Gyarmati János

régész, muzeológus

Magyarok az utolsó inka főváros nyomában

„Máig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először hallottam a felfedezésről. Sátram előtt ül-
tem a világ legszárazabb vidékén, a chilei Atacama-sivatagban, ahol egy inka kor előtti erőd után
kutattam, amikor meghallottam a hírt a rádióban… Egyszerűen tudtam, hogy el kell jutnom Vil-
cabambába. Filmem, Az Inka Birodalom sagája nem fejeződhet be addig… amíg záró képsorként
nem az elveszett város szerepel benne… Szeptember 12-én Lima legpatinásabb szállodája, a Gran
Hotel Bolívar előcsarnokában ültem, amikor legnagyobb örömömre megpillantottam Savoyt…
Bemutatkoztam és meghívtam egy teára… Tetszett neki, hogy profi fotós vagyok, és rendelkezé-
semre áll minden, felszerelés és nyersanyag egy újabb vilcabambai expedícióhoz… Mosolyogva
közölte: Doug és én hétfőn reggel indulunk második vilcabambai expedíciónkra. Lenne kedve
velünk tartani? Tudnánk használni a képességeit… Szombat este volt, öt perc múlva zárt a lé-
gitársaság irodája… Ilyen lehetőség az életben csak egyszer adódik, gyors döntést kellett hozni.
Megtettem.”1
A fenti idézet Rosner Géza, vagy ahogy magát szerette nevezni, Géza de Rosner visszaemlékezé-
séből való. De ki volt ez az ember? Mi is volt az az általa emlegetett Vilcabamba nevű hely, s miért
volt különleges az oda vezetett expedíció? Mindezek megértéséhez néhány évszázadot vissza kell
utaznunk az időben.

Cajamarcától Vilcabambáig – spanyolok az inkák birodalmában

Az utolsó szuverén uralkodó, Atahualpa 1533 július 26-i cajamarcai kivégzését követően a Peru
meghódítására és az Inka Birodalom legyűrésére törő maroknyi spanyol azzal a kérdéssel találta
szembe magát, hogy az északi városból, hogyan juthat el a több mint ezer kilométerre fekvő bi-
rodalmi fővárosba egy számukra ismeretlen és ellenséges környezetben (1. kép). Tisztában voltak
vele, hogy ehhez egy olyan hozzájuk lojális, ugyanakkor az indiánok által is elfogadott uralkodóra
van szükségük, aki katonai és logisztikai támogatást is képes biztosítani számukra. Választásuk a
kivégzett uralkodó egyik fivérére esett, akit még Cajamarcából való elindulásuk előtt uralkodóvá
koronáztak. Vele azonban csak félútig jutottak. Tupac Huallpa 1533 októberében Jaujában meg-
halt. Következő bábinkának egy másik fivért, Mancót választották, akit alig egy hónappal Cusco
elfoglalását követően 1533 decemberében koronáztak meg. Manco azonban nem állt a spanyolok
oldalára, így hamarosan fogságba vettették, ahonnan 1535-ben megszökött és a spanyolellenes
felkelés élére állt.

1
Géza de Rosner: A Long Search has ended… Vilcabamba Grande is located (kézirat).
134 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 135

Míg egyik hadvezére a Pi-

zarro által frissen alapított
fővárost, Limát vette ostrom
alá, addig ő maga Cuscót pró-
bálta meg visszaszerezni. A 8
hónapos ostrom során az egész
várost visszafoglalták, a spanyo-
lok kezén már csak a mai Győ-
zelem temploma helyén álló
épület maradt (2. kép), amikor
Pizarro alvezére, a chilei felfe-
dezőútjáról visszaérkező Diego
de Almagro fölmentette a vá-
rost. Az inka harcosok, lévén
földművesek, egyszerűen szét-
széledtek, Manco inka pedig az
Urubamba folyó völgyében az
őserdő felé menekült. A Fran-
cisco Pizarro egyik féltestvére,
Hernando által vezetett spanyo-
lok üldözőbe vették, ám a 70
lovasból és 30 gyalogosból álló
egységet Manco őserdei íjászai
Ollantaytambónál feltartóz-
tatták. Ezt követően Manco
az Urubamba folyón lefelé,
az őserdőbe húzódott vissza,
átkelt a folyón, és maga után 2. kép: A cuscói Katedrális, bal oldalán a Győzelem temploma (a szerző felvétele)
felgyújtatta a hidat. Ám ezzel
mindössze néhány napra tud-
1. kép: A Francisco Pizarro vezette spanyolok útja Peruban ta feltartóztatni a spanyolok
oldalára állt, majd az ő helyére
ültetett féltestvére, Paullu által is támogatott ellenséget. A spanyolok elfoglalták és kirabolták
a Mancónak menedéket nyújtó Vitcost, ahonnan az inka uralkodónak az éj leple alatt sikerült
elmenekülnie. Nem úgy a fiának, Titu Cusi Yupanquinak, akit a spanyolok Cuscóba hurcoltak a
Manco által ugyancsak Vitcosba menekített uralkodói múmiákkal együtt. Emellett sok aranyat és
ezüstöt zsákmányoltak, közöttük a Nap aranyból készült képmását.
A spanyolok visszavonulását követően az inkák ebben, az Andok keleti láncai és a sűrű trópusi
erdő által védett vilcabambai régióban2 hozták létre a perui spanyol gyarmattal párhuzamusan
két generáción át létező enklávéjukat, amelyen négy nagyobb település állt fenn: Machu Picchu,
Choquequirau, Vitcos és Vilcabamba (3. kép). Ezekre támaszkodva az elkövetkező években Man-
co katonái több összecsapást is sikerrel vívtak meg a spanyolok ellen, és megújuló támadásaik
3. kép:
2
Az elnevezés egyaránt vonatkozik a régióra és annak legfontosabb inka városára. Vilcabamba vidéke
136 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 137

