http://empiriamagazin.com/jelenido/A%20F%C3%A9ny%20%C3%96r%C3%B6k
%C3%B6se.htm
http://empiriamagazin.com/jelenido/Szent%20vagy%20Kurtiz%C3%A1n.htm

Kuliffay Hanna - A Mária Magdolna rejtély (1-2. rész)

A FÉNY ÖRÖKÖSE VAGY KÖZÖNSÉGES CÉDA? - 1. rész
Az egymásnak egyébként gyakran ellentmondó evangéliumi írások abban  mind egyetértenek,
Jézus élete utolsó hetét Betániában töltötte, valószínűleg a testvérek, Mária Magdolna és Márta
otthonában.  Az írások szerint önállóan, férfi családfő nélkül élő nővérek korabeli zsidó erkölcsi
törvények szerint még  látogatóként sem fogadhattak volna férfiembert, nemhogy
szállóvendégként: a törvényerejű szokásjog elleni vétek életveszélyes botrányt robbantott volna
ki. Bár nemcsak ennek kapcsán, de felvetődnek a kérdések, milyen kapcsolatban volt Jézus  Mária
Magdolnával? Ideiglenes szállóvendég, vagy hazatérő családfő volt-e a házában? 

Az Evangéliumok abban is mind

egyetértenek, Jézus tanításai és karizmatikus
személyisége mágnesként vonzotta a női
híveket. „Tanítása mindenkit ámulatba ejtett,
mert szavának hatalma volt”, de a nőkre
különösen nagy befolyást gyakorolt. Mind
galileai, mind pedig júdeai térítő körútjai
során hűséges asszonytábor  követte. Ezek
közül egyesek a tanítványok és Jézus
testvéreinek házastársai voltak, mások
ministránsként önként szolgáltak, betegek
gyógyulást reméltek, de mindenféle
kiközösítettek és vezeklő bűnösök, még
prostituáltak is akadtak köztük.

A Rennes-le-Chateau templom festett

üvegablaka Mária Magdolnát várandósan
ábrázolja. Kép: RMaria rovata. Asztrologia
Virtus

 Az állandó kísérők táborából, mintegy

rangsorolva, az evangélisták mindig elsőként
említik Mária Magdolnát: "Ezután (Jézus)
bejárta a városokat s a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát.  Vele volt a tizenkettő és
néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária,
melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a
felsége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukkal is gondoskodtak róla.” (Lukács, 8:1-
3) 

Bár Mária Magdolna 12-szer említett az Evangéliumokban, ennek ellenére nem derül ki konkrétan
belőlük – de még szélesebb körű utána nézés után is inkább  csak következtetésekre és
hipotézisekre szorítkozhatunk –, milyen szerepet is töltött be a filozofikus alkatú, nyíltan és
érzékien odaadó, a tragikus végzet idején rendületlenül kitartó rejtélyes nőalak Jézus életében. 

1
Mária Magdolna személyisége és Jézushoz fűződő kapcsolata, akárcsak maguk az Evangéliumok,
vagy vallástudományi megközelítésből vizsgálhatók, vagy társadalomtudományi szempontból.
Természetesen csak az utóbbi elemezheti elfogulatlanul önmagáért, a realitás kritikus
szemszögéből nézve – érzelmi kötöttségektől, kötelességtudattól, vagy a várható negatív
reakcióktól függetlenítve. Nemcsak az ember, de bizonyos mértékben minden párkapcsolat is
része és egyben terméke a korabeli társadalomnak. Éppen ezért a társadalmi és kulturális háttér
vizsgálata és befolyásoló tényezőként való figyelembevétele hozzásegíthet a kapcsolat egyéni
jellegének és mélységének  kifürkészéséhez. Akár évezredek távlatából is.

Az első milleneum kezdetekor a zsidó társadalom élesen kettéoszlott nőkre és férfiakra. A nők
másodrendű polgároknak számítottak, minimális jogokkal és megfellebbezhetetlen
kötelességekkel. A nemük, illetve 'tisztátlanságuk' miatt ki voltak rekesztve a fő templom belső
udvarából. Szavuk nem volt hitelt érdemlő a törvény előtt, tehát nem emelhettek vádat és nem
tehettek tanúvallomást. Nem tanulmányozhatták a szent iratokat, kénytelenek voltak a papok
értelmezését elfogadni. Az életük bizonytalan és kiszolgáltatott volt: a férjük egy írott cetli
benyújtásával bármikor elválhatott tőlük és kidobhatta őket a házból, magánál tartva a gyerekeket,
akiknek nevelésében és jövőjének eldöntésében amúgy se volt beleszólásuk.

A Leviták a héber próféták és papok határozatára két csoportra osztották a nőket: házasokra és
egyedülállókra.  Az utóbbiba tartoztak az özvegyek, elváltak és a hajadonok. Minden nőnek egy
férfi alá kellett tartozni, aki jogi képviselője és sorsának meghatározója volt, és akinek
ellentmondás nélkül engedelmeskedni kellett, akár férj, sógor, apa vagy ezek híján nagyapa,
nagybácsi volt az illető. Az asszony részéről a házasságtörés a legfőbb bűnök egyike volt, amiért
nyilvános megkövezés járt.  A megerőszakolt nők sorsa ugyanez volt. 

A nemek isteni eredetű alá- és fölérendeltsége és a (sovinizmustól nem mentes) szigorú erkölcsi
törvények bevezetése a patriarkális rend végleges megszilárdítását szolgálta. A patriarchátus és a
monoteizmus erőszakos térhódítása párhuzamosan zajlott, mintegy egymást támogatva és
erősítve. A végső cél volt: egy isten, egy családfő – egységesen férfi uralmú társadalom. Camille
Paglia szerint „a Genezis a férfiak függetlenségi nyilatkozata az ősi anyakultusztól.” 

Korábbi nézetekkel ellentétben nem teológiai megfontolás, nem is egyfajta evolúciós folyamat
(mi szerint az egyistenhit fejlettebb a politeizmusnál) indította a törvényhozókat a monoteizmus
kötelező bevezetésére, illetve a 'bálványimádás', elsősorban az Istennő tiszteletének szigorú
betiltására.  A végső döntést az a felismerés váltotta ki, hogy „az olyan vallások mellett, ahol a
nők saját  tulajdonjoggal bírtak, ahol jogi identitással rendelkeztek és ahol joguk volt független
szexuális kapcsolatteremtésre ott sokkal nehezebb volt  a héber férfiaknak rábírni asszonyaikat,
fogadják el azt a státuszt, ahol (alárendeltként) a férjük tulajdonai” - írja Merlin Stone Mikor az
Isten asszony volt című tanulmánykötetében.

„A héber nőket rá kellett bírni, fogadják el,  hogy bűn egy férfinél többel hálni. Meg kellett nekik
tanítani, hogy ez katasztrofális, isten előtt való szégyen, és az ég haragját vonja maga után –  míg
párhuzamosan továbbra is elfogadható maradt a férjeik szexuális viszonya két, három vagy akár
ötven nővel is.” Az átállás, amelyre Stone utal, több évszázados viaskodást jelentett a nemek
között, de közvetve az istenek között is, és sokkal inkább volt társadalmi és politikai jellegű, mint
teológiai. Bár akik teológiainak ítélték sem jártak messze az igazságtól, ha  elfogadjuk Sheila
Collinst megállapítását, miszerint a teológia végső soron politika.

A különböző neveken ismert Ég Királynője – Ízisz, Innin, Istár, Astarte, Anahita, Asera –
felszentelt térítői, papnői és buzgó hívei minden áron próbálták megőrizni jogi, szexuális és
gazdasági függetlenségüket (mint az anyai réven öröklődő tulajdonjogukat), de mint tudjuk, az
első évezred első harmadára mindent elveszítettek.

2
MESTER ÉS TANÍTVÁNY

Az Evangéliumokból úgy tűnik, hogy Mária Magdolna nem vonatkoztatta magára  a Leviták
törvényeit. Az írások szerint öntudatos és független nőként a nővérével, Mártával lakott együtt. A
kezdeti fenntartásokon és kételyeken túljutva a saját sorsukról önállóan döntő testvérek az igazság
forrását, a beavatottak számára ígért örök életet remélve váltak Jézus állandó követőivé,
támogatóivá és valószínűleg ennél is többé.

A legtöbb keresztény vallástörténeti könyv igyekszik a lehető legkisebb jelentőséget tulajdonítani

és a legkevesebb szót áldozni Mária Magdolnára. Roland H. Bainton Kereszténység című
egyébként átfogó és kiválóan szerkesztett és megírt, 416 oldalas könyvében például 6 sort szentelt
neki. „(Jézusnak) számos női követője is volt. Egyikük az utca lánya volt, aki könnyeivel áztatta a
Mester lábát, és a hajával törölte (szárazra). Általában egy galileai asszonyként azonosították, aki
jelen volt a keresztre feszítésnél is, és akinek a feltámadt Jézus megjelent. A neve Mária
Magdaléna volt.”

