LORD RUSSELL OF LIVERPOOL: A BUSHIDO LOVAGJAI (A

japánok által elkövetett háborús bűnök rövid története)

Vakok Elektronikus Könyvtára Javította, tördelte: Dr. Kiss
István; 2007.

- Új előszó Norman Stone tollából.

- A kötet alapjául a túlélők vallomásai és a világháborút követő háborús
perek során napvilágra került bizonyítékok szolgáltak.
- Többek között a nankingi mészárlás és más, szövetséges katonák ellen
elkövetett háborús bűntettek részletes leírása.

1931 és 1945 között japán csapatok pusztították végig a leigázott

területeket. Civileket végeztek ki, városokat fosztottak ki, foglyokat
mészároltak le, foglyaikat és a helyi lakosságot kegyetlenül
kizsákmányolták. Körültekintően összeállított munkájában a szerző
feltérképezi a pusztítás e szisztematikusan kiépített szörnyű rendszerét,
objektív vizsgálatnak veti alá az egyének által elkövetett bűnöket, és
részletesen kitér azon okokra is, melyek Japánnak az elfogadott emberi
jogokat semmibe vevő példa nélküli rémtettei mögött rejlettek.

A japán katonák rendkívül könyörtelenek voltak a Kína ellen folytatott

hadjáratban. Abban a háborúban, melynek célja deklaráltan a "kínaiak
megbüntetése" volt. Az 1937. decemberi nankingi mészárlás csupán egy
kiragadott példa azon megdöbbentő atrocitások egész sorából, melyet a
japánok követtek el a meghódított kínaiak ellen. A japánok ugyancsak
kitűntek a foglyokkal szembeni rossz bánásmódban. Azok a szerencsétlen
szövetséges katonák, akik japán fogságba estek, meglehetősen durva
elbánásban részesültek. Megalázták, éheztették őket, illetve
kényszermunkát végeztettek velük. Mindezek ezrek halálát okozták, de akik
túlélték is, egész életükben magukon viselték a szörnyű kínszenvedések
által okozott lelki és fizikai sérüléseket.

E sodró lendületű, a Felkelő Nap országának hadserege által elkövetett

szörnyű rémtettek elleni vádiratként is olvasható szöveg részletes és
kiválóan dokumentált szakmunka. Elolvasva lehetőségünk lesz betekintést
nyerni a második világháború egyik legnyugtalanítóbb epizódjának
részleteibe.

BEVEZETÉS

A Náci háborús bűnök című, a nácik által elkövetett háborús bűnöket

röviden összegző munkám megjelenését követően sokan megkerestek azzal,
hogy a japánok által elkövetett rémtettekről is írjak egy hasonló jellegű
művet.

Ez a könyv e megkeresések nyomán íródott.

Elődjéhez hasonlóan jelen kötet alapvető forrásaiként is a különböző,

háborús bűnöket tárgyaló perek során napvilágra került bizonyítékok,
valamint a bírósági eljárások során készített jegyzőkönyvek szolgáltak.
Felhasználásra kerültek továbbá azon vallomások és nyilatkozatok szövegei
is, melyeket a bűntények szemtanúi a szövetségesek által a háború után
életre hívott, a háborús bűnösöket bíróság elé állítani hivatott bűnfeltáró
bizottságok előtt eskü alatt tettek.

Igazán sajnálom, hogy számos, sokaknak nem tetsző dologról kellett a

kötetben szót ejteni, ám e nélkül óhatatlanul is a mű megírásának fő célja,
vagyis a japánok által elkövetett háborús bűnök átfogó bemutatása került
volna veszélybe. Mindazonáltal terjedelmi okok miatt minden egyes, az itt
következő oldalakon részletesen tárgyalt felháborító incidensért cserébe
száz másik hasonló bűntettet kellett a kötetből kihagyni.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A következőknek szeretném kifejezni hálás köszönetemet:

Az egykori hadügyminiszternek, az igen tiszteletreméltó Antony Headnek,
CBE (Commander of the Order of the British Empire), brit kitüntetés), MC
(Military Cross, hadiérdemkereszttel kitüntetve), MP (Member of
Parliament, képviselő, az angol alsóház tagja), amiért segítségemre volt,
hogy betekintést nyerhessek a japánok által elkövetett háborús bűnöket
tárgyaló perek jegyzőkönyveibe.
Sir Frederick Gentle-nek, QC (Queen's Counsel, királyi tanácsos), a
fegyveres erők legfelsőbb haditörvényszéke elnökének, valamint
irattárvezetőjének, amiért e jegyzőkönyveket a rendelkezésemre
bocsátották.
Sir Arthur Comyns Carrnak, QC, C. S. A. Dobson úrnak, a lordok háza
könyvtárosának, valamint asszisztenseinek. Hálás köszönetem továbbá A.
D. Wilson úrnak, a külügyminisztériumi könyvtár dolgozójának, amiért a
Távol-keleti Nemzetközi Haditörvényszék jegyzőkönyveinek gyorsírásos
átiratának másolatait rendelkezésemre bocsátották.
A Birodalmi Hadtörténeti Múzeum igazgatójának, amiért lehetővé tette,
hogy az intézmény birtokában lévő fotók közül néhányat felhasználhassak a
kötet összeállításakor.
Leo Rawlingsnak, amiért lehetővé tette, hogy az általa a japán
hadifogságban készített rajzok közül néhányat a könyvben publikálhassak.
A Picture Post szerkesztőjének, amiért lehetővé tette, hogy hozzáférhessek
feljegyzéseihez; valamint az alábbiaknak, akik bírósági jegyzőkönyveket,
naplókat, jelentéseket és egyéb más típusú dokumentumokat bocsátottak a
rendelkezésemre:
E. C. O. Morphy vezérőrnagy, F. N. Tottenham vezérőrnagy, L. R. S.
MacFarlane ezredes OBE
(Order of the British Empire, brit kitüntetés), MD (Medicine Doctor), C. W.
Maisey ezredes OBE, M. B. Allsebrook alezredes, DSO (Distinguishe
Service Order, brit katonai tiszti kitüntetés), MC, H. S. Flower alezredes,
OBE, C. Pitts repülő alezredes, E. N. Hebden őrnagy, R. Lucas őrnagy, B.
Peacock őrnagy, M. C. Mainprice repülőszázad-parancsnok. Köszönettel
tartozom továbbá Carvell, Deacon és Wemyss asszonyoknak, valamint I. T.
A. Atkins, MBE (Member of the Order of the British Empire, brit
kitüntetés), K. A. Attiwill, MC, G. Gordon Barnes, P. Bartram, L. Beswick,
J.
B. Charlton, H. R. Cheeseman, CMG (Companion of the Order of St.
Michael and St. George), A.
Chettle, E. J. Coffey, L. G. Coleman, C. E. Collinge, CBE, R. T. Cooke, G.
Craig, E. Davies, F. G.
Davis, J. P. Fisher, F. Alistair Forbes, MB, J. A. Foster, F. W. Fox, R. L. N.
Harward, K. E. W.
Hislop, N. D. Kerr, H. E. Kingdon, R. A. Lever, L. S. Millsom, A. J.
Neville, R. Plummer, P. E. F.
Routhey, J. C. Sharp, A. H. Taylor, V. G. Underwood, Frederick W. Ward,
R. J. M Watson, Graham Williams, J. H. Woodbridge és A. R. H. Wooster
uraknak.
TARTALOM

Új előszó

Első fejezet
Mukden és Pearl Harbor

Második fejezet
A "kínai incidens"
Harmadik fejezet
A hadifoglyokkal való általános bánásmód
Negyedik fejezet
Repülőgépek elfogott legénységének meggyilkolása

Ötödik fejezet
Élet és halál a burma-sziámi vasútvonal mentén
Hatodik fejezet
Hadifoglyok lemészárlása és meggyilkolása
Hetedik fejezet
A hajóbörtönök
Nyolcadik fejezet
A halálmenetek
Kilencedik fejezet
A fogolytáborok
Tizedik fejezet
Az internálótáborok
Tizenegyedik fejezet
A nyílt tengeren elkövetett háborús bűnök
Tizenkettedik fejezet
Emberevés, élveboncolás és csonkítás
Tizenharmadik fejezet
A japán megszállás alatt lévő területek polgári lakossága ellen elkövetett
atrocitások
Tizennegyedik fejezet
A Kempei Tai

Tizenötödik fejezet
A megtorlás

Függelék
A háborús bűnöket vizsgáló perek néhány jogi vonatkozása
Új előszó

Még kisfiú koromban, az '50-es években sokat jártam úszni a glasgow-i

Nyugati fürdőbe. A létesítmény vezetője, egy bizonyos Jamieson
meglehetősen hallgatag fickó volt. Gyakran tanakodtunk arról, hogy vajon
miért ilyen barátságtalan, mígnem valaki kibökte, hogy az igazgató a
háborúban japán fogságba esett; az összes fogát kiverték, ő maga azonban
sohasem mesélt a történtekről. Amint az ebből az immár klasszikusnak
számító kötetből is kiderül majd, tízezrek osztoztak a szótlan fürdőigazgató
sorsában.
1942-ben 90 000 brit indiai és ausztrál katona adta meg magát
Szingapúrban azt követően, hogy parancsnokuknak, Sir A. E. Percivalnak
enyhén szólva túljárt az eszén az ellenség (a hatóságok olyannyira nem
számítottak a szárazföld irányából japán támadásra, hogy sok japán katona
kerékpárral érkezhetett). További ezrek estek fogságba, amikor elesett a
szinte védtelen Hongkong, majd amikor a japánok lerohanták Holland
Kelet-Indiát és az amerikai fennhatóság alatt álló Fülöp-szigeteket.
Rettenetes évek következtek. A férfiakat - még a tábornokokat és korábbi
kormányzókat is - megszégyenítették, megverték és éheztették. Arra
kényszerítették őket, hogy a japán hadsereg katonai programjain (a
kanadaiak például a hajógyárakban, de végül már a bányákban is) vagy a
délkeletázsiai dzsungelek hírhedt "gyilkos vasútvonalain" dolgozzanak.
Semmi kétség, akadt néhány, az együttműködés szép példáját adó
romantikus epizód is e szörnyű időszakban - talán itt elég csak a Híd a
Kwai folyón című film cselekményére utalni -, ám mindez édeskevés, mivel
a japán fogságban töltött hónapokról és évekről szörnyű emlékeket őriznek
ezek a férfiak. Gyermekkoromból egy másik volt fogoly emlékét is őrzöm.
Ő mesélte, hogy üdvrivalgásban törtek ki, amikor értesültek arról, hogy
ledobták "a Bombát": méltó büntetésnek tekintették azért a sok
szörnyűségért, amit tízezreknek kellett elszenvedni a japánok által
megszállt Délkelet-Ázsiában, Indonéziában és Kína jelentős területén. A
megkeseredett idős férfi még ma is dühös megjegyzéseket tesz a háború
utáni Japán gazdasági fejlődésére.
Lord Russell of Liverpool munkája, A Bushido lovagjai az 50-es években
lett a téma egyik klasszikusává, követve így hasonlóan sikeres elődjét, a
Náci háborús bűnöket, mely a nácik által elkövetett bűnök kérdését járta
körül. Jelen kötetben rettenetes történetekkel találkozik az olvasó -
éhezés, kínzás, betegségek, kannibalizmus. A nagy hozzáértéssel válogatott
képek és a Leo Rawlings által készített illusztrációk mindezeket a
rémségeket tökéletesen adják vissza.
A mód, ahogyan a németek bántak a fogságukba esettekkel, mindent
egybevetve a genfi egyezmény rendelkezései alapján legalább korrektnek
volt tekinthető (az egyezményben foglaltak a Szovjetunióra nem
vonatkoztak). 1929-ben, amikor a genfi konvenció újra életbe lépett, Japán
nem ratifikálta azt. Az ekkor a hatalom közelébe kerülő hadsereg nem
akarta ugyanis a diplomaták által járt utat követni (Lord Russell erre
elmulaszt rámutatni). Miért is? Valószínűleg azért, mert felfogásuk szerint
minden férfi köteles volt akár az életét is feláldozni a győzelemért; talán azt
sem szerették volna, ha mindenféle idegesítő nemzetközi
kötelezettségvállalások korlátozzák mozgásterüket, amikor - amint az két
évvel később meg is történt - megszállják Kínát. A problémát természetesen
elsősorban az okozta, hogy ha kínai foglyaikat megfelelő bánásmódban
részesítik, akkor könnyen kicsúszhat az ellenőrzés a kezük közül. Amint azt
a megszállás során, és különösen pedig a Nankingnál elkövetett bűntettek
jól mutatták, a genfi egyezmény csak akadályozta volna a japánokat tervük
végrehajtásában.
Amikor 1941 végén az Egyesült Államok és NagyBritannia ellen hadba
szálltak, a japánok meglehetősen bizonytalan hangon jelezték, hogy az
egyezmény szellemével összhangban fognak eljárni. Nyilvánvalóan nem
így cselekedtek, melyet az is jelez, hogy a háborút követően mintegy
háromezer háborús bűnöst állítottak bíróság elé, s kezdetét vette egy - a
japán és az angol nyelv nagymértékű különbözőségéből adódó fordítási
gondok miatt - meglehetősen hosszadalmas eljárás.
Sokakat halálra ítéltek, többeket pedig letöltendő börtönbüntetésre. Néhány
vádlottat felmentettek, mivel bizonyítható volt, hogy humánusan jártak el és
figyelmeztették a foglyokat küszöbönálló kivégzésükre, vagy más módon
tettek meg mindent, hogy segíthessenek. Összességében azonban egy olyan
tehetséges nemzet képe tárul elénk, melyet őrültek vezettek. Méghozzá
olyan őrültek, akik teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy a háború
tragédiával fog végződni, ám el voltak szánva arra, hogy becsületüket a
legvégső borzalmas pillanatig megőrizzék. Még az utolsó utáni pillanatban,
amikor pedig már győzött a józan ész és megadták magukat, a császár
szótárában - a nyelv adott sajátosságait persze figyelembe véve nyoma sem
volt a "legyőztek minket"
kifejezésnek. Csupán annyi telt tőle, hogy kijelentette: "a háború nem
feltétlenül Japánnak kedvező
eredménnyel zárult".
A háború utáni időszak mindenesetre, a negyvenes évek végének
pusztításain túlmenően, egyértelműen Japánnak kedvező módon alakult és
az ország hihetetlen sebességgel épült újjá majd indult fejlődésnek.
Tekintély szempontjából visszanyerte azt a pozíciót, melyet mondjuk úgy
1925
körül elfoglalt. Nagy csodálattal adózott az önmaga erejéből való
felemelkedés eszméje előtt, mellyel oly sok nemzet elismerését vívta ki
különösen akkor, amikor 1904-ben egy nagyhatalmat, Oroszországot
győzött le egy hatalmas háborúban (s így az első nem európai nemzet lett,
melynek ez sikerült). Különösen az angolszász világ mutatott érdeklődést e
ragyogó siker okai iránt, s nagy figyelemmel tanulmányozták a japán
oktatási rendszert.
Hasznos továbbá Németországhoz hasonló módon Japán sikerét is
elhelyezni egy perspektívában: 1945-ben ugyanis a régi világ szinte teljes
egészében megszűnt. Mindkét ország sok tanulságot leszűrt az újrakezdés
nehézségeiből. S hogy mindez mennyire volt szükségszerű?
Erről olvashatnak Lord Russell könyvének lapjain, erről tudhatnak meg sok
mindent ebből a jól dokumentált, nagyszerűen elbeszélt rémisztő
történetből.

Norman Stone, 2002

A BUSHIDO LOVAGJAI

Miután az összes lehetséges módon megkínozták a foglyokat, szemüket

bekötötték és egyesével elvezették őket egy távolabbi pontra. Az áldozat
hangokat és masírozó léptek zaját - egy parancsra pozícióját elfoglaló,
fegyverét élesítő kivégzőosztag hangját - hallotta meg.

Egy japán tiszt odament az amerikai pilótához és így szólt: "Mi a Bushido,
a Felkelő Nap rendjének lovagjai vagyunk. Napnyugtakor nem, csupán
napkeltekor hajtunk végre kivégzéseket."

A pilótát ezt követően visszakísérték a cellájába és közölték vele, ha nem

beszél, még pirkadat előtt kivégzik.

Első fejezet

MUKDEN ÉS PEARL HARBOR

E bevezető fejezetben célunk, hogy röviden felrajzoljuk a Japánban a

politikai hatalom megszerzéséért folytatott, a Pearl Harbort megelőző
évtized belpolitikáját jelentős mértékben meghatározó küzdelmek fő
irányvonalát. Cél továbbá a japán külpolitika fejlődési útjának felvázolása
és ezzel együtt a támadó háborúra való felkészülés folyamatának
bemutatása is. Külön be kívánjuk továbbá mutatni, hogy az egyes "főbb
háborús bűnösök" milyen szerepet játszottak az események alakulásában.
E sorsfordító évek szemtanúi voltak a hadsereg megerősödésének és
fokozatos fölénybe kerülésének. Noha időleges kudarcokkal szembe kellett
néznie, a militáns frakció végül mégis képes volt arra, hogy akaratát
érvényesítve átgázoljon mind a kabineten, mind a törvényhozáson, s
eközben az uralkodó tanácsadói is képtelennek bizonyultak a katonai
csoport megfékezésére.
Ironikus, de úgy tűnik, hogy két - a történészek szerint még a japán
birodalom alapítása körüli időkre, tehát nagyjából úgy 2600 évvel ezelőttre
visszavezethető - nagyszerű vezérelvnek kellett volna megalapoznia a
huszadik századi expanzionista japán politikát. Ezek a "Hakko Icsiu" és a
"Kodo". Az előbbi egyszerűen annyit tesz, hogy "legyen a világ egyetlen
nagy család", míg a második szerint pedig ez csupán a császár iránti
hűséggel érhető el.
E két nagyszerű, önmagában ártalmatlan eszmét a modern időkben újra és
újra kihasználták és félremagyarázták azok, akik Japánban a leginkább
szorgalmazták a területi gyarapodás politikáját.
Ők, akik Japán elsőrendű nemzeti célkitűzésévé emelték a katonai
agressziót, egyúttal erkölcsi kérdéssé is próbálták nemesíteni azt, s ehhez a
Hakko Icsiu és a Kodo eszméit hívták segítségül.
A Hakko Icsiu volt a morális cél, s a császárhoz való lojalitás az út, mely e
célhoz vezetett.
Dr. Okawa - az egyik legfontosabb háborús bűnös, kinek ügyét eredetileg
a tokiói bíróság tárgyalta volna, ám később instabil szellemi állapota miatt a
per végigvitelére alkalmatlannak nyilvánították - 1924-ben ugyanebben a
témában jelentetett meg egy könyvet. Érvrendszere szerint mivel Japán volt
az első állam, mely létrejött, az ő szent küldetése a világ feletti uralom
megszerzése. A mű megjelenését követő években Okawa rendszeresen
tartott órákat a japán katonai akadémiákon a "nagybetűs" nacionalista
szellem meglétének szükségességéről.
Nem érthetjük meg az 1931-1945 között zajló kínai-japán háború
lényegét, ha nem rendelkezünk némi ismerettel a Japánban a háború
kitörését megelőzően történt eseményekről, melyek végül a gyalázatos
"mukdeni incidens"-hez vezettek. (Lásd Második fejezet, "A kínai
incidens", ahol szót ejtek arról, hogy noha a fegyveres konfliktus 1931-től
datálódik, a két ország között hadiállapot beálltáról ekkor még nem
beszélhetünk.)
Különféle egyezményeken és megállapodásokon keresztül Japán fontos és
igen szokatlan szerepet vállalt magára Mandzsúriában.

A fennhatósága alá tartozó, ún. "bérelt területek" gyakorlatilag teljes

szuverenitással rendelkeztek. Japán a dél-mandzsúriai vasútvonal
megszerzésével számos kisebb település, továbbá olyan nagyobb városok,
mint Mukden és Csangcsun, valamint az ezeket körülölelő
területek vasúti közlekedését tudta ellenőrizni, s ezekben a régiókban
fennhatósága alá tartozott továbbá a rendfenntartás, az adókivetés joga, az
oktatás, valamint a közműszolgáltatás is. Az ország különböző, egymástól
távoli pontjain állomásoztak japán csapatok: a Kvantung hadsereg a "bérelt
területeken", a vasúti őrség a vasútvonalak mentén, míg a Konzuli
rendőrség szétszórtan, különböző térségekben állomásozott.
A Japán által birtokolt különleges jogok hosszú listájának e rövid
összefoglalása jól érzékelteti, hogy milyen sajátos politikai, gazdasági és
jogi természetű kapcsolatrendszer jött létre a Felkelő Nap országa és Kína
között Mandzsúriában.
Talán sehol a világon nem találnánk példát az itt kialakult speciális
helyzetre, azaz hogy egy állam ilyen kiterjedt adminisztratív jogkörrel
rendelkezzen egy szomszédos ország területén. Ilyen helyzet fenntartása
állandó konfliktusok és viták nélkül csak oly módon képzelhető el, ha az
mindkét fél szándékai szerint való és mindkettejük által elfogadott, és ha az
a politika és a gazdaság területén kialakítandó közös együttműködés
politikájának jele és megtestesülése volna. Ezek hiányában azonban csak
konfliktus és állandó súrlódás lesz az eredményez. (Részlet a Lytton-
bizottság jelentéséből.)

Ilyen, mindkét fél által kinyilvánított közös akarat azonban nem létezett, és
Japán, mely immár nem elégedett meg az általa megszerzett és már amúgy
is meglehetősen széles jogkörrel, azok kiszélesítését tűzte ki célul. Erre
viszont csak fegyveres konfliktus árán kerülhetett sor.
Ez a törekvés Kína irányába folytatott "pozitív politika" néven vált
ismertté, s a tárgyalt időszakban számos politikai társaság, mint például a
"Fekete Sárkány" (a "Fekete Sárkány Társaság" >Kokurjukai<, 1901-ben
jött létre. A nyugati irodalomban elterjedt, meglehetősen rémisztőnek
hangzó név valójában az Amur folyó kínai nevének szó szerinti fordítása és
azt volt hivatott jelezni, hogy Japán stratégiai frontvonalát ez az észak-
mandzsúriai természetes határ jelenti >a ford. megjegyzése<), vagy a dr.
Okawához hasonló közírók fáradhatatlanul munkálkodtak a japán
terjeszkedési elképzelések legitimálásáért. Írásaiban Okawa úgy vélte, hogy
a Népszövetség létezésének kizárólagos oka az, "hogy megőrizze a status
quo-t és tovább növelje az angolszász nemzetek világuralmát ... a Kelet és a
Nyugat közötti háború immár elkerülhetetlen ...
Japán törekedni fog arra, hogy beteljesítse eleve elrendeltetett sorsát, s
Ázsia bajnoka legyen."
(Ázsia, Európa és Japán, 1925.)
A "pozitív politika" viszontagságos sorsát azonban jól jelzi, hogy amikor
1929-ben Tanaka miniszterelnök kabinetje megbukott, az új kormányzat
visszatért a "barátság politikájához", melyet a külügyminiszter, báró
Sidehara - kinek személye mélyen ülő tüske volt a militáns csoport
oldalában - következetesen támogatott. E politika a jó szándékon és a
barátságon alapult a Kínával kialakított kapcsolatrendszer minden területén.
Ez volt az a fordulat, mely pozíciójuk megerősítésére késztette a
hadsereget és politikai támogatóit. Hashimoto alezredes, aki nem sokkal
korábban tért vissza hároméves kiküldetéséből mint isztambuli katonai
attasé, kikristályosodott elképzelésekkel bírt "Japán megreformálásának
mikéntjét illetően". (Út a világ újjáépítése felé.)
Találkozót hívott össze a Tokiói Katonai Klubba, melyen elsősorban az
akadémián frissen végzett tisztek vettek részt. Közösen megalakították a
"Sakura-Kaj"-t vagy "Cseresznye Társaságot", melynek elsődleges célja a
nemzet újjászervezése volt azért, hogy többek között végre a "mandzsúriai
probléma" is megnyugtató módon rendeződjön - ha szükséges, akár
fegyveres erővel.
Mandzsúria, vélték a társaság tagjai, Japán "életvonala" volt, mivel ezen
keresztül vezetett a szigetország elsőrendű fontosságú katonai-kereskedelmi
útvonala. Ezért tehát teljes mértékben japán ellenőrzés alá kell kerülnie, és
"királyi módon" alapított földdé kell lennie.
A Kodo részét képező eszméről, a "királyi módról" a következőképpen írt
egyik könyvében Hashimoto:
Rendkívül fontos, hogy a politika, a gazdaság, a kultúra, a nemzet védelme
és minden egyéb egyetlen lényben, a Császárban összpontosuljon, és a
nemzet ereje egyetlen pontra koncentrálódjon, és egyetlen pontból
sugározzon szét ... melyet a Császári Út legfelsőbb egysége alapján
szerveznek újjá. Ez mind közül a leghatalmasabb, legerősebb rendszer ...
nincs még egy nemzet, mely hasonló nemzeti vérközösséget (Furcsa, de
mintha Hitlertől is hallottunk volna valami hasonlót.) tudna felmutatni, s
melyben lehetségessé válna a mienkhez hasonló egység kialakítása,
középpontjában a Császárral. (A megújulás szükségszerűségéről.)
Csak miután Mandzsúriát a fent leírt "királyi módon" megalapították,
vállalhatja fel Japán az ázsiai népek vezetője szerepét.
Két hónappal a Cseresznye Társaság megalakítását követően merényletet
követtek el Hamagucsi japán miniszterelnök ellen. Nyolc hónapos hosszú
szenvedés után halt bele sérüléseibe, ám ez sem vitte közelebb Hashimotót
és társait tervük megvalósulásához, mivel a Hamagucsi helyére lépő
korábbi külügyminiszter, Sidehara - mint már arról korábban szó volt -
hosszú ideje ellenezte a háborús agresszió politikáját.
Ám a baj nem jár egyedül. Egy Hashimoto és Okawa által kitervelt, a
kabinet megbuktatását és egy statáriális jogon alapuló katonai kormányzat
hatalomra juttatását célul tűző összeesküvés csupán azért vallott kudarcot,
mert Ugakinak, a hadügyminiszternek - akit az összeesküvők a
miniszterelnöki pozícióba kívántak emelni - semmi köze nem volt a
tervezett államcsínyhez.
Következésképpen a "márciusi incidens", ahogyan akkoriban elnevezték,
nem sikerült, ám a kormányzat és a hadsereg közötti küzdelem itt még nem
ért véget.

Az incidens mindazonáltal siettette a kormány bukását. A helyére lépő, a

Wakacuki miniszterelnök vezette új végrehajtó hatalomban azonban
továbbra is ott találjuk Sideharát külügyminiszterként, így a katonai csoport
továbbra sem tudott előrelépést felmutatni.
Az új kormányzat megszorító politikát követett, míg Okawa és Hashimoto
továbbra is az ezzel szembeni ellenállásra szólított fel, és Mandzsúria
fegyveres megszállása mellett emelt szót. A Fekete Sárkány Társaság
tömeggyűléseket szervezett, fokozódott a propaganda-hadjárat és a
"mukdeni incidens" alapgondolata is ekkor fogalmazódott meg.
Időközben Mukdenben 1931. szeptember 20-i kezdettel Sigemitzu (Lásd
Tizenötödik fejezet.) és a Kínai Köztársaság gazdasági minisztere között
egy megbeszélést szerveztek, melynek célja a "Japán és Csang Sue-Hang
marsall közötti, továbbra is nyitott kérdések lezárása" volt. A sors által úgy
rendeltetett azonban, hogy a tárgyalások sohasem kezdődtek meg. 1931.
szeptember 18.
éjszakáján ugyanis sor került a "mukdeni incidens"-re.

Este, körülbelül kilenc órakor, a 7. kínai dandár egyik tisztje, a mukdeni

laktanyában állomásozó Lin jelentette feletteseinek, hogy egy négy kocsiból
álló, de meglehetősen furcsa kinézetű mozdony vontatta szerelvény állt meg
a laktanyával szemben húzódó sínen. Pontosan tíz órakor egy hatalmas
robbanás következett be, melyet puskatűz követett. A - később
egyértelműen valótlannak bizonyult - japán beszámolók szerint egy járőr
éppen éjszakai ellenőrző körútját végezte a sínek mentén, amikor mintegy
kétszáz yardnyira mögötte bekövetkezett a robbanás. Megvizsgálva a
történteket a járőrparancsnok észlelte, hogy a sínpár egy részét
felrobbantották. Ekkor nyitottak rájuk tüzet, egy időben a laktanya mindkét
épületszárnyából.
Miután az erősítés megérkezett, a japánok még ugyanaznap éjszaka, úgy
fél tizenkettő körül tüzérséggel és géppuskákkal megtámogatott rohamot
indítottak a teljesen elcsendesedett, fényárban úszó laktanya ellen. A kínai
katonák nagy részének sikerült elmenekülnie, ám a japánok állítása szerint
320-an meghaltak, míg húszat megsebesítettek vagy foglyul ejtettek. Ezzel
egy időben egy másik japán ezred támadást indított Mukden fallal körülvett
városa ellen. Itt nem ütköztek semmilyen ellenállásba, és áldozatokat is
csupán egy, a rendőrséggel folytatott rövidebb összecsapás követelt,
melyben mintegy hetvenöt helyi rendfenntartó halt meg.
Másnap, szeptember 19-én, reggel fél nyolckor a fegyverraktár és a reptér
is japán kézre került.
A támadás során bevetették a nehéztüzérséget is, melyet - mint azt később a
rangidős törzstiszt, Itagaki ezredes elismerte - az "incidenst" megelőző
héten titokban állítottak fel a japán gyalogsági táborban.
Időközben telefonon értesítették a főkonzult arról, hogy robbanás történt a
dél-mandzsúriai vasútvonalon, és kérték, hogy a konzuli testületből azonnal
jelentkezzen valaki a különleges szolgálat parancsnokságán. Amikor
megérkezett, Morisima, a kiküldött képviselő már ott találta Itagaki ezredest
és Hanaja őrnagyot. Itagaki tájékoztatta Morisimát, hogy a kínaiak
felrobbantották a pályatestet, és hogy parancs van életben a megfelelő
katonai lépések megtételére. Morisima higgadtságra szólította fel a
jelenlévőket. Meg volt győződve arról, hogy az ügyet baráti módon is
rendezni lehet.
"A főkonzul megkérdőjelezte a katonai parancsnok jogát arra
vonatkozóan, hogy az általa megfelelőnek ítélt lépéseket megtegye?" - tette
fel a kérdést az ezredes. "Nem" - válaszolta Morisima, de hajthatatlan volt.
Biztos volt benne, hogy az egész kérdést megnyugtató módon rendezni
lehet a megszokott diplomáciai csatornákon keresztül.
A mindeddig csendben háttérbe húzódó Hanaja őrnagy a megbeszélésnek
ezen a pontján már nem tudta indulatait visszafogni. Kardját előrántva a
derék katona fenyegető lépést tett az idegesítő
civil irányába, aki mindent megtett, hogy keresztülhúzza a hadsereg
számításait, s azt üvöltötte, hogy merjen csak bárki közbelépni, nyomban
megöli. A megbeszélés itt véget is ért.
Az éjszaka folyamán Csang Sue-liang parancsnoksága szakadatlanul
próbálta meggyőzni a főkonzult, hogy vegye rá a hadsereget a támadások
beszüntetésére, ám nem járt sikerrel.
Itagaki ezredesre nem lehetett hatni, így szeptember 19-e reggelén maga a
főkonzul táviratozott közvetlenül a japán külügyminiszternek, báró
Sideharának. Ebben a következőket írta:
Szem előtt tartva a tényt, hogy a kínai fél számos alkalommal tett javaslatot
a kérdés békés rendezésére, felhívtam Itagaki törzstisztet és közöltem vele,
hogy mivel Kína és Japán között formálisan még nem állt be a hadiállapot,
mi több, Kína deklarálta, hogy teljes mértékben a passzív rezisztencia elve
alapján fog eljárni, ezért jelen pillanatban elsőrendű célunk kell legyen az
"incidens" szükségtelen elmérgesedésének megelőzése. Nyomatékosan
hangsúlyoztam továbbá, hogy a kérdést diplomáciai úton kell rendezni, ám
fent nevezett törzstiszt azt válaszolta, hogy mivel az állam és a hadsereg
tekintélyét érintő ügyről van szó, a fegyveres erők szándéka szerint azt
kíméletlenül végig fogják vinni.

A kormány azonban nem tett semmilyen lépést.

Számos bizonyíték áll rendelkezésünkre, mely azt támasztja alá, hogy a
"mukdeni incidens"-t a hadsereg vezérkari tisztjei, a Kvantung hadsereg
tisztjei, a Cseresznye Társaság tagjai és mások közösen tervelték ki, hogy
így teremtsenek ürügyet Mandzsúriának a japán hadsereg általi
megszállására és ezáltal egy új, Japántól függő csatlós állam létrehozására.
Noha nagyobb szabású volt, a fenti elgondolás mégis nagymértékben
emlékeztetett az SS által kilenc évvel később, a német-lengyel határon
fekvő Gleiwitz rádióállomásánál végrehajtott "Himmler-hadművelet"-re. E
gyakorlat célja az volt, hogy úgy állítsák be a történteket, mintha a
lengyelek ütöttek volna rajta az állomáson. (Náci háborús bűnök, I. fejezet.)
A tokiói bíróság által perbe fogott fő háborús bűnösök közül sokan
érintettek voltak az ügyben, s közülük nem egy azóta be is ismerte, hogy
részt vett az "incidens" előkészítésében, illetve az akció végrehajtásában.
Védekezésük alapját az képezte, hogy - állításuk szerint - a japán
hadműveletek megtorló jellegűek voltak, hogy a túlerőben lévő kínai
csapatok meglepetésszerű támadást hajtottak végre a Mukdenben
állomásozó japán erőkön, és hogy az utóbbiak ezután ellentámadást
hajtottak végre, győzedelmeskedtek, és ezt követően elfoglalták a várost.
Valójában a japán csapatokat nem érte támadás azon az éjjelen. A
kínaiakat meglepetésként érte a japán roham. Amikor laktanyájukat
megtámadták, a tökéletesen kivilágított épületekben tartózkodtak,
fegyvertelenül. Ellenállásról gyakorlatilag nem volt szó.
Elegendő bizonyíték támasztja alá azt a feltételezést is, mely szerint az
összeesküvés széles körben ismert volt a szigetországban, s a terv
részleteiről a mukdeni japán főkonzul már szeptember 8-án tudott. Ezt a
jóravaló diplomatát informálták, hogy egy héten belül "nagyobb incidens
bekövetkezésére lehet számítani, és hogy a Kvantung hadsereg Fushanban
állomásozó egységei szeptember 18-án Mukdenbe vonulnak, ahol éjszakai
hadgyakorlatokat hajtanak majd végre".
A megfelelő következtetéseket levonván a főkonzul kapcsolatba lépett
Minamival (Lásd Tizenötödik fejezet.), a japán hadügyminiszterrel, aki
beleegyezett, hogy egy tábornokot - bizonyos Tatekawát - küld
Mandzsúriába a "felkelés leállítására". A tábornok azonban maga is a fő
összeesküvők egyike volt, így kevéssé lehetett számítani arra, hogy
bármilyen lépést is tesz saját cselszövése leleplezésének érdekében. Az
akció napján délután 1 órakor érkezett meg Tatekawa Mukdenbe. A
szolgálatteljesítés miatt távol lévő hadseregparancsnok, Hondzso tábornok
helyett Itagaki ezredes várta, aki azonnal a Sinjokan fogadóban lévő
szállására kísérte a tábornokot, s az ebédet is vele költötte el. A tábornok azt
mondta, hogy az út rendkívül kifárasztotta, és nem kíván szakmai dolgokról
tárgyalni.
Ebéd után Itagaki magára hagyta Tatekawát, de megígérte, hogy másnap
reggel érte jön majd.
Tatekawa tábornoknak, saját elmondása szerint egyáltalán nem állt
szándékában az aznap éjszakára tervezett akció lefújása, így hát hagyta,
hogy úgymond "tőrbe csalják" a szállóban, "Ahol - mondta el később -
gésák társaságát élveztem, miközben a távoli lövések zaját hallgattam.
Később visszavonultam szobámba és a reggeli hívásig aludtam."

Nos, nagyjából elég ennyit elmondani a "mukdeni incidens"-ről, mely igen

hamar a "mandzsúriai incidens" néven vált ismertté.
A hadseregparancsnok szeptember 19-én tért vissza Mukdenbe, s
kinyilvánította abbéli szándékát, hogy "büntető hadjáratot" fog indítani.
Három nappal később Kína hivatalos tiltakozást nyújtott be a
Népszövetségnél, ám mivel a közgyűlésen a japán képviselő biztosította
arról, hogy a szigetország csapatai visszavonulóban vannak a "vasúti
zónába", a beadvány megtárgyalását három hétre elhalasztották.
 A japán kormány által Kínának ily módon nyújtott biztosíték nem aratott
nagy tetszést a hadsereg berkein belül, sőt a szélsőségesek újabb, a
többpártrendszert egy katonai puccsal megdönteni szándékozó és a militáns
politikát maradéktalanul kiszolgáló kabinet felállítását célul tűző
összeesküvés terveit kezdték szövögetni.
A később "októberi incidens" néven elhíresült összeesküvést Hashimoto és
a cseresznye társaságbeli társai közösen tervelték ki. Nem tudhatták
azonban, hogy egy áruló van közöttük, aki értesítette a rendőrséget, mely
ezt követően a hadügyminiszter utasítására letartóztatta a vezetőket.
Az összeesküvés tehát ily módon meghiúsult, ám a katonai akciók - a
meghirdetett hivatalos kormányzati politikának fittyet hányva - tovább
folytak Mandzsúriában. Alig két hónap múlva felismerve, hogy a
kabinetnek nincs befolyása a hadsereg tevékenységére, a miniszterelnök
benyújtotta lemondását. Ő és kormánya mindent megtettek, hogy ha nem is
fojtják el a "mandzsúriai incidenst", de legalábbis korlátozzák annak
negatív következményeit, ám rá kellett jönnie, hogy a hadsereggel nem
veheti fel a versenyt.
Amint azt ítéletében a tokiói bíróság is megállapította, "a hadsereg elérte
célját, hódító háborúba kezdhetett Mandzsúriában és egyúttal a japán
kormányzatnál is erősebbnek mutathatta magát."
A következő, Inukai vezette kabinet sem jutott messzebb. Noha az új
miniszterelnök még Csang Kaj-sekkel is tárgyalásba bocsátkozott, ezt
azonban - amikor Mori, a miniszterelnök pártján belül szerveződő
befolyásos hadseregpárti csoport vezetője tudomására jutott - be kellett
rekeszteni.
Okawa és Hashimoto ezzel egy időben újabb kísérletet tettek a
demokratikus japán kormány egyszer s mindenkorra történő
megbuktatására. Egyikőjük sem titkolta a valódi célt. "A demokratikus
kormányzati forma összeegyeztethetetlen azon alapelvekkel, melyekre a
birodalom épült", írta Hashimoto, míg Okawa egy új társadalom létrejöttét
tartotta elengedhetetlenül szükségesnek "a nacionalizmus kifejlődéséhez,
ahhoz, hogy a japánokat ösztönözzük a keletázsiai vezető szerep
megszerzésére, valamint a fennálló pártrendszer szétzúzásához".
 1932 májusában a miniszterelnök egy beszédében elítélte a fasizmust és
védelmébe vette a demokrácia eszméjét. Hét nappal később halott volt.
Rezidenciáján a haditengerészet tisztjeinek egy csoportja végzett vele. A
merénylet áldozatává válás lassacskán a miniszterelnöki poszttal járó
szakmai ártalommá vált.
Végre tehát szabad volt az út a hadsereg előtt. A miniszterelnök ellen
elkövetett merénylet után felálló új koalíciós kormány döntése értelmében
Mandzsúriát gazdasági és ipari értelemben is fejleszteni kell, ám ennek
japán uralom alatt kell megtörténnie.
Időközben, a három hét leteltét követően a Népszövetség közgyűlése ismét
napirendjére tűzte a Mandzsúriában végrehajtott japán akciók kérdését, és
Lytton grófja vezetésével egy bizottságot hozott létre az ügy kivizsgálására.
A Lytton-bizottság elkészítette jelentését, a Népszövetség pedig határozott
nemtetszését fejezte ki a japán hadműveletekkel kapcsolatban. Ennek
eredményeként Japán kilépett a Népszövetségből és megkezdte a
felkészülést a Szovjetunió elleni háborúra.
A döntés, mely szerint Japán kilép a Népszövetségből, nagy jelentőséggel
bírt. Elég, ha visszaemlékszünk arra, hogy Okawa szerint a Népszövetség
pusztán az angolszász befolyás eszköze volt. Így viszont most már semmi
sem akadályozhatta meg, hogy a japánok beteljesítsék magasztos
küldetésüket és KeletÁzsia urai és parancsolói legyenek.
A Hakko Icsiu és a Kodo tehát ismét megkapták jogos tulajdonukat. A
követendő út a "császár útja", és bárki, aki a császár útjába állt, a hadsereg
ellenségévé vált, mivel a hadsereg a császáré volt.
A fentiek Araki (Tokióban, a Távol-keleti Nemzetközi Katonai
Törvényszéken állt bírái elé.) szavai, aki 1933-ban hadügyminiszterként
fogalmazta meg ezeket a gondolatokat. Egy másik országban egy másik
politikai vezető nem sokkal ezután igencsak hasonló szavakkal szólt
hallgatóságához. A "Herrenvolk" vagy "uralkodó nemzet" eszméje
ugyancsak "német találmány".
A tervek szerint Mandzsúria még csak a kezdet lett volna. Az elképzelések
között szerepelt az egész kínai birodalom behódoltatása is. Majd azt
követően gyors egymásutánban következett volna Francia Indokína,
Malajzia, a Holland Kelet-Indiák és a Fülöp-szigetek. India egy kicsit
hamarabb megszabadult volna a brit uralomtól, mint ahogy az a valóságban
bekövetkezett, ám az európai hódítók helyére a japánok léptek volna - s ez a
váltás valószínűleg nem sok hasznot hozott volna a hatalmas országnak.
Végül Új-Zélandot és Ausztráliát annektálták volna.
Egy szó, mint száz, most, hogy már nem volt tagja a Népszövetségnek,
Japán előtt szabadnak látszott az út. De legalábbis kevesebb akadállyal
kellett számolnia.
Az elkövetkező két-három évben titokban tovább folytak az előkészületek.
Miközben Hirota, az új külügyminiszter rendíthetetlenül cáfolta a vádakat,
melyek szerint Japánnak agresszív expanziós tervei volnának, a hadsereg
tovább dolgozott a támadó hadműveletek tervein. Akik mindezt
megpróbálták megakadályozni, azokkal a szokott módon bántak el. Azokat
a minisztereket, tábornokokat és admirálisokat, akikről úgy vélték, hogy
nem állnak ki teljes mellszélességgel a hadsereg politikája mellett,
zsarolással kényszerítenék a pozíciójukból való visszavonulásra, vagy még
hatékonyabb módon, merénylettel hallgattatták el őket.
1936-ban tisztek vezetésével mintegy ezerfős felkelés tört ki Japánban.
Elfoglalták a kormányzati épületeket, megöltek két minisztert és
megkíséreltek végezni a miniszterelnökkel is.
Szorulni kezdett a hurok. Hasonlóan, mint Németországban, amikor Hitler
egyre közelebb került céljához, hogy "kézbe vehesse" a Harmadik
Birodalom sorsát, Japánban is felütötte fejét a cenzúra.
A szabad sajtó gyakorlatilag megszűnt, az újságok alig voltak többnek
tekinthetők, mint a kormányzati propaganda szócsöveinek, s mindeközben a
rendőrséget is egyre szélesebb, a személyes szólás-és véleményszabadság
korlátozására lehetőséget teremtő jogkörrel ruházták fel.
Ugyanebben az évben a kabinet fontos nemzetpolitikai nyilatkozatot tett.
Ebben egyértelműen megfogalmazásra kerültek a japán külpolitika
prioritásai, melyeket minden túlzás nélkül "Japán háborúra való
felkészülésének sarokköveiként" jellemeztek. (Lásd a Távol-keleti
Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzőkönyvét, 1948. nov. 4., 48 560.
oldal.) E politikát csak tökéletes szervezéssel és mozgósítással lehetett
sikeresen megvalósítani. Ehhez az egész nemzetet hadi készültségbe kellett
állítani. Nem csináltak titkot abból sem, hogy egyrészt haditengerészeti
szempontból olyan erős flotta kiépítését tűzték ki célul, mely biztosítaná a
Nyugat csendesóceáni területek feletti fennhatóságát, másrészt a tervek
között szerepelt egy, a Szovjetunió által a keleti határain felállított
hadsereggel szembeszállni és afelett győzedelmeskedni képes szárazföldi
erő
felállítása is. Továbbá az ország összes ipari kapacitását és pénzügyi
forrását "a nap" érdekében kellett mozgósítani. A hajóépítést anyagilag
támogatták, így nem csoda, hogy 1936-ra a hasonló méretűek közül Japáné
volt a világ legmodernebb kereskedelmi flottája.
Ahogy teltek az évek, Japánban egyre növekvő elégedetlenséggel
tekintettek a londoni egyezményben megfogalmazott korlátozásokra, s a
közhangulat ilyetén való alakulását az Egyesült Államok nagykövete is
jelentette kormányának. 1934-ben a japán kabinet úgy döntött, hogy a
washingtoni egyezményt az év végétől hatályon kívül helyezi.
Tizenkét hónappal később a londoni konferencián, melyen a washingtoni
egyezmény mind az öt aláírója képviseltette magát, az Egyesült Államok
küldöttsége egy javaslatot terjesztett elő, mely a haditengerészeti
fejlesztések kölcsönös korlátozását tartalmazta. Japán ezt elutasította,
küldöttsége formálisan kivonult a tárgyalásokról és így már szabad volt az
út, megkezdhették a japán haditengerészet modernizálását. Következhetett a
hajóállomány bővítése, ám a Nyugat csendesóceáni haditengerészeti bázisai
feletti ellenőrzés biztosítása is nélkülözhetetlen volt.
Az első világháborút lezáró versailles-i szerződés értelmében Japán három
csendesóceáni szigetcsoportra - a Mariam-szigetekre, a Marshall-szigetekre
és a Karolina-szigetekre - kapott mandátumot a Népszövetségtől.
A szövetségi szerződés értelmében a mandátum nem terjedt ki katonai
erődítmények és haditengerészeti bázisok építésére. A japánok azonban -
megszegve a szerződést - az évek alatt titokban katonai és haditengerészeti
létesítményeket emeltek a szigeteken. 1935-re a Mariana-szigetekhez
tartozó Saipan-szigeten, mintegy kétszáz mérföldre az amerikai fennhatóság
alatt lévő
Guamtól, egy haditengerészeti légibázis építése már igencsak előrehaladott
fázisban volt.
Hogy a titok titok is maradjon, 1933-tól korlátozták a külföldiek
beutazását a szigetcsoportokra, sőt 1935-től tovább szigorították a
feltételeket. A titok megőrzését szolgálták azok az intézkedések is, melyek
értelmében a bázisokon szolgáló haditengerészeti tiszteket a szigeteken
köztisztviselői állományba vették.
Az oktatás és a propaganda területén ugyancsak hangsúlyosan jelent meg a
háborúra való felkészülés gondolata. Az immár visszavonult, tartalékos
ezredes Hashimoto lett japán "alkalmi Göbbels"-e, aki ebben a
minőségében újabb társaságot alapított. Ismét a Kodo és a Hakko Icsiu
lettek a vezérelvek, s a - Nagy Japán Fiataljainak Társasága néven ismertté
vált - szervezet által kitűzött célok a totalitarianizmus és a világdominancia
eszméi lettek. Japán fiataljai voltak hivatottak biztosítani azt az alapot,
melyből kiindulva e törekvések megvalósulhatnak.
Ezzel egy időben Hashimoto a japán lakosságot is megkísérelte
felkészíteni a háborúra. Minden írása, minden egyes beszéde egyazon
témáról szólt, vagyis hogy a japán uralkodó faj, melynek küldetése az,
"hogy véget vessen a fehér faj zsarnoki uralmának és elnyomó hatalmának",
és hogy a brit haditengerészet tulajdonképpen az e cél elérése előtt
tornyosuló egyik legnagyobb akadály, valamint hogy a kihívásra adandó
válasz nem lehet más, mint egy legyőzhetetlen légierő kiépítése.
Hashimoto kampányával kéz a kézben haladt a szólásszabadság
elnyomása és a széles körű
propagandatevékenység. Több törvényt is hoztak, melyek a
véleménynyilvánítás szabadságával voltak összefüggésben.
Japánban a sajtószabadság mindig is korlátozott volt. Mostantól mindent
cenzúrának vetettek alá: a beszédek szövegét, a színdarabokat, könyveket és
cikkeket egyaránt ellenőrizték. A rendőrség szigorúan betartatta a
törvényeket, s a rendelkezéseknek nem engedelmeskedőkre pénzbírságot
vagy börtönbüntetést szabtak ki, míg egy kifejezetten erre a célra felállított
különleges biztonsági rendőrségnek, a "Magas Rendőri Alakulatnak" pedig
a hatalmon lévő kormányzat ellenzéke - vagy valószínűsíthető ellenzéke -
utáni kémkedés volt a feladata.
Mindezeken túlmenően maga a hadsereg is fenntartott egy úgynevezett
rendészeti bizottságot.
Azt az írót vagy publicistát, aki magára vonta a katonai csoportok haragját,
általában e bizottság tagjai keresték fel, és hacsak nem látta be, hogy hibát
követett el, a látogatók a házigazda minden kétségét eloszlatták a várható
kellemetlen következményeket illetően.
A hadsereg csillaga egyre magasabban ragyogott, míg az ellenzék
visszaszorulóban volt. Volt azonban még talán az életnek valamilyen jele,
például a Szeijukai pártban. Ők folyamatos kritikával illették Hirota
kormányzatát, mondván, hogy az a hadsereg cinkosául szegődött, s
szüntelenül figyelmeztették a japán népet arra is, ha engedik, hogy a
hadsereg váljon meghatározóvá a politikai színtéren, akkor a kormány
egyhamar csupán nevében lesz alkotmányos, az országot ugyanis valójában
majd katonatisztek zsarnoki csoportja fogja irányítani.
A hadsereg teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mi forog kockán, s
elfogadta a kihívást, amikor két nappal később Hirota kormánya megbukott.
Az uralkodótól a kabinet megalakítására ekkor Ugaki tábornok kapott
megbízást, ám őt a hadsereg - meghiúsítva, hogy bármelyik magas rangú
tiszt is elfogadja a hadügyminiszteri posztot - a mandátum visszaadására
kényszerítette.
Ekkor a császár Hajashi tábornokot kérte fel a kormányalakításra, aki
persona grata volt, mivel jó kapcsolatokat ápolt a katonai frakcióval.
Ez volt a Szeijukai párt utolsó komoly kísérlete a hanyatlás megállítására.
Kudarca jól mutatta, hogy a hadsereg támogatása nélkül egyetlen kormány
sem maradhat hosszabb ideig hivatalában.
A háborús előkészületek nem csupán Kína meghódítására irányultak. A
Szovjetunió elleni háború kitörését már hosszú ideje elkerülhetetlennek
tartották Japánban, s 1937-re egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy céljai végül a
nyugati hatalmakkal is konfliktusba sodorják a szigetországot.
1937 közepére Japán végérvényesen elkötelezte magát a Kína (Egy másik
"incidens", melyet ekkor a "kínai incidensnek" hívtak. Lásd még a Második
fejezetet.) elleni hódító háború mellett, ám ekkor még senki nem volt
tisztában azzal, hogy ez a hadjárat milyen nagy mértékben leköti majd az
erőforrásokat. Tojo tábornok, aki a háború kitörésekor a Kvantung hadsereg
vezérkari főnöke volt, úgy vélte, hogy az csupán egy kisebb csetepaté lesz a
fő fogás, az Oroszországgal való összecsapás előtt. Amiről azt gondolták,
hogy "blitzkrieg" lesz, végül közel nyolc évig tartott.
Az év vége előtt kísérletet tettek a Harmadik Birodalom bevonására is,
hogy egy esetleges német intervencióval erőszakolják ki a háború lezárását,
ám Németország továbbra is helytelenítette a japánok akcióját, így -
amennyiben a japán kabinet azt komolyan óhajtotta volna - egy
kompromisszumos békével 1935 decemberében még le lehetett volna zárni
a konfliktust.
Ekkorra már a japán vezérkar is feladta a gyors győzelembe vetett minden
reményét.
Megkezdődtek a tárgyalások, ám rövidesen meg is szakadtak és 1938
januárjában a német nagykövet, immár bízva Japán Kína felett aratandó
győzelmében, sürgette kormányát, hogy fogadja el a fait accomplit. Ezzel
egy időben Németország egyfajta ígéretet kapott arra, hogy a jövő japán
befolyás alatt álló Kínájában az ő gazdasági érdekeit is figyelembe veszik
majd.
1938. február 20-án Hitler bejelentette, hogy a Harmadik Birodalom
hivatalosan is elismeri a Mandzsukuo állam létrejöttét, és egyértelművé
tette, hogy a német érdekeknek a japánok Kína felett aratott győzelme
felelne meg. Ezzel Németország és Japán között megindult a közeledés,
mely évekkel később a hármas szövetség létrejöttében érte el csúcspontját.
Egy ideig Japán megpróbált mindkét irányba gesztusokat tenni, s a
kétszínűség politikáját folytatta. Viszonzásul azért, hogy Németország
elismerte az új államalakulatot Kínában, Japán ígéretet tett arra, hogy
amikor csak módjában áll, minden más hataloméval szemben előnyben
részesíti majd a német érdekeket, ám ilyen kedvező elbánásról nem lehet
szó akkor, ha "az a Kína jövőbeli gazdasági fejlődésében való brit és
amerikai részvétel teljes megszűnésével fenyeget" (A Távol-keleti
Nemzetközi Katonai Törvényszékhez benyújtott bizonyíték, Tokió, 1947-
48.).
Mindezek ellenére a Japán és a nyugati hatalmak közötti viszony
fokozatosan és folyamatosan elhidegült. A brit és amerikai érdekeltségek
elleni támadások egyre gyakoribbak lettek Kínában, és 1937-ben egy
indokolatlan támadás is érte a Jangcén állomásozó flottájukat. Az 1938 első
félévében a tiltakozások ellenére tovább folytatódó atrocitások odáig
vezettek, hogy az Egyesült Államok a Japánba irányuló repülőgépexportra
és más egyéb hadianyagra embargót léptetett életbe.
Ettől kezdve a Japán és Németország közötti kapcsolatok egyre nagyobb
jelentőséggel bírtak.
Noha a két ország meglehetősen eltérő utat járt be, Hitler Németországa és
Japán egyaránt háborúra készült. Mindkettő forralt valamit a Szovjetunió
ellen, amint arról az 1936-os antikomintern paktum nyíltan említést is tesz.
Japán ugyanakkor némileg többre, katonai szövetségre vágyott. Ezzel
kapcsolatban Hitler hatalomra kelése óta folytak előkészületek Oshima
ezredes, Japán berlini katonai attaséja vezetésével.
1938 elejére úgy tűnt, sikerült meggyőznie Hitlert a japán kormánynak
arról, hogy diadalmaskodva fog kikerülni a "kínai incidensből". Ez
mindenesetre igen meglepő, különösen annak fényében, hogy már maguk a
japánok sem voltak teljesen biztosak a sikerben. Ám még az év vége előtt
komoly kételyek kezdtek megfogalmazódni a Harmadik Birodalom vezető
köreiben is.
Mindazonáltal a következő esztendő tavaszán von Ribbentrop
külügyminiszter átfogó katonai együttműködés kialakítására tett javaslatot.
Ennek részletes kidolgozását teljes mértékben a japán vezérkar vállalta és
az egyezmény első tervezetét a német külügyminisztérium, valamint
Oshima, a japán katonai attasé közösen fogalmazták meg. Mindez a berlini
japán nagykövet, Togo tudta nélkül történt.
Egy hónappal később Oshimát nevezték ki Togo helyére nagykövetnek. A
hadsereg tehát újabb pontot szerzett a katonák és a politikusok között
immár tíz éve folyó meccsen. A szigetország új berlini nagykövete - mely
posztot addig kizárólag karrierdiplomaták töltöttek be - ugyanis hivatásos
katonaként teljes mértékben élvezte a hadsereg bizalmát. A kinevezéssel
egyúttal a hadsereg egy újabb lépést tett a háborúra való felkészülésében.
S a jövő további örvendetes fordulatokat tartogatott a katonai csoport
számára. A Németországba visszatérő Oshima immár kiterjedtebb
feladatkörrel és nagyobb tekintéllyel nekilátott meggyőzni a németeket
arról, hogy Japán elsőrendű célja egy háromoldalú egyezmény megkötése
Németországgal és Olaszországgal. Szükség volt ugyanakkor egy megfelelő
képviselőre, aki ugyanezt a feladatot Olaszországban végzi el. A
hadseregnek ismét nagy szerencséje volt, mivel szinte egy időben Oshima
kinevezésével Shiratorit nevezték meg, mint az új római nagykövetet. Ő
már hosszú ideje kapcsolatban állt a katonai csoporttal. Öt évvel korábban,
mint a külügyminisztérium információs osztályának vezetője, a hadsereg
expanziós politikájának rendíthetetlen támogatójaként nyilvánult meg.
Elsőként csatlakozott azok köréhez, akik a Népszövetségből való kilépés
mellett törtek lándzsát, s megnyilvánulásait egyértelműen a Kodo
hagyományának tisztelete hatotta át.
Minden adott volt tehát most már ahhoz, hogy a Németországnak való
udvarlás határozottabb formát öltsön. A müncheni egyezmény megkötését
követő napon a japán hadügyminiszter rövid táviratban gratulált Hitlernek a
szudétanémet-kérdés rendezéséhez; "kívánjuk, hogy Németország
szerencsecsillagzata tovább emelkedjen és kívánjuk, hogy a német,
valamint a japán hadseregek közötti, immár az antikomintern frontban is
megtestesülő baráti kötelék erősebb legyen, mint valaha".
Ezzel egy időben megkezdődtek a háromhatalmi egyezmény részleteit
tisztázni hivatott háttérmegbeszélések. Egyértelművé vált, hogy
Németország egy legalább részben a nyugati hatalmak ellen irányuló
katonai szövetségben gondolkodik. Ekkoriban a Reich vezetői a
következőképpen ítélték meg a nemzetközi helyzetet. A Szovjetunió elleni
háború elkerülhetetlen, Magyarország és Csehszlovákia potenciális
szövetségesek, míg Románia semleges marad.
Franciaország és Anglia közé éket verni lehetetlen, s ha kitör a háború
Németország és a két másik európai nagyhatalom között, az Egyesült
Államok feltehetően pénzügyi-gazdasági és nem katonai segítséget fog
nyújtani a birodalom ellenfeleinek.
Mindeközben a nyugati hatalmak és a Japán közötti kapcsolatok
fokozatosan tovább romlottak, mivel Kínában folytatódtak a brit és
amerikai tulajdonokat ért támadások. Mindkét ország kormányzata
hivatalos úton tiltakozott, ám eredményt nem értek el. A japán kormány
katonai körökhöz közelálló tagjai minden korábbinál jobban kívánták a
tengelyhatalmakkal kialakított kapcsolatok szorosabbra fűzését, míg a
többiek továbbra is a nyugat ellen folytatott háború elkerülését és nem
pedig annak bekövetkeztének siettetését tekintették az új szövetség
feladatának.
Amikor Hiranuma 1939 januárjában megalakította új kormányát,
hadügyminisztere, Itagaki nyíltan támogatásáról biztosította Oshima és
Shiratori, a Szovjetunió és a nyugati hatalmak ellen egyszerre irányuló,
átfogó katonai szövetségre vonatkozó elképzelését. Ez gyakorlatilag
egybeesett Németország terveivel is. A császár ugyanakkor azt akarta, hogy
az egyezmény kizárólag a Szovjetunió ellen irányuljon, s ebbéli
véleményében osztozott vele a kabinet több tagja is.
A véleménykülönbség hosszadalmas belpolitikai küzdelemhez vezetett,
mely egészen a kormány közvetlenül a második világháború kitörése előtt
bekövetkező bukásáig eltartott. A vita kulcsszereplői a külügyminiszter
Arita, illetve a hadügyminiszter Itagaki voltak.
Mialatt a perlekedés folyt, Hitler és Mussolini 1939. április 16-i római
találkozójukon egyezségre jutottak az európai háború részleteit illetően.
Ennek értelmében tovább folytatják a háborús előkészületeket, s amint
megfelelő alkalom kínálkozik, megindítják a támadást NagyBritannia és
Franciaország ellen.
Japán magatartása továbbra sem volt egyértelmű, ezért von Ribbentrop
figyelmeztette a japán nagykövetet, hogy amennyiben kormánya nem
határoz gyorsan az átfogó háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás
mellett, akkor Németország kénytelen lesz valamiféle külön megegyezésre
törekedni Szovjet-Oroszországgal.
 A helyzet egyre drámaibbá vált, és a japán miniszterelnök - megkerülve a
római és berlini nagykövetet - közvetlenül kereste meg Mussolinit és
Hitlert, hogy megpróbáljon egy kompromisszumos megállapodást tető alá
hozni a két európai politikussal. Nem járt sikerrel, és a patthelyzet továbbra
is fennmaradt.
A hadsereg egy átfogó szövetségi megállapodás mellett kardoskodott és
Hashimoto, nem meglepő módon, némi britellenes propagandával
fűszerezve ugyancsak támogatta ezt az álláspontot.
Beszédeinek állandó témája volt, ahogy ő fogalmazott, Japán első számú
ellensége, NagyBritannia.
Az angolok voltak Japán Kínával kapcsolatos terveinek legnagyobb
akadályai, és a háborút mindaddig nem lehet lezártnak tekinteni, amíg a
Csang Kaj-seket támogató hatalmakat el nem pusztítják. Hashimoto még
egy NagyBritannia elleni támadást is elképzelhetőnek, sőt célszerűnek
tartott, mivel az európai szigetország nemzetközi porondról való eltűntével
a Szovjetunió elszigeteltségbe került volna. "Japánnak meg kell támadnia
Angliát; a briteket könnyen le lehet győzni" - írta. Mi több, ennél is tovább
ment és azt javasolta, hogy Hongkongot foglalják el és szerezzék meg a
sanghaji, valamint tiencsini koncessziókat. A Németországgal és
Olaszországgal közösen létrehozott katonai szövetség lehetőséget teremt
ezen célok elérésére, mivel a tengelyhatalmak és Japán érdekei egybeesnek.
Április, május és június folyamán tovább folytatódott a küzdelem. A
miniszterelnök, a hadügyminiszter és a hadsereg állt szemben a császárral,
külügyminiszterével és a haditengerészettel. Hirohito császár
következetesen ellenzett minden olyan politikai irányvonalat, mely egy
európai konfliktus esetén Japánt is háborúba sodorhatta volna. Hogyan
tudná a kormány legyűrni ezt az akadályt? Itagaki, a hadügyminiszter
tévesen arról tájékoztatta a császárt, hogy a külügyminiszter végül mégis
meggondolta magát az Olaszországgal és Németországgal kötendő
hármas szövetséggel kapcsolatban, és most már ő is egyetért a hadsereg
terveivel. A kísérlet azonban kudarcot vallott, mivel az uralkodó rájött,
hogy becsapták és keményen rendreutasította hadügyminiszterét.
 A katonai csoport mindaddig nem tudott előrelépést elérni a számára oly
értékes szövetségi rendszer kialakításával kapcsolatban, amíg a császár, a
külügyminiszter és a haditengerészet egyaránt ellenezte azt. A hadsereg
Kínában és Mandzsukuóban végrehajtott akciói is csak tovább nehezítették
a kabinet helyzetét. A Kvantung hadsereg egységei megtámadták a
Mandzsukuo határán állomásozó szovjet csapatokat, és a katonai akció egy
nagyméretű hadjárattá fejlődött, mely a harcba bocsátkozó japán csapatok
vereségével ért véget 1939 szeptemberében.
Időközben egyértelművé vált, hogy az európai háború a nem is olyan
távoli jövőben ki fog robbanni, ezért Itagaki hadügyminiszter határozottabb
erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy rávegye a kormányt a
tengelyhatalmakkal való - fenntartások nélküli - szövetség megkötésére.
Ebben a kritikus időszakban érkezett azután a lesújtó hír. 1939. augusztus
23-án aláírták a német-orosz egyezményt. A japán kormány politikája
egyetlen éjszaka alatt zárójelbe került. Az ország, melyre mindaddig Japán
mint a Szovjetunióval szembeni szövetségesére tekintett, a potenciális
ellenség oldalán sorakozott fel.
A kormány megbukott, s nyitva állt az út egy olyan politikai irányvonal
előtt, mely a nyugati hatalmakkal való együttélésen alapul - egy olyan
politikai irányvonal előtt tehát, mely a császár számára oly kedves, a
hadsereg számára azonban a legkevésbé sem kívánatos.
A császár valóban minden rendelkezésére álló eszközt igénybe vett ahhoz,
hogy elfogadásra kerüljön egy ilyen politikai koncepció. Felkérte Abe
tábornokot, hogy alakítson kormányt és megnevezte az általa a
hadügyminiszteri posztra kiszemelt személyt is. Külön felhívta a
miniszterelnök figyelmét arra, hogy az új kormány külpolitikájában teret
kell engedni a NagyBritanniával és az Egyesült Államokkal folytatott
együttműködésnek.
Nomura admirális, az új hadügyminiszter hivatali ideje alatt egyetlen
kísérlet sem történt a Németországgal és Olaszországgal korábban
megszakadt tárgyalások újraindítására, ezzel szemben lépések történtek a
nyugati nagyhatalmakkal kialakított kapcsolatok továbbfejlesztésére. A
délkelet—
ázsiai japán invázió terve fiókba került és egy, még az előző miniszterelnök
hivatali idejének utolsó hetében Indokínában történt bombázási incidensért
kártérítés kifizetésére került sor.
Az új politikai irányvonal dacára a katonai frakció továbbra is a
tengelyhatalmakkal való teljes körű együttműködés kiépítésén
munkálkodott. A német-szovjet egyezmény kétségkívül sokkszerűen érte a
japán kormányt és a népet egyaránt, sőt Hiranuma kabinetje még egy
hivatalos tiltakozást is eljuttatott ezzel kapcsolatban a Reich vezetéséhez.
Japán berlini nagykövete, Oshima - akiben Hitler és a Wehrmacht is teljes
mértékben megbízott -
azonban egészen Lengyelország németek általi lerohanásának befejezéséig
várt a dokumentum átadásával. A tiltakozást azzal a megjegyzéssel
nyújtotta át, hogy biztos benne, von Ribbentrop elfogadja azt, mint "nem
hivatalos dokumentumot, mely csupán tájékoztatásul szolgál".
Rómában Shiratori nagykövet szintén egyértelművé tette, hogy a német-
szovjet paktumot nem tekinti másnak, mint ami, vagyis egy eszköznek
Németország kezében ahhoz, hogy így kerülje el az olyannyira rettegett
kétfrontos háborút.
Oshima és Shiratori megnyilvánulásai nyitott fülekre találtak. Von
Ribbentrop közölte az előbbivel, hogy "a japánok sorsa mint mindig, most
is a németekével közös. Amennyiben Németország vereséget szenved, a
nyugati hatalmak meg fogják akadályozni Japán terjeszkedését, és
gyengíteni próbálják majd a szigetország Kínában kiépített pozícióit. Ám
amennyiben Japán továbbra is jó kapcsolatokat tart fenn a Harmadik
Birodalommal, sőt azok továbbfejlesztésére törekszik, az ország helyzetét a
német győzelmek végső soron erősíteni fogják. A három tengelyhatalom
közötti szoros együttműködés eszméje még a legkevésbé sem tekinthető
halott gondolatnak. A három ország a Szovjetunióval kötött megállapodás
birtokában, a világhelyzettel összhangban immár közvetlenül
NagyBritannia ellen egyesítheti erejét. (A Távol-keleti Nemzetközi Katonai
Törvényszék ítélete, 48 878-9. oldalak.)"
Von Ribbentrop próbálta Japánt oroszellenes törekvéseinek feladására
ösztökélni, és arra bátorította a japán politikusokat, hogy a hadsereget
fordítsák dél felé, s hatoljanak be mélyen Délkelet-Ázsiába, ahol csillogó
kincsek - Hongkong, a Holland Kelet-Indiák olaja, ón és gumi Malajziából
és ausztrálázsiai gyapjú - várják őket.
Az új kormány külpolitikai célkitűzése, vagyis hogy helyreállítsa a baráti
kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal, egy egyszerű ok miatt azonban
kudarcra volt ítélve. Az a japán kormány ugyanis, mely feladta az "új japán
rend" Kínában történő kiépítésének eszméjét, nem maradhatott sokáig
hatalmon, s mivel Abe tábornok kabinetje - mivel nem szándékozott ily
módon politikai harakirit elkövetni - ezt az eszmét nem adta fel, s az
megkerülhetetlen akadályként tornyosult az Egyesült Államokkal,
Franciaországgal és NagyBritanniával folytatott baráti együttműködés
kialakítása előtt.
1939 decemberében az Egyesült Államok ismételt tiltakozást nyújtott be a
japán hadsereg által az érdekeltségeiben okozott kárért, s csatolt ehhez egy,
a korábban Japánba szállított, ám azóta tiltólistára vett termékek mellett
újakat is embargó alá helyező listát is. Három héttel később a holland
kormány jelezte szándékát, mely szerint hatályon kívül helyezni tervezi a
Hollandia és Japán között köttetett választott bírósági szerződést.
E két esemény volt a közvetlen oka Abe kormánya bukásának, mely
egyúttal a nyugati hatalmakkal kialakítandó együttműködéses politika
végső kudarcát is jelentette.
Az új, Yonai miniszterelnök által vezetett kormányzat az első hónapokban
az európai háborúba való be nem avatkozás elvét vallotta magáénak.
Ebben számíthatott a hadsereg támogatására is, mely szerette volna a kínai
háborút minél előbb sikeresen lezárni, s ezért mindaddig távol akart
maradni az európai ügyektől, amíg Japán regionális pozíciója nem
stabilizálódik.
A japánok soha nem titkolták azonban, hogy a célszerűség vezette őket,
amikor ezt a politikát választották, így gondolván megőrizni a későbbiekre
vonatkozóan is az ország teljes cselekvési szabadságát. Időközben titokban
elkészültek a déli irányban történő előrenyomulásra vonatkozó tervek is.
Ám nem úgy tűnt, hogy a kínai-japán háború egyhamar véget ér, s ahogy a
dolgok alakulása miatt az aggodalom és a csüggedés úrrá lett a
közvéleményen, úgy nőtt a németek iránti szimpátia is. Az egymást követő
német katonai sikerek hatására több parlamenti párt képviselője is a
Németországgal és Olaszországgal kiépített kapcsolatok erősítését kezdte
követelni.
Németország különmegbízottja, Herr Stahmer, aki nem sokkal korábban
tért vissza Tokióból, a következő biztató hangvételű jelentést küldte von
Ribbentropnak a Japánban uralkodó közhangulatról: "A német sikerek nagy
hatással voltak a közvéleményre - mondta -, s egy csapásra
eljelentéktelenítették Nagy-Britanniának a távol-keleti térségre gyakorolt
befolyását. A hadsereg, de a nép soraiban is határozottan erősebb volt a
britellenes érzület ... Japán, illetve az Egyesült Államok és NagyBritannia
között a feszültség továbbra is fennmarad még akkor is, ha a kapcsolatok
további romlásáról nem is beszélhetünk."
A jelentés mindamellett figyelmeztető szavakkal zárul: "amíg a kínai
kérdés nem rendeződik és nem tesznek lépéseket a nemzeti megbékélés
irányába, Japán nincs abban a helyzetben, hogy politikáján változtasson".
Mégis, továbbra is akadtak japán kormányzati körökben olyanok, akik
próbálták nem meghallani a közvéleményben folyamatosan erősödő
németpárti hangokat, s megkísérelték útját állni az Egyesült Államokkal és
NagyBritanniával kiépített baráti viszony teljes leépítésének. Senki sem
harcolt oly következetesen e cél megvalósulásáért, mint Japán londoni
nagykövete, Shigemicu. (Lásd Tizenötödik fejezet.)
Követi jelentéseiben még Hitlernek Franciaország, Hollandia és Belgium
felett aratott győzelmeit követően is úgy vélte, hogy az európai háború
kimenetele kérdéses, s hogy NagyBritannia szilárdan eltökélte magát a harc
folytatása mellett. Sürgette a német győzelmek ürügyén való déli
előrenyomulás tervéről való lemondást, s úgy vélte, bármi legyen is a
háború végkimenetele, Japán pozícióit Kínában csakis egy kiegyezéses
megállapodás biztosíthatja.
A Yonai vezette kabinet napjai azonban meg voltak számlálva. A
németpárti csoport ugyanis a kormány megbuktatását és a miniszterelnök,
valamint néhány, a németekkel való együttműködést ellenző kulcsminiszter
elleni merényletet készített elő. Az összeesküvést azonban leleplezték, a
szervezőket letartóztatták.
1940 júliusát írták ekkor. Szato, Japán új berlini különmegbízottja a
birodalom fővárosába érkezve haladéktalanul kísérletet tett, hogy
meggyőzze von Ribbentropot arról, hogy Japán távol-keleti pozícióinak
erősítésével a Reich saját európai helyzetét is javítaná. Felkérték ezért
Németországot, hogy nyilatkozzon, milyen politikai irányvonalat
szándékozik követni Japán Francia Indokínára és Holland Kelet-Indiára
vonatkozó terveivel kapcsolatban.
A kontinentális győzelmében immár biztos Németország azonban ekkor
már semmilyen jelentőséget nem tulajdonított a Japánnal kötendő
szövaségnek, s von Ribbentrop óvakodott bármilyen
kötelezettségvállalástól, mondván, hogy nem ismertek előtte Japán Távol-
Kelettel kapcsolatos elképzelései. E diplomáciai fiaskó tovább gyengítette a
Yonai-kormány pozícióit, s a miniszterelnök még a hónap vége előtt
benyújtotta lemondását.
A hadsereg, valamint a kormányban jelen lévő katonai frakció már
hónapok óta dolgozott ezen.
1940. június 1-jén Kidónak, a majdan Konoye herceg által vezetett új
politikai párt kinevezett alelnökének felajánlották a császári pecsétőri
posztot, melyet az el is fogadott. A kinevezés időtartama teljes mértékben
független volt a kormányban időközben bekövetkező esetleges
változásoktól, s a cím birtokosa mint a császár állami ügyekben illetékes
állandó tanácsadója nyilvánult meg. A színfalak mögött kinevezésétől
egészen július 16-ig, a Yonai-kabinet lemondásáig Kido következetesen a
kormány ellenfeleinek érdekében folytatta tevékenységét, s már a
kezdetektől azok közé tartozott, akik tudták, hogy a hadsereg Konoye
herceget szeretné hatalomra juttatni.
Az új kormány külpolitikája a Németországgal és Olaszországgal
kialakított viszony normalizálását, az indokínai háború sikeres lezárását és a
teljes körű nemzeti mozgósítást tűzte ki célul. Konoye és Kido meg voltak
győződve, hogy az új kabinet - amennyiben a politikáját ellenző
csoportokat elhallgattatják - egy totalitariánus állam kormánya lesz. Végre
tehát a katonai csoport vezetői lesznek Japán megkérdőjelezhetetlen urai.
A Japán történelem egy jelentős fordulópontjához érkezett. NagyBritannia,
Franciaország és Hollandia - úgy tűnt - legyőzetett. Japán ennek
következtében birtokba vehet Délkelet-Ázsiában és a csendesóceáni
térségben minden francia, holland, portugál és brit területet. Ezen
ambiciózus célkitűzés egyaránt érintette Hongkongot, Francia Indokínát,
Thaiföldet, Malajziát, Holland Kelet-Indiát, a Fülöp-szigeteket, Új-Guineát,
s minden területet, mely Kelet-India és Burma, illetve Ausztrália és Új-
Zéland között helyezkedett el.
Japánnak nem állt szándékában beavatkozni az európai háborúba, ám
törekedett arra, hogy - a hadiállapot bejelentésén kívül - minden eszközzel,
így annak távol-keleti pozícióinak gyengítésével, az indiai és a burmai
nacionalizmus felszításával és támogatásával NagyBritannia elleni harcában
segítse Németországot. Ugyanakkor az esély arra, hogy az Egyesült
Államok beavatkozna az európai hadszíntéren, nagymértékben csökkenne,
mivel Japán távol-keleti terjeszkedése annak figyelmét a térségre irányítaná.
A fenti elképzelésekről az új külügyminiszter azonnal tájékoztatta
Németország tokiói nagykövetét, s ezzel egy időben Berlinben Kurusu
nagykövet is felvette a kapcsolatot a német külüggyel. A Reich vezetői
számára úgy tűnt, bizonyos feltételek teljesülése esetén érdemes lenne
együttműködni a japánokkal, ezért Herr Stahmer különmegbízottat ismét
Tokióba küldték.
Stahmer még útban volt a japán főváros felé, amikor Konoye
miniszterelnök, Matsuoka külügyminiszter, Tojo hadügyminiszter és a
tengerészeti minisztérium vezetőjének részvételével egy fontos találkozóra
került sor. A megbeszélés célja a németekkel majdan folytatott
tárgyalásokon követendő taktika részleteinek tisztázása volt.
Öt nappal később Matsuoka és Stahmer asztalhoz ültek és megkezdődtek a
tárgyalások. Stahmer kijelentette, hogy Németországnak csakúgy, mint
Japánnak, érdeke a háromhatalmi egyezmény megkötése.
Németország célja az európai háború mielőbbi befejezése, és jelenleg nem
számít Japán katonai segítségével. Örömmel fogadná azonban, ha Japán
megakadályozná az Egyesült Államok bekapcsolódását a harcokba ...
Németország és Olaszország a maguk részéről készek mindent megtenni,
hogy távol tartsák az Egyesült Államokat, és ezért a két ország kész Japánt
minden, általuk még nélkülözhető hadfelszereléssel ellátni ... Németország
elismeri és tiszteletben tartja Japán keletázsiai politikai vezető szerepét és
támogatásáról biztosítja a szigetország és a Szovjetunió közötti
megbékélést. (A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék
jegyzőkönyve, 48 994-5 oldalak.)

Stahmer ezt követően felfedte Németország nagyszabású terjeszkedési

tervét, melyben Japánra mint szövetségesre számít. "Ez a mostani háború -
mondta -, hamar véget érhet, ám a nagy küzdelem ilyen vagy olyan
formában még évtizedekig folyhat ... úgy rendeltetett, hogy az európai
háború végül az egész angolszász világ ellen folytatott harccá alakul."
Németország arra számított, hogy Japán minél előbb, "még mielőtt a
NagyBritannia elleni háború véget ér", csatlakozik a tengelyhez. Ha a nácik
rendelkeztek volna a jövőbe látás képességével, tudták volna, hogy semmi
szükség a sietségre.
1940. szeptember 27-én megkötötték a háromhatalmi egyezményt. Egy
császári leiratban úgy üdvözölték az új dokumentumot, mint "a béke
eszközét", mely lehetővé teszi, hogy minden nemzet "elfoglalhassa méltó
helyét a világban". A császári pecsétőr azonban teljes mértékben tisztában
volt az egyezmény jelentőségével, és közölte az uralkodóval, hogy abban az
esetben, ha ezt megkötik, egy utolsó erőfeszítéssel véget kell vetni a
háborúnak Kínában, mivel Japánnak előbb vagy utóbb számolnia kell
NagyBritanniával és az Egyesült Államokkal, valamint hadba kell szállnia
Franciaország, Hollandia és a Brit Nemzetközösség tagállamai ellen.
A Tokióban a japán "főbb háborús bűnösök" ellen lefolytatott per során a
védelem fenntartotta a császári leirat megállapítását, vagyis hogy a
szövetség "a béke eszköze" lett volna.
 Ezen állítással kapcsolatban ítéletében a bíróság a következőképpen
fogalmazott:
Azok a döntések, melyeket a japán vezetők a Yonai-kabinet bukása után
hoztak, rendkívüli jelentőséggel bírnak ... azt jelzik ugyanis, hogy az
összeesküvők eltökélt szándéka volt Japán befolyásának hatalmas térségre
és nagyszámú idegen lakosságra való kiterjesztése és akár erőszakhoz is
készek voltak folyamodni céljaik eléréséhez. E döntéseken keresztül jól
látható, hogy a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás oka nem volt
más, mint hogy így szerezzenek támogatást ezen illegális céljaik eléréséhez.
Látnunk kell, hogy az egyezmény publikálásra szánt, látszólag defenzív
politikát sejtető szövege mögött a résztvevő felek olyan
kö~elezettségvállalása rejlik, melynek keretében támogatásukról biztosítják
egymást, amennyiben valamelyikük háborúba lép, legyen szó akár
védekező jellegű, akár támadó jellegű háborúról. E döntések teljes
mértékben cáfolják a védelem azon állítását, mely szerint a háromhatalmi
egyezmény célja a béke ügyének támogatása volt. (A Távol-keleti
Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzőkönyve, 49 006. oldal.)

Noha maga a háromhatalmi egyezmény nem tartalmazott utalást arra

vonatkozóan, hogy az a Szovjetunió ellen irányulna, a japán hadseregnek
azonban nem voltak ez irányban kétségei a szövetség létrejöttekor. Az
esetleges kételyeket maga a külügyminiszter igyekezett eloszlatni. A Japán
Királyi Államtanács nyomozási bizottsága előtt az egyezmény aláírását
megelőző napon mondott beszédében Matsuoka így fogalmazott: "Noha
hatályban van egy megnemtámadási egyezmény, Japán segítséget fog
nyújtani Németországnak egy német-szovjet háborúban és Németország is
támogatni fogja Japánt egy orosz-japán háború esetén".
Még kilenc hónap sem telt el, s Németország megtámadta a Szovjetuniót,
mire Japán - teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az általa 1941
áprilisában aláírt semlegességi egyezményben foglaltakat - segítséget
nyújtott a németeknek, miközben kerülte a nyílt fegyveres konfliktus
lehetőségét a Szovjetunióval.
 A szovjetek már 1931-ben felvették a kapcsolatot a japánokkal, javaslatot
téve egy kölcsönös semlegességi egyezmény megkötésére, ám a
szigetország kormányzata ekkor még elutasította a kérést. 1941-re azonban
a nemzetközi helyzet nagymértékben megváltozott, s Japán már
gyakorlatilag csak Németországra és Olaszországra számíthatott
szövetségesként. Nagyon is hajlandó volt tehát a Szovjetunió által
ismételten javasolt egyezmény megkötésére, melyet végül 1941. április 13-
án, tehát alig két hónappal azelőtt írtak alá, hogy Hitler 1941. június 22-én
megtámadta az eurázsiai nagyhatalmat.
A megállapodás aláírásával Japán igen csalárd módon járt el, hiszen már
ekkor információkkal rendelkezett a nácik Szovjetunió ellen tervezett
közelgő támadásáról. A berlini japán nagykövetet éppen két hónappal
korábban tájékoztatta von Ribbentrop arról, hogy 1940-41 telén több új
hadosztályt alakítottak ki, és a birodalmi külügyminiszter beszélt "egy
német-orosz konfliktusról, mely végül hatalmas német diadallal zárul és
egyúttal a szovjet rendszer végét jelenti majd. (Részlet egy Oshima által
készített jelentésből, melyet a főbb háborús bűnösök ellen folytatott tokiói
perben is bemutattak.)"
S ez még nem minden. Három héttel a semlegességi egyezmény aláírása
előtt, egy Matsuokával Berlinben folytatott megbeszélésen von Ribbentrop
a következőket mondta: "a német csapatok keleten bármikor hadba
indíthatóak. Amennyiben egy nap olyan magatartást tanúsít, mely
Németország elleni fenyegetésként interpretálható, a Führer azonnal porrá
zúzza a Szovjetuniót.
Németország meggyőződése, hogy egy ilyen hadjárat csakis a német
csapatok teljes győzelmével és az orosz állam, valamint az orosz hadsereg
totális bukásával végződhet. A Führer biztos abban, hogy egy Szovjetunió
elleni támadás esetén az néhány hónapon belül mint hatalom megszűnne
létezni." (Grossmacht.)
Mielőtt távozott volna Berlinből, Matsuoka biztosította Hitlert arról, hogy
egy Németország és Oroszország között kirobbanó háború esetén "Japán a
Birodalom lojális szövetségeseként fog eljárni, s teljes mértékben a közös
érdekek mellett kötelezi el magát". A japán külügyminiszter ezt követően
felszállt a Moszkvába tartó vonatra, s két héttel később az orosz fővárosban
aláírta a semlegességi egyezményt. Visszatérve azután Tokióba közölte a
német nagykövettel, hogy nem tud olyan kormányt elképzelni, mely képes
lenne Japán semlegességét biztosítani egy német-orosz konfliktus esetén.
"Japán szükségszerűen Németország oldalán száll majd hadba - mondta -,
és ezen nem változtathat semmilyen semlegességi egyezmény."
Az Oroszország elleni támadás első pillanatától egyértelmű volt, hogy a
kialakult helyzetben Japán kiváló lehetőséget lát majd a távol-keleti szovjet
területek megszerzésére. Sőt, kezdetben Japánban néhányan még azon
aggodalmuknak is hangot adtak, mely szerint már így is megkésett a
támadásra való felkészülés.
Maguk a németek is azt szerették volna, ha szövetségesük az első adandó
alkalommal belép a háborúba. Egy, a tokiói német nagykövetnek címzett
táviratában von Ribbentrop külön kiemelte a mielőbbi hadba lépés
jelentőségét, mivel "a természetes cél az, hogy a német és a japán csapatok
még a tél beállta előtt találkozzanak a transz-szibériai vasútvonalon ...
Oroszország összeomlásával a három hatalom (Vagyis Németország,
Olaszország és Japán.) olyan gigantikus erőt képvisel majd, hogy a Brit-
szigetek teljes megsemmisítése már csak idő kérdése lesz."
Amint a kezdeti, gyors német előretörés sebessége az orosz területeken a
nyár vége felé lassulni kezdett, a japán kormányzat lendülete is egyre
inkább alábbhagyott, s helyét fokozatosan átvette az óvatosság. A tokiói
német nagykövet azt jelentette, hogy "figyelembe véve, hogy egy olyan
hadsereggel szemben, mint amilyen a német, mekkora ellenállást képes
kifejteni a szovjet hadsereg, a japán vezérkar nem tartja csapatait képesnek
arra, hogy még a tél beállta előtt döntő sikert érjenek el Oroszország ellen ...
a szovjet katonák által mutatott kitartás és szívósság azt jelzi, hogy még egy
augusztusi vagy szeptemberi japán támadás sem tudná megnyitni ebben az
évben a Szibéria felé vezető utat".
A japánok mindezek ellenére sem adták fel nagyra törő céljaikat, ahogyan
ők nevezték "halálos ellenségük" rovására. Úgy vélték, hogy Vlagyivosztok
folyamatos veszélyt jelent a hadseregük oldalszárnyára, és a német-orosz
háború egy megfelelő szakaszában lehetőség lesz majd e veszély
megszüntetésére.
Ez az "előbb vagy utóbb" felfogás azonban egyáltalán nem felelt meg
Hitler elképzeléseinek, aki azt remélte, hogy Japán "a lehető leghamarabb
döntést hoz és megtámadja Vlagyivosztokot, feltéve, hogy elég haderőt tud
mozgósítani egy ilyen akció végrehajtásához anélkül, hogy más
csapattestek átcsoportosításához kellene folyamodnia és ezáltal Angliával
és Amerikával szembeni pozícióit gyengítené, mondjuk Burmában ...
ellenkező esetben jobban teszi, ha továbbra is semleges kapcsolatokat tart
fenn a Szovjetunióval, mivel az egyébként is kénytelen csapatokat
állomásoztatni Kelet-Szibériában, megelőzendő egy japán-orosz
konfliktust."
Noha Japán továbbra is tartózkodott Oroszország megtámadásától, más
módon katonai segítséget nyújtott szövetségesének. Nagyobb haderő
Mandzsúriában állomásoztatásával, valamint nagyobb szabású katonai
előkészületek végrehajtásával olyan jelentős méretű szovjet haderőt
kötöttek le Oroszország keleti határvonalán, melyet az amúgy ekkor
nyugaton már teljes erővel folyó harcokban vetett volna be.
Japán a szovjet csapatokról gyűjtött katonai hírszerzési információkkal is
segítette a németeket, illetve a szovjet hajók szabad mozgását is jelentős
mértékben gátolta. Ágyúval lőtték a Hongkong partjainál horgonyzó szovjet
hajókat, másokat japán repülőgépek süllyesztettek el, többet pedig
törvénytelen módon a japán haditengerészet foglalt le és szállított japán
kikötőkbe, ahol azokat gyakran hosszabb időre visszatartották.
Mindezen intézkedések célja Németország segítése volt annak Oroszország
elleni harcában, ami nem mellékes módon Japán szemszögéből teljes
szembehelyezkedést jelentett a semlegességi egyezmény második
cikkelyével, mely szerint "amennyiben a szerződő felek valamelyike egy
vagy több hatalom által végrehajtott katonai támadás célpontjává válik,
abban az esetben a másik szerződő fél semleges marad a konfliktus teljes
időtartamára" (Szerző által kiemelve).
Közvetlenül a háromhatalmi egyezmény aláírása után a japán
külügyminisztérium elkészített egy, a "Déli területekre vonatkozó
próbatervet" (Lásd Tizenharmadik fejezet). Az ebben felvázolt elsődleges
cél Szingapúr, Malajzia és Holland Kelet-India elfoglalása volt anélkül,
hogy Japán Oroszországgal vagy Amerikával háborúba keveredett volna.
Amennyiben mégis háború tört volna ki a szigetország és az Egyesült
Államok között, további célként a Fülöp-szigetek, Guam és más
csendesóceáni amerikai gyarmatok elfoglalása került megjelölésre.
Biztosítandó, hogy agresszív politikája mögé a közvélemény egésze
felsorakozik, Hashimoto széles körű propagandatevékenységbe kezdett.
"Legyetek elszántak - szólította fel ünnepélyesen honfitársait -, mert
közeleg az idő. Bármilyen rendelkezésetekre álló eszközzel szítsátok fel
egy erős nemzeti mozgalom lángját ... és takarítsátok el az útból az
Angliával és Amerikával rokonszenvezőket."
"Eljött az idő - írta - ...hogy megtámadjuk Nagy-Britanniát, amíg az a
Németország és Olaszország elleni háborúval van elfoglalva. El kell
söpörnünk az ázsiai és csendesóceáni »új rend« kiépítését akadályozó
hatalmat."
Megindult az átfogó felkészülés a NagyBritannia, az Egyesült Államok,
illetve más nyugati hatalmak elleni háborúra és 1941 elejére már
Amerikában is riadót fújtak. "Amerika biztonságát még soha ilyen
mértékben nem fenyegette veszély." - jelentette ki Roosevelt elnök a
kongresszusban.
A csendesóceáni térség japán meghódítása előtt tornyosuló egyetlen
jelentős akadály az Egyesült Államoknak a hawaii Pearl Harborban
állomásozó csendesóceáni flottája volt. Tervet készítettek és nyújtottak be
tehát a japán egyesített flotta parancsnokának, mely a Pearl Harborban
horgonyzó amerikai tengeri haderő elpusztításának részleteit tartalmazta.
Az elképzelések szerint egy külön erre a célra felállított harci kötelék
feladata volt a meglepetésszerű légitámadás végrehajtása még akkor,
amikor a két ország között nem állt be a hadiállapot. Amennyiben a
támadás sikeres lenne, valószínűsíthető, hogy Japán még azelőtt el tudja
foglalni a csendes-és indiai-óceáni térségbeli célpontokat, hogy az Egyesült
Államok kellőképpen magához térhetne a csapásból és ellentámadásba
mehetne át.
 Mindeközben 1941 februárjában Nomura, japán új washingtoni
nagykövete megérkezett az amerikai fővárosba. Feladatául azt kapta, hogy
értesse meg az elnökkel és Cordell Hull külügyminiszterrel, hogy "Japán
kénytelen volt aláírni a háromhatalmi egyezményt, mivel az Egyesült
Államok és NagyBritannia gátolta a Kibővített Keletázsiai Együttes
Prosperitási Övezet kialakítását (A Kibővített Keletázsiai Együttes
Prosperitási Övezet a "keletázsiai új rend" új megnevezése volt.) és az
Egyesült Államok jobban tenné, ha nem akadályozná Japánt kitűzött céljai
elérésében Kelet-Ázsiában, hanem együttműködést tanúsítana, melyért
cserébe részesedhetne az így keletkező haszonból." (A Távol-keleti
Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzőkönyve, 49 479.
oldalak.)
Ekkorra Japánban már döntés született Szingapúr megtámadásáról, hogy
így megfosszák az Egyesült Államokat csendesóceáni bázisaitól arra az
esetre, ha belép az európai háborúba. Az akcióra való felkészülést 1941
májusára tervezték befejezni.
1941 márciusának elején Cordell Hull megbeszélést folytatott Nomurával.
A japán nagykövet elképzelhetetlennek tartotta, hogy a két ország között
háborús helyzet alakuljon ki, mivel az mindkettejük számára szörnyű
következményekkel járna. Az amerikai külügyminiszter egyetértett, de azért
megkérdezte, hogyan várhatja el bárki is azt, hogy az Egyesült Államok
nyugodtan hátradőljön és ne vegyen tudomást arról, hogy Németország,
Olaszország és Japán a világ fennmaradó részének meghódítására készül.
Még ugyanebben a hónapban Matsuoka találkozott az amerikai
nagykövettel Moszkvában és nyomatékosan biztosította arról, hogy Japán
semmilyen körülmények között nem támadná meg sem Szingapúrt, sem
pedig az amerikai, brit vagy holland gyarmatokat, mivel nincsenek ilyen
irányú területi követelései. Néhány nappal később Berlinbe érkezve
Matsuoka tájékoztatta Hitlert a moszkvai amerikai nagykövettel folytatott
tárgyalásáról, és közölte, hogy kormánya valódi szándékainak
elhallgatásával célja az volt, hogy mindaddig félrevezesse a briteket és az
amerikaiakat, amíg el nem érkezik a Szingapúr elleni támadás napja.
 Ekkorra már a Japán és Németország közötti viszony kissé feszültté vált.
A Japánnal majdan folytatandó tárgyalásokat előkészítve Cordell Hull
bizonyos feltételeket határozott meg.
Ezek a következők voltak: 1. Minden nemzet területi integritásának és
szuverenitásának tiszteletben tartása.
2. Tartózkodás más országok belügyeibe való mindennemű
beavatkozástól.
3. Azonos kereskedelmi lehetőségek.
4. A csendesóceáni térségben kialakult status quo tiszteletben tartása, illetve
annak kizárólag békés eszközökkel történő megváltoztatása.

