BENKŐ LÁSZLÓ

Kun László, a kétszívű

Második kötet
A VÉGZET ÖSVÉNYE

KÖNYVKIADÓ
2020
 L
„ ÉTEZIK EGY ÓRIÁSFA,
AMELYNEK KÉT IFJÚ HAJTÁSA A MAGASBA TÖR.

AZ EGYIKET SÖTÉT SZÁNDÉK METSZENÉ LE,

DE AZ ÁG, AMIBŐL NŐTT, TÚLONTÚL ERŐS.

EZÉRT INKÁBB LETÖRNÉK AZ ÉLETADÓ VASKOSABBAT,

MINDENESTÜL… SZELNÉK TÖBB DARABBA A RÉGI TÖRZSET,
ÉGETNÉK GYÖKEREIT, HOGY SOHA KI NE HAJTSON.

OLYAN IDŐKET ÉLÜNK MAJD,

AMIKOR AZ ÉGI ÚR FÜSTBE ÉS PORFELHŐBE REJTEZIK,
ÉS TÜZEK PUSZTÍTANAK SZERTE A FÖLDEKEN.

EMBERI SZÁNDÉK ÉS AKARAT KÉPTELEN LESZ KIOLTANI AZOKAT.

MÁR CSAK EGYVALAKI MARAD,
AKI ÁRKÁNYT1 HAJÍTANA A VAD MÉNEK NYAKÁBA,
A TOMBOLÓ BIKÁK SZARVÁRA, DE TÚL KEVÉS LESZ A SEGÍTŐJE,
AMAZOK PEDIG LERÁZZÁK A HURKOT.

TÚLONTÚL SOK VÉRES POFÁJÚ EB KÖVETELI

A KONCOT AZ ORSZÁGBAN…

EGY NAPON EZEK ORVUL ELROPPANTJÁK MAJD A HURKOT HAJÍTÓ KART,

HÚSÁT VÁGJÁK, CSONTJÁT ZÚZZÁK.

AZ ÓRIÁSFA MÉG NÉHÁNY ESZTENDŐN ÁT HALDOKLIK,

AZTÁN AZ AVARBA ZUHAN, ENYÉSZETNEK INDUL,
ÉS EGYETLEN MAGONC SEM FOGAN TÖBBÉ BELŐLE…

CSAK HALVÁNYULÓ EMLÉKE MARAD.”

(BAKOS, A LÁTNOK JÖVENDÖLÉSE)
 ELSŐ RÉSZ
Pokoli labirintus

KR. U. 1279.

Becses személyiséget látott vendégül abban az esztendőben Budavár: Fülöp

püspököt, aki az itáliai Fermóban szolgálta a Krisztushitet. Még a télen
érkezett Dalmácia felől, és jöttét a magyar egyháziaknak és világiaknak
egyaránt el kellett fogadniuk, mivel a fiatal IV. László király sem tehetett
egyebet.
Fülöp püspök III. Miklós pápa legátusaként tette lábát a Magyar
Királyság földjére, hivatali kötelezettségeinek teljes tudatában.
László király épp a Szepességben vadászott, amikor jelentették a követ
érkezését, amiről hivatalos hírekkel rendelkezett már jó ideje, de túlzás
lenne azt állítani, hogy örömmel várta az itáliai főpapot. A királynak nem
hiányzott, hogy a pápa beleavatkozzék a belső ügyekbe, vagy általában az
ország politikájába, de tudta, nagy hibát követne el, ha a legátust nem az őt
megillető tisztelettel fogadná. Ezzel ugyanis akkora tüzet gyújtana, amit
aligha olthat ki egy pápának küldendő bocsánatkérő levél.
Pedig első felindulásában az is megfordult a vérmes uralkodó fejében,
hogy Fülöpöt egyszerűen nem engedi be az országba, de aztán győzött a
politikai józanság.
A püspök, miután Magyarországra érkezett, azonnal kiépítette a
csatornákat, amelyeken keresztül eljuthattak hozzá a hírek a királyról és
rokonairól, a magyar világi főemberekről és egyházi személyiségekről.
Egyáltalán nem érdekelte, hogy ezzel is csak a belső bizalmatlanság dúsan
tenyésző dudváinak újabb hajtásait öntözgeti. Haladt a pápa által
megszabott útján, nem nézett se balra, se jobbra, mert úgy vélte, a
legfontosabb, hogy következetes maradjon a szentatya utasításaihoz.
 Mert hát voltaképpen mi is a Magyar Királyság a jelenlegi áldatlan
állapotában? – fogalmazták meg a kérdést a Lateránban.
Úgy vélték, hogy csupán egy anarchiába süllyedt, Krisztus hitét
rendszeresen megcsúfoló, kereszténynek már csak alig-alig tekinthető
ország, amelyre azonban mégsem szabad végleg legyinteni, mondván,
vigye az ördög, ha annyira kell neki…
Fülöp nem csekély feladatot kapott a pápától: vissza kellett vezetnie a
helyes útra a magyarok királyát, önös érdekből lázadozó, szervezkedő,
intrikáló főembereit, s ráadásul a pogány módra élő kunokat is meg kellett
térítenie. Nem mellőzhette a tévelygő, eretnek bogumilok – vagy ahogy
más szóval említették: a patarénusok – kiirtását sem.
A szentatya ehhez minden szükséges eszközt a legátus rendelkezésére
bocsátott, mert jól ismerte Fülöpöt, és tudta, hogy az ördög
incselkedéseinek hátat sosem fordít, sokkal inkább dühödten szembeszáll
vele. Még ártatlanok élete árán is, hiszen egy emberi lény sosem lehet
tökéletes – legfeljebb azok közelíthetik meg ezt az állapotot, akik tiszta
életet élve, hivataluk révén Istenhez legközelebb állnak. Persze ők is
hibázhatnak, s buzgalmuknak ártatlanok és bűntelenek eshetnek áldozatul,
bár az ilyen sosem hiábavaló, a vétség pedig megbocsáttatik. Az ártatlanul
elveszejtettek megkapják azonnali jutalmukat a mennyek országának
örökkévalóságában, az pedig jóval túlmutat a földi fertő mocsarában leélt
életük talmi örömein.
A Laterán régtől számos elhajlást tapasztalt a magyarországi egyházon
belül – különösen az elítélendő módon hivatalba helyezett esztergomi érsek,
Keán Miklós személyét tekintették veszélyesnek. Ezért őt, mint Kun
Erzsébet királyné unokaöccsét, az érseki székbe ültetésének súlyosan
bírálható módszere miatt – s mert a pápai figyelmeztetések ellenére sem
mondott le a prímási címről, sőt székét másodszor is elfoglalta – egyházi
átokkal sújtották.
Ám Fülöp – hogy hírnevét meg ne hazudtolja, és gyengekezűnek ne
találtasson a Lateránban – azonnal a keményebb ellenállás irányába fordult;
persze jó előre felmérte a lehetőségeit, és maga köré gyűjtötte azokat,
akikre bizton számíthatott.
Pünkösd havának elején Budán kialakított rezidenciájába kérette hát
Keán Miklóst – aki az egyházi fenyíték ellenére még mindig esztergomi
érseknek tekintette magát –, hogy visszautasíthatatlan ajánlattal próbálja
jobb belátásra bírni.
 – Foglalj helyet, testvérem! – kínálta nyájasan Miklós érseket ülőhellyel
Fülöp, aki megbízatásának ideje alatt minden magyarországi főpap felett
állt. – Örülök, hogy eleget tettél hívásomnak. Kérlek, ne tekintsd
találkozásunkat amolyan kellemetlen, szürke és hivatalos alkalomnak,
aminek mindenképpen meg kellett történnie…
– Mit kívánsz tőlem, püspök atya? – kérdezte Keán Miklós, aki
elégedetten vette tudomásul, hogy a helyiségben rajtuk kívül más nem
tartózkodik, és így senki nem hallhatja, miről váltanak szót. Sejtette, hogy
számára nem lesz kellemes a beszélgetés.
– Kedves testvérem! Hivatalba lépésed ugyan kétségtelenül… khm…
fogalmazzunk így… rendhagyó viszonyok között történt, de ezt a sajnálatos
tényt most inkább mellőzzük. Biztos vagyok abban, hogy magad is beláttad
és megbántad hibáidat, ismered az elkövetett visszásságok okát, valamint
azt, hogy mennyi rossznak lett okozója. Kanonok testvéreink neked már rég
megbocsátották az ellenük elkövetett bűneidet, és a szentatya is felhívta a
figyelmemet arra, hogy bölcs dolog a megbocsátás eszközével élni.
– Értem. Tehát mit kívánsz tőlem? – kérdezte újfent Keán Miklós.
– Azt, hogy segíts! Nehéz a dolgom ebben a különös és bonyolult
országban. Magad is láthatod, hogy a helyzet szinte áttekinthetetlen egy
olyan kívülálló számára, mint én. Felajánlom, hogy ha támogatsz,
feloldozlak az egyházi fenyíték alól, és döntésemet azonnal ki is hirdetem.
– Akár még ma?
– Akár még ma – felelte a legátus.
– Megfontolásra érdemes ajánlat… És mik lennének a feltételeid, püspök
atya?
– Térítsd meg az egyháznak azokat a károkat, amelyeket okoztál! –
felelte a legátus a legtermészetesebb hangon. – Másodsorban pedig tedd le
alkancellári tisztedet.
– Csupán ennyi? – kérdezte különös hangsúllyal Keán Miklós, akinek
arcán megrándult egy ideg, s szemében a dac lángjai villantak; ám tudta,
hogy semmit nem tehet, mert a legátus mellett áll a keresztény egyház feje s
gyaníthatóan a magyarországi papság is, csaknem teljes egészében.
Fülöp figyelmeztetően emelte az ujját, de a hangja ugyanolyan higgadt
maradt:
– Nem, Miklós testvérem, ez még nem minden. Elvárható-e ezek után,
hogy vissza is vonulj az udvartól, és világi megbízásaidat teljes egészében
másnak add?
 – Ez azt jelentené, hogy őfelsége mellől, bizalmas tanácsnoki
szerepkörömből vonuljak vissza? – kérdezte emeltebb hangon az érsek, de a
legátus még mindig nem zökkent ki a nyugalmából.
– Igen, testvérem, pontosan ezt jelentené. De rögvest mellém is állhatnál,
én pedig felednék minden általad elkövetett rosszat, s olyan tisztán
léphetnél az anyaszentegyház elé, akár egy ma született bárány. Láthatod,
melyik az üdvösebb: az udvari teendők közt, az eddigi bűnös úton járva
végképp elveszni lélekben és hitben, vagy a szentatya legátusát támogatni.
Míg az előbbi talmi dicsőséggel jár… már ha e szó egyáltalán helyénvaló
itt, úgy az utóbbi örök üdvösséggel kecsegtet. További életed folyamán
minden egyebet mellőzve és kizárva, a krisztusi hit megerősítésén
fáradozhatsz ebben az országban, akár korábbi papi minőségedben is. Ennél
pedig nincs és nem is lehet magasztosabb.
Keán Miklós az ajkába harapott. Kun vére felforrt, keze ökölbe szorult,
de sikerült lebírnia felhorgadó mérgét, miközben erősen töprengett a legátus
szavain és ajánlatán. Úgy gondolta, a legrosszabb, amit tehet, hogy
megsértődik.
Végül aztán így szólt:
– Ha elfogadom a javaslatodat, az annyi, mintha elárulnám királyomat és
az anyakirálynét. Erre nem gondoltál, püspök úr?
– Ó, testvérem, hát ezt így véled? – kérdezte lekicsinylő mosollyal a
követ. – E szavaiddal egyben elismered a királyod és a szentatya közti
szakadékot. Nagyon nem mindegy, hogy annak melyik oldalán állunk.
– Ez kétségtelenül elmés megállapítás, püspök úr – mondta Keán Miklós.
– És az sem mindegy, hogy ki ásta azt a szakadékot, ki tette meg az első
kapavágást. De az árulás akkor is árulás, még ha skófiumos brokátba
csomagolod is. Iménti kérdésedre, ha meg nem sértelek, kérdéssel felelek.
Úgy véled hát, hogy amit László király tesz, az minden ízében bűnös, mert
az ördög irányítja a gondolatait?
– Ilyet soha nem jelentettem ki! – tiltakozott Fülöp. – De azt igenis
mindketten tudjuk, hogy királyod és rokonod nem minden tekintetben
alkalmas ennek az országnak a vezetésére. IV. Béla király művét, akit ti
méltán neveztek második honalapítónak, mert újra felépítette ezt a hazát az
istentelen tatárok dúlása után, nem hagyhatjuk ebek harmincadjára, és
éppen ezért vagyok itt. Figyelmeztetlek, Miklós testvérem: aki ma a
szentatya mellé áll, az üdvösség és a közjó oldalára helyezkedik, azért
cselekszik.
 – Értelek, püspök úr – mondta az érsek. – És László királlyal milyen
viszonyt óhajtasz tartani, míg országunkban ténykedsz? Vajon mit gondolsz
arról, hogy a korábbi időszakhoz képest ma már kemény kézzel igazgatja az
ügyeket? Szilárdan eltökélte, hogy rendet tesz, egyszer s mindenkorra,
mégpedig keresztény király módjára. Valóban látod, hogy ez mekkora
munka, és mit jelent?
A legátust meglepte az érsek vehemens szóáradata, de nem zökkent ki
szerepéből s nyugalmából, s így szólt:
– Az ifjú uralkodót nem áll szándékomban hátráltatni, sem jogát a
koronára megkérdőjelezni. Sőt ennek az ellenkezőjét tartom szem előtt.
Ehhez viszont az kell, hogy a helyes útra vezessük, és azon legyünk, hogy
lelkének minden zugát átjárja Krisztus urunk iránt érzett szeretete. Ebben
sokat segíthetsz nekem, tekintve, hogy megítélésem szerint a király hallgat
a rokonaira. Tudom, mennyire érzékeny alkat, hamar felfortyan, és gyakorta
vagdalkozik. Te viszont néhány közeli rokonnal karöltve képes lehetsz
mederben tartani lázongási hajlamát. Ne feledd az ajánlatomat! Mondj
igent, és megszabadítalak az egyházi átoktól!
Miután Keán Miklós alaposan átforgatta magában a hallottakat, igent
mondott a legátusnak, aki viszonzásul megígérte, hogy megállapodásukról
egyelőre hallgatni fog, bár a feloldozást azonnal megejti.
– És még valami, Miklós testvérem – fűzte hozzá a követ. – Amennyiben
úgy éreznéd, hogy nem tudsz vagy nem akarsz megfelelni annak a
kérésnek, amelyre most igent mondtál, szigorú esküvéssel végleg erősítsd
meg abbéli elhatározásodat, miszerint sem világi, sem egyházi tekintetben
hivatalt nem vállalsz többé, hanem örökre visszavonulsz családod ősi
birtokaira!
Az érsekben az indulat olyan magasra csapott, hogy félő volt, menten
felrobban. Szinte a fogát csikorgatva felelte a püspöknek:
– Rendben van. Fogadom, hogy ezt teszem. Legyen, ahogy akarod!
Keán Miklós ezek után már nem lehetett teljesen biztos abban, hogy az
imént helyes választ adott a legátusnak – és abban is kételkedett, hogy
döntésével nem árulta-e el László királyt.

❈❈❈

A Nyúl-szigetre igyekvő, csónakokra és hidasokra2 váró urak a Duna ó-

budai oldalán zajongtak s perlekedtek, és némelyik túlordított mindenkit.
 De persze nem a szigetre átkelő csónakokon kaptak hajba. Olyan időket
élt az ország, hogy az urak már ártatlan szavak, higgadt és jóindulatú
figyelmeztetések miatt is összekülönböztek. Szemvillanás alatt kiröppent a
kard, a szablya a hüvelyből, szisszent és villant a tokból előrántott kés,
emelkedett csapásra az ököl. Ha egy úr erre ragadtatta magát, a szolgája is
azonmód kötelességének érezte, hogy hasonlóképpen cselekedjék. Ó-Buda
környéke, Budavár vagy a környező falvak efféle parázs perpatvarokat
régtől tapasztaltak, és már az sem érdekelt senkit, hogy mitől pattantak ki,
és ki kezdte.
Engem gyakorta ért az a vád, hogy túlságosan szelíd lélekkel figyelem a
perlekedő urakat, ahelyett, hogy a király bizalmasaként szétcsapnék köztük.
De hát nekem nem ez volt a dolgom.
– Tán félsz, hogy viadalra szólítanak, Hektór uram? – próbálgatták
egyesek a türelmem határait. – Éppen te? Hát kik tegyenek rendet a palota
környékén, ha nem a magadfajták, a harchoz értő nemes urak és lovagok?
Az efféléket sosem vettem komolyan. Tény, hogy a viadalhoz értettem,
kedveltem is, és sosem futottam meg a kihívás elől. Gyávának senki se
látott, de különbséget tettem az öncélú virtuskodás és a király védelme
között.
Már a hetedik esztendőt tapostuk Elenivel, a feleségemmel László király
mellett, és gyakorta eszembe jutott az a távoli nap, amikor az uralkodó
nővére, Mária nápolyi hercegné arra kért, segítsük az apját és az édesanyját,
Kun Erzsébetet, valamint Magyarországon hagyott testvéreit. Azonban
kiváltképp Lászlót támogassuk, aki akkor még csak tíz tavaszt látott, de
apja, a néhai V. István király trónörökösnek jelölte. Mária hercegné azzal is
megbízott, hogy Budáról lássuk el őt igaz hírekkel.
Ismertem a királyi családot kiskoromtól, hiszen az apám, Oresztész lovag
Laszkarisz Mária királyné testőreként szolgált. A gyermek Lászlóval
süvölvény koromban sokszor vágtáztunk Esztergom környékén, ahol jó
ideig anyjával és testvéreivel lakott. Ő is emlékezett rám, és az országba
érkezésünk után azonnal a barátságába fogadott.
Már gyermekként is szükségét érezte, hogy megbízható emberekkel,
őszinte bizalmasokkal vegye körül magát. A kunokban alapvetően
megbízott, de a magyaroktól már kisgyermekként is tartott, és ez a
bizalmatlanság később sem veszett ki belőle.
Effélékre emlékeztem én e napon, a Duna partján, ám a torzsalkodó urak
és szolgáik kiabálása egyre jobban zargatott. Időközben a csónakokkal
átkelt előkelők a kettős Nyúl-sziget északi végébe, az esztergomi érsek
pihenőpalotája felé siettek, átdübörögve a vaskos vörösfenyő lábakra ácsolt
fahídon, amelyet a keskeny, nyugodt vizű csatorna fölé vertek. Az itt
álmatagon bandukoló, sötétzöld víz a szigetek közül kilépve belevetette
magát a folyam fősodrába.
A mai nap különösen fontos volt számukra, mert hírlett, hogy a pápa
küldötte komoly bejelentést óhajt tenni.
Feleségem – akinek társaságára egy ideje már nem tartott igényt Kun
Erzsébet – esztendők óta László király fiatal nápolyi felesége, Izabella
királyné oldalán élte a napjait, nevelgetve egyszülött fiacskánkat, a
hatesztendős Nikoszt. A fiatal és László úr által látványosan mellőzött
felséges asszony legtöbbször bezárkózott ó-budai lakosztályába, s csak
kevesekkel találkozott.
Lászlóval sosem éltek úgy, ahogy egy királyi pártól elvárható, sőt
egyáltalán nem éltek együtt, legfeljebb csak napokig, esetleg hetekig, aztán
László útra kelt – ha nem a kunokhoz, akkor az ország távoli szegletébe,
hogy valamit ott is a helyére tegyen –, ő pedig maradt a palotában az idegen
testőrséggel és a Nápolyból vagy Franciaországból származó
társalkodónőkkel.
Sajnáltuk Izabella királynét. Úgy véltük, sokkal többet érdemelne ennél,
de a sors úgy rendelkezett, hogy a jóból még egy királyné se kapjon annyit,
amennyit joggal elvárhatna. Hiába remélte, hogy kedvezőre változik a
helyzete László és Kun Erzsébet mellett, ebből nem lett semmi,
megaláztatása és mellőzöttsége egyre nőtt.
László úr engem különös állásban tartott maga mellett. Egyszerre
tekintett egyik leghívebb belső szolgájának, bizalmasának, és ahogy az idő
múlt, mindinkább a barátjának. Testőrként óvtam, s amikor a kunoknál
tartózkodtunk, egy sátorban aludtunk vele, az enyémhez hasonló feladattal
megbízott Besével, valamint Kun Erzsébet királyasszony rokonával,
Miklóssal.
Akadtak éjszakák, hogy mindhárman kiszorultunk abból a sátorból a
szomszédosba, mert át kellett adnunk a helyünket egy kun leányzónak,
akinek szív alakú arca, hollófekete haja, csábos, mégis őszinte mosolya és
parázsló sötét szeme elvarázsolta az ifjú királyt. Ha Lászlóhoz szólt,
hangjában egyszerre csendült és szép hangú koboz húrjaként rezgett a
ragaszkodás, a szerelem és az őszinte testi kívánalom szívet melengető
dallama.
 Ő volt Édua, akit Kun Erzsébet özvegy királyné mindig jobban kedvelt,
mint a francia származású, fehér bőrű, sápatag, folyvást imádkozásba
menekülő és méltatlan sorsa felett búslakodó Izabellát.
László király e napon azzal a feladattal küldött a szigetre, hogy az urak
hangulatát megfigyeljem. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam: ha a
szigetre ér, először betér a klastromba, leginkább szeretett nővéréhez,
Erzsébethez és rokonához, Margithoz3, ezért az épület felé ballagtam.
Magyar ember gyalog ritkán jár, hacsak nem egyszerű földtúró, vagy a
szolgalét legalján leledzik, de a szigetre lovat csak ritkán hozott át a lapos
fenekű dereglye vagy a gerendákból rótt, lomha hidas.
A klastrom kerítése mellől valaki a nevemet kiáltotta:
– Hektór uram! Hektór uram! Gyere rohanvást!
A sánta Sebő, a klastrom szolgája integetett a kőfal mögül.
Megszaporáztam lépteimet, ő pedig már nyitotta is a keskeny,
bronzpántokon forduló tölgyfa ajtót.
– Erzsébet soror akar beszélni veled, lovag uram – közölte bizalmasan. –
Megparancsolta, hogy addig figyeljek a kerítésnél, míg meg nem látlak.
Csak vigyázz vele, mert ma elég csípős kedvében van!
Mellettem bicegett az épületig, és igyekezett lépést tartani velem. Ő sem
született nyomoréknak, de egy belháborúban, amely IV. Béla és V. István
között robbant ki, Béla úr egyik lovagja oly kegyetlenül vágott Sebő
térdére, aki akkor nyeregben ülve, vitézül hadakozott az ifjabb király
érdekeiért, hogy ez az egyetlen csapás egyszer s mindenkorra eldöntötte
élete menetét.
Erzsébet soror – akit én sosem szólítottam nővérnek, mindig csak
hercegnőnek, hiszen attól még az maradt, hogy esküt tett az apácaélet
mellett – elém sietett, és belém karolva sietős léptekkel a klastromkert
végébevezetett.
Valahányszor a hercegnőt megpillantottam, másokhoz hasonlóan én sem
az apácát láttam benne. Érett, különleges szépségét egyszerű apácaöltözéke
és a fityula se takarhatta el. Hangja és szava semmi kétséget sem hagyott a
férfiakban, hogy a világi örömöket egyáltalán nem tartja megvetendőnek,
sőt kifejezetten rajong értük.
Ezzel az egyháznagyok is tisztában voltak, de semmit nem kezdhettek
Kun Erzsébet elsőszülött leányával. Erzsébetet támadni pedig különösen
azóta nem volt célravezető, hogy rokona, Keán Miklós érsek rendelkezett
az esztergomi prímási javadalmak felett, bár többnyire a maga elgondolása
szerint adományozott vagy foglalt le azokból.
– Gyakrabban benézhetnél hozzánk, Hektór lovag – kezdte a hercegnő,
miközben elsétáltunk az árnyas gesztenyefák alá. – Már hiányoltalak. Az
öcsém annyi szépet és jót mond rólad…
– Akárcsak Eleni, a feleségem… – jegyeztem meg, nem minden célzat
nélkül, mire ő bizalmasan megszorította a karom, és elmosolyodott.
– Javíthatatlanul tisztességes ember vagy te, Hektór – mondta, és rám
villant mandulametszésű, sötét szeme. – De éppen ezt kedvelem benned.
Akarsz nekem segíteni?
– Mindenben, hiszen tudod… – feleltem, ő pedig megállt egy terebélyes
fa árnyékában, ahol már senki nem hallhatott bennünket, és felém fordult.
– Figyelj jól, lovag! Nem vagyok biztos abban, hogy az öcsém
meglátogat, mielőtt az érsek házába siet az egyháznagyok és a bárók
gyűlésére. Amennyiben nem találkoznánk, mondd meg neki, hogy engem
nemrég bizalmasan figyelmeztettek: ha ágál a pápa legátusának javaslatai
ellen, az egyháziak és a világiak egyként lépnek fel ellene! Akkora erővel
szemben pedig ő sem győzhet.
– Egyként lépnek fel… – ismételtem. – Tudom, hogy őfelségének mind
kevesebb támasza akad a világiak és az egyháznagyok körében. Ez pedig
azt jelenti, hogy…
– Azt jelenti – vágott közbe, és belemarkolt az ingem elejébe –, hogy
észre sem veszi, és lángba borul körötte minden! Ne akarja ezt az öcsém!
Szeretném, ha megértené!
Erzsébet hercegnő szeme úgy villogott, akár az éj sötétjében
megbolygatott parázs. Vérmes kun természetét az anyjától örökölte, s
legtöbbször őt is átmenet nélkül ragadta el az indulat. Ilyenkor gyönyörű és
veszedelmes ragadozóvá változott.
– A kunok nem hagynák annyiban – vélekedtem, de ezzel a pár szóval
máris olajat öntöttem a tűzre.
– Ezt még csak meg se említsd! Ez lenne a legrosszabb! – sziszegte. – Jól
ismered a véreimet. Ha érzik, hogy veszélyben forog az önállóságuk és a
szabadságuk… Mondjam tovább? Márpedig ha László kezét és figyelmét
nem tudják magukon, mindig ez az első gondolatuk.
– Ha pedig őfelsége rájuk támaszkodva kér segítséget, akkor…
– …akkor ebben az országban kő kövön nem marad, Hektór! – vágott a
szavamba indulatosan. – Érted már, miről beszélek? Szibilla unokanővérem
ura hírt kapott a nándorföldi kunoktól. Eltimir4 egy ilyen kiváló lehetőségre
azonnal ugrana, bevonulna a Délvidékre, feldúlná a bánságokat, de nem
László mellett hadakozna, hanem éppenséggel ellene, és erre buzdítaná az
itteni kunokat is. Biztos, hogy érted, mi forog kockán?
Hogyne értettem volna!
De azt is tudtam, hogy a kunok ugyan jelentős haderőt képesek néhány
nap leforgása alatt is összekapni, de ez csak akkor ér valamit, ha mögötte
egység van. Ők pedig messze nem egységesek, és nem is voltak azok soha.
Laza nemzetségi kereteiket a rájuk vonatkozó régi és mostani királyi
törvények kikezdték, egymás ellen fordítva a nemzetségfőket. Mindez csak
a magyar vagy félig magyar báróknak volt jó, Lászlónak semmiképpen.
– Berény nagyapám szerint a kunok olyanok, mint a sok száz évvel
ezelőtt élt magyarok – jegyeztem meg. – A lelkük a mai viszonyokhoz
képest túlságosan szabad. Szerinte be kellene végre látniuk, hogy a nomád,
pusztai létnek hamarosan befellegzik a világ keresztény részének
közelében. Megszámláltattak a napjai azoknak, akik még ma is
nemzetségben gondolkodnak, elutasítják a letelepedést, és csakis közvetlen
uraiknak engedelmeskednek. Ezért volt mindig az átkos széthúzás a nomád
népeken belül. Egyszer majd a nagy hegyeken túl lakó tatárok is ugyanerre
a sorsra jutnak…
Erzsébet mélyet sóhajtott, de ez nem a szomorúságát, sokkal inkább
kirobbanni készülő dühét jelezte. Ajka egyetlen keskeny vonallá szűkült, és
belemarkolt az ingembe.
– Okos ember vagy, Hektór, ezért csak egyszer mondom el – sziszegte
vészjóslóan. – A véreinket az öcsém addig lesz képes maga mellé vonni és
katonai erejüket a trónja érdekében használni, amíg a bárók és a velük egy
követ fújó csuhások le nem züllesztik őket oly alacsony szintre, hogy attól
kezdve már csakis őket szolgálják, s nem a királyukat. A céljuk régtől az,
hogy maguk alá rendeljék a kun nemzetségeket, és lehetőleg végzetesen
meg is osszák! Hogy kun a kunnal ne értsen többet szót, és egyik
nemzetségfő a másikban ellenséget lásson, ez a mocskos cél hajtja a
bárókat.
Alig hittem, hogy mindezt tőle hallom, bár nem először történt, hogy így
beszélt. Egy apáca – ha hercegnő is – becsmérlően csuhásnak nevezi a
papokat? Azon is többször tűnődtem, hogy miért apáca egyáltalán.
Bármikor férjhez adhatták volna egy uralkodóhoz, akivel értékes lett volna
a szövetség, de alighanem külhonban is híre ment, hogy nem éppen hívő,
istenfélő keresztény.
– Keresztény vagyok, hiszem és félem Istent – jelentette ki váratlanul a
hercegnő, mintha csak meghallotta volna ki nem mondott gondolataimat. –
De Isten sosem követel tőlünk vakságot és süketséget, éppen ezért
gondolkodom is. Berény nagyapáddal nemrég sokat beszélgettem –
mutatott a tölgy alatt álló kőpadra, amelynek szürkésfehér felületén
játszadozott a levelek közt bujkáló napfény. – Bölcs ember, királyi
nagyapám méltán kedvelte. Tudom én, hogy vészesen fogy a kunok ideje,
lovag. A magyarok azért maradhattak meg ebben az országban, mert
felvették a krisztusi hitet, bár vér és szenvedés kísérte. A kunoknak is hitet
kell váltaniuk, különben egyszerűen eltűnnek. Elolvadnak, akár a hó, s
lesznek belőlük magyarok, szászok, székelyek, szerbek, nándorok… Mondd
meg az öcsémnek, hogy ne veszekedjen a legátussal, hanem értsen vele
egyet!
– Őfelségét nehezen tudnám rávenni ilyesmire… – válaszoltam.
– De rád hallgat, a fene essen abba az értetlen fejedbe! Mindig is
hallgatott. Mondd el neki, hogy legalább a kunok miatt értsen egyet a
követtel! Ha sokáig ágál, egyszer csak azt veszi észre, hogy kivetik a
keresztény királyok közül, a koronáját leütik a fejéről, és ott gurul majd a
porban, miközben a bárók egymást ölik, hogy megkaparinthassák! Tudod,
mit jelentene ez az országnak?
– Sejtem, hercegnő. Belháborút.
– Meg kell találnia az okos középutat – folytatta Erzsébet –, hogy a
kunokat maga mellett tarthassa, mert ha nem, akkor végérvényesen
szétverik, földarabolják nemzetségeiket a magyar, tót, német meg tudom is
én, milyen bárók! A nemzetségek valamelyik világi nagyúr hálójába
kerülve teljesen elvesztik önállóságukat. Az öcsém magyarázza el a
kunoknak, értesse meg velük, hogy mi lenne nekik jobb: a legátus fogalmai
szerinti pogány életmódot követni s végül darabokra hullva másokat
szolgálni, vagy nemzetségben maradva, de a keresztet felvéve megtartani és
megőrizni erejüket, kunságukat, hagyományaikat. Én csak ez utóbbit látom
kiútként…
– Illetve… van még egy másik is – fűztem hozzá. – Ha elvonulnak a
nándorföldi kunokhoz.
– Igazad van, Hektór. Ez azonban soha nem történhet meg! – jelentette ki
határozott hangon a hercegnő. – Teljesíted, amit kértem?
 – Megteszek mindent, hogy ezt őfelségének elmondhassam – feleltem, és
Erzsébet arcán végre megpillantottam az elégedettség halvány jeleit.
– Lenne még valami, lovag. Mondd meg a feleségednek, hogy beszéljen
Izabellával! Igaz, magam is megtehetném, de nem túlságosan kedveljük
egymást. Mondhatnám úgy is, hogy Izabella utál engem, én meg őt. De a
feleséged beszélje rá, hogy kevesebbszer találkozzon a pápa követével,
főleg négyszemközt. Már most is az a szóbeszéd járja, hogy ilyenkor László
ellen szól.
– Nem tudjuk – vetettem közbe –, miről beszélgetnek, mert a felséges
asszony soha egyetlen szóval… legalábbis a feleségem és az udvarhölgyei
előtt nem…
– Azért csak győzze meg a te szépséges Elenid! – vágott a szavamba
fojtott hangon, mintha e paranccsal egyben titkot árulna el. – Izabella
olyanba ártotta magát, amibe nem kellene. Egyetért azzal, amivel az anyám
és az öcsém soha nem vállalnának közösséget. Nem veszi észre, hogy a
legátus a maga érdekei szerint használja.
– Ha arra gondolsz, hercegnő, hogy a pápa a legátuson keresztül oly
módon avatkozik a korona ügyeibe, ami már sértő őfelségére…
– A pápa a mostaninál sokkal nagyobb hatalmat akar az anyaszentegyház
számára ebben az országban meg másutt is, és hidd el, ez nem csupán üres
fecsegés! – szakított újra félbe. – Sok mindentől el akarja ütni az öcsémet,
csorbítva királyi jogait. Fülöp legátus pedig oly híven végrehajtja a
parancsait, mint egy öleb.
– De ez egyben azt is jelenti – próbálkoztam az indoklással –, hogy
őfelségét belekényszerítik egy olyan kerékbe, amiből nem szabadulhat,
mert hol az egyik, hol a másik félnek kell szakadatlanul eleget tennie,
miközben valahol mindkettő az ellensége…
– A báróknak persze mindez jól jön – mondta Erzsébet, aki a politikában
és a közéletben egyaránt kitűnően eligazodott. – Nekik leginkább! Minél
kevesebb joga van egy királynak, ők annál többször halászhatnak a
zavarosban. Minden erre megy ki. Az egyháznagyokat bármikor maguk
mellé állítják, hiszen mindenre jut pénzük; azon pedig erő is vásárolható, de
főleg hajlandóság. Ismerem az egyháznagyokat, nekem újat már senki nem
mondhat róluk. Ugyanúgy hajlandóak a talpnyalásra a vagyon érdekében,
mint egy világi szolga. De hát ezen nincs mit csodálkozni, Hektór! Egyikük
se indult eleve egyházi pályán! Mindenki ebből az istenadta népből
született… ha érted… Az öcsémnek meg azt üzenem, hogy teljesítse végre
azt a kötelezettségét, amelyet a nász elhálásával foglalkozó törvény előír.
Ez meglepett. Ismertem László véleményét ez ügyben, de mindeddig úgy
tudtuk Miklóssal és Besével, hogy a nász elhálására valamikor talán már sor
került.
– Honnan tudod, hercegnő, hogy még nem?…
– A verebek csiripelik – válaszolta gúnyos mosollyal. – Tudom, és kész.
De nem halogathatja, mert az csak olaj a tűzre! A legátus meg fogja tőle
követelni. És különben is… mi van abban? László végre kihúzna egy
méregfogat, és éppen ideje lenne, mert máris túl sok van belőle. Hiszen
egészséges, ifjú ember, Édua a megmondhatója. Lehet, hogy a kunoknál
már örököse is született. Hm? Miért ne történhetett volna így? Ahány fiatal
özvegy és leány megfordult a sátrában…
Egyértelműen kötekedő hangot használt, és a szemében ott villogott az
eltökéltség, hogy bárkivel kész az összecsapásra.
– Őfelsége… és a királyné… – kezdtem akadozva, mert közben a
megfelelő szavakat keresgéltem –, úgy tudom őfelségétől, hogy valami
hiányzik ahhoz, hogy… az a nász úgy történjék meg, ahogy…
– …ahogy meg kell történnie – fejezte be. – Mi lehetne az akadálya?
– Hát nem is a felséges úr képességei… A királyné mintha még mindig
nem állna rá készen.
– Botor gondolat! Készen áll, vagy sem… Eh, ez csak férfibeszéd!
– Márpedig így áll a dolog, hercegnő! – kötöttem az ebet a karóhoz. –
Eleni és a hölgyek azt állítják, Izabella egyszerűen fél.
– Nohát! Fél? Hm. Én is féltem. Egyszer. Legelőször. Hát aztán? Majd
rájön, hogy nem kell. Még rá is kaphat az ízére – mondta kuncogva.
– A lelkében lehet valami, ami nem engedi… – jegyeztem meg. – Persze
őfelségének erről is beszélek, ha kívánod. De azt hiszem, a mai napot
követően, ami igen keménynek ígérkezik, sok hangulata nem lesz a
nászágyhoz… Ám igazat adok neked, mert ennek is a végére kell járni, bár
pontosan tudod, hogy felséges öcsédet aligha lehet befolyásolni. Ha László
úr valamit nem akar…
Erzsébet ellépett mellőlem, és a fa törzsének támaszkodott. A kéreg
repedésében egy jókora szarvasbogár ballagott komótosan az alsó,
vastagabb ágak felé. Hagyta, hadd másszon át a kezére, s miközben
figyelmesen szemlélte, így folytatta:
 – Megértem, ha nincs sok kedve ehhez a sápatag leányzóhoz. Amit arról
az első, sikertelen próbálkozásról beszéltek… Hát az egyszerűen
nevetséges.
– Pedig pontosan úgy történt – mondtam. – László úr Miklósnak is,
nekem is elmondta.
– Értesd meg vele – folytatta a hercegnő –, hogy ha végre elhálják a
nászt, az bármiképp sikerül is, mégiscsak nász! Politikailag fontos!
Lászlónak ideje az egyháznagyok jóindulatát visszaszerezni. Tegye meg
addig, míg a pápa legátusát elsődlegesen a magyar egyház helyzete
foglalkoztatja, és nem ez! Legyen végre diplomata. Hiszen annyi mindent
tanult Csák Mátyustól! Aztán… még az is lehet, hogy Izabella kedve
tényleg megjön a dologhoz…
– Eleni azt mondja, ez utóbbi nehezen hihető. Meg aztán ott van Édua,
aki olyan a fiatal királyné szemében, akár egy méregfiola.
– Igen, tudom. Az egyház már azt is nehezen tűri, hogy Édua egyáltalán
létezik. Ezt több ízben is említette előttem néhány kanonok… De én akkor
sem rejtem véka alá a véleményemet. Azzal küldtem el őket, hogy majd
akkor hánytorgassák föl nálam az öcsém dolgait, ha az utolsó falusi
plébánostól a főpapokig minden egyházi betartja az önmegtartóztatás
parancsát. Mert addig egyszerűen kinevetem őket.
Ez utóbbiban – ismerve a hercegnő hozzáállását – teljesen biztos voltam.
Miután elköszöntem, és Sebő kinyitotta előttem a kaput, láttam, hogy az
urak sietős léptekkel igyekeznek a fahídon át a tornyos érseki ház felé.
Esztergom felől sokevezős hajók érkeztek, és kikötöttek a sziget keleti
partjánál. De László király már az érseki kúriában tartózkodott…

❈❈❈
Fülöp követ Böjtmás havától lakott magyar földön, és a hírek szerint egyre
magabiztosabban végezte feladatait. Tökéletesen osztotta III. Miklós pápa
véleményét Magyarországról, amely a Laterán szerint egyre sebesebben
siklik a poklok mélye felé, a sátánnak pedig az ország területén lakó kunok
a legfőbb segítői, természetesen a patarénusok mellett.
A követ a nyitott ablakon át jól hallotta az épület külső oldalánál
összegyűlt magyar előkelők hangját, akik szándékkal latinul tettek súlyos
megjegyzéseket, és azt is értette, mit kívánnának tőle leginkább. Igaz, hogy
rendet tenni küldte a pápa, de annak sokféle változata lehet. A Lateránban,
majd a tengeren történt átkelést követően Dalmáciában, aztán később
Budán és Esztergomban először csak tájékozódott és egyháznagyokat
hallgatott meg, hogy tisztán értse a valós helyzetet.
Akiket bizalmas beszélgetésre szólított, mind ugyanarról számoltak be.
Elmondták – mások szó szerint elsírták –, hogy rettegnek az istentelen
kunoktól, akik csak állítják, hogy keresztények, de ebből semmi sem igaz,
és amelyik kunt keresztvíz alá tartották, az is úgy elhagyta az új hitet,
mintha a szenteltvíz helyett egyszerű nyári eső csordult volna végig a fején.
Fülöpnek ennyi elég volt, és nem is akart (vagy inkább nem tudott) az
igazságnak alaposabban utánajárni.
Az érseki ház boltozatos auditóriumában karszékeket állítottak körbe az
érseki szolgák, és középütt sem hagyták meg az asztalt, mert a legátus sem
ételt, sem italt nem kívánt. Úgy vélte, józan fejjel, bölcs gondolatokkal
üljék végig az egyezkedést.
László király mellett már régtől nem jelent meg a fontos alkalmakkor
Kun Erzsébet, aki sokáig irányította a fiát, jobbára valamelyik – az épp
legerősebbnek tartott – oligarcha kívánalmainak megfelelően. László, aki
tizenöt esztendősen egyszerűen nagykorúvá nyilvánította magát, egy ideje
nem volt kíváncsi az anyja véleményére.
Való igaz, Kun Erzsébet többféle hiányossággal küszködött, és ezzel
maga is tisztában volt. Senki nem készítette fel arra, hogy egyedül
uralkodjék, és ő sem gondolta, hogy az ura, István, IV. Béla fia, aki nem
volt híján az uralkodói és a diplomáciai képességeknek, csupán két
esztendőt tölt majd a trónon.
A legátus jobbján foglalt helyet László, tőle jobbra meg Keán Miklós
érsek; a követ balján pedig az a Lodomér úr ült, aki e pillanatban még a
váradi püspöki hivatalt töltötte be, ám igencsak bizakodott, hogy ez a nap
jelentős előrelépést hoz számára.
– Mielőtt bármibe fognánk – kezdte László, akit feszélyezett, hogy
magával szinte egyenrangú félként kell kezelnie a legátust –, hadd említsem
meg, hogy Fejérvárból két napja futárjelentés érkezett. Ebben pedig az állt,
hogy főtisztelendőséged – pillantott a követre – komoly tárgyalásokba
bocsátkozott a Kőszegi testvérekkel. Tájékoztatna minket ennek okáról?
Fülöp egy ideje vitathatatlanul nyeregben érezte magát Budán. Látta,
hányan követik a királyt és az özvegy királynét, s hányan dörgölőznek
máris őmellé. A Kőszegi testvérek – Iván, Henrik és Miklós –, mint az
ország nyugati végeinek legnagyobb oligarchái írták azokat a leveleket a
pápához, amelyekben a magyar királyt becsmérlő szavakkal illették. A
legátus Magyarországra küldésében ezek az irományok jelentős szerepet
kaptak.
– A szentatya azzal küldött engem felségedhez – felelte kimérten Fülöp,
szavait gondosan megválogatva –, hogy a vitás kérdéseket megszüntessem,
és az ellenfeleket kibékítsem. A Kőszegi testvérek úgy vélik, hogy
mellőzöd vagy súlyuknak nem megfelelő bánásmódban részelteted őket.
– Iván most a tótországi bán – vetette közbe László. – Mit kívánna még?
Te is tudod, hogy hatalmas területeket bitoroltak el másoktól, a koronát
figyelembe sem véve, csakis családi érdekeiket előtérbe helyezve. Nem
átallották rendszeresen kalmárokat fosztogatni. És most mit akarnak?
Magasztaljuk fel őket? Netán az egész családot?
László hangja minden szónál egyre jobban erősödött, ezért az érsek
szelíden megérintette a karját, hogy higgadtságra figyelmeztesse.
– A Kőszegi család azt szeretné – folytatta a legátus –, hogy fogadd őket
újra kegyeidbe. Hiszen minden megbocsátható, és csak a hitükben gyengék
képtelenek kegyet gyakorolni. Te király vagy, kérlek, cselekedj ekként!
Erősítsd meg szíved és lelked, akár a gyónás és áldozás erejével, és lépj át
az általuk elkövetett… khm… túlkapásokon.
– A túlkapásokon, ahogy te nevezed azt a gyalázatot? Csupán ennyit
akarnak a Kőszegiek? – szakította félbe László. – Tudod mit, főtisztelendő
atya? Megfontolom. De most, kérlek, inkább térjünk át a fontosabbakra!
– Ez elég fontos lépés lenne – jegyezte meg a legátus, de László már
valóban alig bírta fékezni magát.
– Csak nem nekem és a trónnak! Lázadnak ellenem, békétlenkednek,
rabolnak, hazudoznak, hamisan vádaskodnak! Személyemet támadják!
Megmondtam: majd átgondolom. Elégedj meg ennyivel, főtisztelendő atya!
A legátus túltette magát a nyilvánvaló sértésen, amelyet a tizenhét
esztendős ifjútól kénytelen volt lenyelni. Hogy főtisztelendőnek szólította,
abból arra következtetett, hogy legátusi minőségét sem tiszteli kellően.
Mélyet szusszant, mintha máris túlesett volna a leginkább kellemetlen
dolgok egyikén, amelyekben intézkednie kell, de a neheze még csak most
jött.
– Lássunk mindent egy krisztusi hitét mindenekfelett tartó ember
szemével! – folytatta. – Tüzetesen megvizsgáltam az esztergomi prímási
székkel összefüggő gondokat, amelyek egyértelműen Miklós úr
személyéhez kapcsolhatók. Többször szót is váltottunk – nézett Keán
Miklósra, aki bólintott –, és végül, a Mindenható jóindulatából, egyetértésre
leltünk.
László erre nem számított. Sosem hitte volna, hogy a kemény, sokkal
inkább katona, mint pap Miklós érsek valaha is beadja a derekát, különösen
nem a pápai követnek. Mi történhetett, hogy mégis ezt tette? És miért nem
tájékoztatta őt erről, legalább négyszemközt?
– Meglep az érsek úr döntése, de folytasd, követ úr! Miben egyeztetek a
mi hű rokonunkkal? – kérdezte fojtott hangon, az érsekre pillantva.
Nem lehetett figyelmen kívül hagyni e néhány utolsó, támadó éllel
kiejtett szót. Keán Miklós figyelmesen szemlélte bársony lábbelijét, hogy
ne kelljen a király szemébe pillantania. Maga sem hitte, hogy személye ma
is előkerül, bár amikor Lodomér püspököt meglátta az érseki kastély
udvarában, nem maradtak kétségei afelől, hogy mi és miként fog változni.
– Miklós úr készséggel elismerte hibáit, s azokat töredelmesen
meggyónta – felelte a követ. – De a prímási hely betöltetlen nem maradhat,
ez az ország és az egyház érdeke. Így hát, hogy bölcsen túllépjünk azon a
kellemetlen eseten és annak összes következményén, ami akkor kezdődött,
mikor az esztergomi kanonok testvéreket bezárták egy terembe, s addig ki
sem jöhettek, míg Miklós urat érsekké nem választották…
– Nem ismerheted az akkori helyzet visszásságait – vágott közbe ismét
László. – Hallottál, olvastál valamit, hazugságokkal teli panaszos leveleket
a sértettektől, de nem tudod, mily belső kényszer alapján történt a választás.
Fülöp bólintott, de ragaszkodott addigi gondolatmenetéhez:
– Nos, ahhoz, hogy ezt egyszer s mindenkorra le tudjuk zárni, és a
szentatya is megbékéljen végre azzal, ami az említettek körül terjeng, azt
látjuk üdvösnek, hogy Miklós úr leköszönjön, s helyét Lodomér püspök
vegye át. Amint már mondottam, az egyház vezetői mind egyetértenek
ebben a kérdésben.
László felpattant karszékéből (az érsek hiába próbálta visszatartani), és
így kiáltott:
– Ez az igazi kényszerítés, követ úr! Néhányan döntöttetek, sok száz
ellenében! És velem sem beszélted meg!
– De hát most épp ezt teszem, felséges úr! Azért jöttem, hogy rendezzem
az országon belüli visszásságokat.
– Mert erre engem nem tart képesnek a szentatya? Tavaly csatát nyertem
Rudolf királynak! Arra képesnek és alkalmasnak tartott? Azt
természetesnek vette? Mondd csak, tudja egyáltalán, mi az, hogy háború?
 – Szerződés kötelezett téged a hadba vonulásra és a segítségnyújtásra –
jegyezte meg a követ halkan. – Mindenben megállapodtatok, és megkaptad
a megfelelő részt a győzelemből.
Erről László nem nagyon szeretett hallani. A csata után meghittjei
elmagyarázták, mi mindent nyerhetett volna még a korona javára, de nem
tette, mert ismét rossz tanácsadókra hallgatott. László akkor megfogadta,
hogy eztán csak azokra fog hallgatni, akikben igazán bízik.
De így sem jutott sokkal előbbre, és erre hamarosan rádöbbent. Akikben
valóban bízhatott, azok nem tartoztak a befolyásos és erős oligarchák közé.
És mire megy a tiszta becsület, ha a becstelenség nyers erőt birtokolva áll
sorompóba vele szemben?
– Felséges úr – szólalt meg ekkor Lodomér püspök –, amiről most
beszélünk, azonos az ország és a trón érdekeivel. Hiszen láthatod, személyi
változásokról döntünk, és nem felségedről. A király személyét
sérthetetlennek tartjuk, éppen csak próbáljuk megjavítani azt, ami elromlott.
Kérlek, értékeld szavaimat a tőled elvárható bölcsességgel!
Lodomér és Fülöp gyors pillantást váltott, amelyben benne rejlett a
kétely: vajon komoly dolog-e egy tizenhét éves király bölcsességére
hivatkozni?
László igen érzékeny volt a szavakra és a hangsúlyokra, úgyhogy azonnal
felkorbácsolták dühét az imént elhangzott szavak: „a tőled elvárható
bölcsességgel”. Megszégyenítőnek tartotta, és nem érdekelte, hogy azokat
egy nála háromszor idősebb főpap mondta ki.
– A szentatya arra kér – mondta a legátus –, hogy vedd figyelembe
jobbító szándékunkat, ne gördíts akadályt munkánk elé, s mindenképp
engedelmeskedj nekem, aki az ő akaratát vagyok hivatott eléd tárni.
László előbb elsápadt, aztán elvörösödött. Az ablak felé fordult,
megvetette a lábát, dacosan csípőre vágta az öklét, és felszegte az állát.
Odakint, a kőkerítés tetején macskák kergetőztek, s az egyik puszta testi
erejével többször is földhöz teremtette a másikat. Aztán amaz taktikát
váltott, elhúzódott, leült és várt. Aztán kicsit hátrált, majd még egy keveset
– csalogatta maga után az erősebbet.
A kőfal alatt az érseki pihenőház hatalmas kutyája mozdulatlanul hevert
az árnyékban. Aztán amikor az erősebb macska a falon éppen fölébe ért,
vicsorogva ugatni kezdett, mire a macska eszét vesztve elmenekült.
László elméje hirtelen megvilágosodott, s amikor megfordult, arcán már
nyoma sem látszott a felindultságnak. Higgadtságot mutatva visszaült
karszékébe, majd barátságos hangon így szólt:
– Rendben van, püspök atya. Nézzük akkor azt az oldalát, amelyet a jó
szándék vezérel. Ha Miklós érsek úgy döntött, hogy megfogadja
tanácsaidat, és Lodomér püspök atya készséggel átvenné az érseki hatalmat,
s ami még ezzel jár, én főkegyúri minőségemben sem akarok kerékkötője
lenni az okos megállapodásoknak.
A legátus törte meg elsőként a súlyos szavak után beállt csendet.
– Isten figyel ránk, urak. Az ő végtelen jósága képes mindent átfordítani
és a helyes kerékvágatba igazítani – mondta Lászlóra pillantva, aki állta a
tekintetét. – Természetesen a későbbiekben dűlőre kell jutnunk az
esztergomi érsekségi javak kezelésének dolgában.
– Vagyis azok Lodomér atyát illetik majd – jegyezte meg szenvtelen
arccal a király, mintha csak azt mondta volna: igen, minden világos.
– Így van – felelte a legátus. – Miklós úr volt olyan bölcs, s nyilatkozott
arról, hogy készéggel visszaszármaztat mindent, amit eddig… ő kezelt.
Persze legszívesebben azt mondta volna, hogy „amit eddig ő bitorolt”, de
az események kedvező alakulása folytán nem ezt a kifejezést választotta.
– Rendben. Ennek így is kell lennie – mondta László. – Amennyiben ez
szükségeltetik a belső béke megszilárdulásához, akkor mindenképp.
A megszégyenült Keán Miklós úgy ült mellette, akár egy vádlott a bírák
előtt, fejét lehajtva, ujjait összekulcsolva. Lodomér püspök kifejezéstelen
arccal nézett rá.
– Térjünk át most az eretnekség elleni harc kérdésére – folytatta Fülöp. –
A Szentszék elvárja, hogy ebben a magyar király és minden főúr egyként
szálljon síkra. Az ördögi patarénusok már mindenfelé hallatják bűnös
gondolataikat. Ha valaki nem képes felfogni, hogy ez nem más, mint a sátán
támadása egyházunk ellen, az maga is egy követ fúj velük. A harcnak épp
ezért kíméletlennek kell lenni.
– Mit ért kíméletlenség alatt egészen pontosan a szentatya? – kérdezte
nyugodt hangon a király.
– Egyházi, tehát a hit erejével történő fellépést, melyeket világi eszközök
támogatnak – felelte a legátus.
– Vagyis Krisztus igéjének hirdetése mellett hadakat kellene küldenünk
az eretnekek megfékezésére?
– Isten nem híve a vérontásnak. Ám ha ez szükséges ahhoz, hogy a
gonosz kiűzése sikerüljön…
 – Hm. Értem. A vér szükséges… Nem történhet csata nélküle. Ámbár
nem is oly rég járt nálunk egy kalmár, valahonnan nyugatról. Eléggé
érzékletesen beszélte el, hogy az elítélt eretnekek, akik alatt máglyát
gyújtottak, nem véreztek. Egy másik pedig azt találta mondani, hogy ha
száz máglyára küldött ember között csak egy is bűnös, akkor Isten
megbocsátja a többi kilencvenkilenc elpusztítását. Megvallom, szavai
gondolkodóba ejtettek…
Fülöp merev arccal figyelte Lászlót, és várta, hová akar kilyukadni, de a
király nem folytatta.
– Erről majd az országgyűlés előtt még szólnunk kell – mondta a legátus.
– A következő fontos kérdés a kunok térítésének folytatása. Már beszéltem
a minoriták szerepéről…
– Igen. Egyetértek vele – vágott a szavába László. – Szükségesnek
tartom.
Oly szürkén rezdült a hangja, hogy a jelenlévők egy pillanatra úgy vélték,
talán nem is érdekli ez az egész színjáték. Márpedig nagyon is érdekelte,
hiszen eddig minden egyes pont az ő uralmába, annak önállóságába mart. A
kunokra vonatkozó pápai elképzelés legfőképpen.
– Örvendetes, ha egyetértünk abban, hogy ezt a kemény, akaratos népet
közösen vezetjük a kereszténység szelíd nyájába, abban a reményben, hogy
hű alattvalók és jó katonák maradnak – mondta a követ, finomítva a
lényegen, de ezzel már nem befolyásolhatta Lászlót, aki némán bólintott.
– Valamennyien tudjuk, hogy meg kell változtatni a felfogásukat, és ezért
a keresztség kötelező felvétele tehet legtöbbet – jegyezte meg Lodomér. –
Át kell állniuk azokra a szokásokra, hitre és életvitelre, amit minden
keresztény vall és gyakorol. Nem maradhat tovább az eddigi forma. Ha
eztán is ekkora szakadék húzódik a kunok és a magyarok között, ha nem
veszik át a mi értékrendünket, akkor nem marad más hátra, mint hogy el
kell hagyniuk az országot. Leginkább déli rokonaiknál, valamint keleten, az
istentelen tatároknál, türköknél, a nomád pogány fajzatoknál lelhetnek új
otthonra.
László még a „nomád pogány fajzatokra” se reagált. Rezzenéstelen
arccal hallgatta a püspököt, s végül megfontoltan bólintott, majd így szólt:
– Ezzel is egyet kell értenem, Lodomér atya. Mindent megpróbálunk, ami
lehetőségünkből adatik, és Istentől kapott bölcs előrelátásunkból
végrehajthatónak ítéltetik.
 – Köszönöm, felséges úr – mondta a legátus, s meghajolt László felé. –
Őszintén remélem, hogy megtaláljuk a közös hangot. Hidd el, amit imént a
kunokkal kapcsolatban eléd tártunk, annak minden egyes pontját
aprólékosan átgondoltuk a szentatyával. Felszólított, hogy a lehető
legtapintatosabban intézzünk mindent, kerülve az erőszakot és a
torzsalkodást.
– Szavaid nagy hatást gyakorolnak rám, legátus uram – jelentette ki
László mesterkélten ünnepélyes hangon. – Kérem a Mindenhatót, hogy
ügyelő szemét mindvégig tartsa rajtunk, és a jó szándék minket el ne
hagyjon. Az országnagyokkal megállapodtunk, hogy Tétény környékére
hívjuk országos gyűlésbe a nemességet, a józanul és bölcsen gondolkodó
kun vezérekkel együtt, mégpedig Szent Jakab havának tizenharmadik
napjára.
Fülöp elégedetten hallgatta Lászlót, bár tapasztalt ember lévén, aki a
lélek halvány rezdüléseit is érzékelni képes, kétségek merültek fel benne.
Hiszen László félig kun, osztja is felfogásuk nagy részét, és szívesen éli
azt az életet, mint ők. Fülöp, miután ezeket magában összerakta, azon
tűnődött, hol rejtezhet László megváltozott viselkedésében a kelepce.
Nem sokkal később berekesztették a megbeszélést, s a legátus Lodomér
püspökkel és két olasz pappal, esztergomi kanonokok kíséretében, az érseki
épület másik helyiségébe távozott.
Egy itáliai pap a legátushoz lépett, és csendesen megkérdezte:
– Bízol a fiatal király ígéretében, atyám?
Fülöp rápillantott, majd a fejét ingatva azt felelte:
– Éppen ezen gondolkodtam, és kijelenthetem, hogy fikarcnyit sem.
Valami azt súgja, hogy rút komédiát űz velünk.
– Vagy csak próbál egyensúlyban maradni közted, az ellenségei és azok
között, akiket most még maga mellett tudhat. Kényes helyzet, lássuk be.
– Tudom. Csak eddig még egyszer sem lelt rá az egyensúlyra. Ha így
történt volna, most nem lennék itt. Vigyázzatok a magyarokkal, testvérem,
mert úgy nézem, most kezdődik csak az igazi harc Krisztus urunkért, a
hitért! Könnyedén megtörténhet, hogy olyan ellenséget keresnek,
amelyikről úgy vélik, csakis nekünk árthat, nekik viszont nem.
– Akár minket is megnevezhetnek ellenségként – morogta a pap.
– Pontosan így van – jegyezte meg a legátus. – Nincs senki, aki ma képes
lenne megmondani, mely irányban dőlnek el a dolgok. Akár már holnapra
megváltozhat minden. A fiatal király ugyan kinyilvánította egyetértését, de
te is tudod, hogy ez nem jelent semmit.
– Mert félig ő is vad, akár a kunok – jegyezte meg a pap.
– Ezt itt sose hangoztasd! – mondta feddő hangon a legátus. – Amúgy
meg… királyra ilyet semmiképpen nem mondanék, ha nem éppen Lászlóról
lenne szó. Igazad van, mert félig vagy tán egészen vad a lelke. Érzi, hogy
kelepcébe esett, ezért egy vadállat elszántságával és ravaszságával küzd.
– No de éppen a szentatya és a krisztusi hit ellen?
Fülöp felvonta a szemöldökét, s karját széttárva azt felelte:
– Így igaz, testvérem. De tudja, hogy a szentatyával nem akaszthat
tengelyt, mert azzal mindent elveszíthet. Ha Miklós pápa az egyetemes
krisztusi hit védelmezése érdekében felemeli László ellen a keresztet,
tízezres hadak gyűlnek a lobogója alá, Európa összes keresztény
fejedelmétől és királyától. És tudod, mit látok ebben az egészben a magunk
részéről leginkább fontosnak? – A pap kérdőn nézett a legátusra, aki
közelebb hajolt, és azt súgta: – A legfontosabb, hogy meg ne gyűlöljem ezt
a rátarti és hazug kölyköt, testvérem. Ha belém plántálja magát a gyűlölet,
képtelen leszek elvégezni a szentatyától kapott feladataimat. Pedig néha
határozottan úgy érzem, igen közel járok hozzá…

❈❈❈
Pár nap múlva Kun Erzsébet anyakirályné rendelt magához. Éppen
Lászlóval és népes kíséretével vadásztunk a Buda fölötti, Nyéknek hívott
hegyvidék erdőségében, amikor a küldönc megérkezett.
A király engedélye nélkül nem távozhattam, de most kifejezetten küldött.
– Indulj, Hektór! – mondta. – De higgadtan beszélj az anyámmal, s ne
dühítsd fel! Tudom, miről fog érdeklődni. Utána pedig számolj be a
beszélgetésről!
A királyné az ó-budai palotában fogadott. Karikás volt a szeme, mintha
napok óta szemhunyásnyit sem aludt volna, és valóban meg kellett
válogatnom minden egyes szavamat, hogy föl ne bosszantsam. Egyedül várt
a fogadószobában, és amikor a szolgáló beeresztett, az ablaknak fordulva
állt, és csak a válla felett szólt hátra:
– Bízhatom benned, Hektór? Vagy te is csak olyan fölös tányérnyaló
vagy, mint az összes többi, aki a korona kenyerét pimaszul pusztítja?
Hasznuk semmi, de annál több kárt okoznak.
 – Ismerhetsz, felséges asszony – feleltem. – Soha nem szegek esküt, sem
ígéretet.
Ahogy illett, fél térdre ereszkedtem. Elém lépett, hosszasan vizslatott,
aztán pattintott az ujjával, hogy álljak fel.
– Miről beszéltél a klastromban leányommal? – szegezte nekem a
kérdést, és amikor röviden elmondtam, csak bólintott. – László úgy
viselkedett, ahogy Erzsébet javasolta. Még akkor is, ha nem tudtad átadni
az üzenetét. – Újra az ablakhoz sétált, aztán hirtelen felém fordult. – Szólj
igazat, Hektór! Ha hazudsz, elűzetlek a feleségeddel és a porontyoddal
együtt a palotából, de még az országból is, vissza Aragóniába! Hálás
lehetsz, hogy a fejedet a helyén hagyom! Tehát jól gondold meg, mit
felelsz!
– Megbocsáss, felséges asszony – mondtam tisztelettudóan –, de
elkövettem valamit, ami sértette személyedet vagy a korona érdekeit?
Egyszer sem vétettem ellened. Valaki igaztalanul vádol?
Nem felelt, csak bekiáltott egy szolgát.
– Indulj, és mondd meg a porkolábnak, hogy érkezni fogok! Azonnal!
Kapd össze magad, kenyérpusztító!
A szolga – korombeli magyar legény – rögvest lóra kapott a hátulsó
udvarban, aztán elvágtatott a hegynek vezető úton Budavárnak.
– Hektór! – fordult ismét hozzám a királyné. – Mit fogadtál Mária
leányomnak Nápolyban?
– Hét esztendeje is elmúlt, felséges asszony. Mire gondolsz pontosan?
Megfogadtuk, hogy segítünk téged és István urat. Isten nyugossza őt…
– Hát még! Még mit fogadtatok? Különösen a feleséged!
– Eleni Izabella királyné támogatását is megígérte a leányodnak, felség.
– És még mit! Emlékezz, Hektór! Vagy én mondjam meg? – csattant a
hangja. – Vállaltátok, hogy mindenről beszámoltok, ami itt történik? Hogy
leveleket küldtök neki?
– Ezt is vállaltuk, felséges asszony – feleltem, és némileg tisztábban
láttam már, de a felismerés nem nyugtatott meg. – Eleni, nem túl gyakorta,
de leírta az igazat, és a futárra bíztuk a levelet.
Kun Erzsébet dühösen a levegőbe csapott.
– És én erről miért nem tudhattam? László fiam miért nem tudhatott? Mit
titkoltatok el?
– A becsületünk nem engedte, hogy igaztalan dolgokról küldjünk hírt
Mária hercegnének, felséges asszony…
 – Igazság! Becsület! A szavak hitele! Mit számítanak ezek? – kiáltotta. –
Kinek és minek van ma egyáltalán hitele, Hektór? Elpusztult az igazság,
nem látod? – kérdezte, ám ekkor benyitott a testőrség tisztje. Erzsébet
ráripakodott: – A lovamat! Most! Budavárba kísértek! – Majd ismét
hozzám fordult: – Eljössz velem a tömlöcökhöz! Tegnapelőtt hoztak valakit
a Gutkeledek katonái. Elkapták a disznót a gyepű előtt, és leveleket találtak
nála. Azt vallotta, hogy a feleséged bízta rá az egyiket. Indulás, lovag, és
vallj színt!
Aztán a testőrség egyik tizedével Budavárnak vágtattunk. A
királyasszony kun öltözékben, pusztai módra ülte meg lovát. Nem szólt
hozzám, ezért rosszat sejtettem.
Mit és hol rontottunk el Elenivel?
A tömlöcnél felsorakozott az őrség. Még a sisakjukat is kifényesítették, a
lándzsahegyek az égnek meredtek, és tisztaság fogadta, mert pillanatokkal
előbb még a környéket is sebtében felseperték.
– Hol az a görög? – förmedt rájuk a királyné. – Nem, ne a vallatóba
hozzátok! Azt akarom, hogy eszénél maradjon!
Miután kinyílt a vasajtó, a tömlöc mélyéből orrfacsaró bűz szállt fel.
Odalentről nyöszörgést, jajgatást hallottam. Jobbra esett az őrség
szakállszárítónak hívott szobája, ahol szalmával tömött zsákokon pihentek a
leváltott őrkatonák. Apró ablakán beszökött annyi fény, hogy nem kellett
sötétben tapogatózni.
Odalent rács nyikordult, lábak csosszantak, lánc csörrent. A darabontok
felfelé tartottak a lépcsőn a göröggel.
Amikor a bilincsbe vert foglyot megpillantottam, azonnal rájöttem, hogy
nem ő az, akivel Eleni leveleket szokott küldeni.
– Nem a mi emberünk – mondtam a királynénak, és kun nyelvre
váltottam, abban a reményben, hogy a fogoly nem érti. – Akivel a leveleket
küldtük, szintúgy görög, de ennél jóval idősebb, és kalmár.
– A Gutkeledek azután kapták el, hogy valakik megöltek és kifosztottak
egy kalmárt. Talán éppen a ti embereteket – jegyezte meg a királyné. – Azt
hogy hívták?
– Szteiosznak – feleltem.
A név hallatán a fogoly felkapta a fejét, és rémülten dadogta, hogy
Szteiosz kalmárt nem ő szenderítette jobblétre.
Eszerint a hír igaz, és a megbízható, becsületes Szteiosz halott.
 A királyné sarkon fordult, és az ajtónál odavetette az őrnek, hogy vigyék
vissza a foglyot. A tömlöc előtt megtorpant, és azt kérdezte:
– Te írtad ezt a levelet? Tudom, hogy ismered a betűvetést.
– Igen, ismerem… De ezt nem én írtam!
Az inge ujjából előhúzott egy összetekert pergament. Arasznyi hosszú
volt, és vékony bőrszalag kötötte össze. Felém nyújtotta, és rám parancsolt:
– Olvasd!
Eleni írását pillantottam meg, és a szemem végigfutott a sorokon.
– Mi van, Hektór? Elsápadtál – mondta a királyné. – Tán ördögöt láttál?
– Megbocsáss… de ami benne van, azt nem írhatta a feleségem. Eleni
ilyet soha nem merne hártyára róni. Láthatod, felséges asszony, hogy tiszta
szavakkal íródott, nincsenek benne titkos jelek… De mégsem Eleni írta. Ő
nem írna olyat, hogy te és őfelsége nyilvánosan hajba kaptatok, vagy
egymással szolgák előtt veszekedtek, ahogy itt áll. És – mutattam a
pergament –, látod, itt kellene lennie egy kis vesszőnek, és alatta két sorral
lejjebb egy másiknak. A végén egy harmadiknak… Ebben állapodtunk meg
Mária hercegnével, hogy tudja, nem hamis a levél. De ezek nincsenek itt.
Ez csak egy nyomorult hamisítvány, bár kétségtelenül ügyes munka.
Megrándult a szájszéle, aztán segítség nélkül nyeregbe szállt.
– Kifaggattam délelőtt a feleségedet – mondta, és a magasból
ellenségesen nézett rám. – Elsírta már neked? Mutattam neki ezt a
pergament. Szerencsétek, hogy igazat szóltok! Tudom, hogy hamisítvány,
és azt is, hogy kinek a parancsára készítették.
Elvágtatott, én pedig tanácstalanul néztem utána. Vajon miért tett próbára
minket?
A Boldogasszony-templom közelében összefutottam Besével, László
testőrével, aki azonnal azt kérdezte, mit kerestünk a tömlöcöknél.
Meglepetésemre egyáltalán nem csodálkozott.
– Ha rám hallgatsz, befogod a szád, és elfelejted ezt az egészet! –
javasolta bizalmasan. – Hogyhogy nem tudsz arról, milyen megállapodást
kötött a felséges asszony Keán Miklóssal?
– Hogy nem tudok róla, az nem meglepő, de az már annál inkább, hogy
ebből egy szót se értek, Bese barátom – feleltem. – Pocsék dolog, de
kezdem magam féleszűnek érezni.
Bese félre vont a fal mellé, és halkan magyarázni kezdett:
– Keán Miklós figyeltette Szteiosz kalmárt, és nyilván az is érdekelte,
hogy milyen leveleket visz. Szteiosz biztosan meg is mutatta neki, mert
mindig van az a pénz… De most az egyszer nem járt szerencsével. Nem
lehetett az a gyepűnél csupán egyszerű rablás, Hektór. Oka volt annak.
Valami motoszkált a fejemben, de úgy gondoltam, mégsem kellene Bese
orrára kötni.
– Igazad van. Jobb, ha ebbe a magunkfajta nem avatkozik bele –
mondtam.
– A nagyok játéka ez, cimbora – veregette meg a vállam. – Azok akarnak
mindig tudni a vetélytárs lépéseiről.
De még akkor sem értettem, miért állt érdekében Keán Miklósnak, hogy
esetleg egy átírt, hamisított levelet küldessen tovább Mária hercegnének
Nápolyba. És ezenkívül hova küldte még?
Kinek az ügyét lendítené előbbre, ha hamis híreket terjeszt az özvegy
királyné és őfelsége rossz viszonyáról? És a levél tán nem is Nápolyba ment
volna, hanem egyenest Rómába? Vagy előbb oda, aztán Nápolyba? Így már
jóval érthetőbb lenne az, amit összehordtak benne.

❈❈❈
Kun Erzsébet úgy vélte, ideje a maga kezébe venni az irányítást. László
kirekesztette a tényleges hatalomgyakorlásból, ő pedig nem tudott mit
mondani a hozzá panasszal és kérdésekkel forduló uraknak, akik – nem
tartozván a király meghittjeinek táborába – még mindig benne látták
jövőjük zálogát.
Az urak kértek, követeltek, egymásra mutogattak, vádaskodtak, aztán
megint kértek, s mindeközben olyan szívhez szóló regéket adtak elő
sanyarú sorsukról és annak okozóiról, hogy az özvegy királyné végül már
semmit sem értett. Számára egy idő után ködösnek tűnt minden esemény, és
semmiben nem látott igazán tisztán, legfeljebb abban, hogy ha ő nem
karolja fel az ügyüket, szemrebbenés nélkül a legátushoz futnak, és végleg
elpártolnak tőle.
Ha nem Fülöphöz szaladtak, akkor valamelyik bizalmasához. A követek
népes kísérettel érkeztek az országba, s a küldöttség minden tagjának
megvolt a pontos feladata és a titkos megbízatása. Ha elég idejük volt
hozzá, kiépítették kapcsolataikat a püspökségeken és az érsekségeken, hogy
minél hitelesebb beszámolókat készíthessenek a követség vezetőjének.
Kun Erzsébet az ó-budai palota ablakából figyelte a zöldellő hegyhátakat,
a Nyék szelíd vonulatait, amelyeken felhőárnyak vitorláztak, és alattuk
gyorsan változott a lombkorona színe. Viszolyogva gondolt a pápa
követére, amiért az általa pozícióba erőltetett Keán Miklóst leváltotta, és
olyat ültetett a helyébe, aki a pápának megfelel.
Gyűlölte azokat a világiakat is, akik ide-oda ingadozva egyszer
támogatták a trónt, máskor meg ellene tettek, attól függően, mekkora
javadalmat remélhettek. Ez a tömeg magában is akkora összevisszaságot
mutatott, amelyben Kun Erzsébet már végképp nem láthatta pontosan a
főbb kapcsolatokat, és képtelen volt behatárolni az erőviszonyokat.
László egyre látványosabban mellőzte őt, ám ennek ellenére sem volt
hajlandó lemondani fia támogatásáról.
Ahogy a köröket író sasokat és keselyűket figyelte, és a hollók messzire
hangzó kiáltása folyvást kizökkentette gondolataiból, megpillantotta az
odalent, a fal melletti árnyékban üldögélő Berényt. Egy darabig csak nézte
az öregembert, aki kezét a botján nyugtatva, hajadonfőtt mélázott a lovak
zsúptetős félszere mellett, majd odakiáltott a kun szolgálónak:
– Szidike! Igyekezz, te lusta leány! – A szolgáló beszaladt úrnőjéhez, aki
kimutatott az ablakon. – Az öreget! Vezesd ide, most azonnal! Szedd a
lábad!
Szidike leviharzott a lépcsőn, és mire Berénnyel visszaérkezett, a
királyné már a folyosói ablakfülkében ült, ahova nem esett napfény. A
kőpadon eligazgatta maga alatt a selyempárnát, és a szolgálóval
megnyittatta az ablakot. Friss fuvallat borzolta a királyné lassan őszülő
hajtincseit, és mozdított a folyosó falára aggatott, ellenségtől zsákmányolt
pajzsokon.
– Gyere ide, öreg! – parancsolt Berényre. – Az egészséged kiszolgálja
még ezt a hitvány testedet?
– Minél hitványabb lesz, annál könnyebb az egészég meg az erő dolga,
felséges asszony. Nem kell már sok ennek a testnek, és amit kap, az bőven
elég neki. Mit kívánsz tőlem?
Erzsébet, aki nem kínálta hellyel Berényt az ablakfülke kőpadján, mert
ugyan okosnak tartotta, de mégsem volt főúr, így felelt:
– Emlékszem, apósom annak idején megbízott téged ezzel-azzal.
Biztosan sok mindenhez értettél, s fogott az eszed tisztességesen. Talán
azért is éltél meg ily sok esztendőt, mert mindig időben rájöttél, hol
fenyeget veszély.
– Bárhol fenyegethet, felséges asszony, akár ebben a pillanatban is –
mondta az öreg. – Egyikünk sem kivétel… amilyen időket élünk.
 – És amilyen időket élünk, az neked sem jó, igaz?
– Nem mondhatnám, királyném…
– De éltél meg már ennél kacifántosabbat is, ugye?
– Nem is egy alkalommal – válaszolta Berény.
– Akkor most idézd vissza a múltadat, mert ahhoz hasonló munkára
kérlek – közölte Erzsébet. – A fiam és a magam érdekében. Útmutatásra
van szükségem, de erről csak te és én tudjunk!
– Így lesz, asszonyom…
– Vannak barátaid, bizalmasaid a papok között, igaz?
– Akadnak, felséges asszonyom.
– És azt is tudod, hogyan kell valakiből kiszedni, amiről valójában nem is
szeretne beszélni, ugye? Úgy értem, nem tüzes vassal…
– Nem hinném, hogy elfelejtettem. Túl sokáig gyakoroltam.
– Rendben. Akkor beszélj a papokkal! Tudni akarom, hogy kik
környékezik a legátust, és mindegy, hogy világiak vagy papok! Kik súgnak
neki, kik keltik rossz hírünket, kik mocskolják be a fiamat, vagy engem?
Netán felséges férjem emlékét… Mivel befolyásolják a követet és embereit,
s mit kérnek vagy várnak tőle? Minden érdekel, ami erről szól.
– Megteszem, ami tőlem telik, felséges asszony – mondta Berény.
– Jól van. Mit ácsorogsz még itt? Indulj, és tedd a dolgod! – förmedt rá
Berényre az özvegy királyné, de ő nem mozdult.
– Apósod ilyen esetekben sosem küldött üres kézzel. Miért változott
volna a világ az ő sírba szállása óta? Ahhoz, hogy mindazt megtudjam,
amire kíváncsi vagy, bizony kell valami. Parancsod alapján csupa okos és
értékes, talpig becsületes embert fogok meglátogatni a napokban,
akiknek… nem is tudom, mily különös okból… de mégis jobban kinyílik a
szájuk, ha néhány márkát a markukban éreznek. Mindegy, hogy világi vagy
egyházi-e az illető.
Kun Erzsébet fojtottan felkacagott.
– Pénzt akarsz?
– Igen, mivel nekem nincs, felséges asszony – felelte Berény. – Igaz, sok
nem is kell, mert az unokám mellett számomra is jut annyi, amennyi eltartja
még egy darabig ezt a lassan hasznavehetetlen testet. De mindig
tisztességes emberként éltem az életemet, ezért azt kérem, adj némi pénzt,
hogy megnyíljanak azok a szájak, s ami marad, azt híven
visszaszolgáltatom.
 Erzsébet felállt, és intett az öregnek, hogy kövesse. Végigsietett a
folyosón, aztán egyenest be a fogadószobájába, onnan egy másikba, majd át
egy újabb ajtón a hálószobába. Berény alig győzte vele az iramot tartani.
Aztán a királyasszony türelmetlenül lerántott egy csaknem hófehér keleti
szőnyeget a fal mellett álló koporsóládáról, s a sarkából egy üres bőrzacskót
emelt ki, majd felnyitotta egy gyöngyházzal kirakott ládikó tetejét.
– Gyere ide, te vénember! – parancsolta, és Berény közelebb lépett.
Egyenest belelátott a ládába, de nem ámult el attól, hogy színültig volt
arannyal-ezüsttel. – Markolj bele, és vegyél ki annyit, amennyi kell!
Berényben felhorgadt a büszkeség. Átvette a királynétól a zsinóros
bőrzacskót, és úgy hajolt a láda fölé, hogy bele sem nézett. Helyette Kun
Erzsébet arcát és szemét figyelte állhatatosan. Aztán vakon kimarkolta a
pénzt, és belecsúsztatta a zacskóba, majd akkurátusan összekötötte, és az
ingébe rejtette.
A királyné, most először, elmosolyodott.
– Büszke ember vagy, Berény – mondta. – Ugyanolyan büszke, mint én.
Már majdnem sajnálom, hogy nem vagy kun…

❈❈❈
Kun Erzsébetet napközben szinte senki nem látta az ó-budai palotán kívül.
Előfordult, hogy éjnek évadján vitette át magát a nyúl-szigeti klastromba, a
leányához, Erzsébethez és Margithoz, az unokahúgához.
De történt még valami a tervezett országgyűlésig, ami igencsak
felborzolta a királyhoz közel álló urak kedélyét.
Szent Iván havának huszonharmadik napján a főnemesség színe-java a
budai Boldogasszony-templomnál gyülekezett. A magyarok mellett
németek és Izabella királyné kíséretéhez tartozó franciák meg olaszok is
megjelentek, akik érdeklődve s egyben viszolyogva méregették a kun
előkelőket, akik Ozor és Tolon nemzetségfőt körülvették, elkülönülve a
többiektől.
A papok úgy kerülték a kunokat, mintha leprások lennének, ám azok
rájuk se hederítettek. Díszes öltözékük arany- s ezüstveretei megcsillantak a
reggeli napfényben, s pompás fövegük már messziről látszott.
Mindenki László királyt figyelte, aki a feleségével érkezett. Izabella
királyné halványkék palástban, fehér öltözékben ülte meg a hófehér kancát,
és hajában drágaköves aranydiadém csillogott. A bámészkodók térdre
ereszkedtek, amikor a királyi pár elvonult előttük.
– Emlékszel, mikor láttad őket együtt? – kérdezgették egymástól.
– Én ugyan nem. Csak amikor egybekeltek…
– Most is csak a rend miatt jönnek így. Hogy a pápa követe lássa. Aztán
őfelsége az első adandó alkalommal átvedlik kunná, és meg sem áll a
szeretője sátráig. Hehe! Egy hízott kocában fogadok, hogy igazam lesz!
Elenivel a templom belsejében, a fal mellett álltunk, mert nem
feledkezhettem meg arról, hogy itt is vigyáznom kell a király épségére.
Olyan időket éltünk, amikor még Isten házában sem lehetett senki teljes
biztonságban, és minduntalan eszembe jutott Béla herceg, akit a
klastromban szabdaltak össze.
Velünk szemben Miklós aggodalmas arccal figyelte a királyi pár
érkezését, Bese pedig fojtott hangon igazgatta a testőröket.
Úgy hírlett, hogy az özvegy királyné el sem jön, és mendemondák kaptak
szárnyra betegségéről, rossz hangulatáról. Annyit tudtunk, hogy két napja a
Nyúl-szigeten a király és édesanyja tüzes perpatvarba bonyolódott a
főkegyúri kérdések kapcsán.
Kun Erzsébet helyzete Lászlóval szemben ekkorra vészesen
meggyengült, amit a kunok jelentős hányada igencsak nehezményezett.
Közülük sok nemzetségfő úgy látta volna jónak, hogy anya és fia az
uralkodásban azonos szinten képviselje az érdekeiket.
A pápai legátus érkezésekor a tömegből innen is, onnan is
gorombaságokat kiáltottak a püspök felé, de a katonák hamar rendet raktak.
Az emberek körében ugyanis egészen más terjedt, mint amiről a
tárgyalásokon szó esett, s az indulatok már-már ellenségeskedésbe csaptak.
A legátus és kísérete belépett a templomba, és felhangzott a papok
karának éneke. János, a budai prépost celebrálta a misét, s miután az ima
utolsó hangjai is elültek, László az oltár elé lépett, hogy Isten színe előtt is
fogadalmat tegyen mindarra, amit a legátusnak a Nyúl-szigeten ígért.
Minden szem őrá tapadt. Izabella királyné csendben és mozdulatlanul ült,
s ha lehet, még sápadtabb volt, mint általában. Mindenki tisztában volt
azzal, hogy a fogadalomtételt a pápai legátus követelte, de sokan nem
értették, hogy a király miként mehetett bele.
Egy kanonok olvasta fel a szöveget, kivételesen magyarul, egy
borjúbőrbe kötött, súlyos könyvből, szándékoltan vontatottan, éneklő
hangon:
 – Esküszöl-e, László, Isten kegyelméből a magyarok felkent királya,
hogy a továbbiakban az evangélium tanításainak szellemében élsz és
igazgatod országodat?
– Esküszöm! – felelte László, miközben jobbját egy feszületre helyezte.
– Fogadod-e, hogy további életedben minden külső és belső ellenséggel
szemben megvéded az egyedül üdvözítő krisztusi hitet?
– Fogadom!
– Fogadod-e, hogy a szentatya legátusát, Fülöp püspököt az eretnekek
elnyomásában és kiűzésében minden eszközzel segíted?
– Fogadom!
– Esküvéssel erősíted-e, hogy az országgyűlésen az országnagyok és
országod nemessége szavaidat tiszteletben tartva, az ország és a
kereszténység érdekében egyként teszik magukévá a szentatya és
legátusának intézkedéseit, valamint minden rendelkezésüket, ami
országodat érinti?
– Megerősítem – felelte László. – Esküszöm, hogy így lesz!
Végig figyeltem a király arcát, de érzelmeknek nyomát sem fedeztem fel
rajta. Még a keze se remegett – ami nála az indulat jele volt –, miközben a
kereszten nyugtatta.
Aztán sokak bámulatára a két kun urat, Ozort és Tolont szólították az
oltárhoz, akik letérdepeltek, és megcsókolták a keresztet. Majd
felegyenesedtek, és esküre emelték kezüket. A kanonok olvasni kezdett a
könyvből:
– Ti, kunok főemberei, fogadjátok-e, hogy mindazon esküvéseket és
fogadalmakat, amelyeket a magyarok felkent királya imént Isten
dicsőségére és az ország javára tett, magatok is megtartjátok, és azon
lesztek, hogy nemzetségeitek a jövőben az égi parancsolatok szerint
éljenek, és hajlandóak vagytok ezt a többi kun nemzetséggel is
elfogadtatni?
– Fogadjuk, hogy ezt tesszük – hangzott a felelet.
Ekkor a kanonok ismét Lászlóhoz fordult:
– László, Isten kegyelméből magyar király! Megerősíted-e esküddel,
hogy az országodban élő kunok ellen akár fegyverrel is fellépsz, ha ők
esküszegő módon nem teljesítik vállalt kötelezettségeiket?
– Esküszöm! – felelte László, és a templomban halk morajlás indult.
Ozor, Tolon és a kíséretükhöz tartozó kun urak mozdulatlanul álltak, s
arcukról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.
 A kanonok folytatta:
– Amennyiben az imént említett, a magyarok országába királyi kegyből
beeresztett, ide beköltözött nép nem teljesíti vállalt kötelességeit a hit és a
korona iránt, fogadod-e, hogy közülük kezeseket szedetsz, és addig fogva
tartod őket, míg a szentatya legátusa azt jónak látja, és a helyzet
megnyugtatóan nem rendeződik?
– Fogadom – felelte a király, de máris következett az újabb kérdés:
– Esküszöl, hogy a kunok által fogva tartott keresztényeket kiszabadítod,
és azt sem engeded, hogy keresztények a kunokhoz szolgának álljanak?
– Esküszöm!
Néhány magyar úr magáról megfeledkezve, félhangosan közbeszólt: –
Így van! Éppen ideje már… Királyunk mellett állunk!
De a kanonok még nem fejezte be:
– Fogadod-e, László király, hogy a kunokat egyszer s mindenkorra
kereszténnyé teszed, és nem engeded, hogy alattvalóidként a kereszttől
bármi elválassza őket?
– Fogadom!
– Esküszöl-e, hogy elhagyatod velük pogány szokásaikat, és félig kun
vérből születettként magad is megválsz azoktól, hogy elmondhasd, csakis a
Krisztus urunk által kijelölt utat járod, s tőlük is ezt követeled?
Olyan csend támadt, hogy a templom fedélszékében motozó verebek és
galambok zaját is hallani lehetett. László egyenest a kanonokra nézett, aztán
a tőle jobbra ülő Fülöp legátusra. Sokáig rajta tartotta tekintetét, miközben
az arca semmit sem árult el érzelmekről, gondolatokról, de éppen ez a
vészjósló csend hordozta magában mindannak a súlyát, amivel a követ is
tisztában volt.
És amikor a tömeg már türelmetlenül pusmogni kezdett, hogy a király
mikor szólal meg végre, ő fennhangon kijelentette:
– Igen. Esküszöm.
Aztán némán megfordult, és anélkül, hogy térdre ereszkedve keresztet
vetett volna, vagy megvárta volna az utolsó ima és fohász végét, kimért
léptekkel elhagyta a templomot.
Nem törődött sem meglepett feleségével, sem a legátussal és a tömeggel,
amely engedelmesen szétnyílt előtte. A testőrség tagjaival sietve követtük,
hogy a templomból kilépve se maradjon védtelen.
Közben a kun előkelők a két nemzetségfőt kísérve némán, zárt
csoportban a király után indultak.
 Miközben átnyomakodtam a tömegen, Eleninek csak szemvillanással
jeleztem, hogy maradjon Izabella mellett.
A templom előtti téren összegyűlt sokaság éltette Lászlót, hiszen semmit
sem hallottak abból, ami odabent elhangzott. Ő pedig ingerülten kikapta az
apród kezéből lovának aranyveretes kantárszárát, és nyeregbe lendült.
Mozdulataiban ott rejtezett minden elfojtott indulat, s amint a jószágot
erélyesen fordította, az arcán megjelent a kényszerítettség okán érzett düh,
ami pillanatokon belül hatalmába kerítette egész lényét, és másra sem tudott
gondolni, mint a bosszúra.
A Szombati kapu felé nyargaltunk. A tömeg szétnyílt előttünk, miközben
mindenfelől éljenzés hallatszott, de László ezzel mit sem törődött.
Levágtattunk a hegyről, végig a Duna menti széles szekérúton, el a
sziklahegy alatt, amelyről sok-sok esztendeje Gellért püspököt a lázadó
magyarok letaszították, és Alhévízig meg sem álltunk.
A folyó partján tülök bődült, és felelt rá egy másik, a bal parti Gubacs
felől.
Hamarosan felbukkant egy csónak, mely egyenest felénk tartott. Az égre
pillantottam, ahol sötét, vihart hozó fellegek gomolyogtak. László is
észrevette, s látta szememben az aggodalmat.
– Nem miattam jönnek – mondta a felhők felé mutatva, és aznap először
jelent meg a szája szegletében a rá oly jellemző dacos mosoly. Ez jelezte,
hogy a templomban elhangzottakból semmivel sem ért egyet, s mindent
kényszerből mondott. – Nem szakad büntetés a nyakunkba, Hektór. Most
még nem… Sok mindent elrontottam azzal, hogy otthagytam a templomot
és azt a díszes társaságot, igaz? – kérdezte, én pedig megvontam a vállam. –
Szerinted mire számíthatok?
– Uralkodó vagy, felség, s ezt a legátus is tudja. Léphetne ellened,
egyházi fenyítékkel sújthatna, de most nem fogja megtenni. Hogy a
templomot elhagytad, arra nincs elmarasztaló törvény. És különben is, még
egy ideig kitart a követ türelme.
– Az enyém is – felelte vészjósló hangon, majd türelmetlenül ledobta
válláról a díszes palástot, mert a nap a vaskos felhőkön hirtelen rést ütve
igencsak égette a partot. – Az utolsó fogadalomnál azt hittem, vége az
önuralmamnak, s valami olyat teszek… Jobbnak láttam, ha elhagyom a
templomot, mert ez a kikényszerített fogadalomtétel maga volt a színtiszta
megaláztatás, Hektór. Mondd, melyik uralkodó bírna el ilyet?
 – Tudom és értem, felség… De mégis beleegyeztél, hogy a nyilvánosság
előtt mindez elhangozzék.
– És még most is úgy vélem, hogy így volt célravezető. Csak arra nem
számítottam, hogy ennyire átkozottul kemény lesz igent mondanom
olyanra, amivel egyáltalán nem értek egyet. Legfőképpen azzal, hogy
nekem egy pap, a saját országomban, ahol a legfőbb kegyúr én vagyok,
parancsolni merészeljen. Nem érdekel, ki küldte! Az én szememben a pápa
is csak egy pap, ugyanúgy választják, akár a többi egyháznagyot, és
gyakorta jóval elítélendőbb módon, mint ahogy Keán Miklós az érseki
székbe került. De ebben az országban csakis az kaphat főpapi címet, akit én
arra alkalmasnak tartok, és ez így is marad!
– Aligha hinném, hogy az országnagyok melléd állnak, felség –
figyelmeztettem. – Abban igazad van, hogy elsősorban keménységet kell
mutatnod. A legátusnak látnia kell, hogy nem tehet meg mindent.
– Igazam van, azt mondod? – kérdezte László, és hirtelen vészjóslóra
változott a hangja. – Akkor segítsd kitalálni, hogyan hozzam helyre, amit
ezekkel a rám kényszerített, átkozott esküvésekkel és fogadalmakkal a kun
véreim ellen elkövettem! Neki pedig – mutatott a közeledő csónakban ülő
alakra – feladatot szabok a kunoknál. Nagyon fontos feladatot, Hektór.
Lehet, hogy hamarost neked is részed lesz benne, úgy készülj!
A csónak partra siklott, s ülésdeszkájáról egy fiatal nő emelkedett fel,
integetve és mosolyogva. Édua volt az.

❈❈❈
Szent Jakab havának tizenharmadik napján Tétény mellett megkezdődött az
országgyűlés. László király a csóti szigeten állíttatott sátrat, és csaknem két
hetet ott is töltött. A tétényi legelőn alacsony emelvényt ácsoltak, hogy a
szólókat mindenki lássa és hallja. A kunok csapatostul érkeztek.
A gyűlés napjai feszült hangulatban teltek. Minden pillanatban robbanást
vártunk, ráadásul a tüzet bármelyik magyar vagy félig magyar főúri család
föllobbanthatta. De még náluk is sokkal veszélyesebbnek tűntek a kunok,
akik büszkén jártak-keltek a magyar urak között – ők viszont azt várták,
hogy László király esküjéhez híven most egyszer s mindenkorra a helyükre
kényszeríti kedvelt kunjait, akár erőszakkal is.
Rekkenő nyár aszalta a vidéket, az égen alig jártak felhők, és eső után
vágyakoztak a rétek, szántók és kertek. A fák levelét por fakította, s
keselyűk meg sasok köröztek a sokadalom felett. Az országgyűlésen
megjelent uraknak a királyi szolgák bort és élelmet szállítottak, és számos
budai kalmár is kitelepült Téténybe.
A nemesi kíséretek lovait külön ménesekbe terelték, és saját lovászok
foglalkoztak a jószággal. Csak azok maradtak a sátrak mellett nyergelten az
árnyékban, amelyekkel az urak a gyűlés szüneteiben egymást látogatták,
hogy kicseréljék véleményüket, vagy tisztázzák a meg nem értett
kérdéseket.
A legátus mindennap megjelent – úgy tűnt, mintha Lászlót ellenőrizné,
mivel áll az urak elé, mit olvasnak fel a deákok az egybegyűlteknek.
Bármi is hangzott el a gyűléseken, az egyetlen pontjában sem állhatott
ellentétben Fülöp elgondolásaival, a király templomi esküjével, de még
csak nem is súrolhatta az általa megszabott kereteket. Ez pedig a végletekig
hergelte azokat az urakat, akik a király mellett tettek hitet, s nemcsak
szavakban, hanem tettekkel is őt támogatták, készen arra, hogy akár
fegyvert rántva védjék meg az uralkodót és érdekeit. A kunokról nem is
beszélve, akik csakis a maguk szemszögéből ítélték meg a rájuk vonatkozó
követeléseket.
Aztán – az urak számára is váratlanul – a legátus követelésére az
országgyűlésen is felolvasták a Boldogasszony-templomban tett eskü és
fogadalom szövegét. A kun nemzetségfők dühükben a fogukat csikorgatták.
A gyűlés második hetének végéhez közeledtünk, és a legkeményebb nap
után, amikor már alig bírták a folyvást civódó urakat féken tartani, ráadásul
a hőség is főzte a fejeket, délután László a sátrához hívatott.
– Készülj, mert indulunk! – parancsolta. – Előttem menj, egyenest
felséges feleségemhez! Figyelmeztesd, hogy érkezni fogok, és kísérd át a
nyúl-szigeti klastromba. Ott várjatok rám!
Iszmáillal és Erikkel, a német Manfréd lovag fiával nyeregbe kaptunk, és
átdübörögtünk a szigetről a partra vezető, erős őrség által védett, keskeny
fahídon. Ó-Budán először Elenit kerestem, hiszen neki Izabella közelében
kellett tartózkodnia.
– Baj van? – kérdezte gondterhelt arccal. – Annyi mindent beszélnek
összevissza… Hogy az urak kardot húztak egymásra a gyűlésen…
– Ez nem igaz. Ott vagyok minden egyes napon. Kardot se vihetnek
magukkal – feleltem. – Kétségtelen, hogy felbőszítette őket néhány
rendelkezés, és nagy viták kerekedtek, de egyelőre senki nem ragadtatta
magát fegyverre. Béke van.
 – Béke, azt mondod? – kétkedett Eleni. – Nekem nem úgy tűnik.
– Jó, akkor majdnem béke. Amolyan szélcsönd…
– Ami közvetlenül a vihar előtt ül meg.
– Pontosan, drágaságom… A fiatal királynét hol találom?
– A kápolnában imádkozik. Újabban egyre többet beszélget a
nagyapáddal is. Gyakorta küldet érte.
– Az idősebb királyasszony is ezt teszi – jegyeztem meg. – De legalább
mozgalmasan telnek az öreg napjai.
– A fiatal királyné mind többet szeretne tudni, hogy eligazodjon ebben a
magyar mocsárban, ahogy ő mondja.
– Igaza van, mert a pillanatnyi helyzet valóban mocsárra hasonlít… egyre
bűzösebb mocsárra, köszönhetően az ország telhetetlen nagyjainak.
Nagyapa hol van most?
– A szigeti klastromba hívatta Erzsébet hercegnő – felelte Eleni. – Nagy
keletje van az öregapádnak, Hektór. A bölcsessége és az emlékei miatt
becses beszélgetőtárs.
A kápolna felé igyekeztünk. Eleni csendben belépett, majd az oltár előtt
térdeplő királyasszony fülébe súgott valamit. Izabella bólintott, keresztet
vetett, és felegyenesedett. Mikor kilépett az ajtón, térdet s főt hajtottam
előtte.
– Felséges férjurad kívánja, hogy kísérjelek át a szigetre – kezdtem. – Azt
kéri, várd a klastromban. Hamarost érkezni fog.
Aztán Erik a kápolna elé vezetett egy nyergelt lovat, amelyre
felsegítettük a királynét. Kisszámú itáliai testőrcsapat kísért minket a
révhez. Királyi csónakok és hidasok álltak készenlétben, amelyeket mások
nem használhattak, legfeljebb az egyháziak.
Erzsébet hercegnő a klastrom kapujában fogadott bennünket. Megölelte
Izabellát, aztán belém karolt, és odasúgta, hogy kövessem. Közben Margit a
kápolnába kísérte Izabellát.
Az épület mögött, az árnyas fák alatt álltunk meg, majd a hercegnő
csodálkozó szemmel, bosszúsan ráncolt homlokkal azt kérdezte:
– Mi a nyavalya történik itt, Hektór? László tán azt akarja, hogy én
vigyázzak a feleségére?
– Meglep a kérdésed – feleltem –, mert ilyesmiről a felséges úr egy árva
szót sem szólt. Csak annyit mondott, hogy beszélni akar a feleségével,
mégpedig itt, a klastromban. Miből gondolod, hogy azt kívánja, lakjon
inkább veletek a palota helyett?
 – Abból, hogy Izabella egyre nagyobb vitákba keveredik anyánkkal –
felelte Erzsébet, s arcán talányos mosoly futott végig, de a hangja komoly
maradt. – Ő pedig, hiszen tudod, mindig körömszakadtáig védi az igazát,
vagy azt, amit annak vél. Lászlót zavarja, hogy boldogboldogtalan fültanúja
a megjegyzéseinek, és éppen most, amikor nálunk lebzsel a pápai követ.
Fülöp hiába tartózkodik Tétényben, ezer fület hagyott Budán.
– Sohasem hallottam a fiatal királynét senkivel veszekedni, de még csak
hangoskodni sem – jegyeztem meg csodálkozva.
– Nem is őt hallják, hanem anyánkat, amikor vele kiabál. Ő aztán igazán
nem fogja vissza magát. Tehát az öcsém nem azt akarja, hogy Izabella
inkább a klastromban lakjon? Mert a madarak ilyesmit csiripelnek ám…
– Én erről nem tudok – feleltem.
– Istennek hála! Nem igazán szeretnék vigyázni rá, az nem nekem való.
Ő meg én… tűz és víz. Előbb-utóbb összekülönböznénk. Hanem azért
mégis a fejemben motoszkál, hogy László miért épp ide, a klastromba
szólította, és mit akar neki mondani. Vagy talán egyszerre kettőnknek?
Ekkor megláttam nagyapát – a kerítés melletti kőpadon ülve egy
apácával beszélgetett, s felém intett.
Lassan leszállni készült az alkony, amikor tülök bődült a Dunán. Erik
futva érkezett, s jelentette:
– Itt van a felséges úr! Hajón jött…
A sziget déli végén, ahol a sodrás jóval szelídebb, egy hosszú, karcsú,
sokevezős naszád siklott a fövenyre. László király köznapi öltözékben,
Bese mellett állt a hajó orrában.
Miközben a király elé siettem, hogy jelentsem neki: minden a parancsa
szerint történt, az apácák az udvarra sereglettek.

❈❈❈
A király négyszemközt akart beszélni Izabellával, és Erzsébet hercegnő
megütközött azon, hogy arra kérte, hagyja magukra őket. A kápolna
csendjében László egyenest mondandója közepébe vágott:
– Örvendek, hogy egészségben látlak. Azért akartam veled mielébb
beszélni, mert nem tetsző híreket kaptam a gyűlésen. És már nem is
először! Némely urak vádolnak téged, mások meg éppenséggel dicsőítenek.
Tudni akarom, mi az igazság!
 – A vádakról nem tudok, dicséretet pedig szinte sosem hallok – felelte a
királyné könnyes szemmel. – Nem értelek, férjuram. Mit teszek
helytelenül? S ha tudatlanságból vagy tapasztalatlanságból el is követek
valamit, azt sosem szándékkal teszem. De senki sem vette eddig a
fáradságot, hogy azonnal figyelmeztessen, és kijavíthassam.
Izabella, mióta a legátus az országban megjelent, talán még ritkábban
váltott szót férjével. Néha hetekig sem találkoztak. Megszokta már, hogy az
ura mellőzi, de nem fogadta el, és még mindig nem értette, miért – ám
ahogy lassan beletörődött, az okát is egyre kevésbé kutatta. Arra gondolt,
hogy Kun Erzsébet áskálódik ellene.
– Egymagam vagyok a nap nagy részében – folytatta a királyné. – A
társalkodóim osztják meg magányomat, hímzéssel, varrogatással,
imádkozással és beszélgetéssel töltjük az időt. Nem értelek, felséges uram,
mi hát a bajod velem. Mit nem teszek jól? Mondd meg, kérlek, hogy még
egyszer ne kövessem el…
– Talán nem kellene ennyire visszahúzódnod, és akkor királynéhoz
méltóan telnének a napjaid – válaszolta László. – Akkor sok egyebet is
látnál és hallanál. Nem azt mondtam, hogy hibáztál. Az urak egy része
viszont azt állítja, hogy mindig csak négyszemközt tárgyalsz a pápa
legátusával, amikor Tétényből visszajön Budára, ráadásul mindenben egyet
is értesz vele.
– Ha négyszemközt teszem, honnan tudják, mivel értek egyet? Bár az
egyetértésem igaz. Nem teszek egyebet, mint te, aki szintúgy elfogadod a
püspök atya kívánságait és tanácsait, legalábbis én így tudom tőle.
Lászlóban e szavak nyomán forrni kezdett az indulat, mert Izabellának a
maga módján igaza volt. Nem láthatta az ura gondolatait, és el sem tudta
képzelni, hogy László játékot űzhet az általa mélységesen tisztelt
püspökkel.
A király még uralkodott az indulatain, és halkan azt kérdezte:
– Biztosítottad a követet a támogatásodról, Izabella?
– Természetesen igen, hiszen királyné vagyok. Úgy vélem, ezt kell
tennem, mert ez a korona és az ország érdeke.
– Ezt nyilván tőle hallottad – jegyezte meg László.
– Tőle is… – felelte Izabella.
– Mondtam valaha, hogy a pápa és az én érdekem mindenben egybevág?
Hogy semmit sem kérdőjelezek meg abból, amit üzent, s aminek szószólója
Fülöp? El tudod hinni, hogy csendben várok, miközben a pápa és a követe a
maguk képére akarják formálni a királyságomat és a törvényeinket?
– Azt gondoltam, ugyanazt vallod és hirdeted, mint ő és számos magyar
egyháznagy – mondta döbbenten Izabella. – Tudom, hogy sok esetben
másként vélekedsz fontos dolgokról, de… én akkor is a krisztusi hit mellett
köteleztem el magam, és ezen nem is akarok változtatni. Az erre vonatkozó
új utasításokat pedig a pápán és a legátuson keresztül kaptuk.
– Azt gondolod, hogy engem a pápa utasíthat? – kérdezte László.
– Bizonyos vonatkozásban igen. A szentatya Isten földi helytartója.
– Vagyis továbbra is tartod, hogy mindenben támogatod a legátust?
– Ezt kell tennem, felséges férjuram. Erre kötelez a hitem.
– Akár ellenemben is? – kérdezte fojtott hangon László.
– Ellenedben csakis akkor, ha az, amit teszel, szemben áll a hittel.
A király ingerülten elfordult tőle, aztán mintha a kápolna padozata alá
temetett, hét esztendeje a szeme láttára felkoncolt Béla herceghez vagy a
szent életű Margit nővérhez intézte volna szavait, megkérdezte a királynét:
– Egyáltalán tisztában vagy azzal, hogy mi az országunk érdeke?
– Ami a hittel nem ellenkezik, az mind érdekében állhat a trónnak és
neked, uram… – felelte elcsukló hangon és bizonytalanul a királyné, aki
összekulcsolta a kezét, hogy László ne lássa ujjai remegését.
– Hit és trón… Azt hiszed, e kettő mindig tökéletesen kiegészíti vagy
feltételezi egymást? Hogy a pápa akarata az enyém is, és fordítva? Nagyon
egyszerűen látod a világunkat, Izabella! Ha egyszer így van, minek
avatkozol a politikába? Mi szükséged arra, hogy Fülöpöt a támogatásodról
biztosítsd, azt ígérve neki, hogy elmémet az igazság felé fordítod? Netán
félkegyelműnek tartasz?
– Nem! Nem, én soha… – dadogta ijedten, sírásra görbült szájjal
Izabella.
– Panaszkodtál a legátusnak rám? – vetette oda a kérdést László. –
Fölpanaszoltad, hogy nem teljesítem veled kapcsolatban férji teendőimet?
– Ezt sem tettem! Nem is merném, hiszen tudod, hogy a szemérem nem
engedi… Én… annyira szégyellném, ha ilyesmiről kellene…
– Nem kellene! – csattant fel a király. – Egyáltalán nem kellene, és
eszedbe se jusson! Ehhez se papnak, se világinak nincs köze! Csak rád és
rám tartozik, mondjanak bármit, hivatkozzanak akármilyen törvényre!
Mellesleg szólva… a legátus azt állítja, hogy igenis panaszkodtál.
– De hát nem tettem! – hajtogatta kétségbeesetten a királyné. – Nem!
 – Eszerint Fülöp hazudik? Nem lepne meg!
– Az nem lehet! – sírta a királyné, visszafojtva a hangját, hogy senki se
hallja. Szégyellte, hogy ennyire gyengének látják.
– Nem hiszed, hogy egy pápai követ is lehet hazug? Hogy egy pap is
lehet becstelen? Hogy félrevezethet? Kihasználhatja a
tapasztalatlanságodat?
– Ezt… elképzelhetetlennek tartom… – sírta a reményvesztett királyné.
László nem akarta tovább kínozni, ezért valamivel higgadtabban
folytatta:
– Jó, miért is ne hinném, hogy rosszat semmiképpen nem akartál. De
gyóntál, és akkor biztosan beszéltél ilyesmiről. Kérlek, soha többé ne tedd!
Gyónási titok ide vagy oda, beszélnek róla mégis! És ne mondj semmit
Fülöp legátusnak! Ne szorgalmazd a vele történő találkozást, erre kérlek! És
ne civódj az anyámmal. Húzd meg magad olyan csendben, amennyire csak
lehet. Ezzel segíthetsz engem leginkább ezekben a zavaros időkben. Látnod
kell, hogy fel akarnak használni ellenem. Ha egy világi vagy egyházi
előkelő beszélni akar veled, mondd, hogy nem érzed jól magad! Hogy
gyengélkedsz. A tisztelgő látogatás fogadásán túl nincs velük dolgod.
– Így lesz, férjuram, ígérem – sóhajtotta a könnyeit törölgetve Izabella. –
Ekként teszek mindent a jövőben…
László igazából sosem gyűlölte a feleségét. Nem szerette, hogy a nyakára
ültették, és kezdettől látta a távolságtartást Izabellában is. Nem kevés
bizalmatlanság férkőzött közéjük, ám ennek semmi köze nem volt ahhoz,
hogy a nászt elhálták-e, vagy sem.
A király elégedetten bólintott, majd figyelmeztette:
– Ha mégis felkeresnek, legjobb lesz, ha azonnal elmondod nekem, mit
akartak. Mindegy, hogy egyházi vagy világi az illető. Nem ismered eléggé
ennek az országnak a viszonyait, a nemzetet, és nem engedhetem, hogy
kijátsszanak ellenem! Fogalmad sincs róla, micsoda tűzvihart indíthatsz el
egy meggondolatlan kijelentéssel, még ha jó szándékból teszed is.
Amennyiben viszont nem tudod teljesíteni azt, amit elvárok, akkor… akkor
el kell gondolkodnom azon, hogy felügyelet alá helyezzelek. Talán éppen
ebben a klastromban. Vagy velem, vagy sehogy, Izabella! Gondold meg jól,
amit most mondtam, és dönts! De te és én nem állhatunk külön
véleményen, mert az urak azonnal szétválasztanak minket, és kijátszanak
egymás ellen.
 – Ezt… nem egészen értem, uram – mondta bizonytalanul a királyné. –
Magyarázd el pontosabban, kérlek…
László a kápolna félig nyitott ajtaján át az egyre sűrűbb homályba
burkolózó udvarra pillantott.
– Látod azt az öregembert? – kérdezte Berény felé biccentve. – Nála
jobban senki nem tudja, mire gondolok. A bőrén tapasztalta, mi történt az
anyám és az apám, vagy az apám és a nagyapám között mások
áskálódásának köszönhetően. Ha kéred, részletesen elmagyarázza. Azt
akarom, hogy gondold át, amiről most beszéltünk! Nem szeretnék számodra
kellemetlen döntést hozni. És még egyszer figyelmeztetlek: a legátussal
nem a te dolgod tárgyalni! Ha felkeres, azt csakis azért teszi, hogy kiszedje
belőled, amit mástól nem tud, aztán elferdíti a hallottakat olyan irányba,
amiből neki haszna származik. Most… Isten áldjon, Izabella! Találkozunk,
ha vége az országgyűlésnek.
László lépett ki elsőként a kápolnából, és tekintete találkozott a meglepett
Erzsébetével. Mivel Izabella néhány lépésnyire állt tőlük, kun nyelvre
váltottak.
– Mi van, öcsém? Történt valami köztetek? Akarod, hogy segítsek?
– Köszönöm, nővérem, de nincs rá még szükségem. Csak beszélj
Izabellával, és magyarázd el neki, miért fogja be a száját azok előtt, akik
célzatosan felkeresik, hogy beszéltessék, vagy egyenest ellenem hangolják!
Úgy érzem, számára ez még nem világos. Nem mindig tudja, mit mondhat,
és miről lenne jobb hallgatni, így aztán sokat árthat nekünk.
Erzsébet egészen a naszádig kísérte az öccsét. Belékarolt a fák közt
vezető ösvényen, és így szólt:
– Talán ha megpróbálnád a feleségedként kezelni… Hányszor kell még
elismételnem, hogy megértsd? Ha azon lennétek, hogy normális királyi pár
módjára éljetek… Sosem állítanám, hogy el kellene dobnod Éduát. Minden
nagyúr tart ágyasokat. Pontosan tudom, miként gondolkodsz róla, és azt is,
hogy meddő vállalkozás lenne bárki részéről téged erre késztetni.
– Ezt most miért mondod? – kérdezte döbbenten László, mire a nővére
szeretettel átölelte.
– Drága öcsém! Ha akarod, elmagyarázom, hogy mit jelent egy nőnek a
férfi. Ha maga mellett tudja és érzi, megváltozhat a gondolkodása is.
Fordítsd magad felé Izabellát! Nem nagy áldozat. Csak nyernél vele, és még
a politika is megváltozna. Nápoly és az apósod, a hercegi sógorod és Mária
nővérünk révén a Lateránban attól kezdve más szemmel néznének téged.
Csak annyi kell, hogy Izabella a leveleiben arról számoljon be, hogy vele itt
minden a legnagyobb rendben van. Érted már, László?
– Értem. De sajnos egyelőre nem találom az utat Izabellához.
– Keresed azt az utat egyáltalán? – kérdezte kétkedő mosollyal Erzsébet.
– Miért nem látod, hogy itt húzódik az orrod előtt! Minden csakis rajtad áll.
Egyebet sem kell tenned, mint úgy bánni a feleségeddel, ahogy egy jó
férjhez illik. Ez neked semmibe sem kerül, de rengeteget nyerhetsz vele!
Melléd fog állni, és önként távolodik el azoktól, akik környékezik. Bánj
vele végre úgy, mint egy nővel! Csak menni fog, nem? Hisz nem csúnya,
nem visszataszító…
– Eh, hagyj engem ezzel, Erzsébet! Mit tudsz te erről?
– Hogy mit tudok arról, mire van szüksége egy asszonynak, főleg ha
királyné? A te különleges helyzetedről nyilván nem sokat, mert nem vagyok
mindig melletted. De az asszonyokról és a férfiakról annál többet tudok,
elhiheted. Miért nem teszed meg Izabellával ugyanazt, mint Éduával vagy
más nőkkel? Mikor adtál neki ajándokot, mint Éduának? Emlékszel
egyáltalán ilyenre? No igen, egyszer egy kis szerencsehozó Fortuna-szobrot
három esztendeje azért mégis ajándékoztál neki… Büszke vagyok rád azért,
hogy tetszel a nőknek, öcsém. Tényleg! Sokkal jobb, mint az ellenkezője…
De ez nem magyarázat arra, miért viselkedsz így Izabellával.
– Te még sosem láttál olyan teremtést, aki annyira irtózna a testiségtől,
mint Izabella! – felelte ingerülten László.
– Akkor erről az oldalról hagyd békén! – javasolta Erzsébet. – Legalábbis
egy darabig… míg maga nem közeledik. De legalább ne mellőzd, öcsém!
Keresd fel többször, vigyél neki ajándokot, kedveskedj neki valami
aprósággal, beszélgess vele! Kérd ki a véleményét, és mindegy is, hogy
később figyelembe veszed, vagy sem. Hadd lássa, hogy a feleséged!
– Senkitől nem fogad el tanácsot, és ami a nászt illeti, tudja, hogy örököst
kellene szülnie, és ehhez nem elegendő az imádság, de ezzel be is csukja a
kaput. Azt gondolja tán, hogy megint megtörténik egy szeplőtelen
fogantatás? Ej, Erzsébet! Ő nem a mi fajtánk. Nem tudom, mi az, ami
gúzsba köti, talán a neveltetése, a származása… De riasztó. Ettől
függetlenül átgondolom a tanácsodat, drága nővérem. Kívánom, hogy
legyen igazad!
– Jól van, László. Tedd ezt, és meglátod, hogy igazam van! És ne feledd,
hogy egyedül ő szülhet neked örököst, senki más! Még Édua sem. Nem
lenne olyan országnagy, aki elfogadná a balkézről született fiadat.
 – Ebben is igazad van. Figyelmeztettem Izabellát, hogyan viselkedjen a
jövőben, de beszélgess vele te is minél többet. Most mennem kell. Kérlek,
mondd meg Berénynek és Hektórnak, hogy várom őket a parton. Vigyázzon
rád az ég, Erzsébet! És óvd magad, mert valakire nekem is támaszkodnom
kell.

❈❈❈
A király a naszád orrán ült, amikor megérkeztünk. Közeledtünkre lezökkent
a fövenyre, és lassú léptekkel a sziget csúcsának keleti széle felé ballagott,
ahonnan jól láttuk a közeli Jenő falu révészeit, amint a csónakokat éjszakára
sorra partra húzták. Szinte teljesen besötétedett már, és a parton őrtüzek
gyulladtak.
– Azt akarom, hogy még ma keljetek át a pesti oldalra! – mondta László.
– Visztek magatokkal egy írást a kunokhoz. Alpra, Tolon és Ozor
nemzetségfők tegnap hazamentek, néhány megbízottat hagytak csak itt a
gyűlés végéig. Egyikük elkísér benneteket Alpra szállására, mert ott
gyülekeznek a kun urak.
– Máris összehívták a nemzetségfőket? – kérdezte nagyapa. – Ebből nem
sok jót nézek ki, felség.
– Mi az írás, amit vinnünk kell, királyom? – kérdeztem.
– Kiváltságlevél – felelte, és nagyapa bólintott. Ő jobban tudta, mit is
jelent ez egészen pontosan. – Kiváltságlevelet visztek a kunoknak, de erről
kettőtökön kívül addig senki nem tudhat, míg Alprával meg nem beszélitek!
– A kiváltságlevél tartalma, gyanítom, szöges ellentétben áll a templomi
fogadalmaddal, felség – jegyezte meg nagyapa, de László király a fejét
rázta.
– Nem éppen – felelte. – Pontosan ettől bonyolult a dolog, és az
érkezésem előkészítését emiatt nem bízhatom akárkire. A templomban tett
és a gyűlésen megerősített fogadalommal sokat elvettem a kunoktól, és
joggal érezhetik, hogy cserben hagytam őket. Adnom is kell, hogy el ne
pártoljanak, de ehhez az szükséges, hogy a kiváltságlevélben foglaltakkal
egyetértsenek. Kiváltságot akkor kapnak, ha teljesítik mindazt, amire én és
a két vezérük fogadalmat tettünk. De abban már most bizonyos vagyok,
hogy a vállalásokból szinte semmit sem tudunk megvalósítani. A kunokkal
nem lehet úgy bánni, ahogy azt a pápa képzeli.
 – De azt sem engedheted meg, hogy a kunok a fejedre nőjenek! – fűzte
hozzá nagyapa, akitől László király még a kemény, de okos figyelmeztetést
is elfogadta. – Egy napon majd azt veszed észre, hogy a nemzetségfők
szövetkeznek a legerősebb magyar és félig magyar oligarchákkal ellened.
– Vagyis hibának tartod, hogy kiváltságlevelet akarok adni kun
véreimnek?
– Dehogyis, felség! A kiváltságlevél jó dolog, mert a diplomácia része,
még akkor is, ha kemény feltételeket tartalmaz. Arról nem is beszélve, hogy
ebből a legátus is láthatja: tőle függetlenül is születik országodban királyi
akarat. És mi lesz még a dolgunk Alpra úrnál, felség?
– Hogy a nemzetségfőket az ő támogatásával rábeszéljétek, fogadják el a
kiváltságlevelet, továbbá mindazt, ami utána következhet – felelte a király.
– Ezen igen sok múlik a későbbiekben.
– Értem. De minek a fejében fogadják el, uram?
– A megaláztatást, ami őket érte, valahogy át kell fordítani – felelte
László. – Fogadják el, amire esküt tettem a pápa követe előtt, és amit Ozor
és Tolon a maga részéről szintúgy megerősített, hogy kedvező helyzetből
vehessük fel a harcot a két nép közös érdekében.
– Az egyházzal szemben?
– Mindenkivel szemben, aki ellenünkre tesz.
– Azok a kunokra nézve rettentő kemény követelések, felség – jegyezte
meg nagyapa. – Beszéljük rá őket, hogy fogadják el a kedvedért?
Megtesszük, de lehet, hogy a bőrünk bánja, ha a kunok nem értik meg
ennek politikai hátterét. Mert csupán azt látják, hogy követelsz, és a
kiváltság csak a ködös jövőre nézve érvényes, miután mindazt teljesítik,
amit vállaltál.
– Ezért küldelek éppen titeket, mert te, Berény, képes vagy bölcs
szavakkal szólni – mondta a király. – Miklós is veletek tart, és ötven kun,
hogy biztonsággal oda is érjetek.
Nagyapa nem nézett Lászlóra, de bólintott. Mi egyebet is tehetett volna a
királyi parancsra?
– És még mit kívánsz tőlünk, felséges úr?
– Hogy értessétek meg velük azt, amit a mai napon attól az agyafúrt
Iszmáiltól megtudtam. Hogy amennyiben nem hajlanak a követelések
teljesítésére, a bárók hadat vezetnek ellenük. Egyedül én tudom ettől
megóvni őket.
 – Leszámolás, egyszer s mindenkorra? – kérdeztem. – Ezt mondta
Iszmáil? Ilyet egyik se merne kezdeni, annak ellenére, hogy ott van a
fejükben.
– Mernének! – vágta rá a király. – Még akik az én pártomon állnak is, a
kunokat idegen testnek tartják. A föld, amelyen laknak, szintúgy sokuknak
kellene. Már titokban fel is osztották egymás közt. Figyelmeztessétek
Alprát, hogy hamarosan felkeresem. Érkezésem indokául mondjátok, hogy
a vállalt kötelezettségek elindítása miatt teszem meg az utat.
– Valóban azért, uram? Vagy csupán eleged van abból, ami Budán
körülvesz? – kérdezte nagyapa.
– Azért megyek – felelte türelmesen László –, hogy biztosítsam a
világiakat és az egyháziakat, élükön Fülöppel, arról, hogy teljesíteni
szándékozom a kunokkal kapcsolatban tett ígéreteimet. Láthattátok, hogy
leginkább a kunok érdeklik őket, és ami köröttük van… mintha más nem is
létezne. A legátus a Lateránban lebzselő számos főpappal együtt vadaknak
tartja a véreimet, s bár nem mondja, de szent meggyőződése, hogy egy
ördögi népet kell az egyházba vezetnie, megjuhászítania.
Nagyapa a fejét ingatta.
– Értelek, uram. Úgy véled, jelen helyzetben ez az egyedül célravezető
lépés, amit megtehetsz?
– Ezt miként érted, öreg? Szavaid túl talányosak.
– Felség! Te az imént újfent a bizalmadba avattál minket. Nem érheti
ennél nagyobb tisztesség a magunkfajtát. Bizalomra bizalommal felelek,
uram. Kényes feladattal küldesz minket a kunokhoz, ezért észnél kell
lennünk minden egyes szónál. Híven tolmácsoljuk majd üzenetedet, és
előkészítjük érkezésed. Éppen ezért szeretném tudni, ha megbocsátasz…
Voltaképpen úgy véled, hogy egyetlen ügyes lépéssel elveszel a kunoktól,
meg adsz is nekik, és közben megnyugtatod a legátust és a bárókat? S
teszed ezt úgy, hogy tudod, a kunok szinte semmit sem fognak
megvalósítani abból, amit esküvel fogadtál?
László elmosolyodott.
– Az eszed most tán még élesebb, mint fiatalabb korodban, Berény.
Mások csak azt látják, hogy két penge közt táncolok, te azonban érted az
okát, ráadásul azt is látod, merre mozdulnak a villámsebes pengék. Nem
csalatkozhat bennem egyik fél sem. A kunok félig a véreim, a bárókon
pedig a trón hatalma múlik. Ne hidd, hogy én nem tudom: jó néhányuknak
akkora az ereje, hogy bármikor megfoszthatna engem a koronától.
 – És ne legyenek kétségeid, uram, hogy meg is tennék! – felelte nagyapa
sokat sejtető hangsúllyal.
– Még sokáig fogok a pengék között egyensúlyozni, Berény, s közben
egyre kevesebb lesz a kapaszkodó. Tudod, mire célzok.
– Azt hiszem, tudom. Egyre kevesebb melletted a világi és az egyházi
méltóság, ráadásul most még a pápa is… És a kunok, akik benned látják a
boldogulásukat, jövőjüket. A Mindenható adjon neked elég erőt, uram!
Nem hittem volna, hogy László politikai kérdésekben valaha is ily
nyíltan megnyilvánul. De úgy gondolom, sokkal inkább nagyapának, az ő
bölcsességének szóltak a szavai, mint nekem.
– Várjunk rád a kunoknál, felséges úr? – kérdeztem.
– Igen, és magatokkal viszitek az esztergomi Gergely prépostot is. Ő
jegyezte le a levelet, amelyet küldök, és ő olvassa majd fel Alpránál!
Vigyázzatok Gergelyre! Egyértelműen a hívünk, ezért már most is
fenekednek rá. Manapság nem nagy ügy papot ölni, ráadásul ha a kunoknál
esik meg, máris kész az indok a háborúra.
Átlépett a naszád palánkján, és mi is beszálltunk. Miután partra tett
bennünket, a hajója folyás iránt, erőteljes evezőcsapásokkal folytatta útját a
csóti szigeti táborhelyre.
Nyeregbe szálltunk, és az ó-budai várkastélyba vágtattunk. Elenitől és
Nikótól ismét búcsút kellett vennem.
Nagyapával hajnal előtt keltünk át a Dunán, és a kun fegyveres kíséret
tagjai, Miklóssal az élen, valamint Gergely prépost Pest alatt vártak ránk.
Mire a nap a látóhatár aljára kapaszkodott, már Alpra nemzetségfő szállása
felé tartottunk.
VALAMIT VALAMIÉRT. TÁNC A KARDPENGÉK KÖZT

A távolból füstszagot sodort felénk a forró szél, és a legelő felett rezgett a

lég. Esőre várt a szikkadt föld, és a madarak tátott csőrrel pihegtek. A
lápvidéken is megcsappant a víz szintje, és a nádasok lakói a repedezettre
száradt sárban keresgéltek eleség után.
– Itt tavaly még nem volt szállás – jegyeztem meg Miklósnak, aki
bólintott, és azt felelte, hogy a tavaszi szállásváltásnak köszönhetően a
Dunához legközelebb lakó nemzetség egy hányada újabb területeket foglalt,
de ez még a kunok számára megszabott határok között maradt, nem
bitorolták el másét.
– Ez is megszűnik, ha a királyi fogadalmak érvénybe lépnek – mondtam.
– A kunoknak lassan meg kell tanulniuk szilárd hajlékot építeni és télen-
nyáron abban lakni.
– Kitelik még addig jó pár esztendő – felelte Miklós, aki nem titkolta,
mennyire nem tetszik neki, ami a véreire vár. – A kunokat eddig még
igazából senki nem tudta állandó lakóhelyre és házakba kényszeríteni. Attól
tartok, igen sötét lesz az a zivatarfelhő, amely majd az új rendelkezések
nyomán az ország fölé tornyosul, és a derhenyő5 azt is elviszi innen, aminek
jobb volna maradni.
Egyre közelebb értünk a szálláshoz, és komondorok rohantak elő az
erdősarok mögül. A fákon túl, az erős északi széltől védett helyen állították
fel a kunok a sátraikat, legalább negyvenet.
Tevék legeltek vagy feküdtek egykedvűen kérődzve az árnyékban, odébb
meg nagy ordibálással szamarak hajkurászták egymást, és nem messze a
szállás ménese kavart port. Ki tudja, miért hajtották meg a hőségben? A
közeli folyóágról gémek és gödények kaptak szárnyra, és néhány kör után
ismét a vízre ereszkedtek.
De nem láttunk egy szállásbélit sem, csak a hangjukat hallottuk jóval
távolabbról, az pedig nem vallott békés tevékenységre. Végül aztán három
vérmes szállásőriző kun elénk vágtatott, de rögvest meg is juhászodtak,
amikor felismerték a királyi lobogót.
 – Épp a legjobbkor jöttetek – kezdte a legidősebb. – Részt vehettek a
vigasságon, mivelhogy éppen papot sütünk.
Mellettem a csöppet sem ijedős Gergely prépost arcából kiszaladt a vér,
és döbbenten nézett rám.
– Mit műveltek? Papot süttök? – kérdezte a kíséretünk tisztje. – Aztán mi
okból, testvér?
– Büntetés okán. Hogy mindegyik lássa, a szabad kunokkal senki nem
packázhat – felelte az egyik siheder nagy hangon. – Ez is csak tegnap
érkezett a szállásra, de az első dolga volt megsérteni a közösségünket.
– Ki itt a nemzetségfő? – kérdeztem.
– Nálunk csak szállásfő van – felelték. – A nemzetség feje innen egynapi
járásra szállásol, lejjebb, a Duna kanyargós holtágain túl.
A tiszt Miklós utasítására vágtát vezényelt, és berobogtunk a szállásra.
A kunok apraja-nagyja a sátrakon túli, lapályos réten gyülekezett, és az
asszonynép olyan fülsiketítőn zajongott, akár egy falka lúd, a férfiemberek
meg mintha csatára készülődtek volna. Gergely prépost a világ minden
kincséért se mozdult volna mellőlem, és keze-lába remegett, amikor
megpillantotta a máglyát, amelyet egy földbe ásott berena köré raktak, és a
rőzsekötegeken egy minorita szerzetes állt mezítláb, darócból varrott
köntösében, akinek csuklóit a berena mögött összekötötték.
Se élő, se holt nem volt már a rémülettől, és egyre azt leste, mikor
közelítenek a rőzsekötegekhez egy égő zsaráttal.
A tiszt azt tudakolta, ki a szállásfő. A mokány, idős kun azonnal
megérkezett, ráadásul nyeregben, ahogy a vendéget fogadni illik.
– Mit vétett az a barát, atyámfia? – kérdeztem a szállásfőt, aki azonnal
felismert, és a sátrakra mutatott.
– Hogy mit? Nézzétek! Ezt művelte velünk ez a nyavalyás csuhás!
A sátrak felé fordultunk, és a legközelebbin világosan látszott egy
fenyőszurokkal mázolt, háromágú szigonyféle, csak ennek nem voltak
hegyei.
– Ez az ördög botja – dörmögte mellettem Gergely prépost. –
Megbolondult ez a szerencsétlen testvérem, hogy ilyet tett?
– Minden sátorra ráfestette pirkadás előtt – folytatta a felháborodott
szállásfő. – Akad olyan sátor, amelyikre akkorát pingált, mint egy borjú.
Nem is értettük, mi ez a jel, de volt akkora ökör, hogy elmagyarázza.
– Azt állította – folytatta a szállásfő idősebb fia –, hogy egytől egyig
bűnösök vagyunk, és nem is tisztulunk meg addig, míg meg nem mártózunk
a keresztvízben, nem vezeklünk a bűneink miatt, és nem adakozunk a
szegényeknek. Pedig ezen a szálláson legalább húszan már korábban
keresztvíz alá álltak…
– Ekkora sértést nem tűrhetünk el, Hektór lovag – mondta a szállásfő. –
Itt igazságot kell tenni. Úgy döntöttünk, hogy bűnhődnie kell.
– Meg akarjátok égetni? Ezt nem tehetitek! Holnap a nyakatokon lesznek
a királyi katonák, és kiirtják a családodat! – figyelmeztettem a kunt, aki erre
csak elvigyorodott, és mondani akart még valamit, de ekkor felmorajlott a
szállás népe, és az asszonyok visítozni kezdtek.
– Mi a fészkes nyavalyát művelnek ezek? – kiáltott fel a szállásfő, és
átvágtatott a tömegen, mi meg utána.
A máglya sarkát, amelyen önkívületben imádkozott a szerencsétlen,
tűzhalálra ítélt szerzetes, meggyújtotta egy vásott kölyök. Felkapott a közeli
tűzből egy füstölgő zsarátot, és diadalmas üvöltéssel a máglya felé futott,
aztán a rőzsenyalábokra hajította.
Két felnőtt azonnal elrángatta a tüzet fogott, száraz ágakat, mert amilyen
meleg volt, és amennyire csonttá szikkadt a fa, egy percen belül morogva
lobogott volna a máglya. Két másik meg a gyereket kapta el, és eltángálták
istenesen, aztán visszazavarták a szállásra.
– Mielőtt ez az eszement kölök alágyújtott a barátnak, éppen azt akartam
mondani – folytatta a szállásfő megkönnyebbülten –, hogy gondolhatjátok,
hogy nem vetünk tűzre egy keresztény szerzetest. De a férfiakkal
megállapodtunk, hogy alaposan ráijesztünk. Gondoltuk, hadd törje a
nyavalya egy darabig, aztán majd kizavarjuk a szállásról. Ennyivel
megelégszünk.
– Akkor addig kergessétek ki – dörmögte nagyapa –, míg valóban baja
nem esik!
– Kikergetjük, de a magunk módján – vágta rá a szállásfő, és láttam, hogy
a kunok már készülnek a folytatásra. – Tegnap este három tiszteletre méltó
anyát azzal vádolt meg ez a birka, hogy biztosan boszorkányok, mert a
sátorajtó előtt hagyták a seprűt. Arra gondoltunk, hogy kiseprűzzük őkelmét
a szállásról. Mit szóltok hozzá?
– És ha nem értünk egyet ezzel? – kérdezte Gergely prépost.
– Akkor is kiseprűzzük. Nem várunk mi senki engedélyére, szabad nép
vagyunk – felelte a szállás feje.
Intett egy legénynek, aki felugrott a rőzsehalomra, és késével néhány
gyors mozdulattal levagdosta a szerzetesről az összes ruhadarabot, a
csuhától az alsóneműként hordott, derekára tekert és lábai közt átvetett
szennyes pőcig. Aztán elmetszette a csuklójára hurkolt kötelet, és
letaszította a földre.
– Futás! – parancsolta a pucér embernek. – Gyerünk, mire vársz? Szedd a
lábad, keresztény Isten szolgája! Iszkolj innen, míg meg nem gondoljuk!
Beletelt néhány pillanatba, mire a szerencsétlen rájött, mit kell tennie, és
botladozva futásnak eredt. A tömeg csupán akkor nyílt szét előtte, amikor
már csaknem beléjük szaladt. Aztán vagy húsz leány és asszony visítva,
átkozódva a nyomába eredt, és seprűvel verték a hátát, a hófehéren villogó
fenekét meg a lábszárát. Szó szerint kiseprűzték a szállásról.
– Hé! A kutyákat ne eresszétek utána! – parancsolta a szállásfő, és
néhány nagyobbacska gyerek lovon űzte tovább a menekülő szerzetest, ki a
pusztába.
– Akkor most minden egyenesbe jutott? Meddig kergetitek még?
– Amíg szusszal bírja. Nem akarjuk mi megölni.
– Legalább menjetek utána, és adjatok rá tisztességes holmit! – morogta a
prépost, majd a tiszthez fordult. – Elvisszük magunkkal Alpra úr szállására.
Mi lenne vele a pusztában? A végén úgy megtépik a szállásőriző kutyák,
hogy föl sem épül.
Továbbindultunk, a minorita barát pedig kapott egy koszos inget, meg
maga köré tekerhetett egy kiszolgált pőcöt. Gergely prépost azonnal
pártfogásába vette, bár nem éppen barátságosan.
Miután az itáliai szerzetes, aki Fülöp legátussal érkezett, hogy a kunok
térítésének veszélyes, de Istennek tetsző munkájában részt vállaljon,
zaklatottan ecsetelte, miként bánt vele ez az ördögi nép, Gergely ékes latin
mondatokkal azt felelte:
– Hanem azért te egy rettentő nagy birka vagy, drága testvérem! Mégis,
mit képzeltél? Betoppansz egy szállásra, aztán az ördög jelét pingálod a
sátrakra? Megbolondultál? Úgy kezded a térítést, hogy vérig sérted őket?
Hol tanultad ezt, melyik oskolában? Szerencséd, hogy ilyen béketűrő
kunokkal találkoztál, mert más szálláson nyársra húztak volna, mint egy
malacot. A legjobb lenne, ha hazamennél. Nem neked való ez a munka,
testvérem!
Estére értünk Alpra nemzetségfő nagy szállására. Nála találtuk Tolon és
Ozor nemzetségfőt, akik szívélyesen üdvözöltek minket, bár Gergely
préposttal szemben a kun előkelők meglehetősen visszafogottan
viselkedtek.
 Túlságosan meleg volt a sátorban, ezért a szabad ég alatt ültünk le
tárgyalni, ahol csak egy aprócska tűz adott világot a csillagok és a hold
sápadt fénye mellett. A távolból sakálok vonítását hozta a fuvallat, valahol
róka vakogott, s a közeli folyópart nádasában vaddisznók csörtettek.
Alpra szállása még a körösszeginél is nagyobbnak tűnt, és a sátrak előtt
gyújtott tüzek élénkvörös ékkövekként villogtak.
– Azt remélem – kezdte Alpra –, őfelsége nem azért küld elébb titeket,
hogy elmagyarázzátok nekünk, miért érkezik majd hozzánk, mert
ütődöttnek vél bennünket. Ha akkor mondja el, úgy is megértjük. Amit
elfogadhatunk a parancsaiból, azzal úgysem lesz baj, amit meg nem… Hát
akkor akárkit küldhet, mi úgyis nemet mondunk.
– Csak hát most úgy áll a dolog, hogy nemet mondani nagy hiba lenne –
jegyezte meg nagyapa, aki Ozor mellett foglalt helyet, maga alá húzott
lábbal, befelé fordított csizmatalppal, ahogy a szokás előírja. – Őfelsége
azért küldött minket előre, hogy ezt megértessük veletek. Látnotok kell,
milyen helyzetben van.
– Milyenben, barátom? – kérdezte Alpra.
– Kényesben és pocsékban. Éppen ezért kell nektek, kunoknak támogatni
őt. Ha már nem számíthat a ti segítő szándékotokra sem, az annyit jelent,
hogy a trónnak harangoztak, de azzal együtt nektek is. Nem jelentheti ki a
kunoknál senki, hogy jobban szeretne egy bárót a nyakába, miután egyes
mindenre kapható főurak László királytól elveszik a koronát! Vagy mégis?
– Jól van, értjük, hogy össze kellene fognunk, és minden nemzetségnek
egyként a király mellé állni – mondta higgadtan Alpra. – Azt mondtátok,
kiváltságlevelet hoztatok, de mégsem egészen az, mint amire a neve utal.
Akkor hát valamilyen üzenet? Mire készüljünk?
– Gergely prépostról hallottatok már – válaszolta nagyapa az esztergomi
papra pillantva. – Tudom, hogy sok egyházi embert ismertek, de ő valóban
tisztességes és egyenes, s őszintén kedveli a kunokat. A király szándékkal
őt küldte hozzátok. Nehéz a dolga, de egyikünké se könnyű. Ha
megengeditek, felolvasná ennek a kiváltságlevélnek a legfontosabb
kitételeit.
Kiemeltem a tűzből egy égő, vékony ágat, és közelebb húzódtam Gergely
mellé, aki kihengerítette a pergament. Megköszörülte a torkát, és kun
nyelven olvasni kezdte.
A kunok mindig nagyobb tisztelettel viseltettek azok iránt, akik a
nyelvükön szóltak. Alpra a térdére könyökölve, figyelmesen hallgatta.
 – Először is, nemzetségfő urak… ez a kiváltságlevél valójában egy
kötelezettségvállalás. Ha teljesül, utána jöhet a kiváltság. Mindnyájan
felséges urunk kérése szerint cselekedjetek…
– Hm? Kérése szerint… – döccent ki a megjegyzés Alprából, és Gergely
prépost bólintott.
– Igen, nemzetségfő uram. Őfelsége a lelkemre kötötte, hogy mindezt
kérésnek vegyétek attól az uralkodótól, aki egy vérből való veletek, és soha
nem is gondolta másként. Tehát kérés…
– Folytasd! – unszolta Ozor. – Mit kér a felséges úr egészen pontosan?
– Hogy ti legyetek, akik a többi nemzetségfővel tárgyaltok, és vegyétek
rá őket: kötelezzék magukat a vállalások teljesítésére, melyekre a felséges
úr esküt tett, és amit ti ketten már a budavári esküvel megerősítettetek.
– Ha így van, akkor fölösen jöttetek – morogta Tolon. – Tudom, mire
tettem fogadalmat, és azt is, hogy miért.
– Meg azt, hogy miként vélekedtetek erről már akkor is – jegyezte meg
Alpra.
– Remélem, nem azt akarjátok mondani – szólt közbe nagyapa –, hogy
ezt a fontos esküt elvetitek?
– Ki tudja, miként alakul a jövő? – kérdezett vissza Alpra. – A pápa
követe azt akarja, hogy hagyjunk fel szokásainkkal, mert szerinte
pogányok. Tán majd a pápa mondja meg nekünk, mi a pogány szokás, és mi
nem az? Tovább, prépost! Mit kíván még a felséges úr?
– Azt, hogy amíg a pápa követe az országban teszi a dolgát, a kun népből
hét kezest küldjetek László király udvarába, a béke zálogául, hogy
mindenki megnyugodhasson: rendben mennek a dolgok a térítés ügyében…
– Vagyis hét legszebb fiunkat küldjük túsznak – pontosította Alpra. –
Ezzel még nem lenne bajom, így megy ez, mióta áll a világ. Ama Atilla is
túsz volt valaha a rómaiaknál… Értjük. Tovább!
– A király megengedi, hogy a kunok a haj- és szakállviseleten ne
változtassanak…
Ozor fojtottan felkacagott, mire nagyapa halkan megjegyezte:
– Ne higgyétek, hogy a pápa legátusa nem akart még ezen is változtatni!
Azt követelte, hogy olyanná váljatok külsőleg is, mint a keresztény
emberek. Arcotokat beretváljátok, hajatokat úgy nyírjátok, mint ők, és nincs
helye többé varkocsnak, sem pediglen tömött bajusznak, mert az a
pogányság emlékezetét őrizné.
 – Mint a sátor? Amondó vagyok, hogy annak a legátusnak, de a pápának
is féreg bújt a koponyájába. Szívesen meglékelnénk, ahogy a birkákét.
Kerge gondolat az ilyen, és mondd, min változtatna a ház? – kérdezte
Alpra.
– Azt jelentené, hogy falvakban kellene élnetek – mondta Gergely
prépost. – Nem vándorolhattok többé úgy, mint a pusztai nomádok. De…
van még más is. Őfelsége erre a hártyára rovatta velem, hogy a kunok eztán
mindennemű törvénysértéstől tartózkodni kötelesek, de ha mégis
elkövetnek bűnöket, alávetik magukat a pápai legátus által kinevezett
inkvizítorok eljárásának, és elviselik az egyházi és a világi fenyítékeket.
Alpra Ozorra nézett, és az arca még a tűzfényben is jól láthatóan
elszürkült. Erről nem volt szó Budán.
– Pontosan tudom, hogy mi az inkvizíció! – csattant fel Alpra. – Ha a
kunok szabad népe fölé akarja helyezni a pápa, és ezzel László királyunk is
egyetért, akkor…
– Mit gondoltok, hány nemzetségfő értene egyet az ilyen követelésekkel?
– vágott a szavába Ozor. – Őfelsége nem látja be, hogy ebből véres belharc
kerekedhet? Ezt nem akarhatja, ha egyszer szüksége van ránk. Ha mi nem
vagyunk, talán már nem ő ül a trónon, hanem valamelyik Kőszegi vagy
Gutkeled ugráltat minket meg a magyarokat.
– Őfelsége azt akarja, hogy a kunok dolgában a mindenkori nádor lépjen
fel bíróként – folytatta Gergely. – Ezzel egyet kell értenetek! Ha köztetek
kerül sor vérontásra, azt kun bírákra bízná. Ha a kun bíró ítéletével senki
nem elégedett, abban az esetben őfelsége tesz igazságot.
– Nagylelkű gondoskodás – jegyezte meg gúnyosan Tolon. – És a
szállásterületünk legalább megmarad őfelsége új elgondolása szerint is?
– Ugyanott élhettek, ahová IV. Béla király letelepített benneteket – felelte
a prépost. – A Duna és a Tisza között, a Körösök és a Maros vidékén, a
Maros és a Temes között. László király kijelenti, hogy a nemzetségfők
egytől egyig országos nemesekké, zászlósurakká lesznek. Megkapjátok még
a szállások közt gazdátlanul maradt királyi és királynéi javakat is.
– Szép elgondolás – hümmögte Ozor. – Csak túl sokat követel érte.
– A kun nép teljes szabadságát – fűzte hozzá Alpra, aki mögött három fia
dühösen taglalta a hallottakat –, beleértve a lelkünkét is! Vajon megéri-e
odaadni azért, amit cserébe kapunk? S csupán ennyi lenne a kiváltság? Ha
csak azt veszem, hogy mindenkor kötelességünk lesz hadba vonulni…
 Gergely prépost akadozva olvasta, melyik érsekséghez és
püspökségekhez tartoznak majd a kunok szállásai, de a kun urak erre is a
fejüket csóválták.
– Csak a vak nem látja, hogy őfelsége, aki sosem felejti hangsúlyozni,
hogy a vérünkből való – vetette közbe Alpra –, az egész nép
megkeresztelését az egyházi méltóságokkal és világi katonasággal óhajtja
nyélbe ütni. Az előbbiek jelenlétét értem, az utóbbiak viszont gondolkodóba
ejtenek, és ha erről hallok, a szablyám markolatára téved a kezem.
Kényszerrel akar uralkodni a kunok szabad népe felett? Ezen lesz még mit
töprengeni, prépost uram. Katonákkal fogják betartatni a ránk vonatkozó
királyi és pápai rendeleteket? Tudja egyáltalán őfelsége, hogy ez hová
vezet?
– Őfelsége mindezzel tökéletesen tisztában van, de ezt várja el a legátus –
mondta ekkor nagyapa. – A kérdés az, hogy mennyiben hisztek
királyunknak. Elhiszitek-e, hogy szablyaélen lépdel, miközben az
egyensúlyát keresi, mert nincs olyan helyzetben, hogy valakit egyértelműen
ellenségnek nevezzen, másokat pedig barátnak? Ő félig kun, és ezt nem is
felejti el. De ti mit akartok, urak? A király hamarosan idejön, és készen kell
állnotok a válasszal.
– Ha bizton tudnám, hogy a királynak szorult helyzetében ravasznak kell
lennie, és amit itt felolvastál, ez is a ravaszkodás része, akkor jobban bíznék
abban, amit ajánl – felelte Alpra. – De egyelőre csak azt látom, hogy
nagyon drágán akar megvásároltatni velünk egy olcsó, utálatos holmit.
– Ne tartsd olcsó holminak a kereszténység felvételének ügyét! – mondta
nagyapa. – Magad is tudod, mekkora jelentőséggel bír. Megvásárolhatod
rajta a kunok békéjét. Igaz, ha rosszul sáfárkodsz vele, a béke hamar
belharcba fordulhat. De az imént valamit kijelentettél, Alpra uram.
– Mire gondolsz, Berény uram? – kérdezte a nemzetségfő, és kíváncsian
nézett nagyapára, akinek bölcs szavai igencsak meglepték.
– Úgy látom, megértetted, hogy őfelsége szorult helyzetében kénytelen
olyan döntést hozni, amit máskülönben ő maga is ellenezne.
– Olvasol a gondolataimban, Berény uram – felelte Alpra.
– Akkor hát megkérdem: ha a véretekből való uralkodó szorult
helyzetben van, mi az üdvösebb? Lesni, miként kínlódik és csúszik egyre
beljebb a kelepcébe, vagy a támogatására sietni? Őfelsége semmi mást nem
akar, mint azt, hogy forgassátok meg magatokban, és döntsetek.
Felhatalmazott, hogy kijelentsem előttetek: a kunok érdekeit soha nem
fogja szem elől téveszteni.
Még jó néhány alkalommal folytatódott ez a beszélgetés. Napok múltán
újabb nemzetségfők érkeztek, és egyre többen ültük körül a tüzet.
Hozták a híreket, és közülük több is gyászos eseményekről tájékoztatott.
Ugyanúgy folyt tovább az ország különböző sarkaiban az urak
féktelenkedése, mint a legátus érkezése előtt. Főkolomposnak a Kőszegiek
számítottak, akik úgy dúlták mások javait, hogy közben bűnbocsánatért
esedeztek a pápánál, és még mindig azt követelték László királytól, hogy
vegye vissza őket bizalmába. Ám az uralkodó vonakodott ennek eleget
tenni.
Azt is beszélték, hogy a pápai legátus politikai és hitbéli szempontból
már annál is sokkal többet követel, mint amivel az országba érkezett. A
kunok pedig egyre jobban belegabalyodtak a hírek féligazságaiba, de
továbbra is bíztak a királyban.
László azonban még mindig nem mozdult ki Budavárból, mert attól
tartott, hogy a háta mögött nyílt lázadást szítanak és pártütést követnek el.
Legalább négy főúri család lett volna erre azonnal kapható, olyanok, akik
mindjárt a Kőszegiek után következtek.
Lassan, alattomosan a kunok közé is éket vert a bizonytalanság, és a
pusztai nép élezni kezdte a fegyvereket.
1279. SZENT MIHÁLY HAVA
A BUDAI ZSINAT

A nyúl-szigeti klastromban még a megszokottnál is nagyobb volt a csend.

