe szegény ördög, hét gyereket kell etetnie, de megígérte, hogy eljön, még
ha gyalog kell is megtennie az egész utat. Eddig még nem érkezett meg, lehet, hogy
nem is fog eljönni, de azért bízom benne, hogy eljön. Joe mindig szeretett. És te, Don?
- Én is szeretlek, Perry.
Cullivan határozott, csöndes válasza hízelgett Perrynek, s kicsit fel is izgatta.
Elmosolyodott, és azt mondta: - Akkor nyilván dilis vagy. - Hirtelen felállt,
keresztülment a cellán, és fogta a sepr t. - Nem tudom, mért kellene idegenek közt
meghalnom. Hogy egy csomó vadparaszt álljon körülöttem, és bámulja, hogy fulladok
meg. Egy szart. Akkor inkább én ölöm meg magam. -Fölemelte a söpr t, és
nekinyomta a mennyezeten ég villanykörtének. - Egyszer en kicsavarom a körtét,
összetöröm és felvágom a csuklómon az ereket. Ezt fogom csinálni. Amíg itt vagy
Garden Cityben. Amíg itt van valaki, aki szeret egy kicsit.
A tárgyalás hétf n délel tt tízkor folytatódott. Kilencven perc múlva már el is
napolták, mivel a védelem ilyen rövid id alatt végzett is a tanúival. A vádlottak nem
voltak hajlandók a saját ügyükben tanúvallomást tenni, így aztán szóba se került, hogy
tulajdonképpen ki is ölte meg hát a Clutter családot, Hickock vagy Smith.
A védelem öt tanúja közül a beesett szem Mr. Hickock volt az els . Méltóságteljesen,
tisztán érthet en és szomorúan beszélt, de csak egy lényeges dolgot tudott felhozni fia
védelmére: hogy valószín leg pillanatnyi elmezavarában tette, amit tett. A fia ugyanis,
jelentette ki, 1950 júliusában súlyos fejsérüléseket szenvedett egy autókarambol
alkalmával. A balesetet megel z en Dick „vidám, gondtalan fiú" volt, az iskolában jól
tanult, osztálytársai szerették, és tisztelettel viseltetett szülei iránt: - A légynek se
ártott.
- Szeretném megkérdezni - mondta Harrison Smith, aki igyekezett tapintatosan
irányítani a tanút -, hogy 1950 júliusa után tapasztalt-e valamiféle változást Richárd fia
egyéniségében, szokásaiban és viselkedésében?
- Mintha kicserélték volna.
- Milyen változásokat észlelt?
Mr. Hickock elgondolkozott, és hosszú szüneteket tartva felsorolt néhányat: - Dick
rosszkedv lett és nyugtalan. Id sebb férfiak társaságába keveredett. Inni és kártyázni
kezdett. Mintha kicserélték volna.
Logan Green ebbe az utolsó kijelentésébe kapaszkodott bele, amikor kérdéseket
kezdett föltenni a tanúnak. - Szóval ön azt állítja, Mr. Hickock, hogy csak 1950 után
volt bosszúsága a fia miatt?
-...azazhogy úgy emlékszem, 1949-ben letartóztatták
Green keskeny ajka fanyar mosolyra görbült. - És miért tartóztatták le?
- Azzal vádolták, hogy betört egy vegyesboltba.
- Csak vádolták? Hát nem ismerte el, hogy csakugyan betört abba az üzletbe?
- De igen, elismerte.
-És ez 1949-ben történt. És most mégis azt állítja, hogy a fia magatartása csak 1950
után változott meg?
- Igen, azt.
- Úgy érti, hogy 1950 után tisztességes fiú lett bel le? Az öregemberre heves köhögés
jött rá; beleköpött a zsebkend jébe. - Nem - mondta, s a zsebkend jét nézegette. - Ezt
nem állítom.
- Akkor hát miféle változást észlelt rajta?
- Hát azt nem könny megmagyarázni. Egyszer en mintha kicserélték volna.
-Úgy érti, hogy kiveszett bel le a b nözésre való hajlam?
Az ügyész riposztja harsány nevetést váltott ki a hallgatóság körében, de Tate bíró
szigorú tekintete azonnal csendet teremtett. Mr. Hickockot elbocsátották, s dr. W.
Mitchell Jones lépett a tanúk emelvényére.
Dr. Jones mint az „elmekórtan szakorvosa" mutatkozott be a bíróságnak, és mintegy e
cím indokolásaként hozzátette, hogy körülbelül ezerötszáz beteget kezelt, amióta
1956-ban a topekai Állami Kórház elmeosztályára került. Az utóbbi két esztend ben a
larnedi Állami Kórházban dolgozott, a vezet je most is a Dillon-épületnek, az
elmebeteg b nöz k osztályának.
- Hozzávet legesen hány gyilkossal volt eddig dolga? - kérdezte Harrison Smith a
tanútól.
- Vagy huszonöttel.
-Szeretném megkérdezni, doktor úr, ismeri-e védencemet, Richard Eugene Hickockot?
- Ismerem,
- Volt alkalma megvizsgálni?
- Igen, ügyvéd úr... Alaposan megvizsgáltam Mr. Hickockot elmekórtani szempontból.
- És a vizsgálat alapján mi a véleménye: különbséget tudott tenni Richard Eugene
Hickock a b ntény elkövetésének id pontjában a helyes és a helytelen közt?
A tanú - zömök, huszonnyolc éves, holdvilágkép , de intelligens, finom vonású
fiatalember - mély lélegzetet vett, láthatólag kimerít válaszra készült. A bíró azonban
figyelmeztette: - Csak igennel vagy nemmel felelhet a kérdésre, doktor úr. Igen vagy
nem.
- Igen.
- Mit ért ezalatt pontosabban?
- Azt, hogy Mr. Hickock az általában érvényben lev fogalmak szerint különbséget
tudott tenni a helyes és a helytelen közt.
Dr. Jones nem válaszolhatott egyebet, mert kötötte a M'Naghten-féle törvény („az
általában érvényben lev fogalmak szerint"), amely csak igent vagy nemet ismer,
vagyis nem vesz tudomást a feketét a fehért l elválasztó fokozatokról. Ez a válasz
persze nagy csalódást okozott Hickock véd jének, de azért - tisztára formálisan,
teljesen reménytelenül - föltette a kérdést: - Meg tudná részletesebben is magyarázni?
Reménytelen ügy volt, mert dr. Jones hajlandó lett volna ugyan részletesen is kifejteni
a véleményét, de a vád képvisel jének jogában állt óvást emelni - és meg is tette, arra
hivatkozva, hogy Kansas törvényei szerint a szóban forgó kérdésre, sajnos, csak
igennel vagy nemmel lehet válaszolni. A bíró helyt adott az óvásnak, és a tanút
elbocsátotta. Ha dr. Jonesnak megengedik, hogy álláspontját részletesen is kifejtse, a
következ ket mondta volna: - Richard Hickock átlagon felül intelligens, gyors
felfogóképességgel és széles kör alapm veltséggel rendelkezik. Mindenre élénken
reagál, ami körülötte történik, az elmebajnak vagy elmezavarnak semmiféle jele nem
tapasztalható nála. Világosan, logikusan gondolkozik, és szemmel láthatólag jó érzéke
van a valóság tényei iránt. Noha a szervi agysérülésnek semmi olyan nyomát nem
fedeztem fel nála, mint például az emlékezetkihagyás, csökkent fogalomalkotási és
értelmi készség, ez még nem jelenti azt, hogy az agysérülés teljesen ki van zárva.
1950-ben agyrázkódással és több órás eszméletlenséggel járó súlyos fejsérülést
szenvedett, miként azt a kórházi feljegyzések is igazolják. Azt állítja, hogy azóta is
állandóan vannak ájulásai, id nként kihagy az emlékezete, és fejfájás gyötri.
Társadalomellenes cselekedeteinek nagyobbik része a baleset utáni id szakra esik.
Sohase vetették alá olyan orvosi vizsgálatnak, amely határozottan megállapította
volna, hogy van-e maradandó agysérülése, vagy nincs. Márpedig ilyen vizsgálat nélkül
nem dönthet el határozottan a kérdés... Érzelmi világa abnormális voltának bizonyos
jelei azonban kétségtelenül kimutathatók Hickocknál. Ennek a ténynek talán az a
legvilágosabb bizonyítéka, hogy tudta, mit csinál, és mégis végigcsinálta. Ösztönösen
cselekszik, hajlamos nem gondolni arra, hogy cselekedetei milyen következményekkel
járnak önmagára vagy másokra nézve. Úgy látszik, képtelen a tapasztalatokból okulni,
és a produktív tevékenység id szakait rapszodikusan váltják fel nála a nyilvánvalóan
felel tlen cselekedetek. A kudarcokat nehezebben tudja elviselni, mint más,
normálisabb egyén, és a kudarc érzését l úgyszólván csak társadalomellenes
cselekedetek révén tud szabadulni. Nagyon kevésre becsüli önmagát, s titokban
kisebbrend ségi érzése van, még szexuális téren is. Ezt az érzését, úgy látszik, azzal
próbálja ellensúlyozni, hogy gazdagságról és hatalomról álmodozik, szeret kérkedni
eredményeivel, ész nélkül költekezni, ha pénze van, és nincs megelégedve, hogy
munkakörében csak lassan és normálisan jut el re, még ha nincs is lehet ség a
gyorsabb el rejutásra... Idegenek társaságában bizonytalannak érzi magát, és
betegesen képtelen tartós személyi kapcsolatokat kialakítani és fenntartani. Noha a
megszokott erkölcsi normákat vallja, cselekedeteit ezek szemmel láthatólag nem
befolyásolják. Összefoglalva: elég jellemz jegyei találhatók meg nála annak a
tünetnek, amelyet a pszichiátria súlyos személyiségzavarnak szokott nevezni.
Rendkívül fontos, hogy lépéseket tegyünk annak megállapítása érdekében, hogy a
szervi agysérülés lehet ségét kizárjuk, mert ha ilyen sérülése van, az komolyan
befolyásolhatta magatartását az utóbbi néhány esztend ben és a b ntény elkövetésének
idején is.
Az esküdteknek tartandó formális véd beszédt l eltekintve - amelyre csak másnap
került sor - az elmegyógyász tanúvallomásával befejez dött Hickock védelme. Arthur
Fleming, Smith öreg ügyvédje következett. négy tanút állított: James E. Post
tiszteletest, a Kansasi Állami Börtön protestáns lelkészét, Joe Jamest, Perry indián
barátját, aki egy álló napon és két éjszakán át tartó utazás után aznap reggel mégiscsak
megérkezett a busszal az ország északnyugati szélén elterül vadonban lev
otthonából; Donald Cullivant; és ugyancsak dr. Jonest. Az utóbbit kivéve mindnyájan
„erkölcsi tanúként" vonultak fel, vagyis azt várták t lük, hogy rámutassanak a vádlott
néhány emberi erényére. Nem mentek valami sokra, bár mindegyiküknek sikerült
néhány kedvez megállapítást tennie Smithr l, miel tt az ügyész - aki óvást emelt,
hangoztatva, hogy az ilyen természet személyes vélemények „fölöslegesek, nem
tartoznak a tárgyhoz, nincs semmi jelent ségük" - beléjük fojtotta volna a szót, és
elhagyták az emelvényt.
Így például a fekete hajú, még Perrynél is sötétebb b r , rugalmas mozgású Joe James,
aki kifakult vadászingében és mokasszinnal a lábán úgy festett, mintha éppen akkor
bukkant volna el titokzatos módon a homályos vadonból, elmondta a bíróság el tt,
hogy a vádlott kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint két esztendeig lakott nála.
- Perry nagyon rokonszenves fiatalember volt, mindenki szerette a környéken, s
tudtommal soha nem csinált semmi rosszat. - A vád képvisel je itt elhallgattatta; mint
ahogy elhallgattatta Culli-vant is, amikor azt mondta: - Amikor együtt szolgáltunk a
katonaságnál, Perryt nagyon rokonszenves fickónak ismertem meg.
Post tiszteletes úrnak sikerült valamivel tovább maradnia az emelvényen, mert nem
próbálkozott meg kertelés nélkül dicsérni a vádlottat, hanem szinte rokonszenvvel
elmesélte egyik lansingi találkozásukat. - Perry Smitht akkor láttam el ször, amikor
bejött hozzám az irodába, a börtön kápolnája mellett, s egy képet hozott, amelyet
maga rajzolt: egy pasztellportré volt az Úr Jézusról. Nekem akarta adni a kápolna
részére. Azóta is ott van az irodám falán.
Fleming megkérdezte: - Van önnél fénykép arról a rajzról? - A lelkésznél volt egy
egész borítékra való. De amikor el vette ket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy
szétossza az esküdtek közt, Logan Green felháborodva ugrott talpra: - De kérem, elnök
úr, ez már mégiscsak több a soknál! - A bíró gondoskodott róla, hogy a dolog ne
folytatódjék.
Aztán ismét dr. Jonest szólították a tanúk emelvényére, és a bevezet formalitások
után, amelyekre els tanúvallomása alkalmából is sor került, Fleming föltette neki a
dönt kérdést: - A Perry Edward Smithszel folytatott beszélgetése és egyéb vizsgálatai
alapján van-e kialakult véleménye arról, hogy a vádlott a jelen per tárgyát képez
b ncselekmény elkövetése alkalmával különbséget tudott-e tenni helyes és helytelen
között? - És a bíró ezúttal is figyelmeztette a tanút: - Igennel vagy nemmel
szíveskedjék válaszolni. Van véleménye?
- Nincs.
Csodálkozó moraj hangzott fel. Fleming, aki maga is meglep dött, így szólt: - Meg
tudná indokolni az esküdteknek, miért nincs véleménye?
Green óvást emelt: - A tanúnak egyszer en nincs véleménye. Ennyi elég. - És jogi
szempontból nézve igaza is volt.
Ha azonban megengedik dr. Jonesnak, hogy kifejtse, miért nincs véleménye, a
következ ket adta volna el : - Perry Smithnél súlyos elmebaj jelei tapasztalhatók.
Gyermekkorában, ahogy nekem beszámolt róla - s ezt a börtön irattárában található
akták is meger sítik -, mindkét szül je brutálisan bánt, illet leg egyáltalán nem
tör dött vele. Minden jel arra mutat, hogy Smith szül i gondoskodás és szeretet nélkül
n tt fel, nem alakult ki benne semmiféle érzék az erkölcsi értékek iránt... Különben
nagyon tájékozott ember, érzékenyen reagál mindenre, ami körülötte történik, semmi
jele se látszik rajta az elmezavarnak. Az átlagosnál intelligensebb, és annak ellenére,
hogy alig járt iskolába, meglehet sen széles kör m veltséggel rendelkezik...
Személyiségének különösen két vonása patologikus. Az els : a külvilághoz való
„paranoiás" viszonyulása. Gyanakvó, senkiben se bízik, hajlamos azt hinni, hogy
mindenki az ellensége, mindenki igazságtalan vele, senki sem érti meg. Túlságosan
érzékenyen reagál minden kritikára, és nem birja elviselni, ha gúnyt znek bel le.
Mások szavait könnyen fogja fel lekicsinylésként vagy sértésként, és hajlamos rá,
hogy a jó szándékú megnyilvánulásokat is félreértse. Nagy szüksége volna barátokra
és megértésre, de csak nehezen bízik meg másokban, vagy ha megbízik, akkor is
biztos benne, hogy nem fogják megérteni, s t megcsalják. Mások szándékainak és
érzéseinek megítélésénél alig képes különbséget tenni a valóságos helyzet és saját
fantazmagóriái közt. Gyakran megesik, hogy minden embert egyformán képmutatónak
és ellenségnek tekint, s úgy érzi, mindent megérdemelnek, amivel csak ártani tud
nekik. Ezzel az els patologikus vonásával szorosan összefügg a másik: állandó, alig
fékezhet hajlama a dühkitörésre. Azonnal méregbe jön, ha úgy érzi, hogy becsapták,
kigúnyolták vagy alacsonyabb rend nek tartják. Dühkitörései a múltban többnyire
olyanok ellen irányultak, akik a tekintélyt képviselték a szemében: apja, bátyja, az
rmestere, a feltételes szabadlábra helyezéseket intéz bizottság képvisel je ellen, s
több ízben el fordult, hogy er szakosságokra is ragadtatta magát. is éppúgy
tisztában van vele, milyen lobbanékony, mint ismer sei, s tudja, hogy dührohamain,
amelyek - saját szavával élve - id nként „rájönnek", nehezen képes úrrá lenni.
Megesik, hogy dühe önmaga ellen irányul, ilyenkor öngyilkossági tervekkel kezd
foglalkozni. Féktelen dühkitörései, valamint az a körülmény, hogy képtelen úrrá lenni
fölöttük vagy levezetni valahogyan ket, pszichikumának alapvet gyöngeségére
vallanak... Ezenkívül a vizsgált alanyon a gondolkodás zavarainak is mutatkoznak
néha bizonyos korai jelei. Alig képes gondolatait összeszedni, s szinte teljesen
képtelennek látszik azokat logikusan elrendezni és összegezni: belebonyolódik, s t
néha teljesen belevész a részletekbe, egyes gondolatai „misztikusak", a valóság
semmibe vételét tükrözik... Kevés emberhez f zi szoros érzelmi kötelék, s ez a kötelék
is olyan gyenge, hogy a legkisebb válságokat sem bírja ki. Egy nagyon sz k baráti
körön kívül senkivel sincs igazi kapcsolata, és nem sokra becsüli az emberi életet. Ez
az érzelmi közömbösség, s ugyanakkor bizonyos területeken felt n en szokatlan
érzelmesség újabb bizonyítéka abnormális pszichikumának. Pontos pszichiátriai
diagnózishoz behatóbb vizsgálatra volna szükség, de így is megállapítható, hogy
jelenlegi pszichikuma nagyon közel áll a paranoiás szkizofréniához.
Érdemes megjegyezni, hogy a törvényszéki elmekórtan egyik köztiszteletben álló
szakembere, dr. Joseph Satten, a topekai Menninger Klinika orvosa, konzultált dr.
Jonesszal, és mindenben meger sítette Hickockról és Smithr l alkotott véleményét.