olyan gyakoriak voltak, hogy a spanyolok kénytelenek voltak várost alapítani a mai Ayacucho nyeiről tudunk. Azt követően, hogy Titu Cusi szignálta
helyén, hogy biztosítani tudják a Cusco és Lima közötti útvonalat. beszámolóját, a két pap elhagyta Vilcabambát és vis�-
Ezek a támadások provokálták ki a spanyolok következő, 1539-ben végrehajtott katonai akció- szatért Puquiurába.
ját. A célpont ezúttal is Vitcos volt, ahonnan Mancónak ismét sikerült elmenekülnie. A Gonzalo Röviddel visszatérésüket követően tragikus esemé-
Pizarro vezette spanyolok ezúttal tovább nyomultak, és mintegy kétnapi járóföldre Vilcabambá- nyek vették kezdetüket. A két augusztiniánus össze-
tól megütköztek az inkákkal, akik számos spanyolt és velük szövetséges indiánt megöltek. Végül gyűjtötte követőit és a közeli inka szentélyhez, Yurac
Manco ismét kicsúszott a hurokból, és az erdős hegyvidéken talált menedéket, noha a spanyolok Rumihoz4 vonultak. Talán a Vilcabambában őket ért
két hónapon át próbáltak a nyomára bukkanni. Az ismételt kudarcért az inka fogságukba került bánásmód, hogy nem bocsátották be őket a városba,
fő feleségén, Cura Occlón álltak bosszút. Nemcsak megerőszakolták, hanem az ismételt fiaskó esetleg az inka hajthatatlansága vezette őket arra,
miatt dühöngő Franisco Pizaro parancsára egy cölöphöz kötözve halálra nyilazták. A kegyetlen hogy tűzifával boríttatták az inka szentélyt, majd po-
gyilkosságra az indiánbarátságáról ismert Bartolomé de las Casas úgy reagált, hogy „minden jog rig égették. Az egyértelmű provokációra válaszul maga
és ésszerűség ellenére meggyilkolták a királynőt, aki hírek szerint várandós volt, pusztán azért, Titu Cusi utazott Puquiurába, hogy rendet tegyen.
hogy szenvedést okozzanak a férjének.3 Marcos Garcíát azonnal száműzték, míg Ortíz enge-
Az elkövetkező fél évtized során csupán szórványos érintkezések történtek a két fél között, és délyt kapott a maradásra. 1571-ben vagy 1572 elején
ezt Manco arra használhatta fel, hogy tovább építse az Andok keleti oldalán, Vitcostól további 3–4 Vitcosban az inka megbetegedett, Ortízt és Pandót hív-
nap járásra, az őserdő mélyén fekvő, feltehetően Vilcabambának nevezett települést, abból kiin- ták hozzá a szomszédos Puquiurából. Néhány évvel
dulva, hogy a korábbi évek során a spanyolok kétszer is könnyedén eljutottak Vitcosba. Itt kapott később több szemtanú állította, hogy Pando valami-
menedéket az egymással vívott polgárháborúban vesztes spanyolok kis csoportja, akik a spanyol lyen italt adott az inkának, aki másnap reggelre halott
hatóságoktól remélt kedvező elbánás reményében 1544-ben meggyilkolták Mancót, amiért ők is volt. Kézenfekvő módon azzal vádolták a két idegent,
halállal lakoltak, hiába próbáltak visszamenekülni spanyol uralom alatt álló területre. hogy megmérgezték az uralkodót. Pandót azonnal
Manco halálát követően három fia váltotta egymást a trónon. A legidősebb, Sayri Tupac hos�- 4. kép: Andrés Hurtado de Mendoza megölték, míg Ortíztól, a feltámadásról szóló prédiká-
szas alkudozást követően 1557-ben behódolt a spanyoloknak, megkeresztelkedett, és megkapta alkirály találkozója Sayri Tupac Inkával cióira hivatkozva, azt követelték, hogy támassza fel a
nagyapja, Huayna Capac inka hajdani királyi birtokát az Urubamba-völgyi Yucayban (4. kép). Limában (forrás: Guaman Poma de halottat. Amikor közölte, hogy erre nem képes, úgy
Mindez azonban nem jelentette a spanyoloktól független enklávé megszűnését is, a vilcabam- Ayala [ca. 1615] 1980: 408 [440]). döntöttek, hogy Vilcabambába hurcolják. Ám amikor
bai inka előkelők Manco következő fiát, a spanyol fogságból kiszabadult, és apja meggyilkolását a frissen trónra emelt utolsó inka, Tupac Amaru meg-
végig­néző Titu Cusi Yupanquit emelték trónra. Az új uralkodó évekig húzódó tárgyalássorozatba tagadta a városba történő bebocsátását, őt is megölték.
bocsátkozott a spanyol kormányzattal, melynek során több követség is bebocsátást nyert az inka Titu Cusi halála egyúttal azt is jelentette, hogy megszakadtak a kapcsolatok a spanyolok és az
uralom alatt álló területre, sőt egy mesztic, Martín Pando, titkárként és tanácsadóként szolgált inkák között. Ezen a helyzeten próbált változatani az 1569 óta alkirályként a perui gyarmat élén
az uralkodó mellett. Némelyek közülük Vitcosba is eljutottak, sőt Rodríguez de Figueroa a Vitcos álló Francisco de Toledo, aki egy inkák által korábbról ismert követet menesztett Vilcabambába.
és Vilcabamba között félúton található Pampaconasban találkozott az uralkodóval. E tárgyalá- Őt azonban út közben meggyilkolták. Ez jelentette a casus bellit az évtizedeken át kényszerű-
sok eredményeképpen kötött egyezmény egyik pontja szerint a spanyol papok engedélyt kaptak ségből megtűrt inka enklávé felszámolására. Az 1572 júniusában a Hurtado de Arbieto vezette
arra, hogy az inkák ellenőrzése alatt levő területre lépjenek, s két faluban, Huancacalléban és csapat, melynek számos tagja indián felmenőkkel rendelkezett, elfoglalta Vitcost, majd tovább-
Puquiurá­ban templomot építsenek. Az ő és más, követségben ott járt spanyolok leírásaiból ismer- nyomult Pampaconas irányába. Ott bevárták Arias de Sotelo egységét, amely egy másik útvona-
jük a régió inka településeit, valamint azok térbeli viszonyát, így értelemszerűen ezek a leírások lon érkezett a vidékre, így próbálván elejét venni, hogy az inkák, mint annyiszor, kicsússzanak
szolgáltak kiinduló pontként a felfedezők számára, és tették lehetővé végsősoron az általuk felfe- a harapófogóból.
dezett romok azonosítását. 1572 június 24-én több száz spanyol katona és indián szövetségesük rohamozta meg az inkák
Mind közül a legfontosabb azonban magának Titu Cusi Yupanqui inkának a beszámolója volt, utolsó erősségét, Vilcabambát, melynek azonban csak az inkák által hátrahagyott füstölgő romjait
aki 1570 februárjában hozzájárult ahhoz, hogy két Vitcosban élő augusztiniánus szerzetest fogad- foglalhatták el. Főterén maga a híres krónikás és navigátor, Pedro Sarmiento de Gamboa tűzte ki
jon. Noha magába Vilcabambába nem bocsátották be őket, körülbelül két hetet időztek a város a spanyol lobogót. A királyi udvar és a város lakossága még előző éjszaka a környező hegyekbe me-
peremén. Visszaindulásuk előtti este az inka lediktálta saját és apja élettörténetét, amit Martín nekült, miután felgyújtották a várost, minden bizonnyal abban a reményben, hogy a spanyolok,
Pando jegyzett le, aki akkoriban már több mint tíz esztendőt töltött az uralkodó szolgálatában. Ez
a beszámoló képezi a magját mindannak, amit a Vilcabamba régió 1536 és 1570 közötti esemé- 4
J elentése fehér kő. Nevét a központjában található nagy fehér sziklakibúvásról kapta. Az inkák e köré építették egyik legjelen-
tősebb vilcabambai kultuszhelyüket. A 2008-ban ott elvégzett ásatások (Bauer et al. 2012) teljes mértékben alátámasztották az
3
Bartolomé de las Casas: The Devastation of the Indies: A Brief Account. Baltimore: John Hopkins University [1552] 1992: 119. írott források adatait.