Japán úgy döntött, tárgyalásokat kezd az Egyesült Államokkal, amikor von

Ribbentrop hírét vette a dolognak. Megdöbbenésének adott hangot, s ezt
közölte a japán nagykövettel is. Azzal vádolta továbbá a japánokat, hogy
feladták Szingapúr megtámadására vonatkozó tervüket. Japánnak, vélte von
Ribbentrop, el kellene utasítania a Cordell Hull által felvázolt
elképzeléseket, hacsak az Egyesült Államok nem nyilatkozik arról, hogy
továbbra is semleges marad. Sőt a német külügyminiszter ragaszkodott
Szingapúr mielőbbi megtámadásához is. Oshima meglehetősen komolynak
ítélte a helyzetet, ezért figyelmeztette kormányát, hogy ne hagyják
figyelmen kívül a német vezetők - szerinte - jogos neheztelését.
1941. május 28-án megkezdődtek a tárgyalások Nomura és Cordell Hull
között. Azonban alig lendültek bele a megbeszélésbe, amikor Csunking
ellen több mint száz japán repülőgép bombatámadást hajtott végre, mely
során amerikai érdekeltségek is károkat szenvedtek. Az amerikai
külügyminiszter ezután közölte japán tárgyalópartnerével, hogy kormánya
álláspontja szerint mielőtt a tárgyalásokat tovább folytatnák,
"mindenféleképpen az eddigieknél egyértelműbb jelét szeretnék látni annak,
hogy a japán kormányzat a békés politikai folyamat mellett kötelezte el
magát". (A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzőkönyve
49 496, oldal.) Ez persze hiú ábránd volt, mivel a japán flotta ekkor már
teljes gőzzel a Pearl Harbor ellen javasolt támadásra készült. A
zuhanóbombázást és a repülőgépek üzemanyagtartályainak tengeren való
feltöltését gyakorolták, valamint egy kis merülésű, sekély vizekben
bevethető torpedó fejlesztése is már végső szakaszába jutott.
Ezzel párhuzamosan tárgyalások folytak von Ribbentroppal további
francia indokínai tengeri bázisok megszerzéséről, melyeket a japánok
később, a Szingapúr és a Holland Kelet-Indiák elleni támadások során
használhatnának. Végül ultimátumot nyújtottak át a Vichy-kormányzatnak,
a német külügyminisztert pedig felkérték, hogy javasolja a beleegyezést a
franciáknak. Vichy természetesen nem volt olyan helyzetben, hogy
visszautasítsa a japán követeléseket, és 1941.
február 24-én negyvenezer japán katona indult el hajón, hogy partra szálljon
Francia Indokína déli részén és megkezdje Saigon közelében egy légibázis,
Saigonnál, valamint Camranh Baynél pedig egy tengeri bázis építését.
Júniusban, júliusban és augusztusban szinte megszakítás nélkül folytak a
tárgyalások az Egyesült Államok és Japán között, ám már a minimális japán
követelések is olyanok voltak, hogy semmi esély sem lehetett egy mindkét
fél számára kielégítő megoldás kidolgozására.
Valójában természetesen nem is ez volt a megbeszélések célja. Csupán a
Szingapúr és Pearl Harbor megszállására ekkor már folyó előkészületeket
kellett valamivel leplezni és időt kellett nyerni, míg a japán csapatok
befejezik thaiföldi és francia indokínai katonai bázisaik kiépítését.
A Szovjetunió elleni támadásról továbbra sem volt szó. Az orosz-német
háborúval kapcsolatban a japán álláspont továbbra is a semlegesség
megőrzésére helyezte a hangsúlyt, miközben természetesen folytak a titkos
előkészületek egy Szovjetunió elleni támadásra, melyre akkor kerülhet sor,
amikor - ahogy Tojo fogalmazott - "az már kész a földre hullani, mint egy
érett datolyaszilva".
A Pearl Harbor elleni támadást szimuláló hadgyakorlatok, valamint a
Malajziában való partraszállásra a kínai partoknál folytatott felkészülés
ekkorra már befejeződtek, és 1941
szeptemberében a tokiói haditengerészeti főiskolán megtartották az
előkészületeket lezáró "hadijátékokat" is. E gyakorlatokon a mindkét
haderőnemtől érkezett magas rangú tisztek tényleges csapatmozgás nélkül
dolgozhatták ki a repülőgép-hordozók Pearl Harbor elleni támadását,
valamint módjukban állt felvázolni a Malajzia, Burma, a Holland Kelet-
Indiák, valamint a Fülöp-szigetek és a Salamon-, illetve Közép-
csendesóceáni-szigetek elleni hadműveletek ütemtervét.
A legapróbb részletről sem feledkeztek meg. A hawaii japán főkonzulátus
gyakorlatilag kémközponttá vált, s előkészületek történtek, hogy a hawaii
vizeken állomásozó amerikai flottáról összegyűjtött információkat rejtjeles
üzenetekben továbbítsák Tokiónak.
A hadianyag-termelést tovább fokozták, új tervet léptettek életbe a
munkások mozgósítására és az állami nyomda peso, gulden, valamint dollár
formájában nagymennyiségű bankjegy nyomásába kezdett, melyek majdan
a Fülöp-szigeteken, Malajziában és a Holland Kelet-Indiákon kerülnek
forgalomba.
Közeledett az idő, hogy megszülessen a hadba lépésre vonatkozó végső
döntés. A Tojo vezette hadsereg meg volt győződve arról, hogy semmi
értelme tovább folytatni az Amerikával megkezdett tárgyalásokat. A
haditengerészet azonban másképp vélekedett. Konoye herceg is az
utóbbival értett egyet és próbálta meggyőzni hadügyminiszterét a déli
előrenyomulásra vonatkozó tervek feladásáról és egy, a kínai háborút
sikeresen lezáró végső, koncentrált támadás megindításának
szükségességéről.
Nem sikerült azonban Tojót meggyőznie és végül benyújtotta lemondását,
mivel nem tudta elfogadni, hogy - amint azt lemondó levelében írta - "a
nemzetet ismét egy olyan óriási háborúba sodorjuk, melynek végkimenetele
legalábbis kétséges".
Konoye herceg utódja az 1941. október 18-án tábornokká előléptetett Tojo
lett, aki miniszterelnöksége ellenére továbbra is aktív tiszt maradhatott
azért, hogy a hadügyminiszteri posztot is megtarthassa.
Most már, hogy Tojo miniszterelnökként, hadügyminiszterként és a
hadianyag-ellátásért felelős miniszterként kétségtelenül az események
kulcsszereplőjévé lépett elő, a hadsereg háborús elképzelései elől minden
politikai akadály elhárult.
A terveket 1941. november 1-jére véglegesítették és megkezdődtek az
Egyesült Államokkal a valódi japán szándékokat palástolni hivatott utolsó
tárgyalások is. A megbeszélésekre két alternatívát ("A" és "B" javaslat)
készítettek. Az "A" javaslatot tervezték először átnyújtani Cordell Hullnak,
míg a "B" terv csak akkor került volna bemutatásra, ha az első részleteiben
nem sikerül megegyezésre jutni. Egyik dokumentum tartalmának sem
érdemes nagyobb figyelmet tulajdonítanunk, mivel úgy kerültek
összeállításra, hogy azokat az Egyesült Államok semmilyen körülmények
között ne tarthassa elfogadhatónak.
Bárhogy is alakuljanak a dolgok, az előzetes terveknek megfelelően
Nomura nagykövet december 7-én átnyújtotta az "A" javaslatot a
külügyminiszternek, két nappal azután, hogy a japán vezérkar jóváhagyta az
össz-haditengerészeti hadműveleti parancs végső változatát. Az elfogadott
dokumentum tartalmazta a Szingapúr, a Holland Kelet-Indiák, a Fülöp-
szigetek és a Pearl Harbor elleni támadások, valamint még néhány,
Hongkong és Sanghaj közelében végrehajtandó kisebb hadművelet
részleteit.
Három nappal később egy újabb össz-haditengerészeti hadműveleti
parancsban az X-nap (A Dnap megfelelője.) is meghatározásra került. E
szerint a támadás december 7-ről 8-ra virradó éjjel éjfélkor indul.
A tárgyalások alatt az Egyesült Államok kormánya folyamatosan
kapcsolatban állt a brit, a holland és a kínai kormányzattal, és november 10-
én egy Londonban mondott beszédében a brit miniszterelnök így
fogalmazott: "Nem tudjuk, hogy az Egyesült Államoknak sikerül-e
megőriznie a békét a csendesóceáni térségben. Ám ha nem jár sikerrel,
megragadom az alkalmat, hogy bejelentsem - s ez egyébként kötelességem
is - hogy amennyiben az Egyesült Államok és Japán között hadiállapot áll
be, azt egy órán belül (Kiemelés a szerzőtől.) követni fogja a brit hadüzenet
is."
Miközben e szavak elhangoztak, a japán erők készülődtek Saigonnál, hogy
megindítsák a Szingapúr elleni támadást és a Pearl Harbor elleni csapásban
résztvevő repülőgép-hordozó flotta elhagyta a japán kikötőket, hogy
meginduljon Tankan Wan, a találkozási pont felé.
Miután az "A" javaslatot elutasította, Cordell Hull november 20-án kézhez
kapta az alternatív "B"
tervet. Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ezt a változatot elfogadja az
Egyesült Államok, mivel az egyenértékű lett volna a japánok Kína elleni
agressziójának elismerésével és a Hull által korábban kidolgozott "négy
pontról" való lemondással. (Lásd korábban) November 26-án Cordell Hull
egy utolsó kísérletet tett a megegyezésre, és a következő javaslatot nyújtotta
át a japán nagykövetnek, valamint Kurusu különmegbízottnak:
1. A csendesóceáni térségben érdekeltséggel rendelkező nemzetek között
megnemtámadási egyezmény kerül megkötésre.
2. Japán visszavonja fegyveres erőit Kínából és Francia Indokínából.
3. Japán beszüntet minden, a Kínában felállított bábkormányának nyújtott
támogatást.

Ezen a reggelen a Pearl Harbort majdan megtámadó flotta is útnak indult.

Togo külügyminiszter közben úgy instruálta a japán diplomatákat, hogy
"tartózkodjanak olyan benyomást kelteni az Egyesült Államok
képviselőiben, mintha a tárgyalások félbeszakadnának". "Mondják meg
nekik -
táviratozta Togo -, hogy a kormánytól várják a további utasításokat". Japán
szándéka szerint oly módon kívánta immár használni a két ország közötti
diplomáciai üzenetváltásokat, hogy azok leple alatt - s még azelőtt, hogy a
tárgyalások megszakadásának híre eljutna Angliába és Amerikába - a
kiválasztott célpontokon meglepetésszerű támadást hajthassanak végre.
1941. december 1-jére összehívták a császári tanácsot. A cél annak a
végzetes kérdésnek az eldöntése volt, hogy háborút indítson-e Japán az
Egyesült Államok, a Brit Nemzetközösség és Hollandia ellen. A döntést
ezekkel a szavakkal hozták nyilvánosságra: "A nemzeti politikai céljaink
megvalósításáról az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásaink végül
kudarcot vallottak. Japán, illetve az Egyesült Államok, NagyBritannia és
Hollandia között immár nyíltan ellenséges viszonyról beszélhetünk."
Ezalatt Nomura és Kurusu Washingtonban minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy - ahogy ők fogalmaztak - "megakadályozzák, hogy az
Egyesült Államok indokolatlanul gyanakodni kezdjen."
December 7-én, tokiói idő szerint délelőtt 10 órakor a két követ megkapta
Togo utasítását a tárgyalások megszakítására. Az üzenet szerint az
időpontot, amikor az üzenetet át kell nyújtani, később közlik a
külügyminisztériumban.
A béke megőrzése érdekében Roosevelt elnök még egy kétségbeesett
személyes üzenetet táviratoztatott Hirohito császárnak. Ez Tokióba
december 7-én, helyi idő szerint délután érkezett meg. A japán külügy már
ismerte a tartalmát, az üzenetet azonban este 9-ig nem továbbították Grew
nagykövetnek.
Amikor végül dekódolták, az amerikai nagykövet december 8-án déli
12.15-kor elvitte a táviratot Togónak, és személyes kihallgatást kért az
uralkodótól. Togo azt mondta, hogy személyesen továbbítja az elnök
üzenetét a császárnak.
Éjfél után félórával az amerikai követ visszatért rezidenciájára. Az
Egyesült Államokban ekkor december 7., délelőtt 10 óra volt. A
csendesóceáni háború már megkezdődött.
A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletében a következő
szavakkal tett említést az elnöki üzenet Hirohitónak való késedelmes
kézbesítéséről: "A bíróság nem kapott kielégítő
magyarázatot arra, hogy miért kapta meg késve Mr. Grew az elnök Hirohito
császárnak küldött üzenetét. E megmagyarázhatatlan késedelem pedig eleve
kizárta, hogy a távirat bármilyen hatással is legyen az események
alakulására." (A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék
jegyzőkönyve 49 456-9. oldalak.)
Még mielőtt leszállt volna a nap, a japán erők megtámadták Pearl Harbort,
Kota Bharunál Malajziát, a Fülöp-szigeteket, Hongkongot, Sanghajt,
valamint Guam és Wake szigetét. Partra szálltak továbbá a Maláj-félsziget
keleti partvidékének más, már előre kiválasztott pontjain, átkeltek Pedang
Besarnál a maláj-thaiföldi határon és még napnyugta előtt elérte Szingapúrt
az első
légitámadás. Jól szervezett diplomáciai cselszövésükkel a japánok elérték,
hogy az összes X-napra tervezett katonai hadmozdulat teljes
meglepetésként érte a megtámadottakat.
 Így indította meg Japán a nyugati hatalmak elleni háborúját, mely egészen
az 1945-ös feltétel nélküli megadásig, közel négy éven keresztül hatalmas
véráldozattal járva, változatlan hevességgel folyt.
A háború időtartama alatt bármerre vonultak a japán csapatok,
tömegmészárlás, gyilkosság, kínzás, nemi erőszak és számos egyéb - tisztek
és egyszerű közkatonák által egyaránt elkövetett -
barbár cselekedet jelezte útjukat.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék Tokióban a következőképpen szólt
erről: "A bíróság hosszú hónapokon keresztül hallgatta a tanúk vallomásait,
melyekben a háború minden színterén elkövetett kegyetlenkedésekről
számoltak be. Ezen atrocitásokat oly nagy számban és mégis olyannyira
hasonló módokon követték el, hogy csak egy következtetést vonhatunk le.
A tömegmészárlások, gyilkosságok, nemi erőszak és kínzások
végrehajtására vagy titokban adott parancsot, vagy szándékosan
engedélyezte a japán kormány vagy annak egyes tagjai valamint a
fegyveres erők vezetői."

Második fejezet

A "KÍNAI INCIDENS"

Kínában ugyanakkor immár több mint egy évtizede folyt a háború, ám

Japán már a "mukdeni incidenstől", vagyis a kezdetektől elzárkózott attól,
hogy a kínai-japán konfliktust - a szó klasszikus értelmében - háborúnak
tekintse.
Amikor Japán népszövetségi képviselője Genfben elfogadta a határozatot,
mely a Lytton-bizottság felállításához - s végső soron a valós igazság
feltárásához - vezetett, egyértelműen jelezte, hogy azt országa feltételhez
köti, vagyis ahhoz, hogy a Népszövetség tevékenysége nem akadályozhatja
a japán erőket abban, hogy a mandzsúriai "banditák" ellen büntető
intézkedéseket vezessenek be.
Az erőszakos cselekmények - japán megfogalmazás szerint - Kínában nem
háború, hanem "incidens" keretei között zajlottak, s a japán agresszió ellen
fegyvert fogó kínaiak nem katonák, hanem "banditák" voltak.
Az ilyen eufemisztikus kifejezések lehetővé tették, hogy a japán
gondolkodásban az a nézet váljon uralkodóvá, mely szerint az ilyen
erőszakos cselekmények végrehajtása során a hadviselésre vonatkozó
törvények és szokások alkalmazásától el lehet tekinteni, azokat figyelmen
kívül lehet hagyni.
A japán csapatokkal fegyveres konfliktusba kerülő kínai katonáktól
ugyanezen nézet alapján megtagadták a hadifogoly státust és sokukat
lemészárolták, megkínozták vagy japán munkatáborokba kényszerítenék.
Csak egyetlen, Houshu szigetén felépített táborban közel kilencszáz életerős
férfi - egy kényszermunkacsapat létszámának közel ötven százaléka - halt
éhen vagy vesztette életét a kínzások során.
A hadjáratra a japánok szerint azért került sor, "hogy így büntessék meg
Kínát, amiért nem ismerte el a japán faj felsőbbrendűségét és vezető
szerepét, s nem mutatta jelét az együttműködés szándékának sem." (A
Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzőkönyve 49 595.
oldal.) A japánok célja az volt, hogy olyan kegyetlen eszközökkel
folytassák a kínaiak elleni háborút, hogy azok küzdeni akarása, otthonuk és
hazájuk megvédésére tett erőfeszítései megtörjenek. Tervek készültek tehát,
hogy elrettentő légicsapásokat hajtanak végre.
Egy Itagaki (Ugyanarról az Itagakiról van szó, aki Mukdenben mint
rangidős törzstiszt oly fontos szerepet játszott az ottani "incidens"-ben.)
hadügyminiszternek 1939-ben küldött helyzetértékelésében a közép-kínai
expedíciós erők vezérkari főnöke a következő javaslatot tette:
Az ellenséges erők és a lakosság megfélemlítése és a háborúellenes
hangulat kialakulásának elősegítése céljából a hadseregnek és a légierőnek
a hátország stratégiai pontjain kellene támadásokat végrehajtania. Az ország
belső területei ellen végrehajtott támadásoktól sokkal inkább az ellenséges
erők és a lakosság demoralizálását, semmint az ellenséges haderőben és
felszerelésekben okozott károk tetemes mértékét reméljük. Csak ki kell
várnunk, hogy a reményvesztettség legyen úrrá rajtuk és Csang-ellenes
(Csang Kaj-sek generalisszimusz.) megmozdulásokat kezdjenek szervezni.
Ennél egyértelműbb bizonyítékra nincs szükség ahhoz, hogy lássuk, itt
büntető jellegű akcióról volt szó. De maguk a japán vezetők sem próbálták
tagadni a háború valós célját, vagyis hogy a kínai népet "komolyan
rádöbbentsék az általuk követett út helytelen voltára" és a japán dominancia
elfogadásának szükségszerűségére. De azt a bizonyos másik eufemisztikus
kifejezést, a "megsemmisítést" is - hasonlóan az időszak egy másik
agresszor államához - nagy előszeretettel alkalmazták.
Egyik, a "nemzeti morált serkenteni hivatott" beszédében, melyet a japán
parlament nyilvánossága előtt mondott még ugyanebben az évben,
Hiranuma a következő szavakkal szólt a "kínai incidensről": "Remélem, a
kínaiak megértik Japán szándékait és együttműködést fognak tanúsítani.
Azokra ugyanis, akik másképp cselekszenek, a megsemmisülés vár.
(Kiemelés a szerzőtől.)"
A feltételt, mellyel Japán képviselője elfogadta a Népszövetség
határozatát, ürügyként használták, mely alapján a kínai csapatok elleni
katonai hadműveletek tovább folytatódhattak Mandzsúriában.
Könyörtelen hajtóvadászat folyt e "banditák" megsemmisítésére. 1931
végére a kínai hadsereg fő erői visszahúzódtak a Nagy Fal mögé, ám az
önkéntes erők nagyobb területeken továbbra is jelentős ellenállást fejtettek
ki. Ez különösen igaz volt a Mukden, Hajcseng és Jingko körüli térségekre.
Egy alkalommal, 1932 késő nyarán visszavonuló kínai erőket üldöző japán
csapatok érkeztek három, Fushun közelében elterülő településre. A
lakosokat azzal gyanúsították, hogy a hadműveletek során segítséget, a
visszavonulásuk közben pedig menedéket nyújtottak az úgynevezett
"banditáknak". E civileket, köztük nőket és gyerekeket a japán katonák
elhurcolták otthonukból, majd a főút mellett húzódó árkok mentén
felsorakoztatták és térdre parancsolták őket.
Ezt követően géppuskasortűzzel végeztek velük, azokat pedig, akik túlélték
a mészárlást, egy szuronydöféssel ölték meg. Így összesen mintegy 2700
férfival, nővel és gyermekkel végeztek, s a gyilkosságokat a Kvantung
hadsereg főparancsnoka a "banditák megsemmisítését célul tűző
program" részeként vélte igazolhatónak.
 Koiso tábornok (Lásd Tizenötödik fejezet), aki tizenkét évvel később
Japán miniszterelnöke lett, egy röviddel e tömegmészárlást követően a
hadügyminiszter-helyettesnek küldött jegyzékben a következőket írta: "A
japánok és a kínaiak között faji villongásokra lehet számítani ... nem
habozhatunk, amennyiben katonai erő bevetése válik szükségessé."
A Kína elleni háborúban elkövetett tömegmészárlásokat ezért katonai
szempontból szükségszerűnek (A katonai szükségszerűség kérdését a
»Háborús perek által felvetett néhány jogi probléma« című mellékletben
tárgyaljuk.) tekintették, s a háború alatt végig akadt is rájuk példa. A
kegyetlenkedések csúcspontját egy, a nyugati féltekén már rég elfeledett
bűntény jelentette, mely során a japánok a Nanking elfoglalását követő hat
hétben mintegy kétszázezer kínai civilt és hadifoglyot gyilkoltak meg.
A tokiói nemzetközi katonai törvényszék által perbe fogott egyik vádlott,
Matsui tábornok a közép-kínai japán erők főparancsnoki tisztét töltötte be
1937 és 1938 között. Az ő katonái tehetők felelőssé a mindenki által csak
"Nanking megbecstelenítéseként" emlegetett bűntettért, a modern idők
egyik legmegdöbbentőbb háborús bűnéért. Az itt következő beszámoló a
tokiói bíróság előtt bemutatott bizonyítékok nagyon rövid összefoglalása.
Amikor a japán közép-kínai expedíciós hadsereg csapatai 1937. december
elején elérték Nankingot, a város lakosságának több mint a fele elhagyta
otthonát. Ezzel egy időben a kínai fősereg visszavonult és mintegy
ötvenezer katonát hagyott hátra a város védelmére.
December 12-én a japán csapatok megrohanták a déli kaput, miközben a
kínai védők jelentős része az északi és a nyugati kapukon keresztül
elmenekült. Mire a japánok másnap reggel behatoltak a városba, azok a
kínai katonák, akik még nem hagyták el a települést, már levetették
egyenruhájukat, letették fegyverüket és a - néhány semleges állam ennek
megszervezése céljából hátramaradt polgára által létrehozott - nemzetközi
biztonsági zónában (A Nankingi Biztonsági Övezet »a ford. megjegyz.«)
kerestek menedéket. Minden ellenállást beszüntettek tehát.
S ekkor a japán katonák, mint Dzsingisz kán szabadjára engedett hordái,
fosztogatni és gyilkolni kezdtek. Ahogy arról az egyik szemtanú beszámolt,
"a város mint foglyul ejtett zsákmány hullott a japánok kezébe, s a
győzedelmes sereg katonái végtelen kegyetlenséggel rontottak rá a
prédára." A japánok kis csapatokban éjjel-nappal portyáztak a városban.
Sokuk részegen őrjöngött, ám a parancsnokok kísérletet sem tettek a
megszálló erő katonáinak fegyelmezésére. Fosztogattak, gyújtogattak, nőket
erőszakoltak meg és gyilkoltak. Az utcákon végigvonuló katonák válogatás
nélkül végeztek nőkkel és férfiakkal, felnőttel és gyerekkel anélkül, hogy
erre azok bármilyen okot szolgáltattak volna. A gyilkosságok mindaddig
folytak, amíg a szennyvízcsatornák vérrel telítődtek és az utcákon
mindenfelé holttestek feküdtek. Ahogyan az egyik jelenlévő kínai
tanúvallomásában később elmondta, Nanking lakóira "úgy vadásztak, mint
a nyulakra, aki megmozdult, azt azonnal lelőtték".
A japán megszállás első három napja alatt a legszerényebb becslés szerint
is tizenkétezer férfit, nőt és gyermeket lőttek le, illetve végeztek ki.
Napiparancsban szerepelt a megbecstelenítés, és bármilyen, az áldozat vagy
az annak védelmére kelő családja által tanúsított ellenállás szinte azonnali
halált jelentett. Nem kímélték sem a kiskorú lányokat, sem az idős
asszonyokat. Nem tisztelték sem a fiatal, sem az idős kort. A szemtanúknak
a tokiói törvényszék előtt a nőrablók beteges és szadisztikus viselkedéséről
tett tanúvallomásaiból kirajzolódó kép egyaránt leírhatatlan és
nyomdafesték sem bírná el azt. Sok áldozatot azonban a cselekmény után
megöltek, testüket megcsonkították s a japán megszállás első hónapjában
körülbelül húszezer erőszakos nemi közösülésre került sor.
Az elkövetkező néhány hétben a fosztogatás szabadidős tevékenységgé, a
gyújtogatás pedig már szinte sporttá vált. A civileket az utcán megállították
és megmotozták, s ha semmilyen érték sem volt náluk, egyszerűen lelőtték
őket.
Házak és kereskedelmi létesítmények ezreit dúlták fel, s miután
kifosztották, a japán katonák felgyújtották az immár üresen álló épületeket.
A Tajping úton, mely Nanking legfelkapottabb bevásárlóutcája volt, egymás
után gyújtották fel a háztömböket. Minden ok nélkül magánházak lobbantak
lángra, s a becslések szerint a város házainak mintegy harmada égett így ki.
A japán parancsnokok engedélyezték katonáiknak a város
férfilakosságának tömeges lemészárlását, mondván, hogy - mint az igaz is
volt - a fegyvereiket letevő kínai katonák a civilek között próbáltak
elvegyülni.
Ők azonban leginkább az úgynevezett nemzetközi biztonsági zónában
tartózkodtak, de ha nem így cselekedtek volna sem lehetne legyilkolásukat
nemzetközi törvények alapján jogszerűnek tekinteni, mivel fegyverüket
letették és nem tanúsítottak ellenállást, tehát a hadifogolystátusra voltak
jogosultak.
Mindazonáltal ezen ürüggyel férfilakosok ezreit gyűjtötték össze, kezüket
hátuk mögött összekötözték és a városfalon kívülre kísérték őket, ahol
géppuskával vagy szuronnyal végeztek velük. Ismereteink szerint ily
módon több mint húszezer katonakorú kínai férfit öltek meg.
"A japán hadsereg e barbár viselkedése - fogalmazta meg ítéletében a
tokiói törvényszék - nem menthető fel azzal az indokkal, hogy egy
makacsul védekező hadállás elestét követően időlegesen elvesztették a
parancsnokok a katonák feletti irányítást. A tömeges nemi erőszak,
gyújtogatás és a gyilkosságok a város elfoglalását követően még legalább
hat hétig folytak."
A nankingi események még úgy tűnik, megrémisztették magukat a nácikat
is, pedig ők az elkövetkező hat évben ugyancsak bizonyították, hogy
mesterei a tömeges mészárlásoknak. Egy a kínai német nagykövetség által a
német külügyminisztériumnak készített jelentés utalást tett "egy egész
hadsereg által elkövetett atrocitásokról és bűntényekről", vagyis a japán
katonák által elkövetett gyilkosságokról és egyéb szörnyűségekről - míg
magáról a hadseregről ugyanez a jelentés mint "bestiális gépezetről" tett
említést.
De elfogásukat követően nem csupán ezt a húszezer katonát ölték meg.
Ahogy a japán csapatok előrenyomultak Nanking területén, jelentős számú
- összesen mintegy harmincezer - kínai katona tette le a fegyvert és adta
meg magát. Hetvenkét óra alatt kis csoportokban az összes foglyot
felsorakoztatták a folyó partján és a Jangcéba géppuskázták.
Rendkívül körültekintő becslések készültek a Nanking japán megszállását
követő első hat hétben megölt kínai katonák és polgári lakosok számáról, és
a legóvatosabb kalkuláció szerint is kétszázezer áldozatról beszélhetünk.
Csak a temetkezési vállalatok és más szervezetek, melyek megbízható
nyilvántartást vezettek, több mint százötvenezer általuk elhantolt holttestről
számoltak be. Majdnem mindnek össze volt kötözve a keze a háta mögött,
és nyilvánvaló, hogy ezek a nyilvántartások nem tartalmazzák azokat az
áldozatokat, akikről tudott, hogy a lángok között veszítették életüket vagy a
Jangcéba dobták őket.
Ez tehát Nanking kifosztásának és lakosai ezreinek meggyilkolásának
története. A japán hadvezetőség már azok lezajlásakor tudott az
eseményekről, mégsem tett semmit, hogy megakadályozza vagy megállítsa
a mészárlást. A japán nagykövetség azon hivatalos képviselői, akik az
előőrsökkel érkeztek meg a városba, tisztában voltak a hadsereg
szándékaival. Sőt még tiltakoztak is a katonai hatóságoknál, mivel úgy
találták, hogy a Nankingba kirendelt katonai rendőri erők alkalmatlanok a
helyzet kezelésére és a fegyelem fenntartására. A katonai rendőri egység,
melynek a fenti feladattal kellett volna megbirkóznia, egyébként nem több,
mint tizenhét főből állt.
A hivatalos szervekhez benyújtott kérésre azonban nem érkezett válasz,
így a nagykövetség dolgozói több, Nankingban tevékenykedő külföldi
misszionárius segítségével kísérelték meg a japán közvéleményt
tájékoztatni a városban történt szörnyűségekről azt remélve, hogy pusztán
így, a nyilvánosság erejével a hadsereg megfékezésére kényszeríthetik a
kormányzatot.
Matsui tábornok csak négy nappal csapatai után érkezett meg Nankingba.
Ekkorra már legalább százötvenezer ártatlan lakost megöltek. Perében a
főtiszt elismerte, hogy a városba érkeztét megelőzően a hadtáp
parancsnokságán már hallott az atrocitásokról, és hogy Nanking
kereskedelmi negyede még megérkeztét követően két nappal is hatalmas
lángokkal égett.
Mindez azonban úgy tűnik, különösebben nem zavarta, mivel egy nappal a
városba való diadalmas bevonulását követően az alábbi bejelentést tette az
általa a halottak emlékére celebrált istentisztelet alkalmával:
Együttérzésem fejezem ki a Kiangpej és Csekiang körzetek ártatlan
lakosainak millióival, akik kénytelenek voltak elszenvedni a háború
szörnyűségeit. A Felkelő Nap lobogója immár magasan leng Nanking felett,
és a Császári Út fénye beragyogja a Jangce-Kiang déli területeit is.
Felvirrad a Kelet újjászületésének napja. Ebből az alkalomból hadd
fejezzem ki reményemet, hogy Kína négyszázmillió lakója újra végig fogja
gondolni helyzetét.

Nos, közülük kétszázezernek már nem adatott meg az esély arra, hogy éljen
ezzel a jóindulatú ajánlattal. Holttestüket Nanking temetőiben ásták el,
elszenesedett maradványaik kiégett otthonuk romjai között hevertek,
felpuffadt testüket a Jangce sodorta végső nyughelyére.
Matsui tábornok nyugalmazott tiszt volt, amikor 1937-ben újra szolgálatba
hívták, hogy először a sanghaji expedíciós erőket, majd később a közép-
kínai expedíciós csapatokat vezesse. E
bűntettekkel kapcsolatos felelősségéről, valamint arról, hogy tudomással
bírt a történtekről, a következőket mondta ítéletében a tokiói törvényszék:

E szörnyű cselekmények csúcspontján, december 17-én Matsui

győzedelmesen bevonult a városba, és öt-hét napig ott is maradt. Az általa
látottak és a tisztjei által jelentettek alapján tudomást kellett szereznie arról,
hogy mi történik. Beismeri, hogy a Kempei Tai, illetve a konzulátus tagjai
bizonyos mértékben tájékoztatták is csapatai helytelen magatartásáról. Az
atrocitásokról napi jelentésekben értesítették a Nankingban tartózkodó
japán diplomáciai képviselőket, akik ezeket felváltva továbbították
Tokiónak.
A törvényszék elfogadja, hogy Matsui tudott a történtekről. Nem tett
azonban semmit, vagy legalábbis semmi hathatóst, hogy megakadályozza a
szörnyűségeket. A város elfoglalása előtt parancsokban hívta fel katonái
figyelmét a követendő helyes magatartásra és később, hasonló célból
további parancsokat adott ki. Ezek azonban, mint azt minden bizonnyal ő is
nagyon jól tudta, semmilyen hatással nem voltak katonái viselkedésére.
 A vádlott részéről elhangzott, hogy abban az időben beteg volt. Betegsége
azonban nem akadályozta abban, hogy a parancsnoksága alatt álló csapatok
által végrehajtott hadműveleteket levezényelje, s nem akadályozta abban
sem, hogy napokra a városban maradjon éppen akkor, amikor ezek az
atrocitások történtek. Ő volt a parancsnoka a rémtetteket elkövető
csapatoknak.
Tudott arról, hogy mi történik. Megvolt a hatalma ahhoz, sőt kötelessége is
lett volna, hogy ellenőrzés alatt tartsa a katonákat és hogy megvédje
Nanking szerencsétlen lakosait. Büntetőjogi felelősséggel tartozik tehát e
kötelességteljesítés elmulasztásáért.

A Nankingban tartózkodó külföldi misszionáriusok segítségével a japán

közvélemény felrázására tett kísérletek végül is bizonyos eredménnyel
jártak, és a civilizált világban is komoly visszhangot keltettek. Ennek
eredményeként Matsui tábornokot és több tisztjét visszahívták, ám ezt
követően semmilyen felelősségre vonásra nem került sor. Sőt Matsui a
kormány tanácsadó testületének tagjaként nem sokkal később visszatért a
közéletbe, és "Kínában végzett elismerésre méltó tevékenységéért" ki is
tüntették.

Mindeközben tovább folyt az öldöklés. Nanking elestét követően Csang

Kaj-sek Hankóba helyezte át a főparancsnokságot, míg kormánya székhelye
Csunking lett. A japánok Pejpingben állították fel bábkormányukat.
Néhány nappal később, a Hszing Tai körzetben japán csendőrök hét,
gyanújuk szerint a kínai partizánok közé tartozó civilt fogtak el. Három
napig éheztették, majd a szokásos japán kínzási eljárásoknak vetették alá
őket, majd az ötödik napon fához kötözték a szerencsétleneket és
szuronydöfésekkel végeztek velük.
Egy másik faluban az odaérkező katonák minden nőt megerőszakoltak,
megöltek huszonnégy lakost, majd mielőtt továbbindultak volna, a házak
kétharmadát felgyújtották. Nagyjából ezzel egy időben az ugyanebben a
tartományban fekvő Vang-Csia-To falu lakói közül is több mint ötvenet
legyilkoltak.
 Sanghaj térségében is számos kegyetlenkedés írható a japán csapatok
számlájára. A város külső
kerületeiben az összes tanyát felgyújtották, s a katonák távozása után az ott
lakó gazdálkodók és családtagjaik - nők és gyermekek - holttestét is
megtalálták. Hidegvérrel végeztek velük. Az áldozatok kezeit
hátrakötözték, a testeken szuronyok által ejtett sebeket lehetett látni.
Matsui seregének Sanghajból Nankingig vezető útját vér és pusztítás
nyomai szegélyezték. A csapatai által sorra elfoglalt falvakban - néha
"csupán" egy éjszakára - a fosztogatás és a halál lett az úr. Soocsóban,
melyet 1937 kora novemberében értek el a japánok, a megszállók Kínában
elkövetett kegyetlenkedéseiről már értesülő, ám elmenekülni képtelen
lakosok közül többeket összegyűjtöttek, a főutcán felsorakoztattak és
agyonlőttek.
1938-ban a hadjáratot dél felé, Hanko és Kanton irányába is
kiterjesztették. Október 25-én Hata tábornok (A később tábornaggyá
előléptetett Hatóról lásd még Tizenötödik fejezetet.) csapatai lerohanták és
elfoglalták Hankót, s hozzákezdtek a város feladásakor fogságukba esett
hadifoglyok "elintézésének".
A foglyok kivégzésének módjáról egy szemtanú, bizonyos Albert
Dorrance, a Standard Oil egyik igazgatója beszélt a tokiói törvényszék előtt.
Abban az időben, amikor a japánok elérték a várost, Hankónál négy
amerikai ágyúnaszád állomásozott a Jangcén. Az egyik fedélzetéről követte
nyomon a szörnyű eseményeket Dorrance.
A japánok az előző nap délutánján foglalták el a várost, s a szemtanú
vallomása szerint már másnap több száz kínai katonát gyűjtöttek össze a
folyóparti vámraktárnál. A Jangce rendkívül alacsony vízszintje miatt
hajóhidak voltak akkoriban használatban, melyek a partról körülbelül
félmérföldnyire nyúltak be a mederbe. A kínai katonákat ezeken a
hajóhidakon kísérték csoportosan be a folyó fölé, majd a vízbe lökték őket.
Amint fejük előbukkant a folyóból, golyózáport zúdítottak rájuk.
Dorrance több amerikai tengerésszel együtt az egyik ágyúnaszád
fedélzetéről követte nyomon az eseményeket. Amikor a japánok
észrevették, hogy nem kívánt közönségük is akadt, változtattak a tervükön.
Kis, motoros dereglyéken levitték a folyón a foglyokat olyan távolságra,
hogy már az amerikai hajókról sem lehetett látni őket, és ott dobták a vízbe
az áldozatokat, hogy az előbb leírt módon azután golyóval végezzenek
velük.
Ám nem csupán Hata és Matsui tábornokok katonái követtek el ilyen
kegyetlenkedéseket.
Japánban a hadsereg Kínában tanúsított viselkedése ekkorra már
kedvezőtlen visszhangot keltett a közvélemény liberális, kevésbé militáns
részében, s ez már a kormány számára is kezdett kínossá válni.
Hasonlóan, mint amikor a német katonák 1940 és 1945 között, a megszállt
Európában elkövetett hőstetteikkel hencegve az általuk elkövetett
rémtettekből származó szörnyű ajándékokat küldtek haza, és
pénztárcáikban a bűntényeket megörökítő fényképeket tartottak, ugyanígy a
japánok is leveleikben vagy eltávozáskor, barátokkal és rokonokkal
beszélgetve beszámoltak az általuk vagy harcostársaik által kínai katonákon
és civileken elkövetett kegyetlenségekről.
E beszámolók szerint az egyik előzékeny japán századparancsnok nem
hivatalos útmutatást adott a leendő nőrablóknak. "Hogy később ne legyen
semmi problémánk belőle, adjanak nekik pénzt vagy valami eldugott helyen
öljék meg őket, miután végeztek."
Az egyik levél, amit egy katona írt az otthoniaknak, a következő sorokat
tartalmazta, "harc közben legjobban a fosztogatást élvezem. A
frontvonalban a feletteseink szemet hunynak a fosztogatások felett, és
néhányan kedvük szerint raboltak össze mindent."
Egy másik levélben az állt, hogy "a fél év alatt, amit ez idáig a fronton
töltöttem, csak azt tanultam meg, hogyan kell nőket megerőszakolni és
hogyan kell rabolni ... a csapataink által végzett fosztogatás minden
képzeletet felülmúl ... a kínai hadifoglyokat néha sorba állítják és lelövik.
Így gyakoroljuk a géppuska helyes irányzását."
Egy harmadik pedig a következő történetet írta meg az otthoniaknak
levelében. "...-nál elfogtunk egy négytagú családot. A lányukkal úgy
bántunk, ahogyan egy ringyóval szokás. Mivel a szülők egyre csak azt
hajtogatták, hogy engedjük vissza hozzájuk a lányt, megöltük az apát és az
anyát is.
Azután újra eljátszadoztunk a lánnyal mindaddig, amíg az egységünknek
tovább nem kellett vonulnia. Akkor megöltük."
Az, hogy az ilyen és ezekhez hasonló kijelentéseket és történeteket
tartalmazó levelek a japán tisztek által cenzúrázatlanul hazakerülhettek,
tisztán mutatja, hogy ezek a cselekmények nemhogy megengedettek és
megbocsáthatóak voltak, de még csak kifogásolhatónak sem tekintették
azokat.
Feltűnhetett azonban, hogy noha a szörnyű cselekményt, melyről a levél
írója beszámol, nem zavarták meg, a harmadik eset színhelyét gondosan
kitörölték a szövegből. Erre biztonsági okokból került sor.
E történetek már kezdtek olyan gyakorikká válni, hogy Itagaki
hadügyminiszter szükségét érezte lépéseket tenni megakadályozandó, hogy
az otthon maradottaknak író, vagy eltávozáson hazalátogató katonák
rontsák, ahogyan ő fogalmazott, a japán hadsereg "jó hírnevét". A
hadügyminisztérium katonai szolgálati osztályán tehát "szigorúan titkos"
minősítésű rendeleteket fogalmaztak meg és bocsátottak ki 1939
februárjában a hadügyminiszter-helyettes megbízásából, azokat "Az összes
Kínában szolgálatot teljesítő hadseregparancsnoknak" címezve.
A rendeletekben néhány, a fenti levelekből származó idézet is szerepel, s
ez már önmagában bizonyítja azok hitelességét. A rendelet megállapította,
hogy a hazatérő katonák "kifogásolható viselkedésének" azonnal véget kell
vetni. A "kifogásolható viselkedés" azonban nem az e férfiak által
elkövetett háborús bűnökre utalt, hanem arra a sajnálatos tényre, hogy
ezekről ők ráadásul be is számoltak barátaiknak és rokonaiknak.
A "Különleges rendelet" a következő szavakkal zárult:
...nem csak pletykákra adhat okot a visszatérő tisztek és katonák nem
helyénvaló beszámolója, de az rombolja a népnek a hadseregbe vetett
bizalmát is, valamint megbontja a hadsereget támogatók egységét ...
Megismétlem tehát a parancsot: sokkal szigorúbban és következetesebben
tartsák be az utasításokat, hogy az érdemdús tettek dicsőítésre kerüljenek,
hogy így növelhessük a hadsereg tekintélyét és hogy biztosíthassuk, semmi
sem akadályozza szent háborúnk céljának elérését.

Nem utal arra jel, hogy a "kifogásolható viselkedésnek", melyet a

"Különleges rendelet"
helytelenített, véget vetettek volna a rendelet kihirdetését követően. A
hatóságok, melyek kiadták a rendeletet, mindenesetre semmit sem tettek
ezek megakadályozására. A japán csapatok hónapról hónapra, évről évre, a
japán-kínai háború teljes időtartama alatt úgy viselkedtek, mint a barbárok.
Amerre csak megfordultak, halált, valamint pusztulást hoztak ártatlan
emberekre és védtelen falvakra.
1941-ben néhány, a Pu Ji császár bábkormánya ellen harcolók leverésére
indított hadjáratban részt vevő, Umezu tábornok csapataihoz tartozó katona
egyetlen éjszaka leforgása alatt legyilkolt háromszáz, Jehol tartományban
élő családot. A falut, melyben az áldozatok laktak, a mészárlás után
felgyújtották.
Később, még ugyanebben az évben, jó pár hónappal azután, hogy Hankót
és Kantont sikeresen elfoglalták, a két városból összevont japán erők
messze az ország belső területein folytatták tovább a hadjáratot.
A Kvantung tartományban fekvő Vei-jang városába érve több mint hatszáz
civillel végeztek. Az egyik szemtanút, akit felkértek, hogy a tokiói
törvényszék előtt számoljon be a látottakról, a hasán sebesítette meg egy
szurony, ám túlélte a sérülést, és elmesélhette az esetet. Ő a bíróság előtt
elmondta, hogy a japán katonák "szuronnyal végeztek férfival és nővel,
időssel és fiatallal válogatás nélkül".
Hanko felől déli irányba, a Hunan tartományban fekvő Csangsa felé
vonulva, 1941
szeptemberében az egyik japán hadosztály katonái erőszakkal arra
kényszerítenek több mint kétszáz kínai hadifoglyot, hogy a környező
magtárakból nagy mennyiségű búzát és rizst zsákmányoljanak; azután,
hogy ily módon leplezzék a rablást, a fosztogatásból visszatérő foglyokra
géppuskatüzet zúdítottak. Senki sem élte túl az incidenst.
 Csangsába érve nagyjából ugyanott folytatták, ahol Nankingban
abbahagyták, noha kisebb méretekben. Hunan, Kvangsi és Kvantung
tartományokban mindenfelé követtek el a japánok kegyetlenségeket és más
háborús bűncselekményeket. Megbecstelenítették a nőket és fosztogattak,
házakat gyújtottak fel és gyilkoltak. Illegálisan prostitúcióra és
kényszermunkára toboroztak nőket.
A magukat megadó foglyokat ezrével lőtték agyon.
Teljes egészükben már valószínűleg nem fogjuk pontosan megismerni e
bűntetteket, ám Kínában - ez bizonyos - soha nem fogják elfelejteni azokat.
Harmadik fejezet

A HADIFOGLYOKKAL VALÓ ÁLTALÁNOS BÁNÁSMÓD

A hadifoglyok megfelelő szálláshoz, élelemhez és emberi bánásmódhoz

való jogát először a tizennyolcadik század folyamán fogalmazták meg. A
korai évszázadokban nemritkán egyszerűen lemészárolták, vagy az
isteneknek áldozatként ajánlották fel a foglyokat. Ha mégsem ölték meg
őket, akkor legtöbbször rabszolgák lettek, vagy néha fogolycsere keretében
vagy váltságdíjért cserébe elnyerhették szabadságukat.
Helyzetük a kereszténység terjedésével fokozatosan javult, ám még hosszú
időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elterjedjen a nézet, mely szerint a
foglyul ejtés célja ellentétben a hagyományos bebörtönzéssel az, hogy
megakadályozzák a fogolynak a csapataihoz való visszatérését és azt, hogy
ily módon újra hadra fogható legyen.
A Poroszország és az Amerikai Egyesült Államok között 1785-ben
született barátsági egyezmény értelmében hadifoglyokat nem lehetett
fegyházban fogságban tartani és nem lehetett őket bilincsbe verni sem.
Ezzel szemben egészséges környezetben kellett elhelyezést biztosítani, és
lehetővé kellett tenni számukra a testmozgást, valamint a fogságba ejtő
csapatokkal megegyező
minőségű táplálékot kellett számukra biztosítani.
Később, már a tizenkilencedik század folyamán a fenti alapelvek
általánosan elfogadottá váltak, a huszadik század elején pedig, amikor
1907ben kidolgozták a negyedik hágai egyezmény szövegét, "A szárazföldi
hadviselés szokásainak és törvényeinek betartására vonatkozó szabályok"
címmel egy mellékletet csatoltak hozzá, mely a dokumentum szerves részét
képezte.
Az első világháború során a németek (The Times History & Encyclopedia
of the War, VI [1916], 241-8. oldalak, McCarthy, The Prisoners of War in
Germany, Parlamentary Command Papers 8984 és 9106) által a brit
hadifoglyokkal szemben tanúsított kegyetlen bánásmód felhívta a világ
figyelmét az egyezmény fogva tartással kapcsolatos rendelkezéseinek
hiányosságaira, és egy negyvenhét állam képviselője részvételével tartott
találkozót követően 1929. július 27-én aláírták a "Hadifoglyokra vonatkozó
bánásmódról rendelkező nemzetközi egyezményt".
Japán jelenlévő képviselője szintén aláírta az egyezményt, ám a
szigetország törvényhozása azt formálisan nem ratifikálta, amikor 1941
decemberében belépett a háborúba. A következő év elején azonban
NagyBritannia, az Amerikai Egyesült Államok és más nagyhatalmak
tájékoztatták Japánt, hogy - a maguk részéről - kötelező érvényűnek
fogadják el az egyezmény minden rendelkezését, és ugyanezt várják el a
szigetországtól is.
Togo, a japán külügyminiszter formálisan megerősítette, hogy - noha erre
az egyezmény nem kötelezi - elfogadja annak rendelkezéseit, és mutatis
mutandis, alkalmazni fogja azokat minden amerikai, ausztrál, brit, kanadai
és új-zélandi fogoly esetében. E pontosan körülhatárolt
kötelezettségvállalással Japán minden körülmények között erkölcsileg
köteles volt betartani az egyezményben foglaltakat, és abban az esetben, ha
nem állt módjában szó szerint betartani a rendelkezéseket, köteles volt a
legközelebbi megfelelőt alkalmazni.
Mindenesetre Japánt formálisan is kötelezte az 1907-es negyedik hágai
egyezmény. Ennek bevezetőjében többek között az volt olvasható, hogy a
hatalmak, "felismervén, hogy nem lehetséges az adott pillanatban az összes,
a gyakorlatban esetleg felmerülő körülményre vonatkozó rendelkezést
összhangba hozni", ám nem akarva, hogy az előre nem látható esetek
megoldása katonai parancsnokok önkényes döntésén múljon, és amíg az
egyezmény rendelkezéseiben külön nem tárgyalt esetekre egy összetettebb
törvénykönyv összeállításra nem kerül, az aláírók "a nemzetek törvényeinek
védelme alatt állnak, mivel azok a civilizált népek szokásaiból, az
emberiesség törvényeiből és a józan értelem parancsából születtek."
Feleslegesen érveltek ezért a tokiói perben a japán vezetők azzal, hogy
mivel az 1929-es genfi hadifogoly-egyezmény soha nem került ratifikálásra,
nem voltak kötelesek foglyaikkal az abban foglaltaknak megfelelően bánni.
A korábbi, 1907-es egyezményhez csatolt rendelkezések értelmében a
hadifoglyokkal emberi módon kell bánni; személyes vagyontárgyaikat nem
lehet tőlük elvenni; minden elfogott katona -
még a nem harcolók is - jogosult a hadifogolystátusra; a foglyok által
végzett munka nem lehet sem túlzott mértékű, sem pedig a háborús
cselekményekhez kapcsolódó; megfelelő módon kell őket elszállásolni és a
foglyul ejtőkkel megegyező minőségű táplálékot kell kapniuk; személyes
adataikról pontos nyilvántartást kell vezetni, és az arra illetékes
rendelkezésére bocsátani, ha az kéri; valamint a hadifoglyok számára
segélyt biztosító szervezeteknek, mint például a vöröskeresztnek biztosítani
kell a foglyokkal történő kapcsolatfelvétel lehetőségét.
A fenti rendelkezések mindegyikét megsértették időről időre. A foglyokat
meggyilkolták, szuronnyal végeztek velük, megkínozták és megverték őket.
Vagyontárgyaikat eltulajdonították.
Rendkívül rossz körülmények között, éjjel-nappal dolgoztatták őket olyan
munkahelyeken, melyek egyértelműen a háborús gépezet részét képezték.
Mocsokban és szennyben kellett fejüket álomra hajtaniuk, és sokan közülük
éhen haltak vagy csontvázzá soványodtak.
A foglyokkal való barbár bánásmód a japán katonába már az alapképzés
részeként belenevelt Bushido törvényének természetes folyománya volt. Az
ellenségnek hátat fordítani gyávaságot jelentett, mely egyúttal szégyent
hozott a család nevére is. A japán harcosok
szégyennek tartanák magukra nézve, ha nem adnák életüket akkor, amikor
uruk nehéz helyzetben van ... az ő szégyenük egyúttal szüleik, családjuk,
házuk és egész nemzetségük szégyene volna, és a szamurájok, legyenek
bármilyen magas rangúak, e gondolatot jól az emlékezetükbe vésve életüket
tollpihekönnyűnek tekintik, amikor aközött vagy egy makulátlanul tiszta
név fennmaradása között kell dönteniük. (Juikicsi Inouje, Introduction to
Cbusbingura.
Maruzen Company Ltd. 4. kiadás, 1910.)

A japán ifjúságot e Bushido-tantétel szellemében nevelték, hogy úgy tartsa,

a legnagyobb tisztesség az, ha életét a császárért áldozza, és a legnagyobb
szégyen, ami érheti, az, ha megadja magát az ellenségnek. S mivel a
japánok úgy vélték, hogy az szemben áll a katonaerkölcs fent leírt
felfogásával, az 1929-es genfi hadifogoly-egyezményt soha sem
ratifikálták.
A nyugati hatalmak katonái nem érezték szégyennek, ha megadták
magukat, miután az utolsó töltényig harcoltak és teljesen bekerítette őket az
ellenség vagy éppen helyzetük már teljesen reménytelen volt. A nemzetközi
egyezmények értelmében nevüket ilyenkor nyilvántartásba kell venni és
rokonaikat tájékoztatni arról, hogy jól vannak, egészségesek.
Hasonló helyzetben a japán katonától elvárták, hogy meghozza az
egyetlen helyes döntést és a végsőkig folytassa a küzdelmet. Soha nem
adhatja meg magát, sőt az utolsó tölténytárat meg kell tartania arra az
esetre, ha önmagával kell végeznie vagy egy utolsó, kétségbeesett támadást
kell indítania. Még ha sebesülten és mozgásra képtelenül, vagy eszméletlen
állapotban esik fogságba, sem járhat többé emelt fővel Japánban. Ő és
családja soha sem moshatja le magáról a szégyent.
A férfiúi kötelesség e felfogása vezetett kétségtelenül oda, hogy a japán
katona végtelenül megvetette azt, aki megadta magát a japán hadseregnek.
Az ilyen minden jogát elveszítette.
Bataannál, amikor az első alkalommal adták meg magukat nagyobb
számban amerikai katonák, a japánok megdöbbenve hallgatták foglyaikat,
akik azt kérték, hogy nevüket vegyék nyilvántartásba, és azt juttassák el
kormányuknak, hogy ily módon családjuk is értesülhessen hollétükről.
Nem tettek a japán katonák különbséget azok között sem, akik becsülettel
és nagy bátorságról tanúbizonyságot téve harcoltak, illetve akik küzdelem
nélkül adták meg magukat. Ezek az emberek számukra mind egyformák
voltak, semmiféle tiszteletet nem érdemeltek, mivel elveszítették
becsületüket.
Ez a fajta beállítottság megmagyarázza ugyan, hogy miért bánt a japán
hadsereg és a haditengerészet a foglyokkal úgy, ahogy, de az elkövetőket fel
nem menti a bűnök alól. Ahogyan Tojo miniszterelnök fogalmazott, amikor
hadifogolytábor-parancsnokoknak tartott eligazítást, "Nekünk, japánoknak
megvan a saját elképzelésünk a hadifoglyokkal kapcsolatos bánásmódról,
amely természetszerűleg eltér az európai vagy amerikai felfogástól."
 A csendesóceáni háború kezdetétől botrányos módon figyelmen kívül
hagyták a hadifoglyok és polgári internáltak őrizetben tartásával
kapcsolatos általánosan elfogadott rendelkezéseket. A hadifoglyokat
agyonlőtték, lefejezték, vízbe fojtották vagy más módon ölték meg.
Halálmenetekben pusztultak el, melyekben a legkisebb erőkifejtésre
képtelen, beteg és legyengült foglyokat kényszerítettek arra, hogy nagy
távolságokra meneteljenek olyan körülmények között, amelyeket minden
bizonnyal egészséges katonák sem bírtak volna ki. Az őrök szuronnyal vagy
egyetlen lövéssel végeztek azokkal, akik kidőltek az oszlopból.
A foglyok trópusi hőségben, a nap sugaraitól nem védve végeztek nehéz
fizikai munkát. Ezrek pusztultak el a burma-sziámi vasútvonal építése
során, mely munkálatokon soha nem lett volna szabad őket alkalmazni.
A börtöntáborokban megdöbbentő viszonyok uralkodtak. Az elszállásolás
nem volt megfelelő, higiéniáról nem lehetett beszélni, és az orvosi ellátás,
valamint a gyógyszerek hiánya, illetve szűkössége miatt ezrek haltak meg
különböző betegségekben.
A táborokban fogva tartottakat rendszeresen és módszeresen verték és
különféle, válogatott kínzásoknak vetették alá, hogy így próbáljanak
információt kicsikarni belőlük, vagy hogy így torolják meg a foglyok által a
táborban elkövetett kisebb kihágásokat.
A menekülésüket követően ismételten elfogott hadifoglyokat agyonlőtték,
az újra elfogott pilótákat pedig - az ilyenkor Japánban szokásos módon
karddal - lefejezték.
Még az emberevés sem volt ismeretlen jelenség.
A fenti lista semmiféleképpen sem tekinthető teljesnek. A kegyetlenség és
a rossz bánásmód számos egyéb formájáról szó lesz majd a későbbi, a
szörnyű bűnöket nemritkán részletesen tárgyaló fejezetekben.
A rossz bánásmód nagyságrendjére azonban jól rávilágít a következő
sokatmondó összevetés. A háború európai hadszínterein 235 473 brit és
amerikai katonát ejtettek foglyul a németek és az olaszok. Közülük 9348,
vagyis az összes 4 százaléka halt meg fogságban. A csendesóceáni
hadszíntéren ez az arány 27 százalék volt.
 Az állandó brutalitás és rossz bánásmód mellett széles körben és
törvénytelenül róttak ki rendszeresen különféle büntetéseket a foglyokra. A
hadifogolytáborok és civil internálótáborok parancsnokainak megküldött
egyik rendelkezésében, melyben a legkeményebb fegyelmezési eszközök
alkalmazására buzdította a címzetteket, Tojo a következőket írta:
A hadifoglyokat a lehető legkeményebb, az emberiesség törvényével még
nem ütköző
eszközökkel fegyelmezni kell. Fontos, hogy az emberiesség hamis eszméje
senkinek ne zavarja meg a gondolkodását, és a bebörtönzésük hosszú ideje
alatt a fogva tartottak irányában esetleg kialakuló személyes szimpátia
senkit ne ingasson meg.

Az 1929-es genfi hadifogoly-egyezmény, melyet Japán ugyan aláírt, de nem

ratifikált, s melyre vonatkozóan Togo, a japán külügyminiszter
megerősítette, hogy elfogadja annak rendelkezéseit és azokat mutatis
mutandis, alkalmazni fogja minden amerikai, ausztrál, brit, kanadai és új-
zélandi fogoly esetében, különösen a következőket tiltotta meg: "testi
fenyítés, sötétzárka alkalmazása és a kegyetlenség bármilyen formája."
Ugyancsak megtiltotta kollektív büntetés kiszabását az egyéni kihágások
megtorlására. Az egyezmény értelmében a megszökött, ám újra foglyul
ejtett hadifoglyokra csupán fegyelmi büntetés volt kiszabható.
A japánok pontosan megértették e - morális megfontolásokból rájuk nézve
is kötelező érvényű -
rendelkezések lényegét, mivel a japán katonai szervek 1934-ben azzal
érvelve ellenezték azok ratifikálását, hogy az egyezmény értelmében "a
hadifoglyokat nem lehetne olyan keményen büntetni, mint a japán
katonákat és ez a japán katonai és haditengerészeti fegyelmezési kódex
felülbírálatát vonná maga után, mely a fegyelem megtartása érdekében nem
volna kívánatos."
Togo ígéretei ellenére 1943-ban a japán hadügyminisztérium egy
rendeletet adott ki, mely a következőképpen fogalmazott: "Amennyiben egy
hadifoglyot függelemsértés vétségében találnak bűnösnek, úgy
bebörtönözhető vagy letartóztatható, illetve bármilyen, a fegyelmezéséhez
szükségesnek tűnő további eszköz alkalmazható." (Kiemelés a szerzőtől.) E
rendelkezés korlátozás nélküli felhatalmazást adott a hadsereg és különösen
azok kezébe, akik a hadifoglyok sorsáért tartoztak felelősséggel. Immár
hivatalosan is adott volt a lehetőség a testi fenyítés, a kínzás és a kollektív
büntetés alkalmazására. Bárhol, ahol hadifoglyokat vagy civil internáltakat
tartottak fogva, bevett gyakorlat volt a kollektív büntetés alkalmazása.
Ehhez gyakran elegendő volt a legkisebb vétség is, de nemritkán még erre
az ürügyre sem volt szükség.
Legenyhébb formájában ez ütést (Lásd a Távol-keleti Nemzetközi Katonai
Törvényszék jegyzőkönyve 49 702. oldalt.), rúgást és verést jelentett. Ha az
áldozat elveszítette az eszméletét, akkor hideg vízzel térítették magához és
kapott egy második verést is. Csak a büntetés ezen formájának
következtében ezrek haltak meg, mivel sokukat ekkorra már legyengített az
éhezés és a betegség.
A kegyetlen és törvényellenes kínzásnak számos egyéb formáját
alkalmazták. A foglyot kikötözték úgy, hogy semmi sem védte a forró
trópusi naptól; karjánál fogva függesztették ki úgy, hogy a végtag nemritkán
egyszerűen kicsavarodott a helyéről; kikötötték és hagyták, hogy rovarok
támadják meg; élelem nélkül szűk ketrecbe zárták napokra; hetekre olyan
föld alatti cellába zárták, ahova semmilyen fény nem jutott be, nem volt
friss levegő és élelmet is alig kapott; kényelmetlen testhelyzetben éles
tárgyakra térdeltették.
Amikor a japánok nem tudták kideríteni, hogy ki követte el az adott
cselekményt, akkor kollektív büntetést alkalmaztak. A leggyakrabban
alkalmazott ezek közül az volt, amikor a csoport tagjait vagy a kunyhóban
lakókat arra kényszerítették, hogy valamilyen kényelmetlen testhelyzetben -
mint például a test alá felhúzott lábakkal, tenyérrel felfelé a térdekre
helyezett kézzel ülve -
mozdulatlanul maradjanak napközben, akár hosszú napokra.
A malajziai Havelock úti táborban többször is arra kényszerítenék a
foglyokat, hogy kollektív büntetés gyanánt mezítláb törött üvegcserepeken
fussanak körbe, miközben japán fogva tartóik puskatussal ütlegelték őket.
 A háború alatt a japán hadifogoly-rendeletet úgy módosították, hogy
lehetővé váljon a szökni próbáló foglyot a dezertáló japán katonával
megegyező módon büntetni.

A szökést végrehajtó csoport vezetője halállal vagy minimum tíz év

börtönnel büntethető. A többi résztvevő halállal vagy legalább egy év
börtönbüntetéssel sújtható. (Részlet egy 1943.
március 9-i keltezésű rendeletből.)

E rendelet értelmében majdnem minden esetben, amikor egy fogoly szökést

kísérelt meg vagy megszökött, de újra foglyul ejtették, a halálbüntetés
került kiszabásra.
A szövetséges hadifoglyokat a japánok gyakran sértegették és nyilvánosan
megalázták. Ennek célja a többi ázsiai nép lenyűgözése, az uralkodó faj
felsőbbrendűségének demonstrálása és a nyugati civilizáció tekintélyének
aláásása volt.
1942. március 4-én a következő táviratot kapta a japán
hadügyminisztérium a koreai hadsereg vezérkari főnökétől (A koreai
hadsereg parancsnoka ekkor Itagaki tábornok, az egyik japán "háborús
főbűnös" volt.).

Mivel rendkívül hatékony módja lenne a NagyBritannia és az Egyesült

Államok iránt érzett csodálat és tisztelet kiirtásának a koreaiakból és
segítené továbbá a helyi lakosságban a győzelmünkbe vetett erős hit
kialakulását és mivel a főkormányzó (A főkormányzó Minami tábornok,
egy másik későbbi "háborús főbűnös" volt.) és a hadsereg is ezt óhajtja,
szeretnénk, ha 1000 brit és 1000 amerikai hadifoglyot Koreába internálna.
Kérem, hogy az ügynek külön figyelmet szíveskedjen szentelni.

Másnap meg is érkezett a válasz, melynek értelmében ezer "fehér

hadifoglyot" kellett Fusanba küldeni.
Tojo a hónap második felében további részleteket tudhatott meg Itagaki
tábornoknak a szövetséges hadifoglyok pszichológiai célból történő
felhasználására vonatkozó terveiről. "Célunk -
írta Itagaki - az amerikai és brit hadifoglyok Koreába való internálásával az,
hogy az ország lakói felismerjék birodalmunk valódi hatalmasságát,
valamint hogy a pszichológiai propaganda részeként kiirtsunk minden,
Európa és Amerika iránt érzett sajnálatot, mely érzület Korea legnagyobb
részére még mind a mai napig oly jellemző."
Májusban a Szingapúrban állomásozó japán erők főparancsnokát
tájékoztatták arról, hogy a fehér hadifoglyokat még augusztus előtt átadják
a formózai és koreai hadseregnek.
Augusztusban megérkezett Dél-Koreába az első csoport malajziai
harcokban fogságba esett hadifogoly, akiknek Szöul és Fusan utcáin 120
000 koreaiból és 57 000 japánból álló tömeg előtt kellett végigvonulniuk.
Ezt megelőzően egy igen drasztikus - gyakorlatilag éheztetéses fogyókúrán
estek át, hogy rettenetes fizikai állapotuk láttára a közönség - melyet a
parádé lenyűgözni hivatott -
megvetést érezzen irántuk.
Japán szempontból teljes volt a siker. Kimurának, a hadügyminiszternek
küldött jelentésében Itagaki vezérkari főnöke két, a tömegben álló koreai
által tett megjegyzést idézett.
"Látva esendő és törékeny alakjukat, nem csoda, hogy vereséget
szenvedtek a japán erőktől", mondta az egyik nézelődő.
"Amikor a fiatal koreai katonákat láttam - jegyezte meg egy másik -, a
császári hadsereg tagjait, örömkönnyeket ejtettem."
A vezérkari főnök a következő megjegyzéssel zárta jelentését:
"Összességében úgy tűnik, hogy az elképzelés sikerrel járt és kiűztük a
koreaiakból a britek iránt érzett csodálatot, míg ugyanakkor sikerült a helyi
lakossággal megértetni a kialakult helyzetet."
A fusani menetet így írta le egy abban résztvevő brit katona:
Úgy reggel 9 körül, a japán Fukai Maru szállítóhajón megtett 5 hetes
tengeri út után ezer brit és ausztrál hadifogoly érkezett Szingapúrból a dél-
koreai Fusanba. A partra lépést követően fertőtlenítővel fújták be őket,
majd japán sajtósok készítettek fényképeket róluk. Ezután a dokkban a
Kempei Tai által felügyelt szerelvényvizsgálatra kellett felsorakozniuk,
mely során órákat, jegygyűrűket, pecsétgyűrűket és személyes fényképeket
vettek el tőlük, melyeket természetesen soha többé nem láttak viszont a
tulajdonosok.
Az átvizsgálást követően az összes foglyot, köztük a betegeket is,
felsorakoztatták négyes oszlopba és az utcák két oldalán összeverődött
koreaiak előtt végigmeneteltették őket Fusanon.
A menetet egy lovas japán tiszt vezette, a foglyokból álló oszlopot mindkét
oldalon őrök kísérték. Egész nap meneteltek a tűző napon, és mindössze
kétszer állhattak meg, két iskola játszóterénél, ahol is megengedték a
gyerekeknek, hogy közel menjenek a foglyokhoz és gúnyolódjanak rajtuk,
valamint leköpködhessék őket.
A menetelésnek úgy délután 5 körül, a vasútállomásnál lett vége. Itt
minden fogoly kapott egy téglalap alakú, farostból készült dobozt, melyben
hideg főtt rizs, egy darab szárított hal és pár darab ecetes uborka volt.
Megengedték, hogy ott helyben, a vágányok között elfogyasszák az
ennivalót, mivel reggel 8 óta ez volt az első étkezésük. Mielőtt felszállt
volna a vonatra, mindenki kapott egy ugyanilyen dobozt, mely az
elkövetkező 24 órára való táplálékot rejtette.
Ennyi ideig tartott ugyanis az út Fusantól Szöulig.
Szöulba érkezve a foglyoknak itt újra végig kellett masírozniuk a város
egy részén és csak ezután vezették őket a hadifogolytáborhoz, mely az
elkövetkező két évben majd az otthonuk lesz. E propagandacélokat
szolgáló, látványos felvonulás és a minimális ételadag, valamint a hosszú,
kimerítő vonatút eredményeként több fogoly is meghalt a Szöulba érkezést
követő pár napban.

Miután ez az első kísérlet, hogy a szövetséges foglyokat tömegesen

megalázzák, ilyen hatalmas sikert aratott, a gyakorlat széles körben is
elterjedt. Több mint 2000 mérfölddel távolabb, a burmai Moulmeinben
1944 februárjában huszonöt szövetséges foglyot masíroztattak végig a város
utcáin.
Rendkívül soványak voltak, és arra kényszerítették őket, hogy burmai
nyelven írott feliratokat hordozzanak magukkal. Ezek - hazug módon - azt
állították, hogy a szövetséges katonák nemrégiben, az Arakannál húzódó
fronton estek fogságba. Egy a menethez csatlakozó japán tiszt becsmérlően
szólt róluk és nevetségessé tette őket.
A szövetséges hatalmak, valamint a védhatóság - ez esetben Svájc
rendszeresen tiltakozott a japánoknál hivatalos és nem hivatalos formában
egyaránt a nemzetközi törvények folyamatos megszegése miatt. Ezeket
rendszerint figyelmen kívül hagyták, de ha érkezett is válasz, az vagy
valótlanságot állított vagy kitérő jellegű volt.
Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy e panaszokról a japán kormány
minden tagja tudott. Ők - noha ekkor még úgy tettek, mintha nem is
hallottak volna a szövetséges foglyok viszontagságairól - később vizsgálatot
kellett hogy elrendeljenek. A szövetségesek által benyújtott tiltakozások
másolatait minden érintett tárcához, így természetesen a szolgáltatási
minisztériumhoz is eljuttatta a külügy. Tárgyaltak azokról a hadügy
osztályvezetőinek kéthetente tartott találkozóin is, amikor eldöntötték, hogy
válaszoljanak-e a tiltakozásra és ha igen, arra milyen formában kerüljön sor.
A szövetséges adóállomások által sugárzott műsorokban rendszeresen
beszámoltak a japánok által elkövetett atrocitásokról és figyelmeztették
egyúttal Japánt, hogy ezekért megtorlásra számíthat. A rádióban elhangzott
beszédeket a külügyminisztériumban ugyancsak lejegyezték, és azokat
továbbították a többi tárcának is. Tudjuk, hogy e szövegek egészen az
uralkodói körökig eljutottak, mivel Kido, a császári pecsétőr 1942. március
19-én a következő bejegyzést vezette be naplójába: "...a császár személye
körüli miniszter bejött az irodámba és Edennek, az angol parlamentben a
katonáink által Hongkongban elkövetett rémtettekkel kapcsolatban mondott
beszédéről szólt egy-két szót, majd véleményt cseréltünk a kérdésről."
Több, egészen részletes tiltakozást küldött az Egyesült Államok kormánya
a svájci nagykövetségen keresztül, és ezek közül nem eggyel személyesen
Shigemitsu (Lásd Tizenötödik fejezet.) külügyminiszter foglalkozott. Ő
azzal vádolta az amerikai külügyminisztériumot, hogy "eltorzítja és
eltúlozza a tényeket" és visszautasította a tiltakozásokat.
Az Egyesült Államok a következő szavakkal reagált a vádakra: "Az
Egyesült Államok kormánya nem fogadhat el olyan nyilatkozatot, mely
kétségbe vonja szavahihetőségét ... a tiltakozások mind olyan dokumentált
bizonyítékokon alapulnak, melyek ilyen önkényes módon nem cáfolhatók
meg."
A britek által megfogalmazott tiltakozások is hasonló sorsra jutottak. 1942
júliusában a brit kormány Togónál, a japán külügyminiszternél protestált
egy olyan fénykép miatt, mely az ezen jól láthatóan kiválóan szórakozó
járókelők szeme láttára Rangoon utcáit takarító brit hadifoglyokat ábrázolt.
Két hónappal később újabb tiltakozást nyújtottak be a Rangoon Gaolban
uralkodó állapotok miatt, ahol brit hadifoglyokat őriztek. Az erre érkezett
válasz csupán annyi volt, hogy "az érintett hatóságok a lefolytatott teljes
körű vizsgálatot követően kijelentették, hogy a brit tiltakozásban felsorolt
esetek soha nem történtek meg."
A tényekkel tisztában levők számára nyilvánvalóan hihetetlen volt az is,
amit Shigemitsu külügyminiszter válaszolt egy, a Burma-sziámi vasútvonal
építésén dolgozó szövetséges hadifoglyok egészségi állapotával
kapcsolatban érkezett brit tiltakozásra:
A császári kormányzat, gondosan vigyázva a hadifoglyok egészségét és
higiénés állapotát, további intézkedéseket hoz annak érdekében, hogy a
betegségeket már kezdeti fázisukban kielégítő módon kezeljék. Ilyen
például minden egyes fogoly havonta egyszeri orvosi vizsgálata.

Ez nyilvánvalóan hamis állítás volt, mivel ezek a szerencsétlen foglyok

semmilyen orvosi ellátásban nem részesültek és ennek következtében
ezrével haltak meg beriberiben, kolerában, maláriában és más trópusi és
hiánybetegségben.
Az igazságra azt követően derült fény, hogy a Rakuyo Maru nevű hajót,
fedélzetén 1300
szövetséges hadifogollyal, 1944 szeptemberében elsüllyesztette egy torpedó
a Dél-Kínai tengernél.
Csupán mintegy száz brit és ausztrál foglyot sikerült kimenteni a vízből, és
ők amikor végül hazaértek, elmesélték a teljes történetet. Az összes,
Szingapúrban és Jáván rendelkezésre álló hadifoglyot Burmába és
Thaiföldre küldték, hogy ott az új, stratégiai jelentőségű vasútvonal
építésében vegyenek részt. A szörnyű körülményekről, melyek között
dolgozni voltak kénytelenek, és a kegyetlen bánásmódról, melyben részük
volt, egy másik fejezetben számolunk be (Lásd Ötödik fejezet.).
A túlélőktől ily módon beszerzett információkra alapuló brit jegyzékre
válaszolva Togo külügyminiszter tagadta, hogy a japán katonák bármilyen
atrocitást elkövettek volna.
A hadifoglyokkal és a civil internáltakkal szembeni kegyetlen
bánásmóddal kapcsolatban a japán kormány mindig elnéző álláspontot
képviselt, és azokra, akikről jól tudták, hogy ezekért az atrocitásokért
felelőssé tehetők, soha semmilyen büntetést nem szabtak ki. Mi több,
mindent megtettek, hogy eltitkolják az igazságot. Megakadályozták, hogy a
védhatóság képviselői látogatást tegyenek a táborokban, és azon ritka
alkalmakkor is, amikor mégis sor került egy ilyen vizitre, a foglyok csak az
őrszemélyzet jelenlétében válthattak szót a látogatókkal.
Sőt, propagandaeszközökkel azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a
szövetséges hadifoglyokkal és civil internáltakkal jól bánnak. Röviddel azt
követően, hogy a japán fegyverletétel után visszatértek Batáviába, a
szövetséges csapatok számos japán propagandafilmet zsákmányoltak. Az
egyik ilyen filmen Ausztráliát mutatták be, amikor - ahogyan azt a háború
első
napjaiban tervezték - a japán csapatok meghódítják az országot.
Brit, ausztrál és holland hadifoglyokat kényszerítettek arra, hogy
szerepeljenek ebben a filmben: sokan közülük később meghaltak, ám
néhányan még éltek a háború végén. A Holland Kelet-Indiák Kormányának
Információs Szolgálata (Az eredetiben Netherlands Indies Government
Information Service »a ford.«) végül úgy döntött, hogy elküldi Ausztráliába
a filmet és megpróbálja ott összegyűjteni ugyanazokat a foglyokat, akiket a
japánok - éheztetéssel fenyegetve őket - korábban összeválogattak, hogy
abban szerepeljenek. A filmbe olyan képanyagokat szándékoztak bevágni,
melyek a hadifoglyok és a civil internáltak valós életkörülményeit mutatták
be abban az időben, amikor a hamis képet festő alkotás készült.
A film, melyet 1943-ban készítettek a japánok, kényelemben és szemmel
láthatóan gondtalanul élő szövetséges foglyokat mutatott. Egyes kockákat
egy gyönyörű könyvtárban vettek fel, másokat egy modern sebészeti
rendelőben vagy egy jól felszerelt konyhában, vagyis olyan helyeken,
melyek nem léteztek nemhogy egyik Jáván létrehozott táborban, de máshol
sem. A konyhában felvett jeleneteket valójában a japán főhadiszállásnak is
otthont adó batáviai Hotel des Indes luxusszállóban rögzítették. Egy nap
néhány ausztrált kiküldtek a táborból. Ők azt gondolták, munkaszolgálatra
mennek. Ehelyett a szálloda konyhájához kísérték őket, ahol felvettek velük
pár filmkockát. Ezt követően visszatértek a táborba, hogy tovább egyék
megszokott, mosléknál alig jobb táplálékukat.
Egy másik, előre megrendezett jelenet a női internáltak normális napi
tennivalóit volt hivatott bemutatni. A forgatókönyv valahogy így nézett ki:

Gyerekek énekelnek: "Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna..."

Asszonyok beszélgetnek: "Na végre, kész."
"Elnézést, de fel kell mennem Mrs. Marshoz a ruhával. Nem maradok
sokáig."
"Fay, gyere ide."
"Gyönyörű napunk van."
"Kérsz egy kis teát?"
"Nem, köszönöm, talán majd legközelebb."
"Mi bajod van?"
"Nos, amikor ide jöttem a táborba, azt hittem, hogy le tudok majd adni pár
kilót. Ehelyett meg napról napra csak hízok."
"Hát ti ketten meg miről beszélgettek?"
"Ó, csak Mabel aggódik már megint az alakja miatt."

A film Ausztráliában később bemutatott, átdolgozott változatában egy

bizonyos Mrs. Johnson, aki maga is jelen volt a felvételek készítésénél, a
következőképpen mesélt arról, hogyan zajlott a forgatás a női táborban: Egy
ideig a táborban nem is voltak olyan rosszak a körülmények. Jó volt a
létesítmény fekvése, az étel egészen tűrhető volt és viszonylagos
szabadságot élveztünk. Valójában csak boldog tudatlanságban éltünk.
"Amikor a japcsik leforgatták a most látott jeleneteket, minden véget ért.
Visszazsuppoltak minket a bacilusoktól és patkányoktól hemzsegő mocskos
odúkba, amilyeneket Batáviában lehet látni. Visszatértünk hát a brutális
verések és megaláztatások reménytelen modern nyomorúságába; a láz, a
zsizsik, a tetvek, a zsizsikes rizs és teljes reménytelenség világába.
Onnantól kezdve ezt jelentette nekünk Jáva."

Egy másik jelenetben egy férfi és egy nő párbeszédét vették fel egy
ruházati üzletben:
"Jó napot kívánok."
"Gray, gondolod, hogy ez menni fog a glaszémhoz?"
"Melyik, a nagy?"
"Nem, az új."
"Hát mennyi van neked?"
"Talán öt?"
"Jaj ne!"
"De igen."

A két vevő a boltban, akik között a fenti párbeszéd lezajlott egy halom, a
megszállók által nyomott bankjegyet kapott erre a célra a japánoktól, amit a
felvételt követően azonnal el is vettek tőlük. A két "bolti eladólány"
valójában holland internált volt, akiket az alkalomra csinosítottak ki és még
különleges frizurát is csináltattak nekik. Amíg a felvétel zajlott, az őrök -
előreszegezett szuronnyal - a közelben, a kamera látókörén kívül
helyezkedtek el.
Ám a legnagyobb megaláztatás az volt, amikor egy reggel körülbelül
ötszáz hadifoglyot sorakoztattak fel. Ők eleinte azt gondolták, hogy
valamilyen vallási szertartáson fognak majd részt venni.
A jelenlévők egyike, Noble százados, a királyi légierő tisztje így mesélte
el az esetet:
Hajnalban ötszáz társammal együtt összetereltek minket a kórház
kertjében, ahol ekkor már felállítottak egy nagy keresztet a talapzatán azzal
a felirattal: "Hogy ne felejtsünk."
Amikor Saito tábornok tisztjeivel megérkezett a szemlére, egy vallási
szertartás vette kezdetét. Lenyűgöző volt. Már kezdtük azt hinni, hogy a
japcsikban legalább valahol legbelül egy szemernyi tisztesség lakozik. Ám
amikor Saito tábornok felolvasta beszédét, miközben az operatőr az egészet
felvette, majd pedig azt újra felolvasta, hogy egy-két közelit is
készíthessenek róla, és amikor megláttuk, hogy a papírból készült kereszt
billeg a szélben és hogy a dróthálót törött gallyakkal álcázták, és
észrevettük, hogy a mögöttünk elrejtett géppuskák minket céloznak be, nos,
akkor azonnal rájöttünk, hogy egy komédia szereplői vagyunk.
A tiszteletet, amivel mi, keresztények hitünk iránt viseltettünk,
kigúnyolták, elesett társaink emlékét meggyalázták.

E szentségtörő jelenet végén a következő szavak jelentek meg a vásznon:

"Jól bánunk az ellenséges katonákkal. Megvédjük őket. Lelkük nyugodjék
békében a mennyországban." (Néhány fogolytáborban azonban mondhatni
kifogástalan volt a japánok hozzáállása a halottakkal való bánásmóddal
kapcsolatban. C. W. Maisey, OBE, aki a Jáva szigetén lévő Tanjong Priok
vezető
katonaorvosa volt fogsága idején, a következőképpen számolt be egy halott
társa temetéséről.
»Tanjong Priokban, a helyi temetőben gyakorlatilag zavartalanul
folytathattuk le a temetési szertartásokat. Az esetek többségében a japán
parancsnok maga is látogatást tett a tábori kórházban, hogy lerója
kegyeletét az elhunyt előtt. St. Vincent és Mater Dolorosa kórházaiban nem
sajnálták a fáradságot és megfelelő módon adták meg a végtisztességet az
eltávozottnak. A szertartást a kórház kertjében tartottuk, a koporsót
állványra helyeztük és az egyik oldalon mi, a másik oldalon pedig - egy a
parancsnokságról érkezett rangidős tiszt vezetésével - a japánok álltak.
A japán tiszt rendszerint egy koszorút helyezett el a koporsón, hátralépett,
levette a sapkáját és mélyen, ünnepélyesen meghajolt. A tábori lelkészünk
ekkor egy rövid szertartást celebrált. Ezután egymás után minden
szövetséges állam egy-egy rangidőse ugyancsak koszorút helyezett a
koporsóra és tisztelgett ... Ahogyan egy brit katona megállapította, "Csak
akkor adják meg neked a kellő tiszteletet, amikor már rohadtul halott
vagy."«)
 Japán háborúba lépésének első napjaitól egészen a feltétel nélküli
megadásig megállás nélkül gyilkolták, kínozták és alázták meg a
hadifoglyokat. Azok, akik e bűntetteket elkövették, nem gondolták, hogy
egyszer eljön a felelősségre vonás ideje, mivel ahogyan egyikük
fogalmazott, "mi leszünk a győztesek és nem kell majd kérdésekre
válaszolnunk."
Amikor pedig már egyértelmű volt, hogy Japán nem kerülheti el a
fegyverletételt, szervezett módon próbálták meg eltüntetni az összes, a
hadifoglyok és a civil internáltak ellen elkövetett szörnyűségekre utaló
bizonyítékot. (Vö. a nácik által a bűneikre utaló bizonyítékok eltüntetésére
készített tervekkel. Ezek szerint el kellett volna pusztítani a táborokat és a
még élő táborlakókat is, ebben azonban megakadályozta őket a
szövetségesek gyors előrenyomulása. Lásd a »Náci háborús bűnök« c. kötet
IV. fejezetét.) A hadifogolytáborok parancsnoka 1945. augusztus 20-án
megadta a jelet minden parancsnokságnak, ahol hadifogolytábort
létesítettek. A következő két részlet nyilvánvaló bizonyítéka a japánok
bűnös magatartásának.

1. Szigorúan titkos minősítésűnek és így megsemmisítendőnek kell

tekinteni azon dokumentumokat, melyek az ellenség kezébe kerülve
kedvezőtlen színben tüntetnének fel bennünket.
2. Azoknak, akik a foglyokkal vagy az internáltakkal kegyetlenül bántak,
vagy akiket ezek kedvezőtlen színben tüntethetnek fel, engedélyezzük,
hogy a helyzetet megoldandó azonnali hatállyal elköltözzenek vagy
nyomtalanul eltűnjenek.
Negyedik fejezet

REPÜLŐGÉPEK ELFOGOTT LEGÉNYSÉGÉNEK

MEGGYILKOLÁSA

Az egyik ok, amiért a japán katonai szervek minden erejüket latba vetve
próbálták megakadályozni az 1929-es genfi hadifogoly-egyezmény
ratifikálását, állításuk szerint az volt, hogy ezáltal egy ellenséges haderő
számára könnyebb lenne légicsapást mérni a japán városokra. Amennyiben
az ellenséges repülőgépek legénysége tudná, hogy ha nem térnek vissza a
küldetésből, akkor a nemzetközi egyezmények értelmében hadifoglyoknak
járó elbánásban részesülnének, akkor -
érveltek a ratifikálás ellenzői - ennek gyakorlati következménye az
ellenséges repülőgépek hatósugarának megduplázódása lenne.
A túlzsúfolt és rossz állapotban lévő japán városok ellen intézett
légicsapások következményeitől rettegett a japán kormányzat, s 1942.
április 18-án e félelmük be is igazolódott. Ezen a napon hajtották végre
ugyanis Doolittle ezredes vezetésével az amerikaiak az első légitámadást
Tokió és más japán városok ellen. Ahogyan a miniszterelnök fogalmazott, a
történtek mindenkit megdöbbentettek.
A japán vezérkari főnök kifejezett sürgetésére, hogy minden, Japánt
bombázó pilóta ellen vezessék be a halálbüntetést, Tojo visszamenőleges
hatállyal vezette be az intézkedést, hogy így Doolittle csoportja esetében is
lehetővé váljon a legsúlyosabb büntetési tétel kiszabása. A rendelet
értelmében az abban foglaltak minden "ellenséges pilótára vonatkoztak, aki
Japán, Mandzsukuo vagy bármely más japán hadműveleti terület ellen
vezetett légitámadásban részt vett és a Kínában állomásozó japán
expedíciós hadsereg fennhatósága alá tartozik." Mindez természetesen a
már Kínában raboskodó amerikai repülősökre is vonatkozott.
Így tehát a következő vétségekért a halálbüntetés, illetve a tízéves vagy
még hosszabb börtönfogság lett az általánosan kiszabott büntetés:

Bármilyen légitámadás
1. egyszerű emberek ellen,
2. nem katonai jellegű magántulajdon ellen,
3. nem katonai célból,
4. "a háborús időkben érvényes nemzetközi törvények megsértése".

Az első három bűntettet maguk a japánok is már hosszú ideje, rendszeresen

elkövették Kínában. A közép-kínai expedíciós hadsereg vezérkari főnöke
már 1939-ben alkalmazta a válogatás nélküli bombázás elvét, így próbálva
megrémíteni a polgári lakosságot. A negyedik vétség, vagyis "a háborús
időkben érvényes nemzetközi törvények megsértése" a hatályos nemzetközi
törvények értelmében már ekkor büntethető volt, ám csak a megfelelő peres
eljárás lefolytatását követően és a jogilag megengedett mértékben.
Doolittle ezredes gépei közül kettő kényszerleszállást kellett, hogy
végrehajtson Kínában, a legénységet elfogták, és mint a közönséges
bűnözőket, bilincsbe verték őket. Az egyik gép személyzetét Sanghajba, a
másikat pedig Nankingba vitték, ahol a Kempei Tai - szokásos kínzási
módszereit is alkalmazva - kihallgatta a foglyokat.
Egy héttel elfogásuk után mindkét legénységet - bekötött szemmel és
megbilincselve - Tokióba szállították, ahol a katonai rendőrség
börtöncelláiba vetették őket. Itt tizennyolc napig magánzárkában
raboskodtak, miközben a napi rendszerességű kihallgatásokon a kínzásokat
is el kellett viselniük. Végül, hogy ne kelljen további szenvedéseket
kiállniuk, aláírtak egy japán nyelvű
nyilatkozatot, melyet éppen ezért nem is tudtak elolvasni.
Június 17-én a foglyokat visszavitték Sanghajba, ahol több mint két
hónapig börtönben tartották fogva őket. Itt az éheztetésen túl is rendkívül
rosszul bántak velük.
Július 28-án minden parancsnokságra eljuttatták Tojo új rendelkezését, így
azokat megkapta a Kínában állomásozó japán erők legfőbb parancsnoka,
Hata tábornok is, akinek megparancsolták, hogy állítsa bíróság elé az
amerikaiakat.
A per, melyet augusztus 20-án tartottak, természetesen csupán egy
komédia volt. A vádlottak egy része a megpróbáltatások eredményeként
ekkor már nem volt olyan fizikai állapotban, hogy védekezzen vagy
bármilyen módon részt vegyen az eljárásban, ráadásul sem a vádat, sem a
bizonyítékokat nem fordították le angol nyelvre és nem kaptak semmilyen
segítséget a védelem biztosításához sem. Mindannyiukat halálra ítélték.
Amikor a jegyzőkönyvet áttekintésre megküldték Tokiónak, Tojo három
elítélt esetében jóváhagyta a bíróság döntését, míg öt esetben életfogytiglani
börtönbüntetésre módosította azt. Október elején a három halálos ítéletet
végrehajtották.
Ily módon kezdték a japánok alkalmazni az elfogott szövetséges repülősök
meggyilkolásának politikáját, és ezt követően nagyszámú, a genfi
hadifogoly-egyezmény hatálya alá tartozó szövetséges pilótát öltek meg
hasonló módon. Bevett gyakorlat volt, hogy a foglyokat a bíróság elé állítás
előtt hosszabb ideig kínozták és éheztették, sőt legtöbbször még az eljárást
sem folytatták le, ám ha a perre mégis sor került, az nem volt más, mint
egyszerű csalás.
Egy amerikai bombázó, mely a Fülöp-szigetekről szállt fel, hogy a saigoni
vasútvonalat bombázza, a francia indokínai Kholon közelében zuhant le. A
két túlélőt a Kempei Tai saigoni börtönébe szállították, ahol különböző,
válogatott eszközökkel kínozták meg, és többször megverték őket. A
börtönből a cipőjüktől megfosztott foglyokat - megbilincselve - a repülőtér
egy távoli, eldugott pontjára vitték autóval. A japán kíséret három
katonából és egy tiszthelyettesből állt.
Amikor elérték a repülőteret, a tiszthelyettes leállította az autót, és a kíséret
egy másik tagjának társaságában az egyik amerikai pilótát a fák közé vitték.
Eközben a másik két japán ugyancsak megindult az erdőbe egy fogoly
társaságában. A tiszthelyettes egy korábban már megásott sír mellett
egymás után letérdeltette a két amerikait és egyszerűen lefejezte őket. A
kíséret ezt követően visszatért Saigonba, és egyikük - elkerülendő, hogy a
britek letartóztassák - öngyilkosságot követett el. A tiszthelyettest végül
Szingapúrban egy brit katonai bíróság kötél általi halálra ítélte.
Természetesen védelem gyanánt előhozakodtak azzal is, hogy felsőbb
parancsra cselekedtek, noha maga a vádlott is elismerte, hogy a kivégzés
első számú végrehajtója ő volt és hogy semmilyen bírósági tárgyalásra nem
került sor. A felsőbb parancs, mint mentség természetesen kizárt,
amennyiben az elkövetett cselekmény nyilvánvalóan törvénybe ütközik.
Mindazonáltal a védelem hivatkozhat egy enyhítő körülményre. Noha a
vádlott elismerte a cselekményeket, nem riadt vissza attól, hogy
folyamodványában a következő szavakat intézze a felette ítélkezőkhöz:
Jézus Krisztus, a mi urunk azt tanította, hogy "Szeresd ellenségedet,
imádkozz azokért, akik megátkoznak téged és légy jó azokhoz, kik
gyűlölnek téged" - és ő maga gyakorolta is ezt. Az emberi nem iránt érzett
hatalmas szeretet, amit Jézus Krisztus élete is tanított számunkra, rendkívül
nagy hatással volt az emberiségre. A kérvényező szerény véleménye az,
hogy az emberi nem iránt érzett szeretet szelleme, ahogyan azt a mi Jézus
Krisztus urunk is tanította, mélyebb, hosszan tartóbb, erősebb és jobb
hatással lenne az emberiség történetére, mint a kemény és szigorú
büntetéssel való fenyegetés.

1945 júliusában hét amerikai repülőst, akiket B-24-esükkel lőttek le, a

Seletar haditengerészeti támaszpontra szállítottak. Itt arra az időre, amíg
további sorsukra vonatkozóan nem érkezik utasítás Okamotótól, a helyi
flottaparancsnoktól, bezárták őket. Némi késedelem után, melyet - Okamoto
állítása szerint - az okozott, hogy a döntés meghozatala miatt jelentenie
kellett az ügyet a feletteseinek, megparancsolta alhadnagyának a foglyok
kivégzését. Megtörténtek tehát az előkészületek és a parancsnak
megfelelően a hét repülőst lefejezték a Nee Soon lövöldében.
Okamotónak, az alhadnagynak és egy tiszthelyettesnek egy brit katonai
bíróság előtt 1947
decemberében Changiban lefolytatott perében egy Oka Harumitzu nevű
japán, aki szakácsként dolgozott a bázison, a következő tanúvallomást tette.

Úgy 1945 júliusának közepén egy B-24-es kötelék bombázta Szingapúrt.

Ahogy a kikötő fölé értek, megtámadtak két éppen arra aknákat kereső
hajót, és a heves tűzharcban az egyik gépet a Kamikaze rombolóról,
valamint a Toshimaru aknakereső hajóról találat érte. Az a vízbe zuhant és a
két hajó összesen hét túlélőt szedett össze ... a laktanyánkba szállították
őket, így hát én is kimentem megnézni a foglyokat. Egy kis börtönben
tartották fogva az amerikaiakat, ahova korábban tizennégy vagy tizenöt
hadifoglyot zártak, mielőtt lefejezték őket.
Amikor elmentem megnézni a repülősöket, észrevettem, hogy az egyikük
tiszt. Egy elöl cipzáras kezeslábast viselt és a mellén lévő zsebre egy pár
szárny volt varrva. Valaki azt mondta, hogy ő volt a pilóta. A többieken
katonai terepruha és csizma volt, de akadt olyan is, aki deréktól fölfelé csak
egy inget viselt.
Két csoportra osztották őket és hármójukat az egyik, a többit pedig a
másik kunyhóba zárták.
Benéztem a kalyibákba és láttam, hogy elöl összekötött kézzel és bekötött
szemmel a földön fekszenek. Az egyik férfi a lábán sebesült meg, és a seb
olyan erősen vérzett, hogy még a kötés is átázott. Nem láttam, hogy
bármilyen orvosi ellátásban is részesültek volna. Visszatértem ezután a
dolgomra és az elkövetkező két hétben mindennap étel került a foglyok
elé...
Azután egy reggel, lehetett talán augusztus 4-e vagy 5-e, a következő
személyeket láttam, miközben - kardjukkal kezükben - készülődtek, hogy
felszálljanak egy teherautóra (itt a tanú megnevez öt tengerész altisztet).
Azt mondták, hogy mennek lefejezni a repülősöket és kérdezték, hogy
velük akarok-e menni. De én nem akartam ilyesmiben részt venni, így hát
maradtam.
Körülbelül délután két óra magasságában, amikor az öt tengerész altiszt
visszajött, hallottam, hogy a reggeli eseményeket tárgyalják meg: "Nem
volt egyszerű a mai vágás - mondta egyikük -
, Hikijinél például tökéletesen el lett vágva a nyak", mondta egy másik, és a
harmadik megjegyezte, hogy az egyik repülős elfutott és utána kellett
mennie, hogy levágja a fejét. Úgy tűnt, hogy nagyjából huszonöten lehettek
jelen, amikor a kivégzéseket végrehajtották, és miután a kardforgatáshoz
értő személy bemutatta, hogyan is kell ezt csinálni, mindenki kipróbálhatta.
Többet nem is hallottam az esetről egészen a háború végéig, amikor a
Batobahában kialakított hadifogolytáborba kerültem. Ekkor Ton tengerész
altiszt - aki a most tárgyalt esetkor a kivégzőosztagot irányította - elmesélte,
hogy amint meghallották a hírt, hogy Japán leteszi a fegyvert, ő és még
néhányan, akik a kivégzésben részt vettek, azonnal visszamentek a Nijusun
reptérre, kiásták a repülősök holttestét, majd visszavitték a laktanyába és
egy nagy máglyán elégették azokat. Ezt követően a hamvakat a tengerbe
szórták. A lángok nem keltettek feltűnést, ugyanis abban az időben több
helyen is tüzeket gyújtottak, hogy ily módon tüntessék el a szövetségesek
megérkezése előtt a különböző katonai dokumentumokat és
nyilvántartásokat.