Lehetetlen nem észrevenni  Bainton kínos feszengését, míg ezeket a sorokat papírra vetette.
Amerikai kifejezéssel „golyót izzadt”, míg kinyögte a Lukács-féle evangélium célozgatása
szerinti prostituált, „a város bűnös lánya” nevét. A múlt század utolsó évtizedeit leszámítva a
bibliamagyarázat kizárólag a férfiak előjoga volt, és ezek a tudós férfiak soha sem tudtak mit
kezdeni Mária Magdolnával. Ki és mi volt valójában? Ájtatos leányzó, vagy kísértő hetéra?
Flúgos rajongó, vagy nagytudású apostol? Jézus  beteljesületlen vágyainak tárgya, vagy ágyát
vető, lepedőjét mosó törvényes asszonya?

Az evangéliumi írásokból nyilvánvaló, az említett nővérek közül Máriának volt jelentősebb

szerepe, de ami ennél fontosabb, az összes többi nőt megelőzve, beleértve Jézus anyját is, mindig
első helyen volt említve. Ez aligha tulajdonítható másnak, mint Jézushoz való rendkívüli
viszonyának. A korabeli zsidó társadalomban a nők értékelését az életükben szereplő férfi, az apa
vagy a férj társadalmi pozíciója határozta meg.  Az egyedül boldogulni próbáló nők teljesen
jogfosztottan, szinte társadalmon kívülinek számítottak.

Mind Máté, mind Márk beszámol arról a betániai vacsoráról, ahol egyszer csak megjelent egy
asszony, és nagystílűen pazarló módon alabástrom tégelyből méregdrága nárdus olajat öntött
Jézus fejére. Ismeretlen idegen lett volna a zártkörű összejövetelen megjelenő asszony? Vagy csak
utólag törölték az epizódból a nevét?

Amennyiben csupán betoppanó idegen lett volna, a tanítványok semmiképpen sem morogtak
volna rá, semmiképpen sem kritizálták volna, miért pazarol, miért nagyvonalúskodik, miért nem
inkább a szegényekre költi a felesleges 300 dénárját. Hogy is lett volna joguk hozzá?
Nyilvánvalóan azért illették szemrehányással, mert a közvetlen körükből való volt, és zokon
vették, hogy a közösségi érdekeket és Jézus tanításának sarkkövét, a szegények támogatását érzéki
impulzusának engedve sutba vágta.

A sorokból úgy érződik, Jézus is ismerte szertelen kényeztetőjét, és mindjárt le is intette a

szemrehányókat: „Hagyjátok, mit akadékoskodtok, hiszen csak jót tett velem”. Úgy érezte, és meg
is mondta, csak szebbé és kellemesebbé tette az estéjét, amelyhez hasonló nem sok maradt hátra a
számára. „Előre megkente testemet a temetés(em)re” – tette hozzá.(*1) Tudhatott volna egy
odatolakodó idegen nőszemély Jézus közelgő áldozatvállalásáról? Elég furcsa feltételezés.

Ki lehetett ugyanakkor, aki megérezte, talán tudta is a Jézusra váró tragédiát, aki megengedhette,
és jogot is formált az „intim szeretet gesztusára” a tanítványok előtt? Ki volt az, aki egy korábbi
epizódban „Könnyeit  Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölve elárasztotta csókjaival, és

3
illatos olajokkal kenegette”? Aligha lehetett más, mint a Jézushoz legközelebb álló, érzelmeit és
érzéki asszonyi énjét minden szégyenkezés nélkül vállaló Mária Magdolna.

Kérdés azonban, elképzelhető-e ilyen fokú intim érzelmi megnyilvánulás a korabeli merev és tiltó
társadalmi szabályok ellenére mester és tanítvány között? Könnyek és csókok? Csak két lehetőség
van: vagy természetes asszonyi jogok, vagy egy kurtizán tolakodása. Mint tudjuk, az evangélisták
közül volt, aki az utóbbit propagálta. De miért egyezett volna Jézus bele nyilvános, rossz ízlésű
feltűnés keltésébe? Miért sodródott volna megbotránkoztatásba, mikor kifejezetten nem szívlelte?
„Jaj annak, aki botrányt okoz. Ha a kezed vagy a lábad botrányt okoz, vágd le és dobd el” –
mondatják vele az írások.

A kevéssé ismert a Fülöp gospel, amely a Jézus halála utáni időkben íródott, de az egyházi
elöljárók eretneknek nyilvánítva kirekesztették az Újszövetségből, és szinte minden példányát
megsemmisítették, azt állította: „Hárman voltak, akik mindig az Úrral jártak: Mária, az anyja és a
nővére és Magdolna (így írva), akit a társának mondanak.” Majd azt írja, „A nővére, az anyja és a
társa mind egy Mária voltak” – mintha a Mária szó itt az esszének női rendfokozata lenne. Végül
mintegy újabb bizonyosságként hozzáteszi: „És a Megváltó társa Mária Magdolna.” Susan
Haskins(*2) azt írja, az eredeti görög szó, koinonos, amelyet a gospel szerzője Mária Magdolnát
illetően használ, és többnyire társnak fordítanak, mindennapi értelmezésében félreérthetetlenül
szexuális kapcsolatra utal – ma valószínűleg élettársnak fordítanák.

Máshol azt írja a Fülöp gospel,  „(Jézus) jobban szerette őt (Mária Magdolnát), mint az összes
többi apostolát, és gyakran csókolgatta a száján. A többi apostolok kérdezgették is: ’Miért
szereted jobban őt, mint minket?’ A Megváltó azt válaszolta: ’Hogy miért nem szeretlek titeket
úgy, mint Őt? Mikor egy vak ember és egy látó együtt vannak a sötétben, semmiben se m
különböznek egymástól. Mikor megjelenik a fény, a látó látni fogja a fényt, de az , aki vak, az
továbbra is sötétben marad.’ ” 

Ez a példa aligha utalhat másra, mint a kettőjük, Mester és Tanítvány szárnyaló intellektusának
találkozására. Nem utalhat másra, mint a transzcendens revelációk, a misztikus fény közvetítéséről
egy olyan személynek, aki igényli, és aki pszichikai és neurofiziológiai alkata révén képes is
befogadni, sőt továbbadni. Aki képes tökéletesen azonosulni az ezoterikus szellemi forrással,
amelyet mintegy visszahatásként inspirál. 

A tanítványokban féltékenységet kiváltó nyílt erotikum ebből a  kölcsönös spirituális és

intellektuális feltöltődésből adódóan felfokozott, szikrázó élmény-energia megnyilvánulása. „Az
erotikus szeretet gyakran volt közvetítője a misztikus élmény kifejezésre juttatásának” - írja
Haskins. De mivel ennek pillanatai a Fülöp gospelben a maguk természetes, spontán voltában a
tanítványokkal, Jézus  választott családjával is  megosztottak, jelen sorok írójának egy fajta 
törvényesítettséget sugallnak.  Nem kötelezően a tradicionális, hanem esetleg egyfajta ezoterikus
törvényesítettséget. 

AZ  EGYHÁZTÖRTÉNELEM  MEGHAMISÍTÁSA

A Mária gospel  a Jézus halála utáni kétségbeesett időkről írva úgy mutatja be Mária Magdolnát,
mint aki összetartó erő és vigasztalás volt a tanítványoknak, mintegy útmutató a lelki káoszban.
Később úgy tűnik, mintha Jézus utódjává avanzsált volna, amit rendkívüli egyéniségén és
rátermettségén túlmenően nyilván Jézussal való rendkívüli kapcsolata tett lehetővé.  Ezt a
rendkívüli kapcsolatot mi sem bizonyítja jobban, mint Péter egyik megjegyzése: „Nővérem,
tudjuk, hogy Jézus jobban szeretett téged, mint a nők bármelyikét.”

4
Barbara Thiering, a neves bibliatudós, teológus és a Holt-tengeri tekercsek szakértője szerint nem
kérdéses, hogy ők ketten, Mester és Tanítvány házasok voltak. A kapcsolat törvényesítése nem
csak érzelmi igény és erkölcsi döntés lehetett a részükről. Thiering véleménye szerint Jézusnak
meg kellett nősülni, hogy folytassa a családi vonalat, és az ő esetében különösen szükség volt rá,
hogy megerősítse a saját legitimitását. „Jézus házassága abból a célból köttetett, hogy teljesítse a
dinasztikus rend előírt szabályzatát.”