138 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában
éppúgy mint korábban, utánpótlásuk kimerülésével
elhagyják a vidéket. Ám ők mintegy két hónapig ma-
radtak, és járőröket küldtek ki különböző irányokba,
hogy nyomára akadjanak az ellenállás vezetőinek.
A királyi udvar tagjainak többségét rövid időn belül
elfogták, és a spanyolok kezére került az inkák legfon-
tosabb kultusztárgya, a Punchao is, a Nap aranyból
készült szent képmása, amelyben a leírások szerint az
elhunyt inkák szívéből készült port őrizték. Már csu-
pán Tupac Amaru hiányzott. Az elfogását Martín Gar-
cía Oñas de Loyola kapta feladatul. Előbb az uralkodó
nagybátyját, Huallpa Yupanquit sikerült kézre keríte-
nie, majd egy őserdei tisztáson magányos párra buk-
kant. A kimerült, várandós feleségével lassan haladó
inka nem tudott tovább menekülni, megadta magát.
Micsoda méltatlan vég! A nem is oly régen az Újvi-
lág leghatalmasabb birodalmát uraló dinasztia utolsó
tagját űzött vadként ejtette foglyul egy maroknyi spa-
nyol! García láncra verve hurcolta foglyát Cuscóba
(5. kép), ahol halálra ítélték, és három nappal később, 5. kép: A Martín García Oñas de Loyola
1572 szeptember 24-én kivégezték, fejét pedig póznára által rabláncra fűzött Tupac Amaru a
tűzve közszemlére tették. Apja, Manco Vilcabambában Punchaóval (forrás: Guaman Poma de
megszerzett múmiáját pedig elégették. Az utolsó élő Ayala [ca. 1615] 1980: 416 [449]).
és a még az inkák kezén maradt halott uralkodó el-
pusztításával a spanyolok végleg megsemmisítették azt
a legitimációs bázist, ami az inka állam bármifajta továbbélésének táptalaja lehetett volna. Vitcos
közelében a spanyolok új várost alapítottak San Francisco de la Vitoria de Vilcabamba néven, a
jelentőséget vesztett és szinte megközelíthetetlen utolsó inka fővárost benőtte az őserdő és feledés-
be merült. Egy korszak végérvényesen lezárult. Maradtak a legendák az inkák utolsó fővárosáról
és az ott elrejtett kincsekről.
Vilcabamba nyomában
E legendák nyomán indult meg a kutatás az inkák utolsó fővárosa után a 18. században. Francisco
Antonio Cosme Bueno y Alegre természettudós egy 1768-ban keltezett művében bukkant fel elő-
ször, hogy az elveszett várost az Apurimac folyó mentén található Choqquequirau romjai rejthetik.
A nyomában járó, az inkák rejtélyes, elveszett kincse után kutató francia diplomata és kalandor
Eugène de Sartiges több napi gyaloglást követően 1834-ben eljutott Choqquequirauba, falakat
döntött le és gödröket ásott. Mindhiába. Csalódva kellett megállapítania, hogy nem sok inka lele-
tet talált. Mindez nem szegte kedvét egy másik honfitársának, Léonce Angrand festőművésznek
és rajzolónak, aki limai alkonzuli minőségében kereste fel a romokat az ott eltemetett hatalmas
kincsek hírére és azon helyi legenda nyomában, hogy Choqquequirau volt Tupac Amaru utolsó
menedéke. Antonio Raimondi, az 1848–1849-es itáliai szabadságharc bukását követően Peruba
Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 139
emigrált természettudós, aki hosszú éveken át végzett botanikai és ásványtani kutatásai során
Peru nagy részét bejárta, és tapasztalatait hatalmas, nyolckötetes munkában adta közre, egészen
a Vilcabamba (Vitcos)-völgyig jutott. Mivel ott nem bukkant inka romokra, ő is Choqquequirauval
azonosította Vilcabambát a 17. századi krónikás, Antonio de la Calancha azon állításából kiindul-
va, hogy az kétnapi járóföldre feküdt Puquiurától. Az eredménytelen egyéni akciókat követően
a helyi hatóságok is megpróbáltak a feltételezett kincsek nyomára jutni. Az 1900-as évek ele-
jén J. Nuñez, Apurimac tartomány kormányzója vezetett nagyszabású kincsvadász expedíciókat
Choqquequirauba. Ő sem járt eredménnyel, de nem adta fel, és rávette a Cuscóban átutazóban
levő Hiram Bingham amerikai történészt, hogy végezzen kutatásokat Choqquequirauban. Noha
1910 februárjában, az esős évszak derekán, rendkívül nehéz körülmények között Bingham elju-
tott a szinte megközelíthetetlen inka romokhoz, kiderült, ez nem lehetett Vilcabamba.5
A következő évben Bingham visszatért Peruba, immár azzal a céllal, hogy megtalálja Vilca-
bambát. Míg Cuscóban expedícióját készítette elő, arról kérdezősködött, vajon lehet-e romokat
találni az Urubamba folyón lefelé. Néhányuktól, főleg olyanoktól, akik a Vilcabamba vidékét is
magában foglaló Convención tartományból valók voltak, azt az információt kapta, hogy az Uru-
bamba-völgyben vannak még ismeretlen romok, sőt olyan is akadt, akinek magánál a Vilcabamba
folyónál volt cukornád ültetvénye, és állította, hogy Pucyuránál (Puquiura) is vannak romok.
Részben ezek a hírek, részben a francia utazó Charles Wiener beszámolója, miszerint 1875-ös
ollantaytambói tartózkodása során hallott Wayna és Machu Picchunál található romokról,6 indí-
tották arra az amerikait, hogy az Urubamba folyón lefelé induljon el. Maga Wiener is megpróbál-
kozott ezzel, de nem járt sikerrel.
Vajon mi több sikerrel járunk? – tette fel magának a kérdést Bingham.7 Ma már tudjuk, hogy
igen. Az Urubamba-völgy legmegközelíthetetlenebb részén megbújó Machu Picchu felfedezése
a Wienernél minden bizonnyal szívósabb és elszántabb Binghamnek hozott világhírt.8 Ő azon-
ban nem érte be ezzel a felfedezéssel. Olyan lépésre szánta el magát, amit a helyében kevesen
tettek volna meg. Ahelyett, hogy nekifogott volna egy soha nem látott méretű inka város alapo-
sabb vizsgálatának továbbindult, hogy még mélyebben az őserdőbe hatolva folytassa a kutatást.
Az Urubamba és a Vilcabamba összefolyásánál átkelt azon a ponton, ahol a spanyol invázió idején
kulcsfontosságú Chuquichaca híd állt, majd egy cukornád ültetvényesek által nem sokkal koráb-
ban megépített úton haladt tovább felfelé a Vilcabamba mentén, és mindössze két héttel Machu
Picchu felfedezését követően újabb romokra bukkant a spanyol krónikákból ismert Puquiura
szomszédságában. Az egyik, egyértelműen inka épületekből álló romcsoport egy 80 méter hosszú
„királyi lakhely céljára alkalmas palotából”9 és egy udvar köré rendezett épületcsoportból állt, míg
a másik egy forrás fölött emelkedő fehér gránit sziklakibúvás körüli néhány épületből. Ez utóbbi
jellege és a két romcsoport térbeli elhelyezkedése kulcsfontosságúnak bizonyult, ugyanis Antonio
de la Calancha krónikájában az szerepelt, hogy „Vitcoshoz kapcsolódva van egy Chuquipalpának
vagy Nap házának nevezet falu, és abban egy fehér kő egy forrás fölött, ahol az Ördög látható
formában jelenik meg, és ezek a bálványimádók feldíszítik azt, lévén hogy e hegyek fő kultusz-
5
Hemming: The Conquest of the Incas. New York: A Harvest Book. 1970: 481.
6
Charles Wiener: Perú y Bolivia Relato de viaje. Lima: Instituto Francés de Estudios Andinos, Universidad Nacional Mayor
de San Marcos [1880] 1993: 362.
7
Hiram Bingham: Vitcos, the Last Inca capital. American Antiquarian Society 1912: 172–173.
8
Gyarmati János: Égi királyok – Földi istenek. Budapest 2015.
9
Bingham 1912: 182, valójában egy vonalba rendezett épületek csoportjáról van szó.
140 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 141