Dr. Satten, aki kés bb alaposabban is foglalkozott az üggyel, úgy véli, hogy a b ntény
- annak ellenére, hogy a két tettes közt bekövetkezett, és mindkett jükre kölcsönösen
visszaható súrlódás közvetlen következménye volt - alapjában véve Perry m ve, aki
dr. Satten szerint tipikus példája a „Gyilkosság nyilvánvaló indítóok nélkül -
Tanulmány a személyiséghasadásról" cím cikkében leírt gyilkosoknak.
A cikkben, amely a The American Journal of Psychiatry 1960. júliusi számában jelent
meg, s amelyet dr. Satten három kollégája, Kari Menninger, Irwin Rosen és Martin
Maymann közrem ködésével írt, a szerz k mindjárt az elején leszögezik: „Amikor a
törvény megpróbálja megállapítani a gyilkosok felel sségének mértekét, két
kategóriába sorolja ket (mint általában minden b nöz t): »beszámíthatókra« és
»beszámíthatatlanokra«. A »beszámítható« gyilkos az általános nézet szerint ésszer
indokok alapján cselekszik, amelyeket meg lehet érteni, ha el is ítéli ket az ember, a
»beszámíthatatlan« pedig irracionális, azaz ésszer tlen indokok alapján követi el tettét.
Ha az indítékok nyilvánvalóan ésszer ek (például, ha valaki nyereségvágyból gyilkol),
vagy ha az irracionális indítóokok érzéki csalódáson vagy hallucináción alapulnak
(például, ha egy paranoiás beteg megöli képzelt üldöz jét), a tényállás nem okoz
különösebb problémát az elmegyógyásznak. Azok a gyilkosok azonban, akik
értelmesnek, logikus gondolkodásúnak és fegyelmezettnek látszanak, de gaztetteikben
mégis van valami bizarr, valami nyilvánvaló értelmetlenség, komoly problémát
jelentenek, ha a bíróság el tti nézeteltéréseket és az ugyanarról a gyilkosról szóló, de
egymásnak homlokegyenest ellentmondó tanúvallomásokat nézzük. Véleményünk
szerint az ilyen gyilkosok patologikus lelkiállapotának legalábbis egy sajátos és közös
tünete van, s ezt próbáljuk az alábbiakban ismertetni. Az ilyen egyének általában
alkatuknál fogva hajlamosak önuralmuknak hosszabb ideig tartó elvesztésére, s ez
teszi lehet vé a primitív kegyetlenség nyílt kitörését, amely kegyetlenség korábbi,
tudat alá szorult traumatikus élményekb l fakad."
A szerz k négy fellebbezés kapcsán megvizsgáltak négy férfit, akiket látszólag
indokolatlan gyilkosságok miatt ítéltek el. Mind a négyüket megvizsgálták már a
tárgyalásuk el tt is, és megállapították, hogy „nem terheltek", tehát „beszámíthatók".
Hármat közülük halálra ítéltek, a negyediket pedig hosszú fegyházbüntetésre. Mind a
négy esetben azért nyújtottak be indítványt újabb elmekórtani vizsgálatra, mert valaki
- az ügyvéd, egy rokon vagy barát - nem volt megelégedve a korábbi pszichiátriai
vizsgálat eredményével, és igen logikusan feltette a kérdést: „Hogyan követhet el egy
épesz nek látszó ember olyan rültséget, amilyenért elítélték?"
Miután a tanulmány szerz i részletesen leírták a négy b nöz t és b nesetet (egy néger
katona megcsonkított és feldarabolt egy prostituáltat; egy homoszexuális munkás
megfojtott egy tizennégy éves fiút, mert az visszautasította közeledését; egy tizedes
doronggal agyonvert ugyancsak egy fiút, mert azt hitte, hogy az áldozat kigúnyolta;
egy kórházi alkalmazott pedig vízbe fojtott egy kilencéves kislányt), a továbbiakban
azt vizsgálták, milyen hasonlóságok fedezhet k fel a négy gyilkosság között. Mint
írták, a tettesek számára is rejtély volt, hogy miért ölték meg áldozataikat, akiket
jóformán alig ismertek, s a jelek szerint a gyilkos mind a négy esetben álomhoz
hasonló transzba esett, s csak amikor felocsúdott, eszmélt rá hirtelen, hogy mit m vel
áldozatával. „A legegyöntet bb és talán legfontosabb hasonlóság a négy gyilkos között
az volt, hogy mind a négyüknek hosszú id óta, esetleg egész életükben er szakkal
kellett visszafojtaniuk agresszív ösztöneiket. A négy közül hárman például
minduntalan verekedésekbe keveredtek, s e verekedések könnyen végz dhettek volna
halállal, ha le nem fogják ket."
Íme még néhány kiragadott észrevétel a tanulmányból: „Az er szakosságra való
hajlamuk ellenére mind a négyüknek kisebbrend ségi érzésük volt, fizikailag
alacsonyabb rend nek, gyöngének tartották magukat, akik nem érnek annyit, mint
embertársaik. Élettörténetükb l kiderült, hogy mindegyikük nagyfokú szexuális
gátlásban szenvedett. Az érett n ket mind a négyen fenyeget teremtményeknek
érezték, s kett jük esetében kimondott szexuális perverzitás volt megállapítható.
Gyermekkorukban mindegyiküknek sok problémát okozott, hogy »vakarcsnak«,
testileg fejletlennek, betegesnek tekintették ket... Mind a négyük esetében
el fordultak öntudatzavarok, amelyeket gyakran dühkitörések kísértek. Ketten
elmondták, hogy sokszor esnek súlyos, transzhoz hasonló állapotba, s ilyenkor
er szakoskodnak, és egyéb furcsa dolgokat követnek el, a másik kett pedig kevésbé
er s és ritkábban el forduló emlékezetkihagyásokról panaszkodott. Magának a
tettlegességnek a pillanataiban gyakran úgy érezték, mintha elváltak és elszigetel dtek
volna önmaguktól, mintha kívülr l néznék magukat... Gyermekkorukban mind a
négyükkel rendkívül durván bántak a szüleik... Egyikük elmondta, hogy mindig
megkorbácsolták, ha elcsavargott... A másikat meg azért verték meg sokszor
irgalmatlanul, hogy »leszoktassák« a dadogásról meg a »rohamairól«, s hogy
megbüntessék állítólagos »rosszaságá-ért«... A féktelen durvaságra vonatkozó adatok,
akár képzelte, akár mással kapcsolatban, akár a saját b rén tapasztalta a gyermek ezt a
durvaságot, meger sítik a pszichoanalitikának azt a hipotézisét, hogy a gyermekre
gyakorolt túl er s ingerek hatása, ha ezek az ingerek olyan korban érik, amikor még
nem tudja feldolgozni ket, szorosan összefügg az egyéniség fejl désének túl korai
defektusaival és az ösztönök fölötti uralkodóképesség kés bbi súlyos zavaraival. Mind
a négy esetben kimutatható volt a gyermekkor érzelmi szegénysége. Vagy azért, mert
az egyik vagy mindkét szül tartósan vagy ismételten távol volt, vagy mert zavarosak
voltak a családi körülmények: a gyermek nem ismerte a szüleit, vagy: az egyik vagy
mindkét szül megtagadta a gyermeket, és az idegeneknél nevelkedett. A négy férfi
érzelmi életében is kimutathatók voltak bizonyos zavarok. Nagyon jellemz , hogy
er szakos cselekedeteik közben nem éreztek se haragot, se dühöt. A gyilkosságok
alkalmával sem érzett egyikük sem - saját bevallása szerint - dühöt, még csak
különösebb haragot sem, noha mindegyikük vad és brutális dühkitörésekre volt
képes... Másokhoz való viszonyuk felületes, rideg volt, s ennek következtében
magányosak és elszigeteltek voltak mind a négyen. Embertársaik jóformán nem is
léteztek a számukra, legalábbis olyan értelemben nem, hogy szeretettel vagy egyéb
konkrét érzelemmel (akár gy lölettel is) viseltettek volna irántuk... A három
halálraítéltet alig érdekelte saját és áldozatai sorsa. A b ntudat, lelkifurdalás és a
megbánás elképeszt en ismeretlen fogalmak voltak számukra. Az ilyen egyének eleve
hajlamosnak tekinthet k a gyilkosságra, mert vagy egyszer en túlcsordul bennük az
agresszív energia, vagy pedig túlságosan labilis az önkontrolljuk, s ez id nként
lehet vé teszi, hogy az agresszív energiák a maguk meztelenségében, a leg sibb
módon törjenek ki bel lük. A lappangó gyilkolási ösztön könnyen aktivizálódhat,
különösen akkor, ha már egyébként is fennáll valamilyen egyensúlyi zavar, s ha a
gyilkos a leend áldozatot tudat alatt valamilyen múltbeli traumatikus kényszerképzet
kulcsfigurájának érzi. Ennek a figurának a magatartása vagy akár csak a puszta
jelenléte is er síti a bels egyensúlyi zavar miatti feszültségét, s ez a feszültség
hirtelen rendkívül heves er szakosságban robban ki, mint amikor a gyújtózsinór lángja
elér a dinamittöltethez, és a töltet fölrobban... A tudat alatti motiváció hipotézise
megmagyarázza, miért érezték úgy a gyilkosok, hogy ártatlan és jóformán alig ismert
áldozataik provokálják ket, s ennek következtében miért tekintették azokat
agresszivitásuk megfelel célpontjának. De miért gyilkoltak? Szerencsére az emberek
többsége még rendkívüli provokációkra sem reagál gyilkos kitörésekkel. A fent leírt
négy ember azonban eleve diszponálva volt arra, hogy a valósággal való kapcsolata
nagymértékben meglazuljon, s egyáltalán ne tudjon uralkodni érzelmein, méghozzá
épp egy olyan id pontban, amikor amúgy is nagy volt benne a feszültség és a
z rzavar. Az ilyen pillanatokban egy futólag ismert vagy akár teljesen ismeretlen
személy is elveszthette a szemükben »valóságos kilétét*, és könnyen azonosulhatott
valamilyen tudat alatti traumatikus szituációban szerepl személlyel. A »régi«
konfliktus újból föléledt, és az agresszív energia pillanatok alatt gyilkos méreteket
ölthetett... Az ilyen értelmetlen gyilkosságok tehát a gyilkosban régóta növekv
feszültségnek és bels z rzavarnak az eredményeiként foghatók fel, amely feszültség
és z rzavar már akkor elkezd dött, amikor a gyilkos még nem is találkozott
áldozatával, aki pusztán azáltal, hogy pontosan beleillett a gyilkos tudat alatti
konfliktusaiba, akaratlanul agresszív energiává alakította át annak potenciális gyilkos
hajlamait."

Mivel Perry Smith egész élete és egyénisége sok vonatkozásban rokon a fenti
tanulmányban tárgyalt személyek életével és egyéniségével, dr. Satten szerint
nyugodtan egy sorba állítható azokkal. S t, mint mondja, az adott gyilkosság
körülményei pontosan beleillenek a Gyilkosság nyilvánvaló indítóok nélkül cím
tanulmány koncepciójába. A Smith által elkövetett gyilkosságok közül három
nyilvánvalóan logikusan indokolt: Nancyt, Kenyont és az anyjukat azért kellett
megölnie, mert megölte Mr. Cluttert. Lélektani szempontból azonban dr. Satten szerint
csak az els gyilkosság érdekes. Amikor Smith megtámadta Mr. Cluttert, szellemi
rövidzárlat alatt volt, mélyen lemerülve a szkizofrénia sötétjébe, s egyáltalán nem egy
hús-vér ember volt az, akit éppen meg akart ölni, amikor „hirtelen fölocsúdott", hanem
„valamilyen régi traumatikus szituáció kulcsfigurája": az apja?, az árvaházi apácák,
akik kigúnyolták és megverték?, a gy lölt rmester?, a szabadlábra helyezést intéz
bizottság tisztvisel je, aki ráparancsolt, hogy „ne tegye többé Kansasba a lábát"?
Egyikük, vagy - mindnyájan együttvéve.
Vallomása során Smith azt mondta: - Én nem akartam bántani azt az embert. Úgy
éreztem, hogy nagyon rendes ember. Csöndes és barátságos. Igen, így éreztem egészen
addig a pillanatig, amíg át nem vágtam a torkát.
- Donald Cullivannek meg azt mondta: - Clutterék sose bántottak. Mások ellenben
igen. Mindenki, akivel csak találkoztam életemben. Lehet, hogy éppen Clutterék-nak
rendeltetett, hogy mindnyájukért megb nh djenek.
Úgy látszik hát, hogy a szakember is meg a laikus is - egymástól függetlenül -
ugyanarra a következtetésre jutottak. Finney megye arisztokráciája fitymálva kezelte
az egész pert. - Méltóságunkon aluli - jelentette ki egy gazdag állattenyészt felesége -
, hogy ilyesmi iránt érdekl djünk. - Az utolsó tárgyaláson azonban a helybeli
arisztokrácia tekintélyes része ott ült a padokban az egyszer polgárok mellett.
Jelenlétük udvariassági gesztus volt osztályuk két nagyra becsült tagja, Tate bíró és
Logan Green iránt. Sok padot megtöltötték nem helybeli ügyvédek is, akik közül
sokan távoli vidékekr l utaztak ide, els sorban azért, hogy meghallgassák Greennek
az esküdtszékhez intézett záróbeszédét. Green kis termet , sima modorú, de igen
határozott, hetvenéves ember, nagy megbecsülésnek örvend kollégái körében, akik
csodálják nagy színpadi rutinjáért. Tudniillik a színészi adottságok egész tárházával
rendelkezik, többek közt olyan nagyszer en tudja csattanóit id zíteni, mint egy
éjszakai mulató konferansziéja. Mint tapasztalt büntet jogász, rendszerint a véd
szerepét szokta játszani, ezúttal azonban a kormány Duane West mellé rendelte, mert
úgy gondolták, hogy a fiatal megyei ügyésznek még nincs elég gyakorlata ahhoz, hogy
egy tapasztaltabb ügyvéd támogatása nélkül megfelel en el tudja látni a közvádló
feladatát.
De mint a legtöbb sztár, Green is csak az utolsó felvonásban lépett színre. El bb Tate
bírónak az esküdtekhez intézett higgadt intelmei hangzottak el, aztán a megyei ügyész
összefoglaló beszéde: - Lehet-e a legcsekélyebb kétség is önökben a vádlottak
b nösségét illet en? Nem! Akármelyikük húzta is meg Richard Eugene Hickock
puskájának ravaszát, mindkét vádlott egyaránt b nös. S csak egyetlen módon tudjuk
biztosítani, hogy ezek az emberek soha többé ne garázdálkodhassanak országunk
falvaiban és városaiban. A legsúlyosabb büntetés kiszabását kérjük: a kötél általi
halált. Nem bosszúból, hanem keresztényi alázattal...
Utána a véd beszédeket kellett végighallgatni. Fleming szónoklata, amelyet az egyik
újságíró „kenetes szósznak" nevezett, valóságos prédikációval fejez dött be: - Az
ember nem állat. Van teste és van halhatatlan lelke. Nem hiszem, hogy akad ember,
akinek joga volna elpusztítani a házat, a templomot, amelyben a lélek lakozik... -
Harrison Smith, aki ugyancsak az esküdtek feltételezett keresztényi érzelmeire
apellált, mindenekel tt a halálbüntetés b nös voltát feszegette: - A barbár el id k
maradványa. A törvény azt mondja, hogy az emberélet kioltása b n, aztán maga mutat
példát arra, amit tilt. Ez majdnem ugyanolyan szörny , mint a b n, amelyet büntetni
akar. Az államnak nincs joga ilyen büntetést kiróni. És teljesen hatástalan is. Nem
ijeszt el a gonosztett l senkit, csak még jobban leszállítja az emberélet értékét, aminek
még több gyilkosság lesz a következménye. Csupán kegyelmet kérünk. Az
életfogytiglani fegyház a kegyelemnek csak a minimuma... -Nem mindenki figyelt; az
egyik esküdt mintha belekábult volna a tavaszi fáradtság okozta szüntelen ásítozásba,
elnehezedett szemhéjakkal ült a helyén, s úgy eltátotta a száját, hogy a méhek akár ki-
be repülhettek volna rajta.
Green felrázta az esküdteket. - Uraim - kezdte, jegyzetek nélkül. - Éppen most
hallottak két meggy z véd beszédet, mind a kett kegyelmet kért a vádlottak
számára. Merem állítani, nagy szerencse, hogy tiszteletre méltó kollégáim, Mr.
Fleming és Mr. Smith nem voltak ott a Clutter-házban azon a végzetes éjszakán -igen:
nagy szerencse, hogy nem voltak ott, hogy kegyelemért esedezzenek a halálra ítélt
család számára. Mert ha ott lettek volna - nos, másnap reggel négynél több holttesttel
lett volna dolgunk.
Greent gyerekkorában vöröses szepl kkel borított b re miatt „Vörös"-nek csúfolták
szül földjén, Kentuckyben. Most, ahogy peckesen odalépett a zs ri elé, az izgalmas
feladattól átizzott, és tele lett vörös pettyekkel az arca. - Nincs szándékom teológiai
vitákba bocsátkozni. De el re sejtettem, hogy a védelem a Bibliával fog érvelni a
halálbüntetés ellen. Hallhatták a bibliai idézeteket. Csakhogy én is tudok olvasni. -
Felütötte az Ótestamentumot. - És van itt egy s más, amit a Szentírás ezzel a témával
kapcsolatban határozottan leszögez. Mózes második könyve huszadik fejezetének
tizenharmadik versében olvashatjuk a Tízparancsolat egyikét: „Ne ölj!" De ez csak a
törvényellenes gyilkosságra vonatkozik, mert mindjárt a következ fejezet
tizenkettedik versében itt áll, hogyan kell megbüntetni azokat, akik megszegik ezt a
parancsolatot: „Aki úgy megver valakit, hogy meghal, halállal lakoljon." Mármost
lehet, hogy Mr. Fleming szeretné elhitetni önökkel, hogy Krisztus eljövetelével
mindez megváltozott. Szó sincs róla. Mert Krisztus azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy
jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem,
hanem inkább hogy betöltsem." És végül... - Green lapozgatni kezdte a Bibliát, s úgy
tett, mintha véletlenül összecsukódott volna a kezében, mire az idegenb l jött jogi
méltóságok elmosolyodtak, és oldalba bökték egymást, mert ez régi fogás volt a
tárgyalótermekben: az ügyvéd, aki a Szentírásból akar idézni, úgy tesz, mintha nem
találná a keresett helyet, mire megjegyzi, mint ahogy most Green is tett: - Nem baj.
