Hegedüs

Géza több mint hat évtizedes írói tevékenységének jelentős hányadát a

magyar irodalom és a magyar történelem széles körű megismertetésének
szentelte. Könyvében hazánk 1100 éves történelmét tömören, olvasmányos
stílusban tekinti át, s a politikai történéseken kívül a magyar kultúra és a
magyarság mindennapi életének is nagy figyelmet szentel. A MAGYAR
SZÁZADOK olyan könyv, amelyben egy kivételes műveltségű, sokat tapasztalt
író mintegy a saját személyes élményeként mutatja be, s ily módon az olvasó
számára is saját élménnyé teszi eleink tizenegy évszázados történetét. A kötet
Függeléke időrendben közli Magyarország uralkodóinak, államfőinek,
kormányfőinek, valamint közoktatási és kulturális ügyekkel foglalkozó
minisztereinek a jegyzékét a kezdetektől napjainkig.
 Hegedüs Géza
MAGYAR
SZÁZADOK
A magyarság és a magyar kultúra története a honfoglalástól
napjainkig

TREZOR KIADÓ
Budapest, 1996
 ISBN 963 7685 92 8

Kiadja a Trezor Kiadó Bt.

1149 Budapest, Egressy köz 6.
Felelős kiadó: Benézik Vilmosné

Nyomta és kötötte: Széchenyi Nyomda Kft., Győr 96. K-567

Felelős nyomdavezető: Nagy Iván ügyvezető igazgató

 TARTALOM
BEVEZETÉS A KÖZÖS EMLÉKEZÉSBE
ELSŐ FEJEZET: Ami a kezdetek kezdete előtt volt
MÁSODIK FEJEZET: A fejedelmek évszázada
HARMADIK FEJEZET: Államalapítás a Keresztény Európában
NEGYEDIK FEJEZET: A feudalizmus kiépülése
ÖTÖDIK FEJEZET: Eretnekek, keresztesek, mongolok
HATODIK EEJEZET: Kiskirályok, trónkeresők
HETEDIK FEJEZET: Az Anjouk évtizedei
NYOLCADIK FEJEZET: Zsigmond király fél évszázada
KILENCEDIK FEJEZET: A hunyadiak emberöltői
TIZEDIK FEJEZET: A tragikus harminchat év
TIZENEGYEDIK FEJEZET: „Két pogány közt”
TIZENKETTEDIK FEJEZET: A kuruc kor
TIZENHARMADIK FEJEZET: Sivár évtizedek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET: A magyar felvilágosodás
TIZENÖTÖDIK FEJEZET: Romantika és reformkor
TIZENHATODIK FEJEZET: A márciusi nemzedék
TIZENHETEDIK FEJEZET: A polgári jólét évtizedei
TIZENNYOLCADIK FEJEZET: A Horthy-kor
TIZENKILENCEDIK FEJEZET: A mi fél évszázadunk
FÜGGELÉK
I. Magyarország uralkodói és államfői
II. Magyarország kormányfői
III. Magyarország oktatási és kulturális ügyekkel foglalkozó miniszterei
 BEVEZETÉS
A KÖZÖS EMLÉKEZÉSBE

Emlékezzünk régiekről...” – ezzel kezdődik a legrégebbi fennmaradt magyar

nyelvű krónikás énekünk félezer évvel ezelőttről. Csáti Demeter deák az
ezerötszázas évek korai évtizedeiben írta ezt az „Ének Pannónia megvételéről”
című elbeszélő költeményt egy már akkor ősrégi mendemondáról, amely szerint
a honfoglaló ősök egy díszesen kantározott fehér lovat adtak cserébe az
elfoglalni kívánt országért. – Kétségtelen, hogy egy öröklött, köztudatban élő
anekdota volt ez, nem hiteles történelem. Nyilván nem történt meg, de már nem
sokkal a honfoglalás után így mesélték nemzedékről nemzedékre.
A közös múlt emlékezete természetes igény volt és maradt minden nép
körében. Hiszen az se lehetett tudományosan igazolható hajdani valóság, hogy
Évát, az asszonyt az Úristen Ádám oldalbordájából formálta, de ki nem ismerné
az első emberpárnak a köztudatban öröklődött történetét? – Az igény minden
népben megvolt arra, hogy tudjon valamit a múltról. Az egyiptomi, a görög,
majd a latin, indiai és a perzsa mítoszok, az istenek, félistenek, hősök kalandjai
időtlen időkön át szállnak nemzedékről nemzedékre, s arról regélnek, hogy mi és
hogyan történt a régi időkben, a múlt tovatűnt évszázadaiban. Aki túllépett a
gyermekkoron, az megkapta és magáévá tette a múlt emlékezetét, s megőrizte és
továbbadta a következő nemzedékeknek.
A múltunk legmélyebb rétegeiről ugyancsak kevés bizonyítható adatunk van,
arról viszont, hogy őseinkben miféle múltkép élt, viszonylag sokat tudunk,
hiszen a közemlékezet rengeteg dolgot megőrzött változatlan vagy alig módosult
formában. Ezeknek az emlékeknek a hitelessége persze sokszor felettébb
kétséges, mindazonáltal az sem érdektelen, hogy a közemlékezet mit és milyen
formában talált megőrzésre méltónak. Hiszen a forrásokkal bizonyított
emlékeket is egy-két nemzedék múltán körülövezi a mendemonda, a legenda, a
népszórakoztató pletyka. És mennél tovább igyekszünk a mélységek felé, annál
kevesebb a hiteles adat, annál több a hiedelem. De a lélek, a tudat számára
mindig és mindenkor szinte egyformán fontos az is, ahogyan valami történt, és
az is, amit az emlékezetünkben őriztünk és őrzünk. Azt már régen se hitték el,
hogy a kezdetek főhősének, Árpádnak a nagyapja (Álmos vezér apja) egy madár
volt, ama nevezetes Turul madár. Arról se voltak tényleg meggyőződve, hogy a
hazába vezető úton egy szarvas – ama bizonyos Csodaszarvas – vezette a népet.
De valahol el kellett kezdeni a történelmet, és amikor a népek egy ponton az
időtlenségből az időbe lépnek, a régieket megidéző képzelet a mondavilágból a
történelembe érkezik. Az igény mindannak az ismeretére, ami akkor történt,
amikor mi magunk még nem is voltunk, okvetlenül a mondáknál kezdődik, és a
monda egyszer okvetlenül átvált a hiteles történelembe.
Ez az útja a korai múltból sarjadó minden történelmi tudatnak, minden
krónikának. Az a Turul madár minden bizonnyal mondai alak. Fia, Álmos vezér
olyan személy, akinek történetében keveredik a monda és a hiteles történelem.
Az ő fia, Árpád pedig már mindenestől hiteles történelmi figura. És amióta –
még az írás-olvasás ismerete előtti időkből – van énekelt vagy szóban regélt
emlékezés a múltról, majd főként amikor feltalálják az írást, az emberek tudatába
és gyakorlatába is beleszövődik a múlt idézése, amely kezdetben túlnyomóan
hiedelem, mítosz, monda, legenda volt. De egyre inkább megtelik a tények
emlékezetével, a történelemmel. A honfoglalók és főleg Árpád történetét nem is
lehet elbeszélni a Turul-ős nélkül, a honfoglalás előzményeit pedig a
Csodaszarvas nélkül. Amiért az ókori Róma történelmi kezdeteit is képtelenség
úgy felidézni, hogy Romulus és Remus isteni származását, majd az őket szoptató
anyafarkast ne említenénk. Athén nagy hírű városáról is mindenki tudta az ókori
Európában, hogy Pallasz Athéné istennő személyesen alapította. Kréta szigetén
pedig egy olyan csodalény – a Minotaurusz – tartotta rettegésben az embereket,
aki félig bika, félig ember volt. Athén, Kréta történelmi-földrajzi valóság, míg
Athéné istennő és a Minotaurusz tudatbeli tény, lélektani-irodalmi-művészeti
valóság. Ez a kétféle valóság együtt az a közös múlt, amelyet nem elegendő
történelemnek nevezni, mert ide tartozik a kultúra egészének – irodalomnak,
művészetnek, mesterségeknek, ízléseknek, erkölcsnek és illemnek a múltja és
fejlődése. Tehát ha emlékezni kívánunk, akkor helyesebb a szigorúan vett
történelem és régiségtan helyett az élet egészére, a tudatvilág útjára, vagyis a
kultúrtörténetre gondolunk.
Mindez – mint a legtöbb népet – érdekel, izgat, tudásra ösztönöz. A krónikás
emlékezet hősi dalok, krónikás énekek formájában keletkezik és öröklődik
nemzedékekről nemzedékekre. Majd írott szövegekbe fogalmazzák az említésre
méltó tényeket, a vallási szabályokat és törvényeket is, de a nevezetes emberek
életrajzát is. A félistenek mondái, a szentek legendái csodás elemekkel elegyes
életrajzok. Ezek mellett minden népnél megjelenik a már történelmi műnek
nevezhető krónika. Hol egy-egy fontos eseménynek a köztudatba vésése, mint
nálunk Anonymus krónikája, a honfoglalásról, majd Kézai Simon krónikája a
közös múlttól a jelenkorig. Ezek a művek fontos részei a középkori magyar
kultúrának. Nyomukban azonban a reneszánsz, majd a barokk irodalmi kor egyre
modernebb igénnyel folytatja a középkori kezdeményeket. A névről sem ismert
Anonymus, majd Kézai Simon, Kálti Márk (a „Képes krónika” szerzője) ízig-
vérig középkori tudós, de a Mátyás korabeli Thuróczy János már igazi
reneszánsz tudós, a barokk időben élő és író Istvánffy Miklósról pedig
mondhatjuk, hogy ő a kritikai igényű modern történetírás kezdete. – Tehát ahogy
terjed a magyar világban az írni-olvasni tudás, olyan mértékben fokozódott az
igény annak megismerésére, mi is történt elődeinkkel a közelebbi és távolabbi
múltban.
Történetünk és közműveltségünk sajátosságai folytán mindenekelőtt a
költészet, a szépirodalom fordulhatott az emlékek felé. Ugyanakkor mindent,
amit komolyan kellett venni, amit a közfelfogás komolynak, idővel
tudománynak tartott, azt csakis latinul kellett megírni, latinul lehetett olvasni. A
vállalt és vallott kereszténységnek alapja a Biblia volt. Eredetileg az
Ótestamentum héber nyelvű, az Újtestamentum görög nyelvű volt. Ezeken a
nyelveken csak a nagy műveltségű papok tudtak. De még ők is szívesebben,
könnyebben olvastak latinul. A katolikusok számára az imádságok, az énekelt
költemények (a himnuszok), a tanított szövegek is latinul szóltak. A teljes Bibliát
már az ókorban latinra fordította Szent Jeromos. Később is keletkeztek latin
biblia-fordítások, de ha a vallásos életben a szélesebb néptömegek számára
készültek is nemzeti nyelvű verses vagy prózában fogalmazott prédikációk,
imádságok – a jogi, a hivatali, a tudományos, filozófiai és történelmi szövegek
csakis latinok lehettek.
A protestantizmus ugyan a vallási életben diadalra juttatta a nemzeti
nyelveket, a történelmi, a jogi, természettudományos művekben azonban akkor
is a latin maradt a kötelező kifejezőeszköz, amikor a reneszánsztól kezdve a
színház már mindenestől átváltott a nemzeti nyelvekre. Shakespeare, Milton már
klasszikus angol író-költő volt, amikor Newton még a gravitáció törvényét is
latinul írta meg. (Milton is latinul írt, ha politikai kérdésekről elmélkedett.)
Corneille, Racine, Molière már világdivattá tette a drámák francia nyelvét,
amikor Descartes latinul fogalmazta meg filozófiai tételeit. Természetes, hogy
nálunk a történelem nyelve akkor is a latin volt, amikor a reneszánsz, a barokk,
majd a felvilágosodott kultúra már Balassi, Zrínyi, sőt Csokonai költészete,
Bessenyei György költészete széles körben ösztönző életműve a
szépirodalomban máig érvényes alapozást adott a magyar irodalomnak. A
felvilágosodás a XVIII. századtól kezdve a kultúra minden területén fejlesztette
a nemzettudatot, és ezzel egyre szélesebb körben tette használatossá a nemzeti
nyelvet.
„Nyelvében él a nemzet, beszéljünk magyarul!” Ez Kazinczy jelmondata volt,
aki felvilágosodásunk egyik áramlatának vezéralakjaként német mintára
igyekezett minden területen meghonosítani a nemzeti nyelv használatát. A
legfőbb kezdeményező, Bessenyei, francia alapozással látott neki minden
műfajban a magyar nyelvű irodalmi tevékenységnek. A „deákosok" – Baróti
Szabó Dávid és társai – a legantikabb latin formákat varázsolták magyar költői
remekekké. Bessenyei azzal is példát adott, hogy a hazai történelem fontos
alakjait és jelentős mozzanatait több műfajban is bemutatta. (Mátyás királyról
eposzt írt Voltaire történelmi hőskölteményének mintájára. Hunyadi Jánosról
ismeretterjesztő célzatú tanulmányt adott közre, Hunyadi Lászlóról Corneille
típusú verses tragédiát alkotott.) A szépirodalom tehát egyre inkább fordult a
hazai múlt felé. De olyan történelmi mű, amely a magyar történelem egészét
ölelte volna fel a honfoglalástól a szerző napjaiig, csak a XIX. század legelején
született meg. De akkor már szinte egyszerre két helyen és két tudós szerző
munkája alapján. Debrecenben Budai Ésaiás professzor „Magyar históriá”-ja
1810-ben jelent meg. De már két évvel korábban, 1808-ban napvilágot látott
Virág Benedek professzor „Magyar századok” című művének első kötete. Ebből
ugyan a szerző haláláig összesen öt kötet készült el, tehát a későbbi művek csak
Budai Ésaiás műve után következtek. Első kötete azonban mégis neki adja az
időbeli elsőséget a magyar nyelvű magyar történelemírás terén.
A két tudós aligha tudott egymásról a művek írása közben. Virág Benedek a
Dunántúlon, majd Pesten és később főleg Budán volt katolikus paptanár, Budai
Ésaiás pedig Debrecenben dolgozott csakugyan (ám kálvinista!) paptanárként,
később püspök is lett. De a feladata már a levegőben volt: az idő a
felvilágosodás korának befejező szakasza, de ugyanakkor már a romantika
irodalmi kezdete Magyarországon. Kisfaludy Károly már írja ösztönző verseit és
legkorábbi színjátékait. A felvilágosodás is, a romantika is elvárta, hogy a felnőtt
emberek tudják, mi minden történt születésük előtt. És Virág Benedek mottóként
írta ezt a költeményt könyve – a „Magyar századok” – élére. Ez a történelmi
tárgyú munka – amelynek a bevezetőjét olvassa a tisztelt olvasó – címével és
mottójával is Virág Benedeket idézi. A szerző őt is régi tanítómesterei között
tudja. Költő volt, egész Berzsenyiig a deákos felvilágosodásnak a legkitűnőbb
művelője. Műfordító volt, többek közt egy olyan teljesítmény megvalósítója,
amely önmagában is halhatatlan mesterré tenné: Horatius egész életművének
formahű magyar változatát hozta létre.
 Mindemellett olyan tudós volt, aki élen járt nemzeti történelmünk magyar
nyelvű megírásában. Minden azóta élt, élő magyar történelemíró elődje,
valamiképpen példaképe.
Ő a mű címét műfaji elemzésként idézte fel. Az elkészült nagy mű a
honfoglalástól a Mohácsi vészig évszázadról évszázadra tagolja a hosszú
eseménysort. Azóta persze másképpen tagolunk, de mégis a „magyar
évszázadok”-ról beszélünk. A jelen könyv szerzője azonban a végtelenül hosszú
anyagot nem kívánja eseményről eseményre követni. A legfőbb tényeket, a
legfontosabb eseményeket iskolába járt emberek amúgy is ismerik. Egyes
részleteket a szerző megkísérelt már regényekben is felidézni. Most azt szeretné,
ha a felidézett mozzanatok közül nemcsak az kerülne az olvasó tudatába, hogy
mi is történt, hanem főleg az, hogy milyen volt az a kor és az a kör, amelyben az
történt, ami történt. Kultúránk múltjának, folyamatának összképét szeretnék
közel vinni az olvasóhoz. Jó lenne, ha azok is olvasnák, akik eleve tudják,
melyik században mi történt, és amit most olvasnak, kiegészítené az ismert
anyagot. De jó lenne, ha azok is, akik éppen kilépnek a gyermekkorból, és
kíváncsiskodó emberré válnak. Ez olyan alapozás lehetne az eljövendő századok
számára, hogy amikor az adatok tömegéből felbukkan egy-egy fontos alak – egy
Hunyadi, egy Rákóczi, egy Kossuth vagy Széchenyi – akkor az is felmerül, hogy
milyen körökben éltek, hogyan öltözködtek, talán még az is, mit szerettek enni.
S még ennél is fontosabb: az, hogy a korabeli jogrendből, erkölcsi értékrendből
vagy éppen illemszabályokból mit vallottak fontosnak. – Ez a szerző szándéka.
Persze, hogy ebből mi sikerült, azt majd döntse el az olvasó, akinek
remélhetőleg elég érdekes olvasmány lesz ez a „Magyar századok”.
 ELSŐ FEJEZET:
Ami a kezdetek kezdete előtt volt

Ami a magyar államalapítás előtt történt, az a kezdetek kezdete előtti

hagyomány. Mert a kezdet maga az államalapítás ténye. Közép-Európa térségein
a X. és XI. század fordulóján szinte egy időben négy helyütt is bekövetkezett,
hogy az idáig érkezett vándornépek köreiben az immár a letelepedett lakosság
állammá szerveződött, európai módon uralkodó ült a szervezett nép egyedüli
uraként a főhatalmat jelentő trónusra, példának tekintve azt a szervezetet,
amelyet úgy két évszázaddal korábban, a VIII. század végén a frank uralkodó,
Nagy Károly szervezett a laza kapcsolatú törzsekből egységes királysággá,
vagyis jogi műszóval állammá. Az őspéldák a hajdani görög történelemben a
városállamokból és a környező falvakból, mezőkből, szántóföldekből, legelőkből
szervezett, közös hatalmú és közös haderejű területi-népességi egységek voltak.
Ez volt eleve a Nagy Sándor óta immár egységes makedón-görög királyság
kitágított mintája. Ennek határtalan kiteljesítése a Római Birodalom. A
népvándorlás folytán szétesett római példa élt tovább az újonnan jött és hazára
talált népek körében. Még a frank állam előtt a gót, longobárd, gepida, vandál
próbálkozások is mintát adtak a királyságokra, vagyis az államszervezésre.
Végül a maradandó államszervezetet megvalósító frankok Nagy Károly alkotása
nyomán olyan szervezeti mintát adtak, amelyet követni lehetett. A szervező
géniusz Károly neve fogalommá magasodott. Károly germán formája, a Karl
formálódott a közép-európai szláv népek ajkán „král”-lá. Ebből és a szó latinos
formájából, a „Carolus”-ból alakult a mi nyelvünkön a „király” szó. Ez a szó lett
a főméltóság neve, amikor a szentté leendő István a letelepedett honfoglaló
törzsekből magyar államot szervezett. A magyar állami lét, benne a törzsekből
összeállt magyar nép európai állami léte Szent Istvánnal kezdődik.
Ő 997-ben vette át örökösként atyjától a hatalmat, amelyet még főhatalommá
kellett tennie. A kezdet tehát vele indul 997-ben. Ez a törzsszövetség azonban
már egy évszázada élt itt. A honfoglalás hagyományos dátuma pedig 896. 896-
tól, Árpád honfoglaló hazaszerzésétől 997-ig 101 év telt el, majdnem pontosan
egy évszázad. Ez a mi 1100 évünknek a legelső évszázada a kezdetek kezdete.
De hát a kezdetek kezdete előtt is volt történelem. A honfoglaló nép már maga
elegye volt emberi csoportoknak. A hagyományos hét törzs különböző
népcsoportoktól szakadt le és egyesült egymással. A honfoglalás idején már nem
is hét, hanem nyolc törzs volt. A Kárpátok karéján belül régebben itt élő,
különböző eredetű és nyelvű népcsoportokkal találkoztak. Ezeknek külön-külön
is volt nehezen áttekinthető történelmük. A nyelvekkel együtt ősi hiedelmek
vegyültek össze. Az az évszázad, amíg a honfoglaló törzsek szövetsége eljutott a
szervezettség magasabb fokára, az államalapítás tényéig, a különböző nyelveket
úgy összevegyítette, hogy már kialakultnak mondhatjuk a magyar nyelvet. A
legrégebbi véletlenül fennmaradt magyar nyelvű mondattöredék egy 1055-ben
kelt latin nyelvű okiratban (a „Tihanyi alapítólevél-ben) olvasható, tehát mintegy
fél évszázaddal az államalapítás után. Az ebben az időben írt, mondott vagy
énekelt német vagy francia szövegek a mai olvasók számára érthetetlenek.
Angol nyelv ez időben még nem is létezett, csak évszázadokkal később
keveredett ki különböző nyelvekből. Ez a kilenc és fél évszázados néhány
összefüggő szó – ha helyesírása kezdetlegesebb is a mostaninál – minden olvasó
magyar ember számára jól érthető, hiszen így hangzik: „feheruuaru rea meneh
hodu utu rea ” (a Fehérvárra menő hadiútra).
Nyelvünk tehát már a kezdetek kezdetén megvolt. A XII. században elmondott
„Halotti Beszéd”, a XIII. századbeli „Ómagyar Mária-siralom” máig
gyönyörűséget adó szép sorai lehetnek „régiesek”, de nem érthetetlenek. Az
ősök kutatói sokáig vitatkoztak, hogy nyelvünk vajon a finnugor nyelvcsaládhoz
vagy a török-tatár nyelvcsaládhoz tartozik-e. Voltak és vannak ábrándos
találgatok, akik egyéb tekintélyes régi nyelvekkel igyekeznek rokonítani
anyanyelvünket. Mondták már ősrokonnak a héber nyelvet, sőt az elő-ázsiai
sumer ősnyelvvel is összerokonították a magyart. A múlt század első felében
egyesek azt is hirdették, hogy a mi magyar nyelvünk az a nyelv, amelyet
Mezopotámia, Karthágó és a közel-keleti akkori világok népei is beszéltek. – A
komoly, valódi nyelvtudomány úgy ítéli meg a valóságot, hogy a magyar nyelv
nyelvtana szerint alapvetően finnugor, kultúrája a török-tatár rokonságba
tartozik. De kialakulása óta szláv, germán, latin hatásokkal módosult. Az ősök
egy része ezt vagy azt a nyelvet beszélte, de az ősök utódai már nagy idők óta a
mi gazdag nyelvvegyületünket tudják a magukénak.
Eredetileg a „magyar” szó is csak az egyik törzs neve volt. Ezt a népnevet,
nyelvet is jelentő szót 1000 évvel ezelőtt valószínűleg megyernek mondották ki.
Magát a törzsszövetséget, a honfoglalókat az itt talált népek „onogur”-nak
mondották. Lehet, hogy ők maguk is így nevezték magukat. A legtöbb európai
nyelven ebből az onogurból származik a latin Hungarus, a germán Ungarisch, a
francia Hongrois, a szláv Venger, később az angol Hungarian. Ez az onogur szó a
korai török nyelven „tíz ogur”-t jelent. Az ősidők óta az urál-altaji nyelveket
együtt hol ugornak, hol ogurnak nevezték. Az „on” szó tízet jelentett, „onogur ”
tehát tíz urál-altaji törzs együttes neve volt. A finnugor és a török-tatár
vándornépeket onoguroknak nevezték, lehet, hogy maguk is olykor így
mondották magukat. Valamikor a korai időkben egy tíz törzsből összeverődött
vándornép neve volt. Tudtunkkal a keletről érkező hazát keresők közül a
bolgároknak ez volt a nevük. A bolgárok ugyanígy a török-tatár rokonsághoz
tartoztak. Csak honfoglalásuk után a meghódított szlávokkal elkeveredve
váltották a nyelvüket törökből szlávra. A honfoglaló Aszparuh vezér még rangja
szerint „kán” volt. Néhány nemzedék múltán utóda, Simeon már a „cár” címet
viselte. A szlávokat se lehet közös elődöktől származtatni. A magyarrá lett más
népek se voltak származás szerinti elődei a honfoglalás után elvegyült, most már
közösen magyar nyelvű népnek.
Nehéz megállapítani, hogy a honfoglaló törzsek közt melyik volt finnugor és
melyik török-tatár nyelvű. Finnugor nyelvi alapja volt valószínűleg a fővezérek,
idővel fejedelmek törzsének. Ez lehetett a Megyer törzs, valószínűleg ez volt a
legnépesebb, ennek a neve formálódott idővel „Magyar”-rá. És minden török
behatás ellenére ez maradt a nyelvünk. De mielőtt a törzsszövetség letelepedett
az elfoglalt hazában, az idegen – görög, latin, arab nyelvű – szerzők általában a
török eredetű onogur szóval jelölték őket. A Megyer, mint az egyik törzs neve,
csak egyetlen, görög nyelvű műben található a többi törzsnév mellett.

Milyen lehetett az ősvallás?

A legrégebbi krónikák csak mint „pogányság”-ról emlékeznek meg a
honfoglalók vallásáról. A XVIII. századig, pontosabban a felvilágosodás koráig
a kései visszaemlékezőket nem érdekelte, milyen felső hatalmakat imádtak a
kereszténység felvétele előtt azok, akik már a honfoglalás előtt kezdtek
magyarrá keveredni. Azt azonban már tudták, hogy az ősvallás mellett az
egyistenhit sem volt idegen tőlük. Szórványosan már a hosszú vándorúton
megismerték a kereszténységet, a mohamedánságot, sőt attól kezdve, hogy a
kazár állam alattvalói voltak, zsidók is éltek közöttük. Az ősi hit azonban – úgy
látszik – nem volt türelmetlen. Ameddig egy kerek évszázaddal később, a
keresztény királyságban kötelező kereszténység nem tiltotta az ősvallást, a
„pogányság”-ot, nem tudunk soraik között vallási türelmetlenségről. A
pogánylázadásokat a kereszténység kötelező volta váltotta ki. Addig békésen
éltek egymás mellett az ősi hit hívei, a keresztények, a mohamedánok és a
zsidók.
 De hogy valójában milyen is volt az az ősvallás, azt az utóbbi két évszázadban
kiváló tudósok kutatták és vitatták, csak éppen megegyezésre nem jutottak.
Néprajzi hagyományok szorgos elemzésével, leginkább nyelvtudományi úton
következtettek a hajdani istenekre és gonosz erőkre. De végleges megegyezés
nincs a szakemberek között. Sajnos az egykorú keresztény és mohamedán
utazók, a politikai szövetségesek, az ellenségek nem írták meg, milyen is volt a
számukra merőben idegen hitvilág. – Annyi viszont bizonyos, hogy korai
eleinknek Hadúr nevű istenük nem volt. Ezt a közel ezer évvel később keletkező
romantika találta ki. Legelőször 1822-ben Aranyosrákosi Székely Sándor „A
székelyek Erdélyben” című érdekes kiseposzában olvashatunk a Hadúrról. Tőle
vette át előbb Czuczor Gergely, majd halhatatlanná tette Vörösmarty Mihály a
„Zalán futásá”-ban. Attól kezdve a kisiskolákban is ősistenünknek tanították
Hadúrt, a jóságos istent és gonosz ellenfelét, Ármányt. Ezek vonzó mesealakok,
csak éppen a honfoglaló magyarok nem tudtak róluk.
Diószegi Vilmos, a kitűnő néprajzkutató (1923-1972) „,Az ősi magyar
hitvilág” című szöveggyűjteményében a XVIII. századtól a XX. század első
évtizedéig hét nagy hatású tudós műveiből vett idézeteket mutat be. Már ezek
ismeretében is nyilvánvaló, hogy ahány kutató, annyi magyar mitológia. Ezekből
még egy általános érvényű kép se bontakozik ki a keresett hitvilágról, noha a
későbbiek ismerték az előzőeket, itt-ott hatottak is egymásra. Céljuk közös volt.
De együtt csak azt bizonyítják, hogy az „ősi magyar hitvilág” nem volt
egyistenhívő, az irodalomban és a közemlékezetben mindmáig fennmaradt
„táltos” papot, illetve varázslófélét (esetleg még orvost is) jelentett. A fehér ló
áldozása is valószínűleg valódi tény volt. És az emberáldozás, leginkább a
megöregedett vezér feláldozása is valószínű lehetett.
A tudós kutatók eredményeinek nagy részéről a későbbi tudós kutatók
megállapították, hogy tévesek, de a korábbiakkal vitatkozókról a még későbbi
tudós kutatók derítették ki, hogy ők is tévedést halmoznak tévedésre. Mégis e
számos félreértés fejlesztette-gazdagította a néprajzot is, a régiségtant is, és
nyitottá tette a befogadó elméket, hogy tudomásul vegyék: e sok tévedés mégis
közelít a hajdani tudatvilág lényegének kirajzolásához.
A leggazdagabb – tévedéseivel együtt is tudatbővítő – (és ráadásul igen
érdekes) mű Ipolyi Arnold (1823-1886) „Magyar Mitológia''' című könyve.
Nélkülözhetetlen kiindulási pont a tévedések és féligazságok vizsgálatához.
(Mint ahogy Kolumbusz Kristóf is alapvetően tévedett, amikor nem vette észre,
hogy egy „új világ”-ot fedezett fel. De Amerika mégis létezik.)
Annyi bizonyos, hogy a honfoglaló magyarok még legalább jó évszázadig
javarészt az ősi hitvilágban éltek. Közben az is bizonyos, hogy már a honfoglalás
előtti legalább évszázadnyi időben ismeretesek voltak köreikben a monoteista
vallások. A kereszténységnek mind a bizánci-keleti, mind a római-nyugati,
egymástól mindjobban elkülönülő változata hívekre talált a törzsekben. Az akkor
még török-rokon bolgárok között már terjedt Mohamed iszlámsága, és ez
rokonságban volt főleg a türk nyelvű törzsekben. A kabarok csatlakozása óta
nemcsak ismertté, hanem tudomásul vetté is vált a zsidó vallás. A „pogány”
magyarok – mint általában a keleti nomád vagy nomádból lett keleti népek –
türelmesek voltak az egy istent valló vallásokhoz. Még a XIII. században a
világot veszélyeztető mongolok is eltűrték, hogy bárki – hite szerint – azt
imádja, akit imádni kíván. A legfélelmetesebb hódító, Dzsingisz kán is
törvénybe foglalta, hogy aki keresztény, zsidó vagy más vallás követője kíván
lenni, úgy imádkozzék, ahogy ez lelkének megfelel. Így a már magyarrá
keveredett elődöknél is békén eltűrt volt az egyistenhit. A Szent Istvántól kezdve
oly gyakori pogánylázadások csak akkor kezdődtek el, amikor az új államrend
erővel kötelezővé parancsolta a kereszténységet, méghozzá nem is akármilyen
kereszténységet. A rettegett Bulcsú vezér is megkeresztelkedett, de a bizánci, az
„ortodox” kereszténység vallott híve volt. (Ezt az ortodoxiát később nálunk
„görögkeleti”-nek nevezték, a szláv népeknél pedig ,,pravoszláv”-nak.) Ebben a
korai időben, a honfoglalás évszázadában a római és a bizánci hit hivatalosan
még nem vált el egymástól. Mindkettő az „általános” (görögül: katolikosz)
kereszténységnek az árnyalata volt, bár a különbségek már megjelentek.
Hivatalosan csak később, 1054-ben szakított a két irányzat. Gyakorlatilag
azonban egyre ellenségesebbek voltak egymással a római pápa fennsőbbségét és
a bizánci császár fennsőbbségét valló népek különböző államszervezetei. Szent
István uralmi korszakában, sőt még az István utáni évtizedekben is „pogány”-
nak számított, aki eltért a „római katolikus” hittől és egyházszervezettől. Például
– már Koppány hírhedett pogánylázadásának vérbefojtása után – a Tisza-Maros
szögben fejedelemként uralkodó Ajtony vezért és világát szintén pogányoknak
mondották, holott főhelye Marosvár (a későbbi Csanád) a keleti kereszténység
központja volt, maga Ajtony pedig bizánci császári hercegnő férje. Önállóságra
törekvő uralmi területe a római egyház nevében vele versengő Esztergom
ellenfele volt. Őt és őket mégis „pogányok”-nak mondották, holott
nyilvánvalóan ők is keresztények voltak.
Hogy István közeli rokonai, a gyula címmel Erdélyben uralkodó urak és
népeik milyen címen voltak „pogány”-ok, ezt már nem is lehet megállapítani.
Megállapíthatatlan, hogy Szent István anyja, Sarolt úrnő, aki asszony létére is
tevékeny társa volt már férjének, Géza fejedelemnek, majd fiának, Szent
Istvánnak, miféle pogány otthonból került a kereszténységre térítő uralkodók
közé. Alighanem nem hitbeli, hanem politikai ellentét volt Esztergom és
Gyulafehérvár között. És aki a Róma felé tekintő Esztergom ellensége volt, azt
„pogánynak” mondották.
A sokkal később, már Szent István halála után fellángoló „pogány-lázadás”
valóban szembefordult a már kötelező kereszténységgel, s Vata, majd később fia,
János valóban a kereszténység ellen lázadt, a régi vallást akarta visszaállítani –
ez történelmi tény. Szent Gellért is ennek a belháborúnak esett áldozatul.
Valójában azonban ez is politikai célzatú lázadás volt: az idegen és idegen
uralmat segítő Péter király ellen. Valójában a magyarok élére álló I. Endre Vata
harcosainak segítségével állította helyre és erősítette meg Szent István
keresztény királyságát. Alig egy nemzedékkel később János zavargó népét I.
Béla vérontás nélkül szétkergette. Mire a Szent István eltervezte keresztény
magyar királyság a bölcsen uralkodó Endre és a diadalmas Béla éveiben
megszilárdult, a pogánynak mondott őshit már időszerűtlenné vált. Annyira nem
emlegették, hogy emléke is hamarosan elfelejtődött. Ezért nem tudták
évszázadokon át, hogy miféle hitrendszer volt az a „pogány magyar ősvallás”.
Az Árpád-királyok korában legtudósabbnak tűnő Kézai Simont se érdekli, mi
volt a pogánynak nevezett ősök tudatában, világnézetében. Az Anjou-korban
fogalmazó leggazdagabb krónikás, Kálti Márk, a „Képes krónika” kalandosan
érdekes írója se teszi fel a kérdést, mit is hittek azok a nagy emlékezetű elődök,
akiket „pogányok”-nak neveztek az egymást követő nemzedékek. De még az
annyira tárgyilagosságra törekvő, reneszánszkori Thuróczy János se mond többet
a nagy hírű ősökről, mint hogy nem voltak keresztények. És aki nem keresztény,
az pogány, bármilyen eszméket tartalmaz ez a pogányság. Hiszen a reneszánsz
kor művelt elméi jól ismerték a latin-görög mitológiát, a két istent imádó
manicheizmust, a mindenütt vérbefojtott „kathar” eretnekséget (nálunk
bogumiloknak, Itáliában és Dalmáciában patarénusoknak, Franciaországban
albigenseknek nevezték őket). Minden valamennyire művelt reneszánsz kori író-
olvasó ember bizonyos volt abban, hogy a legkorábbi magyarok „pogányság”-a
semmiképp sem lehetett olyan, mint ezek az ismert, sőt iskolákban is tanított
„pogányságok”. De a népvándorlás korában Európát elárasztó lovasnépek
hitvilága, illetve annak eszméi senkit sem érdekeltek.
Valójában csak a valóság iránt oly érzékeny „felvilágosodás” – amelyet
egyébként is izgattak a vallások tanai és tévtanai – kezdett egész Európában
érdeklődni minden eszmerendszer iránt. A felvilágosodás kritikus szelleme a
gondolkodás tengelyébe állította a szabályok, a társadalmi szokások, a
lehetőségek és a kötelességek problémáit. A jog, az erkölcs, a szépség, az illem,
a divat, a szokások lényege és változékonysága irodalmi, filozófiai, modorbeli
problémaként került a tudományokba, a vitatkozásokba, a politikába. És ha
igény van a valláskritika iránt is, akkor ismerni kell a különböző vallások
kötelező normáit és megengedő lehetőségeit. Tehát az angol, a francia, majd a
német felvilágosodás gyorsan terjedő szelleme egész Európában az addiginál
tüzetesebben kezdett érdeklődni, mi volt és mi történt azon a hosszú távon,
amely az őskoroktól az akkori időkig vezetett. A krónikák oknyomozó
történettudománnyá váltak. Az erkölcstan is feltette az ésszerűség kérdéseit. Az
egyháztörténet mellé kutató és bíráló hangon lépett a vallástörténet. És ha
általában válik érdekessé a hitek, a vallási tanítások, az eszmék lényege, akkor
az sem érdektelen, hogy a váltakozó hitek mellett mi mindent nem hiszünk már.
Angliában fontos témakör és irodalmi témavilág lesz az ősi kelta mondavilág. A
mondák különböző hőstörténetei Franciaországban a romantikát készítik elő. A
német irodalomban és képzeletben a pogány Edda-dalok, a Nibelung-történetek
felújuló divatja készíti elő még Wagner zenedrámáinak a témavilágát is. Persze,
hogy hamarosan megszületnek a skandináv (svéd, norvég), a finn, az észt őskort
és őshitet idéző eposzok. Ez a felvilágosodás készíti elő többek közt az egész
Európát áthálózó romantikát. Vörösmarty „Zalán futása” és körülötte egy egész
nemzedék eposzkultusza ugyanúgy beletartozik ebbe az álom-epikába, mint
Tennyson „királyidill”-jei, Victor Hugo „Századok legendája", Puskin „Ruszlán
és Ludmillá’'-ja. Természetesen a divatossá váló mitológiakutatás is ugyanennek
a szellemi érdeklődésnek a terméke. És amikor minden nemzet a kibontakozó
polgárosodás és erősödő nemzettudat folytán a hitvilág múltján belül fokozottan
igényt tart saját, nemzeti mitológiára – a kutató tudomány is a megszokott latin
nyelv helyett egyre jobban igényli a nemzeti nyelvű mitológiaismeretet. De hát
maga a történettudomány is latin nyelvű maradt egészen a XIX. századig. A
magyar nemzeti történet is latin nyelvű maradt még a nemzeti múlt
felidézésében is. A felvilágosodás írói, költői szépirodalmi műveikben már
magyarul szóltak. Bessenyei György eposzt írt Mátyás királyról, elbeszélő hangú
ismeretterjesztő tanulmánnyal igyekezett népszerűsíteni a hazai reneszánsz
főalakját. Dugonics áltörténelmi regényében, az „Etelká”-ban a magyar ősidőket
idézte magyarul. De a tudományos igényű történelemírás a XVIII. század végéig
latin nyelvű marad. Csak a XIX. század első évtizedében Virág Benedek és
Budai Ésaiás egymástól függetlenül készül el a magyar nyelvű magyar
történelemmel.
 A magyar mitológiakutatás párhuzamos a történelem és a régiségtan latinból
magyarrá változásával. Addig csak „pogányság”-ról szóltak, ha az ősmagyarok
hitvilágáról esett szó. Csak az ésszerűség kultusza, a felvilágosodás tette
érdekessé, hogy milyen is volt, illetve milyen lehetett az az újra meg újra
említett pogányság. Az úttörő az ősi hitvilág kutatásában Comides Dániel (1732-
1787). De ekkor még természetes, hogy ez a valóban tudós kutató latin nyelven
írja nagy hatású székfoglalóját a göttingeni egyetemen, az „Értekezés a régi
magyarok világáról” címen. Később a pesti egyetemen a diplomatika és
heraldika professzora. De akkor (1784-ben) a magyar felsőoktatásban még
mindig a latin az oktatási nyelv. A magyar nemzeti öntudatú tanárok maguk is
inkább latinul tanítanak, hogy ne kelljen németül oktatni.
Comides módszere már forráskutató és oknyomozó, de megállapításainak
nagy része téves. A régi hitvilágot a perzsából származtatja, még lehetőségként
sem említi a magyar-lapp, tehát finnugor rokonságot, holott Sajnovics
felismerése az északi rokonságról már ismeretes a nyelvtudományban. De
Sajnovics a magyar nemesi jellegű kultúrában ellenszenves, a „halzsír szagú
rokonság” gondolata meg egyenesen dühítő. Még a felvilágosodás filozófiai
műveltségű írói-költői is előkelőbb rokonságot igényelnek. A franciás
műveltségű Barcsay versben beszéli le kortársait, nehogy higgyenek a
nyelvészkedő csillagász Sajnovicsnak. A nemzeti mitológiakutatásban úttörő
Comides mintha nem is tudna erről a rokonságlehetőségről. A kortárs kutatók-
elmélkedők előkelőbb nyelvrokonságot, s általuk előkelőbb hajdani
kapcsolatokat próbálnak felismerni. Héber, karthágói, majd újra meg újra perzsa
kapcsolatokat keresnek. Már ekkor megjelenik a legképtelenebb nyelvrokonság-
elmélet: a magyar nyelvnek a rég kihalt sumer nyelvből való származtatása.
Comides perzsa-származtatása is hamar válik gyanússá, majd elutasította, de a
komolyan kutatott nyelvi archeológia azonnal nagy hatású. Nyomában a
mitológiakutatás mostanáig szakadatlan. Horvát István és Kállay Ferenc a XIX.
század elején már magyarul folytatja a tévedésekkel teljes magyar mitológia
népszerűsítését. Mindketten még a XVIII. században születtek, de munkásságuk
már a következő század elejére esik. Nem egy helyes felismerésük is akad, de
olyan összefüggő istenvilágot, amilyen a hagyományos, örökölt görög-latin
mitológiában vagy a hindu és az egyszeriben divatossá vált germán mondákban
van, nem tudnak kimutatni.
Nyomukban azokban a magyar mitológia érdekes kutatási cél lett, s az maradt
úgyszólván napjainkig. A múló időben három kutató végzett igen fontos munkát
az ősi hiedelmek feltárásában. Nekik még a tévedéseik is ösztönzőek voltak a
további kutatásra. Ipolyi Arnold (1823-1886), Csengery Antal (1822-1880) és
Kálmány Lajos (1852-1919) három olyan tudós, akik – mint a többiek –
tévesnek bizonyult sejtéseket építenek hajdani hitvilágunkba, de ezek olyan
tévedések, amelyek mégis közelebb visznek az elfelejtett hitvilág
megközelítéséhez. Ezekben az ősvalláskutatásokban sajátosan keveredik a
tudományosan is értékelhető tudás és a leleményes képzelet. Törekvésük az volt,
hogy a közemlékezetben szinte teljesen elhomályosodott ősi vallás teológiáját
újra felépítsék. Aligha véletlen, hogy az egymást cáfoló, új és új szempontokat
felvető tudósok közt Csengery Antal az egyetlen, aki nem hivatásos pap. A sokat
kritizált, de indokoltan sikeres írónak bizonyuló Ipolyi Arnold püspök is volt. A
talán még nála is olvasmányosabban író Kandra Kabos (1843-1905) is
jelentékeny egyházi tekintély. De ő is, mint a szakma nagyjai, mind nyelvészeti,
mind néprajzi téren tévedésekre tévedéseket halmoz. Látomása az ősmagyar
mitológiáról a romantikus ábrándvilágokhoz tartozik. A leginkább
tudományosnak tekinthető, talán még azt is hozzátehetjük, hogy a „legvilágibb”
– Csengery, a neves liberális politikus, hatásos publicista, lapszerkesztő. Bárha ő
sem tudja pozitivista módszereivel kikövetkeztetni a történelmi adatokból az
ősvallást, de Ipolyit bírálva rámutathat, hogy miféle tévúton jár minden magyar
mitológia-keresés. A valódi néprajztudós Kálmány pedig kitűnő szakembere az
emlékfeltárásoknak, de ő is akkor hiteles, amikor tagadja az övéitől különböző
feltevéseket, kiterjeszti a néprajz látóhatárát, de azt az ősvallást ő sem tudja
feltárni, mint a legábrándosabb Kandra Kabos. Kandra „,Magyar mitológiá”-ját
annyi bírálat érte, hogy a sértett szerző indulatosan lemondott arról, hogy az
Akadémia tudósnak tekintse. Válaszként az Akadémia nem is választotta tagjai
közé, noha köztudomású volt a tudományos életben: életének fő vágya, hogy
akadémikus legyen. Igen nagy tudású, kitűnő stílusa, korlátlan képzelete alapján
indokolhatóbban lehetett volna akadémikus, mint nem egy versenytársa a
tudományos életben. De sértegetéseit az Akadémia sértéssel viszonozta: nem
választották a Tudományos Akadémia tagjai közé. Alaposan el is felejtettük,
noha az ő izgalmas képzelődései ugyanúgy beletartoznak a témakörbe, mint a
nem kevésbé romantikus képzelődő Ipolyi Arnold, a józan pozitivista Csengery
vagy a néprajzi fő alak, Kálmány.
Kutatásaikból annyi a tény, hogy volt magyar ősvallás, de emlékei annyira
foszlányszerűek, összefüggései, tanai, szertartásai olyan bizonytalanok, hogy
egységes képet máig sem alkothatunk róla. A Turul-madár, a csodaszarvas, a
fehérló-áldozás nagyon is gyaníttatják, hogy a totemhit és totemtisztelet
beletartozott ebbe az őshitbe, mint ahogy a népvándorlás általános
képzeletvilágába is. Az urál-altaji nyelveket beszélő vándortörzsek – finnugorok,
török-tatárok – nyelvileg, néprajzilag valahogyan rokonságban voltak,
tudatviláguk is hatott egymásra. Szokásaik, ízlésük, jogi, erkölcsi rendjük, sőt
illemszabályaik is összekötik őket, akkor is, ha szövetségesek, akkor is, ha
ellenségeskednek egymással. De ettől még alig tudunk valamit is a köreikben
végbement történelmi eseményekről, viszont sok mindent kikövetkeztethetünk
arról, mi volt a tudatukban, mi mindent hittek, képzeltek. Hogy Emese asszony
valóban élt-e, ez bizonyíthatatlan, de az, hogy a turul-madár reászállt és fiat
nemzett vele, ezt mindnyájan tudjuk. Hogy Botond egyetlen csapással betörte
Bizánc kapuját, ez aligha történelmi tény, az viszont tény, hogy így tanultuk még
mi is az iskolában. Az, hogy mi volt a kezdetek kezdete előtt: találgatás kérdése,
hanem az, hogy mi minden volt erről későbbi elődeink tudatában, az már
valóságos kultúrtörténet. Hogy ennek a hazára lelt népnek kik a vér szerinti
elődei – ez mára nemcsak megállapíthatatlan, de gyakorlatilag nem is érdekes.
De az nem biológiai, hanem társadalmi tény, hogy az itt, a honfoglaláskor és
azután kikeveredett népnek-nemzetnek ők az elődei, és mi, az utódok tudjuk ezt
– ez az államalkotó nép hiteles történelmi kezdete. Az bizonyítható és
bizonyított tény, hogy a kelta pannonokból, őslakó illírekből, római telepesekből,
germánokból, szlávokból, honfoglaló finnugor és török-tatár törzsekből és még
egyebekből kikeveredett, de már hamarosan közös nyelvű együtt élőkből
formálódott nép, az elhomályosodott „pogány” vallásból, bizánci és római
kereszténységből, kazár-zsidóból, böszörmény-mohamedánból formálódott
tömeg államalapító magyarrá vált. Történelmi tényező volt és maradt itt Közép-
Európa legközepén – ez az a történelmi valóság, amelyet a népvándorlástól
napjainkig igyekszünk nyomon követni.

