Download as doc, pdf, or txt
Download as doc, pdf, or txt
You are on page 1of 19

https://tenyekerodje.blogspot.com/2016/03/partusok-es-szkitak.

html

A pártusok, a sivatag lovagjai - a magyarság nemzetalkotói


A magyar ősörténet alapjai III. (3. A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása.)

Leírás: MARTON VERONIKA szerző az ókortól az újkorig a középkori magyar és külföldi


történeti értekezésekből, tanulmányokból összegyűjtötte a pártusokra és a birodalmukra
vonatkozó írásokat, feljegyzéseket, és ebben a könyvében bemutatja a történetüket, a
magyarság egyik legkiválóbb elődeinek a történetét.

1
Az ókorban nagyjából a mai Irán területén éltek a pártusok. A birodalmuk Kr. e. 247-től Kr. u.
228-ig földrajzilag és politikailag meghatározó világhatalom, Róma méltó ellenfele volt.
Karthágó óta a hadviselésben a pártus az ókor azon népe, mely oly csapást mért Rómára (Kr.
e. 53. karrhai csata), amit az soha meg nem bocsátott, és több próbálkozással sem tudott
kiküszöbölni; vagyis nem sikerült elfoglalnia, és elpusztítani Párthiát.

Ennek ellenére a Párthus Birodalom mégis mostohagyermeke a történetírásnak. Az általános


történelmi munkák szinte meg sem említik; jó, ha néhány bekezdést, oldalt írnak róla. Sem az
érdemeiket, sem a történelmi nagyságukat nem értékelik.

A Párthus Birodalomról a magyar olvasóközönség alig talál összefoglaló magyar nyelvű


dolgozatot. A XIX-XX. században az izgalmas pártus-római csatározások és egy-két
birodalomépítő nagy király történetét dolgozták csak fel. Pedig a középkorban tudott volt,
hogy a magyarság elődei a pártusok.

A középkori német és bizánci források a magyarokat a hunokkal és az avarokkal egyetemben


a pártusokkal azonosították. A Magyarország megszállását, a magyarok tönkretételét
századok óta szorgalmazó idegen érdekközösségek munkálkodásának az eredménye, hogy
népünk a pártus elődeit elfeledte.

Kezdetben a pártusokat a médek, majd az achaimenidák (óperzsák) uralták, végül makedóniai


Nagy Sándor hódította meg őket. Kr. e. 247-ben a Szeleukida uralom idején első királyuk
Nagy Arszak megalapította a legnagyobb és a leghosszabb ideig fennálló közel-keleti
birodalmat. A királyaik céltudatos politikával, szövetségkötésekkel, a szomszéd népek
viszályainak ügyes kihasználásával területileg és politikailag növelték az országukat.

A Párthus Birodalom csillaga akkor kezdett hanyatlani, amikor minden katonai erejét latba
vetette a római területszerző hadjáratok kivédésére, és közben nem ügyelt a Birodalom perzsa
tartományurainak hatalmi törekvéseire. A köztük levő ellentét nem egyszer polgárháborúvá
fajult, amely meggyengítette a nagykirály hatalmát, és perzsa hatalomátvételhez vezetett.

Kr. u. 228-tól a Párthus Birodalom végérvényesen elenyészett. A pártushű lakosság


megöletett, vagy elismerte a perzsa főséget, vagy tömegével menekült a szomszédos
szkítafajú népekhez. Az utódaik a szkíta-magyar nemzetségekkel együtt Dentu-Magyarián át
a Kárpát-medencébe költöztek, és a magyarság nemzetalkotóivá lettek.

Némely nemzetségük bizonyítottan a Felvidéken telepedett le. Az utódaik a barkók, a matyók,


a tahók és a gányók.

A Párthus Birodalom csodálatos tárgyi és szellemi műveltségét a szkítaságnak az Arszakida


királyok kiváló erkölcseivel párosult szellemi és katonai ereje teremtette meg. Ezért egyetlen
más népnek, műveltségnek sincs joga a történelmüket elhallgatni, a pártus népet lebecsülni és
lenézni.

A kései magyar utódoknak kötelességük megismerni az életüket, a viszontagságaikat, a


történelmüket, a hazájuk megvédéséért vívott küzdelmeiket. Okulni kell a sorsukból, hogy a
magyarság ellenálljon és felvegye a harcot a „cukroszacskóba csomagolt” idegen hódítás
ellen, nehogy Magyarország csak a nevében maradjon magyar.