helye”.10 Ez a leírás kulcsfontosságúnak bizonyult, mert 7. kép: Fejős Pál (balra) és

ennek segítségével egyfelől azonosítani lehetett a Vilcabam- Axel Wenner-Gren 1937-ben
ba vidékére visszahúzódott inkák első központját, Vitcost, Délkelet-Ázsiában (forrás:
másrészt a szomszédságában levő kultuszhely (Yurac Rumi Dodds 1973: 59)
– Fehér Kő vagy Ñusta Hispana – Inka Hercegnő) előbb
ugyan tévútra vezette az inkák utolsó menedéke után ku-
tatókat, de végül hozzájárult Vilcabamba azonosításához.
Binghamet azonban még Vitcos felfedezése sem elégítet-
te ki, annál is inkább, mivel hallott egy további inka romvá-
rosról mélyen az alföldi őserdőben, messze Puquiurán túl,
ami az egyik bennszülött szerint a rejtélyes ősi Vilcabamba
volt. Noha figyelmeztették, hogy a vidék ellenséges őserdei
indiánok hazája, Bingham továbbment egészen Vilcabam-
ba faluig, amiről azonban kiderült, hogy az a 16. század vé-
gén, San Francisco de la Vitoria de Vilcabamba néven ala-
pított bányásztelepülés. Ott azonban egy idős indián meg-
erősítette, hogy egy Concevidayoc nevű cukornádültetvény
6. kép: Spanyol típusú tetőcserepek közelében van egy inka rom mélyen az erdőben. Bingham
az egyik vilcabambai épületben minden figyelmeztetés dacára továbbindult. Szerencséjére kutatással, ami az általa talált spanyol típusú tetőcserepek félreértelmezése mellett döntő szerepet
(forrás: Bingham 1914: 198) nem sokkal Puquiurán túl, Pampaconasban talált néhány játszott végkövetkeztetésének téves mivoltában. Mindezek után maradt a kérdés: az általa meglá-
olyan indiánt, aki hajlandóak voltak teherhordóként és ve- togatott, felfedezett romok közül végül is melyik volt Vilcabamba? A kérdés első pillantásra kön�-
zetőként elkísérni egy olyan úton, ami még öszvérek számára sem volt járható. Négynapos gyalog- nyen megválaszolhatónak látszott, hiszen volt egy biztos pont, Vitcos. Ennek kapcsán Calancha
lást követően, 1911 augusztus 11-én érkeztek el a Concevidayocon túl fekvő Szellemek Síkságához azt írta, hogy a közvetlen közelében egy inka templom található, amihez egy fehér gránit tömb
(Espiritu Pampa), ahol az őserdei campa indiánok néhány tisztást alakítottak ki. Ezek tették lehe- csatlakozik, az alatt pedig egy forrás fakad. A Ñusta Hispanánál Bingham által talált fehér szikla
tővé, hogy Bingham újabb romcsoportokra bukkanjon. Az egyik ilyen csoportban addig soha nem és forrás ily módon egyértelművé tette, hogy az ismert inka kori romok közül melyik volt Vitcos.
látott méretű, 64×8 méteres, 12 bejárattal ellátott csarnoképületet talált,11 mintegy 100 méterre A Vilcabambáig eljutott spanyoloktól pedig tudjuk, hogy az Vitcostól kétnapi járóföldre fekszik.
attól pedig újabb épületcsoportot. Az előző romokhoz képest itt azonban leletek is talált, inka ke- A képlet tehát egyszerű.
rámiaedényeket és bronztárgyakat, s ami igazán különös, spanyol típusú tetőcserepeket (6. kép). Azonban csak látszólag, mivel a távolság egyaránt megfelelt Choqquequiraunak, Espiritu Pam-
Úgy vélte, azok vele egykorúak, esetleg olyan spanyol misszionáriusok idejéből valók, akik három pának és Machu Picchunak. Bingham az elkövetkező évek során megtisztította Machu Picchu
évszázaddal korábban jártak ott.12 Ez a következtetése azonban végzetes hibának bizonyult, annak nagy részét, számos feltárást végzett, és átkutatta a környező vidéket, melynek során több kisebb
ellenére, hogy arra a következtetésre jutott: Espiritu Pampát az inkák röviddel azt követően épít- inka romegyüttest talált. Úgy gondolta, a Machu Picchut védő erődlánc tagjai. Kézenfekvő módon
hették, hogy a spanyolok elfoglalták Cuscót, és Manco inka Vilcabambába vonult vissza.13 az általa felfedezett romvárosok közül a leglátványosabb Machu Picchura esett a választása, amit
Bingham még ezt követően is folytatta volna a kutatást, ám élelmiszerkészletei kimerültek, és az ott talált leletekkel és Espiritu Pampához képest nagy kiterjedésével próbált alátámasztani. Hát-
indián kísérői sem voltak hajlandóak tovább vele tartani, így kénytelen volt felhagyni a további ralevő életét abban a meggyőződésében élte le, hogy az inkák végső menedéke Machu Picchu volt.
Másokban ugyanakkor maradnak kétségek, ugyanis Machu Picchun semmi nyoma nem volt az
10
 ntonio de la Calancha: Corónica moralizada del Orden de San Agustín en el Perú. Lima: Universidad Nacional Mayor de San
A európai jelenlétnek, az egész várost elpusztító tűznek, és nem illik rá az ott megfordult spanyol
Marcos, [1638] 1981. szerzetesek helymeghatározása, és valójában – ahogy azt a következő nagyszabású kutatóprogram
11
Hiram Bingham: The Ruins of Espiritu Pampa, Peru. American Anthropologist, New Series, 1914: 16(2): 185–188. Az ilyen
kimutatta – az Urubamba folyó menti városok, Pisac, Ollantaytambo utolsó láncszeme volt.
méretű kallankák, közösségi ünnepek, vallási szertartások résztvevőinek, robotmunkát végzők, úton levő csoportok és katonai
egységek elszállásolására szolgáló csarnokok voltak, csak a legnagyobb, legfontosabb inka településeken fordulnak elő. Az Az említett kutatóprogram vezetője Fejős Pál volt, aki ugyan családja kívánságára elvégezte az
egyik legfontosabb bolíviai tartományi központ, Paria általunk feltárt egyik kallankája 38×10 méteres volt (Gyarmati János– orvosi egyetemet, valódi elkötelezettséget azonban a század nagy vívmánya, a filmezés iránt érzett.
Carola Condarco Castellón: Paria la Viexa Pre-Hispanic Settlement Patterns in the Paria Basin, Bolivia, and its Inka Provincial 1923-ban elkészítette az Egri csillagok filmes adaptációját, majd Bécsben és Berlinben dolgozott,
Center. Budapest: Museum of Ethnography 2014: 66). A csaknem kétszer olyan hosszú vilcabambai kallanka önmagában
végül az Egyesült Államokban telepedett le. 1927-ben megtakarított pénzéből leforgatta Az utolsó
jelezte, hogy nagy településről van szó.
12
Bingham 1914: 196–197. pillanat című avantgardista alkotását, melynek osztatlan sikere után az Universal Pictures szer-
13
Bingham 1914: 198–199 ződtette. Több sikeres hollywoodi filmet követően visszatért Európába, előbb Franciaországban
142 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 143