A népvándorlás
A különböző származású és különböző nyelvű népeknek az a keletről nyugat felé
tartó áradása, amelyet az iskolai történelemórákon és tankönyvekben a
„népvándorlás korának” neveznek, a Krisztus utáni IV. századtól a IX.
évszázadig alapját vetette meg az európai államok, bennük a különböző
nemzetek kialakulásának. Ez azonos azzal a hosszú időszakkal, amelyet a
történelemtudomány „kora középkor”-nak nevez. Valójában azonban ez a
népmozgás csak az egyik népvándorlás volt. Ameddig az időben vissza tudunk
tekinteni, számos olyan eseménysorozatot kell tudomásul venni, amely kisebb
vagy nagyobb népcsoportok elvándorlását, vándorútját és hazára találását jelzi.
Sok ezer évvel ezelőtt kezdődött, történt és befejeződött, amikor az iráni
fennsíkról dél felé áradó népek elárasztották a később indiainak nevezett óriási
félszigetet. Nem sokkal később érkeztek a balkáni térségekre nyomuló görög
törzsek – akhájok, jónok, aiolok –, hogy hamarosan elárasszák a környező
szigeteket, majd Kis-Ázsia nyugati partszegélyét. Ezeknél még később érkeztek
az ázsiai őshazából a legharciasabb görögök, a dórok, hogy tovább nyomják az
addigra már megtelepedett rokonok törzseit. Azután egymás után jöttek,
harcoltak, hódítottak vagy elhullottak az Indiától Nvugat-Európáig áramló
különböző népek, az „indoeurópai” harcias törzsek: a kelták, a román nyelvűek,
a germánok és a szlávok. Ezek mind népvándorlások révén kerültek Ázsiából
Európába, és csak ezt követően került sor a mi népvándorlásunkra, amely szintén
germán és szláv nyelvű népekkel kezdődött, majd nyomukban az itt eddig
ismeretlen nyelvű törzsekkel, amelyeket idővel a nyelvtudomány urál-
altajiaknak nevezett: ezek voltak a finnugor népek és a török-tatár törzsek.
Ez a népmozgásoknak, az otthonok elhagyásának, a hazakeresésnek,
hosszabb-rövidebb vándorutaknak, majd a végleges hazára találásnak, a
honfoglalásnak az időszaka volt. Az okok természetiek és politikaiak voltak. E
népek általában már túl voltak a fejlődés halász-vadász időszakán. A
vadásznépeknek soha se volt igazi állandó otthonuk, rohantak oda, ahol elég
táplálékot nyújtó vadat találhattak. A fejlettebbek arra is rájöttek, hogy lóháton
gyorsabban lehet vadat űzni. Ezek a legkorábbi lovasok azonban sohase voltak
egy helyben vagy egy tájon lakók. Ennél fejlettebb gazdálkodási formára kellett
találniok, hogy akár csak az átmeneti letelepedés is lehetségessé váljék. A
népvándorlás korának jellegzetes fejlődési foka az állattenyésztés volt. A
szarvasmarhákat, juhokat, kecskéket, idővel a disznókat is megszelídítő,
csordákat, nyájakat, csürhéket tartó, huzamos tartózkodásra alkalmas sátrakat
verő népcsoportok életformája volt az állattenyésztés. Nekik már
nélkülözhetetlen volt az állattömegek egybetartásához szükséges ló és az
őrzéshez- tereléshez a kutya is. Ámde a jószág – egyelőre közös jószág –
továbbhajtható volt, ha egy aszály kiszárította a legelőt, vagy ha jött egy erősebb
népcsoport, a távolból hasonló okokból új hazát keresve, és elkergette az eddig
itt legeltetőket. A szárazság vagy árvíz, esetleg sáskajárás természeti ok volt az
elvándorlásra, a támadó ellenség vagy a gyengébbek elűzése politikai ok volt, de
ez is ugyanúgy továbbvándorlásra kényszerített, mint a természet
kíméletlensége.
Megszoktuk, hogy ezek a vándorlások általában keletről nyugatra irányultak: a
mi Európánkat Ázsia népei formálták a mi világrészünkké. Valójában azonban
az adott táj másfelé is vezethetett. A hinduk útja India felé északról dél felé
tartott. A minket is kialakító nagy népvándorlás valószínűleg azzal kezdődött,
hogy egy közép-ázsiai táj kiszáradt legelői elűzték otthonukból az addig ott
tanyázó legeltető, lovas, nyilazáshoz már jól értő csoportokat, a törzseket, akiket
kelet felé vonzott a jobb otthon reménye. Ez a kelet az akkor már náluk sokkal
fejlettebb Kína volt, amely ekkortájt már évezredes államiságot tudott maga
mögött, ismerte a földművelést, és volt már ipara is. Ám a kínaiak, az őket
kormányzó tisztviselők, magas rangú katonák, a birodalmat összetartó császári
udvar felismerte a veszedelmet és képes volt védekezni. Nekik már voltak
városaik, a városokban épített házaik, megtanulták a kőműves és ács
mesterségeket. Képesek voltak tehát az építészet mindmáig legnagyobb
teljesítményére: a „kínai fal” létrehozására. Az akkor már óriási keleti
birodalom egész nyugati határvidékét elrekesztették a tornyokkal megerősített
kőakadály felépítésével, amely meg is torpantotta a nyájaikat terelő fegyveres
lovasokat. Ezt a hazáját elhagyó, Kína felé áradó tömeget kínaiul „Hiung-Nu”-
nak nevezték. Mikor e népek kénytelenek voltak visszafordulni és nyugat felé
törtek, európai elődeink – talán a kínai elnevezés elferdítésével – hunoknak
mondották őket. Lehetséges, hogy Attila félelmetes hunjai ezeknek vérszerinti
leszármazottai voltak. De ez nem biztos, talán teljesen más népek voltak a
népvándorlás kezdetén Ázsiából Európába áradó törzsek és törzsközösségek.
Volt időszak, amikor mifelénk hunnak neveztek minden erre igyekvő hódító
szándékú népet. Olykor az avarokat, bolgárokat, a túl hasonló nevű kunokat,
besenyőket, a legkorábbi magyarokat is hunoknak mondották a megrémült itt
lakók. Az is a találgatás játéka volt, hogy az erre törő tömegeket abból az
ismeretlen országból származtatták, ahonnan ókori – görög – szerzők szerint a
legtöbb keleti nép érkezett. Ezt a keleti országot előbb görögül, később latinul
Szkítiának írták és mondták. Még legkorábbi fennmaradt krónikás énekünk, a
XIII. század első felében kelt ”Ének Pannónia megvételéről” is így kezdődik:
„Emlékezzünk régiekről, A Szkítiából kijöttekről”. Talán a Turáni-alföld
legrégebbi európai neve volt az a Szkítia, népe pedig a „szkíta”. Ezt mondották
sokkal később magyarul „szittyá”-nak. Az újkor elején, a reneszánsz időkben élt
Csáti Demeter, az „Ének Pannónia megvételéről” tudós deák-poétája is
Szkítiából származtatja a magyarok őseit, de még a XIX. században Helmeczy
Mihály, a gátlástalan nyelvújító híres katonai indulójában is így szólítja a magyar
vitézeket: „Szittya vitézek, a harc riadalma / Ne rettegtessen benneteket!”
Ez a szkíta vagy szittya gyűjtőnév volt, s az volt a hun is. Nem tévedés, hanem
akkori csoportosítás eredménye, amikor az idegen krónikás a magyar elődöket
hunoknak nevezi. A honfoglalásra törő magyarok az akkori „néprajz-tudás”
szerint hunok voltak, de a hunok nem voltak magyarok: ez a név különböző
finnugor, urál-altaji törzsek vagy törzsszövetségek gyűjtőneve. Persze ezek közé
tartozott Attila rettegett népe is, de a korai bolgárok, besenyők, avarok,
böszörmények, kunok úgyszintén mind hunok voltak, így a korai magyarok is
hunok voltak az akkori európai köztudatban. Idővel a magyar köztudatban
kialakult az a vélemény, hogy Attila hun harcosai évszázadokkal korábban
ideérkezett magyar elődök voltak. Kézai Simon XIII. századbeli krónikája már
„kettős bejövetel”-t, kettős honfoglalást tanít. Ez azonban nem előzménye vagy
kezdete a László Gyula modern „kettős honfoglalás” elméletének. Ez utóbbi
nagyon is valószínű történelmi tény azon az alapon, hogy a IX. század végén
bekövetkezett, Árpád vezette honfoglalás itt olyan népeket is talált, amelyeknek
nyelve érthető volt a magyarok számára. Vagyis voltak a magyarok megjelenése
előtt olyan népek, amelyeknek jobbára török jellegű nyelve ismerős volt a
honfoglalóknak is.
Az avar birodalom összeomlása után továbbra is éltek itt nagy számban
avarok. Talán a már korábban itt élő székelyek is rokon nyelvűek lehettek. Ezek
hamar be is olvadtak az újonnan jöttekbe. Hitviláguk is azonos vagy hasonló
lehetett. A honfoglalók néhány törzse ugyanúgy török (türk) nyelven beszélt,
mint az itt rég megtelepedettek. A kazárok, akiknek egy nagyobb közössége
kabar néven még a honfoglalás előtt csatlakozott nyolcadiknak a hét magyar
törzshöz, kétségtelenül türk nép volt. A korabeli utazók és diplomaták úgy
tapasztalták, hogy a törzsek két nyelvben voltak otthonosak. Majd úgy olvadtak
össze, hogy a kialakult, máig is egyenesen fejlődő nyelv nyelvtani törvényei
szerint finnugor volt, szókincse nagyobb részben török-tatár. Ezt a jelleget
mindmáig megtartotta, holott közben számos szót és kifejezést olvasztott
magába a korábban itt talált és a később betelepült népek nyelvéből. Nyelvünk
tele van germán, szláv, latin, héber eredetű elemekkel, de következetesen
megmaradt a XI. században már kialakult magyar nyelven.
Holott a népvándorlás alatt és után számos nép nyelvet cserélt: felvette a
meghódított területen már ott lakók nyelvét. A nyelv vagy nyelvcsalád nem
bizonyít származást. A honfoglaló bolgárok eredetileg török nyelvűek voltak.
Honfoglaló vezéreiket még kánoknak mondták, néhány nemzedék után
uralkodóik már cárok voltak, tehát szláv nyelvre váltottak. A honfoglaló bolgár
nép vezére Aszparuh kán volt, a hódító-államalapító fejedelem Krumkán volt, de
a királyságot teremtő nagy uralkodót két-három nemzedékkel később már
Simeon cárnak hívták. Az új nyelvrokonság nem jelentett népi- leszármazásbeli
rokonságot. De sokkal később a poroszok szlávok voltak, nyelvük csak nagy
sokára változott németre. A Franciaországot „megelőző” frankok pedig
eredetileg germánok voltak. Honfoglalásuk után keveredtek a kelta gallusokkal
és a jóval előbb hódító latin nyelvű rómaiakkal. Az ősi kelta, a latin és a germán
nyelvből lett a francia. A népvándorlás folyamán Észak-Itáliát elárasztó
longobárdok germánok voltak, s keveredtek az ott talált kelta-latin népekkel.
Longobárd nevükből lett a lombard elnevezés, vagyis az olasz nyelv egyik
fontos előzménye. Talán még csodálatosnak is mondható, hogy a mi magyar
nyelvünk, bár fejlődött, gazdagodott, tanult mindenkitől, akivel kapcsolatba
került, mégis: ezernél is több esztendő alatt megmaradt magyar nyelvnek.
A népvándorlás rokon népeket kevert és idegen népeket összeolvasztott.
Nyelvek, hitek, kérész életű államok keletkeztek és eltűntek. A korábban
egymástól idegen népcsoportok elegyedtek egymással. Az urál-altaji törzsek és
törzsszövetségek kezdetben származásban is, nyelvben is különböztek
egymástól, de a népvándorlás évszázadai alatt a finnugor csoportok olyan
gyakran keveredtek török-tatár csoportokkal, hogy Európa régebben érkezett
népei gyakran nem is tudták megkülönböztetni őket. Az „onogur” elnevezés
eredetileg a bolgárokat jelentette; ez a szóösszetétel a török-tatár népeknél „tíz
nyíl”-at jelentett. Alighanem még tíz törzsből állt a törzsszövetségük, amikor
keletebbről Európába érkeztek. A török nyelvben az „ogur” nyilat is, harcias
törzset is jelentett. A finnugor nyelvekben viszont a nagyon hasonló „ugor” az
egyik népcsoport nyelve volt. A IX-X. században előbb valamennyi urál-altaji
népet jelentette a germán, szláv és latin nyelvű államokban. Később kizárólag a
magyarokat értették, ha „onogur”-t mondottak. Maga a törzsszövetség a
letelepedés időpontjáig, de lehet, hogy egészen az államalapításig még nem is
nevezte magát magyarnak (ez a név addig az egyik, talán a legnagyobb törzs
neve volt). Ez az oka, hogy a legtöbb európai nyelvben nemzetünk neve nem a
„magyar”-ból, hanem az „onogur”-ból származik. A hungarus, ungarisch,
hongrois, venger a régi téves elnevezésből formálódott.
Nyelvünk igen hamar kialakult, magába olvasztva a beolvadt nyelvek
szókincsének számos szavát és kifejezését. Legkönnyebben természetesen a
török nyelvek hatottak a magyar nyelvre. A még vándor magyar nép évtizedekig
élt a török nyelvű kazárok országában. Később kazárok csatlakoztak a
honfoglalókhoz, és úgy olvadtak bele a magyar világba, magyar szokásokba és
magyar nyelv be, hogy maradandóan hatottak a befogadókra. Majd jöttek az új
török-tatár népek, sokáig ellenségek, majd beolvadók, nyelvet átvevők, s az ő
nyelvük is visszahatott a magyarra. A kunok, besenyők, az Iránból idáig vetődött
jászok, a valószínűleg kunokkal rokon palócok rég elfelejtették különállásukat.
Ők ugyanúgy magyarok lettek, mint a magyar honfoglalás előtt már itt élő,
eredetileg más nyelvű székelyek, avarok, talán még régebbről itt maradt kelták,
latin származékok, itt felejtett gepidák és egyéb germán és szláv töredékek. Az
egyik honfoglaló törzs, a kabar a Kazár Birodalomból kiszakadt három kazár
törzs (vagy törzstöredék) volt. De a későbbi Biharban már korábban itt élő
kazárok éltek. (Mén Marót népe.) Az elvegyülés már a honfoglalás előtt
elkezdődött, majd évszázadok folytán szinte szakadatlanul folytatódott. Hiszen a
kunok csak a tatárjárás után telepedtek le, ez pedig a XIII. században következett
be. A betelepült germán csoportok (svábok, szászok, cipszerek, poncichterek) jó
része csak a múlt század folyamán magyarosodott el. Persze sok német szót
hoztak magukkal a magyar nyelvbe.
A magyar nyelv már a népvándorlás folyamán kialakult, de az államalapítástól
– tehát a XI. század elejétől – szakadatlanul fejlődik, és egységes lesz. Az
Árpád-házi királyok évszázadaiban élt magyarok nyelvét mi is megértjük, a
magunkénak tudjuk. De ha ebből a korai korból valaki mégis feltámadna és
hallgatózni kezdene, mondjuk a budapesti Nagykörúton, hát aligha értené saját
nyelvét, azt a magyar nyelvet, amely a Tihanyi alapítólevél vagy a Halotti beszéd
számunkra jól érthető magyar nyelvéből gazdagodott a mi mai nyelvünkké.

Életforma a honfoglalás előtt

A népvándorlás népei – ha más-más származásúak, különböző nyelvűek is
voltak – hasonló életformára kényszerültek: nem rendezkedhettek be állandó
lakhelyre. Ahol a gyakori aszály kétségessé tette a legeltetés lehetőségét, ahol
mindig előfordulhatott, hogy erősebb – nagyobb vagy jobban fegyverzett,
úgyszintén vándorlásra kényszerült – népek bukkannak fel és elűzik az
ideiglenesen megtelepedetteket, ott mindig készen kellett lenni a
továbbvándorlásra. Ha vándorútjukon meg is ismerkedtek a földműveléssel, nem
térhettek át a fejlettebb szántóvető életformára, mert ha tovább kellett menniük, a
föld nem ment velük. Aki pedig berendezkedett a vándor életformára, nem
építhetett állandó lakóhelyet. Házakban tehát nem lakhattak, állandó falvakat
vagy éppen városokat nem építhettek. Nemzedékről nemzedékre sátorban kellett
lakniuk. Egy-egy sátor elkerített, belső falakkal tagolt szobákkal, drága
szőnyegekkel, ülőpárnákkal ékes otthon lehetett, de csak olyan berendezési
tárgyakkal, amelyeket könnyen magukkal vihettek. Ha úgy adódott, „szedték a
sátorfákat”, szekerekre rakták, felültették az asszonyokat és a gyerekeket, és már
igyekeztek is tovább. Így éltek a germán és a szláv nyelvű törzsek, s így éltek az
urál-altaji nyelveket beszélő csoportok is. Hajtották olykor a merőben ismeretlen
vidékek felé a gulyákat, nyájakat. Persze az állatterelők csakúgy, mint a szekerek
körül igyekvők, lovasok voltak. Az állatok őrzése és terelése, a nomád életmód
az örökös vándorlással viszonylagos békében is megkívánja a lovas életet.
Háborúban rohamnál is, visszavonuláskor is nagy előny a biztonságos lovaglás.
Ez vezette a népvándorlás lovas népeit a kengyel feltalálására. Nagyon meglepő,
hogy az ókorban az örökösen, évszázadokon át hadakozó rómaiak nem ismerték
ezt a fontos lószerszámot. De aki már ült lovon, tapasztalatból tudja, hogy
mennyivel biztonságosabb a lovaglás, ha lábunkat a jól felcsatolt kengyelben
nyugtatjuk. Csak felkengyelezett lovon lehet akár a futó ló hátán is felemelkedni,
vagy éppen fegyvert forgatni. A lovas harcos akár nyilazni is tud hátrafelé. A
népvándorlás lovas népeinek legveszedelmesebb csatamódja éppen ez volt:
lovon futni az ellenség elől, és közben lenyilazni az utánuk igyekvő üldözőket.
A lovas életforma alakította ki az öltözék két szárú alsó részét: a nadrágot,
először alighanem a keletről nyugat felé igyekvő germánok körében. Mint
jellegzetes germán ruhadarabot már az ókor végső századaiban megismerték
Rómában is. Feltehetően a germánoktól lesték el a nyomukban áradó szláv
népek, és nyilván tőlük az urál-altajiak. Mire ők – a finnugorok és a török-
tatárok – már Európa térségein kerestek nyugodt lakhelyet, jó esetben végleges
hazát, már kengyeles lovon járó, bő szárú nadrágot viselő, előre-hátra nyilazó
törzsekben-törzsszövetségekben éltek. Vándorlás közben az asszonyok és a
gyerekek fedett szekereken laktak, letelepedéskor sátrakat vertek. A házépítés
csak akkor honosodott meg, amikor az állattenyésztés mellett nemcsak
megtanulták, de gyakorolták is a földművelést. A földműves ember kénytelen
egy helyben, földje közelében élni. Ez pedig nem ment egy csapásra. Csak a
végleges hazában, az Árpád-kor évszázadaiban, lassú ütemben vált életformává
a széles néptömegek számára a házban lakás. (Persze ház a viskó is, a kézműves
műhelye is, a nagyúri palota is.)
A vándor életforma viszonyai között igen ritka volt az iparos ember. A
ruhakészítés családon belüli munka volt, akárcsak az ételek elkészítése. A
szabás-varrás asszonyok dolga volt. De nem nélkülözhették az eszközöket,
szerszámokat, fegyvereket készítő kovácsokat (hiszen a lovakat is ők patkolták).
Az állati bőröket felhasználó vagy idegenekkel elcserélő népeknél a tímár
mesterség is nélkülözhetetlen volt. A finomabb, bonyolultabb iparcikkeket
viszont csere útján kellett beszerezniük. Ilyesmiket csak letelepedett népektől
szerezhettek be. Csereeszközük az élő állat és a kikészített állati bőr volt. A
vándorúton pedig előbb-utóbb találkoztak letelepedett, olykor már házban lakó
népekkel, akikkel kapcsolatot tarthattak. Az ékszereket az asszonyok és a
lószerszámok számára ötvös mesterektől lehetett csere útján megkapni. Habár a
nomádok még nem használtak pénzt, de arany meg ezüst ruhadarabokat is
lehetett lóért, juhbőrért vagy rókaprémért kapni. Ha volt már elegendő drága-
fém-karika, ezeket fel lehetett fűzni erős fonalra és ékességnek a nők nyakába
akasztani. A letelepedés után, már a kereszténység kezdeti korszakában ezeket a
pénzkarikákból fűzött ékességeket nevezték „Eszter-lánc”-nak. Az erős fonál,
amelyre felfűzték, volt az „eszter-lánci cérna”. Az erről szóló éneket kislányok
számlálhatatlan nemzedéke örökítette évszázadok távolából mifelénk.
Legeslegrégebbi magyar szövegeink egyike, nem írásban, hanem gyermekek
ajkán maradt fenn. Akik éneklik, ősidők óta nem is tudják, mit jelent.
Az viszont jogtörténeti tévedés, hogy a föld és a csorda magántulajdon előtti
korokban egyáltalán nem volt magántulajdon. Nemcsak az ékszer, az evőeszköz,
a fegyver, a lószerszám nem volt közös tulajdon, hanem a sátor, a szekér, a
szőnyegek is legföljebb a családé voltak, de nem szélesebb közösségeké, és
gyakorlatilag a családfő rendelkezett velük. A honfoglalás és letelepedés
évszázadában is csak a birtokolt föld és a közösen tenyésztett-gondozott
állatállomány volt kisebb-nagyobb társadalmi közösség közös tulajdona. A
legkisebb egység a család – vagyis szülők és gyermekek – volt. De nemhogy a
vándorló korszakban, hanem az állandó lakhely, az „otthon” meggyökeresedése
után a család továbbra is beletartozott a közeli rokonokból álló „nagycsalád”-ba.
A még élő közös nagyapa vagy dédapa volt ennek a nagyobb egységnek a feje. A
család élén a családfő, az „atya” állott. De ő is alárendeltje volt a nagycsalád
élén álló „apá”-nak. Ezek fölött állt a nemzetség és annak a feje. A nemzetség
annak a nagyobb csoportnak a neve volt, amelynek nagycsaládjaiban
köztudomású volt, hogy ugyanannak a nevezetes ősnek a leszármazottai voltak.
Valószínűleg kezdetben a nemzetségeket nevezték „had”- nak. A közös családi
ős legidősebb leszármazottja (vagy vélt leszármazottja) volt – valószínűleg – egy
egész had feje, a „hadnagy”. A nemzetségek közössége, amelynek tagjai
valamiképpen vérrokonoknak tudták egymást, egy nyelvet beszéltek. Talán
közös totemet – állat őst – hittek, a település területét és a rajta legelő állatokat
közösen birtokolták, ez volt a „törzs”. Lehetséges, hogy ennek parancsoló feje
volt a „főhadnagy”. – Ez a hadnagy és főhadnagy cím lett a későbbi századokban
katonai rang. De van olyan elmélet is, amely szerint a „had” szó a törzset jelenti
és a hadnagy a törzs élén álló vezér neve volt. Eszerint „főhadnagy” csak attól
kezdve létezett, amikor a vezérek, a hadnagyok „fejedelmet” választottak,
vérszerződéssel pecsételve meg a törzsek szoros szövetségét.
Ez a tulajdonjogi különbség a közösségi és a magánbirtoklás között az alapja a
honfoglalás előtt és még egy ideig tovább uralkodó jogrendszernek. A
honfoglalás utáni évszázad nemzedékei vezettek el a nomád törzsszövetségtől a
megszervezett királyságig, vagyis a magyar államig.
 MÁSODIK FEJEZET:
A fejedelmek évszázada