Azt hiszem, emlékezetb l is idézni tudom. Mózes els könyve kilencedik fejezetének
hatodik verse: „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki."
- De - folytatta Green - nem látom semmi értelmét, hogy a Bibliával érveljünk.
Államunk törvényei el írják, hogy az el re megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosságért életfogytiglani börtön vagy kötél általi halál jár. Ez a törvény. S önök,
uraim, azért vannak itt, hogy érvényt szerezzenek neki. És ha volt valaha ügy,
amelyben a legsúlyosabb büntetés indokolt, akkor ez az. Ritka kegyetlen
gyilkosságokról van szó. Négy polgártársunkat úgy mészárolták le, mint marhát a
vágóhídon. És miért? Nem bosszúból vagy gy löletb l. Hanem pénzért. Pénzért.
Hidegen, megfontoltan, el re kiszámították, mennyi vérért mennyi ezüstöt
szerezhetnek. És milyen olcsón árulták ezt a négy életet! Negyven dollárt kaptak
értük! Tíz dollárt egy életért! - Hirtelen sarkon fordult, és ujjával el bb Hickockra,
aztán Smithre mutatott. - Puskával és t rrel felfegyverkezve indultak el. Elindultak,
hogy raboljanak és gyilkoljanak... - Hangja megremegett, elcsuklott, elfulladt, mintha
az undor fojtogatná az egykedv , rágógumit rágcsáló vádlottak láttán. Visszafordult az
esküdtek felé, s rekedten azt kérdezte: - Mit fognak csinálni? Mit akarnak csinálni
ezekkel az emberekkel, akik összekötözték egy embertársuk kezét-lábát, elvágták a
torkát, és szétloccsantották az agyvelejét? Az enyhébb büntetést szabják ki rájuk? És
ez még csak egy a négy közül. Mert ott van még Kenyon Clutter, a fiatal fiú, aki el tt
ott állt az egész élet, s megkötözve, tehetetlenül kellett végignéznie apja haláltusáját.
Vagy Nancy Clutter, a kislány, aki hallotta a lövéseket, és tudta, hogy következik.
Nancy, aki könyörgött, hogy hagyják életben: „Ne! Ó, kérem, ne tegyék! Ne! Ne!"
Micsoda gyötrelem, micsoda kimondhatatlan szenvedés lehetett! És ott van még az
anya, megkötözve, beragasztott szájjal, aki kénytelen végighallgatni, hogyan hal meg
egymás után a férje és két imádott gyermeke. Kénytelen mindezt végighallgatni, amíg
végre a gyilkosok, ez a két vádlott itt önök el tt, behatolnak az szobájába is,
szemébe világítanak a zseblámpával, és leadják az utolsó puskalövést, amely egy
egész család életének végére tett mindörökre pontot. Green elhallgatott, és
megtapogatott a tarkóján egy vörös, gyulladt kelést, amely már-már kifakadt a Green-
ben felgyülemlett haragtól. - Nos, uraim, mit szándékoznak csinálni? Az enyhébb
büntetést szabják ki rájuk? Visszaküldik ket a börtönbe, és vállalják a kockázatot,
hogy megszöknek, vagy feltételesen szabadlábra helyezik ket? Lehetséges, hogy
legközelebb az önök családját fogják lemészárolni. Higgyék el nekem - jelentette ki
ünnepélyesen, és úgy meredt a padra, amelyben az esküdtek ültek, hogy mindegyikük
úgy érezte, csak rá néz és csak neki beszél -, higgyék el, hogy országunkban jó
néhány szörny gaztettet csak azért követhettek el, mert valamikor egy csomó
lágyszív esküdt nem teljesítette a kötelességét. Nos, uraim, önökre és a
lelkiismeretükre bízom a döntést.
Leült. West odasúgta neki: - Mesteri volt, kolléga úr!
A hallgatók közt azonban akadtak néhányan, akik nem lelkesedtek ennyire, s - miután
az esküdtek visszavonultak, hogy döntést hozzanak - egyikük, egy fiatal oklahomai
riporter, éles szóváltásba keveredett egy másik újságíróval, Richárd Parr-ral, a Kansas
City Star-tól. Az oklahomai fiatalember Green beszédét „demagógnak,
könyörtelennek" tartotta.
- Csak az igazságot mondta - felelte Parr. - S az igazság néha könyörtelen. Hogy
közhellyel fejezzem ki magam.
- De azért mégse kellett volna ilyen keményen odaütnie. Ez nem fair.
- Mi nem fair?
- Ez az egész per. A két fickónak nincs semmi esélye, hogy megússza.
- És k mennyi esélyt adtak rá Nancy Clutternak?
- Ez a Perry Smith! Úristen! Micsoda rohadt egy élete volt...
Parr közbevágott: - Sokan tudnának legalább olyan könnyfacsaró históriákat mesélni
magukról, mint az a kis gazfickó. Köztük én is. Lehet, hogy sokat iszom, de az
istenfáját neki, azért még nem öltem meg négy embert! Ilyen hidegvérrel!
- Na és az mi, ha fölkötik azt a fickót? Az nem hidegvérrel elkövetett emberölés?
Post tiszteletes, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, közbeszólt: - Ide nézzenek -
mondta, s elébük tartott egy fényképet Perry Smith Krisztus-portréjáról. - Aki ilyet
tudott rajzolni, az nem lehet száz százalékig gonosz. És mégis nehéz dönteni ebben az
ügyben. A halálbüntetés nem megoldás: nem ad lehet séget a b nösnek, hogy
megtérjen Istenhez. Néha igazán kezdek kétségbeesni. - A joviális lelkész, akinek tele
volt a szája aranyfogakkal, ezüstös haja hegyes spiccet alkotott a homloka közepén,
joviálisan megismételte: - Néha igazán kezdek kétségbeesni. Néha az az érzésem, az
öreg Savage dokinak volt igaza. - Az említett Savage doki a serdül ifjúság kedvenc
ponyvaregényh se volt egy nemzedékkel ezel tt. - Ha talán még emlékeznek rá, fiúk,
Savage doki afféle fels bbrend ember volt. Járatos minden területen: az
orvostudományban, természettudományokban, filozófiában, m vészetekben. Szinte
nem volt semmi, amit az öreg doki ne ismert volna, vagy ne tudott volna megcsinálni.
Egyszer például elhatározta, hogy megszabaditja a világot a gonosztev kt l. El ször is
vásárolt egy hatalmas szigetet az óceán kell s közepén. Aztán meg az asszisztensei -
egész sereg képzett asszisztense volt - elrabolták és a szigetre szállították a világ
valamennyi gonosztev jét. És Savage doki agym tétet hajtott végre rajtuk.
Eltávolította az agyvel nek azt a részét, amelyikben a gonoszság fészkel. S mire a
páciensek meggyógyultak, valamennyien tisztességes polgárok lettek. Egyszer en
képtelenek voltak b ntényt elkövetni, mert agyuknak azt a részét eltávolították. Már
kezdem hinni, hogy csakugyan egy efféle sebészi beavatkozás oldhatná meg
gyökerestül az olyan problémákat, mint...
Szavait félbeszakította az esküdtek visszatérését jelz cseng . Az esküdtek
tanácskozása negyven percig tartott. Sok néz , aki sejtette, hogy gyorsan fognak
dönteni, el se hagyta a helyét. Tate bírót azonban a farmjáról kellett visszahozni, mert
hazament megetetni a lovait. A fekete talár, amelyet sebtiben kapott magára, csak úgy
lobogott körülötte, amikor végre megérkezett, de azért imponáló nyugalommal és
méltósággal tette föl a kérdést: - Meghozták a döntést, esküdt uraim? - Az esküdtek
szószólója így válaszolt: - Igenis, elnök úr. - A törvényszéki szolga átvitte a lepecsételt
ítéletet az elnöki pulpitushoz.
Vonatfütty hallatszott be a terembe, egy Santa Fé-i expressz jelezte, hogy közeledik a
város felé. Tate olvasni kezdett, basszusába minduntalan belehasított a vonatfütty: -
„Els pont. Mi, az esküdtszék tagjai, Richard Eugene Hickock vádlottat el re
megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságban b nösnek találjuk. Büntetése: halál." -
Tate lenézett a két fogolyra, mintha látni szeretné, hogyan reagálnak rá. Csuklójuknál
fogva az reikhez bilincselve álltak el tte, és közömbös tekintettel bámultak vissza rá,
míg a bíró tovább nem folytatta, és fel nem olvasta a következ hét pontot is,
amelyekben az esküdtszék Hickockot még háromszor, Smitht pedig négyszer ítélte
halálra.
- „.. .Büntetése: halál." - Valahányszor ehhez a mondathoz ért, Tate komor, kongó
hangon olvasta fel: mintha a vonat panaszos, most már egyre távolodó füttyének lett
volna a visszhangja. Aztán elbocsátotta az esküdteket (- Bátran teljesítették
kötelességüket -), és elvezették az elítélteket. Az ajtóban Smith odaszólt Hickock-nak:
- Ezek aztán nem voltak lágyszív esküdtek, mi? - Mindketten hangosan elnevették
magukat, és egy fényképész közben lekapta ket. A kép meg is jelent az egyik kansasi
napilapban, a következ aláírással: „Utoljára nevetnek?"

Egy hét múlva Mrs. Meier a nappaliban üldögélt, és egyik barátn jével beszélgetett. -
Hát igen, elcsendesedett az épület. Azt hiszem, hálát kéne adnunk Istennek, hogy
végre elintéz dött a dolog. De azért még mindig van egy kis rossz érzésem. Dickkel
nem sokat érintkeztem, de Perryvel nagyon összebarátkoztunk. Aznap délután, amikor
kihirdették az ítéletet, és visszahozták t ide, bezárkóztam a konyhába, hogy ne kelljen
vele találkoznom. Leültem az ablak mellé, és néztem az épületb l kitóduló tömeget.
Mr. Cullivan megfordult, fölnézett, észrevett és integetett. Aztán elmentek Hickockék
is. Elment mindenki. Mrs. Hickocktól éppen ma délel tt kaptam egy kedves levelet.
Amíg folyt a tárgyalás, gyakran meglátogatott. Szívesen segítettem volna rajta, de hát
mit mondhat az ember valakinek ilyen helyzetben? Mikor aztán mindenki elt nt,
nekiálltam mosogatni, s egyszer csak hallom, hogy Perry sir. Bekapcsoltam a rádiót.
Hogy ne halljam. De úgy is hallottam. Úgy sírt, mint egy gyerek. Addig sose roppant
össze, legalábbis nem mutatta. És aztán odamentem hozzá. A cellája ajtajához.
Kidugta a kezét a rács közt. Kérte, hogy fogjam meg. Megtettem. Megfogtam a kezét,
és csak annyit mondott: - Nagyon, nagyon szégyellem magam. - El akartam küldeni
Goubeaux atyáért - mondtam neki, hogy holnap majd f zök néki spanyol rizst -, de
csak fogta a kezem, és egyre er sebben szorította.
- És éppen aznap este voltunk kénytelenek el ször és utoljára egyedül hagyni. Wendle
meg én szinte sose járunk el hazulról, de már nagyon régen meghívtak valahova aznap
estére, és Wendle úgy vélte, hogy nem illik lemondanunk. De örökké bánni fogom,
hogy egyedül hagytuk. Másnap elkészítettem neki a rizst. Meg se kóstolta. Még szólni
is alig akart hozzám. Gy lölte az egész világot. De aznap reggel, amikor érte jöttek,
hogy átvigyék a fegyházba, megköszönte, amit tettem érte, meg egy fényképet is adott
magáról. Kodakkal készült kis kép, tizenhat éves rajta. Azt mondta, nagyon szeretné,
ha olyannak rizném meg az emlékezetemben, amilyen az a fiú a fényképen.
- A búcsúzás volt a legrosszabb. Hiszen tudtam, hová megy, és mi történik majd vele.
A mókusának biztos nagyon hiányzik. Még mindig idejár a cella ablakához, és keresi.
Próbáltam megetetni, de fütyül rám. Csak Perryt szerette.

A börtönök fontos szerepet játszanak a kansasi Leaven-worth megye gazdasági

életében. A megyében van ugyanis Kansas két állami börtöne, az egyik a férfi, a másik
a n i rabok számára; magában Leavenworthben az Egyesült Államok legnagyobb
fegyháza, valamint -Fort Leavenworthben - az ország legfontosabb katonai börtöne, az
Egyesült Államok hadseregének és légierejének komor külsej büntet intézete. Ha
ezeknek a börtönöknek valamennyi lakóját szabadon engednék, egy kisebb várost be
lehetne népesíteni velük.A legrégibb közülük a Kansasi Állami Börtön, ahol a férfiakat
tartják fogva: tornyos, fekete-fehér, palotaszer épület, impozáns látvány az egyébként
szürke, vidéki városban, Lansingben. A polgárháború idején építették, és els lakói
1864-ben költöztek be. Napjainkban az itt rzött foglyok száma átlagban kétezer körül
mozog; a jelenlegi börtönigazgató, Sherman H. Grouse, pontos nyilvántartást vezet,
amelyb l mindig meg lehet állapítani az aznapi létszámot, fajok szerint csoportosítva
(például: fehér: ezernégyszázöt, néger: háromszázhatvan, mexikói: tizenkett , indián:
hat). Az elítéltek fajukra való tekintet nélkül kis k épületekben vannak elhelyezve,
ezek az épületek valóságos falut alkotnak, amelyet magas k fal vesz körül,
géppuskával felszerelt rtornyokkal. A börtön területe tizenkét hold, a f épületek és
m helyek közt szürke betonutak húzódnak.
A börtön déli szélén furcsa kis épület áll: egyemeletes, komor, olyan az alakja, mint a
koporsó. Ez az épület, amelyet hivatalosan elkülönít épületnek neveznek, börtön a
börtönön belül. A rabok a földszinti részét „Lyuk"-nak nevezik - ide szokták szám zni
néha a nehezen kezelhet , „renitensked " elítélteket. Az emeletre egy vas csigalépcs n
lehet feljutni, ott van a „Halál folyosója".
Clutterék gyilkosai egy es s áprilisi délután mentek föl el ször ezen a lépcs n. A
Garden Cityt l Lansingig vezet , négyszáz mérföldes utat nyolc óra alatt tették meg a
rabszállító autón. Mikor megérkeztek, le kellett vetk zniük, tusolniuk, aztán majdnem
kopaszra nyírták ket, mindkett jüket durva vászonból készült rabruhába bújtatták, s
posztópapucsot húztak a lábukra (a legtöbb amerikai börtönben ilyen papucsot
hordanak a rabok). Utána fegyveres rök kíséretében a koporsó alakú épülethez
vonultak a párás szürkületben, fölmentek a csigalépcs n, és bedugták ket egy-egy
cellába. A lansingi börtönben tizenkét cella sorakozik egymás mellett a Halál
folyosóján.
Minden cella egyforma. Három méter hosszú, két méter széles, s egész berendezése
egy priccs, egy vécé, egy mosdótál és a mennyezeten éjjel-nappal ég villanykörte. A
cellák ablaka nagyon keskeny, és nemcsak hogy rácsos, hanem még egy gyászfátyolra
emlékeztet fekete drótháló is takarja: az arra járók csak homályosan láthatják az
akasztásra ítéltek arcát. k maguk viszont elég jól kilátnak rajta; az ablak egy piszkos,
üres grundra nyílik, amelyet nyáron baseballpályának használnak. A grund túlsó
szélén láthatnak egy darabot a börtönfalból is, fölötte meg egy darabka eget.
A fal durva termésk b l épült, repedéseiben galambok fészkelnek. A Halál
folyosójának lakói által is látható falrészben van egy rozsdás vasajtó; valahányszor
kinyitják, a galambok riadtan felrebbennek, úgy csikorog-nyikorog a sarka. Ez az ajtó
barlangszer raktárhelyiségbe nyílik, ahol még a legnagyobb kánikulában is nyirkos és
h vös a leveg . A raktárban sok mindent tartanak: fémlemezeket, amelyekb l az
elítéltek rendszámtáblákat gyártanak, gerendákat, ócska gépalkatrészeket, egy csomó
baseballfelszerelést - meg egy gyalulatlan fából ácsolt akasztófát, amelynek enyhe
feny szaga van. Mert ez a kamra egyben az állami veszt hely is; ha valakit
odavisznek felakasztani, a rabok azt szokták mondani, hogy „elment a Sarokba", vagy
„ellátogatott a raktárba".
Smithnek és Hickocknak a bírósági ítélet szerint hat hét múlva, vagyis 1960. május 13-
án, pénteken, éjfél után egy perccel kellett volna „ellátogatnia a raktárba".
Kansasban 1907-ben eltörölték a halálbüntetést; 1935-ben, amikor Közép-Nyugaton
hirtelen megszaporodott a hivatásos b nöz k (Alvin Karpis, „a Vén Kígyó", Charles
Floyd, a „Szépfiú", Clyde Barrow, valamint gyilkos babája, Bonnié Parker) által
elkövetett b ncselekmények száma, a törvényhozók megszavazták a visszaállítását. A
hóhérnak azonban csak 1944-ben nyílt rá alkalma, hogy mesterségét gyakorolja, a
következ tíz év folyamán is mindössze kilencszer. De 1954-t l hat kerek esztendeig
megint nem kellett fizetési utalványt kiállítani a hóhérnak (csak a hadsereg és a légier
büntet intézetében, ahol szintén van akasztófa). Ezért a kiesésért az azóta elhunyt
George Docking volt a felel s, tudniillik 1957-t l 1960-ig volt Kansas állam
kormányzója, s a leghatározottabban ellenezte a halálbüntetést. (- Egyszer en nem
szeretek embert ölni. -)
Nos, ez id tájt - 1960 áprilisában - az Egyesült Államok börtöneiben összesen
százkilencven polgári személy várta, hogy kivégezzék; öten közülük - beleértve a
Clutter család gyilkosait is - Lansingben. A börtön nevezetesebb látogatóit néha
meghívják, hogy - egy magas rangú tisztvisel kifejezésével élve- „kukkantson be a
Halál folyosójára". Ha elfogadja a meghívást, melléje adnak egy rt, aki
végigkalauzolja a halálraítéltek cellái el tt húzódó folyosón, s mint valami
idegenvezet , kicsit komikusnak ható udvariassággal, szabályszer en bemutatja neki a
halálraítélteket. - Ez itt - magyarázta az r 1960-ban az egyik ilyen látogatónak -Mr.