Oka, a szemtanú elmondta azt is, hogy a japán fegyverletételt követően a

katonai állomány minden tagjának hallgatnia kellett ezekről az esetekről,
nehogy azok a szövetségesek tudomására jussanak.
Ő azonban vállalkozott arra, hogy mindezt elmondja a szövetséges
hatóságoknak, mivel úgy érezte, hogy nem volt helyes úgy elbánni a
magukat megadó becsületes hadifoglyokkal, mint ahogy ezekkel a
repülősökkel tették. Úgy vélte, azokat, akik a történtekért felelősséggel
tartoznak, "Japán és általában az egész emberiség érdekében meg kell
büntetni".
Ezeknek a szerencsétlen amerikai pilótáknak pusztán azért kellett
meghalniuk, mert a 10.
különleges haditengerészeti egység nem rendelkezett elegendő emberrel, és
nyűgnek érezték, hogy a foglyok mellé még őröket is állítsanak. "Mi az
ördögöt csináljak most ezekkel a foglyokkal?" -
kérdezte a tengerészzászlós a korvettkapitánytól. A korvettkapitány erre
felhívta a flottaparancsnokságot: "Mit tegyünk ezekkel a foglyokkal?" S
rögtön érkezett is a válasz: "Végezzék ki őket!"
Ezeknek az ártatlan embereknek a halála, akik jogosultak voltak arra, hogy
mint hadifoglyokkal bánjanak velük, úgy tűnik, nem nyomasztotta
különösebben Okamoto korvettkapitány lelkiismeretét, mivel egy 1947.
június 11-én, eskü alatt tett vallomását e szavakkal zárta:
Az általános tényezők, melyek arra ösztönöztek, hogy öljük meg őket, a
következők voltak: 1. Nem küldhettük őket vissza Japánba.
2. A végtelenségig nem őrizhettük őket.
 3. Noha az általános elv az volt, hogy a hadifoglyokat visszaküldjük
Japánba, vagy átadjuk őket a katonai hatóságoknak, a flottaparancsnokság
rendelkezését mégiscsak végre kellett hajtanunk.
Amennyire én tudom, Imamura tábornok sohasem emelt kifogást egyik, a
hadifoglyok kivégzésére utasítást adó rendelet ellen sem, de nem tette ezt
Matsuda kapitány, Saito kapitány és nem tettem én sem. Úgy gondoltam
akkoriban, hogy a konfliktus egy rossz dolog és a magánvéleményem az
volt, hogy ami történik, az rendkívül sajnálatos; de nem tehettem semmit a
flottaparancsnokság rendelkezései ellen.
Nem akartam mindenáron megszabadulni ezektől az emberektől. A dolog
csupán annyiban érintett, hogy Kobajahi hadnagy szolgálati kötelezettségei
miatt nem tudta biztosítani a foglyok őrzését.

Nem lehet kétség afelől, hogy az elfogott szövetséges repülősök kivégzését

elrendelő parancsokat a háború kezdeti szakaszában majdnem minden
esetben felsőbb katonai szervek adták ki vagy hagyták jóvá. 1944 végétől
azonban ez a gyakorlat általánossá, szinte automatizmussá lett.
1945 előtt, noha a pereket gépiesen folytatták le, azok inkább általános
gyakorlatnak, semmint kivételnek voltak tekinthetők. Ugyanez év
májusában azonban a japán katonai rendőrség parancsnoka úgy döntött,
hogy a peres eljárások feleslegesen elodázzák az elfogott szövetséges
repülősök kivégzését, ezért minden katonai rendőri parancsnokságnak
levelet küldött, melyben a foglyul ejtett pilóták "elintézésében"
tapasztalható késedelem miatt emelt szót. Javaslatot tett tehát arra, hogy a
jövőben a katonai rendőrség - miután a körzetparancsnokságtól megkapta a
jóváhagyást - nélkülözze a hadbírósági eljárást. A levél kézhezvételét
követően huszonhét foglyot öltek meg a tokai katonai körzetben bírósági
tárgyalás lefolytatása nélkül, további negyvenhármat Hata tábornok
parancsára végeztek ki, Fukuokában pedig huszonnégy fogollyal végeztek.
Néha a kivégzéseket kivégzőosztag hajtotta végre, ám rendszerint ennél
kevésbé humánus megoldásokat választottak.
A tokiói katonai börtön a város első számú katonai felvonulási tere szélén
helyezkedett el, és a különböző fegyelmi vétségekért elítélt japán katonák
büntető laktanyája volt. A kis alapterületű
börtönt körülbelül tizenkét láb magas téglakerítés zárta körül. Az épületek
fából készültek és olyan közel építették őket egymáshoz, hogy lehetőség
szerint a teljes alapterületet kihasználják, így a létesítmények között csak
keskeny folyosóknak maradt hely.
Az egyik börtönépületet hét láb magas, fából készült fallal kerítették el.
1945. május 25-e éjszakáján Tokiót bombázták, amikor hatvankét
szövetséges repülőst zártak ebbe az épületbe. A többi barakkban, a
börtönfalak mögött négyszázhatvannégy japán katona töltötte büntetését. A
tokiói katonai törvényszék, miután végighallgatta az incidenssel
kapcsolatos bizonyítékot, ítéletében így fogalmazott:

...a börtön faépületeit, valamint az azt körülvevő, rendkívül gyúlékony

létesítményeket gyújtóbombák lobbantották lángra. A börtön teljes
egészében megsemmisült; a tüzet követően kiderült, hogy mind a hatvankét
szövetséges repülős elpusztult. Lényeges megemlíteni, hogy sem a
négyszázhatvannégy japán, sem a börtönőrök nem szenvedtek egyetlen
karcolást sem. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a szövetséges hadifoglyok
halálát kitervelték.

A szövetséges pilóták meggyilkolásának egy másik módját alkalmazták

Kínában. 1944
decemberében Hankóban három, korábban gépükkel lelőtt, majd fogságba
esett amerikait a város utcáin masíroztattak végig, miközben a helybeliek
nevetség tárgyává tették, megverték és kínozták őket. Miután végigjáratták
velük a nyilvános megaláztatás kálváriáját, benzinnel leöntötték, majd élve
elégették őket. Mindez a 34. japán hadsereg parancsnokának személyes
jóváhagyásával történt.
Néhány, a szövetséges légierők kötelékébe tartozó hadifoglyot
injekciókkal öltek meg. Egy amerikai pilótát 1945 májusában Saigon
közelében lőttek le gépével, majd foglyul ejtése után a Kempei Tai
börtönébe zárták. Súlyosan megsérült, az arca megégett, mégsem
részesítették orvosi ellátásban három napig, miközben naponta a Kempei
Tai parancsnokságára szállították kihallgatásra. Végül azután mégis
felvették egy katonai kórházba, ám a Kempei Tai a maga előzékeny és
udvarias módján itt is tovább folytatta a kihallgatását. (Lásd Tizennegyedik
fejezet.) Június végén, amikor már kezdett a fogoly felépülni sérüléseiből, a
sebész főorvost meglátogatta a Kempei Tai helyi vezetője. A Kempei
Tainak immár nincs szüksége a fogolyra, közölték a sebésszel, így attól a
kórházban "meg kell szabadulni".
Amikor a Kempei Tai vezetője körülbelül tíz nappal később újra látogatást
tett a kórházban, a fogoly még mindig ott volt. A sebésszel ekkor
udvariasan, de határozottan közölték, hogy a parancs a Kempei Taitól
érkezett, mely majd vállalja a felelősséget a történtekért. A pilótától tehát
azonnal "meg kell szabadulni".
Másnap két sebész műtétet hajtott végre az ekkorra már teljesen felépült
betegen. Érzéstelenítő
hatása alatt vágást ejtettek a nyakon, hogy feltárják a jobb oldali véna alsó
végét. Ezután halálos adag novokaint fecskendeztek az érbe, és a pilóta két
perc leforgása alatt még a műtőasztalon meghalt.
Később letartóztatták a bűntény összes közreműködőjét - a három érintett
orvost és a Kempei Tai vezetőjét - és a brit katonai törvényszék kötél általi
halálra ítélte őket (Az elítéltek: Mabuchi és Nakamura őrnagyok és
Wakamatsu százados az egészségügyi alakulattól, valamint Hisakawa
százados a Kempei Taitól.).
1945 februárja elején egy brit Liberator zuhant le Alsó-Burma területén és
a hattagú legénység -
két tiszt és a személyzet további négy tagja - japán fogságba esett. A pyponi
helyőrségről Myaungnyaba szállították őket, ahol egy polgári börtönbe
kerültek. Miután a Kempei Tai nem tudott használható információt
kicsikarni a két tisztből, a négy másik foglyot is hasonló
megpróbáltatásoknak vetették alá. Természetesen ők sem voltak hajlandók
fogva tartóikkal megosztani semmilyen katonai információt, így keményen
elbántak velük is.
A legénység kihallgatását úgy hat mérföldre a börtöntől, egy félreeső
erdős terület szélén folytatták le, ahova kifejezetten e célból szállították
őket. Ráébredve, hogy semmilyen információt nem tudnak kisajtolni a
foglyokból, a japánok úgy kétmérföldnyire tovább masíroztatták a briteket,
ahol már az őrség többi tagja várt rájuk. Mind a négy repülőst egy frissen
ásott árok szélére kísérték, szemüket bekötötték és a gödör peremére
ültették őket. A foglyokat ezután a japán tiszt kardjával lefejezték, majd az
őröknek megengedték, hogy a szurony használatát az immár élettelen
holttesteken gyakorolják.
Az előbbiek csupán példázzák azt a kegyetlenséget, ahogyan a szövetséges
repülősökkel bántak.
Az ilyen és ezekhez hasonló kegyetlenkedésekre 1944 végétől a japán
fegyverletételig egyre növekvő számban volt példa, és - a rendelkezésünkre
álló bizonyítékokból úgy tűnik - a végrehajtók ezekben nagy lelkesedéssel
vettek részt.
A következő idézet egy elfogott japán katona naplójából származik, s
ebben egy ilyen bűntett végrehajtása során látottakról ír.

A VÉR ÜNNEPE

43. márc. 29. Négyen (Kurokawa technikus, Nishigucsi, Yawata és én)

találkoztunk a parancsnokság épülete előtt délután 3-kor. A légvédelem
által még 18-án lelőtt Douglas legénységének egyik tagját, akit néhány
napon keresztül a 7. hadtestnél hallgattak ki, most hozták vissza a Salamua
helyőrségre és úgy döntöttek, hogy meg kell halnia. Komai
egységparancsnok, amikor ma a megfigyelőálláshoz jött, személyesen
mondta el, hogy a japán Bushido könyörületességével összhangban ő maga,
kedvenc kardjával fogja végrehajtani az ítéletet.
Összegyűltünk tehát, hogy lássuk, mi fog történni.
Úgy alig több, mint tízpercnyi várakozást követően a fegyveres kíséret a
fogdához ment, ahol átvették a foglyot, aki ekkor még megihatta élete
utolsó pohár vizét is.
Az egészségügyi főtiszt, az egységparancsnok és a parancsnokság
szakaszvezetője - oldalukon kardjukkal - kiléptek a tiszti étkezdéből. Eljött
az idő. A megkötözött fogoly rövidre vágott hajjal támolyogva elindult.
Valószínűleg sejti, hogy mi vár rá, de felrakják egy teherautóra és
elindulunk.
Én közvetlenül az egészségügyi tiszt mellett ülök és velünk tart még tíz őr
is. A motor kellemesen zúg, gyorsan haladunk előre a növekvő
félhomályban. Az izzó napkorong a nyugati hegyvonulatok mögé rejtőzött,
hatalmas felhők úsznak előttünk az égen, körülöttünk lassan besötétedik.
Mindjárt ott vagyunk. Ahogy elképzelem, amit látni fogunk, szívem
hevesebben kezd verni. A fogolyra pillantok: már valószínűleg
belenyugodott sorsába. Mintha elbúcsúzna a világtól, csak ül a
teherautóban, a hegyeket és a tengert nézi és mélyen gondolataiba merül.
Hirtelen megsajnálom és elfordítom tekintetem.
Elhaladunk a hely mellett, ahol tavaly néhai rajparancsnokunkat
elhamvasztottuk. Nishigucsi gondolatai is arra kalandozhattak, mert egyszer
csak megjegyezte: "Hosszú ideje nem jártunk erre."
Valóban hosszú idő telt el azóta. Mindennap láttuk a helyet a
megfigyelőállásunkból, de soha nem volt alkalmunk, hogy újra eljöjjünk.
Majdnem egy év telt el azóta, hogy a rajparancsnokunkat elhamvasztottuk.
Akaratom ellenére elérzékenyültem, és ahogy elhaladtunk a hely mellett,
szemem becsuktam és Shimizu lelkének üdvéért imádkoztam.
A teherautó most a tengerparton fut. Elhagytuk a haditengerészet által
őrzött szektort és beléptünk a hadsereg zónájába. Itt-ott katonákat látunk
kint a füves területen, és ahogy elhaladunk mellettük, magamban köszönetet
mondok áldozatos munkájukért. A tegnapelőtt éjszakai bombázás biztos
elérhette őket, mivel az út mellett esővízzel teli krátereket látok.
Körülbelül húsz perccel később elérjük úti célunkat és mindannyian
leszállunk. Komai egységparancsnok ekkor kiáll és a fogolyhoz fordul:
"Meg fogunk ölni."
Miközben elmondja a fogolynak, hogy a japán Bushido szerint, japán
karddal fogják megölni és két-három percnyi kegyelemben lesz része, az
lehajtott fejjel hallgatja a hozzá intézett szavakat. A repülős néhány szót
mond nagyon halkan. Nyilván azt szeretné, hogy egyetlen kardcsapással
végezzenek vele, mert hallom, amikor kiejti azt a szót, hogy "egy".
 Az egységparancsnok teste megfeszül, arca megmerevedik, ahogyan
válaszol: "Igen."
Eljött hát az idő, és a foglyot egy vízzel teli kráter szélére térdeltetik.
Nyilvánvalóan beletörődött sorsába. Elővigyázatosságból őrök veszik körül,
szuronyuk előreszegezve. Ám ő továbbra is nyugodt. Még a nyakát is
kinyújtja, rendkívül bátor. Amikor a fogoly helyébe képzelem magam,
megborzongok, hogy alig egy perc múlva búcsút kellene intenem ennek a
világnak. Noha a mindennapos bombázások miatt gyűlöletet érzek iránta,
egyszerű emberi érzések lesznek rajtam úrrá és sajnálni kezdem.
Az egységparancsnok kivonja kedvenc kardját. A híres Osamure kard az,
amit a megfigyelőállásban is megmutatott nekünk. Csillog a fényben, és
hideg borzongás fut végig a gerincemen. A pengét könnyedén a fogoly
nyakához érinti, majd két kézzel feje fölé emeli és egy suhintással lecsap.
Megfeszített izmokkal álltam, ám ebben a pillanatban becsuktam a
szemem.
Sh... ez biztos az artériából kispriccelő vér hangja. Olyan hanggal, mintha
valamit elvágtak volna, a test előredől. Hihetetlen... egyetlen csapással
megölte. A bámészkodók közelebb húzódnak.
A törzstől elválasztott fej előregurul. Sh... Sh... spriccel a sötét vér.
Vége. A fej halottfehér ... mintha valami játék babához tartozna. A
kegyetlenség érzése, ami az előbb még átjárt, most tovaszállt és csak a
japán Bushido könyörületességét érzem.
Egy tizedes hangosan felnevet: "Na, most már útban van a Nirvánába."
Ezután az egészségügyi egység egyik tisztje fogja az egészségügyi főtiszt
kardját, és - régi sérelmeket megbosszulandó - megfordítja a holttestet,
majd egyetlen vágással felnyitja a hasát.
"Ezeknek vastag a bőrük, Kato, még a hasukon is milyen vastag." Egy
csepp vér sem folyik ki a testből, melyet azután lelöknek a kráterbe és
betemetik.
Szomorúan fúj a szél és lelki szemeim előtt újra megelevenedik a jelenet.
Beszállunk a teherautóba és visszaindulunk. Már sötét van. A
parancsnokság épülete előtt szállunk ki.
Elköszönök Katótól, az egységparancsnokunktól és Kurokawa társaságában
elindulok fel a dombon.
Erre egész életemben emlékezni fogok. Ha valaha is visszatérek élve, ezt
el kell majd mesélnem, ezért leírom.

Salamua megfigyelőállomás 43. márc. 30.

01 h 10 min, az éjféli hullámok moraja mellett
Megjegyzendő. A ma megölt fogoly a légierő hadnagya volt Moresbyból.
Fiatalember volt, alig múlt huszonhárom.

Ötödik fejezet

ÉLET ÉS HALÁL A BURMA-SZIÁMI VASÚTVONAL MENTÉN

1942 elején a japán birodalmi főparancsnokság Tokióban Sziám (Sziám

Thaiföldet jelöli a vasútra való hivatkozásokban, valamint általában ebben a
fejezetben.) egy részén és Burmán áthaladó vasútvonal megépítéséről
döntött, mely a korábban már megépített, Rangúnból Yebe, illetve
Szingapúrból Bangkokba vezető vonalakat köti majd össze. A két, már
meglévő vasútvonal közötti távolság mintegy kétszázötven mérföld volt.
Az új vasút megvalósításának elsősorban stratégiai okai voltak, mivel így
lerövidült az Indiában és Burmában állomásozó japán csapatok és a
hátország közötti távolság. Ebből következik tehát, hogy hadifoglyok
alkalmazását az építkezés során a hatályos nemzetközi rendelkezések
kifejezetten tiltották.
A munkálatokat eredetileg júniusban kellett volna megkezdeni, ám azok
valójában csak 1942
novemberében indultak meg. A japán mérnökök, akik tanácsadóként
segítették a birodalmi főparancsnokságot, úgy számoltak, hogy a teljes
befejezésig mintegy öt-hat évre lesz szükség. A katonai helyzet miatt
természetesen ilyen mértékű késedelemről szó sem lehetett, ezért parancsot
adtak az építkezés tizennyolc hónapon belül történő teljes befejezésére.
A program végrehajtásáért a felelősséget a Terauchi tábornagy vezetése
alatt álló japán déli hadseregre ruházták. Nagyszámú napszámost fogadtak,
ám a tábornagy tanácsadói úgy vélekedtek, hogy ez nem elegendő, és a
főtisztet rábeszélték, hogy javasolja a főparancsnokságnak szövetséges
hadifoglyoknak az építkezésekre való átcsoportosítását is.
Tojo egyetértett a javaslattal és augusztus elejétől két csoportban
Szingapúrból küldtek hadifoglyokat.
Az első, úgynevezett "A" kontingenst tengeren indították útnak. A
második, "F" és "H"
kontingensekből álló csoport Szingapúrból Bangkokba vasúton jutott el,
onnan pedig gyalog tették meg az utat a tervezett nyomvonal mentén
kialakított táborokba, ahol az építkezés ideje alatt majd el lesznek
szállásolva.
Mielőtt elhagyták Szingapúrt, a hadifoglyokkal kapcsolatos
adminisztrációért felelős japán tábornok közölte a foglyokkal, hogy a
hegyekben található pihenőtáborokba fogják őket küldeni.
Minderre elmondása szerint azért van szükség, mert az élelmezési helyzet
arrafelé megfelelő és emiatt jelentős javulás áll majd be a Szingapúrban
tapasztalható élelmiszerhiány és rossz higiénés körülmények miatt
alultáplált foglyok egészségi állapotában. Ezért kellett a betegeknek is az
egészségesekkel tartaniuk.
Tehervagonokra szálltak tehát, ahol törökülésben kellett ülniük, mivel
akkora volt a zsúfoltság, hogy mozdulni sem lehetett, nemhogy lefeküdni.
Így tették meg négy nap és négy éjszaka alatt az utat, az utolsó huszonnégy
órát ráadásul étel és víz nélkül úgy, hogy előtte is csupán satnya párolt
zöldség volt a táplálékuk.
Bangpongba érkezve két és fél hét alatt kellett gyalog megtenniük kétszáz
mérföldet. A kegyetlen dzsungelen és hegyi ösvényeken vezető út még az
egészséges embernek is megterhelő
lett volna, ám a foglyok közül sokan ekkor már rendkívül le voltak
gyengülve a hiányos táplálkozástól. Mi több, éppen monszun időszak volt
és a menetnek két hét alatt, a folyamatos éjszakai esőzések és a köd ellenére
kellett megtennie az utat.
Az egészségeseknek kellett vinniük a betegeket és ekkor már közel kétezer
olyan fogoly volt, aki járni sem volt képes. Azokat, akik már túl gyengék
vagy betegek voltak ahhoz, hogy meneteljenek, az őrök megverték és mint
a marhákat vezették tovább.
Egy másik, mintegy kilencszáz fogolyból álló csoportnak, mely
októberben érte el a tervezett vasútvonalat, a jól ismert, Jáván kiépített
"Biciklis hadifogolytáborból" elindulva kellett megtennie az utat.
Batáviából Szingapúrba egy kisméretű, mintegy 4000 tonnás hajón
szállították őket, majd itt egy még kisebb hajóra szálltak át, s végül egy
több mint tizenöt napos hajóút után érkeztek meg Moulmeinbe.
Mint mindig, az utat most is nagyon rossz körülmények között kellett
megtenniük. Batáviát ezerötszáz életerős férfi hagyta el. Mindannyiukat
egyetlen rakodótérbe zsúfolták, ahol még négy tartályt is elhelyeztek. Nem
tudtak lefeküdni sem, és naponta mindössze öt percet tölthettek el a
fedélzeten. Mindennap háromszor kaptak egy kis csésze rizst, ám vízhez
nem jutottak. Sokuknál vérhas alakult ki és kész csoda, hogy mire a hajó
Szingapúrba ért. csupán egy fogoly halt meg.
Moulmeinból a csapat először a Thanbuyazatban kialakított alaptáborba
ment, és innen haladtak tovább mintegy harmincöt kilométert mélyen a
dzsungelbe, ahol egészen 1943 áprilisáig maradtak.
Itt mozgó egységgé alakultak és a burmai-sziámi határig vezető
vasútvonalon kezdtek dolgozni. A csapat rangidős tisztje a 2. ausztrál utász
zászlóaljnál szolgálatot teljesítő J. M. Williams alezredes volt, és miután a
kontingens megérkezett a harmincöt kilométeres táborhoz, azt azonnal át is
keresztelték "Williams csapatává".
Az első néhány hónapban Williams csapata a vasútvonal töltését építette,
és - a rossz élelmezés ellenére - a munka nem volt túl nehéz. Később
azonban egyre rosszabb minőségű lett az étrend, mivel csak vizes főtt rizst
kaptak és néha egy kis húst, és mivel nem kaptak zöldséget, a foglyok
leveleket gyűjtöttek és zöld füvet vágtak. A húshiány miatt nemritkán
kutyákat, macskákat, patkányokat, sőt - a végig megfelelő fejadagot kapó
japánok által kidobott - sertésbelsőségeket ettek. A foglyok mindig csak a
maradékokat kapták meg (A Távol-Keleten fogságba esettek étrendjével
kapcsolatban Russell Braddon a következőket írta Meztelen sziget című
munkájában: ...megettek mindent, ami nem volt mérgező, még - főleg
Thaiföldön - a fákon növő gombákat is. Az egyetlen húsféle, melynek
elfogyasztása fel sem merült, az emberi hús volt. Ez így nem hangozhat
különösebben meglepőnek. Mikor azonban figyelembe vesszük, hogy a
thaiföldinél vagy a burmainál jelentősen jobb körülmények között a japánok
Új-Guineában gyakran kannibalizmusra vetemedtek [és azóta sokukra ezt rá
is bizonyították és a bűnösöket fel is akasztották], akkor talán a britek
erkölcsi tartása az ilyen szélsőséges helyzetekben jobban méltányolható. A
japán kannibalizmusról lásd még a Tizenkettedik fejezetet.).
A kunyhók, melyekben a foglyok éltek, korábban a napszámosok
szállásául szolgáltak és már meglehetősen rossz állapotban voltak.
Bambuszból készültek, padlózatuk alacsony fekvésű volt. Az esős
évszakban így megszokott volt az akár tizenöt centiméteres sár is
táborszeme, a kunyhókon kívül és azokon belül egyaránt.
"Az egyik táborban - mesélte Williams alezredes a tokiói törvényszék előtt
tett tanúvallomása során - öt hónapot töltöttünk egy meglehetősen zsúfolt
területen ... ahol az első három héten nem volt tető azon az épületen,
melyben el voltunk szállásolva. Panaszt tettem a japán parancsnoknál a
szállás miatt, aki azt válaszolta, hogy mindegyik épület egyformán zsúfolt.
Valójában azonban huszonhárom tisztem és huszonhárom egyéb beosztású
katonám ugyanakkora helyen volt elhelyezve, mint amekkorát három japán
katona foglalt el."
A japán katonai helyzet rosszabbra fordulása miatt 1943 elején egyre
fontosabb lett a burmai erőkhöz vezető utánpótlási vonal kiépítése.
Tokióból parancs érkezett tehát, hogy a vasútvonal építését folyó év
augusztusáig be kell fejezni. A döntésre a japán kormány által készített,
"Jelentés a hadifoglyok alkalmazásáról a Sziám-burmai vasútvonalon folyó
építési munkálatokon" című
dokumentum is hivatkozott:

Amikor a brit indiai hadsereg által vezetett ellentámadások, valamint a

kommunikációs vonalaink ellen intézett bombatámadások egyre
gyakoribbak lettek, és az 1942-es esős évszakot követően a térségben a
helyzet nagymértékben tovább romlott, a Malajzia és Burma közötti tengeri
hajóútvonal használata egyre nehézkesebbé vált ... Nyilvánvaló lett, hogy
ha minden marad a régiben, akkor a következő esős évszak végére
majdnem teljesen megszűnik az összeköttetés Burmával ... mivel azonban
az 1943-as esős időszak a szokásosnál hamarabb köszöntött be, a
dzsungelben uralkodó megszokott helyzet már áprilistól fokozatosan
romlani kezdett, és a munkálatok egyre növekvő számú áldozatot szedtek.
Szembesülve ezzel a helyzettel, a birodalmi főparancsnokság két hónappal
elhalasztotta a vasútvonal építési munkálatainak befejezési dátumát.

Az utolsó, 1943 májusától októberig tartó időszakban, melynek "Speedo"

volt a fedőneve, az építkezésen dolgozó hadifoglyok számára immár
kibírhatatlanok voltak az életkörülmények. Szinte megállás nélkül esett az
eső és Williams csapata gyakori időközönként költözött egyik táborból a
másikba. A férfiaknak alig volt ruhájuk, és az is mindig vizes volt. Úgy
dolgoztatták őket, mint a rabszolgákat. A tábort reggel öt-hat óra körül
hagyták el, és gyakran éjfél előtt nem tértek vissza.
Fizikai állapotuk fokozatosan romlott.
Április és október között több mint kétszázan haltak meg közülük. Minden
reggel találtak halottat a kunyhókban. Hogy így ösztökéljék a foglyokat és a
vasút időben elkészüljön, a japán őrök "óránként bambuszrudakkal vagy
puskatussal verték őket, vagy egyszerűen megrugdosták a
szerencsétleneket. Láttam, amikor ötkilós kalapácsot használtak erre a célra,
de sokszor bármi megtette, ami csak a kezük ügyébe került. Az egyik
fogolynak például azért törték el puskatussal az állkapcsát, mert elhajlított
egy szeget, miközben azt megpróbálta a sínbe csavarni." (Williams
alezredes beszámolója.)
Mindösszesen kétszázötven takaró állt a nyolcszáznyolcvannégy fogoly
rendelkezésére, tehát a többség nem használt takarót. Egy alkalommal
néhány rizseszsákot kaptak, hogy legalább az tartsa őket melegen, ám
azokat hamarosan visszavették, mondván, kellenek a rizsnek.
1943 májusában Williams csapata továbbvonult a hatvan kilométeres
táborba. A megérkezést követően néhány holttestet kellett elszállítani.
Később jöttek rá, hogy a szerencsétlenek nemrég kolerában hunytak el. A
táborban, melyet korábban napszámosok használtak, olyan nagy volt a kosz
és a mocsok, hogy Williams megparancsolta embereinek a bambusz
fekhelyek elégetését, a kunyhók falainak ledöntését és felgyújtását és a
földréteg felső három centiméterének felkaparását.
Röviddel később több foglyot is el kellett különíteni kolerafertőzés
gyanújával. Ők később a hiányos orvosi felszerelések és a nem megfelelő
orvosi ellátás miatt meg is haltak.
A nyolcvan kilométeres táborban felállítottak egy ideiglenes kórházat a
thaiföldi hadifogoly-adminisztráció 5. számú csoportja részére. Itt olyan
betegek feküdtek, akik fizikailag már alkalmatlanok voltak bármilyen
munka elvégzésére. Azért hagyták itt őket, hogy meghaljanak, mivel a
japánok azt mondták nekik, ha "Nincs munka, nincs étel." Amikor Williams
csapata megérkezett a táborba, ott naponta körülbelül öten haltak meg. Az
emberei az összes ételt, amit lehetett, odaadták a betegeknek és egy
alkalommal, a sötétség leple alatt még két, a japán tábori őrség élelmezésére
tartott marhát is levágtak és a húst szétosztották az éhező munkaképtelenek
között.
Japán főtisztek gyakran látogatták a tábort, ám soha nem ellenőrizték a
kunyhókat és egyszer sem kérdezték a foglyokat az ott uralkodó
állapotokról.
Williams alezredes rendszeresen panaszt tett a tarthatatlan állapotok miatt,
ám mindig azt a választ kapta, hogy a parancs szerint a vasútvonalnak a
lehető leghamarabb el kell készülnie, és hogy semmit sem lehet tenni a
foglyok helyzetének jobbítása érdekében.
Wild ezredes, az egyik tanú, aki a tokiói bíróság előtt tett vallomásában a
burma-sziámi vasútvonal építésekor tapasztalt viszonyokról beszélt, 1943
novemberéig vett részt a programban.
Jól beszélt japánul, ezért a japán tisztek és az építkezésen alkalmazott
hadifoglyok között összekötő
tisztként dolgozott. Számos tábort meglátogatott és így első kézből tudott
információval szolgálni az ott uralkodó állapotokról. A következő részlet az
ő vallomásából származik.
K. Lényegében volt valamilyen különbség a különböző táborokban
uralkodó viszonyok és a hadifoglyokkal való bánásmód között?
V. Nem volt.
K. Leírna egy ilyen tábort nekünk, csak úgy példa gyanánt?
V. Amikor 1943. augusztus 3-án beléptem a Songkrei táborba, az utam
először egy nagyobb, mintegy hétszáz ember szállásául szolgáló kunyhóba
vezetett. A kunyhó felépítése a szokásos volt. A földből készült folyosó
mindkét oldalán egy nagyjából tizenkét láb széles, bambuszvesszőből
készített fekvőhely volt kialakítva.
A tető minősége nem volt megfelelő, a rá helyezett kevés pálmalevél nem
adott védelmet az eső elől. Nem voltak falak és a középső, földből készült
folyosón patakokban folyt le a víz. A kunyhó váza valamilyen
kúszónövénnyel összekötött bambuszból állt. Ebben a kunyhóban hétszáz
beteg ember feküdt a kunyhó két oldalán mélyen, a bambuszvesszőből
készült fekvőhelyeken. A nagyon vékony, gyakorlatilag meztelen testek
szorosan egymás mellett feküdtek végig a kunyhó teljes hosszában. A
kunyhó közepén nagyjából százötven, trópusi fekélytől szenvedő férfit
láttam. Ezek a fekélyek általában a térdtől a sarokig szinte teljesen
leszedték a húst az ember lábáról. A rothadás bűze érezhető volt
mindenfelé. Az egyetlen öltözék banánlevél volt, melyet kamáslival
tekertek körbe. Gyógyszer gyanánt csak forró vizet használhattak.
A dombon feljebb volt egy másik, hasonló felépítésű kunyhó, ahol
úgymond az egészségeseket szállásolták el és volt még egy építmény,
melynek megfelelő volt a teteje és a szerkezete is jól megépített volt. Ebben
laktak a japán őrök.
K. Adtak valamilyen ágyneműt?
V. Nem, semmilyet.
K. Mivel tudták védeni magukat az eső ellen?
V. Amikor először megérkeztünk ezekbe a munkatáborokba, egyikben sem
volt az első néhány hétben fedél a kunyhókon. A monszun már
megkezdődött és ez alatt az idő alatt semmivel nem tudták a férfiak védeni
magukat az esőtől, csakis banánpálmaleveleket használhattak.
 Ha elég erős volt, akkor az ember vághatott banánpálmaleveleket, és azt
tekerhette a testére.
K. Kaptak valamilyen, a tető befedésére használható anyagot?
V. A táboromban, Alsó-Nikiben, ahol én voltam a rangidős, egyszer
kaptunk egy teherautónyi pálmalevelet. Ezekkel nagyjából a kunyhók felét,
azokat, ahol a legrosszabb állapotban lévők és a betegek feküdtek, be tudtuk
fedni. A niki táborba nem vittek pálmaleveleket, de volt némi lyukas
rothadt vászon.
A másik négy táborba néhány héttel később érkezett pálmalevél, nagyjából
a szükséges mennyiség fele, melyből az összes kunyhó tetejére jutott
valamennyi.
Még egyszer, ezek a viszonyok nem vonatkoztak a koreai és a japán őrök
szállásaira, mivel azok megfelelően fedettek voltak.
K. 1943. július közepére, azaz tíz héttel azután, hogy Ön elhagyta
Szingapúrt, hogyan jellemezné az "F" kontingens egészének egészségi
állapotát?
V. Addigra ezerhétszázan haltak meg és hétezerből mindössze hétszázan
jártak ki dolgozni.
Ebből a hétszázból mi, brit tisztek úgy kalkuláltuk, hogy
háromszázötvennek betegen ágyban kellett volna feküdnie.

A foglyok még akkor sem pihenhettek, amikor tizennyolc órányi kimerítő

munka után éjszaka holtfáradtan visszatértek a táborba. Minden japán
katonának tisztelegniük kellett, akárhányszor csak útjukba akadt egy. Ez azt
jelentette, hogy egy éjszaka nemritkán két tucatszor is fel kellett állniuk és
meg kellett hajolniuk (A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék
jegyzőkönyve, 13 031.
oldal.). Ha nem így cselekedett, a fogoly biztosan számíthatott a büntetésre.
Néha, mert az egyik fogoly nem megfelelően tisztelgett, a kunyhóból
mindenkit kirángattak és órákon keresztül vigyázzban kellett állniuk.
Az egyik japán tiszt, mivel zavarta a hálóhelye közelében álló egyik
kunyhóból áradó szag, kiüríttette az építményt, és lakóit átköltöztette egy
már amúgy is színültig megtelt kunyhóba. Ötven beteg fogoly - akiknek
ágyban kellett volna pihenniük - egy alkalommal három hétig volt
kénytelen a dzsungel aljnövényzetét tisztítani a parancsnok háza előtt
pusztán azért, hogy a tulajdonosnak jobb kilátása legyen a völgyre.
1942 és 1943 között sok foglyot kivégeztek a vasút Burma felőli végén.
Két csapat, korábban szökést megkísérlő holland kelet-indiai tisztet a
táboruk temetőjében lőttek agyon, és pár hónappal később ugyanezen ok
miatt végeztek ki néhány ausztrált is.
1943 áprilisában az egyik tábor parancsnoka egy reggel összehívta a
foglyokat és közölte velük, hogy életük semmit sem ér és hogy a vasútnak,
függetlenül a halálesetektől, meg kell épülnie (Himmler hasonló nézeteket
vallott az oroszokkal kapcsolatban, mikor ezt írta: A legkevésbé sem
érdekel, hogy mi történik az oroszokkal. Az, hogy egy nemzet jólétben él
vagy éppen az éhhalál szélén áll, csak annyiban érdekel, amennyiben
kultúránk számára rabszolgamunkásként szükség van rá. Ha 10 000 orosz
nő meghal, miközben tankelhárító árkokat ás, nem érdekel mindaddig, amíg
az az árok Németország védelme érdekében el is készül.). A korábban már
említett japán jelentés következő részlete ezért így már meglehetősen furcsa
értelmet nyer:
Szeretnénk kijelenteni, hogy a japán katonák az építési munkálatok során
annak minden örömében és szomorúságában osztoztak a helyi lakosokkal és
a hadifoglyokkal, és semmi esetre sem volt szándékukban a feladat oly
módon történő teljesítése, hogy azért áldozatot kizárólag a foglyok
hozzanak.

Amennyiben fizikai állapotuk azt megengedte, a foglyokat addig

dolgoztatták, amíg össze nem estek. Amikor betegek voltak, éheztették
őket, ám akár egészségesek voltak, akár legyengültek, mindvégig rendkívül
kegyetlenül bántak velük. Naponta tizenkét-húsz órát kellett dolgozniuk és
nem volt szabadnap. Általában a munkaidő reggel nyolctól este tízig tartott.
Tiltakozásnak pedig semmi értelme sem volt.
Körülbelül 1943. július közepén, amikor a japánok már egyre
kétségbeesettebben küzdöttek azért, hogy a vasútvonal építését az év végéig
befejezzék, az egyik tábor rangidős tisztjét magához rendelte az egyik japán
tiszt és közölte vele, hogy mivel a vonal hadműveleti célokat szolgál, annak
- függetlenül a munkálatok során életüket vesztő brit és amerikai foglyok
számától -
mindenféleképpen el kell készülnie a kijelölt időpontra. Semmi értelme,
folytatta a japán tiszt, ha a szövetségesek a genfi egyezmény cikkelyeire
hivatkoznak, mivel azokat ők maguk sértették meg "kórházhajók
elsüllyesztésével és akkor, amikor gőzhengerrel ártatlan polgári
internáltakat ütöttek el."
A vasútvonalat augusztusra kellett befejezni, ám amikor ez nem történt
meg, a japánok rendkívül dühösek lettek és az építkezés utolsó heteiben
egyes szakaszokon reggel 5.30-tól másnap hajnali 2-ig dolgoztatták a
foglyokat. Az "F" kontingens egy részének munkarendjéről az egyik
szemtanú, C.
H. Kappe alezredes számolt be a főbb háborús bűnösök ellen Tokióban
lefolytatott bírósági eljárás során. Memóriáját a fogságban vezetett naplója
segítségével frissíthette fel.

Szeptember 13-án tájékoztatott Fakuda hadnagy, hogy az embereknek egész

éjszaka készen kell állnia, hogy bármikor munkába indulhassanak. A
vasútvonal néhány kilométerre északon húzódott és fontos volt, hogy az a
három kilométerre fekvő Sonkurait szeptember 16-ig legkésőbb elérje. A
heves esőzés miatt azonban este 10.30-kor abbahagytuk a munkát úgy, hogy
az emberek már reggel 5.30 óta kint voltak a terepen. 14én reggel 5.30-kor
ébresztő volt és az eső ellenére nappal és éjszaka is a foglyoknak kint kellett
dolgozniuk egészen 15-e reggel 2.30-ig. Majd ismét ébresztő 5.30-kor és
mindössze háromórányi pihenés után ismét éjfélig kellett dolgozniuk, és
másnap, 16-án ugyanígy 5.30-tól este tízig folytatták a munkát.

A 3663 fogoly közül, akik 1943 áprilisában az "F" kontingenssel

Szingapúrból indultak el Sziámba, 1060 nem tért vissza. Ez az ausztrál
csapat 29 százalékát jelentette. A britek katonáik 59 százalékát veszítették
el, míg az összes veszteség 44 százalék volt.
 Amikor a túlélők annak decemberi elkészültét követően visszatértek a
vasútvonaltól, állapotuk -
egy szemtanú elmondása szerint, aki látta, amikor visszaérkeztek -
nyomorúságos volt. "Sokkoló volt a kinézetük. Komoly betegségekben,
beriberiben, maláriában, trópusi fekélyekben és nagyfokú kimerültségtől
szenvedtek. A testsúlyveszteség egyszerűen megdöbbentő volt, hetven font
fejenként. Nyolcvan százalékukat azonnal be kellett utalni kórházba."
Meg kell említenünk itt a vasútvonal építésén alkalmazott napszámosokat
is, mivel ők - ha ez egyáltalán lehetséges - még rosszabb bánásmódban
részesültek. A helyi munkaerőt hamis ígéretekkel vagy erőszakkal
toborozták. Burmaiak, tamilok, jávaiak, malájok és kínaiak voltak köztük és
összesen mintegy 150 000 emberről volt szó. Közülük legalább hatvanezren
meghaltak. A napszámosokat a vasútvonal mentén kialakított táborokban
szállásolták el és 1943. augusztus 1-től 1945. március 31-ig (Noha
valójában 1943 decemberére a vasútvonalat befejezték, sok hadifoglyot és
napszámosok ezreit továbbra is a vonal mellett állomásoztatták, hogy a
fenntartási munkálatokat ők végezzék el.) egy 19. egészségügyi hadtestnek
nevezett japán egység volt felelős az egészségügyi ellátásukért. A
parancsnoka egy bizonyos Kudo őrnagy volt, akiről a japán hadseregben
uralkodó szokásoknak megfelelően az egység a "Kudo batai" nevet kapta. A
japánoknak e napszámosokkal szemben tanúsított magatartását a teljes
érzéketlenség és a szenvedéseikkel szemben tanúsított közöny jellemezte.
A vasútvonal mellett több ponton kórházakat létesítettek. A legfontosabb
ezek közül Kanburiban volt, ahol egyúttal a parancsnokságot is kiépítették.
Ezekben az úgynevezett kórházakban nem volt lehetőség a betegek
megfelelő elhelyezésére, és állandó volt az élelem-, valamint ivóvízhiány.
Az egészségügyi személyzet a betegeket elhanyagolta, semmibe vette és
sorsára hagyta. Minden kórház rendelkezett egy "halottasházzal", egy
kunyhóval, ahol a betegeket - nőket és férfiakat egyaránt -
orvosi felügyelet nélkül teljesen magukra hagyták. A "halottasház"
gyakorlatilag nem volt más, mint a hullaház előszobája. Így szabadultak
meg a japánok az immár hasznavehetetlen munkásoktól. Ha a
szerencsétlennel nem végzett a betegség, akkor az elégtelen táplálkozás
végül megadta a kegyelemdöfést (Egy német, von Rundstedt tábornagy
mondta: "Az elégtelen táplálkozás hatékonyabb, mint a géppuska.").
A Kanburiban szolgálatot teljesítő őrszemélyzet egyik tagja közölte
valamelyik beteghordóval, hogy nagy örömet szerezne neki azzal, ha
gyorsan kitakarítaná a "halottasházat". A beteghordó szó szerint vette, amit
a tiszt mondott, mivel élőt és halottat egyaránt gyorsan elszállítottak és egy
közös sírba temettek (Egy bizonyos P. F. Murphy őrnagy esküvel
megerősített írásbeli nyilatkozatából, melyet a Kudo őrnagy és a 19.
egészségügyi hadtest más tisztjei ellen Szingapúrban, 1946
októberében lefolytatott eljárás során felhasznált a katonai bíróság is.). A
kanburi kórház "halottasházában" elhelyezett 1200 napszámosból
mindössze tízen maradtak életben.
A rendelkezésre álló gyógyszereket, melyeket a betegeknek kellett volna
beadni, szándékosan visszatartották, sőt Nishimura - a tábor gyógyszerésze
- nemegyszer Sziámból érkezett prostituáltak szolgáltatásait vásárolta meg a
készlettel. A napszámosokat Kudo őrnagy kifejezett parancsára a legkisebb
vétségért is megverték vagy más fizikai erőszaknak vetették alá.
Megkötözték és gyakran három egymást követő napra is kint hagyták őket
meztelenül a napon.
Ezt a büntetéstípust alkalmanként úgy módosították, hogy az áldozatnak
egy nehéz farönköt vagy követ kellett a feje fölött tartania. Időnként nőket
és gyermekeket is megkötöztek és hagytak kint hosszú órákra a napon. A
napszámosok közül sokakkal kortól és nemtől függetlenül - itt most nem
részletezendő - visszataszító brutalitással bántak el a fogva tartók, hogy így
elégítsék ki ferde hajlamaikat.
Kudo őrnagy, az egységparancsnok ellen felsorakoztatott bizonyítékok
között több rendbeli nemi erőszakról és erőszakos nemi közösülés
kísérletéről is szó volt. Az őrnagy esti tivornyái alkalmával tamil nőket
kényszerítettek arra, hogy meztelenül táncoljanak a vendégsereg előtt, akik
azután megerőszakolták a szerencsétleneket. Az egyik fiatal nő, akit ily
módon bántalmaztak, néhány héttel később belehalt a sérüléseibe, mire az
asszony férje megtébolyodott.
 Mezaliban, az őrség egy másik tagja - egy bizonyos Onodera - kiráncigált
egy tizenkilenc éves indiai lányt a sátrából, megerőszakolta, majd miután
több napszámost is arra kényszerített, hogy becstelenítsék meg a lányt,
elmondhatatlan szörnyűségeket követett el áldozatán égő
bambuszrudakkal. Egy szemtanú szerint, aki bizonyítékokkal szolgált az
Onodera ellen folytatott bírósági eljárás során, a szerencsétlen lány
elveszítette az eszméletét és még azon az éjjelen meghalt.
A napszámosok az elvégzett munkáért cserébe elvileg fizetségre
számíthattak. Kudo azonban nem volt hajlandó fizetni és pénz helyett
utalványokat adott nekik, melyeket csakis az egységparancsnok által
működtetett kantinban vásárolhattak le. Az árak rendkívül magasak voltak,
a haszon pedig, mely Kudo zsebébe vándorolt, tetemes.
A halálozási arány ezekben a kórházakban nagyon magas volt. A
legóvatosabb becslések szerint is mintegy 42 000 ember halt itt meg, ám
nem az összes, a vasútvonal építésén dolgozó napszámos vesztette életét
betegség vagy az elégtelen táplálkozás miatt.
1944 februárjában körülbelül huszonötnek közülük sikerült megszöknie a
niki táborból, ám azt követően, hogy elfogták a csoportot, a kanburi kórház
közelében egy kunyhóba zárták őket.
Testükbe ezután valamilyen vöröses folyadékot fecskendeztek. Szörnyű
kínok között haltak meg és mindannyian a higanymérgezés tüneteit
mutatták. Erre vonatkozóan bizonyítékkal esküvel megerősített írásbeli
nyilatkozatában Benson alezredes szolgált. Ő volt a harminc hadifogságba
esett egészségügyi tisztből és mintegy kétszáz szolgálatosból álló "L"
kontingens parancsnoka, melyet Sziámba irányították, hogy ott a Kudo
Batainak segítsen. Hat hónappal később ugyancsak Kanburiban több indiai
hadifogollyal is hasonló módon végeztek.
Perében Tojo elmondta a bíróságnak, hogy ő utasította a hadifoglyokért
felelős információs iroda vezetőjét a különböző, hozzá beérkezett panaszok
kivizsgálására, melyek elsősorban a vasútvonal mentén létesített táborokban
uralkodó állapotokra vonatkoztak.
A vizsgálatot valójában egy másik személy, a japán vezérkar általános
ügyekkel foglalkozó csoportjának vezetője, Wakamatsu folytatta le.
Augusztusban Wakamatsu végigjárta a burma-sziámi vasútvonal térségét és
megfelelő időben szóban tájékoztatta Sugiyamát, a vezérkari főnököt,
valamint annak helyettesét, Hata altábornagyot.
A következő részlet Wakamatsu tanúvallomásából származik.

Rangúnban, Bangkokban és a vasútvonal Sziám felé eső végén tettem

látogatást. Éppen tartott az esős évszak, ezért a munka nem kellő ütemben
haladt. A vizsgálatot azért folytattam le, mert időről időre olyan tartalmú
jelentések futottak be hozzám, melyek szerint a munkálatok nem megfelelő
ütemben haladnak előre. A jelentések kitértek arra a körülményre is, hogy a
vasútvonalon dolgozó hadifoglyok fizikai állapota rendkívül rossz, és a
halálozási arány körükben igen magas. Hallottam korábban a
koleraveszélyről is, és ez aggodalommal töltött el.
Láttam a vasúton dolgozókat munka közben és a beriberi, valamint a vérhas
jeleit véltem rajtuk felfedezni. Ugyancsak megvizsgáltam a foglyok
étkeztetését és ezt sem találtam kielégítőnek, mivel az étel mennyisége és
annak minősége a kívánalmaknak nem felelt meg. A vizsgálat
eredményéről szóban tájékoztatást adtam a vezérkari főnöknek és
helyettesének és egyúttal javasoltam, hogy két hónappal csúsztassák el a
vasút átadásának időpontját ... Sok fogoly lelte halálát a vasút építése során.
Az elsődleges okok a járványos betegségek és a rossz időjárás voltak.
Az építőknek nem biztosították a megfelelő utánpótlásvonalat. Nem volt
elég taliga, a szervizút pedig, melyet áprilisban a pályatesttel párhuzamosan
építettek ki, egy ideig használhatatlan volt, mivel vízalámosások rongálták
meg. Az esős évszakban használni szándékozzak ugyan, ám ez
nehézségekbe ütközött, ezért a foglyoknak, valamint a többi munkásnak
sokkal nehezebb volt a dolga. Mivel nem volt elég taliga, úgy vélték, több
emberre van szükség, és mivel több embert alkalmaztak, az élelmezési
viszonyok tovább romlottak.
Javasoltam a déli hadsereg parancsnokának, hogy több taligát és kevesebb
embert használjanak.
Wakamatsu vizsgálódásainak eredményei végül Tojo fülébe is eljutottak. A
következmény az volt, hogy hadbíróság elé állíttatott egy
századparancsnokot, akiről azt jelentették, hogy nem megfelelően bánt a
hadifoglyokkal.
Ahogyan a tokiói bíróság fogalmazott ítéletében,
...figyelembe véve a háborús törvényeknek és rendszabályoknak a
programban dolgozó hadifoglyok sorsáért felelősséggel tartozók által
történő teljes figyelmen kívül hagyását, valamint azokat az embertelen
körülményeket, melyeket e szerencsétlenek kénytelenek voltak elszenvedni,
egyetlen századparancsnok hadbíróság elé állítása büntető intézkedés
gyanánt olyan értelmetlen és felesleges lépés volt, mintha azt várnák el,
hogy magatartásukért megbocsátást nyerjenek el.

A japán kormány és a birodalmi vezérkar számára a legfontosabb az volt,

hogy időre készüljön el a vasútvonal és azt használni is lehessen a
szövetségesek burmai előrenyomulásának megakadályozásához. Az életek
és a szenvedés, melybe az építkezés került, semmit sem számítottak. A
foglyokat rabszolga módjára hajthatták, verhették, kínozhatták és
gyilkolhatták japán és koreai őreik, amennyiben ez volt az ára a határidő
tartásának. A betegségektől és az elégtelen táplálkozástól hullhattak, mint a
legyek, amíg a munka fennakadás nélkül tovább folyt.
A munkálatok során alkalmazott 46 000 szövetséges hadifogolyból 16
000-en veszítették életüket, és ezrek viselik még testükön életük végéig az
itt elszenvedett kínzások során szerzett sérülések nyomait.
A birodalmi vezérkar tehát megkapta a vasútvonalat, ám mennyi
emberélet és szenvedés árán. A "halál vasútjának" minden mérföldjéért
hatvannégy szövetséges hadifogoly és kétszáznegyven napszámos fizetett
az életével.
Hatodik fejezet

HADIFOGLYOK LEMÉSZÁRLÁSA ÉS MEGGYILKOLÁSA

A szövetséges hadifoglyok meggyilkolása nem volt ismeretlen gyakorlat.

Sokukat elfogásukat követően azonnal megölték. De különböző okokból
hadifogolytáborokban is hajtottak végre tömegmészárlásokat. Hainan
szigetén például 1943 májusában több foglyot megöltek, hogy így vegyék
elejét az esetleges csempészésnek. Saigonban, Francia Indokínában
ugyanez év decemberében hasonló bűntényt követtek el, hogy így vegyék el
az emberek kedvét a rejtegetett rádiókészülékek tiltott használatától, míg
Amboina szigetén azért ölték meg a foglyokat, mert azok a helyi lakosoktól
ételt fogadtak el.
Követtek el gyilkosságokat a nyílt tengeren is. A Nitta Maru (Lásd a
Hetedik fejezetet.) fedélzetén több amerikai hadifoglyot lefejeztek, de nem
egy esetben arra is volt példa, hogy egy japán visszavonulás, illetve
szövetséges támadás bekövetkeztére számítva mészárolták le a foglyokat,
hogy így akadályozzák meg a szövetséges erők által történő
felszabadításukat.
Amikor a japánok elfoglalták Szingapúrt, a katonák végigjárták az
Alexandra Kórház első
emeletét és egy szuronydöféssel mindenkivel végeztek, majd belépve a
műtőbe - ahol éppen egy katonát operáltak - leszúrták a beteget, az
altatóorvost és a sebészt is. Innen folytatták útjukat a második emeletre,
majd az épület többi részét is végigjárták és az összes beteget és nővért
lemészárolták.
Amikor 1941. december 8-án a japánok megszállták Hongkongot, a St.
Stephen College at Stanley volt az egyik kórház, ahova a sebesülteket
szállították. A háború előtt az épület fiúiskolaként működött. 1941.
karácsony reggelén, úgy 6 óra körül a japán katonák behatoltak a kórházba.
A quebeci James Barrett ebben az időben a kanadai hadseregben mint
káplán teljesített szolgálatot és ott volt a kórházban, amikor a katonák
megérkeztek. Látta, amint öt japán szuronnyal végez tizenöt, ágyban fekvő
sebesülttel.
Azon a napon mintegy százhatvan páciens és körülbelül hét nővér
tartózkodott az épületben. A japánok összetereltek mindenkit, aki járni
tudott, betegeket és kórházi személyzetet válogatás nélkül, és egy
raktárhelyiségbe kísérték őket. Minddel hadifogolyként vagy védett
személyként kellett volna bánniuk.
A tokiói perben Mr. Barrett a következőképpen számolt be a további
eseményekről:
Már egy jó órája lehettünk oda bezárva, amikor jöttek a japánok és
felkísértek minket egy kisebb helyiségbe. Addig az ápolónők is velünk
voltak, de amikor felmentünk a kisebb szobába, őket elkülönítették. Láttam,
amint az egyiknek acélsisakkal verték a fejét, majd megrugdosták és az
egyik japán katona arcul csapta. A kisebb helyiségbe rajtam kívül mintegy
kilencven személyt zártak, köztük betegeket és a kórházi személyzet tagjait
vegyesen. A szoba olyan kicsi volt, hogy mindannyian nem tudtunk leülni,
ezért a betegeknek és a súlyosabb sebesülteknek szorítottunk helyet, hogy le
tudjanak feküdni.
Egy ideje már be voltunk zárva a szobába, amikor az ajtóban megállt egy
japán, megparancsolta, hogy emeljük fel a kezünket, majd elvette az
órámat, a gyűrűmet és a zsebemben lévő kevés pénzt. Később egy másik
japán jött be egy zsák lőszerrel és tölténytárakat vágott az arcunkba. Majd
néhány perccel később jött egy harmadik japán és magával vitt közülünk
két lövészt. Rögtön ezután sikolyokat hallottunk kintről a folyosóról.
Körülbelül délután négyig voltunk ebben a helyiségben, amikor jött egy
japán és mutogatva értésünkre adta, hogy Hongkong elesett (Valóban így
történt. A következő a brit csapatparancsnok által írt utolsó, a China's
Despatch című újságban megjelent napiparancs az 1941. december 8-25.
között Hongkongban folytatott hadműveletekkel összefüggésben.
15.15-kor tájékoztattam Őexcellenciáját a Kormányzót és a vezérkari
főnököt, hogy a további fegyveres ellenállásnak semmi értelme, majd ezt
követően minden parancsnokot utasítottam a harc beszüntetésére és a
fegyverek letételére a legközelebbi japán parancsnok előtt, amint arra
lehetőség adódik.).
Másnap körülnéztem a kórházban. Szörnyű állapotok uralkodtak.
Megtaláltam azt a két férfit, akiket a szobánkból rángattak ki. Testüket
szörnyen megcsonkították, füleiket, nyelvüket, orrukat és szemüket
kivágták. Körülbelül hetven, de lehet, hogy több ágyban fekvő sebesültet
szuronnyal öltek meg. Sok embert súlyosan megsebesítettek. Az áldozatok
egyikének sem volt fegyvere, és a kórház épülete sem a háborús övezet
közelében feküdt. A közelben nem állomásoztak fegyveres alakulatok és
egyetlen harcállás sem volt. Megtaláltam a kórház parancsnokának és
segédjének is a holttestét. Szörnyen megcsonkították őket.
Aggódtam az ápolónők miatt, mivel nem láttam őket azóta, hogy a
japánok bezártak minket a szobába. Reggel végül megláttam négyüket,
amint felém közeledtek. Rémes állapotban voltak, rettenetes dolgokon
mehettek keresztül az éjszaka. A japánok megtámadták őket és az egyik
elmesélte, hogy arra kényszerítették, feküdjön föl két holttestre, és ott
erőszakolták meg többször is.
A másik három nővért nem látta senki. Később, még a reggel folyamán
odajött hozzám az egyik nővér és közölte, hogy egy japán katona azt akarja,
kísérje el a parkba és ő szeretne megkérni, hogy én is tartsak velük.
Csatlakoztam hát, és magammal hoztam az egészségügyi hadtest egyik
őrmesterét is. A bokrok között, ágakkal borítva megtaláltuk a három
ápolónő
holttestét. Egyikük fejét gyakorlatilag levágták ... Hozzáfogtam a temetés
megszervezéséhez, ám a japán katonák arra kényszerítettek, hogy tüzet
gyújtsunk és az összes, a kórházban és a környéken talált holttestet azon
égessük el. Körülbelül százhetven holttestet égethettem el. Egy részüket a
kórházban találtuk, a többi az épületen kívül hevert.

A Hongkongban, az első japán támadás és a fegyverletétel közötti

időszakban dúló harcok során körülbelül kétszáz brit, kanadai, indiai és
kínai katona esett fogságba. Olyan kunyhóban tartották őket fogva, ahol
nem volt elegendő hely még lefeküdni sem.
 December 20-án kora reggel egy brit akna eltalálta a kunyhót és sok
hadifogoly meghalt vagy súlyos sérülést szenvedett. Azokat, akik
megpróbálták elhagyni az épületet, egy szuronydöféssel megölték az őrök.
Azokat pedig, aki még járni tudtak, később North Pointra meneteltették.
Útközben egy fogoly kidőlt a sorból. Azonnal végzett vele az őrök egyike.
A St. John tábori kórház vöröskeresztes karszalagot viselő személyzete
előjött rejtekéből és megadta magát. Velük is ugyanígy végeztek.
Amikor a japánok 1942 márciusában bevonultak a Jáván található
Soebang településre, összegyűjtötték az ott működő katonai kórházban
dolgozó ápolónőket és a betegeket és a környéken lakó nőkkel és
gyerekekkel együtt lemészárolták őket.
Néha a foglyokat csak azért ölték meg, hogy így biztosítsanak könnyed
délutáni programot a zászlóaljparancsnoknak. Egy ilyen esetre 1944
októberében, Új-Guineában került sor. A szóban forgó japán tiszt a
hadosztály-parancsnoksághoz fordult az irányú kérésével, hogy
biztosítsanak számára egy amerikai hadifoglyot.
A háború után lefolytatott eljárás során ez a tiszt a következőket mondta
el: "Megkérdeztem, hogy rendelkezésemre tudnak-e bocsátani egy amerikai
hadifoglyot, akit azután megölhetek." A 36.
japán hadosztály parancsnoka rendkívül készséges volt, és két hadifoglyot
is küldött a tisztnek.
Miután megérkeztek az egységhez, a foglyok szemét bekötötték, hátba
szúrták, majd egy lapáttal lefejezték őket.
1942 januárjában, az Északnyugat-Johorénál folyó harcok során egy
sebesült és beteg szövetséges katonákat szállító konvojt fogtak el a japánok.
A betegeket, az egészségügyi hadtest katonáit, valamint a sofőröket
leszállították a mentőautókról és puskával, szuronnyal végeztek velük, de
volt olyan balszerencsés szövetséges katona is, akit üzemanyaggal locsoltak
le és felgyújtottak. Ugyanebben a hónapban szintén Malajziában,
Katongánál egy másik mentőautókból álló gépkocsioszlopra is tüzet
nyitottak a japánok. Az orvosi személyzetet és a betegeket foglyul ejtették,
összekötözték, majd hátba lőtték.
 Több hasonlóságot is fel lehet fedezni e mészárlásokban. Az áldozatokat
először megkötözték, majd ezután lőtték agyon, szúrták le vagy fejezték le
őket. A legtöbb esetben a foglyokat lelőtték, majd szuronnyal adták meg a
japánok a kegyelemdöfést azoknak, akik még életben voltak. Gyakori volt,
hogy az áldozatokat háttal a tengernek a parton vagy egy szikla szélén
állították sorba, és itt végeztek velük.
Amikor a japánok 1942. február 3-án elfoglalták Amboina szigetét,
körülbelül nyolcszáz ausztrál katona tartózkodott a sziget ambon oldalán és
nagyjából háromszáz a lala oldalon. Az előbbieket Ambon közelében, a Tan
Toey táborban helyezték el. Sorsukról a Hetedik fejezetben szólunk majd.
Azok közül, akik a sziget másik oldalán estek fogságba, kétszáztíz emberrel
kegyetlenül végeztek.
A japán erők január 31-én hajnali két órakor szálltak partra és február 2-án
elfoglalták a repülőteret. Az elszenvedett veszteségük nem haladta meg a
száz főt. Február 1-je reggelén tíz ausztrált ejtettek foglyul és egy
Sowacoad nevű helyre vitték őket. Mielőtt elhagyták volna Sowacoadot, a
japánok szuronnyal végeztek az ausztrálokkal. Mindez - a helyi japán
parancsnok elbeszélése szerint - a megszálló erőket vezető Hatakiyama
ellentengernagy parancsára történt, "mert - jelentette ki a parancsnok - a
foglyok csak akadályozták volna a tengernagy csapatainak
előrenyomulását". Ő ugyanis azt tervezte, hogy addig haladnak előre, amíg
nem találkoznak az Ambon közelében partra szálló japán csapatokkal.
Február 4-én további ötvenegy, az előző napon foglyul ejtett szövetséges
katona okozott fejtörést a japánoknak, akik úgy vélekedtek, hogy nincs elég
emberük a foglyok őrzésére. Egy-két katonának még sikerült is
megszöknie. A tengernagy, miután értesült a szökésről, rendkívül mérges
lett, és azonnal utasította a partra szálló egységek helyi parancsnokát, hogy
végezzenek az összes fogollyal.
A kivégzést végrehajtó főhadnagy, név szerint Nakagawa, így emlékezett
vissza a mészárlásra.

A parancsnak megfelelően mintegy harminc tengerész altiszttel és

tengerésszel Sowacoadba mentem. Egy kókuszpálma-ültetvényen,
körülbelül kétszáz méterre a reptértől gödröket ástunk és szuronnyal,
valamint karddal végeztünk az összes fogollyal. Úgy két óra alatt lettünk
kész. A következőképpen hajtottuk végre a gyilkosságokat: három csoportra
osztottam az embereimet.
Az első feladata az volt, hogy a foglyokat az ideiglenes börtönként
funkcionáló házakból elővezesse. A második csoportnak az esetleges
zendülés megakadályozása volt a feladata, míg oda nem értek az
ültetvényre, míg a harmadik csapat fejezte le vagy szúrta le a foglyokat.
Egyenként kísértük őket oda, ahol megöltük őket. Először bekötött
szemmel letérdeltettük, majd a harmadik csoport tagjai egyenként
előreléptek a sorból, hogy karddal lefejezzék vagy a mellükön keresztül
döfjék a foglyot.
A kivégzettek mind ausztrálok voltak, köztük négy-öt tiszt, akik közül az
egyik bizonyosan egy őrnagy volt. Az összes holttestet az általunk korábban
megásott gödrökbe temettük. Én voltam az egyetlen tiszt a jelenlévő japán
katonák közül ... Amikor végeztünk, jelentettem a vezérkari segédtisztnek a
feladat teljesítését.

Még mindig volt azonban nagyjából kétszáz ausztrál és körülbelül hatvan

holland hadifogoly.
Közülük harmincat, akik tiltakoztak és nem voltak hajlandók elvégezni a
japánok által kiadott munkát, ugyanúgy ölték meg, mint a többieket
korábban. Mindez február 5-én történt.
Február 17-én, miközben a japán tisztek ebédeltek, Nakagawa egységének
csapattestparancsnoka, egy bizonyos Hayashi kijelentette, hogy meg akarja
ölni az összes megmaradt foglyot. Két nappal később Nakagawa megkapta
a parancsot a kivégzés végrehajtására.
Február 20-án Nakagawa tehát felsorakoztatott úgy kilencven embert és egy
a korábbi mészárlás helyszínétől mintegy százötven méterre, a lakai osztag
parancsnokságától pedig mintegy kétszáz méterre fekvő másik
kókuszültetvényre kísértette őket.
A többit mesélje el saját szavaival Nakagawa:
 Kilenc csoportra osztottam az embereimet. Kettő feladata a véres
gyilkosságok végrehajtása, három feladata a kivégzés színhelyére menet a
foglyok őrzése volt, kettőnek a foglyokat kellett elővezetnie, egynek pedig
a kivégzés helyszínét kellett őriznie. Egy csoportot valamilyen szük-
séghelyzet esetére tartogattam.
A hadifoglyokat teherautóval hozták az osztagparancsnoksághoz, majd
onnan gyalog kellett megtenniük az utat az ültetvényre. A gyilkosságokat
ugyanúgy hajtottuk végre, mint korábban, vagyis a bekötözött szemű
foglyokat letérdeltettük és karddal vagy szuronnyal végeztünk velük.
A szerencsétlen foglyok, köztük néhány ausztrál tiszt is, mintegy
kétszázhúszan lehettek.
Az egész délután hat és este fél kilenc között zajlott le. A testek nagy
részét egyetlen gödörbe temettük, ám miután kiderült, hogy az nem elég
nagy, egy szomszédos lövészárkot is igénybe vettünk erre a célra.

Az esetért felelős tengernagyot soha nem állították bíróság elé, mivel

később életét vesztette a háborúban.

1942. február 12-én, három nappal azelőtt, hogy a brit csapatok letették a
fegyvert Malajziában, hatvanöt ausztrál ápolónőt, körülbelül kétszáz nőt és
gyermeket és néhány idős embert egy kis hajón, a Vynor Brookon
kimenekítettek Szingapúrból. Az ápolónők nagyrészt a szingapúri 13.
ausztrál általános kórház ápolószemélyzetének tagjai voltak.
Február 15-én reggel egy csoport - a hajó parancsnoka, több civil asszony
és néhány nővér -
partra szállt Banka szigetén és egy kis helyi faluba ment, hogy
megpróbáljanak valamilyen segítséget keríteni a fedélzeten lévő egyik
sebesült számára. Kérésüket a helyiek elutasították és egyúttal közölték azt
is, hogy a szigetet már elfoglalták a japánok.
Aznap éjszaka a Vynor Brook utasai látták, amint egy hajót
elsüllyesztenek a Banka-szorosban, nem messze a sziget partjaitól. Két
órával később egy mentőcsónakból körülbelül huszonöt angol szállt fel a
Vynor Brook fedélzetére.
 Másnap reggel az egész társaság úgy döntött, hogy feladják magukat. A
hajóparancsnok el is indult, hogy kerítsen egy japánt, akinek a jelenlétében
ezt megtehetik. Később vissza is tért tizenöt japán katonával és az őket
vezető tiszttel.
A Vynor Brook fedélzetén tartózkodókat Szumátra szigetén Muntok
közelében, a parton két csoportban sorakoztatták fel. Az egyikben külön a
férfiakat, míg az ápolónőket és egy civilt pedig a másikban. A férfiakból
álló csoport egyik felét azután a japánok elvezették a földnyelven túlra,
messze a láthatáron kívülre. Röviddel később a japánok visszatértek és a
csoport másik felét is elvezették ugyanebbe az irányba. Néhány perccel
később több puskalövés hallatszott, és amikor a japán katonák visszatértek,
a puskájukat és a szuronyukat tisztogatták.
Fentiekről bizonyítékkal egy szemtanú, Vivien Bullwinkel - az ausztrál
hadsereg ápolónői szolgálatának tagja - szolgált a tokiói bíróság előtt. Arra
a kérdésre válaszolva, hogy "Ki maradt akkor a tengerparton?", a következő
módon számolt be a később történtekről.

V. Huszonkét ápolónő, egy civil és úgy tíz-tizenkét hordágyon fekvő

sebesült, akik a hajónk bombázása, illetve a másik hajó elsüllyesztése
közben sérültek meg.
Amikor katonái befejezték a puskák és a szuronyok tisztogatását, a japán
tiszt huszonhármunknak (tehát az ápolónőknek és a civilnek)
megparancsolta, hogy menjünk be a tengerbe. Néhány lépést tehettünk meg
a vízben, amikor egyszer csak géppuskából tüzet nyitottak ránk. Láttam,
hogy a lányok egymás után esnek össze, amikor engem is eltalált egy
lövedék. A golyó derékmagasságban hatolt belém és a másik oldalon
távozott is a testemből. Az ütés ereje ledöntött a lábamról, a hullámok pedig
lassan visszasodortak a partra. Tíz-tizenöt percig feküdtem a földön, majd
felültem és körülnéztem. A japán katonák eltűntek. Én bekúsztam a
dzsungelbe, ahol azután elájultam...
K. Azután mi történt?
V. Amikor magamhoz tértem, úgy döntöttem, hogy lemegyek a partra és
iszok egy korty vizet.
Egy friss vizű forrás felé vettem az irányt, ám egyszer csak megszólított
valaki. Körülnéztem és észrevettem az egyik angol katonát, aki még
vasárnap este csatlakozott hozzánk. Ő volt az egyik hordágyon fekvő sérült,
akit még ugyanaz a japán csapat, amelyik hétfő reggel végzett a lányokkal,
szuronnyal meg is sebesített. Az összes többi hordágyon fekvőre ugyancsak
szuronnyal támadtak, majd sorsukra hagyták őket.

Bullwinkel nővér azután megtudta az angol katonától - akit Kingsley

közlegénynek hívtak és aki ekkor már rendkívül rossz állapotban volt, hogy
aznap szerda volt, és hogy ő több mint két napig feküdt eszméletlenül.
Azon férfiak közül, akiket magukkal vittek a japánok, hogy végezzenek
velük, csupán kettő élte túl az incidenst. Ők berohantak a tengerbe és így
sikerült elmenekülniük. Az ausztrál ápolónők közül csupán Bullwinkel
nővér élte túl a mészárlást.

1942. február 4-én Tolnál huszonnégy ausztrál katonát fogtak el a japánok,

miután azok az új-britanniai Rabaulban partra szálltak. Az ausztrálok mind
a hadsereg egészségügyi alakulatához tartoztak, és amikor foglyul ejtették
őket, vöröskeresztes karszalagot viseltek, amit a japán katonák azonnal
letéptek róluk.
Tolba érve a foglyul ejtők átkutatták a foglyok csomagjait és minden
személyes holmijukat, így a gyűrűket és az órákat is elvették tőlük. A
zsoldkönyveiket is összegyűjtötték, majd ezután a hátuk mögött
összekulcsolt kezüknél fogva kötéllel, hármasával összekötözték őket. A
foglyok egyike a következőképpen mesélte el, hogy mi történt ezt követően.

Egy Rabaul irányában, Toltól körülbelül félmérföldnyire fekvő ültetvényre

hajtottak minket.
Mutogatva megparancsolták, hogy üljünk le egy, az útról az ültetvényre
vezető ösvényen található kis emelkedő tetejére ... Azután elkezdték
kettesével-hármasával lerángatni az embereket az ösvényről ... Én az utolsó
hármas csoportban voltam.
 A tiszt, továbbra is mutogatva, ekkor megkérdezte, hogy mit szeretnénk:
szuronnyal vagy golyóval végezzenek velünk. Az utóbbit választottuk.
Amikor odaértünk az ösvény végéhez, három japán átvett minket.
Puskájukra fel volt illesztve a szurony és végig mögöttünk jöttek.
Mindhármunkat lerugdostak a földre, és mivel a hátunk mögött össze
voltunk kötözve, mozdulni sem tudtunk.
Az őrök többször is belénk szúrták bajonettjüket. Rajtam személy szerint
öt sebet ejtettek, ám visszatartottam a lélegzetem és úgy tettem, mintha
halott lennék. Ahogy a japánok elhordták magukat, a mellettem fekvő egyik
társam felnyögött. Az egyik japán katona ekkor visszarohant és még
egyszer lecsapott a szerencsétlenre. Ekkor már nem tudtam a lélegzetem
tovább visszatartani. Mély levegőt vettem, ám a japán ezt meghallotta és
még hatszor belém vágta a szuronyt. Az utolsó döfés a fülemen keresztül
behatolt a számba és elmetszett egy artériát. Az őrség tagja látva a számból
kiömlő vért azt gondolta, hogy most már végzett velem, és testünket
kókuszpálma-és szőlőlevelekkel takarta le, majd tovább állt.
Úgy egy órát feküdhettem ott, amikor úgy döntöttem, hogy megpróbálok
felállni és eltűnni a helyszínről. Sikerült kioldanom a zsineget, mellyel a
másik kettőhöz kötöztek és megindultam a mintegy ötvenyardnyira lévő
tenger felé. Néhány lépést tehettem meg, amikor összees tem. Számomra
úgy túnt, hogy rövid idő múlva, újra visszanyertem az öntudatomat.
Csizmám acélsarkával megpróbáltam elvágni a kezemet összekötöző
zsineget, de mindhiába. Végül nagy nehezen két karom között átvezettem a
lábamat, felemeltem és sikerült elrágnom a köteléket.

Pontosan nem tudjuk, hogy elfogásukat követően hány szövetséges

katonával végeztek a japánok Új-Britanniában, ám egy, az atrocitások
kivizsgálására felállított katonai bíróság legalább százötvenre becsülte az
áldozatok számát. A gyilkosságok kirívó módon sértették meg az 1907-es
hágai egyezményt, melynek Japán is aláírója volt, és amely kifejezetten
tiltotta a fegyverét letéve immár védekezni nem tudó, magát megadó
ellenfél meggyilkolását vagy megsebesítését.
 Az ausztrálok mind megadták magukat, néhányan fehér zászló alatt
vonultak, és mindannyian joggal számíthattak arra, hogy hadifogolyként
fognak bánni velük.

Még a fentieknél is kegyetlenebb rémtetteket követtek el egy Waga Waga

közelében fekvő japán főhadiszálláson. Elborzasztó voltuk ellenére álljon itt
most néhány részlet, bemutatandó azt a szadista őrületet, mely a japánokat
nemritkán hatalmába kerítette.
Waga Waga a pápuai Milne Bay közelében fekszik, ahol a japán csapatok
1942. augusztus 25-én szálltak partra. A következő részlet a 18. ausztrál
gyalogos dandárnál szolgálatot teljesítő Kendall százados eskü alatt tett
írásbeli nyilatkozatából származik:
1942. szeptember elseje vagy másodika lehetett. Waga Wagában, Milne
Baynél elfoglaltuk a japán haditengerészet ezredparancsnokságát. Amikor
átfésültük a dzsungelt a parancsnokság körül, hogy a védelmi pontjainkat
kialakítsuk, megtaláltuk két, a 61. tartalék zászlóaljhoz tartozó ausztrál
katona holttestét.
Az egyik test a földön feküdt, kezei elöl összekötve, nadrágja térdéig
lehúzva és a nadrágszíjjal a csizmájához kötözve. Fülének felső részét
levágták és a holttesten mintegy húsz kés-és bajonettszúrást számoltunk
meg. Kezét mellkasa előtt kötözték össze, alsókarján további vágások
látszottak, mintha védekezni próbált volna. Ülepét és nemi szervét szörnyen
megcsonkították.
A másik testet körülbelül hatlábnyira egy fához kötözték, keze hátul
ugyancsak meg volt kötözve. Felső karján hat kisebb sérülést találtunk.

A fa körül a talaj fel volt dúlva, és egyértelmű volt, hogy az áldozat néhány
napig ott feküdt, mielőtt belehalt volna sérüléseibe. A két testet Kendall
százados találta, legfeljebb ötvenyardnyira a japán parancsnokságtól.
A dzsungelnek ugyanebben részében két másik katonát is szágópálmához
kötöztek. A testeket arccal a fa felé, a törzs körül átvetett karokkal találták
meg. A hátsó felükön, valamint a végbélnyílás körül számos, szuronnyal
ejtett sebet találtak. Egy másik katonát, akit szintén egy fatörzshöz kötöztek
- a sebeiből úgy tűnt - a szuronyhasználat gyakorlásához próbababaként
használtak.
Kendall százados vallomása ezután így folytatódik:
A Waga Wagából Lillihibe vezető ösvényen egy újabb ausztrál katona
holtteste feküdt a földön, arccal lefelé. Zsinórokkal kötözték meg a kezeit.
Lábán egy sebet láttam, rajta ideiglenes kötözés. A férfi feje tetejét
egyszerűen levágták. A koponya felső része előrébb hevert a földön, mintha
egy éles késsel vagy karddal átdöfték, majd lecsapták volna. Hátán és
vállain mindenhol vágások voltak láthatók. Mintha azokat is késsel vagy
karddal ejtették volna, átvágva az inget.
Két nappal később egy japán katonát fogtunk el Ahiománál. Beszélt
angolul és megmutattam neki a korábban már említett két ausztrál katona
holttestét. Ő elmondta, hogy a partra szálló csapatokkal együtt érkezett, és
hogy az ausztrálokat a tisztek parancsára kínozták meg. Így akarták
biztosítani, hogy a japán katona harcolni fog és nem adja meg magát,
merthogy ugyanazt fogják velük tenni, amit ők tettek az ausztrálokkal.

Valóban semmi okunk kételkedni afelől, hogy az új-guineai és új-britanniai

kegyetlenkedéseket és gyilkosságokat felsőbb parancsra követték el. A
partraszállást megelőzően röplapokat dobtak le, melyekben figyelmeztették
a szövetséges katonákat, hogy aki ellenállást tanúsít, azt meg fogják ölni.

Más esetekben is gyilkoltak meg hadifoglyokat a japánok pusztán azért,

mert azok - az éheztetés miatt - nem voltak képesek dolgozni és már csupán
csak terhet jelentettek fogva tartóiknak. Ilyen mészárlásokat 1942 áprilisa
és 1945 októbere között tizennégy helyen követtek el. Az egyik gyilkosság
helyszíne 1943 októberében Wake szigete volt.
A történetet részben Tachibana, a birodalmi japán haditengerészet egyik
korvettkapitánya mesélte el, aki - mintegy száz szövetséges katonát
fogságban tartó - egységével ekkor Wake szigetén állomásozott.

(Október) 7-én, nem sokkal napnyugtát követően, nem emlékszem

pontosan hány óra lehetett, a hadtestparancsnok (Sakibara ellentengernagy)
és jómagam a parancsnoki állásban voltunk.
Egyszer csak minden előzmény nélkül a hadtestparancsnok utasítást adott:
"Menjen az embe-reivel és az északi partszakaszon végezzenek az összes
hadifogollyal." Az egész olyan hirtelen jött, hogy meglepődtem, de tudtam
azt is, hogy a parancsnok mindig rendkívül körültekintően jár el, és a
döntést hosszas mérlegelést követően hozta meg. Kadét koromban ugyanis
tanárom volt a haditengerészeti akadémián. Nem volt ezért szemernyi
kétség sem bennem és úgy gondoltam, hogy az adott helyzetben okkal
végezzük ki a hadifoglyokat.

Még ugyanaznap délután, körülbelül 5.30-kor repülővel megérkezett

Kwajaleinből egy új tiszt, Ito hadnagy, hogy átvegye a század
parancsnokságát. Röviddel gépe földet érését követően Tachibana
korvettkapitány közölte Itóval a hadtestparancsnok utasítását.
Amikor a hadnagy megérkezett a tengerpartnak arra a pontjára, ahol a
kivégzéseket majd végre kellett hajtani, a foglyok már hátuk mögött
összekötözött kézzel, bekötött szemmel sorban egymás mellett ott ültek a
földön. A kilencvenhat hadifogoly háta mögött ott állt a kivégzőosztag. Egy
szakaszvezető jelentette, hogy minden készen áll, mire a századparancsnok
kiadta az utasítást, hogy "a parancsnak megfelelően folytassák." Miután a
foglyokat agyonlőtték, Ito hadnagy visszatért a parancsnokságra és jelentést
tett.
Majdnem két évvel később, 1945. augusztus 15-e éjszakáján a japán
fegyverletétel híre eljutott Wake szigetére is. A rádióban hangzott el a
bejelentés, ám mivel erre vonatkozó további információt a haditengerészeti
főparancsnokságtól, Tokióból nem kapott, a japán parancsnok nem hitt a
tömegtájékoztatásnak. Az uralkodói rendelet, mely megerősítette a hírt,
azonban másnap megérkezett.
Augusztus 18-án Sakibara ellentengernagy gyülekezőre a szállására
rendelt minden szakaszvezetőt és ennél magasabb rangú tisztet. Amikor
már mindenki megjelent, a következő
szavakkal fordult tisztjeihez: "Éppen most hallottam a melbourne-i
rádióban, hogy minden háborús bűnös, akár kapták a parancsot, akár ők
adták ki azokat, kemény büntetésre számíthat." A bejelentést követően még
egy darabig a padlót bámulta, ám több szó nem esett. Néhány perccel
később távozást engedélyezett a jelenlévőknek.
Két nappal később ismét gyülekezőre szólította a századparancsnokokat,
és a következőket mondta nekik: "A hadifoglyokkal kapcsolatban a
következő a helyzet. Kigondoltam egy jó történetet. A foglyok egyik fele az
1943. október 6-i bombázások során veszítette életét. A többiek a rá
következő éjszaka megszöktek, és amikor újra el akartuk fogni őket,
fegyveresen ellenálltak.
Tűzharc alakult ki és minddel végeztünk."
Két nappal ezután a foglyoknak a kivégzés helyszínén, az északi
partszakaszon elásott maradványait kihantolták és a sziget keleti
partvidékén újra elásták.
Sakibara perében azzal védekezett, hogy ő csak parancsot hajtott végre. A
bejelentés, mely szerint a "felsőbb parancsnak történő engedelmeskedést"
mentségként nem fogadják el azokban az esetekben, amikor az elkövetett
cselekmény első pillantásra is törvénytelen és a hadviselés
kétségbevonhatatlan szabályait sérti meg, sokkolhatta a japán tiszteket.
A japán hadvezetésnek a feljebbvaló parancsára bűntettet elkövető
katonatisztekkel kapcsolatban vallott nézetét egyértelműen fejtette ki Abe
altengernagy, amikor a fegyverletételt követően a Wake-szigeten tehát az ő
parancsnoksága alá tartozó területen - lezajlott mészárlással kapcsolatban
kihallgatták:

Mivel a japán fegyveres erők szigorúan szabályozott szervezet, jól

meghatározott parancsnoki lánccal, melynek gyökere Őfelsége a császár
legfelsőbb parancsnoki hatalma, mely azután végighalad a láncon egészen a
legutolsó közkatonáig, a hadsereg tagjának elsődleges és legfontosabb
feladata a parancs végrehajtása ... Japán katonák százai és ezrei között akadt
akár egy is, aki arra gondolt, hogy a parancsra végrehajtott tettéért egyszer
majd felelősségre vonhatják? Messze áll a japán gondolkodástól az a nézet,
hogy ilyet valaha is büntethetnének (A védekezés során a "felsőbb
parancsra" történő hivatkozásról a mellékletben szólunk majd.).
Alkalmanként más eszközökkel is hajtottak végre gyilkosságokat. Volt
példa tömeges vízbe fojtásra, mondjuk amikor Port Blairnél, az Andaman-
szigetek közelében 1945 augusztusában civil internáltakat zsúfoltak egy
hajóra, bevitték őket a tengerre, majd a vízbe hajították az áldozatokat.
A vízbe fojtást és az agyonlövést a hankovi esethez (Lásd Második fejezet
60. old.) hasonlóan egyszerre alkalmazták az indonéziai Kota Radjában,
ahol 1942 márciusában holland hadifoglyokat bárkákra tettek, betoltak a
tengerbe, majd rájuk lőttek és a vízbe kényszerítették őket.
Tarakannál, Borneón két hónappal korábban holland hadifoglyok egy
másik csoportját mészárolták le hasonló módon. Egy japán könnyűcirkáló
fedélzetére vitték őket, majd elszállították a foglyokat arra a helyre, ahol
hajójuk korábban egy japán rombolóra nyitott tüzet. Itt a szerencsétleneket
lefejezték és holttestüket a vízbe hajították.

A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék megfogalmazásában

"Amerikai foglyok különösen kegyetlen, előre megfontolt lemészárlására"
került sor 1944. december 14-én, a Fülöp-szigetekhez tartozó Palawanon
fekvő Puerto Princesában kialakított hadifogolytáborban.
Itt körülbelül százötven szövetséges katonát tartottak fogva. Kétharmaduk
az Amerikai Egyesült Államok hadseregében, a többi pedig a
haditengerészetnél teljesített korábban szolgálatot. A fenti decemberi napon
közülük száznegyvenöt vesztette életét. Kora reggel a foglyok kimentek
dolgozni, ám dél körül visszahozták őket, amit ők furcsának is találtak.
Korábban már megfenyegették őket, ha a japánok elveszítik a háborút,
akkor mindannyiukkal végeznek, és amikor megindultak az első amerikai
légitámadások Puerto Princesa ellen, a japánok közölték, hogy ha az
amerikaiak lerohanják Palawant, minden hadifoglyot meg fognak ölni.
Miközben a foglyok a táborba visszatérve ebédűket fogyasztották, kétszer
megszólaltatták a légiriadót jelző szirénát, és a japánok megerősítették a
fogolytábor őrzését is. A kora délután folyamán újra megszólalt a sziréna.
Ekkor a foglyokat az óvóhelyre kísérték és közölték velük, hogy egy időre
ott is kell maradniuk, mivel "több száz amerikai gép közeledik".
 Az óvóhelyeken rendkívül szűkös volt a hely, azok körülbelül négy láb hat
hüvelyk magasak voltak és a bejáratuk is igen keskeny volt. Nem volt
elegendő hely, hogy az összes fogoly bezsúfolódjon, ezért egymás hegyén-
hátán, lábukat az álluk alá felhúzva kellett leülniük.
Az ezt követően történtekről az öt túlélő egyike, az amerikai
tengerészgyalogság tüzér őrmestere, Douglas William Bogue elbeszéléséből
tudhatunk meg részleteket.

Alig jutottunk fedezékbe, amikor hirtelen tompa robbanásokat, szűnni nem

akaró sikoltozást, nevetést és könnyű gépfegyverekből, valamint puskákból
leadott lövések zaját hallottam meg.
Közel voltam a bejárathoz, ezért kidugtam a fejem, hogy megnézzem, mi
történik. Az első, amit észrevettem, egy fekete füstoszlop volt, mely az "A"
század óvóhelyéből tört fel. Úgy láttam, hogy körülbelül hatvan, puskákkal,
kézigránátokkal, könnyű géppuskákkal felfegyverzett japcsi katona
fáklyákkal és gázolajjal teli vödrökkel megtámadta az "A" század
közvetlenül mellettünk elhelyezkedő óvóhelyét. A vödröket behajították a
foglyokkal zsúfolt bunkerbe, majd bedobták az égő fáklyákat is, hogy
begyulladjon a gázolaj: a tűz elől kimenekülőket lelőtték, szuronnyal
leszúrták vagy leütötték. Sokakat láttam, amint még mindig lángokban
támolyognak jobbra-balra, majd egy golyó eltalálja őket és összeesnek. A
támadók ezután két csoportra oszlottak és most a "C" század óvóhelyének
északkeletre néző bejáratát, valamint a "B" század bunkerének északi
bejáratát rohanták le.
A szűk téren az egész támadást egyetlen szempillantással átláthattam.
Láttam a japánokat, amint közvetlenül arrafelé tüzelnek és döfnek
szuronyukkal, amerre Stidham feküdt magatehetetlenül egy hordágyon
(Stidham a Puerto Princesa táborban fogva tartott egyik katona volt, aki egy
korábbi légitámadás során szerzett sérülései miatt teljesen megbénult.
Hordágyon kellett mindenhova szállítani, ám - az óvóhely szűkös bejárata
miatt - kint kellett hagyni minden légitámadás során.). Láttam egy férfit,
talán dr. Mango volt az, amint lángoló ruhában kitárt karokkal rohan a
japcsik felé. Végül egy japán géppuskalövésekkel terítette le. Más amerikai
hadifoglyokat, akik szintén a szűkös bejáraton másztak ki, akkor lőttek le,
amikor felegyenesedtek, vagy akkor terítették le őket, amikor a szikla felett
húzódó kerítés felé iramodtak.
A japán katonák mindeközben üvöltöztek és úgy tűnt számomra, hogy
még élvezik is, amit csinálnak. Szato hadnagy ide-oda rohangászott kivont
karddal, parancsokat osztogatott és az embereit buzdította. Mielőtt
visszahúztam volna a fejem, a kerítésen kívül álló japán őrök záró—
tüzet eresztettek meg a japánok által még meg nem támadott bejáratok
irányába, hogy így kényszerítsék (az óvóhelyen) maradásra az embereket
addig, amíg a támadók oda nem érnek.
Elmondtam a velem egy óvóhelyen levő Sceivának és Kozuchnak, hogy mi
történik odakinn, és hogy az egyetlen lehetőségünk a menekülésre az, ha
egyenként kimegyünk, átjutunk a hegygerincen lévő kerítésen és
megpróbálunk lejutni a partra.
Azután gyorsan előmásztam a bunkerből, és valahogy sikerült négykézláb
átmásznom a kettős drótkerítésen is. A meredek sziklafalon mászva
visszakiáltottam Sceivának és Kozuchnak, hogy most már ők következnek.
A sziklafalon mászva védtelen voltam és egy golyó el is találta a jobb
lábamat. Kozuch volt a következő, aki próbálkozott, Sceiva közvetlenül
mögötte haladt.
Mindkettőt lelőtték, miközben a kerítésen másztak át. Láttam Kozuch
hátában a lyukakat, ahogy ott lógott a szögesdróton.
Másokat is láttam, amint a szikláról másztak lefelé. Ők menekülésre a "C"
század óvóhelyén korábban kialakított vészkijáratot használták. Ez akkor
készült, amikor a japánokkal folytatott beszélgetések során olyan jelzéseket
kaptunk, hogy a mostanihoz hasonló eset megtörténtére számíthatunk.
A "B" század óvóhelyének déli bejáratánál láttam, amint egy férfi átkúszik
a szögesdrót alatt, majd leesik a hegyfokról. Ezután én is megindultam a
hegyfok felé és lemásztam a szikláról a vízpartra. Leérve megláttam két
amerikai hadifogoly arccal lefelé, félig a vízben fekvő holttestét.
Hátba lőtték őket. A támadásban résztvevő japánok ugyanis fent álltak a
hegyormon a szögesdrótkerítés mellett, és azokat lőtték, akiknek sikerült
vagy a kerítésen, vagy a vészkijáraton keresztül lejutni a partra.
 Ekkor csatlakozott hozzám két másik hadifogoly, név szerint Ayres és
Hale. Közöltem velük, hogy én szorosan a parti sziklák mellett akarok
tovább haladni a délnyugati kikötő felé, és megpróbálok a bozótosban
meghúzódni, majd onnan bejutni a dzsungelbe. Két társam nem értett velem
egyet, és megpróbálták átúszni az öblöt, ám mindketten életüket veszítették.
Hale-t, miután úgy harminc yardot úszott a parttól, a hegyoromról tűz alá
vették a japánok. Néhány lövedék mellette csapódott a vízbe, ám végül egy
eltalálta. Átfordult a hátára és mielőtt elmerült volna, ezt mondta:
"Elkaptak".
Miután szemtanúja voltam Ayres és Hale halálának, a sziklák között a
kikötő felé vettem az irányt, ahogyan azt korábban elterveztem.
Harmincyardnyi távolságot tehettem meg, amikor véget ért a sziklás rész és
belebotlottam néhány japán tengerészbe ... akik egy géppuskát próbáltak
éppen felállítani, hogy így fedezzék az ösvényt, amin nemrég én is
áthaladtam. Nem volt más választásom, minthogy rávessem magam a
három japánra és megpróbáljam megszerezni a fegyvert. A közelharc során
a vízbe kerültünk, ahol lenyomtak a felszín alá. Szorosan tartottam a
géppuskát és ellenfeleimet is, míg végül kénytelenek voltak elengedni a
fegyvert és engem is.
Ezt követően megkíséreltek visszajutni a partra.
Miután én is kijöttem a vízből, meghúztam a golyószóró elsütőbillentyűjét
és sikerült végeznem a három tengerésszel. Megláttam azonban egy másik,
a parton kissé feljebb felállított gépfegyvert, ezért kénytelen voltam
visszamenni az ösvényen és megpróbáltam fedezéket keresni a sziklák
között.
Hogy be tudjak mászni egy kis hasadékba, meg kellett szabadulnom a
gépfegyvertől, ezért azt behajítottam a vízbe. Itt elrejtőzködve jól hallottam
a japánok üvöltözését, nevetését és az amerikaiak sikolyát. E hangokat
éppúgy jól meg tudtam különböztetni, mint az égő hús bűzét és a dinamit
szagát.
Nem sokkal később egy japán deszantbárka lassan elhaladt mellettem,
csupán néhány lábnyira attól a helytől, ahol rejtőztem. Azokat a foglyokat
keresték, akiknek sikerült elmenekülniük. Akit megtaláltak, arra
golyózáport zúdítottak a bárkáról. Az őrjáratok a nap hátralévő részében
folyamatosan fésülték át a sziklás partszakaszt, és úgy este kilenc körül, a
másik négy túlélővel együtt átúsztam az öblöt és néhány napos dzsungelben
való rejtőzködés után sikerült csatlakoznom a filippínó gerillákhoz.

