Professional Documents
Culture Documents
A Pártusok A Sivatag Lovagjai - A Magyarság Nemzetalkotói
A Pártusok A Sivatag Lovagjai - A Magyarság Nemzetalkotói
html
1
Az ókorban nagyjából a mai Irán területén éltek a pártusok. A birodalmuk Kr. e. 247-től Kr. u.
228-ig földrajzilag és politikailag meghatározó világhatalom, Róma méltó ellenfele volt.
Karthágó óta a hadviselésben a pártus az ókor azon népe, mely oly csapást mért Rómára (Kr.
e. 53. karrhai csata), amit az soha meg nem bocsátott, és több próbálkozással sem tudott
kiküszöbölni; vagyis nem sikerült elfoglalnia, és elpusztítani Párthiát.
A Párthus Birodalom csillaga akkor kezdett hanyatlani, amikor minden katonai erejét latba
vetette a római területszerző hadjáratok kivédésére, és közben nem ügyelt a Birodalom perzsa
tartományurainak hatalmi törekvéseire. A köztük levő ellentét nem egyszer polgárháborúvá
fajult, amely meggyengítette a nagykirály hatalmát, és perzsa hatalomátvételhez vezetett.
2
„A PÁRTUSOK A SIVATAG LOVAGJAI - A MAGYARSÁG NEMZETALKOTÓI” című
ezen kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik ebből a kötetből nyomon szeretnék
követni a Pártus Birodalmat, annak végérvényes elenyészését, a pártushű lakosság
megöletését, részben behódolását, de inkább tömeges menekülését a szomszédos szkíta fajú
népekhez, Dentu-Magyarián át a Kárpát-medencébe költözésüket, ami által a magyarság
nemzetalkotó népévé lettek.
3
Forrás: http://www.magyarmenedek.com/products/5390/A_partusok__a_sivatag_lovagjai_-
_a_magyarsag_nemzetalkotoi_-_Marton_Veronika.htm
4
Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik
bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan
érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő
törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében
minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük
homályba vész és nyelvük ismeretlen.
Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és
Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő
hegyekből.
5
A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt,
és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius,
amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor
elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a
pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok
félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva
nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a
rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb
ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és
palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt
figyelmet.
A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges
egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és
napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.
E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt.
Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni,
mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.
6
Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország,
azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a
birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati
hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom
császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az Arszakida-ház leszármazottai
voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos)
Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már érthető,
hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált
messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és tovább fejlődhetett.
E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni
szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s
végül mi, magyarok.
Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről
vándoroltak be a Folyamközbe.
Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú
érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy
magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.
7
konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett
agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben felbukkannak majd,
a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és
megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját
ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más
kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig
működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá
tenni.
A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású
építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.
Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem
szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.
Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem
szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották.
Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később.
A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek
(szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi
taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában
fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos,
Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket,
Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és
hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög
képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.
8
egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár törzsekről, népekről volt is
szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik
alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli
szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét.
Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel
pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a
szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár
Jézus és az apostolok az utolsó vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek
körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében
ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel
vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci
bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél
iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”
Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig
(közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított,
szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.
Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem
sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszékvezetője, Pater Deimel római
tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó
forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs
belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen
visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)
Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi
törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy
szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől
számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az
időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal –
megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép
esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának,
Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet
helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód
nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik
krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok,
mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A
beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból
kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született
Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi ajándékkal pártus mágusok
hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred
elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb
1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati
államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét
csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a
központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar
kereszténység székhelye ne egy külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba
vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban
9
(Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikor is IV. Béla király
Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.
Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is
egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem,
hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-
időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród
(Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától
független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és
királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első
királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász
volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.)
Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun
és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható.
Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl.
Heraklész vagy Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája
valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok.
Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye
minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett, hogy álljon. Prométheuszt
földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert
az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus
egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot,
mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újra nőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A
görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló,
szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom
pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a
Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében
ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyon is kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a
képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a
10
szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a
pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti,
világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg
bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a
régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak,
védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek,
közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz
néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul
bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek
csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten
temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett
paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)
11
földre szállásával s Jézus keresztre feszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának,
hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az
ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda
tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press
Kft. 1995.)