2
„A PÁRTUSOK A SIVATAG LOVAGJAI - A MAGYARSÁG NEMZETALKOTÓI” című
ezen kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik ebből a kötetből nyomon szeretnék
követni a Pártus Birodalmat, annak végérvényes elenyészését, a pártushű lakosság
megöletését, részben behódolását, de inkább tömeges menekülését a szomszédos szkíta fajú
népekhez, Dentu-Magyarián át a Kárpát-medencébe költözésüket, ami által a magyarság
nemzetalkotó népévé lettek.

3
 Forrás: http://www.magyarmenedek.com/products/5390/A_partusok__a_sivatag_lovagjai_-
_a_magyarsag_nemzetalkotoi_-_Marton_Veronika.htm

A magyar ősörténet alapjai III. / 3. A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása:

4
Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik
bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan
érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő
törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében
minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük
homályba vész és nyelvük ismeretlen.

A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik szerzők (Strabon,


Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a
hellenizált népeknek vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa
népek” (?!) közül.

J. Pijoan, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a következőképpen mutatja


be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak igen sok fáradságába és erőlködésébe került
Ázsiában az aquemenida királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már
képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók valamivel jobbaknak
mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna „ázsiaiakká” válni Susa és Babylon
székhelyekkel – mint Sándor utódai – Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem
volt, mint hogy Szíria uralkodói legyenek.

Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és
Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő
hegyekből.

5
A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt,
és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át. ... Költők, mint Horacius,
amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor
elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a
pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak. ... A pártus lovasok
félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva
nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a
rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb
ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és
palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt
figyelmet.

A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges
egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és
napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.

Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán nem igyekeznek


görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy teljesen egyéni szépségnek adtak
kifejezést, és művészetük megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen
laposak, ... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”

E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt.
Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni,
mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.

6
 Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország,
azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a
birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati
hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom
császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az Arszakida-ház leszármazottai
voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos)
Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin. Így már érthető,
hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált
messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és tovább fejlődhetett.

E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni
szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s
végül mi, magyarok.

Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről
vándoroltak be a Folyamközbe.

Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú
érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy
magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.

Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a pártusok is saját


írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is.
Sajnos csak nagyon kevés ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor
alapos munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind
Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk csak Szent
István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház nyomására foganatosított, miszerint
a szkíta (szittya) írással följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg
résen voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték, ahol
átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér agyagtáblácskáknak, és így velük együtt
végső soron nekünk is, nagyobb szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok

7
konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett
agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink a megfelelő időben felbukkannak majd,
a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és
megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját
ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más
kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig
működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá
tenni.

A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású
építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.

Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem
szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.

Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem
szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották.
Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később. 

A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek
(szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi
taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában
fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos,
Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket,
Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és
hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög
képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.

A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok körében szélesen elterjedt


szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban
foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy

8
egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár törzsekről, népekről volt is
szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik
alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli
szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét.
Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel
pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a
szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár
Jézus és az apostolok az utolsó vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek
körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében
ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel
vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci
bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél
iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”

Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.

Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig
(közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított,
szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.

Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem
sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszékvezetője, Pater Deimel római
tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó
forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs
belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen
visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)

Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi
törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy
szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől
számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az
időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal –
megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép
esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának,
Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet
helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód
nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik
krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok,
mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A
beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból
kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született
Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából királyi ajándékkal pártus mágusok
hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred
elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb
1001. Újév vagy Karácsony napja. Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati
államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét
csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a
központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar
kereszténység székhelye ne egy külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba
vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban

9
(Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század közepéig, amikor is IV. Béla király
Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.

Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával megkoronázott magyar


uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor.
Magyarország koronás királyainak ezen kívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket
kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szentté avatásokhoz is joguk volt (invesztitúra-
jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király
méltósága, biztosítva ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az
invesztitúra-jog gyakorlásának milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban, jól mutatja az e
kérdésben a pápaság és a német császárság között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).

Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is
egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem,
hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-
időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita Nimród
(Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától
független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és
királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első
királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász
volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.)
Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk szerint fiai, Hunor és Magor, a hun
és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható.