Körülbelül még negyven fogolynak sikerült kimenekülnie a fogolytáborból

úgy, hogy az ötven láb magas szikláról a tengerbe vetették magukat.
Közülük négyen maradtak életben és csatlakoztak Bogue-hoz.
Deszantbárkákon katonák ellenőrizték a partszakaszt - ezek egyikét látta
Bogue - és a parton álló őrök is tüzet nyitottak a foglyokra. Közülük sokan
sebesülten, súlyos égési sérülésekkel, fájdalmukban nyöszörögve feküdtek a
tengerparton. Őket élve temették el a járőröző japánok.
Az egyik foglyot, akinek sikerült elérnie a vizet és elindult, hogy átússza
az öblöt, újra elfogták a japánok és visszavitték a szárazföldre. Itt
szuronyukkal noszogatva arra kényszerítették, hogy a parton sétáljon végig.
Az egyik japán őr benzint öntött a fogoly lábára és meggyújtotta. Noha a
szerencsétlen könyörgött, hogy lőjék le, a japánok ezzel mit sem törődve
meggyújtották a másik lábát, a karját és a kezeit is. Kigúnyolták és
kinevették szenvedő áldozatukat, majd addig szuronyozták, míg össze nem
esett. Ekkor az egész testét leöntötték üzemanyaggal, és végignézték, amint
elnyelik a lángok.
Miután az amerikai erők 1944. február 28-án partra szálltak Puerto
Princesánál, megpróbálták felkutatni a hadifogolytábor helyét. Néhány
dögcédulán, személyes holmin és a lemészárolt amerikai hadifoglyokra
vonatkozó töredékes feljegyzésen kívül azonban semmit nem találtak. Két
héttel később az amerikai hadsereg 601. hadbiztos százada hetvenkilenc
csontvázat talált és hantolt el. Huszonhat maradványt egy négy-öt láb
magas földhalommal betemetett üregben találtak. A valamilyen tompa
tárggyal összezúzott koponyákon golyó ütötte lyukakat találtak. A
legkevesebb holttestet a börtönépülettől legtávolabb, a sziklához
legközelebb fekvő, nagyobb óvóhelyeken találták. Ezekből a bunkerekből a
foglyok valószínűleg könnyebben eljuthattak a szikláig és később a part
menti sziklás részen vagy a tengerparton végeztek velük. A holttestek nagy
részét a bejáratoktól távolabb, egymáshoz szoros közelségben találták. Két,
a sziklához legközelebb fekvő
lövészárokban találtak néhány holttestet, melyek hason, karjukat előre
kinyújtva feküdtek. A boncolást követően derült ki, hogy ezek a férfiak
megpróbálták kiásni magukat a szabadságba.
Az incidensről készült jelentést egy hivatalos tiltakozással együtt 1945.
május 19-én a svájci követségen keresztül megküldte az Egyesült Államok
kormánya a japán külügyminiszternek, Togónak is. A tiltakozás a
következő szavakkal zárult:

A japán fegyveres erők részéről tapasztalt ilyen barbár magatartás a

civilizált világ elleni támadásként értékelhető.
A japán kormány nem kerülheti el a felelősségre vonást ezért a bűntettért.
Az Egyesült Államok kormánya követeli, hogy megfelelő módon büntessék
meg azokat, akik az incidenst levezényelték, illetve abban részt vettek.
Elvárjuk, hogy a japán kormány jelezze felénk, hogy a megfelelő büntetés
kiszabásra került. Az Egyesült Államok kormánya követeli továbbá, hogy a
japán kormány minden szükséges lépést tegyen meg annak érdekében, hogy
ilyen és ehhez hasonló iszonyatos bűntények ne ismétlődhessenek meg, és
biztosítsa az Egyesült Államok kormányát arról, hogy japán fogságba eső
amerikai hadifoglyok ellen ilyen szörnyűségeket többé ne követhessenek el.

A tiltakozó jegyzéket a svájci miniszter személyesen a japán

külügyminiszternek nyújtotta át 1945.
június 3-án. Egy hónappal később a japán külügyminisztérium tájékoztatta
a svájci követséget, hogy a tiltakozásra az eset haladéktalan kivizsgálását
követően fognak reagálni. Ám a japán fegyverletétel napjáig válasz nem
érkezett.

Számos bizonyíték utal arra, hogy a mészárlásokra tisztek, nemegyszer

tengernagyok és tábornokok adtak parancsot, és hogy azok beosztott
tisztjeik közvetlen irányításával kerültek végrehajtásra. E
bizonyítékok számos forrásból, így például elfogott japán parancsokból,
harci jelentésekből, japán katonák által vezetett naplókból, illetve több,
egykori szövetséges hadifogoly által eskü alatt tett írásbeli vallomásból
vagy szóbeli tanúvallomásból rendelkezésünkre állnak.
A katonai egységek harci jelentései, valamint a katonai rendőrség
jelentései egyaránt említést tesznek a végrehajtott gyilkosságokról, valamint
a megölt áldozatok számáról és az elhasznált lőszerek mennyiségéről. Nem
egy hadifogolytáborban írásos, dokumentált bizonyítékokat találtak arra
vonatkozóan, hogy a hadifoglyok megölésére a parancsot felsőbb katonai
szervek adták ki.

Az egyik ilyen formózai tábor katonai naplójában egy bejegyzés olvasható,

mely a 11. katonai rendőri egység szárnysegédének egyik kérdésére íródott
válaszként. A katonai egység részletes információt kért a hadifoglyok ellen
hozandó "rendkívüli intézkedésekre" vonatkozóan. A válaszban a
következő végrehajtási utasításokat közölték:
Akár egyenként, akár csoportosan pusztítják el őket (a foglyokat), és
akármilyen eszközökkel hajtják azt végre, legyen az akár tömeges
bombázás, gáz, méreg, vízbe fojtás, lefejezés stb., szabaduljanak meg tőlük
úgy, ahogyan az adott helyzetben arra lehetőségük van.
Minden esetben a cél az, hogy ne engedjenek egyetlen embert sem
elmenekülni, semmisítsék meg tehát őket mind egy szálig, és ne hagyjanak
nyomokat.

A háború utolsó hat hónapjában egyértelmű rendelkezéseket adott ki a

hadügyminisztérium, illetve személyesen maga Shitayama, a
hadügyminiszter-helyettes arra vonatkozóan, hogy milyen módon kell
megelőzni a hadifoglyok szövetségesek által történő felszabadítását.
A rendelkezés többek között megállapította, hogy "az ezekben az időkben,
amikor a helyzet egyre nyomasztóbb és a háború gonosz erői a császár
fennhatósága alatt álló területeket, Mandzsúriát és a többi régiót fenyegetik,
a hadifoglyokkal szemben tanúsított bánásmódra vonatkozó utasításokat a
mellékletben találják meg. Reméljük, hogy az ebben leírtaknak megfelelően
járnak majd el és nem fognak hibázni."
A "tennivalókat" ezek szerint pedig úgy határozták meg, hogy "mindent
meg kell tenni annak érdekében, hogy a hadifoglyok ne kerülhessenek az
ellenség kezére".
Hetedik fejezet

A HAJÓBÖRTÖNÖK

A hadifoglyok nem számíthattak a fogolytáborban megtapasztaltnál jobb

elbánásra akkor sem, amikor tengeren egyik helyről a másikra szállították
őket, mivel az ilyenkor használt hajók gyakorlatilag nem voltak másnak,
mint börtönhajóknak tekinthetők. A foglyokat a szénraktárba vagy a
hajófenékbe zsúfolták, ahol szinte alig volt levegő és a higiénés feltételek is
elégtelenek voltak. Sokan közülük ekkor már az éhezéstől és a különböző
betegségektől rendkívül legyengültek, útközben pedig semmilyen orvosi
ellátásban nem részesültek. A fejadagok minimálisak voltak, ivóvizet szinte
alig kaptak, és a foglyok gyakorlatilag az út egésze során a hajó gyomrában
tartózkodtak. A járműveken nem volt felségjelzés, így azok ki voltak téve a
szövetségesek tengeri vagy légitámadásainak, mint ahogyan arra
nemegyszer sor is került, sok hadifogoly végzetét beteljesítve így.
Ítéletében a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék a
következőképpen írta le az e hajókon a megfelelő tér biztosítására
alkalmazott módszereket.

Az üres szénraktárakban és a hajófenékben faemelvényeket és ideiglenes

deszkázatokat emeltek, melyek között függőlegesen alig volt több a
távolság három lábnál. A foglyokra jutó terület ezeken a deszkázatokon
nem volt több tizenöt foglyonként hatszor hat lábnál, akik ezért kénytelenek
voltak keresztbe tett lábakkal ülni végig útközben. A rendelkezésre álló tér
méretét úgy növelték, hogy a megfelelő illemhelyeket is felszámolták. Erre
a célra mindösszesen a fedélzetről a szénraktárba, illetve a hajófenékbe
kötélen leengedett vödör vagy doboz szolgált, melyet azután ugyanígy
húztak fel, hogy a fedélzetről a vízbe öntsék a tartalmát. A vödrök és
dobozok tartalma nemritkán visszahullott a foglyok közé, így rontva tovább
az egyébként is egészségtelen körülményeken. Sok fogoly már a
behajózáskor vérhasban szenvedett, és székletük a falécek közötti
repedéseken akadálytalanul hullhatott az alattuk tartózkodó bajtársukra.
Azért, hogy az étel előkészítéséhez esetlegesen szükséges helyet is
hasznosítani tudják, a foglyok vagy nyers ételt kaptak vagy olyat, amit még
a kihajózás előtt készítettek el.
Ugyanebből az okból a víz készlet is meglehetősen szűkös volt. Az előbb
leírt szörnyű
körülményeken túl ráadásul a foglyok a fedélzetre sem mehettek fel (A
vallomás nem teljesen pontos, ugyanis volt egy-két olyan tengeri út, mely
során a foglyoknak engedélyezték, hogy naponta öt percre felmenjenek a
fedélzetre.).

Az egyik ilyen hajóútra 1942 januárjában került sor, amikor egy japán hajó,
a Nitta Maru Wake szigete felé indult, hogy onnan 1235 amerikai
hadifoglyot és civil internáltat Yokohamába és Sanghajba szállítson.
A fedélzetre jutva minden fogolynak el kellett futnia a legénység sorfala
előtt, akik eközben verték és rugdalták szerencsétlent. Ez minden tengeri
hadifogoly-szállítmány esetén kedvelt szabadidős szórakozása volt az
őröknek. A foglyokat ezt követően a hajófenék három elkülönített
rekeszébe zárták, ahol korábban már ideiglenes, mintegy háromlábnyi
magas deszkázatokat alakítottak ki. A férfiak már akkor nagyon kimerültek
voltak, mikor a hajóra felszálltak, és a legénység brutalitása sem javított az
állapotukon. A hajófenék rendkívül zsúfolt volt és csak felváltva volt
lehetőség arra, hogy a foglyok legalább rövid időre ledőljenek.
Az út tizenhét napig tartott és a foglyok mindvégig a hajófenékben
tartózkodtak. Amikor azonban megérkeztek Yokohamába, a Nitta Maru első
kirakodóhelyére, tízet közülük felengedtek a fedélzetre és propaganda
célból fényképeket készítettek róluk.
Behajózás előtt minden fogoly kapott egy példányt a "Rendelkezések
foglyok számára" című
könyvecskéből, melyekben a felsorolt utasítások hatályban voltak minden
börtönhajón. Az 1. számú pont mintegy tucat kihágásért a halálbüntetést
szabta ki büntetésül. Azokat, akik a rendelkezéseknek és a szabályoknak
nem engedelmeskednek, az ellenszegülésnek bármilyen jelét adják,
engedély nélkül beszélnek vagy felemelik a hangjukat, engedély nélkül
sétálgatnak vagy másznak fel a létrán, "azonnali hatállyal végrehajtandó
halálbüntetéssel sújtják". A továbbiakban a Rendelkezések egyértelművé
tette, hogy a Nagy Japán Birodalom hadiflottája nem szándékozik
mindenkit halállal büntetni, és hogy azokkal, akik engedelmeskednek a
japán haditengerészet rendelkezéseinek és együttműködnek Japánnal a
"Nagy-ázsiai Új Rend" kiépítésében, jól fognak bánni.
A japán őrök bármikor átkutathatták a foglyokat, s miközben erre - a
szokásos veréssel társulva -
sor került, gyakorlatilag minden személyes tárgyat el is vettek. Órák,
gyűrűk, pénz, tollak, ceruzák, pipereeszközök, zsebkendők, sőt személyes
dokumentumok, levelek és a legbecsesebb tulajdon, a családi fotók is a
japánok zsebében kötöttek ki.
Ahogyan azt korábban már említettük, nem volt latrina, ahol a foglyok
elvégezhették volna szükségüket és a szokásos vödrös megoldás volt az
egyetlen mód, mellyel könnyíthettek magukon.
A hajófenéken uralkodó egészségtelen viszonyokon tovább rontott, hogy a
foglyok gyakran hasmenéstől vagy vérhasban szenvedtek és semmilyen
eszköz nem állt rendelkezésükre ahhoz, hogy magukat vagy a deszkázatot
letakarítsák.
Míg a hajó elérte Japánt, végig trópusi hőség uralkodott és a hajó alsó
traktusaiban fojtogató volt a levegő. A teljes hajóút során a foglyoknak a
sötét, forró és párás hajófenéken kellett tartózkodniuk étlen, szomjan és
mocskosan, elszenvedve a napi rendszerességű veréseket és
megaláztatásokat.
Egészséges tengerészgyalogosok, akik alig három hete estek fogságba, tbc-t
és más betegséget kaptak el, köszönhetően a rossz bánásmódnak és a
nélkülözésnek.
Volt ugyan egy japán katonaorvos a hajón, ám ő határozottan elzárkózott
attól, hogy ellássa a beteg és sebesült hadifoglyokat.
Amikor a hajó január 18-án megérkezett Yokohamába, rendkívül zord volt
az időjárás és a foglyoknak nem volt meleg ruházata. Sokan betegedtek
meg ekkor a nagy hidegben. Ám a legrosszabb még csak ezután
következett.
 A Yokohamában töltött kimenő második napján Saito kapitány, a japán
parancsnok kabinjába rendelte Kohara tengerészaltisztet. Utóbbit a Nitta
Marun az út teljes időtartamára a hadifoglyok őrzésével bízták meg.
Amikor belépett a kabinba, Saito megmutatott neki egy papírlapot, mely,
mint kiderült, öt, a fedélzeten tartózkodó amerikai hadifogoly kivégzésére
vonatkozó parancs volt.
Miután Kohara elolvasta a dokumentumot, Saito elrendelte a kivégzés
végrehajtását, ám az altiszt -
legalábbis saját elmondása szerint - "határozottan elutasította" a parancs
végrehajtását. A parancsot megismételték, ám ő ismét elutasította azt. Saito
ekkor figyelmeztette beosztottját, hogy ez igen komoly ügy, és hogy ő
közvetlen parancsot adott Koharának, amit neki "japán kardjával" végre kell
hajtania.
Kohara végiggondolta a dolgot és gyorsan úgy határozott, hogy mivel a
kapitány parancsa az uralkodó parancsa is egyben, azt neki
mindenféleképpen végre kell hajtania. A felismerés, hogy ha nem így tesz,
akkor a következő kivégzés valószínűleg az övé lesz, Kohara bevallása
szerint is befolyásolta döntését. Ám nem igazán akaródzott végrehajtania a
parancsot, így "rossz érzésekkel telten" tért vissza kabinjába.
Röviddel ezután, még mindig a kabinjában, tájékoztatták, hogy minden
készen áll a kivégzéshez.
Amikor felért a tatfedélzetre, látta, hogy öt amerikai hadifoglyot
sorakoztattak fel a hajó bal oldalán. Körülöttük japán őrök álltak.
Saito kapitány is feljött a fedélzetre, fellépett egy kis emelvényre, mely elé
a foglyokat is felsorakoztatták és felolvasta azt a papírt, amit korábban
Koharának is megmutatott. Ezután a következő szavakkal fordult a
foglyokhoz: "Mivel önök bűnt követtek el, semmi jó nem származna a
világnak abból, ha meghagynánk az életüket. Remélem, megtalálják a
boldogságot a következő
életükben. Amikor újraszületnek, remélem, hogy békeszerető polgárok
lesznek."
Saito lelépett a dobogóról és megparancsolta Yoshimura tiszthelyettesnek,
hogy végezze ki az első foglyot, aki bekötött szemmel, háta mögött
összekötözött kézzel állt a közelben. A férfit egy szalmából készült
szőnyegre térdeltették. Yoshimura előrelépett, felemelte kardját és nagy
lendülettel lesújtott a nyakra, ám nem sikerült a fejet elválasztania a testtől.
Másodszor is lesújtott hát, ám megint nem sikerült lefejeznie az amerikait,
aki így csak rövid haláltusát követően szenvedett ki.
Takamura tengerészaltiszt volt a következő kiválasztott, akinek a második
fogollyal kellett végeznie. Ő egyetlen kardcsapással végzett áldozatával.
Ekkor következett Kohara. Az ezután történteket mondja el ő saját
szavaival:
Következőnek engem hívott Saito kapitány. "Senor, Gocho". "Igenis",
válaszoltam. Meg voltam rémülve és minden porcikám remegett.
Elindultam a fedélzeten abba az irányba, ahol a harmadik amerikai
hadifogoly térdelt. Felemeltem a kardot, s készültem lecsapni. Ám nem
tudtam magam elszánni, ezért leengedtem a kardot. Kinyitottam a szemem
és megláttam a férfi vörös haját a szemét eltakaró kötés felett. Mivel Saito
kapitány közvetlenül mellettem állt, és ő parancsolta meg, hogy a feladatot
végrehajtsam, újra felemeltem a kardot, hogy ismét tegyek egy kísérletet.
Másodszor sem ment, ezért még egyszer leengedtem a kardot.
Ekkor eszembe ötlött, hogy a japán császár parancsát kell végrehajtanom,
becsuktam hát a szemem, felemeltem a kardot és huss, lecsaptam. Amikor
ismét kinyitottam a szemem, az amerikai fogoly teste a lábam előtt hevert.
Feje levágva távolabb gurult. Végrehajtottam hát Saito kapitány parancsát.

Miután az utolsó embert is lefejezték, a holttesteket a "Hadifoglyokat őrző

különítmény" tagjai megcsonkították majd a fedélzetről a vízbe hajították.
Másnap a hajó megérkezett Sanghajba és azt követően, hogy a többi
foglyot partra tették, tovább is indult Kure irányába. A Sanghajból Kuréba
vezető úton Saito a hadifoglyokat őrző katonákat kabinjába hívta és
mindenkit megajándékozott egy-egy, korábban a foglyoktól elvett gyűrűvel
vagy órával. Koharának egy karórát és egy aranygyűrűt adott, melyet az
örömmel el is fogadott.
Semmi kétség sem lehet afelől, hogy a kivégzések során egyetlen esetben
sem merült föl vád, nem került sor perre és kivégzési parancsot sem
állítottak ki. Amikor Kohara partra szállt Kuréban, megtalálta kabátja
zsebében a kivégzési parancsot és amint azt vallomásában is kijelentette:
Biztos vagyok benne, hogy Saito kapitány nem jelentette az öt amerikai
hadifogoly kivégzését feletteseinek a kurei tengerészeti kiképzőbázison,
mert ebben az esetben a vád és az ítélet igazolásához szüksége lett volna a
kivégzési parancsra.

1942. szeptember 25-én egy 1816 brit hadifogolyból álló különítményt

hajóztak be Hongkongban a Lisbon Marura, hogy onnan Japánba szállítsák
őket. A hajó három részre osztott rakterébe zsúfolták be őket. A korábban a
királyi haditengerészetnél szolgálatot teljesítő hadifoglyok az előfedélzeten
lévő 1. számú raktérbe kerültek, míg a 2. skót zászlóalj tagjai és az 1.
Middlesex ezred zászlóaljához, valamint több kisebb egységhez tartozó
hadifoglyok a hajóhídon túl kialakított 2.
raktárszakaszban kerültek elhelyezésre. A 3. raktárszakaszban, mely a
tatban volt, főleg a királyi tüzérség katonái kerültek elhelyezésre. A hajóval
hazafelé tartott továbbá kétezer japán katona is.
Mint általában, most sem volt elegendő hely, hogy mindenki ledőlhessen,
így minden csoport kidolgozott egy rendszert, mely alapján felváltva kaptak
lehetőséget egy kis pihenésre.
Az út elején az ételt néhány fogoly "átlagosnak" minősítette, legalábbis
ahhoz képest, amilyet a japán hadifogolytáborokban kaptak. Megfelelő
mennyiségű ivóvíz is rendelkezésre állt, ám mosásra már nem volt
lehetőség. A foglyok időközönként felmehettek a fedélzetre, hogy
csatlakozzanak a latrinához sorban álló társaikhoz.
Október 1-jén, úgy reggel 7 óra körül, éppen a reggeli névsorolvasás előtt
egy hatalmas robbanás rázta meg a hajót. A motorok leálltak és kialudt a
világítás is. A foglyok csak találgattak, hogy mi is történhetett. A néhány
férfit, aki - a fent már említett okokból - éppen a fedélzeten tartózkodott,
azonnal leküldték társaikhoz, valamint az őrséget is megerősítették a
fedélzeti nyílásnál, nehogy valaki véletlenül is feljöhessen a hajófenékből.
Hadifogoly nem sérült meg a robbanás során, melyet - mint arról később a
foglyokat is tájékoztatták - egy a Lisbon Maru egyik szénraktárába csapódó
torpedó okozott.
A hajón tartózkodott egy bizonyos Nimori is, aki 1942 elejétől mint a
Hongkong körzetében létesített hadifogolytáborok személyzetéhez kirendelt
vezető tolmács tevékenykedett. Valójában sokkal nagyobb hatalommal
rendelkezett, mint amennyit tisztségéből fakadóan első hallásra neki
tulajdonítanánk, mivel tényleges végrehajtó hatalmat gyakorolt a brit és
kanadai foglyok felett, és közismert volt kegyetlenségéről és
lelketlenségéről.
A robbanást követően Nimori utasítást adott a fedélzeti nyílások
bedeszkázására. Ez meg is történt, majd ezután kötéllel vízhatlan ponyvát
rögzítettek a fedélre. A következő nap, valamint éjszaka folyamán a
rangidős brit tiszt, Stewart alezredes többször is kérte Nimorit, hogy
legalább a fedélzeti nyílások egy részét hagyják nyitva, mivel a foglyok a
hajófenékben fuldokoltak a hőségtől és az állott levegőtől, és a víz is
elfogyott.
Másnap délután 4 órakor válaszul a sorozatos kérésekre, hogy legalább
egy kis vizet juttassanak le nekik, Nimori - akinek meglehetősen kegyetlen
humora volt - megjelent az egyik nyílásban és leeresztett egy vizelettel teli
vödröt.
A foglyok közül sokan vérhasban és hasmenéses betegségekben
szenvedtek, ám kérésüket, hogy elmehessenek a latrinára, folyamatosan
elutasították. Alternatív megoldásként használható gyűjtőedényt sem
bocsátottak rendelkezésükre odalenn.
A hajófenékben uralkodó viszonyokat nem nehéz magunk elé képzelni. A
helyzet a legrosszabb a 3. számú szakaszban volt, ahol egy léken szivárgott
be a víz, amit azután a foglyoknak kellett kiszivattyúzniuk. Annyira ki
voltak merülve a hőségtől és a friss levegő hiányától, hogy egy férfi
átlagban csupán hatszor tudta lenyomni a szivattyút, mielőtt elájult. Sokan
még az első napkelte előtt meghaltak. Közülük ketten torokgyíkban
szenvedtek.
Az éjszaka folyamán, mivel a léken keresztül továbbra is folyt be a víz a
Lisbon Maru rakterébe, a katonák átszálltak egy másik hajóra, mely azután
vontatóra vette a foglyokat szállító hajót.
Október 2-a kora reggel, körülbelül huszonnégy órával azután, hogy a
torpedó becsapódott a Lisbon Maruba, a jármű hirtelen megdőlt és
nyilvánvalóvá vált, hogy el fog süllyedni. Stewart alezredes megszervezett
egy kis csapatot, mellyel majd megkísérli a kitörést a hajófenékből, és már
éppen felkészültek az akció megkezdésére, amikor a hajó hirtelen megállt.
A csoportnak sikerült egy kisebb nyílást kialakítania a fedélzetnyílást
lezáró deszkázaton, és két tiszt, Howell és Potter főhadnagyok, valamint a
foglyok saját tolmácsa és még egy-két másik hadifogoly, kimásztak a
fedélzetre. Éppen a híd felé vették az irányt, hogy kihallgatást kérjenek a
hajó kapitányától, amikor a japán őrök tüzet nyitottak rájuk. Howellt
eltalálták és később bele is halt a sérüléseibe. A többiek jelentették Stewart
alezredesnek, hogy a hajó rendkívül megsüllyedt és minden bizonnyal a
tenger fenekén végzi majd.
Közvetlenül azután, hogy a csoport visszatért a fedélzetről, japán őrök
érkeztek a nyíláshoz és lövéseket adtak le a raktérben tartózkodókra, két
további tisztet megsebesítve így. A hajó hirtelen ismét megdőlt, farral
süllyedni kezdett és a fedélzeti nyíláson víz ömlött a 2. számú rakodótérbe.
A skót zászlóalj hadnagya, G. C. Hamilton a 3. számú raktárban
tartózkodott. Ő így számolt be az ezután történtekről:

Amint a hajó süllyedni kezdett, a nyílásnál álló társaim átvágták a köteleket

és a vászonponyvát és eltávolították az útból a keresztgerendát is. A
foglyok ezt követően sorokba rendeződtek, és tökéletes rendben kimásztak
a fedélzetre.
A többiek a másik két raktérből ugyanekkor törtek ki, ám a tathoz
közelebb eső raktárban sokakat fogságba ejtett a betörő víz és ők még
azelőtt megfulladtak, hogy kijuthattak volna börtönükből.
Amikor kimásztunk a fedélzetre, a japánok azonnal tüzet nyitottak ránk, és
azt követően is lőttek minket, hogy az emberek átmásztak a korláton és a
vízbe vetették magukat.
Mikor én a fedélzetre jutottam, már egyetlen japán sem tartózkodott a
hajón, noha amikor a foglyok első csoportja előmászott a raktérből, még
mintegy fél tucat tartózkodott a Lisbon Marun. A három raktérből minden
fogolynak, aki nem fulladt meg még odalenn, vagy nem ragadta magával a
betörő víz, sikerült vagy segítség nélkül a fedélzetre jutnia, vagy a társak
húzták fel.
Úgy hárommérföldnyire megláttam néhány szigetet és egy gyors áramlat
is azok irányába haladt. A közelben négy japán hajó tartózkodott, ám
legalább annyira barátságtalannak mutatkoztak, mint a távoli sziklás
szigetek, mivel semmilyen jelét sem adták annak, hogy szándékukban áll
fedélzetre venni minket. A hajókról kötelek lógtak, de az azokon felmászni
próbáló foglyokat minden további nélkül visszarugdosták a vízbe.
Én elkezdtem a szigetek irányába úszni, ám mintegy félórányi utat
tehettem meg így, amikor a japánok taktikát váltottak és elkezdték a
foglyokat felvenni a hajóikra. Még mindig nagy távolságra voltam a
szárazföldtől, ezért inkább megfordultam és az egyik japán hajó felé vettem
az irányt. Amikor odaértem, ledobtak egy kötelet és az embereink közül
valaki a fedélzetre segített. Néhányan elérték a szigeteket, de sokan
veszítették életüket a part menti sziklákon.
A környéken ringatózott néhány szampan (Kínai lakócsónak.) és dzsunka
is. Ezek minden bizonnyal a szigetekről érkezhettek. A rajtuk tartózkodó
kínaiak sok emberünket kisegítették a vízből, és rendkívül kedvesen bántak
velük. Szűkös készleteikből ételt és ruhát adtak nekik, és gondjukat viselték
társainknak, mígnem a japán partra szálló egységek megérkeztek és
magukkal nem vitték őket.
A hajó, amelyik többekkel együtt engem is fedélzetére vett, egy kis
járőrhajó volt, mely azután tovább folytatta a járőrözést és három nappal
később Sanghajban tett ki, ahol a begyűjtött foglyok gyülekezőhelye volt.
Itt végül az összes foglyot a parton terelték össze. Sokan közülünk teljesen
mezítelenek voltak, és a legtöbbünkön csak egy rövidnadrág és egy ing volt.
Miközben a járőrhajón tartózkodtunk, a fedélzeten egy ponyva alatt kellett
maradnunk, mely azonban lyukas volt és erősen befolyt rajta a víz. Az étel,
amit naponta kaptunk, négy darab kétszersültből és két csésze vizes tejből
állt, melyet háromnaponta egy kis tál leves egészített ki. Ketten haltak meg
közülünk ez idő alatt, és a hideg, valamint az időjárás viszontagságai
komolyan befolyásolták későbbi egészségi állapotunkat.

Október 5-re az összes túlélőt, tisztet és közkatonát egyaránt a sanghaji

dokkban gyűjtötték össze, és a névsorolvasás alkalmával
kilencszázhetvenen jelentkeztek. A nyolcszáznegyvenhat távol lévő, fél
tucat fogoly kivételével életét veszítette. E hatnak, mint később kiderült, a
kínaiak segítségével sikerült megmenekülnie.
Miközben a parton állva várták, hogy - ezúttal a Shinsei Marun - újra
behajózzanak és később Japánba szállítsák őket, a foglyokkal senki sem
törődött, sőt undorító módon bántak velük. Nimori intézett hozzájuk
beszédet, és kétséget sem hagyott afelől, hogy az, hogy a hadifoglyok ilyen
nagyszámban túlélték a tragédiát, számára nagy csalódás. "Önöknek a
többiekkel kellett volna pusztulniuk", mondta.
Sokan a foglyok közül olyan betegek és gyengék voltak, hogy alig bírtak
állni, ám amikor megpróbáltak leülni, Nimori kegyetlenül megkardlapozta
őket és az őröknek is megparancsolta, hogy hasonlóan cselekedjenek.
Eltekintve attól, amit korábban a kínaiaktól kaptak, élelem és ruha nélkül
kellett a szerencsétleneknek ott állniuk október 4-e déltől egészen másnap
reggel nyolc óráig.
Mielőtt újra hajóra szálltak volna, Nimori megparancsolta a foglyoknak,
hogy adják át a még rajtuk maradt ruhát is. Az egyik törzsőrmestert, aki
megpróbált ellenállni, teljesen összeverték.
Semmi kétség, a japánok már eredetileg is úgy tervezték, hogy hagyják
mind az 1816
hadifoglyot megfulladni, hogy azután arra hivatkozhassanak, a
megtorpedózott hajó olyan gyorsan süllyedt el, hogy nem volt idejük sem
megkísérelni a mentést (A Nippon Timesban, egy japánban megjelenő
angol nyelvű folyóiratban pontosan ez a verzió jelent meg a Lisbon Maru
elsüllyesztésével kapcsolatban.). A japán katonákat és a legénységet az
éjszaka folyamán az utolsó emberig átszállították egy másik tengeri
járműre, és a legénységet, valamint az őröket is - hat ember kivételével -
visszavonták. Mindeközben a foglyok a bedeszkázott rakodótérben
tartózkodtak.
Amennyiben az egész éjszaka a közelben tartózkodó négy hajó
valamelyikére átszállították volna őket, nagy valószínűséggel mind túlélik
az incidenst. Csak miután látták, hogy a kínaiak felveszik dzsunkáikra a
vízben sodródó túlélőket, gondolták meg magukat a japánok és kezdtek
ugyanígy cselekedni.
Még kevesebben élték volna túl azonban a balesetet, ha a hajótat nem
támaszkodik fel egy homokágyra. Így azonban több ideje volt a
rakodótérben rekedteknek, hogy elhagyják börtönüket és a tengerbe
ugorjanak.
Elsősorban a tolmácsot, Nimorit terheli felelősség mindazért, ami a Lisbon
Marun történt, az őrök parancsnoka, Wado hadnagy ugyanis nem
rendelkezett tényleges hatalommal. Nimori már a hajóút első percétől
egyértelművé tette, hogy a legkevésbé sem érdekli a foglyok sorsa. Amikor
a rangidős brit tiszt panaszt emelt az összes fedélzeti nyílás bedeszkázása
miatt, mely később sok fogoly halálának közvetlen oka volt, Nimori a
következőt válaszolta: "Nem kell aggódniuk, maguk úgy tenyésznek, mint a
patkányok, ezért olyan körülmények között is maradnak."
Nimori nevével nem csak a Lisbon Maru útja kapcsán találkoztunk.
Néhány hónappal később, ismét mint tolmács, a Toyama Maru fedélzetén is
"tiszteletét tette". A hajó Hongkongból Japánba szállított kanadai
hadifoglyokat.
Az út során néhány fogoly, a korábban a vöröskereszttől kapott pulóverét
ételért cserébe az őröknek adta. Erről Nimori is tudomást szerzett, és ezt
követően szerelvényvizsgálatot tartatott. Az egyik kanadai fogoly, név
szerint Doucet lövész, a kanadai királyi lövész század volt katonája az
ellenőrzés során nem tudta bemutatni pulóverét. Nimori és az egyik japán
tizedes erre a legbrutálisabb módon bánt el Doucet-val. Egy övvel verték az
egész testén a szerencsétlent, majd megrugdosták és miközben a földön
feküdt, még gyomron is rúgták. A támadást követően Doucet-et le kellett
vinni a rakodótérbe és meglehetősen rossz fizikai állapotban tette meg az út
hátralévő
részét. Soha nem épült fel teljesen és úgy egy hónappal később a Japánban
lévő marumi táborban hunyt el.
Nimorit végül Hongkongban, 1946 októberében állították bíróság elé és a
brit katonai törvényszék háborús büntettek elkövetése miatt nyolc
vádpontban találta bűnösnek. Minden vádpont hasonló kegyetlenkedésekre
vonatkozott, melyek nem egy esetben az áldozat halálának közvetlen
okozói voltak, így a tizenöt év börtönbüntetést nehéz lenne szigorú ítéletnek
tekinteni.

1942 októbere végén ezerszáz, korábban Jáván fogságba esett hadifoglyot

szállítottak Szingapúrba, hogy onnan Japán felé folytassák útjukat. Néhány
nappal Szingapúrba érkezésüket követően behajózták őket a Singapore
Marura, egy nagyon öreg, 5800 tonnás teherhajóra, melyen nem volt
megfelelő szellőztetés. A hajóút során hatvan fogoly veszítette életét és még
többen haltak meg azt követően, hogy a hajók november 20-án megérkeztek
japánba.
A háború után a hajó kapitányát, Nishimi Yoshimarit a katonák
parancsnokával és két beosztott tiszttel együtt a szingapúri brit katonai
törvényszék elítélte, mivel "tudomásuk volt a brit fogolyszállítmány
tagjaival szemben tanúsított rossz bánásmódról, mely azután hatvan fogoly
halálát és társaik szenvedését okozta".
A per során E. R. Scott alezredes bizonyítékokkal szolgált vallomásában.
Elmondta, hogy a hajón ő volt a foglyok között a rangidős, hogy a hajó
túlzsúfolt volt, az étel nem volt megfelelő, az orvosi ellátás hiányos és a
higiénés körülmények is szánalmasak voltak.
Már röviddel a kihajózást követően életét veszítette néhány hadifogoly.
Megérkezve a St.
Jacques-fokhoz (Saigon), az alezredes kérte, hogy az összes beteg foglyot
szállítsák le a hajóról, ám kérését visszautasították. Miután megérkeztek a
Formóza szigetén fekvő Takaóba, ismét kérte, hogy száz beteg hadifoglyot
szállítsanak le a hajóról. Kérését részben teljesítették, mivel húsz foglyot
partra tettek. Ugyanakkor, noha a hajó már így is túlzsúfolt volt, további
hatszáz katonát a fedélzetre vettek, így összesen már ezerkétszáz
tartózkodott a hajón. A szerencsétlen foglyokat ezért az alsó fedélzeten
kellett elszállásolni, és az úgynevezett gyengélkedőt pedig áttelepítették a
hátsó raktárba. Japánban, Mojiban partot érve kétszáznyolcvan fogoly
egyszerűen fizikailag képtelen volt arra, hogy saját lábán elhagyja a hajót.
Őket később szállították partra, és közülük alig hat hét alatt
százhuszonheten haltak meg az alultápláltság, vérhas vagy pellagra (A
betegség kialakulásának jele a bőr felhasadása, a vég közeledtét pedig
gyakran az elmebaj kialakulása jelzi.) következtében.
Rengeteg hadifogoly veszítette életét ily módon, és még ennél is többen
érkeztek meg úti céljukhoz teljesen legyengülve, úgyhogy már a fogva
tartók is kezdték felismerni, hogy rendkívül értékes vagyon vész így kárba.
A veszteségekre már egy 1942 decemberében, a hadügyminisztérium által
kiadott rendelet is felhívta a figyelmet:
Ázsiai hadsereg 1504-es sz. titkos rendelet (Kelt 1942. december 10-én). Az
utóbbi időben a hadifoglyok Japánba szállítása során sokan megbetegednek
vagy meghalnak, közülük többen alkalmatlanná válnak a további
munkavégzésre az út során velük szemben alkalmazott bánásmód miatt,
mely időnként nem volt megfelelőnek tekinthető.

Intézkedések történtek tehát, hogy a hadifoglyok szállításáért felelős

személyek a jövőben mindent megtegyenek annak érdekében, hogy a
foglyok úti céljukat "munkára fogható állapotban" érjék el.
A rendeletnek tényleges foganatja valójában nem volt, és a hosszabb
tengeri út után úti céljukhoz megérkező hadifoglyok fizikai állapota 1944
elejéig olyan keveset javult, hogy március 3-án "az összes érintett
egységnek" címezve egy újabb rendeletet adott ki Tominaga, a
hadügyminiszter-helyettes.
A rendelet a következő megfigyeléseket tartalmazta:
A hadifoglyokkal foglalkozó hatóság hirdetményeiben a foglyok munkára
foghatóságának kérdése már számos alkalommal kiemelésre került. Jóllehet
ezáltal jelentősen nő a harcerőnk, az átlag hadifogoly egészségi állapota
jelenleg nem nevezhető kielégítőnek. A körükben tapasztalható magas
halálozási arányra ismételten fel kell hívnunk az Önök figyelmét.
 Az ellenségnek az utóbbi időben tapasztalt intenzívebb propaganda-
hadjáratának fényében, ha a jelenlegi helyzet továbbra is fennmarad, aligha
számíthatunk arra, hogy a világ közvéleménye az általunk kívánt módon
gondolkodjon.
Mindenesetre abból a szempontból, hogy a harci erő növeléséhez
megfelelően tudjuk őket használni (A szerző kiemelése.), rendkívül fontos,
hogy a hadifoglyok egészségi állapotában javulás következzen be. Hozzá
kell tennünk, hogy noha továbbra is mindent meg kell tenni a hadifoglyok
szállítása során a rakodótér legoptimálisabb kihasználása érdekében,
lényeges, hogy az 1942-es keltezésű "Ázsiai hadsereg 1504-es sz. titkos
rendelet"-ben a foglyokra vonatkozó bánásmóddal kapcsolatban leírtak az
adott helyzetben mindenkor szigorúan betartásra kerüljenek.

Ha e parancs valaha is eljutott Anami alezredeshez, az Ambon-

szigetcsoporton több kiépített hadifogolytábor parancsnokához, egészen
biztos, hogy azt beosztottjainak nem továbbította.
Az egyik ilyen tábor Weijami volt Amboina szigetén. 1944. szeptember
elején szövetséges repülőgép bombázta Ambon városát, és komoly károkat
okozott a település infrastruktúrájában. A japánok a légitámadásokra
válaszul úgy döntöttek, hogy elköltöztetik a hadifoglyokat. Szeptember 17-
én tehát Amboinán egy ötszáz brit és holland hadifogolyból álló csoportot
behajóztak a Maros Marura. Ez a körülbelül 600 tonnás jármű korábban
holland tulajdonban volt és Batáviában, az 1942. márciusi fegyverletétel
előtt süllyesztették el. A japánok 1943-ban emelték ki.
A csapat rangidős tisztje, W. M. Blackwood repülőszázados meglehetősen
plasztikus képekben festette le a behajózás körülményeit eskü alatt tett
írásbeli vallomásában, melyet a japán fő háborús bűnösök ellen Tokióban
lefolytatott per során bizonyítékként fel is használtak.

A behajózás reggelén hosszú napok után először eredt el az eső. Csapatom

egy része mezítláb, mások fatalpú szandálban vonultak az út éles
korallfelszínét borító nyálkás, folyós sárban. A gyorsabb haladásra
ösztökélő őrökkel a nyomunkban, a beriberitől legyengülteket magunk előtt
tuszkolva, a hordágyakat cipelőket dülöngélő kocogásra késztetve
körülbelül félóra alatt mindenki átjutott a révhez vezető töltésen. Noha a
közelben volt egy-két kunyhó, a hordágyakat itt lerakták a sárba, kitéve a
rajtuk fekvőket a továbbra is könyörtelenül zuhogó esőnek. Miután
mindenki jól átázott, előkerült néhány szalmával tömött matrac és azzal
próbálták védeni az esőtől a legbetegebbeket, a fájdalomtól már
félrebeszélőket, kiknek jajkiáltásait őreink válasz nélkül engedték el fülük
mellett.
Közel háromórás várakozás után dereglyék érkeztek, melyek a közeli
öbölben lehorgonyzott hajóhoz szállítottak minket.
Amikor a jármű mellé húzták dereglyéinket, nem akartam elhinni, hogy
mind az ötszázunkat fel akarnak rakni a fedélzetre. Megdöbbentem, amikor
láttam, hogy a bedeszkázott raktér már tele van és a tervek szerint mi majd
a fedélzeten tesszük meg az utat.
Először is a felszerelést a raktérbe vezető nyílások fedelére pakolták, és
megkísérelték az egészséges embereket, a járó betegeket és a hordágyakon
fekvőket az átjárókban és a fedélzeten még rendelkezésre álló keskeny
folyosókon egyenletesen elhelyezni. Az eredmény hasonlatos volt ahhoz,
amit a londoni metróban csúcsforgalomban lehet tapasztalni. A
hordágyakon fekvőknek nem volt elég hely és a betegek kényelmetlen
testtartásba kényszerültek és olyan megpróbáltatásokat kellett kiállniuk,
hogy már az elején egyértelművé vált, nem fognak kibírni egy hosszabb
tengeri utat. Miután szóvá tettük, a felszerelést elvitték a nyílások fedeléről,
ám az átázott utazózsákokkal telezsúfolt szűk helyen ezután sem lehetett
rendesen elhelyezkedni.
Ám a legrosszabb még csak ezután jött. Meghozták ugyanis az út során
konyhai tűzhelyekben elhasználandó tűzifát. Képzeljenek el egy maximum
harminc méter széles kis méretű kompot, melyen csapatunknak az
előfedélzet hátsó rekeszfalától a hajó tatja felé a fedélzet közepén mintegy
negyvenöt láb hosszú terület állt rendelkezésére. A fedélzet fennmaradó
része, a fedélzeti berendezésekkel és az épületekkel már a terület határán
kívül esett, így nagyjából lemérhető, hogy mekkora volt a hely. Amikor
tehát meghozták a tűzifát, a fedélzet a hajókorlátig megtelt ... két, a hajó
oldalára hevederrel erősített fadobozba kellett a szükségünket elvégezni. A
végtelenségig legyengült embereinknek ezekbe a dobozokba kellett
kapaszkodniuk, miután átmásztak a tűzifahalmon. Mindez még egy
egészséges embernek is kihívást jelentett volna, nemhogy egy betegnek.

Az első tengeren töltött éjszaka minden bizonnyal rémálomszerű volt. Zord

volt az időjárás és a vészesen imbolygó Maros Maru fedélzetén átcsapó
hullámok gazdátlan tárgyakként sodorták ide-oda a hordágyakat. Egy ember
már a másnapot sem élte meg.
Amikor a foglyok a fedélzetre szálltak, már túl voltak tizenöt hónapnyi
kemény, szinte rabszolga módjára végzett munka megpróbáltatásain. Le
voltak gyengülve az alultápláltságtól és a rossz bánásmódtól, és
folyamatosan terjedt közöttük a beriberi is. Hosszú napokon keresztül a
súlyos betegek a raktárnyílás fedelén feküdtek, kitéve a kegyetlenül tűző
napnak. S noha a rangidős tiszt folyamatosan kérte, hogy legalább
valamilyen árnyékot biztosítsanak a szerencsétlenek számára, harminc
társunknak kellett meghalnia az erősen tűző nap és a kiszáradás
következtében, mire egy ponyvatetőt eszkábáltak.
Az engedélyezett napi ivóvízadag két és fél decinél is kevesebb volt.
Ráadásul a fedélzeten fekvő
tehetetlen, kínzó szomjúságtól szenvedő foglyoknak nemegyszer végig
kellett nézniük, amint koreai őreik hordószámra használták el az ivóvizet -
fürdésre.
Egy nap, egy éhségtől elgyötört fogoly éppen a hajókorláton mászott át,
hogy az egyik latrinadoboznál könnyítsen magán, ám belezuhant a
tengerbe. A hajó megfordult és felszedte a férfit, majd az egyik őr kötéllel
végigverte az összes tiszti beosztású foglyot, mondván, azok nem
felügyeltek megfelelően embereikre.
Ekkorra a foglyok már úgy hullottak, mint a legyek. A testeket a
hajókorláton át a vízbe hajították, miután - hogy biztosan elnyelje őket a
tenger - a japánok homokzsákokat kötöztek a lábukra. Szeptember 21én a
Maros Maru megérkezett a Celebesz szigetén fekvő Raha Moenába.
Egy japán dzsunka sorolt be a hajó mellé és még körülbelül százötven
holland és brit hadifoglyot tett ki a fedélzeten. A rangidős tisztjük van der
Loot százados volt. Az újonnan érkezettek egy másik fogolyszállítmány
tagjaiként túlélték, amikor hajójukat egy Liberator támadta meg, majd
járművük elsüllyedt. A csoportból szinte mindenki teljesen meztelen volt,
és jól láthatóan beriberi betegségben szenvedett.
A Maros Maru már egyébként is színültig tele volt, és a további foglyok
érkezése csak tovább fokozta a káoszt. Korábban arra sem volt elegendő
hely, hogy mindenki lefeküdjön a földre, most pedig már leülni is alig
lehetett. Valahogy azonban mégis sikerült az embereket felzsúfolni a
fedélzetre.
Blackwood repülőszázados így írta le a szeme elé táruló borzasztó
látványt:
Az összes férfi ott feküdt a hepehupás tűzifahalmokon kiterítve, testükön az
erősen tűző nap okozta felhólyagzások. A nyelvük már kezdett
megfeketedni, az ing által nem fedett vállak véreztek, sokan közülük jól
láthatóan már az őrület határán álltak. Az éjszaka csendjét a haldoklók
nyögései és kiáltásai, a pihenni akaró megfáradtak káromkodásai és a
beriberiben szenvedő haldoklók krónikus csuklásai verték fel.
A leírhatatlan szörnyűség mindennapos látvánnyá lett. Utat törve a
keskeny hajón egymás hegyén-hátán fekvő emberi tömegen, beteghordozók
vitték a pucér holttesteket a hajókorláthoz, ahonnan a csak a nagyon közel
tartózkodók által hallható, minden, tengeren elhunytnak kijáró temetési
szertartást követően a homokzsákkal együtt a vízbe dobták. Egy
napszúrástól már félrebeszélő fiatalember harminc órán keresztül,
üvöltözve továbbította a körülötte lévőknek bomlott elméje gondolatait,
mígnem végül annyira kimerült, hogy egyetlen szót sem tudott magából
kipréselni. Mielőtt meghalt, megragadott egy ágytálnak használt, színültig
telt bádogedényt és - azt gondolván, hogy víz van benne mielőtt bárki is
megakadályozhatta volna tettét, mohón kiitta tartalmát.

Amikor a hajó elérte a Boni-öböl északi végét, a nagyon öreg és

gyakorlatilag használhatatlan motorok egyszerűen leálltak. Sem a japánok,
sem a jávai legénység nem értett a berendezésekhez, ezért a hadifoglyokat
őrzők parancsnoka, Kurishima hadnagy a foglyokat kérte meg, hogy
végezzék el a javítási munkálatokat. Ekkorra már a halálozási arány elérte a
napi nyolc főt és nyilvánvaló volt, hogy minél tovább tart az út, annál
magasabb lesz ez a szám. A korábban a királyi haditengerészetnél
szolgálatot teljesítő Platt tengerészaltiszt két társával ezért önként vállalta,
hogy megjavítja a motorokat és az út hátralévő részén ellenőrzi
működésüket, valamint elvégzi a szükséges karbantartást is.
Amikor a Maros Maru elérte Makasszart, minden még mozdulni képes
foglyot befogtak a hajó kirakodására és a lőszerkészlet egy részének partra
szállítására. Így volt mód arra, hogy néhány fogoly lemenjen a raktérbe és -
noha továbbra sem volt elegendő hely - újra vissza is másszon a napra.
A hajó negyven napig horgonyzott Makasszar kikötőjében, és bár némi
kókuszdiót, uborkát, mangót és helyi cukrot vittek fel a fedélzetre, ez az
általános élelmezési helyzeten nem sokat változtatott és a foglyok továbbra
is nagyszámban haltak meg. Az alatt az idő alatt, amit a Maros Maru
Makasszarban töltött, százötven fogoly hunyt el.
Megkönnyebbült sóhaj tört fel a foglyokból, amikor immár feltöltött
készlettel a hajó ismét útnak indult. Úgy tűnt ugyanis, hogy lassan végéhez
közeledik ez a rémálomszerű utazás. Még mintegy negyven napig a Maros
Maru egy Makasszar melletti kis sziget közelében lavírozott, és mikor végül
útnak indult, hogy megtegye az út utolsó szakaszát, a halottak teljes száma
már meghaladta a kétszázötven főt.
Kurishima hadnagy, a japán parancsnok, rangidős altisztje és a tolmács
természetesen semmit nem tettek, hogy javítsanak a hajón uralkodó
állapotokon. Sőt éppen ellenkezőleg, rendkívül kegyetlenül bántak a
foglyokkal.
Az egyik ilyen esetről Blackwood repülőszázados is beszámolt:
Egy éjszaka egy haldokló holland elkezdett rendszeres időközönként
hangosan csuklani. Egyszer csak megjelent a hídon Mori őrmester és azt
mondta, hogy megvereti az összes beteget, ha nem adnak végre egy
injekciót a csukló hollandnak, hogy elcsendesedjen végre. Beadtuk az
injekciót, de egy jó félóra múlva ismét felébredt és ugyanúgy csuklani
kezdett, mint ahogyan korábban.
Mori őrmester megismételte fenyegetését, és mi egy újabb injekciót adtunk
be a szerencsétlennek. Ám ő harmadszor is elkezdett csuklani. A japán
őrmester visszajött a hídra és magas hangon üvöltözve azzal fenyegetőzött,
hogy lejön egy rúddal és ott a többi hordágyon fekvő között ellátja a baját a
hollandnak. Beadtunk hát egy harmadik injekciót is, ám a szerencsétlennek
nem hallottuk többet a hangját, mivel hamarosan meghalt.

Végül, hatvanhét nappal az Amboniából való elindulás után a Maros Maru

elérte a Jáván fekvő
Sourabayát. A korábban a fedélzeten tartózkodó, összesen hatszázharminc
fogolyból háromszázhuszonöt élt még ekkor, vagy legalábbis élőnek tűnt,
mivel többségük már csak pusztán árnyéka volt korábbi önmagának. Félig
éhen halt, félig őrült emberi roncsok voltak ezek a szerencsétlenek, akik
betegen, mocskosan, férgektől hemzsegve érték meg az út végét.

Ugyanabban a hónapban, amikor a Maros Maru elhagyta Amboina szigetét,

Jáváról 1750 európai és hatszáz arcboni hadifoglyot, valamint 5500
rabszolgamunkára besorozott indonéz kulit indítottak útnak egy gőzössel
Szumátra irányába. A hajó egy körülbelül 5000 tonnás teherhajó volt.
A fedélzeten ugyanolyan rosszak voltak a körülmények, mint az összes
többi szállítóhajón, ezért ennek részletes leírásától most eltekintek. Egy
alkalommal az egyik brit hadifogoly megőrült és a tengerbe ugrott. A
japánok ezt rendkívül viccesnek találták mindaddig, amíg a fogoly el nem
kezdett a közeli part felé úszni. Visszahozták és elrendelték, hogy onnantól
fogva minden fogolynak a bedeszkázott raktérben kell tartózkodnia. Az
egyetlen mód, hogy a foglyokat a raktérbe kényszerítsék, a verés volt. Az
őrök tehát nem haboztak így cselekedni. Végül egyetlen raktérbe zsúfolták
őket, ahol mindenkinek mereven kellett állnia, mivel talpalatnyi hely sem
maradt. Néhány órával később, miután a hajó útnak indult és a parttól már
látótávolságon kívül került, a raktérnyílás fedelét eltávolították és a foglyok
visszamászhattak a fedélzetre.
 A hajó körülbelül huszonöt mérföldnyire lehetett Szumátra nyugati
partjaitól, amikor két torpedótalálat érte. Az egyik a kulik szállásául
szolgáló egyik raktérben robbant, és a teherszállító húsz perc alatt el is
süllyedt. Azok a foglyok, akik a fedélzeten tartózkodtak, vagy nem zárta el
odalent menekülési útjukat a bezúduló víz, a tengerbe vetették magukat.
A japán parancsnok és az őrök az egyik mentőcsónakkal menekültek.
Amikor azonban néhány, a vízben hánykolódó fogoly úgy próbált
megmenekülni, hogy a csónak szélébe kapaszkodott, az egyik japán őr,
akinél volt egy nagy fejsze, levágta a kezüket vagy felhasította a
koponyájukat (Az egyik túlélő, Isaac Samuel Dixon eskü alatt tett írásbeli
nyilatkozata a történtekről a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék
jegyzőkönyvének 13 297. oldalán olvasható.). A rombolóból és egy
korvettből álló kíséret fedélzetére vett ugyan körülbelül négyszáz túlélőt,
ám később azokat, akik túl gyengék voltak, vagy eszméletüket vesztették,
visszahajították a tengerbe.
A túlélőket, akik között kétszázhetvenhat európai, háromszáz arcboni és az
eredetileg 5500-ból csupán háromszáz napszámos volt, a Szumátrára való
megérkezést követően a Padang börtönbe szállították. Majdnem mind
teljesen meztelen volt, ám a japán börtönőrök csupán egy váltás
rövidnadrágot adtak nekik. Rendkívül rosszul bántak velük és a börtön
csupasz betonpadlóján kellett aludniuk. A higiénés viszonyok annyira
rosszak voltak, hogy tíz nap alatt további negyvenkét túlélő hunyt el.

Nem számított az sem, ha a foglyok nők voltak. Nesta Gwyneth James egy
volt azon ausztrál ápolónők közül, akiket egy női hadifoglyokból és civil
internáltakból álló csoporttal együtt egy kis hajóval 1945 áprilisában útnak
indítottak Muntokból Palembangba.
Sokukat már ekkor hordágyon kellett szállítani. Ez a feladat az ápolónőkre
hárult, akiknek ráadásul saját csomagjukat is vinniük kellett végig a hősszú
muntoki mólón, ahol a hajó is horgonyzott.
Itt mindent fel kellett rakodniuk egy segédhajóra, majd később arról az
őket elszállító hajóra.
Egy beteg a rakparton, egy pedig a segédhajón halt meg, az út során pedig
mind az ápolónők, mind a betegek végig a fedélzeten tartózkodtak
természetesen anélkül, hogy bármi is védte volna őket az erősen tűző naptól
és az időjárás viszontagságaitól.
Éjszaka hideg volt, de nem volt semmilyen meleg ruházatuk vagy
takarójuk. Napközben viszont olyan nagy volt a hőség, hogy - James nővér
tanúvallomása szerint - "a nővérek alig tudták megérinteni a betegeket, azok
szinte égtek".
Szokás szerint a higiénés feltételek nagyon rosszak voltak és a fedélzeten
tartózkodók hetvenöt százaléka szenvedett vérhastól vagy hasmenéstől.
Sokan haltak még meg útközben, és amikor a hajó megérkezett
Palembangba, az ápolónőknek - noha ők is nagyon rossz állapotban voltak -
partra kellett szállítaniuk a hordágyakon fekvőket, majd fel kellett őket
rakniuk a szerelvényekre, melyek azután az új fogolytáborba szállították a
foglyokat.

A csendesóceáni háború során végig ilyen körülmények között folyt a

szövetséges hadifoglyok tengeren történő szállítása. A kormány tagjai és az
ügyben érintett kormányzati tisztviselők természetesen tisztában voltak a
gyakorlattal és annak következményeivel egyaránt. Az emberek szállítására
teljesen alkalmatlan hajókon uralkodó állapotok javítására hozott
intézkedések célja csupán az volt, hogy legalább olyan mértékben
megőrizzék a foglyok egészségi állapotát, hogy azok a háború menetét
elősegítő munkájukat el tudják végezni. Csak ez számított. A hadviselés
elfogadott szabályai és szokásai által rájuk rótt felelősséggel a japánok
azonban már nem sokat törődtek.
Nyolcadik fejezet

A HALÁLMENETEK

A japánok a hadifoglyok egyik helyről a másikra történő szállítása során

folyamatosan megsértették a hadviselésre vonatkozó, általánosan elfogadott
törvényeket és rendelkezéseket. Azokról a rettenetes körülményekről,
melyek között a foglyokat rakterekbe és szénraktárakba zsúfolva a tengeren
szállították, az előző, "A hajóbörtönök" című fejezetben már esett szó.
A hadifoglyoknak nagy távolságokat kellett megtenniük menetelve étel,
víz és pihenő nélkül. A betegnek és a sebesültnek ugyanolyan tempóban
kellett menetelnie, mint az egészségesnek. Azokat, akik lemaradtak,
megverték, megkínozták és megölték.
Számos bizonyíték áll rendelkezésünkre e gyakorlatra vonatkozóan és
egyértelmű az is, hogy minderről a japán kormánynak és a katonai
szerveknek is tudomásuk volt.
Az egyik legismertebb, noha nem az első ilyen eset az ún. Bataan-menet
volt, mely 1942
áprilisában indult el. 1942. április 9-én éjjel 2 órakor King vezérőrnagy, a
bataani amerikai Fülöp-szigeteki haderő parancsnoka egy békezászlóval
kiküldte két törzstisztjét, hogy azok a japán erők parancsnokával találkozót
beszéljenek meg számára, melyen azután megtárgyalhatják a fegyverletétel
feltételeit. Röviddel pirkadat után az ellenséggel a kapcsolatot felvevő
amerikai tisztek visszatértek. King vezérőrnagy két kísérőjével egy autóban
elindult. Egy másik kocsiban követte őket a két törzstiszt. Útközben, noha
mindkét autóra nagy fehér zászlókat tűztek ki, alacsonyan repülő japán
gépek folyamatosan könnyű bombákkal és géppuskatűzzel támadták az
amerikai követeket, így azoknak fedezéket kellett keresniük.
Reggel 10-re elérték Lamaót, ahol a japán gyalogság főhadiszállása épült
ki. Parancsnokuk kikérdezte King vezérőrnagyot és közölte, hogy neki
nincs felhatalmazása arra, hogy tárgyaljon, hanem értesítenie kell Homma
tábornokot, aki majd küld egy, a fegyverletétellel kapcsolatos tárgyalások
lefolytatására teljes jogkörrel felruházott tisztet.
 Úgy egy órával később megérkezett Homma tábornok vezérkari főnöke,
hogy főparancsnoka képviseletében a fegyverletétel részleteiről tárgyaljon.
A továbbiakat mondja el saját szavaival King vezérőrnagy:

Csak azzal törődtem, hogy az embereim milyen bánásmódban részesülnek

majd, és hogy hadifoglyokként fogják-e kezelni őket. A japán tiszt feltétel
nélküli megadást akart.
Biztosítékokat akartam tőle kapni arra vonatkozóan, hogy az embereimet
hadifogolyként fogják kezelni. Ő ekkor azzal vádolt, hogy visszautasítom a
feltétel nélküli fegyverletételt, és feltételeket akarok szabni. Ilyen mederben
folyt a beszélgetés egy ideig, úgy gondolom, körülbelül félóráig. Végül a
japán tiszt tolmácsán keresztül azt mondta, hogy "A birodalmi japán
hadsereg nem barbárok gyülekezete". Ezzel a biztosítékkal tehát be kellett
érnem és bejelentettem, hogy letesszük a fegyvert.
A fegyverletételre készülődve a fegyverek és a felszerelések
megsemmisítése során elegendő
motoros szállítójárművet és üzemanyagot tartottam fenn a katonáim
Bataanból való elszállítása céljára. A megadás előtt igyekeztem biztosítékot
kapni arra vonatkozóan, hogy erre sor kerülhet.
A fegyverletételt követően pedig azt bizonygattam, hogy ez szükséges,
felajánlva ehhez a megfelelő személyzetet is a japánok számára, vagy
egyáltalán bármilyen segítséget, amire csak szükségük lehet. A japánok erre
azt mondták, hogy majd úgy oldják meg a foglyok elszállítását, ahogyan ők
akarják és hogy ezzel kapcsolatos kéréseim teljesíthetetlenek.

A foglyokat a rekkenő hőségben erőltetett menetben hajtották a Pampangán

fekvő San Fernandóba vezető mintegy hetvenöt mérföldes úton. Fogságba
esésük előtt már hosszú ideje csökkentett fejadagot kaptak és jelentős
számú beteg és sebesült is volt közöttük. Mindazonáltal az utóbbiaknak is a
menetben, a többiekkel együtt kellett megtenniük az utat.
Azokat, akik összeestek és már nem tudták a menetelést folytatni,
agyonlőtték vagy szuronnyal végeztek velük. Másokat kirángattak a sorból,
majd megverték, megkínozták és megölték őket.
Kilenc napig tartott az út, mely alatt a japán őröket öt kilométerenként
cserélték az amerikai teherautókon, a menetoszlop mögött utazó, kipihent
társaik.
Az első öt napban a foglyok nem kaptak ételt és vizet sem, kivéve, amit a
főút mellett kialakult pocsolyákból és árkokból tudtak inni. Néha a helyiek
ételt dobtak nekik, alkalmanként pedig csapatostul bontották meg a sort és
egy kútnál, pocsolyánál vagy egy ároknál próbálták meg szomjukat oltani.
Akármikor ilyen történt, a japán őrök tüzet nyitottak rájuk.
Az út során az őrök folyamatosan bántalmazták a foglyokat. Verték,
szuronnyal támadták és szöges talpú bakancsukkal rugdosták őket.
Holttestek hevertek mindenfelé az út szélén.
Az Amerikai Egyesült Államok állandó hadseregében szolgáló Samuel
Moody törzsőrmester a következő szavakkal mesélte el az egyik barátjával,
Jones őrmesterrel történt esetet:
A barátomnak, Jones őrmesternek súlyos vérhasfertőzése volt, melyet akkor
szerezhetett, amikor valamelyik út menti pocsolyából ivott. Amikor állapota
miatt kidőlt a sorból, megverték és szuronnyal megsebesítették. Az ekkor
szerzett sérülésébe később bele is halt.

A tokiói bíróság előtt szemléletesen számolt be a menetelésről D. F. Ingle,

az Egyesült Államok hadseregének egyik katonája, akit az amerikai
fegyverletétel idején a tábori kórházban ápoltak.
Tüdőgyulladás miatt kellett befeküdnie, ám röviddel ezután könnyebben
megsérült egy, a vörös kereszttel jól láthatóan megjelölt kórház ellen
végrehajtott japán repülőgép-támadás során.
Amikor megérkeztek a japánok, Ingle egy hordágyon feküdt magas lázzal.
Az egyik japán katona szuronnyal döfködve ösztökélte, hogy üljön fel, amit
Ingle állapotához képest a lehető
leggyorsabban meg is tett. A japán ekkor elvette a beteg óráját, gyűrűjét,
pénztárcáját és minden személyes tárgyát, kivéve két fotót, mivel Ingle-nek
sikerült meggyőznie a katonát arról, hogy azok édesanyját ábrázolják.
Annak ellenére, hogy az amerikai nyilvánvalóan beteg volt, csatlakoznia
kellett a menethez. A kilenc nap során, ameddig az út tartott, nem kapott
sem ételt, sem vizet, kivéve, amit a többiekhez hasonlóan a pocsolyákból és
egyéb vízzel teli gödrökből szerzett. Ingle így folytatta vallomását:
A pocsolyákban található víz szennyezett volt, rendkívüli veszélyekkel járt
meginni. Az artézi kutakból feltörő víz pedig kevés volt, és amikor sokan
próbáltak egyszerre a közelébe kerülni, a japán katonák csak felemelték
puskájukat és a csoportba lőttek, és amikor a füst és a por eloszlott
nyilvánvalóvá lett számunkra, hogy a tiszta víz ugyanúgy halálos lehet,
mint a szennyezett.
A helybeliek többször is próbáltak nekünk ételt adni, ám ezzel életüket
tették kockára, és tényleg sokukkal végeztek a japánok. Ettől eltekintve
csak az alkalmanként feltűnő
cukornádföldek jelentettek táplálékforrást, ám ha valaki megpróbált
szerezni valamennyit, azonnal megölték.
Emlékszem egy esetre, ami egy Day nevű episzkopális káplánnal történt.
Vérhast kapott, mivel ő is ivott az út menti pocsolyákban vagy patakokban
található szennyezett vízből, és szinte percenként rájött a szükség. Ilyenkor
gyorsan kilépett a sorból, sietve elvégezte a dolgát, majd visszalépett a
helyére. Tökéletesre csiszolta a módszert és sokszor már másodpercek alatt
végzett. Egy alkalommal azonban az egyik őr észrevette és belevágta a
szuronyt. Ettől kezdve csak a segítségünkkel tudott menni. Felváltva
támogatta két ember a káplánt, hogy lépést tudjon tartani a menettel. Orvosi
ellátásban nem részesült, és ha mi nem segítettünk volna rajta, akkor ott
hagyták volna az út szélén vagy lelövik és testét az út menti árokba hajítják.

Ingle nem tudta megmondani, hogy hány társát lőtték vagy szúrták le, mivel
ez oly gyakran esett meg, hogy az első néhány száz után egyszerűen
abbahagyta a számolást.
A menetelés hatodik napján a foglyokkal tolmács útján közölték, hogy ha
átadják óráikat, gyűrűiket és más értékeiket, akkor ételt fognak szétosztani
közöttük. Ekkorra már azonban alig maradt náluk valami személyes holmi,
mivel legtöbbjük értékeit az elinduláskor végzett motozást követően
egyszerűen ellopták az őrök. Azok a szerencsések, akiknél mégis maradt
valami, készségesen váltak meg személyes tárgyaiktól, melynek
eredményeként a hatodik nap estéjén mindenki kapott egy teáscsészényi
rizst.
A kilencedik napon érkezett az örvendetes hír, hogy a foglyoknak nem kell
tovább menetelniük, mivel a Camp O'Donnellbe vezető út hátralévő részét
vasúton teszik meg. A jó hír okozta megkönnyebbülés azonban nem tartott
sokáig, mivel kisméretű Fülöp-szigeteki vasúti kocsikba zsúfolták őket,
száz embert egy vagonba. Annyira szűkös volt a hely, hogy volt olyan
fogoly, akinek az út során egyszer sem ért padlót a lába. A levegőhiánytól
több százan veszítették el az eszméletüket, és sokan megfulladtak.
Pontosan nem tudjuk, hogy hányan veszítették életüket a Bataanból Camp
O'Donnellbe vezető út során, ám a rendelkezésünkre álló bizonyítékok arra
engednek következtetni, hogy legalább nyolcezer amerikai és filippínó
fogoly halt meg útközben.
Murata, akit Tojo hadügyminiszter polgári ügyekkel foglalkozó
tanácsadónak küldött 1942
februárjában a Fülöp-szigetekre, kocsijával végighajtva a Bataan-San
Fernando útszakaszon, olyan nagyszámú holttestet látott a főút mellett,
hogy még ő is szóvá tette az ügyet Homma tábornoknak.
Ezután a tábornok legalább nem állíthatta, hogy nem tudott a dologról.
Tojo beismerte, hogy - különböző forrásokból - ő is értesült a menetről
1942 folyamán.
Elmondása szerint tájékoztatták arról, hogy a foglyoknak nagy távolságot
kellett menetelve megtenniük a hősében, és hogy több haláleset is történt.
Elismerte azt is, hogy az Egyesült Államok kormánya által benyújtott, a
foglyokkal szemben tanúsított ilyen törvénytelen bánásmód ellen tiltakozó
jegyzékét nem sokkal azután, hogy a menet céljához ért, megtárgyalták a
hadügy osztályvezetőinek kéthetente megtartott megbeszélésén is. Döntés
azonban nem született ekkor és az ügy elrendezését az érintett osztályok
vezetőire bízták.
A Fülöp-szigeteken állomásozó japán erőket soha nem szólították fel,
hogy az esetről jelentést készítsenek, és Tojo sem vetette fel a kérdést a
Homma tábornokkal folytatott tárgyalásai során, melyre utóbbi 1943 elején,
Japánban tett látogatásakor került sor.
 Először az ügy felől Tojo az 1943 májusában, a Fülöp-szigeteken tett
látogatása során érdeklődött. Ekkor folytatott megbeszélést Homma
vezérkari főnökével, aki tájékoztatta a hadügyminisztert a részletekről. Tojo
azonban ekkor sem intézkedett. Ennek okairól tárgyalásán úgy nyilatkozott,
hogy "japán szokás szerint ha egy expedíciós hadsereg parancsnoka
feladatot kap, annak végrehajtására vonatkozóan nem kap külön parancsot
Tokióból, hanem jelentős függetlenséget élvez".
Ez csakis azt jelenthette, hogy a hadviselés japán felfogása szerint
számítani lehetett ilyen atrocitások megtörténtére, és a japán kormánynak
nem állt módjában közbelépni, illetve megakadályozni azokat.
Azt, hogy ilyen esetek a csendesóceáni háború más hadszínterein is
megestek, joggal tudható be annak, hogy Homma tábornok bataani
tevékenysége felett a vezetők szemet hunytak.

Noha a bataani halálmenet volt mind közül a legszörnyűségesebb, az nem

az egyetlen volt. 1942
februárjában korábban a timori hadszíntéren fogságba esett - sebesült,
éhező, maláriával és vérhassal betegeskedő holland katonákat meneteltettek
öt napig hátuk mögött összekötözött kézzel, miközben japán és koreai őreik
marhacsordaként ütötték-verték és űzték őket.
Hasonló menetekre kényszerítenek Brit Új-Guineában indiai foglyokat
1943 és 1944 folyamán.
A Sandakan-Ranau közötti menetelésre több okból került sor. A japánok
szövetséges partraszállásra számítottak Kucsing térségében, és a
foglyoknak a szárazföld belsejébe jó százmérföldnyire való átszállításának
célja az volt, hogy így akadályozzák meg azok esetleges felszabadítását.
Az átszállításra több, egymást követő menetben került sor 1945 januárja és
májusa között. Az első februárban indult, míg az utolsó valamikor május
legvégén.
Februárban brit és ausztrál foglyok egy csoportja, összesen úgy
négyszázhetven ember tett meg ilyen módon hosszabb utat. A hadifoglyok
naponta indultak ötvenes csoportokban. Kíséretként egy japán tiszt, három
tiszthelyettes és tizenöt közkatona csatlakozott hozzájuk.
 A rendkívül legyengült foglyok, akik az indulást megelőző néhány napban
öt uncia zsizsikes rizsből és némi tapiókából álló nyomorúságos fejadagon
éltek, útközben folyamatosan hullottak ki a sorból. Amellett, hogy vinniük
kellett saját élelmüket és felszerelésüket, még a kíséret is teherhordóként
használta őket. Amint kihullottak a sorból, azonnal agyonlőtték a
szerencsétleneket.
Egy ausztrál közkatona, egy bizonyos Botterill, röviden így számolt be
arról, hogy mi történt a csoportjával.

A negyvenünkre jutó összes étel hat darab uborka volt. Úgy hétnapnyi
távolságra lehettünk Ranautól, amikor egy magas hegyen kellett átkelnünk.
A mászás során két ausztrál, Humphries közlegény és egy tizedes, akinek a
nevére már nem emlékszem, kidőlt a sorból. Beriberiben, vérhasban és
maláriában szenvedtek, egyszerűen képtelenek voltak folytatni az utat. Egy
japán közkatona agyonlőtte a tizedest, egy japán őrmester pedig ugyanígy
végzett Humphries-zal.
Azon a hegyen összesen öt emberünket veszítettük el. Ahogy haladtunk
tovább, egyre-másra hullottak ki az emberek a sorból, mivel le voltak
gyengülve. Nekünk ilyenkor természetesen tovább kellett mennünk, majd
röviddel később lövések dörrentek és férfiak kiáltozását hallottuk.
Amikor ezek történtek, mindig volt hátul egy japán őr, aki az esetleges
elcsellengőkre "ügyelt".

Azok, akik a korábban indított menetoszlopokkal tarthattak, talán

szerencsésebbek voltak, mint azok a társaik, akik csak májusban indultak
útnak, mivel nem voltak annyira rossz állapotban, mint a második csoport,
így a Botterill csapatába tartozó ötven emberből például harmincheten érték
el Ranaut. Jó szerencséjük azonban hamarosan elpártolt tőlük, mivel június
végére a februárban Sandakanból útnak indított négyszázhetven fogolyból
már csak hatan éltek.
Majdnem az összes japán őr életben maradt viszont, és ők - kivéve azokat,
akik maláriát kaptak -
ráadásul kifejezetten jó egészségi állapotnak örvendtek.
Az utolsó csoport, mely Ranau irányába elhagyta Sandakant, a fogolytábor
1945 májusi bezárását követően (Erről részletesebben a következő
fejezetben szólunk.) kezdte meg útját.
Az induláskor a csapat ötszázharminchat emberből állt, amikor
megérkeztek Ranauba azonban már csak száznyolcvanhárman voltak
közülük életben.
A naponta megtett út hossza csekély, mintegy hat és fél mérföld volt, ám a
foglyok közül csak nagyon kevesen voltak képesek napi egy mérföldnél
többet megtenni, és sokan közülük még állni is alig tudtak. Az ilyeneknek
rendkívül nehéz volt a terep. Az első három mérföld alacsonyan fekvő
mocsaras területen vezetett, számos patakon át kellett gázolniuk és az út is
sáros volt. A következő
negyven mérföldet már magasabban fekvő területen kellett megtenni, ám itt
elszórtan elhelyezkedő
rövid, meredek lejtőjű dombokat kellett megmászni és nemegyszer
folyókon is át kellett gázolniuk.
Az utolsó negyvenhat mérföld végül hegyvidéken vezetett keresztül.
Mielőtt útnak indult volna, mindegyik ötvenfős csapat kapott százfontnyi
rizst, a csoport vezetője pedig egy papírdarabot, hogy arra írja fel a
felügyelete alá tartozó ötven ember nevét.
Az első nap kétórányi menetelés után került sor az első pihenőre, ám
addigra már tizenketten kidőltek a sorból és soha többet nem látták őket.
Később majd megtudjuk, hogy mi történt azokkal, akik nem tudtak lépést
tartani a többiekkel. Sticpewich tiszthelyettes (Lásd később.), aki később a
tokiói bíróság előtt is tanúvallomást tett, az egyik ilyen ötventagú csapat
vezetője volt. Vallomása szerint a menet huszonhat napig tartott, és végül
csak tizenhárom embere maradt életben. Az összes étel naponta egy kis
adag rizs volt, ráadásul a harmadik nap a japánok harminckét font rizst
elvettek minden csapattól.
Ahogy Sticpewich csapata folytatta útját, nyilvánvalóvá lett számukra,
hogy mi történt az előttük haladó menetoszloptól leszakadó emberekkel. A
puska csövével lökdösték őket előre, vagy a puskatussal hátulról ütlegelték
a szerencsétleneket. Ha még meg tudtak mozdulni, tovább másztak, ám ha
már jártányi erejük sem volt, akkor egyszerűen ott hagyták őket a földön.
Három kínai, akik a Sandakant Ranauval összekötő út tizenötödik
mérföldköve közelében laktak, szemtanúja volt egy esetnek, mely a
menettel történt.

1945 május végén vagy talán június elején nagyszámú ausztrál és más
nemzetiségű szövetséges katonát meneteltettek a labuki úton. Úgy tudjuk,
hogy a sandakuni hadifogolytáborból indultak.
A tizenötödik mérföldkőhöz úgy délelőtt 11 óra körül értek. Ott megálltak
és enni kezdtek.
Körülbelül délután kettőkor négy szövetséges repülőgép érkezett és a csapat
szétszóródott ...
Délután öt óra tájban a japán őrök talpra szólították és sorba rendezték a
foglyokat. Mindenki engedelmeskedett, kivéve hét embert. Ők már olyan
betegek voltak, hogy járni is alig tudtak, a pihenőhelyre is botokra
támaszkodva, sántikálva érkeztek. Két japán őr és egy maláj katona
hátramaradt, miközben a többiek továbbhaladtak. Az őrök ekkor nógatni
kezdték és saját botjaikkal verték a szerencsétleneket. Mintegy harminc
yardot haladtak így. A két japán ekkor elvette a maláj puskáját és miután
levezették az útról a foglyokat, elkezdték egyenként hátba lőni őket.
Fentiek pont Csin Kin háza közelében történtek. Négy foglyot azonnal
megöltek, kettő
megsebesült. Az egyiknek sikerült elmenekülnie és egy kicsit feljebb az
úton elrejtőzött. A két japán őr és maláj társuk továbbindultak Ranau
irányába anélkül, hogy megnézték volna a foglyokat. Biztosan azt
gondolták, hogy mind halott. A foglyot, aki fölfelé elfutott az úton és
elrejtőzött, másnap délután a Kempei Tai egyik tagja találta meg.
Ez a katona először kihozta a nem messze álló házából a puskáját és fejbe
lőtte a két, még életben lévő foglyot.
Mindez akkor történt, amikor mi hárman éppen az előző este kivégzett
négy fogolynak ástuk a sírt. A Kempei Tai tovább indult, és miközben mi az
immár hat holttestnek megástuk a sírt, ő
elkezdte keresni a hetedik foglyot. Egyszer csak hallottunk egy lövést, de
túlságosan féltünk, így nem mentünk oda megnézni, hogy mi történt.
Folytattuk hát az ásást a kertben, mintha mi sem történt volna. Amikor
befejeztük a sírok kiásását, elmentünk megkeresni a hetediket, amelyik
elmenekült és megpróbált elrejtőzni. Abba az irányba indultunk, amerről a
lövést hallottuk és meg is találtuk a szerencsétlent. Ott feküdt holtan, hasba
lőtték.

Semmi kétségünk nem lehet a három kínai által adott beszámoló hitelessége
felől, mivel azt - kisebb eltérésekkel - maga az elkövető is megerősítette,
amikor a háború után, az amerikai hadsereg kötelékében szolgálatot
teljesítő egyik japán tolmács jelenlétében vallomást tett.
Hosotani őrmester, ez volt ugyanis a neve, elmondta, hogy időlegesen egy
a tizenötödik mérföldkő közelében álló kunyhóban szállt meg, mivel a
malária ledöntötte a lábáról. Egy reggel, 1945 júniusában az általa már
korábbról ismert Katayama tizedes, aki az előző este haladt át a falun több
fogollyal, visszajött és megkérte, ha esetleg a menetoszloptól leszakadt brit
vagy ausztrál foglyokat látna a környéken, akkor lője le őket. Amikor az
első pár foglyot Katayama emberei hátba lőtték Csin Kin háza mögött,
Hosotani éppen aludt, ám a történtekről másnap beszámoltak neki a kínaiak.
Éppen útban volt vissza a kunyhójához, miután szólt a kínaiaknak, hogy
temessék el a holttesteket, amikor meglátott két másik foglyot. A földön
ültek, mesélte, szemmel láthatóan beriberiben szenvedtek. Bement a házba,
a vele lakó maláj rendőrtől elkérte a puskáját és fejbe lőtte a két foglyot.

Csak azért lőttem le a foglyokat, mert Katayama tizedes megkért rá.

Túlságosan legyengített a malária, ezért én nem tudtam eltemetni a
holttesteket, megkértem hát Csen Kajt, hogy segítsen.
Mindaddig nem tudtam arról, hogy egy másik foglyot is lelőttek, amíg
Nako, a Kempei Tai egységnél tolmácsként dolgozó polgári alkalmazott
később el nem mesélte, hogy a tizenhetedik mérföldkőnél ő maga végzett
eggyel. Ez ugyanaznap történt, mikor én is lelőttem azt a kettőt.
Az őrök, akik a falun áthaladva megölték a hét foglyot, az Okamura
egységhez tartoztak és Hosotani elmondása szerint "azért lőtték le őket,
mert nem tudtak saját lábukon eljutni Ranauig, tehát végezni kellett velük".
Egy bizonyos Watanabe hadnagy, aki Sandakunban a szárnysegéd volt és
aki Tanaka százados helyetteseként tartott a menettel, ugyancsak részletesen
beszámolt az útközben történtekről, valamint az életben maradottak
meggyilkolásáról azt követően, hogy a csapat maradéka megérkezett
Ranauba.
A foglyok Sandakunból Ranauba való átcsoportosítását a hadsereg-
parancsnokság rendelte el. A légicsapások egyre gyakoribbak lettek
Sandakun térségében és hírszerzési források szerint ausztrál csapatok
partraszállására is számítani kellett.
Watanabe megerősítette, hogy ötszázharminchat fogolyból csupán
száznyolcvanhárom jutott el Ranauba és túl azon az ötvenkilenc foglyon,
akiknek sikerült elmenekülnie, kilencvenen "betegek voltak és egy lövéssel
szabadítottuk meg őket a szenvedéstől. Ők kérték, hogy öljük meg őket
inkább, minthogy ott maradjanak sorsukra hagyva".
Úgy tűnt, Watanabe nem tudott arról, hogy az észak-borneói hegyek között
sorsukra hagyni őket ugyanígy bűncselekmény, mégis nyilvánvalóan ez volt
az egyetlen alternatíva. Arról sem beszélt, hogy mi történt a maradék
kétszázöt fogollyal.
Sorsukat illetően azonban nem lehet kétségünk, mivel Tanakua parancsa
katonáihoz úgy szólt, "hogy szabaduljanak meg a beteg hadifoglyoktól és
győződjenek meg róla, hogy egyet sem hagynak ott élve". Watanabe nem
volt jelen egyetlen gyilkosságnál sem, de pontosan tudta, hogy mi az
eljárás.

Fukushima csapatát kivéve továbbmentünk a hátvéddel. Minden reggel a

továbbhaladni már képtelen hadifoglyokat Fukushima és Tsuji (Fukushima
tiszti, Tsuji pedig törzsőrmesteri rangban szolgált.) számára csoportokba
szerveztük. Hátravitték őket és ott szabadultak meg tőlük. Soha nem
tudtam, hogy személy szerint ki hajtja végre a kivégzést.
Az ily módon agyonlőtt foglyok holttestét Fukushimáék a dzsungelbe
vonszolták, mielőtt a halálcsapat továbbvonult volna.

A fenti öt példa csupán érzékeltetni tudja, hogy mi volt a mindennapos

gyakorlat, melyet a japán hadsereg és a hadifoglyokkal foglalkozó
közigazgatási szervek tudtával hajtottak végre a foglyok egyik helyről a
másikra történő átcsoportosítása során.
Kilencedik fejezet

A FOGOLYTÁBOROK

A japánoknak a szövetséges hadifoglyokkal szemben tanúsított

magatartásáról a Harmadik fejezetben már volt szó. Más fejezetekben
részletesen beszámoltunk a foglyul ejtett pilóták meggyilkolásáról, a
foglyok tengeren, felháborító körülmények között történő szállításáról, az
úgynevezett "halálmenetekről" a burma-sziámi vasútvonal mentén,
valamint a szövetséges hadifoglyoknak elfogásukkor vagy közvetlenül
elfogásukat követően való meggyilkolásáról.
A szövetséges hadifoglyokkal szemben alkalmazott bánásmóddal
foglalkozó utolsó fejezetben részletesen bemutatjuk, hogy milyen
körülmények között tartották őket fogva azokban a fogolytáborokban, ahol
ezrek veszítették életüket, és ahol a halál nemegyszer a vég nélküli
szenvedéstől megszabadító isteni kegyelem volt.
1942 elején a japán kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy nem hagyja
figyelmen kívül a nemzeti szokásokat és a faji eltérésekből adódó
különbözőségeket, amikor étellel és ruházattal látja el a foglyokat, ám ezen
ígéretét természetesen soha nem tartotta be. Amikor nagyszámú fogoly
hunyt el vagy betegedett meg az elégtelen táplálkozás miatt, nyilvánvalóvá
kellett volna válnia a japán hatóságok számára, hogy a magas halálozási
arány egyik oka az, hogy eltérő táplálkozási szokásaik miatt az amerikai,
ausztrál, brit, holland és francia foglyok szervezete a kisebb fejadagok miatt
gyorsabban legyengül.
1942 októberében rendelkezést adtak ki, melyben felszólítottak minden
hadifogolytábor-parancsnokot, hogy "figyelembe véve a japán nehéziparban
dolgozó munkások rizs-és árpafogyasztását", a hadifoglyok és a civil
internáltak - legyenek bár tisztek vagy polgári tisztviselők - fejadagját napi
maximum négyszázhúsz grammra kell csökkenteni. Tizennyolc hónappal
később tovább csökkentették a fejadagot, és noha ekkorra már a
hiánybetegségek a foglyok körében nagyszámban szedték áldozataikat, Tojo
kiadta a táborparancsnokoknak a jól ismert "nincs munka, nincs étel sem"
utasítást is.
A japán hadsereg és a haditengerészet saját, hadifoglyokra vonatkozó
szabályai megkövetelték, hogy orvosi felszerelésből és gyógyszerekből
legalább egy évre elegendő készletet tartsanak. A rendelkezésekben
foglaltakat gyakran úgy érvényesítették, hogy vöröskeresztes készleteket
foglaltak le, ám ezek jelentős részét is a japánok saját célra tartották fenn. A
rendelkezésre álló orvosi készlet kivétel nélkül mindegyik
hadifogolytáborban elégtelen mennyiségű volt, és e tény önmagában
nagymértékben hozzájárult több ezer fogoly és internált halálához.
A hadifoglyokkal kapcsolatos bánásmódra vonatkozó japán rendelkezések
tartalmazták azt is, hogy a barakkokat, templomokat és más épületeket a
foglyok elhelyezésére kell igénybe venni, valamint hogy azoknak, akik a
foglyokat a hadigazdaságban foglalkoztatták, biztosítaniuk kell a munkások
számára az esővel, nappal és széllel szembeni védelmet. Sok táborban mind
a védelem, mind a higiénés feltételek elégtelen minőségűek voltak. A
legtöbb, a csendesóceáni szigetvilágban létesített fogolytáborban sárból
készült padlójú kunyhók szolgáltak szálláshelyül.
Mi több, bevett gyakorlat volt, hogy ezeken a helyeken a foglyoknak
kellett megépíteniük saját táborukat, és mindaddig, amíg nem készültek el a
kunyhók és a fedett lakhelyek, a szabad ég alatt kellett lakniuk, kitéve az
időjárás viszontagságainak.
Néha arra is akadt példa, hogy a foglyoknak nem kellett megépíteniük
saját táborukat, mivel egy korábban más célra használt létesítményt vettek
át, ám ennek is megvolt a maga hátránya. Egy a Molucca-szigeten fekvő,
Lahat közelében található egykori japán munkatábort 1944 augusztusában
hadifogolytáborrá alakítottak át, ám amikor a brit és holland hadifoglyok
megérkeztek, hogy új szállásaikat birtokba vegyék, még ott találták a
korábban a táborban lakó jávaiak holttestét.
Egy szövetséges hadifogoly számára bármi megfelel, vélték a japánok.
Amikor Itagaki kétezer brit és amerikai hadifoglyot három koreai
hittudományi iskolában szándékozott elhelyezni, Kunura, a
hadügyminiszter-helyettes afelől érdeklődött, hogy nem lesz-e az túl jó
nekik.
A táborokban uralkodó szörnyű állapotokról és arról, hogyan éltek az itt
fogva tartottak, az alábbiakban számolunk be részletesen.
AMBOINA
1942. február 3-án, amikor Amboinát, a Molucca-szigetcsoporthoz tartozó,
Ceramtól délre fekvő
szigetet elfoglalták a japánok, nyolcszázkilenc ausztrál és háromszáz
holland katona esett fogságba.
Őket az Ambon városától kétmérföldnyire fekvő Tan Toey laktanyába
vitték, ahol a két nemzetiséget szögesdróttal különítették el egymástól.
Nyolc hónappal később ötszáz foglyot Hainan szigetére szállítottak. A
többiek, akiket addig nem öltek meg vagy nem hunytak el, Amboina
szigetén maradtak egészen annak 1945. szeptember 10-i felszabadításáig.
Az első néhány hónapban a fejadagok megfelelő mennyiségűek és
viszonylag ehetőek voltak.
Azután viszont - 1943 júliusáig - az étel már csak arra volt elegendő volt,
hogy szinten tartsa a foglyok egészségét, ahhoz viszont már nem, hogy az
általuk végzett nehéz fizikai munkához elegendő erőtartalékot
gyűjthessenek. 1943. júliusát követően a fejadagok mennyisége gyorsan
csökkent, és végül minden fogoly már csak négy uncia rizst és négy uncia
édesburgonyát kapott naponta. Miközben a hadifoglyok ilyen szűkösen
jutottak hozzá a táplálékhoz, a japánok megfelelő
ellátásban részesültek: soha nem kaptak kevesebbet napi tizenöt uncia
rizsnél, melyhez bőséges adag hal és sok zöldség is járt.
Az alultápláltság 1945-re öltött hatalmas méreteket, melynek
következtében májusban negyvenkettő, júniusban hetvenkettő, júliusban
pedig kilencvennégy fogoly vesztette életét.
A kezdeti időkben a szállás is megfelelő volt, a foglyok ugyanis
ugyanazokban az épületekben voltak elszállásolva, ahol a japán megszállás
előtt laktak. Ám ez az irigylésre méltó, a japán fogolytáborokban oly
szokatlan állapot nem tarthatott hosszú ideig. 1942 júliusában a kunyhók
közül nyolcat elfoglaltak a japánok. Ezekben a későbbiekben lőszert
tároltak. Sőt négy hónappal később egy fegyverraktárat is kialakítottak a
tábor területén, ahol kétszázezer font robbanóanyagot és páncéltörő
lövedéket készleteztek. A fegyverraktár mindössze pár yardnyira volt a
tábori kórháztól, néhány lépésre az ausztrál tisztek szálláshelyétől, és
mindössze huszonöt yardnyi távolságra egy másik szálláshelytől, ahol
kétszázötven holland nőt és gyereket helyeztek el.
A fegyverraktár elhelyezésére vonatkozóan a hatóságoknál tett panaszokra
a következő választ kapták: "ne feledjék el, hogy önök hadifoglyok.
Önöknek nincsenek jogaik. A nemzetközi jogrendszer és a genfi konvenció
halott." A kérést, hogy a tábori kórházat vörös kereszttel jelöljék meg,
ugyancsak visszautasították.
1943. február 15-én délelőtt 11.30-kor szövetséges gépek a fegyverraktárat
kezdték támadni. Az első bombák az egyik, bombaraktárként használt
kunyhóra hullottak. Az épület kigyulladt, de nem robbant fel azonnal.
Nyilvánvaló volt, hogy kevés az idő, ezért a foglyok mindent megtettek,
hogy kiürítsék a kórházat és a sebesült holland asszonyokat és gyerekeket
biztonságos távolságra menekítsék. Körülbelül ötven beteget ápoltak ekkor
a kórházban, akik közül többet csak hordágyon lehetett elszállítani.
Még mielőtt bármit tehettek volna azonban, a raktár felrobbant. Hat
ausztrál tiszt, négy más beosztású katona, valamint huszonhét holland
asszony és gyermek azonnal szörnyethalt, további húsz ausztrál hadifogoly
pedig súlyosan megsebesült.
A tábor majdnem teljesen elpusztult, a robbanást túlélő holland civileket a
városba szállították és a bethanyi templomban helyezték el. Itt nagy volt a
zsúfoltság, nem voltak megfelelőek a higiénés feltételek, ráadásul a
templom a városnak abban a részében állt, melyet rendszeresen támadtak a
szövetséges repülőgépek. 1944 augusztusában Ambon térségét újabb
nagyszabású szövetséges légitámadás érte. Az akcióban huszonnégy
Liberator vett részt és a hadifoglyok közül még többen megsebesültek.
Az egyre kisebb fejadagok és a terjedő betegségek miatt 1943 végétől a
hadifoglyok fizikai állapota egyértelműen tovább romlott. Lesoványodtak,
és sokan csak botok és mankók segítségével tudtak járni. Az átlagos
testsúlyveszteség nyolcvan font volt. Romló egészségi állapotuk ellenére a
foglyokat ugyanolyan keményen dolgoztatták, és többen közülük egyszerű
végkimerültségben hunytak el.
 Az emelkedő halálozási arány egyik első számú oka a foglyok által csak
"hosszú cipelésnek"
nevezett munka volt. A "hosszú cipelést" a következőképpen írta le az egyik
szemtanú a tokiói bíróság előtt tett tanúvallomásában:

A "hosszú cipelésnek" azt neveztük, amikor cementet és bombákat kellett

az egyik faluból a másikba cipelni, körülbelül nyolcmérföldes távolságra.
Az út egy rendkívül tekervényes ösvényen vezetett. A foglyoknak először
úgy kilencven zsák cementet kellett ezen az úton elcipelniük. Amikor
körülbelül három hét alatt végeztek a feladattal, több, egyenként százötven
fontos bombát kellett ugyanezen az úton elszállítaniuk. Ezt a feladatot már
kettesével végezték.
Megállás nélkül, reggel 6.30-tól este fél hatig, a hét minden napján folyt a
munka. A foglyokat rabszolga módjára hajtották a japán őrök, és a talaj
annyira egyenetlen volt, hogy nemegyszer csak négykézláb tudtak haladni.
Egy hét ilyen derékfájdító munka után már egyikük sem tudta tovább
folytatni, de nem volt apelláta, menniük kellett, amíg össze nem estek.
Sokan eszméletlenül rogytak össze.
A japánok mindennap legalább tizenöttel több embert fogtak munkára
annál, mint amit el tudtak látni élelemmel. Ezután a japánok kihívták a
betegeket, és a többi tizenötöt azok közül választották ki, akikről úgy
gondolták, hogy el tudják látni majd a feladatot. Sokan közülük csak botra
támaszkodva tudtak járni, mégis végig kellett menniük az úton, hátukon a
nehéz súllyal. Ez volt hát a "hosszú cipelés".

A munkásokat kísérő őrök pisztollyal voltak felfegyverezve, de volt náluk

egy csákánynyél is, mellyel, ha szükségesnek ítélték, menet közben
verhették a szerencsétlent.
Egy Wilkinson nevű fogoly, akinek tényleg kórházban lett volna a helye,
azok egyike volt, akit -
szemmel láthatóan rossz fizikai állapota ellenére - a munkások mellé
beosztott japán tiszt a "hosszú cipelésre" vezényelt ki. Egy reggel, amikor
úgy találták, hogy a munkások csoportja a szükségesnél gyengébb
felépítésű emberekből áll, a japán őrök körbejárták a körleteket és
mindenkit, akit ágyban fekve találtak addig vertek, amíg fel nem kelt és
nem csatlakozott a már felsorakozott társakhoz. Az egyik őr észrevette,
hogy Wilkinson közlegény is ágyban fekszik, rajta takaró. Lerántotta a
takarót és jó pár ütést mért rá, mire rájött, hogy Wilkinson már halott. Az
elégtelen táplálkozás, a beriberi és a végletes kimerültség okozta a halálát.
A "hosszú cipelésben" részt vevők legalább hatvan százaléka a feladat
teljesítését követő három hónapon belül meghalt.
A jelentéktelenebb kihágásokat testi fenyítéssel vagy a kínzások
"enyhébb" változataival büntették. A fogolynak ilyenkor egy, a fej felett
tartott nehéz kővel kellett az őrök előtt állnia egytől akár három óra
hosszáig is. Gyakran hosszabb ideig vigyázzállásban, de kissé behajlított
térdekkel kellett állni, vagy fekvőtámaszállásba kellett lemennie és addig
tartania így magát, amíg össze nem esett. A Kempei Tai cigarettavéggel
végrehajtott kínzásai ugyancsak nagy népszerűségnek örvendtek az őrök
köreiben. Az ilyen büntetések napi rendszerességgel fordultak elő.
Egy bizonyos Tait közlegény, miközben az egyik munkaosztagban
dolgozott, megpróbálta ellopni az egyik japán őr látcsövét. Rajtakapták és a
helyszínen tartózkodó őrök jól helybenhagyták.
Amikor a munkásosztag visszatért a táborba, jelentették az esetet a
parancsnoknak, aki elrendelte, hogy ismét büntessék meg a foglyot, és hogy
azt nyilvánosan, az őrszoba előtt hajtsák végre.
Egy szemtanú a következőképpen számolt be az esetről:
Kényszerítenek, hogy végig legyek jelen a büntetés végrehajtása közben,
mely száz botütés volt, amit csákánynyéllel hajtottak végre. Amikor már
Tait képtelen volt állni és elterült, akkor a földön fekve ütötték. Amikor
elveszítette az eszméletét, akkor hideg vízzel öntötték le, hogy magához
térjen. A többiek próbálták elérni, hogy csökkentsék a kiszabott botütések
számát, de nem jártak sikerrel, és engem is kétszer megütöttek, amikor
megpróbáltam közbelépni.
Kétszer veszítette el az eszméletét, és kétszer magához térítették. A
második alkalmat követően engedélyezték, hogy a tábori kórházba
kísérjem.
Másnap reggel a táborigazgató látogatást tett a kórházban és megnézte az
ágyban fekvő Tait közlegényt is. Egy sétapálca segítségével felriasztotta és
megparancsolta, hogy a beteg a betonpadlón feküdjön, egyetlen takaróval.
Ez a rendkívül kegyetlen bánásmód csak tovább súlyosbította Tait állapotát,
aki már a testi fenyítés idején beriberiben szenvedett. A szörnyű
megpróbáltatások azután annyira legyengítették szervezetét, hogy hat
hónappal később meg is halt.
Amikor a szövetséges csapatok 1945. szeptember 10-én, a japán
fegyverletételt követően elérték Amboinát, az ötszázhuszonnyolc
ausztrálból, akik azt követően, hogy két nagyobb csoportot 1942.
október 26án Hainan szigetére küldték, továbbra is ott maradtak, már csak
százhuszonhárom volt életben.