Az apácák lábujjhegyen jártak, és suttogva kérdezgették egymástól, miért
épp most érkezett Fülöp legátus, hogy a szent életű Margit soror sírjánál
imádkozzék, hiszen a zsinat már megkezdődött Budavárban.
A követet itáliai papok kísérték, akik a klastromkertben sétálgattak, vagy
csöndesen beszélgettek a nővérekkel. Mindannyian roppant komolyan
fogalmazták meg mondandójukat, arcukon egyetlen halovány mosoly sem
jelent meg, mert mindenki előtt nyilvánvalóvá kellett tenniük, hogy ebben a
zaklatott országban felelősségteljes feladatot végeznek.
A legátus, aki mögött kérésére becsukták a kápolnaajtót, Margit
vörösmárvány síremléke előtt térdepelt. Amikor imáival végzett, egy nővért
küldött Erzsébetért. A hercegnő azonban megvárakoztatta a püspököt, és azt
üzente vissza, hogy maga is elmélyült az ájtatosságban.
Aztán kényelmesen összekészülődött, és lassan a püspökhöz indult, aki
már a hercegnő tartásából is érzékelte, hogy meg akarja mutatni neki: nem
akárki, s ezért még tőle is tiszteletet követel.
Noha Fülöp alaposan tájékozódott Erzsébetnek az apácarend iránti
elkötelezettségéről és viselt dolgairól – amiket alaposan fel is nagyítottak a
hírek –, mégis úgy tett, mint aki nem tud ezekről.
– Örvendek érkezésednek, leányom – mondta, jobbját csókra nyújtva, ám
a hercegnő csak úgy tett, mintha ajkával illetné a magas rangú vendég
kezét.
– Hasonlóképpen én is, püspök atya – felelte tiszta latinsággal. – Minek
köszönhetem hívásodat?
– Kegyes édesanyáddal már nem tudok beszélni – folytatta a legátus –,
mivel messzi birtokára távozott, a szepességi hegyek menedékébe, holott
szívem szerint leültem volna vele egy tartalmas eszmecserére. Eddig ritkán
jutott erre lehetőségem és időm, amit roppantul sajnálok.
– Ahogy kegyelmes édesanyám bizonyára nemkülönben – felelte
udvariasan a hercegnő. – De talán szerénységem is megteszi egy
beszélgetés erejéig, atyám. Miként édes anyámasszony, úgy jómagam is
mindenben állok szíves rendelkezésedre.
„Képzelem, mily őszinte elszántsággal” – gondolta Fülöp. Szinte
mindent tudott már Erzsébetről, és arra jutott, hogy a hercegnő is
megkörnyékezhető és befolyásolható, csak érteni kell a módját.
– Nos, leányom, szívemet fájdítja, hogy amiért a szentatya ebbe az
országba küldött, az oly lassacskán mozdul előre, akár egy csiga a poros
gyalogúton. Számtalanszor próbáltam már választ találni ennek okára, de
mindenütt falakba ütköztem.
– Mire gondolsz, püspök atya? – kérdezte Erzsébet ártatlan tekintettel,
holott pontosan tudta a választ. – Úgy tűnik, közbenjárásodnak
köszönhetően felséges öcsém megbékél legnagyobb ellenfelével, a Kőszegi
famíliával.
– Remélem, így történik – felelte Fülöp. – De most nem is rájuk
gondolok, inkább a kunokra. Kérlek, ne vedd sértésnek, de akik megtértek
közülük, azok is inkább csak színlelik a kereszténységet. Miért csukták be
eddig szemüket a magyar királyok, leányom? Tudsz-e erre válaszolni?
– Atyám, tudnod kell, hogy azok a kunok, akik Béla nagyapám idején az
országba bebocsátást kértek, a magyar urakkal sokkal keményebben
összekülönböztek, mint a mostaniak – felelte a hercegnő gondolkodás
nélkül. – A nagyapámnak engedelmeskedtek, ő pedig elnézte szokásaikat.
De a régiekből alig maradt, atyám. A maiak sokkal szelídebbek, és hajlanak
az okos szóra. Öcsém ezt az ország jobbítása és erősítése érdekében
szeretné kihasználni, ezért ápol velük barátságot. Túlzás nélkül állíthatom,
hogy szerfölött kedvelik őt.
Ám a legátus nem feltétlenül ezt akarta Erzsébettől hallani. Már az is
zavarta, hogy Lászlóról ily körmönfontan nyilatkozott, s nem ítélte el,
amiért a pogány kunokkal a kelleténél szorosabb kapcsolatokat ápol.
– Felséges öcséd fogadalma és esküje – vetette közbe türelmetlenül –,
úgy érzem, őszinteségtől áthatott, és maga is azt az utat találja
követendőnek, amelyet Krisztus jelölt ki a magyarok számára… Mégis, mi
oka lehet annak, hogy eddig egyetlen vállalását sem teljesítette? Sajdul a
szívem, ha arra gondolok, hogy netán miattam. Talán túlságosan sokat
kívántam?
Erzsébet átlátott a szitán, és tudta, milyen célt szolgálnak a szépen
faragott latin mondatok. Komolyságot erőltetett az arcára, és mesterkélt
alázattal azt felelte:
 – Püspök atya, jó szándékod vitán felül áll. Megérinti szívemet, ahogy
magad ostorozod, mondván, túl sokat kívántál. De meg kell vallanom, hogy
valóban sokat. Tudnod kellett volna, hogy őfelsége ily rövid időn belül nem
képes komoly eredményt elérni, annál is inkább, mert a legelső követelések
közé tartozott a kunság életmódjának, vallásának megváltoztatása.
– Bocsáss meg, leányom – vetette közbe kenetteljes hangon a püspök –,
de még csak látszata sincs annak, hogy őfelsége maholnap belefog.
– Remélem, nem látod ebben a rosszindulatot, netán a pokolbéli kezét? –
játszott a szavakkal Erzsébet. – Mert öcsémtől mi sem áll távolabb attól,
hogy az ördög sugalmazásának engedjen. Egyszerűen kevés időt adtál neki!
Nincs erő a földön, mely képes lenne ily hamarost változást elérni. Mégis,
engedd meg, atyám, hogy valamire felhívjam a figyelmed! Úgy vélem, a
kunokkal kapcsolatos törvények meghozatalára nem a megfelelő időt
választottátok.
– Ezt miként értsem, leányom? Hiszen egyik legfőbb feladatom a kunok
helyzetének végleges rendezése…
– De talán nem akkor – vágott a püspök szavába a hercegnő –, amikor a
kunok fegyveres támogatására a koronának kiváltképpen szüksége van a
külső ellenségekkel vívott harcban! Bizonnyal belátod, hogy ez törvényes
és jogszerű. Úgy gondolom, hiba épp most hitbéli ügyek rendezésébe fogni,
ráadásul gyors eredményeket várva.
– Nem tudok egyetérteni veled, leányom – felelte ingerülten a legátus. –
Vannak dolgok, amelyek nem tűrnek halasztást, egy nép egészének Istenhez
történő alázatos vezetése pedig végképp nem.
– De hát már az is sok időbe telik, hogy öcsém a kunokkal megértesse,
mit vár tőlük! Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy ebbe a népbe
fegyverrel próbálod beleverni a királyuk által vállalt kötelezettségek
teljesítését?
– Isten mentsen ettől! – tiltakozott a legátus, holott épp erre gondolt. –
Tudom, hogy ennek milyen káros hatása lenne.
– Pedig úgy hallottam, hogy nem is olyan rég még elképzelhetőnek
tartottad a fegyveres fellépést a kunok ellen – jegyezte meg a hercegnő.
Fülöp kedvelte az eszes nőket, de csak akkor, ha nem kerekedtek fölébe.
Mivel alacsonyabb rendűnek tartotta őket a férfiembernél, Erzsébet logikus
szavai hallatán egyre inkább feszítette az indulat.
– Leányom – próbálkozott a magyarázattal –, ebben az országban szinte
naponta változik a helyzet. Amit tegnap jónak véltünk, azt ma már tán el is
hajíthatjuk. Igazából sosem tartottam keresztényinek a fegyveres
kényszerítést. De talán megpróbálhatnád őfelségét testvéri szavakkal
élénkebb ténykedésre ösztökélni. Most inkább a patarénusok ellen kellene
vonulnia, mert velük szemben nincs helye szelíd rábeszélésnek. Mellette
belefoghatna a kunok térítésébe, és ebben rád is számítanék, leányom.
Hiszen kire hallgatnának a kunok, ha nem rád, őfelségére és édesanyátokra?
Erzsébet egyenest a püspök szemébe nézett, s oly állhatatosan, hogy a
legátus egy idő után zavarba jött, ő pedig ezt kihasználva még egyet
odaszúrt:
– Talán nem kellett volna olyan hirtelen letenni Keán Miklós érseket a
hivatalából. A kunok rá is hallgattak, püspök atya. Az anyja, Anna asszony,
édesanyám nővére. Támaszkodni kellett volna rá, nem elzavarni. Elvégre a
Lateránban sem mindenki úgy kerül tisztségbe, hogy az életútja
makulátlan…
Fülöp nehezen palástolta felháborodását. Rájött, hogy most már a
hercegnő vezeti őt, és nem fordítva.
– Bűn nem maradhat megtorlatlanul – felelte. – De ne is erről vitázzunk!
Kész vagy nekem segíteni? Megígéred?
Erzsébet úgy játszott a hangjával, akár egy vérbeli komédiás. Eddig
alázatosra vette, de most megszólalt belőle a hercegnő:
– Püspök atyám, részemről mindent megígérek. De azt látnod kell, hogy
valami máris elindult a kunoknál. Szökdösnek tőlük a keresztény szolgák,
mert attól tartanak, hogy rájuk nézve valami rossz következik. Elszökhetnek
ugyan, de magyar ember kunok egykori szolgáját az új törvény szerint nem
fogadhatja be, így számukra nem marad más, mint a bujdosás vagy
csatlakozni a haramiákhoz. És ezt nem tartom feltétlenül jó
következménynek. A törvényt, hogy a kunoktól szökött szolgát vissza kell
küldeni addigi urához, a magyar urak máris kijátsszák. Törvényt sértenek,
miért nem róluk beszélünk?
A legátus a kápolna keskeny ablakához lépett, amely előtt egy tölgyfa
ágai bólogattak. Örült, hogy nem kell Erzsébetre néznie, sem tudomásul
venni a nő arcára írott elégedettséget, amiért iménti mondataival újabb sebet
ejtett papi érzékenységén.
– El kell mondanom, leányom, hogy az öcséd által vállalt lépések
késedelmes megkezdése miatt egyházi fenyítéken töprengek, és ez egyre
gyakrabban eszembe jut.
 – Kérlek, ne tedd! – figyelmeztette a hercegnő. – Fel sem tudod mérni,
mennyi kárt okoznál ezzel.
– Miért okoznék károkat, és kinek? A kereszténységnek semmiképp.
– Azért, atyám, mert ami megvalósítható Itáliában vagy a nyugati
országokban, az nálunk nem biztos, hogy eléri a célját. Inkább akkora
ellenállást szül, amit tán csak külföldi seregekkel lehetne letörni.
– Gondolod, hogy ez lenne belőle? – kérdezte a püspök, aki persze tudta,
hogy ezt elégszer átgondolta már, de az idő sürgette, mert egyre több levelet
kapott a Lateránból; a pápa eredményeket akart látni Magyarországon.
– László öcsém nem egy olyan ország királya, mint Szicília vagy
Aragónia, esetleg Csehország – folytatta Erzsébet. – Ismered, és tudod,
mily hirtelen haragú. Határozott elgondolásai vannak az országa
irányításáról, és viszolyog attól, hogy ebbe mások beleszóljanak. Hozzá is
fogott tervei megvalósításához, és jó úton haladt, de te megakasztottad a
folyamatot, holott csatát nyert Habsburg Rudolfnak.
– Ha ez így van, leányom, akkor itt elsősorban a hit erejével kell rendet
tenni. Ha öcsédurad viszolyog attól, hogy a krisztusi hit a szentatya
folyamatos figyelme, instrukciói és jóakarata mellett az országa
irányításában jelen legyen, akkor nem tudok erre mit mondani. Ha nem
fogadja el, hogy a hit a legmagasabb eszme, amely előtt minden
uralkodónak főt kell hajtani…
– Nem kétlem, hogy igazad van, atyám, csak arra kérlek, hagyd meg
öcsémnél a főkegyúri jogokat! Ha úgy érzi, hogy meg akarod nyirbálni
azokat, rögvest lépéseket tesz, hogy erre ne kerülhessen sor. László meg
kívánja reformálni ezt az országot, de úgy, hogy abba más ne szóljon bele.
Ebben roppantul eltökélt. S ha valamire esküt tesz, azt is csak a céljainak
rendeli alá. Ne feledd, atyám, hogy ő koronás király…
Ha Fülöp püspök valamit nem akart hallani magyar földön, hát ezeket a
mondatokat egészen biztosan.
– Nekem pedig a szentatya maga adott oly magas jogosultságokat,
amelyek alapján ebben az országban az ő akaratát a királyi akarat fölé
helyezhetem, és ennek szellemében cselekedhetem. Felséges öcséd
halogathatja a vállaltak végrehajtását, de ezzel csak magának árt.
Szeretném, ha ezt megértetnéd vele!
– Ezen leszek, atyám – ígérte Erzsébet, akiben ugyan már forrt az indulat,
de kivételes önuralommal képes volt kordában tartani. – Elmondom neki.
 – Értesd meg vele, hogy az egyházi fenyíték rajta keresztül az egész
országot érinti, és nem várhatok vele sokáig. És… amit arról mondtál, hogy
őfelsége esetleg jogainak csorbítását látná Isten földi helytartójának általam
közvetített parancsaiban, és meggondolatlanul ellenszegülne azoknak…
– Azt komolyan is gondoltam, atyám – szakította félbe a püspököt kissé
emelt hangon a hercegnő. – Nálam komolyabban már csak László gondolja.
Senkinek sem enged beleszólást a dolgaiba, így mostantól minden csakis a
te józan belátásodon múlik. Ha pedig a Lateránban kapott parancsok nem
tűrnek késedelmet, a Mindenható mentsen meg mindenkit öcsém haragjától
és ellenszegülésének lángjától. Kérlek, véletlenül se említsd előtte, miként
vélekedik a Szentszék az Árpádok országa feletti pápai jogokról! Ha László
csak egyszer is meghallja, hogy szerintetek ennek az országnak a királyai
Szent István óta a pápa hűbéresei, annak beláthatatlan következményei
lesznek. Kérlek, fogadd meg szavaimat, és ne tégy olyat, amivel a tüzet
szítanád! Lászlónál így csak ellenszegülést érhetsz el.
– S vajon miért ne tehetném azt, amire Isten földi helytartója utasított? –
csattant fel a legátus. – Mit gondol az öcséd, kicsoda ő?
– Azt gondolja, atyám, hogy ő koronás, felkent ura ennek az országnak,
aki soha senkinek nem fogadott hűbért. Kérlek, ez jusson eszedbe, mielőtt
bármilyen lépést teszel! Ebben az országban követhez méltóan élsz,
semmiben nem szenvedsz hiányt. Élvezed a megbecsülést és a rangodnak
kijáró tiszteletet! De ez törékeny valami, atyám! Soha ne kényszerítsd az
öcsémet semmire, ha nem akarod ellenségednek tudni.

❈❈❈
A zsinat napok óta tartott Budavárban, és Lászlóval csak ritkán találkoztam.
Lekötötték a tárgyalások, a soron kívüli intézkedések, s még egy nápolyi
követet is fogadnia kellett, aki arra volt kíváncsi, igazak-e a mendemondák,
melyek szerint rosszul bánik a feleségével.
Szinte nem is volt olyan bárói család, amelynek legalább hat-nyolc tagja
ne lett volna állandóan Budavárban. Különös volt látni a Csákokat és a
Gutkeledeket, akik tavaly kimondottan azért békültek ki, hogy a Kőszegiek
ellen közösen lépjenek fel – bár azt senki nem tudta, mikor szakad vége a
talmi szövetségnek, hiszen csakis politikai és pénzügyi érdekek mozgatták
mindkét erős famíliát.
 Láttam az öreg Csák Mátét, aki ismét nádor lett, s rokonaival, Csák
István asztalnokmesterrel és Csák Péter lovászmesterrel minden egyes
napon megjelentek a királyi rezidencián vagy annak környékén. Pós fia
Ugrin tárnokmester is a Csákokat erősítette. Gyakorta szót váltottak
Gutkeled István országbíróval és Gutkeled Miklós szlavón bánnal, de
beszélgetésüket udvarias távolságtartás jellemezte.
A palotában sertepertélt még az Aba nembéli Dávid fia Finta, aki az
erdélyi vajda címét viselte, s akit nem mindenki kedvelt, valamint a
Kaplony nembéli Jákó fia Jákó is, aki pohárnokmesterként feszített, korábbi
ellenfelei érthető bosszúságára.
Éppen a német kalmárok utcájában alkudtam egy míves kardra, amelybe
régi germán jelmondatot damaszkoltak, amikor valaki megérintette a
vállamat. Petar volt az, Vedran Franić úr jobbkeze.
– Gyere, most rögtön, lovag uram! – súgta. – Nem tűr halasztást!
A kalmárnak a lelkére kötöttem, el ne adja a kardot, mert visszajövök
érte, aztán nyeregbe szökkentem, és követtem Petart.
– Hol az urad? – érdeklődtem.
– Néhány itáliai pappal tárgyal éppen, és ez a megbeszélés legalább
annyira fontos, mint ami miatt neked velem kell jönnöd – felelte.
Meglepetésemre egyenest a saját házamhoz vezetett. A kapu előtt egy
gyaloghintó állt, négy itáliai öltözéket viselő, markos fickóval. Izabella
társalkodónői, bizalmas belső szolgálói gyakorta vitették magukat
lefüggönyözött gyaloghintón.
Beléptem a házamba, és Eleni mellett az asztalnál egy drága öltözéket
viselő, előkelő hölgyet láttam, aki érkezésemre felállt és meghajolt.
– Köszöntelek, lovag uram. Bocsásd meg, hogy hajlékodba törtem…
Elenire pillantottam, s ebben benne rejlett a ki nem mondott kérdés. Ki ez
a nő, és mit keres nálunk?
Kifejezetten szép nő volt, valahol húsz és harminc között (talán kicsivel
közelebb az utóbbihoz), és egy kóbor érzés kerülgetett: lehetséges, hogy
láttam már valahol?
Szőkés haj, kék szem, egy kevés pirosító az arcon… Gyöngyös, drága
főkötője és az öltözéke pedig szakasztott olyan, mint amit Nápolyban
viselnek – ugyanakkor németül üdvözölt. Sehogy sem jöttem rá, honnan
ismerem.
– Anne vagyok, szolgálatodra, Hektór lovag.
– Anne… Sok Anne lakik a németek utcájában…
 – Anne kötözött be engem, amikor a Holló megszúrt – szólalt meg ekkor
a sarokban nagyapa; észre sem vettem, hogy ő is itt van. – Esztergomban,
még a morvamezei csata előtt…
Immár minden világossá vált. De most egészen más volt, mint annak
idején. Akkor véres kés volt a kezében, mert előtte nem sokkal szúrta le a
Hollót, a bécsi árulót, aki vállalta, hogy megszervezi Izabella elrablását.
Anne egy német zsoldos özvegye volt, s akkoriban úgy is öltözködött.
– Vedran úr Esztergomban azt mondta, nem tudja, mi legyen veled. Hogy
majd te megmondod – fordultam a nőhöz, de Petar válaszolt helyette:
– Anne úgy döntött, hogy velünk marad, lovag uram.
– Értem. És most? Segítséget kérsz, vagy üzenetet hoztál Vedran úrtól?
– Vedran úr utasítására még ma beszélnem kell őfelsége nővérével –
felelte Anne. – Ehhez kérem a segítségedet, Hektór uram… Vedran úr azt
kéri, vitess át engem a klastromba. De senkinek nem szabad tudni róla.
– Szóval ezért a lefüggönyzött gyaloghintó – jegyeztem meg.
– Igen. És hogy úgy higgyék, fontos személyt rejt.
– Rendben van – feleltem. – Kapsz kíséretet, és intézkedem, hogy egy
hidas vagy dereglye átvigyen. Magam jelentem Erzsébet hercegnőnek, hogy
beszéded van vele.
– Köszönöm, lovag uram. Megkérhetlek, hogy most rögtön induljunk?
A kíséretet Bese négy kun testőrvitéze alkotta; a gyaloghintó mellett
lovagoltak, miközben az itáliai szolgák igencsak szaporázták.
Egy hidassal keltünk át a Nyúl-szigetre. A révészeknek nem adtam pénzt,
s ez számukra azt jelentette, hogy királyi megbízottat visznek. Aztán
elküldtem Sebőt a hercegnőért, aki hamarosan meg is jelent a kapunál.
– Mi az oka, hogy nem léptek a klastrom udvarára? – kérdezte összevont
szemöldökkel.
– Egy hölgy óhajt veled beszélni, hercegnő – feleltem –, de még a
lefüggönyözött gyaloghintóból sem szeretne kiszállni, és azt sem akarja,
hogy odabent lássák.
A gyaloghintóba két ülést építettek, egymással szemben, annak ellenére,
hogy leginkább csak egy személyt szállított. Az áttetsző függönyön át
legfeljebb akkor lehetett látni a benne ülő alak sziluettjét, ha valaki közel
hajolt hozzá. Erzsébet fellibbentette, aztán figyelmesen szemügyre vette
Annét.
– Kit tisztelhetek e nemes hölgyben? – kérdezte tőlem, majd helyet
foglalt az Annével szemközti ülésen.
 Néhány szóval bemutattam őket egymásnak, aztán intézkedtem, hogy a
kunok és a gyaloghintó hordozói is menjenek kissé távolabb, s a hölgyek
szavát más ne hallja. Anne azt kérdezte, milyen nyelven beszélhet, s végül a
németben maradtak.
– Amit mondani akarok – kezdte Anne –, az elsősorban őfelségét érinti.
Az uram, Vedran Franić, őfelsége leghívebb szolgája.
– Akkor miért nem egyenesen az öcsémhez mentél? – kérdezte Erzsébet.
– Miért várod a közbenjárásomat?
– Mert nem lenne okos, hogy a felséges úrnál lássanak engem. Sok
nemes úr ismer, és veszélybe sodornám uramat. Egyházi és világi
személyiségektől származnak azok a hírek, amelyeket hoztam. Kérlek,
hercegnő, hallgass meg, és add át üzenetemet őfelségének!
Erzsébet hallgatott egy darabig, majd megkopogtatta a gyaloghintó falát.
– Hektór lovag! – szólt ki halkan kun nyelven. – Megbízhatunk ebben a
csinos teremtésben?
– A legteljesebb mértékben felelősséget vállalok érte – feleltem.
Aztán ismét Anne hangját hallottam. Jól érthetően, lassan és
választékosan beszélt:
– Mondd meg őfelségének, hogy ne vegye egy tekintet alá a pápai legátus
személyét azokkal, akik a püspököt Budára kísérték. Megtudtam, hogy az
általuk felállított célokban jelentős eltérések vannak.
– Egészen pontosan mit hallottál?
– Amit mondok, azt nem másoktól, hanem a saját fülemmel hallottam –
folytatta Anne. – Őfelsége teljes ellehetetlenítése a legfőbb céljuk, ezzel
pedig a legátus is egyetért, annak ellenére, hogy mást mond. Őfelségét
olyan vállalásokra akarják kényszeríteni, amelyekről eleve tudják, hogy
képtelenség végrehajtani. Ezzel pedig egyetért a magyar világi urak és az
egyháznagyok jelentős része is. A legátus mellett csendben dolgozó itáliai
egyházi személyiségek kiváló kapcsolatot ápolnak sok magyar
egyháznaggyal, és velük együtt módolták ki, miként lehetetlenítsék el
őfelségét.
– Hogy mondtad? Ellehetetlenítsék az öcsémet? Roppant súlyos vádakkal
illeted az egyháznagyokat és a bárókat, nemes hölgy. Remélem, mindezt
bizonyítani is tudod.
– És fogom is, hercegnő. A legfontosabb határozatot épp ezen a zsinaton
készülnek meghozni. A magyarországi egyházat oly módon akarják
megerősíteni, hogy nemcsak kivennék őfelsége kezéből a főkegyúri
hatalmat, hanem fölé is emelnék az egyházat, a király által sérthetetlenné
téve azt.
Erzsébet feszülten hallgatta Annét, majd azt kérdezte:
– Mondd csak, az urad szerint kinek a keze van leginkább benne? Csak
nem a Kőszegieké?
– Uram úgy véli, hogy amit az uralkodó az ország javára elkezdett, s
amiért a Csákokat és a Gutkeledeket összebékítette, az széttörhet a legátus
és a Kőszegiek megegyezésén. Erre pedig a mostani zsinat kínálkozik
leginkább alkalmasnak. Uram megkért, mondjam el, miről fognak ezen
határozni.
– Beszélj róla! – unszolta türelmetlenül Erzsébet. – Mi az, ami öcsém
főkegyúri jogait csorbítani fogja?
– Egyháziakat a jövőben nem lehetne csatába indítani – folytatta Anne –,
csak ha az egyházat vagy az országot kell védelmezni, de akkor sem
harcolhatnak, csupán jelen lehetnek. Isten szolgái maradjanak ki a
fegyveres harcokból, és egyetlen világi se kényszeríthesse őket a maga
érdekei mellé.
– Egy ilyen határozat az öcsémnek akár még jól is jöhetne – jegyezte meg
Erzsébet –, ha nem tudnám, milyen célzat bújik meg mögötte. Folytasd!
– A zsinat határozni akar arról, hogy egyházat és papot adóval, vámmal,
harmincaddal senki, még a király se terhelhessen. Ha pedig mégis ezt tenné,
akkor három napon belül vissza kell szolgáltatnia az egyháznak mindent.
– Vagyis erősödjék a magyarországi egyház, de a király, a kamara és a
nemesség rovására, ha jól értem – vetette közbe a hercegnő.
– Kétségtelenül ez a cél – felelte Anne. – Az egyháziakat oly mértékben
függetleníteni akarja a zsinat, hogy kimondja, világi embertől egy pap
semmit el nem fogadhat. Sem ajándékot, sem egyebet.
– Elejét akarják venni az összefonódásnak? – kérdezte a hercegnő.
– Így van, de őfelségének ebbe semmiféle beleszólást sem engedélyezne
a határozat – folytatta Anne. – Ha egy magas rangú egyházi személyiség
megtér a Megváltóhoz, javait nem foglalhatnák el világiak, még a király
sem! Erről is határozni kíván a zsinat.
– De hát ez egyszerűen hihetetlen! – kiáltott fel Erzsébet. – Mit akar a
pápa? Egyházi államot egy világi uralkodó országában, amely független a
trón mindenkori betöltőjétől?
– Úgy tűnik, ezt gondolja. Annál is inkább, mert a zsinat ki akarja
mondani a legfontosabbat: az egyház és annak felkent szolgái Isten akarata
által királyok és országok fölé emelendők. Javaikról nem dönthetnek
világiak, és rájuk világi törvény nem vonatkozhat. Ha világiak mégis
ítélkeznének fölöttük, akkor egyházi átokkal sújtják az uralkodót és a
bírákat.
– Ez hihetetlen! Erre vetemedne a pápa követe? Vagy a Laterán,
mindenestül? Ha az öcsém erről tudomást szerez…
– Kérlek, hercegnő, kíméletesen közöld fivéreddel, amit elmondtam.
– László nem fogja annyiban hagyni, mert így még senki nem merészelt
beleavatkozni a korona ügyeibe! – mondta Erzsébet fojtott hangon. –
Előttem máris világos, hogy voltaképpen az ő személyével nincsenek
kibékülve a lateráni egyháznagyok. El akarják lehetetleníteni, végső soron a
tróntól is megfosztani, hogy majd egy nekik tetsző kapja meg. Még egyszer
megkérdem tőled, nemes hölgy: egészen biztosak ezek a hírek, és ugyanígy
tárhatom öcsém elé, ahogy mondtad? Nem hibázhatunk, mert az nagyon
súlyos következményekkel járna.
Anne egy ideig hallgatott, aztán közelebb hajolt a hercegnőhöz, és
egészen lehalkította a hangját.
– Miért nem kérdezed meg, hogy honnan jutott mindez tudomásomra?
– Megkérdezem – felelte Erzsébet hercegnő. – Mondd el nyíltan!
– Jelen voltam, amikor elhangzott.
– Te? – kérdezte kételkedve a hercegnő. – Miként lehetett volna jelen
fontos egyházi személyiségek megbeszélésén egy nő?
– Egy bizonyos nagy tekintélyű egyházi személyiséget elhalmoztam a…
figyelmemmel.
Erzsébet halkan felnevetett.
– És ez teljességgel igaz? Nem hazudsz?
– Sosem tenném, túl nagy most a tét. Uramnak megsúgták, hogy készül
valami, de bővebbet nem sikerült megtudnia. Ezért megparancsolta, hogy
tegyem azt, amihez… természetemből fakadóan leginkább értek.
– Akkor te voltaképpen… szajha vagy? – suttogta Erzsébet. – Egy
művelt, okos, férfiakat megszégyenítő észjárású szajha?
– Kétségtelen – felelte Anne –, hogy első hallásra annak tűnik. Én
azonban szolgálatot végeztem, hercegnő, és ezt így fogom fel. Jelen volt az
egri és a veszprémi püspök is. És két olasz atya, a legátus kíséretéből.
Egyikük ölében ülve hallgattam végig mindezt…
Erzsébet ismét elnevette magát, aztán így szólt:
 – Tetszel nekem, nemes hölgy. Egy ilyen vérbeli kurtizánt soha nem
tévesztenék össze egy közönséges szajhával…
– Tán a gondolkodásunk nem esik túl messze egymástól – mondta Anne.
– Ha megengeded, lenne még valami, ami nagyon fontos. Őfelsége nem
fogja elkerülni a kiátkozást, mert már ez is eldöntetett. Még akkor sem, ha a
zsinati határozatok ellen nem emeli föl a szavát, hanem mindenestül
tudomásul veszi azokat. Kérlek, a személyem maradjon rejtve! Holnap már
egyszerű német kalmárasszonyként járom Budát, vagy éppen dalmátként,
ahogy hozza… és igyekszem elkerülni azokat az egyháziakat, akikkel az
utóbbi napokban szorosabb kapcsolatba kerültem. Hát ezért nem
járulhattam személyesen őfelsége elé ezekkel a hírekkel, és uram is jobban
tette, hogy távol tartotta magát a palotától és a zsinattól.
Erzsébet hercegnő kiszállt a gyaloghintóból, amely gyorsan elhagyta a
szigetet.
– Hallottál mindent, Hektór? – kérdezte, mire bólintottam. – Helyes. Így
a jó. Az öcsém majd biztosan tőled is megkérdi. Még ma este átvitetem
magam a palotába. Sajnos lesz László számára még egy rossz hírem. – Rám
nézett hosszan, mintha latolgatná, hogy mondja-e, vagy sem, végül
mégiscsak kibökte: – Izabella. Semmit nem fogadott meg abból a
figyelmeztetésből, amit én meg az öcsém is azért intéztünk hozzá, hogy
lehetőség szerint kerülje a kapcsolatot a legátussal és kíséretével. Fülöp
tökéletesen behálózta Izabellát, aki immár a püspök érdekeinek legfőbb
szószólója. Föl sem méri, mennyi kárt okoz ezzel Lászlónak. Ha az öcsém
mindezt megtudja…

❈❈❈
László és nővére hajnalba nyúlóan beszélgettek egymással, aztán a király
felköltette velem a budai rektort és a várnagyot.
– De mégis, miről van szó? – kérdezte a rektor a palotába vezető úton. –
Lovag uram, legalább annyit mondj, hogy jó vagy rossz, amiért éjnek
évadján őfelsége a színe elé szólít!
– Felhatalmazás híján egyebet nem mondhatok – feleltem.
László szobájában ott volt már Miklós és Bese, valamint Gergely
esztergomi prépost. Halkan beszélgettek, László pedig összefont karral,
töprengve állt az ablakban, amely mögött az éjszaka sötétje ásított. A várfal
sarkán égő szurokkoszorú némi fényt bocsátott a faragott kőpárkányra, de a
király, mielőtt beszélni kezdett, behúzta az ablaktáblát. A hangja meglepően
higgadtnak tűnt, gondolatai pedig megfontoltnak.
– Uraim, botorság volt azt gondolni, hogy a pápa követe szép csendesen
elvégzi nálunk azokat a feladatokat, amelyek miatt legátusi kinevezést
kapott. Most már bizonyos, hogy a pápának én vagyok útban. Ezért
szándékozik a zsinat olyan rendelkezéseket hozni, amelyek az egyházat
teljes mértékben kiveszik a világi törvények alól. A legátus valódi célja az,
hogy országomban tökéletesen más rendet hozzon létre, amelynek élén az
egyház áll. Ha igaz, a kiátkozásomról is döntöttek már.
– Márpedig akkor se temetés, se áldozás… A király és népe minden
efféléből ki lesz zárva – jegyezte meg a budai várnagy. – Borzasztó helyzet
lenne, felséges uram.
– És mit szándékozol tenni, felség? – kérdezte a rektor. – Emlékezz,
abban egyeztünk, hogy kerülni kell a kapkodást, mert az sosem vezet jóra.
– Igazad van, rektor uram – felelte a király –, s mielőtt döntöttem,
alaposan átgondoltam. Sajnos túl kevés emberben bízhatom, de semmivel
nem jobb birkamód meghunyászkodni, miközben a létünkről van szó, mint
hatékony lépést téve megmutatni, hogy ennek az országnak van egy
törvényes királya, és a királynak van elég ereje, hogy érdekei mellett
kiálljon.
– Akkor hát… megtámadod a legátust, felség? – kérdezte bizonytalan
hangon a várnagy.
– Támadás és támadás között különbség van – felelte László. – Nem
támadom meg, de nem is nézem tétlenül, amit művelnek, mert azt egyetlen
király sem engedné meg az országában. Úgy döntöttem, hogy hajnalban
nem engedem kinyittatni Budavár kapuit a zsinatra érkező egyháziak előtt!
– Zárjam ki őket a várból, felség? – kérdezte döbbenten a rektor.
– Mivel ez felfogható a vár védelmének, és a védelem a rektor
kötelessége, pontosan így akarom. Nem léphetnek a vár területére olyanok,
akik azon mesterkednek, hogy engem a trónról letaszítsanak! Nem fontos,
rektor uram, hogy szerzetes vagy püspök az illető. Egyként maradjon kint
az összes!
– Igenis, felség – felelte beletörődő hangon a rektor.
– Továbbá – folytatta a király – ezennel megtiltom, hogy te vagy
szolganéped a zsinatra érkező egyháziaknak élelmet, italt biztosítsatok! Ne
dőzsöljenek Budavár és a korona pénzén!
 – Ez már egyértelmű bosszú, felség – jegyezte meg Gergely prépost. – A
legátus már holnap futárt indít Lateránba…
– Ez sem érdekel – mondta a király. – Erőt és elszántságot kell
mutatnunk, és nyilvánvalóvá tenni, hogy ilyen feltételek mellett nem
vagyunk hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni még a pápa követével sem!
– A legátus azonnal ki fog átkozni, uram. Anatémával 6 sújt…
– Az úgyis mindenképpen megtörténik…
– És te, uram, azt követően mit szándékozol tenni? – kérdezte a várnagy a
királytól. – Forrongani kezd majd az ország, és a Laterán szintén, ha híre
megy, hogy miattad zárják be a zsinatot.
– Úgy vélem, a legátus elhagyja majd Budát, mert ez az egyetlen
észszerű lépés a részéről. De nem megy haza, mert annál önteltebb,
semhogy dolgavégezetlenül jelenjen meg a pápa előtt. Esztergom
pillanatnyilag nem kedvező hely a számára, tehát marad valamelyik
Itáliához közelebbi püspökség, esetleg Pozsony. Nem féltem a legátust,
megtalálja ő a módját annak, hogyan tovább. Csák Máté nádor úr pedig
majd letöri a Budán kívüli lázongásokat, mert biztosra veszem, hogy
hamarost füstöt fog sodorni a szél.
Másnap pirkadattól a királyi parancs értelmében nem engedték be azokat
az egyháziakat Budavárba, akik az alsóvárosokban laktak, és a zsinat
ülésére igyekeztek. Mások jöhettek-mehettek, minden polgár végezhette a
teendőit, mint rendesen, de az alabárdosok a papi személyek előtt keresztbe
fordították fegyverüket, és ügyet sem vetettek a panaszkodásra vagy
fenyegetőzésre. A király futárai pedig a város összes kalmárának, pékjének
és bocsárának megtiltották, hogy egyháziakat kiszolgáljanak.
Fülöp legátus azonban a várban lakott, és egy atya úgy szaladt hozzá a
hírrel, hogy majd elhagyta a saruját. A követ szeméből egy pillanat alatt
kiszökött az álom, és violaszín reverendájában rögvest a királyi palotarész
felé sietett, hogy megtudakolja, ki hozta ezeket az intézkedéseket.
Ám a testőrség nem eresztette fel a palotába a püspököt, aki erre
kisszámú papi kíséretével a várnagyhoz indult. A téren lovasokba ütközött,
akik között meglepetten fedezte fel a királyt. László megfékezte hátasát, de
nem szállt nyeregből, így a legátusnak szégyenszemre fel kellett néznie rá.
– Megbocsáss, felséges úr, de… mire véljem rendelkezésedet? Azt
beszélik, nem engeded be a zsinatra érkezőket…
– Jól mondják, mert valóban nem – szakította félbe László. – Személyes
parancsomat teljesítik a katonák. Azt hiszem, kénytelen leszel a zsinatot
berekeszteni, püspök atya.
– De mégis, milyen okból merészeled ezt mívelni a szentatya követével?
Átgondoltad, micsoda diplomáciai bonyodalomhoz vezet az ilyen? Az
egekig hallik majd a botrány!
László a fejét ingatta, és higgadtan azt felelte:
– Mindent átgondoltam. Mivel pontosan tudom, mire megy ki ez a zsinat,
és miféle határozatokat akarsz elfogadtatni, úgy tartottam jónak, ha nem
biztosítok neked ehhez sem helyet, sem lehetőséget.
– Fogalmad sincs, mit vonsz a fejedre! – kiáltotta a legátus.
– Dehogynem – felelte László, és a püspök felé léptette lovát, aki emiatt
hátrálni kényszerült. – Viszont nem lenne ellenemre, ha elhagynád Buda
várát, mert jelenléted csak tüzeli a békére vágyó lakosságot. Gondom lesz
rá, hogy az utolsó faluban is megtudják, miben mesterkedtek, és hogyan
akarjátok az ország királyát megfosztani hatalmától. Te nem segíteni jöttél,
püspök, hanem hogy engem letaszíts a trónról. Okosabban tennéd, ha
belátnád tévedésed, ami a pápa hibás gondolkodásából fakadt, és távoznál
innen az összes méregkeverő szolgáddal együtt! A többit pedig bízd csak
rám. Nélküled is rendet rakok ebben a királyságban, nem igénylem ehhez a
Laterán kétes célzatú közbenjárását, és nincs szükségem arra, hogy a
szentatya követe rosszakaróimmal karöltve ellenem áskálódjon!
Azzal megugrasztotta a lovát, jelezve, hogy részéről befejezte a
beszélgetést.
– Ezzel még nincs vége, László király! Még egyáltalán nincs vége! –
kiáltotta a legátus. – Ha fölgyúl az országod, ne engem hibáztass! És ne is a
szentatyát! A sátán gondolata az, ami most megfogant elmédben!
A püspök hívei és a többi egyháziak zajosan helyeseltek, de a király és
testőrsége nem törődött velük, hanem elvágtatott Ó-Buda felé.

❈❈❈
Néhány nap múlva egy különítmény szekérkaravánt kísért a Diósdra vezető
hadi úton. Az ottani klastromban sok szerzetes és pap húzta meg magát
azok közül, akiket a király kitiltott a várból. Híre kelt, hogy két nap alatt az
országban ismét levegőhöz jutott a gyűlölködés soha ki nem hunyt
parazsa…
A karavánt és az arra vigyázó csapatot egy száznagy vezette, s
csatlakozott hozzá egy legény, aki éppen csak kinőtt az apródkorból. A
száznagy képviselte az erőt, a legény az észt, s neki kellett átadnia Izabella
királyné üzenetét a klastromba szorultaknak.
Diósd már nem esett túl messze, a klastromot is látták egy emelkedő
tetejéről, amikor idegen lovasok törtek a szekereket kísérő harcosokra.
– Megállni! Aki kardot húz, meghal! – süvöltötte a vezérük, egy
sebhelyes képű katona. – El a szekerektől! Kik vagytok? Mit visztek?
A száznagy átkozódott magában, mert ő javallotta ugyan a királynénak,
hogy adjon kétszer ennyi katonát, hiszen békétlen a környék, de Izabella azt
felelte, aki Istenben bízik, és az ő közbenjárását kéri, annak egy forrongó
országban sem eshet bántódása.
– Hátrébb, legények! – parancsolta az övéinek a száznagy. – Néhány zsák
élelem miatt nem dobjuk oda az életünket. Ti meg – vicsorított a semmiből
fölbukkant fegyveresekre – mielőtt koszos mancsotokat a szekerekre
tennétek, elmondjátok, ki az uratok! Mert azért ezek a legények sem nyulak
– mutatott az övéire. – Mielőtt meghalnak, jó néhányat mindegyik magával
visz közületek a túlvilágra, ganéjhordó szolgának!
A kormos képű a keze fejével megtörölte izzadt homlokát, s azt felelte:
– Lassabban, hé! Nem állhatom a fenyegetőzést, különösen nem
királyiaktól. Akiket itt látsz, nagyságos Kőszegi Péter veszprémi püspök
vitézei. Nem támogatjuk a te koronás uradat, és köpünk, ha a nevét halljuk.
A száznagy e szavakra a kardja markolatához kapott, ám ekkor előlépett
mögüle a legény, s így szólt:
– Mi a felséges Izabella királyné parancsát teljesítjük. Lukács a nevem, és
a felséges asszony szolgálatában állok. Mielőtt még egymás torkát
keresnétek, jobb, ha tudod, hogy ezeken a szekereken élelem van azoknak a
papoknak, akik nem mehettek be Budavárba a zsinatra. Felséges királyném
úgy határozott, hogy a felséges úr parancsát nem veszi figyelembe, mert
ellenkezik az ő keresztényi meggyőződésével. Mivel tudjuk, hogy az ilyen
karavánokat kifosztják, ezért ügyel rá katonaság.
– Mutasd a pecsétet! – vakkantotta a Kőszegiek tisztje vigyorogva,
azután közelebb léptette a lovát Lukácshoz, aki az inge alól előkotorta a
királyné vörös viaszpecsétjével ellátott levelet.
– Akkor hát tovább is megyünk – közölte a száznagy.
– Azt már nem! Nekünk is szükségünk van élelemre, mert az a püspök úr
udvarházaiban és erősségeiben is fogytán. A hat szekérből ötöt elviszünk,
egy pediglen mehet a diósdi klastromba. Osszák be, akkor a kevés is elég!
 – Ha akár csak egyhez is hozzányúlsz, a fejed bánja! – vágta rá a
száznagy. – Kötelességem a parancs szerint óvni a királynéi vagyont, ez
pediglen annak része.
– Akkor az egészet elvisszük! – jelentette ki a püspök tisztje, és parancsot
harsogott az övéinek: – A szekerekhez, emberek! Hajtók, le a bakról! Irány
vissza, Budának!
– Nem, egy tapodtat se! – csattant a száznagy. – Lándzsára, emberek!
Küldjük ezeket a disznókat a pokolra!
A két csapat egymásnak robbant, miközben a megbokrosodott lovak
elragadták a szekereket, s rohantak, amerre láttak. A szekerek felborultak,
amikor letértek az útról, s a rakomány odalett.
Lukács eddig még egyszer sem járt éles harcban. Amit a
fegyverforgatásról tudott, azt az itáliai és a francia vívómesterektől tanulta
el a palota lovagtermében vagy a zárt belső udvaron, ahol sérülés csak
elvétve esett, az is merő figyelmetlenségből. De most nem volt mit tenni,
védenie kellett magát, és érvényt szerezni a királyné parancsának.
A sisakkal meg a pajzzsal bíbelődni nem jutott már ideje senkinek, és
Lukácsnak is csak arra futotta, hogy kirántsa kétélű kardját, és a száznagy
mellett a támadókra huzakodjék… De csupán annyit tehetett, hogy kivédett
két csapást, amelyből a második – miután Lukács pengéjéről lecsúszott –,
mélyen felsebezte hátasa bal lapockáját, ujjnyira a legény térde előtt.
Ha igaz, hogy a bátorság harc közben viharszárnyon érkezik, akkor
Lukácsra ez fokozottan állt. Igen szerette ezt a mént, és a ló fájdalmas
nyerítése föllobbantotta benne a tüzet.
A következő csapást már egy neki oldalvást forgolódó veszprémire
mérte, és behorpasztotta a vállvértjét, aztán nyakon kapta a katonát, s
hanyatt rántotta a nyeregből. Amaz nagyot puffant a porban, s a következő
pillanatban Lukács hőkölő lova a gyomrába tiport. A legény vérszemet
kapott, és úgy verekedett tovább, akárha a pokolbéli ördög szállta volna
meg.
Észre sem vette, tán meg sem hallotta a tülköt, pedig az egészen közelről
búgott, aztán a porban és vérben gomolygó tömeget megtaszította egy
ismeretlen erő, amely Kána7 faluja felől érkezett. A lovak csótárjának
sarkában László király címere díszlett, és a harcosok azt ordították:
– Félre, királyné katonái, félre! Adjatok utat!
Aztán a veszprémiekre zúdultak, és szúrták-ütötték őket, ahol érték. A
sebhelyes arcú tiszt több nehéz sebből vérezve a lovak patái alá került, és
mire percek múltán véget vetettek az összecsapásnak, ki is lehelte a lelkét.
Egyik ádázul verekedő társát hosszú rúdra szerkesztett, villás emberfogóval
ragadták meg a nyakánál, és rántották a porba, hogy aztán egy jól irányzott
szúrással átküldjék a túlvilágra.
– Jobb is neki így – morogta a királyi száznagy, és leköpte a lándzsával
összeszurkált holttestet. – Mennyivel dicstelenebb véget ért volna egy fán!
Szedjétek össze a sebesülteket, és állítsátok kerekekre a fölborult
szekereket!
– Mi legyen a sebesült veszprémiekkel? – kérdezte az egyik katonája.
– Nem érdekel. Ha a klastromban segítséget kapnak, az ő dolguk. Az
ujjamat se mozdítom a püspök embereiért! – jelentette ki a száznagy, majd a
királyné tisztjéhez fordult: – Tudod, hogy királyi parancs ellenében
cselekszel?
– Nekem csak a felséges asszony parancsol – felelte amaz. – Ha az ő
parancsára a felséges úrnak nem tetsző utasítást kell végrehajtanom, hát
akkor azt teszem.
László száznagya levette a sisakját, és megtörölte izzadó feje búbját,
nyakát és a poros képét, melyre a veríték csíkokat rajzolt.
– Meglehet, haza se jutottatok volna – mondta. – Budától Komáromig,
Fejérvártól Százhalomig és még annál is lejjebb, egészen a Dráváig forrong
az egész ország. Két nap se kellett, hogy falvakat perzseljenek, mert úgy
terjed a rebellió híre, mint a szélfútta szikra. A Kőszegiek a Csákokét,
amazok meg a Kőszegiekét pusztítják… Nem hallottad a királynétól?
– Ha hallottam is, ezt a parancsot teljesítenem kellett – felelte Lukács. –
De tudom én, mi a dörgés, száznagy. Nem az a lényeg, hogy ki kinek a
szekerét tolja, csakis az, hogy legyen miért fegyverre kapni, csóvát vetni a
másik falujára, kirabolni az úton járókat, a kalmárnépet. A zűrzavar a
fontos. Te is tudod, hogy kiknek áll érdekükben.
A két száznagy rendezni kezdte az egységeit. Sebesült akadt bőven, a
királyné katonái között jóval több. Ketten meg is haltak közülük – a
szerencsétlenül járt vitézeket szekérre emelték és letakarták.
Lukács lovának kardvágta sebe csúnyán vérzett, és a legény attól tartott,
hogy kimúlik. A vas legalább kétujjnyi mélyre szaladt a húsába, és fontos
ereket metszett át. Egy helyütt kifehérlett a lapockacsont is.
László király egyik katonája nyeregből szállt, és a rémült lóhoz lépett.
– Szereted ezt az állatot? – kérdezte Lukácsot.
– Kiscsikó kora óta én neveltem.
 – Akkor el tudod fektetni?
Lukács elkezdte becézgetni és simogatni a lovat, s az lassan megtette,
amit akart: előrenyújtotta az egészséges mellső lábát, aztán letérdepelt, s
maga alá húzta a hátsókat.
– Oldalra! Fektesd oldalra! – biztatta a vitéz Lukácsot, és a mén
engedelmeskedett. – Gyertek, legények! Pányvahurkot a lábaira! A hátsókat
előre, az elsőket meg hátra húzzátok! Ti meg – bökött néhány bámészkodó
katonára – feküdjetek rá! Ne kapálózzon, mert a fogaimat utána is a
számban szeretném tudni!
A lovak gyógyításához értő legény ott helyben megöltötte a mély és
hosszú sebet egy görbe réztűbe fűzött vékony fonallal, amiről azt állította,
hogy valamilyen állat bele. Aztán letörölgette a sebet, laput is helyezett rá,
és egy hosszú, széles vászoncsíkkal átkötözte, amennyire csak tudta.
– Ha rám hallgatsz, ezt a lovat mostantól pihenteted, aztán mielébb
átviszed a Nagy-szigetre8 – mondta Lukácsnak. – Az ottani kunoknál
jobban sehol nem értenek a lovak gyógyításához. Kár lenne ezért a
jószágért, mert jó kiállású, erős és kitartó. Harcos állat. Te meg adsz nekem
három ezüstöt, és rendben vagyunk…
Lukács örömmel számolta ki tarsolyából a pénzt.
– Hanem Diósdra nem mehettek be – figyelmeztette a királyi száznagy
Izabella tisztjét. – Forduljatok vissza Budának! Nekem erre van parancsom,
cimbora. Őfelsége még most sem engedélyezi, hogy a zsinaton részt vett
egyháziaknak élelmet adjanak.
– Odahaza kénytelen leszek beszámolni erről a felséges asszonynak… –
mondta a királyné száznagya.
– Hát hogyne. Meg is értelek. Nem rólad vagy rólam van szó, és nem is
kell egymásra haragudnunk, testvér. Ezt majd a felséges pár megbeszéli.
A királyné katonái visszafordultak Budának, László király vitézei pedig
tovább folytatták rendfenntartó portyájukat.
De azt egyik vitéz sem tudhatta, hogy ha százak zúdulnak a nyakukba –
mert a bárók, akik Lászlót nem támogatták, a legátus oldalára helyezkedtek
–, épségben átvészelnek-e egy ilyen portyát.

❈❈❈
Az ősz tűzlábakon járt, szinte csak a kunoktól lakott országrész nem
lángolt, meg a Felvidék szepességi, késmárki környéke, ahová Kun
Erzsébet királyné költözött – aki már látta, hogy a fia és a legátus között
egyezkedésről szó sem lehet, s ezért egyként hibáztatta mindkettőt.
A Dunától nyugatra, a Szerémségtől északra, vagy fönt, az egri
püspökség területén még el sem hamvadt az egyik tűz, máris föllángolt a
másik. Senki nem tudta, miként áll a helyzet, hová húz ez vagy amaz, már
aki nem báró, hanem annál alacsonyabb polcon ül, és mi várható a
szomszédjától, akivel eddig viszonylagos nyugalomban élt.
A szomszéd pedig gyakorta vélte úgy, hogy neki is helyezkednie kell,
mert mindenki ezt teszi, ha nem akarja, hogy a birtoka, udvarháza, javai a
tűz martalékává váljanak, vagy elébb erőszakkal elszedjék tőle, s csak aztán
gyújtsák fel az üres hombárokat, öldössék le falvainak népét, hajtsák el
lábasjószágát.
Ismét nagyurak fegyveres portyái járták a vidéket; behatoltak az
ellenséges bárók területére, és gyakran ördögi rémtettekkel igyekeztek
rábírni az ottaniakat, hogy mostantól őket szolgálják, s pártoljanak el addigi
uruktól. A Bakony és a Vértes rejtett zugai, a folyók és tavak menti
nádasok, lápvidékek befogadták a rettegő, bujdosó embereket, de a nádast
és az erdőt is felgyújtották, hogy kihajtsák őket onnan.
És a király?
Kit érdekelt, hogy az elmúlt hónapokban mit tett a rend érdekében? A
jelen azt mutatta, hogy minden visszasüllyedt ugyanabba az állapotba,
amelyből László ki akarta vezetni országát. Néhány hét sokhavi munkáját
tette tönkre.
Az ellenfelei egyáltalán nem törődtek Lászlóval, nem érdekelte őket,
hogy mit tesz, vagy egyáltalán tesz-e valamit. Erősek voltak, s az egyre
mélyebb anarchiában csak még jobban izmosodtak.
De ugyanezek a lázadók csak mímelték a pápai legátus és a magyar
egyháznagyok melletti szimpátiát, mert voltaképpen az utóbbiak sem
számítottak sokat a szemükben – csakis addig jelentettek nekik valamit, míg
képesek voltak a vizet az ő malmukra hajtani.
Az eddig királypárti bárók továbbra is László hűségén maradtak – vagyis
inkább ezt hirdették, ám közben maguk is helyezkedni kezdtek –, de
lekötötte őket a kiújult hadakozás a szomszédokkal, ősi ellenségeikkel.
No és a kunok?
Egyelőre fel sem mérhető veszteség érte László királyt és a korona
mellett álló kun urakat azzal, hogy Alpra nemzetségfő, a csehek elleni
háború egyik hőse, a kiváló pusztai harcos, aki őfelségétől Mocsa
környékén birtokot kapott, egy reggel nem ébredt fel. Harcoshoz méltatlan,
szelíd halál érte – azt beszélték, hogy egyszerűen csak elaludt.
A fiai azonban nem voltak olyan bölcsek és megállapodásra készek, mint
ő, és László nagyon jól tudta, hogy velük még lesz elég baja.
Tolon és Ozor nemzetségfők, Kun Erzsébet királyné rokonai érkeztek
elsőként a királyhoz a gyászhírrel, és azt szerették volna tudni, mi legyen
Alpra fiaival, akik már régtől tervezték, hogy a keresztény papokat és
térítőket elkergetik, vagy egyszerűen eltüntetik a szállásokról. Széles a
vidék, sok az iszapos holtág, amelyet évről évre elönt a Tisza vagy a Duna
áradása…
Azzal mindenki egyetértett, hogy László király tisztelete újra a
mélypontra zuhant. Esztergom felől érkezett egy evezős naszád, amelyben
Keán Miklós egykori érsek mellett ott ült a királyhoz váltig hű Gergely
prépost. Keán Miklós, miután Fülöp elhagyta Budát, korábbi esküjével
szemben ismét belevetette magát a politikába, természetesen László
oldalán.
Egy másik naszáddal, amely látótávolságban követte őket, Lodomér
érsek érkezett, kíséretével és a váci püspökkel. Azonnal kikötöttek a Nyúl-
sziget északi végében épült érseki laknál, és futárt küldtek a klastromba
azzal a paranccsal, hogy értesítse Lászlót, aki éppen a feleségénél
tartózkodott.
– Gyere velem, kérlek! – nyújtotta kezét a király Izabellának. –
Átmegyünk a szigetre. Nagy dolgok lehetnek készülőben, vagy tán már
meg is történtek, ha Lodomér személyesen jött oda. Azt akarom, hogy te is
halld!
Izabella ezen a napon kivételesen nyugodtnak mutatkozott, annak
ellenére, hogy Lászlóval még most is sokat vitáztak a legátus és kísérete
számára küldött élelemszállítmányokon. A király a fejéhez vágta, hogy
elárulja őt, fittyet hány a parancsaira, Izabella pedig azzal védekezett: a
keresztényi könyörület nem engedi, hogy éhezni lássa Isten szolgáit.
Persze azért ők igazából sosem éheztek, mert ez még országos ínség
idején is elképzelhetetlen volt, és László intézkedései csak a zsinat
folytatását akadályozták meg.
A király és felesége látszólag a legnagyobb egyetértésben lovagoltak le a
Duna partjára, aztán csónakba szálltak, és az evezősök nekiveselkedtek. Az
országot áztató őszi esők eloltották ugyan a tüzeket, de megnőtt a Duna
szintje, és a sárgásbarna víz a szűkületekben most már erősen vágtatott.
 A klastrom és az érseki nyaraló lakói azon tanakodtak, hogy talán jobb
lenne kiköltözni, mert a víz egyre emelkedett, de eddig a környező
nádasokat és az árteret elöntve jobbára csak a part menti részeket vette
birtokba, a szigetet békén hagyta.
A folyam szétterült, tengerré változtatta a lapályt, és a települések egy
része szigetként emelkedett ki a vízből. A szikkadt holtágak a vízimadarak
nagy örömére megteltek, és a helybéliek busás halzsákmányban
reménykedtek.
László király kézen fogva vezette feleségét a klastrom bejáratáig, ahol
sorfalat álltak az esztergomi érsek katonái. Az öreg Sebő hivatalának teljes
tudatában hajlongva nyitotta a kaput, és letérdepelt a királyi pár előtt.
Erzsébet és Margit Csák Mátéval indultak elébük, kétfelől karolva az
idős hadvezérbe. Úgy tűnt, ők már mindent tudnak. László megpillantotta
Lodomér érseket, aki az imént lépett ki a kapitulomházból, ahol érkezését
követően V. István király és Margit vörösmárvány sírjánál imádkozott.
– Pozsonyból jött levél, hajón hozta a legátus futára. Feltörtem a pecsétet,
mert a nevemre szólt, de felségedet érinti – mondta Lodomér, és átnyújtotta
az összetekert pergament a királynak.
– Mondd, mit tartalmaz! – utasította László, és az arcán megjelent egy
különös kifejezés, ami arra utalt: anélkül is sejti, hogy elolvasná.
– Fülöp érsek Pozsonyban, ünnepélyes szentmise keretén belül
kinyilvánította, hogy… hogy felségedet… hogy az anyaszentegyházból… –
felelte Lodomér akadozó hangon.
– Szóval kiátkoztak – mondta a király.
– Így történt, felséges úr. Interdiktum alá helyezett téged, és rajtad
keresztül az országot.
László király mélyet szusszant, és az érsekre nézett. A levélen jól látta a
feltüntetett dátumot, a Mindenszentek havát.
– Így történt… felséges úr… – ismételte Lodomér szavait gúnyosan. –
Miért nem úgy mondod, ahogy szoktad? Felséges úr helyett nem
Kétszívűnek hívtok engem egymás közt, Lodomér? És még sokkal
cifrábbakat is mondtok rólam, akár igaz, akár nem. Kétszívű… Voltaképpen
egyszerre vehetném gúnynak és elismerésnek. Kevés király mondhatja el,
hogy két szívet birtokol egyetlen halandó testében. De két szívbe kétszer
több is fér a népe féltéséből, szeretetéből, az iránta való aggódásból… És
egy igazi királynak mindegy, hogy a népe mely nemzetségekből áll. A
szemében a magyar, a kun, a német, a szerb és a bosnyák ugyanannyit ér.
 László ellépett a vérig sértett érsek mellett, aztán mégis visszafordult
hozzá.
– Ej, hagyjuk is! Ti persze nem így gondoljátok. Azt mondjátok, van egy
apámtól örökölt magyar szívem, amivel a ti megítélésetek szerint rosszul
sáfárkodom, és egy anyámtól kapott, bűnös és istentelen kun. Az utóbbiért
szerintetek kár, hogy egyáltalán létezik. Igaz, érsek? Kár, hogy dobban
bennem. Mily jó lenne vasat meríteni belé, vagy egyszerűen kimetszeni a
helyéről, hogy csak egy maradjon! Így van, érsek úr? Így?
– Én… az anyaszentegyház… mi ilyet soha, felség… – dadogta
Lodomér, aki megrettent László szenvedélyes szavaitól.
– Dehogynem, érsek úr. Dehogynem – vágta el az uralkodó nyájas
mosollyal a főpap ijedt makogását. – Ti, egyháznagyok meg a veletek
együtt viszályt szító bárók s az elleneim mind ezt óhajtanák. Akik sokkal
szívesebben látnának egy tehetetlen királyt, egy nyomorult bábut a trónon.
Alig várjátok, hogy a koronát vagy a kunok támogatását, esetleg egyszerre
mindkettőt elveszítsem. Azt mondjátok, hogy a kunok a magyar király saját
tatárjai.
– Az urak azt mondják, és a legátus is azon a véleményen van – jegyezte
meg bizonytalanul Lodomér érsek –, hogy azért nem szorgalmazod jobban
a kunok tömeges és általános keresztelését, mert nem akarod, hogy
túlságosan megszelídüljön a lelkük. Vadakkal eredményesebben léphetsz fel
keresztények ellen, ez a véleményük.
– Nekem pedig az, hogy láttam keresztényt csatában vadabbá válni egy
támadó farkasnál! Nem a születés, a nemzetség vagy a lobogó színe szabja
meg, hogy kiből lesz könyörtelen vadállat, sokkal inkább a gondolatok,
amiket a fejükbe plántáltak. A kunoknak életelemük a harc, de csöppet sem
vérszomjasabbak egy német, karantán, cseh vagy itáliai zsoldosnál.
Az érsek már visszanyerte magabiztosságát, és így folytatta:
– Olyan gondolatok forognak a fejedben, felséges úr, amelyeket nem is
tudok hova tenni. Nem hasonlíthatod össze a hitben élő keresztényeket az
istentelen pogányokkal! Ha meghagyod a kunokat régi szokásaikban, azért
biztosan hálát adnak neked, és fegyverrel szolgálnak bárki ellenében,
legyen az magyar vagy külhoni. De ha a keresztény magyar urak ellen
akarod felszítani a kunok harci kedvét, akkor érthető az aggodalom.
László Csák Mátéra nézett, aki borús arccal a fejét ingatta, de nem szólt.
A király ezek után még vehemensebben folytatta:
 – Te meg én nem beszélünk egy nyelven, érsek. De vajon valóban
tudjátok, hogy mit akarok? Eszetekbe sem jut, hogy az én szándékaimat a
rend megteremtésére megismerjétek és támogassátok, igaz?
– Gránitba vágod a fejszét, felség – vetette közbe Lodomér érsek –, ha
folytatod, amit kigondoltál. Egy bölcsekből álló tanács is kevés lenne, hogy
kiokosítson, mit célszerű tenni ebben az országban, és mit mellőzz inkább.
– Tudom. Az a rend, amelyet én akarok, túl homályos, ezért ijesztő a
számotokra. Ti, főpapok a pápa és legátusa mellé helyezkedtek, amit még
meg is értek. Mert próbálnátok csak meg máshová, igaz? A lelketek oda
húz, s nem felém, a főkegyúrhoz. Az oligarchák pedig mindig is az
ellenségeim voltak. Szétszabdalni az országot, ezt akarják, és nem
tágítanak.
– Mit szándékozol tenni, felség? – kérdezte higgadtan Csák Máté, hogy
némileg enyhítsen az egyre feszültebb hangulaton. – Nem is te lennél, ha
ennyiben hagynád.
– Mert nem is fogom! – felelte László ingerülten. – Fellebbezek a legátus
döntése ellen a pápánál. Én nem szolgáltam rá az interdiktumra, azzal csak
a Laterán akaratát akarják rám kényszeríteni.
– Ha ezt úgyis tudod – jegyezte meg Csák Máté –, akkor miként láthatod
értelmét a fellebbezésnek?
– Értelmét látom, mert a pápa nem érti jól, miként alakulnak a dolgok
ebben az országban. Hamis képet festenek rólam még most is. A
szentatyának tisztán kellene látnia, éppen azért, mert ő nem állíthatja az
anyaszentegyházat hamis hangok szolgálatába. Ezt fogom megírni neki.
– A szentatyáról ilyesmit már feltételezni is súlyos bűn, és a hit ellen való
– feddte meg a királyt az érsek. – Az ördög szól abból, aki azt állítja, hogy
őbenne rosszindulat fészkel.
– A pápa azt válaszolja majd a leveledre, hogy azonnal fogj bele a kunok
térítésébe – mondta Csák Máté. – Nem fogja érdekelni egyéb.
– Biztosan ez történik majd, Mátyus – felelte a király. – Én azonban
ezennel megszakítom a kapcsolatot a legátussal és azokkal a papokkal, akik
a kíséretéhez tartoznak, s csak olyanokkal vagyok hajlandó tárgyalni, akik
továbbra is elismernek főkegyúrnak, és hajlandónak mutatkoznak arra,
hogy az ország szekerét velem a dagonyából kivezessék. Velem, és nem
másokkal! És mivel az interdiktum sem érdekel, ezért első lépésként át
fogom alakítani a legfőbb tisztségeket viselők körét. Pontosan tudom,
mennyire megosztja majd a trón körül ténykedőket a kiátkozás. Bárki
csatlakozhat hozzám, az is, aki eddig az ellenségemnek tartotta magát, ám
felkent királya ellen nem huzakodhat, mert azt keményen megtorlom!
– Helyes – hallatszott Keán Miklós hangja a háttérből, és egyetértését
fejezte ki Gergely prépost is, akit Lodomér mindig is mérges kígyónak
tartott.
– Aki a mai naptól a legátussal egyezkedik – folytatta László –, őt
bármely formában támogatja, ahelyett, hogy mielőbbi hazaútját egyengetné,
az engem támad, és ez esetben haragommal számoljon!
– Ezt nem teheted! – szólt közbe most váratlanul Izabella. – Ez nem más,
mint nyomorult és kisszerű bosszú a szentatya küldöttének személye ellen.
Nem tudok egyetérteni veled, és nem támogathatlak benne! Nem fogom az
örök üdvösséget kockáztatni azzal, hogy homályos világi elgondolásokhoz
adjam a nevem!
László, aki mindeddig a felesége kezét fogta, most megszorította Izabella
ujjait, aki felszisszent. A király azonnal el is engedte.
– Erzsébet nővérem! – fordult a hercegnőhöz László. – Kérlek, kísérd be
a felséges asszonyt a klastromba, és várjatok meg! Az urakkal még
beszédünk lenne. Látom, felséges feleségem sok mindent nem ért egészen
tisztán, és kifárasztotta ez a beszélgetés. Igazam van, Izabella?
A királyné vérig sértetten megfordult, és dacosan, gyors léptekkel a
kolostor felé indult. László végigjártatta tekintetét a döbbent urakon, majd
így folytatta:
– Most még mindenkinek nyitva a kapu, hogy csatlakozzon. Értékelje át
eddigi nézeteit, miattam akár a pápáról is véleményt alkothat. Döntse el,
hogy kihez húz, de csak két választása maradt. Vagy velem, vagy ellenem!
Ám figyelmeztetlek benneteket, hogy rendelkezésemre áll az erő, amellyel
ennek az országnak minden gondját egyszer s mindenkorra orvosolni
tudom, vagy egyszerűen kiirtom. Aminek pokolra kell kerülnie, az szálljon
alá mielébb, és ne mérgezze a levegőt! Te meg, Lodomér érsek, írd meg a
legátusnak, hogy a magyarok királya nem enged beleszólni az uralkodás
dolgába senkinek! Aki úgy határoz, hogy eztán is mellettem marad, és erre
esküvést is hajlandó tenni, megvár ezen a szent helyen, míg vissza nem
jövök.
Az urak szótlanul fordultak a távozó király után, de jó néhányukban már
megfogamzott a döntés.
László belépett a sivár helyiségbe, ahol egyetlen feszület függött csak a
falon, és alatta egy lóca nyújtott pihenést a fáradt testnek. Sok-sok órát
töltöttek ott a hidegben, ciliciummal9 a derekukon, mások bűneinek
megbocsátásáért fohászkodva az apácák.
Izabella a falnál állt, Margit és Erzsébet között, és lehajtott fővel a
kövezetet nézte. Fel sem pillantott László érkezésére, aki kemény hangon
így szólt hozzá:
– Elfogadom, ha te, felséges asszony, ellenkező véleményen vagy, mint
én, de azt, hogy mások előtt nyilvánítsd ki, ráadásul a legkényesebb
időkben, azt már nem tűrhetem! Mégis, hogy képzelted? Ellentmondasz
nekem, aki egyszerre több irányban vagyok kénytelen hadakozni? Ahelyett,
hogy támogatnál? Mi történt veled? Az utóbbi időben minden egészen jól
alakult köztünk, miért kell elrontanod?
– És miért kell elzavarnod anyaszentegyházunk fejének követét, aki csak
jót akar neked, nekem és ennek a szerencsétlen országnak? – kérdezte
felháborodva a királyné. – Ellököd a Mindenható földi helytartójának segítő
karját? Hát nem ezzel ártasz legtöbbet a hazánknak? Aki ma az egyház
fensőbbségét elutasítja, az a legnagyobb hibát követi el. Az ilyen uralkodó
lelkét az ördög vonta irányítása alá, én pedig ezt nem tűrhetem, férjuram!
– Engem merészelsz egy napon említeni a sátánnal? – förmedt rá László.
– Mi vette el a józan eszed? Kire hallgatsz? Azt mondod, felelősséget érzel
ezért az országért! Akkor miért nem azoknak a véleményére adsz, akik
valóban ezt akarják?
– Kérlek benneteket, ebben a megszentelt hajlékban ne említsétek a
pokolbélit! – szólt közbe most szelíden, de határozottan Margit nővér. –
Tiszteljétek annyira a klastromot, hogy önfegyelmet gyakoroltok!
Izabella más hangon, de ugyanazzal a szilárd meggyőződéssel folytatta:
– Azoknak a véleménye, akik Istentől kapott hangon szólnak, szent
előttem. Nem világi urak azok, akiket követek, hanem elsősorban és
mindenekfelett Isten hű szolgái. Mert az ő lelkük tiszta…
László ingerülten a levegőbe csapott, és dühösen felkacagott.
– Magad sem hiheted, amit most mondtál, Izabella! Hát nincs szemed?
Nincs füled, hogy halld az igazat és a valót? Mi térítette el józan belátásodat
attól, hogy végre felismerd, hiába Isten szolgája valaki, ha a lelke velejéig
romlott? Ha semmiben nem különbözik a világiaktól, mert éppúgy dőzsöl,
harácsol, és szajhákkal hentereg, mint amazok?
– Nem! Nincs igazad, férjuram! – tiltakozott tőle szokatlan indulattal
Izabella. – Én jól látom, de te nem! Istennel nem hadakozhatsz, mert nála
nagyobb nem létezik. Azt hiszed, őt is legyőzheted? Istentelenkedsz a
kunjaidnál, sutba hajítasz mindent, amit hívő keresztény lélekként tartanod
kellene! Pusztai némberekkel kelsz és fekszel, és azt állítod, ez erkölcsös?
Hogy ők különbek másoknál? Én az igaz utat akarom járni, azokét, akik
Jézust és a parancsolatokat követik. Ha te nem lépsz erre az útra, mert
számodra üdvösebb a tévelygés, nincs egyéb mondanivalóm számodra!
Erzsébet és Margit egymásra pillantottak, aztán Lászlóra, aki
megkérdezte Izabellától:
– És mit akarsz tenni ezek után?
– Kiátkozott a legátus, a szentatyától biztosított jogánál fogva. Azt
mondom, jól tette! Én pedig ezennel megtagadlak téged!
– Alaposan átgondoltad ezt? Tudod, mit beszélsz?
– Vedd tudomásul, hogy a mai naptól semmiben nem vállalok közösséget
veled! S ha egyszer majd az átok alól felmentenek, akkor talán… de csak
talán visszavonom majd mostani döntésemet. Addig pedig miattam akár
kun szajhákkal is hentereghetsz! Nem támogatlak, mert hitem szerint a
rossz utat választottad. Isten bocsássa meg neked azt, amit országoddal
mívelsz! – felelte a királyné, azzal megfordult, és elhagyta a helyiséget.
– Hallottátok ezt? A csendes kis Izabella így is képes viselkedni. Micsoda
keménység! – mondta Erzsébet.
– És micsoda féleszűség… – jegyezte meg rezignáltan László.
– Nem mész utána? – kérdezte Margit Lászlótól.
– Eszem ágában sincs – felelte az uralkodó. – Ennek a nőnek elment az
esze. Az elméjét tartják béklyóban azok az egyháznagyok, akik ugyanúgy a
vesztemet akarják, mint a Kőszegiek és a velük egy követ fújok.
– Eszerint a feleséged mostantól az ellenséged? – kérdezte a királytól
Margit. – Fel sem merül benned, hogy mennyit árthat neked?
– Dehogyis az ellenségem! Hamarosan rájön, mekkora szamárságot
beszélt. Ti pedig ügyeljetek rá, míg távol leszek.
– Távol? Hova készülsz, öcsém? – kérdezte Erzsébet.
– Pár nap múlva indulok a temesközi kunokhoz – felelte a király. – De
addig még más dolgom is akad. Most készül a pápának küldendő levelem,
melyből legalább hármat íratok, és külön utakon indítom a Lateránba, hogy
legalább egy oda is érjen. Az apósomnak és Mária nővéremnek is írok,
Nápolyba… persze a legátus már biztosan megelőzött, s nyilván ő a saját
feje szerint írta le, mi történik itt. Azt sem akarom, hogy szertelen
magatartással, kicsapongással és pogánykodással vádoljanak, miként
próbálták már korábban, hogy a pápa jóindulatát végleg elveszítsem. Bár az
ő jóindulata – legyintett lemondóan – ma már a csillagokban van… Át
akarom alakítani a királyi tanácsot, márpedig ez időbe telik. A fejetlenség
továbbra sem szűnt meg. A kisebb nemesek pedig mindig azt látják jónak,
amit az a báró, akinek a földjén a birtokaik vannak. Ez igen komoly baj,
mert a köznemességből erős királypárti tábort lehetne toborozni… és én ezt
meg is fogom tenni!
– De mit akarsz a kunoktól? – kérdezte Margit, és figyelmeztetésül még
hozzáfűzte: – Most mindenképpen Budán lenne a helyed, László! A fontos
események itt zajlanak!
– Itt is, meg Pozsonyban, Egerben, Veszprémben és Esztergomban… Erőt
akarok felsorakoztatni a trón köré, ezért kell tárgyalnom a kun
nemzetségfőkkel – felelte a király. – A Csákokon és még néhány nemesi
famílián kívül leginkább bennük bízhatom. Alpra fiait egyértelműen a
korona mellé akarom állítani. Ha a kunok látják, hogy számítok rájuk,
akkor azt is könnyebben teljesítik majd, amit most még vérlázító uralkodói
és egyházi követelésnek vélnek. Rendet akarok tenni az országban, bármibe
kerül is!
– Csak okosan, öcsém! – mondta halkan Erzsébet. – Higgadt
gondolkodással, ravasz politikával jóval többre jutsz. Miért ne hirdethetnéd
ki, hogy azért indulsz a kunokhoz, hogy teljesítsd a vállalásaidat? Legalább
a palotában és az egyháznagyok között hintsd el! Segítségedre leszünk
ebben.
László magához ölelte mindkettőjüket, s így szólt:
– Tudtam, hogy számíthatok rátok! A ravaszság dolgában tökéletesen
igazad van, nővérem. A bizalmamról biztosítom majd azokat, akik még
ingadoznak. Lassan már az öreg Csák Mátyus is közéjük tartozik… Magam
mellé vonom azokat, akiket lehet.
László, miután mindent elvégzett a palotában, és a kancellárián is
elkészültek a levelek, megüzente Pozsonyba a legátusnak, hogy nekilát a
patarénusok üldözésének és a kunok térítésének. Néhány nap múlva
testőrségével és meghittjeivel a Temesközbe vágtatott.
Erzsébet azonban tudta: öccse távozásának valódi oka az, hogy eleget
tegyen a kun véreiért dobbanó második szíve parancsának.
1280.
A KÁOSZ KITELJESEDÉSE

László királlyal a Temes és a Maros közében, aztán a Tiszántúlon jártuk

végig a szállásokat. Nemzetségfőkkel tárgyalt, hogy meggyőzze őket: a trón
mellett a helyük, s nem a bárók oldalán. Ha ez utóbbit tennék, a sorsukra
maguk ütnének végzetes pecsétet.
Megfordultunk a kunok által lakott Krassó vármegyében, Szikszón és
Kevén10 is. Ám a legátus előtt tett vállalásokkal László még mindig nem
tudott mit kezdeni, mert akkora fölháborodást váltott ki a kunokból, amire
képtelen volt ellenszert találni.
Mindez elővigyázatra intette, mert pontosan tudta, hogy a kun törvények
erőszakkal történő kikényszerítése nyílt lázadásba torkollhat. Ezért a kun
szállásterülettel határos vidékeken álló erősségekbe, várakba még több
királyi katonát rendelt, hogy egy esetleges lázongás kárt ne okozhasson.
A Tiszát és a Dunát is őriztette, ugyanis a kunok a magyarok birtokainak
kirablása után gyakorta hajókkal igyekeztek elszelelni, és a Dunán keresztül
Eltimir kán földjére szökni, ahogy tették ezt V. István király idejében. Azok
a kunok később jórészt visszajöttek az itt hagyott családtagjaikhoz, ők pedig
sosem árulták el rokonaikat.
A kunok hófehér nemezből építettek jurtát Lászlónak, aki rendszeresen
ott látta vendégül a kun előkelőket, miközben igyekezett igazáról és
politikai elgondolásairól meggyőzni őket.
Számos vitát látott az a sátor, amelynek közepén illatos fűszerszámokkal
megszórt zsarát izzott, de még több értetlenkedést és ellenséges
megnyilatkozást. A kunokról senki nem állíthatta, hogy túlságosan
könnyedén meggyőzhetők, vagy nem eléggé szókimondók.
A nagy sátor körül kisebbek sorakoztak, előkelő kun és magyar urak
laktak bennük. Az egyikben mi szállásoltunk, de gyakorta előfordult, hogy
László átjött, és beszélgetésbe elegyedett velünk, miközben bort
hörpölgettünk, sült húst rágcsáltunk, fűszeres birkakolbászt ettünk.
A király még mindig nem erősödött meg annyira, hogy az országégésnek
egy saját maga által vezetett sereggel véget vessen. A bárók egy nap
leforgása alatt hatalmukba keríthették volna Budát és az összes királyi
várat, s a László-ellenes egyháznagyok támogatására is számíthattak,
tudván, hogy lázadásukat a pápa nem ítélné el.
Nem sokkal az előző év vége előtt futár érkezett Esztergomból, és a
király engem küldött elé, hogy kísérjem a jurtájába.
Az uralkodó körül foglalt helyet két rokona, Ozor és Tolon, valamint a
néhai Alpra három felnőtt fia – velük még mindig nem sikerült
megegyeznie.
– Felséges úr, három írást hoztam – mondta a futár fél térdre ereszkedve.
– Lodomér érsek úrtól, Erzsébet sorortól és felséged édesanyjától.
– A legfontosabbal kezdd! – parancsolta László, és a futár kigurította a
pergament, de a király intett Iszmáilnak, hogy inkább ő olvassa fel, a jelen
lévő nemzetségfők iránti tiszteletből mindjárt kun nyelven.
– Én, Lodomér koronázó érsek – kezdte Iszmáil –, Magyarország prímása
et cetera… et cetera… reménykedem, hogy felséged jó egészségnek örvend.
Mindazonáltal aggódom is, főleg azért, hogy netán elfelejtetted a szentatya
nemrég küldött levelét, melyben téged a megfelelő viselkedésre és józan
belátásra szólít, ami az ország dolgai iránt érzett elkötelezettségedet
erősbítené…
– Beláttam én mindent, amit csak kellett – vetette közbe László király,
keserű mosollyal a szája sarkában. – Mit akar ezzel az érsek?
– Alighanem arra int, hogy a pápa levelét utasításnak kell felfognod –
felelte Iszmáil. – Itt az következik, hogy az érsek emlékeztet a legfontosabb
pápai intelmekre, uram. Az első mindjárt a józanság és a belátás…
– Tudom, emlékszem! Folytasd, ki ne maradjon semmi! – morogta
László. – Hátha valami mégis kiment a fejemből…
– Aztán arra emlékeztet, mennyi veszély rejlik abban, amit a feleségeddel
teszel – folytatta Iszmáil.
– A pápa erről csak annyit tudhat, amennyit a Kőszegiek és Fülöp
hazudtak neki! – vágta rá László türelmetlenül. – Tovább!
– A levélben a pápa hitszegőnek tartott, és eleve kijelentette, hogy nem
fog helyt adni a kiátkozással kapcsolatos fellebbezésednek. Ráadásul
további lelki és világi fenyítékeket helyezett kilátásba számodra…
– Keresztes hadat küld ellenem? – csattant fel László. – Megkísérelheti!
Úgy látszik, emlékeztetni kell őket arra, milyen az, amikor a kunok rohamra
indulnak. Tovább, mór!
Alpra három fiának összevillant a szeme. Ez már tetszett nekik.
 – És hát… Lodomér érsek azt írja, nincs messze az idő, hogy az egész
ország föl ne keljen felséged ellen. Valamint arra is figyelmeztet, a pápa
szavaival élve, hogy térj meg, s fogadj szót a legátusnak.
– Térjek meg? Mintha nem tartanám a hitem? Vagyis semmi újdonság
nincs ebben a levélben – szögezte le László feldúltan, aztán a futárra
pillantott: – Hagyd el a sátramat! A testőrparancsnok majd eligazít, hol
szállásoljatok. Addig vissza ne indulj, míg a válaszlevél el nem készül az
érseknek!
A futár eloldalgott. Kétségtelenül sértettnek érezte magát, elvégre
mégiscsak tiszt volt, és nemes.
– Mi van abban a levélben, amelyet a nővérem küldött? – fordult a király
Iszmáilhoz, aki feltörte a pecsétet, és olvasni kezdte.
László figyelmesen hallgatta, s közben pillantásokat váltott a kun
nemzetségfőkkel. Alpra fiai mindeddig egy szót sem szóltak, de a
szemükben mindig gyűlölet villant, amikor a legátus vagy az érsek neve
elhangzott.
Amikor Iszmáil befejezte, László így sommázta a hallottakat:
– Eszerint a pápa további munkát adott a legátusnak, és megbízta, hogy
folytassa az ellenem elkezdett hadjáratot. Az apósomnak is írt; gondolom,
alaposan befeketített, mondván, magamra vonom minden keresztény
fejedelem haragját. Még a feleségemet se hagyta ki a levélből, akinek Isten
elég erőt adott ahhoz, hogy ebben a rettenetesnek vélt országban úgy állja a
sarat, ahogy Fülöp azt láttatni akarja. Fölfordul a gyomrom az efféléktől, jó
urak!
– Emlékezz csak, felséges úr – mondtam –, hogy a veszélyt, amely
bárkire leselkedhet ezekben a vészterhes időkben, nem szabad félvállról
venni. Gergely prépostra gondolok…
– Igen, nem felejtettem el magam sem – válaszolta a király, és elsötétült
az arca. – Az én keresztény ellenségeim még azt is meg merték tenni, hogy
papot öltek. Ráadásul a tulajdon ágyában végeztek Gergellyel, aki az egyik
leghűségesebb emberem volt. Így félemlítenek meg mindenkit, aki velem
ért egyet, és nem akarja, hogy a trónra rászabaduljanak a lázadás
kutyafalkái. Mit írt még a nővérem, Iszmáil?
– Hogy… jelen helyzetben okosan tennéd, ha megfékeznéd azokat a
kunokat, akik az egri püspök jószágait dúlják – felelte a mór, és ezen László
újfent elcsodálkozott. Erzsébet ilyet sosem írt volna, hiszen maga is
kifejezetten utálta András püspököt. – Voltaképpen ennyi, felség – fejezte
be Iszmáil.
– Mi van a harmadikban?
– A felséges királynétól írott levélben csupa jókívánság van, uram.
Ügyelj az egészségedre, és járj sikerrel mindenben, amit kigondoltál –
válaszolta a mór, akinek szemén látszott, hogy lenne még mondandója, csak
jobbnak véli későbbre halasztani.
László jól ismerte Iszmáilt. Néhány szót váltott még a kun
nemzetségfőkkel és Alpra fiaival, s miután elbocsátotta őket,
megparancsolta a mórnak, hogy azt is olvassa fel, amit kihagyott.
– Felséges úr, nővéred és édesanyád ugyanarról írnak – mondta Iszmáil. –
Arra kérnek, hogy ha nem megy másként, ravaszsággal próbáld elejét venni
a nemkívánatos történéseknek, amelyek a legátus részéről fenyegetnek.
– Pontosan mire gondolnak?
– Hogy még most indulj Budára, vedd vissza királyi hivatalodat a
kancelláriától és a téged helyettesítő nádortól, beszélj a feleségeddel, vagyis
békülj ki vele, és mutass hajlandóságot arra, hogy a legátussal higgadtan
tárgyalsz! Felséges édesanyád a maga részéről már megtette az első
lépéseket.
Ez az utolsó mondat egyből szöget ütött László fejébe.
– Miként értsem ezt? – kérdezte.
– Felséges édesanyád a maga részéről eldöntötte, hogy Macsóban,
Boszniában, Pozsegában, Valkóban és azokban a vármegyékben, amelyek
fölött parancsolhat, hajlandó a legátus utasítása szerint azonnali és hatékony
szerepet vállalni az eretnekek és a pogányok üldözésében. És neked is el
kellene kezdened ugyanezt, így üzente… Erzsébet soror pedig mindezzel
mélyen egyetért.
László arcán először átfutott a tehetetlen düh bíborfelhője, majd a fejét
csóválva és mélyet szusszanva így szólt:
– Nem hiszem el, hogy anyám ezt teszi.
– Erzsébet soror szerint a magyarok tízezrei rettegnek az egyházi átok alá
vettetéstől – folytatta Iszmáil. – Te is tudod, hogy joggal. Az ilyen a lelkek
mélyére hatol, ott hinti el a félelem magvait. Nincs rosszabb annál, amikor
az ebből kinövő rettegés elhatalmasodik, mert miatta az emberek arra is
képessé válnak, amire korábban gondolni sem akartak.
– És te, Hektór, miként vélekedsz minderről? Te mit tennél? – kérdezte
László.
 – Felséges úr, mióta a kunoknál lakunk, sok fontos dologban előreléptél,
ami jó – feleltem. – De láthattad, hogy a kunokat mindenről meggyőzni
nem sikerült. Ágálnak már az őket érintő törvények említése ellen is. Hiába
hoztad elő az általános keresztség felvételének fontosságát, ők még mindig
a lelkük szabadságát féltik. Tegyük fel, hogy a legátussal okos és érdemi
tárgyalásokat folytathatsz, és ő is enged valamit a makacsságából. De
gondoltál-e arra, mit szólnak ehhez a kunok? Az is meglehet, hogy ha
visszamész Budára, ezt barátságtalan lépésnek vélik. Azt gondolják majd,
hogy a hátuk mögött, ellenükre egyezkedsz. Ráadásul Eltimir kán eddig is
bujtogatta az ittenieket.
– Egyetértek veled, Hektór – felelte a király. – Okos beszéd. Valamit
lépni kell, mert nem rekedhetünk meg ennyinél, de Budára most nem
indulok el. Persze azt sem feledem, hogy az országban újra bele kell fogni a
rendrakásba, és ha ehhez az első lépés a legátuson keresztül vezet, hát
legyen.
– Megbocsáss, felség, de van még valami… – mondtam Iszmáilra
pillantva, akivel előző este sokáig vitáztunk azon, mik lennének a király
részéről a legcélszerűbb lépések. Nem mindenben értettünk egyet, de mór
barátom kétségtelenül tágabb összefüggésekben látta a politikát, mint én.
László király a szeme villanásával jelezte, hogy beszélhetek.
– Csak annyit, uram – folytattam –, hogy bármiben állapodsz is meg a
legátussal, ő és az egyháziak azt hoznak a kunok tudomására, amit csak
akarnak. A nagyurak eddig is igaztalan híreket terjesztettek az országban.
Akár ellened is fordíthatják a kunokat, tehát időben gondoskodni kell arról,
hogy kun véreid neked higgyenek, s ne másoknak.
Nem felelt azonnal, hanem a könyöke alá igazította a selyempárnát, és
felnézett a sátor füstnyílására, amelyet kissé elhúztak, így a csillagok
bekandikálhattak, mintha érdeklődnének, miféle gondolatok foglalkoztatják
a magyarok hányatott sorsú királyát.
– Hívatom Bolta száznagyot! – parancsolta ekkor László. – Hektór,
készítsd fel a testőrparancsnokot, és a málházók lássanak munkához.
Holnap Erdélybe indulunk, ott is sok még a tennivaló. Te mór! Miután
Bolta átvette a parancsomat, hívatom Éduát és Mandolát! Pirkadásig senki
ne zavarjon. És tölts nekem abból a korsóból még egy pohárral!

❈❈❈
Egy hónapra rá, hogy László király elindult Erdélybe, egy idegen kun
csapat tűnt fel a környéken. A szállásőriző legények és a komondorok
hamarjában körbekapták az érkezőket, akik közül büszkén előrelovagolt
egy díszes öltözékű úr, és fennhangon közölte:
– Eltimir nagyúr küldötteit kísérjük, és hoztunk még valakit, akit Ozor
nemzetségfő figyelmébe ajánlunk. Eresszetek át, vagy vezessetek hozzá! A
nevem Kocskar, Kötesk nemzetségfő fia, így jelents be!
A szállásőrizők tisztje óvatos és tapasztalt ember volt. Látott már sok
mindent ezekben a zavaros időkben, és nem bízott maradéktalanul
senkiben. Maga vágtatott Ozorhoz, hogy megtudakolja, fogadni kívánja-e
az érkezőket és Eltimir küldötteit.
– Mást nem mondott? – kérdezte Ozor a száznagyot, aki megvonta a
vállát. – Kötesk nemzetségfőt ismerem. A fiával is találkoztam. Kísérd
hozzám Kocskart!
Ozor az otthon használt, kissé színehagyott vékony kabátot a
koporsóládából előhúzott élénkvörösre cserélte, másik csizmába lépett, és a
legszebb süvegét húzta a fejébe. Felcsattintotta a fegyverövére aranyos
veretű szablyáját, és a sátra mellett nyeregbe szállt, hogy így fogadja az
érkezőt.
Odakint metsző szél fújt a Havas-hegyek felől, és a sátrak füstnyílásai
halványszürke párát eregettek. Ozor tisztjei közben a nemzetségfő köré
gyülekeztek.
Kocskar ötödmagával érkezett. Ozor a három nándorföldi kun
fövegdíszéből, valamint lovának nyeregtakarójából és szerszámzatából
azonnal megállapította, hogy egyikük sem közember. Az ötödik azonban
papnak tűnt, noha saru helyett csizmát, magyar föveget és hosszú subát
viselt. A képét szőrtelenre beretválta, s a nyakában megbarnult szíjon kis
ezüstkereszt lógott.
Ozor fejébe egy villanásra szöget ütött, hogy mit kereshet itt ez a pap,
hiszen társai – miután neszét vették, hogy sorsuk bizonytalanra fordulhat –
hónapokkal korábban szép lassan elszivárogtak a kun szállásokról. Csupán
néhány szerzetes maradt, de ők régóta laktak már a kunokkal, megkedvelték
a pusztai életmódot – emiatt gyakran érte őket püspöki vagy érseki
dörgedelem –, és már nem is akartak másként élni.
Kocskar tisztelettel üdvözölte Ozort, aztán ő és kísérete követte a
nemzetségfőt abba a jurtába, ahol a megbeszéléseket tartották.
 A szolgák színpompás selyempárnákat helyeztek lóbőrrel takart
nemezlapokra, hogy a nemzetségfő kényelmesen tárgyalhasson
vendégeivel. Középütt barátságosan pattogott a tűz, és egy szolgálólány
fűszerszámokat hintett az izzó zsarátra, amitől kellemes illat terjengett. Fél
tucat fegyveres szállásőriző ügyelt arra, hogy a jurtát senki ne közelíthesse
meg.
Mázas cserépkancsókban érett kumisz és bor került a középre helyezett
ezüsttálcára, s mellé lapos árpakenyér és birkakolbász.
– Eltimir nagyúr azért küldte el három legmegbízhatóbb emberét – kezdte
Kocskar –, hogy megosszon veled egy hírt. Ez a pap – villantotta szemét
Isten emberére, aki maga alá húzott lábbal, hallgatagon ült – olyasminek
lehetett tanúja, ami megváltoztatta a nagyúr álláspontját, és remélhetőleg
hasznos lehet számodra is, Ozor apa. Egészen pontosan arról van szó, ami
nemrég Erdőelvén történt.
– A király rendszeresen küld hozzám futárt, az utolsó tegnapelőtt indult
vissza. Mi történhetett, amiről én nem tudok, de Eltimir igen? –
csodálkozott Ozor.
– Sok minden, Ozor apa – felelte Kocskar. – Ez a pap jelen volt, amikor a
király és a pápa követének megbízottja egyezséget kötöttek. A király
azonnal futárcsapatot küldött Rasztyiszláv macsói herceghez a
megállapodásról. Ez a pap azonban levált tőlük, és belovagolt az első
szállásunkra, hogy mindezt elmondja. Amiről beszélt, az neked se mindegy.
– Akkor fogj bele! – unszolta Ozor. Közben megérkezett Tolon és két fia,
majd helyet foglaltak Ozor mellett.
– A lényeg – folytatta Kocskar –, hogy a király közvetítő útján kibékült a
pápa követével. Azt üzente neki, hogy hajlandó letérdepelni előtte és
megcsókolni a gyűrűjét, mi több, őt kedves apjának nevezte.
– Ez… teljességgel lehetetlen – vágta rá Ozor. – Ilyet nem tudok róla
elképzelni. Ismerem, hiszen a rokonom!
– Ez a pap a tanú rá. Aztán egyezkedni kezdtek, és a király mindenben
igazat adott a legátus bizalmasának. Bocsánatot kért korábbi viselkedéséért,
és vállalta, hogy amire tavaly esküt tett, abba haladéktalanul belefog.
– Erről a legutóbbi futár egy árva szót sem szólt! – vetette közbe
ingerülten Tolon, és a jelen lévő kunok zúgolódni kezdtek.
– Vagy szándékkal nem szólt, mert megtiltották neki – felelte Kocskar. –
De ez az ember nem hazudik. Olvastuk a királyi levelet, ami most is nála
van. Az eretnekek ellen hamarost indulnak a hadak, de ebbe beleértendő az
is, hogy a kunok keresztelését a király máris megkezdi.
– Hogy a király ilyen alattomosan ellenünk támadna? – hördült fel Ozor.
– Amikor itt vendégeskedett, másban egyeztünk. Szüksége van ránk!
– Eltimir nagyúr – folytatta a három díszes öltözékű déli kunra pillantva
Kocskar – azt üzeni, ő már régtől tudja, hogy mi csak vérünket hullatni
kellünk a királynak. Nem akar mást, csak az erőnket, a vitézségünket. Hogy
hányan veszünk oda a csatákban, az őt már nem érdekli.
– Eszerint azt állítod, Eltimirnek bizonysága van arról, hogy nem szabad
hinnünk László királynak? – kérdezte Tolon Kocskart, aki helyett az egyik
nándorföldi kun főember felelt:
– Egyetlen szavát sem szabad komolyan venni, és mondom ezt
felelősségem teljes tudatában. Becsap benneteket, ahogy minket is
megpróbált tévútra vezetni. Hiteget, aztán azokkal kezd egyezkedni, akik
szívesen átmetszenék a nyakatokat. Lehet, hogy félig a mi vérünk, de
becstelen árulója a kun népnek.
Ozor és a helyi kunok felhördültek. Kun ember ezeken a szállásokon még
soha nem merészelt így beszélni László királyról!
Ám a déli kunoktól jött férfiú még ennél is vehemensebben folytatta:
– A királyotok most éppen megbocsátott azoknak a báróknak, akik
tegnap még le akarták taszítani a trónról. Ez a király hazug, megbízhatatlan,
kiszámíthatatlan, és azzá lett az anyja is. Eltimir nagyurunknak számtalan
hitelt érdemlő bizonyíték áll rendelkezésére erről. Az özvegy királyné
bujtogatja a fiát, hogy fordítson a politikán, mert jobban teszi, ha nekünk a
hátát mutatja, és kibékül a pápai követtel. Ő pedig, aki az uralkodótoknak
nevezi magát, meg is tette. Hazudott nektek, mint ahogy mindenkinek.
Eltimir urunk azonban szíves örömest segít rajtatok, hiszen valamennyien
testvérek vagyunk.
– Ozor apa – folytatta a másik déli kun higgadtabban –, most már a
túlélés a kérdés. Nem tudhatjátok, mikor jelenik meg gyepűtökön egy erős
királyi had a bárók seregeivel kiegészítve, hogy elhajtson innen benneteket,
mert nem vagytok hajlandóak valamennyien a kereszt alatt úgy élni, ahogy
azt előírják. Eltimir nagyúr általunk üzeni, hogy kebelére ölel minden kunt.
Attól sem zárkózik el, hogy kihasítsunk egy jókora darabot a magyar király
országából a kun népnek, ahol úgy élhetünk, ahogy akarunk. Nem beszélve
arról, hogy az Alsó-Duna mellékén végig ellenőrzésünk alatt tarthatnánk a
kalmárokat, a hajókaravánokat, nem létezhetne bizánci hajós kereskedelem
a beleszólásunk nélkül. A réveknél ti is busás hasznot húzhatnátok.
– Ne szaladj ennyire előre, barátom! – állította meg Tolon. – Maradjunk
annál, ami a leginkább égető! Azt mondod, Eltimir úgy látja, nincs más
hátra, mint megvédeni a közösségeinket, szállásnépünket…
– És épp a tulajdon királyotok ellen – tette hozzá a déli kun. – Feledni
kell László király barátságát, mert az sem volt őszinte. A vérét megfertőzte
már az a világ, amibe született, és ahova minket beereszteni jelenlegi
szokásainkkal és hitünkkel nem akarnak. A szíve ma már sokkal inkább a
nyugati keresztényekhez húzza. Fontoljátok meg a fegyveres egyesülést a
mieinkkel, hogy a kunok egyetlen félelmetes seregbe tömörülve harcoljanak
a magyar ellenséggel, egy jóval nagyobb szállásföldért! De nem feltétlenül
kell elhagynotok ezt a földet, mert véreztetek érte eleget. Inkább a mi
nemzetségeink közül húzódna néhány följebb, felétek, a Dunát átlépve,
egyesítve a kunságot. Meglehet, egyszer majd adófizetőinkké tesszük az
erdélyi szászokat és a székelyeket, szolgáinkká a szerbeket és a nándorokat.
Tolon, Ozor meg a fiaik, valamint több, sietve érkezett nemzetségfő és
idős kun bölcs az egész éjszakát végigtanácskozták.
László itt élt köztük, erősítették a királypártiak, és az egyszerű kunok is
úgy érezték, minden gondolatukat ismeri. Lehetetlen, hogy pár hét alatt
ekkorát változott volna. Végül abban egyeztek, hogy futárt indítanak
Lászlóhoz Erdélybe, de Budára is, hogy megtudják, mi az igazság.
Már most is többen úgy vélték, hogy Kocskar hazudik.

❈❈❈
Hajnal előtt megzörgették az ajtónkat, ahova Iszmáillal és Miklóssal
szállásoltuk be magunkat egy utunkba eső erdélyi erősségben.
Beleugrottam a csizmámba, felkaptam a köntösömet, majd kiléptem a
sötétbe. Talán a huszonegyedik órát11 kiáltotta el az időmérő szerzetes a
zömök bástyatoronyban, mert még csillagfényes éjszaka volt.
Egy őrkatona állt előttem, és lándzsájának hegyén megvillant a közelben
égő szurokkoszorú fénye.
– Jó lenne, Hektór uram, ha kimennél a kapu elé – közölte. – Valamilyen
kunok keresnek. Csakis veled akarnak beszélni, de az őrparancsnok nem
ereszt be egyet sem.
 Azonnal felöltöztem, s az erősség közeli kapujához siettem. Amikor az
őrkatona résnyire megnyitotta a kisebbik ajtót, kiléptem a fáklyafényes
kapusáncra, és az éjszakára felhúzott híd mellett az árkon átfektetett pallón
egyensúlyozva a lovasokhoz indultam.
Azonnal felismertem Boltát, akivel Ozor szállásán jó cimboraságba
keveredtünk, és aki alig állt a lábán a fáradtságtól.
– Gondolom, jó okkal vágtattatok idáig – üdvözöltem.
– Azt a parancsot kaptam – dörmögte Bolta bizalmasan a fülembe –,
hogy megérkezésem után haladéktalanul kérjek bebocsátást őfelségéhez.
– Komoly a dolog? – kérdeztem, mire bólintott.
– Annyira komoly, hogy árulásszaga van.
A vár őrparancsnoka tudta, hogy bármikor beléphetek a királyhoz, és ha
azt akarom, hogy őfelségéhez kísérjenek, kötelességük rendelkezésemre
állni.
– De ezt az embert is magammal viszem! – közöltem Boltára mutatva.
– Viheted, de minden fegyverét, még a kését is hagyja itt! – felelte az
őrparancsnok, s így is történt.
A királynak szállást adó épület szűk és homályos folyosóján falba
süllyesztett likakban égtek az olajmécsek, sejtelmes derengésbe vonva a
helyiséget és a téglából rakott padlót. A falakon óriás, sötét bogarakként
sorjáztak a zsákmányolt pajzsok.
A testőr a belső szolgát ugrasztotta, de a király éberen aludhatott, mert
szinte rögvest szólított.
Aztán Bolta beszámolt a déli kunok látogatásáról, amin mindketten
rettentően felháborodtunk.
– Szemenszedett hazugság! – kiáltotta László. – Csak ellenem akarják
fordítani a kunokat! Az egész kunságot! Eltimir eddig sem volt a barátom,
de most már támad is? Vajon tudnak róla Ozorék, hogy mi folyik a hátam
mögött? Ez nyílt árulás!
– Felséges úr, nem minden nemzetségfő hiszi, amit Eltimir küldötte
elébük tárt – próbálta meg csitítani Bolta. – Azt mondták, az a pap is
különösnek tűnt, ráadásul még azon az éjjelen, miután Ozor úrtól parancsot
kaptunk az indulásra, szőrén-szálán eltűnt. A kunoknak van magukhoz való
eszük, uram, de most már tőled szeretnék tudni az igazat.
– Megkapják! Én még odahaza felfüggesztettem a tárgyalásokat a
legátussal. Időt kértem tőle, de arra nem gondoltam, hogy a hátamba döfi a
kést.
 – Ezt hogy érted, felség? – kérdeztem.
– Ugye, te sem hiszed, hogy a legátus keze nincs benne ebben a
gyalázatban?! Az övé és a báróké. Bármelyik szívesen látna engem holtan!
– Nem tudom, hogy a legátus merne-e közösséget vállalni a bárókkal egy
ilyen mocskos szervezkedésben, felséges úr.
– Ha az emberek hatalmat éreznek a kezükben, sok mindent meg mernek
tenni, Hektór lovag. Kihasználták, hogy a kunok nem túl sokat tépelődnek:
ha egyszer eldöntenek valamit, azt véghez is viszik. Ezért is éltek túl annyi
mindent – felelte, aztán Boltához fordult: – Amivel legutóbb megbíztalak,
abból mennyit végeztél, száznagy?
– Maradéktalanul végrehajtottam felséged parancsát – felelte Bolta. –
Már a fél Tiszántúl erről beszél. Esztergomból egyenest a szállásaink felé
vettük az irányt becses vendégünkkel.
– Rendben van – bólintott László király, én meg egyikről a másikra
néztem, mert fogalmam sem volt, miről beszélnek.
– Ahhoz a nemzetségfőhöz kísértük Fülöp püspököt – folytatta Bolta –,
akinek harcosai már jó ideje zargatják az egri püspök tulajdonát. De
igazából nem fogolyként vittük, felség, hanem parancsodhoz híven
megkértük, tartson velünk. Kész kínszenvedés vele lovagolni. Úgy ül a
nyeregben, akár egy zsák köles…
– Most már egészen bizonyos, hogy tőle indult ki az a sok mocsokság,
ami végigsöpört a kunok szállásain, és megzavarta jó néhány nemzetségfő
fejét – jegyezte meg a király, s egyre tisztábban értettem, mi történt
valójában. – És… miként fogadták a legátust a szálláson?
– Jól, felség. Megkülönböztetett barátsággal. Először is egy oszlophoz
kötözték, de előtte még lerántották róla a violaszín öltözékét, úgyhogy ott
állt mezítelenül, mondhatom, az egész szállás nagy vigasságára.
– Télvíz idején ilyet tettek vele? Nem megparancsoltam, hogy
vigyázzatok az épségére?
– Kétfelől tüzek égtek, még melege is volt, uram. Aztán valakinek eszébe
jutott, hogy egy paptól hallott egy Sebestyén nevű keresztényről, akit
oszlophoz kötve lenyilaztak. Meg is kérdezték a legátust, van-e kedve
elnyerni a mártíromság koszorúját… Azt hiszem, így kell keresztényül
mondani. Amúgy pedig parancsod szerint figyelmeztettem a szállásfőt,
hogy ijesztgetni lehet, nem árt az egy ilyen papnak, de felséged szigorú
utasítása, hogy bántódása ne essék, és az egészsége megmaradjon. Le is
szedték a berenáról, amikor lilulni kezdett a szájszéle, hogy a tüdeje lobbot
ne vessen. Megígérték, hogy jóltartják, ahogy felséged parancsolta, és ez
így is lesz.
A király elbocsátotta Boltát, én pedig visszatértem a szállásra, és
felébresztettem Iszmáilt, hogy tudassam vele a történteket.
– Ha ez valóban így van – mondta mór barátom –, akkor tudom már,
miért érkezik az a kisebb had, amelyről az itteni kunok beszélnek.
– Beszélnek? Kik?
– Úgy látom, ma mindent utoljára tudsz meg, Hektór. Azt hittem, már
hallottad. Idetart Csák Máté nádor, s holnapra meg is érkezik. Ha
szerencsénk van, meglódul a belső diplomácia… Mi másért jönne Mátyus
úr?
László király fél éjszakán át tárgyalt azokkal a kunokkal, akik Boltával
érkeztek, és azt akarták tudni, mennyire kell komolyan venniük a legátus
előtt tett esküjét, a megbízott útján történt kibékülést, s miért kellett
elfogatni Fülöpöt. Eltimirről is meglehetősen sok szó esett, és néhány kun
előkelő mielőbbi szerződést szorgalmazott a király és a kán között.
Aznap délután tülök jelezte a nádor érkezését. A Csák Máté
nemzetségéből összeállított kíséret az erősségen kívül maradt, ahogy illett.
Az idős nagyúr mellett megpillantottam az Aba nembéli Dávid fia Fintát,
Erdély pillanatnyi vajdáját, akit húsz nemes és tiszt kísért.
Csák Máté azonnal őfelségéhez lépett, négyszemközt váltottak néhány
szót, aztán indultak a kellemesen befűtött fogadóhelyiségbe, ahová
asztalokat és lócákat cipeltek a szolgák. Az asztalra zamatos borral töltött
ezüstkupákat helyeztek a szép szolgálóleányzók, és László király
megengedte, hogy néhány Finta vajdával érkezett nemes is helyet foglaljon
körükben. Én magam is leültem az asztalhoz. Láttam, hogy az urak
valamennyien fegyvert viselnek, így én sem hagytam odakint toledói
pengémet és tőrömet, valamint az öltözékem alá rejtett vadászkésemet. A
királyi testőrök odakint őrizték a megbeszélés színhelyét, és az idős nádor
csapatának első tisztje beszélgetésbe elegyedett a testőrparancsnokkal.
– Azért jöttem, felséges úr, mert az ország legfőbb nemesei
megütközéssel fogadták a legátus kunok által történt elrablását – kezdte
Csák Máté mogorván. – Azt szeretném tudni, hogy… már megbocsáss…
benne van-e a kezed az ügyben.
– Igen – felelte László habozás nélkül. – Amit a legátus és kísérete
ellenünk elkövettek, arra nem lehetett más válasz, Mátyus bátya –
magyarázta higgadtan. – Tőlem kapták a parancsot a legmegbízhatóbb
kunok, akik alkalmasak arra, hogy a legátust úgy őrizzék, hogy haja szála se
görbüljön.
– Értem, felséges úr – mondta Csák Máté. – De mi ezzel a célod?
– Voltaképpen roppant egyszerű. Mindössze annyit akarok, hogy a
legátus nyilvánosan kijelentse: a velünk, valamint a magyarok és kunok
tömegeivel szembeni rosszindulatú híresztelések tőle és kíséretétől
származnak – felelte László, az ezüstkupát a két tenyere között forgatva.
– Ezt nem fogja megtenni – jelentette ki határozott hangon a vajda.
– Az majd elválik. Csak elég ideig kell vendégségben tartani a kunoknál.
A jelen lévő urak gyakorta váltottak lapos pillantást egymással, én pedig
kétségek közt vergődve hallgattam a nádor, a vajda és a király
beszélgetését, felkészülve arra, hogy megvédjem az uralkodót, mert ebből a
különös beszélgetésből bármi kisülhetett. Hiszen itt mindenki kardot viselt,
Lászlónál viszont csak egy tőr meg a kis evőkése volt…
– Azt mondod tehát, felséges úr – folytatta Csák Máté –, hogy addig
szándékozol a püspököt a kunok vendégszeretetére bízni, míg jobb
belátásra nem tér? Így nem fog menni a békés egyezkedés, és megoldás se
lesz. Ugyanis a nemes urak közül sokan, akik karácsonykor Budán
tartózkodva, az interdiktum kellős közepén éppen arra számítottak, hogy a
közeljövőben mégis érdemleges megegyezésre jutsz a legátussal, tőlem nem
ezt várják.
László összehúzott szemmel figyelte az idős bárót. Sejtette, hogy fel kell
készülnie egy váratlan fordulatra.
– Ezt az előbbit megismételnéd, bátyám? – fordult a nádorhoz. – Mit
akarnak az urak Budán? Hogy eresszem el a püspököt?
– Ez lenne a lényege, felség – felelte Csák Máté. – Egy pápai legátust
nem lehet fogságban tartani, mert hívjuk akárhogyan a kényelmes kalitot,
azért mégiscsak vérforraló a helyzet.
– Márpedig nem fogom elengedni addig, míg rendbe nem rakja azt, amit
ő és az emberei elrontottak! – csattant fel László. – Megnyirbálta királyi
jogaimat, amelyekhez századokon át soha senki nem merészelt nyúlni! A
helyemben mit tennél, Mátyus? Te sem várnád tétlenül, hogy valahogy
majd csak alakul, igazam van?
– Hogy én mit gondolnék vagy tennék, az nem számít, felség. Most arról
van szó, hogy az országos tüzek mikor kezdik el újfent nyaldosni a trón
lábát.
 – Fenyegettek engem? – kérdezte a király fojtott hangon. – Jól értem,
hogy fenyegettek?
– Én ugyan nem, felség. Csak a főnemesek meg az egyház üzenetét és
egyben határozatát tolmácsolom feléd. Az pedig úgy szól, hogy addig
maradj te is őrizet alatt, míg meg nem gondolod magad, és el nem ereszted
a legátust, s mellette meg nem állapodsz vele a végleges békülésben,
valamint abban, hogy az ország érdekében tovább folytatjátok a
tárgyalásokat.
Látva László arcát, szemének villanását, önkéntelenül is a kardom
markolatára tévedt a kezem, de a velem szemben ülő fiatal nemes alig
észrevehetően jelezte, hogy ő ezt semmiképpen nem tenné…
– Mit akarsz tenni, Mátyus? Lefogatsz? – kérdezte László.
– Kérlek, ne tekintsd annak, de… nincs más választásom, uram.
– A kunok felkoncolnak, ha csak egyet csettintek! Haza sem juttok innen!
– Aligha hinném, felség – szólt közbe a vajda. – Nem azért, mert
vonakodnának végrehajtani a parancsodat. Egyszerűen csak nem akarnak
nagyobb bajt a fejükre vonni. A kunok okosak, te ne tudnád?
László kihörpintette a bor maradékát, és erőteljesen az asztalhoz
koppantotta a kupát, így vezetve le indulatát.
– Tudod, Finta, nem először tesztek velem ilyet ti, magyar urak.
Gondolom, úgy vélitek, nektek ezt is szabad, mert elég erősek vagytok.
Mindig tudtam, hogy napestig egyebet sem tesztek, mint ellenem
áskálódtok.
Aba nembéli Finta képe ellilult, de nem válaszolt. A helyiségben szinte
üvöltött a csend, és majd kirobbant a visszafojtott indulat.
– A legátus szabadon bocsátása politikai érdek – mondta higgadtan Csák
Máté. – Nem tekintheted holmi áskálódásnak. A pápát és a legnagyobb
keresztény királyokat uszítod magadra, és ha keresztes háborút hirdetnek
ellened, annak mi is megisszuk a levét. Sőt elsősorban mi, magyar nemesek,
erős hadsereggel rendelkező bárók.
– Ugyan! – kiáltotta a király, s felugrott az asztal mellől. – Ökör beszéd
az ilyen, Mátyus! Mintha nem tudnád, hogy a bárók azonnal köpönyeget
váltanak, és oda helyezkednek, ahol a nagyobb hasznot remélhetik. Nem is
bárók már valójában, hanem kufárok! Vagy talán nem hallottál még arról,
hogy igazából mit akarnak? A fejem kell nekik! A fejem! Valamelyik éppen
a te nemzetségeddel magyarázta és indokolta, Finta vajda, hogy választott
királya is lehetne ennek az országnak. Mert Aba Sámuel az volt…
Vállalnád a koronát, Finta? Vagy egyenest várod is?
A vajda felegyenesedett, és mesterkélten nyugodt hangon azt felelte:
– Felség, túl messzire megyünk. Ha megengeded, azt javallom, hogy tarts
velem és a haddal! Meglátod, nem is annyira gyöngécske az a csapat. Ha
rám hallgatsz, úgy hagyod itt ezt az erősséget, hogy mindenki láthassa,
semmi ellenségeskedés köztünk. Ha gondolod, a testőrséged egy hányadát
is hozhatod, nekem nincs kifogásom ellenük.
– Igaza van a vajdának, felség – vetette közbe Csák Máté. – Kérlek,
gondolkodj hideg fejjel! Ennek most így kell történnie. A pápa legátusa kun
őrizet alatt, a főnemesek pedig azt akarják, tartsunk téged is ott addig, míg
okos döntés nem születik kettőtök között. Máskülönben a kunok szállásait
elborítja a vér. Tudom, hogy mindezt kellőképpen átlátod.
László pillantása rám tévedt.
– Hektór lovag! Bese készítse föl indulásra a testőrséget! Miklós és te is
kövessetek! Igaz, a nádor és a vajda urak még nem hozták tudomásomra,
merre is megyünk.
– Hozzám, felséges úr – felelte a vajda. – A seregem arra is hivatott, hogy
szavatolja a biztonságodat. És a fogságot se tekintsd annak, inkább csak
amolyan gondolkodási időnek, uram. Mérlegelheted, mit kell tenned, és
minél előbb dűlőre jutsz saját magaddal, annál előbb indulhatsz vissza
Budára. És nem változik semmi, csak előbbre lépünk valamelyest…
László király pedig a lehető legjobbat tette: üzent annak a
nemzetségfőnek, akinél utoljára szállásolt, hogy huzamosabb ideig
Erdélyben tartózkodik, de a kunok senki szavának ne higgyenek, csakis az
övének. A következő intézkedése arról szólt, hogy a legátust a legjobb
körülmények között tartsák, ne fenyegessék, kapjon ételt és italt eleget, s
beszéljen azzal, akivel akar, éppen csak ne eresszék el. A papokat pedig a
kunok mindenütt támogassák, és ne háborgassák.
Úgy vonultunk el az erősségből, hogy legfeljebb azok sejthették a
lényeget, akik képesek voltak a sorok között is olvasni.12

❈❈❈
Fogságban a király!
Miklós, Bese, Iszmáil és jómagam végig mellette maradtunk, így
ugyanolyan fogolynak érezhettük magunkat, mint ő. Szüksége is volt ránk,
és számát se tudom, hányszor kellett nyugtatni, a lelkére beszélni, hogy
többet ér higgadt szóval, mint ha uralkodóként próbál fellépni, és vegye
olybá, hogy ez most a ravaszságot szolgálja, amire oly nagy szüksége van.
Azokon a napokon, amikor képtelen volt fegyelmezni magát, és
rettenetes szavak meg átkok hagyták el a száját, mindent megtettünk, hogy
csitítsuk, és véletlenül se ugorjon neki a vajda valamelyik helybéli
katonájának, aki éppen az ételt hozta.
Levelet írathatott, futárt küldhetett, de csakis a legátus ügyében. Országát
igazgatni természetesen nem tudta. A futárok rendszeresen hozták Budáról
a híreket, és úgy tűnt, nyugalom honol arrafelé.
Nem panaszkodhattunk az ételre és az italra, sem pediglen a
körülményekre. Igaz, laktunk már sokkal kényelmesebben és főleg szebb
helyeken, de a legfontosabbat megtehettük: sem éjjel, sem nappal nem
kellett magára hagynunk Lászlót. Nyilván a várbeliek is számításba vették,
hogy a király egyszer kiszabadul innen, így nem mindegy, miként bánnak
vele.
Közel egy hónap múlt el, jöttek és mentek a futárok, de Böjtelő havában
egy hajnalon a király elindulhatott Budára. Hamar elterjedt a hír, hogy az
uralkodó megparancsolta a kunoknak a legátus eleresztését, így mire
Budára értünk, már Fülöp is Esztergomban tartózkodott.
Több ízben is találkoztam akkoriban a pozsonyi Paska préposttal, aki
ismét közvetítőként lépett fel a király és a legátus között, és büszkén
vallotta, hogy az ő közbenjárásának köszönhető László és Fülöp ily gyors
kibékülése.
– Ez csak a látszat – mondta nagyapa. – Ismered Lászlót, és tudod,
milyen kemény. Amit tett, az nem egyéb, mint kényszertől hajtott politika,
de ettől függetlenül továbbra is úgy kedveli a püspököt, mint harcsa a
vágóhorgot. És a legátus sem hisz neki, mert olyan nincs, hogy két ennyire
különböző felfogású ember egyik napról a másikra megbékéljen.
Igaza volt, mert László elsősorban arra törekedett, hogy a bárókat
megbékítse, nehogy ellene induljanak. Nem a legátusnak akart kedvezni,
legfeljebb úgy tett, de a köztük kialakult kapcsolatot végletesen
megmérgezték a korábbi események. A legátusnak esze ágában sem volt
elismerni, hogy a hamis hírek széthintésében ő és kísérete szerepet játszott.
A húrok tehát újfent pattanásig feszültek, és továbbra sem történt semmi
annak érdekében, hogy egy újabb belharcnak elejét vegyék.
 Böjtmás havában a legátus és László – egyháznagyok és világi urak
jelenlétében – végre közölték, hogy megegyeznek. Hogy ennek határozott
nyoma maradjon, két deák is jelen volt a helyiségben, írótáblával, lúdtollal,
valamint egy itáliai pap.
Már rég nem azok ültek a királyi tanácsban, akiket az előző esztendő
végén László hivatalba helyezett. Őket – Fülöp-ellenes magatartásuk miatt
– a bárók kitúrták a helyükből, a király pedig elkövette azt a hibát, hogy
mindezt tudomásul vette.
A legátus és a király latinul tárgyaltak, és azoknak a magyar uraknak,
akik nem értették tökéletesen a nyelvet, egy prépost fordított. A nagyurak
László-ellenes csapata azt várta, hogy a király meghátrál, és mindenben a
legátus kedvére tesz – csakhogy ők még nem ismerték Lászlót…
– Azzal kezdhetnénk – javallotta a legátus –, hogy kijelenthetnénk,
mindketten követtünk el hibás lépéseket. Részemről már elismertem, hogy
nagyobb türelmet kellett volna tanúsítanom, hiszen ez egy olyan ország,
amely sokban különbözik a többitől.
– Igazad van, püspök atya. Ezzel az országgal nem lehet úgy bánni, mint
azokkal, amelyeket eddig ismertél. Én is elhamarkodott voltam, amikor az
előző megbeszéléseinket felfüggesztettem, és nem a legjobb utasításokat
adtam személyeddel kapcsolatban. A bocsánatodat kérem, püspök atya.
Fülöp bölcsen bólintott, a prépost pedig közben ezt diktálta a deákoknak:
– Írjátok! László, a magyarok királya töredelmesen beismerte vétkeit
Fülöp püspök legátus urunk előtt. Bevallotta, a budai zsinatot azért zavarta
széjjel, mert ifjonti felelőtlenségből hallgatott rosszakarói tanácsára, akik
azt sugalmazták, hogy a zsinati határozatok az ő személyét sértik. Most már
érti, hogy ez nem így történt, és sajnálja, amit az anyaszentegyház és a
szentatya képviselője ellen elkövetett. Kész vezekléssel csökkenteni bűnei
súlyát, amihez legátus urunk bölcs meggondolással, örömmel hozzájárult.
Miközben a két serényen körmölő deák kezében halkan sercegett a
lúdtoll, az urak között már az a szóbeszéd járta, hogy őfelsége meneszti a
nádorságból az idős Csák Mátét, és helyébe Dávid fia Fintát nevezi ki, mert
„jóltartotta őt” az erdőelvi fogság idején.
– Térjünk át most az eretnekek kérdésére – folytatta a legátus. – Mit
szándékozol tenni, hogy valóra váltsd vállalt kötelezettségeidet?
– Kérlek, püspök atya – felelte László –, biztosíts elég időt, és tanúsíts
türelmet ehhez! Az imént magad is egyetértettél azzal, hogy ez egy különös
ország, különös szokásokkal, törvényekkel. Az eretnekek semlegesítése
nem mehet az ország belső egyensúlyának rovására. Elköteleztem magam a
rend megteremtése mellett, ez nem is kérdéses, de azt te sem hiheted, hogy
egy ily hatalmas feladat egyik napról a másikra elvégezhető.
– Értem. És mellette részünkről mindenképpen méltánylást érdemel a
politikai meggondolás. Nem látom akadályát annak, hogy olyan döntéseket
hozz, amely ellen nem hat a belső egyensúly, de egyenesbe fordítja
országod szekerének rúdját.
Ám a prépost közben ezt diktálta:
– László király töredelmesen bevallotta és elismerte, hogy eddig nem tett
eleget az eretnekek és a pogányok üldözése érdekében, de ígérte, hogy
haladéktalanul belefog. A patarénusokat mind egy szálig kiirtja, országában
egy sem maradhat. Hajlandó minden erre vonatkozó korábbi és jövőben
kiadandó pápai parancsot végrehajtani. A kunok megtérítését azonnal
elkezdi, a minorita szerzetesek és a pogányokhoz küldendő keresztény
papok védelmét, ha szükséges, fegyverrel szavatolja. A kunokat
rákényszeríti, hogy a rájuk vonatkozó törvényeket betartsák. És… írjátok
még! László király beleegyezett abba, hogy a kun alattvalókról hozott
törvényeket fegyverrel is kikényszeríti, legátus úr pedig kilátásba helyezte,
hogy ennek ellenértékeként feloldja őt az egyházi átok alól.
Még azon a napon nagy sietve futárok indultak a kun szállásokra, de
senki nem tudta egészen pontosan, hogy kinek a parancsára, s hogy mit
tartalmaznak az üzenetek.
A KUNOK SZÖKÉSE

Elröpült a tavasz, lassan kimúlni készült már a nyár is. László király
egyelőre nem tért vissza a kunokhoz, de talán ezzel is hibázott, mert nem
magyarázhatta el nekik, mi történik valójában.
Mások azonban mindent elkövettek annak érdekében, hogy a pusztaiakat
folyvást piszkálják, hergeljék és bizonytalanságban tartsák. S ahogy a nyári
derhenyőknél történik, egyre dagadtak a politika fellegei, ártatlan fehérből
ólomszürkévé lettek, aztán lecsapott az első istennyila, és végigmorajlott a
kunok által lakott vidéken a pusztító vihar szele.
Történt ugyanis, hogy a Duna pesti oldalához egy összevert, mezítlábas
minorita szerzetes érkezett tépett csuhában, akinek hátát korbácsütések
szabdalták véresre. A révészek áthozták a Dunán Budavárba, az
őrparancsnok pedig azonnal János préposthoz vitette, aki meghallgatta,
majd sebei miatt a borbélyokra bízta, s máris indult a királyhoz.
– Felséges úr, a kunok átküldtek egy szerencsétlen térítőt – kezdte a
prépost, és elmesélte, milyen állapotban érkezett hozzá a minorita. – Uram,
a pusztaiak fellázadtak. Nem néhány nemzetség vagy szállás, hanem
csaknem az összes. Ennek oka pedig a legutóbbi megállapodásod a legátus
atyával. A kunok most már úgy látják, rád sem számíthatnak, mert elárultad
őket. Általa üzenik, hogy a szabadságukat és a lelküket rabolod el, és ezt
nem tűrik.
– Mit értettek ismét félre? – kérdezte a király dühösen.
– Nem hinném, hogy valamit félreértettek, felség – felelte a prépost. –
Arra készülnek, hogy kivonulnak az országból a nándorföldi Kunországba.
Az Abák földjével szomszédos szállásokról már meg is indultak délnek.
Hajtják a méneseket, lebontják a sátraikat, a gulya és a nyáj pedig követi a
szállásnépet. A szekerek végeláthatatlanul sorjáznak az utakon és a
legelőkön, a nemzetségfők pedig minden épkézláb férfiembert hadrendbe
szólítottak. Leginkább az tüzeli őket, hogy úgy érzik, egy tekintet alá vetted
a kunokat a patarénusokkal és a másféle pogányokkal, s meghajoltál a pápa
akarata előtt. Félnek, hogy egyszer s mindenkorra le akarsz velük számolni.
Vonulás közben rabolnak és fosztogatnak, mondván, ha nekik nem jut ezen
a földön semmi, másnak se maradjon.
– Vagyis elviszik azt a haderőt, amire számítottam, mert szükségem lenne
rá ahhoz, hogy ebben az országban rendet tegyek! – hörögte a király. – Hát
nem! Harcolni akarnak? Állok elébe! Ha a kunokat is be kell törnöm, nem
csak némely bárókat, akkor legyen így!
– Felség! Nem biztos, hogy a kunok most össze akarnak csapni veled, de
ha útjukat állod a kivonulásban, egészen biztos, hogy fegyverhez nyúlnak.
Gondold át, hányféle hátránnyal járhat egy kun háború! Rájuk eztán majd
végképp nem számíthatsz, de a bárók örömest leszámolnak velük, hogy
birtokba vegyék azokat a földeket, ahol negyvennégy éven keresztül
szállásoltak. Látom, eldöntötted, hogy sereggel vonulsz elébük. Nem a
kunok a legnagyobb elleneid ebben az országban, felséges uram…
Ismerlek, és tudom, hogy a szíved továbbra is feléjük húz. Arra kérem a
Mindenhatót, hajtson el szemed elől minden felhőt, hogy csakis olyan
döntéseket hozz, amelyek Istennek és alattvalóidnak is megfelelnek.

