Írta: Sarah Addison Allen

A mű eredeti címe: First Frost

A művet eredetileg kiadta: St. Martin's Press, 2015

Text copyright 2014 by Sarah Addison Allen. All rights reserved.

Fordította: Tóth Enikő Mária

A szöveget gondozta: Molnár Eszter A borítót
tervezte: Zsibrita László

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 493 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Schmidt Zsuzsanna

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben, a nyomda

alapításának 137. esztendejében, 2019-ben.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
www.gyomaikner.hu

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 A varázslatos Andrea Cirillónak
Amiért hittél egy különös, kicsi kertkönyvben
 1. fejezet

B AY WAVERLEY-HOPKINS végigszáguldott a Pendland

Streeten, a hátán pattogott a zsákja, sötét fürtjei úgy
röpködtek mögötte, mint egy csapat feketerigó. A környékbeli
háztulajdonosok mindig tudták, ha arra szaladt, mert olyankor
hirtelen elfogta őket a vágy, hogy rendet rakjanak a
zoknisfiókban, és végre kicseréljék a kiégett izzókat, ahogy azt
már oly régen tervezték. Rendbe kell tenni a dolgokat, gondolták
mindnyájan, ahogy Bay nap mint nap végigrohant az utcán iskola
után. De miután elhaladt, a gondolataik gyorsan
visszakanyarodtak oda, ahol addig jártak: mi lesz vacsorára, miért
olyan mogorva a férj az utóbbi időben, várhat-e holnapiga mosás?
Bay felgyorsított, ahogy a Waverley-házhoz közeledett. Régi,
zegzugos, Anna királynő korabeli ház volt, amelyen körbefutott a
veranda, és volt egy csinos kis tornya is, Bay kedvence. Elsőként
épült fel a környéken az 1800-as évek végén, még mielőtt az
Orion Főiskolát megalapították, és akkoriban az észak-karolinai
Bascom nem volt több sáros, útszéli pihenőhelynél a nyugati
hegyvidéken átutazók számára. Az utcabeli szomszédok
igyekeztek utánozni a Waverley-ház építészeti stílusát, de egyik
épület sem volt hozzá fogható. Legalábbis Bay szerint.

5
 Bay nem az utcáról a házba vezető lépcsőn szaladt fel, hanem a
lejtős pázsiton, közben csúszkált a nedves füvön. Előző éjjel
hatalmas eső zúdult le, és az erős szél végre meghozta az őszt
Bascomba, mintha hatalmas seprűvel söpörtek volna végig a
városon. A levegő érezhetően lehűlt, mindent nedves levelek
borítottak – az udvarokat, a járdát, az utcát és a kocsikat. Mintha
nagy hirtelen az egész világot fahéjas barnacukor mázzal vonták
volna be.
Bay felakasztotta a hátizsákját az előkertben álló tulipánfa
egyik csupasz ágára, és még akkor is himbálózott, amikor a lány
kettesével véve a lépcsőfokokat felszaladt az elülső verandára, és
kinyitotta az ajtót.
Bár a külvilágban az ősz vette át az uralmat, a Waverley-ház
belül még mindig nyárillatú volt. A citromverbéna napja volt, így
a levegő megtelt az édeskés illattal, amely pikniktakarók és
szerelmes szíveket formázó, fehér bárányfelhők képét idézte.
Talán csak Bay képzelte úgy, de a ház mindig összekapta
magát egy kissé, amikor belépett: a homályos ablakok
fényesebben csillogtak, az ágytakarók is kisimultak a díványokon.
Bay anyja szerint a lánya túlságosan is szerette ezt a helyet,
amivel a nagyanyjára, Maryre Ütött. Bay ugyan nem ismerte a
dédnagymamáját, de anélkül is tudta, hogy az anyja ezt nem
bóknak szánja. Az anyja ugyanitt nőtt fel, de soha nem érezte
magát igazán otthon.
Bay még levegő után kapkodott az őszi rohanás után, amikor
átvágott az előszobán, elhaladt a nappali mellett, ahol még mindig
ugyanaz a régi bútor állt, mint Mary dédnagyanyja idejében, aki
panziót vezetett, és belépett a hatalmas, felújított, nagyüzemi
méretű konyhába. Edzőcipője, amelyet majdnem teljesen eltakart
farmerjának kirojtosodott szegélye, nyiszorgott a fényesre súrolt
padlón.
A konyhában nehéz, cukros pára terjengett. Bay szófukar
nagynénje, Claire az egyik tűzhely mellett állt. Rövid, fekete haját
felemás csatokkal tűzte fel, amelyek kilencéves kislányáé,
Mariah-é voltak. Claire válla megfeszült, miközben kavargatta és

6
öntögette a cukorból, vízből és kukoricából főzött szirupot –
ugyanabban a testtartásban, ugyanazokban a nagy, vörösréz
szirupos fazekakban, ugyanazokba a formákba minden áldott nap,
már hónapok óta.
Bay nagynénje, Claire régebben sikeres vállalkozást vezetett, a
Waverley Partiszervízt. Legendás dolgokat művelt az ehető
virágokkal, amelyek a hátsó kertben álló, hóbortos almafa körül
nőttek. Mindenki tudta: ha Claire főz az évfordulós partira,
sarkantyúvirágos aioliszószt és narancssalátával töltött tulipánt
fog készíteni, amitől a vendégek féltékenyen és begerjedve
távoznak az összejövetelről. Ha pedig gyerekzsúrra fogadják fel,
apró, földiepres muffinokat és cukrozott ibolyát szolgál fel, amitől
minden gyerek jól viselkedik, és hosszú, délutáni álomba merül.
Claire főztje igazi varázslat volt, ha a virágait használta hozzá.
Minden Waverley lánynak volt valami különleges tudománya, de
Claire volt a furcsa családtagok legfurcsábbika. Es Bay ezt
nagyon szerette benne.
Ám minden megváltozott, amikor nem egészen egy évvel
ezelőtt beindította Waverley Cukorkák nevű vállalkozását. Tavaly
télen Claire hiába keresett valamilyen szert Mariah torokfájására,
ami miatt elment a hangja, és több napot mulasztott az iskolából.
Ha Mariah beteg volt, szűkebbnek érezték a szobákat, mintha
maga a ház is a kezét tördelné. Egy nap, amikor Claire éppen
Mariah torokgyulladása miatt idegeskedett, meghallotta, hogy
valami leesik a konyha melletti irodában, és amikor bement
megnézni, azt látta, hogy Mary nagymama egyik régi, konyhai
jegyzetfüzete pottyant le a padlóra. Ekkor talált rá a
keménycukorka receptjére, a kert rózsabogár-mentesítésérc
vonatkozó utasítások meg a legényfogó sütemény receptje közé
begyűrve.
A cukorka megnyugtatta kislánya torkát, majd pedig olyan
újdonság lett belőle, amelyet a város minden lakója ki akart
próbálni. Elvégre, ami a Waverley-ktől származik, az biztosan
különleges. Amikor az iskolában az anyukák hírét vették a
cukornak, hajnali kettőkor álmos szemmel kopogtak Claire

7
ajtaján, mert kétségbeesetten kerestek valamit, ami elmulasztja a
gyerek torokfájását, aki egész éjjel nem tudott miatta aludni – és
persze ők sem.
Amikor vége lett a télnek, a cukorkák – ezek a gyönyörű, élénk
színű, ökörszemtojás-nagyságú, porcukorral bevont édességek –
népszerű kiegészítő csemegévé váltak a Claire által szervírozott
születésnapi zsúrokon, később nagy tételben rendeltek belőle a
ballagásokon és esküvőkön felkapott édességbüfék számára. Lux
Lancaster esküvőjén, a Harold Manorben történt, hogy minden
ajándékzacskóba tettek egy kis üvegnyit Claire mézzel töltött,
levendulás keménycukorkáiból, és Lux unokatestvérének a
barátnője, aki a Southern Living magazinnak dolgozott, ott
kóstolta meg először. Visszautazva Alabamába, a repülőn cikket
írt a varázserejű, halványlila édességről, és vízfolyásként ömlöttek
belőle a szavak. Szinte nem is emlékezett rá, mit írt euforikus és
enyhén spicces állapotában. Amikor a magazinban megjelent a
cikk, és megosztották a közösségi médiában is, özönleni kezdtek a
megrendelések. Bascom határain túl is felébredt az emberek
kíváncsisága a különleges cukorka és készítője, a különleges
Claire Waverley iránt.
Claire partiszerviz-tulajdonosként segítséget fogadott fel a
nagyobb ünnepségek alkalmával, de a munka nagy részét maga
végezte. Éppen akkora volt a vállalkozása, amivel még
egymagában elboldogult. De a cukorkaüzlet már akkora méreteket
öltött, hogy kezdett a varrás mentén repedni. Bay mindennap
segített Claire nénikéjének iskola után. Claire-nek volt még egy
alkalmazottja: egy Buster nevű, vendéglátó szakos hallgató az
Orion Főiskoláról, aki annyit dolgozott nála, hogy az teljes
munkaidőnek is elment volna.
Mégis állandó lemaradásban voltak.
A partiszervízről a cukorkakészítésre való átállással Claire is
megváltozott. Állandóan fáradt volt, mindig dolgozott, és néha
szinte honvágynak tűnő kifejezés ült ki az arcára. De soha nem
kért segítséget, és senkinek nem fogadta el a közeledését ebben az
ügyben. Claire egyik furcsasága az volt, hogy ha valamiről nem

8
akart beszélni, olyan gyorsan elhallgatott, ahogy az egérfogó
rugója a helyére pattan.
Amikor Bay azon a délutánon bement a konyhába iskola után,
Buster vitte a szót, szokás szerint. Órákon át tudta mondani,
betöltötte a konyhát állandó fecsegésével, amelyet visszavertek a
rozsdamentes acél falak.
– Szóval mondtam neki, hogy nem szép a veknije, erre ő
kenyérkirálynőnek nevezett. Kenyérkirálynő! Volt bőr a képén!
Szombaton elmegyünk valahová.
Buster magas, telt ajkú fiú volt, rövidre nyírt haja végét kékre
festette. Amikor végre észrevette, hogy Bay megérkezett,
abbahagyta a finomszemű porcukor szitálását egy nagy kupac
keménycukorkára, amelyek épphogy kijöttek a formából.
– Szia, szépségem! Megint a későbbi busszal jöttél? Éppen azt
mondtam Claire-nek, hogy megismerkedtem egy fickóval a
kenyeres kurzuson. Ki nem állhatom, de lehet, hogy lelki társak
vagyunk.
– Kenyérkirálynő? – kérdezte Bay. – Nekem tetszik.
– Annyira elegem van a kenyerekből! Alig várom a következő
szemesztert, akkor a hússal fogunk foglalkozni. Mit mond a mai
pólód? – kérdezte Buster Baytől. Bay megmutatta a feliratot, ő
pedig felolvasta: – „MÉG EL SEM KEZDTEM HALOGATNI.” Ugyan
már! Nyilván megcsináltad az összes házi feladatot, mire leszálltál
a buszról. Van valami terved a hétvégére? Hallottam, hogy
szombaton halloweenparti lesz nálatok a suliban. Van valaki
különleges, akivel mész? – Buster le-fel húzgálta a szemöldökét,
az egyik ki volt lyukasztva.
Bay érezte, hogy forróság önti el az arcát, Úgyhogy elfordult,
és átment a konyha másik végébe. Kezet mosott, és kötényt kötött
maga elé.
Claire figyelte a lányt, de nem szólt semmit. Szavak nélkül is
értették egymást, nem úgy, mint az anyjával. Claire úgy is
megértette a dolgait, ha Bay egy szót sem szólt. Két hónappal
ezelőtt, amikor Bay megjelent a konyhában a tizedik osztály első
napja után, amely a felső tagozat purgatóriumát követő első

9
gimnáziumi év, Claire egyből tudta, hogy valami történt. Bay
anyja is megérezte, de sokkal homályosabban. Claire azonnal
rávilágított a problémára, és megkérdezte: „Ki az a fiú?”
– Nem. Semmi érdekes – válaszolta Bay Busternek, még
mindig a hátát mutatva. – Csak segítek feldíszíteni a báltermet.
– Ilyen arccal hogy nem buknak rád a fiúk? – Buster ciccegett.
– Nem is értem.
– Ha helybeli lennél, értenéd – válaszolta Bay.
– Jaj, ne már! Ebben a városban mindig mindenki azt mondja,
hogy csak akkor érted meg a dolgokat, ha itt születtél. Én nagyon
is sok mindent értek. Csak annyira vagy furcsa, amennyire az
akarsz lenni. Na, jó – mondta Buster Claire-nek, miközben levette
a kötényét –, megjött az erősítés, úgyhogy megyek a piacra,
kezdődik a műszakom. – Hány állásod van pillanatnyilag? –
kérdezte Bay.
– Csak három.
– És még randizni is marad időd?
Buster a szemét forgatta.
– Nem olyan nehéz az! Viszlát, lányok! – mondta, és kiment a
konyhából.
Pár másodperc múlva hallották a kiabálását:
– Megint nem nyílik a bejárati ajtó! Csapdába estem! Itt halok
meg, ebben a házban, úgy, hogy nem ismertem meg az igazi
szerelmet! Jaj, várjatok csak! Kinyílt. Olajozzátok meg a
zsanérokat!
Miután becsukódott az ajtó, Claire odafordult Bayhez.
– Arra gondoltam, készítenék neked valamit. Amit odaadhatsz
annak a fiúnak, aki tetszik neked – mondta, ügyelve, hogy ki ne
mondja a nevét. – Csinálhatnék mentás sütit meg teát
loncvirágsziruppal. A menta kitisztítja a gondolatait, a lonctól
pedig tisztábban fog látni. Akkor biztos felfigyel rád.
Bay megrázta a fejét, bár több tucatszor gondolt már erre, néha
csak azért, hogy a nagynénje végre valami mást is készítsen a
keménycukorkán kívül.

10
 – Nem hiszem, hogy megenné, amit én adok neki. Tudná, hogy
te csináltad.
Claire megértően bólintott, bár kissé csalódottnak tűnt.
Bay hirtelen a mellére szorította a kezét, mintha nem bírná
tovább, mintha valamilyen csomó lenne odabent, mintha az inai
keményen összefonódnának, és a bordáit feszítenék. Néha valódi,
fizikai fájdalmat érzett.
– Ez mindig ilyen?
– Az anyukáddal kellene beszélned – mondta Claire
egyszerűen, sötét szemében együttérzés csillogott. Claire és Bay
anyja ugyan nagyon különböztek megjelenésükben,
vérmérsékletükben, mindenben, de mindennap beszéltek
egymással. Néha, amikor régen Bay otthon bement a nappaliba,
ott találta az anyját, Sydney-t, amint fodrászmagazinokat
lapozgatott, fülén a telefon, de nem mondott semmit. A telefonból
sem hallatszott semmi.
– Kivel beszélsz? – kérdezte ilyenkor Bay.
– Claire-rel – válaszolta az anyja.
– Miért nem mondtok semmit?
– Csak együtt töltünk egy kis időt – felelte az anyja, és vállat
vont. A Waverley nővérek gyerekkorukban nem álltak közel
egymáshoz, de most szinte elválaszthatatlanokká váltak, ahogy az
a testvérekkel felnőttkorukban gyakran megtörténik, amint
rájönnek, hogy a család valójában választás dolga. Bay nem sok
részletet tudott a gyerekkorukról. De a nyitott ablakon át és a
kanapé mögül kihallgatott beszélgetésekből – ami az egyetlen
módja volt, hogy érdekes dolgokat tudjon meg – kiszűrte, hogy
gyakorlatilag árvák voltak. Az anyjuk, ez a vad, eltévelyedett
lélek hozta ide őket, a Waverley-házba, amikor Claire hatéves
volt, Sydney pedig újszülött. A világtól visszahúzódó nagyanyjuk,
Mary nevelte fel Őket. Claire olyan természetesen tett magáévá
mindent, ami Waverley, mint ahogy levegőt vesz az ember, de
Sydney csak sokkal később volt hajlandó elfogadni, hogy ő
minden, csak nem átlagos.

11
 És bármilyen varázsereje volt is az anyjának, Bay még most
sem tudta biztosan, hogy teljes mértékben elfogadja-e. Ez volt az
egyik ok a sok közül, amiért Bay közelebbinek érezte magához a
nagynénjét.
Ennek ellenére csak idő kérdése volt, mikor szól Claire Bay
anyjának a fiúról.
– Nem hiszem, hogy anya megértené – mondta Bay.
– Megértené, nekem elhiheted.
– Jobban ismersz engem, mint ő. Claire megrázta a fejét.
– Ez nem így van.
Bay megfordult, és kinézett a mosogató fölötti ablakon. A
hátsó kertet magas kovácsoltvas kerítés vette körül, amelyet néhol
fél méter vastagon befutott a lonc indája, és hegyes díszek
meredeztek a tetején, mint a régi temetőkerítéseken. Bay nem látta
a fát, de tudta, hogy ott van. Mindig valami kis vigaszt merített
belőle.
– Végre hűl a levegő. Mikor fog virágozni az almafa? –
kérdezte.
Ősz volt, az egyetlen évszak, amikor a Waverley-kert különös
almafája nyugalomban van, amely jóval azelőtt itt volt, hogy a
ház megépült volna. Senki nem tudta az okát, miért virágzott
egész télen, hogy aztán tavasszal és nyár elején kicsi, rózsaszín
almákat neveljen. Bay legkedvesebb emlékei közé tartozott, hogy
nyáron az almafa alatt heverészik, miközben Claire kertészkedik,
és a fa almákkal dobálja meg őt, mint amikor a kutya eldobósat
akar játszani a gazdájával. De az ősz közeledtével a fa egyik
napról a másikra elhullatta a leveleit, és azután csak panaszosan
rázta csupasz ágait, amíg az első téli fagy újra fel nem ébresztette
álmából. Az egész család átérezte az almafa tehetetlenségét.
– Az évkönyv szerint az idei első fagy halloweenre várható –
mondta Claire. – Szombathoz egy hétre.
– Az sokára lesz. Nem emlékszem ilyen késői fagyra. Fogsz
partit adni? – kérdezte Bay reménykedve.

12
 – Hát persze – válaszolta Claire, és puszit nyomott Bay feje
búbjára, ahogy a lány elment mellette. A vörösréz fazékból önteni
kezdte a fanyar, sárga színű citromverbénás cukorka szirupját,
hogy a kis, kerek formákban szilárduljon meg. – Mindig
megünnepeljük az első fagyot.
Aznap, amikor a fa ősszel virágba borul, amikor a kis, fehér
almavirágok lehullnak, és beborítják a földet, mint a hó, a
hagyomány szerint a Waverley-lányok összegyűlnek a kertben,
mint valami hatalmas katasztrófa túlélői, összekapaszkodnak,
nevetve tapogatják egymás arcát és karját, hogy meggyőződjenek
róla, minden rendben van-e, és hálásak, hogy átvészelték.
Megkönnyebbülnek, hogy a világuk rendje helyreállt. Az első
fagy beköszönte előtt mindig nyugtalanság fogja el őket, túl
könnyen elajándékozzák a szívüket, olyan dolgokra vágynak,
amiket nem kaphatnak meg, összezavarodnak, és a kelleténél
többet adnak mások véleményére. Az első fagy egyenlő az
elengedéssel, így hát mindig okot ad az ünneplésre.
Utána minden rendbe jön.
Bay alig várta azt a napot. Hiszen ahogy a dolgok az utóbbi
időben alakultak, addig még nagyon sok minden elromolhatott.

Miután néhány órán át besegített a nagynénjének, Bay

alkonyatkor hazaindult, átvágott a környékbeli hátsó kerteken,
Bascom belvárosa felé tartva.
Ahogy a város központjában lévő parkhoz közeledett, hirtelen
meglátott egy idős férfit, aki egyedül álldogált a parkban, mellette
viharvert, kemény bőrből készült bőrönd feküdt a földön.
Volt a férfiban valami különös vonzerő. Rendíthetetlen,
csendes magabiztosság sugárzott belőle, mintha egyetlen
pillantása vagy mosolya olyan titkot rejtene, amely megváltoztatja
az ember életét, megváltoztat mindent. Talán prédikátor volt,
politikus vagy éppen utazó ügynök.
Bay egy pillanatra elgondolkodott rajta. Igen, biztosan ügynök.

13
 Megállt az utca túloldalán, és megbámulta az öreget, bár ezt a
hajlamát igyekezett elfojtani, hiszen tudta, hogy zavarba hozza az
embereket. Egyszer, amikor az élelmiszerboltban túl sokáig
bámult egy nőre, az dühös lett, és azt mondta Baynek: „Együtt
vagyunk. Ott fogja hagyni a feleségét. Ne is próbáljon mást
mondani!” Ez megijesztette Bayt, mert először is, fogalma sem
volt róla, hogy Ione Engle-nek viszonya van, másodszor pedig ő
csak azokat a pici ágacskákat bámulta, amelyek beleakadtak Ione
hajába, miközben a folyóparton hentergett egy másik nő férjével.
De az emberek állandóan gyanakodtak, mert ez volt Bay
tudománya. Vagy az átka, szokta mondogatni az anyja. Tudta,
hogy mi hova tartozik. Ahogy Claire nénikéjének az volt a
tudománya, hogy ételeket készített a Waverley-kert ehető
virágaiból. Az anyja tudománya pedig az, hogy különlegesen
értett a hajhoz: egy új frizurával megmagyarázhatatlan módon fel
tudta forgatni az emberek napját. Bay ismerte az ezüstnemű helyét
olyan házakban is, ahol azelőtt soha nem járt: pontosan tudta,
melyik fiókban tartják. Idegeneket figyelt a parkolóban, és
pontosan tudta, melyik kocsihoz fognak odamenni.
Bay figyelte az öreget, aki zsebre dugott kézzel, rezzenéstelen
tekintettel itta magába a körülötte lévő dolgokat: Bascom
központjának ajándékboltjait és a parkbeli szökőkutat, amely
mellett főiskolások szoktak lófrálni. Kíváncsian legeltette a
szemét a szökőkút mellett álló köztéri szobron, amelyet az Orion
Főiskola legjobb képzőművész-hallgatója készített. A szobrot
évente cserélték. Az idén egy két és fél méter magas, három méter
széles, betonból készült mellszobrot állítottak ki, amely az Orion
Főiskola alapítóját, Horace J. Oriont ábrázolta. A hatalmas, szürke
betonfejet félig eltakarta a magas fű, úgyhogy csak a teteje –
orrtól fölfelé – volt látható. Horace J. Orion úgy hatott, mintha
feltámadt volna halottaiból, a föld alól kukucskálna ki, és számba
venné a dolgokat, hogy eldöntse, megérte-e az a sok erőfeszítés.
Valójában igencsak mulatságos látványt nyújtott az óriási fej a
belváros közepén. A viharos érzelmek már lecsillapodtak a szobor

14
kihelyezése óta, de továbbra is beszédtémául szolgált, ha nem
találtak elég pletykálnivalót.
A szél lecsendesedett, de az idegen ezüstszínű haja és
nadrágjának hajtókája kissé lobogott még, mintha a megmaradt
enyhe szellőt magához vonzaná, ahogy a madarak odagyűlnek az
eleségre.
Világos, ezüstösen csillogó szeme végül megállapodott Bayen.
Ugyan közöttük haladt át az út, de furcsa módon eltűnt az összes
autó. A férfi elmosolyodott, és pont úgy volt, ahogy azt Bay
sejtette. Mintha az idegen mindent elmondott volna neki, amit
Bay hallani akart.
– Azon gondolkoztam – szólt oda neki a férfi gyöngyházfényű
hangon – meg tudná-e nekem mondani, merre van a Pendland
Street?
Bay meghökkent a furcsa egybeesésen. Éppen most jött a
Pendland Streeten álló Waverley-házból. A Pendland Street
hosszú, kanyargós utca volt, ott sorakoztak Bascom legrégebbi,
zegzugos, kopottasan elegáns házai, amelyeket oly szívesen
nézegetnek a turisták. A férfi akár közéjük is tartozhatott. Bay
ránézett az ócska bőröndre. Lehet, hogy abban az utcában, a
szállodában lakik.
Bay visszafelé mutatott, amerről jött.
– Köszönöm – mondta a férfi.
Hirtelen újra megjelentek az autók, végigszáguldottak a
forgalmas, belvárosi utcán, eltakarva Bay elől a kilátást.
Odaügetett a közeli újságosládához, felmászott rá, és
megkapaszkodott a láda melletti lámpaoszlopban.
A park azonban már üres volt. A férfi eltűnt.
Ahogy Bay ott állt a láda tetején, egy kék Fiat húzott el
mellette. Nagymenő lányok ültek benne a gimiből: Trinity Kale,
Dakota Olsen, Riva Alexander és Louise Hammish-Holdem.
Louise kihajolt az ablakon, és éneklő hangon odakiáltott Baynek:
– Joshékhoz megyünk. Ne adjunk át neki még egy levelet?
Bay már hozzá volt szokva ehhez, úgyhogy csak sóhajtott
egyet, ahogy a távolodó kocsit nézte. Aztán leugrott az

15
újságosládáról, és elindult anyja fodrászszalonja felé, amely a
parkkal átellenben volt.
Amikor belépett a szalonba, az anyja épp elmerülten
beszélgetett az aktuális vendéggel. Sydney harmincnyolc éves
volt, de fiatalabbnak nézett ki. Egyéni öltözködési stílusa volt:
szívesen viselt rövidnadrágot csíkos harisnyával, és ötvenes
évekbeli, vintage stílusú ruhákat. Hibátlan bőre volt, és finom,
karamellszőke haja – általában. Bay meg mert volna rá esküdni,
hogy ma a vörös szín új, fémes csillogású árnyalata vegyült bele,
aminek reggel még nyoma sem volt.
Bay ledobta a hátizsákját a fogadópult mögé, ahol Violet, az
anyja új (és teljesen hasznavehetetlen) recepciósa aludt édesdeden
a székében. Egy kicsit még horkolt is. Bay kivett a zsákjából egy
rongyos, papírkötésű könyvet, és felmutatta az anyjának, aztán a
hüvelykujjával az ajtó felé bökött, jelezve, hogy kimegy olvasni.
Sydney bólintott, de a pillantásából Bay ki tudta olvasni, hogy
KRESZ-tanfolyam. Hónapok óta azzal nyaggatta Bayt, hogy
iratkozzon be vezetni tanulni, de neki semmi kedve nem volt
hozzá. Ha megtenné, ki tudja, milyen kínos helyzetbe hozná
magát, mielőtt beköszönt az első fagy. Nem, szívesebben gyalogol
és buszozik a nagynénje házáig, és esténként megvárja, hogy az
anyja befejezze a munkát.
A túl nagy szabadság veszélyes lehet egy szerelmes lányra
nézve.
– Legyen nálad a telefonod! Felhívlak, ha korán végzek –
mondta Sydney, mire Bay morgolódva visszament a
hátizsákjához, kivette a telefonját, és zsebre vágta.
Az anyja szerint könnyen lehet, hogy ő az egyetlen kamaszlány
a világon, aki nem szeret telefonálni. Ez persze nem volt teljesen
igaz. Mindössze arról volt szó, hogy az anyján kívül senki más
nem hívta fel.
Bay átvágott a parkon, közben egy pillanatra elgondolkodott,
hová mehetett vajon az a furcsa öregember, és megfordult a
fejében, hogy visszamegy a nagynénjéhez, hátha végül ott kötött
ki. Ez viszont azt jelentette volna, hogy nem tud elgyalogolni Josh

16
Mattesonék házáig meg vissza, mire az anyja végez az utolsó
vendéggel.
Így aztán átvágott még néhány kerten, majd a hideg vizű folyó
melletti erdőn, ahol Bascom legszebb házai álltak. Ott lakott az
Orion Főiskola új rektora meg néhány orvos. Es Mattesonék, az
állam legnagyobb készház-gyárának tulajdonosai. Dupla széles
házban lakik? Azt bizonyára itt gyártották, Bascomban, méghozzá
azok az emberek, akik ebben a hét hálószobás, Tudor-stílusú
házban élnek. A levelüket hullató fák árnyékában Bay felmászott
a domboldalra, amely Mattesonék hátsó kertjére nézett.
Egyenesen a télire letakart medence mögötti jakuzzira látott, és a
nyitott teraszajtóra.
Máris sok kölyök volt ott, egyesek a jakuzziban, mások a tévé
előtt, a teraszról nyíló nappaliban. Kihasználták, hogy Josh
Matteson szülei egy hónapra elutaztak. Egy kicsit túl lazának
akartak látszani, ahogy azt a filmeken látták, de igazság szerint
egyikük sem tartozott ide.
Például azok a lányok, akik a Fiattal jöttek. Trinity Kale,
akinek a szülei válófélben voltak, Floridában lakott a
nagymamájánál. Aztán Dakota Olsennek, aki a főiskolai esszéjén
akart dolgozni, nyilvánvalóan Princetonban lett volna a helye.
Riva Alexander, ez a szégyenlős, duci lány, akit mindig a
pomponlány-piramis aljára állítottak, és állandóan diétázott,
legszívesebben otthon főzőcskézett volna. És Louise Hammish-
Holdem – nos, hát Bay nem tudta pontosan, hol van az ő helye, de
annyi biztos, hogy nem itt. Ennyi volt a gimnázium dióhéjban.
Mindannyian úton voltak valahová máshová. Bayt ez teljesen
kiborította, és valahogy kitaszítottnak érezte magát, mert ő egész
pontosan tudta, hova tartozik. Ide, Bascomba.
Josh Mattesonhoz.
Azt, hogy ő ehhez a városhoz tartozik, attól a pillanattól fogva
tudta, hogy ötéves korában az anyjával visszaköltöztek Seattle-
ből. Bay régi álma teljesült ezzel: arról ábrándozott, hogy az
almafa alatt heverészik a Waverley-kertben, mindenki boldog, és
mindenki a helyén van. Arra valamivel később jött rá, hogy az ő

17
helye Josh Matteson mellett van. Bay és Josh soha nem tartozott
egy társaságba egészen az idei tanévig, amikor Bay végre
gimnazista lett, Josh pedig az utolsó évét kezdte ugyanott.
Josh a teraszon ült egy asztal mellett, és élénk beszélgetésbe
merült az egyik focista csapattársával. Szép, szőke hajú fiú volt,
vicces és jószívű, de annyira lerítt róla a boldogtalanság, hogy
Bay csodálkozott, mások hogy nem veszik észre rajta. Úgy
gomolygott körülötte, mint a füst, mintha Josht belülről
felemésztené a lassú izzás.
Bay a fiúhoz tartozott. Már ezt is elég nehéz volt elviselni. De
a tudat, hogy Josh meg őhozzá tartozik, és a fiú nem a számára
kijelölt úton jár, elviselhetetlen fájdalmat okozott Baynek. Élete
legnehezebb feladata volt, hogy erről meggyőzze Josht. Két
hónappal ezelőtt bolondot csinált magából, amikor levelet írt neki,
és szükségtelenül felhívta magára a figyelmet, mintha Waverley-
nek lenni nem lenne éppen elég. Így hát most távol tartotta magát
tőle.
Bay végül megértette, hogy minden próbálkozás hiábavaló:
nem tudsz rákényszeríteni valakit, hogy szeressen. Nem lehet
megspórolni a rossz döntéseket.
Ilyen varázslat nem létezik.

Aznap késő éjjel Claire Waverley vacogva ébredt fel. Az emeleti

toronyszoba ablaka nyitva volt, beáramlott a hűvös levegő. A
hideg ott lebegett az ágya fölött apró, fehér csillagok alakjában,
amelyeket akár meg is tudott volna érinteni, ha felemeli a kezét.
Csendben felkelt, és az ablakhoz ment, hogy elvegye a
deszkadarabot, amivel a férje, Tyler kitámasztotta. A tegnap esti
felhőszakadás végre meghozta a hideg időt a városba a perzselően
forró indián nyár után. Odakint párás, kék fényt sugároztak az
utcai lámpák, mint amikor beteszed a meleg poharat a hűtőbe, és
az bepárásodik.
Claire a válla fölött visszanézett Tylerre, aki lerúgta magáról a
takarót, és fedetlen mellkasa hullámokban bocsátotta ki magából a

18
meleget. Tyler soha nem fázott. Egész évben Birkenstock
papucsban járt, zokni nélkül.
– Megyek, be kell fejeznem valamit – mondta halkan Claire.
Szinte csak lehelte a szavakat, mert nem akarta felébreszteni a
férjét. Ha felébredne, visszahúzná maga mellé az ágyba, és azt
mondaná, hogy a munka várhat reggelig.
Claire megfordult, Így nem láthatta, hogy Tyler kinyitja a
szemét, amint ő kimegy a szobából.
Nem állította meg Claire-t.
Majdnem tíz éve voltak házasok, és Claire még most is
csodálkozott, amikor fáradt és a szokásosnál türelmetlenebb volt,
hogyhogy Tyler még itt van, hogy szeretheti őt ennyire. Tyler
nem volt idevalósi – az Orion Főiskolán kapott állást egy
évtizeddel ezelőtt, Claire életének azon időszakában, amelyet
mindig a Változások Éveként emlegetett –, így aztán soha nem
adott hitelt teljes mértékben a bascomi hiedelmeknek és
különcségeknek. Nem sokat törődött azzal, hogy a város minden
lakója úgy tartotta: a Waverley lányok körül
megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Ami azt illeti, mélyen
legbelül Claire tudta, hogy a férje semmit sem hisz el az egészből.
Azt szerette Claire-ben, ami nem volt különleges. A haját, a
nevetését meg a járását. Ez pedig zavarba ejtette Claire-t. El sem
tudta' képzelni magát a különleges tudománya nélkül. Régen,
amikor még egyedül volt, mindig úgy gondolta, hogy egyetlen
üdvözítő tulajdonsága van: az, hogy ő Waverley.
Annyira szerette a férjét, hogy könnybe lábadt tőle a szeme, és
ha arra gondolt, hogy elveszítheti, olyan érzése támadt, mintha
egy feneketlen, sötét verem szélén állna, amelybe bele fog
zuhanni.
Megrázta a fejét, miközben végigment a folyosón. Már megint
rémeket lát! Tyler nem megy sehová. Tudta, hogy a férje olyan
türelmes és elégedett, mint egy szélfútta falevél: arra sodródik,
amerre Claire viszi. Azonban azt is tudta – bár már nem álmodott
többé az anyjával –, hogy akit gyerekkorában elhagynak, az soha

19
nem tudja elfelejteni, hogy az emberek képesek elmenni, még ha
nem teszik is meg.
Claire megállt a folyosó végén. Kinyitotta a lányuk, Mariah
hálószobájának ajtaját, és látta, hogy az ő ablaka is nyitva van.
Mariah hasonló testtartásban aludt, mint Tyler: keze-lába
kinyújtva, mintha azt álmodná, hogy meleg víz tetején lebeg.
Annyira hasonlított az apjára, és annyira különbözött Claire-től,
hogy Claire nemegyszer azt gondolta: a lányában is Tyler egy
darabját szereti, amely tőle teljesen függetlenül létezik.
Miközben átment a szobán, felvette a padlóról Mariah
balettruháját és a hátizsákját, körülnézett, és a saját gyereke
normalitása úgy hatott rá, mint egy keresztrejtvény-meghatározás,
amelyet sehogy sem tud megfejteni. Mariah rózsaszín
gyerekszobára vágyott, ahol minden rózsaszín, olyan, mint a
görögdinnyés tortán a cukormáz. Fehér bútort kért, és bolyhos,
hercegnős takarót. Nem tetszett neki a régi tapéta, a régi bútor,
sem a kézzel varrott takaró. A lánya balettozni és tornázni járt,
mindig meghívták a pizsamapartikra és a szülinapi zsúrokra. Sőt,
könnyen szerzett barátokat is. Pont ezen a héten barátkozott össze
egy Em nevű kislánnyal, úgyhogy jelenleg folyton Emről beszélt.
Ez a fajta normalitás soha nem adatott meg a Waverley
lányoknak. És lám, Mariah olyan normális volt, mint az apja,
olyan boldog, mint ő, és éppúgy nem vett tudomást Claire meg a
ház hóbortjairól, mint Tyler.
Claire behúzta Mariah szobájának nyitott ablakát. Arra
gondolt, mi mindent kell elvégeznie odalent. Az egész pénteki
cukorkarendelést be kell dobozolni és felcímkézni. Aztán az
irodában megválaszolja az üzleti e-maileket, elmenti a
piszkozatok mappájába, és majd munkaidőben küldi el őket,
nehogy megtudja valaki, hogy hajnali kettőkor ébren van, és
felesleges dolgokon aggódik.
A Waverley Cukorkák vállalkozás mindenkit lázba hozott:
menynyire növekszik, és hogyan figyelnek fel miatta Bascomra.
Tyler szemöldöke felszaladt a homlokára, amikor megtudta,
milyen haszonkulccsal dolgoztak nyáron, és elégedetten

20
megjegyezte, hogy az új vállalkozásból fedezni tudják majd
Mariah egyetemi tanulmányait. Még Claire is kénytelen volt
elismerni, mennyire izgalmas a dolog: először látni a Waverley
nevet a cukorkásdobozok címkéjén; idegeinek ez idáig ismeretlen,
de csöppet sem kellemetlen borzongása, amikor először gondolt
bele igazán, hogy elképzelhetetlenül sok ember vásárolja a
készítményeit. Claire. A Waverley-családból. Annyira más volt,
mint a partiszerviz, nem olyan személyes dolog, és sokkal
szélesebb körben mutathatta meg a tehetségét. Mintha valami
nagy dolog küszöbén állt volna, és Claire számára korántsem volt
közömbös a siker íze. Sőt, teljesen a hatalmába kerítette, minden
erejét a cukorkakészítésnek szentelte, és arra gondolt, milyen
büszke lenne rá a nagyanyja. Mary nagymama meglehetősen
zárkózott asszony volt, ő is a saját készítményeit árulta – mentolos
dzsemet, titkosszerelem-krémest, rózsaillatú muskátliból készült
bort –, de csak azoknak, akik a hátsó ajtaján kopogtattak, mintha
az egészet titokban kellett volna tartani.
De ahogy közeledett az első fagy, és érezhető bizonytalanságot
hozott magával, Claire nem tagadhatta tovább, hogy valami nincs
rendjén a Waverley Cukorkák körül.
Amikor a Southern Living cikke után özönleni kezdtek a déli
államok ínyenc élelmiszer-üzletláncainak és szaküzleteinek
megrendelései, Claire nem tudta megfelelő ütemben előállítani a
cukorka ízesítésére használt virágesszenciákat. Túl nagy lett a
kereslet a kertjében termesztett virágok mennyiségéhez képest,
úgyhogy gyorsan döntenie kellett: mivel nem tudta elkészíteni az
esszenciákat, megvásárolta őket.
És senki nem vette észre.
Ahogy azt az üvegekre ragasztott címke hirdette, a
citromverbénás cukorka továbbra is megnyugtatta a gyereket, és
enyhítette a torokfájást. A levendulás cukorka még mindig a
boldogság érzésével töltötte el az embert. Es arra is megesküdött
mindenki, hogy a rózsás cukorkától eszébe jut az első szerelme.

21
 De a cukorkákban már nem volt semmi a Waverley-kert
terméséből – abból a titokzatos forrásból, amelyből Claire minden
tudománya származott.
Gyengébb pillanataiban elgondolkodott: mi van, ha az egész
nem is igaz? Mi van, ha Tylernek van igaza, és a Waverley lányok
csak azért különlegesek, mert generációk óta mindenki ezt
mondogatja, és mert történetesen egy olyan almafa van a
kertjükben, amelyik nem a megszokott évszakban virágzik? Mi
van, ha az a Claire nevű kislány, akit gyerekkorában itthagytak, és
Mary nagymama kötényébe kapaszkodott, csak azért ragaszkodott
a családi legendához, mert kétségbeesetten kereste a gyökereit?
Mi van, ha a virágokban nincs semmi különleges? Mi van, ha
őbenne sincs? Ahelyett, hogy csak helyben használta volna a
Waverley nevet, és a nagymamája példáját követve megőrizte
volna a titokzatosságát, Claire nagyobb teret adott a
találgatásoknak. Élvezte a figyelmet, azt akarta, hogy minél
többen megismerjék a tehetségét, mintha az annál valóságosabbá
válna, minél többen tudnak róla. De elkezdett benne motoszkálni,
vajon nem adta-e ki a titkot, amit a nagyanyja bízott rá.
Az sem segített, hogy Claire az évnek ebben a szakában érezte
a legerősebben Mary nagymama hiányát. Huszonnégy éves volt,
amikor elveszítette. Húsz év telt el azóta, de néha még most is
érezte Mary fügés-borsos kenyerének illatát, sőt, időnként meg
volt győződve róla, hogy Mary most is jelen van olyankor, amikor
egy doboz megsavanyodott tej beleborul a mosogatóba, vagy
amikor a keverőtálak a polcon szín szerint elrendeződnek
éjszakánként. Hiányzott az érzés, hogy minden olyan
természetesnek tűnt, amíg a nagyanyja vele volt, annyira
valóságosnak.
Ellépett Mariah ablakától, és a konyhába indult. Megtorpant és
visszafordult. Úgy gondolta, hogy az utca túloldalán, a Mrs.
Krasnowski háza előtti járdán valami árnyékot látott. Pislogott, az
ablaküveghez nyomta az orrát, és az árnyék kezdett alakot ölteni.

22
 Valaki állt a sötétben, az utcai lámpák között. Magas volt, és
világos ruhát viselt, talán egy szürke zakót. Ezüstszínű haja volt.
Minden más homályban maradt, mintha a bőre láthatatlan lenne.
De határozottan ebbe az irányba nézett.
Claire ellenőrizte, hogy Mariah ablaka be van-e zárva, aztán
lesietett a földszintre, és az ajtó melletti asztal fiókjából elővett
egy zseblámpát.
Elfordította a kulcsot a zárban, kinyitotta az ajtót, és kilépett a
verandára. A hideg padlódeszkák érintésétől összerándultak a
lábujjai.
Nem volt senki az utca túloldalán.
– Halló? – szólt Claire.
Bekapcsolta a zseblámpát, és az előkertre világított. Enyhe
szellő suhant végig a kerten, felkapott néhány levelet, és
megpörgette Őket, olyan hangot adtak ki, mint amikor a csendes
könyvtárban lapozgatják a könyveket. Mrs. Krasnowski kutyája
vakkantott egy párat. Aztán minden elcsendesült.
Ismerős szag terjengett a levegőben, amelyet Claire nem tudott
hová tenni: cigarettafüst, barna sör és izzadság keveréke, amibe –
különös módon – olcsó, cseresznyés szájfény illata vegyült.
Claire megfigyelése szerint mindennek van valami jelentése.
Ettől a férfitól, a látomástól felállt a karján a szőr.
Soha nem lehetett megjósolni, mikor köszönt be az első fagy,
de az idei év... vészterhesebbnek tűnt az előzőeknél.
Valami készült.

23
 2. fejezet

A ZNAP, AMIKOR AZ ÖREGEMBER leszállt a buszról

Bascom belvárosi parkjánál, csüggedten nézett
körül, és azon töprengett, vajon hogy juthatott ide az élete.
Általában egy lépéssel a hideg idő előtt járt utazásai során, és
különböző munkákat vállalt, miközben északról Florida felé
haladt minden évben. A mutatványosok tömegével teleltek át
Floridában. Nagyrészt hozzá hasonló, régimódi figurák, akik soha
nem beszéltek úgy a múltról, hogy „a régi szép idők”.
Először is gyors készpénzinjekcióra volt szüksége, ezért állt
meg itt. Nem kell sok, csak annyi, hogy átvészelje a következő
pár hónapot. Az idén nem ment valami jól a bolt. Egyre kevesebb
ember szerepelt a listáján, és igazság szerint már nem is volt olyan
ügyes, mint régen. Valaha olyan furfangosan tudta csőbe húzni az
embereket, hogy szinte azt hitték, a saját ötletük volt, hogy pénzt
adjanak neki. Most azonban nem tudta már szívvel-lélekkel
csinálni.
Legalábbis így szokás mondani.
Abban egészen biztos volt, hogy már nem szívvel csinálja.
Egyedül a lopás izgalma pezsdítette fel a vért az ereiben, de
mostanra már az is csak úgy ímmel-ámmal. Emlékezete szerint

24
legutóbb nyolcéves korában dobbant meg igazán a vén ketyegő,
amikor az anyja, az Elképesztő Zelda Zahler, a Szahara Sivatagi
Kígyóbűvölője egy éjszaka otthagyta őt, és azután soha többé nem
látta. Az igazi neve Ruthie Snoderly volt, a kicsiny nyugat-
virginiai Juke városkából származott, amely messzebb már nem is
lehetett volna a Szaharától. Sem csinos, sem kedves nem volt, de
a fia nagyon szerette. A vastag alapozó alatt himlőhelyes volt az
arca, de a kisfia éjszakánként Őszinte imádattal nézte a kiságyból,
a ragyákat csillagképeknek látta, valami távoli, boldogabb hely
titkos térképének. Nyers, vidéki akcentussal beszélt, és ha
manapság az öreg meghallotta azt a mély, Appalache-hegységbeli
tájszólást, olyasmi után kezdett vágyakozni, ami soha nem jutott
neki: az igazi otthon után.
Letette a bőröndjét. Fura egy hely volt ez az észak-karolinai
városka. Egy hatalmas, szürke, félig betemetett fejet ábrázoló
szobor állt a parkban. Az egyik szemén monokli volt, a haját
pedig olyan mesterien mintázták meg, hogy a fésűnyomok is
valódinak látszottak rajta. Felsóhajtott, és arra gondolt,
majdhogynem kár a sok erőfeszítésért. Ha nem szánt volna annyi
időt a kutatásra, inkább azonnal továbbmenne a következő busszal
Floridába. Talán kapna állást télire a Taco Bellnél.
A Nagy Banditi a Taco Bellben dolgozik!
Nem, ezt ő maga sem tudta elképzelni.
Akkor kezdjük az elején! Meg kell találnia a Pendland Streetet.
Hátrafordult, és meglátott egy kamaszlányt az utcán. Hosszú,
sötét haja volt, és mereven nézte őt. Azért állt meg, hogy
megbámulja az öregembert. Nem mindenki képes ilyen sokáig
bámulni anélkül, hogy tolakodónak tűnne. Az öreg gyorsan
felmérte a lányt: túlságosan is jó megfigyelő. Elmosolyodott,
hogy oldja benne a feszültséget.
– Azon gondolkoztam – szólt oda neki –, meg tudná-e nekem
mondani, merre van a Pendland Street.
A lány nyugat felé mutatott, ő megköszönte, felvette a
bőröndjét, és elsietett. Legjobb, ha bizonyos emberek előtt
titokzatos marad. Úgy lehet a legjobban kikerülni egy ismeretlen

25
helyzetből, ha zavart keltünk. Ezt minden valamirevaló bűvész
tudja.
Könnyen megtalálta az utcát, és lassan végigsétált a zegzugos,
régi házak között. Elég rendes hely, gondolta. De a környék nem
kecsegtette azzal, hogy több pénzt is szerezhetne, mint amennyit
előre eltervezett.
Fogalma sem volt, hol fog megszállni. Ez mindig így volt.
Gyakran egy parkban vagy valahol egy kis erdőben aludt. De a
csontjai már nem úgy viselkedtek, mint régen. Manapság már
több kényelemre vágyott. Puhább buszülésekre, puhább ágyakra,
ostobább balekokra. És a levegő kellemetlenül lehűlt. Nem haladt
elég gyorsan ahhoz, hogy elkerülje az ősz hideg leheletét, amely
kitartóan közelített észak felől, és megmerevedtek tőle az ízületei.
Félúton megállt a kanyargós utcán. A lába megfájdult, mert bár
a cipőjét olyan csillogóra suvickolta, hogy szabályos csillagként
tükrözte vissza a napfényt, de a talpa annyira elvékonyodott, hogy
minden egyes kavicsot megérzett, amelyre rálépett.
Felnézett, és látta, hogy épp egy olyan ház előtt állt meg,
amelynek az előkertjében jókora tábla hirdeti: SZÁLLODA A RÉGI
PENDLAND STREETEN.
Megnézte a házszámot. Mindössze kilenc házzal arrébb lakott a
legfrissebb áldozata. Ez aztán a szerencse! Majdcsak kialakulnak
a dolgok.
Nem ment el a balek házáig, hiszen azt mégis jobb lesz
feltérképezni az éjszaka leple alatt, hanem elsétált a szállodáig. Az
épületet rózsaszínre festették, a spalettákat pedig téglavörösre. A
boltívek csipkés díszítése fehér volt, akárcsak maga a veranda.
Nem kevesebb, mint négy tök díszelgett a teraszra vezető lépcső
minden egyes fokán, mind különböző színű és formájú; némelyik
szinte fehér volt, sőt, az egyik lila. Az ajtó mellett szárított
pampafű kókadozott egy vázában. Valaki nagyon kitett magáért
az őszies hangulatú díszítéssel.
Az öreg kinyitotta az ajtót, amelyen kecskerágóbokor ágaiból
font koszorú lógott, és belépett.

26
 A ház olyan volt, mint a legtöbb szállodává alakított, régi
épület: sok fényes, sötét faburkolat, balra a nappali, jobbra az
ebédlő és az emeletre vezető lépcső. A recepcióspult az előtérben
állt. Itt is voltak tökök, szárított lampionvirág-kompozíciók meg
japán papírlámpások. Valaki a virágkötő tanfolyamon is nagyon
igyekezhetett.
Letette a bőröndjét, és körülnézett. Aznap este nem volt itt
senki. Vacsorát nem szolgáltak fel a vendégeknek. Az ebédlő
viszont arra utalt, hogy reggelit és ebédet igen, ebből következően
konyhának is lennie kell, amit lopva megdézsmálhat. Órák óta
nem evett. Megnyomta a csengőt a pulton, és várt, közben a falon
függő fényképeket tanulmányozta. Többségük egy hatvanas,
pedáns, szenteskedő külsejű férfit ábrázolt, amint helyi
potentátoknak látszó emberekkel fog kezet.
De nem a fényképeken látható férfi jött elő a lépcső mögötti
szobák egyikéből.
Hanem egy betegesen sovány hölgy, aki egy Gretel nevű
kígyónőre emlékeztette az öreget, akit valamikor régen ismert. Ez
a nő az ötvenes évei végén vagy a hatvanas évei elején járhatott.
A haját sötétbarnára festette, sárgás bőrszíne arról árulkodott,
hogy naponta elszív vagy két doboz cigarettát. Zöld szeme
fiatalkorában igazán szép lehetett. A férfi egy pillantással
felmérte. Ez a nő régen belátta, hogy ő nem fog „boldogan élni,
amíg meg nem hal”. Ám csalódott társnőihez hasonlóan továbbra
is hitt benne, hogy ez lehetséges, csak éppen valaki másnak fog
osztályrészül jutni.
– Miben segíthetek? – kérdezte nem túl lelkesen. Bűzlött a
cigarettafüsttől.
A férfi rámosolygott, szemével fogva tartotta a nő pillantását.
Vagy húsz évvel idősebb volt nála, de tudta magáról, hogy még
mindig vonzó férfi, a maga finom módján. Dús, ezüstszínű haja
volt, és szokatlanul csillogó, szürke szeme. Ilyen szemmel
hipnotizálni lehet, ez volt az egyetlen oka annak, hogy Sir Walter
Trott Vándorcirkuszánál maradhatott azután is, hogy az anyja
lelépett. Vagy legalábbis az egyik oka.

27
 – Szeretnék egy szobát.
A nő az asztali számítógéphez fordult, és az egeret
megmozgatva életre keltette.
– Van foglalása?
– Sajnos nincs.
A nő bosszúsan nézett rá.
– Most van a levélhullási szezon. Tele vagyunk. Sajnálom.
A férfi kissé előrehajolt, és a nő száját nézte, hogy
megmutassa, milyen nagyra értékeli csekély igyekezetét, amely a
rúzs használatában merült ki.
– Biztos nem tehetne kivételt egy ilyen fáradt utazó kedvéért?
Nagyon hosszú utat tettem meg.
A nő összerezzent, mintha a figyelem ilyenfajta
megnyilvánulása váratlanul érte volna. Váratlanul, ám nem
kellemetlenül.
Nem, a férfi nem értette félre. Ritkán esett meg vele.
– A testvérem dührohamot kapna – mondta a nő, és keze a
fehér pólóing gallérjára tévedt, amelynek a mellére a Pendland
utcai szálloda emblémáját hímezték.
– De nekem valami azt súgja, hogy maga tudja kezelni a dolgot
– felelte a férfi mosolyogva. A nő gallérral játszadozó kezére
nézett, értésére adva, hogy észrevette: nincs rajta jegygyűrű. –
Úgy veszem észre, hogy nem mindig a főnök a legokosabb,
hanem az, aki ráhagyja, hogy azt gondolja: ő a főnök. A bátyja? –
A falon függő fényképek alapján nyilvánvaló volt.
– Igen. Honnan tudja?
– Nekem is van bátyám. – Ez persze nem volt igaz.
– És ő is akkora pöcs? – kérdezte a nő. A bizalmaskodó, trágár
szóhasználat jelezte a férfi számára, hogy már belement a játékba.
A férfi együttérzőn csóválta meg a fejét.
– Tudnék róla mesélni!
– Szeretem a jó sztorikat. Mi a fene? – mondta a nő,
visszafordulva a számítógéphez. – Szerencséje van. A bátyám
általában nem enged a recepcióspulthoz. Azt mondja, nincsenek
hozzá megfelelő adottságaim. Törölhetek egy foglalást. – Valamit

28
beírt a gépbe. – Bankkártya, személyi? – kérdezte, és felnézett a
férfira.
– A bőröndömben – válaszolta, és a viharvert bőrtáska felé
intett, amelyet az ajtó mellé állított. – Ha nem bánja, először
felmennék a szobámba. Végignézem a holmimat, megkeresem
őket. Esetleg előbb ledőlök egy kicsit.
Még ha ezzel megzavarta is, a nő nem mutatta ki. A férfi
igencsak biztos volt benne, hogy újdonsült ismerőse már túllépett
egy ponton, és többé nem érdekli, megkapja-e a pénzét a bátyja.
– Akkor a hatos szoba. Reggeli nyolc órától, és négykor van
uzsonna. – Átadta a kulcsot a férfinak. – Es ezt a beszélgetést ne
említse a bátyámnak!
– Hallgatok, mint a sír – biztosította. – Köszönöm, Mrs....?
– Ainsley. Anne Ainsley. Kisasszony – tette hozzá
nyomatékkal. – Ön pedig?
A Nagy Banditi elmosolyodott, és meghajtotta a fejét.
– Russell Zahler, szolgálatára!

Másnap reggel Sydney Waverley-Hopkins a konyhaasztal mellett

ült, miközben Bay kakaós pufit evett, és újraolvasta a Rómeó és
Júlia elnyűtt példányát. Már iskolai ruhában volt, GYERE ÁT A
SÖTÉT OLDALRA! VAN SÜTINK feliratú pólót viselt.
Sydney sokatmondóan nézett Bayre, de Bay nem nézett vissza
rá.
– Khmm – köszörülte meg a torkát Sydney, és lehajtotta a fejét,
hogy elkapja Bay pillantását a könyv fölött.
Semmi.
Sydney sóhajtott, és felállt, hogy újratöltse a kávéscsészéjét.
Tízre ment dolgozni, de nem akarta kihagyni ezt a lehetőséget,
hogy Bayjel tölthet egy kis időt. Elhatározta, hogy elérhető
közelségben lesz, amikor a lánya végre úgy dönt, hogy megosztja
vele, mi bántja, mitől tűnik olyan zárkózottnak és sajnálnivalónak
az utóbbi időben.

29
 Bármi volt is az, Bay egyre több időt akart tölteni a
nagynénjével, Claire-rel. Ám Sydney nem hagyta kárba veszni
ezeket a reggeleket. Csak ült és várt. Egy nap majd Bay tanácsot
fog kérni tőle. Sydney tisztán emlékezett Bascomban töltött
kamaszéveire, habár szívesen elfelejtette volna őket. Néha elakadt
a lélegzete, amikor eszébe jutott, hogy akkoriban úgy érezte,
megfullad. Tudta jól, mit él át a lánya, még ha Bay nem is tudta
elhinni.
Nemsokára megvirrad, de a konyhai mosogató fölötti ablak
még sötét volt. Sydney látta benne Bay tükörképét a lánya háta
mögött. Vörös köntösét szorosan megkötötte a derekán, és amikor
csak eszébe jutott, hogy egyetlen gyermeke néhány röpke év alatt
felnőtté válik, furcsa üresség támadt a gyomrában. Az a
nyugtalanító érzése volt, hogy Bay valami nagy üresség peremén
áll, és amint megmozdul, Sydney-t beszippantja a sötétség.
Sydney mindig is azt hitte, hogy eddigre már több gyereke lesz.
Próbált nem gondolni rá hónapról hónapra. Azt hitte, ha úgy tesz,
mintha nem figyelné a naptárt, talán a sors tréfát űz vele, és
meglepetést szerez neki. De nem Így történt. Sydney szinte
magánkívül volt az utóbbi hetekben, ebédidőben meglepte a
férjét, Henryt az irodájában, és abban a pillanatban rávetette
magát, ahogy este ágyba bújtak.
Bay születése előtt mit sem tudott az anyaságról, és nem
mindig hozott jó döntéseket. Szeretett volna még egy esélyt. A
kelleténél jóval tovább maradt Bay apja, David mellett. Olyan
dolog volt ez, amit egy nő egyszerűen feltételez magáról: ő nem
az a fajta, aki az első verés után ottmarad, és soha nem hagyná,
hogy a gyereke ilyen körülmények között nőjön fel. De a nők
sokkal nagyobb meglepetést tudnak okozni saját maguknak, mint
másoknak. Sydney maradt, mert nem tudta, hová mehetne.
Szülővárosát, Bascomot tizenhét évesen hagyta el, sértettségében
felégette maga mögött a hidakat, és nem állt szándékában
visszatérni. Gyűlölte, hogy Waverley-ként tartják számon, utálta a
többi kamaszt, akik kiközösítették, és ki nem állhatta, hogy itt
soha nem válhatott azzá, aki igazából lenni akart. De az a nő, aki

30
David oldalán volt, szintén nem felelt meg a vágyainak. Amikor
Bay ötéves lett, megszökött Seattle-ből és Davidtól. Végül rájött:
ha olyan nagyot tévedett a Bascomon kívüli élettel kapcsolatban,
talán abban tévedett először, hogy otthagyta Bascomot.
Voltak időszakok, amikor felriadt az éjszaka közepén, és rátört
a félelem emléke: fájt az oldala meg az arca, mintha megverték
volna, és azt képzelte, hogy David életben van, és rájuk fog találni
Bayjel itt, Bascomban. De hát David már régen meghalt,
mondogatta magának. Tíz éve lesz. A Változások Évében történt,
ahogy Claire emlegetni szokta. Váratlanul halt meg a börtönben,
miután Sydney feljelentette.
Igen, Sydney sok hibát követett el. És ezúttal olyan nagyon
szerette volna helyrehozni őket!
Talán akkor úgy érezné, hogy végre megbocsáttattak a bűnei.
Felriadt a gondolataiból, ahogy Bay kanala csörömpölt a tálon.
Látta, hogy Bay tükörképe feláll az asztaltól.
– Ma délután lesz a halloweeni dekorációs bizottság utolsó
gyűlése, igaz? – kérdezte Sydney Bayt, amikor az a háta mögött a
mosogatóba tette a müzlistálat.
– Igen. De időben végzek, tudok vigyázni Mariah-ra, hogy
Claire-rel elmehessetek a dupla randitokra.
Sydney-nek nevetnie kellett.
– Ezt úgy mondod, mintha valami gusztustalan dolog lenne.
Randi. Fúj! Micsoda szörnyűség! Egyszer te is kipróbálhatnád.
Tetszene neked.
– Még senki nem hívott – mondta Bay, és becipzárazta a
kapucnis felsőjét. – Ott aludhatok a Waverley-házban, ha már
úgyis odamegyek Mariah-ra vigyázni?
– Ha Claire megengedi, persze. De tudod, akár te is
megkérdezhetnéd. Úgy értem, elhívhatnál valahová egy fiút.
Bay a szemét forgatta. Na persze!
– De tényleg – mondta Sydney, miközben kiszabadította Bay
hosszú haját a pulcsi alól, és a vállára simította. – Hívd meg
Phint! Látom, hogy mindig beszélgetni szoktatok a
buszmegállóban.