Jézus házasságán leginkább azok botránkoznak meg, akik szexuális aspektusa miatt még mindig
bűnös állapotnak tartják a házasságot, akik továbbra is az alacsony rendű állati ösztönök
kiélésének vélik férfi és nő érzelmi-fizikai-szellemi egyesülését.  Bár senki semmi erre utalót nem
találhatott Jézus tanításában, mint ahogy a mindenhova fényt sugárzó hellén kultúrában sem,  a
korai keresztények mégis fanatikus megrögzöttséggel analógiát  láttak a szexuális kapcsolat és a
bűn között.

John Shelby Spong, gyakorló episzkopális püspök véleménye szerint sokan azzal indokolják a
házasság iránti ellenérzésüket, „Valahogy úgy érződik, (Jézus) tökéletes humanitása, ugyanakkor
teljes isteni volta is kompromittálva lesz ezáltal a javaslat által.” Erre cáfolatként szolgáljon, hogy
a keresztény egyház szentségnek tartja a pap által megáldott házasságot (évszázadokon keresztül
Jézus  földi helytartói, a pápák is házasodtak), ugyanakkor az is megfontolandó, hogy a világ
minden mitológiájában és vallásában párban voltak és közösültek az istenek, hol egymás között,
hol földi asszonyokkal.(*3)  Igen, mindegyikben – valamikor még a törzsi isten, Jahve is házas
volt „az ő Aserájával”.(*1)

Mindenesetre figyelmet érdemlő, hogy Lukács, aki éppen el akart evickélni ettől az örvénytől, és
ennek érdekében egyszerűen kurtizánnak nyilvánította Mária Magdolnát, közölte azt az epizódot,
amely szerint a kettőjükhöz legközelebb álló személy, Márta szerint Jézusnak rendelkezési joga,
vagyis házastársi joga volt Mária felett.  Mikor egy hármas együttlét alkalmával Márta sürgött-
forgott, végezte a háziasszonyi teendőket, „Mária az Úr lábához ült és hallgatta a szavait.” A kép
idilli, bizalmas meghittséget sugall. Márta azonban nincs meghatva tőle. „Uram – méltatlankodott
– nem törődsz vele, hogy a húgom elnézi, egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen.”

Jézus azonban Márta „mindennapisága”, aggodalmaskodó kicsinyessége fölé emeli Mária

Magdolna emelkedett tudásvágyát. „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden
nyugtalanít, pedig csak egy dologra van szükség.  Mária a jobbik (fontosabb) részt választotta,
nem is veszti el soha.” (Ezek után persze nem illett volna együtt nekiülni a Márta által főzött
levesnek, de nyilván pontosan ez történt.)

A történet szerint Mária elvárta, hogy (kiemelkedő pozíciója révén?) Márta őt is  kiszolgálja,
ugyanakkor Jézus úgy érezte, hogy Mária védelmében kioktathatja Mártát, aki mintha nemcsak
vendéglátó lett volna a szemében, hanem családtagként (?) annál több, illetve éppen kevesebb.
(Egy családtag, akinek ráadásául ismerjük minden csip-csup gondját,  inkább leinthető, amellett,
hogy akár több is várható el tőle  mint egy  vendéglátótól.)

Ben Witherington hívja fel a figyelmet rá, a zsidó nők nem lehettek tanítványok, csak abban a
kivételes esetben, mikor a férjük, vagy eltartójuk rabbi volt, és hajlandó volt személyesen  tanítani
őket. Mivel sehol nincs utalás Mária Magdolna rabbinikus származására (valójában zsidó
származására vagy vallására sem), kiemelkedő tudását, képzettségét más forrásokból kellett
merítenie.  Abban a korban egyedül a lunáris jellegű pogány istennő-vallások nyújtottak keretet,
mintegy intézményesített lehetőséget a nőknek tanulásra, kultúrálódásra, anyagi önállósodásra,
esetleg társadalmi felemelkedésre. 

5
Spong Asszonytól született című, 1992-ben nagy figyelmet keltett valláselemző könyvében azt
írja, „Számos jel található az evangéliumi írásokban, ami arra utal, hogy Jézus valószínűleg házas
volt, hogy Mária Magdolna, mint a gospel történetek legjelentősebb női személyisége volt Jézus
felesége, és hogy ennek megörökítése a gospel írásának idején a keresztény egyház által el lett
fojtva, bár  teljesen nem tudták megsemmisíteni.”

Több bibliakutató is feltételezi, hogy a János evangélista által említett kánai menyegző Jézus és
Mária Magdolna egybekelését örökítette meg. Jézus anyja, Mária mindenesetre felelősnek érezte
magát a násznép ellátásáért, és a ház úrnőjeként utasította a szolgákat, mikor elfogyott a bor:
„Csináljátok amit (Jézus) mond nektek!”

Amennyiben családi eseményről lett volna szó, egyesek szerint János evangélista esküvőjéről,
akkor vajon mi ok lehetett az ifjú pár neve vagy a rokonsági fok teljes elhallgatására? Ha viszont a
harmincas éveiben járó, tehát nagyon is házasulandó korba jutott Jézus esküvője lett letagadva, és
későbbi szerkesztők által az egész történet meg lett csonkítva, annak a menyasszony személye
lehetett az egyetlen oka. Annak a menyasszonynak a személye, aki a kiközösített gnosztikus
írások szerint ugyan „a fény örököse” volt, de ebben a kiváltságos pozícióban persona non grata
lett az egyháztörténelem lapjain. A kezdeti egyházformáló évszázadok során a női alárendeltség
bevezetésének/megvalósításának céljával, mintegy a jogfosztás igazolására Mária Magdolnát
megvetendő kurtizánként a bűnös szexualitás és női szégyenérzet térden csúszó, porig alázkodó
megtestesítőjévé degradálták.

A fenti feltevésnek az egyházi cenzorok igyekezete ellenére is maradt nyoma. Jelképes üzenetek,
rejtett kapcsolatok és események lapulnak az evangéliumok közvetlen felszíne alatt – a látók
számára. János evangélista sorain keresztül például egy bensőséges és egyedülálló kapcsolat
sejthető, mikor a temetés utáni harmadik napon Jézust megjeleníti Máriának. A rövid, drámai
találkozás során a sírt zokogva felkereső Mária könnyeivel küszködve csak akkor ismeri fel a
hajnali sötétségben közelében álló Jézust, mikor az a nevén szólítja, „Mária!” Mire odafordulva
felkiált, ösztönösen becézőleg szólítva – ami talán csak az ő kiváltsága volt –, és hozzáfutva ölelni
akarja. Jézus azonban 'tisztátalansága' miatt – tehát iránta való aggodalmában – elhárítja, de
rögtön fontos bizalmi feladatot ad neki: az apostolokhoz küldi hírvivőnek. Akik jelképesen
értelmezik a jelenetet, ezen a fontos bizalmi feladaton keresztül tartják Mária Magdolnát az
apostolok apostolának.

Az apokrif Mária gospel még érzelmesebb közlése szerint a rituális megtisztulás folyamata miatt
Jézus még nem volt kész a családjával és híveivel való találkozásra, de képtelen volt kivárni a
megszabott időt Mária Magdolna mély gyászát látva: „Nem jelentem meg neked, amíg a
könnyeidet és az irántam érzett fájdalmadat meg nem láttam.”

Későbbi korok egyházi vezetői kétségbe vonták ezeket a személyes momentumokat, mint ahogy  
Mária szerepét és jelentőségét is Jézus életében. Az első évszázad végétől szisztematikus hadjárat
indult a Jézus hagyatékát eredeti tisztaságában híven őrző és közvetítő asszonyi tanítvány emléke
ellen. A beteges nőgyűlölő prozelita, a tarzuszi Saul-Pál mesterkedését érezni a 180 fokos
fordulatban – ez azonban már egy másik cikk témája lehetne.

Mindenesetre érdemes ennek kapcsán idézni Andrew Harvey Az ember fia – Misztikus ösvény
Krisztushoz című könyvéből:

“Jézus forradalmi jellegűnek ítélhető tisztelete a nők iránt hagyománnyá vált a korai egyházi
gyülekezetekben. A kezdeti gnosztikus egyházakban a nők taníthattak, gyógyíthattak,
proféciálhattak, keresztelhettek és fontos pozíciókat tölthettek be. A jelenlegi keresztény
egyházpolitikának, amely kitiltja a nőket az eklézsiából, és amely általánosságban degradálja a

6
nők státuszát és lehetőségeit, semmi köze magához Jézushoz, és eredeti üzenetének a legkárosabb
és legszomorúbb megcsúfolása... Tragikus módon ebben is, mint számos más kérdésben Pál
elképzelése és nem Krisztus példaadása irányította az egyházi élet két milleniumát.”