❈❈❈
Hogy a bárók legtöbbje mennyire gyűlölte a kunokat, azt mi sem
bizonyította jobban, mint hogy rettentő sebesen összekapták a hadaikat.
A kunok – lévén kiváló katonák – gyorsan megszervezték a kivonulást.
Közben a hozzájuk legközelebb eső földesurak erősségeit, várait támadták,
hogy akadályozzák a falvakból gyűjthető fegyveresek, a telekkatonák hadba
vonulását. A kisebb nemesek házait, gyengén védett tulajdonát menet
közben elpusztították. Amikor a királyi had elindult, hogy megállítsa őket, a
kunok már zömmel a Temesnél jártak.
Más történések is borzolták a kedélyeket akkoriban, ugyanis Budán
meghalt Keán Miklós; azt mondták, betegségben, de utolsó akaratával azt
kívánta, vigyék a holttestét a legátus elé. Abban bízott, hogy Esztergomban
kap sírhelyet az érsek elődök hamvai mellett, de Fülöp ezt nem
engedélyezte, s elrendelte, hogy a bélpoklosok temetőjében hantolják el.
Ha az eset miatt rettentően felháborodott Kun Erzsébeten múlik, egy hét
múlva már a legátus sincs az élők sorában, de bölcs tanácsadói meggyőzték
az anyakirálynét, hogy egy ilyen utasítással csak Lászlónak ártana.
Aztán elkövetkezett a kunok megállítására gyülekező királyi sereg
indulásának hajnala.
 – Olyan helyre tartasz most – ölelt magához Eleni induláskor –, amire
mindig úgy gondoltál, hogy ott barátaid laknak. De fagyos ujjak markolják
a szívemet, Hektór, ha eszembe jut, hogy minden a visszájára is fordulhat.
A felséges úr a saját vérei ellen vonul. Mi lesz ebből, mondd?
Nem tudtam válaszolni.
Erőltetett iramban vonultunk a királyi sereggel, hogy a kunok útját még a
Duna előtt elvágjuk, és bárhogyan is, de visszakényszerítsük őket eddigi
lakóhelyükre.
Ahogy útközben egyre többen csatlakoztak László lobogója alá, sorra
vettem az érkezetteket. Tárnokok, királyi vadászok, solymárok, erdőőrző
ardók és hivatásos bajvívók egyként csatlakoztak a királyi sereghez, és
találkoztam sok olyannal is, akiről pontosan tudtam, hogy Izabella
királynéhoz tartozik. Mindig értesültünk róla, merre járnak a távozó kunok,
akik mégsem tudtak olyan gyorsan vonulni a nyájakkal, málhás tevékkel és
gulyákkal, mint a király lovassága.
A felderítők útmutatásának megfelelően ismét a Marosnak vettük az
irányt – jelentős hadak gyülekeztek Váradnál is, melyekkel László
találkozni akart. Szalánkeménnél13 táboroztunk, ahol elég sok időt
elfecséreltünk, aztán továbbindultunk. A király úgy tervezte, hogy a
Dunától kissé távolodva délkeletnek tartunk majd, a legjobban járható
utakon megelőzve a kunokat.
Eszembe jutottak azok a napok és esték, amelyeket a kunoknál töltöttem,
s láttam őket vigadni, a szebbnél szebb leányzókat pedig énekelni és
táncolni. Kicsit úgy éreztem, mintha meghasadt volna a lelkem, mert azt az
életet, azokat a heteket igencsak visszakívántam. Mi lehet most Éduával, a
szép Mandolával és a harmadik leányzóval, Köpcseccsel, aki igencsak
belopta magát László szívébe a másik kettő mellé? Persze a király számára
az első mindig is Édua maradt.
A tartalék harci lovak ménesei akkora port vertek, hogy mérföldekre
ellátszott, s midőn a lovászok gyorsabb vonulásra ösztökélték az állatokat,
dübörgött a föld a sokszor tízezer pata alatt.
Amikor a felderítők elcsíptek néhány kun lovast – akiket feltehetően
kémkedni küldtek Alpra nemzetségfő lázadó fiai –, a katonák a megkötözött
foglyoknak azonnal hurkot akartak vetni a nyakukba. Az Alpra-fiak neve a
táborban egyébként is a sátánéval esett egy tekintet alá, és napról napra,
óráról órára növekedett a kunok iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölet.
 Közben híre jött, hogy a vonuló kunok – akikre mint szökött jobbágyokra
tekintettek a királyi katonák – nyájaikkal, gulyáikkal, méneseikkel meg sem
szándékoznak állni Orsováig, hogy mielőbb átkelhessenek a Dunán, ezért
László üldöző portyákat küldött a feltartóztatásukra.
A királyt egyre több nemes úr bujtogatta afféle véleménnyel, hogy a
Nándorföldre sikeresen átszökött kunok mostantól felajánlhatják
szolgálataikat és fegyverüket még a tatároknak is, akik nem kis veszélyt
jelentettek az országra.
A felderítő portyák a vidéket egészen a Dunáig beszáguldozva mindenről
értesültek, és a kunok nem tehettek egyetlen lépést sem anélkül, hogy arról
László király és a sereg hadvezére ne tudott volna.
Eközben a napok egyre előbbre kúsztak. Elmúlt Mindenszentek hava, s
már alaposan benne jártunk Szent András havában.
Zuhogó eső lassította a vonulást, s a hegyek közé ereszkedett fellegektől
sokszor az orrunkig se láttunk. Vizes öltözékben lovagoltunk, abban is
kellett aludnunk, a tűz jobbára csak füstölgött, és a rossz idő mindenkiből
kiszippantotta az erőt, de leginkább a türelmet, amely a fegyelem
nélkülözhetetlen alapja.
A felderítők jelentették, hogy a kunok is egyre lassabban haladnak.
– Fáradtak és elcsigázottak, felség. Sok köztük a beteg, a jószág egy
részét elveszítették az úton, és a legtöbben már inkább visszafordulnának,
mert nem bíznak abban, hogy Eltimir földjén úgy fogadják őket, ahogy
ígérték.
– Akkor eljött az idő az okos beszédre – döntött László, és azonnal
küldöttséget állított össze, amely a békét hangsúlyozva indult a kunokhoz.
– Mi lesz most a vezéreikkel, felséges úr? – kérdezte Iszmáil, bár azt
hiszem, ha valaki, ő aztán biztosan tudta erre a feleletet; de a királytól
akarta hallani.
– Te mit tennél velük, mór? – kérdezett vissza talányosan a király. –
Bizalmat adnál nekik, vagy hurkot?
– Nem kérdéses, hogy az előbbit, felség – felelte Iszmáil. – Ha
megengeded, elkísérném a csapatot a kunokhoz.
– Csupán kíváncsiságból? – kérdezte a király, aztán beleegyezett. – Menj,
és figyelj meg jól mindent! Én sem akarok hurkot adni a vezéreknek, és ezt
mondd is el nekik! Többségük ismer téged, elfogadják szavad. És
mindenképpen keresd meg Édua családját! Ők legyenek számodra az elsők,
megértetted?
 A küldöttek útnak indultak, mi pedig közvetlenül a Duna mellett vertünk
tábort, zuhogó esőben. A folyam másik oldalán már a nándorok országa
terpeszkedett. László arra gondolt, hogy maga is átkel egy erős kísérettel
Eltimir földjére, de erről a nagyurak lebeszélték, mondván, a kán
kiszámíthatatlan.
Napok múltán érkeztek az első hírek a tárgyalásokról, aztán a Duna túlsó
partján lovasok jelentek meg, és egy holtágból a folyóra kúszott jó néhány
dereglye és hidas. Az egyik csónak orrában Édua állt a küldöttség tagjával,
Miklóssal.
Miután partra siklottak a nehéz csónakok tőkéi, Édua és a többi kun
meghajoltak László király előtt, és olyan is akadt köztük, aki letérdepelt a
fövenyre, hogy bocsánatát kérje.
Később egyre többen érkeztek vissza, és a következő napokban egész
nemzetségek keltek át a folyamon, mások pedig, akik még át sem jutottak
Eltimir déli Kunországába, a ködös erdőelvi völgyekből kerültek elő,
betegen és éhesen.
A király tábora egyszeriben háromszorosára duzzadt. Megannyi ereje
végén járó kun várta a királyi megbocsátást, és csak kevesek vélték úgy,
hogy voltaképpen nem ők hibáztak…
Már ha eltekintünk a rablástól, fosztogatástól, gyújtogatástól.
Iszmáil negyednapra érkezett vissza. A dereglyét két csónak vontatta, és
hat ideges ló toporgott a közepén, kötélkarámba szorítva. Kunországba
keveredett, muszlim vallású nándorföldi szaracénok kísérték Iszmáilt, és
vezetőjük, egy első pillantásra megnyerő, szálegyenes tartású férfiú mór
barátommal a királyhoz indult.
Ő volt Mirza úr, akit a magyarok később csak Mizseként14 említettek.
Ezen a nyálkás és barátságtalan őszön még nem sejtettük, mekkora utat tesz
meg a király mellett, feltétlen és hűséges támaszaként. Később Iszmáil
félrevont, hogy beszélhessünk.
– Tudod, milyen közel vagyunk a tatár gyepűhöz, ahol már nem laknak
kunok, és az Arany Orda portyázói járják a vidéket? – kérdezte, és az irányt
mutatta. – Csodálom, hogy a kánnak eddig nem jutott eszébe errefelé is
szerencsét próbálni, bár amit Eltimir egyik főemberétől megtudtam, az
éppen erre enged következtetni. Az imént mondtam el őfelségének, hogy a
tatárok előbb-utóbb próbálkozni fognak, vagy itt, vagy a Havas-hegyek
hágóinál. Ha bekövetkezne, akkor aztán valóban szükség lesz a kunok harci
tudására.
 – Akik most elmenekültek, feltűnően hamar otthagyták Eltimir országát,
barátom – kezdtem. – Nem szoktam meg tőlük, hogy ily tömegesen
járuljanak őfelsége elé, bocsánatáért esedezve. Ez nem vall a kunokra.
Sokfélét beszélnek, az egyik ebben, a másik abban látja a viselkedésük
okát.
– Pedig az ok egyszerű, annyira, hogy a legtöbben nem is gondolnak rá –
felelte Iszmáil. – Eltimirnek ezek a kunok odaát nem kellenek. Csakis ott,
ahol eddig laktak. Sejted, hogy miért?
– Alighanem – bólintottam. – A kán nem több embert akar a
szállásvidékén, hanem nagyobb területet a magáénak tudni. Igazat szóltak
némelyek, amikor azt állították, hogy ki akar hasítani a magyarok
országából legalább akkorát, hogy a Tiszánál húzhassa meg a gyepűt, vagy
esetleg a Dunánál. Nagy-Kunországról álmodozik, nyugat felől dunai
gyepűvel.
– Álmodni lehet – felelte Iszmáil –, és ez a nándorföldi Mirza igen sokat
tud Eltimir elgondolásairól. Személyében igazi ajándékot hoztam
őfelségének, Hektór! Csak aztán tudjon vele mit kezdeni.
De engem óvatosságra neveltek, és jobban érdekelt, hogy a szaracén
miért hagyta ott Eltimirt. Választ azonban nem kaptam, de ahogy az idő
múlt, Mizse úr úgy lett egyre kedveltebb személyiség a király
környezetében, és nem ok nélkül. A nagyapám okítása ötlött fel bennem,
aki azt tartotta, előbb-utóbb minden uralkodó rájön, hogy célszerűbb olyan
idegeneket a maga hűségére vonni, akik semmivel nem kötelezték el
magukat a korona ellenfeleinek.
Három héten át gyülekeztek a kunok a táborunk környékén. László
beszélt minden nemzetségfővel és kun főemberrel – ők végleges hűséget
ígértek neki, a király pedig azt, hogy nem fogja csorbítani önállóságukat, és
semmire nem kényszeríti őket, ha megígérik: hadba vonulnak, amennyiben
erre a korona felszólítást küld.
Már csak azt kellett megoldania Lászlónak, hogy az elhagyott kun
szálláshelyekre azonnal bevonult magyar nemes urakat miként vegye rá a
terület visszaadására. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, s amennyit a király
egyik oldalon nyer, a másikon legalább annyit – ha nem többet – veszít.
Megbocsátó ígéreteivel a kunokat ismét maga mellé szólította, de
elveszítette a nemesség egy jelentős hányadának bizalmát.
Mindnyájan jól tudtuk, hogy semmi nem jutott nyugvópontra, sem a
legátussal, sem a kunokkal vagy a magyar bárókkal, és aggódva figyeltük a
fölöttünk gyülekező, borús előjeleket.
 MÁSODIK RÉSZ
A nagy összecsapás

1281 TELE
SZLAVÓNIA

Vedran Franić előrelovagolt a jeges úton, hogy a dombtetőről a menetet

kísérő püspöki katonákkal megszemlélje a környéket.
Mióta elhagyták a somogyi udvarházat, a levegőben minduntalan
köröttük kavargott a nyugtalanság baljós szele.
– Amott, nézd! – mutatta a tisztnek a dalmát úr. – Az nem konyhafüst,
atyámfia! Már megint felgyújtottak valamit…
– Vaska15 a neve annak a falunak – felelte a katona, aki a szemét résnyire
húzva szemlélte a távolt. – Jártam ott. A zágrábi püspök urunk tulajdona.
Vedran eleve nem is számított arra, hogy Budáról indulva, a hegyeken
átvezető, hosszú és veszélyes úton majd békében Zárába ér, s végre
megpihenhet a városnak biztonságot adó sziget nyugati oldalán álló, part
menti villájában. Tudta, hogy aki a latin úton Szlavóniának indul, annak
számítania kell rá, hogy találkozik a Kőszegiek garázda portyáival, hiszen
ők sosem szüntették be a király és hívei elleni támadásokat. Csák Budával
és a nagy királyi városokkal nem mertek próbálkozni.
– Néptelennek tűnik a környék – jelentette ki a tiszt. – De több ház is
füstöl. Vagy inkább már csak a romok…
Vedran úr a behavazott, ködös vidéket jobbra is, balra is végiglátta az
emelkedőről. A katona megjegyezte, hogy csapatostul szállnak a varjak és a
hollók Vaska felől a Dráva árterének, amelyet az imént hagyott maga
mögött a karaván, miután átkelt a kétarasznyira hízott jégen.
– Ez azt jelenti, hogy a madarak már jóllaktak – morogta Vedran úr.
Mögötte az egyik szánon medveirha alatt, lábát egy meleg zsindelyre
helyezve utazott Anne. A több szánból és lovasokból álló csapat közben
feltorlódott az alacsony dombtetőn. A dalmát úrhoz csatlakozott még két
kalmár, családostul és málhástul, mert magukban nem mertek elindulni.
Mostanában egyre többször megtörtént, hogy éppen a felfogadott csapat
rabolta ki és gyilkolta le megbízóit.
– Vaska mellett visz el az út – jegyezte meg egy fiatal dalmát. –
Mindenképpen nézzük meg, mi történt, hogy aztán Zágrábban a püspöknek
elmondhassuk.
– Ahogy nézem, lehet, hogy már nem szorulnak segítségre – mondta az
egyik kalmárfeleség, s ezzel Anne is egyetértett.
– Menjünk! – sürgette a tisztet Vedran úr. – Nem orrontok a környéken
garázdákat. Nézzünk körül, aztán indulás tovább!
A Dráva évente többször is messzi földeket elöntött, ha a nyugati
hegyekben megindult az olvadás, vagy a karantán és stíriai vidéket napokon
át szorgosan verte az eső. A Mura és a többi folyó meg patak összeszedte a
vizet, és serényen hordta a Drávába, amely egyik napról a másikra úgy
megnőtt, mintha a világot készülne elsodorni. Most azonban a fagy
hallgatásra kényszerítette a lápokat és a halmokat.
Vaskához közeledve fordult a szél, északiról délire váltott, és sokkal
jobban érződött a füst szaga. A lovak berzenkedve kapkodták a fejüket.
– Látod, Vedran úr? – veregette meg a jószág izmos nyakát a katona. –
Valamit szimatol ez a lelkes. Leginkább égett hússzagot meg dögöt…
– Most már csak menjünk – parancsolta a dalmát úr –, ha a lovad így
megmondja, hogy ott valami disznóság történt. Annál inkább tudnunk kell,
hogy miféle, és kik követhették el. Ámbátor azt úgyis sejtem… – tette
hozzá mogorván, mert ki nem állhatta a Kőszegieket.
A falu határánál Vedran Franić megállította a szánokat, s csak néhány
katona tartott vele.
Akik a falut földúlták, egy viskót se hagytak épen. A romok között
gazdátlan kutyák és macskák kapartak ennivaló után, és ijedtükben bebújtak
a leomlott gerendák alá. A hóban maradt véres nyomok arról árulkodtak,
hogy össze is kaptak a környék sakáljaival, rókáival és nádi farkasaival.
– Ez meg mi a büdös nyavalya? – dohogott az egyik Zágrábból való
püspöki vitéz. – Látod, uram? Kecske lehet, azt hiszem. Az meg amott egy
birka.
Vagyis csak a kecskék és birkák szomorú maradványai. Akik leölték, a
helyszínen meg is nyúzták őket, de csak az irha kellett nekik, a többit a
hóban hagyták, a dúvadak lakomájának.
 Az biztos, hogy nem éhségükben raboltak.
Ahogy a leégett, összedőlt hajlékok között lépésben haladtak, egyre több
birkatetem került elő, és minden egyéb is a féktelen, értelmetlen pusztításról
tanúskodott.
– A magas hó miatt nem tudták vagy nem akarták elhajtani a nyájat –
jelentette ki magabiztosan a tiszt.
– Ezek egyértelműen pusztítani akartak, fosztogatni, gyilkolni – mondta
az egyik katona. – Ördögi lélek lakozik az ilyenekben.
– Nem kell sok ahhoz, hogy valaki ilyesmit míveljen – morogta Vedran
úr. – Elég annyi, hogy lássák, a vezér jó néven veszi, sőt el is várja…
– Nincsenek nyomok – morogta a tiszt. – Csak csapások, de a magas hó a
napokban megroskadt. Legföljebb annyit állapíthatunk meg, hogy testes
lovakkal jártak itt. Ezek valóban a Kőszegiek lesznek, uram.
Néhány püspöki katona bebújt a romhalmazzá vált házakba, de
kormosan, üszöktől borítottan kecmeregtek ki a bezuhant berenák közül.
– Van néhány megégett holttest – jelentette egyikük. – Némelyiknek
lecsapták a fejét… Tönkretettek itt mindent, uram.
– Ha élők nincsenek, megyünk tovább! – parancsolta a dalmát.
– Itt csak kutyák meg macskák maradtak – mormogta a tiszt, és keresztet
vetett egy ház felé, amelynek beszakított ajtaján kilógott két kékeslilára
fagyott, mezítelen láb. A holttest derekát olyan vaskos tölgyberena
szorította a földre, hogy hárman se tudták volna leemelni róla.
A menet elindult, és lassan megközelítették a következő, hasonló sorsra
jutott püspöki falut. Az előreküldött felderítő katona félúton megállította
berzenkedő lovát. A tiszt utánanyargalt, aztán odahívta Vedran Franićot.
– Ezt nézd, uram! – mutatott a hóból kidudorodó, hosszú buckákra. –
Öten vannak… Napok óta halottak lehetnek.
Két katona nyeregből szállt, és megpróbálta kiszabadítani a hóval lepett,
jégbe fagyott holttesteket.
– Mind nők – jegyezte meg Vedran úr. – Fiatalok, az egyik csak
gyerekleány… Nem fegyver végzett velük. Talán elmenekültek, aztán
útközben megfagytak. Hóviharba kerülhettek. Pedig a falu nincs is
messze… Nem hagyhatjuk itt ezeket a szerencsétleneket.
Leszedték az egyik málhás szán oldaldeszkáját, majd ráfektették és
letakarták a jég meg a hó fogságából harci csákánnyal kiszabadított testeket.
Ezen a rögtönzött, alkalmatosságon húzták a következő faluig, ahol végre
élőkre leltek.
 Hét fiatalabb nő és ugyanannyi férfi, valamint néhány kisgyerek vészelte
át a dúlást. A falusiak vállalták, hogy az övéik mellé temetik majd az úton
találtakat is. Ha elég nagy tüzet tudnak rakni ahhoz, hogy a parázs alatt a
föld felengedjen, akkor kivájhatják a közös sírt.
Vedran Franić legalább nyolc püspöki falut és tanyát talált hasonló
állapotban, és a túlélőktől megtudta, hogy valóban a tótországi bán, Kőszegi
Miklós meg az öccse, Henrik küldte a rablóportyákat.
Zágrábba érve azonnal fogadta őt Timót püspök, akinek átadta László
király levelét és szóbeli üzenetét.
– Mit szándékozol tenni, atyám? – kérdezte a dalmát, miközben a
püspök, mint jó ismerősét, kenyérrel és borral vendégelte, s intézkedett,
hogy a karavánt ellássák minden szükséges holmival a hegyeken átvezető
hosszú út előtt.
– Nekem nincs arra alkalmas katonai erőm, hogy a Kőszegieknek
visszacsapjak – felelte Timót. – Csak az egyház által biztosított fenyítékkel
élhetek, és panasszal a felséges úr meg a Laterán felé.
– Vagyis átok alá veszed a Kőszegieket – dörmögte rosszkedvűen Vedran
úr. – Tudod, hogy nekik az mit sem számít. Ettől még semmi nem változik
meg. A náluk szolgálatot adó egyháziak mind behódoltak, s te hiába
mondod azt, hogy mától nincs temetés, esketés, keresztelés, gyóntatás,
utolsó kenet a bánságban, ők ezt figyelmen kívül hagyják.
Timót püspök maga is tudta mindezt. Lemondóan legyintett, és mély
sóhajjal azt felelte:
– Tudod, hogy amint te, úgy magam is egész püspökségemmel László
királyt támogatom. Elfogadom továbbra is legfőbb kegyúrnak. De naponta
többször fohászkodom azért, hogy végre alakuljon valami rend ebben a
szegény országban.
– Ahhoz rá kellene lépnie olyanok nyakára, akik erősebbek nála –
válaszolta Vedran úr. – Ezt azonban nem tudja megtenni. Ha ezek a király
mellett olyan erők gyülekezését látják, amelyekkel hatékonyan felléphetne
ellenük, figyeld csak meg, mily sebes kapkodásba kezdenek! Ilyen lenne a
magyar, püspök atya? Ennyire zsörtölődő, rebellióra hajlamos, soha
semmivel egyet nem értő, örökösen egymás torkát kereső? Én ezt nem
hiszem. De lehet egy ilyen forrongó katlanban egyáltalán várni bármit?
– Amikor tavaly ősszel őfelsége a kunokat visszahozta a dunai gyepűtől,
mindannyian azt hittük, hogy mostantól végre megnyugszanak a kedélyek.
Aztán mit láttunk? A közvetlen veszély ugyan elmúlt a király feje fölül, a
nagy tűz elhamvadt, de gyújtottak a békétlenkedő bárók helyette sok
másikat. Lászlónak nincs semmilyen tekintélye a nagyurak előtt.
A püspök résnyire nyitotta az ablakot, mert a vörösréz parázstartó
kellemetlen füstszagot árasztott. A Zágráb fölé magasodó Medve-hegy
meredek oldalát a fagy és a hó csipkés fehérbe öltöztette.
– Nézd, atyám – jegyezte meg Vedran Franić –, elég jól ismerem a
magyarokat és a mieinket is ahhoz, hogy tudjam, a bárók és főurak rendje
az erőfitogtatáshoz szokott. Aki előbb üt, és nagyobbat, az nyer. Lászlónak
talán külső segítségre lenne szüksége, hogy rendet tegyen…
– Hát ezért ragaszkodik a kunokhoz, és nem amiatt, mert félig maga is az
– mondta a püspök. – A Kőszegiek már a király és Habsburg Rudolf között
is viszályt szítanak, mert nyilván a maguk hasznát látják benne. Nem
véletlen, hogy László király életbe léptette a hadbírsági rendeletet.16 Ha a
garázda Kőszegieket és társaikat őfelsége lebírhatná, minden másként
alakulna.
– Ha lebírhatná – felelte Vedran. – Sok róka és farkas gondolja magát
manapság oroszlánnak, atyám. Attól tartok, hogy a király majd megint
ugyanazt teszi, mint eddig, mert nem marad egyéb választása: méltóságokat
osztogat, hogy azzal ideig-óráig lehűtse a forrongó vérüket. Semmi nem fog
változni, és elmarad a felelősségre vonás. Mint eddig minden alkalommal…
– Mert a nap alatt soha semmi új nincs, testvérem – fűzte hozzá
aggodalmas arccal a püspök. – Bárcsak tudnám, hogy mindez a véletlenek
sorozatának műve, vagy a magyar urak közti örökös veszekedés Isten
büntetése olyasmi miatt, amit talán nem is igazán értünk?
VIHAROS TAVASZ BUDÁN

Magam is abban reménykedtem, hogy huzamosabb békeidő következik, de

már az előző esztendő karácsonyakor látnom kellett, hogy mindez csak
vágyálom.
Amikor a királyi sereg a kunok után indult, a bárók már akkor
elégedetlenkedtek, miután rájöttek, hogy László nem fogja őket kiirtani.
Ugyan folyvást arra ösztökélték, hogy mielőbb csapjon le rájuk, mert akkor
aztán eszük ágában sem lenne visszatérni a magyar korona területére. A
király azonban halogatta a dolgot, hagyta, hadd vonuljanak minél
messzebbre, tudván, hogy majd úgyis utoléri őket, és ha már eléggé
elcsigázottak, örülni fognak a megbocsátásnak.
Tavaly neki lett igaza – de nem tudhattuk, mit hoz a holnap.
Belevetette magát a belső ügyek intézésébe, hajnaltól napestig
rendelkezéseket hozott, még a legátussal is többször bezárkózott a
fogadóhelyiségbe, hogy négyszemközt tárgyaljanak. Ám soha nem tudtak
megállapodni. Hírlett, a követ már azt is bánta, hogy Lászlót felszabadította
az interdiktum alól.
Az idei tavaszon a király megint tisztségbe helyezett olyanokat, akiknek
családja a legtöbb disznóságot követte el a trón és az uralkodó ellen. Igaz,
döntését politikai kényszer szülte, de ettől függetlenül mégiscsak hiba volt.
A nádorságból félreállított Dávid fia Finta, aki egy évig sem töltötte be
ezt a hivatalt, népes kíséretével dúlva-fúlva távozott Budáról. De amennyire
Finta dühöngött, annyira örvendezett Kőszegi Iván úr és kompániája, mivel
ő lett az új nádor. A Csákok köpködtek, a Borsák hümmögtek, a
Gutkeledeknek pedig máris az járt az eszükben, hogy ismét
szövetkezzenek-e a Kőszegiekkel, vagy ugorjanak neki nyugat-
magyarországi birtokaiknak. A kisnemesek azon tanakodtak, ki mellé
célszerű helyezkedni, de sok választásuk most sem maradt. Vagyis maradt
minden a régiben…
László hiába akarta megreformálni a királyi tanácsot, azon keresztül
pedig az egész országot. Fülöp legátusnak viszont örömet szerzett az új
nádor személyével, ám – mivel a kunok és az eretnekek ügye fikarcnyit se
haladt előre – a püspök jókedve is csak talmi maradt.
Délután kis kuckójában felkerestem Simon magisztert17, László király
kedvelt és megbecsült udvari papját. Nem lepett meg, hogy Iszmáilt nála
találtam.
– Kérdés, hogy ki hasznosít többet a beszélgetéseitekből – mondtam, s
lezökkentem a magiszter asztala melletti székre. – Iszmáil ugyanazt teszi,
mint te: ismereteket gyűjt.
– Mór barátom – válaszolta a magiszter –, mire kettőt pislogok, már
nyakig ássa magát az irataimba, jegyzeteimbe… Különben pedig egy
keresztény és egy mór, ha mindketten tudós emberek, és összedugják a
fejüket, mindig képesek gyarapítani valamivel az emberi tudás tárházát.
– Úgy legyen! – feleltem. – Min dolgozol most éppen, Simon atya?
– Amin tegnap, meg fél esztendővel előtte. A hunok történetén. Mór
barátomat is szerfelett érdekli.
– Egy ilyen okos ember lúdtolla csakis okos dolgokat vethet papírra –
jegyezte meg Iszmáil. – Jókat politizálgatunk mi ketten, igaz, Simeon
uram?
– Utálom, amikor Simeonnak hív – mondta erre a magiszter.
– Tudja, mennyire tisztelem – vágta rá a mór. – Mert bármerre is járt a
világban, mindenütt nyitva hagyta a szemét és a fülét, akárcsak te meg én,
Hektór.
– És ennek ellenére még mindig a nyakán a feje – fűztem hozzá, s
mindhárman jót nevettünk.
Simon atya királyhűségéhez legalább annyira nem férhetett kétség, mint
kettőnkéhez.
– Amin most dolgozol – vetette közbe a mór –, kiváltképp érdekes.
Remélem, hasznos is lesz őfelségének.
– Nem csakis neki készítem – felelte jelentőségteljes hangsúllyal a
magiszter. – Azt szeretném, ha külhonban is látnák, hogy László királyunk
semmiben sem kevesebb az ő nemes elődeitől, és képes ugyanarra, mint
ama dicsőséges hun Atilla király.
– De ő pogány király volt… – vetette közbe Iszmáil.
– Az a lényeget tekintve mit sem számít – szögezte le Simon magiszter. –
Isten ostoraként jelent meg a színen, és hitem szerint nem véletlenül. A
Mindenható a keresztények és az egyház addig elkövetett bűneit vele
szándékozott megtoroltatni. A hun király tehát a szememben nem barbár
pusztító, hanem Isten által tudatosan alkalmazott eszköz. Jó neveltetésben
részesült és magas műveltséget szerzett a rómaiaknál.
Iszmáillal egymásra néztünk. Mire akar kilyukadni Simon magiszter? Ő
pedig megütközve nézett ránk.
– Hát nem értitek? Csak össze kell vetni őfelsége gyermekkorát
Atilláéval. Az egyik túszként élt, a másikat elrabolták. A lényeg, hogy
Atilla is főt hajtott az anyaszentegyház papjai előtt, amikor nem perzselte
fel Rómát, inkább visszafordult a kapujától.
– Úgy véled, őfelsége is főt fog hajtani?
– Már meg is tette – felelte meggyőződéssel a magiszter. – Persze tudom
én, hogy kicsit még ingadozik, keresi az egyensúlyt, de voltaképpen ez
történt. Mint az egyházhoz hű királyra fog emlékezni rá az utókor.
– Talán igazad lesz, Simon magiszter – mondta Iszmáil. – Mindketten
jártunk Európa másik felén, és a minap arról váltottunk szót, hogy mivé
lehet alakítani egy népet. Azt mondtad, a bárókat nem félted, ők mindig
képesek lesznek megállni a lábukon, de a szíved a köznemességért dobog.
– És éppen erre igyekszem rámutatni őfelségének minden alkalommal, ha
behív magához – fűzte tovább a szálakat Simon mester, aki szerfölött
kedvelte, ha figyeltek szavaira. – Kívánatos lenne, ha valóban a
köznemességre támaszkodna, sokkal jobban, mint eddig tette, mert tőlük
jóval többet kaphat, mint a nagyoktól. Sokat tehet sok szorgos hangya a
bolyért, de az elefánt egyetlen lépéssel szétzúzhatja, amit esztendőkön át
építgettek. Mert lehet valaki sólyom, ha tövig vágott tollakkal kénytelen a
földön ugrálni. – A magiszter halkított a hangján, mintha attól tartana, hogy
kihallgatják. – Nézzétek csak! A palotában, a királyi udvarban, de még
Esztergomban, Fejérvárban és Veszprémben is vagyunk néhányan, akik úgy
gondoljuk, erősíteni kell a király hatalmát, és nyilván a bárók rovására.
– Csak éppen ti sem vagytok egységesek – vetette közbe csendesen
Iszmáil, és ezzel megint csak egyet kellett érteni.
– Ezért teszem mindenki elé példaképül Atillát – folytatta a magiszter. –
Visszafordult Róma kapujától, pedig fel is dúlhatta volna. Azt gondolom,
testvérek, sosem haszontalan abban bízni, hogy a kun anyától született fiú
Istenben támaszt találva ráébred, hogy az egyedül üdvözítő a krisztusi hit.
Iszmáil mosolygott, és a torkát köszörülte. Sokat vitázott a magiszterrel
hitről és a hitbéli tanokról, úgyhogy ismerte Simon mester álláspontját. Én
azonban már akkor is úgy láttam, hogy amiről a magiszter álmodik, és amit
lázasan pergamenre ró, annak vajmi kevés köze van a jelenlegi
állapotokhoz.
Sajnos nekem lett igazam.
Mert alig néhány hét múlva a Felvidéken sértettségében garázdálkodó
Finta úr miatt őfelségének ismét egybe kellett szólítania a hadakat.
De hát miféle hadakat hívhatott? Azok is más bárók, főnemesek alá
tartoztak, és csak pillanatnyi érdekek mentén álltak a király rendelkezésére.

❈❈❈
Amikor őfelsége meglátogatta feleségét az ó-budai várkastély
asszonyházában – márpedig ez tavaly óta, Istennek hála, gyakorta előfordult
–, soha nem tudta, hogy milyen éjszaka áll előtte.
Izabella még mindig kiszámíthatatlanul viselkedett, s néha könyörgött,
hogy a férje hagyja békén, és készséggel megbocsátja, ha nem teljesíti férji
kötelességeit. A királyné lázasan számolgatott, leste a kalendáriumot, hogy
milyen nap van éppen, mert az egyház soktucatnyi napon tiltotta a
házastársak egyesülését.
Máskor Izabella arra hivatkozott, nem érzi elég tisztának a lelkét ahhoz,
hogy Lászlóval úgy egyesüljön, amint az férj és feleség között elvárható; s
amikor a király azt találta javallani, hogy talán gyónjon meg és áldozzon, a
királyné csak a fejét ingatta, és homályos válaszokat adott.
Ezen a tavaszi éjszakán, amikor a királyné ágyasháza hálószobájának
résnyire nyitott ablakán az élet sarjadásának illatai beszöktek és
végigszaladtak a falak mentén, megsimítva Izabella vagyont érő ládáit,
amelyekben öltözékét tartotta, valami mégis másként alakult.
A királyi pár végre úgy egyesült, ahogyan azt házasoktól kívánja az élet,
bár Izabella még mindig rettegett, görcsösen mozdult, ha mindenképpen
kellett, és a feje búbjáig húzta hálóköntösét, hogy férje ne is láthassa az
arcát. Még azt az egyetlen gyertyát is elfújta, amelyet a belső szolgáló nagy
óvatosan égve hagyott, s világot legfeljebb az egyre halványabban
pislákoló, hajnaltájt már erősen haldokló fényű parázstartó adott a
helyiségben.
Később Izabella a magasra polcolt párnáknak dőlt, nyakáig húzta a
legfinomabb lúdtollal tömött selyemdunnáját, és amikor László
megérintette a kezét, egy ideig tűrte, aztán inkább elhúzta.
 Hogy mi járhatott a fejében, azt senki nem tudhatta. Izabella féltőn
titkolta gondolatait, s legfeljebb Elenivel és egy francia társalkodónővel
osztott meg belőlük néhányat, ha úgy látta jónak.
De már rég nem kért tanácsot tőlük, ahogy senki mástól sem. Lodomér
érsekkel gyakorta beszélgetett, de Fülöp legátussal egyre ritkábban. A pápa
követe is úgy látta, nem Izabella az, akin keresztül bármit elérhet, mert a
királyné úgysem képes befolyásolni a férjét.
Hajnalodott, és a kuvik éleset rikkantott, mikor hazatérni készült
toronybéli pihenőjébe. László nagyokat hallgatott a felesége mellett, és
azon gondolkodott, számíthat-e egyáltalán örökösre tőle. Egy jósnő a
budavári piacon azt mondta a királynénak, hogy gyermeke csak akkor
fogan, ha igazán szereti az urát, és boldog, ha együtt lehet vele. A testőrök,
miután látták, hogy Izabella arca vörösen izzik a szégyentől, durván
ellökdösték a jósnőt, a rektor katonái pedig a külső fal mellett meg is
korbácsolták.
– Köszönöm neked, Izabella, hogy ma éjjel fogadtál, és nem utasítottad el
a közeledésemet – mondta egyszer csak László. – Kérlek, ne is szólj
semmit, ha úgy érzed, nem azt mondanád, ami a szívedben van.
– Imádkozom az örökösért, férjuram – felelte nagyon csendesen a
királyné. – Isten egyszer majdcsak hozzásegít. Tudom, hogy nekem ez a
kötelességem.
– Kötelességed… – ismételte László. – Nem szeretném, ha így gondolnál
rá. Sokkal inkább kívánnám azt, hogy ezek a ritka éjjelek boldogsággal
töltsenek el. Olyannal, mint azokat az embereket, akik szeretik egymást.
– Köztünk sosem merült fel, hogy szükség lenne ilyesmire – sóhajtotta
Izabella. – Félek, túlságosan megkövesedett az életünk ahhoz, hogy
boldogságról beszéljünk. Hiszen te más leányokkal, asszonyokkal hálsz,
amikor nem vagy Budán, de tán még akkor is, amikor igen… Olyanokkal
töltöd kedved, akik szeretik, ha megérinted őket, és egyesülsz velük. De az
sem egészen olyan szeretet, amiről az imént beszéltél.
– Hát milyen? – kérdezte a király. – Szeretném megérteni, mire gondolsz,
amikor ez jár a fejedben.
Izabella nem felelt azonnal. Mereven nézte a szemközti fal
szőnyegkárpitját, ahol a hajnali derengésben kezdtek életre kelni a kékkel
kivarrott madarak. Álomszerű lényeknek tűntek, amilyeneket még soha
senki nem látott.
 – Azt kérded, hogy… miféle szeretetben hiszek? – kérdezte Izabella. –
Számomra csak egyetlen igazi szeretet létezik, és akik azt érdemlik,
valamennyien az égben lakoznak. Hiába akartam, nem tudtam megérteni,
miként szerethet egy leány egy férfit jobban, tisztábban és igazabb szívvel,
mint őket – mutatott az ágy fölötti selyembrokát baldachinon derengő,
arannyal hímzett angyalkákra. – Kérlek, bocsásd meg ezt nekem, hiszen
tudom, hogy te nem így gondolod. Tudod azt, amit én nem, hogy miként
találd meg az örömöt az ilyen éjjeleken. Lehet, hogy ez az én
szerencsétlenségem, erre ítéltettem, mert biztosan létezik az a fajta szeretet
is, amiről beszélsz…
– Senki nem tanított meg neked semmit, Izabella – jegyezte meg László,
aki e pillanatban sajnálta a feleségét. – Szívesen megváltoztatnám, ha
hagynád, de tudom, hogy túl sok köztünk az akadály.
Most mindketten ugyanarra gondoltak. Emlékeik sűrű láncolatán átfutott
az a jó pár kegyetlenül kemény esztendő, amelyet kisgyermekkoruktól
látniuk, tapasztalniuk kellett.
– Ígérem, hogy próbálok… más lenni – suttogta a királyné, de amikor
László ismét meg akarta érinteni, újra csak elhúzódott. – Próbálok. Talán…
kapok egy jelet odaföntről, hogy… miként kellene viselkednem…
László bólintott, és megérintette Izabella combját a prémek alatt, de a
királyné megfogta a kezét, és finoman, de határozottan leszorította a
damasztlepedőre.
– Miért gyűlölöd annyira Isten avatott szolgáit, férjuram? – kérdezte
csendesen, hogy a szót másra terelje. – Rég tudni szeretném. Rájuk inkább
támaszkodnod kellene, semmint becsmérelni őket…
– Nem jól látod ezt, Izabella – felelte László higgadtan. – Sosem
gyűlöltem a papokat, sem az egyházat. Igenis tisztelem az igazi papokat,
azokat, akikben nyoma sincs az intrikának, a világiakkal történő
szervezkedésnek, és nem fizethetők meg, mert a lelkük nem engedi. Tudós
elmék, támaszkodni kell rájuk, és ezt is akarom tenni. Ám azok, akik nem
papi fogadalmuk szerint élnek, ne várjanak tőlem sem barátságot, sem szép
szavakat. Ne mondd hát, hogy ellenségemnek tartom őket és az egyházat!
Még akkor se, ha tudom, hogy ők irántam gyűlölettel viseltetnek, félig
pogánynak tartanak, vagy netán egészen annak… Úgy érzed, van bennem
gyűlölet? Igenis gyűlöletet érzek azok iránt, akik nem engedik, hogy
országunkat jobbá tegyem, felemeljem abból a posványból, amelybe
süllyesztették.
 Izabella nem szólt, csak a fejét ingatta. Ujjait összekulcsolta, és a
szemközti falat figyelte, amelyen árnyak játszottak.
– Elmegyek Budáról néhány holdnapra – mondta később a király.
– A kun véreidhez… – suttogta elhaló hangon Izabella. – Oda, ugye?
– Nem. Háború lesz megint. Most éppen Fintával, a letett nádorral, akit te
annyira kedveltél. A Felvidék királyi javait dúlja, s anyám szepességi
várkastélya is veszélyben van. Ám te is tudod, hogy olyan királyi hadsereg,
amely csakis nekem engedelmeskedik, nem létezik. Csupán a testőrségem
az enyém. Magyarország nem olyan, mint Nápoly vagy Szicília. Kénytelen
vagyok a bárókra támaszkodni, ha valamit el akarok érni.
– De hát igazából egyik se hűséges hozzád…
– Ahogy hozzád sem. Hány meg hány alkalommal akartak téged ellenem
kijátszani? Látod, a kunok most békében élnek, viszont Eltimir még mindig
tüzeli őket. Vele most nem háborúzhatok, mert itt van Finta és az örökös
garázda Kőszegiek. Egyszerre három irányba nem tudok hadat indítani,
mert már kettő is sok. A kunok adnának embert, a Csákok és a Gutkeledek
is, de mikor következik el az az idő, hogy esetleg éppen ellenük kell a
Kőszegiek, az Abák vagy a Borsák támogatását kérnem? Mert ez egy ilyen
világ, Izabella! Ilyenné lett, és nem most. Tudom, hogy szeretnének
mindent a nyakamba varrni, engem felelőssé tenni azért, ami rossz. Fülöp
se akar mást. Erről is írj az apádnak, ha legközelebb levelet küldesz!
– Azt mondaná, azért vagy király, hogy úrrá légy a bárók felett…
– Írd meg neki, hogy ezt örököltem! Hogy a bárók királyabbak akarnak
lenni a királynál. Hogy már az apám és a nagyapám elrontották, de lehet,
hogy a dédapámnál kezdődött. Egész gyerekkoromban csak ezt láttam, az
apám egyik csatából a másikba vonult, hadakozott a nagyapámmal… És
most a korona hívei és a pápa követe azt várják tőlem, hogy tegyek rendet?
– A legátus hamarosan elmegy – jegyezte meg halkan Izabella.
– Értesültem róla. A lengyelekhez. Mert rájött, hogy semmit nem tudott
elérni, csak tüzelte a belső állapotokat, ugyanúgy, mint az ellenségeim. És
te inkább a püspök mellé helyezkedtél, mint mellém. Azzal pedig, hogy
Fülöp a klérusnak még nagyobb hatalmat akart, sokakat az egyház és a pápa
ellen fordított. De mi marad utána mindebből? A belháború, ami folyvást
kiújul, és nem tudhatom, vége lesz-e egyáltalán. Mindent elkövetnék annak
érdekében, hogy egyenesbe fordítsam a szekér rúdját. Mindent! De látnom
kell, hogy kivált a világi urak éppen ezt nem akarják, még ha az
ellenkezőjét állítják is.
 – Akkor hát mi lenne nekik jó, férjuram?
– Egy halott László király – felelte sötéten az uralkodó. – Leginkább az
felelne meg nekik. De nem kapják meg egykönnyen.

❈❈❈
Az erdőelvi hegyekben csapadékból mindig volt elég, ami aztán
leszáguldott a Maroson, a Temesen, a Bégán és a többi, kisebb-nagyobb
folyón. Zöldelltek a völgyek, és a tágas legelőkön kun ménesek, gulyák,
nyájak vándoroltak. A télen hosszú szőrt növesztett tevéket az asszonyok
megnyírták, és dolgozott a rokka, készült a teveszőr takaró.
A bővizű folyók által határolt tágas, lapos földeken mindenütt kunok
szállásoltak, és a nagyon öregek az estéli tüzek mellett a régi időkről
regéltek, amikor ezen a földön még szkíták és egyéb népek, később pedig
hunok és avarok éltek. Mezsgyefolyó volt akkoriban a Duna, és a túlsó
oldalán római provinciák húzódtak, melyeket őrtornyok vigyáztak, s légiók
járták a folyó mellékét.
Még senki nem feledte a tavalyi őszt, amikor sok ezren indultak útnak,
maguk előtt hajtva ménest, nyájat és gulyát, abban a reményben, hogy a
Dunát átlépve szabad földre juthatnak, ahol nem fenyegeti őket a
keresztelkedés kényszere, s folytathatják a régi életet, hagyományaik
szerint.
Eltérő szokások szerint élő népeket sosem lehet máról holnapra,
zökkenőmentesen egymáshoz közelíteni. Valaminek mindig pusztulni kell,
valamit el kell hagyni ahhoz, hogy képesek legyenek egyezségre jutni. Ám
a keresztény magyarok legalább olyan keményen ragaszkodtak az
elveikhez, mint a kunok a maguk életmódjához és belső törvényeihez.
A temesközi nemzetségfők egyikének szállása egy hegyoldal lankás lábát
foglalta el, ahonnan jó kilátás nyílt a síkra. Ha valaki még többet akart látni,
netán a közeledő ellenséges sereget idejekorán észlelni, az a kacskaringós
ösvényen felkaptatott a hegytetőre, ahol palánkból és kövekből rakott
kisebb erősség állt, melyben kun őrség tanyázott. Éjszaka tüzet gyújtottak,
és tőlük indult azoknak a mondótüzeknek a láncolata, amelyekkel a híreket
továbbították, akár Váradig. Som nőtt a hegyoldalon, ezért is nevezték a
vidéket és a hegy környékét Érdsomlyónak.18
Sok előkelő kun nemzetség, magát a régi kánoktól eredeztető család lakta
ezt a tágas vidéket, és akadt köztük olyan, aki rokonságban állt Kun
Erzsébet királynéval és László királlyal. Egyikük, egy Arbuz nevű
nemzetségfő ezekben a napokban különös látogatót várt, akit Eltimir
küldött át az itteni kunokhoz. Csak Arbuz és egy másik nemzetségfő, Törtel
tudtak az érkezéséről. Esztendők óta remekül megértették egymást, és azon
igyekeztek, hogy nemzetségeik és a magyarok között minél kevesebb
súrlódás legyen.
Igaz, Arbuz neheztelt a királyra és Kun Erzsébetre, mert nem tartozott
azon kun vezérek közé, akiket a királyné még fiatal korában maga köré
gyűjtött a budavári palotába, hogy erősítsék hatalmát, óvják biztonságát.
Arbuz és mások ez okból ódzkodtak attól, hogy időnként hadat küldjenek a
királynak, és ezt csak akkor tették meg, ha maguk a kunok is követelték,
mondván, kell a zsákmány, különben elszegényednek.
Eltimir bizalmasát – aki követként nem egy ízben megjárta már azt a
földet is, ahol az Arany Orda fennhatóságot gyakorolt – a temesközi kun
vezérek közül csak Arbuz volt hajlandó fogadni, de olybá tűnt, hogy a
küldött is számított erre.
– Amit elsősorban hivatalomban áll közölni veled – kezdte a férfiú, akit
Tugornak hívtak –, az annyi, hogy senkiben nem bízik úgy Eltimir nagyúr,
mint benned, Arbuz testvérem. A szíved egyszínű, és sosem változik. Nem
inogsz meg, mint a többiek. Éppen ezért azt akarja, hallgasd meg
kívánságát, gondolkodj el felette, s engem megfontolt válasszal küldj
vissza!
– Mit ajánl nekem a nagyúr? – kérdezte Arbuz. – Ha kérni akar, tudnia
kell, mi az, amit teljesíthetek, és mi az, amit nem.
– Azzal mindenképpen tisztában van, hogy a kezed messzire elér,
barátom – folytatta behízelgő hangon Tugor. – Királyi rokonságod okán sok
mindent megtehetsz, amit mások nem, bár a nagyúr tudja, hogy nem éppen
a legközelebbi az atyafiságotok. Ez itt viszonylag nyugodt föld, békében
élhetsz rajta, de remélem, nem veted meg a gyarapodást, a gazdagságot
sem.
– Mi okból jelented ezt ki, barátom? Az úr, aki a gazdagságot megveti,
lenézi a népét is, aki tőle függ. Miért tennék így? Számomra elsősorban a
nemzetség a fontos, és mindent ennek rendelek alá.
– És ez így helyes. Elmondom hát, mit ajánl a nagyúr – felelte Tugor, s
közelebb hajolt. – Azt akarja, hogy tudd, nem hajlandó lenyelni a tavaly
őszi fiaskót, amikor is kunok tízezreit terelte vissza László a magyarok
országába, akár valami elkószált csordát. És azt óhajtja, hogy ezt te is
elfogadd!
Mielőtt folytatta, tapsolt, és belépett a jurtába egy szaracén szolga, aki a
köntöse alól elővont egy degeszre tömött, súlyos bőrzacskót, és átadta
Tugornak, aki azt Arbuznak nyújtotta, miközben így szólt:
– Ez pontosan ötszáz bizánci arany. Még abból, amit nem kezdtek el
rézzel értékteleníteni. Ezt küldi neked Eltimir nagyúr.
– Mit kell érte tennem, barátom? És mikor? – kérdezte Arbuz halkan.
– Eltimir nagyúr nem akar túl sokat várni. Legfeljebb egy esztendőt még.
A mostanira nem jövendöltek túl sok jót, ezért nagyobb vállalatba nem
kezd. Ugyanakkor élvezi Nogáj tatár kán bizalmát, és gyakorta küld hozzá
követet.
– Jól sejtem, hogy urad tervez valamit ezzel a földdel, csak még óvatos?
– kérdezte Arbuz a küldöttet.
– Eltimir nagyúr nem látja gátját annak, hogy jövő nyáron egy nagyobb
sereggel átlépje a Dunát. Ehhez megfelelő útvonalakra lesz szüksége,
amelyeken háborítatlanul vonulhat. A kunokat egyesíteni kell, mert nem
élhetnek ily vészes megosztottságban. Így a népünk csak szétforgácsolódik.
Nagy-Kunország hamarost megvalósul, és akkor szükség lesz helyi
hatalmasságokra. Kánokat akar kinevezni, és természetesen maga lesz a
nagykán. Értesz engem, Arbuz testvérem? Bizonnyal nem tiltakoznál
ellene, hogy magad is kán légy. A nagyúr arra is kér, hogy beszélj a
megbízható nemzetségfőkkel. Vedd rá őket, hogy László ellen harcolni
üdvös, és népünk szempontjából egyenest nélkülözhetetlen!
– Meglehet, azt hiszik, hogy kelepcébe akarom csalni őket –
figyelmeztette Arbuz, de a vendég megrázta a fejét.
– Ez már a te ügyességeden is múlik. Ez itt csak a kezdet, testvérem –
mondta a pénzre pillantva –, s ami majd követi, annyiért már érdemes
felelősséget vállalni. Jut eszembe… A nagyúr üzeni még, hogy nem
maradnál egyedül. A király kun ellenlábasai közül most még sokan
meghunyászkodnak, de alkalmas időben csatlakoznak hozzánk, mert nekik
is érdekük, hogy Lászlót a trónról letaszítsuk.
– Azt hiszed, ez ennyire egyszerű? Letaszítani, azt lehet. De ki lesz
helyette? Kinek építünk új trónt? Kunnak vagy magyarnak?
Tugor kortyolt a borából, majd megfontoltan és nagyon halkan azt
felelte:
 – A nagyúr nem akar a trónra magyart. De kunt sem. A mi törvényeink
szerint alakítjuk át ezt a földet. Amit a magyaroknak hagyunk belőle, azon
királykodhatnak. Lászlónak vesznie kell, és a családjának szintúgy!
– S közben készülhetünk a sorozatos összecsapásokra a magyar és félig
magyar urakkal, bárókkal – mondta fojtott hangon a nemzetségfő. –
Tévedsz, ha azt hiszed, annyiban hagynák, hogy ki kell vonulniuk azokról a
birtokokról, amelyeket századévek óta magukénak tudnak! És Lászlót
mindenképpen meg kellene ölnünk, hogy egyenesbe jöhessünk?
– Ne gondold, hogy ti itt jobban látjátok a helyzetet, mint mi a Duna
másik felén! – felelte Tugor kioktató hangon. – Nekünk nincsenek birtokra
váró talpnyalóink, kiváló kémeink viszont igen, s ők mindenről
beszámolnak. Pontosan tudjuk, mi folyik László körül. Láthatod, hiába
csordul benne a mi vérünk, ő már nem kun. Néhány csatában zsákmányt
szedhettek, mert ezt még megengedi? Az semmi! Nagy-Kunország, az már
valami. Ez a király sosem fog érdemben kiállni a kunság mellett. Nálunk
sokan várják már a vesztét, ami el is következik majd, de ehhez össze kell
fognunk.
– Ha pedig az összefogás sem segítene – jegyezte meg halkan Arbuz –,
akkor még mindig van valami, ami hideg és éles…
Tugor szeme megvillant, és arcán olyasféle mosoly jelent meg, akár a
tigrisén, amikor már tudja, hogy zsákmánya már nem menekülhet.
– Nem is képzeltem, hogy ennyire gyűlölöd királyi rokonodat, Arbuz. És
mondd csak… hányan lesztek, ha eljön az idő?
– Elegen, ezt üzenem a nagyúrnak. Ha igényt tart rám és még néhány
nemzetségfőre, aki a kun ügy iránt igazán elkötelezett, megköszönöm a
bizalmát, és melléje állok… persze ki kell nyitnia a kincsesládáját. Ha az
elővéd szerepét szánja nekünk, azt is vállaljuk, és azon leszek, hogy addig a
helyig szabaddá tegyem az utakat, ahol ütközni kíván a király seregével.
Csak mondja meg, mikor és hol…

❈❈❈
A nyarat táborban töltöttük, a Felvidéken. Részt vettünk jó néhány kemény
összecsapásban, mert őfelsége eltökélte, hogy a nádori címre érdemtelenné
vált Dávid fia Fintától egyszer s mindenkorra megszabadul, így
figyelmeztetve az ellene ágálókat arra, hogy képes őket lerázni a nyakáról.
 Először Gede19 váránál kényszerítettük Finta katonáit hátrálásra, aztán
Szaláncnál20; közben néhány kisebb erősség is letette a fegyvert a király
előtt, majd megálltunk Gönc vára alatt, Abaúj-Torna vármegyében. Ennek
az erősségnek az ostromát maga László akarta vezetni.
Besében, a kun testőrparancsnokban még bízott, ahogy bennünk és a
testőrökben is, de a tavalyi események után érződött rajta a gyanakvás.
Miklós, Iszmáil és jómagam persze végig mellette maradtunk.
És még valaki: Mirza úr, akit már mindenki csak Mizsének hívott.
Roppant gazdag ember volt Mizse, s amikor arra kérte László királyt,
hogy fogadja be családjával együtt, a szemem láttára tett le őfelsége
asztalára egy ládikót, teli aranypénzzel; persze Izabella királyné és Kun
Erzsébet ajándékairól sem feledkezett meg.
Mizse muszlim vallású volt, de Iszmáilnak elárulta: ha a király azt
kívánná, maradjon a szolgálatában, és keresztelkedjen ki, ő megtenné.
Hasonlított Vedran Franićhoz, azzal a különbséggel, hogy dalmát barátom,
ahogy idősödött, már nem szívesen ment harcba. Mizse viszont kedvelte, ha
elénk tárhatja fegyverforgató tudományát. Ám László eleinte nem bízott
benne maradéktalanul.
Gönc várával napok óta eredménytelenül próbálkozott a sereg, az Aba
nemzetség várát nem sikerült hódoltatni. Mizse végig mellettünk
tartózkodott, hasznos javallatokkal is ellátta a királyt, aki ennek ellenére
roppantul kimérten viselkedett vele.
Az egyik napon, amikor László Besével és velem (szokásához híven) az
estéli órákban végigjárta a tábort, Mizse is csatlakozott hozzánk. Őfelsége
azonban félrehívott, hogy megbízzon egy feladattal.
– Tudom, hogy kedveled ezt a szaracént – biccentett Mizse felé, aki
éppen egy száznaggyal váltott szót. – El tudnád magyarázni, hogy miért
tartasz vele barátságot? Hogy miért a bizalmad iránta?
– Egyenes embernek vélem – feleltem. – Becsületes és szavatartó.
Tiszták a gondolatai, és nem látok bennük hátsó szándékot.
– Ahhoz képest, hogy még egy esztendeje se ismered, elég határozott
véleményt alkotsz róla. Ne feledd, hogy Eltimirtől jött, ráadásul különös
körülmények között. Akkor lépte át a Dunát családostul és önként, amikor
kényszerből sok ezren megtették. De egyetlen szóval sem említette, hogy
ugyanúgy biztonságba akart jutni, mint a többiek. S miért nem jött át
korábban vagy később? Nem jut eszedbe, hogy esetleg Eltimir küldte? És
máris milyen jó a kapcsolata a legtöbb országnaggyal… Ki tudja, milyen
cimboraságban áll azokkal is, akik ellenem szítanak?
– Szerintem semmilyenben, uram – jelentettem ki határozottan. – Mert
azt tudnám, és Iszmáil se titkolná a véleményét. Mizse téged akar szolgálni,
és azt gondolom, már érkezésekor úgy vélte, megvásárolhatja az iránta
tanúsított jóindulatodat. Gazdag ember, ismeri a kalmárkodás fortélyait,
egyszer talán még követként is küldheted idegen országba. Kétségtelen
viszont, hogy az efféle emberek mindig kiváló kémek voltak.
László és én egy alacsony dombon álltunk, Bese tőlünk húsz lépésre ült a
lován, és a vidéket kémlelte. A király Mizsét figyelte, aki egy gyönyörű
szaracén pej nyergében ülve beszélgetett Besével.
– Magyarul is jól beszél – jegyezte meg László, a foga közt szűrve a
szavakat. – És rövid idő alatt feltűnően közel került hozzátok. Most még
nem egészen tudom, mit gondoljak róla. Roppantul érdekli a sereg, a
törvényeink, de a szokásainkat is jól ismeri. Budavári házában németek,
itáliaiak, franciák fordulnak meg, és velenceit meg raguzait is láttak már
nála. A vele érkezett rokonai már csaknem mindenkit ismernek Budán és
környékén, aki fontos…
– Ez így van, felség. Mizse családja a kalmárkodáshoz ért leginkább. Ő
pedig kiváló elme, egy igazi magiszter. Mégis, mit akarsz tenni vele?
– Tenni? Semmit. De megbízlak, hogy eztán figyeld minden mozdulatát,
és azt is, hogy kivel beszél! Ha meg holnap csatlakozik a vár elleni
rohamhoz, szem elől ne téveszd! Tisztába akarok jönni ezzel az emberrel,
lovag! Tudni akarom, hogy voltaképpen kicsoda!
Gönc vára a hegyvidéken senkit nem csábított arra, hogy megrohamozza.
Aba nembéli Amadé úr, aki nemrég építtette, állítólag most nem is
tartózkodott bent, de megvívása Gede erőssége mellett László királynak
azért volt fontos, hogy az Abák szarvát egyszer s mindenkorra letörje.
Dávid fia Fintát pedig meg akarta alázni, és meghátrálásra kényszeríteni a
rangoktól, címektől és az országos politikától.
A seregben most alig láttam kunokat. Egyetlen pusztai lovas nép sem
kedveli a várvívást, a falakra mászást. Ha le kell szállniuk nyeregből,
félembernek érzik magukat.
László katonái jócskán kifogytak az erőből. Végigverekedték a nyarat, és
most már az esti hűvös órák jelezték, hogy az ősz a kertek alatt jár. A tábor
körüli magaslatokon jelzőtüzek égtek, a katonák körülzárták a várat, ám azt
senki nem tudhatta, mennyi élelem áll rendelkezésre odabent. Időrabló
kiéheztetéssel László nem is próbálkozott, mert Amadé és Finta fegyveresei
a környéken ólálkodtak, így a királyi had egy része kénytelen volt
rendszeresen velük harcolni.
László ezen az éjjelen szemernyit sem aludt. A kora esti gyors szemle
után még később is visszatértünk az egységekhez, leültünk a tizedek
tüzeihez, és beszélgettünk a tisztekkel, a katonákkal.
A kötözőhelyre is ellovagoltunk. A harcosok zömmel nyílvesszőktől és
kövektől sebesültek, mert az utóbbiból kifogyhatatlan mennyiség állt
odafönt rendelkezésre. A parittyások néha akkora kődarabokat röpítettek,
ami egy lovat is agyonütött.
Hajnalban indult az újabb támadás, és László – hiába kérlelte Bese és
Miklós – eldöntötte, hogy maga vezeti. Felbődült a tülök, és a király
aranyos sisakban, könnyű pajzzsal a balján az íjászokkal tört előre.
Nem maradhattunk le tőle. Balról Miklós vigyázta, jobbról én, és
mögöttünk kapaszkodott a meredeken Mizse, akire a parancs alapján
fokozottan figyelnem kellett.
A szaracén görbe damaszkuszi kardja a hüvelyében pihent, bal karjára
teknőspáncélból remekelt pajzsot húzott, jobbjában pedig kétöles, hosszú
hegyű lándzsát markolt.
Csoda-e, hogy többet figyeltem hátra, mint előre? László annyira
meggyőző volt az előző este, hogy eltöprengtem: mi történik, ha
őfelségének igaza van Mizsével kapcsolatban?
Még félúton se jártunk, amikor záporozni kezdtek ránk a parittyából
röpített kődarabok, és surrogva hasították a fülünk mellett a levegőt. Nem is
koppantak a pajzsokon, hanem egyenest dörrentek és csattantak. Eközben a
kapusánc feletti fal mögött elhelyezett csúszda egyik végét láncokkal
megemelték, és a rajta felhalmozott embersúlyú kövek egyenest arra a
meredek, széles ösvényre gördültek, amelyen a leggyorsabban feljuthattunk
volna a várkapuhoz, s vészes gyorsasággal, ugrándozva tartottak felénk.
– Félre! Félre! – üvöltötték a gyalogosok, mert akit egy ilyen kő telibe
talált, annak harangoztak.
– Jöjjön az a tető! Hol van már? – süvöltötte László, mialatt pajzsot
tartottunk fölébe.
A tető kétujjnyi vastag deszkákból állt, és négy keréken gördült, akár egy
szekér; alatta bújt meg a faltörő kos és annak minden kezelője. Kétoldalt
csaknem földig érő bivalybőr lebernyeg függött, s a súlyos alkalmatosságot
tagbaszakadt parasztok húzták-vonták, előre-hátra a kapuzattól, a tető alatt
rejtőzve, miközben a fejük feletti deszkákon dörömböltek a kövek, és a
szerkezet a beléfúródott nyílvesszőktől lassan sündisznóhoz hasonlított.
Egy várbéli kihajolt a mellvéd mögül, hogy egy vödörből fenyőszurkot
zúdítson a tetőre, de az íjászok vele meg azzal a társával is végeztek, aki
égő csepűt akart hajítani a szétfolyó gyantára.
Tucatszor is nekicsattant a kapuzatnak a faltörő kos, és az íjászaink azon
ügyeskedtek, hogy leszedjék a falakról a védőket, akik kitartóan lőtték a kos
két oldalán védelmül leeresztett lebernyeget.
Egyre többen igyekeztek mögöttünk a hegyoldalon, amelyről a vár védői
kiirtottak minden fát és bokrot, hogy a támadók ne használhassák
fedezéknek. A mieink így szikladarabok és földhányások mögé rejtőztek, s
onnan szökelltek lépésről lépésre, egyre feljebb, közelebb a várfalhoz.
Szurokba mártott, égő koszorúkat is dobáltak ránk, és egy várbéli
hajítószerkezet gerendákat röpített a hegyoldalon kapaszkodókra. A
gerenda dobbant a köveken, azután feltartóztathatatlanul vágtázott, gördült
vagy csúszott, elsodorva mindent, ami az útjába került.
László megállíthatatlanul haladt egyre följebb, az úttól kissé jobbra, és
azt figyelte, mikor töri be végre a kos a kapuzatot. Amikor az útra szökkent,
amelyen egyébként a várba igyekvő szekerek jártak, azonnal követtük.
Nyöszörgő, jajgató sebesültek között cikáztunk, pajzzsal védve a fejünket
és a vállunkat, amikor a fal mögül hirtelen szekérderéknyi kő zúdult az útra.
A hajítószerkezet átröpítette a faltörő kos felett, és mögötte vagy harminc
lépésre zuhantak le a kövek, aztán sebesen gurulni kezdtek felénk – kitérni
előlük nem lehetett, mert legalább három út szélességben gördültek lefelé.
László átugrotta az egyiket, amely csaknem leverte a lábáról, de az áradat
elől sehova nem menekülhettünk.
– A földre! – ordítottam rá, de mivel tovább akart rohanni a várkapunak,
s mögöttünk egy teljes század követte a végső rohamban, nem volt más
választásom, mint erőszakkal nyomjam le a porba, egy hatalmas szikladarab
mögé, amely az imént még fordult egyet, aztán megállapodott.
A pajzsommal védtem Lászlót, s behúztam a fejem, amennyire csak
tudtam. Ekkor valaki egy súlyos tárgyat borított ránk, és hallottuk, amint
kövek gördülnek át felettünk.
A kövek áradata után talpra szökkentünk. Akkor láttam, hogy egy nagy
méretű gyalogsági deszkapajzs volt, amelyet Mizse kapott fel az út széléről
– mellette néhai gazdája bezúzott arccal, hanyatt feküdt a kőtörmelék
között.
 Abban a pillanatban reccsent a kapuzat, de csak az egyik szárnya dőlt be,
s az is csupán félig, mert mögötte kővel megrakott, keresztbe fordított
szekér torlaszolta el az utat.
A támadó királyiak diadalittas üvöltésben törtek ki, és a katonák egymást
taszigálva rohantak a kapunak, mert mind elsőként akart beérni, hogy
vitézségét fitogtatva biztosíthassa magának a királyi jutalmat.
A külső fal és a tornyos belső vár között ádáz küzdelem kezdődött. A
védők elkeseredetten próbálták a rohamot megakasztani, és fentről újabb
kövek, gerendák és nyílvesszők záporoztak ránk. Mizse pajzsot tartott
László fölé, akinek egyenes kardja is vérben úszott már.
Amikor a védők kis csoportja megpillantotta őfelségét, először hátrálni
kezdtek, aztán üvöltve ismét nekilendültek. A közelharc rövid ideig tartott,
de annál véresebb volt.
Én vigyáztam a királyt jobbról, Mizse balról, Bese pedig a hátunkat
biztosította. A harc hevében teljesen elfelejtettem, hogy Mizsére nézve
milyen feladatot kaptam.
Ilyenkor az időt is másként érzékeljük. Azt hinnéd, fertály is eltelt, vagy
esetleg kettő, de a végén kiderül, hogy csak pár perc. Az érzékek egy része
tompul, de mások, amelyek a túlélésben segítenek, háromszor olyan
élesekké lesznek.
Holtakon és sebesülteken tapostunk, és már a belső kapuzat felé
közeledtünk, amikor újabb gyilkos nyílzápor és kőgörgeteg zúdult le a
falakról. A László fölé tartott pajzsra égő koszorú zuhant; a szurok meg az
olaj szétfröccsent róla, és könyökig érő karvértem alatt megégette a bőröm.
A késemmel vágtam szét a vért szíjait, hogy lerázhassam magamról.
Vöröslött a bőröm, és vízre lett volna szükségem azonnal, hogy
lehűthessem…
Ám ekkor a rohamot megszakító parancs érkezett:
– Visszaaa! Visszaaa! Íjászok, fedezzétek a visszavonulást!
Elbődült a tülök, a száznagyok sípjai visítottak, és pajzsunkkal a fejünket
védve a kapu felé hátráltunk. A fal melletti hordóban oltásra használt víz
állt; belelógattam a karomat, és éppen jókor, mert éreztem, hogy a fájdalom
már a zsigereimet marcangolja.
A királyi íjászok a kapun kívülről addig lőtték a gyilokjárón megbúvó
védőket, míg a mieink biztonságba nem kerültek.
A csatazaj elült, csak a sebesültek jajgatása hallatszott még hosszú időn
át. A várbéliekkel megtörtént a megegyezés: mindkét fél összeszedheti a
saját halottjait és sebesültjeit, s míg ez folyik, senki nem kezdeményez
újabb hadi cselekményt.
– Mutasd a karod, Hektór! – kérte Mizse, majd miután egy pillantást
vetett rá, azt mondta: – Hát ez jó ronda. Vízzel hűtsd, de be ne bugyoláld
semmibe! A többit bízd rám!
Sokféle gyógyírt láttam már égésre. Raktak rá tejfölt, borogatták, bár
közben csillagokat látott az a szerencsétlen, akibe a tűz belekóstolt.
Lüktetett a karom tisztességesen, de tartottam magam Mizse
figyelmeztetéséhez. Szorgalmasan csorgattam rá a vizet, de árnyékba kellett
húzódnom, mert az erősen tűző nap tovább fokozta a fájdalmat.
Mizse déltájban érkezett vissza hozzánk, két cserépkancsóval. Lászlónak
szerencsére kutya baja se volt, a vér a ruházatán és a vértjén nem tőle
származott.
– Ebben békanyál van – mutatta az egyik kancsót a szaracén. – Frissen
mertem a völgybéli tóból. De elsőre inkább ezt kenjük rá – emelte a másikat
–, csak megvárom, míg kissé meghűl, különben a fa tetejéig ugrasz…
Aztán elmesélte, hogy a tábor egyik szakácsnéjával hársfamézgát főzetett
nekem, tejben, majd hozzátette: végső soron ganéjjal is bekenhetném, de
egy lovag mégse kenceficélje össze magát effélével.
Gönc várának környékét két nap múlva hagytuk el – miután a védők
fogadalmat tettek László király előtt, hogy soha többé nem fognak harcolni
ellene. Őfelségének sem állt érdekében, hogy ezt a kiváló helyen megépített
várat a földdel tegye egyenlővé, mert gondolnia kellett az országot érő
esetleges külső támadásokra, amelyek ellen igen jól szolgálhat egy ilyen
erősség.
Dávid fia Finta jó időre eltűnt – nyilván belátta, sokkal jobban teszi, ha
meghúzza magát, és nem avatkozik az országos ügyekbe. Őfelsége nem
indított utána hajtóvadászatot, bár sok nemes ezt követelte. Tudomásul
vettük, hogy ez már csak így megy az országban, mert a nagy bűnös hivatalt
kap, de a kis tolvaj kötelet, ahogy Iszmáil találóan megjegyezte.
Végtére is nem Dávid fia Finta volt a legfőbb célpontja Lászlónak. Őt
bármikor elfogathatta volna, hogy aztán Budán sok ezer ember szeme
láttára lefejeztesse, de tudta: ezzel maga ellen ugrasztaná az Abákat, no meg
azokat, akik attól tartanak, hogy a király ezt velük is bármikor megteheti.
Mizse és Iszmáil sokat vitáztak az egyik római cézár sarkalatos elvén, aki
kijelentette, hogy „oszd meg, és uralkodj”, és arra jutottak, hogy ezt talán
László is kipróbálhatná. Csak hát helyette akkor már éppen azok
gyakorolták e régi politikai praktikát, akik ellen be kellett volna vetnie.
Napok múlva fordítottuk a lovak fejét, és indultunk Zólyomnak.
Akármit is tett Mizse a kencéibe, fájdalmat már alig éreztem az úton. Ő
viszont annál inkább. Mert amikor azt a gyalogsági pajzsot ránk borította,
négy-öt súlyos kő is végiggurult a hátán, a derekán, amitől olyan lett a bőre
és a húsa, mintha bika taposta volna meg.
Aztán Zólyomtól Biharnak indultunk, és tudtuk, hogy nem mostanában
látjuk viszont Budát. Biharban a király békét akart kötni a Borsákkal. Borsa
nembéli Roland úr a kibékülésnek nem is lehetett kerékkötője, kivált, hogy
László megígérte neki, nemsokára ő lesz Erdély vajdája.
Teltek-múltak a hetek, és hamar ránk borult a tél. Ha egy országban
nyugalom van, ott a télidő csöndességben telik, de mi erre hiába vártunk.
Biharból a tavasz beköszöntével Hatvanon keresztül a Szepességbe
indultunk, mert László király minél több vitás kérdés végére pontot akart
tenni, de előbb még az Abákat kellett jobb belátásra kényszeríteni. Azután
tértünk csak vissza Budára, de legalább mindenki láthatta, hogy a király
újult erővel veti bele magát a kormányzásba.
Ám ahogy a király erejét és elszántságát egyre többen megtapasztalták,
úgy erősödtek azok a hangok, amelyek az anarchia fenntartásában voltak
érdekeltek.
Nyárelőig is volt számos teendője őfelségének. Olyan nádort kellett
volna maga mellé állítania, akiben megbízik, és tudja, hogy nem követ el
ellene az első adandó alkalommal pártütést. László királyságában azonban
ez sem ekként alakult.
Ismét a kényszer szülte a döntést, hogy Kőszegi Iván nádort, aki
rangjával csakis a maga érdekeit szolgálta, a királynak menesztenie kellett,
és újfent az öreg Csák Mátyus kapta a tisztséget.
De akkor már ismét bolond szelek zúgtak a kun földek fölött, és Mizse
egyik nándorföldi rokona azzal a hírrel szökött át és érkezett Budára, hogy
Eltimir lázadásra szítja a magyar szállásterületen lakó véreit.
Olyan háború fenyegetett, amit László király világéletében kerülni akart.
Nem sokkal pünkösd előtt Mizse és családja vendégül látta őfelségét a
királyi lakhoz közeli budai házukban. László most már barátságosan
viselkedett a szaracénnal, aki viszont sosem feledkezett meg a kellő
tiszteletről.
 Annál több gyanakvás keletkezett viszont Mizse irigyeiben, nem is
szólva az egyháznagyokról, akik ferde szemmel nézték, hogy egy mór –
Iszmáil – után egy szaracén is helyet kapott a bizalmasok között. Ha csak
kalmárkodik, rá se bagóznak, de László egyre gyakrabban ki is kérte a
véleményét.
Ha tudták volna, hányszor győzködte Mizse a királyt, hogy béküljön ki
az egyháznagyokkal, és állítson maga mellé közülük minél többet! László is
egyetértett azzal, hogy a békülékeny hanggal előbbre lehet jutni, mint az
ellenségeskedéssel, de azt is kikötötte, hogy ennek kölcsönösnek kell
lennie.
Igaza volt, mert Lodomér érsek máris sokkal barátibb hangot ütött meg,
ha vele tárgyalt. Vedran úr azonban egy Nápolyból származó üzenetet
továbbított a királynak, amelyben azt olvashatta, hogy a Lateránba most is
ugyanolyan pocskondiázó leveleket küldenek az ellenségei, mint korábban,
és olyasmivel is vádolják, amit el sem követett.
Miután elköltöttük a vacsorát, a házigazda, a király, Iszmáil és én
félrevonultunk a kalmárház félig nyitott teraszára, amelyről a Nyék sötétbe
vesző vonulataira láttunk. Odalent a logodi laposon a juhászok és csordások
tüzei égtek, és ádáz kutyaugatás jelezte, hogy az ebek komolyan veszik
éjszakai szolgálatukat. A Várhegy nyugati, sziklás oldalán a királyi őrség
járt le s föl. Mizse házának oldala belesimult a várfalba.
Haszontalan témákra László sosem fecsérelte az időt, ha pedig Mizse
véleményét kérte, a beszélgetés az első szavaktól komoly színezetet öltött.
Most Nogáj kán államáról kérdezte a szaracént.
– A tatárokra nem szabad legyinteni, felség – mondta Mizse. – Ugyanis
minél jobban recsegnek-ropognak egy ország eresztékei, annál inkább
kecsegtet győzelemmel egy támadás. Nogáj régóta figyeli Magyarországot,
és nem véletlenül akkora a követjárás Eltimir és közte.
– A tatárok irtani való mocskok, de kiváló harcosok – jelentette ki a
király. – Ha lehetőséget látnak a rablásra, azonnal ugranak. Láttátok, mi
történt a lengyel menekültekkel, akik a Kijevi Rusz felé vették az irányt?
Bólintottunk. Lengyel földeken éhínség dúlt, ahogy a cseheknél is.
Mindkét országból tömegével menekültek a szegényebbek, a tatárok
azonban elfogták a lengyeleket, és rabszolgáik sorát gyarapították velük.
– Talán ha az ínség elől felénk menekülő csehek és lengyelek egy részét
nem bíztad volna a kunok jóindulatára, felség… – jegyeztem meg halkan.
 – Azt mondod, jobban kedvelnének az urak? – vágta el szavaimat a
király. – Ezt te sem gondolod komolyan, Hektór!
– Azt mondom, uram, hogy nem adtál volna okot eggyel több
támadásra…
– Okot mindig találnak – vágott közbe megint László. – Ha fehéret adok
nekik, akkor azt mondják, jobban tetszenék a fekete, és fordítva. Ne hidd,
hogy hajlandóak meglátni a kormányzásomban a jót, mert azt egyáltalán
nem is keresik. De hagyjuk ezt! Még valamit el kell rendeznünk, ami
fontosabb annál, semmint a békétlen nagyurak tetteit boncolgassuk.
Hamarost indulunk Patakra21. Finta egyik kegyence bezárkózott a várba, s
onnan lázít. Kihajtjuk, mint a dúvadat…
1282 NYARA
A KUN SZÁLLÁSVIDÉKEN

Körösszegnél gyűltek össze a nemzetségfők közül azok, akik továbbra sem

bíztak László királyban, hogy meghányják-vessék a régtől kerengő híreket,
amelyek vészterhes fellegekként lebegtek szállásaik fölött.
A néhai Alpár nemzetségfő három fia és többen a fiatalok közül régtől
élezték a szablyát, csiszolták a nyílvesszők, lándzsák és kelevézek hegyét,
válogatták a készülő csatába a ménesből a harci lovakat; aki pedig még
komolyabban gondolta, hogy idén megmérkőzik a magyar király seregével,
az a nemzetségi hadnak rendszeres fegyvergyakorlatot rendelt el.
Alpár fiai látták vendégül azt a két urat is, aki az ország nyugati és keleti
végeiből érkezett. Az egyiket a Kőszegiek, a másikat a Borsák küldték – e
két família támaszra lelt egymásban, hisz ugyanúgy a király vesztét
kívánták.
Eltimir kán újabb megbízottja is megérkezett a Körösszeg környékén
lakó kunokhoz, most már egyértelmű ajánlatokkal. A nemzetségfők
tanácsát a szállástól távolabb eső legelőn tartották, melynek közepén tűz
égett, s a kun jövendőmondók jó előjelekkel kecsegtették a vezéreket.
A tanácskozás biztonságára ügyelő legények egy hatalmas hófehér kutyát
is őriztek – a kunoknál ugyanis a komoly és sorsfordítónak ítélt egyezséget
kettévágott kutyával pecsételték meg, mégpedig úgy, hogy a felek
belemártották kezüket a kutya vérébe, sőt némelykor meg is ízlelték, majd
az egész közösség előtt esküt tettek a megállapodás betartására.
– Eltimir nagyúr kész akár már holnap megindítani a hadakat – jelentette
ki a kunországi követ –, és azt javallja, ne engedjétek a magyar királynak,
hogy ő válasszon csatamezőt!
– Remélem, a nagyúr csupa kipróbált harcost küld – vetette közbe Tolon
nemzetségfő rokona, aki eddig se rejtette véka alá, hogy nem ért egyet a
család királypárti tagjaival. – Üzenjük meg a nagyúrnak, hová küldje
kunországi testvéreinket? Azt mondom, elsőre a Temes és a Maros közébe,
a síkra. Sereggyülekezőre kiváló vidék, de a csatára mást ajánlok.
Szegedhez közel van egy igazi csatamezőnek való hely, ahol a lovaknak jut
elég legelő és víz, sőt még kelepceállításra is lehetőséget nyújt.
– Én vagyok az ott lakó nemzetség feje – mondta egy másik. – Szeged és
Makó között szállásolnak az enyémek. Ha azt mondjátok, ütközzünk ott a
királlyal, felajánlom, hogy ellátom az érkező kun hadakat. Az se ártana, ha
a királlyal szemben, akit soha nem lennék képes felségnek szólítani, mert ő
nekem nem uram, tisztában lehetnénk azzal, mely magyar bárókat tudnánk
a csatarendünkbe szólítani.
– Lassabban, hé! – mondta egy szürke bajuszú kun előkelő. – Láttam azt
a kettőt a Borsa Kopasz várában, meg a kíséretüket is. Azt hiszitek, ezek
mellénk állnának? Ejh, testvérek! Nem bízom a magyarokban! Bármikor
képesek árulásra, csak legyen rá okuk.
– Nem hinném, hogy minden magyarról beszélsz – fordult feléje egy idős
férfiú, akinek arcán számos sebhely tanúsította, hogy nem lehetett túl
könnyű élete. – Mert a magyarok alapjában véve jó harcosok. Verekedtem
velük is, ellenük is. Jobban engedelmeskednek uraiknak, mint mi. Ha a
vezérük azt mondja, hogy csata közben hagyják el a harcteret, akkor azt
teszik, mert nem akarnak az illető báróval tengelyt akasztani. Harcolni
nagyon tudnak, kivált, akiket nem a földekről szednek össze, bár azok se
csak a kapához és a kaszához értenek.
– Én sem bízom bennük! – torkolta le az öreget Alpra legidősebb fia, aki
apja után a nemzetségfő címét viselte. – Magyarok ebben az
összecsapásban a mi oldalunkon ne álljanak csatasorba! Se várkatona, se
jobbágy. Nem kellenek nekünk! Mi a véleménye Eltimir nagyúrnak arról –
fordult a déli kunok követe felé –, hogy Nogáj kán tatárjai adhatnának némi
támogatást? Legalább azok, akik közel laknak. Vagy a dunai besenyők.
Azok sincsenek annyira fényes helyzetben, hogy zsákmányért és
szállásterületért ne szedjék össze magukat egy jó verekedésre. Rá kell őket
beszélni, hogy csatlakozzanak! Elvégre ugyanolyan pusztai nép, mint mi.
– A király csak hitegetett minket – vetette közbe egy másik nemzetségfő.
– Ellenünk szervezkedett a pápával! Ez jusson eszetekbe mindig! Már rég
nem áll a mi oldalunkon. A besenyő pedig ugyanolyan, mint mi. Akiben
pusztai vér csordul, az sosem adhatja fel a szabadságát és ősei hitét azért a
nyugati istenért. Az a hit nem őszinte. Szeretetet kiált, de vasat merít beléd.
Ha nem azt vallod, mint ők, máris az ellenségeid.
– Helyes! Igazad van! – vágta rá az egyik előkelő. – Emlékeztek, mit
mondott tavalyelőtt ősszel a király, amikor visszajöttetek az Alsó-Dunától!
Hogy minden baj a pápa követe miatt zúdult a nyakunkba. A követ már
nincs az országban, eltakarodott a szerzeteseivel együtt. De mi változott
utána? A király se mondta ki, hogy érvénytelenek a három esztendővel
ezelőtt hozott törvények, amelyek minket alázatos kutyákká tennének.
– Azért emelünk magunkért fegyvert – kiáltotta valaki –, mert nem lett
jobb semmi! A szabad életünk a tét, és ezért már érdemes síkra szállni.
Szabadságunkban és ősi törvényeinkben, jogainkban sem a király, sem más
minket nem háborgathat. Nem akarunk úgy élni, mint a nyugatiak, mert
annak csak egy vége lenne: olyanná válnánk, mint ők, és mire ocsúdnánk,
volt kun, nincs kun. Nem akarunk magyar bárót a nyakunkba, nem kellenek
a törvényeik, sem a hitük. Van nekünk sajátunk! A szabadságunk azon
fordul meg, hogy ezek megmaradnak-e.
Az urak helyeseltek, mire Alpra legidősebb fia kimondta a végső döntést:
– Úgy hát legyen háború! Ha jól hallom, egyiktek se jelentette ki ennek
az ellenkezőjét. Eltimir nagyúr támogatását várjuk és elfogadjuk. Azon
leszünk, hogy kunországi testvéreink hadainak fölvonulását senki ne
háborgassa. Aki pediglen nem csatlakozik, és inkább meghajol egy csak
félig kun keresztény király előtt, az tisztuljon a szállásvidékünkről!
– Erről a mostani megállapodásról az árulók értesíteni fogják a királyt –
jegyezte meg a bölcs Ugra, de Alpra fia letorkolta:
– Hát csak tegyék! Mi nem bujkálunk, és nem magyarázkodunk még a
király előtt sem. A szabadságunkat nem adjuk, se neki, sem másnak.
– Csak Eltimirnek – vetette közbe egy igen öreg kun, aki már két
évtizede a bölcsek tanácsában foglalt helyet. – Eszetekbe se jut, hogy
egyáltalán nem kellene a segítségét kérni? Ti hisztek még Eltimirnek, aki
tavalyelőtt hazazavart benneteket, mondván, itt több hasznotokat veszi?
Elhiszitek neki, hogy kánokat csinál belőletek? Szánalmasak vagytok
valamennyien! Az esetleges vereséggel egyáltalán nem gondoltok?
– Aki a vereség gondolatával megy csatába, legjobb, ha fel sem veszi a
fegyvert! – kiáltotta valaki.
– Ne okíts engem, fiam! – felelte neki az öreg. – Már akkor hadban
jártam és sebeket szereztem, amikor te még lószarral dobálóztál! Minden
eszetekbe jut – fordult ismét a többség felé –, egyedül az nem, hogy László
király nem egy fél szotnyával áll majd szemben veletek a harcmezőn. És
szinte minden báró küld majd hadat neki a sereggyülekezőre, még az
ellenségei is, pusztán azért, mert utálnak minket. László királyt én nem
kedvelem. Sokat tett a kunok ellen, és ez még akkor is igaz, ha legtöbbször
kényszerből. De nem uralkodó az, akire bármit rá lehet kényszeríteni a
tulajdon vérei ellenében, s amelyik mégis megteszi, az legyen átkozott
hetedíziglen!
– Akkor most mit akarsz mondani nekünk, öreg Borc? – kiáltott rá egy
fiatal kun nemes. – Hogy ne harcoljunk?
– Ilyet nem mondtam. De azt igen, hogy okosabb lenne jó előre fölmérni,
mire számíthattok. Igenis veszíthettek, akkor pedig minden megváltozik, s
mélyebbről kell majd fölkapaszkodnotok, semmint hinnétek. És nem biztos,
hogy a királytól még egyszer lehetőséget kaptok rá.

❈❈❈
A pataki vár sikeres ostroma után két nappal László király országgyűlést
hirdetett Fejérvárba. De számomra még az erősség alatt feladatot szabott:
– Hektór! Rögvest indulj Fejérvárba, és Mizsét is vidd magaddal! Azt
akarom, hogy nyissátok ki a szemeteket alaposan, és az öreg Csák Máténak
mindenben legyetek segítségére, mert ő fogja vezetni a gyűlést! Nem
biztos, hogy innen időben odaérkezem a sereggel, és meglehet, hogy
másként alakul… Elképzelhető, hogy az urak összekapnak, mert némely
ügyekben nem tetszik majd nekik a nádori döntés. Tudni akarom, kik azok,
akik ismét köpönyeget fordítottak!
– Értem, felség. Azonnal indulunk…
– Várj még! Levelet is viszel Csák Máténak. A levélről csak te tudj, és
személyesen add át. A kunok szervezkedéséről van benne szó. Erősen úgy
tűnik, hogy a Fejérvárban megjelenő nemes urak jobb, ha máris
készülődnek a hadba vonulásra. A kunok bármikor fegyverre kaphatnak.
Öt nap múlva érkeztünk Mizsével Fejérvárba, és átadtam a levelet az
öreg nádornak, aki nem tartott hagyományos országgyűlést, hanem jobbára
az udvarnokok panaszait vizsgálta, s helyben döntött is. Ennek ellenére
mégis sokan gyülekeztek a városban és a falakon kívül, s az ott ólálkodó
békétlenség azt sejtette, hogy a rebellió bármikor kirobbanhat.
A királyi rendelettel nádori címétől korábban megfosztott Kőszegi Iván
hívei késhegyig menő vitába bonyolódtak ellenfeleikkel, majd a veszekedés
után dúlva-fúlva elhagyták a helyszínt. Félő volt, hogy lázadást szítanak.
A nádor azonnal rendfenntartó egységeket küldött a veszélyesnek ítélt
területekre, de a katonák megjelenése csak szította a tüzet, sokakban pedig
erősítette a félelmet, amiről tudvalévő, hogy hamar támadásba csaphat át.
 – A kutya legtöbbször félelmében mar beléd – dörmögte Csák Péter, és a
királypárti urak közül jó páran azt kiabálták, hogy még több katonát kellene
kivezényelni a falakon kívülre, de a városban is elkélne néhány jól képzett,
kemény század.
Estig nem történt semmi, de napszállta után elszabadult a pokol.
A város utcáin a Kőszegiek katonái, oldalukon a bárókhoz szító
kisnemesekkel és mindenféle garázdákkal, vadászni kezdtek a trónt
támogató Csákokra és rokonaikra, s mindenki másra, aki az utóbbiak
szekerét tolta.
A város utcáin szándékkal eleresztett, szíjakkal vert, megbokrosodott,
rémült lovak rohangáltak, és valamelyik galád a városon kívüli vágóhídról
két üsző között behozott egy halálra ítélt öreg bikát, majd azt is a nép közé
engedte, hogy még nagyobb legyen a felfordulás.
A tömeget az öreg bika hajtotta kifelé az utcából, és akit elért, azt
felöklelte. A szűk utca végén a szemközti falnak szorított egy férfiút, akinek
a mellkasába fúródott a véres szarv. A szerencsétlen egy darabig lógott a
rettentő szarvon, majd a vértől és vizelettől szennyes kövezetre zuhant.
Az állat a kereszteződésben megállt, forgolódott, kereste a menekülés
lehetséges útját, aztán újfent nekiesett az imént fölnyársalt férfinak. Átdöfte
a földön fekvő testet, majd felemelte, s messzire hajította. Aztán a
semmiből ott termett féltucatnyi városi lovas rendfenntartó, s lándzsáikkal
agyonszúrták a bikát – a környéken lakók pedig hamarosan nekiláttak, hogy
szétdarabolják, és hazavigyék a húsát.
De ettől még nem állt helyre a rend Fejérvárban. Csák Máté késő este
hívatott, és parancsot adott:
– Indulnotok kell, Hektór lovag! A nyúl-szigeti klastromba mentek, de
azonnal. Valaki fontos üzenettel érkezett oda, de én nem hagyhatom el a
várost.
Váltott lovakkal vágtattunk az éjszaka közepén Budáig, és hajnalban már
tudtuk a hírt: a lázadó kunok egyik csapata Eltimir kán Kunországából
érkező erős serege elé indult, hogy átvezesse a temesi pusztákra.
A klastromban Erzsébet és Margit nővérek mellett találtam Kézai Simon
magisztert és nagyapát is. Kiderült, hogy a kun hírnök először nagyapát
kereste, mivel jól ismerte, s vele együtt indult a klastromba.
– Ozor nemzetségfő küldte – közölte nagyapa. – Tolon és ő nem veszik
fel a fegyvert őfelsége ellen.
– Tudják, hogy a király még Patakon tartózkodik? – kérdeztem.
 – A futár azt állítja, hogy a kun szállásvidéken egymást ütik a hírek.
Eredetileg ő is Pataknak indult, de még azon a délelőttön azt mondták neki
egy szálláson, hogy menjen Fejérvárba. Később valaki megint Patakra
esküdött, mire úgy döntött, hogy inkább Budát választja. Egy királyi
megbízottal akart beszélni, és azt mondta, annak a Borc nevű öreg kunnak a
kisebbik fia, akit te is jól ismersz.
– Küncsög? – kérdeztem, mire nagyapa bólintott. – Hol van most?
A mokány, széles vállú, olajbarna képű, sebhelyes kun legény Margit
nővérrel beszélgetett. A kerítéseken gyújtott fáklyákat az öreg Sebő sorra
oltogatta, mert a keleti égbolt alja már bíborban fürdött. Erzsébet és Margit
egész éjjel szemernyit sem pihentek, és Küncsögöt arról faggatták, hogy
mivé fajulhatnak az események.
A kun vitéz engem is őszinte örömmel és testvérként üdvözölt.
– Jól tette a nádor, hogy téged küldött – mondta, és leakasztotta a kis
tömlőt az övcsatjáról, amiben kotyogott még némi bor. Egy cseppet
Földanya tiszteletére kettőnk közé hullajtott, aztán felém nyújtotta. – Még
ma el kell indulni a hírnek Fejérvárba és Patakba. Galambbal is, futárral is.
– Akkor fogj bele, barátom! – feleltem, s visszaadtam neki a tömlőt, hogy
ő is kortyinthasson. – Tehát az apád küldött? Csakis ő?
– És még jó páran. Azt akarják, hogy a felséges úr tudja, mely
nemzetségek nem szállnak ellene hadba.
Aztán felsorolta azokat a kun nemzetségfőket, akik éppen azért kerültek
nehéz helyzetbe a szállásvidéken, mert nem csatlakoztak Alpra fiaihoz és a
többi lázadóhoz.
– Megalakítottuk a védelmi hadainkat, és összevontuk a szállásokat, hogy
egységesen léphessünk fel… Csak az a baj, hogy a mieinkkel szemben
kellene. Nagy a fejetlenség a szállásokon, már senki nem hisz senkinek.
– Az ilyesmi ezzel jár. Amit most tesztek, csak a kunság szétforgácsolását
szolgálja – jegyeztem meg, ő pedig bólintott: ez bizony így igaz. –
Eltimirnek, a király ellenségeinek és a tatároknak jó ez, senki másnak.
– Eltimir erős és kipróbált hadai már elindultak – folytatta –, a lázadók
segítik őket a Temesig és még tovább. Széles arcvonalon beszáguldozzák a
vidéket, hogy véletlenül se lephessék meg őket a királyi csapatok. A háború
a déli kunok részéről rég eldöntetett, és már a csata helyét is tudják. Nem
messze Szegedtől, a Hód-tó környékén lesz.
– És mekkora erővel számoljon őfelsége? – kérdeztem.
 – Roppant naggyal, de a létszám folyvást változik. Csupa könnyűlovas,
harcedzett vitéz, Hektór. Úgy készülnek, hogy szétzúzzák a királyi
gyalogságot, és kelepcébe csalva megsemmisítik a lovasságot.
Mivel László második éve készült egy ilyen eshetőségre, gyakorta
beszélgettünk a célszerű taktikáról. Úgy véltük, hogy gyalogosok helyett
ilyen esetben sokkal többet ér a könnyű- és nehézlovasság.
– A nehézlovasságot aligha mozdítják ki – vélekedtem –, a gyalogosok
pedig ércfalat vonnak maguk elé. Tudják a lázadó kunok egyáltalán, hogy a
szervezkedésük mit váltott ki a magyar urakból?
– Ha arra gondolsz – válaszolta Küncsög –, hogy emiatt a király mellé
állnak még eddigi ellenségei is, akkor azt felelem, hogy tudják. Hiszen a
bárók jobban gyűlölik a kunokat, mint a királyt… De bíznak magukban, a
fegyvereikben, a hatékonyságukban és a fordulékonyságukban. Egyébiránt
a bárók közül ajánlkozott közülük néhány, hogy támogatná a lázadókat. Ám
a kunok nem bíznak bennük, ezért a tanács úgy döntött, nem kell a
segítségük. Hogy a király serege erős lesz, azt jól tudják. De az apám
szavára se hallgattak a tanácsban.
– Mert neki az lenne az érdeke, hogy kun ne huzakodjon kun ellen…
– Ha kunok vére folyik, azzal csak veszíthetünk. Az apám, Tolon és a
többiek azt szeretnék, hogy a király mielébb döntésre vigye a csatát, és ha
úgy alakul, mutasson kivételes könyörületet, ne vágassa halomra a kunokat,
akárhonnan jöttek is. Legyen minél hamarabb béke! Aki pedig el akarja
hagyni a magyar szállásvidéket, hadd tegye meg. Menjen Eltimirhez, ha
úgy látja jónak…
– De ott sem kellenek majd. Ha ezt az utat választják, akkor végük.
– Így igaz. Elvesznek, feloldódnak, mint a folyóba ejtett sárgolyó –
mondta gyászos hangon Küncsög. – De ők is a győzelemre készülnek. A
felséges úr ádáz küzdelemre számítson!
– Ezt már most is tudja – biztosítottam a kunt. – Milyen üzenet van még?
Körülpillantott, hogy hallja-e más is, majd halkan azt válaszolta:
– Azt üzeni az apám, hogy három szépséges virágszál kért nála oltalmat.
Kérésükre megszervezte, hogy biztonságos helyen várják ki az összecsapás
végét. Tudatja a felséges úrral, hogy ne aggódjon, nem eshet bajuk. De
muszáj elrejteni őket a világ szeme elől, mert Alpra egyik fia máris
felvetette, hogy túszul kellene őket ejteni, hátha az jobb belátásra bírná
őfelségét. És üzen még valamit az apám… Hogy a felséges úr, bármilyen
kimenetele legyen is a harcoknak, ne számítson arra, hogy a bárók mellette
maradnak.
Hűvös reggeli szél söpört végig a Dunán, barázdákat vonva a szürke
felszínre. Lassan indulnunk kellett, hogy megvigyük a hírt a nádornak, és
Küncsög is szedelőzködött. Búcsúzni akartam nagyapától, aki a kerítés fala
mellett Sebővel és egy rongyos gúnyát viselő, idős szerzetessel beszélgetett.
A másfél öl hosszú, vaskos botra támaszkodó szerzetes egy fejjel
magasabb volt mindannyiunknál, és szikár termetéhez hosszú haj és szürke
szakáll társult.
– A régi cimborám, Bakos – mutatta be az öreget nagyapa. – De nem
szerzetes, csak tőlük kapta a csuhát. Ne nézd, mert megérzi! Amúgy addig
se lát, mint az orra hegye, mert már tökéletesen vak.
– Nem kell látni annak, akinek magasabb erők mutatják az utat, Hektór.
Éjszaka vagy nappal, számomra egyre megy – mondta a szerzetes mély
hangon, mely olyan volt, akár a távoli mennydörgés halk moraja.
– Félnek tőle, mert látja a jövendőt – súgta nagyapa. – A légynek sem árt,
szelíd ez, mint egy gida. Az ereje roppant nagy, habár már nem az izmaiban
őrzi. Ugye, Bakos? Mennyit bandukoltunk mi a Pilis vadonában, jó Béla
királyunk idején…
Az öreg felém indult, ám egy lépéssel előttem olyan biztonsággal torpant
meg, egyenesen reám emelve hályogos szemét, mintha látna.
– Mondd meg őfelségének, Hektór fiam – közölte mélyen zengő hangján
–, hogy az öreg Bakos azt üzeni, élnek még jó táltosok az országában! Kérje
a tanácsukat, mert okosabbak azok a kanonokoknál!
– Akár tőled is kérheti, Bakos bátya? – kérdeztem.
– Hah! Hogy tőlem? Amikor őfelsége még csak hercegecske volt,
jövendöltem neki a Pilisben. Beszéltem neki egy óriásfáról is, amelynek két
ifjú hajtása a magasba tör. Az egyiket sötét szándék metszené le, de az ág,
amiből nőtt, túlontúl erős. Ezért inkább letörnék az életadó vaskosabbat,
mindenestül… Szelnék több darabba a régi törzset, égetnék gyökereit, hogy
soha ki ne hajtson. Szó szerint ezt mondtam a kis hercegnek…
– Értem – feleltem, pedig nem értettem belőle egy szót sem. – Mégis, mit
üzensz a felséges úrnak? Mielébb átadom majd…
– Csak azt kérdezem tőle, hogy eszébe jutott-e néha, amit akkor
mondtam. Mert igaz jövendölés volt, fiam, nem üres fecsegés. Tudja-e már
őfelsége, hogy mit jelent?
Azzal elfordult, így jelezvén, hogy nincs több mondandója.
 – Furcsa egy figura – mondtam nagyapának. – Homályosan beszél.
– Csak annak homályos, aki nem lát a szavak mélyére. Van abban
értelem, fiam, csak ki kell hallani belőle. Eddig minden jövendölése
megállta a helyét. Jó táltos ez a Bakos…
Mire a nap fölkapaszkodott a ködös keleti égbolt aljára, átkeltünk a
Dunán, de a vak öregember szavai még akkor is a fülemben csengtek.
1282.
CSATA A HÓD-TÓNÁL

Fejérvár után szinte pihenő nélkül indultunk vissza Patakra, hogy

jelenthessük őfelségének a nádor és Küncsög üzenetét, meg amit
megállapítottunk a körülményekről. Már az egész tábor az újabb csata
lázában égett.
– Nincs idő arra, hogy Patakon várjuk be a sereggyülekezőt! – hozta meg
döntését sebesen László király. – A hír, melyet hoztatok, pontosan egybevág
azzal, amit a koronához hű kunok elém tártak.
Egy nemes úr azt dörmögte a fülembe, hogy lám, a király végre éppen
olyan, mint az apja, a néhai István úr volt. Ő határozta el magát ennyire
hamar, és adott ki ellentmondást nem tűrő parancsokat.
Valamennyien úgy láttuk: az út, amelyre a király lépett, elvihet oda, hogy
az ország szekerének rúdja végre az elgondolása szerint egyenesbe álljon.
Most azonban a lázadó kunokkal kell leszámolnia, és László figyelmeztetett
minket: egyetlen pillanatra se gondoljunk arra, hogy a csatát elveszíthetjük.
Győztesként, diadallal hagyjuk el a csatamezőt, egyetlen talpalatnyi földet
sem adunk Eltimirnek és az árulóknak.
A király azonnal szerteküldte a hadba szólító Zoltánokat, s egy futárral
levelet indított Izabella királynénak és a felséges asszony alá tartozó hadak
vezérének, hogy adják ki a vonulási parancsot.
A Patak ostroma után is László körül maradt hadakat a tisztek azonnal
felkészítették az indulásra. A Tisza mellékén délnek vágtattak a felderítők,
egyre szélesebbé nyitva az ollót, melynek nyugati szára Szeged környékére,
a keleti Váradnak mutatott. Egy erős egység a király útját biztosította, és
néhány nap múlva elértük Szegedet, ahol táborba szálltunk, hogy bevárjuk a
vármegyei hadakat.
Mindig is tudtam, hogy a magyarokat nem nagyon kell a kunok ellen
hangolni. Ekkorra az egyszerű jobbágy is úgy gyűlölte őket, akár az
ördögöt, még akkor is, ha életében egyet sem látott közülük.
Az egymás után érkező csapatrészek vidáman lovagoltak, a szolgák és a
gyalogosok lábukat lógatva ültek a szekereken, nótázgattak, és egymást
ugratták nagy jókedvükben, hiszen úgy indultak harcba, hogy egy rabló- és
tolvajnépet, a kereszténység ellenségeit kell elpusztítani, s aki ebben részt
vesz, arra üdvösség vár az égben, a földön meg jutalom. Akár köznemessé
is teszi majd a magyar király, aki végre rájött, ki is az igazi ellensége.
A tábor napról napra növekedett, és Szegedtől Váradig minden kalmár,
bocsár, hentes és pék azon igyekezett, hogy a királyi had ellátását – és
persze a maga jutalmát! – biztosítsa. Este a tizedek tüzeket gyújtottak, és az
éjszaka madarai vörösen izzó rubintokkal teleszórt földet láttak maguk alatt.
A Tisza, a Maros, a Temes és a Körösök mentén őrtüzek gyulladtak, és a
királyi portyák lezárták a vidéket, hogy a kunok rajtaütését
megakadályozzák.
László király sorra adta ki utasításait. Nem egyetlen hatalmas táborba
gyűjtötte az érkező seregrészeket, mert az mindig sebezhetőbb, így aztán a
hadak egy hányada a Maros mellékén, egy másik pedig a Körösökhöz
közelebb foglalt helyet. A király erős tábora Szeged mellett indulásra várt.
A bárók és országnagyok hadain kívül a királyi főtisztek csapatai is
megérkeztek. Utóbbiak a rokoni körből szedtek lovagokat, akik magukkal
hozták fegyveres szolgáikat is. Szabad udvarnokok, lovászok és tárnokok
álltak uruk mellé fegyveresen, s ugyancsak hadrendbe sorakoztak a királyi
solymászok meg a farkas- és bölényvadászok. Lobogtak a nemzetségi és a
főtiszti zászlók, magasba emelkedtek a címerek.
Néhány szekérre való gyalogost láttam csak a seregben, mert László
valóban úgy rendelkezett, hogy a pusztai hadviselést alkalmazó kunok ellen
könnyű- és nehézlovasságot állít csatarendbe. A gyalogosok zömmel
kisegítő szerepet kaptak: a lovakkal vagy a sátorállítással foglalatoskodtak,
az egységekre főző szakácsok mellett dolgoztak, vagy fegyvereket
javítottak.
Zengett az üllő és a kalapács a kovácsok felhajtott oldalú sátrainál, s a
kölykök lelkesen nyomták a fújtatót. A szekerekre temérdek lándzsát,
pajzsot, nyerget, íjat, nyílvesszőt és dárdát pakoltak, valamint elegendő
tartós élelmet az embereknek és sok abrakot a lovaknak. Az asszonyok és
leányok rengeteg árpakenyeret sütöttek a forró köveken, s a kétkerekű,
lovas telegák, amelyeknél gyorsabb és mozgékonyabb eszköz nem nagyon
akadt, készen álltak, hogy csata közben az egységeknek utánpótlást
szállítsanak.
László királyról még ellenségei sem állíthatták, hogy nem állja meg a
helyét, ha a sereg megszervezéséről és csatába vezetéséről van szó.
 A harci kedv az egekbe csapott, és az urak a sátraik előtt üldögélve és
borozgatva arról beszélgettek, hogy ez a csata most végre pontot tesz
minden rosszra, amit a kunok elkövettek.
Ám arról igencsak eltérően vélekedtek, mi következzék majd a kunok
leverése után. Az egyik azt akarta, vessék ki a pusztai népet eddigi
lakóhelyéről, és osszák fel végre földjüket maguk között, amire régtől
vártak, mondván, magyar rögön ne taposson kun ló patája, csak akkor, ha
azon szolgaként munkát végez. De egyre-másra felhorgadtak azok a hangok
is, amelyek már a kunok kiirtását tartották a gondok egyetlen okos orvoslási
módjának; és volt, aki csak el akarta őket hajtani innen, széttagolva az
ország távoli vidékein, ahol már nem tudnak lázadást szítani, de arra még
jók, hogy dolgozzanak a magyaroknak. Még a közkatonáknak is azt ígérték,
hogy a diadal után kun szolgákkal térhetnek haza, ha tisztességgel állják a
sarat.
Ahogy közeledett a csata napja, úgy érkeztek a hírhozók is egyre
sűrűbben Lászlóhoz a megyés ispánoktól, akiknek területén Eltimir harcosai
végigszáguldottak. Aradi, krassói és temesi tisztek tettek jelentést, hogy
őfelsége pontosan tudja, merre vonul az ellenséges sereg, és mit tesz
közben. Rablásról, gyújtogatásról, erőszakoskodásról csak elvétve jöttek
hírek – hiszen egyetlen sereg sem akarja tönkretenni a visszavonulási
útvonalat.
A somogyi Bő nemzetségből jött harcosok vezére fogadkozott, hogy
emberei élén elsőnek támad a kunokra, és levágnak mindenkit, aki a
szemük elé kerül.
Iszmáil és Mizse éppen az ilyenek miatt győzködték László királyt a
bizalmas beszélgetések során, hogy ne engedjen a túlkapásoknak.
– Nem tudjuk, mi lesz a csata kimenetele, hogy mivel állnak elő a
lázadók – mondta Mizse. – Felség, hibát követnél el, ha engednéd a
mészárlást.
– De azzal is, ha nem – felelte László. – Most ezt várja tőlem az egész
sereg, közembertől a bárókig.
– Tudom, felséges úr – szóltam közbe –, hogy ha abba az irányba
mozdulna a csata kimenetele, a mészárlást leállítod. Megelégszel a
győzelemmel, uram, hisz az élet a csata után sem áll meg. Gondolni kell
azokra a kunokra, akik nem vették fel ellened a fegyvert. Ez a nép ebben az
országban akar élni, hiszen a legtöbb már itt született.
László arcán átfutott egy halovány mosoly, és azt felelte:
 – Okos ember vagy, Hektór. De nézzétek csak ezt a sereget! Vállvetve
állnak csatasorba azok, akik amúgy a másik torkát keresik. Folyvást újabb
és újabb szövetségek jönnek létre vagy bomlanak fel, és legtöbbször nem a
korona érdekében. A Kőszegiek a Babonicsokkal karöltve a Délvidéket és a
szlavón tartományokat egyértelműen be akarják kebelezni. Már jóval
nagyobb területen érvényesül a befolyásuk, mint ellenfelüknek, a
Csákoknak. A Borsa nembéliek, akikkel a Kőszegiek újabban cimborálnak,
Biharban nőnek egyre nagyobbra, az Abák pediglen most éppen a
Csákokkal keresve szövetséget, Abaúj vármegyében törnek magasra.
– Ha ennek a háborúnak vége – jegyeztem meg –, és győztesként vonulsz
haza, legelőbb is elejét kell venned, hogy a sikertől megittasult nagyurak
úgy lássák, ha még tovább ütik a vasat, most már ellened, akkor akár Budát
is bekeríthetik.
– Abban bizonyos vagyok – tette hozzá Mizse –, hogy ha e csatában
győzöl, nagyot lépsz előre a belső ügyek rendezése terén. Aki melletted áll,
mind ezt mondja. Gondoskodj róla, hogy minél többen legyenek!
A tábor éjszaka is zsongott, mintha senki nem akarna pihenőre térni. A
távolban apró fények mozdultak: fáklyás lovasok járták az őrutakat, fénnyel
adták egymásnak a jeleket, hírhozók jöttek-mentek.
– Aki nem tud aludni, tartson velem! – ajánlotta a király, és
valamennyien nyeregbe szökkentünk. – Ismét lejárjuk a tábort. Sok mindent
megtudhat ilyenkor az ember…
László az egyszerű katonák öltözékét viselte, mindenféle jelzés nélkül. A
sűrűn elhelyezett őrposztok megállítottak, egy ízben még körbe is kaptak
minket, s a király elégedetten vette tudomásul, mennyire komolyan végzik a
feladatukat.
– Még két nap – mondta, miután körbejártuk az egységeket, s
megszemléltük a tartalék ménest; aztán utasításokat adott, hogy
mindenkinek jusson bor, friss kenyér, a lovaknak meg jó abrak. – Két nap
múlva összecsapunk a lázadókkal és Eltimir hordáival. Holnaptól nem
akarok részeget látni a seregben, mert azonnal felköttetem!

❈❈❈
A felderítők egyre sűrűbben hozták a híreket. Eltimir kunjai és a hazai
lázadók már átlépték a Temest, és a Maroshoz közeledtek. A Váradnál
összegyűlt királyi hadak Szeged felé indultak, mivel a kémlelők jelentései
arra mutattak, hogy onnan nem várható támadás, ellenséges seregmozgás.
Minden azt a korábbi hírt igazolta, hogy a kunok valahol a Maros és a
Temes között kívánnak megütközni velünk, és talán el sem jönnek a Hód-
tóig, abból a meggondolásból, hogy akkor a hátuk mögé kerülne a Maros.
László azonban jó előre megvizslatta a főtisztekkel és Baksa György
hadvezérrel22 a Hód-tó környékét, s mivel alkalmas csatahelynek ítélték, a
seregrészek megkezdték a vonulást, s egy nap alatt elfoglalták a kijelölt
szakaszt.
– Várjunk, amíg a kunok átérnek a Maroson! – javallotta a királynak
Baksa. – Küldtem egy erős egységet a folyóhoz, hogy lassítsák az átkelést,
és zaklassák a hídfőt foglaló kunokat.
– És csalogassák is szépen felénk! – jegyezte meg László a pergament
figyelmesen szemlélve, amelyre a deák ügyes rajzot készített folyókkal,
tavakkal, utakkal és a helységek megjelölésével. A Hód-tó környékét nagy
pontossággal rajzolta meg, nem maradhattak le róla a rejtett ingoványok és
egyetlen erdősáv sem.
– Reményeink szerint, felség – folytatta Baksa –, a kunok éppen arra
számítanak, hogy a nyugati hadviselés szerint állítod fel a csapatokat, és
gyalogosnégyszögeket, hármas vonalakat kell szétverniük, aztán a
lovassággal összecsapniuk. De… – A király kíváncsian nézett a fővezérre.
A rettenthetetlen harcos kétfelé törölte a bajuszát, megsimította gondosan
nyírott szakállát, és így folytatta: – De úgy vélem, ezt a csatát nem lehet
egyetlen nap alatt dűlőre vinni, s éppen a kunok miatt, mert túlságosan
mozgékonyak. Hamar kivonják magukat a harcból, aztán fordulnak, és
másutt támadnak. Ezért azt javallom, fárasszuk őket, amíg lehet. Az idő
most minket segít. Arra is felkészültem, ha esetleg nagyobb csapatokat
vonnának ki a hadrendjükből, hogy azok észak felé gyújtogassanak,
öldököljenek, így kényszerítve téged arra, hogy széttagold seregedet, és
vedd őket üldözőbe.
– És mit tettél ennek elkerülése végett? – kérdezte László.
– Nézd, uram! Itt… itt… itt… és itt – mutatta a pergamenen a deák által
rajzolt jeleket a hadvezér. – Ha az ellenség el akarja hagyni a csatateret,
ezeken az utakon vonulhat, mert a többi területet lezártuk. Ez a négy
viszont jól látható lesz számára, de erős kelepcéket rejtettünk el bennük.
Ebben itt egy alattomos láp rejtőzik, itt meg mocsaras holtág zárja le az
utat. Az íjászok már tegnap elfoglalták a leshelyeket. Ha a csata máshogy
fordul, és nem lesz szükség rájuk, fertály alatt visszavonhatjuk és a hadba
állíthatjuk őket.
László elmélyülten figyelte a pergament és Baksa szavait, miközben a
király körül álló főtisztek és bárók mind hangot adtak helyeslésüknek.
– Ha jól értem, azt javallod, várjuk ki a kunok támadását, és megelőző
csapást sem tartasz szükségesnek – mondta László.
– Így van, felség – felelte a hadvezér. – Tapasztalatból tudjuk, hogy a
kunok vonulása alapján még nem állapítható meg, mit terveznek. De
amikor támadnak, mozgásukkal felfedik hadrendjüket és tagozódásukat.
Megengeded, hogy a haditanács előtt feltárjam tervezett hadrendünket?
A király bólintott, mire a deák újabb pergament gurított ki a durván
faragott, kecskelábú asztalra.
– Felséges úr – folytatta Baksa –, három harci egységbe szerveztem a
sereget. Az első a legmozgékonyabb, és csakis könnyűlovasságból áll. A
széleken a székelyek és a besenyők, középütt pedig Borsa Roland
vezetésével az erdélyi had foglalnak helyet. A másodikban a
nehézlovasságot helyeztem el, a harmadikban a tartalékot és a testőrséget.
– Vagyis két erős egység mögé rejted királyodat, Baksa György? Háttérbe
akarsz szorítani?
– Ismerve a kunok harci taktikáját, felségednek így sem lesz irigylésre
méltó helye a harmadik harcvonalban. Ugyanis előszeretettel kerülik meg a
fölállt sereget, hogy hátulról támadják a málhát és a tartalékot. Így tehát
nem fogsz munka nélkül maradni – jelentette ki a hadvezér mosolyogva.
Mivel Baksa és a tapasztalt tisztek megegyeztek abban, hogy a csata
egyetlen nap alatt nem dőlhet el, az éjszakai hadviselésre is felkészültek. A
hadvezér négy-öt nappal számolt, mire dűlőre vihetik a kunokkal a harcot.
– Felséges úr, a támadó kun sereg ugyanolyan, mint a mieink voltak
hajdanában – utalt Baksa a régi magyar hadviselésre. – Gyorsak,
fordulékonyak, meglepetésszerűen támadnak, cselt vetnek, kelepcét
állítanak… Az éjjeli nyugalom se biztos, mert mesterei a zaklatásnak. Ezért
a sereg összes tisztjének és harcosának, a kisegítők hadának minden
pillanatban bevetésre készen kell állniuk. Ravasz a kun, mindenki tudja, és
csak ravaszsággal győzhető le.
A haditanács után Iszmáil hozzám lépett, és halkan arra kért, kövessem.
A keresztény besenyő hadakat Rafain, az ispánjuk vezette, akivel Iszmáil
már a táborveréskor összebarátkozott. Leültetett minket a sátra előtti
árnyékba, és borral kínált, amit egy szép besenyő leányzó szolgált fel,
miközben lesütött szemhéja alól néha ránk villantotta fekete bogárszemét.
– Érdekelne minket az a furcsa emberke, Rafain uram – kezdte Iszmáil.
– Az öreg, féleszű Monka? No lám, de megfogta a figyelmedet, te mór! –
mondta nevetve a besenyő.
– Az imént a tanácsban arról vitáztak az urak, hogy milyen idő lesz a
csata idején. Hetek óta nem esett errefelé, de a lovasságnak, különösen a
vérteseknek a mély talaj nem is hiányzik. Ez a Monka talán meg tudná
mondani, hogy lesz-e eső, szélvihar… ilyesmi.
– Felőlem megkérdhetitek! – mondta Rafain, majd így szólt a
leányzóhoz: – Eszmeráj, gyere, kísérd el ezt a jó mórt és a lovag urat az
esőcsinálóhoz!
A leány hímzett, vékony nyári felsőkabátot viselt, s alatta hófehér inget.
Kunkori orrú, puha bőr, sarkatlan csizmácskájában kecsesen lépdelve
elővezetett egy hátast, és egyetlen mozdulattal nyeregbe lendült.
– Te Hektór! – súgta Iszmáil, miközben lóra szálltunk. – Ez a leány vajon
melyikünkre vetett szemet? Mert ahogy viselkedik…
– Nem mindegy az neked? – kérdeztem nevetve. – Te vagy a mór,
vásárold meg! A te Kügercsined mellett elfér még egy ilyen Eszmeráj…
A leány előttünk lovagolt, és néha hátrapillantott. Iszmáil nem is
tagadhatta, mennyire tetszik neki.
– Ráadásul még a neve is… Eszmeráj. Olyasmit jelenthet, hogy Sötét
Hold…
Monka a hevenyészve felállított sátra előtt üldögélt, és a késeit fente
nagy nyugalommal. Iszmáilt azonnal felismerte.
– Nicsak, mór barátom! Visszajöttél?
– A tudományod hozott vissza, Monka – felelte Iszmáil. – Ez itt a
cimborám, Hektór lovag.
Monka felegyenesedett, a bugyogójába törölte a tenyerét, aztán megállt
előttünk, és a lovam zablavasába akasztotta ujját.
– Azt állítottad, hogy esőcsináló vagy – mondta Iszmáil. – Akkor meg
tudod mondani azt is, milyen idő lesz a csata idején.
Nem illett egy tudós besenyővel nyeregből társalkodni, ezért
mindannyian leszálltunk.
Monka felénk nyújtotta a tenyerét, s benne három, csaknem tökéletesen
gömbölyűre kopott, fekete kavics fénylett.
 – Ezekben van a tudományom – jegyezte meg, és csippentett a szemével.
– Az egyszerű közember hisz benne, a nagyurak jobbára nem. Pedig varázs
van ezekben a kövekben. Ha összedörzsölöm őket, így ni – zárta össze a
tenyerét, és a kövek halk zajjal egymáshoz ütődtek –, akkor lehet, hogy
hamarost leesik az eső.
– Ettől? – kérdeztem, és Iszmáil észrevétlenül oldalba bökött, hogy ne
sértsem meg kétkedéssel a besenyőt.
– Ettől ám! – felelte. – Talán mert ez a zaj kicsinyég hasonlít ahhoz a
morduláshoz, amelyik a viharfelhőkben lakik. Aztán akinek ezt odafönt
hallania kell – bökött az égre, ahol a besenyők istene, Okkán lakott –, talán
úgy gondolja, ha már idelent szeretnénk néhány csöppet, hát ad nekünk
bőséggel, mert jó istene ő a földieknek. De ha nem hiszitek, én nem akarlak
benneteket rábeszélni.
– Honnan tanultad? – kérdeztem.
– Már az üköregapám is esőcsináló volt, aztán a dédöregapja is, az összes
férfi a családból.
– Nem akarod a tudományoddal őfelségét szolgálni?
– A felséges úrral találkoztam már egy ízben – felelte Monka. – Budán, a
templom előtt, a tömeg szélén álltam, amikor kijött. Ellovagolt előttünk, én
meg fölemeltem a kezem, hogy üdvözöljem őt és a felséges asszonyt, mire
az egyik testőr akkorát vágott a karomra, hogy sokáig nem tudtam használni
semmire. No, hát nekem eddig ez jutott László királyból. De itt leszek,
lovag. Hova is futhatnék? Ha szükség lesz rám, majd megyek…
Amikor már visszafelé lovagoltunk, azt kérdeztem Iszmáiltól:
– Mi a fenének hoztál ide? Mit akartál ettől a Monkától? Három
gömbölyű kavicsban a tudománya… A bolondját járatod velem, testvér?
Iszmáil csak mosolygott, és megvonta a vállát, miközben le sem vette a
szemét Eszmerájról.
– Tudod, testvér, úgy van az – felelte –, hogy egyszer csak beugrik
valami, itt a fejemben, aztán nem hagy békén, míg meg nem próbálok
utánajárni.
– Ez a besenyő leányzó nem hagy békén téged, jobb, ha töredelmesen
bevallod – morogtam, és kivágtattunk a besenyő táborból.

❈❈❈
Aznap éjjel a fürkészők lovas futára azzal érkezett a királyi sátorhoz, hogy a
kun sereg egészen közel táborozik. Elfogtak egy kémet, aki bevallotta, hogy
holnap akarnak támadni, aztán a kínzástól félve úgy döntött, maga intézi a
sorsát, s mire megakadályozhatták volna, egy élesre fent aranypénzzel,
melyet az övében tartott, egyetlen gyors mozdulattal elvágta a nyakát.
– A hadvezér mozgósította a sereget! – riasztott fel szendergésemből
Iszmáil. Ülve nyomott el a buzgóság, a királyi sátornál lévő fatörzsnek
dőlve. Mizse már ott állt mellette, László pedig akkor lépett ki a sátorból. –
Kezdődik. Az egységek most állnak csatarendbe.
Még nem is pitymallott. Az Ég Oszlopa23 ott hunyorgott felettünk, és a
Rétszagoló csillag feltűnése az égbolt alján azt jelentette, hogy hamarosan
beköszönt az ősz.
A király közvetlen testőrsége nem állított sátrakat, így mi sem tartottuk
szükségesnek. A nappalok még forrónak ígérkeztek, de az éjszakai hűvös,
friss levegő miatt már elkélt a suba. Mellettünk egy telegához kötve
felnyergelt lovak bóbiskoltak.
Felpattantam, és levertem magamról a fűcsomókat, aztán a közelben álló
hordó vizébe dugtam a fejem, hogy az álom maradéka is elszálljon, majd
gyors ellenőrzés következett. Fegyver, ló, öltözék…
László király közben a pár lépésnyire álló sátra ajtajából parancsokat
osztogatott, s a hadak küldöncei sorra vágtattak el az utasításokkal.
Mizse, a lovát kötőféken tartva, északkelet felé mutatott, s így szólt:
– Arrafelé vannak a kunok. Majd háromnegyed mérföldre. Hallanánk
őket, ha nem lenne ez a nagy fegyvercsörömpölés… Sötétben vonultak fel,
és szerintem máris hadrendbe sorakoztak. Korai támadás várható.
Ha már világos van, nem rossz a kora reggeli csata; persze csak annak,
aki nem nappal szemben támad – gondoltam. De azt is tudtam, hogy pár
órával napkelte után már olyan meleg lesz, hogy a vért – ha nincs könnyű
vászon alá rejtve – kínozni kezdi a harcost.
– Nyeregbe! – csattant Baksa György parancsa.
– Indulás! – kiáltotta a király, és a hadvezérrel ellentétes irányba
elhagytuk a szálláshelyet, hogy a harmadik harcvonalba tagozódjunk.
Egyelőre csak a nyeregcsaton vagy szíjjal a hátra vetve lógáztak a durva,
ormótlan sisakok. A királyi testőrség tagjai hatalmas termetű, nehéz
lovakon ültek, kezükben háromöles öklelő kopjával vagy hosszú hegyű
lándzsával, s pajzsukon a királyi címer messziről elárulta hovatartozásukat.
Mell-, comb- és lábszárvértet, valamint kör alakú lemezből kalapált
vállvértet viseltek, s a lovak szügyét, homlokát, nyakát is nemezre vagy
bőrre varrott fémlemezek védték.
A lovak átvették gazdájuk izgatottságát: merevebben lépdeltek, fújtatva
kapkodták a fejüket, és hamarabb oda-odakaptak a társuknak.
A királlyal – miután felálltak a harcvonalak – először a balszárnyra
rúgtattunk, a Borsa István vezette székely könnyűlovassághoz. Mikor
odaértünk, az egység éppen imádkozott. A király nyeregből szökkent, és
sisakját levéve maga is térdre ereszkedett. Lukács, a királyné egykori
apródja, mint fegyvernök követte.
Amikor az ima utolsó hangjai is elhaltak, a katonák azt kiáltották: –
László, szent királyunk, segíts! Csaba királyfi, szállj le hozzánk! Aztán
nyeregbe kaptak, és szoros hadrendbe sorakoztak, László pedig
szembefordította lovát az egységgel, és érces, magabiztos hangon így szólt:
– Székely harcosok! A legjobb harci hagyományokat őrzitek! Soha ki
nem haltak belőletek hun eleitek harci erényei. Mutassátok meg, hogy él
még Csaba királyfi szelleme, és a csillagokból lecsapva veletek vágtat a
lázadókra, s azokra, akik ennek az országnak a vesztét akarják! Szolgáikká
tennének benneteket. De érezzétek teljes lelketekből, hogy Csaba királyfi és
Szent László mellettünk áll, és segíteni fog minket a mennybéli vitézekkel!
– A székelyek dörgő és lelkes vivátot kiáltottak. – Isten vezérelje célba
nyilaitokat, bocsásson erőt karotokba, töltsön szívetekbe halálmegvető
bátorságot! Rajtatok is áll az ország sorsa, székely vitézek!
Az ég alján épp akkor jelent meg első szürkés sáv, amikor a könnyű
vértes középhadakon keresztül a besenyő egységekhez lovagoltunk, a
jobbszárnyra. Rafain ispán, a parancsnok, vágtatva érkezett a király elé.
– A harci kedv már jobb nem is lehetne – jelentette büszkén. – A
besenyők meg akarják mutatni az igazi virtust, ahogy eleiktől tanulták.
László végiglovagolt a sorok előtt. A pusztai harcosok sötét bőrruhát
viseltek, és a lovak orrát meg homlokát is vaskos bőrvért fedte, melynek két
rétege közé vaslemezt illesztett a kézműves. Ajzott íjuk a tegezben pihent,
horgas lándzsáikat szíjjal dobták át a hátukon. Minden harcos két teli
puzdrát tartott magánál, az egyiket a fegyverövén, a másikat a
nyeregcsaton.
Aztán a nehézfegyverzetű lovasság két nagy egysége következett, az első
és a második harcvonalban. Mindenütt elhangzottak már az imák és a
lelkesítő beszédek. Mire a hadakat körüljártuk, a napsugarak koronát
rajzoltak az égbolt pereme fölé.
 Visszatérve a harmadik harcvonalba, a király köré gyülekeztünk, és
László elégedetten nézett körül: minden irányban szabadon mozdulhatunk,
ha valahol támogatásra, erősítésre lesz szükség.
A kunok első rohamára nem sokáig kellett várnunk. Amikor még javában
fátyolszerű köd lepte a vidéket, távoli tülök bődült, melynek hangjára sok
másik felelt, majd visítani kezdtek a kun száznagyok harci sípjai.
Az első két szotnya kétfelé vált, és meglódult. Előbb csak laza ügetésben,
aztán könnyű vágtában közelítették arcvonalunk szárnyait, végül hosszú
vágtába kaptak. A jól betanított harci lovak tartották a sort, lovasaik pedig
eleresztették a szárat, és szilárdan megvetették lábukat a kengyelvasban,
hogy íjat feszíthessenek.
Az újabb sípjelre a kunok kiröpítették az első sor nyílvesszőt, magasan,
hogy azok a szárnyak mélységébe csapjanak, és a roham mit sem veszített
lendületéből. Talán még le sem csapott az első, már a levegőben süvített a
második, aztán a harmadik. Mire a negyedik sort is kilőtték, már olyan
közel kerültek a besenyőkhöz és a székelyekhez, hogy azok a kunok
arckifejezését is jól láthatták.
Aztán egyetlen vezényszóra mindkét támadó egység megfordult, és
visszavágtatott.
A nyílvesszők zömmel a pajzsokba csapódtak, de soknak sikerült harcost
vagy lovat megsebesítenie. Ám a kunok nem hagytak időt az elmélkedésre,
mert azonnal következett a második roham.
Éles tülökszó harsant a székely és a besenyő szárnyakon, miközben a
szolgák a sorok mögé cipelték a sebesülteket. A lovászok kivonták a
hadrendből a megsebzett lovakat, és nyergelt, egészséges állatokra
cserélték. A gyalogos íjászok is előbbre helyezkedtek, és felkészültek a
válaszcsapásra.
A kunok pusztai förgetegként érkeztek. Látták az előbbi sebesüléseket, és
a siker megkétszerezte elszántságukat. Még közelebbről lőtték ki az első sor
vesszőt, de a második és a harmadik között oly közel kerültek a székely és
besenyő íjászokhoz, hogy azok pontos lövéseket adhattak le.
A vágtató harci mének közül néhány elzuhant, és a lovasa messzire repült
a nyeregből – testét azonmód nyílvesszők járták át. Mások a lovaik alá
szorultak, és akin fordult már át nehéz lótest úgy, hogy nem volt képes a
nyeregből idejében szabadulni, tudja, ez mit jelent…
A kunok most még sebesebben perdültek, és iszkoltak vissza. A
szárnyakon felhangzott a diadalittas üvöltés, magyarul és besenyőül, de a
tisztek parancsoló sípjelei azonnal véget vetettek az ovációnak.
A kunok máris a harmadik rohamra gyülekeztek, ám az előzőkhöz képest
jóval többen. Újabb, pihent egység vágtatott az élre, aztán hirtelen kettévált,
és a szárnyakat támadta, jóval szélesebb arcvonalon.
Ám ebben a pillanatban felharsant Baksa György kürtösének jelzése:
„Ellenrohamra készülj!”
– Nem lesz ez jó – mondta mellettem Mizse. – Korai még. A kunok arra
játszanak, hogy kicsalogassák, maguk után vonják, aztán bekerítsék a
széleket, és a középhadra támadjanak…
– Kürtös! Fújd az általános hadrendbe állást, és az íjászok
felkészülésének jelét! – parancsolta Mizse szavait hallva László király, és
azt kiáltotta a küldöncnek: – Indulj Baksához! Mondd meg, hogy ennél a
rohamnál még maradjanak veszteg, ne engedjék becsapni magukat!
De vagy a küldönc nem ért oda időben, vagy a kürtjelet nem hallhatták
jól Baksa Györgyék, esetleg akkora magasságba szökkent a székelyek és a
besenyők harci vágya, hogy mindenképpen ellentámadást akartak indítani,
mert nem sokkal utána a széleken megmozdultak a zászlók, és a
könnyűlovas egységek elindultak.
– Hektór! – fordult felém László király. – Indulj! Mondd meg Baksának,
hogy a középhad maradjon veszteg, a széleket meg azonnal rendezze
vissza!
A sarkamat a lovam véknyába vágtam, mire a mén megugrott.
Ötödmérföldre húzódott az első vonal, és az egységek közt hagyott keskeny
folyosókon vágtattam nyaktörő iramban, egyenest a hadvezérhez. Baksa
összevont szemöldökkel hallgatta a királyi parancsot, aztán csak intett az
első vonal középhadának, s a jelzéstől a lovasok összébb szorultak, de a
lándzsák és kopják továbbra is az ellenségre meredtek.
– Nem engedtem a széleket messzire! – kiáltotta felém a hadvezér. –
Rögvest fordulnak!
A székelyeket és a besenyők egy részét ekkorra már bekerítették a kunok,
és közvetlen közelről lőtték őket. Aztán a kürtjelre a besenyők végre
megfordultak, és lándzsát szegezve kitörtek a bekerítésből. A többiek az
általuk nyitott folyosón keresztül vágtattak vissza s vették fel ismét a
hadrendet.
A székelyek a kun nyílzáporra hasonlóképpen válaszoltak, és Baksa
egységének első sorai mögül figyeltem, miként harcolnak ezek a kipróbált
gyepűőriző harcosok. Megvetették csizmájukat a kengyelvasban, és oly
sűrűn röpítették nyilaikat, hogy a támadók megtorpantak és
elbizonytalanodtak. A királyi középrésznek ennek köszönhetően nem is
veselkedtek neki. Belátták, hogy nem bölcs dolog nekirohanni az öklelő
kopjáknak és a mereven előrenyújtott lándzsáknak, ráadásul az ércfalból
gyalogos íjászok vadásztak rájuk.
A kunok megfordultak és visszavágtattak. A csatamezőt holtak és
sebesültek borították, s gazdátlan lovak nyargalásztak köztük, aztán az
egyik megiramodott az elvágtató kunok után, a többi meg követte.
– Szusszanunk! – adta ki a parancsot Baksa György. – De éppen csak. A
kunokban még elég erő van, hogy hamarosan megindítsák a következő
rohamot. Hektór lovag! Üzenem őfelségének, hogy innen másként látszik a
csata, mint ahol ő áll, és bármennyire is akarjuk, nem lesz elkerülhető a
közvetlen viadal, de azt megnyerjük. Bízzon bennem őfelsége!
Miközben visszafelé vágtattam, mindenfelől a katonák kiáltásai
hallatszottak:
– Száznagy! Támadunk már végre! Miért várunk a kunokra?
– Kerítsük meg a rohadékokat, mint a birkanyájat! Majd meglátják,
milyen harapós juhászkutyák vagyunk!
– Az erőnk mit sem fogyott, uram! Használjuk ki!
A kunok csak órák múlva indították meg az újabb támadást, de most dél
felől, hogy a nap minket vakítson el. Ám ez is elakadt, mert a hosszú
bokorsorban rejtőző besenyő íjászok oldalba kapták a szélsebesen támadó,
óvatosságról megfeledkező kun egységet. Úgyhogy újra visszavonultak,
aztán megint támadtak, és ez még jó néhány alkalommal megismétlődött.
De minél dühödtebben és türelmetlenebbül próbálkoztak a kunok, a mieink
annál eltökéltebben állták a sarat.
László király napszállta után fogadta a főtiszteket és a bárókat.
– Miután az első napon belekóstoltunk egymás gyöngéibe, holnapra
sokkal erősebb támadást várhatunk. Éppen ezért látom célszerűnek egy
határozott ellentámadás indítását a szárnyak és a középhad felől, és az
utóbbit támogatja majd a második vonal lovassága.
– Így lesz, felség! – értett egyet a hadvezér. – Magam is ezt látom
okosnak. Azon leszünk, hogy az egységek között ne maradjon akkora
szabad hely, amin a kunok áttörhetnének. Uram, a besenyők foglyokat is
ejtettek, mégpedig Eltimir kunjai közül. Azt ígérte nekik, hogy aki téged
elfog és élve odaállít elé, az magas méltóságot kap.
 – És mit kapna értem akkor, ha holtan cipel oda? – kérdezte nevetve a
király, majd hozzátette: – Azokat a kunokat, akik megbánást tanúsítanak,
jutalmazni akarom.
A bárók egymásra pillantottak. Lehet, hogy a király így szeretné,
gondolták, de ők éppenséggel azért jöttek, hogy minél több kunnal
végezzenek. Annak a sebesültnek sincs kegyelem, aki megadja magát! Ha
eléggé elhúzódik a csatanap, úgyis sötét este lesz, mire tallózni lehet a véres
mezőn. Az imbolygó fáklyafényben ugyan ki állapíthatja meg, hogy miért
hajolnak le egy földön fekvő harcoshoz? A magyart a táborba hozzák, a
kunba meg vasat merítenek. Így lesz ez rendjén, így kívánja az igazság.
De László a kegyelem dolgát nem firtatta tovább, mert nem akarta tovább
feszíteni a húrt. A nagyurak már úgyis elégedetlenek, amiért az első
csatanapon nem a királyi sereg kezdeményezett, hanem hagyta támadni a
kunokat.
A királyi sereg valamivel nagyobb létszámú volt, de mozgékonyságban
csak a könnyűlovasság vehette fel a versenyt a kunokkal. A nehézlovasok
viszont alkalmasak voltak arra, hogy puszta tömegükkel legázolják az
ellenséges könnyűlovasságot, ha a területet előkészítik, és
megakadályozzák, hogy a megtámadott kunok bármerre is kitörhessenek.
Az esti gyűlés után a király maga mellé szólított bennünket, és a
sebesültekhez indultunk, akiket a tartalék ménes és a málha között
helyeztek el, póznákra feszített vászonlepedőkből állított sátor alatt,
szalmára fektetve. A javasok és a borbélyok, valamint László német és
itáliai orvosai sebeket varrtak, nyílhegyeket szedtek ki. A gyógyításban
használatos fűszerszámok illata keveredett a vér és a hányadék szagával,
valamint a tüzek fölé akasztott fazekakban bugyogó gyógynövényes főzet
keserédes illatával.
– Harmincheten vannak, felség – közölte az itáliai doktor –, akik
fölépülnek, ha el nem viszi őket a sebláz. De van másik tizennyolc, aki nem
éri meg a reggelt.
– A mai összecsapás után negyvenhárom holttestet szállítottunk be a
táborba, uram – folytatta a borbélyok vezetője. – Meleg van, felség, nem
kellene várni az elhantolással. Engedelmeddel, a fák alatt sírokat ásattam a
szolgákkal. Pappal temetnénk, keresztényi módon. Fejfát is tűznénk
fölébük, a nevüket pedig a deák följegyezné.
– A családjukról gondoskodjanak a nemesek, akikkel hadba vonultak, ez
a parancsom! – mondta a királyi deáknak László. – Legyen arra is
gondotok, hogy személyes holmijukat a família hiánytalanul megkapja! –
Aztán halkan hozzátette: – Ha valaki meghalt, utána nincs jelentősége
annak, hogy úr vagy szolga volt. Mégis, mi lenne a különbség? Hogy az
egyiknek a holmiját vezeték lovakon viszik haza a családnak, a másikét
pedig csak egy foldozott tarisznyában? Nem ellenség többé a halott ellenség
sem. Iszmáil! Az első őrvonalból kiáltsatok át a kunoknak! Megengedem,
hogy két szekér tíz-tíz fegyvertelen szolgával megközelítse a csatateret, és
összeszedjék a halottaikat. Az őrparancsnoknak mondd meg, hogy a
kunokat eközben senki ne háborgassa, de azok hozzanak magukkal fáklyát,
és a szekereken is égjen kettő!
Nyugtalan éjszaka következett. A király megkettőztette a tábor körüli
őrséget, és jóval előbbre tolták az őrvonalakat. A huszadik óra24
elkiáltásakor néhány jól felkészült, kisebb csapat hagyta el a tábort a
legnagyobb csendben, hogy kelepcéket állítson a kunok lehetséges támadási
vonalában.
László király sátrában egész éjjel égett a gyertya. A borbélyok felől néha
a sebesültek fájdalmas ordítása és jajgatása hallatszott.
Nekem sem jött álom a szememre. Meghánytam-vetettem magamban az
elmúlt esztendők történéseit, és elképzeltem a csata kétféle kimenetelét. Ha
a kunok lebírnak minket, akkor László hatalma annyira meggyengül, hogy
az első őszi vihar elsöpri. Ha viszont mi győzünk, nem kerülheti el, hogy
kedvelt kunjain ne üssön néhányat. De mi lesz aztán? Hol talál még egy
ennyire egységes és ütőképes sereget?
Efféle gondolatok között lelt rám a hajnal, mire végre elbóbiskoltam, de
egy szolgálóleányka hamarosan felrázott.
– Bort hoztam neked, és éjjel sült friss kenyeret, meg szalonnát, lovag
uram – mondta. – Fogyaszd egészséggel, és Isten óvjon a csatában!
Azzal eltűnt, akár egy látomás, engem pedig a hordóból merített
vödörnyi hideg víz térített magamhoz.

❈❈❈
De mennyire másként kezdődött a második csatanap!
Mintha lohadt volna a kezdeti jókedv, vagy a sebesültek éjszakai jajgatása
késztette a harcosokat elmélkedésre. Sokuknak eszébe jutott, hogy ők is
fekhetnének a segélyhelyen, arra várva, hogy döntsön sorsukról a
Mindenható.
 A papok még pirkadás előtt, fáklyafénynél miséztek, és az urak közül
mind többen jelentkeztek gyónásra. Szerzetesek járták az egységeket,
biztatóan ismételgetve a szentek szavait, és néhányuk a borbélyoknál
maradt, hogy a haldoklóknak vigaszt nyújtson utolsó e világi óráikban.
A bajtársak elvesztése bosszúra sarkallta katonáinkat, s ha valaki kiejtette
azt a szót, hogy „kun”, szemükben azonnal felizzott a gyűlölet.
Lászlóval és Baksa Györggyel a legkülső őrvonalra lovagoltunk, hogy
közelebbről szemügyre vehessük az ellenséges tábort, amely ugyanúgy
zsongott, mint a mienk, és a patadobogásból, az ostorpattogásokból és a
tülökhangokból azt szűrtük le, hogy igencsak készülnek az összecsapásra.
Egy ellenséges felderítő tized megközelített minket, de a túlerő láttán
visszafordult.
Aztán egy nagyobb egység mozgására lettünk figyelmesek. Először csak
a paták robaját hallottuk, aztán megjelent vagy ezer kun lovas a hosszú
dombháton. A nemzetségi lobogókat magasra tartották, és támadásra
sorakoztak.
Őfelsége és Baksa György a tegnapihoz képest kissé változtattak a
hadrenden. A könnyűlovasságot átcsoportosították, s kiegészítették a
szárnyakról székelyekkel és besenyőkkel, majd az így megerősített egységet
a második vonal előtt helyezték el, ahonnan minden irányban a
leggyorsabban bevethetők maradtak.
Mire visszatértünk a harmadik harcvonalba, amelynek felét a király
kifordította, félköríves védelembe helyezkedve, megindult a támadás.
A kunok először ismét a széleken támadtak, és három ízben próbálták a
csatarendet megbontani, a tegnapinál is ádázabb nyílzáporral; de most csak
kevesen sebesültek meg, mert az ellenséges sorok nem jöhettek túlságosan
közel, a székely íjászok jóvoltából, akik számos kunt megsebesítettek.
Miközben a kun egység még mindig visszafelé rúgtatott, a középhadból
kivált néhány lovas, és megközelítették a sebesült kunokat. Akiről úgy
vélték, hogy nem leheli ki a lelkét fertályórán belül, azt elvonszolták az
arcvonalunk mögé. A gazdátlan kun lovakat, már amelyiket sikerült
elkapni, szintúgy áthozták hozzánk.
Csaknem egy óra csend következett, és Baksa György a tisztekkel azt
latolgatta, miben törik a fejüket a kunok. Aztán akárha az ég dördült volna,
feldübörögtek a harci dobok, visítottak a sípok, és a kunok viharként
zúdultak az első harcvonalra. Az első támadó egységet jobbról és balról
lépcsőbe tagozódva két másik követte, amelyek a mi szélső csapataink
elkanyarodását akarták megakadályozni, és azonnal összecsaptak a
besenyőkkel és a székelyekkel.
De a magyar könnyűlovasság széles folyosót nyitott, és a kunok azon
átszáguldva egyenest a vértes lovasságnak ütköztek, amely mögött már mi
álltunk a testőrséggel és a tartalék könnyűlovassággal.
Azonnal be is zárult a folyosó, és a kunok kelepcébe szorultak. A
vértesek zárt rendben, dübörögve rontottak a kunokra, a mögéjük került
magyar könnyűlovasság pedig nyílzáport zúdított rajuk.
A kun tisztek sípjai hiába sivítottak, a parancs teljesítése sokszoros
akadályba ütközött. A vértesek vashegyű öklelő kopjákkal dolgoztak, s
amelyik kun lovast feltaszították, azt a következő pillanatban egy lándzsás
átszúrta.
Ám ekkor újabb pusztai egységek vágtattak elő, szinte a semmiből.
Messzire megkerülték a szárnyainkat, és László király azonnal utasítást
adott a kürtösünknek, aki harci riadót fújt. Rögtön fordultunk, miközben a
nehézlovasság most már a hátunk mögött aprította a kelepcébe szorult
ellenséget, de a most feltűnt kun egység azonnal a málhatáborba tört, ahol a
körbeállított szekerek mögül a gyalogos íjászok biztonságos fedezékből
lőhették a támadókat. A tartalék ménest egy kisebb kun csapat próbálta
elhajtani, de a Vas vármegyei udvarnokok egysége azonmód rájuk zúdult, s
egy részüket levágta, mire a többi elmenekült.
De az erős kun egységek közvetlen célja immár nyilvánvaló volt: László
királyt akarták elfogni.
A testőrök harci alakzatba tömörültek, a pajzsokat maguk elé vonták, és
amint a vágtató kunok százötven lépésnyire megközelítettek minket, királyi
mesteríjászaink kilőtték az első sor nyilat, majd rögtön utána a következőt.
A kunok lekapták hátukról a lándzsát, és dühödten támadtak.
– Tartalék! A hátukba! – kiáltotta László, és a kürt felbődült.
A kunokat lefoglalta a testőrség, így nem láthatták, hogy a tartalék
könnyűlovasság szélvészként közeledik. Mire észbe kaptak, az oldalukba és
a hátukba martak, s iszonyatos pusztítást vittek végbe köztük.
De a kunokat sem kellett félteni! Azonnal külön egységeket hoztak létre,
és több ponton, laza ékeket alkotva próbálkoztak a kitöréssel.
Ám ebben a pillanatban László király újabb parancsot adott:
– Szorítsátok délnyugatnak, a mezőnek! Kürtös! Üldözési jelet! Bese,
vidd a századodat! Szorítsátok őket az erdők közé!
 Jómagam Bese könnyűlovas testőrszázadában kaptam helyet, így az ő
egységével vágtattam. A távolság egyre csökkent, mert a lovaink jóval
pihentebbek voltak a kunok hátasainál, a talaj pedig egyre mélyebb lett.
Néhány lóhosszal Bese mögött vágtattam, aztán beértem.
– Nekik megyünk, ha megtorpannak? – kérdeztem.
– Csak belehajtjuk őket a posványba. Az erdők között terpeszkedik egy.
Annyi elég lesz nekik. Ezt jelenti a királyi parancs, Hektór, és nem az
öldöklést. Elkapjuk a parancsnokot. Látod, melyik az? Amelyiknek
farkasfej díszeleg a pajzsán!
Valóban az a harcos adta ki a parancsokat, de farkasfejes nemzetséget
még nem láttam a magyarországi kunok szállásain, pedig sokuknál
megfordultam. Eszerint ezek Eltimir harcosai…
Bese parancsot adott:
– Kétfelé! Terelés!
Azonnal kettévált az egységünk, de maradtam Bese mellett a
balszárnyon. Az üldözött kunok már fél nyíllövésnyire se lehettek, és az
életükért futottak. Felénk nem törhettek ki, jobbról meg elállta az útjukat a
csapatunk másik fele.
Ahol lápos a vidék, de a víz nem látható, ott is mindig van olyasmi, ami
előre jelzi a veszedelmet. Élénkebb zöld a fű még a rekkenő nyárban is,
netán sás emelkedik ki.
Itt azonban semmi nem figyelmeztetett rá, hogy kelepce várja az
óvatlanul vágtatót. Kétfelől, úgy fél nyíllövésnyire, erdők sötétlettek, de ha
a lovas embernek menekülnie kell, ritkán választja a sűrűt, különösen akkor,
amikor alig néhány ugrás választja el a nyakában lihegő ellenségtől.
A farkasfejes sípja rögvest felvisított, és a kun harcosok a következő
pillanatban szembefordultak velünk. A testőrök közül jó páran egyenest
beléjük robbantak, mi pedig Besével a parancsnokukra vetettük magunkat.
– Le a fegyvert, akkor életben maradsz! – üvöltötte a képébe Bese, de
amaz egy különös kun nyelvjárást használva hörgött valamit, amit nem
értettem.
A kunok nagy része beváltott az erdőbe, de Bese megtiltotta az üldözést.
A farkasfejes közben lihegve, kézfejével az arcát törölgetve forgatta a lovát,
és azt leste, melyikünk legyen az első, akire rátámad. Szablyája
csuklószíjon lógott.
S mivel nem mindegyik harcosa választotta a menekülés útját, pendült
egy ideg, és a semmiből levágott egy nyílvessző. Bese térdétől alig ujjnyira
fúródott a lovába, és csaknem a tolláig eltűnt. A mén rémületesen nyerítve
emelkedett két lábra, aztán hátrakapta a fejét a sebhez.
Mielőtt a ló eldőlt volna, a kun kitört a közöttünk hirtelen támadt résen,
és a bokrok közt bevágtatott az erdőbe.
Azonnal a nyomába eredtem. Áttörtem a bokrokon, s közben csaknem
lerántott egy faág, amiben elakadt a hátamra vetett lándzsám. Az erdő túl
sűrű volt, ezért a földbe szúrtam a lándzsát, és kivont szablyával követtem.
Hamarosan csaknem két lóhosszra meg is közelítettem. Aztán kikaptam a
fegyverövembe tűzött két kis harci balta közül az egyiket, és
utánahajítottam, de az a kun harcos sisakjának épp csak az oldalát érte, és
lepattant róla. A következő pillanatban a lova élesen felnyerített és
megtorpant, a nagy igyekezettől a farára ült, az enyém pedig teljes
lendülettel oldalba taszította.
Alattomos ingoványba zuhantunk, amelyet a bokroktól nem láthattunk. A
békanyálas víz összecsapott a fejem fölött, és igyekeztem kiszabadítani a
kengyelvasból a csizmámat. A lovam veszettül hánykolódott, de valahogy
kivergődött alólam, s a lábam alatt mély iszapot éreztem. A szemem tele lett
a fölkavarodott sáros vízzel, s a sodronyingem meg a csizmám lefelé húzott.
A lovam kikepesztett a dágványból, én meg a partfal felé kaptam, hogy
elérjek valami kapaszkodót. Végül sikerült szilárdan megmarkolnom egy
gyökeret.
Megtartott, és a víz fölé húztam magam, éppen jókor, mert a csizmám
egyre mélyebbre süppedt az iszapba. Néhány lépésre tőlem a kun tiszt lova
hörögve nyerített, hányta-vetette magát, s a mellső lábával kapálta a
felszínt, de egyre mélyebbre süllyedt. A kunt nem láttam, úgyhogy azt
hittem, megfulladt, de egyszer csak kiemelkedett a feje a lova másik
oldalán. Az állatban bízva a nyeregkápába kapaszkodott, hogy valamiképp
a szárazulatra vergődjön…
Talán egy mocsári szellem lakhatott odalent, ami a szerencsétlen mént
fogva tartotta, mert ilyen gyorsan lovat elsüllyedni még nem láttam. Mintha
lerántották volna, úgy tűnt el a víz alatt, és többé föl sem bukkant.
A kuntól csak néhány lépés választott el, de nem akartam elereszteni a
gyökereket. Ha megteszem, a sodronyingem és a vértem súlya
menthetetlenül lehúz, és ebből az iszapból nincs menekvés. A tiszt
csapkodva próbált egyre közelebb jutni hozzám, és játszi könnyedséggel
levághattam volna, ha közben a szablyám a gyökerek közé nem szorul.
Ahogy megfeszítettem, hogy kihúzzam, sáros kesztyűm lesiklott a
markolatról.
Ekkor a kun egy utolsó, kétségbeesett ragaszkodással elkapta az ingemet,
és a nyakamat markolászta, majd megint a víz alá süllyedt.
El kellett eresztenem a gyökeret, hogy hozzáférjek a késemhez. Azonnal
lejjebb süllyedtem, és újra éreztem a csizmám alatt az iszapot…
Már csak arra ügyeltem, hogy a kést el ne veszítsem. Kirántottam az
övemre csúsztatott tokból, és vaktában előreszúrtam, oda, ahol a kunt
sejtettem. Az oldalába vágtam a pengét, egymás után háromszor, aztán
valahogy a felszínre verekedtem magam. Ellenfelem fél kézzel a gyökeret
markolva lógott. Még egyszer belevágtam a késem, valahol a veséje körül,
mire a gyökér kicsúszott az ujjai közül, és ő alámerült.
Felhúztam magam az alámosott, leszakadt partoldalra. Görcsösen
öklendeztem, és békanyálas iszapot hánytam. A lovam sehol, a saját hörgő
lélegzetemtől egyéb hangokat abban a pillanatban nem is hallhattam. Ekkor
valahonnan távolról füttyöt és kiáltásokat hallottam, lovak is nyerítettek, de
az erdő néptelennek tűnt.
Azzal is gondom támadt hirtelen, hogy merre van az arra… Az egyetlen,
amit jól láttam a fölkapált avarban, a lovam patanyoma volt, így jobb híján
azt követtem. Alig pár percet caplattam csuromvizesen, ám a ló egyszer
csak szembejött velem. Horkantott, megvetette a mellső patáit, és nyújtott
nyakkal szimatolta az öltözékemet. A hasán jó néhány horzsolt és mélyebb
sebet tapintottam.
Nyeregbe kapaszkodtam, és igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy az erő
visszatérjen belém. A fák koronájában villódzó napfény adott némi
támpontot, hogy melyik irányban vergődjünk ki a sűrűből. Csatazajt nem
hallottam, csak sípjeleket és a tülkök meg kürtök hangját.
Lépésben haladtunk a vadcsapáson, amely élesen délnyugatnak fordult.
A lovam néhányszor idegesen horkantva felvetette a fejét, s közben a fülét
előrefordította, jelezvén, hogy olyan hangokat hall szemből, amiket én még
nem. Reméltem, hogy lassan kiérünk a sűrűből, és valahol itt lesz a külső
őrvonal, de ekkor paták dobogását, fütty sivítását és ostor pattogását
hallottam.
Az erdő egyre világosodott, a bokrok is ritkultak, és végre kibukkantunk
a napvilágra. Élénkzöld, magas, vaskos szárú fű nőtt az elém táruló hosszú
réten, és a lovam patája belesüppedt a mély talajba. Meg kellett kerülnöm
az újabb kelepcét, ha nem akartam úgy járni, mint az imént. Akkor már a
ménest is láttam – talán száz lóból állhatott, és a túloldalon két csikós
igazgatta az állatokat nagy hozzáértéssel.
Egy szűk, szarvasok és őzek járta csapáson kiváltottam a nyílt rétre, és
tucatnyi embert pillantottam meg. A fák alatti árnyékban ültek, s amikor
észrevettek, felugrottak, és nyeregbe kaptak.
De nem tűntek ellenségesnek, inkább csak kíváncsinak. Egyenest feléjük
tartottam. A fövegükről elsőre úgy gondoltam, hogy valamelyik bihari
nagyúr emberei.
– A tartalék vagytok? Hé! Ez a tartalék ménese? – kiáltottam feléjük,
mire a lovak felé intettek, jelezve, hogy jól gondolom. Egy fiatalabb ért
hozzám elsőként, és köszönésként biccentett, megbökve ujjával a fövege
peremét. Végignézett rajtam, és kaján mosollyal azt kérdezte:
– Fürdőt vettél, uram? Az ottan csak szemre erdő – mutatott mögém –, de
jobbára inkább szellemek járta dágvány.
– Ki az uratok? – kérdeztem.
– Nekünk András úr parancsol – felelte az egyik. – Zaránd vármegyéből
jöttünk a lovakkal, egészen pontosan a pankotai várból.
– Ismerem András urat – mondtam. – A szomszédságában laktak a
kunok.
– Most végre leszámolunk a nyavalyás pogányokkal! – kiáltotta egy
egészen fiatal fickó, akinek még az álla sem pelyhedzett.
Egyre többen gyűltek körém, és magamban csodálkoztam, hogy a
ménest, amely feltehetően képzett harci lovakból állt, ilyen fiatalokra bízta
András úr. Ráadásul a csata a kertek alatt zajlik, ezek meg ennyire
nyugodtak?
– Minálunk a fákra aggatják a kunokat, lovag uram! – mondta ismét nagy
hangon az előző. – Ezt érdemlik! És addig ott is maradnak, míg le nem
rohadnak a kötélről…
Nem tetszett ez a nagy ellenségeskedés, mert nem tűnt igazán őszintének.
Azt kérdeztem, mire fel a harcias hang, helyette miért nem állnak urukkal
az első vonalba inkább, de ekkor egy női hang szólalt, ráadásul kun
nyelven:
– Hé, ti! Ne bolondítsátok már, halljátok?
Ösztönösen a szablyám markolatához nyúltam. Ellenség közé
keveredtem volna?
A nő azonban leemelte a mélyen szemébe húzott férfifövegét, és nevetve
azt kérdezte:
 – Ejnye, Hektór lovag! Békáknál jártál vendégségben?
– Mandola? Tényleg te vagy?
– Hát nem is a lápi lidérc – felelte, majd mellém lovagolt, áthajolt a
nyeregből, és megölelt. Kedveltük egymást a mindig jó kedélyű leányzóval.
– A sors vezérelt hozzánk, Hektór. Második napja várakozunk a lápok
között.
– És nem tűntetek fel az őrportyának? – csodálkoztam, de Mandola csak
legyintett.
– Azoknak is azt mondtuk, hogy Zarándból jöttünk. Elhitték…
– Egészen addig nincs ezzel baj, míg maga András úr nem kezd
érdeklődni utánatok – figyelmeztettem. – Mit kerestek itt, Mandola? Ki
küldött?
– Az apám – felelte. – Meg Tolon úr, és még néhányan. Őfelségének
hoztam üzenetet.
– Akkor miért nem viszed egyenest a táborba?
– Mert éppen az őrség nem eresztett. Azt mondták, míg András úr értünk
nem küld valakit, tapodtat se mehetünk beljebb… Érted, ugye?
– Értem. Ti találtátok ki, hogy Andrásra hivatkozzatok? Nála jobban
kevesen utálják a kunokat…
– Éppen ezért! – vágta rá, és csilingelő hangon felnevetett. – András úr
ismeri az apámat. Az idevezető úton végig rá hivatkoztunk, csak éppen
megkéstünk kissé. Már fölálltak a hadak…
– És ha lázadókkal találkoztok?
– Akkor azt mondjuk, hogy éppen most loptuk András úrtól a lovakat –
felelte Mandola. – Megdicsértek volna érte.
A fejemet csóváltam ekkora agyafúrtság hallatán.
– Mandola, te tényleg nem félsz semmitől? Bolond vagy! Pengeélen
táncoltok! Most mire számítotok? Meddig dagonyáztok ezen a réten?
– Vigyél be magaddal a táborba őfelségéhez! – mondta hirtelen. – Most
ez lenne a legnagyobb segítség, amit adhatsz.
– Jól van, átviszlek az őrvonalakon. Majd odabent intézkedünk, hogy a
többiekkel mi legyen.
– Követjük az őrportya nyomát. Tudom, hogy veszélyes, de nem félek –
felelte Mandola, s kezében háromélű tőr villant.
– A fenébe is, minek kísérted a sorsot, te leány?!
Mandola felnevetett.
 – Hogy minek, azt kérded? És éppen te? Hanem azért hízelgő, hogy
féltesz, Hektór lovag. Mindig is tetszettél nekem, tudod?
– Majd őfelsége előtt is ezt mondd, jó hangosan! Aztán meglátod, mit
tesz…
– Hogy mit? Azonnal neked ad. Mert téged is a barátjának tart, és engem
is, maradna minden barátok között. Hiába csodálkozol: László a barátaitól
soha semmit nem tagad meg. Nem vetted még észre?
A délután közepétől már nem hallottunk csatazajt, így jóval szürkület
előtt lóra kaptunk Mandolával, és a legközelebbi külső őrvonal felé
indultunk. Ők azonban egyikünket sem látták még, így meglehetős
határozottsággal – és még több jóindulattal, mert akár gúzsba is kötözhettek
volna – azt parancsolták, hogy meg kell várnunk az ellenőrző portyát.
Annak tizedese viszont azonnal felismert, így kísérettel vágtattunk be a
táborba.
Rosszkedvűnek láttam a pihenő katonákat és a tiszteket, de még az
asszonyokat is, akik az üstök és nyársak körül tüsténkedtek.
László király sátra előtt Mizse és Iszmáil nagy örömükben lerángattak a
nyeregből.
– Nem hittük, hogy viszontlátunk! – mondta a vállamat tapogatva Mizse.
– Bese azt mondta, eltűntél a szeme elől.
– Mivel senki nem látott, azt se tudták, hova tűntél, így hát keresztet
vetettek rád – jegyezte meg a mór. – De Mizse meg én tudtuk, hogy nem
vihetett el az ördög, cimbora! Veled még az is remegő inakkal állna ki
viadalra…
Aztán mindketten vizslatni kezdték a még mindig nyeregben ülő
Mandolát.
– Kaptál egy szolgát? Vagy egy apródot? – tudakolta kíváncsian Iszmáil.
– Eddig se tartottál igényt a csatában fegyverhordozóra…
Mandola leszökkent a nyeregből, és lekapta fejéről a férfiföveget. Iszmáil
csak ekkor ismerte fel.
– Megbolondultál? – vonta kérdőre. – Azt hiszed, a felséges úrnak nincs
egyéb gondja annál, mint ágyassal tölteni az éjszakát, a csata kellős
közepén?
– Hagyj már! Más nem is jut eszedbe? Vigyetek be hozzá, amikor csak
lehet! – felelte villámló szemmel Mandola. – Nem henteregni jöttem!
Üzenetet hoztam őfelségének, a fene essen beléd, te sötét képű! Ha most
dolga van, azt is megértem, de utána be akarok jutni, megértetted?
 Mandola legalább egy órát töltött László sátrában, aztán a király
elbocsátotta. Iszmáil kísérte az asszonyokhoz, azzal az utasítással, hogy
adjanak neki fekvőhelyet, és vigyázzanak rá, akár a szemük fényére. A tűz
mellett ültem, mikor Mandola kilépett a sátorból. László rám pillantott,
majd nyeregbe lendült, és intett, hogy kövessem.
– Hallottam, mibe keveredtél – jegyezte meg tompán, aztán rám förmedt:
– Még mindig nem tudod, mi a dolgod mellettem? Mandola elárulta, hogy
kis híján otthagytad a fogadat.
– A háború már csak ilyen, uram – mondtam. – Ki állíthatja, hogy
minden pillanatban biztonságban van az élete?
– Hagytad volna azt a kunt, ahol van! Előbb-utóbb úgyis elkapják, de ha
elszelel, az se baj. Nagyon viszketett már a tenyered egy kis csetepatéra,
ugye? Egy szavadba kerül, és elbocsátalak a szolgálatból, hogy
verekedhess!
– Elbocsátanál? – néztem rá döbbenten, mire László keményen a
vállamba öklözött.
– El! Nekem élő szolgára van szükségem, nem egy holtra, vagy olyanra,
akit összekaszaboltak, mert éppenséggel egy kis viaskodásra vágyott. Azt
hittem, ezt már régtől tudod.
– Igenis, felség. Bocsáss meg, elragadott a harc heve. Bese megvan?
– Odavágtak neki, pihennie kell. Egy darabig nem tudja ellátni a
feladatát, így téged teszlek a helyére – felelte. – Testőrparancsnokként
végzed mostantól a dolgod, míg föl nem épül, vagy tőlem más parancsot
nem kapsz!
A sebesülteknél elidőztünk, mert sokkal többen voltak, mint előző nap.
Jajgattak fájdalmukban, s még azt is el kellett viselniük, hogy időről időre
elköltözik mellőlük valaki a másvilágra. A papok gyóntattak, utolsó kenetet
adtak fel és temettek, vagy vigaszt nyújtottak.
Az erdő szélén újabb sírokat kellett ásni. Asszonyi jajveszékelést
hallottam innen is, onnan is.
Besével is beszéltem, akit elkapott és alaposan meggyötört a sebláz.
Kiderült, hogy ő javasolt engem maga helyett Lászlónak, aki egyetértett
vele. Iszmáil és Mizse viselték gondját, mert bennük jobban bízott, mint a
borbélyokban.
Mikor befejeztük az ellenőrzést, László módosított az iménti parancsán.
– Átgondoltam, Hektór! Addig vezeted Bese embereit, míg csatázunk. A
győzelem után, merthogy győzünk, abban biztos vagyok, azonnal indulsz
Budára. De nem azért, hogy a hírt megvidd; a munka ennél kényesebb lesz.
– Kedvemre van a kényes munka, felség…
– Mandola szerint – folytatta a király – Édua Budán van. Gondoskodj a
biztonságáról, mert aki kun, arra mostanság dúvadként tekintenek Budán.
Holnap pedig végig mellettem maradsz a testőrséggel!
– Igenis, felség. Így lesz – feleltem. – Remélem, nem követtem el hibát
azzal, hogy Mandolát a táborba hoztam?
– Mandolát alázatos kéréssel küldték hozzám a koronához hű kunok. Azt
kérik, ne engedjem a véreik lemészárlását, ha úgy fordulna. Mintha nem
éppen ezt akarnám tenni… Amúgy pedig a pankotai András, Zaránd
vármegyéből, akit Mandoláék uruknak hívtak, ma délután az égbe költözött.