A honfoglalás
Megszoktuk, hogy mint egyetlen történelmi eseményről beszélünk: a
„honfoglalás”-ról. Valójában attól kezdve, hogy a törzsek Árpád vezérletével
átlovagoltak a Vereckei-szoroson, egészen addig, hogy hosszas háborúzások után
végül elfoglalták a bihari kazár királyságot – éveknek kellett eltelniük. Ennek az
időszaknak az emlékezetében fennmaradt és később krónikákban megörökített
mozzanatai nagymértékben bizonytalanok.
Az eseménysor időbeli meghatározása valószínűleg valóban a nyolcszázas
évek végső évtizedére tehető, minthogy a nyolcvanas években – ha már be-
betörtek is – mint letelepedők még nem voltak itt, a kilencszázas évek első
tizedében már itt voltak. A hagyományos hét törzs szövetsége már a honfoglalás
előtti évtizedekben túlhaladott volt. A kortárs görög híradás már nyolc törzsről
tudósít: a kazárokról leszakadt kabar törzs már a törzsnevek elsőjeként
olvasható. Ez a kazár közösség a török-tatár nyelvcsalád egyik változatának
nyelvén beszélt. A törzsszövetség „Megyer” nyelvű csoportja minden bizonnyal
finnugor nyelvű volt. A többi ide is, oda is tartozhatott. Az urál-altaji nyelvek a
már itt lakó indoeurópaiak fülének azonosak voltak: onogurok. A bolgárokat,
kunokat, besenyőket, palócokat (az orosz nyelvben poloveceket) egyként
onoguroknak is, turkoknak is nevezték. A korábbi évszázadokban ezek nomád
pásztornépek voltak. Olykor egymás ellen is harcoltak a legelőkért. A besenyők
addig voltak a magyarok őseinek ellenségei, míg bele nem olvadtak a letelepülő,
majd letelepedett magyar népbe. A kunoknak évszázadokra volt szükségük, amíg
ellenségekből magyarokká váltak. A jóval a honfoglalás előtt hozzánk
csatlakozó, török nyelvcsaládhoz tartozó kazárok úgy vették át sajátként a
finnugor nyelvtant, mint a befogadó finnugor törzsek a török szókincs jó részét.
A magyar néppé leendő törzsek így közös nyelvet beszéltek, letelepedtek, s az
állattenyésztés mellett egyre inkább áttértek a földművelésre, és közeledtek
ahhoz a magasabb rendű társadalmi szervezettséghez, amely a század végére
már közjogi értelemben államnak nevezhető. Szent István apja, Géza fejedelem
ezt tudatosan készíti elő. Körülbelül egy évszázadnyi az az idő, amely a
honfoglalás éveitől az európai állam megalapításáig, a keresztény királyság
megteremtéséig vezet.
A honfoglalás tényeinek sorozata azzal kezdődik, hogy Álmos vezér – aki még
nem fejedelem, hanem a legfőbb törzsfő – az elfoglalandó haza határáig vezeti a
nép egészét. És fiát már élete végnapjaiban a törzsek vezérei (akiket talán
valóban hadnagyoknak neveznek) közös legfőbb vezérnek választják, pajzsaikra
emelik, hogy az egyesült nép fejedelme legyen. (A fejedelem szó későbbi, de
valószínűleg nem a szláv eredetű vajda, és nem is a latinból eredt kapitány
névvel illetik vezérüket.) Talán „fejhadnagy” vagy „főhadnagy” a címe, noha
erre sincs fennmaradt magyar nyelvemlékünk. Az egykorú görög források
„arkhon”-nak írják. Ez Athénban a köztársaság élén álló legfőbb tisztviselők
címe volt közel másfél ezer évszázadban. A latin híradások „princeps"-nek
nevezik a honfoglalás után az államalapítás előtt vezérkedő legfőbb magyar
méltóságot. Ez az ókori latinságban eredetileg úgyszintén „elnök”-öt jelent. A
„princeps senatus” a legfőbb tanács elnöke volt. Octavianus, a későbbi
Augustus császár viselte ezt a „princeps” címet. Amikor császár lett, megtartotta
egyéb címei mellett a „princeps”-et is, hiszen a Senatus formailag még sokáig
fennmaradt, de az elnöke természetesen a császár volt. Mi azonban több mint
ezer év után semmiképpen sem mondhatjuk „elnök”-nek a még pásztor
társadalom vezéreinek elsőjét, hiszen nyelvünkben az „elnök” szó a nyelvújítás
évtizedeiből származik. (Először a féktelen fantáziájú, igen termékeny nyelvújító
Barcafalvi Szabó Dávid ajánlja „elölülnök" formában. Valószínűleg ezt kurtítja
meg Bugát Pál orvos-természettudós, a magyar természettudományos nyelv
megteremtője.) Első megállapítható előfordulási ideje 1831. Tehát semmiképpen
sem alkalmazható egy IX. századbeli magyar fővezérre. De hát az is csak kései
találgatás, hogy a törzs élén álló vezéralakot „hadnagy”-nak hívták-e. (A
„hadnagy” szó első bizonyított előfordulása 1237-ből való.) Még a „had” szó
értelme is vita tárgya, hogy vajon a törzs vagy a törzsön belül a nemzetség neve
volt-e.
Az azonban bizonyos, hogy a vándor törzsek fejei még a honfoglalás előtti
években vagy évtizedekben, tekintettel az állandó háborúzásokra, választottak
maguk közül egy legfőbb vezért. Mire elérkeztek a kiszemelt vidék határához,
Álmos már a kabarokkal nyolc törzset számláló törzsszövetség legfőbb vezetője
volt. A vezetésre legalkalmasabbnak tartott Árpádot, Álmos fiát nem sokkal a
honfoglalás előtt emelték pajzsukra a törzsek vezérei, és kötötték azt a
„vérszerződés”-t, amelyben esküvel fogadták maguk és utódaik nevében, hogy
őt és utódait tekintik közös legfőbb vezérüknek. Álmos történetében még
összemosódnak a mondai és a hiteles történelmi elemek. Az is mondai színezetű,
hogy a határról még látta a meghódítandó hazát, de hamarosan meghalt, és a
megtalált, az elfoglalandó hazába már fia vezette a népet. Az is lehetséges, hogy
a már megöregedett vezért ünnepélyesen megölték, azaz feláldozták – akárcsak a
fehér lovakat – a magasabb, az örök égi hatalmaknak. Ugyanis nem kizárólag
magyar sajátosság az az emlék, hogy a határig vezető vezér látja még a
meghódítandó hazát, de nyomban meg is hal, és a honfoglalás harcait már az
utód, a fiatalabb férfi folytatja. Már az Ótestamentum legősibb híradásában
olvasható, hogy Mózes vezeti végig a népet a negyven évnyi vándorúton, majd
egy hegyoldalról lenézve látja a megígért hazát, de utána – 120 éves korában –
meghal, és a honfoglalás harcait Józsué, az ifjabb új vezér viszi győzelemre.
Szinte ugyanez a történet játszódik le a bolgárok monda jellegű őstörténetében
is. Náluk a török eredetű és török nyelvcsaládhoz tartozó, ennek ellenére
akkortájt mégis szintén „onogur” névvel illetett törzsszövetséget Kuvrat vezér
vezeti a hamarosan Bolgárországnak nevezett új hazáig. Látja az elfoglalandó
tájakat, de nem lépheti át az új haza határát. Ő is meghal, és legifjabb fia,
Aszparuh vezeti győzelemről győzelemre a bolgárokat. Mintha törvényszerű
példákat követne a mondába vesző, bár mégis történelmi tényként tudomásul
veendő magyar honfoglalás. De még a vérszerződés is mondákba vesző
szabályok szerint köttetik, és mégis hiteles történelmi ténynek tekinthető. Az is
monda, hogy Álmosnak valójában a Turul-madár volt az apja, és a várandós
anya megálmodta, hogy a születendő fiú uralkodók őse lesz. De monda ide,
monda oda, Álmos történelmi személy. Apja, Ügyek, anyja, Emese öröklött
mesealak, de maga Álmos hiteles történelmi személy és fia, Árpád valóban a
honfoglalás vezére, a nemzetté fejlődő vándornép első főalakja.
Ami a magyar honfoglalás közvetlen előzményeiből és kezdeti éveiről hiteles
tények sorozata, az bizánci görög forrásművekből maradt fenn. A bizánci
politika kénytelen volt tanúskodni mindarról, ami a IX. és a X. században Kelet-
Európában, a Balkánon, majd Közép-Európában történt. Ezekben az
évtizedekben két rendkívül művelt bizánci császár igyekezett hasznos
kapcsolatban lenni a népvándorlásnak ama törzseivel és törzsszövetségeivel,
amelyek átszáguldanak az Ázsia felől Európába vezető egyre kitaposottabb úton.
A keleti nyomás, az egymást tovább űző népcsoportok változatos jellegű és
nyelvű törzseket hajszoltak nyugat felé. A germán népek egy része már az ókori
századokban a Római Birodalom keleti határai mentén élt. De szakadatlan
germán utánpótlások érkeztek keletről. Ezek előrenyomták a szláv népeket, és az
ő nyomukban egymás után érkeztek a török-tatár és a finnugor törzsek. A
Nyugatrómai Birodalom belső ellentétei és a népvándorlás csapásai folytán már
szétesett, prédája lett az egymás után érkező germán, szláv, urál-altaji népeknek.
A Keletrómai Birodalom, Bizánc pedig éberen igyekezett fenntartani saját létét.
Szövetségeket keresett egyes népekkel, s ezeket az egymással amúgy is gyakran
vetélkedő népeket – ha lehetett – egymás ellen ingerelte. Az okos és művelt
császárok valóban ismerték a politikai helyzetet és e helyzet változásait, így
hiteles művekben örökítették meg a kor legfőbb történéseit. Még Álmos volt a
magyar törzsszövetség élén, amikor a „Bölcs”-nek nevezett VI. Leó (886-911)
bizánci császár, korának nevezetes tudósa és költője „Hadi technika” című
terjedelmes művében külön fejezetet szentel a magyarok (nála: türkök)
életmódjának és háborús szokásainak. Leó diplomáciai úton kora igen sok
hiteles adatát gyűjtötte össze, kortársa volt a magyar honfoglalás előzményeinek
és véghezvitelének. Leghitelesebb tanúja Álmos korszakának: 911-ben halt meg,
négy évvel még Árpádot is túlélte. Könyve adatai azonban még Álmos idejéből
– tehát a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző évekből – származnak. Ő
hagyta ránk a „hét vezér” legrégebbi fennmaradt névsorát, amely még nem
Árpáddal, hanem Álmossal kezdődik. A görög füllel hallott és görög betűkkel írt
nevek akkori eredeti magyar formáját nem mindig lehet hitelesen visszaállítani.
A görögből sokkal később magyarra átírt formákon újra meg újra vitatkoznak a
történészek és a régészek. A hagyományosan köztudatba került névsor a
következő: Álmos, Előd, Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm. Előd vezér nevét más
forrásokban Levédnek vagy Lebédnek írják. Álmos előtt alighanem ő volt a
legfőbb vezére a vándor törzseknek, sokak szerint róla kapta nevét a korábbi
letelepülés helye: Levédia. A legkérdésesebb vezérnév a Töhötöm. A Leónál
görög betűkkel írt betűsor: Tuutum. Évszázadok során alakult ki a Töhötöm
forma. Az utóbbi emberöltők folyamán azonban kialakult egy olyan elmélet is,
hogy a vezérnév így hangozhatott: Tétény. Ilyen helységnév ősidők óta létezik,
de semmiféle bizonyság nincs arra nézve, hogy ennek valami köze volna
Tuutumhoz vagy Töhötömhöz, azt se tudjuk, hogy hol volt ennek a vezérnek a
településhelye, s melyik törzs lehetett az ő népe.
A magyar őstörténet legfontosabb, leghitelesebb, leggazdagabb, legérdekesebb
írásos forrása azonban Bölcs Leó fiának, a következő bizánci császárnak, VII.
Konsztantinosznak (911-959) gazdag életművében maradt fenn. Konsztantinoszt
„Bíborbanszületett”-nek nevezték már életében, mivel születésétől fogva a
következő császárnak tekintették. Tudós apja körében eleve tudósnak nevelték.
Akárcsak a „bölcs” Leó, ő sem volt és nem lett gyakorlati, politikus egyéniség,
de korának alighanem legnagyobb tudósa volt. Elhúzódott a közélettől, de a
közéletnek, a jogrendnek, a közigazgatásnak legfontosabb tudósa lett.
Különböző ismeretköröket taglaló tanulmányai a X. század tudósai közt jelölik
ki történelmi helyét, noha nagy számú fennmaradt művét nem egyedül írta.
Tudósokkal és művészi írástudókkal vette körül magát. A közös munkákat ő
jelölte ki, és ő irányította. Amit a magyar honfoglalás utáni évtizedek magyar
eseményeiről és körülményeiről tudni lehet, az legnagyobb részt az ő műveiből
épült bele történelmi tudatunkba. 959-ben halt meg, amikor már Zoltán
fejedelem sem élt, és Taksony volt a „fejedelmi ember”. Ő a bevégződő és már
bevégzett honfoglalás kortársa. Műveinek hamarosan készült latin fordítása vagy
latin nyelvű kivonata, így az írástudók mindenütt – így Magyarországon is –
olvashatták. Az ő tudósításaiban a hét törzs már régóta nyolc, sőt nála az első
éppen a kazárokról leszakadt és a honfoglalókkal egyesült kabar törzs (maga is
három kazár törzs szövetsége). Konsztantinosz mint történelmi forrás már
túlvezet Árpádon, a vezérek nemzedékeinek kortársa és hiteles tanúja. Az ő
korszakában a letelepedett nomádok már kezdenek az állattenyésztő
gazdálkodásból áttérni a földművelésre. És ha a letelepedett nép egésze a
megtalált hazán belül még többségében vándor életet él is, azok, akik a szántás-
vetést megtanulták, kénytelenek egy helyben maradni, mivel a szántóföld nem
tud vándorolni, mint a nyáj meg a gulya.
A honfoglalás céltudatos és előre felmért hódító tevékenység volt. Attól
kezdve, hogy a szakadatlan besenyő veszély menekülésre késztette az amúgy is
ideiglenes megtelepedőket, a továbbvándorlás előkészített volt. Még Álmos volt
a törzsek közös legfőbb vezére, amikor a nyugat felé vizsgálódó lovasok már
felmérték, miféle harcokra kell számítani, ha a nagyjából kikémlelt nagy
területet birtokba akarják venni. Ők jól tudták, amit a kései utódok elfelejtettek,
hogy ez a „honfoglalás” nem egyetlen haditett volt, hanem különböző, korábban
már itt élő népcsoportok legyőzése és befogadása. Ezek között nemcsak olyanok
akadtak, amelyek ellenálltak a hódítóknak, hanem olyanok is, amelyeket a
győztesek azonnal rokonoknak ismertek fel, és ők maguk is úgy fogadták a
hódítókat, mint saját erősebb testvéreiket. A nagy területen szétszórtan élő
népcsoportok sokféleképpen beszéltek. A legrégebben itt élők leszármazottai
maguk is különböző nyelveken beszéltek a maguk zárt köreiben. Ez a vidék
lakott terület volt már akkor is, amikor a római légiók a Római Birodalomhoz
csatolták az időszámításunk első százada körüli időkben. Lakói pannonok
voltak: ősi kelta és balkáni illír népek leszármazottai. Római provinciaként
„Pannónia Inferior” (Alsó Pannónia) volt a neve. A kelta nyelvű lakosság
leszármazottai is hatással voltak a későbbi itt lakók nyelvére, s e nyelvelegyhez
keveredett a későbbi beköltözők nyelve. Római provincia lévén elterjedt a latin
nyelv is. Majd a népvándorlás áradata ide sodorta és részben itt tartotta a szláv
törzseket: morvákat, karantánokat (ez utóbbiak voltak Karintia névadói, utódaik
a mai szlovének), majd az átáradó germánokat: gepidákat, longobárdokat, s még
gótokat és vandálokat is. Ezek hódítottak is, egymás ellen is harcoltak, tovább
hadakozva le is telepedtek, államokat alkottak, vagy éppen továbbvonultak, de
nyomot hagytak mindenütt. Kelta, illír, latin, szláv, germán nyomaikat itt
hagyták a kisebb-nagyobb közösségekben. Erre a keverékre rétegeződött az urál-
altaji nyelveket beszélő vándor és itt-ott meg is telepedő népcsoport. Bizonyára
nagy számban maradtak itt avar nyelven beszélők, hiszen az avarok itt államot is
alapítottak.
Amikor a frank Nagy Károly hadserege szétzúzta az avar államot, teméntelen
avar maradhatott itt, akikről ettől kezdve említés se tétetik. Az avar nyelv a török
nyelvcsaládba tartozott. A honfoglaló magyarok egy része szintén ugyanennek a
török nyelvcsaládnak a tagja volt. A honfoglaló magyarok magukra ismertek az
avar maradványokban is, az avarok rokonnak ismerték fel a honfoglalókat, tehát
azonnal hozzájuk tartozóknak tudták magukat. A Duna-Tisza közének déli
vidékén bolgárok laktak. Zalán (eredeti nevén Salán) népe is török nyelvű volt,
csak sokkal később, balkáni otthonukban váltottak át az ottani szláv nyelvre. A
hódítók harcoltak ellenük, majd összeolvadtak velük. Bihar várának környékét
már korábban megszállták a hasonlóképpen török nyelvű kazárok, akik
királyságot szerveztek itt. Némi háborúzás után a győztes Árpád és a legyőzött
kazár király, Marót (vagy Ménmarót) úgy kötöttek békét, hogy Árpád legifjabb
fia, a későbbi fejedelem Zoltán feleségül vette a kazár király lányát, s együtt
örökölték a bihari tájakat. Ez volt a honfoglalás harcainak vége. Hiszen a
honfoglalók egyik törzse – a kabar – úgyszintén kazár volt. A győztes kazárok és
a legyőzött kazárok hamarosan össze is olvadtak.
A honfoglaló magyar törzseknek az volt a tapasztalata, hogy már ő előttük is
volt itt magyar honfoglalás. A középkori krónikások közt a leglogikusabban
gondolkodó Kézai Simon, aki a XIII. század végén élt, már úgy ír, hogy volt egy
első magyar honfoglalás, és volt később egy második, a miénk, Árpádé. Simon
magister úgy vélte, hogy az első magyar honfoglalás Attila hunjaié volt. Hiszen
a török nyelvcsaládhoz tartozó egykori hunok valóban nyelvrokonai voltak a
magyar törzsek egy részének. Ez a „kettős honfoglalás” persze tévedés volt, de a
középkorban és még azután is kedvelt tévhit volt a hun-magyar azonosság.
Kétségtelen tény volt azonban, hogy a honfoglalók itt olyan népekkel vagy
néptöredékekkel találkoztak, amelyeknek a nyelvét értették, a magukéval
azonosnak vagy legalábbis ahhoz hasonlónak találták. Úgy hihették tehát, hogy
az elődeik egyike-másika már jóval előbb, korábbi honfoglalóként itt járt, itt
telepedett meg. A híres krónikás, Kézai Simon a XIII. században már „első
bejövetel”-ről és „második bejövetel”-ről ír. Ez az „első bejövetel” persze nem
Attila népéé volt, de Baján kagán avarjai, Salán vezér bolgárjai, Ménmarót király
kazárjai és talán más egyéb itt lakó népek és népcsoportok önmagukban is
vegyes eredetű kisebb-nagyobb töredékei olyan nyelven szóltak az új
hódítókhoz, amelyet azok megértettek. Ezeknek utódai és Árpád népének utódai
Kézai Simon korában – tehát jó háromszáz évvel később – már egyformán
magyarok voltak, múltjukról úgy emlékeztek, mint előbbi és utóbbi
honfoglalásról. Annak a legmodernebb elméletnek, amelynek legfontosabb
kifejtője a mi korunkban László Gyula, az a történelmi alapja, hogy a
honfoglalók a IX. század végső évtizedében találkoztak már régebben itt élő,
rokonnak felismert népekkel, akikkel hamarosan kölcsönösen egymásba is
olvadtak.
Nincs rá bizonyítékunk, hogy Álmost közvetlenül a meginduló honfoglaló
harcok előtt valóban megölték (az őshit szerint rituálisan feláldozták), de az
ellenkezőjére sincs. A nomád pásztor népek hitvilágában és gyakorlati
szertartásaiban természetes szertartás volt, hogy a megöregedett vezért újabb
nagy vállalkozás előtt ugyanúgy áldozták fel az azóta rég elfeledett istennek
vagy isteneknek, mint a fehér lovakat. Valószínű, hogy a már megöregedett
Álmos maga is várta – sőt elvárta –, hogy így végződjék harcias élete. De az
igazolható, bizonyított történelmi tény, hogy a honfoglalás harcait kezdettől
fogva Árpád vezette, a vérszerződés Árpád fejedelemségét törvényesítette. Az
viszont nem tisztázott, hogy a főhatalmat Árpád már régebben együtt viselte-e
apjával, vagy csak közvetlenül a honfoglalás előtt szállt rá, talán szertartásos
összefüggésben Álmos feláldozásával. Persze ennek a dátuma ugyanolyan
körülbelüli, mint maga az egy cselekedetnek képzelt honfoglalás. Azt azonban
forrásokra támaszkodó bizonyítékok tudatják, hogy a már fejedelem (vagyis a
törzsek közös uralkodója) 907-ig élt. A már letelepedett törzsek korában Árpád
mintegy tíz évig gyakorolta a főhatalmat.
A magyarok történetének hosszú előzmény e volt, de a „magyar történelem”
ezzel az évtizeddel kezdődik.
Amikor a honfoglaló nép egésze vagy többsége Árpád vezérletével már túl
volt a Vereckei-hágón, vagy talán más utakon is, a különböző területek
elfoglalása a törzsek külön-külön harcaival történhetett. Annyi bizonyos, hogy a
törzsek úgy telepedtek le, hogy széles határterületekkel (gyepűkkel) választották
el magukat a többiektől. Talán a törzseken belül a népesebb nemzetségek is
törekedtek az elkülönülésre. Annyit persze utólag is tudhatunk, hogy a későbbi
„kalandozó” hadjáratok soha nem az egész nép, az egész törzsszövetség közös
vállalkozásai voltak. Nem is a fejedelemmé emelkedett fővezérek vezették őket,
hanem egy-egy törzs vezérei, olykor egy-egy törzs feje, vagy egyik-másik
népesebb nemzetség atyja. A fejedelem törzse lehetett a legnépesebb, talán ez
volt a „Megyer'' törzs, amely idővel „magyarrá” módosulva az egész
törzsközösség közös neve lett. A letelepedéskor az a törzs, élén a fejedelemmel,
a legvédettebb, középső vidéken talált végleges – vagy legalábbis huzamos –
otthonra. Ebben saját ereje és saját gyepűrendszere volt a legvédettebb. Ez
valószínűsíti azt a hagyományt, hogy Árpád népének lakóterülete középen, az
igen jól védhető Csepel-szigeten volt.
Legújabban az ásatások a Bodrogközben, Karos község határában találtak
előkelőkre valló ékszereket, fegyvereket és lószerszámokat. Ebből a tényből
egyes kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a fejedelemnek és közvetlen
népének lakhelye ott, az elfoglalt terület észak-keleti szélén volt. Ez azonban
felettébb valószínűtlen. A Bodrogköz a népvándorlás fő útvonalának egyik
állomáshelye volt. A területet előzetesen jól kiismerő honfoglalóknak eleve
tudniuk kellett, hogy ez szakadatlanul veszélyeztetett környék. Ott lehetett
esetleg a határszélen letelepedő törzs fejének az otthona, de nem az egész
törzsszövetség vezéréé. Azt körül kellett vennie a többi törzsnek. És egy
nemzetségfőnek és környezetének ugyanúgy lehettek drágaságai, mint a
rangosabb vitézeknek, valamint azok leányainak és asszonyainak. A karosi
leletek igen értékesek, de semmiképpen se vonhatják kétségbe azt a nagyon is
valószínű hagyományt, hogy Árpád törzsének a középpontban kellett élnie, és
Csepelnél biztonságosabb, védhetőbb terület nem is nagyon volt.
Az egyes területek elfoglalása, a különböző népcsoportok legyőzése egy-egy
törzs vagy egy kisebb törzstársulás győzelmének az eredménye volt. Zalán vezér
bolgárjai a Duna-Tisza közének déli részén, Marót király kazárjai Biharban,
Szvatopluk morvái Nyitra vidékén kezdetben védekező ellenségek voltak, majd
legyőzetésük után egybeolvadtak a győztes törzsekbe.
Ezek a részhódítások nem az egész nép vállalkozásai voltak. Később, a
nevezetes háborúvesztések is egy vagy két vezér seregének gyászos
különhadjáratai voltak, még akkor is, ha kudarcuk hatással volt az egész nép
további történetére. Így 933-ban, Zoltán fejedelemsége alatt. Riade mellett
Madarász Henrik német uralkodó diadalmasan visszaverte a magyar betörést,
majd 955-ben, I. Ottó császárságának idején Lech mezején megsemmisítette
Bulcsú és Lehel vállalkozását, ott vesztek a nagy hírű vezérek is. Ezek se voltak
a magyar törzsek egészének háborúi. Ez Taksony vezér idején történt. De
eredménye és főleg tragikus híre meghatározó politikai élményt jelentett az
egész nép számára.
Árpád halála után egészen Géza fejedelemségéig (978) nem is tudunk olyan
közös tevékenységről, amelyben valamennyi törzs együtt részt vett volna.
Valószínű, hogy Árpád után lazult valamelyest a törzsszövetség. A törzsek
vezérei külön-külön fejedelmekként szinte önálló uralkodóknak számítottak. Ez
magyarázza, hogy Gézától kezdve, de még inkább Szent István idején, milyen
harcos ellenállás következett az egységes állam megszervezése ellen.
Az ősi hagyomány szerint a fejedelemség évszázada alatt négy fejedelem
követte egymást a már letelepedett magyarok élén. Árpád még egy évtizedig élt,
utána fia, Zoltán következett, őt Taksony követte, majd Géza főhatalmi ideje
vezet át Szent István államalapításához. A görög híradások itt-ott még két
Árpád-firól tudnak, legalábbis név szerint, ámbár sehogyan se derül ki, hogy ha
rövid ideig be is töltötték a fejedelmi helyet, ez mikor, mettől meddig tartott. – A
görög híradások Árpád hét fiáról és hét fiúunokájáról tudnak. A legidősebb,
Levente (görögül Liuntász, a korai említésekben „Leventa”) Árpád halálakor
alighanem már nem élt (talán csatában esett el). De úgy látszik, hogy valamiféle
öröklési rend szerint a legifjabb fiú volt kijelölve a fejedelemség utódlására. De
még két Árpád-fit is emlegetnek a kortársak mint a magyar törzsek fejedelmét:
Fajszot és Tarkast vagy Tarkászt. Nem derül ki azonban, hogy ha ők valóban
fejedelmek voltak egy kis ideig, ez Zoltán előtt vagy után történt-e. Zoltán után
Taksony következett, őt követte Géza fejedelem.
Mind a négy név olvasása igen bizonytalan. Árpád nevének sehol sincs
változata: ő mindig és mindenütt „Árpád”. Ez török személynév, az életet adó
gabonából, az „árpá”-ból származtatják, de lehet, hogy a török nyelvekben is
iráni múltból származik. Se szóban, se írásban soha nem módosul. Árpád vezér
utódai, vér szerinti leszármazottai négy évszázadon át, előbb fejedelmekként,
majd királyi címmel és ranggal álltak a magyar nép, a magyar állam, a magyar
ország élén. Mindig ismeretes név volt, a XIX. század romantikája felújította,
azóta is a gyakori keresztneveink közé tartozik.
Fia és utódja nevét valószínűleg „Zoltán”-nak kell írni, olvasni, kimondani.
Legrégebbi görög és latin leírása szerint: „Zoltra” Ezt egyesek Soltnak vagy
Zsoltnak szokták kiolvasni. Ezek az ősrégi „Solt” földrajzi névre hivatkoznak. A
legtöbb ősi magyar nevet gyakorta falunevek őrzik. Ősi Zoltán nevű helységünk
nincs, Solt viszont van. De a török nyelvű népek körében a szó „uralkodó”-t
jelent. A közismert török szultán szó azonos a „Zoltán” névvel. Az orosz
mesevilágban egy cárt hívnak Szaltánnak.
Zoltán fia volt Taksony, a következő fejedelem. Török szó, az egyik tájszólás
szerint jóllakottat, elégedettet jelent. Egy másik török nyelvjárásban féktelent,
szilajt jelent. Mind a kettő alkalmas hadakozó főember számára személynévnek.
Merőben indokolatlan, hogy a múlt században egyes történészek miért olvasták
rövidítve „Taks”-nak. Ilyen hajdani helységnevünk nincs, nyelvtörténetileg
semmit se jelent. A krónikák is, az irodalom is, az örökölt köztudat is egyetért a
„Taksony” formával.
A „Géza” kétségtelenül egy téves kiolvasás eredménye, de annyira köztudatba
került, hogy közkeletű magyar névvé változott. Egy hajdani török méltóság neve
volt, de az utókor csak görög és latin átírásban ismerhette. A magyar nyelv a
letelepedés korában már kialakulóban volt, és egy-két évszázad múltán
lényegében a máig érvényes formában kristályosodott ki. – Ez a nyelv, akárcsak
a nép, amelynek nyelve lett, felettébb kevert volt. Talán a máig is törzsi életet
élő, primitív népeknél még elképzelhető a származás „tisztasága”, de Európa,
Nvugat-Ázsia, Észak-Afrika népei nemzetei ősidők óta kevertek. Emberi
fajokról beszélni egyébként is az egész embertan degradálása az állattani
fogalmak közé. Hiszen antropológiailag az egész emberiség az élők egyazon
fajához tartozik. De ezen belül a fajták (fehér bőrűek, sárga, vörös, fekete, barna
bőrűek) is régóta kevertek. Magyar fajról vagy „turáni” fajról beszélni
ugyanolyan ostobaság, mint zsidó fajról vitatkozni. Német fajról vagy éppen
„árja” fajról beszélni egyszerűen blöff. A nyelvcsaládok még népcsaládokat sem
jelentenek, a poroszok eredetileg szlávok voltak, a bolgárok török nyelvűek, a
franciák frank ősei pedig germánok. A hét, majd nyolc törzs szövetségéből
politikailag összekapcsolódó, hamarosan nemzetté vegyülő közössége már a
vándorúton finnugor és török-tatár nyelvű népcsoportok keveréke volt, távoli
nyelvrokonai voltak a mongolok is. Idővel, a honfoglalás és letelepedés után
nem sokkal szláv és germán elemeket szívott magába. Az elfoglalt új haza
területén olyan őslakók is éltek, akik még kelta, illír, itt ragadt római eredetű
népek elegyei voltak. Hamarosan érkeztek és magyarrá váltak a szláv palócok,
majd jöttek török nyelvű kunok, elvegyülve a régóta e területen élő, szintén a
török nyelvcsaládhoz tartozó, hajdan erős államot alapító és valószínűleg igen
nagy számú avarokkal. De érkeztek ide irániak is, a perzsákkal nyelvrokon
jászok. Miféle fajról lehet itt beszélni?
Vallásuk, illetve vallásaik – mire ide érkeztek és letelepedtek – annyira kevert
volt, hogy kénytelenek voltak türelmeseknek lenni egymás iránt. A pogány
ősvallásról az utóbbi másfél évszázad folyamán sokat vitatkoztak, mégsem
tudnánk visszaidézni a fehér lovat áldozók mitológiáját. Talán nem is azonos
pusztai hitvilág hívei voltak a finnugor nyelvűek törzsei és a török-tatár
nyelvűek. De ezeken belül már a vándorkorszakban ismeretes és befogadott volt
a kereszténység nyugati és keleti változata. Az egyházszakadás Róma és Bizánc
között ugyan 1054-ben következett be, de gyakorlatilag a görögkeleti
„ortodoxok” és a „katolikus” rómaiak már korábban is eltérő utakon jártak, és
vetélkedtek egymással térítő munkásságukban. Bulcsúról, majd később
Ajtonyról tudjuk, hogy bizánci keresztény hitre tértek, a híres Csanád vezér,
Ajtony legyőzője, római katolikus volt, mint Géza fejedelem és utódja, az
államalapító Szent István. Az egymással vetélkedő keresztények mellett már a
vándorlás korában ismerős és befogadott volt Mohamedán vallása. A még török
nyelvcsaládhoz tartozó bolgároknál a mohamedánokat nevezték
„böszörmények”-nek. később „izmaeliták”-nak. A kazárok egy része viszont már
a vándorlás korában zsidóhitű volt. A vándor magyarok egy ideig a rövid életű
kazár királyság alattvalói voltak. Ez az alig néhány évszázadig fennálló, török-
tatár nyelvű, szervezett hatalom a hódító indulatú Bizánc és Damaszkusz között
élt. Nyugatról a kereszténység, keletről az iszlám fenyegette. Uralkodó
osztályaik, hogy ne kerüljenek egyik hatása alá se, az egyistenhívő zsidó
vallásban ismerte fel eszmei menedékét. Jó részük tehát már akkor zsidó vallásra
tért, amikor még javában tartott az áradó népek vándorlása keletről nyugatra. A
honfoglaló magyarok pedig két ízben is keveredtek kazárokkal. Előbb még a
vándorúton, amikor a lázadó kazárok három törzse (vagy három csoportja)
„Kabar” néven hozzájuk csatlakozott, és együtt hajtották végre a honfoglalás
máig is emlékezetes történelmi tényét. A második egyesülés akkor történt,
amikor a honfoglalás végső szakaszában legyőzték a Biharban élő kazár
királyságot. Tudjuk a krónikákból, hogy családi békét kötöttek. Árpád fia és
utóda, Zoltán, feleségül vette Marót kazár király leányát. És együtt örökölték az
utolsó kazár államot és a kazár népet. Ezt a tényt ugyan megőrizték a krónikák,
de a hagyomány nemigen említette. Tudniillik a kazár uralkodó osztályok zsidó
vallásúak voltak. Ménmarót és családja is minden bizonnyal zsidó vallású volt.
És a már keresztény vallású Árpád-háznak zavaró emlék lehetett, hogy Zoltán
fejedelem fia, Taksony, és még inkább Taksony fia, Géza, a keresztény hitre térő
Géza, majd államalkotó fia, Szent István nemcsak pogány, de részben zsidó
származású is volt.
A nagy közös megrázkódtatás, amely az egész népet megindította a
kereszténység irányába, akkor következett be, amikor a „kalandozások” tragikus
eredménnyel kezdtek járni.
 A nomád népek számára a „kalandozás”, vagyis a zsákmányszerző hadjárat
hozzátartozott a normális életformához. Az állattenyésztő népeknek nem volt
saját szükségletüket kielégítő iparuk. Az iparcikkek egy részét, a csereeszközök
némelyikét zsákmányoló hadjáratokkal kellett „beszerezniük”. Ez pedig állandó
veszedelmet jelentett a szomszéd, javarészt már letelepedett népek számára. A
megtelepedett, már iparűző és kereskedő népeknek fel kellett készülniük a
magyarok támadásaira. A közeli, főleg germán nyelvű népek számára egy bő
nemzedéknyi idő alatt állandó veszedelmet és rémületet hoztak a zsákmányoló
pogányok ismételt betörései. A templomi litániákba is bekerült, hogy „A
magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket!” (Persze latinul: De sagittis
Hungarorum, libera nos, domine!”)
És amikor rendszeressé vált ez a veszedelem, fel kellett készülni a szervezett
védekezésre. Legszervezettebbek a szász uralkodók hadai voltak. A „Madarász
Henrik” néven emlékezetes király adott példát az ellenállás lehetőségére. 933-
ban Riade mellett győzelmes csatát vívott a magyar kalandozókkal. Ennek híre
szinte az egész német földön elterjedt. És I. Ottó császár, a nagy szervező 955-
ben már felkészülten várta a két vezér – Bulcsú és Lehel – vezette magyar
seregeket. Augsburg közelében, a „Lech mezőn” volt a végzetes döntő ütközet.
A páncélos lovagsereg úgyszólván megsemmisítette a nyílzáport ontó lovasokat.
Még a magyar vezéreket is elfogták és a helyszínen kivégezték. Az bizonyára
hagyományos túlzás, hogy a magyarokból mindössze tízen maradtak életben, de
a vereség teljes volt.
A Lech mezején történt nagy vereség ugyan csak Bulcsú és Lehel törzseinek
kudarca volt, de riasztó tanulság a törzsszövetség egésze számára. A
kalandozások meg is szűntek, de az egész törzsszövetség életére vonatkozó
következtetéseket csak a Taksony utáni Géza vezérlete alatt vonták le. Ehhez az
volt szükséges, hogy a nyolc honfoglaló törzs és a nekik meghódolt régebben itt
lakó népek érvényesnek tudják a még Árpád vezérségének legelején köttetett
„vérszerződést”. Ennek ténye közjogi előzménye volt az állammá fejlődésnek. A
magyar történelem tulajdonképpen itt kezdődik.

A vérszerződés
A vérszerződés mint jogalkotó szertartás már a görög történetíróknál ismeretes
volt a számukra „barbár” népek körében. Hérodotosznál olvasható, hogy a
szkíták vezérei ereiket felvágva edénybe gyűjtötték a törzsek vezéreinek
kibocsátott vérét. Ezzel mintegy vérrokonok lettek, és a közös vérre fogadták
meg a legfőbb közös teendőket. A hajdani görögök általában szkítáknak
nevezték a tőlük keletebbre élő, számukra idegen törzseket. Ez a görög
elnevezés öröklődött a középkorban már állammá szerveződött népek között a
népvándorlás során később érkezett népek közös neveként. A sokkal későbbi
magyar „szittya” név ebből a szkíta szóból származott. A kelet felől – Iránból,
Turánból – érkezett népek közös neve volt a „szkíta”. Szkíta volt a keletről
nyugat felé igyekvő szláv nép, majd még később a germán – a gót, a vandál, a
gepida és a longobárd – népek. Az urál-altaji különböző népcsoportok – a még
török nyelvű bolgárok, az avarok, a kunok, az iráni eredetű jászok és
természetesen a magyarok is – szintén „szkítáknak” számítottak. Ez a „szkíta”
még a reneszánsz kor XV. és XVI. századában is használatos volt a vélhetőleg
iráni vagy turáni ősökre. Csáti Demeter, a XVI. század eleji krónikás ének
költője így kezdi költeményét a magyar ősökről:
„Emlékezzünk régiekről,
A Szkítiából kijöttekről”
Ez a „Szkítia” földrajzi meghatározás és nem népnév. Akik Közép-Ázsia felől
jöttek, az Urálon átkeltek, a régebben itt élők számára szkítiaiak vagy szkíták
voltak, akár germán, akár szláv, akár valamelyik urál-altaji nyelven beszéltek.
Ezeknek a lovas-nomád népeknek az életformája, erkölcsi rendje, szokásjoga
igen hasonló volt, vagy hasonlónak tűnt a már letelepedett lakosság szemében.
Hiszen a „vérszerződés” közjogi aktusáról is már tudomásuk volt a görög
ókoriaknak (akik mintegy 1000-1500 évvel korábban éltek, mint a népvándorlás
törzsei és törzsszövetségei). A fejlettebb civilizációba érkezett népeknél és
utódaiknál „alkotmányozó gyűlés”-nek, vagy még fejlettebb körülmények közt
„alkotmányozó országgyűlés”-nek nevezték és nevezik a társadalom
alaptörvényeit rögzítő megállapodásokat. A törzsszerkezetben élő
népcsoportoknál a vezérek vagy a „vének”, esetleg a főbírói rangot betöltő
törzsfők öröklött szokásjog vagy köztudatban élő méltányosság alapján
döntöttek, ítélkeztek a törzs tagjai között felmerülő vitákban. Pontokba szedett,
kihirdetett jogrend csak ott volt, ahol a törzsfők vagy hadnagyok együttese közös
megegyezés alapján megszövegezte – és az Írástudók le is írták – a vezetőkre is,
a nép egészére is érvényes kötelező szabályokat. Itt lép át a szokásjog a
törvényalkotásba. A magyarrá leendő törzsek vezéreinek vérszerződésével lép át
a nomád szokásjog a már állami szervezettség fölé forduló jogrendszerbe. A
honfoglalás szellemileg tehát tulajdonképpen ezzel a vérszerződéssel kezdődik.
A vezérek közül kiválasztott fejedelemnek – a török népek között szokásos –
pajzsra emelése a magyar államiság kezdete, a honfoglalás gyakorlati tervvé
válása, a legelső magyar alkotmányozó gyűlés.
Ez tehát kronológiailag a honfoglalást megindító első bevonulás előtt történt.
Még bizonnyal Álmos vezér hívta össze és valószínűleg ő maga javasolta, hogy
ne őt – az akkor már hetvenes éveiben tartó aggastyánt –, hanem fiát. a tetterős,
szervezni és irányítani tudó Árpádot emeljék pajzsukra, és neki tegyenek
fogadalmat, hogy őt és utódait tekintik a legfőbbnek, a fejnek, vagyis a
fejedelemnek, görög szóval „arkhon”-nak, hiszen első hiteles híradásaink a
történelmi tettről a görög kortársak írásaiban maradtak fenn.
A vérszerződés dátumát a források nem említik. Két legrégebbi fennmaradt
krónikánk – Anonymusé és Kézai Simoné – szerint Árpád hívta össze a
vezéreket közvetlenül a honfoglalás befejezése után. Bíborbanszületett
Konsztantinosz császár azt állítja, hogy még a honfoglalás kezdete előtt, Álmos
vezérségekor, tehát bizonnyal az Etelközben választották Árpádot fejedelemmé,
a honfoglalás harcainak fővezérévé. Ez esetben a bizánci császárt hitelesebbnek
kell tartanunk, mint a magyar emlékezőket. – A híresen tudós, korukat éberen
figyelő bizánci császárok. Bölcs Leó és Bíborbanszületett Konsztantinosz a
magyar honfoglalás előzményeinek, majd küzdelmeinek kortársa volt,
diplomáciai kapcsolatban állt Álmos, majd Árpád népével. Árpád fia, Zoltán
fejedelem és Konsztantinosz császár közt vendégbaráti viszony is volt, egy
Árpád-fi – Tormás herceg – vendégeskedett is Bizáncban. A görögül beszélő és
író császári udvarban tehát közvetlenül tudhatták, mikor és mi történik az általuk
„türk”-nek nevezett korai magyaroknál. Anonymus korábban III. Béla jegyzője
volt, tehát a XII. század legvégén vagy a XIII. század legelején írta művét, a
legkorábbi, magyar ember által fogalmazott tudósítást a honfoglalásról. Kézai
Simon pedig hitelesen IV. László (Kun László) király udvari írástudója volt,
tehát a műve a XIII. század vége felé készülhetett. A honfoglalás pedig – mint
ezt mindnyájan tudjuk – a IX. század végső évtizedében történt, tehát a tények és
megírásuk között 3-4 évszázadnyi idő telt el, s a szerző az emlék őrizte
hagyományok alapján fogalmazta híradását. A görögül írt bizánci forrás tehát
mindenképpen hitelesebb, mint a latinul írt magyar források.
A vérszerződés alapozta meg a fejedelmi címet és rangot. Ez a fővezérségtől
már az uralkodói méltóságig vezetett, vagyis gyakorlatilag a még távoli
királyság felé mutatott. De még nem volt teljes, körülírt alkotmány. Csupán a
társadalom szervezetét fejlesztette már-már államformára utaló egyeduralmi
felépítésűvé. De innét indul a tudatos alkotmányszervezés. A következő lépés
már az elfoglalt hazában következik. A Pusztaszeren tartott gyűlést már
kétségtelenül a fejedelemmé emelt Árpád hívta össze az elfoglalt hazában. A
vérszerződés közjogi alapját itt erősítették meg az összehívottak. Az akkori
európai gyakorlatban a törzsszövetség nem mondható államnak, csupán az
államiság felé vezető út kezdetének. Innét még nemzedékek során át vezet az út
addig, amikor majd Szent István létrehozza a valódi államot.