31
 – Mindketten kiközösítettek vagyunk. Ennyi az egész.
– Nem vagy kiközösített! Minél többször mondod, annál
inkább befészkeli magát az emberek agyába. – Sydney a lánya
szemébe nézett. – Bárcsak olyannak látnád magad, ahogy én
látlak!
– Ötévesnek, akinek a legjobb barátja egy almafa? – kérdezte
Bay, és zsebre vágta a Rómeó és Júliát.
– Dehogy! – Pedig ez volt az igazság. Sydney mindig is fekete
hajú, kék szemű kislánynak látta Bayt, amilyen azon a nyáron
volt, amikor visszaköltöztek Claire-hez. Bay a Waverley-kert fája
alatt heverészve álmodozott órákon keresztül.
– Tizenöt évesnek, akinek a legjobb barátja egy almafa? –
kérdezte Bay.
– Hagyd már abba, Bay! – mondta Sydney, miközben átkísérte
a farmházon a nappaliig. – Az az almafa nem a barátod. Phin a
barátod! Riva Alexander meg a barátnőd. Ó hívott meg a
dekorációs bizottságba, nem igaz?
– Riva elég... rendes, szerintem. De nem a barátnőm. Csak
azért vett be a bizottságba, mert látta, hogy a tanárok mindig
engem kérnek meg, hogy helyezzem át a padokat az
osztályteremben, hogy értelmes legyen az elrendezés – mondta
Bay. – Tudod, mi a becenevem? Feng Shui Bay. Riva bevett a
bizottságba. Egyáltalán nem kért meg.
– Mert annyira jó vagy ebben a dologban. A lakberendezés
számodra a jövő. Biztosan tudom. Azt kellene tanulnod a
főiskolán – mondta Sydney bátorítóan, hogy éreztesse Bayjel: ez a
nyomorult állapot nem tart örökké.
Bay vállat vont, és felvette a hátizsákját a kandallóval szemben
álló, óriási, bézs színá kanapéról. Amikor Sydney hozzáment
Henryhez, és gyökeret eresztett a városban, amit cl nem tudott
volna képzelni, amikor tizennyolc évesen lelépett, a farmház
kezdetlegesen, férfimódra volt berendezve. Henry és néhai
nagyapja évekig laktak itt kettesben, és nem zavarták őket a sötét
színá falak meg a szőnyegeken kikoptatott gyalogösvények: a
bejárattól a nappaliig; a nappalitól a hálószobáig; a hálószobától a

32
fürdőszobáig; a fürdőszobától a konyháig; a konyhától a hátsó
ajtóig. Henry életének minden napján a nagyapját követte.
Amikor Bay és Sydney beköltöztek, világos színá bútorokkal és
függönyökkel frissítették fel a házat, meg új szőnyegekkel, és a
sárga falfesték csak úgy ragyogott a napfényben. Pár évvel ezelőtt
a konyhát is felújították: üvegajtós szekrényekkel, „szoknyás”
mosogatómedencével és aranyszínű padlóval. A berendezés
megváltozott ugyan, de Henry útvonala nem. Ugyanazt az ösvényt
járta be a házban napról napra. Viszont nem volt fia vagy unokája,
aki a nyomában lépkedett volna.
Erre a gondolatra Sydney a hasára tette a kezét.
Bay az ajtóhoz ment.
– Nem fogok vitatkozni veled, anya! Megteszem, amit tudok.
De tényleg. Akárhogy is próbálkozol, nem tudod megkönnyíteni a
dolgomat. Tudom, hogy szeretnéd. De nem tudod. Szeretlek.
De ebben Bay tévedett. Nem jutott levegőhöz. Csak még nem
tudott róla. És Sydney feladata volt, hogy a lánya fejét a víz fölött
tartsa.
Sydney az ajtóig kísérte, és nézte, ahogy Bay lemegy a
lépcsőn. Éppen felkelt a nap.
– Én is szeretlek, kicsim – mondta.

Bay végigment a farmházhoz vezető, hosszú kocsibejárón,

amelyet hideg, párás mezők szegélyeztek. Kezdett világosodni,
kísérteties köd lebegett a föld fölött, de nem ért le egészen a
talajra. Hallotta a teheneket a távolban, ahogy a fejőházba terelték
őket. Lassú, egyenletes tempójú munka volt, akár egy reggeli
tánc. Az apja, Henry a tehenekkel táncolt.
Mire kiért az úthoz, Phineus Young már ott volt. Magas,
vékony, világosszőke hajú, világoszöld szemű fiú volt. Egyszerű,
bárdolatlan családja az út másik oldalán lakott, a földjükön ócska
autók és virágágyásnak használt traktorgumik éktelenkedtek.
Youngék a testi erejükről voltak híresek. Ők voltak a város

33
kétkezi munkásai és derék emberei. Az évek során többen is
dolgoztak közülük a tehenészetben.
A legenda szerint minden nemzedékben születik egy gyerek,
aki még az átlagos Youngnál is erősebb, és azt a fiút Phineusnak
nevezik el. Ó lesz a város legerősebb embere, akire az igazán
kemény munkákat rábízzák: egyedül felemelni a régi kútfedelet,
kimozdítani a szűk helyre beszorult sziklákat, kivágni a veszélyes
fákat, amikor a kisgyerekek alszanak, és nem szabad zajt csapni a
láncfűrésszel.
Phint azonban senki nem nevezte volna bivalyerősnek.
Keresztneve és az általános várakozás ellenére nem ő volt a város
legerősebb embere. Senki nem hívta, hogy nehéz tárgyakat
mozdítson el. Saját szavaival élve, puhány volt.
Első osztály óta minden reggel itt találkoztak, a
buszmegállónál. Bay anyja évekig velük együtt ácsorgott, mert
féltette őket az út szélén. Phin szülei cseppet sem aggódtak. Ki
merne kikezdeni egy Younggal, főleg, ha Phineusnak hívják?
Valamikor hatodik táján Baynek végre sikerült meggyőznie az
anyját, hogy jól megvannak Phinnel nélküle is.
– Szia, Phin! – mondta Bay, ahogy megállt a fiú mellett.
Meglátszott a lehelete a levegőben. Belefúrta az állát a kapucnis
pulcsiba. Az iskolában soha nem beszélgettek, csak itt.
Buszmegállói egyetértés volt köztük.
– Szia, Bay!
Phin tudott a levélről, amit Bay Joshnak írt. Az iskolában
mindenki tudott róla. De elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne
említse. Álltak a hideg, biztonságos csendben. Ebben a reggeli
Órában alig volt forgalom.
– Szóval jó lesz a díszítés holnap a halloween-partin. –
kérdezte váratlanul Phin.
– Igen. – Bay érdeklődve nézett rá. – Mész?
Phin felhorkant, a kavicsos útpadkát csiszatolta a régi, katonai
bakancs orrával, amely Afganisztánban elesett apjáé volt.
– Én? Dehogyis! – Kis szünet után folytatta: – Riva Alexander
is benne van a dekorációs bizottságban, igaz?

34
 – Igen.
– Hallottam, amikor arról beszélt, milyen kaját fog vinni. Jól
hangzott – mondta Phin sóvárogva. – Helyes lány.
– Riva? Komolyan? – Bay megrázta a fejét, mint aki csalódott
a fiúban. – Phin!
– Ugyan már! Te itt epekedsz Josh Matteson után, akkor
nekem miért ne tetszhetne Riva? – Meglátta Bay arckifejezését,
és azt mondta: – Bocs!
– Rendben. – Ha az ember kiveszi a szívét a mellkasából, és
közszemlére teszi, nem lehet mindenkitől elvárni, hogy rá se
hederítsen.
Phin röviden felnevetett.
– Álmodozni csak lehet a normális életről, nem igaz?
– Nem, Phin, nem lehet. És nem is kell. Mi úgy vagyunk jók,
ahogy vagyunk. Szuper jók vagyunk! – mondta Bay, és már
megint magas lóról beszélt. Mostanában gyakran előfordult.
Régen nem volt ilyen. Mindig is tudta, hol a helye, és kicsoda
ő, de mostanában folyton ezen erősködött. Ha hallotta volna
magát néha, saját magát is irritálta volna. Valamit túlkompenzált.
Bay tudta ezt, de az utóbbi időben olyan nehezen tudott uralkodni
az érzelmein. Minden apróság miatt elsírta magát. Minden ok
nélkül begurult az anyjára. Tizenöt éves volt. Ez életkori
sajátosság. De az évszak is hozzájárult a dologhoz. Amint
beköszönt az első biztos, hogy minden sokkal jobbra fordul.
Kedvesebb lesz az anyjához. Beiratkozik a KRESZ-tanfolyamra.
Talán még Josh Matteson is belezúg, és akkor minden tökéletes
lesz.
– Szeretnék a te világodban élni – mondta Phin.
– Miről beszélsz, dilipók? – Bay játékosan oldalba bökte a fiút,
aki olyan sovány volt, mintha egy szívószálat bökött volna meg. –
Már benne élsz!

Azon a héten pénteken, iskola után Bay a dekorációs bizottság

utolsó gyűlésére igyekezett a tornaterembe – a korszerű, zavarba

35
ejtően hatalmas méretű csarnok mellett eltörpült a bascomi gimi
másik három oktatási épülete. Pár évvel ezelőtt az iskolai
alapítvány nem egészen hat hónap alatt Összegyűjtötte rá a pénzt.
Nyilvánvaló, hogy sok tehetős szülő volt, akik szép emlékeket
őriztek a középiskolás évek sportsikereiről. A terem friss
festéktől, új gumitól és elszalasztott lehet6ségektől szaglott.
Egy hónappal ezelőtt, amikor tanítás után először ült össze a
díszítési bizottság, Riva Alexander hagyta, hogy Bay felvázolja,
milyennek képzeli el a tornacsarnok dekorációját, aztán listát
íratott vele a beszerzendő dolgokról, amíg a többi lány arról
fecsegett, milyen jelmezben lesznek. A második ülésen Bay a
kémialeckéjét csinálta, amíg Riva uralta a terepet, azt ecsetelve,
milyen ételeket és italokat fognak hozni az anyjával: banyaujj-
sütit, ami úgy néz ki, mint egy bütykös, kérges kéz, a körme pedig
mandulaforgácsból van; hatalmas italos ballonokat, amelyekben
műanyag szemgolyók úszkálnak az üdítőben. Teljes két órán át
kuporogtak Riva laptopja előtt, és nézték, hogyan szedte öss7R az
ötleteit a Pinterestről.
Amikor Riva megkérte Bayt, hogy segítsen a díszítésben,
célzott rá, hogy reméli: Bay bevonja a nagynénjét, Claire-t is a
parti ételeinek elkészítésébe. Riva imádott enni, és szívesen
beszélgetett volna Claire-rel órákon át különféle menükről,
kitérve a gyümölcstortákra, tejszínhabra és a rózsaszín Himalája-
sóra is. De Rivának nem volt szerencséje. Ha nem cukorkáról volt
szó, Claire mindenre sajnálta az idejét.
Claire rendszerint sok rendezvényt vállalt ebben az évszakban.
Októberben majdnem minden este dolgozott valamilyen partin.
Bay emlékezett rá, hogy a Waverley-házat ősszel betöltötte a
sütőtökös pite illata. Hegyekben állt a juharszirupos süti, amelybe
ibolyát sütöttek, medencényi tökleves tetején úszkáltak a
krizantémszirmok.
Ám az idén nem így volt. Ha Claire nem cukorkát főzött, akkor
telefonált, és a cukorkáról beszélt, vagy cukorkarendeléseket
töltött ki, vagy dobozolta a cukorkát. Cégek is hívták, amelyek a
Waverley Cukorkák megvásárlása iránt érdeklődtek. Bay úgy

36
érezte, Claire számára a cukorkakészítés olyan, mintha a tökéletes
színű, tökéletes széket a tökéletes szoba tökéletes pontjára
állítanák – csak éppen a szövete nem jó anyagból készült. És ha
csak egy ilyen apróság hibádzik, a legtöbb ember nem foglalkozik
vele, hogy helyrehozza.
A partidekorációk azon a héten érkeztek, úgyhogy az utolsó
bizottsági ülésen fel kellett rakni őket. Bay a lelátón akart házi
feladatot írni, de a többi lány folyton megzavarta, kérdezgették,
mi hova tartozik. Végül elpakolta a könyveit, és bekapcsolódott a
munkába. Focista fiúk – pasik és reménybeli pasik – jelentek meg
ragasztószalaggal, zsineggel meg létrákkal, amelyeket a
takarítószekrényből emeltek el, és nagyon férfiasan viselkedtek.
Bay a tornaterem közepén állt, irányította őket, és közben úgy
érezte magát, mint egy műkorcsolyázó a jégcsarnokban, aki egyre
csak pörög-pörög. Jó érzés volt. Mindig is élt benne ez a kép,
amikor végeredményben minden a helyére kerül, és nagyon
izgalmas volt, hogy a való életben segít mindezt megvalósítani.
Először észre sem vette, hogy mindenki elcsendesedett. Riva
laptopjából tovább bömbölt a zene. Bay a világító gömböt
csodálta, amely az acél tetőgerendára volt felfüggesztve. Papírból
kivágott minták díszítették, amelyek sötét erdőhöz hasonló
árnyékokat vetettek a falra. Körülötte csillogó papírdenevérek
kergették az előrecsomagolt, bolti popcorngömbökből készült
teliholdakat – ezeket felágaskodva elérik az emberek, és
letéphetik őket a mennyezetről lelógó cérnáról. Végül, ahogy Bay
mosolyogva körülnézett, azt vette észre, hogy mindenki a
tornaterem ajtajára mered.
Josh Matteson állt ott, és kósza füstpamacsok gomolyogtak
fölfelé a válláról, de ezeket csak Bay látta. Majdnem a szívéhez
kapott, de félúton megálljt parancsolt a kezének, és úgy tett,
mintha csak a nyakát akarná megvakarni.
Josh is zavarodottnak tűnt attól, hogy mindenki elhallgatott.
Ekkor látta meg Bayt.
Bay magában elátkozta azt a hülye levelet. Hetekbe telt, mire
megírta. Amikor augusztusban elkezdődött az iskola, meglátta

37
Josht a folyosón azon az első napon, és hirtelen méz kezdett
áramlani az ereiben. A levélben mindent kiteregetett, olyan
szenvedélyesen és őszintén, ahogy csak tőle telt. Amennyire tudta,
leírta, mit érez, habár nem volt róla meggyőződve, hogy jól
sikerült. Azt írta Joshnak, hogy iskola után mindennap ott lesz a
bejárati lépcsőn, és várni fogja, hátha egyszer kedve támad
beszélgetni – ezt meg is tette mind a mai napig, olyannyira, hogy
alig ért oda Claire házához a délutáni műszakra, de egyszerűen
muszáj volt ezt csinálnia.
Nevetséges, de amióta átadta Joshnak a levelet – a barátai előtt,
ami az első hiba volt Bay részéről –, soha meg sem fordult a
fejében, hogy a fiú esetleg nem hisz neki.
Joshnak legyen mondva, mosolyogva nézett a tornaterem
ajtajából.
– Nem tudtam, hová tűnt mindenki – mondta azon a mély,
fénylő hangján, amely olyan volt, mint a friss forrásvíz a sötét
barlang mélyén.
– Később átmegyünk hozzád – mondta Riva, és gyorsan
előrelépett. Úgy nézett ki, mintha máris jelmezt viselne. Szerette a
bő szoknyákat, és színes kendőket kötött a derekára. Kissé ferde
szeme egzotikus, cigányos külsőt kölcsönzött neki, annak
ellenére, hogy fehér amerikaiakra jellemző, világos bőrszíne volt.
Volt benne valami egészen enyhe, keleties jelleg, amitől kilógott a
csoportjából, emiatt pedig sokszor megorroltak rá, és napokra
kiközösítették valamiféle titokzatos, undok-csajos okból
kifolyólag.
– Itt maradsz, és segítesz díszíteni? – tette hozzá Riva, de
nagyon hamisan csengtek a szavai, mert ha szerette volna, hogy
Josh ott legyen, már korábban megkérdezte volna.
De nem tette. Bay miatt. Josh kerülte a vele való találkozást, és
a barátai tudták ezt. És amit Josh gondolt, az fontos volt
számukra. Josh futballsztár volt, osztályelnök-helyettes, és
minden bizonnyal be fogják szavazni a végzős „legek” közé –
bizonyos feltételezések szerint pusztán a vezetékneve miatt. De ők

38
csak annyit láttak, hogy Josh mennyire tökéletes, szép és laza. Azt
nem látták, hogy szinte égeti a boldogtalanság.
– Nem felelte Josh. – Az ilyesmiben nem vagyok valami jó.
Csak nézem.
Mindenki próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, kellő
tapintattal Josh iránt, de Bayt sem levegőnek nézve, valószínűleg
azért, hogy el ne szaladjon, és cserben ne hagyja őket. Szükségük
volt rá. Az egész megye minden középiskolája hivatalos volt erre
az estélyre, úgyhogy különlegesnek, a legjobbnak kellett lennie, ki
kellett tenniük magukért a riválisok előtt.
De Bay ilyet soha nem tenne – nem futamodna meg önmaga
elől. Olyan rettenetesen kínos volt a helyzet, hogy mindenki, de
legfőképpen Bay, fellélegzett, amikor vége lett, és elindultak a
maguk útján. Josh kormos nyomot húzott maga után, amelyet
aztán elfújt az őszi szellő.

39
 3. fejezet

B AY GYALOG MENT AZ ISKOLÁBÓL a nagynénje házáig a

sűrűsödő sötétségben, épphogy lekéste az utolsó buszt
az összejövetel miatt. Szokásától eltérően ma nem volt kedve
futni, mint amikor alig várta, hogy a Waverley-házhoz érjen. Így
hát lassan ropogtatta a talpával a színes leveleket a járdán, arcát
odatartotta a lemenő napnak, és Joshra gondolt. Amikor együtt
látta magukat, mindig havas volt a táj, úgyhogy talán ezen a télen
történni fog valami. Lehet, hogy csak türelmesen kell várnia. Arra
már régen rájött, hogy néha elég sok időbe telik, mire a dolgok a
helyükre kerülnek, így aztán megtanult várni. Csak ne kínozná
annyira ez a vágyakozás, ami időnként valódi fájdalmat okoz.
Soha senki nem mondta neki, hogy ez ilyen lesz. Csoda, hogy az
emberek egyáltalán szerelembe esnek.
– Jó napot megint!
Bay éppen odaért a Waverley-házhoz. Megállt a járdán, és
megfordult. Az utca túloldalán ugyanazt a férfit látta, akit tegnap
a belvárosi parkban: a szürke zakós öreget. Ma nem volt nála a
bőröndje.
Bay meglepetten elmosolyodott.
– Látom, megtalálta a Pendland Streetet.

40
 – Úgy van, köszönöm.
– Látogatóba jött valakihez?
– Tulajdonképpen igen – felelte az öreg.
Bay figyelmét egy pillanatra elvonták a Mrs. Krasnowski
kertjében pislákoló halloweeni fények – a puszpángbokrokra
narancsszínű égőket aggatott, és viharvert, világítós szellemek
lógtak a sudár juharfa ágain. A díszeket nyilván gondosan
tárolták, mert Bay még az utca másik oldalán is érezte a
naftalinszagot. Mrs. Krasnowski öreg terrierje, Edward vadul
csaholt a férfira az utcai ablakból.
Mire Bay pillantása visszaugrott az öregre – pár másodperc
múlva –, már nem volt ott.
Edward elhallgatott, ő is megzavarodott.
Bay sötét szemöldöke összeszaladt a homlokán, és lassan
hátrálni kezdett, majd odafutott a házhoz. Felevickélt a nedves
gyepen, aztán a bejárati ajtóhoz sietett, és ahogy belépett, még
visszanézett a válla fölött, mintegy arra számítva, hogy az
öregember követi.
Ebben az évben halloweenkor köszöntött be az első fagy,
amitől minden csak még különösebbnek hatott.
A Waverley-házban a rózsaízű cukorka napja volt, az illata
még mindig a levegőben lengedezett, bár a konyha már be volt
zárva estére. Úgy illatozott, akár egy fallal körülvett, titkos kert. A
rózsaízű cukorkás üvegek fekete címkéjén ez állt:

A rózsavíz visszahoz
rég elmúlt szerelmet.
Ha érzed az illatot,
meglátod kedvesed.

Bay nagy levegőt vett, érezte, hogy vállában oldódik a

feszültség.
De amikor a nagynénje megjelent a lépcső tetején,
összerezzent. Claire fürdőköntösben volt, láthatólag az esti randira
készülődött.

41
 – Bay? – kérdezte Claire. – Mi baj van? Bay ellépett a bejárati
ajtótól.
– Á, semmi. Csak már egymás után két nap láttam egy
öregembert az utcán. A Pendland Streetet kereste.
– Nevezetes utca.
– Valahogy furcsának tűnt. Olyan fényes, szürke zakó volt
rajta, talán utazó ügynök lehet.
– Helló, Bay! – Mariah szaladt le a lépcsőn, Claire mellett.
Barna szeme és göndör, barna fürtjei az apjáéhoz hasonlítottak. A
haja valahogy mindig mozgásban volt, még akkor is, ha Mariah
nyugton maradt, mintha valaki kedveskedve beletúrna az ujjaival.
– Szia, tökmag! – ölelte meg Bay. – Nekem van egy csomó
leckém. És neked?
– Nekem is.
– Csináljuk meg együtt a nappaliban!
Ahogy Bay a nappaliba indult a hátizsákjával, még éppen
elkapta Claire pillantását, amely arról árulkodott, hogy az a szürke
zakós férfi talán nem ismeretlen a nagynénje számára.

Sydney nem sokkal azután érkezett meg, hogy Bay és Mariah

letelepedett a nappali padlójára a házi feladattal. Munkából jött, és
szép volt, mint mindig, állandóan a hajlakk édes illata lengte
körül, mintha könnyű ködfátyolba burkolózna. A haja megint
vörösebbnek tűnt egy árnyalattal, mint aznap reggel. Alig
változott a színe, mégis egyre inkább észrevehető volt. Lassan, de
biztosan átment vörös hajúba. Az első fagy érkezése környékén
mindig valami hasonló történt Sydney-vel: szokatlan frizurát
csinált, vagy furcsa módon megváltozott a hajszíne. Ennél
rosszabb, hogy nem volt képes lenyugodni. Ez mindegyikükre
átragadt, mintha vágytak volna valamire, de hirtelen megijedtek,
hogy nem kaphatják meg.
Sydney megkérdezte, mi újság az iskolában, amire Bay kitérő
válaszokat adott. Sydney végül feladta, és felment az emeletre,
hogy segítsen Claire haját megcsinálni. Őszintén szólva, ha az

42
anyja nem értene olyan remekül a hajhoz, mindnyájan
szarkafészket hordanának a fejükön.
Henry volt a következő, aki megjelent. Beült a lányokhoz a
nappaliba, és várt, szőke haja még nedves volt, és a tusolás után
érezni lehetett a bőrén az Ír Tavasz márkájú szappan illatát. Henry
jó ember volt, és nyugodt, az a fajta, aki keményen dolgozik, és
feltétel nélkül szeret. Olyan összetartó erő volt Bay és az anyja
életében, mint a gravitáció. Henry volt Bay nevelőapja, az
egyetlen apa, akit valóban jól ismert. Igazi apját évekkel ezelőtt
elveszítette. Mostanra Bay alig emlékezett rá, létezése kezdett
szétporladni, mint a régi levélpapír. Az anyja, aki folyton azon
igyekezett, hogy rendbe hozza a dolgokat, soha nem beszélt róla,
ugyanazon okból, amiért Bayt biztatta, hogy járjon többet
társaságba, és legyen kevésbé Waverley. Olyan dolgokat akart
jóvátenni, amiket nem is ő rontott el. Bay néha szerette volna csak
úgy megölelni, és azt mondani, hogy minden rendben van. Ez
azonban szöges ellentétben állt volna abbeli igyekezetével, hogy
kerülje az anyjával való beszélgetést, ami oly sok erőt kívánt tőle,
hogy néha még maga is meglepődött.
Miután a felnőttek elmentek, Bay betett egy kis fagyasztott
kaját a mikróba (újabban rémes dolgokat ettek a Waverley-
házban!), aztán megvacsoráztak, és beszélgettek Mariah-val. A
kislány legszívesebben az új barátnőjéről, Emről beszélt. Még
csak ezen a héten ismerkedtek össze, de Em máris az egész
világot jelentette számára. Mariah annyira átlagos gyerek volt –
fogszabályzós, gyászkeretes körmű, csillogó szemű, normális
gyerek. Ebben a családban ritkaságszámba ment az ilyen. Bay
nemegyszer azt gondolta, inkább az ő anyjáé lenne Mariah, és
Claire lehetne az övé. Az sokkal ésszerűbb volna. Úgy mindenki
boldogabb lenne. Az ő anyjának normális kislánya lenne, nem
aggódna, hogy kicsúfolják, Claire pedig kapna egy magafajta
gyereket, aki elfogadja a saját furcsaságát, ami egész
személyiségének az alapját képezi.
Amikor Mariah később elaludt a nappaliban, Bay félretette a
könyvet, amit addig olvasott. A kazán magától belobbant. A ház

43
ki nem állhatta a hideget, akár egy öregasszony. Bay letette az
öléből Mariah-t, és felkapta a kapucnis pulcsiját az ócska kanapé
támlájáról. Átment a konyhán, ki a hátsó ajtón, majd átvágott a
kocsibejárón a kertkapuig. A kulcs a lonc indái közé volt rejtve.
Bay belépett és becsukta maga mögött a kaput. Teljesen zárt volt
a kert. A három méter magas, falvastagságú kerítést befutotta a
lonc. Mivel a fa nyugalomban volt, semmi nem nyílt a kertben,
még a rózsatövek sem, pedig városszerte sárga és bíborvörös
virágok pompáztak rajtuk a meleg indián nyár miatt.
A földön egyenletes, sárga fénnyel világítottak a szolárlámpák,
egész a kert végéig beragyogták az ösvényt, ahol az almafa állt.
Alacsony fa volt, alig ért a kerítés tetejéig, de hosszan, szélesen
terültek szét az ágai, akár egy szőlőtőkének. Ez a fa jelenség volt,
igazi egyéniséggel bírt, és minden Waverley-re hatást gyakorolt,
aki valaha is itt lakott. Bascomban tartotta magát a legenda, hogy
ha eszel a Waverley-fa almájából, meglátod, mi lesz életed
legnagyobb eseménye, Claire egyszer azt mondta Baynek: maga a
puszta tény, hogy valaki a saját élete legnagyobb eseményére
kíváncsi, azt jelenti, hogy nem figyel arra, mi jó van minden
napban, így aztán Claire zárva tartotta a kertkaput, a kerítésen
meg olyan hegyesek voltak a díszek, hogy senki nem juthatott be.
Ami magukat a Waverley lányokat illeti, születésüktől fogva
annyira undorodtak az almától, hogy soha nem kívánták meg.
Volt egy régi mondás a városban, amely időről időre szárnyra
kelt: A Waverley-k tudják, hol az igazság, csak éppen a gyomruk
nem veszi be.
Bay felágaskodott a fa mellett, és megérintette a viharvert
törzset: a kéreg redőiből és gyűrődéseiből mintha ismeretlen
helyek titokzatos térképe rajzolódott volna ki. Lekuporodott a
megbarnult fűbe, és a kopasz ágakon keresztül nézett fel a
félholdra, amely fekete-fehér sütiként trónolt az égbolton.
Ez volt Bay gondolkodóhelye ötéves kora óta, amikor
megérkeztek a városba, és ő rögtön tudta, tudta, hogy otthon van.
Egy lány meg az ő fája. Ha itt lehetett a kertben, mindig jobban
érezte magát.

44
 Arra gondolt, hogy azt kívánja: bárcsak úgy szeretné őt Josh
Matteson, mint az apja az anyját, mint a nagybátyja a nagynénjét.
A Waverley lányok olyan megbízható és normális férfiakhoz
mentek feleségül, amennyire ők maguk szeszélyesek és furcsák
voltak. Életük férfijai úgy imádták őket, ahogy a csillagász a
csillagokat: szerették a bennük rejlő ígéretet, és tudták, hogy van a
lányokban valami, amit soha nem érthetnek meg igazán.
– Bárcsak meg tudnád mondani, mit csináljak, te almafa!
Baynek úgy tűnt, hogy leheletnyit megmozdultak a fa ágai, épp
csak megremegtek, ahogy az ember szeme megrebben a szemhéja
alatt, miközben álmodik.
Talán a fa is azt szerette volna.

Russell Zahler lekéste az uzsonnát a Pendland Street-i

Szállodában, de szándékosan tette. Jobb, ha nem figyelnek fel rá
túl sokan, és a szállóvendégek különben sem helybeliek voltak.
Semmi hasznosat nem tudtak volna arról mondani, amit tudni
szeretett volna.
A szálloda tulajdonosa, Anne Ainsley bátyja, Andrew a
recepcióspultnál ült, amikor Russell visszatért a sétából. Anne
éppen az asztalokat szedte le az ebédlőben uzsonna után. A nő
rámosolygott, amint meglátta. Szabálytalan, sárga fogai voltak, de
ha mosolygott, mindig kivillantotta őket, mintha nem zavarná a
dolog.
– Jó napot, Mr. Zahler! Lemaradt az uzsonnáról – szólította
meg Andrew a pult mögül. Kövér volt, de kicsi, madárszerű
mozdulatokat tett, könyökét mindig szorosan az oldala mellett
tartotta, és kopogós, apró léptekkel közlekedett. Abból, ahogy
hátradőlt a székében, és kezét kerek pocakján nyugtatta, Russell
arra következtetett, hogy eltakarította az uzsonna maradékait.
Russell továbbra sem fizetett, igazolványt sem mutatott fel, de
Anne nyilvánvalóan elsimította a dolgokat. A bátyjának halvány
fogalma sem volt róla. Andrew Ainsley azonban kíváncsi volt
Russellre. Bizonyára az érdekelte, hogy vajon fontos és jómódú

45
ember-e Reggeli közben kérdésekkel bombázta, nyilán azt akarta
felmérni, érdemes lesz-e kiakasztani a fényképét a falra. Russell a
jól bevált történetet adta elő: nyugalmazott üzletember Butte
városából, Montanából, és éppen vakációzik. Ha megkérdezték,
mivel foglalkozott, azt szokta mondani, hogy az üzemében
perforált falitáblák számára készítettek akasztókat. Ettől az
emberek általában elvesztették az érdeklődésüket.
– Elvesztettem az időérzékemet, miközben ezen a kellemes
környéken sétálgattam – mondta Russell. – Van itt egy elég furcsa
ház. Az a sárga, amelyiknek tornya van, a kis dombocska tetején.
– A Waverley-ház – mondta Andrew, és megvetően legyintett.
– Az volt az első ház a környéken. A Pendland Street-i Szállodát,
az Ainsley család fészkét a dédapám építtette mindössze hét évvel
később. A mi házunkban még eredeti.
– Waverley – vágott közbe Russell, mielőtt Andrew
belemelegedett volna. – Ismerősen cseng a név.
Andrew összevonta a szemöldökét.
– Igen, hát furcsa egy népség. Maguknak valók.
Megcsörrent a telefon, Andrew előrehajolt, önkéntelenül
mordult egyet, és felvette.
Russell látta, hogy Anne fel akarja hívni magára a figyelmét,
amikor a konyha felé mutat. Az utolsó tányérokat és teáscsészéket
szedte össze, és Russell követte a sötét, csipketerítős ebédlőn
keresztül a kicsi konyhába. Középen szép, tölgyfából készült
hentespult állt, kenyérhéj és liszt borította – Anne nyilván itt
készítette elő az édes és sós rágcsálnivalókat az uzsonnához aznap
délután.
Russell gyomra megkordult. Igaz, hogy Anne kivételesen nagy
adag rántottát, szalonnát és gyümölcsöt juttatott neki reggel, azóta
viszont nem evett.
A fejedelmi reggeli egyenes következménye volt a tegnap
estének. Amikor Russell úgy gondolta, hogy mindenki nyugovóra
tért a szállodában, leosont a földszintre, önkéntelenül is
megjegyezve, hol recseg a lépcső meg az ócska padló. Ételért

46
ment a konyhába, de Anne-t találta ott, aki cigarettával pöfékelt a
sötétben, és a nyitott ablak mellett állt, hogy kieressze a füstöt.
Anne kinyújtotta a kezét, és villanyt gyújtott, amikor Russell
belépett.
Mivel bármi megtörténhet – ő pedig mindig minden
eshetőségre felkészült –, gondosan elrejtette ócska, lyukas
pizsamáját egy nehéz, török mintás selyemköntös alá, amelyet
aranyszínű, bojtos végű, fonott övvel fogott össze. Elegáns, kissé
ódivatú benyomást kölcsönzött neki. A Nagy Banditi-féle
mutatványához használta a köntöst, miután az igazi Banditi
titokzatos körülmények között halálát lelte. Talán túl sokat ivott,
és beverte a fejét egy kőbe azon a réten, Arkansas állam
északnyugati részén. Vagy esetleg egy ismeretlen merénylő
kezéből repült ki az a kő. Az igazi Banditinak számos ellensége
volt a vándor mutatványosok között.
Russell egyike volt azoknak a kisfiúknak, akiket csillagtalan
éjszakákon bevitt a lakókocsijába, és olyan dolgokat művelt vele,
amikről senki nem szeretett beszélni.
Miután Russell tegnap este bement a konyhába, Anne
megetette salátával, sajttal, és sört adott mellé. Cserébe Russell
elszórakoztatta azzal a történettel, amikor gyerekkorában
szemtanúja volt, hogy a vurstliban felrobbant a kolbászsütő
standja. A sült kolbász illata odavonzotta az összes kóbor macskát
meg kutyát a környékről. Több száz volt belőlük, térdig gázoltak
bennük, mint a homokban, A városban nem tudták, mihez
kezdjenek. Russell úgy adta elő Anne-nek, hogy neki támadt az a
zseniális ötlete, hogy kerítsék be a vurstlit, és csináljanak belőle
állatmenhelyet. Mind a mai napig a gyerekek apraja-nagyja oda
jár, hogy botokat dobáljanak a kutyáknak, és az ölükbe vegyék a
macskákat.
Persze hogy kitalált történet volt. Vagyis részben mégis igaz.
Russell látta felrobbanni a kolbászsütőt, de miatta történt, ugyanis
kiborította a zsírt, amikor kolbászt akart lopni.
Anne láthatólag nem törődött vele, igaz-e a történet, vagy sem.

47
 Russellnek az volt az érzése, hogy a nő már réges-rég
felhagyott az igazság keresésével.
Aznap délután, amikor Russell utánament a konyhába, Anne
mosolyogva pakolta a rózsaszín, kézzel festett teáscsészéket és
tányérokat a mosogatóba.
– Félretettem magának pár szendvicset meg teasüteményt –
mondta, és farmernadrágjába törölte a kezét, aztán elővett a
hentespult alól egy fehér vászonszalvétával letakart tányért. –
Máskülönben Andrew megenné az összes maradékot.
Russell tapasztalt bűvészinashoz illő mozdulattal kapta le a
szalvétát a tányérról. Háromszög alakú, héj nélküli szendvicsek,
meg egy pár kis pogácsa és teasütemény volt a tányéron. Anne, ha
másban nem is, de a konyhában otthonosan mozgott.
– Köszönöm, Anne – mondta Russell, ahogy apró főhajtással
elvette a tányért, mintha az valami tekintélyes ajándék volna.
Anne-nek nagyon tetszett a dolog.
– Jöjjön velem! – mondta, és kinyitotta a konyhaajtót, amelyen
csipkefüggöny lógott. Kivezette Russellt, megkerülték a házat,
odébb mentek az ablakoktól egy eldugott, sarki fülkébe, amelyet a
hőszivattyú és egy rózsalugas fogott közre. Két olcsó kerti szék
volt benne.
– Naplementéig elég meleg van, hogy egy kis nyugalmat
találjak idekint. Andrew itt sosem talál meg.
Russell leült. Anne elfoglalta a másik széket, amely láthatóan
új bútordarabnak számított a rejtekhelyén. Biztos, hogy nem sok
embert hívott ide. Russell megtisztelve érezhette volna magát, de
ahhoz szíve is kell, hogy legyen az embernek.
– Hallottam, hogy a Waverley-k felől érdeklődött – mondta
Anne, miközben elővett egy doboz cigit és egy öngyújtót egy
felfordított virágcserép alól.
– Igen – felelte Russell tömören.
– Andrew nem szeret róluk beszélni. Azt gondolja, túlságosan
sok figyelem irányul az ő házukra. És Claire Waverley amolyan
helyi híresség, főleg, amióta bekerült az egyik magazinba.
Andrew-nak ez évek óta nem sikerül. Mindig azt mondogatja

48
róluk, hogy: „A különcséggel nem lehet versenyezni. Mindig a
különcség győz” – mesélte Anne, miközben cigarettára gyújtott. –
De én bármit elmondhatok róluk, amire csak kíváncsi. – Szünetet
tartott, hogy kifújja a füstöt. – De előbb mondjon el magáról még
egy történetet!
Russell hátradőlt, és bekapott egy teasüteményt.
Igazán nem kér nagy árat.
– Tizenkét éves koromban egy egész várost megmentettem a
csődtől. A nebraskabeli Neróban történt, hogy a vurstliban
sétálgattam, a saját dolgommal voltam elfoglalva, amikor
megláttam, hogy a zsaruk egy hatalmas pénzeszsákot cipelő férfit
üldöznek. Akkor lopta el a városi bankból, az volt minden pénzük.
Röpködtek körülötte a bankók, ahogy szaladt. A vurstliban az
emberek igyekeztek elkapkodni a pénzt. Engem kivéve.
Vattacukrot ettem, de ledobtam a földre, és odarohantam a
céllövöldéhez. Felkaptam egy puskát. Tudtam, hogy az irányzékot
megbuherálták, nehogy nyerjenek az emberek, úgyhogy
magasabbra céloztam, és térden lőttem a rablót, mire az a földre
esett. A városban felvonulást rendeztek a tiszteletemre, a vurstli
tulajdonosától meg egy éven át mindennap ingyen kaptam a
vattacukrot.
– Hát ez jó – mondta Anne mosolyogva, és újra beleszívott a
cigibe. – Szinte azt gondolnám, hogy elhiszi.
– Ezzel megsért. Hazudnék én magának?
Anne felhorkant, mire a férfi visszamosolygott rá.
Valójában az történt, hogy egy nap Sir Walter Trott
lovaglópálcával kergette ki az egyik alkalmazottját a
lakókocsiból, mert rájött, hogy meglopta. Az ember eszeveszetten
rohant, félrelökött mindenkit az útból, és mindent felborított
menekülés közben. Russell kihasználta a kavarodást, és több tucat
vattacukorkúpot lopott az egyik árustól. Leült a céllövölde mögé,
és mindet befalta. Rosszul lett ugyan, de a mai napig gyerekkora
egyik legszebb napjaként emlékszik vissza az esetre.
Nem is tudta, miért nem mondta el Anne-nek az igazat. Semmi
rossz nem származott volna belőle.

49
 De valahogy mindig az igazat a legnehezebb elmondani.

Claire, Tyler, Sydney és Henry jöttek el utolsónak a főiskolai

galériából. Ugyanannak a hallgatónak volt a kiállítása aznap este,
akit az a megtiszteltetés ért, hogy megalkothatta a bascomi
belvárosi parkban ez évben kiállított szobrot: az Orion Főiskola
alapítójának félig eltemetett fejét. A hallgató összes kiállított
szobrának ugyanaz volt a témája: Horace J. Orion egy csokor
virág mögé rejti az arcát; Horace J. Orion egy könyv fölé emeli a
kezét; Horace J. Orion belegabalyodik egy hölgy hosszú hajába –
ez utóbbi feltehetőleg arra a tényre való utalás, hogy az Orion
eredetileg nők számára alapított iskola volt.
Horace J. Orion megelőzte a korát. Nőies jelenség volt: magas
hangú és simára borotvált arcú ember, aki a huszadik század
fordulóján költözött Bascomba egy titokzatos férfibaráttal együtt,
akit egyszerűen „Szerelmemnek” szólított. A nők jogainak
bajnokaként a családi vagyon nagy részét egy női főiskola
alapításába fektette ebben a kis észak-karolinai városkában, a
semmi közepén, amely a világ minden tájáról érkező, tanulni
vágyó nők menedékévé vált.
Évekkel később, amikor meghalt, a temetkezési vállalkozó
érthető rémülettel fedezte fel, hogy Horace J. Orion valójában nő
volt, egy bizonyos Ethel Cora Humphreys. A családja könyörtelen
és megátalkodott nőgyűlölőkből állt. Úgy határozott, hogy a
családnak vele együtt ki kell halnia, de előbb minden tőle telhetőt
megtesz nőtársai javára. És, ahogy azt sok hallgatói
évfolyamdolgozat bizonygatta az évek során, ezt csak férfinak
álcázva tehette meg.
Miután a főiskolai galériában kialudtak a fények, és szegény
Horace végre egy kis nyugalomra lelt, Claire, Tyler, Sydney és
Henry végigsétált a régi főiskolai kampusz területén, amelyet
téglából épült tornyok és falfestmények ékesítettek. Nem
sporttagozatos főiskola volt, így hát a diákok az Orion udvarán
töltötték a péntek estéke, a vendéglátó szakos hallgatók

50
legfrissebb készítményeivel megtöltött piknikkosarak
társaságában, vagy a főiskola távcsövein át kémlelték a csillagos
eget.
A két nővér ment elöl, Tyler és Henry lemaradt. A hórihorgas,
szikár művésztanárnak és az alacsonyabb termetű, izmos
tejtermelő farmernek nem sok közös dolga volt azon kívül, hogy a
feleségeik testvérek voltak, de nekik ez éppen elég volt. Néha
egyetlen nagy közös ügy erősebben Összetart, mint egy tucat
kisebb kötelék. Sokszor Ők ketten is összejöttek, ilyenkor Henry
ment a főiskolára, hogy Tylerrel ebédeljen, vagy Tyler állt meg a
farmon munka után. Amikor Claire megkérdezte, miről
beszélgettek, Tyler mindig így válaszolt: „Férfidolgokról.” Claire
szerette volna azt hinni, hogy ez a villanyborotva, a
lábgombásodás és esetleg a golf fedőneve, de igencsak biztos
lehetett benne, hogy a „férfidolog” azt jelenti, hogy „te meg
Sydney”.
– Köszönöm, hogy Bay ma este ott aludhat nálatok – mondta
Sydney, és menet közben belekarolt Claire-be.
Sydney ma este ragyogóan nézett ki a gyöngyökkel díszített,
tengerészkék ruhában, amelyet akár valami elkényeztetett kis
feleség is viselhetett volna egy 1960-as évekbeli koktélpartin. A
haját francia kontyba tekerte, kék sálja lecsúszott az egyik
könyökére, és lobogott a háta mögött. Claire régen belenyugodott,
hogy sosem lesz olyan madárcsontú, kék szemű teremtés, mint a
Waverley lányok többsége. Magas, sötét szemű és hajlott hátú
volt, a génjeit bizonyára az apjától örökölte, akit soha nem fog
megismerni.
– Tudod, hogy nagyon szívesen. Nagy segítség, hogy ma este
vigyáz Mariah-ra – mondta Claire. Nagyon kellett már ez az esti
kiruccanás bor és sok nevetés mellett, bár Claire gondolatai
minduntalan visszakanyarodtak a feladataihoz, amelyeket otthon
el kellett végeznie, azokhoz a mellékes dolgokhoz, amelyeknek
semmi közük nem volt a keménycukorka elkészítéséhez:
megnézni az e-maileket, címkéket nyomtatni, dobozokat bontani,
és rendeléseket nyomon követni.

51
 – Alig várom, hogy egy kicsit egyedül lehessünk Henryvel –
kacsintott Sydney.
Claire a válla fölött visszanézett az őket követő férjekre. Vajon
tudja-e Henry, mit tartogat neki Sydney? Valószínű, hogy nem.
Sydney az utóbbi időben nagyon titokzatos volt.
– Talán ma este végre... – Sydney elharapta a szavakat. Claire
tudta, hogy mit akar mondani. Hullámokban jött és ment, de soha
nem múlt el teljesen: Sydney vágya, hogy több gyereke legyen.
Időbe telt: talán öt éve élt már Bascomban Henry feleségeként, és
jól ment a sora, mire belátta, hogy végleg itt fog maradni. Ezzel a
felismeréssel együtt tört rá a vágy, hogy még, még szilárdabbá,
még megállapodottabbá váljon, még inkább ide kösse magát,
mintha valóban attól félne, hogy újra elmegy, de akkor már nem
fog visszajönni, ahogy azt az anyjuk tette.
– Talán ma este – hagyta rá Claire. – Különben tetszik a vörös
hajad.
– Köszi. De nem én csinálom. Csak nézem, hogy az utóbbi
időben egyre vörösebb vagyok.
– El kell mondanod Henrynek, mit csinálsz – mondta Claire
lehalkított hangon. – Rá fog jönni, mit jelent ez a vörös haj meg a
kettesben töltött éjszakák. Meg lesz sértve, hogy nem hozzá
fordultál.
A titkolózás a Waverley-k vérében volt. A kiválasztott férfiak
nem várták el, hogy teljes mértékben felvilágosítsák őket. Claire
férje, Tyler rendíthetetlen türelemmel viselte a dolgot, amellett,
hogy jó szándékúan, de hitetlenkedve fogadott mindenféle
különcséget. Henry azonban másmilyen volt. Tősgyökeres
bascomi és Hopkins. A Hopkins család férfitagjai idős lélekkel
születtek. A természetéhez tartozott, hogy az ember rábízhatta
magát.
– Tudom. Elmondom neki – súgta vissza Sydney. Mire a
parkolóhoz értek, már témát váltott, és így szólt: – Ugye, holnap
nem hagyod, hogy Bay nálad maradjon dolgozni? Az ő korában
szombatonként inkább szórakozni kell.

52
 – Ne aggódj! Kitessékelem a konyhából – biztosította Claire,
habár sosem tudta megérteni, Sydney miért nem szeretné, hogy
Bay túl sok időt töltsön a Waverley-házban. De nem kérdezgette.
Anyának lenni anélkül is épp elég nehéz feladat, hogy olyanok
ítélkeznének fölötted, akik nem ismerik az egész történetet. A két
nővér anyaként pont olyan különböző volt, mint minden másban.
A saját anyjuk itthagyta őket, a két apa neve régen feledésbe
merült, így aztán pánikbeteg nagyanyjuk, Mary nevelte fel őket.
Claire és Sydney
mindketten járatlan útra léptek a gyereknevelés terén, hiszen a
saját bőrükön nem tapasztalhatták meg, hogyan kell jól csinálni. A
puszta tény, hogy Sydney újra bevállalná, merészségnek tűnt
Claire számára.
– Meg a kertből – tette hozzá Sydney.
– Meg a kertből.
Sydney megcsóválta a fejét.
– Lefogadom egymillió dollárba, hogy most is odakint van,
annál a fánál.
– Meg is nyered a fogadást.
– De azért nincs vele baj, igaz? – kérdezte Sydney.
– Szerintem rendben van. Bay ismeri magát. Kedveli saját
magát. Nem érdekli, mit gondolnak róla a többiek.
– De én szeretném, ha jól érezné magát a gimiben.
– Azt akarod, hogy népszerű legyen – mondta Claire. – De ő
nem vágyik a népszerűségre. Csak önmaga szeretne lenni.
– Nem randizik, nem jár el a barátaival, vagy ilyesmi. Említett
neked valakit, akivel jóban van?
Claire habozott. Nem akart titkolózni a húga előtt, de ezt a
titkot Baynek kell megosztania Sydney-vel, nem neki.
– Egyszer-kétszer említett valami fiút. Tőle kérdezd!
– Mariah-val soha nem lesz ilyen bajod tizenöt éves korában –
mondta Sydney. – Kedveli a társaságot. Az a gyerek az apja
kicsinyített mása.
– Tudom.

53
 – Soha nincs olyan érzésed, hogy a lányainkat elcserélték,
amikor megszülettek, hat év különbséggel? – Sydney csak viccelt.
Valójában azt akarta mondani Claire-nek: Soha nem volt olyan
érzésed hoc a gyereked cseppet sem hasonlít hozzád?
– De, állandóan. – Mariah-t egyáltalán nem érdekelte a főzés.
Tylerhez hasonlóan észre sem vette, hogy a házban maguktól
nyílnak az ajtók, vagy éppen titokzatos módon beragadnak a
keretükbe. Mindig a ház elé ment ki játszani, nem a hátsó kertbe,
bár a fa kedvelte őt, és bántotta a kislány figyelmetlensége.
Morcosan dobálta az almáit Mariah hálószobaablaka felé a nyári
éjszakákon. Aztán ott volt az új barátnője, Em. Öt nap leforgása
alatt ő lett Mariah mindene. Em mondta meg, milyen könyveket
olvasson, milyen játékokat játsszon, meg hogy lefekvés előtt
mosson fogat, és mindig rózsaszínben járjon. Claire-t az őrületbe
kergette. Számára Em egy szeleburdi, gyerekméretű balerina volt,
akinek rágógumiillata van' és csakis McDonalďs-os Happy Meal
menüvel táplálkozik.
Claire persze tudta, hogy a saját csalódottsága miatt a kislányt
akarja okolni. Hiszen Claire-nek nem volt ideje megismerkedni
Emmel. Semmit nem tudott Em szüleiről. Tyler viszont
valószínűleg igen.
Az utóbbi hónapok során Claire-t annyira lefoglalta a
Waverley Cukorkák, hogy Tyler vette át a szülői feladatok nagy
részét. Tyler tartotta észben azokat a részleteket, amelyeket
régebben Claire tudott. A leckét. A szülői értekezleteket. A
balettra és tornára járó kislányok anyjának a keresztnevét.
Mary nagymamának mindig jutott ideje az unokák nevelésével
járó apróságokra. Megjegyezte az iskolai órarendjüket.
Megrendelte a füzeteket, ceruzákat és az új cipőket, amikor a két
lány kinőtte a régit, és a városi üzletek mindent házhoz szállítottak
(akkoriban a városi üzletek még foglalkoztak házhoz szállítással).
Főzött, kertészkedett, otthonról árulta a termékeit, és mindig
gondoskodott arról is, hogy a lányok dolgai rendben legyenek.
Claire mindig úgy képzelte, hogy Mary nagymama azért nem
fejlesztette a vállalkozását, és nem keresett több pénzt különleges

54
ételeivel, mert annyira kínosan zárkózott volt. Most már arra
gondolt, hogy Mary nagymama talán nem is akarta közkinccsé
tenni a szokatlan recepteket, hiszen nem is a receptekről szólt a
dolog, hanem a készítőjük titkainak áruba bocsátásáról. Az is
megfordult a fejében, hogy Mary nagymama talán, de csak talán
azt is számításba vette, milyen hatással lenne a növekvő
vállalkozás az unokáiról való gondoskodásra.
Ettől Claire még rosszabbul érezte magát.
De hát hogyan tudna leállni? Olyan sok erőfeszítés árán
sikerült a nevét megismertetni a világgal, a sikertől a szarkára
kezdett hasonlítani, amely csillogó holmikat gyűjt. Sok mindent
be kellett bizonyítania. Elég lesz-e belőle valaha? Ha feladja,
főleg most, a kétségei közepette, azzal mintha beismerné, hogy a
tehetsége merő kitaláció, mindössze azon múlik a sikere, hogy
ügyesen el tudja-e adni.
– Hahó, jól vagy? – kérdezte Sydney, amikor Henry
teherautójához értek a parkolóban, mert Claire elhallgatott.
– Bocs, nincs semmi bajom – mosolygott Claire. Tudod, mire
gondoltam tegnap este, ezer év óta először? A fügés-borsos
kenyérre. Amikor ma reggel felébredtem, esküdni mertem volna,
hogy még az illatát is érzem.
Sydney nagy levegőt vett, mintha ő is érezné.
– Imádtam a fügés-borsos kenyeret. Mary nagyi csak a
születésnapunkra csinálta. Emlékszem, mindig azt mondogatta
nekünk, hogy: „A füge édes, a bors meg erős. Éppen úgy, mint ti
ketten.” De azt soha nem mondta meg, melyikünk a Rige, és
melyikünk a bors.
– Nyilvánvaló, hogy én voltam a füge – mondta Claire.
– Dehogyis! Én voltam a füge. Te voltál a bors.
Claire felsóhajtott.
– Nagyon hiányzik a fügés-borsos kenyér.
– Kiégtél a cukorkák miatt. Vakációra van szükséged. –
Sydney megölelte Claire-t, aztán beszállt a teherautóba Henryvel.
– Később találkozunk.

55
 Tyler átkarolta Claire-t, úgy mentek a kocsijukhoz, amely egy
pár hellyel arrébb parkolt. A férfi megtorpant, mielőtt beszállt
volna, és Claire felnézett rá: göndör haját le kellene vágatni,
kedvenc, neonszínű hawaii inge szinte világított a zakója alatt.
– Mi baj van? – kérdezte Claire, mert Tyler néha ezt csinálta:
megállt, és elmélázott. Szerette ezt a férfiban. Tylert folyamatosan
ámulatba ejtette az ő összeszedettsége. Nem tulajdonított
varázserőt Claire-nek. Meg sem fordult a fejében. A főztje sem
volt semmiféle hatással rá. Évekkel ezelőtt, amikor összevesztek,
metélőhagyma-virágos ragut készített Tylernek, mert Mary
nagymama szerint a metélőhagyma virágjának hatására az ember
győztesen kerül ki bármilyen vitából, de Tylerre soha nem hatott.
Tyler intett egyet hátrafelé.
– Csak azt várom, hogy Henry beindítsa a kocsiját. Gondolod,
hogy valami baj van? Azt mondta, téliesíti a teherautóját.
Fogalmam sem volt, miről beszél. Talán valamit nem jól csinált.
Claire visszanézett Henry négyüléses teherautójára. Az ablakai
kezdtek bepárásodni, és belülről halványlila fény szűrődött ki.
– Nincs semmi baj.
– Várj csak! – mondta Tyler. – Azt csinálják, amire gondolok?
– Kukkoló! – csúfolódott Claire, miközben beszálltak a
kocsiba. – Ne leskelődj!
Tyler beült a volán mögé, és rávigyorgott.
– Felvehetnénk velük a versenyt.
– Hogy valamelyik diákod rajtakapjon minket? Nem jó ötlet.
Állj! – mondta Claire, amikor Tyler felé nyújtotta a kezét. –
Induljunk haza!
Tyler egy pillanatig gondolkodott, aztán bólintott.
– Haza. Rendben. – Beindította a kocsit. – De otthonra terveim
vannak!
– Jaj, ne! – mondta Claire mosolyogva. – Terveid!
A főiskolai kampuszról kivezető utat hikorifák szegélyezték,
levelük sárga fényben ragyogott, mintha óriási fáklyák álltak
volna az út mentén. Claire hátrahajtotta a fejét, Tyler vezetett,
kezét felesége térdén nyugtatva. A város házai teljes halloweeni

56
díszben pompáztak, volt köztük néhány különösen csicsás
példány. Töklámpások pislákoltak a verandákon, vörös és sárga
leveleket kavart a szél. Nem ez volt Claire kedvenc évszaka, de
mindenképpen pazar látványt nyújtott. Ősszel olyan érzése támadt
az embernek, mintha a világot addig sütnék és pirítanák, amíg úgy
megpuhul, hogy szinte leválik a csontról.
Ne aggódj már annyira, mondta magának Claire. Az évszak
hatott rá úgy, hogy rátört a kétely. Nemsokára beköszönt az első
fagy. Ha addig kihúzza nagyobb dráma nélkül, biztosan helyre
jönnek és összeállnak a dolgok, és megint rendben lesz minden.
Tyler befordult a kanyargós Pendland Streetre, ahol a
hepehupás járdáról meg a lejtős udvarokról Claire-nek eszébe
jutott, hogyan kísérte Mary nagymama őt meg Sydney-t iskolába
az őszi reggeleken. Maryt idős korában elővette a szorongás, és
nem szívesen mozdult ki otthonról hosszabb időre. Szorította a
lányok kezét, és azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy
elmondta nekik, mit fog készíteni, amikor beköszönt az első fagy
abban az évben – sertés szűzérmét sarkantyúvirággal, kapros
burgonyát, sütőtökös kenyeret és cikóriakávét. No meg muffint,
mindegyikre más és más mintát rajzol a cukormázból, mint az
első fagy az ablakokra. Claire odavolt az egészért, de Sydney csak
akkor figyelt oda, amikor a nagyanyjuk a cukormázról beszélt.
Égetett cukor, rózsavizes pisztácia, csokoládés mandula Claire
hátradőlt az ülésen, kezdett egy kicsit ellazulni a bortól. Azon
gondolkozott, ha lenne rá ideje, mit készítene az idén, amikor
beköszönt az első fagy. Fügés-borsos kenyeret, mert az járt az
eszében. (Hát persze, hogy ő a füge! Sydney nyilvánvalóan a
bors.) És sütőtökös lasagnét, esetleg virágokat préselne a friss
tésztába sütés előtt. És...
Felegyenesedett ültében, ahogy újra meglátta a férfit, aki a
semmiből bukkant elő. Az öregembert a járdán. Most nemcsak a
szürke zakót látta, hanem az arcát, a szemét és a szája sarkában
bujkáló mosolyt is. A saroktól nem messze állt meg, zsebre tett
kézzel, mintha könnyű, nyáresti sétára indult volna.
Tyler elhúzott mellette.

57
 – Várj csak! Láttad? – kérdezte Claire.
– Mit? – kérdezte Tyler.
Claire hátranézett, de a férfi már eltűnt, mintha ott sem lett
volna
De ha nem volt ott, akkor hogy maradhatott utána az a füstös
kocsmaszag, amely beáramlott a kocsi szellőzőnyílásain?

Amikor Tyler leparkolt a házuk előtt, a felesége gyorsan kipattant

a kocsiból. Megállt a járdán, és végignézett az utcán, amerről
jöttek.
Tyler is kiszállt, és lezárta a kocsit a távirányítóval, aztán
odament Claire-hez, akit körülölelt az utcai lámpa fénye, hajlatai
térképet rajzoltak ki, amely mindig más és más tájra vitte Tylert,
ahányszor csak ránézett. Hátulról átölelte Claire-t, és előrehajolva
a felesége vállára támasztotta az állát. Claire karja hűvös volt,
úgyhogy dörzsölni kezdte.
– Mit látsz? – kérdezte Tyler.
Claire ellépett, és szembefordult vele.
– Semmit – felelte, és megcsóválta a fejét. – Bemehetnél
megnézni Mariah-t és Bayt. Sétálok egy keveset a környéken.
Tyler szája sarka zavarodott félmosolyra húzódott.
– Az éjszaka közepén? Magas sarkúban?
– Egy perc múlva itt vagyok.
Tyler levette a zakóját, és Claire vállára tette.
– Veled megyek testőrnek. Az az Edward hamis egy jószág!
Lehet, hogy megszökött, és most prédára les.
Claire elnevette magát Mrs. Krasnowski öreg terrierje rovására,
aki naponta mindössze pár métert tett meg az udvaron, annyi elég
volt neki mindenre. Aztán visszaszaladt a házba, és az ablakból
ugatta a madarakat, bogarakat meg néha egy-egy veszélyes
falevelet. Claire összefogta a zakó hajtókáját, aztán megint
végignézett az utcán.
– Nem, igazad van. Túl későre jár. Es nagyon hideg van –
mondta, azzal sarkon fordult, és felment a lépcsőn a házhoz.

58
 Tyler figyelte, ahogy magas sarkain lassan, ringó csípővel
feltipegett a betonlépcsőn. A házban egyedül a verandán égett a
lámpa, amely örömében pislákolni látszott, ahogy Claire
közeledett. Már ha a lámpák egyáltalán tudnak örülni.
Tyler gyerekkora hasonló volt Claire-éhez. A szülei
keramikusok voltak, füvet szívtak, és egy Connecticut állambeli
művésztelepet vezettek. Teljesen elszakadtak a valóságtól és a
normális élettől. Kelkáposztás szendvicsekkel etették Tylert,
megengedték, hogy összefirkálja a Volkswagenjüket, szerettek
meztelenül járkálni, de őt nevetséges ruhába öltöztették az iskolai
fényképezkedéshez, például A KERAMIKUSOK KORONGON
CSINÁLJÁK feliratú pólóba.
Sok kínos emléke volt, de Claire sokszor eszébe jUttatta
gyerekkora jobb pillanatait, amikor még úgy tűnt, minden
lehetséges. Azt éppen nem mondta, h0U mostanra elvesztette
volna a hitre való képességét, de Claire mellett neki kellett józanul
viselkednie. Hangosan felnevetett, ott helyben a járdán, amikor
erre gondolt. Bolondos és feledékeny volt, mielőtt Claire-rel
megismerkedtek, szüntelenül Utazgatott, a boldogságot kergette,
mintha titokban nem hinné, hogy utolérheti. Tanári állást vállalt
itt, az észak-karolinai Bascomban, mert mielőtt Claire-rel
megismerkedett, amikor a lány az Orion tanszéki partijára főzött
egy este, minden döntéséről azt gondolta, hogy ez csak a
következő lépés. Azt hitte, rövidesen útra kel valahová máshová,
hiszen olyan könnyen elkalandozott a figyelme' és félrevezették,
mint a legyet kergető macskát. Élvezte, hogy kettejük közül ő a
racionálisabb. Élvezte, hogy olyan valakivé vált Claire mellett,
amit soha nem gondolt magáról. Olyasvalakivé, aki marad.
Tyler magához tért, rájött, hogy a semmibe bámul. Látta, hogy
Claire felért a verandára. Felszaladt a lépcsőn, hogy utolérje, de
Claire átlépte a küszöböt, és mire Tyler odaért, becsukódott
mögötte az ajtó. Lenyomta a kilincset, de zárva volt. Elővette a
kulcsot, azzal is megpróbálkozott, de az ajtó csak nem nyílt ki.
Nem lepődött meg rajta. Ez már évek óta így ment.
Bekopogott, és azt kiabálta:

59
 – Claire! Nem tudok bemenni!
Hallotta, hogy a felesége cipősarka kopog a keményfa padlón,
ahogy visszamegy az ajtóhoz, és kinyitja. Rámosolygott Tylerre. –
Ha szépen kéred, kinyílik. Csak beszélned kell vele.
– Hmm-hmm – dünnyögte Tyler, és hátulról átölelte Claire-t. A
lábával csukta be az ajtót, miközben megcsókolta a feleségét. –
Ha te mondod...
Ugyanúgy nem volt hajlandó az ajtóhoz beszélni, mint ahogy
nem hitt az almákat dobáló fában. Egyszer kísérletképpen
bonyolult jelzőrendszert épített ki a kertben zsinegekből meg
csengőkből. Amíg a szerkezet állt, egyetlen almát sem dobott a
kertbe a fa, így Tyler bizonyítva látta, hogy a fa valójában nem
csinál semmit. Tudta, hogy Claire azt szeretné, ha neki hinne
ahelyett, hogy a dolgok értelmét keresi. De akár tudott róla, akár
nem, Claire-nek olyan valaki kellett, aki benne hisz, nem pedig a
ház összes különcségében.
Claire néhány csók után ellépett Tyler mellől.
– Majd odafent folytatjuk. Nézd meg a lányokat! Mindjárt ott
leszek.
– Hová mész? – kérdezte Tyler.
– A konyhába – felelte Claire. – Még valamit meg kell
csinálnom. Sötét szeme fáradtan csillogott. Amikor Tyler átölelte,
érezte, hogy a felesége hátizmai megfeszülnek. Újabban lehűlt
körülötte a levegő, mintha légüres tér keletkezne Claire
boldogtalansága nyomán. A felesége időben szólni fog, mi bántja.
Ezt Tyler már régen megtanulta. Megrázta a fejét, és megfogta
Claire kezét.
– Ma este ne! – mondta, és felvezette a lépcsőn. – Terveim
vannak.