❈❈❈
A csata harmadik napjára virradtunk, és erős hajnali szél borzolta a fák meg
a bokrok leveleit, s kétrét hajtotta a magas fűszálakat.
Valami lehetett a levegőben, mert ember és ló nyugtalanná,
ingerlékennyé vált, és a harcosok nehezen találták a helyüket. Minden
csekélységen összekaptak, és a tizedeseknek meg a száznagyoknak kellett
rendet tenni köztük.
Már a reggeli misén is éreztük, hogy nehéz nap elé nézünk. Minden jel
arra utalt, hogy a kunok dűlőre akarják vinni a csatát, mert minél tovább
tart, annál nehezebbé válik kicsikarni a győzelmet. Ha a vonalak végzetesen
összekavarodnak, s a fáradtság és a kialvatlanság mellett a kisebb, de annál
fájdalmasabb sebek is kikezdik a harcosok idegeit, bármi megtörténhet.
Ilyenkor csak a hadvezéri előrelátás, a tapasztalat és a bölcsesség segít.
Az egységparancsnokok keményebb kézzel fogták a harcosokat, mert
nem engedhették, hogy csetepatéba torkolljanak a viták, veszekedések.
A hadrendben Bese helyét foglaltam el, a királytól néhány lépésnyire. A
lovak a levegőt szimatolták, a távoli hangokat fülelték, a harcosok pedig a
széljárást és a madarak röptét figyelték. A telegákon borral és vízzel teli
tömlők érkeztek, amelyeket a szolgák átadtak a katonáknak, akik aztán a
nyeregcsatra akasztották.
Az első harcvonalunk középhadában most már gyors harci telegákra
szerelt dárdavetők is helyet kaptak, amelyeket görög mérnökök készítettek.
Ha a megfeszített, sodrott kötélidegbe zárt erő elszabadult, a kilőtt dárda
három ellenséges harcost is átvert.
 A keresztény besenyők ezen a hajnalon átkerültek az első harcvonal
balszárnyára, és elszántan készültek az összecsapásra. Nők is voltak
közöttük, akiknél csak íj és nyíltegez volt, és az ispánjuk szerint az
íjászatban sokuk a férfiakon is túltett.
Az egész seregünk elszántan készült arra, hogy ma eldöntjük a csatát.
Az egységeink mögött már ott várakoztak a tartalék fegyvereket szállító
telegák, s mellettük azok a kisebb kétkerekűek, amelyekkel a sebesülteket
rögtön a roham után elviszik majd a csatatérről. Mindegyiken ült egy
asszony vagy leány is, aki értett a sebekhez.
Most a bal szélre tolt besenyők álltak hozzánk legközelebb, mert az első
harcvonalat hátrafelé hajlítva, ívben sorakoztatta fel a hadvezér. A
mögöttük lévő kétlovas telegák mellől egyszer csak kivált egy magányos
lovas, és egyre távolodott az egységtől. Amikor megfordította a lovát és
levette a fövegét, felismertem.
– Monka. Azt állítja, képes esőt csinálni… – mondtam halkan, és László
király, aki éppen két küldöncöt indított a szélekre, azt felelte, hagyják csak,
hadd végezze a dolgát. – Nem úgy tűnik, hogy ma esni fog – jegyeztem
meg. – Ez a szél elhajtja a felhőket…
– …és eltéríti a nyílvesszőket – vágott a szavamba kedvetlenül őfelsége.
– Aba Sámuel majd kétszázötven esztendeje ezért vesztett csatát Győr alatt.
No meg persze az árulók miatt…
Ebben a pillanatban kürt jelezte a támadás megindulását. Az első kun
egységek elővágtattak az erdő mögül, és egyenest a székelyekre vetették
magukat, aztán a nyílfelhőt követően visszavágtattak, de máris érkezett a
következő csapás, ezúttal a besenyők oldalát célozva.
És ekkor közelről megtapasztalhattuk, mit érnek a besenyő íjász leányok
és asszonyok. A lovasok zárt tömegéből röpítették a vesszőt, ráadásul elég
korán ahhoz, hogy a kunok közelebb ne érhessenek, de a halálhozó nyilak a
vágtató harcosok közé csapjanak.
Ők azonban ennek ellenére sem fordultak meg, hanem kilőttek még egy
sor nyílvesszőt, amelyek a besenyő pajzsokban koppantak, aztán lándzsát
szegeztek. Erre a nők előbbre szaladtak a lovasok között, akik pajzsot
tartottak fölébük, és oly pontosan céloztak, hogy a kunok kénytelenek
voltak jóval korábban visszavágtatni. A csatatéren sebesült lovak hörögtek
és nyerítettek, és a nyeregből lezuhant kunok közül sokan már nem
mozdultak.
 A következő támadásnál ismét megnyílt a besenyők első sora, és az
íjászok újfent előrefurakodtak. Közvetlen közelről, célzottan adták le a
lövéseket oly sebesen, hogy szemmel is alig követhettük. A kunok eleje
most jóval közelebb jött, de a besenyő lándzsások máris rájuk zúdultak.
Harcosok fordultak alá a nyeregből, lovak zuhantak el, s mindenfelől
üvöltés és nyerítés hallatszott. Amikor a kunok végül meggondolták
magukat és visszafordultak, a besenyők rögvest újra felvették a hadrendi
alakzatot. A telegákon azonnal a segélyhelyre vitték sebesültjeiket, és az
íjásznők ismét beolvadtak a katonák közé.
A nap fölkapaszkodott az ég tetejére, és a meleg embert s állatot egyaránt
megviselt. A kunok még háromszor próbálkoztak a támadással, de
mindannyiszor vissza kellett vonulniuk.
– Támadjunk, felség, ezt kéri a hadvezér! – lihegte tajtékos lován a
királyhoz vágtató küldönc. – Baksa uram jónak látná, ha mi vetnénk ki a
kunokat a hadrendjükből, mert úgy tűnt az utolsó rohamnál, hogy
meglehetősen eltikkadtak és türelmetlenek. Azt javallja, használjuk ki…
László eddig csak kevés alkalommal szólt bele Baksa hadvezetésébe,
mert elégedett volt a hadvezérrel, de most ellentmondott neki.
– Ha fáradtak is, attól még jóval gyorsabbak, mint a mi
nehézlovasságunk. Nem szakadhatunk szét, hiszen éppen ezért nem bírnak
velünk. Még mindig van annyi erejük, hogy körülzárják az egész sereget,
akkor pedig ott tartanánk, ahol eddig is. Mi változna? Mondd meg a
hadvezérnek, hogy nem változtatunk! Ő is belátja, hogy igazam van.
A következő órában az egységeknek bort, kenyeret és sült húst vittek a
sebesen száguldozó telegák. A hadrend közben nem mozdulhatott,
legfeljebb a sisakok és a fövegek kerültek le a harcosok fejéről.
Hogy a kunok mit vélhettek az esélyeikről, nem tudom, de a következő
rohamuk minden eddigit felülmúlt. Ugyanúgy nyílzáporral vezették be, és
egyre közelebb férkőztek, aztán megpróbálták betörni az első harcvonalat,
és ezzel azonos időben más egységeikkel megkerülni a szárnyakat. A
besenyők és a székelyek azonban állták a sarat.
S ekkor szélroham söpört végig a csatamezőn, amely valóban eltérítette a
kilőtt nyílvesszőket, és hatalmas port kavart. A levegőben fűcsomók
repdestek, és a szél egyszerre délnyugatira váltott. Több helyen is
boszorkányszél kavargott, és sokan babonás félelemmel keresztet vetettek.
A kunok azonban nem tágítottak, és teljes erejükkel támadtak. Ehhez
előbb kissé hátravonták az egységeiket, és három erős csapatba rendeződve
egyszerre támadták a széleket és a középhadat. Erre a székely és besenyő
szárnyak, akár a rák ollója, megnyíltak, majd amikor az üres területre
bevágtattak a kunok, az olló zárult, s gyilkos közelharc kezdődött
lándzsával, szablyával, karddal, harci csákánnyal, bárddal és buzogánnyal.
– Uram, miért nem avatkozunk harcba? – kérdeztem Lászlót.
– Ne félj, Hektór lovag, nem maradsz le róla! – felelte a király. – A
szárnyak bírnak a körbezárt kunokkal, ha meg mégsem, akkor kisegíti őket
a második harcvonal lovassága.
De a kun sereg két másik egysége máris támadásba lendült, s látványosan
szétválva gyors átkarolással próbálkozott.
Ekkor mély hangon felmorajlott mögöttünk az ég. A napkorong lassan
elhomályosult, aztán levágott az első istennyila a lápvidék környékén, és
rögtön követte néhány másik. Kövér esőcseppek koppantak a vállvérteken
és a sisakokon, és a csatamezőn szél vágtatott, amely a hátunkat érte, a
kunoknak pedig épp a képébe csapott sok szekérderéknyi port és fűcsomót.
Átmenet nélkül zúdult nyakunkba az eső, és pillanatok alatt bőrig áztunk.
Néhány dió nagyságú jégdarab is csattant a sisakokon, és a harcosok a
lovak fejét próbálták óvni a pajzsokkal.
Ekkor felbődültek a seregünket általános rohamra parancsoló tülkök, és
minden királyi egység megmozdult.
– Eláztak! Eláztak az íjak! – dörmögte mellettem a testőrség egyik tisztje.
– Megereszkedett az ideg, hasznavehetetlen az íj. A besenyők és a
székelyek már nem sokra mennek vele…
– De a kunok se, testvér! – süvöltötte mögöttem egy szaracén testőr, és
ebben a pillanatban felharsant a királyi sereg csatakiáltása, amibe az egész
csatamező beleremegett.
Lászlót követve a besenyő szárny mellé vágtattunk, és egy folyosón
benyomultunk arra a területre, ahol a bőrruhás vitézek közelharcot vívtak a
kunokkal.
– Tegyétek le a fegyvert! Nyeregből mind! Fegyvert le, akkor megmarad
az életetek! – kiáltoztuk a kelepcébe kerülteknek, akik a menekülés
lehetséges irányait kutatták. A párban harcoló besenyők egyike horgas
lándzsáját ellenfele öltözékébe akasztotta, úgy rántotta le a nyeregből, társa
pedig végzett a sárban fetrengővel.
Egy kisebb kun csapat, felismerve Lászlót, azonnal nekünk ugrott.
Lehettek vagy negyvenen. Lekaszaboltuk mind, s közben a testőrségben
harcoló kunok arcán nyomát sem tapasztaltam könyörületnek. Nem
törődtek azzal, hogy a véreiket öldösik, csak az ellenséget látták. Szaracén
társaik pedig még náluk is kíméletlenebbül verekedtek.
Ekkorra már egyetlen egység sem maradt a helyén, és mindegyik harcba
bocsátkozott. A csatázók teljesen összekavarodtak, s nem lehetett kivenni a
harcvonalakat, a szárnyakat. Mindkét oldalon harcoltak a tartalék csapatok
is, és a kunok utolsó bevethető egységei is elfogytak.
A vértes királyi lovasság ékekben és zárt vonalakban támadott, az
ellenséget egyre kisebb területre szorítva, s a jól betanított harci lovak
megtaposták a földre került ellenséget.
A király a testőrség élén vetette magát a csatába, mi pedig összezártunk,
hogy amennyire csak lehetséges, megvédjük az ellenségtől. Őfelsége
lándzsával harcolt, amikor pedig kiütötték a kezéből, kivonta kétélű,
egyenes kardját, s azzal folytatta a harcot. Közvetlenül mögötte vitézkedett
fegyverhordozóként Lukács, aki pajzzsal óvta Lászlót, s amikor a király
kardja is kettétört egy vállvérten, azonnal odanyújtott neki egy másikat.
Nagyapám szerint a mongol harcosok néma csendben csatáznak, hogy a
dzsagunok25 és temnikek26 sípját és tülökjeleit hallják, és azonnal
teljesítsék a parancsokat. Itt azonban a hangzavarral is meg kellett küzdeni.
Isten, Jézus és Szent László neve keveredett jajgatással és káromkodással.
A királyi harcosok minden csapást és lándzsaszúrást harci üvöltéssel
kísértek, és pár lépésre tőlem egy vasi udvarnok, miután beledöfte kardját
egy kun lovas hasába, felordított, a nyeregből leforduló vitéz után köpött,
majd máris újabb ellenfelet keresett magának.
Sípjel sivított közvetlenül a fülem mellett, és megpillantottam a
Gutkeledek egyik vértes lovastisztjét, aki mögött feltorlódtak a harcosai.
– Utat! Felség, eressz magad elé! – harsogta vérben forgó szemmel a
néhai Gutkeled Joachim rokona. – Ez a nekünk való munka, uram!
És az egység ádáz üvöltéssel vetette magát a körbezárt kunokra.
– Hátrálni! Hátrálni! – hangzott László király kürtösének jele, de a
visszavonulásból semmi nem lett, mert szinte azonnal újabb ellenséges
egységbe ütköztünk, amely az előzőknél jóval pihentebbnek tűnt.
– Ezek felséged áruló alattvalói! – kiáltotta egy Nyitra vidékről való
nemes, Gaglóc ispánja. – Nem érdemelnek könyörületet, uram!
– Nálam a kegyelem joga! – vetette oda bosszúsan a király, és markolatig
véres kardját átadta Lukácsnak. – Adj másikat!
A kunok hosszú nyelű harci csákányokkal és lándzsákkal úgy támadtak
ránk, akár a fergeteg.
 – Jobbszél, keríts! – adtam ki a parancsot, és a testőrök ívben kanyarodva
a kunok oldalába csattantak. – Lándzsát nekik! Szorítsátok! Védd a királyt!
De László ezt meg sem hallotta. A szemem sarkából láttam, amint
kivetett a nyeregből egy ellenséges harcost, aki eltűnt a lovak alatt.
– Hektór! Király kutyája! Szolgámmá teszlek a másvilágon! – ordította
egy kun, aki valahonnan ismerhetett, szablyát emelt rám.
Ám a pajzsommal kivédtem a csapását, aztán a két ló a lendülettől
egymáshoz szorult.
– Ahhoz először el kell jutni a másvilágra – sziszegtem a képébe.
Aztán a pajzs élével nyakon vágtam, ám ő közben csapásra emelte a
szablyáját, ami a kardom keresztvasán csattant. Ekkor megbillent a
nyeregben, és háttal fordult, én pedig elmetszettem a nyakát, és hagytam,
hadd zuhanjon a földre.
– Ügyes! – kiáltotta mellettem az egyik testőr elismerően, aztán levert
egy kunt, aki csákánnyal vágott felé.
Ismét tülök bődült, és rögtön rá meghallottam László hangját:
– Le a fegyvert! Kegyelem ellenében dobjátok a földre! Aki nem teszi,
meghal! Le a fegyvert!
A testőrök és a Gutkeled-vitézek ugyanezt ordították, de a kunok tudatáig
csak lassan jutott el a parancs. Aztán egyre többen engedelmeskedtek, és a
köréjük vont gyűrű valamelyest tágult. Az eső elállt, és a Gutkeledek mögül
íjászok rajzottak elő, hogy a fogoly kunokat sakkban tartsák.
– Miklós ispán! – kiáltotta a király a nyitrainak. – Küldj el valakit, tudni
akarom, hogy áll a csata!
Az ispán fegyverhordozóját, a fiatal, de annál vérmesebb harcost,
Szerafint ugrasztotta, aki elvágtatott. Kisvártatva azzal tért vissza, hogy a
kunok egy része menekülőre fogta, néhány egység azonban még mindig
veszettül próbálkozik az ütközet megfordításával.
– A Zólyom vármegyei Dénes úr, Gergely magiszter, az Apafiak, az
abaújváriak és a bihariak még mindig harcban állnak, felség. Egyre több
kun teszi le a fegyvert, de Eltimir csapatai már azon vannak, hogy kivonják
magukat a harcból. Egy részüket a lápos kelepcéknek szorítják…
– A bekerítésből egy se törjön ki! Hírvivő! Indulj Baksa Györgyhöz! A
vérengzést megtiltom! Értetted? Megtiltom! – mondta a király, majd
hozzám fordult: – Hektór! Kövessetek! Meg akarok győződni mindenről!
A királyt négyszögbe vontuk, orvul senki nem támadhatta, és arra
vágtattunk, ahol valaha a balszárny állt. A besenyők már rég kimozdultak,
és az egykori széleken elhullott lovak, halottak és sebesültek hevertek. A
sebesültek igyekeztek a lótetemek mellé húzódni, hogy legyen, ami védi
őket a fölöttük átvágtató lovasoktól.
Az első harcvonal középső hányadában ádáz csata dúlhatott, de a vértes
magyar lovasok legalább félszáz kunnal végeztek. Nemzetségi jelvényeken,
könnyű pajzsokon, eltört lándzsanyeleken, gazdátlan szablyákon és
sisakokon, elhullott lovakon pásztázott a vihar utáni verőfény.
Az emberi és állati zsigerek meg a vér szaga a melegben még
émelyítőbben hatott. Egy helyütt tucatnyi lefejezett kunra leltünk; László
sötéten megjegyezte, hogy ezeket nem leverték, hanem kivégezték.
– Nézd! Nincs mellettük fegyver, tehát megadták magukat. Tudni
akarom, melyik egységünk csapott össze velük!
– Gondolod, hogy most van itt az ideje a büntetésnek, uram? – kérdeztem
fojtott hangon. – Még nincs vége a csatának. Nem tudjuk, hányan vonták ki
magukat, akik holnap vagy már az éjszaka akár támadhatnak is.
– Erre gondolok, Hektór! – mutatott egy kun nemzetségi jelvényre, amely
az egyik földre helyezett pajzs közepét díszítette. A pajzsot nem egyszerűen
elhajították, hanem a szablyára, a harci csákányra, a harci baltákra és a
késekre helyezték, mintegy betakarták vele azokat. – Ez a harcos még
magát megadva is tisztelte a fegyvereit, ráadásul a nemzetsége közeli
rokonságban áll anyám családjával. Azt mondod, ne büntessek? Mondj rá
egyetlen okot!
– Az ok a korona és a trón pillanatnyi helyzete, uram – feleltem.
– Ne is folytasd! Megértettem.
A csatamező még mindig forrongó, kavargó közepébe nem juthattunk be,
legfeljebb véráldozatok árán.
– Felesleges benyomulnunk, felség – figyelmeztette a királyt a
száznagyom. – Baksa György uram éppen rendet vág.
– Mészárlás folyik ott, Kajtor! – sziszegte a foga közt őfelsége. – Kun
vagy? Akkor neked sem lehet mindegy!
– Nem is az, uram, de úgy fogom fel, hogy a hadvezér igazságot oszt.
Kun vagy sem, aki ellenünk támad, az ellenség, és az ellenséggel le kell
számolni.
De László máris ugrasztotta Lukácsot.
– Eredj, és az első tisztnek, aki utadba kerül, add át a parancsomat!
Befejezni az öldöklést! Adják tovább! Csak azt vágják le, aki első szóra
nem hajlandó leereszteni a fegyvert! – mondta neki, mire a fiatal legény
büszkén vágtatott a hadakozók felé. – Izabella különösen kedveli ezt az ifjút
– jegyezte meg a király. – Isten ne adja, hogy baja essék!
A csata heve lassanként valóban alábbhagyott. Akik menekülőre fogták,
azok után Baksa György katonákat küldött, akik pedig megadták magukat,
most egy csomóban ültek a patáktól fölkapált, sáros csatamezőn, a királyi
íjászok és lándzsások felügyelete mellett, fegyvereiktől távol,
megszégyenülten. Lovas ember a lova nélkül senki és semmi – ha pedig a
fegyverét is elszedik, kisebb már a pondrónál is.
– Vajon mi történik velünk? – kérdezgették egymástól a foglyok. –
Meglehet, a király feldíszíti velünk a fákat, innentől Szegedig…
Őfelségével végigjártuk a csatamező minden szegletét, még a lápok
mellett felállított kelepcéket is. Mindenütt hullák és levágott testrészek
hevertek szerteszét a véres földön. A sebesültvivő telegák serényen
futkostak, és megindultak a zsákmányszedők is. Ki hol harcolt, onnan
szedhette a zsákmányt, és a nagyurak döntöttek róla, miként osztozzanak. A
tizede azonban mindenképp a királynak járt.
Néhányan össze is verekedtek a zsákmányon, és a tisztek korbáccsal
suhintottak a renitensek hátára. Gyűlt a málhában az ellenség fegyvere,
sisakja, a még használható öltözék, és szekerekre került a kun lovakról
leszedett szerszámzat is. Ezek az állatok jártak a legszerencsésebben, mert
azonnal elhajtották őket a királyi lovászok, csikósok, egyenest a
ménesekbe.
Deákok járták a csatamezőt, hogy a holtakat összeírják, aztán leszállt a
sötétség, és számos fáklya fénye imbolygott a sebesültek és a holtak között.
A kun sebesültek közül a mieink csak azokkal törődtek, akikről úgy vélték,
megmaradnak. Jók lesznek szolgának, mondták, vagy akár el is adhatják
őket. A besenyők máris kisebb csoportokba állították az általuk elfogott
kunországiakat, a nyakukba pányvát vetettek, és alkudni kezdtek rájuk.
De másféle szekerek is járták a harcmezőt. Ólomkoporsókat szállítottak,
amelyekbe azok az elesett magyar nemesek kerültek, akik előrelátóan
magukkal hozták az örökkévalóságig tartó lakásukat, hogy ne itt földeljék el
őket, hanem majd várkastélyuk, udvarházuk, templomuk sírboltjában. A
koporsót fenyőszurokkal zárták le, aztán a címeres lobogóval letakarták, és
már másnap hazaindult vele a fegyveres kíséret.
Szinte magunk sem hittük, hogy ily hirtelen változott a hadi szerencse. Ki
gondolta volna, hogy a vihar ekként fordít a seregek sorsán?
 Hacsak nem Monka, az esőcsináló, akit azonban hiába kerestünk
Iszmáillal, pedig a királyt sikerült rábeszélnünk a jutalmazására.
A kun foglyok közül külön őriztük a magyarországi lázadókat. Baksa
György a kunországiak közül felköttetett harminc tisztet, amúgy
elrettentésül. László sem emelt ellene kifogást, de nem is lett volna célszerű
megtennie, mivel a bárók és országnagyok máris berzenkedtek, amiért
megtiltotta a csoportos kivégzést.
A foglyok így is a legnagyobb bizonytalanságban gubbasztottak az
őrökkel körbevett területen. A nyakuknál fűzték össze őket hosszú
árkányokkal, kezüket pedig hátrakötözték.
Egyszer az egyik csoport előtt megállt Baksa György, csípőre vágta az
öklét, és végignézett rajtuk. Néhányan riadtan pislogtak fel rá, a többiek
viszont büszkén, emelt fővel vártak a sorsukra.
– Na, báránykáim! – kezdte Baksa. – Látjátok, van errefelé jó erős fa
bőven. Kenderkötélben sem szűkölködünk. Választhattok a dolgos szolgalét
és a szélben való tétlen lengedezés között. Felséges uratok, László király
elvárja tőletek, hogy estig döntsétek el: holtak akartok lenni, vagy az ő
szolgái. De csak egyszer teszi fel a kérdést, elvégre mocskos lázadók
vagytok egytől egyig. Használjátok ki, hogy kegyesnek mutatkozik!
Este aztán a magyarországi kun lázadók jelezték, hogy szószólóik
szeretnének a király elé járulni.
Mizsével éppen a sebesültek között jártunk, amikor Iszmáil hozzánk
vágtatott.
– Hajnalban indulnod kell Budára! – közölte. – Ez a felséges úr parancsa,
de azt mondta, úgyis tudod. Viszed magaddal Lukácsot, és a legény első
dolga legyen, hogy közli a királynéval a diadalt!
– Ezt fogom tenni. Sebesen terjed a király győzelmének híre, és az is,
hogy az elébe járuló, bocsánatát kérő lázadóknak megkegyelmezett.
– Nem is fogják neki megbocsátani a magyar urak – jegyezte meg halkan
Mizse. – Már elosztották egymás közt a kun szállásvidéket., még hajba is
kaptak azon, hogy melyik kövér legelő és mezőség kié legyen, ki
birtokoljon többet a folyópartokból, hol jövedelmezőbb a rév… Győzött a
király, ez igaz. De még nem is sejtitek, mennyit veszített!
NYÚL-SZIGET, A DOMINIKÁNUS KLASTROM

– Többet! Még több fáklyát hozzatok! – parancsolta a budai várnagy jóval

azután, hogy a nap lenyugodott a nyéki hegyek mögött.
– Hadd lássa mindenki, hogy a korona győzelmet ünnepel!
– Ha hihetünk a galambnak… – jegyezte meg az őrparancsnok, aki
hivatalából fakadóan jobban tette, ha mindig és mindenben kételkedett, így
aztán nem érhette meglepetés.
– Ne a madárnak higgy, hanem az írásnak, amit hozott! – korholta a
rektor. – Bárcsak egy galamb jött volna! A következő már nem hiányzott.
Mert az a bizonyos második galamb – amelyet a Kőszegiek madarásza
indított Budára, ahol egy zsoldjukban álló galambász fogadta a madarat –
azt a vérforraló hírt hozta, hogy a király máris megbocsátott a kegyelmet
kérő kunoknak, akik két napja még a vérét kívánták.
A rektor bosszúsan rugdalta csizmája orrával a kavicsot, és a mellvéd
fölött a Duna partját fürkészte. Az alsóvárosokból felhallatszott a részeg
zsivaj, s nem sokat számított az a pár alabárdos, akiket rendfenntartókként
küldött ki, hogy csitítsák a duhajkodókat.
A Kőszegiek azt akarták, hogy László királyt Budára érkezésekor ne
győzelmi hangulat fogadja, hanem sokkal inkább alattvalói elégedetlenség.
Úgy terjedt a hír Budán és a külvárosokban, akár a ragály vagy a tűzvész.
– Istennél a megbocsátás! – dörögte egy idős nemes, aki már nem bírta el
a kardot vagy a lándzsát, ezért nem tartott a királlyal a Hód-tóhoz. –
Hogyan veheti magának a bátorságot a magyarok királya, hogy egy ilyen
mocskos lázadás és külső támadás után Istent játszva megbocsát? Ki adott
neki erre felhatalmazást?
– Igazad van, György uram! – helyeselt a cimborája. – Ha te meg én ott
vagyunk, ez biztosan nem történik meg! Majd mi megmutattuk volna…
– Tudjátok, mit ért el ezzel az uralkodó? – kérdezte a harmadik. – Azt,
hogy semmi se legyen jobb. A kun csak kun marad, ő pedig le sem
tagadhatja, hogy már megint az a másik szív dobbant hangosabban a bordái
mögött. Az a kun szív, amely a mérgezett lelkét fogadja magába.
 – Már a születésétől! – egészítette ki a cimborája. – Eleve mérgezett
szívvel született. Ideje lenne végre kimetszeni belőle, nem gondoljátok,
urak?
– Most már ne vedelj többet, te barom, mert felkötteted magad! –
csitította egy józanabb. – Van nekünk urunk, nem a te dolgod azon
füstölögni, miként legyen a királlyal. Már ameddig így nevezhetjük, igaz,
cimborák?
– Aztán ki lesz az első, aki fölhorgad ellene?
– Ne aggódj! – mondta György úr. – Többen lesznek, mint gondolnád.
Akár már holnaputántól. Várd ki a végét! Majd meglátod, miként fogadják
a királyt Budavárban, miután galádul széttörte a reményeinket. A kunokkal
most ugyanott tartunk, mint a csata előtt, magyarán szólva: sehol. Míg ezek
az ország testét rohasztják, a hitet rombolják, nem köszön béke ránk!
Sebő a nyúl-szigeti klastrom kapuoszlopának fülkéjébe helyezte az
olajmécset, amely megvilágította a fél arcát és loboncos, vállig érő haját s
mellét verdeső szakállát, amikor a kapurésen kikémlelt, és a szigeti
révészek felől érkező baljós hangokat hallgatta egyre növekvő
aggodalommal. Nem értette, hogy a királyi katonákat, akiket még László
küldött a szigetre a klastrom és az érseki palota védelmére, egy napja ki és
miért parancsolta vissza Budavárba. Most bárki behatolhatott a klastromba.
Éppenséggel ok is lett volna erre, mert Erzsébet hercegnő régtől
bögyében volt a király ellenzékének. A Kőszegiek és a Borsák már ki is
akarták penderíttetni az apácarendből, és komolyan felmerült, hogy egyházi
pert indíttatnak ellene. A vérmesebbek pedig boszorkánysággal vádolták, és
szívesen látták volna máglyán.
Ám ezen az estén és éjjelen mégsem Erzsébet miatt gyúlt harag a király
ellenségeiben, akik a Duna partjára vágtattak, és követelték, hogy a
révészek rögvest álljanak rendelkezésükre.
Sebő, amint a kiabálást és a káromkodást meghallotta, azonnal bebicegett
az ügyeletes nővérhez, aki egy széken ülve bóbiskolt a klastromépület
bejárata mögötti rövid folyosón, összekulcsolt ujjai közt rózsafüzérrel.
– Költsd fel a főnökasszonyt! – suttogta. – Siess! Látogatók jönnek!
– Ilyenkor? – kérdezte a soror. – Éjnek évadján? Kicsodák?
– Nem biztos, hogy tudni szeretnéd! Igyekezz, nővérem, mert már a
kaput verik! – unszolta ingerülten a máskor alázatos és tisztelettudó Sebő.
Az apáca elcsoszogott, de a mindenes még ki sem ért az épületből,
amikor reccsent a kapu, s az egyik szárnya kifordult eresztékeiből.
Fegyveres férfiak hatoltak a klastrom kertjébe, duhajmód káromkodva, a
helyet nem tisztelve, és döngő léptekkel az épület bejárata felé tartottak.
Sebő hasztalan igyekezett útjukat állni, mert a mécset is kiverték a kezéből,
és egyszerűen a falnak penderítették.
– Hol az a boszorkány? – hörögte az egyik, és Sebő zavarában a lehető
legrosszabb feleletet adta.
– M… m… melyik, uram?
Amaz megtorpant, döbbent képpel bámult Sebőre, aztán kitört belőle a
részeg röhögés.
– Még hogy melyik! Hallottátok, barátaim? Azt mondja ez a birka, hogy
melyik! De milyen igaza van! Mert akad azért itt még boszorkány… Csak
most az az egy érdekel minket, akit itt bújtattok!
– Jó uram, nincs itt olyan pokolbéliből egy se! – kiáltotta Sebő, mire úgy
pofon vágták, hogy a falnak tántorodott, aztán lecsúszott a kövezetre. Már
csak nyögdécselni tudott, hogy ez itt megszentelt hely…
A fegyveresek – valamennyien a Kőszegiek famíliájából – egyszerűen
benyomták az ajtót, de akkor szembetalálták magukat Erzsébet
hercegnővel, a klastrom főnökével. Mögötte állt Margit, és egy harmadik,
fiatalabb soror. A hajukat fityula fedte, és kezüket a köntös ujjába rejtve
összekulcsolták.
Hogy a címe tette-e, vagy Erzsébet kemény kiállása, esetleg az, hogy
nem ijedt meg a részeg uraktól, nem lehet tudni, ám tény, hogy amazok
alaposan visszavettek a duhajkodásból; hanem aztán ismét megjött a
hangjuk.
– Add ki nekünk azt a kun boszorkányt, és már itt sem vagyunk! –
kezdték, és Erzsébet a fejét felszegve, higgadtan válaszolta:
– Boszorkány ezen a szent helyen szemvillanásig sem maradna életben!
Ennyit sem tudtok? Hamuvá porladna boldoggá avatott nővérünk, Margit
soror szellemének állandó jelenlététől, aki most is itt van, és
megbotránkozva álmélkodik kelmetek Bárdolatlan viselkedésén.
– Nekünk csak az a kun boszorka kell! – hörrent egy kapatosabb a
szószóló mögött, aki nem fogta fel teljes egészében Erzsébet hercegnő
szavait. – Aztán itt sem vagyunk. Add ki, a többi a mi dolgunk!
– E szent falak között mindenki védelmet élvez, ha a lelke tiszta! – vágta
rá Erzsébet. – Mit akartok? Átok alá vettetni? A megszentelt helyek ilyen
viselkedést nem tűrnek! Elhagyjátok e minutumban a klastromot, ahová
fegyverrel törtetek, vagy szembenéztek az igazságos ítélettel? Amit tesztek,
azért lógni is lehet!
– És azt ki szabhatná ki ránk, he? – csattant egy újabb hang. – Talán
bizony te? Csak vigyázz, mert érted is eljövünk maholnap!
Erzsébet nem szólt, csak hármat tapsolt. Lépések dobbantak odakint, és
az ajtóban megjelent négy itáliai katona, Izabella testőrségéből; másik hat
pedig a legközelebbi belső helyiségből lépett a folyosóra, aztán
megkerülték a nővéreket, és keményen megvetették a lábukat. Tíz a négy
ellen…
Erzsébet nem szólt, csak várt. Az urak a fejüket forgatták, és ingerülten
pislogtak a kivont kardokra meg tőrökre.
– Mióta lakik zsoldos katona a kolostorokban? – hörögte feldúltan a
vezetőjük. – Mióta van ez errefelé szokásban?
– Amióta a védelmünkre rendelt vitézeket visszahívták, és amióta a
hozzátok hasonlók nem bírnak magukkal – felelte Erzsébet. – Kénytelen
voltam Izabella királynéhoz folyamodni némi támogatásért. Nos, urak?
Most már szépszerével távoztok, ugye? – Erzsébet magabiztos hangja és az
arca elszántságról árulkodott. Kezeit ismét összekulcsolta a köntöse
ujjában, és sorra vette az arcokat. – Eredjetek innen, urak! Ha rögvest
távoztok, nem teszek panaszt felséges öcsémnél. És több előnyt is
kovácsolhattok egy ilyen okos elhatározásból.
– Mégpedig? – reccsent az egyik. – Miféle előnyt?
– Megmarad az életetek. Kimehettek innen békével. Ha másként
döntötök, meghaltok itt helyben, mégpedig igen gyorsan. De a várfal
bitóján mindenképpen, csak sokkal lassabban, mert a fajtátoknak nem jár ki
a kíméletes pallos.
– Így beszél a Kétszívű nővére – mordult a másik. – Menjünk! De ne
akarjátok, hogy visszajöjjünk!
– Semmi kétségem felőle, hogy velünk ugyanazt tennétek, mint annak
idején Béla herceggel – sziszegte Erzsébet. – Hogy feldúlnátok akár a teljes
klastromot! Boszorkányt kutattok? Itt, amikor magatok vagytok a sátán
küldöttei? Takarodjatok! Az ördög lovagoljon a hátatokon, pokolfajzatok!
Az olaszok elég jól tudtak magyarul ahhoz, hogy egy lépéssel előbbre
pattanjanak; aztán egyikük úgy mellbe taszajtotta a vezért, hogy hanyatt
zuhant ki az ajtón, ahol lándzsák meredtek a hasának. Mire észbe kaptak, az
itáliaiak minden fegyverüktől megfosztották és kirugdosták őket a betört
kapun.
 – Mi lesz most? – kérdezte Margit soror pityeregve.
– Semmi – felelte a hercegnő. – Kialusszák magukat, és holnapra
másként látják ezt az egészet. Legszívesebben belehajíttattam volna őket a
Dunába, hogy hamarabb kijózanodjanak. Az a fontos, hogy nem történt
semmi jóvátehetetlen. Igaz, nővérem?
– Történhetett volna – jegyezte meg a fiatal apáca Margit soror mellett.
– Tudom, Édua – mondta a hercegnő. – Magam is bizonytalan voltam a
kimenetelében. Ezért is tartottam magamnál ezt… – vonta ki a kezét a
köntös ujjából, és jobbjában megcsillant egy hosszú kés félelmetes pengéje.
– Jézusom! Húgom, ezt azért mégsem… – suttogta Margit.
– Ki védett volna meg, ha a katonák nem állnak mögöttünk? – kérdezte
Erzsébet.
– Segíts magadon, az Isten is megsegít – tette hozzá Édua, és mutatta,
hogy az ő köntösujjában is kés rejtezett.
– Nem maradhatsz tovább a klastromban! – mondta neki Erzsébet. –
Akármikor ránk törhet egy nagyobb csapat. Én is a bögyükben vagyok,
húgom, nemcsak te…
– Nem megyek vissza, míg nem beszéltem Izabellával!
– Akkor se itt várd meg Lászlót! Tudok egy alkalmasabb helyet.
Azzal Erzsébet hercegnő Sebőt szólította, és arra utasította, hogy rögvest
keljen át a budai partra, és hozza át Berényt.

❈❈❈
– A felséges úr nem véletlenül tiltotta neked, hogy Budavár környékére
gyere – magyarázta Berény Éduának, akivel a kettős sziget északi felének
oldalán egy csónakra vártak. – Kérlek, hallgass rám! Meg se próbálj
ellenkezni a királlyal! Amit akarsz, annak nincs sok értelme, viszont
életveszélybe sodornád magad. Azt hiszed, ma éjszaka véletlenül akartak a
klastromból kivonszolni? Ismered a kunok ellenségeit! A hajadnál fogva
cibáltak volna végig, hogy egy darabig ketrecben mutogassanak, mint
boszorkányt, aki megrontotta őfelségét, majd hagynák, hogy éhen pusztulj.
Tudod, mit eredményezne mindez? Újabb háborút!
Édua türelmesen hallgatta az öregembert, és gondolatban igazat is adott
neki. Berény, miután Erzsébettől és Margittól megtudta, mi lesz valójában a
dolga, változtatott eredeti elgondolásán, s úgy akarta a Nyúl-szigetről
elvinni Éduát, hogy arról a révészek se tudjanak.
 – Azt akarja Erzsébet, hogy vigyél fel a Pilisbe – mondta higgadtan Édua,
aki még mindig az apácák öltözékében üldögélt az öreg mellett, egy
fatörzsön. Ki tudja, honnan görgette a Duna a korhadó tölgyet, amelynek
letöredeztek az ágai, és elveszítette kérgét? – Csakhogy én nem akarok
veled menni se oda, se máshová.
– Akkor mit akarsz? – morogta dühösen Berény. – Csöppet sem érdekel
az életed, a biztonságod? Minek kísérted a sorsod? Ne hidd, hogy te
mindent képes vagy túlélni!
– A sorsom, azt mondod? Hogy miért kísértem? Nézd ezt az állatkát,
bátya! – felelte Édua, s felemelt a földről egy üres kagylóhéjat. – Már csak
a háza maradt, és ami benne élt, az eltűnt. Ő talán tudta, mi történik vele?
Én legalább tudom, kiben bízhatom, és kit kerüljek el. Kár, hogy nem hiszel
nekem, amikor kijelentem, hogy valóban nem félek. Sem az efféléktől, akik
éjjel betörtek a klastromba, sem pedig másoktól. Végbe akarom vinni, amit
elhatároztam! Azt hiszed, csakis az én javallatomra született az elgondolás,
hogy beszéljek a királynéval? Olyan kun bölcsek elméjében fogant meg,
akikre az egész közösség hallgat. Akkor is beszélek Izabellával, ha leszakad
az ég! Azt mondd, akarsz-e segíteni ebben, vagy sem! Ha nem, akkor hagyj
békén! Megállok a magam lábán! A családom soha semmitől sem félt.
– Nem a félelemről van itt szó, te leány… Eh, nem értesz te semmit!
Kinyújtóztatta a derekát és a lábait, aztán hosszú tőrt rejtő botjára
támaszkodva előredőlt, s oldalvást fordulva Édua arcát vizslatta. „Micsoda
eltökéltség, micsoda erő! Ő kellene királynénak László mellé” – gondolta.
De vajon mi lenne abból? Fölgyulladna az ország, és a tűz mindent
elhamvasztana.
Berénynek semmi baja nem volt Izabella királynéval – sőt még sajnálta is
a nápolyi királyleányt, mert látta, mennyire mellőzik, mily sokat van
egyedül, hiszen az a néhány társalkodónő és hímzőleány, aki megosztotta
vele a mindennapokat, nem segített a gondjai megoldásában. Ugyanígy nem
jelentettek valódi társaságot a körötte dongó, haszonleső itáliai és francia
lovagok és egyéb urak, ahogy a papi személyek sem.
Berény látta már, hogy valójában milyen is a dühös Édua. Olyankor
villog a szeme, szép arcvonásai megkeményednek, és mindenki menekül a
haragja elől, a szolganép csakúgy, mint rokonsága alacsonyabb rendű tagjai.
Ám azt is észrevette, hogy a kun szépség sosem veszítette el a fonalat, és
nem vagdalkozott cél nélkül, hiába ragadták el az indulatok.
Következetesen tartotta magát elgondolásaihoz, és azokból jottányit sem
engedett.
Most pedig a királynéval akar beszélni! De éppen ő, László ágyasa? A
magyar urakat sosem érdekelte, hogy Édua ennél jóval többet jelent a király
számára. Mandola talán a szó pontos értelmében vett ágyasa, ahogy
Köpcsecs is – mindketten gyönyörű kun leányok, akiknek külsejében és
lelkében élénken csillog a távoli Kelet: az a világ, ahová talán már soha
nem mennek vissza, hiszen azokat a földeket mások birtokolják.
Fordult a világ s vele az idő, és a kunság számára nem éppen a legjobb
irányba – Berény ezt már számtalanszor meghányta-vetette magában.
Figyelte a túlsó partot és a folyót, ahol lassanként meg kellett jelennie
annak a pazándoki27 csónakosnak, akihez Elenit futtatta hajnalban egy
szolgával…
Nem értette, miként és miről beszélhetne Édua Izabellával. Két teljesen
különböző nő, másféle neveltetéssel és felfogással. Izabella eddig még
sosem hallhatott jót Éduáról.
Miféle közös téma lehet az, amiről ez a két nő szót válthatna?
Berény tapasztalatból tudta, hogy a kunok egy ideig nem fogják
megemészteni a vereséget. Eddig is komoly belső viták kaptak köztük
lángra, mert aki nem vett részt a csatában, a nemzete elárulásával vádolta
Alpra fiait és a többieket, akiknek László király immáron megbocsátott – ők
viszont ennek ellenére árulónak vélték azokat, akik nem csatlakoztak a
lázadáshoz, és a legenyhébb kifejezés, amit rájuk sütöttek, a király kutyája
volt.
Sok itteni kun követte a Duna másik felére, Eltimir fejedelemségébe a
csatában megtépázott, a halál és a fogság elől menekülő kunországi hadakat
– jó néhányuk még a családját is sorsára hagyta. De akik eddig is László
király pártján álltak, most a teljes kun összefogásban látták a felépülés
egyetlen útját. Berény azonban azt is tudta, hogy mindent a maguk módján
értelmeznek. Hallotta, hogy véres belső leszámolások gyérítik a
magyarországi kunokat – a pusztai nép mindig is önmaga rendezte az
efféléket, és megőrizte a titkokat.
– Tegyük fel, hogy teljesítem, amit kérsz – fordult Éduához Berény. – De
nem vagyok mindenható. Én sem tehetek meg mindent. Tudnod kell, hogy
az életeddel játszol, és ez nem puszta figyelmeztetés. Azt hiszed, valóban
ismered a magyarok vélekedését rólatok? Nem gondolnám, hogy tisztában
vagy vele.
 – Amit tudnom kell, azt tudom – makacskodott a nő. – Ne hidd, hogy
felkészületlenül jöttem! Azzal is tisztában vagyok, hogy miért gyűlt egybe
ekkora sereg a magyaroknál erre a csatára.
– Mert azt mondják, idegen test vagytok ebben az országban, és azok is
maradtok. Lássuk be, ti is jócskán tettetek annak érdekében, hogy így
alakuljon. A magyarok többsége átkoz benneteket – felelte Berény, aki
azonban érezte az apró rezdüléseket Édua viselkedésében, és nem akarta
fölösen feszíteni a húrt, így aztán higgadtabban folytatta: – Tudod, leány,
hány meg hány alkalommal ültem a néhai Béla királlyal és Margit nővérrel,
valamint más bölcs egyházi és világi emberekkel ennek a szigetnek a
partjain, ugyanígy egy fatörzsön? Jó pár évtized elszelelt fölöttem, de
minden egyes napon gyűjtöttem a hasznos tudást. A szél akkoriban is
ugyanígy szaladgált a fák lombjain, az ősz megszínezte az erdőket, a
vizafogók ugyanilyen lelkesedéssel állították a vejszéket, mint ma… De
semmi nem ugyanaz már. Azt mondod, a királynéval akarsz beszélni…
– És fogok is – vágott közbe határozottan Édua.
– Jól van, fogsz. Ezt is megoldom neked. Beszélhetsz a királynéval! De
jobban örülnék, ha előbb valaki mással váltanál szót. Egy vak öregemberrel,
aki már örök homályban él, de sosem zárkózik el senki és semmi elől.
Olyasmit tud, amit más nem. Látja a jövendőt.
A sziget északi végétől jó öt nyíllövésre az ártéri nádas mellett feltűnt
egy lélekvesztő. Az öregember összehúzott szemmel figyelte, és halkan
megjegyezte:
– No jönnek már…
A csónak utasai közül az egyik evezett, a másik csak ült a farában. A
Duna sodrása a szigetek és a part közti szűkületekben jócskán felgyorsult,
ezért a csónak áttért a szigeti oldalra, hogy pontosan előttük fusson
fövenyre egy limányban, ahol a víz csaknem állt, lehullott leveleket
forgatva.
A csónakos – napégette képű, széles vállú atyafi – egy utolsó, erőteljes
csapással a lapos partra csúsztatta a tőkét. A csónak farában ülő nő
felegyenesedett, és az ingatag jószágból ügyesen a partra szökkent.
– Ő Eleni – mondta Éduának Berény. – Hektór unokám felesége, és a
királyné kedvelt bizalmasa. Ha valaki segíthet neked, hát ő egészen
biztosan. Csak ne feledd, hogy ő is az életével játszik!
– Hallottam rólad – fordult Édua Elenihez. – Csakis jót. Hektór kiváló
férfiú. Becsüld meg!
 Eleninek mindig is vegyes gondolatai voltak a király kun szeretőjéről.
Csak bólintott, és a csónak aljából egy bőrzsákot emelt partra.
– Mi most magatokra hagyunk benneteket, nagyapa – mondta Berénynek.
– Igyekezni fogunk!
Azzal a két nő eltűnt a bokrok között, a százados fák rejtekén. Berény
kifizette a pazándokit, aki leült a csónak orrára, kenyeret meg szalonnát vett
elő, és falatozni kezdett. Berény még az ő nagyapjának volt cimborája, a
boldogult Béla király idejében.
Vízi, lápi, pusztai embereknél nem szokás a sok beszéd. A csónakos is
csak mutatott egy falást az öreg felé, aki elvette, és némán rágcsálni kezdte.
Halkan reccsentek a földre hullt, száraz ágak, majd a bokrok mögül
kilépett a két nő. Édua a magyar udvarhölgyek mályvaszín öltözékét viselte.
Egész alakját fedte a rokolya, és haját az előkelő magyar nőknél megszokott
formára igazította Eleni.
De az arcát sűrű fátyolselyemből való orton28 fedte, amelyet Eleni nagy
gonddal tűzött hollófekete hajára. A kavicsot söprő, felcsippentett rokolya
alól kivillant a piros, hegyes orrú, finom mívű selyemtopán.
Mind a négyen elhelyezkedtek a ladikban, és a csónakos evezni kezdett,
egyenest a Duna jobb partjának rekettyéssel szegett széle felé, ahol a
nádasban megannyi járat vezetett, amelyet csak a helyiek ismertek.
Odaát egy görbén nőtt, víz fölé hajló fűz alatt telega várakozott, és Eleni
szolgája segített a hölgyeknek partra szállni.
– Nem akarom, hogy bármi bajod legyen abból, amiért ilyen segítségre
kérlek – mondta Édua Eleninek. – Úgy intézd, hogy rólad ne tudjon senki!
– Ha ezt úgy érted, ne kísérjelek el a felséges asszonyhoz, hát tudd, hogy
eszem ágában sem volt ezt tenni. Elviszlek egy olyan hölgyhöz, aki ismer
téged, és talán te is őt. Ő biztosan bejuttat a királynéhoz, sőt el is kísér. De
vigyázz, mert nagyon okos! Elvárja, hogy kellőképpen elmagyarázd neki,
miért ez a különös látogatás a palotában!
A telega végigzörgött a nádas egyenes töltésútján, melyet századévek
formáltak és érleltek süppedős lápból keményre, hogy szekeret és jószágot
egyaránt elbírjon, aztán Ó-Buda várának kapusánca előtt Berény magára
hagyta a két nőt. A szolga mellé felpattant a bakra egy másik, aki szablyát
és lándzsát hordott, és nem kérdezett semmit, csak szótlanul ült Budavárig.

❈❈❈
Édua még sosem járt a várban, a dunai királyi kikötőben vagy az
alsóvárosokban. Ekkora merészséget, hogy személyesen jelenik meg a
várban és a polgárvárosban, csak azok feltételeztek volna róla, akik igazán
ismerték.
A telega a ferenciek Szent János-templomának oldalánál állt meg, aztán a
szolga lesegítette a hölgyeket. A budavári utcákban ily korai időben is
sokan jártak, és a templomok környékén koldusok lézengtek, háborús
nyomorékok gubbasztottak, akik néha mankóikkal kopogva a kúthoz
indultak.
A templommal szemben állt az a szép épület, amelyet a nemrég elhunyt
Majs magiszter vásárolt, hogy budavári tartózkodását kényelmessé tegye
fiatal felesége, Szibilla és önmaga számára. Széles kapualjon keresztül
lehetett bejutni; a kaput mindig zárva tartották, s ha látogató érkezett, a
szolga csak a rajta lévő kis ajtót nyitotta ki, amelyet olyan alacsonyra
vágtak, hogy a belépő személynek le kelljen hajtania a fejét.
Egy idős szolga kukkantott ki a kapura vágott tenyérnyi ablakon, majd
egy szolgálóleány felvezette a hölgyeket a kőlépcsőn az emeleti szintre.
– Asszonyom türelmeteket kéri. Nem számított ily korai látogatásra. Azt
üzeni, foglaljatok helyet – mondta a szolgáló, és kinyitotta a vendégfogadó
helyiség ajtaját.
Szibilla háza visszafogott előkelőségről árulkodott. Odabent minden
csendes volt, talán még mindig tartott a gyász, pedig csaknem másfél
esztendeje volt, hogy Majs úr eltávozott. A helyiség falaira az ősz
közeledtével ismét felkerültek a keleti szőnyegek, hogy a kinti hideget kissé
visszatartsák, de a falba épített kandalló még sötéten ásított. A két ablak
közti falon feszület lógott, mutatva, hogy a ház gazdája keresztény, még ha
kun vér csordul is az ereiben.
Vaskos, gyalult vörösfenyőből készült a szögletes asztal, és nyolc nehéz
szék állt körötte. A fát megbarnította az idő, de a székeket sötétzöld
selyempárnák varázsolták kényelmesebbé, magas támlájukon pedig ott
díszlett a családi címer. A félig fedett kinti folyosón, ahonnan a hátsó kertbe
láthattak, többször is siető léptek koppantak, és dübörgött a hátsó falépcső.
Az íves ajtó rézkilincse kisvártatva megmozdult, és belépett a helyiségbe
Szibilla asszony. Édua és Eleni felálltak, és főt hajtottak.
– Nahát, Eleni! – üdvözölte őszinte örömmel az előkelő hölgy a királyné
bizalmasát. – Örülök érkezésednek. De mondd csak, mi lehet oly sürgős,
hogy ezen a korai órán keresel?
 Aztán Éduára pillantott, aki nemcsak fellebbentette arca elől a fátylat, de
le is emelte.
– Ah! Vagy úgy… – mondta meglepetten Szibilla. – Eljöttél Budára,
Édua? Nem kis bátorságra vall.
– Úgy érzem, Szibilla asszony, nem örvendesz nekem – mondta Édua.
– Erről szó sincs. Ugyanaz a vérünk. László választott téged, én pedig
tisztelem az akaratát. – Mindhárman helyet foglaltak az asztalnál. –
Mondjátok el, miért jöttetek! Miben segíthetek?
– Édua a felséges asszony elé akar járulni – felelte Eleni.
– Mármint… személyesen? Ez eszement őrültség. Tudom, hogy Izabella
még nem látott téged, de ez semmit nem jelent, mert a palotában
ismerhetnek páran. Bár ez az öltözék elsőre… nem olyan rossz. De miért
kísérted a sorsot? Kíváncsi vagy arra, milyen a királyné? Fiatal, vékony
alkatú és halovány bőrű… szomorú szemű és még szomorúbb arcú… A
kíváncsiságod számomra érthető, hiszen bizonyos tekintetben vetélytársak
vagytok.
– Igazad van, mert erre is kíváncsi vagyok… de csak másodsorban –
felelte Édua. – Azért kerestünk fel, mert te és én valahol rokonok lennénk.
– Roppant távoli ez a rokonság, Édua – felelte a fejét ingatva Szibilla. –
A kunságunk köt össze minket. Mondjátok, mit szeretnétek!
– Először azt gondoltam, én lehetnék az, aki beviszi Éduát a felséges
asszonyhoz, és kihallgatást kér tőle – szólt közbe Eleni. – De rájöttem, hogy
nem megy.
– Nagyon okosan gondoltad – mondta Szibilla. – És miként mutattad
volna be? Mit mondtál volna, miért akar vele beszélni? És különben is…
elmondanátok végre a pontos okát?
Édua nyílt és egyenes szavakkal szólt, és Szibilla nem is vágott közbe.
Az arca mindvégig érdeklődő és komoly maradt, és Eleni már tudta, hogy a
szép özvegy döntött a segítség dolgában.
Mikor Édua befejezte, Szibilla bólintott, s így szólt:
– Beviszlek magammal Izabellához, mégpedig úgy, ahogy látogatni
szoktam őt. Csak magamat jelentem be, mert akkor egészen biztosan nem
lesz jelen más. Te és én meg tudjuk győzni arról, amit szeretnél, Édua, de
nem járulhatsz elébe ezen a néven. Még azt is el kell felejtened, hogy ki
vagy! Más nő bőrébe kell bújnod! Előkelő, délvidéki nőébe, és ezt majd
kitalálom, bízd csak rám! Te csakis azzal törődj, nehogy eláruld magad! De
ma még nem megy. A királyné két napra elhagyja Ó-Budát, hogy a
ciszterciek szentkereszti klastromában imádkozzon Gertrudis királyné
sírjánál. Ám a következő napon meglátogatjuk. Te pedig – fordult Elenihez
– csak azzal törődj, hogy Éduát senki ne ismerje fel!
Miután Eleni és Édua távoztak Szibillától, egy közeli házhoz hajtattak.
– Ez a mi budai házunk – közölte Eleni. – Hektór örülne neked, ha
idehaza lenne… Itt kell maradnod! Tudod, miért állt rá Szibilla a
támogatásra? – kérdezte Éduát, miközben a kétkerekű bezörgött a kövezett
bejárón, és a kapu döngve becsukódott.
– Nem – felelte Édua.
– Azért, mert Erzsébet hercegnőt húgaként szereti, Margit soror pedig az
édesnővére. Ha ők bíznak benned, neki semmi oka ennek ellenkezőjére. De
egy pillanatra se feledd, hogy Szibilla inkább Izabellának a barátnője!
Édua tudomásul vette Eleni szavait, és elfoglalta a kis szobát, amelyben
csak egy szűk ágy, egy asztal és két szék volt, s az ablak alatt egy üres
koporsóláda, ahová a vendég a holmiját pakolhatta.
Eleni maga hozott neki reggelit, együtt is étkeztek, és ellátta mindennel.

❈❈❈
A klastrom kápolnájának apró ablakán a pirkadat csak később szökött be.
Odakint még a fülemüle csattogott, és a rigók messze hangzó énekszóval
tárgyalták az éjszaka eseményeit. A fülemüle az ablakpárkányra szállt,
elmélyülten igazgatta egyszerű, szürke tollruháját, aztán egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt.
Odabent halkan nyikordult a kápolna ajtaja, és gyertyafény szaladt végig
a kőfalak mentén. A madárka a párkányon szárnyat bontott, és ijedten
felrebbent a girbegurba tölgy ágára.
Egy atya és egy apáca lépett a kápolnába. Az idős pap helyet foglalt egy
megbarnult széken, az apáca pedig letérdepelt az oltár egyetlen lépcsőjére,
és összekulcsolta a kezét.
– Bocsánatodért esedezem, atyám – kezdte suttogva az apáca –, hogy ily
korai órán arra kérlek, gyóntass meg.
– Oly nagy hát a bűnöd, amit képtelen vagy magadban tartani? Látom, a
ciliciumot is viseled.
– Csak ma éjjeltől, atyám – felelte az apáca, aki nem volt már fiatal.
Karikás, beesett szeme arról árulkodott, hogy napok óta nem aludt
rendesen. – Bűnös vagyok, atyám, a hallgatás vétségében. Engedd, hogy
meggyónjam!
– Hallgatlak, leányom!
– Atyám! Az elsők között tudtam meg, hogy főnökasszonyunk
beeresztett ide egy olyan bűnös nőszemélyt, aki ugyan magán viseli a
kereszt jelét, de sosem élt annak szellemében. Krisztusi hite csak álca,
máskülönben pogány ő, mint a fajtája. Bűnös vagyok, atyám, mert nem
akadályoztam meg, hogy megszentelt hajlékunkba tegye tisztátalan lábát, és
lelke mérgezze az üdvözítő hit követőit. Pedig már három hete, hogy
megérkezett…
– Várj csak, leányom! – állította meg a gyóntató pap. – Ha pontosan
megneveznéd, kiről beszélsz…
– Arról a kun szajháról, atyám – vágta el a szavát az apáca, és égő
szemmel nézett rá.
– Úgy? Tehát kun? – döbbent meg a pap. – Egy kun asszony bejött ide?
– Nemcsak bejött, de több napig itt is lakott.
– No de akkor is… azt a szót, amit az imént használtál rá, kérlek,
mellőzd! Ki ne mondd többé e megszentelt helyen!
– Bocsánatodat kérem, atyám, de hát… ez a puszta igazság. És vallom,
hogy bűnös vagyok, mert a fejemben bűnös gondolatok forogtak a
főnökasszonyunkról.
– Erzsébet nővérről? Remélem, nem arra gondolsz, hogy… te és ő…
– Jaj, dehogyis, atyám! Ily ocsmányság meg sem fordulna a fejemben…
– mondta az apáca kétségbeesett arccal. – Amire gondolok, nem más, mint
egy vád. Vádolom a főnökasszonyt az istentelen kunok támogatásával,
segítésével. És már régtől vádoltam, de mindig csak magamban. Bűnöm,
hogy nem szóltam róla senkinek, hanem inkább eltűrtem, hogy ő is bűnös
cselekedetekkel mocskolja be magát. Az a nő pedig, akinek menedéket és
szállást adott a klastromban, a felséges úr ágyasa. Néhány napja egy éjjel el
akarta vinni tőlünk néhány kapatos úr, de a főnökasszony beöltöztette őt is
apácának, hogy elrejtse előlük. És ez a nő ott állt Margit nővér mellett,
akárha ő is egy lenne a mi Megváltónk felszentelt menyasszonyai közül…
A pap egyre komorabb arccal figyelte az apácát, aki igazából már nem is
gyónt, sokkal inkább elébe öntötte azt, ami a lelkét nyomta.
– Feloldozlak – jelentette ki gyorsan az atya, mert minél előbb túl akart
jutni e szokatlan gyóntatáson, ami kezdett kellemetlenné válni számára. –
De ezt ne vedd bűneid alóli felmentésnek, mert semmit nem követtél el.
Nem vagy te bűnös, leányom. Ám nem is tudhatod, hogy főnökasszonyod
mit miért tesz, igaz? Az ő szívében is ott lakik a könyörület, lehetséges,
hogy éppen segítenie kellett annak a szegény, bűnös léleknek…
– Akkor most mit tegyek, atyám? Viseljem a ciliciumot, böjtöljek,
valljam meg közösségünk előtt gondolataimat?
– Nincs okod vezeklésre – felelte a gyóntató. – Most pedig figyelj rám,
leányom! Imádod-e Istent, a te Uradat és parancsolódat teljes szívedből?
– Hát persze, atyám! Hogyan is kérdezhetsz ilyent…
– Hiszed, hogy mindennek oka van, amit egyedül csakis ő tudhat?
– Hiszem. Soha nem is hittem mást.
– Akkor arra kérlek, hogy amit tudsz, azt tartsd magadban! Senkinek ne
szólj róla, és ne is éreztess a nővérekkel semmit. Az a nő pedig… akiről
szóltál… lehet, hogy nem a legtisztességesebb életű. De tudnod kellene,
hogy a sors szeszélye folytán valamiféle szerepe lehet a politikában,
mégpedig felséges urunk oldalán. Egy okkal több, hogy hallgass! Ne
kutasd, hogy mit keresett itt, és ne akarj többet tudni annál, mint amit Isten
kegyelméből jónak látnak rád bízni! Megértettél engem, leányom?
– Igen, atyám. Nem akarok bajt senkinek…
– Azt nagyon is jól teszed. Most, hogy a felséges úr győztesen tér meg a
pogányokkal vívott csatából, nem hiányzik senkinek egy újabb máglya,
amelynek tüze éppen ebből a klastromból csap fel. Menj békével, és ne
sanyargasd magad, mert nincs miért!
Az apáca némán keresztet vetett, a pap pedig atyaian megsimogatta
vézna vállát, majd mikor a nővér felegyenesedett, kezét önkéntelenül a
derekára szorította, ahol a cilicium a bőrébe mart.
A pap később átgyalogolt a hídon a sziget északi végébe, ahol az érseki
lak állt. Lodomér már végzett a kora reggeli ájtatossággal, és barátságosan
fogadta.
– Ma várom ide a váci, az egri és a veszprémi püspököt, aztán még a
győrit… – jegyezte meg nagyot szusszanva. – Valamennyien jelen akarnak
lenni a hálaadó misén. Őfelsége két nap múlva várható, így szólnak a hírek.
– De valaki már az egyháznagyokat is megelőzte, érsek atya – mondta a
pap. – Ott lakott a klastromban heteken át…
– Tudok róla – jegyezte meg Lodomér. – És azt mondom, nincs is ezzel
semmi baj.
– Nincs?
 – Nincs. Egy ilyen kiemelkedő győzelem után efféle apróságon ne
akadjunk fent, Anselmus testvérem. Meg aztán te is tudod, hogy Istennek
hála, más szelek fújnak. A király három esztendeje belefogott valamibe,
ami a trón megszilárdítását célozta. Akkor még kissé talán félreértettük, de
hát mi is csak emberek vagyunk. Mostanra tudjuk, miért nem sikerült
előbbre lépnie, és levontuk a tanulságokat, de most úgy vélem, eljött az idő,
hogy folytathassa. Mi pedig segítsük ebben, testvérem.
– Összebékültetek… – mondta csöndesen Anselmus.
– Igazából nem is vesztünk össze… Az ifjú király belátta, hogy miben
vétkezett, és tudja, mit kell jóvátennie. Persze ez nem megy egyik napról a
másikra, és erről már a legátust is próbáltam meggyőzni; de ha lassan is,
előbbre jut az országos ügy. Így hát hagyjuk most az efféle dolgokat, mint
annak a kun nőnek a megjelenése, s ne avatkozzunk őfelsége dolgaiba.
Majd annak is eljön az ideje, hogy jobb belátásra bírjuk.
– Igenis, érsek atya. Bölcs tanácsaidhoz tartom magam – felelte főt hajtva
a pap, Lodomér pedig hellyel kínálta az ablak előtti karszékek egyikében.
– Tudod, a legátus érkezése nem éppen szerencsés időpontban történt, és
hát ő sem értette meg teljes egészében az itteni viszonyokat. De most azt
tapasztalom, Anselmus, hogy az olyanok, mint te meg én, és még jó
néhányan a papok közül, valóban áhítjuk, hogy tiszta lappal induljunk
őfelsége ügyeinek kibogozása és rendbetétele dolgában. Kétséged se
legyen, László király valóban rendet akar az országban. Talán nem mindig
egyezik az elgondolásunk, gyakorta más módszert követ, de Isten azért
adott nekünk értelmet, hogy higgadtan meghányjuk-vessük a teendők
mikéntjét. Csakis ily módon lehet előbbre jutni, és ha így teszünk, a
Lateránnak és a külhoni fejedelmi udvarok politikacsinálóinak egyként el
kell ismerniük az itt folytatott munkát – mondta az érsek, majd felállt, és
díszesen faragott ládájához lépett. – Ezt a levelet Nápolyból kaptam –
mutatta a pergament. – Azt írták benne, hogy Márton29 pápa, aki tudvalévő,
hogy más hozzáállással viseltetik az itteni ügyek iránt, mint az égbe
távozott Miklós, nagyon hamar levelet fog küldeni László királynak.
Mégpedig igen okos és útmutató levelet. Nem támadja majd, inkább
barátságáról és segítőkészségéről tesz benne tanúságot. Mi több, hajlandó
lesz elismerni László országos főkegyúri jogát.
– Ez nagyon más, mint amit a legátus szorgalmazott – mondta a pap.
– Ez kell most, Anselmus! – jelentette ki az érsek, és színpadiasan
széttárta a karját. – Ez kell! Ilyen levelek, ilyen figyelem László iránt a
Lateránban! Kérlek, mondd el annyi testvérünknek, ahánynak csak tudod,
hogy emelkedjenek felül a kicsinyes érdekeken, és álljanak ellen, ha
némelyek ígéretekkel környékeznék őket. Valami új indul most, amiben
nekünk egyként kell megtalálnunk a helyünket, széthúzás nélkül! Nem
kereshetünk elő újabb ellenségeket, Anselmus. A bárók… nos, tudjuk
milyenek, és azt is, mit gondolnak, miként vélekednek. De ők e nép
főnemessége. Nélkülük nem megy semmi. Engem egyetlen cél vezérel…
– Éspedig, érsek atya? – kérdezte az idős pap.
– Az, hogy a királyt hozzásegítsük ahhoz a szerephez, amelyet valójában
sosem tudott betölteni, pedig kezdettől fogva kellett volna. Az okokat
valamennyien ismerjük.
– Gyermek volt még, amikor trónra lépett…
– Léptették! – mondta az ujját figyelmeztetően felemelve az érsek. –
Léptették, Anselmus. A Gutkeledek.
– Igen, így pontos. De tartózkodott mellette régens és nevelő.
– Kun származású anyja és Gutkeled Joachim – jegyezte meg Lodomér,
hangjában lekicsinyléssel. – Kezdettől rossz irányba mentek a dolgok
Lászlóval. Nem hagyták uralkodni, s gyermekként nem tehetett ellene
semmit… De később sem hagyták, és ez a nagyobb baj.
– Összeveszett az egyházzal… – csusszant ki Anselmus száján.
– Kétségtelenül ezt tette – felelte Lodomér. – De el kell ismernünk, hogy
mi is rosszul álltunk hozzá. Változtak az idők, nekünk pedig el kell
döntenünk, hogy akarjuk-e magyar főkegyúr alatt Istent szolgálni, vagy
hagyjuk, hadd verjék le honi ellenségei. Az egyháznak bölcsnek kell
maradnia, nem így véled?
– Mindenképpen Isten útmutatásai szerint kell ténykedniük, mert ez az út
visz a helyes irányba – felelte a pap.
– Tudod, Anselmus – folytatta Lodomér –, mily sok éjszakán töprengtem,
vajh’ képes lennék-e különbséget tenni némely magyar főnemesek és a
kunok vagy éppen a tatárok között? Miben különböznének? Talán abban,
hogy a magyar urak keresztények? Vagy inkább csak teli torokból
harsogják, hogy azok? Kétségtelen, hogy csordult a fejükre szenteltvíz.
Jártál csatában, testvérem?
– Többször is, érsek atya – döbbent meg a kérdésen Anselmus. – Miért
kérded?
– Mert akkor ismered a csaták természetét. Tudod, miként részegíti meg a
vér szaga és látványa a legájtatosabbakat is. Amennyiben a maguk
gyarapodásáról van szó, azért ugyanilyen vehemensen szállnak síkra, saját
véreikkel akár… Az a célom, hogy a magyarok királyából igazi uralkodó
váljék, akit senki nem mellőzhet, és belülről sem támadhat. Igazi
uralkodóvá kell őt tenni, testvérem, ez a legfőbb! Olyanná, aki méltó arra,
hogy az európai nagy uralkodócsaládok elfogadják. Mert most nem ilyen.
Még nem! Rajta nem csiszolni kell, hanem gyökeresen alakítani. A Laterán
is ezt várja tőlünk. Még a csata előtt felajánlottam őfelségének a magyar
egyház teljes támogatását, a bárók véleményétől függetlenül.
Később Anselmus tűnődve lépdelt a révhely felé, s arra gondolt, hogy
nem is oly rég az érsek még egészen másként beszélt, és szóba sem hozta,
hogy László mellé állva világiak és egyháziak közös kísérletet tegyenek a
bajok megoldására. Sőt egészen tavaly nyárig egyetlenegyszer sem
említette, hogy a pápa követe netán hibákat követett el.
Vajon az érsek feladta az egyház szabadságáért való küzdelmet? Netán
rájött, hogy a bárók jobban veszélyeztetik azt, mint a király főkegyúri joga?
De a jó Anselmusnak leginkább az nem fért a fejébe, hogy ha mindaz
megvalósul, amiről az imént Lodomér érsek beszélt, hogyan válhat László
király a kereszténység bajnokává.

❈❈❈
Miután Izabella királyné visszatért a szentkereszti klastromból, a budavári
prépost hálaadó misét celebrált a Hód-tavi győzelem okán. Budán mozdulni
sem lehetett, és a misén a magyarok és a németek mellett olasz és francia
lovagok és előkelők is jelen voltak, Izabella kíséretének tagjaiként. A
budaiak nem igazán kedvelték e két nációt, különösképp a gőgösségük
botránkoztatta meg őket, de az is lehet, hogy csupán nem értették
viselkedésüket. A misét követően Izabella megszemlélte az ispotályokat, és
alamizsnát osztott a koldusoknak meg a betegeknek.
Időközben a szurokkal lezárt cinkoporsók útra keltek az ország
különböző tájai felé. Amiket Budára hoztak, azokat a Szent János-
templomban ravatalozták fel. A gyász azonban nem keserítette meg a
győzelem felett érzett örömöt, mely csak napokkal később változott
elégedetlenséggé, mégpedig azért, mert László nem irtotta ki mind egy
szálig a kunokat.
Szibilla és Édua a reggeli étkezés (mely általában az ötödik óra30
környékén történt) után jelentek meg az ó-budai palotában. A kapusánc
hídján csukott hintóban keltek át, majd a királynéi lakosztályhoz – az
asszonyháznak nevezett palotarész ajtajáig – vitették magukat.
Édua most még sűrűbb fehér fátyolt viselt, amelyen keresztül nem
lehetett felismerni a vonásait. A lépcsőfordulókban az alabárdosok
tisztelegtek a két előkelő hölgynek, aztán egy itáliai belső szolgáló sorra
nyitotta az ajtókat.
Izabella ebben az órában jobbára olvasgatni és elmélkedni szokott. A
szentek életéről szóló könyvet forgatta nagy buzgalommal, majd
gyóntatójával órákig beszélgetett valamelyik tragikus életű szent
cselekedeteiről. Politikáról csak igen ritkán esett szó – mintha ezt a
királynéval kapcsolatosan egyik udvari főember sem vette volna komolyan.
Lodomér érsek és a váci Tamás püspök László távolléte során kéthetente
felváltva meglátogatták a királynét, hogy négyszemközt elbeszélgessenek
vele.
Szibillát azonban kiváltképp kedvelte a felséges asszony, és bízott is
benne. Amikor megpillantotta, letette az ablakpárkányra a vaskos,
borjúbőrbe kötött könyvet, melynek pergamenlapjait színes rajzokkal és
iniciálékkal ékítette a művész, és Szibillához lépett, hogy megölelje, majd
így szólt:
– Drága barátném! Hiszed vagy sem, az imént gondoltam rád… Oly
nagyon hiányoztál a szentkereszti klastromból! Ha te ott vagy, minden
szebben alakul.
– Felséges húgom, szavaid szívemet simogatják – felelte Szibilla, aki már
akkor a húgának szólította Izabellát, amikor még a veszprémvölgyi apácák
Szent Katalin-klastromában nevelkedve csak tanulgatta a magyar nyelvet és
szokásokat. – Rám is fért volna egy csipetnyi kis öröm, mert oly kevés jó
találja meg a magamfajta özvegyet mostanság… Hoztam magammal egy
nemes hölgyet – fordult Édua felé, aki mélyen meghajolt, ahogy illendő, de
a fátylát nem lebbentette fel. – A neve Klarissza, és szomszédom a
délvidéki birtokomon. Erős fogadalma tiltja, hogy arcát felfedje, és
esztendőkön át soha nem szegte meg… bár előtted talán kivételt tehetne…
Szibilla jól számított, mert a királyné, aki annyira tisztelte a
fogadalmakat és azok áldozatos, szilárd lelkű megtartóit, azonnal tiltakozni
kezdett: nem kell, szükségtelen, ne szegje meg a nemes hölgy a
fogadalmát…
– Klarissza maholnap klastromba vonul – folytatta Majs magiszter
özvegye. – Hites urát elragadta a halál, és arra készül, hogy mindenét a
Benedek-rendi apácákra hagyományozza.
– Mily nemes gondolkodás, mily nemes szív! – jegyezte meg a királyné
mély sóhajtással, és mindkettőjüket hellyel kínálta az ablakfülkében, ahol
az aranyszín selyempárnákon kellemes üldögélés esett. A nyitott ablakon
friss levegő szökött be a helyiségbe, és meglebbentette a falra aggatott
szőnyegek rojtjait.
– Azért hoztam magammal kedves barátnémat – folytatta Szibilla –, mert
egy nemes keresztény férfiú, aki a bolgárföldi kunoktól igyekezett
őfelségéhez, súlyos sebet kapott, és Klarissza magisztere ápolta, míg az a
szegény el nem hagyta ezt a siralomvölgyet… De előtte barátnémra bízta az
üzenetet, aki egyenest hozzám jött vele, sok viszontagságon át…
– A nándorok földjéről jött az a nemes férfiú? – kérdezte Izabella. –
Netán szaracén, mint Mizse úr? Vagy esetleg szerb? Velük mindig vigyázni
kell…
– Az a férfiú egy keresztény kun volt – felelte Szibilla helyett Édua, oly
ékes szavakkal, hogy bárki azt hihette volna, született magyar. – Messze
délen van a mi birtokunk, felséges asszony… Sok kunnal találkoztam már,
és boldogult uram mindig azt mondta, nem rosszabbak ők egy nemzet
fiainál sem, legfeljebb mások. A becsület azonban egyféle gúnyában jár
mindenütt – fűzte hozzá oly meggyőző hangon, hogy Izabella csak
helyeselni tudott.
– Mielőtt e nemes férfiú az öröklétbe távozott – folytatta Szibilla –,
Klarissza családjának papja meggyóntatta. Kivételesen jó keresztény volt ez
a kun, felséges barátném. És tudnod kell a legfontosabbat: ő, akit a sajátjai
sebeztek halálra, akár néhány szentté üdvözült igaz keresztényt, igen közel
állt Eltimir fejedelemhez. Bejáratos volt hozzá, ő pedig kikérte a
véleményét. De nem értett egyet a mostani háborúval, melyet felséges
unokaöcsém ellen indítottak, ezért el kellett menekülni a családjával együtt.
Átszöktek a Száván és a Dráván, bár akkor már súlyos sebláz gyötörte
szegényt…
– László király ellen azért indított háborút Eltimir, hogy megöljék –
folytatta Édua. – Ez volt a fő cél, és nem is mond le róla sosem, így állította
az a nemes kun. Márpedig a haláluk előtt nem hazudnak az emberek,
felséges asszony. El kell mondanom még, hogy a lázadó magyarországi
kunok ugyan bocsánatért járultak felséges férjed elé, de a belső tűz, amely
gyilkos módon hevítette őket, még most is parázslik. És az elvetemültek
hajlandók szövetkezni mindenkivel, legyen az magyar, karantán, stíriai
vagy cseh, ha őfelsége ellen zászlót lobbant.
A királyné figyelmesen hallgatta Éduát – miközben Szibilla bólogatva
helyeselt –, majd így válaszolt:
– Ha tudjuk az ellenséget, annak céljait és azt is, miként szándékozik
elérni azokat, akkor bizonnyal van gyógyír arra, hogy a kórnak idejekorán
ellene forduljunk.
– Ezért érkeztünk, felséges barátném – folytatta Szibilla. – De vigyázz,
mert ez nem egyfajta nyavalya, nem betegség. Ez maga a politika.
A királyné szomorúan ingatta a fejét.
– A politika… Sosem hittem, hogy képes ennyire szennyes lenni, őrültté
tenni az elmét, kiforgatni a halandókat emberi mivoltukból.
– Igazat adunk mindketten, felséges húgom – erősítette Szibilla. – De van
olyan is, ami téged és férjedet érint. Eltimirnél és a magyarországi kunoknál
szóbeszéd tárgya, hogy te és ő nem mozdultok és nem is gondolkodtok
együtt, s ez most már így is marad. Ezt is ki akarják használni ellenetek.
Úgy vélik, ha kettőtöket egymástól minél jobban eltávolítanak, az a
malmukra hajtja a vizet, és a ti személyes bajaitokból politikai előnyt
kovácsolhatnak. László ellen akarnak hangolni mindenkit, akit csak lehet.
E szavak hallatán Izabella, aki amúgy is nagyon világos bőrű volt, még
sápadtabbá vált.
– Van gyógyír – folytatta Édua, és Szibilla csodálkozott, hogy ily
higgadtan képes viselkedni, és fesztelenül szól a királyné előtt. – Minden jó
szándékú kun és magyar egyetért abban, hogy amiről imént beszéltünk,
annak nem szabad megtörténnie. Felséges asszonyom, neked és férjednek
mindenben támogatnotok kell egymást. Főleg neked kell közeledni hozzá,
biztosítani őt segítő szándékodról, így látják az urak, persze csak azok, akik
nem arra készülnek, hogy kirángassák alólatok a trónt, és megkaparintsák a
koronát. Felséges férjednek te magad lehetsz a legszilárdabb támasza.
Izabella hallgatta Éduát, aki úgy beszélt, akár egy vérbeli diplomata.
Sértés nem hagyta el a száját, csendes és megfontolt szavai figyelemre
késztették a királynét. Mindez igencsak meglepte Szibillát, hiszen Édua
királyi szerető, akinek a királyné az ellensége… De Édua ennek ellenére
mégsem így tekintett Izabellára. Hogy királypárti kun előkelők szavait
tolmácsolja, abban Szibilla nem kételkedett. Ám szóba kerül-e ma, hogy
László három szeretőt is tart a kunoknál?
 Melyikük említi meg? Izabella ennél szemérmesebb, Édua pedig
okosabb. Vajon mit nyerne vele a kun szépség?
Szibilla azt is tudta, hogy Édua máris elérte egyik célját: személyesen
beszélhetett a királynéval, akire különben is kíváncsi volt. Ezért vállalta a
veszélyes utat a feladattal, amelyet kétségtelenül tisztességes gondolkodású
kunok bíztak rá, ő pedig híven tolmácsolja elkötelezettségüket.
– Még annyit, felség – jegyezte meg Édua –, hogy az égbe távozott kun
úr arra kér téged és férjedet, hogy hallgassatok a türelmes hangokra, és ne
kívánjátok egyik napról a másikra megkövetelni azt, amit a szentatya
legátusa előírt. Azt üzente, hogy ennél nagyobb hibát el sem követhetnétek.
Türelem, szeretet és könyörület, e három lépcsőfokot ajánlotta
figyelmetekbe, mert ezeken lassan lépdelve minden elérhető. És te is tedd
ezt a felséges úrral, aki annyira fiatal még… Légy hozzá türelmes, hiszen
meglett korú bölcseknek is nehezen megoldható feladatot jelent e jobb
sorsra érdemes ország régi bajainak rendezése. Fogjatok össze, és mutasd
meg minden áldott napon királynéi mivoltodat népednek! Senkiben ne
merülhessen fel kétség aziránt, hogy ti ketten vállvetve álltok az ország
élén, s dacoltok minden áskálódóval.
Izabella felállt, és az ablak felé fordult. Összekulcsolta a kezét, és ujjai
közé szorította az aranyfeszületet, amelyet hosszú aranyláncon mindig a
nyakában viselt.
Szibilla Éduára pillantott, aki váratlanul a királyné mellé lépett.
Megérintette Izabella karját, s miközben mindketten a Duna menti úton
sorjázó, megrakott szekereket nézték, halkan így szólt:
– A kunok elöljárói tisztességes emberek, felséges asszony. A vendéget
mindig nagy tisztelettel fogadják. Lehetséges, hogy szeretnének egyszer
majd téged is ott látni a felséges úr oldalán, amikor hozzájuk látogat.
– Látogatásainak idejét eddig sem osztotta meg velem – felelte csendesen
Izabella. – Miért tenné eztán?
– Hát akard, hogy ezt tegye! Akarj elmenni vele! Csatlakozz! A
kunoknak is királynéja vagy! Erről is beszélnek ám a szállásokon!
Szibilla észrevétlenül megérintette Édua derekát, hogy figyelmeztesse,
nehogy messzebbre menjen a kelleténél.
– Azt mondod hát, hogy… szívesen fogadnának engem a kunoknál? –
kérdezte bizonytalan hangsúllyal a királyné, akit meglepett e javaslat.
– A Délvidéken sokszor megfordulnak olyan kunok, akik útba ejtik
házamat, miközben Budára tartanak – állította meggyőző hangon Édua. –
Az uram sokszor beszélgetett velük, én pedig a kun hölgyekkel…
Kíváncsiak rád a szállásokon, felség. Ha egyszer megtennéd, hogy követed
férjedet, és ellátogatsz hozzájuk, azzal többet érnél el, mint tíz lateráni
követ.
– De hát… igazából nem ismerem őket, nem is értem a szokásaikat…
– Éppen ezért kell ellátogatnod hozzájuk!
– Azok a kunok, akik unokanővérem körül élnek – célzott Erzsébet
anyakirálynéra Szibilla –, nem ugyanazok, mint akik a szállásokon laknak.
Ott még találhatsz olyanokat, akiket… mondjuk így… nem rontott meg a
palota levegője. Tisztességes, egyenes gondolkodású emberek. Oly
megbecsüléssel és barátsággal fordulnának feléd, amit el sem tudsz
képzelni, felséges barátném. Klarissza javallatát ezért pártolom. S amikor
László végre hazaér, fogadd a legnagyobb szeretettel, mert megérdemli.
Nyissatok új lapot abban a könyvben, ami a ti közös életetek! Hallgassatok
egymásra! Meglásd, minden jó irányba fordul.
Nem sokkal később elköszöntek a királynétól – Édua mély meghajlással,
Szibilla a szokásos öleléssel.
– Szeretem ezt a kis… – jegyezte meg a hintóban Budára menet Szibilla,
elharapva a mondat másik felét. – Láthattad, mily esendő, mennyire
bizonytalan. Tudom én, kinek a keze van ebben, ne félj! Hanem néha
alaposan rám ijesztettél, hallod-e, te kun boszorka… – tette hozzá
mosolyogva.
– Nem állt szándékomban. Nagyon figyelnem kellett, hogy mit
mondhatok. Bocsáss meg, Szibilla, ha számodra netán kellemetlen helyzetet
idéztem elő. De nagyon kiszámítottam minden egyes szót.
– És milyen jól tetted! – ismerte el az özvegy. – De valóban így
gondolják, akik téged Budára küldtek?
– Pontosan így, nővérem – felelte Édua. – Azt akarják, hogy erősebb
legyen a korona, különben a magyarországi kunságnak csak egy választása
marad…
– Átmenni a nándorföldiekhez – mondta Szibilla.
– Így van. Nálunk mindenki, aki László pártján áll, jól tudja, hogy milyen
sorsot szánnak nekünk a magyar bárók. Szép lassan szétforgácsolnak
minket, de előtte összeugrasztják a nemzetségeket, hogy egymást öljék, és
nekik könnyebb dolguk legyen… Kell a föld, és kellene a szolga, aki
dolgozik nekik, de tőlünk még eléggé tartanak. Tudják, hogy nem szívesen
hajtjuk igába a fejünket, önként főleg nem. Meglásd, a népünk együtt fog
maradni, akár kereszténnyé kell válnia minden kunnak, akár nem.
– De hát mi ketten is azok vagyunk – jegyezte meg Szibilla.
– Azokról beszélek, akik nem tartoznak a nemzetségfők, a törzsfők
családjaiba. Nem akarnak külön élni, szolgává lenni. A lelkük még most is
túlontúl erősen igényli a szabadságot, s nem szívesen kötelezik el magukat
sehova. Láttad az imént a hegy fölött a sasokat? – kérdezte Édua, s Szibilla
bólintott. – Hát olyanok vagyunk. Te sem vagy más, legfeljebb jól titkolod.
Ezután jó ideig csupán a kerekek zörgése hallatszott, majd egyszer csak
Szibilla azt kérdezte:
– Képes lennél elviselni, hogy Izabella Lászlóval aludjon egy sátorban,
ha esetleg hozzátok látogat? Már vártam, mikor hozol elő valami effélét…
– Tudtam, hogy a királyné nem fog erről beszélni. És rólam sem tesz
említést, mert a nevem a számára olyan, akár a méreg – felelte Édua.
– De mégis mit tennél, ha László kitartana a felesége mellett, mert ezt
kívánná a belső béke? Ha nem látogatna többet téged? A halálát kívánnád?
– Akkor azt tenném, ami Lászlónak a legjobb – felelte Édua.
– Ennyire önzetlen lennél?
– Van egy őzgidád. Babusgattad, nevelgetted, szeretgetted. És egy napon
úgy döntesz, hogy vissza kell engedned a vadonba. Vajon mikor teszed
meg?
– Ha igazán szereted – felelte Szibilla.
– Hát én is így szeretem Lászlót – mondta Édua, és megérintette a
nyakában viselt, sólyom formájú aranymedált, amelyet úgy formált meg az
ötvös, hogy a mellénél kitapintható lett egy szív. – Annyira szeretem, hogy
bármit odaadnék érte, még a saját boldogságomat is. A mi kapcsolatunk
különleges, én nem pusztán az ágyasa vagyok. Egyszer azt mondta, ő meg
én vagyunk ennek a madárnak a két szárnya, de egy a szívünk. Ezt a medált
tőle kaptam.
– Vagyis? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Szibilla, és
megszorította a kezét.
– Csak annyit, hogy félreállok, ha kell – válaszolta Édua. – De csakis az ő
vagy az egész kunság érdekében. Ha azt mondaná, hogy az országos
ügyeket nélkülem jobban tudja igazgatni, mert csak hátrány vagyok
számára, akkor félreállnék.
– Képes lennél megtenni? – kérdezte Szibilla. – Valóban?
 – Nem is tudod, mi mindenre vagyok képes, drága néném – válaszolta
Édua. – Most már hazamehetek, mert teljesítettem, amit akartam.

❈❈❈
Megvallom, kirázott a hideg, amikor Eleni elmesélte, hogy Édua a kun urak
utasítását követte, amikor Budára érkezett. Szibilla mindenről
felvilágosított, így sokkal tisztábban láttam Édua célját, amikor magam elé
képzeltem a történteket. De a király parancsát nem tudtam teljesíteni, mert
mire Budára értem, Édua már elhagyta Szibilla házát, s visszatért a
kunokhoz.
Kiválasztottam egy alkalmas időpontot, hogy a fentiekről a királynak
beszámolhassak, és meglepetésemre higgadtan fogadta.
Budára érkezése után Lászlónak ezernyi feladattal kellett szembenézni.
Azt azonban észrevettem, hogy a feleségével sokkal többször találkozik, és
nála tölti az éjszakáit az ó-budai asszonyházban. Ennek azonban nem volt
látható következménye – a királyné nem esett teherbe, úgyhogy komolyan
elgondolkodtunk azon, hogy a királyné meddő; de ezt hangosan (főleg
politikai okból s tekintettel a nápolyi kapcsolatra) nem mondhattuk ki.
Aztán pedig ott volt a győztes csata.
Végül is örvendtünk a csata megnyerésének, csak éppen semmi nem
oldódott meg vele. A kunok feletti diadalt csak pár napig ünnepelték a
köznemesek, de a bárók még addig se. Lászlót már Szegeden is arról
győzködték, hogy a magyarországi lázadóknak vétek volt megbocsátani,
inkább mentünk volna neki a szállásaiknak azonmód.
Aztán a nagyok elégedetlensége villámgyorsan átragadt a
köznemességre, onnan pedig a parasztokra, de még a nincstelen szolganépre
is. Egy alkalommal a szigeti révtől lovagoltam haza, amikor egy kétkerekű
kordé fordult keresztbe előttem a szűk utcában, és zsákok borultak róla a
sáros keréknyomokba. Lovat nem fogtak elébe, egy atyafi húzta, a felesége
meg a süldő leánya tolta.
– Ehun e’ a László úr szekere! Magunkat fogjuk a hámba! Míg ő a király,
egyre több csúszik le közülünk a porba, akárki megmondhatja! – morogta
egy koldus, de amikor észrevett, behúzta a nyakát, és elsomfordált.
„László király szekere” – egyre többször hallottuk ezt a köznéptől, de
csak pár év múltán vált általánossá, a szegénység terjedésével, amikor
sokan már azt se engedhették meg maguknak, hogy lovat tartsanak. A
szegényeket senki se szánta, sőt amikor alamizsnáért könyörögtek, azt
vetették oda nekik, hogy maguk tehetnek a helyzetükről.
Amikor elveszítve maradék vagyonukat, már a köznemesek is
elszegényedtek, a nincstelenség sötét fellege minden város és falu fölött
megjelent. Pedig a köznemesek valamikor abban reménykedtek, hogy az a
kicsi teszi őket módosabbá, amit megmenthetnek, ha okosan sáfárkodnak
vele. A remény akkor hamvadt el bennük végleg, amikor a náluk jóval
gazdagabbak is koldusbotra jutottak, és ott álltak sorba alamizsnáért a
vasárnapi mise előtt és után a budavári, a veszprémi, az esztergomi és a
fejérvári templomok kapuja előtt.
De addig a sötét korszakig történnie kellett még egy s másnak…
Nikosz fiunk meglátta tizedik tavaszát, nekem pedig rendszeresen
foglalkoznom kellett vele, hogy mielébb megtanulja azt, amit tudok.
Dédapjától a múltról tanult, hogy miféle események vezettek a máig; és
azt is megtanulta tőle, hogyan éljen túl fagyot, éhséget, szomjúságot,
jégesőt, és miként hasznosíthatja erdők-mezők növényeit, az állatok bőrét
és szőrméjét, vagy hogyan gyógyítsa a lovat, ha az megbetegszik.
Tőlem a fegyverforgatást, a harci ló nevelését és a velük való bánást, az
íjászmesterséget, a kés, a harci balta meg a kelevéz hajítását, a lándzsával és
karddal történő vívás alapjait tanulta, és ezeket folyvást csiszolgattuk.
A királyné nápolyi solymászától is igyekezett fortélyokat ellesni, és
büszkén lovagolt mellette, vaskos kesztyűvel, piros sipkás sólyommal a
karján.
Egy ilyen alkalommal, Karácsony havában (épp Krisztus születésének
napja közeledett), Logod faluja mellett a hosszú legelőn vágtattunk, midőn
éles sípszó állított még bennünket.
A Várhegynek futó úton egy királyi küldönc közeledett, aki már
messziről odakiáltotta:
– Hektór lovag! Őfelségéhez, rögvest! Őfelsége látni kíván!
Niko karján verdesni kezdett a sólyom, mire a solymász, aki csak keveset
tudott magyarul, értetlenül pislogott, majd a madárért nyúlt, hogy eltegye a
kosárba.
– Akkor hát indulás! – rikkantottam a fiamnak, aki azonnal az élre tört. –
Ügyelj a jégre, Niko! Ha az a ló fölbukfencezik veled…
De ezt már hiába kiáltottam utána, mert Niko túlontúl sokat örökölt az én
véremből. Ennyi idősen magam is éltem-haltam a vágtázásért, és eszembe
sem jutott, hogy a nyakam törhetem.
 A fiam már a Szombati kapunál várt, mikor utolértem, aztán a házunk
előtt elköszöntünk egymástól.
– Tisztességgel csutakold le a lovat, és el ne feledd a hátáról a pokrócot!
– kötöttem a lelkére, bár feleslegesen, mert senkinek át nem adta volna ezt a
munkát.
A futárral egyenest a királyi lakba tartottunk. Szibilla asszony a háza
előtt állt, és épp betessékelte Kézai Simon magisztert. Eszembe jutott a
tavaly őszi eset, amikor Éduát oly ügyesen bejuttatta a királynéhoz.
De őfelsége és Izabella között semmi nem fordult jóra, holott Édua igazat
szólt: a királypárti kunok valóban felajánlották a segítségüket.
A véletlennek tudtam be, hogy éppen ez járt a fejemben, amikor
beléptem abba a kellemesen befűtött szobába, ahol László király mellett ott
ült Lodomér érsek, az egyre nehezebben mozgó Csák Máté – aki ismét
nádor volt –, valamint a budai prépost. És ott volt Mizse is, aki a Hód-tavi
csata után állandó tanácsnokká lépett elő, ezzel újabb irigyeket szerezve.
Őfelsége intett, hogy foglaljak helyet a hosszú asztalnál.
– Ez a vállalat több mint kockázatos – folytatta az érsek. – Borostyánkő31
vára túlságosan erős. A Kőszegiek valóban hűtlenek a koronához, soha nem
is voltak mások, de roppant erősek. Ráadásul mindhárom testvér azt a várat
védelmezi, ott vonták össze erőiket, és olyan bőven ellátták élelemmel meg
borral, hogy akár nyárig is kitarthatnak. Kőszegi Miklós, Péter püspök és az
ifjabb Henrik képes együtt akkora erőt fölvonultatni, mely bőven
meghaladhatja azt, amit te, felséges úr, összeszedhetsz az ostromhoz.
László végignézett rajtunk. Talán azt várta, hogy az érsek mellé állunk,
szavait erősítve, és óva intjük őt a kockázatos téli hadjárattól. De én láttam
arcán az elszántságot, s amikor megszólalt, a hangja is ezt tükrözte:
– A Hód-tavi csata után valamennyien egyetértettetek abban, hogy ennek
az országnak reformok kellenek. Így van? – kérdezte ismét körbepillantva,
az urak pedig bólogattak és hümmögtek. Aztán Lodomérhoz fordult: –
Éppen ti, egyháziak győzködtetek engem, hogy meg kell zaboláznom
azokat a bárókat, akik akkora sereggel és vagyonnal bírnak, hogy miattuk a
trón sincs biztonságban. Így volt?
Újabb hümmögés volt csak a válasz, és Mizse rám hunyorított. Mintha
csak jelezni kívánta volna, hogy nem változik itt semmi, fölös és időrabló
szócséplés az efféle tanácskozás, s a király előbb-utóbb rájön, hogy egyedül
kell döntenie az igazán fontos kérdésekben.
 – Érsek úr, tudtommal az egyház a trónt támogatja – folytatta a király,
szavait még mindig Lodomérnak címezve, aki gondterhelt arccal bólintott.
– Istennek köszönhetően eljutottunk oda, hogy a köznemesség ismét bízik
bennünk, mert látja, mennyire hihet csak a báróknak, akik lelkifurdalás
nélkül elszedik mindenét, ha valamivel többet sikerül összekaparnia. Mert
akinek semmi nem elég, az a másiktól a szerény jövedelmet is irigyli, hiába
mágnás! Hogyan is mondtad, Mizse? Hogy a teremtés kezdetétől ilyen volt
az ember, és ilyen is marad, míg áll a világ?
– Így van, felséges úr – felelte Mizse. – Bizonnyal nem vigasztal, de
bármerre jártam a világban, mindenütt ugyanezt találtam. Így épülnek föl az
országok, uram, de hát senki nem állította, hogy bármi is tökéletes lehet.
– Istent kivéve – jegyezte meg a budai János prépost, Mizse pedig
udvariasan főt hajtott felé. – Én a felséges úr véleményét vallom. A
Kőszegiekkel egyszer s mindenkorra le kell számolni, mégpedig három
okból. Az első: hogy többé ne legyenek képesek az ország és a trón érdekei
ellen fordulni; a második: a hűtlenséget végre meg kell torolni; a harmadik:
hogy az oligarchák belássák, a királyi hatalommal nem érdemes packázni.
János prépostról köztudomású volt, hogy gyűlöli a bárókat, mint a királyi
hatalom és az egyház ellen is gyakorta áskálódókat. Az urak közül
néhányan hirtelenjében nem is tudták eldönteni, hogy helyeseljék-e a
prépost szavait.
Talán a hely szelleme tette, hogy szólásra emeltem a kezem, és László
bólintással adott engedélyt.
– Bocsáss meg, felség, én nem vagyok a tanács tagja, de… prépost
uramhoz csatlakozván egy negyedik okot is elősorolnék – mondtam, mire
mindenki érdeklődéssel fordult felém, Mizse pedig elmosolyodott: lám, a
barátja elég bátor ahhoz, hogy az ülésen beszéljen. – Felséges uram, a
negyedik tán a legfontosabb. Ez pediglen az erő. Ha a legveszélyesebb
bárót térdre kényszeríted, és példát statuálsz vele, azzal máris növeled az
erőd. De annak valódi erőnek kell lennie, felség.
Csák Máté pillantást váltott az érsekkel, de Lodomér ezt követően
lesütötte a tekintetét, ami számomra sokat elárult. Hiszen a Csákok
famíliája is egy volt az oligarchák közül. Az öreg Mátyus néhányszor
barátságtalanul felém villantotta a szemét, de nem szólt.
Miután a többiekhez hasonlóan Lodomér és Mizse is elmondta
véleményét, a király úgy döntött, hogy hadat indít a Kőszegiek ellen. Még
aznap este, vecsernye után a szobájába hívatott. Mizse és Miklós már ott
ült, aztán közvetlenül utánam megjelent Iszmáil és nagyapa, majd Kézai
Simon is.
– Hektór! – fordult hozzám László. – Figyelemre méltó volt, amit
mondtál. Szereztél magadnak vele pár ellenséget, de igazat adok neked.
Mégis úgy gondolom, hogy voltaképpen nem értesz egyet a hadjárattal.
– Egyetértek az erővel, felség – feleltem. – Azzal, amivel fel kell
vonulnod, de főleg azzal, ami akkor születik, ha eléred a célod. Politikából
és katonai teljesítményből fog állni. Ha az utóbbi eleve hiányzik, uram,
akkor…
– Vagyis úgy véled, nem tudok akkora hadat összeszedni, amelyik elbír
Borostyánkővel? – kérdezte, de helyettem nagyapa felelt, mégpedig
kérdéssel.
– Megbocsáss, felséges úr, de valóban sikeresen állíthatsz csapatot?
Ütőképeset, erőset, a télnek és fagynak fittyet hányót?
– Mit akarsz ezzel, Berény? Kételkedsz tán a lehetőségeimben?
– Abban nem, mert az előttem ismert, uram. De gondoltál már arra, hogy
a csak a királypártiaktól, valamint a korona földjeiről meg váraiból szedett
had mellett nem szorulsz-e rá a főurak saját katonaságának egy részére?
Most nincs itt közülük egy sem, de ha lenne, akkor sem rejteném véka alá,
hogy okosabb tartani tőlük. Pontosabban attól, hogy eleve látják, mire
szánod a várvívást. Hiszen egyik se különb a Kőszegieknél, legfeljebb
abban, hogy pillanatnyilag melletted áll, vagy legalábbis ezt mondja. A
Kőszegiek és a Borsák máris egy követ fújnak, s újra ellened hangolják a
kun nemzetségfőket. És vajh’ ki áll még melléjük?
– Felség, igazat kell adnom Berénynek – szólt közbe Mizse. – Kevés
katonát eresztenének a bárók a gyülekező hadba, mert a Kőszegiek elleni
támadásod legtöbbjük érdekeivel nem egyezik. Mind azt kérdezné,
melyikük lesz a következő. Te is tudod, hogy nem kell nekik erős király;
nem véletlen, hogy sem reformmal, sem pediglen erővel nem vagy képes a
hatalmad növelni.
László nyilván nem ezt akarta hallani, de bízott bennünk. Kézai Simon
azt hajtogatta, hogy a köznemességre kell támaszkodnia – azokra, akik még
nem szegényedtek el. A magiszter nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez a
jelentős réteg jobban fél a fölébük magasodó báróktól, mint az ország
koronás urától.
A király, akin láttam, mennyire fáradt – egy küzdelmes esztendő
történései nyomták a vállát –, körbejártatta rajtunk a tekintetét, s így szólt:
 – Akkor hát azt mondjátok, hogy jobban tenném, ha lemondanék a
támadásról? Hogy továbbra is egy helyben tipródjon a korona ügye, és
esély se mutatkozzék az előrelépésre?
– Felség, úgy vélem, ha nem lesz sikeres Borostyánkő ostroma,
rengeteget veszíthetsz, politikailag és katonailag egyaránt – felelte Iszmáil.
– A Kőszegiek viszont megerősödnek, hisz azonnal ezrek húzódnak a
táborukba. Ha vesztesként hagyod el Vas vármegyét, azok is vérszemet
kapnak, akik eddig még csak óvatosan csipdesték a palástodat, reszelgették
a trón lábait. Lásd be végre, hogy a nagyurak az országos elsőség kérdését
maguk közt akarják eldönteni, s ehhez nincs szükségük királyra.
Iszmáil szavai után egy időre csend telepedett a helyiségre. László
összefont karral ült karszékében, és a hallottakon töprengett. Egyikünk sem
akarta megzavarni, bár lehet, hogy azt kellett volna, mert végül kijelentette:
– Minden marad az eredeti elgondolás szerint. A lehető leghamarabb
indulunk! A jövő esztendő Boldogasszony havában megvívjuk
Borostyánkőt, mégpedig sikerrel! Aki nem akar követni, maradjon itthon,
de aki velem jön, az feledjen minden kishitűséget. Vészmadarakra, károgó
varjakra és nyulakra nincs szükségem, csak oroszlánokra! Elvégre
Borostyánkő is csak egy erősség.
A király utolsó mondata a következő holdnapokban sokszor eszembe
jutott, és nem véletlenül…
1283 ELEJE
BOROSTYÁNKŐ VÁRA ALATT

A dermesztő tél csupán annyi előnyt adott a nyugat felé vonuló királyi
seregnek, hogy a lovak nem süppedtek hasig a sárba. Meg sem reccsent
alattunk a jég, ha vizeken kellett átkelni, mert elbírta még a súlyos
szekereket is, amelyek a tartalék fegyvereket és az elemeire szedett
hajítógépeket cipelték.
Egy erős kun könnyűlovas egység is csatlakozott a sereghez, ha esetleg a
Borostyánkő felmentésére érkező csapatokat kellene szétverni.
Fejérváron és Veszprémen át közelítettük meg a Kőszegiek uradalmát, és
útközben a királyi birtokokról kisebb-nagyobb csapatok csatlakoztak.
Zömmel gyalogosok, akiket a király szekerekre ültetett, s akik a
várvívásban hasznosak lehettek. Szegény emberek voltak, és főleg a
zsákmányért tartottak a haddal. A földesúr, aki eleresztette őket, királyi
javadalmat várt.
– Figyeld a hangulatot! – morogta Mizse a fülembe. – Mit szólsz?
– Már figyelem egy ideje – feleltem. – Nem éppen felhőtlen. A Hód-
tóhoz vonuláskor lelkes volt a sereg, és mindenki harcolni akart. De
ezekben most nem sok harckészséget látok.
Borostyánkő vára felé néptelen falvakon, elhagyott tanyákon
meneteltünk át, és látszott, hogy a házakat a lakók napokkal előtte
elhagyták.
– Félnek – állította Mizse, és igaza volt. – Az uruktól és a királytól is.
Az erdőségek és a fölénk emelkedő hegyvidék ezernyi rejtekét nyújtott a
bujdosó falusiaknak. A férfiak a Kőszegiek hadait gyarapították, a nők, az
öregek és a gyermekek pedig menedéket kerestek a barlangokban.
Szánalmas körülmények között éltek errefelé az egyszerű emberek, talán
rosszabbul is, mint másutt. A kőből vagy gerendákból épített hajlékok
falának közeit agyaggal és mohával tömködték ki, és a szúrágta ajtó a
legkisebb nyomásra is beszakadt. Néhány udvaron fagyott vértócsákat
találtunk, és a nyomok arról árulkodtak, hogy a helyiek inkább leöldösték
az állataikat, s feltehetően vermekbe rejtették a húst, ha magukkal vinni
nem tudták.
A házakban rég kialudt a tűz, kormosan ásított a konyhai kürtő, és
néhány rozsdás vasdarabon meg törött agyagfazékon kívül alig találtunk
valamit. A fekhelyek deszkáiról a szalmazsákot is elcipelték, a falba vert
kampós szögekről minden holmi eltűnt, és a girhes macskákon kívül csupán
néhány kutya iszkolt előlünk behúzott farokkal, hátracsapott füllel,
vicsorogva.
A kristálytiszta, fagyos levegőben sok mérföldre elláttunk, ám életnek
nyomát sem észleltük. A hegyek karnyújtásra emelkedtek, és egyenként
megszámolhattuk az oldalukon nőtt fákat. A kunok portyái sebesen
beszáguldozták a vonulás környékét, de minden alkalommal azzal tértek
vissza, hogy a vidék elhagyatott. Még stájerokat és osztrákokat se láttak,
pedig a Kőszegiek ádáz ellenségei voltak Albert hercegnek. Néhány
hainburgi osztrák deák Lászlóval tartott, hogy az ostromról valós
beszámolót írjon.
Amikor Borostyánkő várát körbefogtuk, Lászlóval a vár alatti néptelen
faluban szállásoltunk. Úgy festett a falu, akár a kísértetek tanyája. A szél
nyikorgatta az ajtókat, és vígan fütyörészett a háztetők résein, majd
felkapott a szénapadlásra, és a lyukakon át kereket oldott a friss, szűz hóval
lepett mezők és legelők felé. A seregszolgák befűtöttek a házakban,
miközben a katonák biztonságos helyet kerestek maguknak és lovaiknak.
Aztán egyszer csak megjelent a ház mellett egy helybéli ember; görbe
botra támaszkodott, és vigyorgott ránk. Szegény félkegyelmű jelét se
mutatta a félelemnek, és valami különös nyelvjárást beszélt, ami nem
hasonlított sem a magyarra, sem a karantánra.
– Hol vannak a falubeliek? – tudakoltuk tőle.
– A bányákban – felelte.
– A bányákban? És te miért nem vagy velük? Mit keresel itt?
Erre nem felelt, de nagy lelkesen vállalta, hogy megmutatja, hol találjuk
az egyik bányát.
– Elmegyek vele, felség – mondtam a királynak. – Ha megengeded,
viszek magammal húsz embert a vasváriaktól. Talán összeszedünk valami
használhatót, ami segíti az ostromot.
László egyetértett, aztán hívatta a tiszteket. Az ostromot – ezt már Budán
elhatározta – személyesen akarta irányítani.
 A vasvári gyalogosok között akadt négy, aki már járt csatában; a többi
siheder volt, de lelkesnek tűnt. Közülük egy tagbaszakadt harcost, aki azt
állította, hogy járatos a bányászatban, magam mellett tartottam.
Nekivágtunk a hegyoldalnak, aztán egy őzcsapáson leereszkedtünk a
szekérrel is járható útra. A félkegyelmű szakadatlanul jártatta a száját, de
amit zagyvált, annak se füle, se farka nem volt. Amikor azt tudakoltuk,
hogy a családja is a barlangban van-e, lelkesen bólogatott, és vagy százszor
elismételte, hogy megmutatja a lejáratot.
Hogy jobb kedvvel tegye, adtunk neki egy falás szalonnát, amit kedvére
rágcsálhatott, meg egy nyelet bort.
Az egyik vasvári jobbágy csizmanyomokat mutatott a hóban.
– Nézd csak, lovag uram, még egészen friss! Gyanítom, nemrég járt erre.
Valamit cipelt is… nehéz tárgyat, talán zsákot… Értek a nyomolvasáshoz,
uram, elvégre erdőkerülő volnék…
– Nem zsák az, te, hanem egy kecske, birka vagy süldő. Ehun a
vércsöppek! – mutatta a társa. – Eleséget vihet az övéinek.
Egyszer csak előttünk ásított a barlang bejárata, amelyet vaskos
gerendákkal erősítettek meg. A nyomok egyenest ide vezettek. Fölöttünk
emelkedett a meredek, sziklás és erdős hegyoldal.
– Hol a parázs? – kérdeztem, mire egy legény máris ugrott: az ő kezében
lógázott a likacsos, drótfülű vasfazék. – Fáklyákat gyújtsatok!
Aztán a bolondhoz fordultam:
– Hallod-e! Hosszú ez a barlang?
– Ez bizony igen hosszú.
– És nagy is? Sokan elférnek benne?
– Sokan, sokan! – kiáltotta, de amikor az égő fáklyát a kezébe nyomtam,
és mutattam, hogy induljon előttünk, azonnal elhajította, és arcán eszelős
félelemmel hátrálni kezdett. Most már dadogott is.
– Mit vartyog ez itten? – kérdeztem.
– Hogy le nem megy a bányába – felelte a vállát vonogatva az egyik
legény. – Valami szörnyűségről makog. Talán ördögökről, szellemekről…
Szörnyekről.
– Nem szörnyeket emleget, hanem szörnyű eseményeket – helyesbített a
vasvári.
– Majd lerugdossuk, lovag uram! – mondta egy vérmesebb harcos.
– Hagyjátok békén a szerencsétlent. Kardot ki, emberek! – parancsoltam.
– Legalább minden harmadiknál legyen fáklya! Én megyek előre…
 A bányászathoz konyító azonnal követett, és tartotta a fáklyát. A másik
kezében nem kardot, hanem egy hosszú kést szorongatott; azt morogta,
hogy a szűk helyeken, mint egy bányavágat, ügyetlen dolog a kard.
Tucatnyian követtek, a többiek odakint vigyáztak. A vágat egyre
erősebben lejtett, és a vasvári a nyomokat vizslatta.
– Ez új nyom… meg ez is… Itt meg a vérnyom folytatódik… Még
nedves…
– Mert meleg van idefönt – jegyeztem meg.
– És egyre csak melegebb lesz – felelte, és néha megálltunk hallgatózni.
Bevilágítottunk az oldalsó vágatokba, de a legtöbbnek nem láttuk a végét. –
Ezüstöt bányászhattak itt, meg talán rezet. A nyomokat kövessük, lovag úr!
Túlhaladtunk egy nagyobb vágaton, s egyszer csak eltűntek a láb- és
vérnyomok. Megálljt intettem, és a lélegzetünket is visszafojtottuk.
Hallgatóztunk, de sehol semmi, még egy árva patkány se vinnyogott.
Ám néhány pillanat múltán mégis hallottunk valamit, és a hang a hátunk
mögül jött. A bányásszal lábujjhegyen indultunk a hang irányába, s akkor
ismét észrevettük a vérnyomot.
– Összetaposta – súgta a vasvári. – El akarta tüntetni…
Aztán a fejünk fölé világított, egyenest a vágatot támasztó gerendákra,
majd a kezembe nyomta a fáklyát, és felhúzódzkodott a gerendák közti
üregbe.
S abban a pillanatban tisztán hallottuk a gyereksírást, igaz, csak egy
pillanatra. A bányász a fáklyával a gerendák közé világított.
– Mondom, hogy kísértet – dadogta egy legény. – Lovag uram, én inkább
visszamennék…
– Ha félsz, csak fuss, aztán lásd a következményét! – pirított rá idősebb
társa. – Ki sem találnál, te borjú!
A bányász a támgerendáról lehajolva azt mondta:
– Itt egy ajtó, lovag uram! Lentről nem látni… Onnan jött a hang. Mi
legyen? – suttogta. – Ezek már régóta tudják, hogy itt vagyunk… Még hogy
kísértetek lennének…
– Be tudod törni az ajtót?
– Hát ha nem böknek le egy lándzsával rögvest, akkor berúgom – felelte,
aztán a hátát a gerendáknak vetve páros lábbal az ajtóba rúgott, ami rögtön
be is szakadt.
Jól számított, mert abban a minutumban egy lándzsa vágott ki az üregből.
A bányász az utolsó pillanatban gurult oldalra, így a vas a tölgygerendákba
ütött, arasznyira a homlokától.
– Az anyád keservit! – hörögte, és egy kapálózó alakot cibált ki a szűk és
alacsony nyíláson, majd egyszerűen lerántotta magával. Mellettem
puffantak a földre, a bányász káromkodott, amaz meg jajgatott.
A képébe világítottam a fáklyával: egészen fiatal gyerkőc volt.
– Hányan vagytok? – kiáltottam rá, de nem felelt. – Érted, amit mondok?
Hányan vagytok odabent?
– Nem tudom… – nyögte, miközben a vasvári leszorítva tartotta.
– De legalább beszélsz magyarul – mordultam rá, s hallottam, hogy
odafönt csapódik az ajtó. – Mi a neved?
– Márton… vagy Martin… – felelte, de alig kapott levegőt a ránehezedő
vitéz súlyától.
– Ki az urad, Márton?
– Kőszegi Miklós báró…
– Miért nem vagy a katonák között, ha egyszer tudsz bánni a lándzsával?
– Hektór uram, ennek csak egy karja van – mondta a bányász, aztán
feltérdelt, és a fickó megmaradt karját a háta mögé csavarta.
– Jól van, engedd fölállni! – parancsoltam, mire a legény kínlódva
felegyenesedett.
Szánalmas kis alak volt. Rongyos öltözéket viselt, csizma helyett valami
bocskorfélét, és a hajába szalmatörek ragadt. Riadt tekintettel figyelt.
– Nem akarunk bántani senkit – magyaráztam. – A király katonái
vagyunk. Nem ti vagytok az ellenség, hanem a Kőszegiek. Hányan vagytok
odabent?
– Majdnem hatvanan. Ez egy nagy terem, uram – felelte az orra vérét
törölgetve. – Asszonyok és kisgyerekek. És néhány férfi, aki már nem tud
fegyvert fogni…
– Rendben van. Szólíts le ide valakit, de értelmes ember legyen! Mert aki
megmutatta a bejáratot, annak valami hiányzik a fejéből…
– A kótyagos Vakegér lehetett, uram – mondta kicsivel bátrabban. –
Nincs annak esze semmi… Biztosan nem mert lejönni.
– Nem bizony – dörmögte a vasvári vitéz.
– Mert ráomlott egy vágat. Akkor szaladt ki belőle az ész. A karomat is
itt tépte le egy gerenda, uram… – mondta a félkarú legény, aztán kiáltozni
kezdett: – Döme! Gyere ki, nem bántanak! Döme bátya!
Egy darabig semmi nem mozdult, aztán nyílt az ajtó, és a gerenda mellett
megjelent egy torzonborz fej.
 – Szökkenj le, atyámfia! – szóltam a férfiúra. – A király katonái vagyunk.
Nem akarjuk a véreteket, inkább azt, hogy tisztességesen éljetek.
Döme lehetett vagy ötvenesztendős. Ősz haja, szakálla meg bajusza
teljesen egybeolvadt, s leginkább egy bányarémre hasonlított.
– Hektór lovag vagyok, és a király szavát hozom – folytattam. – Azt
akarja, hogy gyertek ki innen, és mondjátok el, amit a várról és a
gazdáitokról tudtok! Aztán meg… különben sem kell itt bujkálnotok,
hallod-e? Nem embernek, főleg nem csecsemőnek való hely a bánya.
Dömét meg a legényt egy Csák nemből való, fiatal nemes és Domokos, a
királyné egykori udvarbírája fogta vallatóra. Azt mondták, hogy
Borostyánkő erőssége igen kemény dió, bár ezt eddig is sejtettük. Van
odabent elég védő, élelem, bor és víz. De arról, hogy éppen most hol
tartózkodik a három Kőszegi testvér, semmit nem tudtak, amit azonban
nemigen hittünk el.
Beleegyeztek, hogy valamennyien visszajönnek a napvilágra –
megígértem nekik, hogy továbbra is a faluban lakhatnak, csak éppen
dolgozniuk kell érte. Fontos a segítség és a szolga az ostrom idején.
De másnap hajnalra úgy eltűnt mindegyik, mintha sose értek volna a
faluban. Csak a félkarú legény maradt, aki elmondta, hogy az életüket féltik
– persze nem a királytól, hanem éppenséggel Kőszegi Miklóstól. Elindultak
hát egy másik erősségbe, át a hegyen. Meggyőződéssel állította: ha netán
mégsem őfelsége győz, akkor az ellenségnek nyújtott segítség miatt Miklós
báró minden férfiembert, a tízéves gyerektől az aggastyánig, felköttet, az
asszonyoknak levágatja az orrát, a kisebb gyerekeket pedig eladja
rabszolgának.
– Ennek az embernek adtál nádori tisztet, felség – jegyeztem meg László
királynak négyszemközt. – A minap azt próbáltuk elmagyarázni, hogy véget
kell vetni ennek az áldatlan gyakorlatnak. Aki ellenség, azt meg kell
semmisíteni, vagy be kell kényszeríteni a sorba, különben egyre csak
növekszenek a gondjaid.
– Nem mondtam, hogy nincs igazatok – felelte mogorván. – Hittem az
öregapádnak is, és nem bántam meg. Innen viszont győzelem nélkül nem
megyünk haza!

❈❈❈
A vár körül felálltak a súlyos ostromgépek. A vetőkarok messziről
hajigálták az embernyi súlyú köveket a falak mögé, ahonnan viszont
dárdákat lőttek felénk a balliszták. Ha bárki megközelítette a várat, azonnal
szembe találta magát a számszeríjászokkal, akik átkozottul jól céloztak.
– Itt… itt… és itt – mutatta a pergamenre rajzolt vázlaton a támadási
pontokat a király. A tisztek körülállták a durva asztalt, és összevont
szemöldökkel hallgatták őfelségét. – Nem feleltek a nyíllal belőtt levelekre,
nem hajlandók tárgyalni.
– Felség, elkaptunk egy parasztot, aki elárulta, hogy van egy járat egy
régi bányából, a falakon túlról a várba – jelentette a tábor őrparancsnoka. –
Akarsz vele beszélni?
A rongyokba burkolózott, bevert képű férfiút két királyi katona
támogatta, Mikor eleresztették, a földre rogyott.
– Összevertétek? – kérdezte László, és közelebb lépett a fogolyhoz.
– Csak néhányat kapott a képére, de nem tud megállni a lábán.
– Nem tud megállni?
– A tűz miatt – felelte az őrparancsnok. – A legények kicsit
megsütögették a talpát, mert az istennek se akart beszélni.
– Ha a parancsom nélkül még egyszer ilyesmit művel valaki, azt azonnal
felköttetem! – jelentette ki László. – Épkézláb emberekre van szükségem!
Ki az ellenséged, katona?
– Hát azok… akik itten laknak, meg aztán a karantánokkal
cimborálnak… – felelte amaz ijedten, megnyúlt képpel.
– Igen? A karantánok is? És Kőszegi Miklóst meg a testvéreit meg sem
említed? Tűnj a szemem elől, mert megcsapatlak! – förmedt rá László.
Aztán elővette a foglyot, mondja csak el, hogy is van azzal a várba
vezető járattal, majd szólította az őrparancsnokot és azokat, akik
megsütögették a talpát.
– Ti fogjátok cipelni ezt az embert, mert miattatok nem tud megállni a
lábán! Elvezet benneteket a régi bányához, és mindhárman annak a
csapatnak a tagjai lesztek, amelyik elsőnek hatolhat a falak mögé! Vegyétek
megtiszteltetésnek.
– Igenis, felség – felelték. – Bejutunk, uram, és kinyitjuk a kaput…
– Nem ez lesz a dolgotok! – vágott a szavukba a király. – Alig tucatnyian
mentek. Földerítitek a föld alatti járatot, és csöndben ott is maradtok! Egy
közületek visszajön, hogy jelentést tegyen! Ha a járat alkalmas arra, hogy a
várba bejussunk, nagyobb erőt küldök be. Egy egész századot, még ezen az
éjjelen.
Aztán a rajz fölé hajolt, és elmutogatta a tiszteknek, melyik egység hol
támadjon másnap. Túlzottan is eltökéltnek tűnt, és rájöttem, hogy aznap
este nem célszerű vitába szállni vele.
Csák Domokos úr bakonyi erdőjárókból verbuválta az egységet,
amelynek ezt a fontos feladatot szánta őfelsége. Könnyű felszereléssel,
karddal és tőrrel indultak, meg persze fáklyákkal, amelyeket most még tilos
volt fellobbantaniuk. Fényt csak a járatban gyújthattak.
Köd ereszkedett a vidékre, és a sötétséggel karöltve áthatolhatatlan falat
vont a vár és a falu közé. Telt-múlt az idő, s közben számoltuk, mikor kell
visszatérni a különítmény hírhozójának. A ködben felerősödtek a hangok,
így minden szóra ügyelni kellett. Már éjfél is elmúlt egy órával, amikor a
virrasztók láncán érkezett a hír: jön már a legény.
Aztán betámogattak a házba egy fiatal bakonyit, akinek dőlt a vér az
orrából és a szájából.
– Elkaptak benneteket? – kérdezte tőle a király. – Beszélj! Mi történt?
Hol támadtak meg?
– Felséges… úr… Bejutottunk abba az… átkozott… pokoli vájatba… És
elértük a végét, ahonnan már lajtorján kellett a felszínre mászni… Éppen
indultunk, amikor összedőltek a támfák, és kövek zúdultak le a magasból.
Utána meg ömlött a jéghideg víz…
– Hol van az egység? Mi van velük? – kérdeztem, de a legény csak a fejét
rázta.
– Megfulladtak, lovag uram – felelte, és az erőtlenségtől térdre zuhant. –
Az a függélyes vágat mély kúttá változott, ciszternává… Vártak minket,
uram, a várbéliek. Én… az utolsó voltam, és éppen újabb fáklyát
gyújtottam, hogy kitűzzem a vágat falára… Csak a földindulást észleltem.
Rám is kövek zuhantak, és gerendadarabok. Átkozott ez a vár, uram!
Elátkozott hely!
– Ez csak egy nyomorult vár! – hörögte a király feldúltan. – Holnap
betörjük a kaput, lerontjuk a falakat, és karóba húzatok mindenkit, aki nem
teszi le a fegyvert!
– Kérlek, felség, ezt azért még fontold meg! – figyelmeztettem, de
ököllel mellbe vágott, és úgy villant a szeme, mintha menten ketté akarna
harapni.
– Nem kérdeztelek! Szolgának hallgass a neve!
 Hátraléptem, és nem válaszoltam, de eszembe jutott, hogy mit keresek
egy ilyen ember mellett, aki egyszer a barátjának nevez, máskor meg úgy
bánik velem, akár a kutyájával.
Nem értettem a dühkitörését. A várvívás sosem könnyed táncmulatság, és
nem is örömünnep. Senki nem állította, hogy áldozatok nélkül végbevihető.
Ha az első ostromnapok nem hoznak majd eredményt, meg fog őrülni?
Mizse az ajtó mellett állt, és láttam, hogy neki sem tetszik a király
viselkedése. Iszmáil, hogy valamivel elfoglalja magát, és véletlenül se
szólaljon meg, a tűzhelyen a parazsat igazgatta.
A király aznap éjjel szemernyit sem aludt, így mi sem. Hajnal előtt
körüljárta a seregrészeket, bátorította a harcosokat, akik közül sokan
szorongva készülődtek a rohamra. Már eljutott a fülükbe az éjszakai
szerencsétlenség híre, és köztük is megindult a szóbeszéd: Borostyánkő
elátkozott vár, s vajon visel-e ránk gondot annyi angyal, mint ahány ördög
fenekedik odabentről?
A hajnali mise után, amelyhez a katonák a hóra fektetett pajzsokra
térdepeltek, megindultunk a várfalak felé, két külön úton, hogy a várat
megkerüljük. László sisakot és könnyű vértet viselt, és a cobolybunda felett
egy vörös palástot, amelyet arannyal szegtek. Hiába magyaráztuk neki,
hogy fölösleges feltűnnie, mert az ellenséges íjászoknak kiváló célpontot
nyújt odafentről, kijelentette: azt akarja, hogy minden katona lássa őt.
Mizse és én ügyeltünk rá, s bármerre mozdult, nem maradtunk el tőle.
Parancsait érces tülkök ismételték, s a hegyoldalak visszhangozták. A
várhoz vezető úton felállított hajítógépek feszítőkerekeiben két-két harcos
lépdelt elszántan. Csikorgott a kötélzet, roppant a gerendázat, a kanálba
súlyos köveket és gerendákat emeltek a kezelők, s amikor elszabadult a
hajítógépbe zárt erő, azok átrepültek a falak fölött. Aztán megérkezett a
védő bőrlebernyeggel ellátott faltörő kos, de kénytelen volt megállni, mert a
vár hídját felvonták, s először az alatta tátongó mély árkot kellett betemetni.
Ehhez merőben új módon fogtak hozzá Csák Péter emberei. Miközben a
hajítógépek egyre dobálták a köveket, a várba vezető út mellől az íjászaink
a fal mögött rejtőzőket lőtték több-kevesebb sikerrel, lentről szekerek
indultak, vaskos gerendákkal megrakva. A kapu elé érve a szekér oldalvást
fordult, és nyolc megtermett harcos rudat feszített alá, a gerendák pedig a
gödörbe zuhantak. És máris ott volt a következő szekér, a gerendák pedig
lassan feltöltötték a vár árkát. Eközben íjászaink a várvédő
számszeríjászokra vadásztak, akik a falakról próbálták megakadályozni a
szekerek feljutását.
A tülök általános rohamra szólította a királyi harcosokat, a száznagyok
sípja pedig a falakhoz parancsolta a gyalogosokat, akiknek nagy része nem
volt megfelelően kiképezve. Hosszú lajtorjákon kapaszkodtak a várfal teteje
felé, amelyeket villás végű rudakkal állítottak fel, s támasztottak a
palánknak és a kőfalaknak.
Ki tudja, hányadik szekér gerenda érkezett, amikor odaföntről
emberfejnyi kődarabok kezdtek hullni, amelyek számos vitézünkkel
végeztek. Az általános hangzavarban a saját szavunkat se értettük, ráadásul
őfelségére még parittyából is követ röpítettek.
Ő azonban ezzel egyáltalán nem törődött. A rövid, vaskos nyílvesszők
néha olyan vészes közelségben zúgtak el mellettünk, hogy kétségünk sem
lehetett, a királyt akarják megölni.
Aztán Lászlóval a vár másik oldalához siettünk, ahol többtucatnyi
harcosunk négy-öt ostromlétrán mászott fölfelé. Az íjászaink és a
parittyásaink fedezték őket, de mit lehetett tenni azokkal a hosszú
csáklyákkal, amelyekkel fentről visszalökdösték a létrákat?
– Ostromtorony! – kiabálta László rekedten. – Holnapra készen legyen az
ostromtorony! Nem érdekel, ha egész éjjel dolgoznak is a teszérek!
Legalább kettőt! Oda, ahhoz a falhoz! – mutatta, ahol a várfalak alja
egyenesnek és a tornyok felállítására alkalmasnak tűnt.
A védők eközben égő szurokkoszorút is hajigálták ránk, amiből arra
következtettem, hogy van nekik mivel felgyújtani az ostromtornyokat is.
A sebesültvivő jobbágyok egyre több sérültet vittek hátra, és a havas
kövek között vérbe fagyva feküdtek a holtak. Nagy robajjal zuhant el egy
faltól eltaszított létra – a rajta kapaszkodók fele azonnal kitörte a nyakát, s
ott maradt mozdulatlanul a véres hóban. A falak mögül diadalüvöltés
hallatszott.
– Uram! Fúvasd meg a tülköt! – érkezett lélekszakadva Péter fia
Domokos küldönce a királyhoz. – Felség! A mieink harmada már
harcképtelen! A legveszélyesebb helyen próbálkoztak, de máshol sem jobb
a helyzet. Ez a vár túlságosan keményen tartja magát! Uram azt kéri, fúvass
visszavonulót! Mással kell próbálkozni!
László nem felelt, s még csak oda sem fordult a küldönchöz. Nagy sokára
aztán intett a kürtösnek.
– El a falaktól! Hátrálni! Vissza! Vissza! – ordították a tisztek.
 A sikertelen ostrom miatt Lászlóval aznap estig képtelenség volt szót
érteni. Másnap ugyanúgy elrendelte az ostromot, annak ellenére, hogy az
ostromtornyokkal a teszérek képtelenek voltak elkészülni, és a taktikán sem
sokat változtatott. Most is sokan megsebesültek, és jelentősen emelkedett a
halottak száma is.
Nem szokványos ostrom volt a borostyánkői. Itt az ellenséggel semmiben
nem lehetett megállapodni, holott máskor a sebesültek és a halottak
elszállításába mindkét fél készséggel beleegyezett.
Igen ám, de azok mezei csaták voltak, ahol mindkét fél képviselői
ugyanazt akarták. Itt azonban a védők biztonságban elláthatták
sebesültjeiket a falak mögött.
Ezt követően eltelt néhány nap, és László nem ismételtette meg a
rohamot. Egyre mogorvább lett, és velünk is úgy beszélt, akár az utolsó
szolgával. Nem tudtuk mire vélni magatartását, de sejtettük az okát: rájött,
hogy képtelen lesz Borostyánkőt megvívni, ami azt is jelentette, hogy nem
tud leszámolni a legerősebb bárói famíliával.
Elmúlt Boldogasszony hava, és beléptünk Böjtelő havába. Fogytán volt a
sereg élelme, a lovak is elropogtatták az eleségük zömét, és a táborban
egyre többen betegeskedtek. Egyszer dermesztő szél hiúsította meg az
újabb rohamot, máskor a havas eső, amely hirtelen átcsapott hóviharba, és a
körömnyi pelyhek vízszintesen sodródtak a szélben.
A király pénzét pedig a tétlenségben eltöltött napok is fogyasztották.
De László még mindig nem tágított a vár alól, holott alig sikerült benne
kárt tennie. Az elkészült ostromtornyokat még a felállítás napján
felgyújtották a várbéliek fenyőszurokkal, olajjal meg forró zsírral.
– Rá kell venni valahogy őfelségét, hogy hagyja abba az ostromot, és
vonuljunk el! – mondta egy hainburgi deák, aki krónikát írt az ostromról. –
Már túl sok a halott, és több a sebesült, mint ahány épkézláb ember a
következő rohamra indítható lehet. Meg kell értetni őfelségével, hogy a
sereg zöme itt pusztul el, ha nem változtat a makacsságán. Borostyánkő
ekkora erővel egyszerűen bevehetetlen.
Amikor véget ért a következő ostromnap, melyen különösen sok harcost
veszítettünk, Mizse és én odaálltunk a király elé.
– Felség! Kérlek, gondold át alaposan, hogy mit nyerhetünk, ha továbbra
is támadjuk a várat – kezdte Mizse. – Egy fogoly azt állítja, kitartanak
élelemmel akár egy esztendeig is, a boruk és a vizük is elegendő. Megéri
ekkora áldozatot vállalni? Erre a seregre máshol is szükséged lehet, uram.
 László szürke arccal nézett a szaracénra, aztán rám emelte a tekintetét.
– Ezért jöttetek, Hektór? Hogy ezt tudassátok? Azt hiszitek, én nem
látom?
– Tudjuk, hogy látod, felség – feleltem. – De mellette azt is hisszük, hogy
képes lennél indulatodban az egész sereget a halálba hajszolni. Azt
parancsoltad, hogy minden körülmények között legyünk hozzád őszinték,
hát most éppen ezt tesszük. Ez az ostrom nem vezet sehová, és nem nyersz
vele semmit, csak a trón ereje gyengül napról napra.
– És a korona tekintélye? Az én tekintélyem? Az nektek semmi?
– A tekintély, uram – felelte helyettem Mizse –, olyan, mint az ostrom
iránti eltökéltség. Minden kudarc lecsippenthet belőle, s végül nem marad
semmi. Kérlek, ami maradt a királyi tekintélyedből, azt semmiképpen ne
herdáld el! Vezesd haza a sereget, jutalmazd meg a harcosokat, hogy ne
pártoljanak el tőled, aztán kezdj hozzá az országos ügyek intézéséhez!
Azzal most sokkal többet érnél el, felség.
Nem állíthatom, hogy éppen mi ketten beszéltük rá a királyt ennek a
kilátástalan ostromnak a befejezésére, de tény, hogy néhány nap múlva az
első csapatrészek hazaindultak.
Bárcsak ne néztem volna végig dicstelen távozásukat! Ilyen megtépázott
és búskomor harcosokat még sosem láttam. A hideg kikezdte az
egészségüket, és hallgatagon gubbasztottak a hosszú szekerek két oldalán.
Legalább az ötödük ottmaradt Borostyánkő vára alatt, vagy
megnyomorodott. A fagyott földbe sírt sem lehetett ásni, így hát a holtak
zömét becipelték az elhagyott bányákba, hogy a tavaszi elhantolást ott
várják ki.
Aztán a király is elindult haza; távozását a védők gúnyos üdvrivalgása és
mocskos káromkodásai kísérték…
Iszmáil mellém igazgatta a lovát, és a király felé villantva szemét,
csendesen azt kérdezte:
– Tudod, hol rontotta el?
– Tudom – feleltem. – Nagyjából mindenhol. Ha valamihez kezdeni akar
ezek után, akkor új lapot kell nyitnia, minden tekintetben.
– Ez így van. Egyetértek, Hektór – mondta mór barátom. – Tudod, mi a
legnagyobb vesztesége? Nem az, hogy Borostyánkő nem lett az övé. Sokkal
inkább az, hogy világi hatalma szinte súlytalanná lesz, mert a tekintélyét oly
mértékben megtépázta a kudarc. Az utóbbi két hónapban nem egy bölcs
királyt láttunk, hanem egy kapkodó vagy éppen durcás kölyköt. Ki bízna
benne ezek után? A Hód-tónál nem ezt a királyt látták…
– Növelni akarta a hatalmát a legveszélyesebb báró megzabolázásával –
dörmögtem magam elé, hogy más ne hallja rajtunk kívül.
– Az elgondolás nem rossz. Dicsérendő az elszántsága és az akarata, de
mit ér győzelem nélkül? Tartok tőle, hogy eztán minden fordítva alakul.
Nem a korona lesz erősebb, hanem a bárók hatalma. Nem tudom, a király
képes lesz-e megkapaszkodni a lejtőn. A gyenge uralkodótól elpártolnak az
alattvalók… A nép a győzteshez akar tartozni.
Sajnos igazat kellett adnom Iszmáilnak…
A sereg súlyos veszteséggel, hitét és erejét veszítve, a hirtelen
olvadásnak indult kásás hóban hazafelé araszolgatott.
– Tudom, mit fog tenni a király – fordultam Iszmáilhoz, aki
beburkolózott a subába, és úgy a fejébe húzta hódprémes fövegét, hogy
csak a szeme fehérje villogott alóla. – Meglásd, hamarost indulunk a
kunokhoz!
– Most? Sok egyéb dolga is lenne… – dörmögte halkan.
– Pedig ez nála törvényszerű. Ott akarja újraépíteni megroppant hatalmát.
És Isten adja, hogy sikerüljön!
– Én viszont nem hiszek benne – jelentette ki Iszmáil. – Túl sok esélyt
kapott már Istentől. Egyszer a Felettünk Való is megunja…
 HARMADIK RÉSZ
A második tatárjárás

KÖDDÉ VÁLÓ REMÉNYEK

A király, amint hazaért Budára, éppen csak meglátogatta a feleségét, aztán

rögtön indult a kunokhoz. Pedig lett volna Budán elég tennivalója, mert
helyre kellett hozni a borostyánkői fiaskót.
Igen, de hogyan? Erre képtelen volt meglelni a választ, inkább útra kelt.
Vagy inkább menekült a megoldhatatlannak tűnő gondjai elől. Rég nem
tapasztalta meg ennyire nyilvánvalóan, hogy létezik egy olyan belső
ellensége, akivel szemben csaknem tehetetlen, és hogy mennyi minden
hiányzik a legyőzéséhez.
A kora tavaszt a Tiszánál töltötte: Várkonynál vendégeskedett, egy
királypárti kun nemzetségnél. Utána Zaránd vármegyébe indult, majd pedig
Érdsomlyóra. A kun szállásokon érezte igazán jól magát, és hagyta, hadd
töltse el lelkét a csalóka érzés: a vérei uralkodónak tartják, várnak rá,
kedvelik és tisztelik, és miért is ne történne így, amikor maga is kun?
De a hírek és panaszok mindenütt megtalálták. Hiába járta az országot, és
próbálta a kunokat szilárdan maga mellett tartani, látta, mi folyik a
vármegyékben, s hogy milyen mértékű az anarchia. Próbálkozhatott
bármivel, egyre lejjebb süllyedt a tekintélye – ráadásul a mostani kudarcot
még egyházi kiátkozás sem alapozta meg.
Egyre kevesebben maradtak olyanok, akik eldöntötték, hogy történjen
bármi, kitartanak a király mellett.
1283 nyarán, miközben László király már Érdsomlyón múlatta az időt
Édua, Mandola és Köpcsecs társaságában, s napjaik oly könnyedén teltek,
mintha az ország nem vérezne ezer sebből, a Dunától nyugatra háborús
események zajlottak.
 Egy éjjelen dörömbölés verte fel a nyúl-szigeti klastrom lakóinak
nyugalmát. Sebő a kapuhoz sietett, és a kémlelőnyílást elhúzva néhány
férfit látott.
– Eressz be, öreg! – követelte az egyik, és hátralökte fejéről a csuklyát.
– Te vagy az, Bardóc uram? – kérdezte Sebő, aztán kinyitotta a kaput. –
Szibilla asszony küldött?
– Ő is jön nemsokára – felelte a kun, Szibilla bizalmas szolgája. – Költsd
fel Erzsébet hercegnőt, és még valakit, aki ért a sebekhez!
Sebő a szemét meresztette a sötétben. Bardóc két társa egy harmadikat
tartott, aki szemlátomást ereje végén járhatott. A klastromszolga elbicegett,
Bardóc pedig bezárta a kaput. Aztán a sebesültet lefektették a fűbe.
Erzsébet hercegnő méccsel a kezében érkezett, egy idősebb apácával
együtt, aki azonnal a sebesült férfi fölé hajolt. Amikor elsimította
homlokából a csapzott hajat, az ujja véres lett.
– Nem az a veszélyes seb – közölte halkan Bardóc –, hanem ami a bordái
között van.
Az apáca, aki a nővérek közül a legjobban értett a gyógyításhoz, felhúzta
a férfi hosszú ingét, melyet tenyérnyi foltban átitatott a vér. Alatta szennyes
kötést látott, amelyet gyorsan levagdosott. Amikor az utolsó foszlány is
eltűnt a sebről, egy fadarab csonkját pillantotta meg, mely csaknem eltűnt a
bőr alatt.
– Számszeríjvessző – mondta csendesen Bardóc. – A hajósok, akik
Budára hozták, levágták a végét, de kihúzni nem merték.
– Azt jól is tették – jegyezte meg az apáca. – Tudnom kellene, mennyi
maradt a húsában.
– Ennyit vágtak le – mutatta a kun szolga a vesszőcsonkot, amin rajta
volt még a toll.
Ekkor ismét megzörgették a kaput: Szibilla asszony érkezett, két szolga
kíséretében.
A sebesültet a klastrom ispotályába vitték, Szibilla pedig Erzsébettel egy
másik helyiségbe vonult.
– Nagy a baj – kezdte Majs úr özvegye. – Ezt a szerencsétlent
Szekszárdtól hozta a csónak. Éjjel-nappal eveztek vele.
– Ki ez az ember? – kérdezte Erzsébet. – És mi az a nagy baj?
– Nemesember, a tisztességesebb, koronához hű fajtából – felelte
Szibilla. – Nem tudom, felépül-e. Elmondta, hogy a Kőszegi testvérek már
Pécset dúlják. A nyugati országrészben fölperzselték a korona birtokait, és
leverték azokat, akik László mellett állnak…
– Vérszemet kaptak, hogy László nem bírt Borostyánkővel, s most már
úgy vélik, nekik mindent lehet… És nincs igazuk? Sokkal erősebbek
Lászlónál – sziszegte Erzsébet. – Most majd megmutatják, mire képesek.
– Ez a szegény ember azt mondta, hogy esküt tett Lászlóra, és nem akarta
megszegni. Kőszegi Miklós parancsára húsz paraszttal vonult hadba, de
Pécs környékén valamennyi megszökött, miután közölte velük, hogy
Budára indul, elmondani, mire készülnek a Kőszegiek. Hárman vele
tartottak, de Szekszárdnál elkapták őket. Csak ő menekült meg, az
oldalában azzal a vesszővel… Az utolsó dénárjait adta a csónakosoknak,
hogy hozzák el Budára. Nem akart egyebet, csak élve ideérni. Azt mondja,
László hatalma minden eddiginél nagyobb veszélyben van. Ha hihető, amit
mondott, akkor Lászlónak fel kell készülnie rá, hogy gyilkosokat küldenek
utána.
A klastrom folyosóján halk léptek közeledtek, és az ajtóban megjelent a
seborvosló nővér.
– Kiszenvedett szegény – suttogta, és keresztet vetett. – Eszméletére sem
tért. Isten könyörüljön bűnös lelkének, mert biztosan nem gyónt meg.
– Isten ilyen esetekben megértő – hallották meg ekkor Berény hangját a
sötétből, aki nyáridőn gyakorta éjszakázott a klastrom kertjében.
– Mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte tőle Erzsébet hercegnő. –
Lodomér érsek épp ma délelőtt érkezik Esztergomból…
– Galambot kell küldeni Érdsomlyóra – felelte Berény. – Magam
mennék, ha nem lennének ennyire pudvásak a csontjaim. Őfelségének
tudnia kell, hogy mire számítson.
– Tud vigyázni magára – jegyezte meg Szibilla.
– Ez igaz, de a kunoknál hajlamos megfeledkezni a biztonságáról, mert
ott annyira jól érzi magát.
– Miből véled így? És minek riogatod a népet ilyennel? – kérdezte
dühösen Erzsébet.
– Ezt a népnek semmi szín alatt nem kötném az orrára – felelte az öreg. –
De te biztosan nem tudod még, hercegnő, hogy az érsek miért érkezik. No,
hát azért, mert fenyegetést kapott, nem is először, és elég keményet.
– Megfenyegették? Egy érseket, aki nem árt senkinek? – kérdezte
csodálkozva Szibilla.
 – Eleget árt azzal, hogy László királlyal jó viszonyra törekszik, és ezt
hangoztatja is, nemes hölgy. Ugyanazok fenyegetik, mint akik Lászlót
szívesen látnák holtan. Indulnia kellene annak a galambnak, vagy inkább
mindjárt háromnak is!
Prandium idején érkezett meg a két karcsú hajó Esztergomból. Pazándok
vonalában már feltűntek az enyhe szél dagasztotta szögletes vitorlák, és a
fény megcsillant a lassan emelkedő és süllyedő, hosszú evezők tollán. A
hajók az érseki palota melletti kavicsos partszegélyen kötöttek ki.
Lodomér és a kíséretét alkotó katonák gyalog ballagtak át a klastromba.
Az érsek előbb Boldog Margit síremlékénél imádkozott, aztán Erzsébet
hercegnővel tárgyalt. Szibillát – ki tudja, miért? – nem túlzottan kedvelte.
Amikor a klastrom lakói kötelező ájtatosságukba fogtak, az érsek az
udvarra indult, ahol megpillantotta Berényt, és azonnal magához rendelte.
– Később a királynéval is beszélnék – mondta. – Gondolom, a palotában
tartózkodik. Mielőtt a partra indulsz, megoszthatnál velem néhány
gondolatot.
– Mire gondolsz egészen pontosan, érsek úr? – kérdezte Berény. – Pécs
és a többi déli város Kőszegiek általi felprédálásáról magam sem tudok
többet.
– De arról talán igen, hogy indokolt-e félnem – felelte Lodomér. – A
királyné tudja, hogy engem is fenyegetnek. És őt?
– Őt csak akkor fenyegetnék azok, akik önmagukat látnák szívesen a
trónon, ha a felséges asszony áldott állapotba kerülne. Meg sem várnák,
hogy László örököse megszülessen. Persze annak ellenére sem lehet
nyugodt, hogy tudtommal nem viselős.
– Mire gondolsz egészen pontosan? – szegezte a kérdést az
öregembernek Lodomér. – Ha egyszer azt mondod, hogy máskülönben nem
támadják…
– Most még nem! – mondta Berény. – Egyelőre csakis azokat, akik
közvetlenül vannak útban. A Kőszegieket nem érdekli megszentelt hely,
felkent király, koronás királyné… Soha nem is érdekelte. Láthatod, hogy
akit félre akarnak állítani, azzal nem teketóriáznak. Gondolj Béla hercegre!
– S közben a szentatyának leveleket írogatnak az itteni állapotokról… –
jegyezte meg mélyet sóhajtva az érsek. – Hazudnak benne, mint mindig, én
pedig nem értem, miként képes a Laterán egyszerre hinni nekik és nekem.
– Erről már a legátus látogatásakor is tudtál, érsek úr. De akkoriban
mintha nem zavart volna annyira a Kőszegiek római levelezgetése…
 – Sosem fogod vissza magad, ugye? – kérdezte Lodomér ellenséges
pillantással.
– Ha őfelségével beszélek, vele is a kíméletlenségig őszinte vagyok.
Kifejezetten erre kért. Nekem már nem kell hazudnom senkinek, érsek atya.
Nincs bennem félelem, és ha régen volt is, hát leküzdöttem. Ezért élek még
ma is. Most pedig, ha megengeded, elmondom, mit gondolok – felelte
Berény, mire Lodomér bólintott. – Úgy látom, hamarosan valami megint
változni fog. És ennek egyetlen oka az, hogy őfelsége belefáradt a körötte
forrongó világba, s abba, hogy nem tud semmit véglegesen a helyére tenni.
– Én mellette állok, erre tettem hitet! – vágott közbe indulatosan
Lodomér. – Azt állítod, hogy a magyar királynak nem elegendő az
esztergomi érsek igaz barátsága és segítő jobbja? Hát kire támaszkodhat
még rajtam kívül?
– Igazad van, érsek úr. Egyre kevesebb támogatója van, és a két
legerősebb Csák báró sem él örökké. Persze időleges szövetségek mindig
születnek, mint most a Csákok és az Abák között, a Kőszegiek ellen, de jól
tudod, hogy semmi sem tart örökké, és ezzel a király is tisztában van. De ha
képtelen továbblépni, ha minden kezdeményezése elbukik, akkor egy újabb
utat fog választani.
– És szerinted milyen útra fog lépni? – kérdezte az érsek a fejét ingatva. –
Hányféle lehetősége adódhat még Isten parancsolatainak teljesítésén kívül?
– Egy egészen biztosan. Csak abban nem lesz helye a báróknak, de neked
sem, érsek úr. Ma még barátságban vagy őfelségével, s azt kívánom, ez
maradjon is így! Mert az a bizonyos újabb út szakadékba vezetne. Nemrég
beszéltem vele erről.
– És mit felelt?
– Ejh, hiszen te is tudod, mennyire makacs! – válaszolta lemondó
legyintéssel Berény. – Ám a legrosszabb, hogy most már mindenkitől tart.
Ma még a bizalmasai között vagy, és kívánom, hogy ez ne is változzon. De
abban már nem vagyok biztos, hogy a jövőben minden javallatodat
elfogadja. Már most is úgy érzi, egyes-egyedül kell az országban rendet
raknia.
– Mint egy despotának? De hát nem feledkezhet meg az egyházról!
Engem nem mellőzhet!
– Nevezheted despotának is. Abban reménykedem, még idejében sikerül
meggyőznöm arról, hogy ami kétszáz esztendeje sikerre vihette egy
uralkodó elgondolásait, az most már nem járható út. Gondolom, őfelsége
arra törekszik majd, hogy főleg kunokból alakítson magának sereget, persze
hívhat melléjük másokat: besenyőket, déli kunokat, talán még tatárokat is,
akik jobban éreznék magukat az ő országában. Sok uralkodó fogad be
idegeneket, akik csak tőle függenek, ezért aztán megtesznek mindent, amit
parancsol, s ha elég jó dolguk van, megvesztegethetetlenek. Ezt kell tennie
Lászlónak is, és saját hadsereget állítani, ha a bárókat vissza akarja
szorítani. Ha nem segíted ezt az elképzelését, érsek atya, újra gondjai
támadnak az egyházzal is. Ez pedig neked legalább annyira hátrányos, mint
neki.
Lodomér elképedve hallgatta az öregember logikus okfejtését, s hirtelen
eszébe jutott, hogy nem egészen két esztendeje miért állt a király mellé.
Felismerte, hogy inkább Lászlót és a korona érdekeit kell támogatnia,
semmint a bárókat, mert azok előbb-utóbb őt is kivetnék az érseki székből,
és a saját családjukból tennének oda valakit, akinek jobbára annyi köze van
Isten igéihez, mint egy lónak az oltáriszentséghez.
Az érsek katonái, akik nem messze lándzsájukra támaszkodva
beszélgettek, a kút felé indultak, amely mellett egy nővér fakupákba bort
töltött. Az efféle szíves invitálást egy katona se utasítja vissza. A kerítés
négy sarkánál is állt egy-egy érseki darabont, aki a klastromon kívüli ligetet
figyelte, hogy illetéktelen ne közelíthessen urukhoz.
– Beszélj a királynéval, és kérd meg, hogy jöjjön le a klastromba! –
mondta némi hallgatás után az érsek. – Úgy érzem, meg kell osztanom vele
néhány újabb hírt.
– Így lesz, érsek atya – felelte Berény, aztán embermagas botjára
támaszkodva felállt.
– Ha pedig arra kér – folytatta az érsek –, hogy adj neki tanácsot, vagy
beszélj a régmúlt hibáiról, amiket királynék és királyok követtek el ebben
az országban, akkor jusson eszedbe, hogy őfelsége és egyházunk jó
kapcsolata, a Laterántól függetlenül is, elsődleges érdeke a koronának és az
országnak.
– Nem beszélve az ország népéről, érsek úr – egészítette ki Berény,
jelentőségteljesen felvonva szemöldökét, és átvette botját a bal kezébe.
S ekkor a kerítésen kívül, ahol magasra nőttek a fák, tompán pendült egy
íj húrja, és a következő pillanatban erős ütés koppant Berény furkóján, az
öregember nyakától alig arasznyira. Berény villámgyors mozdulattal
áttaszította a támla nélküli kőpadon Lodomért, aki nagyot puffant a fűben.
 – Maradj lent! – reccsent a főpapra, aztán odakiáltott a katonáknak: – Ott,
a fák között! Onnan jött!
A darabontok elhajították a borospoharat, és a kerítésre kapaszkodtak.
Átvetették magukat felette, és az egyik azt ordította, hogy látja az íjászt
meg a társát, akik az esztergomi darabontok öltözékét viselik. A Duna felé
inaltak, és futás közben elhajították a számszeríjakat, majd átgázoltak a
bokrokon, és belevetették magukat a folyóba. A sodrás elkapta őket, de
néhány pillanat múlva a katonák is a partra értek. Lándzsák röppentek, a két
ismeretlen a víz alá bukott, és amikor ismét felmerültek, már
hajítótávolságon kívül jártak.
Lodomér karját és lábszárát horzsolások borították. Berény kifeszítette a
furkóból a nyílvesszőt.
– Neked szánták, érsek atya, mert ha engem akartak volna eltalálni,
egyszerűen hátba lőnek. A gondviselésnek köszönd a menekülésedet! És
annak, hogy ez szent hely, bár… csak annyira van ennek jelentősége,
amennyire egyes galád fajzatok hajlandóak ezt tiszteletben tartani. Margit
lelke ismét közbenjárt érted, és ebből is láthatod, hogy feladatod van még.
Hanem ezután gyakrabban nézz a hátad mögé, érsek uram!