A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e csillagkép nevét, aki


szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród görög megfelelője. E csillagkép, akár egy
valódi vadász, a Kis és Nagy Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér,
Nagy Medve, Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A csillagos
égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút
(Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával,
összekapcsolódik az uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló
eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy égi bikát küld a
király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül elbánnia. Az Orion neve a sumér-akkád Uru-
anna, azaz Mennyei Fény jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.

Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl.
Heraklész vagy Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája
valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok.
Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye
minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett, hogy álljon. Prométheuszt
földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert
az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus
egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot,
mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újra nőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A
görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló,
szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom
pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a
Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében
ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyon is kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a
képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a

10
szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a
pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti,
világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg
bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a
régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak,
védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek,
közvetítőknek, végrehajtóknak, ... kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz
néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul
bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek
csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi). Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten
temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett
paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)

Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás után azonban térjünk vissza


voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép történetéhez. Miután a római hatalomnak
perzsa segítséggel sikerült a szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században
megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat a III. század húszas éveiben legyőznie,
folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó észak-déli irányú pulzálása, ez esetben
északi irányba. Ekkor pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus
alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A pártus-szabír-kaukázusi templomépítés
e típusának egyébként igen sok példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna
templom, Zala megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár,
Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma Szlovénia;
Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Székelyszentlélek, Erdély
stb.)

Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak táltos-máguspapjaikkal együtt a


Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők
vallási helyzetéről: „Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem követték
a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték tovább, és az Ég Királynőjének,
Anahitának, valamint szent fiának, a Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási
szemlélet középpontjába.

Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-


Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus
uralomban töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának – Jézusnak –

11
földre szállásával s Jézus keresztre feszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának,
hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az
ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda
tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press
Kft. 1995.)

Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi magyarság születésének


órája. Ami azonban közös volt a későbbi magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt
egyesült, különböző népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget
hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a szkítáknak örökségét. Az
pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind később a hun elnevezés a hasonló kultúrával,
fajisággal és hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy pártus
őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti, hogy míg a perzsák északi szkíta
szomszédaikkal, a masszagétákkal, szakákkal, hunokkal ősidők óta állandóan (általában
vesztes) háborúkat vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra lakó
népek ellen. Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét ontani.

Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül megállapítják, hogy a hephtaliták


már ősidők óta a perzsák szomszédai. „Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum
more Hunnorum, sed fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.” (Procopius:
De bello Persico)

A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer (magyar) nemzetség


etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó pártusok utódaiból és az e térségben már
régóta jelenlévő fehér hunok (hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a
kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország, Grúzia és a tőlük
valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az ország, melynek lakóit a különböző források
tanúsága szerint subarnak, szabírnak vagy szavárdnak nevezték. Magyarországi
településneveink több helyen is megőrizték ennek a magyarságon belül vezető népcsoportnak
a nevét. Csak hogy egy példát említsek: szülővárosom, Mohács mellett, tőle néhány
kilóméterre fekszik Szabar falucska, gyermekkorom egyik kedves biciklis kirándulóhelye,
melyet a székelyek XX. századi betelepülése után kereszteltek át Székelyszabarrá. Az senkit
se zavarjon, hogy a v betű helyett e falu nevében a b-t találjuk. Számtalan esetben olvadnak át
egymásba e hangzók: a dentolabiális vé és a bilabiális bé. Leggyakrabban idézett példája e
hangtani jelenségnek egy görög név metamorfózisa orosz-szláv irányba: az eredeti görög
Bazileosz-ból az oroszoknál Vaszilij lett. Szombathely római kori neve, Savaria ugyancsak
ezt a hangzóváltozást példázza, és egyben e szkíta népcsoport korai jelenlétét bizonyítja a
Kárpát-medencében. A kaukázusi Magyarország valódi meglétét az a tény is alátámasztja,
hogy az ottani magyar-szabír uralkodó és Róma között levélváltás történt a XIII. században
annak érdekében, hogy magyarul tudó térítő papok érkezzenek az országba. Ezt létező,
authentikus okmányok hitelesítik, melyek a Vatikán birtokában vannak. Árpádházi királyaink
is leveleztek a keleten maradt magyarok uralkodóival.