60
 4. fejezet

A BBAN A PILLANATBAN A VÁROS MÁSIK VÉGÉBEN

öreg Evanelle Franklin hirtelen felébredt. A
az

szobájában a sötétbe bámult, és próbálta felidézni, miről álmodott.

Lélegeztetőgépének állandó búgása szinte már háttérzajjá vált.
Régebben nagyon bosszantotta az a masina. A puszta létezése is
dühítette Evanelle-t, haragudott a testére, amely precízen és
megbízhatóan működött több mint nyolc évtizeden keresztül,
cserébe ő jól bánt vele, két évvel ezelőtt mégis úgy döntött, hogy
cserben hagyja gazdáját. Pangásos szívelégtelenséget állapítottak
meg nála, és oxigén nélkül úgy érezte, mintha a tüdeje egy
zsugorítógépbe került volna, mint amilyen a sci-fikben látható,
amelyeket olyan szívesen nézett a lakótársával, Freddel. Az
oxigénnel tűrhetően megvolt, bár az orrából cső lógott ki, hurkot
vetett a füle mögött, és rettentő kellemetlen módon kisebesedett
tőle az orra alatt a bőr. Most már állandóan oxigénre szorult, még
akkor is, ha elment otthonról. Fred cipelte a hordozható
oxigénpalackot, ha el kellett hagynia a házat. Úgy nézett ki, mint
valami ormótlan erszény. Fred a vállára vetette a szíját, és azt
mondta rá: „Egészségügyi elegancia.” A meleg férfiak nagyon
jópofák tudnak lenni.

61
 Evanelle felült, és lelógatta a lábát az ágyról. Valakinek oda
kell adnia valamit. Időnként ellenállhatatlan késztetést érzett, ami
csak attól múlt el, ha valakinek odaadott egy szem szilvát, egy
kávédarálót vagy éppen egy állattenyésztési szakkönyvet.
Sejtelme sem volt róla, miért osztogatja ezeket a holmikat, és
arról sem, mire kellenek az illetőnek, de mindig odaadta őket a
megfelelő embernek, akár tetszett neki, akár nem.
Ez volt az ő Waverley-tudománya.
Nemegyszer azt kívánta, bárcsak valami mást kapott volna,
valami tetszetősebb képességet, vagy legalább olyasmit, amiből
meg tudott volna élni. De már régen beletörődött, hogy neki ezt
kell csinálnia – átadni valami furcsa tárgyat ismerősöknek vagy
néha ismeretleneknek, akikkel csak úgy az utcán találkozott össze.
Nem tudott változtatni azon, aki volt, és már nem is vágyott rá,
még ha meg is tudta volna tenni. Tudta, hogy az, aki vagy, mélyen
benned lakozik, akár egy kő a kút fenekén. Egész életedben
próbálhatod felszínre hozni azt a követ, vagy elkezdhetsz rá
építkezni. Te döntöd el.
Miközben ott ült az ágy szélén, azon gondolkozott, mit kell
most odaadnia. Egy szedőkanalat. Jól van, éppen van neki.
Legalább nem kell újat vennie. És vajon kinek kell odaadnia?
Gondolkozott, aztán megcsóválta a fejét. Nem, ez ostobaság! De
egyre csak visszhangzott benne a név.
Az unokatestvérének, Mary Waverley-nek.
Aki húsz éve halott.
Hűha! Ilyen még nem volt.
Evanelle feltápászkodott az ágyról, és belelépett a papucsába.
A házi lélegeztetőkészüléket a hálószobájába telepítették. Zömök,
szögletes holmi volt, mintha egy ostoba szörnyeteg ülne ott, és
zümmögne magában. Rendkívül hosszú cső nyúlt ki belőle, hogy
Evanelle tudjon közlekedni a házban. Feltekerte a csövet, akár egy
kötelet, és ahogy haladt, legombolyította, így jelezte, merre ment.
Fred erre azt mondta, hogy ezentúl nem lehet vele bújócskát
játszani.

62
 Evanelle feltekerte a hosszú, átlátszó csövet, és kicsoszogott a
konyhába.
Miután kiért, addig turkált a zöldre festett konyhaszekrényben,
amíg végül megtalálta az ócska szedőkanalat, abból a masszív,
fanyelű fajtából. Évek óta nem használta. Ha jobban belegondolt,
pont Marytől, az unokatestvérétől kapta.
Fred lépteit hallotta a padlástérbe vezető lépcsőről. Szép kis
lakrészt alakított ki magának odafent. Saját házat is vehetett
volna, de szeretett itt lakni. Nem szívesen volt egyedül. Akkor
költözött be, amikor évekkel ezelőtt szakított vele a barátja, és
miközben hónapokig renoválta a padlásteret, bizonyos értelemben
az életét is átalakította. Különös volt a kapcsolatuk, de Evanelle
kénytelen volt elismerni: örül, hogy Fred nála lakik. Nagy
szüksége volt a férfira, de azt gondolta, hogy ez fordítva még
inkább így van.
Nem tudta, mennyi ideje van még hátra ezen a világon, de
valahogy nem nyugtalanította annyira a gondolat, mint Ötven
évvel ezelőtt. Odaát már sokkal több ismerőse volt. Az biztos,
hogy sokáig tartott, mire Mary unokáit a helyes útra terelte, Claire
és Sydney ott vannak egymásnak, és férjnél vannak. Leginkább
Fred miatt aggódott. Mit fog csinálni, ha ő már nem lesz?
Fred villanyt gyújtott a konyhában. Régi, kockás pizsama volt
rajta, amit az ember azért hord, mert kényelmes, bár nem túl
divatos. Evanelle tavaly karácsonykor selyempizsamát
ajándékozott a férfinak, a zsebén monogrammal, meg ami kell, de
egyszer sem vette fel. Túlságosan becsontosodott szokásai
vannak, gondolta Evanelle, és ezt gyakran mondogatta is neki.
Alig múlt hatvanéves, kellemes, szögletes arca volt, és éles
tekintete – túl fiatal ahhoz, hogy folyton egy idős hölgy körül
tüsténkedjen. Évek óta nem járt senkivel. Talán már nem is tudja,
hogyan kell. Evanelle egy kicsit segíteni akart neki.
– Alvajárás vagy éjszakai sütés-főzés? – kérdezte Fred
mosolyogva, miközben a mellén összefont karral az ajtófélfának
támaszkodott.

63
 – Sem ez, sem az. Arra ébredtem, hogy oda kell adnom a halott
unokatestvéremnek, Marynek ezt a szedőkanalat. – Felmutatta a
kanalat, mire Fred szemöldöke felszaladt a homlokára. Ez még
Evanelle-től is bolondság volt. Evanelle felnevetett. – Jaj, ne nézz
már így rám! Tudom, hogy bolondság. Biztosan Claire-nek kell
odaadnom. Maryről álmodtam, amikor felébredtem. Talán csak
félreértettem valamit.
– És pont ma éjjel kell odaadnod? – kérdezte Fred, mert a
Waverley-k tudománya néha így működött: valamit azonnal oda
kellett adni valakinek. Ez igen kényelmetlen tud lenni, ha az
ember orrából műanyag cső lóg ki. Evanelle-nek mostanában meg
kellett terveznie, ha el akart menni otthonról.
Evanelle benyúlt a mosogató alá, és kivett egyet a több száz
papírzacskó közül, amelyeket az élelmiszerboltból gyűjtött be,
mert hát sosem lehet tudni, mikor lesz az embernek szüksége egy
jó kis zacskóra. Beletette a szedőkanalat, aztán a pultra helyezte.
– Nem. Majd odaadom neki, ha legközelebb találkozunk –
válaszolta, de máris kifogyott a levegője.
Fred elszakadt az ajtófélfától.
– Mit szólnál egy jó kis sütőtökös, fűszeres kávéhoz?
– Tudod, hogy pontosan ez kell nekem – válaszolta Evanelle,
miközben Fred segített neki leülni saját kezével díszített kis
otthonának asztalához. Több mint hatvan évvel ezelőtt vették a
férjével ezt a házat. Nagyon hiányzott neki a férje. Sok
tekintetben hasonlított Fredhez, csak ő a nőket szerette. És őt
szerette. Mindent szeretett benne. „Minden zsák megtalálja a
foltját” – szokta volt mondogatni a férje. Nem zavarta Evanelle
különcsége. Jó kis ház volt. Szép emlékeket őrzött. Hiányozni fog
neki ez a hely. Hiányozni fognak a dolgai. Ugyanakkor végre
fellélegezhet a mennyországban, mert ott soha senkinek nem kell
semmit odaadnia. Odafent mindenkinek megvan mindene.
Fred otthonosan piszmogni kezdett a kávéfőzővel.
– Napról napra jobban hasonlítasz rám, Fred!
Fred megfordult, és úgy nézett Evanelle-re, mintha a
világtörténelem legszebb bókját kapta volna.

64
 Mulatságos fickó volt.

Másnap reggel, ahogy Sydney kinyitotta a fodrászszalon

ajtaját, meglátta Fred Walkert, ezt a pedáns, rendezett, hatvanas
férfit, aki a Fred Ínyenc Fűszerüzlete nevű, főleg turisták által
kedvelt csemegeboltját nyitotta ki éppen ugyanabban az utcában.
– Szia, Fred! – kiáltotta Sydney, és integetett neki. – Hogy van
Evanelle?
Fred összerezzent, megfordult és visszaintett.
– Remekül – mondta zavart tekintettel, a gondolataiba
mélyedve. – Remekül van.
Fred nem volt valami jó beszélgetőpartner.
Sydney bement a Fehér Ajtó Szalonba, amelynek átlátszó
üvegajtaja volt, de az előző tulajdonos úgy vélte, a Fehér Ajtó
olyan titokzatosan hangzik, mintha Alice besétálhatna rajta
keresztül Csodaországba.
Mindenki ezen a néven ismerte a szalont, így hát Sydney sem
változtatta meg a nevét, amikor pár évvel ezelőtt megvette.
Villanyt gyújtott. Még most is elmosolyodott, amikor meglátta
a tágas, üres teret, benne a kényelmes heverőkkel meg a csillárral,
amely olyan benyomást keltett, mintha jégcsapok lógnának a
recepcióspult fölött. Itt kapott először állást, amikor tíz évvel
ezelőtt visszaköltözött Bascomba. Ez a hely volt az egyik szál új
életének szövetében. Most hét fodrász dolgozott nála, kettő
kivételével fiatalabbak Sydney-nél, ami kedvére való volt.
Tetszett neki az öltözködésük, a merész stílusuk.
Bayt az ilyen dolgok nem érdekelték. A farmerját meg a vicces
feliratú pólóit szerette.
Miután bekapcsolta a számítógépet a pultnál, Sydney kávét
főzött, és kitette a sütiket, amelyeket Bay sütött hetente anyja
rábeszélésére. Régebben Claire készítette őket, de amióta
cukorkamániás lett, nem volt rá ideje.
Sydney elmondta Violetnek, az új recepciósnak, hogy a
munkájához tartozik mindenkinél korábban beérni, és ezt

65
elvégezni, de Violet mindig talált valami kifogást. Senki sem
tudta, miért vette fel őt Sydney. Néha maga Sydney sem.
Odament a saját fodrászszékéhez, és bedugta a hajsütő vasat,
hogy megcsinálja a haját. Sokkal könnyebb volt itt, mint a
farmház aprócska fürdőszobájában. Megnézte magát a tükörben,
és leesett az álla.
Megszaporodtak a vörös csíkok a hajában. Biztos volt benne.
Mintha az éjszaka szivárogtak volna bele. Henry még
megjegyzést is tett a hajára, mielőtt reggel elindult. Tüzesnek
nevezte.
Claire azt javasolta Sydney-nek, hogy mondja el Henrynek,
miben töri a fejét. És nyilván igaza is volt. Claire mindig jó
tanácsot adott. Annyira higgadtan kezelte a dolgokat! Mindenkit
megnyugtatott a környezetében a puszta jelenlétével. Ha ilyen
parfümöt tudna készíteni, és palackozná, milliókat kereshetne
vele. A cukorkát el lehetne felejteni.
De Sydney tudta jól, mit szólna Henry, ha megmondaná, miért
mászik rá állandóan az utóbbi időben. Azt felelné, az sem zavarja,
ha nem lesz több gyerekük. De Sydney ezt jobban tudta. Henry
nagyapja nem sokkal az után halt meg, hogy összeházasodtak, és
Henrynek rettentően hiányzott. Annyira sütött belőle a
szomorúság, hogy néha még a tehenek is abbahagyták a bőgést, és
furcsán édeskés, eperízű tejet adtak. Henryt a nagyapja nevelte, 6
tanította meg mindenre, amire egy derék Hopkinsnak szüksége
van, és amit tudni kell a tejtermelésről. Henry egész életében arra
vágyott, hogy felnőjön, és olyan öreg legyen, mint a nagyapja.
Kellett neki egy fiúgyerek, akit taníthat. Henry örökbe fogadta
Bayt. Nem is volt kérdés, amikor összeházasodtak. Azután Bay
követte, amerre csak ment. Henrynek tetszett, hogy Bay vele
együtt korán felkel, és segít a tehenészetben. De Bay csak azt
csinálta, ami mindig is foglalkoztatta: mindennek a helyére kellett
kerülnie, Henrynek is. Pár hónap múlva felhagyott vele, hogy a
jó-ég-tudja-hány-óra-harminc-perckor felkeljen Henryvel együtt.
Hirtelen nagy lendülettel kinyílt a szalon ajtaja. Sydney
ránézett a faliórára.

66
 – Tudom, tudom! – mondta Violet, ahogy beviharzott, karján
egy imádni való, holdvilágképű, egy év körüli kisfiúval. A vállán
az akciós bolt nejlontáskája lógott, és Sydney mindjárt látta, hogy
a benne lévő pelenkamennyiséggel nem tudják kihúzni a napot.
– Elnézést a késésért.
Sydney gyorsan még csavarintott egyet-kettőt a haján,
csatokkal megtűzte, aztán odament, hogy átvegye Violettől a
babát.
– Nincs, aki vigyázzon rá – mondta Violet, miközben Sydney a
karjába vette a kisfiút, és beleszuszogott a barna hajába, amitől az
felkacagott.
– A szembeszomszédom, aki általában átviszi magához,
Dollywoodba ment ezen a hétvégén, úgyhogy magammal kellett
hoznom.
– Nem gond – mondta Sydney, pedig az volt. De Violet tudta,
mennyire szereti Sydney a kis Charlie-t. Tudta, hogy olyasmije
van, amire Sydney vágyik. A fiatal lányok mindig tudják ezt.
Tudják, hogy amikor az idősebb nők rájuk néznek, azt látják, ami
már mögöttük van, és nem hozható vissza. Olyan igazság ez, amit
mindenki tud, de senki nem vallja be. Nincs erősebb a világon,
mint egy tizennyolc éves lány.
Violet kimaradt az iskolából, amikor az anyja – Turnbull lány,
akinek a családja közismerten féktelen, és a nőknek nincs párjuk a
tekintetben, hogy ha csak rájuk néz egy férfi, máris teherbe esnek
– elment a városból az aktuális barátjával. Violet állandóan
bulizott, drogozott, és hamar terhes lett.
Ha tudta is, ki az apa, nem mondta el senkinek. Charlie
kiköpött az anyja volt, a homlokán kétoldalt ritkás, sötét hajával
és kávébarna szemével.
Sydney pár hónappal ezelőtt ismerkedett össze Violettel,
amikor ebédszünetben joghurtot meg narancslevet vásárolt Fred
üzletében, és le akart ülni a parkban enni. A szalagavató bálok
szezonja volt, úgyhogy Sydney-nek belefájdult a karja a sok
feltornyozott frizura készítésébe.

67
 Keresztbe vetett lábbal üldögélt a parkban, batikolt
háremnadrágban és vállpántos trikóban, a narancslevet és a
joghurtot letette a földre, a lába közé, aztán lehunyta a szemét, és
arcát a nap felé fordítva szinte magába itta a napfényt.
Pár másodperc múlva azt érezte, hogy ráncigálják a lábát, és
amikor lenézett, egy sötét hajú kisgyereket látott, aki kigombolt
bodyban volt, és fel akart mászni az ölébe. Sydney teljesen
mozdulatlanul ült, mint amikor az ember rájön, hogy darázs van
rajta, és meg akarja várni, mit csinál, mielőtt túl hevesen
rátámadna a rovarra. Végül kénytelen volt a kisfiú után kapni,
amikor átmászott Sydney térdén, és kis híján arccal esett a földre.
Sydney felállt, felvette a babát, és körülnézett a parkban.
Aznap nem volt kint sok ember, de meglátott egy szálkás hajú
kamaszlányt egy padon, Horace J. Orion félig eltemetett feje
mellett, amelynek láttán a főiskolások el szokták ereszteni azt a
viccet, hogy „Horace lehet, hogy halott, de nincs eltemetve”.
– Elnézést – szólt oda a vézna, túlméretezett napszemüveget
viselő lánynak Sydney. – A magáé?
A lány felriadt a szundikálásból, és Sydney felé fordította a
fejét.
– A magáé?
A lány bólintott, nagyot ásított, de nem állt szándékában
felkelni, úgyhogy Sydney lehajolt a joghurtért meg a
narancsitalért, aztán odament a padhoz. Közelebb érve rájött,
hogy ismeri a lányt: mindössze pár évvel volt idősebb Baynél.
– Maga Turnbull lány, ugye? A családja a mobilház-gyártó
üzem mellett lakik?
– Régebben ott laktunk – válaszolta Violet, de nem vette át a
babát Sydney-től, amikor az leült mellé a padra. – Az anyám
lelépett. Ki kellett költöznöm.
Sydney megtudta, hogy Violet jelenleg egy lakókocsiban lakik
egy nővel meg annak az idős élettársával. Azok ketten
rokkantnyugdíjasok voltak, felírattak maguknak egy csomó
receptre kapható gyógyszert, amit aztán jó pénzért továbbadtak.
Violet munkát keresett, de azt állította, hogy nem veszi fel senki.

68
 – Anyámnak igaza volt – mondta Violet, miután Sydney neki
adta a narancslevet, a joghurtot pedig megetette a gyerekkel. –
Amikor elment, azt mondta, hogy itt nincs semmi jó.
Sydney régi recepciósa, Amber nemrég ment férjhez, és
(természetesen) azonnal teherbe esett. Fayetteville-be akart
költözni, mert a férje ott állomásozott, Fort Braggben. Így aztán
Sydney felkínálta Violetnek az állást. Valami olyasmit látott meg
a lányban, amit kamaszként ő maga is átélt. Violet el akart menni.
Szinte reszketett a vágytól. A Bascomon kívüli élet számára maga
volt az ígéret földje. Azt gondolta, hogy mindennek, ami rossz az
életében, ez a hely az oka, tehát biztos megtalálja a boldogságát,
ha innen el tud menekülni.
Sydney tizennyolc évesen ment el, és ő is ugyanezt gondolta.
Kétségbeesetten menekülni akart családi nevének terhétől és a
hírnevétől. Odakint, a fene nagy szabadságban ismerkedett meg
Bay igazi apjával, és a szökés egész más értelmet nyert számára.
Sok időbe telt, mire rájött, hogy néha a börtön egyáltalán nem is
börtön. Néha csak egy ajtó, amelyről azt gondolod, hogy be van
zárva, mert soha nem próbáltad kinyitni.
Az állással mintegy mentőövet dobott Violetnek. A lánynak
kellett valami, amivel ide köti magát. Ha ezt az állást nem kapja
meg, csak idő kérdése lett volna, hogy elmenjen, és Charlie-t itt
hagyja Sydney-re.
Violet ledobta a pelenkás nejlonszatyrot, amint Sydney elvette
tőle Charlie-t, és egyenesen a kávéfőzőt meg a sütiket célozta
meg.
– Vigyázol rá, amíg megcsinálom a hajamat? – kérdezte
morzsákat köpködve.
– Használd az én asztalomat. Már meleg a hajsütő vas.
– Köszi.
Az emberek nem értették, Sydney miért tűri meg Violetet.
Sydney jó magasra, a feje fölé emelte a kisfiút, és belenézett édes
kis kerek arcába, miközben a baba mosolyogva tekergette a
lábujjait, és az öklét a szájába gyömöszölte. Hát ezért.

69
 3. fejezet

B AY JÓ SOKÁIG ALUDT SZOMBAT REGGEL Claire nagynénje

házában. Amikor felébredt, mindjárt tudta, hogy Claire
aznap levendulás cukorkát készít. Az illata úgy burkolta be a
házat, mint egy hosszú, puha takaró, amely mindent beterít, és
minden aggodalmat lecsendesít.
A mézes-levendulás cukorka címkéjén ez állt:

Boldogít a levendula illata,

Egy csepp méztől szíved-lelked felvidul.
Vidámságát kéretlenül átadja,
Barátaid komor arca kivirul.

Bay felöltözött, és lement a Földszintre. Ha itt tölti a napot, a

világtól elvonulva, az majd elvonja a figyelmét a ma esti
halloween-partiról az iskolában, és nem fogja azon törni a fejét,
kit visz magával Josh. A baráti körében sok lány volt, de Bay nem
vette észre, hogy bármelyikükhöz is különösebben vonzódna a
fiú.
Bement a konyhába, hosszú haját egy baseballsapka alá gyűrte,
és ki akart venni egy kötényt, hogy munkához lásson. Azonban a

70
mézzel töltött, levendulás cukorkák a pulton sorakoztak, már csak
a kis üvegcsékbe kellett adagolni őket. Bay meglepődött, hiszen a
mézes-levendulás cukorka elkészítése volt a legnehezebb, egyben
a legidőigényesebb munka. Claire biztos nagyon korán kelt. A
levendulás cukorka állandó odafigyelést kívánt: először hosszú
rudakat sodortak belőle, miután kiöntötték a cukros edényből,
aztán a helyi termelői piacról származó mézből csíkot húztak rá,
újra összesodorták, kihűtötték, és kézzel darabolták fel, nem csak
úgy formába öntötték, mint a másik két fajtát: a rózsaízűt meg a
citromverbénásat. Claire éppen annyi természetes ételszínezéket
tett csak bele, amitől üde, tavaszias színe lett a cukorkának. A mai
eresztés lila volt, mint a bimbózó virágok.
Egyetlen tányér volt a rozsdamentes acélból készült
konyhasziget tetején, Claire odafordult a tűzhely mellől, és
palacsintákat csúsztatott rá egy serpenyőből.
– A reggeli tálalva van – mondta. Miután a zablisztes
palacsintákat a tányérra tette, szirupot csorgatott rájuk, és
meghintette az utolsó őszi sárga és narancsszínű
körömvirágszirmokkal, amiket a kertben szedett, mielőtt a növény
téli álomba merült. A hűtőben őrzött tartalékból került most elő.
– Reggelit készítettél! – mondta Bay.
– Ezt csinálta a nagymamánk nekem meg az anyukádnak
szombat reggelenként.
– Nem akartam ilyen sokáig aludni. Már kész is vagy a mai
adaggal? – kérdezte Bay, miközben odahúzott egy széket a
konyhaszigethez. – Segíteni szerettem volna.
– Korán keltem. Anyukád azt kérte, vigyelek el a szalonba, ha
végeztél az evéssel.
Ó, Bay most már értette a dolgot.
– Nem akarja, hogy ma nálad dolgozzak.
Ezért volt a körömvirág! Állítólag elveszi a negatív energiát.
Claire nem szeretné, ha Bay megharagudna az anyjára.
– Gyönyörű napunk van – mondta Claire, amikor kinézett a
konyhaablakon. – Ne kuksolj idebent!

71
 Bay a nagynénje profilját tanulmányozta evés közben. Sötét
szeme, szabályos orra és olajos bőrszíne kortalannak, a régi
világból valónak mutatta.
– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte Bay.
Claire vállat vont.
– Tyler elvitte Mariah-t tornázni, aztán pár órát ott lesz vele az
irodában. Utol kell érnem magam a papírmunkával, de arra
gondoltam, kimozdulok itthonról, és veszek egy s mást a piacon.
Úgy érzem, be vagyok zárva a házba.
Ez szokatlan volt, mert Claire soha nem érzett ilyesmit.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – válaszolta Claire.
– Tényleg szeretsz cukorkát készíteni?
Claire habozott egy kicsit, aztán megfontoltan, mintha előre
elpróbálta volna, mert már várta a kérdést, így felelt:
– Kissé egyhangú, és nem pont ilyennek képzeltem el a
vállalkozásomat, amikor belevágtam, de jól csinálom, és
pillanatnyilag nagy a kereslet iránta. Jól fog jönni Mariah
egyetemi tandíjára.
– Nekem hiányzik a főztöd – mondta Bay, és a tányérjára
nézett, mintha nem akarná az összes ételt megenni, mintha nem
akarná, hogy elfogyjon. – Főleg ebben az évszakban. Főzöl
valamit, ha megjön az első fagy?
– Ha lesz időm.
Bay bólintott, tudva, hogy ez nemet jelent.
Azért a ki fog virágozni, ami már magában is elég ok az
ünneplésre, akár lesz ennivaló, akár nem.
Bay ránézett a konyhai falinaptárra.
Még egy hét van hátra.
Remélte, hogy mindnyájan kihúzzák addig anélkül, hogy
valami őrültséget csinálnának.

Reggeli után Claire bevitte Bayt a városba. Amikor kiszálltak a

furgonból, Bay véletlenül átnézett az utca másik oldalára, és a

72
parkban Phineus Youngot pillantotta meg a barátai társaságában,
amint egy csapatban ültek a fűben, és valamilyen bonyolult,
húzogatós játékot játszottak kártyával és dobókockával.
Úgy nézett ki, nem Bay az egyetlen kamasz a városban, akit a
szülei kiküldtek a friss levegőre.
Claire a Fehér Ajtó felé indult, Bay utánaszólt, hogy egy perc
múlva ő is megy, aztán átszaladt az úton a parkba.
– Helló, Phin! – mondta Bay, ahogy a Horace félig eltemetett
feje árnyékában tanyázó társaság közelébe ért. – Mit csinálsz?
Phin fel sem nézett, miközben újabb kártyát dobott a csomóra.
– Veszítek.
– Jól csinálod – mondta Dickus Hartman, és nevetve eldobta a
nyerő lapjait. Dickus kövér, zsíros bőrű, faragatlan srác volt, de
igazából pontosan a helyén volt ezekkel a fiúkkal. Csak ők voltak
képesek elviselni Dickust.
– Biztos, hogy nem mész a buliba ma este? – kérdezte Bay,
pedig tudta, hogy már kérdezte, de biztosra akart menni, még ha
Phineus barátai kicsúfolják is. Ezen a ponton úgy tűnt, ennél már
úgysem lehet rosszabb. Hétfőn bennfentes információkat akart
arról, kit kért fel táncolni Josh, mi volt rajta, és mit csinált.
– Nem – válaszolta Phineus, miközben Dickus vigyorogva
újraosztott. – És te? – nézett fel Phin, és átlátszó, zöld szemével
hunyorgott a napfényben, akár egy vakond.
Bay megrázta a fejét.
– Akkor egyesek ma nagy pénzt fognak nyerni – szólt Dickus.
– Miről beszélsz? – kérdezte Bay.
Dickus pimaszul nézett rá. Bay a lába ujjával megbökte Phint.
– Phin?
Phin láthatólag zavarban volt.
– Egy csomóan fogadtak, táncolsz-e majd Joshsal, hogy
megpróbáld megbabonázni – Phin macskakarmokat rajzolt az
ujjaival –, és hogy jelenetet rendezz.
– Fogadtak – ismételte Bay közönyösen.
– Ne csinálj belőle nagy ügyet! – mondta Phin, és eldobott egy
kártyát. – Csak hülyéskednek.

73
 – Josh is fogadott? – kérdezte Bay.
– Azt gondolja, el sem mész – válaszolta Dickus.
– Pontosan ezt mondta – szólt Phin, és megpróbálta menteni a
helyzetet. – Ó nem fogadott.
Egyáltalán miért is beszélt Josh Bayről? Ha azt akarja, hogy
tűnjön el, ha azt akarja, hogy vége legyen már a levél miatti
cikizésnek, akkor hagyja elmenni! Mondja a szemébe, hogy Bay
tévedett, és semmi dolga nincs vele. Hagyja abba ezt az
idétlenkedést, hiszen olyan messzire elkerüli a lányt, mintha rossz
szaga lenne. Abba biztosan nem kellene beleszólnia, vajon Bay
elmegy-e arra az ostoba partira azért, hogy... pontosan miért is?
Hogy megbabonázza? Josh tényleg ezt gondolja róla?
– Phin, este hatra készülj el! – szólt váratlanul Bay.
– Minek? – kérdezte a fiú.
Bay ökölbe szorított kezét csípőre téve elindult. Ennyit arról,
hogy ne csináljon semmi őrültséget.
– Mert elviszel a buliba!

Claire Sydney fodrászszéke mellett állt, és arra gondolt, mi

mindent kell még otthon csinálnia, miközben Sydney Madison
Elliot haját szárította.
– Charlie kimondta a nevemet ma reggel, nem igaz? – mondta
Sydney, túlkiabálva a hajszárító zúgását. A kis Charlie Sydney
széke mellett tanyázott egy szobahintában, amelyet Sydney vett
neki. Pufók arcocskáján ragyogó mosollyal gügyögött
mindenkinek, aki elment mellette. Kész szívtipró! Máris
megtanulta, hogy a magányos pasi a szépségszalonban mindig a
figyelem középpontjába kerül.
Violet Turnbull, aki a soványságtól csupa kiálló csont és
bütyök volt, felnézett a recepcióspultról, ahol az interneten
böngészett.
– Szerintem inkább „szednit” mondott, mint Sydney- t – szólt
közbe.

74
 – Már miért mondaná azt, hogy „szedni”? – vélte Sydney, és
olyan rajongással bámulta a kis Charlie-t, hogy Claire komolyan
aggódni kezdett miatta, félt, hogy valami baja lesz, mert
túlságosan belehabarodott ebbe a kisgyerekbe. – Akárhogy is,
nagyon okos kisfiú!
– Indulnom kell – mondta Claire. – Hozzak neked valamit
ebédre?
– Az jó lenne – felelte Sydney, miközben egyik kezében
tartotta a hajkefét meg a hajszárítót, amely továbbra is fújta a
meleget, a másikkal pedig pénzt vett ki a köténye és odaadta
Claire-nek. – Hoznál nekem egy olívás szendvicset meg egy
karamellás-almás kávét a Barna Batyu kávézóból?
– Még valakinek valamit? – kérdezte Claire a többi fodrásztól.
Egyikük, a rózsaszín hajú Janey így szólt:
– Nekem egy amerikai kávét.
– Nincs pénzem – mondta Violet gyászosan a pult mögül.
– Tegnap kaptál fizetést – felelte Janey, aki láthatólag nem volt
oda Violetért.
– Spórolok – válaszolta Violet.
– Majd én kifizetem – ajánlkozott Sydney. – Mit kérsz, Vi?
Violet fölélénkült, és azt mondta:
– Egy klubszendvicset sült krumplival és sok savanyúsággal,
meg két dobozos kólát.
Janey szúrós szemmel nézett rá a szalon túlsó végéből.
– Most mi van? – kérdezte Violet. – Nem reggeliztem.
Sydney a pénz felé intett fejével, amit az előbb Claire-nek
adott. – Hoznál egy pár banánt meg Cheeriost is Fred boltjából?
Charlie-nak szoktam belőlük tartani a pihenőszobában, de
szerintem Violet az utolsót is megette tegnap. – Claire bizonyára
olyan pillantást vetett Sydney-re, amit a húga már jól ismert. – Ne
mondj semmit!
– Nem mondtam semmit – válaszolta Claire.
Sydney kikapcsolta a hajszárítót. Madison Elliot egy szót sem
hallott eddig. Felnézett a magazinjából, és elmosolyodott.
Bámulatosan nézett ki a frizurája. Sydney mindig be volt táblázva.

75
Varázslatos dolgokat művelt a hajjal. Ha valaki Sydney-nél
vágatta le a haját, mindig tökéletes napja volt: a közlekedési
hatóságnál nem volt hosszú a sor, a főnök fizetésemelést adott, a
gyerekek megcsinálták maguknak a vacsorát, és korán ágyba
bújtak. Claire egy hangyányi irigységet érzett. Sydney soha nem
dolgozott meg keményen a tudományáért. Sokkal többet
munkálkodott azon, hogy letagadja, amikor még fiatalabbak
voltak. Sydney-nek, Baynek és idős unokatestvérüknek, Evanelle-
nek annyira könnyen jött a dolog! De Claire fáradhatatlanul
robotolt. Mindig is így tett, csak újabban egyre nehezebbnek
érezte.
Claire éppen begyűjtötte a pénzt a többi megrendelésre, amikor
Bay besétált. Halvány bőre ragyogott, az arca rózsaszínre vált,
mintha valami fényes dolgot nyelt volna le, és most belülről
izzana. Mindenki abbahagyta, amit csinált, mert érezték, hogy
valami készül.
– Elmegyek a halloween-partira – jelentette be Bay.
Claire majdnem elnevette magát a húga reakcióján. Sydney
maga mellé ejtette a karját, mint akit legyőztek. – Viccelsz velem.
– Nem – mondta Bay. – Nem viccelek.
– Hetek óta tudsz erről a dologról, és most döntöd el, hogy
menni akarsz? Nincs is jelmezed!
– Nem kell jelmez.
– Dehogynem kell jelmez! – mondta Sydney. – Lányok, nincs
valakinek egy halloweeni jelmeze, amit Bay felvehetne ma este?
– Van egy kurvás vámpírjelmezem – mondta Janey.
– Nem jó!
– Egy kurvás ápolónő? – kérdezte Janey. – Nem.
– Egy kurvás...
– Csak semmi kurvásat! – vágott közbe Sydney. – Uramisten,
ez kész katasztrófa! Gyere csak ide! Hátha tudok valamit csinálni
a hajaddal. – Sydney megveregette a széket, amint Madison Elliot
felállt. Bay odament hozzá lehajtott fejjel, és iszonyú kínosan
érezte magát. Kerülte Claire tekintetét, ahogy elment mellette, az
pedig elfojtott egy mosolyt. Miután Bay leült, Sydney lekapta róla

76
a baseballsapkát, és a lány hosszú, barna haja a vállára omlott.
Sydney végiggereblyézte az ujjaival, közben a tükörben figyelte a
lányát.
Sydney székével szemben, a tükörre körben Bay fényképei
voltak kitűzve. Hatévesen az almafa alatt fekszik. A kilencedik
szülinapján, amikor Claire szedertortát sütött. Tizenkét évesen,
ahogy Phineus Young mellett áll a buszmegállóban – Sydney
aznap hagyta Őket először egyedül a buszra várni. És most itt volt
Bay teljes életnagyságban a tükörben, tizenöt évesen az első
báljára készült.
Sydney mintha megérezte volna a pillanatot, amikor Bay már
éppen mondani készült valamit az anyja csodálkozó
bociszemérő1, úgyhogy megköszörülte a torkát, és kiszólt a
recepciósnak:
– Violet, ha Mrs. Chin megérkezik, kérd meg, hogy várjon egy
pár percet, aztán légy szíves, mosd meg a haját helyettem!
– Mi lesz az ebédemmel? – kérdezte Violet.
– Claire még el sem indult érte. Lesz időd bőven.
Bay fészkelődött a székben.
– Anya, a jelmez nem kötelező. Nem olyan nagy szám!
– Ez az első bulid. Igenis nagy szám! Nem engedlek el jelmez
nélkül. Van valakinek valamilyen ruhája a nyolcvanas évekből? –
kérdezte a fodrászlányokat. – Nagyon klassz plázafrizurát tudok
csinálni. Claire végre úgy döntött, hogy mentőövet dob Baynek.
– Mary nagymamának megtartottam egy pár régi ruháját.
Hosszú, fátyolszerű darabok, mint a húszas évek estélyi ruhái.
Gondolom, még az ő anyjáé lehettek.
Sydney elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami,
amiről majdnem elfeledkezett.
– Régebben azt gondoltam, te vagy az egyetlen a családban,
aki kerti partit szokott rendezni, például az első fagy idején, de
most már emlékszem, hogy Mary nagymama beszélt a kerti
piknikjeiről. Meghívott egy csomó embert, és beöltözött kerti
nimfának.

77
 – Akkor én is az leszek – mondta Bay gyorsan, hogy véget
vessen ennek. – Mary nagymama ruhájában kerti nimfa leszek.
Claire és Sydney összenéztek. Nagy lépés volt Sydney
részéről, hogy ezt elfogadta a lányától. Bay Waverley volt, és
Waverley-módra akart felöltözni. Nem csak tréfából, ahogy
gyerekkorukban Sydney egyszer beöltözött Claire-nek
halloweenkor: hosszú, fekete parókát viselt, ami eltakarta az arcát,
és CSÓKOLD MEG A SZAKÁCSOT! feliratú kötényt, amit nagyon
viccesnek gondolt, mert a különc Claire-t senki nem akarta
megcsókolni. Minden más lehetőség közül Bay azt választotta,
hogy Waverley akar lenni. Ó valóban az: nem egyszerűen egy
jelmezről volt szó. Sydney beadta a derekát, hiszen így
megcsinálhatta a lánya haját. Bay éveken át csak azt engedte,
hogy egy kicsit vágjon a végéből.
– Remek – mondta Sydney, és magasabbra állította a széket. –
Claire, hozol pár virágot Fredtől, hogy beletűzzem a hajába?
– Már megyek is!
– Várj csak, hozzál nekem még egy kis sütit is, jó? – szólt oda
Violet, ahogy Claire elhaladt a recepcióspult előtt, és kiment a
szalonból.

Amikor Claire kilépett, ferdén esett rá az őszies, narancsszínű

fény, mintha a déli nap sugara valahol a messzeségben ért volna a
földre. Ebben az évszakban még a fény is másmilyen volt: mint
egy lassan elhamvadó jelzőtűz.
Éppen jobbra akart fordulni, a kávézó és Fred boltja irányába,
de balról valami ezüstösen csillogó dolog tűnt a szemébe, és
amikor megfordult, Maxine ruhaüzlete előtt két idős hölgyet látott
beszélgetni egy szürke zakós, idősebb férfival.
Ő volt az.
Az az öregember, akit a háza előtt látott kétszer is. Claire
feléjük sietett, elment egy csapat főiskolás mellett, akik megálltak
a járda közepén, hogy csoportos szelfit készítsenek, mintha meg

78
kellene örökíteni a pillanatot, ahogy az utcán sétálnak. Miközben
kikerülte őket, egy pillanatra szem elől tévesztette az öreget.
Amikor újra odanézett, már nem volt sehol.
Claire zavartan közelített a két hölgy felé. Jól ismerte őket.
Régebben ő főzött Patrice évfordulós meg születésnapi partijaira.
Patrice a nővérével, Tarával volt, aki gyakran jött hozzá
látogatóba Raleighból. Claire együtt járt iskolába Patrice-szal.
Sydney nagy jelentőséget tulajdonított a középiskolás éveinek,
mondván, hogy sorsdöntő időszak volt, és nagyon szerette volna,
ha ezek az évek jól telnek Bay számára. Claire, ha őszinte akart
lenni, nem sok mindenre emlékezett a saját gimis élményeiből.
Bement az iskolába, elvolt magában, és alig várta, hogy délután
hazamehessen a nagyanyjához, a konyhába. A legtöbb
élményéhez hasonlóan ezt is hajlamos volt elfelejteni a szebb
emlékek kedvéért. Sydney ezt nevezte átírt történelemnek.
– Claire, éppen rólad beszéltünk – mondta Patrice. Túl volt a
negyvenen, de küzdött ellene. Hosszú, hirtelenszőke, csillogó haja
volt. A ráncfeltöltések miatt nem tudta rendesen kinyitni a száját,
úgyhogy némileg halra emlékeztető arckifejezéssel beszélt. Kék
szemét erősen kihúzta fekete szemceruzával, amihez már túl öreg
volt, és a pupillája egy kicsit mindig kitágult a sok
szorongáscsökkentő gyógyszertől, de azt hitte, senki nem veszi
észre.
– Ki volt az a férfi? – kérdezte Claire, és próbált úgy tenni,
mintha jelentéktelen dolog lenne, mert valójában az is volt.
Legalábbis ő úgy gondolta.
– Melyik férfi? – kérdezte Patrice.
– Az előbb egy idős férfi állt itt – mondta Claire. – Ezüstös
haja volt. És ezüstszínű zakót viselt.
– Nem volt itt senki – mondta Tara. Tara idősebb volt
Patricnél, és kevesebb sikerrel küzdött a kora ellen, főleg, mert
nem volt túl sok pénze, hiszen nem ment férjhez olyan jól, mint a
húga. A haja sötétebb volt, tunikája teljesen indokolt, középkorú
pocakot takart, amelyet el kellett rejteni mindennapos edzőterem-
látogató húga elől.

79
 – Pontosan itt volt – mondta Claire egyre bizonytalanabbul. –
Éppen itt, ahol állok.
– Ne haragudj, Claire – mondta Patrice –, de mi semmiféle
férfit nem láttunk!
– De hát beszélgettetek vele – ráncolta a homlokát Claire.
– Beszélgettünk, de csak egymással – szólt Tara. – Miről is
volt szó?
– Nem emlékszem – felelte Patrice.
Tara elnevette magát.
– Hát ez vicces! Én sem emlékszem.
– Kiléptünk az üzletből, te meg idejöttél hozzánk. Azt hiszem,
rólad beszélgettünk, de lehet, hogy nem is – vonta meg a vállát
Patrice.
Claire elköszönt tőlük, és továbbindult. Patrice és Tara a
semmibe bámult, mintha valaki transzba ejtette volna őket.
Valaki, akinek füstszaga volt.

80
 6. fejezet

A PENDLAND STREET-I SZÁLLODÁBAN Anne Ainsley a

hatos szoba előtt állt tiszta ágyneművel a karján.
– Mr. Zahler? – mondta, amikor bekopogott.
Nem jött válasz. Tudta előre. Látta, hogy a férfi bement a
városba reggeli után.
Kinyitotta az ajtót, és belépett.
Anne mindhárom házassága során meglepődött, mit
összehazudtak a férjei. Teljesen őszintén, valósággal leesett az
álla a meglepetéstől. Miután a harmadik férje megcsalta, és a
szüleitől örökölt utolsó filléreit is leürítette a bankszámlájáról,
megesküdött, hogy soha többé nem hagyja így meglepni magát. A
férfiak hazudnak. Mostanra belátta ezt a tényt. Nem tehetnek róla.
Ez az alapértelmezett beállításuk. Tagadják, de ez is csak az ő
igazát bizonyítja.
Russell Zahler hazudott valamivel kapcsolatban. És Anne-t
valóban nem érdekelte. Valójában még tetszett is neki, hogy
rászedi Andrew-t. De kíváncsi volt, és unatkozott. Andrew nem
hagyta, hogy tévét tegyen a szobájába. Az egész nyomorult
szállodában nem volt egyetlen tévé sem. „Nem lenne autentikus a
házban” – mondogatta Andrew. Anne néha szívesen megkérdezte

81
volna: „És a villany, Andrew? Az sem autentikus a házban.”
Uramisten, néha egészen olyan volt, mint az apjuk! Így hát Anne
kénytelen volt más szórakozás után nézni.
A szórakozást általában az internet nyújtotta a recepcióspult
számítógépén, és a vendégek utáni leskelődés, meg a holmijuk
átkutatása takarítás közben. Anne soha nem lopott. Ha megtenné,
Andrew egy másodperc törtrésze alatt kiebrudalná. Csak szerette
nézegetni, mit hoznak az emberek otthonról, milyen illatú a
parfümjük, és milyen méretű ruhákat hordanak. Szeretett
történeteket kitalálni róluk.
Anne mindig is rejtőzködő típus volt, és ezt tudta is magáról.
Az apjuk optikusként dolgozott, és az anyjuk vezette a rendelőjét,
de titokban szexi fehérneműt árult a szabadidejében, főleg a Clark
család nőtagjainak, akik köztudottan jeleskedtek az ágyban, és
ennek köszönhetően mindig jól mentek férjhez. Az apjuk soha
nem tudott erről a mellékes üzletágról. És Andrew is megdöbbent,
amikor az anyjuk halála után megtalálta a katalógusait meg az
árucikkeket.
Anne viszont mindenről tudott. Tízéves korában bukkant rá a
holmikra, miután egy lezárt bőröndöt talált az anyja
ruhásszekrénye aljában. Addig kutatott a házban, amíg meg nem
találta a kulcsát a vécétartályba rejtve.
Szüleik a nyugdíjba vonulásuk utáni első autós túrájukon lelték
halálukat. Egész vagyont tettek félre, hogy öregkorukban
gondtalanul élhessenek. A több százezer dolláros örökség elvette
Anne eszét. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy a házat
átengedte Andrew-nak. Akkoriban az első házasságában élt, és
Andrew még otthon lakott. Mindig is finnyás ember volt.
Nőtársaságban kényelmetlenül érezte magát, soha nem
randevúzott, így hát Anne azt gondolta, nagylelkűen cselekszik,
amikor hagyja, hogy bátyja a szülői házban élje le magányos
éveit.
Két férjjel később – és a két férj csődbe ment vállalkozásai
után, amelyeket ő finanszírozott – Anne-nek egy fillérje sem
maradt. Az utóbbi öt évben itt élt, gyerekkori otthonában, amelyet

82
Andrew szállodává alakított át. Anne titokban mindig is kissé
bizarrnak érezte, mintha búcsújáró helyet létesítenének, hogy az
emberek meglátogathassák halott szüleiket. Andrew adott neki
egy szobát, kosztot (két aprócska szobájuk az alagsorban volt) és
minimálbért, amit Anne sörre, cigire meg magazinokra költött.
Jelenleg ez volt az élete, és ő beletörődött. Ötvenkilenc éves volt,
a hatvan szinte karnyújtásnyira, és többé már nem remélt
boldogságot a maga számára.
Becsukta maga mögött Russell Zahler szobájának ajtaját.
Hivatalosan ezt nevezték Andrew Ainsley Szobájának. Még ki is
volt Írva egy kis táblácskára az ajtón. Gyerekkorukban ez volt
Andrew hálószobája. Sötétlila és padlizsán színekben pompázott,
amelyeket Andrew királyi színeknek nevezett.
Anne régi hálószobáját a Remények és Álmok Szobájának
nevezte el.
Anne ugyan nem volt benne biztos, de célzásnak fogta fel.
Letette az ágyneműt a franciaágyra, és körülnézett. Russell
Zahler bekapcsolva hagyta a fűtést, és az ágy melletti, átlátszó
üvegű lámpa is égett. De a ruhásszekrénybe nem akasztott be
semmit, és nem pakolta ki a tisztálkodószereit sem a szobához
tartozó kis fürdőszobába. Csak a hatalmas bőr utazótáska volt az
ágy végében, a csomagtartó állványon. Anne odament, és
felpattintotta rajta a zárat. Nem sok minden volt benne. Egy újabb
szürke zakó meg egy összehajtogatott, fehér ing; egy kopott az a
különös, arisztokratikus köntös, amelyet aznap éjjel viselt, amikor
bement a konyhába, és halálra ijesztette Anne-t, mert azt hitte,
Andrew az, és megint dohányzáson kapja; zoknik és
alsónadrágok; és egy fekete neszesszer, benne fésű, fogkrém,
fogkefe, dezodor, egy darab szappan, egy borotva meg egy doboz
aszpirin.
Ennyi.
Nem volt valami nagy történet. Anne csalódott egy kicsit.
Összeszaladt a szemöldöke, ahogy az ujjai a bőrönd alját
érintették. Mintha még lett volna alatta valami. Megkopogtatta a

83
körmével. Üresen kongott. Anne megkereste a sarkokat, és
felemelte az elválasztó lapot, amely alatt titkos rekesz lapult.
Ahá!– majdnem hangosan mondta ki, mert mint mindig, most
is örült, hogy olyasmit talált, amit a gazdája el akart titkolni.
Volt benne egy pakli ócska tarot-kártya, egy kicsi, fehér
kristály olcsó nyakláncon és egy nagy halom, Ütött-kopott
irattartó mappa, amelyet széles gumiszalag tartott össze.
Anne kivette a dossziékat, és lehúzta róluk a gumiszalagot. A
mappák címkéin nevek voltak, mindegyikben újságkivágások,
fényképek és okmányok másolatai, mint például tulajdoni lapok
és házassági anyakönyvi kivonatok. Egy névre sem ismert rá,
egészen addig, amíg el nem ért a Lorelei Waverley feliratú
dossziéhoz.
Ő volt Claire és Sydney Waverley anyja. Anne pár évvel
fiatalabb volt Loreleinél, aki épp olyan furcsa volt, mint a család
többi tagja. Ugyanakkor volt benne valami vadság és szomorúság
is. Lorelei sok évvel korábban elhagyta a várost, és valahol
Tennessee államban halt meg, legalábbis Anne így hallotta. Ezért
érdeklődik Russell Zahler olyan nagyon a Waverley-k iránt?
Lorelei miatt? Valamikor ismerte ét? Anne belenézett a mappába.
Egy régi fényképről készült több másolat volt benne. A hegyes
gallérokból meg a mustárszínű ruhákból ítélve a hetvenes években
készülhetett. Lorelei Waverley volt a képen, a húszas éveiben
járhatott, a középkorú Russell ült mellette, meg egy másik, sötét
hajú pár kisgyerekkel. Egy régebbi éttermekből meg a Pizza
Hutból ismerős sarokbokszban ültek. Anne megnézte, mi van még
a dossziéban, és az érdekes módon kizárólag Claire Waverley-ről
szólt, nem pedig Loreleiről; újságcikkek Claire vállalkozásáról,
adópapírok, amelyeket szeretett volna jobban megvizsgálni, de
majd’ kiugrott a bőréből, amikor kopogtak az ajtón.
– Anne? – szólt a bátyja. – Ott vagy bent?
– Igen – válaszolta higgadtan. Éppen vissza akarta tenni az
iratgyűjtőket, amikor hirtelen meglátott néhány régi, megsárgult
szórólapot a bőröndben. Kivett egyet. Egy vándorcirkusz reklámja
volt amelyben fellép egy Nagy Banditi nevű bűvész és médium.

84
 A szórólap jobb alsó sarkában, kör alakú keretben egy nagy
turbánt viselő férfi képe volt, a turbánt középen egy ékkő fogta
össze. Előrenyújtotta a kezét, mintha villámokat akarna szórni az
ujjai hegyéből.
Russell Zahler volt az.
Nos, ez aztán történet!
– Anne! – szólította újra a bátyja.
– Jövök – válaszolta, miközben összehajtotta az egyik
szórólapot, és zsebre tette, aztán visszapakolta a többi holmit a
bőröndbe, pontosan oda, ahol voltak. Becsukta a táskát, és az
ajtóhoz ment.
– Mit csinálsz? – kérdezte Andrew.
– Ágyneműt cserélek – mondta Anne közönyösen –, mint
mindennap.
Andrew a kilincsen lógó feliratra mutatott.
– Ki van téve a NE ZAVARJANAK! tábla. Ezt mi tiszteletben
tartjuk!
Anne ki nem állhatta, ha többes szám első személyben beszélt
magukról.
– Ó! Biztosan elkerülte a figyelmemet. – Visszament a
szobába, és felkapta az összehajtott ágyneműt, amit az ágyon
hagyott. – Elnézést – mondta, miközben kisétált.
– Máskor ne forduljon elő! – Andrew körbepillantott a
szobában, majd határozott mozdulattal becsukta maga mögött az
ajtót.

Órákkal később Claire, Sydney és Bay átkutatta a Waverley-házat

Mary nagymama ruhái után, hogy Baynek legyen mit felvennie a
halloween-partira, amitől a lánynak olyan érzése volt, mintha egy
bizonyos vízcseppet akarnának megtalálni a kútban. A Waverley-
ház hatalmas volt, zsúfolásig tele mindenfélével. Az egyetlen,
valamelyest rendezett hely az ipari méretű konyha volt, ami nem
is csoda, hiszen Claire ott töltötte minden idejét. Ami a többi
helyiséget illeti, Claire láthatólag mindent megőrzött, ami a

85
nagymamáé volt. Amikor Tyler beköltözött, ő is magával hozta a
holmiját, köztük a festőfelszerelését, amely szinte teljesen
elfoglalta a vendégszobát.
Bay titokban azt remélte, hogy nem találják meg időben a
ruhát, és akkor kiveheti ezeket a nevetséges százszorszépeket meg
zöld leveleket a rakoncátlan, göndör hajából, és jelmez nélkül
mehet a bálba. Csak annyit akart, hogy Josh lássa őt. Nem rendez
jelenetet, és mindjárt el is jön. Josh azt mondta, hogy Bay nem fog
elmenni. Most megmutatja neki! Fogalma sincs, mit akar, és mit
nem akar Bay csinálni. Nem is beszélgetett még vele.
Éppen lejöttek a padlásról, amikor összetalálkoztak Tylerrel és
Mariah-val a folyosón, akik akkor érkeztek haza.
– Mit csináltok? – kérdezte Mariah élénken, azonnal feltámadt
érdeklődéssel. Még mindig a tornaszerelése volt rajta. A haja
hevenyészett kontyba csavarva, láthatólag az apja próbálkozott
vele – Játszotok valamit? Miért van virág a hajadban, Bay? Olyan
csini vagy, mint a legjobb barátnőm.
Bay átölelte az unokatestvérét, akinek földimogyoró-illata volt.
– Kösz, tökmag!
– Szia, kicsim! – mondta Claire szinte bűntudatosan, mintha
valami olyan dolgon kapták volna rajta, ami úgysem sikerülhet. –
Hogy ment a torna?
– Prímán! És ti mit csináltok? – kérdezte ismét Mariah.
– Régi ruhákat keresünk Baynek, hogy felvegye a halloween-
partira, olyanokat, amik régen a nagymamámé voltak – magarázta
Claire.
Mariah egy pillanatra elfintorodott, gondolkodott, aztán így
szólt:
– Néztétek már a vendégszoba szekrényében?
– Ott még nem. Jó ötlet!
Mariah sarkon fordult, és beszaladt a vendégszobába, ahonnan
kisvártatva kihallatszott a rugók nyiszorgása, ahogy Mariah
ugrálni kezdett az ágyon.
Claire Tylerhez fordult.

86
 – Ha lesz időd, megnéznéd a tömítéseket a szellőzőnyílásokon
a padláson? Amikor odafent voltunk, éreztem, hogy bejön a hideg
levegő.
– Akkor is hideget érzel, ha a napon állsz – ugratta Tyler.
Claire elmosolyodott.
– Jó napotok volt Mariah-val?
– Torna, aztán meg a benti munka. A világ leghosszabb napja
volt. De komolyan, én nyertem! – Tyler fáradtan dörzsölgette
borostás arcát.
– Te szegény! Egyél valamit! Vettem Frednél grillcsirkét. –
Claire közelebb hajolt, és halkan azt kérdezte: – Em ott volt a
tornán?
Tyler megrázta a fejét, láthatólag nem tudta hová tenni ezt az
új barátnőt, ahogy Claire sem.
– Úgy látszik, Em nem jár tornára. És balettra sem.
– Várj csak! – hőkölt hátra Claire. – Azt mondod, hogy még
nem találkoztál vele?
– Majd máskor játsszátok el a régi házasokat – szólt rájuk
Sydney.
– Két óra múlva kezdődik a buli!
Bay felhorkant.
– Mintha ti apával nem ezt csinálnátok folyton!
– Úgy érzem, mintha versenyeznénk a jó öreg Henryvel. Gyere
csak ide! – mondta Tyler, miközben elkapta Claire-t,
hátradöntötte, a derekát megtámasztotta a karjával, és
megcsókolta.
– Kérlek, ne a gyerekek előtt! – mondta Bay. Sarkon fordult, és
színpadias szemforgatások közepette bement a vendégszobába.
Ha valamikor, hát ma este igazán nem kívánta látni, milyen a
szerelem, ha két ember ugyanúgy érez egymás iránt.
Claire és Sydney rövidesen utánament. A vendégszoba
szekrénye olyan kicsi volt, hogy csak egy ember fért hozzá,
úgyhogy Claire kezdte kipakolni a dobozokat. Sydney és Bay
nyitogatta őket, közben Mariah az ágyon ugrált örömében, hogy
velük lehet. Találtak régi vásznakat, egy doboznyi öreg,

87
repedezett bőrtáskát, megpuhult és egymásba olvadt gyertyákat,
valamint egy macskafekhelyet. De ruhákat nem.
– Van itt még egy utolsó doboz – mondta Claire a szekrény
belsejéből. – Ebben kell lenniük! Különben nem tudom, hol
lehetnek.
– Nem baj – mondta Bay, ahogy megvakarta feszülő és
viszkető fejbőrét. – Nem is nagyon akarok jelmezbe öltözni.
– Hozzá ne nyúlj a hajadhoz! – szólt rá az anyja, mire Bay
lekapta a kezét.
– Beszorult a sarokba. Várjatok, mindjárt kijön! – Claire
kiszabadította a dobozt, beverte a fejét egy alacsony polcba,
ahogy felegyenesedett, és a polcon megmozdultak a holmik.
Leesett róla egy cipősdoboz, és régi fényképek szóródtak ki belőle
a padlóra. Bay behajolt a szekrénybe, hogy segítsen Claire-nek.
– Jól vagy?
– Állj meg! – mondta Sydney. – Összekócolod a hajadat.
Bay feldúltan égnek emelte a karját.
– Vagy tizenhárom flakon hajlakkot rám fújtál! Tíz évig így
fog állni a hajam!
Claire kibukkant a szekrényből, egyik kezében egy
kartondobozt tartott, a másikkal a fejét dörzsölgette. Amikor
meglátta a fotókat a padlón, azon nyomban letette a dobozt, és
letérdelt, a szája nagy Ó-ra nyílt.
– Ezek Mary nagymama fényképei. El is feledkeztem róluk.
Sydney letérdelt Claire mellé, segített összeszedni a képeket.
Az egyiket jobban megnézte.
– Hé, Claire, ezt nézd! Ez biztos az a tündéres piknik, amiről a
nagyi beszélt nekem.
Claire odahajolt, hogy megnézze.
– Biztos ez az. Mary nagymama neked többet mesélt életének
arról az időszakáról, mint nekem.
Claire és Sydney válla összeért. Bay előtt mindig ez a kép
jelent meg, ha kettőjükre gondolt: olyan közel voltak egymáshoz,
mintha azt is tudnák, mi van a másik zsebében.

88
 – Neked miért mesélt többet Mary nagymama, mint Claire-
nek? – kíváncsiskodott Bay.
Claire felnézett rá, és így válaszolt:
– Mert az anyukád csinos és népszerű volt, mint Mary
nagymama fiatalkorában.
Bay úgy érezte, megfordul vele a világ, mint amikor azt hiszed,
végre felléptél az utolsó lépcsőre, de még mindig van egy utána is.
– Te népszerű voltál? – kérdezte Bay az anyjától.
Ettől Sydney-nek nevetnie kellett.
–Talán meglepődtél?
– De hát Waverley vagy!
– A két dolognak semmi köze nincs egymáshoz – mondta
Sydney, és a fényképet vizsgálgatta. – Mary nagymamának sok
kérője volt fiatalkorában, mielőtt férjhez ment és megöregedett,
amikor még nem volt olyan... furcsa.
– Tömegiszonya volt – javította ki Claire, miközben a többi
képet betette a cipősdobozba, és visszakúszott az utolsó
dobozhoz, amit előhúzott a szekrényből. Amint felemelte a tetejét,
meglepetten felnevetett.
– Minden holmiját megtaláljuk Mary nagymamának, csak a
ruháit nem! Nézd, itt van még egy konyhai jegyzetfüzete. Ezeket
mindenfelé eldugdosta a házban. Egyszer találtam egyet
valamelyik matrac belsejében. – Claire előhúzott egy kicsi, fekete,
A Waverley-k konyhai naplója feliratú füzetet, amilyen a
nagymama összes jegyzetfüzete volt. De itt állt alatta még egy
szó: Karl.
– Hány naplót találtál eddig? – kérdezte Sydney.
–Több mint százat. – Claire kinyitotta a füzetkét, és
zavarodottan összevonta a szemöldökét.
– Mi az?
– Nézd csak! – mondta Claire. – Kihúzott minden egyes lapot.
Minden egyes lapon minden egyes sor, amit Mary nagymama
írt, vastag, vízszintes vonallal át volt húzva, fekte tintával,
úgyhogy az eredeti írás nem látszott.
Sydney megrázta a fejét.