❈❈❈
Eleni sápadtan hallgatta Berényt, amikor az ó-budai királynéi palotában
elmesélte, mi történt a klastromban. Aztán az öreg így folytatta:
– Most jövök a felséges asszonytól, leányom. Úgy vélem, készülődhetsz!
Amint meghallotta, mit terveznek az ura meg az őt támogató hatalmasságok
ellen, azonnal kijelentette, hogy utazni akar. Egyenest Érdsomlyóra.
– De hát te is tudod, nagyapa, hogy nem kellene odamennie! – felelte az
asszony döbbenten. – Édua és… a másik kettő… meg más kun leányzók,
akikkel László oly szívesen múlatja az időt…
– Én mégis azt mondom – szorította meg Eleni karját az öreg –, hogy jól
teszi a felséges asszony, ha megmutatja magát a kunoknál. Éppen ideje
volna. Édua okos leány, nem fog a szeme elé kerülni. A hangját se hallja
majd. A másik kettőt pedig sohasem látta. Fogalma sincs arról, milyenek is
a kunok valójában, mert csak azokat ismeri, akik a palotában lebzselnek,
meg a testőrsége kisszámú kun egységét…
Eleni a fejét rázta.
– Ez akkor sem jó döntés. László dühöngeni fog.
 – Nem fog. Örülni sem, de fékezi majd magát, sőt talán még örömet is
mutat, ha a feleségét meglátja. Egyvalaki azonban biztosan örülni fog az
útnak, mégpedig Niko – folytatta az öreg. – Ha elmondod neki, hogy holnap
hajnalban indulunk… Magam is a királyné kíséretével tartok. Mióta
gyorsabban vágtáznak az esztendők és a holdnapok, a gyaloglás ugyan
lassabban megy, de a lovaglás egyre jobban…
Érdsomlyón László megfeledkezett az uralkodás összes gondjáról, és
nemigen gondolt az oligarchákra, holott a bizalmasai naponta
emlékeztették: lenne mit tennie, hogy az országos ügyek rendezése végre
megkezdődjön. Akik továbbra is vele tartanak, azoknak valamit adni kell,
kisebb-nagyobb javadalmakat mindenképpen, és nem árt, ha elsősorban
olyanoknak, akiknek naponta dacolniuk kell a Kőszegiek kavarta vésszel.
Amikor megjött a galamb, amelyik Izabella királyné indulásáról
értesítette, egy darabig csak böngészgette az ujjnyi pergamencsíkot, hogy
vajon nem hamisítvány-e – ám gyorsan felismerte a rövid szövegben azokat
a titkos jeleket, amelyek igazolták az üzenet valódiságát.
– Úgy illik, hogy elébe menjünk – mondta, és magához rendelte Mizsét,
akinek nemrég két birtokot is adományozott: egyet Somogyban, egyet pedig
Pest közelében. A szaracén, aki továbbra sem mozdult mellőle, a kunoknál
szakított addigi hitével, és családjával együtt kikeresztelkedett. – Szervezd
meg a kíséretet, Mizse! Díszes csapat legyen, főleg kunokból!
– Megadod a módját, felség – mondta elismerően Mizse. – Helyesen
teszed. A felséges asszony látogatásából politikai hasznot kell húzni. A
többit csak bízd rám, Miklóssal és Hektórral intézzük!
– Miféle többit?
– Voltaképpen a hölgyekre gondoltam – felelte zavartan Mizse. –
Éduára… és a másik kettőre.
– Ők pontosan tudják, hogyan kell ilyenkor viselkedni! – jelentette ki
László. – Mégis, mit gondoltál? Hogy majd elrejtőznek a saját földjükön,
nehogy a feleségem szeme elé kerüljenek? Ez itt az ő szállásuk, nem fognak
bujkálni senki elől!
– Ezt senki nem várná tőlük, uram – felelte Mizse. – Egyébiránt arra
gondoltam, hogy a legszebb leányok és legdaliásabb ifjak fogadják a
felséges asszonyt. Hadd lássa, milyenek az igazi kunok, akik nem Budán
unatkoznak! Mert ott néhány már rég elfelejtette, mit jelent a pusztában
lakni.
László elgondolkodott a felvetésen, aztán bólintott, s így szólt:
 – De a legdíszesebben öltözködjenek, a legszebb lovakon üljenek, és
mindenképpen a leginkább tiszteletreméltó családokba tartozzanak! És a
selyemsátramat is málházzátok fel, mert legalább Csanádig32 Izabella elé
megyünk, tehát egy éjszakát oda-vissza táborban töltünk. Gyors telega
hozza az élelmet meg a bort, és a szálláscsinálók még ma induljanak
Csanádra!
Másnap hajnalban útra kelt a százötven fős kíséret, s még aznap átkelt a
Temesen, a Bégán és számos kisebb vízen. A következő napon a kun
felderítők jelentették a királyné közeledését, aki elé László előreküldte
Mizsét Szegedig.
Izabella este érkezett Csanádra, ahol díszes öltözékű kun vitézek sorfala
közt vonult be a városba. Elébe jött a püspök és a káptalan teljes
létszámban, aztán a szép kun leányzók körülvették a királynét, s halkan
énekelve, lába elé virágokat hintve a szállásáig vele tartottak. Ott egyikük
főt s térdet hajtott előtte, és ajándékképpen átnyújtott egy halványkék
selyemből készült, ezüsttel hímzett felsőkabátot és egy magas női föveget.
Eleni vette át a királyné helyett és nevében az ajándékot – mert ezt így
illett –, és közben azt kutatta, hogy a leányok koszorújában megpillantja-e
Éduát. De nem látta közöttük, s ettől némileg megnyugodott.
A máskor csendes és ájtatosságba burkolózó Csanád élete ezen a
délutánon és estén felpezsdült. A falakon kívül a kunok tábortüzei lobogtak,
és a környékről mind idesereglettek a szállásnépek. A királyt és feleségét
mindenki látni akarta, és László kézen fogva vezette Izabellát a templomba,
ahol együtt imádkoztak, aztán beszélgettek a püspökkel, miközben odakint
a kunok vigasságra készülődtek.
– Mindez neked szól – mondta László a feleségének. – A te tiszteletedre
öltöztek díszbe, és alig várták, hogy megérkezz. Már nagyon szerettek
volna találkozni veled, Izabella.
– Örülök, ha így van – mondta halkan a királyné, akit kifárasztott a
négynapos út, amelyet nagyrészt nyeregben tett meg, mert a dunai hajóutat,
ami sokkal kényelmesebb és gyorsabb lett volna, a Kőszegiek folyam menti
dúlása miatt elvetette. – Azt teszem, amit kívánsz, férjuram. Mondd,
hogyan viselkedjem velük, elvégre ők itthon vannak…
– Ahogy a kun előkelőkkel mindig is viselkedtél – felelte a király. – Jó
lesz, ha a köznép is látja, hogy nem teszel különbséget köztük. Számukra ez
igen fontos. Az előkelőket fogadd nyájasan, jóindulattal! Ha kérdeznek,
maradj visszafogott, ha kérnek tőled, sose légy elutasító! Ezek itt egészen
más emberek, mint akiket Budán megismertél. Tetszeni fognak, meglásd!
A püspökkel és néhány kanonokkal csendben elköltött vacsorát azonban
zavarta a kunok kinti vigadozása, és az egyháznagy rosszallóan csóválta a
fejét.
– Ugyan már, püspök úr! – vette védelmébe a kunokat a király. – Nekik
ez az életük. Vigasság nélkül úgy érzik, hogy nem ér semmit. Remélem,
nem a sátán keze munkáját látod a viselkedésükben! Ártatlan muzsika ez
csak, és nem hinném, hogy Isten rossz szemmel nézi kun szolgálóit.
– Csak legalább tudnám, hogy valóban keresztények – morogta a püspök,
akit nem nyugtattak meg László szavai. Nem szerette a kunokat, és nem hitt
azoknak sem, akik közülük fennen hirdették, hogy megkeresztelkedtek.
A vacsora végén, mielőtt még Izabella a templom egyik kápolnájába
vonult volna imádkozni, Mizse állított be a püspöki palota étkezőtermébe, s
így szólt:
– Felséges úr, felséges asszony, a kunok látni kívánnak benneteket. Azt
mondják, számukra nem ünnep az ünnep, ha nem vagytok jelen.
– Azonnal jövünk – felelte László, majd megfogta Izabella kezét, s
halkan így szólt hozzá: – Később mindketten elmegyünk a templomba. –
Aztán újfent Mizséhez fordult: – Minden rendben?
– A legteljesebb nyugalom van odakint, felség. Az őrség két vonalban
felállt, őrportyák járják a vidéket és az utakat, részeget pedig egyet se látok
a vigadozók között. Tudnak viselkedni ezek a kunok, uram…
Amikor a király és a felesége kiléptek a városkapun, már felállt a
lándzsás és pajzsos sorfal, és kétfelől mellettük vonultak a nagy tűzig. Kun
módra lóbőrökre terített szőnyegeken megannyi selyempárna nyújtott
kényelmet, és a színes leánykoszorú meghajlással köszöntötte a királynét és
urát.
– Mosolyogj! – kérte László halkan Izabellát. – A kunoknál a mosoly a
barátság és a jóindulat jele. Láthatod, mennyire kedvelnek téged.
– Ezt… honnan kellene tudnom? – suttogta Izabella.
– Egyszerűen csak abból, hogy ily sokan eljöttek elébed.
Miután helyet foglaltak a párnákon, a kun leányzók ezüstkupában bort
nyújtottak nekik. Izabella először nem merte megízlelni, de László nem
várta meg az italkóstolót – maga kortyolt a borba, a kunok pedig
megéljenezték a királyi bizalmat.
 Ismét leányok érkeztek, akik ezüsttálakon hozták a finom süteményeket,
amelyeket ezen a délutánon készítettek el nagy szorgalommal. S miközben
az esti lágy szellő a méz kellemes illatát forgatta-sodorta, Izabella
lassanként feloldódott.
A máglya lángnyelvei magasra kúsztak, és a sziporkák csillagokként
szálldostak a levegőben, aztán kerengtek és kihunytak. Táncosok
szökkentek a tűz fénykörébe, felsivítottak a sípok és a dudák, s gyors
ritmust vertek a dobok meg a csörgők. A kun legények tánca lassú, kimért
lépésekkel kezdődött, majd egyre gyorsult és gyorsult. S amikor az ámuló
királyné már azt hitte, hogy gyorsabban képtelenség, még mindig képesek
voltak fokozni a tempót. Forgatták a fejük felett a szablyát, miközben a dob
elképzelhetetlen sebességgel pergett, aztán újabbak ugrottak a kifulladt
táncosok helyébe.
A viharos zene után finomabb, lágyabb dallam következett, lassúdott a
ritmus, és vagy húsz leány kezdett kecses léptekkel karikázóba.
Összekapaszkodtak, és oly légies könnyedséggel táncoltak, mintha a föld
felett járnának. Ringott a csípőjük, a csizmáik egyszerre lendültek,
miközben a fejüket mozdulatlanul tartották, hogy a magas, színes
selyemmel fedett, szegletes tetejű női föveg le ne essen róla. Izabellának
úgy tűnt, mindannyian őt nézik, és pirospozsgás arcukról nem hervadt le a
mosoly.
Aztán egyszerű, ringatózó lépésekre váltottak, s a zene is lassúdott
valamelyest, majd a leányok közül ketten a királyné elé szaladtak,
meghajoltak, fél térdre ereszkedtek, és a karjukat hívogatón nyújtották felé.
– Mit akarnak? – súgta a királyné az urának. – Csak nem azt, hogy…
– De, pontosan azt – mondta nevetve László, és biztatóan megszorította a
kezét. – Menj csak! Nagy sértés ám ezt visszautasítani, mert ha egy idegent
maguk közé hívnak a táncukba, az kivételes tisztesség és megbecsülés. Már
majdnem olyan, mintha testvérüknek tekintenének.
Izabella, akit a két leány felsegített, majd kézen fogott, bizonytalan
léptekkel elindult a kör közepe felé, ahol a leányok helyet adtak neki.
László elégedetten nézte, mily ügyesen tanítják az egyszerű lépést a
feleségének, aki eddig csupán a lassú lépésekből meg hajlongásokból,
főhajtásokból álló, előkelő társasági táncokat ismerte, amelyekben ugyan
sok udvariasság rejtezett, csak éppen az érzelmeknek voltak híján. Ezek a
kun leányok őszinte örömmel, túláradó lelkesedéssel ropták, és a mesterkélt
viselkedés vádjának még az árnyéka sem érhette őket.
 Aztán megtörtént a csoda.
Izabella észre sem vette, hogy jelenlétével körötte is megváltozott a
légkör. Annyira belefeledkezett a táncba, hogy a lépéseire nem is ügyelt,
bár ezt az egyszerű táncot úgysem ronthatta volna el. Aztán a karikázó
megindult egy irányba, majd vissza, és a leányok énekeltek is, a zene pedig
észrevétlenül gyorsulni kezdett.
– Hosszú idő óta most látom először mosolyogni – mondta László a
mögötte álló Mizsének. – Szeretném hinni, hogy őszinte a mosolya.
– Kimozdult onnan, ahol eddig esztendőket töltött, uram. Most saját
szemeddel is láthatod ennek jótékony hatását.
Ekkor ismét változott a táncrend. A leányok csak helyben ringatóztak,
miközben két társnőjük Izabellára segítette a halványkék, könnyű,
leheletfinom kabátot és a föveget, majd a tánc folytatódott, és a leányok
ismét énekeltek, hol kun, hol magyar nyelven.
A királynét elragadta a zene és a mozgás, no meg a lélek mélyére hatoló
öröm, amelyet ilyen formában még soha nem tapasztalt.
Késő éjszakára járt, mikor a királyi pár elköszönt, és a leányok
énekszóval kísérték őket városbéli szállásukra.
– Ez volt eddig a legkülönösebb élményem – mondta Izabella az urának.
– Köszönöm neked, hogy részem lehetett benne.
Az éjszakát nem töltötték együtt, és kora hajnalban, amikor László felkelt
és a kísérethez indult, Miklós félúton megállította.
– Remélem, felség, hogy este a királyné mindent jónak és szépnek látott.
– Hogy szépnek-e? Hiszen láthattad! Táncolt, vigadott, nevetett… Engem
is meglepett vele.
– Ez valóban így volt, felség – jegyezte meg Miklós különös hangsúllyal.
– Magam is örülök ennek. De nemrég találkoztam vele, amikor a
templomba indult. Kérdeztem, miért az ily korai ájtatosság, és azt felelte,
szeretné elmagyarázni Istennek, hogy ő nem olyan, mint amilyennek az
éjszaka az égiek látták. Azt akarja, hogy az Úr bocsásson meg neki azért,
hogy megfeledkezett magáról, és elvetette a sulykot…
László arcáról eltűnt a jókedv, s a fejét csóválva halkan azt mondta: –
Tudom én, hogy soha nem fog megváltozni. Soha…

❈❈❈
Érdsomlyóra érve a szállás apraja-nagyja a királyi pár elé vonult, és László
ámult, hogy a kunok milyen szépen feldíszítettek mindent. Mezei virágok,
zöld ágak, virágkoszorúk és lobogók ékesítették a jurtákat, a köztük vezető
széles utat, valamint azt a gerendákból mívesen ácsolt házat, amelyet azért
emeltek néhány hét leforgása alatt nagy sebesen egy alacsony dombra, hogy
ha a királyné egyszer eljön hozzájuk, ne kelljen jurtában laknia – tudták,
hogy azt szereti, ha éjszaka szilárd falak vannak körülötte.
A ház előtt üldögélve be lehetett látni az egész szállást, és tőle jobbra
esett az a meredek hegyoldal, amelynek tetején a kunok őrséget adtak egy
palánkvárban.
A nemzetségfők lakomát rendeztek a királyi pár tiszteletére, de a
vigasság ezen az estén elmaradt. A fáradt királyné hamar nyugovóra tért, és
a kunok nem akarták zavarni az álmát.
A király másnap reggeltől estig a kun nemzetségfőkkel tárgyalt, s amikor
a csillagok már mind feljöttek, és a Hadak útjának hosszú csíkja is
halványan derengett, akár egy mennybe vezető híd, László díszes jurtájából
a berenaházhoz indult. Megzörgette az ajtót, amelyet Eleni nyitott ki.
– Hát te miért nem az uraddal töltöd az éjszakát? – kérdezte tőle
meglepetten László. – Hektór alig várta, hogy találkozzatok.
– A felséges asszony kérte, hogy maradjak mellette – felelte Eleni.
– Jól érezte magát ma a feleségem? Remélem, nem haragszik, amiért
mostanáig nem jutott rá időm.
Eleni a királyra nézett, s László olvasott a pillantásában. Aztán halvány
mosollyal megjegyezte:
– Hej, Eleni, Eleni! A női szemek néha beszédesebbek minden cifra
mondatnál. Tudom, mit gondolsz most. Ugye, azt, hogy minek az efféle
kérdés, amikor eddig hosszú hónapokra is magára hagytam a feleségemet.
– Igen, uram, ez forog a fejemben – felelte Eleni. – Tudod, hogy a
felséges asszony sokat panaszkodott nekem erről. És ez még akkor is igaz,
ha te úgy véled, jobban szereti, ha nem vagy mellette.
– Akkor tehát jól van a feleségem? Nem kellemetlen neki itt lenni?
– Azt hiszem, kicsit bizonytalan – felelte Eleni. – Nem tudja, mikor tesz
jót, és mikor hibázik. De hát tudod, mennyire tart a kunoktól, felség…
– Ok nélkül teszi. Szeretnék, ha megkedvelné őket. Alszik már?
– Nem hinném, nemrég még beszélgettünk. Most a fésülőleány van nála.
László belépett a több helyiségből álló házba. A gerendák közeibe kívül
mohát szorítottak és sarat kentek, de belül csodálatos keleti szőnyegek
borították a falakat, amelyeket a nemzetségfők ajándékoztak a királynénak.
A ház körül fedett tornác vezetett, ott vigyáztak a testőrök. A ház tetejét
kéregzsindelyek borították, amelyeket az ügyes építők úgy faragtak ki és
helyeztek el, hogy olyan cserépzsindelyekre hasonlítsanak, mint
amilyenekkel Nápoly környékén fedik a házakat.
Az itáliai fésülőleány meghajolt a király előtt, majd az intésére távozott.
Izabella a kissé homályos tükörből pillantott urára, majd fáradt hangon így
szólt:
– Megtisztelő az érkezésed, felséges férjem. Miben állhatok
szolgálatodra?
László nagyot sóhajtott, és leült a széles, selyembrokáttal takart,
baldachinos ágy szélére, amelyet a teszérek azért készítettek ilyenre, hogy
ha a királyi pár akarja, együtt tölthesse az éjszakáit.
– Nem szolgálatot kérek tőled – felelte a király –, csak beszélgetni
jöttem. A tegnap esti lakomán, de már az úton is feltűnően hallgatag voltál.
Tudni akarom az okát.
Izabella hallgatott.
Mondhatta volna, hogy egyszerűen kimerítette az út Budától, vagy azt,
hogy nem érzi jól magát. Nem szokta az ilyen hosszú utakat, a nyereg és a
hintó is elcsigázta, nem szólva a melegről.
De a királyné úgy érezte, ha csakis erről beszélne, az nem lenne
teljességgel igaz magyarázat. Az igazságot pedig éppen most nem akarta
feltárni László előtt, mert azzal bajt okozhatott volna egy kedves kun
szolgálóleánynak, Csicseknek, aki megtiszteltetésnek érezte, hogy a
királyné rendelkezésére állhat. Amikor kisétáltak, hogy a karámban
kérődző, tébláboló tevéket megnézzék, a kun leány köszönt egy másiknak,
aki nyeregben ült, és nem titkolt kíváncsisággal szemlélte Izabellát.
– Mit akar tőlem az a leány? – kérdezte a szolgálót a királyné.
– Biztosan csak kíváncsi a királynéjára – felelte Csicsek.
– Akkor hívd ide!
Csicsek intett a lánynak, ám ő sebesen megfordította a lovát, s
elvágtatott.
– Hé! Most meg hová mész? – kiáltott utána a leány. – A felséges
asszony beszélni szeretne veled! Hé! Mandola! Gyere vissza!
Izabella nem tudott jól kunul, de azért a legfontosabb szavakat értette. A
Mandola név hallatán színét vesztette szemében a napsütötte legelő, a
szolgáló pedig azonnal rájött, hogy hibázott, s nem is mert a királynéra
nézni.
– Sok leányt hívnak nálatok így? – kérdezte Izabella, s amikor a kérdést
megismételte, a szavak már fenyegető éllel röppentek: – Sokat, Csicsek?
A leány lehajtott fővel állt a királyné előtt, aztán hirtelen felszegte az
állát, és a szemébe nézett.
– Nem hazudhatok neked, felséges asszony. A becsületem is tiltja.
Mandolából… igaz, akad néhány a szállásokon. Kedvelt és szép név…
– Akkor hát? – nézett rá Izabella, akit egyszerre hatalmába kerített a
sértettség. – Folytasd, Csicsek! Megparancsolom! Ez a Mandola az lenne,
akire gondolok?
– Bocsáss meg érte, felséges asszonyom, én igazán nem akartam…
– Jól van, nem hibáztatlak. De most menjünk vissza – mondta a királyné,
aki aznap már nem mozdult ki a házból.
Most, miután mindez átszaladt benne, Lászlóra nézett, aki állhatatosan
várta a választ. A királyné összeszedte a gondolatait, és bizonytalan hangon
így felelt:
– Ahogyan engem fogadtak… arról rosszat nem mondhatok. Igazad van,
valóban mások ezek a kunok, mint akik Budán laknak. Látom rajtuk, hogy
tisztelnek, és szeretnék, ha olyan lennék, mint ők.
– Ezt miként értsem? Te nem vagy kun, miként akarhatnák hát, hogy
olyan légy?
– Úgy értve, hogy ilyen vidám és felszabadult. Olyan… más lelkületű.
– Miért? Milyennek látod az ő lelküket?
– Egészen másnak, mint azokét, akiket ismerek.
– Akiket igazán ismersz, azok nem kunok. A veszprémvölgyi
klastromban veled ilyenek nem laktak, csak olyanok, mint te. Nyugatról
jöttek, ez a nép meg keletről. Mondhatnád azt is, hogy egy világ választ el
tőlük, és nem neheztelnék, hiszen ez az igazság.
– Képtelen vagyok olyan felszabadult lenni, mint ők. Nem hagy békén a
gondolat, hogy ők azért ilyenek, mert Krisztus szeretete nem vert ugyanúgy
gyökeret bennük, mint bennem – felelte, s Lászlót ez nem lepte meg: tudta,
hogy Izabella minden okfejtést szilárd hitéből vezet le. – Énekelnek, mikor
csak akarnak – folytatta a királyné. – Nincs rá szabály, hogy mikor tegyék,
egyszerűen csak… énekelnek, ha kedvük tartja. Hitem szerint az éneknek
helye van, s leginkább az ájtatos gondolatokat szolgálják a dalok. Amiket
nem Isten dicsőségére zengnek, nem is lehetnek igazak…
 – És neked olyankor, ha a kunokat énekelni hallod, az ördög praktikái
jutnak eszedbe? – kérdezte komoran László.
– Az ördög akarja úgy, hogy ne Istent dicsérő énekek hangozzanak el,
hanem…
– … hanem másfélék? Hiszen a vitézségről, az életről, a szerelemről és a
bánatról is szólhatnak dalok! Mi baj lehet ezekkel? És táncolnak, vigadnak.
– A táncnak is megvan a megfelelő helye és ideje… az én felfogásomban,
férjuram – jegyezte meg Izabella.
A király felállt az ágy széléről, Izabella mellé lépett, aztán átölelte a
vállát, és megsimogatta a haját.
– A tánc náluk ugyanolyan, mint a dal. Az örömüket, a bánatukat, a
büszkeségüket fejezik ki, és mesélnek is vele: csatákról, vitézi tettekről.
Csak meg kell érteni. Sose gondolnák, hogy Isten nem nézi jó szemmel a
táncukat, a zenéjüket, a dalaikat. Emlékezz, milyen jól érezted magad
Csanádon…
– Emlékszem, uram. Hagytam magam az ördög incselkedéseinek kitenni.
És nagyon-nagyon szégyelltem utána. Úgy éreztem, már hajnalban meg kell
gyónnom, amit tettem.
– Mit tettél, azonkívül, hogy jól érezted magad?
– Úgy viselkedtem – felelte a királyné –, ami ellentétben áll velem. Én
nem olyan vagyok, nem az a nő, aki ott a kun leányokkal táncolt. Az csak
egy… lelkemben megtelepedett bűnös és ártó lélek volt, aki elragadta
lényemet. Szégyellem, hogy ezt tettem, László! Soha többé nem fordulhat
elő! Megcsúfolom és arcul csapom égi uramat az ilyen viselkedéssel!
A király erre már nem tudott, de nem is szándékozott felelni. Csak nézte
a feleségét, ahogy előreejtett vállal, kibontott hajjal, éjjeli köntösben ül a
széken, összekulcsolt kézzel, mintha magában most is imádkozna.
– Legyen szép és nyugodt az álmod! – mondta László, és az ajtóhoz
lépett. – Még nem szándékozom visszamenni Budára. Gondolod, hogy
képes leszel egy ideig elviselni az itteni életet és körülményeket?
Izabella könnyes szemmel bólintott.
UGYANEKKOR, MACSÓKŐ33 VÁRÁBAN…

A vár asszonyházából kilépő Katalin királyné Vedran Franićot hívatta, aki

két napja érkezett Raguzából34 a Macsói bánság területére, a Szerb
Királyságon keresztül.
– Viszontagságos utad lehetett – kezdte a királyné. – Ha Zárából érkezel,
ahogy szoktál, talán kevesebb gonddal megúszod a hegyeken történő
átkelést.
– Manapság Raguzában sokkal több fontos hírhez juthat a magamfajta –
jegyezte meg Vedran úr –, mint Velencében. A város a kémek tanyája lett,
és pénzért minden kapható. Ha nem ejtem útba Zárából jövet, arról sem
tudok, ami miatt felségtek várába siettem.
Katalin királyné régtől ismerte a dalmátot. Két esztendeje még az ura,
Dragutin, Szerbia trónján ült, ahonnan éppen az öccse, Milutin távolította
el. Dragutin ekkor úgy határozott, hogy megőrzi magának a Macsói bánság
területét – amelyhez a Szerémség egy része is csatlakozott, a Szávától a
Dráváig –, és aláveti magát anyósa, Kun Erzsébet anyakirályné akaratának,
akinek fennhatósága alá László király a bánságot helyezte. Katalin, László
nővére, nagyon szerette Erzsébet hercegnőt, aki a nyúl-szigeti klastromból
többször is meglátogatta. Mindig várta Vedran érkezését, hogy hiteles
hírekhez juthasson testvéreiről, s kiváltképpen Máriáról.
– Raguzában találkoztam egy szaracén kalmárral, aki hajójával a
tengereket járja – folytatta a dalmát úr. – Nemrég megfordult
Konstantinápolyban, hogy bevárja a szárazföldi karavánokat. Az egyik
igencsak megtépázva érkezett, és a vezetője elmondta, hogy a tatárok a
nándorföldi kunok támogatását élvezve egyre mélyebbre merészkednek a
Balkánra. Ezzel összefüggésben merült fel felséges öcséd, László király
neve is. Arra kérlek, felséges asszony, hogy légy segítségemre, és küldj a
nyúl-szigeti klastromba levelet, illetőleg édesanyádnak is a felvidéki
várába! Írd meg, hogy veszélyben vannak, mert a tatárok támadásra
készülnek! Én pedig felkeresem László királyt…
– Innen három nap alatt odaérsz hozzá, mivel Izabellával Érdsomlyón
tartózkodnak – mondta Katalin. – Marasztalnálak, mert kedvellek, s a
feleségeddel is szívesen beszélgetek.
Vedran mosolyogva főt hajtott.
– Köszönöm, felséges asszonyom, de Anne nem a feleségem. Talán nem
tudtad… Nem való a magamfajtának család… Voltam nős, de hamar a
mennyekbe távozott az én szegény Jadrankám. Lehet, hogy nem tudtam rá
eléggé vigyázni. Anne sokkal inkább a társam.
– És az ágyasod – tette hozzá Katalin. – Nincs nekem ezzel semmi
bajom, Vedran. A földi szerelem sokat jelent számomra.
Vedran elmosolyodott, és ismét főt hajtott. Kedvelte az olyan nőket, akik
képesek voltak örülni az életnek, még úgy is, hogy az egyház nem nézte jó
szemmel.
– Sok hasznos hírrel szolgálsz nekünk, dalmát barátom – folytatta a
nagyasszony. – Jó lenne, ha László minél előbb tudomást szerezne arról,
hogy mi készül. Most pedig beszélj nekem Mária nővéremről! A levélben,
amelyet hoztál, azt írta, hogy nagyon elkeseredett.
– Ez így igaz, felséges asszony – felelte Vedran. – Mária hercegné ura az
aragónok fogságába került.35 Kegyességed nővére attól fél, hogy Károlyt
kivégzik, amiért az apja annak idején lefejeztette Konradin36 herceget. Igaz,
ez rég történt már, de a bosszúvágy még mindig kísért arrafelé. Mária
asszony szíve azonban igen erős. Tisztában van vele, mire számíthat, ha
elveszíti a férjét. Az apósa is beteges, ki tudja, megéri-e a jövő esztendőt?
De arra kér téged és Erzsébet húgodat, hogy mindenben támogassátok
Lászlót. Attól tart, hogy nem fog bírni a bárókkal. És még nem is tudja, mit
terveznek a tatárok…
Vedran Franić pontosan tisztában volt Macsókő belső dolgaival, ahogy
azzal is, hogy az egykori uralkodó, az idősödő és beteges Dragutin nem
sokat foglalkozik a feleségével. Katalin jószerivel azt tett a bánságban, amit
csak akart, és nem is tagadhatta, hogy a nyúl-szigeti Erzsébet testvére.
Benne is sűrű kun vér csordult, s a világi élet örömei egyáltalán nem álltak
tőle távol. Mindenki tudta, hogy Milutin király, vagyis a sógora szeretője.
Persze Katalin és Erzsébet is veszítettek már hamvasságukból, de a
szerelem terén annál több tudományra tettek szert. Szinte semmiben sem
hasonlítottak Máriára, akit tisztessége, becsületessége, no meg állhatatos
keresztény hite okán a nápolyi nép igen megszeretett.
Másnap kora hajnalban Vedran úr és Macsókő várában kiegészült
kísérete elindult a Duna felé. A vezeték lovak és öszvérek a málhát
szállították, és a hegyek közül leereszkedtek a lapályos, dimbes-dombos
macsói területekre. Másnap délelőtt megközelítették a folyamot, és két
alacsony hegy között keltek át, amikor az elöl haladók megtorpantak. A
macsókői tiszt Vedran mellé igazította a lovát, s így szólt:
– Ég az erdő és a bozót, uram. Meg kell kerülnünk a völgyet. Némi
kapaszkodóval jár, de nem tehetünk mást. Előtte azonban itatnunk
kellene…
A völgy közepén egy tiszta vizű patak igyekezett a Dunának, és
valamivel lejjebb tavacskává szélesedett, amelyet méregzöld növényzet
szegélyezett. Ennek partján tartottak pihenőt.
– Nem tetszik nekem az a tűz – mondta csendesen Vedran úrnak a
szolgája, Petar. – Az imént felmásztam oda – bökött egy sziklára, amely
felett girbegurba tölgy állt. – Nincsenek emberek a faluban. Azt várnánk,
hogy futkossanak, és oltsák a tüzet, s még a kiabálásukat is hallanunk
kellene. Ráadásul ez az a falu, ahol eddig éjszakáztunk, mielőtt átkeltünk a
Dunán.
– Szólj három dalmátnak, hogy itatás után csatlakozzanak hozzánk, mert
körülnézünk arrafelé! De csak ők és mi ketten…
– Nem bízol a macsókőiekben, uram?
– Nem túlságosan.
– Ezekben a mostaniakban én sem. A régiekben még talán úgy-ahogy…
Vedran, mihelyst a lovak ittak, azonnal nyeregbe ült.
– Megnézzük azt a falut közelebbről – mondta a macsókői tisztnek. –
Odalent találkozunk.
A tiszt bólintott, Vedran úr pedig Annéhez lépett:
– Maradj velük! Ha olyasmi történik, amit veszélyesnek látsz, rejtőzz el
abban az erdőben! – mutatott a tölgyes felé. – Ott foglak keresni. Most nem
jöhetsz velem.
– Jól van. Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – kérte az asszony.
Vedran, Petar és a dalmátok elindultak a falunak, majd egy dombhajlat
után eltűntek Anne szeme elől.
Amikor a macsókőiek is befejezték az itatást, megigazgatták a lovak
szerszámzatát és a málhát, majd nyeregbe lendültek. Anne a tiszt mellé
sorolt szelíd kancájával. Arrafelé tartottak, ahol Vedran úrral megbeszélték
a találkozót. A füst a falu felett egyre magasabbra emelkedett, a házakat is
elborította, de a környéken sem emberek, sem állatok nem mutatkoztak.
Ekkor már Vedrant és kísérőit sem látták, és Anne szorongva gondolt rá,
hogy vajon mi történik most a faluban.
 A tiszt a sípjába fújt, hogy Vedran urat figyelmeztesse, és jelezze, hogy
megérkeztek a megbeszélt pontra, de válasz nem érkezett.
– Menjünk a faluba! – kérte Anne. – Ha bajuk esett, segítenünk kell!
– Kijönnek onnan, meglásd! – felelte a tiszt, aki még nem sejtett veszélyt,
elvégre a bánság földjén jártak. Ugyanakkor túl bátornak sem tűnt, ami
Anne szemében egyenest árulással ért fel.
A falut balról kerülték, és előttük egy erdősáv húzódott. A Duna azon túl
kanyargott. Az erdő és a tölgyes között keskeny átjáró vezetett, ott
beszélték meg Vedrannal a találkozót.
Annét elfogta a szorongás. A tiszt másodszori kérésre sem volt hajlandó
a falu felé fordítani a lova fejét, mire az asszony bosszúsan kijelentette,
hogy akkor egyedül megy. Belenyomta csizmája sarkát a sebes léptű kanca
oldalába, és vezeték lovát rábízta egy macsói legényre.
– Bolond ez a némber! – morogta a tiszt.
Anne vagy nyíllövésre megközelítette a falut, amikor észrevett két lovast.
Az erdőből vágtattak elő, és a faluig át kellett szelniük egy széles legelőt.
De mi az a szélvészként vágtató lovaknak? Egyenest a nő felé tartottak, aki
döbbenten vette tudomásul, hogy kun öltözéket viselnek.
Megfékezte a kancát, és megfordult, hogy odakiáltson a tisztnek, de
abban a minutumban a tölgyesből újabb csapatnyi harcos rontott elő,
egyenest a macsókőieknek.
Amazok nem számítottak támadásra, sűrűn egymás mellett lovagoltak, a
támadók íjai pedig villámsebesen ontották a halált.
Anne csak egyetlen villanásra veszítette el a lélekjelenlétét, aztán máris
szembenézett a két másikkal, akik már csak egy kőhajításnyira voltak tőle,
és kun nyelven kiabáltak egymásnak. De azt tisztán látta, hogy ezek nem
László magyarországi kunjai – a fövegük teljesen másképp nézett ki.
Még száz lépés… már csak ötven. Anne nem viselt fegyvert, egyetlen
kése volt csupán, amivel megvédhette magát. Felrémlett előtte Vedran
alakja. Mi történhetett vele? Hol lehet? Nem halhatott meg, mert ő azt
érezné…
Ekkor az egyik harcos kezéből kiröppent az árkány, és a hurok elől csak
akkor van menekvés, ha a megcélzott képes elhajolni, vagy lovával irányt
váltani. A szőrből font, erős és merev pányva Anne hátán csattant,
miközben ő a lova nyakára borult, és hirtelen visszafordulva elvágtatott a
két kun között. Érezte, hogy valami a bal vállára csap, és melegség öntötte
el, de nem törődött vele. A kanca úgy rohant, mintha tudná, mi múlhat a
gyorsaságán.
– Vágtass! Vágtass! Könyörgöm, meg ne állj! Vágtass, ne hagyj cserben!
– suttogta Anne kétségbeesetten.
A ló pedig vágtatott. Átsuhant a tölgyes és az erdőcsík közötti keskeny
átjárón, ahol legfeljebb csak egy szekér fért el, és felcsillant előtte a Duna.
Az út enyhén lejtett, s Anne azt látta egyetlen menekülési lehetőségének, ha
a lóval egyenest a folyóba ugrat…
A szekérútnak azonban itt még nem volt vége. Az iszalagos ártéri erdő
előtt élesen balra kanyarodott, de ha Anne azt követi, menthetetlenül
elkapják. Egyre közelebbről hallotta maga mögött a kiáltásokat és a
magabiztos röhögést.
De a lova most helyette döntött. Kiválasztott egy vadak taposta, alig
észrevehető ösvényt, és a sűrűbe vágtatott. Az asszony a nyakára borult,
miközben az ágak csaknem letépték az öltözékét, s a térde beleakadt egy
vaskos, korhadt csonkba, amely nagy reccsenéssel letört. De nem törődött a
fájdalommal; lova tüskés bokrokat kerülgetett vagy ugrott át, s ha Anne
nem ennyire tapasztalt lovas, nem maradt volna a nyeregben egy percnél
tovább.
Már nem hallotta maga mögött a hangokat, csak a lova lihegését, a paták
dobogását s a gallyak roppanását. Aztán világosodott körötte az erdő, és a
kanca egy végső, hosszú szökkenéssel a kavicsos ártéren termett.
Jobbra és balra is nyitott volt a lehetőség, az asszonynak csak választania
kellett. A révhely balra esett, a folyó sodrával szemben; ha azt eléri,
segítséget kérhet, gondolta.
Ekkor meghallotta egyik üldözőjét, aki magyarul azt kiáltotta, hogy
álljon meg, különben nyilat röpít a hátába. Ám Anne még sebesebb vágtát
parancsolt a kancának, és a karcsú paták alatt roppanva törtek apróra a
szürke kagylóhéjak.
– Fuss, fuss, szépségem! – biztatta a lovat kétségbeesetten. – Gyerünk
már! Gyorsabban!
Az ártéri erdőből ebben a pillanatban Annéhez ijesztően közel robbant ki
a másik kun. A nő felsikoltott, s készült rá, hogy a két ló feltaszítja
egymást, de túl késő volt ahhoz, hogy bármit tehessen. Térde a kun lábának
csapódott, kengyelvasának sarka pedig a lova oldalába döfött. A kun ménje
erre a kanca sörénye felé kapott hatalmas sárga fogaival, gazdája pedig
felvijjogott, és megmarkolta a ruhát Anne vállán…
 Hogy az asszony lova magát védte-e, vagy Annét, nem tudni, de miután a
mén fogai a nyakszirtjébe mélyedtek, fájdalmasan nyerítve felágaskodott,
és mellső patáival iszonyatos erővel lecsapott a kun vitéz vállára és fejére.
De a másik ekkor utolérte, és öklével Anne arcába csapott. Az asszony
megingott a nyeregben, és elsötétült előtte a világ. A kanca nyakára borult,
mert a lova még mindig táncolt, de a hátsó lábai némelykor puhára tiportak.
A fövenyen összetaposva, beszakított koponyával hevert a másik kun,
akinek társa most megragadta a kanca kötőfékét, és magával vonszolta a
vérző nyakú állatot.
– Nyeregből, vadmacska! – kiáltott rá a kun, aztán durván lerántotta a
kavicsra, miközben a kanca nagyot nyerítve megugrott.
A kun a földre szökkent, és ököllel Anne arcába vágott, aztán nekilátott,
hogy megkötözze.
– Maradj veszteg, úri szajha! – hörögte, és a nő nyakába vetette a
pányvahurkot.
Anne a szemébe karmolt, de a kun csak káromkodott, s a csuklóját
szorította, hogy arra is hurkot vethessen. Az asszony homályosan látta a
fiatal férfi övcsatját, s mellette egy kés markolatát. Baljával kirántotta, s a
kun nyaka felé kaszált a pengével, mire amaz felüvöltött, és csapásra emelte
az öklét – de a mozdulat félbemaradt, mert a két élén beretvaélesre fent,
arasznyi vas a bordái közé csússzam. Anne még kétszer megszúrta, aztán
lerúgta magáról a kunt.
Feltérdelt, de a lábából és a derekából kifutott az erő, s a nyakát még
mindig szorította a kötélhurok.
– Megszúrtál, te démon! – hörögte a kun.
– De nem elég jól… – felelte rekedten Anne, aztán a kést két marokra
fogva beleütötte a férfi nyakgödrébe. – Most már… indulhatsz a pokolba…
te mocsok!
A kun eldőlt, Anne pedig megvetően a fövenybe szúrta a kést, és
füttyentett a kancának. Amikor nyeregbe kapaszkodott, érezte, hogy
végérvényesen kiszaladt belőle minden erő. A kanca ügetni kezdett a
lapályon, és csakhamar elérték az a pontot, ahol az ártér megtört, és
mögötte a holtág mellékén laktak a révészek.
Amint felkapaszkodtak a folyóba nyúló domb oldalán, a ló megrázta a
fejét, és dühösen felhorkant. Anne nem látott senkit a túloldalon, aztán
megcsapta orrát a bomló emberi maradványok félreismerhetetlen bűze.
Nem messze tőle a part menti bokrok között a vízben egy rongydarab
úszott. Mikor közelebb léptette a lovát, látta, hogy egy gyökereken
fennakadt holttest – a révészek hosszú inge és bő vászongatyája volt rajta.
A holtághoz közeledve látta a kikötött hidasokat – és a halottakat.
Mindenkit megöltek, és a zömmel nádból épített hajlékokat lerontották.
Anne a legkönnyebb hidashoz vezette lovát, s az engedelmesen a
fenyőgerendákra lépett.
– Le! Le, szépségem! Le! – parancsolta a nő, és a kanca előrenyújtotta az
egyik mellső lábát, a másikat térdben behajlította, majd hasra zökkent a
hidas gerendáira. Az asszony kibogozta a kötelet, amely a hidast egy fa
tönkjéhez rögzítette, egy hosszú tollú evezőlapátot a gerendákra dobott,
majd a rúddal eltolta a lomha járművet a parttól.
A Duna túlsó oldala elsőre nem tűnt távolinak. De ezt a hidast rendesen
négy felnőtt férfi igazgatta, hogy át is érjen a folyó másik partjára.
Csigalassúsággal kecmergett a holtágon a tákolmány, és a rúd néhol mélyen
az iszapba fúródott, aztán az ág torkolatán túljutva a folyam sodrása elkapta
a hidast, az örvény pedig lassan körbeforgatta.
Anne minél messzebb akart kerülni a parttól. A fövenyen ismét
megpillantotta a két holttestet és a kun lovakat, amelyek összevissza
szaladgáltak, majd az egyik eltűnt az ártéri erdő szövevényében, a másik
pedig követte.
A térdmagas oszlopba szorított evezőnek feszült, és kínkeservesen
igazgatta a hidast a folyó közepe felé, mert a bukdácsoló, hol felmerülő és
átforduló veszélyes uszadék mozgásából látta, hogy ott jóval erősebb a
sodrás. A keze még most is remegett, de a lábába lassan visszatért az erő. A
túlsó part limányos szélében a magas fák árnyékában gémek, gödények és
kócsagok zajongtak, és a sekély öblökben smaragdként csillantak a
jégmadarak, amikor fejest ugrottak az apró halak után.
Aztán végeláthatatlannak tűnő idő után a hidas egyik sarka végre zökkent
a fövenyen, és a tákolmány lassan elfordult. Az asszony partra ugrott, és a
kanca a vízbe gázolva követte. Csend honolt köröttük, mert érkeztükre a
vízimadarak ijedten felrebbentek, és csak jóval messzebb érezték magukat
biztonságban. A folyó másik oldalán tucatnyi lovas tűnt fel; üvöltöztek,
átkozódtak, és a folyót figyelték.
Ekkor az asszony paták dobogását hallotta az ártéri erdő felől, majd a
lombok közül kibukkant négy kun lovas.
– Ismerlek téged! – szökkent nyeregből a legidősebb. – Annak a
dalmátnak az asszonya vagy, aki őfelsége barátja. Láttunk a folyón. Nem
hittük, hogy képes leszel egymagad áthozni a hidast.
– Odaát mindenki meghalt – mondta az asszony halkan. – Mindenki.
– A nemzetségünk feje elétek küldött bennünket. Hol az urad? – kérdezte
a kun, mire Anne a könnyeivel küszködve így felelt:
– Azt… csak a Mindenható tudja… De érzem, hogy él. Élnie kell!

❈❈❈
Nem sokkal később a Bolgárföld nyugati részén letelepedett kunok vezére
levelet küldött László királynak. A Duna bal partján egészen Orsováig a
király őrsége és az erdélyiek vigyázták a Dunát, akik ellenőriztek minden
kalmárt, akár vízen, akár szekérrel érkezett. Aki a levelet hozta, azt állította:
egyenest Eltimir nagyúr bízta rá, hogy juttassa el László királyhoz.
A kun hírvivők még a szuszt is kiszorították a lovakból, hogy a levél
mielőbb Érdsomlyóra jusson. László a díszes jurta előtt ült, és mi, a
bizalmasai, körötte foglaltunk helyet. Azonnal feltörte Eltimir pecsétjét.
Ahogy olvasta, úgy borult el mindjobban az arca.
– Ha ez a levél igazat szól, Vedran Franić életben van, és Eltimir
vendégszeretetét élvezi. – Végignézett rajtunk, és egy izom rángatózni
kezdett az arcán, ami mindig a közeli dühkitörés jele volt. – Eltimir
egyezkedni akar – folytatta.
– Területben vagy politikában? – kérdezte valaki.
– Csak Vedran ügyében – felelte a király ingerülten. – Azt állítja ez a
pergamen, hogy nála van, s jóltartják, míg képesek vagyunk okosan szót
érteni.
– Sosem állíthatta senki, hogy Eltimirnek nincs meg a magához való esze
– mondta csendesen Miklós, és Bese bólintott szavaira. – Másként képzeli
el a világot, de ugyanígy vannak ezzel még páran.
– A világot a mi rovásunkra képzeli el másként – mondta László. – Ez a
legnagyobb baj Eltimirrel. És az, hogy már a bánságainkba is betörnek az
emberei. Büntető portyákat fogok indítani a Duna jobb partján, kapják el
Eltimir kutyáit!
– A mongolokkal is valamiféle szövetségben áll – jegyezte meg Iszmáil.
– Meglehet, uram, hogy elébb kell hadat küldeni a bánságokba a mongolok
ellen, hogy a sógorod hatalmát megvédd.
– Mi az egyezkedés tárgya, felség? – kérdezte Mizse, és László
rezzenéstelen arccal nézte egy ideig, aztán szélesen elmosolyodott, de
csakis azért, hogy palástolja kitörni készülő dühét.
– A tárgya éppenséggel te vagy, barátom – nyújtotta át Eltimir levelét a
kikeresztelkedett szaracénnak, aki halkan olvasni kezdte.
– „Küldesd el szolgáidat a Dunához a keresztények által írott Kisasszony
havának harmadik napján, oda, ahol a Timok a Dunába ömlik. Béklyóban
hozzák magukkal hűtlen szolgámat, Mirzát, akit ti Mizsének hívtok… – A
szaracén a királyra pillantott, aztán a többiekre, és különös kifejezés jelent
meg az arcán, majd tovább olvasta. – A dalmát Vedran Franićot szolgáink
elkísérik oda, és a Dunán, ahogy mindig is szokásban állt, kicseréljük őket.
Neked, László király, szükséged van erre a dalmátra, nekünk meg a
szaracénra, hogy elvegye méltó büntetését, amit azzal érdemelt ki, hogy
elárult minket. Ha a javaslatommal nem értesz egyet, vagy annak ellene
cselekszel, a dalmát és szolgáinak fejét küldetem hozzád, és falvak sorát
irtom ki a gyepű mentén, végig Macsóban és a Szerémségben! Isten
vigyázzon rád és legyen hozzád kegyes!”
Mizse ismét a királyra nézett, és megvonta a vállát.
– Mit szándékozol tenni, felség? Nekem nem barátom Franić úr…
– De nekem igen! – csattantam fel, mert azt gondoltam, Mizsét valóban
nem érdekli, mi történik a dalmáttal. – És sokunknak még! Nemes lelkű
férfiú, nem hagyhatjuk sorsára! Ugye, nem fordult meg a fejedben, Mizse
uram, hogy cserbenhagyod?
– Ne heveskedj, cimbora! – mordult rám Mizse. – És ne feltételezz rólam
olyasmit, amiről magad is tudod, hogy sosem tenném!
– A felséges úrnak szintúgy szüksége van Vedranra, igaz? – kérdezte
Miklós. László nem szólt, csak bólintott. – Ezt alaposan meg kell fontolni.
Talán küldhetnénk egy portyát a kiszabadítására…
– Te se heveskedj, Miklós! – figyelmeztette a király. – Ne kapkodjunk!
Van még addig a napig csaknem három hetünk…
Két nap múlva újabb hírnök vágtatott be a szállásra, és egyenest László
sátra előtt fékezte meg tajtékos lovát.
– Felséges úr! Hajnalban a gyepűőrizők elfogtak egy hajókaravánt a
Dunán. Bizánciak, de az egyik íjat húzott a harcosainkra, és hármat is
megsebesített. A mieink elkapták, megkötözték, és már hozzák felséged elé.
– Mit kezdjek én egy haramiával? – ütközött meg László. – Mitől annyira
érdekes az a nyavalyás? Miért nem kötöttétek föl, annak rendje s módja
szerint?
 – Azért, uram – felelte a hírnök –, mert kunfélének nézett ki, de aztán
kiderült, hogy mongol.
A szóra már én is felkaptam a fejem. Ilyen magasan a Duna mentén nem
mostanában fordultak meg mongolok, vagy csak nem tudtunk róla. De így
már sokkal érdekesebb volt az eset.
– Hektór! Hívatom a nagyapádat! – parancsolta őfelsége, aztán a
hírnökhöz fordult, s megkérdezte: – Mikor érnek ide a fogollyal?
– Nem sokkal delelés után – felelte a harcos.
– Nem hozhatjátok be a szállásra, ha valóban mongol! – csattant az újabb
királyi parancs. – A gyepűn kívül faggassátok ki!
Nagyapa egyszeriben izgatottá vált, amikor megtudta, milyen feladatot
kaptunk.
– Már napját sem tudom, mikor beszéltem utoljára mongolul – dörmögte
a szakállát simogatva. – De azt mondják, elfelejteni csak azt lehet, amit az
ember el is akar.
Kilovagoltunk a szállásgyepűn túlra, és egy terebélyes fa árnyékában
vártunk a kunokra. Egy óra múltán nagy zörgéssel érkezett egy telega,
amelyet tucatnyi lovas vett körül. Megállítottuk őket, és a telegához
lovagoltunk.
– Ezért a senkiért csaptatok ekkora hűhót? – kérdezte nagyapa megvető
hangon. – Ennek ugyan semmi hasznát nem vesszük. Hát nem látjátok?
Egyszerű katona, aki csak a harchoz ért, semmi egyebet nem tud.
A mongol a telega aljában feküdt gúzsba kötve. A szájába rongyot
tömtek, amit a tarkóján megkötött fapecekkel szorítottak le, úgyhogy már
vérzett az ínye, és láthatóan fulladozott.
– Szedjétek ki a szájából, és ültessétek fel! – mondta nagyapa a kun
harcosoknak. – Adjatok neki vizet, mert mindjárt szomjan hal!
A mongol lekicsinylő pillantással méregette nagyapát, aki mindeddig kun
nyelven beszélt, és ő feltehetően értett is minden szót. Aztán nagyapa
mongolra váltott, mintha számára mi sem lenne természetesebb.
– Mi a neved? – kérdezte a foglyot.
– Mit érdekel az téged? – kérdezett vissza. – Ki vagy te?
– Az vagyok, akinek egyetlen szavára kötelet hurkolnak a nyakadba, és
már lógsz is anélkül, hogy nyikkanhatnál – felelte nagyapa, mire a mongol
megvetően elvigyorodott, és kiköpött. – És az is vagyok, aki ezeknek a
kunoknak megparancsolhatja, hogy tüzes fogóval meg parázzsal
vallassanak ki. Eddig még mindenkinek megnyílt a szája – fűzte hozzá
higgadt hangon. – Akkor hát mi a neved?
– Csengiz – felelte amaz. – Rokona vagyok a dzsihangir37 egyik
temnikének. Dzsagun a rangom.
– Na végre jobb belátásra tértél! És melyik ordában laksz?
– Sira Ordában – felelte amáz. – Gondolom, tudod, hol van, ha egyszer
beszéled a nyelvünket.
– Tudom. Az Arany Ordától nem kell már sokat lovagolni addig… Mit
kerestél a kunoknál?
– Üzenetet hoztam Nogáj kántól Eltimirnek. Futárszolgálatot láttam el a
csapatommal.
– És még? Nem hiszem, hogy csak ennyi! Miért hajóztál fel a Dunán a
kalmárokkal? Küldtek még valakihez, esetleg egy kun nemzetségfőhöz? Az
öltözéked kun, mégpedig az itteni kunoké. Már ez is elég lenne ahhoz, hogy
felkössenek, mint kémet – mondta nagyapa, de a mongol nem válaszolt. –
Hát jól van – folytatta nagyapa. – Én nem fogom a talpadat sütögetni, hogy
nyisd ki a szád, vannak nálam arra sokkal avatottabbak. Most beviszünk a
szállásra, aztán a nemzetségfő dönt rólad. Elmondom neki, hogy
hasznavehetetlen vagy, és egészen biztosan kémnek küldött a Vaskutya.
Mellesleg éppen ezen a szálláson lakik annak a három kunnak a családja,
akikre kezet emeltél. Mostanában a nemzetségi bírák rákaptak egy különös
szokásra. Kiadják a bűnöst a családnak, és azok azt tesznek vele, amit
akarnak. Fogalmad sincs róla, mennyire találékonyak, cimbora…
Intett a hajtónak, és a telega meglódult. Figyelmeztettem nagyapát, hogy
a foglyot nem vihetjük be a szállásra, mire bólintott, hogy tudja, s csak
annyit felelt, hogy majd a szélén megállunk.
De addig sem kellett eljutni, mert a mongol – úgy látszik, megforgatta
magában a lehetőségeket – egyszer csak beszélni kezdett:
– És ha azt mondom, hogy ki lehet engem cserélni?
– Mire? Két kecskebakra? Csak ennyi jut eszedbe? – kérdezte nagyapa.
– Nem csak ennyi. Az előbb nem említettem, hogy volt egy másik
feladatom is, nem sokkal a futárszolgálat előtt.
– No akkor dalolj, madárka, mert közeledünk a szálláshoz!
A mongol esküdözött, hogy igazat szól, de fölösen, mert hittünk neki,
annyira egyértelmű volt, amiről beszélt. Aztán rögvest vágtattunk a hírrel
László királyhoz.
 – Megvan Vedran úr, felség! Eltimir hazudott abban a levélben. Már
legalább húsz napja nincs nála, mert ahogy megérkeztek vele, őt és Petart, a
szolgáját azonnal átvették tőle a mongolok. Ez a dzsagun vitte Telebüge kán
ordájába.
László kíváncsian nézett ránk, és nagyapa magyarázni kezdett:
– Felség, nekem mindez azt jelenti, hogy a dalmát úr másban is nyakig
benne van. Emlékezz, Anne arról beszélt, hogy jártak Raguzában. Az a
város jó ideje a mindenféle nációból származó kémek tanyája. Forgalmas
kikötőváros, nem csodálkozhatunk ezen. A mongolok nem adták fel, hogy
megszerezzék maguknak az egész világot. Valamely okból szükségük van
Vedran úrra. Ha Eltimir csak úgy átadta nekik, ez azt jelenti, hogy egy
követ fúj a kánnal. Azt is régtől tudhatják, hogy Vedran a bizalmadat élvezi.
– Az is lehetséges, hogy Vedran kettős játékot játszik – morogta a bajusza
alatt az uralkodó. – Ugye, Berény? Nálad jobban ki tudná ezt, igaz? Nos,
mit javasoltok?
– A mongolt alaposabban ki kell faggatni! – javallotta nagyapa –, mert
még közel sem mondott el mindent. De vissza nem fog menni a kánjához.
Mert másodjára azért jött Eltimirhez, hogy elhozza a Telebüge által küldött
aranyat, ami Vedran átadásáért járt, csakhogy inkább ellopta, és nem tudom,
hová indult volna vele, de talán megnyílik a nyelve hamarost.
Mikor befejezte, a király hosszan nézte nagyapát, majd azt kérdezte:
– Valamit akarsz még mondani?
Nagyapa latinra váltott, amiből én alig értettem valamit. Megütközve
néztem rá, mire a király azt parancsolta, hogy hagyjam el a sátrát.
Nem sokkal később újabb parancs érkezett, de most nem nekem. A
királyné málháját kellett csomagolni, mert hajnalban visszaindul Budára.
Eleni, Niko és nagyapa is a királyné kíséretével tartottak. Kapkodva
köszöntem el tőlük, a mielőbbi viszontlátás reményében.
A király a mongol foglyot, látva, hogy valóban értéktelen, kiadta a három
gyepűőriző családjának. De azok nem sokat teketóriáztak vele.
Megelégedtek a karóba húzással, és a látványosságon részt vett a szállás
apraja-nagyja. Még két nap múlva is ott vonaglott a földbe állított karón.
EGY HÉTTEL KÉSŐBB…
ESZTERGOM

– Ez… egészen hihetetlen – mondta fejcsóválva Lodomér érsek. – Ha nem

ismernélek, azt mondanám, hogy ez a levél hamis, és minden egyéb is az,
ami körötte felmerül.
Berény a botjára támaszkodva állt az érsek előtt, és kitartóan nézte a
főpap aranygyűrűjét meg a nyakában lógó keresztet. A nyitott ablakon át
behallatszott Esztergom királyi városának nyüzsgése és a városrész
délkeleti szegletében serényen dolgozó kovácsok és ötvösök kopácsolása.
– László király őfelsége sosem küldene engem ilyen kéréssel
kegyességedhez, érsek úr, ha annak nem lenne alapos oka.
Lodomér nagyot szusszant, és széttárta a karját, majd az ölébe ejtette a
kezét, és figyelmesen vizslatta a pergamenre rótt latin nyelvű írást. Aztán a
fal mellett nyújtózó lócára mutatott, s így szólt:
– Ülj le! Nem való már ilyen vénségnek az ácsorgás. De hát mit akar
ezzel őfelsége? – kérdezte, s fordított a pergamenen, de ott csak a feltört
királyi pecsét maradványa látszott, a vörös viasszal megfestett bőrön. –
Miért annyira fontos neki, hogy a legnagyobb titokban felbontsuk a
nagyapja sírboltját? Tudod, mennyi viszontagságon ment át eddig is az a
koporsó, és benne Béla királyunk földi porhüvelye?
– Tudom, érsek úr. A ferences minoritáknál38 sírba helyezték, aztán nem
sokkal utána kihantolták, mert Türje Dénes érsek úr úgy látta jónak, hogy a
Szent Adalbert-székesegyházban nyugodjon… Aztán végül perre vitték a
dolgot, így megint visszakerült a minoritákhoz. De ezért egyikünk sem
felelős, érsek úr, s kiváltképpen nem őfelsége.
– De az újabb háborgatásért igen. Egy király sírja nem holmi… tömegsír,
amelyet a halott katonáknak ásnak, csata után – morgolódott Lodomér. Az ő
felfogásában ember és ember között igenis éppen Isten tesz különbséget
azzal, hogy egyiket a másik fölé helyezi. Így aztán az egyiknek kijár a
kőszarkofág és a díszes sírbolt, a másiknak pedig marad az anyaföld,
amelyből vétetett. – Ha jól olvastam a levélből, akkor őfelsége meg kívánja
nyittatni a sírboltot, hogy te a nagyapja maradványaihoz hozzáférhess, és
kívánja ezt akként, hogy rajtad kívül senki ne legyen ott. De hiszen ez
lehetetlen! Egy királyi sír felbontásában részt kell venniük egyházi
méltóságoknak is.
– Őfelsége ezt a kettőtök közti szilárd barátság szellemében kéri, érsek úr
– válaszolta Berény. – Tudja, hogy egyet fogsz érteni vele, és teljesíted
óhaját.
– Értem. Ám hogy egyetértek-e… De vajon mi lehet az a levélben
említett fontos államérdek, amiről még én sem tudhatok?
– Érsek úr! Őfelsége felhatalmazott, hogy amennyiben támogatsz engem
abban, hogy a nyitott sírhoz járuljak, utána elmondhatom neked a sír
felbontásának okát. De csakis neked, és senki másnak. Mert abban rejlik az
államérdek…
Az érsek felállt az aranyozott karszékből, leballagott az emelvény néhány
lépcsőjén, és az ablakhoz ment, majd vissza a szemközti falig. Erősen
töprengett azon, mit is kezdjen egy ilyen különös kéréssel.
– Nem azon jár az eszem, hogy teljesítsem-e őfelsége óhaját, hanem
azon, hogy miként tegyem – mondta Berénynek. – Meg kell válogatnom
hozzá a leginkább alkalmas személyeket. A ferencesek közül legalább a
rend főnökének ott kell lennie, és négy markos férfinak… Ezek talán
lehetnének kőfaragók, akik értik, hogyan kell a súlyos fedőlapot
eltávolítani. És azt hiszem, az éjszaka lesz rá a legmegfelelőbb.
– Kétségtelen, hogy az éjszaka, érsek úr. Az ugyan a gonosz ideje, de
nem hinném, hogy megszentelt helyre merészkedne.
– Szerzek neked egy ferences gúnyát – mondta az érsek. – Mellettem
maradsz végig, míg levisz minket a gyaloghintó a királyi városig!
Megteszed, amit kell, de aztán várom a magyarázatot, Berény! Értetted?
– Így lesz, érsek úr. Őfelsége utasításának semmiképpen nem mondanék
ellent – válaszolta az öregember, és talányos pillantást vetett a főpapra.

❈❈❈
Berény a nap hátralévő hányadát a városban töltötte. Bejárta a régi helyeket,
ismerős arcok után kutatott. Felkereste a házat, ahol egykor a feleségével
élt, és amelyben az üzletük állt, de az emlékek még ma is felzaklatták a
lelkét. Aztán elballagott egészen Bajonig39, ahol a Szent Lázár-rend által
fenntartott kolostornál szóba elegyedett a koldusokkal, és megosztotta velük
azt a kenyeret, amelyet nem sokkal korábban a város legjobb pékjénél
vásárolt.
A királyi város piacának forgatagában azt a régi hangulatot kereste, mely
korábbi életében sokkal inkább a veszélyt jelentette, mint a szépséget.
Figyelte a kijevi, regensburgi, velencei, genti, maastrichti, liège-i
kereskedőket, s hallgatta az egyezkedéseket és az üzletkötéseket, melyek
során magyar és német dénárok cseréltek gazdát. Esztergom az egyik
legfontosabb kereskedelmi csomópontban épült. Közben azt forgatta
magában, milyen szavakkal ecsetelje majd az érseknek, hogy miért volt
szükség a sírbolt felnyitására, mert az igazság kimondását túlságosan
veszélyesnek gondolta.
A dunai kikötőben bárkák és tetejes hajók álltak a part mentén, s köteleik
a kavicsos földbe vert vascölöpökre hurkolva nyöszörögtek és nyikorogtak.
Széles deszkákon jártak partra a hajószolgák, akik ki- és berakodtak a
bárkákra, az evezős-vitorlás hajókra. Az érseki város felől katonák kísértek
két megrakott szekeret, és a jobbágyok súlyos ládákban cipelték fel egy
hajóra a nemesfémércet.40
A piacra visszatérve megállt a fegyverkereskedők sátrainál. Egy velencei
kalmárnál különösen szép kardok és tőrök sorakoztak az asztalokon, és a
férfiú nagy hangon hirdette portékáit. Berény felemelt egy kést, mire a
kalmárnak azonnal felcsillant a szeme. Noha Berény öltözéke nem arról
árulkodott, hogy túlságosan módos ember lenne, de kimért és bölcsességre
utaló viselkedése, s ahogy az árut értő szemmel vizslatta, felkeltette a
velencei figyelmét.
Berény a füléhez emelte a kést, és körmével megpengette az acélt, majd
így szólt:
– Míves munka. Utoljára Toledóban láttam ilyet.
– Valóban ott készült, mégpedig a legjobb kovácsnál – felelte alázatos
képpel a kereskedő. – Toledo mesés hely, uram. Nincs rá jobb szó.
Egyszerűen mesés!
Berény szeme megvillant bozontos, sötét szemöldöke alatt.
– Szóval abban a szerencsében volt részed, hogy láthattad Toledót?
– Isten megadta nekem ezt, uram. Téged pedig a lehető legjobb helyre
vezérelt. Látom, értesz a fegyverekhez. Igazi mestere lehetsz a kardoknak,
késeknek…
Berénynek már kezdett elege lenni a kalmárból, és vásárolni sem
szándékozott.
 – Megvan még Toledóban a kék torony? – kérdezte. – A piac mellett, a
kerubok oszlopánál. Marcellus kereskedő boltja mögött…
– Hogyne lenne, uram! Marcellus amúgy kiváló barátom!
Berény nézte a szélesen vigyorgó kalmárt, aztán a kést egy villámgyors
mozdulattal az egyik hátulsó sátortartó rúdba vágta. A velencei szeme
elkerekedett.
– Nincs kellően kiegyensúlyozva – jegyezte meg Berény, a kést
fitymálva. – Nem veszem meg. Ráadásul hazudós vagy. Toledóban nincs
kék torony, se kerubok oszlopa, se Marcellus kalmár. Én találtam ki.
– Na de miért? – kiáltotta sértetten a kalmár.
– Mert szeretem a tisztességes kereskedőt. De te csak eladni akarsz,
mindenféle pocsék holmit. Kinek nézel engem, mondd? Amiért fehér a
hajam és a szakállam, attól az eszem még a helyén lehet. Meg a kezem is –
mutatott a késre, és elfordult, mert valaki megérintette a vállát.
Egy asszony állt mögötte, a városi polgárasszonyok öltözékében, fehér
főkötőben, kosárral a karján. Hirtelen néhai felesége, Melia jutott eszébe.
Szakasztott ilyen volt, mint ez az asszony… Aztán felismerte.
– Anne? Mit keresel Esztergomban? – kérdezte.
– Nem mit, hanem kit. Téged – felelte a nő. – Beszédem van veled.
– Most megyek a feleségem sírjához. A templom falánál temettük el
szegényt…
– Elkísérlek – mondta Anne, és ragaszkodott hozzá, hogy az
öregemberbe karoljon. – Veszélyes neked ez a forgatag, mindenféle
tolvajok meg rablók kóricálnak a városban… Bár láttam, hogy még mindig
értesz a késhez. Valóban utánad jöttem. Rettegtem, hogy esetleg szem elől
veszítelek.
Berény megtorpant, és szembefordult az asszonnyal.
– Rettegtél? Miért? Történt valami, amit feltétlenül tudomásomra kell
hoznod?
– Azt kell mondanom neked, hogy vigyél magaddal.
Az öregember a fejét csóválta.
– Hová vigyelek? Nem megyek én sehová.
– Nem tudom, hová mész – folytatta Anne –, de a megérzésem sosem
hagyott cserben. Csak gondolom, hogy az uram miatt készülsz… valahová.
– Vedranra célzol?
– Őrá. Nem mondta ugyan senki, de összeraktam a mozaikdarabkákat.
Meg aztán az unokád annyit mondott, hogy rendeződik majd az uram sorsa,
csak bízzam rád.
– Ezt mondta Hektór? De hiszen ő sem tudhat mindent… Ennek ellenére
mégis a száját jártatja…
– Öreg vagy már, bátyóka – folytatta a nő. – Nem tudom, mire készülsz,
de elkél neked a segítség. Itt vagyok, kérlek, fogadj el! Lennék a kísérőd.
Berény indulatosan a kövezetre koppantotta a botját.
– Elment az eszed! Fogalmad sincs, mire vállalkozol!
– Vedrannak köszönhetem, hogy az életem sokkal jobbra fordult! Nem
fogom tétlenül várni, hogy majdcsak történik valami! Nem leszek terhedre,
csak segítelek. Hiszen ismersz.
– Azt tudom, hogy nem rettensz az árnyékodtól, és ha kell, helyén a
szíved, és biztos a kezed – morogta Berény. – De nem mulatságba megyek
ám!
– Tudom. A tatárokhoz indulsz, igaz? – kérdezte Berény szemébe nézve
az asszony. – Ne is tagadd, mert tudom. Nem lehet másként. És nemcsak az
uramért mész, hanem mert a király megbízott mással is. Vedran elmondta,
hogy te nem akárki voltál. Hogy mi mindenen, miféle veszélyeken mentél
át…
– A nyű essen bele abba a Vedranba, hogy képtelen tartani a száját!
– Amit nekem mondott, az nem jutott el máshoz! – jelentette ki
határozottan az asszony. – Én sosem fecsegek.
Berény most először egyetértően bólintott. Anne valóban nem jártatta el a
száját sehol, máskülönben Vedran nem karolta volna fel.
– Na jól van – dörmögte, és megszorította a botját. – Lehet, hogy az
utolsó lesz életemben, amit kimódoltam, mert nem úszom meg épségben, de
mégis meg kell tennem. Eldöntötted, hogy segíteni akarsz? Ha teljességgel
nem vagy biztos magadban, most még elmehetsz, és nem is láttál
Esztergomban!
– Veled akarok menni, és fogok is! – vágta rá Anne.
– És fogsz is – mondta Berény. – Nyakas egy asszony vagy te, hallod-e!
– Nem éltem volna eddig, ha nem vagyok ilyen.
– No… ha már úgyis annyira kedveled a veszélyes helyzeteket, akár még
ma a segítségemre lehetsz. Ma ugyanis feltöretem Béla király sírját –
mondta Berény, s bár azt várta, hogy az asszony csodálkozik majd, Anne
szemrebbenés nélkül nézett rá. – Ugyanis van ott valami, amit el kell
hoznom. Mondd csak, Anne… Te annyi minden voltál már életedben. Jósnő
még sosem?
 – Nem. Azt viszont tudom, hogy mindig hajszálon függ az életük. Ha
nincs magas pártfogójuk, gyorsan rájuk süthetik, hogy boszorkányok, és
ördögi praktikát űznek.
– Találok neked magas pártfogót – biztosította Berény. – Nem kell tenned
semmit, csak hallgatni és figyelni.
– Menni fog, bátya. Mikor?
– Sötétedés után – felelte az öregember, és elballagtak a minorita
klastrom mellett Melia sírja felé.
Mire az est leszállt, Berény a ferences barátok barna csuhájában lépdelt
Lodomér mellett az érseki palota folyosóján. Aztán gyaloghintóba szálltak,
és levitették magukat a királyi városba, ahol a sarkokon és a palánkokon
már égtek a fáklyák, és darabontokból álló járőrök őrizték a lakók
nyugalmát.
Jóval éjfél előtt járt még az idő, amikor a minoriták városi klastromának
bejáratához értek, ahol a rend főnöke fogadta őket. A kőfaragóktól hívott
négy férfi nagy zsákokban feszítővasakat, köteleket és csigákat hozott.
– Azt a koldust küldjétek el onnan! – parancsolta az érsek, és a
falszegletbe húzódott alakra mutatott. A gyaloghintó vivői máris ugrottak,
de Berény visszafogta őket:
– Az én társam. Hagyjátok!
– Ha a társad, miért bujkál?
– Gondolom, mert nem akar senkinek feltűnni – válaszolta az öreg. –
Hanem ha megengednéd, rendfőnök atya, hogy a kapusfülkében meghúzza
magát, míg el nem végzem azt, amiért őfelsége küldött…
Anne a kapuhoz sietett, és lehajtott fővel megállt előttük.
– Egy asszony? – kérdezte döbbenten az érsek.
– Nem akárki. Látja a jövőt, és képes összevetni a múlttal – felelte
Berény. – Őfelsége jól ismeri. Részben hozzá is kötődik a mai teendőnk,
érsek úr.
A rendfőnök mellett álló kapus szerzetes halkan mondott valamit az
elöljárójának, amiből Berény kihallotta a striga szót.
– Nem boszorkány! – védte meg Annét. – Ejh, testvéreim, hát nem égne-
e azonnal porrá ezen a szent helyen egy olyan pokoli lény?
– Hagyjátok! – rendelkezett az érsek. – Ne abajgassátok! Hadd húzza
meg magát idebent, aztán úgyis szépen elmegy majd!
Berény, a rendfőnök, az érsek és a négy kőfaragó a templomépület felé
igyekeztek. A rendfőnök mécset tartott a kezében, annak kísérteties
fényénél léptek be a helyiségbe. Egy helyütt vaskarikákat pillantottak meg a
kőpadlón, amelyek a kövezetbe vájt mélyedésekbe illeszkedtek.
A kőfaragók a karikákba dugták a vasrudakat, majd éket csúsztattak
alájuk, és megfeszítették. Amikor a kőlap egyik oldala felemelkedett,
azonnal görgőket helyeztek alá, majd a másik végéhez léptek. A sötét
templomban kísérteties hangot adott a görgőkön csúsztatott kőlap, amely
alatt koromsötéten ásított a kripta.
A rendfőnök és az érsek keresztet vetettek, és halk imát mormoltak.
Berény az imbolygó mécsvilágnál megpillantotta a szarkofágokat:
középütt Béla királyét, balra tőle a feleségéét, Laszkarisz Mária
királyasszonyét, jobbra pedig korán elhalt Béla fiukét. A kőfaragók a létrán
leereszkedtek a gödörbe, ahonnan dohos szag áradt. Berény átvette a mécset
a rendfőnöktől, és utánuk indult. A királyi szarkofág súlyos teteje lassan
elmozdult és hátracsúszott, majd a négy férfiú keresztbe fordította a
szarkofág peremén.
– Jól van, gyertek ki! – parancsolta a magasból az érsek. – Mennyi idő
kell, Berény?
– Nem sok – felelte az öreg.
A szemfedő alatt ott feküdt Béla király fekete bársonyba öltöztetett teste.
Berény a méccsel a kőlap alá világított – a csipkés szemfedő alatt még
mindig jól kivehető volt a sárga szarvasbőr csizma. Berény minden egyes
mozzanatra emlékezett, attól kezdve, hogy Béla király a nyúl-szigeti
klastromban örökre elszenderült.
Az öregember suttogni kezdett:
– Bocsáss meg nekem, uram, nagy királyom, kit híven szolgáltalak oly
sok kemény esztendeig! Viharban, tűzben, hitszegésen és ármánykodáson
át. Kérlek, ne vedd olybá, hogy nyugalmadat háborgatom. Hiszen ki vagyok
én, hogy ezt merészeljem? Mindig őszinte szót vártál tőlem, s néha úgy
éreztem, hogy a barátodnak tartasz. Nem kaphat ennél nagyobb ajándokot
egy földi halandó… Kérlek, ha látsz odaföntről, ne gondold, hogy
megrabollak! Csak visszaveszem, amit neked adtam az utolsó napon. De
unokád és régi országod érdekében, kérlek, add vissza nekem. Százezrek
sorsa függ tőle, felséges úr, mert csak ezzel tudok átmenni a mongolokhoz,
hogy kiderítsem, mi a kánok szándéka népünkkel.
Berény felemelte a szemfedőt, és megpillantotta az összekulcsolt, aszott
kezeket. A mécsvilág pergamenszerű, szürkés árnyalatú bőrre esett, amely
alól hiányzott már a hús, csak a csont maradt. Tudta, hogy melyik kézen
volt hat ujj, s arra is emlékezett, mikor csapta le egy mongol szablya a
hatodikat, azt a kisujj melletti „táltosujjat”.
Megérintette a néhai uralkodó kezét, de annak tapintása olyan volt, akár a
száraz faágé. Berénynek eszébe jutott az a nap a Nyúl-szigeten, amikor Béla
egy vízhozta fatönkön pihent, és neki arról kellett mesélnie, miként
vágtattak a végeláthatatlan ménesek valahol a tágas keleti legelőkön,
amikor ő még csak kölyök volt. A király akkor már tudta, hogy földi
létének utolsó napját éli.
És ezzel Berény is ugyanígy tisztában volt.
Az öregember kitapogatta a fekete bársony alatt azt a különös tárgyat,
amely miatt felbontották a sírt. Aztán benyúlt az ujjas alá, és kiemelte a
helyéről.
– Nemsokára találkozunk, felséges uram – suttogta. – Sosem hittem
volna, hogy ily méltatlanul sok esztendőt rak vállaimra az Úristen. De már
tudom, miért tette. Még lesz egy feladatom, és ha valaki, te biztosan tudod,
miért éppen engem választott ki rá az ég. Pihenj, uram, senki ne zavarja
többé az álmodat! Segítsd unokádat odaföntről, és uralkodásához kérd Isten
és a szentek támogatását! Alighanem nincs rajtad és Margit leányodon kívül
más, aki valóban segíthet neki…
Aztán megigazgatta a szemfedőt, és elindult felfelé a létrán.
– Rakjatok mindent a helyére! – parancsolta az érsek a kőfaragóknak,
miután Berény felért, aztán a legidősebbnek a kezébe nyomott nyolc
aranypénzt. – A hallgatásotok ára!
A kőlapok visszacsusszantak a helyükre. Berény látta, hogy a rendfőnök
oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, hogy mit akart odalent.
– Őfelségével nem feledkezünk meg a rendházadról, testvérem –
biztosította Lodomér érsek a ferences atyát. – Nem is hiszed, mekkora
szolgálatot tettél most a hazának. Így hát búcsúzzunk el, és maradj meg
abban a hitben, hogy jót cselekedtél.
A rendfőnök csak főt hajtott, majd átvette Berénytől a mécsest. Az érsek
előtt megnyílt a klastrom kapuja, és a gyaloghintó kiaraszolt a térre.
– Most aztán már mondd el, mire volt jó ez az egész! – unszolta az érsek
az öreget.
– Találtam valamit a király ujjasa alatt, a mellénél – felelte Berény, és a
hordszék mellett megjelenő Annére pillantott. – Ő jövendölte, hogy kell ott
lenni valaminek.
 Aztán a féltenyérnyi holmit az érsek felé nyújtotta, aki elhúzta a hordszék
ablakán a függönyt, hogy a fáklyaláng fényénél megszemlélhesse.
– Ez meg micsoda? Egy… amulett? – kérdezte a homlokát ráncolva. – És
mik benne ezek a jelek? Úgy nézem, valami… pogány véset lehet.
– Ez az asszony azt mondta őfelségének, hogy a nagyapja koporsójában
van valami, aminek nem kellene ott lennie. Éppen, mert nem keresztényi. S
mivel mégis ott van, a rossz, amely a kormányzásban László őfelségét
körülveszi, abból ered. Már az apjánál, István úrnál is hatott.
Az érsek megborzongott, és az asszonyra nézett, aki mozdulatlanul
hallgatta őket.
– Te tudtál erről a… holmiról? – kérdezte tőle, és hirtelen égető szükségét
érezte, hogy visszaadja Berénynek, mert mintha perzselte volna a kezét.
Anne némán bólintott. Az érseket váratlanul hatalmába kerítette egy
meghatározhatatlan, kellemetlen érzés, amire nem találta a magyarázatot.
Lehet, hogy ez a nő mégis boszorkány? Mert akkor nem hagyhatja futni!
– Most mi legyen vele? – kérdezte Berényt, és ismét Annére villant a
szeme. – Amit állítasz, az egyenlő a csodával. De csodára földi halandó
csak isteni közbenjárásra képes, nagyon nagy kegyelemmel felruházva, s
nem hinném, hogy ő ilyesmire rászolgált volna. Nem úgy néz ki. Tehát mi
legyen vele? Mi van, ha tényleg boszorkány?
– Őfelsége védelme alatt áll – felelte Berény. – Nem tehetnénk vele
semmit. Még te sem, érsek atya.
– De… igencsak kellemetlenül érzem magam. Mintha itt ólálkodna…
– …a Gonosz? – kérdezte Berény. – Miért is ne? Klastrombelieket is
megkörnyékez az a beste, te ne tudnád?
– És ezzel a… pogány és kártékony holmival… most mi lesz? – kérdezte
a Berény tenyerén fekvő medálra pillantva az érsek.
– Az őfelsége döntésétől függ. Nekem azt mondta, a leginkább megfelelő
helyre fogja elküldeni, oda, ahol a sátánon a legnagyobbat ütheti. Ilyen csak
egy van.
– A Lateránban lesz jó helyen… vagy a poklok mélyén. De azt nem
hittem volna, hogy Béla királyt egy ilyen holmi kísérte a sírba – mondta
Lodomér.
– Nem vagyunk tökéletesek, érsek atya. Beszélek őfelségének az
áldozatvállalásodról. És most már minden sokkal jobban fog menni, mint
eddig. Látod? Egy ilyen átkozott kis semmiségen múlik az ország sorsa –
mondta Berény, aztán kiszállt a gyaloghintóból, de az érsek még utánaszólt:
 – Amikor odalent voltál… különös nyelven beszéltél a király
porhüvelyéhez. Még sosem hallottam ilyet…
Berény először nem értette, mire gondol Lodomér, de amikor rájött, és
visszagondolt a kriptában töltött percekre, elöntötte a forróság. Ám egész
életében azt tartotta, hogy mindig készen kell állni egy elfogadható
válasszal.
– Egy tudós barát tanította nekem, Hispánia földjén – felelte. – Ez egy ősi
nyelven elmondott fohász. Nem él már a nyelv, és a nép is eltűnt, amelyik
használta. Aki e szavak hangos kimondásával tesz valamit, azt nem
környékezheti a sátán, és a rossz lelkek messzire elkerülik.
Lodomér, aki hitte is, meg nem is Berény szavait, elhúzta a függönyt, és a
gyaloghintó megindult a hegyre vezető, meredek lépcsőnek. Anne
belekarolt Berénybe, s így szólt:
– Gyere! Kerestem szállást, még délelőtt. Egy görög kalmár hajóján.
Éppen hazafelé indul, talán egy darabig vele tarthatunk.
– Meglátjuk – felelte Berény. – Elébb hadd lássam azt a görögöt!
– Mi az, amit a koporsóból kiszedtél?
– Egy medál – mutatta a megbarnult faragványt az öregember, és
átnyújtotta az asszonynak.
– És valóban… olyan ördögi, amilyennek leírtad? – kérdezte mosolyogva
Anne. – Nehéznek tűnik, és zörög benne valami. Csak nem valami ereklye?
– Ereklye? Hát… talán nem állsz messze az igazságtól. De egy nyavalyát
ördögi! Az van rajta, a régi magyarok rovásával, hogy „Tengri óvjon,
fiam!”.
– Tengri? Az meg ki? – kérdezte döbbenten a nő.
– A régi magyarok égi ura. Így nevezték. A mongoloknál is így mondják
néhol. Vagy úgy, hogy Tangri.
– De honnan tudtad, hogy ott kell lennie? Majdnem boszorkánysággal
vádoltak miattad… a csuda vigyen el! És ha nem találtad volna ott?
– Előfordulhatott volna, hogy valaki már korábban kiveszi a király
öltözéke alól, ahol eredetileg volt. Sosem állítottam, hogy az élet csupa
bizonyság, és nincs benne buktató, Anne!
– És mégis ennyire biztosra mentél? – kérdezte a nő aggódó arccal.
– Biztosra, hát hogyne. Hiszen valamikor én rejtettem oda – hangzott a
válasz.
– Most már végképp nem értek semmit. Ezért a kis amulettért kellett ezt
végigcsinálnod? Miért annyira fontos neked? És mi az, hogy ez a véset, ez a
pár szó Tengriről… a magyarok kárára van?
– Ezt kellett mondanom, mert tudtam, hogy nem létezik olyan pap, aki el
ne hinné – felelte Berény. – De mások is ugyanúgy beleborzongtak volna,
mint az érsek.
Megálltak az utca végén, ahonnan a dunai kikötőnek kellett fordulni, ahol
a görög kalmár hajói ringatóztak. Éjfélt kiáltott az időmérő szerzetes a
vártoronyban, és a város lassan élénkülni kezdett. Az emberek felkeltek az
első alvásból, körülnéztek a ház mellékén, imádkoztak, ájtatoskodtak,
elkergették a kóbor kutyákat és a tolvajokat, aztán indultak, hogy a másik
oldalukra fordulva pirkadatig aludjanak.
Berény előhúzta kését a szarvasbőr tokból, aztán kapirgálni kezdte vele a
medál ujjnyi vastag élét, s végül rálelt a szemmel alig látható vájatra. Halk
kattanás hallatszott, amikor az amulett szétnyílt, s láthatóvá vált a benne
rejtőző vékony aranylap.
– Ezért kellett mindezt vállalnom – suttogta az öreg. – Tudod, mi ez?
– Nem. Valamilyen… madár? – kérdezte Anne.
– Egy sólyom. Ezek pedig itt rajta ujgur írásjelek. Tudod, kik azok az
ujgurok?
– Nem. De… mégis mire jó az ilyen?
Berény visszahelyezte a lapocskát a medálba, és rákattintotta a fedelet.
– Hogy mire? Ez lesz kettőnk menlevele a mongolokhoz. Náluk úgy
hívják, hogy bajcsa. Különleges hatalommal és lehetőségekkel ruház fel,
mert megközelítheted vele még a nagykánt is. Ha ez nem lenne, akár már
most keresztet vethetnél az uradra.
UGYANEBBEN AZ IDŐBEN…
NÁPOLY, MÁRIA HERCEGNÉ UDVARA

Az Ostiában tengerre szállt római küldött hajója bekúszott a kikötő öblébe,

és oldala a mélyre vert cölöpöknek dörgölőzött. Miközben a tengerészek a
kikötésnél szorgoskodtak, a jeles férfiú – Aquinói Tamás egykori tanítványa
– gyalogszerrel sietett a palotába, s csupán egy szolga kísérte, hogy távol
tartsa tőle a koldusok hadát.
Mária hercegné korábban szinte mindig szívet melengető, vidám színű
ruhát viselt, de mióta az ura aragón fogságba esett, csak sötétet vagy
jellegtelen szürkét hordott. Gyermekei is ilyenben jártak, az apósa pedig, az
eddig sziklakemény uralkodóként ismert Károly király belebetegedett
hajóhadának és örökösének Szicília partjai mentén történt elvesztésébe, s
úgy hírlett, talán soha fel sem épül.
A hírnök azok közé tartozott, akikben Mária hercegné még valamennyire
bízhatott. Megkereste az írnokok vezetőjét, aki végigvezette a palotán,
addig a kis kápolnáig, ahol Mária napjában többször is imádkozott. Amikor
a csuhás férfiú megpillantotta a hercegnét, csendben melléje térdepelt,
összekulcsolta a kezét, és néma imát mondott egykori mestere lelki üdvéért,
akivel oly sok hasznos hónapot tölthetett ebben a palotában és a
rendházban.
Aztán a hercegné sóhajtva felegyenesedett a térdeplőről, s így szólt:
– Vártalak, Alessandro, kedves barátom… Már a múlt hónapban is.
Nehezen teltek a napjaim.
– Bocsásson meg fenséged, de meg kellett várnom Rómában a valós
híreket. A szerzetes barát, aki eddig is segített kihámozni a különféle
levelekből és értesítésekből az igazságot, Padovába kísérte az egyik
bíbornokot. És hát… több minden hátráltatott, fenséges hercegné.
Mária arca megtört az uráért elmondott számtalan könyörgéstől, és szeme
körül sötét karikák árulkodtak az álmatlan éjszakákról, a sok sírásról.
Jobbára csak a gyermekei nyújtottak számára vigaszt.
Alessandro zavartan megköszörülte a torkát, miközben a kihalt folyosón
lassú léptekkel a hercegné auditóriuma felé tartottak. A várkastély és egész
Nápoly megcsöndesedett a csatavesztés óta. Senki nem mert hangoskodni,
nyoma sem volt a vígságnak és a muzsikának, a szilaj lovagi játékoknak
vagy a gazdag terítékű, fényűző vadászatoknak.
– Kívánságod szerint kibogoztam a vélhető igazságot a Lateránba
érkezett levelekből, hírekből meg az utazók szavaiból – kezdte Alessandro,
aki illendőn megvárta, míg a hercegné hellyel kínálja az asztal mellett.
Jókora tarisznyáját, amelyben ott lapult az általa írt, terjedelmes feljegyzés
László király pillanatnyi helyzetéről és gondjainak okairól, a másik székre
helyezte.
– Sajnos rossz hírrel kell kezdenem, fenséges hercegné. Kiváló barátunk,
a dalmát Vedran úr a pogány tatárok fogságába került – mondta, mire Mária
keresztet vetett, és szomorúan ingatta a fejét. – Hogy mi lesz vele, nem
tudhatjuk, de bízzunk felséges öcsédben, mert ha valaki, ő segíthet rajta!
Igaz, a pusztai népekkel nehéz az egyezkedés, de Vedran úr neki is sokat ér.
A másik rossz hírem pedig az, hogy László, úgy tűnik, képtelen úrrá lenni a
belső bajokon.
– A bárók… – jegyezte meg Mária. – Már túl régtől van az öcsém trónon
ahhoz, hogy mindent a nyakába varrjanak, mindenért őt tegyék felelőssé.
– Ez kétségtelenül így van, fenség – felelte a szerzetes. – Már senki nem
akar hallani arról, miben gyökereznek azok a bajok, amelyekkel az öcséd
küszködik. Nem érdekel senkit András, a dédapátok, sem Béla, a
nagyapátok. A hírek szerint nagyon megváltozott a szülőfölded, fenség.
Sajnos sokkal rosszabbak, mondhatni siralmasabbak a körülmények,
semmint gondolnád.
Mária rezzenéstelen arccal figyelte a szerzetest. Oly sok sorscsapás érte
az utóbbi hónapokban, hogy lassanként megtanult együtt élni a rosszal.
Alessandro kiemelt a tarisznyából egy összetekert pergament.
– Ez… valami térkép? – kérdezte a hercegné, mire a szerzetes bólintott.
– Olyasféle, fenség. Azért készítettem, hogy szemléletesebben
elmagyarázhassam László király országának erőviszonyait.
Kiterítette a pergament, amelyen fekete téntával húzta meg a folyók
vonalát, tornyos váralakkal jelezte a fontos városokat, s melléjük körmölte a
nevüket.
– Azt mindig tudtuk – folytatta a szerzetes –, hogy a bárók hatalma egyre
nő, és azt is, hogy elcsalják a kincstárba kötelezően befizetendő ezüstöt és
az adókat, vagyis megrövidítik őfelségét, ahol csak lehet. Nézd! Itt azt
láthatod, hogy öcsédet immáron teljességgel körbevették a bárók, és már
nem is csak egy hiszi magát kiskirálynak.
– A Kőszegieké lenne a nyugati gyepűtől a Dunáig minden? – kérdezte
megütközve, döbbent arccal.
– Ez nem teljesen igaz, de gyakorlatilag igen, már ami a területek feletti
fennhatóságot illeti – felelte a szerzetes. – Induljunk el a Kőszegiektől!
Délnyugaton a Babonicsok sem különbek tőlük, aki tehát Zágrábon át
igyekszik a Tengermellékre, annak tetemes sarccal kell számolnia. Ez,
ugyebár, ismét csak nem jut el a kincstárba. A déli bánságokban Csák Ugrin
vetette meg a lábát, kihasználva, hogy felséges édesanyád a meghittjei közé
sorolja a famíliáját.
– Hol van most az anyám?
– Északon, a Felső Részeken – felelte Alessandro. – Bocsáss meg, de azt
kell mondanom, hogy öcséd és édesanyátok között mit sem javult a
kapcsolat. László úr továbbra sem enged neki beleszólást az uralkodásba,
ezért a felséges asszony inkább meg sem jelenik Budán.
– Imádkozom, hogy öcsém gondolkodása változzon – jegyezte meg
csendesen a hercegné. – Folytasd, kérlek!
– Ha délen továbbhaladunk keletnek, Erdőelve felé, látható, hogy ott a
Borsák az urak, és egyre erősödnek. Legutóbb a Kőszegiekkel szerződtek, s
gondolhatod, hogy nem felséges öcséd javára. S ha még odább megyünk,
Erdőelve keleti részén a Keán családot láthatod, a rokonaidat. A baj az,
hogy nem állnak ki egyértelműen az öcséd mellett. Északon, a Felső Részek
alján az Abák talán a trón mellett vannak, ahogy tőlük nyugatra a Csákok is.
Hitet tesznek öcséd mellett, de katonát és pénzt vajmi keveset adnak.
Közben egymással is torzsalkodnak, kis helyi háborúkat vívnak.
– Eszerint… az öcsémnek akkor van hadserege, ha…
– …ha a bárók összeadják a harcosokat és a pénzt.
– De hát ez kiszolgáltatottság! Ez… megengedhetetlen! Ő a király! –
kiáltotta a hercegné felháborodva.
A szerzetes bólintott, s azt felelte:
– Most érkeztünk el arra a pontra, fenséges asszony, amikor beszélnünk
kell arról, mi várható Magyarországon, és mire számíthat az öcséd. Egyre
kevesebben állnak mellette, és a meghittjei közül csak néhány tartozik a
bárók közé. S mivel köztük nem lelhet több támogatóra, mert mindegyik
csak a maga hasznát nézi, és nem akar továbbra sem erős uralkodót, a
kisebb nemeseket akarja megnyerni a koronának. De ez sem járható út,
fenség…
– Nem, mert minél kisebb és gyengébb valaki, annál inkább helyezkedik
a nagy és erős győztes oldalára – sóhajtotta a fejét ingatva Mária. – Milyen
támasza lehet még az öcsémnek?
– A kunok. A külföld, sajnos, már nem veszi komolyan László királyt.
Látják, hogy képtelen erős uralkodóként vezetni az országot, pedig mindent
elkövetett ennek érdekében. Csak sosem birtokolt igazi erőt, így aztán sem
a világiak, sem az egyháziak körében nem tudott elismert vezetőként
fellépni. Bocsáss meg, de öcséd tekintélye oly mélyre süllyedt, amit magyar
király még sosem tapasztalt meg. Kinevetik a bárók, élcelődnek rajta és kun
szokásain, a jobbágyok pedig mindenben az uraikat követik.
Mária magába roskadva hallgatta a szerzetest, aki elébe tárta a többféle
forrásból kihámozható igazságot a magyarországi közállapotokról.
– Felséges öcséd sok mindent megpróbált – folytatta Alessandro –, hogy
a hatalmát megszilárdítsa, de a bárók ellenállása miatt egy pontnál tovább
sosem jutott. Mindig ugyanoda tért vissza, és a legnagyobb baj, hogy
mostanra vészesen elfogyott az akaratereje. Ez pedig két lehetséges utat
vethet fel előtte, s egyik sem követendő.
– Mire gondolsz pontosan?
– Arra, hogy erőszakot alkalmaz a bárókkal szemben. Talán
meggyilkoltat néhányat, ha már egyszer sereggel képtelen legyőzni és
sarokba szorítani őket. De ezzel az egész keresztény világ haragját a fejére
vonná. Szeretne olyan körülményeket, mint amilyenek között két-
háromszáz esztendeje éltek a magyarok. Egy király, egy vezér, azonos
lobogó alatt… És az egyház is az uralkodót támogatná. De neki az egyház
nem megfelelő társ az uralkodásban, nem akarja elfogadni, és ez a másik
nagy hiba. Azt tartja, hogy neki senki ne mondja meg, hogy mikor mit
tegyen. Ő a király, ő a törvény, még ha a bárók és az egyháznagyok ezt
másképp is vélik.
– Értelek, Alessandro – mondta halkan a hercegné. – De a világ ma már
nem ebbe az irányba mozdul. Így nem viselkedhet egy uralkodó, legfeljebb
valahol a keleti sztyeppéken…
– Talán nem véletlenül említed ez utóbbit, fenség. Ugyanis a Lateránban
is úgy vélekednek, hogy László királynak szüksége lesz valamilyen erőre,
hogy lebírja belső ellenfeleit, és olyan királyságot hozzon létre, amely
valóban azonos vele, a koronás fővel. László úgy gondolja, hogy neki nem
kell királyi tanács, sem országgyűlés, vagy csak jelképesen. Néha
összehívná a nemeseket, hogy lássa, kik vannak mellette. A szentatya
környezete és azok a magyar főnemesek, akik sorra küldözgetik hozzá a
leveleket felséges öcséd viselt dolgairól, attól félnek, hogy vagy a déli
kunokban, vagy ami még rosszabb, a tatárokban találja meg azt a bizonyos
erőt.
Alessandro mindig zavarba jött, amikor meg kellett említenie a kunokat
Mária előtt. A hercegné azonban már távolról sem őrizte magában oly
erősen kun származását, mint anyja vagy a nővérei, Erzsébet és Katalin.
Most azonban a szerzetes nem kerülhette ki, hogy a kunokról ne szóljon.
– Bocsáss meg, fenség, de a legnagyobb baj öcséd érzelmeiből fakad.
– Abból, hogy több kun van benne, mint magyar?
– Pontosan. Kétszívűnek hívják, mint tudod. De azt mondják, már ez sem
helyénvaló, mert a kun szíve hatalmas, míg a magyar alig dobban. A kun
szív pedig egyre nagyobbra növekszik benne, s Lodomér érsek szavai
szerint a lelkét meg a gondolkodását is ez a szív igazgatja. A magyaroknak
viszont nem kell egy kun érzelmű király… már megbocsáss szavaimért,
fenség.
Mária tűnődve nézte az asztalra fektetett térképet, miközben a gondolatai
összevissza csapongtak.
– Mondd, Alessandro, van még remény rá, hogy…
– Hogy öcséd reformokat vezessen be, és helyes útra terelve politikáját,
az országot kivezesse a posványból? – kérdezett közbe a szerzetes.
– Nem. Nem vagyok már kisleány, tudom, mi következhet ebből, s
illúziókat sem kergetek. Csak tudni szeretném, hogy az ösvényről, amely a
szakadékba tart, az öcsém képes lesz-e segítség nélkül visszafordulni.
A szerzetes nem válaszolt, csak némán és szomorúan megrázta a fejét.
UGYANEKKOR, A BUG FOLYÓNÁL41

A kipcsák lovasok fejükbe húzták prémes fövegüket, s a lebernyeget a

fülükre és a nyakszirtjükre hajtották. Jégtüskék keveredtek az apró szemű
hóval, amely a legkisebb résekbe is beférkőzött, s az észak felől a
tengerpart lapályára zúduló, csontrepesztő szél vízszintesen sodorta.
A kipcsákok kis csapatát egy tapasztalt harcos vezette. Eltimirtől
indultak, a nándorok nyugati földjéről, de messzire esett még az otthon. A
Meótisz42 mocsarain túl szállásoltak, az Itil mentén, amelyet a Kijevi Rusz
lakói Donnak is hívtak. A harcos egy dombtetőn megállította lovát, és
hátrakiáltott a legényeknek:
– Hé! Szóljatok az öreg tatárnak meg a szolgájának, hogy amott van a
mongol futárállomás! – mutatott a Bug ártere fölé emelkedő dombhátra, de
a szél elsodorta a hangját. – Aztán eresszétek útjukra! Nincs kedvem
azokkal a nyavalyásokkal találkozni.
Kipcsákok, tatárok és más nomád népek ebben az időben egyazon
területen osztoztak, az orosz fejedelemségek déli gyepűjétől a tengerig
húzódó, Erdélytől a Volgáig nyúló, széles sztyeppevidéken. Batu nagykán
unokái felosztották maguk között a szállásterületeket, folyótól folyóig, és
ott sarcolták az oroszokat meg a kisebb népeket, ahol csak lehetett.
A Bug és a Dnyeper közötti területet Jeszün Nogáj – a kegyetlenségéről
hírhedt Vaskutya –, illetve rokona, Telebüge kán birtokolták, akik külön kis
birodalmakat hoztak létre maguknak, amelyeknek egyeduralkodói lehettek.
A kipcsákokhoz anyagi és diplomáciai érdek egyaránt fűzte őket, hiszen
még mindig jobbára zsákmányolásból éltek. Az út pedig nyugat felé a
nándorok földjén át vezetett, bár a tatárok már ódzkodtak attól, hogy az
egyre erősödő balkáni államokkal összerúgják a port.
A menet végéről levált a két lovas, és a vezérhez léptetett. Subájukat,
amely hosszan lelógott, teljesen belepte a porhó, és a dér meg a lehelet a
tatárnak mondott öregember szakállára fagyott. A másiknak csak a szeme
látszott, s a kipcsákok tudták, hogy nő, de tiszteletben tartották az öreget,
meg aztán nem volt kedvük összekülönbözni a mindig kiszámíthatatlan
mongolokkal.
 – Itt a járandóságod, amiben megalkudtunk – mondta kun nyelven az
öreg. – Egészséget a lovadnak és a családodnak, Keverge száznagy!
– Neked is hasonlóképpen, Bürjén bátya! – nyújtotta jobbját a kipcsák. –
Aztán elmondd ám odahaza, hogy rendesen bántunk veletek! Segítettünk,
megosztoztunk az élelmen…
A kipcsákok leereszkedtek a dombról, és a Bug mentén a folyó torkolata
felé tartottak. Még legalább egynapi lovaglásba telt, hogy elérjék a tengert
és megpihenjenek, míg tart az ítéletidő.
Berényt a mongolok valaha Bürjénnek hívták, mert így a neve jobban
hasonlított a saját nyelvük szavára, ami ott is madárfélét jelentett. Az öreg
Annéhez fordult:
– Bírod még?
– Csak a lovam bírja, mert az sokkal fontosabb! – hangzott a felelet a
suba mélyéről. – Mennyi még?
– Legfeljebb két-három fertály. Innen nem látni, de tudom, hogy ott kell
lennie a futárállomásnak. Jártam már náluk. Félsz?
– Veled nem, bátya – válaszolta az asszony. – Hihetetlen, hogy mit ki
nem bírsz! Vasból gyúrtak? Vagy inkább acélból?
– Nem volt időm eltespedni, mert mindig volt valami feladatom. Maradj
a nyomomban, és szem elől ne veszíts! Egész nemzetségek fagytak itt
halálra, a Havas-hegyektől a Népek kapujáig43. Ha elvakít a hó, bízd magad
a lóra!
A régi mongol futárállomás talán a legnyugatibb volt, innen indult ki az a
futárút, amelyen holdnapokon át biztonságban vágtathattak a
különítmények a hírekkel és parancsokkal az Arany Orda fővárosától a
nagykán birodalmi központjáig, és ezt használták a kalmárok is, de csakis
azok, akik a Mongol Birodalomnak hasznot hajtottak.
Berény már érezte a füstszagot, melyet az állomás felől sodort a szél.
Kutyaugatást hallott, aztán megjelent három hatalmas kutya, csaknem
akkorák, mint egy nagyra nőtt medvebocs. Az egyik Berény lovának orra
felé kapott, mire a ló felvágta a fejét, de az eb másodjára már Berény
csizmáját vette célba. Ám ekkor már lecsapott a korbács, és a kutya vonítva
elugrott.
– Csak az elvadult kutyák veszélyesek. Azok nem félnek az embertől –
szólt hátra Berény az asszonynak. – Ne maradj le!
Pár percen belül megpillantották a futárállomás gerendából ácsolt,
egyszerű épületét, mely körül a dombon számos kerek jurta gubbasztott a
hó alatt. A vesszőből font cserények mögött egymáshoz bújtak a lovak, s a
hátukat ujjnyi vastagon belepte a hó. Berény háromszor belefújt a sípba,
mire a kutyák ismét megjelentek, és izgatott ugatásba csaptak. Aztán kinyílt
az egyik jurta deszkaajtaja, és előbukkant egy alak. Juhprémes kucsmát
viselt, egyujjas, görénybőr kesztyűt, s lóbőrből varrott, szőrével befelé
fordított bugyogót. A szél kétfelé fújta a kabátja nyitott szárát.
– Mi van, eltévedtetek? – kiáltotta Berény felé. – Nem látod, hogy ez egy
futárállomás? Nem jöhettek ide!
Mivel elmaradt a felelet, megismételte kipcsákul is, ám Berény
lekászálódott a nyeregből, és mongolul azt mondta:
– Márpedig nekem és a szolgámnak jogunkban áll védelmet és szállást
kérni, de még váltás lovat is ebben a koszfészekben.
A katona, látván az ősz hajat, a gyér, mongol módra nyírt szakállt és
bajuszt, elbizonytalanodott. Berény a subája alá nyúlt, és kihúzta a medált,
aztán felpattintotta, és kiemelte belőle a bajcsát.
Az arany lapocskába vésett sólyomfej láttán a mongol igencsak elámult.
Látott már hasonlót, de csak fából faragottat, s talán életében egyszer rézből
valót is, de aranyból vertet még soha.
– Bürjén vagyok, a Világhódító dzsihangir szolgája – folytatta. – Tovább
kell mennem, ha csöndesedik a vihar. Adj nekünk szállást, a mienk mellé
egy-egy váltás lovat, és élelmet, mert messziről jövünk.
– Uram, ha az megfelel neked… – mutatott a katona egy jurtára. – De
kénytelenek lesztek megosztani egy dzsagunnal és néhány emberével. Ha
ránk tör az ítéletidő, mindig megtelnek a jurták…
Megzörgette a sátor ajtaját, aztán belépett Berény és Anne előtt, akik
közben a lovakat a cölöphöz kötötték.
Berény sok évvel ezelőtt járt utoljára mongol jurtában. Rátörtek az
emlékek, miközben a küszöböt magasan átlépve bebújt az ajtón. Aztán
levette a fövegét, kilépett a csizmájából, körülpillantott a fekhelyükön
heverő mongolokon, majd a középütt lapos köveken izzó tűz felé fordult, és
meghajolva köszöntötte:
– Üdvöz légy, Galaj kán44! Áldom dicső neved, és köszönöm a meleget,
amit adsz! Élj örökkön örökké!
Egy férfi állt fel a jurta keregés45 fala mellől, fölötte megrezdültek a
rácsra aggatott fegyverei, néhány másik pedig felkönyökölt fekhelyén.
Kíváncsian pillantottak Berényre és a mögötte álló Annére.
 – A Világhódító szolgája – magyarázta a férfinak az állomás
parancsnoka.
– Bürjén a nevem – mondta az öregember, s meghajolt a dzsagun felé. –
Ez meg itt a szolgám? s ekként ő szintúgy a Világhódító tulajdona.
Köszönöm, hogy megosztod velünk a jurtádat, nemes dzsagun.
– Hurdtáj – morogta a száznagy a nevét –, Kádán unokája. A szolgádnak
ott a helye! – mutatott a bejárattól jobbra eső részre, ahol rendesen csak nők
tartózkodhattak, de most nagyrészt elfoglalta a harcosok málhája.
Berény halk szavakkal elmagyarázta Annének, miként kell viselkednie, s
inkább kérdezzen, mielőtt bármihez fog, ha nem akar büntetést vonni a
fejére. Ő pedig keresett magának egy szabad helyet, és a zsákját használta
párnának.
– A dzsagun neve azt jelenti, hogy vágtázó, vagy inkább száguldó –
mondta az asszonynak. – Nemhiába futár… De ha a nagyapja az a Kádán,
akire gondolok, akkor talán nagy ember. Kádán hatalmas kán volt, de ki
tudja, mi minden változott itt, mióta utoljára ezen a földön jártam…
Két nap múlva elállt a havazás, a szél is megjuhászodott, és Hurdtáj
indulásra készülődött embereivel, akik lehettek vagy harmincan.
– Vigyetek magatokkal! – kérte Berény. – Nem a nagykánhoz akarok
menni, elegendő lesz nekem a legelső jurtadzsi46 is.
– A hóban három nap a kürijenig 47 – felelte Hurdtáj dzsagun. – Különben
kettő sem kellene. Telebüge kán ott a vezér. Ha átérünk a folyón, az már az
ő földje. Nem akart Nogáj kánnal osztozni…
Berény válasz nélkül hagyta. Tudta a régmúltból, hogy ha vezérek neve
merül fel, jobb abba nem beleszólni, és mellőzni kell a
véleménynyilvánítást.
A futárállomás parancsnoka két jó lovat adott nekik, melyeket vezetéken
futtattak maguk mellett. Anne egyetlen lépésre sem maradt el Berénytől;
nem bízott a mongolokban, akiknek nyelvét és különös szokásait nem
ismerte.
Útközben a dzsagun több ízben is Berény mellé lovagolt, és
mindenféléről hosszasan beszélgettek.
– Addig jó, míg ez a Hurdtáj velünk van – magyarázta Annénak az öreg
–, mert keményen fogja az embereit. Nem eshet bántódásod.
– De főként a te arany ékszered ér sokat – súgta Anne a mongolokra
pillantva. – Láttam, micsoda tisztelettel fogadták. Kérlek, minél több
mindent mondj el nekem róluk, míg be nem érünk arra a szállásra! Nem
akarom magamra azzal felhívni a figyelmet, hogy valamit elrontok.
– A dzsagunnal törekedj jó viszonyra – javallotta Berény. – Úgy látom,
hasznunkra lehet. Jól jön a kürijen szigorú katonai rendtartásában egy ilyen.
A harmadik napon, kora délután, mielőtt az amúgy is gyér fények
halványulni kezdtek, megérkeztek a tágas dombvidéken szélesen
terpeszkedő szállásra. Ők ketten idegennek számítottak, ezért a kapu után –
amely két földbe ásott, magas fenyőgerendából állt, melyek tetejére egy-egy
gondosan fehérre főzött lókoponyát kötöztek – át kellett haladniuk a tisztító
tüzek között. Egy táltos vigyázta a műveletet, s amikor Berény fennhangon
és tiszteletteljesen köszöntötte, a füle botját se mozdította.
– Az ott a jurtadzsi sátra – mutatta Hurdtáj dzsagun –, de mielőtt bemész,
gyere, megmutatom az enyémet! Ha valamire szükséged van, ott keress!
– Megtisztelsz a bizalmaddal, fiam! – felelte Berény, és a mongol a
jobbját nyújtotta, miközben azt kérdezte:
– Voltaképpen hány esztendőt adott neked Szulde48, öregember?
– Többet, mint képzelnéd – felelte Berény. – De ennek fejében sok
kemény munkát is a vállamra rakott.
– Nagy harcosnak tartalak, és igen bölcs embernek. Megtisztelnél, ha a
barátodnak mondanál. A jurtám mindig nyitva áll előtted, Bürjén bátyám.
Amikor visszafelé lovagoltak a katonás rendben felállított jurták között –
ahol gyerekek és asszonyok siettek a dolgukra, s lovak bújtak egymáshoz a
földbe ásott berenák oldalába kalapált vaskarikákhoz kötve –, Berény azt
mondta az asszonynak:
– Sorra megtanítom neked a törvényeket. A legfontosabbakkal kezdem;
ezeket véletlenül se szegd meg. Mielőtt valamit teszel, inkább kérdezz! És
ne felejtsd el, hogy a rabszolgám vagy, mert itt ez a természetes, ha nem
vagy tatár, türkmén, karakalpak vagy ujgur… vagyis nem tartozol a
népcsaládba. Most bemegyek az írnokhoz, te pedig a lovaknál megvársz!
Tőle kérek majd hajlékot, és minden azon múlik, miként fogad.
Az ujgur jurtadzsi – lévén muszlim vallású – négy asszonyával lakott a
jurtában, és minden helyet elfoglaltak a jókora ládák és bőrzsákok, amikben
a saját és a hivatalos holmikat tartotta. Végigmérte Berényt, aki még mindig
a kipcsákok öltözékét hordta, majd csodálkozva azt kérdezte:
– Ki engedett be hozzám? Vagy netán eltévedtél? Hol vannak a katonák a
jurta mellől? Éjjel-nappal kettőnek itt kellene állnia!
 – Állnak is – felelte Berény. – A nevem Bürjén, s engem talán nem
eresztettek volna be hozzád, de ez előtt igen mélyre hajoltak…
A tenyerén mutatta az írnoknak az ujgur vésettel ellátott aranybajcsát.
Amaz először csak a szemét meresztette, majd félénken feléje nyúlt, de nem
érintette meg, aztán még mélyebbre hajolt előtte, mint a két turgaud49 a
jurta bejárata előtt, s megilletődötten így szólt:
– Uram, ilyen bajcsát én utoljára az apám jurtájában láttam. Talán
ismerted, uram, Batu nagyúr városából, Szarájból… Ilcsidejnek hívták.
– Ismertem egy Ilcsidejt, jó barátom volt – felelte Berény, bár ez csak
félig felelt meg a valóságnak, mert valójában utálta. Ilcsidej ugyanis saját
zsebére dolgozott: alaposan megvámolta azokat, akik bebocsátást kértek a
nagykánhoz. – Alacsony, törékeny, sötét hajú ember volt. Hasonlítasz rá.
– Ugyanúgy hívnak, mint apámat – húzta ki magát a horpadt mellű,
sovány arcú jurtadzsi. – De nekem sikerült, ami neki nem. Főjurtadzsi
lettem Telebüge nagyúr ordájában.
– Jó az Égi Úr, Ilcsidej főjurtadzsi – mondta Berény, aki látta, hogy
igencsak kikívánkozik belőle a legfontosabb kérdés. Nem is várt vele
sokáig.
– De hát mégis… Bürjén uram, miként van az, hogy már nem szerepelsz
egy lajstromban sem? – forgatta izgatottan a vaskos könyveket, amelyekben
a néhai Batu kán kémhálózatának tagjai szerepeltek. – No talán ebben a
legrégebbiben… Itt van! Meg is vagy! Egek ura!
– Én már akkor szolgáltam a Világhódítót – mondta Berény, mert az
elhunyt Dzsingisz nevét még ekkor sem volt szabad kiejteni –, amikor atyád
is kisfiú volt. A Mangudájban50 nevelkedtem, Ilcsidej barátom. A
Világhódítóban akkoriban született meg a nagy elgondolás, hogy a Végső
Tengerig meghódít minden földet. Még valamit kérdeznék… – folytatta
Berény. – Egy dzsagun vezetett ide. Azt mondta, hogy az ő nagyapja a
nagykán testvére, Kádán volt.
– Erről jobb, ha nem teszel említést! – figyelmeztette az ujgur. – Az a
dzsagun ilyen származással nyilván többet érdemelne száznagyi címnél, és
főleg a futártiszti szolgálatnál. De… csak törvénytelen fia a néhai Kádán
kán egyik, méltán elfeledett fiának, akinek nevét szintúgy nem ildomos
kimondani. Hogy csak dzsagun, az a büntetése miatt van, amelyet Telebüge
kán mért ki rá, azzal, hogy visszavonhatatlan. Ha pedig megszökik,
törvényen kívülre helyezi, és bárki megölheti.
– Ennek ellenére Hurdtáj maradt a kürijenben.
 – Igen, mert most a felkészülés időszakát éljük – felelte Ilcsidej. – Éppen
azt az országot nézzük meg magunknak, ahonnan jöttél.
– Esztendőkön át hiába vártam az összekötőt, és nem értettem, miért
nincs a munkámra szükségetek – jelentette ki határozottan Berény. –
Mielőtt Szulde isten megvonja tőlem a lélegzetvételhez való jogot, vissza
kellett térnem oda, ahonnan indultam. A Világhódítónak tett eskü még a
halállal sem válik semmissé, barátom…
– Kérlek, csakis velem állj szóba – mondta figyelmeztető hangsúllyal az
ujgur, aki mindeddig áhítattal hallgatta az öregember szavait. – Ha más
jurtadzsik keresnek fel, ne mondj nekik semmit! Én pedig már holnap
engedélyt kérek Telebüge kánhoz a belépésre, s lehet, hogy neked is velem
kell jönnöd. Egy aranybajcsa! Bürjén uram, te egy drágakő vagy, a nagy
Mongol Birodalom titkos éke! Kár, hogy eljárt feletted az idő, de Allah
meghagyta számodra a tiszta gondolkodás képességét. Ezzel szolgálhatod
Telebüge kánt!
– Miként a Világhódító parancsára sok esztendőn át, a Mongol Birodalom
érdekében tettem – mondta Berény, és elköszönt.
Sötétbe merült már a kürijen, és az egyes negyedekben fáklyák és tüzek
gyulladtak. Fegyveresek járták az utakat, de Berény már nyomát sem látta
annak a fegyelemnek, amelyet kora ifjúságában és később Batu kán alatt is
tapasztalt. Anne mellette vezette a lovait, és az ujgur egyik felesége
megmutatta a jurtát, amelybe beköltözhetnek. Annak a negyednek a
közepén állt, amelyben a kán parancsára a fontos embereket kellett
elszállásolni.
S amikor a hosszú, egyenes úton végigmentek a jurták között, ahol több
helyütt égtek a tisztító máglyák, az egyik jurta mellett két mongol
társaságában megpillantották Petart, Vedran úr szolgáját…
1284 TAVASZA
ZÓLYOM ÉS BUDA

László király, hogy kissé elfeledkezhessen az országos gondokról,

amelyekben javulást sehogyan sem sikerült elérnie, Zólyomba indult,
kedvelt vadászterületére. Ilyenkor a hegygerincen épült erősségben laktunk,
és a környékbeli jobbágyok feladata volt, hogy a királyt és udvartartását
ellássák.
Ők voltak a hajtók, a nyúzók, ők készítették az ételt, így nem csoda, hogy
az egy-két héten át tartó vigasságok minden erejüket kiszívták. Már ők sem
úgy néztek Lászlóra, mint koronás, felkent királyukra, hanem mint nekik
fölös feladatot jelentő, nem kívánt nagyúrra.
Amit ezen a vidéken újabban tapasztaltam, azt semmiképpen nem
nevezhettem meglepőnek. Ugyanis amíg a nagyuraktól valósággal rettegett
az egyszerű nép, addig Lászlótól egyáltalán nem tartott, hiszen sosem
tapasztalták, hogy kegyetlen lenne, vagy a jobbágyok kínzását,
sanyargatását parancsolná. Nem rendelt el rendszeres kivégzéseket a
városok piacain, amiket végig kellett néznie a lakosoknak, míg a földesurak
ezt gyakorta megtették.
De ennek ellenére sosem a szeretet hatotta át az embereket, akárhol jelent
is meg a király, sokkal inkább egyfajta közömbösséggel tekintettek rá.
Mintha azt kérdezték volna: „Jól van, de hát ki ez? Király, az igaz, de akkor
miért nem látszik rajta? Miért nem úgy viselkedik? A királyok kikövetelik a
tiszteletet, akkor hát ő miért nem teszi?”
Az országos ügyekről a vidék csak akkor tudott, ha a földesúr jónak látta,
hogy a király ellen lázítson. Egyebek nem jutottak le oda, mert ami a
nagyok dolga, abba a kicsinek beleszólása úgysem lehetett. László király
rendelkezéseit is csak addig tartották a nemesek, míg a maguk
szempontjából jónak vélték, aztán már nem foglalkoztak vele.
Rebesgették, hogy a mongolok terveznek valamit az ország ellen, de ezt
senki sem akarta elhinni, egészen addig, míg fel nem tűntek a hágókon. A
láthatatlan ellenséggel az egyszerű nép nem tudott mit kezdeni, ám
folytonos emlegetésük arra jónak bizonyult, hogy a félelmet elhintsék
bennük. Arról már kevesebben hallottak, hogy László kénytelen volt a
bánságokba harcosokat küldeni, hogy a sógorát megsegítse a Nándorföld
felől történő sorozatos betörések visszaverésében – ahol viszont már szép
számmal láttak mongolokat.
A zólyomi jobbágyok tehát elvégezték, amit kellett, kiszolgáltak minket,
de hol volt már az a tisztelet, ami egy koronás főnek mindenképpen kijárt?
Ezen a délutánon hamar bekergetett minket a vadászatról a hirtelen
nyakunkba szakadt eső. A lovak a hegyi utakon sárban caplattak, hasukra
csapták a dagonyák sarát, és az erdők fáinak lombjáról csilingelve
csöpögött az esővíz. A vihar csukaszürke fellege aztán Vácnak rohant
tovább, végig a völgyeken, át a hegygerinceken, az erdőket tépázva.
Mindig elkísértem Lászlót a vadászatokra, mert Budát elhagyva
átvedlettem testőrré. Korábban még megbízott ezzel-azzal, elküldött
üzenetekkel, fontos levelekkel vagy utasításokkal olyanokhoz, akikkel
bizalmasan kellett tárgyalni, de mióta a kunoktól visszajöttünk, ez is rendre
elmaradt. Az államügyekkel is jóval kevesebbet foglalkozott, vagy éppen
gépiesen tette, amit a kancellár és az írnokok mondtak.
Miután Csák Máté nemrég visszaadta lelkét teremtőjének, a királynak új
nádort kellett kineveznie. Mindenkit meglepett, hogy (nem tudni, kinek a
sugallatára) az egyik legádázabb ellenségét, Kőszegi Miklóst választotta.
Amikor László az első dühös véleményeket meghallotta, kiadta a parancsot:
– Megyünk vadászni!
És mi már egymás közt se nagyon kérdezgettük, mi ennek a
viselkedésnek az oka, miért vonja ki magát ily látványosan a keménységet
követelő intézkedések meghozatala alól. Kezdtünk belefáradni abba, hogy
Lászlót naponta látjuk, de az ország királyát nem…
Amint az erdőt elhagytuk, egy darabig az enyhén lejtő domboldalon
követtük az utat. A szemközti gerincre épült vár falait már sárgával öntötte
le az eső utáni verőfény, és a hegy mögött rohant a sok csapadéktól
megduzzadt Garam.
Bese előttem lovagolt, őfelsége jobbján, és valamiről éppen szót
váltottak. A király élénken gesztikulált, de a hangját suttogóra fogta. Hogy
indulatok feszítik, azt láttam ökölbe szorított kezéről és szögletes
mozdulatairól. Az erdő tőlünk jobbra fél kőhajításra sem lehetett. Bese
megsarkantyúzta a lovát, néhány lépéssel előreugratott, aztán hirtelen
visszafordult, mintha elfelejtett volna valamit közölni a királlyal…
 A szisszenő hangot és az azt követő tompa és halk puffanást semmivel
sem lehetett összetéveszteni. Sosem felejti el az, akinek már zúgott el a füle
mellett nyílvessző.
Bese arca megmerevedett, a baljával a hátához kapott, aztán a következő
pillanatban a lova nyakára borult, onnan pedig lecsúszott a sáros földre.
– Íjász! Íjász! Orgyilkos! – süvöltötték a testőrök, és azonnal pajzsok
borultak László király fölé. A sűrűben rohanó test tördelte az ágakat, én
pedig a mögöttünk haladó kun testőrökre ordítottam:
– Utánam, legények! Kapjuk el!
Bevágtattunk az erdőbe, és hallottuk, amint előttünk és tőlünk jobbra is
menekül valaki, és a zajokból, ahogy az ágakat tördelték, lovas emberekre
gyanakodtunk.
– Hárman jobbra – parancsoltam –, a többi utánam!
Az erdőben nőtt bokrok olyan sűrű szövevényt alkottak, hogy nyomot
hiába kutattunk, mert a csizmánk orráig se láttunk le. A hajtók egyébként is
összemászkálták az egész területet a vadászat négy napja alatt.
Szétbontakoztunk, és az iszalagok, tüskés bokrok és sudár fák között
próbáltuk utolérni az előlünk menekülőt. Ám végképp elvesztettük, és a
hangját se hallottuk. Megálljt intettem, és hallgatóztunk.
– Ez nem lehetséges! – sziszegtem. – Egy ember nem tűnhet csak úgy el!
Márpedig a nyilat nem démon vagy erdei kohold röpítette…
Megpróbáltuk átfésülni az erdőrészt, s az egyik testőr végre talált
valamit.
– Arrafelé igyekezett, jól látszik – mutatta a sáros avarban maradt
patanyomokat. – Csak követni kell, Hektór lovag.
Az erdő talaja egyre meredekebben lejtett, végül egy szekérút keresztezte
az ösvényt, azon túl pedig szakadék tátongott. Annak az alján ott feküdt ló
és lovasa.
Kissé távolabb leereszkedtünk a vízmosásba, és megfordítottuk a
hasmánt fekvő férfit.
– A Csákok embere – morogta a testőr. – Nézd, lovag uram, a csótárt a
lován! Ott van rajta a címer. Mekkora egy barom! Eljön gyilkolni a Csákok
címerével.
– Mert mostanra már a Csák família is ellenség – dörmögte a tizedes. –
Nem viselik el, hogy egy Kőszegi lett a nádor…
– Vagy csak valaki be akarja feketíteni a Csákokat… – találgatta valaki.
 – Ezt nem a mi dolgunk eldönteni! – vágtam közbe. – Gyerünk! Az a ló
még él, de szenved! Szúrjátok le, a gazdáját meg emeljétek egy nyereg
mögé!
– Hektór lovag! – kiáltotta ekkor a szakadék pereméről az a katona, akit
harmadmagával a másik irányba küldtem. – Csak egy gazdátlan lovat
találtaink, nem ült azon senki. Elakadt a bozótban… Ennek a rohadéknak a
vezeték lova lehet – mutatott a holttestre, és megvetően kiköpött.
László egyáltalán nem akarta titkolni a várban és Zólyomban, mi történt
a hegyen, s Besét a vár kápolnájában ravatalozták fel.
– Ha nem lép vissza elém, a nyíl engem talál – suttogta a király. – Rám
vadászott az a mocsok! Ha Bese abban a pillanatban csak egy lépéssel
előbbre jár, most én feküdnék a helyén… a nyavalyás pártütők örömére…
– Remélem, uram, nem akarod itt rögtön megkerestetni a felelősöket,
akik ezt kitervelték? – kérdeztem a királytól. – Most semmi szükség a
kapkodásra! Bízd meg a vizsgálattal a zólyomi bírót, hiszen itt a merénylő
holtteste…
– Ne adj nekem tanácsot! – förmedt rám László, s úgy hátba vágott, hogy
majd leszakadt a tüdőm. – Ne magyarázza el nekem senki, hogy mit kell,
vagy mit nem kell! Még te sem! Intézd a testőrséget! Indulunk Budára! A
mai lakoma meg legyen a jobbágyoké vagy a kutyáké… Bánom is én!
Ha valami feldühítette, egyszerűen nem lehetett vele tisztességesen szót
váltani. Magából kikelve üvöltözött, a szolgák pedig inaltak előle, és
sebesen a ládákba pakolták minden holmiját.
Hajnalban értünk Budára, s az úton csak kétszer álltunk meg lovakat
itatni, de a király a kimerítő út végén sem volt hajlandó lepihenni.
– Hektór! Indulj a nyúl-szigeti klastromba, s hozasd át ide Erzsébetet! Ha
az érsek a vendégházában tartózkodik, őt is hívatom, továbbá Mizsét,
Miklóst és Simon magisztert is. Beséért küldess azonnal ólomkoporsót,
haza kell vinni a családjához!
– Értem, felség. És akiket említettél, azok jöjjenek a palotába?
– Nem! Szibillához menjen mindenki, és vétesd körbe a házát!
Olyan volt az arca, mind egy eszementnek, aki bármelyik pillanatban
dühöngő őrültté változhat. A keze ökölbe szorult, és gyilkos indulat feszült
benne, amit eddig még sosem tapasztaltam.
Fogalmunk sem volt, miként tudnánk higgadt gondolkodásra késztetni.
Szibilla asszony házában a hírre, hogy őfelsége mellett sok tekintélyes
személy is megjelenik, a szolgák és szolgálók azonnal tüsténkedni kezdtek.
Mire az összes vendég megérkezett, minden készen állt. Szibilla
aggodalmas arccal figyelte Lászlót, aki némán ült karszékében, és a nyitott
ablakon át a nyéki hegyeket figyelte. Ki tudja, mi járhatott az eszében?
Amikor a várfal alsóbb részén, alig húsz lépésre megjelent két őrkatona,
felállt, és becsukta az ablakot. Túlzott óvatosságra intette a tegnapi eset,
ahogy az egész testőrséget.
László komor arccal szemügyre vett minket, és így szólt:
– Tegnap eltávozott az egyik leghívebb szolgám. Bese az életemet
mentette meg. Másra sem tudok gondolni, csak erre. Hőstette nem merülhet
feledésbe! De hát… ez a testőr dolga, nem igaz? Hogy ő kapja a nyilat, a
döfést, ő haljon meg az ura helyett… Egész éjjel gondolkodtam, és
mostanra döntésre jutottam. – Elhallgatott, bennem pedig felmerült, hogy a
döntéssel várhatott volna, legalább egy napot. Felgyúlt aggyal határozni
sosem szerencsés, főleg nem egy királynak. – Elegem van abból, ami eddig
körülvett! Pontosan látom, mi vezetett ide, és mikor kezdődött, ahogyan
ismerem a hangadókat is. Hibás vagyok? Igen, az. Nem mutattam kellő
erélyt akkor, amikor még lehetett volna. De ha egy kar vagy láb üszkösödni
kezd, azt le kell vágni, hogy megmentsd a többit. Úgy döntöttem, hogy
ezennel vége annak a rendnek, ami voltaképpen a rend megcsúfolása. Nem
tartom szükségesnek, hogy összehívjam a királyi tanácsot, mert úgysem
azok ülnek benne, akiknek valóban ott lenne a helyük. Valamennyi
kiszolgál egy-két bárót vagy koszos haszonlesőt. A javallataik mind a
maguk és a cimboráik gyarapodását szolgálják, sosem a koronát és a közjót.
– Jó lesz ez így, öcsém? A tanácsurak úgy fogják érezni, hogy nincs rájuk
szükséged – jegyezte meg halkan Szibilla.
– Azt is akarom! Jó lesz, ha észreveszik, hogy semmi szükségem rájuk!
– De hát, uram – mondta Simon magiszter –, ezt nem teheted! Nem
válhatsz despotává, mert az ország törvényei ezt nem engedik.
– Mostantól én vagyok a törvény! – jelentette ki László. – Aki ezt nem
veszi tudomásul, az takarodjon az országból! Mindegy, hogy világi vagy
egyházi! Egyedül hozom meg a szükséges rendeleteket és törvényeket!
Sorra letöröm a szarvát azoknak, akik azt hiszik, nagyobbak lehetnek a
királynál. Megteszem, hogy külföldiekkel keresek szövetséget, mégpedig
szilárdat és keményet! Ha pedig ez egy istenverte bárónak vagy a
famíliájának nem tetszik, hát őket verem le elsőként!
– Már megbocsáss, de ezt mégis hogy gondolod? – kérdezte Erzsébet
soror, aki apácaköntösben ült Szibilla mellett. – Kikkel fognál össze? Kinek
van akkora ereje, hogy megoszthatná veled? Mindenki tisztában van vele,
hogy nincs sereged, s ha mégis összeszeded a báróktól, ahogy a Hód-tónál
történt, abban kezdettől ott a bizonytalanság. Honnan tudod, hogy nem
hagynak-e cserben, éppen a legfontosabb pillanatban? Mivel bírnál bárkit is
rávenni arra, akár idehaza vagy külhonban, hogy szövetkezzen veled?
– Ebben neked is szerepet szánok – fordult feléje László, de Erzsébet
keményen állta öccse tekintetét –, és Katalin nővérünk leánykájának
szintúgy, akit a klastromban a szárnyaid alá vettél. Úgy határoztam, hogy
megházasítalak benneteket. Politikai érdekből, ahogy szokás. Szibilla,
kérlek, te se mondj nemet, ha úgy hozná, hogy szükségessé válik számodra
egy új férj. Csakis olyan, aki a korona érdekeit szolgálja.
Szibilla elsápadt, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét. Úgy látta jónak,
ha nem szól semmit.
– Most, hogy tudjátok, mik a közelebbi terveim – folytatta a király –,
kérlek benneteket, ne ágáljatok ellenük! A családunk túlélése a tét. A
nápolyi Károlytól nem várhatunk támogatást, és úgy vélem, nem is
túlságosan kedvel minket. Folyvást azt hallja, hogy rossz keresztény
vagyok, sőt pogány. De ha azok a keresztények, akik engem korlátok közé
akarnak szorítani, akkor inkább leszek rossz keresztény, de sosem olyan,
mint ők. Én nem fogok apósom előtt sem meghajolni, sem könyörögni, s a
pápa is hiába vár tőlem főhajtást. A magyar király feje nem arra való, hogy
idegenek előtt meghajtsa! Nekem holmi csuhások ne szabják meg, mit
tehetek, és mit nem!
Kézai Simon a fejét csóválta, mire László így szólt hozzá:
– Azt írtad a munkádban, hogy lépjek Atilla király nyomdokába. Nem
mondhatod, hogy keresztény volt, mégis példaképül állítottad elém.
– Akkor teljességgel félreértettél, felség – felelte a magiszter.
De László nem szállt vele vitába, hanem berekesztette a megbeszélést.
Erzsébet azonban indulatosan László elé toppant, s azt kérdezte:
– Elmagyaráznád nekem pontosan, mit vársz tőlem a te nagy terveidben?
Hogy kivel akarsz összeházasítani, öcsém? Persze csakis koronaérdekből.
A király arcán szeretetteljes mosoly ömlött el, amivel jobbára csak a
maga feszültségét oldotta. Közel hajolt nővéréhez, és szinte suttogva azt
felelte:
– Azt hiszed, nem adom meg a lehetőséget, hogy olyanhoz menj, aki
neked is tetszik? Nem vagy már fiatal, nővérem. Nem válogathatsz, de
ígérem, hogy nem adlak egy ökörhöz. Amúgy pediglen hallottam a
legutóbbi utad fejleményeiről, amikor Macsókőben meglátogattad Katalint.
Tudom, hogy igazak a pletykák, hogy te és Milutin király összeszűrtétek a
levet. Katalin is szeretője a szerb királynak, és te is az lettél. Érdekes
fejlemény, de engem nem zavar, ha Dragutin elviseli. Egyébként már
választottam neked valakit, mégpedig egy csehet. Katalin megfelelő
támogatást nyújthat majd a frigy létrejöttében, elvégre a rokonságunk egy
része Prágában lakik. Az pedig, hogy felszentelt apáca vagy… Ugyan, kit
érdekel? Ebben az országban én vagyok a főkegyúr, és egyházi ügyekben az
lesz, amit én mondok!
Miután magunkhoz tértünk a döbbenetből, elhagytuk Szibilla házát.
AZ ARANY ORDA FÖLDJÉN

Ilcsidej főjurtadzsi, aki sokat beszélgetett Berénnyel, egy ízben magával

vitte vendégét Telebügéhez, később pedig Nogájhoz is. A két kán hol jóban
volt egymással, hol nem, de mindkettő a saját pecsenyéjét forgatta a
nyárson. Nogáj magának akarta az egész területet, a tengertől az orosz
fejedelemségekig, a Dontól a Bugig, vagy még tovább nyugatnak, de a
békesség érdekében egyelőre kénytelen volt megosztani Telebügével.
Berény hamar rájött, milyen sokat tudnak a kánok László királyról, az
ország helyzetéről, és felmérte terveiket. Bizonyságot szerzett arról, hogy a
magyarok földjét teljes egészében megszerezni valóban nem akarják, de
kifosztani – ha erre alkalom adódik – annál inkább.
Telebüge kán jóval vehemensebben próbálkozott a kipcsákokkal
szorosabb szövetséget kötni, hogy Nogáj orra előtt egyre nyugatabbra
terjeszkedhessen, de a kun törzsek egészével ő sem tudott dűlőre jutni.
– Ugyanaz történik a kipcsákoknál most, mint a magyar törzseknél
háromszáz esztendeje – magyarázta Ilcsidejnek Berény. – Mindegyik
önállóságra törekedett, és csakis a saját fejének engedelmeskedett, nem tűrt
maga felett más hatalmat; de aztán mégis szerződtek, mert rájöttek, hogy ez
a megmaradás záloga. Ha a kipcsákok vagy Eltimir kun törzsei huzamos
ideig laza szervezettségű állapotukban maradnak, felmorzsolódnak.
Ilcsidej minden szóra figyelt, és le is jegyezte azokat a beszélgetések
után.
– És szerinted, bölcs, öreg barátom, mi a járható út?
Berény megfontolt, higgadt és valóban bölcs szavakkal úgy felelt, mintha
csak egyszerű tényeket közölne, amelyek már kiállták a próbát.
– A végleges letelepedés a járható út, Ilcsidej. A csordákkal, ménesekkel
történő vándorlás lassan a múlté. Köröttetek letelepedett népek élnek. A
kazárok hajdani birodalma roppant erős volt, és akkori értékéből mit sem
von le a tény, hogy ma egyre sorvadnak.
– Mert valamit elrontottak – jegyezte meg az ujgur.
– Vagy valakik erősebbek lettek náluk. Nem az jelentett gondot, hogy
nomádként vándoroltak, hanem több komoly vetélytárs megjelenése.
Egyszer mindenkinél lesz majd egy jobb vagy erősebb, barátom. Láthatod,
mily sebesen terjeszkednek a városokban lakó arabok és más muszlim
népek. A nikaiai51 keresztény császár is egyre erősebb, és nem tudhatjátok,
mivé lesznek hamarost az orosz fejedelemségek. Mértek már a mongol
hadakra nagy csapást, emlékezz csak! Aki vándorol, az persze kirabolhatja
a városokat és a templomokat a kincsekért, aztán visszamehet oda, ahonnan
jött, de magára haragítja az erős fejedelmeket; ha pedig azok szövetkeznek,
óhatatlanul is bekövetkezik egy döntő csata, és aztán eltűnik a vándorló
nép, ha már előbb elemeire nem hullik.
– Most éppen jövendölsz, öreg? – kérdezte Ilcsidej kötekedő hangsúllyal,
miközben szemében rosszindulat villant. – Azt akarod mondani, hogy a
hatalmas Mongol Birodalomnak is ez lesz a sorsa?
– Nem állítottam ilyet – felelte higgadtan Berény. – Magad is tudod erre a
választ, barátom. Csak nézd meg az Arany Ordát, amikor virágkorát élte, és
hasonlítsd össze a mostanival! Nem te mondtad, hogy a néhai nagykán
unokái sűrűn összekülönböznek? Ha így folyik tovább, szerinted mi lesz?
– Szerencséd, hogy ezt csak én hallom, különben a gerinced bánná –
súgta Ilcsidej.
– Tudom. Ennél jóval kevesebbért is gerinctörés jár. Azt ígérted, adsz
nekem feladatot a kürijenben. Mit és mikor?
– Ezen még nem gondolkodtam – felelte a főjurtadzsi. – Csak azt tudom,
hogy nem kell visszamenned a magyarok országába, így döntött Telebüge
úr. Nincs rá ok. Különben is túl öreg vagy már az efféle munkához. De
bámulatra méltó, hogy még mindig milyen jól bírod a hosszú utat
nyeregben. Most pedig indulok, hogy körülnézzek a táborban. Ha kedved
van, kísérj el! Kétnaponta bejárom a kürijent, hogy mindennel tisztában
legyek.
Berény persze azonnal elfogadta az ajánlatot – arra gondolt, hogy így
talán találkozhat Vedrannal vagy Petarral. Botjára támaszkodva,
gyalogszerrel indult a jurtájához, hogy ott várja meg Ilcsidejt.
Anne éppen Berény lovát nyergelte a jurta előtt. A mongol asszonyok
öltözékét viselte, ami a férfiakétól alig különbözött – kunkori orrú
csizmájáért Berény sokat fizetett a bolgár vargának. Az asszony az elmúlt
hetekben többször is találkozott Petarral, akivel persze csak néhány suttogó
szót válthatott a kútnál vagy az itatónál, de a legfontosabbakról így is
értesült.
 Megtudta, hogy csak Petar és Vedran maradtak együtt, a másik három
dalmátot még a déli kunok szállásvidékén eladták rabszolgának Eltimir
emberei. Ki tudja, hol lehetnek most? Vedrannal ebben a kürijenben egy
jurtadzsi foglalkozott mindennap, de a dalmát még mindig nem járhatott-
kelhetett szabadon.
– Mikor jutunk hozzá végre közelebb? – sürgette az asszony Berényt
naponta többször is.
– Majd ha úgy látom, hogy itt az ideje – felelte az öreg durva hangon.
A mongolok előtt mindig így beszélt Annéval, aki jól játszva a szerepét,
alázatosan és némán, a szemét lesütve földig hajolt – ez pedig nagyon
tetszett Ilcsidejnek meg a többi mongolnak. Amikor a jurtadzsi
megérkezett, a nő nyeregbe segítette Berényt, aki korbácsával
meglegyintette a hátát.
– Mire visszajövök, legyen kész az étel! A jurta ragyogjon, kívül-belül!
Söpörd fel a környékét, mélyítsd ki körben az árkot! Ha olvadni kezd, és
elönt a víz, Tangri nevére mondom, lenyúzom a bőröd! A lovakat lásd el, és
vegyél egy új vas háromlábat a kovácsnál, mert a régi már felborul. Azt
akarod, hogy Galaj kán fényes tűzarcába loccsanjon a leves? Mert akkor
inkább még előtte kitöröm a nyakad, beste némber!
Ilcsidej mongol úrhoz méltóan, szigorú képpel, de roppant elégedetten
hallgatta Berény szavait. Így kell viselkedni a szolgákkal egy igazi, szabad
mongolnak, főként annak, aki a Mangudájban nevelkedett!
– Jól neveled a szolgádat – jegyezte meg később.
– Még mindig elégedetlen vagyok vele. Ez a némber nem sokat ér –
felelte az öreg.
A kürijent önálló részekre osztották, és csak a szabadok mehettek át az
egyikből a másikba. A turgaudok szigorúan ellenőrizték a parancs
betartását, a szent emberek pedig azt, hogy a tisztátalan lelkű idegen mindig
két tűz között keljen át.
Berény a főjurtadzsi mellett léptetett, aki mindenre figyelt, és meg is
jegyezte az arra érdemes dolgokat, eseményeket.
A kürijen északi széle és a távoli erdő között gyakorlatoztak a mongol
tizedek és századok. Az öregember próbálta keresni bennük a hajdani
harcosokkal való hasonlóságot, de valahogy nem találta. Már nem
ugyanolyanok voltak, mint azok, és a fegyelem is lazábbnak tűnt.
A ménesekre azonban még ugyanúgy ügyeltek, és a kán barna, fehér
vagy sötétpej lovai külön ménesekben legeltek. De a lovak külleme is
megváltozott. Az egykori kócos, rövid lábú, mokány lovacskák csaknem
eltűntek, jobbára csak a gyerkőcök tanulgatták rajtuk a lovaglás fortélyait,
de a tisztek – még a tizedesek is – szép formájú, erőteljes, sokat bíró lovak
nyergéből osztogatták a parancsokat.
Amerre elhaladtak, mindenki meghajlással üdvözölte a főjurtadzsit, s
különös tisztelettel szóltak az idős Berényhez. Aztán a külhoniak számára
állított, jól őrzött negyedben – ahol zömmel kereskedők és kézművesek
laktak – az úgynevezett „különleges vendégek” jurtáihoz érkeztek.
Berény fensőbbséges tartással ült a nyeregben, és résnyire húzott
szeméből megvetően nézte az idegeneket. A mongolok sosem titkolták,
hogy magasabb rendűnek tartják magukat a többi népnél, ha pedig vitát
kellett rendezni, más nemzet fiainak sosem lehetett velük szemben igazuk.
Ekkor Vedran kis jurtájának hátsó falánál Berény megpillantotta Petart,
amint éppen az esővízelvezető árkot mélyítette egy rövid nyelű kapával.
Ilcsidej megállította a lovát, és Petarra nézett, aki tekintetét a földre
szegezve levette fövegét. Lesoványodott, hosszú szakállat növesztett,
szemében pedig valami szokatlan vadság villogott, amikor Berény
megszólította:
– Hé, te majom! Értesz egyáltalán emberi nyelven?
Petar nem válaszolt, mire Berény megismételte németül, latinul, arabul,
még magyarul is, de erre sem felelt.
– Ez csak az anyanyelvén tud. Dalmátul – morogta Ilcsidej.
– Barbár népség! Nézd csak, ahogy a szeme sarkából minket les! Nincs
ebben semmi tisztelet. Olyan, mint az én szolgám, az is onnan való. Ez itt,
ha most hátat fordítanánk, ránk rontana, és agyonvágna a kapával – mondta
Berény.
– Nem érdekel, hogy ez a rabszolga milyen – felelte Ilcsidej nevetve,
miközben továbbléptette a lovát. – A gazdája annál inkább. Jut eszembe,
Bürjén bátya, azt hiszem, találtam neked munkát.
– Hála az Égben Lakónak! Nem hagyhat engem tétlenül. Világéletemben
utáltam a henyélőket.
Lépésben haladtak a lovak a jurták közti széles úton, és a főjurtadzsi
halkan magyarázni kezdett Berénynek:
– Okos ez a dalmát, és a kánnak az a véleménye, hogy kár lenne kallódni
hagyni. Hamarost visszaküldi Raguzába, mégpedig módos emberként, egy
halom arannyal, és ahhoz hasonló feladattal, mint hajdanán a tiéd volt. De
ráférne a nyelvtudás. Tanítsd mongolul és arabul! Beszéled a germánok
nyelvét, ahogy ő. Latinul is tudtok mindketten. Megértitek egymást, Bürjén
bátya. Tanítsd meg neki a jasszát52, és magyarázd el, hogyan kell annak
szellemében viselkednie! De mindig lássa, hogy te ülsz a magasabb polcon,
ő legfeljebb kérhet tőled, mielőtt megkapja majd a párducfejes ezüstbajcsát!