Perry Edward Smith. A mellette lev cellában pedig Mr. Smith haverja, Mr. Richard
Eugene Hickock ül. Ott meg Mr. Earl Wilsont rizzük, a mellette lev cellában pedig
Mr. Bobby Joe Spencert. Ami az utolsó úriembert illeti, biztos, hogy hallott róla: a
híres Mr. Lowell Lee Andrews.

Earl Wilson atlétatermet néger spirituáléénekes volt, s azért ítélték halálra, mert
elrabolt, meger szakolt és megkínzott egy fiatal fehér n t. Áldozata nem halt meg
ugyan, de egész életére nyomorék maradt. Bobby Joe Spencer, egy n ies külsej fehér
fiatalember, beismerte, hogy Kansas Cityben meggyilkolt egy id s asszonyt, annak a
penziónak a tulajdonosn jét, ahol lakott. Miel tt Docking kormányzó 1961
januárjában elhagyta volna hivatalát - tudniillik f leg a halálbüntetés kérdésében
elfoglalt álláspontja miatt nem választották meg újból -, mindkett jük halálos ítéletét
életfogytiglani börtönre változtatta, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy hét év múlva
kérhették feltételes szabadlábra helyezésüket. Bobby Joe Spencer azonban nem sokkal
ezután megint gyilkolt: egy maga gyártotta t rrel leszúrta egyik fiatal fogolytársát, aki
egy id sebb börtönlakó kegyeiért versengett vele (ahogy az egyik börtön r
megfogalmazta: - Két buzi összeverekedett egy „néni" miatt. -) A dolog
következménye az lett, hogy Spencert másodszor is halálra ítélték. De a közvélemény
nem sokat tudott se Wilsonról, se Spencerr l; Smithhez és Hickockhoz, vagy a Halál
folyosójának ötödik lakójához, Lowell Lee Andrewshoz képest ket meglehet sen
elhanyagolja a sajtó.
Lowell Lee Andrews két évvel ezel tt, azaz tizennyolc éves korában még a Kansasi
Egyetem másodéves hallgatója volt: majd száznegyven kilós, rövidlátó óriás,
szarukeretes szemüveggel. Biológia szakos volt, kit n tanuló. A magának való,
visszahúzódó, társaságba ritkán járó fiatalembert ismer sei - említett tulajdonságai
ellenére - az egyetemen is, meg szül városában, a kansasi Wolcottban is rendkívül
barátságos és „kedves" teremtésnek tartották. (Az egyik kansasi napilapban cikk is
jelent meg róla a következ címmel: „A legrendesebb wolcotti fiatalember.") De a
csöndes fiatal diákban lappangott egy másik én is, akir l senki se tudott: egy
érzelmileg satnya, torz lelkület valaki, aki iszonyú terveket forgatott az agyában. Ha
hozzátartozói - szülei és nem sokkal id sebb n vére, Jennie Marie - megtudták volna,
mir l ábrándozott Lowell Lee 1958 nyarán és szén, bizonyára nagyon
megdöbbennek; a kiváló fiú, az imádott öcs azt tervezte, hogy mindnyájukat
megmérgezi.
Apja, az id sebb Andrews jómódú farmer volt; sok pénze nem volt ugyan a bankban,
de majdnem kétszázezer dollár érték földbirtokkal rendelkezett. Lowell Lee tervének,
hogy kiirtja egész családját, kétségtelenül az volt az indítéka, hogy szerette volna
minél el bb örökölni ezt a birtokot. Titkos énje ugyanis, az a Lowell Lee, aki a
félszeg, templomjáró biológia szakos diák álarca mögött rejt zött, hidegvér , zseniális
gonosztev nek képzelte magát, szeretett volna selyeminget hordani és skarlátpiros
sportkocsikon száguldozni, mint a gengszterek, szerette volna, ha nemcsak
szemüveges könyvmolynak, kövér, ártatlan diáknak tartják; s noha családjának
egyetlen tagját sem gy lölte - legalábbis nem tudatosan -, úgy látta, hogy ábrándjai
megvalósításának, amelyek valósággal megszállva tartották, az a leggyorsabb és
leglogikusabb módja, ha meggyilkolja ket. Az arzént szemelte ki fegyverül; úgy
tervezte, hogy miután megmérgezte áldozatait, befekteti ket az ágyukba, aztán rájuk
gyújtja a házat, abban a reményben, hogy a nyomozók majd azt fogják hinni, egyszer
baleset történt. Egy részlet azonban nyugtalanította: mi lesz, ha a boncolás kimutatja
az arzént? És mi lesz, ha sikerül rábizonyítani, hogy vásárolta a mérget? Nyár vége
felé tehát új tervet agyalt ki. Három hónapig csiszolgatta, tökéletesítgette. Végül
elérkezett az este, úgy november vége felé, amikor cselekvésre készen állt.
Hálaadás Napjának hete volt, s Lowell Lee otthon volt vakáción, akárcsak Jennie
Marie, egy értelmes, de csúnyácska lány, aki Oklahomában járt egyetemre. November
28-án este hét óra tájban Jennie Marie szülei társaságában a nappaliban ült, és a
televíziót nézte; Lowell Lee a hálószobájába zárkózva A Karamazov testvérek utolsó
fejezetét olvasta. Miután befejezte az olvasást, megborotválkozott, fölvette legszebb
ruháját, aztán megtöltött egy 22-es kaliber félautomata karabélyt meg egy ugyanilyen
kaliber Ruger revolvert. A revolvert bedugta az övére csatolt pisztolytáskába, vállára
vetette a puskát., és nyugodt léptekkel átsétált a folyosón a nappaliba, ahol sötét volt,
csak a televízió képerny jének fénye vibrált. Meggyújtotta a villanyt, levette válláról a
puskát, célzott és meghúzta a ravaszt. Pontosan a szeme közt találta el a n vérét, aki
azonnal meghalt. Anyjára háromszor, apjára kétszer l tt rá. Anyja tágra meredt
szemmel, kinyújtott karral, tántorogva elindult feléje; mondani akart valamit, de nem
jött ki hang a torkán. Lowell Lee rászólt: - Hallgass! - S hogy biztosan elhallgattassa,
még háromszor belel tt. Mr. Andrews azonban még élt; zokogva, nyögve kúszott a
padlón a konyha felé, de mikor a küszöbhöz ért, fia el vette a revolvert, és
beleeresztette az összes golyókat, aztán újratöltette a fegyvert, és még egyszer kil tte
az egész tölténytárat. Az apa összesen tizenhét golyót kapott.
Ahogy Andrews kés bb állítólag kijelentette, gaztettének elkövetése közben nem
érzett semmi különöset. -Elérkezett az id , és én csak azt tettem, amit tennem kellett.
Ennyi az egész. - A gyilkosság után kinyitott egy ablakot a hálószobájában,
eltávolította róla a szúnyoghálót, aztán végigjárta a házat, kiráncigált minden fiókot, és
a tartalmukat szétszórta a padlón; rablógyilkosság látszatát akarta kelteni. Kés bb
beült apja kocsijába, és a hótól csúszós országúton a negyven mérföldnyire fekv
Lawrence-ba hajtott. Ebben a városban van a Kansasi Egyetem. Útközben megállt egy
hídon, szétszedte a gyilkos fegyvereket, és beledobálta a Kansas folyóba. Útjának
igazi célja azonban természetesen az volt, hogy alibit szerezzen. El ször is megállt a
diákotthon el tt, ahol lakott, s elbeszélgetett a tulajdonosn vel. Azt állította, hogy az
írógépéért jött, s a rossz id miatt Wolcott-tól Lawrence-ig két óra hosszat tartott az
útja. Aztán beült egy moziba, ahol elbeszélgetett egy jegy szed vel meg egy
cukorkaárussal, noha az ilyesmi különben nem volt szokása. Tizenegykor, amikor a
film véget ért, visszatért Wolcottba. A család korcs kutyája a verandán várta,
nyöszörgött az éhségt l. Lowell Lee bement a házba, átlépett apja holttestén, és
készített a kutyának egy tál kukoricakását langyos tejjel. Miközben az állat a kását
lefetyelte, Lowell Lee felhívta a serifíi hivatalt: - A nevem Lowell Lee Andrews. A
Wolcott Drive 6040. alatt lakom. Szeretném bejelenteni, hogy betörtek a házunkba...
A Wyandotte megyei rend rségt l négytagú rjárat ment ki a helyszínre. Az rjárat
egyik tagja, Meyers rend r, a következ képpen írta le a jelenetet: - Hát úgy éjjel egy
körül érkeztünk a helyszínre. A házban minden villany égett. Az a kövér, fekete hajú
fiú, Lowell Lee meg kint ült a verandán, és a kutyáját dédelgette. A fejét veregette.
Athey hadnagy megkérdezte a fiútól, hogy mi történt, mire az flegmán az ajtóra
mutatott. „Nézze csak meg." - Mikor az elképedt rend rök látták, hogy mir l van szó,
azonnal kihívták a megyei halottkémet, aki szintén nagyon meglep dött a fiatal
Andrews közönyén, amikor ugyanis megkérdezte t le, van-e valami óhaja a temetéssel
kapcsolatban, Andrews vállat vont, és azt felelte: - Nekem aztán tökmindegy, hogy mit
csinál velük.
Rövidesen megjelent két magasabb rangú rend rtiszt is, és kihallgatta a család
egyetlen életben maradt tagját. Noha meg voltak gy z dve róla, hogy hazudik,
türelmesen végighallgatták a mesét, hogy beautózott Law-rence-ba az írógépért, aztán
beült egy moziba, s mikor éjfél után hazatért, ott találta családját lemészárolva s a
házat feldúlva. Makacsul megmaradt ennél a mesénél, és valószín leg soha nem is
módosított volna rajta, ha - Andrews letartóztatása és a megyei börtönbe való szállítása
után - a hatóságoknak nem sikerül megszerezniük Mr. Virto C. Dameron tiszteletes
segítségét.
Dameron tiszteletes - igazi dickensi figura, aki kenetesen és joviálisán tudott
prédikálni a pokolról meg a kárhozatról - a Grandview baptista templom lelkipásztora
volt a kansasi Kansas Cityben. Az Andrews család ebbe a templomba szokott
rendszeresen járni. Dameron, akit a megyei halottkém sürg s telefonja ébresztett fel
álmából, hajnali három körül jelent meg a börtönben, mire a detektívek, akik addig
kitartóan, de eredménytelenül faggatták a gyanúsítottat, visszavonultak egy másik
helyiségbe, s magára hagyták a lelkészt a báránykájával. A beszélgetés végzetesnek
bizonyult Lowell Lee számára, aki néhány hónap múlva a következ képpen számolt
be róla egyik barátjának: - Mr. Dameron azt mondta: „Ide figyelj, Lee, én a születésed
óta ismerlek. Amikor még akkora se voltál, mint az ujjam. És apádat is ismertem
születése óta. Már gyerekkorunkban barátok voltunk, úgyszólván együtt n ttünk fel.
Ezért is vagyok itt: nemcsak mert a lelkiatyád vagyok, hanem mert úgy érzem, mintha
a fiam lennél. És mert szükséged van egy barátra, akiben megbízhatsz, s akinek
nyugodtan kiöntheted a lelked. Szörnyen le vagyok sújtva a borzasztó esemény miatt,
és ugyanúgy tiszta szívemb l kívánom, hogy elfogják és megbüntessék a tetteseket,
mint te."
- Megkérdezte, nem vagyok-e szomjas, s mivel szomjas voltam, hozatott egy Coca-
Colát, aztán a vakációról kezdett beszélni, megkérdezte, hogy tetszik az egyetem,
aztán váratlanul így szólt: „Ide figyelj, Lee, úgy látszik, ezek az emberek itt egy kicsit
kételkednek az ártatlanságodban. Remélem, hajlandó leszel alávetni magad a
hazugságdetektoros vizsgálatnak, hogy meggy zd ket az ártatlanságodról, s
elcsíphessék az igazi b nösöket." Aztán így folytatta: „Mondd, Lee, ugye nem te
követted el ezt a szörny séget? Mert ha te követted el, most van rá legjobb alkalom,
hogy meggyónd." És akkor arra gondoltam, hogy ugyan mit számít az egész, és
elejét l végéig elmondtam neki az igazat. Közben folyton a fejét csóválta, a szemét
forgatta meg a kezét dörzsölgette, aztán azt mondta, hogy ez rettenetes, felelnem kell
majd érte a Mindenható színe el tt, meg hogy nem ártana könnyíteni a lelkemen azzal,
hogy elmondom a detektíveknek is, amit neki elmondtam, s hogy nem volnék-e
hajlandó megtenni. - Mikor a fogoly válaszul beleegyez en bólintott, lelki tanácsadója
odament a szomszédos szoba ajtajához - a szoba tömve volt izgatottan várakozó
detektívekkel -, és diadalmasan beszólt: - Tessék bejönni! A fiú hajlandó vallani.
Az Andrews-ügy rendkívül bonyolult jogi és orvosi viták alapja lett. A tárgyalás el tt,
amelyen Andrews beszámíthatatlanságára hivatkozva fölmentést kért, a Menninger
Klinika pszichiáterei beható vizsgálatnak vetették alá a vádlottat, s megállapították,
hogy „a szkizofrénia egyszer esetér l van szó". Az „egyszer " jelz t a vizsgálatot
tartó orvosok úgy értették, hogy Andrewsnak nincsenek téveszméi, érzéki csalódásai,
halluci-nációi, csupán a primer betegségben szenved: tudathasadása van. Teljesen
tisztába volt vele, mit cselekszik, tudta, hogy tilos, amit m vel, és azt is, hogy meg
fogják büntetni érte. - De - hogy dr. Joseph Sattennek, a vizsgálatot végz specialisták
egyikének szavait idézzük
- Lowell Lee Andrews senki iránt nem táplált semmiféle érzelmet. Az egyetlen fontos
és lényeges személynek önmagát tekintette. És a maga sz k világában éppoly
jogosnak érezte, hogy megölje az anyját, mintha egy állatról, mondjuk egy légyr l lett
volna szó.
Dr. Sattennek és kollégáinak véleménye szerint Andrews b ncselekménye annyira
vitathatatlan példája volt a csökkent felel sségtudatnak, hogy az eset ideális
alkalomnak látszott arra, hogy fölvessék a kansasi bíróságokon érvényben lev
M'Naghten-törvény létjogosultságának kérdését. Mint már korábban mondottuk, a
M'Naghten-törvény szerint a vádlott nem beszámíthatatlan, ha különbséget tud tenni
helyes és helytelen közt
- méghozzá nem morális, hanem jogi szempontból. Az elmegyógyász és a liberális
jogászok legnagyobb sajnálatára ez a törvény érvényes a Brit Nemzetközösség egész
területén és az Egyesült Államokban is, kivéve talán fél tucat államot és Washingtont,
ahol az enyhébb, bár egyesek szerint nem praktikus Durham-törvényt alkalmazzák,
amely szerint a vádlott büntet jogilag nem felel s, ha törvénytelen cselekedete
elmebetegség vagy gyengeelméj ség következménye.
Röviden: Andrews véd i - a Menninger Klinika pszichiáterei és két kit n ügyvéd -
azt remélték, hogy az ügy kapcsán korszakalkotó jelent ség gy zelmet sikerül
elérniük az igazságszolgáltatásban. Céljuk az volt, hogy rávegyék a bíróságot,
alkalmazza a M'Naghten-törvény helyett a Durham-törvényt. Ha ez sikerült volna,
Andrewst kétségbevonhatatlant bizonyított szkizofréniájára való tekintettel bizonyára
nem akasztófára ítélik, még csak nem is börtönbüntetésre, hanem beutalják az
elmebeteg gonosztev k állami kórházába.
A védelem azonban nem számolt a vádlott lelki tanácsadójával, a fáradhatatlan Mr.
Dameron tiszteletessel, aki a tárgyaláson a vád koronatanújaként szerepelt, és egy
vándorprédikátor er ltetett, cikornyás stílusában el adta, hogy hajdani vasárnapi
iskolai növendékét éppen elég gyakran figyelmeztette Isten fenyeget haragjára:
- Elmagyaráztam neki, hogy „nincs nagyobb érték a világon, mint a lelked, és te
beszélgetéseink során számtalanszor elismerted, hogy gyönge a hited, nem hiszel
Istenben. Pedig tudnod kell, hogy minden b n Isten ellen való, és Isten a te végs
bírád, aki el tt majd felelned kell." Ezt mondtam neki, hadd érezze, milyen szörny
b nt követett el, és értse meg, hogy a Mindenható el tt felelnie kell érte.
Nyilvánvaló, hogy Dameron tiszteletesnek az volt a célja, hogy Andrews nemcsak a
Mindenható, hanem mulandóbb hatalmak el tt is feleljen b neiért, mert a vádlott
beismerésén kívül éppen az tanúvallomása döntötte el az ügyet. A bíróság elnöke
ragaszkodott a M'Naghten-törvény alkalmazásához, és az esküdtszék megszavazta a
közvádló által kért halálos ítéletet.

Május 13-a, péntek, a Smith és Hickock kivégzésére kit zött nap éppoly ártalmatlanul
telt el, mint a többi, mert a Kansasi Legfels bb Bíróság a kivégzést mindaddig
felfüggesztette, amíg nem történik döntés az ügyvédjeik által benyújtott fellebbezés
tárgyában. Ugyanakkor vizsgálta fölül ugyanez a bíróság Andrews halálos ítéletét is.