Kr. u. 950 tájékán magyar nemesemberekből álló delegáció fordult meg a bizánci császári
udvarban VII. Bíborbanszületett Konstantin császár vendégeként. Közöttük volt két
kimagasló személyiség is, Bulcsú és Tormás, akiket az Arszakida-leszármazott történész-
császár, a „De administrando Imperio” („A birodalom kormányzásáról”) című jeles munka
szerzője, hosszan kikérdezett népükről. Tormás többek között arról is beszámolt neki, hogy a
Kaukázusban élő magyarokat szomszédaik „savartü asphalü”-ként emlegették, ami annyit
jelent, mint „erős szavárdok”.

12
Igen érdekfeszítő, ahogyan az egykori szemtanúk beszámolóikban egymástól teljesen
függetlenül, legyenek azok nyugatról, keletről avagy délről valók, hogyan nevezik népünket.
Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy az arab kereskedő, a perzsa krónikás vagy a mór utazó
összebeszéltek volna a bizánci császárral, a római püspökkel, a bajor vagy frank szerzetessel
stb. népünk megnevezése terén.

Vegyünk sorra néhányat ezek közül:

II. Sylvester pápa valósággal egy kissé túl korán ujjong afölötti örömében, amikor Szent
István király a dél-francia kathar és az észak-itáliai patarénus szerzetesek mellett a szkíta
uralkodókra oly jellemző vallási tolerancia szellemében a római egyház papjait, szerzeteseit is
beengedi országába. Így ír erről az eseményről: „Most már a szkíták hatalmas királya is a
miénk.” Ezzel ugyan kissé elébe sietett őszentsége az eseményeknek, melyek e mohó
birtoklási vágyra keserűen rácáfoltak, ám a fogalmazásmód: „a szkíták hatalmas királya”
pontos és találó.

Későbbi pápák, mint IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi
szkítáknak” neveznek bennünket.

A perzsa, arab és bajor évkönyvekben, följegyzésekben igen gyakran egyszerűen


pártusokként vagyunk említve. A X. századból származó, germán költői mű, a Modus Ottinc
népünkkel kapcsolatban 5-ször használja a pártus elnevezést és csak egyszer illet bennünket a
hungarus névvel.

Regino, prümi apát 908-ban szkítaként azonosítja a magyarságot híres Világkrónikájában.

Dsajhani (X. sz.), perzsa krónikás följegyzéseiben ezt írja a magyarokról: „A magyarok a
törökök egy fajtája.”

A már említett Bíborbanszületett Konstantin császár a „De administrando Imperio” című


történeti művében a „turc”, azaz „török” kifejezést használja népünkkel kapcsolatban.

Ibn Ruszta arab lexiko- és geográfus így nyilatkozott rólunk: „A magyar a turkok egy fajtája,
és vezérük húszezer lovassal indul harcba. ... A magyarok országa bővelkedik fákban és
vizekben. Sok szántóföldjük van. ... Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek,
nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek.
Ruhájuk selyem brokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel
berakottak.”

A Derbenti Krónikában ez áll: „Hetven évvel Mohamed születése ( Muhammad Kr. u. 571-
ben született; LP) előtt (tehát a 500 körül; LP) a Kuma folyó mellett a Magarok számtalan
népei tűntek föl, kik az északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrahán síkságára
(valószínűleg a hunokat értik alattuk; LP). Itt kettészakadtak. ... Utóbbiak alapították az észak-
kaukázusi Madzsar (Magyar, LP) városát.”

Theophylactus (Kr. u. 735 körül) szerint: „Hunfajú szabírok laknak a Kaukázusnál.”

Korenei Mózes örmény történész már az I. évezred első negyedében, 214-ben valódi
nevünkön nevezi elődeinket: „Caucasus montes propter Iberian, Albanian versus Caspium

13
Mare pertient. Hae autem gentes plurimae Sarmatiam alteram incolunt: Chasi (Keszi, LP),
Baszili, Hunni, Guda-Makari (Kuthi-Magyar, LP), Massageta.”

Konstantinos Manasses, naupaktoszi görög metropolita 1173-ban így jellemezte népünket:


„Féktelenül bátor, leírhatatlan lelkű, független, nem szolga nép, emelt fejű, szabadságszerető,
a maga ura. Az örvényes, bővízű Duna fölött lakik.”