HARőKő
1943 áprilisában Sourabayában különböző jelek arra utaltak, hogy
hamarosan a szövetséges hadifoglyok nagyobb méretű átcsoportosítására
lehet számítani. Egy óriási orvosi szemle keretében ekkor ugyanis
kiválogatták azokat a foglyokat, akik feltehetően elég egészségesek voltak
ahhoz, hogy fizikai munkát végezzenek. A szemle során japán egészségügyi
tisztek egy csoportja foglalt helyet egy nagyobb asztalnál, mely előtt a
foglyoknak derékig meztelenül kellett sorba állniuk.
Csak a sántákat, bénákat és a nagyon betegeket nem választották ki.
Az immár jól ismert felháborító körülmények között az Amagi Maru
fedélzetén megtett tizenhét napos tengeri utat követően a fogolyszállítmány
megérkezett Haroekoe szigetére. A körülbelül kétezer brit és holland
hadifoglyot a zuhogó esőben komppal szállították át az új táborhelyre.
A királyi légierő légügyi parancsnokának 1945 novemberében, Jáva
szigetére küldött, "A hadifoglyokkal szemben tanúsított bánásmód
Haroekoe szigetén" című jelentésében Pitts repülő
őrnagy, a tábor korábbi szövetséges parancsnoka a következőket írta: "a
foglyokkal szemben tanúsított bánásmód kegyetlen és embertelen volt, és
csak remélni tudjuk, hogy az ezek elkövetéséért felelősséggel tartozó
személyek ellen a szükséges intézkedések meghozatalra kerülnek. Az
érintettek nevét az E mellékletben soroltam fel." (A listán szereplőket -
néhány kivétellel, akiknek nem sikerült a nyomára jutni - később a brit
katonai bíróságok perbe fogták.) Ez nem volt túlzás. Attól a pillanattól
kezdve, hogy elhagyták Sourabayát, az őrök rendkívül kegyetlenül bántak a
foglyokkal. Ahogy egyikük, dr. Springer (Dr. R. Springer a holland
hadseregben szolgált egészségügyi tisztként. Pitts repülő őrnagy
jelentésében a következő szavakkal beszélt róla: Ó volt a felelős minden, a
hadifogolytábor területén végrehajtott sebészeti beavatkozásért. Noha
nemegyszer őt magát is leverte lábáról a betegség, mindig rendelkezésre
állt, ha valamilyen sürgős esetről volt szó. Munkáját a legnehezebb
körülmények között is olyan szakértelemmel végezte, hogy a foglyok a
legmesszebbmenőkig megbíztak benne. Kötelességtudata az orvosi tradíció
kiemelkedő példája volt és meggyőződésem, hogy ő személyesen rengeteg
életet mentett meg.) a naplójában tett bejegyzések alapján készített
jelentésében írta, "a tiszteket, orvosokat és katonákat folyamatosan
rugdosták az út során, legtöbbször anélkül, hogy bármilyen különösebb oka
is lett volna a büntetésnek." A foglyok mindazonáltal naivan hittek abban,
hogy a szárazföldön jobb körülmények közé kerülnek majd.

Még mindig hittük, hogy a japánokba legalább egy kis emberségesség

szorult, ám tévednünk kellett. Még most is, amikor ezt a jelentést írom
(1945 novembere) és feljegyzéseimet rendezgetem, az a benyomásom, hogy
a japánoknak kizárólag az előre kitervelt gyilkolás volt a céljuk. Amikor
azon félelmünkről beszéltünk nekik, hogy fennáll a vérhasjárvány
kialakulásának veszélye és rengeteg halottra lehet számítani, gyakran csak
annyit válaszoltak, hogy "a halottaknak majd jobb lesz."

E hadifoglyokat Sourabayáról azért kellett átszállítani a Molucca-

szigetcsoporthoz tartozó, Ceramtól délre fekvő kis szigetre, Haroekoéra,
hogy ott egy új katonai repülőtér építésénél dolgozzanak.
Az új tábort egy lecsapolatlan mocsaras lejtőn alakították ki. Néhány
bambuszból készült építményből állt, melyeket kunyhónak aligha
nevezhetünk, mivel jó párnak nem volt oldala, a padlózat egyenetlen volt és
a tető sem volt megfelelően megépítve. A kunyhókkal párhuzamosan egy-
egy latrinagödröt ástak, ám amikor a foglyok megérkeztek Jáváról, már
napok óta esett az eső, így a gödrök megteltek vízzel, melynek a felszínén
széklet úszkált. A foglyok mindent megtettek, hogy javítsanak az
életkörülményeiken, ám ez szívet tépő feladat volt. Árkokat ástak a
kunyhók köré, hogy így próbálják meg elvezetni az esővizet, mely amúgy
az alvó foglyokon keresztül folyt el. A japánok azonban nem adtak ki
elegendő szerszámot, ezért az árokrendszer csak részben készült el.
Hat nappal a megérkezést követően Pitts repülő őrnagynak
megparancsolták, hogy a repülőtéren végzendő munkálatokra állítson össze
két, egyenként hatszáz főből álló műszakot. Nem volt egyszerű ennyi
embert összeszedni, mivel a táborban ekkor már tombolt a vérhasjárvány és
több száz ember teljesen alkalmatlan volt bármilyen munkavégzésre. Ahogy
a fertőzés továbbterjedt, egyre leküzdhetetlenebb feladattá vált a megfelelő
számú egészséges, munkára fogható ember kiállítása. A kudarc miatt a
japánok a tiszteket tették felelőssé, melyért büntetésből verés járt.
1943. június 14-én az összes, még járni tudó beteget felsorakoztatták és
Mori őrmester a tábori tolmács társaságában a sorok között sétálgatva
minden olyan férfi fejére rácsapott, akiről úgy vélte, hogy szimulál és
valójában képes lenne dolgozni.
Ettől kezdve munka vagy éhezés volt: ha nincs munka, nincs ennivaló
sem. E szabály alkalmazására nem kisebb befolyású személy, mint maga
Uemura tábornok, a hadügyminisztérium katonai ügyek bizottságához
tartozó hadifogoly-hivatal igazgatója adta áldását. Ő az előző év júniusában
a következő utasítást adta ki:

Noha az 1903-as rendelkezések tiltják a hadifogoly tisztek és

tiszthelyettesek dolgoztatását, a felügyeletet ellátó hatóságok véleménye az,
hogy országunk jelen helyzetében, vagyis amikor aki nem dolgozik, az nem
is eszik, ezeknek a hadifoglyoknak is munkába kell állniuk.
Az utasítás eredetileg azonban még Uemuránál is magasabb helyről
érkezett. 1942 májusában maga Tojo miniszterelnök utasította a
következőképpen az egyik hadosztályparancsnokot, kinek felügyelete alá
tartozott egy hadifogolytábor is. "Országunk jelenlegi helyzete nem teszi
lehetővé, hogy bárki is henyéljen és semmi mással ne foglalkozzon, csak az
evéssel. Ezt szem előtt tartva remélem, külön figyelmet fordít majd arra,
hogy a hadifoglyokat hasznos módon alkalmazzák."
A kormányfő néhány héttel később a következő, hasonló tartalmú utasítást
küldte az új hadifogolytábor-parancsnokoknak:

Nekünk, japánoknak megvan a saját elképzelésünk a hadifoglyokkal

kapcsolatban. A velük szemben tanúsított magatartás így természetszerűleg
eltér az Európában vagy Amerikában szokásostól. A rájuk vonatkozó
megfelelő bánásmód kiválasztásánál természetesen figyelembe kell venni
az érvényes rendelkezéseket és (itt Tojo egy figyelmeztető és tipikus
kiigazítást eszközölt) azok megfelelő alkalmazását kell célul tűzni ...
Ugyanakkor nem engedhetik meg nekik egyetlen napra sem, hogy
henyéljenek, ne csináljanak semmit és közben az ingyen kosztot élvezzék.
Munkaerejüket és műszaki ismereteiket a termelés folyamatosságának
biztosítása érdekében teljes mértékben ki kell használni. Így működhetnek
közre a Nagy Kelet-Ázsiáért folytatott háború sikeres lezárásában, melynek
érdekében egyébként is mindent meg kell tenni.

"Ezen utasításokban foglaltak alkalmazása", állapította meg ítéletében a

tokiói törvényszék, "legalább részben magyarázatot ad a beteg, sebesült és
éhezéstől legyengült foglyok folyamatos verésére és agyonhajszolására,
valamint arra, hogy miért kellett a háborúhoz kapcsolódó munkálatokban
részt venniük és dolgozniuk mindaddig, amíg a betegség, a hiányos
táplálkozás vagy a végkimerülés nem végzett velük."
Az utasítások értelmében emelt fejadagot kaptak azok a foglyok, akik
Haroekoe szigetén a repülőtér építésén dolgoztak. A plusz élelmet azonban
nem a készletekből biztosították, hanem azoktól a foglyoktól vonták meg,
akik - legyengült fizikai állapotuk miatt - csak a tábor körüli munkák
elvégzésére voltak képesek.
Június 21-én a japán hadsereg egészségügyi szolgálatának egyik őrnagya
tett látogatást a táborban. Miután körülnézett, szemlére rendelte a tiszti
rangú foglyokat és kimérten közölte velük, hogy a vérhasfertőzések egyre
emelkedő száma kizárólag az ő hibájuk. "Mindössze a legyeket kell
elintézni és az ujjukról a körmöt kell levágni. Figyeljék meg, hogy a
járványnak azonnal vége lesz"
- mondta.
Az ő hibájuk? Következzen dr. Springer naplójából egy részlet, melyet
körülbelül egy hónappal az őrnagy látogatása előtt írt:

Egyre több hasmenéses eset ... A betegek túl gyengék ahhoz, hogy
kimenjenek a latrinára, nincs elég erre a célra használható bádogedény és
vödör a barakkokban, ezért kimennek, ki a sárba, mely televan ürülékkel és
férgektől hemzseg.

1943 júliusára a halálozási arány gyorsan emelkedett, és a vitaminhiány

következtében egyre többen panaszkodtak a testükön kialakult fájdalmas
fekélyekre.

A halottakat egy a táborhoz közel fekvő földterületen temették el.

Kezdetben még pallókból összeácsolhattunk egy-két koporsót, de amikor
ezek elfogytak, már csak bambuszból tudtunk durva dobozokat csinálni. A
folyamatosan zuhogó esőben a gyenge, a repülőtérre már kimenni képtelen
férfiak puszta kézzel vájtak mély üregeket a korallos talajba, ahova azután a
holttesteket el lehetett temetni. A vérhasjárvány csúcspontján tizennégy
emberünket temettük közös sírba, de az átlag is úgy tíz-tizenkettő halott
körül volt.
A temetéseket vezető tiszt kapott egy kis gyertyát, hogy az egyenetlen
talajon botladozó koporsószállítókat vezesse. A temetéseken mindig
megjelent a japán tábor valamelyik tagja is.
Jelenlétének azonban nem a kegyelet lerovása, sokkal inkább a szökések
megakadályozása volt az elsődleges oka. Mori őrmester, a tábori személyzet
tagja egy alkalommal részegen jelent meg, és mielőtt a holttestet földdel
betemették, csendben belehányt a sírba (Részlet Pitts repülő őrnagy
jelentéséből.).

Mori őrmester egyike volt azon három japánnak, akik a táborban állandó
pokollá változtatták a foglyok életét. A másik kettő Kurishima hadnagy, a
tábor parancsnoka és Kasiyama, a tábori tolmács voltak. Valójában azonban
- mivel Kurishima egy lusta senki volt - Mori irányította az egész tábort. Az
őrmester volt felelős a foglyok megbüntetéséért, amit, legyünk őszinték,
nem lehetett nehéz feladat végrehajtani, mivel az áldozatok legtöbbje túl
beteg és legyengült volt ahhoz, hogy ellenálljon. Csak arra vágytak, hogy
hagyják békén őket.
Ez azonban nem igazán tetszett a brutális vadállat Morfnak, és a
kegyetlenséget, amellyel a hadifoglyokkal bánt, gyorsan és lelkesen
eltanulta a tábor őrszemélyzete is. Mindenkit elvert az éppen keze ügyébe
kerülő eszközzel, legyen az akár egy háromujjnyi vastag bőrszíj vagy egy
bambuszrúd. Ha éppen semmi sem volt a közelben, akkor a lábát és a kezét
használta. A verésekre rendszerint a tábor felsorakoztatott lakói előtt került
sor, mivel Mori szerette a közönséget. Verésre pedig a legkisebb kihágás
miatt, vagy éppen kihágás hiányában is sor kerülhetett. Megverte őket azért,
mert túl gyengék voltak ahhoz, hogy megvédjék magukat. Egy alkalommal
megverte az összes tisztet, akik éppen egy rothadt bambuszból felállított
kunyhó szétbontásán dolgoztak pusztán azért, mert amikor a fő tartóelemet
elvették, az egész tákolmány összedőlt. Egy másik alkalommal tizenhatszor
vágta pofon a foglyokat parancsoló rangidős brit tisztet - és egy japán pofon
aztán tényleg emlékezetes tudott lenni csak azért, mert az egyik embere
nem akarta elfogadni a neki felajánlott, ám a lábára túl kicsinek bizonyuló
bakancsot.
Csak kevés olyan egykori hadifogoly lehet, akit legalább egyszer ne vágott
volna pofon a fogolytábor őrszemélyzetének vagy a Kempei Tai valamelyik
tagja. Minden visszaemlékezés szerint rendkívül kellemetlen dolog volt,
nem csupán egy játékos paskolás, hanem egy vaskos pofon, mely nemritkán
komoly, zúzódásos nyomokat hagyott. Kétséges tehát, hogy vajon ha
ismerték volna, a Tojo miniszterelnök által 1946 márciusi kihallgatása során
e gyakorlat védelmében elmondottak enyhítették volna-e az áldozatok
fájdalmát és megalázottságát.

Most szeretnék néhány szót szólni arról, hogy mi a véleményem az arcul

csapásról. A japán családokban, ahol az iskolázottság szintje alacsony, a
pofonnak fontos szerepe van a nevelésben.
A japán hadseregben és a haditengerészetnél, noha az be van tiltva,
továbbra is osztanak pofonokat pusztán azért, mert szervesen beépült a
szokásrendszerbe. Ez természetesen egy olyan szokás, melyet korrigálni
kell, meg kell szüntetni, de nem hiszem, hogy ez bűn lenne. Ez olyan, ami a
tradíció része.

Amikor Sourabayában a tábor parancsnoka volt, Kurishima jó hírnévnek

örvendett a foglyok körében. Segített a napi fejadagon túlmenően ételt
szerezni és rajta keresztül cigarettához is hozzá lehetett jutni. Az erőszak
nem az ő asztala volt. Haroekoéban Mori őrmesterre ruházott minden
hatalmat, aki mellett ezt követően lényegében másodhegedűsi szerepet
játszott.
Mindazonáltal, ha megfelelő módon tett volna eleget kötelezettségeinek és
felelősséget érzett volna a gondjaira bízott foglyokért, akkor a tábor egy
jobb hely lehetett volna. Ő azonban nem így tett, sőt teljesen hidegen
hagyta a foglyok szenvedése és úgy tűnt, hogy a betegek szánalomra méltó
helyzete még külön szórakoztatja is. A táborról készített, korábban már
hivatkozott hivatalos jelentés szerint "tréfáival még a halottakat sem
kímélte. Több alkalommal is javasolta, hogy az (elhunyt foglyok) holttestét
vigyék a konyhába és készítsenek belőle sültet. Noha mindezt csak viccből
mondta (Ilyen javaslat nem mindig csak viccből hangzott el. Új-Guineában
erre a gyakorlatban is sor került. Lásd Tizenkettedik fejezetet.), jól jelzi,
hogy milyen hatást váltottak ki belőle a tragikus esetek, melyekért
egyértelműen őt terheli a felelősség".
 Furcsának tűnhet, hogy a két férfi, Kurishima és Mori közül az előbbit
jobban utálták és inkább lenézték, mint az utóbbit, ám ez az igazság. Ezt
Pitts repülő őrnagy mondta Morfról, és dr. Springer naplójának feljegyzései
lényegében alátámasztják ezt a nézetet:
Pszichológiai szempontból azt lehet mondani, hogy kettős személyiséggel
rendelkezett (Lásd Náci háborús bűnök című kötet utószavát.), mivel
egyszer vad, kegyetlen állatként viselkedett, máskor pedig olyan volt, mint
egy szelíd, ártalmatlan emberi lény, kinek erős személyisége, magas
intelligenciája van és - fogékonyabb pillanataiban - nagyfokú
nemeslelkűség is lakozik benne. Minden tevékenysége során hajlott a
színpadiasságra, vágyta a nyilvánosságot és a népszerűséget, mely utóbbit a
foglyok megverését követően nagy mennyiségű ajándék étel és cigaretta
szétosztásával vélte biztosítottnak. Azt kell, hogy mondjam, elsősorban egy
olyan katonáról van ez esetben szó, akinek van néhány jó, de igazán
körülírhatatlan tulajdonsága, talán az aljasság hiánya, mely, jól rejtve bár,
de bizonyos rajongást váltott ki iránta a foglyokban. Ez természetesen más
japánok esetében fel sem merülhetett ... nehéz megérteni, hogy valaki
egyrészt képes ilyen kegyetlenül bánni a másik emberrel, és ugyanakkor
mégis valamifajta elismerés, csodálat övezi. Ám, mint az eset is mutatja,
erre is akadt példa.

Ahogy telt az idő, egyre többen betegedtek meg és a halottak száma is

folyamatosan emelkedett. A csúcsidőszakban több mint 1300 beteget
ápoltak a kórházban és a fennmaradó hétszáznegyven emberből is sokakat
kellett rendszeresen kezelni fekéllyel, kisebesedett lábbal és más sérüléssel.
1944. július közepe felé a tábort felszámolták. Ötszáz foglyot Amboinára
küldtek, hogy ott tovább folytassák a munkát, míg a többieket Blackwood
repülő százados (Útjuk szörnyű történetéről részletesen a Hetedik
fejezetben számoltunk be.) vezetésével a Maros Marun visszaküldték
Jávára.
Amennyire megállapítható, az 1943 áprilisában Sourabayából Haroekoéra
útnak indított kétezer-hetven brit és holland fogolynak kevesebb mint a fele
élhette meg a háború végét.
JÁVA - A KÖRTÁBOR
1942 áprilisában, egy hónappal azután, hogy megadták magukat a
japánoknak, 2600 brit, ausztrál és amerikai nemzetiségű hadifoglyot
küldtek egy olyan holland laktanyába, melyet eredetileg 1000
holland helyi lakos elhelyezésére terveztek. A laktanya a "Körtábor" néven
vált ismertté, és noha később nem kevesebb, mint ötezer foglyot helyeztek
el ott, ezzel párhuzamosan az épületek állapota és a higiénés körülmények
jottányit sem javultak.
Az ide érkező első fogolyszállítmányhoz hamarosan csatlakozott ötszáz
tengerésztiszt és más beosztású katona, akik két tengerjáró, a Perth és a
Houston legénységének életben maradt tagjai voltak. Borzasztó fizikai
állapotban voltak megérkezésükkor. Ruházatuk szinte alig volt és többségük
segítség nélkül járni sem volt képes. Fogságba esésük óta orvosi ellátásban
nem részesültek, és nyolcvan százalékuk szenvedett maláriában, vérhasban
vagy egyszerre mindkettőben. A japán parancsnokhoz intézett kérést, hogy
ruhát, gyógyszereket, törülközőket, szappant és takarókat adjanak nekik,
visszautasították és gyakorlatilag semmi sem történt, hogy legalább
minimális mértékben javítsanak e szerencsétlenek helyzetén.
Júliusban a "Körtáborban" a japánok megkísérelték a foglyokat rávenni
arra, hogy írjanak alá egy nyomtatványt, melyben ígéretet tesznek arra,
hogy engedelmeskedni fognak a japán hadsereg minden parancsának, ám
mindenki elzárkózott ettől, hacsak az "általam már korábban tett
állampolgári eskütől függően" szavakat be nem illesztik a szövegbe. Július
3-án a két rangidős ausztrál és amerikai tiszt, Blackburn dandártábornok és
Searle ezredes elvállalták, hogy megszerzik az összes fogoly aláírását,
feltéve, ha a fenti szavakat beillesztik a szövegbe. A parancsnok azonban
ragaszkodott ahhoz, hogy a változatlan szöveget írják alá a foglyok.
Aznap délután tömegével verték meg a foglyokat, hogy így térítsék őket
jobb belátásra, és miközben erre sor került, Blackburn dandártábornokot a
jávai japán parancsnokságra hívatták, ahol egy törzstiszt közölte vele, hogy
amennyiben a foglyok nem írják alá a parancsnak megfelelően a
nyomtatványt, a nekik juttatott élelem-és gyógyszerkészleteket "radikálisan
le fogják csökkenteni".
Másnap, július 4-én reggel géppuskákat állítottak fel körbe a kerítés
mellett és az őrséget is megerősítették. A hirdetőtáblára kitettek egy papírt,
mely szerint a foglyok biztonságát többé nem garantálja semmi. Blackburnt
és Searle-t szoros őrizet alá helyezték, és bezárták az egyik őrszobába. A
többi tisztet fegyveres őrök kíséretében kivezették a táborból.
Miközben társával az őrszobára kísérték, Blackburn dandártábornoknak
sikerült utasításokat átkiabálnia néhány emberének. Megparancsolta, hogy
feltételek nélkül írják alá a nyomtatványt, és hogy ezt az utasítást a
többieknek is adják át. A foglyokat ezután kunyhóikba terelték és - a
puskatussal, valamint botokkal rájuk kimért ütések kíséretében -
mindannyian aláírták a papírt. Este a két rangidős tisztet is szabadon
engedték, és miután megmutatták nekik a többi fogoly aláírását, ők is
szignójukkal látták el a nyomtatványt. Engedelmességükért a foglyok
jutalmul brutális verésben részesültek. A tiszteket és közkatonákat egyaránt
nem kímélő kegyetlenkedések egy hónapig folytak.
Ugyanez év decemberében Blackburn dandártábornok és hatvan másik
hadifogoly Jáváról Formózára indult. Az őket egészen Szingapúrig szállító
kicsi és mocskos hajón velük tartott a Holland Kelet-Indiák főkormányzója
is. Szingapúrban átszálltak egy másik hajóra, ám az általános körülmények
mindkét tengeri járművön megegyeztek a Hetedik fejezetben már leírtakkal.
Január 30-án, egy szinte soha véget nem érőnek tűnő hajóút után az Ake
Maru - merthogy ez volt a második hajó neve kikötött Formózánál.

KWARENKO TÁBOR, FORMÓZA

Megérkezve az új táborba, az egész nyomtatvány-aláírási procedúra elölről
kezdődött. A fogolyszállítmányt felsorakoztatták és a táborparancsnok
beszédet intézett hozzájuk. Közölte, hogy mivel fegyvert fogtak Japán
ellen, bűnözőkként kezelik őket, és csupán a japán kormány engedé—
kenységének köszönhetik, hogy életben maradhattak. Az pedig, hogy mikor
jön el a halál órája, kizárólag a viselkedésüktől függ.
 Ezután elővett egy papirost és felolvasta tartalmát. A nyomtatványt,
mondta, minden fogolynak alá kell írnia, majd hozzátette, hogy dicséretes
kötelezettségvállalás a japán parancsoknak való engedelmesség és az, hogy
nem kísérlik meg a szökést. Blackburn dandártábornokot ekkor az asztalhoz
szólították és utasították, hogy írja alá a dokumentumot. A dandártábornok
közölte, hogy ez nem áll módjában, mivel kötelessége megkísérelni a
szökést az első adandó alkalommal.
Arról, hogy ezt követően mi történt vele, Blackburn a tokiói Távolkelet
Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt beszélt 1946. december tán tett
tanúvallomása alkalmával.

Megkérdeztem, hogy milyen büntetést szánnak nekem, ha megtagadom az

aláírást. Rám üvöltött, hogy írjak alá azonnal. Azt válaszoltam, hogy
aláírom a papírt, ha válaszol a kérdésemre. Ekkor ököllel az arcomba akart
csapni, amit sikerült kicseleznem, majd odahívta az őröket és elvezettek az
őrszobába. Itt felszólítottak, hogy ürítsem ki a zsebeimet és vetkőzzek le.
Elkezdtem kipakolni a zsebeimet és levetni a ruháimat, amiben az őrök
készségesen segítségemre voltak, és elkezdték letépkedni rólam az
öltözékem. Már majdnem teljesen meztelen voltam, amikor bejött a szobába
az egyik japán tiszt. Utasításokat osztogatott, mire két japán őr rögtön
közrefogott. Ekkor a tiszt egy lépést tett előre és egymás után többször nagy
erővel állkapcson vágott. Végül az őrszoba egyik sarkába szorított, ahol
átbucskáztam néhány dobozon és elterültem. Míg a földön feküdtem,
megrugdosott, majd amikor elfordult, odarohantak az őrök és talpra
állítottak.
Ezután letépték a rajtam lévő maradék ruhát is, majd belöktek egy kis,
körülbelül tizenkétszer hat láb méretű cellába. A helyiség eltekintve egy, a
közepén elhelyezett, latrinaként szolgáló beton széldeszkától, teljesen üres
volt. Ekkoriban komoly megfázással küszködtem, ráadásul az évnek ebben
az időszakában, februárban köszöntöttek be a legnagyobb hidegek is
Kwarenkón.
Szinte folyamatosan köhögtem és úgy egy óra múlva a hideg is elkezdett
rázni. A cellám ajtaja előtt posztoló őr ekkor behajította a nadrágomat.
Minden gomb le volt róla vágva. Az elkövetkező hat órában félórás
időszakonként parancsra vigyázzba kellett vágnom magam, majd vissza
kellett ülnöm. Amikor először beléptem a cellába, kértem egy korty vizet,
de kérésemet elutasították. Körülbelül hat óra telhetett el így, amikor
elaludtam. Reggel fél hétkor ébredtem fel és ekkor újra kértem egy korty
innivalót és egypár falatot. Kérésem teljesítését ismét megtagadták.
Egy órával később egy japán tiszt lépett be a cellába a hivatalos tolmács
társaságában és megkérdezte, hogy aláírom-e a nyomtatványt. Közöltem,
hogy azt csak kényszer hatása alatt vagyok hajlandó megtenni, majd újra
kértem egy kis vizet és némi ennivalót. Másnap, úgy délelőtt tizenegy óra
körül a tiszt ismét visszajött és megkérdezte, hogy aláírok-e. Miután ismét
közöltem, hogy ezt csak kényszer alatt vagyok hajlandó megtenni, azt
mondta, hogy étel is innivaló nélkül kell a cellában maradnom. Azután egy
órával később mégis bejött egy őr és adott egy kis csésze hideg vizet, majd
röviddel később kaptam egy marék főtt rizst is. Egész nap a cellában
tartottak, miközben egyórás időközönként kellett vigyázzba vágnom
magam, majd újra visszaülni. Az erős köhögés egyre jobban kínzott és
estére be is lázasodtam. Este kilenckor végre engedélyezték, hogy
lefeküdjek.
Másnap reggel, röviddel azután, hogy felébredtem, bedobták a ruháimat a
cellába. Az összes gomb le volt vágva. Felöltöztem, majd egy idő múlva az
egyik japán tiszt átkísért az őrszobába, ahol ismét elém tolták a
nyomtatványt. Kijelentettem, hogy csak fizikai kényszer hatására fogom
aláírni, ám mindazonáltal aláírásomat elfogadták.

Bevett gyakorlat volt, hogy a foglyokat erőszakkal olyan nyomtatvány

aláírására kötelezték, melyben vállalták, hogy nem fognak szökést
megkísérelni. Erre vonatkozóan a hadügyminisztérium 1943 elején kiadott
rendelete tekinthető iránymutatónak:
A hadifoglyokat fogságba esésüket követően azonnal meg kell esketni,
hogy nem fognak szökést megkísérelni. Azokról a foglyokról, akik nem
tesznek ilyen tartalmú esküt, feltételezni kell, hogy szökést fognak
megkísérelni és őket szigorú megfigyelés alá kell helyezni.
A szigorú megfigyelés a csökkentett fejadagon való elzárás és a kínzás
eufemisztikus megnevezése volt, mely mindaddig tartott, amíg a fogoly
meg nem gondolta magát és alá nem írta a dokumentumot. Szingapúrban
például 1942 augusztusában tizenhatezer foglyot, akik nem voltak
hajlandóak felesküdni, étel és illemhely nélkül egy selarangi laktanya
udvarára zsúfoltak négy napra, hogy így kényszerítsék őket az aláírásra.
Elképzelhetjük, hogy milyen eredménnyel jártak.
Hongkongban néhány foglyot, akik ugyancsak nem voltak hajlandók aláírni
az ominózus nyomtatványt, élelem nélkül börtönbe zártak és egész napos
térdelésre kényszerítették őket. Ha megmozdultak, verést kaptak. Ugyanez
történt minden táborban, és a foglyokat nemegyszer még halálosan meg is
fenyegették, csak hogy aláírassák velük a papírt.
A japán kormányzat által kiadott és életbe léptetett rendelkezések, mely
alapján a hadifoglyokat és a civil internáltakat erőszakkal kényszerítették az
eskütételre, természetesen szemben állt a hadviselés minden törvényével és
szabályával.

A Kwarenko táborban fogva tartottak között számos kiváló brit, amerikai és

holland tisztet, valamint polgári tisztviselőt találunk, így többek között
Hongkong, Malajzia és Guam kormányzóit, számos főbírát, Percival
tábornokot, Sir Louis Heath tábornokot és az amerikai Wainwright
tábornokot. De a foglyok között voltak a vöröskereszt képviselői is, akiket
szintén hadifogolyként kezeltek a japánok.
A táborban uralkodó rendkívül szigorú fegyelmet kegyetlen eszközökkel
tartatták be. A hadifoglyokat a legenyhébb kihágásért is - sőt nemegyszer
minden különösebb ok nélkül -
bántalmazták. A foglyok megbüntetésére különféle álokokat találtak ki a
japánok. Miután többször is megállították őket a tábor udvarán, hogy
ellenőrizzék a kezükön a körmüket, a foglyok rájöttek, hogy kihágásnak
minősül az is, ha kosz van a körmük alatt. A büntetés verés volt, és Percival
tábornokot súlyosan bántalmazták is arra hivatkozva, hogy az egyik körme
alatt kis koszdarabkát találtak (A további részletekre vonatkozóan lásd
Blackburn dandártábornok vallomását, Távol-keleti Nemzetközi Katonai
Törvényszék jegyzőkönyve 11 547-8-9. oldalak.).
A japánok állítása szerint azért volt szükség ilyen súlyos büntetés
kiszabására ilyen jelentéktelen dolog miatt, mert a köröm alatti kosz nem
higiénikus, és csak a táborban már amúgy is jelentkező
vérhasfertőzéses esetek továbbterjedését segíti elő. Mindez persze
nevetséges indok volt, hiszen -
mint azt majd nemsokára látni fogjuk - a fertőzéses esetekért kizárólag a
táborban uralkodó állapotok voltak felelőssé tehetők.
Egy másik "komoly" bűn volt, ha a fogoly ruházatán akár egyetlen gomb
nem volt begombolva.
Az őrök akár az éjszaka kellős közepén is beronthattak a kunyhókba, hogy
be nem gombolt öltözékek után kutassanak. Akin akár egyetlen
begombolatlan gombot is találtak, azonnal megverték. Az ütések különböző
erejűek voltak és különböző eszközökkel mérték őket. Általában az öklöt, a
lábat, a puskatust vagy egy vaskosabb rudat használtak erre a célra.
Bármilyen rangja is volt a fogolynak, minden, az őrséghez tartozó japán
közkatonát és polgári alkalmazottat tisztelgéssel kellett köszöntenie. A
japánok egyik kedvenc szórakozása volt, hogy a hálóhelyekről az
illemhelyre vezető ösvény mentén húzódó bozótosban vagy más sötét
helyeken rejtőzködtek el. Ha a fogoly tisztelgés és meghajlás nélkül haladt
el valamelyik elrejtőzött őr mellett, azonnal megverték, noha természetesen
időben nem is vehette észre a japánt.
Másik előszeretettel alkalmazott tréfa az volt, amikor az éjszaka az
illemhelyre induló tiszti rangú foglyot arra kényszerítenek, hogy
negyedórán keresztül kinyújtott karral egy vízzel teli vödröt tartson.
Ilyenkor természetesen a többi őrt is odahívták, hogy ők is jót
szórakozhassanak a fogoly kínzásán. Ilyen helyzeteket több brit, ausztrál és
amerikai ezredesnek is meg kellett élnie.
Egy régi háborús sebesülés miatt Sir Louis Heath tábornok egyik karja
kismértékben el volt sorvadva, ami miatt azt nem tudta egyesen az
oldalához szorítani. Egy alkalommal ezért az egyik japán tiszt súlyosan
bántalmazta a főtisztet.
 A tisztekkel szemben alkalmazott embertelen bánásmóddal kapcsolatban
rendszeresen emeltek panaszt Imamuránál, a tábor parancsnokánál.
Egyetlen kivételtől eltekintve a panaszok által kiváltott hatás mindig a
foglyokkal szembeni brutalitás mértékének fokozódása volt. Ha valamelyik
rangidős tiszt panaszt készült emelni, mindig tájékoztatta erről társait is,
hogy azok az elkövetkező
néhány napban a lehető legjobb magatartást tanúsítsák, és ne hívják ki
maguk ellen a sorsot.
Az említett egyetlen kivételt a Sir Louis Heath-t ért inzultus jelentette. A
tábornokot ért brutális támadás során a főtiszt egyik szemében megrepedtek
a véredények és fennállt a veszélye, hogy súlyos látáskárosodást szenved.
Miután az esettel kapcsolatban tiltakozást nyújtottak be, a tábornokot a
napos tiszt az őrszobára kísérte, ahol egy őrmester ült székében. Sir
Louisnak vigyázzállásban kellett végighallgatnia az őrmester japánul hozzá
intézett beszédét. Mikor az befejezte, a napos tiszt a tábornokhoz fordult és
azt mondta: "Öntől ezennel bocsánatot kértek."
Ezután visszavezették a szállására.
Mindent megtettek a táborban azért, hogy megkeserítsék a szövetséges
tisztek és vezető
tisztviselők életét. A tizenkét legidősebb vagy legmagasabb rangú foglyot -
köztük Malajzia kormányzóját, Sir Louis Heath, Percival és Wainwright
tábornokokat, valamint három, hatvan évnél idősebb amerikai ezredest -
például kecskepásztorként alkalmazták. Ha valamelyik kecske elmenekült
vagy elkószált és az őrszoba közelében, vagy - ami gyakrabban előfordult -
az egyik zöldségültetvényben találtak rá, a pásztorokat nagyon megverték,
amiért engedték az állatot elbitangolni.
1943 áprilisában minden, ezredesnél magasabb rangú foglyot valamint a
kormányzókat átvitték a Tamasata táborba. Azt mondták nekik, hogy az új
helyen számukra biztosítható jobb szálláskörülmények miatt kell utazniuk.
A viszonyok valóban összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, ám az étel
egyértelműen rosszabb.
Két hónappal később közölték a foglyokkal, hogy a vöröskereszt egyik
képviselője érkezik majd a táborba. Körbejárta a létesítményt, és igaz csak
akkor, ha egy japán is jelen volt - beszélhetett néhány fogollyal is. Fél
órával azt követően, hogy a vöröskereszt képviselője távozott, a japánok
közölték, hogy a vezérőrnagyi, illetve annál magasabb rangú foglyok
kivételével mindenkit visszaszállítanak Kwarenkóra. Ez meg is történt, ám
onnan néhány nappal később egy harmadik táborba, Shirakawába
szállították tovább őket.
SHIRAKAWA
Kwarenkóból Shirakawába nyitott vasúti kocsikon tették meg az utat, és
minden faluban, vasúti átjáróban vagy állomáson, melyen átment, a teljes
lakosságot - köztük az iskolás gyerekeket is -
felsorakoztatták, hogy végignézzék, ahogyan elhalad a szerelvény. Minden
ilyen helyen a vonat lelassított, hogy a nézelődőknek legyen ideje a
foglyokat gúnyolni és kinevetni.
Shirakawa sem volt jobb, mint Kwarenko. A tisztek verésére mindig
találtak valamilyen ürügyet.
Cox tábornok lábait azért ütötték puskatussal, mert az egyik japán őr szerint
amikor vigyázzban kellett volna állnia, a tábornok lábai nem voltak
szorosan összezárva. Miközben az őr a foglyot verte, a japán napos tiszt
ötlépésnyire állt és a tréfán kacagott.
A higiénés körülmények különösen rosszak voltak Shirakawán. Úgy egy
hónappal azután, hogy a foglyok megérkeztek, a tábori illemhelyek
megteltek, és tartalmuk a szálláshelyek mellett, a konyhától pár méternyire
a táboron keresztül futó nyitott csatornákba ömlött. Gyakran emeltek
panaszt a foglyok emiatt, de a válasz jellemző volt: brit és amerikai
ezredeseknek kellett vödrökkel kiüríteniük a megtelt latrinákat. A
kellemetlen munka részeként kézzel kellett kiszedni az illemhelyek
tartalmát, azt vödrökbe kellett rakni, majd a táboron átvonulva - a környék
mindezen igen jót szórakozó lakossága szeme láttára - a kerítésen kívül
kellett kiüríteni a vödrök tartalmát.
Azt követően, hogy panasz érkezett a szennyvízrendszer működésére,
körülbelül hatvan ezredes végezte ezt a munkát 1944 októberében. Később,
ahogy arra a japánok kétségkívül számítottak is, már kevés hasonló
bejelentés érkezett.
1944 júniusában a vöröskereszt képviselője tett a táborban látogatást. Itt a
parancsnok által kijelölt foglyokat kikérdezhette ugyan, ám azt, hogy a
munkájukról nyilatkozzanak, a japán tiszt megtiltotta. Mindazonáltal az
egyik fogoly tiszt megemlítette a vöröskereszt képviselőjének, hogy messze
fizikai teljesítőképességük határán túl kell dolgozniuk. A jelentés egyetlen
eredménye az lett, hogy a tábori fegyelemre vonatkozó intézkedéseket a
korábbiaknál is jobban megszigorították.
A formózai táborokban fogva tartottakkal kapcsolatos minden
adminisztratív feladatért felelős ezredes, egy bizonyos Suzawa, ugyancsak
rendszeresen tett látogatásokat a felügyelete alá tartozó létesítményekben.
Panaszt azonban semmi értelme nem volt nála benyújtani, mivel az a még
szigorúbb büntetéseken és a keményebb munkán túlmenően - soha
semmilyen következménnyel nem járt.
1945 májusában a foglyokat Shirakawából tovább szállították ezúttal
Mandzsúriába, a Mukden mellett elhelyezkedő főtáborba, ahol azután
túlzsúfoltan, alultáplálva és brutális bánásmódban részesülve - a háború
végéig maradtak.

AZ INDIAI KATONAI FOGOLYTÁBOR

A japánok hadifoglyokkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseiről szóló
beszámoló nem lenne teljes, ha nem ejtenénk szót a fogságba esésüket
megelőzően az indiai hadseregben szolgálatot teljesítőkről. Velük már a
fegyveres konfliktus elejétől fogva meglehetősen durván bántak, hogy így
"vegyék rá őket arra", hogy csatlakozzanak az indiai nemzeti hadsereghez,
mely - a japánok állítása szerint legalábbis - azért jött létre, hogy
felszabadítsa az indiaiakat a "brit imperializmus"
elnyomása alól, és visszaadja országuk függetlenségét.
Közvetlenül Szingapúr elestét követően az indiai hadifoglyokat
összegyűjtötték a Farrior's Parkban, ahol a később a Changi táborba
szállított britektől és ausztráloktól elkülönítve tartották őket fogva. Azt
mondták nekik, hogy egy indiait, bizonyos Mohan Singh századost, az
1/14-es pandzsáb ezred egy tisztjét nevezték ki parancsnoknak, és neki kell
majd engedelmeskedniük. A szerencsétlen indiai katonákra erkölcsi és
fizikai nyomást egyaránt gyakoroltak, a koncentrációs táborokban verték és
kínozták, sőt nemritkán lefejezték őket, amiért nem voltak hajlandók a
renegát hadsereghez csatlakozni. Megfosztva brit tisztjeik erkölcsi
támogatásától, kikben pedig olyannyira bíztak, kétségtelen, hogy az
indiaiak nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Ám hitüket soha sem veszítették
el, így nem csoda, hogy sokuknak sikerült mindvégig ellenállnia a japánok
minden kísérletének, mely azt célozta, hogy megingassák a királycsászár
iránti hűségüket.
1942 végére azonban Mohan Singh lemondott, mivel kételkedni kezdett
abban, hogy a japán kormányzat valóban vissza szándékozik adni India
függetlenségét, s ezzel egy időben a japánok is beszüntettek minden
kísérletet, mely arra irányult, hogy az indiai hadifoglyok belépjenek az
indiai nemzeti hadseregbe. Mindazonáltal azokkal, akik nem csatlakoztak,
közölték, hogy ezáltal elveszítették a hadifogoly státusra való
jogosultságukat, és mint ilyeneket, ettől kezdve idegen segédcsapatoknak
(heiho), önkéntes kollaboránsoknak tekintik őket és a japán haditörvény
hatálya alá fognak tartozni.
1943 elején indiai foglyokból álló csoportokat Szingapúrból különböző,
egymástól távol eső, japán megszállás alatt lévő területeken kialakított
fogolytáborokba szállítottak. Az egyik ilyen, ötszázhuszonkét, korábban a
2/12-es határőrezredben és az indiai hadsereg hiderabadi ezredének 1.
számú zászlóaljában szolgáló katonából álló csoportot májusban
Szingapúrból az Új-Guineától hatszáz mérföldre északra fekvő Palau
szigetére indították útnak.
Az utat a már jól ismert szörnyű körülmények között, a Thames Maru
fedélzetén tették meg.
Közel egy hónapos utazás után a fogolyszállítmány megérkezett a
célállomásra, Babel Thuap szigetére, ahol az 1945. szeptemberi
felszabadulásig maradtak. A hajón a foglyokkal tartott a japán hadsereg 7.
különleges kiszolgálószázada, melyet a parancsnok, Guzawa százados után
gyakran csak "Gozawa Butai" néven emlegettek. Az ő feladatuk volt a
foglyok őrzése.
A Babel Thuapon való tartózkodásuk alatt a foglyok végig Gozawa
parancsnoksága alatt maradtak. Az eközben átélt szörnyűségekről az
alábbiakban számolunk be részletesebben. A bántalmazásokról és a
kegyetlenkedésekről a Gozawa, valamint a századába tartozó kilenc társa
ellen 1946 januárjában, Szingapúrban indított bírósági eljárás során
értesülhetett a világ. A pert hatalmas érdeklődés övezte, hiszen a Távol-
Keleten ez volt az első, háborús bűnösök ellen lefolytatott bírósági
tárgyalás.
Egy másik, indiai hadifoglyok számára kialakított tábor Tijku közelében
állt. A létesítmény parancsnoka Kobuta hadnagy volt. Noha akadtak más,
nála magasabb rangú altisztek is, úgy tűnik, Tanaka őrvezető foglalta el a
táborparancsnok-helyettesi posztot, mivel Kobuta a parancsokat vele
egyeztette, és maga Tanaka is adott ki parancsokat a japán őrszemélyzetnek,
illetve az indiai hadifoglyoknak.
Az indiai egészségügyi hadtest századosával, S. N. Paullal 1945
februárjában közölte Tanaka, hogy az indiaiakat a jövőben nem tekintik
hadifoglyoknak. A japán legfelsőbb parancsnokság utasításának
értelmében, jelentette ki az őrvezető, ők mostantól a japán hadsereg tagjai.
Paul százados tiltakozott, mondván, ez ellentétben áll a hadviselésre
vonatkozó törvényekkel és jogszabályokkal, és hogy ő, valamint társai
semmiféleképpen nem akarnak a japán hadseregben szolgálni.
Mindezek ellenére díszszemléket szerveztek, hogy megtanítsák az
indiaiaknak a japán hadseregben alkalmazott szabályokat és szokásokat. A
japánok "oktatási célokat szolgáló pofonja", melyről Tojo olyan tetszetősen
érvelt kihallgatása során, az egyike volt az indiaiak által elsőként megtanult
leckéknek, Tanaka ugyanis nagy szakértője volt a japán hadseregben
összefoglalóan csak "büntető intézkedésként" ismert tevékenységeknek.
Paul százados tanúvallomásában a következőket mondta: "amikor Tanaka
valakit pofon vágott, az olyan erejű volt, hogy az áldozat a földön terült el.
Gyakran hallottam, amikor valamelyik fogolynak azt mondja »a maga
agyával valami gond van, majd én megjavítom«" (Hasonlóan Dorothea
Binzhez, a ravensbrücki koncentrációs tábor fő női börtönőréhez, akivel
kapcsolatban az egyik áldozat így fogalmazott: "Binz pofonja nem éppen
egy legyintés volt". Lásd Náci háborús bűnök VI. fejezet.). Amikor keze
már elfáradt, Tanaka egy bottal verte az "újoncok" fejét és testét.
Naponta körülbelül húsz embert bántalmazott az úgynevezett kiképzési
időszak során.
 1945 márciusában Tanaka jelentette, hogy három indiai hadifogoly nem
megfelelően végzi a munkáját. Az orvos megvizsgálta őket, majd közölte az
őrvezetővel, hogy mindhárom foglyot előrehaladott beriberi-fertőzés
gyengítette le. Tanaka reakciója tipikusnak volt mondható: kegyetlenül
megverte a szerencsétleneket. Addig ütötte őket, amíg össze nem estek,
majd talpra állíttatta a három legyengült férfit és egy bottal a fejüket, a
térdüket és a lábszárukat verte addig, amíg eszméletüket nem veszítették.
Mindez félórán keresztül folyt így. Az egyik indiainak, Ali Haidernek
orvosi ellátásra lett volna szüksége, ám ennek ellenére Tanaka addig
dolgoztatta, amíg a szerencsétlen tíz nappal később el nem hunyt. Paul
százados szerint halálának közvetlen oka volt a napokkal korábban
elszenvedett verés.
Az egyik indiai tiszt, Jamadar Mohan Singh (Nem összetévesztendő az
ugyanilyen nevű
századossal.) súlyos vízkórban szenvedett, és 1945 augusztusában, néhány
nappal a japán fegyverletétel előtt meg is halt. A beteget Paul százados
ápolta. Áprilisban az orvos észlelte, hogy Mohan Singhnek rendkívüli
fájdalmai vannak, mivel az indiai hasürege megtelt folyadékkal. Ez egyrészt
zavarta a légzését, másrészt a fájdalom csökkentése érdekében is fontos volt
a folyadék hasüregből való elvezetése. Paul századosnak ehhez nem álltak
rendelkezésre megfelelő eszközök és kérte mind Tanakót, mind Kobutát,
hogy szerezzenek valami célnak megfelelő készséget, amivel a vizet el lehet
távolítani. A japán tisztek nem voltak hajlandóak segíteni, és abba sem
egyeztek bele, hogy a beteget felvegyék a kórházba. Paul századosnak
azonban valahonnan sikerült kerítenie egy kis injekciós tűt és egy nyolc-
kilenc órás beavatkozás során sikerült a víz egy részét lecsapolnia.
Fájdalomcsillapító nem állt rendelkezésre, így a szerencsétlen indiai ezalatt
szörnyű
kínokat élt át. Paul százados tanúvallomásában megerősítette, hogy ha
megfelelő ellátásban részesítheti, Mohan Singh élete minden bizonnyal
megmenthető lett volna.
Nem meglepő, hogy a táborban néhány étellopási esetre is fény derült,
melyért rendszerint kegyetlen verés volt a kiszabott büntetés. 1945
márciusától már jóval szigorúbb elbírálás alá estek az ilyen vétségek, és a
kihágásokért több foglyot lefejeztek.
Mahomed Din beismerte, hogy egy doboz halkonzervet lopott a tábori
raktárból. A táborban kikötözték egy fához és egész délután verték.
Napnyugtakor sikerült megszöknie, ám a katonai rendőrség elfogta és
lefejezték.
A japán fegyverletételt követően Tanaka egy kéréssel kereste meg Paul
századost. Azt akarta, hogy a doktor írjon alá egy nyilatkozatot, mely
szerint Mahomed Din természetes halállal halt meg.
A hivatalos tábori naplóban szereplő bejegyzés szerint Dint "lefejezték,
miután lopás miatt elítélték". Tanaka ezt a bejegyzést szerette volna
kitöröltetni, hogy helyére valami hazugságot írjon, mivel - mondta az
őrvezető - jobb lenne Mahomed Din családjának is, ha soha nem tudnák
meg, hogy fiuk egy közönséges tolvaj volt, mivel ez "szégyent és gyalázatot
hozna rájuk".
A tábori személyzet a foglyok fejadagjának jelentős részét egyszerűen
eltulajdonította. Amikor a készleteket kiszállították, azok ugyanabba a
raktárba kerültek, ahol az őrökét is tárolták, ám sok élelmiszer, mint például
kekszek és zöldségek, soha nem jutottak el a foglyok asztalára. A megfelelő
fejadag ilyen lecsökkentése azután a beriberi egyre gyakoribb
megjelenéséhez vezetett, melytől végül már a táborban fogva tartottak több
mint fele szenvedett, kik közül a betegség következményeként sokan
lebénultak, sőt nem kevesen meg is haltak.
Amikor végül a két tábort felszabadították, az ott fogva tartottak szinte
mind orvosi ellátásra szorultak. A foglyokon a vitaminhiány és az éhezés
nyomán fellépő gyengeség jelei egyértelműen észrevehetők voltak. A ruha
cafatokban lógott rajtuk, és csak kevesen viseltek cipőt. Ilyen állapotokkal
találkoztak az amerikaiak, akik a felszabadításukat követően a
szerencsétleneknek gondját viselték. Fenti körülményeket ismerve igen
furcsa olvasata van Gozawa beszédének, melyben - említést téve a Babel
Thuapban felügyelete alá tartozó foglyokról - az ítélet enyhítését kéri:
Amikor az amerikai hajóra küldtük az indiaiakat, még mindnek a lábán volt
cipő. Mindegyiknek adtunk új ruhát is. Mindig mindent megtettünk, hogy
kedvükbe járjunk, és amikor a hajón állva búcsút intettünk nekik, azt úgy
tettük, mintha a saját gyermekeinktől köszöntünk volna el. Ők is és mi is
sírtunk. Az elválás miatt érzett sajnálkozás kölcsönös volt.
A hajó kapitányát annyira megérintették a látottak, hogy felhívott a
fedélzetre, és egy ebéddel vendégelt meg minket. Ekkor azt mondta, hogy
az alapján, amit látott, el tudja képzelni, hogy milyen jól bánhattunk velük,
és hogy ezért ő most szeretne köszönetet mondani. Most pedig azt mondják
nekünk, hogy az indiaiak panaszkodtak a bánásmód miatt. Ezt mi nem
értjük. Hogyan lehetséges, hogy nem volt cipő a lábukon, amikor az
amerikaiak rájuk találtak? Hogyan lehetséges, hogy a ruházatuk rongyos
volt? Mi ugyanúgy bántunk velük, mintha japán katonák lettek volna.
Mindent megtettünk értük, amit csak lehetett ... Miért kell most
panaszkodniuk, amikor olyan hálásak voltak az elváláskor? Nem teszek
azonban nekik szemrehányást, mert biztos megvan a jó okuk erre.
Megköszönöm, hogy dolgoztak nekem és remélem, hogy ha-zájukban
boldog életet fognak élni. (Gozawa Saidichi pere, in. "Háborús bűnösök
perei", szerk.
Colin Sleeman B. A. >William Hodge and Co. Ltd.<)

LAWE SEGALAGALA - Kényszersorozás

Sok, 1942. március 17-én, Padangnál fogságba esett holland katonát három
hónappal később a Szumátrán fekvő Kota Thare melletti I,awe Segalagala
táborba szállítottak tovább.
A következő év májusában a tábor japán parancsnoka, Myasaki közölte,
hogy hamarosan heihók lesznek, és a japán hadseregbe fogják besorozni
őket. Május 29-én a Kempei Tai egyik tisztje társaságában a táborba
érkezett a japán hadsereg egy tisztje, és a foglyoknak megparancsolták,
hogy sorakozzanak fel a gyülekezőtéren.
Amikor mindannyian összegyűltek, a tábor tolmácsa elmondta, hogy öt
percük van, hogy eldöntsék, csatlakoznak-e a japán hadsereghez. A
sorakozó végeztével azután három csoportra osztották a foglyokat: az A-ba
kerültek azok, akiket egészségi okokból nem találtak alkalmasnak, a B-be
kerültek azok, akik jelentkeztek a hadseregbe, míg a harmadik, C jelű
csoportba azok kerültek, akik nem voltak hajlandók belépni az ellenséges
hadseregbe. A belépést elutasítók között volt három őrmester, név szerint
Croes, Stolz és Voss is, valamint egy Wolff nevű közkatona.
A C csoportba tartozókat a rendőrség elvezette és a Kota Thare táborba
zárta el. Két órával később a három őrmester és Wolff kezét és lábát
megkötözték, és a foglyokat a falu főterére szállították, ahol a japánok által
összecsődített helyi lakosság szeme láttára este 11 órakor nyilvánosan
kivégezték őket.
A kivégzésről röviden beszámolt egy másik holland hadifogoly, aki mint
azt később bevallotta, a B csoportba sorolt önkéntesként - aznap Myasaki
sofőrje volt. Ahogy fogalmazott, "az első sorból"
kellett végignéznie bajtársai kivégzését.

Megkérdezték Vosst, hogy mi az utolsó kívánsága. Ő azt felelte, hogy a

holland nemzeti lobogóval a testén szeretne meghalni. Kérését teljesítették.
Azután a fogoly maláj nyelven a kelletlenül odagyűlt nézelődőkhöz szólt és
elmondta, hogy mit gondol a japánokról és sértegette fogva tartóit. Amikor
befejezte, a japánok be akarták kötni a szemét, ám ő ezt nem engedte és azt
mondta, "Holland vagyok és nem félek a haláltól."
A Kempei Tai tisztje ekkor megcélozta a puskával és két lövést adott le.
Voss nem halt meg és azt kiabálta, hogy "Éljen a királynő." A tiszt ekkor
Voss fejéhez emelte a puskáját és végzett vele. Ugyanez a tiszt ezután
kardjával megpróbálta lefejezni Croes őrmestert, ám elvétette, és a vállát
találta el. Ekkor előhúzta pisztolyát, és fejbe lőtte Croest.
Stolz őrmestert és Wolffot azután ugyanígy ölték meg.
MACASSAR
A közállapotok a térség minden hadifogolytáborában ugyanolyan rosszak
voltak, mint bárhol máshol, összhangban voltak tehát a japánok közismert
gondatlanságával, brutalitásával is.
A macassari táborban az elhelyezés körülményei rendkívül rosszak voltak.
A túlzsúfolt táborban a foglyoknak nem volt semmilyen bútorzata, sem
fekvőalkalmatossága és ruhát sem kaptak.
Agyondolgoztatták őket, és tiltott munkát végeztettek velük, melyben az
időseknek és a gyengéknek is részt kellett venniük.
A higiénés viszonyok felháborítóak voltak és az egészségügyi készletek
mennyisége és minősége sem volt kielégítő, így nem meglepő, hogy
tombolt a vérhas és a maláriajárvány. Az alultápláltság miatt kialakuló
hiánybetegségekből adódóan magas volt a halálozási arány is.
Vöröskeresztes csomagokat nem osztottak szét, és kikapcsolódásra sem
volt lehetőség. Még az éneklést is betiltották, és a foglyok nem fogadhattak
postát sem.
A fegyelmezés a más táborokból már ismert módon, a terror eszközeivel
és rendszeres testi fenyítés segítségével folyt.
A foglyoknak vörös hangyáktól hemzsegő fákra kellett felmászniuk, majd
ott maradniuk egy ideig. Az eszméletvesztésig verték őket, és a
kegyetlenkedéseknek nemritkán komoly zúzódások és megrepedt bordák
voltak az "eredményei". Még a parancsnok is részt vett az ütlegelésekben.
A foglyoknak a Kempei Tai szokásos kínzásait is meg kellett tapasztalniuk.
(Ezekről részletesen a Tizennegyedik fejezetben lesz szó.)
Miközben a munkásosztagban dolgozott, az egyik holland foglyot, egy
bizonyos Smit őrmestert megszólította az egyik japán. Smit - a
szabályoknak megfelelően, vagyis hogy minden japánnak tisztelegni kell
felpattant a földről, és egy lapáttal a kezében azonnal vigyázzba vágta
magát. A japánt nyilván meglepte a mozdulat, mert azzal vádolta Smitet,
hogy megpróbálta megijeszteni. Az őrmesternek ezután végig kellett
csinálnia a "gyíkkúszást" (Egy büntetésforma, mely során gyíkhoz
hasonlóan kellett kúszni-mászni.) majd harminc ütést mértek rá egy
csákánynyéllel.
Amikor a munkásosztag visszatért a táborba, az ügyet jelentették
Yoshidának, a táborparancsnoknak is, aki további ötven ütést szabott ki
Smitre. Az őrmester ekkor már nem tudott megállni a saját lábán, ezért
néhány foglyot Yoshida arra kényszerített, hogy egy fához támasszák a
szerencsétlent. E foglyokat azután ugyancsak sorban megverték.
Smitet olyan súlyosan bántalmazták, hogy a vér átitatta az ingét és az
végigfolyt egészen le a lábáig. Be kellett fektetni a kórházba, ahol
viszonylag hosszú időt eltöltött, mire újra lábra tudott állni.
Egy reggel egy Lewis nevű egészségügyi szolgálatos éppen elsétált a
kórház tornácán, miközben Yoshida a közelben a szögesdrót kerítésen
végrehajtott javítási munkálatokat felügyelte. A parancsnok valamit
odakiáltott Lewisnak, aki - mivel nem tudta, hogy hozzá szóltak - minden
további nélkül folytatta útját. Yoshida utána rohant, leütötte, és elkezdte
verni a szerencsétlent. Dr.
Nanning, az éppen ügyeletes egészségügyi tiszt előjött a zajra. A
parancsnok odahívatta, ám a doktor nem értette a Yoshida által kevert japán
és maláj nyelven elmondottakat, melynek azután az lett az eredménye, hogy
mind Nanningot, mind Lewist megverték, majd egy vödör vízzel magukhoz
térítették és arra kényszerítették őket, hogy négy órán keresztül vigyázzban
álljanak.
Egy másik holland, az egyik munkásosztag vezetője húsz botütést kapott,
majd egy igencsak egyoldalú birkózómérkőzés szenvedő alanyává lett.
Birkózás közben fejen és ágyékon rúgták, majd a "vizes kezelés" során félig
megfojtották, és az egész előadást végül további negyven botütéssel zárták
le. Ugyanezt a büntetést szabták ki három másik munkásosztag-vezetőre,
majd arra kényszerítették őket, hogy vigyázzban álljanak. Közülük kettő
azonban ekkor már eszméletlenül feküdt a földön.
1944. augusztus 4-én az egyik angol fogolyra személyesen Yoshida mért
hetven botütést, mivel -
a parancsnok véleménye szerint - az nem hajtotta végre megfelelően a
"jobbra át"-ot.
 Másnap a királyi haditengerészet egyik fűtője, bizonyos Wilkinson nem
engedelmeskedett néhány utasításnak, így a munkásosztaga eggyel
kevesebb emberrel vonult ki aznap munkára.
Yoshida úgy döntött, hogy Wilkinson verést érdemel. A fűtő állóképessége
feldühítette a parancsnokot, így Wilkinson végül több mint kétszáz botütést
kapott. A fűtő még ekkor is, noha gyenge volt és a járása bizonytalan, képes
volt két órán keresztül vigyázzban állni.
1945. február 20-án a királyi tengerészgyalogságnál szolgáló Dodds
tengerészt elkapták egy táskányi tojással. Ezeket kintről csempészte be a
beteg, és ezért jobb minőségű táplálékot igénylő
társai számára.
Az egész tábornak fel kellett sorakoznia, hogy végignézzék, amint
Doddsnak elképzelhetetlen kínszenvedéseket kell kiállnia. A Doddsot is
sorai között tudó munkásosztag tagjait szintén megkínozták, miután egy
órán keresztül kellett a "gyíkkúszást" csinálniuk. A kollektív büntetést az
összes brit tisztnek és a káplánnak is végig kellett csinálnia.
Doddsot ezután Yoshida halálra ítélte és a káplánnak imát kellett
mondania a halott lelki üdvéért.
Az imát követően a sorakozót azonban feloszlatták. Dodds kivégzésére nem
került sor, ám hosszú ideig magánzárkában tartották fogva, noha ez alatt az
idő alatt komoly vérhasfertőzésen esett át.
Egy másik alkalommal, 1945 februárjában, egy japán orvos
szemrevételezte a tábori kórházat és a szemetesben ételmaradékot talált. A
holland rangidős egészségügyi tisztnek és két asszisztensének ezután
hosszabb ideig kellett oly módon egy helyben állnia, hogy fejüket a
szemeteshez kötözték, s eközben az összes többi orvost, valamint
szolgálatban lévő foglyot a kórház kapujában sorba állították és kegyetlenül
megverték. Sokukat eszméletlenre verték és azután egy vödör vízzel
térítették magához.
Nap nap után folytak ezek a kegyetlenkedések, és ekkorra már a foglyok
egészségi állapota is rohamos hanyatlásnak indult. Természetesen emiatt az
állandó brutalitást is egyre kevésbé tudták elviselni. Az egész
mozgatórugója maga Yoshida volt, aki nyilván élvezte a bántalmazásokat,
mivel egyetlen alkalmat sem mulasztott el, amikor kínzásra került sor és
inkább többé, mint kevésbé maga is aktív szereplője volt az eseményeknek.
1945. március 14-én azonban, talán nem túlzás ezt állítani, de
kegyetlenkedése elérte az emberi felfogóképesség határát. Elrendelte
ugyanis, hogy a Q, P, O és a "Nem dolgozó" blokkokban, más néven a
"beteg barakkokban" fekvő ápoltak sorakozzanak fel az épületek előtt. A Q
blokkban helyezték el az összes vérhassal és beriberivel diagnosztizált
beteget. A P blokkban feküdtek azok, akik gyaníthatóan vérhasban és más
fertőző, illetve járványos betegségben szenvedtek, míg az O
blokk a korábban az előbbi kettőben elhelyezett, de már lábadozó foglyok
számára szolgált szállásul. A "Nem dolgozó" blokkban azok kerültek
elhelyezésre, akik sérülés vagy maláriás lázroham miatt időlegesen
munkaképtelenné váltak. Természetesen az előbb említett barakkokban
elhelyezettek közül sokan nemhogy járni, de még állni is alig tudtak.
Mindazonáltal, noha zuhogott az eső, az összes betegnek meg kellett
jelennie az épületek előtt.
Dieudonné százados, a rangidős tiszt a hadifoglyok között megpróbálta
megakadályozni, hogy a legsúlyosabb betegeket kiemeljék ágyaikból, ám
kísérletéért verés volt a "jutalma".
A betegeket ezután a tábor kapujához meneteltették. Azokat, akik nem
voltak képesek járni, barátaik támogatták. A kapu körülbelül százötven
lábnyira helyezkedett el a barakkoktól, az eső
pedig folyamatosan zuhogott. A legtöbb emberen semmilyen ruha nem volt,
csak az, amit az ágyban is viseltek, így pillanatok alatt átáztak. Yoshida azt
követően, hogy elérték a kaput, körülbelül negyedórát várakoztatta a
menetet az esőben, majd egyszerűen feloszlatta a sort. A megpróbáltatások
következményeként több fogoly meghalt, sokuk állapota pedig tovább
romlott.
PALAMBANG
Palambang térségében három hadifogolytábort létesítettek: a Csungva
tábort, a Mulo iskolatábort és a Soengei Geru tábort. 1942 márciusától 1944
márciusáig a szövetséges hadifoglyok a Csungva és a Mulo táborokban
voltak elhelyezve, ám ezután átszállították őket Soengei Geruba, ahol a
háború végéig maradtak. Az iskolában elsősorban brit és holland tiszteket
és közkatonákat tartottak fogva.
Csungvában brit és ausztrál katonákat, néhány malájt és vezetésükre
körülbelül nyolcvan brit és gyarmati tisztet helyeztek el.
A három tábor között szinte semmilyen különbség nem volt. A koreai és
japán őrök minden rendelkezésükre álló eszközzel verték a foglyokat.
Büntető sorakozókat vezényeltek az éjszaka kellős közepén, és a hiányosan
felöltözött foglyoknak órákig kellett a hidegben kint állniuk, nemegyszer
végig "vigyázz" testtartásban.
Az ételfejadagot kétszer is csökkentették, és 1945 májusára az már csupán
csak fejenként háromszáz gramm rizst jelentett. A rizses zsákok súlyhiánya
miatt valójában kétszáznyolcvan grammot mértek ki, mely mennyiség
természetesen nem volt elegendő ahhoz, hogy a foglyok egészségi állapota
legalább szinten maradjon. Az éhség annyira mardosta szerencsétleneket,
hogy gyakorlatilag bármit, amit el tudtak kapni - kígyót, gyíkot, kutyát,
macskát, sőt férgeket és rovarokat is - képesek voltak megenni (Russell
Braddon, aki maga is személyesen tapasztalta meg ezt a fajta étrendet, a
következőket írta A meztelen sziget című könyvében: A húzódozó olvasót
tájékoztatandó, a kígyónak olyan az íze, mint a darán nevelt csirke és a
halhús keverékének, a kutya inkább a közönséges marhahúsra emlékeztet,
míg a macska olyan, mint a nyúl, csak jobb.). Amikor e szokatlan
elemózsiakészlet is kimerült, a foglyok elmondhatatlan módon jutottak
ételhez.
A vöröskeresztes csomagok ritkán jutottak el ezekbe a táborokba, ám ha
mégis, tartalmukat állandóan ellopta a parancsnok és a tisztikar további két
tagja.
 A foglyoknak a parancsnok utasítására légvédelmi árkokat kellett ásniuk,
ám azokat használniuk nem lehetett. Légitámadás esetén ugyanis a
foglyokat bezárták kunyhóikba és ott is kellett maradniuk, amíg a bombázás
véget nem ért.
A parancsnok kiadott egy utasítást, melynek értelmében minden angol
tisztnek japánul kellett kiadnia a parancsokat. Tiltakoztak ugyan a foglyok,
mivel ez egyértelműen megalázó volt számukra, de semmilyen
eredménnyel nem jártak. Az utasítás elkerülhetetlenül félreértésekhez
vezetett, melyek azután újabb ürügyet szolgáltattak a japán és a koreai
őröknek a kegyetlen büntetések kiszabásához.
Nakai hadnagy, az egészségügyi tiszt gyenge és szakmájához nem értő
ember volt, s teljesen közömbös azok szenvedései iránt, akik felől
gondoskodni pedig kötelessége lett volna. Bűnös hanyagságával számos
ember halálának közvetlen okozója volt.
A körülmények, melyek között a betegeket elszállásolták, gyalázatosak
voltak. Gyakorlatilag nem volt ápolószemélyzet, csak kevés felszerelés állt
az ápoláshoz rendelkezésre, és nem voltak matracok, takarók, szúnyoghálók
sem. A higiénés viszonyok megegyeztek a más táborokra vonatkozóan már
korábban részletezettekkel.
Ha bármely fogoly olyan panaszt emelt, melyet Nakai szükségtelennek
ítélt, és ez gyakorlatilag mindegyik panaszra igaz volt, akkor a hadnagy
szólt valamelyik koreai őrnek, behívta, és úgy megverette a foglyot, hogy
legközelebb annak ne legyen kedve panaszkodni.
1944 májusában több, vérhasban szenvedő fogoly érkezett a Soengei Geru
táborba. A brit haditengerészet egyik törzsorvosa a tábori tolmácson
keresztül figyelmeztette Nakait, hogy ha azonnal nem alakítanak ki egy
elkülönített szálláshelyet a fertőzöttek számára, a járvány elterjedése
elkerülhetetlen lesz. Nakai természetesen nem hallgatta meg a véleményét,
és valóban kirobbant egy vérhasjárvány, mely számos halálesethez vezetett.
Soengei Geruban korábban meglepően kevés vérhasfertőzéses eset alakult
ki, ám ettől kezdve állandó problémát jelentett a betegség.
Egy Usher nevű tengerésztiszt eltörte a gerincét, miközben a
munkásosztagban dolgozott. Reed sebész hadnagy egy kis égetett gipszet
kért Nakaitól, ám a japán orvos egy tekercs rugalmas angoltapaszt adott
neki. Usher soha többé nem tudott járni.
1944 szeptemberében az egyik táborlakó látta, amint Nakai az M és B 693
tárolókat kiveszi több vöröskeresztes csomagból, és a küldemények
megmaradt tartalmát pedig átküldi a tábori raktárba.
Az élelmiszeradagokért felelős raktáros, Ito őrmester egy gyűlöletes
személy volt, aki rangjához és beosztásához képest jóval nagyobb
befolyással rendelkezett.
1945 júniusában Ito saját hatáskörében elrendelte, hogy az egész tábor
sorakozzon fel késő
éjszaka. Még a betegeknek is meg kellett jelenniük a több mint négyórás
szemlén. Az éjszaka rendkívül hideg volt, és néhány fogoly, akinek emiatt
tovább romlott az állapota, meg is halt később.
Itónak rendkívül költséges passziói voltak, melyeket a japán hadsereg által
fizetett szerény őrmesteri bérből nyilván nehéz lett volna finanszíroznia.
Palambangban szeretőket tartott és szinte minden este koktélpartikat
rendezett. Az eredetileg a foglyoknak küldött vöröskeresztes csomagokból
ellopott ételfejadagokat a város bordélyainak adta el. Előszeretettel
hangoztatta, hogy minél hamarabb halnak meg a foglyok, annál gyorsabban
mehetnek végre haza a japánok és a koreaiak. 1944 után az Ito által vezetett
raktárból egy ruhadarab sem került ki a foglyokhoz, akiknek ezért bakancs,
ing és sapka hiányában csupán egy kis - közkeletűen csak "Tojo
ingnadrágjaként" emlegetett - rövidnadrág jelentette a mindennapi
öltözékét.
Amint arra a háborút követően lezajlott háborús perek során a japán
ügyvédek oly sokszor rámutattak, annak, hogy a foglyokat nem látták el
szúnyoghálóval és nem kaptak ágyneműt, valamint megfelelő ruházatot
sem, nem valami általános készlethiány volt az oka. A japán fegyverletételt
követően a palambangi táborokban fogva tartottak még tényleges
szükségletükhöz képest többet is kaptak ezekből, és az egyik tábor
parancsnoka azt kérte a brit és holland hadifoglyoktól, hogy hordják a
kiosztott ruhákat, mert ahogy mondta, "NagyBritannia egy tiszteletre méltó
nagyhatalom és nem jó, ha a helybeliek egy ilyen nagy nemzet fiait ruha
nélkül látják járni-kelni."
Az összes foglyot tiltott munka végzésére kötelezték, vagy ahogy a
japánok fogalmaztak, olyan munkát kellett végezniük, mely közvetlen
összefüggésben állt a hadviseléssel. Repülőterek építési munkálataiban
vettek részt, repülőgép-elhárító és keresőfényállásokat alakítottak ki,
lőszereket rakodtak ki, sőt azok, akik az ehhez szükséges tudás birtokában
voltak, precíziós berendezések, például távolságmérők és repülőgép-
alkatrészek gyártásában és javításában is közreműködtek.
A betegeknek összeesésig kellett dolgozniuk, mivel amint abba kellett
hogy hagyják a munkát, fejadagjukat a felére csökkentették. Az utolsó
tizenkét hónapban a fogoly átlagos napi fejadagjának fele már pontosan az
éhenhaláshoz volt elegendő. A munkásosztagoknak hosszú órákon
keresztül, gyakran reggel nyolctól másnap hajnali egy óráig nehéz fizikai
munkát kellett végezniük.
A munkát rendszerint a tábori őrség irányította, akik minden adódó
alkalmat megragadtak, hogy kegyetlenül elláthassák a foglyok baját. A
lustaságért, ami a japánok szótárában akár egy lélegzetvételnyi szünetet is
jelenthetett, például büntetésből órákig kellett a fogolynak a tűző napon
állnia, feje fölé kinyújtott kezében fahasábot tartva.
Volt egy igen kellemetlen bebörtönzési forma is, melyet a Soengei Geru
táborban alkalmaztak előszeretettel, és melyről az egyik volt fogoly a
következőképpen számolt be:
A táborban szögesdrótból építettek egy hatszor négy láb méretű ketrecet.
Lapos teteje volt, oldalt semmilyen védelmet nem biztosított és pontosan
egy vöröshangyafészekre rakták rá. Egy alkalommal kilenc foglyot zártak
be ide egyszerre. Nem volt helyük, egyik irányba sem tudtak mozdulni.
Egész éjszaka vigyázzban kellett állniuk. A kilencből kettőnek kilencvenhat
napot kellett volna eltöltenie ide bezárva, ám már a tizenhatodik napon
annyi fekély volt testükön, hogy ki kellett őket hozni és befektetni a
kórházba.
Ebben a táborban is sor került néha a kollektív büntetésként alkalmazott
szemlékre. Egyszer a teljes tábornak, ideértve a kórházban fekvő betegeket
is, este tíz órakor fel kellett sorakoznia és másnap hajnali négy óráig a hideg
éjszakában kellett állnia. A kórházi betegek közül négy huszonnégy órán
belül meghalt.
Azokat, akik megszöktek a táborból, ám újra fogságba estek, rendszerint
bírósági eljárás mellőzésével azonnal lefejezték (Természetesen egy
esetleges per és az ott meghozott ítélet sem tette volna jogszerűvé ezeket a
kivégzéseket.). Három ausztrált ily módon végeztek ki 1942-ben, röviddel
azt követően, hogy fogságba estek.
Egy holland katonát, aki a táborban megőrült, a foglyok elől elzárt
területen találtak meg, majd miután a Kempei Tai tagjai jól helybenhagyták,
visszaszállították a táborba. A japán parancsnok ezután étel és folyadék
nélkül egy cellába záratta, míg végül a szerencsétlen meg nem halt.
Amire végül a szumátrai táborokat felszabadították, már több száz fogoly
hunyt el az elégtelen táplálkozás és a különféle fertőzések következtében, és
csak egyetlen táborban 1050 főből kétszázhetvenhatan hunytak el a háború
utolsó három hónapjában.

A FÜLÖP-SZIGETEKI TÁBOROK
1942. május 6-án Korregidornál kilenc-tízezer amerikai és filippínó katona
tette le a fegyvert. A foglyokat különböző táborokba vezényelték, és
sokakat rendszeresen szállítottak a Hetedik fejezetben bemutatott
börtönhajók valamelyikén az egyik helyről a másikra.
Az első tábor, ahol a foglyok többségét Korregidor elestét követően
elhelyezték, a "92. garázs"
néven vált ismertté. Mint sok más hasonló fogolytábor, ez is túlzsúfolt volt,
az alvást csak váltásban lehetett megoldani. Napközben semmi nem védett a
tűző naptól vagy éppen a zuhogó esőtől, kivéve néhány összeeszkábált
sátrat, melyeket a foglyok itt-ott talált kátránypapírral fedtek be.
Szokás szerint a higiénés körülmények leírhatatlanul rosszak voltak, és
különösen alkalmatlanok arra, hogy ilyen nagyszámú fogoly szükségleteit
kielégítsék. A tábor területén ezért egyáltalán nem meglepő, hogy
nyüzsögtek a legyek. Az egyetlen ivóvízforrás egy olyan csap volt, melyből
éppen csak csörgedezett a - sós víz. A foglyok nagyon kevés ételt kaptak és
nem volt orvosi felügyelet sem.
Nem lehet semmilyen mentségre sem hivatkozni, hogy a foglyok miért
csupán minimális ételadagokat kaptak, mivel Korregidor elhúzódó ostromra
készült, és ezért a védők jelentős mennyiségű készletet halmoztak fel. A
japánok kétezer emberből szerveztek munkásosztagokat, hogy ezeket a
felhalmozott tartalékokat teherhajóikra rakodják, melyek azután a kínai
vizek felé vették az irányt.
Amikor május 24-én a foglyok elhagyták Korregidort, három japán
teherszállító hajóra zsúfolták őket, hogy azután egy jó kétórás hajóutat
követően Paranque-nál dereglyékkel tegyék őket ismét partra.
Egész nap étlen-szomjan a tűző napon kellett várniuk, majd Manila
főutcáin vonultatták végig a foglyokat. A menet útját a japánok által e
célból összecsődített helyiek ezrei követték nyomon.
Néhány filippínó megpróbált ételt és vizet adni a foglyoknak, ám a japán
őrök erőszakkal visszakényszerítették őket a tömegbe.
A menet mintegy hét mérföldet tett meg és teljesen egyértelmű, hogy a
japánok szándékosan szervezték úgy, hogy a foglyoknak Manila központján
kelljen áthaladniuk, egyrészt így is csak megalázva őket, másrészt - mint azt
tették Fusanban és Szöulban - így próbálva meg aláásni tekintélyüket a
helyiek szemében. Volt egy móló - állítólag a világon a leghosszabb -
kevesebb, mint egymérföldnyire a Bilibid börtöntől, ahol a menet útja is
véget ért. Amennyiben a foglyokat itt szállították volna partra, mint
ahogyan arra meg is lett volna a lehetőség, mivel a móló sértetlenül állt, a
Manila utcáin való végigmenetelés elkerülhető lett volna.
Manilából tengeren a Davao büntetőgyarmatra szállították a foglyokat. A
háborút megelőzően itt körülbelül kétezer filippínó elítéltet őriztek. A
higiénés feltételek Davaón ugyan sokkal jobbak voltak, és elegendő ivóvíz
is rendelkezésre állt, ám az élelem igen szűkös volt.
A tömeges büntetés kiszabása gyakori volt és egy alkalommal hatszáz
amerikait büntettek meg tíz társuk szökése miatt. Az ítélet magánzárka volt,
melyet fából és drótból készült, öt láb hosszú, három láb széles és három
láb magas ketrecekben kellett letölteni. A hely olyan szűkös volt, hogy egy
magasabb ember teljes testhosszában le sem tudott feküdni. Ebben az
esetben az elzárás két hónapig tartott, mely alatt az amúgy is meglehetősen
szűkös napi fejadagot tovább csökkentették.
Míg ezek a foglyok a Davao büntetőgyarmatra kerültek, hatszáz társuknak
a Lasang közelében kialakítandó repülőtér építési munkálataiban kellett
részt vennie. A rangidős tiszt tiltakozott is, mivel a nemzetközi
rendelkezések értelmében tilos volt hadifoglyokat alkalmazni olyan
munkálatokon, melyek közvetlen kapcsolatban állnak katonai akciókkal
vagy a hadviseléssel. Ekkor a japánok kísérletet tettek, hogy a foglyokkal
aláírassanak egy nyomtatványt, mely szerint önkéntesen vesznek részt a
repülőtér építésén. Mind a hatszáz fogoly megkapta a nyomtatványt, ám
azok egytől egyig elutasították annak aláírását.
1944 júniusában a foglyokat elszállították Davaóból. Azt követően, hogy
szemüket bekötötték és kezüket összekötözték, teherautókon szállították
őket a dokkokhoz. Olyannyira zsúfolásig pakolták a kocsikat, hogy a
foglyok egymás hegyén-hátán, halomban feküdtek. Sokan ekkor már
nagyon betegek voltak, így nem csoda, hogy közülük néhányan elájultak a
négyórás út során.
Amikor végül megérkeztek a dokkhoz, a kötést levették a szemükről,
valamint a kezüket és lábukat gúzsba kötő zsinórokat is eloldották. Siralmas
állapotuk, úgy tűnt, a beszállásukat nyomon követő japán tábornokot
igencsak lenyűgözte.
A fogolytábor parancsnoka mindazonáltal elnézést kért a rangidős
amerikai tiszttől a foglyokat ért megaláztatásokért, és különösen pedig a
körülményekért, melyek között szállították őket.
Közölte azt is, hogy ő csupán felettesei parancsát hajtotta végre. A foglyok
ezután felszálltak a hajóra és visszatértek abba a térségbe, ahonnan két
évvel korábban Davaóra vitték őket. Egypár hónap után innen
visszautaztatták a csoportot Manilába, ahol a Bilibid börtönben tartották
őket fogva egészen 1944 decemberéig. Ekkor még egyszer útra kellett
kelniük, ezúttal hajóval, mivel úti céljuk Japán volt.
 December 13-án körülbelül 1650 fogoly szállt fel az Oryoku Maru
fedélzetére (Hogy ne emeljük ki a szövegkörnyezetből, az út részleteiről a
Hetedik fejezet helyett itt számolunk be.). A hajón nem volt
megkülönböztető jelzés, és komoly fegyverzettel látták el. A fedélzeten
uralkodó állapotok nagyjából hasonlóak voltak ahhoz, mint amit a többi
fogolyszállító hajó esetében már bemutattunk.
Az egyik háborús perben A. J. Montgomery, az amerikai hadsereg tisztje a
következő vallomást tette:

Az egyik raktérbe, abba, amelyikbe én is kerültem, hétszáz embert zsúfoltak

be, és ennek a hétszáznak akkor is be kellett oda férnie, ha a másik hátán
kellett lemásznia. Odalenn pokoli volt a forróság és a helyzet csak még
rosszabb lett, amikor - mint oly sokszor máskor - a japánok bedeszkázták a
raktér lejáratát. A két nap alatt, amit a hajó elsüllyedéséig a fedélzeten
töltöttünk, egyszer kaptunk egy kis rizst, és egyszer egy kevés vizet.

Az alig negyvennyolc órányi út alatt negyven fogoly halt meg.

Harmincöt emberre csupán egycsajkányi víz jutott, és a hőség a
vízveszteség, valamint a rossz higiénés viszonyok miatt mindent belepő
orrfacsaró bűz miatt sokan gyakorlatilag megőrültek.
Néhányan vizeletet ittak, hogy így csillapítsák szomjukat, néhányan
magukon ejtettek vágást, hogy a saját vérüket igyák meg - bármi megfelelt,
ami csak kicsit is megnedvesítette a kiszáradt ajkakat. A látvány odalenn a
tébolydát idézte. Azok, akik megőrültek, torkuk szakadtából üvöltöttek,
miközben akikben még némi nyoma maradt az épelméjűségnek, őket
próbálták csitítani.
Mindenfelől szitkozódást lehetett hallani. Hogy tompítsák a zajt, a japánok
végül bedeszkázták a lejáratot.
Az Oryoku Marut útja második napjának reggelén amerikai repülőgépek
észlelték és gyakorlatilag egész nap erős géppuskatűz alatt tartották. A
hajóban károk keletkeztek és nyilvánvaló volt, hogy nem tudja útját
befejezni. Néhány civilt, akik ugyancsak a fedélzeten tartózkodtak, 14-15-e
éjszakáján el is szállítottak a hajóról. Tizenötödike reggelén azonban egy
bomba a hátsó raktérnél robbant és a detonáció lyukat ütött a jármű oldalán.
Az ezután történtekről számoljon be saját szavaival Montgomery
alezredes:
Bejött a raktérbe, ahol én is tartózkodtam a tolmács, és közölte, hogy a part
felé vesszük az irányt, és hogy valószínűleg úsznunk is kell majd.
Elrendelték, hogy a cipőket vegyük le, és vetkőzzünk le, amennyire csak
lehet, mert elég hosszú utat kell majd úszva megtennünk.
Felmásztunk a létrán, kibújtunk a fedélzeti nyíláson és néhány embernek
közülünk megengedték, hogy elmenjenek valamelyik alsó fedélzetre, és
onnan ugorjanak a vízbe, míg a többieknek onnan kellett ugraniuk, ahol
voltak, vagyis úgy tizennyolc láb magasról. A japán őrök között akadtak
mániákus lövöldözők, és nem egy foglyot még a fedélzeten leterítettek. A
tengerparton felállított géppuskákból ugyancsak tüzet nyitottak a vízen
hánykolódó foglyokra, akik összeeszkábált tutajokba és uszadékfába
kapaszkodtak, mivel nyilvánvalóan nem bíztak abban, hogy saját erejükből
elérik a partot.
Úszás közben elhaladtam egy tutaj mellett, melyen öt, általam jól ismert
tiszt kapaszkodott.
Maverick, Humber és Dencker ezredesekre, Nerdlinger őrnagyra és
Cleveland káplánra tüzet nyitottak a japán géppuskák, s utóbbi hárommal
azonnal végeztek. Maverick és Humber partot értek ugyan, ám sérüléseikbe
később belehaltak.

A partot ért foglyokat névsorolvasásra szólították, és az eredetileg 1650 főt

számláló kontingensből alig több mint ezerháromszázan jelentkeztek.
Sokan még a hajón veszítették életüket, másokkal pedig a válogatás nélkül
mindenkire tüzet nyitó japán őrök végeztek.
A partot értek közül legalább hatvanan megsebesültek vagy más sérülést
szenvedtek, ám a japánok nem részesítették őket orvosi ellátásban. Az
egyik amerikai tengerészgyalogos, egy bizonyos Speck karját golyó ütötte
át. A sebet nem látták el, ezért az elkezdett üszkösödni. Az amerikai
orvosok a tolmácson keresztül folyamatosan kérték a japán
csapatparancsnokot, hogy a tengerészgyalogost és a többi komolyabban
sérültet szállítsák olyan helyre, ahol megfelelő orvosi kezelésben
részesülhetnek, ám az összes ilyen kérelmet elutasították. Végül az egyik
amerikai egészségügyi tiszt úgy határozott, hogy fájdalomcsillapító
hiányában és csupán a rendelkezésére álló, operációra teljességgel
alkalmatlan eszközökkel is, de amputálni kell Speck karját. A műtétet végre
is hajtották, ám a beteg három nappal később meghalt.
Miután összeterelték őket, az ezerháromszáz túlélőt egy drótkerítéssel
elzárt teniszpályára kísérték. A foglyokat hat napig tartották itt, amíg meg
nem érkezett a hajó, mellyel útjukat folytathatták.
Nem volt semmi, ami árnyékot biztosíthatott volna, és szokás szerint az
alvást is váltásban tudták csak megoldani. Az első két nap során a
teniszpályán semmilyen élelmet sem kaptak a foglyok, és a harmadik nap is
csupán fejenként egy nagy kanál nyers rizst osztottak szét.
A harmadik napon egy Uki nevű japán hadnagy látogatta meg őket, aki
már a Davao büntetőgyarmaton is velük volt, így többeket ismert a foglyok
közül. Ukit nemrégiben nevezték ki Kuo tábornok mellé, aki a Fülöp-
szigeteken létesített táborokért volt egy személyben felelős.
Uki Montgomery alezredesért és egy másik amerikai tisztért küldetett,
mondván, látni akarja őket. Ők azután beszámoltak az Oryoku Marun átélt
szörnyűségekről, nem mintha erre külön szükség lett volna, mivel a japán
saját szemével is meggyőződhetett arról, hogy milyen szörnyű
állapotban vannak az amerikai fogva tartottak.
A tisztek többek között azt is elmondták, hogy már december 13-a óta,
vagyis kerek hat napja nem ettek főtt ételt, és azt kérték, hogy Uki
tájékoztassa az előbb elhangzottakról a manilai felsőbb vezetést is. A japán
tiszt megígérte, hogy ezt megteszi, ám végül semmi sem történt és négy
nappal később a konvoj elindult, hogy megkezdje útjának második
szakaszát.
A foglyok végső úti célja egy, a Japán legdélebbi szigetén, Kjushun fekvő
Fukuoka mellett kialakított tábor volt. A második hajó, a Brazil Maru
egészen a Formózán fekvő Takaóig vitte el őket, ahol azután át kellett
szállniuk egy harmadik tengerjáróra, az Enoura Marura, melyet még a
takaói kikötőben tartózkodása alatt számos halálos áldozatot követelő
bombatalálat ért.
A foglyok, vagy legalábbis ami megmaradt a kontingensből, végül
megérkeztek Japánba, ám az 1944 decemberében Manilából útnak indult
1650 főből csupán négyszázötvenen érhették meg a Moj kikötőjébe való
megérkezést, ahonnan azután új táborukba szállították őket.

SANDAKAN és RANAU
Az 1942 februári malajziai általános fegyverletételt követően több száz
fogolyból álló csoportokat indítottak útnak Csangiból különböző malajziai
és más, japánok által megszállt területeken fekvő
táborokba. Az egyik ilyen csoport az észak-borneói Sandakan felé vette az
irányt. Az úgynevezett "B" csoportba 1496 fő tartozott.
A Sandakannál 1942. július 18-án való partot érést és egy katolikus
iskolában is eltöltött éjszakát követően a foglyokat a mezőgazdasági
állomásnál kialakított "Nyolcmérföldes táborba"
meneteltették.
A szállás természetesen nem felelt meg a célnak, a víz pedig kevés volt és
az is szennyezett. A vizet egy kis, a tábortól mintegy háromnegyed
mérföldnyire folyó szennyezett patakból szivattyúzták át egy mindösszesen
2700 gallon víz tárolására alkalmas medencébe. Az így felhalmozott készlet
mindenesetre nem volt más, mint sáros és baktériumokkal fertőzött
folyadék.
Szeptember elején néhány hadifogolynak sikerült megszöknie a táborból.
Ezt követően került sor az első kollektív büntetés kiszabására. A foglyok
közel egy hétig semmilyen élelmet nem kaptak.
Szeptember 12-én az összes fogolynak sorakozót rendeltek, mivel a
táborparancsnok intézett hozzájuk beszédet. A gyakorlóteret rengeteg,
kívülről a táborba rendelt fegyveres őr vette körül.
Géppuskák és feltűzött szuronyú puskák szegeződtek a foglyokra.
A parancsnok, Hoshigima hadnagy fellépett egy emelvényre és felolvasta
a kezében tartott írást.
Ennek értelmében a foglyoknak alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, mely
szerint nem fognak szökést megkísérelni, és engedelmeskedni fognak a
birodalmi japán hadsereg által kiadott összes parancsnak. Amennyiben
valamelyik társuk szökést kísérel meg, az összes foglyot agyonlövik.
Walsh ezredest, a rangidős tisztet ezután felvitték az emelvényre,
megmutatták neki és elolvastatták vele a dokumentumot, majd utasították,
hogy írja azt alá. Ő hangosan, hogy a többiek is hallják, azt felelte:
"Természetesen nem fogom aláírni."
Azonnal lerángatták az emelvényről és Hoshigima parancsára
hátrakötözött kézzel kivezették a táborból. Ezt követően összeállítottak egy
kivégzőosztagot, mely az ezredessel szemben elfoglalta pozícióját. A
többiek, felismerve, hogy mire készülnek a japánok és végiggondolva, hogy
egy kényszer hatása alatt aláírt dokumentum erkölcsileg nem kötelez
semmire, elkezdtek kiabálni, hogy "Ne lőjék le az ezredest, alá fogunk írni."
Walsh ezredes életét így megmentették, a papírt pedig apróbb
módosításokat követően aláírták.
Már egy hete Sandakanban tartózkodtak a foglyok, amikor nyilvánvalóvá
lett számukra, hogy -
hasonlóan Sourabayából Haroekoéra átszállított bajtársaikhoz - nekik is egy
repülőtér építkezésén kell majd dolgozniuk.
Amint ez kiderült, tiltakozást nyújtottak be a parancsnoknak, mivel -
érveltek a foglyok - a hatályos nemzetközi törvények értelmében nem
lehetett katonai programok keretében hadifoglyokat alkalmazni. Hoshigima
azonban kijelentette, hogy a birodalmi japán hadsereg parancsa úgy
hangzott, hogy a repülőtérnek három éven belül el kell készülnie és a
foglyok - amennyiben az szükséges - a halálukig fognak dolgozni az
építkezésen.
Néhány héttel később hasonló tartalmú tiltakozást nyújtottak át Suga
ezredesnek, amikor a Borneón az összes hadifoglyokkal kapcsolatos
kérdésért felelős tiszt látogatást tett a "Nyolcmérföldes táborban". Válasza
az volt, hogy ez egy polgári repülőtér, melynek semmi köze a katonai
hadműveletekhez, és a munkálatokkal nem lehet leállni. Ez természetesen
nem volt igaz.
1943 szeptemberétől 1944 decemberéig a repülőteret különböző típusú
katonai repülőgépek használták.
Suga látogatását követően a táborban uralkodó fegyelmet
megszigorították, és a munkásosztagokba beosztott foglyokat ért, már
korábban is sűrűn előforduló bántalmazások még gyakoribbak lettek. A
tábori őrök egy új csoportja vette át a tábor ellenőrzésének feladatát. Ők a
"Hadifogoly őregységhez" tartoztak, ám a foglyok csak "picúroknak" hívták
őket, mivel meglehetősen apró termetűek voltak. Az új őrök a korábbiaknál
kétszer keményebben bántak a foglyokkal, és minden különösebb ok nélkül
verték a táborban őrzötteket.
Ugyanebben az időben az Okahara nevű tiszt vezetése alatt álló, a
repülőtéren folyó építési munkálatokért felelős katonai építési egységet is
feloszlatták és helyüket egy régi katonákból álló speciális csoport vette át.
Az újonnan érkezettek - nyilvánvaló okokból - hamarosan kiérdemelték az
"útonállók" becenevet.
Úgy tűnik, őket nem azért hozták a táborba, hogy lehetőség szerint még
aktívabb munkavégzésre kényszerítsék a foglyokat. Feladatuk kifejezetten a
foglyok bántalmazása volt. Az egyik "útonálló"
cselekedeteiről nyújt szemléletes beszámolót az alábbi szövegrészlet.