Spong Lukácsnak (7:36-40) évtizedekkel az események után írt evangéliumi epizódjára

hivatkozva vetette fel, mintha ez lett volna az első halvány  jelzés, a kezdeti lépés, amely Mária
hírnevének bemocskolásával elindította a tendenciát, ami végül kitaszította Jézus életéből, mialatt
megfontolt lassúsággal a szűz anyát próbálta  a keresztény történelem fő helyére emelni. Semmi
kétség, Lukács Mária Magdolna degradálásával közrejátszott a Jézus által eredetileg kijelölt
szerepek felcserélésében – valójában a korai egyház eredeti szellemének meghamisításában.

Míg Jézus nem sok elismeréssel adózott az anyjának – sőt Márk (3:31-35), de enyhébb formában
Lukács (8:19-21) egyik beszámolója szerint is többször megtagadta – Lukács később (11:27-28) a
„Jézus anyjának dicsérete” című rövid fejezetben próbálkozik a fiúi kötelezettségre apellálni:
„Boldog a méh, amely kihordott és az emlő, amely szoptatott!”. A dicsőítéssel felérő elismerés az
új irányzat, a Mária-kultusz kialakulásának korai megnyilvánulása.

Mária felmagasztalása során a passzivitás, engedelmesség, szerény háttérbeolvadás és szűzi

tisztaság jelképévé válik, míg Mária Magdolna lejáratva a tudálékos, agresszív, bűnös bujaságé. A
kontraszt kiélezésére Lukács az, aki a farizeus házában lejátszódó esemény során „rosszhírű
nőnek” mondja Mária Magdolnát (7:36-40), visszaélve a  félreérthetőség lehetőségével, és
aláadva a korabeli férfi sovinizmus féltékeny gyűlölködésének: rosszhírű és bűnbánó városi
nőnek mondja, ahol a vád (zseniális trükkel) mintegy magába foglalja a vétkesség – önvád
formájában történő – beismerését. Ennek ellenére ott motoz az örök kétely,  vajon az fakasztotta
könnyekre Mária Magdolnát, amivel az Evangéliumok írói és a korai egyházatyák vádolták? És
vajon az volt, akinek évszázadokon keresztül hitték és mondták? 

*1  A zsidó szokásjog szerint a feleség vagy az anya joga és kiváltsága volt a halál
bekövetkeztével  bebalzsamozni a férj ill. fiúgyermek holttestét – nyilván „megelőlegezni” is csak
az anyának vagy házastársnak illett volna.

*2   Susan Haskins: Mary Magdalen – Myth and Metaphor, 1993

*3  Az ókori istenek halálát, majd feltámadását a szent házasság rítusának keretében az istennővel
való egyesülés követte.

2003. október

***

7
 Kuliffay Hanna - A Mária Magdolna rejtély
SZENT VAGY KURTIZÁN? - 2. rész
Valaki azt írta – méghozzá Mária Magdolna
védelmében –, hogy magán a szóhasználaton kívül
nincs arra szolgáló bizonyíték az írásokban, hogy
kurtizán lett volna. Mivel  a mitológiai írásokra
jellemző módon valójában semmire sincs
bizonyíték bennük, a megállapítás nem sokat segít
az újraértékelésében.  Leginkább annak
hangsúlyozásával lehet revideálni Mária Magdolna
személyét és szerepét, hogy a róla és Jézussal való
kapcsolatáról szóló szájhagyományokat csupán 5-6
évtizeddel az állítólagos események után foglalták
először össze.  Ez éppen elég mérlegelési időt és
"szerkesztési" lehetőséget hagyott az
egyházpolitika korabeli irányítóinak. Bár az írások
hitele számos ponton kétségbe vonható, egyéb
dokumentumok híján csupán rajtuk keresztül
idézhetők személyiségükben fel a főszereplők, így
Mária Magdolna is – természetesen a történelmi
hűség igénye nélkül.  

Georges de La Tour: Mária Magdaléna a füstölgő

lánggal (c. 1636-1638)

A múlt századi rohamosan szekularizálódó világban a humán jellegű tudomány és

ismeretterjesztés egyes számú kritériumává vált a történelmi hűség és hitelesség.  Számos az
utóbbi évtizedekben megjelent kiadvány tanúsága szerint még a vallástudomány (liberális
szárnya) is ebbe az irányba tendál.  A Vatikán és a vallásos tömegek azonban továbbra sem
igénylik.  Számukra például a Mária Magdolna körüli nehezen áthatolható ködben minden
szakadékot átível, minden kétséget elsimít, minden űrt kitölt a hit. Ha Mária mégsem a Magdala
nevű halászfaluból származik – mivel ilyen nevű ókori helységet végül is nem sikerült lokalizálni
–, akkor lehet hogy nagyot, kiemelkedőt, jelent az utóneve, afféle rangsorolásként. Hoppá! És ha
mégsem a vétkeit nyilvánosan sirató prostituált, akkor főapostol volt, és kicsit megkésve ugyan,
de szentté kell avatni. Puff! Hirtelenjében csak egy hoppá és egy puff a sok közül.

A hit, mondhatnánk csodával határos módon képes évszázadok sok száz milliós tömegeit 
átlendíteni az efféle kínos dolgok szakadéka felett. Számukra az Újszövetség minden
ellentmondásossága, naivitása, következetlensége és nyilvánvaló mitikus jellege ellenére is Isten
szavát és akaratát közvetítő való igaz történet – maga a Bizonyosság. A racionális gondolatmenetű
szekuláris humanista literátusnak viszont nem több, mint egy jelentős korszak hit terjesztő
propagandája, amely tanulmányozásra, sokszor megfejtésre váró emberi viszonyok, hitvilágok,
politikai mesterkedések (ókori propaganda), allegóriák és egyéni drámák különös kavalkádja.

Robert Eisenman Jézus nevezetes fivéréről, Jakabról és a korai kereszténység viharosan alakuló-
formálódó éveiről írt monográfiájában felhívja a figyelmet arra, hogy számottevő különbség van a
történelmi igazság és az irodalom között. „Az Evangélium írásai, mint a Pseudoclementine-ok is,
irodalmi alkotások. Feltehetően rejtőzik bennük itt-ott egy szemernyi igazság, mint kavicsok a

8
patakvíz felszíne alatt, ezért a történész feladata éppen az, hogy (ezt a parányi igazságot)
felfedezze és kibogozza.”

George Santayana amerikai filozófus szerint „A vallás az emberi tapasztalatnak  az emberi

képzelet általi interpretálása.  (...) Az a gondolat, hogy a vallás nem szimbolizmus, hanem maga
az igazság és az élet szószerinti értelmezése, teljesen lehetetlen ötlet.” Richard Cavendish
szavaival  – aki mind a pogány, mind pedig a keresztény mitológia kiváló ismerője –, a mítoszok
képzeletbeli tradíciók, amelyeknek a földről és az emberi életről alkotott igazságuk a saját
környezetükben hitelesnek és mérvadónak számít, de ez az igazság nem szószerinti, nem
történelmi és nem is tudományos.

Fred Gladstone Skinner azt írta, hogy a francia felvilágosodás racionalistái  kereken elutasították
a mitológiát, mint babonaságot. Hozzá kell tenni, hogy az ész iránti hódolatukban a héber és
keresztény szentírásokat is. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ne tanulmányozták vagy ne
véleményezték volna. Tudás és ismeretek nélkül ugyanis lehetetlen bármit is a kritikai analízis
valóságfeltáró módszerével elemezni,  és így – akár az isteneket is – érdemileg tagadni.

Nem véletlen, hogy az egyház évszázadokon keresztül elbátortalanította a híveket, sőt a

rabszolgák millióit el is tiltotta a Biblia olvasásától, vagyis a meghirdetett "igazság"
mérlegelésétől, az önálló értelmezés lehetőségétől.  Ennek megfelelően a Jézus halálát követő
időkben, majd további évszázadokon keresztül konspirációs hallgatásba burkolta az örökké
kérdező, az ezoterikus tanítások mélységeit kutató Mária Magdolnát. Később, a XII-XIII.
századtól kezdve példaképet keresve az alázatosan megtérő bűnös alakjában állította a nők, főleg
a perditák és lányanyák elé, míg a XVI. század körül a megfeszítés tanújaként és a hit szerinti
feltámadás hírnökeként kapott elismerést. 

Azonban a fokozódó elismerése ellenére soha, semmilyen korban nem került vissza Lukácsnak a
Máriáról és Mártáról  szóló fejezetében ábrázolt (10:38-42) és az apokrif írások szerinti kiemelt
pozíciójába.  Még a mai emancipált világban sem akar úgy gondolni rá a hívő világ, mint
bizalmas meghittségben Jézus lábához kuporodó, teljes énjével azonosuló asszonyra, aki lelki és
szellemi társként a jézusi tanítások értője, saját jogán a vallási szertartások ministránsa és az új hit
lelkes prédikátora.