❈❈❈
Berény, mióta a kürijenbe érkezett, most beszélhetett először közvetlenül
Vedrannal, akit egy turgaud naponta a jurtájába kísért, hogy a dalmát eleget
tegyen a tanulási parancsnak.
– Milyen tanácsokkal látsz el? – kérdezte Vedran, aki nem győzött
hálálkodni, hogy Berény és Anne vállalták érte ezt a kockázatos utat.
– A legfontosabb tanácsom roppant egyszerű – felelte az öregember. –
Meg se forduljon a fejedben, hogy innen megszöksz! Negyedmérföldre se
jutnál. A kürijen körül több az őr, mint idebent, és sok jó nyomolvasót
láttam már, de a mongolok túltesznek mindegyiken. A másik legfontosabb:
mindig tedd azt, amit követelnek! Lássák rajtad az alázatot, s hogy művelt
ember vagy. Azt a műveltséget, amelyet a kán szolgálatába lehet állítani,
tisztelik.
– Vagyis legyek birkamód alázatos, és örüljek, hogy életben vagyok?
– Máshogy innen nem szabadulhatsz. Igent kell mondanod minden
parancsukra és a vállalásra, amit nemsokára eléd tárnak! Ha nem teszed,
jobb esetben eladnak rabszolgának, rosszabb esetben pedig végeznek veled.
– S ha innen kikerülök, mert esküt teszek a kán mellett, akkor…
– …akkor kezdődik csak az igazán bonyolult munka az életedben –
vágott a szavába Berény. – Összekötők fognak Raguzában felkeresni, ahol
házat kell vásárolnod magadnak a kán pénzén. Igazán nem mondhatod,
hogy hiányzik belőle a nagylelkűség… De kilépni a rendszerből nem lehet,
csak úgy, ha meghalsz. Ha úgy érzik, hogy árulóvá lettél, mindegy, hogy
igaz vagy sem, az már olyan, mintha a sírban feküdnél. Itt nem fogod
megtudni, mik a kán pontos tervei, azt csak Raguzában közlik veled. Vagy
egyáltalán nem mondanak semmit, csak kapsz egy-egy feladatot, amit
teljesítened kell.
– Miért nem tudtam én arról, miféle munkát végeztél te ezeknek, Berény
bátya? – kérdezte Vedran csodálkozva. – Igaz, amikor itt megláttalak,
valamit sejtettem erről, de ennyire mélyen nem gondoltam bele.
 – Az ember az efféléket nem veri nagydobra – felelte Berény. – Te se
tedd! Ez legalább olyan ősi mesterség, mint a szajháké. Mindig volt, és
mindig lesz, legfeljebb másként hívják.
– Akkor hát mit javasolsz?
– Először is azt, hogy hitesd el velük: vállalod a munkát. Nem leszel attól
kevésbé keresztény, ha kényszerből esküt teszel a kánjukra. Amúgy meg
tudd, hogy a mongolok sosem a vallásod megváltoztatására kényszerítenek,
csupán a birodalmi szolgálatára, de arra aztán feltétel nélkül. Másodszor
pedig jegyezz meg mindent, amit mondok, s valóban tanulj meg minél
többet a nyelvükből, mert ellenőrizni fogják. A főjurtadzsi nagyon ravasz
ember.
– De engem mégis jobban érdekel, miként szabadulok egyszer ettől az
egész rémségtől – aggodalmaskodott a dalmát.
– Az csak egy módon lehetséges: ha elszöksz Raguzából – suttogta
Berény. – Az a fontos, hogy nyomod veszítsék, ám ahhoz meg kell
változtatnod a neved, a rangod, az öltözéked… Ez annak idején nekem is
eszembe jutott, és azt javaslom, jó nagy vargabetűvel próbálj eljutni
Nápolyba! Ne bízz senkiben, ne mondj senkinek semmit! Csak tűnj el, s
gondoskodj róla, hogy halálhíredet keltsék. Biztos lehetsz benne, hogy
Raguzában legalább hárman-négyen figyelnek majd, és minden visszajut
ide, bármit teszel is. Ravasznak kell lenned, barátom! Mária hercegné
segíteni fog, de csak akkor érsz el valamit, ha ott se tudja meg rólad senki
az igazat.
– Keresztet vethetek a zárai villámra…
– Úgy tűnik, ezt kell tenned, ha nem akarod a tenger mélyén végezni,
kőkolonccal a nyakadban. Nem mehetsz többé Budára sem, és az lesz a
legjobb, ha kerülöd Magyarországot. Soha sehol nem lehetsz őszinte
senkihez, csak Mária hercegnéhez, ha úgy döntesz, hogy Nápolyt választod.
Vedran a fejét ingatta, és a tüzet kezdte piszkálni egy száraz gallyal.
– Ezt egy mongol jelenlétében sose tedd! – figyelmeztette Berény. – A
tűzbe csak a legmélyebb tisztelettel nyúlhatsz, ráadásul komoly céllal. A
mongolok még beszélnek is a benne lakó Galaj istenséghez. Nem szúrhatsz
és nem köphetsz bele, s egy falatnak a negyedét mindig add a tűznek,
szépen ráhelyezve egy parázsló darabkára!
– Majd tanulok tőled, bátyám – sóhajtotta Vedran. – És Annével mi lesz?
– Ha leteszed a kán előtt az esküt, a következő napon neked adom –
felelte Berény, mire Vedran és Anne döbbenten nézett rá. – Csakis így
lehetséges. Az esküvel szabad ember leszel, és egy másik szabadtól, mint
aki én is vagyok, elfogadhatsz ajándékot. Annét kapod tőlem, és együtt
mentek el a kürijenből. A főjurtadzsinak már hetek óta mondogatom, hogy
ez a némber nem ér nekem semmit, és meg fogok tőle szabadulni. Már
mindent kigondoltam, barátom… csupán egyben nem vagyok biztos, ez
pedig az idő. Fogalmam sincs, mikor szándékoznak téged Raguzába
küldeni.

❈❈❈
Több holdnap telt ki még, mire Telebüge kán végre döntött Vedranról. Az
egyik este Petar átment Berény jurtájába, hogy elmondja: Vedran esküt tett
a Mongol Birodalomra, és lehetséges, hogy pár napon belül már indulnak
is.
– Eszerint megkaptátok a szabadságot – jegyezte meg az öreg, és Anne
mélyet sóhajtott, majd keresztet vetett. Berény az asszonyra pillantott. –
Eljött az időd. Szedd össze a holmidat, s még most menj át Petarral!
– Köszönöm. Köszönök neked mindent! – suttogta Anne az öregember
nyakába borulva, és igyekezett visszafojtani a zokogását. – De képtelen
vagyok elfogadni, hogy nem jössz velünk.
– Most nem. De a világban csak a halál végleges – mondta Berény. –
Szedelőzködj, mert a mongoloknál gyorsan változhat az elgondolás!
Miután Anne sietősen összekapkodta kevéske holmiját, Berény egy
bőrdarabba csomagolt holmit adott át neki.
– Ezt vidd el Vedrannak, és mondd meg, hogy használja legjobb belátása
szerint! Gyanítom, hogy megleszek nélküle…
Anne kihajtogatta a szarvasbőrdarabot, és megpillantotta az aranybajcsát.
– Ezt… nem teheted, bátya! – tiltakozott suttogva. – Nem teheted! Ha
nincs meg, téged ezért… Hát nem fontos a biztonságod?
– Ne félts engem! – csitította az öregember. – Ha nagyon hiányát érzem,
tudom, honnan szerezzek helyette. Nektek jóval nagyobb szükségetek lesz
rá. Vedran pontosan tudja, miként használja. És vidd magaddal a kis
egérfakó kancát, úgyis kedvel téged, vezetéknek pedig az almásderest.
Kicsit idős már, de oly nagy a szíve, mint ez a jurta. Csak akkor válj meg
tőlük, ha minden kötél szakad. Előfordulhat, hogy ők mentenek ki a szorult
helyzetből…
– Eljössz elbúcsúzni? – kérdezte a nő, de Berény a fejét rázta.
 – Nem. A mongol nem érzelgős fajta. Gyanút keltene, ha én mennék
Vedran úrhoz. Amennyiben az égiek úgy látják jónak, akkor még
találkozunk… ha nem is ezen a földön.
Hajnalban Vedran, Anne és Petar csatlakoztak egy futárkülönítményhez,
amely két kalmárt kísért egészen Kerszon városáig. Berény soha többé nem
látta őket viszont.
Egymaga maradt a jurtában, s noha a főjurtadzsi ajánlotta, hogy vegyen
maga mellé egy özvegyet, aki megfőzi az ételét, rendben tartja a jurtát és
ellátja a lovait, Berény nemet mondott. Ilcsidej belenyugodott, hogy a
haszontalan némber után a néhai nagykán különleges szolgája egy darabig
senkit sem óhajt maga mellett látni.
Néhány nap múlva váratlanul megjelent Berény jurtájánál egy szaracén.
Az öreg felismerte: afféle mindenesként Hurdtáj dzsagun lovait gondozta.
– Bölcs Bürjén úr, a gazdám odakint vár, a tarka lovak ménese mellett –
mondta mély meghajlással. – Tisztelettel arra kér, hogy látogasd meg!
– Miért szeretne beszélni velem?
– A tanácsodat szeretné kérni… s úgy gondolom, elég sürgős az ügy.
Berény szablyát kötött, teli tegezt kattintott a bal oldali nyeregcsatra, a
jobb oldalira meg az íjtegezét, benne ajzott, nehéz mongol íjával. Aztán
fellépett a tuskóra, amely a berena mellett állt, hogy könnyebben nyeregbe
szállhasson, és a káni méneshez ügetett.
Ott éppen tamgát53 égettek Telebüge kán tarka lovaiba. A legények egy
hosszú rúdra erősített pányvával fogták be a csikókat, majd kihúzták a
ménesből, aztán jó erősen lefogták vagy a földre döntötték. Égett szőr és
bőr átható szaga terjengett a környéken.
Hurdtáj néhány mongollal a tamgázást szemlélte figyelmesen, amikor
Berény melléje léptetett, s így szólt:
– A szolgád azt mondta, a tanácsomat kéred, dzsagun. Miben segíthetek?
Hurdtáj félrevonta az öreget. Nyeregben beszélgettek, ahogy ősidőktől
tette minden pusztai ember. Az efféle társalgás komolyságot kölcsönzött
mindkét félnek, s egyben jelezte, hogy a harcos és szabad nép
elválaszthatatlan legfontosabb eszközétől és társától, a lovától.
– Hívatott Telebüge kán – kezdte Hurdtáj. – Megcsíptek néhány embert
egy közeli váltóállomás környékén. A nagyúr azt kívánja, vizsgáljam meg,
hogy kifélék. Arra kértem, engedje meg, hogy velem tarts. Szükségem van
a bölcsességedre és az emlékezetedre. Jól szolgál az egészséged, Bürjén
uram?
 – Ahogy ennyi esztendő után szolgálhat – felelte az öreg. – De tudod,
hogy megülök még a lovon, akár innen a Kerülen folyóig54 is… Hol van az
a váltóállomás?
– Innen legalább két napra. Érdekes feladat lesz, s épp neked való. A kán
is kíváncsi a véleményedre. Ám most azonnal indulnunk kell.
– Felőlem mehetünk. Hozom a váltáslovamat…
– Nem kell! Kapsz tőlem lovat, és minden egyebet is az útra – jelentette
ki a dzsagun határozottan. – Ne legyen gondod semmivel.
– Jól van. De a szomszédjaimat azért még megkérném, viseljék gondját a
jurtámnak, a tüzemnek és a lovaimnak…
– Nem lehet. Most kell indulni! A kánnak fontos a dolog – vágott a
szavába Hurdtáj.
Ám ezt olyan különös hangon mondta, ami Berényt fokozott óvatosságra
intette.
A futárúton sokan jártak, mert ez volt a legbiztonságosabb útvonal mind
közül. Rablás, rajtaütés szinte sosem fordult elő rajta, ha pedig mégis,
annak csak egy büntetése lehetett. Ha szabad követte el, annak gerincét
törték, ha szolgarendű, azt fellógatták, karóba húzták vagy lefejezték.
A dzsagun szinte nem is váltott szót Berénnyel a hosszú úton, ami újfent
óvatosságra intette. A tíz mongol katonához egy közbeeső futárállomás után
hat, aztán újabb négy csatlakozott, s azok is végig mogorván ültek a
nyeregben.
A második nap alkonyán, amikor néhány halovány csillag már az égre
kapaszkodott, de a nyugati látóhatár peremét még vörösre és lilára festette a
lenyugvó nap, jóval a következő állomás előtt Hurdtájhoz ismét
csatlakozott néhány harcos, aztán a dzsagun váratlanul változtatott az
útirányon. Beváltott az erdőbe, és egy darabig csak vadak taposta ösvényt
követtek, majd már sötétben átszeltek egy legelőt, átláboltak egy széles, ám
sekély folyócskán, és egész éjjel megállás nélkül folytatták az utat.
– Bírod még, öreg? – kérdezte a dzsagun, aki mögött akkor már legalább
harmincan lovagoltak, csendben, mintha egyikük sem ismerné a másikat. –
Hajnal előtt nem sokkal érkezünk.
– Hová? – kérdezte Berény. – Egy szó sem volt igaz abból, amit mondtál,
ugye? A futárállomás, a gyanús emberek… és hogy a tanácsomat kéri a
kán.
– A második igen – felelte a dzsagun, majd ismét a csapat élére lovagolt.
 Még mielőtt felkelt volna a nap a szelíd keleti dombvidék mögött, a
magas dombhátról elébük tárult egy jókora mongol tábor. Még legalább
húsz nyíllövésre lehetett, s át kellett kelni néhány alacsonyabb dombon,
hogy megérkezzenek. A táborban dühösen ugattak a kutyák, a kancáikat
éberen őrző, verekedésre mindig kész, félvad mének pedig izgatottan
nyerítettek.
– Meg sem kérded, kinek a kürijenje? – fordult Berényhez a dzsagun, de
az öreg csak megvonta a vállát.
– Figyeltem a csillagokat. Tudtam, milyen irányt tartunk… és azt is
tudom, mennyi lovaglásra van a Vaskutya ordája.
Hurdtáj a fejét csóválta, és hangtalanul felnevetett – Berény rendszeresen
csodálatra késztette. Gyorsan megtették a maradék távolságot, aztán az első
őrvonalnál a dzsagun előszedett egy aranybajcsát. Berény kíváncsian
szemlélte: egy farkas fejét vésték rá, máskülönben szakasztott mása volt a
Batu által kibocsátott sólyomfejesnek.
– Nem először okozol nekem meglepetést – morogta az öreg a tisztnek. –
Van még valami a tarsolyodban?
– Nem is csodálkozol? – nézett rá Hurdtáj.
– Egész életemben azt tanultam, hogy semmin ne csodálkozzam – felelte
Berény. – Gondolom, velem is megosztod egyszer azt, amit eddig nem
óhajtottál a tudomásomra hozni. Már csak a bizalom okán.
– Majd egészen biztosan – felelte a mongol. – Addig is, add át nekem a
bajcsádat!
Berény megérintette a nyakában lógó szíjat, amelyen az üres faragvány
immár jóval könnyebb volt.
– Ezt ne is kérd – felelte szárazon, de határozottan. – Negyvenhét
esztendeje nem váltam meg tőle, mert maga a dzsihangir bízta rám.
Számomra becsesebb még annál is, amit jóval előtte a Leghatalmasabbtól
kaptam. Arra tigrisfejet véstek. Tehát elveheted tőlem, de a bajcsa mellé
kapsz egy kést is a hasadba.
– Mindig sejtettem, miként sikerült ily hosszú ideig életben maradnod!
Igazából nem is vagy hús-vér ember.
– Szulde küldött a Leghatalmasabb szolgálatára – felelte az öreg. – És ez
annál is inkább igaz, mert én mondom. Minek neked a bajcsám? A törvény
szerint meg sem érinthetnéd! Vagy azt hiszed, megszököm vele? Elvégre
minden őrvonal földig hajolva engedne utamra, de még azokat is, akik
velem vannak.
 – Akkor hagyd magadnál! – vágta rá a dzsagun. – Most belovagolunk a
kürijenbe, egy jurtánál letáborozunk, és te megvársz, míg vissza nem jövök!
Ugyanolyan egyszerű jurta volt ez is, mint amilyenben Telebüge
kürijenjében a vendégek laktak. Mikor a dzsagun távozott, és egyedül
maradt a jurtában, az öregember kivonta a kését, és élével szétválasztotta a
medált. Aztán a jurta közepén parázsló tűznek otthont adó, csillámló kövek
egyikéből egy másik kődarabbal letört egy tenyérnyi, lapos szilánkot, majd
a kése kemény nyelével addig farigcsálta, míg akkora lett, mint egy bajcsa.
Végül a tarsolyából egy enyvdarabkát kapart elő, a zsarát felett egy
fémkanálban felolvasztotta, s miután a követ belehelyezte az amulettbe,
összeragasztotta vele a két oldalát. Elégedetten hallgatta, miként kopogtatja
belülről minden apró mozdulatra a mívesen faragott fát.
De azt is tudta, hogy ettől a pillanattól játékot űz a szerencséjével.

❈❈❈
Hurdtáj dzsagun első útja a kürijen főjurtadzsijának megkerülésével rögtön
Nogáj kán jurtájához vezetett.
– Parancsom van, hogy érkezésem után haladéktanul jelentkezzem a
nagyúrnál – közölte a turgaudok mogorva tisztjével, egy szakállas göröggel.
A bizánciak közül sokan vállaltak szolgálatot a mongol kánoknál – azok
megbízhatóbbnak tartották a jól megfizethető idegeneket a saját
nemzetségük harcosainál és a rokonaiknál, akik közt sosem szűnt meg az
átkos rivalizálás.
A tiszt eltűnt a jurta elé állított sátor bejárata mögött, és szót váltott egy
jurtadzsival, az meg egy belső szolgával, és a válasz ugyanezen az úton
érkezett.
– Indulj befelé, dzsagun! – mondta a görög, és a testőrök átengedték
maguk között Hurdtájt; persze a fegyvereit odakint kellett hagynia.
Nogáj kán az ágyán ült, amelyet vagy harminc egymásra rakott lóbőr
alkotott, s rajta selyempárnák hevertek. A tűz éppen csak pislákolt, de a
szolgálóleány fűszerszámokat hintett a zsarátra, amitől kellemes illat
terjengett. A tető nyílásáról elhúzták a takaró nemezlapot, és a kelő nap
megvilágította az egyik dúsan faragott, középső oszlopot.
– Nagyuram, parancsodra visszaérkeztem. Magammal hoztam
nagybátyád szolgáját is…
 A Vaskutya – ahogy kegyetlensége miatt évtizedek óta nevezték a néhai
Batu unokaöccsét – kövérkés ember volt. Hajdanán megfordult
Magyarországon is, és a legborzalmasabb gaztetteket eszelte ki s követte el.
Most már csak egyetlen ellenfele volt, Telebüge kán, akivel folyvást
viaskodtak, most azonban szüksége volt a távoli rokonra, mert amit
tervezett, ahhoz nem volt elég ereje.
– Ülj le, Hurdtáj! – mutatott az alacsonyabb rangú vendégnek kijáró
helyre a kán. – Telebüge tudja, hogy pillanatnyilag hol vagy?
– Nem, uram. Úgy hiszi, egy futárállomáson teszem a dolgomat.
– Kiváló! – mondta Nogáj vigyorogva. – Már nem is mész oda többet
vissza. Kádán kán unokája nem végezhet ilyen szolgarendű munkát, mint
amit Telebüge, nyilván utálatból, elvár tőled.
Hurdtáj meghajolt ültében, és kíváncsian nézte a Vaskutyát, akinek
szürke, rosszindulatú szeméből csak úgy sütött a vadság.
– Olyan feladatot kapsz tőlem, amely méltó hozzád – folytatta a kán. –
Halálbüntetés terhe mellett köteles leszel hallgatni arról, amit elmondok!
Most még választhatsz, hogy mellém állsz, vagy gyáván megfutsz!
– Téged szolgállak, uram! – felelte a dzsagun. – Eldöntöttem, és
esküvéssel is fogadom, ha ezt követeled.
– Akkor rendben van. Hurdtáj, te sokkal közelebb állsz hozzám, mint
Telebüge. Rokon vér vagy velem, és nem is annyira távoli. A megbízatás,
amelyet adok, nem csekély, de neked való.
– Mit kívánsz, nagyúr? Ami erőmből telik, megteszem.
– És azt is, ami az eszedből telik! – figyelmeztette Nogáj. – Ehhez a
munkához mindkettőre szükséged lesz. A harmadik fontos építőköve az
elgondolásnak az a vénember, aki a nagybátyámnak szolgált valaha. Ő fog
elvezetni téged a magyar királyhoz, akit élve kell idehoznod. Hajszála se
görbüljön, mert épségben van rá szükségem.
– Értem, nagyuram – bólintott a dzsagun.
– A jégverést érted! De nem is kell értened, legyen elég annyi, hogy
magasabb politika.
– Uram, ez az öregember nagyon eszes – jegyezte meg Hurdtáj. – Mi
van, ha rájön, mit tervezünk?
– Az azt jelenti, hogy valamit nagyon elrontottál, Hurdtáj – morogta a
kán. – Akkor jobb lesz, ha rögvest felkötöd magad, de előbb azért öld meg a
vénembert! Ha bármiben hibázol, példás büntetést szabok ki rád… de ha
sikerrel elvégzed a feladatot, egy egész tartományt kapsz tőlem, amelyet
Telebügétől fogok elvenni. Mi, rokonok, tartsunk össze, nem igaz? –
kérdezte baljós pillantással a dzsaguntól.
– Megértettem, nagyuram – felelte Hurdtáj, aki most már szívesen
visszatáncolt volna. – És ha mégis azt mondom, hogy képtelen vagyok
vállalni egy ekkora feladatot?
– És visszamennél Telebügéhez? Megteheted. De most már ismered a
tervemet, és ennek értelmében nem lehetsz akkora ökör, hogy nemet mondj
nekem. Lehet, hogy el sem hagyhatnád a kürijent. Az is lehet, hogy mire
hazaérsz, Telebüge már tudni fog rólad, és hóhérokkal vár. Minden
lehetséges, leginkább e két utolsó. Vagyis… vállald el, rokon, azt ajánlom!
Hurdtáj nagyot nyelt, s közben ezernyi egymásnak ellentmondó gondolat
rohangált a fejében, de csak egyetlen kristálytiszta akadt köztük: kelepcébe
csalták, és nincs más választása, mint a parancs teljesítése.
Meghajolt ültében, tenyerével a lóbőr szőnyeget érintve, és azt felelte:
– Vállalom a feladatot, nagyúr.
– Ez a beszéd, édes öcsém! – kiáltotta a kán barátságos hangon.
– Mikor induljak?
– Hamarosan. De nemcsak te, hanem az egész sereg. Telebüge is. Két
különböző útvonalon haladunk, hogy az összetűzéseknek elejét vegyük. Ő
nyugatnak indul, Lodomérián és Halicson át, és a lengyelek országának
szélét érintve lép magyar földre. Én jóval délebbre szándékozom átkelni a
hegyeken. De nem azért indul ez a hadjárat, hogy területet foglaljunk.
Zsákmányt szerzünk, gyengítjük az érintett városokat, területeket, hogy ne
legyen velük később sem túl sok bajunk. Te a csapatoddal köztem és
Telebüge között haladsz majd, és kerülöd a közvetlen harcot, mert nem ez a
dolgod! Nem foglalkozol zsákmányolással, nem akarsz megütközni a
magyarokkal, sem előtte az oroszokkal, mert csakis a magyar király
megközelítésével kell törődnöd! Az öregember majd mutatja az utat. Nem
kell előtte titkolnod a valódi célt, de a harcosoknak csak alkalmas időben
hozd tudomásukra.
– Így lesz, nagyuram…
– Az öreget pedig öld meg, ha azt látod rajta, hogy nem ért egyet velünk,
s nem akarja teljesíteni a parancsaidat, netán tévútra vezet! Addig azonban
tanulj tőle minél többet. És utána hozd el nekem a királyt, mégpedig
sértetlenül, ahogy parancsoltam!
A kán elbocsátotta a dzsagünt, aki a szállása felé indult. Egy idősebb
jurtadzsi szegődött melléje, aki biztosította őt segítőkészségéről, míg a
hadjárat meg nem indul.
– Milyennek találtad ma a nagyurat? – kérdezte kíváncsian, oldalvást
laposan pillantva a dzsagunra.
– Kissé fáradtnak – felelte Hurdtáj.
– Valami belülről rágcsálja, azt mondja a doktor. Túl nagy tervei vannak.
Akárhogy is, de már vannak olyanok, akik a halálára várnak – mondta, és
néhány lovas felé biccentett. A lovak szerszámzatán messziről látszott,
hogy nem akárkik. – Ismered Nogáj nagyúr unokaöccsét?
– Nem ismerem.
– Az ott, a fehér lovon. A nagyúr megígérte neki, hogy ő lesz az utódja,
és megkapja Telebüge földjét is, ha támogatja ebben a hadjáratban. Látod?
Már gyűjti maga köré a cimborákat. A halál még közel sem férkőzött a
nagyúrhoz, de ők máris tervezgetnek. Nincs új a világban, Hurdtáj barátom.
A dzsagun pedig most kezdte magát igazán csapdában érezni.
1284 KARÁCSONYA ELŐTT
BUDAVÁR

Nagyapáról egészen Karácsony haváig semmiféle hír nem érkezett. Aztán

kikötött egy hajó Budavár alatt, és a francia kalmár, aki azon utazott, a
királyi darabontokhoz sietett, s megkérdezte tőlük, ismernek-e. A rácok
nagy nehezen megértették, mit akar, és útbaigazították.
A kalmár, az esztergomi piac régóta ismert figurája, Simon magiszternél
talált meg. Négyszemközt akart velem beszélni.
– Megbíztak, uram, hogy csakis neked adjam át ezeket a leveleket –
mutatta a gondosan becsomagolt paksamétát, amelyet a hóna alatt
szorongatott.
– Honnan hoztad őket?
– Jómagam ugyan Nürnbergben vettem át, de oda egyenest Genovából
került. A genovai illető, aki régi üzletfelem, azt mondta, hogy Nápolyban
kapta, egy magas rangú személytől.
– Választ is kérnek? – kérdeztem.
– Rajtad múlik… illetve azokon, akiknek a levelek szólnak – felelte a
kalmár.
Az egyik levélből kiderült, hogy nagyapa az Arany Ordában tartózkodik,
de Vedran harmadmagával sikeresen megérkezett Mária hercegnéhez
Nápolyba. Mikor ezt elolvastam, úgy éreztem, végérvényesen el kell
köszönnöm nagyapától. Egy másik levél azonban, amely nem nekem szólt,
hanem Izabella királynénak – csak éppen Lászlótól parancsba kaptam, hogy
amennyiben Nápolyból jönne levél, bontsam fel, és haladéktalanul tegyek
róla jelentést, csak neki –, egészen rémes dolgokat tartalmazott.
Azonnal László lakosztályába siettem, ahol éppen a különféle
adományokat írta alá, s némelyikhez megjegyzéseket is fűzött. Amint
átfutottam az asztal lapjára helyezett oklevelek címzettjeinek sorát, láttam,
hogy van köztük szép számmal ellenség is a barátok mellett – az utóbbiak
száma sajnos vészesen fogyott.
A király mogorva arccal átbogarászta a latin nyelvű levelet – amelyet
nem Mária hercegné írt, hanem egy pap, de egyenest Izabellának címezve
–, aztán az asztalra ejtette, és a fejét csóválva mélyet sóhajtott.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte kedvetlenül. – És ezt egyenest a
feleségemnek küldik.
– Nyilván mert úgy vélik – feleltem –, hogy továbbítani fogja a levélben
írtakat Lodomér érseknek, a váci püspöknek vagy a nyúl-szigeti klastrom
lakóinak, ami majdnem olyan, mintha szétkürtölné az országban…
– Izabellát ellenem hangolják, mert végleg el akarják tőlem fordítani. Ez
a nyomorult, hazug levél egyenest arról szól, hogy embereket küldök a
mongolhoz tárgyalni, mert megegyezésre törekszem velük. És már nem ez
az első ilyen levél. Erdélyből is jöttek olyan hírek, hogy az áldatlan belső
állapotok rendezésére igénybe akarom venni a kánok fegyveres erejét. Rám
akarják sütni, hogy behívom a tatár hordákat a magyar nemesek ellen,
pogányokkal öletek keresztényeket, csak azért, mert képtelen vagyok
királyként viselkedni! Ettől hangos Esztergom és Fejérvár, Erdély pedig
retteg, hogy mikor jelennek meg az első bőrruhás lovasok a hágókon.
Lászlót feldühítették a levelek, mert látta mögöttük a rosszindulatot és a
hangulatkeltést. A rossz hír felröppentése alkalmas időben ősi módszer,
főleg úgy, ha nyilvánvaló, hogy sokan elhiszik majd.
Három nappal később Kézai Simonnal folytattam érdekes beszélgetést
politikáról és intrikáról, no meg arról, hogy e kettőnek miért muszáj folyton
összekapaszkodni, szinte testvéri szeretetben. Aztán megállapodtunk abban,
hogy nem feltétlenül kell valakinek tennie is azért, hogy rossz hírét keltsék,
elég, ha erre alkalmas hazugságokat állítanak róla, s lehetőleg minél
többször.
– Megtámadtak! – mondta dühösen a művelt férfiú. – Pedig hát mit
tettem én? Csak azt, amiről úgy véltem, hasznára lehet őfelségének és a
királyságnak.
– Ki támadott meg, magiszter uram? Netán a hatalmasok? Ne törődj
velük! Mindenkit támadnak, ha nem azt a nótát fújják, mint ők. De hát ez az
anarchia fontos építőköve; a bizonytalanság fenntartása a legfőbb, te ne
tudnád?
Egy levelet csúsztatott elém, amelyet az egyik borjúbőrbe kötött, súlyos
könyv alól halászott ki – lehet, hogy odarejtette az illetéktelenek elől.
– Hogy ki támadott meg? Nézd az első sorokat és a felsorolt címeket! A
gyújtogató Néró császár legyek, ha nem Lodomér érsek áll az engem ért
vádak mögött! Éveken keresztül dolgoztam, hogy Atilla királlyal
kapcsolatos elméletemet töviről hegyire, megdönthetetlen módon
igazoljam, erre az érsek íratott egy másik munkát, amely a
megállapításaimat cáfolja.
– Bocsáss meg, de ezt nem egészen értem… Mit íratott az érsek?
A magiszter újabb paksamétát vett elő a könyvesládájából, s azt
válaszolta:
– Itt van, ez az. Nézd csak! Atilla, szembeállítva szent királyunkkal,
Istvánnal. Minden, ami ebben az írásban van, ellenkezik azzal, amit én
írtam, s azt állítja, nem lehet már visszatérni abba a kívánt rendbe, ahol a
király a köznemességre támaszkodhat. Vagyis én tudománytalanul írtam,
igazolni akartam az igazolhatatlant, és így tovább. Nem írtam olyasmit,
hogy végezni kellene a trón ellen lázadókkal, holott István ezt tette. Talán
ez lenne velem a baj? Hogy belső békét akarok?
Ekkor egy udvari szolga érkezett, és azt kérte, hadd nyissa ki az ablakot,
mert valami fontosat fog mutatni.
Alattunk ebben a pillanatban fordult be az udvarba egy szekér, rajta
három súlyos sebesülttel. Az öltözékük csurom vér volt, az arcuk pedig
felismerhetetlen, s egyikük a szekér minden kis döccenésére hangosan
feljajdult.
– Most érkeztek Diósd felől – mondta a szolga. – Az egyik még magánál
van, tőle tudom, hogy azért verték össze őket, mert azt találták mondani egy
faluban, hogy őfelsége nem egyezkedik a tatárral, soha nem is tette, és ez
mind csak hazugság. Ennyi elég volt ahhoz, hogy furkókkal essenek nekik.
Ha a király megtudja, mi történt a futárjaival, felaggatja a bűnösöket…
Simon magisztertől az ó-budai várkastélyba vágtattam, hogy Elenivel is
tudassam: valami ismét fortyog az országban, és vigyázzon a fiunkra, s
nemkülönben a királyasszonyra. Amikor a kapun átlovagoltam, a váci
püspök hatlovas batárját pillantottam meg a belső udvarban.
– A püspök épp most van a felséges asszonynál – figyelmeztetett Eleni. –
Tegnap itt járt őfelsége is. Hallottam, hogy veszekedtek.
– Azt is, hogy miről?
– Az érsek kapott valami levelet Rómából – válaszolta a feleségem. – És
nem tárta a tartalmát őfelsége elé, hanem eljött ide, hogy a királynéval
megbeszélje. Ugyanaz van benne, mint amiről te is tudsz: a király be akarja
hívni a mongolokat, hogy leverjék a koronával ellenséges bárókat.
– Azt hiszem, hogy azok a bárók nem a koronával szemben ellenségesek,
sokkal inkább őfelségével. Nyilván kellene nekik a korona.
 – Izabella László fejéhez vágta, hogy csak egy pogány, soha nem is volt
keresztény, legfeljebb úgy tett, mintha… De mindig is a pogányokat
pártfogolta, és azért ágál a bárók ellen, mert ők hitükhöz ragaszkodó
keresztények.
– Az áskálódás eredménye – morogtam, mert mindig feldühített, ha azt
tapasztaltam, hogy az intrika és az aljas rágalmak ennyire célba érnek. –
Ezek után mit várhatnánk? Hogy László ölelje őket a keblére?
– Te is tudod, hogy László igen hamar képes váltogatni a barátait.
Lecseréli, újakat állít a helyükbe, aztán ismét fordít az egészen pár holdnap
múltán, mert rájön, hogy úgy se jó… Ejh, Hektór! Te és én régtől tudjuk, mi
megy ebben az országban. És a legrosszabb, hogy nem látok kiutat, ahogy
te sem.
– A legveszélyesebb, hogy László nem azt teszi, amit kellene – mondtam.
– Meghallgat minket, mint jóakaróit, aztán ott folytatja, ahol abbahagyta.
Megy a maga feje után, s ha már valóban nem látja az utat, amin éppen jár,
s úgy érzi, a hullám végleg elborítja, fogja, és hagyja az egészet, ahol van.
Nem érdekli, vagy ha mégis, szándékkal nem foglalkozik vele, így aztán
nem is old meg semmit. Mostanában elég kiejteni előtte egy nem kellően
átgondolt mondatot, s máris dührohamot kap. Hogy velünk veszekszik, az
nem akkora baj, mert a következő pillanatban úgyis baráti hangot üt meg.
De némelykor a kun meghittjeivel is úgy beszél, mintha a legádázabb
ellenségei lennének.
– A királyné szerint a kunokkal és a mongolokkal egyezkedik a magyar
urak háta mögött, és ezzel semmi más célja nincs, mint a megfélemlítés. A
felséges asszony ezt olvasta azokban a levelekben, és így véli a váci püspök
is.
Másnap hangos tülökszóval érkezett egy futár Sáros vármegye felől, s
csaknem vele egy időben egy másik az Aba nembéliektől. László éppen
indulni akart Fejérvárba, hogy személyesen tárgyaljon azokkal, akik ugyan
még nem az ellenségei, de rájuk fér a meggyőzés.
A Sárosból érkezett futártisztet én kísértem őfelségéhez. Alig állt a lábán,
mert Zólyomtól idáig egyfolytában vágtattak. Csak addig pihent, míg a
jenői révtől átértek a budavári partra.
– Itt a mongol a nyakunkon, Hektór! – suttogta.
– A mongol? Sárosban? – kerekedett el a szemem, és egyből az jutott
eszembe, amit a különböző helyekről érkezett levelek tartalmaztak.
 Igaz lenne, hogy László behívta őket? Ezt képtelenségnek tartottam, de
azt is, hogy a tatárok közeledéséről eddig nem kapott hírt. Ha pedig mégis,
akkor miért annyira nyugodt, hogy közben Fejérvárba készül, amikor
pontosan tudja, milyen gyorsan haladnak a mongolok?
– Nogáj és Telebüge kánok lerohanták Lodomériát és Halicsot – lihegte
mellettem a futár, miközben őfelsége fogadóhelyisége felé siettünk. – De
még nincsenek az országban, csupán erre tartanak. Két hadoszlopban
vonulnak, azok is portyákra oszlottak, és csak rabolnak, zsákmányolnak. Az
orosz fejedelmektől katonákat követeltek, azok haladnak elöl, afféle
segédhadként.
László viszonylag nyugodtan hallgatta a futár jelentését. Aztán
megérkezett Aba nembéli Amadé báró embere, aki már pontosan tudni
vélte, hogy Halics felől Telebüge, Erdély irányából pedig Nogáj kán
közeledik.
– Felség, királyok vannak veszélyben – mondta Lászlónak a tiszt. – A
halicsi menekültek között van egy pap, aki állítólag hallotta, amint a
mongol tisztek arról beszélnek, meg sem állnak Kolonya55 városáig, ahol
most három király tartózkodik, és fogolyként akarják őket az Arany Ordába
hurcolni.
Miután a futárok távoztak, László rögvest töprengeni kezdett: mit tegyen
ebben a helyzetben?
Katonai ereje jóformán csak arra volt elegendő, hogy személyének
biztonságát valamennyire garantálja, de nevetségesen csekély volt ahhoz
képest, amit a közeledő mongolokkal szemben fel kellett volna mutatnia.
– Karácsony ünnepe után azonnal Zólyomba indulunk! – határozott. –
Fejérbe majd később. Aba Amadé és a famíliája talán képesek lesznek
megállítani a tatárt, mielőtt elözönli az ország északkeleti és keleti
területeit. Jól jönnének most a nagyapád tanácsai, Hektór.
– Lodomér érsek nem bánná, ha nem jönne vissza. Talán nem tudod, de
az érsek máig sem emésztette meg, miért kellett felnyitni Béla király sírját.
– Tudom az okát! A nagyapáddal ketten döntöttük el, hogy mit mondjon
az érseknek a sírbontásról. Ha az öreg egyszer előkerül, és Isten adja, hogy
így történjen, majd te is megtudod. Most azonban készítsd fel a testőrséget,
és értesítsd a feleségemet, hogy meg kívánom látogatni. Beszélek vele a
zólyomi indulásról, bár már most is tudom, hogy az urak és az egyház azt
fogják terjeszteni, hogy a mongol veszedelem kellős közepén vadászni
megyek.
 – Én viszont tudom, felség, hogy közelebb akarsz lenni a betörő
csapatokhoz, hogy amikor alkalmas, felvehesd velük a harcot.
– Jól gondolod! Aba Amadé és a rokonai pedig védeni fogják azt, ami az
övék, és ez így van jól. A harci hajlandóságot a főnemesség oldaláról
leginkább a saját birtok veszélyeztetettsége határozza meg, s nem az ország
egészének védelme. Láthattad, mily nehezen állnak egyetlen nagy
hadseregbe. Minden azon múlik, hogy az ellenség milyen taktikával él, és a
támadás mikor következik be.
Karácsony ünnepe után a testőrség és néhány kisebb egység a felséges
asszony hadából elindult Zólyomnak. Országszerte zúgtak a harangok, a
templomokban misét celebráltak, hogy a számtalan könyörgés megmentse
az országot a második mongol veszedelemtől, hiszen még nem kopott ki az
emlékezetből a negyvenhárom esztendeje bekövetkezett pusztítás.
Gyakorta még ekkoriban is romokba ütköztek az erdőjárók, vagy azok,
akik letérve az útról, egy mellékösvényen akartak eljutni céljukhoz. A
barlangokban és a lápok mélyén lévő szigeteken elrejtett fegyvereket
találtak. A tatárok által elpusztított tanyák és falvak közül sok nem épült
újjá, mert egyetlen élő sem maradt, aki elvégezze a munkát. Az erdők és a
madárfüttyös ligetek elnyelték a hajdanvolt hajlékok romjait, a dúsan
burjánzó növénytakaró minden borzalomra jótékony fátylat borított, és az
elvadult gyümölcsösökben vaddisznókondák garázdálkodtak.
De a mongol egyelőre jelét sem adta annak, hogy maga alá szándékozná
gyűrni az országot egy fergeteges rohammal, amire – és Lászlónak ez
okozott leginkább fejtörést – a korona igazából fel sem tudott volna
készülni.
1285. ELSŐ HÓNAPJA
HALICS

A rettegett Vaskutya másfél töménje a mongol villa déli ágát alkotta,

Telebüge pedig az északin haladt, megközelítően azonos erőkkel. Miután
lerohanták az ellenük védekezésre alig alkalmas orosz fejedelemségeket –
amelyek mindig a maguk érdekét nézték, és egymással is torzsalkodtak –, s
azok urait, Jurijt, Vlagyimirt és Leót a hadaik élére parancsolták, azzal az
utasítással, hogy a délnyugatnak forduló mongol hadoszlopok előtt
segédhadat adva nyomuljanak Lengyelország déli területei és a Magyar
Királyság felé.
Az oroszoknak engedelmeskedniük kellett. Negyedik vezérük,
Misztyiszláv, csak betegsége miatt úszta meg, hogy előcsapatot adjon a
hegyek között, ahol a magyarok és a székelyek fatörzsekkel torlaszolták el
az átjárókat és a hágókat, hogy azzal is lassítsák a mongol betörést.
Dacára kémhálózatuk jelentéseinek, Telebüge és Nogáj még mindig nem
hitték, hogy a magyar királynak nem áll rendelkezésére igazán ütőképes
sereg, amelynek csakis ő parancsol. A magyarok pedig a legrosszabbra
készültek, és a veszélyeztetett területekről tömegesen indultak nyugatnak, át
a Tiszán, hogy Budáig meg se álljanak.
Januárban kevés hó esett, de kíméletlen fagy kínozta a hegyvidéki
települések lakóit. Pusztult a jószág, a ragadozók pedig lejártak a falvakba,
s birkákat meg marhákat zsákmányoltak. Nogáj és Telebüge hadai portyákra
szakadva száguldozták be az országot, és raboltak, gyilkoltak.
Hurdtáj dzsagun különleges feladattal megbízott csapata nyolcvan főre
rúgott. Olyan harcosokból állt, akikre Telebüge kánnál büntetés várt volna,
így jobbnak látták megszökni tőle. A támadó villa déli ágának jobb szélén
vonultak, és Nogáj kán parancsának értelmében napról napra mindjobban
megelőzték a többieket.
Berény kezdettől tisztában volt a titkos feladattal, mert Hurdtáj nem
hallgatott el előle semmit. A dzsagun maga mellé vette, hogy tanácsaival
segítse a tájékozódásban. Az öreg számtalanszor megjárta ezt az utat, és
képes volt a hegyek meg dombok formái alapján is tájékozódni.
 Közben figyelte az egyre fogyatkozó mérföldeket, azzal az elgondolással,
hogy alkalmas helyen és időben leszakad a mongolokról, aztán a nyakukra
hozza az első bárói hadat vagy László seregét. Azt remélte ugyanis, hogy a
király ugyanúgy összeszedte azt, ahogy a Hód-tavi ütközet előtt tette –
ráadásul a mongolok is valami hasonlóról beszéltek.
Berény elgondolásának csak egyetlen gyenge pontja volt: mongol
öltözéke. Magyar földön habozás nélkül agyonverik, még mielőtt
elmondaná, hogy kicsoda, s bármilyen magyarázattal állna is elő, úgysem
hinnék el.
– Még jobban nyugat felé kell tartanunk! – magyarázta a dzsagunnak egy
sziporkázóan csillagos, jéghideg éjszakán. – Ha a délnyugati irányt tartjuk,
előbb át kell verekedni magunkat az erdélyieken, utána pedig a kunokon.
– Ha meglátnak bennünket, azonnal fellázadnak a király ellen – jegyezte
meg Hurdtáj. – Tudod, mit tart a nép: hogy éppen miatta lépünk a földjükre.
– Ne hidd, hogy ezt teszik! – figyelmeztette Berény. – Ezek nem a déli
kunok, nem Eltimir emberei. Nem találkoztak mostanában mongolokkal,
ráadásul jelentős részük a király híve, sőt sokan a rokonságába tartoznak.
Jobban tesszük, ha a kun szállásvidéket kerüljük. Amíg a magyar urak
kétszer is meggondolják, hogy egyáltalán értesítsék-e a királyt a
megjelenésünkről, addig a királypárti kunok fertályórán belül tíz futárt is
indítanak Budának. Hallgass rám, Hurdtáj, és tartsunk még egy ideig
nyugatnak! Látod azt a hegyormot ott? – mutatta a csillagos égbolton
kirajzolódó, óriás tömböt. – Innen az még legalább egynapi lovaglás, mert
nehéz az út. Mellette találjuk azt a hágót, amelyen átkelhetünk László
országába. És azt is ideje lenne megtudni, egyáltalán hol tartózkodik a
király.
Hajnalban a mongolok szedelőzködni kezdtek. A gödrökben gyújtott
tüzeket hóval oltották el, és felkészítették a lovakat az indulásra. Csupa
jóltartott, feltáplált és minden tekintetben egészséges jószágot válogattak a
ménesekből, és minden katona kettőt is futtatott maga mellett.
A pirkadat még messze volt, mikor útnak indultak a hegyóriás felé.
– Hány falu lesz még addig, Bürjén? – tudakolta egy Kajdacs nevű
tizedes, akit a dzsagun a helyettesének választott ugyan, de biztonsági
okokból vele sem osztotta meg a tulajdonképpeni feladatot, s ebből lett
néhány félreértés.
Az öreg azt felelte, hogy három falut biztosan elérnek ezen a napon, de a
lakosság már rég elmenekült a hegyekbe.
 – Az emberek morgolódnak – folytatta Kajdacs, immáron a dzsagunnak
címezve. – Zsákmányt akarnak szedni. Nem értik, miért nem engedélyezed.
– Azért, mert ezt kaptam parancsba a kántól – válaszolta Hurdtáj. – Nem
szegem meg az utasítását, mert szeretem a gerincemet épségben tudni.
– Azt mondják a harcosok, elég az erőltetett vonulásból – mondta tovább
Kajdacs. – És kérik, hogy azt is magyarázd el, miért kerülgeted a
településeket. A málhában már kevés az élelem, a lovaknak még több zab
kellene, legalább egy zsákra való mindegyiknek.
– Mondd meg nekik, hogy a következő falut lerohanjuk – felelte Hurdtáj.
– Engedélyezem a zsákmányszerzést. De csak azt, amelyik néptelen.
Szedjék össze az élelmet és az abrakot, aztán megyünk tovább a parancs
szerint!
Hurdtáj észrevette, hogy Berény e szavakra a fejét csóválja, de nem
érdekelte: az öregember csak úti vezető volt a csapatban. Mikor Kajdacs
visszalovagolt a katonáihoz, a dzsagun így szólt Berényhez:
– Ezzel nem szegünk parancsot. És a figyelmet sem hívjuk fel magunkra,
mert nem ontunk vért.
– Nem tetszik nekem a helyettesed – morogta az öreg. – Feltétlenül őt
kellett választanod? Nem találom megbízhatónak. Remélem, valóban nem
tud a feladatról.
– Azért őt választottam – felelte Hurdtáj –, mert így legalább mindig
szem előtt van. Én sem bízom benne. Az apja kipcsák, az anyja mongol.
Nem kedvelem az efféle… félvéreket. Az csak lovak esetében hasznos.
Berény azonban más miatt nem bízott benne. Emberismerete arra intette,
hogy még annál is óvatosabb legyen vele, mint eddig indokoltnak vélte.
A falut nem látták, csak a szürke füstködöt, amely a völgy felett lebegett.
A dombok mögé rejtőzött a helység, és ahol füst van, ott embereknek is
lenni kell. Hurdtáj kétfelé osztotta a csapatot, és az egyik kelet, a másik
nyugat felől vágtázott be a településre.
Nem volt abban húsz háznál több, meg egy szánalmas, félig jégbe fagyott
malom egy patakocska felett. A kereket alulról csapta a patak, már amikor
nem szunnyadt arasznyi vastag jégtakaró alatt.
A mongolok néma csendben harcoltak, hogy a parancsnokok síp- és
tülökjeleit, szóbeli parancsait hallják, és a láncon tovább is adják, így aztán
azok a jókora, bozontos kutyák, amelyek a vackukról előkecmeregve,
felborzolt szőrrel elébük rohantak és ádáz ugatással adták hírül a falunak,
hogy idegenek jönnek, csakhamar nyíltól találva, lándzsával ledöfve, vérző
testtel rángatóztak a hóban.
Berény őszintén remélte, hogy a faluban egyetlen lelket sem találnak, de
most viszolyogva figyelte, miként járnak házról házra a zsákmányra éhes
harcosok. A vaskos berenákból rótt hajlékokat kéreg- és mohatető fedte,
amin most legalább karnyi vastagon ült a jégkéreg alá szorított hó.
Hurdtáj dzsagun nem vett részt a házak feldúlásában.
– Tizedesek! – adta ki a parancsot. – Csak olyasmit viszünk magunkkal,
ami nem súlyos, vagy nem sok! Ezüstöt, pénzt keressetek, zabot és lisztet,
füstölt húst, de egy zsáknál ne többet! Az embereket hagyjátok!
Az egyik ház ajtaját a mongol katona a nyeregben ülve rúgta be, és
lándzsáját azonnal előrenyújtotta. Odabentről sikoltozás hallatszott, aztán
kirontott egy ősz szakállú férfi, akinek haja a vállát verdeste, és hosszú
nyelű fejszéjét iszonyatos üvöltéssel lendítve, egyetlen csapással leütötte a
mongolt a nyeregből, a második csapással pedig csaknem leszelte a fejét.
A következő pillanatban Hurdtáj belevágta lándzsáját az öreg halicsi
hátába, akinek teste megfeszült, aztán térdre rogyott, és a halott mongol
mellé zuhant. A két testből lövellő vér egyetlen vörös tócsában egyesült a
jégen.
– Aki fegyvert emel rátok, azzal végezzetek! A többit hagyjátok! –
süvöltötte Hurdtáj, aztán Berényhez fordult: – Közelebb voltál hozzá, mint
én. Miért nem szúrtad le?
– Mert te voltál a gyorsabb – felelte az öreg. – Elfelejted, hány esztendőt
rakott rám az Égben Lakozó? Az eszem gyors, de a kezem már lassú.
Amúgy nem azt akartad, hogy ne legyen öldöklés?
Hurdtáj gyilkos pillantást lövellt az öregember felé. Legszívesebben
azonnal utasítást adott volna, hogy hagyják el a falut, és vegyék be magukat
a hegyi vadonba, hogy az eredeti parancstól el ne térjenek.
A házakból a mongolok az egyetlen, hosszú utcára terelték a lakosokat.
– Mondd meg nekik, öreg, hogy adják elő az élelmet, mutassák meg a
vermeket, és hozzák elém a pénzt! Ha később mi találjuk meg, abból a
házból egyet kivégzünk! Különben nem bántunk senkit…
Ez hatott. Berény szavaira a falusiak kis cserépedénybe öntötték össze
szánalmas vagyonkájukat; voltak köztük bizánci és kijevi pénzek, német és
magyar dénárok, és még egy firenzei aranyforint is. A magyar dénárokat
még Béla király verette. Aztán előkerültek a vermekből a zaboszsákok meg
a füstölt hús, s közben a dzsagun a csapat felének engedélyezte, hogy
felderítsék a következő falut, amely fél mérföldre esett emettől.
– Mit javasolsz, mi legyen velük? – kérdezte Berénytől a falusiakra
bökve a dzsagun. – Attól tartok, fellármázzák a többieket, és csak gondunk
lesz velük a hegyi átkeléskor.
– Kivégeztetnéd őket, igaz? – kérdezte az öreg, ám Kajdacs közbeszólt:
– Én ezt tenném. Nincs rájuk szükségünk. Mit kezdenénk ennyi
gyerekkel, asszonnyal meg öreggel? Legalább erős férfiak lennének
köztük…
– Azokat elvitte egy másik portya – mondta Berény, és egy asszonyra
mutatott. – Ő mondta az imént.
A helyettes az asszonyhoz léptette a lovát, aki szálegyenesen állt, mintha
egyáltalán nem félne tőle. Kajdacs a szemébe nézett, hátrakiáltott:
– Bürjén! Mondd meg neki, hogy kötelessége megalázkodni előttem!
Nem meredhet így rám! Megfeledkezik az alázatról.
Az öreg az asszonyhoz fordult, s így szólt:
– Ne kísértsd a sorsot, és hajtsd le a fejed. Ne nézz a szemébe!
De amaz csak megrázta a fejét, aztán megvetően a mongol lovának patája
elé köpött.
A szablya oly sebesen röppent ki a hüvelyéből, hogy szemmel alig
lehetett a mozdulatot követni. Egyetlen csapással átmetszette a nyakat, a fej
a fagyott havon dobbant, s a test csak aztán hanyatlott el. A nők és a
gyerekek eszelős visításba kezdtek, és az erdő felé rohantak, abban a
reményben, hogy ott menedékre lelnek.
– Hagyjátok! Megszereztétek, amit akartatok! – kiáltotta Hurdtáj. – Más
a feladatunk, mennünk kell! Estére elérjük a hágót!
Előrevágtatott, Berény pedig a nyomában maradt. A következő faluban
iszonytató látvány fogadta. A portya másik fele az út kellős közepén vagy
tucatnyi embernek vette fejét, és egy buzgó harcos sorra gyújtotta fel a
hajlékokat.
– Amit most tesz, az a lehető legrosszabb – morogta Berény a
dzsagunnak. – Mi lelte ezeket a harcosokat? Az én időmben még azt tették,
amit a dzsagun parancsolt. A falu felperzselésének híre két-három nappal
előttünk jár majd. Nem azt akartad, hogy kevés feltűnéssel vonuljunk? Fogd
vissza ezeket a dúvadakat, és ne hagyd, hogy azt tegyék, ami eszükbe jut!
– Nyeregből mind! Oltsátok el a tüzet! Nem halljátok? Oltani, szaporán!
– parancsolta Hurdtáj a katonáinak, s miközben azok teljesítették az
utasítást, azt kérdezte: – Ki adott parancsot a kivégzésekre?
Egy tizedes azonnal jelentkezett. A dzsagun magához intette a harcost, és
vészjósló hangon megkérdezte tőle:
– Te voltál? És mi okból?
– Ránk küldték a kutyákat, és leszúrták az egyik lovunkat – hangzott a
felelet. – De hát ezek csak oktalan állatok, dzsagun, ilyeneket ölni nem bűn!
Hol vannak a Leghatalmasabb alattvalóihoz képest? Egy sánta ló többet ér!
– Így véled? – recsegte Hurdtáj, és a tizedes bólintott. – Emlékszel,
milyen parancsot adtam induláskor? Hogy élet dolgában egyedül én döntök.
A harcos nem szólt semmit, csak egykedvűen forgatta a nyelvével a sós
szalonnabőrkét, amit éhség ellen rágcsáltak a harcosok.
– Szállj le a lóról! – parancsolta Hurdtáj, aztán a többiekre förmedt: –
Tereljétek az embereket abba a hodályba ott! Kajdacs, gyere ide! – kiáltott a
helyettesének, aztán Berényre pillantott, és halkan azt mondta. – Most majd
láthatod, öreg, hogyan gondolom én a fegyelmezést a csapatban.
Kajdacs az egyik házból kecmergett ki éppen, a hóna alatt egy kis
zsákkal. A dzsagun azt parancsolta neki:
– Ennek az embernek a tizedéből szólíts ki négyet, és fegyverezzék le!
Vegyék el a fegyverövét és a fövegét is!
Kajdacs még nem értette, miért kell ezt tennie, de végrehajtotta a
parancsot. Hátrakötötték a tizedes kezét, aki kiabálni és káromkodni
kezdett.
– Ne üvöltözz! – szólt rá Hurdtáj. – Mongol harcos vagy, akinek némán
illik tűrnie a büntetést. Megtagadtad a parancsomat, aláástad a
tekintélyemet, és rajtam keresztül a kánét, akitől a parancsnoki
kinevezésemet kaptam. Lecsapattad ezeknek az embereknek a fejét, holott
nem ez lett volna a dolgod. Te hírből sem ismered a fegyelmet, ezert nincs
helyed a hadban!
– De hát… mi legyen akkor vele, dzsagun? – kérdezte Kajdacs. –
Vitessem a nagyúrhoz? Néhány napra lehet innen…
– Szükségtelen – felelte Hurdtáj. – Nem folyik benne nemesi vér,
egyszerű harcos csak. De most már az sem. Lecsaphatnád a fejét, de az túl
könnyű büntetés. Azt parancsolom, hogy ültessétek a lovára, kössetek
hurkot a nyakára, és akasszátok arra az ágasra! Te és a tizede hajtjátok
végre az ítéletet!
A tizedes tovább ordítozott, de menten elhallgatott, amint a pányvahurok
megszorult a torkán. Az állatok nyúzására készült ágas alá vezették a lovat,
és a kötél másik végét feldobták a magasba.
Rácsaptak a ló farára, mire az megugrott. A mongol egy darabig
kapálózott, a szeme kiguvadt, aztán már csak önkéntelenül rángatóztak a
lábai. S miközben egykori tizedének tagjai némán szemlélték az ítélet
végrehajtását, a dzsagun így szólt Berényhez:
– Azt hiszem, a jövőben nem lesz itt hiba, öreg. Te is ezt tetted volna a
helyemben?
– Én a helyedben nagy ívben elkerültem volna a falvakat – felelte
fejcsóválva Berény. – Elvégre az a feladat, hogy felderítőként nyomulj a
magyar király földjére. Azt meg ekkora zajjal nem lehet… Mellesleg
Kajdacsot miért nem büntetted meg az asszony lefejezéséért?
– Megbüntettem – felelte furcsa pillantással a dzsagun. – Azt hiszed, nem
tudja, mit jelent számára, hogy neki kellett ezt az embert fellógatni?
Egyszerű hóhér lett. Kajdacs tisztában van vele, hogy utoljára hibázott, s a
következő hurok az övé.
– Értem – bólintott Berény. – Az én időmben is kemény volt a büntetés,
mert a jassza igazságos. De akkoriban sosem tapasztaltam, hogy valaki meg
merte volna kerülni a parancsnokát, vagy ellentétesen cselekedett az
utasításaival. Mi van ebben a seregben, Hurdtáj? Mi változott?
A dzsagun csak a foga között szűrte a szavakat:
– Az idő, Bürjén bátya. Az idő változott, s benne az összes többi.
EGY HÉTTEL KÉSŐBB…
ZÓLYOMTÓL BEREGIG ÉS SÁROSIG

Aba Amadé báró futára átadta László királynak ura levelét, s miután
őfelsége sebesen elolvasta az üzenetet, csak ennyit mondott:
– Riadóztass, Hektór! Fegyverbe mindenki, elhagyjuk a várat!
A kun és szaracén testőrség, no meg a környék királyi földjeiről hadba
szólított telekkatonaság napok óta készülődött, hogy a mongolok ellen
vonuljon. Senki nem akadt már, aki annak idején részt vett a Sajó menti
ütközetben, és az ellenségről annyiféle képük volt, ahányan hadba szálltak.
Azt terjesztették, hogy nyersen eszik a ló- és birkahúst, kimetszik és
behabzsolják a májat, s meleg vért isznak hozzá. Némelyiknek a feje inkább
a sakáléra hasonlít, és nincs lelkük, vagy ha esetleg mégis, azt a pokolbéli
plántálta beléjük, ama céllal, hogy minden kereszténnyel végezzenek.
A futár késő délután, szinte sötéttel érkezett, de az indulást László így
sem halasztotta másnap hajnalra. Az időmérő barát a tizenhetedik órát56
kiáltotta el a zömök vártoronyban, amikor a palánkok kapui megnyíltak, és
a felderítő tized kiszáguldott a havas útra, amely a völgyekben egyenest
keletnek vitt. Nem sokkal utána elindult a király és kísérete, aztán a kun
testőrség többi tagja, majd a szaracén egység és azok a telekkatonák, akik
legjobban ülték meg a lovat, jártak már harcban, és ismerték a
fegyverforgatást.
Niko fiam is velünk tartott – ő volt az én fegyverhordozó apródom, és
büszkén állíthatom, hogy sokat elsajátított már a vitézi élet fogásaiból és
rejtelmeiből. Magasabb és erősebb volt a hasonló korú fiúknál, és ez
magabiztosságot kölcsönzött neki.
A menet hosszan elnyúlt, és ahol a fagy engedett kissé, a hó meg kásásra
olvadt napközben, ott a király élénk ügetést parancsolt. Hosszú subája a
csizmája sarkáig ért, és semmi nem árulkodott arról, hogy ő Magyarország
koronás ura.
Mizse és két rokona velem együtt a király közvetlen környezetében
lovagolt, Iszmáil pedig előttem. Két fiatal pap tartott a sereggel – ők
miséztek az estéli táborverés után és a hajnali indulás előtt, közben pedig
beszélgettek a harcosokkal, és lelkesítő szózatot intéztek hozzájuk.
Mindkettejük oldalán kétélű, egyenes kard lógott, csaton függött a sisakjuk,
és málhanyergük bőrzsákjában kar-, láb- és vállvértjük zörgött. Kedveltem
azokat a harcos egyháziakat, akik nem csupán Isten igéjével küzdenek.
Már a második napon, alkonyattájt megtapasztalhattuk, mit jelent a
mongol veszély előszele a falvak lakosságának. Az Abák földjén jártunk, és
a völgy, amelyben egy falu bújt meg, teljesen elnéptelenedett. A falusiak
még az állataikat is felhajtották a hegyi barlangokba.
László nem engedte be a házakba a harcosokat, így aztán odakint
éjszakáztunk. Tucatnyi nagy tüzet gyújtottunk, melyekbe köveket
helyeztünk, s míg átforrósodtak, a harci csákányunkkal félarasznyi mélyen
felkapáltuk a fagyos földet, aztán belehajigáltuk a köveket, és a földet
visszatúrtuk rá. Utána szalmát terítettünk rá vékony rétegben, arra meg
bőröket, és subákba burkolózva ráfeküdtünk. Másutt a máglya
maradványait tolták félre a harcosok, és az átmelegedett, sáros földre
gallyakat szórtak derékaljnak.
Előkerült az árpakenyér, a marhahólyagba töltött, otthon főtt köles, a
birkakolbász, a szalonna és a fagyott hús, amelyet a tűz felett háromlábra
aggatott vasedények bugyogó vizében melegítettek fel. László ugyanazt
ette, mint a katonák, ugyanolyan derékaljon pihent, és ugyanúgy bejárta
este és hajnal előtt a tábort s az őrséget, mint máskor. Ha királyként
számtalan hibát követett is el, mint hadvezér párját ritkította. Ez utóbbiért
érezhette magát biztonságban minden harcos, ha László alatt szolgált.
Indulás után nem sokkal a felderítők jelezték, hogy Sáros vármegye felől
tucatnyi lovas érkezik. A sárosi ispán legfiatalabb testvére vezette őket, és
egyenest Lászlóhoz vágtatott.
– Felséges úr, tegnapelőtt betörtek a kutyafejűek az északi gyepűn, a
lengyel oldalról – hadarta lihegve. – A bátyám azt üzeni, egyelőre bír velük.
– Mennyien vannak? – kérdezte a király higgadtan. – Egy tömén? Vagy
kettő?
– Fogalmunk sincs, felség. Nem tömegben érkeztek, és nem is támadtak
tömegesen. Ütközetre nem került sor, s talán nem is fog, mert nem vonják
össze az erőiket. Portyákra szakadoztak, és a völgyeket dúlják. A lengyelek
elfogtak egy hordát, aztán kicsinyég megsütögették a talpukat, mire egyből
elárulták, hogy nem hódítani jönnek, hanem dúlni és fosztogatni. De
magam is hoztam felségednek ajándokot…
 Azzal rövidet füttyentett, és az emberei elővezettek egy foglyot, aki a
derekáig lehúzott zsákban ült a lovon. Amikor hamarjában lekapták róla,
hunyorgott a fényben, és azt sem tudta, hol van, vagy mi történik vele.
– Ez nem mongol – mondta Mizse. – Orosz lesz ez, felség.
László körülpillantott, de egyik testőre sem ismerte azt a nyelvet.
– Beszélek lengyelül – mondta a sárosi nemes. – Mi is nehezen értettük,
mit akar vartyogni…
– Én értem valamelyest a nyelvüket – szólt közbe Mizse, aztán feltett pár
kérdést az orosznak. Barátom, noha méltán büszke lehetett különleges és
sokrétű tudására, valójában roppant szerényen viselkedett: kiderült, hogy
nem valamelyest, hanem szinte tökéletesen beszéli a nyelvet. – Ez egy
lodomériai nemes. Azt állítja, a kánok régtől sarcolják őket, évente több
ízben betörnek a gyepűn adóért. A fejedelmük most is letette a fegyvert
Telebüge előtt, és elfogadta minden követelését.
– Mi a feladata a lodomériai hadnak a mongol oldalán? – kérdezte
László.
Mizse feltette a kérdést oroszul, majd fordította a választ:
– Azt állítja, hogy ha katonaság áll előttük, kötelesek velük megütközni,
különben a mongolok megtizedelik őket. Azt mondja, hogy az övéi zöme
fejszét is hozott, mert nekik kell utat törni vagy eltakarítani a hágókon
felhalmozott akadályokat. De nem engedik őket zsákmányhoz jutni: a
falvakon átmehetnek, a búvóhelyeket és a barlangokat felkutathatják, de
semmit el nem vehetnek a parasztoktól, mert az mind a mongoloké.
László király végül úgy rendelkezett, hogy a fogoly maradjon a
sárosiaknál, tegyenek vele keresztényi belátásuk szerint, de ne feledjék,
hogy Halics és Lodoméria nem tartozik a magyar király ellenségei közé.
– Úgy látom, hogy a beözönlő mongolokkal most már sürgősen le kell
számolni – fordult hozzánk. – Folytatjuk az utat Zemplénbe! Mit gondoltok,
kitelik ebből a seregből két nagyobb portya?
– Mindenképpen – felelte Mizse.
Nekem már azon járt az eszem, kit akar a leváló portya parancsnokául,
amikor rám mutatott.
– Te vezesd őket, Hektór! Vidd a testőrség öt első és a szaracénok három
első tizedét, és a telekkatonaságból válogass ki harminc lovast! Tartsd a
máramarosi irányt, s ha kell, kelj át a Tiszán! Én északabbnak vezetem a
hadat, és egyesülök a sárosiakkal. Háromnaponta küldj futárt Maglóc57
várába, és én is ezt teszem, hogy tudjunk egymásról! És ne feledkezz meg
az Abákról! Ha igaz, már a mongol elé indultak.
Iszmáilt is magammal vittem, s végül jó erős portyával indultunk tovább,
keletnek, Zemplén, Ung és Bereg vármegyék felé. Aznap egy elhagyott
faluban éjszakáztunk, ahonnan a lakosságnak nem volt ideje elhajtani a
jószágot. Megpróbáltuk követni a nyomaikat, de sziklafal állta utunkat.
Hajnalban, még pirkadat előtt, motozást hallottam, tőlem néhány lépésre.
Megmarkoltam a lándzsámat, de csak a fiam volt az: lábujjhegyen
tüsténkedett, felnyergelte a lovakat, összepakolta a málháját, és rögzítette a
vezeték ló nyergén, ahogy tanulta. (Hamar elsajátította a hadászatnak ezt a
részét, és a málhát úgy rögzítette, hogy az ne csúszkáljon, mert a ló látja
kárát: estére véres sebet mar a bőrébe. Meg aztán ne is csörömpöljön, mint
a birkakolomp, mert árulója lehet a csapatnak.) Aztán kicserélte a
tömlőkben a vizet frissre, megkóstolta az éjszakára a suba alá vett bort,
iható-e még, és végigvizslatta a lovak patáit.
Büszke voltam Nikóra szerfölött.
Délelőtt megközelítettük Vinna58 kis palánkerődjét, de már az orrunk
tudatta velünk, hogy ott valami nincs rendjén. A völgyben, ahol élénk
ügetésben haladtunk, egyre sűrűbb lett a füst, amelyet a szél éppen a
képünkbe fújt.
Iszmáil tizenöt szaracénnal előrevágtatott, aztán a szekérúton és
ösvényen fel a hegytetőnek, ahol a palánk állt – vagyis csak a néhai palánk,
mert annak füstjét éreztük a völgyben. A nyomolvasónk azt állította, hogy
előző nap jártak erre a mongolok, és legalább ötvenen lehettek.
Niko fiammal felkaptattunk Iszmáil és a szaracénok után. Az erősségből
csak füstölgő gerendák és deszkák maradtak a mongolok rohama után, akik
a tizenöt őrkatonával is végeztek, s mindannyiuk holtteste megégett. Az
erődben tartott lovakat a támadók elvitték, de a fegyvereket ott hagyták.
Figyeltem a fiamat, aki megrendülten nézte a halottakat. Életében először
látott ilyet, és jó lett volna tudni, mi jár a fejében. Aztán, amikor a hegyről
leereszkedtünk, maga adott feleletet ki nem mondott kérdésemre:
– Ma megint keményedett a lelkemben valami, édes apámuram. De
nagyapa azt mondta, nem kell aggódni. A lelket olyanná alkotta a
Mindenható, hogy tudja, meddig kövesedjen. Aztán már nem keményedik
tovább. Akkor válik az ember igazi harcossá, s attól kezdve hidegvérrel
teszi a dolgát, csak azzal törődve, hogy ő maradjon életben, ne az ellenség.
 Láttam a szemén, hogy mondana még valamit, de egy időre elhallgatott.
Nagy sokára szólalt meg újra, és csak annyit mondott:
– Kár, hogy nagyapa sok mindent, amit tud, képtelen elmagyarázni. Azt
hiszem, éppen azok lennének a leglényegesebbek a túléléshez.
Hogy mindig éppen az a legfontosabb, ami az adott pillanatban történik,
és amiről a harcosnak villanásnyi idő alatt döntenie kell, azt a fiam még
aznap délután tapasztalhatta.
Miután elhagytuk Vinna romjait, ismét néptelen falvakon haladtunk át, és
a levegőben ott kavargott valami meghatározhatatlan, ami a mindenkori
veszély velejárója. Ilyenkor az ember hajlamos minden erdőkiszögellés
mögött ellenséget gyanítani, és olyan hangokra is figyel, amikre előtte a
füle botját se mozdította. Egy fajdkakas dürögésére az egész portya
megtorpant; a harcosok néma csendben figyeltek, a szél hangját hallgatták,
mert az gyakorta hírt hoz a veszélyről, és rögvest nyílvessző került az
idegre.
Aztán kutyákat láttunk, amelyek egészen közelre merészkedtek, és nem
mutattak támadó hajlamot. Amikor a lovak előtt szaladgáltak, észrevettük,
hogy véres a szájuk. Aztán medvenyomokat találtunk a hóban, és a
tányérnyi mélyedésekben sötétvörös vér ült meg.
A következő falu úgy bukkant elő a völgyhajlatban, akár egy látomás. A
házak épek voltak, de mozgást nem láttunk, csak halottakat, a házak között
meg az egyetlen kis téren, ahol a harangláb állt – alatta a plébános feküdt,
kicsavarodott tagokkal, átmetszett torokkal. Az egyik házból kirohant egy
medve, és megtámadta az egyik szaracén lovast, így le kellett szúrni; de
még haláltusájában is acsarkodott, mígnem beszakítottuk a koponyáját egy
harci csákánnyal.
A nyomolvasó hozzám lépett, s így szólt:
– Lovag! Érkezési és távozási nyomokat találtam. Kutyafejűekét. Nagyon
frissek…
Azonnal körkörös védelmet alakítottunk, és a felderítők beszáguldozták a
környéket újabb nyomokért, fel egészen az égererdőig, a rét fölött emelkedő
gyertyánosig. Odafönt a tizedes megfordult, és a karjával jelezte, hogy
minden rendben…
Aztán abban a pillanatban mongol lovasok vágtattak elő az erdőből, akik
lebernyeges bőrsisakot és farkasbőr öltözéket viseltek. Pendültek a nehéz
mongol íjak, és a felderítők közül többen is a hólepte legelőre zuhantak.
 A mongolok hetvenen-nyolcvanan lehettek, de nem tudhattam, hogy az
ellenkező irányból nem zúdul-e ránk ugyanennyi.
A falu házai között csaptunk össze. A szaracénok, akik valamennyien
kiváló íjászok voltak, a mongolok lovait célozták, mert tudták, hogy
többségük sután verekszik a földön. Néhány perc múlva haláltusájukat vívó
mongol lovak lepték el a rétet, melyek kínjukban a havat kaparták
patáikkal.
A szaracén íjászok a földre került mongolok közé vágtattak, és széles
pengéjű, görbe kardjukkal osztották a halált. A lándzsámat belevágtam egy
bőrruhás harcosba, majd azonmód visszarántottam, s egy másik felé
szúrtam, aki lándzsanyéllel hárította támadásomat; aztán a két ló a
lendülettől egymásnak dobbant, és a lándzsám, amelyet már nem volt időm
feljebb emelni, a harcos combja alatt átverte a mongol ló oldalát.
Elengedtem a nyelet, s miközben a ló összerogyott, kivontam egyenes,
kétélű kardomat.
Ekkor a sisakomon kettétört egy szablya, s a pajzsommal védtem egy
lándzsaszúrást. A szemem sarkából láttam, hogy Niko, aki most sem maradt
el mellőlem, két marokra fogja a harci csákányt, és felemelkedik a
nyeregben. Egy mongol éppen akkor szúrt feléje lándzsájával, s egy
villanásra kihagyott a szívverésem. Csapásra emelt kardommal már nem
érhettem el, úgyhogy elhajítottam; a mongol lándzsájának nyelén csattant,
és a szúrás a fiam vastag kabátjának vállát érte. Niko a következő
pillanatban lesújtott a hosszú nyelű harci csákánnyal, egyenest a harcos
bőrsisakjára.
A mongol a lova nyakára dőlt, onnan meg le a hóba. A csákány a fejében
maradt, és Niko kétségbeesetten kapkodott másik fegyver után, amelyek a
nyeregcsatokról lógtak. De csak az íja akadt a kezébe. Kirántotta a tegezből,
és kimarkolt mellé pár vesszőt, aztán megcélozta a legközelebbi mongolt,
és lőtt. A nyílvessző a ló nyakába fúródott; az állat felágaskodott, és hanyatt
vágódott, gazdájával pedig az egyik telekkatona végzett.
Niko újra meg újra lőtt, míg csak minden nyílvesszeje el nem fogyott –
ekkor rádöbbent, hogy már nincs, amivel harcolhatna.
– Maradj mellettem! Szorosan! – kiáltottam a fiamnak, aki ekkor mélyre
hajolt a nyeregből, felkapott egy lándzsát a hóból, és támadásba lendült.
Nem sokkal eztán a mongolok egy sípjelre megfordultak és elvágtattak.
A kun testőrök üldözőbe vették őket, s néhányat még levertek közülük,
aztán visszatértek.
 – Sebesült van-e? – kérdeztem a katonáktól. Ketten jelentkeztek: az
egyiknek átszakította a combját a lándzsa, a másiknak szablya csapta le két
ujját a középső percnél. – Halottról tudtok?
– Csak odakint a legelőn – biccentett Iszmáil az elsőként megtámadott
felderítők felé. – Úgy láttam, hogy négyen lehetnek. De legalább
kéttucatnyi mongolt küldtünk pokolra.
Niko azonban nagyon furcsán viselkedett az összecsapás után. Csak ült a
nyeregben, némán, aztán a holtak között téblábolt, látszólag azért, hogy
összeszedje a használható fegyvereket és egyebeket, de amikor feléje
nyújtottam a kezem, és ő megfogta, éreztem, hogy minden ízében remeg.
– Ez csak az izgalom. Ne félj, rendjén van ez így! – biztattam. – Harcossá
értél, fiam. Kicsit korábban, mint vártam, de most már az vagy.
– Meg kellene gyónnom? – kérdezte suttogva.
– Harcban vettél el életet, azért, hogy a tied és társaidé megmaradjon –
feleltem, és megöleltem a vállát. – Láttad, mit tettek a faluval? Gyilkosokat
öltél, vedd olybá, hogy igazságot szolgáltattál.
– Létezhet az, hogy Isten az én kezem által büntetett? – kérdezte, és
eszembe jutott, mennyire különböző nevelést kapott Niko tőlem, az anyjától
és a dédapjától.
Eleni mélyen vallotta a krisztusi hitet, de sosem bigott módon. Én is
igyekeztem tartani a vallási előírásokat, de azt tanítottam a fiamnak, hogy a
szeme és a gondolatai mindig maradjanak nyitva, mert a Mindenható nem
vak és süket embereket teremtett erre a földre. Magához hasonlóvá formálta
az első emberpárt, és nyilván azért, mert azt akarta, hogy ők és utódaik
használják az eszüket.
De nagyapa más volt. Korábban úgy fogalmazott, hogy van benne egy
különös és megmagyarázhatatlan kétely Istennel és céljaival kapcsolatban,
aztán később ez annyiban változott, hogy jobbára a különféle vallások által
hirdetett tételek igazságában kételkedett. Nikót arra tanította, hogy
gondolkodjon el minden felett, és előbb próbáljon magyarázatot találni a
különös jelenségekre, az emberi viselkedésekre, de csakis akkor
tulajdonítson azoknak isteni eredetet, ha nem leli meg rá az okos választ.
Később egy fiatal pap azt magyarázta a fiamnak, hogy ez utóbbi merő
botorság, mert földi halandó nem találhat mindenre helyénvaló feleletet, és
jobb, ha már eleve a hitbe kapaszkodik.
Ott állt hát mellettem egy gyerekember, aki már csaknem teljes értékű
harcos volt, és nem tudta, miként eméssze meg, amit ma meg kellett tennie.
UGYANEKKOR, A JENEI RÉVNÉL…

Hajnalodott, de az emberek már ott tolongtak a Duna bal partján, a révészek

partra húzott csónakjai és a hidasok körül. Egy ideig csendben várakoztak,
de aztán – talán a pirkadat tette – megjött a hangjuk, és üvöltözve
követelték, hogy vigyék át őket a folyó budai oldalára.
Taszigálták egymást, sőt ölre is mentek, és azt is mindenki láthatta, hogy
akik a leghangosabbak voltak, nem a nincstelenek közül valók. A királyság
keleti részéből tömegével érkeztek felvidékiek és erdélyiek, s egymást
szidalmazták, fittyet hányva rá, hogy kinek van elsőbbsége az átkelés során.
Egy nemesember és a fiai ököllel estek egy hozzájuk hasonló úrfélének,
miután amaz a szolgáival kihajigálta csónakba pakolt málhájukat, és azt
üvöltötték, hogy őket senki ne kényszerítse várakozásra. Olyan napokat élt
Buda, Pest, Jenő, Megyer és környéke, amikor annak volt igaza, aki előbb
és nagyobbat ütött. Üvöltés hallatszott mindenfelől, s egy rendfenntartó
katonát is lerángattak a nyeregből, amikor az lándzsanyéllel akart igazságot
tenni, aztán még meg is rugdosták. Az emberek elvesztették józan
ítélőképességüket, mert rettegtek a betörő mongoloktól, akikről csak annyit
tudtak, hogy Béla király idejében nagyon hamar elérték a Dunát, és csak a
nagy folyó tudta megállítani őket – legalábbis egy darabig.
Hallották ugyan, hogy László is csatasorba állt, de a legtöbbnek esze
ágában sem volt megvetni a lábát az ellenség előtt. Szembenézni a
tatárokkal? Akik ugyanolyanok, mint a kunok? Majd, ha megbolondultunk!
– mondták.
Aztán valaki azt kiáltotta:
– Vigyetek át minket Budára! A tatár most is megáll a Dunánál, mint
annak idején! Idén nem fog befagyni, és odaát mindenki biztonságban lesz!
– Igaza van! Budavár köteles minket befogadni! Ha már egyszer László a
nyakunkra hozta a pogányokat, most gondoskodjék is a biztonságunkról!
– Ki meri kijelenteni, hogy a tatár veszedelemben nem ennek a
veszekedett kun királynak van benne a keze? – süvöltötte egy nemes úr,
mire három alabárdos királynéi vitéz körülvette, és a tisztjük ráordított:
– A pofád befogod, te mocskos!
 Erre a nemes ostorral képen vágta a tisztet, mire a másik két harcos
végzett vele. Ám a meggyilkolt nemes úr cimborái azonnal a három
katonának ugrottak: lerángatták őket a nyeregből, s egy perc múlva már
nem voltak az élők sorában. Aztán a vérszomjas tömeg a rendfenntartók
ellen fordult, és alig fertályórán belül halottak és sebesültek borították a
Duna partját. A lázadás híre futótűzként terjedt Újbécsen át Pestre, s onnan
is tovább, le délnek.
– Vesszenek a pogány kunok! Öljük meg mind! Ez a mi földünk, kunnak
itt nincs helye! – ordibálták a hangadók.
A nép megtalálta a bűnöst – „a kun egyenlő a tatárral” –, akit mindenért
hibáztatni lehet, s csak kevesen gondolkodtak el ennek igazsága felett.
Valaki azt kiáltotta, hogy a révészek nem fognak visszatérni erre az
oldalra, mire a tömeg azonnal az indulásra kész hajókra és vízi eszközökre
támadt. Többet is felborítottak, néhány lépésre a parttól, s a vaskos téli
öltözék, megtelve vízzel, a mélybe húzott férfiembert, asszonyt és
gyermeket egyaránt. A vízben kapálózók egymást nyomták a felszín alá, és
a kisszámú katonaság tehetetlen volt a parton eluralkodó gyilkos
indulatokkal szemben.

❈❈❈
A királyné is a várban lakott már, mert az ó-budai palotát a testőrsége
túlságosan sebezhetőnek találta, miután az egri és a váci püspökségtől hír
érkezett a mongolok rendkívül gyors vonulásáról. Csak remélték, hogy a
Duna megállítja őket, de ki tudta volna pontosan megjövendölni, hogy nem
fagy-e be egy héten belül, mint Béla király idejében?
A várból a királyné is láthatta, mivé teszi a rettegés az embereket. Miután
az első csónakok és hidasok átértek, a révészek kijelentették, hogy nem
hajlandók visszatérni a keleti oldalra, mert féltik az életüket.
– Akkor menjen át a maradék katonaság! – határozott a királyné. –
Tegyenek rendet!
– A felséges asszony katonái magyarokat üssenek agyon? Meg erdélyi
szászokat, akik ugyanúgy a tatár elől menekülnek? Ebből nagy baj
kerekedhet! – figyelmeztette az egri püspök Izabellát.
– Nekem más a javallatom, felség! – kiabálta túl az indulatos püspököt
egy budai német előkelő. – A Nagy-szigeten sok kun tartózkodik,
parancsold meg nekik, hogy menjenek, és tegyenek rendet a réveknél!
 – Hogy aztán a kunok keresztényeket gyilkoljanak, ráadásul királynéi
engedéllyel? – torkolta le Kőszegi Miklós, aki ekkortájt a nádori címet
viselte. – Ki vállalja ezért a felelősséget?
– Igaza van! – állt ki a nádor mellett egy bihari nemes. – Talán ti vagy a
püspök úr vállaljátok? Még azt se tudjuk, hogy miként védjük meg a várat,
ha a tatár átjön erre az oldalra! Valahol Vác környékén miért ne
próbálkozhatna meg az átkeléssel? – mutatott a folyón sodródó, zsúfolt vízi
járművekre.
Izabellát nagyon megviselték a történtek – sokkal jobban, mint gondolta
volna. Sírva kapaszkodott Elenibe és egy francia társalkodónőbe, miközben
körülvették őket a testőrök. A kőből rakott mellvéd mögül rálátott a Dunára,
és hallotta a túlsó parton üvöltöző tömeget. Felsikoltott, mikor egy
megrakott csónak felborult, és utasait elnyelte a jeges Duna.
A budai német rektor – aki a város és a vár védelméért felelt – másnap
délután jelentkezett a királynénál.
– Felséges asszonyom, hírek érkeztek – kezdte. – Urad jól van, legalábbis
tegnapelőtt még egészséges volt. A Felső Részeken verekszik a
pogányokkal, és a hírnök szerint sorra aratja a győzelmeket. De a
kutyafejűek most már Erdély felől is özönlenek. A futár szerint egyik-másik
gyors portyájuk talán még ma eléri Pestet és a közeli falvakat. A menekülők
egyre nagyobb áradatával kell számolnunk, és te is tudod, hogy a várban
nem férnek el.
– És a kunok? – kérdezte a királyné ijedt arccal. – Rajtuk mindenképpen
keresztül kell vonulni a tatároknak. Ők vajon mit tesznek?
– Harcolnak a szállásaikért, de sokan a Nagy-szigetnek menekülnek, és
átkelnek a Duna ágán. Csak remélhetjük, hogy nem lesz igazuk azoknak,
akik azt híresztelik, hogy a többségük át fog állni a mongolokhoz.
– És kik híresztelik ezt?
– Voltaképpen mindenfelől hallani. Van köztük egyházi és világi úr,
német és magyar is. Akik ezt mondják, meggyőződéssel hiszik is.
– És te is hiszed?
– Mindegy, mit hiszek, felséges asszony. Én nem számítok, még ha rektor
is vagyok…
– Én meg azt gondolom, hogy akik erről beszélnek, azok az uramat
támadják! – jelentette ki tőle szokatlan hevességgel a királyné. – Nem
gondolod, hogy az ellenfeleinek éppenséggel jól jönne egy ilyen gyászos
esemény, hogy aztán mindenki ellene forduljon az országban?
 A rektor jobban értett a politikához, mint a legtöbben Budán, csak éppen
nem akart beleavatkozni, a helyi, nagyszámú német és a város iránt érzett
felelősség miatt.
– Felséges asszony, kérem… Ha az indulatok irányítanak, már semmi
nem számít. Nincs jelentősége annak, mi igaz, s mi nem. Ha a tömeg el akar
fogadni valamit olyannak, amilyennek látja, nagy dolgoknak kell történni
ahhoz, hogy változzék az álláspontja. És te is tudod, hogy a tömegnek csak
ígérni kell ahhoz, hogy valami mellé álljon. A sokaságában rejlik az ereje,
és nem az eszében, így tartják ezt a legtöbben. A vezér a lényeg. Ha
elismerik, vagy olyannak láttatja magát, amilyennek akarják, akkor követik.
Mindent elhisznek neki. Ha pedig nem találják ilyennek, akkor…
A budai várnagy, aki csak részben fogta fel e talányos szavak értelmét,
egy futárra hivatkozva megjegyezte:
– Szeged felől eddig nem érkeztek hírek a pogányról, de Keve vára
környékén déli kun lovasokat láttak. Eltimir küldhette őket felderítésbe. Ez
azonban nem jelenti feltétlenül, hogy a tatárokkal együtt támad az országra.
– Ahogy azt sem, hogy a kun szállások közül néhány nem áll át a tatárok
oldalára – jegyezte meg a királyné, akit még mindig az előbbiek zargattak.
– Lehetséges – mondta a rektor. – Még nem felejtették el azt, ami a Hód-
tónál történt… A kunok nem megbocsátó fajta, felséges asszonyom.
Ráadásul kiszámíthatatlanok.
– Te sem így beszélnél, uram, ha a felséges úr nem hadakozna éppen jó
messzire Budától – csúszott ki Eleni száján, aki nem kedvelte a rektort, és
az sem tetszett neki, amit az imént a befolyásolható tömegről mondott.
Amaz elvörösödött, és sértett képpel a királynéhoz fordult:
– Ha nem bízol bennem, felséges asszony, csak figyelj! Tudni fogom,
hogy mi a teendőm, ha a pesti oldalon megjelenik a tatár.
Két nap sem kellett, és azok, akik még nem tudtak átkelni Budára,
kétségbeesett rohangálásba fogtak. A révészek a módosabbakat hozták át
először, annak ellenére, hogy Buda várnagya kettőt is felköttetett, amiért
királyi szolgaként pénzt fogadtak el a soron kívüli szállításért.
– Tatárok! Tatárok Pest alatt! – üvöltötték Budavár őrségének kémlelői,
és riogtak a tülkök, visítottak a sípok.
– Hány rendfenntartó katonája van még Jenőnél és Pestnél a felséges
asszonynak? – kérdezte a rektor.
– Talán hatvan, esetleg hetven – felelte a várnagy. – Mire készülsz?
 – Átkelek az enyémekkel! – felelte a rektor, és a hangjából kihallatszott,
hogy nem változtat az elgondolásán. – Már most is készen állnak.
– Mindjárt besötétedik, legalább azt várd meg! – kérte a várnagy, de a
rektor ragaszkodott a tervéhez.
– A köd már ereszkedik, s olyan sűrű lesz, hogy az orrunkig se látunk
majd. Éppen ezért kell átkelni most! Csak a királyné katonái biztosítsák a
hídfőt, hogy ki is tudjunk kötni. Az enyémek alig várják, hogy pokolra
küldjék a tatárokat. Várnagy, intézd a hajókat és a hidasokat! Nincs erős
sodrás, csaknem áll a Duna. Ilyen ólmosnak még nem láttam… Vagy most
kelünk át, vagy sosem!
Végül a zsúfolt hajók, a vontatott bárkák, a lószállító dereglyék és
hidasok átkeltek a folyón, és Pest alatt értek partot. A katonák egyetlen
tatárral sem találkoztak másnap reggelig, aztán a horda mégiscsak tudatta,
hogy nem szelelt el gyáván, csak kissé hátrébb húzódott.
A német polgárok számszeríjas-lándzsás csapata és kisszámú lovassága a
királynéi katonákkal egyesülve Pest keleti oldalán, a palánkok mögött
foglalt el védelmi állást. A tatárok épp arra készültek, hogy betörjenek a
városba: körülvágtatták a palánkokat, s égő nyilakat lőttek a becsukott
kapuk gerendázatába, ám nem sikerült felgyújtaniuk. Aztán a palánk mögül
kivágtattak a budai lovasok, észak felől pedig a királyné katonái zúdultak a
tatárokra, s gyilkos harc kezdődött.
A tatárok sebesen forgolódtak, összecsaptak a budaiakkal, aztán
fordultak, és kivonták magukat a harcból, majd rendezték a sorokat, és
ismét támadtak. S amikor már-már úgy látszott, hogy legyűrik a
magyarokat, dél–délkelet felől kun egységek tűntek fel.
– Mit akarnak? – kiáltotta a rektor fia az apjának, aki több könnyű sebből
is vérzett.
– Most majd elválik! Megtudjuk, kinek a nyakát metszik el, a mienket
vagy a tatárokét!
A kunok ádáz dühvel zuhantak a kán hordájára, a palánkok mögül pedig
előtörtek a számszeríjászok, és megmutatták, mily mesterien kezelik a
halálos fegyvert.
A Vaskutya harcosai egy ideig vitézül tartották magukat a túlerő
ellenében, de amikor harcosaiknak már csak a fele maradt, a dzsagun a
sípjába fújt, és a maradék a ködös pusztaság felé menekült, a kunok meg
követték őket, akár a vérebek. A budai németek a sebesült tatárok közé
rohantak, és összekaszabolták azokat, akik még mozdultak. Nem volt
szükségük foglyokra, és azt tartották, hogy ördögfajzatokkal szemben nincs
helye keresztényi könyörületnek.
– Máglyát! Rakjatok máglyát nádból, bokrokból, ágakból! Elégetjük a
tatár hullákat! – kiáltotta a rektor fia, aki átvette sebesült apja helyét a
parancsnoklásban.
– Hogy a mocskos lelkük hazataláljon, vagy itt kóvályogjon és kísértsen
közöttünk? Dehogyis égetünk! Nincs is rá idő! – mondta a rektor. – A
Dunába az összessel! Szedjétek össze a fegyvereiket, fogdossátok el a
lovaikat, aztán indulunk Budára! A pestieket és a többi falu lakosságát is
szállítsák át a hidasok, csak a harcképes férfiak maradjanak! Ki tudja, mikor
jönnek vissza a rohadékok…
Azzal eszméletét vesztve elhanyatlott. A legények felkapták, szaladtak
vele a csónakokhoz, és lélekszakadva eveztek Budának, hogy mielőbb
megvizsgálhassa egy orvosmagiszter.
Azok a kunok pedig, akik a mongolokat oldalba kapták, aztán üldözni
kezdték, később nem jelentek meg Pestnél, és nem vártak elismerést azért,
amit tettek.
UGYANEKKOR AZ EGRI PÜSPÖKSÉG TERÜLETÉN…

Számtalanszor összecsaptunk kisebb mongol portyákkal, és legtöbbször

győzelmet arattunk. De továbbra sem láttunk felvonuló tömént vagy
századnál nagyobb egységet.
Viszont annál több feldúlt falvat, tanyát és halottat. Akivel a mongol nem
tudott mit kezdeni, a magatehetetlen öreget vagy beteget, azt megölte. Aki
tudott, továbbra is a hegyekbe és a barlangokba menekült, de egyre több
férfi állt be hozzánk. Oly ádáz bosszúvágy hajtotta őket, amilyet csak ritkán
tapasztaltam. S amikor nekiugrottak egy mongol portyának, mit sem
törődtek a saját biztonságukkal, és oroszlánként verekedtek.
Az egri püspökséget is védelmező Aba nembéliek elláttak minket
élelemmel és abrakkal, s néhány helybéli legény jelentkezett a csapatomba.
– Most aztán valóban nem tudja az ember, miről mit véljen – mondta a
püspöki palotában a kanonok, aki a Budára távozott püspök helyett az
ügyeket vitte Egerben. – Te azt mondod, a pogány nem támad nagy
sereggel, hanem portyákat futtat, rabol és gyilkol. Esztergomból és
Csanádról meg ennek az ellenkezője jön.
– Éspedig? Miféle híreket kaptok?
– Hogy a mongolnak akkora a serege, hogy csak a táboruk hat mérföld
hosszú és négy mérföld széles. Ha pediglen vonulni kezd, a sereg végének
fogalma sincs arról, hogy az eleje esetleg már harcban áll valahol…
– Atyám, el tudod képzelni, ha egy ekkora sereg, amiről beszélsz….
– Kétszázezren vannak! Úgy bizony! Az pontosan húsz mongol tömén.
– Rendben, tegyük fel, hogy annyi – feleltem. – De ekkora hadsereg,
tudod, mit művelt volna eddig az országgal? Úgy gázolnának le mindent,
akár a sáskák. Az eleje már Bécsnél járna. De hát Egerben hallottál valamit
is egy nagy királyi hadsereg összegyűjtéséről? Láttál egyetlen hadba
szólító, véres kardot körülhordozó királyi zoltánt is? Mert ekkora ellenséges
erő ellen már kellene a létszám, atyám.
– Igazad lehet, lovag – mondta –, mert ilyesmiről valóban nem hallottam.
– Mióta a gyepűt átlépték, egy ekkora had már átverekedte volna magát
az egész országon – győzködtem tovább. – Mit gondolsz, miért nem tették
mégsem?
– Talán mert… Azt mondod, a hírek nem egészen fedik a valóságot?
– Nem állítom, hogy minden hamis, ami terjed. De azt tudom, kikkel
kerültem eddig szembe. Csupa gyors portyával, harminctól százötven
harcossal. Kegyetlenek, kemények, gyilkolásra termettek. Ismerem a
mongolok hadviselési szokásait. Ha ezek a portyák egy hatalmas sereg
felderítői vagy előcsapatai lennének, már a derékhadnak is régen bent
kellene lennie az országban, de ennek híre-hamva sincs, Istennek legyen
hála.
A kanonok széttárta a karját, és panaszos hangon azt mondta:
– De hát nekem kötelességem hinni abban, ami az érsek atyától jön!
– Egy szóval sem állítottam, hogy az érsek atya ferdít. De ő sem lehet
tisztában mindennel. Amúgy pedig… te is tudod, hogy a mongol betörés
mostani szakaszában a kétszázezres sereggel való riogatás sokkal károsabb
a védelemre nézve, mint az, ha az igazat hallanák az emberek. Majd ha
kikergetjük őket innen, mert ez fog történni, túlozhat néhány krónikás, mert
abból már nem születik semmi veszélyes. Akkor pergamenre vethetik, hogy
hatalmas volt a pogány sereg, tán kétszázezres is, de mi sok ezret
megöltünk, hogy az ország megmeneküljön. És meg is ölünk, amennyit
csak lehet.
– Megkeseredett lehetsz, Hektór lovag – mondta a kanonok fejcsóválva.
– Merthogy azt feltételezed Isten hív szolgálóiról, hogy mást jegyeznek le,
mint ami a való. De hát te tudod. Miként azzal is neked kell majd
elszámolnod a lelkiismereted felé, hogy ily könnyedén veszed a mongol
betörést.
A kanonok nem volt könnyű eset. Láttam, hogy neki aztán mondhatok
bármit – azok közé tartozik, akik azt szeretik hallani és látni, amit
meggyőződéssel hisznek és gondolnak.
– Hogy pontosan értsd, atyám, ami most történik – erőltettem magamra
még egy jó adag türelmet –, elmondom neked, hogy csöppet sem
kicsinylem le a mongolokat. Sőt! Őfelségével rendszeresen híreket váltunk.
Ugyanezt mondja, mint én. És az Erdély felől menekülők szintén.
Iszonyatos pusztításokról számolnak be, mert nem képes mindenütt
megfelelő erő az útjukat állni, de egyik sem említ egy tömbben vonuló,
hatalmas mongol hadat. Sok százan, talán több ezren estek már eddig is
áldozatul a támadásnak, főleg menekülésre képtelen öregek, asszonyok és
gyerekek, és kerül, amibe kerül, de meg kell és meg is fogjuk állítani a
kánok hordáit.
– És ehhez a gigászi munkához elégségesek lesznek a bárói hadak által
indított portyák? – kérdezte a kanonok hitetlenkedve. – Vagy őfelsége
kicsiny katonai ereje? Már megbocsáss, nem azt mondom, hogy ti nem
értek sokat…
Rájöttem, hogy mindent az elejénél kellene kezdenem, hogy a jámbor
lélek teljességében értse, mi folyik jelenleg a Felvidéken és Erdélyben.
– Tudod, sajátos helyzet állt elő. Amíg a mongol a gyepűn meg nem
jelent, őfelségének az okozta a legnagyobb gondot, hogy a bárók seregei
túlságosan erősek hozzá képest, és nem határozhat felettük úgy, ahogy ő
szeretné. Most viszont jól jönnek ezek a hadak, mert a királyság területén
szétszórva helyezkednek el. A mongol portyák ellen csakis hasonló
portyákkal, kelepcékkel, rajtaütésekkel lehet eredménnyel harcolni, s nem
felállt, sok ezer fős, mezei harcmodorban támadó sereggel.
– Valamint Isten szent nevével, igéinek maradéktalan megtartásával –
fűzte hozzá a kanonok, én pedig bólintottam. – De a kunok még akkor is ott
vannak. Velük is gondolni kell az uralkodónak! Tudvalévő, hogy bármikor a
mongolokhoz csatlakozhatnak.
– Ha az lenne a kánok stratégiája, hogy a kunokat mind magukhoz
vonják, már régen megtették volna – feleltem. – Biztosan lesznek olyan kun
nemzetségfők, főleg Erdélyhez közel, akik ezt teszik majd, de nem sokan.
Annál jobban szeretik a vérükből való királyt. Egy nagyobb csapat a minap
vert szét egy erős mongol portyát Pestnél, a budavári rektort támogatva. Ne
ítélj hát a kunok felől felületes hírek nyomán, atyám!
Nem sokkal később elindultunk a hegyek közé. Három sebesültet és egy
haldoklót a püspökségen hagytunk, és északnak tartottunk. Két nap múlva
Maglócba kellett küldenem a hírvivőt.
A bélháromkúti59 ciszterci monostortól nem messze, a Bükk lábánál
összefutottunk Aba nembéli György ispán egyik erős portyájával. Eléggé
leharcoltnak tűntek, és véres kötések mutatták, hogy nemrég összecsaptak a
mongolokkal.
– Mire utolértük őket – mondta a parancsnok –, már négy falut
fölprédáltak. Rettentő gyorsan mozognak a mocskok. A lakosság a hegybe
menekül, de a házakban hagyott betegeket nem tudják magukkal vinni. Ott
helyben végeznek velük a pogány kutyák. Most már klastromokat is
támadnak, az arany és az ezüst miatt.
 – Láttad őfelségét? – kérdeztem, mire bólintott.
– Harcban áll. Naponta kétszer-háromszor is összecsap a mongollal.
Párducként verekszik, és nem kíméli az ellenséget. A Felvidéken teljesen
megváltozott róla a véleményünk. Ilyen hadvezér kellene az országnak.
– Majd mondd ezt el azoknak is, akik széltében-hosszában hirdetik, hogy
voltaképpen ő hívta be a magyarok nyakára a mongolokat!
– Ejh, ez eszement baromság! A táborába sorra küldözgetik a levágott
mongol fejeket, bőrzsákokban, a vitézséget bizonygatva. De van is vitézség
arrafelé, ahol én jártam! A hó sehol nem vörösebb, mint ahol a király
harcol.
– No meg ott, ahol ti és mi – fűztem hozzá. – Senki nem takarékoskodik
az erejével, mert a mongol nem juthat beljebb az országba. Tudsz valamit
az utánpótlásukról? Van nekik mit zabálni, vagy fogytán az élelmük?
– Erről semmit sem tudunk – felelte. – Úgy áll a dolog, hogy egyre
lejjebb szivárognak a Felvidéken, mert Buda és Pest környéke, a városok és
a püspökségek fontosak lehetnek számukra a kincsek miatt. De egy fogoly,
mielőtt agyonütöttük volna, elárulta, hogy Telebüge kán meg akarja
közelíteni az Erdélyben barantáló Nogájt, mert megállapodtak, hogy
egyesítik erőiket. Csak vár még valamire… ravaszkodik, Nogáj rovására.
De nem utánpótlást várnak, ez biztos. A Halicsból való orosz foglyok is
esküsznek rá, hogy nincsenek már náluk mongol hadak. Azt hiszem, ez a
betörés valóban nem hódító, hanem zsákmányoló hadjárat.
– Vagy esetleg felderítés. Rablással, pusztítással végrehajtott felderítés, a
nagyobb hadsereg érkezése előtt.
– Lehet – mondta a tiszt. – Telebüge és Nogáj nincsenek nagy
barátságban, és nem lepne meg, ha egyszer csak az egyik leszámolna a
másikkal. Én Nogájt tartom esélyesebbnek, mert Batu famíliája erősebb.
Nem sokkal később elváltunk egymástól: ők elindultak, hogy lezárják az
utat és a völgyeket Vác, Esztergom és Pest felé, s minél több települést
megmentsenek, mi pedig a Bükk északi lába mentén folytattuk a mongol
portyák üldözését. Alkonyat előtt egy barlangban találtunk is vagy húsz
sebesült tatárt, akiket a társaik élelem és víz nélkül hagytak ott, s még a
lovaikat is magukkal vitték. A legtöbbjük lábra sem tudott állni, s a
sziklafal mellé húzódva várta sorsa beteljesedését.
– Egriek! – fordultam a most csatlakozottak közül a legidősebbhez. –
Tovább kell mennünk, de ti ügyeljetek ezekre, és ha a társaik visszatérnének
értük, kapjátok el őket!
 Nem szólt semmit, csak bólintott, mi pedig az újonnan felfedezett
nyomokon igyekeztünk utolérni az előttünk haladó mongol csapatot. Ám
még egy óra sem telt el, amikor szapora lódobogásra lettem figyelmes. Az
egriek közeledtek, majd amikor utolértek bennünket, elfoglalták a helyüket
a menetben.
– Mi van? Elhajtott benneteket a kutyafejű? – kérdeztem a rangidőstől.
– Nem lett volna értelme betartani a parancsot – felelte komoran.
– Mit beszélsz? Felülbíráltad a parancsomat? Hogy képzeled? Mi az,
hogy nem volt értelme? – förmedtem rá.
– Nézd, lovag… Azokért vissza már sosem jönnek a cimboráik.
Gyógyítani nem érdemes őket, mert nem lesz belőlük szolga sosem. Meg
aztán… nem ismered az enyémeket. Mindnek van olyan rokona, akit vagy
most, vagy még az első nagy betörés során emésztettek el a tatárok, így
aztán…
– Inkább agyonütöttétek mind?
– Valahogy úgy. Gyorsan végeztünk velük – felelte csendesen, és részéről
lezárta az ügyet.
Én viszont elgondolkodtam azon, érdemes-e olyanokat a csapatomba
engedni, akik csak addig tartják magukat a parancshoz, míg jólesik nekik.
Büntetni azonban nem akartam. Úgyhogy Diósd erőssége fölött
megváltam tőlük, ők pedig csatlakoztak egy másik, Aba-féle portyához.

❈❈❈
A mongol fegyveresek között kun harcosok lépdeltek, és egyenest annak a
barlangnak tartottak, ahol Hurdtáj csapata már harmadik napja várakozott.
Épp csak a közeli környéket járták be, hogy László király és a helyi bárók
csapatainak mozgásáról tájékozódjanak.
A kunok megtarthatták ugyan a fegyvereiket, de a mongolok minden
mozdulatukat árgus szemmel követték. Hatan voltak, és a Tiszánál
csatlakoztak ahhoz a portyához, amelyet Nogáj kán indított útnak, hogy
kapcsolatba lépjen Hurdtájjal.
Ezeket a kunokat Eltimir küldte át a Dunán, és a Tiszáig olyan
magyarországi testvéreik vezették őket, akik gyűlölték László királyt.
Hurdtáj és Kajdacs óvatosságból a barlang szája előtt fogadták a
küldötteket.
 Jókora barlang volt az, befért oda vagy háromszáz harcos, lovastul. A
sötét járatokból huzat érződött, ami azt jelentette, hogy még annál is
kiterjedtebb lehet, mint gondolták. A falakra rakódott korom pedig arról
tanúskodott, hogy a barlangot ősidők óta lakták.
– Eltimir nagyúr azért küldött, hogy segítsünk nektek a kántól kapott
feladat végrehajtásában – kezdte a kunok vezetője, aki a negyvenes éveiben
járhatott.
– Te erről egyáltalán honnan tudsz? – kérdezte ellenséges hangon
Hurdtáj. – És honnan tud róla a vezéred?
– Eltimir nagyúr és Nogáj kán együtt módolták ki, hogy a magyar királyt
el kell fogni – felelte magától értetődő hangon a kun. – És voltaképpen a
nagyúr kezdeményezte, még mielőtt a Hód-tónál megütköztünk volna ezzel
a patkánnyal.
– Ahol alaposan elvert benneteket, így nem is tudom, ildomos-e
patkánynak nevezned – szaladt ki Hurdtáj száján. – Hazakergetett
benneteket, át a Dunán. Már azokat, akiket életben hagyott…
A kun úgy tett, mint aki meg sem hallotta a nyilvánvaló sértést, és
folytatta:
– Tudunk valamit, amit ti nem. Még egyiktek sem látta a magyar királyt,
de mi igen. Honnan ismeritek fel?
– A király megismerszik az öltözékéről, a sisakjáról meg arról, hogy
testőrség veszi körül – morogta Kajdacs, aki egy ideje roppantul különösen
viselkedett Hurdtájjal. Gyilkos pillantásokkal méregette, bár a parancsainak
sohasem mondott ellent. Hurdtáj pedig úgy tett, mintha bízna benne, holott
ez korántsem volt igaz.
– Tévedsz – mondta a kun. – Nemhiába folyik benne is pusztai vér, mert
ravasz, mint a sakál. Menetben és harcban úgy öltözik, akár az egyszerű
katona, és gyakorta előfordul, hogy a zászlaja másutt lobog, mint ahol ő
tartózkodik. De mi valamennyien láttuk már, én pedig beszéltem is vele.
Még akkor, amikor Eltimir nagyúr visszaküldött a Dunán, a nagy csata
előtti kivonuláskor. Én ugyanis eredetileg magyarországi kun vagyok,
dzsagun. Mi meg tudjuk mutatni, hogy a tömegben hol van László király.
Hurdtáj leseperte a havat egy szikladarabról, és vaskos öltözékében
helyet foglalt rajta.
– Miért hinnék nektek? – kérdezte a kuntól, akinek egyszeriben villámot
szórt a szeme. – Lehettek akár kémek is. A magyarországi testvéreitek
királypártiak. Tudsz valami bizonyságot mutatni arról, hogy valóban azok
vagytok, akiknek mondjátok magatokat?
A hat kun zavart pillantást váltott. Erre nem készültek fel. Nogáj kánnál
jelentkeztek Eltimir levelével, és azt gondolták, ennyi elegendő a
továbbiakban. Persze azt a levelet a kán magánál tartotta.
– Tégy velünk próbát, dzsagun! – javasolta a kun. – Ha előtted nem
bizonyság az, hogy a kánod maga küldött minket hozzád, akkor próbálj ki
bennünket. Ti csak feladatot kaptatok, hogy elfogjátok a királyt, de mi
gyűlöljük is. Akik velem vannak, azok mind gyászolnak valakit, akit a Hód-
tavi csatában mészároltatott le László. Tudjuk, mi a dolgunk.
– Nektek annyi a dolgotok, hogy megmutassátok a királyt! A közelébe se
menjetek! Az elfogása a mi feladatunk – figyelmeztette Kajdacs.
– Nekünk elsősorban Telebüge kán parancsol – fűzte hozzá Hurdtáj, hogy
összezavarja a kunt, akiben egyre kevésbé bízott. – Mindenekfelett
tiszteljük Nogáj kán parancsát és akaratát, de ezt a munkát bízzátok csak
ránk!
A kunokat az őrségre hagyta, aztán félrevonta Kajdacsot, aki egy gyilkos
sunyi vigyorával azt kérdezte tőle:
– Nocsak, parancsnok! Egy kuntól kell megtudnom, mi is a valódi
feladatunk? Mondhattad volna, hogy nem bízol bennem. No és ki tud még
róla?
– Erről senkinek nem szabadott volna tudni! – sziszegte dühösen a
dzsagun. – Most már legalább érted, miért nem engedem a zsákmányolást, a
feltűnő faluégetéseket. Nogáj kán szigorúan meghagyta, hogy mi a teendő.
– Csak azt te meg én se tudtuk, hogy Nogáj kán egyezkedett Eltimirrel –
morogta Kajdacs. – Hagyjuk a kunokat! Mellesleg tetszik a terv. Van arra
megfelelő emberünk, hogy a királyt felismerjük.
– Az öreg Bürjén – felelte Hurdtáj. – És ő éppen elég. Ezért van velünk.
Aztán majd…
– Bízd csak rám az öreget, dzsagun! – ajánlkozott Kajdacs. – Ha nincs rá
már szükség, szólj, és teszem a dolgom. Feltűnés nélkül, csendben.
– Ha ezen töröd a fejed, elvágom a torkod! – mondta Hurdtáj fojtott
hangon Kajdacsnak, aki döbbenten meredt rá. – Ez az ember aranyat ér, szó
szerint. Ha bántódása esik, a kán mindkettőnket kivégeztet.
– Vagy úgy! Azt állítod, hogy ez a vénember a kán bizalmasa? – suttogta
Kajdacs. – Ez nem lep meg! De akkor téged meg engem is figyel. Pedig
csak egy rozzant vénség, de valahogy mégis rettentő erő lakik benne.
 Nem sokkal később a barlang előtti tisztáson a kunok vezetője
megszólította Hurdtájt:
– Elég világosan értésemre adtad, hogy bizalmatlan vagy velünk, és
feleslegesnek tartod, hogy itt legyünk, de hadd tegyek neked egy
szolgálatot, dzsagun!
– Szolgálatot? Ezt mire érted?
A kun a tisztás szélére vonta, ahonnan a patakra láttak, amelynél Berény
és néhány mongol a lovakat itatta.
– Látod azt a vénembert? – biccentett Berény felé a kun. – Tudod, hogy
nem mongol?
– Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy láttam már, nem is egyszer. A nevét is tudom. Az apám
még úgy ismerte, hogy Kartal fia Keve. Most Berény a neve a magyaroknál.
Kémet tartasz a csapatodban, dzsagun. Mit szól a kán, ha ezt megtudja?
Hurdtáj végigmérte a kunt, de még mindig nem látta egészen tisztán,
hogy hányadán is állnak. Talán fölötte is parancsnokolni akar? Ki tudja,
miféle feladatot adott neki még a kán? Vagy csak kioktatni szándékozik? És
ha igen, akkor önnön elhatározásából teszi, vagy magasabb utasítást kapott
rá?
– Mit tudsz az öregről? – kérdezte színtelen hangon. – Csöndes, bölcs
ember, és a kán kedveli…
– Ha kedveli, akkor rosszul teszi. A kánotok is elkövette azt a hibát, mint
te. Ebben az öregemberben nem szabad megbízni. A magyar király és
királyné bizalmasa, az unokája pedig királyi testőrtiszt.
Hurdtáj Berényt figyelte, aztán a kunra nézett, s arra gondolt, hogy nem
kötheti az orrára az igazat semmiképpen. Nem mondhatja el neki, hogy az
öreg mily régtől szolgálja a birodalmat.
– Ismeri még valaki a tieid közül? – kérdezte, mire a kun a fejét rázta. –
Akkor nincs nagy gond. De te igyekezz, hogy ne találkozz vele! A többi az
én dolgom. Ilyen kényes munka előtt nem akarok a csapatomban
indulatokat korbácsolni, akár kém az öregember, akár nem. A harcosok még
nem tudják, mi a valódi feladat, és ti se jártassátok a szátokat, ha nem
akartok magatoknak bajt! Első a feladat, aztán majd Tangri dönt az öreg
sorsáról, ugyanúgy, mint rólunk és rólatok.
– Értem – bólintott a kun, és a képe mogorva kifejezést öltött. – Valami
hasonlót mondott az imént a helyettesed is…
 – Neki is beszéltél az öregről? – hökkent meg Hurdtáj, és elöntötte a
méreg.
– Miért ne mondtam volna el? Elvégre a helyettesed, mindenről ketten
hoztok döntést. Vagy nálatok ez nem így van?
Hurdtáj nagy nehezen türelmet erőltetett magára, s fojtott hangon így
szólt:
– Tartsd magad távol az öregtől! És gondod legyen rá, hogy a tieid ne
vegyüljenek el a mieinkkel, és hallgassanak a munkáról! Azok, akikkel a
kán ideküldött, mit tudnak róla?
– Erről nem beszéltünk egymással – állította a kun, de Hurdtáj egy szavát
sem hitte.
– A harcosaim alapvetően bizalmatlan emberek. Egy apró félreértés,
aztán máris emberhalál esik. Ez senkinek sem hiányzik. Maradjatok a saját
tüzeteknél, ne vegyüljetek az enyémekkel!
Hurdtáj tudta, hogy nem sikerült meggyőznie, s egyre jobban feszítette az
indulat. Érezte, hogy a rókaképű kunban is megbúvik még valami, amiről
nem akar beszélni, és jó lett volna tisztába jönni azzal is. Abban azonban
teljesen bizonyos volt, hogy nemcsak azért gyűlöli az öreget, mert szerinte a
magyar király bizalmasa.
A dzsagun attól kezdve a barlangban is maga mellett tartotta Berényt, és
mindenféléről beszélgetett vele, csak hogy mindig szemmel tarthassa, és
mások, különösen a kunok, ne férkőzhessenek közel hozzá. Túlságosan
becses személy volt ahhoz, hogy veszni hagyja.
Hurdtáj azt is eltökélte, hogy egyenként beszél a feladatról az
embereivel, és a lelkükre köti, hogy mindenáron hallgassanak róla. Sőt saját
egyéni elgondolását is elébük akarta tárni, bár épp ezt találta a
legveszélyesebbnek.
Másnap délután egy felderítő érkezett a dzsagunhoz.
– A királyi had délnek fordult, Eger felé – jelentette. – Az ereje egyre nő,
mert mindenütt csatlakoznak hozzá a helyi falvakból és városokból. Sorra
veri le a portyáinkat, s mostanra több embert veszítettünk, mint amennyien
maradtunk. Nyílt színen pedig nem tudunk megütközni velük…
– Akkor kelepcét kell állítani – felelte Hurdtáj. – Az éjszakai táborhelyén
fogjuk meglepni. Maradjatok a nyomában, mi meg majd benneteket
követünk! Hagyjatok jeleket! Mit tudsz a többi portyánkról?
– Sok jót azokról sem. Vérszemet kaptak a helyi parasztok és erdőjárók
attól, hogy a bárói és királyi csapatrészek sorra pusztítanak minket. Nem
félnek már tőlünk, és ez baj. Láttam olyan testvéreinket, akiket egy faluban
vertek agyon fejszével, sarlóval, furkóval. Sokat egyszerűen felszúrtak a
hasánál egy karóra, akár egy nyulat. Ördögi nép ez a magyar, dzsagun! A
mieink már gyűjtik az elesettek fejét, hogy valamit hazavigyenek az otthoni
temetőbe, mert tisztességes máglyát nem gyújthatnak. Most már bárhol
lecsaphatnak ezek az átkozott keresztények.
Hurdtáj emlékezett még a régi tanításokból arra, hogy a néhai Batu a
magyarokat rokonainak tartotta. Leveleket íratott Béla királynak, hogy adja
meg magát szépszerével, mert ha sereggel indul az országába, rokonság ide
vagy oda, senkinek nem lesz könyörület…
Ám Batu és a kánok serege mégsem maradt itt, holott számban erősebbek
voltak a magyar királyi seregnél, és végigpusztították a földjét. Hurdtáj
sosem értette, miért kellett egykor hátrahagyniuk azt, amit megszereztek.
De hát a mongolok se teregették ki a családi szennyest, és nem szabadott
arról beszélni, hogy a nagykán halálát követően már a kánválasztó kurultáj
előtt összevesztek a rokonai.