dolgozott, majd hazatért, ahol két néprajzi ihletésű játékfilmet forgatott, 1932-ben a Tavaszi zá-
por, 1933-ben pedig az Ítél a Balaton címűt. Ezt követően végleg elhagyta Magyarországot, és a
játékfilmek helyett a néprajzi filmezés felé fordult. Svéd megbízásból több filmet készített Délke-
let-Ázsiában.14 Ott ismerkedett meg korának egyik leggazdagabb emberével, a svéd iparmágnással,
Axel Wenner-Grennel, akinek egy tigrisvadászat során megmentette az életét (7. kép).15 Ez az
ismeretség alapvetően megváltoztatta Fejős életét. Előbb Wenner-Gren támogatásával néprajzi és
régészeti kutatásokat folytathatott Peruban, ahol támogatójának jelentős ásványkitermelési érde-
keltségei voltak, majd haláláig az ugyancsak a Wenner-Gren által finanszírozott Viking Alapítvány
igazgatója volt.16
Első expedíciójára 1939 utolsó napján indult a dél-perui Madre de Dios folyóhoz azzal a céllal,
hogy egy ott élő „primitív” indián törzset vizsgáljon és fényképezzen, noha nem volt képzett nép-
rajzkutató, inkább felfedezőnek, mintsem tudósnak volt tekinthető. A három hónaposra tervezett
expedíció azonban tragikus véget ért. Az expedíció egyes tagjai összetűzésbe keveredtek az indi-
ánokkal, majd az expedíció védelmére kötelezően kirendelt katonák tüzet nyitottak, és legalább
egy indián meghalt. Ezzel a kutatás lehetetlenné vált, Fejős visszatért Cuscóba, onnan pedig Limá-
ba. Expedíciója érintetlen maradt, ám nem volt mit kutatnia, ezért új cél után kellett néznie. Még
a hegyvidéken hallott történeteket az ott élő indiánoktól őserdőben eltemetett városokról, és ezt
erősítette meg a Perui Régiségek Felügyelőjének beszámolója is, miszerint két helyi favágó elvezet-
te őt egy Phuyu Pata Marca nevű, növényzettel benőtt romhoz. Ez már elég volt számára ahhoz,
hogy felhatalmazást kérjen Wenner-Grentől egy újabb expedíció indítására, és 1940 szeptemberé-
ben már el is hagyta Cuscót abban a reményben, hogy nem csak Phuyu Pata Marcát találja meg
és tanulmányozza, hanem más romokat is sikerül felfedeznie és tanulmányoznia. 8. kép: A Fejős Pál által felfedezett Wiñay Wayna napfelkeltekor (a szerző felvétele)
Machu Picchu 1912-es megtisztítását követően Bingham két további expedíciót vezetett ugyan-
azon vidékre 1914-ben és 1915-ben. Ennek során azonosították a Machu Picchuba vezető utak egy Wiñay Wayna (kecsuául Örök Ifjúság) fekvése, környezetbe való beillesztése kizárólag Machu
részét, és az azokon található települések többségét, így Phuyu Pata Marcát is, de kutatást nem Picchuhoz mérhető (8. kép), míg a fölötte elterülő, Inti Pata Machu Picchuhoz fogható terasz-
végeztek ott. A Fejős vezette expedíció két idényben, 1940 szeptembere és decembere, illetve 1941 rendszerrel rendelkezik. Egy-egy ilyen több mint négyszáz éve elhagyott, festői település felfede-
júliusa és novembere között végzett kutatásokat az Urubamba folyó bal partját szegélyező hegyvi- zése egy nyugati ember számára kétségkívül felemelő élmény volt. Egy inka lépcsősor előbuk-
déken.17 Összesen 36 km2-t fésültek át, hat nagyobb és számos kisebb, sűrű őserdő által teljesen kanásakor Fejős így fejezte ki érzéseit: „Amikor rátettem a lábam a lépcsőre döbbenet lett úrrá
benőtt inka települést tisztítottak meg és mértek föl egy kivételesen nehéz terepen. Voltak olyan rajtam. Hideg borzongás futkosott a hátamon. Körülnéztem, vajon nem bukkan-e elő a semmiből
romok, amelyek az Urubamba folyó partján, mintegy 2000 méterrel a tenger szintje fölött, párás, egy inka tisztviselő. Ez egy olyan új, olyan kézzelfogható, olyan szokatlan és olyan valószerűtlen
forró éghajlatú helyen feküdtek, míg mások, alig néhány kilométerrel odébb, de már csaknem elszigetelt rom volt, hogy szinte vártam, hogy valaki egyszer csak a vállamra tegye a kezét, és azt
4000 méter magasan a hideg, időnként hózáporral vert hegygerincen. Az expedíciónak áthatol- kérdezze: mit csinálsz te it?”18
hatatlan erdővel borított, szakadékokkal sűrűn szabdalt rendkívül meredek hegyoldalakon kellett A Fejős-expedíció nem végzett klasszikus értelemben vett régészeti feltáró munkát, ehhez nem-
mozognia és inka kori lelőhelyeket megtalálnia. csak vezetőjének képzettsége hiányzott, de régészt sem alkalmaztak. Ilyen szakember mindössze
A Fejős-expedíció által kutatott lelőhelyek között két olyan nagyobb település volt, amelynek néhány napig vett részt az expedíció munkájában, az évtizedekkel később az inka régészet vezető
nem csak megtisztítása és felmérése, hanem felfedezése is Fejős Pál nevéhez fűződik. Egyikük, alakjává növő John H. Rowe, aki mindössze 22 éves volt, és akkoriban kezdte meg cuscói kutatásait.
Sayac Marcában (9. kép) egy épület részletét, Choquesuysuyban pedig három kifalazott gödröt
14
 assuth László róla mintázta a Megszólal a sírvilág című regényének fimrendező főszereplőjét.
P tárt fel.19 Fejős expedíciója ugyanakkor elvégzett valami olyan feladatot, amire a korlátozott anyagi
15
John W. Dodds: The Several Lives of Paul Fejos. New York: The Wenner-Gren Foundation, 1973: 63. lehetőségekkel rendelkező ásató régészeknek szinte soha nincs lehetőségük, kivált ilyen terepen
16
Az alapítvány 1951-ben vette fel az alapító nevét, és máig az egyik legnagyobb antropológiai és régészeti kutatásokat támogató és körülmények között: nem csupán a szorosan álló épületeket tisztították meg az azokat teljesen
alapítvány. Az alapítvány igazgatása mellett Fejős 1943-tól kulturális antropológiát adott elő a Stanford, majd a Yale, végül
a Columbia Egyetemen, valamint az ugyancsak a Wenner-Gren tulajdonában álló Electrolux Corp. vezérigazgatója volt.
17
A két régészeti kutatási idény között 1940 decemberétől 1941 júliusáig még lebonyolított egy néprajzi terepmunkát is az 18
Dodds 1973: 74.
Északkelet-Peruban élő yagua indiánoknál. Ottani eredményeit az Ethnography of the Yagua (Viking Fund Publications in 19
Paul Fejos: Archaeological Exploration in the Cordillera Vilcabamba Southeastern Peru. New York, Viking Fund Publications
Anthropology No. 1, New York, 1943) adta közre. in Anthropology No. 3, 1944: 63–65.
144 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában
9. kép: Sayac Marca 1940–1941-ben és 1997-ben (forrás: Fejős 1944: 15. tábla; a szerző felvétele)
elrejtő növényzettől, hanem az épületekhez tartozó nagykiterjedésű földművelő teraszegyüttese-
ket is. Ez lehetővé tette, hogy képet adjanak a lelőhelyek egészéről, és teljes mértékben feltérké-
pezzék azokat.20
Ilyen munkára viszont csak rendkívül sok ember bevetésével és kivételes szervezettséggel van
lehetőség. Mi sem testhez állóbb feladat egy olyan filmrendezőnek, aki filmjeihez statisztatömege-