89
 – Vicces öreg hölgy volt. Állandóan ezekbe a naplókba firkált.
Szinte már mániákusan.
– Megtette, ami tőle telt – mondta Claire, miközben átlapozta a
füzetet. – Mostanában sokat gondoltam rá. Nem lehetett neki
könnyű felnevelni minket.
– Azt valahogy mindig kihagyod, hogy miután anya idehozott
minket, majdnem hat évig itt maradt, csak azután ment el újra –
jegyezte meg Sydney.
– De mégis csak Mary nagymama viselt gondot ránk.
– Anya viselt gondot ránk, amíg itt volt. Evanelle azt mondta,
Mary nagymamának majdnem egy év kellett, hogy hozzászokjon:
újra van valaki a házában. Alig szólt hozzánk. – Sydney csak
legyintett Claire-re, mintha ez egy szokványos vita volna. – De
erre te nem szoktál emlékezni.
Claire mintha elgondolkozott volna rajta, aztán így szólt:
– Na jó, miután anya elment, Mary nagymama viselt gondot
ránk.
– Miután anya elment, Claire, te viseltél gondot ránk.
– Nem, hanem Mary nagymama – mondott ellent Claire. – Ó
rendelt nekünk ennivalót, ruhát, cipőt. Mosta az ágyneműnket.
– Ezt mind te csináltad. Tizenkét éves voltál, amikor anya
lelépett. Emlékszem, mennyire kiakadtam azoktól a ruháktól,
amiket te választottál nekem. Szürke ruhákat meg fekete pulcsikat
adtál rám általánosban, úgy néztem ki, mint egy öregasszony.
– Én ugyan nem! – Claire elhallgatott. – Vagy mégis? Sydney
megcsóválta a fejét, és felhördült.
– Ez vagy te, meg az átírt történelmed!
Ahogy Bay figyelte a vitájukat meg az évődésüket, kezdte
belátni, mennyire nem ismeri a Waverley-nővéreket, a
történeteiket, az egész életüket, mielőtt ilyen elválaszthatatlanná
váltak. Mindig is tudta, mennyire kímélik őt mind a ketten,
úgyhogy elég sok mindent elhallgattak előle. Bay eddig nem
nagyon érdeklődött, most azonban megrohanták a kérdések. Ki
volt Mary valójában? Miért lett más ember idős korára, mint aki

90
fiatalon volt? Miért nevelte fel a saját lánya két lányát? Miért
lépett le Lorelei?
Claire kelletlenül tette félre a naplót, és újra belenézett a
dobozba. Több ív megsárgult selyempapírt vett ki belőle, aztán
felkiáltott:
– Bingó! Itt egy ruha!
Olyan finom, vékony valamit vett elő, mintha pergamenből
készült volna. Claire az orrához emelte.
– Még mindig olyan szaga van, mint az ő szappanjának.
Sydney félretette a tündéres partin készült képet, és megfogta a
ruhát.
–Az ő szürke, füstös szappanja! Egyszerűen imádtam! –
Sydney felállt, és odatartotta a ruhát Baynek. – Igen, tökéletes
kertinimfa-ruha.
Bay lenézett a leheletvékony ruhára, végigfuttatta rajta az
ujjait. Valóban tökéletes volt: fakó kékeszöld színe, bézs színű,
hálós szövetrétegekből álló kámzsanyaka, az oldalán a flitterekből
álló virágok, a csípővonal alatti selyemöv.
– Ezt a ruhát viseli itt – mondta Sydney, és lehajolt a tündéres
piknik képéért. A fényképen látható piknikasztal nem volt más,
mint két fűrészbakra fektetett, régi ajtólap, a székek öreg fatuskók
voltak, vagy vastag tűzifarönkök, négyszögletes párnákkal
letakarva. Hat férfi ült az asztalnál, nem a kamerába néztek,
hanem a gyönyörű nőre, akinek majdnem derékig érő, fekete haja
volt, és az asztalfőn állt. Mosolygott, és kinyújtotta a karját,
mintha köszöntene mindenkit az ő világában. Még a háttérben alig
kivehető almafa is felé nyújtotta az egyik ágát, mintha vele együtt
akarna szerepelni a képen.
Még a fa is mintha szerelmes lett volna a nőbe.
– Jól van, elég a múltba révedésből! – mondta Sydney, és
kituszkolta Bayt a folyosóra, a fürdőszoba irányába. – Igyekezz,
öltözz fel!

91
Amikor Bay és Phin együtt besétált a tornaterembe, Bay meg
akarta ragadni Phin kezét, annyira ideges volt. De a fiú kezét nem
lehetett megfogni. Tetőtől talpig fehér lepedő takarta, amelyet
apró rózsabimbók díszítettek. Durván kiszakítottak rajta két
lyukat Phin szemének.
– Nem hiszem el, hogy lepedő van rajtad – mondta Bay.
– Amikor jelmezben jelentél meg az ajtóm előtt, gyorsan
kellett kapcsolnom – mondta Phin fojtott hangon. – Anya meg fog
ölni amiért kiszakítottam a legszebb lepedőjét.
– Miért nem a sajátodat tépted el?
Phin kis habozás után motyogta:
– Az nem volt tiszta.
Fiúk!
– Szóval mit fogunk itt csinálni? – kérdezte Phin.
– Nem tudom. Soha nem voltam még buliban.
– Segítettél a díszítésben.
– Attól még nem ismerem a dolog társadalmi dinamikáját.
– Klasszul néz ki! – Phin körbeforgatta a fejét, úgy próbált
kikukucskálni a lyukakon. – Már amennyit látok belőle.
– Vedd már le azt a vackot!
– Dehogy veszem! – Phin kilépett oldalra, amikor Bay le akarta
tépni róla a lepedőt. – Nem tudják, hogy én vagyok az. Álcázom
magam.
Bay körülnézett. A terem tényleg klasszul nézett ki. A
kivilágított, beborított gömb a mennyezetről kiszáradt fákhoz
hasonló árnyékokat vetett a terem falaira. Az egyik sarokban
klasszikus horrorfilmekből való állóképek villóztak a fehér
vásznon. Riva megkérte Maisy Mosley apját, aki profi fotós, hogy
fényképezze le a filmkockák előtt pózoló srácokat, miközben úgy
tettek, mintha üldözné őket a Massza vagy Hitchcock madarai.
Sajnos anélkül, hogy szóltak volna a díszítő bizottságnak, néhány
szülőnek az a zseniális ötlete támadt, hogy szalmabálákat hoznak
be, így mindenki leülhet, meg cuki kis madárijesztőket, amelyek
az ovis halloween-partiról maradtak meg. A tornaterem végül

92
kezdett úgy mutatni, mint egy iszonyatosan elfuserált, falusi
táncmulatság.
A megye minden középiskoláját meghívták, és Bay látta, hogy
a hamiltoni gimi focistái a madárijesztőkön szórakoznak: úgy
tesznek, mintha félnének tőlük.
Elég baj volt, hogy eljöttek a hamiltoniak. Mindenki tudta ezt,
talán az igazgatókat kivéve, akik ezt a helyzetet teremtették.
A bascomi gimi focicsapata nem jutott el az állami rájátszásig,
de a hamiltoniak igen. Régi riválisok voltak: a hamiltoni
középiskola, ez a remek sportolókkal rendelkező, vidéki iskola,
meg a bascomi gimi, ahová aránytalanul nagy számban jártak a
tehetősebb családok gyermekei.
A két csapat a terem két végéből méregette egymást. A focisták
mindkét oldalon zombinak voltak öltözve, fehér festék világított
az arcukon, művér a trikójukon, és hamis bőr hámlott a karjukról.
Csak az egyenruhájuk színe meg a hátukon lévő számok
alapján lehetett őket megkülönböztetni.
Josh a nyolcas számot viselte. Bay azonnal megtalálta a fiút.
Tüskékbe fésülte szőke haját, és művért Öntött a fejére, amely
patakokban folyt le az arcán, a mezére. A száját szörnyű nagynak
rajzolták meg, mintha a kelleténél több foga volna. Néhány
barátja vörös színű kontaktlencsét viselt. Az egyik eldugta a karját
a trikójába, mintha leszakították volna.
– Keressünk valami innivalót! – mondta Bay Phinnek abban a
pillanatban, ahogy meglátta Josht. Furcsán érezte magát: mintha
valami megváltozott volna benne, amit ostobaságnak minősített,
hiszen csak a külseje változott meg. A mágikus ruha tette, na meg
az anyja kivételes hozzáértése. A frizurája miatt csinosnak
gondolta magát, ugyanakkor nagyon sebezhető volt, érzékenyen
érintette a gondolat, hogy Josh egy pillantást vet rá, és egészen
más megvilágításban fogja látni, hogy odamegy Bayhez mindenki
szeme láttára, és azt mondja, nem is tudta, mennyire szép, és hogy
most már mindent ért, amit a levelében írt neki.
Phinnel odamentek a büféasztalhoz, miközben a „Thriller”
bömbölt a DJ hangfalaiból.

93
 – Jó a felhozatal – mondta Phin, és megpróbált kivenni egy
sütit a lepedőjén keresztül.
– Vedd már ki a kezed, az ég szerelmére!
– Dehogy veszem! Meg ne tudják, hogy én vagyok az!
– A kezedről felismernek?
– Előfordulhat – mondta Phin, és a lepedőn keresztül fogott a
kezébe egy sütit, mintha bábozna. A szájához emelte, de
megfeledkezett róla, hogy annak nem vágott lyukat.
Bay megrázta a fejét, és félrenézett. Pár másodperc múlva Phin
így szólt:
– Nagyon finom a süti! – De Bay alig tudta kihámozni, mit
mond. Visszafordult a fiú felé, és azt látta, hogy a szájával rágó
mozdulatokat tesz a lepedő alatt. Kockáztatva, hogy valaki
megláthatja a jellegzetes kezét, Phin legalább a sütik felét
megkaparintotta az egyik tányérról.
– Riva ötlete volt az egész – mondta Bay.
És tényleg jó volt az asztal. Az italadagolók megfelelően
gusztustalanok voltak: az egyikben műanyag szemgolyó úszkált, a
másikban óriási, műanyagból készült agy. A banyaujjsütik
igazinak látszottak, és a szellemsüti is szellemes volt: fehér
csokiba mártott mogyorós keksz csokiból készült szemekkel. Volt
egy tányérnyi fekete medvecukorból készült patkány is, tésztába
tekert virsli, ami múmiára hasonlított, és egy tálban szögletes,
fehér mentolos cukorkák, azzal a felirattal, hogy Fogak.
Az egyik szülőnek viszont az a briliáns ötlete támadt, hogy
piros kockás szalvétával és abrosszal terítsenek, amin ez állt:
BIZTONSÁGBAN LESZEL HALLOWEENKOR! Minden idők legfurcsább
bulijának ígérkezett. A hamiltoniak mindenesetre jókat
poénkodtak rajta.
– Hol van Riva? – kérdezte Phin.
Bay körülpillantott, és a DJ pultja mellett látta meg a lányt.
Óriási méhecskének Öltözött, mint a méhecskelány a Blind Melon
együttes kilencvenes évek elejéről való videoklipjében. Úgy tűnt,
a barátai jelmezei is ikonikus retró videók alapján készültek.
Dakota Madonnának Öltözött, és tölcsér alakú melltartót viselt.

94
Trinity Annie Lennox-féle öltönyben feszített, Louise-n a
Jamiroquai együttes jellegzetes kalapja volt. Bay kénytelen volt
elismerni, hogy ötletesek voltak a jelmezeik. Sokkal jobbak, mint
a zombinak Öltözött focistáké.
– A csapatával van. Ott, nézd!
– Mi a terved? – kérdezte Phin, még mindig a sütijét majszolva
a lepedő takarásában, mint amikor a kisfiúk éjszaka az ágyukba
csempészik az édességet.
– Nincs tervem – válaszolta Bay.
– Ha a fogadás miatt csinálod, meg kell mutatnod magad.
Psszt! Maradj csendben! – Ie hirtelen Phin.
– Maradjak csendben? Miért? Mindig ilyen dilis vagy, csak
reggel még álmos szoktál lenni a buszmegállóban, azért nem
vettem eddig észre?
– Riva errefelé jön – súgta Phin. – Ne mondd meg neki, hogén
vagyok!
– Miért mondanám meg neki?
– Te vagy az, Bay? – szólt Riva, ahogy odament hozzájuk. –
Csúcsszuper ez a jelmez! Olyan gatsbys a ruhád! És a hajad!
Uramisten, biztos az anyukád csinálta! Ezzel megnyerheted a díjat
is.
– Király – mondta Bay, akinek fogalma sem volt a díjról.
– Mi vagy? – kérdezte Riva.
– Waverley – felelte Bay.
– Nem, úgy értem, minek vagy beöltözve?
–A dédnagymamámnak, Mary Waverley-nek. Kerti nimfának
öltözve adott partikat a Waverley-kertben.
– Az jó.
– Blind Melon-féle méhecskelány? – kérdezte, és rámutatott
Riva csápjára.
Riva grimaszolt egyet.
– Nem ezt választottam volna elsőnek. Mindnyájan
összeültünk ötletelni, aztán egymás után kiválasztottuk, ki melyik
jelmezt akarja a listáról. Én voltam az utolsó, így jutott nekem a
méhecskejelmez. Valahogy olyan Mavisnek érzem magam.

95
 Riva még soha nem beszélt hozzá ilyen sokat, úgyhogy Bay
nem is tudta, mihez kezdjen. Végül azt kérdezte:
– Mavisnek?
–Tudod, mint az Are you There God? Iťs Me, Margaretben. A
lányok egy titkos klubot alapítanak a könyvben, és álnevet
választanak maguknak. A többiek olyan neveket találnak ki, mint
az Alexandra vagy a Veronica, de Margareten rajta ragad a Mavis.
– Riva pillantása a mellettük álló Phinre vándorolt, és összevonta
a szemöldökét. A fiú egy kicsit túl közel állt, mintha
láthatatlannak hinné magát.
– Hát akkor, viszlát később!
– Viszlát!
– Jól csináltad – szólt Phin, visszatérve a látható világba. –Te
tényleg beszélgettél Riva Alexanderrel. Most megy, és elmondja a
többieknek.
– Nem érdekel.
– Hazudsz! Szeretnéd azt hinni, hogy nem érdekel, de közben
nagyon is érdekel. Van egy dolog, amit úgy neveznek, hogy adok-
kapok. Egyes emberek társaságában önmagad lehetsz, mások előtt
viszont nem viselkedhetsz olyan furcsán. Es tudod mit? Ezek az
emberek mindenütt ott vannak. Nem lehet kikerülni őket. Nem
egyedül te vagy a világon! Mindenkinek helye van benne. – Phin
lassan hátrálni kezdett, hátha Bay nem veszi észre, hogy
távolodik. – És most, ha megbocsátasz, szellem módjára
ellibegek.

A következő órában Bay többször is megpillantotta a szellemnek

Öltözött Phint, ahogy egyik csoporttól a másikig libeg, és figyeli a
beszélgetésüket. Leginkább Riva körül keringett, de amikor a lány
gyanút fogott, odébbállt. Mulatságos volt, mennyire élvezi az
inkognitóját.
Bay egy ideig a büféasztal mellett téblábolt, páran szóba
elegyedtek vele, dicsérték a haját meg a ruháját. Egy nindzsának
Öltözött hamiltoni srác felkérte táncolni, de Bay nemet mondott.

96
Az idő hátralévő részét a cikinek minősülő lányok társaságában
töltötte a lelátón, és Josht figyelte.
Phinnek igaza volt: elterjedt a hír Bayről. Riva azonnal ment,
hogy elmondja a barátainak: Bay itt van. Am nem Bay volt az 5t
egyetlen szenzációja. Riley Ashert hazaküldték, mert szűk,
testszínű bodyt és hosszú parókát vett fel, mondván, hogy ő Lady
Godiva. Azt beszélték, hogy valaki becsempészett egy üveg
vodkát. És egy pár hamiltoni focista srác durva dolgokat mondott
a pomponlányoknak. Ennyi pletyka mellett nem volt könnyű
követni a hírek terjedési irányát, Bay mégis pontosan tudta, mikor
mondták meg Joshnak, hogy ott van. Feszülten figyelte a fiút, és
várt.
Joshhoz odament az egyik csapattársa, belebokszolt a karjába,
és nevetve mondott neki valamit. Josh megrázta a fejét. A
csapattárs a lelátó irányába nézett, és rámutatott Bayre.
Ekkor találkozott a tekintetük. Bay nem kapta el a pillantását,
pedig érezte: olyan erősen ver a szíve a mellkasában, hogy a
ruhája elején meglibbennek a fátyoldarabok. Josh zavartnak
látszott. Szemügyre vette Bay haját és ruháját, és kissé szétnyílt az
ajka.
Ez volt az, gondolta Bay, és felállt. A körülötte tanyázó, ciki
lányok ránéztek, aztán odanéztek Joshra, és egy pillanatra Bay
megérezte, hogy reménykednek: hátha fertőző ez a dolog, hátha
mindnyájukért teszi.
A focista srác újból megütötte Josht, aki szemrehányóan nézett
rá, és hátat fordított Baynek.
Bay lassan visszaült a helyére, és a ciki lányok csalódottan
félrenéztek.
Hát, ennyi volt, gondolta Bay, és a válla valamelyest ellazult.
Josh látta őt. Mindössze ennyit akart. Vagyis nem csak ennyit,
de amiért idejött, azt teljesítette.
Megtörtént.
Most már csak azt kellett kivárnia, hogy Phin végre abbahagyja
az ide-oda libegést és a hallgatózást. Akkor végre hazamehet, és
megpróbálhatja kevésbé imádni Josh Mattesont.

97
 7. fejezet

A KÖVETKEZŐ ÓRA FOLYAMÁN elérkezett egy pont,

amikor Bay észrevette, hogy Josh elhagyta a
tornatermet. Nem nézett többet közvetlenül a fiúra, de a vékony
füstcsíkból, amelyet maga mögött húzott, mindig tudta, merre jár.
Egés7-en idáig Bay a lelátón üldögélt, most már egymagában,
mert a cikis lányok úgy döntöttek, fokozzák az idétlenséget:
körbeállva táncoltak a lassú számokra a tornaterem közepén. Bay
az ajtó közelében ült, úgyhogy meghallotta: a verekedés szót
suttogták, miközben több srác is kisurrant a teremből.
Hirtelen rossz érzése támadt azzal kapcsolatban, hová mehetett
Josh.
A középiskolában van egy titkos társaság, amelyről a legtöbb
diák csak később szerez tudomást, és egyszer csak helyükre
kerülnek a dolgok, mert eszükbe jut az a hét, amikor minden
népszerű lány smink nélkül járkált, és minden népszerű srác
rózsaszínre festette a farmernadrágját. Ez volt a beavató hét,
hivatalos bevezetésük a gimis elitbe.
A zártkörű társaság miatt fontosnak, vezető egyéniségnek
érezték magukat, összejöveteleik nagyrészt ártalmatlanok voltak.
Néha azonban kábítószer is volt náluk. Esetleg verekedés tört ki.

98
 Bay nem találta Phint – túl sok szellem volt a bálban, csupa
olyan fiú, akik összevagdosott lepedőben fognak hazamenni
dühös anyjukhoz –, úgyhogy kiosont az ajtón a többiekkel együtt,
és a tanári parkoló felé indult, amely szinte teljesen üres volt.
A hamiltoni gimi focistái mindannyian odakint voltak. Bay
átfurakodott a tömegen, és azt látta, hogy a hamiltoni suli
nagyképű focisztárja egy bascomi játékossal együtt a földön
fetreng. Egy pillanat múlva hatolt a tudatáig, hogy a fiú mezén a
nyolcas számot látja.
Josh!
Bay szemébe ötlött Riva méhecskejelmeze, és odatolakodott
hozzá.
– Mi történt? – kiabálta túl a hangzavart.
Riva csápjai reszkettek.
– Az ott Cobie a hamiltoni gimiből – sipította Riva vékony
hangon. – Stevennel egymásnak estek, Josh közbeavatkozott,
aztán egyszer csak minden ok nélkül csépelni kezdte Cobie-t, akit
teljesen készületlenül ért a támadás, de nem hagyta magát. Most
meg senki nem segít Joshnak!
Baynek elakadt a lélegzete. Josh gyors és hajlékony, de Cobie
sokkal magasabb, nagyobb darab volt. Le akarta szorítani Josht a
földre, miközben alattomos ütéseket mért az oldalára.
Ha senki nem hajlandó segíteni, Baynek kell megtennie.
Muszáj volt valamit csinálni. Egy lányt csak nem fognak bántani!
Abban a pillanatban szétválnak, ahogy odalép hozzájuk. Igaz?
Ez volt az első igazi bunyó, amit Bay élőben látott. Valami ősi
erő sugárzott a fiúkból, szinte szikrázott a levegő az
elektromosságtól. Bay megbűvölten bámulta, és félt, féltette Josht
és saját magát, hiszen mindig is olyan embernek gondolta magát,
aki közbelépne segíteni, nem úgy, mint a többiek. Lehet, hogy
Phinnek van igaza. Lehet, hogy Bay egy elképzelt világban él. Az
is lehet, hogy a való világban, mélyen legbelül mégis csak olyan,
mint mindenki más.
Hirtelen felvillant mellette valami, egy szélroham belekapott a
hajába, és meglibegtette a ruhája szilét.

99
 Minden nagyon gyorsan történt. Cobie-t valami titokzatos erő
feldobta a levegőbe, és hanyatt fekve, széttárt lábbal ért földet.
Elakadt a lélegzete, arckifejezése a többiek érzéseit tükrözte. Mi
az ördög volt az?
A nézősereg zúgni kezdett, és aki hátrafordult, tanárokat és
szülőket látott kijönni a tornaterem hátsó ajtaján, az arcukat
megvilágították a környező biztonsági fények.
Mindenki próbálta összekapni magát. Cobie hamiltoni gimis
csapattársai felszedték a földről a kábult fiút, és odébb vonszolták,
miközben egyre azt kérdezgette:
– Mi a bánat történt az előbb?
A nagy felfordulásban ide-oda taszigálták Bayt, ő viszont
megpróbált a tömeggel szemben haladni, és Josht kereste. Amikor
végre meglátta, a fiú még mindig négykézláb állt, és próbált
feltápászkodni. Bay villámgyorsan odaszaladt hozzá, és talpra
segítette. A többiek egyetlen hatalmas falkába verődve rohantak a
parkoló bejáratánál lévő biztonsági kapuhoz, megpróbáltak az
épületet megkerülve előrejutni. Az volt a baj, hogy nagyon
könnyen meg lehetett volna állítani őket az átjárónál, és már több
tanár és szülő is visszament a gimnáziumba, feltehetőleg éppen e
célból.
Bay átvetette Josh karját a saját vállán, és elindult az ellenkező
irányba, minél messzebbre a tornateremtől, az oktatási épületek
felé. Az épületek mögött vezette a fiút, a somfákkal benőtt mezőn
keresztül, amelyeket évekkel korábban telepített az öregdiák-
szövetség. Fújt a szél, amitől a csupasz ágak ijesztően recsegtek-
ropogtak.
Josh enyhén sántikálva lépkedett, és jobboldalt a bordáit fogta.
Bayre kellett támaszkodnia, amikor végül felmentek a távoli
domboldalon, hátulról közelítve a ragyogóan kivilágított
diákparkolóhoz. Nem volt ott senki, ami fényes bizonyítéka volt,
hogy valóban megállították a tömeget a tornaterem előtt.
Bay körülpillantott, Josh Pathfinder dzsipjét kereste a
szemével. Ha nagy szükség lett volna rá, talán még a rendszámát

100
is meg tudta volna mondani, olyan sokszor nézte, ahogy elhajt
vele a fiú.
– Hol van a kocsid? – kérdezte végül.
Josh felkapta a fejét, mivel eddig a lába elé nézett, és minden
egyes lépés külön erőfeszítésébe került. Hirtelen ellépett Bay
mellől.
Nem tudta, hogy Bay támogatja. Olyan képet vágott, mint
amikor hátulról befogják az ember szemét, és azt kérdezik: Na, ki
vagyok? Ő pedig kellemes meglepetésre számítva hátrafordul, de
az az ember áll mögötte, akit a legkevésbé szeretne látni.
Josh körülnézett. Bay látta rajta a megkönnyebbülést, mert
senki sem volt a közelben, nem látták meg őket együtt. Azt is
látta, hogy a fiúban felébred a gyanú, mintha Bay pontosan ezt
tervezte volna. – Miért erre jövünk?
– Mert elkaptak volna, ha a másik irányba megyünk. Hol van a
kocsid? – kérdezte újból.
Josh hosszan bámult a lányra. Ha Bay rákiáltott volna, vagy
egy mérföldnyit ugrik ijedtében.
– Ott van – mondta végül. – Apám Audijával jöttem.
Bay a kocsira nézett, aztán vissza Joshra, Így mérlegelte, vajon
képes lesz-e vezetni.
– Meg tudod csinálni?
– Aha. A bordáimat Ütötte, de nem tört el semmim.
– Honnan tudod?
Josh megdörzsölte az oldalát.
– A focilabda nagyobbat üt, mint ó.
Bay sarkon fordult, hogy elmenjen, mert nem bírta tovább,
ahogy Josh néz rá, mintha talán... mit is? Meg akarná babonázni?
Különben is, az meg mi az ördögöt jelent?
– Várj! – szólt utána Josh.
Bay azonban nem várt. Ökölbe szorított kézzel masírozott
tovább. Elviselhetetlen alak! Ostoba és keményfejű, és ha jobban
belegondol, borzalmas ízléssel választja ki a cipőit. Már hogy is
tartozna hozzá? Mit szeret rajta annyira? Miért nem lehet úgy
lekapcsolni a szerelmet, mint a villanyt?

101
 – Bay, várj! – mondta Josh, ahogy esetlenül a lány után ügetett.
– Mi az? – pördült meg Bay.
Josh nem számított rá, hogy a lány dühös lesz. Őszintén szólva
maga Bay sem. Mindketten megszeppentek egy kicsit. – Legalább
hadd vigyelek haza!
– Nem, köszönöm. Phin anyukája hazavisz minket.
Josh összepréselte az ajkát. Fehér arcfestéke és piros rúzsa
elkenődött, tönkrement a bunyótól. Úgy nézett ki, mint aki
teljesen megsemmisült, és kiütközik az új személyisége.
– Szóval te meg Phin.. . – mondta Josh.
– Mi van velünk?
– Semmi.
Bay ismét elfordult.
– Várj! Összekentelek vérrel.
Bay lenézett, és látta, hogy Josh művére oldalt teljesen
Összemaszatolta a dédnagymamája gyönyörű ruháját. Majdnem
elsírta magát. Az anyja és Claire meg fogja ölni.
– Nem igazi – mondta Bay színlelt közönnyel. – Majd azt
mondom, hogy úgy akartam kinézni, mint Stephen King Carrie-
je.
– Hadd vigyelek haza!
Bay ellágyult, ennyi az egész. Így próbálta mentegetni
pillanatnyi gyengeségét. Kivette a telefonját a bokacsizmája
szárából, és felhívta Phint.
Időbe telt, mire a fiú felvette. Már majdnem bekapcsolt a
hangposta. Végül levegő után kapkodva, remegő hangon
beleszólt:
– Halló?
– Phin, itt Bay. Merre vagy?
– A tornaterem előtt. Anya bármelyik pillanatban itt lehet. Te
hol vagy?
– A diákparkolóban. – Bay ránézett Joshra, aztán elkapta a
tekintetét. – Hazavisznek.
– Ó! – mondta Phin zavartan. – Rendben.
– Jól vagy?

102
 – Persze. – Kis szünetet tartott. – Persze, remekül!

Josh hallgatott a Bay háza felé vezető úton. Az apja Audijában

bőr- és kukoricaszirup-szag terjengett, és valamilyen friss, kölnis
illat, amelyet Bay akkor érzett először, amikor Josh
rátámaszkodott, és segített neki elbicegni a diákparkolóhoz. Bay
ruháira is átragadt az a bizonyos Josh-illat, de valahogy lopottnak
érezte, mintha nem oda tartozna.
Josh jelenléte a szűk, zárt térben megremegtette Bay mellkasát.
Szédelgett a meghitt közelségtől, mint amikor túl sokáig marad
ébren az ember, vagy túl sok koffeint fogyasztott. Azon kapta
magát, hogy banális dolgokon ámuldozik. Milyen jól vezet! Nézd,
milyen könnyedén tartja a kormányt! Le sem veszi a szemét az
útról, úgy kapcsolja be a fűtést! Bay arra gondolt, hogy Josh talán
hidegrázásnak vélte az idegességét.
Bay a fiú kezére Összpontosított, amely a kormányon pihent,
és közben kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Joshnak
szép, napbarnított, izmos keze volt. Az alkarján kirajzolódtak a
feszes izmok.
A Hopkins-féle tejgazdaság viszonylag félreeső helyen volt, de
általános iskolás korában minden gyerek megfordult ott
tanulmányi kiránduláson, Úgyhogy mindenki tudta, merre van.
Josht nem kellett útba igazítani. Abban a pillanatban, amikor Bay
szólni akart neki, hogy jobbra vagy balra forduljon, már tekerte is
a kormányt.
Mintha egy védett buborékban utaztak volna, aminek persze
nagyon hamar vége szakadt. Ahogy közeledtek a farmjuk
lehajtójához Bay megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Megállhatsz az út végén, a bejáratnál. Gyalog megyek a
házig.
Josh lekanyarodott az országútról, és azt felelte: – Rendben.
Ahogy végighajtott a hepehupás, kavicsos behajtón, Bay egyre
feszültebb lett. Nem mintha Josh még nem látta volna a Hopkins-
farmházat. Csakhogy hirtelen elviselhetetlenné vált a gondolat,

103
hogy Josh, aki még alig tud róla valamit, meglássa a farmházat, és
azt higgye, hogy ő valóban ide tartozik.
Miután az anyjával megszöktek Bay apjától, Seattle-ből,
Clairenél laktak, a Waverley-házban, de amikor Sydney és Henry
összeházasodtak, beköltöztek a Henry tejgazdasága melletti
farmházba. Bay szerette a farmházat. Első látásra érezte, hogy az
anyjának itt a helye, annak ellenére, hogy Sydney városlakónak
tartotta magát, és nem kedvelte a csendet. Sőt, ideges volt tőle,
mint odaát Seattle-ben, amikor várta, hogy elszabaduljanak az
indulatok, és valami rossz dolog történjen. De Bay nem ide
tartozott. Hanem a Waverley-házba.
Nem szégyellte a farmházat. Vagyis nem tÚlzottan. De hát
látta Joshék házát, és gyűlölte azt az érzést, amikor akár csak a
legcsekélyebb szükségét érezte, hogy magyarázkodni kezdjen a
lakóhelye miatt.
Josh megállt a kicsi, fehér, kétszintes ház előtt. A verandán
égett a csupasz villanykörte. A nappali függönye mögül fény
szűrődött ki.
Bay nem szállt ki rögtön. Ült és várt, hátha Josh még mondani
akar valamit. A szülei is ezt szokták csinálni, amikor hazajönnek
valahonnan. Hazaérnek, de még kint maradnak a kocsiban –
nyáron leállítják a motort, és lehúzzák az ablakokat; télen járatják
a motort, és bekapcsolva hagyják a fűtést – és beszélgetnek, mert
éjjel a kocsiban valahogy beszélgetni akarnak még egy keveset,
váltanak egy utolsó csókot, mielőtt kiszállnak.
Úgy, mint egy randin, eszmélt rá Bay.
Ez viszont nem randi.
Josh egyenesen előre nézett.
Bay szó nélkül kiszállt, és merev lábbal az ajtóhoz ment,
miközben azt mondogatta magának, hogy vissza ne nézzen.

– Nem hiszem el, hogy lemaradtam róla, ahogy elindult az első

báljába – mondta Henry órákkal korábban, miután Sydney elvitte

104
Bayt és Phint a tornateremhez. Sydney próbálta telefonon elérni
Henryt, hogy szóljon neki, de nem fogadta a hívást.
Sydney épphogy belibbent, parfümillatot hozott magával, és az
arca kigyúlt a boldogságtól, amiért a lánya társasági élete ilyen
váratlan fordulatot vett. Hazafelé kínai kaját vett, éppen az
elvitelre való dobozokat pakolta ki a konyhaasztalra. Henry a
tusolás után felfrissülve állt mellette, egy rózsaszín-fehér
törülközővel szárítgatta a haját. Rózsaszín-fehér. Sydney szerint
Bayjel ketten lassan, de biztosan csajosították a házat. Henry
viszont cseppet sem bánta.
A ház nő nélkül nem az igazi – mondogatta volt a nagyapja.
– Azért gyűjtögettem ezeket a dolgokat, hogy elmondhassam
Baynek, amikor randizni kezd – mondta Henry a törülköző alól. –
Egy párat még le is írtam. De komolyan, szerintem megvannak a
jegyzeteim az irodában.
Sydney felnevetett, mintha szíven Ütötte volna, amit most
megtudott.
– Mi lenne, ha reggel az első dolgom lenne hozzád küldeni
Bayt, hogy kioktathasd, milyen borzasztóak a fiúk, és
mindegyiküknek egyetlen dolgon jár csak az esze.
Henry a nyaka köré terítette a törülközőt, és leült az asztalhoz,
miközben Sydney tányérokat rakott ki. Megsimította Henry arcát,
mielőtt leült vele szemben.
Henry és Sydney az iskolai játszótér mászókáján látták meg
egymást először. Bizonyos emberek csak úgy belépnek az
életedbe, és örökre felforgatják. Ez volt Sydney Henry számára.
Abban a pillanatban beleszeretett, ahogy megpillantotta.
Általánosban ő lett Sydney legjobb barátja. De ahogy múlt az idő,
eltávolodtak egymástól. Hunter John Matteson is belezúgott
Sydney-be, csak neki volt mersze megmondani a lánynak. Henry
fokozatosan elveszítette Sydney-t a gimiben, aztán végleg szem
elől tévesztette, amikor tizennyolc évesen lelépett. Nem gondolta,
hogy valaha is találkozni fognak. A nagyapja még élt, habár az
agyvérzés miatt nagyon lelassult. Fő időtöltésévé vált, hogy
megpróbálta egyenesbe hozni Henry életét: szerette volna, ha

105
megállapodik, és megnősül. De sehogy sem sikerült. Amikor
Sydney visszajött, úgy tűnt, hogy Henry addig csak futotta a
köreit, és mindent felégetett, amíg nem maradt más, csak a
felperzselt föld. Akkor megjelent Sydney, Henry végül
megállapodott, és odatalált hozzá, mint a hűvös, lágy füvű rétre.
Ilyen az, amikor az ember végre rátalál az igazira – mondta a
nagyapja.
Amikor találkozgatni kezdtek, Henry először el sem merte
hinni, hogy ilyen szerencséje van. A mai napig gyakran
megtörtént, hogy újabb történetet kezdett mesélni a nagyapjáról,
de a kellős közepén elhallgatott (tudta, hogy túl sokat beszél az
öregről), és azt gondolta: mi érdekeset találhat benne egy ilyen nő,
mint Sydney? Legszívesebben az egész világot neki adta volna.
De még az is kevésnek tűnt. Semmi volt ahhoz képest, amit ő
Sydney-től kapott: a közös életüket, ezeket a rózsaszín-fehér
törülközőket, és a tizenöt éves lányt, aki már bálba kezd járni.
– Hogy telt el így az idő? – kérdezte Henry, és felhagyott a
próbálkozással, hogy pálcikával egye a csicseriborsós
garnélarákot. Megfogott egy villát. – Mikor lett tizenöt éves? Mire
észbe kapunk, már el is ment itthonról.
Sydney hirtelen megdermedt. Henry érezte, hogy megváltozik
körülöttük a levegő, abból tudta, hogy mi fog történni. Lassan
letette a villát, és várt. Szinte látta, hogy újabb vörös csíkok
ütköznek ki Sydney hajában. Mostanában ez mindennapos
esemény volt. Az első fagy előtti feszültség. Henry és Tyler
korábban összevetették a tapasztalataikat, és rájöttek, hogy
minden évben megismétlődik ilyentájt: a feleségük valami
eszement dolgot művel. Az idén Sydney nem tudott betelni a
férjével. Nem mintha zavarta volna Henryt. Bármit megtenne,
hogy segítsen rajta. De aggódott a dolog miértje miatt. Min járhat
a felesége esze valójában?
Sydney kiejtette a kezéből a villát, áthajolt az asztal fölött, és
megcsókolta Henryt.
Felrántotta a férfit a székéből, egymásnak estek, lecibálták
magukról az inget, kigombolták a nadrágjukat. Lehemperedtek a

106
konyha padlójára, nyikorogtak alattuk a deszkák, neki-neki
ütköztek a bútoroknak. A világ kifordult a sarkaiból, repült az idő.
Mire Henry észbe kapott, eligazgatták magukon a ruháikat,
visszaültek enni, és cinkosan mosolyogtak egymásra a kínai kaja
fölött.
A rózsaszín-fehér törülköző még mindig nedves volt, ott
árválkodott a padlón.
Henrynek az motoszkált a fejében, nem azért történik-e újra és
újra ugyanez a dolog, mert Sydney olyasmire vágyik, amit ő nem
ad meg neki, és kénytelen megszerezni magának.
Kellemetlenül érintette a gondolat. Bármit megadna Sydney-
nek. Bármit, amije csak van.
Csak meg kell mondania, mi az.

Sydney még egyszer megcsókolta Henryt lefekvés előtt. A férfi

belső órája minden este nyolc óra tájt lelassította a lépteit, mint
amikor a felhúzható játék kezd lejárni. Ha túl későig maradt
ébren, megtörtént, hogy Sydney a lépcsőn állva találta, félúton az
emeletre, keze a lépcsőkorláton, mély álomba merült, és kiálló
arccsontján megült a por.
Henry álmosan, elégedetten mosolygott a hálószoba felé
menet. A szeme körül ráncok gyülekeztek, olyan sokat
hunyorgott, miközben a napba nézett. A napba.
Pontosan ilyennek tűnt Sydney szemében: Henry adta neki a
fényt, ő táplálta, mindig megbízhatóan ott volt neki. Elviselte
Sydney nyughatatlan természetét, és ha az kellett, vele együtt
őrjöngött, de másnap mindig ugyanolyan emberként kelt fel,
ugyanazzal a szívvel, ugyanolyan fénnyel.
Sydney ébren várta Bayt, nem tudott mit kezdeni magával.
Végül felvette a kimonóját, feltekerte a haját a vacsoránál
felhasználatlanul maradt evőpálcikákra, aztán nyolcvanas
évekbeli Molly Ringwald-filmeket nézett a laptopján, amelyekben
a furcsa lány története mindig happy enddel végződik.

107
 Amikor meghallotta a kocsi zaját a behajtón, lecsapta a laptop
tetejét. Bay pontosan érkezett. Sydney eddig soha nem szabta
meg, mikorra érjen haza, úgyhogy nevetségesen korai időpontot
jelölt ki, de Baynek a szeme sem rebbent. Mary nagymama soha
nem mondta meg Sydney-nek, mikorra kell hazaérnie, pedig néha
szívesen vette volna. Többnyire megengedte, hogy a barátnőinél
aludjon, onnan meg könnyebben ki tudott osonni, hogy a fiújával
találkozzon bármilyen éjszakai időpontban.
Gyorsan felállt, és közben azt gondolta, jó lenne lekapcsolni a
villanyt a nappaliban, nehogy Bay megtudja, hogy ébren várt rá.
Amikor meghallotta, hogy a kocsi megáll a ház előtt, rájött, hogy
elkésett vele. Talán kiszaladhatna a konyhába, és készíthetne egy
forró csokoládét, hogy leüljenek mellé megbeszélni az estét. Nem,
Bay azt ki nem állná.
Még nem hallotta a kocsiajtó csapódását, úgyhogy
odasomfordált a konyhaablakhoz, hátát a falnak vetette, és alig
észrevehetően megemelte a függönyt. Kis időbe telt, mire kivette
a kocsi körvonalait: egy sötét színá Audi volt. Nem Phin anyjának
a Chevyje. Ki lehet az ilyen későn? Ismerősnek tűnt az autó, és
amikor végre kinyílt az utasoldali ajtó, és kigyulladt a belső
világítás, Sydney rájött, honnan. Josh Matteson vezette a kocsit,
amelyből a lánya kiszállt.
Sydney mobilja hirtelen megcsörrent, ő szinte felugrott
meglepetésében. Felkapta a dohányzóasztalról, és beleszólt:
– Halló?
– Sydney? Tallulah Young vagyok, Phin anyja. Itt ülünk
Phinnel a tornaterem előtt. Bay nincs itt. Phin azt mondja, hogy
már hazavitték. Tudsz róla?
– Nem tudtam – mondta Sydney, miközben nyílt a bejárati ajtó.
– De pont most ért haza.
– Nem esett baja? Phin azt mondja, valami bunyó volt a partin.
Sydney szíve meglódult a mellkasában, amikor a lányára esett
a pillantása. Bay ruhája vértől volt maszatos.
– Nem igazi – mondta Bay gyorsan. – Művér. Valakinek a
jelmezétől.

108
 – Nincs baja – mondta Sydney Phin anyjának, közben nem
vette le a szemét Bayről. – Phineus is jól van?
– Teljesen. Persze tönkretette a legjobb lepedőmet. Levonom a
zsebpénzéből.
– Jesszusom! Anya, mondtam, hogy ne haragudj! – hallatszott
Phin hangja, mielőtt az anyja befejezte a hívást.
Lehet, hogy a Youngok a legerősebb férfiak a városban, de az
anyjuk sem kutya.
– Nem hiszem el, hogy virrasztottál miattam mondta Bay, és
védekező állásba vonult, mielőtt Sydney egy szót szólhatott volna,
amiből mindjárt gondolta, hogy a lányának valami titkolnivalója
van. Mivel Sydney nem szólt semmit, Bay húzgálni kezdte magán
a ruhát.
– Nem igazi vér. Kukoricaszirup-szaga van. Szagold meg!
– Eszem ágában sincs megszagolni! Azt szeretném tudni, hogy
került a ruhádra – felelte Sydney.
– Segítettem egy fiúnak, aki elesett. Zombijelmez volt rajta.
Ennyi.
– Ennyi? Ilyen sok művér került a ruhádra attól, hogy segítettél
neki?
– Igen! Nem smároltam vele, ha erre vagy kíváncsi. Csak
segítettem valakinek, mert belekeveredett egy verekedésbe.
– Joshnak – mondta ki Sydney kerek perec. – Josh
Mattesonnak segítettél.
Minden pénzt megért, hogy láthatta Bay arckifejezését.
– Honnan tudod? Phin mondott valamit az anyukájának?
– Nem – válaszolta Sydney. – Csak láttam, hogy Josh hozott
haza.
– Leskelődtél? – vonta kérdőre Bay. Sydney ismét kijátszotta a
csendes kártyát. – Felajánlotta, hogy hazahoz. Teljesen plátói!
Betartotta a sebességkorlátozást. Becsatoltuk a biztonsági övet.
Talán, ha két szót szólt hozzám.
– Josh Matteson!
– Igen, anya, Josh Matteson.

109
 Sydney úgy érezte, süllyedni kezd, amint eszébe jutott, mit
mondott Claire. Egyszer-kétszer említett valami fiút.
– Jaj, Bay, csak nem ő az?
– Kicsoda?
– A nagynénéd, Claire azt mondta, tetszik neked egy fiú. Ugye,
nem Josh az?
Bay sértett arcot vágott.
– És mi van, ha ő az? Mi a baj Josh Mattesonnal?
Sydney az ajkába harapott, mert nem tudta, hol kezdje.
– Hogy várhatod el, hogy elmondjak neked valamit, ha te soha
nem mondasz el nekem semmit? – kérdezte Bay, és elment
Sydney mellett, fel a lépcsőn. Sydney követte.
Bay szobája az első volt a lépcsőfeljáró tetején.
Galambszürkére festett fala sötétedés után pávakékre változott,
mintha a szoba elnyelné a napfény melegét, és éjjel kisugározná.
Bay nem kapcsolta fel a lámpát. Cipőkön és könyveken lépdelt át
a sötétben, a hervadt virágokat kiszedegette a hajából, és ledobta
őket a törökmintás szőnyegre.
Kibújt Mary nagymama ruhájából, és szomorúan nézett rá.
Sydney kinyújtotta a kezét, Bay pedig odaadta a ruhát.
A lány lerúgta a bokacipőjét, aztán bemászott az ágyba. Nem
vette le a cicanadrágját, amely melegen tartotta a vékony ruha
alatt.
Sydney csendben megállt az ajtóban.
– Együtt jártok? – kérdezte végül.
– Nem. Nem tetszem neki. – Bay a másik oldalára feküdt, hátat
fordított Sydney-nek. – Nem is ismer engem – suttogta, és Sydney
látta, hogy a lánya sír.

Az egész a szokásos módon kezdődött: egy fiúval. Sydney kivirult

a gimiben, és nagyon élvezte a dolgot. Imádta minden percét.
Annyira kétségbeesetten meg akarta tartani, hogy szinte teljesen
elszigetelődött a családjától. Alig volt otthon. Mary nagymama
megértette, mit jelent, hogy ilyen fajta figyelem irányul Sydney-

110
re, és hagyta, hadd sütkérezzen benne. Talán egy kicsit túlzásba is
vitte. Mintha erőltette volna. Menj csak el szórakozni! Emlékszem,
milyen voltam a te korodban.
Sydney volt a bálkirálynő, sok mindenért irigylésre méltó – a
szépségéért, a képességéért, de legfőképpen azért, mert az iskola
legnépszerűbb sráca belezúgott. Sydney és Hunter John Matteson
elválaszthatatlanok voltak – Emma Clark legnagyobb bánatára,
aki világéletében Hunter Johnba volt szerelmes, és végül is a
felesége lett. Csak ki kellett várnia. Ő is tudta azt, amit mindenki:
Hunter John csak kihasználta az időt, amíg lehetett. Amint
leérettségizett, kezdetét vette a való élet, amelyet a Matteson
családban minden apa ráterhelt a fiára.
A való életben egy Matteson nem vehetett feleségül egy
Waverley lányt.
Sydney abban az időben ezt nem értette. Azt hitte, örökké fog
tartani a szerelmük Hunter Johnnal. Semmi intő jel nem volt,
egészen az érettségiig. A fiú váratlanul vetett véget a
kapcsolatuknak, szinte kábulatban hagyta ott Sydney-t, akinek a
szíve borsónyira zsugorodott, és egyre nőtt benne a város iránti
gyűlölet, amely végül dühös, kék szilánkokban hullott le a
bőréről, és ott maradt utána az ágyneműn, amikor reggelente
felkelt az ágyból.
Bay nem tudta pontosan, miért ment el Sydney Bascomból.
Nem tudta, hogy azért lépett le, mert egy Matteson összetörte a
szívét, és úgy döntött, azt fogja csinálni, amit az anyja: itthagyja
ezt az ostoba porfészket az Összes lakójával együtt. Sydney néha
elgondolkodott, hogy ha Hunter John nem bánik el vele így, itt
maradt volna-e. Valószínűleg nem. De legalább nagyobb szívvel
és nyugodtabb lélekkel távozhatott volna, és talán nem vonzotta
volna magához élete során a Bay apjához hasonló figurákat. Talán
a bizonytalansága volt az ok, amiért egy olyan férfi mellett
maradt, aki bántalmazta? Lehet, hogy soha nem fogja kideríteni.
Végeredményben nem volt jelentősége. Mindennek így kellett
történnie, hiszen ebből lett neki Bay. És amikor visszatért a
városba, ott volt Henry, akit Sydney gyerekkora Óta ismert.

111
Henry szemmel tartotta őket Hunter Johnnal, és közben egész idő
alatt szerelmes volt Sydney-be, de nem tudta megakadályozni,
hogy másnak adja oda a szívét.
Átkozott legyen, ha hagyja, hogy egy újabb Matteson
összetörje egy újabb Waverley szívét, főleg nem a saját lányáét!
Josh nem volt annyira melldöngető és büszke, mint az apja, de a
jó természete mindössze annyit jelentett, hogy azt csinálta, amit
mondtak neki. Be fog szállni az apja üzletébe, ahogy azt előtte az
apja is tette.
Sydney nem tudta, Josh hogyan érez a lánya iránt
pillanatnyilag, de azt tudta, hogy hihetetlenül könnyű abba
beleszeretni, aki már szerelmes beléd. Kicsit olyan, mintha az
ember saját magába szeretne bele. Sydney volt annyira őszinte
magához, hogy belássa: ez történt Henryvel is. Henry sokkal
régebben szerette őt, mint ő Henryt. Bay pedig rendkívüli
teremtés. Szép, kedves és titokzatos. Ha Josh eltölt vele egy kis
időt, biztos beleesik. Sydney ebben olyan biztos volt, mint abban,
hogy kétszer kettő négy.
Világos volt tehát, mit kell tennie: megakadályozni, hogy ez
megtörténjen.

112
 8. fejezet

H ÉTFŐ DÉLUTÁN BAY KINT ÜLT az iskola főépületének

homokszínű kőlépcsőjén, házi feladatot írt, várta a
késői buszokat, amelyek a Tágas Mezőn lakó gyerekeket
szállították haza. Ők a városi iskola vonzáskörzetének
legtávolabbi peremén laktak. Csendesebbek voltak a társaiknál.
Nem töltötte ki valami életük minden egyes percét. Úgy tűnt,
hogy idejük nagy részét a buszon töltik. Általában Bay volt az
első leszálló a Pendland Streeten, ahová gyalog is könnyűszerrel
el tudott sétálni, ha úgy tartotta kedve. Nem volt olyan messze.
Viszont kellett valami ürügy az ittlétre, mert Joshnak azt írta a
levelében, hogy itt fog várakozni. Ha feladná, azzal beismerné a
tévedését, pedig ezen a ponton már tudta, hogy valóban tévedett.
Csak arra várt, hogy a szíve is felzárkózzon az elméjéhez.
Az októberi délutánokat mindenki szereti. Még a Tágas
Mezőről való gyerekek is a szokottnál élénkebben nyüzsögtek a
járdán. Ez a nap mindenki számára megtestesítette egy őszi
iskolai nap lényegét: csípős levegő, bőrdzsekik és kockás
gyapjúszoknyák. Mindenki azt állítja, hogy valamikor valamilyen
könyvben olvasott ilyesmiről.

113
 Bay befejezte a házi feladatát, aztán elővette a Rómeó és Júliát.
Már vagy százszor olvasta. Szerette fellapozni a neki tetsző
szavakat, és az elméjében forgatta őket: ünnepünk és bíborpatak,
lábujjhegyen és földönfutó.
Dobd el!
Lobogsz.
Hercehurca.
Bay hallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát a háta mögött,
Úgyhogy önkéntelenül arrébb húzódott, és elvette a hátizsákját,
mert azt hitte, útban van valakinek, aki le akar menni a kőlépcsőn.
Az a valaki odaért hozzá, de aztán leült mellé a lépcsőre.
Bay kicsit ingerülten nézett fel, mert harminchárom lépcsőfok
vezetett fel a járdáról a kör alakú épülethez, ez az illető mégis
benyomult az ő személyes terébe. Akkor döbbent rá, ki az.
– Szia! – mondta Josh.
Mindennap itt ült, ezen a lépcsőn, és őt várta. És most, hogy
végre itt volt, Baynek fogalma sem volt, mit mondjon. Nem is
tudta biztosan, akar-e valamit mondani egyáltalán. Nem tehetett
róla, hogy Joshhoz tartozik, hogy amikor a fiú közelében volt,
mintha felé húzta volna valami, ami azt hajtogatta: Otthon.
Otthon. Otthon. De nem kellett tÚlzottan erőlködnie. Ez semmi
máson nem változtatott, csak önmagán: szánalmas és bizonytalan
teremtéssé vált, mintha nem is ő lenne.
– Szombat este a kocsimban felejtetted a telefonodat – szólt
Josh. Könyökét a térdére támasztotta, és az egyik kezével
hanyagul odanyújtotta Baynek a mobilját.
– Ó, köszönöm – mondta Bay, majd elvette a telefont, és
besuvasztotta a hátizsákjába. Szóval ott volt! Sehol sem találta,
amikor az anyja magához akarta venni, a szobafogságot
kiegészítendő, mintha Bay állandóan a telefonján lógna, és a
hiánya nagy csapás lenne rá nézve.
Bay a hátizsákjában matatott, mert azt gondolta, Josh mindjárt
feláll és elmegy. Ám minél tovább pakolászott a zsákjában,
feleslegesen rendezgetve a könyveit, annál biztosabban érezte,
hogy a fiú nem akarja otthagyni.

114
 Végül csak visszafordult hozzá. Josh őt bámulta a
napszemüvege mögül. Farmernadrág és csíkos rögbifelső volt
rajta. Bay némán visszanézett rá, és felvonta a szemöldökét. Ha
beszélgetni akar, a fiúnak kell megerőltetnie magát.
– Bocs, hogy bunkón viselkedtem veled – mondta végül Josh.
– Rosszul sikerült az estém, de arra nem volt okom, hogy veled
szúrjak ki miatta. – Összekulcsolt kezét nézte, amelyet csontos
térde közé szorított. – Örülök, hogy ott voltál. Sokat
gondolkoztam rajta a hétvégén. Rájöttem, hogy meg sem
köszöntem neked. Szóval akkor, köszönöm.
– Rendben van – mondta Bay.
– Rendben van?
– Elfogadom a bocsánatkérésedet.
Josh elmosolyodott.
– Ez aztán a nagylelkűség!
– Ilyen vagyok. Nagylelkű.
Percek teltek el szó nélkül. Végül Bay azt mondta:
– Még mindig itt vagy. – Nem undokul mondta, hanem
kíváncsian, mintha Josh megfeledkezett volna róla. – Igen –
biccentett Josh.
– Ez most – intett az ujjával a fiú felé Bay, a jelenlétére
célozva– a bocsánatkéréshez tartozik?
– Nem. De értem, miért kérdezed. Es még egyszer bocsánatot
kérek.
– Miért verekedtetek össze azzal a sráccal? – kérdezte Bay,
hiszen majd’ meghalt a kíváncsiságtól, bár azt hitte, soha nem
fogja megtudni. Most, hogy Josh itt volt, és nem mozdult mellőle,
megragadhatta az alkalmat, hogy kérdőre vonja.
Josh megrántotta a vállát.
– Azon poénkodott, miért nem veszi meg nekünk az apám a
továbbjutást. Jó a csapatunk. Apámnak semmi köze hozzá. Szó
szerint semmi. Ki nem állhatja a focit.
– Te remek játékos vagy! Láttalak játszani. Vagyis, mindenki
látott – tette hozzá gyorsan Bay.

115
 – Valahol legbelül bíztam benne, hogy elkapnak minket.
Valaki még meg is osztott egy videót a bunyóról. Azt hittem, a
szüleimet hazahívják a nyaralásból, engem meg jól kioktatnak,
mekkorát csalódtak bennem. De az igazgató ma rám sem nézett,
pedig így elintéztem magam – mondta Josh, azzal levette a
napszemüvegét, és megmutatta a monokliját. Sárga meg lila
árnyalatokban játszott a szeme környéke, csupa búskomor
színben. – Ha én nem szólok róla, soha nem fogják megtudni.
– Miért szólnál róla?
Josh megrázta a fejét.
– Néha szeretném, ha megtudnák: nem az vagyok, akinek
gondolnak.
Ez annyira furcsa kijelentés volt, hogy Bay önkéntelenül
rákérdezett:
– Ki vagy te?
És rádöbbent, hogy ő sem tudja. Épp olyan keveset tudott
Joshról, mint a fiú őróla. Mindössze annyi előnye volt vele
szemben, hogy Bay tudta, tudta, mit akar elérni.
– Josh Matteson vagyok, örvendek, hogy megismerkedtünk –
felelte a fiú széles, erőltetett mosollyal, és olyan mozdulatot tett,
mintha kezet akarna fogni Bayjel, de ő nem reagált rá. Josh
arcáról lehervadt a mosoly, és visszatette a napszemüvegét. –
Nem akarok a Notre Dame Egyetemre járni, mint a nagyapám.
Nem akarok az apám cégénél dolgozni.
– Nem ez vagy. Ez az, ami nem vagy – jegyezte meg Bay. – Te
mit akarsz csinálni?
Josh meghökkent a válaszán.
– Nem tudom – felelte. – Kiver a hideg verejték, amikor
reggelente beülök a kocsiba, és próbálom rávenni magam, hogy
elinduljak az iskolába. Este kilenckor lefekszem aludni, annyira ki
vagyok merülve. Néha fájnak az arcizmaim a sok mosolygástól,
miközben úgy teszek, mintha elégedett lennék azzal, amerre az
életem tart.
Annyira kézenfekvő volt a válasz, hogy Bay először azt hitte,
Josh csak szórakozik vele. Aztán rádöbbent, hogy nem.

116
 – Akkor ne tegyél úgy! – válaszolta.
Josh úgy nézett rá, mintha valami jópofa dolgot mondott volna.
– Lefogadom, hogy te soha életedben nem játszottad meg
magad – mondta.
– Mintha az olyan egyszerű lenne!
Josh vállat vont.
– Néha arról álmodozom, hogy füvet nyírok – mondta. –
Szeretem nézni, ahogy a focipálya füvét nyírják. Annyira
megnyugtató lehet a fűnyíró traktoron ülni, és órákig fel-alá
zötyögni vele.
Beálltak a későbbi buszok, a Tágas Mezőkön lakók felkapták a
táskájukat meg a hangszertokjaikat, és sorakozni kezdtek.
Bay felállt.
– Szerezhetnél magadnak állást Hickoryban, a focipályán.
Lefogadom, hogy állandóan nyírni kell a gyepet! Meg játszani.
Meg tanítani – mondta.
Josh nézte, ahogy a vállára kapja a táskáját. Kissé
zavarodottnak tűnt, mintha valami kellemetlen dologra szánta
volna el magát. Bay a lelki szemeit forgatta. Josh tényleg azt hitte,
hogy olyan borzasztó lesz vele beszélgetni?
– Hazavigyelek? – kérdezte Josh.
– Ha olyan izgalmas lesz, mint az első alkalommal, akkor
köszönöm, nem. Már itt vannak a buszok. – Bay nem említette,
hogy szobafogságra van ítélve.
Josh ülve maradt, amíg Bay lement a lépcsőn.
– Holnap is idekint leszel? – szólt utána a fiú.
– Mindennap itt vagyok – válaszolta Bay, miközben beállt a
sorba.
Mielőtt fellépett a buszra, Josh odakiáltott neki:
– Bay!
A lány odafordult felé. Josh felállt, aprót nyögött, és az oldalát
tapogatta, a bordái alatt.
– Mondd meg Phin barátodnak, hogy köszönöm!
– Mit?

117
 – Nézd meg a videót! – válaszolta Josh, aztán lassan felsétált a
lépcsőn, és eltűnt.

Bay meg akarta nézni a videót, mialatt Claire nagynénje háza felé
buszozott, de lemerült a telefonja, fel kellett töltenie. Különben
mindegy volt, mert amikor hazaér, oda kell majd adnia a
telefonját az anyjának.
Bay élete első szobafogságának eredeti feltételei a következők
voltak:
1) Sydney viszi reggel iskolába Bayt, és este érte megy a
nagynénjéhez, Claire-hez.
2) Bay átadja neki a telefonját, amint megtalálja.
Sydney azt mondta, hogy bővíteni fogja a listát, csak még nem
tudja, mivel. Bay fejben végigment a feltételeken, és mindenféle
kiskapukat talált. Például az sehol nem volt kimondva, hogy nem
ülhet az iskola lépcsőjén, és nem beszélhet Joshsal, bár ennek
olyan mikroszkopikusan kicsi volt a valószínűsége, hogy az anyja
nem is találta említésre méltónak.
Másik kiskapu is volt: az anyja valójában nem mondta ki, hogy
nem hagyhatja el a házat, pedig a szobafogság éppen erről szólt.
Sydney láthatólag kotta nélkül játszotta ezt a darabot. Ez a
meglepetésszerű szobafogság, amelyet a feltételezett kihágás után
teljes huszonnégy órával szabott ki, feltehetőleg annak volt a
következménye, hogy Bay úgy kéredzkedett el a bálba, hogy Phin
anyja fogja hazahozni. Legalábbis ezt mondta Baynek az apja, aki
láthatólag össze volt zavarodva, és próbált értelmes magyarázatot
adni az anyja döntésére.
Bay persze tudta: valami több kell, hogy legyen a háttérben.
Már csak azért is, mert Sydney számtalanszor unszolta Bayt,
hogy mozduljon ki, ismerkedjen és randizzon, de abban a
pillanatban, amint Bay megmondta, hogy tetszik neki valaki, ilyen
szélsőséges módon reagált. Ebből Bay arra következtetett, hogy

118
nem az Ő kihágása az igazi probléma az anyja szemében. Hanem
a fiú.
Sydney nem kedvelte Josh Mattesont. És Baynek sejtelme sem
volt, miért.

– Claire, kellene neked egy honlap – mondta Buster, amikor Bay

félórával később belépett a Waverley-ház konyhájába.
Claire rámosolygott Bayre, aki a távolba révedt, talán egy
kicsit túlságosan is elégedetten ahhoz képest, hogy életében
először volt szobafogságra ítélve.
– Ma már mindenkinek van honlapja – folytatta Buster. – Nem
hiszem el, hogy te még mindig a faxot használod.
– Nem tudok weblapot készíteni – mondta Claire, miközben
egy nagy rézedényben kevergette a cukrot, vizet és
kukoricaszirupot, és várta, hogy felforrjon a massza. Amikor
felforr, figyelni fogja az ételhőmérőt, hogy a megfelelő
hőmérsékletnél adja hozzá az aromát és a színezéket. Ma megint
citromverbénát.
A citromverbénás cukorka üvegén ezt hirdette a címke:

Megnyugtat a verbéna illata,

Lelkedet betölti a csend hangja.
Bölcs marad az, ki nem ágál,
Jól tennéd, ha kipróbálnád!

Buster lopva körülpillantott, aztán azt suttogta:

– Jól van, ne áruld el senkinek, de van egy szupertitkos
foglalkozás, amit úgy hívnak, hogy honlaptervező, és az mindent
megcsinál helyetted. Összehozlak eggyel, de meg kell esküdnöd,
hogy titokban tartod.
Claire a fejét rázta. Múlt nyáron ismerte meg Bustert, amikor
egy partin dolgozott, és a fiú ott pincérkedett. Később az Orion
Főiskola szakácsképzőjének részmunkaidős állást kereső diákjai

119
közül őt választotta ki. Néha azonban megkérdőjelezte a saját
döntését. Busternek be nem állt a szája.
– Rendben, felejtsd el a honlapot! – mondta Buster. – Fogadd
el a Dickory Foods ajánlatát! Az üzleti tanácsadó, akivel
tárgyaltál, azt mondja, hogy el kellene adnod a céget egy éven
belül, mielőtt megtörik a lendület. Tehát eladod, de továbbra is te
vezeted. Gondold meg: terjeszkedés, reklám, a telephely
Hickoryban. El tudod képzelni? Hogy nem kell mindennap
kavargatnod a masszát? Nem kell címkéket ragasztgatni az
üvegekre? Nem kell postai dobozokat hajtogatni? Nem tapadnak
többet a fenekemre a biológiailag lebomló pufibogyók, amikor
kimegyek az utcára?
– Kimondottan élvezed, amikor a pufibogyók a fenekedre
tapadnak – vetette közbe Claire.
– A figyelmet élvezem.
– Fogjátok a formákat, és munkára fel!
Megszólalt a csengő, és Bay indult ajtót nyitni. Egy szót sem
szólt, amióta megjött.
– Mi van vele? – kérdezte Buster.
Claire csak megvonta a vállát.
– Látogatóid vannak – mondta Bay mosolyogva, amikor
visszajött a konyhába Evanelle Franklinnel és a lakótársával,
Freddel. Evanelle betöltötte a nyolcvankilencet, oxigénre szorult,
vastag szemüvege óriásira nagyította gyulladt szemét. A nyugodt,
kevés beszédű Fred mindig a sarkában volt, úgy cipelte utána a
hordozható oxigéntartályt, mint egy kézitáskát. A beszédet
átengedte Evanelle-nek, megelégedett a másodhegedűs
szerepével.
Fred évek óta Evanelle-nél lakott, és Claire tudta róla, hogy
ugyanúgy szereti az apró öregasszonyt, mint ő maga. Fred az
utóbbi tíz évben szinte családtaggá vált. Szégyenlős volt és
bizonytalan, amikor odaköltözött Evanelle-hez, és szorongva járt
a Waverley-féle kerti partikra, mintha attól tartana, hogy
távozásra fogják felszólítani.