Perry cellája szomszédos volt Dickével; látni nem láthatták ugyan egymást, de minden
akadály nélkül beszélgethettek. Perry mégis csak ritkán szólt Dickhez, éspedig nem
azért, mintha ellenséges érzülettel viseltetett volna irányában. (Kezdetben tettek ugyan
néhány langyos szemrehányást egymásnak, de aztán beletör dtek a helyzetbe, mint
egy sziámi ikerpár, akik hiába utálják egymást, nem tehetnek semmit.) A mindig
óvatos, titkolózó, gyanakvó Perry azért nem beszélt Dick-kel, mert nem akarta, hogy
az rök és a másik három cella lakói - különösen Andrews, azaz Andy, ahogy társai
becézték - „beleüssék az orrukat a magánügyeibe". Andrews kulturált beszédmódja és
egyetemen kim velt esze rendkívül idegesítette Perryt, aki annak ellenére, hogy csak
két elemit járt, legtöbb ismer sénél m veltebbnek képzelte magát, és boldog volt, ha
kioktathatott valakit, különösen a nyelvtan és a helyes kiejtés területén. És íme,
egyszerre csak itt van valaki - „egy taknyos kölyök" -, aki t oktatja ki állandóan.
Lehet-e csodálni, hogy ki se nyitotta a száját? Okosabbnak tartotta, ha hallgat, mint
hogy megkockáztassa, hogy az egyetemista kölyök szemtelen megjegyzéseket tegyen,
mint például: - Nem úgy kell mondani, hogy unszimpatikus, hanem úgy, hogy
antipatikus. - Andrews egyáltalán nem gúnyolódott, csak jót akart, Perry mégis meg
tudta volna fojtani dühében. Ezt azonban sose vallotta be, és ügyelt rá, hogy társai ne
is gyaníthassák, miért ül és emészti magát egy-egy ilyen megalázó eset után a cella
sarkában, s miért nem nyúl hozzá az ételhez, amit napjában háromszor adtak be neki.
Június elejét l egyáltalán nem vett magához táplálékot. Azt mondta Dick-nek: - Te
csak várd meg, amíg nyakadba teszik a kötelet. Én nem várom meg. - S attól a
pillanattól fogva nem volt hajlandó hozzányúlni se ételhez, se italhoz, s egy árva szót
se szólt senkihez.
Már ötödik napja böjtölt, amikor a börtönigazgató kezdte komolyan venni a dolgot. A
hatodik napon kiadta az utasítást, hogy szállítsák át Smitht a börtön kórházába, ez az
intézkedés azonban mit sem változtatott Perry elhatározásán. Amikor megpróbálták
er szakkal megetetni, rúgkapálni kezdett, a fejét rázta, és úgy összeszorította a fogát,
hogy képtelenek voltak szétfeszíteni a száját. Végül is meg kellett kötözni és
intravénás injekciókkal, illet leg az orrlyukába dugott csövön át táplálni. A következ
kilenc hét alatt még így is lefogyott hetvenöt kilóról ötvenkett re, s az orvosok
figyelmeztették a börtönigazgatót, hogy kizárólag mesterséges táplálással nem lehet a
végs kig életben tartani a beteget.
Dicknek imponált ugyan Perry akaratereje, de nem akarta elhinni, hogy csakugyan
öngyilkossági szándék vezeti, még akkor se, amikor értesült róla, hogy Perry
önkívületi állapotba került. Kijelentette Andrewsnak, akivel nagyon összebarátkozott,
hogy hajdani cimborája csak szimulál. - Csak el akarja hitetni magáról, hogy
bedilizett.
Mire Andrews, aki nagy haspók volt (egy egész vázlatfüzetet telerajzolt mindenféle
étellel, az epertortától kezdve a sült malacig), azt felelte: - Lehet, hogy csakugyan
bedilizett, ha képes így koplalni.
- Csak ki akar kerülni innen. Színészkedik. Hogy megállapítsák róla, hogy dilis, és a
bolondokházába dugják.
Andrews erre adott válaszát Dick kés bb sokszor idézgette, mert klasszikus példáját
látta benne a fiú „különös észjárásának", „elképeszt közömbösségének". - A magam
részér l - mondta állítólag Andrews - nagy hülyeségnek tartom, hogy valaki éhen
akarjon halni. Hiszen el bb-utóbb úgyis mindnyájan kikerülünk innen. Vagy két
lábon, vagy koporsóban. Ami engem illet, nekem tökmindegy, hogy a magam lábán
megyek-e ki, vagy visznek. A végeredmény úgyis egy.
Dick megjegyezte: - Ez a te bajod, Andy. Hogy semmire se becsülöd az emberi életet.
A magadét is beleértve.
Andrews elismerte, hogy így van. - És mondok még valamit - tette hozzá. - Ha élve
kerülök ki innen, mármint a börtön falai közül, lehetséges, hogy azt senki se fogja
tudni, hová lett Andy, azt azonban holtbiztos tudni fogják, hogy mi lett bel le.
Perry az egész nyarat a kábult ébrenlét és a beteges álmok közt ingadozva töltötte,
amikor is egész testét kiverte a veríték. Valóságos hangorkán bömbölt az agyában; az
egyik hang állandóan ezt kérdezte: - Hol van Jézus? Hol? - Egyszer arra ébredt, hogy
azt kiabálja:
- A madár, az Jézus! A madár Jézus! - Régi kedvenc ábrándja, amikor azt képzelte
magáról, hogy „Perry O'Parsons, az egyszemélyes zenekar", újra meg újra ismétl d
álom formájában megint visszatért. Az álom földrajzi középpontja egy Las Vegas-i
éjszakai mulató volt, ahol fehér cilinderben és fehér szmokingban páváskodott a
színpadon a reflektorok fényében, szájharmonikázott, gitározott, bendzsózott, dobolt,
elénekelte a „Te vagy az én napsugaram"-at, aztán tánclépésben felment néhány
aranyozott lépcs fokon egy emelvényre, és meghajolt. De nem tapsolt senki, egyetlen
néz sem, pedig a hatalmas, fény z én berendezett helyiségben ezrével szorongtak a
vendégek. Furcsa közönség volt, f leg férfiakból, méghozzá négerekb l állt. Amikor a
verítékben fürd sztár jobban megnézte ket, rájött, miért nem tapsolnak. Rájött, hogy
egyt l egyig csak kísértetek, a törvény által megsemmisített, felakasztott,
gázkamrában vagy villamosszékben kivégzett emberek szellemei - s ugyanakkor arra
is rádöbbent, hogy is közéjük tartozik, hogy az aranyozott lépcs fokok egy vérpadra
vezetnek, s a dobogó, amelyen áll, megnyílik alatta. A cilinder leesett a fejér l, Perry
O'Parsons ösz-szevizelte és összecsinálta magát, s belépett az örökkévalóságba.
Mikor egyik délután felriadt álmából, a börtönigazgató állt az ágya mellett. - Mi az,
lidércnyomása volt? -kérdezte. Perry nem felelt, mire az igazgató, aki már többször is
meglátogatta a kórházban, és megpróbálta rávenni, hogy hagyja abba a koplalást, azt
mondta: -Hoztam valamit. Az apjától. Gondoltam, talán érdekli.
- Perry, akinek szinte már foszforeszkálóan sápadt arcában fényesen csillogott kitágult
szeme, mereven nézte tovább a plafont. A semmibe vett látogató az éjjeliszekrényre
tette a levelez lapot, és elment.
Perry éjszaka megnézte a lapot. A börtönigazgatónak volt címezve, s a kaliforniai Blue
Lake-ben adták postára. Ráismert a nehézkes bet kre. A lapon ez állt: „Tisztelt Uram,
úgy értesültem, hogy Perry fiam megint börtönbe került. Kérem, írja meg, mit követett
el, és elmehetek-e meglátogatni. Én jól vagyok, remélem, ön is. Tex J. Smith." Perry
összetépte a lapot, de a szöveg megmaradt mélyen az emlékezetébe vésve. A néhány
esetlen mondat fölkavarta, föltámasztotta benne a szeretetet és a gy löletet, és eszébe
juttatta, hogy hiába próbált meghalni, még mindig él. - És akkor hirtelen elhatároztam
- mesélte kés bb egyik barátjának -, hogy csak azért is életben maradok. Ha valaki
meg akar fosztani az élett l, mostantól kezdve rám ne számítson, nem fogok segíteni
neki. Vegye el er szakkal.
Másnap reggel kért egy pohár tejet. Tizennégy hete ez volt az els táplálék, amit
önként vett magához. Alkoholos tojássárgájából és narancsléb l álló diétára fogták, s
fokozatosan visszanyerte a súlyát. Októberben a börtönorvos, dr. Robert Moore úgy
vélte, elég er s ahhoz, hogy visszatérjen a Halál folyosójára. Amikor megérkezett,
Dick nevetve fogadta: - Isten hozott, kicsikém! Csakhogy hazajöttél!
Két év telt el.
Wilson és Spencer kivégzése után csak hárman maradtak a Halál folyosóján, az örökké
ég villanykörték alatt, a dróthálós ablakok mögött: Smith, Hickock és Andrews.
Azokat a kedvezményeket, melyek kijártak a közönséges raboknak, t lük
megtagadták; nem rádiózhattak, kártyázhattak, semmiféle testgyakorlást nem zhettek.
Gyakorlatilag el se hagyhatták a cellájukat, csak szombatonként, amikor lekísérték
ket a zuhanyozóba, és megkapták az egy hétre járó fehérnem t. Egyébként csak
ügyvédeik vagy rokonaik ritka látogatásai alkalmával tehették ki a lábukat rövid id re
a cellából. Mrs. Hickock minden hónapban eljött a fiához; férje meghalt, elvesztette
a farmot, s most - ahogy Dicknek mesélte - hol az egyik, hol a másik rokonánál lakott.
Perrynek az volt az érzése, mintha „a tenger fenekén élne": talán mert a Halál
folyosója rendszerint olyan szürke és csendes volt, mint az óceán feneke, csak a
horkolás és köhécselés, a papucsos lábak csoszogása s a börtön falában fészkel
galambok szárnycsattogása hallatszott. De nem volt mindig így. „Néha az ember még
a saját gondolatait se hallja", írta Dick egyik levelében az anyjának. „Bedugnak
néhány rabot a földszinten, a »Lyuk«-ban lev cellákba, s némelyikük úgy tombol és
ordít, mint az rült. Folyton káromkodnak meg üvöltenek. Kibírhatatlan. Persze hogy
mindenki elkezd kiabálni, hogy fogják be a szájukat. Bárcsak küldhetnél egy kis vattát,
hogy betömhessem a fülem. De hát úgyis elvennék. Aki b nös, ne legyen nyugalma,
azt hiszem, itt ez a jelszó."
A kis épület már több mint százéves, s az évszakok változásával már jelentkeztek rajta
az öregség tünetei: télen beleette magát a hideg a k be meg a vasba, nyáron meg,
amikor a h mérséklet néha harmincöt fokra emelkedett, az ódon cellák b zös katlanná
változtak. „Ég a b röm a forróságtól", írta Dick 1961. július 5-én kelt levelében.
„Igyekszem a lehet legkevesebbet mozogni. Folyton a padlón ülök. Az ágyam olyan
vizes az izzadságtól, hogy képtelen vagyok lefeküdni, s undorító a b z, mert hetenként
csak egyszer fürdünk, és mindig ugyanaz a ruha van rajtunk. Szell ztetési lehet ség
nincs, és a villanykörtét l még melegebb van. A falon poloskák mászkálnak."
A közönséges rabokkal ellentétben a halálraítélteket nem dolgoztatják; azt
csinálhatnak az idejükkel, amit akarnak, akár egész nap is alhatnak, mint például Perry
tette gyakran (- Úgy érzem, mintha pici baba lennék, aki nem tudja nyitva tartani a
szemét -); vagy, mint Andrews csinálta gyakran, akár egész éjszaka is, olvashattak.
Andrews átlagban tizenöt-húsz könyvet olvasott ki hetenként; ízlésének mind a
ponyva, mind az igazi irodalom egyaránt megfelelt; szerette a költ ket, különösen
Robert Frostot, de Whitmant és Emily Dickin-sont, meg Ogden Nash vidám verseit is
csodálta. Mivel csillapíthatatlan olvasási szomja hamarosan kimerítette a börtön
könyvtárának polcait, a börtön lelkésze és más jóakaratú emberek szállították neki
csomagszámra a könyveket Kansas City közkönyvtárából.
Dick is elég sokat olvasott, de érdekl dése csupán két témára korlátozódott: a
szexualitásra, ahogy azt Harold Robbins meg Irving Wallace ábrázolja regényeiben
(Perry, akinek Dick egyszer kölcsönadott egy ilyen könyvet, ingerült hangú
megjegyzéssel küldte vissza: „Degenerált mocsok, mocskos lelk , degenerált
olvasóknak való"), meg a jogra. Mindennap órákat töltött azzal, hogy a paragrafusokat
böngészte, mert azt remélte, sikerül anyagot gy jtenie, amely esetleg segítségére lehet,
hogy halálos ítéletét megsemmisítsék. Ugyanezzel a céllal levelek özönével árasztotta
el az olyan szervezeteket, mint például a Polgári Szabadságjogok Ligája meg a
Kansasi Ügyvédi Kamara. Leveleiben élesen bírálta perét, mint „az igazságszolgáltatás
paródiáját", és sürgette a címzetteket, támogassák kérését, hogy rendeljenek el új
tárgyalást. Perryt is rábeszélte, hogy írjon hasonló folyamodványokat, de amikor
Andynak is javasolta, hogy kövesse példájukat, és írjon tiltakozó leveleket a saját
ügyében, Andrews azt felelte: - Az én nyakam az enyém, tör djetek ti csak a
magatokéval. - (Az igazság az, hogy Dicket nem a nyaka nyugtalanította legjobban
testrészei közül. „Marokszámra hullik a hajam", panaszkodott anyjának egyik kés bbi
levelében. „El vagyok keseredve. Tudtommal senki sem volt kopasz a családunkban,
és egészen kétségbe ejt a gondolat, hogy biliárdgolyó fej vénember leszek.")
A Halál folyosójának két éjszakai re 1961 valamelyik szi estéjén nagy újságot
hozott a foglyoknak, amikor átvette a szolgálatot. - No, fiúk, úgy látszik, társaságot
kapnak - jelentette be az egyik. Hallgatói tudták, mit jelent ez a megjegyzés: két fiatal
katonára, akik egy kansasi vasúti alkalmazott meggyilkolása miatt kerültek bíróság
elé, kiszabták a legsúlyosabb büntetést. - Bizony, uraim - er sítette meg az r -, halálra
ítélték ket. - Dick azt mondta rá: - Hát persze! Kansasban nagyon népszer a
halálbüntetés. Az esküdtek úgy osztogatják, mint a gyerekeknek a cukrot.
Az egyik katona, George Ronald York, tizennyolc éves volt; társa, James Douglas
Latham, egy évvel id sebb. Mindketten igen jókép ek voltak, s valószín leg ez a
magyarázata, hogy egész sereg bakfis jelent meg a tárgyalásukon. Noha csak egy
gyilkosságban találta b nösnek ket az esküdtszék, a két katona azt állította, hogy hét
gyilkosságot követett el az ország területén rendezett ámokfutása során.
A sz ke, kék szem Ronnie York Floridában született és nevelkedett, apja ismert, jól
keres mélytengeri búvár volt. Yorkék szép családi életet éltek, s Ronnie-t szülei és
húga - aki egyenesen istenítette - agyonkényeztették és agyondicsérték, volt a család
szeme fénye, akit mindenki imádott. Latham családi élete viszont épp ellenkez leg,
pontosan olyan szomorú volt, mint Perry Smithé. Texasban született, utolsó
gyermeke volt sokgyerekes, szegény, örökké marakodó szüleinek, akik végül is
elváltak, s magára hagyták utódaikat, hadd sodródjanak gyökértelenül ide-oda, mint a
száraz kóró, ami senkinek se kell. Latham tizenhét éves korában beállt katonának,
mivel szükségét érezte valami biztos menedéknek; két esztend múlva engedély
nélküli eltávozásért elítélték, és a texasi Fort Hood-er dbe csukták. Ott ismerkedett
meg Ronnie Yorkkal, akit ugyancsak engedély nélküli eltávozásért ítéltek börtönre.
Noha nagyon különböz egyéniségek voltak - már küls re is, York ugyanis magas,
flegmatikus fiatalember volt, a texasi meg alacsony, ravaszkás barna szeme élénken
csillogott kerek, csinos kis arcában -, megállapították, hogy legalábbis egyvalamiben
szilárdan azonos véleményt vallanak: a világ gy löletes, a legjobb lenne, ha minden
ember megdöglene. - Rohadt világ ez - mondta Latham. - Csak gonosznak lehet benne
lenni. A gonoszságot mindenki megérti. Nyugodtan felgyújthatod akárkinek a cs rét,
megérti. Megmérgezheted a kutyáját. Vagy akár meggyilkolhatod t magát is. -
Ronnie kijelentette, hogy Lathamnek „ezer százalékig igaza van", s hozzátette: - Nem
vitás, hogy ha megöl valakit az ember, csak szívességet tesz neki vele.
El ször két georgiai n nek tették meg ezt a szívességet, két tisztes háziasszonynak,
akik pechükre nem sokkal az után találkoztak össze Yorkkal és Lathammel, hogy a két
gyilkos szándékú fiatalember megszökött a Fort Hood-er db l, ellopott egy teherautót,
és a floridai Jacksonville, York szül városa felé vette útját. A találkozás színhelye egy
Esso benzinkút volt Jacksonville egyik sötét küls kerületében, id pontja pedig 1961.
május 29-e. A két szökött katona eredetileg azzal a szándékkal utazott a floridai
városba, hogy meglátogatja York családját; de mikor odaértek, York úgy gondolta,
talán mégse lenne okos dolog összejönnie szüleivel; apja néha nagyon hirtelen haragú.
Megtárgyalták a dolgot Lathammel, és elhatározták, hogy New Orleansba mennek,
el bb azonban megálltak tankolni az Esso benzinkútnál. Mellettük állt egy másik autó,
ugyancsak üzemanyagot vett fel; két n ült benne, a két leend áldozat. Miután egy
egész napot Jacksonville-ben töltöttek bevásárlással meg szórakozással, éppen
hazaindultak, egy kisvárosba, amely nem messze fekszik Florida és Georgia határától.