ket volt képes mozgatni.21 Első terepmunka idényét az esős évszak beköszönte miatt éppen azért
fejezte be, mert lehetetlen volt nagyobb létszámú munkáscsapatot toborozni, és nagy kiterjedésű
erdőirtáshoz elegendő eszközt szerezni.22 A következő idényre aztán sikerült megoldani ezeket a
feladatokat. Térképező eszközök, gyógyszerek, geológiai felszerelés, benzinlámpák tömegét sze-
rezték be, sőt elektromos generátorokat is rádióadó és elektromos világítás számára. Mindezek
szállítása céljából Fejős bérbe vette a néhány évvel korábban, a spanyol Cusco megalapításának
400. évfordulója alkalmából megépített Cusco–Machu Picchu vonalon közlekedő egyik vasúti sze-
relvényt, ám az Urubamba-völgyi vasútállomásról gyalog és öszvérháton kellett minden utánpót-
lást feljuttatni Machu Picchura,23 majd onnan visszafelé a hegyeken át a kutatatás alatt álló rom-
területekhez. Gondoljuk csak meg, mekkora feladatot jelenthetett, hogy egy ilyen terepen több
tucat kilométernyi távolságból biztosítsák 200–900 munkás ellátását és a kutatás eredményes
elvégzéséhez szükséges térképészek és fotósok utánpótlásához szükséges felszerelést (10. kép).
20
Machu Picchu esetében a mai napig kerülnek elő, illetve megtisztításra épületcsoportoktól távolabbi teraszcsoportok.
21
 ejős 1932-ben forgatott Tavaszi zápor című filmjének forgatásán 350 boldogi vett részt, akik közül hetvenet a budapesti
F szereplőjéhez hasonlóan nem rendelkezett előképzettséggel, ám becsvágya annál nagyobb volt.
Hunnia filmgyárban is használtak egy templomi jelenet felvételéhez (Fejős Zoltán: Boldogképek. Budapest: Néprajzi Múzeum,
2005: 102).
22
Fejos 1944: 19.
23
Dodds 1973: 74.
Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 145
10. kép: Inka
kori fürdőt
tisztító munkásait
irányító Fejős Pál
Choquesuysuyban
(forrás: Dodds
1973: 73)
Kutatása eredményeit Fejős a Viking Alapítvány antropológiai kiadványsorozatának harmadik
köteteként Archaeological Exploration in the Cordillera Vilcabamba Southeastern Peru címmel
adta közre. Ebből jól látható, hogy teljesítette a maga elé tűzött feladatot: az egyes romterületek
rövid leírása mellett pontos térképeket közölt nemcsak az épületcsoportokról, hanem az azokat
övező földművelő teraszokról is, filmrendezőhöz méltóan gondoson jelölve a térképeken azokat
a kameraállásokat (11. kép), amelyekből a kötet végén szereplő fotók készültek. A legfontosabb
megtisztított épületcsoportokról, egymáshoz kapcsolódó fürdőmedencékről gondos rekonstruk-
ciós rajzokat is készíttetett (12. kép). Kutatásai hozzájárultak annak tisztázásához, hogy az inka
birodalmi fővárostól északkeletre fekvő nagyobb településeket olyan úthálózat kapcsolta egybe,
amelynek meghatározott pontjain épületekből, fürdőegyüttesekből és földművelő teraszokból álló
települések álltak, melyek szállást, ellátást és rituális tisztálkodási lehetőséget biztosítottak az
úton levőknek, közöttük a szertartásokon részt venni kívánó zarándokoknak. Mindezen ered-
mények dacára a legfontosabb kérdés megoldásához, Vilcabamba azonosításához nem sikerült
közelebb jutni. Ennek kiderítésében egy másik magyar jutott szerephez.
A felfedezés
1957-ben egy harmincéves amerikai fiatalember, Gene Savoy érkezett Peruba. Történetünk többi
Ismeretlen romvárosokat akart felfedezni. Elsősorban az Andok keleti, áthatolhatatlan őserdővel
borított oldala érdekelte, mivel a perui régészet egyik megalapítójaként tisztelt Julio Tello elmé-
lete nyomán úgy tartották, hogy ott kell keresni a legkorábbi perui civilizáció, Chavín eredetét.
146
11. kép: Sayac Marca alaprajza (forrás: Fejős, 1944: 30, 9. kép)
12. kép: Öt inka kori fürdő rekontsrukciós
rajza Choquesuysuyban (forrás: Fejős 1944:
64. tábla)
Magyarok az utolsó inka főváros nyomában
És egy ambiciózus, reménybeli felfedező számára
mi lehet vonzóbb, mint a legősibb civilizáció felfe-
dezése? Savoy ezt oly annyira komolyan gondolta,
hogy családjával a legközelebbi, még civilizáltnak
tekinthető helyre, Yungayba költözött, mindaddig,
amíg 1962-ben az egyik közeli települést egy lavina
maga alá nem temette.
A következő évben egy amerikai expedíciót dob-
tak le ejtőernyővel a Cordillera Vilcabambában,
30 mérföldre Espiritu Pampától. Átszelték a Vil-
cabamba és az Apurimac folyók közötti vad hegye-
ket, mindhiába. Az újrafelfedezés azonban már a
küszöbön állt. Az elveszett város felfedezése Savoy
érdeklődését is felkeltette, aki hajdani szerzetesek
műveit kezdte tanulmányozni abban a reményben,
hogy térítők által követett őserdei utak nyomaira
bukkan. Ezek között talált rá azon augusztiniánus
szerzetesek beszámolójára, akik bebocsátást nyer-
tek az inkák utolsó menedékébe, Vilcabambába.
Megvolt tehát a célpont! A nagy dobás, amire
Savoy vágyott. Mindenki mással szemben, beleértve
Binghamet is, Savoy szó szerint hitelt adott a króni-
Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 147
13. kép: Gene Savoy spanyol stílusú
tetőcserepekkel Vilcabambában
(Rosner Géza felvétele,
Néprajzi Múzeum, Ltsz.: D37750)
káknak: „Ha a szerzetesek és a katonák Vilcabamba városát ebbe a völgybe helyezték, akkor ott
kellett lennie.”24 Akkor hát oda indítsunk expedíciót! A Vilcabamba-terv egyszerű volt: követni a
történelmi beszámolókban szereplő utakat, beleértve azokat is, amelyeket Bingham és azon felfe-
dezők használtak, akik az elmúlt hetven évben jártak a vidéken. Ez kevesebb mint száz mérföldre
esett Cuscótól, ám domborzata a világ egyik legnehezebben járható és legveszélyesebb helyévé
tette. Míg mások a megbízhatatlanságukról hírhedett machiguenga vezetőktől függtek, Savoy az
augusztiniánusok munkáiban említett és Bingham által követett utakat szándékozott követni.
1964 július 1-jén landoltak Cuscóban társával, Douglas Sharonnal, majd a következő napon
már vonatoztak is a Machu Picchun túl fekvő Huadquiña felé, ahol a papírjaikat ellenőrző csen-
dőrtizedes ezt a kérdést tette föl:
– Azt remélik, hogy valóban megtalálják Vilcabambát?
– Ez a szándékunk. – hangzott a válasz.
– Nem hiszik, hogy Machu Picchu volt Manco Inka utolsó menedéke?
A nemleges válasz hallatán így szólt:
– Több paraszttól is hallottam róla, hogy a hegyekben van egy inka város, amiről machiguen-
gák beszéltek nekik. Szerintük, ha valaki túl közel merészkedik a romokhoz, esni és dörögni kezd,
majd villámcsapások érkeznek. Ez az, amit ezek a babonás emberek híresztelnek.
A következő napon az expedíció mintha hullámvasútra szállt volna: hol 4000 méter közelébe
kellett felkapaszkodniuk, hol 1000 méteres völgybe ereszkedniük. Alig egy héttel Cuscóból való
24
Gene Savoy: Antisuyo. New York: Simon & Schuster, 1970: 71.
148 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 149