120
 Evanelle és Fred most már mindenhová együtt járt, és az
emberek egy néven emlegették őket, mint Evanelle és Fred, ami
jóleső bizsergéssel töltötte el Evanelle-t.
– Evanelle, nem is tudtam, hogy meglátogatsz! – Claire nem
hagyhatta magára a fazekat, bár szeretett volna odamenni
Evanelle-hez, és megölelni. Olyan volt neki, mint a kedvenc
meséje: nem tudott betelni vele. Amióta az eszét tudta, ismerte
Evanelle-t, a Waverley-k távoli unokatestvérét. Gyerekkori
emlékei között gyakran szerepeltek az Evanelle-től kapott,
különös ajándékok, amelyekre később nagy szüksége volt, meg az
a jelenet, ahogy Evanelle Mary nagymamával üldögél a
konyhában, történeteket mesélnek egymásnak, és nevetgélnek.
Mary nagymama csak akkor nevetett, amikor Evanelle-lel volt.
Evanelle egészsége az utóbbi időben hanyatlott, és ahányszor
Claire látta őt, egyre kisebbnek tűnt. Mintha lassan hamvadna, és
egyszer majd, ha Claire megöleli és hátralép, csak hamu marad a
kezében.
– Hoztam neked valamit – mondta Evanelle, és felmutatott egy
papírzacskót. – A múlt éjjel jutott eszembe.
– Kértek egy kis kávét? – kérdezte Claire Evanelle-től és
Fredtől. – Megkérem Bayt, hogy főzzön. Különben sem hinném,
hogy ma a cukorkán jár az esze.
Bay a cipőjét bámulta, az ajkán halvány mosoly játszott, de
Claire megjegyzésére felnézett és elvörösödött.
– Nem, nem kérek – mondta Evanelle. – Csak erre jártunk
kocsival, és arra gondoltam, benézhetnénk. Fred szerint ki kell
mozdulnom egy kicsit otthonról, hogy kiszellőztessem a fejemet.
– Én ilyet nem mondtam – válaszolta Fred.
–Jól van, azt én mondtam, hogy ki kell szellőztetni a fejemet.
– Mit mondott az orvos a múlt héten? – kérdezte Claire.
– Rossz hírt kellett közölnie: megöregedtem.
Ezen Buster elnevette magát. Odament Claire-hez, és elvette
tőle a kanalat.
– Majd én vigyázok erre. Te foglalkozz csak Evanelle-lel!

121
 Claire levette a kötényét, aztán elvette Evanelle-től a zacskót,
és végre összeölelkeztek. Az idős asszony Fred kölnijétől
illatozott, ami mindig mulattatta Claire-t. Evanelle szerint csak
attól volt, hogy sok időt töltenek együtt, de Frednek és Claire-nek
megvolt rá a maguk elmélete: Evanelle mindig bedörzsöli vele a
nyakát, amikor Fred nem látja. Mindig is azt hajtogatta, hogy
szereti a férfiak illatát.
– Gyere velem a nappaliba, Evanelle! Bay, te is gyere!
– Maradj itt, beszélgessetek Busterrel! – mondta Evanelle
Frednek, amikor a férfi utánuk indult. Evanelle elvette tőle a
hordozható oxigénpalack táskáját, és jó hangosan odasúgta: –
Helyes fiú. Flörtölhetnél vele.
– Evanelle! – mondta Fred. – Nálam dolgozik a boltban!
– Csak úgy mondom, abban még nincs semmi rossz. Kicsit
berozsdásodtál.
– Jelenleg rövid távú kapcsolatom van egy fiúval a kenyeres
csoportból, de azért gyakorolhatsz rajtam – mondta Buster. –
Semmi kifogásom ellene.
Fred ügyetlenül összecsapta a tenyerét a háta mögött, és
egyáltalán nem látszott boldognak.
– Szóval ezt csinálod, mielőtt bejössz dolgozni a boltba
esténként – mondta Fred, és gyanakodva méregette Bustert. – Azt
mondtad, hogy a vallásod miatt nem dolgozhatsz délután.
– Az én vallásom a cukorkakészítés.
Claire kivezette Evanelle-t a konyhából. Amikor a nappaliba
értek, Bay az ablakhoz ment, és kifelé bámult, miközben Claire
leült Evanelle mellé a kanapéra. Amilyen rohamosan zsugorodott
Evanelle, olyan óriásinak tűnt hozzá képest a bevásárlótáskája,
amelyben mindenféle holmi volt: iratkapcsok és művirágok, piros
szalag és ecet – amelyeket talán majd oda akar adni valakinek.
Mintha a táska cipelte volna Evanelle-t. Sóhajtva letette a padlóra
az oxigénpalackot és a bevásárlótáskát.
Mintha csak tegnap lett volna, hogy az idős asszony
reggelenként fürgén gyalogolt körbe a főiskola pályáján, vonzó
férfifenekeken legeltette a szemét, aztán megállt egy kávéra meg

122
egy süteményre itt, a Waverley-házban. Ez még a Változások Eve
előtt volt, amikor is Claire megismerkedett Tylerrel, Sydney
hazatért, Fred pedig Evanelle-hez költözött. Claire most semmiért
nem cserélte volna el az életét, de azért szívesen emlékezett vissza
a korábbi időkre. Olyan sokkal egyszerűbb volt az élete, mint
mostanság!
– Rajta – mondta Evanelle, és a papírzacskóra mutatott. –
Nyisd ki!
Claire kinyitotta, és előhúzott belőle egy régi, fanyelű
szedőkanalat.
– Mary nagymamádé volt – mondta Evanelle. – Ó adta nekem
egyszer, amikor megpróbált főzni tanítani. Fiatalabb korában nem
hagyta, hogy bárki versenyezzen vele a konyhában, habár
senkinek sem volt az övéhez fogható tehetsége a főzéshez.
Varázsolt a konyhában, igaz? Szinte zene volt, ahogy öntögetett,
kavart és szeletelt. Még táncolt is hozzá, emlékszel?
Claire mosolyogva nézte a szedőkanalat. – Emlékszem.
– Idősebb korában már szívesen megosztotta, amit tudott.
Szerintem volt benne némi hiúság. Tovább akarta adni a tudását,
hogy megmaradjon az emberek emlékezetében. De engem nem
érdekelt a főzés, úgyhogy téged vett maga mellé a konyhában, és
tanítgatott. Valamelyik éjjel Maryvel álmodtam. Tudom, hogy
oda kell adnom neked ezt a szedőkanalat.
– Köszönöm, Evanelle! Biztos jól fog jönni – mondta Claire,
bár azt gondolta, hogy nincs rá szüksége, legalábbis, amíg ki sem
látszik a sok cukorkából. Talán később, ha lecsendesednek a
dolgok. – Tudod, mostanában azon gondolkodom, miért nem
használta ki jobban a tehetségét Mary nagymama. Miért maradt
meg a konyha hátsó ajtajánál?
– Mary nem utazott nagyban, mert az túl sok munkával járt
volna – mondta Evanelle mosolyogva. – Egyszerűen nem volt
hozzá ambíciója. Az egyszerű dolgokat szerette.
– Szóval soha nem hitte, hogy bizonyítania kell? – kérdezte
Claire. Nem úgy, mint én.

123
 Evanelle kettőt pislogott a szemüveg mögött óriásinak látszó
szemével, mintha hirtelen megrohanta volna valamilyen emlék.
– Ezt nem mondanám. Neki is kijutott a bizonytalanságból,
főleg, miután a férje elment.
– De soha nem törődött vele, mit gondolnak róla az emberek –
válaszolta Claire. – Abban magabiztos volt, amihez értett, nem
igaz? Evanelle megcsóválta a fejét.
– Túl sokat gondolt arra, mit gondolnak mások. Attól lett olyan
otthonülő.
Claire kerülgette a kérdést, amit igazából fel akart tenni: De a
tehetsége valódi volt, igaz? Nem csak valami hókuszpókusz, hogy
elhitesse az itteniekkel: a kertje virágaival hatni tud az
érzéseikre? Nem azért gyakorolta kicsiben, mert úgy tudta
megőrizni a titkát?
De nem tette fel a kérdését. Nevetségesen hangzana, sőt,
Evanelle és Bay meg is sértődhetne tőle, két nyilvánvalóan
tehetséges ember az ismerősei közül. Hát persze hogy létezik a
Waverley-tudás! Legalábbis az övéké bizonyosan.
Evanelle ránézett Bayre, akinek csak a körvonalai látszottak az
ablak előtt.
– Hogy van az anyukád, Bay? Időpontot akarok kérni tőle eg
dauerolásra. – Evanelle megpaskolta bodros, ősz haját.
Bay megfordult, és rámosolygott Evanelle-re.
– Remekül van.
– Bay szombat este volt az első halloween-partiján mondta
Claire Evanelle-nek. – Mary nagymama ruhájába Öltözött be. Az
egyik tündéres piknikről való ruháját vette fel. Találtunk pár régi
fényképet. Bay, hozd elő őket, légy szíves!
Bay kiment a szobából, fel az emeletre.
Evanelle előrehajolt, és jellegzetes, harsány suttogásával
megkérdezte:
– Mi baja van?
Claire megfordult, hogy meggyőződjön róla, Bay már felért az
emeletre, aztán így válaszolt:
– Szerelmes, de az anyja nem örül neki.

124
 – Miért nem?
– Mert Josh Mattesonba szerelmes.
– Hohó! – szólt Evanelle. – Helyes fiú! De nincs szerencséje
vele. A Mattesonok meg a Waverley-k soha nem passzoltak össze.
– Tudom – mondta Claire csüggedten, miközben Bay lehozta a
cipősdobozt, és átnyújtotta Claire-nek, aztán visszament az
ablakhoz.
– Emlékszem ezekre – mondta Evanelle, ahogy Claire
végiglapozta a doboz tartalmát. – A nagymamád nagyon csinos
volt. Ezek a férfiak mind szerelmesek voltak belé. Ók voltak a
lakói. Kilométernyi hosszú várólistája volt. – Evanelle egy kis
szünetet tartott, amikor meglátta az egyik fényképet. Kivette a
dobozból, és felmutatta.
– Ez itt Karl. Azt hittem, soha többé nem látom. – Ki az a
Karl?
Evanelle Összecsattintotta a műfogsorát.
– Ó a nagyapád. Nem tudtad? Mary kitette a szűrét, amikor
terhes lett az anyáddal. Csaló gazember! Anyád utána már nem
volt ugyanaz az ember. Megváltozott miatta.
– Megváltozott? Miben? – Claire kivette Evanelle kezéből a
képet, és megvizsgálta. Karl a kertkapu előtt állt. Almák voltak a
lába előtt, talán megdobálta az almafa. Mosolygott, kezét csíkos
zakója zsebébe dugta. Hetyke, önelégült arcot vágott.
Számtalanszor látta ezt a fényképet az évek során, hiszen mindig a
kezébe akadt a doboz, amikor valami mást keresett, de erről
fogalma sem volt.
– A mi fajtánk ezt soha nem fogja megérteni – mondta
Evanelle. – Rögtön abba a férfiba szerettünk bele, aki nekünk van
szánva. De azok a nők, akiknek összetörik a szívét, megváltoznak.
Evanelle szippantott pár jó mélyet az orrából lógó csövön
keresztül. Riadt kifejezés suhant át az arcán: mostanában ilyen
képet vágott, ha azt gondolta, hogy túl sok időre eljött otthonról,
és fogytán van az oxigénje.
– Ideje hazamennem. Fred? – szólította Evanelle a férfit
gyenge hangon.

125
 Fred pár lépéssel ott termett, mintha a közvetlen közelben
várakozott volna.
– Itt vagyok.
– Tanultál egyet s mást attól a fiútól? – kérdezte Evanelle,
miközben feltápászkodott.
Fred elvette tőle a hordozható oxigénpalackot.
– Evanelle, negyven évvel idősebb vagyok nála!
– Én csak azt mondom, hogy szükséged van egy kis
gyakorlásra.
Claire félretette a képeket és a szedőkanalat, aztán Freddel
együtt a bejárati ajtóig támogatták Evanelle-t. Ahogy kiléptek a
verandára, megcsapta őket a citromfagyira emlékeztető, csípősen
hűvös levegő, és megtorpantak a frissítő fuvallattól.
– Hűl a levegő – mondta Evanelle, és összefogta a nyaka körül
a bolyhos, fekete kabátot. – Hamarosan itt lesz az első fagy.
– Szombaton, a kalendárium szerint – mondta Claire. –
Halloweenkor. Mindennap megnézem az almafát. Szerintem
lassan készen áll.
– Rendezel partit? – kérdezte Evanelle.
– Hát persze.
– Alig várom! Tudod, valahogy nem férek a bőrömbe az idén.
– Evanelle összeborzongott. – Nem tudom, mi az oka. Nem voltak
váratlan vendégeid?
– Nem – felelte Claire. – Miért?
– Az őszi szél idefújja az idegeneket. Az apám mindig ezt
mondogatta. Ó nem Waverley volt, hanem Nuguet. A Nuguetek
eligazodnak az időjáráson – mondta Evanelle, miközben Claire és
Fred lesegítette a bejárati lépcsőn, majd beültették Fred
Buickjába, amely a járda mellett parkolt.
– Aggódom miatta – szólalt meg Fred, miután rácsukták a
kocsi ajtaját.
– Tudom, hogy aggódsz – mondta Claire, és összefonta karját a
mellén a hűvös levegő miatt. – Egy kicsit zavarosan kezd
beszélni.

126
 De ahhoz képest, hogy nyolcvankilenc éves, még mindig
remekül elvan.
– Nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle – mondta Fred
elgondolkozva. – Szinte már most hiányzik.
Claire búcsúzóul integetett nekik, megvárta, amíg eltűnik a
szeme elől a kocsi, csak akkor ment vissza a házba. Bay még
mindig az ablaknál állt, de most utána indult a konyhába.
– Fiú van a dologban jelentette be Buster, amint beléptek.
Claire ránézett Bayre, aki éppen kezet mosott, és felvette az
átlátszó nejlonkesztyűt, hogy kis üvegekbe rakja a megszilárdult
cukorkákat.
– Elmondtad neki? – kérdezte tőle Claire meglepetten.
– Nem kell, hogy elmondja – válaszolta Buster fejcsóválva. –
Mindig tudom, ha fiú van a dologban.
– Emlékszel arra a szürke öltönyös, idős férfira, akivel pár
napja találkoztam? – kérdezte Bay, hirtelen témát váltva. – Most
megint láttam, ahogy az ablaknál álltam.

127
 9. fejezet

–M R. ZAHLER?
Aznap éjjel halkan bekopogtak az ajtaján,
mire Russellnek kipattant a szeme. A szállodai szobájában feküdt,
az ágyon. Egyetlen éjjeli lámpa világított, fénye széthasította a
puha, meleg sötétséget, mint a holdsugár. Hajnali fél kettő volt. A
szoba felszerelésének részét képező digitális rádióból könnyed,
klasszikus muzsika áradt. Russell nem sokat értett a zenéhez.
Élete nagy részében betöltötte a fülét a vándorcirkusz fémesen
csattogó lármája. De ez igazán szép zene volt. Mély álomba
ringatta, pedig csak egy kicsit akart ledőlni, mielőtt éjfélkor
meglátogatja Anne-t a konyhában egy kis falatozás céljából,
ahogy az már szokásukká vált.
Lassan feltápászkodott, ropogtak az ízületei. Elővette gondosan
összehajtogatott, régi bűvészköpenyét az ágy alól, és felvette,
hogy eltakarja vele az ócska pizsamát, aztán az ajtó felé indult.
Anne Ainsley a folyosón állt, csirkesalátával, sült krumplival
és savanyúsággal megrakott tányért tartott a kezében. A másik
kezében egy bontatlan üveg, hűtött sör volt.
– Ha netán megéhezne – mondta, és átnyújtotta Russellnek a
tányért és az italt.

128
 Anne-t nem zavarta, hogy fel kellett kelnie az éjszakai találka
miatt. Egész életében elkerülhetetlennek tartotta a csalódásokat.
Unatkozott, és a férfi elszórakoztatta. Egyedül a kíváncsisága
hozta ide a Russell számára elkészített tányérral, semmi több.
Szinte vonzotta a férfi ajtaja, mert tudni akarta, mi a baj. Talán azt
képzelte, hogy holtan találja Russellt az ágyában. Az már tényleg
elég izgalmas lenne Anne számára is. Russell azon töprengett,
vajon meggyászolná-e a nő, ha úgy adódik, vajon igazán
szomorkodna-e miatta.
Azon töprengett, megsiratná-e valaki egyáltalán, ami merőben
új gondolat volt számára, és egy kis időre megállt, hogy
megvizsgálja a súlyát és az élét. Úgy döntött, nem tetszik neki ez
az új gondolat, mégsem tudott szabadulni tőle.
– Anne, kérem, szólítson Russellnek! – kérte, miközben elvette
a tányért. – Rémesen sajnálom, de biztosan elaludtam.
– Elfáradt. Mostanában sokat gyalogol – mondta Anne. –
Nézze, sajnálom, hogy emlékeztetnem kell rá, de a szobára szóló
eredeti foglalás, amit a maga kedvéért töröltem, péntekig szólt.
Aznap új vendégek érkeznek. Törzsvendégek, minden évben
visszajárnak, szóval ezt már nem törölhetem csak úgy, mert
biztosan elmondanák a bátyámnak.
– Értem – mondta Russell nyájasan. – Igazán nem állt
szándékomban ilyen sokáig maradni, de rájöttem, hogy élvezem a
kellemes társaságot. Péntekig biztos, hogy kiköltözöm.
– Hová megy? – kérdezte Anne, és nekitámaszkodott az
ajtófélfának.
Russell legszívesebben visszabújt volna a jó puha ágyba. De
sose harapd meg a kezet, amelyik enni ad, satöbbi, satöbbi.
– Floridába. Minden évben ott töltöm a telet.
Anne elmosolyodott. Az imént felkent rúzs elkenődött sárgás
színű fogain.
– Jól hangzik!
Russell nem így fogalmazott volna.
– Legalábbis meleg van.

129
 – Itt szokatlanul meleg volt októberben, mielőtt megérkezett.
Szerintem maga hozta meg a hideget – viccelődött Anne.
– Nem maga az első, aki ezt mondja.
Anne nevetett, aztán végignézett a folyosón attól tartva, hogy
más vendégeket is felverhetett az éjszakai pihenésükből.
– Anne, maga ezt az öregembert jobban elkényezteti, mint
gondoltam. A kedvessége nem marad észrevétlen. Köszönöm –
mondta a férfi, udvariasan kitessékelve látogatóját.
– Szívesen, Russell – válaszolta Anne, miközben a férfi
becsukta mögötte az ajtót.
Az sem maradt észrevétlen, hogy a távollétében kutatott a férfi
szobájában, de azt nem tette szóvá. Russell mindig keresztbe tett
egy hajszálat az összehajtogatott ruháin abból a hajfürtből,
amelyet a Bőkezű Belinda nevű sztriptíztáncos lánytól kapott. Így
tudta megállapítani, kutakodott-e valaki a holmija között. Anne
aprólékos gonddal visszarakott mindent, a hajszálat kivéve.
Na meg a Nagy Banditi szórólapját, amit magához vett.
Russell várta, hogy ez utóbbit is visszategye a helyére. Nem
mintha veszélyes lett volna, ha Anne megtudja, kicsoda ő, hanem
mert már csak az a három példány volt belőle. Az volt az utolsó
emléke a vándorcirkuszos évekből, na meg a pakli tarot-kártya, a
hipnotizálókristály és a köpenye. Persze voltak emlékei, jók is,
rosszak is, hiszen soha semmit nem felejtett el, az agyában folyton
pörgött a film, mint a mozivásznon. Azért jó volt megtartani
néhány kézzelfogható dolgot is, amelyek arra emlékeztették, hogy
az egész valóban megtörtént. Néha nagyon-nagyon vékony vonal
választotta el az igazságot a kitalációtól.
Russell visszament az ágyához, és leült a szélére. Ölébe vette a
tányért, és hozzálátott az evéshez. Minden egyes falatot kiélvezett.
Öt nap, gondolta csodálkozva. Már öt napja itt van.
Két nap – egy gyors menet – volt régen. Akkoriban, amikor
Otthagyta a vándorcirkuszt, fürgébb volt. Nagyobb tétekben is
játszott. Nagyobb vadakat célzott meg, több pénzről volt szó,
úgyhogy létszükséglet volt gyorsan felszívódni. Mostanában
szigorúan kispályán mozgott. Kevesebb dossziéja volt, amelyek

130
nem is értek olyan sok pénzt, így aztán nem volt értelme a nagy
sietségnek. Újabban az ennivaló hozta lázba leginkább. Az
ennivaló meg a kényelmes fekhely.
A jó szerencséje hozta össze a vézna és sunyi Anne Ainsley-
vel. Nem is érezte, mennyire el van fáradva, amíg ki nem próbálta
az alvást ezen az óriási, kényelmes franciaágyon. A bíbor színű
szoba csendes és fényűző volt, szinte... alig merte kimondani,
biztonságban érezte magát.
Ez pedig annyit jelentett, hogy mennie kell. Aki valaha
dolgozott vándorcirkusznál, tudja, hogy a biztonságérzet
hanyagsághoz vezet, a hanyagságból pedig semmi jó nem
származik.
Tehát pénzt szerez Claire Waverley-től, aztán továbbáll.
Florida várja.
A kemping, ahol a teleket töltötte, a Cirkuszi Sátor névre
hallgatott. Nyugalmazott, szerencsétlen sorsú artisták tölthettek el
itt néhány hónapot, ingyenes étkezést és orvosi ellátást kaptak.
Egy volt cirkuszi mutatványos alapította, aki élete alkonyán
meggazdagodott. Főleg idős cirkuszi artistáknak szánta, de
mutatványosokat is befogadtak. Sir Walter Trott társulatából nem
sokan maradtak meg. Russell néha Összefutott egy-egy kikiáltóval
vagy gépésszel, egymásra mosolyogtak, biccentettek. Mindnyájan
tudták, mi történt az igazi Banditivel ott, az arkansasi mezőn.
Russell egy életen át emberek után szaglászott, és gyűjtögette a
titkaikat, hogy pár dolcsit kicsikarjon belőlük, de azt az egy titkot,
ami őt tönkretehette volna, mindenki megőrizte.
Néha nehéz megmondani, merre mutat bennünk az erkölcsi
iránytű. Annyi minden hat rá.
Azt senki sem tudta, mi volt az igazi Banditi neve eredetileg.
Azt beszélték, kezdettől fogva ott volt, a Chicagói Világkiállítás
óta. A bőre cserzett volt, egyik szeme üvegből készült, mégis
furcsán jóképű volt, a maga egzotikus módján. Vonzotta a
hölgyeket, szerették, ha odahajolt hozzájuk, hogy kihallgassa a
titkaikat: mit ettek utoljára, és milyen monogram van apró
betűkkel a medáljukba vésve. Mindig csak annyit árult el nekik,

131
hogy elhiggyék, a jövőbe lát, és azt mondta nekik, amit hallani
akartak: a jövőjük tele volt drágakövekkel és gyönyörű
gyermekekkel.
A rá irányuló figyelem ellenére a Nagy Banditi szexuális
érdeklődése egészen más irányt vett. A szeme, az igazi szeme
mindig azokat a fiatal fiúkat kereste, akik segítettek felállítani és
szétszedni a bódékat, akik éjszaka a vurstlit takarították, és
zsebtolvajlással kerestek pénzt magának a tulajnak, Sir Walter
Trottnak.
Russell maga is egy volt ezek közül a fiúk közül, kígyóbűvölő
anyja a sorsára hagyta, miután őt magát is megbűvölte egy
helybeli férfi egy kevés pénzzel. Senki nem lepődött meg rajta,
hogy elhagyta Russellt – vadóc kisfiú volt, némileg rosszindulatú,
és az anyját sem lehetett éppen gondoskodónak nevezni – azon
viszont mindenki őszintén megütközött, hogy otthagyta hőn
szeretett kígyóját is, a Sweet Lou nevű öreg, albínó pitont, aki egy
héttel később slisszolt világgá.
A Nagy Banditi nyájas modorával meg némi karamellával a
lakókocsijába csalta Russellt mindjárt a következő éjjel, miután az
anyja elment, és a fiúnak nem volt hol aludnia. Russell soha nem
volt hajlandó azt az éjszakát részletezni. Sem az utána következő
sok egyéb dolgot. Majdnem tíz évet az életéből.
Russell tizenhét éves volt, amikor meglátta a Nagy Banditit
részegen azon az arkansasi mezőn, és valami bekattant nála. A
korosodó bűvész egy árva kisfiúval volt, akit Mississippi
államban szedtek fel. Szép gyerek volt: barna bőrű, sötét szemű,
és fogalma sem volt róla, mi vár rá. Besötétedett, és csend volt,
mert a vurstli bezárt éjszakára. A többi fiú takarított, a kidobott
pattogatott kukoricából meg a félig elrágcsált karamellás
almákból csemegéztek, és örültek, hogy nem nekik kellett aznap
kimenni a mezőre. Russell utánuk ment, amire később soha nem
tudott magyarázatot adni.
Amikor másnap reggel rátaláltak a Nagy Banditire a mezőn,
úgy látszott, hogy merev részegre itta magát, és beverte a fejét egy

132
kőbe. A barna bőrű fiú jó messzire szaladt. Talán még a mai napig
sem állt meg.
Mindenki tudta, mi történt, de senki nem szólt egy szót sem.
Az igazi Banditi rémes alak volt, jelenléte árnyékot vetett az egész
vándorcirkuszra, amely zord, félelmetes hellyé vált minden lakója
számára. Erőszakoskodott, lopott, csalt, de a tulaj semmit sem
tehetett ellene, mert Banditi a markában tartotta valamivel. Hogy
mivel, azt soha senki nem tudta meg.
Sir Walter Trott, ez a nagy fülű, apró emberke, aki saját
bevallása szerint egy oregoni fatelepen született, és minden fivére
magas és erős ember volt, akik egyetlen fejszecsapással
kidöntötték a fákat, felajánlotta Russellnek a Nagy Banditi helyét.
Végül is, az igazi Banditi sok trükkre megtanította, noha Russell
azt kívánta, bár soha ne kellett volna megtanulnia őket.
Russell Zahlernek nem volt szíve, lelkiismerete is alig, de az
után az éjszaka után soha senkit nem bántott fizikailag. Primitív
szélhámos volt, aki idős korára puha ágyakról álmodozott, és
olyan emberektől lopott, akiknek volt félretenni való pénzük.
Persze nem ő volt a világ legjobb embere.
De azt bárki megmondhatta Sir Walter Trott
vándorcirkuszából, hogy a legrosszabbtól is fényévnyi távolságra
volt.

Sydney csökönyös recepciósa, Violet nem jött be a szalonba

másnap reggel. Sydney többször is próbálta felhívni, de nem vette
fel a telefont.
Sydney-t felzaklatta, hogy újabb kamaszlány indult el a rossz
úton, akárhogy is próbálta jó irányba terelni. Sietősen végigszaladt
az utolsó vendég haján, megkérte Janey-t, hogy zárjon be, aztán
kocsival kiment Violethez, mielőtt elment volna a lányáért. Bay
büntetéséhez az is hozzátartozott, hogy nem kapott szabad időt,
miután Claire-nél dolgozott esténként, és mielőtt Sydney-vel
hazament. Nem tölthette együtt az időt Joshsal. Nem is
telefonálhatott neki.

133
 Sydney-nek egész nap sötét, zavaros érzései voltak. Az egyik
vendége, Tracey Hagen olyan frizurát szeretett volna, amitől
megugrik a Tupperware-termékek eladása, végül azonban úgy
sikerült a haja, hogy az emberek nem mertek nemet mondani neki,
ahelyett hogy elbűvölte volna a vásárlókat. A végeredmény
ugyanaz volt, de Tracey nem ezt akarta. Sydney azzal nyugtatta
meg a lelkiismeretét, hogy vett tőle egy szendvicstartó dobozt.
A nap lemenőben volt, amint Sydney maga mögött hagyta a
város határát. A falu és a vidék nem ugyanaz, olyan vékony
határvonal választja el őket, hogy észre sem veszi az ember, csak
amikor már azon az úton van. Azt az utat viszont mindenki ismeri:
kifelé vezet a városból, a szélesen elterülő, mélyzöld legelőkhöz
és a régi farmházakhoz, és először úgy tűnik, valami édes,
régimódi tündérmesébe lépsz be, ahol megállt az idő. Mint
minden tündérmesében, a kezdet mindig gyönyörű, de az egész
csak átverés: olyasmibe akarnak belehúzni, amiről sejtelmed
sincs. A farmházak hosszú sora lakókocsiparkokkal tarkított,
kopár vidékké alakul. A lakókocsik lassacskán elrozsdásodnak és
szétrothadnak a sok eső meg az ereszcsatornákat eltömő falevelek
miatt.
Sydney jól ismerte a vidéket még középiskolás korából, amikor
hosszú utakat tettek meg Hunter John Mattesonnal: vakmerő
kiruccanások voltak ezek, csak hogy lássák, meddig mernek
elmenni – mindenféle értelemben –, mielőtt visszafordulnak.
Ma is megpróbálta felhívni Hunter Johnt. Lényének egy része
túl büszke volt ahhoz, hogy megtegye, mert tudta: John a
feleségével, Emmával együtt szükségszerűen csalódni fog
Joshban, ami azt jelentené, hogy az ő lánya nem elég jó a fiuknak.
De ha a szülők közbelépnének, és csírájában elfojtanák a dolgot,
más már nem is számítana. Érintetlenül maradna a lánya szép,
nagy, vörös, örvendező szíve, és olyasvalaki iránt telne meg
szerelemmel, aki megérdemli. Először a munkahelyén próbálta
elérni Hunter Johnt, azután otthon, ahol a házvezetőnő arról
tájékoztatta, hogy Hunter John és Emma házassági évfordulós
tengeri hajóúton vannak.

134
 Sydney egyszerre érzett csalódottságot és megkönnyebbülést,
talán egy hajszálnyival többet az utóbbiból. A tíz év alatt, amióta
hazatért, szinte csak futólag üdvözölték egymást mindkettőjükkel.
Mármint amikor egyáltalán hajlandóak voltak észrevenni Sydney-
t. Élénken emlékezett rá, hogy tíz évvel ezelőtt, pár héttel a
Bascomba való visszatérése után összecsaptak Hunter Johnnal, aki
kijelentette, hogy szereti a feleségét, és nem áll szándékában
elhagyni őt. Nyilvánvaló, hogy az egész Matteson családot
feldúlta a dolog, mert azt hitték, Sydney vissza akarja szerezni
Johnt meg a pénzét. Sydney jót mulatott rajtuk. Mintha talán
semmissé lehetne tenni azt, amit Hunter John művelt egy
Waverley lány szívével.
A lakókocsipark, ahol Sydney önfejű recepciósa lakott, méltán
viselte a Vadnyugat nevet, ráadásul olyan utcanevekkel
dicsekedhetett, mint Wyatt Earp Drive vagy Doc Holliday Court.
Sydney megállt egy régi, fehér lakókocsinál, amelynek
kifakult, zöld-fehér napellenző árnyékolta a bejáratát. Egész
rendes udvara volt, betonból Öntött kerti törpék meg festett
műbékák díszelegtek benne.
Odament az ajtóhoz, és bekopogott. Túlsúlyos, idősebb férfi
nyitotta ki bokszeralsóban. A lakókocsi belsejéből kiszökött a
meleg levegő, és megcsapta Sydney-t, mint amikor a sütő ajtaját
nyitják ki. Odabent lehetett vagy harminc fok.
A férfi tetőtől talpig végigmérte Sydney-t: fekete
harisnyanadrágját, fekete, tűsarkú cipőjét, rövid gyapjúkabátját és
fánk alakú kontyba fogott haját.
– Mi tetszik? – kérdezte a televíziót túlkiabálva.
– Ki az? – szólt ki egy hetvenes vagy nagyon öregnek látszó
ötvenes nő a karosszékéből.
– Violethez jöttem – felelte Sydney. – Ma nem jött be
dolgozni.
– Violet! – bömbölte a férfi. Kinyílt a nappali ajtaja.
– Mi az? – kérdezte Violet haragosan, aztán meglátta az
ajtóban álló Sydney-t. – Ó, gyere beljebb! – mondta, és sietve a
szobája felé terelte Sydney-t.

135
 Sydney átment a nappalin.
– Bocs, hogy ilyen hőség van itt. Roy meg Florence mindig
felcsavarja a fűtést – mondta Violet, ahogy becsukta a hálószobája
ajtaját. Az egyetlen ablak nyitva volt, a kinti hideg levegő
kergetőzött a fűtőcsövekből áramló hőséggel, és a kavargó
légörvény olyan érzetet keltett, mintha mozogna a lakókocsi.
Violet csak pántos trikót és sortot viselt. – Ébren voltam Charlie-
val egész éjjel. Bocs, de ma nem tudtam bemenni.
– Felhívhattál volna – mondta Sydney, és odament Charlie-hoz,
aki a padlón ült, és régi, műanyag építőkockákkal játszott. Sydney
letérdelt vele szemben. A kisfiú homlokára tette a kezét,
miközben az a szájába vett egy kockát, és szép, sötét szemével
felnézett Sydney-re.
– Szia, kicsim! Beteg vagy?
– Már jobban van – vágott közbe Violet, mintha eleve nem is
lett volna semmi baj.
Sydney körülnézett a kis hálószobában. Csupasz matrac feküdt
a padlón, egy indián kézműves takaróval letakarva. Bútorok nem
voltak. Mindenfelé játékok és ruhák hevertek szerteszét.
Az ajtó mögött kék színű bőröndkészletet látott. Ez volt az
egyetlen holmi a szobában, ami valamiféle megbecsülésnek
örvendett.
– Minek azok a bőröndök? – kérdezte Sydney.
– Arra az esetre, ha elmegyek innen. Ez nem az otthonom.
Nem tekintem annak. Csak ideiglenes hajlék. Mindig is ideiglenes
volt.
– Nem olyan rossz – mondta Sydney. – Belekerültél a
mókuskerékbe. Mindenkivel ez történik. Gondoltál valaha arra,
hogy fodrásznak tanulj?
Violet leült a matracra, és hátrahúzódott, hogy nekidőljön a
lambériás falnak.
– Lehetséges.
– Segíthetnék, hogy munka mellett tudjál tanulni. Valószínűleg
ösztöndíjat is kapnál.

136
 – Lehetséges. De ha fodrásziskolába megyek, az nagyon
messze lesz innen. – Felemelte csupasz, vézna karját, és a kezét a
fölötte lévő, nyitott ablakon beáramló hideg levegőbe tartotta.
– Bascom igazából egész jó hely.
– Te is elmentél – emlékeztette Violet.
– De visszajöttem.
Violet vállat vont, leejtette ökölbe szorított kezét, úgy tartotta
benne a hideg levegőt, mintha egy madarat fogott volna el.
– Lehet, hogy elmegyek, lehet, hogy nem.
– Amikor én elmentem, egyedül voltam. És az rendben is volt.
Volt időm tanulni, meg elkövetni a saját hibáimat. Amikor Bay
megszületett, minden megváltozott. Akkor már nem csak én
voltam. Azért jöttem vissza, hogy biztos helyen nőhessen fel, ahol
vannak, akik támogatnak.
– Charlie jó baba – mondta Violet. – Nem lesz vele gondom.
– Tudom, hogy jó baba – mondta Sydney, és lesimította a
kisfiú sűrű, sötét haját. – Pont az benne a kihívás, hogy jó fiút,
aztán meg jó férfit nevelj belőle. Gondolod, hogy meg tudod
csinálni úgy, hogy nincs hol laknod? Mit gondolsz, pontosan mi
fog történni, ha itthagyod ezt a helyet? Hogy megtalálod a
tökéletes munkát, a tökéletes otthont, a tökéletes pasit?
– Igen! – mondta Violet. – Tudom, hogy megtalálom. Mert
eddig itt kerestem, és nem itt vannak.
– Minden ugyanolyan lesz, akárhol vagy, ha te nem változol
meg előbb.
Violet lecsúszott a matracról, megkerülte Sydney-t, és felvette
Charlie-t a földről.
– Ki vagyok rúgva? – kérdezte, és az ölébe vette a gyereket. A
kisfiú nyugtalankodni kezdett. – Csak mert kell nekem ez az állás.
Már majdnem elég a pénzem, hogy megvegyem Roy régi
Toyotáját.
Sydney felállt.
– Nem, nem vagy kirúgva.
– Miért vagy ilyen rendes velem? – kérdezte Violet, és közben
Charlie-t rázogatta, aki sírni kezdett.

137
 Sydney erőt vett magán, hogy ne kapja ki a kezéből a gyereket.
– Mert régen olyan voltam, mint te – válaszolta Sydney.
Violet felhorkant.
– Fogalmad sincs róla, milyen vagyok.
– Holnap bejössz dolgozni? – kérdezte Sydney.
– Persze, ott leszek.
Sydney vetett még rájuk egy utolsó pillantást, és kiment a
hálószobából. A nappaliban üldögélő, idős pár gyanakodva
méregette, amint keresztülment a tévé előtt a kijárat felé.
Beszállt a fekete Mini Cooperébe, és még üldögélt egy sort a
hidegben. Csalódott volt, hiszen akármennyire szerette volna,
tudta jól: nem lehet elkapni azt, aki nem tudja, hogy zuhan.

Amikor Sydney megérkezett a Waverley-házba, már besötétedett.

Ki nem állhatta ezeket a rövidülő napokat.
Felszaladt az ajtóig vezető lépcsőn, és összefogta magán a
gyapjúkabátot a hideg szélben. Hamarosan elő kell vennie a
melegebb kabátokat. Azon töprengett, Violetnek van-e télikabátja,
és Charlienak vannak-e téli ruhái.
Elég ebből, mondta magának.
Ennél többet nem tudott tenni.
Éppen ez volt a baj. Azért próbálkozott olyan keményen, mert
úgy érezte, nem tudja kézben tartani a dolgokat. Violetre csak
ránézett egy férfi, máris teherbe esett, Sydney-nek viszont sehogy
sem sikerült. Hol itt az igazság? Tizenöt évvel ezelőtt olyan
könnyen megfogant, szinte öntudatlanul, mint ahogy felébred az
ember. A teste teljes természetességgel jelezte, hogy eljött az
ideje. Most meg olyan nagy erőfeszítés, annyi sok energia kell
hozzá!
Claire erre figyelmeztette Sydney-t. Hogy túlságosan
ragaszkodik Charlie-hoz. Sydney mindent megosztott a nővérével.
Talán túl sokat is, de Claire mindig ott volt neki, mindig
meghallgatta, és mindig igaza volt, akár hitt neki Sydney, akár
nem. Sydney-nek néha olyan érzése volt, hogy túl sok mindent

138
kap Claire-től. Amikor Claire hívta őt, egyszerűen csak tudni
akarta, hogy van. Soha nem kért segítséget, mintha máris tudná a
megoldást minden problémára. Annak ellenére, hogy Sydney
imádta Claire-t, ez elég kiábrándító tudott lenni. Jó lett volna, ha
hébe-hóba Claire-nek is lettek volna gondjai. Nem gondolt valami
nagy dologra. Csak valami csekélység, hogy Sydney beállíthasson
egy üveg borral, és diadalmasan azt mondhassa: „Tudom, mit kell
tenned!”
Sydney odaért a bejárati ajtóhoz, és ki akarta nyitni. Meg sem
mozdult. Elővette a Waverley-házhoz való kulcsát, és
megpróbálta azzal. Most sem nyílt ki. Megpróbálkozott a
csengővel, de az nem szólt. Zavarában átment a verandán, és
benézett a nappaliba, ahol Bay és Mariah tévét nézett. Hirtelen
összezáródtak a függönyök, Ő meg ottmaradt a sötét verandán.
Ó, igen! Most már értette.
Visszament az ajtóhoz. A válla fölött visszanézett, biztos nem
hallja-e senki, majd azt súgta:
– Nem érdekel, ha elszomorít, hogy szobafogságra ítéltem.
Visszajövök, és ocsmány békazöldre festelek, ha nem nyitod ki
azonnal! – Nevetségesnek érezte magát, mint mindig, ha ilyen
Waverley-praktikákkal került szembe.
De az ajtó kinyílt.
A ház mindig is hiú volt egy kicsit.
Amint bejutott, Tyler kiabálását hallotta az emeletről:
– Elfelejtettem! Mit is kell csinálnom idefent?
Claire visszakiáltott neki a konyhából:
– Körbeszigetelni a szellőzőnyílásokat!
– Persze, persze – mondta Tyler.
Sydney bement a nappaliba, és így szólt:
– Mehetünk?
Bay biccentett, és felállt.
– Egy perc múlva kint leszek – mondta Sydney, miközben a
konyha felé tartott.

139
 Claire sült csirkét vett ki egy dobozból, amit nyilvánvalóan
Tyler hozott. Egy tányéron rendezgette a csirkedarabokat, de
felnézett, amikor Sydney bejött.
– KFC? Ez a legújabb mélypont – viccelődött Sydney, és
odament hozzá. – Főzz megint, kérlek szépen!
– Megfordult a fejemben.
– Tényleg? – kérdezte Sydney meglepetten. Ezt most hallotta
először. Az egész család győzködte Claire-t, hogy kezdjen megint
főzni, és nem csak azért, mert szerették a hasukat. Vagyis
nagyrészt azért. De a Waverley Cukorkák miatt Claire megint
magába fordult, és az soha nem jelentett jót. Sydney néha már
attól félt, hogy ha Claire túl hosszan befelé fordul, talán soha
többé nem tér vissza, mint a nagyanyjuk, aki bebújt a lépcső alá,
amikor valaki kopogott az ajtón, mert senkit nem akart beengedni
a házba.
– Evanelle beugrott ma, és adott nekem egy szedőkanalat.
Lehet, hogy valami jel – mondta Claire vállat vonva, és Sydney
tudta, hogy tényleg az. Claire nem akart többet mondani.
Sydney megfordult, és nekitámaszkodott a pultnak.
– Hogy van Bay?
– Miért nem kérdezed meg te?
– Igaz. Azt fogom tenni – mondta Sydney elszántan. – Vannak
bizonyos dolgok, amiket el kell mondanom neki, de még soha
nem került sor rájuk. Nem tudom, hogyan kezdjek bele.
Claire megtörölte a kezét egy konyharuhába.
– Ha már a soha el nem mondott dolgoknál tartunk, Evanelle
ma elmesélte, hogy Mary nagymama férjét Karlnak hívták. –
Claire bement a konyhából nyíló, kicsi irodába, majd visszajött, és
átnyújtott Sydney-nek egy régi fényképet. – Mint ezt a férfit, aki a
szombaton talált egyik fotón van. Hogyhogy nem tudtunk erről?
– Talán mert soha nem kérdeztük. Lerí róla, hogy nagy
bajkeverő. Nézd azt a mosolyt! – Sydney alaposabban szemügyre
vette a régi, fekete-fehér fényképet. – Anya az ő állát örökölte.

140
 –Te is. A Karl nevet találtuk ezen a konyhai naplón is –
mondta Claire, és felemelte a könyvecskét. – Amelyikben minden
át van húzva.
– Úgy néz ki, valami titokra bukkantunk.
Claire mondani akart valamit, de elhallgatott, és kíváncsian
oldalra billentett fejjel Sydney-re nézett.
– Még vörösebb lett a hajad?
Sydney azért fogta össze kontyban a haját, mert remélte, hogy
így nem lesz annyira feltűnő.
– Esküszöm, nem én csinálom! – mondta Sydney, és a
kontyához kapott. – Reggelenként felkelek, és egyre rosszabb.
Holnap befestem. Alig várom az első fagyot. Akkor minden újra
le fog csillapodni.
Claire bólintott.
– Még öt nap.
– Úgy látom, te elég jól vagy – jegyezte meg Sydney. – Semmi
bajod az első fagy előtt?
Claire-nél soha nem lehetett biztosan tudni. Rá kellett hagyni,
hadd mondja el ő. Sydney néha azt kívánta, bárcsak úgy tudná
türtőztetni magát, mint a nővére, hogy ne tálaljon ki mindent.
Persze tudta, milyen nagy árat fizet a nővére ezért az önuralomért.
– Ne fesd a falra! – mondta Claire.
– Te se keresd magadnak! – válaszolta Sydney nyomatékosan,
és visszaadta a fényképet a nővérének, majd kiment a konyhából.

A következő nap dél körül Violet még nem jelent meg a

szalonban, ami bosszantotta a fodrászokat, mert felváltva
kapkodták fel a telefont, és egyeztették az időpontokat. Ez persze
időbe telt, és várakoztatták a víztől csöpögő hajú vendégeket,
vagy elmulasztották ellenőrizni a melírfóliát.
– Azt mondtad, ma jönni fog Violet – mondta Janey, miközben
kiléptette a vendégét a recepcióspultnál.
Sydney kiment a napsütötte várakozóhelyiségbe, ahol Bea
McConnell üldögélt az ablak melletti, fehér kanapén.

141
 – Visszamehetsz, Bea! Egy perc múlva jövök – mondta neki
Sydney. Aztán odafordult Janey-hez. – Tegnap elmentem hozzá,
hogy megnézzem, minden rendben van-e. Azt mondta, jönni fog.
– Mindig bajt kever – válaszolta Janey, és hátradőlt a
recepciÓs forgószékében. – A húgom együtt járt vele iskolába,
mielőtt még Violet kibukott. Neveletlen volt. Lopott. Es nem csak
mások fiúját vette el, bár azt is sokszor megtette.
– Turnbullék szaporodnak, mint a nyulak, és lopnak, mint a
szarkák – szólt közbe Bea McConnell. Sydney megfordult, és azt
látta, hogy Bea még mindig a váróban van, mert ezt a pletykát
nem akarja elmulasztani.
– Még csak tizennyolc éves – mondta Sydney, miközben
beterelte Beát a hátsó részbe. – Ebben a korban még semmi nincs
kőbe vésve.
Egy órával később Sydney Bea frissen festett és melírozott
haját vágta, amikor Violet megérkezett. Sydney diadalittas volt,
hiszen ezek szerint igaza volt a lánnyal kapcsolatban.
– Violet! – szólt oda, mert szerette volna ráirányítani a
közfigyelmet. – Kicserélnéd a kávéskannát, mielőtt leülsz? Ma
kinél van Charlie? A bébiszitternél?
– A kocsiban. Nem maradok.
Violet szűk, mocskos farmernadrágot viselt, meg olyan bő
pulóvert, ami lelógott a fél válláról, és kilátszott a melltartója
pántja. Csak állt ott, és idegesen rágta a körmét.
– Bocsáss meg egy pillanatra, Bea! – mondta Sydney,
megmarkolta az ollóját, és kiment a várakozóhelyiségbe. – Melyik
kocsiban?
– Megvettem Roy öreg Toyotáját. Mondtam neked. Csak egy
kis pénz kellene még. Azt mondtam, hogy ma odaadom neki a
hiányzó összeget.
– Nem értem. – Sydney odament az ablakhoz. I– Charlie
egyedül van odakint?
Violet megállt mögötte, és mutatta:

142
 – A tűzcsapnál parkolok. Innen látom Charlie-t. Kaphatok
fizetési előleget?
Janey még mindig a pult mögött ült, mert a következő vendége
csak háromkor jött. Érdeklődve figyelt.
– Nem tehetem, Violet – felelte Sydney.
– Legalább add ide a ledolgozott napjaimért járó pénzt!
– Pénteken kaptál fizetést. Azóta még csak szombaton
dolgoztál.
– Akkor add ide azt!
Sydney elhallgatott egy pillanatra, arra használta fel a csendet,
amire a lányánál is szokta: megnyomta az „újraindítás” gombot.
– Mi folyik itt? – kérdezte végül Violetet.
– Elmegyek. Elegem van ebből a helyből. Elegem van
mindenből! Elegem van Royból és Florence-ből. Majdnem
minden éjjel arra ébredek, hogy Roy engem bámul. Nagyon gáz! –
Violet újra rágni kezdte a körmét. – Nem bírom ezt a szarságot!
Nem csinálom többet!
Többet? – gondolta Sydney, és megborzongott.
– Ha olyan rossz odakint, és nincs hol laknod, Charlie-val
jöhettek hozzánk.
Janey, aki a vizespalackjából kortyolt, köhögni kezdett, ahogy
Sydney ezt kimondta.
– Nem megyek hozzátok – felelte Violet úgy, mintha Sydney
valami képtelenséget mondott volna. – Tudom, hol laktok. Nem
fogok tejcsarnokban lakni. Olyan helyre vágyom, ahol fények
vannak, meg emberek.
– Akkor csak úgy itthagyod a várost? – kérdezte Sydney.
– Ha ideadod a pénzemet, igen.
– Egyáltalán van gyerekülése Charlie-nak?
Violet a szemét forgatta.
– Fizesd ki a szombatomat plusz a borravalót! Akkor elmegyek
Az a pénz jár nekem!
Sydney-nek sikerült zavartnak tettetnie magát.
– Milyen borravalót?

143
 – Itt mindenki kap borravalót. Én is szoktam adni magamnak a
nap végén. A kasszából. Ez így igazságos.
– Elköszönhetek Charlie-tól? – kérdezte Sydney, hátha kiviheti
a dolgot a szalonból. Mindenki őket bámulta.
De Violet nem mozdult.
– Alszik.
Sydney egyetlen szó nélkül adott neki valami pénzt a köténye
zsebéből, erre Violet távozott.
– Lopott tőled? – kérdezte Janey.
– Nem szeretnék róla beszélni – felelte Sydney, de nem fordult
Janey felé. Nem szeretett volna arról beszélni, amit már hetek óta
tudott, mégis abban reménykedett, hogy az állhatatossága, a
Violetbe vetett töretlen bizalma megfordíthatja a dolgokat.
Violet jelleme azonban már kőbe volt vésve, valahol mélyen,
ahová Sydney nem pillanthatott be. Csak a felszínt látta, amely
fiatal és képlékeny volt. De idővel az is meg fog keményedni.
Még ennél is jobban felzaklatta, hogy Violet elviszi Charlie-t.
Azt az édes, ártatlan fiúcskát! Sydney az ablaknál állt, és nézte,
ahogy Violet kikanyarodik a járdaszegély mellől egy leharcolt,
szürke Toyota Corollával.
Olyan fájdalmat, akkora ürességet érzett, hogy könnybe lábadt
tőle a szeme.

Aznap este Sydney-t csend fogadta otthon. Remélte, hogy valami

majd elvonja a figyelmét: Henry a konyhában odaégeti a
kukoricalepényt, amelyet legalább havonta egyszer el szokott
készíteni, mert a nagyapjának is az volt a szokása; vagy Bay
dühös lesz a szobafogság miatt.
De semmi ilyesmi nem volt. Olyan néma volt a ház, hogy
szinte zsongott a csend.
Sydney a lépcsőhöz ment, és felkiabált Baynek, megkérdezte,
mit kér vacsorára. Claire hozta haza, mert Sydney-nek tovább
bent kellett maradnia a munkahelyén, Violetnek hála. Bay unottan
visszakiáltott, hogy evett Claire-nél.

144
 Keveset vagy egyáltalán semennyit nem beszélgettek a
szombat esti parti óta. Bay látszólag jól tűrte a büntetését,
túlságosan is jól, mintha ezzel a nagy engedelmességgel is csak
azt üzente volna Sydney-nek, hogy mindent rosszul csinál.
Sydney bement a konyhába. A hűtőszekrény mellett volt egy
kis üzenőtábla, olyan régi, hogy az évek során ráfirkált és letörölt
üzenetek halvány nyoma átsejlett a bevonata alól, mint a víz alatt
kimondott szavak. Henry azt írta, hogy még a tejcsarnokban van,
sokáig marad, mert valamelyik gép elromlott, azt javítja. Bayhez
hasonlóan ő sem használta a telefonját. Sydney két ludditával élt
egy fedél alatt.
A kabátja még rajta volt, táskája a vállán, úgy nyitotta ki a
hűtőt, és belenézett. Nem volt éhes.
Becsukta a hűtőajtót, és a konyhai telefonért nyúlt.
– Zavarok? – kérdezte, amikor Claire fogadta a hívását.
– Nem – felelte Claire. Mindig azt mondta, hogy nem zavar. –
Milyen napod volt?
– Rettenetes! Bay a szobájában van, Henry még nem jött haza,
én meg olyan... – sivár vagyok, szerette volna mondani.
– Beszéltél Bayjel? – Nem.
– Beszéltél Henryvel? – Nem.
– Ha nem magyarázod el nekik a dolgokat, nem fogják
megérteni – mondta Claire, bár ő maga soha semmit nem
magyarázott el senkinek, néha még Tylernek sem. Tyler gyakran
elveszett a saját gondolataiban. De Claire-nek éppen ez kellett:
valaki, aki ott lebeg az életében, ugratja, és ráveszi, hogy
felnézzen, és kitekintsen a saját világából. Sydney-nek mindig is
olyasvalaki kellett, aki mellett megállapodik, akire építeni lehet.
Henry.
– Tudom.
Sydney kibámult a mosogató feletti ablakon, és hallgatta a
Claire házából hallatszó sürgölődést. Úgy hangzott, mintha Claire
is a konyhában lenne. Sydney azt gondolta, edénycsörömpölést
hall, és a víz zubogását. Mariah nevetett valahol a háttérben. Tyler
lépteinek hangja hallatszott.

145
 – Tudod, hogy ha bármikor szükséged lenne rám, itt vagyok
neked – mondta végül Sydney.
– Tudom. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Sydney letette a telefont, és a konyhaajtón keresztül kiment a
hátsó teraszra. Leült a két régi, nádfonatos szék egyikére.
A ház mögötti mezők olyan sötétek voltak, hogy Sydney nem
tudta, hol ér véget a rét, és hol kezdődik az éjszakai égbolt. Nehéz
volt megszokni az utcai lámpák hiányát, de tetszett neki, hogy
Henryvel közelebb hozta őket egymáshoz. Házasságuk korai
időszakában kiültek ide minden este. Henry elmesélte, hogy a
nagyapja és a nagyanyja is ugyanezt tették, azért tartotta meg a
székeket. Azt mondta, néha még mindig itt látja őket, ahogy a
nagyanyja az oldala mellé ejti a kezét, a nagyapja megfogja, és a
saját kezében tartja.
Sydney nem tudta, mennyi idő telt el, de az arca már bizseregni
kezdett a hidegtől, amikor meghallotta Henry lépteit a konyhából.
Kinyílt a konyhaajtó, és Henry kiszólt:
– Sydney?
– Igen.
Henry kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte, és leült Sydney mellé. A fonott
szék nyiszorgott a hidegben. Henry még munkaruhában volt.
Sydney tudta, hogy be kellene mennie a konyhába, és készíteni
Henrynek valami ennivalót. Olyan keményen dolgozott! Ez a
legkevesebb, amit megtehetne. De nem tudott erőt venni magán,
hogy megmozduljon.
– Nem is tudom – felelte Sydney. – Gondolkozom.
– Mi baj van? – kérdezte Henry, és istállókabátja zsebébe dugta
a kezét.
– A recepciósom, Violet ma felmondott. Elmegy a városból, és
Charlie-t is magával viszi. Sorozatosan pénzt lopott a kasszából.
Henry csendben emésztette a hallottakat, hiszen tudta, mennyi
mindent tett Sydney Violetért, és mit jelentett neki Charlie.
– Sajnálom – mondta végül.

146
 – Bárcsak újra annyi idős lehetnék, de mindent tudnék, amit
most tudok!
Henry megcsóválta a fejét.
– Az emberek túlértékelik a fiatalságot.
– Nem akarom, hogy Bay is elkövesse ugyanazokat a hibákat,
mint én – mondta Sydney. – Bay. Violet. Segíteni akarok valakin.
– Nem tudod megjavítani azt, ami még el sem romlott. Csak
magadat teszed szerencsétlenné. Mi folyik itt tulajdonképpen? –
kérdezte Henry. – Mondd el nekem!
– Azon gondolkozom mostanában, miért nem tudok... szóval,
már egy jó ideje próbálkozunk. – Sydney elhallgatott. A szemét
hirtelen elfutották a könnyek. – Szerintem én vagyok a hibás.
Kemény volt az életem, mielőtt visszajöttem. Egy kemény
fickóval voltam, aki kemény dolgokat csinált velem. – Henry
természetesen tudott Davidről, de Sydney mostanában már nem
nevezte a nevén, mintha attól végleg eltűnne az emléke is. Es
mégis, David valahogy jelen volt, mint egy réges-régen történt
baleset, amely után örökre megmarad a forradás. – Néha azon
gondolkozom, vajon ez-e az oka annak, hogy nem lehet több
gyerekem.
Sydney inkább csak hallotta, mint látta, hogy Henry odafordul
hozzá.
– Ezért van ez az egész? A vörös hajad meg az irodámban tett
látogatásaid? – kérdezte Henry. Tagadhatatlan megkönnyebbülés
csengett a hangjában, hiszen most már mindent értett. – A konyha
padlója?
– Szeretnék fiút szülni neked. – Sydney hangja majdnem
teljesen elhalkult, már csak erőtlenül suttogott. – Megérdemelsz
egy fiút. Lehet, hogy én nem érdemlem meg, de tudom, hogy te
igen.
– Tőled kaptam Bayt – mondta Henry habozás nélkül. – Nem
érdekel, ha nem lesz több gyerekünk. Soha nem is érdekelt.
Sydney, kedvesem, túl sokat foglalkoztál ezzel. Ideje, hogy
megbocsáss saját magadnak! Már régen meg kellett volna.

147
 Sydney bólintott a sötétben, és lenyalta a szája sarkában
összegyűlt könnyeket. Henrynek igaza volt, természetesen.
Lényének mindig maradt egy kis része, amelyik nem hitte el, hogy
megérdemli ezt az életet Henry oldalán, hogy megérdemli a
boldogságot.
Rájuk telepedett a csend. Sydney-nek eszébe jutott, hogy még
mindig a vállán van a táskája, mintha el akarna indulni, nem pedig
hazaérkezne.
Henry törte meg a csendet.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjak egy történetet a
nagyapámról.
Sydney kurtán felkacagott.
– Emlékszem, mennyire összetörte, amikor a nagymamám
meghalt. Hetekig ki sem kelt az ágyból. Amikor végre megjelent a
reggelinél, szinte átlátszóan sovány volt. Leült a konyhaasztalhoz,
és így szólt: „Semmi nem lesz ugyanolyan, mert ő már nincs a
világon.” – Sydney megfordult, hogy lássa Henry sziluettjét. –
Innen tudom, innen tudtam mindig is, hogy rosszabb elveszíteni,
ami a tiéd, mint amekkora öröm valami újat kapni. Sydney, te
vagy nekem az egész világ!
Amikor Sydney elmosolyodott, érezte, hogy az arcára száradt
könnyektől megfeszül a bőre.
A szék mellé ejtette a kezét, amely ott himbálózott a
levegőben, kettejük között. És mintha tökéletesen megrendezték
volna a jelenetet, Henry utánanyúlt, és megfogta.

148
 10. fejezet

–S ZÓVAL, HONNAN TUDOD ilyen pontosan, hoc hova

tartozik? – kérdezte Josh a lépcsőn tanítás után,
szerda délután. Narancsot hámozott, és apró, citrusillatú
harmatcseppek lebegtek körülöttük a levegőben.
Bay vállat vont.
– Csak úgy tudom.
– Tehát ha rámutatok valakire, bárkire, akkor meg tudod
mondani, hol a helye? – Josh egy vörös hajú elsős felé bökött, aki
a harsonája tokján üldögélt a járdán, és a késői buszt várta. -- Tim
Brown.
Bay nevetett.
– Nem így működik!
– Hát akkor hogy működik?
– Nem tudom. Csak úgy jön. Elmentem a barátomhoz,
Kennedyhez játszani harmadikos koromban, és az anyukája azt
mondta, hogy el kell pakolnia a tiszta ruhákat, csak úgy mehetünk
be a szobájába. Amíg Kennedy az anyukájával vitatkozott, én
fogtam a törülközőket, egyenesen a fehérneműs szekrényhez
mentem, fel az emeletre. Tudtam, hol a helyük. De aztán nem
sokat játszottunk együtt – tette hozzá Bay fanyarul. – Ha

149
emberekről van szó, előfordul, hogy hajszálpontosan
megmondom, hol kellene lenniük, vagy éppen kivel. Néha nagyon
éles kép jelenik meg a fejemben. Dakota Olsennek Princetonban
van a helye. Egyszerűen csak tudom. – Bay csettintett az ujjával. –
De Tim Brownnal kapcsolatban semmit sem látok. Könnyebben
megmondom, hol nincsenek a helyükön az emberek, mert az
kellemetlen érzés, mint amikor kibillenek az egyensúlyomból, és
majdnem elesem.
– Hát ez elképesztő! – mondta Josh, miközben csinos kupacot
épített maga mellett a járdára a narancshéjból, aztán kétfelé
osztotta a narancsot. Odaadta az egyik felét Baynek, amit a lány
úgy vett át tőle, mintha színaranyból lenne.
– Világéletemben ilyen voltam. Egyszerűen ez vagyok én.
– Azt tudod, hogy nekem hol a helyem? Mit kezdjek az
életemmel?
Bay egy kicsit késlekedett a válasszal, latolgatta, vajon ezért
van-e itt vele Josh ma is.
– Nem.
– Én sem tudom. És tudod mit? Jó egy olyan emberrel
beszélgetni, akinek nincs határozott véleménye arról, melyik
egyetemre menjek, vagy hol fogok dolgozni, miután
lediplomázom.
– Nem ismerem azokat a válaszokat, amiket keresel.
Voltak, akik azért barátkoztak Bayjel, mert meg akarták
ismerni a jövőjüket, vagy valami mást, amit szerintük Bay tudott,
de mindannyian csalódottan távoztak.
– Jól van – mondta Josh. – Gondolom, magamnak kell
megtalálnom őket. De tudod, irigyellek! Azért, mert elégedett
vagy.
Bay megrázta a fejét.
– Nem vagyok elégedett.
– Nem?
– Tudom, hol a helyem, ennyi az egész.
– És az nem elégedettség? – kérdezte Josh.