A Vatikán álláspontja a mai napig is az, hogy a nők azért nem lehetnek papok, mert Jézus
kizárólag férfi tanítványokat gyűjtött maga köré Isten szolgálatára rendelve. Mária Magdolna
személye ennek a legnyilvánvalóbb cáfolata.  Rá hivatkozva az egyházi életben aktivizálódni
akaró katolikus nők régen megostromolhatták volna a Vatikán falait. A személye hatásos
szimbólumává válhatna egy XXI. századi egyházi reformmozgalomnak.

SZEREPCSERE

A kereszténység, majd  ripsz-ropsz meghódította az akkor ismert világot. Valójában azonban a

Jézus halálát követő években, sőt évszázadokban állandó vallási (és velük kulturális) harcok
folytak arrafelé: a zsidó-keresztény-pogány ellentét, a zsidóságon belüli megosztottság, a
hellénizmus és a mitraizmus „ártalmas és veszélyes” befolyása elleni küzdelem, illetve a
keresztény szekták közt kiéleződő vallási viszálykodások késztették a rémült egyházatyákat olyan
drasztikus beavatkozásokra, mint az Evangéliumok megcsonkítása, többszöri átdolgozása, némi
toldás-foldása, sőt némely korai keresztény írások teljes megsemmisítése. 

„Készen állunk arra is, hogy minden engedetlenséget megtoroljunk” utal Pál apostol mindezek
tetejébe az egyházon belüli bomlasztó ellentétekre. Az említettek miatt (és az Istennő pótlási
szándékával) került sor a pogány önállóságot, tudásvágyat és az Isten előtti egyenjogúságot 

9
megtestesítő Mária Magdolna, valamint a passzív alárendeltséget, szűzies tisztaságot és szellemi
érdektelenséget jelképező Mária szerepének felcserélésére is,  aminek következtében  utólag
felértékelték  Jézus anyjának a fia életében játszott jelentőségét.

Az Ószövetséget olvasva nyilvánvaló, hogy a zsidó főpapok az istenek közül az Ég Királynőjét

tartották a legnagyobb veszélynek a legfőbb istenné előléptetett Jahve és egyben a saját
patriarchális rendszerükre nézve. „A biblia maga regisztrálja, hogy bárki a héberek közül, aki az
Ég Királynőjének és Baáljának ősi vallását merte gyakorolni, kíméletlen vallási üldözés áldozata
lett.” írja a művészettörténész egyetemi tanár Merlin Stone. Nem lehetetlen, sőt nagyon is
valószínű, hogy a korai keresztény egyházatyák szintén az Istennő vonzóerejétől és széleskörű,
bár dicső múltjához képest egyre gyengülő befolyásától rettegtek a leginkább.  Ennek eshetett
áldozatul Mária Magdolna is. 

Hogy mi köze az Istennőhöz Mária Magdolnának? Több, mint felszínesen nézve gondolnánk. Az
evangéliumok egyes szakaszait és néhány, a cenzúrát elkerülő sorát a manicheizmus írásaival, az
Egyiptomban talált apokrif iratokkal és az akkori bonyolult korképpel összevetve az a kép
rajzolódik ki, hogy Mária Magdolna Jézussal való találkozása előtt minden valószínűséggel
kadesa, vagyis az Astarte-Asera-Anahita kultusz, esetleg az egyes európai országokban is
meghonosodott, hasonlóképpen népszerű Ízisz kultusz felszentelt papnője lehetett.
Megbotránkozás és elfogultság helyett érdemes mindjárt kezdetben a lehetőség oldaláról vizsgálni
a feltevést.  Miért is ne? Konkrét tények hiányában végül is minden hipotézisnek egyenlő esélye
van.

SZENT SZAJHÁK?!?

A keresztény vallás tiltja más vallások megismerését, ezért a  Bibliát és a vallástörténeti vagy
valláselemző munkákat olvasó híveknek fogalmuk sincs róla, hogy mikor szent szajhákról vagy
rituális prostituáltakról olvasnak, mit is értsenek ezen a fogalmon.  Mivel nyilvánvaló, hogy a
szókapcsolatok oximoronok – mint az egy Istenben három személy, vagy a szűzen szülés – a hitük
megkísértése miatt állandóan aggódók szeme sietve-menekülve átugorja őket, egyetlen pillanatot
sem vesztegetve a megfejtésükre.  A hit áthatolhatatlan védelmi páncélja a tudásvágy elfojtása, a
szándékos tájékozatlanság.

Akiknek a Biblia némelyik fejezetét olvasva automatikusan a Rákóczi-tér lányaira gondol – és ne

feledjük, valami ilyesmi volt vele a cél –, azok kellőképpen megbotránkozva tovább lapoznak.
Hogy is vehetett  Ozeás próféta feleségül egy szajhát? Hogy akarhatott ráadásul gyerekeket tőle?
És mit kezdjen a hívő lélek ezekkel a sorokkal? „... ha lányaitok paráználkodnak, és jegyeseitek
házasságot törnek, nem büntetem meg leányaitokat, amiért paráználkodnak, sem jegyeseiteket
azért, hogy hűtlenek, hiszen (a férfiak) maguk is a cédákat keresik, és pogány papnőkkel mutatnak
be áldozatot.” (Ozeás 4:13-14)

A férfiak maguk is a cédákat keresik. Mindenesetre aligha lesz olyan a biblianyálazók közül, aki
feltételezi vagy konkrétan tudja, hogy a fordítások során szándékosan választott becsmérlő
szavaknak, szajha és céda, az eredeti szövegekben vallással kapcsolatos szakrális értelmezése
volt. Méghozzá a világ legősibb, a szexuális egyesülés révén  örök életet ígérő Istennő vallásával
kapcsolatban.

Egy kiváló vallástörténész, Karen Armstrong megfogalmazása szerint az egység és harmónia

megdicsőülését, melyet a nemek egybekelése jelképezett, rituális közösüléssel ünnepelték az Ókori
Kánaánban, a későbbi Szír-Palesztinában. Az istenek utánzásával az emberek részt vállaltak  a
terméketlenség elleni küzdelemben, melyet az égiek a világ gyarapodása és termékenysége
érdekében folytattak. Ebben a küzdelemben Mezopotámiától Arábiáig, Szíriától Hellász földjéig

10
és Núbiától Cipruson át Ugaritig az Ég Királynője vitte a vezető szerepet, bár más és más néven
és gyakran a helyi társadalmi és kulturális igényekhez alakított személyiséggel. 

A papnők – akik évezredeken keresztül követték az istennő-hit ősi szakrális rítusait és szokásait –
eredeti értelemben felszentelt asszonyoknak neveztettek, a gyermekeiket pedig isteni
származásúnak tekintették, akik többnyire kiváltságos helyzetet élveztek.  Nor Hall a szabad,
független nő archetípusát elemezve azt írja: "Létezik egy rendkívüli vonzerő az önálló
természethez, amely nem tűri a (megbecstelenítésnek tartott) kisajátítást. Ezek az istennők nem
állítják, hogy nem adják magukat szexuálisan, hanem azt, hogy nem szerezhetők  meg
(önkényesen), és nem birtokolhatók egy másik lény által." 

Az Istennőt példaképnek tekintve és a hajdani matriarchális társadalmi- és jogi rendet idézve az

ókori papnők és hívek ragaszkodtak a szexuális kapcsolatteremtés indítványozási jogához és az
anyaság önkéntes vállalásához. A Biblia fordítók és az elmúlt két évszázad Biblia elemző
szakirodalma viszont a lejáratás szándékával  rituális prostituáltként vagy szent szajhaként
nevezte őket.

Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt című tanulmánykötetében dühösen kifakadt ez ellen az
értelmi hamisítás ellen: “Azon túlmenően, hogy a kadistu (kadesa) szó prostituáltként való
fordítása megszentségteleníti azt, amit valamikor szentnek tartottak, a szó társadalmi
implikációjával és (általánosan) elfogadott értelmezésével való visszaélés etnocentrikus
elfogultságra vall. Ezen túlmenően az olvasót a kor vallási hiedelmeinek és társadalmi
felépítésének félreértésére készteti.” Máshol azt mondja, a kadistu  szónak prostituáltként való
szakirodalmi használata a szakirodalomban hiányos teológiai és társadalmi ismereteknek is
bizonyítéka.

Természetesen ez részben lehet a skolasztikusok kínos melléfogása is, de sokkal inkább a

lényegre tapint Stone azzal, hogy a pogány Istennő és hajdani követői szándékos becsmérlését
etnocentrikus elfogultságnak ítéli.  Nehéz lenne az elmúlt évszázad közel-keleti politikai
helyzetétől függetleníteni a kánaáni ősvallás – mai szemmel értelmetlennek tűnő – megvetésének
és indokolatlan lejáratásának további rendületlen folytatását.