Sajnos, eltévedtek. York, akit l útbaigazítást kértek, nagyon szolgálatkész volt: - Csak
jöjjenek utánunk. Mi majd megmutatjuk, merre kell menniük. - Ehelyett azonban még
jobban félrevezette ket: egy keskeny mellékútra, amely egy mocsárba torkollt. Az
asszonyok ennek ellenére engedelmesen követték, amíg az el ttük haladó kocsi meg
nem állt, s a reflektorok fényében észre nem vették, hogy a két szolgálatkész ifjú
gyalog közeledik feléjük. Azt is észrevették, de már túl kés n, hogy mind a ketten
hosszú fekete korbáccsal vannak fölfegyverkezve. A két korbács a lopott teherautó
törvényes tulajdonosáé, egy marhatenyészt é volt; Latham ötlete volt, hogy azzal
fojtsák meg a két asszonyt. Miután kirabolták ket, meg is cselekedték.
New Orleansban a két fiatalember vett egy pisztolyt, és két rovást vésett a
markolatába.
A rákövetkez tíz nap folyamán a rovások száma szépen szaporodott: Tulahomában,
Tennessee államban szereztek egy elegáns, piros sportkocsit: egyszer en agyonl tték a
tulajdonosát, egy utazó ügynököt; Illinoisban pedig, St. Louis egyik külvárosában két
férfit gyilkoltak meg. Hatodik, kansasi áldozatuk nagyapa volt, Ottó Zieglernek hívták,
hatvankét éves, robusztus, barátságos ember, az autósoknak abból a fajtájából, akik
mindig föl szokták ajánlani a segítségüket, ha valakinek a kocsija bedöglött. Mr.
Ziegler egy szép júniusi reggelen az egyik kansasi országúton robogott, amikor
észrevette, hogy egy piros sportkocsi áll az út szélén, a motorház teteje föl van nyitva,
és két megnyer külsej fiatalember bajlódik a motorral. Honnan sejthette volna a
jószív Mr. Ziegler, hogy a motornak semmi baja, hogy az egész csak csapda, amit
azért állítottak, hogy kirabolhassák és megölhessék az irgalmas szamaritánusokat?
Utolsó szavai ezek voltak: - Segíthetek valamiben? - York hat méterr l golyót röpített
az öregúr koponyájába, azután odafordult Lathamhez: - Klassz lövés volt, mi?
Utolsó áldozatuk esete volt a legmegrendít bb. Egy tizennyolc éves lány volt az illet ,
szobalány az egyik coloradói motelben, ahol a két rült egy éjszakát töltött, s együtt
hált a lánnyal. Bemesélték neki, hogy Kaliforniába tartanak, s hívták, hogy tartson
velük. - Gyere -biztatta Latham -, hátha a végén filmsztár lesz mindhármunkból. - A
lány és sietve bepakolt vulkánfíber kofferje véres batyuként kötött ki egy szakadék
fenekén, a coloradói Craig közelében; gyilkosai azonban néhány órával azután, hogy
agyonl tték és a szakadékba dobták, csakugyan filmfelvev gép elé kerültek.
A piros autó utasait többen is látták arrafelé, ahol Ottó Ziegler holttestét megtalálták,
megadták a személyleírásukat, s a két gyilkost Közép-Nyugat és Nyugat valamennyi
államában körözni kezdték. Eltorlaszolták az utakat, az országutak felett helikopterek
cirkáltak. A két ifjút Utah államban csípték el az egyik torlasznál; kés bb, Salt Lake
Cityben a rend rség megengedte, hogy a helyi televíziótársaság interjút készítsen
velük, s t filmszalagra is vegye a beszélgetést. Ha az ember kikapcsolja a hangot, és
úgy nézi ezt a filmet, azt hihetne, hogy két - csupán csak tejen él - vidám atléta
beszélget egymással a hokiról meg a baseballról, vagy akármir l, de semmi esetre se
gyilkosságról, meg arról a szerepr l, amelyet - mint kérkedve bevallották - hét ember
halálában játszottak. - Miért csinálták? - kérdi a riporter. Mire York önelégült
vigyorral feleli: - Mert gy löljük a világot.
Öt állam versengett, hogy vádat emelhessen York és Latham ellen, s mind az ötben
van halálbüntetés: Floridában villamosszék, Tennesseeben villamosszék, Illinoisban
villamosszék, Kansasban akasztás, Coloradóban gázkamra. A versengésb l Kansas
került ki gy ztesen, ez az állam tudta felmutatni a legsúlyosabban terhel
bizonyítékokat.
A Halál folyosójának lakói 1961. november 2-án találkoztak el ször új társaikkal. A
börtön r, aki cellájukba kísérte a jövevényeket, kölcsönösen bemutatta ket
egymásnak: - Mr. York és Mr. Latham, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Mr.
Smitht. És Mr. Hickockot. És Mr. Lowell Lee Andrewst, a „legrendesebb fiút
Wolcottban".
Amikor a szertartás véget ért, Hickock észrevette, hogy Andrews kuncog.
Megkérdezte: - Mi olyan vicces ezen a hülyén?
- Semmi - felelte Andrews. - Csak azon morfondíroztam, hogy ha összeadjuk az én
három, a ti négy meg az hét áldozatukat, az összesen tizennégy. Mi meg öten
vagyunk. S tizennégy osztva öttel kábé...
-Tizennégy osztva néggyel - helyesbítette élesen Hickock. - Itt négy gyilkos van, meg
egy ártatlanul csapdába esett ember. Én nem vagyok rohadt gyilkos. Soha egy ujjal se
nyúltam senkihez.
Hickock tovább irkálta a leveleket, amelyekben a rá kiszabott büntetés ellen
tiltakozott, s az egyiknek végre eredménye is lett. A címzettet, a Kansasi Ügyvédi
Kamara Jogvéd Bizottságának elnökét, Everett Steermant nyugtalanították a feladó
állításai, aki er sködött, hogy az ellene és vádlott-társa ellen lefolytatott perben a
hatóságok nem jártak el tisztességesen. Hickock szerint a Garden Cityben uralkodó
„ellenséges légkör" lehetetlenné tette, hogy elfogulatlan esküdtszéket állítsanak össze,
tehát valamelyik más város bírósága elé kellett volna utalni az ügyet. Ami a
kiválasztott esküdteket illeti, legalább kett r l világosan kiderült az el zetesen feltett
kérdések során, hogy már eleve kialakult véleményük volt („Amikor megkérdezték az
egyikt l, hogy mi a véleménye a halálbüntetésr l, azt mondta, hogy általában ellenzi,
ebben az esetben azonban nem"); de sajnos, az esküdtek kiválasztásáról nem vezettek
jegyz könyvet, mert a kansasi törvények ezt nem írják el , csak akkor, ha külön kéri
valaki. Ráadásul sok esküdt „jó ismer se volt az elhunytaknak. A bíró is. Tate bíró
bizalmas barátja volt Mr. Clutternak".
Hickock a legnagyobb hévvel a két véd t, Arthur Fleminget és Harrison Smitht
támadta, mert az „illetéktelenségük és felkészületlenségük" volt a f oka a levélíró
szerint jelenlegi helyzetének. Ugyanis nem készültek fel elég alaposan, és nem látták
el a védelmet a kell buzgalommal, s a buzgalomnak ez a hiánya nem volt véletlen: a
vád és a védelem összejátszott.
Ezek komoly vádak voltak. Kétségbe vonták két köztiszteletben álló ügyvéd és egy
híres körzeti bíró pártatlanságát, s ha a vádak csak részben voltak is igazak, ez azt
jelentette, hogy a vádlottak alkotmányban biztosított jogait nem vették figyelembe. Az
Ügyvédi Kamara Mr. Steerman kezdeményezésére Kansas jogtörténetében precedens
nélküli lépésre szánta el magát, megbízott egy fiatal wichitai ügyvédet, Russel
Shultzot, hogy vizsgálja ki a vádakat, és ha bizonyítottnak látszanak, adjon be
semmisségi indítványt az ítélet ellen, és indítsa meg a Habeas Corpus-eljárást a
Kansasi Legfels bb Bíróságon, amely röviddel azel tt er sítette meg az ítéletet.
A jelek szerint a Shultz által lefolytatott vizsgálat eléggé egyoldalú volt, mert jóformán
csak egyetlen -Smithszel és Hickockkal folytatott - beszélgetésb l állt. A beszélgetés
után az ügyvéd harcias nyilatkozatot tett a sajtó képvisel i el tt: - A kérdés a
következ : van-e joguk szerencsétlen, nyilvánvalóan b nös vádlottaknak minden
lehet séget igénybe vev védelemre? Nem hiszem, hogy Kansas államra nagyobb
vagy tartósabb kár háramlana a vádlottak halálából. Azt azonban szentül hiszem, hogy
egy szabályellenesen lefolytatott per következményeib l sohase fog kigyógyulni.
Shultz beadta a semmisségi indítványt, és a Kansasi Legfels bb Bíróság megbízta
Walter G. Thiele nyugalmazott bírót, hogy folytasson le az ügyben nagyarányú
ellen rz tárgyalást, így történt, hogy majdnem két esztend vel az els tárgyalás után
valamennyi akkori szerepl újból összegy lt Garden City törvényszéki
tárgyalótermében. A fontos részvev k közül csak az eredeti vádlottak nem voltak
jelen; helyettük, mondhatni, Tate bíró, az öreg Mr. Fleming és Harrison Smith került a
vádlottak padjára. A karrierjük forgott kockán, nem is persze a vádak miatt, amelyeket
a fellebbez hangoztatott, hanem azért, mert az Ügyvédi Kamara bizonyos mértékig
szemmel láthatóan hitelt adott e vádaknak.
A vizsgálat, amelynek egy részét Lansingben folytatták le, ahol Thiele bíró kihallgatta
Smitht és Hickockot, hat teljes napot vett igénybe; de végül is minden kérdés
tisztázódott. Az esküdtek közül nyolcan eskü alatt állították, hogy nem ismerték a
meggyilkolt család egyetlen tagját sem, négyen bevallották, hogy csakugyan ismerték
valamennyire Mr. Cluttert, de mindegyikük - beleértve N. L. Dunnan repül téri
alkalmazottat is, aki azt a bizonyos vitatható választ adta az egyik el zetesen feltett
kérdésre - kijelentette, hogy minden el ítélet nélkül foglalt helyet az esküdtek
padjában. Shultz provokáló kérdést tett föl: - Úgy érzi, uram, hogy ön hajlandó volna
bíróság elé állni, ha valamelyik esküdtnek olyan lenne a beállítottsága, mint az öné
volt? - Dunnán azt felelte, hogy igen, hajlandó volna; mire Shultz megkérdezte: -
Emlékszik, hogy mit kérdeztek magától? Hogy ellenzi-e a halálbüntetést vagy sem? -
A tanú bólintott, és azt felelte: - Azt mondtam rá, hogy rendes körülmények között
valószín leg ellene volnék. De az adott b ntény súlyosságára való tekintettel
valószín leg megszavazom.
Tate-be nehezebb volt belekötni: Shultz hamarosan rájött, hogy törököt fogott. A Mr.
Clutterral való állítólagos baráti viszonyával kapcsolatos kérdésre a bíró így válaszolt:
- Volt itt egyszer egy pere (mármint Mr. Clutternak), amelyen én elnököltem.
Kártérítési per volt. Mr. Clutter birtokán lezuhant egy repül gép, s néhány
megrongálódott gyümölcsfáért akart kártérítést. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor
beszéltem vele. Többször soha. Évente legfeljebb egyszer-kétszer ha láttam. ..
- Shultz elbizonytalanodott, és más tárgyra tért át. - Van-e tudomása róla - kérdezte -,
hogyan vélekedett az itteni lakosság a két vádlottról, miután letartóztatták ket? -
Persze hogy van! - felelte a bíró élesen és magabiztosan. - Véleményem szerint
ugyanúgy, ahogy bármilyen más b ncselekménnyel vádolt személyr l vélekedett
volna: hogy bíróság elé kell állítani ket, ahogy a törvény el írja; ha b nösnek
találtatnak, el kell ítélni, s ugyanolyan méltányosan kell bánni velük, mint bárki
mással. Pusztán csak azért, mert vád alatt álltak, senki se viseltetett el ítélettel irántuk.
- Úgy érti - kérdezte alattomosan Shultz -, nem látott rá okot, hogy a bíróság saját
kezdeményezéséb l máshová utalja az ügyet? -Tate lebiggyesztette az ajkát, szeme
szikrázott. - Kedves Mr. Shultz - mondta, s hosszan, szinte sziszegve ejtette ki a nevet
-, a bíróság saját kezdeményezéséb l nem utalhatja máshová az ügyet. Ez ellenkezne
Kansas törvényeivel. Csak akkor utalhatok máshová ügyet, ha erre annak rendje és
módja szerint indítványt nyújtanak be.
De miért nem nyújtottak be ilyen indítványt a véd ügyvédek? Shultz maguknak a
véd knek tette föl ezt a kérdést, mert a wichitai ügyvéd nézete szerint a vizsgálat f
célja az volt, hogy diszkreditálja ket, és rájuk bizonyítsa, hogy a minimális
támogatást sem adták meg védenceiknek. Fleming és Smith derekasan állták a sarat,
különösen Fleming, akin rikító vörös nyakkend volt, és rendületlenül mosolyogva,
udvarias elnézéssel kezelte Shultzot. Elmagyarázta, miért nem nyújtott be indítványt,
hogy utalják más város bírósága elé az ügyet.
- Mivel Cowan tiszteletes, a metodista templom papja, aki az egész környéken
köztiszteletben álló, nagyra becsült személyiség, valamint a városnak még sok más
papja is kifejezésre juttatta, hogy ellenzi a halálbüntetést, úgy éreztem, hogy
városunkban a talaj ezzel jól el van készítve, és itt valószín leg többen hajlanak a
könyörületességre, mint esetleg az állam más részein. Meg aztán úgy emlékszem, Mrs.
Clutter egyik bátyja nyílt levelet tett közzé az egyik újságban, hogy véleménye szerint
a vádlottakat nem kell halálra ítélni.
Shultznak tucatnyi vádja volt, de valamennyi azon a feltevésen alapult, hogy Fleming
és Smith a közvélemény nyomására szándékosan elhanyagolta kötelességét.
Mindketten cserbenhagyták védenceiket, állította Shultz; el ször is azzal, hogy nem
beszélgettek velük eleget (Mr. Fleming erre azt felelte: - Legjobb képességem szerint
foglalkoztam az üggyel, sokkal több id t áldoztam rá, mint általában szoktam. -);
másodszor azzal, hogy lemondtak az el zetes vizsgálatról (Smith:
- De uram, se Mr. Fleminget, se engem nem jelöltek még ki a vádlottak védelmére,
amikor ez már megtörtént. -); harmadszor azzal, hogy a vádlottakra nézve hátrányos
módon nyilatkoztak a sajtónak (Shultz Smithhez: - Tud ön róla, hogy a topekai
Daily Capital riportere, Ron Kuli, idézte lapjában az ön szavait, miszerint ön
kijelentette, hogy Hickock b nösségéhez kétség sem férhet, s csak azt szeretné elérni,
hogy a büntetése életfogytiglani börtön, és ne halál legyen? - Smith Shultzhoz: - Nem,
uram. Aki azt állítja, hogy ezt én mondtam, téved. -); s végül azzal, hogy nem
készültek föl kell képpen a védelemre.
Shultz legkitartóbban ezen az utolsó vádponton lovagolt: nem érdektelen hát idéznünk
három szövetségi bíró írásbeli véleményét, amelyet egy kés bbi id pontban szögeztek
le az Egyesült Államok Legfels bb Bíróságához benyújtott fellebbezés kapcsán.
„Mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy akik visszamen leg vizsgálták az ügyet,
figyelmen kívül hagyták azokat a problémákat, amelyekkel Smith és Fleming
ügyvédek szemben találták magukat, mikor elvállalták a kérelmez k védelmét.
Amikor elfogadták a megbízatást, mindkét kérelmez részletes beismer vallomást tett
már, és sem akkor, sem kés bb nem állították komolyan az állami bíróságok el tt,
hogy e vallomásokat nem önként tették. Akkor már megtaláltak egy rádiót, amelyet a
kérelmez k a Clutter-házból vittek el, aztán Mexico Cityben eladtak, és a véd k
tudták, hogy védenceik b nösségének még egyéb bizonyítékai is vannak a vád
birtokában. Amikor felszólították a vádlottakat, hogy foglaljanak állást az ellenük
emelt váddal kapcsolatban, csak álltak és hallgattak, s a bíróság volt kénytelen
helyettük megállapítani, hogy nem érzik magukat b nösnek. Akkor sem volt, és a
tárgyalás óta sem merült fel semmi olyan bizonyíték, amely lehet vé tette volna, hogy
a vádlottak beszámíthatatlanságára lehessen alapozni a védelmet. Amikor a véd k
mégis megpróbálták bizonyítani, hogy védenceik beszámíthatatlanok, mert évekkel
azel tt baleset következtében mind a ketten súlyos sérüléseket szenvedtek, és
Hickocknak fejfájásai meg ájulási rohamai vannak, csak a közmondásos utolsó
szalmaszálba kapaszkodtak. Az ügyvédek olyan helyzet elé voltak állítva, hogy
védenceik már beismerték az ártatlan személyek ellen elkövetett súlyos
b ncselekményt. Ilyen körülmények között akár azt is joggal tanácsolhatták volna a
kérelmez knek, hogy ismerjék be b nösségüket, és bízzák magukat a bíróság
irgalmára. Egyetlen reményük az volt, hogy e rossz útra tévedt egyéneknek legalább
az életét megmenthetik valamilyen váratlan fordulat révén."
A Kansasi Legfels bb Bíróságnak benyújtott jelentésében Thiele bíró leszögezte, hogy
a kérelmez k pere az alkotmány el írásainak megfelel en folyt le; a bíróság erre
elutasította a semmisségi indítványt, és a kivégzés új id pontjául 1962. október 25-ét
t zte ki. A véletlen folytán úgy alakult, hogy Lee Andrews akasztása - miután az
ügye kétszer is megjárta már az utat az Egyesült Államok Legfels bb Bíróságáig - egy
hónappal kés bb volt esedékes.
A Clutter család gyilkosai, akiknek egy szövetségi bíró halasztást engedélyezett,
túlélték a kivégzésükre kit zött napot. Andrews nem.