Taksony fia, Géza szembefordul a hagyományokkal

Az Árpádtól Gézáig vezető út egymást követő két fejedelmét – Zoltánt és
Taksonyt – a kortárs idegenek és a későbbi hazai krónikások anélkül említik,
hogy uralmuk jellegéből bármit is elmondanának. Úgy tűnik, hogy nem voltak
igazi, erőteljes történelmi egyéniségek. Sem szervezeti alakítás, sem hadisiker
nem fűződik nevükhöz, a kalandozások két emlékezetes kudarca viszont az ő
uralmuk idején következett be. A riadei csatavesztés Zoltán korában (933-ban), a
Lech-mezei nagy bukás Taksony uralma idején (955-ben) következett be. Ez a
két gyászos emlék erőteljesebben hitelesíti egykori létüket, mint eredményeik
vagy éppen sikereik. Holott ezekben egyikük sem vett részt: ezek a
kalandozások, mint tudjuk, általában nem közös vállalkozások, hanem egy vagy
két törzs külön próbálkozásai voltak. Ám különösen a Lech-mezei óriási és
gyorsan köztudatba került vereség most már az összefogás szükségességére hívta
fel a törzsek figyelmét. Ennek felismerője és végrehajtója a 972-től 997-ig a
vezérek élén álló Géza fejedelem volt. Hiteles, vérszerinti leszármazottja volt
Árpádnak, és az ő vér szerint leszármazottjai voltak három évszázadon át a
hamarosan állammá fejlődő Magyarország királyai: az Árpád-házi királyok.
Géza fejedelemre az utókor igen különböző értékeléssel emlékezik. „A nagy
vezérek korá"-ról írt nagy terjedelmű és nagyjelentőségű monográfiában Szabó
Károly a XIX. század közepén úgy jellemzi Gézát, mint erőszakos, zsarnoki
uralkodót. Ellentétben elődeivel, rideg, ellenszenves egyéniség. Ugyanerről a
Gézáról a XIX. század legelején Budai Ferenc 1805-ben megjelent magyar
történelmi lexikonjában úgy beszél, mint széles látókörű uralkodóról, méltányos
természetű emberről, fia, Szent István nagy művének tudatos előkészítőjéről.
Valójában egyéniségéről kortárs forrásmunka nem szól. Uralkodása emlékeiből
lehet csak következtetni arra, milyen ember volt. Az hiteles tény, hogy ő
kezdeményezi az egész nép keresztény hitre térését, idegen – főleg német és
szlovén – lovagokból szervez jól kiképzett, fegyelmezett hadsereget, ő maga és
családja az akkor 5 éves Vajkkal – későbbi Istvánnal együtt – keresztény hitre tér.
Ez kétségtelenül politikai, nem meggyőződésbeli tett volt. Hiszen alighanem
hiteles az a nevezetes cinikus megjegyzése, hogy „elég gazdag vagyok ahhoz,
hogy két istenem is legyen.” Ugyanúgy megy el a misékre, mint a fehérló-
áldozásokra. Felesége, az erős akaratú Sarolt az uralkodó hatalmú erdélyi gyulák
családjából való. Annyi bizonyos, hogy aki a törzsszervezetet korszerű állammá
akarta formálni, annak az elavult pusztai ősi vallás helyett a kereszténységet
kellett a jövendő útjának felismernie, ha nem akart a keresztény államok körében
megsemmisülni. Aki az előbbi fejedelmek korában elszenvedett hadi vereségek
– Riade (Merseburg), majd Lech-mező (Augsburg) – után el akarta kerülni a
rossz viszonyt a szomszédokkal, az valóban széles látókörű uralkodó, de
okvetlenül erőskezűnek, sőt erőszakosnak kellett lennie. Az a nagy fordulat,
amely Szent Istvánnal következik be, folyamatában Taksony fia Gézával
kezdődik.
 HARMADIK FEJEZET:
Államalapítás a Keresztény Európában

A törzsszövetség és az állam
A népvándorlás különböző nyelvű népei általában törzsszövetségekben
nyomultak előre keletről nyugat felé. Állattenyésztők, nomád pásztorok voltak.
Minthogy szakadatlanul háborús életet éltek – hol menekültek mások elől, hol ők
űztek tovább korábban érkező törzseket – állandó hadi készültséggel, naprakész
haditervekkel készítették elő a remélhető nyugodtabb életformát vagy éppen a
végleges letelepedést, a honalapítást. Ezért szükségszerű volt, hogy különböző –
nem ritkán különböző nyelvű – törzsek hadi szövetségeket szerveztek. A közös
fővezér szükséges volt, nélküle nem volt közös haditerv. A törzsek azonban
egymástól független társadalmi csoportok maradtak. A később már magyarnak
nevezett, egyre központosítottabb onogur törzsek még a honfoglalás, a
letelepedés után is egymástól elkülönülő szervezetek voltak, egymástól széles
határsávokkal (gyepűkkel) szétválasztott népcsoportok. Kalandozó hadjárataikat
is külön-külön szervezték és igyekeztek végrehajtani.
Igaz, amikor Árpádot pajzsra emelve a törzsek közös legfőbb vezérévé
(fejedelmévé) tették – az ettől kezdve már nem laza törzsi kapcsolatot, hanem
állandó jellegű törzsszövetséget jelentett. A hasonló életformájú, olykor még
nem is egységes nyelvű népek megindultak azon az úton, amely a nemzetté válás
felé vezetett. De európai értelemben ez még nem volt állam. A törzsek egymástól
független népcsoportok voltak. Hadjárataikat maguk szervezték, olykor egy-két
törzs szövetségében hajtották végre, még az Árpád utáni fejedelmek korában is.
Merseburg (933) és Augsburg (955) után azonban fel kellett ismerniük a közös
veszedelmeket, ezért nagyobb, védekezni képesebb társadalmi egységre kellett
törekedniük. Ehhez közös eszmevilágra is szükség volt. – A vándor idők alatt és
még évtizedekkel a letelepedés után is nemcsak türelmesen, de vallási
közömbösséggel vették tudomásul a szomszéd hitvilágát. A nagyobb egységhez,
a központi főhatalom intézménnyé válásához, a társadalmi tekintélyek egymás
alá rendeléséhez, a törzsközi rangokhoz nemcsak közös haditervek, közös
jogszabályok kellettek, hanem amikor elkövetkezett az államalapítás korszaka, a
fővezérek, fejedelmek királlyá emelkedésének időpontja, azonos lélekbeli hitre
és vállalt dogmarendszerre is szükség volt. Ennek szerepét Elő-Ázsiában az
iszlám, Európában a kereszténység töltötte be. A párhuzamosan kialakuló
államok hatalmi versengése azonban elvezetett a vallások széthasadásához.
Európában Róma és Bizánc hatalmi vetélkedése, majd vallási szakadása máig
tartó érvénnyel osztja két részre a kontinenst. Ezzel párhuzamosan tőlük keletre
és délre az iszlámon belül, egymás ellenségévé csoportosul a „szunnita” és a
„síita” szárny. A törzsszövetségből állammá fejlődő magyar népközösség
egyszerre volt szomszédos a bizánci császársággal és a katolikus királyságokkal.
A jövendőt az határozta meg, hogy az állammá fejlődő magyar nép országa –
hamarosan már Magyarország – melyikhez fog csatlakozni. Amely
törzsközösség nem szánta rá magát a kereszténységre való áttérésre, az
elpusztult vagy egyszerűen beleolvadt a környező népekbe.
A törzsszövetség állammá fejlődése nem egycsapásra következett be. Az nem
volt elegendő hozzá, hogy a hazára talált nép az elnyert otthonban hamarosan
földművelő lett, tehát kénytelen volt házakat építeni. Sokan pedig még akkor is
nomád életet éltek elkülönült törzsi keretekben az elfoglalt földön, amikor már
tudták, hogy a „haza” mettől meddig terjed. Attila nomádjai, Dzsingisz kán
sátorlakó népe viszont már államban élt. Míg az avarok kagánjaik irányításával
már várakat, olykor lakóházakat építettek, később a törzsenként letelepedett
magyarok a maguk szűk körében vándorolva zárt egységet alkottak, de
szervezetük még nem emelkedett túl a törzsszövetségen. – Amikor a törzs
vezérei közös megegyezésével Árpádot fejedelemmé, vagyis közös fővezérré
emelték, ez már nagy lépés volt az állami lét felé. De egy egész évszázadra volt
szükség, amíg az ősi, pusztai hiten élő – esetenként különböző vallású – törzsek
és nagycsaládok áttekinthető szervezetű állammá szerveződtek. Árpád még
szövetkezett törzsek közös fővezére volt, közel egy évszázaddal később Géza
fejedelem – Szent István atyja – már olykor indokoltan nevezte és neveztette
magát királynak (latinul ,,rex”-nek), mivel a magyar törzsszövetség már
megindult a keresztény királyság felé vezető úton, amelyet fia, az államalapító
Szent István hamarosan valódi európai állammá fog alakítani.
Ez időre a közös szervezetnek már magas rangú, közös főtisztviselői voltak.
Azt a közös vezért, aki a fejedelem mellett a hadak fővezérereit, a görög kortárs
tudósítások „gülász”-nak, magyarul gyulának nevezték. Ez idővel családnévvé,
majd személynévvé változott. A gyula, illetve a gyulák rangban a fejedelem után
következtek. Mellettük a törzsek közös főbíráját a görögök „karkhasz”-nak
írták, a magyarok „horká''-nak mondották. A tragikus véget ért Bulcsú is horka
volt, és a fiatal, még nem szent, még nem király Vajk ellen lázadó, pogány hitre
visszatért Koppány atyja ura. a „tar”, azaz beretvált képű-fejű Szerénd volt
alighanem a legutolsó horka, azaz törzsi bíró.
Az idő azonban sürgetett. Már a Riade melletti vereség (933-ban), majd a
„Lech-mezei” (augsburgi) tragédia még Taksony vezér idejében világossá tette,
hogy a „kalandozásokénak nevezett rablóhadjáratok kora lejárt. És Taksony fia
Géza felismerte, hogy csak okos politikával maradhat fenn a magyarság. A nagy
előrelépés az államalakulás felé 973-ban következett, amikor Géza fejedelem
küldöttsége Quedlinburgban közölte a német császárral, hogy kereszténnyé és a
szomszédokkal barátságossá kívánja tenni népét.
A hét, illetve kabar (kazár) törzsekkel együtt nyolc magyar közösség
párhuzamosan több vallás közt oszlott meg. Eddig igen közömbösen vették
tudomásul, hogy egymás mellett békében éltek a régi pusztai vallás hívei, a
Bizáncból érkezett keleti, a nyugati római keresztények, a mohamedánok és a
főleg kazár részről elterjedt zsidók. Géza követsége azonban világosan a római,
magát „általános”-nak, azaz görögül „katolikosz“-nak mondott nyugati vallás
mellett tett hitet.
István műve a keresztény állam létrehozása, az Európába való beilleszkedés
sokoldalú megvalósítása, de az előkészítés érdeme kétségtelenül Gézáé. Nem
volt vallásos lélek, harcolni szerető katonai erényekkel ékes hadvezér se volt, de
vérbeli gyakorlati politikusként képes volt áttekinteni az adott helyzet teendőit,
és azokat, ha lehetett szép szóval, de ha kell, erőszakkal is végrehajtotta.
A quedlinburgi követség óta széles körben nyilvánvaló volt, hogy a követendő
út a kereszténység. Ez nemcsak új vallás felvételét jelentette, hanem egy új
társadalmi szerveződés elfogadását: a keresztény államét. Erre példát a frank
Nagy Károly adott. Géza fejedelem olykor egyenesen királynak nevezte, címezte
magát. A rendszeres keresztény térítés a magyarok között vele kezdődik.
Felesége, a gyulák családjából származó Sarolt már házasságkötésükkor
keresztény volt. Géza maga és vele fia, Vajk is felvette a kereszténységet.
Bizonnyal ő adta fiának az Istefán nevet, amely a görög Sztefánnak felel meg, és
ez – akárcsak a latin Corona – királyi ékességet jelent. Lehetséges, hogy az
ösztönző Sarolt asszony volt, ugyanis a gyulák körében is a fő célok közé
tartozott, hogy a kereszténnyé leendő magyarok királyai legyenek. Mint tudjuk,
a törzsszövetségben a fejedelem után a legfőbb méltóság a gyula volt. Ebben a
vezéri családban ez időben már személynévként is előfordult a Gyula. A
főhatalmi program folytán adták nem ritkán újszülött fiaiknak a Gyula nevet,
akárcsak a fejedelmi szülők a hasonlóképpen főhatalmat jelentő Sztefanosz-
Istefán, majd később magyaros formában az István nevet.
Az egyre gyakrabban Gyula nevű gyulák már korábban voltak keresztények,
mint az Árpád-fiak. A Tisza-Maros szögletén uralkodó nagyhatalmú törzsfő,
Ajtony egész bizonyosan keleti keresztény volt, hiszen a bizánci császár egyik
leányát adta feleségül hozzá. A Szent Istvánnal szembeforduló Ajtony vezér
alighanem szintén a gyula-rokonsághoz tartozott, mint az az erdélyi törzsfő, akit
szintén gyulának neveznek a krónikák, holott a személyneve valószínűleg
Zsombor volt.
Ezeket a szembeszegülőket, illetve mozgalmaikat gyűjtőnéven
„pogánylázadások”-nak nevezi előbb a krónikás, majd nyomukban a történelmi
irodalom. Ezek a „pogánylázadások” még a koronázás előtt, közvetlenül Géza
halála után, István fejedelemsége idején kezdődtek, tehát az első évezred végső
éveiben, Koppány (a latin nyelvű krónikákban Kupa) mozgalmával és harcaival.
Koppány a kereszténység ellen fogott fegyvert. Habár kezdetben, mint a legtöbb
törzsfő, ő is felvette a kereszténységet, attól kezdve, hogy az új vallás
közkeletűvé vált, visszatért a hagyományos, az öröklött hitre. Hadai valóban a
továbbra is a régi vallást követő, életformájukban a honfoglalás évszázadát
folytató, többségükben állattenyésztő nemzetségek vitézei voltak. Ez időben már
nyilvánvaló volt, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk a királyi
hatalmat, kötelezően templomba járunk, egyházi adót fizetünk. A törzsfők pedig,
minden tekintélyük ellenére, alárendelt hatalmi helyzetűek voltak. Az erdélyi
gyulák és az egyre inkább saját birtokán uralkodónak tekintett Ajtony, korábban
pedig már Koppány – akár keresztény vallásúak voltak, akár visszatértek a
hagyományos pogányságra – saját hatalmukat féltették igen indokoltan. Harci
seregeik vitézei pedig életformájukat és viszonylagos függetlenségüket akarták
megóvni. Az István mögött álló keresztények bűnös pogányoknak tekintették
azokat, akik kétségbe vonták a királyi hatalom jogosságát akkor is, ha azok a
„pogányok” vallásilag keresztények voltak. Előfordult, hogy vallásilag ők
maguk voltak pogányok, de mégis a keresztény István hatalmát tudták
előnyösebbnek a maguk számára. Csanád vezér például még pogány volt,
amikor István oldalán a keresztény Ajtony elleni harc fővezére lett. Csanád
egyaránt közeli rokona volt Ajtonynak és Istvánnak. Tehát nyilván ő is
valamelyik gyula gyermeke lehetett. És alighanem Ajtony is gvulafi volt, István
pedig anyja révén ugyancsak gyula-leszármazott.
Ezek a királlyá leendő, majd királlyá avatott István elleni „pogány-lázadások”
valójában hatalmi vetélkedések voltak. István évtizedei alatt „pogánylázadás”-
nak nevezték minden törzsfő felkelését a király ellen, vagy elszakadási
törekvését az Esztergomból szervezett államtól és uralkodójától. Az valószínű,
hogy a magyar kereszténység első évtizedeiben a felkelések seregei nem kis
részben még a régi hitben éltek. De nyilvánvaló, hogy a királyi oldalon harcolók
között is számosan még nem voltak keresztények. Az út azonban Európa
közepén mindenképpen a kereszténység és a királyság felé vezetett. Ha
történetesen Koppány vagy valamelyik gyula győz, ő is kénytelen lett volna
megvalósítani a keresztény királyságot, még ha kezdetben mozgalmuk a
királyság ellen irányult is.
Más lehetett azonban a helyzet Ajtonynak és népének törekvése esetén. Erről
az eseménysorról igen hiányosak a krónikások adatai és a népi emlékezés.
Olykor Ajtonyt is gyulának nevezik, mivel minden bizonnyal a marosvári
nagyúr is a gyulák leszármazottja volt. Ajtony – alig kétségbevonhatóan – a
bizánci császár veje volt, templomai és papjai ortodoxok (görög keletiek) voltak.
Ajtony ugyanúgy képviselte és terjesztette Bizánc hitváltozatát, mint Géza és
István Rómáét. Valószínűnek látszik, hogy Ajtony keresztény királyságot akart
létrehozni Marosvár központtal, mint István irányításával Esztergom. A Tisza-
Maros szögének óriási területén Ajtony volt a legfőbb úr, otthona, Marosvár,
ugyanúgy fővárosi igényű központ volt, mint a Duna mellett Esztergom. (Ez a
Marosvár lett Ajtony bukása után a győztes fővezér nevéből formált Csanád.)
Róma és Bizánc egymástól elkülönülő hite intézményesen csak hosszú
évtizedekkel később, 1054-ben vált szét, s lett formailag is ellenséges
eszmevilág és szertartási rend. A különválás egyben politikai szétszakadás is. Ez
a hatalmi elkülönülés gyakorlatilag akkor kezdődött, amikor már szét kellett
szakadnia a Róma központú nyugati és a Bizánc központú keleti Római
Birodalomnak. A népvándorlás kelet felől áradó népeinek egy része a bizánci,
másik része a római kereszténységgel találkozott. A honfoglalás törzseinek
vezérei a Balkán felől térítő papokkal találkoztak, ezek keresztelték meg őket.
Tudjuk például, hogy a nagy hatalmú és tragikus végzetű Bulcsú és családja
bizánci keresztény volt. Talán Koppány is, mielőtt a dunántúli harcias pogányok
vezére – talán királyjelöltje – lett. Ajtony pedig minden bizonnyal bizánci
keresztény királyságot akart teremteni. Esztergom és Marosvár tehát
győzelmével a jövendőt alapozta volna meg. István győzelme a nyugati
kereszténység mellett döntött. Ha Ajtony győzött volna, a kibontakozó magyar
kultúra kelet-európai-ortodox jellegűvé válik, ahogy a bolgároké, oroszoké,
később a szerbeké, románoké.
A sokkal későbbi Vata-féle lázadás, majd Vata fia János mozgalmi kísérlete
már a történelem következő fejezetéhez tartozik. Ez ugyan valóban
keresztényellenes pogány mozgalom volt, de úgy, hogy a Péter-féle idegen
uralom ellen küzdő I. Endrének segítette megvalósítani Szent István művét. Ez
azonban már az István utáni évtizedekhez, a történelem következő fejezetéhez
tartozik.
A nomád életformából forradalmi gyorsasággal keresztény állami formára
váltó társadalmi mozgás az első és második évezred fordulója táján szinte
párhuzamos volt a Közép- és Kelet-Európában letelepedett népek körében. A
magyar, lengyel, cseh, orosz állam néhány évtizeden belül csaknem egyszerre
alakult meg, anélkül, hogy közvetlenül hatottak volna egymásra. Az idő ugyanis
Európa nagy részén megérlelte a Nagy Károly típusú államok megszervezését,
ha lehetett, békésen, ha kellett, erőszakkal. Ez időre minden fejlődni kész nép
körében egymást türelmesen tudomásul véve éltek együtt különböző nyelvű,
vallású, gazdálkodási formájú népcsoportok. Itt, az alakuló Magyarország
területén az urál-altaji nyelveket beszélő törzsek (finnugorok és török-tatárok)
körében, olykor elkeseredve egymással germán és szláv nyelveket beszélő
népcsoportok is hozták kulturális emlékeiket, hatottak egymásra. A kazárok
török eredetű nyelve hamarosan beolvadt a többség ugor szólásmódjába. Az
eredetileg ugyancsak török-rokon bolgár, akárcsak délebbre a Balkánon, még jó
ideig az állattenyésztő gazdasági-társadalmi életformát folytatták, amikor más
csoportok már eltanulták a földműves gazdálkodást és letelepedtek. A különböző
mesterségeket egyre többen tanulták el részben a régebben itt lakóktól, részben a
szomszéd népektől. Még a nomád korból örökölték az állandó katonáskodás
életformáját. Egy-egy kalandos vállalkozásra állattenyésztők, földművesek,
fegyver- és szerszámkészítők együtt indultak. A különböző egymás mellett élő
vallások egészen Géza fejedelem keresztény térítéséig ellentétek nélkül egymás
mellett.
A letelepedéskor már számos keresztény (bizánci-keleti és római-nyugati) volt
a magyarok között. Az itt talált germán és szláv népcsoportok, az illír, pannon,
itt-ott latin örökségű csoportok javarészt régóta keresztények voltak. Az
elszlávosodott török nyelven beszélők (bolgárok) egy része tovább módosult
magyar (ugor) nyelvűvé. – Hasonlóképpen vegyesek voltak a különböző vallású
népcsoportok. A bolgárok egy része, a bolgárokkal rokon böszörmények,
valamint a szlávok némely csoportjai mohamedánok voltak. A kazárok java
része a zsidó hitet követte, a már keresztény csoportok részben ortodox (keleti),
részben katolikus (nyugati) keresztények voltak. A honfoglaló törzsek többsége
még egy ideig továbbvitte a régi, hamarosan pogánynak mondott ősvallást.
Amíg a főhatalmat igénylő vagy már birtokló nagyurak nem akarták –
kezdetben kizárólag politikai meggondolásokból – általánossá és kötelezővé
tenni a kereszténységet, senki se tekintett ellenérzéssel a kereszténységre, és a
keresztény hitre térteknek se volt kifogásuk a „pogányság” ellen. A kazár zsidó
vagy a böszörmény mohamedán békésen élhetett egymás mellett. Hogy kinek
volt közelebbi a keleti vagy a nyugati kereszténység, azt főleg a meglévő vagy
vágyott, igényelt családi kapcsolatok határozták meg. A bizánci császárokhoz
benősült Ajtony nem is lehetett más, mint keleti keresztény. És minthogy ő is a
maga keresztény királyságát kívánta megvalósítani, szükségképpen ellenségnek
tudta a nyugati keresztény Gézát, majd fiát, Istvánt. Géza pedig, erős
szövetségeseket keresve, a katolikus németek felé fordult. Fiának Gizellával
áhítatos katolikus feleséget és rokonságot keresett és talált. Gizellával a szentté
avatott II. Henrik lett István sógora. Egyik leányát Gézának sikerült a velencei
dózse, Orseolo Ottó fiához, Péterhez adni, nem sejtve, hogy idővel Péter mint
magyar király szinte az egész országot elriasztja majd a kereszténységtől és a
királyságtól.
István már igazi, hívő és tetterős nyugati keresztény volt. Nála hit, erkölcs,
politika, szorosan összefüggött egymással. Nem csak címe szerint volt király,
hanem ő a magyar állam létrejöttének legkitartóbb munkálkodója. Már fejedelem
korában (997-1001) céltudatosan és erélyesen készítette elő azt a keresztény
királyságot, amelynek élén állammá fejlesztette a magyar törzsek és a velük
elvegyült népek szövetségét.
A keresztény királyság jelképesen is, intézményesen is a koronázással
kezdődik. Nem csupán jelképes szertartás volt ez, hanem gyakorlatilag és
politikailag is fontos tény, hogy honnét érkezett a korona. Tőlük nyugatabbra a
társadalmi szerveződés már a feudalizmusnál tartott: egymás alá rendeződött
hatalmak, államon belüli államok vagy államszerű egységek alkották a
legnagyobb egységeket: a császárságokat. A császárság királyságok szorosabb
vagy lazább szövetsége volt. A királyságoknál kisebb hatalmi egységek voltak a
hercegségek (itt-ott nagyhercegségek). Ezek felosztott részeit nevezték
grófságoknak. A földtulajdonosok gyakorlatilag a köznemesek birtokai voltak. A
szántóföldek megművelése, az állatok legeltetése, az iparcikkek előállítása és
kereskedelme a nemesség nélküliek, a jobbágyok feladata és kötelessége volt.
Ilyen volt az a „feudális” társadalmi forma, amely Nagy Károly korától, a VIII.
századtól a polgári forradalmakig – tehát a XVII. és XVIII. századig – jellemző
volt úgyszólván egész Európára. A hatalmat a korona jelképezte. Aki nem
tartozott még hatalmasabb úr alá, az kupola alakú, zárt koronát tehetett a fejére.
Aki egyeduralkodó volt az alárendeltek körében, de egy felsőbb hatalom alá
tartozott, annak pánt alakú nyitott korona járt. A X-XI. században az európai
térségben két császár alá tartozott a királyságok többsége: a nyugati Német-
római Birodalom vagy a keleti Bizánci Birodalom részeként. Még mielőtt 1054-
ben intézményesen is szakított volna a két főhatalom, a nyugati császárság
nyugati (katolikus) vallású, a keleti császárság keleti (ortodox, görögkeleti)
vallású volt. Ebben a korban, ha egy törzsszövetség állammá, királysággá kívánt
fejlődni, politikailag is, vallásilag is döntenie kellett, hogy királya melyik császár
hűbérese és ezzel melyik egyház híve legyen. A szentté leendő István évezredre
szóló politikai bölcsessége folytán a magyar állam egyik császár alattvalója sem
kívánt lenni. István a maga királyságához zárt koronát igényelt, távol akart és
távol tudott maradni mind a német, mind a görög fennhatóságtól.
A keleti keresztény fejlődés folytán egyben maradt az állami és az egyházi
főhatalom. Itt előbb és sokáig a bizánci, majd sokkal későbbtől az orosz császár
(oroszul cár) egyben a vallási legfőbb hatalom is volt. Nyugaton a pápaság
megszerveződésétől kezdve párhuzamosan, de külön-külön állt az állam élén a
császár, az egyház élén országokon, királyságokon, népeken, nemzeteken felül
vallási főhatalomként a pápa. Ha az újonnan születő állam élén már király
állhatott, a bizánci vagy a német császártól természetesen csak nyitott koronát
kérhetett. A királyi hatalmú orosz nagyhercegek (Kijev, Novgorod, majd
Moszkva urai) a keleti egyházat és a bizánci fennhatóságot választották, a török
származásuk ellenére elszlávosodó bolgárok, később a szerbek ugyanezt az utat
követték. A csehek, honátok, karanténok (ezeket hívják később szlovéneknek) a
német császár alá vetették magukat. Az állammá fejlődött Magyarország és
Lengyelország megtalálta az utat, hogy királlyá emelkedett fejedelme ne hűbéres
uralkodó, hanem mindenütt elismert zárt koronával legfőbb hűbérúr legyen, aki
semelyik hatalomnak sem hűbérese. Ez Bizánc felé lehetetlen volt, hiszen a
keleti kereszténységben a világi főhatalom egyben egyházi főhatalom is volt.
Aki keleti – vagyis ortodox – kereszténységre tért, az ezzel a ténnyel elismerte a
bizánci császár világi fennhatóságát is. Így volt ez már akkor is, amikor Róma és
Bizánc intézményesen még nem vált szét egymástól (tehát 1054 előtt). Hanem
amikor Krisztus után 800-ban a diadalmas frank királyt a római pápa a nyugati
kereszténység császárává koronázta, ezzel a ténnyel a pápa elismerte a császár
világi főhatalmát. a császár pedig a pápa egyházi főhatalmát. Aki a nyugati
kereszténység országain belül királlyá lett, az választhatott, hogy a császártól
vagy a pápától kér-e koronát. A X. század legvégén a bizánci császár is, a német
császár is csak nyitott koronát küldhetett, mert akit elismert, azt csakis saját
hűbéreseként ismerhette el. Ezt sikerült elkerülnie Istvánnak, amikor a nyugati
egyháznak hű fiaként és apostoli térítőjeként nem a világi legfőbb hűbérúrhoz.
hanem az egyházi főhatósághoz, a pápához fordult.
 Bölcs és szerencsés választás volt. hatása máig is tartó. Aki az akkor
legnagyobb hatalmú Bizánchoz csatlakozott, a kelet-európai kultúra útjára lépett
és léptette népét. Bizánc idők múltán elbukott a mohamedán török hatalom
Európába terjedésével. Helyét és rangját Moszkva vette át. Más nem is vehette
volna, mivel Európa keletén akkor és még sokáig az orosz cár volt a főhatalom.
A nyugat-európai hatalom és műveltség hordozói a latin és a germán nyelvű
népek örökösei voltak és maradtak. Ezen belül pedig akik nem voltak eleve a
német-római császár hűbéresei, lehetőségük – elismert joguk – volt önálló
szervezetet, jogrendet, erkölcsi elvárásokat kialakítani. A bontakozó, majd
kialakuló nemzeti lét a következő ezer év feléig világpolitikai főszerepet
biztosított Európa közepén a magyar királyságnak. Ez a helyzet, ez a „nemzeti
nagylét” a mohácsi összeomlásig – 1526-ig – tartott. Attól kezdve az egymást
váltó szabadságküzdelmek ellenére Magyarország története hódoltságok, legjobb
esetben kiegyezések sorozata volt. Történetfilozófiai pontossággal írta Kisfaludy
Károly Mohácsról szóló elégiájában, hogy ez volt „nemzeti nagylétünk nagy
temetője” Immáron közel öt évszázada fő nemzeti programunk: túllépni
Mohácson.

A Szent István-i mű
A kereszténységre való áttérés, illetve térítés és a törzsszövetségből állammá
fejlődés már Géza fejedelemnek is központi célkitűzése volt. A megvalósítás és
ezzel az európai államok közé történő illeszkedés István műve. Természetesen a
nagy történelmi beilleszkedést István alkalmas munkatársakkal hajtja végre. Az
olyan nagy jelentőségű egyházi alakok, mint a később szentté avatott Gellért,
Mór, a legendaíró pécsi püspök, s mellettük, de nem mellékesen a kulturális és
diplomáciai feladatokat végző Asztrik is fontos részesei a magyar állam
létrehozásának. Nem kisebb a világi nagyok szerepe sem, mint Wasserburgi
Weczeliné, a német lovaghadak fővezéréé, Csanádé, az új rendhez hű magyar
vitézek parancsnokáé, vagy Aba Sámuelé, Szent István sógoráé és nádoráé, aki
István halála után a belharcok áldozata lett. Velük együtt még sokan mások
fontos építői, megvalósítói a megteremtendő és sikeresen megteremtett magyar
államnak.
Azt István apjától örökségül kapta, hogy a nyugati kereszténységet – a római
katolicizmust – választotta népe követendő útjának. Ezen az úton az uralkodó
nemzetséget és vele az államiságra emelkedő népet Géza fejedelem indította el.
Gézát a későbbi történetírók különbözőképpen ítélték meg. Mégis kétségtelen,
hogy kitűnő politikai tájékozottságú, világpolitikában gondolkodó és cselekvő
nagy államférfi volt. A vallás kérdésében valószínűleg közömbös, cinikus ember
lehetett. Politikai szempontból figyelte és ítélte meg a lehetőségeket. A
kalandozások csődje után a quedlinburgi követséggel a római katolikus német
szövetséget látta a legbiztonságosabb követendő útnak. Ő maga és családja Ottó
császártól akart biztonságban lenni. Felesége a már korábban nyugati
kereszténységre tért gyulák leánya volt. Fiuk, Vajk, a későbbi István
gyermekként kereszteltetett meg és nevelkedett hívő kereszténnyé. Számára a
céltudatos apa a már hívő és áhítatos katolikus bajor királyi családból választott
feleséget. Géza egyik leányát, mint tudjuk, a velencei dózséhoz, Orseolo Ottóhoz
adta feleségül. Másik leányát az Aba nemzetség fiával házasította össze. Az
alighanem kabar – tehát kazár – Aba nemzetség nagy hatalmú törzs vezére volt,
és ugyanúgy a nyugati kereszténység útjára lépett, mint Árpád leszármazottai.
Az István utáni évszázadokban a magyar uralkodók Árpád vérszerinti
leszármazottai voltak. Ez alól két kivétel volt: a velencei Orseolo Péter, és az
Aba nembéli Sámuel. Mindkettő áldozata lett a zűrzavaros örökösödési
küzdelmeknek.
Istvánnak volt ideje, kedve és tehetsége felkészülni az uralkodásra.
Bizonyosnak tarthatjuk, hogy tudott írni és olvasni. Részt vett a jogszabályok
hozatalában, sőt megfogalmazásában is. Szinte egészen bizonyos, hogy
„Intelmei”-t maga írta (vagy diktálta). Tudott latinul, ez nélkülözhetetlen volt
akkor és még évszázadokig. Idegenből gyűjtött lovagjainak legalábbis vezéreivel
személyesen érintkezett, tehát tudott németül vagy valamelyik szláv nyelven.
Ezért méltányolhatta a határainkon belül élő nemzetiségieket (akkor úgy
mondták: vendégeket). – Tehát az országos érdekű tanácskozásokat személyesen
maga vezette. – Hadvezérnek nem képzelte magát, erre a feladatra voltak
megfelelő, tervezni is, irányítani is tudó igen jó katonai szakemberei a hazai
vitézek és a külföldről érkezett lovagok között (pl. Csanád, Wasserburgi
Weczelin).
Hittérítő buzgalmú, lelke mélyéig vallásos ember volt. Apjának a
kereszténység politikai eszköz volt az Európába illeszkedéshez. Az ő számára a
politika is eszköz volt Isten alázatos szolgálatára. Az utódok és az emlékét
megismerő idegenek évezred óta szentként tisztelték és tisztelik, tehát nem is
képzelhették másnak, mint megértő, szelíd, sőt engedékeny férfiúnak. Nem volt
az. A térítő munkában erélyesnek, szigorúnak, nem egyszer erőszakosnak kellett
lennie. Országépítő munkájában következetesnek, körültekintő és céltudatos
ember lévén erősnek, olykor kegyetlennek kényszerült lenni. Ellenfelei – akár
pogányok, akár a helyére áhító keresztények voltak – nem is tekinthették
engedékeny vagy éppen kegyes vetélytársnak. A legyőzötteket példamutatóan
meg kellett büntetni. Koppány, Ajtony, Zsombor gyula halálnak halálával halt.
És sehogy se hihetjük el, hogy nem is tudott a rémtettekről, például arról, hogy
unokatestvérét, akit Vazulnak vagy Vázsolynak nevezünk, megvakítva,
megsüketítve semmisítették meg. Ez az unokafivér volt a legveszélyesebb
vetélytárs: ugyanolyan Árpád-fi, mint ő, három daliás fia volt, amikor István fia,
Imre egy vadászbaleset áldozata lett. (Bizonyos, ha Vazul maga nem is tért
vissza az ősvallásra, de rokonszenvezett vele.) Az ő legidősebb fia, Endre, véres
esztendők után hatékony pogány segítséggel állította, erősítette meg István
keresztény királyságát. Ezt István és köre el se tudta volna képzelni Vazulról. Az
utódlásra legjogosultabb hercegnek tehát el kellett pusztulnia, méghozzá
példamutató, elriasztó módon. Ha talán a rettenetes módszerről ő is csak később
vett tudomást (bár ez se bizonyos), tudnia kellett vetélytársa megsemmisítéséről.
Az se lehetetlen, hogy eleve ő adott parancsot a legveszedelmesebb vetélytárs
elpusztítására. Vazul így rendelkezett volna, ha neki van módja unokatestvére
megöletésére. Az azután a történelem sajátos útját példázza, hogy az utód
királyok, köztük a legnagyobbak, legdicsőbbek, mind Vazul leszármazottai
voltak.
A jogban, államszervezésben, egyházfejlesztésben, jövőtervezésben oly
tanultan biztonságos István nem bízott se rokonaiban, se az egykori törzsiek
utódaiban. Ezek valamennyien az ő helyét kívánták maguknak, rokonszenveztek
a régi vallás még szép számban létező híveivel, vagy keleti keresztények voltak
és Bizánc hűbéresévé fordították volna az országot. Jobban bízott velencei
unokaöccsében, Orseolo Péterben, akit testőrsége parancsnokává tett, vagy
sógorában. Aba Sámuelben, aki nádora, a közigazgatásban helyettese volt. –
Ezek a szent király halála után rövid időkre királyok is lettek, bele is pusztultak.
Az életmű azonban teljes volt. Törvényei a feudális országnak évszázadokig
voltak jogszabályalkotó alapjai. Ő osztotta közigazgatásilag az országot
vármegyékre. Tizenkét egyházmegyét tervezett, ezekből tízet megvalósított.
„Intelmei” pedig olyan politikai tanácsokat adtak, amelyeket manapság, ezer
évvel később is hasznos újra- meg újraolvasni. Élete és életműve külön fejezete
a magyar történelemnek.