Kr. u. 950 tájékán magyar nemesemberekből álló delegáció fordult meg a bizánci császári
udvarban VII. Bíborbanszületett Konstantin császár vendégeként. Közöttük volt két
kimagasló személyiség is, Bulcsú és Tormás, akiket az Arszakida-leszármazott történész-
császár, a „De administrando Imperio” („A birodalom kormányzásáról”) című jeles munka
szerzője, hosszan kikérdezett népükről. Tormás többek között arról is beszámolt neki, hogy a
Kaukázusban élő magyarokat szomszédaik „savartü asphalü”-ként emlegették, ami annyit
jelent, mint „erős szavárdok”.
12
Igen érdekfeszítő, ahogyan az egykori szemtanúk beszámolóikban egymástól teljesen
függetlenül, legyenek azok nyugatról, keletről avagy délről valók, hogyan nevezik népünket.
Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy az arab kereskedő, a perzsa krónikás vagy a mór utazó
összebeszéltek volna a bizánci császárral, a római püspökkel, a bajor vagy frank szerzetessel
stb. népünk megnevezése terén.
II. Sylvester pápa valósággal egy kissé túl korán ujjong afölötti örömében, amikor Szent
István király a dél-francia kathar és az észak-itáliai patarénus szerzetesek mellett a szkíta
uralkodókra oly jellemző vallási tolerancia szellemében a római egyház papjait, szerzeteseit is
beengedi országába. Így ír erről az eseményről: „Most már a szkíták hatalmas királya is a
miénk.” Ezzel ugyan kissé elébe sietett őszentsége az eseményeknek, melyek e mohó
birtoklási vágyra keserűen rácáfoltak, ám a fogalmazásmód: „a szkíták hatalmas királya”
pontos és találó.
Későbbi pápák, mint IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi
szkítáknak” neveznek bennünket.
Dsajhani (X. sz.), perzsa krónikás följegyzéseiben ezt írja a magyarokról: „A magyarok a
törökök egy fajtája.”
Ibn Ruszta arab lexiko- és geográfus így nyilatkozott rólunk: „A magyar a turkok egy fajtája,
és vezérük húszezer lovassal indul harcba. ... A magyarok országa bővelkedik fákban és
vizekben. Sok szántóföldjük van. ... Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek,
nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek.
Ruhájuk selyem brokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel
berakottak.”
A Derbenti Krónikában ez áll: „Hetven évvel Mohamed születése ( Muhammad Kr. u. 571-
ben született; LP) előtt (tehát a 500 körül; LP) a Kuma folyó mellett a Magarok számtalan
népei tűntek föl, kik az északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrahán síkságára
(valószínűleg a hunokat értik alattuk; LP). Itt kettészakadtak. ... Utóbbiak alapították az észak-
kaukázusi Madzsar (Magyar, LP) városát.”
Korenei Mózes örmény történész már az I. évezred első negyedében, 214-ben valódi
nevünkön nevezi elődeinket: „Caucasus montes propter Iberian, Albanian versus Caspium
13
Mare pertient. Hae autem gentes plurimae Sarmatiam alteram incolunt: Chasi (Keszi, LP),
Baszili, Hunni, Guda-Makari (Kuthi-Magyar, LP), Massageta.”
A mai modern európai nyelvekben népünk megnevezésére használt nevek: Ungar, hungarian,
hongrois, ungherese stb., de a latin hungarus is egy azonos elnevezésből származnak, népünk
egyik jelentős összetevőjének, hun őseinknek, és nem az onoguroknak (on-ogur, tíz-nyíl)
nevéből, akik bár szintén belénk olvadtak.
Jelen tanulmány ezen pontján ildomosnak tartok föltenni egy költői kérdést. Azért költői, mert
magában hordja a választ.
Lehetséges lenne ép elmével föltételezni egy nemzetről, mely a középkorban egy hatalmas,
virágzó, központilag irányított és jól szervezett birodalmat megalapítani, vezetni és
fenntartani volt képes, és mindezt a nyugati országokban oly gyakran fellépő ún. feudális
anarchia hosszantartó jelenléte nélkül, hogy ez a nemzet ezer éven keresztül semmit sem tud
az őseiről, vagy amit tud róluk, az nem felel meg a valóságnak, csupán szemenszedett
hazugság és nyomorult csalás!? Magyarországon – ahogy Bakay Kornél helyesen állítja – a
hunoktól való részbeni leszármazás tudata töretlen és makacsul kitartó hagyomány olyan
történelmi időszakokban is, amikor a nyugati országokban a hunokra való tendenciózusan
meghamisított emlékezés a hunoknak egykor alárendelt népek körében lidérces, rossz
emlékeket hívott elő és diszkriminatívan hatott.