Az Egyesült Államokban a halálbüntetés kihirdetése és végrehajtása közt általában

tizenhét hónap szokott eltelni. Nemrégiben Texasban már egy hónappal az
ítélethirdetés után villamosszékbe ültettek valakit, aki fegyveres rablótámadást
követett el, Louisianában viszont e sorok írásakor két kéjgyilkos rekordid óta,
tizenkét esztendeje várja, hogy kivégezzék. Az, hogy az ítélet és a kivégzés közt
mennyi id telik el, kicsit a szerencsét l, els sorban azonban a további pereskedés
id tartamától függ. A legtöbb véd t, aki ilyen ügyekkel foglalkozik, a bíróság nevezi
ki hivatalból, munkájáért tehát nem kap tiszteletdíjat. A bíróságok - hogy elejét vegyék
a megfelel jogi képviselet hiányára alapozott kés bbi fellebbezéseknek - az esetek
többségében a legkit n bb ügyvédeket kérik fel a feladatra, akik energikusan és nagy
alapossággal látják el a védelmet. De még egy szerényebb képesség ügyvédnek is
könnyen sikerül elérnie, hogy az ítélet végrehajtásának napját évr l évre elodázza,
mert az amerikai igazságszolgáltatásban érvényben lev fellebbezési rendszer afféle
jogi szerencsekerék, bizonyos értelemben a b nöz knek kedvez szerencsejáték,
amelyet a részvev k szinte a végtelenségig játszhatnak, el ször az állami bíróságok,
aztán a szövetségi bíróságok s végül a legmagasabb fórum: az Egyesült Államok
Legfels bb Bírósága el tt. De még egy ott elszenvedett vereség sem jelent semmit, ha
a kérelmez ügyvédje új indokot tud felfedezni vagy kiagyalni a fellebbezéshez.
Rendszerint tud is, így aztán a kerék ismét forogni kezd, és addig forog, amíg a rab
esetleg évek múlva megint eljut a legmagasabb fórumig, bizonyos esetekben csak
azért, hogy ismét elölr l kezd djék a szörny játék. Néha azonban a kerék megáll, s
valakit kikiáltanak gy ztesnek vagy - igaz, hogy egyre ritkábban - vesztesnek.
Andrews ügyvédjei az utolsó pillanatig harcoltak, ügyfelük 1962. november 30-án,
pénteken mégis akasztófára került.
- Hideg éjszaka volt - mesélte Hickock egy újságírónak, akivel rendszeresen levelezett,
s akinek id nként megengedték, hogy meglátogassa a cellájában. - Hideg és nyirkos.
Egész nap szakadt az es , mintha dézsából öntenek, és a baseballpályán tökig ért a sár.
így aztán mikor Andyt kivitték a raktárba, kénytelenek voltak megkerülni vele a
pályát. Mindnyájan az ablaknál álltunk és néztük: Perry, én, Ronnie York meg Jimmy
Latham. Néhány perccel múlt éjfél. A raktár ki volt világítva, mint egy töklámpás. Az
ajtók tárva-nyitva. Tisztán láttuk a tanúkat, egy csomó börtön rt, az orvost meg a
börtönigazgatót - minden nyavalyát láttunk, épp csak az akasztófát nem. Ott állt
valahol a sarokban, csak az árnyékát tudtuk kivenni. Olyan árnyékot vetett a falra,
mint a szorító. Tudja, ahol bokszolni szoktak.
-Andyt a lelkész és négy r kísérte, s amikor az ajtóhoz értek, megálltak egy pillanatra.
Érezni lehetett, hogy Andy az akasztófát nézi. A keze össze volt elöl kötve. A lelkész
hirtelen kinyújtotta a karját, és levette Andy szemüvegét. Milyen szánalmas látvány
volt szemüveg nélkül! Aztán bevezették a raktárba, és én azon töprengtem, vajon lát-e
annyit, hogy fel tud menni a lépcs n. Nagy csönd volt, csak egy kutya ugatott a
távolban. Valahol a városban. Aztán meghallottuk a reccsenést is. Jimmy Latham
megkérdezte: „Mi volt ez?" Mire én elmagyaráztam neki, hogy mi volt. A csapóajtó.
- Aztán megint nagy csend lett. Csak a kutya ugatott. Szegény Andy sokáig táncolt a
kötél végén. Biztos jó csomó disznóságot kellett fölpucolni utána. Az orvos két-három
percenként megjelent az ajtóban, s járkált néhány lépést a leveg n, sztetoszkóppal a
kezében. Igazán nem lehet azt állítani róla, hogy élvezte a dolgot -zihált, mintha
lélegzet után kapkodna, és sírt is. Jimmy megjegyezte: „No nézd csak a kis buzit." Én
azt hiszem, csak azért jött ki, hogy a többiek ne lássák, hogy sír. Aztán megint
visszament, hogy meghallgassa, ver-e még Andy szíve. Úgy t nt, mintha sose akarna
megállni. Tudniillik még tizenkilenc percig vert.
- Fura fiú volt az az Andy - mondta Hickock csámpás mosollyal, s cigarettát dugott az
ajka közé. - Ahogy mondtam is neki: semmire se becsülte az emberéletet, még a
magáét sem. Röviddel azel tt, hogy fölakasztották, leült és megevett két sült csirkét.
És az utolsó délután szivarozott, Coca-Colát ivott meg verset írt. Amikor érte jöttek, és
elbúcsúztunk egymástól, azt mondtam neki: „Hamarosan találkozunk, Andy. Mert
biztos vagyok benne, hogy én is oda kerülök. Nézz hát jól körül, nem akad-e valami jó
h vös, árnyékos hely odalenn a számunkra." Andy nevetett, és azt mondta, hogy nem
hisz se a mennyországban, se a pokolban, csak abban, hogy porból vagyunk, porrá
leszünk. És elmondta, hogy meglátogatta egyik nagynénje meg a bácsikája, és azt
mondták neki, hogy már várja egy koporsó, abban viszik majd el egy kis temet be,
Észak-Missouriba. Ugyanoda, ahol azok hárman vannak eltemetve, akiket megölt.
Úgy tervezték, hogy Andyt oda temetik melléjük. Andy azt mondta, hogy alig bírt
komoly maradni, amikor ezt meghallotta. Én meg azt mondtam rá: „Hát akkor
szerencséd van, mert neked sírod is lesz. Engem meg Perryt minden valószín ség
szerint a kórbonctannak adnak át." Szóval így mókáztunk, amíg indulnia nem kellett.
Amikor elindult, a kezembe nyomott egy cédulát. Valami vers van rajta. Nem tudom,
írta-e, vagy csak kimásolta valahonnan. Az az érzésem, hogy írta. Ha érdekli, majd
elküldöm.
Kés bb csakugyan elküldte, és kiderült, hogy Andrews búcsúüzenete Gray Elégia egy
falusi temet ben cím költeményének kilencedik strófája:
Címer-hivalgás, pompa, hatalom, s minden szépség, mely ezekb l ered, eléri végóráját
egy napon; a diadal-út is a sírhoz vezet.* (- Jékely Zoltán fordítása.)
- Igazán szerettem Andyt. Hülye volt - nem olyan igazi hülye, amilyennek mondják,
csak olyan naiv, tudja. Folyton arról beszélt, hogy megszökik, és mint bérgyilkos fogja
megkeresni a kenyerét. Arról ábrándozott, hogy Chicagóban vagy Los Angelesben
mászkál, géppisztolyt szorongat a hóna alatt egy heged tokban, s akit kell, hidegre
tesz. Azt mondta, ezer dolcsit fog kérni koponyánként.
Hickock elnevette magát, valószín leg barátja képtelen tervein, aztán sóhajtott egyet,
és megcsóválta a fejét.
- De a korához képest átkozottul okos volt, ilyen okos fiúval még sose találkoztam.
Valóságos két lábon járó könyvtár. Ha az a kölyök elolvasott egy könyvet, rögtön
tudta kívülr l. Persze az életr l halvány sejtelme se volt. Ami engem illet, m veletlen
vagyok, de az életet, azt ismerem. Sok cifra dolgot láttam. Láttam, mikor
megkorbácsoltak egy fehér embert. Láttam gyereket a világra jönni. Láttam lányt, még
tizennégy éves sem volt, aki három pasassal feküdt le egyszerre, és mind a hárman
megkaptak t le mindent, ami a pénzükért járt. Egyszer lepottyantam egy hajóról, öt
mérföldnyire a tengerparttól. Öt mérföldet úsztam, és minden karcsapásnál lejátszódott
el ttem az egész életem. Egyszer kezet fogtam Truman elnökkel a Muehlebach-szálló
halljában. Harry S. Trumannal. Amikor kórházban dolgoztam, ment autót vezettem,
láttam az életet minden oldalról. Olyan dolgokat láttam, amikt l még egy kutyának is
fölfordulna a gyomra. De Andy! Sejtelme se volt róla, mi az élet, azon kívül, amit a
könyvekb l olvasott.
- Ártatlan volt, mint egy gyerek, mint egy kisfiú, aki még cukorkát szopogat. Sose volt
dolga n vel. Se férfival, se öszvérrel. maga mondta. Talán ezt szerettem benne a
legjobban. Hogy sose hantált. Mi többiek itt a folyosón mindnyájan nagy hantásak
vagyunk. Én vagyok a legnagyobb. De hát csak kell beszélni valamir l, a fene enné
meg! Föl kell vágni egy kicsit. Különben senki és semmi az ember, csak vegetál a
kétszer háromméteres kis lyukban. De Andy sose szállt be. Azt mondta, semmi
értelme olyasmit összefecsegni, ami sose történt meg.
- Bezzeg az öreg Perry, az nem sajnálta, hogy utoljára látta Andyt. Andy az volt, ami
Perry legjobban szeretne lenni a világon: m velt. És ezt Perry sose tudta megbocsátani
neki. Hiszen ismeri, mindig olyan különleges szavakat használ, maga se tudja
pontosan, mit jelentenek. Hát nem úgy beszél, mint valami egyetemre került nigger?
H , de pukkadt, mikor Andy félbeszakította és kijavította. Pedig Andy csak hozzá
akarta segíteni ahhoz, amire annyira vágyik: a m veltséghez. Az az igazság, hogy
Perryvei senki se tud kijönni. Itt sincs egyetlen barátja se. Csak azt szeretném tudni,
kinek képzeli magát? Mindenkin csak gúnyolódik. Mindenkit perverznek meg
degeneráltnak csúfol. Örökké azzal hozakodik el , hogy milyen alacsony az
intelligenciahányadosuk. Sajnos, nem lehet mindnyájunknak olyan finom lelke, mint a
kis Perrynek. Nem lehet mindenki szent. Hajaj, ismerek itt egypár vagányt, aki
szívesen menne a Sarokba, ha cserébe egyszer magára maradhatna Perryvel a
zuhanyozóban, csak egyetlen röpke pillanatra. S hogy lekezeli Yorkot meg Latnamét
is! Ronnie azt mondja, bármit megadna érte, csak szerezhetne valahonnan egy
korbácsot, amilyet a marhahajcsárok használnak. Azt mondja, nagy kedve volna
megszuttyongatni Perryt egy kicsit. Nem tudom rossz néven venni t le. Itt
végeredményben mindnyájan egy cip ben járunk, s ez a két fiú egészen klassz gyerek.
Hickock bocsánatkér en elmosolyodott, aztán vállat vont. - Érti, mit akarok mondani.
Klasszak havernek. Ronnie Yorkot meglátogatta egypárszor az anyja. Egyszer kinn a
várószobában összeismerkedett az én anyámmal, és a legjobb barátn k lettek. Mrs.
York szeretné, ha anyám meglátogatná t Floridában, vagy akár oda is költözne.
Úristen, be jó volna, ha belemenne! Nem kéne végigcsinálnia ezt a kálváriát. Minden
hónapban buszra ül, hogy meglátogasson. Mosolyog, igyekszik kitalálni valamit, hogy
bátorságot öntsön belém. Szegény asszony. Nem is tudom, hogy bírja. Csodálom,
hogy nem rült még bele.
Hickock a látogatószoba ablaka felé pillantott; nem egyforma magasan ültek a szemei,
püffedt arca sápadt volt és fényes, akár a viaszliliom, ahogy ráesett a rácsos ablakon
besz r d er tlen téli napfény.
- Szegény asszony, írt a börtönigazgatónak, és megkérdezte, nem beszélhetne-e
Perryvel, ha legközelebb látogatóba jön. Szerette volna Perry szájából hallani, hogy
ölte meg azokat az embereket, és én egyetlen lövést sem adtam le. Csak abban bízom,
hogy egy szép napon új tárgyalás lesz, Perry vallani fog, és elmondja az igazat. Habár
nem vagyok benne biztos. Egyszer en a fejébe vette, hogy ha megy, nekem is
mennem kell. Lógjunk együtt. Nem igazság. Sokan öltek már, és sose látták, milyen
belülr l egy halálraítélt cellája. És én nem öltem meg senkit. Ha van az embernek
fölösleges ötvenezer dollárja, fél Kansas Cityt lepuffanthatja, és utána a markába
nevethet. Haha! - Hirtelen vigyor váltotta fel arcán a keser felháborodást. - Hohó!
Már megint kezdem. Akár egy b g masina! Igazán leszokhattam volna már az
ilyesmir l. De becsületistenemre, kitettem a lelkemet, hogy kijöjjek valahogy
Perryvel. De mindenkit csak kritizál. Kétszín . Minden vacakság miatt féltékeny. Ha
levelet kapok, vagy meglátogat valaki. Hozzá sose jön senki, csak maga - bólintott az
újságíró felé, aki éppoly jól ismerte Smitht is, mint Hickockot. - Meg az ügyvédje.
Emlékszik még, amikor kórházban feküdt? Azzal a hülye koplalási trükkel? És az apja
küldött egy lapot? Nos, a börtönigazgató írt Perry apjának, megírta, hogy szívesen
látja, bármikor jöhet. De esze ágában se volt eljönni. Tudja fene. Néha az ember
önkéntelenül megsajnálja Perryt. Az biztos, hogy az egyik legárvább ember a
világon. Csak... Eh, ott egye meg a fene! Kilencven százalékig a hibás.
Hickock kivett még egy cigarettát a Pali Malicsomagból, elfmtorította az orrát, és azt
mondta: -Megpróbáltam leszokni a dohányzásról. Aztán azt mondtam magamban,
hogy az adott körülmények közt semmi értelme. Egy kis szerencsével még rákot is
kaphatok, és akkor én nyerem meg a partit, nem az állam. Egy darabig még
szivaroztam is. Az Andyéból. Másnap reggel, miután fölkötötték, átszóltam neki,
mikor fölébredtem: „Andy!" Ahogy mindig szoktam. Aztán eszembe jutott, hogy már
útban van Missouri felé. A nagynénivel meg a bácsikával. Kinéztem a folyosóra. A
cellája már ki volt takarítva, és a cuccát halomba rakták. A matracot, amit leszedtek a
priccsér l, a papucsát meg a vázlatfüzetet azzal a rengeteg, ételeket ábrázoló rajzzal.
Azt szokta mondani, hogy az az frizsije. Meg egy doboz Macbeth szivart. Szóltam az
rnek, hogy Andy nekem akarta adni, rám hagyta a végrendeletében. De nem szívtam
el mindet. Talán azért, mert Andyra emlékeztetett. Mindenesetre elvette az
étvágyamat.
-Ja igen, mit is mondjak a halálbüntetésr l? Nem vagyok ellene. Tiszta bosszú az
egész, de semmi kifogásom a bosszú ellen. Nagyon fontos dolog. Ha rokona lennék
Clutteréknak, vagy valakinek, akit York meg Latham nyírt ki, én se tudnék nyugodtan
aludni, míg a tettesek nem hintapalintáznak a Nagy Hintán. Ott vannak aztán azok is,
akik leveleket szoktak irkálni az újságoknak. A minap két ilyen levél is volt az egyik
topekai újságban, az egyiket egy pap írta. Azt kérdezte, nagyon helyesen, hogy mire
való ez az egész jogi cirkusz, miért nem teszik már a nyakába a kötelet annak a
csirkefogó Smithnek és Hickocknak. Hogyan lehetséges, hogy ezek a gyilkos
gazemberek még mindig az adófizet k pénzén élnek? Meg tudom érteni az
álláspontjukat. Dühösek, mert még mindig nem érték el, amit szeretnének: a bosszút.
És ha rajtam múlik, nem is fogják elérni. Híve vagyok az akasztásnak. Legalábbis
addig, amíg nem engem kötnek föl.
Aztán mégis felkötötték.

Eltelt még három esztend , és Shultzot, aki lemondott az ügyr l, két rendkívül ügyes
Kansas City-i ügyvéd, Joseph P. Jenkins és Róbert Bingham váltotta föl. Egy
szövetségi bíró bízta meg ket, munkájukat tiszteletdíj nélkül végezték (de azzal a
szilárd meggy z déssel, hogy a vádlottak egy „fantasztikusan tisztességtelen"
tárgyalásnak az áldozatai), mégis egész csomó beadványt intéztek a perújrafelvétel
ügyében a különböz igazságügyi hatóságokhoz, s így három ízben is sikerült
elérniük, hogy ne hajtsák végre az ítéletet a kit zött napokon, azaz 1962. október 25-
én, 1963. augusztus 8-án és 1965. február 18-án. A két ügyvéd azt állította, hogy
ügyfeleiket jogtalanul ítélték el, mert csak akkor rendeltek ki melléjük véd t, amikor
már vallomást tettek, és amikor még nem vettek igénybe ügyvédi segítséget; a véd k
nem képviselték érdekeiket megfelel en a tárgyaláson, csupán a házkutatási parancs
nélkül megszerzett bizonyítékok (a Hickockéktól elhozott puska meg a kés) alapján
ítélték el ket, és nem utalták egy másik város bírósága elé az ügyet, jóllehet az a
légkör, amelyben a tárgyalást lefolytatták, „át volt itatva" a vádlottak iránti
elfogultsággal.