A foglyok egy csoportja az artézi kúthoz vezető csatornát ásta. Egyszer

csak megjelent az "útonállók" egy nyolcfős csoportja. Kiparancsolták a
foglyokat az árokból, sorakozót rendeltek el, és vigyázzállást parancsoltak
úgy, hogy a foglyoknak előre ki kellett nyújtaniuk a kezüket. A
csákánynyéllel, bambuszrúddal és más eszközökkel felszerelkezett
"útonállók" le-fel sétálgattak a sorok között és a foglyok derekát, vállát
verték. Teljesen véletlenszerűen találták el a foglyokat és az is teljesen
mindegy volt, hogy mivel verik a szerencsétleneket. Ez így ment körülbelül
húsz percen keresztül. A csoporthoz tartozó összes foglyot megverték, és ha
valakin észrevették, hogy fáj neki az ütés, az kapott még egy adagot.

Az értelmetlen brutalitás egyetlen eredménye az volt, hogy másnap nyolc

emberrel kevesebb tudott kivonulni dolgozni a repülőtérre. A szemtanú által
leírt eset nem elszigetelt jelenség volt. Gyakran megtörtént, és ilyenkor -
kölcsönözve az előbb idézett szemtanú szavait - "a foglyok vagy
összevissza voltak verve, vagy éjszakánként törött kézzel, törött lábbal
kísérték, sőt nemegyszer eszméletlen állapotban, hordágyon hozták őket
vissza a táborba" (A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék
jegyzőkönyve, 13 354. oldaltól. Az ausztrál birodalmi hadsereg
tiszthelyettesének, Sticpewichnek a vallomásából.).
A különböző apróbb vétségekért a parancsnok elé kerülő foglyokra
rendkívül kegyetlen büntetéseket szabtak ki. Mind közül a legbrutálisabb a
foglyok által csak "ketreces kezelésként"
emlegetett kínzási mód volt. A ketrec egy fából készült nehéz, hat láb széles
és hat láb hosszú szerkezet volt. A padlózatát és a tető részét nehéz
pallókból készítették, oldala két ujj széles, közöttük kétujjnyi réssel kirakott
lécekből állt. Volt rajta egy kétszer egylábnyi méretű ajtó is, melyen
keresztül a fogolynak be kellett másznia. A japánok ezt az alkalmatosságot
csak "Ézsaunak"
hívták.
A korábban már idézett szemtanú legalább negyven alkalommal látta,
hogyan is néz ki a valóságban a "ketreces kezelés". Az egyik ilyen esetről
így számolt be:
Hinchcliffe közlegényt letartóztatták, mert elhagyta a repülőtéren dolgozó
munkásosztagát. Ő
arra hivatkozott, hogy lehullott kókuszdiókat ment összegyűjteni. Talált is
néhányat a földön és összeszedegette őket. Amikor elkapták, csak néhány
méterre tartózkodott attól a helytől, ahol lennie kellett volna, ám nála volt a
kókuszdió belseje. Visszavitték a táborba és az őrszoba előtt vigyázban
kellett először állnia. Amíg ott állt, négy őr felváltva verte a foglyot. Az
egyiknél egy szamurájkard formájú bot volt, a másiknál egy deszka, a
többiek pedig a lábukat használták. Az őregység helyettes parancsnoka,
Morotiki hadnagy lépett ekkor oda és megparancsolta, hogy rakják be
Hinchcliffe-t a ketrecbe. Később láttam, hogy mindennap rendszeres
időközönként kirángatják a ketrecből és megverik az őrök. Napközben
merev derékkal kellett ülnie a ketrecben, és ha egy pillanatra is pihenőt
tartott, azonnal jöttek az őrök és ellátták a baját. (Lásd A Távol-keleti
Nemzetközi Katonai Törvényszék jegyzőkönyve, 13 355-7. oldalak.)
Az esetről beszámoló tanú is átesett a "ketreces kezelésen" és noha két
másik fogoly társaságában tartózkodott odabenn, a japánok négy további
foglyot - három tisztet és egy közkatonát - zártak be még melléjük. Három
napot és négy éjszakát töltött el a hét férfi a ketrecben úgy, hogy naponta
csak két alkalommal, reggel hétkor és délután ötkor engedték ki őket egy
rövid időre.
1942 októberében néhány tiszt elhatározta, hogy építenek a foglyoknak
egy drótnélküli rádiót.
Az ausztrál fegyveres erők egyik hadnagya, bizonyos A. G. Weynton a
tábor közelében lakó helybeliektől be is szerezte a szükséges alkatrészeket
és megépítette a berendezést, melyen rendszeresen hallgatta a BBC híreit.
Az így szerzett hírekről azután beszámolt a táborlakóknak.
Amikor éppen nem használták, a rádiót elrejtették.
Miközben ez történt, más tisztek gyógyszerkészletet csempésztek be a
táborba. Az egyik ezzel kapcsolatban a közeli brit táborba küldött
rádióüzenetet azonban befogták a japánok.
Weyntont letartóztatták és Hoshigima elé vitték, aki miután jól
helybenhagyta, megparancsolta a fogolynak, hogy egész éjszaka álljon
vigyázzban az őrszoba előtt.
Másnap reggel tizennégy nap Ézsaura ítélték. Öt további foglyot is
különböző idejű
ketrecfogságra ítéltek, és mind a hat férfinak egyszerre kellett megkezdenie
büntetése letöltését. A szokásos napi fejadagot kapták, ám nem volt
ágyneműjük és egyszerre csak egy fogoly tudott lefeküdni. Esett az eső és
két napon keresztül teljesen átázva fagyoskodtak a ketrecben. Amikor
büntetését letöltötte, Weyntont azonnal kórházba kellett fektetni. Itt júliusig
maradt, amikor ismét a ketrecben letöltendő büntetést kapott, mely
augusztus 12-én járt le.
Az előzetes "puhítást" követően Weyntonnak másodszor is meg kellett
jelennie a parancsnok előtt. "Hová rejtették?", szegezték neki a kérdést.
 Weynton azonban tagadta, hogy bármit is tudna a rádióról, ezért aztán a
parancsnok kiváló angolsággal közölte vele, hogy akkor el fogják vinni egy
olyan helyre, ahol majd megered a nyelve.
A hadnagynak nemigen lehetett kétsége afelől, hogy mire is utalt a
parancsnok ezzel a fenyegetéssel. Nyilvánvalóan a Kempei Tai
barátságosnak éppen nem nevezhető vendégszeretetét fogja élvezni (A
Kempei Tai a katonai és a biztonsági rendőrség feladatait egyszerre látta el,
s noha nem tekinthető egy az egyben a Gestapo japán megfelelőjének, a két
szervezet hasonló szerepet töltött be.).
Weynton két napig maradt még a ketrecben, ahova a parancsnokkal való
második találkozása után vitték vissza. Ennyi ideig várta teljes
bizonytalanságban, hogy egyszer csak érte jöjjenek és elvigyék a
kínzókamrába, mint a megszállt területeken oly sok ártatlan civilt
"Szingapúr püspökétől a legszerencsétlenebb kuliig", ahogy a The Double
Tenth Trial című kötet szerkesztői írták a mű
előszavában, "mivel senki sem lehetett biztos afelől, hogy nem az ő
otthonát fogja a reggeli szendergésből a Kempei Tai embereinek
kopogtatása felriasztani. Ilyen melodramatikus módszerekkel érte ugyanis
el a japán katonai rendőrség, hogy a megszállt területeken rettegjék a nevét.
Az éjszaka sötétje, a váratlan rajtaütés, a rettegés légköre teremtették meg
azt a közeget, melyben alázatosságra kényszeríthették a vonakodó
embereket" (In. "Háborús bűnösök perei", szerk. Colin Sleeman B. A., és S.
C. Silkin >William Hodge and Co. Ltd.<).
Weyntonnak sem kellett sokat várnia, mivel augusztus 14-én kezét és lábát
megkötözték, fellökték egy teherautóra és elszállították a Kempei Tai
Sandakanban lévő főhadiszállására. Itt egy szobába vitték, ahol
törökülésben és egyenes derékkal kellett ülnie. Ugyanebben a helyiségben
tartózkodott huszonöt másik személy is. Az ausztrál katonáknak, angol civil
internáltaknak és rokonaiknak mindnek ugyanígy kellett ülniük egész nap,
és noha éjszakára megengedték nekik, hogy lefeküdjenek, a lámpákat akkor
sem kapcsolták le.
Mindennap öt percig testgyakorlatokat végeztek, és ha ezeket nem az őrök
elvárásainak megfelelően hajtották végre - és természetesen mindig ez volt
a helyzet -, a renitenskedőt vagy megverték, vagy mozdulatlanul tíz percig
valamelyik fárasztó testhelyzetben kellett maradnia a szerencsétlennek.
Augusztus 14. és október 26. között Weynton csak akkor hagyhatta el a
helyiséget, ha az illemhelyre vagy kihallgatásra ment. Hogy ez alatt a közel
három hét alatt mi történt vele, számoljon be ő maga.

Először augusztus 16-án úgy reggel 9 óra körül vittek kihallgatásra. Egy
másik szobába kísértek, ahol megint csak törökülésben, egyenes derékkal
kellett a padlón ülnöm. A szobában rajtam kívül egy tolmács és a Kempei
Tai hat vagy hét tagja tartózkodott. Megkérdezték, hogy mit tudok a
táborban lévő rádiókészülékről, valamint L. C. Matthews százados és R G.
Wells hadnagy tevékenységéről. Tagadtam, hogy bármit is tudnék ez
ügyben mondani.
Azonnal elkezdték a fejemet és a vállamat ütni egy lovaglóostorral. Ezután
újra feltették az előbbi kérdést, és én újra tagadtam, hogy bármit tudnék
ezekről az ügyekről. Ekkor a Kempei Tai tagjai lefogtak, letépték az
ingemet és a hónom alatt égő cigarettát nyomtak a bőrömbe.
Amikor végeztek, visszavittek a nagyobbik helyiségbe, ahol ismét vigyázz
testtartásban kellett ülnöm.
Három nappal később ismét elvittek kihallgatni. Ugyanazt a kérdést tették
fel, én pedig továbbra is tagadtam, hogy bármit tudnék a rádiókészülékről
és a többiek dolgairól. Ugyanúgy, mint a múltkor, most is megvertek, és égő
cigarettát nyomtak a bőrömbe. Ráadásul dzsu-dzsitzu fogásokkal kínoztak,
kicsavarták a kezem-lábam és a nyakamat szorongatták. Ezután ismét
visszavittek a nagyobbik szobába.
Augusztus 28-án a Kempei Tai egy másik épületbe vitt át kihallgatás
céljából és ez alkalommal is a fent leírt brutalitással bántak velem. A
kihallgatást követően egy, a helyi lakosoktól beszerzett nyilatkozatot dugtak
az orrom alá, melyben arról volt szó, hogy én több éjszaka elhagytam a
tábor területét és rádióhoz való alkatrészeket szereztem be.
Megmutattak egy naplót is, melyet az egyik, a táborban fogva tartott tiszt
vezetett. Ebben utalások voltak az én, illetve két asszisztensem, Mills és
Small tizedesek tevékenységére vonatkozóan. Ezután bekísérték a szobába
Millst és Smallt, így most már be kellett ismernünk, hogy valóban volt egy
rádiónk a táborban, ám tagadtuk, hogy bármit tudnánk a többi tisztről. A
japánok hajnali háromig folytatták hármunk kihallgatását, majd ismét
visszavezettek minket a másik épületben lévő nagyobb helyiségbe.
Később, még ugyanaznap Millst és Smallt külön-külön is kihallgatták.
Amikor a tanúvallomásukban eltértek az általam az előző nap
elmondottaktól, akkor a japánok mindhármunkat megvertek és arra
kényszerítenek minket, hogy jussunk közös nevezőre a szerintük eltérő
részleteket illetően. Ez így ment, amíg úgy négy és fél nappal később be
nem fejeződött a kihallgatás.
Lezárva a rádióval kapcsolatos kérdezősködést, a továbbiakban arra voltak
kíváncsiak a japánok, hogy milyen kapcsolatban álltam Matthewszal és
Wellsszel. Tagadtam, hogy bármit is tudnék a két tiszt dolgairól, ezért ismét
csikket nyomtak belém, valamint kalapáccsal szöget vertek a körmömbe,
hogy az behatolt az eleven húsba is. Arra is volt példa, hogy csuklómnál
fogva egy oszlophoz kötöztek és le kellett térdelnem úgy, hogy a lábaim
hátrafelé nyúltak ki.
Egy gerendát raktak a bokámra és két Kempei Tai tiszt mérleghintázott rajta
úgy, hogy az így meghajló lábamra hatalmas nyomás nehezedett.
Körülbelül két perc múlva elveszítettem az eszméletemet és csak egy vödör
hideg víz hatására tértem újra magamhoz. Az eset után úgy négy napig nem
tudtam járni.
Láttam, hogy Matthews, Wells, dr. Taylor és Mavor is hasonló kínokat
kell, hogy kiálljon, ám Wellsnek mindemellett még a "rizses kínzást" (A
később említésre kerülő "vizes kezelés" egyik változatáról van szó.) is
végig kellett szenvednie. Noha nem láttam, amikor ezt végrehajtják rajta,
utána körülbelül három órával találkoztunk.
Sandakanban engem nem hallgattak ki többet.

Röviddel ezt követően Weyntont Kucsingba szállították, bíróság elé

állították és tíz év börtönre ítélték, ám arról, hogy mi volt ellene a vád,
később sem tájékoztatták. A pert 1944. február 29-én tartották, és ugyanaz a
- Baba altábornagy által elnökölt (Lásd Függelék.) - bíróság hozta meg az
ítéletet, mely Matthews százados, Wells hadnagy és sok más hadifogoly
ügyében is eljárt.
Egyik vádlott sem kapott védőt, és senkit sem tájékoztattak az ellene
felhozott vád tartalmáról. A tárgyalás előtt mindegyiküknek alá kellett írnia
egy japán nyelven íródott nyilatkozatot, melynek természetesen így a
tartalmát sem ismerhették. Bizonyítási eljárásra sem került sor. A
vádlottakat csupán az általuk feltehetően tett megnyilatkozásokkal
kapcsolatban kérdezték, és - Matthews, Wells és három másik tiszt
kivételével félóra múlva már mindenki ügyében ítéletet hirdettek.
Két nappal később Matthewst és Wellst is elítélték, az utóbbit tizenkét év
kényszermunkával súlyosbított börtönre, míg az előbbit halálra. A bíróságot
elhagyó Matthews századost már várta a kivégzőosztag és körülbelül tíz
perccel később Wells meghallotta a sortűz hangját a római katolikus
katedrális irányából.
A "Nyolcmérföldes táborban" 1943-44-ben folyamatosan romlottak az
életfeltételek és 1945
elejére a foglyok napi fejadagja némi tapiókára és édesburgonyára, egy kis
zöldségre, valamint négy uncia rizsre csökkent. A munkásosztagok
teljesítményével szemben támasztott követelmények természetesen ezzel
fordított arányban, inkább tovább nőttek.
Azóta, hogy az első ausztrál foglyok 1942 júliusában megérkeztek
Sandakanba, az itt őrzöttek létszáma jelentősen emelkedett. Körülbelül
hétszáz angol fogoly érkezett 1943 márciusában és azt követően, hogy
néhány hónapot dolgoztak a repülőtér építkezésén, tovább szállították őket
egy másik, az ausztráloké mellett kialakított táborba. Egy hónappal később
további ötszáz ausztrál foglyot hoztak - az úgynevezett "E" csoportot -, akik
számára az előbbi kettő közelében egy harmadik tábort hoztak létre. (Az 1.
és 3. számú táborokban ausztrálokat tartottak fogva, míg a 2.
számú táborban csak angol foglyok voltak.)
Amikor újabb, ötszáz fős munkásosztag felállítására érkezett kérés 1945
januárjában, a három táborból már csak négyszázhetven egészséges embert
tudtak összegyűjteni. Azok közül, akiket hátrahagytak, kilencven százalék
munkavégzésre alkalmatlannak bizonyult, a fennmaradó tíz százalék pedig
a tábor körüli munkákat végezte.
Folyamatosan történtek kísérletek több és több munkás bevonására, és e
célból időnként különleges, válogató szemléket is tartottak. A szemlét egy
közönséges japán közkatona tartotta. Ha valamelyik fogolynak kötés volt a
lábán, akkor a japán egy nagyot rúgott bele, hogy ellenőrizze, nem
szimulál-e a beteg. Ha pedig valamelyik angol vagy brit orvos tiltakozott
egy-egy fogoly kiválasztásánál, akkor ő maga verte meg az
"akadékoskodót".
1945 márciusa folyamán a három táborban összesen kétszázharmincegy
ember halt meg, és a következő hónapban már olyan alacsony volt a
foglyok összlétszáma, hogy a briteket átköltöztették az egyes számú
ausztrál tábor egy szögesdróttal elkerített részébe.
Május 29-én reggel, úgy kilenc óra körül Takakura százados, a tábor
parancsnoka, helyettese és a szállásmester társaságában az akkor működő
egyetlen tábort, az egyes számút indult szemlézni.
Negyedórával azt követően, hogy a tisztek elindultak, jelezték, hogy a
kettes és a hármas tábor lángokban áll. A táborok és a lőszerraktárak
egyaránt kiégtek.
10.30-kor elrendelték, hogy tíz percen belül tisztítsák meg a tábort. Ez
nyilvánvalóan lehetetlen elvárás volt, így a rendelkezésre álló időt húsz
percre növelték. 11 órára elszállították az utolsó beteget, és az egyes számú
tábort is felgyújtották.
Aznap délután öt órakor elrendelték, hogy minden mozdulni képes fogoly
jelenjen meg egy óra múlva sorakozón, a korábban tűz martalékává vált 2.
számú tábor udvarán. A nyitott területen semmi sem védte a betegeket.
A foglyoknak ezután négyesével oszlopokba kellett rendeződniük és ki
kellett vonulniuk a táborból, ahol azután a kapu előtt meg kellett állniuk.
Takakura százados megparancsolta az alakulat felfegyverzett katonáinak,
hogy elöl, két oldalt és hátul, a menetoszlop végén vegyék fel pozícióikat és
senkit se engedjenek megszökni vagy kidőlni a sorból.
Az ötszázharminchat fogoly alkotta menetoszlopot ötvenfős szakaszokra
osztották. Késő este indultak el, ám egyikük sem tudta, hogy merre vezet az
útjuk. Huszonhat napig meneteltek, mígnem végül megérkeztek Ranauba
(Útjukról Sandakanból Ranauba a Hetedik fejezetben számoltunk be
részletesen.).

Amikor a Sandakanból május 29-én elindult csoport megérkezett Ranauba,

annak létszáma már csupán száznyolcvanhárom fő volt. Útközben
háromszázötvenhárman veszítették életüket. A túlélőkhöz csatlakozott hat
további fogoly, akik ugyancsak Sandakanból indultak el Ranau irányába,
csak három hónappal korábban. Az első csoportból csupán ők maradtak
életben. Amikor a csapat elindult Sandakanból, még négyszázhetven főből
állt. Ranauba már csak kétszáznegyvenen érkeztek meg, és június 24-én
már csak az előbb említett hat fő volt közülük életben.
Alig négy nappal a második csoport megérkezését követően a fáradt és
kimerült emberekből munkásosztagokat állítottak össze, hogy olyan nehéz
fizikai munkákban vegyenek részt, melyek többek között napi tizennyolc
mérföld gyalogosan való megtételével jártak. Az elkövetkező
napokban további foglyok veszítették életüket a komoly fizikai
igénybevétel miatt.
Volt azonban egy japán őr, aki nem értett egyet a tábori személyzet
viselkedésével. Július 1-jén Sticpewich kilenc társával kijelöltetett, hogy
egy marhavadászat keretében mint teherhordó csapat csatlakozzanak az
előbb említett japánhoz. A foglyokra felügyelő őr beszédes kedvében volt,
és közölte Sticpewichcsel, hogy éppen most büntette meg őt Takakura
százados, és most "rendkívül szomorú".
Közölte az ausztrál tiszthelyettessel azt is, hogy "az összes fogoly meg fog
halni", meg fogják őket gyilkolni és ezt követően a formózai őrök veszik
majd át a foglyok helyét.
Megemlítette azt is, hogy a legutolsó, Sandakarból útnak indult menet
során Takakura megölte az összes, sorból kidőlő hadifoglyot és hogy
"Takakura nem jó ember, meg fog halni".
Másnap este úgy 5 óra körül Sticpewich éppen ételt készített a konyhán,
amikor belépett ugyanez az őr, hogy elköszönjön a fogolytól. Néhány
perccel később gyors egymásutánban négy puskalövés dördült, majd rövid
szünet után egy ötödik lövés is hallatszott. Miután elköszönt az ausztráltól,
az őr átsétált a japán tisztek szálláshelyére, és több lövést adott le
Takakurára, Suzuki hadnagyra, Fugita őrmesterre és egy ott tartózkodó
tisztiszolgára. Suzuki kivételével, aki holtan rogyott össze, mind csupán
megsebesültek. A lövöldözést követően az őr egy kézigránátot hajított a
földön fekvők közé, ám ez nem robbant fel. Ezzel egy időben elővette
pisztolyát, szájába vette a csövet és főbe lőtte magát.
Július 20-án még hetvenhat hadifogoly volt életben. A többiek, akik
túlélték a menetelést vagy az éhezés, vagy a kemény fizikai munka miatt
veszítették életüket. Kivételt csupán egy törzsőrmester jelentett, akit a japán
őrök rugdostak halálra.
Bármi volt is azonban a halál oka, a halotti bizonyítványokba mindig
ugyanaz a bejegyzés került.
Ranauban Sticpewich tiszthelyettes állította ki japán felügyelet alatt ezeket
az igazolásokat.
Függetlenül az orvosi véleménytől, a halál okaként kizárólag a "vérhast"
vagy a "maláriát" lehetett megjelölni ezeken a dokumentumokon.
Július 26-án a halottak temetését intéző kórházi ápoló közölte
Sticpewichcsel, hogy nemrég látott egy parancsot, melyben az összes
fogoly meggyilkolását rendelték el. A papírt a Hombuban, a tiszti szálláson
látta. Megkérte továbbá az ausztrált, hogy ne mondja el másnak az
információt. Aznap éjszaka a tábori őrséget megkettőzték és úgy tűnt, hogy
a kórházi ápoló nem járt messze a valóságtól.
Két nappal később, július 28-án egy jó szándékú őr figyelmeztette
Sticpewichet, hogy ha szökni akar, tegye meg azt gyorsan, így a
tiszthelyettes egy Reither nevű sofőr társaságában még aznap éjszaka
kiszökött a táborból. Ekkor Ranauban már csak harmincnyolc fogoly volt,
ám közülük is nyolcan már haldokoltak. Tíz nappal később Reither is halott
volt.
1942 áprilisa és 1945 májusa között összesen 2736 foglyot őriztek
Sandakarban. Azelőtt, hogy 1945 januárjában az első menet elindult volna
Ranauba, kétszáznegyven foglyot szállítottak át Kucsingba és százat
Labuanba. Maradt tehát összesen 2396 fogoly.
 Amikor a háború véget ért, már csak hatan voltak közülük életben. A
három táborban fogva tartottakat gyakorlatilag kivégezték.

A fogságot túlélők közül sokan örök életükre magukon viselik a

szenvedések nyomait, mely szenvedések nem kevés fogoly esetében
lerövidítették a várható élettartamot is.
Az, hogy sokan ha nem is ép testtel, de ép lélekkel jutottak túl ezen a
rémséges időszakon, egyértelműen két dolognak, a vallásnak és a humornak
volt köszönhető.
Nehéz időszakokban az ember a vallásban talál megnyugvást, és ez alól a
japán fogságban eltöltött évek sem jelentenek kivételt. Ahogy A. E.
Percival altábornagy, a maláj erők korábbi főparancsnoka írta:

Malajziában rövidesen megjelentek a templomok. Erre a célra vagy a

korábban meglévő
épületek romos maradványait használták, vagy új épületeket húztak fel
olyan anyagokból, amit éppen találtak.
A káplánok irányításával önkéntesek dolgoztak az építkezéseken és
önkéntesekből soha nem volt hiány. A templomok mindazonáltal csak a
látható részét jelentették az éppen zajló vallási újjászületésnek. Azokban a
sötét napokban, amikor a körülöttünk zajló eseményekről oly ritkán
érkeztek hírek, és ami érkezett is ellenséges forrásból származott, a
fogolytáborokban őrzöttekben csupán szikrája lehetett meg a honfiúi
hevületnek, mely a hadviselő nemzetek katonáit a nehéz időszakokban előre
űzi. Kellett valami, ami átveszi ezt az üresen maradt helyet a lelkekben. Ez
pedig a belső hitben találtatott meg, a hitben, hogy a jó végül
győzedelmeskedik a békeszerető és istenfélő népek létét fenyegető ördögi
erők felett. Minden vasárnap megteltek a templomok, és ha nem volt
templom és nem volt káplán, akkor közönséges épületekben vagy a
szabadban celebráltak misét maguknak a foglyok...
E hit által vezéreltetve a brit katonák népük legnemesebb tulajdonságait
mutatták fel. Az éhezés és az elnyomás ellenére bátrak, többéves várakozás
alatt türelmesek voltak, a hányattatások közepette vidámak és
méltóságteljesek tudtak maradni. Rendíthetetlenül ellenálltak a japánok
minden próbálkozásának, hogy megtörjék őket, és végül diadalmaskodtak.

A foglyok rendíthetetlen nyugalma és mindent legyőző humora nem kis

szerepet játszott a fegyelem és a morál fenntartásában olyan körülmények
között, melyek ezekre egyébként nyilvánvalóan rombolóan hatnak.
Fogva tartóik humortalanok és hiszékenyek lévén, a szövetséges
hadifoglyok nem mulasztottak el egyetlen lehetőséget sem, hogy hasznot
húzzanak ezekből a jellemvonásokból.
A táborokban állandó hiány volt élelemből és gyógyszerkészletekből, és
pénz nélkül nem volt könnyű bekapcsolódni a szögesdrót két oldala között
gyakran folyó feketekereskedelembe. Bármi, ami a csere tárgyát képezhette,
olyan értékes volt, mint a drágakő, míg az üzemanyagot aranyárban mérték.
A fogság első évében az egyik, a brit királyi hadsereg tüzérségi
hadtestének és az indiai hadsereg tüzérségi hadtestének katonáiból (A
csapat parancsnoka E. C. O. Morphy vezérőrnagy >akkor még alezredes<
volt, akitől az információ is származik.) álló munkásosztagot a szingapúri
dokkok közelében épülő út munkálataihoz vezényelték ki. A szükséges
szerszámokat, felszerelést és anyagokat a japánok rekvirálásokból
biztosították. A gépek között volt egy gőzhenger is, melyhez a briteknek
sikerült egy éven keresztül hetente húsz gallon üzemanyagot kicsikarnia a
japánoktól. Az üzemanyag tetemes része azután természetesen a
drótkerítésen keresztül folyó feketekereskedelemben cserélt gazdát, a tábor
betegeinek örömére.
A tábori személyzet rovására való szórakozás egy másik jó példája az az
eset, ami ugyancsak Szingapúrban történt egy évvel később. Számoljon be
most erről saját szavaival Morphy vezérőrnagy:

Értesültünk arról, hogy a japán távol-keleti erők főparancsnoka, Teraucsi

gróf hamarosan Szingapúrba érkezik és megszemléli a hadifogolytáborokat
is. Megparancsolták, hogy építsünk díszkapukat, és azokat állítsuk fel a
táborok bejáratánál, hogy érkeztekor a Nagy Férfiú gyönyörködhessen majd
bennük. Úgy véltük, hogy kár lenne ezt a lehetőséget kihagyni, ezért egy
igen szép kaput építettünk, melyre a következőket írtuk "Optime qui ultime
ridet".
Nem kell valakinek nagyon műveltnek lennie ahhoz, hogy tudja, ez annyit
tesz, "Az nevet igazán, aki utoljára nevet." Szerencsénkre és ugyanakkor
legnagyobb meglepetésünkre - mivel a japánok valami mélyen bennük élő
kisebbségi komplexusból kifolyólag állandóan az ellenük folytatott
propaganda nyomait keresték - a poén bejött és a felirat egészen addig
fennmaradt, amíg a tábort fel nem számolták, amikor továbbköltöztettek
minket (A díszkapuról az egyik szövetséges hadifogoly készített rajzot és
azt tábori karácsonyi képeslapként használták.)
Tizedik fejezet

AZ INTERNÁLÓTÁBOROK

Sok internálótáborban a körülmények éppen olyan rosszak voltak, mint a

hadifogolytáborokban.
Csak Szumátrán tizenháromezer, többségükben holland polgári személyt
internáltak ilyen táborokba, melyeket a sziget északi, déli és középső
területein létesítettek.
Az egyik ezek közül a Brastagiban, Észak-Szumátrán kialakított tábor
volt, ahol kizárólag nőket és gyermekeket tartottak fogva. Itt 1944
novemberére a naponta kiosztott fejadag már csak száznegyven gramm
zöldség volt személyenként (A hivatalosan megállapított fejadag ekkor 200
gramm volt felnőttenként, 100 gramm gyermekenként és 50 gramm zöldség
minden internált számára, ám a valóságban az említett csökkentett
fejadagokat kapták.). Az internáltak fizikai állapota olyannyira leromlott,
hogy az éhező asszonyok készen álltak akár a táborból való kitörésre is,
hogy a kerítés falain kívül szerezzenek megfelelő táplálékot. Elszántságukat
nem csökkentette az sem, hogy tudták, ezért minden bizonnyal súlyos
büntetésre számíthatnak majd.
A tábor két női vezetője, Prins és Eikens asszonyok több alkalommal is
tiltakoztak a japán táborparancsnoknál a kiosztott fejadagok mennyisége
miatt, ám eredményt nem értek el. Amikor már igen sokan fenyegetőztek
azzal, hogy kitörnek a táborból, a két asszony éhségdemonstrációt tartott,
mikor is a legsoványabb internáltakat a táborparancsnok elé vezették, hogy
- ha esetleg eddig nem tudott róla, akkor - ő is lássa saját szemével, hogyan
néznek ki a nyomorúságos étrenden tartott asszonyok.
A parancsnok megígérte, hogy elmegy a Medanban lévő főhadiszállásra,
és megpróbál valamit tenni az ügyben, ugyanakkor kereken elutasította
Prins és Eikens asszonyok azon kérését, hogy a táborlakók a táboron
kívülről, cserekereskedelmen keresztül plusz élelemhez juthassanak.
November 20-ig, addig az időpontig, mikorra a táborparancsnok a
fejadagok megnövelését ígérte, azonban nem történt előrelépés, így
vezetőik már nem tudták az internáltakat visszatartani.
November 27-én délután 3 órakor háromszáznyolcvanhat nő elhagyta a
tábort. Az asszonyokat csak este 9-re, a környező falvakban állomásozó
japán katonai rendőrség segítségével sikerült a táborba visszavinni.
A vezetőket ezután letartóztatták, és sor került az ügy előzetes
kivizsgálására is. Kísérlet történt arra, hogy megszerezzék az összes
táborból kivonuló asszony nevét, ám a japánoknak ez a próbálkozása
kudarcot vallott. Másnap reggel ezért a blokkparancsnokokat egyenként
külön szobákban, a már ismert eszközök alkalmazásával hallgatta ki a
Kempei Tai.
Az egyik kórházi ápolónőt, az ötvenéves Schuddeboom nővért egy ujjnyi
vastag függönyléccel verték meg brutálisan. Prins asszony hallotta a nővér
sikoltozását, és amikor az egyik őrnél tiltakozott az eljárás miatt, azt a
választ kapta, hogy a verést azonnal abbahagyják, amint az összes, az
ügyben érintett asszony önként bűnösnek vallja magát.
Az ezután történtekről számoljon be saját szavaival Prins asszony:
Élesen visszavágtam, hogy a japánok a bűnösök, ami annyira felbőszítette a
Kempei Tai katonáját, hogy körülbelül hatszor a hátamra, a vállamra és a
nyakamra vágott ugyanazzal a függönyléccel. Olyan erővel ütött meg, hogy
kettétört a léc. Aznap este újra berendeltek kihallgatásra, de üzentem, hogy
nem tudok járni, ezért nem megyek. Másnap reggel utasítottak, hogy a
másik táborvezető és még hat asszony társaságában jelenjek meg a
parancsnok irodájában.
Amikor megérkeztünk, azonnal átvittek a Katon Djahl fegyházba, ahol
kabátjainkat, hajtűinket - már akinek volt - elvették és bezártak minket.
Eikens asszonyt és engem külön cellákba zártak, míg a másik hat asszonyt
együtt egy nagyobb helyiségben tartották fogva. A cellámban nem volt sem
világítás, sem szellőzés, a padló vizelettől volt nedves, a falak ürüléktől
voltak mocskosak. Később megtudtam, hogy ezekben a cellákban korábban
olyan elmeháborodottakat őriztek, akiket később elmegyógyintézetbe
szállítottak. A cellában nem volt sem ágy, sem mosdó.
Egész éjszaka itt tartottak fogva, és másnap reggel a fegyőr átkísért egy
másik, a börtön háta mögötti melléképületben lévő szobába. A Kempei Tai
két tagja várt itt rám. Az asztalon előttük különböző fegyverek, övek,
ostorok és husángok feküdtek. A szoba közepén a padlón egy begyújtott
parázstartóban vasrudak izzottak. Noha a kis ablakokon csak nagyon kevés
fény szűrődött be, rájöttem, hogy a kínzókamrában vagyok.
Ezután a korábbiakhoz hasonló módon kihallgattak. Az előtte fekvő
eszközökre mutatva az egyik Kempei Tai kínzással fenyegetett, hacsak nem
vallom magam bűnösnek. Amikor visszautasítottam, összekötözte a
csuklómat a hátam mögött és felállított egy székre. Egy fölöttem a plafonról
lelógó csigán kötelet vezetett át, azt rákötözte a csuklóimat szorosan
összefogó zsinegre és a másik végét addig húzta, amíg már a lábujjaim
hegyével is alig tudtam a szék ülőkéjét megérinteni ... így húzott fel és
eresztett le egymás után többször is, mígnem végül a karjaim majdnem
kiszakadtak a helyükről. Minden egyes alkalommal, amikor leeresztett, azt
kérdezte, "Bűnösnek vallja magát?", mire én mindig ugyanazt válaszoltam:
"Nippon salah" ("A japánoknak nincs igazuk."). Akárhányszor ezt
válaszoltam, egy gumibottal a hátamra csapott.
Úgy tíz perc múlva azt mondtam neki: "A fehér tisztek nem viselkednek
így", mire ő hirtelen elengedte a kötelet. Ez a hirtelen rándulás gyötrő
fájdalmat okozott és az orrom erősen vérezni kezdett.
Behívtak ekkor két indonéz rendőrt, hogy vigyenek vissza a cellámba.
Végigtámogattak és egyértelmű jelét adták, hogy nem tetszik nekik,
ahogyan a japánok velem bánnak és nagyon együttéreznek velem. Amikor
azonban a cellám ajtajához értem, az ott álló őr olyan erővel taszított be a
helyiségbe, hogy arccal előre elvágódtam a mocskos padlón, és hosszú
ideig így is maradtam fekve (Prins asszony másnap értesült arról, hogy
Eikens asszony hasonlóan kegyetlen bánásmódban részesült.).

Este Prins asszonyt visszakísérték a kínzókamrába, és az egész eljárást

megismételték - ezúttal azonban verés nélkül és rövidebb ideig tartott. A
kihallgatás végén a szobába lépett a Kempei Tai helyi vezetője és
megkérdezte, hogy az asszonynak van-e még valami mondanivalója a japán
tisztekkel kapcsolatban. Amikor Prins asszony közölte, hogy amit mondott,
azt a holland tisztekre értette, a Kempei Tai parancsnoka pofon vágta, majd
megparancsolta a nőnek, hogy kövesse az irodájába. Itt újra megkérdezték
tőle, hogy kik voltak név szerint azok, akik kitörtek a táborból, ám Prins
asszony erre elkezdte sorolni a táborban lakó összes nő nevét, már persze
akiére emlékezett.
Másnap reggel mindkét táborvezetővel közölték, hogy halálra ítélték őket
és egy órával később mind a nyolc asszonyt visszavitték a Brastagi táborba,
ahol egy színlelt kivégzést hajtottak végre.
Prins asszony, a főbb háborús bűnösök ügyében Tokióban lezajlott
bírósági eljárás során tett tanúvallomásában a következőképpen emlékezett
vissza az esetre:
Úgy egy órával később Eikens asszonyt, ten Bloemendaal asszonyt és
jómagamat bekísértek egy nagyobb helyiségbe, ahol - gondoltuk mi - majd
agyonlőnek minket. Arccal a fal felé megállítottak, kezünket a hátunk
mögött össze kellett kulcsolni ... Hallottuk, hogy néhány japán katona lép
be a helyiségbe, és hallottuk a puskák závárzatát is csattanni. Ekkor egy
újabb japán lépett be a szobába és anyanyelvén hangosan parancsszavakat
kiáltott, melyekről azt hittük, hogy a tűzparancs. Vártuk, hogy eljön a
végzet, ám semmi sem történt. Ten Bloemendaal asszony nem tudott már
úrrá lenni a kíváncsiságán és hátrasandított. "Nem lőhetnek, mert a
porvédők még mindig a puskáikon vannak", suttogta. A japán tiszt kiadott
egy második parancsot is, és az egyik katona egyenként kivezetett minket a
szobából.

Mindkét táborvezető még hónapokig viselte a kínzások nyomait. Prins

asszonyt még legalább tíz napig társai mosdatták, mivel sem karját, sem
kezeit nem tudta mozdítani.
Meg lehetne bocsátani, ha ez a két bátor asszony összetört volna a
kegyetlen kínzások hatására, ám ők tántoríthatatlanok voltak és a hűvös
bátorság olyan példáját szolgáltatták, mely még a durva és brutális
japánokat is elismerésre késztette.

Az internálótáborokban folyó élet néhány aspektusára rávilágító fenti leírás

összességében korrekt képet adhat számunkra. Volt, ahol a Brastagiban
tapasztaltaknál jobb, volt, ahol - különösen Jáván -
rosszabb körülmények között éltek a foglyok. Többségük azonban, a
gázkamrát most figyelmen kívül hagyva, alig volt jobb Hitler koncentrációs
táborainál.
A japán táborokban uralkodó szörnyű állapotokról, és ezen állapotoknak
az ott fogva tartottakra gyakorolt hatásáról leghitelesebb képet talán az az
ember tudna számunkra rajzolni, aki a japán fegyverletételt követő
napokban személyesen tett látogatást ezekben a létesítményekben.
Read-Collins alezredest azért küldték Batáviába, ahova 1945. szeptember
18-án érkezett meg, hogy ott a jávai és szumátrai hadifogoly-és
internálótáborok számára sürgősségi szállítmányokat szervezzen. Csak
Batáviában hatvanötezer hadifogoly és női internált élelmezéséért volt egy
személyben felelős.
Első reakcióként, amikor ellátogatott ezekbe a táborokba, úgy érezte,
mintha egy teljesen más világba került volna, és olyan emberekkel
beszélgetne, akik már nem élnek. Nem lehet véletlen, hogy ezek az
élmények nagyon hasonlítanak ahhoz, amit Sylvia Salvensen érzett akkor,
amikor 1942-ben a ravensbrücki koncentrációs táborba került és először
találkozott azokkal az asszonyokkal, akik azután a tábor 1945-ös
felszabadításáig társai lettek. A Hamburgban 1946-ban lezajlott
ravensbrücki per során tett tanúvallomásában Salvensen a következőket
mondta:
Olyan volt ez nekem, mint a Pokol képére nézni - nem azért, mert
borzalmas dolgokat láttam megtörténni, hanem mert életemben először
akkor láttam olyan emberi lényeket, akikről nem tudtam megállapítani,
hogy férfiak vagy nők. A hajukat leborotválták, mind vékonyak voltak,
mocskosak és boldogtalanok. De nem ez volt a legnagyobb csapás; hanem
az a kifejezés a szemükben. Az olyan volt, amit csak egyféleképpen tudok
megnevezni: "halott szemek" (Náci háborús bűnök, VI. fejezet.).

Read-Collins sokkal inkább megdöbbent és felháborodott azon, amit látott,

mivel mindez a meglepetés erejével hatott rá. Amint arra a tokiói bíróság
előtt utalt, ő azt várta ugyanis, hogy hasonló körülményekkel találkozik
majd, mint amilyenek között az indiai Gwaliorban és Delhiben internált
japánokat őrizetben tartották. Amint arra utalást is tett, korábban
elkápráztatta az a fajta erkölcsi és társadalmi norma, ami "a mennyei
Bushidóban is megjelenik". Minden bizonnyal meglepődött, amikor látta,
hogy milyen mélyre süllyedtek a Bushido lovagjai.
Ellentétben jelen kötet olvasóival, ő még akkor nem tudhatta, hogy a
bűnök jelentős részét a japánok éppen a Bushido nevében követték el.
A szerencsétlen asszonyokon a tábori körülmények okozta jól látható
nyomok, melyekkel Read-Collins Tjidengbe, Kramatba és Struiswegbe
látogatva szembesült, bárkit megdöbbentett volna.
Annyira hozzászoktak az éhséghez 1945 szeptemberére, hogy amikor
megfelelő mennyiségű élelem érkezett, a női táborvezetőket alig lehetett
rávenni, hogy szétosszák. Úgy vélték, meggondolatlanság lenne nem
felhalmozni a készleteket egy esetleges későbbi ínséges időszakra készülve.
Egyszerűen nem tudták felfogni, hogy annak az időnek vége már.
Egy másik abnormális dolog, ami feltűnt Read-Collinsnak, a hétköznapi
dolgok - egy kis darab zsineg, egy régi cigarettadoboz, egy darab
celofánpapír - megszerzésének és birtoklásának kényszere volt.
Folyamatosan kapcsolatban állt e nőkkel és gyermekekkel, amikor több
hónapig elhúzódó evakuálásukat felügyelte és megfigyelte, hogy mindig
maguknál tartottak egy halom haszontalan holmit - régi konzervdobozokat,
egy szövetdarabot - olyan dolgokat, melyeket az internálás alatt hasznosnak
tartottak. Amikor az egykori internáltak Hollandiába tartva a szumátrai
Padangból Batáviába utaztak, magukkal vitték a korábban ivóedénynek
használt konzervdobozokat és az összeeszkábált főzőalkalmatosságokat. A
hajó fedélzetén az anyák minden étkezés után leseperték és elvitték az
asztalon maradt morzsákat. Az összes maradékot bádogdobozokban
tárolták, ennyire rögzült bennük, hogy minden apró morzsát félre kell tenni.
A legtöbb asszony apatikusnak tűnt, szinte alig fejezték ki érzéseiket.
Néhány gyereken jobban meglátszottak az átélt szörnyűségek, mint
másokon, ám mivel egy időben szinte mindegyikük szenvedett a vérhastól,
egyformán sápadtak voltak, kis testük pedig végtelenül lesoványodott.
 Read-Collins az általa meglátogatott táborok közül a legrosszabb
állapotokat a tjidengi női táborban találta, ahol több mint tízezer internáltat
tartottak egykor fogva. Ezt a tömeget egy mintegy ezerszer ezer láb
alapterületű térségben őrizték. A japánok e célra lefoglalták és körülzárták
Batávia egyik legrosszabb állapotban lévő lakónegyedét.
A házak többségén nem volt sem ajtó, sem ablak, mivel azokat a japánok
elhordták tűzifának.
Szinte alig volt szellőzés és ventilátorok hiányában a nyári melegben
fullasztó volt a hőség. Az egész terület túlzsúfolt volt és normálisnak volt
tekinthető, ha egy tíz lóerős kocsi befogadására alkalmas garázsban
legalább tizenöt embert helyeztek el. Az egyik házban nyolcvannégy ember
lakott, és annyi hely sem volt, hogy mindannyian egyszerre le tudjanak
feküdni.
Nem volt adott semmilyen kényelmi szolgáltatás, így nem volt a
gyerekeknek hol játszaniuk, mozgásra tehát csak a keskeny utcákon volt
lehetőségük, ahol az esős évszakban bokáig ért a csordultig telt
ülepítőaknákból kifolyó szennyvíz.
A legtöbb asszony meg tudott őrizni egy-egy ruhát és azután mindennap
ezt viselte. A többiek azonban inkább jobb időkre félretették ruhatáruk
megmentett darabjait, és a napközben a táborban hordott ruházatuk nem állt
másból, mint egy rövidnadrágból és egy melltartóból.
A leggyakoribbak a hiánybetegségek, az ödéma és a beriberi voltak. A
vérhas és a malária is megjelent. Az első nyilvánvaló okokból, a második
pedig azért, mert a foglyoknak nem adtak szúnyoghálót. A Tjideng
táborban minden asszonyra és gyermekre többször is rátört a fogság alatt a
maláriás lázroham.
Az élelem szegényes volt, az étrend pedig egyhangú. A fő táplálék a
meglehetősen szűkösen adagolt rizs volt, kiegészítve néha egy kis hússal,
vagy egy kis tapiókalisztből készített savanyú barna kenyérrel, és
zöldségként egy kevéske obilevél. A japán fegyverletételt követően azonnal
megduplázták a foglyok fejadagját. Batáviában nem volt élelemhiány a
szövetségesek visszatérése előtt sem, és Read-Collins nem látta az
alultápláltság nyomait a helybelieken sem.
 Szeptember 18-án már ezerkétszáz beteget ápoltak a tábori kórházban.
Mások is akadtak, akiknek kórházban lett volna a helyük, ám ők a
gyerekeik miatt továbbra is kitartottak. Amikor ők is befeküdtek, a
kórházban ápoltak száma kétezerre emelkedett, és minden rendelkezésre
álló épületet lábadozóotthonná kellett átalakítani Batáviában. A
legsúlyosabb eseteket átszállították Szingapúrba.
Amint annyira felépültek, hogy nekivághattak a hosszú utazásnak és
rendelkezésre állt a megfelelő jármű is, a nőket és a gyermekeket
visszaszállították otthonukba, mely nem egy esetben Hollandia volt. A
háromévnyi szenvedés így véget ért, annak hatása azonban még hosszú
ideig megmaradt. Félholtra éheztették és bántalmazták őket, és japán fogva
tartóik minden lehetséges alkalmat megragadtak, hogy megalázhassák
áldozataikat.

A fogságban internáltak ezrei pusztultak el, sokan pedig idő előtt hunytak el
a táborban szerzett fertőzések szövődményei miatt. Akadnak, akik soha
nem fognak felépülni a japán megszállás során "tapasztaltakból" és
halálukig megtört testtel és beteg elmével lesznek közöttünk.

Mindezt a "Bushido lovagjainak" köszönhetik.

Tizenegyedik fejezet

A NYÍLT TENGEREN ELKÖVETETT HÁBORÚS BŰNÖK

Az Amerikai Egyesült Államok, NagyBritannia, Franciaország,

Olaszország és Japán közötti 1930-as londoni hajózási egyezmény 22.
cikkelye kikötötte, hogy:
I. A kereskedelmi járművekkel szemben vezetett akciók során a
tengeralattjárókra a felszínen közlekedő járművekre érvényes nemzetközi
jogszabályok vonatkoznak.
II. Eltekintve attól az esettől, ha az nem áll meg, vagy legénysége ellenáll,
felszíni vagy vízfelszín alatt közlekedő hadihajó mindaddig nem tehet
navigációképtelenné vagy süllyeszthet el egy kereskedelmi járművet, amíg
a fedélzetén tartózkodókat és a hajó papírjait nem helyezte biztonságba. E
célból a hajó csónakjai nem tekinthetők biztonságosnak, hacsak az adott
hajózási és időjárási viszonyok között az utasok biztonságát nem garantálja
a szárazföld közelsége vagy egy másik arra haladó jármű, mely a
legénységet fedélzetére veheti.

Bár ezen egyezmény lejárata 1936. december 31. volt, a 22. cikkely
érvényes maradt a felekre a 23.
cikkely értelmében, mely úgy rendelkezett, hogy a tengeralattjárókra
vonatkozó, lejáró egyezmény IV. része időkorlátozás nélkül maradjon
hatályban. Japánnak mindenkor kötelezettsége lett volna betartania azokat a
rendelkezéseket, mivel 1936. november 6-án Londonban egy olyan
jegyzőkönyvet írt alá az Egyesült Államokkal, NagyBritanniával (beleértve
a domíniumokat és Indiát is), Franciaországgal és Olaszországgal, mely
"szó szerint magába foglalta a tengeralattjárókra vonatkozó IV. rész
rendelkezéseit." (Oppenheim's International Law, szerkesztette H. L.
Lauterpacht. Hetedik kiadás, 1952, 491. oldal.) 1943-1944 folyamán a
japán haditengerészet következetesen semmibe vette ezeket a
rendelkezéseket, mivel nagy számban gyilkolták le a megtorpedózott
kereskedőhajók legénységének túlélő tagjait.
 Ez főként annak a megbeszélésnek volt az eredménye, mely Hitler és a
berlini japán nagykövet, Oshima között zajlott 1942. január 3-án, kevesebb
mint egy hónappal azután, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a
háborúba, és Németországnak szembe kellett néznie a ténnyel, hogy így a
szövetséges hatalmak rendelkezésére álló kikötői tonnamennyiségben
hatalmas növekedés állt be, és az ellenség hajóépítő kapacitása
majdhogynem kimeríthetetlenné vált. A már eddig meghozottaknál is
kíméletlenebb rendeleteket hoztak, és utasították a tengeralattjáró—
parancsnokokat, hogy ne egyszerűen csak hagyják sorsukra a legénységet,
de semmisítsék meg őket. (Lásd Náci háborús bűnök. III. fejezet.)
Az Oshimával folytatott megbeszélésen Hitler részletesen beszámolt
ezekről a fejleményekről.
Elmondta, hogy az nem számít, hány hajót építenek az amerikaiak, ugyanis
nem fognak elegendő
képzett legénységet találni, és hogy elsőrendű szándéka az összes
kereskedőhajó figyelmeztetés nélküli elsüllyesztése. Németország a puszta
életben maradásért küzdött, emberi érzések nem játszhattak közre. Hitler azt
az utasítást adta, hogy a tengeralattjárók a torpedó kilövését követően
merüljenek a felszínre és lőjék szét a mentőcsónakokat.
Az eszmecserén rögzített gyorsírásos jegyzet szerint "Oshima nagykövet
őszintén egyetértett a Führer meglátásaival és kijelentette, hogy a japánok is
átveszik ezeket a módszereket."
A Truknál állomásozó első japán tengeralattjáró-hadosztály parancsnoka
által 1943. március 20-
án kiadott utasítás a következőket tartalmazta:

Az összes tengeralattjáró együtt fog működni, hogy az ellenség konvojai

elleni támadásokat összpontosítsák, és azokat teljesen megsemmisítsék. Ne
álljanak meg az ellenséges hajók és rakományuk elsüllyesztésénél.
Egyidejűleg hajtsák végre az ellenséges hajók legénységének teljes
megsemmisítését, és ha lehetséges, fogják el a legénység egy részét és
igyekezzenek az ellenségről információt szerezni.
A japán tengeralattjáró-parancsnokok, az utasítás címzettjei
lelkiismeretesen végrehajtották az abban foglaltakat. 1943. december 13. és
1944. október 29. között a japán tengeralattjárók az Indiai-óceánon nyolc
brit, amerikai és holland kereskedőhajót, és a Csendesóceánon egy amerikai
hajót süllyesztettek e1. (A kilenc hajó elsüllyesztésük időpontja szerint a
következő volt: Daisy Moller gőzhajó, 1943. december 13; British Chivalry
gőzhajó, 1944. február 22; Sutley motoros hajó, 1944. február 26; Ascot
gőzhajó, 1944. február 29; Behar motoros hajó, 1944. március 9; Nancy
Moller gőzhajó, 1944. március 18; Tjisolak gőzhajó, 1944. március 26; Jean
Nicolet gőzhajó, 1944.
július 2; John A. Johnson gőzhajó, 1944. október 29.)
A tengeralattjáró a torpedók kilövése után valamennyi alkalommal a
felszínre merült, és parancsnoka a megtorpedózott hajó kapitányát, néhány
utast és a legénység tagjai közül néhányat kihallgatásra a fedélzetre hozatta.
Miután ez megtörtént, a tengeralattjáró tönkretette az összes mentőcsónakot
és tutajt, majd végzett a többi túlélővel is.

A brit kormány által a japánoknak ezekről a bűnökről írott tiltakozását a

tokiói svájci követ 1944.
június 5-én továbbította a japán külügyminiszternek, Shigemitsunak.
A tiltakozás annak megállapításával kezdődött, hogy Őfelsége Kormánya
számos jelentést kapott a megtorpedózott kereskedelmi hajók túlélőitől,
melyek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az Indiai-óceánon bizonyos japán
tengeralattjárók parancsnokai és legénységei a nemzetközi jog és az összes
civilizált állam által elismert humanitárius elvek teljes semmibevételével
hajtottak végre akciókat.
Ezután hat ilyen háborús bűntettel kapcsolatos konkrétumok rövid
felsorolása következett:
1. A Daisy Moller gőzhajót 1943. december 13-án, greenwichi középidő
szerint 21:00 órakor megtorpedózták és elsüllyesztették, É 16° 21' K 82°
13'. A hajó túlélőket szállító csónakjaiba belerohant egy azonosítottan japán
tengeralattjáró. A túlélőkre utána gépfegyverekkel tüzet nyitottak.
2. A British Chivalry gőzhajót 1944. február 22-én, greenwichi középidő
szerint 05:30 órakor megtorpedózták és elsüllyesztették, D 0° 56' K 68°. A
túlélőket szállító két csónakot és négy tutajt egy azonosítottan japán
tengeralattjáróról szándékosan gépfegyvertűz alá vették. Sok embert
megöltek, az egyik csónak elsüllyedt. A hajó kapitánya fogságba esett, és
kényszerítenék, hogy végignézze, amint a legénységét a tengeralattjáró
gépfegyverrel lövi.
3. A Sutley motoros hajót 1944. február 26-án, greenwichi középidő szerint
18:35 órakor megtorpedózták és elsüllyesztették, D 8° K 70°. Egy
azonosítottan japán tengeralattjáróról kézi lőfegyverekkel tüzet nyitottak a
tutajokon és a hajóroncson kapaszkodó túlélőkre. (Vö. a Peleus gőzhajó
esetével, melyet a német U-852 tengeralattjáró süllyesztett el az Atlanti—
óceánon 1944. március 13-án. Lásd Náci háborús bűnök. III. fejezet.) 4. Az
Ascot gőzhajót 1944. február 29-én körülbelül 800 mérföldre, 72°-nál
Diégo-Suareztől megtorpedózták és elsüllyesztették. A hajó
mentőcsónakjait utána gépfegyverrel lőtték egy azonosítottan japán
tengeralattjáróról, és az ötvenkét túlélőből negyvennégyet megöltek.
5. A Nancy Moller gőzhajót 1944. március 18-án greenwichi középidő
szerint 08:00 órakor megtorpedózták és elsüllyesztették, É 2° 14' K 78° 25'.
Egy azonosítottan japán tengeralattjáró több ízben tüzet nyitott a túlélőkre,
sok ember meghalt.

A brit tiltakozás egy holland hajót, a Tjisalak gőzhajót érintő esetet is

említett, amellyel összefüggésben a holland királyi kormány is tiltakozását
nyújtotta be. A Tjisalak gőzhajó túlélőivel a legmesszebb menő durvasággal
bántak, miután a hajót egy japán tengeralattjáró megtorpedózta. A
tengeralattjáró legénysége kegyetlenül lemészárolta az utasokat és eközben
számos angol alattvalót is megöltek, a brit kormány ezért tehát csatlakozott
a holland tiltakozáshoz.
A dokumentum "a fenti esetekben érintett japán tengeralattjárók
parancsnokainak és legénységeinek embertelen, bűnös cselekedetei elleni
nyomatékos tiltakozással" zárult, és a brit kormány egyúttal követelte, hogy
a japán kormány hozzon "azonnali" intézkedéseket, hogy a hasonló
atrocitások ismételt előfordulását megakadályozza, valamint követelte
továbbá, hogy a felelősök ellen a fegyelmi eljárást indítsák meg.
Hangsúlyozták továbbá, hogy ezen incidensek gyakorisága és az
elkövetésük körülménye arra enged következtetni, hogy nemcsak egy,
hanem több japán tengeralattjáró-parancsnok is felháborító módon
megszegte a tengeri hadviselés alapvető
humanitárius alapelveit.
Mivel sem a fenti megjegyzésre, sem a június 20-án kiküldött kiegészítő
jegyzékre nem érkezett válasz, a svájci követ 1944. szeptember 15én
udvarias emlékeztetőt küldött Shigemitsunak, melyre két hónappal később
az alábbi, legkevésbé sem kielégítőnek tekinthető választ kapta a japán
külügyminisztertől:

1944. november 28.

Kedves Követem,
Engem ért a megtiszteltetés, hogy nyugtázzam Excellenciád leveleinek
kézhezvételét ... melyek a brit kormány tiltakozásáról szólnak, és melyek
azt állítják, hogy az Indiai-óceánon japán tengeralattjárók brit
kereskedőhajókat torpedóztak meg, és hogy törvényellenes módon
megtámadták a túlélőket.
Az ügyre vonatkozólag elrendeltem a mértékadó szaktekintélyeknek, hogy
végezzenek szigorú vizsgálatot az összes kérdéses esettel kapcsolatban, és
nyilvánvaló, hogy a japán tengeralattjáróknak semmi közük nem volt a
tiltakozásban ismertetett tényekhez.
Tisztelettel kérem Excellenciádat, hogy továbbítsa e választ a brit kormány
felé.

Megragadom az alkalmat [stb. stb.]

[aláírás] Mamoru Shigemitsu
külügyminiszter

A brit tiltakozásban felsorolt állítások ilyen üres tagadása már csak azért
sem volt elfogadható, mivel a brit kormánynak már voltak ismeretei a
hadiparancsról, melyet az első japán tengeralattjáró—
hadosztályt irányító tengernagy adott ki 1943. március 20-án. Ez a parancs
hatalmazta fel a tengeralattjárók parancsnokait arra, hogy ne álljanak meg a
szövetséges hatalmak hajóinak elsüllyesztésénél, hanem teljesen
semmisítsék meg a legénységüket azok kivételével, akiknek foglyul ejtését
kívánatosnak ítélték a hajók által végrehajtandó hadmozdulatokról való
tájékozódás miatt.
E parancs máris egyértelművé tette, és a fenti válasz elküldésekor
Shigemitsunak is tudnia kellett, hogy a brit kormány tiltakozásában vázolt
embertelen gyakorlatot hivatalosan hagyták jóvá, és hogy azt a japán
haditengerészet magas rangú tisztjei rendelték el. (Shigemitsu 1944.
november 28-i levelében használt kifejezéseit figyelembe véve aligha lehet
alaptalannak tekinteni a szerző a Tizenötödik fejezetben tett megjegyzéseit
arról a széles körben elfogadott vélekedésről, mely szerint a tokiói
törvényszék esetleg méltánytalan volt a japán külügyminiszterrel.) Az 1944.
június 5-i brit tiltakozásban felsorolt, a szövetséges túlélők törvénytelen
meggyilkolásának körülményeire utaló részletek csupán a vázát alkotják e
rémtetteknek. A mészárlások körülményei egészen a háború végéig nem
kerültek nyilvánosságra, amikor is az esetek szemtanúi a japán háborús
bűnösök tárgyalásán Tokióban, Szingapúrban és Hongkongban tettek
tanúvallomást.
A Daisy Moller kapitánya elmondta, hogy a hajóját egy torpedó az 1. és 2.
számú hajófenékrekesz között találta el, a hajó azonnal az oldalára dőlt és
süllyedni kezdett. Leeresztették az összes csónakot, de mivel a támadás
során a jobb oldali első csónak megsérült, a kapitány mindkét csónak
személyzetét magával vitte a bal oldali elülső csónakba. A csónakba szállva
mindannyian szerencsésen megmenekültek, a Daisy Moller pedig három
perccel a kiürítés után elsüllyedt.

Amint a hajó elsüllyedt, a tengeralattjáró körülbelül száz yardra északra

jelent meg attól a ponttól, ahol áldozatát éppen elnyelte a hullámsír, és
miután kilőtt ránk egy nyomjelző
lövedéket, a csónakom felé közelített. Nem szóltak semmit, a
tengeralattjáró elkanyarodott, de három perccel később egyenesen felénk
fordult és belénk jött körülbelül tizenhat csomó sebességgel, közvetlenül
utána pedig gépfegyverrel tüzet nyitottak ránk. Egy másfél mérföldre lévő
tutajhoz úsztam. A tengeralattjáró ezután orral nekiment a két másik
csónaknak is, miközben a víz felszínét lőtték gépfegyverrel...

A Daisy Moller fedélzetén összesen hatvankilencen tartózkodtak, amikor a

torpedó eltalálta a hajót.
Mindössze tizenhatan menekültek meg.

A British Chivalry 1944. február 22-i elsüllyesztését, és azt, hogy ezt

követően min kellett keresztülmenniük a túlélőknek, a hajónaplóból
származó részletek jól írják le.

A hajó elsüllyesztése után a tengeralattjáró könnyű gépfegyverekkel tüzet

nyitott a két mentőcsónakra. A kapitány csónakján kitűzték a fegyverletétel
fehér zászlaját, erre a gépfegyverek elhallgattak. A tengeralattjáró
megközelítette a csónakokat. Láttuk, hogy a legénység japánokból áll.
Közölték, hogy követelik, hogy a kapitány szálljon át, amit ő meg is tett. A
csónakoknak elrendelték, hogy menjenek tovább, és a tengeralattjáró
megindult.

Körülbelül öt perccel később

... a tengeralattjáró hirtelen irányt változtatott, és a csónakok felé

kormányozták, hevesen tüzelve rájuk a gépfegyverekkel. A legénység nagy
része a vízbe ugrott, néhányan a csónakban feküdtek le.
Jó ideig lőttek a csónakokra, és azt, amelyikben a rádiófelszerelés volt, el is
süllyesztették. Egy másik szintén süllyedni kezdett. A tengeralattjáró ezután
délnyugat felé vette az irányt ... Február 23-án 11:30kor Morris
tengerészközlegény életét vesztette, vízbe fulladt. Olyan jellegű
sérüléseket szenvedett, melyektől megtébolyodott. A tutajon a túlélők
próbálták megzabolázni, ám ahhoz túl erőszakosnak bizonyult, hogy
visszatartsák, és a küzdelem során sikerült a vízbe ugrania és még mielőtt
kimenthették volna, eltűnt a szemünk elől.

A hajó szám szerint harmincnyolc túlélője később komoly nehézségekkel

szembesült, mivel harminchét napon át egy túlzsúfolt csónakban
hánykolódtak, mire végül egy másik hajó felvette őket.

Az Ascot 1944. február 19-én Diégo-Suarezbe tartva hagyta el Colombót.

12:05 körül (hajóidő) az őrségben álló hajótüzérek megláttak egy, a jobb
oldali fedélzettartó gerenda felé tartó torpedót, de mielőtt kiadhatták volna a
figyelmeztetést, az jobb oldalon a hajóba, a gépház elülső részébe
csapódott. A két jobb oldali mentőcsónak megsérült, és mivel a hajó
láthatóan gyorsan süllyedt, leengedték a két bal oldali csónakot és egy
tutajt.
Az első robbanás a gépház és a kazánház személyzetéből négy embert
megölt, de a többieknek, ötvenkét embernek sikerült megmenekülnie.
Ekkor az Ascot már kezdett elmerülni, és tíz perccel a hajó kiürítését
követően, körülbelül egy mérföldre a jobb oldali hátsó részen egy
tengeralattjárót láttak a felszínre jönni. Körbejárta az Ascotot és ágyúzni
kezdte.
A tengeralattjáró ezután a csónakokhoz közelített, és bár nem viselt
megkülönböztető jelzéseket, a túlélők később a kihallgatás során mutatott
minták alapján azonosítani tudták a hajó osztályát. Azt is kijelentették, hogy
az összes, fedélzeten tartózkodó tengerész japán volt; khaki színű inget és
bő
nadrágot viseltek, és a puha, japán típusú, ellenzős sapkát. Volt egy európai
ember a parancsnoki toronyban, ő európai típusú tengerésztiszti sapkát
viselt, sárga vagy arany szárnyakkal az ellenző
fölött.
Egy japán tört angolsággal a kapitányt, a főgépészt és a rádiókezelőt
kereste, és mivel nem kapott választ, a tengeralattjáróról gépfegyverekkel
leadtak egy lövéssorozatot. Az Ascot kapitányát, aki ekkor felfedte kilétét, a
fedélzetre rendelték.
 A japán, aki először utána érdeklődött, elvette az irattáskát, ami a
kapitánynál volt, mondván "Szóval nem beszélsz angolul, te angol disznó!",
utána egy késsel végigvágta a kapitány tenyereit, és a vízbe lökte, ahonnan
aztán az egyik mentőcsónak vette fel.
Ezután gépfegyvertüzet nyitottak a tengeralattjáróról a két csónakra és a
tutajokra, mire az összes túlélő a tengerbe vetette magát, hogy a golyózápor
elől mentse az életét. Tízet közülük akkor öltek meg, amikor a közelben
úsztak.
Aztán a gépfegyvertűz abbamaradt, és körülbelül harminc gránátot lőttek
ki az Ascotra, ami akkorra már orrától a faráig lángokban állt. Akik az
Ascot legénységéből életben maradtak, visszakapaszkodtak a csónakokra és
a tutajra, de mintegy félóra elteltével a tengeralattjáró visszajött és
gépfegyvereivel újra tüzet nyitott.
A tutajról a túlélők újból a vízbe vetették magukat, leszámítva egy
csúnyán megsebesült embert, Richardsont, aki ekkor már félrebeszélt, és
Walker hajótüzért a tengerhajózási ezredből, aki bátran hátramaradt a
sérültet ápolni.
Walker hajótüzér kivételes bátorsággal próbálta oltalmazni Richardsont, és
egyidejűleg tájékoztatta a tengerben úszókat a tengeralattjáró helyzetéről,
hogy a tutaj mögött fedezékbe tudjanak húzódni. A sebesült tengerészt
másodjára is eltalálták, meg is halt; Walker két helyen sebesült meg, a lábán
és a combján, de másnap reggelig senkinek nem szólt a sérüléseiről, és
komoly fájdalmai ellenére igen bátran viselkedett, amíg felvették.
A tengeralattjáró megszakításokkal alkonyatig lőtte a túlélőket, azután
tovább állt. Mivel nem jelent meg újra, a még a vízben lévő öt túlélő
visszamászott a tutajra és felhúzta a vitorlát.
Másnap reggel, március 1-jén egy mentőcsónakot vettek észre a távolban,
de hamar eltűnt a látóhatárról. Másnap ismét látták, és délben odaért a tutaj
mellé, melyen a legénység hét tagja tartózkodott. A mentőcsónakban a
legénység egyik tagja, Hughson volt, és mivel a csónak csúnyán
megrongálódott, a csónak élelmiszerkészletével együtt átszállt a tutajra.
Hughson rettenetes történetet mesélt. Amikor a gépfegyverekkel
másodjára tüzet nyitottak, ő egy csónakban volt a kapitánnyal és a
legénység más tagjaival. A másik csónaknak akkorra már nekiment a
tengeralattjáró és elsüllyesztette, ezt követően pedig az ő csónakjuk felé
közelített, nyilvánvalóan hasonló szándékkal.
Hughson kivételével az összes utas a vízbe ugrott, ahol a fegyvertűz
megölte őket.
Ő ez idő alatt a mentőcsónakjának alján feküdt, amit a tengeralattjáró
feltételezhetően azért vontatott maga mellé, hogy megbizonyosodjanak, az
összes túlélő elhagyta. Ő halottnak tettetve magát ott maradt, és semmi nem
történt vele. Tízpercnyi vontatás után a csónakot a sorsára hagyták, majd a
tengeralattjáró a bal hátsó részbe száguldott, jelentős kárt okozva ezzel a kis
vízi járműben.
Hughson csendben maradt egész éjjel és másnap reggel, és mivel a
tengeralattjáró már nem volt látható, felhúzta a vitorlát. Bár a csónakot a
beszivárgott víz miatt alig lehetett kormányozni, egész nap vitorlázott a
frissítő szélben a tengeren, míg végül március 2-án megpillantotta a tutajt és
abba az irányba fordult járművével. (Ez az elbeszélés az Ascot gőzhajó
elsüllyesztéséről tett jelentésben található, melyet L. A. Seward
korvettkapitány, a királyi haditengerészet hírszerzésének törzstisztje írt.)
Március 3-án 13:25-kor a Straat Soenda motoros hajóról megpillantották a
tutajt, és a nyolcfős legénységet a háromnapnyi pokol után fedélzetre
vették, majd Ádenben tették partra. Az ötvenkét főből, akik február 29-én
elhagyták a hajót, ők voltak az egyedüli túlélők.

A Jean Nicolet amerikai gőzhajó volt és körülbelül 1944. június 22-én

indult Fremantle-ből. A hajó Colombón át Calcuttába tartott, ahol
szolgálatra kellett jelentkeznie. A fedélzeten százfőnyi utas és a legénység
tartózkodott.
Az első torpedó július 2-án, este hét után körülbelül öt perccel a 2. és 3.
számú hajófenékrekesz között találta el a hajót, mely a becsapódástól
erősen balra billent, majd visszadőlt jobbra. A torpedó becsapódásakor
felrobbantotta a 3. számú nyílásfedelet és kigyulladt. Alig valamivel utána
egy másik torpedó találta el a hajó jobb oldalának 5. számú
hajófenékrekeszét, mire a kapitány parancsot adott a hajó elhagyására.
 A legénység megkezdte a mentőcsónakok leeresztését, mindannyian
sikeresen átszálltak és hat személy kivételével mindannyian biztonságban
megmenekültek. Csak egy ember sérült meg, egy hadnagy, aki az egyik
csónakba esett és eltörte a karját. A fedélzeten maradt hat ember a
következő
volt: a kapitány, egy haditengerészeti tüzértiszt, Deal hadnagy az Egyesült
Államok haditengerészeti tartalékállományából, két haditengerészeti tüzér
és két tengerészközlegény, Hess és McDougall az Egyesült Államok
kereskedelmi flottájától.
A kapitány úgy döntött, hogy a hajót a 2. sz. elülső tutajjal hagyják el, így
McDougall lement, ellenőrizte a hajókötelet és eleresztette a tutajt. Elsőnek
McDougall szállt a tutajra, aztán a két tüzér következett. A kapitány és a
hadnagy úgy döntöttek, hogy egy utolsó kört tesznek a hajón, hogy
megbizonyosodjanak, nem maradt senki a fedélzeten. Miután ezt megtették,
a hadnagy és Hess tengerészközlegény átszálltak a tutajra. Utolsóként
természetesen a kapitány hagyta el a hajót, és miután csatlakozott az
embereihez, elvágták a vontatókötelet és hátrafelé sodródtak.
A tutaj még sodródott, amikor mellékerült az egyik motoros mentőcsónak
az első tiszttel. A kapitány átszállt és átvette az irányítást, mivel fényt látott
a Jean Nicoleten, ami még mindig nem merült el, és vissza akart menni még
egyszer, hogy ellenőrizze, senkit nem hagytak hátra.
A kapitány csónakja a Jean Nicolet felé vette az irányt, amikor hirtelen a
jobb oldalon felbukkant a japán tengeralattjáró, és fedélzeti fegyverével
azonnal lőni kezdett a süllyedő hajóra. A Jean Nicolet kapitánya gyorsan
leállította a motort, nehogy elárulja a helyzetüket, csendben visszaeveztek a
tutajhoz, melyen a kapitány Deal hadnagyot és a többi négy férfit hagyta.
Ezalatt a japán legénység észrevette a két amerikai csónakot. A
tengeralattjáró megváltoztatta az irányát és lassan feléjük indult.
McDougall tengerészközlegény így írta le a történteket:
Amikor a tengeralattjáró a tutajunk mellé ért, a túlsó oldalon a vízbe
csusszantunk és ott függeszkedtünk. Egy ideig nem láttuk pontosan, mi is
történik, de láttuk a tengeralattjárót hátrálni és hallottuk a gépfegyver
ropogását ... később felénk jött és ránk világítottak.
Visszamásztunk hát a tutajra, a tengeralattjáró mellénk jött és horgot dobott
ki ránk.
Hess volt az első ember a fedélzetén, én a második. Csak egyesével
engedtek minket átszállni, a bal oldalon, a tengeralattjáró közepén, a
parancsnoki toronynál. Amikor a fedélzetre másztam, azt mondták, vegyem
le a mentőmellényemet és tartsam fel a kezemet ... Míg feltartottam a
kezeimet, az egyik japán tengerész kiszúrta magának a karórámat.
Visszahúzta a kezem, és levette az órát a csuklómról. Aztán meglátta a
gyűrűmet és megpróbálta azt is lehúzni az ujjamról, de túl szoros volt.
Elővette a kését, és mivel úgy tűnt, le akarja vágni az ujjamat, sikeresen
lehúztam, és átadtam neki.

Mindegyik túlélőt a tengeralattjáró fedélzetére vitték három ember

kivételével. A japánok próbálták őket lelőni, míg úsztak, de nem találták el
őket, és sikerült azon kevés tutaj egyikét elérniük, melyeket a japánok
fegyvertüze nem süllyesztett el. Utána, a túlélőkkel a fedélzeten, a
tengeralattjáró nyolcszáz yardra ismét megközelítette a Jean Nicoletet és
három lövést adott le a hajóra. Az időközben megkötözött túlélőknek a
tengeralattjáró előfedélzetén kellett együtt törökülésben ülniük, állukkal a
mellkasukon. Azt mondták nekik, hogy baj lesz, ha bárki megmoccan.
Mégsem kellett sokáig várniuk, hogy valami történjen. A japán
tengerészek a parancsnoki torony mellett egyesével a hátulsó fedélzetre
vezették őket. Egyikük sem tért vissza. A hajóács, aki a parancsnoki torony
mögé tudott vetni egy gyors pillantást, látta, hogy mi történt egyikükkel,
egy King nevű tizennyolc éves egyszerű matrózzal. Szuronnyal néhányszor
hasba döfték, aztán kilökték a fedélzetről.
A három kivételével körülbelül hatvan ember, akiket a tengeralattjáró
farába vittek, hasonló sorsra jutott; soha nem látták őket többé. A háromból
kettő, Pyle, a rangidős gépészgyakornok és Butler, az egyik tüzér
szemléletesen számoltak be arról, hogy mi történt velük, miután elhagyták a
hajót.
Röviddel azután, hogy Pyle a mentőcsónakba szállt, megjelent a
tengeralattjáró, és valaki a fedélzetén jó angolsággal a megtorpedózott hajó
nevét kérdezte, valamint a kapitány és a tisztek felől érdeklődött. Pyle
megadta a hajó nevét, Jean Nicolet, de azt mondta, hogy a kapitány és a
hajó összes tisztje még mindig a hajón vannak.
A mentőcsónak utasait a tengeralattjáró fedélzetére parancsolták,
járművüket pedig lehorgonyozták. Miután az összes túlélő átszállt,
csónakjaikat a gépfegyvertűz elsüllyesztette.
McDougall-höz és a többiekhez hasonlóan Pyle-tól először elszedték a
vagyontárgyait, megkötözték és az előfedélzeten leültették.
A történetet folytassa saját szavaival ő.

Valamikor éjfél körül kiválasztottak és hátrafelé vezettek, amikor is

észrevettem, hogy megszerezték a fedélzeti fegyvereket, és hogy a
hajónkról harmincöt túlélő a tengeralattjáró fedélzetén ül.
Utána azt láttam, hogy a japán legénység a régi indiaihoz valamelyest
hasonló taktikát alkalmaz. Vesszőfutásra kényszerítenék a túlélőket, azaz a
két sorban felállt japán tengerészek között kellett a szerencsétleneknek
áthaladniuk. A japánok furkósbotokkal, vasrudakkal és más tompa
tárgyakkal voltak felfegyverkezve, és amikor az áldozat elérte a sorvéget,
belökték vagy beütötték a tengerbe.
Ez az eljárás már nyilvánvalóan hosszabb ideje tartott, mielőtt odahívtak,
mert rám került a sor. Úgy becsültem, a sorfal tizenhárom vagy tizennégy
emberből áll. Amikor megálltam egy pillanatra, hogy átlássam a helyzetet,
valaki hatalmas ütést mért a tarkómra, s ettől úgy éreztem magam, mint egy
pattogó labda. Onnantól kezdve keresztüllökdöstek a két sor japán
tengerész között. Záporoztak az ütések a fejemre és a testemre; később az
orvosom mondta, hogy az eljárás során egy bajonettel vagy karddal is
megvágtak. (Amikor McDougall meglátta Pyle-t a Hoxán, "a feje fültől
fülig fel volt hasítva".) Amikor a sorfal végét elértem, beleestem a fehér,
habos tengernek vélt valamibe.

Butlernek is át kellett esnie a vesszőfutáson. Ő a következőképpen írta le a

történteket:
Mindannyian a tengeralattjáró fedélzetén ültünk, amikor elkezdték
kiválasztani és hátravezetni az embereket. Nem tudtam, mit tettek velük,
mivel az eseményektől eléggé távol, elöl ültem, így semmit sem hallottam
abból, ami a farnál történt, és túlságosan féltem is hátranézni.
Hamarosan értem jöttek, hátravittek, ahol nyolc-tíz japán sorakozott fel a
parancsnoki torony mögött, kezükben szablyákat, furkósokat és hosszú,
ólom csővezetékdarabokat tartva. Az egyik japán megállított és megpróbált
hasba rúgni. Egy másik fejbe ütött egy vascsővel. A harmadik megvágott a
szemem fölött egy szablyával. Sikerült kiszakítanom magam, miután a
második mellett elhaladtam, és a vízbe vetettem magam. Bár nem
vesztettem el az eszméletem, amikor feljöttem a víz felszínére, a
tengeralattjáró elment ... A hajóm felé kezdtem sodródni, de a
tengeralattjáró újból tüzet nyitott rá, és féltem, hogy engem is eltalálnak, ha
észrevesznek, ezért megfordultam és az ellenkező irányba úsztam.

Mialatt a mészárlás folyt, a tengeralattjáró lassan a Jean Nicolet körül

cirkált. McDougall, Hess és még páran a sorukat várták, hogy hátravezessék
őket, és bekövetkezzen a biztos, csúf halál.
Hirtelen kürtszó hallatszott, a japán tengerészek mindent abbahagytak, a
parancsnoki torony felé futottak és eltűntek alul. A tengeralattjáró
merüléshez készült.
Az amerikai tengerészek is tudták, mit jelent a kürtszó, és most, hogy az
őrök elmentek, nem vesztegették az időt. Hess az elmúlt két órát hasznos
foglalatossággal töltötte, körmeivel koptatta, fűrészelte a kötelét, és olyan
vékonyra nyűtte, hogy képes volt eltépni. De a szerencse más okból is a
pártjára állt. Felfedezte, hogy még mindig megvan a kése a zsebében, amit a
japánok nem vettek észre, amikor a fedélzetre lépő összes túlélőt
átvizsgálták. Azzal csak pár pillanatig tartott fél tucat másik embert
kiszabadítani, de akkorra már a tengeralattjáró orra majdnem víz alatt volt,
és másodperceken belül McDougall és társai leugrottak vagy lesodródtak a
fedélzetről.
A körülbelül hajnalig tartó úszás után McDougall, Hess és tizenhat másik
férfi elérte a Jean Nicoletet, ami egész éjjel lángolt, és nyilvánvaló volt,
hogy nemsokára el fog süllyedni. Pár óra múlva ez meg is történt, de amint
merült, egy tutaj, mely korábban beszorult a vitorlakötélzetbe és melyet
sosem bocsátottak vízre, most csodálatos módon elszabadult és a felszínre
jött. McDougall és a többiek tolongva felkapaszkodtak rá, és másnap
délutánig ottmaradtak, amikor is felvette őket a Hoxa, mely a túlélők
felkutatására jött. (A túlélőket a királyi kanadai légierő egyik repülőgépe
vette észre, az ő információi vezették a Hoxát a helyszínre.)
A Jean Nicolet százfőnyi utasából és legénységéből csak huszonkettő
maradt hírmondónak.

1944 februárjában a japán délnyugati flotta Takasu tengernagy

parancsnoksága alatt egy hadműveletbe kezdett az Indiai-óceánon, melynek
célja a szövetséges közlekedési útvonalak elvágása, a szövetséges hajók
elfogása volt.
A művelet során a Behar motoros hajót elsüllyesztették, és több nappal
később az incidens huszonkét túlélőjét a japán cirkáló, a Tone fedélzetére
vitték, és a 16. hajórajt irányító Sakonju altengernagy parancsára
lemészárolták.
1947 szeptemberében Sakonju altengernagyot és a felettesei utasítását
végrehajtó Mayuzumi kapitányt, a Tone parancsnokát a következő váddal
állították Hongkongban brit hadbíróság elé:
Háborús bűn elkövetése a nyílt tengeren 1944. március 18-19. éjféltájt; a
vádlott Sakonju Naomosa altengernagy a délnyugati flotta 16. hajórajának
hadtestparancsnoka, és a vádlott Mayuzumi Harus kapitány a Tone, ő
császári felsége hajójának parancsnoka megszegték a háborús törvényeket
és szokásokat, és együtt felelősek a süllyedő Behar brit motoros hajóról
menekülő mintegy hatvanöt (Bár a vád szerint csak hatvanöt túlélőt
gyilkoltak meg, a Behar tulajdonosai által megadott hivatalos számok
szerint hetvenkettő volt az áldozatok száma, mely a következőképp alakul:
a fedélzeten negyvennégy európai, hatvanhét indiai. Megmenekültek:
tizenöt európai; tizenhét indiai. Ellenséges támadásban meghaltak: kettő
európai; egy indiai.
Internálás során meghaltak: négy indiai. 1944. március 19-én vagy akörül a
japánok meggyilkoltak: huszonhét európait; negyvenöt indiait.) túlélő
megöléséért, akik a fent említett hajó legénysége és utasai voltak.

A műveletben három nehézcirkáló vett részt: az Aoba, a parancsnoki hajó; a

Chikuma; és a Tone, melynek Mayuzumi volt a parancsnoka, és amelyen a
túlélőket később lemészárolták.
Az támadási parancsot Shimanuchi kapitány kapta, aki 1944 januárjában a
16. hajóraj vezérkari főnöke volt. A parancs értelmében "el kellett, hogy
érjék a szövetséges közlekedési útvonalakat az Indiai-óceánon, szövetséges
hajókat kellett elfogniuk, és a szövetséges közlekedési útvonalakat el kellett
vágni". Februárban Penangban egy megbeszélést tartottak a délnyugati
flotta főhadiszállásán.
A megbeszélésen elmagyarázták, hogy a szövetséges hajókat nem kell
elsüllyeszteni, hanem valahányszor csak lehetséges, el kell fogni és
foglyokat kell ejteni. Amennyiben lehetővé válna egy hajó elsüllyesztése,
csak minimális számú foglyot kell elhozni. E megbeszélés eredményeként a
vonatkozó parancsokat február közepe körül eljuttatták a 16. hajóraj összes
hajójának.
A japán alkalmi harci különítmény február 28-án elhajózott a Banka-
szorostól, és körülbelül egy hétig haladt a Kókusz-szigetektől délnyugatra
anélkül, hogy bármilyen szövetséges hajóval találkozott volna. Az irányt
ekkor észak felé vették, és március 9-én, körülbelül 11 órakor a Tone
észrevett egy brit hajót, melyről később kiderült, hogy a Behar motoros hajó
száztizenegy utassal és személyzettel a fedélzetén. A Tone jelzett a
Beharnak, de mivel nem érkezett válasz, párhuzamos helyzetbe mellé
kanyarodott és azonnal tüzet nyitott. Ahogy tüzet nyitott, a japán zászló
letört. Az első bombavetés nagyjából száz lábra repült, de gellert kapott az
elülső fedélzeten, és ott robbant fel. Még három vagy négy lövést adtak le,
és hamarosan el kellett hagyni a Behart, ami húsz perccel később elsüllyedt.
Az ágyúzásban meghalt két európai és egy indiai kivételével az összes utas
és a legénység minden tagja sikeresen elmenekült a csónakokban, de
később a japán cirkáló fedélzetére kerültek.
 Hogy mi történt velük, amikor a fedélzetre kerültek, azt P. J. Green
kapitány, a kereskedelmi flotta kapitánya mondta el, aki a Behar fedélzetén
utazott Bombay felé.

A fedélzetre érkezve hat-nyolc, a karabélyával bármely pillanatban lőni

kész férfival találtam szemben magam. A többi japán tengerész legtöbb
ruhánkat elvette, csak az inget és a nadrágot hagyták. A kezeimet aztán
vékony pólyázózsineggel szorosan hátrakötötték. A karjaimat a hátam
mögött felfelé erőltették és kötelet csavartak a nyakam köré.

Ugyanezt tették a többi fedélzetre lépő utassal és a legénységgel is,

beleértve két nőt is, de őket az egyik tiszt néhány perc múlva elengedte.
Utána mindannyiukat felsorakoztatták, és a fedélzeten ugyanúgy kellett
ülniük, ahogy az e fejezetben korábban ismertetett módon a tengeralattjáró
—
támadások túlélőinek.
Időközben a Tone kapitánya, Mayuzumi jelezte a parancsnoki hajónak,
hogy elsüllyesztett egy brit hajót, és megadta a hajó nevét. A parancsnoki
hajó kérdésére, hogy miért süllyesztette el ahelyett, hogy elfogta volna,
Mayuzumi azt felelte, hogy a visszavezetéshez túl messze volt, ezért
elsüllyesztette. A Tone jelzésében a fedélzetre vitt túlélők számát is
megadták.
Ugyanaznap később, vagy március 10-én - a pontos időpontot a
tárgyaláson már nem sikerült megállapítani -, Sakonju altengernagy egy
jelzést diktált egy törzstisztnek a parancsnoki hídon utasítva az Aobát, hogy
csak minimális létszámú foglyot tartsanak meg, és a többiektől Mayuzumi
kapitány "szabaduljon meg".
A második világháború alatt sok eufemizmust használtak a németek és a
japánok az egyszerű
gyilkosságra. A megszállt területeken az ellenállást "ártalmatlanították", a
zsidókat pedig "áttelepítették" és "likvidálták".
Sem a küldő, sem a vevő fél oldalán nem volt kétsége senkinek, mit
jelentett, hogy "szabaduljon meg a többiektől", és az igazat megvallva, a
tárgyaláson egy japán vádlott vagy tanú sem tett úgy, mintha nem lett volna
tökéletesen tisztában azzal, hogy Sakonju tengernagy arra utasította
Mayuzumi kapitányt, hogy néhány kivételével ölje meg a Behar túlélőit.
A vezérkari főnök, aki a legjobban tájékozott volt, tanúvallomásában
elmondta, hogy ő "szavait úgy választotta, hogy azok azt jelentsék:
kivégezni". A Tone fedélzetén a vezető számvivőtiszt, Nagai "úgy értette,
néhányat leszámítva a megmaradt túlélőket meg kell ölni", és így értették a
Tone tisztjei is, akik megbeszélték a parancsot a tiszti étkezdében. Mii
parancsnoknak, a Tone másodparancsnokának, aki a parancsnoki hídon volt
a jelzés vételekor, nem voltak kétségei a valódi jelentést illetően, mivel
vallomása során mindvégig "kivégzésre szóló jeladásként" utalt rá.
Mayuzumi kapitány nem csak hogy tökéletesen értette az utasítást, de
kifejezetten ellenezte is annak végrehajtását, és miután Miivel megbeszélte,
a következő jelzést küldte a parancsnoki hajónak: "Kérem, hagyják meg a
túlélők életét, partraszállásuk érdekében tegyenek lépéseket", melyre a
következő válasz érkezett: "haladéktalanul szabaduljon meg a foglyoktól".
Időközben a három cirkáló Batávia felé tartott, ahová március 15-én
érkeztek meg. 13-án Mayuzumi kapitány, aki még mindig nem hajtotta
végre a tengernagy második üzenetével küldött utasítást, úgy találta, az
egyetlen dolog, amit tehet, hogy a kikötőbe érkezve azonnal felkeresi, és ha
szükséges, négykézlábra ereszkedve (Mayuzumi kapitány a "meghajolva"
kifejezéssel élt.) könyörög neki, hogy vonja vissza a parancsot.
A találkozás mégsem járt sikerrel, és amikor visszatért a hajójára, a
kapitány azt mondta parancsnokának, hogy "reménytelen" volt a
próbálkozás. A tengernagy megrótta, amiért nem hajtotta azonnal végre a
kivégzési parancsot, és egyértelművé tette, hogy amint elhagyták Jávát, a
kivégzéseket további késlekedés nélkül végre kell hajtani. Természetesen a
tengernagy a vallomásában mindezt tagadta a tárgyaláson. Mielőtt azonban
a Tone elhagyta Batáviát, harminckét túlélő, tizenöt európai és tizenhét
indiai mégis partra szállt, és így még hetvenkettő maradt kifutáskor a
cirkáló fedélzetén.
E hitvány bűntett záró felvonásait a Tone parancsnoka meséli el, aki a
tárgyaláson tanúvallomást tett a tengernagya és kapitánya ügyében.
Március 18-a estéjén Mayuzumi azt mondta nekem, hogy a fedélzeten
maradt foglyok kivégzését éjjel végre kell hajtani a tengeren.
Visszautasítottam, hogy kapcsolatba hozzanak a kivégzéssel, ezért a
kapitány közvetlenül Ishihara hadnagynak adta ki az utasításokat. Már nem
emlékszem a kivégzőosztag tagjainak nevére, de megtudtam, hogy a
legtöbbjük tisztjelölt volt, bár Tani hadnagy és egypár másik tiszt az
osztagban voltak. Később hallottam, hogy Tanaka és Otsuka alhadnagyok a
kivégzésen való részvétellel dicsekedtek. Mivel én nem voltam szemtanú,
nem tudom pontosan leírni az alkalmazott módszert, de hallottam, hogy a
foglyokat hasba ütéssel és egy hererúgással eldöntötték, aztán lefejezték.

Sakonju altengernagy és Mayuzumi kapitány egyaránt azt vallották, hogy a

felsőbb szervektől kapott parancsoknak engedelmeskedtek. Komoly
kétségek merültek fel, hogy Sakonju esetében voltak-e egyáltalán ilyen
utasítások, és Shimanuchi, a 16. hajóraj vezérkari főnökének vallomása
szerint a túlélőktől ily módon történő "megszabadulás" a tengernagy saját
ötletének tűnt. Ezt a védekezést a bíróság sem fogadta el, aki az elismert és
jól megalapozott nemzetközi jogot követte a felsőbb utasításokra való
hivatkozással kapcsolatban. (A témát a Függelékben tárgyaljuk.) A bíróság
Sakonjut bűnösnek találta és halálra ítélte.
Mégis valamilyen részvétet éreztek Mayuzumi iránt, aki határozottan
próbálta visszavonatni a parancsot, mielőtt végül mégis végrehajtatta azt.
Miért engedett? Kicsi volt a kockázata annak, hogy bármi történt volna
vele, ha direkt módon visszautasítja a foglyok megölését.
Másodparancsnoka, Mii a vallomása szerint egyáltalán nem került
kapcsolatba a kivégzésekkel, és a japánok mégsem indítottak ellene
semmilyen fegyelmi eljárást. Azonban Mayuzumi büntetésének
leszállításával kapcsolatban volt mire hivatkozni, és a bíróság "az enyhítő
körülmények nagyon gondos mérlegelését követően" úgy találta, összefér
vállalt kötelezettségével, ha csupán hét évre börtönre ítélik a tisztet.
Tizenkettedik fejezet

EMBEREVÉS, ÉLVEBONCOLÁS ÉS CSONKÍTÁS

A valaha elkövetett háborús bűnöknek nem sok olyan típusa van, melyet ne
részleteztünk volna e könyv korábbi fejezeteiben, de a kép nem lenne teljes
a japán kegyetlenség és brutalitás egy különösen visszataszító aspektusának
rövid leírása nélkül.
Azt már jól tudjuk, hogy a japánok határtalan kegyetlenséggel bántak
hadifoglyaikkal és a polgári internáltakkal, hogy sok ezer civilt
lemészároltak, és hogy az elfogott pilótákat megölték.
Mégis kétségtelenül sokakat meglep majd, ha megtudják, hogy nem volt
szokatlan gyakorlat a japán egészségügyi hatóságok által a hadifoglyokon
végzett élveboncolás, a holttestek és élők csonkítása sem, és hogy a
kannibalizmus is eléggé elterjedt a japán hadseregben. Az előbbiekkel
ráadásul több katonai rendelkezés is foglalkozott.
Bizonyíték van arra, hogy a következőképpen bántak Khandoknál egy
hadifogóllyal, akit az incidens szemtanúja sértetlennek és tökéletesen
egészségesnek írt le:
...a foglyot a Hiari Kikan iroda előtt egy fához kötözték. Egy japán orvos és
négy japán orvostanhallgató körülállták. Először eltávolították az ujjairól a
körmeit, aztán felnyitották a mellkasát és kivették a szívét, mellyel aztán az
orvos gyakorlati bemutatót tartott.

A következő, egy japán tiszt hadifogolynaplójából vett idézet hasonló

esetről számol be.

Megtalálták és elfogták azt a két foglyot, akik múlt éjjel megszöktek a

dzsungelben. Hogy a másodszori szökésüket megakadályozzák, pisztollyal
a lábukba lőttek, de nehéz volt eltalálni őket. A két foglyot később Yamaji
tisztiorvos még élve felboncolta, kivette a májukat. Akkor először láthattam
egy ember belső szerveit. Nagyon tanulságos volt.
Egy élő fogoly megcsonkításáról ismeretes egy eset, ami Canangayben, a
Fülöp-szigeteken történt meg. Az alábbi részlet egy szemtanú beszámolója
a kegyetlenségről.

Egy fiatal, húsz év körüli, a fűben bujkáló nőt fogtak el. Az őt felfedező
japán őrjárat vezető
tisztje letépte a ruháit, miközben két katona tartotta. Egy kis, falak nélküli
menedékhelyre vitték, ahol a tiszt a szablyájával levágta a nő melleit és
felhasította a méhét. Katonák tartották a lányt, míg a tiszt ezt tette vele.
Először sikított, de végül csendesen és nyugodtan feküdt ... a japánok
ezután felgyújtották a menedékhelyet.

Egy másik szemtanú azt mesélte el, hogyan kötözték a nála szolgáló fiút
egy oszlophoz Manilában.
Még életben volt, amikor a japánok levágták a nemi szerveit, és péniszét a
szájába tömték.
Élő hadifoglyok csonkításáról számolt be egy másik szemtanú is. Ez az
eset Balikpapanban, Borneón történt.

Egy kerületi hivatalnokot és egy rendőrségi nyomozót láttam, mindkettő

egyenruhát viselt; egy japán katonatiszttel beszéltek. A beszélgetés során a
tiszt folyamatosan durván beszélt a (holland) kerületi hivatalnokkal, pofozta
az arcát, egész testét kardhüvelyével ütötte. Hirtelen a tiszt kivonta a kardját
és lecsapta vele könyék felett a holland karjait, aztán mindkét lábát térd
felett. A törzset egy kókuszpálmához kötötte, és addig döfködte egy
szuronnyal, míg ki nem szállt belőle az élet. A japán tiszt ezután a holland
rendőrre fordította figyelmét, az ő karjait és lábait is ugyanígy levágta. A
rendőr a lábainak csonkjain küszködött, és sikerült azt kiáltania: "Isten óvja
a királynőt", aztán holtan roskadt össze egy szuronnyal a szívében.

