Vázlat

1.Bevezetés:
 információ a szerzőről (életrajzi adatok, hogyan helyezkedik el a vers az életművében)
 a magány témája
2. A vers témája, hangneme:
 vágyakozás a magány után,
 ódai és elégikus hangnem
3. Cím: témajelölő, műfaj: óda
4. A vers szerkezete és tartalma
 Keretes szerkezet
 Tartalmi felosztás: megszólítás-kérés /a magány lakhelye / ellentét a zajos világgal / a
magány adományainak felsorolása / megszólítás-kérés-halál
5. Fő gondolata, üzenete
6. Konkrét életrajzi utalások
7. Stíluseszközök (megszemélyesítés, hasonlat, ellentét)
8. Stílus: klasszicizmus és szentimentalizmus
9. A vers formája
10. Befejezés: Személyes vélemény

Csokonai Vitéz Mihály a magyar felvilágosodás korának költője. Ígéretesen induló

pályájának az vetett véget, hogy a Debreceni Református Kollégium szigorú rendszabályait
több alkalommal megsértette, így nem maradhatott a híres intézményben oktatóként. 1797-
ben házitanító lett a Vajda-családnál, itt beleszeretett tanítványa nővérébe, Juliannába, akihez
Lilla-verseit írta. Bizonytalan anyagi helyzete nem tette lehetővé a házasságot, így Lillával
kapcsolatos reményeiről le kellett mondania. A Magánossághoz című verset a következő
évben írta, és bár Lilláról egy szó sem esik, a vers érzelmi világa tükrözi csalódottságát,
lélekállapotát.
A magány kézenfekvő téma bármelyik költő számára, hiszen a versek nagyrészt az
egyedüllét állapotában keletkeznek. Másrészt, a költők lelki alkatuknál fogva is hajlamosak a
melankóliára, a bezárkózásra, így egy időben vágyhatnak is a magányra, és szenvedhetnek is
tőle.
 A Magánossághoz című vers fő témája a vágyakozás a magány után, a természet
közelségében a versírásra alkalmas állapot megteremtése, illetve a Magánosság
„személyében” egy igazi, halálig hű barát megtalálása. Emellett a zsibongó, zajos, mozgalmas
élet, a világi dolgok (gazdagság, pompa) elutasítása is hangsúlyos szerepet kap. Hangneme
magasztos, de az ódai mellett az elégikus hangnem ugyanúgy meghatározza a költeményt,
ami a „lankadt lelkem”, „sohajtozom”, „világi szenvedés” szavakban, kifejezésekben érhető
tetten.
A cím témamegjelölő, a versen végighaladó megszemélyesítést előre jelzi. Mivel a
Magánosságot – mint elvont fogalmat - magasztos hangnemben szólítja meg, leginkább az
óda jegyei ismerhetők fel a versben. A mondatok nagyrészt kijelentők, ez higgadt, nyugodt,
szenvedélymentes lelkiállapotot feltételez, ami szintén megfelel az ódai műfajnak.
Az első és utolsó mondat keretbe foglalja az alkotást. Tartalmilag 4-5 egységet
különíthetünk el. Az első tartalmi egység a megszólítás illetve kérés:
„Áldott Magánosság, jövel! ragadj el…”
Ezt követi a magány lakhelyének részletes leírása: a háborítatlan természeti környezet
bemutatása. A negyedik versszaktól éles ellentét figyelhető meg a természet és a zajos emberi
világ között. Itt felismerhetjük Rousseau hatását, aki a természeti állapot és a civilizáció
szembeállítására építette fiozófiáját. Ezt követően felsorolja a Magánosság adományait: a
szomorkodók menedéke, a bölcsek és költők barátja, a vigasztalás és a virtus szülője. Az
utolsó egységben a Magánosság és a halál témája összekapcsolódik (mint a halálban és a halál
után is hű társ). Érdekes, hogy itt az utolsó előtti versszakban „magánosság setét világáról” ír,
tehát ez a magánosság nem a megszólított Magánosság, aki a társaságot jelenti a sír
magányában.
A költemény konkrét életrajzi utalást nem tartalmaz, inkább általánosságban utal a
szerző világhoz való viszonyára, csalódásaira:
„Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai”
Központi képe a Magánosság megszemélyesítése női alakban (istenasszony, őrzőangyal,
és erre utal a fátyol is). Ez a megszemélyesítés az egész versen végighalad: a Magánosság
gyönyörködik a tájban, kerüli a zajt, hű barát, és elkísér a halálig. A Magánosságon kívül
természeti jelenségek és más elvont fogalmak is élővé válnak: a hold álommal borít, kárpitot
sző a halál.
 Bár a magány számos adományát felsorolja, Csokonai számára mégiscsak az a
legfontosabb, hogy a magány teremti meg az ihletet, a versírásra alkalmas állapotot. Ezt egy
hatásos hasonlat formájában fejezi ki:
„Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel”

A vers logikáját leginkább meghatározó alakzat az ellentét, ami a természet és a zajos

emberi világ szembeállításán alapul. Ez az ellentétezés megfigyelhető a szóhasználatban is:
zsibongó városok – csendes éj, csatázó trombiták – tiszta nyúgalom.
A költeményben részben a klasszicizmus, részben a szentimentalizmus stílusjegyeit
különböztethetjük meg. A klasszicizmus jegye a műfajválasztás (óda), valamint a tisztán
követhető szerkezet, a szélsőséges érzelmektől való tartózkodás (Csokonai elfogadja a
helyzetét, kevés a felszólítás, kérdés). A szentimentalizmus jegyei a vers elégikus vonásaihoz
kapcsolódnak: nyilvánvaló, hogy Csokonai szenved a világban, menekülési iránya a
természet, és a természetben megtalált magány. Szentimentális jegy a halál témájának
felvetése is.
A költemény szokatlan formájú versszakokból áll: utolsó két sor rövidebb szótagszámú,
az első négy sor keresztrímes, a második négy sor páros rímes (ABABCCDD).

A magány témája a mai olvasó számára is átélhető, bár mi nyilván másképp érezzük
magányosnak magunkat, mint Csokonai. Az érzelmeit tisztázni akaró ember ma is kimegy a
természetbe, hogy magányában elgondolkozhasson a világon. És bár az ember társas lény, a
XX. századi ember pedig általában nem szereti a csendes magányt, abban igaza lehet
Csokonainak, hogy életünk bizonyos szakaszaiban nem ártalmas, ha el tudunk vonulni és
magunkba nézni, feldolgozni a velünk történteket: egyszóval értékelni a magány adományait.