Ezzel az érveléssel sikerült Jenkinsnek és Bingham-nek az ügyet három ízben is az
Egyesült Államok Legfels bb Bírósága, azaz a „Big Boy" elé vinni, ahogy sok
peresked fogoly nevezi, ez azonban mindhárom esetben elutasította a fellebbezést -
szokás szerint indoklás nélkül -, és nem volt hajlandó magához kéretni a periratokat,
ami a fellebbez ket feljogosította volna arra, hogy a legfels fokon kérjenek
tárgyalást. 1965 márciusában, amikor Smith és Hickock már majdnem kétezer napot
töltött cellájában a Halál folyosóján, a Kansasi Legfels bb Bíróság úgy határozott,
hogy 1965. április 14-én, szerdán 0 óra és 2 óra között ki kell végezni ket. Erre
kegyelmi kérvényt nyújtottak be Kansas újonnan megválasztott kormányzójának,
William Averynek; Avery azonban - egy gazdag farmer, aki sokat adott a
közvéleményre - elutasította a kérelmet, mert úgy érezte, hogy ez a döntés felel meg
legjobban a kansasi lakosság érdekeinek. (Két hónap múlva Avery elutasította York és
Latham kegyelmi kérvényét is. ket 1965. június 22-én akasztották fel.)

Így történt, hogy az említett szerdán, a kora reggeli órákban Alvin Dewey egy topekai
szálloda éttermében reggeli közben végre megpillantotta a Kansas City Star els
oldalán a vastag bet s címet, amelyre oly régóta várt: FELAKASZTOTTÁK A
BESTIÁLIS GYILKOSOKAT. A tudósítás, amelyet az Associated Press egyik
riportere írt, így kezd dött: „Richard Eugene Hickockon és cimboráján, Perry Edward
Smithen ma a kora hajnali órákban az állami börtönben végrehajtották a halálos
ítéletet azért a bestiális gyilkosságért, amelyhez hasonló kevés van feljegyezve eddig
Kansas állam b nügyi krónikáiban. Els nek a harminchárom éves Hickock halt meg
az akasztófán 0 óra 41 perckor, utána a harminchat éves Smith, l óra 19 perckor..."
Dewey látta, hogyan haltak meg, mert is ott volt a ceremóniára meghívott húsz-
egynéhány tanú közt. Még sose volt jelen kivégzésen, így aztán nagyon meglep dött a
díszleteken, amikor éjféltájban belépett a hideg raktárhelyiségbe: olyan környezetre
számított, amely az alkalomhoz ill en valamivel méltóságteljesebb, s nem erre a
gyéren megvilágított, faforgáccsal és limlomokkal teli odúra. De maga az akasztófa, a
keresztgerendára er sített két fakó szín hurokkal elég impozáns volt, s szokatlan
öltözékében az volt a hóhér is, aki hosszú árnyékot vetve odafenn strázsált a
faalkotmány dobogóján, ahová tizenhárom lépcs fok vezetett fel. A hóhéron - cserzett
b r , névtelen úriember volt, Missouriból hozatták át külön erre az alkalomra, amiért
egyébként hatszáz dollárt kapott - ócska, kétsoros, halszálkás öltöny volt, olyan b ,
hogy lötyögött rajta, s a zakó majdnem a térdéig ért, a fejébe pedig viharvert,
izzadságfoltos, ócska cowboykalapot nyomott, amely új korában valószín leg
világoszöld lehetett.
Dewey azon is meghökkent, hogy a többi tanú milyen mesterkélt könnyedséggel
társalog, miközben ott áll, és várja, hogy megkezd djék az „ünnepi el adás", ahogy
egyikük nevezte.
- Úgy hallottam, gyufát fognak húzni, úgy döntik el, hogy ki legyen az els . De az is
lehet, hogy fej vagy írással. Smith állítólag azt mondta, miért nem csinálják
ábécésorrendben. Persze, mert az S a H után jön. Ha-haha!
- Olvasta az újságban, a délutáni kiadásban, mit kértek utoljára enni? Mind a ketten
ugyanazt. Rákot. Sült krumplit. Fokhagymás pirítóst. Fagylaltot, epret meg
tejszínhabot. Smith állítólag alig evett a magáéból.
- Annak a Hickocknak van humorérzéke. Azt mesélik, hogy egy órával ezel tt az
egyik r azt mondta neki: „Ez az éjszaka lesz a leghosszabb éjszakája", mire Hickock
elnevette magát, és azt mondta: „Dehogyis. A legrövidebb."
- Hallotta, mi lesz Hickock szemeivel? Egy szemorvosra hagyta ket. Mihelyt levágják
a kötélr l, az orvos kiszedi a szemét, és átülteti valaki másnak a fejébe. Nem szeretnék
az illet helyében lenni. Furcsán érezném magam azokkal a szemekkel a
koponyámban.
- Úristen! Esik? Én meg minden ablakot nyitva hagytam az új Chevrómon! Atyaisten!
A váratlan zápor verdesni kezdte a raktárépület magas tetejét. Az ütemes kopogás,
amely er sen emlékeztetett a díszszemlék dobjainak ra-ta-tam-jára, Hickock érkezését
jelezte. Hat r, meg egy imát mormoló lelkész kíséretében lépett be a vesztöhelyre, a
keze meg volt bilincselve, két karja széles szíjakkal szorosan a törzséhez kötve. Az
akasztófa tövében a börtönigazgató felolvasta el tte a kivégzését elrendel hivatalos
okmányt. Miközben a börtönigazgató olvasott, Hickock szeme, amely meggyöngült a
homályos cellában való fél évtizedes raboskodás alatt, végigpásztázta a néz k kis
körét, s mikor nem találta, akit keresett, súgva megkérdezte a legközelebb álló rt l,
ott van-e valaki a Clutter családból. Amikor az r közölte vele, hogy nincs, Hickock
csalódottnak látszott, mintha azt gondolta volna, hogy a bosszúszertartás formaságait
nem tartották be.
Mikor a börtönigazgató befejezte az olvasást, szokás szerint megkérdezte a
halálraítéltet, akar-e mondani utoljára még valamit. Hickock bólintott. - Csak azt
akarom mondani, hogy nincs bennem harag senki iránt. Egy jobb világba küldenek,
mint ez volt, - Aztán, mintha csak alá akarta volna húzni szavait, kezet fogott azzal a
négy emberrel, akiknek els sorban köszönhette, hogy elfogták és elítélték, s akik mind
a négyen kérték, hogy jelen lehessenek a kivégzésen. A négy férfi, a négy K. B. I.-
detektív, Roy Church, Clarence Duntz, Harold Nye és Dewey volt. - Örülök, hogy itt
vannak - mondta Hickock legelb völ bb mosolyával; mintha vendégeket üdvözölt
volna a saját temetésén.
A hóhér köhintett egyet, türelmetlenül levette cowboykalapját, aztán megint a fejébe
nyomta - a mozdulat valahogy egy berzenked pulykára emlékeztetett, amelynek a
nyakán felborzolódnak, aztán megint lesimulnak a tollak -, és Hickock, akit egyik
kísér je oldalba bökött, felment a vérpad lépcs in. - Az Úr adta, az Úr elvette. Áldott
legyen az Úr neve - kántálta a lelkész, miközben az es kopogása meggyorsult, a
hurkot a fogoly nyakába tették, és egy könny kis fekete kend t kötöttek a szemére. -
Az Úr legyen irgalmas a te lelkedhez. - A csapóajtó megnyílt, és Hickock teljes húsz
percig lógott mindnyájuk szeme láttára a kötélen, míg a börtönorvos végre megszólalt:
- Megállapítom, hogy ez az ember halott. - A raktárba begördült egy hullaszállító
kocsi, reflektorain vízgyöngyök csillogtak. A holttestet hordágyra fektették, pokróccal
letakarták, és betették a kocsiba, amely elt nt vele az éjszakában.
Roy Church utánanézett, és megcsóválta a fejét. -Sose hittem volna, hogy van benne
kurázsi. Ilyen strammul viselni el! És én még gyávának tartottam.
A mellette álló férfi, egy másik detektív azt mondta rá: - Ugyan, Roy! Szemét fickó
volt. Aljas gazember. Rászolgált.
Church elgondolkozó tekintettel tovább csóválta a fejét.
Miközben a második kivégzésre várakoztak, az egyik riporter szóba elegyedett egy
börtön rrel. - Most van el ször akasztáson? - kérdezte a riporter.
- Itt voltam Lee Andrewsén is.
- Én most látok ilyet el ször.
- Aha. És hogy tetszik?
A riporter lebiggyesztette az ajkát. - Senki se akarta vállalni a szerkeszt ségben. Én se.
De nem volt olyan rémes, mint gondoltam. Olyan, mint amikor valaki leugrik egy
trambulinról. Csak éppen kötél van a nyakában.
- Nem éreznek semmit. Zsupsz, reccs és kész. Nem éreznek semmit.
-Biztos benne? Én egészen közel álltam. Tisztán hallottam, ahogy leveg után
kapkodott.
- Á, nem éreznek semmit. Különben nem lenne humánus.
- Csakugyan. Meg, gondolom, adnak nekik egy csomó pirulát is. Csillapítókat.
- Szó sincs róla. Tilos. Itt van Smith.
- Ty , a mindenségit! Nem is tudtam, hogy ilyen kis vakarcs.
- Kicsi, az igaz. De a skorpió se nagy.
Amikor bevezették a raktárhelyiségbe, Smith rögtön felfedezte régi ellenfelét, Deweyt;
abbahagyta a szájában lev rágógumi rágcsálását, elvigyorodott, és hetykén, gonoszul
Deweyra tekintett. De mikor a börtönigazgató megkérdezte, akar-e még mondani
valamit, elt nt arcáról a mosoly. Beszédes szemének komoly pillantása végigsiklott a
körülötte lev arcokon, fölnézett az árnyékban várakozó hóhérra, aztán megint le,
megbilincselt kezére. Az ujjait nézte: tinta- és festékfoltosak voltak, mert az utolsó
három esztend t azzal töltötte a Halál folyosóján, hogy önarcképeket meg
gyerekarcképeket festett, f leg azoknak a rabtársainak a gyerekeir l, akik odaadták
neki ritkán látott magzataik fényképét. - Szerintem - mondta - hallatlan disznóság így
elvenni valakit l az életet. Ellene vagyok a halálbüntetésnek, morálisan meg jogi
szempontból is. Talán nekem is volt valami rendeltetésem, valami... - Magabiztossága
megingott, elbátortalanodott, s annyira elhalkult a hangja, hogy alig lehetett hallani. -
Értelmetlenség volna bocsánatot kérni azért, amit tettem. Meg nem is helyénvaló.
Mégis... bocsánatot kérek.
Lépcs k, hurok, fekete kend ; de miel tt bekötötték volna a szemét, a fogoly
beleköpte a rágógumit a lelkész el renyújtott tenyerébe. Dewey behunyta a szemét, s
csak akkor nyitotta ki, amikor meghallotta a tompa reccsenést, ami annak a jele, hogy
a kötél eltörte a nyakcsigolyát. Mint a legtöbb amerikai rend rtiszt, Dewey is meg van
gy z dve róla, hogy a halálbüntetés elriasztja a gazembereket a súlyos
b ncselekményekt l, s most úgy érezte, hogy még soha senki nem érdemelte ki úgy a
halálbüntetést, mint ebben az esetben. Az el z kivégzés nem kavarta fel, sose
becsülte valami sokra Hickockot, „kisstíl , üres, hitvány csalónak" tartotta, aki „túl
messze merészkedett". Smith azonban, annak ellenére, hogy volt tulajdonképpen a
gyilkos, másfajta érzéseket váltott ki bel le. Mert Perryben volt valami, amit a detektív
nem hagyhatott figyelmen kívül: eltévedt állatra, sebzetten bolyongó teremtményre
emlékeztetett. Eszébe jutott, milyen volt Perry, amikor el ször látta a Las Vegas-i
rend rségen, kihallgatás közben: a törpe gyerekember egy fémszéken ült, csatos
cip be bújtatott apró lába nem ért le egészen a padlóig. És amikor Dewey most
kinyitotta a szemét, ugyanezt a képet látta: ugyanazokat a gyerekhez ill kis lábakat,
amint ernyedten himbálóznak a leveg ben.
Dewey azt hitte, hogy Smith és Hickock halálával az lesz az érzése, mintha fölért
volna valami csúcsra, megkönnyebbül, büszkeség tölti majd el, hogy sikerült
megoldania egy nehéz feladatot. Ehelyett azon vette észre magát, hogy egy - majdnem
egy esztend vel azel tt történt - véletlen találkozás jár az eszében, a Valley View
temet ben, így visszatekintve, úgy érezte, ez a találkozás volt az, ami többé-kevésbé
lezárta számára a Clutter-ügyet.
A pionírok, akik annak idején megalapították Garden Cityt, szükségszer en spártai
módon éltek, de amikor eljött az ideje, hogy temet t létesítsenek, elhatározták, hogy a
száraz talaj és a vízellátással járó nehézségek ellenére olyasvalamit hoznak létre, ami
hatásos kontrasztot alkot a poros utcákkal, a kopár síksággal. Elhatározásuk
eredménye, amelyet Valley View-nak neveztek el, egy közepes magasságú platón terül
el a város fölött. Ma már olyan, mint egy sötét sziget, amelyet a körülötte ringó
búzatáblák lágy hullámai nyaldosnak: kellemes menedék kánikula idején, mert sok
h vös ösvénye van, amelyre a több nemzedékkel azel tt ültetett fák vetnek szinte
összefügg árnyékot.
Az el z év májusában, abban a hónapban, amikor a mez k a félig érett búza zöld-
arany tüzében izzanak, egy délután Dewey több órát töltött Valley View-ban, apja
sírjának gyomlálgatásával, amit bizony már elég régen elhanyagolt. Dewey ötvenegy
éves volt, négy évvel id sebb, mint amikor a Clutter-ügyben a nyomozást irányitotta,
de még mindig karcsú és mozgékony, még mindig a K. B. I. f megbízottja Nyugat-
Kansasban; csak egy héttel el bb fogott el két marhatolvajt. Álma, hogy farmot létesít,
nem vált valóra, mert felesége még mindig ugyanúgy félt olyan elszigetelten,
magányosan lakni valahol. A farm helyett Deweyék új házat építettek a városban;
büszkék voltak rá, és büszkék voltak két fiukra is, akik már mély hangon beszéltek, és
éppoly magasak voltak, mint apjuk. Az id sebbik fiú sszel egyetemre készült.
Amikor végzett a gyomlálással, Dewey sétára indult a csöndes ösvényeken. Megállt
egy sírk nél, amelyre nemrég vésték rá a nevet: Tate. Tate bíró el z év
novemberében halt meg tüd gyulladásban; koszorúk, megbámult rózsák és es t l
kifakult gyászszalagok hevertek még mindig a göröngyös földön. Nem messze
frissebb virágok borítottak egy frissen hantolt sírt: Bonnie-Jean Ashida sírját.
Ashidáék nagyobbik lánya látogatóban volt Garden Cityben, s autókarambol áldozata
lett. Halál, születés, házasság - hát igen, Dewey épp a minap hallotta, hogy Nancy
Clutter fiúja, a fiatal Bobby Rupp megn sült.
A Clutter család sírja - négy koporsó egyetlen szürke sírk alatt - a temet egyik távoli
sarkában fekszik, a fákon túl, a napon, majdnem egy fényl búzatábla szélén. Amikor
Dewey közelebb ment a sírhoz, észrevette, hogy már áll ott valaki: egy nyúlánk, fehér
keszty s, dús mézsz ke hajú, szép hosszú lábú lány. Rámosolygott Deweyra, aki azon
törte a fejét, hogy vajon ki is lehet.
- Nem ismer meg, Mr. Dewey? Susan Kidwell vagyok.
Dewey elnevette magát; a lány vele nevetett. - Sue Kidwell! Ki hitte volna? - A
tárgyalás óta nem látta a lányt, aki akkor még szinte gyerek volt. - Hogy van? És hogy
van az édesanyja?
- Köszönöm, jól. Még mindig zenét tanít a holcombi iskolában.
- Rég nem jártam arrafelé. Történt valami változás?
- Ó, igen, azt beszélik, hogy kikövezik az utcákat. De hát tudja, milyenek a
holcombiak. Különben nem sok id t töltök otthon. Harmadéves vagyok a K. E.-n. -A
Kansasi Egyetemet értette alatta. - Most is csak néhány napra szaladtam haza.
- Hát ez remek, Sue. Aztán mit tanul?
- Mindenfélét. De f leg m vészettörténetet. Imádom. Igazán boldog vagyok. - A préri
felé nézett. -Nancy meg én azt terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre. Egy
szobában akartunk lakni. Néha eszembe jut. Amikor nagyon boldog szoktam lenni,
egyszerre csak eszembe jut minden, amit együtt tervezgettünk.
Dewey ránézett a szürke sírk re. Négy név volt rávésve, meg a haláluk dátuma: 1959.
november 15. - Gyakran kijön ide?
- Néha-néha. Te jó ég, milyen forrón süt a nap! -A lány föltette a napszemüvegét. -
Emlékszik még Bobby Ruppra? Elvett egy nagyon csinos lányt.
- Hallottam róla.
- Colleen Whitehurstöt. Gyönyör szép lány. És nagyon rendes is.
- Mázlija van Bobbynak. - Aztán, hogy egy kicsit ugrassa a lányt, Dewey
megkérdezte: - Na és maga? Biztos rengeteg gavallérja van.
- Akad. De még nincs semmi komoly. Hopp, err l jut eszembe: nem tudja véletlenül,
hány óra lehet? Ó! -kiáltott fel, amikor Dewey megmondta, hogy már elmúlt négy. -
Rohannom kell! Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr. Dewey.
- Én is, Sue. És sok szerencsét! - kiáltott Dewey a lány után, amikor az végigszaladt az
ösvényen. Csinos lány volt, selymes haja lobogott, csillogott a napfényben. Nagylány
már, igazi n - ilyen lenne most Nancy is. Aztán Dewey elindult haza a fák felé, s
ahogy lassan ballagott alattuk, maga mögött hagyta a végtelen égboltot, a szélringatta
búzatáblát s a kalászok közt suttogó szelet.

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK 279

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ • A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
IGAZGATÓJA FELEL • SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÖ ÜZEM NYOMTA AZ
ALFÖLDI NYOMDA • A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 5212.66-14-2 • KÉSZÜLT
DEBRECENBEN, 1985-BEN
FELEL S SZERKESZT : GY. HORVÁTH LÁSZLÓ • A FEDÉLRAJZ TÁBORI CSABA
MUNKÁJA - M SZAKI SZERKESZT : PINTÉR LÁSZLÓ • M SZAKI VEZET : MIKLÓSI
IMRE • KÉSZÜLT: 59 940 PÉLDÁNYBAN, 20,79 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 3643 8