Más történelmi forrásokban a magyarokat minden további nélkül, a legmagátólértetődőbb


módon egyszerűen a hunokkal vagy avarokkal azonosítják, és milyen jól teszik, hiszen mind
megjelenésünkben, mind sajátos kultúránkban, szokásainkban, nyelvünkben,
íráskultúránkban, mind harcászati taktikánkban és fegyverarzenálunk terén mindenben
megegyeztünk e két néppel úgy, ahogy az ember általában önmagával azonos szokott lenni.
Abban a törekvésben is azonosság mutatható ki, hogy a Kárpát-medence fölötti, mint e népek
által örökösi, ősi jogon birtokolt terület fölötti fennhatóságukat minden áron fenn akarták
tartani.

A mai modern európai nyelvekben népünk megnevezésére használt nevek: Ungar, hungarian,
hongrois, ungherese stb., de a latin hungarus is egy azonos elnevezésből származnak, népünk
egyik jelentős összetevőjének, hun őseinknek, és nem az onoguroknak (on-ogur, tíz-nyíl)
nevéből, akik bár szintén belénk olvadtak.

Jelen tanulmány ezen pontján ildomosnak tartok föltenni egy költői kérdést. Azért költői, mert
magában hordja a választ.

Lehetséges lenne ép elmével föltételezni egy nemzetről, mely a középkorban egy hatalmas,
virágzó, központilag irányított és jól szervezett birodalmat megalapítani, vezetni és
fenntartani volt képes, és mindezt a nyugati országokban oly gyakran fellépő ún. feudális
anarchia hosszantartó jelenléte nélkül, hogy ez a nemzet ezer éven keresztül semmit sem tud
az őseiről, vagy amit tud róluk, az nem felel meg a valóságnak, csupán szemenszedett
hazugság és nyomorult csalás!? Magyarországon – ahogy Bakay Kornél helyesen állítja – a
hunoktól való részbeni leszármazás tudata töretlen és makacsul kitartó hagyomány olyan
történelmi időszakokban is, amikor a nyugati országokban a hunokra való tendenciózusan
meghamisított emlékezés a hunoknak egykor alárendelt népek körében lidérces, rossz
emlékeket hívott elő és diszkriminatívan hatott.

14
A bizánci és néhány arab forrásban felbukkanó „turk” elnevezés senkit se vezessen félre.
Ennek a kifejezésnek a mai oszmán-szeldzsuk-törökökhöz vajmi kevés köze van vagy csak
alig valami. Badiny Jós Ferenc kezünkbe adja e problematika kulcsát, amikor Dr. Érdy Jánost
idézi: „A pártus – vagy ami ugyanaz – „török” nemzeti név a magyar népeknek másik közös
és általános elnevezése.” ... A következő szövegrészlet viszont már őtőle származik: „Mások a
’turk’ névvel a pártusokat értik. Így Leunclavius János mondja: A ’török’ név héber nyelven
’pártust’ (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X. Parisiis, 1650. 1. fol. Pag. 480.)
Gilo bíboros ezért mondja tehát: „Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi.” (Edmundi
Martens et Ursini Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum, 1717, fol. III.
col. 217.)” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet, 169-170. o.,)

Az előző oldalak elolvasása után már mindenkinek föl kellett hogy tűnjön, hogy a korabeli
szemtanúk népünkkel kapcsolatos beszámolóiban a finn, ugor vagy finnugor kifejezések még
csak véletlen folytán sem fordulnak elő. Ez persze nem csoda, mivel a „finnugor” elnevezés
néhány XIX. századi, a Habsburg-ház által pénzelt és támogatott, kisstílű és magyargyűlölő
nyárspolgár beteg és lázas agyacskájában született. Ezenkívül az is kiderül e hiteles
idézetekből, hogy eleink se barbárok, se nomádok nem voltak, hiszen „sok szántóföldjük” volt
(Ibn Ruszta), városokat alapítottak már ősidők óta (pl. Madzsar-Magyar városát; Derbenti
Krónika), magasan fejlett kereskedelmi tevékenységet folytattak (Ibn Ruszta), és, amiről e
szövegekben nem esik említés, fejlett saját íráskultúrával rendelkeztek (rovásírás).

E szükséges kitérő után kövessük tovább a történelmi magyarság kialakulásának fonalát.

A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó
befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették
Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél
évezreden át megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba
visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik –
mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni
visszavágásra.

Forrás: http://tenyekerodje.blogspot.hu/2013/05/a-magyar-osortenet-alapjai-iii.html (2013.


május 23.)