❈❈❈
Az éjszaka fogcsikorgató hideget hozott, és feltámadt az északi szél.
Hurdtáj már hajnal előtt elindította a csapatát, és a felderítők
ötödmérfölddel jártak csak előttük. A fák kérgén szablyával hagytak jeleket
maguk után, mert a könnyű porhó hamar belepte a patanyomokat.
A kunok a menet végén, közvetlenül az utóvéd előtt lovagoltak. Hurdtáj
most is maga mellett tartotta Berényt, ám a kunok vezetője egyszer csak
fogta magát, és előrelovagolt a dzsagunhoz, aki még időben észrevette, és
fordította a lovát, hogy elébe menjen.
– Velem akarsz beszélni? Nem láttad, hogy az öreg mellettem lovagol?
Mondtam, hogy ne gyere a közelébe!
– Nem hagy békén a gondolat, hogy a veszted felé haladsz – mondta a
kun Hurdtájnak, miközben rosszindulatú pillantást vetett Berény felé. – Ez
a vénember nem az, akinek hiszed. El fog árulni, és nemcsak téged, de az
egész portyát is. Meg kellene szabadulnod tőle! A helyettesed is ezt tartaná
jónak.
– Megmondtam, hogy nem a ti dolgotok! – förmedt rá Hurdtáj, aki most
már inkább a kunoktól és Kajdacstól együtt szeretett volna megszabadulni.
– Én vagyok a parancsnok, ti meg azt teszitek, amit mondok!
 – Tudod, nem is olyan régen hol járt ez a mocskos? Az egyik legjobban
vigyázott klastromban, a Duna szigetén. És állítom, hogy varázsereje van.
– Varázsereje? – kérdezte döbbenten Hurdtáj. – Mit zagyválsz itt nekem?
– Hát akkor ide figyelj, dzsagun! – mondta a kun szinte már suttogva, és
azon igyekezett, hogy a vonuló csapattól minél távolabb kerüljenek, s más
ne hallja, amit mond. – Nemrégiben feladatot kaptam, hogy László király
körül végezzünk azokkal, akikre leginkább támaszkodik. Egy koszos pap
volt a célpontunk azon a szigeten. Nem kis ember, hanem egyenesen főpap.
Érsek.
– És megoldottad? Vagy elrontottad?
– Az utóbbi. De éppen e miatt a rohadék kém miatt. Pedig mindenre
felkészültünk. Az érseki város hispán őreinek öltözékét húztuk magunkra,
saját íjainkat elrejtettük, és számszeríjakat vettünk magunkhoz. Jó fegyver
az is, de nem kun kézbe való. Éjszaka áteveztünk a szigetre. Ez a koszos
vénség meg épp az orrunk előtt tárgyalt az érsekkel.
– És? Mit rontottatok el?
– Az érsek tiszta célpontot nyújtott – folytatta a kun –, s egyszerre ketten
is célba vettük. Én lőttem először, de amikor a vesszőt eleresztettem, az
öreg, aki nekem háttal állt, a főpap elé lépett, és furkóját a vessző útjába
tartotta.
Hurdtáj hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Egy kövér pap helyett sikeresen eltaláltál egy furkót, ha jól értem?
– Mert ez az ember hátrafelé is lát, dzsagun. Biz’ isten így éreztem.
Aztán úgy lökte a papot egy kőpad mögé fedezékbe, akár egy vérbeli testőr.
Pedig… ha ránézel, azt gondolod, a lélek hálni jár belé, nincs hátra neki
több egy holdnapnál… A végén nekünk kellett menekülni. Átúsztak a
Dunát, aztán jelentettem Eltimir nagyúrnak, hogy nem sikerült végrehajtani
a legfontosabb feladatot.
– De miért az érseket akartátok megölni?
– Mert egy ideje a király a barátjának tartja – felelte a kun ingerülten, de
a dzsagun a fejét ingatta.
– Amint tudom, ha a magyar királynak egy pap ma a barátja, az holnap
már nem. Nem kedveli őket. És a többi, akiket még el kellett takarítanotok?
– Néhány kisebb hal horogra került – felelte a kun. – Jelentéktelen,
szánalmas figurák. Mégsem mehettünk haza üres kézzel, így hát elvittük a
fejüket. Higgy nekem, ebben a vénemberben az ördög lakik… És nem a kán
szolgája! Végezni kell vele, lehetőleg mielébb! Még ma.
 Hurdtáj végignézett a csapaton. Csaknem száz harcos és háromszáz ló
ereszkedett alá egy szűk ösvényen a juharosban. A környék csendes volt, és
a felderítő sem jelzett veszélyt.
– Ha csak a közelébe jössz az öregnek, véged! – mondta a kunnak. –
Értem én a gyűlöletedet, de tekintsd véletlennek, hogy épp nálam
találkoztál az ellenségeddel. Most pedig menj vissza a tieidhez! Indulj!
– Meg sem köszönöd, hogy ennyivel is többet tudsz róla?
– Minek köszönném? Akár hazudhatsz is. Engem nem érdekel, hogy te
utálod, csakis a feladat, ami előttem van. Ezért az öregembernek élni kell,
legalábbis addig, míg nem végzünk. Fogd vissza magad! Arra is parancsom
van, hogy végezzek azokkal, akik a feladat sikerét veszélyeztetik.
– Akkor rajta kellene kezdened! – sziszegte a kun, és ingerült mozdulattal
megfordította a lovát, hogy visszaügessen az övéi közé. – Amúgy nekem is
van egy fontos parancsom, dzsagun…
Hurdtáj kiköpött, és nem törődött a fenyegetéssel. Mikor visszalovagolt
az élre, egy tizedesnek azonnal megparancsolta, hogy tartsák szemmel a
kunokat, és ügyeljenek minden mozdulatukra.
– Ha nekem dolgom akad – kötötte végezetül a tizedes lelkére –, neked
kell ügyelned az öregre! De ne túl feltűnően!
Nyeregben maradtak egész nap, lovaglás közben ettek pár falatot, csak
itatni álltak meg. Közben a királyi portya más menetvonalra tért, és tetemes
előnyt szerezve délnyugatnak tartott.
Mielőtt lement a nap, gondoskodniuk kellett éjszakai táborhelyről. A
környék hasonlított arra, ahol előző napon éjszakáztak. Egy dombhát
juharerdejében a mongolok eltakarították a havat, aztán apró tüzeket
gyújtottak a gödrökben. A domb északi oldalán egy szakadás vezetett,
annak az alján patak csordogált, oda vitték itatni a lovakat. Hurdtáj nyugodt
volt, mert a keleti szél füstöt hozott, vagyis arrafelé mongol egység lehetett,
azt pedig nem tapasztalták, hogy dél felől bármilyen királyi csapat a
nyomukba eredt volna.
– Itassunk! – javasolta a dzsagun Berénynek, miután már két másik tized
visszaérkezett a pataktól. – Ha minden a Felettünk Való akarata szerint
történik, holnap vagy holnapután László király közelébe érünk. Akkor jön
majd el a te nagy napod, Bürjén bátya.
– Volt már egynéhány nagy nap az életemben – felelte az öreg. –
Figyelnünk kell, Hurdtáj! Nem hibázhatunk!
 Miközben a lovakat féken vezetve a patakhoz igyekeztek, a dzsagun ezen
az utolsó mondaton töprengett.
A patak két szegélyét vékony jégkéreg borította, és a víz megtört a szürke
köveken. A patak vize olyan hideg volt, hogy szinte égette a kezet, amelyet
– az arcukhoz hasonlóan – a mongolok libazsírral kentek a fagy ellen. A
lovak a jéghideg nedűbe szimatoltak, aztán kristálytisztának találva azt,
hörpölni kezdték. Berénynek csak kevés málhája volt, így mindkét lova
nyerget kapott, és amelyik jószágot éppen pihentette, az vitte a csekélyke
málhát, az összecsavart, nyereg mögé szíjazott pokrócokat, a tartalék íját, a
teli tegezt, a kecskebőrből varrott tartalék subát és csapánt60, no meg az
élelmet, a vizet, a bort és a zaboszsákocskákat.
Hurdtáj Berénytől alig néhány lépésnyire itatta a lovait, miközben az
itatással végző mongolok lassanként visszakapaszkodtak a dombhátra.
Hurdtáj ekkor fordult az öreghez:
– Mit gondolsz a kunokról? Már azokról, akik most csatlakoztak…
– Nem nagyon gondolok róluk semmit. A király udvarában régtől
ismeretes, hogy Eltimir barátságot tart Nogáj kánnal. És te mit vélsz róluk?
Mert én jobbára azt, hogy szövetségesek.
– Szövetség… – ismételte halkan a dzsagun. – Te sokkal több szövetséget
láttál már, mint én.
– Meg azok felbomlását is végignéztem…
– Láttad a kunokat? A vezetőjük azt állítja, találkozott már veled.
– Látni éppenséggel láttam, de nekem már rossz a szemem, öcsém –
felelte színtelen hangon, csaknem egykedvűen az öreg, miközben a
meredély peremét nézte. – Annyira nem figyeltem meg őket. Ha azt
mondja, hogy látott engem… Hát ő tudja. Sokfelé megfordultam a nagyúr
akaratából.
– És ügyesen tetted a dolgod, hiszen még mindig élsz… – buggyant ki a
mongolból.
– Mire akarsz kilyukadni ezzel?
– Hogy sok lehetett az ellenséged.
– Akadtak elegen – felelte Berény. – A világ barátból és ellenségből áll,
nem tudtad? Kevés olyat találsz magad körül, aki se ide, se oda nem
tartozik.
Ekkor a szakadás peremén álló fák között hirtelen megjelent három alak.
A sűrűsödő alkonyatban csak homályosan lehetett látni őket – az egyikük
tömlőt lógázott a kezében, ezért bárki úgy vélhette, vízért jön a patakhoz.
 Vagy ötven lépésre megközelítették a dzsagunt és Berényt, majd
észrevétlenül távolodni kezdtek egymástól. A hosszú, birkabőr suba
elárulta, hogy kunok. A szakadás ott vált jóval meredekebbé, ahol épp most
jártak, és sziklák emelkedtek a vízmosta partoldalból.
A következő pillanatban egy-egy sziklának dőltek, és a subák alól
előkerültek az íjak.
– Vigyázz! – kiáltotta Berény, és a dzsagun egy fa mögé vetette magát.
Az öregnek, aki a lova mellett állt, és a kötőfékét igazgatta, nem maradt
választása – annyi ideje volt csak, hogy a lova nyaka alatt átbújva azt
használja fedezéknek. De máris pendültek az íjak, és az állat élesen
felnyerített, majd megugrott, vágtatni kezdett folyás iránt, végig a patak
mellett, aztán térdre rogyott, és hörögve elvágódott.
Berény tudta, hogy nem maradt fedezéke, hiszen csak kisebb
szikladarabok hevertek a patak mentén. Térdre zuhant, majd a tegezéből
egy villanás alatt kimarkolt három vesszőt, s baljával épp az ajzott íjat vette
elő, amikor a válla felett elszáguldott egy nyíl. Berényből felszínre szökött
az a több évtizednyi tudás, amelynek birtokában a harcos már nem
gondolkodik, csak cselekszik.
A tőle balra íjat feszítő kun éppen őt célozta, amikor Berény mongol
íjának idege mély hangon pendült, és a hosszú vessző útjára indult. A kilőtt
nyíl a következő pillanatban utat talált a suba nyitott elején át a gyomorba,
de Berény már a másikkal törődött, és neki szánta a következőt, aztán a
harmadikat a tömlősnek…
A dzsagun már csak egyet lőtt, egy korhadt fa dereka mögül.
A három kun hörögve bukdácsolt a meredélyen, csaknem Berény és a
dzsagun csizmájának orráig.
Hurdtáj az öregre pillantott, aztán a három orgyilkosra.
– Rossz a szemed, mi? – jegyezte meg vigyorogva. – Még hogy rossz…
Ki vagy te, Bürjén? Valójában… ki vagy?
Berény nem törődött a meglőttekkel, hanem a szakadás peremét s a
túloldalt fürkészte.
– Lehet, hogy vannak még – mondta rekedten, és az idegre új vesszőt
helyezett, másik hármat pedig a testéhez szorított. – Szerintem okos lenne,
ha megfújnád a sípod, öcsém…
A jelre a közelben tartózkodó őrök a peremre rohantak, aztán
leereszkedtek a patakhoz. Hurdtáj kettőt azonnal megbízott, hogy ejtsék
foglyul a másik három kunt. A többiről később akart dönteni.
 Aztán Berényhez indult, aki épp akkor merítette hosszú kését a sebesült
ló szívébe. Két nyílvessző is átjárta szegény párát, nem engedhette
szenvedni. A másik lova nyerítve fel-le szaladgált a patak partján.
Az egyik őr azt mondta a dzsagunnak, hogy remek munkát végzett azzal
a hárommal, és hozzátette:
– Sejtettem én, hogy az öregnek már nem veszed sok hasznát. Nem tud ez
már harcolni. Ebben a korban már senki nem jár verekedni. Megyek,
feltámogatom a táborba! Átkozottul szép találatok, parancsnok. Az egyikre
még kétszer is futotta…
– Eredj, és segíts az öregnek leszerszámozni a lovát! – morogta Hurdtáj.
– Aztán vigyétek fel a nyergét és a málháját a táborba! De eszedbe ne
jusson kérdőre vonni, hogy miért nem segített nekem! – A mongol kérdő
pillantást vetett rá, aztán bólintott. – De nem azért, amiért gondolod,
gyerek. Nézd meg jobban azokat a vesszőket! Három az övé – biccentett
Berény felé, és a mongol elképedt arcot vágott.
Az öreg bicegve vezette a másik lovát a meredélyen. Később Hurdtáj a
táborban leült melléje, ám egy darabig hallgatott, mert nem tudta, hogyan
vágjon bele. Végül aztán csak megkérdezte:
– Majd… egyszer elmondod, hogyan tettél szert ilyen tudásra? Mert az
nem elég, hogy a Mangudájban nevelkedtél. Ott se tud ilyet mindenki. Mi
az, amit te nem tudsz?
– Hogy mit nem tudok? – kérdezett vissza Berény. – Például a bal
lábamra nehezedni. Nem valók nekem már az efféle hirtelen mozdulatok.
És hogy mit nem tudok még? Például elfutni a kunokig – biccentett a tábor
másik oldalára, ahol Kajdacs már megkötöztette őket, és korbáccsal a
kezében, fenyegető tartással járkált előttük. – Aztán meg nem tudnám már
olyan messzire vetni a vadászgerelyt, mint annak idején. A karom már nem
olyan gyors, és fogy belőle az erő.
– Az íjjal… mióta bánsz így?
– Hogy így mióta, azt nem tudom, de a lovaglással együtt kezdtem –
felelte az öreg. – Mit szándékozol tenni a kunokkal?
– Még nem döntöttem. A fejüket lecsapni túl könnyű lenne. Túsznak is
jók lesznek… Holnap vagy legkésőbb holnapután dolgunk lesz a királlyal.
– Ami nekem nagy napom lesz, így mondtad – jegyezte meg Berény.
– Az is lesz! – bizonygatta a dzsagun. – Mellesleg nem engem akartak
pokolra küldeni ezek a nyavalyások, hanem téged. Ezért szeretném, ha
elmondanád a véleményedet, mielőtt döntök a sorsukról!
 ❈❈❈
Niko fiam olyan csillogóra tisztogatta az összes fegyverünket, mint
amilyenek még talán sosem voltak. A sisakjainkon lábát törte a napsugár, és
Niko olajjal törölte át a lovak szerszámzatát és vértjeink kényes darabjait.
Kimondottan élvezte a mellettem töltött napokat, márpedig az efféle
portyák néha jóval veszélyesebbek, mint a szemtől szembeni mezei harc.
Egymaga három mongolt terített le, még úgy is, hogy az első után
megszólalt a lelkiismerete.
De nem ő volt az egyetlen, aki ilyen fiatalon csatában vett részt. Aba
Péter egyik apródja egy esztendővel kevesebbet számlált Nikónál, és igen
büszkén követte urát a legvadabb helyzetekbe. A lovászok között is akadt
néhány nagyon fiatal.
Két napja egyesültünk a László király vezette portyával, és azzal az
elgondolással indultunk Buda felé, hogy elvágjuk az ellenség útját. Közben
sorra érkeztek a királyhoz a kisebb-nagyobb felvidéki urak, és mindegyik
hozott magával bőrzsákban néhány lemetszett mongol fejet, többen pedig
valóságos trófeaként, lándzsahegyre tűzve vitték a hadak előtt.
Annyit tudtunk, hogy az északkelet felől betört mongolok, élükön
Telebüge kánnal, a Havas-hegyek mellékén, annak völgyeiben sebesen
vonulnak Erdélynek, ezért őfelsége parancsot adott a felvidéki báróknak,
hogy támogassák az erdélyieket, ha másképp nem, a mongolok üldözésével.
Szerencsére ekkorra már országszerte elterjedt, hogy a gyalázatos
kutyafejűek sem állják a vasat, csak olyan halandók, mint bárki más. Ha a
parasztoknak egyet sikerült agyonvágni, a következő alkalommal már
csapatostul rohanták meg a mongol portyákat, megszervezték a falvak
védelmét, és ravasz kelepcéket állítottak a hegyi szurdokokban, a
vízmosásokban vagy éppen az erdőkben. A küldöncök szerteszaladtak
László király utasításával, de az urak fanyalogva vették tudomásul, hogy
amit az egyszerű jobbágy harcban vagy ravaszsággal az ellenségtől
megszerzett, arra ők nem tarthatnak igényt.
Ezért aztán egy idő után az egyszerű lakosság éltette a királyt, míg a
hatalmasok ismét csak köptek a neve hallatán. Igen hamar elfelejtették,
hogy a Felvidéken velük vállvetve harcolt, és még a lovát is leszúrta egy
mongol a lándzsájával. Ha nincs egy áldozatvállaló vitéz, hogy a magáét
adja a királynak, a testőröknek komoly gondot okozott volna a
kimenekítése.
 Erősen dimbes-dombos, zegzugos, sziklás hegyvidéken táboroztunk.
László nem engedte, hogy sátrat verjenek neki, mellettünk aludt a tűznél,
átmelegített köveken, bölényirhába takarózva. Állandó harci készenlétben
voltunk, mert az előző napon a felderítőink egy egészen közeli mongol
csapatot jelentettek. Akkor úgy tűnt, hogy lassan távolodik tőlünk, így az
uralkodó egy kisebb egységet indított utánuk, hogy figyelemmel kísérje a
mozgásukat, s majd egy arra alkalmas helyen az Aba nemzetség fegyveresei
lecsaphassanak rájuk.
Az éjszaka közepén megjelent a királynál a tábor őrparancsnoka.
– Felség, az egyik járőr elkapott két mongolt. Vagyis… ők állították meg
azzal, hogy felségedhez járulnának.
László szeméből azonnal kiszökött az álom.
– Micsoda? Ők akarnak ide jönni? – kérdezte izgatottan.
– Ezt állítják – felelte a tiszt.
– Hol vannak?
– Természetesen nem hozattam be őket a táborba, és az óvatosság okán a
pihenő strázsákat is felzargattam, őrségbe állítottam. Lehet, hogy valami
mocskos dolgon töri a fejét a mongol, felséges uram. Annál is inkább
gondolnám ezt, mert állítólag az egyik magyarul is jól beszél.
– Miért ne lenne köztük is áruló? – morogta a király, és rám nézett. –
Hektór! Vigyél magaddal tíz embert, és vizsgáld meg, mi történik odakint!
Tudd meg, mit akarnak, de a táborba csak megkötözve és zsákkal a fejükön
hozhatjátok be őket!
Rögvest ugrasztottam egy tizedet, és az őrparancsnok után vágtattunk.
A lovas járőr az egyik őrposztnak adta át a mongolokat, akik lehajtott
fővel a hóban térdepeltek, vagyis inkább ültek a sarkukon, ahogy náluk
szokás. A lovaik békésen ácsorogtak egy fa mellett.
– Melyik beszéli a nyelvünket? – kérdeztem a tisztet, aki rámutatott a
kecskebőr subás alakra. – Ő? Jól van. Hé, te! Állj fel!
Nehezen tápászkodott fel, és a szőrmével szegett, füles fejfedő jórészt
elfedte az arcát. Aztán megfordult…
Én pedig alig hittem a szememnek: nagyapa nézett rám a szőrmeföveg
alól, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Azt akarta, hogy ne ismerjem
fel.
Nagyon megfogyott az arca, a szakálla pedig olyan gyér lett, mintha
kitépdeste volna. Már belenyugodtunk, hogy talán sosem látjuk viszont, de
hát mit tehet az ember ilyen helyzetben?
 – Mi a neved? – kérdeztem, az izgalomtól rekedten.
– Kartal fia Keve voltam valaha – felelte.
– A rohadék beállt a kán kutyájának… – morogta egy őr, amit igen
nehezen hagytam szó nélkül. – Áruló disznó. Karóba vele, lovag úr!
– Mit akartok a királytól? – kérdeztem. – És ki ez a mongol melletted?
– Egy száznagy. Azzal a feladattal küldött minket a kán, hogy fogjuk el a
királyt, és vigyük az Arany Orda területére. De ezt egyikünk sem akarja.
– Akkor hát mit akartok?
– Felajánljuk szolgálatunkat és szablyánkat a magyarok királyának –
felelte nagyapa, aztán mongolra váltott, és lefordította a tisztnek, hogy
miről beszélünk.
Az meg csak bólintott, s mondott is valamit a maga különös
torokhangján.
– Azt mondja – folytatta nagyapa –, hogy nemcsak mi ketten vagyunk,
hanem legalább hatvan másik, esetleg még több, akik szolgálatot ajánlanak,
amennyiben őfelsége azt nem utasítja el.
– És hol vannak most azok?
– Kétórányira innen, egy völgyben. Ismerős vagy a vidéken, magyar
lovag? Tudod, merre esnek innen Rima61 bányái?
Nem válaszoltam, inkább intettem a száznagynak, aki zsákot húzott a
fejükre, aztán lóra ültették őket, s indultunk a tábor felé. Azt akartam, hogy
őfelségén kívül más ne lássa, ezért a tüzektől megvilágított területen kívül
állítottam meg a kísérőket, azzal, hogy vigyázzanak rájuk, de bajuk nem
eshet, majd László királyhoz siettem.
– Felség! Nem mindennapi látogatót kaptál. Négyszemközt akar szólni
veled.
Mizse és Iszmáil közben hozzánk léptek, de László helyben marasztalta
őket, és velem jött. Megragadtam nagyapa lovának kötőfékét, s az őröktől
távolabb vezettem a jószágot; majd lehúztam róla a zsákot, ő pedig nagyon
csendesen csak ennyit mondott:
– Felséges uram, visszatértem.
– Alaposan megleptél, Berény – felelte a király fejcsóválva.
– Az pedig talán még jobban meglep, ha elmondom, hogy egy csapatra
való mongol a szolgálatodba akar állni. A parancsnokuknak jó ideje ez a
szándéka – felelte nagyapa, miközben lesegítettem a nyeregből.
– Öltek magyart? Gyújtogattak? Fosztogattak? – kérdezte László. – Ha
igen, nem lehet kétséges a válaszom.
 – A tisztjük nem engedte. Volt is belőle baja. Az embereivel megbeszélte,
hogy a szolgálatodba állnak. Kiváló harcos mindegyik. A többiekkel meg,
akik kimaradnak… legyen a te elgondolásod szerint, uram.
– Hozzátok elém azt a tisztet! – rendelkezett a király, és az őrparancsnok
máris ugrott.
– Annyit még, uram, hogy tartsuk titokban, hogy Hektór az unokám.
Okosabb lesz várni, míg mindenről pontosat nem tudunk.
– Megbízható az a mongol? – kérdezte László.
– Eddig úgy tűnik, hogy igen – felelte nagyapa. – A kán hivatalt és
vagyont ígért neki, ha téged élve elébe visz, felség. De a dzsagun rájött,
hogy ez csak hazugság, és megöleti, ha a feladattal végzett. Ezért akar
gazdát váltani. Értelmes, okos ember, a maga módján… Csak egy a
bökkenő…
– Éspedig?
– Nem okoz ez az udvarnál és a főurak körében felzúdulást? Elvégre
mégis mongolok… Ellenség. Ki kell módolnod, mit akarsz majd velük, ha
valóban szolgálatodba fogadod őket!
A dzsagunt a király elé kísérték, és lekerült a fejéről a zsák. Berény
tolmácsolt.
– Azt mondja, felséges úr, hogy a völgyet, amelyben éjszakáznak, és
melyet őrség vigyáz, körül tudjátok venni úgy, hogy senkinek ne jusson
eszébe ellenállni. Kétórányi út innen, pirkadatig megtehető. Az őrséget
azokból állította a dzsagun, akik szintúgy át fognak állni. De vannak még
vagy negyvenen, akikről dönteni kell. És neki mindenképpen ott kell lennie,
hogy kiválogathassa a harcosokat.
– Nem megy olyan gyorsan a befogadás – válaszolta László. – Elébb meg
kell győződnöm róla, hogy nem nyúlok kígyófészekbe, s ez beletelik némi
időbe. De az igazán jó harcosoknak mindig helyük van a veszélyes
feladatokban.
Mizse és én kaptuk a parancsot, hogy két gyors egységgel végrehajtsuk a
bekerítést. A királyi csapat másik fele közvetlenül utánunk indult, a lehető
legnagyobb csendben. A testőrök mindegyike kiválóan kezelte a
fegyvereket. Hurdtáj előttem lovagolt, és négy testőr csakis őrá ügyelt.
Amikor a völgyet a gyors éjszakai vonulás végén megközelítettük, az
íjászok nyeregből szálltak, és némán elfoglalták őrhelyüket. Gyűrűbe
fogtuk a mongol tábort, amelyen addig szorítottunk, mígnem beléjük
ütköztünk. A dzsagun az őrséget visszaküldte a többiekhez, aztán még
jobban szorult a kör. Fertály múltán az íjászok keleti és nyugati irányból
tökéletesen lezárták a területet, a másik két oldalon pedig felsorakoztak a
kunok és a szaracénok, hogy az esetleges kitörési szándéknak elejét vegyék.
A dzsagun megesküdött rá, hogy akiket át akar hozni, azok mind tudnak
arról, mi fog történni, és nem állnak ellen.
Amikor László engedélyezte, Hurdtáj belefújt a sípjába. A pislákoló
tüzek körül azonnal mozgolódni kezdtek a mongolok, és a lovak izgatottan
toporogtak. A szemközti hegyoldal minden hangot visszavert.
– Harcosok! Aki velem érkezett, már döntött! – rikoltotta Hurdtáj. – Aki
meggondolta magát, maradjon a helyén! Aki velem tart, fegyvertelenül, a
lovát vezetve induljon el felém! Ismétlem, fegyvertelenül!
Vagy harmincan azonnal elkapták a lovak kötőfékét, és megindultak a
domboldalnak. Aztán követte őket húsz, és végül még egy tized, a másik
oldalról. Hurdtáj őrségének tagjai akkor már valamennyien a közelünkben
ácsorogtak, egy csoportban, némán, s csak a szemük sarkából pislogtak a
kun és szaracén testőrökre.
A bizonytalanság és a nagyfokú bizalmatlanság még semmit sem
oldódott, mert a helyzet bármikor változhatott. Azok a harcosok, akik nem
tudtak Hurdtáj tervéről, a félhomályt kihasználva még most is a társaiknak
ugorhattak. A keleti égbolt alja lassan szürkülni kezdett, de a pirkadati
fények a hegyek közé mindig később férkőznek be.
Mikor Hurdtájnak minden embere megérkezett, a dzsagun még lekiáltott:
– És te, Kajdacs? Nem egészen az történt, amire számítottál. Most még
dönthetsz. És azok is, akik esetleg követnek téged.
Kajdacs felmérte a helyzetet. Abba nem is akart belegondolni, hogy mi
történik, ha nemet mond. Ha megkísérlik a kitörést, az egyenlő a biztos
halállal. Hurdtájnak ugyan nem volt szüksége rá, de jobbnak látta magához
közel tudni a helyettesét, semmint lázadást szítson.
Kajdacs tehát az esélyeket átgondolva szedelőzködni kezdett, s közben az
övéit szólítgatta, akik elindultak felénk. Mikor felértek, és László azt
kérdezte, lesznek-e még, akik a szolgálatába szegődnének, Hurdtáj
megrázta a fejét.
– Hogy viszonyulnak a mongolok az eskühöz? – szegezte a kérdést
nagyapának a király.
– Minden esküt komolyan vesznek, ha a bőrük a tét – felelte nagyapa.
– Akkor tereljétek őket arra a tisztásra! – mutatta a katonáinak László.
Aztán amikor a mongolok (nagyjából hetvenen voltak) felsorakoztak, rájuk
parancsolt: – Fogjátok meg a lovak kötőfékét, és térdeljetek le!
A mongolok az egyik sarkukat maguk alá húzták, a másikkal pedig
kitámasztottak, akár az íjat feszítő harcosok.
László lassan mondta a szöveget, nagyapa fordította, a mongolok pedig
némán hallgatták.
– Az Ég Urára esküszöm… hogy eztán híven és saját akaratomból
szolgálom a magyar királyt és királynét, az ország koronáját és trónját!
Fegyverrel védem és oltalmazom ellenségeitől, akikkel soha egyezkedni
nem fogok. Egyedüli uram és parancsolóm László király. Ha uramat és a
királynét elárulom, az országot és trónját veszélynek teszem ki, veszítsem
életem, becsületem és minden vagyonom! Az Ég Ura előtt hűséget
esküszöm a magyarok királyának!
Az utolsó mondatot a mongolok hangosan ismételték, és a félhomályos
tisztáson vészjóslóan hatott a vad torokhang.
Ezután a mongolokat elvezették, és a testőrség egyik alakulata ügyelt
minden mozdulatukra. Némán méregették egymást, és a bizalmatlanság
csak igen lassan oldódott.
– Mi legyen a többivel? – kérdezte Iszmáil a királyt. – Nem eresztheted el
őket.
– Nem áll szándékomban. Aki nem szegődik a szolgálatomba, azt
fogolyként a kunoknak adom. Zsákot a fejükre, kössétek meg a kezüket, és
Vácig szorosan őrizzétek. Ott tartunk piacot! A mongol fegyvereket
szedjétek össze, semmi ne maradjon itt. Aki bármivel megpróbálkozik
közülük, azt azonnal meg kell ölni!
Délelőtt folytattuk az utat nyugatnak. Napközben három küldönc is
jelentkezett a királynál, és ketten azt a hírt hozták, hogy Telebüge már
átlépte a Tiszát, és tartja az erdélyi irányt. Úgy tűnt, hogy a Felvidéket
sikerült megtisztítani tőlük, bár a futár arról is jelentést tett, hogy a
jobbágyok és a bányászok sebesült vagy bujkáló mongolokat vertek agyon.
Vácnál a kunok kiválogatták a foglyokat, s akadt olyan, aki kettőt-hármat
is vásárolt. Hurdtáj és harcosai azonban átkeltek a Dunán, és erős kísérettel
Budának indultak.
Ezekben a napokban még semmit nem tudhattunk arról, hogy hamarosan
olyan testőregységet faragnak belőlük a király legjobb kun és szaracén
tisztjei, amely a szó szoros értelmében vakon engedelmeskedik László
parancsainak.
 Ám néhányan sejtettük, milyen indulatokat korbácsol majd a mongolok
testőrségbe történt felvétele. Ráadásul épp csak kitisztult az ég a mongol
betörés visszaszorításával, máris gyülekezni kezdtek az ország felett az
újabb baljós, éjsötét fellegek.
 NEGYEDIK RÉSZ
László király halálösvénye
A tavasz is csaknem nyárba fordult már, mire Erdélybe is visszatért a
nyugalom – a két kán pedig elkönyvelhette, hogy a hadjáratuk ennél
sikertelenebből nem is alakulhatott volna. A lakosság mindenütt elállta az
útjukat, és ott irtották őket, ahol érték; a foglyokat kiszabadították, a
zsákmányolt javakat pedig visszaszerezték.
Ahol tisztességes földesúr élt, ott meghagyta a jobbágynépnél, csak azt
vette el, amit tőle raboltak el a támadók. Telebüge állítólag csak nagy
szerencsével talált egérutat, s a magyarok közt gyorsan terjedt a hír, hogy
gyalogszerrel kellett menekülnie, az egyik feleségével.
Végtére is a magyarok pártjára fordult sok minden, még az időjárás is.
Erdélyben ezen a tavaszon rengeteg eső esett, és a mongolok közül sokan
belefulladtak a megduzzadt hegyi folyókba és patakokba.
A hírek persze eljutottak Rómába is, és a Lateránban a bíbornokok azt
találgatták, mi történik a mongolok kitakarodása után Magyarországon.
Egymásnak ellentmondó leveleket kaptak, amelyek tartalma attól függött,
hogy az illető nagyúr vagy egyházi személyiség kedvelte-e László királyt,
vagy sem. Ezekből aztán összesítés készült, amelyet a szentatya elé tártak.
Két bíbornok jelent meg a pápai meghallgatáson, készen arra, hogy
feleljenek a szentatya kérdéseire.
– Számomra az a föld mindig rejtélyes volt – mondta Honorius62 pápa,
aki márciusban elhunyt elődje, IV. Márton után töltötte be a hivatalt. –
Tisztán akarok látni!
– A magyarok esetében a tisztánlátással mindig gondok voltak,
szentatyám – kezdte az egyik bíbornok. – De azt gondolom, a pogányok
kikergetése országukból mégis hőstettnek tekinthető, és cáfolja azokat a
híreszteléseket, amelyeket a király belföldi ellenfelei hozzánk is eljuttattak.
– A királynak szerencséje volt, hogy a kánok nem hódítási szándékkal
törtek be a földjére – fűzte hozzá a másik. – László király tevékenyen részt
vállalt a kiűzésükben, mindazonáltal úgy vélem, meg kellene fontolnunk,
hogy milyen szinten ismerjük el az ő szerepét.
 – A győzelem az győzelem – jelentette ki határozottan Honorius. – Még
akkor is, ha tudjuk, hogy a királlyal hitbéli és egyéb gondjaink vannak,
amelyek még mostanra sem rendeződtek megnyugtatóan. De a népe
mindenképpen kiérdemelte elismerésünket, mert nemcsak hitet tettek
amellett, hogy a kereszténységüket képesek még egy ilyen vad és ádáz
pogány horda ellenében is megvédelmezni, hanem bizonyították is ezt.
Az egyik bíbornok a levelek között keresgélve rátalált egyre, amelyet
kihúzott a paksamétából, és a szentatya felé mutatta.
– Azt gondolom, pápaságodnak nem lesz érdektelen ez a minap érkezett
tájékoztatás, ami egyenesen az esztergomi érsektől jött. Egészen különös,
egyben ijesztő és felháborító fejleményről számol be.
A pápa kérdőn nézett a bíbornokra, és intett, hogy folytassa.
– Nos, szentatyám, a magyar király ismét elkövetett egy olyan hibát,
amelyet helyesebb lenne inkább bűnnek nevezni, hiszen egyértelmű, hogy
ilyesmit csak az ördög sugallatára tehetett. Arról van szó, hogy a
testőrségébe fogadott egy teljes mongol csapatot, amelynek tagjai önként
vállalták ezt a szolgálatot. Abba a testőrségbe, ahol eddig is csupa kun meg
szaracén szolgált, aki nemcsak felébe-harmadába, de egyáltalán nem is
nevezhető kereszténynek.
– Olyan most már a király testőrsége – egészítette ki a másik bíbornok –,
mint egy kisebb hadsereg, amelyik csak a királynak engedelmeskedik. A
tisztességes keresztény emberekben fegyverzetükkel, öltözékükkel és
kinézetükkel is félelmet keltenek. A mongolok párducbőrt viselnek, és
avatott gyilkos valamennyi. Nem olyan régen egy Szepességnek nevezett
országrészbe vonult velük László király, hogy a lázadozókat leverjék. Úgy
tűnik, szentatyám, hogy mióta a tatár kitakarodott, egymást érik a lázadások
és a pártütések a magyarok földjén.
– Kőszegi Miklós nádor azt írja, hogy a király elsődleges célja, hogy
ezzel a testőrségnek nevezett haddal törje le a belső ellenzékét – vette
vissza a szót társa. – A báró szerint azonnal meg is teszi, ha lehetősége
adódik rá. Neki meggyőződése, hogy a tatárokat éppenséggel ő maga hívta
be az országba, és biztos benne, hogy valamiféle szerződésben áll velük. A
tatár katonai szövetség állítólag több ízben felmerült már Budán.
– És ez igazolható? – kérdezte a szentatya. – Képes lenne ekkora
galádságra?
– Nincs rá bizonyíték… egyelőre – felelte a bíbornok. – Persze meg kell
még várnunk néhány hírt, belső ellenfelei azonban ezt erősítik.
 – Vagyis László király szerintetek semmit nem változott? Még mindig
nem hajlandó főt hajtani sem ember, sem Isten előtt, mert irtózik minden
alázattól és kötöttségtől?
– A levelek többségében arra utaló kitételeket találtunk, hogy maradt
ugyanaz a félig vad, a krisztusi tanokat előszeretettel elhajító, mellőző
uralkodó, akinek voltaképpen nem lehetne helye a keresztény fejedelmek és
királyok között. Inkább valahol Ázsiában lenne a helye, azt mondják…
– De hát most győzedelmeskedett egy Ázsiából való, pogány rablóhorda
felett! – kiáltotta Honorius. – Azt mondtátok, épp ő szorgalmazza, hogy a
bárók és a nemesek újabb várakat építsenek, pontosan az ilyen betörések
okán.
A két bíbornok egymásra nézett, majd az egyik így felelt:
– Szentatyám, több levél is beszámol arról, hogy a királynak kimondottan
jól jöhetett egy ilyen látszattámadás. Belső ellenfeleit a mongolok
megfélemlíthették, és az sem jelent semmit, hogy ő is szembeszállt a
pogányokkal. Elvégre nem nézhette összefont karral a betörésüket… úgy
értem, politikailag. Hiszen így a köznemesség szemében erőt mutathatott, s
ezzel növelhette a pártját.
– Ez egyelőre csak okoskodás – mondta a pápa kételkedve. – Teória.
Bizonyítékokat kérek! Amíg az nincs, mindez annyi, mintha pletykáknak
adnánk hitelt. A Laterán nem teheti meg, hogy ennek alapján hozzon
ítéletet. Bizonyíték kell!
– De azt sem várhatjuk meg, amit egyes magyar urak, mérvadó egyházi
körökkel együtt, mint veszélyt emlegetnek! – mondta a bíbornok. – Bölcs
elmék meghányták-vetették a király lehetséges céljait. Úgy vélik, hogy
amennyiben valóban szövetkezett a tatárral, még azt is megteszi, hogy
nyugatnak fordulva végiggázol a keresztény országokon egy vérszomjas
keleti pogány sereg élén, s mivel köztudott, hogy Rómának vele régtől
komoly konfliktusa van, akár városunk sem lehet tőle biztonságban.
A pápa döbbenten hallgatta e szavakat, aztán hang nélkül ingatni kezdte a
fejét: ilyen elő nem fordulhat, még legrosszabb rémálmaikban sem.
– Valahogy azt kellene kiemelnünk, szentatyám – vette át a szót a másik
bíboros –, hogy a győzelem nem az ő, hanem a területet védelmező bárók és
az egyszerű nép érdeme. Még akkor is ezt kellene hangsúlyoznunk, ha ezzel
megütközést keltenénk néhány valóban feddhetetlen keresztény
uralkodóban. Minden csak megfelelő diplomácia és tálalás kérdése…
– És miért tennénk, testvéreim? – kérdezte a pápa a homlokát ráncolva.
 – Annak érdekében, hogy azok a fejedelmek, akik nem ismerik elég jól
az ő viselkedését, velünk kapcsolatos véleményét és céljait, ne úgy
tekintsenek László királyra, mint a kereszténység jelenkori hősére és
megmentőjére – hangzott a figyelemre méltó válasz. – Gondold csak meg,
szentatyám, miért is ne hajthatná végre azt a támadást, amiről az előbb
beszélgettünk? Apósa, a nápolyi Károly király, meghalt. Nincs e térségben
már senki, aki okos szóval visszafoghatná, a feleségével pedig szinte szóba
sem áll. Különben is, aki a tatárokat és a kunokat testvérként szereti,
hozzájuk mindjobban hasonlatossá válik, miért ne gyűlölhetné a keresztény
Nyugatot annyira, hogy hadjáratra induljon ellene?
A pápa, aki már betöltötte a hetvenötödik esztendejét, sokáig forgatta
magában a hallottakat, majd lassan, megfontoltan így szólt:
– Értem, mit szeretnétek. Mi sem akarhatjuk, hogy László király úgy
érezze, minden eddigi bűne bocsánatot nyert egy győzelemmel. Hiszen még
nem tudhatjuk kétséget kizáróan, hogy beáll-e abba a sorba, ahol a helye
lenne, vagy megy tovább a maga bűnös útján. Ha pedig a testőrségébe vett
mongolokat valóban saját népe megfélemlítésére akarja használni, akkor
nem kerülheti el a szigorú felelősségre vonást. László királyról eztán
minden tájékoztatót és levelet soron kívül hozzatok elém, mert mindent
tudni akarok a magyarországi állapotokról! Ha ő meg is feledkezik
országának keresztény alattvalóiról, ezt mi nem tehetjük meg. Nekünk kell
védőkart nyújtani föléjük a hit ereje által, akkor is, ha szembe kell mennünk
a királyukkal.
1286
ESZTERGOM

A város piacán minden kalmár kinyitotta boltját, és a környező utcák is

megteltek emberekkel, mint rendesen. A kereskedők házai előtt rudakra
feszített vászontető alatt álltak az asztalok, és a kalmársegéd vagy a
tulajdonos felesége, gyermekei árgus szemmel lesték, nem akarja-e valaki
meglopni őket.
Egy héttel korábban László király és fegyveres kísérete megjelent a
piacon, és az uralkodó megkérdezte a kalmárnépet, megfizették-e már az
érseki adót. Mivel amazok gyanútlanul azt felelték, hogy még nem, a király
parancsot adott a testőrségében szolgáló szaracénoknak, hogy szedjék össze
– mint mondta – a kamarának járót, mert az érsek azt úgyis elcsalja.
Ebből aztán tanultak a kalmárok egy életre. Mivel a szaracénok a kun és
mongol testőrökkel a hátuk mögött a becsületesnél is jóval
lelkiismeretesebben hajtották végre az utasítást, és nem egy kalmárt
háromszor annyitól szabadítottak meg, mint amennyit adóban fizetnie
kellett volna, a gyászos emlékű nap után lépéseket tettek, hogy
megszervezzék saját védelmüket.
Nem állhatott ez fegyveres csapatból, legfeljebb néhány jó helyre
kiküldött, éles szemű legényből, aki azt leste, mikor jelennek meg
legközelebb a testőrök. Sivító füttyel jelezték, ha megpillantották a félelmet
keltő harcosokat, a kalmárok pedig sebesen összekapkodták a holmijukat,
és bezárták az üzletüket.
Ezen a délelőttön ismét fütty figyelmeztette őket, hogy jobb lesz
vigyázni. Akinek szerencséje volt, máris bezárkózott, de akadt néhány, ahol
csak a feleség volt az üzletben, és egymaga nem tudta sebtében elrejteni a
portékát.
Úgy tudták, hogy László király, miután egy hete Tatára távozott, meg
sem áll Fejérvárig, majd Veszprémbe látogat, hogy személyesen győződjön
meg arról, ki áll mellette, és ki az, aki csak mímeli. Ahol jónak látta, ott
birtokot adományozott, másoktól meg éppenséggel elvett, de nem kérdezte
róla senki véleményét, maga döntött mindenben.
 Ám a király váratlanul visszaérkezett Esztergomba, és a testőrség dél
felől vágtatott be a királyi városba.
A lakosok ijedten szorultak a falak és kerítések mellé, mert tapasztalatból
tudták, hogy aki nem tisztul időben az útból, annak hátán csattanhat a
lándzsanyél vagy a korbács. A sötét bőrruhát viselő, metszett szemű, sárgás
bőrű mongolok – akiket ugyanúgy nögernek vagy nyögérnek hívtak, mint
eddig a kunokat – már a puszta megjelenésükkel is félelmet keltettek.
A testőrség előcsapata végigrúgtatott a kalmárok utcáján, és az egyik
mongol tizedes megállította harcosait annál az üzletnél, amelynek a
tulajdonosa nem tudott időben becsukni. A mongol némán végigszemlélte a
portékát, aztán nyeregből hajolva elvett az asztalról egy míves szablyát.
Kivonta, forgatta, körmével pengette a vasat, majd a térdén egyetlen
mozdulattal kettétörte. Aztán morgott valamit mongolul, és a félbetört
szablyát az asztalra csapta.
– Rossz! – mondta tört magyarsággal az egyik társa. – Rossz kard! Törik!
Te vagy… koszos csaló kalmár! Karóban van… helyed!
A tized továbblovagolt, a kalmár pedig levegőért kapkodott. Az asztalán
négy míves kancsó is összetört, ráadásul az egyik mongol távozáskor a
szablyájával elmetszette a sátortartó kötelet, és a rúd rázuhant az asztalra, a
vége pedig leszakította az üzlet ablakának tábláját. A kereskedő felesége
kétségbeesetten siránkozott, hogy hová legyenek ilyen gyalázat után, kihez
forduljanak panaszért, hiszen az érsek sincs jóban a királlyal…
De sokáig nem pátyolgathatták félelmüket, mert újabb mongol nyögérek
érkeztek – ám azok már csak elvágtattak az üzlet előtt, végig a kövezett
utcán. Őket kunok követték, akiktől a kalmár már nem tartott annyira:
többet ismert is közülük, hiszen régtől vásároltak nála, ha a király Budáról
Esztergomba jött. Reménykedve lépett ki elébük, hogy panaszát előadja az
egyik tisztnek.
– Miért nekem siránkozol? Beszélj a felséges úrral! – közölte a kun
száznagy.
– De hát nem látom sehol… – dadogta a kalmár, mire a tiszt a háta mögé
mutatott.
László király valóban ott lovagolt mögöttük, s nem csoda, hogy a kalmár
nem ismerte fel elsőre, mert a kun előkelők öltözékét viselte. Bíborveres,
dúsan hímzett kabátot öltött, sárga bőrcsizmát, kun szabású, prémes
föveget, és a haját és kese bajuszát is olyanra formálta, akár a kunok. A
kalmár a lovak között a királyhoz furakodott, mígnem két mellének
irányzott lándzsahegy megtorpanásra késztette.
Aztán elsírta a panaszát, mondván, nem is érti, miért ilyen ellenségesek
vele a nyögérek, amikor ő csakis a vásárlók óhaját leste világéletében…
– Nem ellenséges veled egyik testőröm sem – felelte László. – Amit
tapasztaltál, azt tudd be annak, hogy a nyögér a parancsom szerint
cselekedett. A parancsom pedig az, hogy minden kalmárnak, városi
polgárnak, jobbágynak, nemesnek és nemtelennek, kereszténynek és más
vallást követőnek értenie kell, hogy ebben az országban egy úr létezik, az
pedig én vagyok; és aki a hatalmamat védi, azt több jog illeti meg, mint
másokat. Azért van ez így, mert én így akarom, kalmár. Ez jusson eszedbe
majd akkor is, amikor az ellenségeimet oly bőszen hajlongva kiszolgálod!
Mindketten tudjuk, kik azok.
Végül a tarsolyába nyúlt, kivett egy Itáliában vert aranyforintot, és a
kalmárnak hajította.
– Nesze, fájdalomdíj a pocsék szablyádért! Örülj, hogy a nyögér ma nem
volt rosszkedvében. Egy mongollal soha ne vitázz azon, hogy egy fegyver
jó, vagy sem. Sokkal jobban ért hozzá a magadfajtánál.
A kalmár megszégyenülten kullogott be a boltjába, és a királyi város
utcái még sokáig visszhangozták a patacsattogást. Legalább háromszáz
mongol, kun és szaracén testőr tartott a hegynek, az érseki palota felé.
A fegyveres darabontok csak pislogtak, amikor a királyt felismerték, és
félreálltak az útból. A palánk gyilokjáróján szolgálatot teljesítő hispániai
számszeríjasok is jobbnak látták, ha a béke jeleként a lábukhoz támasztják a
fegyverüket, nehogy félreértés adódjon egy váratlan mozdulatból.
Az érsek udvarnagya a király elé sietett. Ő már több ízben is látta Lászlót
kun öltözékben, de időbe telt, míg a testőrök közt rátalált. Fél térdre
ereszkedett előtte, úgy várta a parancsot.
– Hol találom az érseket? – szegezte neki a kérdést László.
– A Szent István-templomban beszélget a felséges asszonnyal – felelte az
udvarnagy. – Alighanem már végeztek az ájtatossággal…
– Nem érdekel az ájtatosságuk! – dörrent rá László. – Itt akár teljes napon
át is tehetik, van rá módjuk.
A templomot közben körülvették a kun testőrök, a nyögérek pedig
szétszéledtek a bazilika és az érseki palota környékén, de nagyon is tudatos
rendben. Sokan nyeregből sem szálltak, annak magasából tartották szemmel
a kapuzatot meg a macskalépcsőnek nevezett girbegurba lejárót, amely a
másik városrészbe vezetett, közvetlenül a Duna mellékére.
László kíséret nélkül, szablyával az oldalán lépett a templomba, és még a
fövegét sem vette le. Nem felejtette el, hogyan kell Isten házába érkezni –
amit tett, azt nagyon is tudatosan, kiszámított módon cselekedte.
Lodomér érsek Izabellával az egyik kápolnában üldögélt, és mindketten
döbbenten meredtek Lászlóra. Egy kanonok és két fiatal pap a sekrestyén
keresztül gyorsan iszkolt volna a szabadba, de amint a testőrökkel teli
udvart megpillantották, jobbnak vélték, ha inkább Isten házában maradnak.
Az érsek felemelkedett székéről, és így tett a királyné is.
– Nem vártam látogatásodat, felséges úr – kezdte Lodomér. – Tán nincs
valami egyenesben Tatán?
– Ahogy én sem vártam, hogy a feleségemmel itt fogok találkozni, bár
nem lep meg – válaszolta epésen László. – Öt napja Budán köszöntünk el,
igaz, asszonyom? Szó sem volt arról, hogy Esztergomba készülsz.
– De talán nem égbekiáltó bűn egy királyné részéről, hogy az ország
prímását meglátogatja – mondta Lodomér. – Vagy oly sok minden
megváltozott volna tavaly óta, amikor még úgy tűnt, hogy te meg én egy
irányba húzzuk az ország szekerét, hogy a felséges asszony látogatása
szerinted megengedhetetlen?
László lecsatolta ezüstveretes fegyverövéről a szablyáját, és a kápolnában
elhelyezett síremlék márványkövére helyezte. A szeme sarkából látta a
kanonokot és a két papot.
– Küldd ki őket a templomból, érsek! – parancsolta a király. – Nincs
szükség rájuk. Amit mondani akarok, ahhoz hárman is bőven elegen
vagyunk.
A riadt királyné ismét helyet foglalt a karszékben, Lodomér pedig a saját
székét kínálta a királynak, de László nem ült le. Összefont karral dőlt a
síremléknek, és a feleségét nézte.
– Nem várok feleletet arra, mit keresel Esztergomban, mert azt úgyis
tudom – mondta Izabellának. – Kár, hogy nem vagy hajlandó változtatni a
magatartásodon, és nem azt támogatod, akit kötelességed lenne.
– Ellenséges vagy velem, felség – jegyezte meg halkan, de indulattól
remegő hangon az érsek. – Tudom, hogy amit a felséges asszonynak
mondtál, az sokkal inkább nekem szól.
– És te ezt csodálod? Nincs ebben semmi különös. Én sem lepődtem
meg, amikor napokkal ezelőtt átvettem azt a levelet, amelyet Itáliából
küldtek nekem. Elolvastam, de állítom, hogy nem találtam benne semmi
rendkívülit, azonkívül, amit már úgyis tudtam. És ha már itt tartunk, érsek
úr… Elárulnád nekem, mi cél vezérelt, amikor azokat a leveleket
megírattad Rómába a pápának? Már úgy értem, azonkívül, hogy engem
befeketíts, és azt sugalmazd a Laterán felé, hogy a magyar királyt
megszállta az ördög.
– Azt írtam, amit gondoltam és éreztem – felelte Lodomér. – És eztán
sem fogom aranyfüsttel bevonni a véleményemet, felség. Nem tudom, mi és
miért történt közöttünk, mert éltünk ennél sokkal jobb napokat is,
emlékezz! Te azonban úgy viselkedsz Isten házában, mintha kedved lelnéd
abban, hogy megszentségteleníted. A fövegedet most is a fejeden tartod, és
fegyverrel lépted át az ajtót… Tudom, hogy mindez nem véletlen.
Számomra a te visszatetsző és ijesztő viselkedésed azt jelenti, hogy az
egyháznak is meg akarod mutatni, nem létezik ebben az országban nálad
nagyobb úr. Még Istent sem ismered el fölötted állónak.
László mereven nézte az érseket, majd idegesen így szólt:
– Mondj egyetlen indokot arra, hogy miért ne gondolhatnám így! Mondj
még valakit, aki nálam nagyobb lehet!
– Isten mindenképpen! És a Szentlélek!
– Ha akarom, és ha jónak látom! – figyelmeztette mosolyogva László. –
Isten nem áll a pártomon, akkor hát minek álljak én az övén? Elnézi, hogy
te és a bárók még az eddiginél is sokkal ádázabbul támadjatok engem és a
koronát. Hát én nem várom meg, míg ti összezúztok mindent, ami ennek az
országnak a lényege. Azt hiszed, véletlen tán, hogy időtlen idők óta a király
a főkegyúr? Kétled, hogy indokkal szól bele a világi és az egyházi
ügyekbe? Vagy nem akarod elfogadni, hogy eztán így lesz, és kénytelen
vagy beletörődni akaratomba? Az országnak egy uralkodója van, és nekem
senki ne szabja meg, hogy mikor mit tehetek, kinek mit juttatok, vagy
éppenséggel mit veszek el! Én mondom meg, kiből lesz főpap, és ki marad
plébánosként az isten háta mögött! Tudom, ez nem tetszik nektek.
– Mert így nem kormányozhatsz, felséges úr! – hördült fel Lodomér, aki
a kioktató szavaktól elveszítette türelmét. – Elfelejted, hogy nem valahol
Ázsiában laksz? Hogy nem egy pusztai népnek vagy a fejedelme, és hogy
ez itt egy másik világ? Te nem vagy Atilla, és nem is leszel az soha, hiába
vont párhuzamot köztetek az a féleszű Simon magiszter. Neked Istvánt, a
mi szent királyunkat kellene követned, és ha így tennél, azt is látnád, mit
kell cselekedned az ország érdekében.
 – Neked pedig tudomásul kellene végre venned, érsek, hogy nélkülem
nem lehetsz senki és semmi! – csattant fel a király. – Azt ugyan megteheted,
hogy egy követ fújsz a hátam mögött a Borsákkal, a Kőszegiekkel és
minden eltiporni való kígyóval, de ez esetben magad is az ő sorsukra jutsz!
– Az én sorsom a Mindenható kezében van, ahogy a tiéd is! De te az
ország sorsával is kegyetlen játékot űzöl! Nem akarod te azt, hogy ebből
olyan királyság legyen, mint amit István úr alkotott! Mindent romlásba
viszel. Hol van itt az uralkodás? Magad ismerted be, hogy gyűlölöd
mindazt, ami ezzel jár. Utálod a kötelességet, a keresztényi élet előírásait, és
nézz csak végig magadon! Kunok öltözékét viseled, mert egynek érzed
magad velük. Sokkal inkább pogány vagy, mint keresztény, és sokkal több
búvik meg benned egy keleti kényúrból, mint egy Krisztus hitét követő,
nyugati királyból, amivé válnod kellene!
Izabella mindeddig némán ült, és maga elé nézett, de most hirtelen
megszólalt:
– Az érsek minden szavával mélyen egyetértek, László. Te nem vagy
olyan királya ennek az országnak, amilyet megérdemelne. Ha Isten
megadná, hogy egyszeriben lehulljon rólad a szent olaj, amivel koronázásod
során felkentek, nem maradna más, csak egy egyszerű földönfutó, aki
sokkal inkább kun, mint magyar.
– Nem jelentettél ki semmi újat, asszony! – förmedt rá László. – Ezt már
ezerszer megbeszéltük. Hogy most éppen itt talállak, számomra bizonyság
arra, hogy végleg magamra hagytál, és azoknak a pártjára álltál, akik
rettegnek az erős királyi hatalomtól.
– Magára hagytam egy olyan embert, aki képtelen király lenni,
uralkodóként viselkedni, az ország érdekében a józan hangokat meghallani,
és összefogni azokkal, akik ugyanazt szeretnék, mint egy igazi király. Nem
tudlak tovább támogatni, László! Ne is várj tőlem ilyet!
– Íme, így hull porba a szeretet, amelynek király és királyné között
egyenlőnek kellene lennie az ország sorsának jobbításával – jegyezte meg
szomorúan Lodomér. – Te, felséges úr, úgy látod, itt mindenki ellened van,
ezért kétségbeesetten… igen, valóban kétségbeesetten kutatod azokat,
akiket magad mellé állíthatsz. Mi pedig úgy látjuk, hogy nem tudunk téged
abban a törekvésedben tovább támogatni, amelynek egyedüli célja, hogy
letérjen a Szent István királyunk által kijelölt útról. Ez az út a pusztulásba
vezet, és arra kérem az Urat, hogy ezt mielébb világítsa meg előtted. Úgy
hiszed, a fegyverekben van az erőd, és nem a hitben? Inkább támogatod a
pogány kunokat, szövetkeznél a tatárral, és inkább nemtelenekkel véteted
körül magad, semmint azokkal, akik megérdemelnék, hogy egy bölcs király
oldalán tegyenek valamit az országért! Amit te akarsz, az nem olyan ország,
ahol ők élni akarnak.
A király az érsek minden szavát úgy értékelte, hogy Lodomérból az
ellenségei hangja szól, akikből bőséggel akadt Erdélytől Rómáig.
– Ez utóbbiban egyetértünk – mondta. – Azzal a különbséggel, hogy én
vagyok a király, és éppenséggel velük nem akarok az országomon osztozni.
– Isten kegyelméből van neked országod, ne feledd!
– És a magam elszántságából lesz olyanná, amilyenné akarom – felelte
László, és a feleségéhez fordult. – A felséges asszony pedig még ma indul
vissza Budára! Fontos megbeszélésen kell részt vennie, amelyen nem
nélkülözhetem a jelenlétét.
Úgy hagyta el a templomot, mint aki soha nem hallott róla, milyen
kötelező külsőségeknek kell eleget tennie távozáskor egy keresztény
embernek. Csizmájának sarka kevélyen és határozottan csattant a
kövezeten, a templom ajtaja pedig nagyot döndült, amikor becsapta maga
mögött.

❈❈❈
Nem sokkal az esztergomi esetet követően László megjelent Izabella ó-
budai várkastélyának asszonyházában. Lendületes léptekkel ment végig a
folyosón, és pillantásra sem méltatta a királyné külhoni szolgáit.
Aztán kopogtatás nélkül belökte Izabella szobájának ajtaját, és Eleni, aki
a királynénak öltözködni segített, három másik szolgálóval és egy francia
társalkodónővel ijedten húzódott a fal mellé.
– Válassz magadnak egyet a szolgálóid közül! – parancsolta a meglepett
királynénak László, aki most is kun főúri öltözéket viselt. – Sebesen!
Izabella érezhetően azt sem tudta, mit akar ezzel a király. Válasszon?
Minek? Csak nem akarja valahová elküldeni az ura a szolgálót? Ha igen,
akkor jobb, ha minden tekintetben megbízhatót választ…
– Eleni… Elenit választom – felelte remegő hangon. – De… miért, uram?
– Eleni itt marad, a többieknek kifelé! – utasította a szolgálókat és a
társalkodónőt kurtán a király, s azok sietve távoztak a helyiségből. –
Döntöttem a sorsodról, Izabella.
 – Megijesztesz, uram! Mit vétettem megint? – kérdezte riadtan a
királyné.
– Már régóta csak vétesz ellenem és a korona ellen – felelte László. Eleni
elsápadt. Mi sül ki ebből? A király hónapok óta ijesztően viselkedik. –
Arról döntöttem, hogy felfüggesztem királynéi teendőidet, egyfelől azért,
mert nem tartok rájuk igényt, másrészt pedig azért, hogy ne legyen
lehetőséged még többet hibázni. Annak ugyanis a korona látja kárát.
– És mit akarsz velem, uram? Elzavarsz Budáról? Vagy bezáratsz egy vár
tornyába, valahol a Felvidéken?
– Nem kell olyan messzire menned, csak ide, a nyúl-szigeti klastromba.
Ott fogsz eztán lakni addig, míg másként nem döntök – felelte a király. –
Erzsébet nővérem fog felügyelni rád.
– De a nővéred gyűlöl engem! Kérlek, ne küldj engem abba a
klastromba!
Izabella most már tisztán látta, mi készül ellene. Érezte László haragját,
de sokkal inkább azt, hogy a férje utálattal néz rá.
– Azért, amiért az érsekhez utaztam? László, kérlek, magyarázd el, hogy
miért csinálod ezt velem! – könyörgött Izabella, aztán odalépett a férjéhez,
és megérintette mellén a kun öltözéket. – Kérlek, magyarázd el, miért
gyűlölsz ennyire! Honnan van benned ez a mérhetetlen gyanakvás irántam?
– Nem gyűlöllek – felelte a király, és Elenire nézett, aki némán állt a
falnál.
– Csak éppen viszolygással nézel rám – sírta a megalázott királyné. –
Mert nem vagyok olyan, mint Édua és a többi kun ágyasod?
– Ehhez nekik semmi közük – felelte László. – Szedd össze a holmidat!
Sok mindenre nem lesz szükséged a klastromban. Nem fogadhatsz senkit,
nem beszélhetsz senkivel, és kapsz másik gyóntatót, mert a régiben nem
bízom! Megtiltom, hogy találkozz vele, és azt is, hogy a klastromba
eresszék! Egy óra múlva vár a gyaloghintó odalent. Ne késlekedj, és ne
játszd el a csekélyke jóindulatomat, amit még irántad érzek, Izabella!
Azzal a király elhagyta a szobát, Izabella pedig az ágyra roskadt.
– Én mindig melletted maradok, felség… – suttogta Eleni, aki szintén a
könnyeivel küszködött. – Nem hagylak el. Ha kell, bezáratom magamat is
abba a klastromba… Szolgállak, míg csak azt nem mondod, hogy menjek
el.
– Miért teszi ezt velem, Eleni? Miért? Miért nem olyan ő, mint más? –
kérdezte zokogva Izabella.
 – Nem tudom – felelte Eleni, s a királyné vállát és haját simogatta, hogy
megnyugtassa. – Nem tudom, hogy miért. Senki se tudja. Kérlek, nyugodj
meg! Veled maradok, sosem hagylak magadra! És… majd beszélek a
férjemmel. Hektórnak van még szava felséges uradnál… bár nem tudom,
meddig tűri meg maga mellett.
Nem folytatta, nehogy még jobban megijessze a királynét. Az utóbbi
hónapokban a király egyre kevésbé tűrte a kritikus hangokat, és alig
hallgatott a józan és higgadt javaslatokra. Azok, akik még ebben az áldatlan
helyzetben is támogatták, attól tartottak, elmarja őket maga mellől.
1287–1288
A KIRÁLYI DÖNTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI

Az oligarchák nem nyughattak. Kőszegi Miklós nádor, aki nyíltan ágált

László ellen, nem maradhatott tovább hivatalában, és a király Aba nembéli
Makjánt tette nádorrá s egyszersmind első számú bizalmasává. Aztán, hogy
ne csak látszata legyen a nádorváltásnak, lecsapott a Kőszegiek nyugati
határ menti birtokaira.
Megostromolta és el is foglalta Kőszeg várát, mire amazok a Borsákkal
szövetkezve nekiugrottak Pozsonynak, és végigpusztították a környéket.
László ugyan visszafoglalta Pozsonyt, de aztán az osztrák Albert herceg
semmivel sem törődve birtokba vette a várost.
Egyértelművé vált, hogy elkerülhetetlen a bárókkal a nyílt mezei ütközet.
László serege végül a Zsitva folyó63 mellékén csapott össze a Kőszegiek és
a Borsák hadaival. Az ütközet a király vereségével végződött, s a
csatavesztés következtében László tekintélye még az eddiginél is mélyebbre
süllyedt. (Ekkor már egyre többfelől hallatszottak olyan hangok, hogy ha a
királyt eltennék láb alól, a magyarországi helyzet végre kimozdulna a
holtpontról. Tiszta szituáció állna elő, királyt kellene választani – és akkor
már miért ne lehetne az egyik legnagyobb báró?) Az országgyűlésen még
azt is kénytelen volt kijelenteni, hogy bár a Kőszegieket az ellene indított
támadások miatt felelősségre kellene vonnia, egy évet vár vele, s csak akkor
hozza meg döntését.
Arra a döntésre azonban a főurak jobbára már csupán legyintettek,
csakúgy, mint a köznemesek – a kunok pedig egyre azt várták, mikor áll
már végre őfelsége a sarkára.

❈❈❈
– Öregember! Őfelsége hívat! Azonnal gyere velem! – rikkantotta Berény
felé a kun testőr. – Ne késlekedj, mert igencsak türelmetlen!
Berény nehézkesen nyeregbe kapaszkodott, és követte a kunt végig a
Duna mentén, egészen a Nyúl-sziget déli végéig, ahonnan felkaptattak a
várba vezető úton.
Lászlót ezen a napon is rosszkedvében találta. A király képtelen volt egy
délelőttnél többet elviselni a várbéli helyiségben, ahol az írnokok elébe
hordták az elkészült iratokat, hogy aláírásával hitelesítse azokat. Végtelenül
gyűlölte az efféle munkát, mert tudta, hogy hiába a királyi utasítás, parancs
vagy éppenséggel adomány, azokkal soha senki nem elégedett, a
kedvezményezett kivételével – de ez utóbbi is csak akkor, ha valamelyik
ellensége esetleg nem kapott nála jóval többet vagy értékesebbet.
Általában is utálta azt, ami helyhez kötötte. A lelke sokkal szabadabb
volt annál, semmint bármilyen korlátozást elviseljen. Ráadásul minél
többször hallotta vissza, hogy ő voltaképpen inkább kun, mint magyar, és
nem képes nyugati módra élni, viselkedni, annál inkább érezte maga is úgy,
hogy e véleményekben sok igazság rejlik. Ekkoriban már képtelen volt
elviselni azt, ami bűnnek tartja a felszabadult jókedvet, amelyet a kun
szállásokon annyiszor tapasztalt. A számára átkos határokkal szemben a
végtelen legelők álltak, a templomi énekekkel pedig a szélzúgás, a fények
és a felhőtlen öröm hadakoztak zaklatott elméjében. A középútra azonban
képtelen volt rálelni.
Amikor Berény belépett a királyhoz, Lászlót rosszkedve mellett
végtelenül elcsigázottnak is látta. Mintha elhagyta volna az ereje, vagy
inkább messze repült a lelkében lakó, szabad sólyom, mely olyannyira
összeférhetetlen volt azzal, amit egy keresztény királytól a világ követelt.
– Egészségesnek érzed magad, öreg? – kérdezte fakó hangon László.
– Nem tudok róla, felség, hogy a meglévőkön kívül egyéb nyavalyáim
lennének, de hát azok meg a korral járnak – felelte Berény.
– Mondják, hogy láttak a Nyúl-szigeten. A klastromból jöttél ki…
– Így igaz, felség – felelte Berény. – Meglátogattam az unokám feleségét.
– És azt is, akire az unokád felesége oly lelkiismeretesen vigyáz…
– Nem beszéltem a felséges asszonnyal, uram…
– De megtennéd?
– Ha te parancsolnád, vagy ő hívatna… Úgy hiszem, szüksége lenne rá.
– Miért gondolod, Berény?
– Te sem börtönbe akartad zárni, felséges úr, ugye? – kérdezett vissza
talányos hangon az öregember. – Aggaszt engem a királyné. Eleni
elpanaszolta, hogy egyre sorvad, szótlan, és minden hangra összerezzen.
Retteg a feleséged, uram, és te is tudod, hogy nem ezt érdemli.
 – Mit érdemelne az, aki nem hajlandó mellém állni, amikor nagy
események vannak készülőben? Az ellenségeimmel ért egyet. Csodálom,
hogy te ezt nem tudod.
– Én csak azt tudom, hogy ő nem olyan, mint te. Sosem lesz olyanná.
Ahogy te képtelen vagy megérteni az ő elkötelezettségét és szilárd krisztusi
hitét, úgy ő sem érti, miért vagy te sokkal inkább kun, mint magyar. Nem
lennétek képesek egy irányba húzni az ország szekerét, uram. Sohasem.
László végighallgatta az öreget, aztán bólintott, de egy darabig nem szólt,
hanem kifelé bámult az ablakon. A Dunán kalmárhajók sorjáztak, bárkák
csorogtak, a pesti oldalon pedig ökrökkel vontatták a súlyosan megrakott
hajókat árral szemben, és az állatok bőgtek a kíméletlen ostorcsapások alatt.
– Felség, Eleni rám bízott valamit, ami fontos lehet – folytatta Berény. –
A királynétól tudja… A felséges asszonynak levelet dobtak be a klastrom
kerítésén át. Sebő szolga vitte be hozzá. Az állt benne, hogy szívesen
kimenekítenék onnan, csak mondjon rá igent.
László dacosan felvetette a fejét.
– Kimenekítenék? Kicsodák? És főleg hová? Ki a klastromból, aztán az
országból netán? Egyháziak vagy világiak ajánlották?
– Ezt még a királyné se tudja – felelte Berény. – Akik a levelet bedobták,
ugyanilyen úton várják a választ.
László az állát dörzsölte, és tenyere alatt sercegett a borostája.
– Te mit tennél a helyemben, öreg? – kérdezte tűnődve.
– Lehet, hogy nem adsz igazat, de mindenképpen arra törekednék, hogy
elkapjam azokat, akik erre készülnek.
A király hangtalanul felnevetett, majd megjegyezte:
– Néha meglep, mennyire egyformán gondolkodunk, te meg én, Berény.
De nem attól tartasz, hogy a feleségem megszökne, igaz?
– Sokkal inkább féltem a felséges asszonyt, uram. Aki ilyesmit akar, az
két fontos körülménnyel is számol. Az egyik az, hogy mélyen megbántottad
a feleségedet, tehát haragszik rád. A másik pedig az, hogy nagyon elesetté
tud válni, ha nincsen körötte olyan, aki vigyázna rá. Ráadásul hiszékeny is,
ami tapasztalatlanságából vagy idegen mivoltából ered, és ezt nem hibájául
rovom fel. Az ilyen emberekkel könnyedén elbánik bármely galád szándék,
és miért ne feltételezhetnénk ez ügyben effélét?
– Ami nyilván ellenem irányul – fűzte hozzá indulatosan a király. –
Kihasználnák ellenem, miközben ő sem lenne biztonságban.
– Őriztesd a klastromot éjjel-nappal, uram! – kérte Berény.
 – Nem. Más jár a fejemben – felelte László.
– Egy kelepce?
– Pontosan az. A feleségem akár válaszolhatna is arra az üzenetre. Vagy
legalább azt hihetnék, hogy ő válaszolt rá…
– Járható út lehet, felséges úr.
– Annál is inkább, mert nemrég vérlázító hírt kaptam: néhány mongol
megszökött a testőrségtől. Ezért is hívattalak. Az egyik az a Kajdacs, akit te
sosem tartottál megbízhatónak.
– Ha valóban megszöktek, akkor jól titkoltad, uram – jegyezte meg az
öreg. – A testőrségen kívül senki nem hallott róla.
– A legnagyobb hiba lenne nagydobra verni, hogy a nyögérek
szökdösnek tőlem. Kajdacs korábban cimboraságba keveredett a Kőszegiek
egyik bizalmasával, s lehet, hogy az ő kezük van a feleségemmel
kapcsolatos tervben. Azt akarom, hogy nyisd ki a szemed, Berény! Hurdtáj
száznagytól tudom, hogy nem is olyan rossz még a látásod…
– Azon leszek, hogy segítsek. Ha kelepcét állítasz, felség, szerepet
vállalok benne.
– A klastromon belül megerősítem az őrséget, és te viszed el azt a levelet,
amelyet majd kidobnak a kerítésen. Beszélj az unokád feleségével! Aztán
csak annyi dolgod lesz, hogy figyelsz!

❈❈❈
Napok teltek el, és Izabella királyné minderről semmit sem tudott. A király
őrséget küldött a klastrom kertjébe, és a révnél is katonák ügyeltek az
átkelőkre. Aztán az egyik napon látványosan visszavonták őket.
Esteledett, a fények egyre halványultak, és hideg szél borzolta a jórészt
lecsupált fákat a szigeten és a Duna völgyében. Odabent Eleni csuklyás
köpönyeget terített magára, hogy a hátulsó kapuhoz osonjon, és
megzörgesse azt, mintha éppen nyitná…
Odakint a sötétben három alak osont a klastromfal mellé. Suttogó hang
hallatszott, s egyikük, hátát a falnak vetve, néma csendben, egészen a
kapuig araszolt.
Ám ebben a pillanatban a kerítés két vége felől előrohantak azok a
testőrök, akik mindeddig a klastrom egyik melléképületében rejtőztek.
– Megállj! Ne moccanj! A falhoz! – reccsentek a három idegenre, akik
először el akartak szelelni, de ekkor a fák közül is darabontok szökkentek
elő, és leverték őket a lábukról;
A révnek vezető úton tucatnyi testőr között megjelent László király.
Gyalogosan közeledett, oldalán szablyával.
– Megvannak? – kérdezte a testőr tizedest, akinek emberei a klastromban
rejtőztek.
– Csak három. De Kajdacs nincs köztük – felelte amaz. – Mi legyen
ezekkel?
– Vigyétek át a tömlöcbe. A hóhér majd kivallatja őket – mondta, aztán a
kíséretéhez fordult: – Hurdtáj! A révészek közül senki nem szállhat vízre!
Szólj az embereidnek, hogy vegyék körül a szigetet! Kajdacsnak még itt
kell lennie.
– Sejtelmem sincs, hogyan szökhetett meg, uram – mondta az egykori
dzsagun. – Azt mindig tudtam, hogy roppantul ravasz. Talán megorrontott
valamit, s ezt a hármat előreküldte…
A foglyokat akkor kísérték el a király előtt. Kun szabású öltözéket
viseltek valamennyien, s felette vékony, csuklyás szarvasbőr köpönyeget.
Kezüket hátrakötötték, és nyakukba pányvahurkot vetettek. Nem mertek az
uralkodóra nézni.
László parancsára Sebő kinyitotta a klastrom kapuját, és a király a
feleségéhez indult. A bejáratnál a minden ízében remegő Elenibe botlott.
– Rendben vagy? – kérdezte tőle a király.
– Igen, felség – felelte Eleni.
– Hol a feleségem?
– A szobában… Imádkozott, amikor kijöttem.
– És… hogy érzi magát? Megbékélt a helyzetével?
– Szomorú, és sokat sír. Az ilyennel nem lehet megbékélni, felséges úr…
Kérlek, ereszd ki! Ő nem apáca, és vezekelnie sem kell semmiért.
– Nem a te dolgod! – felelte mogorván a király.
Mégsem ment be a feleségéhez, hanem sarkon fordult, és elhagyta a
klastromot. Miközben átkelt a budai partra, a sziget nyugati oldalán, nem
messze attól a helytől, ahol a fahíd összekötötte a sziget két felét,
megpillantott egy alig pislákoló tüzet. A révész figyelte, hogy a király
merrefelé néz, majd szolgálatkészen megjegyezte:
– Csak Berény az, meg az öreg cimborája, felség. Már napok óta ott
vannak. Szinte el sem mozdulnak. Akarod, hogy odavigyünk hozzájuk?
– Nem kell! Igyekezzetek a partnak! – parancsolta László.
 Amint a csónakból a partra szökkent, néhány testőrrel azonnal nyeregbe
pattant, és elvágtatott a vár felé.
Berény másnap sem mozdult a helyéről, ahonnan jól látta az erős fahidat,
a két szigetrész között átfolyó, szűk Duna-ágat, a budai part nádasait és az
ó-budai várkastély tornyának tetejét. Eleni vitt élelmet délelőtt és este neki
meg öreg cimborájának, Bakosnak. Hogy mire vártak, azt igazából csak
Berény tudta, vagy inkább sejtette.
A klastromnál történt eseményeket követő második éjjelen, miközben a
parázs mellett ültek, a subájukba burkolózva, a sűrűben riasztott egy fácán.
Nyúlból és fácánból is akadt elég a szigeten, mert itt sosem bántotta őket
senki.
Bakos azt dörmögte:
– Hallottad?
Berény nem szólt, csak bólintott. A kakas ismét kiáltott, aztán hallották,
amint a szárnyával verdes. Arról az alacsony gallyról zavarta el valami,
amelyen az éjszakát töltötte. Nem sokkal később a fejük felett repült el, és
leszállt a sziget partján a bozótosban. Ez volt az egyedüli zaj, mióta beállt a
sötét, és a túlsó parton elcsöndesedtek a révészek.
Aztán ismét zaj hallatszott, most már egészen közelről. Mint amikor
valaki száraz gallyra lép… Bakos kihúzta magát ültében, és megmarkolta a
keze ügyében heverő furkót.
– Erre jön… – sziszegte. – Hallom. Talán húsz lépés…
S ekkor kilépett a bokrok közül egy árnyalak. A pálos barátok csuháját
viselte, felette pedig a birkairhából varrott, ujjatlan bekecsfélét. A csuklyát
a fejére húzta. Lassan közeledett, és megállt Bakos mögött, aki
moccanatlanul ült. Berény felnézett rá, és azonnal felismerte, mert a
folyóágon végigszaladó szél felélesztette a parazsat, és a felcsapó
lángnyelvek vörös fénybe vonták az érkezőt.
– Téged keres az egész testőrség, Kajdacs – mondta fakó hangon. –
Hallom, megszöktél. Esküt szegtél. László királynál ez nem bocsánatos
bűn.
– Köszöntelek, öregember! – mondta Kajdacs, s még közelebb lépett. –
Arra számítottam, hogy egyedül leszel. Nagy kár, hogy nem.
Azzal lendült az ökle, és lecsapott Bakos tarkójára. A vak jós hang nélkül
eldőlt, s mire Berény a botja segítségével feltápászkodott volna, a mongol
melléje szökkent, és visszanyomta.
 – Nem akarlak megölni, vénember. Valahogy kedvellek is, tudod? Nincs
sok időm! Van nálad valami, amire semmi szükséged, de nekem annál
inkább lenne. Add ide, és rendben leszünk!
Kajdacs fél térdre ereszkedett, és öklével Berény mellébe vágott.
– Tudom, hogy mindig a nyakadban lóg, abban az amulettben.
– A bajcsát akarod? Azzal semmire sem mész – felelte Berény higgadtan,
s közben jobbját a suba alá csúsztatta. – Ha bárhol előveszed, az első
jurtadzsi tudni fogja, hogy nem te vagy Bürjén, a kán megbízottja. Észre
sem veszed, és már meg is haltál.
– Azt bízd csak ide! – csikorogta Kajdacs. – Önként adod, vagy kitépjem
a nyakadból, vénember?
– Azt hiszed, ezzel a bajcsával képes leszel egészen hazáig szökni? Ki
sem jutsz a szigetről – felelte még mindig higgadtan Berény. – Vadásznak
rád, cimbora. Szép halált szán neked őfelsége, és el is fognak kapni.
Kajdacs elvesztette a türelmét. Már sok nap óta bujdosott, és késő ősszel
nem ugyanaz az erdőkben aludni, mint nyáridőn. Készült rá, hogy bárhol
elkaphatják, s egyre kevésbé volt képes parancsolni magának és az
ösztöneinek.
Baljával a bőrszíj felé kapott, amit látni vélt Berény nyakában az inge
fölött, a jobbjában pedig megvillant a kése. A következő pillanatban a
penge lecsapott, és az öregember elvágódott. Aztán a kés ismét
felemelkedett…
Sötét árnyék magasodott fölébük, és a mongol fejére lesújtott egy súlyos
furkó. Bakos állt felettük, és a tűz megvilágította szakállas arcát meg a két
karját, amint a magasba emelt botot szorítja. A vak öregember ismét
lecsapni készült.
– Elég! Agyon ne üss már! – mordult rá Berény, mire a furkó
leereszkedett. – Elég! Nem kell neki több!
Bakos elengedte a botot, majd megragadta Kajdacs vállát, hogy lehúzza
Berényről.
– Várj! Csak lassan, Bakos! Megvágott a rohadék…
– Hol?
– A bal oldalamon.
Bakos öreg cimborájának kezét fogta, és érezte, hogy Berény valamit
markol. Aztán az ujjai kitapogatták a kés keresztvasát, amin túl már
Kajdacs csuhájának durva anyagát érzékelte.
 – Ez nem lélegzik – mondta a vak. – Lehúzom rólad, hogy kiszedhesd a
késedet. Az égiekre mondom, szép szúrás volt. Most mi legyen a tetemmel?
– A folyóba vele… – morogta Berény az oldalát tapogatva.
Bakos a pár lépésre húzódó parti rézsűre vonszolta a holttestet, aztán
lábával a sötét vízbe taszította, ahol azonnal elmerült.
– Jól vagy, cimbora? – kérdezte Berénytől Bakos. – Gyere, bemegyünk a
klastromba, ha tudsz járni. Ellátják a sebedet.
Berény az iszákjáért nyúlt. Az oldalát égető fájdalom lassan az egész
testében szétterjedt.
– Egyszer meglőttek nyíllal – mondta, miközben az iszákból kötésnek
valót szedett elő, és a sebére szorította. – Már régen volt. Kathájban. És
éppen egy mongol lőtt meg, a combomon. Akkor égett ennyire az a seb…
Jó, arasznyi kés, s nem túl szerencsés helyen talált… Mély ez a seb, az
áldóját neki! De a klastromba nem megyünk, Bakos.
– Akkor a partra. Szólok a révésznek.
– Azt… jól teszed – felelte Berény. – Most már… ezzel a kötéssel…
kibírom egy darabig.
A révész az éles füttyre csónakba ült, és átevezett. Berény egy ezüsttel
jutalmazta.
– No húzd meg azt az evezőt, Kharón testvér! – mondta a révésznek. – És
miután átvittél, adok még egy ezüstöt, ha a lovaimat hozzánk vezeted. A
parti ménesben vigyáznak rájuk. Nyergeltesd föl mindkettőt a legényekkel!
– Meglesz, Berény uram. De… engem nem úgy hívnak, ahogy szólítottál.
Tán elfelejtetted a nevem? Ennyi idő után? Kicsoda az a Kharón?
– Egy igen jó ember – felelte Berény. – És pontosan olyan szolgálatot
végez, mint te. Becsüld meg magad, barátom!
A csónak kicsusszant a kavicsra, és Bakos a deszkán ülve csendesen
megjegyezte:
– Mit forgatsz a fejedben, testvér?
– Elkísérsz a hegybe? Farkas ardóhoz mennék…
– Kibírod addig? Azt sem tudod, milyen a sebed – figyelmeztette Bakos.
– Tudok róla annyit, amennyit feltétlenül kell – felelte Berény. – Aztán az
úton majd elmondok mindent… ha esetleg mégsem tartanék ki az ardó
házáig.
A révész kötőféken hozta a két lovat, s miközben Berény a bal karját az
oldalához szorította, nyeregbe segítette. Két dénár sok mindenre elég…
 Ereszkedni kezdett a köd, amikor a Duna mellékén vezető kalmárúton
északnak indultak, aztán Berény megtapogatta az amulettjét, amiben
minden mozdulatra zördült a kőlap. Később irányt váltottak balra, a királyi
solymárok falujának, és a sűrűsödő, nyirkos homály csakhamar elnyelte
alakjukat.

❈❈❈
Az esztendő nagy részét már nem Budán töltöttem, és csak akkor értesültem
bizonyos eseményekről, amikor őfelsége parancsainak teljesítését követően
nagy ritkán hazavetődtem.
László király szinte már senkiben sem bízott. Azt hihettem volna, a régi
bizalmasai iránt még töretlen a ragaszkodása, de szembesülnöm kellett vele,
hogy ránk épp azért haragudott meg, mert teljesítettük, amit eddig követelt:
hogy mindig igazat szóljunk, így segítsük őt a trón megtartásában.
Őszinte és jobbító szándékú véleményünket néha támadásnak vette, és
ugyanúgy ordítozott velünk, mint azokkal, akikről tudta, hogy idegen
érdekeket szolgálnak, s személye előtt csak hajbókolnak mézes-mázosan
vigyorogva.
Hogy miféle következményekkel járt ez rám nézve?
Azzal, hogy más feladatot adott. Testőrként már nem volt rám szüksége,
mivel elégedett volt a kunokkal és a mongolokkal. Csak Miklóst tartotta
maga mellett továbbra is, legfőbb bizalmasa pedig Mizse lett.
Akkoriban olyan munkát végeztem, mint egy közönséges futártiszt. Az
özvegy királyné szepességi lakhelyétől a kun szállásokig benyargalásztam a
fél országot. Leveleket vittem – köztük sok kiváltságlevelet vagy királyi
adományról szóló oklevelet –, miközben nem győztem összevissza
hazudozni a nemes urak és a kun nemzetségfők előtt, akik nem hitték el,
hogy már nem tudok annyit, mint korábban, hiszen kiestem abból a
bizonyos kosárból.
– Futárként foglalkoztat, azt mondod? – hitetlenkedett Édua, mikor
hónapok múlva, őfelsége utasításának eleget téve Érdsomlyóra vágtattam az
uralkodói parancsokkal és személyes üzenetekkel. – Valamit elrontottál,
hogy olyan munkát ad, ami köznemeseknek való?
– Nem emlékszem rá, hogy hibáztam volna – feleltem. – Egy ideje
nagyon megváltozott. Éppenséggel sejtem az okot, amivel magamra
haragítottam. A zsitvai csata után történt – feleltem. – Amit elvesztettünk.
 – László… bátran harcolt? Ugye, bátran? Ahogy egy királynak kell…
– Bátran harcolt, amíg tehette, aztán… Voltaképpen úgy menekítettük ki
a csatából, először Zólyom és Liptó felé… Szégyenteljes kudarc volt, a
tekintélye minden korábbinál mélyebbre süllyedt. Aztán a Nagy-szigetre
ment, és onnan hirdetett büntetlenséget mindenkinek, aki ellene huzakodott.
Édua mérgesen nézett rám. Nem szerette, ha Lászlóról bárki rosszat
mond, de egy ideje úgy tűnt, már ő sem fogadja el a király minden tettét.
– Miért haragudott meg rád? – firtatta csökönyösen. – Mert
kimenekítettétek? Verekedett volna tovább! Ismerem, ő ilyen…
– Nem erről van szó. Jóval később, amikor Budára visszatértünk, az
utódlásról kérdezett, és őszintén feleltem. Biztosan ide is eljutott a hír, hogy
a Kőszegiek és a Borsák ismét követet menesztettek a Velencés
Andráshoz64.
– Nem hallottam… Az a céljuk, hogy ellenkirályt állítsanak?
– Hogy állítanának-e, abban nem vagyok bizonyos – feleltem –, de
elmondtam őfelségének, hogy ez a veszély fennáll, és vegye komolyan.
Hiszen nem elég, hogy katonailag gyenge, még az egyház is megvonta tőle
a támogatását, mert bezáratta a feleségét.
– Mire ő azt parancsolta, hogy hordd el magad a szeme elől?
– Voltaképpen így is lehet mondani…
– Igaz, hogy Lodomér érsek az egész magyarországi egyházat
felszólította László ellen? És nem csupán azt, hanem Rómát is, hogy
küldjenek keresztes hadat, amely megfosztja hatalmától?
– Ez kétségtelenül így van – mondtam. – László elvetette a sulykot, és
szinte már senkire sem hallgat. Eddig is kevés barátja volt, de most már
annak a negyede sincs meg… De hagyjuk ezt! Van itt fontosabb is. Nézd,
ezt küldi neked, hiteles királyi pecséttel ellátva!
– Még sosem kaptam tőle ilyesmit – mondta mosolyogva Édua. – Amit
akart, azt vagy maga mondta el személyesen, vagy megüzente veletek. Írást
még nem küldött.
Amikor felolvastam a pergamenre latin és kun nyelven rótt szöveget,
amit László mostanság kedvelt ujgur írnoka készített – aki szintúgy
szolgálatot vállalt nála, mint a nyögérek –, Édua arca komorrá változott, s
amikor befejeztem, azt mondta, üljünk nyeregbe, és lovagoljunk ki.
A hegy felé tartottunk, amelynek tetején a kunok őrsége állt és jelzőtüze
égett. Estére járt, s mire a lovak felbaktattak, fent járt már az összes csillag,
ezüsttel hintve tele a mélyfekete égboltot. Megkerültük a palánkvárat, és
egy jókora szikla mellett nyeregből szálltunk. Édua helyet foglalt a tetején,
én pedig leültem mellé. Beláttuk az egész hatalmas szállást, ahol
rubintokként villogtak a tüzek. Őszre járt, és az északi szelek nem
feledkeztek meg róla, hogy emlékeztessenek a közelgő fagyos hajnalokra
meg a hamarost beköszöntő télre.
– László döntése, ezt nem tudom másként mondani, eszement
felelőtlenség – mondta halkan s a fejét rosszallóan ingatva Édua.
– Az biztos, hogy nem szokványos, ahogy eljárt – mondtam. – De hát
csupa ilyen döntése van, legalább egy éve már.
– Amikor legutóbb itt járt – folytatta Édua –, egy szóval sem említette,
hogy mire készül.
– Talán mert még ő sem tudta.
Édua mélyet sóhajtott.
– Azt hiszem, ezt még meg kell emésztenem. Hihetetlen, hogy László
ekként döntött. Ki merné megtenni, hogy a királynéi járandóságot az
ágyasának adja?
– Márpedig így történt – mondtam. – Minden, ami Izabellát illette, az
most a döntése alapján már a tiéd.
– Csakhogy nekem nem kell! Szükségem sincs rá, de nem is fogadhatom
el. Egy király nem veheti el a feleségétől, ami őt illeti, hogy a szeretőjének
adja. Mondom ezt úgy is, hogy tudom, mit érez irántam. Attól félek, hogy
László ezzel a döntéssel kihívta maga ellen a sorsot.
– Ezt mire alapozod, Édua? És főleg… mit kell érteni alatta?
– Ugyan, ne értetlenkedj már! – mondta a térdemre csapva, akárha a
bátyja vagy közeli rokona lennék, és a hangjában nem csekély bosszúság
rezgett. – Igenis kihívja maga ellen a sorsot. Annyi az ellensége, mint égen
a csillag – pillantott fel a Hadak útjára –, és nem azzal törődik, hogy
megbékéltesse vagy a maga oldalára fordítsa őket, hanem még növeli is a
számukat. Valaki megbabonázta? Vagy bolondgombát evett?
– Azt hittem, örülni fogsz a hírnek…
– Miért kellene? – csattant fel türelmetlenül. – Dúsgazdag vagyok. A
családom is az. Nem szorulunk rá királyi adományra, s főleg nem így.
– De ő mindig is úgy gondolta, hogy a felesége valójában te vagy –
mondtam. – Fogd fel ekként. Hogy a feleségének adta…
– Amit a törvényestől elvett – vágott a szavamba.
– Megkedvelted Izabellát, Édua, ismerd el! Amikor beszéltél vele, ez
történt. Megkedvelted, és most sajnálod.
 Megvonta a vállát, és dacosan azt felelte:
– Akár így is lehet. Nőként máshogy látom Izabellát. Esendőnek,
sebezhetőnek, gyengének, de semmiképpen sem romlottnak. Nem
olyannak, aki képes lenne László ellen tenni.
– Ő mégis azt gondolja, hogy ez történt.
– Mert olyanoknak hitt, akiknek az a céljuk, hogy a király és felesége
közé éket verjenek. Mondd meg Lászlónak, köszönöm, amit adni akar, de
hiánytalanul megőrzöm, és azonnal visszaszolgáltatom, ha másként dönt.
Hozzá sem fogok nyúlni. Egyetlen garast se veszek el belőle.
– Te tudod – mondtam. – És vajon a családod is így gondolja?
– Mi egyként gondolkodunk, hogy erősek maradjunk. Biztos vagyok
benne, hogy nekik ugyanez lesz a véleményük. És mondd meg Lászlónak,
hogy itt sem vakok laknak! Mindent látunk, és mindent meg is értünk.
Vigyázzon, mert egyre több az ellensége! Ha valaki komolyan le akar vele
számolni, azt nem fogja visszatartani a mongolokkal kiegészített hadserege.
Mondd el neki, hogy veszélyben az élete, és senkiben nem bízhat!
– Ezt ő is tudja, Édua.
– Azt üzenem még, hogy ne meneküljön – mondta határozott hangon,
majd nyomatékkal megismételte. – Ne meneküljön!
– Mi elől?
– A kötelezettségei elől. Úgy ismerem a lelkét, akár a magamét.
Mandolát és Köpcsecset az effélék talán nem érdeklik, nem is törődnek
vele. Ők csupán gyönyörű nők, s a szépségük az egyetlen kincsük. És más
nőket se érdekel, akikkel László eddig megosztotta az éjszakáit. Azonban ő
a király, nemcsak itt, hanem egész Magyarországon. Nem teheti meg, hogy
azoknak a kötelmeinek, amiket nem szeret, ne tegyen eleget! Hogy
elmenekül az ilyen feladatai elől…
– Ebben igazad van, Édua. Tivadar alkancellár, aki ezt a neked szóló
adománylevelet lekörmölte, néha vért izzad, mert nem tudja, mikor tesz jót,
és mikor ír le valamit, ami a királynak nem tetszik.
– De hát nincs más, aki helyette megtegye – folytatta a nő –, mert ha
másra bízza, az csúnyán félre fogja vezetni. Még ez az alkancellár is. Ha
dolgoznia kell Budán, hát tegye azt. Ha rendet kell vágni a kancellárián, ne
habozzon! Ha a vidéket kell járnia, akkor annak veselkedjen neki, de ne
menjen haza dolgavégezetlenül. Lássák, hogy király! És mondd el neki: azt
üzenik a kunok, hogy nem mindig okos dolog a megfélemlítés, mert csak
újabb tüzet csihol. Aztán ha végül körbeveszik a lángok, hová menekül?
Mert az oltáshoz nem lesz már sem ereje, sem ideje.
– Bölcs nő vagy, hallod-e! De ezt vele is ugyanígy meg kellene
beszélned.
– Nem vagyok bölcs, mert azok csak öregek lehetnek, esetleg talán eszes.
De csak talán. Igazán akkor lennék az, ha ki tudnám vezetni Lászlót abból,
amibe magát keverte.
– Azt mondod, hogy magát keverte bajba?
– Pontosan. Nem hiszem el, hogy te és még sokan mások a
környezetében ezt nem vettétek észre. Mondd meg, hogy igen veszélyes
ösvényen jár! Fenevadak ólálkodnak mögötte és az ösvény két oldalán, a
végén pedig ott várja a tűzokádó rém. És nem lesz ott a jó sárkány, hogy
megoltalmazza attól, amibe önként vágtat… Egyébként hová indulsz innen,
Hektór lovag?
– A Felvidékre. Erzsébethez, az édesanyjához.
– Vissza fog menni Ó-Budára? Most ez lenne a természetes.
– Ott töltötte az időt a mongol betöréskor is – feleltem. – De igazad van,
talán így tesz majd. Sokan szeretnék, ha visszamenne. Különösen a
kunok…
– Mondd meg Lászlónak, hogy igen figyeljen oda Borsa Kopaszra! –
mondta ekkor váratlanul Édua, és ahogy rám nézett, semmi kétségem nem
lehetett, hogy komoly hírek birtokában van. – Nem fogja megbocsátani,
hogy letette a lovászmesteri tisztből. Ez is csak egy újabb ok volt arra, hogy
a Kőszegiekkel szervezkedjen László ellen. Borsa Kopasz az egyik
legkártékonyabb féreg az országban, ezt mondd meg Lászlónak!
– Megmondom neki – válaszoltam. – De szerintem ezt ő is pontosan
tudja.
Időközben besötétedett, úgyhogy elindultunk lefelé a hegyről, miközben
baglyok suhantak s denevérek csapongtak körülöttünk.
– Végezetül azt kívánom, hogy maradjon higgadt, s ne öntsön olajat a
tűzre – mondta Édua, amikor elbúcsúztunk egymástól. – Tudom, hogy
szeret, ahogy én is őt, de ne én legyek neki a fontos, hanem az országa és a
trón. Ha nem teremti meg maga körül a rendet és a békét, a viharfelhők
csak tovább gyülekeznek a feje felett.

❈❈❈
Egy holdnap is eltelt, mire ismét Budára érkeztem. A Szepességben a vérig
sértett Kun Erzsébet arról faggatott, mit tervez László, és meddig kell még
tűrnie a megaláztatást, hogy nem lehet mellette. Persze sokkal inkább az
zargatta, hogy nem szólhat bele a politikába, s a különféle tisztségekre nem
válogathatja ki az urak közül azokat, akik inkább az ő, semmint László
szekerét tolják.
De Erzsébet királyné ugyanúgy szálka volt az egyház szemében, mint a
fia – legfeljebb az adott neki némi előnyt Lászlóval szemben, hogy nem
veszett össze minden főnemessel, és többen is akadtak, akik őt támogatták
volna a trónon, ha László alkalmatlanná válna az uralkodásra.
Budavárba érkezésem nem éppen szerencsés napra esett. A király aznap
délelőtt komoly vitába keveredett az egyháznagyokkal, ami veszekedésbe
torkollt, és a püspökök nyíltan megfenyegették – Lodomér csak azért nem,
mert egy ideje sehol sem jelent meg, ahol őfelségével találkozhatott.
Az alsóvárosokban is elterjedt a veszekedés híre, és ahogy ez már
ilyenkor lenni szokott, az emberek pártokra szakadtak, s végül egymásnak
estek. Most látszott igazán, milyen is az anarchia, amikor mindenki azt tesz,
amit csak akar, és nem kell a királyi felelősségre vonástól tartania, mert
őfelségének kisebb gondja is nagyobb annál, semmint ilyen
csekélységekkel foglalkozzék. Így aztán a budavári rektor próbált rendet
rakni, már ott, ahol még hatáskörrel bírt.
László király a jelentésemet is félig-meddig hallgatta csak meg, mintha
az esze egészen másutt járt volna. A szeme, az arca meg a közbevetett
szavai elárulták, hogy valóban nincs egészen ott, legfeljebb testi valójában.
Amikor azt kérdeztem, szüksége van-e rám a következő napokban, csak
legyintett és elfordult, s közben annyit bökött oda, hogy távozzak.
Első utam a Nyúl-szigetre vezetett, Elenihez. Elhűlve hallgattam a
távollétem alatt történt események históriáját.
– Már három hete is van, hogy megjött a hír Farkas ardótól – mondta. –
Nagyapa azt szeretné, ha felmennél hozzá a Pilisbe. A fiunkat Szibilla
mellett találod, nála is lakik, és apródként teszi a dolgát. Nem akartam,
hogy egyedül maradjon, mert nem igazán tud még gondoskodni magáról.
Indulj, Hektór, nagyapa már biztosan nagyon vár…
A futárokat a királyi kancellárián vették lajstromba, és az volt a szabály,
hogy Tivadar alkancellárnak mindegyikről tudnia kellett, éppen mikor és
hol tartózkodik. Lejegyeztettem vele, hogy a Pilisbe indulok, és napok
múltán visszatérek, aztán egy málházott vezeték lóval és a Farkasnak meg a
feleségének szánt ajándékokkal – ez utóbbi legtöbbször élelem volt,
néhanapján bor, esetleg egy kiváló íj, kés vagy kard – útnak indultam. A
közelebbi utat választottam, azt, amelyiket alaposan kitapostak az
Esztergom és Buda között közlekedő érseki és királyi futárok.
Alkonyat után közelítettem meg a királyi vadászházat, s hogy közel
járok, azt a kutyák ugatása jelezte. Az ebek acsarkodva rohantak elém, és a
csizmám után kapkodtak. Új kutyái voltak Farkas ardónak, és a vezér
alaposan kitanította őket, hogyan bánjanak az idegennel.
Éleset füttyentettem, mire a ház felől ugyanilyen füttyszó felelt, aztán
még egy, különösen sivító, s a kutyák azonnal megfordultak és
visszairamodtak.
Farkas elém jött, és a ház ajtajában ott állt Elske, akinek törékeny alakja a
szürkületben egészen beleolvadt a kőfalba és a gerendázatba.
– Csak egymagad? – kérdezte Farkas, miközben átölelt. – Hát a fiad? A
feleséged?
– Nagyapa biztos mondta, hogy Eleni miért nem tud eljönni a szigetről…
Niko meg apródoskodik. Már harcba való az a gyerek, Farkas bátya.
– Az öregapád elmondta, hogy harcossá érett – felelte Farkas, majd
nekiállt leszedni a málhát a vezeték ló nyergéről, miközben Elske is hozzám
sietett, és megölelt.
De roppantul különösnek tűntek mindketten. Végigmértem őket, és azt
kérdeztem:
– Mi lelt benneteket? Talán nem örültök, hogy felzarándokoltam ide?
– Bakossal beszéltél Budán? – kérdezte az ardó.
– Nem beszéltem.
– Akkor lehet, hogy az öreg talán nem is tudott eljutni Budáig…
– Mert ő is itt volt? Bakos? Gondolom, a két öreg alaposan átbeszélte a
világ nagy eseményeit. De hol van nagyapa? Pihen? Vagy elkerültük
egymást, mert lement a pálos barátokhoz?
– Alszik – felelte Elske, s közben két könnycsepp gördült végig az arcán.
– Alszik, Hektór. Ő már… békében alszik.
Csak néztem rájuk döbbenten, és Farkas némán bólintott, aztán a földre
szegezte tekintetét.
Van úgy, hogy nincs szükség szavakra, mert a csendben is benne rejtezik
minden, amit más esetben talán csak sok-sok szóval lehetne elmondani.
Amiről beszélnénk, az egyszeriben törékeny kristállyá válik, amelyet a
szavak csak megsemmisítenének, ezért jobb némaságba burkolni.
 A véglegesség csak az élők szemében riasztó vagy elviselhetetlen. Azt,
aki már átlépett az élet és a halál mezsgyéjén, sem szavak, sem történések
nem rémítik többé, s talán szánakozó, ám szeretetteljes mosollyal figyel
bennünket odaátról, miközben szeretné elmondani, hogy ne aggódjunk,
mert a félelmet nem fogjuk magunkkal vinni az öröklétbe.
Csak nagy sokára tudtam megszólalni:
– Akkor… gyújtsunk fáklyát, Farkas. Most szeretnék kimenni a
tölgyesbe.
Nem kérdezték, honnan tudom, hogy ott találom nagyapa sírját. Jobbára
magam is csak éreztem, mert néha célozgatott rá, milyen jó helye lenne
neki ott, az idősebb Farkas mellett.
Elske felszította az udvaron a tüzet, mi pedig gyalogszerrel indultunk. A
fenyőszurokkal átitatott fáklyák fénye vörös kört vont körénk, és
megfestette a fák vaskos törzsét. Az erdő hallgatott, mint mindig, amikor
ember járta; ám ha az csendben megült valahol, csak egy darabig maradt
néma a vadon, majd lassan-lassan életjeleket adott magáról. Nem számított,
hogy éjszaka van, vagy nappal, az erdő beszél a vándorhoz, s kifecsegi
féltett titkait annak, akinek valóban van hozzá füle.
Az erdőn az idő is puha bagolyszárnyakon suhan, mintha voltaképpen
nem is létezne, vagy ha mégis, egészen másféle formában, mint amit az
ember megszokott. A talp alatt roppannak a száraz ágak, süpped a tavalyi
avar, és a lombkorona rejtekéből, a bokrok rejtelmes világából ezernyi
szempár figyel.
Az ardó két kutyája a közelünkben cserkelt, és néha felriasztottak egy-
egy fácánt, amely túl alacsonyra gallyazott éjjelre. Szimatolták a levegőt és
az avart, megfejtették a szél hozta üzeneteket, s időnként nedves orrukkal
megbökdösték a kezünket, mintha csak azt kérdeznék: – Hm? Ti is
éreztétek? Ti is láttátok? Továbbmehetünk, nincs a környéken veszély!
Bízzatok az orrunkban, a fülünkben!
A tölgyesben, ahol az öreg Farkas sírját oly nagy szeretettel gondozta
Elske, már két fejfát találtam: egy megbarnultat és egy egészen újat,
amelyen még nem fogott az idő, sem a szél, az eső vagy a hó. Mindkettőt az
ardó készítette, aki a tölgyfát avatott kézzel faragta mívesre.
– Mikor? – kérdeztem, és letérdepeltem nagyapa sírja mellé. – És…
miért?
– Semmit nem tudsz? – kérdezte suttogva Farkas, és a fáklyát a tölgyfa
egyik odvába állította.
 – Nem…
– Akkor Bakos valóban nem érkezett meg Budára. A nagyapád
sebesülten jött ide, s ő kísérte, egészen a Nyúl-szigettől. Amikor a kést
Bakos kihúzta az oldalából, már pontosan tudta, hogy nem fog felépülni.
A gyilkosa iránt érzett gyűlölettől akadozó hangon azt kérdeztem: – Ki
volt az… a mocsok… aki…
– Egy mongol. Kajdacsnak hívták. Ismerned kell! Azt tervezte, hogy
barátságot színlelve megszökteti a klastromból a királynét, aztán átviszi a
mongol kánságokba, vagy váltságot követel érte. Így mondta nagyapád. De
a király is megtudta, és kelepcébe csalták, az embereivel együtt, még a
szigeten.
– Hát akkor én most megölöm azt a mongolt… – suttogtam, és hirtelen az
egekig csapott bennem az indulat.
– Már nem kell, mert a nagyapád végzett vele, ahogy harcoshoz illő. A
hulláját pedig elvitte a Duna. A nagyapád azt akarta, hogy ne tudj semmit
az ügyről; attól félt, hogy bajod lehet abból, amiért megölte a királyi
testőrség egyik tisztjét. De én képtelen vagyok titokban tartani előtted,
Hektór.
– Kajdacs szökött testőr és esküszegő volt – mondtam.
– Ez így igaz, és el akarta szedni a nagyapádtól azt a kis aranylapot,
amelyet még a mongolok adtak neki.
– A bajcsát…
– Azt bizony. Tessék, itt van – mondta Farkas, s elővette ingéből az
amulettet. – A nagyapád azt akarta, hogy te őrizd tovább. De tudnod kell,
hogy ami benne zörög, az nem a bajcsa, csak egy lapos kő. Még annyit
üzent neked, hogy a bajcsa jó helyen van, ahogy mondta, a lehető legjobb
helyen. De ne keresd! Majd magától jön eléd, ha megérik rá az idő. Az
amulettet tartsd meg, és ha a te időd is elkövetkezik, add át a fiadnak!
Végigsimítottam a rovásos véseten, és úgy éreztem, egyszeriben
ezredévek nyomják a vállam. Mintha ebben a faragványban egyesült volna
nagyapa minden tette és emléke, amit most már nekem kell továbbvinnem.
– Magadra hagyjalak? – kérdezte Farkas. – Ilyenkor talán a legjobb, ha az
ember egyedül van…
Némán távozott, és a kutyák vele tartottak. De én mit is mondhattam
volna a sír mellett nagyapának? Imádkozni nem tudtam, mert valami nem
engedte. Ő amúgy is különös kapcsolatban állt Istennel, és sosem láttam
imádkozni, csak gondolkodni.
 Vágtattak bennem az emlékek, a szavak és a mondatok, s úgy tűnt,
minden egyetlen villanás alatt zajlott le. Egy nap volt csak, pirkadástól
napszálltáig, és ezalatt mindent megéltünk, ő meg én. Ő most már sokkal
többet tud nálam, s ha fentről lát, biztosan figyelmeztetni szeretne, hogy ne
kínlódjak a szavakkal, mert a gondolat sokkal többet ér.
Ebben a pillanatban a hold kibukkant a felhők mögül, és ezüstös fénnyel
hintette meg a tölgyest. Amikor visszaindultam a vadászházhoz, mintha
bagolyszárny érintette volna meg a homlokom, s a mély völgyben érces
hangon felbődült egy szarvasbika – hangja sokáig csapongott a sziklákon és
a hegyoldalakon. Észre sem vettem, hogy a fáklyám kialudt; egyik
kezemben azt, a másikban az amulettet szorítottam.
– Lenne még valami, amit át kell adnom – mondta halkan Elske, mikor a
szerény vacsora utolsó morzsáit csipegettük a fatálból. – Én voltam
mellette, mikor eltávozott, mert az uram épp a doktort vitte vissza a dömösi
klastromba. Kristálytiszták voltak a gondolatai, aztán egyszer csak azt
mondta, nagyon fáradt, s kicsinyég lehunyja a szemét. Majd elmosolyodott,
megszorította a kezem, s a következő pillanatban már úton volt… odaátra.
– És mi az, amit át kell adnod, Elske?
– Azt akarta, hogy menjetek el innen – felelte az asszony, és könnyek
gyűltek a szemébe.
– Innen? – csodálkoztam. – Ezt vajon… miként értette?
– Menjetek el Budáról. És az országból is. Azt mondta, ígéretet tettetek a
felséges úrnak és a felséges asszonynak…
– Ez így van. Megígértük, hogy szolgáljuk őket.
– De esküvéssel semmit nem fogadtatok, igaz? Ő ezt így tudta.
– Nem. Ám ez sosem jutott eszembe. Az ígéret nálam olyan, akár az
esküvés.
– Azt akarta, hogy ne maradjatok az országban, mert hamarost
bekövetkezik a földindulás.
– Már rég bekövetkezett. Ha valaki, én aztán valóban látom, mi történik.
– A király bizalmasa vagy, Eleni pedig a felséges asszonyé – folytatta
Elske. – A bátya azt kérte, emlékezz arra, hogy mi történt vele, miután Béla
király meghalt. Hogy neki is menekülnie kellett az országból. Azt mondta,
bizonyos benne, hogy benneteket is ugyanez fenyeget, ezért inkább ne is
várjátok meg a legveszedelmesebb napokat, hanem még időben keljetek
útra. Vidd a feleségedet és a fiadat, Hektór, és helyezd őket biztonságba!
 Elske szavai erősen gondolkodóba ejtettek, annál is inkább, mert nagyapa
nekem erről sosem beszélt… Vagy inkább csak nem akart? Sok olyan
dologgal lehetett tisztában, ami fölött én talán átsiklottam.
Nagyapa összes holmiját, még a lovát is az ardónak ajándékoztam – a tőrt
rejtő bot kivételével. Hajnalban, miután elköszöntem Farkastól és a
feleségétől, tettem egy kerülőt a tölgyes felé, hogy a fejfa mellé állítsam –
ám meggondoltam magam, s végül csupán három nyílvesszőt tűztem a
földbe.
Úgy éreztem, az a bot engem illet.

❈❈❈
– Még egy ideig nem tölti be senki Szent Péter trónját – mondta Lodomér
érsek az alkancellárnak, akit esztergomi hivatalába rendelt, négyszemközti
beszélgetésre. – Látod, ezt a levelet a lateráni bíborosi kollégium küldte,
egyenest nekem címezve.
– Most válaszoltak a tavaszi leveledre, amelyben azt javallottad, hogy
küldjenek keresztes hadat a királyra? – kérdezte Tivadar. – Megvallom,
éppen ideje lenne.
– Nem hinném – jegyezte meg epésen az érsek –, hogy alkancellárként
annyira rossz dolgod lenne egy ilyen uralkodó mellett, akit csöppet sem
érdekel, hogy mikor mit foglalsz az iratokba, amiket aztán aláíratsz vele… s
amiket legtöbbször meg sem néz. Voltaképpen ez a levél azt ismétli, amit
írtam, beleértve az indokaimat, valamint azokat a vádakat, amelyeket
némely bárók nagy szorgalommal küldözgettek Rómába. Mondhatnám,
hogy csak intrikusok, de pillanatnyilag fegyvertársaink ezek a főurak. Egy a
célunk: László semlegesítése, aztán eltávolítása. Nem ez lenne az első
trónfosztás a történelemben, és azt gondolom, alaposan megérett már rá a
helyzet. Igaz a hír a királyról?
– Hogy nincs Budán? – kérdezte az alkancellár.
– Már megint nincs Budán – mondta az érsek, minden szót erősen
megnyomva. – És ez számunkra kedvező. Most kell összefognunk! A
levélben az áll, hogy a király kínoztatja és éhezteti a feleségét, miközben
ő… hogy is fogalmaztak… Megvan! Csapodár asszonyokkal adja össze
magát!
– De hát ez mind igaz – felelte az alkancellár.
 – Azért legalább kettőnk közt ismerjük el, hogy éheztetésről és kínzásról
szó sincs… még Erzsébet soror sem bánik a királynéval kegyetlenül, bár
nem árt, ha a király ellenségei így tudják. De nem is ez a fontos ebben a
levélben, hanem a feladat, mellyel a bíborosi kollégium megbízott. Nekem
kell a királynét klastromi fogságából kiszabadítanom, ez a lateráni utasítás
lényege.
– Ehhez pedig szövetségeseket kell gyűjtened, s azt gondolom, nincs ma
Budán olyan egyházi személy, aki ódzkodna a támogatásodtól.
– Tudom. Isten felkent szolgái közül már szinte senkit sem érdekel, hogy
a király ellenségévé válik – jelentette ki Lodomér. – Hogy a kollégium
tőlem várja a királyné kiszabadítását, ez egyben azt is jelenti, hogy
részükről védelemben részesülök, miként mindenki, aki ebben szerepet
vállal.
– Még mindig László a főkegyúr az országban…
– De ez már szinte senkit sem érdekel, Tivadar! – vágott a szavába
emeltebb hangon az érsek. – Neked látnod kell, mennyire nincs semmihez
ereje, és csupán látszatintézkedéseket képes hozni! Úgy tesz, mintha az
országot kormányozná, holott ennek az ellenkezője igaz! Te is tudod, hogy
a bárók mostanra odáig jutottak, hogy önmaguknak adnak címeket.
– Így igaz! – helyeselt buzgón az alkancellár. – Kőszegi Iván erre a
legújabb példa, aki egy okmányban nádorként említi magát, Gergely, a fia
pedig Szlavónia hercegének asztalnokmestereként.
– Szlavónia hercege pediglen az a Velencés András, aki valamikor esetleg
felülhet a magyar trónra – dörmögte Lodomér. – De egyszerre csak egy
fontos feladattal törődjünk, s az legyen a királyné kihozatala a klastromból!

❈❈❈
A Nyúl-sziget már javában téli álomra készülődött. A tölgyek és a
Dalmáciából vagy Itáliából származó boglárfák65 rég elhullajtották
levelüket, s a Duna völgyében vágtázó, hideg északi szél csupasz ágaikat
tépázta.
A klastrom ablakait és ajtaját bezárták, hogy a kandallók és a
parázstartók melege ki ne szökjék, föl ne kapja az egyre-másra támadó
szélroham. A tetőt kíméletlenül csépelte az eső, és oly hamarost leszállt az
alkony, hogy a nővérek a nappali világosságot csupán tűnő látomásnak
érzékelték.
 Valaki igen erőszakosan dörömbölt a klastrom kapuján, s az öreg Sebő
odabicegett, hogy megnézze, ki az. A kapu előtt Kézai Simon várakozott
türelmetlenül, füléig húzott prémes fövegben és vastag subában.
– Már azt hittem, ítéletnapig zörgethetek – morogta kedvetlenül. –
Remélem, a főnökasszony még nem tért nyugovóra.
Azzal belépett a kapun. Az ügyeletes soror a magiszter elé sietett volna,
de egy szélroham visszakergette az épület ajtaja mögé.
– Mi ennyire sietős, magiszter uram? – kérdezte Kézaitól Erzsébet
hercegnő. – Lászlótól jött hír? Meglepne, mert mostanában feltűnően
hanyagolja a klastromot…
– Az érsek küldött – felelte a magiszter, és Erzsébet már a hangsúlyból is
értette, hogy valami készülőben van.
A szűkös helyiségben, ahol csak egy asztal és két szék állt, s a parányi
ablak alatt egy réz parázstartó adott némi meleget, a hercegnő hellyel
kínálta a magisztert, majd így szólt:
– Gondolom, Lodomér érseknek sürgős lehet, ha ily kései órán ide
küldött. Miben állhatok szolgálatára?
– Hamarost ő is itt lesz – felelte Kézai. – És a budavári prépost, néhány
kanonok, meg katonák…
– Katonák? Hiszen vigyázzák a klastromot.
– Kívülről – pontosította a magiszter. – És a királyné miatt.
– Akkor miért jön az érseki katonaság?
– Szintúgy a felséges asszony miatt. Az érsek és a prépost azért küldtek
engem előre, hogy elmondjam: a Laterán bíborosi kollégiumában az a
döntés született, hogy a felséges asszonyt el kell engedni.
Erzsébet arcán gúnyos mosoly jelent meg.
– Elengedni? László dühöngeni fog. Nem az elengedés, hanem annak
rendezési módja miatt. Hiszen ezzel a főkegyúri jogait sértik meg! Őt nem
bírálhatja felül egyetlen magyarországi egyházi méltóság sem.
– Úgy tűnik, ez esetben mégis így történik. Te is tudod, hogy nem
véletlenül a király távollétére időzítették ezt a mostani budavári gyűlést.
– Lodomér időzítette így, egyetértésben az öcsémet támadó bárókkal –
közölte éles hangon Erzsébet. – László nélkül merészeltek döntéseket
hozni!
– Az urak közül most már senkit nem érdekel, hogy őfelsége mivel ért
egyet, és mivel nem – mondta a magiszter fejcsóválva. – Láthatod, ide is
eljutottunk, ez is elkövetkezett. Nemcsak nyíltan támadják a királyt, de
legtöbbször egyáltalán nem is veszik figyelembe, hogy létezik.
Erzsébetből kirobbant az indulat, és kiabálni kezdett a magiszterrel:
– Úgy hát te vagy, aki a villámokat elhárítani hivatott, mielőtt ideér az
érsek meg díszes társulata? Kivel állsz te egy táborban, Simon?
– Azt vállaltam, hogy megbeszélem veled: az lesz a legjobb, ha nem állsz
ellen – felelte higgadtan a tudós. – Jóval több érseki darabont érkezik, mint
ahány királyi testőr áll odakint.
– Mit tehetnek velünk? Itt én vagyok a főnökasszony! Ha akarom, be sem
jönnek!
– Ez most már nem egészen így van. Ha egy erős király országában
élnénk, akkor talán… De Lászlónak ma már nincs semmi tekintélye,
legfeljebb barátai vannak, ám gyorsan apad a számuk. Lassan csak annyian
maradunk, hogy ráférünk egyetlen lapra. A darabontok könnyűszerrel be
tudnak hatolni ide. A katonák egyszerű emberek. Ha azt a parancsot kapják,
hogy Isten nevében valamit meg kell tenniük, nem sokat töprengenek.
Erzsébet szikrázó szemmel nézett rá, és lassan azt mondta:
– Megfojtanálak azért, amit mondtál, ha nem tudnám, mennyire igazad
van. Nemcsak az ország, de a világ is László ellen fordult.
– Tudhattad, hogy ez egyszer bekövetkezik. Én is hibáztam, mert már
akkor felnyithattam volna a felséges úr szemét, amikor még nem ugrottak
így egymásnak az ellenfeleivel. Végtére is keresztény országok között
élünk, lehetetlen, hogy a magyar uralkodó ne alkalmazkodjon ehhez.
Mindenkit maga ellen hangolt, s tetteinek meg is lett a következménye.
– Ti most valamennyien azt hiszitek, hogy Róma parancsának tesztek
eleget, amikor Izabellát kiszabadítjátok? – kérdezte Erzsébet fojtott hangon.
– Neked elárulom, hogy ez súlyos tévedés. Mert ő már most is szabad.
Nálam van egy megbízás az öcsémtől, hogy engedjem el, amikor azt
magam is biztonságosnak ítélem. Legfeljebb az idő esik egybe az érsek
tervével, viszont neki semmi köze László utasításához. Nehogy a Laterán
vagy Esztergom azt higgye, hogy rajtuk fordult meg az igazság kereke!
Kézai Simon az ablakhoz lépett, és kikémlelt a sötétbe. Néhány fáklya
imbolygott odakint: a királynét őrző testőrök járták útjukat. Ekkor hangok
hallatszottak a kerítésen túlról, s Erzsébet egy szemvillanás alatt döntött:
felkapott egy nyusztprémes bundát, és az esőben az udvarra sietett.
– Parancsnok! – kiáltotta a kun testőrnek. – Eddig minden rendben?
– Egyelőre csend van, hercegnő. De Buda felé zajonganak – felelte amaz.
 – Hadd tegyék csak! A parancsom a következő: ha az érsek és katonái
megérkeznek, eresszétek be őket, s fegyverhez ne nyúljon egyikőtök sem!
Az érsekkel magam tárgyalok. Ha pedig azt látjátok, hogy a királyné
elhagyja a klastromot, egyszerűen vegyétek tudomásul!
– Mégis hogy képzeled, hercegnő? Ezért őfelsége mindőnket felköttet –
mondta a testőrtiszt.
– Azt teszed, amit mondok! Vállalom érte a felelősséget! Az a feladatod,
hogy őrizd a királynét, igaz? – kérdezte éles hangon, mire a tiszt bólintott. –
No, hát akkor kíséretként körülveszitek, és követitek oda, ahová menni fog!
Ezzel nem szegtek parancsot. A király előtt majd én tisztázlak benneteket!
– Rendben van, hercegnő. De ennél többre nem leszünk hajlandóak.
– Nem is várok tőletek olyasmit, ami az öcsém parancsaival ellenkezne.
De értsd meg, hogy mostantól valamennyien pengeélen táncolunk, te is, én
is. Fogalmad sincs arról, mily forró az a zsarát, amely most még csak a
hamu alatt rejtezik, de ki tudja, mikor rúg bele valaki, hogy föllobbantsa a
lángot.
A rév felől hangok hallatszottak, csónakok és hidasok csusszantak partra,
s a szélben is lehetett hallani a tőke csikorgását a kavicson.
Erzsébet Eleniért küldött egy novíciát, aki rögvest meg is érkezett.
– Parancsodra, hercegnő… Valami készül…
– Jól látod. Azonnal készítsd fel a felséges asszonyt az indulásra, mert
elhagyja a klastromot. Hogy hová, azt majd az érsek megmondja. Történjen
minél gyorsabban és csendesebben! Talán már fertály múlva itt vannak érte.
Izabella összes holmija, amit a várkastélyból magával hozott a szigetre,
elfért két kisebb ládában. Sápadtan, riadt szemmel nézett körül, és némán
hallgatta Erzsébetet.
– Majd egy évig kellett elviselnünk egymás közelségét – mondta a
hercegnő. – Nekem nem hiányzott, hogy itt vagy. Nem bántottalak, de
biztos vagyok benne, hogy odakint ezt híresztelik. Nem éheztettelek, és
nem akartam tőled semmit, ami bánthatott volna.
– Elmondom mindenkinek, hogy amit beszélnek, az nem igaz… –
suttogta Izabella, és a homlokába húzta prémes köpönyegének csuklyáját.
– Azt mondasz, amit csak akarsz. De arra kérlek, bármennyire is sértve
érzed magad, ne szegülj szembe Lászlóval! Inkább segítsd!
– Istent kérem, hogy vezessen engem a jó útra, és segítsen, hogy ne
hibázzak – felelte Izabella. – Én ártani sosem akartam.
 – De segíteni is csak elvétve – jegyezte meg Erzsébet. – Az ellenségei
mellé helyezkedtél, mert azt gondoltad, az a helyes út.
– A Jézus tanításaival kikövezett út az egyedül helyes…
– Amelyről számtalan kisebb ösvény leágazhat még – fűzte hozzá
Erzsébet. – Olyan is, amelyre talán Jézus soha nem tette volna a lábát, de mi
emberek vagyunk, és a trónokon is emberek ülnek.
A kapu felől fegyvercsörgés és izgatott hangok hallatszottak. Az apácák
riadt arccal tódultak celláikból a szűk folyosóra, és egymás közt suttogva
kutatták a váratlan látogatás okát, majd amikor megpillantották az útra kész
Izabellát és Elenit, elhallgattak.
– A felséges asszony távozik tőlünk, nővérek! – hirdette ki Erzsébet.
– Kívánjatok neki szerencsés utat, és a Mindenható segítse!
Latin szavak rebbentek a csendben, és az udvaron megjelent két
kanonok, a budavári prépost, valamint Tivadar alkancellár és Lodomér
érsek, aki a hídon át, a Nyúl-sziget északi vége felől érkezett.
– Felséges asszony, Isten kegyelméből és a római bíbornoki kollégium
együttes akaratából immáron visszanyerted szabadságodat – mondta az
alkancellár, s főt hajtott a királyné előtt.
Testőrsége oly szoros gyűrűt vont Izabella köré, hogy az érsek katonái
legfeljebb véres harc árán törhették volna fel. De nem mozdult senki.
– Hova megyünk most, alkancellár úr? – kérdezte Izabella.
– Esztergomba, felséges asszony – felelte Tivadar helyett az érsek, a
homályból a fáklyafénybe lépve. – Egyedül ott lehetsz biztonságban.
– És az uram? László… tud erről? – kérdezte a királyné a főpaptól.
– Hamarabb megtudja, mint hinnéd, felséges asszony – felelte Lodomér,
és Izabella a testőrök gyűrűjében a klastrom kitárt kapuja felé indult.

❈❈❈
Tíz nappal a királyné kiszabadítása után László király és kísérete megjelent
az érseki város határában. A nyögérek marcona képpel ültek a nyeregben, s
a kunok birkabőr és a mongolok kecskebőr subáiról csorgott az esővíz.
Lászlót Mizse, Iszmáil és Miklós is követte Esztergomba, és Budán meg
sem álltak.
– Legalább ötszázan vannak, érsek atya – jelentette a vár őrparancsnoka.
– A hidat felhúzattam, a kaput bezárattam, a palánkokra és a gyilokjárókra
számszeríjas darabontokat vezényeltem.
 – Nem lesz baj, meglásd! – felelte az érsek. – László még nem tudja,
hogy az alsóvárosokban igaz keresztény katonák vigyázzák a
nyugalmunkat. Ötszáz? Az semmi. Kisded kíséret ez, amelyet a király
nagyon jól tud. Hiába kiváló harcosok, a túlerővel szemben tehetetlenek.
Az érsek már jóval Izabella kiszabadítása előtt levelet küldött azokhoz a
bárókhoz, akiknek fegyveres segítségére számíthatott. Egy hét múlva sorra
érkeztek Esztergomba a kisebb-nagyobb egységek, mígnem az egész város
erősen védetté nem vált.
Nem tettek a katonák semmit, csak bekvártélyoztak a városi házakba, a
kalmárok és a kézművesek raktáraiba, udvaraira, egy kisebb csapatuk meg a
várba, de jelét sem mutatták annak, hogy bármire készülnének. A városban
csak szóbeszéd járta arról, hogy a királyné az érsek védelme alatt a várban
tartózkodik, mivel még senki nem látta őt.
László ötven kun testőrrel rúgtatott a vár bejáratához, és megfúvatta a
kürtöt. Az őrség parancsnoka az érsekre nézett: mi legyen most?
– Ereszd be! – felelte a főpap. – Jóval több katona van idebent, mint
ahányan a felséges urat felkísérték. Ugraszd őket fegyverbe, és vegyék
körül a belső udvart, de az ellenséges magatartástól tartózkodjanak! Elvégre
mégiscsak a magyar király és legfőbb kegyúr teszi tiszteletét várunkban…
A láncok megcsikordultak, és a híd lassan az árok fölé ereszkedett. Túlsó
vége dobbant a kőpárkányon, és az udvarnok az érsekhez és négy
kanonokhoz csatlakozva, alabárdos darabontok gyűrűjében jelent meg a
belső udvaron.
Már erősen alkonyodott, és az északi szél hófelhőket sodort az érseki
város és a Pilis rengetege fölé. A körömnyi hópelyhek hamar szürkére,
aztán fehérre színezték a templomtornyokat, és a hó megült a sarkokban, a
szél pedig az udvarra nyomta a tűzhelyek füstjét.
– Akár egy keleti hadvezér… – súgta az egyik kanonok a társának. – Hát
már sehol nem jelenik meg tisztességes magyar öltözékben?
– Olyan, akár egy kun nemzetségfő, aki éppen harcba indul – felelte
amaz. – Vajon mi lesz ebből? Ha az emberei nekünk ugranak, bírunk velük?
– Csönd legyen! – szisszent rájuk latinul az érsek. – Nem lesz itt semmi,
ne károgjatok! Ti itt magát Istent szolgáljátok, adjon ez elég erőt!
László, mikor az érsek és kísérete elé ért, nem szállt nyeregből. Ezzel is
meg akarta mutatni, hogy magasabb úr ő itt mindenkinél, s ugyan ez az
érseki vár, attól még a várossal együtt az ő tulajdona.
 Különös helyzet alakult ki. A díszes öltözékű kun testőrök lassan
körülvették az érseket és kíséretét, őket viszont körbezárták az érseki
katonák és a várba érkezett egységek. Az ajzott számszeríjakat a földnek
fordították, de a fenyegetés így is egyértelmű volt.
– Látom, érsek úr, készültél érkezésemre – jegyezte meg László.
– És nem is lepett meg, felség – felelte Lodomér, enyhe gúnnyal.
– Beszélni akarok a feleségemmel! Vezess hozzá! Csak nem tagadja meg
a találkozást hites urától?
– Ezt tőle kérdezd, felséges úr. Nem hallottam, hogy nagyon várná ezt a
beszélgetést. Én azonban igen, mert át kell adnom Róma üzenetét.
László hirtelen nyeregből szökkent, és Mizse követni akarta, de a király
egy kézmozdulattal megállította. Aztán az érsek elé lépett, és baráti jobbot
nyújtott, de Lodomér csak az ajkába harapva, ráncolt homlokkal nézett rá.
– Nem fogadod el a parolát? – kérdezte mosolyogva a király.
– Kövess… felséges úr – felelte az érsek, de nem nyújtott kezet, csak
megfordult, és a királyné lakosztálya felé indult.
A katonák és az egyháziak nem mozdultak.
– Csak higgadtan… – súgta Iszmáil Mizsének. – Véletlenül se szaladjon
el senkinek a keze. A kunokat nem féltem, de a darabontok meg ezek a
másikak…
– Maradjunk így, míg őfelsége más parancsot nem ad! – sziszegte Mizse
a kun száznagynak. – Ötven testőr csak arra jó, hogy agyonvágjon kétszer
annyi darabontot, aztán elpatkoljon a számszeríjászok nyilaitól.
A kapuzat felé villant a szeme, és a testőrtiszt kemény arccal vette
tudomásul, hogy a súlyos szárnyakat ismét bezárták.
– Ha nem kapkodtok, nem lesz baj – mondta halkan Mizse. – Ezek is
tudják, hányan vannak még az alsóvárosokban. Nem akar itt ostromot senki.
– Most még… Mert azért ebből akármi kialakulhat – dörmögte a tiszt.
A belső udvarban holtpontra jutott a helyzet, de a szikra akármikor
kipattanhatott, tudta ezt királyi és érseki vitéz egyaránt.
Lodomér és a király egymás mellett lépdeltek a folyosón, ahol a királyné
testőrei feszes vigyázzba merevedtek, amikor László elhaladt előttük.
– Tudod, hogy megölhetnélek, Lodomér? – kérdezte László latinul, hogy
a testőrök ne értsék. – Amiért parancsom ellenére kihoztad a feleségemet a
klastromból. És különben sem tagadhatnád, hogy az ellenségem vagy.
– Te tettél az ellenségeddé – felelte az érsek. – És nem fogsz megölni,
mert ekkora hibát nem követsz el. Istentelen vagy, de nem eszement.
 – Dicséretnek fogjam fel netán szavaidat?
– Bárminek felfoghatod. Sosem tartottalak együgyűnek, csak olyannak,
aki szembemegy a krisztusi tanokkal, holott keresztény királyként nem
tehetné meg. Sokáig nem értettem, miért cselekszel így, de azt hiszem,
megfejtettem a rejtélyt.
– És mire jutottál?
– Arra, hogy te kun vagy, ízig-vérig pusztai. Az a lelked, a hited, azokat a
szokásokat követed. És nem fogsz megváltozni, mert oly erősen elutasítasz
mindent, ami keresztényi.
– Ha csak ennyire jutottál, akkor nem értesz te semmit, érsek – felelte
László, s fojtottan felkacagott.
Izabella ajtaja előtt megálltak, és az érsek bekopogott, de László azonnal
benyitott. A királyné a falon függő feszület előtt térdepelt és imádkozott.
– Ugyan mit is várhattam volna, ha nem éppen ezt! – szakadt ki a
királyból. – Vajon Isten meghallgat, Izabella? Hiszen oly sokszor
könyörögtél már hozzá! Mit válaszolt? És most éppen mit mond? Hogy
megérkezett hozzád a sátán, akinek László a neve? Vagy éppenséggel
Kétszívűnek hív?
– Ne bántsd! – kérte az érsek a királyt. – Az ő lelke tiszta, nem rontotta
meg semmi. Tönkretennéd? És miért? Miféle célod lehetne azzal?
Izabella nem állt fel, s nem is nézett az urára, de hozzá címezte szavait:
– Majd egyszer, azt remélem, elmagyarázod nekem, miért tetted velem
ezt, és miért fosztottál meg szabadságomtól csaknem egy teljes esztendőre.
Mást nem kérek, de ennyit elvárok! Értesíts, ha készen állsz rá.
– Arra állok készen, hogy visszavigyelek Ó-Budára – felelte László.
– De én nem megyek, mert jobban érzem itt magam. Félek tőled. Félek a
testőreidtől, mindentől, ami körötted létezik és mozog. Félek, mert
elüldözöd magadtól Istent, és nem hagyod, hogy a Szentlélek védelmezzen,
ha hibázol. A sátán pedig örömtáncot jár, mert elvehette egy keresztény
király lelkét!
László az érsekre nézett, aki állta a pillantását.
– Azt hiszem, nincs több mondanivalóm – jelentette ki az uralkodó érces
hangon, hogy Izabella is jól hallja. – A feleségem képtelen arra, hogy úgy
gondolkodjon, ahogy egy épeszű asszony. Biztosan ezek a falak teszik –
futtatta körbe tekintetét a helyiségen. – Ti valahol ég és föld között
lebegtek, miközben azt hiszitek, ez elegendő egy keresztény királyság
létének fenntartásához. A kereszten, a szentek tettein és a Jézusnak meg az
evangélistáknak tulajdonított tanokon túl nem láttok semmit!
– Ha azt látjuk, hogy a keresztény hit elhajítása, és éppen az uralkodó
által, romlásba viszi az országot, akkor már mindent látunk – felelte az
érsek.
László ingerült mozdulattal az ajtó felé nyúlt, s ráförmedt Lodomérra:
– Gyerünk innen! Beszéljük meg azt, amit elém akarsz tárni, mert az
ország dolgai nem várhatnak.
– Amit a hit szellemében kívánsz megvalósítani, azok valóban nem.
Az érseki dolgozószobába indultak, ahol Lodomér azonnal a tárgyra tért:
– Mint tudod, feleséged kiszabadítására a Lateránból érkezett az utasítás.
Tudtam, hogy a kunoknál vagy, de akkor is végrehajtom, ha valahol a
közelben tartózkodsz. Mert nekem ez a kötelességem.
– A lényegre! – csattant fel a király. – Mit akarsz még? És mit akar az a
nyavalyás Laterán? Hiszen még pápát sem választottak!
– Majd fognak – felelte az érsek. – A mennybe távozott Honorius
pápának ezt a levelét sem láthattad még, és gyanítom, nem is érdekelt volna
– mutatott egy mívesen írott pergament, melyen a pápa pecsétje lógott. –
Felolvassam belőle a legfontosabbakat?
– Felőlem… Mit akart tőlem az a vénember? Ha segíteni nem tudott vagy
nem akart, legalább ne szólt volna bele a dolgaimba!
Lodomér elengedte a füle mellett az epés megjegyzést, és olvasni
kezdett:
– Itt van mindjárt… Az egyház kebelére ölelt, hogy igaz keresztény
váljon belőled, de te elhagytad azt az utat, amelyet kijelölt. Vagyis nem mi
vagyunk a hibásak, hanem te. Aztán… Romlásba döntöd magad és néped
azzal, hogy megveted Istent, és nem a parancsolatok szerint élsz. Aztán…
Pogányokhoz húzol, velük tartasz veszélyes kapcsolatot. És ez is, hallgasd!
Elveted feleségedet, megalázod, és olyasmit művelsz idegen ágyasokkal,
amellyel meggyalázod azt a hitvesi ágyat, amelyből dicső ősök sarjadtak,
istenfélő magyar királyok. Vagy mindez hazugság lenne?
– A Szentszék ezt nyilván így hiszi – felelte László. – Mit tudnak ott,
azonkívül, amit az ellenségeim a leveleikben firkálnak?
– Például azt tudják, hogy te már többször is megfogadtad, hogy
megváltozol. És rá kellett jönni, hogy nem teljesítettél a fogadalomból
semmit. De a Szentszék nem teheti meg, hogy az ördög prédájának hagyjon
egy keresztény királyt, ezért elhatározta, hogy törődni fog veled – felelte az
érsek.
– Halleluja! – kiáltotta László. – Halleluja! Törődni fog! Micsoda
áldozatvállalás! Tudja egyáltalán a Szentszék vagy a bíbornoki kollégium,
hogy mit beszél? Csak engem nevelne meg? És mi lesz a pártütő bárókkal?
Azt hiszik tán Rómában, hogy ők egyszerűen tudomásul vesznek bármely
változást a személyem körül? Nem az kell nekik, hogy Istenben változzam,
hanem hogy tűnjek el! Persze ők a keresztények, akiknek Rómában hinni
kell, én meg a pogány fajzat. Értem én ezt, jobban is, mint hinnéd, érsek!
– Meghallgatod még, mit kellene tenned, hogy legalább jelét add annak,
hogy hajlandó vagy a Szentszék kívánalmainak megfelelően változni? –
kérdezte az érsek.
– Gyerünk, olvasd csak! Biztosan jól fogok szórakozni rajta!
– Hát jó. Üdvös lenne tehát, hogy hagyj fel a pogányok barátságával,
mert az a sötétségbe visz.
– Tovább! Mivel hagyjak még fel?
– Fogadd vissza ágyadba a feleségedet, hogy királyi házad újra fényben
ragyogjon! Taszítsd el magadtól kun ágyasaidat! Róma engem bízott meg a
feladattal, hogy tartsalak távol a tévelygésektől, és neveljelek igaz
kereszténnyé. A pápa írt a környező országok királyainak, hogy segítsenek
engem ebben. Látod, idén tavasszal keltezett a levele, de a bíbornoki
kollégium még ma is ugyanígy tartja ezt az álláspontot. Róma következetes,
és én is ezt fogom tenni a tanításod folyamán.
– A tanítóm lennél, Lodomér? – kérdezte mosolyogva László. – Sok
sikert hozzá!
– Továbbá szakítanod kell a pogány szokásokkal és életmóddal, haj- és
szakállviselettel, öltözettel! Nem az a dolgod, hogy úgy viselkedj, ahogy
ők, hanem hogy gondoskodj a megtérítésükről! Többé soha ne tölts
egyetlen éjjelt sem pogány sátorban, hagyj el mindent, ami nekik sajátjuk,
és törekedj arra, hogy a keresztségben ők is folyamatosan elhagyják ezeket!
László a falon függő, súlyos feszülethez lépett, és szórakozott
mozdulattal megkopogtatta a megbarnult faragványt.
– A kunok közössége nem adna hitelt e levél egyetlen sorának sem, és
mélységesen sértőnek fognák fel, hogy az egyház pogányoknak tartja őket –
felelte. Mintha Krisztus kínba csavarodott testéhez beszélt volna, s közben
érdeklődéssel szemlélte az alkotást. – Te is tudod, hogy nem azok, és nem is
eretnekek, csak mások, mint mi vagyunk. Tény, hogy sok mindenben
hasonlítok rájuk. De ők felsorakoznak mögöttem, ebben biztos vagyok.
– De nyilván tudod, hogy most már jóval többen vannak az országban
ellened, mint veled – figyelmeztette az érsek. – Ez az igazság. Láttam a
kíséretedet, amelyet már az egész országban megismertek. Félnek tőlük,
ahol megjelensz velük, s a kunokat meg a szaracénokat éppúgy
gyilkosoknak tartják, mint a mongolokat. Ám amint elhagyod a városokat
meg a falvakat, a félelmük azonnal átcsap gyűlöletbe, és ez egyedül a te
hibád, felséges úr! Ha ez így folyik tovább, két részre fog szakadni az
ország. Az egyik a nyugati gyepűtől a Dunáig tart majd, a másik meg onnan
a Havas-hegyekig. Ki garantálhatja akkor, hogy nem keveredsz véres
belháborúba?
– Ha azt akarod bizonygatni, hogy neked, az egyháznak és a báróknak
soha semmiben nem volt benne a kezetek, s hogy az áldatlan állapotok
előidézésében ártatlanok vagytok, szíves engedelmeddel figyelmeztetlek,
hogy napokig sorolhatnám az ellenem elkövetett galádságaitokat! És ezek
közül csak az egyik az, hogy az egyházat fölém akartátok ültetni.
– Mert egy keresztény királyságban ez az elsődleges vezérelv! A krisztusi
hit mindenekfelett! És ezt a királynak is tudomásul kell vennie, mi több,
neki kell az élre állnia, hogy akik ingadoznak, azok követhessék.
– Erről soha nem győzöl meg, mint ahogy én sem téged a magam
igazáról – válaszolta ingerülten a király. – Viszont elkerüli a figyelmedet
egy fontos tény: én vagyok a király, s neked is legfőbb kegyurad. Mondd,
mit akarsz? Jobbítani vagy szakadékot mélyíteni? Én mindkettőre
felkészültem.
– Azt akarom, hogy a felséges asszonynak adj vissza mindent, amit tőle
elvettél, és ami az ő jogos tulajdona! Mindazt visszakövetelem, amit annak
a… – itt az érsek „kun szajhát” akart mondani, de még időben meggondolta
magát – amit annak a másiknak adtál!
– És miért adnám vissza? Hogy az ellenségeimet támogassa belőle?
Láttál már olyan hadvezért, aki fegyvert ad az ellenségei kezébe?
– Márpedig ebből az ország és a nemesség nem enged, felséges úr! –
jelentette ki az érsek határozottan.
– Akkor nincs miről beszélnünk, Lodomér! – vágta rá a király, és
kinyitotta a fogadószoba ajtaját. – Megyek tovább a magam választotta
úton! Azt mondod, hogy az a keleti despoták útja? Akkor hát legyen az! Ha
így tudok rendet teremteni, ha csak így vagyok képes a hatalmamat
megszilárdítani, hát akkor ezt fogom tenni. Ha a magyar báróknak keleti
despota kell, ha csakis a földindulásból értenek, ha képtelenek felfogni,
hogy nem kerekedhetnek a király fölé, akkor amiatt, hogy ezt
elmagyarázzam nekik, azzal szövetkezem, akivel csak akarok! Akár még a
kánokkal is. Miért is ne? Majd elválik, megállnak-e a bárói hadak a tatárok
előtt! Nekem pedig a jövőben egy csuhás se merészelje megszabni, hogy
mit tegyek, és ez alól te sem vagy kivétel! Mellesleg… miattam a felséges
asszony akár maradhat nálad is. Jó helye van itt, és nekem sem annyira
fontos, hogy magam mellett tudjam. Legalább nem akadályoz. Az a lényeg,
hogy biztonságban legyen, de ennél többet nem akarok és nem is várok tőle.
Isten megáldjon, érsek! Vagy Lucifer! Nekem mindegy…
Lodomér döbbenten bámult utána, de László még csak meg sem fordult.
Határozott léptekkel sietett végig a folyosón, és az arca olyan kemény volt,
akár az alabástrom.
Kisvártatva fegyveres kíséretével együtt elhagyta Esztergomot, de még a
város környékét is. Napokkal később a hírek már arról szóltak, hogy a
Duna–Tisza közének felsőbb területein élő kunokhoz vágtatott, és Mizsének
egy jókora területet adományozott a kun szállások között.
Ott érte utol a futár, aki a határozatot hozta arról, hogy Lodomér érsek az
esztendő végén kiközösítette. Ez pedig azt jelentette, hogy innentől kezdve
bárki megölheti, nem vonják érte felelősségre.

❈❈❈
– A király jelenleg odafönt van a Szepességben – közölte Aba nembéli
Makján nádor azokkal az urakkal, akik még kitartottak László mellett. –
Hírlik, hogy visszajön Budára, de Esztergomba mindenképpen elmegy.
– Remélem, a nyögérekkel – mondta egy felvidéki nemes. – Láthattátok,
ha azok megjelennek, mindenki ért a szóból. Nem is kell mást tenniük, csak
végiglovagolni a párducbőrös öltözékükben, megvillantva a fegyvereiket, és
meghunyászkodnak a kötekedők, a nagyhangúak. Hektór most jött vissza
őfelségétől. Kérlek, mondd el, miként töltötte a király az elmúlt heteket a
kun szállásokon, aztán a Szepességben!
– Szervezi a sereget – feleltem. – Még erősebb, még elrettentőbb kíséretet
akar, és olyan egységeket, amelyek ugyan nem tartanak vele mindenhová,
de ha szükséges, azonnal ugraszthatók.
– Persze főleg kunokból – jegyezte meg a nádor.
 – Van abban már jász is – tettem hozzá. – De őfelségének sokkal több
gondja van a hitszegőkkel. Nemegyszer előfordult, hogy valahol esküvéssel
fogadta a nemes úr az emberei élén, hogy hűséges marad a királyhoz, aztán
épphogy kitette onnan a lábát László, máris meggondolták magukat.
– Példás büntetést kell az ilyenekre kiszabni! – vetette közbe egy tolnai
nemes. – Vajszívnek itt helye nincs, hanem kötelet a nyakukba!
Akkor már rég föl kellett volna lógatni az ország felét – morogta a
szomszédja.
Ekkor Makján nádor fölemelte a kezét, mire mindenki elhallgatott.
– Egy bizalmas szolgám azt a hírt hozta tegnap, hogy immár több olyan
csoport is létezik, melynek tagjai őfelsége híveire vadásznak – mondta. –
Kifigyelik, mikor merre mozognak, s meglepik őket a házaikban, az
utcákon, az országutakon… Ahogy elnézlek benneteket, valamennyien
veszélyben vagytok, vagyis megbízható emberekkel vegyétek magatokat
körül!
Egymásra néztünk, és valaki megjegyezte:
– Te vagy a nádor, uram. Adj katonákat, akik vigyáznak az épségünkre!
– Akkor szétosztogathatnám az egész katonaságot az országban – felelte
neki Makján –, s Budavár védtelenül maradna. Már a rektor sem
megbízható, és ha egy vezető nem az, akkor az emberei sem tekinthetők
annak.
– És mit szól ehhez őfelsége? – kérdezte tőlem egy úr, akinek Pest mellett
és a környező földeken szép kövér gulyái legeltek.
– Őfelsége azt az üzenetet küldte velem, hogy a hozzá hűséges nemeseket
egy táborba kell tömöríteni – feleltem. – De…
– De? – vágott a szavamba a tolnai nemes úr. – De? Mit mondott még?
– De ő is tudja, hogy ezt csak mondani könnyű. Valamennyien
veszélyben vagyunk. Olyan egyezkedések folynak az országban, a
Kőszegiek, a Borsák és az Aba család néhány tagja részéről, ami az
eddigieknél sokkal komolyabb veszélyt jelent a trónra.
Aba nembéli Mokján szeme résnyire szűkült a hallottak nyomán,
különösen azért, mert a famíliáját is megemlítettem. Ő azonban nem
tartozott azok közé, akik Dávid fia Fintával fújnak egy követ, és kiállt
László mellett.
– Vagyis őfelsége voltaképpen nem mondott semmi újat – morogta
mögöttem egy úr, akinek László alig fél esztendeje szép birtokot adott, a
legutóbbi kőszegi és pozsonyi hadjáraton tanúsított áldozatkészsége miatt. –
Hallod, Hektór, te sem jutottál túl magasra őfelsége mellett. Már
ugyanannyit érsz csak, mint egy futártiszt. Érdekelne, mit követtél el, hogy
megvonta tőled a bizalmat.
– A felséges úrnak most arra van szüksége, hogy megbízható futárok
vigyék meg hozzá a híreket – feleltem fojtott hangon.
Nem akartam az orrukra kötni, hogy a király, akihez a mai napig
hűségesek, egy bizonyos határon túl épp az őszinteségemet nem tudta
elviselni – én pedig nemegyszer átléptem ezt a határt… Hogy a kíméletlen
őszinteségre épp maga jogosított fel évekkel ezelőtt, arra László már nem
akart emlékezni. Jó ideje minden jobbító szándékú észrevételt a személye
elleni támadásnak fogott fel, és az idő múlásával ez egyre csak
rosszabbodott.
A nádornál késő estig taglaltuk a fejleményeket, s próbáltuk kitalálni,
hogy melyik nemes merrefelé hajlik, kik az örökké ingadozók, kik adnák el
a lelküket harminc ezüstért, és kik azok, akik látszólag szívvel-lélekkel
őfelsége mellett állnak, de voltaképpen a Kőszegiek és a Borsák szekerét
tolják. Ám az ilyen beszélgetések legfeljebb annyi eredménnyel jártak,
hogy megállapíthattuk: semmivel sem jutottunk előbbre. Makján nádor
mellett már egyetlen egyháznagyot sem láttam – ők mind átálltak az érsek
oldalára.
A nádor háza Budavár központjában állt, hogy közel legyen ahhoz a
palotarészhez, amelyet László megbízható katonái őriztek a király távolléte
alatt. Makján igyekezett annyi darabontot őrségbe állíttatni a várnaggyal,
hogy a rendet minden körülmények között fenntarthassák.
Ezen az estén a nádortól távozva a házunkhoz indultam, melyre négy
szolga vigyázott. De jóformán ki sem léptem a nádor házának kapuján,
máris megpillantottam a baljós, vöröslő fényeket.
Tűz van!
Vajon melyik szerencsétlennek gyulladt ki az otthona? A vár körül
minden tűz roppant veszélyes volt, mert a házak sűrűn helyezkedtek el, és a
kőből rakott alsó szintre fából építették a felsőt.
Lábak dobogtak, szekérkerekek csattogtak, csikorogtak, kiáltások
visszhangoztak az utcákon, és a sikátorokból férfiak, asszonyok és
gyermekek szaladtak elő – néhányuk csaknem a lovam patái alá került.
Szikraeső veszélyeztette a háztetőket, és a vörös sziporkák között számos
égő szalmaszál, rongydarab vitorlázott, amelyeket a forróság felkapott,
hogy aztán kerengve, csapongva ereszkedjenek alá.
 Amikor a sarokra értem, döbbenten láttam, hogy a mi házunk ég: lángolt
a teljes, fából épült felső szint és a tető, s a gerendák között morogva
kerestek utat a lángnyelvek. Átverekedtem magam a tömegen, és
észrevettem a fiamat, aki az egyik csatárlánc közepén állva a vizesvödröket
adogatta. Ám hiába zúdították a ciszternában összegyűlt vizet az égő
gerendákra, annak csak annyi eredménye lehetett, mint a jégverés utáni
szüretnek.
Leugrottam a nyeregből, a fiamhoz rohantam, s a rettenetes
hangzavarban a fülébe üvöltöttem:
– Mi történt, Niko? Tudsz valamit? Mitől gyulladt ki?
– Gyújtogatás! – felelte a füsttől rekedten, majd kínzó köhögés rázta a
testét. – Azt mondják, valaki bezörgetett, és Bugárd szolga ajtót nyitott. Ott
helyben leszúrták, aztán egy vödör olajat zúdítottak a deszkalépcsőre, és
fáklyát hajítottak rá. Bugárd bennégett a kapu alatt, és az öreg Mikos is…
Az istállóból se tudták kihozni a négy lovat…
Akkor már égett az egész felső szint, és az egekig csaptak a lángok.
– Hagyjátok! – ordítottam. – Locsoljátok a szomszéd házakat! Az
enyémnek már úgyis mindegy!
Vagy százan tüsténkedtek a házaknál: vizes rongyokkal csapkodták a
lehulló, vöröslő zsarátot, és ha életre kapott egy szikra, azt azonnal
eltaposták. A házunk oltását már csak tucatnyian folytattuk – közben a
födém beroskadt, és a parázsló gerendák, a széles és vastag deszkák
bezuhantak az alsó kőfal mögé. Az istállóban mind a négy lovunkat
megtaláltam, összeégve.
Az emberek azt kezdték kiáltozni, hogy ez isteni büntetés, és nem
véletlenül minket ért, mert egy pogánykodó király szolgái vagyunk, de
egyelőre ennyivel beérték. Voltaképpen semmink nem maradt a rajtunk lévő
öltözéken és két szolgánkon kívül, mert a tűz mindent elhamvasztott.
Hajnalra sikerült annyira eloltani, hogy az üszök közé lábolhattunk. A néhol
még most is parázsló gerendák alatt ráleltem arra a ládára, amelyben
csekély vagyonunkat őriztük. A megfeketedett ezüstdénárokat egy
bőrzacskóba szedtük, s csak azt vittük el a romok alól, mert mást nem volt
érdemes.
– Most hogyan tovább, apámuram? – kérdezte Niko, és végigjártatta a
szemét a füstölgő romokon. – Neked a nádor és a kancellár ad munkát, de
velem mi legyen?
 – Elviszlek magammal a királyhoz, fiam – feleltem. – Holnapután úgyis
indulnom kell. Mellettem maradsz! Jobb is, ha Budavárat magunk mögött
hagyjuk, mert ezt a tüzet figyelmeztetésnek szánták. És nem mi vagyunk az
elsők, akiket meg akarnak félemlíteni, mert királyhűek maradtunk. Igaza
volt a dédapádnak, fiam…
– Miben? – kérdezte Niko meglepetten.
– Nem érdekes. Majd egyszer elmondom.
Aztán elindultunk Logod faluba, hogy a megmaradt, úgy-ahogy
letisztogatott ezüstdénárokból vegyünk legalább három hátaslovat.
Ezen a napon gondolkodtam el először igazán azon, hogy talán mégsem
ebben a királyságban van a helyünk. De erről egy árva szót sem szóltam a
fiamnak.

❈❈❈
– Tegnapelőtt Fejérből és Somogyból, tegnap Pozsonyból érkezett hozzám
hírnök – mondta a király, mikor a futárkísérettel megérkeztem a szepességi
várkastélyba, s elmondtam neki, mi történt az otthonunkkal. – Mindegyik
arról számolt be, hogy az országban máshol is történnek gyilkosságok,
gyújtogatások, és eltűnnek olyanok, akikről köztudomású, hogy mellettem
állnak.
Úgy tűnt, mintha az egész vérforraló esetet szokványosnak tartaná.
Persze akár igaza is lehetett, ha azt veszem, hogy esztendők óta előfordultak
hasonló események: egész falvak égtek le, és számos kiderítetlen
gyilkosság történt.
A királyt az udvarra kísértem, mert a Körösszeg környéki hatalmas
szállásról néhány kun előkelő érkezett, akik hat csodaszép hátast is hoztak
ajándékba. Két szolga azonnal el is vezette őket abba a félszerbe, ahol az
értékesebb lovakat tartották.
– Sajnálom a házadat, Hektór! De téged és a családodat még jobban
sajnálnálak, ha odavesztetek volna – mondta, és megérintette a vállam.
Láttam a szemén, hogy őszintén gondolja, amit mondott. Régen
hallottam tőle ilyesmit, utoljára akkor, amikor a mongol portyákkal
hadakoztunk, innen nem messze. A régi, baráti hangon szólt hozzám, és
arról beszélt, hogy kártalanítani fog – vásárolhatok egy másik házat
Budavárban, és mostantól nem kell futárként keresztül-kasul vágtáznom az
országban. Aztán máris a következő teendőivel foglalkozott, és odalépett
néhány kun előkelőhöz.
Végigmentem a várkastélyt övező fal gyilokjáróján. Fentről beláttam az
egész környéket, legalább három mérföld távolságban. Az udvarban a sok
kun előkelő között néhány magyar nemes is téblábolt – beszélgettek, eszmét
cseréltek, s egyikük hangosan vitatkozott a többiekkel.
De itt nem különültek el a kunok és a magyarok. Egy népesebb csoport
Kun Erzsébet királynét vette körül, aki kimondottan jól érezte magát az
ilyen társaságban. Mások kört alkotva beszélgettek, néha nagyokat
kacagtak, megint mások az egymás fegyverövén függő mestermívű
szablyákat, kardokat, tőröket szemlélgették értő szemmel, s tartották a
pengét a kora tavaszi fénybe, hogy megbizonyosodjanak róla, nem
nagyolta-e el a munkát a fegyverkovács.
– Minden azt mutatja ebben a várban, mily nagy az egyetértés a kunok és
a magyarok között, ugye? – kérdezte ekkor Édua a gyilokjáró lépcső felőli
végéről. Egy kiskutya pihent az ölében, egy kedves, fehér szőrű, alig két
hónapos kis fakó66. – Hallottam, mi történt a házaddal. Nem is az a ház a
lényeges ebben, hanem amiért fölperzselték. Neked meg a családodnak
szólt a fenyegetés, no és persze a szolgáidnak.
– Így van. Azt akarták, hogy tudjam, hol lakik a Jóisten, és ne is felejtsem
el.
– Azt beszélik, nem maradt semmitek.
– Tényleg nem sok, mindössze pár kormos dénár. És persze a ház
kőalapja még az enyém – mondtam közönyösen, aztán a tarsolyomból
előszedtem egy épp csak megtisztított, a tűzben megvetemedett
pénzdarabot.
Édua forgatta az ujjai közt, és a fejét csóválta.
– És még rólunk mondják, hogy barbárok vagyunk…
– Biztosan arra gondolnak, amikor ti is gyújtogattatok – csusszant ki a
számon, ő pedig rám nézett, és elmosolyodott.
– Igazad van. Isten eltöprenghetne azon, hogy mit is akart teremteni
valójában. Emberi lényt a saját alakjára formálva, de állati bensővel, vagy
állatot emberi külsővel. Szerintem kicsit elsiette a teremtés dolgát…
– Ilyet véletlenül se mondj egy keresztény pap füle hallatára!
– Miért? Azt gondolod, nincs igazam? Nézz csak körül a világban,
Hektór. Mit látsz? Állatias embereket és emberi érzésekkel felruházott
állatokat. Szerintem Isten sem így tervezte – mondta, és megsimogatta a
karjában összekuporodva szundikáló kiskutyát. Aztán hirtelen így szólt: –
Segíteni szeretnék rajtatok. Mármint a családodon, Hektór. Vidd hát azokat
a lovakat! A tiéd mind a hat.
– Az nem lehet, Édua. Azok ott őfelsége lovai.
– Ugyan már! Érdekli is Lászlót az a hat jószág! Már akkor nekem adta,
amikor az a kun – mutatott az ajándékozóra, aki a társaival beszélgetett,
nem messze a királytól – még nagyban dicsérő szavakat zengett a lovakról.
De hát te is tudod, milyen sok lovam van! Fogadd el őket, tegyél rájuk
nyerget, aztán vidd! Felőlem akár el is adhatod, most úgyis meg vagy
szorulva.
Aztán felnyitotta a borostyánszín selyembrokát kabátjának övén viselt,
csodaszép, ezüstlemezes tarsoly tetejét, és elővett belőle pár bizánci
aranyat.
– Úgy látom, ez összesen… tizenkettő – mondta, miután a tenyerén
összeszámlálta. – Tessék, vedd el! Általában nem tartok ezekből sokat
magamnál. Pillanatnyilag ennyi van nálam.
– Zavarba hozol, Édua – mondtam, és ez igaz is volt. Azt mindig tudtam,
hogy jószívű, de erre azért nem számítottam. – Meghálálom…
– Már megháláltad, azzal, hogy híven szolgálod Lászlót. Rendes,
becsületes ember vagy te, Hektór. László ma már egyre több embertől tart,
de az ilyenek, mint te, akik mind kevesebben vagytok, megerősítitek abban
a hitben, hogy ne adja fel azt, amiért harcol. Szerinted mi lesz a kimenetele?
– Nem tudom. Túl sok az ellensége.
– Én is így hiszem – felelte Édua. – Látom, hogy mit akar, és azt is, hogy
miként. Szerinted jól gondolja?
– Van, amit igen. De több van abból, amit nem.
– Beszéltél már neki ezekről? A buktatókról, a kelepcékről…
– Igen. Nem is egy alkalommal. De roppantul eltökélt a tervei mellett…
– Hát én meg azt gondolom – jelentette ki határozott hangon, de
majdnem suttogva Édua –, hogy vagy nagyon hosszadalmas lesz az a harc,
amelyet vív, vagy igen gyors. És most még egyáltalán nem látszik a
kimenetele. Tudod, hogy három nap múlva indul Esztergomba?
– Még nem hallottam róla. Éppen Esztergomba? És mi okból? Édua
közelebb lépett, és a kiskutyát simogatva a fülembe súgta:
– Komédiázni.
Ezt nem egészen értettem. Mi az, hogy komédiázni?
– Megmagyaráznád, kérlek, egészen pontosan?
 – László nem hatalmazott fel rá. De csak figyelj! És el ne feledkezz
azokról a lovakról, mert nagyon magadra haragítasz!