Orosz területen az orosz katonák testének csonkítása már 1938-ban, a

Haszan-tavi incidens során eléggé elterjedt volt. Egy este a japánok az
orosz frontvonalnál egy támadás alkalmával megsebesítettek és foglyul
ejtettek egy fiatal hadnagyot. Másnak reggel a sikeres orosz ellentámadás
után megtalálták a fiatal tiszt testét. Öt csillagot véstek a hátába, a
mellkasába egy nagy csillagot sarlóval és kalapáccsal. Töltényeket
kalapáltak a szemeibe, a koponyáját sok helyütt betörték, és mindkét
csuklóját és bokáját összezúzták. Péniszét levágták és páncéltörő gránátot
vertek a hasába. A talpai meg voltak perzselve, a körmei letépve, a nyelve
kivágva és a fülei lemetszve. A csonkításnak egyetlen részlete sem maradt
ki.
A fenti eset csupán egy a sok közül. A tokiói tárgyalás bizonyította, hogy
nagy számban csonkítottak orosz holttesteket, és némely esetben
nyilvánvaló volt, hogy a csonkítást még élő
áldozatokon hajtották végre.
A csendesóceáni háború utolsó éve alatt a japán hadsereg és
haditengerészet olyan mélyre süllyedt, hogy kannibalizmusra vetemedtek,
és a háborús törvények és szokások ellenére megették a megölt szövetséges
hadifoglyok testének részeit.
E visszataszító gyakorlatra álljon itt példaként egy eset - látszólag oly
idegen nemzettől, mely mindig is büszke volt történelmi őseire,
civilizációjára és a Bushido becsületés erkölcskódexére -, melyet a
korábban az indiai hadseregnél szolgáló Havildar Chandgi Ram
tanúvallomásából ismert meg a közvélemény. Ő bizonyára azt sem tudta,
hogy ébren van-e, vagy álmodik, amikor mindezt látta.

1944. november 12-én a japánoknak ástam egy lövészárkot Totabil

térségében, Új-Britanniában.
16:00 óra körü1 egy egymotoros amerikai vadászrepülő kényszerleszállást
hajtott végre körülbelül száz yardra onnan, ahol dolgoztam. A Go Butai
Kendebo táborban tartózkodó japánok a helyszínre rohantak, megragadták a
pilótát, aki nem lehetett több húszévesnél, és akinek sikerült kievickélnie a
gépből, mielőtt a japánok odaértek.
A kényszerleszállást követően körülbelül félórával a Kempei Tai lefejezte
a pilótát. Egy fa mögül láttam mindezt, és láttam, hogy némelyik japán húst
vág ki a karjából, lábából, csípőjéből és fenekéből, és a szállásukra viszi.
Nagyon megdöbbentem a jelenettől; követtem a japánokat, hogy
megtudjam, mit csinálnak a hússal.
Apró darabokra vágták és kisütötték.
Aznap este később egy rangidős japán tiszt, egy vezérőrnagy beszédet
mondott egy több tisztből álló csoportnak. Beszédének végén egy darab sült
húst kapott minden jelenlévő, amit ott helyben meg is ettek.

Nagyon kevés olyan ember van, aki még akkor sem hajlandó elhinni a
kellemetlen tényeket, ha azokat a legmegbízhatóbb bizonyítékok támasztják
alá. Hogy nehogy azt higgyük, Havildar Chandgi Ram fenti elbeszélését
nem szabad elhinni, egy elfogott, a kannibalizmus tárgyára vonatkozó japán
utasítás következik, valamint egy japán tiszt, Matoba őrnagy
kihallgatásából származó idézet, akit a kannibalizmusról kérdezett ki egy
katonai bizottság, melyet a Guam-és Marianna-szigetek Egyesült Államok
haditengerészetének parancsnoka hívott össze 1946-ban.

UTASÍTÁS AZ AMERIKAI PILÓTÁK HÚSÁNAK MEGEVÉSÉRŐL

I. A zászlóalj meg akarja enni az amerikai pilóta, Hall hadnagy

(harmadéves) húsát.
II. Kanamuri főhadnagy fog gondoskodni a hús adagolásáról.
III. Sakabe kadét (egészségügyi alakulat) jelen lesz a kivégzésen, eltávolítja
a májat és az epehólyagot.
Zászlóaljparancsnok: Matoba őrnagy
Dátum: 1945. március 9.
Időpont: délelőtt 9 óra
Helyszín: Mikazuki Hill főhadiszállás
Utasítások kiadásának módja: Kanamuri főhadnagyot és Sakabe kadétot
magamhoz rendeltem és szóbeli utasítást adtam.
Helyszíni jelentés az utasítás végrehajtása után: dandárparancsnok:
Tachibana vezérőrnagy.
Még értesültek: hadosztály-parancsnoksági különítmény, Horie őrnagy,
308-as önálló gyalogsági zászlóalj.
Az Egyesült Államok katonai bizottságának arra a kérésére, hogy mesélje el
az első eset körülményeit, melyről személyes ismeretekkel rendelkezik,
Matoba őrnagy a következő választ adta:

A kannibalizmus első esete 1945. február 23. és 25. között történt. Aznap a
hadosztályparancsnokságra mentem és személyesen jelentettem Tachibana
tábornoknak, hogy egy amerikai pilótát ki fognak végezni a Suyeyoshi
Tainál. Míg ott voltam, szakét szolgáltak fel, és a beszélgetés a
Bougainville-ben és Új-Guineában állomásozó japán erőkre terelődött, és
szóba került, hogy a csapatoknak nem volt elég élelmük, ezért emberhúst
kellett enniük. Még a hadosztály-parancsnokságon voltam, amikor
telefonhívás érkezett a 307-es gyalogsági zászlóalj parancsnokságáról, és
mindkettőnket megkértek, hogy menjünk át egy partira, melyet Kato
ezredes szervezett Tachibana tábornoknak és nekem. Kato ezredes
szállására mentünk, és érkezésünkkor láttuk, hogy nincs elég "kaja" az
italhoz. A tábornok bosszús volt és arról kezdtünk beszélgetni, hogy honnan
lehetne húst és még több szakét szerezni. A tábornok ekkor engem
kérdezett a kivégzésről és a lehetőségről, hogy ily módon húshoz juthatunk-
e. Ezután saját parancsnokságomra telefonáltam és utasítottam őket, hogy
azonnal küldjenek át húst és cukornádrumot a 307-es zászlóaljhoz. A hús
megérkezett, és Kato ezredes szobájában főzték meg. Emberhús volt.
Mindenki evett belőle, de senkinek nem ízlett.

Annak ellenére, hogy a kísérlet Matoba őrnagy elmondása szerint nem volt
egy gasztronómiai siker, az eset számos alkalommal megismétlődött.
Tachibana tábornok elhatározta, hogy a jövőben az összes hadifogoly
kivégzése után hajtsák végre a fenti eljárást, és nézeteit a megbeszéléseken
ismertette. Az ellátmány csökken és a lőszerkészlet fogyóban van mondta -,
végül az embereknek "akár kődarabokkal is harcolniuk kell majd, és rá
lesznek kényszerülve, hogy a harcban elesett saját bajtársaik és az ellenség
húsát megegyék".
 A tábornok ezt többször hangsúlyozta. Egy alkalommal, amikor a zászlóalj
összes parancsnoka jelen volt, azt mondta nekik, a sziget megszállása a
küszöbönáll és valószínűleg ez lesz a Japán megszállása előtti utolsó csata.
Ezt követően több ízben elmondta, még ha a lőszer és az élelem elfogyott,
akkor is harcolniuk kell, és bajtársaik és az ellenség húsán kell élniük.
"Az ellenséges katonák - mondta nekik - csak állatok." Azzal, hogy
Tachibana tábornok ezt a kifejezést használta, csak azt ismételte, amit
tanítói mondogattak folyton. A "Kichibu" szót (jelentése "állati") gyakran
használták a szövetségesek jelölésére a birodalmi parancsnokság
utasításainak kiadásakor, valamint a legtöbb katonai vezető beszédében.
Suzuki és Tojo gyakorta használta a szót ebben a szövegkörnyezetben, de
kétséges, hogy azt akarták volna, hogy szavaikat olyannyira szó szerint
vegyék, mint ahogy Tachibana tábornok és tisztjei tették.
De Tachibana nem volt egyedül a véleményével. Azzal teljesen egyetértett
a japán tengerészetnél szolgáló kollégája, Mori tengernagy.
Mori tengernagy a 307-es zászlóaljnál tartott első partiról visszafelé menet
- ahol emberhúst szolgáltak fel és fogyasztottak - megbeszélte a dolgot
Matoba őrnaggyal és megkérte, legyen olyan kedves, hozzon át egy kis
májat, amikor legközelebb kivégeznek egy ellenséges pilótát a Matoba
irányítása alatt álló 308-as zászlóaljnál. Minden kétséget kizáróan a
tengernagy kérésének megfelelően történt, hogy Sakabe kadétot a már
idézett zászlóalj-utasítás szerint arra utasították, a kivégzés után távolítsa el
Hall repülő százados testéből a májat. A műveletet valójában egy Teraki
nevű tisztiorvos hajtotta végre, mivel Sakabe nem volt elég tapasztalt.
Kihallgatása során Matoba őrnagy mindenről beszámolt.

Utasítottam Teraki katonaorvost, hogy siessen és távolítsa el a májat, mert a

tengernagy szállására akarom vinni. Az orvos később közölte, hogy a
szobámban hagyta a májat, de mivel akkor éppen légitámadás volt, nem
tudtam a haditengerészeti parancsnokságra vinni, ezért összevágattam és
megszáríttattam ... később a 308-as zászlóalj főhadiszállásán tartott partin
mindannyian ettünk a májból. Míg ettünk, Mori tengernagy említette, hogy
a kínai-japán háború alatt a japán csapatok emberhúst ettek gyógyszerként.
A májból készült gyógyszert úgy hívták, Seirogan ... Az összes tiszt
egyetértett, hogy a máj jó orvosság a gyomornak. Összesen három
alkalommal ettem emberhúst: saját zászlóaljparancsnokságomon, a 307-es
zászlóaljparancsnokságon és a haditengerészeti bázison.

A kannibalizmust a japán csapatok Új-Guineában és a Salamon-szigeteken

is gyakorolták. Mivel mindez olyan országban történt, ahol némelyik
bennszülött törzs korábban kannibál volt, különös gondot fordítottak a
bizonyítékok alapos vizsgálatára, amikor az említett szigeteken az ausztrál
bíró, Webb bíró ezen atrocitásokat vizsgálta. Számos olyan személy tett
tanúvallomást, akik sok tapasztalattal rendelkeztek a bennszülöttek
szokásait és hajlamait illetően, köztük sokéves szolgálatot a hátuk mögött
tudó kerületi hivatalnokok. A vallomások meghallgatása után Webb bíró
levonta a következtetést, miszerint némelyik bennszülött hordár, akiket a
japánok Rabaulból hoztak, esetleg emberevéshez folyamodhatott, ha a
szükség és a lehetőségek úgy hozták, más vallomások ugyanakkor arra
világítottak rá, hogy e bennszülöttek nem voltak a harci övezet közelében,
ahol csonkított testeket találtak.
Webb bíró a Nemzetközösség kormányzatának tett jelentésében így
foglalta össze a bizonyítékokat.

A japán erők bűneit illető kétséget mégis eloszlatja az, (1) hogy legalább
három hadifogoly beismerte, hogy japán katonák saját társaik, valamint
ausztrál és amerikai halottak húsát ették, és (2) más hiteles ellenséges
források szerint néhányuk már 1942 októberében, a japán visszavonulás
alatt ausztrál katonákat kezdett enni ... Egy japán fogoly beismerte, hogy
1943.
január 10-én Bunánál evett először emberhúst, és azt mondta, viszonylag jó
íze volt ... Számos tanú (beleértve egy ausztrál vezérőrnagyot, egy
dandártábornokot az Egyesült Államok hadseregéből, és számos más felelős
tisztet is) vallomása alapján tehát megállapítom, hogy a japán fegyveres
erők tagjai ausztrál, amerikai és japán halottakat vagdostak fel, és sok
esetben megették őket. Nem csak hogy láttak japán katonákat saját
halottaikat felvagdosni és húsukat csajkába rakni, hanem többen
ténylegesen be is vallották, hogy ettek társaik húsából. Mindazonáltal
említésre méltó, hogy a japán közkatonák többsége, aki élelem nélkül
maradt, inkább haláláig koplalt, semhogy emberevésre vetemedjen.

Azt, hogy a japán katonák egymás húsát megegyék, sosem engedélyezték

hivatalosan. 1944.
december 10-én a 18. hadsereg parancsnoksága kiadott ugyanis egy
utasítást, hogy amíg a csapatok a szövetséges katonák holttestének
megevésére engedélyt kaptak, addig saját társaik húsából enniük
kifejezetten tilos. Továbbá egy japán vezérőrnagynál talált "fegyelmi"
jegyzék a következőket tartalmazta: "...bár a büntető törvénykönyvben az
nem szerepel, arra, aki mégis emberhúst eszik (leszámítva az ellenségét), és
ennek tudatában is van, az emberiség ellen elkövetett bűntettért
halálbüntetés kiszabását javasoljuk."
Az ellenség húsának fogyasztását mégsem tekintették bűntettnek. Valóban
előfordult, hogy néha a tiszti kaszinóban valamiféle ünnepi alkalommal
húst ettek. Amint azt már korábban említettük, még tengernagyok és
tábornokok is részt vettek ezeken az ünnepeken, és a meggyilkolt foglyok
húsát vagy a húsból készített levest szolgálták fel a többi közkatonának.
A rendelkezésre álló bizonyíték egyértelműen arra enged következtetni,
hogy a kannibalizmus akkor is gyakori volt, amikor más élelem is elérhető
volt, azaz önként, és nem szükségből folyamodtak ehhez.
Tizenharmadik fejezet

A JAPÁN MEGSZÁLLÁS ALATT LÉVŐ TERÜLETEK POLGÁRI

LAKOSSÁGA ELLEN ELKÖVETETT ATROCITÁSOK

1942 és 1945 között a japán fegyveres erők által megszállt területeken több
ezer ártatlan civilt öltek meg - gyakran határtalan kegyetlenséggel azon
tömegmészárlások során, melyek közül néhányról e fejezetben is lesz szó.
Az egyik legkorábbi eset 1942. január 20-án Balikpapanban történt
Borneón, valamivel több mint hat héttel a Pearl Harbor elleni támadás után.
A japánok két holland hadifogoly tisztet küldtek Balikpapanba, hogy
továbbítsák a fegyverletételre vonatkozó ultimátumukat a holland
parancsnoknak. Egy japán vezérőrnagy és öt másik tiszt jelenlétében
felolvasták az ultimátumot a két tisztnek, akiknek azt továbbítaniuk kellett
Balikpapan helyőrségparancsnokának. Amikor kézbesítették, a holland
parancsnok azt válaszolta, hogy feletteseitől utasítást kapott bizonyos
pusztítások végrehajtására, és nem maradt választása, teljesítenie kellett
őket.
Ahogy a japán csapatok közelebb kerültek, a hollandok a fentieknek
megfelelően felgyújtották az olajmezőket. A felbőszített japánok ezért
lemészárolták Balikpapan teljes fehér lakosságát: a tengerbe vezették és
lelőtték őket, néhányuknak pedig kardjaikkal lecsapták a karját és lábát.
A mészárlást mégsem spontán módon, a lángoló, értékes olajmezők
látványa miatt érzett düh és csalódottság miatt követték el. A
gyilkosságokat egy szigorúan titkos, a japán külügyminisztérium által 1940.
október 4-én, "Japán politikája a déli régiókkal kapcsolatban" címmel
kiadott jegyzéktervezet értelmében hajtották végre.
A Holland Kelet-Indiákkal kapcsolatban a jegyzőkönyv megállapította,
hogy "ha bármilyen fontos természeti erőforrást megsemmisítenek, a
nyersanyaggal kapcsolatban álló összes ember és az érintett kormányzati
tisztviselők, mint a történtekért felelős személyek, szigorúan meg lesznek
büntetve."
 Kiemelkedő jelentőséggel bírt, hogy Japán épségben foglalja el Holland
Kelet-India olajmezőit.
Az olajellátás meghatározó eleme volt a déli irányú előrenyomulásnak,
ezért a japán kormányt nyugtalanította, hogy a hadműveletek során esetleg
felgyújtják az olajmezőket. Matsuoka külügyminiszter 1941 márciusában ez
irányú félelmét fogalmazta meg von Ribbentropnak, amikor azt mondta,
nem érintené Holland Kelet-Indiát, ha megoldható lenne, mivel tart attól,
hogy egy japán támadás esetén az olajmezőket felgyújtanák. Ekkor pedig
csak egy-két év múlva tudnák a termelést újraindítani.
Köszönhetően annak, hogy a japánok a háború végén megsemmisítették az
összes úgymond "káros dokumentumot", a jegyzőkönyv végső változata
soha sem került elő. Mégis amikor Yamamotit, a külügyminisztérium
korábbi magas rangú tisztviselőjét arról kérdezték, hogy a jegyzőkönyv
tervének legtöbb pontját - amit állítása szerint egy alacsonyabb rangú titkár
készített elő - ténylegesen akkor miért hajtották végre, cinikusan csak
annyit felelt, hogy "ezek a titkárok nagyon jó tanítványok voltak."
Nincs okunk kételkedni abban, hogy ezt az akciót terv szerint hajtották
végre, mivel Blorában, a Cepu mellett, Jáván elterülő olajmezők
elpusztítása miatt a férfiakat hasonló módon mészárolták le.
Akkor csak a férfilakosságot gyilkolták le. A nők életét meghagyták, de a
japán parancsnok jelenlétében mindannyiukat többször megerőszakolták.
1941 decembere és 1942 áprilisa között nem kevesebb, mint huszonhat
hasonló mészárlás történt japán megszállás alatt álló különböző
területeken és országokban, úgymint Hongkong, Malajzia, Borneó,
Szumátra, Jáva, a Molukka-szigetek, Új-Guinea, Uj-Britannia és a Fülöp-
szigetek.
Szingapúr 1942. február 15-i kapitulációját követően nem sokkal
Yamashita tábornok hadseregének japán előalakulatai megszálló
hatalomként a szigetre érkeztek.
A sziget különböző részeit felosztották a Yamashita parancsnoksága alatt
álló különböző alakulatok között. A Nishimura altábornagy (Nishimura
altábornagy, Kawamura vezérőrnagy és öt másik japán tiszt 1947
márciusában egy brit hadbíróság előtt kellett, hogy feleljen a vádakra,
melyek szerint felelősek több ezer kínai, szingapúri civil lakos 1942.
február 18. és március 3. közötti lemészárlásáért. Mind a hét tisztet
bűnösnek találták, Kawamura vezérőrnagyot és egy másik tisztet kötél általi
halálra ítélték, a többiek életfogytiglani börtönbüntetést kaptak.) irányítása
alatt álló Császársági Gárdisták Osztálya kapta a feladatot, hogy a sziget
keleti felén helyőrséget építsen ki.
Szingapúr városát és a közvetlen környező területeket azonnal megszállták
a Kawamura vezérőrnagy által irányított erők, köztük a 2. számú Kempei
Tai csoport, két gyalogos zászlóalj és öt önálló, helyőrségi feladatokat ellátó
csapat. A sziget északi és nyugati szektorai Matsui altábornagy és
Mutaguchi altábornagy irányítása alá kerültek.
Amikor a sziget megszállása befejeződött, Yamashita tábornok általános
rendelkezést adott ki négy parancsnokának, Nishimurának, Matsuinak,
Mutaguchinak és Kawamurának. Ennek értelmében Szingapúrban az összes
kínai lakost a koncentrációs területekre kell összegyűjteni, és meg kell
vizsgálni a politikai előéletüket. A nemkívánatos elemeket, mint például a
japánellenes nézeteket vallókat és a kormány alkalmazottait el kell
különíteni és meg kell ölni.
A rendelkezés előírta, hogy az ellenőrzéssel február 23-ig végezni kell, de
ez végrehajthatatlan feladatnak bizonyult; a műveletet március 3-áig nem
fejezték be.
Az áldozatok kiválasztását és a gyilkosságok idejét, helyét és módját a
négy tábornok által kijelölt szektorparancsnokok belátására bízták. A
rendelkezés végrehajtásának segítésére, a helyőrségi feladatok ellátására
számos Hojo Kempeit küldtek szét. A mészárlásokat - melyekből többre is
sor került - a Kempei Tai felügyelete alatt hajtották végre, a tényleges lövést
a Hojo Kempeik hajtották végre egy Kempei Tai tiszt utasítására.
Ezekre a rettenetes gyilkosságokra, melyek együttesen "a kínai
mészárlások" néven váltak ismertté, a sziget egész területén sor került,
előfordulásuk nem korlátozódott a Kempei Tai által elfoglalt területre. Az
életüket vesztett ártatlan civilek száma nem ismeretes, de a japánok saját
adatai szerint az áldozatok száma nem volt kevesebb ötezer főnél. (A kínai
mészárlás tárgyalásán Sugita ezredes ezt a számot adta meg vallomásában.)
A mészárlások első sorozata február 16-án kezdődött, amikor a Tanjong
Pagar rendőrkapitányságot a Kempei Tai egy különítménye és egy százfős,
helyőrségi feladatokra odaküldött csapat elfoglalta.
A parancsnok, Hisamatsu hadnagy a rendőrségen állította fel
főhadiszállását, és a körzetéből az összes kínai civilt három koncentrációs
helyre - Tiong Bahrunál, a Cantonment és Neil utak kereszteződésénél és a
kikötői hatóságnál gyűjtötte össze.
A kihallgatást és azt követően a "nemkívánatosnak" ítéltek letartóztatását
személyesen Hisamatsu felügyelte. Ő nem sokkal korábban a japánellenes
elemektől való megszabadulás szükségességéről tartott előadást a
szingapúri rendőrség magát megadó rendőrségi személyzetének.
A kihallgatásokat követően naponta nagyobb, kínaiakból álló csoportokat
vezettek el Tanjong Pagar rakpartjára, hogy ott lefejezzék a
szerencsétleneket. Később számos fej nélküli testet találtak a Yacht Club
tengerpartján is. A káderezés időszakában Szingapúr kikötőből érkező
motorcsónakokat lehetett látni, rajtuk kínai civilekkel. Amikor a csónakok
Blakan Mati szigetétől nagyjából egymérföldre eltávolodtak, a japán
helyőrség a vízbe lökte és lelőtte a kínaiakat. A szigeten később legalább
százötven holttestet vetett partra a víz. Némelyikük még viselte a
karszalagot, mely azt bizonyította, hogy a szingapúri kikötői hatóság
dokkmunkásai voltak.
A részleteket a kínai mészárlás tárgyalásán a malájföldi rendőrség két
felügyelője, Arthur John és Thomas Isaac ismertette tanúvallomásában. Ők
a mészárlások idején Tanjong Pagar rendőrkapitányságán állomásoztak.
John felügyelő azt az utasítást kapta, hogy a területen élő minden kínai
civilt bizonyos pontokra gyűjtse össze, sőt a szingapúri kínai közösség
befolyásos, vezető tagjainak letartóztatásáért még jutalmat is felajánlottak
neki.
Február 17-e és 24-e között a gyűjtőpontokon való átvilágítást követően
több mint hétszáz kínai férfit a rendőrségre vittek és bezártak, majd később
egy teherautóval körülbelül harmincasával John felügyelő által ismeretlen
helyre vitték őket. Néhány nappal később azonban John a Tanjong Pagar
rakodópart közelében számos lefejezett holttestet látott. Mindegyikük kínai
volt, a kezük hátul össze volt kötözve, a fejüket láthatóan kardcsapással
választották el a testüktől.
Az úgynevezett káderezés csak nevében volt az. Egyik áldozattól sem
kérdeztek semmit, leszámítva a nevüket és esetenként a címüket.
Némelyiküket csak azért választották ki kivégzésre, mert a rendőrségen
ismerték a priusza miatt, és voltak olyanok is, akiket csupán azért, mert
tetoválás volt a testükön. A japánok azt állították, hogy ezek a tetovált jelek
arra utaltak, hogy tulajdonosaik valamilyen titkos társaság tagjai. Közismert
volt ugyanakkor, hogy a kínaiaknak szokásuk volt pusztán díszítési célból
tetováltatni magukat, és a testükön viselt jeleknek semmiféle politikai
jelentése nem volt.
Egy másik mészárlás során, február 23-án ötven ártatlan kínai civilt öltek
meg az Amber út közelében, a tengerparton. Lee Siew Kow, aki egy a
kérdéses tengerparthoz közel fekvő házban lakott, szemtanúja volt
mindennek.
Február 23-a délutánján három, kínai civileket és japán őröket szállító
teherautót látott a háza mellett elhajtani. Amikor a közelben megálltak és
leszálltak a teherautóról, látta, hogy a kínaiaknak hátra van kötözve a
kezük. A japán őrök ekkor hármasával összekötözték őket és a kínai úszó
klub melletti ösvényen a tengerpartra vezették le őket. Lee Siew Kow
biztonságos távolságból követve őket látta, amint a kínaiak arccal a tenger
felé fordulva letérdeltek a tengerparton, és a japán őrök mögéjük álltak. A
japán altiszt meglengetett egy vörös zászlót, és erre a jelre a kínai
áldozatokat puskalövéssel vagy kardszúrással kivégezték.

Február 23-án még egy mészárlásra került sor az Keleti parti út hetes
mérföldköve közelében. A Geylong körzetben élő összes kínait február 18.
és 20. között gyűjtötték össze, és a Teluk Kuran angol iskolába vitték őket.
Khoo Ah Ling szemtanú szemléletes leírást adott az esetről a kínai
mészárlás tárgyalásán. A tanúnak elrendelték, hogy február 20-án menjen
az iskolába. Kijelentette, hogy legalább háromezer másik kínai embert látott
ott, tizenhattól ötvenéves korig.
 Amikor a kihallgatás megkezdődött, azt mondták, hogy mindenki, akinek
ötvenezer dollár vagy annál nagyobb értékű tulajdona volt, emelje fel a
kezét. Akik ezt megtették, azokat az egyik oldalra, aztán egy szomszédos
területre vitték. A további, elkülönített kategóriák a következők voltak: az
iskolai tanárok, a Hainan-szigetről származók és azok, akik kevesebb mint
öt évet töltöttek Malajziában. Ezeket a csoportokat az iskolába vitték, és ott
bezárták őket. Khoo Ah Ling nem tudta pontosan megmondani, hogy hány
embert tartottak itt fogva, de elmondása szerint legalább kétszáz fő volt vele
egy szobában.
Másnap az iskolában fogva tartott összes embert páronként kivitték és
teherautóra rakták, és a SigIapba vezető úton a hét és fél mérföldet jelző
mérföldkőhöz vitték őket. Az áldozatoknak ekkor le kellett szállniuk a
teherautóról, és negyven-ötven főt egyetlen hosszú lánccá kötöztek össze.
Még mindig összekötözve az útról felrángatták őket egy dombra, ahonnan
nem hallatszott a puskatűz. A vonakodókat bajonettszúrásokkal ösztökélték.
Amikor a dombtetőre értek, Khoo Ah Lingnek sikerült kötelékeitől
megszabadulnia és a dzsungelbe menekült. Leadtak rá néhány lövést, de
senki nem üldözte, és néhány mérföldnyi futás után elérte egy barátjának a
Changiba vezető útnál fekvő házát. A csoportjából a kínaiakat, akiket ő
személyesen ismert, többé senki nem látta.
A Keleti parti út közelében a mészárlás áldozatait ott ásták el, ahol
végeztek velük. Egy Ang Ah Mui nevű kínai nőt arra kényszerítettek, hogy
a mészárlás napjának reggelén árkokat ásson a domb közelében. Amikor az
összes kínait megölték, a japánok felgyújtották a környéken az összes házat,
beleértve Mrs. Angét is, de mikor néhány nappal később az asszony
visszatért, még mindig voltak a mészárlásra utaló nyilvánvaló jelek. A
földön elszórva rizs, szemüvegek, cipők, ruhadarabok és személyes iratok
hevertek. Az árkokat betemették, de mikor a kutyák néhány nap múlva
kaparni kezdtek a közelben, a vérontás újabb bizonyítékai kerültek
napvilágra.
Február 18-a és 20-a között a Jalan Besar körzetben élő összes kínai civilt
elhajtották otthonából, hogy a Victoria Iskola játszóterén gyűjtsék össze
őket. A Kempei Taihoz csatlakozott csapatok újból a szokásos átvilágítás
látszatát keltették, és körülbelül nyolcszáz "nemkívánatos elemet"
választottak ki.
Az elkövetkező három-négy nap folyamán ezeket a szerencsétlen
embereket csoportokban szállították el és gyilkolták meg. Az első tömeges
gyilkosságra Mata Ikan falutól egy mérföldre került sor. Ekkor
hozzávetőlegesen százhúszan vesztették életüket. A második a Changi
tengerpartnál történt, nem messze a Tana-mocsártól, ekkor hatszáz halott
maradt a helyszínen.
Wong Peng Yin az egyike volt azoknak, akiket utasítottak, hogy a Victoria
Iskolánál gyülekezzenek, és mivel egy ez irányú kérdésre válaszolva
kijelentette, hogy a kormány szolgálatában áll, több társával együtt őt is
bezárták. Az iskolából teherautókkal szállították el őket a Changi börtönön
fél mérfölddel túlra. Itt azután le kellett szállniuk a járműről és egy, a
tengerpartra vezető ösvényen kellett végig gyalogolniuk. Vallomásában így
mesélte el, mi történt a csoporttal a teherautó elhagyása után.

Amikor leszálltunk a teherautókról, a japánok ötösével összekötöztek

minket és a tengerpartra tereltek. Mikor odaértünk, észrevettem néhány, már
ott heverő holttestet. Mindegyik kínai volt.
Amint a vízbe értem, a kötelékem meglazult, aztán kétszáz yardra kergettek
minket a parttól. A japán őrök a parton maradtak. Mikor kétszáz yardra
értünk, a japánok gépfegyverekkel és puskákkal tüzet nyitottak ránk.
Sikerült kiszabadítanom magam a kötelékeimből és elúsztam Mata Ikan
irányába, ahol aztán kivergődtem a partra, és egy éjszakát egy nagybirtokos
házában töltöttem. Amennyire tudom, rajtam kívül csak egyvalaki szökött
meg, ő meg is sérült.

Egy másik áldozatnak, aki szintén túlélte az esetet, hogy azután

beszámolhasson a történtekről, még szörnyűbb élményei voltak. Chua
Choon Guant ugyanarra a tengerpartra szállították egy körülbelül tizenegy,
egyenként harmincöt-negyven kínait szállító teherautóból álló konvojban.
Mikor megérkeztek, tizenegyesével sorba kötötték, és a víz széléhez
vezették őket. A japánok ekkor gépfegyvereikkel tüzet nyitottak a
foglyokra. Amennyire ki tudta venni, a csoportjából mindenkit megöltek. A
történteket ezekkel a szavakkal mesélte el:

Gépfegyverrel lőttek mindannyiukra, és feltételezem, hogy a többiek

meghaltak, mert sosem láttam őket viszont. Én az ötödik, gépfegyvertűzre
váró sorban voltam. Eltaláltak, de nem öltek meg. Elestem, és az
agyonlőttek rám zuhantak. Már majdnem elájultam, aztán egy kemény ütést
kaptam a fejemre, amitől teljesen eszméletemet vesztettem. Mire
magamhoz tértem, már sötét volt. Azért tértem magamhoz, mert jött a
dagály és a víz az arcomat mosta. Még mindig meg voltam kötözve, de a
parton, a közelben találtam egy éles sziklát, és miután hozzádörzsöltem a
köteleket, le tudtam őket vágni. Végül elmásztam és elmenekültem. (Pooley
és O'Callaghan közkatonák hasonló módon szöktek meg Le Paradisnál,
amikor a 2. SS Totenkopf ezred 1940.
május 26-án mintegy száz férfit mészárolt le a Norfolk ezredből. Lásd Náci
háborús bűnök. II.
fejezet.)

A következő "megtisztított" szektor a Canning erőd területe volt. Miután a

szektorparancsnok, Goshi százados felállította főhadiszállását az Ord úton,
február 19-én kiküldte a Kempei Tai tagjait és a szolgálatban lévő
egységeit, hogy Szingapúrnak ebből a körzetéből is összetereljék az összes
kínai lakost.
Negyvennyolc órán belül több ezer embert sorakoztattak fel a River Valley
és Ord utak sarkán, és a háromnapos átvilágítás kezdetét vette.
Három-négyszáz "nemkívánatos személyt" választottak ki, akiktől később
"meg kell szabadulni". Átadták őket a Hojo Kempei század
parancsnokának, aki három egymást követő napon csoportonként elvitte és
a Changi tengerparton lelövette őket.

Február 28-án került sor a Nishimura parancsnoksága alatt álló császári

helyőrség körzetében élő
összes kínai összegyűjtésére.
Körülbelül ezret gyűjtöttek össze Oehler lakásának közelében, és egy
teniszpályára zsúfolták őket. Itt azután a japánok arról érdeklődtek, hogy
van-e tetoválásuk, és hogy mi a foglalkozásuk.
Mint általában, ezeket a kérdéseket most is csak azért tették fel, hogy az
átvilágítás látszatát keltsék.
A válaszoktól függetlenül - meglehetősen önkényesen - körülbelül
háromszáz főt ott tartottak, a többieket elengedték.
A háromszáz közül az egyik így számolt be az ezután történtekről:
Az öcsémet elengedték, de engem és a két másik testvéremet ott tartottak.
Teherautón egy körülbelül kilenc mérföldre lévő helyre vittek minket, ahol
levetkőztünk és megvizsgálták, van-e tetoválásunk. Utána, újból
teherautóval, elszállítottak a tizenegyes mérföldkőhöz a Ponggol úton.
Mikor odaértünk, már tizenegy teherautó volt ott tele kínaival, akiket
mintegy száz japán katona őrzött ... Miután egy tengerparti bungaló
kertjében térdepeltettek húsz percig, a japán őrök velem együtt tizennyolc
főt áttereltek az úton egy gumiültetvény melletti mezőre. A japán kíséret
vezetője azt írta a homokba, hogy ő a mi megmentőnk ... azt gondoltuk,
lehetőséget ad, hogy elmeneküljünk, és gyorsan felfutottunk a dombra, be
az ültetvényre. Közben tüzeltek ránk, de két embert leszámítva sikerült
elmenekülnünk.

A többiek azonban nem voltak ilyen szerencsések. Majdnem háromszáz

főről tudnak, akit a Ponggol út végén, a tengerparton lőttek le. Három napra
rá, a vérfürdő helyszínének vizsgálatakor sok holttestet találtak a parton
szerteszéjjel fekve és a tengerben lebegve. Száz testet a közegészségügyi
osztály munkásosztaga hantolt el.

Szingapúr szigetén a legjelentősebb, kínaiak sérelmére elkövetett

tömeggyilkosságok közül a legutolsó március 1-jén történt. Február vége
előtt néhány nappal hirdetményeket ragasztottak ki a Mata Ikan körzet kínai
kávéházaiban, melyek elrendelték, hogy az összes helyi lakos gyülekezzen
összeírásra a Changi út nyolc és feles mérföldkövénél.
 Március 1-jén, miután a szokásos válogatást befejezték, körülbelül
háromszáz főt kísértek teherautókon Samba Ikat, a Changi úton a tízes
mérföldnél fekvő falu közelébe.
Egy Samba Ikatban élő kínai férfi szemtanúja volt a háromszáz ember
legyilkolásának és Nishimura tárgyalásán a következőképpen vallott.

Kora délután két autót láttam elhaladni a házam előtt. Az egyiken vörös
zászló volt, a másikon kék. Japán katonák szálltak ki, és megvizsgálták a
légitámadás óvóhelyeit, melyek az utca végén voltak, a birtokom végében.
Ezt követően távoztak.
Két óra elteltével hat-hét, kínaiakkal megrakott, japánok által őrzött
teherautó érkezett ugyanabból az irányból, és megálltak az óvóhelyek előtt.
Az utasoknak le kellett szállniuk és az óvóhelyek előtt le kellett térdelniük.
Mindezt jól láttam, mert elbújtam egy mangófa mögött, és senki nem vett
észre. Utána a gépfegyvertűz leterítette őket. Láttam, amint azok, akiket a
lövések eltaláltak, a földre zuhantak, és hallottam
azoknak a nyögéseit, akik nem haltak meg azonnal. Röviddel utána az üres
teherautók visszaindultak abba az irányba, amerről jöttek.
Napokkal később felkerestem a helyet. A holttesteket ekkor már vékony
földréteggel fedték be, de nem végeztek rendes munkát, és mivel a rothadó
holttesteknek olyan rossz szaguk volt, nekünk, helyi farmereknek kellett
újratemetnünk őket.

Március 2-ára tehát végrehajtották Yamashita tábornok utasításait. A

japánok később ezeket a mészárlásokat biztonsági okokra hivatkozva
próbálták igazolni. Ilyen kifogások azonban elfogadhatatlanok, az igazi
okot pedig nem nehéz kitalálni.
Malajzia megszállása 1941. december 8-án vette kezdetét, és a kínai
lakosság egyhangúlag a brit katonai erőkkel való együttműködés mellett
döntött. A csungkingi hatóságok közölték a brit nagykövettel, hogy a kínai
kormány kész a tengerentúli kínaiakat utasítani, hogy szervezzenek "egy
japánellenes mozgalmat Angliával együttműködve, ha azt a brit kormány
szükségesnek tartja".
Japán a mukdeni incidens óta háborúban állt Kínával - bár ezt az elnevezést
a szigetországban következetesen kerülték -, a japánok és a kínaiak pedig
esküdt ellenségekké váltak.
Szingapúr szigetén a kínaiak szervezett, tömeges legyilkolása egyszerű,
bosszúálló intézkedésnek minősíthető, mivel azok korábban merészelték a
briteket támogatásukról biztosítani.

Miután a japán erők megszállták a területet és a harcok véget értek, az

öldökléseket szabadon követték el, így terrorizálandó a polgári lakosságot,
és hogy alávessék őket a japán uralomnak. Nem kevesebb, mint
huszonkilenc különböző helyen követtek el ilyen mészárlást.
A japán megszállás idején sok más civilt, főként behívott munkásokat
gyilkoltak le, mert betegség vagy az éhezés miatt alkalmatlanná váltak rá,
hogy továbbra is a Kibővített Keletázsiai Együttes Prosperitási Övezet
létrejöttéért munkálkodjanak. Már nem voltak értékesek, teherré váltak.
Legalább tizenöt helyen fordult elő ilyen vérontás, mely a Burma-sziámi
vasút munkaterülete melletti munkatáborokban is kifejezetten gyakori volt.
Más gyilkosságok okai a japán előírások esetleges megszegésétől való
elrettentés volt. Erre példa a Hainan szigetén kiépített munkatáborban a
csempészet megelőzése miatt végrehajtott gyilkosságsorozat; Saigonban,
Francia Indokínában a rádió tiltott használatának ilyen eszközökkel való
megakadályozása; és Amboina szigetén, ahol a civileket azért ölték meg,
mert a hadifoglyoknak ételt adtak.
A Kvantung hadsereg parancsnokának kérésére 1945 augusztusában
Mandzsúriában a Szovjetunió polgárait ölték meg. Az áldozatokat nem
vádolták semmivel, a megölésükre adott ok az volt, hogy esetleg
kémkednek vagy szabotálják a japán megszálló hatalmat.
Sok esetben azért ölték meg a polgári lakosság tagjait, mert szövetséges
támadásra lehetett számítani, illetve a japánok készültek kivonulni, és így
kívánták megelőzni a szövetséges fennhatóság alá kerülésüket.
Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Manilát a szövetségesek fel fogják
szabadítani, ilyen - tömeges erőszakkal és gyújtogatással - egybekötött
mészárlásokat hajtottak végre városszerte. Ez sem a japán barbarizmus
spontán megnyilvánulása volt, mint ahogy 1938-ban, Nankingnál sem ez
volt a helyzet. Kétségbevonhatatlan bizonyíték áll rendelkezésünkre arra
vonatkozóan, hogy mindezt megtervezték. Olyan utasításokat fogtak
ugyanis el, melyek minden további kételyt zárójelbe tesznek.
A következő idézetek az 1944. december 23. és 1945. február 14. között
kiadott, a manilai haditengerészeti erőkre és a délnyugati flottára vonatkozó
hadiparancsokban voltak olvashatók.

4. Legyenek óvatosak, ne hibázzanak a robbantások és felégetések idején,

ha az ellenség betör.
6. Amikor filippínókat ölnek meg, tereljék őket egy helyre, így lőszert és
fáradságot spórolhatnak. A holttestektől való megszabadulás bajos lesz,
szóval vagy a jegyzékbe vett házakban gyűjtsék össze, és égessék el őket,
vagy dobják a holttesteket a folyóba.

Egy Yamaguchi nevű japán altisztnek a szövetségesek kezére jutott

naplójából vett részek megerősítik a másik bizonyítékot, miszerint ezeket az
atrocitásokat utasítások végrehajtásaként követték el.

Elrendelték nekünk, hogy megöljük az összes férfit, akit csak találunk. A

banditák (A ellenségre vonatkozó "banditák" szó használatából látszik,
hogy Yamaguchi altiszt Kínában szolgált a japán erőknél. Lásd a Második
fejezetet.) megsemmisítése mostantól kedve valóban tömeges lesz ... A
célunk, hogy megöljük vagy megsebesítsük az összes férfit, és hogy
információt gyűjtsünk. A szökni próbáló nőket is meg kell ölni. Mindent
egybevetve, célunk a teljes megsemmisítés.

Ahogy az amerikaiak egyre közelebb jutottak Manilához, a bombázás és az

ágyúzás úgy állandósult. Több helyen tűz ütött ki, különösen nehézzé vált a
vízhez és élelemhez való hozzáférés, és számtalan menekült keresett
biztonságos menedéket szerte a városban.
Február 9-én délután a japán járőrök átkutatták az Ermita körzetet,
mindenkit kikergettek házaikból, üzlethelységeikből, és a Ferguson köztérre
vitték őket. Legtöbbjük önként, gyanútlanul ment, mivel a japánok azt
mondták nekik, hogy csak biztonságosabb helyre viszik őket.
Délután 5 órára kétezer férfit, nőt és gyereket, különféle nemzetek tagjait
terelték össze a köztéren. A parancsnoknak tűnő japán tiszt utasításokat
adott, hogy a férfiakat, az ifjúkat és az idősebb fiúkat válasszák el a nőktől
és a gyerekektől. A férfiakat a Manila Hotelhez vitték, a másik csoportot a
Bay View Hotelhez, leszámítva azt a nagyjából húsz lányból álló kis
csoportot, akiket a "Kávéskanná"-nak nevezett közeli étterembe, a japán
tisztek klubjába vittek. Ételt és italt kaptak, aztán a Bay View egyik felsőbb
emeletére vitték őket. A szerencsétlen nőknek az éjszaka folyamán gyorsan
eloszlott minden kétsége afelől, hogy miért vitték őket a Bay View Hotelbe.
A tisztek és más közkatonák kettesével, hármasával bementek a szobákba,
ahol a nőket elszállásolták, ott kiválasztották, kit óhajtanak, átvitték egy
másik szobába és megerőszakolták őket. (A négy napig szünet nélkül tartó
orgia részleteit egy jelentés tartalmazza, melyet az Egyesült Államok
Hadügyminisztériumának haditörvényszéki elnöke írt, és melyet a tokiói
bíróságon is bemutattak.) A szövetségesek megérkezését megelőző néhány
rettenetes napon Manila teljes területén könyörtelenül folytatódott a
vérontás.
1942 januárja és 1945 februárja között civilek százait vitték a Santiago
erődbe, és tartották ott fogva kikérdezés céljából. A japánok egész idő alatt
a legmegdöbbentőbb, súlyos büntetéseknek vetették alá valamennyi foglyot.
1945 februárjában, Manila elestét megelőzően a cellákat megtöltötték
azokkal a civilekkel, akik a Walled Cityben laktak. Az ajtókat
elbarikádozták, benzint locsoltak mindenhová, az épületeket kigyújtották.
Sok százan égtek halálra, míg másokat kivégeztek. Az amerikai csapatok
tetemek százait fedezték fel, amikor a Santiago erődöt bevették.
Sok civilt, akinek sikerült megszöknie az égő épületekből, azt követően
lőttek le a japán őrök, hogy kirohantak a lángoló épületből vagy miközben a
folyón próbáltak átúszni.
Néhányan mégis túlélték, hogy elmondhassák a történetet, tőlük származik
e leírás.
 A manilai német klubban hajtották végre az egyik legkegyetlenebb
bűntettet. Ugyancsak február első pár napjában a klub épülete alatt számos
civil bújt meg az ágyútűz és a légitámadások elől. Míg odalent voltak, a
japán katonák barikáddal vették körül az épületet, azután az egészet
benzinnel locsolták le és meggyújtották. Erre az épület alatt rejtőzködők
kirohantak, és próbálták megmászni a barikádot, de a lesben álló katonák
legtöbbjüket lelőtték vagy bajonettel leszúrták. Néhány nőt elkaptak és
megerőszakoltak a japánok, aztán benzint locsoltak a hajukra és
meggyújtották. A gyerekeket cipelő nőknek a karját döfték át szuronnyal.
A Szt. Pál Főiskolán a következőképpen zajlott le az újabb vérfürdő. Az
egyik épületben körülbelül kétszázötven civilt gyűjtöttek össze, az ajtókat
és az ablakokat bezárták és eltorlaszolták.
Míg így be voltak zárva, észrevették, hogy a mennyezetről függő három
csillár sötétítőpapírral van bevonva, és hogy vezetékek vagy elektromos
kábelek futnak a csomagolás belsejéből az épületen kívülre.
Egy órával később a japánok kekszet és édességet hoztak, a szoba közepén
álló asztalra tették, s azt mondták az embereknek, hogy odabenn
biztonságban lesznek és hogy szolgálják ki magukat.
A japánok távozása után néhány perccel, mialatt az épületben tartott
emberek megkóstolták az ételt, három hangos robbantás következett. A
becsomagolt csillárokban robbanóanyag volt. A férfiak, nők és gyerekek a
földre zuhantak, sokan megsérültek és kitört a pánik. A robbanás kitörte az
ablakokat, és egy nagy lyukat ütött a falba. Ezeken keresztül az összes, még
mozogni képes ember megpróbált kimenekülni. Az épületet elhagyókkal
azonban puska-és gépfegyvertűz végzett.
Manilában egy másik merénylet helyszíne a filippínó vöröskereszt
központja volt, mely az Isaac Peral és Luna Tábornok utcák sarkán állt. Az
épületre jól láthatóan ki volt téve a vöröskeresztes jel.
Egy este, úgy 6 óra körül megérkeztek a japán csapatok. Hetvennél is több
civil volt az épületben, beleértve hét ápoltat és az állandó személyzet öt
tagját is. A többiek azok a helyi lakosok voltak, akik ott kerestek
menedéket, bízva a vöröskereszt jelében.
 A szakképzett ápolónő, Andaya kisasszony néhány társával éppen az
épület hátsó traktusában készítette a vacsorát, amikor lövéseket hallott a
hátsó kapunál. Ugyanabban a pillanatban egy ismeretlen asszony rohant be
sikítva egy meglőtt gyermekkel a karján. Rögtön mögötte jött négy japán
tengerész és egy tiszt, aki az épületben tartózkodó gyerekre pisztolyával
lövést adott le.
Andaya nővér mindenkit arra utasított, hogy hasaljon le, és egy rémült
kisgyerek kivételével mindenki engedelmeskedett is. A gyerek nem sokáig
szaladgálhatott a szobában, mivel hamarosan holtan esett össze három
lövedékkel a fejében. Amikor a lövöldözés egy pillanatra abbamaradt, egy
vöröskeresztes tolmács segítségével Andaya kisasszony elmondta a japán
tisztnek, hogy ő egy vöröskeresztes nővér, és hogy a tiszt és emberei egy
vöröskeresztes épületben vannak. Megkérdezte hát, hogy mi jövetelük célja.
A válasz a mellkasába leadott egyetlen lövésből állt. A nővér elesett, de
mielőtt elvesztette az eszméletét, látta, amint újabb csapatok érkeznek az
osztályra, és az ágyaikban fekvő betegeket lelövik vagy szuronnyal ledöfik.
A szomszédos szobában az igazgató, Mr. Farolan egy éppen műtétre
készülő orvossal folytatott megbeszélést. Amikor a tengerészek beléptek a
szobájába, be tudott csusszanni az íróasztala alá, ami mögött ült, így eltűnt
szem elől. Egy fiatal önkéntes nő próbálta védeni az orvost, és azt mondta,
"ő a mi orvosunk, kérem, hagyják meg az életét", de eredménytelenül. A
doktor egy szívébe fúródott golyóval holtan roskadt össze. A tengerész, aki
lelőtte, körbejárta az osztályt és mindenkit leszúrt a bajonettjével. Néhányan
az ágyban feküdtek, voltak, akik alatta rejtőztek. Az áldozatok között volt
egy nagymama is a lányával és a tíznapos unokájával. Amikor a csecsemő
apja két nappal később megtalálta a testeket, megállapította, hogy a
feleségét bajonettel arcon és hasba szúrták, majd mellkason lőtték, míg a
csecsemő állapota és helyzete azt mutatta, hogy őt csak a jobb karján
szúrták meg, és anyja teste alatt fulladt meg.
Egy, a vöröskeresztnél menedéket kereső filmszínésznő a földszinti
folyosón volt, amikor a japánok megérkeztek. Próbált a gyógyszeres
szekrény mögé bújni, de közben elkapták és átlőtték a könyökét, ő
gyermekét még mindig a karjában tartva a földre esett. Nyugodtan feküdt
halottnak tettetve magát, de a tengerész, aki rálőtt, kilencszer beledöfött a
szuronyával, hogy meggyőződjön arról, tényleg meghalt.
A mészárlás majdnem fél órán át tartott, majd a japánok elhagyták az
épületet. A tengerészek távozása után, az épület átvizsgálásakor Mr. Farolan
rengeteg holttestet talált. Az épület felégetését követően két nappal
halmokban találtak hamut, csontokat és tetemeket a különféle zugokban,
szerteszéjjel a folyosón, sőt még a latrinában is. Sok esetben csak azért
tudták azonosítani őket, mert a túlélők tudták, ki hová bújt el. A
vöröskereszt iratai és aktái megsemmisültek a tűzben, így az áldozatok
pontos száma ismeretlen. A becslések szerint az áldozatok száma harminc
és nyolcvan között lehetett, de vitathatatlanul Mr. Farolan becslése a
legmegbízhatóbb, aki szerint az áldozatok legalább ötvenen voltak.
Manilában semmit nem kíméltek. A japán csapatok még a katedrálisba is
betörtek, fiatal lányokat vonszoltak ki, és mielőtt az épületet felgyújtották
(Mindezt egy szemtanú, Rosa Calalong mondta el tanúvallomásában,
Yamashita tábornok tárgyalásán.), a nyugati előcsarnokban
megerőszakolták őket.
Japán katonáknak a szövetségesek birtokába került naplói az 1945
márciusa és 1944 decembere közötti időszakra vonatkozóan az összes
rendelkezésre álló információt megerősítik.

Nem emlékszem az időpontra, de a Lipa katonai rendőrségi különítménytől

azt az értesülést szereztük, hogy körülbelül harminc gerillaharcos
kézigránátokkal és más robbanószerekkel megtámadta Lipa
repülőgépraktárát, és közülük tizenegyet elfogtak. A katonai rendőrség
minket kért meg, hogy "megszabaduljunk" a foglyoktól. Az éj leple alatt itt-
ott gödröket ástunk a kókuszligetben, a sírkert közelében, és bajonettel
végeztünk velük. Teljesen le voltak gyengülve, mert három napja, az
elfogásuk óta nem ettek. A kezeiket hátrakötöttük, és a gödrök előtt meg
kellett állniuk, a fejüket enyhén lehajtva. Úgy látszott, teljesen tisztában
vannak azzal, hogy meg fognak halni, ugyanis egy szót sem szóltak.
Nagyon bozontos volt a hajuk. Később a szakaszunk tagjai egyesével
leszúrták őket. Az elsőt Suzuki döfte le. Én következtem. Abban a
pillanatban, amikor beledöftem a bajonettem az áldozatba, ő felkiáltott,
hogy "Ah", és a mögötte lévő
gödörbe esett. Szenvedett, de keményszívű voltam biztos, mert olyan ideges
voltam. Miután megöltük őket, a testüket földdel borítottuk és
kókuszleveleket tettünk a tetejére.
Utána 22:00-kor egy katonadalt énekelve visszatértünk a századhoz.

Az alábbi idézetek egy másik japán katona naplójából valók.

45. febr. 7. Ma este 150 gerillától szabadultunk meg. Én 10-et szúrtam le.
45. febr. 9. 1000 gerillát égettünk meg.
45. febr. 13. A Banzai híd mellett ellenséges tankok állnak lesben. A
támadási előkészületeink befejeződtek. A gerilla internálótáborban vagyok
őrszolgálatban. Míg szolgálatban voltam, 10 gerilla megpróbált megszökni.
Mindannyiukat elfogtuk és leszúrtuk. Később, 16:00 órakor az összes
gerillát megégettük. (Lásd a Függelék 293-297. oldalait.)

A következő szöveg egy csata során történtekről számol be. 1945

áprilisában, az Ijichi egységet irányító tiszt által írott jelentésből vett részlet.

4. (A bennszülöttek megölésére) elhasznált tölténysorozatok száma 28.

5. Ma 12:00-kor 22 bennszülött haladt el a század állása mellett.
Mindannyiukat leszúrta vagy lelőtte a Hayashi feljebbvaló közlegény alatt
szolgáló osztag maradéka, mely egy öngyilkos rohamküldetésből tért
vissza.

A következő bejegyzések a Fujita haderő egy tagjának naplójában

olvashatók:
febr. 13. Biztonsági okokból a város összes lakóját megöltük, személyes
vagyontárgyaikat elkoboztuk.
febr. 17. Mivel a filippínók 90%-a nem támogatja a japánokat, a katonai
főhadiszállás rendelkezéseket adott ki folyó hó 10-én, hogy büntessük meg
őket. Különböző
szektorokban több ezer embert gyilkoltunk meg (köztük fiatalokat,
öregeket, férfiakat, nőket és kínaiakat egyaránt). A házaikat felégettük,
vagyontárgyaikat elkoboztuk.

Más, ugyancsak elfogott naplókban találtak két bejegyzést, melyek arra

engednek következtetni, hogy legalább néhány tagja a japán erőknek nem
helyeselte a barbarizmust. Az első egy katonai rendőrségi egység tagjának
naplójából származik.

Július 10-én a japán csapatok összetereltek minden férfit és fiút a

templomnál, és a gerilla-hadműveletekről kérdezték őket. Vizet itattak
velük, aztán arcul ütötték őket. Ez szánalmas volt, nem bírtam nézni. Aztán
lelőtték vagy bambuszlándzsákkal halálra döfködték őket.
A japán hadsereg valóban hajt végre kirívó dolgokat.

A második idézet egy japán katona naplójából való, aki 1945. február
hónapban filippínó gerillaharcosok és fegyvertelen civilek
összefogdosásában volt érintett.

45. febr. Minden nap a gerillaharcosok és a bennszülöttek utáni vadászattal

telik. 100-nál már jóval többet öltem meg. A szülőföldem elhagyásakor
még meglévő ártatlanságom régóta odavan. Mára már csak egy
megátalkodott bűnös lettem, és a kardom örökké véres lesz.
Bár az országomért teszem, ez merő brutalitás. Isten bocsásson meg
nekem.
Anyám, bocsásson meg nekem.

A Fülöp-szigetek megszállása során a japán erők a legszörnyűbb

kegyetlenkedéseket követték el a polgári lakosság ellen:
tömeggyilkosságokat, kegyetlen kínzásokat és tömeges nemi erőszakot.
Lanao tartomány egy városrészének legtöbb lakóját 1942 augusztusában
megölték és házaikat porig égették. Egy kora reggelen, pirkadat után
Dansalan város helyőrségéből körülbelül száz katona érkezett négy tiszt
irányításával. A néhány elszökött falusi a történtekről az alábbi beszámolót
adta.

A városrészünkben kétezer-ötszáz ember lakott. Rajtunk ütöttek. A japánok

megérkezésükkor azonnal elkezdték bajonettel leszúrni a lakosokat, akik
közül többen ekkor éppen a tóban halásztak. Később felgyújtották a
házakat. A zűrzavarban négy japán katonát megöltek. A katonák aztán
visszavonultak, engem és három másik embert magukkal vittek fogolyként.

Egy évvel később huszonnégy férfit és három nőt kötöztek össze, mint a
marhákat, és fejeztek le Iloilo tartományban. A japán csapatok hirtelen
megrohanták a falut, és számos lakót fogtak el azért, hogy majd kihallgatják
őket. Végül, a fent említett huszonhét főnek hátrakötözték a kezét. Később
egy hosszabb kötélre felfűzve mindannyiukat egy huszonöt yardra lévő
bozótba húzták, mint a marhákat, és lefejezték őket. Az összegyűjtés alatt
egy három hónapos kisgyereket a katonák a levegőbe dobtak, aztán
felnyársalták egy szuronnyal. Egy José Tupaz nevű falusi látta mindezt, s
később tanúvallomásában is megerősítette a látottakat. (Az eset Wilhaus
obersturmführernek, a Yanov megsemmisítőtábor egykori parancsnokának
az ügyére emlékeztet, aki kisgyerekeket használt agyaggalamblövészet
gyakorlására. Lásd Náci háborús bűnök. IV. fejezet.) Egy hónappal később,
ugyanabban a tartományban, az egyik lakost a japán katonák megfeszítették
Ajuv lerohanásakor. Miután beszámolt a faluban élők lelövéséről és
szuronnyal való meggyilkolásáról, az egyik szemtanú így folytatta:

... ugyanazon a napon láttam más filippínó civileket is, akiket ugyanez a
csapat japán katona ölt meg. A 38 éves Aurelio Artachóról és a 40 éves
Lucas Doctoleróról van szó. Az előbbinek karddal megvágták a nyakát és
bedobták egy házba, amit később felgyújtottak. Az utóbbit a földhöz
szögezték három darab hathüvelykes szöggel, egyet-egyet a csuklójába
döftek, a harmadikat keresztülszúrták a tarkóján (A németek hasonlóan
viselkedtek Franciaországban.
Lásd Náci háborús bűnök. IV. fejezet.). Mindössze két méterre álltam tőlük.
1943. október 19-én egy felkelés robbant ki az akkor japán megszállás alatt
álló Jesseltonban, Észak-Borneó kikötőjében, valamint a sziget
fővárosában. Hozzávetőlegesen negyven japánt öltek meg. A japánok
bosszút esküdtek és repülőket küldtek, hogy bombázzák és lőjék szét a
fővárostól északra fekvő összes falut. A gépek földig rombolták Kota Bolud
minden épületét, jelentős károkat okoztak és számos emberéletet oltottak ki
Tuaranban, Mengatalban, Inanamban és a környező
területeken.
Így ugyan felszámolták a lázadást, de a japánok nem voltak elégedettek, és
úgy döntöttek, hogy szörnyű megtorlást hajtanak végre. (Lásd a
Függelékben.) A Kempei Tai számos tagját küldték ki Kuchingból
Jesseltonba, és az elkövetkező hónapok alatt ez az osztag gyakorlatilag
rémuralmat vezetett be. Ártatlanul meggyanúsított férfiak és nők százait
tartóztatták le és kínozták meg, hogy információt szerezzenek a
gerillaharcosokról.
A kikényszeríttet vallomásokat tömeges, összevont kivégzések követték,
és a japánok saját bevallása szerint egy alkalommal egyszerre
száznyolcvankilenc gyanúsítottat gyilkoltak meg tárgyalás nélkül. Emellett
több százan haltak meg a börtönben a kínzások, betegség vagy éhezés miatt.
A felkelésben résztvevők túlnyomórészt kínaiak voltak, de a japánok ezt
ürügynek használták abbéli törekvésükhöz, hogy egy egész népet, az Észak-
Borneó nyugati partjai közelében fekvő több szigetet benépesítő sulukokat
is megsemmisítsék. A sulukoknak igazából nem sok közük volt a
felkeléshez, és a rendelkezésre álló bizonyítékokból kiderül, hogy csak
néhányuk vett részt benne.
1944 februárjában a japánok csapatokat küldtek a sulukok által lakott
szigetcsoport egyik szigetére, Mantananira. Fő céljuk a kínai
gerillaharcosok felkutatása volt, akik feltételezésük szerint a szigeteken
rejtőzködtek, és akiket a felkelésben való részvétellel gyanúsítottak.
Röviddel a csapatok Mantananira való érkezése után egy kínai, dr. Lou
Lai, akit a Kempei Tai letartóztatott, mégiscsak megtört a sorozatos kínzás
alatt és megadta több ember nevét, akik a japánellenes ellenállási
mozgalomban vettek részt. Köztük volt néhány suluk vezető is.
Ezen információnak volt köszönhető, hogy a megtorló akció a sulukok
ellen fordult. A részleteiről egy brit tiszt, M. J. Dickson százados írt
jelentést, akit később egy vizsgálat lefolytatására jelöltek ki.
Amikor Mantananin a japán erők parancsnoka nem találta a keresett
gerillákat, letartóztatott ötvennyolc suluk férfit, és Jesseltonba vitette őket.
A rákövetkező pár hét alatt az összes férfi belehalt a kínzásba vagy az
éheztetésbe a Kempei Tai főhadiszállásán vagy a jesseltoni börtönben.
Túlélő nem volt.
A japán erők két nappal azután, hogy a letartóztatott sulukokkal távoztak
Mantananiról, visszatértek a szigetre. Nyolc kínai, maláj, suluk és japán
szemtanú azt állította, hogy a visszatérésükkor két incidensre került sor.
Elsőként a japán keresőosztag és egy csoport suluk találkozásakor suluk
férfiakat és nőket lőttek agyon gépfegyverrel, majd az összes sebesülttel is
végeztek. A másik alkalommal - közvetlenül az előző incidenst követően -
huszonöt nőt és négy gyereket gyilkoltak le.
Mindegyik szemtanú egybehangzóan állította, hogy a sulukoknak nem volt
lőfegyverük, és a lándzsáikkal és bozótvágó késeikkel tanúsított
ellenállással vagy a japán támadásra próbáltak válaszolni, vagy
asszonyaikat és gyerekeiket védték.
A japánok ezt követően lángba borították a falut és tönkretették a
csónakokat, így egyszerre fosztották meg a helybelieket otthonaiktól és a
megélhetésüktől.
Shimizu hadnagy, a japán csapat parancsnoka vallomásában beismerte,
hogy elrendelte a nők megölését. (Shizimu hadnagyot 1946-ban,
Szingapúrban állították brit hadbíróság elé, mely halálra ítélte őt.)
Kijelentette, hogy kis csapatának összes tagja a mecset és a főhadiszállásuk
közelében annyi suluk nőt és gyereket szedett össze, amennyit csak talált.
Megparancsolták nekik, hogy vegyék le az ékszereiket, amit a japán
katonák más vagyontárgyaikkal és a pénzükkel együtt elvettek. Ezután az
áldozatoknak hátrakötötték a kezeit, és egy kötélre fűzték fel őket, melyet a
mecset oszlopaihoz erősítettek. Amikor felállították a gépfegyvert, Shimizu
kiadta a tűzparancsot. A tüzelés végén a Kempei Tai többi katonája
revolverrel fejezte be azt, ami a géppuskának nem sikerült.
Néhány héttel később a japánok egy harmadik látogatást is tettek az immár
elhagyatott szigeten.
Egy hónapra rá nyolc-kilenc sulukot találtak a Mantananival szembeni
szárazföldön, őket Kota Boludban tartották fogva. Közülük kettő férfi volt,
a többi nő és gyerek, a legkisebb egy karon ülő
csecsemő. Mindannyian a februári mészárlás túlélői voltak. A Kempei Tai
hat hétig őrizetben tartotta, majd kivégezte őket. A lelövés vagy lefejezés
közül mindannyian az előbbit választották.
A japán akció négyszázharmincról százhuszonötre apasztotta Mantanani
népességét, közülük a felnőtt férfiak száma nem volt húsznál több. A
Dinawan szigetén élő sulukok egyike sem vett részt a felkelésben, mégis
hasonló sorsra jutottak. A sziget népessége a japánok érkezése előtti
százhúszról távozásuk után ötvennégyre csökkent. Ők vagy nők voltak,
vagy tizenhat év alatti gyerekek. Az eredeti népességből egyetlen felnőtt
férfit sem hagytak életben.
1944 februárjában Dinawanon harminchét húsz év feletti férfit tartóztattak
le és vittek a Jesselton börtönbe. Nem tudni pontosan, mi történt ott velük,
de egy túlélő sem maradt.
Ugyanez történt három másik, sulukok lakta szigeten, Mangolum, Sulug
és Udar szigetén. Egy gyarmati hivatalnok véleménye szerint, aki békében
és háborúban egyaránt ismerte a sulukokat, a felnőtt férfiak elvesztése
komoly hatással lesz a népre. A fennmaradáshoz, és így a kihalás
megakadályozásához elegendő számú suluk gyerek maradt életben mindkét
nemből, de "az egészségi állapotuk meglehetősen rossz, és csaknem biztos,
hogy jelentős számú bajarral fognak keveredni. Halászati szokásaik,
létfenntartásuk eszközei és más hagyományos mesterségek elveszhetnek
olyan felnőtt férfiak hiányában, akik átadhatnák a tradíciókat."

Holland Borneón 1943 októbere és 1944 júniusa között tömeges mértékben

fordult elő
szisztematikus mészárlás. A japán haditengerészet katonai rendőrsége, a
Tokei Tai azt állította, hogy egy kiterjedt japánellenes mozgalom jött létre
az országban, és létezésének mítoszát számtalan, kínzással kicsikart
vallomás megszerzésével táplálta. Ezekkel az eszközökkel több
kémtárgyalás után hatvanhárom ártatlan civil kivégzése vált lehetővé. Egy
idő után mégis nélkülözni tudták a törvényes eljárást és egyszerre még több
embert végeztek ki.
Összesen ezer embert végeztek ki Mandornál, kétszáznegyvenet Sunggei
Duriannál, százat Katapangnál, és ismeretlen számút Pontianaknál, egy
Holland Borneó nyugati partjánál fekvő
nagyobb kikötőnél. Az áldozatok között volt Nyugat-Borneó számos
bennszülött uralkodója, köztük Pontianak szultánja a két fiával, több
jómódú kínai és indonéziai, és néhány holland tiszt is.
Az akciókat a sourabayai japán haditengerészeti parancsnokság utasítására
hajtották végre, és az érintett Tokei Tai osztag tisztjének, Yamamoto
hadnagynak a kihallgatásról írott jelentései minden fontosabb részletről
beszámolnak. Megerősítik, hogy az összes kivégzett közül csak
hatvanhármat állítottak hadbíróság elé, és hogy valamennyi tárgyalás
csupán komédia volt. A maradék 1340
főnek tárgyalása se volt, mert "eltartott volna talán két-három évig is, és
nem volt több idő." (Lásd a Függelékben.)
Később, 1944 augusztusában a Tokei Tai Singkavangban, Nyugat-Borneón
százhúsz kínai civil kivégzésével tovább folytatta elnyomó hadjáratát. Az
áldozatok közül mindössze tizenhét esetében került sor valamiféle
tárgyalásra azt követően, hogy a szokásos kínzási módszerekkel vallomást
csikartak ki belőlük.
Egy japán tolmács, Hayashi szerint az úgynevezett "második
összeesküvés", melynek felderítésében ő is részt vett, valójában nem is
létezett; a gyilkosságok egyedüli motívuma a mohóság volt.

1944 augusztusában kiderítettem, hogy néhány kínai megbeszélést tart

Singkavangban.
Jelentettem a felettesemnek, Okajimának, aki egy listát adott ötven
letartóztatandó emberről. A letartóztatás után én hallgattam ki őket. Az
elektromos és vizes kezelések alkalmazása után beismerték, hogy
összeesküvést terveztek, melynek célja a japán katonai kormányzat
megdöntése lett volna. Részt vettem a kínzásban is. Véleményem szerint a
százhúsz ember egyike sem követett el bűnt, és nem voltak összeesküvés
tagjai. Csak a vagyonuk miatt tartóztatták le őket. Az egész ügy egy előre
kitervelt dolog volt, melyet a Tokei Tai három tagja és én hajtottam végre.
A vallomásokat, melyeket a gyanúsítottakból a vallatások során
erőszakoltunk ki, valójában a Tokei Tai fogalmazta meg előre, és a
feltételezett íróiknak azt csak alá kellett írnia a kínzás után. Előre láttuk,
hogy halálbüntetést fognak kiszabni e jelentések alapján. Többnyire jómódú
és fontos emberek voltak, következésképpen hasznosabb, ha megölik őket.
A pénzüket és vagyontárgyaikat a Tokei Tai elkobozta.

1944 szeptemberében Tanaka tábornok megtorlást rendelt el két, Timortól

keletre fekvő kis sziget, Loeang és Sermata lakói ellen, mert a Kempei Tai
két-három tagját megölte a bennszülött lakosság.
A területen működő japán katonai rendőrség a szokásos vallatási
módszereket alkalmazta.
Cigarettával való megégetés, vízpróba, akasztás, éles kövekre térdeltetés és
sok esetben tárgyalás nélküli összevont kivégzés várt az áldozatokra.
Loeang rádzsáját a japánok utasították, hogy találja meg az ún. "lázadók"
vezetőit, és mivel nem sikerült neki, kivégezték. Végül nem kevesebb mint
kilencvenhat szigetlakót öltek meg.
Mindannyian ártatlanok voltak, mivel az igazi gyilkosok kilétét sosem
derítették fel.
Moa szigetének bennszülött lakóinak megöléséről egy japán hadnagy
számolt be. "A lakosokat hármasával huszonegy japán katona szuronnyal
ölte meg. A kivégzés után szerveztem egy bordélyházat, ahol helyi lányokat
kényszerítettem prostitúcióra büntetésül apáik bűneiért. (A kiemelés a
szerző által.)"
 Portugál Timorban a japánok ugyanígy tettek. A lakosok nagy többségét
siralmas állapotú táborokba internálták. 1942 decemberében Atsabe-nál, a
japánok a szigetet védő ausztrálok ellen végrehajtott támadás során ötven-
hatvan helyi lakost használták pajzsként. A japánok a Katrai-hegy
szomszédságában fekvő számos faluban felgyújtották a lakosok kunyhóit és
lelőtték az égő
épületekből kirohanó nőket és gyerekeket.

Új-Guinea, de még a távoli Salamon-szigetek sem menekültek meg a japán

terrortól.
Pár órával a Pápua Új-Guinea délkeleti sarkában található Milne-öbölben
végrehajtott partraszállás után a japán csapatok Lilihoa és Wandala West
falvak közelében fegyvertelen helyi lakosokat támadtak meg, köztük nőket
és gyerekeket és tömegesen követtek el gyilkosságot és erőszakot.
A helyiek házai alatt álltak lesben, elfogták a kijövő lakókat, és a
helyszínen megölték őket.
Másokat kikérdezés céljából vezettek el. Amennyiben nem tudtak tőlük
megfelelő információt szerezni, őket is megölték.
Ebben a körzetben a japán csapatok ötvenkilenc helyi lakost öltek meg
bármiféle indoklás nélkül a harminchat ausztrál hadifogoly mellett, akikről
a Hatodik fejezetben már volt szó. Rengeteg helyit, köztük nőket is
megdöbbentő módon megcsonkítottak, és néhányukat még akkor, amikor
éltek, a szuronyharc gyakorlásához használták. (E mészárlás megdöbbentő
részleteit Webb bíró azon jelentésének szövegében találjuk, melyet Új-
Guineában, a Salamon-szigeteken és a szomszédos szigeteken elkövetett
japán atrocitásokról írt az Ausztrál Államszövetség kormányának.)
Webb bíró jelentésében megállapította ezekről a rémtettekről, hogy
... a helyiek megölésének mindegyik esete azt jelentette, hogy a japán
fegyveres erők megszegték a hadviselés szabályait, és atrocitás volt, látva
azt, hogy valamennyi gyilkosságot barbár kegyetlenséggel követték el ... A
japánok indokai a hágai egyezmény 44. cikkelye érvényességének
korlátozására nyilvánvalóak azon szerencsétlen helyiekkel szemben
tanúsított magatartásuk alapján, akik megtagadták, hogy a Milne-öbölnél a
csapatok kísérői legyenek. Még ha joguk is lett volna a szolgálataikat
igénybe venni, nincs rá bizonyíték, hogy azt a helyi lakosok megtagadták,
és nincs mentség rá, hogy tárgyalás nélkül lelőtték és leszúrták áldozataikat.

1942 júliusában a japánok még egy partraszállást hajtottak végre, ez

alkalommal Buna térségében.
Ezt követően dél felé nyomultak Új-Guinea központi területei felé. Egy öt
ausztrál pilótából (egy sérült), és huszonöt helyi katonából álló csoporthoz
menet közben csatlakozott három miszszionárius, kettejük nő. Később,
útközben, egy Dobadura nevű helyhez közel a japánok tüzet nyitottak rájuk,
ezért különböző irányba szétszaladtak. Webb bíró jelentésében a következő
szavakkal írta le, mi történt a két nővel:

Miután a dzsungelben bolyongtak egy napon és egy éjen át, hajnalban

megint Dobaduránál találták magukat. Először barátságos bennszülöttekkel
találkoztak, később ellenséges helyiek Popindettánál átadták őket a
japánoknak. A japánok egy éjszakára bezárták őket, másnap a Hururu
kávéültetvényére vitték őket, ahol három láb mély lyukat ástak. Amikor a
lyuk már majdnem elkészült, az egyik nőt vezető japán katona megragadta
a nőt és átölelte. A nő küzdött, és kis híján kiszabadult a szorításból, amikor
a katona mélyen belevágta az oldalába a bajonettjét. A nő sikított és elesett.
Abban a pillanatban a másik misszionáriusnő egy ruhába vagy törülközőbe
temette az arcát, és az őt vezető japán a bajonettjét átdöfte a nyakán. A
japánok ezek után összeszedték és a gödörbe dobták a két testet. 1943.
február 25-én két orvos jelenlétében exhumálták a holttesteket.

A japán csapatok a távoli Guadalcanal-szigeten, a Salamon-szigetcsoport

déli csücskében is követtek el háborús bűnöket.
Egy japán tiszt egy helyi fiút kérdezett az amerikai csapatokról, de
eredménytelenül, mert a fiú semmit nem volt hajlandó mondani. A tiszt
ekkor összeköttette a fiú kezeit horgászzsinórral, és nyolcszor beledöfte a
szuronyát. Az egyik szúrás a nyakát érte és megsértette a nyelvét.
Otthagyták meghalni, de később a többi helyi felszedte és az amerikai
harcvonalhoz vitte. A fiú részlegesen visszanyerte a beszédképességét, és
György-medállal tüntették ki.
Egy hónappal később ugyanabban a körzetben más atrocitásokat is
elkövettek a hágai egyezmények 46. cikkelyét megszegve (A 46. cikkely
előírta, hogy "a család becsületét és jogait, az emberek életét és
magántulajdonát csakúgy, mint vallási meggyőződéseit és a vallás
gyakorlását tiszteletben kell tartani."), melyekről Webb bíró szintén
részletesen írt jelentésében.

Megállapítom, hogy 1942 augusztusa körül Tasimboko faluban a japán

fegyveres erők leszúrtak két római katolikus papot, egy hollandot és egy
amerikait, valamint két, huszonöt, illetve harmincöt éves apácát. A két
apáca teljesen meztelen volt, amikor rájuk találtak. A harmadik, hatvanéves
apácát futni hagyták ... Az alapján, hogy a fiatal apácákat meztelenre
vetkőztették, és az idősebb apácát futni hagyták, bizonyosnak tartom, hogy
a két leszúrt apácát meg is erőszakolták.

1945 júniusára Burmában a japán erők helyzete bizonytalanná vált. Néhány

hónapja a japán arcvonal mögött Tenasserimnél, a Moulmein és a Dali erdő
közötti térségben brit ejtőernyősök működtek együtt a gerillákkal, a japán
33. hadosztály parancsnoka úgy döntött, felderítőket küld a területre.
Érkezésekor a 215. ezred 3. zászlóalja a terület előzetes átvizsgálását
hajtotta végre. Mégis nagyon kevés információt szereztek a gerillaerőkről,
és az ezred parancsnoka hadműveletet kezdett Kalagon ellen, hogy
elpusztítsák a területen működő ejtőernyősöket és az útonállókat, akiket
gyanújuk szerint a helyiek támogattak.
A hadművelet megkezdése előtt tartott megbeszélésen az ezredparancsnok
azt mondta a 3.
zászlóalj parancsnokának, hogy amennyiben szükséges, fel van hatalmazva
rá, hogy "megölje Kalagon lakosait". (Lásd a Függelékben.) Mielőtt az
expedíció elhagyta a bázist, a Kempei Tai Moulmein osztagának
csapattestparancsnoka és az egységéből négy altiszt csatlakozott hozzá.
 Másnap reggel a zászlóalj megindult, és július 7-én meg is érkezett
Kalagonhoz, majd megszállta a falut. Délután 4 órára az összes lakost
összeterelték, a férfiakat a mecsetben tartották fogva, a nőket és gyerekeket
a szomszédos épületekbe zárták.
Több falusit később a Kempei Tai szokásos kínzási módszereivel
hallgatott ki. Az ún. nyomozást az éjszaka során hajtották végre, amikor is a
férfiakat és nőket megverték, és más módon bántalmazták. A Kempei Tai
nyolcukat elvitte a főhadiszállásra további "kezelésre".
A következő reggelen a zászlóaljparancsnok megbeszélést tartott a
tisztekkel, és parancsot adott a falu lerombolására, a helyi férfiak, nők és
gyerekek legyilkolására.
Aznap délután öt-tíz fős csoportonként összekötözték, és a közeli
forrásókhoz vitték őket. Ott eloldozták és egyesével kötözték meg őket,
bekötötték a szemüket, leszúrták és a forrásba dobták attól függetlenül,
hogy éltek-e még vagy már meghaltak. A japán csapatok aztán
bambuszrudakkal ütlegelték a forrásban heverő testeket. A 3. zászlóalj így
"szabadult meg" több mint hatszáz falulakótól.
Csodálatos módon az egyik forrásba dobott két áldozatnak sikerült
megmenekülnie, és tanúvallomást tettek, amikor később a
zászlóaljparancsnok és tizenhárom társa Burmában egy brit
haditörvényszék elé került.
Július 9-én a japán erők elhagyták Kalagont, hogy megkeressék a Dali
erdőt, de két nap múltán visszatértek, kifosztották és lángba borították a
falut, és végül július 12-én indultak tovább.
Magukkal vitték a tíz életben maradt nőt, akiket sosem láttak többé.
A tárgyaláson a védelem azzal érvelt, hogy Kalagon lakosai aktívan
segédkeztek a brit ejtőernyősöknek és a környéken tevékenykedő
gerilláknak, és hogy ez indokolja a japánok bosszúját. Azt állították, hogy
Kalagon lakóinak megsemmisítése nem csupán jogos bosszú volt, de
egyben háborús szükségszerűség is (Lásd a Függelékben.), a japán
műveletek része, hogy a területet megtisztítsák az ellenséges erőktől. Még
azt is sugalmazták, hogy a nők és gyerekek megölése nem különbözött
attól, amikor szövetséges repülőgépek bombáztak japán és más városokat,
és hogy a nők és gyerekek halála elkerülhetetlen volt. Kalagon lakosságára
mint ellenségre tekintettek a japánok és ezért az egész falut el kellett törölni
a föld felszínéről.
Mégis nyilvánvaló, hogy a falu teljes lakosságának leölését nem
igazolhatja a nemzetközi jog, s ezért az háborús bűn volt. A japánok
kezében lévő bizonyítékok még a legjobb esetben is azt mutatták, hogy a
faluban lakóknak csak kevesebb mint 10%-a nyújtott kisebb segítséget az
angoloknak; nem fogtak fegyvert a közös ellenség ellen, hanem fizikai
munka végzésével és élelmiszerellátással segítették a szövetségeseket.
Nem tartható fenn az az állítás sem, hogy hatszáz fegyvertelen férfi, nő és
gyerek lekaszabolása nem más, mint az ellenállás miatt végrehajtott
törvényes bosszú vagy a japán csapatok védelmét szolgáló katonai
szükségszerűség. Eddig legalábbis a nők és a gyerekek tekintetében a
parancsot nyilvánvalóan törvényellenesnek kellett tekinteni, és ezért a
védelem állítása, mely szerint a feletteseknek való engedelmességről volt
szó, a bíróság szerint sem volt elfogadható.

Mindazok közül, akik japán katonai megszállás alatt sínylődtek, senkinek

sincs több joga a kegyetlenkedésekre emlékezni az Andamán-szigetek
lakóinál, ahol sok ezer ember veszítette életét a japánok által végrehajtott
gyilkosságok során.
1945 júliusának vége felé az élelmiszerhelyzet a szigeteken kezdett
kritikussá válni. Az Andamán-szigeten, a haditengerészeti parancsnokságon
tartott megbeszélésen eldöntötték, hogy Havelock szigetére, egy Dél-
Andamán északkeleti partjának közelében fekvő lakatlan, dzsungellel
borított szigetre fognak átszállítani több "mihaszna szájat". Őket azok közül
választották ki, akiknek amiatt, hogy a japánok nem alkalmazták őket, nem
volt élelmiszerjegyük. Az idősek és betegesek, a nők és gyerekek tartoztak
közéjük, valamint több zúgolódó, akiket a japánok "nemkívánatos
személynek" minősítettek.
A kiválasztottaknak először elvették a házát, majd megfosztották őket
minden vagyontárgyuktól és magánulajdonuktól, aztán három hajóra
szállították fel őket. Havelock felé közeledve, még viszonylag távol a
parttól a japán tengerészek a tengerbe kényszerítenék az utasokat, hogy
maguk jussanak ki a partra; melynek következtében száznál is többen
megfulladtak.
Akiknek sikerült kijutniuk a partra, azokat otthagyták élelmiszer és
eszközök nélkül, hogy ahogy tudják, tartsák fenn magukat kagylón és a
dzsungel gyümölcsein.
Szeptember 21-ére, érkezésük után hat héttel az eredetileg partra kelt
háromszázból mindössze tizenegyen maradtak életben. Őket összeszedték
és visszavitték az Andamán-szigetre. A többiek éhen haltak vagy
menekülés közben vízbe fulladtak. A szövetséges hatalmak nyomozói, akik
az Andamán-szigetek felszabadítása után a szigetre látogattak, száznyolc
férfi, nő és gyerek koponyáját és csontjait találták meg, és a parton az
árvízszint alatt további maradványok kerültek elő.
Végül a japán parancsnok és az Andamán-szigetek kormányzója a
haditengerészet vezérkarának hét tagjával a japán megadás után háborús
bűnök elkövetésének vádjával brit hadbíróság elé került.
A kormányzó védekezésül kijelentette, hogy a "mihaszna szájak"
Havelock-szigetre szállítása egy kivándorlási tervnek volt a része. A japán
hatóságok aggódva figyelték az élelmiszerhiányt az Andamán-szigeteken,
és eldöntötték, hogy a nem dolgozó emberek nem kaphatnak többé élelmet,
mivel bármikor éhen halhatnak, és mivel "a közrendet veszélyeztető"
elemeknek tekintették őket.
Rendkívüli intézkedések váltak szükségessé, és a kitelepítési tervet életbe
léptették.
Láthatóan nem jutott eszébe a japán kormányzónak, hogy ha az Andamán-
szigeteken az éhes szájak számát akarják csökkenteni, akkor oda kell őket
küldeni, ahol ennivalót találnak. Egy lakatlan szigeten hagyni őket az
élethez szükséges dolgok nélkül egyszerű gyilkosság volt, nem más.
Egy másik háborús bűntett végrehajtását a katonai parancsnok 1945.
augusztus 13-án rendelte el azelőtt, hogy a japán csapatok elhagyták az
Andamán-szigeteket. Hétszázötven civilt tereltek össze és szállították
Taimugli szigetére, ahol a parancs szerint aztán agyonlőtték és eltemették
őket.
 A kirendelt japán tiszt a mészárlás végrehajtásához az áldozatokat egy
tizenkilenc fős kivégzőosztaggal együtt partra szállította a szigeten.
Legelőször a férfiakat lőtték le, aztán a nőket, végül a gyerekeket, akik ezt
megelőzően végignézték szüleik és rokonaik halálát. A holttesteket a
sírokba dobták és betemették. Az Andamán-szigeten lévő katonai
főhadiszállásra való visszatéréskor a tisztnek azt mondták, hogy menjen
vissza Tarmuglira, ássa ki és égesse el a testeket. Még arra is utasítást
kapott, hogy ha később az üggyel kapcsolatban megkérdezik, mondja, hogy
a civileket Port Campbellbe vitték és elengedték.
A kivégzőosztag parancsnokát később egy brit hadbíróság elé állították, ő
a szokásos módon "felsőbb utasításokra" hivatkozott. A bíróság az adott
körülmények között - helyesen - nem fogadta el ezt a védekezést, de
enyhítő körülménynek tekintette az ítélet meghozásakor.
Mindazonáltal nehéz megérteni, hogyan gondolták, hogy az enyhe ítélet -
két év börtönbüntetés -
megfelelő, hiszen a vádlott tiszt hidegvérrel végzett ki civileket, akik között
sok nő és gyerek is volt, és még ha parancsnak engedelmeskedett is, akkor
sem kellett volna ilyen elnézően kezelni a részvételét ebben a felháborító
bűntettben.
Tizennegyedik fejezet
A KEMPEI TAI
Hadifoglyok és civilek kínzása mindenhol, ahova a japán csapatok
eljutottak, sót még Japánban is bevett szokás volt.
A japánoknak a háború során egyszerűen szokásává vált a kínzás, és az
alkalmazott módszerekben olyan sok hasonlóság van, hogy nem lehet
kétségünk afelől, itt valójában egy előre meghatározott célkitűzésről van ez
esetben szó, melyet a fegyveres erők a császári kormány tudtával és
beleegyezésével alkalmaztak.
A katonai és haditengerészeti egységek egyforma módszereket használtak,
de a par excellence kínzók a rettegett Kempei Tai volt, a náci Gestapo japán
megfelelője.
A Gestapóval ellentétben a Kempei Tai a hadsereg katonai rendőrsége
volt, mely a hadügyminisztérium irányítása alatt állt. Japánban ugyanez a
minisztérium egy Kempei Tai gyakorlóiskolát tartott fenn és működtetett,
ahol sok vallatási módszert tanultak és gyakoroltak.
A Kempei Tai teljes körű letartóztatási és nyomozási jogkörrel
rendelkezett, mely egyaránt kiterjedt a polgári lakosságra és hadseregre. A
szervezet tagjai messze a legjobbak voltak a sajátos, kínzással "fűszerezett"
vallatásban. A Kempei Tai a német Gestapóhoz hasonlóan rengeteg
tapasztalatot szerzett a II. világháború előtt, mivel a japán birodalom 1931
óta hadban állt, így a Kempei Tainak volt elég ideje, hogy tökéletesítse a
technikáját.
A japán hadsereg kiképző kézikönyvének elfogott másolata is csak
megerősíti a többi szörnyű
bizonyítékot, melyek szerint adott körülmények között a kínzás a
kihallgatásnak hivatalosan elfogadott, szükséges velejárója volt.
A Jegyzetek a hadifoglyok kihallgatásához című kézikönyvet a japán
Hayashi hadosztály adta ki Burmában, 1943. augusztus 6-án. A következő
idézetek ebből a tanulságos értekezésből valók.
A megrovás, szidalmazás vagy kínzás használatakor óvatosan kell bánni,
mert az könnyen azt eredményezheti, hogy az illető valótlanságot mond és
bolondot csinál önből. (Bölcs tanácsként ezt mindenki megfogadhatta,
akinek feladata a hadifoglyok vallatásakor megbízható információ szerzése
volt. Nem várták azonban el, hogy a Kempei Tai mindig betartsa. Céljuk
gyakran az volt, hogy az áldozattól valamilyen rövid vallatás után vallomást
szerezzenek, és olyankor nem érdekelte őket, hogy a kapott információ igaz
vagy sem.)
Általában a következő eljárások alkalmazandók:
a) Kínzás. Beleértendő a rúgás, ütés és bármi, ami a fizikai fájdalommal
kapcsolatos. Ez az eljárás csak akkor használatos, ha semmi más nem
vezetett eredményre, mivel ez a legotrombább. (A dőlt betűs szavak az
elfogott másolatban alá voltak húzva.) A vallatótiszt leváltandó az
erőszakos kínzás után, jó eredmények érhetők el, ha az új tiszt
rokonszenves modorban kérdez.
b) Fenyegetések.
1. Utalás jövőbeli fizikai kellemetlenségekre, például kínzásra, megölésre,
éheztetésre, magánzárkára, alvásmegvonásra.
2. Utalás jövőbeli szellemi kellemetlenségekre, például nem engedik levelet
küldeni, a többi hadifogolytól eltérő bánásmódban lesz része, a hadifoglyok
kicserélésekor utolsónak tartják vissza.

A Kempei Tai által leggyakrabban használt kínzásmódok a következők

voltak: a vizes kezelés, megégetés, elektrosokk, a térd széttörése,
felfüggesztés, éles tárgyakon térdelés és korbácsolás.
A japánok által megszállt területeken a Kempei Tai kezei között
szövetséges hadifoglyok ezrei és még több civil tapasztalta meg a
gyötrelmeket, és ennek következtében sok százan veszítették életüket.
Lehetetlen elképzelni, hogy mit szenvedtek el a japánok szerencsétlen és
ártatlan áldozatai, hacsak egy rövid leírást nem adunk az alkalmazott fő
módszerekről. (Lásd Leo Rawlings illusztrációit.)

A vizes kezelés
Ezt szinte mindig alkalmazták. A hason fekvő áldozatot megkötözték vagy
lefogták, és addig kényszerítenek vizet a száján és orrlyukain keresztül a
tüdejébe, míg elvesztette az eszméletét.
Ezután nyomást alkalmaztak, néha úgy, hogy ráugrottak az altestére, hogy a
vizet kipréseljék belőle. Az volt a szokás, hogy magához térítették az
áldozatot, és az eljárást addig ismételték, ameddig szükséges volt.

Megégetés
A megégetéses kínzást széles körben alkalmazták. Általában az áldozat
testét meggyújtott cigarettával vagy szivarral égették, néhány esetben
lángoló gyertyával, forró vasdarabbal, égő
olajjal és lobogó vízzel. Rendszerint a test érzékeny részeit forrázták, mint
például az orrlyuk, a dobhártya, a köldök, a nemi szervek és nők esetében a
mellek.
Elektrosokk
Elektromos áramot vezettek a test legérzékenyebb, az égetésnél már
említett részeibe.

A térd széttörése
Ez egy igen gyakran használt kínzási módszer. A hátrakötött kezű
áldozatnak le kellett térdelnie, és egy néha három hüvelyk átmérőjű rudat
helyeztek a térdízületek mögé, hogy szétfeszítse őket, amikor az illető
combjait megnyomták vagy esetenként ráugrottak. A kínzás eredménye a
térd ízületeinek szétválása és heves fájdalom volt.

Felfüggesztés
Újabb szokványos módszer. Az áldozatot a csuklóknál, karoknál, lábaknál
vagy a nyaknál fogva fellógatták, alkalmanként úgy, hogy fojtogassa, vagy
az ízületeit húzza ki a helyükről. A módszert alkalmanként egyidejű
korbácsolással is kombinálták.

Térdelés éles tárgyakon

A kínzás igen fájdalmas változata. Éles tárgy gyanánt kőkockákat
használták. Az áldozatnak folyamatosan, órákig a tárgy éles szélén kellett
térdelnie. Ha megmozdult, megkorbácsolták.

Körmök eltávolítása
A kéz és láb körmeinek eltávolítása sem volt szokatlan. Általában fogóval
tépték ki őket, és gyakori volt a jól ismert kínai kínzás is, amikor
bambuszforgácsot szurkáltak a körmök alá.

Ujjkötözés
Az ujjakat úgy kötözték össze, hogy mindegyik közé egy-egy pálcát tettek,
utána a kötözésre nyomást fejtettek ki egy zsinórdarabbal. Ez rendkívül
fájdalmas volt, és ha nem törte el az ujjakat, a zúzódások akkor is napokig
fájdalmat okoztak.
A fegyveres erők és a Kempei Tai által alkalmazott kínzás ezen
alapmódszerei mellett a szövetséges hadifoglyok és civilek az embertelen
bánásmód és kegyetlenség sok más formáját szenvedték el.
Ezek közül a leggyakoribb a korbácsolás volt.

A korbácsolást általánosan alkalmazták az összes hadifogoly-és civil

internálótáborban, az összes börtönben, munkatáborban, börtönhajók
fedélzetén és a Kempei Tai valamennyi parancsnokságán.
Az őrök szabadon végezhették a tábor parancsnokának beleegyezésével, és
gyakran irányítása alatt.
Több táborban különleges eszközöket használtak, például baseballütő
méretű fadarabokat. A foglyokat alkalmanként arra kényszerítették, hogy
más foglyokat üssenek, akik belső sérüléseket szenvedtek, csontjaik törtek
és felszakadt a bőrük. Sűrűn előfordult, hogy eszméletvesztésig ütötték
őket, majd felélesztették, s aztán tovább ütlegelték a szerencsétleneket.
Sokakat halálra korbácsoltak.
A Kempei Tai kínzói között voltak, akik saját variációkat találtak fel. Egy
maláj indiánt, aki Kuala Terengganu elöljárója volt, a Kempei Tai
kémkedéssel vádolt. Őt egész éjjelre egy asztal lábához kötözve hagyták,
reggel csaknem halálra rugdosták. Később nyakig beásták a földbe, aztán
mocskos vízzel töltött hordóba nyomták. E két utóbbi kínzási módszerről a
következőképpen számolt be:

Kivittek és beástak a földbe, csak a fejemet hagyták ki. Aztán be kellett

hunynom a szemem.
Amikor azt megtettem, a Kempei Tai egyik tagja kardot szorított a
torkomhoz, mintha el akarná vágni, és néhány percig ott tartotta. Később
kiástak, és a nap hátralevő részére kinn hagytak a napon. Harmadnap
beültettek egy negyven gallon olajos vízzel töltött benzineshordóba. A
hordóra rátették a fedelét, és amikor már nem tudtam lélegezni,
megpróbáltam kimenekülni a vízből. Minden erőmet összeszedve sikerült
felütnöm a fedelet, ami a földre esett.
Penangban a Kempei Tai hasonló kínzási módszereket alkalmazott ártatlan
civileken azzal a céllal, hogy az áldozatból vallomást csikarjanak ki arra
vonatkozóan, hogy például kommunista volt vagy kém, vagy pedig
törvénytelen módon rádiókészülék volt a birtokában. Két nőt egy
motorkerékpárhoz kötöttek, és meztelenül körbevonszolták őket a
börtönudvaron.
Gyakran folyamodtak mentális kínzáshoz is. Egy durva esetről tett
tanúvallomást a tokiói törvényszék előtt az a tanú, aki a Doolittle pilóták
Kempei Tai által végrehajtott kínzásáról számolt be.
Miután az összes szokványos kínzásmódot elvégezték rajtuk, a szemüket
bekötve egyesével jelentős távolságra vitték őket, aztán megálltak. Az
áldozat aztán hangokat és menetelés zaját hallotta, egy osztag hangját,
amint megállnak és megtöltik a puskájukat, akár egy kivégzőosztag.
Egy japán tiszt ekkor odament az amerikai pilótához és azt mondta neki:
"Mi vagyunk a Bushidónak, a Felkelő Nap rendjének lovagjai. Nem
napnyugtakor végzünk ki, hanem napkeltekor." A foglyot ezután
visszavezették a cellájába és közölték vele, hogy hajnalban kivégzik, hacsak
nem beszél addig.