A véres emberöltő
Szent István halálától Szent László koronázásáig (1038-1077) körülbelül négy
évtized a politikai, vallási, katonai zűrzavar emberöltője. Ahhoz, hogy Szent
István térítő munkája és államalkotása Szent László törvényeivel egyértelmű és
biztonságos legyen, belső és külső harcokra, királyok gyilkolására, szövetségek
keletkezésére és felbomlására, vallási vitákra és végül szigorú törvényekre volt
szükség. – A korszak elején és végén két szent, két nagy király áll: Szent István
és Szent László. Kettejük között igen rövid életű királyok váltogatják egymást.
László előtt bátyja, I. Géza – aki mindössze három évig uralkodik – talán
természetes halállal fejezi be életét, azaz pontosabban: nem tudjuk, mi volt korai
halálának oka. A többinél tudjuk az erőszakos halál eredetét. És ha egy király
erőszakos halállal adja át helyét, akkor nem egyedül hal meg, hívek és ellenfelek
nagy számban vele, mellette vagy ellene pusztulnak el. E sokaság emlékét, az
áldozatoknak még a nevét is gyorsan befedi az idők pora.
Az erőszakos halálok sorozata még Szent István életének végső éveiben
kezdődött. A szeretett egyetlen fiú valószínűleg valóban egy vadászbaleset
áldozata lett. Bizonyíték erre sincs, hiszen a törvényes trónörökös természete
szerint áhítatos, az erőszakos korban szelíd ember lehetett, ha nem nagy esélyű
embernek volt az útjában. Orseolo Péter, a palotások ispánja (későbbi címén:
testőrkapitány), észak-itáliai előkelőségek leszármazottja, a király húgának fia,
közismerten István király kedvence volt, apai családja beláthatatlan idők óta
keresztény. Sokan eleve gondolhatták, hogy ha Imre királyfi eltávozik az élők
sorából, a már beteg, testileg elgyöngült király jobban bízik benne, mint
legközelebbi vérrokonaiban, Vazul hercegben és fiaiban. – A királyi hadak
fővezérei, köztük a királyi családdal vérrokon Csanád, és a belharcok és
külharcok nagy tekintélyű hőse, a német Weczelin is felfoghatta, hogy
természetes és törvényes trónörökös híján – a hadak élén álló, győzelmei folytán
széles körben népszerű Péter a trón várományosa lehet. Ez az utódlás nem volt
elképzelhetetlen egy feudalizmusra berendezkedő királyságban. Az ilyen
főember könnyen ülhetett át a nyeregből a trónusra. Vazul és családja tehát
útjában volt Péter kilátásainak, a fővezérek reményeinek. Ráadásul Vazul, ha
keresztény vallású is volt, rokonszenvezett a még régi hithez ragaszkodó
urakkal. Gyanították, hogy harmadik fia, Levente herceg – ha meg is
keresztelték – visszatért a régi vallásra. Levente herceget sokan szívesebben
látták volna a magyar trónon, mint a velencés Pétert, aki csak anyai ágon volt
Árpád-leszármazott, és jó kapcsolata volt a fiatal, harcias német császárral, III.
Henrikkel, akit haja, szeme, szakálla folytán „Fekete Henrik”-nek neveztek. Az
udvarhoz közelállók egy része még gyanakodott is, hogy ha Péter a király,
hajlandó a német császár hűbérese lenni (ami később be is következett). Vazul
tehát útjában volt István terveinek. És ha nem is valószínű, hogy szörnyűséges
halálának eleve István volt oka, kitervelője, ez a megoldás bizonyára nem volt a
király ellenére. Természetesen az se lehetetlen, hogy valóban megtörtént az a
még a korabeli fogalmak szerint is igencsak becstelen gyilkossági kísérlet,
amikor a betegágyhoz sompolygó merénylőt leleplezték, és mindenki arra
gyanakodott, hogy Vazul akarta megöletni a királyt. Istvánnak ezek a végső évei
homályban maradtak. Az azonban tény, hogy Vazul otthonára rácsaptak, a
herceget szörnyűséges módon pusztították el. Az is köztudomású volt. hogy a
vérengzés vezetője és irányítója egy Sebös nevű ispán, akit idővel Aba Sámuel
ugyanilyen rettentő módon végeztetett ki. Vazul fiainak pedig sikerült
elmenekülniük. A három fiú közül a legidősebb, Endre és vele kisebbik öccse,
Levente meg sem állt Kijevig, ahol barátságos és védő otthonra találtak
Jaroszláv nagyfejedelem udvarában. – A harciasságáról és vitézségéről már
ekkor nevezetes Béla Krakkóig futott, ahol hamarosan lengyel herceglányt vett
feleségül. Nevezetes házasság volt ez, ők nemzették és hozták világra Szent
Lászlót. Vazul elmenekült fiai külföldön okosan kivárták, amíg eljött az ő idejük,
és általuk még évszázadokig az Árpád nembéli Vazul-fiak uralkodtak.
Addig azonban erőszakos halál erőszakos halált követett.
1038-ban, István halálakor úgy látszott, Péter akadálytalanul ült
Székesfehérvárott a magyar trónra. Ez időre a királyi főváros – a székes város –
már Esztergomból Fehérvárra tétetett át. A korai Árpádok életének,
körülményeinek legfőbb színhelye a Dunántúl volt. Az egykori római Pannónia,
majd az avar kaganátus, utána Nagy Károly frankjainak határbiztosítása a
Dunánál ezt a területet tette az akkori Közép-Európa közepévé. Legfontosabb
megerősített városa „Osterringun” (Keleti erődítmény) volt, ez torzult idővel
magyar ajkon „Esztergom’'-má. A határvidék gazdasági, katonai központja az a
hajdan „Ak-ink'’ nevű kelta város volt, amely latin ajkon Aquincum”-má
formálódott, hogy nagy idők múltán Óbuda legyen. A római provincia-időkben a
latin nyelvű római telepesek számos kisebb-nagyobb várost építettek errefelé.
Ezek közül a legfontosabb Alsó Pannóniában (Pannónia Inferior) Savaria lett.
Ez ma Szombathely, de a magyar honfoglalás idején kihalt, lakatlan romváros
volt, egy rendkívüli erejű pusztító földrengés ledöntötte falait, házait. Lakói
elmenekültek. A népvándorlás germán törzsei „Stein am Anger"-nek (Kő a
pusztán) néven emlegették. Sajátos módon Szombathely német neve máig is
Steinamanger.
Ennek a területnek nyugati határa Savaria (Szombathely), keleti határa
Aquincum (Óbuda). Északi vége Arrabona (Győr), délen Sopianae (Pécs) az
utolsó jelentékeny város. Esztergom a Duna partján, jól védhető dombon igen
alkalmas volt az itt formálódó új állam szervezésére. Már előzőleg Nagy Károly
hódító frankjai alkalmas katonai központnak ismerték fel. Ez volt az óriás
kiterjedésű Frank Birodalom keleti vége. Nyilván már örökölték az előbb itt
uralkodó avaroktól. Avar nyelven a földhányással erősített kerek katonai
szálláshelyet „gyűrű”-nek, germán nyelven „ringun"-nak nevezték. A keleti
határerődítménynek germán-frank neve „Osterringun” volt. Ezek a határvárosok
fontos katonai-gazdasági központok voltak, de a politikai-közigazgatási
főhelynek a jól védhető terület központjában kellett lennie. – Géza és István még
Esztergomból szervezte a keresztény államot, de már uralmának korai éveiben
István a királyi várost a fehér falú, jól megerősíthető új városba helyezte át.
Királyi székét (latinosan a „tronus''-t), ami által a főváros neve Székes, vagyis
„Székesfehérvár"-rá lett. Amikor István meghalt, és ott, Székesfehérvárott
eltemettetett, a vér szerinti törvényes örökösök emigránsokként messze éltek.
Vazul három elmenekült fiáról van szó. Mint már említettük, a legidősebb fiú
– Endre – Jaroszlávhoz, Kijev urához jutott el. Ezt az uralkodó „nagyherceg”-et,
Kijev és a mai Ukrajna urát, az orosz történetírók hol Nagy Jaroszlávnak, hol
Bölcs Jaroszlávnak nevezik. Felesége Árpád neméből származó magyar asszony
volt. Endrét és vele menekülő fiatalabb öccsét, Leventét rokoni szeretettel
fogadták. Híreket is küldhettek haza, a hozzájuk hűséges családokhoz. Amikor a
hazai urak a véres zűrzavarban Endrét akarták hazahívni, jól tudták, hol
kerestessék őt. – Ezt a hamarosan királlyá leendő Endrét a krónikások
természetesen latinul Andreasnak írták. E névnek pedig egyaránt magyar
megfelelője az Endre is, az András is. Lehetséges, hogy a kortársak és utána még
jó ideig magyarul Andreasnak mondták. Sokkal később az ilyen nevű királyokat
(volt három is belőlük) latinosan, tehát előkelőbben hangzó Andrásnak nevezték.
Valójában azonban hitelesebben régies volt az Endre forma. Történelmi
irodalmunkban és költészetünkben a romantika óta az Endre forma a gyakoribb.
– Endre hamarosan Jaroszláv nagyherceg leányát, Anasztáziát vette feleségül,
akit a latin nyelven írt magyar krónikák Nasztja vagy Nyeste királynénak
neveznek. – A második fiú, Béla már ifjan nevezetes, bátor és sikeres hősnek
számított. Ő Lengyelországba, Krakkóba menekült. Az ottani rokon, a lengyel
király hadvezére lett. Megnősült, hamarosan három fia született: Géza, László és
Lambert. Lászlót, a későbbi Szent Lászlót, lengyel névvel Vladiszlavnak hívták.
Ez magyarosodott idővel Lászlóvá. Az ő uralmától kezdve erősödött meg és vált
állandóvá Szent István államrendje. István halálától Szent László trónra lépéséig
(1038-1077) vérengzés és zűrzavar tette kétségessé a további fejlődés
lehetőségét. Közben azonban nyomon követhető a társadalom fejlődése, a
kultúra terjedése. 1038-tól 1046-ig a belső harc, a vérengzés kiérlelte a
felismerést, hogy ott kell folytatni, ahol István kénytelen volt abbahagyni.
A vér szerinti trónörökösök elmenekültek, távol voltak. Péternek az anyja volt
Árpád-leszármazott, Aba Sámuelnek a felesége. A honfoglalástól 1301-ig csak
ők ketten nem voltak fiági Árpád ivadékok. Versengésük a trónért
mindkettejüknek halált hozott. Emlékük közel ezer év óta egymással
párhuzamosan ellentétes. Egyesek Pétert a néptől idegen, az országot német
hűbérbe adni kész, kegyetlen uralkodónak tartják, Aba Sámuelt viszont a nép
szeretett királyának. Mások Pétert rosszul járt, szelíd embernek vélik, Aba
Sámuelben trónra tolakodó bitorlót, ráadásul kegyetlen uralkodót látnak. A
krónikások, majd a történészek ítélete alapján lehetetlen véleményt formálni
róluk. Az azonban bizonyos, hogy Orseolo Pétert kíméletlen idegennek
mondotta utólag a nép. Voltak, akik nem is olasznak, hanem németnek
gondolták. Többek szerint nem is Szent Istvánnak, hanem a német Gizella
királynénak volt az unokaöccse. Mindkét állítás tévedés vagy tudatos hamisítás.
Olasz apának és Árpád véréből származó anyának volt a fia. A német császárnak
egy ideig szövetségese volt, de ő maga nem német. A nép emlékezetében
gyűlöletes maradt. Ugyanakkor Aba Sámuel emléke csaknem szent volt. Még
sírja is szent emlékű maradt évszázadokig. Zarándokoltak hozzá, csodatetteket
vártak a rég halott királytól, illetve sírhalmától. (Ez a sír aligha lehetett hiteles,
hiszen a halálra ítélt és kivégzett, bűnökkel vádolt ellenséget nem temették
tisztes sírba.) Péter és Sámuel ellenségeskedéséről, sorsukról sokkal könnyebb
érdekes regényt vagy drámát írni, mint megállapítani, milyenek voltak valóban.
Egy bizonyos: úgy voltak egymás kibékíthetetlen ellenségei, hogy mind a
kettőjüknek erőszakos halál lett az osztályrésze. – István halála után jogos és
törvényes örökös volt Péter. Ellene fölkelt a nép, a felkelés élén Aba Sámuel
állott. Elkergette Pétert és ő lett a király. Három évvel később Péter német
segítséggel visszajött, elfogatta és kivégeztette Aba Sámuelt. Péter másodszor is
király lett. A már rég keresztény urak és a még mindig pogány nép egymással
egyetértően lázadt ellene. Az urak visszahívták, a pogányok visszavárták a
messzeségből Vazul fiát Endrét, a valódi Árpád nembéli herceget. Endre pedig
pogány segítséggel állította helyre István keresztény királyságát.
Vérengző időszak volt ez. Pétert a pogány felkelők megölték. Őt is előbb
megvakították és megsüketítették, mint Vazult. Ez a „pogánylázadás"’ valóban
pogány volt. Vezérük, Vata, a régi hithez hűséges földesúr a Szent István előtti
állapotokat akarta visszaállítani. A hazatért Endre kénytelen volt egy ideig
türelmes lenni a pogányokkal. Ez viszont a keresztényekre volt életveszélyes. A
haragos pogány harcosok eredményesen küzdöttek a németekkel, de
ellenségüknek tudták Szent István követőit is. Szent Gellért – Szent István
tanácsadója és munkatársa – egy pogány csapat kezébe került. Meg is ölték:
kegyetlen módon letaszították arról a budai hegyről, amelyet hamarosan őróla
neveztek el és neveznek mindmáig Gellért-hegynek. Endre pedig nem
rendezhetett megtorlást, hiszen ezek a pogányok Vata vitézei voltak,
legeredményesebb szövetségesei. Végül is az ő segítségükkel tudta helyreállítani
Szent István keresztény királyságát.
Endre jó politikai érzékű uralkodó volt. Tudta, hogy a győzelem, a siker útja
most már csak a kereszténység lehet, de a küzdelmek kezdetén az is kétségtelen
volt számára, hogy Vata és pogány hadereje nélkül nem győzhet Péter és főleg
német segítsége ellen. Péter maga adta hűbérbe az országot, tehát a német
császár a maga jogrendje szerint jogszerűen igényelte a főhatalmat
Magyarország fölött. Vatáék nélkül lehetetlen lett volna felvenni a küzdelmet
ekkora erő ellen. De úgy látszik, Vata is józan politikus elme volt. Habár
híveinek jó része a régi hitvilág visszaállításáról ábrándozott, erről az akkori
Közép-Európában már szó se lehetett. A győzelem ára az volt. hogy
keresztények és pogányok – amíg lehet – éljenek türelemmel egymás mellett.
Kezdetben bizonyára nehézséget jelentett, hogy Vazul legkisebb fia, Levente
herceg maga is a pogány oldallal tartott. Levente azonban már a harcok korai
időszakában vitézi halált halt. Így került a köztudatba és a történelembe. Az
bizonyos, hogy a túlságosan pogánypárti Levente kiesett a pogányok részéről
túlságosan pártolt, tehát esélyes örökösök közül, és ez nagyon is előnyös volt
Endre számára. Endre pedig talán nem is volt ellenséges érzelmű vetélytárs
öccsével szemben, de mindig okosan tudta kihasználni az események adta
előnyöket. Levente vitéz vezéralak és igen népszerű ember volt. De nála is
nagyobb hírű, tekintélyesebb hadvezér volt az egyelőre még távol élő Béla
herceg. Ő Lengyelországba tudott menekülni, ott tűnt ki vezéri képességével, ott
nősült, már három fia is volt. Itthon pedig Endrének és orosz feleségének
mindeddig nem született gyermeke. Okosnak látszott tehát hazahívni Bélát, őt
tenni meg a trón örökösének, és rábízni a németek ellen vívott és még vívandó
háború irányítását.
Szükség volt Endre politikai tehetségére is, Béla hadi tudományára és
személyes vitézségére is. Péter elpusztítása után a hűbérúri igényű III. Henrik
császár a magáénak tudta – Péter örökségeként – a magyar királyságot. Endre
pedig – mint Szent István vér szerinti örököse – nem volt hajlandó elismerni
hűbérurat maga és országa fölött. A háborúnak tehát be kellett következnie. A
császári hadak szárazon és vízen igyekeztek elárasztani Magyarországot,
mindenekelőtt annak gazdag és nagy részben már jól művelt nyugati felét, a
Dunántúlt. A híradások szerint igen nagy hajóhad nyomult előre a Dunán,
könnyen bevették a nyugati kaput, Pozsonyt. Onnét igyekeztek tovább haladni
Győr, Esztergom, Óbuda felé. A hajókkal párhuzamosan a szárazföldi lovagi
sereg Veszprémen át Székesfehérvárt készült elfoglalni.
Hogy Endre és a hazatért Béla valójában hogyan védte ki a veszedelmes
támadást, erről a krónikák és a népszájon fennmaradt emlékek túl bizonytalanok.
még meseszerűeknek is tűnnek. Nem valószínű például, hogy a Pozsonynál
várakozó hajóhadat egyetlen bátor és ügyes búvár egymaga megfúrta,
elsüllyesztette. Az egyik emlékezés, Kundnak, a másik mesélgetés Zotmundnak
nevezi. Nyolc évszázaddal később Vörösmarty emlékezetes, jól szavalható
balladában, a „Búvár Kund”-ban idézi fel ezt a költői-mesés történetet.
Hőstörténetnek kitűnő, de aligha felel meg az egykori valóságnak. De az
lehetséges, hogy búvárok egész kis serege végezte el ezt az éjszakai haditettet a
Dunán. Talán volt közöttük Kund nevű is, Zotmund nevű is. Az viszont
valószínű, hogy Henrik hajóhadát sikerült megsemmisíteni. És abban is lehet
némi igazság, hogy a dunántúli hegyek és erdők közt a terepen otthonos, jól
rejtőzködő, váratlanul előbukkanó magvar hadsereg gyilkos csapást mér a
páncélos támadókra. Az élve maradottak megfutottak. Az emlékezés szerint
eldobták nehéz páncéljaikat, hogy futni tudjanak. Annyi bizonyos, hogy azon
tájon még nagyon sokáig lehetett a hegyoldalakon és az erdők fái közt eldobott
acélvérteket találni. Az észak-dunántúli Vértes-hegység ezekről a földön heverő
vértekről kapta máig is használatos nevét. – Ilyen hosszú idő után persze aligha
lehet megállapítani, hogyan is történt a győzelem. Kétségtelen azonban, hogy
Endre és Béla győzött, a támadók visszavonultak, egy ideig békésen lehetett
folytatni Szent István államépítő, szervező, törvénykező munkáját. Vata és
pogány népe sikeresen tette lehetővé Endre számára az egész népre kiterjedő
térítő munkáját. Városfalak, itt-ott paloták, templomok, kolostorok épültek. Amit
Szent István kezdett, az Endrénél folytatódott. Ekkor épült a tihanyi apátság.
Endre felavatásakor úgy rendelkezett, hogy oda, az altemplomba temessék,
amikor Isten magához szólítja. Mindmáig ott is látható kőkoporsója, egyike az
oly kevés megmaradt Árpád-házi királysírnak. – Ennél is fontosabb, hogy épen
megmaradt a Tihanyi Apátság alapítólevele 1055-ből. Aki betűit olvasni tudja és
nyelvét érti, ma is belenézhet, a Pannonhalmi Apátság könyvtárában őrzik,
csodálatosan ép állapotban van.
 Ősrégi latin közmondás: „Verba volant, scripta manent” azaz: „Amit leírtak,
az megmarad, a szavak elröpülnek”. Amit a közemlékezet örökít nemzedékről
nemzedékre, az vagy úgy történt vagy nem úgy történt, hanem amit egyszer
bármilyen nyelven leírtak, az ugyanazt jelenti akár évszázadok után is, mint amit
a leírásakor jelentett. A XI. század hazai eseményeit krónikás és népajkon
örökölt emlékekből jól-rosszul ki lehet következtetni, de az bizonyos, hogy amit
egyszer leírtak, az ugyanúgy olvasható és olvasandó, mint ahogy leírták. A
Tihanyi Alapítólevelet, mint akkor minden hivatalos szöveget nálunk és Európa-
szerte, latinul írták. De az az írástudó pap vagy véletlenül írni-olvasni megtanult
íródeák, aki ezt a fontos okiratot leírta, talán nem tudott elég jól latinul, vagy
egyes latin szavak nem jutottak az eszébe, jó néhány szót, helységnevet, jelzőt
vagy határozót magyarul írt le. Van a hosszú szövegben egy összefüggő
mondatrészlet is. És ezek a több mint 900 évvel ezelőtt írtak ma is jól érthetők
nyelvünkön (ha tudomásul vesszük a helyesírási módosulásokat, közel ezer év
óta). – Ne feledjük el, hogy abban a XI. században még nem volt angol nyelv: ez
a ma népszerű nyelv csak jó kétszáz évvel később keveredett ki a kelta-latin-
germán-francia nyelv-vegyülékből. De az akkoriban kelt francia szövegeket –
például a „Roland-ének”-et – a mai francia sehogy sem érti meg. A nagy német
hőskölteményt, a „Nibelung-ének”-et le kell fordítani mai németre, hogy a
németek megértsék. Csodálatos, hogy a hasonlóképpen különféle nyelvekből
vegyült nyelvünk a magyar államalapítás korában már kikristályosodott magyar
nyelv volt. Az, amit legkorábban a Tihanyi Alapítólevél szavai és főleg
szövegrészlete tükröz, megengedi a feltételezést, hogy már a népvándorlás
korában, a honfoglalás idején a magyar nyelv elnyerte alapformáját. Persze nem
volt még helyesírása. Nem is volt szükség erre, amíg nem vált gyakorlattá a
magyar szavak leírása. Ez pedig csak évszázadokkal később következett be. De a
betűk akkori hangértéke közömbös, ha maira változott helyesírásunk szerint
olvassuk a leírt szöveget. Nos, ez a legelőször magyarul leírt szövegrész a
Tihanyi Alapítólevélben így hangzik: „Fehérvárra menő hadi útra...” Ez
vitathatatlanul magyar nyelvű szöveg, több mint 900 évvel ezelőttről. Ha
ugyanígy olvassuk a hely- és helységneveket, akkor kiderül szinte az egész
Balaton-vidék máig érvényes névtára. Csak vegyük tudomásul, hogy Szántódot
„Zanto”-nak. Füredet „Fyred”-nek, Csopakot „Chopac”-nak írják, és hogy
Zamárdinak „Zamárfőd", Almádinak „Almafőd'' volt a teljes, eredeti neve.
Illetve így írta a XI. századbeli írástudó.
Ezt a réges-régi épületet természetesen többször is átépítették. Az akkori
áhítatoskodók nem ismernének rá a mostani két barokk toronnyal magasra
emelkedő, messziről látható templomra. De ha az oltár mögötti lejárón
leereszkedünk az altemplomba, máris ott vagyunk I. Endre koporsójánál az
eredeti román stílusú, oszlopkörös helyiségben, tudomásul véve, hogy ez a
templom legrégebbi épületeink egyike.
Ami a Tihanyi Apátság megalapítása körül fennmaradt – az Alapító-levél, az
altemplom, a hamarosan odakerülő királyi koporsó – hitelesen bizonyítja, hogy
I. Endre 14 évnyi uralkodása alatt (1046-1060) viszonylag békésen folytatódott
Szent István munkája. A trónöröklés hamarosan felmerülő problémája azonban
előre vetítette a jogos aggodalmat, hogy a legfelsőbb körökben még nem múlt el
a vérontás veszedelme. Amíg Béla herceg a vitathatatlan utód és egyben az
ország egyharmadának ura, úgy tűnhetett, hogy zavartalanul folytatódik a
keresztény királyság továbbfejlesztése. Vata is megnyugodtan élt, tisztelt úr volt,
a még pogányságban maradottak tisztelt vezére. Pogány mozgolódások se
voltak, amíg Endre ült a trónon.
Közben azonban, igen későn, Endrének és Nyeste királynénak fia született.
Nem érdektelen, hogy Salamonnak keresztelték. Az Ótestamentumi Salamon
király a békesség jelképe volt. Apja, Dávid király harcias férfi, neve a bátorság,
fegyverforgatás, a háborúzás jelképe lett. Salamont a szülei nyilván
szántszándékkal békességes emberré akarták nevelni. Később még egy fiuk
született, ennek a Dávid nevet adták. Talán úgy képzelték, hogy Salamon lesz
majd a nyugodalmas, bölcs király, Dávid herceg lesz mellette a hős vezér. A
történelem sajátos tréfája, hogy Salamon a békétlenség, a nyughatatlanság. a
rendzavarás típuspéldája lett. Dávid pedig olyan szokatlanul békességes és
mindig békítő szándékú úr, akit vitézkedő társai egyszerűen gyáva embernek
tartottak.
Salamon születésével megjelentek az ellentétek a királyi családon belül.
Hiszen Endre először örökösének fogadta legfőbb társát az ország védelmében
és építésében. Béla messze tájon hírneves és népszerű volt, a lovagi erények
mintaképe. Mint már szó esett róla, ő annak idején Lengyelországig futván,
lengyel hercegnőt vett feleségül. Mire a hazai veszedelmek hírére hazajött, már
három fiúgyermeke volt: Géza, László és Lambert. – Ha Salamon nem születik,
egyértelmű lett volna a trónöröklési rend. Akkor Endre után zavartalanul Béla a
következő király, őt pedig legidősebb fia, Géza követi. Géza korai halálakor fiai
gyermekkorúak voltak, ezért a korona Béla második fiára, Lászlóra szállt. Ez – a
későbbi Szent László – a kor legnagyobb uralkodója volt. Neki azonban csak
leánygyermekei maradtak, ezért utóda a trónon Géza fia, Kálmán lett, akit
környezetének tagjai előbb Könyves Kálmánnak gúnyoltak, majd tiszteltek.
Anyja halála után Kálmánnak nagybátyja, Szent László volt a gyámja. Szent
Lászlóval és Kálmánnal zárult le a véres emberöltő. Szent István halála óta Szent
László volt az első olyan magyar király, aki nem erőszakos halállal végezte
életét.
Nem tisztázott – és aligha tisztázható –, hogy az okos és óvatos Endre és a
híres, lovagi erényekkel ékes Béla között mikor és hogyan éleződött ki az
ellentét. Volt-e valódi oka Endrének, hogy kíséretével együtt robogó szekéren
meneküljön öccse elől. Az alighanem bizonyos, hogy kocsija felborult (vagy ő
zuhant ki a kocsiból), a lovak átgázoltak rajta. Holttestét királyi trónra lépő öccse
rangjának megfelelő ünnepélyességgel temettette el, régi kívánsága szerint a
Tihanyi Apátság altemplomában, ahol kőkoporsója, tetején a faragott kőkarddal
máig is látható.
Utána győzedelmes öccsét, Bélát koronázták királlyá. A már gyermekkorában
megkoronázott Salamon orosz édesanyjával együtt nem tehetett mást. mint hogy
meghajolt I. Béla trónusa előtt. Erős várat kaptak, birtok biztosította életüket, az
ellentét Salamon és Béla fiai között csak később élesedett belháborúvá. – De
hogy tényszerűen mi és hogyan történt e mozgalmas emberöltő alatt, azt
lehetetlen felidézni. Salamon örökké rosszul járó, jogát kereső, de – úgy látszik
–, kalandor természetű ember. Amikor Endre és Béla győzelme elhárítják III.
Henrik hűbérúri igényét, Endre már ifjú emberré növekedett fia feleségül veszi a
császár egyik leányát. Ezzel sógora lesz a császár utódjának, annak a IV.
Henriknek, aki a császárság és pápaság küzdelmében, az „invesztitúra-harcban”
alulmarad VII. Gergely pápa ellenében. IV. Henrik beavatkozna a magyar
ügyekbe, de saját helyzetének romlása miatt a már elküldött seregét is vissza kell
vonnia. Ismeretes irodalmi téma, hogy Salamon akármennyire is megkoronázott
király már kisgyermek kora óta, mindig hátrányban marad. Több ízben fogságba
vetik, leghosszabb ideig a visegrádi toronyban raboskodik. Visegrádon
mindmáig viszonylagos épségben áll az az épület, amelyet „Salamon torony”-
nak neveznek, és régi hiedelem, hogy ott raboskodott Salamon király. Ez az
emlékezés több évszázados tévedés. Salamon rabságának ideje a XI. század, a
torony pedig igazolhatóan a XIII. században épült. Idővel, amikor körülötte
mindenki, aki koronát viselt, meghalt, és az uralomra került László (a későbbi
Szent László) már nem érezte veszélyes ellenfélnek, szabadon is engedte, s
akkor Salamon elment az országból. Nyughatatlan vére újabb kalandokba
hajtotta. A Balkán térségeiben egy hazát kereső kun csoportosulásnak lett
harcosa, talán vezére is. A kunok élén halt vitézi halált. De ez már a magyar
hazától távol történt. Addig több királyhalál játszódott le az itthoni
történelemben. Az okos, uralkodásra igen alkalmas, építtető, szervező I. Endre
számunkra ismeretlen körülmények közt került szembe nagy hírű, vitéz
öccsével. Előle menekült, és közben érte a váratlan halálos baleset. Akkor szó se
volt arról, hogy a már rég megkoronázott Salamon legyen az új király. A
külhonokban is nagy hírű, tekintélyes Béla ült a trónra. Bélát kortársai és az
utókori emlékezők egyaránt elragadtatással emlegetik. De alig tudjuk, hogy
királyként mit csinált. Összesen két évig ülhetett a trón. Két év múlva, 1062-ben
a dömösi országgyűlésen az elnöklő király alatt beomlott a magas emelvényen
álló trónus, maga alá temetve az uralkodót. – Nehéz elhinni, hogy ez merőben
véletlen volt. Nincs és soha nem is volt rá bizonyíték, hogy kiknek állt
érdekében Béla halála. De az ő halálával újra megnyílt a lehetőség Salamon
előtt. Mellette a Magyarország felé is terjeszkedő Bizánc urainak is jól jött, hogy
az olyan közismerten győzni tudó vitéz, mint Béla, eltűnt a vetélkedés terepéről.
De még Endre egykori hívei sem kedvelhették az Endrét halálba kergető Bélát.
Annyi bizonyos, hogy alig volt Béla a király, egyszeriben újra – és utoljára –
megint színre léptek az egész kereszténység ellenfelei: a pogányok. A jó emlékű
Vata már bizonyára nem élt, az ő fia, János állt a zavargók élén.
Székesfehérvárra, a király elé vonultak, követelték, hogy visszatérhessenek az
ősök vallására. Ennek az „utolsó pogánylázadás”-nak már nem volt ereje, így
nem volt lehetőség arra, hogy követelésüknek eredménye legyen. I. Béla még
vérfürdőt se rendezett közöttük. Ostoros legényeket küldött a háborgó tömeg
köré. Ostor- és korbácscsapásokkal kergették szét Koppány, Ajtony, Vata oly
veszélyes hadainak végső utódait. A pusztai ősvallás, a pogányság kikopott a
történelemből. És Béla váratlan, tragikus halála, bármi vagy bárki készítette elő,
Salamonon se segített. Az ország lakóinak fegyverforgató része ott állott Béla
fiai mellett.
Mégis: még egy váratlan halálnak kellett bekövetkeznie, amíg lezárult a véres
emberöltő, és békésen folytatható volt, amit Szent István elkezdett.

A Szent Korona alsó része

I. Béla halála után – akármi volt a tragikus vég oka – Béla fiai békülékenyen
elismerték Salamon megkoronázottságának törvényességét. Ennek természetes
feltétele volt, hogy vezéri címmel birtokul kapják az ország harmadrészét, ahogy
annak idején apjuk ugyanezt kapta bátyjától, Endrétől. A megegyezés meg is
történt. Rövid ideig együtt fogták fel az országra törő veszedelmeket. Ez időben
már megjelentek a javarészt török nyelvű vándornépek, amelyek közel kétszáz
évig veszélyeztették az országot, hogy azután békén letelepedjenek és
beleolvadjanak a magyar népbe. Ilyenek voltak mindenekelőtt a kunok, de
mellettük a már régebben is veszélyeztető besenyők, valamint a
böszörményeknek nevezett mohamedán bolgárok is. Ezekkel újra meg újra össze
kellett csapni. A harcias Salamon és a kitűnő hadvezető hercegek ezekben a
küzdelmekben jó bajtársak voltak.
A legkomolyabb ellenség az észak felé terjeszkedő Bizánc volt. A német
császár mellett a bizánci császár állandóan igyekezett fennhatóságát kiterjeszteni
Közép-Európa uralkodóira. Már Szent István idején a bizánci hatalmi és szellemi
terjeszkedés ellen volt védekező harc az Ajtonnyal vívott küzdelem. Ez az
ellentét fellángolt 1054-ben, tehát abban az időben, amikor itt I. Endre
uralkodott. Ekkor már vallásilag is szakított egymással a nyugati katolicizmus és
a keleti ortodoxia. Miközben kimerült, elenyészett a magát még néhány
évtizedig fenntartó pogány ősvallás, Dél- és Kelet-Európábán máig tartó
állandóságra rendezkedett be a „görögkeleti” vallás és egyház. Magyarországon
pedig Szent István óta óvakodtak tőle a királyok, hogy ne kerüljenek se német,
se görög fennhatóság alá. A vallási döntés pedig politikai döntés volt. Ezért
kellett Szent Istvánnak a két császártól független egyházi főtekintély, a pápa felé
fordulni, tőle koronát kérni. Ha előbb Péter, utóbb Salamon hajlandó is volt a
német hűbéruraság elfogadására, sikerült a kísérleteket elhárítani. Bizánc
befolyását is ki lehetett védeni. A görög terjeszkedés azonban már a balkáni
szomszédságig húzódott. Rövid ostrommal a görög harcosok bevették azt a déli
határainkon álló Fehérvárt (szláv nyelven Belgrádot), amelyet jórészt török-
bolgár lakóiról „Lándorfehérvárá”-nak neveztek. Ez a „Lándor” forma
hamarosan kikopott a magyar nyelvből, és az elemmel bíró, bár teljesen
indokolatlan Nándorrá formálódott. – Görög őrségének egy Niketász nevű
főtiszt volt a parancsnoka. A visszavételre vonuló magyar sereget Géza vezette.
Mind a két hadseregben tiszteletet vívott ki ellenfeleik vitéz és lovagias
magatartása. Amikor Niketász úgy látta, nem védheti tovább az erődített várost,
megadta magát. Géza pedig – megbecsülve a görög vezetést és a görög
bátorságot – szabad elvonulást biztosított nekik. A bizánci görög császár –
Dukász Mihály – ezt a lovagiasságot lovagiassággal akarta viszonozni. Ezért
királyi koronát küldött Gézának, őt ismerve el magyar királynak. Géza
tiszteletteljes üzenettel köszönte meg az ajándékot, de eszébe sem jutott királlyá
koronáztatni magát, hiszen ő elismerte Salamon koronáztatásának érvényességét.
De volt ennek a pompás ajándéknak egy cseles üzenete is. Az a bizánci korona
nyitott korona, vagyis nem hűbérúri, hanem hűbéres korona volt. Ha Géza a
fejére tetteti, ezzel jelképesen elismerte volna a zárt koronájú császár
fennhatóságát. Így a királyi hatalom jelképe Szent István szent koronája, a
Rómából származó latin korona maradt. – Hogy ez a máig is tisztelt jelkép
ugyanaz-e, amelyet Szilveszter pápa küldött és István fejére tétetett – ezt régóta
vitatják, tagadják. Az azonban kétségtelen, hogy már ugyanez volt az Árpádházi
királyok idején is. Jó száz évvel Dukász Mihály ajándéka után a Bizáncban
nevelkedett és az uralkodói jelképek értelmezésében jártas III. Béla ült a magyar
trónon – ő a zárt latin és a nyitott görög koronát úgy olvasztatta össze, ahogy az
máig is látható a Nemzeti Múzeumban. Nagyon szép ékesség ez, de együtt még
szebb és még beszédesebb, hiszen a bizánci korona alsó korona lévén
alárendeltetett a latin koronának.
Géza kincsestárában azonban ékes ajándék maradt. Géza sem ezzel, sem a régi
zárt koronával nem koronáztatta meg magát. Még akkor sem, amikor már
népszerűsége folytán szinte ráerőszakolták a magyar királyságot, és Salamon
már a börtönből is szabadulva rég elhagyta Magyarországot. Géza nem volt
hajlandó fejére tétetni azt a koronát, amely egy még élő férfi fejét ékesítette.
Rendkívül erős erkölcsi érzékenysége az elűzött, elmenekült, hatalmától
megfosztott Salamont mindhalálig magyar királynak tekintette.
Ez a mindhalálig azonban csak három évig tartott. Hirtelen, váratlanul halt
meg. Nehéz elhinni, hogy természetes halállal. Külhonban, belföldön sokaknak
nem volt ínyére egy ennyire tisztességes király. – De utána új fejezet kezdődik
magyar történelmünkben.
 NEGYEDIK FEJEZET:
A feudalizmus kiépülése