❈❈❈
László nem küldött futárt Esztergomba, ennek ellenére mégis kiszivárgott a
hír, hogy a Szepességből egyenest oda tart, kíséretével együtt.
Az érseket sosem jellemezte a kapkodás, de most igencsak sietősre fogta.
Budának, Győrnek, Komáromnak és Fejérvárnak szalajtott hírvivőket, hogy
azonnal induljanak Esztergomba azok a csapatok, amelyeket tavaly
karácsony előtt, László távozását követően hazabocsátott.
– Miként fogadjuk ezt a pogányt, érsek atya? – tudakolta az egyik
kanonok.
– Először is meg se forduljon a fejetekben, hogy voltaképpen pogány! –
felelte Lodomér. – Ezt soha ne éreztessétek vele. Fogadjuk úgy, azzal a
tisztességgel, ami egy királynak kijár, még akkor is, ha ki van átkozva. Mert
azt úgysem tehetjük meg, ha már egyszer besétál ide, hogy mint bűnöst
elfogjuk. Ekkora ódium67, ha van is bennünk iránta, jobb, ha most rejtve
marad.
– A nyögérek miatt… Így érted, érsek atya?
– Miattuk is… no és azért, mert gyanítom, hogy éppenséggel egyezkedni
akar. Még az is lehet, hogy megkövet bennünket.
– Ez lenne az észszerű, érsek atya – mondta egy másik kanonok. – A
budai prépost is úgy látná okosnak, ha elébb meghallgatnánk, miért is
érkezik ide.
László és fegyveres kísérete a kakati68 réven kelt át a Dunán
Esztergomba. A folyó egyszeriben megtelt csónakokkal, hidasokkal és
lószállító dereglyékkel, amelyek egymástól is alig bírtak mozdulni, és a
várbéliek azt figyelték, miként sodródnak egyre lejjebb, s tűnnek el a folyó
kanyarulata mögött. De egy óra múltán a lovas hírhozó jelentette, hogy
Dömös felől hamarost érkezik a király és kísérete, legalább háromszáz
nyögér.
– Készüljetek a fogadására! – adta ki az utasítást az érsek, egy fiatal
papot pedig Izabellához küldött a hírrel: jön az ura.
A nyögérek most is legalább akkora riadalmat keltettek Esztergomban és
a várkapu előtt, mint legutóbb. Aztán ugyanúgy történt minden, mint akkor:
a királyt ötven testőre kísérte a várba, akik látszólag egykedvűen vették
tudomásul a számszeríjas katonákat.
László tucatnyi fegyveres kísérővel indult az érsekhez, aki megvárta,
hogy a király elébe járuljon, ezzel is jelezve, hogy a kiátkozás még
érvényben van.
– Tárgyalni jöttem, nem torzsalkodni – köszöntötte az uralkodó
Lodomért. – Üljünk le, higgadtan, nyugodtan, és az ország érdekeit tartsuk
szem előtt!
– Magam sem képzeltem másként – felelte Lodomér, és a királlyal a
fogadószobába távozott, ahol Izabella királyné már várta hites urát.
– Felséges asszony, örvendek, hogy a legjobb egészségben látlak –
mondta egy főhajtással László, de ennyi üdvözléssel mindketten
megelégedtek.
Aztán leültek az asztal melletti karszékekbe. A szemben lévő falba
süllyesztett kandallóban duruzsolt a tűz, s a kürtőben kísérteties hangon
jajongott a huzat, mely hol elhalkult, hol megerősödött, néha magasabban,
néha meg mélyebben siránkozva.
– Iménti szavaid alapján úgy vélem – mondta az érsek –, hogy
elgondolkodtál a fejleményeken, amelyek tavaly történtek, és valóban a
jobbítás szándéka vezérelt ide.
– Így történt – felelte László. – Sokfelé megfordultam, és mindent
alaposan szemügyre vettem. A jó szándékú szavakra megnyitottam a fülem,
és nem hagyta el számat átkozódás, mert sok mindenre fény derült,
Lodomér atya.
– Látod már, miben hibáztál? – kérdezte az érsek, miközben Izabella
szótlanul figyelte őket.
– Nem nehéz tisztán látni, ha az, aki minden élőt teremtett és értelemmel
áldott meg, kinyitja a szemet és a fület, s elhúzza az elmét rekesztő rácsokat
– felelte a király. – Sok mindent másként látok, de leginkább azt, mi fog
történni, ha a jelenlegi állapotok fennmaradnak. Egy ország maradhat király
nélkül, a király pedig semmit nem ér ország és nép híján. Látom, mily
gyilkos indulatok feszegetik a határokat, és halnak sorra ártatlanok. És
mindez az elhibázott politikának köszönhető.
– Amiért elsősorban te vagy a felelős – jegyezte meg halkan az érsek.
– Beismerem a felelősségemet, de egyben azt is akarom, hogy megleljük
az igazságot! – mondta a király. – Felelős vagyok, és rajtam kívül még
sokan mások, a legnagyobbak közül. Remélhetem-e, hogy Isten nem csupán
engem büntet, hanem azokat is, akik a trón és a korona ellen vétkeztek?
– Isten igazságos – felelte Lodomér. – Miért ne fordulhatnánk feléje
nyitott szívvel, becsületes gondolatokkal, könyörögve a megbocsátásért?
– Akkor hát íme, egyértelmű, hogy mit akarok. Halljam, melyik út vezet
el a megbékéléshez! Mert addig nem gondolkodhatunk az ország helyes
irányba állításán és a felvirágoztatatásán, míg ezt az utat meg nem leljük.
Az érsek felállt, a kandallóhoz lépett, és leemelte a márványszegélyről a
Bibliát.
– Először is vállalnod kell, hogy három napon át böjtölsz, hogy
megtisztítsd elmédet és lelkedet a káros gondolatoktól.
– Ezt fogom tenni, ha szükséges.
– Szükséges. Aztán esküt kell tenned az országnagyok előtt arra, hogy
változási szándékod tiszta szívből ered. Az eskü szövegét… nos, azt csak
bízd rám. Utána feloldozlak az egyházi átok alól, hogy megkezdhesd azt az
érdemi munkát, amelyet évekkel ezelőtt sutba hajítottál, s végezetül sor
kerülhet az egyéb bűnösök és bűneik megnevezésére is. Megfelel neked így,
felséges úr?
László mindennel egyetértett.
A várban és az alsóvárosokban az egyháziak hamar elterjesztették a hírt,
hogy a királyt az isteni gondviselés terelte önként az ország prímása elé,
mert belátta, micsoda égbekiáltó bűnöket követett el az ország és a hit ellen.
A következő három napban a királyt csak akkor látták, amikor
szőrcsuhába öltözött vezeklőként átballagott az udvaron az érseki palotából
a Szent István-templomba. Egy ízben épp akkor indult el a templomba,
amikor elkezdett zuhogni az eső, ő pedig az udvar közepén megállt, s arcát
az ég felé fordítva így szólt:
– Istenem! Add, hogy e bűnös lélek, mely bennem lakik, megtérjen
végre! Add, hogy könyörületedben bízva ismét olyan kereszténnyé
lehessek, mint amikor a keresztség jelét magamra vettem! Legyen ez az
áldott eső az én megtisztulásom elhozója, orcádnak fénye pedig segítse
megvilágosodásomat!
Mizse és Miklós, akik a királyt rendszeresen átkísérték a templomba és
néhány óra múltán onnan vissza, rezzenéstelen arccal álltak a sárban
térdeplő László mellett, miközben a testőrség többi tagja döbbenten
kérdezgette egymástól:
 – Hé, cimborák! Ki tudja, mi lelte őfelségét? Eddig nem ilyesmiről
beszélt. Ki volt képes rávenni, hogy ezt mondja? És éppen ő, aki
fennhangon hirdette, hogy térdet soha nem hajt senki előtt, még ha a pápa
legyen is az…
– Azt is mondta, hogy csuhás neki nem parancsol – morogta egy kun
testőr. – Az érsek varázslást tett vele, erre akár esküvést is teszek!
A harmadik este – amikor László már meglehetősen sápadtan és a böjttől
éhesen ballagott át a templomba – hiába várták kijönni, mert pirkadásig
bent maradt. Lodomér azt mondta a kanonokoknak, hogy mindegyikük
imádkozzon és könyörögjön Lászlóért, mert az ország érdekében most ezt
kell tenniük.
Mégis különös szemmel méregette a templomból visszafelé tartó s a
böjttől meg vezekléstől elcsigázott királyt a nyitott ablakból, majd lassan
csóválni kezdte a fejét.
Délelőtt a templomban gyülekeztek az egyházi méltóságok és számos
világi úr. Utóbbiak csoportosan érkeztek, hogy lássák és hallják az esküt
tevő királyt, akiről azt is tudták, hogy mily előszeretettel szegi meg a
fogadalmakat.
László földet söprő szőrcsuhában jelent meg a templomban, majd lassan
az oltárhoz lépdelt. Ott letérdepelt, majd megcsókolta az elébe tartott
feszületet. Kese haja, amikor a fejét megadó tartással lehorgasztotta,
eltakarta egész arcát.
Imák következtek, és a jelenlévők a trónus felé pillantottak, ahol Izabella
ült, egymagában, sápadtan és kialvatlanul. A királyi trónushoz kísértetiesen
hasonlító másik széket most be sem hozták István vértanútemplomába.
Aztán Lodomér László elé lépett, aki mozdulatlanul, imára kulcsolt
kézzel térdepelt előtte a hideg kövezeten, amiről az érsek a bíborszín
szőnyeget is felszedette. A kezében tartotta a Bibliát, hogy a király arra
esküdjön: az esküjéhez mindhalálig hű lesz, vállalásait megtartja. Aztán
kigördített egy díszesen megrajzolt pergament, s olvasni kezdte az eskü
szövegét:
– Te, István és Erzsébet fia, László, aki most még egyházi büntetés terhe
alatt állva, de vezeklés és gyónás által megtisztult lélekkel hitet tettél azon
akaratod mellett, hogy a keresztényi szabályok mentén új életet kezdesz,
hallgasd, milyen követelményeket tár eléd a mi égi parancsolónk, Isten
atyánk!
 A sorokban sugdolózás kezdődött, de az érsek érces hangjára mindenki
elhallgatott.
– Te, István és Erzsébet fia, László… kit a büntetés terhe alatt királyként
nem szólíthatlak, és nem tekinthetlek koronás főnek… őszintén hiszed s
vallod-e, hogy korábbi éned mind a mai napig süket, vak és halott volt Isten
igéire, amint azt magad ostorozva felismerted?
– Vallom, érsek atyám – felelte rekedten László, és nem pillantott fel
Lodomérra, hanem mereven nézte a kőlapokat.
– Úgy hát kijelentem Isten színe és a jelenlévők előtt, hogy László a
vezeklés terhe alatt felismerte, mily sötét és rút szívvel élt ez idáig, de Isten
akaratából immáron fényesség ragyogja be lelkét és elméjét. Fogd ezt a
feszületet, László, és tartsd mindvégig magad előtt, miközben esküvésedet
megteszed!
Izabella márványfehér arccal ült, és Lászlót figyelte. Egyszeriben
túlságosan kicsinynek és esendőnek látta, de éppen ez adott reményt arra,
hogy most valóban változhat.
Lodomér folytatta az eskü pontjainak felolvasását, amelyet ő maga
szerkesztett nagy gonddal, ékes latinsággal:
– Fogadod-e te, László, hogy szaracént, kunt, zsidót és nyögért
kíséretedbe többé soha nem fogadsz, és verjen Isten keze, ha ezt
megszeged?
– Fogadom. Isten büntessen, ha megszegem! – hallatszott a király
megtört hangja, és Lodomér máris olvasta a következőt:
– Fogadod-e, hogy efféle pogányokat nem nevezel ki országos
méltóságokba, sem pediglen ispánoknak?
– Fogadom, hogy így lészen – felelte László, s a megjelentek közt ismét
mocorgás és sustorgás támadt.
– Esküszöl-e, hogy felhagysz minden pogány szokással, amit eddig
előszeretettel míveltél?
– Esküszöm, hogy így lesz!
– Külsődben a keresztényi formáknak megfelelően jelensz meg önmagad
és országod előtt? Hajadat, szakálladat és bajuszodat pedig lenyíratod, hogy
hasonlóságot a pogányokkal egyáltalán ne mutass?
– Fogadom, hogy alávetem magam e kötelezettségeknek – felelte a
király, s közben mereven tartotta maga elé a súlyos feszületet.
– Fogadod-e, hogy csakis olyan ételeket eszel, italokat iszol, amelyek
nem ellenkeznek a keresztényi parancsolatokkal?
 – Fogadom.
– Távol tartod-e magad a pogány kicsapongásoktól, a pogány szajhák
csábításaitól?
– Fogadom, hogy így lészen!
– Fogadod-e, hogy többé nem hallgatsz azokra, akik talmi dicsőségért
rossz tanácsokkal látnak el? Hogy nem engeded többet magadhoz közel
eddigi tanácsosaidat, és azokat a gyalázatos katolikusokat, akik csak színleg
vallják a krisztusi hitet, de lelkükben az ördög követei? Eltávolítod-e ezeket
magad mellől?
– Ezt teszem – felelte a király. – Fogadom!
– Megtartod-e az egyház szabadságát, jogaikban nem háborgatod papjait,
és kivált az ő tanácsaikra hallgatsz a jövőben?
– Megtartom, és eszerint cselekszem.
– Esküszöl, hogy hites feleségedet ismét magadhoz fogadod, és férji
kötelezettségeidből fakadó szereteteddel elhalmozod?
– Esküszöm – hallatszott László szava. – Isten büntessen, ha eskümet
megszegem!
A fal mentén egy magyar nemes azt dörmögte a társának:
– Hallottad, atyámfia, mire esküdözött? Még hogy Isten büntesse meg?
Hiszen sosem hitt benne! Áh! Ez is csak olyan eskü volt, mint az összes
többi, amit eddig tett.
– A sváb korcsmáros szerint a nagyok voltaképpen fogságban tartják a
kun királyt – mormogta amaz. – Hiszek neki, mert sokat lát és hall.
Állítólag csak akkor teheti ki innen a lábát, csak akkor, ha ismételten esküt
tesz, hogy eztán királyként viselkedik.
– Csak tudnám, mire ez a színjáték! Van még olyan, aki hisz ennek a
kunnak?
– Biztosan létezik valami, amiért az effélék még erre is hajlandóak –
felelte a másik. – De hát ki a nyavalya lát bele a nagyurak politikai
kártyáiba, cimbora?
Úgy látszott, hogy az érsek nagyon is elégedett volt az eskütétellel, mert
ekkor különös esemény történt. Két kanonok Lászlóhoz lépett, majd
felsegítette a kövezetről, aztán a király felemelte karjait, és a kanonokok
lehúzták róla a szőrcsuhát. Csodaszép uralkodói öltözékben, fekete színű,
arannyal hímzett brokátkabátban, hófehér ingben, karmazsinveres
dolmányban és lábra simuló harisnyában, magyaros szabású, sárga
csizmában állt az oltár előtt, és Lodomér fennhangon kijelentette:
 – Íme az újjászületett László, Isten kegyelméből Magyarország,
Horvátország, Dalmácia, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és
Bolgárföld királya, aki a mai naptól ismét kész nemzetéért és keresztény
hitéért, mindkettő felvirágoztatásáért a legtöbbet megtenni. Isten segítse az
úton.
– Ámen… – zúgták a jelenlévők, aztán László a feleségéhez lépett, a
karját nyújtotta neki, és a papok kórusának éneke mellett elhagyták a
templomot.
EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB…
BUDAVÁR

Azt, hogy hisz-e a király megváltozásában, vagy sem, mindenki maga

dönthette el. Az viszont tény, hogy Budára érkezése után egymásnak adták
Lászlónál a kilincset a püspökök és a kanonokok – bár a vele ellenséges
bárók még mindig csak a megbízottakat küldték el hozzá, nyilván
óvatosságból.
Ő pedig komoly arccal járt-kelt a palotában, hosszas megbeszéléseket
folytatott a kancellárián arról, mi a legsürgősebb teendő, milyen
okmányokat kell hamarjában elkészíteni és kiadni, kik érdemelnek birtokot,
javadalmakat, és kiktől kell elvenni. Ez utóbbiak száma elenyésző volt a
juttatásokban részesült nemesekéhez képest.
Aztán következett egy nap, amikor a látszólagos rendet és
kiegyensúlyozottságot egy esemény ismét felborította.
– Felség, Mizse nemes úr akar veled beszélni – lépett Lászlóhoz egy
belső szolga. – Azt mondja, sürgős.
A király a szobájában fogadta Mizsét, és kérdőn nézett rá.
– Uram, levél érkezett, s nem akárkitől.
– Honnan, és ki küldte? – kérdezte László az ablakpárkánynak dőlve.
– Egy német kalmár hozta. Nápolyból küldte Mária hercegné, a nővéred.
Azt írja, hogy a Lateránban kész tényként kezelik: az országnak csak névleg
vagy királya, mert a tényleges uralmat Lodomér érsek gyakorolja.
– Lodomér? – hökkent meg László. – Miért éppen őt említik?
– A temérdek levél okán, amely a magyar főuraktól Rómába érkezett.
– De sürgős volt nekik! – dühöngött László. – Vagyis ott úgy tudják,
hogy már csak névleg vagyok király?
– Hát… valahogy így, felség – felelte Mizse, majd a dolmánya alá nyúlt,
és kihúzta a gondosan összehajtogatott levelet. – Tudom, furcsállod, hogy a
hercegné éppen nekem küldte, de ennek csakis egy oka lehet, mégpedig az,
hogy nem bízik a kancelláriádban. Mária hercegné nagyon jól látja, hogy is
áll a helyzet országodban. Van ugyanis egy segítsége, akit meg is említ a
levélben: Vedran Franić úr, kedvelt dalmát tanácsnokod, akinek sikerült
megszabadulnia a mongoloktól.
– Ahogy az a Berény nevű vénember előre megmondta… – dünnyögte
maga elé László, és nem nyúlt az asztallapra helyezett levélért, csak
rábökött az ujjával. – Mit is tartanak felőlem Rómában, legalábbis Mária
szerint?
– Hogy az érsek a gyámsága alá vett téged, uram. Nevel és okít, hogy
királyt faragjon belőled, amivel nagyon elégedettek a Lateránban. Te pedig
nem tehetsz mást, mint szót fogadsz neki, s azt teszed, amit javall, jobban
mondva rád erőltet.
– Rám erőltet? – ismételte László, és jóízűt nevetett. – Az eszem megáll!
– Felség, nem másról van szó, mint hogy az érsek önmagát dicsőíti Róma
előtt. Akik vele tartanak, azok meg segítik ebben: sorra küldözgetik a
leveleket, amelyekben felmagasztalják az érseket… Így aztán látszólag
kerek az egész. Győzedelmeskedett feletted az egyedül üdvözítő
keresztényi hit, s ez teljes egészében Lodomér áldozatos munkájának
köszönhető.
– Majd átbogarászom a nővérem írását – jegyezte meg László. – Biztosan
találok benne sok érdekességet.
– Ebben biztos lehetsz, uram – vágta rá Mizse. – Például azt, hogy térden
csúszva esdekeltél bocsánatért Lodomér előtt, mert erre kényszerítettek az
országnagyok. Van még sok hasonló, ami persze nem állja meg a helyét, de
kit érdekel ez? A Lateránban immár több oldalról igazoltnak láthatják a
feletted aratott győzelmet.
– Hogyne! A hit eszközeivel kivívott győzelem kiváltképp értékes,
értékesebb, mint amikor vasat merítünk az ellenségbe – mondta László,
azzal felkapta a levelet az asztalról, és az egyik ládájába hajította, amelynek
aztán ingerülten lecsapta a tetejét.
– Gyere, Mizse! Átmegyünk a Nyúl-szigetre! A levél tartalmát meg tartsd
magadban!
– Így lesz, felség – felelte a szaracén, és követte a királyt.
Egy magyarokból állított testőrtizeddel vágtattak végig Budaváron, le az
északi oldal lejtőin, egyenest a Duna partjára. László dolmányban,
harisnyanadrágban és hosszú, fekete ujjasban ült a nyeregben, és nem
föveget viselt, hanem úgynevezett „házi koronát”, amely egyujjnyi széles
aranypántból állt, és körben keresztek ékítették. Még sohasem hordta, de
amikor Esztergomból visszatért, Lodomér érsek átadta neki, azt remélve,
hogy ebben jelenik meg, ha a váron kívülre indul.
– Ne kövessetek a szigetre! – parancsolta a testőröknek, aztán az öblös
csónak, benne négy révésszel, az uralkodóval és Mizsével elindult a sziget
felé.
Miután kikötöttek, s László öles léptekkel a klastromnak vette az irányt,
Mizse óvatosan megkérdezte:
– Ugye, amit a levélben írottakkal kapcsolatban mondtam, az nem
befolyásol téged annyira, hogy túl hirtelen döntésekre ragadtasd magad?
– Átkozottul jól működnek az érzékeid, Mizse – felelte László, s egy
pillanatra megtorpant. – Majdnem annyira, mint az erdei vadaké, csak azok
nem tudnak emberi hangon szólni. De ne tarts semmitől, barátom! Mindent,
amit teszek, már holdnapokkal ezelőtt elterveztem, és alaposan
átgondoltam. Az a nyomorult levél legfeljebb csak apró fuvallat abban a
szélben, amely bennem a tüzet régtől szítja.
Mizse követte a királyt a klastrom kapujáig, de talán már bánta is, hogy
beszélt neki arról a levélről. Haragudott önmagára, mondván, semmi nem
történt volna, ha azt csak később tárja őfelsége elé.
László Erzsébethez indult, aki az épület ajtaja előtt várta. Megölelték
egymást, majd a király belekarolt nővérébe, s így szólt:
– Gyere! Menjünk Margit kápolnájába! Négyszemközt akarok beszélni
veled!
A kápolnában kellemetlen hideg volt, holott odakint teljes pompájában
ragyogott a tavasz. Rég nem volt ilyen tiszta az égbolt Budavár és a sziget
felett, mint ezen a napon. A király és Erzsébet a zsámolyra térdepeltek, és
egy ideig csak hallgattak. Az ajtót becsukták, és hangok csak a kertből
érkeztek a résnyire nyitott ablakon át. László behajtotta az ablakot, majd így
szólt:
– Úgy döntöttem, hogy vége a kolostori életednek, Erzsébet. Holnap éjjel
elhagyod a klastromot.
A bejelentés nem lepte meg a hercegnőt. Régtől fontolgatta már a dolgot,
és Lászlóval sokszor beszélgettek egy ilyen eshetőségről. A zsámolyon
térdepelve összekulcsolt kezeire hajtotta homlokát, és elmosolyodott.
– A főnöknő megszökik saját klastromából – suttogta. – Ez lenne csak a
botrány! Még meg is köveznének érte.
– Ezért kell úgy tenni, hogy nem te szöksz meg, hanem én vitetlek ki –
mondta László. – Mégpedig erőszakkal, vagyis azt a látszatot keltve.
 – Erőszakkal? – döbbent meg Erzsébet, de még mindig mosolygott. – Mit
tervezel? Alaposan átgondoltad?
– Hogyne gondoltam volna! Hogy erőszaknak lássák, annak két oka van.
Az egyik, hogy senki ne vádoljon téged szökéssel.
– Értem. És a másik?
– A másik az, hogy mindenki lássa, nem Lodomér gyámfia vagyok, nem
ő parancsol nekem, hanem egyedül uralkodom az ország fölött. Én vagyok
az ő ura, és nem fordítva. Ők engedelmeskednek nekem, és szolgák
módjára tűrik az akaratomat, nem pedig én táncolok úgy, ahogy fütyülnek.
Erzsébet a fejét csóválta.
– Hm… ez már valami, öcsém! És lesz is hozzá elég erőd?
– Lesz – felelte határozottan László. – Ha kell, lesz.
– És velem mit tervezel?
– Kerestem neked valakit, egy jó férjnek valót. Sosem voltál jó apácának,
nem is értettem, miért kellett itt laknod.
– És valljuk meg, hogy főnökasszonynak is csapnivaló vagyok – tette
hozzá nevetve Erzsébet. – Isten úgyis jobban tudja, hogy az egész csak egy
tévedés. Ki a kiválasztottad? Nekem is tetszeni fog?
– Egészen biztosan – felelte László. – Egy cseh főúr, rózsahegyi nemes.
Nem annyira fiatal már, de te sem vagy az, Erzsébet. Még éppen a
mezsgyén belül vagytok.
– Csak nem éppen Zavis Rosenberg69? Ő nem lenne ellenemre.
– Tudom, mert ismerlek. Zavis hozzád való, nővérem. És vele a világi
élet. Zavis nevelt fia, Vencel most a cseh király.
– Vagyis politikát vinnél a házasságomba – jegyezte meg Erzsébet.
– Mi egyebet? Mióta áll a világ, így megy ez. Miért hagynám veszni a
lehetőséget? Zavis felesége, Kinga királyné, a mi rokonunk, három
esztendeje hunyt el. Egyébként Zavis maga kért téged feleségül, én pedig
beleegyeztem.
– Én is beleegyezem – jelentette ki magabiztosan Erzsébet. – Szívesen
követem fürstenbergi várába, ha még most is ott lakik…
– Először majd a testőröket követed anyánkhoz, a Szepességbe – mondta
László. – Ott leszel leginkább biztonságban. Zavist azonnal értesítjük, hogy
eljöhet érted. És még valaki veled megy innen, Erzsébet, mégpedig Katalin
nővérünk leánykája. Nem küldöm vissza Macsókőbe, mert hamar férjhez
szándékozom adni. Hogy kihez, az majd elválik. A politika mindenkori
alakulása szabja meg.
 – Nem érzed úgy, hogy az országod és annak összes javai mellett minket,
a családodat is a tulajdonodnak tartasz? Értékesíthető tárgyaknak?
– Nem. A családomtól csak segítséget várok el, de nekem kell
megmondani, mikor és miben. Holnap éjjel, Erzsébet! Készüljetek!
Katonák jönnek értetek, de itt leszek magam is. Máskülönben Lodomér
eszement leveleket küldözget majd a pápának a holnapi esetről.

❈❈❈
László annak a testőrökkel teli hajónak az orrában állt, amelyik északról
érkezett a Dunán a Nyúl-sziget partjaihoz. Követte egy másik is, megrakva
kun és mongol nyögérekkel, és a két hajó a szigetet félbevágó csatorna
szájánál kötött ki. A lándzsás, íjas, párducbőrös vitézek futásban
közelítették meg a klastromot, minden oldalról, átugrottak a kőkerítésen, és
sebtében lefegyverezték az épületet őrző érseki katonákat.
Az ügyeletes nővér ijedtében ráhúzta a reteszt a bejárati ajtóra, ám az
egyetlen erőteljes rúgásra beszakadt, még a pántok is kifordultak a kőfalból.
– Hol a főnökasszony? Mutasd a szobáját! – kiáltozták a nyögérek, és a
falnak taszították a nővért, aki félelmében meg sem tudott szólalni.
A folyosó másik vége felől Erzsébet felháborodott hangja hallatszott.
– Álljatok meg! Mit képzeltek? Nem kocsma ez! Kifelé innen az összes!
Így viselkedni Isten szolgálóinak házában! Takarodjatok!
És nyomatékul arcul ütött egy kun testőrt, aki megragadta a karját, és
maga felé rántotta.
– Hol a másik, hercegnő? – súgta a kun, és Erzsébet az ajtóra bökött.
– Vigyázzatok rá! Még nagyon fiatal… Ne ijesszétek halálra!
Amikor az ajtót belökték, valami fémesen csörömpölt a kövezeten.
Katalin leánykája, akinek fogalma sem volt arról, mi történik, sikoltozni
kezdett, mire összeszaladtak az apácák, ám amikor a nyögéreket
megpillantották, jajveszékelve elmenekültek.
Egyikük kijutott az udvarra, lekapta a fáklyát a falikarból, s egy nyögér
felé csapott vele, de az kiverte a kezéből. A kőfal mellett heverő
rőzsenyaláb azonnal tüzet fogott, ám a kunok gyorsan elfojtották a
lángokat.
Katalin leánykáját két markos legény kivonszolta az udvarra, pedig
három idősebb nővér is beléjük csimpaszkodott, és a kőkerítés felett átadták
társaiknak. Miután Erzsébet is elhagyta a kolostort, a nyögérek mindenkit
visszaparancsoltak az épületbe.
Az orvosmagiszter, aki hosszú évek óta a klastrom egyik
melléképületében lakott, még idejében kisurrant, és megbújt a farakás
mögött. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a nyögérek megelégedtek
ennyivel, s eleresztették az érseki katonákat is, mielőtt távoztak.
Arra gondolt, hogy átmászik a kerítésen, és megviszi a hírt a prépostnak,
ám alighogy kidugta a fejét a kerítés fölött, megpillantotta László királyt,
aki éppen parancsot adott, hogy Katalin leánykájának kössék be a száját,
mert a sivalkodása Budavárba is felhallatszik.
Amikor minden elcsendesedett, a magiszter nagy nehezen átmászott a
kerítésen, és meg sem állt a révhelyig; hajnalban pedig már ott ült a
budavári prépost fogadószobájában, és azon tanakodtak, kit küldhetnének
az éjszakai események hírével Esztergomba vagy legalább a váci
püspökhöz.
Lodomérról sok mindent állíthattak, de azt semmiképpen, hogy gyáva lett
volna. Amikor a hír eljutott hozzá, azonnal gyors evezős hajóba szállt, és a
nyúl-szigeti tornyos kastélyba vitette magát; onnan értesítette Lászlót, hogy
beszélni óhajt vele.
A király először kijelentette: jöjjön elébe az érsek, ha mondanivalója van,
de aztán meggondolta magát, és ötven nyögérrel mégis átkelt a szigetre.
Az érsek katonái ugyan bezárták a palota kapuját, de László parancsára a
darabontok – akik teljességgel összezavarodtak, hogy voltaképpen ki is
most a nagyobb úr – azonnal kinyitották.
Az érsek, a kanonokok, a budavári prépost, a váci és az egri püspök már
a tágas teremben ültek és tanácskoztak, mikor László megérkezett.
A király ingerülten rántotta fel a súlyos tölgyfa ajtót, az egyházi
személyiségek pedig döbbenten pillantottak rá. László, szablyával az
oldalán, ismét abban a kun öltözékben állt előttük, amelyet annyira
gyűlöltek – és amelynek megtagadására egy hónappal korábban esküt tett.
Mögötte marcona nyögérek sorakoztak, akik a falakhoz szorították az érseki
katonákat.
László egyenest középre lépett, és csípőre szorított kézzel, szétvetett
lábbal, hetykén körülnézett.
– No lám! Hívtatok, urak? – kérdezte gőgös hangon. – Nem szokás ugyan
egy királyt ugráltatni, de ma jókedvemben találtatok. Így hát én jöttem
elétek, no persze ez nem fog túl gyakorta előfordulni. – Aztán Lodomérhoz
fordult: – Érsek, Budavárba is eljutott, miféle hazugságokkal tömitek a
papok és a nép fejét.
– Tán nem igaz, hogy a nyögéreidnek parancsba adtad, hogy bármit
megtehetnek az apácákkal? – kérdezte indulattól remegő hangon az érsek. –
Tán nem igaz, hogy bántalmaztátok őket? Hogy megszentségtelenítettétek a
kriptát, a kápolnát? Hogy istentelen katonáid erőszakot követtek el nem egy
nővéren? Tagadod, hogy ez történt?
László a fejét ingatta, és még közelebb lépett az érsekhez, már-már
karnyújtásnyi távolságra, s onnan kiáltotta a főpap arcába:
– Amit felsoroltál, mind szemenszedett hazugság! Senkinek nem esett
bántódása, és ez annál is inkább bizonyos, mert ott voltam! Már várfalon
lógnának azok, akik ezt meg merészelték volna tenni! Persze tudom én,
hogy Rómába majd olyan levelet íratsz, hogy erőszak történt, mert László
nem is király, hanem egy pogány fajzat. Ezzel pontosan tisztában vagyok.
– Csakis a színtiszta igazat írom! – rikoltotta az érsek, és felugrott a
karszékből. – Az én számat igaztalanság sosem hagyta el, és eztán is ehhez
tartom magam!
– Hazudsz! – csattant fel László. – És azokat is hazugságra bujtogatod,
akik a leveleidet fogalmazzák! Pontosan tudom, miféle híreket
küldözgettetek Rómába. Azt hiszitek, ott mindenki vak és süket? Hát nem!
Sokaknak nyitva van a szemük és a fülük. És ők azt mondják, hogy csalók
és hazugok vagytok!
– Te pedig a pogányok és a sátán szekértolója vagy! – tromfolt Lodomér.
– Erőszakkal kihozattál két apácát a klastromból!
– Mindkettő a rokonom! – kiáltott rá László. – Én pedig ebben az
országban még mindig a legfőbb kegyúr vagyok! Ha akarom, az egész
klastromot kiüríttetem. Akár le is bontathatom! Azt mondtad, keresztes
hadat kértél ellenem a pápától? Hol van az a had? Ki merné ezt megtenni a
magyarok királya ellen, mondd, Lodomér?
– Már bánom, hogy feloldoztalak az egyházi atok alól!
– Bánod? Azt mondod, bánod? Hát én meg azt bánom, hogy idejekorán
nem statuáltam veletek példát! – Végignézett az egyházi személyiségeken,
és vádlón mutatott rájuk. – Ti semmit nem tetettek, csak pártoskodtatok. És
még ti mondjátok magatokat Isten szolgáinak, akik úgy hajladoztok ide-
oda, mint a fűzfa ága? Egyszer ezt, máskor azt a bárót támogattátok. Aki
pedig közületek a trónt vette védelmébe, annak nekiugrottatok.
 – Rajtunk, az egyházon akartál példát statuálni, László király? – kiáltotta
a váci püspök. – Éppen rajtunk?
– Éppen rajtatok – felelte az uralkodó. – Mert ti sokszor rosszabbak
vagytok a nyílt ellenségnél. Azokat legalább látom magam előtt, és tudom,
mit akarnak, de ti orvul támadtok, a homályból. A papok prédikációikkal
ellenem fordítják azokat az egyszerű embereket, akik máskülönben
bíznának bennem. Hamis vádakkal illetnek engem és tanácsnokaimat, hogy
megingassák a trón hatalmát. Azt mondjátok, az ország érdekében
cselekedtek? Sokkal inkább az ország pusztulása a célotok, hogy majd a
romjain olyan világot építsetek, ami nektek tetsző.
Az egyháziak felhördültek, s valamelyikük azt kiáltotta:
– Ezt ne hallgassuk tovább, mert minden szava istenkáromlás!
– Azt mondtam, bánom, hogy nem tettem meg idejében, amit meg kellett
volna, hogy helyettetek tisztességes papokat adjak a népemnek. De
jegyezzétek meg, hogy még semminek sincs vége! Ha az kell, hogy Budától
Rómáig pogány kardokkal vágjak rendet köztetek, hát én megteszem.
Szemenszedett hazugság, hogy szövetkeztem a mongolokkal és más
pogányokkal a kereszténység ellen, de habozás nélkül behívom őket, ha
erre kényszerítetek! Majd ha Eger, Csanád, Pécs vagy Esztergom
városainak utcáin tatár lovak patája csattog, gondoljatok arra, amit most
mondtam!
Iszmáil a testőrök első sorában állt, és László közvetlenül előtte beszélt.
A mór most közelebb hajolt a királyhoz, és a fülébe súgta:
– Ezzel azért mégsem kellene fenyegetőzni, felség!
De László ezt meg sem hallotta. Már igen belelovalta magát, és
elhatározta: utoljára figyelmezteti az egyházat arra, hogy ő a legfőbb
kegyúr, neki kötelesek engedelmeskedni.
– A nővérem volt a klastrom főnökasszonya – folytatta. – Kihoztam
onnan, mert szükségem van rá. És azt a másikat, a fiatalabbat is, mert neki
is fontos világi feladatot szánok. Férjhez fog menni ez a kettő hamarost.
Nektek pedig ne ezen járjon az eszetek, ne a királyotok politikai
elgondolásaival foglalkozzatok, hanem a hitbéli feladatokkal! Nem engedek
beleszólást a dolgaimba a római pápának sem! Ezt meg is írhatod neki,
Lodomér! – mondta az érseknek, aki elszürkült arccal zökkent vissza
karszékébe. – Olyan rokonságot szerzek a trónom mellé, amelyben
bízhatom. Nem érdekelnek az egyházi törvények, ha azok az
elgondolásaimmal ellenkeznek. És most utoljára mondom el nektek, hogy
én magam vagyok a törvény! Nem tűröm, hogy mindenféle jöttment papok
lefogják a kezem, és bármiben korlátok közé próbáljanak szorítani! Ti
valamennyien hamisan értelmezitek Isten parancsolatjait, mindig akként,
ahogy nektek a legjobban megfelelnek.
A király most Lodomérra nézett, és hosszan rajta tartotta tekintetét. Az
arca bíborvörös lett, de még képes volt fékezni magát, bár Iszmáil egyre
aggodalmasabb pillantásokat vetett a kezére, mert az minduntalan a szablya
markolatára tévedt.
– Hallgass rám, érsek! – folytatta érces hangon László. – Vedd észbe,
hogy nem a te dolgod nekem törvényt adni, hanem éppenséggel
kötelességed az általam szabottat végrehajtani! Engedelmességgel tartozol
nekem, aki ennek az országnak a királya vagyok. Ha pedig ezt nem fogadod
el, kitakarodhatsz ebből az országból! Van itt olyan, aki a helyedre léphet,
és sokkal becsületesebben végezné a dolgát nálad. Most pedig távozzatok!
Induljatok haza valamennyien, és gondolkodjatok el a szavaimon! Nem
adok rá túl sok időt, és színt kell vallanotok, hogy a felkent király mellett
álltok, vagy azokat pártoljátok, akik káoszt akarnak. De ha utóbbiakat
támogatjátok, akkor jussanak eszetekbe ezek a harcosok – mutatott a
rezzenéstelen arccal álló nyögérekre, akik utat nyitottak maguk között a
királynak.
László határozott léptekkel, dacosan és büszkén felszegett állal hagyta el
az érseki palotát. Mikor a kapun kilépett, és a híd felé tartott, a mellette
haladó Iszmáilhoz fordult:
– Te engem semmire ne próbálj meg figyelmeztetni akkor, amikor éppen
az efféle nyavalyásokat szapulom! – utalt a papokra.
– Bocsáss meg, uram, de most is csak azt mondom, hogy túl kemény
voltál – tartott ki véleményénél Iszmáil.
– Hát aztán? Nem ezt érdemlik? – csattant fel László, és megmarkolta a
szablyája markolatát. – Még ennél is keményebben kellett volna szólnom!
– Én nem így vélem, uram – felelte Iszmáil. – Szerintem nem lenne
haszontalan, ha visszatérnél a régi, jól bevált módhoz, hogy ellenségeidet
letörhesd. Miért nem játszod ki őket egymás ellen? Így teszik a bölcs
uralkodók. Van annyi titkolnivalójuk egymás rovására, amit bevethetsz, és a
saját disznóságaikat ellenük fordíthatod. Ugraszd össze őket! Ha
leszámolnak egymással, azzal is te kerülsz előnybe. Lásd be, hogy békés
úton képtelen vagy a trónt erősíteni! De… tudom én, hogy mi zargat
leginkább.
 László hosszan nézett a mórra, aki megköszörülte a torkát, és csak ennyit
mondott:
– A kötelmek és kötöttségek, amiket ez a kor, ez a világ egy királlyal
szemben támaszt. A lelked túlságosan szabad a keresztény hit előírásainak
elfogadásához, uram.
– Véleményed szerint ez a legnagyobb baj? – kérdezte László, és Iszmáil
megvonta a vállát.
– Talán, de sokkal inkább az idő múlása, felséges úr.
– Miként érted ezt?
– Akként, hogy nem most kellene élned, uram, hanem legalább kétszáz
esztendővel ezelőtt. A mai kor nem tűri azt a fajta gondolkodást, amely
téged jellemez… de úgy is mondhatnánk, hogy a te gondolkodásod nem
felel meg a mai kor követelményeinek. És ennek csak egy következménye
lehet…
A király e szavakra semmit sem válaszolt. Szó nélkül átlépte a csónak
peremdeszkáját, és a nyögérekkel együtt átkelt a Duna budavári oldalára.

❈❈❈
– Azt akarom, hogy elmenj! – mondta Izabella Eleninek, akit váratlanul ért
a parancs. – Menj, és hagyd itt a szolgálatot! Nincs már rád szükségem!
Az asszony, aki a fésülőleány helyett bontogatta az Izabella hajába font
gyöngyöket, s helyezte azokat a míves ládikába, döbbenten bámult az
asztala előtt ülő királynéra, aki a homályos réztükörből nézett vissza rá.
– Bocsáss meg, felséges asszony, de… elrontottam valamit? Miért
küldesz el? – kérdezte halkan.
– Mert… mert megígértem valakinek – felelte Izabella elcsukló hangon.
– A lelkem üdvössége bánná, ha megszegném az ígéretet. Csak szedd össze
a holmidat, és eredj! Végeztél a szolgálattal, Eleni.
Az asszony hátrébb lépett. A hangja remegett, és a sírás környékezte.
– Azt akarod, hogy… azonnal? És el sem mondod, hogy miért?
– Így akarom, Eleni. Régtől szolgáltál, és becsülettel. De ennek most
vége. Semmi sem tart örökké, nem te mondtad? Menj, küldd be Rosalindát,
majd ő befejezi a hajamat! Tessék, ez a tied!
Izabella egy gyöngyös tarsolyt nyújtott Eleninek, amelyben pénz
csörgött. Az asszony átvette, de csak nézte mozdulatlanul.
 – Ennyit ér a melletted töltött sok év, úrnőm? – kérdezte, de inkább csak
magától. – Ennyi lenne az értéke?
– Menj, Eleni! – sürgette a királyné. – Isten segítsen! Ne gyere vissza
soha a palotába! Menj, vár a családod! Nem felejtelek el, és te se felejts el
engem, de most… nem maradhatsz tovább.
Eleni térdet és főt hajtott, és az ajtó felé hátrált. Néhány lépés múlva
megtorpant, a gyöngyös tarsolyt a fal melletti asztalkára helyezte, s csak
aztán hagyta el a királyné lakószobáját.
Mintha félálomban létezne, úgy ment végig tétova léptekkel a folyosón,
aztán szédülni kezdett, és kénytelen volt az egyik ablakfülkében leülni a
kőpadra. Kibuggyantak a könnyei, s az arcát két tenyerébe temette. Odakint
eső verte a palota falait, és a kemény északi szél az ablaktáblákat zörgette.
Ekkor egy kezet érzett a vállán – Bianca állt mellette, a fiatal nápolyi
fésülőleány.
– Látom, a felséges asszony elmondta, hogy elküld… – mondta
könnyezve. – Úgy sajnálom, Eleni! De ne őt okold érte.
– Mindegy, ki az oka – suttogta Eleni. – Elküldött. Nem kellek itt többet.
– Tényleg ne őt okold! – ismételte Bianca, és óvatosan körülnézett, jár-e
valaki a közelükben. – Hallottam, amikor a préposttal beszélt. Az érsek és a
püspökök azt akarják, hogy akik a királyhoz húznak, azok közül egy se
maradjon a felséges asszony udvartartásában.
Eleni most már kezdte tisztábban látni, mi történik körülöttük. Eszébe
jutott a házuk felgyújtása, s az is, hogy Édua segített az urának azokkal a
lovakkal és aranyakkal…
– A királyné nem akarta elmondani neked, hogy valójában félt téged és a
családodat – folytatta Bianca. – Sokfelé suttogják, hogy le akarnak
számolni őfelsége bizalmasaival, sőt azok családjával is. Kérlek, ne
haraggal távozz a palotából! Én mindig a barátnéd leszek, s a királyné sem
fog rád rossz szájízzel emlékezni. Hisz maga mesélte, mennyire jóban
voltatok, és mily sokat segítetted őt Veszprémvölgyben…
Néhány perccel később Bianca lekísérte a könnyeit törölgető Elenit a
lépcsőkön, aztán megölelte, és elköszönt tőle:
– Isten és a szentek segítsenek benneteket! Mindig emlékezni fogok
rátok!
Eleni a zuhogó esőben a régi lakásukhoz támolygott. Odabent sötétség
honolt. Ritkán tartózkodott ebben a szűkös lakásban, mióta Niko és Hektór
kevesebbet jártak haza. Előszedte a kovát és az acélt, és tüzet gyújtott. A
házuk felperzselése óta csak a legszükségesebbeket tudta összegyűjteni
ahhoz, hogy normális életet élhessenek, de Édua nagylelkű adománya sokat
segített. Ám így is elfért egy közepes ládában mindhármuk összes öltözéke.
Az éjjelt a helyiségben töltötte, de nem jött álom a szemére. A tűzhely
mellett ült, és az emlékek ködéből egyre-másra bukkantak elő a múltbéli
események. Aztán hajnalban összeszedte a család holmiját, az ágyról a
takarókat, amiket egy medveirhába tekert, és a csepergő tetejű félszerben
felnyergelte a kancáját. Az öreg heréltjük málhanyergére kötözte szegényes
batyuját és a ládát, amelynek nagyobb volt a súlya, mint amit rejtett.
Még teljes sötétség honolt a királyné várkastélya felett, amikor az őrség
megnyitotta a kaput, és leeresztette a felvonóhidat. Eleni vissza sem
pillantva hagyta el a belső udvart, majd az őrök között kiléptetett az
iszamos útra, és Budavárnak fordult.
A Duna szürke szalagja akkor kezdett odalent derengeni, amikor
megzörgette Szibilla asszony házának ajtaját.

❈❈❈
– László azt akarja, hogy a leginkább megbízható kun szállásra menjek –
tudatta Szibilla Elenivel, miután a néma szolgafiú a lovakat a hátsó udvarba
vezette. – Ő is pontosan tudja, hogy itt nem vagyunk biztonságban.
Hazamennék a somogyi várkastélyba, de azt mondja, ott még annyira se
lennék védve, mint itt. Ha gondolod, tarts velem, Eleni!
– Megüzened őfelségének, hogy a királyné elküldött magától? – kérdezte
az asszony.
– Hát persze. Csak tudd, hogy nem te vagy az egyedüli, akivel ez történt.
Országszerte vadásznak azokra, akik Lászlóhoz húznak, ő pedig
legtöbbször képtelen segíteni vagy elejét venni a bántalmazásoknak.
– Szépen fejezed ki a gyilkosságokat, a családirtásokat – jegyezte meg
Eleni. – Mondd, hogyan jutottunk ide?
– Hogy mi vezetett ehhez az egész őrülethez? – kérdezett vissza Szibilla.
– Leginkább László magatartása. És ezt ő legalább ennyire tudja, csak még
mindig makacskodik. Tele van az ország kegyetlenkedéssel, s ha valakit
megölnek, mert királypárti, a gyilkosa se lehet biztonságban, mert bosszú rá
a felelet… És úgy tűnik, ennek sosem lesz vége.
Szibilla száraz öltözéket adott Eleninek, majd megreggeliztek. Budavár
utcáin ugyanolyan szürke hétköznap kezdődött, mint amilyen az előző volt,
de a mélyben láthatatlanul ott lappangott a bizonytalanság szülte félelem.
A nemes urak hol nyíltan, hol meg titokban összegyűltek egyik-másik
háznál, és próbáltak magyarázatot találni a váratlan eseményekre, miközben
a politikai fordulatokat taglalták. A pletykáktól sem volt mentes az efféle
beszélgetés, de leginkább az jellemezte, hogy nem vezetett sehová, és nem
is oldott meg semmit. Ha a kancellárián ténykedők közül valakit
megpillantottak az utcán, amint egyik helyről a másikra sietett, igyekeztek
elkapni és kifaggatni: mi történik, és tud-e valami újabb hírt. De
legtöbbször meg kellett elégedniük az olyasféle válaszokkal, hogy „honnan
tudjam én azt, atyámfia”, meg hogy „talán, lehetséges, őfelségét
kérdezzétek”.
A kora délutáni órákban, amikor az eső kissé alábbhagyott, és a budai
hegyek fölötti vaskos felhők mögül néha kibukkant az égbolt világosabb
szelete, erősen megzörgették Szibilla asszony házának kapuját. A király
érkezett néhány nyögér kíséretében, és azonnal a lakószintre sietett. Eleni
térdet hajtott, Szibilla pedig megölelte Lászlót.
– A feleségem küldött Szibillához? – kérdezte a király Elenitől
ingerülten. – Kér vagy netán egyenest követel a felséges asszony a kedvenc
papjainak?
– Ne légy ennyire ellenséges! – csitította Szibilla. – Eleni nálam lakik.
– Akkor már nem sokáig, mert holnap indul a különítmény Biharnak –
közölte László, s lezökkent a mívesen faragott, alacsony támlás karszékbe.
– Velük tartasz, Szibilla! Csanádnál Édua fog várni. Abban a házban
lakhatsz, amelyet Izabellának építettek. Jó erős, télen meleg berenaház.
Kapsz egy testőrtizedet, amelyik majd vigyáz rád. Jobb, ha nem tartózkodsz
Budavárban ezekben a kiszámíthatatlan időkben. – Aztán Elenire nézett, és
azt kérdezte: – Miért nem vagy a királyné mellett? Nemrég még azt
mondtad, kitartasz mellette, míg csak szüksége van rád.
– Mert immáron nincs rá szüksége – mondta Szibilla. – Elküldte. De nem
rosszindulatból, hanem mert félti.
– Márpedig a rosszindulat mindig ott ólálkodik valahol Izabella
környezetében – reccsent a király hangja. – Szinte már nincs is ott más,
csak rosszindulat és intrika. Tudjátok, kik szítják, ő pedig hitelt ad minden
egyes szavuknak. Így van, Eleni?
– A felséges asszony nagyon okos. És tisztán látja, mi folyik körülötte –
felelte az asszony, mire László felkacagott.
 – Lám csak, lám! Ilyen egy igazi, elkötelezett szolgáló. Elküldik, de még
azután is védi a gazdáját. Lehet, hogy Izabella némelykor valóban tisztán
lát, de sohasem azt, amit én. Elmagyarázhattad volna ezt neki, Eleni.
– Hadd jöjjön velem Eleni is Érdsomlyóra, ha akar! – fordult a királyhoz
Szibilla. – Szívesen venném a társaságát.
László előredőlt, s a térdére könyökölve szőke, rövidre vágott szakállával
babrált, melybe kun szokás szerint apró gyöngyöket fűztek.
– Lehet róla szó, Szibilla – felelte kisvártatva. – Eleni urát úgyis épp most
bíztam meg egy fontos feladattal. Nincs akadálya, hogy ő is Érdsomlyóra
menjen, mert ott is hozzá tud fogni. Neki való munka. Akarsz-e kun lenni,
Eleni? Tudod, mennyire szeretik, ha valaki akként viselkedik, mint ők?
Alkalmazkodsz, és segíted Szibillát! És mindketten segítetek engem!
Másnap már hajnal előtt kisorjázott Budavár kapuján a Szibillára vigyázó
kun testőrtized és a Bihar felé küldött egység. A málházott lovakat gyors
telegák és két csukott, könnyű batár követte. Átkeltek a réven Pestnek,
aztán hamar elnyelte őket a sűrű, hideg köd.
1289–1290
FÖVENYTŐL KÖRÖSSZEGIG – A LEGSÖTÉTEBB ÖSVÉNY

Albert70 osztrák herceg Pozsonyban fogadta László király követeit az

esztendő első hónapjában, mivel a vár és a város még mindig az ő
tulajdonában állt, és nem is szándékozott azt visszaadni a magyar
koronának. Mielőtt azonban a magyarok a színe elé járulhattak,
bizalmasaival is szót váltott, hogy tisztában legyen a jelenlegi
magyarországi viszonyokkal.
Azt a stájer lovagot hívatta elsőként, aki pár napja érkezett vissza
Budavárból, s megkérdezte:
– Milyennek találod a király testőrségét?
– Hogy milyennek? Azok valamennyien gyilkolásra teremtett és alakított
szerkezetek. Félelmet keltőek, szenvtelenek, a kíméletet hírből sem
ismerők. Lászlót mindenhová elkísérik, és olyankor a lakosság moccanni
sem mer. Nincsenek sokan, vagyis önálló csatát, csakis velük, nem vívna
seregek ellen László. De nem szívesen állnék hadrendbe ellenük, ha ők
rohamoznának.
– Azt mondod hát, hogy a király védelme mellett a félelemkeltés a valódi
feladatuk, és annak maradéktalanul eleget is tesznek? – kérdezte a herceg. –
Nekünk ezzel semmi bajunk, lovag.
– Olyanok, akár a harci ebek, akik csak egyetlen gazdát ismernek el
maguk felett. Bárki próbálkozna, széjjeltépnék, fenség.
– És valóban annyira nem érdeklik a királyt az országos ügyek, mint
ahogy állítod? – kérdezte Albert, hangjában némi kételkedéssel.
– Abban az értelemben semmiképpen, ahogy például fenségedet érdeklik
a hercegség dolgai – felelte a lovag. – Bizton állíthatom, hogy az elmúlt
hat-hét hónapban alig volt Budán. A testőrségével járta az országot; hol a
Tiszánál, hol a Barcaságban jelent meg, és tett néhány látszatintézkedést, de
ezeknek nem volt nagy hatása. Járt a Maros és a Temes vidékén, még az
Alsó-Dunánál is. S legtöbbször nem átallotta magával vinni a kun szeretőit
is. Az egyház emiatt pocskondiázza, s mert emellett még semmibe is
veszi…
 – Gondolom, épp azért, mert az egyháziak az ellenségeihez
dörgölőznek… Bár hová is dörgölőznének, ha egyszer a király pogány
módjára viselkedik?
– Az uralkodó és az egyház közötti szakadék már olyan mély, hogy
csupán egyezkedéssel, ígérgetésekkel vagy éppen tisztségek, javadalmak
osztogatásával lehetetlenség betömni. A Magyar Királyság belső helyzetét
csak igen nagy áldozatok árán lehetne rendezni – jelentette ki a lovag.
– A király ezért kapkod? – kérdezte a herceg. – Hm! Ez is csak nekünk
jó. Ha nem tudja, mit tegyen, azzal megint mi nyerünk. De ezt az
összevissza vagdalkozást nem is lehet kormányzásnak nevezni, igazam
van?
– Tökéletesen, fenség. Ám helyette mások sem kormányoznak, éppen
csak úgy tesznek. A rivális bárókat majd akkor fogja érdekelni az ország
egészének állapota, ha valamelyik közülük hatalomra kerülhet.
– Akkor pedig változtatni kell a politikánkon. Főleg, ha netán valamelyik
nyavalyás Kőszegi ülne a trónra. Szerinted lehetséges, hogy ez történik?
– Ahogy a jelenlegi helyzet áll, könnyen előfordulhat. De amíg a
Kőszegieket osztrák és stájer fegyverek tartják sakkban, addig nem. Addig
ők sem ugranak a királynak, és ezt László nagyon jól felismerte. Ezért ne
aggódj amiatt, hogy a Kőszegiek királyi támogatást kapnak.
– Tehát László még örvend is, ha gyengítem a riválisokat? – kérdezte
elégedett mosollyal a herceg. – Különös helyzet, de a politika már csak
ilyen. Csodaszép, mocskos, és szerfelett szórakoztató is.
Albert egyre jókedvűbben hallgatta a lovag beszámolóját. Már a katonai
győzelmet is a zsebében érezte, amelyet nemsokára a Kőszegiek fölött arat,
akiket csak ragadozó farkasokként említett a Lateránba küldött leveleiben.
– Beszélj nekem a magyarországi vezérekről is, lovag! Kik azok, és
milyenek?
– Már… úgy értve, fenség, hogy a szétszakadt országban kikre hallgat a
nép? Nos, a királyra alig valamelyest. A Duna szétválasztotta az országot.
Nyugaton is van egy nádor, meg keleten is. A nyugati egy Kőszegi, jelenleg
éppen a Miklós nevű, keleten meg Básztély Rénold71, de bizonyos
értelemben ő is a Kőszegiek szekértolója. Nem áll szilárdan László király
oldalán, bár némelykor ezt állítja.
– Manapság kevés az olyan bolond, aki elkötelezi magát László mellett –
jegyezte meg Albert. – Kinek kell egy olyan király, aki nem tudja, mit akar?
 – Bocsáss meg, fenség, hogy ellentmondok, de azt hiszem, ő nagyon is
jól tudja. Ám céljai érdekében nem a megfelelő módon járt el. A keleti
uralmi rendszert találja követendőnek, ahol egy király egyben mindenható
is az országa és a népe szemében, nem áll fölötte az egyház, és nem kell
figyelemmel lennie a bölcsek tanácsának véleményére, javallataira. László
nem akarja tudomásul venni, hogy errefelé ez már nem járhat eredménnyel.
Országában nyíltan hadat üzent a keresztény egyháznak, s azt hirdeti
magáról, hogy ő sokkal inkább egy nomád uralkodó, aki bármit megtehet.
Botrányoktól hangos a magyarok földje, s a király tekintélye egyre jobban
csökken.
– És ez nekünk kiválóan meg is felel! – kiáltott fel Albert herceg, s
elégedetten a térdére csapott. – Egy gyönge király belső ellenségét legyőzni
nekünk nem nagy ügy, de az eredmény több oldalról is okosan
felhasználható lehet. Csak azt csodálom, hogy László eddig miért nem
küldött követet hozzánk, azzal a kéréssel, hogy fogjunk össze a Kőszegiek
ellen. Bizonyára nem akarta megosztani velünk a bárók birtokait, pedig
akkor már rég kihúzhatta volna a listáról legnagyobb ellenségeit.
– A budavári követek most majd azzal állnak fenséged elébe – folytatta a
lovag –, hogy László ugyan hadat nem küld a Kőszegiek leveréséhez, de
nem is ágál ellened, vagyis azt tehetsz az ellenségével, amit csak jónak
látsz.
– Ám azzal, hogy inkább veszni hagyja országának nyugati várait és
földjeit, csak azért, mert azok a Kőszegiek birtokában vannak, a maga
nyakára teszi a kést. Te nem így látod?
– De igen, pontosan akként gondolom, ahogy te, fenség! – felelte alázatos
meghajlással a lovag. – Miközben ez a helyzet nekünk kiválóan megfelel
egy már most győzelemmel kecsegtető tavaszi hadjárathoz, addig a magyar
urak soha nem bocsátják meg Lászlónak, hogy engedi a térnyerésünket.
Albert herceg a kése hegyével a körmét piszkálgatta, s közben lassan,
tűnődve azt mondta:
– A magyar király kiváló katona, ezt kár is lenne tőle elvitatni. Emlékezz
csak rá, hogy megnyert nekünk egy háborút Ottokár ellen, bár ez nem most
volt. De akkor sem az apám hadvezetési zsenialitása, hanem a magyarok és
a kunok változatos és villámgyorsan módosítható harci taktikája
eredményezte a győzelmet. Most viszont Lászlónak már nincs igazi serege.
Mit is mondtál, hány báró osztozik az országon, legalábbis elvben?
 – Három – felelte a lovag. – A Kőszegiek, az Abák és a Borsák. A három
legnagyobb. László ma már csak egy bábu, és ezt mindhárman tudják, bár
jelen pillanatban egyikük sem képes irányítani, pedig mind ezt szeretné.
Ettől függetlenül azért szépen sütögetik a pecsenyéjüket.
– Az ő tüzükön a mienk is megsül majd! – vágta rá a herceg. –
Belerágjuk magunkat a Magyar Királyság testébe, és ki sem jövünk onnan
soha, erre szavamat adom!
Nem sokkal később, az esztendő áprilisának idusán Habsburg Albert
herceg vezetése alatt tizenötezres hadsereg gyülekezett Traiskirchen72
környékén. Az osztrák és stájer lovasság heteken belül nekiugrott a
Kőszegiek által birtokolt határvidéknek. Egymás után foglalták el az
erősségeket, és a felperzselt falvak sűrű, fekete füstje jelezte vonulásukat.
Persze, ahogy az már lenni szokott, nem a Kőszegiek szenvedték meg a
hadjáratot, hanem a terület lakosai, akik csak a rájuk törő ellenséget látták,
és nem értették, miért hagyja őket és uraikat cserben az ország uralkodója.

❈❈❈
1289. Szent Iván havában László király Fövenynél táborozott, ahol számos
magyar és kun előkelő is összegyűlt, hogy a rendes évi országgyűlésen részt
vegyen. A két érsek, Lodomér és János mellett öt püspök is megjelent,
továbbá a nemesség java része, s ez utóbbi elégedettséggel töltötte el
Lászlót.
Az ő táborrészét senki meg nem közelíthette: nyögérek állták körül,
gyalogos és lovas íjászok lesték árgus szemmel a környéket. Csak azt
eresztették a király közelébe, akit László hívatott, vagy aki kellő időben
bejelentette abbéli szándékát, hogy tiszteletét kívánja tenni az uralkodónál.
Ezeket a nemeseket Mizse és Miklós fogadták, akik részletesen
kifaggatták őket a látogatás céljáról. Érthető ezek után, hogy a nemes urak
egy része inkább sértődötten távozott a környékről, hiszen azt gondolták,
elég annyi, ha a király iránti lojalitásukat kifejezik.
Az egyházi méltóságok díszes sátrakban töltötték az éjszakát Fövenyen,
vagy egy batáron Fejérvárba vitették magukat. Minden alkalmat
megragadtak, hogy a hosszadalmas levélváltások helyett most személyesen
tárgyalhassanak az ország legfontosabb ügyeiről, amelyeknek
középpontjában természetesen az őket félelemben tartó király állt.
 Az országgyűlésen megjelent főpapok mindezt nagyon jól látták, és
igyekeztek a maguk javára fordítani, hogy László az általa korábban erős
támasznak tekintett köznemesektől is egyre nagyobb távolságot tart.
– Most már tapasztalható is – mondta János érsek Lodomérnak –, hogy
egyre nagyobb ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Mintha
egyenesen minket akarna újra meg újra figyelmeztetni, hogy a nemesség
ténye, mint olyan, csupán addig bír jelentőséggel, míg ő jónak látja. És
hogy bárkit azonnal megfoszthat tőle, mert nem akar barátokat, csakis
alattvalókat. Ebbe pedig minket is beleért, Lodomér, meg az egész klérust.
Hiszen a pápa is csak annyi a számára, mint egy alacsonyrendű pap.
Kiveszett belőle immár a tisztelet az egyház, a hit és minden más iránt, amit
nem ő hozott létre.
– Igazából mit teremtett? – kérdezte Lodomér. – Nyert néhány háborút,
de közben elveszített egy országot. Ő legfeljebb névleg ura ennek a
királyságnak. Egyszer azt fejtegette, mennyire gyűlöli a királykodókat, akik
nem uralkodnak, csak úgy tesznek. János, én most azt mondom, hogy ő ma
már nem is királykodik. Egyáltalán semmit nem tesz, csupán ide-oda vágtat
a nyögérekkel az országban, miközben majd kiveri a szemét Habsburg
Albert herceg legfőbb szándéka, hogy a Kőszegiekkel vívott
magánháborúja során minél többet kihasítson az országból. László pedig a
kisujját se mozdítja.
– Itt az ideje, hogy az országgyűlés végre ellenállásra kötelezze – mondta
János érsek. – Kötelessége fellépni Albert herceg ellen, de sem te, sem én
nem tudjuk összebékíteni a Kőszegiekkel.
Lodomér előszedett a ládájából egy összetekert pergament.
– Erre rovattam fel, hogy mit akarunk elérni a gyűlésben – fordította a
kisimított pergament János érsek felé. – Nem fog tetszeni a királynak, de ez
most már senkit nem érdekel – tette hozzá, aztán hangosan olvasni kezdte a
gondosan egymás alá jegyzett legfőbb pontokat: – Először is az osztrák
határszél ügye… Köteleznénk rá a királyt, hogy haladéktalanul küldjön
katonai támogatást a Kőszegieknek, mert Albert a tavaszi hadjáratot
egyértelműen ki akarja terjeszteni a Pozsonyon túli végekre is. Az ország
uralkodója nem tagadhatja meg az igényt, hiszen kötelessége megvédeni a
korona területét egy ilyen alantas célú támadással szemben.
– Teljességgel jogos, hiszen a herceg nem véletlenül vonult vissza a
tavaszi győzelmek után – értett egyet Lodomér érsekkel János. – Az a célja,
hogy a további harcokhoz katonákat szedjen. Egy levélben arról
tájékoztattak, hogy Karantánföldről, Tirolból, Passauból, Bambergből és a
birodalom más részeiről próbál erősítést szerezni. Ez arra utal, hogy
folytatni akarja a hódítást.
– Félő, hogy ez nem érdekli majd Lászlót – jegyezte meg Lodomér. –
Aztán itt van az egyházi jövedelmek kérdése. Ezt is rendezni kell, mégpedig
határozattal, ahogy a királyné jövedelmeinek visszaszolgáltatását, mert még
mindig az a kun szajha húz azokból hasznot. Intézkedni kell az örökös
torzsalkodásra okot adó birtokügyek rendezése és a belső vámok eltörlése
dolgában. És ez mind ránk hárul majd, mert a király egyáltalán nem kíván
velük foglalkozni.
– Mert még csak nem is királykodik… Kemény vágta lesz mindez a
részünkről, ha valamit el akarunk érni.
– Most is csak azért van itt – morogta mérgesen Lodomér –, nehogy
olyan döntést hozzunk, ami az érdekeit sérti. Aztán jövő ilyenkorig nem is
látjuk. Semmit nem tesz hozzá az országos ügyekhez, csak a maga
hagymázos elgondolásait hajtja egy tőlünk most már teljesen idegen
despotikus államról.
– Vannak azért nyugtalanító híreim is, Lodomér. Biztos vagy te abban,
hogy egy esztendő múlva még találkozhatunk a királlyal?
– Ezt hogy érted? – kérdezte a prímás. – Hallottál valamit?
– Mégpedig nagyon vad dolgokat – felelte halkan János. – Mivel László
úgy viselkedik, akár egy keleti fejedelem, páran a világiak közül azt
fontolgatják, nem kellene-e neki is olyan véget érni, mint amilyet az effélék
szoktak.
– Ilyesmit meg sem akarok hallani! – jelentette ki Lodomér. – Efféléhez
mi soha nem adhatjuk még hallgatólagos egyetértésünket sem, János.
– Nem is azt mondtam, hogy adjuk, vagy hogy bátorítsunk egy ilyen
kezdeményezést. Csupán azt, hogy egyre gyakoribbak az ilyesféle hangok.
Nem kell mondanom, hogy kinek a szájából, igaz? De már többen is
vannak, akik gordiuszi csomót látnak a királyban.
– És látnak mellette egy éles kardot, amely a szó szoros értelmében
átmetszi… – mondta Lodomér. – Ilyenhez nekünk az árnyékunk se férjen,
János! Még csak fel se merüljön, hogy te vagy én, esetleg valamelyik
püspök hallgatólagosan egyetért egy efféle megoldással.
– Hanem azért… négyszemközt tárgyalhatunk a trónváltás lehetőségéről,
nemde? A Kőszegiek által szorgalmazott Andrásra gondolok.
 – Aha. Az „estei grófra”, a Morosini ivadékra – bólintott Lodomér. –
Magam is eltűnődtem már a személye felett. Kétségtelen, hogy a Kőszegiek
roppant komolyan gondolkodnak róla, de hát az ország királya egyelőre
még László. Meg aztán… némi gondot okoz nekem, hogy András
származása körül túl sok a kérdőjel. Biztos, hogy királyi nászból való?73
– Csak elméleti fejtegetések a vele kapcsolatos hírek – hümmögött János
érsek –, de az már nem annyira, hogy a Kőszegiek ismét be akarják hívni.
Jobban mondva behoznák a nyugati végekre, de már magyar
koronaterületre. Ha tehát András szóba kerül köztünk, azt javallom, vegyük
komolyan a személyét.
– Elméletileg! – mondta Lodomér, mutatóujját felemelve. – Legalábbis
egyelőre. Aztán majd meglátjuk. Gyanítom, hogy a gyűlés után némileg
felgyorsulnak az események. E véleményemet arra alapozom, hogy
ismerem Lászlót. Bármilyen határozat is szülessen, ő semminek nem fog
eleget tenni. Még arra sem mozdul majd, hogy Albert herceg esetleg jobban
benyomul az ország testébe, mert most csak egy irányba lát, mint a
szemellenzős lovak. Egyedül csak azt figyeli, hogyan pusztulnak a
Kőszegiek.

❈❈❈
– A nemességnek és az egyháznak egy zsarnok letörése érdekében
mindenre lehetősége van – magyarázta Iszmáil, akit László az utóbbi
hónapokban összekötőnek nevezett ki állandóan vonuló, az ország bizonyos
részeit járó nyögérhada és a kun szállások között. – Legalábbis a keresztény
felfogás szerint. Márpedig ha a katolikus egyház nagyjai jelentik ki, hogy
egy uralkodó zsarnok és istenkáromló, akkor annak Európa keresztény
országaiban mindenütt hitelt adnak.
– Ha igaz, hogy az érsekeket és az egyházat ismételten megfenyegette –
mondtam –, akkor újabb tüzeket gyújtott. Csak az a baj, hogy még a régiket
sem oltotta el.
Ezen a karácsony előtti, havas és fagyos napon a Maros mellékén lakó
kunoknál vendégeskedtem Miklóssal, Édua bátyjával. Mindenütt
bizalommal fogadtak minket és kun kíséretünket, és csak kevesen sejtették,
mi a dolgunk. Nem esett túl messze Csanád, és úton voltunk északkeletnek,
Bihar felé.
 Iszmáil kinyújtotta elgémberedett, átfagyott lábait a tűz felé, és a fejét
ingatva azt mondta:
– Nincsenek jó híreim, Hektór testvérem. Őfelsége helyzete gyorsan
romlik, és tekintélye sebesen száguld a legmélyebb szakadék felé… A nyári
országgyűlés döntései közül csupán egynek tett eleget, annak is félig,
vagyis sehogy… Sereggel indult az Albert herceg által megtámadott
nyugati végek felé, aztán Veszprém környékén letáborozott, és egy tapodtat
se mozdult.
– Hanem várta a harcok fejleményeit – folytattam –, amit a kunok
széltében-hosszában emlegetnek. Persze ők ezért egyáltalán nem szapulják,
hisz nem szívesen ontanának vért egy Kőszegiért.
– Az egyház azonban úgy értékeli, hogy őfelsége kifejezett kárörömmel
szemlélte ellensége pusztulását – mondta Iszmáil. – Elment a sereggel egy
darabig, aztán megtorpant. Hogy Albert uralma alá hajtotta Nagyszombatot
meg a többi közeli várost, azzal egyáltalán nem törődött. Pedig a herceg
hadjárata most már nemcsak a Kőszegiek leverésére irányul, hanem
országrészek elfoglalására is. Kénytelen vagyok igazat adni azoknak, akik
úgy vélik, hogy ezt már nem lehet tétlenül szemlélni, hanem fel kell lépni…
– László ellen? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nézd, Hektór! Szolgáljuk, mert vállaltuk. De egyikünk sem vak. Jól
látjuk a valós helyzetet, és tudom, hogy már te is máshogy nézel a királyra,
mint két esztendeje.
– De a hűségem még kitart!
– Az enyém is – vágta rá Iszmáil –, ám attól még a szemünk élesen lát.
– Úgy bizony… Te is tudod, hogy Csanádon már rendszeres napi imákat
celebrálnak a papok, hogy Isten szabadítsa meg az országot királyától.
– Attól tartok, a Mindenhatót valaki megelőzi majd…
– A kunoknál nem tapasztaltam erre utaló jeleket – jegyeztem meg. – A
szállásokon jóval több a híve, és nem találtam ellenséget. Miklós ugyanígy
véli.
– Ennek ellenére sem lehetsz biztos abban, hogy nem bérelnek fel valakit
a meggyilkolására – vélekedett Iszmáil. – László is hallott efféle kósza
híreket. Bármelyik báró megszervezheti. Gondolj csak bele! Te talán
magyart küldenél a kun szállásra, hogy ölje meg, vagy inkább felbérelnél
valakit, itt helyben?
Ebben Iszmáilnak kétségtelenül igaza volt. Mióta László a szállásokra
küldött, azon voltunk Miklóssal, hogy megpróbáljuk kideríteni, ki lehet rá
veszélyes, és hogy a kunok miről tárgyalnak, ha a neve szóba kerül. Annak
még semmi jelét nem észleltük, hogy bárki is merényletet tervezne ellene,
ám az kiderült, hogy nincsenek vele megelégedve. A kunok azt akarták,
hogy álljon a sarkára, s végre számoljon le ellenségeivel – akik nekik
ugyanúgy az ellenségeik –, aztán kezdjen egy új ország építésébe, ahol
elfoglalhatják az őket megillető területeket, és beleszólhatnak a
kormányzásba.
– Lászlót nehéz megközelíteni – feleltem. – Ez megnyugtató lehet, de te
meg én tudjuk, hogy akikben bízik, azok bármikor a közelébe juthatnak.
– Csakúgy, mint a kun előkelők, akikkel éppen azért nem akar tengelyt
akasztani, mert fontos neki a kunok támogatása. Sőt egyre fontosabb lesz.
– Hogy áll a saját sereg gyűjtésével? – kérdeztem.
– Akadozva bár, de folyik. Most Ubul fia Mihály és a fiai a hadvezérei.
Tehetséges emberek, jó parancsnokok, kiváló harcosok. De hát ott vannak a
Borsák, a délvidéki Babonicsok, a Kőszegieket se verte mind egy szálig
agyon az osztrák herceg, aztán már a Frangepánok se László mellett
állnak… Ráadásul az Abák is mindjobban kihátrálnak mögüle.
– Márpedig ők a legnagyobbak és legerősebbek – mondtam.
– És akkor az egyházat még nem is említettem. László legutóbbi
fenyegetése után vérszemet kaptak. Egy kósza hír szerint az érsekek ismét
azon vannak, hogy a pápával keresztes hadat küldessenek őfelsége ellen.
Egy biztos, testvérem: a jövő esztendőben sok minden eldől, de semmi jóra
nem számítok. Csupán egy esetben nem borulna vérbe az ország.
– Azt hiszem, értelek, Iszmáil. Szerintem arra gondolsz, amire én –
mondtam. – Akkor, ha az, akiért vérbe borítanák, már nem él…

❈❈❈
Az új esztendő első hónapjában vastag hótakaró alá temetkezett az ország,
és annak az erős katonai kíséretnek sem volt könnyű dolga, amely a
Kőszegiek utasítására egészen a Frangepánok által uralt Tengermellékig
vonult – Zágráb után helyi parasztokat kellett igénybe venniük a hegyi
átkelők megtisztítására. Aztán Veglia szigetén74 találkoztak azzal a
fiatalemberrel, aki Velencéből érkezvén várt rájuk, és akitől László
ellenségei az ország sorsának jobbra fordulását várták.
Velencei – vagy Velencés – Andrást már esztendők óta jól ismerték, és
több ízben jártak nála a Kőszegiek, a Babonicsok és a Frangepánok követei
azzal a javaslattal, hogy jöjjön Magyarországra, mert ha itt van, a László-
ellenes csoportok jóval könnyebben állnak majd egységbe. Haddal
támadnak a királyra, és megfosztják őt trónjától.
De András – hallgatva velencei tanácsadóira – mindeddig rendkívül
óvatosan fogadta a Kőszegiek kezdeményezéseit. Hozzá is eljutottak a
hírek, és pontosan ismerte a magyarországi belső viszonyokat. Nem lett
volna nagy kedve ahhoz sem, hogy az oligarchák bábjaként üljön a trónon –
tudta, mennyit kínlódott velük László, és hogy mind a mai napig semmi
nem jutott nyugvópontra.
Akkor mégis miért állt rá, hogy télvíz idején vállalja az utat a zalai
földekig? Mert mostanra úgy fordult a helyzet, hogy a magyar
egyháznagyok és oligarchák egységesen követelték a leszámolást László
királlyal. András megnyugtató híreket kapott a Lateránból is, és a
bíbornokok kilátásba helyezték, hogy szükség esetén keresztes hadat
toboroznak a pogánykodó magyar király hatalmának megdöntésére. Mivel
mind Rómában, mind Velencében úgy vélték, hogy korábban soha nem
tapasztalt egyetértés jött létre László ellenében, András most már
érdemesnek látta vállalni az utat.
Havazott akkor is, amikor a Zala vármegyei Sztrigó75 erős kővárának
bástyafokáról Hahót76 nembéli Arnold úr és kebelbéli jó barátja, a
stájerföldi Pettauból való Julius lovag a Güssingbe vezető utat figyelték.
Nyestprémes fövegüket, farkasbőr bundájukat belepte a hó, és hunyorogva
vizslatták az északi irányt, ahonnan megállás nélkül szálltak a hóterhes
felhők.
– Ma már meg kell érkezniük a Kőszegieknek – dörmögte a távolba
révedve Julius lovag. – Fogadd őket a legnagyobb tisztelettel, barátom!
– Azt teszem majd – felelte Arnold úr, aki pár esztendővel kevesebbet
számlált a lovagnál, és akiben a Kőszegiek teljes mértékben megbíztak.
Miért is ne tették volna? Hiszen benne is hasonló vér folyt, mint bennük:
magyarral keveredett nyugati vér.
Julius lovag nem volt már túl fiatal, és az egészsége sem engedte, hogy
hadba vonuljon. Három fia képviselte a családot a Kőszegiekkel ellenséges
Albert herceg seregében, mindhárman lovagként. Julius úrnak azért is volt
sürgős, hogy idejekorán értesüljön a Kőszegiek érkezéséről, mert addigra
neki el kellett hagyni a várat.
– Akkor hát minden világos számodra, Arnold barátom? – kérdezte a
várúrtól a lovag. – A herceg teljesen bizonyos akar lenni abban, hogy érted
a feladatot. Általam üzeni, hogy ne a puszta véletlennek tulajdonítsd, hogy
váradat eddig nem háborgatta, holott a többi harmincat a környéken, fel
egészen Sopronon túlig, már a magáénak tudja. Vedd megtiszteltetésnek,
hogy a Kőszegiek iránti elkötelezettséged ellenére bízik benned. Nem lenne
jó, ha csalódna, mert az nála igen kemény lépésekkel jár…
– Mondd meg a hercegnek, hogy nincs oka aggodalomra. Úgy
cselekszem, ahogy parancsolja – felelte Arnold úr. – Néhány nap múlva
érkezni kell Andrásnak is – intett a Varasdnak vezető út felé. – Nem okoz
gondot, hogy addig a váramban tartsam az ellenkirályt, míg a herceg
kívánja.
– Helyes – mondta Julius. – Bár neki is megvan a magához való esze.
Könnyedén átlát a szitán, ha nem leszel eléggé óvatos. Ha valóban a
feleségével, Fennena asszonnyal együtt érkezik, a legjobb ellátásban
részeltesd őket! Nem sejthet meg semmit a herceg terveiből, és azon
igyekezz, hogy a Kőszegiek se fordítsák túlságosan a maguk oldalára!
– Már annál jobban, mint ahol jelenleg van – jegyezte meg a várúr. –
Meglesz. Mindketten jól tudjuk, mire megy ki a játék. László számára nincs
menekvés, s úgy hiszem, ezt most már ő maga is megértette. Sokan
gondolják úgy, hogy a halálával lehet az országban újat kezdeni, ezért
szorítják körötte a hurkot. A Kőszegiek már ebben a várban is találkoztak
ez ügyben a Borsákkal, akik a kunokhoz legközelebb laknak. Tudom, hogy
arról is szó esett, megszervezhető-e valamelyik kun szálláson egy merénylet
László ellen. A Borsák úgyis elég dühösek már, mióta hírül vették, hogy
tavasszal vagy nyáron a király meg akarja támadni a körösszegi várukat.
– De Albert hercegnek más elgondolásai vannak – mondta Julius lovag. –
Ő olyan királyt szeretne a magyar trónra, akivel megállapodhat, mert azt
teszi, amit ő is szeretne, s akivel végleg leszámolhatna a Kőszegiekkel, mert
gyűlöli, hogy királyként viselkednek a stájer vidékek szomszédságában, és
akkor dúlják, amikor nekik tetszik. Olyan gyengévé akarja tenni őket, hogy
a kardot se bírják el többé. Aztán újra akarja osztani a nyugati területeket,
az új királlyal egyetértésben, és akik segítségére vannak ebben az
elgondolásban, mint te is, azokról nem fog megfeledkezni. Most majd az
történik, hogy a magyar nemesség ősi joga ismét érvényesülhet, vagyis
választhatnak maguknak királyt. Ha a legnagyobbak egyet akarnak,
márpedig ez most valószínű, Andrásnak máris készen áll a korona és a trón.
– Ha jól gondolom – mondta Arnold úr –, csak egy ideig vendégeskedik
majd nálam a trón várományosa. Aztán, alkalmas időben…
 – …érte jönnek Bécsből – fejezte be Julius a mondatot. – De addig
mindenképpen tartsd itt, és ne engedd, hogy elvigyék a Kőszegiek, vagy
bárki, egy másik erősségbe! Itt kell maradnia nálad! Ezt követeli tőled a
herceg azért a nem csekély mennyiségű aranyért, amelynek az egyik felét
most elhoztam neked, a másikat pedig akkor kapod, ha minden aszerint
történik, ahogy ő óhajtja.
Arnold komoly arccal hallgatta barátját. Pontosan tudta, milyen veszélyes
játékot űz, de a herceg aranya megnyithatta számára az utat a
felemelkedéshez. Hiszen miért ne lehetne egyszer ő még a Kőszegieknél is
nagyobb úr ezen a vidéken?

❈❈❈
A kunok nem zárkóztak be úgy a jurtáikba télidőn, ahogy a városiak a
házaikba. Mindig volt mit tenni, és a ménesek, gulyák és nyájak sem
maradhattak gondozatlanul – s főleg nem őrizetlenül. A dúvadak ilyenkor
lehúzódtak a hegyekből, és közelebb merészkedtek a szállásokhoz. A
kutyák meg a szállásőrizők minden éjjel végeztek egy-két farkassal –
amelyiket a kelepce vasa fogta meg, azt bunkóval kólintották fejbe, hogy az
irhája ép maradjon.
László, miután tavaly késő ősszel ismét összekülönbözött az
egyháznagyokkal – különösen a két érsekkel és azzal a két püspökkel, aki
levélben figyelmeztette, hogy ideje lenne beváltani a nyáron hozott
országgyűlési határozatokból azokat a pontokat, amelyek rá vonatkoznak –,
ismét állandóan az országot járta. Ám a korábbi időszaktól eltérően szinte
kizárólag csak kunok által lakott területeket látogatott meg persze a körötte
lévő meghittek és rokonok közül így is sokan tisztán látták, mi a helyzet az
országban. Köztük volt Mizse is, aki állandóan a király mellett tartózkodott,
és egyik szállásról a másikra kísérte. A király őt tartotta a legfőbb
bizalmasának, s mivel a szaracén jóval idősebb volt nála, hallgatott rá, és
nem hangoztatta folyvást uralkodói mivoltát, ha valamin vitatkoztak.
– Hibát követsz el – mondta egy alkalommal Mizse a királynak, amikor
négyszemközt tárgyaltak a jurtában. – Mondd csak, uram, észreveszed,
hogy valami folyvást zsugorodik?
– Zsugorodik? – kérdezte csodálkozva László.
– A terület, amin még mozoghatsz – felelte Mizse, és a dolmányából
előhúzott egy pergamentekercset. – Ez egy rajz, felséges úr. Jobbára a
kunok lakta szállásvidékekről.
– Csodaszép ország – dörmögte maga elé László, miközben
kigöngyölítette a pergament. – Nézd, Mizse! A lába a tengerben fürdik, és
mennyi folyó, mennyi tó! Micsoda hegyek, barátom! Akárki készítette ezt a
rajzot, jutalmat érdemel.
– Gazdag és hatalmas ország – mondta a szaracén. – Jól tudod, mily sokat
lehetne kezdeni vele, ha minden szegletével barátságban élnél.
László e szavak hallatán elkomorult. Nem viselte el, ha erre
figyelmeztették, és Mizsétől is épp csak eltűrte. Legtöbben már fel sem
merték vetni jelenlétében, hogy ideje lenne rendezni a vitás kérdéseket az
ellenségeivel, vagy leszámolni velük.
Leszámolás!
Mindenki tudta, hogy erre egyre kevesebb az esély, mert a király mellett
állók száma napról napra fogyatkozik.
– Tavaszra összegyűlik a sereg – mondta László, ám minden
meggyőződés nélkül. – A zoltánok sikerrel járnak, meglásd.
– Egyre kevésbé bízom ebben, felség – felelte Mizse. – Ha Baksa György
nem pártolt volna el tőled, akkor talán, mert az ő neve mindig húzta a
seregbe a harcosokat. Bíztak benne, és tudták, hogy győzelemre vezeti őket.
– Baksa elárult. Nem is bánom, ha nincs a közelemben. A fejét kellene
vétetnem.
– Ebből a megokolásból, uram, a fél ország fejét lecsapathatnád. De miért
is beszélek erről, amikor úgyis tudod?
László arcán keserű mosoly jelent meg. Hogyne tudta volna! Nem volt
állandóan részeg, hogy elkövetett hibáira ne kelljen folyvást emlékeznie –
miként az ellenségei híresztelték. Mindent tudott, mindennel tisztában volt,
csak azzal nem, miként láboljon ki ebből az áldatlan helyzetből.
– Ebből a nagy országból még nagyobbat lehetne csinálni – mondta, és
végigvezette az ujját a gyepűt jelző, fekete téntával húzott vonal mentén. –
Földet vehetnénk el az osztrák hercegtől innentől idáig – mutatta –, és
legalább ilyen mélyen. Aztán a morvák felé is kitolhatnánk a gyepűt. A
bánságokból meg háborút indíthatnánk a déli kunok ellen, vagy Raguzáig
elvehetnénk egy jókora területet a szerbektől.
– És honnan szerzel ehhez elég katonát, uram? – kérdezte Mizse. – Talán
a mongol kánoktól? Tegyük fel, hogy adnak, de arra mérget vehetsz, hogy
nem ingyen. Busásan megadnánk annak az árát, felség, ha nem is
területben, de sarcban; évente fizetned kellene, és nem keveset. Másfelől
pedig mostanság jobb nem emlegetni a tatárokkal való barátkozást, mert túl
sokan vették komolyan, hogy behívod őket, és ez sem növelte a
tekintélyedet. Ehelyett inkább ravaszsággal kellene a belső békét
megteremteni.
– Milyen ravaszságra gondolsz? Sokfélét kimódoltunk már, de egyik sem
vált be.
– Nem olyanra, hogy esküt teszel valamire, és nem tartod be. Ez nem
ravaszság, legfeljebb erőfitogtatás. De az is csak akkor ér valamit, ha erő áll
mögötte. Az ellenségeidet jobb lett volna egymás ellen hergelni, kijátszani.
Minden okos uralkodó él ezzel a módszerrel.
– Jól van, szükségtelen minduntalan erre figyelmeztetned! – csattant fel
László, aki még mindig a rajzot szemlélte. – Azt hiszed, nem ezen töröm a
fejem éjjel-nappal? Hogy mit lehetne ravaszsággal megoldani? És… mi ez
a pontokkal körberajzolt, girbegurba háromszög formájú rész? Te jelölted
meg, Mizse?
– Itt, északon, a Duna és a Tisza között van az én szállásterületem, ez itt a
temesi kun szállásvidék, ezek meg itt a bihari részek. A háromszög sarkai.
– A kun szállásvidék – hümmögte a király. – Mi van vele?
– Ez az a terület, amelyik a legjobban szenvedett az első mongol betörés
során. Ezen a vidéken találjuk ma is az elhagyott tanyák és a romok jelentős
hányadát.
– De ugyanakkor mégsem kihalt vidék – jegyezte meg László. – Nagyon
is él, a magam szemével láttam, és te is ezt tapasztaltad.
– Így van, felség. Ezen a vidéken a kunok még a régi hagyományaik
szerint élnek, és nem is akarnak azoktól megválni.
– Böki is az ellenlábasaim csőrét! De nem bánom, hadd bökje. Kedvelem
ezeket a nemzetségeket. Belőlük kellene Somogyba, meg Győr környékére,
aztán Hevesbe, meg még följebb… – mutogatta a térképen. – Nem lenne
bajom a kormányzással, Mizse!
– Ha így lenne, biztosan nem. Te is tudod, hogy ezen a vidéken a kunok
úgy vélik, nem kell betartaniuk a keresztényi kötelmeket.
– Ők ily módon érzik jól magukat – vetette közbe László. – Én pedig nem
akarom megfosztani őket ettől az örömtől.
– A kun szállások között élő magyarok kezdik átvenni a kunok szokásait
– folytatta Mizse. – Már csaknem ugyanúgy öltözködnek és viselik a
hajukat, a fövegüket, úgy nyírják a bajszukat és a szakállukat, mint a kunok.
Sőt ugyanolyan ünnepeket is tartanak, amit persze az egyház, mint
pogányságot, elítél. Már szent ligetet is láttam… A hajdani magyarok is
ilyenekben állítottak a meghalt családtagok emlékére könyöknyi, faragott
bálványokat, amelyeknek aztán ételt-italt vittek.
– És ez szerinted baj, Mizse? A szokások átvétele, az emlékezés a
régiekre?
– Nekem nem. Illetve nem ez a baj, uram. A baj az, hogy most már csak
ezt a körbepontozott vidéket tekintheted a te valódi országrészednek.
László arca először elszürkült a dühtől; ám a harag helyébe szinte
azonnal a kétség lépett, mert a király érezte, hogy Mizsének valahol igaza
van. De azért mégis vészjósló hangon kérdezte:
– Hát így látod, Mizse? Még te is, akiben leginkább bízom?
– Bocsáss meg érte, felség, de ez nem bizalom kérdése. Nem azért bízol
bennem, mert hazudok neked, és azt jólesik hallanod, hanem sokkal inkább
azért, mert soha nem tenném – felelte a szaracén. – Ez a rész még kitart
melletted, bár egyre jobban zargatja őket is, hogy látják, nem tudsz előbbre
lépni. De hát hallod a hangjukat, nem? Szeretnek és tisztelnek, mert a
vérükből való vagy. Ám a vérrokonság tudata még sosem vezetett sehol
egyértelmű győzelemre. Ez a te megmaradt országod, uram, kár is tagadni,
de a kunok és a maradék itt is csak azt látja, hogy egyszer ide vonulsz a
nyögérekkel, máskor meg amoda. Nem is értik, hogy miért teszed. Úgy
vélik, talán azért, hogy minél több helyen megmutasd magad. Ítélkezel, s
néha túl keményen és kegyetlenül. Adsz is, ez igaz, de nem mindig annak,
aki kiérdemelte. Ha ez így marad, a kunoknál is hiteledet veszted, uram.
Ismerlek annyira, hogy tudjam, te nem az vagy, aki szégyenszemre elszökne
ebből az országból, hogy ne kelljen helyrehoznia az elrontottakat, amelyek
kijavítására egyre kevesebb a remény.
László merev arccal, ellenségesen méregette Mizsét, aki állta a király
tekintetét. Aztán váratlanul a sátor közepén izzó tűzbe hajította a
pergament, s az írásjelek, a vonalak meg a pontok egy pillanatra felizzottak,
aztán semmivé lettek. A király szótlanul figyelte, miként hamvad el a térkép
– amelyet nem sokkal korábban még oly örömmel és büszkén tartott a
kezében, miközben arról beszélt, hogy milyen gyönyörűséges ország
királya.
– Hagyj magamra! – parancsolta a szaracénnak, aki mélyet sóhajtva
felállt a szőnyegekre dobott párnákról. – És küldd be hozzám Éduát és
Mandolát!
– Igenis, felség…
 – Várj még! Annak a háromszög alakú területnek… azt akarom, hogy
mostantól te legyél a nádora!
– Megtisztelsz vele, felséges úr – mondta Mizse, majd főt hajtott.
A szaracénnak bizonnyal eszébe jutott, hogy Magyarországon immár
háromra nőtt a nádorok száma – a lassan káoszba forduló anarchia
mindennél ékesebb bizonyítékaként…

❈❈❈
Tavasztól nekem is csatlakoznom kellett őfelségéhez. Iszmáil húsvét után
jött a hírrel, hogy néhány nap múlva Érdsomlyóra érkezik László király és
kísérete.
Karánsebesnek tartottunk, és a király útközben sokszor magához hívatott,
hogy beszámoltasson arról, melyik szálláson mit tapasztaltam a télen – hol
találkoztam ellenséges hangulattal, kiket környékeztek meg a bárók
(közelebbről a Borsák), és hol beszéltek arról, hogy esetleg jobb lenne
megszabadulni tőle.
– Immár ellenkirály is van az országban – mondta egy alkalommal,
miután Szeged felől megérkezett a futár. – Megjött András rokonom
Velencéből. Igaz, nem most, de máris szembesülhetett azzal, miféle bárók
lakják az országomat. Egy zalai várúr összejátszott az osztrákokkal, és
Andrást nem is olyan régen Bécsbe hurcolták. Persze fogoly, de amolyan
aranykalitkás. Bécsből is jött róla hír. Amolyan fejedelmi túsznak hiszi
magát Albert hercegnél, mert azért jól megy a sora, ehet-ihat kedvére,
kísérőkkel még a városban is kóricálhat, de engem csak az érdekel, hogy az
ellenségeim így nem veszik semmi hasznát.
– Egészen addig, felség, míg ők és az érsek meg nem egyeznek Alberttel,
mert ez is lehetséges – feleltem. – Azt kérdezted az előbb, mely
szállásvidékek nem biztonságosak számodra. Erre azt felelhetem, hogy
azok, ahol a nemzetségfők korábban is barátságot tartottak a bárókkal.
Esetleg csak anyagi megfontolásból, de van köztük kapcsolat a mai napig.
Azt javaslom hát, hogy a testőrséget bővítsd ki, és csakis megbízható
nyögérekkel.
– Azokkal nincs baj – felelte. – A kunok mindig mellettem állnak, a
mongolok pedig egyetlen szavamra miszlikbe vágnak mindenkit.
– És Mizse? Emlékezz, volt idő, hogy kételkedtél benne.
 – Elmúlt – felelte határozottan. – Nem ok nélkül tettem nádorrá. Nem
kedveled Mizsét? Hallottál valamit róla?
A fejemet ráztam, mert nem akartam a kérdésére felelni. Mizsét sok
szálláson még mindig gyanakvás vette körül. Idegennek tartották, és nem
bizonyult túl erős érvnek, hogy a király meghittje.
– És mi lesz a két másik nádorral, felség? – kérdeztem, mire csak
rándított egyet a vállán, és az ajkát biggyesztve azt felelte:
– Azokat nem ismerem el a cím birtokosának. Ha elkövetkezik a
leszámolás, megfelelő módon bánunk el velük.
– De ahol nádori jogaikat érvényesíteni tudják – jegyeztem meg –, ott
rendet tartanak, nem engednek rablást, dúlást és fosztogatást. Ezt a javukra
kell írnod.
Nyár elején számos helyen megfordultunk a királlyal. Valóban keresztül-
kasul bejártuk a kunok földjét, és László adományozott, bíráskodott,
vitézeket szedett, akiket hadvezéréhez, Ubul nembéli Mihályhoz küldött.
Szent Iván havában Biharba tartottunk, egészen pontosan Körösszegre.
Az ottani kunokat László mindig megosztottnak tekintette, mert egy részük
koronához való hűsége igencsak ingadozott. A szomszédságukban lévő erős
vár ugyanis a Borsák birtokában állt, és az ő hatalmuk érezhetően nőtt a
környéken. Az itt lakó kunok nem értették, miért nem lép fel ellenük László
keményebb eszközökkel, miért tűri, hogy hatalmaskodásuk miatt a
szállások szenvedjenek. Ez az elégedetlenség pedig oda vezetett, hogy
néhány nagycsalád feje kezdett inkább a Borsák felé húzni, megfeledkezve
a királynak tett esküről.
Azok az idők pedig már elmúltak, hogy a király puszta megjelenése
egységbe kovácsolta a szállás nemzetségfőit. Körösszeg még Érdsomlyónál
is kiterjedtebb volt, és a dombokról éjszaka szemlélve széltében és
hosszában fél mérföldnél is nagyobb szállásterületen izzottak a tüzek.
Ubul nembéli Mihály, ahogy Körösszegre ért a sereg, azonnal
megtámadta a Borsák várát az úton toborzott gyalogosokkal, a kun vitézek
pedig nagy területeket száguldoztak be, hogy Borsa Kopasz jobbágyait és
katonáit megfélemlítsék. El is érték, hogy rettentő haragra gerjedjen, és oly
ádázul védte a körösszegi várat, hogy a hadvezérnek arra kellett kérnie
Lászlót, engedjen pár nap ostromszünetet a sok sebesülés és a harcosok
pihentetése miatt.
Eddig általában úgy történt, hogy az ostrom alá vett vár kapitánya egy
idő után tárgyalásokat szorgalmazott, abban a reményben, hogy szépen
megegyezhetnek, de erről itt most szó sem esett: az elfogottak szerint a báró
a királlyal való bármilyen egyezkedést megtiltott a várnagyoknak.
A király és a nyögérek félnapi járásra álltak meg a vártól. A nemzetségfő
nagy ovációval fogadta, és lakomát adott a tiszteletére, de Lászlót most
jobban érdekelte, hogy Borsa Kopaszt kiüsse a nyeregből.
Sok időt töltöttünk Körösszeg környékén, és jól benne jártunk már Szent
Jakab havában, de a várat továbbra sem tudta bevenni a királyi sereg. A
hadvezér is hiába várta az erősítést, a fiai pedig, akiket harcosok szedésével
bízott meg, csak nem értek ide. Lászlót egyre jobban elkeserítette a
sikertelen ostrom, és az sem javított a hangulatán, hogy megtudta: Albert
herceg katonái Nagyszombat és Nyitra környékén garázdálkodnak. Ám
eltökélte, hogy innen addig el nem megy, míg Körösszeg meg nem hódol.
Egy nap (természetesen a testőrök kíséretében) kilovagoltak Éduával a
környéken emelkedő dombokhoz. De hiába volt gyönyörű az idő, morózus
hangulatban érkeztek vissza.
– Összekaptatok valamin? – kérdeztem Éduát, amikor épp kilépett László
sátrából.
– Nehéz vele mostanában. Nem is tudom… Mintha érezne valamit.
Valami rosszat. Tudod, ahogy a lovak is megérzik a földindulást…
Ezt Nápolyban magam is tapasztaltam. A lovak tényleg megbolondultak,
holott az emberek még nem éreztek semmit – aztán morajlani kezdett a
föld.
– A szolgáid sosem tágítanak mellőled? – kérdeztem, végigpillantva
kíséretén, és magam is nyeregbe lendültem. Éduát mindig követte vagy fél
tucat fegyveres.
– Csak vigyáznak rám, László parancsára – mondta. – És nem szolgák,
hanem egytől egyig a rokonaim. Nemes kunok.
– Valamivel magatokra haragítottátok Lászlót?
– Mostanában bármikor képes robbanni, minden különösebb ok nélkül.
De azt talán mégsem kellett volna neki mondanom, hogy legyen óvatosabb.
– Tudsz valamit, ami miatt figyelmeztetted? – fordultam Édua felé, és a
szemem sarkából láttam a kissé lemaradó kíséretet.
– Persze. Ez itt – mutatott körbe a messze szaladó, szikkadt legelőkön –,
bármennyire is nem annak tűnik, számára ellenséges környék. Jött egy
csapat, a vezetőjük szerint Mihály hadvezérhez kívánnak csatlakozni. Azt
állították, hogy a Tisza mellékéről valók. Zömmel gyalogosok.
 Ez különösnek tűnt. Talán fél holdnapja is annak, hogy Mihályhoz
erősítés érkezett. Meg aztán ki az a bolond, aki önként csatlakozik egy
reménytelennek tűnő, sok áldozatot követelő várostromhoz?
– Erről beszéltél Lászlónak, Édua?
– Erről. Hogy nem ártana annak a csapatnak a körmére nézni.
– Hol láttad őket?
– A cseres oldalában, amit a patak megkerül. Miklós is velem volt, meg
néhány unokatestvérünk. Legalább százan lehetnek. Az volt bennük a
gyanús, hogy egy részük gyorsan eltűnt, amikor észrevettek bennünket.
Aztán Miklós beszélt a vezérükkel, és ő is azt mondta, hogy nem gyanúsak,
és örülni kell neki, hogy egyre több harcos áll László seregébe.
– És ezen különböztetek össze Lászlóval? – kérdeztem.
– Nem éppen. De én voltam az oka – felelte Édua, és láttam, hogy
opálosan csillog a szeme. – Arról kezdett beszélni, hogy a csanádi
székesegyházban temessük el, ha hirtelen eltávozna. Én pedig
figyelmeztettem, hogy erről ne beszéljen, mert régi igazság, hogy a bajt
szavakkal meg lehet idézni. Hát ezen különböztünk össze. Dühöngeni
kezdett, és Miklóst csaknem letaszította a nyeregből. Még soha nem tett
velünk ilyet.
Édua visszatért a családjához, én pedig a patakhoz indultam, amely
körülölelte az emelkedőre szaladó erdőrészt. A partján lábnyomokat láttam,
de egyetlen patanyomot sem. A hetek óta tartó forróságtól kiszáradt a fű, és
a nyomokat jó darabig követhettem. Láttam, hogy beváltottak az erdőbe, és
Mihály hadvezér táborhelye felé tartottak.
Megfordultam, és visszaügettem a királyi táborba. László épp Mihállyal
váltott szót, én pedig a helyettesével közöltem, hogy egy segédcsapat
érkezett. A tiszt tudomásul vette, és csupán annyit mondott, hogy minden
újabb harcos fontos.
Késő délután Mandola és Köpcsecs próbálták őfelségét jobb kedvre
deríteni. Beóvatoskodtak a sátrába, ám nem sokkal utána úgy iszkoltak
kifelé mindketten, mint akikbe kígyó mart.
Mandola után indultam, pedig igencsak vágtázott a szép sárga kancája, de
amikor utolérve őket, elkaptam a lova kötőfékét, és ráripakodtam, hogy
álljon meg végre, megtorpant.
A kun ló felágaskodott, s majd lekapálta a fejemet, miközben Mandola az
egyik kezével a szárat szorította, a másikkal pedig eltakarta az arcát.
– Mi történt? Szólalj már, Mandola!
 – László megütött!
– Megütött? Sosem tett ilyesmit.
– Csak kényeztetni szerettük volna. Illatos olajokkal, finom itallal, mert
láttuk, milyen fáradt. És egyszer csak felugrott az ágyáról, és azt kiabálta,
hogy takarodjunk. Mi meg csak ültünk, mire felrángatott, és arcul ütött.
Nézd! – mutatta, s négy ujjnyomot pillantottam meg a bőrén.
– Rossz napja van – nyugtattam a leányzót. – Menj szépen haza! Hívni
fog, meglásd! Bocsánatot is kér, hiszen szeret benneteket…
– Hektór, én már semmit nem értek – mondta, s a könnyei ismét
megeredtek. – Valami rosszat érez. Az égiekre mondom, rosszat érez. És
most már én is. Menj, beszélj vele! Tudd meg, miért ilyen. Ha kell, kiállunk
mellette egy szálig, nem érheti baj… De hátha már olyasmit is tud, amit mi
nem.
– A testőrség mellette áll. Úgy vigyázzák, mint senki mást. Mi baja
történhetne? Menj haza, Mandola, majd beszélek vele!
Túl sok volt a nyugtalanító körülmény ezen a napon – csakúgy, mint az
elmúlt hetekben. Próbáltam köztük összefüggést keresni, de olyanra, ami
László személyes biztonságát fenyegette volna, nem leltem. A nyögérek
ugrásra készen figyeltek minden apró jelre, és egy sem akadt köztük, aki
elaludt az őrségben, vagy félvállról vette a király szolgálatát.
Engem azonban ez még nem nyugtatott meg. Miklóssal is beszélni
akartam, de ő egész nap nem mozdult el László mellől, aki a késő délutáni
órákban is a szállásokat járta, s a kun urakkal, a családfőkkel beszélgetett.
Aztán a mongol Hurdtájt kerestem fel, akinek nyögérszázada most
pihenőben volt.
– Nem érzed, hogy valami van a levegőben?
– Úgy érted, hogy valami nyugtalanító? De igen. Mióta őfelsége
szolgálatába léptem, folyvást csak ezt érzem – felelte, majd megkérdezte: –
Mi jár a fejedben?
– Gyere! Mutatok valamit. Ha van nyomolvasód, azt is hozd, de ne
verjetek nagy port!
Ilyesmire a mongol testőröket sosem kellett figyelmeztetni. A vérükben
volt a harc, a felderítés, és amikor őket figyeltem, mindig a párduc jutott
eszembe: az járhatja ily csendesen és látszólag érdektelenül a területét,
ahogy ezek a harcosok viselkednek. Fél szemmel még a pihenőjük alatt is a
környezetüket figyelték.
 A patakhoz lovagoltunk, ahol a nyomolvasó alaposan szemügyre vette a
harcosok által hagyott nyomokat. Aztán lépésben haladt rajtuk, nagyjából
arrafelé, amerre én is követtem egy darabon, de jóval korábban váltott be a
cseresbe. Ahol én már semmit nem láttam, ott ő a nyeregből kihajolva még
mindig csalhatatlanul a nyomon tartotta a szemét.
Aztán megtorpant, kihúzta magát a nyeregben, majd akár egy vadászeb,
magasra emelte az orrát, s a levegőt szimatolta.
– Arrafelé – mutatott a sűrűbe. – Ahol a domb ereszkedni kezd, ott
lesznek. Érzem a szagukat. Csak az a gyanús, hogy ennyire csendben
vannak. Már hallani kellene őket.
– Azt akarod, Hektór, hogy kapjuk el őket? – kérdezte Hurdtáj. – Ahhoz
emberek kellenek. Visszamegyünk, és egy csapat ebből az irányból, a másik
a tábor felől ollóba fogja őket.
Ebben maradtunk. Ám mire visszaértünk a táborba, a királyt és
testőrségének szolgálatos tagjait már nem találtuk ott.
– Az egyik nemzetségfőnél vacsorázik – közölte Iszmáil, akit a jurta előtt
találtam, négy kun testőr társaságában. – Mizse és Miklós vele tartott,
nekem a holmiját kell őriznem.
– Nem volt szó róla, hogy másutt tölti az estét – jegyeztem meg. – Ki az a
nemzetségfő?
Iszmáil a nevét mondta, s közben Hurdtáj összeszedte a csapatát, hogy
átvizsgálják az erdőt. A cseres szegélye, ahol az egyik egység a leszálló
alkonyatban a sűrűbe hatolt, annyira közel esett László szálláshelyéhez,
hogy egy mongol íjjal gond nélkül ellőhettek odáig.
Nem telt ki fertályóra, Hurdtáj hozzánk vágtatott.
– Egy lélek sincs már az erdőn – közölte. – De ott voltak, jól láttuk.
Szerinted érdemes lenne azt vizslatni, hova tűnhettek?
– Mindenképpen – feleltem. – De hamarost koromsötét lesz. Most a
király biztonsága a legfontosabb! Induljunk!
Hurdtáj rögvest intézkedett. László a nemzetségfővel tárgyalt, a sátrak
közti nagy téren gyújtott tűz mellett, én pedig tőle néhány lépésre helyet
foglaltam. Tíz nyögér tartózkodott a király közvetlen közelében: néhányan
álltak, és a lándzsájukra támaszkodtak, néhányan pedig ültek, és a sült
birkalapockáról kapargatták a húst, de a fegyvere mindegyiknek a keze
ügyében maradt.
A nemzetségfő idős ember volt, és szavai alapján kellően bölcsnek
találtam. Felnőtt fiai is ott ültek körülötte, miközben a szolgálólányok egyre
kínálgatták a finomabbnál finomabb ételeket, sütényeket, pörkölt magvakat,
mézbe forgatott aszalt gyümölcsöket. Bort is fogyasztottunk, de csak
módjával, mert a nemzetségfő fontos kérdésről váltott szót a királlyal: a kun
szállásterület bővítéséről.
Éjfélre járt, s közben már sokan elszállingóztak, hogy lepihenjenek. A
nagy tűz, amely világot adott a beszélgetéshez, jelentősen megroskadt, és
kék meg vörös lángnyelvek barangoltak a vaskos husángokon.
Amikor László is felállt, és elköszönt a nemzetségfőtől, akivel abban
maradtak, hogy másnap folytatják, odaléptem hozzá.
– Uram! Visszamegyünk a táborba? Elhoztam Hurdtáj századát, hogy
őrséget adjanak, ha esetleg mégsem szándékoznál visszatérni…
– Jól tetted, hogy elhoztad. Oltsátok el azt a tüzet, nem kell akkora fény!
Gyere! – mondta László halkan, majd beléptünk a sátorba, ahol Miklós már
a derékalját készítette. – Azt mondtam a nemzetség fejének, hogy
visszamegyek a táborba, de valójában itt fogok aludni – folytatta. – Miklós
velem marad a sátorban, és Mizse is, csak ő az őrséget adó nyögérekkel.
– Mit kívánsz, uram? Egész nap zargat valami, és nem osztottad meg
velem. Hogyan vigyázzak így rád?
– Szolgálatot tehetsz nekem, Hektór, azzal, hogy helyettesítesz – mondta,
és csippentett a szemével. – Nesze, itt a koronám meg a dolmányom! És itt
van ez a bíborköpönyeg. Ebben hagyd el a sátrat, miután a lovamat az ajtó
elé vezették.
– Értem, felséges úr – bólintottam, bár jobb szerettem volna, ha
harmadikként a sátorban tölthetem az éjszakát. – Csak annyit mondj, hogy
oka van ennek a… cserének.
– Oka van – felelte, és a fejembe nyomta az aranypántot, amelyet
mostanában rendszeresen viselt. – Egészen kiváló király lennél – tette
hozzá, miközben Miklósra pillantottam, aki komor arccal ült a derékaljon. –
Ügyeljetek a táborra, és az ottani őrség hajnal előtt álljon készen az
indulásra! Átmegyünk a szállás másik oldalára, és a Körösön is átkelünk.
Hallottam, amint a nyögérek a király lovával a sátorajtó elé értek.
– No indulj, Hektór! Játszd el a királyt! – tette még hozzá László
búcsúzóul.
Kiléptem az alacsony ajtón, és azonnal nyeregbe kaptam. Felharsant „A
király távozik!”, és a sötétben a testőröktől követve kivágtattam a sátrak
közül. Az úton csatlakozott hozzánk Hurdtáj száz mongol lovasa is.
 Iszmáil a szemét meresztette meglepetésében, amikor a királyi
aranypánttal a fejemen leugrottam a nyeregből.
– Akkor erre készült egész nap – mondta. – Most már értem. Valahonnan
megtudta, hogy ma éjszaka terveznek ellene valamit. Nem irigyellek,
testvér, ha azt hiszik, te vagy ő…
– Hurdtáj és a százada itt van. És mi sem maradunk a sátorban – feleltem.
– Nincs az az isten, hogy ott éjszakázzam!
– Hát én sem fogok – dörmögte Iszmáil, és a bőröket a kint parázsló tűz
mellé hordtuk. Ráterítettük egy-egy köteg szalmára, aztán csak ültünk, és a
parázsba bámulva csendesen beszélgettünk.
Iszmáil azt feszegette: ha a király valóban tudomást szerzett róla, hogy
valami esetleg készülődik ellene, akkor őt ismerve – hiszen gyűlöli a
megfutamodást –, minden bizonnyal azonnali leszámolást fontolgat. Persze
ez sem biztos, s lehet, hogy semmi nem történik ezen az éjjelen, sem a
következőkön, és csak rémeket látunk.
Az azonban a rémek mellett szólt, hogy László eddig még nem adta oda
senkinek a házi koronáját azért, hogy helyettesítse őt.
Eltelt egy óra, aztán még egy, és az Ég Oszlopa körül lassan elfordultak a
csillagok. Hűvös szél kerekedett, amitől vörös sziporkák pattantak a
csaknem elhamvadt zsarátról, de egyikünk sem tudott elaludni. Néha
felugattak a szállás kutyái, valahol ló nyerített és teve bőgött, a fejünk felett
pedig kísérteties hangon bagoly vihogott. Aztán egy síp visított, és a hangok
abból az irányból érkeztek, ahol László éjszakázott.
Azonnal felugrottunk, és a sátor körül őrködő mongolok is felkapták a
fejüket. A síp ismét felvisított, és szétkürtölte a riadó jelét.
– Nyeregbe! – kiáltottam. – A sátor őrsége marad! Hurdtáj! Vissza
őfelségéhez!
Nyaktörő iramban vágtattunk a királyhoz. A jurták között égő zsaráttal és
fáklyákkal rohangásztak a szállás lakosai, és a hangzavar egyszerre az
egekig csapott. A lovam csaknem feltaszított egy szolgalegényt, de nem
törődhettem vele. Az üvöltözésen és ordítozáson át is kihallottam Mizse
hangját, s Iszmáillal a nyomomban abba az irányba rúgtattunk, átugratva a
jurták körül ásott vízelvezető árkokat.
A sátrat, amelyben László éjszakázott, legalább ötven nyögér vette körül,
mereven előretartott lándzsával; aztán érkezett vagy harminc lovas testőr, és
íjat szegeztek a kunokra, akik egymás hegyén-hátán tolongtak, és tudni
akarták, mi történt.
 A kun száznagy, aki a sátor ajtaja előtt kivont szablyával igazgatta a
testőrséget, és azt üvöltözte, hogy aki közelebb jön, az rögvest meghal,
azonnal felismert, és beeresztett bennünket a sátorba. Iszmáil életében most
először botlott el a küszöbben, és bezuhant a jurtába. Mizse a földön térdelt,
és rekedt hangon szólongatta Lászlót:
– Uram! Válaszolj, uram! Ki tette? Hallod a hangom, felség?
Iszmáil a fekhely másik oldalán termett, és így szólt:
– Hagyd, Mizse! Majd én. Értek hozzá…
A szaracén mellé térdepeltem, és megráztam a vállát, miközben azt
kérdeztem:
– Mi történt? Rátok törtek? Kik voltak?
Ekkor valaki egy izzó zsaráttal a kezében berohant, és László fölé
tartotta. Iszmáil megemelte a király testét, és akkor megláttam az iszonyú
vágást a nyakán. A mór tenyere iszamóssá vált a vértől: László testét
számtalan seb borította.
– Vége van – mondta Iszmáil. – Kiszenvedett. Itt ember már semmit nem
tehet.
Miklós fekhelye mellett hárman is térdeltek, és az egyikük felénk kiáltott:
– Életben van! Beszélni akar!
Miklóshoz ugrottam, aki a hátán feküdt, és a markában még most is
háromélű, véres tőrét szorította, oly erővel, hogy nem tudtuk szétfeszíteni
az ujjait.
– Én vagyok, cimbora! – hördültem. – Miklós! Megismersz? Hektór
vagyok…
– Hekt… Hektór… – dadogta, és vér csordult a szája sarkán. A mellkasán
egyre terjedt a sötét folt.
– Kik voltak azok, Miklós? Láttad őket?
Felkönyökölt, aztán zihálva Mizsére mutatott.
– Ő? Mizse? – kérdeztem, és egy pillanatra felsejlett bennem, hogy
azonnal megölöm a szaracént, de Miklós ekkor megszorította a karomat.
– N… nem Mizse volt… Csak… jöjjön… ide…
A szaracén mellénk csusszant.
– Itt vagyok, testvér. Itt vagyok. Tudod, hogy kik…
Miklós a mellkasára szorította a tenyerét, és az ujjai között vér csordult.
– Láttam… láttam… Három volt… – A hangja suttogásba fúlt. – Itt volt
Kemencs… aztán Törtel… és Arbuz. Ők hárman…
Aztán eleresztette a karom, és a feje félrebillent.
 – Kemencs, Arbuz meg Törtel! – hörögte Mizse. – Azonnal megölni
őket!
– Várj! – mondtam fojtott hangon. – Miklós nem véletlenül suttogta a
nevüket! Nem akarja, hogy… Érted, Mizse? Dobbal akarsz madarat fogni?
Iszmáil odalépett hozzánk, és kijelentette, hogy majd ő gondját viseli
Miklósnak.
– Úgy intézd, hogy megmaradjon! – figyelmeztettem. – Mindent látott.
– Megmarad, ne félj! Csak izmot ért a szúrás. Azért kóvályog, mert
leütötték. Látszik, hogy nem akarták megölni.
– A sátrat vigyázó őröket mind egy szálig legyilkolták a támadók, akik
sokkal többen voltak. Talán éppen azok, akiket délután láttál… – mondta
Mizse.
Amikor kiléptünk a jurtából, épp akkor érkezett meg a nemzetségfő.
Mizse és én nyeregbe lendültünk.
– Kik követték el ezt a gyalázatot? – kérdezte az idős kun úr,
megindultságtól remegő hangon.
– Nem tudni – feleltem. – Senki nem tudta megmondani, ki végzett a
királlyal. Még azt sem, hogy hányan voltak…

❈❈❈
Mizse nádorként intézkedett, és a kun szállásokon senki nem merte
megkérdőjelezni tisztségét. Azonnal hajtóvadászatot indított a tetteseket
támogatók után, de egy szóval sem ejtette ki a száján a három előkelő nevét.
Arra várt, hogy Miklós jobban legyen, s az másnapra el is következett.
Édua bátyjának sebei könnyűek voltak, csak a feje hasogatott
iszonyatosan. Maga sem értette, miként maradhatott életben. Azt állította,
tökéletesen felismerte mindhármat, és nem téved.
Körösszeg várában eközben örömünnepet ültek; még ki is világították
fáklyákkal, és a részeg katonák mindenféle ocsmányságot üvöltöztek a kun
szállás felé.
– Mi a terved, Mizse? – kérdeztem.
– Az első teendő László király holttestének biztonságba helyezése. Már
intézkedtem a cinkoporsó felől – felelte a nádor. – Elvitetem Csanádba,
mert azt akarta, hogy ott temessék el. Többször is említette. Kunoktól
körbevett földön, de keresztény királyként akar nyugodni.
 – Elkísérem a koporsót, hogy vigyázzak rá az úton – javallottam, de a
fejét rázta.
– Vannak arra elegen, Hektór. Rád szükségem van.
– Hát legyen így! – mondtam beletörődve. – Te vagy a király helyettese.
Mit szándékozol tenni?
– Megbosszulom a halálát – felelte szinte közömbös hangon, és fagyos
tekintetet vetett rám. – Ezt meg kell tennem! Erre megesküdtem neki.
– Beszéltetek róla, hogy egyszer őt esetleg…
– Több ízben is előhozta. Valahol sejtette, hogy efféle véget ér majd. Mit
gondolsz, miért védte ennyi nyögér?
– De mégsem lehettek elegen – morogtam. – A bosszúállásban nem
szívesen vennék részt.
– És miért nem? Urad volt, te pedig az ő bizalmasa – hördült fel Mizse,
és a hangja színéből is kihallhattam, hogy mekkora viharok dúlnak benne. –
Ugye, nem akarod azt állítani, hogy benned nem izzik a bosszúvágy?
– Nem állítok ilyet. De a fogadalmam engem a királyhoz kötött. Őszintén
sajnálom, hogy így ért véget. Amit tudtam, teljesítettem. Most már nincs
mit tennem.
– El akarsz menni?
– Azt hiszem, igen. Azért is kértem az imént, hadd kísérjem el Csanádra
a koporsót, mert onnan csak egy ugrás Érdsomlyó. A feleségemmel és a
fiammal visszamegyek oda, ahonnan jöttem.
– Hispániába?
– Oda – felelte helyettem a most érkező Iszmáil. – És én is Hektórral
tartok. Együtt jöttünk, együtt is megyünk. Nem vagyunk igazából
magyarok, és még kevésbé kunok. Ilyen sötét képpel hogyan is lehetnék…
De leginkább nem akarunk másik uralkodót szolgálni.
– Te is ezt gondolod, Hektór? – fordult hozzám Mizse.
– Így látom jónak – feleltem. – De ha azt mondod, szükséged van még
rám, akkor…
– Addig, míg egy igen fontos feladatot el nem végzünk – mondta. –
Vezettél csapatot, és kemény harcos vagy, Hektór. Iszmáil, ha gondolja,
visszamehet Érdsomlyóra, majd ott megvár. Küldd el vele a fiadat is! De te
gyere velem, cimbora! Megbízható emberekből soha nem lehet elég.
Nyáridőn a holttesttel nem lehet sokat várni. A nemzetségfő szolgái
szépen lemosdatták és felöltöztették Lászlót. Rajtunk kívül csak az öreg kun
nemes, a fiai, Édua és a két másik ágyas lehetett jelen.
 Minden nagyon gyorsan történt. A cinkoporsót, melybe rengeteg virág
került, fenyőszurokkal lezártuk, majd a szolgák a szekérre helyezték, és
letakarták fekete selyembrokáttal.
Mizse nem engedte el Csanádra a testőrséget, hanem a Lászlóhoz hű
kunok közül toborzott kétszáz fős kíséretet. Ott láttam közöttük Éduát és a
két másik leányt. Édua a koporsó mögött lovagolt, fegyverben, akár egy
amazon; hamuszürke arccal ült a nyeregben, de büszkén, kihúzott derékkal.
Aztán a menet lassan megindult.
– Látjuk még egymást, Hektór! – búcsúzott el tőlem Édua, és
megszorította a kezem.
– Mit üzensz a feleségednek? – kérdezte Iszmáil.
– Hogy készüljön a hosszú útra – feleltem. – És ügyelj az úton a fiamra
is! – tettem még hozzá Nikóra pillantva, aki mellette lovagolt.
A következő nap hajnalán Miklós ébresztett. Azt mondta, teljesen jól
van, és indulhatunk.
– Az a három már rég úton lehet a déli kunokhoz – utaltam a gyilkosokra,
de Miklós a fejét rázta.
– Nem a’! Mizse még akkor hajnalban utánuk küldte az embereit.
Mindegyik a vackában tartózkodik, és nem sejtik, hogy életben vagyok.
Málházott tartalék lovam pányván szaladt mellettem, miközben Mizséhez
tartottunk. A nádor tábora a szálláson kívül esett, és az oda vezető úton a
fákról holttestek lógtak. Mizse vagy százat akasztatott fel azok közül, akiket
még azon a reggelen elkaptak a környéken a katonái. Némelyikük
félelmében elárulta, milyen feladattal és kitől érkezett – a megbízók között
három Borsa-rokon is volt –, így aztán a nádor nem sokat teketóriázott
velük.
– Arbuz szállására megyünk – tudatta Mizse. – Nem udvariaskodunk,
egyszerűen lerohanjuk. Akinek nincs köze Arbuz gyalázatos tettéhez, azt
békén hagyjuk. A többit meg…
Túlságosan szűkszavú volt. Háromszáz királyi harcos és nyögér vágtatott
délnyugatnak, és az úton sorra elébünk siettek a korábban kiküldött
felderítők. Láncot alkottak egészen Arbuz szállásáig, nehogy megszökjön.
– Nem fog. Nagyon magabiztos. Azt hiszi, jót cselekedtek – morogta
Miklós.
– És vannak még sok ezren, akik szintúgy ezt gondolják – jegyezte meg
Mizse, akinek sokféle arcát láttam már, de ezt a mostanit még sosem: egy
végletekig eltökélt bosszúállóként vezette a csapatot.
 Arbuz szállását délutánra értük el. A szállásgyepűnél elébünk vágtattak
az őrizők, s kérdezték, mi járatban vagyunk, de a nádor azonnal hurkot
vettetett a nyakukba. Aztán kezükre-lábukra béklyót vertek, fejükre zsákot
húztak, és jó szorosan egy-egy fához kötözték őket.
A szálláson mindenki rémülten menekült előlünk, amikor bevágtattunk,
és körbevettük Arbuz és rokonsága sátrait.
– Arbuz, gyere ki! – kiáltotta Mizse. – Gyere ki, te féreg, ne rejtőzz!
Arbuz abban a pillanatban kilépett a jurtaajtón, és a semmiből előkerült
vagy húsz embere, akik íjat húztak ránk. Három kun nyögér is a földre
zuhant, súlyos sebbel, de a társaik azonnal a támadókra vetették magukat.
Közben Arbuz kikapott egy lándzsát a szolgája kezéből, és Mizsére
hajította, akinek a vállán csattant a lándzsanyél, a hegye pedig csúnyán
megsebezte a mögötte álló harcos lovát.
A nádor nekiugratta a lovát, és harci csákányát Arbuz vállába vágta, aki
fájdalmában felüvöltött, és tántorogni kezdett. Hamar legyűrtük az
ellenállást. Több holttest is hevert már a jurták közötti téren, és Arbuz
rokonsága a földön térdepelt: asszonyok, leányok, öregek, fiúcskák és
leánykák…
– Ugye, nem azt tervezed, amire gondolok? – morogtam Mizse fülébe, de
láttam, hogy a vérgőz teljesen elborította az agyát. Aztán egyik pillanatról a
másikra lehiggadt, és szenvtelen hangon adta ki parancsait.
– Arbuz! Miért árultad el uradat és királyodat? – kérdezte a sebben
kínlódó kun előkelőt, aki remegett a fájdalomtól, de annyi ereje volt, hogy a
kérdésre egyszerűen kiköpjön.
– Jól van. Nekem így is megfelel – mondta Mizse. – Hé, emberek!
Fektessétek hasmánt arra a berenára! – mutatott egy vastag tölgygerendára.
– Te meg nyisd ki a szemed, Arbuz, hogy magaddal vihesd a látványt, ami
eztán következik, a pokol fenekére!
Mizse éleset füttyentett, és a lovak között előreszaladt vagy harminc
mongol. Arbuz családtagjai mögül lándzsások szorították a tömeget a
jurtáknak. Aztán Mizse bólintott, és kezdetét vette a legkegyetlenebb és
legembertelenebb megtorlás, amit életemben láttam.
A mongolok egyetlen hang nélkül Arbuz családtagjai mögé léptek, és oly
szenvtelenül, akárha csirkéket öltek volna, villámgyorsan elmetszették a
nyakukat. Aztán Mizse odalépett Arbuzhoz, s így szólt:
– Családodból írmag se maradhat egy ilyen gyalázat után, Arbuz. Sokat
gondolkodtam idejövet, mit tegyek veled. Igazság szerint elevenen meg
akartalak nyúzatni, de erre most nincs elég időm.
– Téged is elér a végzeted, mocskos szaracén! – üvöltötte Arbuz.
Ekkor Mizse intett egy tagbaszakadt mongol harcosnak, aki görbe, széles
pengéjű fegyvert viselt, amelynek hossza másfél karnyi is lehetett.
– A derekánál vágd ketté! – parancsolta a nádor, és a mongol lecsapott.
Arbuz felsőteste jobbra, a többi balra csusszant le a simára koptatott
berenáról.
A szállásbélieknek szavuk sem volt az iszonyatra, ami röpke percek alatt
bekövetkezett. Néma csendben álltak, miközben megfordultunk és
elvágtattunk. Mizse mellé igazgattam a lovamat, és azt kérdeztem, ki lesz a
következő.
– Senki – felelte mogorván. – A másik két csapat mostanra már végzett
Kemenccsel és Törtellel. Egyszerre kellett végrehajtani. Minél előbb, annál
jobb. Nem akartam, hogy még holdnapok múltán is a jogos büntetéssel
kelljen foglalkoznom. Lesz nekem így is elég dolgom. Tényleg el akarod
hagyni az országot?
– Ha egyszer azt mondtam… Nincs itt nekem már semmi keresnivalóm.
– Akkor isten áldjon, Hektór – mondta, és parolára nyújtotta a kezét.
– Véres a kezed, Mizse – mondtam fojtott hangon, a szemébe nézve. –
Túlságosan véres.
– Az. Nem haragszom, ha nem fogadod el a parolát. Tudom, hogy nem a
kezem miatt.
– Én nem így tettem volna igazságot – mondtam, és megfordítottam a
lovam. – Szerencsét és sikert, nádor! De ennél jóval békésebbet.
Sokáig a hátamon éreztem a tekintetét, és azt is sejtettem, mit gondol
rólam. Tényleg egy másik Mizsét ismertem meg ezekben a napokban. Kár
volt. Sokkal jobban tetszett az a régi.
Igyekeztem, hogy utolérjem a király koporsóját kísérő csapatot. Nem
kíméltem sem magam, sem a lovamat, és még éjjel is vágtattam. Két nap
múlva értem be őket, Csanádhoz egészen közel.
Egész éjjel ott álltam a letakart koporsónál, ahová a táborverés után még
sötétben is egyre gyülekeztek a környékbeli kunok. Egyikük sem jött üres
kézzel. Csakhamar virágok borították a koporsót, és később az egész
szekeret is. Végeláthatatlanul sorjázott a menet, amikor hajnalban útnak
indultunk.
Aztán néhány idősebb pap kijött elénk a csanádi székesegyházból.
 – Gyónt a halála előtt? – kérdezte egyikük, aki ismert engem. – Vagy
legalább mutatott valami megbánást?
Épp nemet akartam mondani, amikor megzavart egy éles hang. Ölyv
repült el felettünk vijjogva, mintha figyelmeztetni akarna, hogy amit
felelnék, az nem lesz jó válasz.
– Meggyónt és meg is áldozott – hazudtam. – De talán nem is ez a
legfontosabb, atyám – tettem hozzá, mire kérdőn rám pillantott. – Ott
voltam, atyám, amikor másképpen is gyónt. Nekünk, a meghittjeinek.
Elmondta, hogy mindent átgondolt, és látja, milyen bűnöket követett el. Azt
is, hogy tudja már, mit kellene tennie, hogy az országának sokkal jobb
legyen. A Mindenható felnyitotta a szemét, s azt mondta, hogy a
legnagyobb hibát éppen az egyház ellen követte el, s hogy soha többé nem
tenné.
– Sokszor mondott már hasonlókat – jegyezte meg a pap.
– De ez egyszer őszintén gondolta. Érezte a halála közeledtét, atyám.
Az idős pap bólintott, s így szólt, miközben keresztet vetett a koporsóra:
– Ez esetben… nem lehet akadálya annak, hogy a cinteremben a padlózat
alá temessük. Jó, hogy ezt elmondtad, fiam. De az érsek és a püspök úr azt
akarja, hogy a temetésen csak az legyen jelen, aki a testet idehozta!
– Az én vagyok, atyám – állítottam határozottan, és nem érdekelt, hogy
ismét hazudtam. – Kérlek, engedd meg, hogy egy fiatal minorita szerzetes
is velem jöjjön! Ő viselte gondját a király lelkének, míg élt…
– Este, sötétedés után kell sírba helyeznünk a koporsót, fiam. De csakis te
és a szerzetes! Mást nem eresztünk be a cinterembe…
A kijelölt papok a városon kívül mondták el a kurta gyászbeszédet, mert
oda nem vihettük be a koporsót. A kíséret tagjai nagy körben felsorakoztak,
rajtuk kívül pedig a helybéli kunok. Legalább tízezren lehettek…
Amikor a nehéz koporsót cipelő nyolc szolga elindult a székesegyház
felé, csak hárman követtük. Ám a pap és énmellettem barna csuhában,
szemébe húzott csuklyával nem egy minorita szerzetes, hanem Édua
lépdelt.
A szolgák letették koporsót a megbontott kőpadló alá ásott sírgödör
szélére, és különös csend támadt köröttünk. Majd az atya hozzám lépett, és
közölte, hogy itt már nem mondanának imát, mert úgy tartják jónak, ha
egyszerűen csak csendben elhantolják a koporsót.
– Majd én imádkozom érte – suttogta Édua, mire a pap bólintott, s így
szólt:
 – Földeljétek el! Nem maradhatok én sem tovább. A szolgákat itt
hagyom, hogy a kövezetet helyreállítsák.
Mikor távozott, Édua a koporsóhoz ment, majd lehajolt, és hosszan rajta
tartotta a kezét. Nem szólt egyetlen szót sem, csak állt ott, mozdulatlanul.
Végül felegyenesedett, én pedig a koporsót borító fekete bársonyra
fektettem László kardját.
– Helyezzétek a sírba! – parancsoltam a szolgáknak, akik megmarkolták
a köteleket, és leeresztették a koporsót a nem túl mély gödörbe.
A föld dübörgött a cinkoporsón, miközben a sírt betakarták, aztán
helyükre csusszantak a nehéz kőlapok.
A szolgákkal együtt nekünk is el kellett hagyni a templomot.
Végigmentünk a kövezett úton, aztán az őrség résnyire megnyitotta előttünk
a kaput. Odakint sok ezer fáklya égett, és a kunok némán, mozdulatlanul
álltak. Pirkadatkor aztán mindannyian elindultak a szállásaikra.
– Mi is folytatjuk az utunkat hazafelé – mondtam Éduának, s
megérintettem a vállát. – Ő már úgyis előttünk jár. Valahol felettünk
szárnyal.
– De én többet nem fogok repülni – súgta, és felém nyújtotta a tenyerét.
Az aranymadár feküdt benne, amelynek a tollazatát az ötvös úgy munkálta
meg, hogy ki lehessen benne tapintani egy szívet. – Nekem már csak egy
szárnyam maradt. Emlékszel? Azt mondta, olyanok vagyunk, mint a madár,
ő az egyik szárnya, én meg a másik. De egy szívünk van.
– Kétszívűnek hívták a háta mögött, Édua. Hiszen tudod…
– Pedig neki is csak egy szíve volt. De nem fért bele mindaz, amit el
kellett volna bírnia. Köszönöm, hogy nem mondtad el az igazat annak az
öreg papnak. Ha azt teszed, nem engedik be a templomba a koporsóját. Mit
gondolsz, lehetett volna ő is nagy király?
Erre nem tudtam mit felelni.
Hanem azért mégis úgy véltem, hogy talán igen.
Nagy király lehetett volna, ha hagyják. És ha megtalálta volna a helyes
ösvényt.
De László csak saját halálának az ösvényét lelte meg, és úgy követte
egész életében, mintha ez lenne az egyetlen célja.
Miközben Érdsomlyó felé tartottunk, gondolataimba minduntalan
visszatértek az öreg Bakos szavai:
„Az óriásfa még néhány esztendőn át haldoklik, aztán az avarba zuhan,
enyészetnek indul, és egyetlen magonc sem fogan többé belőle… Csak
halványuló emléke marad.”
 FÜGGELÉK

A HÓNAPOK RÉGI MAGYAR ÉS EGYHÁZI NEVEI

Január: Förgeteg hava. Boldogasszony hava

Február: Jégbontó hava, Böjtelő hava
Március: Kikelet hava, Böjtmás hava
Április: Szelek hava, Szent György hava
Május: ígéret hava, Pünkösd hava
Június: Napisten hava, Szent Iván hava
Július: Áldás hava, Szent Jakab hava
Augusztus: Új kenyér hava, Kisasszony hava
Szeptember: Földanya hava, Szent Mihály hava
Október: Magvető hava, Mindenszentek hava
November: Enyészet hava, Szent András hava
December: Álom hava, Karácsony hava
 Megjegyzések

[←1]
Legtöbbször lószőrből készített, kemény tartású kötélféle, amelyet a lovak befogásához is
használtak, rendkívül jó alaktartóssága miatt.

[←2]
A folyami kompok őse, voltaképpen átkelő tutaj, amelyet evezőkkel, hosszú rudakkal
igazgattak, vagy kötélen húztak át a partok között, a keskenyebb szakaszokon.

[←3]
A novgorodi Rurik-ház leszármazottja a tatárjáráskor IV. Bélához menekült, és feleségül vette
a király Anna nevű lányát. Egyik leányuk, Margit kiskorától a nyúl-szigeti klastromban lakott
és tanult, majd annak főnökasszonya lett.

[←4]
Eltimir, aki ekkor már a Dunától délre eső bolgár földeken szállásoló kunok fejedelme volt,
egységes Kunországban és magyar királyi területek elfoglalásában gondolkodott.

[←5]
Ősi, feltehetően türk eredetű magyar szó, jelentése: vihar, égiháború.

[←6]
Megátkozás, kárhoztatás (gör.) – a katolikus egyház által különösen a középkor folyamán
alkalmazott egyházi átok, amellyel valakit kizártak a hívők közösségéből, és az egyház minden
javától megfosztottak (istentisztelet, szentségvétel, temetés stb.).

[←7]
A korabeli Kána faluja a mai budaörsi repülőtér környékén lehetett.

[←8]
A mai Csepel-sziget.

[←9]
Drótból vagy durva szövetből készült, az öltözék alatt, közvetlenül a mezítelen bőrön hordott
és szorosra húzott vezeklőöv.

[←10]
Túrkeve. A korabeli írásokban mint Kewe szerepelt.
[←11]
Mivel akkoriban a reggel hat számított a nulladik órának, a huszonegyedik óra éjjel háromnak
felel meg.

[←12]
A történészek máig vitatkoznak a király újabb fogságának időpontjáról és a megnevezett
személyek akkori pozíciójáról. A műben a tudományos elemzésekkel leginkább alátámasztott
verziót tekintjük irányadónak.

[←13]
Ma Novi Slankamen (Szerbia). A római kor óta ismert, megerődített helység a Duna és a Tisza
összefolyásánál, a Duna jobb partján állt.

[←14]
Mizse, a későbbi nádor valódi nevét csak feltételezik a kutatók. A névhasonlóság miatt ezt a
variációt tartjuk követendőnek.

[←15]
Ma Vaška (Horvátország). A történelmi Magyarország Verőce vármegyéjében, a Drávához
közel, annak déli oldalán található.

[←16]
László kifejezetten azok ellen hozta a rendeletet, akik nem jelennek meg az országos hadba
híváson. Mivel külországi katonai akció akkoriban nem volt, a bárók tudták, hogy főleg a
Kőszegiek elleni hatékony fellépés biztosítására vonatkozik.

[←17]
Kézai (vagy Keszi) Simon, IV. László király kedvelt történetírója, aki lejegyezte az udvar
körüli eseményeket. Egyik művében a hunok és a magyarok azonosságát igyekezett
szemléletesen bizonyítani, a másikban az Árpád-ház történetét írta meg, 1280-ig. Külországi
utazók történeteit is felhasználta.

[←18]
Érdsomlyó (más néven Érsomlyó). Ebben a korban még nem rendelkezett kővárral, az csak a
következő évszázadban épült meg. A terület ma Szerbiában, az egykori magyar Versec (ma
Vršac) mellett található.

[←19]
Ma Hodevoj (Szlovákia), Fülektől (Filakovo) kb. 15 km-re keletre található.

[←20]
Szalánc (szlovákul Slanec) négy, Kassától kelet–délkeletre fekvő helység nevében is
megtalálható.
[←21]
Patak vára a mostani Sárospatak melletti Sátor-hegyen állt. A tatárjárást követően ispánsági
központnak épült, és az Aba nemzetség tagjai birtokolták.

[←22]
Ősi szokás szerint a magyar sereg legfőbb parancsnoka mindig a király volt. Ugyanakkor –
mint jelen esetben László is – az uralkodó kinevezhetett egy általános fővezért, aki a
hadmozdulatokat ténylegesen vezette.

[←23]
A Sarkcsillag korabeli elnevezése.

[←24]
Mai időszámítás szerint éjjel két óra.

[←25]
Száznagy a mongol hadseregben.

[←26]
Töménparancsnok a mongol hadseregben (az utóbbi egység tízezer lovast számlált).

[←27]
Pazándok faluja a mai Óbuda területén lehetett, a Duna mellett, az északi vasúti összekötő
vonalnál, a vasúti hídfő környékén.

[←28]
Fátyolkendő, régi magyar szóval.

[←29]
IV. Márton pápa (1281–1285), eredeti nevén: Simon de Brie. Politikájával leginkább francia
érdekeket szolgált.

[←30]
Mai időszámítás szerint délelőtt 11 óra.

[←31]
Ma Bernstein (Ausztria), Kőszegtől kb. 28 km-re, nyugatra.

[←32]
Ma Cenad (Románia). Monostorát Szent Gellért alapította, a püspökséget pedig Szent István
király.
[←33]
Akkoriban a Macsói bánság székhelye volt. Ma már nehéz megtalálni pontos helyét, de egyes
kutatók feltételezik, hogy egy olyan szerbiai várrommal lehet azonos, amelyet a helyiek
jobbára Trojanovgrád néven említenek, és a mai néven Cser-hegységnek nevezett területen
található, a Drina folyó északkeleti oldalán.

[←34]
Ma Dubrovnik (Horvátország).

[←35]
1282-ben Szicília lakosai fellázadtak Anjou Károly nápolyi király ellen, és az aragónok
támogatását kérték. A velük 1283-ban lezajlott ütközetben esett fogságba Mária férje.

[←36]
Más néven az Ifjabb Konrád (olaszul Corradino) – III. Konrád jeruzsálemi király, aki a
zűrzavaros Itáliában harci cselekményekbe bonyolódott. Megütközött I. Anjou Károllyal is,
ám vereséget szenvedett. S bár a nápolyi törvényszék felmentette, Mária apósa 1268 őszén
mégis fővesztésre ítélte.

[←37]
A dzsihangir hadvezéri méltóságot jelent. Batu kán és utódai neve mellett használták.

[←38]
A klastrom s vele a királysír is eltűnt, feltehetően a török megszállás idején, illetve a vár
visszavétele során (1595), amikor Esztergom királyi városrésze szinte teljes egészében
elpusztult. Feltételezik, hogy a minorita rendház és templom a jelenleg is működő ferences
kolostor helyén állhatott, de konkrét bizonyíték egyelőre nem került elő.

[←39]
Bajon – és mellette egy Teszérkút nevű település – a kutatások szerint Esztergom és Dorog
között volt.

[←40]
Dokumentumok tanúskodnak róla, hogy Magyarország már a 10. századtól a középkor végéig
nagy nemesfémexportőrnek számított, főleg Velence és az oroszok felé.

[←41]
A Bug (vagy Déli-Bug) ukrán folyó, mely Odesszától keletre ömlik a Fekete-tengerbe.

[←42]
Az Azovi-tenger korabeli elnevezése.
[←43]
Az Urál hegység déli nyúlványai és a Kaszpi-tenger közti kb. 300 km széles átjárót hívták így
a népvándorlás korában.

[←44]
A mongolok tűzistene. Hitük szerint apja kovakő, anyja pedig acél. A mongolok a tüzet a nap
(a napisten) földi másának is tekintették.

[←45]
A kerege a jurta összecsukható, bőrszíjakkal egymáshoz kötözött, rácsos belső merevítő fala,
amely helyet adott felszerelési és fegyverzeti tárgyaknak, szőnyegeknek, edényeknek.

[←46]
Írnok vagy más fontos, bizalmas hivatalnok a mongoloknál.

[←47]
Seregtábor a mongoloknál, ahol a hadvezér is jelen volt.

[←48]
A mongolok hadistene.

[←49]
Testőr a mongoloknál.

[←50]
Egyrészt a mongolok harcosképző alakulata/iskolája volt, másrészt onnan toborozták a
nagykán és a kánok testőrségének tagjait.

[←51]
A Nikaiai Császárság a mai Törökország északnyugati részén volt.

[←52]
A mongolok zömmel Dzsingisz által alkotott törvényeinek összessége.

[←53]
A tulajdonos jele, amelyet az állatok bőrébe égettek.

[←54]
A mongolok őshazájának egyik folyója a Távol-Keleten. Dzsingiszt állítólag ott temették el.

[←55]
 Köln városának régi magyar neve.

[←56]
Mai időszámítás szerint este tizenegy óra.

[←57]
Ma Kapušany (Szlovákia), Eperjestől északkeletre található.

[←58]
Ma Vinné (Szlovákia), Kassától keletre. Várát a hegytetőn a 13–14. század fordulóján
emelhették, de már előtte is állhatott ott egy őrhelyként szolgáló kezdetleges palánkerőd.

[←59]
Ma Bélapátfalva (Heves megye), Egertől 22 km-re.

[←60]
A mongolok térdig érő felsőkabátja, melyet a pusztai népek többségéhez hasonlóan hordtak, s
felette viselték a fegyverövet.

[←61]
Ma Rimavská Baňa (Szlovákia); a 13. századtól bányatelepülés.

[←62]
IV. Honorius 1285 és 1287 között ült a pápai trónon.

[←63]
Ma Szlovákiában található, Komáromtól keletre ömlik a Dunába.

[←64]
A későbbi III. András királyról van szó, akit már korábban is a magyar trónra szántak az
ország nyugati részének bárói. Ekkor még Velencében élt.

[←65]
Platánok.

[←66]
A korabeli magyar nyelvben a komondort nevezték így.

[←67]
Gyűlölet, ellenségeskedés.
[←68]
Ma Štúrovo (Szlovákia), magyar neve Párkány. Esztergommal szemben található. Akkoriban
palánkvár állt itt, egészen a késő középkorig.

[←69]
Zavis a morvamezei csatában elesett Ottokár cseh király politikai ellenlábasa volt. Később
feleségül vette az özvegy királynét, és fiaként szerette annak fiát, Vencelt, a későbbi cseh
királyt. Kun László halála után nem sokkal Vencel elfogatta és lefejeztette nevelőapját.

[←70]
Habsburg Albert (1253–1308) I. Rudolf király fia, később L Albert néven német király (1298–
1308).

[←71]
Rénoldot (1239–1296) a Rozgonyi család őseként tartják számon.

[←72]
Ausztriában Bécstől délre, Mödling és Baden között található.

[←73]
Andrásról azt állították, hogy nem igazolható királyi származása. Nagyapja II. András király,
nagyanyja a Magyarországról kalandos körülmények között kiszöktetett Beatrix királyné, apja
pedig István, akinek születési körülményeit már a korban is vitatták. András tehát István
herceg (?) és a velencei patríciuscsaládból származó Morosini Tomasina Katalin fia volt.

[←74]
Ma Krk (Horvátország).

[←75]
Ma Strigova (Horvátország). A helységet még a rómaiak alapították, Stridonium néven.

[←76]
A család egy Hahót (Haholt) nevű, feltehetően szász vagy stájer nemesre vezethető vissza, aki
1165 körül érkezett az országba. Ők alapították a Buzád nemzetséget.
 Tartalomjegyzék
ELSŐ RÉSZ Pokoli labirintus
Kr. u. 1279.
Valamit valamiért. Tánc a kardpengék közt
1279. Szent Mihály hava A budai zsinat
1280. A káosz kiteljesedése
A kunok szökése
MÁSODIK RÉSZ A nagy összecsapás
1281 tele Szlavónia
Viharos tavasz Budán
1282 nyara A kun szállásvidéken
1282. Csata a Hód-tónál
Nyúl-sziget, a dominikánus klastrom
1283 eleje Borostyánkő vára alatt
HARMADIK RÉSZ A második tatárjárás
Köddé váló remények
Ugyanekkor, Macsókő33 várában…
Egy héttel később… Esztergom
Ugyanebben az időben… Nápoly, Mária hercegné udvara
Ugyanekkor, a Bug folyónál41
1284 tavasza Zólyom És Buda
Az Arany Orda földjén
1284 karácsonya előtt Budavár
1285. első hónapja Halics
Egy héttel később… Zólyomtól Beregig és Sárosig
Ugyanekkor, a jenei révnél…
Ugyanekkor az egri püspökség területén…
NEGYEDIK RÉSZ László király halálösvénye
1286 Esztergom
1287–1288 A királyi döntések következményei
Egy hónappal később… Budavár
1289–1290 Fövenytől Körösszegig – A legsötétebb ösvény
Függelék
Megjegyzések
Copyright
 BENKŐ LÁSZLÓ
KUN LÁSZLÓ, A KÉTSZÍVŰ
2. A végzet ösvénye
A borító Than Mór festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-474-2

© Benkő László, 2020

Szerkesztés © Lazi Könyvkiadó, 2020
A Lazi Kft. kiadása
www.lazikiado.hu
info@lazikiado.hu
A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója
Lektor: Pozsik László, Varga Veronika
Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borítótipográfia: Csikász Katalin, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt
Készült a Generál Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Hunya Ágnes