Robert Graves szerint – akit ugyancsak meglepett  az Istennőhöz fűződő teológia, rítusok és
szokások homogenitása szerte az ókori világban – azt írta: „A Nagy Istennőt mindenhol
hallhatatlannak tartották, öröknek és  mindentudónak”. Na persze semmi sem örökké „örök”,
legkevésbé az emberi koncepciók. Így történhetett meg, hogy az Istennő haldoklása során eljött az
az idő, mikor a zsidó főpapok átruházták ezeket a címeket a hegyormok antropomorfikus
istenéből előléptetett Jahvéra – így lett ő is hallhatatlan,  mindentudó és igen, örökkévaló.

AZ ÉG ÉKES ÉKE

Az évezredek során a mediterrán (görög és római, eredetileg föníciai) Astarte vallásában csak
úgy, mint az Istennő számos más néven való imádása során – Istár (sumér és babiloni),
Anahita/Anahit (iráni, szkíta), Astoret (bibliai), Asera/Ashera és Anat (kánaáni-ugariti), Ízisz és
Hator (egyiptomi),  Al Lat (arábiai)(*1) – mind női, mind pedig férfi hívei folyamatosan követték
a liturgiát és a megújulást, termékenységet biztosító szexuális rítust. Hódolói számára az Istennő
hatalma joggal tűnt időben és térben egyaránt végtelennek.

Az ókori Mezopotámiában az Istennőt Istárként – sumér nyelven Innin (Eanna) – a termékenység

és szerelem istennőjének tartották, és az Esthajnal csillaggal való azonosítása révén (Rákos
Sándor gyönyörű fordításában) az „ég ékes éke”  címet viselte, míg a „pillantása fény” volt. A
tiszteletére emelt zikkurat – amely egyben kulturális és gazdasági központként is szolgált – Uruk

11
városának több száz védőbástyája fölé magasodott. Nem véletlen, hogy az írás legősibb
példányainak egyikét (Erechben) szintén az Ég Királynőjének templomában fedezték fel.

Hol voltak még, hol is azokban a dicsőséges időkben a későbbi vetélytársak, a vulkánistenből
felkapaszkodó, állandóan megtorlást forraló törzsi isten, Jahve, vagy ellentéteként a gnosztikusok
és más keresztények atyaian megbocsátó (bár ősi pogány módra fiától véráldozatot követelő)
Istene?

Az istennő-kultusz társadalomformáló és kulturális szerepének ismeretében nyilvánvaló, hogy

amennyiben Mária Magdolna fiatal korában az Istennő alkalmi szolgálólányaként vagy felszentelt
papnőjeként szolgált, tiszteletre méltó, nemes tradíciót követett. Érdemes felidézni, hogy a
Gilgames-eposz első táblája szerint a vad férfiember az Istennő papnőinek közbenjárásával
ismerkedett meg a humán érzelmekkel, a szenvedéllyel, az igaz barátság, az empátia és a hűség
erényével.  Enkidu Istár térítő papnőjén keresztül a városba kerülve találkozott a magasabb rendű
közösségi élettel, az építő és díszítő művészettel és a természet erőitől védett, kifinomult
életmóddal. 

Ez a nemesítő és civilizáló szerepkör későbbi korokon át is jellemezte az Istennő szolgálólányait.

Az Istennő hajdani teológusai, papnői és jósnői nem csak magas szintű intuitív készségük, hanem
tanultságuk és tájékozottságuk, fejlett analitikus és szintetizáló képességük miatt is voltak az antik
világban uralkodók és hadvezérek tanácsadói, írnokok, művészek, kincstárnokok és városállamok
megbecsült bírái és magisztrátusai. Ha azokban az időkben az Istennő választottjaiként ég és föld
közötti közvetítőként tisztelték is őket, ma nyilvánvaló kell legyen, hogy személyes tudásuk és
tehetségük alapján töltötték be tisztelet övezte pozíciójukat. „Az intellektuális kíváncsiság és a
logika pogány” – emlékeztet a sokszor ignoranciából alábecsült régmúltra Camille Paglia.

Az apokrif iratok tanúsága szerint Mária Magdolna a beavatottakhoz szóló ezoterikus tanok
értelmezésében előbbre járt a férfi tanítványoknál, míg tudásvágyban felülmúlta őket – lévén
méltó szellemi partnere Jézusnak.  A Fülöp evangélium szerint Mária Magdolna Jézus
legintimebb társa, hitvese volt, a mennyei bölcsesség jelképe, akit Jézus gyakori dicséretével a
többiek fölé emelt, mivel  "... olyan nőként beszél, aki mindent tud.".

SZIMBÓLUMOK ÉS ÁRNYAK 

Kevesen tudják, hogy Izrael sem volt kivétel a világmindenséget teremtő Istennő befolyása alól.
Az Ószövetség szerint egy jeruzsálemi kadistu szőtte a fa faragványként megjelenített  Istennő
fátylát és ruháját, és ez korántsem tette boldoggá a Biblia egyes szerzőit.  Roland De Vaux Ősi
Izrael című munkájában szintén utal rá, hogy a termékenységet biztosító szexuális hagyományok
jellemzői voltak a kánaáni templomoknak.  Az izraeli asszonyok a héber próféták és törzsi
vezetők időnként felerősödő tiltakozásának, de a törvényeiknek is fittyet hányva hódoltak a faji
vagy bőrszín szerinti, társadalmi és nembeli kirekesztést nem ismerő Istennőnek, még Júdea
földjén is.

Bár a jeruzsálemi fő templom Jahvének volt szentelve, és utólag úgy is tüntetik fel, mintha mindig
egyeduralkodóként fogadta volna az áldozatokat, valójában az Istennőnek hódoló szexuális
rítusok, szokások és áldozat bemutatások a zsidó vallási szertartások részeként tovább éltek,
akárcsak Tammúz keserves siratása. A legendás hírű Bölcs Salamon, Dávid (állítólagos) utódja,
aki az írások szerint templomot emeltetett Jahvénak, a templom közvetlen környékét különböző
istenek és istennők oltáraival, bálványaival és kegyhelyeivel népesítette be.  A fiának tartott
Rehoboam uralkodása alatt is a templomi szertartások közé tartozott Ashera ősi rítusa.

12
„A héberek, bár formálisan ellenezték a kánaáni vallást, valójában átörökítették jellemző
vonásait” – állítja Fred Gladstone Skinner Az ősi Közel-Kelet mítoszai és legendái című
könyvében. "A  héber mitikus tradíciók mintegy folytatását jelentik az ugariti-kánaáni vallási
előzményeknek."  Vern Bullough vélekedése szerint a héber írások egy része a babiloni
hiedelmeken alapszik,  a keresztény írások viszont nemcsak a judaizmust használták forrásként,
hanem a zoroasztrizmust, Ízisz és Ozírisz vallását és a pogány ógörög filozófiai tradíciókat is.  
Mária Magdolna független, vagyonos nőként, Istár, Ízisz vagy Artemisz papnőjeként illetve
híveként könnyebben kerülhetett Jézus közvetlen körébe, és később könnyebben azonosulhatott a
görög, egyiptomi, iráni és indiai hatásokat is felölelő keresztény tanításokkal, mintha vallását
hűségesen gyakorló zsidó nő lett volna.

R. E. Witt Ízisz a görög-római világban című művében azt írja, Pál apostol az Ízisz és Artemisz
istennők imádatát  tartotta a legnagyobb veszélynek a zsenge kereszténységre nézve. „Pál tudta,
hogy (Artemisz-Ízisz személyében) ott volt egy veszélyes rivális.”  Ha másban nem is, ebben
teljesen egyetértett a zsidó főpapokkal.

Hosszadalmas szinkretizációs folyamat eredményeként Jahvénak sikerült a kánaáni isteneket, Él

és Baál isteneket magába olvasztani – egy ideig Jahve-Baálként is utaltak rá az ótestamentumi
írások –, és átvette az egyiptomi-szudáni főisten, Ámon isten jellegzetes tulajdonságait is.  Idővel
így lett mindenhol jelenlévő, de rejtett és láthatatlan szellemi lény.  Ahogy Llewelyn Pows írta
1930-ban,  istenek és emberek, csak szimbólumok és árnyak vagyunk mindannyian.