14. kép: Egy őserdőben rejtőző méterrel előtte rejtőző várost! De tegyük hozzá: nem is igazán ott, az őserdőben kereste. Úgy gon-
inka épület Vilcabambánál dolta, hogy a Cusco és Vilcabamba közötti hatalmas éghajlatkülönbség miatt a Mancóval együtt
(Rosner Géza felvétele, elmenekült és a hegyvidéki hideghez szokott papok és „napszüzek”29 nem voltak képesek ilyen
Néprajzi Múzeum, Ltsz.: D37744) forró völgyben élni.
Savoy azonban egészen másképp állt a kérdéshez. Hitelt adva a spanyol beszámolóknak itt
akarta megtalálni Vilcabambát, és az első épületcsoport felfedezését követően tovább folytatta
a kutatást, részben abbéli meggyőződéséből kiindulva, hogy az inkák aligha építettek elszigetelt
épületeket ezen a vidéken, részben pedig Antonio de la Calancha azon állításából, hogy Vilca-
elindulásukat követően érkeztek bamba a tartomány legnagyobb városa volt. Célja érdekében egy adott pontból kiindulva, mint
Vista Alegrébe, ahol az egyik he- egy rovar a csápjaival, úgy tapogatta körbe embereivel az őserdőt. Minden nap újabb és újabb
lyi családnál az Eromboninál25 épületcsoportokra bukkantak, Savoy előtt mind nyilvánvalóbbá vált, mit is fedeztek fel: „A város
fekvő romok után érdeklődve azt nem Machu Picchu, nem egy jól megmunkált kövekből épült kis falusi templom egy hegycsúcson,
a választ kapták, hogy a néhány a hegyvidék peremén. Ez egy hatalmas területen szétszórt metropolisz az őserdőben.”30 De vajon
évvel korábban onnan új táborba ez volt Manco Vilcabambája, az inkák elveszett városa? Hogy efelől megbizonyosodjon, Savoy arra
költöző machiguengák megmu- törekedett, hogy rábukkanjon két olyan kisebb településre, amelyek a spanyol krónikák szerint
tatták nekik azokat. Savoynak mindössze néhány kilométerre feküdtek Vilcabambától.
tehát mindössze ezt a kérdést kel- Ám ekkor a balszerencse közbeszólt. Az egyik épület megtisztítása során a munkások fákat
lett föltennie: vágtak ki. Az egyik rádőlt Savoyra, aki súlyos sérülést szenvedett. Nem csupán a rázuhanó fától,
– Elevezetnének a romokhoz? hanem valószínűleg egy azon rejtőző kígyó marásától is. A munkások Apu Mancónak tulajdoní-
– Bueno, Miért is ne? – hang- tották a balesetet, aki így állt bosszút az elvarázsolt hely megsértéséért, és nem voltak hajlandóak
zott a válasz. folytatni a munkát. De ami ennél is rosszabb volt, Savoyt magas láz kerítette hatalmába, lába
Így történt, hogy helyi vezetőit kétszeresére dagadt. A fertőzés egyre terjedt, és valósággal az életéért kellett futnia, hogy időben
követve 1964 július 12-én Savoy érjen olyan helyre, ahol gyógyszerhez juthat (saját penicillin készletét még az expedíció kezdetén
expedíciója egyszerűen besétált az inkák csaknem négyszáz éve elhagyott városába. Lélegzetelál- ellopták). Szerencséjére még időben találkozott a számára küldött futárral. Az általa hozott pe-
lító felfedezésről, látványról szó sem volt, az őserdő elrejtette a romokat. Ő maga így nyilatkozott nicillin megmentette az életét, ám az expedíció a Savoy számára döntő bizonyíték megszerzése
erről: „…amint átbújtam egy nyiladékon, csaknem beleütöttem a fejem egy nagy inka korsó felső nélkül véget ért.
részébe, ami fennakadt egy kidőlt fán. Amint felegyenesedtem és körülnéztem, egy ősi inka épület Amikorra visszaérkeztek Limába, a helyi és a külföldi lapok tele voltak a felfedezés hírével, és
belsejében találtam magam… a padlón egy csomó cseréptöredék hevert… Ahogy fölvettem egyet, az elnök, Belaunde Terry is fogadta Savoyt. Az általa összegyűjtött leletek és a felfedezett épüle-
rájöttem, hogy az egy olyan tetőcserép, mint amilyeneket a spanyolok használtak a koloniális idők- tekről bemutatott információk arról győzték meg a szakértőket, hogy az inkák elveszett városát
ben… Míg Bingham nem tulajdonított jelentőséget ennek a leletnek, én azonnal megértettem, találták meg. Nem úgy Savoyt, aki addig nem nyugodott, amíg a Vilcabamba szomszédságában a
miről van szó. Számomra ez kulcsfontosságú lelet volt.” (13. kép)26 A Bingham által ugyancsak fel- spanyolok által említett településeket is meg nem találja.
fedezett épületcsoport 12 bejárattal rendelkező főépületének kiterjedése27 egyértelműen jelentős Alig másfél hónappal az elsőt követően már készen is állt egy újabb expedíció indítására. Ekkor
településre utalt. Ma már nehéz megítélni, hogy Bingham azzal követte-e el a nagyobb hibát, hogy került sor a bevezetőben leírt jelenetre, és lett az expedíció operatőre a magyar Rosner Géza, „egy
a spanyol időkre keltezhető cserepek jelentőségét nem ismerte fel, vagy az épületekét, ahonnan óriás, aki fejével és vállaival mindenki más fölé tornyosult”, ahogy Savoy jellemezte őt.31 Savoynak
azok előkerültek. Az idő és a körülmények szorításában azonban képtelen volt felmérni, mekkora igen csak kapóra jött egy tapasztalt filmes, akinek segítségével meg tudta örökíteni friss felfede-
települést is fedezett fel. A körülményeket legjobban ő maga világította meg: „Semmi sem nyújt zését, még azelőtt, mielőtt más forgatócsoportok elragadják tőle a szenzációs felfedezéssel együtt
pontosabb képet az őserdő sűrűségéről, mint az, hogy gyakran maguk a vadak sem vették észre járó világhírt. Ráadásul Rosner tapasztalt utazó volt. 1935-ben költözött Angliába, majd 1937-ben
ezeket a falakat még két méter távolságról sem.” (14. kép)28 A kimerülő készletei és a visszatérést a német fenyegetés miatt az USA-ban telepedett le. Filmszínészettel próbálkozott, majd repülős-
sürgető kísérői által szorongatott Bingham a sűrű őserdőben egyszerűen elvétette a néhány száz ként harcolt a csendes-óceáni hadszíntéren. 1946-ban visszatért az USA-ba. Sikertelen holly­woodi
statisztaszerepek után átállt a kamera túloldalára, producer lett. Az 1950-es évek végétől sikeres
25
 spiritu Pampa helyi indiánok által használt neve.
E
26
Savoy 1970: 94–98. 29
 saládjuktól elkülönített, az inka állam számára dolgozó, zárt épületcsoportban élő nők.
C
27
Bingham 1914: 186. 30
Savoy 1970: 109
28
Bingham: Lost City of the Incas. New York: Atheneum 1963: 138. 31
Savoy 1970: 119.
150 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában Magyarok az utolsó inka főváros nyomában 151