Két törvényalkotó király

Az európai keresztény királyságokban a gazdasági rend és általa a jog kétféle
földtulajdont ismert. A szállásbirtokként elfoglalt nemzetségi vagy nagycsaládi
tulajdon, vagy a vérszerinti leszármazás alapján abból örökölt ingatlan alárendelt
volt a legfőbb hatalomnak, a királynak, de nem volt fölötte magasabb rendű-
rangú tulajdonos. Ezeket el lehetett adni, idegeneknek ajándékozni,
végrendeletileg bárkinek örökíteni. Ezt a birtokolt tulajdont latinul „allodium”-
nak mondották. Kisebb földterületek esetén ez mindenütt e tájon elég gyakori
volt. De a nagyobb birtoktesteknél úgyszólván nem létezett. Mert ha egy
földtulajdon nagyobb – akár több napi járásnyi területet magába foglaló egység –
volt, és nem volt alárendeltje egy nagyobb, hatalmasabb terület urának, akkor
ennek az ura maga is fejedelemnek számított. A fejedelmeket, uralkodó
hercegeket nem tulajdonuk nagysága, hanem tulajdonjogi függetlenségük
határozta meg. A nagy országokhoz képest igen kicsinek számító birtoktestek, ha
másik birtokos úr nem állt a tulajdonos felett – uralkodónak számított.
Kivételesen máig is törpeállamokként maradtak fenn az olyan apró, más
államhoz elismerten nem tartozó fejedelemségek, mint Luxemburg,
Liechtenstein, Monaco, Andorra. Olykor nemzetségi közös tulajdonból
alakulhatott törpeköztársaság, mint San Marino.
A nagyobb területek urai általában még nagyobb területek urai alá tartoztak.
Ez utóbbiak fennhatóságként álltak fölöttük, hiszen ők maguk is adományként
kapták a földjüket. Ily módon a nagyobb birtokok tulajdonosai egymás alá
rendelt úri rétegződést alkottak. E rétegeződés csúcsán állt a király, esetleg
császár, az alján munkálkodott a jobbágy. Az ilyen tulajdon latin neve: feudum.
A nagy feudális államokban, mint a Német-római Birodalom, Franciaország,
Anglia már korán kialakult az a társadalmi hierarchia, amelyben a császár alá
tartoztak a királyok, a királyok alá a hercegek, a hercegek alá a grófok. A
hercegeket, grófokat és általában a nagyhatalmú nagybirtokos urakat együtt
nevezték korábban báróknak (németül Freiherr-eknek, szabad uraknak). A báró
mint külön főnemesi rang csak sokkal később terjedt el.
A tulajdon – pontosabban a földtulajdon, a feudum – alá-fölérendelt
rétegződése hosszabb-rövidebb idő alatt alakult ki. A feudális
társadalomszerkezet másutt is, nálunk is szakadatlanul formálódott. A
honfoglalás idején és utána még jó száz évig a letelepedett törzsek, ezeken belül
a nemzetségek, esetleg nagycsaládok közösen birtokolták a szállásföldeket. Nem
volt nemesi-jobbágyi elkülönülés. Aki nem volt rabszolga – hadifogolyként vagy
büntetésből lehetett azzá válni –, az „szabad magyar” vagy „vendég” (hospes,
mai szóval „nemzetségi”) néven élte a maga életét. Amit birtokolt, az az övé
volt. A földek legnagyobb része korábban a törzsfőké, majd a törzsfők
legyőzése, illetve háttérbe szorítása után a fejedelemé, a XI. századtól kezdve a
királyé volt. A király olykor legfőbb híveinek, majd az egyháznak
nagybirtokokat adományozott. A megajándékozottak azután birtokuk nagysága
szerint szolgálták is a királyt. A hatalom, a földek tulajdonjoga azonban
kezdetben a legnagyobb birtok uráé, a királyé volt még jó ideig. Ez a
földtulajdonóriás öröklődött a királyi családban nemzedékről nemzedékre.
Ennek az apákról fiákra szálló tulajdonnak a latin neve: patrimónium. – A latin
patrimónium eredetileg atyai birtokot, atyai örökséget jelentett, de idővel
általában a földbirtokot értették a szón. Ez a magánjogi viszony, későbbi
értelemben közjogi kapcsolatot jelentett. Vagyis a legnagyobb földtulajdon ura
ennek folytán volt az ország uralkodója. A Szent István szervezte államrend a
kezdetektől III. Béláig, tehát a XII. század végéig patrimoniális királyság.
Hanem ez a magánjogi alapú közjogi hatalom nyugatabbra már korábban,
Közép-Európában a XIII. század első évtizedeiben vált gazdaságilag
ésszerűtlenné.
A terület nagysága és a közlekedés kezdetlegessége lehetetlenné tette, hogy
egyetlen központból hatékonyan irányítható legyen a túlságosan kiterjedt
patrimónium. Adva volt a lehetőség, hogy egy-egy területet alárendelt
földesuraknak kiadjanak, és ezért anyagi vagy fegyveres szolgálatot
igényeljenek. Ahogy a császárságok eleve királyságokra oszlottak, a királyságok
urai kisebb rangú, de még mindig uralkodó uraknak adták „hűbérbe” az
áttekinthetőbb birtokokat. Ha egy király hercegekre ruházta szolgálat fejében az
államtest részeit, a herceg is továbbadhatta grófoknak, a grófok alacsonyabb
rangú főuraknak – báróknak – adományozhatták a tartományi egységeket. Ez az
adományozott, kötelességekkel járó tulajdon nem „allodium”, vagyis korlátlan
rendelkezésű birtok volt, hanem „feudum”, amely végső fokon az uralkodóé, és
csak ez alatt volt az adományozottaké. A végső alsó fokon a birtokos rendszerint
birtok nélküli dolgozókkal műveltette a földet. Ez a legnagyobb lélekszámú,
munkálkodó réteg volt a jobbágyság.
 A patrimoniális királyság nem egyetlen fordulattal változott feudális
királysággá. Amikor a Szent István utáni évtizedek véres zavarai véget értek,
egymás után két igen jelentékeny, törvényeket hozó király intézkedései nyomán
bontakozott ki és szilárdult meg teljesen a Szent István-i állami és társadalmi
rend, hogy azután azon belül fokról fokra épüljön ki a feudalizmus. Szent László
és Könyves Kálmán néhány évtizede a továbbfejlődés kezdete.
A Szent Istvánnal kezdődő évszázadot e két egymás után uralkodó nagy király
zárja le. A világtörténelemben ez a keresztes háborúk kezdete. 1095-ben a
piacenzai zsinaton határozták el a Szentföld visszaszerzését a keresztény világ
számára. Ettől kezdve 1270-ig egymás után próbálkozó keresztes hadjáratok sora
következett, s véres, szenvedésekkel teli küzdelem folyt a keresztény és a
mohamedán világ között, ráadásul eredménytelenül, hiszen közel két évszázad
után ugyanott húzódott a határ a két világ között, ahol a küzdelmek kezdetén. A
kapcsolat – még ha ez csupán háborút jelentett is – azonban hatással volt
mindkét fél életére: az európai, észak-afrikai, elő-ázsiai világ társadalma,
gazdálkodása, kultúrája alaposan hatott egymásra. A keresztes hadjáratok
története külön fejezet a történelemben. A győzelmek és kudarcok egymásutánja
nagy mértékben megváltoztatta az anyagi és szellemi élet egészét.
Talán igaz is az a kezdetek óta élő híradás, hogy az első keresztes hadjárat
vezérének először a nagy hírű magyar királyt, Lászlót jelölték. A száz évvel
később szentté avatott uralkodó már életében legendás alak volt. Híresen magas,
nagy erejű, csatában-békében kiváló férfiú. A vérgőzös évtizedek után igen
szigorú törvényekkel és jól szervezett bíráskodással feltűnően gyorsan tudott
rendet teremteni Magyarországon. A bűnösöket se rang, se méltóság, se befolyás
nem mentesítette a törvényes büntetés alól. Az igazságos ítélet a papokat
ugyanúgy elérte, mint a világiakat, az urakat ugyanúgy, mint a szolgákat. Ehhez
jól szervezett fegyveres alakulatokra, jól működő királyi hivatalokra, feladataikat
jól értő királyi tanácsadókra és jogalkotókra volt szükség. Szent László első
századaink legjobb törvényhozói közé tartozott. Ha a kutatók vitatkoztak, olykor
vitatkoznak is, hogy a Szent László nevéhez fűződő három törvény milyen
sorrendben jött létre, az bizonyos, hogy hitelesen Szent László törvényhozóitól,
szellemükben magától Lászlótól származnak. A rendkívüli mértékű büntetőjogi
szigorúságokat nagyon is indokolja, hogy a Szent István utáni évtizedek elvadult
erkölcseit, szétzilált közbiztonságát kellett megfékezni, védekezve a végleges
fejetlenség, társadalmi szétesés ellen. És hogy ez a szigorúság nem volt
hatástalan, ékesen bizonyítja, hogy alig néhány esztendő után Könyves Kálmán
törvényeinek büntetőjogi rendelkezései meglepően enyhék, megértésről és
megbocsátásról tanúskodnak. Ez a különbség elsősorban nem a két kiváló
uralkodó eltérő lélekalkatából következett, hanem a viszonyok elég gyors
megváltozásából. Szent László és a trónon utána következő Könyves Kálmán
uralma egyetlen, összefüggő korszak volt. Szent László 18 évig uralkodott
(1077-től 1095-ig), Kálmán 21 évig (1095-től 1116-ig) – ez összesen 39
esztendő. Előtte emberöltőnyi zűrzavar, utána emberöltőnyi bizonytalanság a
hatalmi vetélkedések válságai között. De az egész ország, a társadalmi
körülmények, a gazdasági és politikai viszonyok merőben mások voltak trónra
kerülésük előtt, mint a két nagy királyra következő, másféleképpen zavaros
esztendők alatt. – Az a jogi-közigazgatási-társadalmi rend, amelyet Szent István
kezdett igen tudatosan felépíteni, László és Kálmán intézkedéseivel épült ki
teljesen, vált életerős államszervezetté.
Nagyban befolyásolta a történelmi körülményeket, hogy éppen László és
Kálmán éveiben erősödött egyházat-államokat megrázó küzdelemmé a pápai és
császári hatalom harca az elsőbbségért, az úgynevezett „invesztitúraharc”. (A
latin investitura szó „beiktatás”-t jelent. Az egyház és a világi uralkodók közt az
volt a vita tárgya, hogy a főpapokat kinevezheti-e, beiktathatja-e a császár vagy a
király. Vagyis, hogy a világi hatalomnak van-e egyházi invesztitúra-joga?) – Ez a
nemzedékeken át a hatalomért folyó küzdelem akkor tetőzött, amikor a nagyon
tehetséges és nagyon erőszakos VII. Gergely volt a pápa, és a nem kevésbé
tehetséges és nem kevésbé erőszakos IV. Henrik volt a német-római császár. A
küzdelem váltakozó szerencsével folyt. A királyok – köztük László, a magyar
király is – igyekezett függetlenségét fenntartani, biztosítani mind az egyházi,
mind a világi főhatalmi törekvések ellenében.
Az egyházi főhatalom igényének éppen ezekben az évtizedekben bekövetkező
kicsúcsosodása, a magánéletbeli viszonyok fölötti egyházi főhatalom igénye a
„coelibatus”, a papi nőtlenség kötelezettsége volt a viták egyik fő kérdése. Több
zsinat is elrendelte a papi nőtlenség kötelezettségét. Ez nemcsak vitákat, hanem
ellenállást is kiváltott. Szent László – mint nem egy európai gondolkodó – az
isteni törvényekkel ellentétesnek találta a házasság szentségének ilyen formájú
megtagadását. Az idővel szentté avatott László egyszerűen nem hirdette meg a
papi nőtlenséget. Ez akkor nem is mondott ellent a keresztény erkölcsnek és
egyházi jognak. László, aki anyja révén a már meggyökerezett keresztény
lengyel körben nevelkedett, hű fia volt a kereszténységnek. A már mindenestől
keresztény Magyarország királya lett, amely rövid idő alatt túljutott azon a
pusztai valláson, amely I. Béla után már csak nem is kísértett. Vata fia János
híveinek felvonulását már ostorral-korbáccsal lehetett szétverni. A pogány
emlékek feledésbe merültek. A keleti (bizánci) kereszténység törekvése már
Szent István korában – az Ajtony-féle mozgalom leverése óta – nem volt
időszerű. A későbbi eretnekségek még nem jelentkeztek. Ez időben
kereszténynek lenni azonos volt a római katolicizmussal. László látványosan
igyekezett az egyház hű fia lenni, és országát az egyház hű fiának hirdetni.
Ennek leglátványosabb cselekedete volt István szentté avatása. Ezt csakis pápai
hozzájárulással lehetett megvalósítani. Világi hatalmának hitelesítésére hazai
szentekre volt szüksége. Mindenekelőtt István, de vele Imre és Gellért felvétele a
szentek névsorába Lászlót igazolta. Igyekezett tehát magát jó kereszténynek
tudni. De a magánélet viszonyaiba nem volt hajlandó egyházi rendelkezés
folytán beavatkozni. Talán ő volt az egyház egyetlen hivatalosan felavatott
szentje, aki politikailag szemben állt és szembeszegült pápai és zsinati
határozatokkal.
Életformájában is szakított az István óta nálunk is intézményesedett német
típusú lovagi jelleggel. Trónra lépése előtt fivéreivel együtt az ország harmadát
birtokló hercegség ura volt. Hatalmuk középpontja a Körösök és a Berettyó
vidéke volt, főhelyük a Sebes-Körös partján épült váradi vár. Ez a Várad –
közigazgatási központ lévén – egyre több környékbeli települést csatolt
magához. Ezeket a településeket „vendégeknek” mondott jövevények lakták,
akik latin eredetű nyelveken beszéltek. Akkoriban valamennyiüket – akár
valóban Itáliából, akár francia földről érkeztek – „olaszok'"-nak mondották.
Ezeknek a csatlakozása tágította a várost „Nagyvárad”-dá. És máig tanúskodik
róluk az, hogy Nagyvárad egyik régi kerületét „Olaszi”-nak, egy másikat
„Váradvelencé”-nek hívják. (Még akkor is, ha nevüket jó ideje hivatalosan
románul mondják.) E távolabbi nyugat nemcsak ügyes kézművesekkel
gazdagította az akkori Magyarország lakosságát, hanem fegyveres szerencsét
próbálókkal is. Szent István korában a német lovagok fontos erősítői voltak a
királyi hatalomnak. Endre és Béla orosz és lengyel haderőre is támaszkodott.
Salamon átmeneti uralma idején az újra elszaporodó német lovagok egyszerre
voltak a király hatékony testőrei és a hódító szándékú német császár érdekeinek
a képviselői.
Béla fiai – Géza, László és Lambert – ugyan kezdetben beletörődtek Salamon
uralmába, de a német lovagokban ellenséget láttak. Ellenük természetes
védelemnek ígérkeztek az itáliai és a francia lovagok. Sokan is jöttek szerencsét
próbálni. Ezek a távolabbi nyugatról érkezettek a német lovagoktól különböző
életstílust hoztak. Az az erkölcsi, illembeli életeszmény és viselkedés, amelyet a
francia fegyveres vitézek honosítottak meg, lett az alapja annak a viselkedési
stílusnak, amelyet idővel „lovagiasság”-nak neveztek. Hazai legfőbb
megtestesítője és vezéralakja László herceg volt. Mellette Géza és Lambert állt
az újmódi lovagok élén. A bizánciakkal küzdő, Nándorfehérvárnál diadalmas
Géza ilyen katonákkal győzte le a bizánci görög Niketász seregét. Az a
nevezetes nagylelkűség, hogy szabad elvonulást biztosított a legyőzötteknek, a
francia lovagi stílusra volt jellemző akkor is, ha a harcosok nem franciák, hanem
olaszok vagy magyarok voltak.
Amikor Salamon és a hercegek közt kiéleződött az ellentét, és végül Salamon
fogságba, majd számkivetésbe került, előbb az idősebb Béla-fi, Géza került a
trónra. De, mint közvetlen elődei, ő is rendkívül rövid ideig uralkodhatott
(rejtélyes, hogy miért). Valójában László lett a király, noha egy ideig
tartózkodott attól, hogy megkoronáztassa magát. Csak amikor a már
megkoronázott király, Salamon eltűnt hazulról is, eltűnt a történelemből is, akkor
vállalta, hogy forma szerint is ő a magyar király.
Első teendői közé tartozott István szentté avattatása. Ez látványos hitvallás
volt keresztény hite, az egyház feltétlen tisztelete mellett. – Regényes történet,
hogy e szertartás közepette engedte szabadon Salamont. A szentté avatáshoz
okvetlenül csodákra vagy csodák hírére volt szükség. És elterjedt a hír, hogy
István koporsóját nem tudták felnyitni, egy szent életű apáca pedig égi ihletésre
kinyilvánította, hogy a koporsófedél addig fel nem emelhető, amíg egy Árpád-
leszármazott börtönben van. A legendás híradás szerint László azonnal üzent
Visegrádra, hogy engedjék szabadon a királyi rabot. És amint ez Visegrádon
megtörtént, Székesfehérvárott azonnal le lehetett emelni a koporsófedelet. Ott
pedig újabb csodaként a rég halott király jobb kezét épen, sértetlenül találták. Ez
az a „szent jobb”, amely máig is ereklyeként látható, körmenetben viszik az
áhítatos nép körében minden Szent István-napon.
A szentté avatások, a csodák hírei biztosították László hűséges keresztény
voltát. Erre azért is szükség volt, mert a hatalmi politikában a magyar király nem
állt a pápa oldalán. Azzal a ténnyel, hogy nem hirdette ki a pápai határozatot,
nem engedelmeskedett a zsinatok döntéseinek a papi nőtlenség kérdésében,
egyértelműen bizonyította, hogy bár áhítatos tisztelettel viseltetett a pápa iránt,
nem ismerte el Róma hatalmi felsőbbségét.
Tekintélye ezzel mit sem csökkent a keresztény világban. Nagyon is elhihető,
hogy a keresztes hadak szervezésének elhatározásánál őt jelölték ki az első
keresztes háború katonai fővezérévé. Példakép volt már a nyugati lovagok
világában is. De még abban az évben – 1095-ben – meghalt. Ötven éves sem
volt, az Árpádok családjában igen kevesen értek meg magas életkort. (Csak
Szent István, II. Endre és IV. Béla közelítette meg vagy lépte túl a 70. életévet.)
Szent László igazi nagy államférfiú volt. Kitűnt a személyes vitézi világban,
emberi kiválóságának hamarosan legendás híre kerekedett. Legendája a
legregényesebb elbeszélő mű a magyar szent iratok közt. De csodákkal teljes
személyes történeténél is jelentékenyebb történelmi-politikai szerepe. A Szent
István utáni, tragédiákat tragédiára halmozó zűrzavarban törvényeivel,
fegyelmezett közigazgatásával, józan bel- és külpolitikájával ő teremtette meg a
társadalmi rendet, amelyben a szívek és lelkek békéje is megvalósulhatott.
Nagy gondja volt azonban az öröklés kérdése. Felnövő fiúgyermeke nem volt.
Leányát, Piroskát feleségül adta Komnenosz (II.) János bizánci császárhoz. Az ő
nagy hírű fiúgyermekük lett a világhódító szándékú, merész Mánuel császár, aki
állítólag termetre, férfiúi daliásságra nagyon emlékeztetett néhai nagyapjára,
Szent Lászlóra. És habár Mánuel egyesíteni akarta Bizáncot, a Balkánt és
Magyarországot, női ágon magát is Árpád-ivadéknak vallotta. Még azt is
elképzelte, hogy ő utána magyar herceg legyen a görögök, magyarok, szlávok
császára – ez az ábránd persze semmibe foszlott. Lászlónak azonban
gondoskodnia kellett, ki is legyen az utóda.
A fiatalon meghalt Géza királynak volt egy fia, Kálmán. A legfiatalabb
fivérnek, Lambert hercegnek is volt egy felnövő fiúgyermeke, Álmos. Lambert –
bár fiatalabb volt Lászlónál – még László életében meghalt. László magához
vette, gyámfiaiul fogadta mindkét unokaöccsét. Közülük kellett kiválasztania az
utódot. Az ifjabb fiú, Álmos vitézkedő, nyughatatlan ember volt. Valószínűleg
testileg is hasonló volt Lászlóhoz. Nyilván László is őt kedvelte jobban. Géza
fia, Kálmán – ha hihetünk a nem sokkal későbbi hírhozóknak – testileg rossz
megjelenésű, talán kissé púpos is, beszédhibás – selypítő – ember volt.
Szellemileg azonban meglepően okos, műveltséget igénylő fiatalember. László
kezdetben Álmost képzelte el örökösének, Kálmánt pedig papnak, hamarosan
püspöknek szánta. Így hát Kálmán gyermekkorától fogva egyházi iskolákban
tanult. Már az is felettébb ritkaság volt királyi családban, hogy írni-olvasni
tudott. Ennél is fontosabbnak bizonyult, hogy hamarosan jártas lett
tudományában, nemcsak a teológiában, hanem a jogban és a történelemben is.
Könyvek – kódexek – még alig voltak, de Kálmán mégis körülvette magát
könyvekkel. Kezdetben az értetlenség gúnyolódó hangsúllyal nevezte „Könyves
Kálmán”-nak. Később – mindmáig – elismerő megkülönböztetés volt, hogy
„Könyves Kálmán”-ként szólnak felőle. Okossága és műveltsége mellett józan,
tárgyilagos ember volt. Bár kora ifjúságától kezdve betegségek kínozták, gyötrő
fejfájásai voltak, állítólag bicegve járt, de véleményalkotásában feltűnően
tárgyilagosnak bizonyult – Bizonnyal már korábban sem volt megelégedve
daliás nagybátyja döntéseivel, idősebb is volt, mint unokafivére, Álmos, sokkal
többet tudott a világról. Egy időre szinte elmenekült anyai lengyel rokonságához.
– A helyzet azonban megváltozott. László felismerte, hogy a vitézkedő Álmos
trónra emelése kockázatos döntés lenne. Felismerte, hogy a vitézkedésre
alkalmatlan Kálmán megfelelőbbnek ígérkezik az ország élére. Bár eddig
Álmosra jó néhány fontos politikai megbízatást ruházott, tartományokat bízott
rá, végül mégis úgy rendelkezett, hogy a trónörökös Kálmán, Álmosnak pedig
csak kisebb irányító méltóságokat hagyományozott.
Amikor tehát Szent László meghalt, Kálmán akadály nélkül fogadhatta el a
trónt, Álmos pedig kénytelen volt egyelőre beletörődni a számára sérelmes
helyzetbe.
Kilenc évszázad után nagyon nehéz eldönteni, hogy a középkor derekán
hogyan is ítélték meg Álmos nyughatatlanságát, lázadozását, és hogyan ítélték
meg Kálmán már régóta szörnyűségesnek tartott büntető válaszát. Könyves
Kálmánban alighanem szerencsésen egyesült egy kemény akaratú, következetes
államférfi és egy bölcsen engedékeny higgadt ember. Akárcsak László ő sem
engedte, hogy az egyházi hatalom politikai felettese legyen a király világi
hatalmának, de nem is kívánt rossz viszonyban lenni Rómával. Ezért hamarosan,
a legtöbb keresztény uralkodó példája szerint, ő is kihirdette a papi nőtlenségre
vonatkozó zsinati határozatot.
Utólag egymás mellett olvasva meglepő, hogy László és Kálmán büntető
rendelkezései mennyire más szelleműek. László szigorú, olykor
kérlelhetetlennek tűnő büntető parancsai után Kálmán nemcsak sokkal enyhébb,
de megértőbb vagy megbocsátóbb ítélkezőnek tűnik. Ez természetesen azzal
magyarázható, hogy László szigorúsága jó eredményre vezetett: a bűnesetek
csökkentek, a közállapotok javultak. Most már jobb hatásúnak bizonyult az
enyhítés, mint a korábbi mintákat változatlan módon folytató szigorúság.
László bölcsességével és hadi fölénnyel hatalma alá vonta sógorának, az
utolsó horvát királynak az országát. Ennek a Zvojnimírnak, akárcsak a bizánci
császárnak, Árpád-házi felesége volt, gyermekük azonban nem született, és így
László leányági örökösödés címén formált jogot Horvátországra és a már
előzőleg odacsatolt dalmát városokra. De csak a kezdeményekig juthatott.
Külpolitikai nehézségeket, belpolitikai ellenállást kellett legyőznie. Ez mind
Kálmánra várt. László jobb katona, jobb vezér volt, de Kálmán bölcsebb
diplomata, hajlékonyabb államférfi. László kitűnő törvényhozó volt, amikor
hosszú zűrzavar után rendet kellett teremteni. Kálmán talán jobban tudta, hogy
mikor és miben kell engedékenynek lenni.
Ha úgy adódott, nagyon is tudott a kegyetlenségig kemény lenni. Súlyos
nehézségeket támasztott Lambert fia, Álmos herceg, Kálmán unokafivére. Jó
küzdő, merész katona volt. Bizonyára meg is vetette könyvekkel, tudománnyal,
egyezkedésekkel bajlódó rokonát, akit alkalmatlannak tartott a tetterős uralomra.
Voltak hívei is, hiszen megjelenésben, külső magatartásban emlékeztetett a
felséges nagybácsira, a messzi tájakon is hírneves lovagkirályra, Lászlóra.
Természetesen Álmos sértődötten vette tudomásul, hogy nem ő, hanem
unokafivére a király. Összeesküvéssel, lázadással, bajkeveréssel igyekezett
Kálmántól elragadni a trónt. A király kétszer börtönbe is záratta ezért Álmost. Ez
nem volt példátlan a családban, hiszen Géza is, László is elzáratta a lázongó
Salamont, aki végül is külföldön talált menedéket. Nyilván ilyen módon akart
Kálmán is Álmostól megszabadulni, Álmos azonban itthon akart győzni, és
mihamarabb halva látni Kálmánt. Végül a bölcs király is elvesztette türelmét.
Kilenc évszázada kárhoztatják Könyves Kálmánt a mi szemünkben szörnyű
visszaütéséért. Nem ölette meg unokafivérét, hanem megvakíttatta, hogy
alkalmatlan legyen az uralkodásra. A XI. és XII. század fordulóján ez talán nem
is volt olyan visszariasztó, mint a későbbi századokban. Sokan talán még azt is
megértették, hogy a lázongó apával együtt kiskorú fiát – Bélát – is
megvakították, nehogy idővel ő lehessen a király. Az azután a történelem
különös játéka, hogy évekkel később, amikor kiderült, hogy nincs más férfiutód
Árpád leszármazottai között, csak a kolostorban nevelkedett vak Béla herceg –
akkor mégis ő lett a király, és a következő Árpád-királyok az ő leszármazottai.
Ez volt az a II. Béla király, akit Vak Béla néven jegyzett fel a krónikáktól kezdve
minden történelemkönyv.
A sok betegséggel küzdő, kínzó fejfájásoktól is gyötört, Könyves Kálmánról
elképzelhető, hogy hamarosan nyomasztó emlék volt számára saját szigorúsága
Életvitelére azonban sokkal inkább volt jellemző a józan tisztánlátás.
Tudósokkal vette körül magát. A tanácsosok körében kialakított törvényeket
értő jogászokkal fogalmaztatta meg és íratta le. Az oly fontos uralkodói
példakép, Szent István emléke ellentmondásokkal teljes volt. Szent István „Nagy
legendá”-ja és „Kis legendá”-ja bizonytalan képet örökít meg az
államalapítóról. Kálmán az emlékek, legendák, mendemondák alapján
újrafogalmaztatta Szent István történetét.
Sajátos és nevezetes rendelkezés Kálmán törvényeiben a boszorkányokról
szóló intézkedés. Az eredeti, oly sokat idézett latin mondat így hangzik; „De
strygis, vero quae non sunt, nulla questio fiat” Ez szó szerinti fordításban így
hangzik: „A boszorkányokról pedig, akik nincsenek, semmiféle kereset ne
légyen.” A mondat nem kijelentő tőmondat, hanem összetett mondat, amelyen
belül nyomatékos mellékmondat áll: „akik nincsenek”. – Évszázadokon át ez a
közismert és igen gyakran idézett rendelkezés ártatlan embereket – asszonyokat
és férfiakat – mentett meg a tűz-, víz- vagy kötélhaláltól. Főleg azért, mert időről
időre más-más földöntúli erővel bűnözőknek képzelt személyeket mondottak
közös névvel boszorkányoknak. A középkori latinságban négy olyan szó is van,
amelyet egyaránt boszorkánynak fordítottak magyarra, holott négy különböző
képzelt tevékenységet neveztek boszorkányságnak. A későbbi – már újkori –
évszázadokban pedig boszorkánynak fordítottak minden olyan szót, amely
varázsos-babonás erejű, gonosznak vélt emberi lényt jelölt.
A legismertebb boszorkányt jelentő szó a „venefica” volt. Ez általában
varázserejű asszonyt (vagy boszorkánymestemek nevezett férfit) jelentett. Az
ilyen „rosszat tevő”, gyermekeket szemmel verő, tehénben tejet megsavanyító,
éjszaka seprűn repülő, valónak hitt mesealakot ugyanúgy boszorkánynak
fordították, mint a szerelmi varázslatot űző kerítőnőt vagy házasságközvetítőt,
akiknek latin neve „melfoca” volt. Ezek mellett boszorkánynak számított a sors
útjait ismerő jövendőmondó, a latinul „sortilex” vagy „sortilegus” is.
Mindezektől különbözött az a szintén boszorkánynak magyarított „stryga”,
akiről – illetve akikről – Könyves Kálmán törvénye szól, akikről kijelenti, hogy
„nincsenek”, és tiltja, hogy ellenük keresettel forduljon bárki a bíróságokhoz. A
latin nyelvű szöveg pontos fordítása így hangzik: „Sztrigákról pedig, akik
nincsenek, semmiféle keresetet nem lehet készíteni.” – Rendkívül nagy, jövőt
előkészítő józan ész kellett a sztrigák létének tagadásához. Mégis pontatlan az a
hagyományos fordítás, hogy „boszorkányok nincsenek”.
A XII. század elején képtelenség lett volna tagadni általában a boszorkányok
létét. A varázserővel rendelkező, és ezzel bűnöket elkövető, szerelmi varázslatot
űzni képes, esetleg jó erejű asszony vagy férfi létének lehetősége a középkor
hiedelemvilágában tagadhatatlan volt. Ezt Könyves Kálmán és tudós környezete
sem vonhatta kétségbe. A törvény nem is a melfocák-ról szól, hanem csak egy
bizonyos boszorkány-életmódról. Az akkori közfelfogás szerint sztriga az olyan
nőszemély, aki az ördögökkel testi-szerelmi kapcsolatba kerül. Az ezzel vádoltak
java része maga is úgy hitte, hogy éjszaka hozzáférkőzött, legtöbbször fekete
kandúr alakjában egy ördög, esetleg maga a Sátán, az ördögök fejedelme.
Gyönyörűségben töltötte vele az éji órákat, és szerelmi szolgálatáért a Gonosz
varázserőt adott neki, amellyel bármilyen bűnös csodát el tud követni. – Az
általános félelem a valóságnak képzelt ördögöktől széles körben tett lehetővé
ilyenfajta látomásokat, képzelődéseket.
Kilenc évszázad után Könyves Kálmán és tudós köre valóságlátásának és
felettébb nagy erkölcsi bátorságának elismeréssel kell adóznunk. De ugyanilyen
tudatosság és bátorság jellemzi őket a tekintetben, hogy Szent László indokoltan
rideg, szigorú intézkedései után rövid időn belül fel merték ismerni, hogy most
már felesleges, sőt káros ugyanúgy ítélkezni, mint két évtizeddel korábban.
László és Kálmán egymásra következő rövid évtizedei zárt időegységet –
külön fejezetet – jelentenek az Árpád-ház történetében. Ez a fejezet példakép
maradt későbbi és más későbbi nemzedékek számára, hogy úgy kell cselekedni,
ahogy László és Kálmán cselekedett, és építette tovább mindazt, ami Szent
Istvánnal kezdődött.

Bizánc árnyékában
Kálmán első felesége a normann Buzilla volt, tőle született István nevű fia. A
királyasszony korai halála után a király második felesége az orosz Preszlavna
lett. Már közeledett az új gyermek, amikor Kálmán rájött – vagy csak úgy vélte
–, hogy felesége megszegi a házassági hűség kötelezettségét. És ami ez időben
szokásos volt katolikus, ráadásul királyi körökben, a hűtlen – vagy annak vélt –
asszonyt eltaszította, és egyházilag kimondatta a válást. Amikor az asszony már
külföldön megszülte a fiát, kitartott mellette, hogy a gyermek Kálmáné. Kálmán
azonban azt állította, hogy az a gyermek nem az övé. Ebből a sajátos helyzetből
súlyos örökösödési bonyodalmak következtek. – A fiút az orosz körökben
szokásos Borisz névre keresztelték, ezt a nevet idővel magyar hívei is, magyar
ellenségei is Boricsnak írták és mondották.
Borics herceg – akár törvényes fiú volt, akár bűnben született – mindenképpen
fiatalabb volt, mint a korábbi házasságából származott István, aki apja halála
után törvényes joggal, szabályszerűen ülhetett a trónra. Csak amikor ez a II.
István is elég fiatalon meghalt, ha talált is Árpád véréből származó utódot, ez
sokkal ifjabb volt, mint Borics. Tehát ha Borics valóban Könyves Kálmán fia,
akkor természetszerűen is, jogilag is csakis ő lehet a törvényes király. – Ez
hamarosan súlyos belpolitikai és külpolitikai gondokat okozott. Annál is inkább,
mert az örökké lesben álló Bizáncnak nagyon is érdeke volt a politikai zűrzavar
Magyarországon. Bizánc a Balkán déli csücskén azzal a tudattal politizált, hogy
történelmileg a Római Birodalom utódja, így mindig ugrásra kész volt, hogy az
egész Balkánt, majd egész Magyarországot magának igényelje. Ehhez némi
jogcíme is volt azáltal, hogy a császár, Komnenosz János, Szent László veje volt,
majd utóda, a nagyon tehetséges Mánuel, Szent László vér szerinti unokája.
Borics pedig készséggel lett volna a görög császár hűbérese, ha az a magyar
trónra segíti őt. Ez a lehetőség már eleve fennállott, de István halála után úgy
látszott, most jött el a megvalósítás ideje. – Közben azonban néhány év II. István
törvényes uralma alatt telt el.
István – az egykori tanúvallomások szerint – daliás termetű, harcias kedvű,
szeszélyes ember volt. Van olyan híradásunk is, hogy rendkívül kegyetlen, a
kínhalálra ítéltek gyötrelmét gyönyörködve szemlélő ember volt. Persze az ilyen
lesújtó jellemzéseket mindig fenntartással kell fogadni, mert a politikai
ellenfelek akkortájt is hajlamosak voltak a rágalmazásra. Annyi azonban
kétségtelen, hogy se szervezőképességben, se lovagi erényekben, se józan
okosságban nem közelítette meg apját és Szent Lászlót. A háborúzásokat pedig
egyenest kedvelte, áhítozott a diadalokra, de alig-alig volt bennük része.
Preszlavna révén a magyar királyi ház rokonságban volt orosz fejedelmi
családokkal, és bele is avatkozott az orosz kisállamok örökösödési rendjébe.
Ennek a rokonságnak a következménye volt egyebek közt a magyar király
egyértelmű hatalmának kétségbevonása is. – Szent István óta királyok és
trónigénylők harcolhattak egymás ellen, ölhették egymást, de amíg parancsoltak,
parancsszavukat alattvalóik érvényes parancsnak tekintették. II. István háborúba
vitt lovagjai voltak az elsők, akik megtagadták az engedelmességet, kilátásba
helyezve, hogy ott hagyják egyedül a háború kellős közepén, ha nem áll az
élükre, hogy ő vezesse haza az egész értelmetlenül háborúba vitt sereget. – Ez
volt a „Lodoméri ostrom” példaadása, amely először vonta kétségbe a
patrimoniális király kizárólagos uralmát.
Lodomér volt a magyaros neve az orosz nyelven Vladimír nevű városnak és
hercegségnek. Az Oroszország közepe táján lévő, tehát Magyarországtól igen
távol fekvő régi városnak ma is Vladimír a neve. A helybéliek közt a
műveltebbek és érdeklődőbbek helyi örökségként tudják és mesélik, hogy akkor
nagyon régen „Sztyepán vengerszkij” (azaz Magyar István) ostromolta a várost,
ott ült lován kísérőivel, köztük azzal az orosz herceggel, akinek érdekében
avatkozott a családi háborúba, szemközt a városfal tornyos főkapujával.
A magyar krónikás emlékek ugyanúgy tudják, mint az orosz krónikák, hogy a
magyar király mellett lován ülő orosz fejedelmi herceget egy kitűnően nyilazó
harcos a városfal tetejéről eltalálta, lelőtte. A beavatkozásnak ettől kezdve semmi
értelme nem volt. István azonban úgy vélte, hogy most már ő, mint a lelőtt
herceg rokona tarthat igényt Lodomérra, vagyis a vladimíri hercegi trónra. Tehát
parancsot adott az ostrom folytatására. – Ekkor azonban a magyar lovagok
nevében elébe állt Pázmán nembéli Kozma. Közölte a királlyal, hogyha még
győznének is, elfoglalnák Lodomért, egyikük se maradna itt, ezen az otthontól
oly távoli tájon még helytartónak, alkirálynak sem. Ők tehát azonnal
hazamennek. Ha a király élükre áll és parancsot ad a hazamenetelre, ők lelkesen
követik. De ha nem hallgat rájuk, akkor ők királyuk nélkül mennek haza, István
itt maradhat egyedül Lodomér falai előtt. Ők otthon majd más királyt
választanak maguknak. A megszégyenített király mi mást tehetett volna, lovagjai
élére nyargalt, és parancsot adott a visszavonulásra. Az indulásra kész urak
lelkesen követték. Pázmán nembéli Kozma lett a legtekintélyesebb nemesúr az
országban. – Ez a Kozma lovag annak a híres Pázmán nevű, német földről
érkezett lovagnak a leszármazottja volt, aki annak idején a Koppány elleni
küzdelemre készülődő fiatal Szent Istvánt kardjával lovaggá avatta. – Alighanem
ebből a szétágazó Pázmán-nemzetségből származott nagy idők múltán Pázmány
Péter is.
Ez a történelmi közjáték Lodomér falai előtt volt az első eset, amikor a
fegyveres urak megtagadták a királyi parancs teljesítését, és a legfőbb hűbérúr
kénytelen volt engedni hűbéresei ellenakaratának. – A kifejlődött
feudalizmusban ez Európa-szerte törvényszerű volt, egy évszázaddal később már
minálunk is. De itt kezdődött a patrimoniális uralmi rendszer fejlett feudális
rendszerré átalakulni. Ez azonban már jelezte, hogy ha akad ellenkirály vagy a
trónra igényt tartó ellenjelölt, azonnal akadhat olyan csoport is, amely nem
kevesebb fegyverrel a trónt támogatja, tehát adva van a belső háború lehetősége.
Ez a lehetőség, illetve ennek egész sorozata azonnal megindult, amikor
II. István – mint oly sok Árpád-fi – fiatalon halt meg.
Hiszen kétségtelen, bárkit jelöl István örökösének Árpád nemzetségéből,
Borics náluk idősebb, és ha valóban Kálmán fia, akkor a jogcíme is erősebb a
trónra. Kálmán és Preszlavna vitájában aligha dönthetett volna bárki is hitelesen,
hogy Borics vajon törvényes utód-e vagy asszonyi hűtlenség gyümölcse. Voltak,
akik számára előnyösebb volt az orosz anya fia, akit a bizánci udvar pártol és
segít, és voltak, akiknek az volt előnyösebb, ha István kijelölt utódja ül a trónon.
A választásban az is döntő lehetett, hogy Borics tetterős, harcias, lovagias
erényekkel teljes férfiú volt; István kijelölt utóda, II. Béla – vak volt, neve „Vak
Béla” formában maradt az utókorokra.
Istvánnak nem volt fiúgyermeke, Boricsot eleve ellenségének tudta, de tudta,
hogy a megvakított Álmos herceg indokolhatatlanul szintén megvakított fia él,
kolostorban nevelkedik, ő az egyetlen, kétségtelenül Árpád véréből való
fiúleszármazott. A magyar urak húzódoztak, hogy vak embert emeljenek maguk
fölé, de feltétlenül István mellett, István terveinek oldalán állott Belos bán, a
szerb hűbéres úr, kitűnő államférfi, az Árpád-ház hűséges szolgálója.
István a kolostorból kihozott vak herceg mellé állította legfőbb tanácsadónak.
Idővel Vak Béla nádora, az ország hasznos fősáfára lett, Vak Béla – úgy sejthető
– okos, megfontolt ember volt, de vak, korlátozott cselekvő. A következő
években Belos nádor és Ilona királyné kormányozta az országot. Ilona méltó
trónörököst is szült világtalan férjének.
Közben azonban itt volt Borics, itt volt a bizánci udvar, a bizánci császárok,
akik Szent László leánya, Piroska császárné révén az Árpádok legközelebbi
rokonaihoz sorolták magukat, és igényt tartottak a beleszólás jogára
Magyarország fölött, esetleg úgy is, hogy maguk uralkodjanak a magyar trónon.
János császár és Piroska császárné fia, Mánuel pedig okosabb és tehetségesebb
volt, mint akár a harcias Borics, akár Vak Béla leszármazottai és tanácsadói.
Béla uralma megdöbbentően és tragikusan kezdődött. Ilona királyné Béla
király nevében országgyűlésre hívta a legtekintélyesebb urakat, köztük
mindazokat, akik Kálmán tanácsadói közt voltak Álmosnak és fiának
megvakíttatásakor. „Aradi országgyűlés” néven maradt fenn az emléke, de nem a
közismert Arad városban volt, hanem egy ugyancsak Arad nevű felvidéki
faluban. Ilona királyné feladatának, kötelességének tudta, hogy méltó bosszút
álljanak Béla megvakíttatásáért. A fegyveresek már résen álltak, és amikor az
urak összegyűltek, váratlanul rájuk csaptak és az eleve kijelölt áldozatokat
halomra gyilkolták.
A bosszút sokan indokoltnak tartották, de sokan – főleg a meggyilkoltak
rokonai – felháborodtak, és szívesebben látták volna Boricsot a trónon. Családok
családok ellen vívtak itt-ott fegyveres harcot a vak király és a trónkövetelő
herceg nevében. A bizánci udvar látványosan állt ki Borics mellett. Az ő trónra
ültetésével valójában a bizánci császár lett volna Magyarország legfelsőbb ura.
Így egymás után három nemzedék élt teljes bizonytalanságban, hogy ki is a
valódi magyar király, és ki kit pártol. Vak Béla fia, II. Géza józan uralkodónak
látszott, de az egymásra következő, egymást váltó, néha visszaváltó III. István,
II. László, III. László évei politikai bizonytalanságban teltek-múltak. Közben
meghalt Borics is, János császár is, de a bizánci trónon Mánuel ült. Ő nem
leigázni vagy meghódítani akarta a magyar földet, hanem egységes kelet-európai
császársággá szervezni a bizánci görög birodalmat, a Balkán egészét és ettől
északra egész Magyarországot. Eszményképe volt magyar nagyapja. Szent
László. Úgy vélte, hogy akár ő, akár László egyik méltó utóda egyenlő eséllyel
lehetne e hatalmas terület nagy hatalmú császára.
 Minthogy neki sokáig nem volt fiúgyermeke, felajánlotta már II. Géza idején a
magyar udvarnak, hogy küldjenek egy vér szerinti, törvényes hercegfiút Árpád
nemzetségéből, ezt ő örökbe befogadja, és ha neki magának nem születik
fiúgyermeke, akkor a magyar herceg legyen a bizánci balkáni-magyar birodalom
trónörököse, majd császára. – Ez igen előnyös ajánlat volt, ki is választották a
még serdülő korú Béla herceget, illő kísérettel elküldték a Konstantinápolyban
székelő bizánci császárnak. Ott a számukra ismeretlen, idegen nevet a görög
Alexioszra változtatták (ez a magyar nyelvben Eleknek felelt meg). Tudós papok
és írástudó tanítók kezére adták, de a lovagi és társasági életre is megtanították.
Már igen népszerű fiatalemberré növekedett, művelt is volt, okos is volt, józan
is volt, amikor Mánuelnek mégis fia született. Alexiosz herceg – vagyis Béla – is
természetesnek tartotta, hogy Mánuel fia lesz a császár. De Mánuel is
természetesnek tartotta, hogy ezentúl ő nem tart igényt a magyar trónra, hanem a
bizánci kultúrájú, Bizáncot szerető Alexiosz lesz a magyar király.
A legnagyobb magyar királyok egyike lett: III. Béla.