Nem volt azonban véletlen, hogy Jahve sokkal féltékenyebb volt az Istennőre, mint akármelyik
férfi vetélytársára, ugyanis hosszú évszázadokon keresztül sorozatosan kudarcot vallott Astarté-
Ashera trónfosztásának kísérletével. Bármilyen átokkal és fenyegetéssel próbálta választott népét
távol tartani tőle, újra meg újra visszatértek hozzá. Valójában hosszú ideig társistenként kellett
elfogadnia az Istennőt, aki a maga életet adó, genetikai folytonosságot biztosító szexuális tradíciói
révén sokkal befolyásosabb volt nála nemcsak Jeruzsálemben, de Bethel, Gilgal és Beersheba
szentélyeiben és a híres zarándok város Siló (Shiloh) főtemplomában is.

A legrégibb hiedelmek egyike volt, hogy „Jahve és az ő Aserája” valamikor egy pár voltak. Erre a
vegyes házasságra azonban az idő múlásával sokan, főleg a zsidó főpapok köreiből nem akartak
emlékezni, és végül sikerült is a feledés homályába tuszkolni.  Az ószövetségi írások azonban
még sorozatos cenzúrázás ellenére is megőriztek egyes „kellemetlen” emlékeket az Istennő
hajdani népszerűségéből: „Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin? A
gyerekek fát gyűjtögetnek, az apák tüzet raknak, az asszonyok meg tésztát dagasztanak, hogy
kalácsot süssenek az Ég Királynőjének; az idegen isteneknek italáldozatot mutatnak be, s ezt  
mind az én bosszantásomra.”

A Királyok II. könyvében olvasható, hogy Jahve teljesen kikelt magából, mikor Júdea királya,
Manasszesz szobrot állítatott az Istennő tiszteletére, méghozzá az ő templomában, az ő kőoltára
mellé!  Nemcsak fogadkozott akkor, hogy leszámol a kétes hűségű Júdeával és Jeruzsálemmel,
hanem meg is tette. Mégsem tudta egyeduralkodóként elfogadtatni magát. Mikor szigorúan
betiltotta az Istennő imádatát – „Nem ültethettek semmilyen fát aseraként (bálványként) az Úr
oltára mellé!” –, voltak, akik odafigyeltek rá, mások viszont, mint Émon, Hezekia, vagy az utóbbi
fia Manasszesz, aki 55 évig uralkodott,  semmibe vették. 

AZ ISTENNŐ HALÁLA

A zsidóság Jahvéval párhuzamosan Aserának, Démétérnek és Istárnak hódolt Szíria-

Palesztinában, Júdeában és Anatóliában, míg Ízisz, Démétér, Perszephoné és Artemisz
istennőknek Egyiptomban, Etiópiában és a Görög-Római Birodalomban.  

13
Az i. e. IV. századtól a  hellén racionalizmus térhódításának hatására a művelt pogányok, de az
asszimilálódott zsidók közül is néhányan nem a vallásban keresték a megvilágosodást, hanem a
filozófiában, Platón és Püthagorasz tanaiban. Ennek hatására, Karen  Armstrong szerint „A görög-
római kultúrkörben sokan érezték úgy, hogy a Biblia meggondolatlan, heves vérmérsékletű istene
nemigen méltó a tiszteletükre.”  Szintén ő írja, hogy egy római püspök, Marcion (i. u. 100-165),
irtózott a zsidó iratokban leírt kegyetlen, durva istentől, aki egész népeket irtott ki igazságot
kereső indulatában. (. . .) Jézus ellenben rávilágított, hogy létezik egy másik Isten is, akit a zsidó
iratok sohasem említettek. "A másik Isten békés, szelíd, egyszerűen jó és nemes. Alapvetően
különbözik tehát a világ könyörtelenül igazságosztó teremtőjétől.”(*2) A különbözőség oka
leginkább arra vezethető vissza, hogy a Jézus által hirdetett Isten előrelátóan és szükségszerűen
magába olvasztotta a halálraítélt Istennő erényeit.

Ez az új, „anyaibb”, elnéző, védelmező és jóságos istenalak volt hivatott és képes arra, hogy
lerövidítse az Istennő haláltusáját, majd a helyébe lépve kiterjessze a saját hatalmát. Mária
Magdolna idejében azonban – mikor egy zelótaként ismert  apostol, Pál, élesen kikelt az Efezuszi
templom bűnös tradíciói ellen – még széles körben élő hagyomány volt a Közel-Keleten és Kis-
Ázsiában az Ég Királynőjét magasztaló áldozat és rítus.

A férfi istenek hatalmának megszilárdításával  párhuzamosan zajló Istennő ellenes hadjárat, és

vele a kétségek, bizonytalanság és az elidegenedés nemzedékeknek okozott lelki válságot és
gyötrelmes pszichológia problémákat. Ugyanígy az új isteneknek tett hűségeskük sorozatos
megszegése, a „bálványokhoz” való vissza-visszatérés kínzó bűntudata is.

Feltehetőleg – és miért is ne tételezhetnénk fel? – éppen ez a komplex lelki trauma, jelképesen 7

gonosz démon gyötörhette Mária Magdolnát Jézussal való kezdeti kapcsolata során. Súlyos
lelkiismereti válságot okozhatott számára a kettős kötődés, az Istennőhöz való ragaszkodása
párhuzamosan a Jézushoz és tanaihoz való ellenállhatatlan vonzódásával. Nem kevesebb belső
vívódást és könnyeket okozhatott neki az „Ember fiának” való, teljes önfeladást megkövetelő
elígérkezése sem.

(Nem biztos, hogy egy gyakorlatias, szilárdan maga lábán álló,  intellektuális beállítottságú
egyéniség könnyebben dönt lelki válság idején a többnyire ösztönösen és önállótlanul
sodródóknál. Hogy egy huszadik századi példát említsünk, a szabadgondolkodóvá vált nagyhírű
matematika-filozófia professzornak és sikeres publicistának, Bertrand Russelnek saját bevallása
szerint 8 évnyi lelki küzdelembe tellett, míg végleg el tudott szakadni nevelése során beléoltott
keresztény hitétől.) 

Ha valaki Jézust egyszerű, intuitív, képzetlen vándorprédikátornak és ügyes szemfényvesztőnek

tartja, akiből a maga korában 12 volt egy tucat, annál talán érthető az a  feltételezés, hogy egy
kulturálatlan, a saját bűntudatába gubancolódott utcalány csapódott közvetlen köreihez és
sajátította ki érzéki odaadásával. Aki viszont művelt, korának vallásfilozófiai irányzatait ismerő és
szinkretizáló, egyszersmind társadalmának korlátjain és vallási ortodoxiáján felülemelkedő bölcs
tanítónak véli Jézust, az sorsdöntő kapcsolatában érzéki vonzódáson és lelki rokonságon kívül 
intellektuális igényt is feltételez nála.  Olyan asszonyt képzel mellé, aki nem csak követője,
hanem társa is a térítő munkában, vallásfilozófiai elmélkedésekben, politikai állásfoglalásban,
amellett hogy hűséges támasza gyötrelmes küldetésérzetének megvalósításában.

Az írások vélekedése szerint Mária Magdolna fel tudta mérni Jézus áldozatvállalásának valódi
jelentőségét – a korábban idézett evangéliumi epizód szerint sírva, de egyszersmind pazarlóan
kényeztetve –, és állhatatosan mellette maradt még akkor is, mikor a férfi tanítványok mind
cserbenhagyták.  De hogy csak tanítványként, később apostolként, vagy házastársként, esetleg
élettársként volt-e mellette? Az újonnan feldolgozott apokrif iratokra alapozott reálisabb megítélés

14
ellenére továbbra is akadnak homályos pontok, kitöltetlen körvonalak. Jogos kérdés, hogy
elképzelhető, illetve engedélyezett volt-e egyáltalán azokban az időkben a zsidó származású
(illetve zsidó vallású) papi dinasztiák és hivatali elöljárók számára a vegyes házasság?

A Tóra előírása kötelezte a rabbikat és uralkodókat a házasságra, azonban nem vehettek el akárkit.
Az Ószövetségben Malakiás így átkozta a törzsi szokásjogot rögzítő törvény egyik megszegőjét:
„Júda megszentségtelenítette az Úr kedves szentélyét: idegen isten lányát vette feleségül. Azt az
embert, aki így jár el, irtsa ki az Úr Jákob sátrai közül..."  A Királyok könyve pedig azt írja,
Acháb, Izrael uralkodója „gonosznak számított az Úr szemében”, mikor maga mellé ültette a
trónra Izebelt, a szidóniai királylányt, Ashera és Baál felszentelt papnőjét.

A tiltások ellenére azonban a bibliai pátriárkák közül Júdán kívül Mózes, Dávid, Salamon,
Simeon, Ábrahám, Izsák, Ézsau, és József is más vallású, fajú, etnikumú, az írástudók szavaival
„idegen” asszonyt vettek feleségül.(*3) Ozeás próféta pogány felesége, Gomer, akitől három
gyermeke született, Mária Magdolnához hasonlóan szintén nem kurtizán, hanem Baál papnője
volt. A Biblia tehát megismerkedésükkor már számos példával szolgált Jézusnak, hogy ne
zárkózzon kötelességszerűen el egy kadistától. Erre sarkallta egyébként a saját konvenció-
ellenessége és „liberalizmusa”(*4) is, amellett, hogy azokban az időkben még igencsak
emlékeztek Jahve és Asera párkapcsolatának szóbeszédére...