15. kép: Gene Savoy (az első sorban

balról a második), Rosner Géza
(a harmadik) és Douglas Sharon
(a negyedik) kísérőikkel
Segundinában (Rosner Géza
felvétele, Néprajzi Múzeum,
Ltsz.: D37730)

dokumentum-filmeket forgatott Dél-­

Amerikában. Mindig egyedül dol­
gozott, ahogy ő maga fogalmazott:
one man crew, egyszemélyes legény-
ség volt. Ez csak úgy volt lehetséges,
hogy a legelhagyatottabb vidékeken
élő indiánok között éppúgy feltalálta
magát, mint a legelőkelőbb körök-
ben. Bizonyos tekintetben Fejős Pál
nyomdokain próbált haladni. Ami-
kor Amerikába érkezését követően
úgy döntött, hogy a dél-amerikai ős-
honos kultúráknak szenteli magát,
felkereste Fejőst, hogy támogassa törekvéséit, ám – ahogy elmesélte – a honfitársakkal szembeni
ellenszenvéről híres Fejős mindössze egy ebédmeghívással honorálta érdeklődését. Rosner tehát
saját erejére támaszkodva utazta be éveken át az Andok országait – Amerika szerte élőbeszéddel
kísért dia- és filmvetítésekkel tartotta el magát –, s jutott el egyebek mellett a Fejős által is kutatott
északkelet-perui yaguákhoz, és látogatott meg egy sor régészeti lelőhelyet,32 részint a bevezetőben
említett filmjének elkészítéséhez. Így különösen kapóra jött számára Vilcabamba felfedezése és
a második expedícióhoz való csatlakozás lehetősége.
A limai találkozást követően két nappal már a Bienvenidos a Cusco felirat fogadta az expedí­
ciót, és alig hat nappal megismerkedésüket követően Savoy, Sharon és Rosner útnak indult Cuscó-
ból (15. kép). Az útvonal a már jól ismert településeket követte. Egynapos vonatozást és kétnapos
gyaloglást követően „…az út mind keményebb és keményebb lett, folyókat, patakokat zúgókat és
zuhatagokat keresztezett, vízesések alá bukott. Nincs elég szó, hogy a vízfolyások sokféleségét,
amelyeken át kellett kelnünk, leírjuk. Hegyoldalakról alászálló szakadozott ködfoltokban kapasz-
kodtunk fölfelé… Az idő mind hidegebbre fordult, ahogy vidék legmagasabb, 4300 m magas
hágója felé haladtunk… a metsző hideg fáradt csontjaikig hatolt…”33 – emlékezett vissza az út
nehézségeire Rosner.
16. kép: Útban Vilcabamba felé 17. kép: Machiguenga indiánok az expedíció táborában
(Rosner Géza felvétele, Néprajzi Espiritu Pampánál (Rosner Géza felvétele, Néprajzi
Múzeum, Ltsz.: D37702) Múzeum, Ltsz.: D37728)
A hágót követően csaknem 3000 méternyi ereszkedés várt a csapatra (16. kép), amelyhez csatla-
kozott az első expedícióban ugyancsak részt vevő Ascensión Luque, aki már valóságos veteránnak
számított a Vilcabamba utáni kutatásban, hiszen fiatalemberként jelen volt, amikor Bingham az
ő faluját, Pampaconast is érintette, majd a természettudós Christian Bues vezetőjeként szolgált.34
Hasonló szerepet töltött be Savoy expedícióiban is, de ami legalább ilyen fontos: ő volt az, aki
szót tudott érteni a félelmetes hírű machiguenga indiánokkal. Részint a szó szoros értelmében,
tolmácsként, részint mint olyan valaki, akivel egyáltalán hajlandóak voltak szóba elegyedni. Ezt
annak köszönhette, hogy fiatalemberként megmentette egy machiguenga fiú életét, aki aztán fel-
nőttként kapcsot képezett a törzs és Luque között,35 Ez teremtett annyi bizalmat a jövevények
iránt, hogy egyik főnökük két társával bemerészkedjen az expedíció táborába (17. kép), sőt hajlan-
dónak mutatkoztak, hogy az általuk Eromborinak nevezett romokhoz elvezessék az expedíciót.36
De volt még valaki, akinek bizalmát az expedíció sikere érdekében ugyancsak garantálni kel-
lett. Ez maga Ascensión Luque volt. Eszköze Rosner Géza újdonságnak számító színes Polaroid
fényképezőgépe volt. Dél-amerikai útjai során Rosner hamar fölismerte a fotó jelentőségét a helyi-
ekkel való jó kapcsolat kialakításában. Ahogy fogalmazott, „…sehova sem mentem Polaroid kame-
rám nélkül, ami Ali baba varázsszavaihoz hasonlatosan minden ajtót megnyitott előttem, akárhol

32
 tjai során készített felvételei, valamint összegyűjtött néprajzi és tégészeti tárgyai halála előtt néhány hónappal, 1997-ben
Ú 34
S avoy 1970: 85.
a Néprajzi Múzeumba kerültek. 35
Rosner id. mű.
33
Rosner id. mű. 36
Savoy 1970: 120.
152 Magyarok az utolsó inka főváros nyomában

is voltam.”37 Pontosan így történt ezúttal is. Luque előbb gyanokodva méregette a készüléket, de
az azonnal láthatóvá váló képmás valósággal elvarázsolta a peruit. Mindjárt féltucatot is kikönyör-
gött, hogy minden gyerekének jusson. Miközben kameráját újratöltötte, az tűnt fel Rosnernek,
hogy Luque figyelmét már nem is annyira a képek, mint inkább azok lehúzott háttere köti le.
Azokon ugyanis megjelent a lefényképezett személy halovány lenyomata. Luque azt hitte, ez az ő
szelleme, és attól tartott, hogy idegen kézben marad. Az élesszemű fotós azonban rögvest felismer-
te a helyzetet: „Lelked képmása is a tiéd… Ebben a pillanatban egyfajta rokonokká váltunk.”38
Az így teljes létszámúvá vált expedíció – lévén az esős évszak kezdete – hol ragyogó napsütés-
ben, hol szakadó esőben haladt tovább, amikor Rosner Géza visszaemlékezése szerint „…az alant
hömpölygő sűrű ködpaplan fölé magasodó sziklafallal találtuk szembe magunkat. Ebbe a függő-
leges falba az inkák egy lépcsősort faragtak. Az esőáztatta ösvény még ideális időjárás esetén is
veszélyes. Egy rossz lépés, és aki hibázik, máris a mélybe zuhan. Most azonban az eső az iszapos
sarat a sziklákra mosta… az öngyilkossággal egyenlő továbbmenni. Mégis ezt tettük.”39
Ezzel azonban nem értek véget az előttük álló nehézségek. Savoy rémülten látta a drámai
változást, ami az előző expedíciójuk óta eltelt néhány hét alatt bekövetkezett. A Vilcabamba folyó
völgyében az öszvérek hasáig érő sárban minden lépésért valósággal meg kellett küzdeniük. Nem
csoda, hogy Rosner Géza úgy nyilatkozott, ez volt élete legkeményebb útja: „Beutaztam az új-gui-
neai őserdőt, de soha nem éltem át annyi nehézséget, mint ezen az úton.”
Azután, hogy egy pokolian nehéz hetet követően megérkeztek Espiritu Pampába, három héten
át kutatták a város környékét, melynek során megtalálták azokat a Vilcabamba körüli lelőhelye-
ket, melyek Savoy hite szerint minden kétséget kizáróan igazolták, hogy az Espiritu Pampánál
található romok azonosak az inkák utolsó fővárosával. Ekkor azonban Savoy szembetalálta magát
a minden hasonló expedíciót fenyegető veszéllyel, munkásai kimerültek és megtagadták a további
együttműködést, ahogy Savoy fogalmazott, egyetlen lépést sem voltak hajlandóak tenni az áthatol-
hatatlanul sűrű őserdőben. Az expedíció tagjai is kimerültek, megbetegedtek. Be kellett fejezni
a kutatást, majd ugyanazon az úton visszatérni. Rosner Géza úgy emlékezett, hogy az maga volt
a pokol. Magas lázzal, egy öszvér farkába kapaszkodva menetelt, hogy le ne tévedjen a keskeny
ösvényről és a mélybe ne zuhanjon.40
Alig egy hónap múltán azonban Savoy újabb, immár egy harmadik, minden addiginál hos�-
szabb, 50 napos expedíciót vezetett Vilcabambába, ezúttal az esős évszak derekán. A városba
vezető újabb utat fedeztek fel, és amennyire az őserdő engedte, feltérképezték a romokat, további
kutatást azonban nem végeztek. Savoy végül is nem tudósalkat volt, hanem felfedező. A régészeket
nem sokra becsülte, úgy tartotta, mindig csak a földet kémlelik, s nem képesek az egészet látni.
Az elkövetkező években további nagyszerű felfedezéseket tett Peruban, miközben Vilcabamba
csaknem újra elfelejtődött az őserdő homályban. Így volt ez több mint három évtizedig, amikor
megkezdték a város feltárását, hogy végre fellebbentsék a fátylat a történetéről. Noha Savoy Bing-
hamhez hasonlóan meg volt győződve arról, hogy Vilcabambát fedezte fel, mind a mai napig
akadnak kétkedők, akik tovább kutatnak. Végül is egy megoldott rejtélynél csak egy jobb rejtély
van: egy megoldatlan…

37
 osner id. mű.
R
38
Rosner id. mű.
39
Rosner id. mű.
40
Rosner Géza szóbeli közlése, 1997.