A dúsgazdag király, aki kötelezővé tette az írás-olvasást

III. Béla érett férfiként ült a magyar trónra, és 24 évig uralkodott (1172-1196).
Könyves Kálmán után fiatalkorúak emelkedtek királlyá, és valamennyien
fiatalon haltak meg. Vagy ha valaki kivételesen elég hosszú ideig uralkodott, az
tehetetlen vak ember volt, mint II. Béla. Udvari és különböző külföldi
mendemondák újra meg újra felvetették a gyanút, hogy a magyar királyokat
gyakran mérgezik meg. III. Béláról is terjesztették, hogy az előtte uralkodó IV.
Istvánt ő tétette el láb alól. Ezek a rágalmak már akkortájt is bizonyíthatatlanok
voltak. Béla esetében pedig nemcsak azért valószínűtlen a gyilkosság, mert
egész élete, emberi-uralkodói magatartása, józansága, emberségessége ellene
szól egy ilyen aljas tettnek, de ennél is bizonyítóbb erejű, hogy ő eleve nem
magyar király, hanem bizánci császár akart lenni. És amikor ez lehetetlenné vált,
mert az atyai jó barátnak, Mánuelnek végül saját fia született, indulatosság
nélkül vette tudomásul a remények szétfoszlását. A magyar trónörökség pedig
természetesen és törvényesen nyílt ki előtte. Annyi személyes előnye volt
elődeihez képest, hogy azokat szakadatlanul zavarta, korlátozta a bizánci
beavatkozás. Mánuel azonban valódi atyai barátja volt, Béla nevelőjének és
gyámjának tudta magát. Az ő esetében a bizánci udvar egyenest pártolta, hogy a
bizánci neveltetésű Alexiosz herceg – akit magyar szülőhelyén Bélának neveztek
– legyen a magyar király, nem mint alávetett hűbéres uralkodó, hanem Bizánc
baráti szövetségese. És ez nagyon is megfelelt a bizánci udvari környezetben
francia nevelők és tanítók tanítványaként a nyugati mintájú lovagok
illemszabályai és lovastornái közt nevelkedett magyar királynak.
Amikor már húsz és egynéhány esztendős korában ifjú francia feleségével a
Duna mentén megérkezett Esztergomba, majd onnét folytatta útját fővárosa,
Székesfehérvár felé, jártas volt a nyugat-európai tudnivalókban, jogban,
államszervezetben, és ami a következőkben igen fontosnak bizonyult – a
gazdálkodás teendőiben, az óriási tulajdon ügyeinek kézben tartásában. Tudott
gyermekkora óta írni és olvasni. Sértetlenül megtartotta serdülőkora magyar
nyelvét, ugyanilyen biztonsággal tudott latinul, görögül, franciául, még a latin
nyelvnek azt a Rómában beszélt változatát is jól értette, amely lassanként olasszá
változott.
A bizánci felső osztályokat, főleg a fővárost, Konstantinápolyt ez időben úgy
elárasztotta a francia szellem, francia ízlés, hogy az ott általános keleti
kereszténység (ortodoxia) mellett széles körökben volt eltűrt, néhol egyenest
kedvelt a római katolikus kereszténység: sok művelt és tekintélyes ember
vágyódott a szétszakadt egyház újraegyesítésére. Maga Mánuel is
rokonszenvesnek tartotta Róma hit-változatát. Az ő körében az ifjúvá, majd
fiatalemberré érlelődő Alexiosz-Béla megmaradhatott gyermekkora katolikus
hitvilágában. Bár a főpapok egy része gyanakodott, hogy a görögkeleti világból
érkező herceg nem fertőződött-e meg, vagy éppen nem lett-e eretnek? Volt is
némi huzavona az uralom kezdeténél, a koronázás körül. A Szent István és Szent
László hitbeli örökségét legkonokabban őrző Lukács esztergomi érsek és
káptalanja megtagadta a koronázást a szerintük eretnekgyanús, Bizáncból jött
hercegtől. Béla okos politikával nem nyúlt az erőszak fegyveréhez, hanem
Rómához, magához a pápához fordult, hogy tegyen igazságot. Róma pedig
jogszerűnek ítélte Béla igényét. De sem a pápa, sem maga Béla nem kívánta
csorbítani Esztergom igényét, fenntartotta Lukács érsek egyházi tekintélyét, de
engedélyezte, hogy a koronázást a kalocsai érsek vezesse, ő tegye Szent István
koronáját Béla fejére. Valószínűleg az okos, diplomatikus Béla ekkor forrasztotta
egybe Szent István pápa küldötte zárt koronáját az I. Gézának küldött, de eddig
fel nem használt nyitott koronával. Az az örökölt korona valószínűleg már nem
volt azonos a Szilveszter pápa küldötte eredeti Szent Koronával, de a két
összeolvasztott korona megmaradt, ez lett államiságunk mindmáig látható
jelképe. De az összeolvasztás érthetően jelezte, hogy a magyar király őrizni
kívánta a testvéri barátságot a Keletrómai Császársággal, de nem hűbérúr-
hűbéresi viszonyban, hanem önálló legfelsőbb uralkodóként, amint a felső rész
zárt volta bizonyította. – Sajátos véletlen, de múltunk örökségeként változatlanul
megmaradt, bárki láthatja az összeolvasztott Szent Koronát, és megmaradt
sértetlenül III. Béla holtteste is, ott pihen második – úgyszintén – francia
felesége mellett a budai Mátyás templomban. Talán még ez is jelképnek
tekinthető. Hiszen amit Szent István kezdett, az Szent László és Kálmán
évtizedei alatt vált jogilag-szervezetileg európai keresztény királysággá;
ízlésben, stílusban, életvitelben pedig III. Béla tette nyugateurópai jellegű
társadalmi egységgé Magyarországot Európa közepén.
Ennek anyagi alapja a gazdálkodás, és vele a pénzügyek szervezettsége volt.
Mint már szó esett róla, a királyi magántulajdon, a patrimonium nehezen volt
központilag szervezhető és fenntartható. Angliában és Franciaországban a
fegyelmezett lovagi hadirend a feudális szétosztottság ellenére fenn tudta tartani
a királyi főhatalmat, az állami egységet. Ezért tudott a százéves háború folyamán
Anglia és Franciaország szakadatlanul háborúzni egymás ellen. Burgundia ekkor
még nem része a francia királyságnak, Skócia pedig még független királyság
Anglia mellett. A német feudális királyságok, nagyhercegségek, hercegségek, itt-
ott grófságok is egymástól független kisebb-nagyobb államok, bár a német-
római császár formálisan hűbérura Németországnak és Észak-Itáliának. Az olasz
városállamok, tartományok, köztük a politikailag is önálló Egyházi Államok (a
Pápaság) nemcsak közigazgatásilag, de alkotmányjogilag is egymástól
függetlenek, gyakran egymással háborúzó politikai egységek. Ez a helyzet
akadályozza a XIX. századig mind a német, mind az olasz hűbéruraságok közös
állammá fejlődését (hiszen Olaszország csak 1860-ban, Németország 1871-ben
egyesül közös állammá).
Magyarország ugyan hamarosan, a XIII. századra forma szerint is feudális
tagoltsággá alakul, de a feudalizmusra annyira jellemző széttagoltság és anarchia
csak az Árpádok kihalása után, a XIV. század első évtizedében, átmenetileg lesz
a kiskirályok (oligarchák) vetélkedő zűrzavaros fejetlenségének színtere,
amelyet végül is francia eredetű, itáliai kultúrájú Anjouk szüntettek meg.
III. Béla nagy tapasztalatú, szokatlanul művelt, a gazdasági ügyekben is
járatos bizánci neveltetésű, francia kultúrájú magyar király képes volt egységes,
központilag irányított gazdasági egységgé szervezni az óriási magánbirtokon
alapuló királyi hatalmat. Ésszerűvé formálta a hivatalok és hivatalnokok,
törvényekből ítélkező bírák, hivatásos katonák és vezérek által rendben tartott
országot. Ehhez az ügyek nyilvántartására volt szükség. A nyilvántartásokhoz
írott akták kellettek. Ehhez nélkülözhetetlen volt az írni-olvasni tudás. Az ügyek
beadványaihoz írni, a beadványok megismeréséhez olvasni volt szükséges.
Tanult papok, írástudó diákok feladata lett, hogy az ügyfelek beadványait
elkészítsék, a hivatalokban pedig ugyancsak iskolázott férfiak kellettek az
ügyintézéshez. Béla király tehát egyik fontos intézkedésével elrendelte minden
hivatalos ügyben az írásbeliséget. Sokkal később többen is mondogatták, hogy a
magyar életben III. Bélával kezdődött a bürokrácia. Annyi bizonyos, hogy az
iskolák szaporodása, a törvénytanulás, a latin nyelvtudás egyre szélesebb körben
terjedt az országban. A magasabb hivatalok egyre több tudást igényeltek, a
hivatali előrejutást elérni kívánók versengtek a magasabb műveltségért. Mielőtt a
hazai egyetemek kifejlődhettek volna, a tehetősebb tudni kívánók keresni
kezdték a külföldi főiskolákat. A francia kultúrájú király főleg Párizs felé
fordította a figyelmet. Az ottani teológiai főiskolát Robert de Sorbon, a nagy
pedagógus és iskolaszervező a XIII. század derekán a tudományok egyetemévé
szervezte a (a Sorbonne egyetem máig is az ő nevét viseli). Már a kezdet
kezdetén több magyar diákja volt. Tehát nyilván korábban is ismerősek lehettek
Párizsban. Béla király küldte oda őket.
Ezalatt a mintegy negyedszázad alatt, amíg ez a rendkívül tehetséges,
békességszerető és rendet tartó király ült elődei trónusán, nyugodalmasabb és
biztonságosabb volt az élet, mint a honfoglalás óta bármikor. Családi feszültség
azonban ez időben is volt. Géza herceg, Béla öccse, és velük anyjuk, úgy vélte és
hirdette, hogy a sokak számára idegennek tűnő, Bizáncban nevelkedett fiút nem
illetheti a magyar korona. Géza ugyan fiatalabb volt, de törvényesebb
trónutódnak tartották, mint bátyját. Úgy vélték, hogy számíthatnak azokra a
főpapokra és befolyásos urakra, akik féltek az eretnek hírű, ortodoxgyanús
Bélától. Ármánykodással is, fegyveres ellenállással is igyekeztek meghiúsítani
trónfoglalását. Majd amikor a bizánci pártfogás és még inkább a hazai többség
politikai józansága mégis lehetővé tette, hogy ha a konok Lukács érsek
húzódozik is, hát egy másik érsek pápai hozzájárulással megkoronázza, akkor a
háttérbe szorított öcs és az anyakirályné lázadásra szító összeesküvést szervezett.
Béla nem követte Kálmán rémtettét. Ő a megvakított király unokája volt,
örökölhette a riadozást a kegyetlen visszaütéstől. Anyját és öccsét ugyan
elfogatta, egy ideig tisztes fogságban is tartotta őket, majd rá tudta venni a
bosszútól nyilván indokoltan félő legközelebbi rokonokat, hogy menjenek
mindörökre külföldre. Még anyagilag is támogatta őket. Géza Ausztria uralkodó
hercegének megbecsült lovagja lett. Az anyakirályné idegenben kolostorba
vonult, hogy csalódását áhítattal, Isten alázatos szolgálatával kárpótolja. Ott is
halt meg magas kort elérve, tisztelt szent életű apácaként.
Béla pedig Közép-Európa példaszerű államává építette Magyarországot.
Gondja volt az óriási birtok jövedelmezőségére. A termőföldeken és a nyájak-
gulyák mellett tevékenykedő nép biztonságosabban és jobb életszínvonalon élt,
mint bármikor azelőtt. A királyi kincstár óriási vagyont halmozott fel. Az udvari
hivatalok királyi-állami hivatalok lettek. – Családi örömöt jelentett a királyfiak
születése. A két fiúval – Imrével és Endrével – majd új korszak kezdődik a
magyar feudalizmus történetében.
Közben a világtörténelemben változatos eredménnyel folytatódtak a keresztes
hadjáratok. Szent László talán valóban a keresztes hadak első fővezérjelöltje
volt, de Kálmántól kezdve a királyok húzódoztak a nagy közös vállalkozástól.
Olykor elég barátságosan átengedték a határokon a Szentföld felé tartó hadakat.
Volt azonban olyan keresztesnek nevezett fegyveres sokaság, amely valójában
rablással, pusztítással rémítette a vidékeket. Kálmán egy ilyen sereget Moson
mellett szétvert, szétkergetett. El is terjedt a híre, hogy a magyar királyok az
áhítatos keresztények ellenségei. Béla alighanem ezt az újra meg újra fellángoló
híresztelést kívánta legyőzni, amikor elhatározta, hogy maga is vezetni fog egy
keresztes hadjáratot. Később azután mégis úgy döntött, hogy ezt örököseire
hagyja. Imre volt a trónörökös, Béla nem őt akarta megbízni a keresztes
hadjárattal, a feladatot inkább a kalandosabb természetű ifjabb fiúra, Endrére
bízta.
Időközben szeretett francia felesége meghalt. Az elözvegyült király
hamarosan újra nősülni kívánt. Híre is jött, hogy az ifjan váratlanul meghalt
angol trónörökös özvegye, híresen szép fiatalasszony, szintén francia leány, az
uralkodó Capet család leszármazottja. Követség útján őt kérte feleségül. Az
angol udvarnak nem is volt ellenére, csak azt kívánták tudni, eléggé gazdag-e a
magyar király, hogy méltó lehet egy királylány, királyi özvegy férjének. – Béla
beleegyezett, hogy Angliából pénzügyekhez értő férfiak jöjjenek el felmérni a
vagyonát. Különös véletlen folytán az angol királyi kincstárban megmaradt az
oly érdekes kimutatás. (Angliában a legtöbb irat megmaradt a történelem során.)
Az angol udvar számos más királyi udvarnál is érdeklődött a jövedelmi és
vagyoni helyzetről. – Innét tudjuk hivatalosan, hitelesen, hogy akkor, a XII.
század végső negyedében a királyok és a nagy hűbérurak- hűbéresek között a
magyar király az akkori világ három leggazdagabb uralkodójának egyike volt.
Kis különbséggel első helyen állt az angol király, a másodikon a francia, a
harmadikon a magyar király.
III. Béla 24 évi uralkodás után 44-46 éves korában halt meg. Ez a mi
korunkban életerős férfinál rövid élet, de a középkor egészségügyi-táplálkozási
viszonyai közt szokásos időnek számított. Az Árpádoknál különösen, hiszen a
dinasztia legtöbb tagja még a kor viszonyaihoz képest is igen fiatalon halt meg.
Béla és kortársai ezt a negyedszázadot cselekvésre bőségesen elegendő időnek
tekintették, amit igen tevékenyen töltöttek ki.
A gondos és fegyelmezett gazdálkodás még össze tudta tartani az országgá
terjedő királyi birtokot, a patrimóniumot, amelynél sokkal kezelhetőbbnek
látszott viszont, ha a legfőbb birtokos (császár, király, fejedelem, herceg, olykor
gróf is) hűbéres egységekre tagolva szétosztja alsóbb rendű birtokos uraknak.
Ezek gondoskodnak a hűbérúr és környezete ellátásáról, fegyveres seregről, a
szükséges pénzbevételekről, építkezéseknél pedig például munkás kezekről.
Béla halálakor a lazuló gazdasági fegyelem folytán szinte azonnal kitárult az
út az Európa legtöbb országában már otthonos új rend, a teljes feudalizmus felé.
Béla negyedszázada alatt azonban központi irányítással tágult az oktatás köre,
a közigazgatás szervezettsége, az építkezés. Az életforma módosulása
megváltoztatta az életstílust, az ízlést, az igényeket. A Benedek rendi papok
eddig is fontos közreműködői voltak nemcsak az egyházi életnek, hanem a világi
tevékenységeknek is. A franciás műveltségű és ízlésű Béla francia
szerzetesrendeket – cisztercitákat, premontreieket – hozatott Franciaországból.
Ezek tanítói lettek a szaporodó iskoláknak, építői a templomoknak és úri
palotáknak. Franciaországban a Saint-Denis-i apát, Suger a kor lángeszű
építőművésze volt. Székesegyházát ő tervezte, építését vezette. Eredeti célja
nyilván az volt, hogy megszabaduljon a korábbi – például az addig uralkodó
román – templomok igen drága oszlopaitól. A csúcsíves építkezésnél a fal maga
tartotta a kaput, ajtók, ablakok íveit, feleslegessé tette a bonyolult építkezést
kívánó kupolákat. Így azonban az épület égbeszökellő, áhítatot ébresztő
tornyokat igényelt. A Suger javasolta templomi formák már látványukkal
áhítatot keltettek, azonnal szépélményt adtak. A kortársak és a közvetlen utódok
egy része ezt az eddig szokatlan látványt igen barbár ízlésűnek tartotta. A barbár
népeket a latinnal rokon nyelvű népek „gót”-oknak nevezték. Így ragadt rá a XII.
század nagy építészeti módszerére a „gót stílus” elnevezés. – Ez kezdetben tehát
gúnynév volt, de attól kezdve, hogy Suger apát halhatatlan alkotása, Saint-Denis
apátsága 1143-ban felépült, előbb Franciaországban, majd Európa nagy részén
máig érvényes mintája lett a legáhítatosabb építkezéseknek.
Nálunk is – mint oly sok helyén az európai földnek – nem egy templomot
román stílusban kezdtek építeni, majd megjelent a gótika, keresett építőmesterek
lettek a francia szerzetesek, és az építkezést gót stílusban folytatták és fejezték
be. Mint nálunk például a Jáki templomot, amely annyira az ország nyugati
szélén épült, hogy oda tatár és török se hatolt. Meg is van épen mindmáig.
 ÖTÖDIK FEJEZET:
Eretnekek, keresztesek, mongolok

Imre király évei

Béla úgy rendelkezett, hogy halála után idősebb fia, Imre legyen a trónörököse;
ifjabbik fiúgyermeke, Endre az összegyűjtött óriási pénzvagyon nagyobbik
részét kapja. Ezt a gazdag hagyatékot – a királyi végrendelkezés szerint –
mindenekelőtt arra kellett fordítania, hogy keresztes hadjáratot szervezzen, és ha
nem is tudja a Szentföldet felszabadítani, Jeruzsálem királyává emelkedjék,
látványosan bizonyítsa, hogy komoly, tudomásul veendő célja a kereszténységet
fegyverrel képviselni Mohamed harcos híveivel szemben. Annak idején a
Bouillon Gottfried vezette első keresztes hadjárat kezdeti eredményeket
mutathatott fel: Jeruzsálem keresztény fennhatóság alá került. De hamarosan a
nagy hírű damaszkuszi szultán, Szaladin visszavette a Szent Sír helyszínét. Az
erre következő második és harmadik keresztes hadjárat híres királyok
eredménytelen próbálkozása volt. A német-római császár, Rőtszakállú Frigyes
baleset áldozata lett: forró napon úszni akart a jéghideg Szálef folyóban,
szívgörcsöt kapott és a vízbe veszett. A francia Fülöp Ágost seregével
megérkezett a Szentföld partszegélyére, ott hamarosan felismerte, hogy az
erősebb iszlám hadakkal szemben reménytelen a próbálkozás. Összeszedte tehát
az ott található, a hadjárat költségeinek fedezésére felhalmozott aranyakat, és
ezeket hajóira rakatva azonnal visszavonulót fúvatott. Utána érkezett meg a
dicsőséges hírű angol király, Oroszlánszivű Richárd. Hamarosan örült, hogy
megmenekült a hadifogságtól. Fogoly hírbe is került, el is terjedt világszerte az
álhír, hogy elfogták. Amikor kalandosan hazatért Angliába, jó ideig el sem
hitték, hogy ő az. A harmadik keresztes hadjárat után váratlan fordulat
következett. Francia és német lovagok nagy haderőt szerveztek, hirdetve, hogy
mindenáron vissza akarják foglalni a Szent Sírt. Úgy tervezték, hogy Velencében
hajókat bérelnek, majd Bizáncból indulnak tovább az elő-ázsiai part felé. Ezt a
szándékot használták ki a velencei hajós kereskedők, akiknek élén a nagy
szervező, Dandolo dózse állt. Velencének legsúlyosabb vetélytársa Bizánc volt.
Szakadatlanul dúlt a vetélkedés a két hajós-kereskedő állam között. Bizánc
félelmetes katonai hatalma már a múlté volt, a hajdani Keletrómai Császárság
egyre kevesebbet számított a világpolitikában. Manuel halála után már
viszonylag kis állam lett a Balkán déli csücskén és szemközt a kis-ázsiai
partszegélyen. Dandolo megcsillogtatta azt a lehetőséget, hogy a jól felszerelt
keresztes had, ha kiszállhat Bizáncnál, lerohanhatja a nagy hírű fővárost,
feloszthatja vezérei közt az összezsugorodott birodalmat. A hadsereg vezéreinek
felettébb tetszett a lehetőség, azt is hirdethették, hogy katolikus „Latin
császárság"-gá térítik vissza Róma vetélytársát.
Így is történt, a görög császárt elűzték, a területet Latin Császárság néven
felosztották. Kezdetben a vezérek váltogatták egymást a császári trónon, de
hamarosan a jól számító francia lovag, Pierre de Courtenay lett a császár. A
negyedik keresztes háború pedig elmaradt. Időszerű lett tehát egy ötödik
keresztes háború, erre készülődött eredetileg III. Béla, ezt a feladatot
hagyományozta Endre fiára. – Erre azonban még várni kellett. Endre egyelőre a
Szentföld helyett a magyar trónra áhítozott, bátyja helyére akart lépni.
Testvérharc volt kitörőfélben. A krónikák regényesen örökítették meg, mi és
hogyan történt. – Nyolc évszázad óta mesélgették, iskolában tanították. Ha
pontosan nem is így történt – így lett szép történelmi emlék. – Eszerint Endre
hívei már táborba gyülekeztek, a lázadó herceg vezéreivel tanácskozott a
központi sátorban. A királyi hadak pedig körülvették a tábort. Ekkor Imre király
fegyvertelenül, fején a Szent Koronával, vállán Szent István koronázási
palástjával egyedül belépett a lázadók közé. Egyenesen a vezéri tábor felé tartott.
Ahol elment, ott utat nyitottak előtte. Ő pedig belépett a vezéri sátorba, ahol
jöttére öccse felállt. Ő egyenesen hozzá lépett, megragadta csuklóját, körülnézett
és fennhangon kérdezte:
– Ki meri felemelni szentségtelen kezét felkent királya ellen?
Senki se szólt, senki se mozdult, Imre pedig kivezette fellázadt öccsét, aki
szinte bénultan követte. Kivezette a táborból, körülvetette testőreivel, és szekérre
ültetve küldte a várba, ahol fogolyként őrizték, amíg a két fivér ki nem békült
egymással. – A történethez az is hozzátartozik, hogy Imre belátogatott hozzá a
börtönbe, ahol kényelmesen élhetett, minden szükségessel ellátták. Valószínűleg
franciául beszélgettek egymással, hiszen francia anyjuk volt, és Béla király
asztalánál szülők és gyermekek kedvtelve beszélgettek egymással franciául. – E
beszélgetés után kitárult a börtönajtó a fogoly előtt. A király visszatérhetett
gondjai közé. És ezek a gondok bizony nem is voltak egyszerűek.
Az egyházszakadás Róma és Bizánc között egyre jelentéktelenebb világnézeti-
politikai ellentétté enyhült. Sokkal nagyobb gond volt, hogy a feudális
nagybirtokok és nagybirtokosok körében az odalent élők életszínvonala egyre
nehezebb lett. Az általános szegényedést gyakran követi világnézeti válság. És
ha a nyomor újabb világnézetet igényel, az odafent ülők, a gazdagok és
hatalmasok készséggel állnak az elégedetlenek élére, hogy növeljék saját
hatalmukat.
Már a kereszténység előtt is, és még inkább a kereszténység uralomra kerülése
óta kísértett újra meg újra az Irán felől áradó „manicheizmus”-t Mani perzsa
filozófus és vallásalapító a III. évszázadban az ősi perzsa vallás egymással küzdő
két istenéből formálta igen nagy hatású tanítását. Erősen hatott erre a
világbölcseletre a zsidó, és még inkább a Római Birodalomban uralomra került
kereszténység. Ugyanakkor vissza is hatott a kereszténységre, amelynek körein
belül Elő-Ázsiában és sok helyütt Európában is előkészítette a kereszténység
nem egy szakadár szektáját. A két főisten, Ahura Mazda (más nyelven Ormuzd)
és Ahriman, vagyis maga a Jóság és maga a Gonoszság örök harca, az emberben
lakozó és a mindenségben érvényesülő ellentét határozza meg a létet mind a
történelemben, mind az egyes emberek lelki életében.
A zsidóságban, majd később a kereszténységben és még később a kialakuló
iszlámban is ez a kettősség van jelen az egyetlen Istennel szemben álló, vele
ellenséges örök Gonosz, Sátán vagy Ördög személyében.
A kibontakozó feudalizmus gazdagította a gazdagokat, s mindenütt
szegényítette, elnyomottabbá tette a szegényeket. A keresztényeknek el kellett
hinniük, hogy a jó Istennel szemben van a mindenségben egy rossz Isten is. A
II. században a franciaországi eretnekség, az albigens szekta kőbe vésett
feliratain is hirdette, hogy ők a hívei, ha kell, vértanúi az „igaz keresztény
szeretetnek”.
A XI-XII. században a dél-európai országokban gyorsan terjedő
manicheizmus a hol bizánci, hol magyar fennhatóság alá kényszerülő balkáni
népek köréből indult gyors hódító útjára. Mindenekelőtt a török eredetű
bolgárok, az ősi illírek szlávokkal való keveredéséből kialakult bosnyákok,
valamint a Boszniával szomszédos dalmátok között; a nemrég még pusztai
pogányságból frissen kereszténnyé lett népek körében a kereszténységen belül
alakult ki a fennálló társadalmi renddel szakítani kívánók újabb kereszténysége.
Az európai manicheusok ugyanis mindvégig keresztényeknek, a keresztény
szeretet megtestesítőinek tudták magukat. – Ha a Dél-Európában szétterjedő
európai manicheus szektáknak más-más nevük is volt, a hitükben,
filozófiájukban, politikai magatartásukban ugyanannak a hitvilágnak és
világnézetnek különböző változatai voltak. Az eszme kiindulópontja
valószínűleg Bulgária volt, onnét áradt a balkáni szláv nyelvű népek felé. Innen
pedig az Adria partvidékére és Észak-Itáliába, Bizáncban sem volt ismeretlen.
Bizánci tengerészek vitték távolabbi tájakra, főleg Dél-Franciaországba. – A
szláv nyelvű népek körében „bogomilok’'-nak hívták őket. Állítólag első nagy
hatású terjesztője egy Bogomil (vagy Bogumil?) nevű keleti keresztény,
valószínűleg bolgár pap volt. Innét a nevük. Magyarországra is a szláv nyelvű
balkániaktól terjedt át a XII. század második felében. Leginkább a Dunántúl déli
megyéiben talált követőkre, mindenekelőtt Imre király éveiben; a XII. század
végén és a XIII. század elején hirdetett ellenük keresztes háborút az egyház.
Központjuk Bosznia volt, amely akkor a magyar királynak alávetett hűbéres
államként létezett, élén pedig a kor érdekes alakja, Kulin bán állt. Ez a bosnyák
nagyúr volt a vezére a balkáni és az északabbra eső országok elégedetlenjeinek.
Bizáncban ugyanolyan veszélyes eretnekeknek tekintették a bogomilokat, mint
Imre idején a déli magyar megyékben. Az új hit politikailag is felforgató
eszméket hirdetett. Az államot, a szervezett közigazgatás intézményeit, sőt
magát az egyházat is a gonosz Isten teremtményeinek tartották. A keresztelésben
ördögi szertartást láttak. De igen nehéz volt törvényes úton akár pereskedni, akár
vitatkozni velük. Tagadták ugyanis, hogy ők eretnekek. Eljártak a misékre,
fennhangon tisztelték a törvényeket. Csak titkos gyűléseiken erősítették
egymásban a meggyőződést, hogy az imádságok hazugságokat hirdetnek, a
szertartások az Ördög incselkedései, a jó Istennek tetszik, ha eltitkolják igazi
véleményüket, ha el tudják tagadni adójukat; a jó Istennek tetszik az adócsalás, a
hamis tanúzás és még jó néhány olyan cselekedet, amelyet az egyházi vagy a
világi szabályok véteknek mondottak. Imre király éveiben úgy tűnt, hogy
kiirtották őket nemcsak Baranyából, hanem Boszniából és Dalmáciából is –
holott titkokban még évszázadokig voltak titkos bogomilista társaságok. Sokkal
később ezek a rejtőző bogomilok adták az egyik fontos társadalmi hátteret előbb
a huszitáknak, majd a reformációnak.
Példaképük Kulin bán, aki nemzedékekkel később is a rejtőzködő
ellentmondás, az igazság nevében való hazudozás eszményi megtestesülésének
számított. Imre király színe előtt megvádolták, hogy ő az eretnekek vezére.
Kulin nem várta be, hogy megidézzék, maga ment fel Székesfehérvárra, s azt
kívánta, hogy a király színe előtt a főpapok mondják el, mivel vádolják. Térdre
borult a püspökök előtt, s megesküdött, hogy gyűlöli az eretnek tanokat,
meggyőződéssel és fegyverrel harcol ellenük. Kifejtette azt a véleményét, hogy
az egyház is, a királyi hatalom is tehetetlenül küzd a bogomilok ellen, valójában
nem is ismerik veszedelmes tanaikat. Ő pedig már jó ideje alaposan
tanulmányozza a Boszniában bogomiloknak, Dalmáciában pataréneknek
nevezett gonosz tévelygők hazug igéit, hiszen csak tanaik ismeretében lehet
eredményesen küzdeni ellenük.
A meggyőzően hangzó hitvallást, az okosnak tűnő tanácsokat elfogadták, s mi
több őt, Kulin bánt bízták meg a bogomilok elleni küzdelem vezetésével és a
bűnösök feletti ítélkezés feladatával. Ennek a felhatalmazásnak a birtokában
szervezte át Kulin bán szinte az egész Balkán titkos eretnek mozgalmát,
világtörténelmi példát adva az illegális mozgalmak kötelezően képmutató
módszereire. – Dalmáciában azért nevezték pataréneknek az eretnekeket, mert
oda nem Boszniából és nem is Dél-Dunántúlról érkezett az eszme, hanem
hajósok vitték az észak-itáliai kikötőkbe, s onnét terjedt a szárazföld belseje felé.
A kétistenhit központja hamarosan Észak-Itália fővárosa, Milánó lett. Milánó
egyik városnegyedét Patariának hívták, az eretnek szervezkedés legelőször itt
kezdődött, innen a patarénus elnevezés. Tanításuk innen, Itáliából áradt az Adria
túloldalára, Dalmáciába, mindenekelőtt a kereskedő városállamba, Raguzába
(ma Dubrovniknak hívják). Raguza egy kis ideig patarénus fennhatóság alatt állt,
de legelőször ott fojtották vérbe a mozgalmat, mivel ott nyíltan, fennhangon
hirdethették eretnek igéiket.
A bogomilok, patarének és általában az európai manicheus keresztények görög
szóval katharoknak nevezték magukat. A szó tisztát jelent. Valószínűleg
Bizáncban ragadt rájuk a görög elnevezés, hiszen szlávok, olaszok, franciák
egyformán így nevezték őket. Franciaországba valószínűleg bizánci hajósok,
vagy Bizáncban, esetleg Raguzában járt francia-provence-i hajósok hozták el a
kathar hitet. Oda akkor érkezett, amikor a Provence nyugati része, a Toulouse
központú languedoc nyelvet beszélő déli tartomány elszakadni készült a feudális
francia királyságtól. A kathar eszmét ezért politikailag is nagyon megfelelt
nekik. Szellemi központjuk Albi városa volt, erről nevezték híveiket
albigenseknek. Toulouse grófja, Rajmund és Garcasson vicomtja, Rajnáld,
Montsegur hegye kolostorának papjaival együtt látványosan elszakadtak a
francia királyságtól, a katolikus egyháztól, s már-már a reneszánsz világiasságot,
sőt a felvilágosodást készítették elő. A XIII. század elején erre azonban még nem
lehetett érett a világ. A feudalizmus már kikristályosodott rendszerét féltve őrző
észak-francia lovagok gyilkos keresztes háborúval pusztították el a dél-francia
tájakon alakuló albigens-kathar világot. De ettől kezdve a kathar eszmék
titokban lappangva ugyanúgy öröklődtek tovább, mint Közép-Európában a
bogomil-patarén gondolatok és még évszázadok múltán is ugyanúgy szolgáltak
eszmei hátterül a hugenottáknak, a francia reformátoroknak, mint a bogomil-
patarén eszmék Luthernek és Kálvinnak.
Imre rövid nyolc esztendejét ez a küzdelem a bogomilokkal, Endre
törekvéseinek féken tartása, a készülődés a keresztes hadjáratra – amit Endre
egyelőre húzott-halasztott – együttesen jellemezte. Valószínűleg Imre
következetesebb, s talán tisztességesebb jellem volt, mint az utána következő
Endre, aki három évtizedig ülhetett a trónon. Endre azonban érdekesebb,
nagyobb képzelőerejű, hajlékonyabb egyéniség volt, hibáival együtt a nagy
királyok közé tartozott. Vele kezdődik az új fejezet a magyar feudalizmus
történetében.

Egy értelmetlen keresztes háború

A keresztes háborúk két évszázadon át a vallásos áhítatot, kalandvágyat, rablási
kísérleteket, vagyonszerzési lehetőségeket, a politikai hatalom kiterjesztésének
óhaját testesítették meg. 1095 és 1271 között hét nagyszabású hadjárat és
megszámlálhatatlanul sok kisebb kalandos kísérlet adott vértanúságra is,
fosztogatásra is lehetőséget. Egy ízben elterjedt a hír, hogy mennyei utasításra
csak ártatlan gyermekek vehetik vissza a Szent Sírt. Erre különböző országokból
több mint 70 ezer vallási kábulatban élő kamasz fiú, s velük számos
önfeláldozásra kész leány indult a Szentföld felé. A szerencsétlen gyermekek jó
része rabszolga-kereskedők fogságába esett, keleti piacokon árusították őket,
élve nagyon kevesen kerültek haza. Máskor a szent kereszt jegyében elszánt
rablók törtek városokra, égettek fel, fosztottak ki falvakat. Voltak, akik meg is
gazdagodtak a kockázatos kalandban, de nagyobb részük végül is az óvatosabb
és józanabb királyok seregeibe ütközött. Így járt az a rablólovagok vezette
gyülevész had is, amely az első keresztes hadjárat szervezésével egy időben tört
volna Magyarországra, de Könyves Kálmán fegyelmezett hadserege Mosonnál
megsemmisítette őket.
A szervezett és hangzatosan meghirdetett keresztény hadjáratokkal szemben a
mohamedán világ – arabok, törökök, perzsák – heves ellenállást tanúsítottak.
Természetesen a vallásos áhítat mellett náluk is szerepet játszott a fosztogató
vágy, valamint uralkodóik hatalmi vetélkedése. A keresztény urak mohamedán
területeket akartak elfoglalni, a mohamedán urak a keresztény földekből akartak
minél többet megszerezni. Volt úgy, hogy keresztesek szállták meg Elő-Ázsia
partszegélyét, máskor arab uralkodók hadai árasztották el Szicíliát. De
jelentékeny hadi sikereket csak az első keresztes hadjárat aratott Bouillon
Gottfried vezérlete alatt, ennek eredményeit viszont a második keresztes háború
idején Szaladin szultán felszámolta. Valójában a két óriási ellenfél számottevő
eredményt sehol sem ért el, és amikor 1270-71-ben Szent Lajos francia király és
az arab uralkodók Tuniszban végleges békét kötöttek, a keresztény és a
mohamedán világ határát ugyanott jelölték ki, ahol az 1095-ben, a keresztes
háború meghirdetésekor húzódott. Úgy is tűnhetett, hogy a közel két évszázadon
át tartó vérontás, pusztítás, éhségek és járványok teljesen eredmény nélküliek
voltak. Ám nem így van: a szakadatlan küzdelem, egymás világának
megismerése, az egymástól való tanulás megváltoztatta mind a két ellenfél
gazdálkodását, életkörülményeit, ismereteit. Európa, Nyugat-Ázsia és Észak-
Afrika merőben más volt a keresztes háborúk lezárulásakor, mint két
évszázaddal korábban.
A nagy vallási lelkesedés, áldozatvállalás Európa nagy országaiban – a
Német-római császárságban, Franciaországban, Angliában – csak a három első
hadjárat idején mozgatott igazi tömegeket. A királyok rövid felbuzdulás után
már ekkor is igyekeztek kilépni a számukra túl nagy vállalkozásból. A második
és harmadik keresztes háborúban a német Rőtszakállú Frigyes fürdőbaleset
áldozata lett, a francia Fülöp Ágost pedig alighogy megérkezett a Szentföldre,
azonnal reménytelennek látta a helyzetet, fogta a háború költségeire
összegyűjtött aranyakat, és hazatért Franciaországba. A kalandos hajlamú
Oroszlánszívű Richárd, az angol király könnyen lelkesedett, de könnyen is ment
el a kedve, ha nem látott reményt látványos sikerekre. Örült, hogy végül
épségben érkezett haza, ahol már halottnak vélték. A seregekben egy ideig még
tartott a hit és elszántság, a kereszt győzelmének reménye. A negyedik keresztes
háború idején azonban egész Európában alaposan megcsappant a lelkesedés is, a
reménykedés is. E hadjárat résztvevőit a korábbiakhoz hasonlóan különböző
nemzetek vállalkozó vitézeiből gyűjtötték össze. A vezérlet egy flandriai grófi
testvérpár, valamint egy francia lovag kezébe került, aki a francia királyokkal, a
Capet-ékkal volt vérrokonságban. Velük volt a flandriai grófok kalandos
természetű húga, Jolán is. A francia lovag – Pierre de Courtenay – feleségül
vette a flandriai grófkisasszonyt és együtt álltak élére annak a vállalkozásnak,
amely az egész keresztes hadjáratot hódító háborúvá tette, s amelynek révén a
házaspár elfoglalhatta a bizánci trónt. Az ő Jolán nevű leányuk lett a mi II. Endre
királyunk második felesége. Ekkor azonban már alig-alig volt lelkesítő a
keresztes háborúk ügye, s bár II. Endre készült az ötödik keresztes hadjárat
megszervezésére, azonban nem kellett ez már se neki, se az európai
uralkodóknak.
Ez a történet III. Béla idején kezdődik.
Az okos és józan Béla nem volt harcias, és nem szeretett kockázatot vállalni.
Kezdetben ugyan mint már a korábbi magyar királyok is Halics tartományt
(későbbi nevén Galíciát) szívesen csatolta volna királyságához, de az orosz
hercegek ellenállása erős volt e törekvésével szemben, s Béla nem akarta
veszedelmessé fokozni az érdekellentétet. Kisebb próbálkozások után
egyszerűen lemondott a tartomány végleges birtoklásáról, csak címei mellett a
„Halics királya” jelzőt is használta. Oly mértékben nem vágyott hadi dicsőségre,
hogy egy krónikás híradása szerint azt jövendölte: „Idővel majd azt mondják,
volt egy gyáva király Magyarországon.” Az ilyen természetű uralkodó nem
lelkesedhetett egy újabb keresztes vállalkozásért, legkevésbé olyanért, amelyet
neki kéne vezetnie. Ugyanakkor túlságosan közismert volt a külországokban,
hogy milyen gazdag. Ezért az egyház is, a szegényebb hírű uralkodók is
egyenesen elvárták, hogy ő szervezzen és vezessen keresztes hadjáratot. Nyilván
ez az elvárás hajtotta Oroszlánszívű Richárd angol, Fülöp Ágost francia királyt
is, hogy keresztes hadjáratot vezessen. Béla azonban nem indult hadba,
bármennyire is elvárták tőle. De látványosan meghirdette, hogy ha nem is ő, a fia
majd a Bizáncba térült negyedik keresztes hadjárat után elindul a Szentföldre.
Bélának két fia volt: Imre és Endre. Úgy rendelkezett, hogy az idősebb,
megfontoltabb Imre legyen a trón örököse, hiszen eleve így rendelte a királyi
örökösödési rendszer. A merészebb hírű, vállalkozó kedvű, harciasnak tűnő
Endrének pedig nagy vagyonából elkülönített egy jelentős pénzösszeget, hogy
azt keresztes hadjárat kiadásaira használja fel.
Az Endre vezette szentföldi hadjáratot tehát már apja életében elhatározták, s a
terv híre elterjedt a pápa római köreiben, a királyi udvarokban. Főpapok és
főurak várták és elvárták, hogy Endre szervezze meg a sereget, s indítsa a
felfegyverzett hadat egyenesen Jeruzsálem felé, s természetesen induljon vele
maga is.
Amikor III. Béla meghalt, és Imre lett a király, Endrétől szinte megkövetelték,
hogy teljesítse az örökséggel rá háruló kötelességet. Ő azonban bátyja helyett
inkább magyar király akart lenni. Fontosabbnak tartotta tehát, hogy
összeesküvést, mozgalmat szervezzen Imre ellen, azonban sikertelenül.
Imre igen korán halt meg, gyermekkorú fia – III. László –, akinek Endre volt a
gyámja, még váratlanabb gyorsasággal hagyta el az ámyékvilágot. Ezek a
hirtelen elhalálozások azóta is történelmi rejtelmeknek számítanak.
Már akkoriban is felmerült a gyanú, hogy Endrének köze lehetett ezekhez a
halálokhoz. Még az is hírlett, hogy Endre hírhedetten alattomos híve, Kalán
pécsi püspök mérgeztette vagy maga mérgezte meg a királyi apát is, fiút is. Ez a
gyanú mindmáig él, de se bizonyítani, se cáfolni nem lehet. Csak annyi
bizonyos, hogy a két egymás után bekövetkező haláleset után törvényszerűen
Endre lehetett és lett a magyar király. Ettől kezdve nem maradt semmilyen
kibúvója: a keresztény Európa tőle várta el, hogy most már indítsa el a rég
megígért ötödik keresztes hadjáratot.
Endre azonban nem sietett. Véghez akarta vinni, amit elődei újra meg újra
megkíséreltek: kiterjeszteni a magyar korona hatalmát Halics (Galícia) fölé. Az
egyik háborús próbálkozást ő maga vezette. Eközben lázadó urak otthon
megölték a feleségét, Gertrudis királynét. A tett oka minden bizonnyal a hazai
főurak és a királyné külföldről jött kegyencei közt a hatalomért kialakult
vetélkedés. Valószínűleg nem úgy történt Gertrudis halála, ahogy hatszáz évvel
később Katona József remekmívű tragédiájában megírta, de a királynét
megölték, s a háborúból hazatérő király – ha gyászolt is – inkább elsimította az
ügyet, minthogy bosszúval élezte volna tovább a helyzetet. Nem nagy idő
múltán újra meg is nősült: mint már szó esett róla, a bizánci császári trónra
került francia Pierre de Courtenay leányát vette feleségül. Endre talán arra
számított, hogy idővel ő lehet Pierre császár utóda. A Latin Császárság francia
uralkodóját azonban egy balkáni hadjárata alatt megölték. Endrének így jogcíme
sem volt Bizánc felé terjeszteni a hatalmát. Halicsot sem sikerült megszereznie.
A keresztény udvarok pedig sürgetve várták a régóta ígért keresztes hadjáratot.
Jól kiolvasható az eseményekből, hogy semmi kedve nem volt a néhai Bouillon
Gottfried dicsőségére. Mégis elindult Jeruzsálem felé, nem is kis hadsereggel, de
sehol se bocsátkozott ütközetbe az iszlám hadakkal. Egy ideig folyamatosan
haladt a Szent Sír városa felé, azután magyarázat nélkül megfordult.
Megközelítette Akkon erődített városát, de ostromba nem kezdett. Vesztesége
így alig volt, egyszer csak visszavonulót rendelt el, és amilyen gyorsan csak
tudta, haza is vezette a sereget. Igazolandó, hogy hadakozni járt a Szentföldön,
egyéb címei mellé felvette a „Jeruzsálem királya” címet is. Ezt a magyar
királyok az első világháború végéig, a Habsburgok trónfosztásáig viselték. A
külföldi és belföldi szemrehányásokat meg sem hallotta. Mestere volt annak a
politikának, hogy csak azt vette tudomásul, amit előnyösnek tartott a maga
számára.