150
 – De, gondolom, igen. De ahogy Phin barátom rámutatott, nem
én vagyok az egyedüli a világomban, és nem tudom mindenkinek
elmagyarázni, hol a helye. Nem tudom olyan dolgokról
meggyőzni az embereket, amiket nem akarnak elhinni. Es ez
zavar. – Ránézett a kezében tartott narancsra. – Nem kellene, de
zavar.
Josh mintha eltöprengett volna ezen, talán Bay levele is eszébe
jutott. Végül bólintott, és bekapott egy gerezd narancsot. Olyan
furcsa, bizalmas dolog volt együtt enni vele.
Megköszönted Phinnek a nevemben? – kérdezte Josh.
– Még nem. Csak a buszmegállóban találkozunk, de
mostanában anya el szokott hozni az iskolába. Mit akarsz
megköszönni neki? – Bay végzett a fél naranccsal, és a farmerjába
törölte a kezét.
– Láttad a videót?
– Még nem.
– Ha megnézed, tudni fogod. – Megérkeztek a késői buszok. –
Gondolom, nem akarod, hogy hazavigyelek.
– Nem, kösz. – Bay felállt, fogta a hátizsákját.
– Holnap délután nem leszek itt – mondta Josh a fél narancs
maradékát rágcsálva, és felszedte a lépcsőn hagyott héjat. –
Diákönkormányzati ülés lesz.
– Rendben – felelte Bay, és pislogott, mert a szemébe sütött a
nap. – Meg kell mondjam, nem egészen értem, miért vagy itt
egyáltalán.
– Mondtam már, hogy szeretek veled beszélgetni. Nem tudom,
mire vártam ilyen sokáig. – Josh felállt. – Nem akarsz ma este
eljönni hozzánk? A szüleim nincsenek itthon, de a házvezetőnő,
Joanne ott lesz.
Bay arra gondolt, alig egy hete volt, hogy átrohant az erdőn
csak azért, hogy pár percre láthassa Josht, ahogy a barátaival
szórakozik. Biztosan nem illik bele abba a társaságba.
– Alig ismerem a barátaidat.

151
 – Ja, ma este nem lesznek ott. Ezért kérdeztem. A szüleim
szerda esténként fel szoktak hívni. Megnyugtatja őket, hogy nem
hallják a bulizás zaját a háttérben.
– Ne vedd rossznéven, de nekem nincs ott helyem, a ti
házatokban.
– Akkor menjünk el valahová! – mondta Josh. – Úgy értem,
csak mi ketten. De nem bizalmasan. Veszünk kaját elvitelre, és
este megehetjük a parkban.
Szóval titokban akarja tartani Bayt.
Az volt a legfurcsább az egészben, hogy Bay nem bánta. Mert
nem ő volt a titok. Hanem az, hogy Josh örül valaminek. És nem
tudni, milyen okból, de Josh ezt egyelőre nem kívánta
nyilvánosságra hozni.
Rendben – mondta Bay pusztán önös érdekből, mert ha
sötétedés után együtt esznek és beszélgetnek Joshsal, azt ő
randinak tekinti, még ha a fiú nem is. Még a levegőt is gyorsabban
vette, amikor erre az egyszerű, mégis hihetetlenül csodálatos
dologra gondolt. Enni és beszélgetni a sötétben. Talán még
hózápor is lesz ma este, ahogy először látta magát Joshsal együtt,
és akkor minden tökéletesen elrendeződik, és valóságos lesz.
Ám ezt az egyszerű, de csodálatos dolgot hirtelen
keresztülhúzta valami.
Akkor jutott eszébe Baynek, hogy szobafogságban van.
Éppen olyan hirtelen el is döntötte, hogy nem számít. A
szabályok nem számítanak, Ötlött fel benne a gondolat.
Az értelmetlen szabályok biztosan nem.
Igaz?

Borult, hűvös éjszaka volt, a hold elrejtőzött a felhők mögött. A

földön ülve Horace J. Orion feje mögött, a parkban még sötétebb
és hidegebb volt, de igazság szerint Josh nem is érezte. Kabátban,
kesztyűben, sapkában voltak, és a sok nevetéstől nem volt
érkezésük igazán átfázni.

152
 Josh végzett a szendvicsével, és a hátát nekivetette Horace
szobrának. Bay szemben ült vele keresztbe tett lábbal, kezében a
kávé, amelyet a fiú hozott neki. Josh elmesélte, hogy volt egy
időszak, amikor legszívesebben elszökött volna otthonról, mert a
szülei megengedték a bátyjának, Peytonnak, hogy este későig
nézze a tévét, de neki nem. A házvezetőnő, Joanne lefülelte, és
visszavitte a szobájába, úgyhogy a szülei soha nem tudták meg.
– Nem próbáltam meg többet – mondta Josh. – Joanne
bemesélte nekem, hogy állandóan kamerával figyel, és nem
mehetek sehová az ő tudta nélkül. Hónapokig alsónadrágban
zuhanyoztam. Szerintem ezt még soha senkinek nem meséltem el.
– Örülök neki – mondta Bay nevetve. – Elég ciki!
Josh Bayt nézte a félhomályban. Tudta, hogy tetszik a lánynak.
Ő is vonzódott Bayhez, olyannyira, hogy mostanra erősen
kötődött hozzá, de nem volt benne biztos, hogy romantikus
érzéseket táplál iránta. Honnan is tudhatná, hiszen még senki iránt
nem érzett olyasmit. Csókolózott már lányokkal. Trinity Kale-lel
tizenegyedikben majdnem sor került arra is, de a lány véget vetett
a dolognak azzal, hogy maradjanak barátok. Josh olyan gyorsan
belement, hogy Trinity meg is sértődött rajta. Josh néha már azt
hitte, hogy valami nincs rendjén vele.
Tulajdonképpen mit csinál most idekint? Tényleg azt hitte,
hogy ez az édes és furcsa, tizenöt éves kislány tudja a válaszokat?
Annyira szerette volna, hogy ez igaz legyen! De ha nem is igaz,
Bay miatt hitt a lehetőségben, hogy igaz lehet, és már ez is olyan
reménnyel töltötte el, mint már hosszú ideje semmi. Bay miatt
volt boldog és izgatott, és biztonságban érezte magát. Szinte várta,
hogy elüldögéljen mellette az iskola lépcsőjén. Hónapok óta
mindennap elhajtott a bejárat előtt, amikor hazaindult, csak azért,
hogy lássa, valóban ott várja-e Bay, ahogy azt a levelében írta. Ez
Josh döntése volt, saját magától tette meg ezeket a lépéseket.
Furcsa érzése támadt. El sem tudta hinni az egészet.
Josh kinyújtózkodott, és a lábával megérintette Bay lábát.
– És mihez kezdesz az életeddel, Bay Waverley?

153
 – A Waverley-házban fogok kikötni. Ennyit tudok – válaszolta
habozás nélkül. – Szeretek díszíteni. Talán valami ilyesmivel
akarok foglalkozni. Mire egyetemre megyek, eldöntöm.
– Nagyon szép munkát végeztél a partin – mondta Josh, és
hirtelen eszébe jutott az a pillanat, amikor meglátta Bayt a lelátón.
Felállt abban a gyönyörű ruhában, a hajában virágok, és úgy
nézett ki, mintha Josh gyerekkori álmából lépett volna elő. Csak
arra tudott gondolni, hogy ki kell onnan jutnia, mert nem tudja
elviselni a tényt, hogy nem élhet abban az álomban, és hogy soha
nem kapta meg, amire igazán vágyott. És amit megkapott, az sem
volt igazán az övé, nem tarthatta meg. – Csodásan néztél ki azon
az estén. Meg is akartam mondani neked. De mire eszembe jutott,
összekented magad zombivérrel.
Bay kihúzta magát, és büszkén ránézett a fiúra.
– Úgy gondolom, egész jól néztem ki.
– Úgy bizony! – Josh olyan hosszan bámult rá, hogy még ő
maga, a szenvedélyes fürkész is kénytelen volt elkapni a
tekintetét.
– Akkor hogy is van ez a dolog? – kérdezte Josh végül. – Hogy
ki hová tartozik?
Bay elnevette magát, átült a fiú mellé, rátámaszkodott Horace
fejére, és felnézett a hideg, éjszakai égre, mintha azt várná, hogy
valami a földre fog hullani. Rózsaszín, kötött fülvédős sapkában
volt, a megkötők kétoldalt a válláig lógtak le.
– Nem várom el, hogy megcsókolj, vagy ilyesmi – mondta
Bay, továbbra is az eget kémlelve.
– Nem?
Megrázta a fejét.
– Nem. Ez a dolog kettőnk között, hogy milyen érzés
beszélgetni és nevetgélni, meg néha a csend is. Ez így működik. A
nénikém felhívja az anyukámat, és néha csak ülnek, egy szót sem
szólnak egymáshoz. Ez így működik.
Josht váratlanul megrohanták az érzelmei. Megkönnyebbült.
Bay hatalmas megkönnyebbülést jelentett számára. Hiszen azt
mondta, hogy valakihez tartozni nem kerül nagy erőfeszítésbe.

154
 – Gondolod, hogy havazni fog ma éjjel? – kérdezte Bay,
visszairányította a tekintetét Joshra, és úgy találta, hogy váratlanul
közel került egymáshoz az arcuk. Baynek hideg levegő és
rózsaillata volt. Elmondta Joshnak, hogy délután rózsás cukorkát
készítettek a nagynénjénél. Amikor beült Josh dzsipjébe, mintha
az egész júliust magával hozta volna.
Az arcuk most már kis híján összeért. Josh tekintete Bay ajkára
vándorolt.
Ebben a pillanatban váratlanul megszólalt Josh telefonja a
zsebében.
Mindketten visszahőköltek. Bay a farmerjára loccsantotta a
kávét, és gyorsan felállt, hogy kidörzsölje belőle. Josh benyúlt a
kabátzsebébe a telefonért, és a kijelzőt látva összezavarodott.
– Te vagy az. Hogy csináltad?
Bay abbahagyta a törölgetést.
– Mit hogy csináltam?
Josh odafordította a telefont, megmutatta a kijelzőt: BAY
WAVERLEY. A fiú kuncogott.
– Te hívsz!
Bay hirtelen tapogatni kezdte a zsebeit.
– Biztos kiejtettem, amikor... – nem fejezte be a mondatot.
– Ha nem te vagy az, akkor ki hív engem a telefonodról?
– Várj!
Késő volt. Josh fogadta a hívást. Pár másodperc múlva átadta a
telefont Baynek,
– Az anyukád az.

– Ne haragudj! – mondta Bay, miközben egymás mellett ültek a

parki padon, és mereven bámultak maguk elé.
– Semmi baj.
– De tényleg ne haragudj!
– Részben az én hibám. Tudtam, hogy valami nincs rendjén,
mert az útnál vártál rám, nem a házatok előtt.

155
 Bay nézte a fiút a kötött sapkájában és a North Face
dzsekijében, és nyugodtan várta, mi sül ki a dologból. Josh
visszahúzódott a saját boldogtalanságába, megint apró
füstpamacsok gomolyogtak körülötte. Bay kezdte megérteni: az a
legnagyobb baja, hogy megbénítja a döntésképtelenség és a
félelem. Egyetlen érzelemre volt képes: a boldogtalanságra, amíg
valaki nem mutat neki más lehetőséget – mint amikor oxigénhez
juttatják a fuldoklót.
Éppen hogy eljutottak a dolog lényegéig. Miért pont most
kellett az anyjának telefonálnia? Megnehezíti Bay dolgát, pedig
egész könnyű lehetett volna.
Az anyja annyira kezdő volt a szobafogságosdiban, hogy
megint elfelejtette elvenni Baytől a telefonját. Bay rezgőre
állította, és miután Josh felhívta, hogy úton van a házuk felé a
szendvicsekkel és a kávéval, zsebre tette a telefont, és kimászott a
szobája ablakán. Az út szélén várta a fiút, azt mondta neki, hogy
az apja korán lefeküdt, és nem akarja, hogy felverje a kocsi
hangja. Baynek legyen mondva, ez igaz is volt. Viszont nyilván
elejtette a telefont, amikor lemászott a fán (nem is olyan könnyen,
mint gondolta). Az utolsó hívás Joshé volt, így aztán, amikor az
anyja megtalálta a telefont a fa alatt, és rájött, hogy Bay nincs
otthon, megnyomta a visszahívást, és voilà! Már itt is volt.
Bay komoran figyelte, ahogy Henry négyüléses teherautója
megkerüli a parkot, és megáll. Henry farmerban, pólóban és az
istállókabátjában szállt ki belőle. Az anyján a vörös kimonója
volt. Át sem öltözött.
Bay az egyik kezével eltakarta az arcát, mintha attól eltűnnének
a szülei.
Csendben jöttek feléjük a parkon át.
– Gyere velem, Josh! – mondta Henry, ahogy közelebb értek. –
Meg kell beszélnünk egyet s mást.
– Apa! – mondta Bay, mert felbőszítette, hogy azt hiszik, Josh
bármi rosszat tett.
– Semmi baj, Bay – mondta Josh, és felállt.

156
 – Eltúlzod a dolgot – mondta Bay az anyjának, amikor Sydney
megállt előtte, és csak mereven bámult rá.
– El tudod képzelni, mennyire megijedtem? Este be akartam
menni a szobádba békét kötni. Vittem két csésze teát meg egy
doboz négercsókot. Egyszer és mindenkorra véget akartam vetni
ennek az áldatlan helyzetnek, ki akartam beszélni a dolgokat. De
benyitottam a szobádba, és nem voltál ott! Az ablak tárva-nyitva.
Azt hittem, elraboltak!
Jaj, istenem! Négercsók! Négercsókot hozott. Mindig is
békekajának nevezték, mert a négercsók mellett egyszerűen
lehetetlen volt veszekedni. Abban a pillanatban Baynek semmitől
nem támadhatott volna kínzóbb lelkiismeret-furdalása, mint éppen
ettől. Akkor osont ki a szobájából, amikor az anyja békét akart
kötni. Béke. Milyen szépen hangzott! Elege volt már abból, hogy
minden olyan nehezen megy.
– Felhívtam Claire-t, megkérdeztem, ott vagy-e. Akkor
említette, hogy egy furcsa öregembert láttál a Pendland Streeten.
Ez egyre rosszabb volt.
– Valami ügynökfélének nézett ki – próbált magyarázkodni
Bay. – Csak olyan gyanúsan sunyi, de nem veszélyes.
– Azt mondod? Talán nem is kellett volna aggódnom, amikor
bementem a lányom szobájába, és azt láttam, hogy eltűnt?
– Nem tűntem el. – Bay abba az irányba nézett, ahol Josh és
Henry állt. Henry a mellkasa előtt összefonta a karját, és odahajolt
Joshhoz. Mindketten lehajtották a fejüket. Henry mondott valamit,
de Bay nem hallotta.
Egy furgon kerülte meg a parkot, és leparkolt Henry
teherautója mögött. Claire, Tyler és Mariah szállt ki belőle. Claire
legalább fel volt öltözve, de Tyler meg Mariah pizsamában volt.
– Mit keresnek itt? – motyogta Bay.
– Én hívtam fel Claire-t, és megmondtam neki, hol vagy –
felelte Sydney. – Ő is aggódott miattad. – Evanelle lesz a
következő?
– Lehet.

157
 – Bay! Hahó! – kiabálta Mariah, miközben odaszaladt Bayhez.
– Mit keresünk itt az éjszaka közepén?
– Sydney? – mondta a közelítő Claire. – Sydney?
Sydney végre levette szemrehányó tekintetét Bayről. – Égve
hagytad a villanyt a szalonban? – kérdezte Claire.
– Nem.
Claire a parkon keresztül a Fehér Ajtó felé mutatott: a
villanyfény citromsárga kockákat festett a sötét járdára a szalon
előtt.
– Akkor szerintem valami nincs rendjén.

– Nem hoztam magammal a kulcscsomómat – suttogta Sydney,

miközben mindnyájan óvatosan lopakodtak a szalon felé, mint
egy csapat tehetségtelen besurranó tolvaj.
– Nem lesz rá szükséged – mondta Henry, aki benyomta az
ajtót, az pedig szélesre tárult. Henry ráparancsolt Joshra, hogy ne
mozduljon a parkból, és ő szót is fogadott. A padon ült, és a
gyagyás családot figyelte olyan ábrázattal, amit Sydney leginkább
kíváncsinak látott. Nem tűnt sem zavartnak, sem felsőbbrendűnek,
még csak nem is mulatott a dolgon. Láthatólag a legszívesebben
csatlakozott volna hozzájuk. Sydney nem gondolta róla, hogy
ilyen kedves fiú. Nem gondolta, hogy Josh vállalja a felelősség rá
eső részét, noha nyilvánvalóan az Ő lányán múlt minden. Nem
gondolta, hogy ő is meglátja Joshban, amire a lánya minden
kétséget kizáróan felfigyelt. Hogy a fiú el van veszve.
Nem állt szándékában megkedvelni Josh Mattesont.
Miután Henry körbejárta a szalont, és nem talált senkit, a
többiek is bementek.
– Biztos, hogy nem felejtetted el lekapcsolni a villanyt? –
kérdezte Tyler amolyan tyleres stílusban. Ő mindent elfelejtett.
Munkába menet is el tudott tévedni. Az idén már a tizennegyedik
olvasószemüvegét fogyasztotta, és éppen össze nem illő cipő volt
rajta. Sydney teljességgel meg tudta érteni, hogyan juthatott be a
nővére kertfala mögé. Nyilvánvalóan a bejáratot kereste, és

158
rábukkant egy titkos átjáróra. Csakis így férkőzhetett Claire
közelébe – titkos átjárókon keresztül, a nővére gyenge pontjainál:
a családján, az elfogadáson és a hosszú életen át.
– Én jöttem el utolsónak – mondta Sydney. – Ha a villanyt
égve hagyom is, az ajtót akkor sem felejtem el bezárni.
– Kinek van még kulcsa? – kérdezte Henry.
Sydney-be ekkor nyilallt bele a felismerés. Azonnal a
recepcióspulthoz ment, nyitva találta a pénztárgép alatti kasszát,
amely ki volt ürítve.
– Kiraboltak – szólalt meg Claire a háta mögött. – Hívjuk a
rendőrséget!
– Hát ez remek! – mondta Bay, és égnek emelte a kezét. – Josh
azt fogja hinni, hogy őt akarjátok bevitetni.
– Bánom is én, mit gondol Josh! – mondta Henry. Bay kerülte
a tekintetét.
– Nem hívunk rendőrt – jelentette ki Sydney. – Tudom, ki volt
az, már árkon-bokron túl van. Menjünk szépen haza!
Kisorjáztak a szalonból. Sydney bezárta a kasszát, és követte
őket. Mielőtt lekapcsolta a villanyt, a saját fodrászszéke felé
pillantott.
Violet elvitte a pénzt, de a babahintát otthagyta.

Amikor Sydney, Henry és Bay hazaért, Bay azonnal bevonult a

szobájába.
– Menj lefeküdni! – mondta Sydney Henrynek, miközben
kimerülten vánszorogtak felfelé a lépcsőn. Szülőnek lenni nem
könnyű. Sydney-nek talán elment az esze, hogy újra akarja
kezdeni. – Aludj, amíg lehet! Majd én beszélek vele.
– Nem akarod, hogy ott legyek?
Sydney megrázta a fejét.
– Te elvégezted a férfimunkát. Enyém a csajos része.
– Jó éjt! – mondta Henry, és megpuszilta. Végigment a
folyosón, de a hálószobájuk ajtaja előtt megállt. – Tyleren felemás
cipő volt az este?

159
 – Igen.
– Nekem is eszembe juthatott volna. Szerintem nem égettük le
eléggé Bayt.
Sydney mosolyogva nyitotta ki a lánya ajtaját.
– Nem Josh volt a hibás – mondta rögtön Bay. Egy párnát
átölelve ült az ágyán. – Nem mondtam meg neki, hogy
büntetésben vagyok. Csak beszélgettünk. Semmi mást nem
csinálunk.
Sydney odament hozzá. A négercsókos doboz meg a két csésze
kihűlt tea ott volt az éjjeliszekrényen, ahová letette őket az este,
miután rájött, hogy Bay eltűnt. Az volt az első gondolata, hogy
valaki elhurcolta a lányát, és bepánikolt, amitől az egész szoba
együtt lüktetett a szívverésével. Egészen addig, amíg meg nem
találta Bay telefonját odakint, meg sem fordult a fejében, hogy a
lánya egyedül surranhatott ki. Ahhoz túl őszinte volt. De Bay
belépett Mattesonék világába, mielőtt Sydney meg tudta volna
akadályozni. Az őszinte szó hiányzott a szótárukból.
– Hát ez elég furcsa, mert múlt szombatig azt sem tudta, ki
vagy, legalábbis ezt állítottad.
– Tudod, csak hétfő óta lógunk együtt. Nemrég küldtem neki
egy levelet, amiben megírtam, hogy ha beszélgetni akar, várni
fogom az iskola előtt délutánonként.
–Te írtál neki levelet? – Levelet! Életedben nem volt még ilyen
hatalma egy levélnek, hogy ha leírtad, amit érzel, az valósággá
vált, és olyan fagyos érzés volt a válaszra várni, mintha
évmilliárdok telnének el közben.
Bay félredobta a párnát, és lecsúszott az ágyon, közben a
plafont bámulta, ahová viharvert, puhafedelű könyvek
borítólapjait ragasztotta, amelyeket évekkel ezelőtt vásárolt egy
könyvtári kiárusításon. Egy-egy könyvet százszor is elolvasott,
magával hurcolta, amíg a borítója le nem vált, akkor a
mennyezetre ragasztotta, hogy nézegethesse őket, mintha egy szép
álomra emlékezne vissza.
– Először az első tanítási napon láttam, akkor láttam meg
igazából, de már akkor tudtam, hogy hozzá tartozom.

160
 Hogy pont ebben lép Sydney nyomdokaiba!
– Ó, Bay!
– Nem értem, mi van ebben olyan rossz.
Sydney leült mellé az ágyra. Fogta a párnát, amit Bay
félredobott, és a háta mögé gyűrte. Kis szünetet tartott, hogy
összeszedje a gondolatait, aztán így szólt:
– Gimis koromban Josh apjával jártam.
Bay azonnal kiegyenesedett.
– Nem csak úgy randizgattunk. Három éven át
elválaszthatatlanok voltunk. Mindenkinél jobban szerettem. De
azt is szerettem, ami ezzel együtt járt: egy csoporthoz tartoztam,
ahol befogadtak. Már a házasságról volt szó köztünk. Órákig
tudtam beszélni az esküvőről, meg hogy a Matteson-villában
fogunk lakni.
– Mi történt? – kérdezte Bay.
– A ballagás napján szakított velem. Tudod, mit mondott? Azt
mondta, hogy: „Azt hittem, érted.” A Matteson-fiúk az apjuk
nyomdokain járnak. Belépnek a családi vállalkozásba. Jó
családból való lányokat vesznek el. Én nem olyan családból való
vagyok. Ezért hagytam itt Bascomot. Összetörte a szívemet, sőt
mi több, azt az álmomat is, hogy normális vagyok. Úgy
képzeltem, ha itt nem találom meg a normális életet, majd
megkeresem máshol. De soha nem találtam meg.
– Ezért mentél el?
Sydney bólintott.
– Miért nem mondtad el nekem?
Sydney kinyújtotta a kezét, és megsimította Bay arcát, amelyet
pirosra csípett a hideg, ettől olyan volt, mint egy festett képű
porcelánbaba.
– Talán azt gondoltam, hogy fontosabb dolog miatt jöttem
vissza, mint amiért elmentem.
Bay úgy nézett Sydney-re, mintha először látná egy felnőtt
szemével.

161
 Olyan közel járt ahhoz a határvonalhoz, hogy Sydney-nek kis
híján könnybe lábadt a szeme. Mostanában rettentően érzelmes
hangulatban volt.
– Olyan sok mindent nem tudok rólad! – mondta Bay.
Sydney tisztában volt vele, hogy ez a nap el fog következni.
Csak remélni tudta, hogy még néhány évig elodázhatja. Mondjuk,
Bay húszéves koráig. Lemondóan így szólt:
– Rajta, kérdezz!
Bay jógaülésbe helyezkedett, mintegy nekikészülődött.
– Hunter John Matteson volt az első az életedben?
– Igen. Következő kérdés?
– Hány éves voltál?
– Idősebb, mint te most. Következő kérdés? – Milyen volt az
anyukád?
Sydney erre nem számított. Kis gondolkodás után így
válaszolt:
– Alig emlékszem rá. Ő is lelépett Bascomból tizennyolc éves
korában. Egy időre visszajött. Kilenc hónapos terhes volt velem,
Claire pedig hatéves volt. Pár évvel később örökre elment.
Nyughatatlan lélek volt. Evanelle egyszer azt mondta, hogy azért
lett olyan, mert megevett egy almát a hátsó kertben álló fáról, és
meglátta, mi lesz élete legnagyobb eseménye. Tudta, hogy egy
borzalmas tömegkarambolban fog meghalni, attól fordult ki úgy
önmagából, mintha azt akarta volna elérni, hogy valami még
nagyobb dolog történjen vele, hogy az ne teljesüljön be.
– Megevett egy almát? – Bay önkéntelenül grimaszt vágott a
gondolattól. – A Waverley-k nem is esznek almát.
– Nem tudom, igaz-e, kicsim. Soha nem tulajdonítottam neki
nagy jelentőséget. A családunkkal kapcsolatban sok ilyen dolog
van. Szóbeszéd. Legenda. Szerintem mentális problémái voltak.
Az én emlékeimben mániákusként él, ha meg nem volt az, akkor
depresszióba zuhant. Mary nagymama is megtette értem meg
Claire-ért, ami tőle telt, de ő is fura egy nő volt.
Bay hosszú hajtincsei végét kezdte babrálni, apró fonatokat
készített belőle.

162
 – Anyukádnak mi volt a Waverley-tudománya?
– Claire-rel beszélgettünk erről, de nem igazán tudjuk – vonta
meg a vállát Sydney.
– Ez minden, amire emlékszel vele kapcsolatban?
– Van egy különös emlékem róla. Sőt, vicces. Nem hiszem,
hogy ezt valaha is elmeséltem volna – mondta Sydney nevetve. –
Kicsi voltam, lehettem vagy három-négy éves, és a fűben ültem
valahol, talán a kertben, izzadtam és bőgtem, mert elestem, és
lehorzsoltam a könyökömet. Anya előttem térdelt, próbált
megnyugtatni, de nem ment semmire. Minél inkább a figyelem
középpontjába kerültem, annál jobban hisztiztem. Szerettem egy
kicsit... drámázni gyerekkoromban.
Bay mosolya azt engedte sejteni, hogy nem sok minden
változott azóta.
– Mindenesetre emlékszem, ahogy azt mondta nekem: „lde
néz!” Kinyitotta előttem a tenyerét, de nem volt benne semmi.
Aztán ráfújt, és jégszikrák röppentek a levegőbe, és az arcomon
állapodtak meg. Olyan hideg és puha volt! – Sydney a kezével
eltakarta az arcát, úgy próbált emlékezni. – Soha nem fogom
megtudni, hogyan csinálta. Nyár közepe volt. Annyira
megdöbbentem, hogy abbahagytam a sírást.
Bay úgy elrévedt, mintha Sydney tündérmesét mondott volna
neki. Vagyis Bay úgy gondolta, hogy tényleg azt meséli. A
Waverley-verziót.
– Ki az apád?
– Nem tudom – mondta Sydney. – Soha nem beszélt róla.
Claire sem tudja, ki az apja. De elég biztosak vagyunk benne,
hogy nem ugyanaz a férfi.
– Mit szólt hozzá Mary nagymama, hogy Hunter John
Mattesonnal jársz? – kérdezte Bay, és ezzel szétzúzta Sydney
reményeit, hogy erre nem fognak visszatérni.
Sydney nagy levegőt vett, és olyasvalamire próbált
visszagondolni, amit annyira szeretett volna elfelejteni. A
négercsókok felé nyújtotta a kezét. Kivett egyet, és odaadta
Baynek.

163
 –Tetszett neki. Szerintem egy kicsit beképzelt volt
fiatalkorában, és szerette azt hinni, hogy ha én beházasodom a
Matteson-családba, az az ő érdeme lesz. Kicsit úgy, mint ahogy
Claire-ből ilyen remek szakácsot faragott. Mi vagyunk az utódai,
jóban-rosszban.
– Josh nem olyan – mondta Bay a lehető legteljesebb
bizonyossággal.
Sydney a lánya szemébe nézett. Komolyan, mintha azt
mondaná: Figyelj rám!
– Mindig is arra ösztönöztelek, hogy többet tudj meg a világról,
nézz messzebbre, túl a Waverley-örökségen, mert azt soha nem
kívántam tőled, hogy korlátozd magad. De te folyton visszavágtál
nekem. Mindig teljesen biztos voltál magadban, hogy ki vagy, és
hová tartozol. Nem akarom, hogy egy fiú ezt elvegye tőled. Nem
akarom, hogy bárki is elhitesse veled: valaki más vagy, aztán
visszaszívja az egészet, és azt mondja: „Azt hittem, érted.”
– Nem tudom rávenni, hogy úgy érezzen, ahogy én érzek
iránta. Tudom jól – mondta Bay. – De abban kétségtelenül biztos
vagyok, hogy valamilyen módon helyem van az életében. És neki
is helye van az én életemben.
– Ha helyed van az életében, miért kell titokban ólálkodnia
körülötted? – kérdezte Sydney. – Miért nem nyíltabb ezzel
kapcsolatban?
Bay nem szólt semmit, és Sydney számára ismerős volt lenéző
ajakbiggyesztése. Mindig ilyen képet vágott, amikor valaki
kétségbe vonta a józan eszét.
– Bay, egy dologról kezeskedem: Josh tud az én dolgomról az
apjával. Tud róla, mégis ezt csinálja. Ráadásul, amikor a szülei
távol vannak.
– Ő nem olyan – ismételte Bay.
– Majd meglátjuk – felelte Sydney. – De ne legyen több
titkolózás!
Sydney megmozdult, mintha le akarna szállni az ágyról, de
Bay megállította, és azt mondta:
– Itt maradsz velem egy kicsit?

164
 Sydney rámosolygott a lányára, aki azzal a bámulatos
képességgel rendelkezett, hogy másodpercek alatt felnőttből
gyerekké tudott változni. Hátradőlt, Bay pedig befészkelte magát
a könyökhajlatába.
Így maradtak egészen csütörtök késő délelőttig. Bay átaludta az
első óráit, Sydney meg az első vendége időpontját.
A telefon hangjára ébredtek: Claire hisztérikusan visítozott a
vonal másik végén.
Úgy tűnt, végre őt is utolérte az első fagyot megelőző
nyugtalanság.

165
 11. fejezet

A ZNAP REGGEL TÖRTÉNT, amikor Claire az irodájában

volt, épp egy kis szünetet tartott, és elmozdult a
tűzhely mellől, hogy ellenőrizze a rendeléseit. A délelőttöket
rendszerint egyedül töltötte. Buster és Bay délután jött, aztán
Tyler este hazahozta Mariah-t a sok tucat délutáni elfoglaltsága
közül valamelyikről, és ekkor megélénkült a ház, a levegő
könnyebb lett, szinte táncolt Claire bőrén. De a reggelek, mint a
mai is, csendesek voltak, csak a szirup bugyborékolt a konyhában,
meg azok a különös nyikorgások és sóhajok hallatszottak,
amelyek a régi házak sajátjai, mintha a fájós csontjaikra
panaszkodnának.
Csengettek.
Claire riadtan fordult meg a székével, amikor meghallotta. A
csengetés élesen hangzott fel, aztán elhalkult, mint amikor
kihúzzák a dugót a konnektorból. Lehet, hogy elromlott a csengő.
Vagy talán csak a ház akarta figyelmeztetni, hogy menjen vissza a
konyhába, és nézzen rá a szirupos fazékra, mielőtt leég minden.
A csengetést kopogás követte.
Nem, mégiscsak jött valaki. Talán a csomagszállító? Nem várt
semmilyen küldeményt.

166
 Felállt, keresztülment a házon a bejárati ajtóhoz, de az
beszorult, amikor ki akarta nyitni.
– Hagyd abba! – szólt rá a házra. – Semmi hangulatom ehhez.
De az ajtó még mindig nem engedett.
– Minden rendben van odabent? – kérdezte egy tompa hang a
verandáról.
– Igen, persze – szólt ki Claire. – Egy pillanat, máris jövök!
Claire sarkon fordult, hátrament a konyhán keresztül, és kiment
a hátsó teraszra a szúnyoghálós ajtón át, amely soha nem ragadt
be, mert újonnan készült.
A kocsibejárón odament a ház bejáratához. Jóganadrágot viselt
Tyler egy régi, fehér ingével, és kötényt kötött fölé. Sajnálta, hogy
nem kapott magára egy dzsekit, mert hűvös, kissé ködös volt a
reggel, mintha zsírpapírba csomagolták volna a környéket.
A bejárat előtt álló illető megfordult, ahogy meghallotta Claire
lépteinek susogását a tulipánfa lehullott levelein. Kijött a terasz
szélére, megállt a lépcső tetején, onnan nézett le Claire-re.
A szürke zakós öregember volt.
– Claire Waverley? – kérdezte olyan sima hangon, mint az
olvasztott vaj. – A nevem Russell Zahler.
Claire idegesen a füle mögé gyűrte a haját, közben nem vette le
a szemét a férfiról. Ó volt az. Az ismeretlen kísértet, aki egész
héten a közelében settenkedett.
– Napok óta itt ólálkodik a házam körül – mondta neki.
– Nagyon szép ház. – A férfi lement a lépcsőn, és megállt pár
méterrel Claire előtt. A nadrágzsebébe dugta a kezét, és a házat
nézegette.
Közben Claire-nek volt ideje szemügyre venni Ősz
kefefrizuráját és halvány bőrét. A szeme is halvány színű volt,
ezüstszürke, mint a tízcentes érme. – Jól megy a sora.
– Mit akar? – kérdezte Claire.
Az öreg egy lépést tett hátra, mintha meg akarná nyugtatni
Claire-t.

167
 – Megijesztettem. Elnézést kérek. Nem állt szándékomban.
Fogalmam sem volt, hogyan állítsak be magához. Nem tudtam,
mit mondjak
– Maga beszélt rólam Patrice Sorrell-lel meg a húgával,
Tarával, igaz? – kérdezte Claire. – Szombat délután bent a
városban.
A férfi bólintott.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy megtaláltam, üt
keresek.
– Miért keres?
Az öreg benyúlt a zakója belső zsebébe, és elővett egy
összehajtott papírlapot, ami úgy nézett ki, mintha valami
magazinból tépték volna ki.
– Hosszú történet, de ezzel kezdődik. Az orvosnál várakoztam
a múlt hónapban, amikor egy magazinban megakadt a szemem
ezen.
Átnyújtotta Claire-nek a lapot, ő pedig azonnal felismerte. A
Southern Living cikke volt a cukorkáiról. Önkéntelenül is
elmosolyodott, mert az első gondolata mulatságos volt. Ez a férfi
lenne az első rajongója?
– Tudja, rossz a szívem. Semmi komoly, van rá gyógyszerem.
Azért mentem az orvoshoz. A gyerekeim mindig ügyelnek rá,
hogy el ne mulasszam az ellenőrzéseket. Megláttam ezt a cikket
magáról, és ráismertem a nevére. Amikor rákerestem az unokám
számítógépén, ezt is megtaláltam.

Újabb lapot vett elő a zsebéből, egy fénymásolt interjút,

amelyet Claire-rel készített a „Sweet Baby Mine” nevű, népszerű
gasztroblog közvetlenül azután, hogy kijött a Southern Living
cikke. Akkortájt sok interjút adott, szinte beleszédült, csak utána
kezdődött a nagy nyüzsgés, amikor minden összezavarodott.
Nem is egy, hanem két cikket őrizget róla? Ki ez az ember?
– Öreg vagyok már – mondta Russell. – Mielőtt meghalok,
tisztába akarom ezt tenni. Muszáj volt eljönnöm magához. Látja
itt ezt az idézetet? Ha megengedi – mondta, és kivette Claire

168
kezéből a blog interjúját. – Itt azt mondja: „Ha nem lennék
Waverley, nem vennék a cukorkáimat. A nevemet árusítom, az
örökségemet. A Waverley lányok titokzatosak és varázslatosak,
hosszú történetük van, amelyet jól ismernek a déli államokban. Ez
a cukorka az övék, az ő titkaikat őrzi. Az ő vérük folyik az
ereimben. Ettől olyan különleges a cukorkám. Ettől vagyok
különleges én is.”
Claire felvonta a szemöldökét, amikor a férfi befejezte az
olvasást.
– Tudja, ez a cikk teljes tévedés – mondta az öreg.
– Ezt hogy érti?
Megint benyúlt a zsebébe. Megint előhúzott egy papírt, ezúttal
egy fényképet. Átnyújtotta Claire-nek.
A kép az 1970-es években készült, négyen ültek egy félkör
alakú, fahéjszínű éttermi bokszban. Teli hamutál és vagy fél tucat
sörösüveg volt előttük az összekarcolt asztallapon. A negyven
évvel fiatalabb Russell Zahler egy csinos, világos hajú,
nyughatatlan tekintetű fiatal nő mellett ült, és átkarolta a derekát.
Egy fekete hajú férfi meg egy nő volt velük. A sötét hajú nő
totyogó kisgyereket tartott az ölében.
Claire megszédült. A terasz lépcsőjéhez ment, és leült. Russell
Zahler tisztes távolságból követte, és lassan leereszkedett mellé a
lépcsőre.
Claire nagy becsben tartotta az anyjáról megmaradt néhány
fényképet. Néha már nem is emlékezett tisztán, hogy nézett ki. A
hangja csengését már egyáltalán nem tudta felidézni. Most olyan
érzése támadt, mintha az anyjának egy kis része visszatérne.
Rámutatott a világos hajú nőre a fényképen, aki Russell Zahler
mellett ült, úgy, ahogy most Claire is.
– Az ott... az anyám.
Russell Zahler bólintott.
Claire végigsimított ujjával a kisgyereken, akit a másik nő
tartott. Ó volt az, a loboncos barna hajú, barna szemű kislány, egy
ismeretlen karján. A hüvelykujját szopta, és a semmibe bámult,
elvonult arra a csendes helyre, ahol mindig megnyugodott,

169
miközben a többiek nevetgéltek, mintha teljesen normális dolog
lenne, hogy egy ekkora gyerek ott ül a pia mellett, a
cigarettafüstben. Claire alig emlékezett életének erre az
időszakára, de a saját csendes helyére igen. Az anyja soha nem
hagyta, hogy rossz dolog történjen vele, de a veszély mindig ott
lebegett a feje fölött. Claire mindig is gyűlölte a veszélyt. Az
anyját viszont az éltette.
– Lorelei és én évekkel ezelőtt egy pár voltunk – mondta
Russell. – Az oklahomai Shawneeben dolgoztam, csak átutazóban
voltam, mint ahogyan ő is. Olyanok voltunk, mint amikor két
meteor összeütközik. Vad teremtés volt. Nem lehet egykönnyen
elfelejteni.
Claire érezte, hogy elzsibbad az ujja hegye. Az oklahomai
Shawneeben született. Egy léleknek sem beszélt róla, még a
tulajdon húgának sem, de egész életében arról álmodott, hogy ez
be fog következni. Biztosan ezért volt neki olyan ismerős ez az
ember, ezért érezte olyan közelinek. Ez a fénykép
megmagyarázza, miért érezte mindig azt a különös szagot, amikor
az öreg felbukkant a környéken: sör, cigarettafüst és az anyja
szájfényének keverékét. Ezek egybeolvadtak az anyja emlékével.
Claire élete első néhány évében több időt töltött különböző
bárokban, mint további éveiben összesen, mivel az anyja magával
hurcolta országszerte mindenfelé: Lorelei soha nem csillapodott
le, akár a szél, csak miután Sydney megszületett, és idehozta őket,
Bascomba.
Russel felé fordult, és az öregember arcát fürkészte. A
nyolcvanas éveiben járhatott, húsz évvel idősebb lenne az
anyjánál, ha élne, de az idő kegyes volt hozzá. Ráncos bőre miatt
azonban nem volt könnyű megállapítani, milyen a testfelépítése.
Claire azon töprengett, van-e benne valami ebből a férfiból.
– Maga lenne az apám? – kérdezte halk, száraz hangon.
Az öreg megrázta a fejét.
– Nem, kedvesem. Nem én vagyok az apja.
Claire bizonytalanul bólintott, valamilyen okból zavarba jött,
amiért kieresztett magából némi kétségbeesést.

170
 – És Lorelei Waverley sem az anyja – tette hozzá az öreg.

– Az igazi anyját Barbie Piedpointnak hívták – mondta Russell

Zahler, aki az íróasztal túloldalán ült.
A ház továbbra sem engedte be a bejárati ajtón keresztül, így
aztán Claire nyomában megkerülte a házat, és a hátsó bejáraton át
mentek be az irodába. Claire figyelmetlenül a tűzhelyen felejtette
a fazékban lassan bugyborékoló cukor-víz-kukoricaszirup
keverékét, és kávéval kínálta az öreget, mert az udvariasság azt
diktálta. Egészen a montanabeli Butte-ból jött el idáig, mondta a
férfi. Claire úgy gondolta, talán kimerült az utazástól, vagy talán
kissé zavaros a feje. Azon töprengett, vajon van-e az öregnek
családja vagy barátai, akiket értesíthetne, mert az általa előadott
történetnek nem sok értelme volt. Említette, hogy vannak
gyerekei. Hogyan tudna kapcsolatba lépni velük?
– Barbie sokat betegeskedett – folytatta Russell. – Láthatja,
hogy csont és bőr volt, ahogy ott a karján tartotta magát. Olyan
három évvel azután halt meg, hogy ez a kép elkészült. Láthatólag
valamilyen szívbetegsége volt. Ott van az apja is, Ingler
Whiteman. EU ideig munkatársak voltunk. Ó is meghalt pár évvel
később. Egy vonat alá került.
Claire megcsóválta a fejét, és újra elmondta a férfinak, amit
végig hajtogatott:
– Lorelei Waverley volt az anyám, nem ez a nő.
Ám Russell egyre csak rótta a köreit, nagyon óvatosan, de
kitartóan igyekezett a lényegre térni.
– Meglepődtem, hogy maga itt van, ebben a városban –
mondta. – Lorelei mindig is utálta ezt a helyet. Az észak-karolinai
Bascom. Túl kicsi és nagyon furcsa. Ó maga mindig menekülni
akart innen, és kimenekíteni az örökségét, ahogy mondani szokta,
hogy a családjában minden nőnek volt valami tehetsége, amit
senki sem tudott megmagyarázni. Nem gondoltam volna, hogy
visszajön.

171
 Claire arra következtetett, hogy tényleg sok mindent tudhat az
anyjáról. De ez még nem jelenti azt, hogy igazat is beszél.
– Nem jött vissza. Vagyis egy kis időre visszajött. Aztán itt
hagyott minket a húgommal.
– Szárnyai voltak, és muszáj volt repülnie – felelte Russell.
Meghalt. Már nagyon régen – mondta Claire a lehető
legtapintatosabban, arra gondolva, hogy az öreg esetleg azt
reméli, megtalálhatja.
– Tudom. Olvastam az újságban. Abban a nagy
tömegbalesetben, Tennesseeben. Országos hír lett belőle. Lorelei
Waverley – mondta az öreg nosztalgikus sóhajjal. – Azóta nem
gondoltam rá. Csak amikor olvastam magáról abban a
magazinban. Ráismertem a Waverley névre, meg ennek a
városnak a nevére. Akkor jöttem rá, hogy maga Donna. Ez az
igazi neve. Maga az a kisgyerek a fényképen.
A kis híján lángra kapó cukor édes, füstös illata töltötte be a
levegőt. A tűzhelyen felejtette a fazekat. Claire oda akart menni,
de képtelen volt felkelni a székéből.
– Elismerem, nincsenek rólam fotók hatéves korom előttről,
úgyhogy nem mondhatom biztosra. De az idővonal stimmel, és ez
a gyerek tényleg hasonlít rám. De a puszta tény, hogy a másik nő
tart az ölében, még nem jelenti azt, hogy ő az anyám. Maga teljes
tévedésben van.
– Tagadhatatlan a hasonlóság – mondta a férfi, és Claire-re
nézett a csészéje fölött, miközben belekortyolt a kávéjába. Nem
vette le róla ezüstszürke szemét, figyelte Claire arckifejezését,
arcizmainak minden kis rándulását.
Claire megint a kezében lévő fényképre pillantott. Igen, annak
a nőnek olyan sötét haja és sötét szeme van, mint neki, és igen, a
férfinak olyan hosszú az orra, mint az övé.
– Ez még nem jelenti azt, hogy rokonok vagyunk – mondta
Claire. – Mihez kezdett volna az anyám valaki másnak a
gyerekével? Nem is szerette a gyerekeket.
– Barbie és Ingler nem voltak éppen mintapolgárok. Lorelei
talán azt gondolta, hogy megmenti magát. Vagy talán csak el akart

172
lopni tőlük valamit. Az egyik éjjel eltűnt, vele együtt maga is.
Évekig keresték magukat a haláluk előtt.
– Nyilvánvaló, hogy a semmiért tette meg ezt a hosszú utat,
Mr. Zahler!
– Ó, nem semmiért, abban biztos lehet – mondta Russell, és
keresztbe vetette a lábát.
Claire odanyújtotta neki a fényképet az asztalon keresztül, de ő
nem vette el. Claire-t rossz érzés fogta el. Ennek az embernek nem
zavaros a feje. Túl későn látta meg rajta, hogy pontosan tudja, mit
csinál.
– Országos nyilvánosságot kapott. A vállalkozása növekszik.
Akivel csak beszéltem a városban, mind a cukorkakészítő
vállalkozását említették, és hogy egyre jobban fog menni
magának az üzlet. De ha valami a puszta hírnévre épül, annak
megvannak a veszélyei. Ha gyenge az alap, minden összedől, akár
a kártyavár.
Claire körül nyugtalan villamossággal telt meg a levegő. A
mennyezeti lámpa fénye kicsit elhomályosult, aztán kitisztult,
mint amikor ingadozik az áram.
– Tudunk bizonyítékot szerezni – mondta Russell, miközben
képzeletbeli szöszt söpört le a nadrágja száráról. – Kétség sem
férhet hozzá. Úgy sejtem, az anyja meghamisította a maga
születési anyakönyvi kivonatát. Manapság ezt már könnyű
megállapítani. Kérdezősködtem errefelé a családjáról. Elnézést, a
Waverley-kről. Van egy húga, egy unokahúga meg egy idős
unokatestvére. Mindegyikükről tisztelettel vegyes félelemmel
beszélnek az emberek. Varázserejük van, nem igaz? Amiről
Lorelei beszélt. Egy gyors DNS-vizsgálat biztosan kimutatja,
hogy nem áll velük rokonságban. De erre semmi szükség, igaz,
Claire? Hiszen mindig is tudta. Maga semmivel sem
különlegesebb, mint én vagyok. Habár meg kell mondanom, hogy
mindketten jól tudjuk álcázni.
Claire úgy érezte, a mélybe zuhan, és nincs alatta szilárd talaj.
– Mit akar tőlem?

173
 – Tudja azt maga, mit akarok. A pénzügyei nem titkosak.
Holnap visszajövök egy bemutatóra szóló csekkért. Gondolom,
ennyi idő elég lesz. – Felállt, rámosolygott Claire-re, a zsebéből
elővett egy kis darab papírt, és letette elé. A kért összeg volt rajta.
Nem lenne könnyű megválni tőle (az egész nyári haszontól), de
Claire-nek módjában állt kifizetni. – Nem kell ebből ilyen nagy
ügyet csinálni, Claire! Fel a fejjel! Elmondhatnék mindent az igazi
szüleiről, hogy jobban felfogja, ki maga. Ezt mindenkinek tudnia
kell, nem igaz? Azt mondta, hogy nincs magáról fénykép hatéves
kora előttről? Tartsa meg ezt! Több példány van belőle.
Mindenből több példányom van.
Claire hallotta, ahogy a férfi kimegy a hátsó ajtón keresztül.
Szinte érezte, hogy a lába alatt a padlódeszkák remegnek a
feszültségtől.
Emlékezett rá, hogy a „Sweet Baby Mine” blog riportere azt
kérdezte tőle: „Ha nem Waverley-vér folyna az ereiben, akkor is
sikeres lenne a vállalkozása?” Ő pedig habozás nélkül rávágta,
hogy: „Nem.” Mert ha ő nem lenne Waverley, akkor ez az egész
nem volna igaz, ő maga sem volna igazi.
Egyre erősebb lett az égett cukor szaga. Claire végül felállt, és
kiment a tűzhelyhez. A cukorszirup még nem szenesedett el
egészen, csak olyan sötétbarna lett, mint a pirítós.
Meg kellett mentenie a nagy fazekat. Több is volt belőle,
állandóan használatban voltak a tűzhelyeken, a cukorkakészítés
különböző fázisainál, de nagyon drága darabok voltak, úgyhogy
Claire kivette az edényből a cukorhőmérőt, és egyik fülénél fogva
egy edényfogó kesztyűvel a mosogatóhoz vitte a fazekat. Akkor
jött rá, hogy nem gondolkozott előre. Ott állt, kezében a fazékkal,
de nem volt mivel kikaparni belőle a leégett szirupot. Gyorsan
meg kellett csinálni, amíg még meleg volt a massza, máskülönben
odaköt a fazékhoz, mint a beton. Meglátta a szedőkanalat, amelyet
Evanelle adott neki: ott feküdt a konyhaablak párkányán. Claire
megkönnyebbülten elmosolyodott, mintha valaki mentőkötelet
dobott volna felé egy sötét barlang mélyén.
Nem is álltak olyan rosszul a dolgok. Megmentette a fazekat.

174
 Kikaparta belőle a szirupot, és azonnal hozzálátott egy újabb
adag cukorka elkészítéséhez. Majd később foglalkozik Russell
Zahlerrel. Előbb ezt kell megcsinálnia. Jelnek tekintette, hogy
Evanelle ajándéka éppen kéznél volt. Azt jelentette, hogy
dolgoznia kell. Azt jelentette, hogy: Most ne gondolj rá!
Ám amihez csak hozzányúlt a következő órában, megégett,
elromlott vagy rosszul mért. kiöntött egy bögre cukrot, de csak
egy teáskanálnyi lett belőle. A tűzhely gombjai nem a megszokott
főzőlapot kapcsolták be. Claire kétségbeesése betöltötte a
konyhát, mindenre átragadt, amihez csak hozzányúlt, és minden
elromlott, kikapcsolt vagy megégett.
Claire vesztésre állt. Vesztésre.
Hátát a konyhaszekrénynek támasztva lecsúszott, leült a
padlóra, és kis híján sírva fakadt. Most mihez kezdjen?
Hirtelen jutott eszébe a válasz. Mindig is ott volt – egészen a
Változások Éve óta –, és csak arra várt, hogy Claire végre
megvalósítsa.
Hívd fel a húgodat! Szinte hallotta a szavakat, mint amikor
halkan sziszeg a gőz.
Nincs egyedül. Nem szabad többé úgy tennie, mintha egyedül
lenne.
Feltápászkodott, és odament a telefonhoz.

175
 12. fejezet

C LAIRE FEL- ALÁ JÁRKÁLT, miután felhívta Sydney-t, és most

már megengedte magának, hogy végiggondolja, amit
Russell Zahler mondott. Minden logikus volt. Mindaz a
bizonytalanság, ami valaha is kínozta azért, mert nem itt született,
és nem igazi Waverley, most kiütközött, mint bőrén a verejték, és
egészen elöntötte. Az emeleti ajtók aggodalmasan nyíltak-
csukódtak.
A nappaliban ült, amikor lépteket hallott a verandáról. Az
ajtóhoz szaladt, és amikor kinyitotta, nemcsak Sydney-t, de Bayt,
Evanelle-t és a lakótársát, Fredet is ott találta.
– Hoztam bort – jelentette Sydney, és magasra emelte az
üveget, ahogy besétált.
– Én meg éppen akkor készültem el ezzel a raguval, amikor
Sydney felhívott – mondta Fred, és belibbent Claire mellett, a
kezén edényfogó kesztyű, és fóliával letakart tepsit tartott.
Olyan sokat készített, mintha tudta volna, hogy szükségünk
lesz rá – mondta Evanelle, átnyÚjtotta a hordozható
oxigénpalackot Claire-nek, és bevonult a nappaliba, Úgyhogy
Claire-nek nem volt más választása, mint követni. – Kérdeztem
176
tőle, hogy minek főz ilyen sokat kettőnkre. Akkor hívott fel
Sydney, hogy szükséged van ránk, és mindjárt a helyére került a
dolog.
– Mi folyik itt? – kérdezte Claire zavarodottan.
A húga komor ábrázatára számított, aztán komoly
beszélgetésre arról a lehetőségről, hogy mit jelentene, ha Claire
nem volna Waverley. Egy bizonyos ponton Sydney valószínűleg
azt javasolná, hogy hívja a rendőrséget, és Russell Zahlert
őrizetbe vennék. Megbeszélnék, mit nyilatkozzanak a helyi
újságnak, ha megkeresik őket egy készülő cikkel kapcsolatban,
amely valószínűleg a HELYI KAJÁS CSALÁS címet viselné. Tyler és
Mariah bizonyára el akarna menni a városból pár hétre, talán
Tyler szüleinél, Connecticutban töltenének egy kis időt, amíg
megnyugszanak a kedélyek. Tyler azt mondaná Claire-nek, hogy:
Én ezt végig tudtam. Az egész varázslat csak a fejedben létezik.
– Felhívtam Evanelle-t – mondta Sydney. – Gondoltam, neki is
itt a helye, ha ünnepelünk.
– Ünnepelünk? – Claire próbálta pontosan felidézni, mit
mondott a húgának a telefonban. Kavargó érzelmei önkéntelenül
is kibuktak belőle. Valaki meg akar zsarolni!
– Ó, tudunk róla – mondta Sydney, letette a borosüveget a
dohányzóasztalra, és visszazöttyent a kanapéra. Ócska farmer volt
rajta, meg Bay egyik pólója a következő felirattal: VAGY SZERETED
A SZALONNÁT, VAGY TÉVEDÉSBEN VAGY. Claire legalább azzal
elégedett volt, hogy a húga nem húzta az időt, hanem csak magára
kapott valamit siettében. De akkor is.
– Azt ünnepeljük, hogy segítséget kértél. Még akkor is, ha
ebben az esetben nem vagy igazán rászorulva. Azt a tényt, hogy
kértél valamit. Akárhogy is próbálkoztunk az évek során, ezt soha
nem sikerült nálad elérnünk.
Bay tányérokkal és villákkal jött be a konyhából.
– Mit keresel te itt? – kérdezte tőle Claire, aki most már
egészen össze volt zavarodva. Bay is ott volt a verandán, amikor
ajtót nyitott? Már nem tudott rá visszaemlékezni. De ha nem volt
odakint, akkor mit keresett a konyhában? Claire rápillantott a

177
faliórára. A tanításnak még nem volt vége, Bay műszakja még
nem kezdődött el.
– Miért nem vagy az iskolában?
– Elaludtam. Ez itt jobb, mint az iskola. – Bay letette a
tányérokat és a villákat a dohányzóasztalra. – Mi történt a
konyhában? Olyan szag van, mintha felgyújtottál volna egy
rózsacsokrot, és cukorral oltottad volna el a tüzet. Eszembe jutott
J... – Bay megállta, hogy ne mondja ki azt, amit Claire már úgyis
tudott. Josht. – Eszembe jutott valami, amit nem tudok megoldani.
– Egy kis baj történt a cukorkával.
– Dolgozni akartál, miután az a pasas elment? – kérdezte
Sydney.
– Bármi történjék is, senkinek ne adj abból, amit készítettél!
– Kidobtam a kukába – mondta Claire.
– Jó. Mert amikor legutóbb úgy készítettél valamit, hogy
zaklatott voltál, heteken át mindannyian elsírtuk magunkat
minden apróságon.
Fred elkezdte kiszedni a ragut a szaftjával együtt a tányérokra,
mintha Claire mindenkit meghívott volna uzsonnára.
Pár pillanatnyi csend után Claire újra előhozta a dolgot:
– Az a férfi csak úgy belépett az életembe, és azt állítja, nem
vagyok Waverley.
– Képtelenség – mondta Sydney, miközben elvett egy tányért
Fredtől. – Mindnyájunk közül te vagy a leginkább Waverley. Ez
remekül néz ki, Fred!
– Köszönöm. Röszti sonkás raguval. Évek óta megvan a recept.
– Nem én vagyok a leginkább Waverley mondta Claire. – Mary
nagymama tanított meg arra, amit tudok, de a felére sem annak,
amit ő tudott. Most, hogy belegondolok, miért nem várta meg,
hogy kiütközzön rajtam valamilyen Waverley-vonás? Csak úgy
elkezdett tanítani. Recepteket kellett kívülről megtanulni.
Lépésről lépésre haladni. Gondoljátok, hogy ő tudta? Ó, istenem...
Mariah! – Claire hirtelen rosszul lett. Leült Sydney mellé a
kanapéra, miközben Fred egy tányért nyomott a kezébe. – Ha ez
igaz, akkor annyi mindent megmagyaráz.

178
 Claire egész életében figyelte Mariah-t, azt leste, milyen
tudományt kapott. Miközben leckét írt, Claire eltöprengett:Jobban
meg neki, mint a többieknek? Csak úgy megjelentek előtte a
válaszok a papíron? Amikor rajzolt, Claire azt figyelte, hogy a
kép megváltozott-e egyik napról a másikra. Elmozdultak-e a
tigrisek? Kövérebbnek látszanak-e, mintha zsákmányt ejtettek
volna, amíg senki nem figyelte őket? Hiányoznak-e a szarvasok a
nappaliban díszelgő tájképről? Mary nagymama egyszer beszélt
egy dédnagynéniről, aki csak az igazságot tudta megrajzolni, és
ettől nagy kereslet támadt a – mégoly rossz – portréi iránt. Az
emberek egyre csak jöttek hozzá, mert tudták, hogy gyönyörű
portrékat tud festeni, de csak azokról, akik belül is szépek.
Azonban Mariah képei hiába voltak szépek – az apja
mégiscsak művész volt –, nem volt varázserejük.
Ahogy öregebb lett, Claire reménykedett benne, hogy Mariah
tudománya majd kamaszkorában fog megmutatkozni, amikor
minden a felszínre tör, ami addig benne szunnyadt, mint ahogy a
tűzhelyen hagyott húslevesben a hozzávalók leszállnak a aljára,
amíg annyira fel nem forr, hogy feljöjjenek a felszínre.
Most már nem volt olyan biztos benne.
– Hagyd abba! Nevetséges vagy – mondta Sydney. – Először
is, az anyánk nem is akart gyereket. Miért lopott volna el egy
csecsemőt? – Mindig is valami nagyszabású, veszélyes, kegyetlen
dolgot akart csinálni – mutatott rá Claire.
– Mert megevett egy almát? – kérdezte Bay, és látható
élvezettel figyelt, kanalazta a szájába a ragut, de közben le nem
vette volna a szemét a két nővérről.
– Igen – mondta Claire ugyanabban a pillanatban, ahogy
Sydney kimondta, hogy: „Nem.”
– Akkor most igen vagy nem? – kérdezte Bay.
– Nem tudjuk, attól lett-e olyan, amilyen, hogy meglátta,
milyen lesz a halála – mondta Sydney a lányának. – Soha nem
fogjuk megtudni. Szerintem érdekes lenne elbeszélgetni ezzel az
emberrel, csak hogy feltegyünk neki néhány kérdést anyával
kapcsolatban. Soha nem tudtuk meg, mi volt az ő Waverley-

179
tudománya. Azt mondtad, holnap visszajön? Esetleg
találkozhatnék vele.
– Nem! – vágta rá Claire azonnal. – Senki nem beszélhet vele!
– Hol van az a fénykép, amit tőle kaptál? Látni szeretném –
mondta Sydney, és intett, hogy kéri.
Claire benyúlt a köténye zsebébe, és átadta Sydney-nek, aki
megragadta a képet, és behatóan tanulmányozni kezdte.
– Jaj, nézd, milyen fiatal volt! – mondta, és körbeadták, mint
valami babafotót.
– Evanelle, anya és Mary nagymama mondtak valaha olyasmit,
hogy nem vagyok az igazi gyerekük? – kérdezte Claire.
– Erről most hallok először – mondta Evanelle, és átadta a
képet Frednek, aki elmosolyodott, és továbbadta Baynek, ő pedig
titokban a zsebébe csúsztatta. – Nagyon szeretett téged, Claire! A
saját gyereke voltál.
– De nem látszik rajtad, hogy meglepne a dolog – mondta
Claire. – Gondolod, hogy igaz?
Evanelle vállat vont.
– Lehet, hogy igaz. De nem számít. Persze hogy Waverley
vagy! Benned van, mindegy, honnan származol. Frednek is
folyton ezt mondogatom. Megvan benne az én tudományom, a
megérzés képessége. Mindig is megvolt benne, csak még nem
tudja. Annyira görcsöl, csak nehogy meghaljak, hogy nem látja
meg, ami az orra előtt hever.
Fred szomorúan nézte Evanelle-t, ahogy beszélt. Bekapott még
egy falat ragut, mielőtt letette a tányérját, és benyúlt a zakója
zsebébe.
– Ez arra emlékeztet engem, Sydney, hogy átnéztem Evanelle
néhány holmiját, és ezt találtam. Gondoltam, szükséged lehet rá. –
Ezzel átnyújtott Sydney-nek egy éjjeli lámpát, ami alig volt
nagyobb egy kisebb zseblámpánál. – Ha éjszaka bekapcsolod,
csillagokat vetít a mennyezetre.
Sydney elnézően mosolygott.
– Köszönöm, Fred! Ha valaha csillagokat akarok a
mennyezetre, minden készen áll.