Kapcsolódó anyag: http://magyarmegmaradasert.hu/files/z_aktatar/badinyjf/kaldparthus.pdf 

15
16
** A Sárkány Kardja (2015) - (Magyar)A Sárkány kardja - Dragon Blade - teljes film, magyar
szinkronnal. 

Már a nagyvilágban is vezetik közTudatba a Hunokat, akik a Békét és EgysÉget tartották fent
a népek/törzsek között.
A Han korszak első időszakában (Kr.e.48-ban) játszódik a film, melynek középpontjában Huo
An (Chan) áll, a birodalmon átvezető Selyemút nyugati szakaszát védelmező Hun egység
kapitánya, akit egy összeesküvéssel kényszermunkára ítélnek egy olyan bűntettért, amit el
sem követett. Ugyanekkor egy római hadvezér, Lucius (Cusack) miután megmentett egy
előkelő patricius családból származó gyereket (a consul kisebbik fiát), a távoli keletre
kénytelen menekülni. A páros összetalálkozik, és szokatlan szövetségre lépnek egymással.
Pártusok is szerepelnek a filmben.

Link:
http://videa.hu/videok/film-animacio/a-sarkany-kardja-2015-magyar-akcio-drama-kaland-
5UTvDwuJ3FEMcjP5

*** PÁRTUS KORI ÉPÍTÉSZETI EMLÉKEK MEZOPOTÁMIÁBAN

A kor legszebb épületegyüttesei Irán helyett Irakban keresendők. Ahogyan a nyugat-iráni


terasztemplomok önálló fejlődésébe a pártusok csak igen kevéssé szóltak bele,
Mezopotámiában is zavartalanul folytatódtak a helyi hagyományok, és a sok különböző
regionális áramlat majd csak a Szászánidák idején fog egy összbirodalmi stílusban
ötvöződni. Nagyon aktív építőtevékenység zajlott például a Tigris és az Eufrátesz középső
szakasza mentén, az egykori Asszíria központi területén. Ehhez az örökséghez a Kr. e. 1. és a
Kr. u. 3. század közötti időszakban a Pártus Birodalom jelenléte, a Római Birodalom
közelsége és az ekkorra arabbá váló lakosság sajátos identitása hozott új színeket. Hatra (al-
Hadar), a leglátványosabb romváros ugyanolyan gyűrűs szerkezetű, mint a térségbeli Zincirli
és Abra hettita települések (1-3. kép). Tornyokkal erődített kettős fala több római támadást
visszavert, az odabenti város építészete mégis erős római hatást mutat, amilyen keletebbre,
iráni területen elképzelhetetlen lett volna. Középen zárt, téglalap alaprajzú, oszlopsorral
keretezett szakrális körzet (themenos) terül el, amelynek keleti kétharmadán nincs komolyabb
épület: talán a későbbi mecsetudvarok előképe ez, vagy csak egyszerűen további régészeti
kutatásra vár. Az egyetlen kivétel az ún dipteros, egy kettős kolonnáddal koszorúzott rómaias
templom (1. kép). Míg a cellát oldalról szegélyező oszlopok korinthosi jellegűek, a lépcsős
emelvényen álló szentély homlokzatát ión oszloprend tartja, amelynek párkányzata – szír-
palmyrai mintára – középen félkörívet metsz a timpanonból.

17
18
  
Nyugaton a themenost újabb fal szakítja meg, amögött összpontosult Hatra vallási élete, a
központjában Samas napisten templomával (2-3. kép). Ennek stílusa erősen eltér a dipterostól.
Az itt csupán tagoló és díszítő szerepet játszó oszlopok kikerültek a figyelem középpontjából
a hatalmas, dongaboltozatos csarnokok (ejván) miatt, amelyekből a főtemplom egy egész
sorozatot mutat be. Mivel ezeknek az íveknek nincs alátámasztásuk, építésükhöz
elengedhetetlen a gipszhabarcs használata. Más városokban, például Assurban (as-Sarqát),
majd Ktésziphónban  is találkozhatunk a lassan, de biztosan a térség legjellemzőbb
homlokzattagoló megoldásává váló ejvánokkal. A szászánida kori ktésziphóni palota e
mezopotámiai tradíció tetőpontja (4. kép).

Forrás:http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-
kelet/Okori.es.keleti.muveszet/index.asp_id=209.html

**** 
Rome Total War 2 Parthia Victory cinematic 

*****
PÁRTUSOK és SZKÍTÁK

19

You might also like