Deborah Caldwell „Házas volt-e Jézus” című érdekes tanulmányában azt állítja, hogy  a modern
skolasztikai vélemény szerint akár volt intim kapcsolat Mester és Tanítványa között, akár nem,
valójában lényegtelen ahhoz képest, hogy Mária Magdolna jelentősége túltett Tamás és Máté
jelentőségén, sőt Péterével vetekedett. Éppen emiatt a IV. századi „helyreigazító” időkben az
egyházatyák kiiktatták a Mária és a Fülöp evangéliumot a Bibliából és vele Mária Magdolna
Jézushoz való egyedülálló viszonyának és az egyházközösségben elért kiemelkedő státuszának
legfontosabb tanúságtételét.  (A jelentős cenzori döntés másik motívuma, hogy ezek az írások
Jézust nem a későbbi értelmezés szerint, tehát Isten fiának, hanem humanista bölcselőnek, nagy
tanítónak ábrázolják, aki – az egyház jelentőségét ezzel óhatatlanul aláértékelve – az Istenhez
vezető személyes kapcsolatkeresésre, egy belső indíttatású spirituális ösvény felkutatására
buzdított.)

Caldwell idézi John Dominic Crossant véleményét, aki szerint Mária Magdolnát nem azért
támadták, mert Jézus felesége volt, hanem azért, mert Péter szintjén levő fontos vezetői pozíciót
töltött be, és vissza akarták kényszeríteni egy alacsonyabb beosztásba. Az önfejű Pál apostolnak a
60-as évek elején Timóteusznak írt első levele (2:12) is bizonyíték rá, hogy Mária Magdolna
híveket toborzott, és hirdette a Jézustól közvetlenül hallott igét.  Ugyanis nem lett volna értelme
ettől tiltani, ha nem lett volna gyakorlatban, Pál viszont azt írta: „Nem engedem, hogy az asszony
tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.”

Mint korábban szó volt róla, a tanító, gyógyító és proféciáló asszonyok szerepe Jézus halála után
nyílt féltékenységet és ellenségeskedést váltott ki a férfi hívek és tanítványok körében és a
vezéralak, Mária Magdolna esetében a bálványimádó, idővel a bűnös szajha vádat vonta a fejére.
A becsmérlésben és a háttérbe kényszerítő taktikázásban élenjáró Pál olyan messzire ment, hogy
mikor a korinthosziaknak írt levelében felsorolta mindazokat, akik állítólag látták Jézust a
feltámadás utáni napokban, Mária Magdolnát egyáltalán nem említette közöttük.

15
 „Azt mondani Mária Magdolnáról, hogy Jézus
felesége volt tulajdonképpen a letevése, hacsak nem
tesszük rögtön hozzá, hogy olyan fontos (személy)
volt, mint Péter, és ezáltal lett Jézus házastársa” – véli
Crossant. Mindenesetre Crossant elismerése, a
személyes érdemekre való utalása is mintegy
alátámasztani látszik azt a feltevést, miszerint Mária
Magdolna egy másik magas kultúrájú vallási közösség
kiemelt státuszából kerülhetett Jézus vezető köreibe, és
nem az utcasarokról, tiszta véletlenségből csapódott
közéjük.

Kép balra: Pártus királynő szoborfeje, ékes

hajpánttal.

És itt visszatérünk a szajhaság vádjához.(*5) Az egyik

döntő érv a magát makacsul tartó egyházi tradíció
igazolására, hogy a korabeli zsidó társadalomban nem
létezett olyan  nő, aki hajadonfőtt, ráadásául kibontott
hajjal jelent meg a nyilvánosság előtt, kivéve, ha
hivatásos kurtizán volt. Ez a babonán alapuló szokásjog  – a haj takarása – azonban a korabeli
ábrázolások tanúságtétele szerint nem jellemezte a kánaáni és más környező nem zsidó kultúrákat,
mint ahogy istennőiket, papnőiket és templomi szolgálólányaikat sem.

 A másik gyakran hangoztatott érv,

hogy korabeli „tisztességes” zsidó nő
nem vonhatta volna ki magát a
családfői felügyelet alól és nem
követhette volna szertelen
impulzusának, vallási hóbortjának
engedve térítő útjain Jézust. Ez az érv
két lehetőségre nyit kaput.  Vagy nem
volt „tisztességes” zsidó nő Mária
Magdolna a megtérése előtt, ahogy az
ellenségei állították róla, vagy
„tisztességes” nő volt, éppen csak más
hitű, tehát pogány, mint egyes bibliai
pátriárkák Íziszt vagy Asera-Baált
imádó asszonyai.

Kép jobbra: Démétér istennő, kibontott haján koszorúval.

Mindenesetre a Jézus-mítoszok azt a látszatot keltik, hogy a közvetlen köréhez tartozó, és vele a
Golgotáig kitartó rendkívüli asszony a korabeli vallási és politikai ellentétek fogcsikorgató
elfajulását látva, egyszersmind Jézus elhivatottságérzetét és elszántságát ismerve ráérzett a
kettejüket végleg elszakító tragikus eseményekre.  Erre alapozottan nyugodtan feltételezhető az is,
hogy Mária Magdolna nem a saját hajdani bűneit, hanem Jézus elkerülhetetlennek tűnő végzetét
siratta.

*1  Az arab közösségek a nagymúltú Mekkában szakrális szimbólumnak tekintett  az El-Ka’aba
nevű meteoritot és Asera helyi megtestesítőjét, Al Lat istennőt imádták. Mikor Mohamed, a

16
próféta hivatalosan kultikus hellyé nevezte ki Mekkát, az Istennő férfi istenné alakult át, és azóta
is Allah néven imádják.

*2 Jézus tanítása bizonyos mértékig egyezett és egyik legfőbb tételében azonosult  a farizeus 
Hillel rabbi tanaival, mely szerint a jótékonyság és a szeretet a legfontosabb a mitzvó-ban.

*3 „Ábrahám Egyiptomban feleségül vett egy negró asszonyt, Hágárt, Izmael anyját, aki a
második szemita ág, az arabok bibliai őse lett.” Mózes és József  egyiptomi tartózkodásuk során
szintén afrikai asszonyt vettek feleségül, Mózes egy etióp hercegnőt, József pedig egy egyiptomi
lányt.  A Közel-Keleten élők közül Izsák az aramita Rebekkát,  Ézsau pedig a hetita Adát és a
kánaáni Oholibamát vette el. Júdának két fia született menyétől, a kánaáni  Tamartól, Simeonnak
pedig 6 fia született  kánaáni asszonyától.  Bölcs Salamont  többször is vádolták miatta, hogy
külföldről hozatott asszonyai (fejlett kultúrájukkal és gazdagságukkal együtt)  idegen vallások
gyakorlatát is magukkal hozzák az udvarba, a főpapok szerint kedvezőtlenül befolyásolva uruk
személyiségét és a nép vallási gyakorlatát. Tiltakozásuk ellenére Salamon (feltételezések szerint
i.e. 960-922) a szidóniai Asztoret (Ashtoreth) istennőnek, de helyi pogány isteneknek is áldozott.

*4 Alan Colmesnál találkozhatunk Jézust illetően a „liberális” szó használatával, hiszen, mint írja
Jézus az ún. liberális eszmékért küzdött, mikor a szegények és kiközösítettek érdekeit karolta fel,
mikor a nőket egyenértékűnek  tekintette, és fittyet hányt a korabeli faji és etnikai
megkülönböztetéseknek. Ebből következően nyilván Mária Magdolna is liberálisnak mondható, a
szó legnemesebb értelmében.

*5 A "szent szajha" fogalom felbukkan a mindenséget felölelő, az embert felvilágosító Istennőt

dicsőítő gnosztikus himnuszban, amelyet a szerzőpáros Anne Baring és Jules Cashford (The Myth
of the Goddess) korábbi, minden valószínűséggel mezopotámiai gyökerekhez vezetnek vissza.
"...I am the honored one and the scorned one,/I am the whore and the holy one,/I am the wife and
the virgin."  A szerzőpáros szerint "Nyilvánvaló, hogy ebben a himnuszban Sophia a Bölcsesség
megtestesítőjeként nyilatkozik, ahogy valamikor Inanna nyilatkozott Sumérban és Ízisz
Egyiptomban." (A himnusz angol fordításban "The Thunder, Perfect Mind" néven ismert.)

2003. november

17