180
 – Ugye, megmondtam? – Evanelle büszkén csettintett a
műfogsorával. – Pont olyan, mint én.
– Kiszállok a cukorkaüzletből – jelentette be Claire,
színpadiasabban, mint tervezte, de kezdett kicsúszni a kezéből a
dolog.
– Hát, én örülök neki. Hiányoznak a vasárnapi ebédek.
Emlékeztek még rájuk? – kérdezte Sydney a jelenlévőket. –
Órákig elüldögéltünk így.
– Imádtam azokat a vasárnapi ebédeket – mondta Bay.
– Ha már ételről beszélünk, ez a ragu fenséges! – szólt Sydney.
– Elküldöm e-mailben a receptet – mondta Fred. – Csak röszti,
kockára vágott sonka, tejföl meg cheddar sajt kell hozzá. A
csirkehúsleves a titka. Anyám szokta volt mondogatni, hogy
minden rendes déli raguban van csirkehúsleves.
Claire hangos csörömpöléssel tette le a tányérját a
dohányzóasztalra, és felállt.
– Mindannyian elfelejtettétek, hogy a megélhetésem forog
kockán, és hogy megkérdőjeleződik az egész identitásom?
Sydney a szemét forgatta.
– Az identitásod nem kérdőjeleződik meg. Ami a tiéd, az a tiéd.
Senki nem veheti el tőled. Csak te mondhatsz le róla. Odalöknéd
valami idegennek? – Sydney odahajolt Claire-hez, és megfogta a
kezét. – Figyelj rám, Claire! Téged rászednek. Tudom, milyen az.
Miért gondolod, hogy ez az ember kérdezősködött a városban
felőled meg a családunk felől? Olvasott rólad egy cikket, ráismert
a nevedre meg a városra, és eszébe jutott, hogy van egy fényképe
anyáról, amit fel tud használni. Említette az anyagi helyzetedet.
Tehát kutatómunkát végzett. Megtudott rólad mindent, amit csak
lehet, tehát megtalálta, hol vagy sebezhető. De nem volt semmije,
amíg nem kezdtél hinni neki. Te meg csak úgy megválnál a
varázserődtől.
– Nem. Korábban kezdődött. Kihagytam a kertből származó
virágok kivonatát a cukorkából, de senki nem vette észre. –
Mindenki meglepődött valamelyest (Bay kivételével, aki kezdettől
fogva tudott a dologról), de megint nem olyan mértékben, mint

181
Claire várta. – Nem értem, egyszerűen nem értem, hogy
mondhatják az emberek, hogy még mindig van hatása a
készítményeimnek, ha egyszer nem a kertből származnak.
– Mert te vagy a fontos, nem pedig a kert – mondta Sydney. –
Mindig is te voltál.
Claire visszaült. Egyenként végignézett rajtuk, aztán kezébe
temette az arcát. Kimerültnek és zavarodottnak érezte magát, mint
amikor fölöslegesen túlreagálsz valamit – egy pókot, egy
félreértett megjegyzést, vagy ha valaki a hátad mögé lopózik.
– Mondd meg annak a fickónak, hogy tűnjön el, és úgy elszáll,
mint a füst – mondta Sydney. – Meglátod, hogy csak a szája jár.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Bay az anyjától
gyanakodva. – Majd elmondom, ha nagyobb leszel – válaszolta
Sydney.
– Azt mondta, biztosan meghamisították a születési anyakönyvi
kivonatomat. Azt mondta, ha DNS-vizsgálatot végeztetnék, az
bebizonyítaná, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam.
Sydney, Bay, Evanelle és Fred jelentőségteljesen egymásra
néztek. És igen, ahogy Claire hangosan kimondta, kissé
abszurdnak hangzott az egész. De hát annyira meggyőző volt az a
férfi! Delejes. Pontosan tudta, mi kell hozzá, hogy Claire vevő
legyen a portékájára.
– Claire, ne vedd rossz néven! – mondta Sydney. – Kitűnő
cukorkát készítesz, de nem a Mayftoweren érkeztél Amerikába.
Senkit sem érdekel a DNS-ed.
Claire megdörzsölte a halántékát.
– Valóban megijedtem – ismerte el.
Sydney megcsóválta a fejét, szeretettel nézte Claire-t.
– Hamarabb kellett volna segítséget kérned.

– Ki hinné el, hogy Claire nem Waverley? Nevetséges! – mondta

Fred, azzal becsatolta magát Buickja volánja mögött, és
beindította az autót.

182
 – Senki – felelte Evanelle, ahogy Fred kikanyarodott a járda
mellől. Úgy tartotta az üres tepsit az ölében, mint egy háziállatot.
– De azok a lányok folyton bizonyítani akarnak valamit,
bebizonyítani, hogy megérdemlik azt a boldogságot, amiben az
anyjuknak meg a nagyanyjuknak nem volt része, mintha a
Waverley-knek muszáj lenne szenvedniük.
Pár perc múlva Fred beállította a fűtést arra a hőmérsékletre,
amelyet Evanelle szeretett, aztán megkérdezte:
– Hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy bennem is megvan
a te tudományod, a megérzés képessége?
– Pontosan így. Megvan benned a tudományom.
– Én nem vagyok Waverley.
– Dehogynem! Közénk tartozol.
Fred erre elmosolyodott.
– Az pedig annyit jelent, hogy találni kell valakit, aki úgy
szeret, ahogy vagy, mint ahogy a férjem szeretett engem –
folytatta Evanelle, mert nem hagyhatta szó nélkül Fred szerelmi
életét, vagyis annak hiányát. A sci-fik mellett ez volt a kedvenc
időtöltése. – Rád hagyom a házamat, tudod. Saját otthonod lesz,
és saját vállalkozásod. Jó parti leszel.
Fred megrázta a fejét. Hosszú időbe telt, mire belátta, hogy
életének legjobb kapcsolata Evanelle volt.
– Harminc évig voltam együtt Jamesszel, aztán elhagyott. Már
egy ideje tudom, hogy nem csinálok többet olyat. Nem leszek
szerelmes. Nem megy nekem. Boldogabb vagyok egyedül, amióta
nálad lakom, mint bármikor egész életemben. Ez a legszebb
ajándék, amit tőled kaptam.
Evanelle hitetlenkedve pillantott rá, felvonta ráncos
szemöldökét.
– Jobb annál a mangószeletelőnél, amit neked adtam?
– Jobb.
– Jobb a színes ceruzáknál?
– Jobb.
–Jobb annál a ponyvánál, amit a nagy hóvihar előtt adtam
neked? Amivel letakartad a kocsidat, aztán csak le kellett róla

183
venni, máris eltűnt a hó, és nem kellett kapargatni a szélvédőt? –
Evanelle magában nevetgélt. – Haha! Az aztán praktikus ajándék
volt, annyi szent!
– Még annál is jobb. Te vagy a legjobb barátom, Evanelle
Franklin.
Tíz évvel ezelőtt, miután szakítottak Jamesszel, Evanelle
szedte össze Fredet, leporolta, és végül meggyőzte, hogy ha
választhatna, kire akar hasonlítani, Evanelle lenne az. Olyan
ember szeretne lenni, aki tudja, mire van szükséged, megadja
neked, és nem vár érte köszönetet. Szeretne elfogadó és vicces
lenni, befogadná az idős, meleg férfiakat, akiknek összetörték a
szívét, és harsogó nevetéssel meg hosszú, konyhaasztal melletti
beszélgetésekkel gyógyítaná őket.
– Szerintem eddig nem is volt legjobb barátom – mondta
Evanelle elmélázva.
– Nekem sem.
– Akkor összeillünk, nem igaz? – mondta Evanelle, és csontos
kezével megveregette Fred térdét.
Fred hazahajtott, és elfogta az a szörnyű érzés, hogy Evanelle a
szeme előtt fogy el, és nincs hatalma megakadályozni.
Bekanyarodott a kocsibejáróra, leállította a motort, és üldögélt egy
kicsit, amíg a kocsi lehűlés közben kattogott. Evanelle-hez
fordult, és hirtelen így szólt:
– Ne hagyj itt engem, jó?
Evanelle csak mosolygott, nem ígért semmit. Aztán kiszállt a
kocsiból.

Evanelle bement a hálószobájába, és leült az ágyra. Fred bejött, és

kicserélte a hordozható oxigéntartályát az otthonira.
– Köszi, öribari – mondta neki Evanelle. Mariah-tól tanulta a
kifejezést, amely kissé furcsán hangzott a szájából.
Fred elmosolyodott. Aztán magára hagyta barátnőjét, hogy egy
kicsit szundikáljon.

184
 Evanelle levette a cipőjét, fejét a párnára tette, és elkalandoztak
a gondolatai: sok-sok évvel korábbra száguldottak vissza.
Nem tudta kiverni a fejéből Maryt – hogy siklott félre minden,
hogy kezdődött vele az egész Waverley-féle nyomorúság.
Mary és Evanelle között mindössze néhány hónap
korkülönbség volt. Mivel Waverley lány volt, és abban a házban
nőtt fel, Maryben mindig is volt valamilyen varázserő. El is várták
tőle. De Evanelle tudománya őszintén szólva meglepetés volt. A
Waverley-család távoli ágából származott, a város másik végéből,
nem volt említésre méltó tehetségük egészen addig, amíg egy nap
a kis Evanelle egy Blackjack rágógumit adott a postásnak, mielőtt
a felesége váratlanul megjelent a munkahelyén, hogy beköszönjön
neki. Azt mondta az asszonynak, hogy leszokott a dohányzásról,
és a rágó elfedte a cigiszagot. Aztán Evanelle egy spulni fekete
cérnát adott a prédikátor feleségének egy héttel azelőtt, hogy
kiszakította a ruháját, miközben kimászott az ablakon, hogy
táncolni menjen Hickoryba.
Evanelle éveken át mindennap elsétált a Pendland utcai
Waverley-házba, Maryhez. Együtt nőttek fel, ami Evanelle
igyekezetén múlott, és Mary lassan megszokta, hogy Evanelle
mindig a közelében van. Egy bizonyos ponton Mary úgy nevezte
el kettőjüket, hogy „füge és bors”. Mindig ezt a kifejezést
használta, ha két ellentétes dolog együtt nyerte el igazi értelmét.
Igazság szerint Evanelle volt Mary egyetlen barátnője, mert Mary
rátarti volt a külseje és a tudománya miatt, és gyakran érzéketlen
mások iránt, viszont Evanelle érzéseit nem lehetett egykönnyen
megsérteni. Ezt korán megtanulta. Nem adhatsz úgy időnként nem
várt ajándékokat, hogy közben érzékeny vagy.
Mary éppen olyan szép lánnyá serdült, amilyen jellegtelen
külsejű lett Evanelle. Az a fajta szépség volt, akit túlságosan
megbámultak az emberek, mintha nem hinnének a szemüknek. A
nők tisztes távolságot tartottak tőle, és a férjüktől is ezt követelték,
noha gyakran kötöttek ki a hátsó ajtajánál, amikor különleges
partit akartak adni, hogy a barátnőiket megegye a sárga irigység a
körömvirágból és pitypangból készült csemege miatt, vagy a

185
vajmorzsákba rejtett rózsaszirmok láttán. Mary nemcsak
gyönyörű volt, de jó kis Waverley-tudománnyal is rendelkezett:
Ügyesen bánt a virágokkal és az étellel. Ám ha a termékeit
fogyasztó nők komiszul viselkedtek, vagy leereszkedően
beszéltek vele, mindig elrejtett valami csapdát az ételbe, amit
nekik adott – ha a partin jelen lévő nőknek irigykedniük kellett
egy ételre, meg is haragudtak, és minél többet ettek belőle, annál
kevésbé akartak barátok maradni; az ételtől, amely odaadóbbá
tette a férjeket, képtelenné váltak a hazugságra is, úgyhogy
minden korábbi titok lelepleződött.
Mary fivérei meghaltak a háborúban, és egyedül maradt a
házban. Privát üzletét kicsiben folytatta, végül már csak azok
fordultak hozzá, akik igazán kétségbe voltak esve, így aztán
albérlőket fogadott be, hogy meg tudjon élni. Evanelle továbbra is
naponta elsétált a Waverley-házhoz. Miután a férje otthagyta az
állását a telefonos cégnél, eljárt takarítani és mosni Maryhez, úgy
általában rajta tartotta a szemét a dolgokon, és vigyázott, nehogy
valamelyik férfi albérlő kikezdjen Maryvel. Nem volt oka az
aggodalomra. Mary lakói körüludvarolták Őt, és nem győztek a
kedvében járni. Még Mary kedvenc, ostoba, tündéres estélyein is
megjelentek, ahol szívesen Öltözött be földig érő, bő ruhákba,
virágot tűzött a hajába, és kerti nimfának nevezte ki magát. A
férfiak úgy bántak vele, mint aki különleges, és ő el is hitte
magáról.
Egészen Karl érkezéséig.
A jó emberek nagy hatással tudnak lenni a világra. De a
rosszak is.
És Karl határozottan a rossz fajtához tartozott.
Mary albérlőjeként lépett a színre. Minden nála lakó férfi
odavolt érte, de Mary csak játszadozott velük. Tudta magáról,
hogy rendkívüli teremtés. Átlagon felül csinos, és a konyhában
csodákra képes. Fénykorában minden nő irigy volt rá, és minden
férfi belehabarodott. Mégis Karl volt az, aki a közelébe tudott
férkőzni, mivel úgy tett, mintha Maryben nem volna semmi
különleges. Soha nem jelent meg a piknikeken, és nem mondta

186
Marynek, hogy csinos. Semmivel nem lehet úgy felkelteni egy hiú
nő figyelmét, mint azzal, hogy nem vesznek róla tudomást. Így
hát Mary kitette a lakók szűrét, és felhagyott a főzéssel. Haja
elvesztette a csillogását, és csak hideg húst meg sajtot adott
vacsorára, amikor Karl végül így szólt:
– Gondolom, el kell, hogy vegyelek feleségül. Most már nincs
az a férfi, akinek kellenél.
Karl ezermesterként kezdett dolgozni. Valóban mester volt!
Mesterien bánt a nőkkel. Az almafa gyűlölte őt. Állandóan
almákat hajigált felé a kerítésen át.
Evanelle továbbra is mindennapos látogató volt, holott tudta
jól, hogy Karl nem kedveli.
Mary mindig azt mondogatta, hogy: Maradj velem, amíg ezt
megteszem!, amikor csak elhatározta, hogy kiadja a férfi útját. Így
aztán Evanelle ott maradt, amíg veszekedtek, törtek-zúztak, és
csapkodták az ajtókat.
Mindig úgy végződött a történet, hogy Karl összecsomagolta a
bőröndjét, és elindult. Mary pedig álomba sírta magát. Annyi
azonban biztos, hogy mire Evanelle másnap beállított, Karl újra
ott volt, mintha mi sem történt volna.
Végül Mary megszabadult tőle, de hogy ezt meg tudja tenni,
gyereket kellett várnia. Evanelle nála is korábban tudta, hogy
terhes lett. Egy reggel azzal az ellenállhatatlan vággyal ébredt,
hogy gyermekágat ajándékozzon Marynek, azt a sötét színá fából
készültet, amit akkorra tartogatott, amikor majd teherbe esik a
férjétől – ami, mint kiderült, soha nem következhet be.
A férje segítségével átvitték Maryhez, és Evanelle soha nem
felejti el Mary arckifejezését, amikor ajtót nyitott nekik. Mintha
Evanelle-t hibáztatta volna a történtek miatt.
Evanelle leült, amíg Mary közölte a hírt Karllal. Összevesztek,
majd a férfi csomagostól elindult, mint mindig. Ezúttal viszont
nem tért vissza. És Mary sem volt többé ugyanaz. Karl
megsebezte a szívét. A Waverley-szív nehezen gyógyul. És az
összetört szívek hosszú, sötét árnyékot vetnek. Evanelle mindig is

187
úgy gondolta, hogy Mary lánya, Lorelei már az anyja hasában is
szomorú és nyughatatlan volt, Mary összetört szíve miatt.
Evanelle sokkal hosszabb ideig ismerte az idős, zárkózott
Maryt, mint a fiatal, életvidám teremtést. Mintha abban a
pillanatban meg öregedett volna, amikor rájött, hogy Karl nem jön
vissza. Mégis a fiatal Mary jutott eszébe, amikor az
unokatestvérére gondolt. A fiatal Mary, akinek hosszú haja csillog
a napfényben, a kertben áll, előtte az egész élet, mint egy tál friss
Földieper, amely arra vár, hogy behabzsolják.
Evanelle aznap délután lefeküdt aludni, oxigénpalackjának
zümmögése álomba ringatta, miközben arra gondolt, hogy
szeretteinket mindig úgy mutatják az emlékek, amikor a
legboldogabbak voltak Remélte, hogy amikor a családja majd
visszagondol rá, ezt a pillanatot fogják maguk előtt látni, amikor a
jó meleg ágyban fekszik, tüdejébe friss oxigén áramlik, és örül,
hogy ez a furcsa, de gyönyörű szép élet jutott neki, tele különös
ajándékokkal, akár adta, akár kapta őket.
Bárcsak elmondta volna Marynek, hogy ez ilyen is lehet! Sok
bajtól óvott volna meg mindenkit. Azt kívánta, bárcsak akkoriban
is tudta volna ezt.
Tudta volna, hogy a boldogság nem egy időpillanat, amelyet
magunk mögött hagyunk. Hanem az, ami előttünk van. Minden
áldott nap.

188
 13. fejezet

–C LAIRE? – kérdezte Tyler, amikor aznap késő

éjszaka bement az irodába.
Claire azt mondta neki, hogy pár perc múlva ő is megy
lefeküdni, de azóta három óra telt el. Gyakran dolgozott későig
csütörtök esténként. Rendszerint pénteken szállította ki a
rendeléseket, és szeretett mindent kétszer is ellenőrizni. Aznap
délután Buster bejött dolgozni, és meghökkent, hogy éppen nem
készül cukorka. Claire arra kérte, hogy dobozolja be és címkézze
fel a rendeléseket, aztán egy nappal korábban elküldte a
szállítóhoz a furgonnal, amelyen továbbra is a WAVERLEY
PARTISZERVIZ felirat állt. Claire még nem jutott oda, hogy
lecserélje. Vagy talán nem is akarta.
Amikor Buster visszaérkezett a rendelések postázása után,
Claire azt mondta neki, hogy másnapra szabadnapot kap, mert
személyes ügyeket kell intéznie.
– Személyes ügyeket? – kérdezte Buster kíváncsian. – Mondj
már valamit!
– Szó sem lehet róla – válaszolta Claire.

189
 – Jól van. Legyen, ahogy akarod! – Buster átadta neki a furgon
kulcsait, és kivonult a nadrágja fenekére tapadt pufibogyókkal.
– Claire? – kérdezte újra Tyler.
Claire felnézett a férjére a számítógép melletti székből. Tyler
már mellette állt, csak pizsamanadrág volt rajta, és olyan kellemes
melegséget árasztott a teste, hogy Claire kinyújtotta a kezét, és a
férfi mellkasára tette, hogy jobban érezze.
– Bocs! Cserben hagyott az időérzékem.
– Azt hittem, most is dolgozol – mondta Tyler, és fejével a
sötét képernyő felé intett. – De még mindig azon a naplón
gondolkozol, amit megtaláltál, igaz?
Sok egyéb mellett. Claire nem tudta letagadni, hogy az a
konyhai napló volt a kezében, amelyre a múlt héten bukkant rá, és
azóta százszor is átlapozta az áthúzott szöveggel teli lapokat.
– Olyan sok dolog van, amit nem mondott el nekem. Ebben
lehet a legfontosabb. Talán az anyámról szól, vagy talán arról,
hogy Mary nagymama miért nem fejlesztette fel a privát üzletét...
de az egészet áthúzta feketével.
–Talán azért firkálta át, mert nem tartotta fontosnak. Erre még
nem gondoltál? – Tyler megcsókolta, aztán kiment. Tudta, hogy
valami nincs rendjén, de nem erőltette a dolgot. – Gyere hamar
lefeküdni! – mondta.
Claire felállt, és a kis iroda szemközti falához ment, ahol a
könyvespolcok álltak. Minden szakácskönyvét ott tartotta. Az
egyik polcon csak Mary nagymama naplói sorakoztak. Kicsi,
vékony könyvecskék, vagy inkább könnyen kézbe fogható
jegyzetfüzetek. Fekete volt a borítójuk, csak egy pár piros volt
köztük, amelyeket Claire feltételezése szerint akkor vásárolt
Mary, amikor a fekete kifogyott a boltban. A belső borítón meg
voltak számozva, úgyhogy Claire tudta, milyen sorrendben íródott
a nagyanyja életének krónikája receptek és kertészkedési tanácsok
formájában, időnként időjárási megfigyelésekkel tarkítva, meg
feljegyezve, mit viselt aznap Mary. Soha nem írt emberekről, bár
Claire ki tudta következtetni Mary életének jelentősebb
eseményeit abból, amit a főzésről lejegyzett. Például a

190
hatvannégyes számú füzetben gyümölcszseléről és csokitortáról
kezdett írni, meg a bárányhimlős kiütések okozta viszketést
csillapító kenőcsről, ebből tudta Claire, hogy akkortájt keletkezett,
amikor a két unokája hozzá költözött.
Megnézte a Karlról szóló napló belső borítóját. A tizenhetes
szám állt rajta. Balról kezdve kiszámolta a helyét a polcon, és
becsúsztatta a többi közé. Kezével végigsimította a könyvecskék
keskeny gerincét. Összesen száztíz darab volt belőlük. A hármas,
a kilences, a huszonhetes és a hatvanegyes még hiányzott – meg
ami esetleg a száztízes után következett –, ezek feltehetőleg
valahol a házban rejtőztek.
A keze visszasiklott a Karl-féle naplóra, újra ki akarta venni a
sorból, és kiböngészni benne az írást, ám helyette a mellette lévő
füzetet húzta ki, amelyik időrendben utána következett. A
tizennyolcas számú napló, ha jól emlékezett rá, egyszerű
recepteket tartalmazott, nem szerepeltek benne virágok, sem
tulipán, sem ibolya, sem angyalgyökér, csak olyan dolgok,
amelyek minden háztartásban előfordulnak. Claire magában
elnevezte Mary „Vissza az alapokhoz” című naplójának.
Kinyitotta a könyvecskét, és ott volt benne, a legelső oldalon a
fügés-borsos kenyér receptje.
Claire elmosolyodott, mert a húgát juttatta eszébe. És hirtelen
értelmet nyert, amit Sydney aznap mondott: Te vagy a fontos, nem
pedig a kert.
Az ennivalót csak megtermeli az ember, a receptek meg
pusztán füzetekbe írt szavak. Addig nem jelentenek semmit, amíg
nem kerülnek a megfelelő ember kezébe.
Az igazi varázslat csak akkor kezdődik.

Claire a következő nap még virradat előtt kezdett sütni.

Mindenfelé tálakban kelt a tészta, és úgy tűnt, minél többet süt,
annál inkább szaporodnak a cipók maguktól is. Valahányszor
kinyitotta a sütő ajtaját, többet vett ki belőle, mint amennyit betett.
A konyhában szállt a liszt, élesztő illata terjengett.

191
 Claire éppen aprított fügét gyúrt bele egy halom tésztába,
amikor kopogtak a hátsó ajtón, ami annyit jelentett, hogy Russell
végre megérkezett.
– Jöjjön be! – mondta Claire, közben cipó alakúra formázta a
tésztát, és rátette egy tepsire. Aztán három egyenes vonalat
metszett a tetejébe.
Russell lassan nyitotta ki az ajtót. Ugyanazt a szürke zakót
viselte, mint tegnap. Kissé kopottas volt, ezt Claire csak most
vette észre. A férfi gyanakodva körülnézett, nincs-e ott valaki más
is. Biztosan azon törte a fejét, hogy vajon Claire elmondta-e
valakinek? Meggondolta-e magát? Ez lehet a játszma
legkeményebb része a férfi számára, gondolta Claire, és a
legveszélyesebb.
Most, hogy tárgyilagosabban tudta szemlélni a helyzetet,
kezdte érteni, miért jöhetett össze az anyja ezzel a férfival, még ha
csak rövid időre is. Lorelei mindig is a vad természetűeket
szerette, akik morális dilemmák között egyensúlyoztak.
Valósággal életre kelt tőlük.
– Azon gondolkodtam – mondta Claire, amikor Russell végre
belépett –, hogy amikor városszerte kérdezősködött rólam,
beszélt-e magának valaki a nagymamámról?
– A nagymamájáról? – ismételte Russell. – Nem, bővebben
nem.
– És amikor megismerte az anyámat, ő beszélt róla valaha? –
Felvette az edényfogó kesztyűt, és lehajolt, hogy kivegye a
sütőből a tepsit a két cipóval.
Russell elhárította a kérdést:
– Nézze, Claire, Lorelei nem az anyja volt.
Claire levette a cipókat a tepsiről, és rácsos állványra helyezte
őket, hogy a többivel együtt hűljenek ki.
– A nagymamám, Mary egyszer eladott egy asszonynak egy
üveggel az ő tátikaolajából, és másnap a nő megtalálta az elveszett
családi drágaköveket egy babkonzerves dobozban, elásva a hátsó
kertben – mondta Claire, ahogy levette az edényfogó kesztyűt. –

192
Egy csomó ilyen történet kering róla. Meglep, hogy nem hallott
közülük egyet sem.
– Csupa átverés – mondta Russell.
– A maga világában lehet, hogy az, de az enyémben nem.
Russell zavarba jött, és Claire látta rajta, hogy nem tetszik neki,
amit mond.
Megírta a csekket, vagy nem?
– Még nem – válaszolta Claire.
– Mára. Azt mondtam, hogy mára kell.
Claire a késtartóhoz ment, és lassan kihúzott belőle egy
kenyérvágó kést.
– Előbb ki kell elégítenie a kíváncsiságomat egy bizonyos
dologgal kapcsolatban.
Megfogott egyet a pulton fekvő, kihűlt cipók közül, és levágott
belőle egy vastag szeletet.
– Olvasott a cukorkakészítő vállalkozásomról, de magát a
cukorkát megkóstolta már egyáltalán?
– Nem szeretem az édességet – felelte Russell.
– Ez nem lep meg. Azon gondolkoztam, hogy ha szeretné,
mindkettőnket sok bajtól óvott volna meg.
Egy kék tányérra tette a szelet kenyeret. Még egy adag vajat is
rakott mellé.
– Tessék, ezt kóstolja meg! – mondta, és a férfi elé csúsztatta a
tányért, aki a konyhasziget túlsó végénél állt.
Russell pillantása a tányérra esett, aztán újra Claire-re
összpontosított.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes – mondta.
– Lehet, hogy nem beszéltem elég világosan. Kóstolja csak
meg, különben nincs miről beszélnünk!
Russell nem vette le róla a szemét, de a csápjai bizseregni
kezdtek.
– Nyilván tudja, hogy ha megpróbál megmérgezni, azzal csak
még jobban ráirányítja a figyelmet arra, amit titokban akar tartani.

193
 – Eszemben sincs megmérgezni magát – válaszolta Claire
nevetve. – Ez fügés-borsos kenyér, olyan alapvető dolgokból
készítettem, amik itthon voltak a szekrényben.
Levágott egy darabot ugyanabból a kenyérből, és beleharapott.
A héja ropogós volt, de maga a kenyér puha, és a bors csípőssége
érdekesen ellensúlyozta a füge egzotikus édességét. Claire
megrágta és lenyelte, színpadiasan eljátszva, mennyire finom.
De Russell azt mondta:
– Akkor sem eszem belőle.
Claire elmosolyodott.
– Mit gondol, mi történhet magával ettől a kenyértől, Mr.
Zahler? Meggondolja magát? Vagy mindent elfelejt? Elszégyelli
magát? Mert én mindezekre a dolgokra képes vagyok. Ilyen
képességekkel rendelkezem. Ilyen jól megtanított rá a
nagymamám. – Előrehajolt, és suttogva folytatta: – Harapjon bele,
ha mer!
Claire bizsergést érzett a bőre alatt: a tehetsége, az elszántsága
volt az. Erősnek és szilárdnak érezte magát. Megingathatatlannak.
Russell alig észrevehetően áthelyezte a testsúlyát.
– Mondtam már, hogy nem vagyok éhes.
Claire hátradőlt, és megrázta a fejét.
– El kell ismerni, hogy a DNS-vizsgálat meg a hamis születési
anyakönyvi kivonat jó húzás volt – mondta. – De már tudom,
hogy csak blöfföl.
Russell nézett rá ezüstösen csillogó szemével, és várta, hogyan
reagál Claire, de ő egyszerűen csak visszanézett a férfira. Úgy
látszott, Russell arra használja fel a csendet, hogy újabb fogást
keressen. Ám hirtelen, nem tudni, mi okból, úgy döntött, hogy
megtöri a szemkontaktust. Kiadta a kezéből a kezdeményezést,
ami fizikai átalakulást is jelentett számára: mintha egy számmal
nagyobb lett volna az öltönye a kelleténél.
– Túl sok gondolkodási időt hagytam magának. – Zsebre tette a
kezét, és néhány lépéssel odébb ment. Aztán visszalépett, és így
szólt: – Ha tegnap kértem volna a pénzt, ideadta volna. Ereztem.
Mi történt?

194
 – Beszéltem a húgommal – mondta Claire egyszerűen. –
Alábecsüli a családban rejlő erőt, Mr. Zahler! Én is majdnem így
jártam.
– De Claire, mondtam már, hogy Lorelei nem a maga...
– Ne zaklasson újra ezzel, Mr. Zahler!
Russell szó nélkül sarkon fordult, és kiment. Talán úgy döntött,
hogy Claire nem éri meg a fáradságot. Talán belefáradt az
egészbe. Talán fontosabb dolga akadt valahol máshol. Claire soha
nem fogja megtudni, hogyan kötött ki nála az öreg Lorelei
sztorijával. Olyan hirtelen távozott, hogy legszívesebben
utánament volna. Kérdezni akart az anyjáról: mit tud róla, milyen
kapcsolatban álltak valójában. Olyan kis dolgokról, amelyek
valóságosabbá tették volna számára Loreleit. De nem kérdezett.
Végül úgy döntött, meg tud lenni anélkül is, amit soha nem tudhat
meg az anyjáról és a nagymamájáról. Meglesz anélkül is, hogy
tudná, mi van a Karl-féle naplóban. Egyetlen igazság maradt: ezek
a nők részévé váltak Claire életének és az egész lényének.
Ő pedig Waverley volt.

Anne Ainsley a reggeli edényt mosogatta (a bátyja szerint a

mosogatógép szóba sem jöhet a kényes porcelánok miatt), amikor
égett szag csapta meg az orrát. Abbahagyta a mosogatást, és
megfordult, hogy megnézze, kikapcsolta-e a sütőt. Az előbb
kinyitotta a mosogató fölötti ablakot, hogy kieressze a reggeli
előkészítése közben felmelegedett levegőt. Párszor beleszagolt a
levegőbe az ablak irányában. Kintről jött a szag.
A mosogatóban hagyta az edényeket, és kinyitotta a
konyhaajtót. A farmernadrágjába törölte a kezét, kiment,
körülnézett, és azt látta, hogy az ő privát fülkéjéből jön a füst.
Kigyulladt volna a hőszivattyú? Nagyszerű, gondolta. Az egyetlen
saját kinti helye is odavan.
Odaloholt, és azt látta, hogy a földről száll fel a füst, ahol
papírok égnek a szemeteskuka nagy, kerek fémfedelén. Russell az

195
ő fülkéjében ült az egyik széken, papírokat dobált a tűzre
egyenként, és nézte, ahogy elhamvadnak.
Nem vette észre, amikor Anne leült a vele szemben álló székre.
Nézte, ahogy Russell elégeti a Claire Waverley cukorkakészítő
vállalkozásáról szóló újságcikket. Azután Claire adóbevallásainak
másolatait. Anne térde remegett az idegességtől, és arra gondolt,
milyen szívesen megnézte volna közelebbről azokat a papírokat.
Ezek után Russell elégetett két halotti anyakönyvi kivonatot,
bizonyos Barbie Piedponte-ét és Ingler Whitemanét.
Végül két egyforma fényképet dobott a tűzre (bár abból három
példány volt, Anne emlékezett rá onnan, hogy átkutatta a
bőröndöt). Az utolsó pillanatban Russell még benyúlt a lángok
közé, és kikapta az egyik fotót. Gyorsan rázogatni kezdte a
megperzselt képet, hogy kihűljön. Aztán betette a zakója belső
zsebébe, ahonnan apró füstpamacsok szöktek ki a gomblyukain
keresztül.
Russell szokásával ellentétben nem sokat időzött a reggelinél.
Vékony testalkatú ember lévén akár be is falhatott volna mindent,
de ma reggel láthatólag sietett. Csak kávét ivott, és pár szelet
szalonnát evett. Aztán eltűnt. Anne azt hitte, azért távozott
köszönés nélkül, mert ma kellett kijelentkeznie a szállodából. Még
a szobájába is bement, hogy meggyőződjön róla.
Ám a bőröndje még ott volt, aminek láttán Anne érthetetlen
módon fellélegzett.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Anne, miután kialudt a tűz.
– A saját szertartásom – felelte Russell, aki még mindig a
parázsló hamut nézte. – Elvarrom a szálakat, mielőtt elmegyek.
– Az egyik dosszié tartalma? – kérdezte Anne, hiszen mostanra
Russell már bizonyára tudta, hogy kutatott a holmija között.
Bármilyen ügyesnek tartotta is magát, Russell figyelmét szinte
semmi nem kerülte el.
A férfi nem válaszolt.
– Lorelei Waverley dossziéja?
Végre biccentett.

196
 – Mit keres maga itt, Russell? – hajolt előre Anne. – Nem
tudok eligazodni magán, és majdnem belebolondulok.
Russell felemelte a tekintetét, amely így találkozott Anne-ével.
Válasz helyett elővette legudvariasabb modorát, és így szólt:
– Fogadja hálás köszönetemet, régen nem volt részem az önök
szállodájához fogható kényelemben! Tizenegy órakor kell
elhagynom a szobát, igaz?
Anne csalódottan hátradőlt a székében. Az elmúlt néhány
éjszakát ébren töltötte: azt a vándorcirkuszos szórólapot nézegette,
amelyet Russell bőröndjéből emelt el, és elmélázott a fiatalkori
fényképén. Ördögien jóképű volt. Megpróbált ráguglizni Sir
Walter Trott Utazó Cirkuszára meg a Nagy Banditire, de semmit
nem talált. Micsoda élete lehetett! Anne bőre bizseregni kezdett,
ha eszébe jutottak Russell titkai. El sem tudta képzelni, micsoda
történeteket mesélhetne a férfi. A kigyulladt sült kolbászos
standot. A rabló elfogását. És mindez csak a jéghegy csúcsa volt!
Nem akarta elhinni, hogy Russell elmegy. Semmi, de semmi a
világon nem lehet már ennyire érdekes. A csalódás sem volt már
újdonság Anne számára. Felállt.
– Ezt locsolja le azzal a slaggal, ott ni, mielőtt elmegy, hogy
biztosan kialudjon a tűz! Andrew dührohamot kap, ha valamiben
kár esik.
Némi szomorúságot vélt felfedezni a férfi arcán, mintha
veszteségként élné meg, hogy itt kell hagynia őt. El akarta
kápráztatni Anne-t. Magára akarta vonni a figyelmét. De a
férfiakra jellemző makacssága megakadályozta, hogy ezt el is
mondja neki. Anne sarkon fordult, és elindult.
– Meg akartam zsarolni Claire Waverley-t – szólt utána
váratlanul Russell.
Anne visszafordult és felhördült.
– Előre megmondtam volna, hogy annak nem lesz jó vége.
Russell kifordított tenyérrel felemelte a kezét.
– Mostanában nincs sok választásom.
Anne visszament hozzá. A férfi kisebbnek és
gyámoltalanabbnak tűnt, ahogy megállt a széke mellett.

197
 – És most mihez fog kezdeni?
– Megmondtam: elmegyek Floridába.
– Hogy jut el oda? – Anne rápillantott a tökéletesen
kifényezett, de lyukas talpú cipőjére.
– Busszal.
– Nekem van kocsim. El tudom vinni. – Anne szájából
valahogy kicsúsztak ezek a szavak, mielőtt végiggondolta volna,
mit mond. De miután kimondta őket, csodálatosan hangzottak,
mint amikor az ember először hallja meg a későbbi kedvenc
számát.
Russell megcsóválta a fejét.
– Nekem már nincs szívem, Anne!
– Nekem meg nincs már reményem. Micsoda? – kérdezte Anne
nevetve. – Azt hitte, szerelmi kapcsolatot akarok kezdeni? Hiszen
az apám lehetne!
Russell színpadiasan a szívéhez kapott.
– Most megsértett!
Anne gúnyosan felhorkant, és megint hátradőlt.
– Kötve hiszem!
A férfi egy pillanatig gondolkodott.
– Ha nem szerelmi kapcsolatot, akkor mit akar?
– Történeteket akarok! – válaszolta Anne. – Az sem számít, ha
nem igazak. Beleuntam, hogy mások életében vájkáljak, és
magam találjam ki a történeteket. Mindent hallani akarok, amit el
kell mondania. Itt éltem le az egész életemet, és itt minden
történet egyforma. Mindegyik férjem ugyanaz a történet. De maga
sokfelé járt, nem igaz? Követni akarom, bármerre jár, és látni
akarom, bármit is csinál. Már egy jó ideje egyedül van, ugye?
Eljön majd az az idő, amikor egyedül már nem boldogul. Akkor
én ott lennék magának. Jól főzök. Ha korábban nyugdíjba
megyek, havonta hozni fog a postás egy kis pénzt. A szálloda
széfiében pedig több mint hatezer dollár van, ami nem fog
hiányozni a bátyámnak, amíg rá nem jön, hogy eltűntem.

198
 Russell csak egy pillanatig habozott. Aztán elutasítóan
megrázta a fejét. Nevetséges, de Anne megsértődött, igenis
megsértődött, mert nem volt eléggé különc a férfi számára.
– Az túl zűrös lenne – mondta Russell. – Kihívná a
rendőrséget.
– Ha még nem vette volna észre, mindenbe beleütöm az
orromat – emlékeztette Anne. – Így aztán tudom, hogy a
bátyámnak pendrive-ra rögzített videóhívásai vannak, ahogy
virtuálisan szexel egy finn nővel, aki Karma-liciózusnak nevezi
magát. Havi több száz dollárt költ rá. Kivehetném az egyik
pendrive-ot, egyet meg benne hagynék a széfben, és abból tudná,
hogy tudok róla. Nem fogja kihívni a rendőrséget.
Russell kísértésbe esett. Anne látta rajta. Ennivaló. Pénz. Ezek
voltak a gyengéi. A férfi nagy levegőt vett, és elnyújtott sóhajjal
fújta ki. Kudarcba fulladt pénzszerzési kísérleteinek parázsló
hamvaira meredt.
– Ó, Anne, nem olyan fényűző az életem, mint amilyennek
hiszi. Maga itt jól él. A nyugalmazott cirkuszi mutatványosok
jótékonysági szállásán fogok lakni.
Úgy nézek ki, mint aki fényűzésre vágyik? Szerintem ez
fantasztikusan hangzik. – Benyúlt a farmerja zsebébe, és előhúzta
azt a szórólapot, amelyet a férfitól csent el. Széthajtogatta és
megmutatta neki. – Mit mond erre, Nagy Banditi?
Russell szemügyre vette a szórólapot, úgy vizsgálgatta a régi
fényképet, mintha távcsövön keresztül nézne vissza a múltba.
– Megtarthatja, ha akarja. De csak azzal a feltétellel, hogy
megőriz jó emlékezetében. Nagyon kevés emberről tudom ezt
elmondani.
– Ezt nehezen tudom elhinni! Ki tudná elfelejteni magát?
Russell gúnyosan elvigyorodott.
– Ó, hát sokan megtartottak engem az emlékezetükben. Csak
éppen nem a jó emlékezetükben.
Anne a kezébe nyomta a szórólapot.

199
 – Nem akarom megtartani. Magával megyek. Találkozzunk a
szálloda előtt öt órakor, uzsonna után! Addigra minden új vendég
bejelentkezik. A bátyám reggelig nem fogja észrevenni, eltűntem.
Anne-nek minden idegszála reszketett, és a gyomra görcsbe
rándult az izgalomtól, ahogy elindult, bár Russell szomorúan
utánaszólt:
– Nagyon örültem, Anne!

–Tizenegyig el kell hagynia a szobáját, Mr. Zahler – mondta

Andrew Ainsley, aki úgy ült a recepcióspult mögött, mint egy jól
megtermett, tohonya őrszem.
– Köszönöm. Tudom. Máris lejövök – felelte Russell a lépcsőn
felfelé menet, miután ellenőrizte, hogy a Lorelei Waverley-féle
dosszié hamvai teljesen kihűltek. Felért a szobájába, és becsukta
maga mögött az ajtót. Szét volt húzva a függöny, és a meleg, őszi
napfény ragyogó fénybe vonta az ágyat. Legszívesebben lefeküdt
volna, hogy még egyszer, utoljára kiélvezhesse a matrac
puhaságát.
De nem tette. Inkább leült az ágy szélére, és várt, amíg
meghallotta, hogy a többi vendég lemegy kijelentkezni. Kisurran a
hátuk mögött, így kikerülheti a pult mögött posztoló Andrew
Ainsley-t.
Kivette a zsebéből a fényképet, és azon töprengett, miért is
mentette meg az utolsó pillanatban. Az biztos, hogy nem szereti,
ha a kudarcaira emlékeztetik.
Általában jó emberismerő volt, és szinte biztosra vette, hogy
Claire Waverley senkinek nem szól a nála tett látogatásáról, és
nem hívja haladéktalanul segítségül a családját. Minden, amit
kiderített róla, magának való, visszafogott emberre utalt, akinek
tetszett az Ót körüllengő titokzatosság. Nem az a fajta volt, aki
megkockáztatná, hogy mások azt gondolják róla, nincs benne
semmi különleges.
Nyilvánvaló, hogy tévesen ítélte meg.

200
 És aztán ott volt az a pillanat, amikor Claire odahajolt hozzá, és
azt mondta, hogy: Harapjon bele, ha mer! Annyira élénken
emlékeztetett Loreleira, hogy összerezzent, és hideg borzongás
futott végig a gerincén.
Erre sem számított.
De minden másban, minden egyéb részletet tekintve Russell
aprólékos gonddal járt el. Simán kellett volna mennie a dolognak.
Megszámlálhatatlanul sok órát töltött különböző könyvtárakban
az elmúlt néhány évtizedben, amikor nem tudott hol megszállni
azokban a városokban, ahová elvetődött. A könyvtárosokat levette
a lábukról, hogy segítsenek neki információkat keresni. A
vándorcirkuszos évek hozadékaként olyan sok emberhez
kapcsolódott láthatatlan szálakkal, hogy ha azok láthatóvá
válnának, Russell élete bonyolult térképhez hasonlítana.
Elraktározta a titkokat, és gyűjtötte a fotókat, állandóan résen volt,
hogy bővíthesse a régi ismerőseiről összegyťíjtött anyagot.
Történetek alakultak ki ilyen mÓdon. Többféle szemszögből
elmesélve.
Ránézett az őt, Loreleit, Inglert, Barbie-t és a gyereket ábrázoló
fotóra.
Tökéletesen megállta a helyét a történet, amit előadott. Barbie,
Ingler és az ő komoly kislányuk. Lorelei vadsága, amivel képes
lett volna ellopni a gyereket. Russell ártatlan kívülállóként
szerepelt, aki figyelte a negyven évvel korábban kibontakozó
drámát. Jó húzás volt Donnának nevezni a gyereket.
De csak ennyi volt, és nem több. Csak egy történet.
Az igazság az volt, hogy Russell a fényképen látható bárban
ismerkedett meg a gyönyörű, tragikus sorsú Loreleijal azon az
estén, amikor a fotó készült. A gyerekével libegett be, egy Claire
nevű kislánnyal. Senki nem szólt rá, hogy vigye ki a gyereket a
bárból. Lorelei mindenkit levett a lábáról. Russell fizetett neki egy
sört, és odahívta az asztalukhoz, ahol új barátaival ültek: Inglerrel
és a feleségével, Barbie-val. Csavargók voltak, akkor vették fel
őket a vándorcirkuszhoz jegyszedőnek. Barbie szerette volna
megfogni a kicsit, aki Lorelei karján ült, Lorelei odaadta neki, és a

201
csapos abban a pillanatban kapta le őket az új fényképezőgépével,
amivel el akart dicsekedni.
Később Russell bevitte a lakókocsijába Loreleit, aki
mosolyogva mutatta a férfinak a csapostól ellopott kamerát. Arra
a három hétre, amíg a cirkusz a városban volt, Lorelei vele
maradt, csendes kislánya a lakókocsi sarkában aludt. Russell
gyakran meg is feledkezett róla. Jól érezték magukat Loreleijal,
aki ravasz volt, és annyira ügyes kezű, hogy még Russellt is
meglepte. Ráadásul szép volt, és elbűvölő, mindenkivel
megszerettette magát. Pont az a fajta nyughatatlan lélek, akit a
társadalom kivet magából, és a vándorcirkusz magához vonz. Ott
maradhatott volna, éppen közéjük illett. De Russell tudta, hogy ez
nem fog megtörténni. Akkoriban Lorelei túl fiatal volt, és még
nem tudta, hogy az ember nem szökhet meg a démonai elől.
Aznap, amikor a vándorcirkusz tábort bontott, és megint útnak
indultak, Lorelei a csendes kislánnyal együtt eltűnt. Pár száz
dollárt lopott Russelltól, de a kamerát otthagyta neki.
Bizonyos tekintetben nem különbözött azoktól a nőktől, akiket
minden városban felszedett, hogy velük múlassa az időt. Másfelől
viszont kivételes egyéniség volt.
Russell emlékezett rá, hogy egy éjszaka, amikor berúgtak a
lakókocsiban, Lorelei elmesélte neki furcsa, észak-karolinai
családjának történetét, meg az almafáét, és hogy milyen látomása
volt, miután megevett egy almát. Eszébe jutott, hogy Lorelei
elvett egy almát az Ő kis műanyag asztaláról. Ahogy megérintette,
fehér zúzmarából való csík kígyózott végig az almán, majd az
egész gyümölcsöt beborította. Lorelei akkor nevetve megdobta őt
a hideg almával: „Harapj bele, ha mersz!”
Emlékezett rá, hogy azt gondolta: Amit én kitalálok, sehol sincs
ahhoz képest, ami neki valóság.
Reggel másnaposan ébredtek, és Lorelei soha egy szóval sem
említette többé az esetet, Russell nemegyszer azt gondolta, hogy
talán csak álmodta az egészet.

202
 Hangokat hallott a folyosóról, bőröndöket húztak a földön. Az
övé mellett lévő szobában lakó házaspár ment le a lépcsőn, hogy
kijelentkezzenek.
Russell eltette a fotót, felvette a bőröndjét, és körülpillantott a
szobában, nem felejtett-e ott valamit.
Anne Ainsley-re gondolt, és őszintén remélte, hogy a nő jó
emlékezetében fogja őt megtartani. Ez most rendkívül fontos volt
számára. Egyszer az életben talán valami jó dolgot hagy maga
után, néhány beszélgetést és történetet, amelyekre Anne
mosolyogva fog visszagondolni, meg az Őszre, Amikor a Nagy
Banditi Eljött Látogatóba.
Elővette az összehajtogatott cirkuszi szórólapot, amit Anne
visszaadott neki, és az ágyra tette.
Aztán a Nagy Banditi azt csinálta, amihez a legjobban értett.
Eltűnt.

203
 14. fejezet

A ZONZON A PÉNTEK DÉLELŐTTÖN Bay bement a kör

alakú épületben, a rotundában található központi
irodába osztályfőnöki óra előtt. Leadta az igazolást, amelyet az
anyja írt, hogy a tudtával hiányzott tegnap az iskolából, így nem
írnak be igazolatlan hiányzást a naplóba. Senki nem szeretett
bemenni a központi irodába. Lábszag volt odabent, és a
barátságtalan titkárnő, Ms. Scatt túl sok világos színá korrektort
kent a szeme alá, de senki nem mert szólni neki, hogy egyáltalán
nem hat természetesnek.
Bay éppen kifelé tartott, amikor meghallotta Phin hangját:
– Helló, Bay!
Végignézett a folyosón, és egy nyitott szekrény előtt látta meg
Phint, akinek a hátizsákja a lábánál hevert. Odament hozzá. Nem
tudta, hogy ezen az emeleten van a fiú szekrénye. Különben meg
szinte senki nem tudta az iskolában, hol van a szekrénye, ezért
jártak a diákok olyan tömött hátizsákkal. A bal oldali
szekrényeket mindegyik épületben pirosra, a jobb oldaliakat meg
feketére festették – ezek voltak az iskola színei. Az évek során
azonban a piros valami csajos rózsaszínné fakult, úgyhogy a fiúk
nem kértek belőle, és cseréltek azokkal a lányokkal, akiknek nem

204
tetszett a fekete szekrényajtó, és végeredményben mindenki
elfelejtette, hol van a helye.
– Szia, Phin! – mondta Bay. Tetszett neki, hogy ilyen szokatlan
helyen találkozik a fiúval. Az iskolában alig látták egymást. Nem
volt közös órájuk, de még az ebédidejük sem esett egybe.
– Egész héten nem láttalak a buszmegállóban – mondta Phin,
és közben becsukta a rózsaszín szekrényét. Nyilvánvaló, hogy
senki nem akart vele cserélni. Mi van veled? Valami nevetséges
pletykát terjesztenek, hogy szerdán rajtakaptak benneteket Joshsal
a parkban. Bay nekitámaszkodott a fiú melletti szekrényeknek.
– Anyám szobafogságra ítélt, mert Josh vitt haza a bál után.
Aztán szerdán elmentem vele anya engedélye nélkül.
Phin rezzenéstelenül végigmérte Bayt.
– Josh Mattesonnal.
– Nem az van, amire gondolsz.
Phin a vállára vetette súlyos hátizsákját, amitől egy pillanatra
kibillent az egyensúlyából. Valószínűleg nehezebb volt a zsák,
mint a gazdája.
– Ha csak szórakozni akar veled, velem gyűlik meg a baja!
Bay elnevette magát.
– Ez komoly, Phin?
– Igen, komoly.
Bay észbe kapott, ahogy eltolta magát a szekrényajtótól.
– Szerintem erre nem lesz szükség. Úgy tűnik, ő van
lekötelezve neked. Valamit mondott arról a videóról, ami a
halloween-parti utáni verekedésről készült.
– Te láttad? – kérdezte Phin.
– Nem. Anyám elvette a telefonomat, sőt, most már a
laptopomat is. A szerdai dolog miatt. Mi van azon a titokzatos
videón?
– Semmi. – Phin elnézett Bay válla fölött. Piros foltok jelentek
meg az arcán és a nyakán.
Bay megfordult, és meglátta, hogy Riva Alexander vonul végig
a folyosón. Az a fajta lány volt, akinek jól áll egy kis túlsúly,
habár erre csak idősebb korában fog rájönni. Ma olyan kendőt

205
kötött a derekára, amelyen apró kis csengők voltak, és járás
közben halkan csilingeltek. A felsőévesek általában nem
mozdultak ki a saját épületükből, mert ott volt a legtöbb órájuk,
tehát rendkívüli esemény volt, hogy itt látták Rivát.
Nem ment el mellettük, mintha máshová tartott volna, hanem
megállt Bay és Phin előtt.
– Szia, Phin! Nem zavarok?
– Nem – vágta rá a fiú gyorsan, amin Bay elmosolyodott.
– Láttam a videót. Csak ezt szeretném odaadni neked – mondta
Riva, és átadott a fiúnak egy összehajtogatott papírdarabot. –
Írtam neked egy levelet.
– Ó, köszönöm – mondta Phin, és elvette tőle.
Riva felszegett fejjel továbbment.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Bay.
– Fogalmam sincs – válaszolta Phin. – Csak velem van baj,
vagy minden kezd a feje tetejére állni?
Felhangzott a jelzőcsengetés az osztályfőnöki óra előtt,
szétszéledt a nép a folyosóról.
– Nem veled van baj – felelte Bay mosolyogva, és hátralépett,
aztán futva indult az osztályterme felé, hogy becsengetés előtt
odaérjen.

Éppen elindultak a korábbi buszok, és Bay a megszokott lépcsőjén

üldögélt az iskola előtt aznap délután, amikor autóduda hangját
hallotta. Lenézett, és meglátta az anyja Mini Cooperét
bekanyarodni az iskola elé.
Ennyit mára a Joshra várakozásról. Szerda Óta nem látta a fiút,
amikor a családja testületileg kivonult a parkba. Bárkit
elriasztottak volna, nemhogy egy szerencsétlen tizennyolc éves
kamaszt, aki nem csinált semmi rosszat. Baynek nem maradt más
lehetősége elérni Josht, mint hogy a felsősök épületében lófrál, de
azt sem tudta, hogyan szólítsa meg a fiút az iskolában. Eddig csak
kétszer járt ott. Először az első iskolai napon, amikor eltévedt, és

206
életében először látta meg Josht, aztán meg, amikor átadta neki a
levelét.
Bay lebattyogott a lépcsőn, és szó nélkül beült az anyja
kocsijába. Sydney kötényben volt, ami annyit jelentett, hogy még
visszamennek a szalonba.
– Claire azt mondta, ma nem készít cukorkát, ezért gondoltam,
hogy eljövök érted – mondta Sydney, miközben kikanyarodott a
járdaszegély mellől, és rádudáltak, mert bevágott valaki elé.
Ó! – mondta Bay, akinek egy kis lelkiismeret-furdalása
támadt, amiért olyan mogorván viselkedett. – Azt hittem, Josh
miatt csinálod az egészet.
– Joshról majd máskor beszélünk – felelte Sydney.
– Hogy van Claire néni? – kérdezte Bay, mert eszébe jutott a
tegnap este, és hogy milyen súlyosan érinti Claire-t az örökség
kérdése. Ha valaha is azt mernék mondani Baynek, hogy ő nem
Waverley, kinevetné az illetőt. A világért sem venné komolyan.
De ez azért volt, mert soha nem kellett egyedül rájönnie a
dolgokra, úgy, hogy nagyon kevés támpontja lett volna.
– Azt mondta, elintézte a dolgot – mondta Sydney.
– Az mit jelent?
– Nem tudom. De hiszek neki.
Elhaladtak az iskolával szomszédos üzletek és irodák mellett,
aztán Sydney rákanyarodott a belvárosba vezető autópálya-
lehajtóra, mert az rövidebb volt, mint behajtani a környékbeli kis
utcákba. Bay csukott szemmel is meg tudta mondani, merre
járnak. Ismerte a terepet, mint a tenyerét.
– Komolyan gondoltad, amit tegnap este mondtál: hogy
találkozni akarsz azzal az emberrel, csak mert elmondhatna
néhány dolgot az anyukádról? – kérdezte Bay. – Még ha rossz
dolgokat mondana is?
– Igen – válaszolta Sydney. – Örök rejtély marad számomra az
anyám. De szerintem Claire számára még nagyobb rejtély.
Szeretnék tudni róla, már csak Claire miatt is.
Bay kinézett az utasoldali ablakon, és így szólt:

207
 – Ne haragudj, amiért úgy viselkedtem! Itt vagytok nekem
apával, és ez sokkal több, mint ami nektek valaha is jutott Claire-
rel. Tudom, hogy azért jöttél vissza, hogy itt nőjek fel, pedig nem
is akartad. Soha nem hagytál el, és soha nem hagytad, hogy
másnak gondoljam magam, mint ami vagyok. Soha nem lesznek
olyan kérdéseim és kételyeim, mint neked meg Claire-nek vannak.
Jó szülő vagy, ugye tudod? Te is, meg Claire is. Jól csináljátok. –
Baynek elcsuklott a hangja, és ettől zavarba jött.
– Hűha! – mondta Sydney, és egy pillanatra Bayre sandított. –
Köszönöm.
– Szívesen.
– De a szobafogságot nem függesztem fel.
Bay hátradőlt az ülésen, és elmosolyodott.

Miután beértek a szépségszalonba, Bay beült a telefon mellé. Úgy

gondolta, mivel megszűnt az állása Claire-nél, ez lesz a délutáni
elfoglaltsága, amíg az anyja nem talál új recepcióst.
Beült a pult mögé, és a Rómeó és Júliát próbálta olvasni, de a
könyv kezdett lapjaira szétesni. Ki nem állhatta, amikor ez történt.
Utálta elengedni a dolgokat. De itt volt az ideje, hogy felragassza
a borítóját a mennyezetre, és újat kezdjen.
Lehajolt, és begyömöszölte a kötetet a hátizsákjába. Ekkor
vette észre azt a fényképet, amellyel az öreg meg akarta zsarolni
Claire nénit. Bay megtartotta magának.
Kivette, és behatóan tanulmányozni kezdte, majd felnézett,
kibámult a szalon ablakán, és végiggondolta a dolgokat.
Sötétedett, árnyékba borult a park. Horace J. Orion feje olyan
benyomást keltett, mintha hosszú, téli álomra készülődne.
Ebben a napszakban látta meg először az öreget a parkban
álldogálni, mellette a bőröndje, és semmilyen közlekedési eszköz
nem volt a közelben.
A bőrönd.
Amikor legközelebb látta, az öreg a Pendland Streeten
sétálgatott.

208
 Gyalog is elérhető távolságra a Waverley-háztól volt egy hotel
a Pendland Streeten.
A Pendland Street-i Szállodában szállt meg!
Bay hirtelen felpattant, és az ajtóhoz viharzott.
– Megmozgatom egy kicsit a lábamat – szólt oda az anyjának.
– Mindjárt jövök.

Anne Ainsley a szálloda előtt parkolt, öreg KIA terepjárójának

volánja mögött ülve várakozott. A kocsi a legutóbbi házasságából
maradt meg, de legalább ki volt fizetve. Jóval elmúlt öt óra. Anne
majdnem elkésett, mert elfelejtette, hogy holnap halloween, és
Andrew cukorkát akart vele vetetni, azt a drága fajtát, hogy legyen
mit adni a jelmezes gyerekeknek, akik halloweenkor édességet
kéregetnek, és soha nem hagyják ki a szállodát. Anne elrohant a
legközelebbi vegyesboltba, megvette a cukrot, és három perccel a
kitűzött időpont előtt ért vissza.
Azóta is ott várt a kocsiban.
Russell nem jött.
Anne előrehajolt, és rápillantott a régi, családi otthonra, tudva,
hogy többé nem fogja betenni oda a lábát. Összepakolta minden
ruháját és kevéske holmiját. Aztán magához vett néhány dolgot a
szállodából, amire úgy gondolta, szüksége lehet. Egy kártyaasztalt
összecsukható székekkel az alagsorból. Egy párat a jobb
ágyneműkből, párnákat és törülközőket. Egy digitális rádiót.
Konyhaedényeket. A széfből kivett készpénz mellett magához vett
néhány darabot az anyja ékszerei közül: gyöngy nyakláncokat és
rubin fülbevalókat, hogy szükség esetén eladhassa Őket. Andrew
egy szivardobozban tartotta Őket a szekrényében. Valószínűleg
rég megfeledkezett róluk. Csakis azért tartotta magánál őket,
nehogy Anne-hez kerüljenek.
Russell Zahler bőröndje jutott eszébe, és hogy milyen kevés
dolgot hord magánál. Milyen kevés holmira van szüksége! Ó is
Így akart élni. Nem tárgyakkal telezsúfolni az életét, hanem

209
történetekkel, olyan sok történettel, hogy ha meg lehetne mérni a
súlyukat, ezer bőröndbe sem férnének bele.
Egy utolsó pillantást vetett a szállodára, és beindította a motort.
Már éppen sebességbe akarta tenni a kocsit, amikor hirtelen
kivágódott az utasoldali ajtó, és Russell Zahler szállt be mellé,
bőröndjét az ölébe tette.
– Szóval elment volna nélkülem is? – bólintott Russell. –
Nagyon helyes! Így nincs rajtam akkora nyomás, nem én vaU0k
az oka, hogy lelép. Legközelebb ne várjon ilyen sokáig! – Russell
kinézett a kocsi ablakán.
Anne szája tátva maradt. Próbára tették? Valóban?
– Maga figyelt engem?
– Egész nap a fülkéjében ültem. Kíváncsi voltam, tényleg
megteszi-e.
Anne rámeredt, még mindig nyitva volt a szája.
Russell számára kezdett kényelmetlenné válni a csend.
– Na jó, ma délelőtt a hátsó ajtón át mentem ki, de aztán
leültem a maga egyik székébe, és nem tudtam rávenni magam,
hogy felkeljek. – Szünetet tartott. – Elfáradtam, Anne! Nagyon-
nagyon fáradt vagyok.
– Lehet, hogy már nem is akarom, hogy velem jöjjön –
válaszolta Anne, mert kezdett egy kicsit elege lenni a férfiból. –
Lehet, hogy egyedül akarom végigcsinálni.
Russell kihúzta magát, még mindig előrenézett.
– Elmondok magának napi egy történetet, ha elvisz Floridába.
Napi egy történet az étkezésekért és a gondozásért, ha valaha
szükségem lesz rá. De ígérje meg, hogy soha nem fogja elfelejteni
őket! Ha emlékezni fog a történeteimre, úgy fogok élni az
emlékezetében, ahogy azt szeretném. Ez különös módon nagyon
fontos lett nekem.
– Mi lesz, ha kifogy a történetekből? – kérdezte Anne.
Russell szája sarka megrándult.
– Az nem fog megtörténni. Nekem elhiheti.
Hát Így, gondolta Anne. Most kiszabadul a buborékból, és
szabadon repül a levegőben.