14
A bizánci és néhány arab forrásban felbukkanó „turk” elnevezés senkit se vezessen félre.
Ennek a kifejezésnek a mai oszmán-szeldzsuk-törökökhöz vajmi kevés köze van vagy csak
alig valami. Badiny Jós Ferenc kezünkbe adja e problematika kulcsát, amikor Dr. Érdy Jánost
idézi: „A pártus – vagy ami ugyanaz – „török” nemzeti név a magyar népeknek másik közös
és általános elnevezése.” ... A következő szövegrészlet viszont már őtőle származik: „Mások a
’turk’ névvel a pártusokat értik. Így Leunclavius János mondja: A ’török’ név héber nyelven
’pártust’ (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X. Parisiis, 1650. 1. fol. Pag. 480.)
Gilo bíboros ezért mondja tehát: „Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi.” (Edmundi
Martens et Ursini Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum, 1717, fol. III.
col. 217.)” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet, 169-170. o.,)
Az előző oldalak elolvasása után már mindenkinek föl kellett hogy tűnjön, hogy a korabeli
szemtanúk népünkkel kapcsolatos beszámolóiban a finn, ugor vagy finnugor kifejezések még
csak véletlen folytán sem fordulnak elő. Ez persze nem csoda, mivel a „finnugor” elnevezés
néhány XIX. századi, a Habsburg-ház által pénzelt és támogatott, kisstílű és magyargyűlölő
nyárspolgár beteg és lázas agyacskájában született. Ezenkívül az is kiderül e hiteles
idézetekből, hogy eleink se barbárok, se nomádok nem voltak, hiszen „sok szántóföldjük” volt
(Ibn Ruszta), városokat alapítottak már ősidők óta (pl. Madzsar-Magyar városát; Derbenti
Krónika), magasan fejlett kereskedelmi tevékenységet folytattak (Ibn Ruszta), és, amiről e
szövegekben nem esik említés, fejlett saját íráskultúrával rendelkeztek (rovásírás).
A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó
befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették
Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél
évezreden át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba
visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik –
mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni
visszavágásra.
15
16
** A Sárkány Kardja (2015) - (Magyar)A Sárkány kardja - Dragon Blade - teljes film, magyar
szinkronnal.
Már a nagyvilágban is vezetik közTudatba a Hunokat, akik a Békét és EgysÉget tartották fent
a népek/törzsek között.
A Han korszak első időszakában (Kr.e.48-ban) játszódik a film, melynek középpontjában Huo
An (Chan) áll, a birodalmon átvezető Selyemút nyugati szakaszát védelmező Hun egység
kapitánya, akit egy összeesküvéssel kényszermunkára ítélnek egy olyan bűntettért, amit el
sem követett. Ugyanekkor egy római hadvezér, Lucius (Cusack) miután megmentett egy
előkelő patricius családból származó gyereket (a consul kisebbik fiát), a távoli keletre
kénytelen menekülni. A páros összetalálkozik, és szokatlan szövetségre lépnek egymással.
Pártusok is szerepelnek a filmben.
Link:
http://videa.hu/videok/film-animacio/a-sarkany-kardja-2015-magyar-akcio-drama-kaland-
5UTvDwuJ3FEMcjP5
17
18
Nyugaton a themenost újabb fal szakítja meg, amögött összpontosult Hatra vallási élete, a
központjában Samas napisten templomával (2-3. kép). Ennek stílusa erősen eltér a dipterostól.
Az itt csupán tagoló és díszítő szerepet játszó oszlopok kikerültek a figyelem középpontjából
a hatalmas, dongaboltozatos csarnokok (ejván) miatt, amelyekből a főtemplom egy egész
sorozatot mutat be. Mivel ezeknek az íveknek nincs alátámasztásuk, építésükhöz
elengedhetetlen a gipszhabarcs használata. Más városokban, például Assurban (as-Sarqát),
majd Ktésziphónban is találkozhatunk a lassan, de biztosan a térség legjellemzőbb
homlokzattagoló megoldásává váló ejvánokkal. A szászánida kori ktésziphóni palota e
mezopotámiai tradíció tetőpontja (4. kép).
Forrás:http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-
kelet/Okori.es.keleti.muveszet/index.asp_id=209.html
****
Rome Total War 2 Parthia Victory cinematic
*****
PÁRTUSOK és SZKÍTÁK
19