1943 és 1944 során a Kempei Tai Malajziában tevékenykedett, és a japán

katonai megszállás ellen szerveződő mozgalmat próbálta felszámolni.
Eközben a kihallgatások során gyanúsítottak százait kínozták meg.
Kathigasu asszony az ellenállás számos tagjának segített, élelmiszert,
ruhát és pénzt adott nekik.
A Kempei Tai 1943 augusztusában letartóztatta, és Ipohban, a központi
rendőrkapitányságra vitte, ahol három és fél hónapig tartották őrizetben.
Földalatti szervezetének egyik tagja árulta el, és a központi
rendőrkapitányságon a vallatásakor mindent megtettek, hogy elárulja az
ellenállás azon tagjainak nevét is, akik a Cameron-felföldön, Perak és Piang
határánál rejtőztek.
Ezt határozottan megtagadta annak ellenére, hogy a helyi osztag vezetője,
Yoshimura Kempei Tai őrmester újra meg újra megkínozta. A három hónap
alatt vizes kezelésnek vetették alá és forró vasdarabokat szorítottak a lábára
és a hátára, tűket szúrtak a kézkörmei alá és folyamatosan bambusznád
pálcával ütlegelték. Egyik lábánál fogva órákig lógatták fejjel lefelé, és sok
más elmondhatatlan kínzásnak vetették alá.
Mivel a módszerek egyike sem ért el eredményt novemberre, a
rendőrkapitányságról a Kempei Tai Gopang úton álló parancsnokságára
vitték át. Itt azzal vádolták meg, hogy Popanban, ahol letartóztatták, rádión
híreket hallgatott. A vádemelés után ismét a "japánellenes mozgalomnak"
nyújtott segédkezésről kérdezték ki.
Még mindig nem adott ki információt, és hogy azután mi történt, azt ő
maga mondta el, amikor 1946. február 11-én Yoshimura őrnagy tárgyalásán
tett tanúvallomást Ipohban.

A kislányomat fellógatták egy fára, tíz-tizenkét láb magasra, és tüzet raktak

alatta. Ott maradt felfüggesztve, míg engem egy közeli oszlophoz kötöztek
és addig ütöttek egy bottal, míg az ketté nem tört.
Yoshimura őrnagy egyfolytában azt kiabálta, hogy beszéljek, de a lányom
és én is jól tudtuk, ha beszélek, az a dombokon rejtőző ellenállók százainak
halálát jelentette volna. A gyermekem válaszolt nekem. "Legyél nagyon
bátor, anyu, ne mondd el, mindketten meghalunk és Jézus várni fog ránk
odafenn a mennyországban."
Ezeket a szavakat hallva közöltem az őrnaggyal, hogy elvághatja a kötelet
és megégetheti a gyermekemet. Azt mondtam neki, hogy a válaszom
"Nem", és hogy sohasem fogok beszélni.
Mindössze arra emlékszem, hogy amikor le akarták vágni a kötelet, Isten
meghallgatta az imámat. Egy helyszínre érkező japán tiszt megszánta a
gyermekemet, és utasította az őrmestert, hogy vegye le. A lányomat
hazaküldték, engem pedig vissza a cellámba.
Több mint egy hónapig a katonai rendőrség parancsnokságán maradtam,
aztán visszaküldtek a börtönbe.

Később a japánok bíróság elé állították és halálra ítélték, de az ítéletet

életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.
Nem szándékozunk további részletekkel szolgálni a Kempei Tai
brutalitásáról. Ha egyet ismertetünk, mindet ismertetjük.

1946. március 18-án Szingapúrban, a "Kettős Tíz" tárgyaláson Colin

Sleeman alezredes a következőt mondta a vád nyitóbeszédében:

Nem kis bizonytalansággal térek rá az ügy tényeinek és eseményeinek

leírására. E férfiak által végrehajtott gonosztettek pontos leírásához szükség
lesz tetteik szemléltetésére, melyek az emberi elfajultság és lealjasodás
legnagyobb mélységeibe hatolnak. Ezen ügy alapgondolatát két szóba lehet
sűríteni - elmondhatatlan borzalom.
A puszta borzalom az ügy minden zegzugát elejétől a végéig átjárja
megnyugvás és bármilyen enyhülés nélkül. Kerestem, szorgalmasan
kerestem a temérdek mennyiségű bizonyíték között, hogy ellensúlyozó
sajátosságokat, enyhítő körülményt fedezzek fel e férfiak viselkedésében,
mely a történetet a merő borzadály és állatiasság szintjétől felemelné és
legalább a tragédia síkjára nemesítené. Bevallom, kudarcot vallottam. (A
Kempei Tai egyik leggyalázatosabb tettének, a Changi fogházban,
Szingapúrban lefolytatott "Kettős Tíz" nyomozásnak teljes beszámolója a
"A Kettős Tíz Tárgyalás"-ban jelent meg, szerkesztette C. Sleeman és S. C.
Silkin, >William Hodge and Company, Ltd.<)

Ezek a szavak úgy jellemzik a Kempei Tai történetét, az elmondhatatlan

borzalom meséjét, ahogy más szavak nem is tudnák, és az sem meglepő,
hogy a nagy tudású ügyész nem talált egyetlen enyhítő körülményt sem
mivel egy sem létezik.

Tizenötödik fejezet

A MEGTORLÁS

I. A JAPÁN HÁBORÚS FŐBŰNÖSÖK PERE

1942. október 7-én Lord Maugham a Lordok Házában egy vitát
kezdeményezett. Ennek során felvetette egy Nemzetközi Katonai
Törvényszék létesítésének kérdését, mely a háborút követően fontos
szerepet játszhatna a háborús bűnök felderítésében.
Emlékeztette a Házat, hogy NagyBritannia és az Amerikai Egyesült
Államok egyaránt "elkötelezte magát az elv mellett, mely szerint a háborús
bűnök megtorlása" a háború fő céljainak egyike, és azonnali lépéseket
szorgalmazott "a szervezett igazságszolgáltatás útjának" létrehozása
érdekében, melynek keretében a bűntettek felelőseinek pere megvalósítható
lenne.
Lord Maugham hangsúlyozta az azonnali cselekvés szükségességét, mivel
a késlekedés a bűnösök szökését jelentené. Emlékeztette a Házat a
szövetségesek kudarcaira, amikor az I.
világháború háborús bűnöseinek akartak igazságot szolgáltatni, valamint a
lipcsei tárgyalások eredménytelenségére. Ha nem akarják, hogy a II.
világháború háborús bűnösei megússzák, akkor szervezetet kell létesíteni a
letartóztatásukra és bíróságokat a bűnvádi eljárások lefolytatására.
A főkancellár, Lord Simon a vita eredményeképpen a következő
bejelentést tette: "Tervbe vesszük az ENSZ Háborús Bűnök
Vizsgálóbizottságának (Az eredetiben: United Nations Commission for the
Investigaton of War Crimes >UNWCC<) lehető leghamarabb történő
felállítását."
A Bizottság vizsgálná az Egyesült Nemzetek ellen elkövetett háborús
bűnöket, különös tekintettel a szervezett kegyetlenkedésekre. A vizsgálat
rangra való tekintet nélkül kiterjedne minden háborús bűnösre, és célja
lenne "lehetőleg vallomásokkal vagy más dokumentumokkal alátámasztott
anyag gyűjtése, hogy megerősítse a bűntetteket, különösen azok módszeres
elkövetése esetén, és hogy megnevezzék és azonosítsák a bűntettek
elkövetéséért felelős személyeket."
Egy év mégis eltelt, míg a szövetséges és domíniumi képviselők
öszszegyűltek a brit külügyminisztériumban, hogy a Háborús Bűnök
Vizsgálóbizottságának létesítésével kapcsolatban megbeszéléseket
folytassanak. A tárgyalások során meghatározták a bizottság feladatait és
összetételét, 1944-ben pedig létrejött a vizsgálóbizottság és megkezdte
rendszeres üléseit.
A külügyminisztériumi találkozón megegyeztek abban, hogy a bizottságot
felhatalmazzák olyan esküdtszékek életre hívására, melyek a bizottság
központi koordináló tevékenységével összehangoltan a lehető legteljesebb
fokú autonómiát élvezik. 1944. május 10-én a bizottság elfogadta a kínai
nagykövet egy indítványát, mely létrehozza a Távol-keleti Albizottságot az
UNWCC ágaként.
1945. augusztus 29-én, a japán kapituláció másnapján a kínai nagykövet
az UNWCC Távol-keleti Albizottságának elnökeként a
vizsgálóbizottságnak benyújtott egy javaslatot a "bűnös tevékenységek"
japán felelőseinek peres eljárását szolgáló Nemzetközi Katonai
Törvényszék megalakításáról. Szintén javasolták Japánban a Háborús
Bűnök Központi Hivatalának megalakítását, hogy bizonyítékot gyűjtsön és
a háborús bűnösöket nyilvántartásba vegye. Felmerült továbbá a Háborús
Bűnök Vádemelő Irodájának létrehozása is, valamint az, hogy tegyenek
lépéseket annak érdekében, hogy a háborús bűnösök megadják magukat az
őket vádló országnak.
E javaslatokat elfogadta a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék,
mely tizenegy országot képviselt, és amely MacArthur tábornok bejelentése
értelmében 1946. január 19-én alakult meg.
Huszonnyolc vádlott került a törvényszék elé az ötvenöt vádpontból álló
vádirat alapján, mely ismerteti az 1928. január 1. és 1945. szeptember 2.
között a béke ellen elkövetett bűnöket, hagyományos háborús bűnöket és az
emberiség ellen elkövetett bűntetteket. 1946. május 3-án Tokióban a per
megkezdésekor a japán háborús bűnösökre vonatkozó potsdami
nyilatkozatban foglaltakat alkalmazták. A nyilatkozatot az Amerikai
Egyesült Államok elnöke, a Kínai Köztársaság Nemzeti Kormányának
elnöke és NagyBritannia miniszterelnöke adta ki, s később ehhez a
Szovjetunió is csatlakozott.
Ez többek között kijelentette, hogy bár a szövetségeseknek nem
szándékuk, hogy a japánokat, mint fajt leigázza, vagy mint nemzetet
elpusztítsa, ám könyörtelenül el fognak ítélni minden háborús bűnöst,
beleértve azokat is, akik végignézték a szövetséges hadifoglyokkal való
kegyetlenkedéseket.
1946. május 3-án és 4-én a hosszadalmas vádiratot az összes vádlott
jelenlétében nyílt tárgyaláson olvasták fel, és a törvényszék elnapolta a
tárgyalást május 6-ig, hogy meghallgathassa a védelmet is. Az összes
vádlott ártatlannak vallotta magát és a törvényszék június 3-ára tűzte ki a
tárgyalás kezdetét a vád képviselőjének.
A per maratoni hosszúságúnak bizonyult.
A vád tárgyalását 1946. június 3-án rendben megkezdték és 1947. január
24-én lezárták. A bizonyítékok bemutatása a védelemnek tizenegy hónapig
tartott, és a tárgyalást 1948 novemberéig folytatták.
Két vádlott, Matsuoka és Nagano, akiket a törvényszék elé állítottak és
akik ellen a nyitónapon vádat is emeltek, meghaltak a tárgyalások ideje
alatt. Egy harmadik vádlottat, Okawát rossz egészségi állapotúnak
nyilvánították, aki nem bírja ki a tárgyalást és képtelen védeni magát.
A törvényszék munkájának kereteit biztosító okirat 12. cikkelye
megkövetelte "az ügy gyors meghallgatását" és "szigorú intézkedések
megtételét, hogy minden indokolatlan késlekedésnek elejét vegyék", a
törvényszék tanácsosnak tartotta, hogy az ítéletben indokolja a tárgyalás
hosszúságát.
Ha nem vezették volna be a Nürnbergben használthoz hasonló rendszert,
mely alapján egyidejű
fordítást tudtak készíteni a vallomásokról angol, kínai, francia és japán
nyelvekre, a tárgyalás időtartama még hosszabb lett volna.
Keresztkérdések feltevését, az érvelést és más esetleges eljárásokat
lassabban kellett lefordítani.
Abban az időszakban, amikor a vád tárgyát képező események történtek -
amint arra a törvényszék is utalt - Japán kül-és belügyei eseménydúsak
voltak. A japán alkotmány a katonaság és az azt kormányzó civilek közötti
erőszakos hatalmi küzdelem célpontjává vált. (Az Első fejezetben már
összefoglaltak szerint.) Ahogy az Németországban is gyakran megesett, a
militarista csoport fölénybe került, így jogosulttá vált arra, hogy ne csak
béke és háború ügyében, de a kül-és belügyekben is döntsön.
 "A katonai és civil alkalmazottak küzdelme elnyújtott volt", mondta a
törvényszék. "Sok incidens a csaták árapályát mutatta, és ritkán volt
egyetértés a vád és a védelem között a vita tárgyát képező incidensek
kapcsán, mely vitához bőségesen voltak bizonyítékok." Az ilyen esetekben
az összes vádlott szerepét ki kellett vizsgálni, és minden lépésért meg
kellett küzdeni.
A japán nyelv szintén nagy gyakorlati nehézséget okozott, mivel a szó
szerinti fordítás japánról angolra vagy visszafelé ritkán volt lehetséges.
Sokat inkább csak körülírni lehetett, így olyan sok volt az eltérés, hogy a
törvényszék a tolmácsolás vitatott kérdéseinek elrendezésére kénytelen volt
felállítani a Nyelvegyeztető Bizottságot.
A törvényszék mindezek mellett úgy találta, hogy sok japán tanú
terjengősen fogalmazott, és a tárgyra nem tartozó dolgokat mondtak el, így
a védelem által bemutatott bizonyítékokat visszautasították, mivel vizsgálati
értékük túl kicsi volt vagy egyáltalán nem volt. A különböző
vádlottakat képviselő ügyvédek a vád tanúit annak rendje és módja szerint
alaposan kikérdezték.
E késedelmek mellett a törvényszéknek komoly nehézségei adódtak a
felajánlott írásos bizonyítékokkal, konkrétan azért, mert a hadsereg,
haditengerészet, külügyminisztérium és kormány fontos japán nyelvű
feljegyzéseinek eredetijei közül sok hiányzott. Gyakran be kellett érniük e
dokumentumok másolataival.
A törvényszék a döntésében megemlítette, hogy az eredeti dokumentumok
hiánya annak tudható be, hogy a légitámadások során azok elégtek és a
megadás után a haderőnemek szándékosan megsemmisítettek minden
feljegyzést. Furcsának tűnt, hogy ilyen fontosságú iratokat nem vittek
biztonságos helyre, amikor a bombázások megkezdődtek.
Szerencsére a sok, az igazság felderítését segítő lényeges információ
hiányát, melyeket a hiányzó dokumentumokból lehetett volna megszerezni,
Kido vádlott többkötetes naplója pótolta. A napló magába foglalta a japán
politikatörténet legfontosabb eseményeit 1930-tól 1945-ig, mely idő alatt
Kido egymást követően töltötte be a fontosabbnál fontosabb tisztségeket.
Ez alatt az idő alatt volt a császári pecsétőr titkára, az állam egyik
minisztere és végül ő maga lett a császári pecsétőr, a császár állandó
bizalmas tanácsadója minden államügyben.
Az összes nehézség, magyarázta a törvényszék, több mint kétszeresére
nyújtotta a per időtartamát.
1948. november 12-én az összes vádlott ítéletét kihirdette, aztán közölte a
büntetést. Az alábbiakban felsoroljuk az egyes vádlottak pályafutásának
adatait, rövid összefoglalót a törvényszék ítéletéből, valamint a kiszabott
büntetést.
Araki A perdöntő időszakban Araki magas rangú katonatiszt volt. 1927-ben
altábornagy lett, 1933-ban tábornokká léptették elő, és ez idő alatt a felsőbb
haditanácsokban játszott fontos szerepet.
Élharcosa volt a politikai fölény katonai elérésének otthon és a katonai
támadásnak külföldön; sokat tett a japán ifjúság harci szellemének
serkentéséért, és 1931-1934 között hadügyminiszterként aktív szerepet
játszott a Mandzsúria és Jehol elleni támadásokban.
Mégsem volt bizonyíték, hogy bármilyen felelősség terhelte volna a japán
erők által elkövetett háborús bűnökért, és a törvényszék minden vád alól
felmentette. Mindazonáltal többek között azzal is gyanúsították, hogy
támadást indított Kína ellen, ezért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Dohihara
1941 áprilisára Dohihara elérte a japán hadseregben a tábornoki rangot, s
ekkorra már Kína-szakértőként tartották számon. 1944 áprilisa és 1945
áprilisa között Malajzia, Szumátra, Jáva és Borneó erőinek parancsnoka
volt. Ez időszak alatt a parancsnoksága alatt álló területek határain belül a
szövetséges hadifoglyokkal nem bántak jobban, mint máshol, számos
haláleset következett be éhezés vagy alultápláltság miatt, és a
hiánybetegségek előfordulásának gyakorisága is ijesztő
volt.
A vádlott nevében arra hivatkoztak, hogy azokon a területeken Japán
háborús helyzetének rosszabbodása és a közlekedés összeomlása
lehetetlenné tette a hadifoglyokat akár a legalapvetőbb dolgokkal is ellátni.
Mégis figyelemre méltó, hogy a hadifoglyok nem osztoztak elfogóikkal a
borzalmas életfeltételeiken. Bár az élelem és orvosság elérhető volt, azokat
megtagadták a foglyoktól, a bizonyíték szerint olyan utasítások
következtében, melyekért Dohihara volt a felelős.
A törvényszék a vádirat számos vádpontjában bűnösnek találta és kötél
általi halálra ítélte.
Hashimoto
Hashimoto egyaránt volt katona és propagandista. Katonai attaséként
betöltött hivatalos tisztsége után 1936-ban ideiglenesen visszavonult a
hadseregből, hogy írjon egy könyvet, de a következő
évben visszatért.
Tüzérségi ezredet vezényelt Nanking meggyalázásakor, 1937
decemberében, és a Ladybirdöt és Panayt bombázó japán erőknek is
parancsnoka volt.
A kezdetektől helyeselte, hogy Japán erőszakot alkalmazzon összes
céljának és szándékának eléréséhez, és az agresszióról tartott nézeteit
tekintve senki nem volt nála szókimondóbb. Míg Európában volt, híve lett a
diktatórikus kormánynak, és minden erejével azon volt, hogy a parlamenti
pártrendszert saját országában is felszámolja.
Egyik legjelentősebb összeesküvője volt az 1931. márciusi és októberi
titkos terveknek, melyek célja az volt, hogy a meglévő kormányt
megdöntsék és helyettesítsék egy másikkal, mely a hadsereg politikájára
nézve kedvezőbb.
Termékeny röpiratíró volt és a demokratikus kormány megbuktatásán
munkáló titkos társaságok elszánt alapítója.
Nem volt rá bizonyíték, hogy szokványos háborús bűnöket követett el,
azaz hogy törvényeket és szokásokat sértett meg, ezért az összes ilyen
jellegű vádpontban felmentették. A törvényszék Hashimotót életfogytiglani
börtönbüntetésre ítélte.
Hata 1938-ban, valamint 1941 és 1944 között a japán erők élén állt
Kínában, a parancsnoksága alatt álló csapatok hatalmas számban követtek
el bántalmazásokat.
Némelyik esetben tudta, mi történik, mégsem tett lépéseket a
megállítására; általában véve közömbös volt a japán megszállás alatti kínai
civilek szenvedése iránt.
Nem tett lépéseket, hogy meggyőződjön afelől, a hadifoglyokkal való
emberséges bánásmód érdekében kiadott utasításokat betartják-e; valójában
jó oka volt azt gondolni, hogy nem. A törvényszék életfogytig tartó
börtönbüntetést szabott ki rá.
Hiranuma
A Titkos Tanács tagjaként és egy ideig elnökeként támogatta a különféle elé
kerülő intézkedéseket, beleértve a katonai klikk agresszív terveinek
megvalósítását. A Jushin (Egy elöljáró államférfiakból álló testület, melyet
azért hívtak össze, hogy a császárnak tanácsot adjon a fontos politikai
kérdésekben.) kilenc nappal Pearl Harbor előtt tartott találkozóján, hogy a
császárnak tanácsot adjanak abban az ügyben, hogy a nyugati hatalmakkal
béke legyen vagy háború, a többséggel egyetértve azt javasolta, "hangolják
a közvéleményt a lehetséges hosszú háború ellen".
Következetes támogatója volt Japán háborús eszközökkel segített hatalmi
politikájának Kelet—
Ázsiában és a déli tengereken.
A törvényszék úgy találta, hogy nem volt közvetlen bizonyíték, mely őt
háborús bűnök elkövetésével hozza összefüggésbe, de életfogytiglani
börtönre ítélte összeesküvés vádja és agresszív hadviselés miatt.
Hirota
Külügyminiszterként, miniszterelnökként és az elöljáró államférfiak
tanácsának tagjaként Hirota már 1933-tól részt vett a támadó hadviselést
támogató hosszú távú összeesküvésben.
Következetesen helyeselte az erőszak alkalmazását a japán igények
kielégítése érdekében, bár 1941-ben a Jushin tagjaként a császárnak adott
tanácsában a nyugati hatalmakkal való háborúskodás ellen érvelt.
A törvényszék úgy találta, hogy külügyminiszterként 1937 decembere és
1938 februárja között, Nanking eleste után jelentéseket kapott a japán
atrocitásokról, és a hadügyminiszterrel együtt foglalkozni kezdett az
üggyel. A hadügyminisztérium biztosította, hogy a kegyetlenkedések abba
fognak maradni.
A törvényszék véleménye szerint Hirota elhanyagolta a kötelességét,
mivel "a kabinet előtt nem követelte azonnali intézkedések megtételét, hogy
a kegyetlenkedéseknek vége szakadjon.
Megelégedett a kapott biztosítékokkal, melyekről tudta (bőséges bizonyíték
állt rendelkezésre), hogy nem foganatosítják, ameddig naponta százával
történnek gyilkosságok, erőszaktevések és más rémtettek. Tétlensége
egyenlő a vétkes mulasztással".
Hirotát kötél általi halálra ítélték.
Hoshino
Nem voltak bizonyítékok, melyek alapján őt háborús bűnök elkövetésével
összefüggésbe hozhatták volna, ezért a törvényszék minden ilyen jellegű
vád alól felmentette. Mégis bűnösnek találták támadó hadviselés
kitervelésében és a háborúskodásban játszott aktív szerepvállalásban.
Miután 1941-ben Tojo miniszterelnök lett, Hoshinót kinevezték a kabinet
főtitkárának, és a Haditerv-előkészítő Bizottság tagjának. "Innentől kezdve
szoros kapcsolatban állt a támadó háborúval kapcsolatos előkészületekkel ...
melyet a japánok a megtámadott országok ellen röviddel később, 1941
decemberében indítottak".
A törvényszék életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá.
Itagaki
Ez a katonatiszt a kezdetektől nyakig benne volt az összeesküvésben.
1931-ben a Kvantung hadsereg vezérkaránál volt ezredes; a "mukdeni
incidens" előkészületében és a végrehajtásában játszott szerepét az Első
fejezetben már közöltük.
Személyesen érintett volt a hadmozdulatban, mely a Mandzsukuo
bábállam létrehozásához vezetett, és miután a Kvantung hadsereg vezérkari
főnökének helyettese lett, tevékeny résztvevője lett más bábrezsimek
megalkotásának is Belső-Mongóliában és Észak-Kínában. 1938 májusában
a Konoye-kormány hadügyminisztere lett, amikortól kezdve a Kína elleni
támadások folytatódtak és még intenzívebbé váltak.
Ismét előzetes lépésekben vett részt, melyet a Vang Csing-vej bábrezsim
megalakítása követett.
Ő volt az, aki megpróbálta félrevezetni a császárt és egy trükkel (Lásd az
Első fejezetet.) megszerezni a jóváhagyását, hogy a Szovjetunió ellen
erőszakot alkalmazhassanak a Haszán-tónál.
Japán "Új Rendjének" hőse volt Kelet-Ázsiában és a Csendesóceánon,
nagyon is jól tudta, hogy ennek véghezvitele Japánnak háborút jelentene
Oroszországgal, Franciaországgal és NagyBritanniával, ám erre az
eshetőségre teljesen fel volt készülve.
A törvényszék több másik vádlottal együtt bűnösnek találta a vádirat 54.
vádpontjában, mely azzal vádolta, hogy elrendelte, felhatalmazta és
engedélyezte Japánban a hadifoglyok és civil internáltak táboraiért és
munkásosztagaiért, valamint a japán megszállás alatt álló területekért
felelős személyeket, hogy rendszeresen megsértsék a háborús törvényeket
és szokásokat, melyek a rájuk bízott sok ezer hadifogolyra és civil
internáltra vonatkoztak.
1945 áprilisától a megadásig Itagaki volt a parancsnoka a japán erőknek
Jáván, Szumátrán, Malájföldön, Borneóban, az Andamán-szigeteken és a
Nicobar-szigeteken. Főparancsnokként felelős volt a területén lévő
hadifogoly és civil internálótáborok élelmiszer-, gyógyszerés kórházi
ellátásáért. Abban az időszakban a körülmények aligha lehettek volna
roszszabbak. Naponta rengetegen haltak meg alultápláltság vagy
hiánybetegségek miatt, és akik túlélték, azoknak egészségük teljes
visszanyerése hónapokig tartott. Sokan örökre rokkantak maradtak.
Itagaki saját védelmében azt állította, hogy a japán hajókat ért szövetséges
támadások olyan mértékben akadályozták a közlekedést, hogy sok területet
lehetetlen volt ellátni. Valójában bőségesen volt ellátmány, de a vádlott a
vádlottak padján azzal érvelt, hogy a japánok hosszú háborúra számítottak
és nagy tartalékot kellett fenntartani.
A törvényszék döntésében kijelentette, hogy ez az érvelés egyenértékű az
állítással, hogy Itagaki ilyenformán bizonyítottan durván, embertelenül bánt
a foglyokkal és az internáltakkal.
A törvényszék visszautasította a védekezést, mondván, hogy "az
alkalmazott tevékenység révén emberek ezreinek haláláért és szenvedéséért
felelős, kiknek megfelelő ellátásáról gondoskodni a vádlott feladata lett
volna".
Itagakit kötél általi halálra ítélték.
Kaya
Ő a civil Tojo kabinetének tagja volt; az ellene emelt vádak szerint aktív
részese volt Kína és a nyugati hatalmak elleni agresszív háború
előkészítésében és a hadviselésben.
Nem volt bizonyíték, mely őt háborús bűnökkel összefüggésbe hozta
volna, de a többi vádpont miatt életfogytiglani börtönbüntetést kapott.
Kido
Amikor Kido lett a császári pecsétőr - akinek fő feladata a császárnak
politikai ügyekben való tanácsadás volt -, lehetősége nyílt latba vetni
befolyását, hogy a mindenképpen háborúzni akaró katonai csoport elérje
céljait.
Egy rövid időszakot leszámítva, mely alatt a haditengerészet próbált
visszahúzódni a csendes-
óceáni háború sikerességével kapcsolatos kétségek miatt, Kido volt az
agresszív háború fő
indítványozója, és főként neki köszönhető, hogy 1941 októberében a
császár Tojót miniszterelnökké nevezte ki. Sokat tehetett volna, hogy
megakadályozza a háború kitörését, ha úgy kívánta volna, ám a császárának
sohasem adott ilyen tartalmú tanácsot.
Nem volt bizonyíték, hogy akár közvetlenül, akár közvetve bármilyen
köze lett volna a kegyetlenkedésekhez vagy más háborús bűnökhöz,
őfelsége bizalmas tanácsadójaként betöltött pozíciója ezt csakugyan
lehetetlenné tette. Következésképpen felmentették a háborús bűnök vádjai
alól, de a törvényszék más tevékenységei miatt életfogytig tartó
szabadságvesztésre ítélte.
Kimura
1941 áprilisában Kimurát, a hadügyminisztériumban szerzett figyelemre
méltó tapasztalattal rendelkező katonatisztet megtették a hadügyminiszter
helyettesének.
A csendesóceáni háború korai szakaszában a Tervező Bizottság és a
Totális Háború Kutatóintézetének tagja volt, de 1944 augusztusában a japán
erők főparancsnoka lett Burma területén, és a fegyverletétel napjáig annak
parancsnoka maradt.
E tisztségében engedte, hogy a felügyelete alá tartozó területen a
hadifoglyokkal szörnyű
körülmények között tiltott munkákat végeztessenek, melyek sok ezer ember
halálát okozták.
Nevezetesen jóváhagyta és továbbította a parancsot a hadifoglyok
dolgoztatásáról a burma-sziámi vasút építésénél.
Amikor 1944 augusztusában átvette az irányítást, bőséges ismeretekkel
rendelkezett a japán erők által mindenfelé elkövetett atrocitásokról, ám
ennek ellenére érkezése után változatlanul folytatódtak az ilyen bűntettek.
Mindvégig egyetlen lépést sem tett, hogy a parancsnoksága alatt álló
csapatok által elkövetett bántalmazásokat megakadályozza, és fegyelmi
eljárás sem indult a vétkesek ellen.
A törvényszék a döntéshozatalban Kimura bűnös felelősségéről az alábbi
szavakkal nyilatkozott.

Kimura védelmében hangsúlyozták, hogy Burmába érkeztekor parancsokat

adott ki csapatainak, hogy viselkedjenek katonához méltó módon, és
tartózkodjanak a foglyok bántalmazásától. A foglyok bántalmazásának
természetét és mértékét tekintve, mely főhadiszállásának néhány mérföldes
körzetében gyakran öltött tömeges méreteket, a törvényszék megállapítja,
hogy Kimura elhanyagolta a kötelességét, hogy a háborús szabályoknak
érvényt szerezzen.
Ilyen körülmények között egy katonai parancsnok a napiparancsok
szimpla kiadásával nem végezte el feladatát, ha ilyen parancsokat valóban
kiadtak. A feladata az, hogy olyan lépéseket tegyen és olyan utasításokat
adjon, ami onnantól kezdve elejét veszi a háborús bűntettek elkövetésének,
és hogy megbizonyosodjon arról, hogy az ilyen utasításokat végre is
hajtják. Ő
nem ezt tette. Így szándékosan semmibe vette a feladatát, hogy megfelelő
lépéseket tegyen a háborús törvények megszegése ellen.

A vádlottat a törvényszék kötél általi halálra ítélte.

Koiso
Amikor Koiso miniszterelnök lett, már az egész világ tudta, hogy a japán
csapatok az összes hadszíntéren különféle háborús bűnöket követnek el.
Lehetetlen, hogy Koiso semmit ne tudott volna e bűntettek elterjedtségéről
és gyalázatosságáról.
Mindenesetre nem lehet, hogy ne ismerte volna a tényállást a háborúvezetés
miatt összehívott legfelsőbb tanács találkozója után 1944 októberben, ahol a
külügyminiszter Koiso jelenlétében a szövetséges hadifoglyok bánásmódját
úgy jellemezte, hogy "még sok kívánnivalót hagy maga után".
Koiso hat hónapig maradt hivatalban miniszterelnökként, ezalatt a
foglyokkal és internáltakkal való bánásmód cseppet sem javult.
A törvényszék Koiso mulasztását, hogy bármilyen intézkedést tegyen, "a
kötelesség elhanyagolásának" tekintette, és életfogytig tartó
szabadságvesztést szabott ki rá.
Matsui
1933-ra Matsui a japán hadseregben elérte a tábornoki rangot, 1935-ben a
nyugdíjasok jegyzékére került.
1937-ben ismét behívták aktív szolgálatra, és kinevezték a sanghaji
expedíciós erők élére.
Matsui akkorra már figyelemre méltó tapasztalattal rendelkezett, mivel a
Kvantung hadseregben vezérkari tiszt volt, és senkit nem lephetett meg,
amikor azt követően a közép-kínai hadsereg főparancsnoka lett, melybe
beletartozik a japán tizedik hadsereg és a korábban irányított sanghaji
expedíciós erők is. Ez a hadsereg foglalta el Nankingot 1937. december 13-
án.
A város elfoglalását követő szörnyű kegyetlenkedések hosszú sorát már a
Második fejezetben részleteztük. A kegyetlenkedések 1937. december 13-
án kezdődtek és 1938 kora februárjáig tartottak, ezen időszak alatt nők
ezreit erőszakolták meg, hozzávetőlegesen 200 000 embert megöltek és
hatalmas, ám megállapíthatatlan mennyiségű vagyontárgyat zsákmányoltak
vagy égettek el.
Ítéletében a törvényszék a következőképpen vélekedett arról, Matsui
tábornok milyen ismeretekkel rendelkezett csapatainak minősíthetetlen
viselkedéséről.

December 17-én ezeknek a rettenetes eseményeknek csúcspontjaként

Matsui győzedelmesen bevonult a városba, és öt-hét napig ottmaradt.
Saját megfigyeléseiből és a vezérkarának jelentéseiből tudnia kellett, mi
történik. Beismeri, hogy hadseregének helytelen magatartásáról bizonyos
mértékben beszámoltak a Kempei Tai és konzuli tisztek. A
kegyetlenkedésekről napi jelentések készültek Nankingban a japán
diplomáciai képviselőknek, akik pedig Tokiónak jelentették tovább. A
törvényszék meggyőződése, hogy Matsui tudatában volt, mi történik.
Semmit nem tett, de legalábbis semmi célravezetőt, hogy a borzalmat
csökkentse. A város elfoglalása előtt utasításokat adott, meghagyta
csapatainak, hogy viselkedjenek korrekt módon, és később további
utasításokat adott ki hasonló szándékkal.
 Az utasításoknak semmilyen hatásuk nem volt, amint azt már tudjuk, és
ahogy azt neki is tudnia kellett. Azt vallották a védelmében, hogy akkor
beteg volt. Betegsége nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a
parancsnoksága alatt álló katonai műveleteket irányítsa, sem arra, hogy
napokra meglátogassa a várost, mialatt a kegyetlenkedések történtek. Ő volt
az esetekért felelős hadsereg parancsnoka. Tudott róluk. Megvolt a hatalma,
ahogy a feladata is, hogy visszatartsa a csapatait és megvédje Nanking
szerencsétlen polgárait. A büntetőeljárás szerint felelős a feladata
teljesítésében vallott kudarca miatt.

A törvényszék Matsuit kötél általi halálra ítélte.

Minami
Nem volt bizonyíték, mely alapján a vádlottat háborús bűnök elkövetésével
összefüggésbe hozhatták volna, de a törvényszék bűnösnek találta a Kína és
a Szovjetunió elleni agresszív hadviselés kitervelésében játszott szerepéért,
és életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá.
Muto
A japán hadsereg e tisztje számos fontos hivatalt töltött be, többek között a
katonai ügyek hivatalának vezetője volt, és később, 1945-ben a Fülöp-
szigeteken vezérkari főnök.
Nanking meggyalázásának idején Matsui tábornok vezérkarának is tagja
volt. Bár főparancsnokához hasonlóan tudta, hogy a japán csapatok mintegy
hét héten át kegyetlenkednek, a törvényszék úgy tartotta, Muto vezérkari
tiszt lévén nem volt abban a pozícióban, hogy megállításukra lépéseket
tehessen, ezért büntetőeljárás szerint nem lehet felelősségre vonni.
1942 áprilisa és 1944 októbere között, mikor a Fülöp-szigeteken
Yamashita tábornok vezérkari főnöke lett, Muto Észak-Szumátrán a
második császári gárdista hadosztály élén állt. Az irányítása alatt álló
csapatok a bántalmazásokat tömeges méretekben követték el, melyekért a
törvényszék szerint a vádlottat parancsnokként részleges felelősség terheli.
A törvényszék azt a nézetet vallotta, hogy a Fülöp-szigeteken a vezérkari
főnöki tisztsége meglehetősen különbözött attól, amit Matsui tábornok alatt
betöltött; vezérkari főnökként a politikát befolyásolni képes pozícióban
volt.

Szolgálati ideje alatt a japán csapatok mészárlás, kínzás és más atrocitások

hadjáratát folytatták a polgári lakosság ellen; hadifoglyokat és civil
internáltakat éheztettek, kínoztak és gyilkoltak meg. Muto részben felelős a
háborús törvényeknek e durva megsértéséért. Elutasítjuk védekezé—
sét, miszerint semmit nem tudott ezekről a történésekről. Ez teljesen
lehetetlen.

Muto ítélete kötél általi halál volt.

Oka A japán haditengerészet ellentengernagyi rangjára előléptetve Oka
1940 októberében a haditengerészeti ügyek hivatalának vezetője lett a
haditengerészeti minisztériumnál, és ebben a beosztásban aktívan részt vett
a Kína és nyugati hatalmak elleni politika alakításában és az agresszív
hadviselés megvalósításában.
Nem volt kielégítő bizonyíték, hogy háborús bűnök elkövetéséért
bármilyen módon felelős volna, a törvényszék az ilyen jellegű vádak alól
felmentette.
Okát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Oshima
Bár Oshima katonatiszt volt, diplomataként került reflektorfénybe, amikor
Berlinben katonai attaséból nagykövetté léptették elő.
Nagy csodálója volt Hitlernek és összes munkájának, és már első berlini
megbízatása kezdetétől minden tőle telhetőt megtett, hogy elősegítse a
katonai csoport céljainak elérését, ami eltökélte, hogy teljes katonai
szövetségre lép Németországgal.
Mielőtt nagykövet lett, egyszerű rangelső katonai attasé volt, sőt még
odáig is elment, hogy "rövidre zárja" a saját nagykövetét azáltal, hogy
közvetlenül Ribbentroppal tárgyalt.
Az egyik fő összeesküvő volt, de nem volt aktív szerepe a Kínában vagy a
Csendesóceánon folytatott háborúban, és feladatait sem oly módon
teljesítette, hogy az bármilyen módon felelőssé tenné hadifoglyok és civil
internáltak bántalmazásáért.
Oshimát ezért felmentették minden háborús bűntettel kapcsolatos vád alól,
de életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a japán támadásból kivett
részéért.
Sato A törvényszék úgy találta, hogy mialatt a kormányban fontos
tisztségeket töltött be, katonai parancsnokként Sato agresszív háborúkat
folytatott. A japán csapatok helytelen viselkedéséről is tudott, mivel a
szövetségesek az összes tiltakozással a katonai ügyek hivatalához fordultak,
melyben ő volt a katonai ügyek részlegének vezetője. A hetente kétszer
tartott üléseken vitatták meg őket, melyeken jelen volt Tojo miniszterelnök
is, de a törvényszék úgy találta, hogy a beosztott helyzetben lévő Szato
"nem kezdeményezhetett vezetőjének döntése ellenében megelőző
intézkedéseket".
Satót következésképpen a háborús bűnök vádja alól felmentették, de egyéb
tevékenységei miatt a törvényszék életfogytig tartó szabadságvesztést
szabott ki.
Shigemitsu
Ez a vádlott, Mamoru Shigemitsu a japán diplomáciai szolgálatban hoszszú
és kiemelkedő
pályafutást mondhatott magáénak. Első nagyobb jelentőségű tisztségében
az 1919-es versailles-i békekonferencián alacsonyabb rangú tagja volt a
japán delegációnak.
Amikor NagyBritannia és Németország között kitört a háború, Londonban
Shigemitsu volt a japán nagykövet, és általános tisztelet övezte képessége
és a britekkel való nyilvánvaló barátsága miatt.
A törvényszék megállapította, hogy soha, semmilyen támadó háború
kitervelésében nem vett részt. Éppen ellenkezőleg, feletteseinek Tokióban
újra meg újra az agresszív politikával nyílt ellentétben álló tanácsokat adott.
Mivel 1943 után, amikor külügyminiszter lett, Japán támadó háborút
folytatott a Csendes-
óceánon, a törvényszék "agresszív hadviselés" vádjában bűnösnek találta.
Abban is bűnösnek találták, hogy "szándékosan, nemtörődöm módon
elmulasztotta a megfelelő lépések megtételét" a hadifoglyok
bánásmódjának kivizsgálása érdekében. Ennek jelentősége és Shigemitsu
enyhe ítélete miatt az alábbiakban teljes részletességgel közöljük a
törvényszék ítéletének egy részét, mely Shigemitsu mulasztásával
foglalkozott, hogy lépéseket tegyen a hadifoglyok bánásmódjának és
körülményeinek kivizsgálására.

1943 áprilisa és 1945 áprilisa között, amikor Shigemitsu külügyminiszter

volt, a védelmi erők a szövetségesektől kapott tiltakozásokat sorra
továbbították a japán külügyminisztériumnak.
Súlyos és sok esetben részletekbe menő tiltakozások voltak ezek, melyeket
a felelős állami közvetítők a védhatóságoknak továbbítottak. A tiltakozás
témái voltak: 1. a foglyokkal való embertelen bánásmód, 2. nem adtak
engedélyt a védhatóság képviselőinek arra, hogy az összes hadifogolytábort
- néhány kivétellel - átvizsgálják, 3. megtagadták az engedélyt arra, hogy a
védhatóság küldöttei japán tanú jelenléte nélkül kérdezzék ki a foglyokat, és
4. elmulasztották a foglyok nevére és lakhelyére vonatkozó információ
szolgáltatását.
A tiltakozásokkal elsőként a külügyminisztérium foglalkozott. Ahol
szükséges volt, átadták más minisztériumoknak információkéréssel, hogy a
külügyminiszter válaszolni tudjon rájuk.
Nem lehet a japán külügyminisztérium és a védhatóság levelezését anélkül
olvasni, hogy gyanakodni ne kezdenénk, volt egy sötét oka annak, hogy a
japán katonaság elmulasztotta a külügyminisztériumot a tiltakozásokhoz
kielégítő válaszokkal ellátni, vagy legalábbis, hogy volt egy különálló
vizsgálat, melyet más megbízott, nem pedig a katonaság végzett, éppen
akinek a viselkedése volt kérdéses.
A tiltakozások egymás után maradtak válasz nélkül, vagy csak több
hónapnyi megmagyarázatlan késlekedés után kaptak feleletet. A védhatóság
emlékeztetőit egymás után hagyták figyelmen kívül. A megválaszolt
tiltakozásokra kivétel nélkül tagadás volt a felelet, miszerint semmi nem ad
okot panaszra.
Ilyen körülmények között igen hihetetlen volt, hogy a felelős emberek
által tett, körülmények leírásával és részletekkel ellátott panaszok
mindegyike teljesen indokolatlan volt. Továbbá annak megtagadása, hogy a
védhatóság küldötteinek engedélyezzék, hogy japán tanúk nélkül kérdezzék
ki a foglyokat, és a foglyokról az adatszolgáltatás elmulasztása azt a gyanút
ébreszti, hogy takargatnivalójuk van.
Semmilyen méltánytalanságot nem követünk el Shigemitsu ellen, amikor
azt gondoljuk, hogy mivel ismerte a körülményeket, azok gyanúsíthatóvá
tették őt azzal, hogy a foglyokkal való bánásmódja nem olyan volt, mint
kellett volna. Egy tanú valóban így vallott. Nem tett megfelelő
lépéseket, hogy az ügyet kivizsgálják, bár a kormány tagjaként kiemelkedő
felelősséget vállalt a foglyok jólétéért. Erőltetnie kellett volna a dolgot, akár
a lemondásig is, hogy mentesítse magát a feladat felelősségétől, melyről
gyanította, hogy nem teljesült.

Ez volt a törvényszék többségi döntése.

 Indiai tagja, Pal bíró igen hosszadalmas, eltérő véleményű döntést hozott,
úgy vélte, "nem szabad minden egyes vádlottat minden egyes vádpontban
bűnösnek találni, és az adott vádak alól fel kell őket menteni."
Határozatait mégsem pusztán a bizonyítékokra alapozta, és az ügy
érdemeiről sem volt szilárd alapja. Úgy tűnik, más megfontolások
befolyásolták őket.
Pal bíró "Javaslatait", ahogy döntésének írásos kiadmányában nevezték
őket, azért írta, mert véleménye szerint "igazságos törvényszék lévén nem
viselkedhetünk oly módon, hogy az az érzés igazolódjon be, miszerint a
törvényszék felállítása csupán egy bírósági köntösbe bújtatott, alapvetően
politikai cél elérése érdekében történt."
Széles körben tartott nézet, hogy a Shigemitsuval kapcsolatos többségi
döntés igazságtalan volt, mivel pályafutása során mindvégig azt mutatta,
hogy ellenzi a háborút, és a kabinetnek csak azért lett tagja, hogy a béke
ügyét szolgálja. Mégis nehéz elkerülni a következtetést, hogy ha erősebb
jellem lett volna, Japán vétségeinek helytelenítésénél többet is tehetett
volna.
A törvényszék enyhe ítéletének fényében nyilvánvaló, hogy bűnét nem
tekintették igazán gyalázatosnak. Az ítélet enyhítésekor számításba vették,
hogy semmi köze nem volt az összeesküvés megszövegezéséhez, és az
agresszív hadviselés kitervelésében sem volt része 1943
előtt, amikorra az országa már egy ideje hadban állt, mely háború alapvető
hatással volt az ország jövőjére, és melyben "külügyminisztersége alatt a
katonaság teljesen uralta Japánt, így bármely japán embertől hatalmas
bátorságot követeltett volna, hogy elítélje őket."
Továbbá a törvényszék kikötötte, amikor Shigemitsut hét év
börtönbüntetésre ítélte, hogy a büntetést a vád alá helyezéstől, 1946. május
3-tól számítsák, így mire az ítéletet meghozták, két és fél év már le is telt
abból.
Shimada
1941 októberéig, amikor Tojo kabinetében haditengerészeti miniszter lett,
Shimada egyszerű
haditengerészeti tiszt volt, alapvetően haditengerészeti feladatai voltak.
Akkortól kezdve Pearl Harbor és más helyek 1941. december 7-i
megtámadásáig az összes főbb háborúpolitikai kormánydöntés
meghozásában részt vett.
A törvényszék mégsem tartotta bizonyítottnak, hogy bármilyen felelősség
terheli a rengeteg fogoly gyalázatos lemészárlásáért és meggyilkolásáért,
amit a japán haditengerészet tagjai a Csendesóceán szigetein és a
megtorpedózott hajók túlélőivel követtek el; így a háborús bűnök
elkövetéséről felsorolt valamennyi vád alól felmentették.
Mindazonáltal az 1941. októberi, és 1944. augusztusi támadó háború
tervezésében való részvétel miatt a törvényszék életfogytiglani
szabadságvesztésre ítélte.
Shiratori Ez a vádlott 1914-től diplomáciai szolgálatban volt, és 1938-tól
Rómában nagykövetként együttműködött a vádlott Oshimával, utána pedig
Berlinben volt nagykövet, hogy kedvező légkört biztosítson országa és a
náci Németország közötti teljes katonai szövetséghez. Még lemondással is
fenyegetőzött, ha a militarista csoport nem éri el célkitűzéseit.
A Kínával való ellenségeskedés, Oroszország elleni támadás, és ha
szükséges, a nyugati hatalmak elleni háború támogatója volt. 1941 után
betegsége következtében már semmilyen fontos szerepet nem játszott,
éppen ezért kissé meglepő, hogy mégis bíróság elé állították.
A törvényszék életfogytiglani szabadságvesztést szabott ki rá.
Susuki
Ez a vádlott 1927 novemberében elérte a vezérőrnagyi rangot.
Nem találták felelősnek kegyetlenkedésért vagy más háborús bűnök
elkövetéséért, de a tervezőbizottság elnökeként rendszeresen jelen volt a
kormányközi konferenciákon és aktívan támogatta az agresszív háború
politikáját.
Ezekért a tevékenységekért a törvényszék életfogytiglani börtönre ítélte.
Togo
Mindössze két, viszonylag rövid periódus volt, mely alatt Togo megfelelő
pozícióban volt, hogy agresszív háborúk kitervelésében vezető szerepet
tölthessen be; 1941 októberétől 1942
szeptemberéig, és a japán megadás előtti néhány hónap alatt, amikor is
külügyminiszter volt.
1942 szeptembere és 1945 között nem vett részt a közéletben. A
törvényszék megállapította, hogy háborús bűnök elkövetése miatt
semmiképp nem tartható felelősnek, még kötelességének elhanyagolásáért
sem.
Mégis bűnösnek találták az agresszív hadviselés kitervelésében játszott
szerepéért, és a vádemelés napjától, 1946. május 3-ától számított húsz év
börtönre ítélték.
Tojo
Talán az összes japán háborús főbűnös között Hideki Tojo volt a
legkiemelkedőbb és leginkább hibáztatandó.
1937-től, amikor a Kvantung hadsereg vezérkari főnöke lett, közeli
kapcsolatban állt azokkal a japánokkal, és főleg a katonai csoporttal, akik
Kína, KeletÁzsia és a Csendesóceán uralmát tervezték.
Terveket dolgozott ki a Szovjetunió elleni támadásról és egy kiterjedt
katonai műveletről Kínában. 1938 elején elhagyta az aktív parancsnoki
posztot és a hadügyminiszter helyettese, 1940
júliusában pedig hadügyminiszter lett.
1941 októberében kabinetet alakított, és közel három évig hivatalban
maradt. A Pearl Harbor elleni támadást követő incidensekben játszott részét
az Első fejezetben viszonylag részletesen ismertettük.
A törvényszék megállapította, hogy "komoly felelősség terheli szomszédai
ellen Japán által elkövetett bűntettekért". Felelőssége a hadifoglyok és a
civil internáltak bántalmazásáért valóban súlyos, ezt a törvényszék a
következő szavakkal összegezte:
A foglyok és internáltak embertelen bánásmódját Tojo jól ismerte. Nem tett
megfelelő lépéseket, hogy a vétkeseket megbüntesse, és hogy a jövőben a
hasonló bántalom elkövetésének elejét vegye.
A bataani halálmenettel szemben tanúsított hozzáállása a foglyokkal
szembeni magatartását is megmagyarázza. Ismerte 1942-ben a menet
körülményeit és hogy azok következtében sok fogoly meghalt. Az esetről
nem kért jelentést. Amikor 1943-ban a Fülöp-szigeteken járt, felületes
vizsgálatot végzett a menetről, de nem tett semmit. Senkit sem büntettek
meg.
Erre azt a magyarázatot adta, hogy a japán hadsereg parancsnoka a
területen olyan küldetést kapott, melynek végrehajtásakor a Tokióból
érkező különleges parancsok nem vonatkoznak rá.
Így Japán kormányának a feje tudatosan és szándékosan megtagadta, hogy
teljesítse a kormány kötelességét, nevezetesen hogy érvényt szerezzen a
háborús törvények betartásának.
 Nézzünk még egy kiemelkedő példát. Javasolta, hogy a hadifoglyokat
alkalmazzák a Burma-sziámi vasút építésénél, melyet stratégiai célokra
terveztek. Nem tett megfelelő intézkedéseket a foglyok elszállásolására és
élelmezésére, és azokra se gondolt, akik az embert próbára tevő
éghajlat miatt megbetegszenek. Értesült a projekten dolgozó foglyok
siralmas helyzetéről, és kivizsgálására egy tisztet küldött. Ismerjük a
rettenetes körülményeket, amiket a nyomozónak a számos, vasút menti
táborban találnia kellett. A nyomozás következtében tett egyetlen lépés egy
per volt, melyet a foglyok bántalmazása miatt egy századparancsnok ellen
indítottak.
Semmit nem tettek a körülmények javításáért. A hiánybetegségek és az
éhezés a beruházás végéig irtotta a foglyokkal. A hadifogolytáborokban az
alultápláltság és egyéb okok miatti magas halálozási arányra vonatkozó
statisztikákat konferenciákon vitatták meg, melyeken Tojo elnökölt.
Tojo kormányának 1944-es bukásakor a foglyok döbbenetes állapota és a
hatalmas számú ember, aki élelmiszer-és gyógyszerhiány következtében
meghalt, meggyőző bizonyíték, hogy Tojo nem tette meg a megfelelő
lépéseket, hogy gondoskodjon róluk.
Utaltunk rá, hogyan viszonyult a japán hadsereg a kínai hadifoglyokhoz.
Mivel a japán kormány az "incidenst" nem tekintette háborúnak, azt
állitották, hogy a háborús törvények nem vonatkoznak a harcra, és hogy a
kínai foglyok nem jogosultak a hadifogoly címre és az azzal járó jogokra.
Felelősség terheli azért az utasításáért is, hogy amelyik fogoly nem
dolgozik, az ne is egyen.
Nincs kétségünk afelől, hogy főként ezen utasítás következetes betartása
vezetett oda, hogy a betegeket és sérülteket dolgozni vitték, és hogy mindez
szenvedést és halált eredményezett.

Nem volt meglepő, hogy ilyen döntés után a törvényszék halálra ítélte
Tojót.
Umezu
A legutolsó vádlott ábécésorrendben egy Umezu nevű katonatiszt volt.
Döntő bizonyíték szólt a Kína és a nyugati hatalmak elleni agresszív
háborúk kitervelésében való bűnössége mellett, mivel ő
volt a Kvantung hadsereg főparancsnoka 1939-től 1944 júliusáig, amikor is
a hadsereg vezérkarának főnöke lett; ezt a tisztséget a háború végéig viselte.
Nem volt bizonyíték, mely őt atrocitások elkövetésével vagy háborús
bűnökkel összefüggésbe hozza, így nem ítélték halálra.
A törvényszék Umezut életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

II. MÁS HÁBORÚS BŰNÖSÖK PERE

(A háborús bűnösök törvény elé állításáért felállított szervezet hivatalos
beszámolójáért lásd History of the United Nations War Crime Commission,
HSO, 1948.)
A sok ezer többi, háborús bűnnel gyanúsított japán azonosítása,
tartózkodási helyének meghatározása és elfogása nagyszabású vállalkozás
volt, melyhez a háborús bűnöknek egy alapos és kiterjedt szövetséges
szervezetét kellett létrehozni.
A feladat java része az angol és amerikai katonai hatóságokra hárult, és
mindegyik ország háborús bűnöknek különleges szervezetét állította fel, az
angolok Szingapúrban, az amerikaiak pedig Tokióban.
Bár elsődleges funkciójuk az volt, hogy a saját állampolgáraik ellen
elkövetett háborús bűnökkel foglalkozzanak, együttműködtek valamennyi
érintett nemzettel, így az összegyűjtött információ és bizonyítékok
mindannyiuk számára hozzáférhetőek voltak.
AZ ANGOLOK
A brit nemzetiségűek ellen háborús bűnöket elkövetők vizsgálata és pere
DélkeletÁzsia szövetséges szárazföldi csapatainak parancsnokságának
felelőssége lett, mely igen kiterjedt területen kellett hogy működjön:
Szingapúr, Malájföld, Sziám, Francia Indokína, Burma, Hongkong,
Tiencsin, Sanghaj, Brit Észak-Borneó, Holland Kelet-India, az Andamán-
szigetek és a Nicobar-szigetek. A háborús bűnök megalakult csoportja
magába foglalt számos nyomozócsoportot, egy nyilvántartó részleget, egy
koordinálórészleget és egy bírói részleget.
A teljes szervezet végül a haditörvényszék elnöke irányítása alá került,
mely közvetlenül a londoni haditörvényszék elnöke katonai helyettesének
tartozott felelősséggel.
A szervezetek működési rendje a History of the United Nations War Crime
Commission című
műben olvasható.

Amikor Japán kapitulált, a szövetségesek kezére kerültek a délkeletázsiai

japán erők, és velük együtt a hadifogolytáborok személyzete is, akik
kegyetlensége közismert volt. Mindannyiukról fényképet készítettek, és a
másolatokat körbeadták, főleg a már hazatért szövetséges hadifoglyoknak,
akik a kapott bánásmódról esküvel megerősített írásbeli nyilatkozatot tettek.
Az ilyen nyilatkozatot tevő személyeknek nagyjából hat fényképmásolatot
mutattak, melyek között ott volt a vádolt férfi képe is, és az adott fényképet
közülük azonosították. Tízezernél is több ilyen fénykép készült, és
azonosításukkor az esküvel megerősített írásbeli nyilatkozatokkal együtt
Szingapúrba, a nyilvántartóba küldték, ahonnan a nyomozócsoportoknak
küldték tovább.
E csoportok az egész területen, hol viszonylag civilizált helyeken, hol a
dzsungel mélyén tevékenykedtek. A háborús bűnök csoportjának bírói
részlegének küldött fényképek, írásbeli vallomások, helyi bizonyítékok és
időnként a vádlott önkéntes vallomása révén képessé váltak pert indítani.
 Ránézésre biztosnak látszó ügy esetén a bírói részleg törvény elé állította a
vádlottat. Volt foglyok érkeztek Angliából a tárgyalásra tanúként, és ha
jelenlétük nem volt megvalósítható, az otthon tett vallomásaikat használták
bizonyítékként. Azonban nem volt minden eset annyira egyszerű, sok
gyanúsítottra nem tudtak rátalálni, mert a kapitulációt megelőzően más
hadszíntérre vezényelték őket, ám a nyomukra bukkanásért tett erőfeszítés
sikerrel járt.

1948 februárjára kilencszázharmincegy japán háborús bűnöst állítottak brit

hadbíróságok elé.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK
Az Egyesült Államok egyesített vezérkari főnökeinek egyik direktívája
elrendelte az összes háborús bűnnel gyanúsított személy vizsgálatát,
elfogását és fogva tartását, valamint intézkedett arról, hogy kiadják a más
nemzetek által körözött háborús bűnösöket. MacArthur tábornokot, a
szövetséges hatalmak fővezérét felhatalmazta, hogy különleges nemzetközi
bíróságokat létesítsen, és számukra eljárási szabályokat írjon elő.
Ugyanazzal a direktívával a Japán megszállásában részt vevő bármely
nemzet katonai parancsnokait meghatalmazták, hogy hadbíróságokat
állítson fel a háborús bűnösök törvény elé állításához.
A direktíva következtében két háborús bűnnel foglalkozó hivatalt
alapítottak. Az egyik a japán háborús főbűnösök perbefogását végezte,
akikkel e fejezet első részében már foglalkoztunk, ennek neve "Nemzetközi
Ügyészségi Részleg".
A másik hivatal az összes többi háborús bűn kivizsgálásával és az azokért
felelősök elfogásával és perbefogásával foglalkozott.
E hivatal első ágát az Egyesült Államok csendesóceáni haderejének
főhadiszállása háborús bűnökkel foglalkozó ágaként hozták létre, és két
körzeti ágat létesítettek, egyet Yokohamában és egy másikat Manilában.
E képviseletek mellett az Egyesült Államok a háborús bűnöknek három
másik szervezetet létesített Kínában, Indiában és a Csendesóceán szigetein.
E hatalmas területre kiterjedő, terjedelmes hálózat kiemelkedő
eredményeket ért el. Japán háborús bűnösök ezreit azonosította, találta meg,
fogta el és állitotta bíróság elé. Így a Nyomozó Osztály közel háromezer
ügyet vizsgált ki. Munkája során több per elindításában részt vett, melyek
közül a japán Yamashita tábornokot (History of tbe United Nations War
Crime Commission, 384. oldal.) érintő volt a legfontosabb.

A vizsgálatok a következő hadszínterekre terjedtek ki: Burma, Sziám,

Francia Indokína, Malájföld, Szingapúr, Szumátra, Jáva, Borneó és
Celebesz szigete.
Egy másik fontos kivizsgált ügy a burma-sziámi vasúté volt, ahol vagy
hatszáznegyven egyesült államokbeli katonai, haditengerészeti és
tengerhajózási hadifoglyot dolgoztattak.
Az amerikai pilóták jogtalan kivégzését Burmában és Francia Indokínában
szintén kivizsgálták, az elkövetőket törvény elé állították, sokuk brit
hadbíróság elé került.

AUSZTRÁLIA
Az ausztrál katonai hatóságok a japán erők által az ausztrál erők ellen
elkövetett háborús bűneiről az első értesülést 1942 januárjában, Új-
Britannia japán megszállása után kapták. Az információ a túlélőktől való,
akik a kontinensre menekültek.
A japánok által Amboina szigetén elkövetett más atrocitásokról szóló
információt olyan katonák is juttattak Ausztráliába, akiknek sikerült
elszökniük a fogságból.
Ezen információnak köszönhetően lépéseket tettek minden szolgálatot
teljesítő tiszt kihallgatása érdekében, hogy információt szerezzenek a
háborús törvények japánok általi megszegéséről.
1944 júniusában az ausztrál kormány kinevezett egy megbízottat, hogy a
háborús bűnök ügyében vizsgálatot folytasson, amit a japánok az ausztrál
katonai állomány ellen követtek el. Ez a megbízott Sir William Webb volt, a
queenslandi legfelsőbb bíróság elnöke, akit később a Távol-Kelet
nemzetközi katonai törvényszékének elnökévé neveztek ki, mely Tokióban
állította törvény elé a japán háborús főbűnösöket.
Az 1945-ös japán megadás után számos további bizonyítékot szereztek
kiszabadított hadifoglyoktól és volt internáltaktól, mely a sok állítólagos
háborús bűnös elfogását és azonosítását eredményezte.
Röviddel a japán kapituláció után az Államszövetségben egy háborús
bűnökről szóló törvényt hoztak, melynek értelmében a tanácskozó
főkormányzó a katonai bíróságok összehívásának jogkörét átruházza
bizonyos katonai parancsnokokra és a terület rangidős vezérkari tisztjeire,
és egy különleges vezérkart létesítettek az ausztrál hadsereg
parancsnokságán, mely a háborús bűnökkel foglalkozott.
Ez a parancsnokság számos "háborús bűnökkel foglalkozó részleget"
hozott létre, kettő a britekkel Szingapúrban és az amerikaiakkal Tokióban
működött együtt. Egy másik részleg Új-Guineában, és számos további a
csendesóceáni területeken működött.
Az ausztrál háborús bűnökkel foglalkozó részleg Szingapúrban a
Malájföldön, a Burma-sziámi vasútnál és a Holland Kelet-Indiában történt
esetekkel foglalkozott, és szoros együttműködésben dolgozott a háborús
bűnöket vizsgáló brit hatóságokkal Szingapúrban, valamint a holland
katonai hatóságokkal Jáván.
Sok ausztrál haditörvényszéket létesítettek a felsorolt háborús bűnösök
törvény elé állítására, másokat brit haditörvényszékek elé állítottak,
melyeknek tagjai között voltak ausztrál tisztek. A vizsgálat hálózata igen
kiterjedt területen folyt: Malájföld, Burma, Jáva, Új-Guinea, Új-Britannia,
Celebesz és Seram szigete, továbbá Amboina, Brit és Holland Borneó és
számos egyéb terület.
Mindösszesen nyolcszáznál is több japán háborús bűnöst állítottak törvény
elé, egyharmaduknál alig kevesebbet mentettek fel.

1946. márciusi kihallgatásán a korábbi miniszterelnök és katonai

parancsnok, Tojo az alábbi vallomást tette.
A háború vége óta értesültem a japán hadsereg és haditengerészet által
elkövetett embertelen tettekről. Ezek biztosan nem a vezetők találmányai
voltak, azaz a vezérkar vagy a hadügyminisztérium vagy a haditengerészeti
minisztérium vagy én magam. Még csak nem is gyanítottuk, hogy efféle
dolgok történtek. A császárnak a jóindulata miatt különösképpen ellentétes
érzései lettek volna. Az ilyen tettek nem megengedendők Japánban, a japán
emberek jellemüknél fogva úgy hiszik, sem Ég, sem Föld nem engedne
ilyen dolgot. Nagy kár lenne, ha az emberek a világban azt hinnék, ezek a
kegyetlen tettek a japán jellem következményei.

Tekintettel Tojo vallomására, miszerint a japán katonai parancsnokok még

csak nem is gyanították, hogy bántalmazásokat és más háborús bűnöket
követtek el, a Nemzetközi Katonai Törvényszék Tokióban a következőt
mondta ítéletében:

Néhány hónapos időszak alatt a törvényszék tanúk vallomásait hallotta,

akik részleteiben bizonyították, hogy az elkövetett bántalmazások minden
hadszíntéren olyan széles körben elterjedtek voltak, sőt olyan közös mintát
követtek, hogy kizárólag egyetlen konklúzió lehetséges. Az atrocitásokat
vagy titokban rendelték el, vagy szándékosan engedélyezte a japán
kormány vagy annak egyes tagjai és a fegyveres erők vezetői.

A kínai-japán és a Csendesóceánon zajló háborúk összes műveleti

hadszínterén a japán fegyveres erők minden katonája elmondhatatlan
kegyetlenségekkel és kíméletlen kínzásokkal sújtotta szövetséges
hadifoglyok ezreit és ártatlan civileket lelkiismeret-furdalás nélkül,
többnyire minden szánalom nélkül.

Mi vagyunk a Bushidónak, a Felkelő Nap rendjének lovagjai Nem

napnyugtakor végzünk ki, hanem napkeltekor.

Amikor a Selerang hadifogolytábort 1944 júniusában kiürítették, és a terület

minden templomát lerombolták, hogy a börtön területére vigyék, a
nagytiszteletű E. L. Andrews százados egy emlékoltárt épített a
Szentháromság régi helyének közelében.
Egy feliratszalagot hagyott az alábbi japán írással.

EZT AZ OLTÁRT AZ ELESETTEK EMLÉKÉRE ÁLLÍTOTTÁK.

KÉRJÜK, LEGYENEK KÖNYÖRÜLETESEK, ŐRIZZÉK MEG EZT AZ
ÉPÜLETET
ÉRINTETLENÜL A HÁBORÚ VÉGÉIG.

Ez az egyetlen fennmaradt építmény a végső börtönbe költözés előtt a

Changi területen épített templomok közül. Amennyire tudni lehet, még ma
is áll.

Függelék

A HÁBORÚS BŰNÖKET VIZSGÁLÓ PEREK NÉHÁNY JOGI

VONATKOZÁSA

I. "FELSŐBB UTASÍTÁSSAL" VALÓ VÉDEKEZÉS

A "felsőbb utasításra" való hivatkozás a háborús perek esetében rendkívül

sokszor szerepelt a védelem eszközei között.
A doktrína megértéséhez ismernünk kell néhány dolgot kialakulásának
történetéről. 1919-ben kijelöltek egy nemzetközi bizottságot, hogy a háború
irányításának tekintetében az állami vezetők mentelmi jogának kérdésével
foglalkozzon, és az eredményről azután jelentést tegyen a szövetséges
hatalmaknak. A testület az "1919-es Felelősségek Bizottsága" néven vált
ismertté, és amikor az állami vezetők és más magas beosztású állami
hivatalnokok bíróság elé állítását javasolta, a következő fenntartásokat
fogalmazta meg:

Ki kívánjuk jelenteni, hogy polgári és katonai szervek nem menthetők fel a

felelősség alól a puszta tény miatt, hogy egy magasabb hatóságot esetleg
ugyanabban a vádban találtak vétkesnek. A bíróság feladata annak
eldöntése, hogy a "felsőbb utasítással" való védekezés elegendő-e az adott
személy felelősség alól való felmentéséhez.

Bár abban az időben semmilyen nemzetközi bírói hatalom nem foglalkozott

a kérdéssel, kevés olyan, a nemzetközi joggal foglalkozó szaktekintély
akadt, aki nem vetette el a doktrínát, mely szerint egy "felsőbb utasítás" a
háborús bűnök vétsége alól való teljes felmentés alapjául szolgálhat.
A német haditörvénykönyv előírta, hogy egy katonának minden utasítást
rendíthetetlenül, a jogi következményektől való félelem nélkül kell
végrehajtania, de hozzátette egyúttal, hogy ez olyan esetekben nem szolgál
mentségül, amikor a katona biztosan tudta, hogy az utasítás törvényellenes
volt.
1921-ben, Lipcsében a német legfelsőbb bíróság is ezt a nézetet vallotta és
hangoztatta. A bíróság két hadnagyot állított törvény elé, egy német
tengeralattjáró személyzetének tagjait, mely az ellenségeskedések idején
elsüllyesztette a Llandovery Castle brit kórházhajót. A tengeralattjáró—
parancsnok utasításának megfelelően, hogy ne hagyjanak nyomokat, a két
altiszt parancsot adott a hajó mentőcsónakjainak szétlövésére.
Ezen okokból a bíróság döntése hatalmas jelentőséggel bír. Az elmúlt
háború vége óta széles körben az a vélemény terjedt el, hogy a jognak a
kérdést érintő elemei, melyeket egyébként 1944-ben beemeltek a brit és
amerikai háborús törvények kézikönyveibe is, nem követték a sok éve
fennálló, elfogadott szabályokat. Bár e felfogás téves alapokon nyugszik,
létének megvannak az okai. 1914-ben a brit Haditörvény Kézikönyvben
bizonyos helyesbítéseket és kiegészítéseket eszközöltek. "A szárazföldi
háborús törvények és szokások" című fejezetben a "felsőbb utasításokra"
vonatkozó doktrína a következőképpen szólt.

A fegyveres erők azon tagjai, akik az elfogadott haditörvényt megsértik,

mert a kormányuk vagy parancsnokuk azt elrendeli, nem tekinthetők
háborús bűnösöknek, éppen ezért az ellenség nem büntetheti meg őket.
Megbüntethetik viszont az utasításokért felelős tisztviselőket vagy
parancsnokokat, ha azok kezükbe kerülnek, de egyébként a jóvátétel
kieszközlésének csak más módszereihez folyamodhatnak.

Hasonló megállapítás olvasható az Egyesült Államokban megjelent

Szabálykönyv a szárazföldi hadviselésről című kötetben is.
A Daily Telegraph hasábjain 1955-ben, "A katona feladata" címmel a
"felsőbb utasítással" való védekezés témájáról kiterjedt levelezést
folytattak, melyben magam is megszólaltam. Az egyik ilyen levélben
rámutattam, hogy az 1914-es Kézikönyvben megjelent megállapítás -, mely
1944ig módosítatlanul maradt, Oppenheim's International Law ötödik, majd
az 1940-ben kiadott hatodik, javított kiadásra alapoztak - nem csak a tárgy
legtöbb írójának nézetével volt összeférhetetlen, de még a német legfelsőbb
bíróság I. világháború utáni döntésével is. A bíróság a korábban már
általunk említett német katonai büntetőtörvénykönyvet alkalmazva
ítéletében kijelentette, hogy a parancsnok utasítása, hogy ne hagyjanak
nyomot, nem menti fel a vádlottakat a bűnösség alól. A felettes tiszt
parancsának engedelmeskedő beosztott büntethető, ha tudta, hogy az
utasítás törvényt, jelen esetben a nemzetközi jogot sérti. Ez a megállapítás a
két vádlottra vonatkozott - folytatta az ítélet -, bár a katonai beosztottak
védelmében hangsúlyozni kellene, hogy nincs lehetőségük megkérdőjelezni
a felettes tiszt utasítását, és hogy azt joguk van törvényesnek tekinteni, ám
erről a fajta meggyőződésről nem beszélhetünk, ha az utasításról a vádlottat
is beleértve mindenki tudja, hogy az minden bizonnyal törvényellenes. Csak
ritkán, kivételes esetekben fordul elő ilyen, de ez pontosan ez a helyzet,
mivel a jelen esetben teljesen nyilvánvaló volt a vádlottak számára, hogy
védtelen embereket megölni a mentőcsónakokban csakis törvénysértés
lehet.

A büntetés megállapításakor szem előtt kell tartani, hogy a fő bűn a

tengeralattjáró parancsnokáé, akinek az utasítására a vádlottak cselekedtek.
A beosztottaknak feltétlenül meg kellett volna tagadniuk a parancs
végrehajtását. Ez azonban különösen nagy bátorságot követelne meg ré—
szükről, ezért e tény igazolja a büntető törvénykönyv alapján kiszabott
büntetés meghatározásakor az enyhítő körülményekre vonatkozó javaslatot.
Mégis súlyos büntetést kell kiszabni.

Hogy megértsük, mennyire hibás alapokon nyugszik a kijelentés, mely

szerint oly sok évig az 1914-es Haditörvény Kézikönyvben szereplő
megállapítás volt elfogadott szabálynak tekintendő, elég visszagondolni a
fenti ítéletre, mely azt mutatta, hogy Németországban már 1921-ben sem ez
volt az elfogadott doktrína.
"Megkérdőjelezhetetlen volt harminc évig, 1912-től 1944-ig", írta Sir
James Edmonds dandártábornok, az 1914-18-as háború nyugati frontjának
hivatalos történetírója, 1919-1945 között a miniszterelnöki hivatal történeti
részlege katonai hadtörténeti csoportjának vezetője. Ebben az időszakban a
Haditörvény Kézikönyvben valóban változatlanul maradt, bár ennek okát
nehéz belátni. Az egyik magyarázat szerint olyan kérdésre vonatkozott,
mely 1918 és 1940 között nem került a hadsereg vezetői érdeklődési
körének homlokterébe, és helytelen volta csak akkor vált nyilvánvalóvá,
amikor az elmúlt háború alatt az érdeklődés ismét megnőtt a témakör iránt.
Rendkívül sajnálatos, hogy a módosítás nem addig történt meg, amíg a
háború menete határozottan nekünk nem kedvezett, mert így sokaknak úgy
tűnhet, hogy a törvényt módosították a győztes igényeinek megfelelően, és
nem annak helytelen megállapításai kerültek helyesbítésre.
Mindazonáltal ez nem változtat a tényen, hogy ez a csaknem általánosan
elfogadott nemzetközi jognak egy nem helyes megállapítása volt.
A német legfelsőbb bíróság ítélete azt mutatja, hogy a német jog a témát
illetően összhangban van a más országokban is elfogadott nemzetközi
joggal, és ezen már önmagában is megbukik az érvelés, melyet a háború óta
számos német és japán ügyvéd terjesztett elő a különféle háborús perek
során, azaz hogy a brit haditörvényszékek, melyek a Haditörvény
Kézikönyv XIV. fejezetének 443.
bekezdésének kiegészített verzióját követték, visszamenőleges hatályú
törvénykezést álkalmaztak.
A Kézikönyv nem törvényhozó hatalom, és a tény, hogy valamilyen okból
egy téves állítás olyan sokáig javítatlanul maradt benne, nem igazolja az
efféle érvelést.
Azok, akiknek határozott nézetei vannak a "felsőbb utasításra" való
hivatkozással kapcsolatban, amikor azt tények nem támasztják alá, azt
állítják, hogy "egy katona felelősségre vonása a törvényes parancsnok által
kiadott utasítás végrehajtásának eredménye miatt károsnak bizonyulhat a
katonai fegyelemre nézve". Egyes vélemények szerint pedig "egy katona
lényege, hogy tudjon menetelni, lőni és engedelmeskedni". Nem az ő
dolguk megválaszolni a "miért" kérdést.
Senki nem mondhatja, hogy a németek nem látják be a feltétlen
engedelmesség szükségességét; mégis mit találunk? Azt, hogy a német
szövetségi kormány a Soldatengesetz (a katonai jogszabálygyűjtemény,
mely lefekteti az új német hadsereg vezetési szabályainak alapjait) IX.
cikkelytervezetben ismerteti ugyanazt az elvet, amit a német legfelsőbb
bíróság ítéletében a Llandovery Castle ügye kapcsán harminc évvel
korábban megállapított. A katonának nem szabad végrehajtani olyan
utasítást, amellyel háborús bűnt követne el - mondja a cikkely -, de ha nem
tud róla, és a körülmények sem utalnak rá, hogy az utasításoknak
engedelmeskedve háborús bűnt követne el, vétkesség kérdése nem merülhet
fel. Ez nem alacsonyítja a katona helyzetét egyszerű, akarat nélküli bábbá,
nem proponálja a doktrínát, mely szerint "egy katona lényege, hogy tudjon
menetelni, lőni és engedelmeskedni". Azt állapítja meg, amit én törvénynek
tartok, és ami a törvény is volt oly sok éven át.
Nem lehet vitás, hogy egy katona elsődleges feladata, hogy a tisztek
utasításainak engedelmeskedjen, de ha az utasítás első pillantásra
nyilvánvalóan törvényellenes, a katonának feladata, hogy az utasítás
végrehajtását megtagadja. Lehet, hogy ez nem könnyű, és ez az oka, hogy
az ítélet meghozatalakor a katonák nehéz helyzetét enyhítő körülményként
számításba kell venni.
Ha a katonára úgy tekintünk, mint önálló, akarat nélküli robotokra, akkor
ebből az következik, hogy egy ellenséges területen harcoló fiatal, brit
szakaszparancsnoknak, akit az ezredese arra utasít, hogy terelje az összes
nőt és gyereket a falu templomába, töltse meg azt szalmával és gyújtsa
rájuk, ahogy azt a németek is tették 1944-ben, Oradour-sur-Gláne-nál, nincs
más választása, engedelmeskednie kell. Még nem találkoztam a brit
hadseregben olyan tiszttel, aki nem tagadná meg habozás nélkül egy ilyen
utasítás végrehajtását, és nem nézne örömmel szembe a
következményekkel.
Mi volt a Haditörvény Kézikönyv 1914-es változatának az a kiegészítése,
melyet oly későn léptettek életbe? A szöveg a következőképpen szólt:

A tény, hogy a hadviselés szabályait a hadviselő kormány vagy egy hadban

álló személy utasítása következtében sértették meg, még nem fosztja meg a
kérdéses tettet háborús bűn voltától, és még elvben sem biztosít az
elkövetőnek a büntetés alóli mentelmi jogot a sértett hadviselővel szemben.
Kétségtelen, hogy a háborús bűn igazolására felhozott, a "felsőbb
utasításra" hivatkozó védekezéssel szembekerült bíróságnak kötelessége
figyelembe venni azt a tényt, hogy a nem nyilvánvalóan törvénysértő
katonai utasításoknak való engedelmesség a fegyveres erők minden
tagjának kötelessége, és hogy a háborús fegyelem körülményeit figyelembe
véve nem várható el a katonától, hogy aggályoskodva mérlegelje a kapott
parancsok törvényes mivoltát. A problémát mégis azon fő elv vezérli, hogy
a fegyveres erők tagjai csak a törvényes parancsokat kötelesek végrehajtani,
és nem bújhatnak ki a felelősség alól, ha a parancsnak való
engedelmeskedés közben olyan tetteket követnek el, melyek egyaránt
megsértik a hadviselés elvitathatatlan szabályait, és az emberiség általános
érzéseit is meggyalázzák.

A szövegrészlet valóban nem teszi egyértelműen jogi védelemmé, ha valaki

nem tud az utasítás törvényességéről. Mégis azt sugallja a bíróságnak, hogy
ne vádolják a vádlottat felettese utasítása következtében elkövetett háborús
bűnökkel, hacsak alaposan meg nem győződtek róla, hogy jól tudta, olyan
dolgot tesz, mely a hadviselés elvitathatatlan szabályait megszegi, háborús
bűnt követ el, és az emberiség általános érzéseit meggyalázza. A brit
háborús perek viszonylag széles körben szerzett tapasztalatából nem tudok
olyan esetről, amikor a katonai ügyész elmulasztotta volna emlékeztetni a
bíróságot arra a feladatára, hogy elítélése előtt megbizonyosodjanak arról, a
vádlott tudott-e az utasítás törvényellenességéről.
A gyakorlatban ezért az utasítás törvényellenességéről való nem tudás
biztosítja a teljes védelmet; kár, hogy a Haditörvény Kézikönyv 1944es
kiegészítése nem jelentette ki ezt kategorikusan. Általában a bírói döntések
eredménye a "felsőbb utasításra" való hivatkozáskor az volt, hogy ha a
kérdéses utasításról a vádlott tudta, és feltételeznünk kell, hogy tényleg
tudta, hogy ránézésre törvényellenes, akkor a vádlott már nem hivatkozhat
"felsőbb utasítás" végrehajtására.
Szingapúr 1944 februári eleste után több mint ötezer kínai lakost
mészároltak le Yamashita tábornok utasításának következményeként. Az
utasítás értelmében Szingapúr szigetén az összes japánellenes érzéseket
tápláló kínai lakost meg kellett ölni. Az utasításokat szó szerint
végrehajtották, és a végrehajtó beosztott parancsnokoknak nem lehetett
kétsége afelől, hogy Yamashita tábornok utasítása "a hadviselés
elvitathatatlan szabályait is sérti, és az általános emberi érzéseket is
meggyalázza".
Véleményem szerint a "felsőbb utasításra" való hivatkozás elfogadását
illetően a jog megfelelő
alkalmazása az, hogy az utasítás törvényellenességéről nem tudás legyen
törvényes mentség, ám legyen a vádlott felelőssége a bíróság meggyőzése
arról, hogy a körülményeket figyelembe véve magától nem tudhatott a
parancs törvényellenes mivoltáról. Ezzel a fajta védekezéssel jelentős
számú japán háborús bűnös tárgyalásán éltek, és bár ritkán vezetett sikerre,
több esetben enyhítő
körülményként fogadták el.
Szingapúrban Gozawa Sadachi és mások tárgyalásán 1946-ban egy brit
haditörvényszék az ítélethirdetéskor a vádlottak némelyikéhez a következő
szavakat intézte.

Chiba Masami, az ön részvétele a szörnyű eseményekben, melyeket a

törvényszék előtt ismertettek, bizonyságot nyert. Ám igazságtalan lenne önt
felettes tisztjeivel egyenlőként kezelni. A törvényszék önt, nem jogerősen,
hét év börtönbüntetésre ítéli.
Tanno, Shozo, Yabi, Jinichiro, a törvényszék figyelembe veszi, hogy
durvaságaikat felettes tisztjeik utasítására hajtották végre, de önök nem
vonakodtak, és járatlanok sem voltak a durvaságban. A törvényszék ezért
nem jogerősen három év börtönbüntetésre ítéli önöket.

II. "KATONAI SZÜKSÉGSZERŰSÉG"-GEL VALÓ VÉDEKEZÉS

E védekezéssel gyakran éltek a magas rangú német és japán tisztek perei

során. Azt bizonygatták, hogy mivel a háború célja az ellenség legyőzése, a
cél elérése minden eszközt szentesít, beleértve szükség esetén a háborús
törvények megsértését, amennyiben az ilyen törvénysértés a fenyegető
veszély elől való menekülés eszközeit biztosítja vagy az ellenség legyőzését
segíti elő. Ez az elmélet messze, a hadviselés történelmében gyökerezik.
Azokból az időkből ered, amikor a hadviselést még nem szabályozták
háborús törvények, csak szokások. Van jelentősége, hogy német eredetű,
bár korántsem ért vele egyet a nemzetközi jog minden német írója.
Egyikük, Strupp, a következő szavakkal utasította vissza: "Ha ennek a
dolognak igazat adnánk, nem léteznének hadviselésre vonatkozó törvények,
mivel minden szabályt betarthatatlannak titulálhatunk azon az alapon, hogy
a katonai szükséggel ellenkezik."
A von Manstein-perben a katonai ügyész a következőket mondta összegző
beszédében: "Mihelyt a háborús szokások felveszik a törvények státusát,
szükség nem tiporhatja őket lábbal, kivéve azokat a különleges eseteket,
amikor maga a törvény rendelkezik az adott eshetőségekről".
Amikor 1947-ben Rabaulban Baba altábornagyot egy ausztrál
haditörvényszék elé állították, azzal védekezett, hogy 1944 decemberében
és 1945 májusában a hozzávetőlegesen egyezer brit és ausztrál hadifogoly
gyalogos kivezénylése a sandakani táborból "hadműveleti szempontból
szükséges" volt.
Az utasítást az első menet útnak indítására előtt adták ki, mielőtt Baba
átvette volna a parancsnokságot Borneóban, de beismerte, hogy tudatában
volt a foglyok siralmas fizikai állapotának, és hogy ő rendelte el a vidék
felderítését, amelyen keresztül kellett vonulniuk. A menet során, melyről a
Nyolcadik fejezetben volt szó, az elszenvedett nehézségek következtében
jelentős számú fogoly halt meg.
Baba a menetelésről 1945 elején kapott jelentést. Mégis elrendelte, hogy a
maradék ötszáznegyven foglyot 1945 májusában ugyanazon az útvonalon
kitelepítsék. A második menet még az elsőnél is katasztrofálisabbnak
bizonyult. A törvényszék nem adott helyt a védekezésnek.
A IV. hágai egyezmény bevezetője határozottan kimondja, hogy a
hadviselés szabályait a katonai szükségletek tekintetbe vételével alkották,
"az egyezmények rendelkezéseit az a vágy ihlette, hogy csökkentsék a
háború megsértését, ameddig azt a hadviselés követelményei engedik"
(A szerző kiemelése.).
A fenti védekezést folyamatosan elutasították a nemzetközi jog elfogadott
hatóságai, és a törvényszékek is, melyek előtt azt alkalmazták, bár a von
Manstein ügyét tárgyaló bíróság a felperzselt föld taktikájára és
ellátmányok elpusztítására vonatkozó vádak tekintetében elfogadta azt.

III. GERILLA-HADVISELÉS

A katonai szükségszerűség egy újabb példája. A háborús perekben a

védelem gyakran érvelt azzal, hogy a parancsnok jogosult bármilyen
intézkedések meghozatalára, melyek szükségesek csapatainak
megvédéséhez a gerillacsoportokkal, partizánokkal stb. szemben, feltéve,
hogy nem folyamodik önkényes módszerekhez. Továbbá mindaddig, amíg
békések maradnak, a megszállt terület polgári lakosai jogosultak a
védelemre, ám ha egyes lakosok ellenségesen nyilvánulnak meg a
megszállókkal szemben, akkor utóbbiak felszólíthatják a lakosságot, hogy
segítsenek az eset ismételt előfordulásának megelőzésében. Ha a
megszállókat nem támogatják ily módon, akkor joguk van megbüntetni a
lakosokat annak érdekében, hogy azok nem követnek el újabb ellenséges
akciókat.
 Ugyanezt az elvet alkalmazták a francia partizánok esetében is, azaz hogy
semmilyen tárgyaláshoz nincs joguk, sem a háborús törvények, sem a
szokások értelmében, és elfogásukkor le lehet őket lőni.
Következésképpen érdemes végiggondolnunk a hadban álló felek
irreguláris erőinek helyzetét.
Néha a hadviselő felek fegyveres erői a háború alatt mindvégig csak a
szokásos hadseregből álltak, de irreguláris erők is gyakran részt vettek a
harcokban. Az ilyen irreguláris csapatoknak két fajtája van:

1. A hadviselő felek által meghatalmazottak, mint például

NagyBritanniában az 1940-ben létesített nemzetőrség, mely a Korona
fegyveres erőinek részét képezte, valamint 2. azok, akik saját maguktól és
saját felelősségükre cselekszenek különleges megbízás nélkül.

Évszázadunk kezdetétől a fegyveres erőknek még e második fajtája is

jogosult volt a hadviselő
felek tagjainak kijáró kiváltságokra, feltéve, hogy bizonyos feltételeknek
eleget tettek, és akármilyen kevesen voltak is, egységekben harcoltak.
Az ilyen személyek, akik egyénileg, külön-külön ragadnak fegyvert
(partizánok, szabadcsapatok), továbbra is háborús bűnösként kezelhetők és
lelőhetők, de csak rendes tárgyalás után.
Időnként megesik, hogy a támadó ellenség közeledtével egy hadban álló
fél az egész lakosságot fegyverbe hívja, amikor is, feltéve, hogy van
valamilyen szervezetük, és betartják a háborús törvényeket és szokásokat,
az ilyen levée-en-masse-ban (Népfelkelés >a Ford. megjegyz., kiemelés az
eredetiben<) részt vevő harcolók a fegyveres erők tagjainak kijáró
kiváltságokat élvezik. A levée-en-masse akár spontán is lehet, például
amikor a még el nem foglalt terület lakossága fegyvert ragad, hogy
ellenálljon a támadó ellenségnek anélkül, hogy idejük lenne felelősségteljes
parancsnokok irányításával megszervezni magukat, vagy a már említett
feltételeknek eleget tenni.
Az ilyen személyek is élvezik a fegyveres erőknek kijáró kiváltságokat,
amennyiben nyíltan fegyvert viselnek és más megközelítésben is
megfelelnek a háborús törvényeknek és szokásoknak.
A vád képviselője von Manstein perében azzal érvelt, hogy a védelem által
bemutatott bizonyítékok máris teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy a
Szovjetunió már a megszállás kezdetétől egy levée-en-masse-t szervezett,
és hogy következésképpen annak valamennyi résztvevője a fegyveres erők
tagjainak járó kiváltságokat élvezte, ha megfeleltek a követelményeknek; és
hogy valóban megfeleltek-e, minden egyes érintett esetében alapos
vizsgálat fogja eldönteni.
A dőlt betűvel írt szavak különös jelentőséggel bírnak. A von
Mansteinéhez hasonló esetekben, amikor az összes személyt tárgyalás
nélkül lelőtték, nem számított, hogy az illető jogosult-e rá, hogy hadifogoly
legyen vagy háborús bűnösként lehetett-e kezelni és lelőni. A tény, hogy az
ilyen személyeket a gerilla-hadviselés gyanúját megerősítő körülmények
között fogták el, önmagában nem jelentette azt, hogy a velük szemben
alkalmazott bánásmódot beigazolt gyanú indokolta. A túszok tárgyalásán a
törvényszék a kérdéssel kapcsolatban a következőket mondta.

A gyanakvás a vádló, és nem a vádlott lelkiállapota vagy tette. Szörnyű

feltételezés, hogy bizonyíték hiányában a bűnösség bizonyításakor a vádló
lelkiállapota döntsön arról, hogy a vádlottat kivégezzék-e vagy sem.

Ott van a példaként a döntés Rauter SS-tábornok ügyében is, akit a holland
lakosság és a munkaerőként Németországba küldött zsidók ellen elkövetett
tömeges bűnök elkövetésével, megtorlások irányításával, valamint túszok
megölésével vádoltak. Az ügyét a War Crimes Law Reports XIV. kötetében
mutatták be részletesen. Az ügy Hollandia Fellebbviteli Bíróságához került,
és döntésük szerint a megszálló hatalom és a megszállt terület lakosai közti
viszonyt az alábbi elvek határozták meg.

A megszállt területek lakosaitól elvárt a megszállással szembeni békés

hozzáállás. Ez azonban nem jogi kötelezettség, és nem akadályozza törvény,
hogy a lakosok a megszállókkal szemben ellenséges akciókhoz
folyamodjanak. E helyzet fő jogi következménye, hogy ahol a lakosok
ellenséges akciókat visznek véghez, a megszállóknak továbbra is feladatuk,
hogy megtartsák a háborús törvényeket és szokásokat, melyek a lakosokkal
szembeni viselkedésüket irányítják, következésképpen nem állhatnak
önkényesen bosszút rajtuk...
Előírt, hogy a vétkesnek igazságos tárgyalást biztosítsanak, védelemhez
való jogának gyakorlását teljes mértékig garantálják, túlzott büntetést ne
mérjenek rá, és vegyék tekintetbe a bűncselekmény természetét és a vádlott
vétkességének mértékét.

Oroszországban például a szabadcsapatok, terroristák, partizánok mind

jogosultak lettek volna a tárgyalásra, melyre azonban soha nem került sor.
A katonai ügyész mindezt a következő szavakkal terjesztette a bíróság elé:

Nyilvánvaló, hogy az oroszok széles körben alkalmazták a gerilla

harcmodort. Az szintén kétségtelen, hogy ez állandó veszélyt jelentett a
német erőkre. Azok közül, akikre rábizonyítható, hogy gerillaként
harcoltak, senki nem tarthat igényt hadifogoly státusra. Ez éppúgy, mint
például egy kém esetében, feltételez valamilyen tárgyalásformát, hiába
állítja a parancsnokló tábornok, hogy nincs ideje tárgyalásokra. A háborús
törvényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni pusztán azért, mert
kényelmetlen a betartásuk.

Manilában és a környező vidékeken gerillák százait végezték ki mindenfajta

tárgyalás nélkül. Nem férhet hozzá kétség, ez a tett háborús bűn.

IV. "JOGOS MEGTORLÁS"-SAL VALÓ VÉDEKEZÉS

E védekezésnek két megjelenési formája van: a hadban álló felek egymás

ellen elkövetett, egyébként jogosnak nem minősülő tetteinek igazolására
használhatók, vagy igazoló intézkedésként lehet rájuk hivatkozni, melyeket
a megszálló hatalom hozott a megszállt terület lakossága ellen, és melyek
egyébként törvényellenesek lennének. A hadifoglyokon végzett megtorlást
tiltja a hadifoglyokról szóló genfi egyezmény II. cikkelye.
 Az elmúlt háború alatt a német és japán fegyveres erők gyakran rettenetes
megtorlásokat hajtottak végre a megszállt területek számos lakosa ellen. A
három, talán legismertebb eset: Oradour-sur-Gláne csaknem összes
lakójának lemészárlása, feltételezetten megtorlásként egy német futár
lelövéséért; a csehszlovákiai Lidice összes lakójának megölése Heydrich
meggyilkolásának megtorlásaként; és a Rómához közeli Fosse Ardeatine
barlangjárataiban Hitler parancsára háromszáznál is több fogoly megölése,
melyet Albert Kesselring tábornagy, az akkori olaszországi német
főparancsnok hajtatott végre.
Számos hasonló megtorlást hajtottak végre Burmában a háború vége felé a
falvak lakói ellen, akikről feltételezték, hogy brit ejtőernyősöltnek és
burmai gerilláknak nyújtottak segítséget.
Létezik a foglyok között egyfajta különbségtétel, bár ez az áldozatok
számára közömbös: megkülönböztetjük a túszokat és a megtorlás-
foglyokat. Az előbbieket azért tartják őrizetben, hogy életükkel garantálják
a társadalom jövőbeli jó magaviseletét, az utóbbiakat valamilyen incidens
alkalmával tartóztatták le, és megtorlásul vagy visszavágás gyanánt
kivégezték őket. Az ártatlan áldozatok valamennyi esetben mások által
elkövetett bűnökért fizettek az életükkel.
Igaz, hogy az 1949-es genfi egyezmények előtt a nemzetközi jog adott
körülmények között engedélyezte a túszejtést, de az azt követő
kivégzésüket - kivéve főbenjáró vétségek esetét, mellyel jogosan vádolták
őket -, az 1907-es hágai egyezmények 50. cikkelye egyértelműen tiltotta.
Az említett cikkely a következőképpen szól: "Kollektív megtorlást, legyen
pénzbeli vagy egyéb, nem lehet elrendelni lakosság ellen olyan egyéni
esetekért, melyekért nem lehet őket egyetemlegesen felelősnek tartani."
A megtorlásokra vonatkozó nemzetközi rendelkezéseknek az elmúlt
háború alatt, az 1949-es genfi egyezmények létrejötte előtt létező szövege a
következőképpen szólt: A megtorlásokba nem lehet úgy belefogni, hogy
előtte ne folyt volna le vizsgálat és ne történt volna tényleges kísérlet a
felelősök letartóztatására azon incidensekért, melyek a végrehajtott
megtorlásokat igazolják. A megtorlások soha nem lehetnek túlzók, és nem
haladhatják meg az ellenség által elkövetett sérelem mértékét.
 A németek gyakran adtak ki olyan utasításokat, hogy minden megölt
német katonáért vagy civilért száz férfit hurcoljanak el az eset helyszínéről,
és lőjék le őket. Ha több katona vagy civil meghal vagy megsérül, akkor a
hely összes férfiját lőjék le, a helyet borítsák lángokba, a nőket és
gyerekeket internálják.
Amikor egy japán csapatot útnak indítottak, hogy Kalagon falu lakói ellen
megtorlást hajtsanak végre, a csapattest parancsnokát felhatalmazták, hogy
szükség esetén "megölje az összes lakost".
Az ilyen utasítások egyértelműen az elfogadott nemzetközi jog
megsértését jelentik. Önkényesek voltak és anélkül születtek, hogy a
megfelelő lépéseket megtették volna a tettesek kézre kerítésére.
Szigoruk pedig messze meghaladta akár a helyénvaló, akár a szükséges
mértéket. Ezek nem a nemzetközi jogászok által leírt, valódi megtorlások
voltak, hanem a válogatás nélküli bosszú brutális megnyilvánulásai, melyek
a hadviselés elvitathatatlan szabályait és az általános emberi érzéseket
egyaránt sértették.
?