210
 – Csatolja be az övet! – mondta Anne, és kikanyarodott a
járdaszegély mellől.
Hirtelen kiabálást hallott:
– Várjanak! Várjanak!
Russell-lel együtt hátrafordultak az ülésben, és kinéztek a hátsó
szélvédőn. Bay Waverley szaladt feléjük a járdán, vadul integetve
próbálta magára vonni a figyelmüket.
Anne visszafordult, és beletaposott a gázba.
– Ne! – mondta Russell. – Várjon! Velem akar beszélni.
Anne fékezett.
– A bátyám észre fogja venni.
– Csak egy pillanat – mondta Russell, és a bőröndjét átemelte a
hátsó ülésre, aztán a kilincs után nyúlt.

Amikor Bay meglátta, hogy az idős férfi beszáll a terepjáróba a

bőröndjével együtt, teljes erőből futásnak eredt, és kiabálni
kezdett, hogy várjanak.
Olyan közel volt már. Egyszerűen nem engedhette el úgy, hogy
megválaszolatlanul maradjanak a kérdései.
Futás közben egyre kiáltozott, de a kocsi elhúzott.
Bay lassított, majd megállt, a kezében szorongatta a fényképet.
Ekkor, nagy meglepetésére, hirtelen megállt az autó, és az öreg
kiszállt.
– Nagyon sietsz valahová, kislányom – szólt Baynek azon a
kellemes hangon, amelyre a lány jól emlékezett.
Bay odaszaladt hozzá a járdán.
– Van még róla fényképe? – kérdezte lihegve, felmutatta a
képet, és rámutatott Loreleire. – A nevem Bay. Waverley vagyok
én is. Lorelei a nagyanyám volt.
– Tudom, ki vagy – mondta Russell. – De nincs. Csak erről van
még egy másolatom. Semmi több.
– Mit tud róla? – kérdezte sietve Bay, és levegő után
kapkodott. –Tud még valamit mondani az anyámnak vag Claire
nénikémnek az anyjukról?

211
 Russell türelmetlenül felsóhajtott, aztán felnézett, ezüstszínű
szemével hunyorított a sötétedő égboltra.
– Shawneeban, egy bárban ismerkedtem meg Loreleijal. Ott
dolgoztam a vándorcirkusznál. Együtt voltunk egy ideig. Ez
minden. Csak három hétig ismertem.
– De Claire a saját gyereke Loreleinek, igaz? Lorelei nem csak
úgy lopta valakitől.
Russell a lány szemébe nézett. Ösztönösen hagyta, hogy
fokozódjon benne a feszültség.
– Amennyire tudom, igen, Claire a saját gyereke.
Bay le akart csapni erre: miért hazudott ezzel kapcsolatban,
miért döntött úgy, hogy eljön ebbe a városba, és megpróbálja
tisztességes emberek életét feldúlni? De az utcán egy nappal
korábban megjelentek a csokikéregető gyerekek, és Russell
gyorsan a hangjuk irányába fordult. Bay észrevette, hogy
kellemetlenül érzi magát. Nem volt sok ideje, Úgyhogy nem
vesztegette ítélkezésre.
– Akkor kik ezek az emberek? – mUtatott a sötét hajú párra a
fényképen.
– Barátaim a vándorcirkuszból. Semmi közük nem volt sem
Loreleihez, sem Claire-hez. Ez csak egy jól elkapott
pillanatfelvétel. Akkor egyszer találkoztak, azt hiszem. Ennyit
tudok neked mondani – szólt Russell, és megmozdult, hogy
visszaüljön a kocsiba.
Bay lehajolt, hogy lássa, ki vezet. Anne Ainsley volt az, a
szállodatulajdonos húga. Furcsa módon Bay nem csodálkozott
rajta. Az évek során látta egyszer-kéts7M, és mindig beléhasított,
hogy ez a szikár, csontsovány nő, aki szellemként kering a
Pendland Street-i Szálloda körül, nem oda tartozik. Anne lételeme
a szél, nem pedig a házba való bezártság.
– Várjon! – mondta Bay, mielőtt Russell be tudott volna ülni.
Russell megfordult, keze a kocsi ajtaján.
– Mi az, kislányom? – kérdezte. – Tényleg indulnunk kell.
Bay habozott.
– Mi volt az ő Waverley-tudománya?

212
 Russell nem tett úgy, mintha nem értené. Furcsa kifejezés
jelent meg az arcán.
– Lorelei Waverley szerette a hideget.
Bay valósággal összezuhant.
– Az nem varázserő.
Russell elmosolyodott.
– De igen, ha megérintesz egy almát, és a legforróbb nyár
közepén egy szempillantás alatt bevonja a dér. Egy vagyont
kereshetett volna vele a vándorcirkusznál. De inkább megtartotta
magának. Hogy miért, azt sosem mondta el nekem.
Russell bekászálódott az anyósülésbe, és szó nélkül becsukta a
kocsiajtót. Ahogy Anne elindult, Russell letekerte az ablakot, és
kedélyesen kiszólt:
– Fogadják legőszintébb bocsánatkérésemet, ha bármi
kellemetlenséget okoztam volna!

Aznap reggel, miután Russell elhagyta a házat, Claire őrült

módjára főzni kezdett. Amikor végzett a fügés-borsos kenyérrel,
hozzáfogott a leveshez. Ha az ember levest rotyogtat egy hideg
napon, mintha vattával bélelné ki a házát. A leves finom illata
egyre dagadt, mindent beborított és körülölelt. Claire tovább
folytatta: tojásos krémmel töltött kosárkákat készített desszertnek,
és arra vágyott, hogy árvácskával díszítse a tetejüket.
Aznap este feltálalta a házi készítésű zöldséglevest, a fügés-
borsos kenyeret és a süteményt némileg meghökkent férjének és
lányának. Meg tudta érteni a zavarodottságukat. Régen töltötte
azzal az egész napot, hogy rendes ételt főzzön nekik, hát még,
hogy megterítse az asztalt a kisebbik ebédlőben, igazi ezüst
étkészlettel és vászonszalvétákkal.
Claire megállapította, hogy gyakrabban kellene az ebédlőben
enniük. Amikor Mary nagymama meghalt, Claire az
életbiztosításából felújíttatta a konyhát, amely végül elfoglalta az
ebédlő nagy részét is. Mary régen ott terített a bérlőknek. Most
azonban éppen megfelelő méretű volt hármójuk számára.

213
 – Ez nagyon finom volt, Claire – mondta Tyler a vacsora
befejeztével.
– Igen, király volt! – helyeselt Mariah. – De legközelebb ne
tegyél krumplit a zöldséglevesbe!
– Miért ne? – kérdezte Claire.
– Mert a legjobb barátom nem szereti.
A jó öreg Em! Nem lehetett úgy végigenni a vacsorát, hogy
Mariah meg ne említette volna valamilyen összefüggésben.
– Honnan tudta Em, hogy zöldséglevest eszünk? – kérdezte
Claire, és közben felállt, hogy összeszedje az üres tányérokat. –
Fogalmam sincs. – Mariah vállat vont. – Csak úgy tudta.
– Felhívtad?
– Minek hívnám fel? Itt van.
Claire és Tyler összenéztek.
– Hogy érted, hogy itt van?
– Itt van. Velünk van, ebben a szobában.
– Akkor miért nem látjuk? – kérdezte Claire, miközben egy
kicsit meglibbent a függöny.
Mariah ismét vállat vont.
– Te látod őt? – kérdezte Tyler.
– Néha igen. De legtöbbször csak hallom.
– Szóval Emet nem az iskolából ismered? – kérdezte Tyler.
– Nem. Nem jár iskolába. Azt mondja, most menjek a
szobámba, mert ti ketten beszélgetni akartok. Megengeditek?
Claire bólintott, és mindketten Mariah után néztek, aki
kettesével véve a fokokat felrohant a lépcsőn.
– Em csak a képzelete szüleménye – mondta Tyler. Az asztalra
csapott, és felnevetett. – Tudod mit? Fellélegeztem. Azt hittem,
lemaradok valamiről. Folyton azt gondoltam magamban, ha te
vinnéd Őt iskolába, és te mennél érte, biztosan tudnád, ki az az
Em. Ismernéd a szüleit, hogy mivel foglalkoznak, és mi a kedvenc
ételük.
Claire még mindig a lépcsőt bámulta, kezében az üres
edényekkel.

214
 –Túl nagy már ahhoz, hogy képzeletbeli barátai legyenek, nem
igaz?
Tyler felállt, hogy segítsen leszedni az asztalt.
– Ő maga választja ezt az utat – mondta, és kiment a konyhába.
– Elnézem őt néha, és alig várom, hogy lássam, mi lesz belőle.
A függöny még mindig libegett. A légáramlat elszállt Claire
mellett, a lépcsőn felfelé, Mariah nyomában. Aztán a függöny is
megállapodott.
A konyhában együtt pakoltak be a mosogatógépbe. Tyler
leöblítette az edényeket, mielőtt átadta őket Claire-nek, aki
egyszer csak megszólalt:
– Kiszállok a cukorkaüzletből.
Tyler nem tévesztette el a ritmust.
– Végre elhatároztad, hogy eladod a hickorybeli Dickory
Foodsnak?
– Nem. Egyszerűen abbahagyom. Nem volna ugyanaz, ha
valaki más csinálná. Akkor már nem lenne. . . Waverley.
– Rendben – válaszolta Tyler kedélyesen. Elzárta a csapot, és
megtörölte a kezét. – Tulajdonképpen ezért főztél ma este?
Bevezetőnek az elkövetkező attrakciókhoz?
Claire határozott mozdulattal becsukta a mosogatógép ajtaját.
Tyler reakciója zavarba hozta. Egész nap azon gondolkozott,
hogyan mondja el neki, mert attól félt, hogy bizonyos értelemben
cserben hagyja a férjét.
– Ennyi? És mit gondolsz arról, amit ez anyagilag jelenteni fog
nekünk? Időbe telik, mire visszaépítem a partiszervizt azzá, ami
volt. Mi lesz Mariah egyetemi tandíjával? Azt hittem, aggódni
fogsz miatta.
– Nem is gondoltam, hogy úgy a szívedre veszed, amit erről
mondtam. A cukorkakészítés nagyon jól jött a tandíj
szempontjából, de anélkül is jól megvoltunk. – Átölelte Claire
derekát. – Tudom, hogy egy ideje már nem okoz örömet a
cukorkagyártás. Majdcsak megleszünk valahogy.
– Ennyire látszott rajtam?

215
 – Azt hiszed, nem figyelek oda, amikor a levegőbe bámulok? –
kérdezte Tyler, és közelebb húzta magához Claire-t.
– Tudom, hogy túl sokat aggódom.
– Nehéz feladat, de valakinek ezt is el kell végeznie!
– Pontosan! – felelte Claire, és felnézett a férjére. – Lennél
szíves ezt megmondani a húgomnak is?
– Dehogyis! Még majd focista frizurát csinál nekem, mint
legutóbb, amikor megharagudott rám. Utána hetekig üldözött a
balszerencse. Háromszor kaptam defektet, mire végül megnŐtt a
hajam.
Furcsa, hogy Tyler milyen könnyedén kezelte Sydney
tudományát, de az övét nem. Tyler az orrával csiklandozni kezdte
a nyakát, amikor Claire azt kérdezte:
– Hittél te abban valaha, hogy különleges dolgokra vagyok
képes az ételekkel kapcsolatban?
– Már hogyne hinnék benne! De sokkal több van benned,
Claire! Néha azt gondolom, én vagyok az egyetlen, aki azt is látja.
– Hogy nyomatékot adjon a szavainak, megcsókolta Claire-t, aki
levegő után kapkodva támaszkodott neki a konyhaszekrénynek. –
Odafent találkozunk!
Claire rendet csinált a konyhában, aztán felment, és a
gondolataiba merült Tylert a folyosón találta. A falra akasztott
festményeket rendezgette: a „Claire világa” című sorozatot,
amelyet akkoriban festett, amikor összeházasodtak. Claire
igazából nem szerepelt a képeken, hiszen Tyler nem portréfestő
volt, de gyönyörű fény- és színtanulmányok voltak
levélzöldekkel, feliratoknak látszó, fekete vonalakkal és élénk
almapiros pontokkal. Ha Claire sokáig nézte őket, néha úgy tűnt
neki, hogy egy alakot lát, aki összekuporodik a lombok között.
Nem először töprengett el azon, mivel érdemelte ki ezt a férfit, a
férjét. Minden tőle telhetőt megtett, hogy elhárítsa a férfi
közeledését, amikor megismerkedtek. Jól megvolt egyedül is. Azt
gondolta, hogy ha senkit nem enged közel magához, akkor nem
sebezhetik meg, ha elmennek, mert akiket valaha is szeretett,
mind elhagyták. De Tyler fölött nem volt hatalma, legalábbis nem

216
 Waverley-módra. Tyler minden mást szeretett Claire-ben, azt
az egyet kivéve. És Claire még most sem tudta, miért van ez így.
Egyszerűen csak boldog volt miatta.

Tyler sokáig ébren maradt azután is, hogy a felesége elaludt.

Szép, sima, meztelen hátát fordította Tyler felé az ágyban. A férfi
végigsimította az ujjával a gerincét, érezte, hogy Claire
megborzong, libabőrös lesz az érintésétől. Tyler jól bebugyolálta a
takaróval, amelyet lerúgott magáról.
Házasságuk dinamikája értelmében Tyler tudta, hogy Ő nem
eshet bele a nyúl üregébe. Az ő dolga az volt, hogy az üreg fölött
állva kicsalogassa a nyulat.
Titokban persze jól ismert minden trükköt, amivel a ház
megtréfálta. Azt is tudta, hogy Claire varázslatos dolgokat művel
az étellel. És ha muszáj volt beismernie, átkozottul jól tudta azt is,
hogy az almafa megdobálta őt almákkal. De az ő feladata az volt,
hogy hagyja: aki Waverley, az hadd legyen Waverley. Neki
magának nem kellett Waverley-vé válnia.
Azért előfordult, hogy neki kellett leugrania a nyúlüregbe. Mint
például ma este is.
Kikászálódott az ágyból, és felöltözött. Kiment a hálószobából,
megint elmélázott a folyosói festményeken, és egy ideig
rendezgette őket. Aztán lement a földszintre, ahol a konyhában
felhalmozott, hatalmas mennyiségű kenyér ragadta meg a
figyelmét. Megint igazi étel volt a házban! Ez mosolyt csalt az
arcára. Claire nem készít több cukorkát, aminek talán soha nem
fogja megtudni az okát. Az viszont teljesen egyértelmű volt, hogy
a felesége boldogabb, amióta meghozta a döntését. Semmi más
nem számított. Az igazat megvallva, jó lesz újra úgy elmenni
otthonról, hogy a ház nem illatozik már a cukortól és a virágoktól.
Felesége cukorkakészítő üzletének illata elkísérte Tylert a
munkahelyére, és betöltötte az irodáját, tucatjával vonzotta oda a
kolibriket, amelyek az irodája ablakához csapódtak, amikor
megpróbáltak bejutni.

217
 Tyler fogott egy szelet fügés-borsos kenyeret, és kiment a
kertbe.
Tapasztalatból tudta, hogy nem tanácsos túl közel menni a
fához, még ha téli álmát alussza is. Soha nem bízott benne.
Kinyitotta a kertkaput, és megállt a küszöbön a hidegben, a
kenyeret majszolta, és közben észrevette, hogy elfelejtett cipőt
húzni. Szintén elfelejtette leszigetelni a padláson a
szellőzőnyílásokat, ahogy azt Claire kérte tőle. Már majdnem
sarkon fordult, és bement a házba, amikor eszébe jutott, minek jött
ki eredetileg.
– Ide figyelj, te almafa, jól teszed, ha ma éjjel virágba borulsz!
– mondta a fának. – Elég volt.

Claire nagy sóhajjal ébredt halloween reggelén, mintha víz alól

bukkant volna fel. Nem emlékezett rá, miről álmodott, csak hogy
valami hideg és édes dolog volt. Épp akkor kelt fel a nap, és
Claire tudta, tudta, mielőtt kinézett volna az ablakon, hogy végre
megjött az első fagy. Kikelt az ágyból, óvatosan, hogy ne zavarja
Tylert, aki hason fekve aludt, és minden bizonnyal olyan meleg
dolgokról álmodott, mint a meg a kakaó. Felvette a padlón heverő
hálóingét, aztán belebújt a papucsába. Ahogy kiment, felkapta
Tyler zakóját, amely az ajtón lévő fogasra volt felakasztva.
Keresztülment a házon, át a lesötétített konyhán, ki a hátsó
teraszra. És valóban, jeges csillagocskák borították a furgonját, és
a kaput benövő lonc csupasz indáin finom kristályréteg csillogott.
Claire lehelete kis felhőként szállt fel, amint sietve a
kertkapuhoz ment a kocsibejárón keresztül. A környék olyan
csendes volt, amilyen csak hideg időben szokott lenni, mintha a
hangok is megfagynának, mielőtt földet érnek.
Az indák között matatva kereste a kulcsot, reszketett a keze. Az
első fagy mindig izgalomba hozta, de az idén még többet jelentett
neki ez az évszak, ez a megújulás. Lényének egy kis része szinte
félt, hogy az idén nem fog bekövetkezni, hogy nem lesz több
varázslat, sőt, soha nem is volt.

218
 Visszafojtott lélegzettel, lassan nyitotta ki a kaput.
A kert végében virágba borulva pompázott a fa. Apró, fehér
virágok jelentek meg az ágain, a kopasz fa egyik napról a másikra
buján kivirult. A fa mintegy ünneplésképpen reszketett, a fehér
szirmok hullámokban potyogtak le a földre, olyan hang
kíséretében, mint amikor homokot szórnak. A kert már hófehérbe
Öltözött. Claire bement, kifordított tenyerén felfogott néhány
lehulló virágszirmot. Végigsétált a kerten, egészen a fáig, és a
szirmok megakadtak a hajában.
– Isten hozott újra köztünk! – mondta.
– Anya? – hallatszott a kertkapu irányából. Claire megfordult,
és azt látta, hogy álmos kislánya utánajött. Mariah hálóingben állt
a kapuban, fürtös haja kócosan meredezett a fején. Tyler
kicsinyített mása volt.
Claire odament hozzá, és átölelte. Megdörzsölte a vállát, hogy
átmelegedjen.
– Végre kivirágzott a fa – szólt Mariah.
– Igen. Éppen itt volt az ideje. Mariah elmosolyodott.
– Gyönyörű!
Egy ideig gyönyörködtek a fában, az pedig örült neki. Kezdtek
szaporodni a szirmok a földön.
– Szeretlek – mondta Claire csendesen Mariah-nak, és az ajka
majdnem a kislány fejéhez ért. Szinte belesuttogott a hajába,
amitől Mariah fejbőre átmelegedett. – Ugye, tudod? Mindazokért
a csodálatos dolgokért, ami vagy, és mindazokért a csodálatos
dolgokért, amivé leszel.
– Tudom – felelte Mariah.
– Akarsz ma körülöttem sündörögni a konyhában? – Most már
a lánya fejéhez támasztotta az arcát. – Tudom, hogy nem szeretsz
főzni. De egy kicsit együtt lehetnénk.
Mariah visszahúzódott.
– Nem szeretek főzni, de veled lenni szeretek. Csak útban
vagyok, amikor cukorkát készítesz.
– Jaj, dehogy, kicsim! Én voltam Útban saját magamnak. Nem
miattad volt. Gyere csak! – mondta Claire, azzal kivezette lányát a

219
kertből. – Készülődhetünk az első fagypartira. Mindenkit meg kell
hívnunk.
Tyler felkelt, és gereblyézni kezdte a kerti ösvényeket, amit
óránként meg kellett ismételni, mert a virágszirmok minduntalan
felszaporodtak. Időnként bement enni és inni, a haja és a dzsekije
tele volt virágokkal, néha apró karcolások is látszottak az arcán,
amikor túl közel ment a fához, az pedig kinyújtotta valamelyik
ágát, és rácsapott Tylerre.
Bay azután jelent meg, hogy Claire felhívta Sydney-t a
bevásárlólista miatt. Becipelte az élelmiszerekkel teli táskákat és
dobozokat, és azt mondta, hogy az anyja azért tette ki, mert még
volt valami elintéznivalója, de hamarosan jön és segít.
Buster valamivel később érkezett, kicsit kábultnak és
zavarodottnak látszott.
– Soha nem szoktam szombaton dolgozni. Mi a helyzet? –
kérdezte, és végignézett a konyhapulton felhalmozott rengeteg
ételen, ahol általában cukorka szokott lenni. – Talán álmodom?
Álmodom, igaz? Ezt csak álmodom.
Claire hívta segíteni a parti előkészületeiben, meg azért is, mert
Buster megérdemelte, hogy tudjon róla.
– Megjött az első fagy – mondta Claire. – Abbahagyom a
cukorkakészítést, és megint a partiszervizre fogok koncentrálni.
Gondoltam, szeretnéd tudni.
– Rohadtul itt volt már az ideje – mondta Buster, és jót
nevetett. – Ki hitte volna, hogy mindezt meg tudod csinálni?
Claire elmosolyodott, és körbenézett a konyhában.
– Mary nagymamám.

220
 14. fejezet

Kedves Josh!
Tudom, hogy eddig még nem beszélgettünk, de talán már tudod, ki
vagyok. Bay Waverley a nevem, én vagyok az a lány, aki
mindennek tudja a helyét. Jó kis meghatározás, mi? Úgy hangzik,
mintha rendmániás lennék. Valamennyire az is vagyok. De az egy
másik történet.
Különben volt már olyan érzésed, hogy valamire vársz? Nekem
igen. Állandóan ezt gondolom. Úgy érzem, folyton csak arra
várok, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, ahová tartoznak,
hogy végre fellélegezhessek. Amikor megláttalak a folyosón az
első tanítói napon, elfogott ez az érzés. Nem tudom, hogyan és
miért, de azt tudom, hogy valami módon összetartozunk. Csak
szeretném, hogy tudd. Nem fogok körülötted sündörögni, nem
fogom a figyelmedet követelni. Nem akarok tőled semmit. De
egész életünkben egy kirakós játék darabjait keressük, hogy
tisztább képet kapjunk saját magunkról, meg arról, hogy hová
tartunk, és hol a helyünk. És én megtaláltalak téged. El sem tudom
mondani, micsoda megkönnyebbülést jelent. Hát nem? Életünk
sok bizonytalansága közt legalább ennyit tudunk. Itt leszek neked,
ha bármikor szükséged lenne rám.

221
 Az iskola lépcsőjén foglak várni minden délután, ameddig
tudlak, ha beszélni akarsz velem.

Üdvözlettel:
Bay

Josh olyan sokszor elolvasta már a levelet, hogy a hajtások

mentén elvékonyodott a papír, sőt, már majdnem el is szakadt. A
szobájában heverészett, ahol megmaradt az a fellengzős
berendezés, amelyet az anyja tervezett még Josh kisebb korában:
fából készült, fehér ágykeret, rajta kék-fehér tengerészcsíkos
ágytakaró, az ágy fölött meg egy jókora J betű. Ha nem lett volna
olyan nagy rendetlenség a számítógépasztalon, meg a focis
poszterek és kupák, úgy nézett volna ki a szoba, mint amit az
ingatlankereskedők hirdetéseiben látni.
Talán már tudod, ki vagyok.
Hát persze hogy tudta. Josh már régen megkapta a „Meg se
forduljon a fejedben!” kezdetű szentbeszédet. Először az anyjától,
aztán meg az apjától, aki nem tudta, hogy az anyja már beszélt
vele. Hát igen, ez megvolt. A Mattesonokat nem jó összekeverni a
Waverley-kkel, ahogy a ragasztót sem a ketchuppal – mondta az
apja, az idétlen hasonlatok koronázatlan királya.
Amióta az eszét tudta, mindig látta Bayt a városban, ahogy
sötét viharfelhőként úszik utána a haja, mert mindig siet valahová.
De Josh tisztes távolságot tartott tőle, és Bay mintha észre sem
vette volna a fiút, egészen a gimiben töltött első napjáig. Akkor
aztán Bay kiugrasztotta a nyulat a bokorból a levelével.
Josh még senkinek nem beszélt ilyen sokat a
boldogtalanságáról. Maga sem hitte, hogy elmondta Baynek: este
kilenckor szokott lefeküdni. De Bayt mintha nem zavarta volna.
Egyszerűen annyira nyugodt volt! Ha Josh mellette ült, úgy
érezte, az egész világnak több értelme van. Nem kell a Notre
Dame Egyetemre menned. Nem kell apád vállalkozását

222
folytatnod. Menj el dolgozni Hickoryba, a focistadionba, ha úgy
tartja kedved! Ne azzal határozd meg önmagad, mit nem akarsz
csinálni! Az a fontos, hogy mit akarsz.
Talán ezért nem akarták a szülei, hogy kapcsolatba kerüljön
egy Waverley-vel? Mert ők elhitetik az emberrel, hogy tényleg
van választása? Mert esetleg megbabonáznak, hogy azt gondold,
boldog lehetsz?
Josh legszívesebben kimaradt volna az egészből. Tudta, hogy a
szülei ezt várnák el tőle. Viszont nem voltak itthon. Josh bátyját,
Peytont látogatták meg az egyetemen, aztán évfordulós utazásra
indultak. Egy egész hónapig odalesznek. Josh bátyját, Peytont
eszükbe nem jutott volna egyedül hagyni otthon. És még büszkék
is voltak rá. Peyton csibész volt és népszerű – nem úgy népszerű,
mint Josh, hanem az élet császáraként. Ha a szülők egy hónapra
elutaztak volna Peyton középiskolás évei alatt, bulikat rendezett
volna, feltörte volna a bárszekrényt, és vagy kétszáz csajt
felcsinált volna (az ő szavaival élve). A szüleik mindig is Josht
tartották megbízhatóbbnak kettőjük közül. Ez állandóan
bosszantotta. A bátyja, aki magas volt, és apjuk széles vállát
örökölte, egyszer leteperte Josht a hátsó kert gyepén, és többször
is „Mama Pici Fiának” nevezte. „Mama Pici Fia azt csinálja, amit
mondanak neki. Mama Pici Fia beállhatna egy fiúbandába, igaz,
Mama Pici Fia?”
Peyton sokkal érettebb lett, amióta egyetemre került, de még
mindig nem voltak valami jóban Joshsal. Igazság szerint néha úgy
tűnt, Peyton pontosan tudta, mit csinál, amikor nem lépett a
nagyapjuk nyomdokaiba, és a Notre Dame Egyetem helyett a
Georgia-i Műszaki Egyetemre ment. Es ahelyett, hogy üzleti
tanulmányokat folytatna, és az apjuk kívánságának megfelelően
átvenné a Matteson Enterprises irányítását, jövőre a jogi
egyetemre készül. Tudta, hogy nem kell megfelelnie a szülőknek,
Josh majd úgyis megteszi.
Mindez csak feltételezés volt, amit Josh elfogadott, egészen
addig, amíg nyáron el nem ment gyakornoknak a Matteson
Enterpriseshoz. Nyomorultul érezte magát. Az irodáknak nem volt

223
ablakuk. Most először jutott eszébe, micsoda őrültség kész
házakat építeni egy Üzemben. Ahelyett hogy a hagyományos
módon építenék a házakat, kint a szabadban. Ez annyira.. . gépies
volt. Mindenkinek sápadt volt az arcbőre, és gépies a mozgása.
Josh nem kapott levegőt. Egész nyáron nem tudta kifújni magát.
Kopogtak a hálószobája ajtaján. Josh eldugta a levelet az ágya
alá, amikor Joanne, a régi bútordarabnak számító házvezetőnő
bedugta a fejét. Az utóbbi pár évben megőszült, de még mindig
egyenes és rakoncátlan volt a haja. Josh és Peyton régen azt
gondolta, bútorlakkot szokott ráfújni.
– Valaki van a bejáratnál – mondta Joanne.
– Ki az?
Joanne elfintorodott.
– Egy Waverley.
Josh gyorsan felpattant, elszaladt Joanne mellett, és
leszáguldott a lépcsőn. Zoknis lábbal csúszkált a márványpadlón,
végül elérte a bejárati ajtót, és kinyitotta.
Bay anyja állt ott.
Farmert és gyapjúbéléses mokaszint viselt, ami papucsnak
nézett ki. A haja le volt eresztve, és furcsán csillogtak benne a
vörös csíkok a hűvös, reggeli napfényben.
– Mrs. Hopkins – mondta Josh.
– Szólíts Sydney-nek! – válaszolta mosolytalan képpel.
Josh szélesebbre tárta az ajtót.
–Jöjjön be!
– Köszönöm, nem. – Egy lépést hátrált, és így szólt: – Inkább
te gyere ki!
Josh zoknis lábbal lépett ki, és becsukta az ajtót Joanne előtt,
aki rosszallóan nézett le rá a lépcső tetejéről.
– Mit keres itt?
Sydney bedugta a kezét rövid gyapjúkabátja zsebébe.
– Nem tudom, Josh! Semmit nem tudok rólad. Csak a gimiből
ismerem édesapádat és édesanyádat. És bevallom, amit róluk
gondolok, beárnyékolja azt, amit rólad gondolok. Az apád

224
csúnyán elbánt velem, pedig nem érdemeltem meg. A lányommal
ez nem történhet meg.
Sydney kitekintett a széles, elülső gyepre, ahol még mindig
ragyogó zöld volt a fű, és pillanatnyilag nem borították be a
lehullott levelek. A gyepet gondozó cég tegnap szállt ki, és
megtisztította az egész környéket, mert ma volt halloween, és
senki nem szerette volna, ha a csokikéregető gyerekek egyike
elesik ezen a gazdag környéken, és beperelnek miatta valakit.
Milyen kellemetlen lenne!
– Bay nem illik bele a világodba, mint ahogy én sem. Meg se
próbáld erőltetni!
– Nem akarok rosszat Baynek – mondta Josh, és komolyan is
gondolta. Valóban soha nem állt szándékában.
– Elhiszem – válaszolta Sydney, aki még mindig a gyepet
bámulta. – De tényleg.
Josh azon kapta magát, hogy rámered Sydney-re, és sok
tekintetben Bayt látja benne. Ugyanolyan átható kék volt a
szemük, mintha tűzben edződött volna. Sydney persze már több
dolgok látott. A szeme szűkebb volt, kétkedve nézett a világba.
Josh anyja sosem kedvelte Sydney-t. Mindenkire féltékeny volt,
aki lefoglalta Josh apjának akár az idejét, akár a gondolatait. A
felesége számára ő jelentette az egész világot. Ha a legnagyobb
beszélgetés közepén voltak Joshsal, és hazajött az apja, az anyja
félbehagyta a mondatot, és úgy sietett a férje elé, mintha hullámok
sodornák a nyílt tengerre. Az apja imádta ezt, egyszerűen imádta,
ahogy Peyton is imádta, hogy ő az élet császára. Ilyenek a család
férfitagjai. Egész udvartartásuk volt, sok szívet összetörtek, de rá
sem hederítettek. Bay kedves, szelíd teremtés volt, túl fiatal
ahhoz, hogy életre szólóan megbántsák, ahogy azt az anyjával
tették. Előtte volt az egész élet. Nem szokványos élet, ezt Josh
biztosra vette. Eljátszott azokkal a gondolatokkal, amelyeket Bay
ültetett el a fejében. Nem vette őket igazán komolyan. Talán
mégis igazi Matteson volt, minden önző megnyilvánulásával
együtt. Nem térhetett ki a rá váró feladatok elől. Már betöltötte a

225
tizennyolcat. Meg kellett emberesednie, ahogy az apja
mondogatta.
– Nem találkozom vele többet. Megígérem.
Erre Sydney elnevette magát. Odafordult Joshhoz, és azt
mondta: – Jaj, ne dramatizáld túl a dolgot! Ha többet nem
találkoznál vele, attól mindenki pocsékul érezné magát. Többek
között én is, meg Bay apja is.
– Nem értem. – Josh keresztbe fonta a karját a mellkasán a
hidegben. Csak egy tornanadrág meg egy póló volt rajta.
– Nem dönthetek helyetted. Arra sem kényszeríthetlek sem
téged, sem a lányomat, hogy okuljatok az én hibámból. Csak a
választás lehetőségét tudom felkínálni. Dönthetsz máshogyan is.
Az apádnak meg sem fordult a fejében. De te megteheted.
– Hogyan dönthetek?
– Bay nem élhet a ti világotokban. De te élhetsz az övében. Ha
úgy döntesz, hogy ezt akarod, gyere el ez első fagypartinkra ma
délután a Waverley-kertbe! Fura egy család a miénk, de
összctartunk. Szívesen látunk. – Megveregette Josh vállát. – Es
most indulás befelé, mielőtt megfagysz!
Josh figyelte, ahogy Sydney a Mini Cooperéhez megy. Mielőtt
beszállt, a fiú utánaszólt:
– Sydney? Miért jött ki ide?
– Már nem sok mindent tudok helyrehozni. Bay sebtapaszos,
esti mesés korszakának vége. Ezt a dolgot viszont megoldhatom
egy egyszerű meghívással.
Beült a kocsijába, és elhajtott. Josh azon kapta magát, hogy
elgondolkodik: Tényleg ilyen egyszerű lenne? Megválaszthatom
az életemet?
Talán nem kell, hogy valaki átvezesse az embert a jövőbe.
Talán megválaszthatja a saját útját.
Talán nem kell szerelembe esni. Talán bele is lehet ugrani.
Talán, de csak talán, minden döntés kérdése.

226
Később Henry is megérkezett a Waverley-házhoz, és Tylerrel
felállították a kertben a nagy asztalt meg az innen-onnan
összeszedett székeket, elég messze a fától, nehogy felborítsa őket.
Evanelle és Fred is befutott a délután folyamán, és
mindannyian egyesült erővel hordták ki az ennivalót. Fügés-
borsos kenyereket, természetesen. De volt ott apró tökökben
megsütött lasagne és tökmagos grillázs is. Sültpaprika-leves és
pikáns, karamellás burgonyafánk. Kukoricás muffin,
barnacukorral bevont pattogatottkukorica-golyók és egy tucat kis
tortácska, mindegyikre másmilyen cukormáz dermedt rá, ahogy az
az első fagypartihoz illik. Körtesör és szegfűszeges gyömbérsör
trónolt sötét palackokban az italhűtő kádban. Jól belaktak délután,
de minél többet ettek, annál inkább szaporodott az étel. Bajor
zsömle, áfonyás sajt és dió bukkant fel valahonnan, amikor már
azt hitték, hogy mindent megkóstoltak.
Nevetgéltek és jelentéktelen dolgokról társalogtak, mert
nagyon jólesett, hogy végre van hangulatuk és energiájuk ahhoz,
hogy apróságokról beszélgessenek.
Az este közeledtével a csokikéregető gyerekek nagy ívben
elkerülték a Waverley-házat, mert ki tudja, miféle cukorkát adna
nekik Claire. Olyat, amelyiktől zavarba ejtően őszinték lesznek,
vagy amelyiktől szót fogadnak az anyukájuknak? Nem, köszönjük,
gondolták mindnyájan. A Mars szelet meg a Snickers sokkal
jobban tetszett.
A család sötétedéskor kivitte a lámpákat és a halogénes
fűtőtesteket, és a kertben mindenfelé felállították őket. Az
asztalon gyertyákat gyújtottak, az almafa pedig egész idő alatt
rázkódott, és folyamatosan hullatta a virágszirmokat. Amikor a
szirmok belehulltak a gyertyalángba, sziszegve és pattogva
hamvadtak el, és olyan kellemes, édes illat maradt utánuk, ami
egyszerre idézte fel a tegnapot és a holnapot.
Claire-nek eszébe jutott, mennyit kell majd gereblyéznie a
következő hetekben: naponta ki fogja cipelni a járda szélére a
nagy zsákokba gyömöszölt, lehullott almafavirágot, onnan meg
olyan nők viszik el, akik azt hiszik, sugárzóan szép lesz a bőrük,

227
ha almavirágban fürdenek; meg férfiak, akik azt gondolják, hogy
ha almavirággal töltik meg a matracukat, pénzről, derék
fiúgyermekekről és szép feleségről fognak álmodni – mindarról,
amit egy férfi kívánhat, pedig csak az anyjukkal álmodtak tőle; és
gyerekek, akik nagy, fehér kastélyokat építenek belőle a
kertjükben, és azt hiszik, hogy örökké abban lakhatnak, és soha
nem fognak felnőni.
Claire alig várta ezt a munkát. Már hiányzott neki.
A társaság elcsendesedett, és mindenki elunta, hogy a hajukból
és a ruhájukról a szirmokat sepregessék, így aztán csak ültek és
hagyták, hogy a szirmok összegyűljenek rajtuk, ami láthatólag
megörvendeztette a fát. Kis idő múlva úgy néztek ki, mintha
megállt volna fölöttük az diő, belepte volna őket a por, mint egy
elátkozott báltermet a mesében, ahol a vendégek arra várnak, hogy
jöjjön már a herceg, és ébressze fel őket.
Tyler és Henry álltak és a sörüket szorongatták, majd
félrevonultak, és szokás szerint férfiszigetet képeztek. Lerázták a
ruhájukról a virágokat menet közben, mint a türelmes szülők vagy
az elnéző szerelmesek, akik mozdulatlanul tűrik, hogy
kidekorálják őket.
Evanelle folyton az oxigénpalackot figyelte. Rápillantott
Fredre, hogy mindjárt ideje indulniuk.
Sydney a kertkapu felé pillantgatott, és egyre csalódottabb lett,
amíg végül Bay megkérdezte tőle:
– Kit vársz?
Sydney átkarolta Bay vállát, és így szólt:
– A mesebeli hercegben reménykedtem. De tévedtem.
Az első fagy lassan a végét járta.
És Claire tudta, hogy minden rendbe fog jönni.

A Waverley lányok lámpák és gyertyák pislákoló fényénél

beszélgettek az asztal mellett. A férfiak a kert túlsó végéből
figyelték őket, úgy, hogy Bay megirigyelte a nézésüket: mintha a

228
nők ritka madarak lennének. Valahol az utcán gyerekek kacagtak,
a hangjukat felkapta a szél, mint a füstöt.
– Mondanom kell valamit – mondta Bay az anyjának. Hirtelen
törtek fel belőle a szavak, látszólag minden előzmény nélkül.
Sydney a mondat közepén hallgatott el, és Claire-rel együtt
odafordultak Bay felé.
– Tegnap délután találkoztam azzal az öregemberrel – vallotta
be Bay. Egész nap titokban tartotta, de most ki kellett adnia
magából. Talán most, hogy bevallotta, megtapasztalhatja az
elengedést, azt az örömöt, amelyet mindig magával hoz az első
fagy. Még nem érezte, pedig egész este erre várt. Nemsokára
mindnyájan hazamennek, vége lesz az első fagynak, és addigra
mindig a helyükre kerülnek a dolgok. Ez így működik. – Arra
gondoltam, hogy esetleg a Pendland Street-i Szállodában lakhat,
úgyhogy elszaladtam oda. Éppen indulóban voltak Anne Ainsley-
vel. Kikérdeztem őt az anyukátokról.
– Te beszéltél vele? – kérdezte Sydney. – Egyedül?
– Csak egy percet. Nagyon siettek. Megkérdeztem, és azt
mondta, hogy legjobb tudomása szerint Claire Lorelei igazi lánya.
Aztán megkérdeztem, mi volt Lorelei Waverley-tudománya.
A két testvér csak bámult rá, elhallgattak, és megdermedtek,
mint a kő.
– Azt mondta, hogy a fagy – mondta Bay. – Azt mondta, hogy
le tudta hűteni a dolgokat.
Sydney ajka alig észrevehető mosolyra húzódott. Claire viszont
zavartnak látszott.
– A Waverley-tudománya a fagy volt? – ismételte Claire. –
Nem értem. Mit jelentsen ez?
– Én emlékszem rá mondta Sydney. – Nem sok mindenre, de
azért emlékszem. Nyár közepén képes volt jégszilánkokat lefújni
a kezéről.
– Evanelle, te tudtad ezt? – kérdezte Claire.

229
 Evanelle megrázta a fejét. Úgy tűnt, az egész testét elnyelte a
nagykabátja, mintha egy ruhacsomó ült volna a Bay melletti
széken.
– Talán akkor történt, amikor megevett egy almát. Az a fa
mindig is szerette Loreleit.
Claire zavarodottnak tűnt.
– Fagy. Hát ez elég meglepő, még egy Waverley esetében is.
Sydney ránézett Bayre, és így szólt:
– Még egy hét szobafogság!
– Micsoda? – kérdezte Bay meglepetten. – Miért?
– Azért, amire tudom, hogy megtanítottalak. Nem szabad
idegenekkel szóba állni.
Bay a szemét forgatta, és lejjebb csúszott a székében.
– Anya, tizenöt éves vagyok!
– Tizenöt éves, mégpedig szobafogságban.
Evanelle kuncogott.
– Már el is felejtettem, milyen jó itt lenni veletek, lányok!
Biztosan hiányozni fogtok, ha már nem leszek.
Fred hirtelen felpattant, állítólag, hogy kinyújtóztassa a lábát,
de mindenki tudta, hogy nem szerette, ha Evanelle a haláláról
beszélt. Odament Tylerhez és Henryhez.
Búskomorság hulláma csapott át fölöttük, mígnem Mariah, aki
a fa mellett hóangyalkákat rajzolt a virágszőnyegbe, hirtelen
felnevetett, és így szólt:
– A legjobb barátnőm azt mondta, ne siess úgy meghalni,
Evanelle! Még sok dolgod van.
– Nemrégen jöttünk rá, hogy Em nem valódi – magyarázta
Claire a többieknek.
Az asztalnál ülők felhördültek.
– Ahhh! – Mintha hirtelen értelmet nyert volna minden.
– De igazi! – tiltakozott Mariah, aki láthatólag őszintén
megsértődött ettől a kijelentéstől. Felállt, és csípőre tette a kezét. –
Csak ti nem látjátok.

230
 A fa lehajtotta az egyik ágát, és óvatosan Mariah fejére
helyezett egy virágkoszorút. A kislány mintha észre sem vette
volna.
Bay szokás szerint az unokatestvére mellé állt.
– Mondj nekünk valamit erről az Emilyről! – mondta, és
magához intette Mariah-t.
– Milyen Emilyről? – kérdezte Mariah, miközben odament az
asztalhoz.
– Az Em nem Emilyt jelent? – kérdezte Bay, és átkarolta
Mariah vállát. Szerette ezt a kislányt. Senki sem tudott annyira
önmaga lenni, mint Mariah, varázslat ide vagy oda.
– Nem, Marynek hívják – felelte Mariah. – Csak M-nek
nevezem. Az M betű miatt. Azt mondja, róla kaptam a nevemet.
Hirtelen mindenki elnémult. Még az utca zaja is elenyészett.
– Mary nagymama? – kérdezte végül Claire. Odapillantott
Tylerre, vajon meghallotta-e. Nem hallotta. – Itt van? –
Lehalkította a hangját, mintha titokban akarná tartani ezt a
rendkívüli, új köteléket, ami összefűzi őt a lányával.
Mariah vállat vont.
– Azt mondta, hogy mindig is itt volt.
Evanelle a térdére csapott.
– Szép volt, Mary! Mindig tudtál titkot tartani.
Sydney odahajolt Claire-hez, és a fülébe súgta:
– És még azon aggódtál, hogy Mariah nem igazi Waverley?
– Azt mondja, hogy ne aggódjatok a Karl-féle napló miatt –
mondta Mariah. – Csak azt írta le benne, mennyire szerette őt, de
amikor már nem szerette, áthúzta az egészet.
– Kérdezd meg tőle, melyikünk a füge, és melyikünk a bors! –
mondta Sydney Claire-nek, továbbra is suttogva, és a könyökével
megbökte a nővérét.
– Miért nem kérdezed meg te? – válaszolta Claire a húgának,
és egyszerre csak viháncoló, civakodó kislányokká változtak Bay
szeme láttára. – Éppen itt van.
Sydney felszegte az állát.
– Egyszerűen félsz, hogy azt mondja, te vagy a bors.

231
 – Világos, hogy a füge vagyok!
Bay elmosolyodott, és megállapította, hogy az is elég, ha
mindenki más nyugodt és elégedett. Tudott várni. Ennyi elég volt.
– Már elment – mondta Mariah. – Azt mondta, van valaki a
kapunál.
Evanelle bólintott, mintha tudná, miről van szó.
– Mary mindig elmenekült, és elbújt a társaság elől.
A fa hirtelen előre-hátra kezdte himbálni az ágait, akkora szelet
csapva, hogy kialudtak a gyertyák. Nagy virágfelhőt fújt át a
kerten, mintha vihar tört volna ki.
Valaki köhintett a kertkapunál, és így szólt:
– Halló?
Bay azonnal felállt, mert felismerte a hangot.
Nem, az nem lehet!
De igen, ő volt az! Josh Matteson jött feléjük, közben
elragadtatással nézte a kertet. Farmert és szabadidőfelsőt viselt,
kipirult a hidegtől, mintha már egy ideje az utcán álldogált volna,
hogy összeszedje a bátorságát, és bejöjjön. Remekül nézett ki
köztük. Azaz mindenütt remekül nézett ki, de itt pontosan a
helyén volt. Nem gomolygott körülötte a füst. Miért is nem
gondolt még erre? Josh a kertben az első fagy idején. Teljesen ide
tartozott.
– Még jobb, mint ahogy elképzeltem – mondta Josh még
mindig köhécselve. – Csak lenyeltem egy virágot.
Bay úgy pattant oda a fiúhoz, mintha puskából lőtték volna ki.
Majdnem a nyakába ugrott, de visszafogta magát, részben Josh
érdekében, részben mert az egész család őket nézte. Inkább csak
megfogta a kezét, és odahúzta az asztalhoz.
– Mit keresel itt? – kérdezte boldogan.
– Anyukád hívott meg.
– Igen? – kérdezte Henry a férfiak törzshelyéről. Ahogy Bay és
Josh közelebb ment, Henry kinyújtott karral megállította a fiút. –
Hohó, fiacskám!
Josh önkéntelenül megtorpant. Bay bosszúsan pillantott az
apjára.

232
 – Ebben a családban a férfiak hamar megtanulják, hogy ne
közelítsenek a fához – mondta Henry. – Kellemetlen a virág?
Csak várd meg az almát!
– Úgy bizony! – mondta Tyler, és megemelte a sörét.
– Maradj ezen az oldalon! – mondta Henry Joshnak. – Ez a
legjobb hely.
Josh elmosolyodott, és ránézett Bayre. – Szerintem igazad van.
Bay, aki AZ ÉLETEM IGAZ TÖRTÉNETEN ALAPUL feliratú pólóját
viselte, felnézett a virágszirom-hóesésbe, és eszébe jutott, mit
álmodott Joshról: hóvihar kavargott körülötte álmában. Pont úgy
volt, ahogy gondolta. Csak ki kellett várnia. – Biztos, hogy
igazam van.

233
 16. fejezet

S YDNEY MEGENGEDTE, hogy Josh vigye haza Bayt, és

nyilván kerülőutat választottak, mert Henryvel
hamarabb értek haza a mint ők. Henry égvc hagyta a verandán a
villanyt, és úgy mentek az ajtóhoz a hideg sötétben, hogy a
karjukat lehúzták a maradékokkal megpakolt szatyrok.
Amikor beléptek, csak a kanapéig jutottak el, ott lerogytak,
maguk mellé tették a szatyrokat a padlóra.
– El kell pakolni ezt a sok ennivalót – mondta Sydney.
Úgy belaktam, hogy talán soha többé nem fogok enni –
motyogta Henry.
– Pedig muszáj lesz! Egyedül nem tudom megenni az összes
maradékot. – Sydney rávigyorgott a férjére. – Egy kicsit
lemozoghatnánk belőle valamit az éjjel.
Egyikük sem mozdult.
– Te kezded! – mondta Henry.
– Gyere ide! – mondta Sydney, és bágyadtan megemelte a
kezét.
– Nem, te gyere ide!
– Túl sokat ettem. Kell egy kis idő. Ki akar aludni?
Henry felnevetett.

234
 – Erről az jutott eszembe, amit egyszer a nagyapám mondott.
Azt mesélte, amikor az apám csecsemő volt, olyan sokszor nem
hagyta aludni a nagyszüleimet éjjel, hogy délelőtt a nagyapám
elaludt kint a mezőn. Azt mondta, a tehenek begurították őt az
istállóba, aztán megfejték saját magukat.
Sydney hitetlenkedve nézett rá.
– A tehenek gurították be az istállóba?
– Azt mondta. Az istállóban ébredt, megvolt a fejés, a tehenek
meg újra a mezőn voltak, olyan boldogan, mint a. . , mint a
tehenek.
Sydney nevetett, aztán felhorkant, amin meg Henry kezdett el
nevetni, azon meg Sydney kacagott még jobban. Kétrét görnyedt,
és lecsÚszott a kanapéról a padlóra. Henry is lecsÚszott mellé.
Elterültek egymás mellett hanyatt fekve, és lassan abbahagyták
a nevetést. Sydney ráfeküdt valami kemény tárgyra, Úgyhogy
odanyúlt, és látta, hogy még mindig a kabátzsebében van az a kis
lámPa, amelyet Fredtől kapott.
Bekapcsolta, és a mennyezeten kék csillagokból rajzolt kör
jelent meg.
– Ezt hol szerezted? – kérdezte Henry, és közelebb hajolt
Sydneyhez, miközben a plafont bámulták.
– Fredtől kaptam.
– Minek? – kérdezte Henry.
– Fogalmam sincs – válaszolta Sydney, és abban a pillanatban
megszólalt az ajtócsengő. Felült. – Bezártad az ajtót? Bay
biztosan itthon felejtette a kulcsát.
– Vagy csak későn jöttek a csokikéregető gyerekek – mondta
Henry.
– Nincs itthon édesség. Várj csak, lehet, hogy van rágóm.
– Majd jól megdobálják a házat záptojással a rágód miatt. –
Henry felállt, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen Sydney-nek
feltápászkodni. – Ezeket beviszem a konyhába – mondta, és
felvette a szatyrokat, miközben Sydney az ajtóhoz ment, és
mosolyogva nyitotta ki, az éjjeli lámpát meg visszatette a zsebébe.

235
 De nem Bay volt az, sem a kéregető gyerekek. Legalábbis nem
a szokásos fajtából.
Violet Turnbull állt ott a veranda lámpájának fényében. A kis
Charlie a karjában aludt.
– Bejöhetek? – kérdezte. A hideg ellenére rövidnadrágot viselt
cowboycsizmával. Láthatóan utólag döntötte el, hogy pulóvert is
húz. Charlie-n legalább bolyhos rugdalózó volt.
Sydney-nek elállt a szava, hátralépett, és beengedte Violetet.
– Bocs, hogy betörtem a szalonba – mondta Violet. Körülnézett
a nappaliban, szaggatottan ringatózott előre-hátra, inkább
idégességében, mint Charlie megnyugtatására. – Hivatalosan
persze nem is számít betörésnek, mert volt kulcsom.
– Azért jöttél, hogy visszaadd a pénzt? – kérdezte Sydney
higgadtan, és a kabátzsebébe dugta a kezét, hogy ne látsszon,
milyen erővel szorítja össze az öklét.
– Mondtam már, hogy elköltöttem. A Toyotára kellett.
– Akkor a kulcsot hoztad vissza?
– Elhagytam a kulcsot. Különben is kicseréltetted a zárat –
mondta Violet, de kerülte Sydney tekintetét.
Eddig az ilyen figyelmeztető jelekről Sydney soha nem vett
tudomást, ha Violetről volt szó.
– Ezt meg honnan tudod? Visszamentél, hogy újra
megpróbáld?
Violet úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést, hiszen
mindketten tudták a választ.
– Ma este indulok. Kellett egy kis pénz az utazásra.
Sydney felsóhajtott.
– Odaadom, amennyi van nálam. Nem valami sok.
– Nem pénzt akarok – mondta Violet, ahogy Sydney a
pénztárcájáért indult. – A Toyotában nincs fűtés, és Charlie-val
fáztunk.
Sydney tétovázott. Csak nem fogja elküldeni őket? Persze hogy
nem.
– Itt maradhattok éjszakára. Majd kitalálunk valamit.

236
 – Nem figyelsz rám! – emelte fel a hangját Violet. Sydney
pillantása azonnal Charlie-ra esett, aki álmában grimaszolt. – Nem
érdekel, hogy a kocsiban nincs fűtés. Délre megyek, ott úgyis
meleg van. Charlie-nak nincs télikabátja, de azt gondoltam, nem is
kell neki, ha melegebb vidékre megyünk. De kezdi kinőni a
ruháit, és rájöttem, hogy mindenképpen vennem kellene pár
cuccot, ha odaérünk. Viszont nincs rá pénzem.
– Azt mondtad, nem pénzt akarsz.
Violet arca eltorzult a dühtől. Nem, nem a dühtől. A
fájdalomtól. A szeme megtelt könnyel.
– Csak vedd át – mondta, és odaadta az alvó gyereket.
– Micsoda? – Sydney kirántotta a kezét a kabátja zsebéből,
Fred lámpája a földre esett, miközben átvette Charlie-t. Violet
nem adott neki más lehetőséget. Vagy elveszi a babát, vagy leesik
a földre.
Violet letette a padlóra a nejlonszatyrát.
– Ebben vannak a kedvenc játékai. Meg azok a ruhák, amik
még jók rá. Es a születési anyakönyvi kivonata. Beletettem pár
fényképet, amin rajta vagyunk mind a ketten, hogy el ne felejtse,
hogy nézek ki. És levelet is írtam neki. – Violet a pulóvere szélébe
törölte az orrát. – Kilencéves voltam, amikor az anyám a
barátnőjénél, Karennél hagyott majdnem egy egész évre, amikor
lelépctt a pasijával. Eltörtem a karomat, és Karennek rengeteg
baja volt a TB-vel, mert anyám nem rendelkezett a felügyeleti
jogról, meg hasonlók. Úgyhogy ezeket is beletettem. Boldog
akarok lenni. Es azt akarom, hogy ő is boldog legyen. De ez
egyszerre nem lehetséges, tudod? Biztos azt gondolod, hogy én
vagyok a legrosszabb anya a világon.
Sydney megrázta a fejét. Az anyaság, a valódi anyaság
láthatatlan a kívülállók számára. Hogy is ítélhetné el Violetet, ha
nem tudja az egész történetet?
Hagyj égve egy éjjeli fényt, amikor alszik, jó? Nem szereti a
sötétséget.
Violet puszit nyomott Charlie fejére, csuklott a zokogástól,
aztán kisietett az ajtón.

237
 Sydney megfordult, Henryt kereste a szemével, aki mögötte állt
a konyhaajtóban, és legalább annyira el volt képedve, mint ő.

Hétfő reggel deres volt a talaj, amikor Bay végigment a

kocsibejárón, a buszmegálló felé.
Phin már ott állt, kezét a sárga kapucnis pulcsija zsebébe
gyömöszölte, a fején fekete, kötött sapka.
Elvigyorodott, amikor meglátta Bayt.
– Isten hozott újra a buszmegállóban, ahol a móka sosem ér
véget! Vége a szobafogságnak?
– Nem tudom – válaszolta Bay, amikor közelebb ért. – Kisbaba
van a házban, szóval szerintem anyám elfelejtette, hogy engem
iskolába kellene vinni. Csak úgy... kisurrantam.
Phin helyeslően bólintott.
– Bay Waverley, a rendbontó.
Bay megállt mellette, és felhúzott szemöldökkel meredt rá,
mintha azt várná, hogy szóljon valamit.
– Mi van? – kérdezte Phin. – Mit nézel így rám?
Végre megnéztem azt a videót, amiről mindenki beszél. Azt,
amelyiket valaki a telefonjával csinált a verekedésről a
halloweenpartin – mondta Bay. – Az az elmosódott valami, ami a
hamiltoni gimis srácot lelökte Joshról? Kikockázva teljesen úgy
néz ki, mint valami lepedőbe Öltözött alak.
Phin egyik lábáról a másikra állt.
– Hűha! Tényleg?
– Rózsabimbómintás lepedőbe. Te voltál az – mondta Bay. –
Jól eldobtad a srácot!
Phin nem szólt semmit.
Bay oldalba lökte. Phin háta még mindig görbe volt, akár egy
kérdőjel.
– Kiderül, hogy tényleg te vagy a legerősebb férfi a városban,
Phineus Young!
Phin csak pár másodperc múlva vallotta be:

238
 – Én lepődtem meg a legjobban. Te ismerted az apámat,
mielőtt meghalt. Nagy melák volt. De ha belegondolok, Phin
nagyapám még nálam is soványabb volt. Már túl volt a
kilencvenen, de még mindig őt hívták kutat ásni, meg télen léket
vágni a lunsfordi víztározó jegébe.
– Gondolom, Riva tud róla? – kérdezte Bay mosolyogva. –
Ezért adta neked azt a levelet pénteken?
Phin kivette a levelet a farmerja zsebéből.
– Még nem olvastam. Ízlelgetem a lehetőségeket. Bay
rámosolygott.
– Jók a lehetőségek!
Phin visszadugta a levelet a zsebébe, aztán csak álltak ott, a
kristálytakaróba burkolózott világ kellős közepén, és várták, hogy
megjöjjön a busz.

239
240
241
 Köszönetnyilvánítás
A Változások Éve. Úgy gondolom, mindnyájunk életében vannak
olyan évek, amelyek nagyon világosan kettéosztják az életünket
arra, ami előtte volt, és ami utána következett. Számomra ilyen év
volt, amikor megírtam A csodálatos Waverley-kert című
regényemet, a Waverley nővérek történetének első részét.
Egyszerű sztorinak indult, amely arról szól, hogy két lánytestvér
hosszú évek után újra találkozik. Amikor az almafa elkezdte
hajigálni a gyümölcseit, a történet önállósította magát, az én
életem pedig már sosem lesz olyan, mint azelőtt volt.
Az előtte valókért és az utána következőkért, amelyek nélkül az
Első fagy nem jöhetett volna létre, köszönet illeti az édesanyámat,
Louise-t; az édesapámat, Zacket; Sydney Allent; Hanna Allent;
Michelle Pittmant; Heidi Caramacket; Billy Swillinget; a
Loopy Duetterst, amiért támogattak az írással töltött aszályos évek
során; Andrea Cirillót, Kelly Harmst és a Jane Rotrosen Agency
minden munkatársát, amiért esélyt adtak egy különös, kicsi
kertkönyvnek; Shauna Summerst, Nita Taublibet, Irwin
Applebaumot és a többieket a Bantamnél, amiért gondozták,
öntözték és nevelgették; a csodálatos Jen Enderlint, aki új életre
keltette a hóbortos, öreg almafát, és a St. Martin's Press egész
csapatát jó humorérzékükért és kreativitásukért. Leginkább pedig
az olvasóimat, akik kitartóan támogattak, és lelkesedtek A
csodálatos Waverley-kertért, akik nélkül soha nem tettem volna
fel a kérdést: Mi történt azután?
Számomra a legnagyobb változás 2011-ben történt, amikor
daganatos betegséget állapítottak meg nálam. Az életem előtte és
utána annyira különböző, hogy néha azt gondolom, két különböző

242
ember élte át a történteket. Közületek sokan velem voltatok az
utazás elejétől fogva, többen közben csatlakoztatok hozzám, vagy
utána bukkantatok fel. Mindnyájatoknak hálásan köszönöm, hogy
életem részévé váltatok – előtte, utána és közben is folyamatosan.
Nemrégen léptem a gyógyulásom utáni harmadik évbe.

243
A SZERZŐRŐL

SARAH ADDISON ALLEN Asheville-ben,

Észak-Karolinában született és
nevelkedett, otthonról hozza a könyvek
és a finom ételek szeretetét. Irodalmi
tanulmányokat folytatott az Észak-
Karolinai Egyetemen. Első regénye, a
Garden Spells 2007-ben jelent meg.
2011-ben mellrákot diagnosztizáltak
nála, amelyet kemoterápiával kezeltek.
2014-ben kezdett újra írni.
Számos irodalmi díjat nyert, könyvei
2 millió példányban jelentek meg, 30
nyelvre fordították le őket.

244
 MÉLTATÁSOK

„Az elsőfagyban minden olyan elem jelen van, ami elbűvölővé

teszi Sarah Addison Allen regényeit. Az olvasó mindig derűs, déli
történeteket kap tőle, amelyeket átsző a mágikus realizmus. Ez a
regény elragadó módon egyesíti a második esélyt a szerelmi
szállal. A szereplők kirekesztett karakterek, akiknek nagy szívük
van. Melegen ajánlom ezt a könyvet és a szerzőt.
Jan T.

„Milyen remek karakterek! Mindegyikükkel szívesen barátkoznék

– egyet kivéve. Nagyon kíváncsi voltam, mi fog történni Az
elsőfagyban. Tetszett, hogy maga az almafa is élőlény! Szeretném
tudni, mi lesz a sorsa a jövőben Baynek és nagyon érdekes
családjának. Lesz folytatás?”
Nancy L. (Denver, Észak-Karolina)

„Ahogy az első fagy közeledik, a Waverley család nőtagjaiban nő

a nyugtalanság. Claire, akinek sikeres édességboltja van,
kételkedni kezd magában, Sydney gyerekre vágyik, ahogy a haja
napról napra vörösebb lesz, és a lány, a tizenöt éves Bay
viszonzatlan szerelemtől szenved, miközben egy ezÜstÖs hajú
idegen ólálkodik a városban. A cselekmény kissé kiszámítható, de
ez nem számít. Tetszett a történet rejtélyessége, a családi dráma és
a könnyed romantika. És persze a történetet feldobják a Waverley
lányok varázslatos hóbortjai. Claire édességei boldoggá és
elégedetté tesznek, Sydney frizurái szerencsét hoznak, Bay meg
egyszerűen tudja, hol a helyük a tárgyaknak és az embereknek.”
Shelleyrea

245