Az Aranybulla
Endre uralkodásának legfontosabb eseménye az Aranybullát létrehozó
országgyűlés volt 1222-ben. Ez az oly nagy hatású közjogi alkotás Endre
nevéhez fűződik, noha Endre ellen hozták létre. De ha már létrehozták, Endre a
magáénak vallotta és szentesítette.
 Endre nem lehetett az a király, aki a régi történetírók szerint könnyelmű
uralkodó, az alattvalók játékszere volt. Intézkedéseit figyelve úgy tűnik, hogy jól
ismerte a maga korát, az uralkodás lehetőségeit. Még jelentékeny reformátornak
is tekinthetnénk, aki azonban kénytelen volt tudomásul venni tervei nagy
részének bukását. Váltogatott háborús kalandjaihoz, a belső hatalom
fenntartásához egyre több katonára volt szüksége. A kialakult rendiség külföldi
példái azt mutatták, hogy ezt csak úgy lehet előteremteni, ha a királyi birtokok jó
részét adományként szétosztják oly módon, hogy a megajándékozottnak
katonákkal kellett szolgálniuk. A király nagy pénzösszege hamarosan
elenyészett, a háborús próbálkozások nem sikerültek. Gertrudis királynő életében
körülvette magát azokkal a külföldi urakkal, akik szolgálataikért birtokadományt
vártak. Ha ezeknek adtak, akkor az őket egyébként is gyűlölő hazai uraknak is
adományozni kellett. Az így kialakult nagybirtokos rend pedig kisebb
birtokosoknak adta hűbérbe földjei jó részét. A patrimoniális nagygazdálkodás
alól kifogyott a patrimónium, és kifejlődött a társadalom rendi jellege.
A birtokhoz jutottak el akarták kerülni szerzett javaik visszavételét. Hiszen a
királyi udvarban többen is vissza akarták állítani III. Béla még tiszta
patrimoniális rendszerét. Ezeknek élén a trónörökös, a későbbi IV. Béla állott,
aki nem is tagadta, hogy a királyi hatalom gyengítését látja a
birtokadományozásokban.
Kialakult tehát a birtokosok igénye a királyi hatalom korlátozására. Erre volt
is külföldi példa. Hét évvel korábban, 1215-ben az angol nemesség kierőszakolta
a „Magna Charta” névvel illetett törvényt, amelyet akár adománylevélnek is
lehet mondani. Ez ugyan rendelkezéseivel erősen különbözik a mi
Aranybullánktól és azoktól a különböző királyságokban kelt chartáktól és
bulláktól, amelyek a század folyamán igyekeztek korlátozni a királyi hatalmat,
de kétségtelen, hogy az ösztönző minta az angol Magna Charta volt, amelynek
híre hamarosan eljutott a különböző országok udvari és udvarellenes
jogászaihoz.
Erre alkalmat adott a minden évben Székesfehérvárott megtartott
országgyűlés. Ez eredetileg peres ügyek megtárgyalása és eldöntése volt a király
színe előtt. Endre idejében azonban egyre inkább a fontos közérdekű ügyek
megvitatásának a színtere lett. Endre pedig e század ama igen ritka uralkodói
közé tartozott, aki elviselte, hogy másoknak tőle eltérő véleménye volt. Ez az
1222-ben tartott országgyűlés nagyon is különbözött minden korábbi hasonló
közös tanácskozástól. Középkori jogtörténetünknek talán legfontosabb
mozzanata volt a viharos tanácskozás és következménye: az oly sokáig nagy
hatású törvény.
Hogy személy szerint ki fogalmazta vagy kik fogalmazták a gondosan
felépített törvényt, nem tudjuk, de alapos jogi képzettségű körben keletkezett. Ha
eredeti példánya nem is maradt fenn, de már akkoriban is, később is annyi
másolata készült, hogy hitelesen ismerjük a szövegét is, aláíróik nevét is.
Bizonyára királyi főhivatalnokok voltak. De ha tudjuk is a nevüket, pontosan
nem tudjuk, kik is lehettek. Kilenc évvel később, amikor már módosított
szöveggel újra kiadták az Aranybullát, mások álltak az ügyek élén. Nagy
küzdelem folyhatott az eredeti Aranybulláért is, a módosításért is. Mindenekelőtt
az okirat befejező szakasza tűnt el kilenc év alatt.
Ez a végső, harmincegyedik szakasz volt az oly nevezetes és annyit vitatott
„ellenállási záradék”. Ennek értelmében, ha a király vagy valamelyik utódja nem
tartaná tiszteletben a törvény rendelkezéseit, akkor a sértett vagy a sértettek az
uralkodó ellen fordulhatnak.
Ez jogi szempontból igen fontos rendelkezés volt, évszázadokon át újra meg
újra felidézték ezt az „ellenállási záradék”-ot, noha gyakorlatilag nem volt sok
értelme. Hiszen ha a király elég erős volt, akkor jog ide, jog oda, úgyse lehetett
ellenállni. Ha viszont nem volt elég erős, akkor törvény nélkül is lehetséges volt
az ellenállás, a szembefordulás. Elméletileg azonban évszázadokon át volt vita
tárgya ez az „ellenállási jog”.
Annyi bizonyos, hogy II. Endre három évtizede az a forduló történelmünkben,
amikor kiteljesedik a Szent István által bevezetett feudális társadalmi rend.
Ekkor lép a magyar társadalom a középkori nyugati mintájú feudalizmusba.

A tatárjárás
IV. Béla már apja életében igyekezett megváltoztatni a birtokokat szétosztó
politikát. Eszménye az a régebbi rend, amelynek utolsó – legerősebb és
legtehetségesebb – képviselője III. Béla volt. II. Endre már tudomásul vette,
hogy a túl nagy királyi magántulajdon sem a belső rend fenntartása, sem a
hatékony gazdálkodás szempontjából nem célszerű. Igaz, ő talán túl sok birtokot
adományozott el, ezzel meggyengítve a királyi hatalmat. Viszont fiának, IV.
Bélának kezdetben igen következetes birtok-visszavevő gyakorlata
megrendítette az ország védelmi képességét, hiszen a védelem terhe teljes
egészében az uralkodóra hárult. Béla bölcsességére és uralkodói nagyságára az
lesz majd jellemző, hogy tanulni tudott saját tévedéséből, és a tatárok elvonulása
után képes volt mindent másképp csinálni, mint a tragédia előtt. De a
veszedelembe kis híján belepusztult az ország és a nemzet.
A nálunk „tatárjárás'’'-nak nevezett, és emlékezetünkben ugyanezen a néven
fennmaradt világveszélyt nem a tatárok okozták. Habár az Európára törő
seregben nagy számban vettek részt tatár fegyveresek is, ez a mongol birodalom
hódító hadjárata volt.
A XIII. században a mongolok birodalma volt az utolsó állammá szervezett
nomád nagyhatalom. Fővárosa, Karakorum a világuralom idején is óriási
kiterjedésű sátortelepülés volt. A következő évszázadban Timur Lenk turkomán-
csatagáj állama már városépítő, fejlett kereskedő-iparosodó államóriás volt. A
már akkor házépítő, templomokat és palotákat emelő, utcákat és tereket
lakórendszerré fejlesztő Szamarkand – Timur Lenk birodalmának fővárosa –
máig is Közép-Ázsia jelentős települése. A birodalmi törekvéseket elindító
Dzsingisz kán katonai és szervező lángelme volt, s utóda, Ogatáj kán folytatni
tudta az örökölt politikát, miként azután Dzsingisz kán unokája, Batu kán is, aki
Európára is ki akarta terjeszteni a mongol hatalmat. A vezérek gyűlésén, már
Ogatáj uralkodása idején is szemben állt egymással az Európa felé, nyugatra
készülődő Batu kán, és vele szemben Dzsingisz kán másik unokája, Kublaj kán,
aki India felé kívánt terjeszkedni. Egyelőre Batu és hívei győztek, a nagy
hadjárat nyugat felé kezdődött, az orosz fejedelemségek, Lengyelország,
Magyarország irányában. E nagy térségben még jó néhány nomád nemzet
keresett végleges letelepedésre alkalmas területet, mint három évszázaddal
korábban a magyar törzsek is. Ilyen volt a kunok törzsszövetsége. Ez sem
állhatott ellent a mongol áradatnak és menekült tovább, nyugat felé,
Magyarország felé.
Béla és környezete tudott a mongol veszedelemről. Julianus barát és szerzetes
társai kutató úton jártak keleten, hogy megtalálják a honfoglalás idején ott
maradt magyar rokonokat. Julianus élve, épen élte túl a nagy kalandot. Hírt is
hozott az ott maradt magyarokról, de beszámolt a készülődő világveszedelemről
is. Az ott maradt magyarokról később már nem hallhatunk. Nyilván ők is
elvesztek a mongol áradatban: vagy egy szálig elpusztultak, vagy beolvadtak a
hódító népbe. Az az ábránd mindörökre megsemmisült, hogy az oly rég
elmaradottakat idehívjuk, erősödjünk velük. De a kényszerűen erre tartó
kunokról tudomást kellett venni, és Béla okosan számított, amikor azt tervezte,
hogy befogadja őket, mert segítségünkre lehet a harcias nomád nép. Tragikus
kölcsönös idegenkedés, majd ellenségeskedés folytán ez nem sikerült, de a
történelem sajátos alakulása folytán idővel mindenestől beolvadtak a magyar
népbe, s utódaik, a kiskunok és nagykunok már nagy idők óta magyarok, maguk
se hiszik másként, mások se különböztetik meg őket. Holott akkor a befogadott
kun törzsek királyát, Kötönyt meggyilkolták, mert a tatárnak tudott mongolok
szövetségesének hitték. A tatárjárás azzal kezdődött, hogy magyarok és kunok
harcoltak egymás ellen. De Kötöny leányát Béla fia és utódja, V. István vette
feleségül: az ő fiuk volt az a IV. László (1272-1290), akit máig Kun Lászlónak
nevezünk.
A tragédia 1241-42-ben zajlott le, s oly mértékű pusztítást okozott, hogy egy
német krónika azt írta: „Magyarországot ebben az évben háromszázötven évi
fennállás után a tatárok megsemmisítették”. (A németek is tatároknak hitték a
mongolokat, és teljes pusztulásnak látták a mégis túlélhető tragédiát.)
A módszeresen előrehaladó és tervszerűen egyszerre négyfelől támadó mongol
hadak ellen Béla és serege nem volt s nem is lehetett kellően felkészülve. A
birtokvisszavételek óta a király elleni indulatokban élő birtokos nemesség még
kívánta is a hadi vereséget, a kunok Kötöny meggyilkolása után elhagyták az
országot (csak évek múltán tértek vissza). Béla ugyan elszánt és bátor férfi volt,
de nem volt hadvezéri gyakorlata. Jól képzett parancsnoka nem volt a magyar
seregnek. Mohinál a tábort olyan gyakorlatlanul verték fel, hogy Batu kán egy
magaslatról feléjük nézve azt mondotta: „A magyarok úgy bezárták magukat,
mint juhokat az ólba.” Batu kán és vezértársai viszont jól képzett katonai
szakemberek voltak, a mongol és a velük szövetséges hadak gyakorlott és
fegyelmezett harcosokból állottak. A hadműveletek vezető, a haditerveket
átgondoltan készítő és végrehajtásukat irányító Szubutáj Bogatúr az évszázad
egyik legjelentékenyebb katonája, hozzá mérhető ellenfél a magyar táborban
nem akadt. A mongol győzelem előre látható volt. De azt talán a mongol
hadvezetés se jósolhatta, hogy ennek a hódító hadjáratnak ez lesz az egyetlen
csatája, itt széthull az egész magyar ellenállás. Még a vezérek többsége – köztük
Béla öccse, valamint a legtapasztaltabb hadvezetőnek tartott Csák nembéli Ugrin
érsek is – a csatában leli halálát. Valóságos csoda és a közvetlen környezet
önfeláldozó segítőkészsége és tényleges segítsége tette lehetővé, hogy Béla
lóhalálában menekülve a szakadatlan üldöztetés elől a dalmáciai Trau szigetéig
és erődítményéig futhatott. (Ma ezt a helyet Trogirnak hívják.) Felesége és két
kis gyermeke is csatlakozni tudott hozzá. De útközben mind a két gyermek
meghalt. Síremlékük máig látható Spalato (ma Split) székesegyházában.
A mongolok verhetetlenek voltak a nyílt ütközetben, de a várostromhoz nem
értettek, s kizárólag lovas seregeikkel szigeteket nem tudtak bevenni. Tétlenül
várakoztak a tengerparton. Végül hozzájuk is eljutott a hír, hogy otthon Ogatáj
kán meghalt. Batu pedig okvetlenül otthon akart lenni a kurultájon, a fökánt
választó gyűlésen. – Ez a véletlen mentette meg Bélát és tulajdonképpen egész
Magyarországot. Batu az egész sereggel hátat fordított addigi győzelmének.
Bizonnyal úgy gondolkodott, hogy ha ő lesz a főkán, Dzsingisz kán örököse és
világhódító terveinek folytatója, majd könnyen újra visszajöhet és innét indulhat
tovább Nyugat-Európa felé.
De nem így történt. Azon a kurultájon nem őt, hanem unokafivérét, Kublaj
kánt választották a nomád birodalom élére. Ő pedig nem nyugat, hanem dél felé,
India ellen folytatta a terjeszkedést. Ő lett idővel India mongol ura, akit ott
szanszkritul „nagy mogur-nak – azaz a nagy mongolnak – neveztek.
Batu kán továbbra is kitartott nyugati politikája mellett. Gyakorlatilag ő volt
az ura a rendkívül nagy terjedelmű nyugati résznek, vagyis az európai
tartományoknak. Ez a későbbi Oroszország déli részét, Ukrajnát, a tatár lakta
vidékeket jelentette. Itt laktak azok a török-tatár nyelvcsaládba tartozó népek,
amelyeknek a nyelveit együtt „kipcsak” néven emlegették. Attól kezdve, hogy
Batu vezetésével és irányításával kiszakadtak a Mongol Birodalomból, ezt a
nyugati mongol birodalmat hívták „Kipcsak”-nak. Ez az állam fenn is maradt
egészen a XV. századig, amikor az orosz fejedelmek felszabadították magukat a
mongolok alól. De ez időre Dzsingisz kán egykori világbirodalma már rég
szétesett.
Batu kán ellenállhatatlan rohama, majd váratlan kivonulása után volt még egy
mongol támadási kísérlet Közép-Európa felé, ez azonban jóval erőtlenebb volt
az előzőnél. Az oroszok lakta tartományok még jó ideig a kipcsaki mongolok
uralma alatt voltak, Lengyelország és Magyarország azonban okult a korábbi
katonai kudarcból. IV. Béla példát adott a szomszédos uralkodóknak is. Fel
kellett ismerniük, hogy a síksági csatákban oly ellenállhatatlan lovasság sehogy
se boldogult a jól épített várak, a falakkal és sáncokkal védett városok
ostromával. Mire a mongol áradat ismét el akarta árasztani Közép-Európát, Béla
Magyarországával az élen jól felkészült erők várták őket, s visszaverték,
visszavonulásra kényszerítették a kánok seregeit. Meg is torpant a nomád
világbirodalom további terjesztése.
Ehhez azonban meg kellett változtatni a gazdálkodást, az államszervezetet, a
katonaság szervezését. A patrimoniális birtokegységben nem volt sem elegendő
anyagi alapja, sem elegendő munkálkodó keze az építkezésekhez, nem tudott
elegendő katonát kiállítani. A nyugatibb világ példája már II. Endre korában
csábította a királyi hatalmat, hogy a kormányozhatatlan és kellően nem
szervezhető birtokóriást ossza szét alárendelt birtokokra. Ha az eladományozott
birtok még így is túl nagynak bizonyult, a nagybirtokos úr a maga javadalmát
tovább oszthatta az alább álló nemesurak között. Ezek már képesek voltak
megműveltetni parasztjaikkal a termőföldet, kiállíthatták azt a hadsereget,
amelyet a hűbérurak elvárhattak, hogy szolgálni tudják a magasabb rangú
hűbérurat, aki ily módon kielégíthette a még magasabb hűbérúr gazdasági és
hadi szükségletét.
Igaz, hogy ezzel szükségszerűen csökkent a központi királyi hatalom ereje, s
növekedett a legnagyobb adománybirtokosok gazdasági és politikai súlya. Ezzel
az új, szükséges birtokpolitikával kezdődött a következő évszázad első
évtizedének az a feudális anarchiája, amely oly jellemző volt az Árpádok
kihalása és az Anjouk hatalomra jutása közti évekre Magyarországon.

Nyelvemlékek és krónikák
Az állammá szervezett társadalomnak kezdettől, tehát Szent István óta
nélkülözhetetlen szüksége volt írástudókra. A törvényhozás és
törvényalkalmazás nem nélkülözhette a jogszabályok írásba foglalását. A szent
szövegek és szent költemények is írni tudókat és olvasni tudókat igényeltek. III.
Bélának a kötelező írásbeliségre vonatkozó rendelkezése a XII. század végére
megszaporította az iskolákat végzettek számát. És habár tudjuk, hogy ,A
magyarok tetteiről” (persze latinul fogalmazták: „Gesta Hungarorum”)
előzményei Szent László koráig nyúltak vissza, Anonymus műve volt igazán
nagy hatással a következő krónikásokra. A XIII. században egymás után
keletkeztek a hazai történelemről szóló ismeretterjesztő és emlékeztető művek.
Ezekkel egy időben megjelennek a legkorábbról, véletlenül megmaradt magyar
nyelvű prózai és verses szövegek, amelyeket együtt nyelvemlékeknek szokás
nevezni.
Akad néhány töredék szöveg is, de a legfontosabb az a még XII. századból
származó „Halotti beszéd”, amely bizonnyal III. Béla idejében kelt, amikor már
voltak olyan írástudók, akik a megtanult latin betűkkel még a magyar szövegeket
is le tudták írni. Számunkra rendkívül fontos ez a XII. századból megmaradt
szöveg. Hiszen láthattuk, hogy a XI. századból véletlenül megmaradt magyar
nyelvű mondattöredék (a Tihanyi alapítólevélből) a mi számunkra is már érthető
magyar nyelven írt szócsoport. Ez az alig 100 évvel később készült, temetőben
mondott sírbeszéd pedig már egy hosszabb szöveg, s most, nyolc évszázaddal
később is jól értjük.
Ha lehet, ennél is fontosabb és szebb a XIII. század első felében – Imre vagy
II. Endre éveiben – írt és leírt „Ómagyar Mária-siralom”. Véletlenül bukkantak
rá századunk első negyedében Belaium Löwen könyvtárában egy merőben más
tartalmú latin nyelvű kódexben. El is nevezték akkor „löweni töredék”-nek. Ez
tévedés volt. A versszöveg nem töredék, hanem igen szép fordítása vagy inkább
magyar nyelvű átdolgozása Adam de Saint Victor francia szerzetes költő
„Planctus”, azaz „Siralom” című, latin nyelvű himnuszának. Versformája is a
latin nyelvű minta ritmikáját követi. Kitűnő bizonyítéka annak, hogy a
legrégebbi magyar verseknek verstani mintái a templomban énekelt latin nyelvű
himnuszok voltak. – Hogy milyen volt a legrégebbi magyar népi énekek
versformája, arról lehet vitatkozni, de ebből a kitűnő verses műből bizonyos,
hogy a középkori latin nyelvű himnuszok ütemezése volt a mintája az ütemes-
hangsúlyos magyar verselésnek. Minthogy megvan az eredeti Adam de Saint
Victor költötte templomi ének szövege, megállapíthatjuk, hogy a mi szövegünk
megfelel a latinnak. Íme a latin eredeti:

Planctus ante nescia,

Plamctus ante auxia,
Cruitor dolore,

És a mi magyar versünk:

Valék siralm tudatlan,

Siralommal sepedek.
Búval aszok, epedek.

Hogy milyen lehetett a honfoglaláskor hozott, eredeti pusztai dallam

ütemezése és rímelése, azt már nem tudjuk, de az „ősi nyolcas” és a „kétütemű
hetes” forrása bizonyosan a latin nyelvű hangsúlyos verselés volt.
A magyar történelem felettébb változatos, kalandos volt, de irodalmának,
költészetének formai törvényei az „Ómagyar Mária-siralom” óta Petőfin át
József Attiláig és Radnóti Miklósig az alapok tekintetében változatlanok.
Az önismeret, a nemzettudat, az azonosság képe szintén folyamatosságot
mutat a legkorábbi írástudójuk óta mindmostanáig.
A „Magisternek mondott P.” a honfoglalás igen regényes történetét írta meg a
XII. és XIII. század fordulóján. A nevét nem tudjuk, francia – nyilván a párizsi –
egyetemen tanult. Minden célzása francia diákmúltra utal. Magát a „dicsőséges
Béla király” jegyzőjének mondja. Ez a király csakis a francia kultúrájú III. Béla
lehetett, aki Párizsba küldte az újakat tanulni. Az a párizsi iskola éppen ebben az
időben fejlődött a nagy pedagógus, Robert de Sorbon irányításával a különböző
tudományok magasabb rendű intézményévé, azaz „egyetemévé”. Már első
éveiben több magyar hallgatót is nyilvántartott. Aki ezek közül sikeresen
sajátította el a tudományokat, azt a doktorok (vagyis a professzorok) kézfogással
„magister”-nek mondották, ahogy manapság a végzősöket a rektor „doktorrá
fogadom” szavakkal ismeri el tudósnak. P. tehát „mesternek mondott” férfiú
volt. És minthogy művét levélként írta egy egyetemi diáktársának, elegendő volt,
ha magát a keresztnév kezdőbetűjével jelzi, a címzett úgyis tudja, ki írta azt az
érdekes összeállítást – mint a szövegből kiderül –, amelyet az egyetemi évek
során, tehát Párizsban ígért meg érdeklődő társának. P. mester – akinek nevét
nem tudjuk, ezért „névtelennek, Anonymusnak” nevezzük – elmeséli ennek a
külföldi – nyilván francia – barátnak, milyen is volt az a honfoglalás.
Rendkívül érdekes, olvasmányos művét nehéz volna krónikának, történelmi
műnek tekinteni. Más szóval tulajdonképpen történelmi regénynek kellene
mondani. A valóságos eseményeket szeretné felidézni. Megveti a közismert
mendemondákat, mégsem tudja mindenestől elkerülni ezeket a köztudatban élő
emlékeket. Nélkülözhetetlen forrásmű a honfoglalás koráról, bár állításainak jó
részét kétes hitelűnek tartják. Mégis tudomásul kell venni, mert ha adatai olykor
félrevezetőek is, rávilágítanak arra, hogy a XIII. század elején hogyan tekintettek
vissza a IX. és X. század fordulójára. És az olvasni kívánók mindig szívesebben
lapozgatták, mint a többi középkori krónikás művet, mert máig is igen
szórakoztató olvasmány.
Sokkal hitelesebb, szakszerű tudósítás Rogerius „Carmen miserabilis”
{Siralmas ének) című beszámolója a tatárjárásról. Életútját is elég jól ismerjük,
művét a XIII. század leghitelesebb történelmi beszámolójának tudjuk. Olasz pap
volt (eredeti neve: Ruggiero), 1202-től 1268-ig élt, fontos diplomáciai ügyekben
jó néhány országot bejárt, egyre magasabb egyházi hivatalt töltött be. Bíboros
érsek megbízóihoz írt jelentései eleve hiteles tudósítások voltak igen élvezetes
stílusban, bár az irodalom- és történelemtudósok általában kifogásolták inkább
csevegő, mint irodalmi stílusát. Spalatói püspökként halt meg. Legfontosabb
műve saját tapasztalatokon alapuló emlékirata a magyarországi tatárjárásról.
Hivatalos egyházi megbízásból érkezett ide, tanúként tudott az itteni
közállapotokról, a királyi udvar gondjairól, a társadalmi ellentétekről. Váradon
érte a mongol áradat. Fogságba került. 40 éves erőteljes, alkalmazkodni tudó
férfi volt, a fogságba ejtők jól tudták használni mint bármilyen munkára
alkalmas szolgát. Ezért magukkal vitték különböző tájakra, szem- és fültanú
lehetett mindenütt. Olasz anyanyelve mellett anyanyelvi biztonsággal beszélt, írt
és olvasott latinul. Minthogy már nem először tartózkodott Magyarországon,
elég jól tudott magyarul, és kitűnő nyelvérzékével hamarosan eléggé megtanult
mongolul is. Tehát jól bevált tolmácsnak. A foglyul ejtők meg is becsülték,
lehetséges, hogy magukkal vitték volna, hasznos lehetett volna a számukra
Karakorumban is. Ő azonban a hódítók váratlan kivonulásakor úgy sejtette,
hogyha a mongolok elhagyják az elfoglalt országot, a foglyokat az utolsó szálig
meg fogják ölni. Erre a lehetőségre is felkészülve sikerült megszöknie, s
rejtőzködve figyelte, mi és hogyan történik a letarolt országban. Kivárta, amíg
Béla király visszatér, akkor jelentkezett nála, egy ideig még itt tartózkodott, majd
a következő évben jelentést írt az őt ideküldő bíboros érseknek. Ez az a
„Carmen miserabile”, amely oly hitelesen és szemléletesen ad hírt a
tatárjárásnak nevezett mongol tömegpusztításról. Eredeti kézirata ugyan
elkallódott, de addigra már volt nyomtatott változata is. A Mátyás királlyal
kortárs történetíró, Thuróczy János függelékként közölte krónikája után. Azóta
minden korszakban a történetírás legfontosabb dokumentumai közt tartják
számon.
A Párizsban tanult Névtelen Jegyző (Anonymus), az olasz teológiai
főiskolában művelődött Rogerius után a XIII. század harmadik fontos krónikása
Kézai Simon. Alacsony – talán paraszti – sorból származó, rendkívül nagy
műveltségű írástudó, IV. (Kun) László király udvari papja és történetírója volt.
Szerencsés sorsa úgy hozta, hogy Itáliában, Franciaországban, talán
Németországban is tanulhatott. Egyrészt a király jogait és lehetőségeit védte a
IV. Béla után egyre hatalmasabb nagybirtokos főnemesség ellen, másrészt a
kisbirtokos kisnemesség oldaláról bírálta a nagybirtokosokat. Hiteles listát
készített a külföldi származású családokról. Ami addig mendemondaként terjedt,
hogy Attila hunjai a magyarok elődei voltak, nála történelmi tényként elméletté
erősödött. Ő beszél először a „kettős honfoglalásáról. Nála az első magyar
honfoglalás a hunok bejövetele, majd a második a magyar honfoglalás. Ő állítja
először, hogy a honfoglaló magyarok itt már rég otthonos régebbi magyarokkal
találkoztak. Ez újra meg újra, mindig másképpen felmerülő elmélet a kettős
honfoglalásról Kézai Simon „De gesta Hungarorum” (A magyarok tetteiről)
című krónikájával kezdődik. Kézai stílusa és összefüggés-keresése középkori
történelmet idéző műveink között leginkább emlékeztet a sokkal későbbi
történettudomány szempontjaira.
Ezek a feledhetetlen krónikások külföldön, nyugati országokban tanultak. A
nyugati irodalmi-művészeti hatások ugyanúgy teremtettek kapcsolatot a magyar
és a nyugat-európai műveltség között, mint ahogy az építészetben
győzedelmeskedő gótika besorolja stílus- és ízléstörténetünket a
Franciaországból kiáradó csúcsíves, áhítatot ébresztő formarendbe. Nem egy
székesegyházunk építése a kupolás román stílus jegyében kezdődik, de munka
közben stílust vált és gótikusan fejeződik be. Példázatosan mutatja az ízlés- és
stílusváltást, hogy még a tatárjárás előtt kezdték építeni tiszta román stílusban a
jáki templomot, a vérengző, majd a nyomorúságos évek alatt a munka szünetelt,
s egy évtizeddel a tatárjárás után, 1253-ban fejezték be már gótikus ízlés szerint.
Nyelvemlékeink, krónikáink, építészetünk együtt példázzák a fejlődés
csúcspontjához érkezett feudalizmus hazai változatát.

Az Árpád-kor alkonya
A mongol vész elmúltával a hazatérő IV. Béla okosan és erélyesen lát az ország
újrateremtéséhez. Belátja azonban, hogy eredeti elképzelései
megvalósíthatatlanok. Az országnak nélkülözhetetlenek a várak, a megerősített,
falakkal és sáncokkal védett városok. Ezeknek hiánya okozta a nagy tragédiát. A
királyi hatalomnak se pénze, se munkaereje nem volt a véderő ilyen mértékű
megerősítéséhez. Szükségessé vált az, amivel Béla szakítani akart: a birtokok
szétadományozása. Akik a legnagyobb birtokokhoz jutottak, a maguk területén
uralkodói hatalmat gyakorolhattak. A legnagyobb hűbéres birtokosok
szolgálatok ellenében maguk is hűbérbe adták birtokaik nagy részét. III. Béla
még meg tudta őrizni a királyi tulajdon patrimoniális egységét. Ezt II. Endre már
feladta. IV. Bélának pedig nem sikerülhetett a szétadományozott birtokok
visszavétele, mert csak a jól szervezett nagybirtokok védhették meg az országot
a tatárjáráshoz hasonló veszélyek ellen. Tehát amit II. Endre ötletszerű
rendszertelenséggel elkezdett, azt a következetes IV. Béla valósította meg. Élete
végső évtizedeiben lett Magyarország nyugat-európai mintájú hűbéres állam,
melyet az erélyes és következetes Béla még egységben tudott tartani. Az állandó
pénzromlást, az egész országra kiterjedő közigazgatási fegyelemromlást, a
királyi hadsereg egyre jelentéktelenebbé válását és tekintélyvesztését a
legnagyobb birtokos urak jól fizetett magánhadseregei mellett – mindezt nem
állíthatta meg. A teljes feudális anarchia, a kiskirályok oligarchiája csak Béla
halála után bontakozott ki, de mindez Béla utolsó éveiben gyökeredzett. A
kisebb birtokosok, a csírázó „köznemesi” rend tagjai egyre-másra maguk
szervezkedtek, hogy védjék magukat a fenyegető nagybirtok ellen. A királyi
gazdálkodás gazdasági egységei, a királyi vármegyék egymás után alakultak át
„nemesi vármegye” néven önkormányzatokká. Ezeken belül nevezték egyre
inkább nemeseknek magukat azok, akiknek némi birtokuk volt, és így urai
lehettek a földeken munkálkodó földműveseknek és pásztoroknak.
IV. Béla halála (1270) és az Árpád-ház kihalta (1301) között eltelt 31 év alatt
három király ült a magyar trónon. Béla fia, V. István igen rövid ideig
uralkodhatott. Állandó harcban állt a kiskirályokká növekedő nagybirtokosokkal.
Egy ízben a fiát is elrabolták, ő vágtatva indult a kiszabadítására, a száguldó ló
hátáról azonban leesett és meghalt. Fia, IV. László alighanem kun segítséggel
szabadult. Anyja, V. István felesége kun előkelőség leánya volt, s az anya is, fia
is jobban bízott az újra befogadott kunokban. A fiatal királyt már életében „Kun
László”-nak nevezték, történelemkönyveinkben is így olvasható a neve.
Szenvedélyes, folyton szerelmes férfi volt. Idegenkedett az egyre hatalmasabb
uraktól. Kun vitézeivel vette körül magát. Rangjabeli felesége mellett volt
nyilvántartott kun szeretője, de ehhez se volt hűséges. Hogy a bosszús magyar
urak, a féltékeny kun legények vagy valamelyik felingerelt nő ölte-e meg – ezt
már akkor se tudták, azóta se tudjuk. Élete és halála igazi romantikus regény-
vagy drámatéma. Rajta kívül már csak egyetlen hiteles Árpád-leszármazott élt,
az is külföldön. De itthon is, az olasz udvarokban is tudták, hogy II. Endre
unokája.
II. Endre második feleségének halála után, idős korában harmadszor is
megnősült, olasz fejedelmi leányt emelt maga mellé a trónra. A már rég felnőtt
trónörökös, a már apja életében királlyá koronázott IV. Béla gyűlölte a számára
mindvégig idegen asszonyt. A fiatal királyné már gyermekét várta, amikor II.
Endre király meghalt. IV. Béla nem tűrhette itthon az ifjan elözvegyült királynét,
s a hontalanná vált asszony hazamenekült a családjához. Itthon azonban sokan
tudták, hogy a messzi földön megszülte fiát, akit Istvánnak kereszteltek.
Minthogy apja halála után született, Postumus Istvánnak nevezték, és manapság
is így szoktak írni róla. (Postumus latinul „utószülött”-et jelent.) Senki se vonta
kétségbe törvényes fiú voltát, nem úgy, mint annak idején, amikor Borics anyját
céda nőnek állították és nem hitték el, hogy Borics Könyves Kálmán fia (igaz,
Könyves Kálmán maga se hitte). Postumus Istvánt Itália-szerte is Árpád nembéli
királyi hercegnek tudták, rangbeli nőt is vehetett feleségül. Az ő fiuk volt az az
Endre herceg, akiről Kun László úgy tudta, hogy Árpád utolsó vérbeli
leszármazottja. Az egyre nagyobb hatalmú kiskirályok pedig készséggel
pártolták, amikor Kun László váratlanul meghalt. A nagybirtokosoknak az volt
az érdekük, hogy a végső, szinte véletlenül talált Árpádfi az ő eszközük legyen
valamelyik felbukkanó trónkereső helyett, mivel már Kun László életében
Európa-szerte több előkelő család is jelentkezett, hogy ők leányágon úgyszintén
Árpád ivadékai.
 Postumus István már nem élt. A legnagyobb hatalmú nagybirtokos családok
inkább fogadták el magyar királynak, azaz őmellettük látszat királynak az itáliai
herceget, mint a francia királyi családból származó nápolyi királyfit, vagy a cseh
király kiskorú fiát, vagy éppen a bajor Wittelsbach dinasztia ivadékát, Ottó
herceget. – Ők már III. Endre életében igényt tartottak az Árpádok trónjára,
minthogy mindegyik trónkövetelőnek volt egy valóban Árpád nembéli anyja
vagy nagyanyja. – A most már nagy hatalmú oligarchák – a Csákok, Kőszegiek,
Abák, Keánok – katonailag is voltak olyan erősek, hogy útját állhatták
bármelyikük próbálkozásának. Így 1290-ben III. Endre (András) néven
Postumus István fiát koronázták magyar királlyá. Utolsó Árpád-házi királyunk
igen színtelen uralkodó volt. Uralkodott 11 évig. Meghalt a következő évszázad
első esztendejében, 1301-ben.

Az Árpádok négy évszázada

A X. század – vagyis a kilencszázas évek – legkezdetén a honfoglaló magyarok
már itt voltak, a terület nagy részének urai voltak. Életformájuk még ugyanolyan
volt, mint a korábbi, lovas nomád életet élő évszázadokban. Törzsszövetségben
éltek, de közös fővezérük, fejedelmük Árpád apja volt és ősapja lett a következő
négy évszázad magyar uralkodóinak, a XIV. század első esztendejéig. Voltak
közöttük igazi nagy, történelemformáló, építő, kultúrafejlesztő, gazdálkodást
virágoztató uralkodók, és akadtak tehetetlen, színtelen, jelentéktelen királyok. Ez
a négy évszázad példagyűjteménye a középkori társadalmi lehetőségeknek.
Sátorlakó pásztorokkal kezdődik, s templomokat, várakat, városokat építő,
iskolákat teremtő, szervezett földműves-földesúri feudális állam szintjével zárul
e négy évszázad. Gazdálkodása és államháztartása, kézműves ipara, jogrendje,
irodalmi-költői fejlettsége elérte már az akkori európai közműveltséget.
Természetesen egyelőre az egész Európában általánosan otthonos latin nyelven.
De már kezdik lejegyezni a magyar nyelven fogalmazott prédikációkat, halotti
beszédeket, itt-ott verseket is. A „nyelvemlékekének nevezett, véletlenül
megmaradt magyar nyelvű szövegeink ezeknek az évszázadoknak a termékei: a
„Halotti beszéd” a XII. században, talán III. Béla idején, az „Ómagyar
Mária-siralom" a XIII. század első felében, meglehet II. Endre évtizedeiben.
Tehát amikor az Árpád-ház kihalt, a reneszánsz felé tartó XIV. század magas
gazdasági, művészeti, kényelmi kultúrája már megalapozódottnak tekinthető.
A viharos évszázadok alaposan megritkították a felhasználható leleteket.
Kölcsey feledhetetlen verssora: „Vár állott, most kőhalom” hiteles jellemzése
emlékeinknek. De a vár romjai mégis kőből vannak, a fegyverek, lószerszámok,
evőeszközök fémből készültek, a pénzdarabok olykor nemes fémből. Ezekből –
akármilyen sok pusztult vagy veszett el – maradt annyi, hogy legalább
következtetni lehet belőlük. Hanem ami fából készült, az az évszázadok alatt
elkorhadt, a textilanyag szétmállott, a cserépből és üvegből készült holmi sehogy
se bírhatott ki évszázadokat. – Ne feledjük, hogy az Árpádok utolsó napjai
(1301) óta hétszáz év telt el. Textilanyagból való kézimunkánk egyetlen egy
maradt meg: az immár ezeréves királyi palást Szent István korából. Hitelesen
tudjuk, hogy Gizella királyné és udvarhölgyei készítették. Bár azt is tudjuk, hogy
nem királyi koronázási palástnak hímezték, hanem főpapok vállára való
templomi öltözéknek. Sokkal később alakították át koronázási ékességnek, mert
hitelesen Szent István korából való, talán régebbi, mint a Szent Korona. Ennél
bizonyosan még régebbi koronázási kincsünk csak egy van: a jogar. Ez még
Géza fejedelem uralkodói jelvénye volt, legrégebbi iparművészeti
remekművünk, de egész bizonyosan nem hazai ötvösművészek alkotása. Arab
vagy perzsa, esetleg böszörmény kalmárok hozták kelet felől.
Lószerszámkészítő iparra már a lovas nomád korszakban is szükség volt. A
kovácsok, szíjgyártók, nyergesek, sátorkészítők és sátorverők legkorábbi
iparosaink voltak. A lovas nép mögött a szekereken műhelyek is lehettek. Patkót,
kengyelt, zablát nem vásárolhattak odavetődő kézművesektől. De a táskák,
szíjak díszítő ékesítményeit vásárolhatták vagy rabolhatták, ahol módjuk volt rá.
Ahol letelepedett népek éltek hosszabb-rövidebb ideig, ott kellett, hogy
vásárokat is tartsanak. Ezeknek árusai leginkább mohamedánok vagy zsidók
voltak, a mi vásár szavaink is valószínűleg az arab „bazár'’ szóból formálódott
vásárrá. Amikor a kereszténységgel együtt a Biblia, s benne az Ószövetség
ismertté vált, ismeretes lett Ábrahám története is. A zsidók ősi hagyománya a
kereszténységnek ugyanolyan szent emléke lett, mint a mohamedánoknak.
Ábrahám (héberül Avróhom, arabul Ibrahim) mind a három monoteista
(egyistenhitű) felekezetnek közös őse volt. E bibliai hagyomány szerint
Ábrahámnak feleségétől származó fia, Izsák és ennek fia, Jákob a zsidók ősei;
szép ágyasától, Hágártól született fia Ismael pedig az araboké, később általában
a mohamedánoké. Izsák fiának, Jákobnak állandó mellékneve Izrael (Istennel
harcoló). Az ő leszármazottai a zsidók, Ismael leszármazottai az arabok (később
általában a mohamedánok). Nálunk kezdettől fogva a mohamedánok gyűjtőneve:
ismaeliták, a zsidóké izraeliták. Az iparcikkeket árusító vásárokon leginkább
zsidó és mohamedán kalmároktól szerezték be a szükséges iparcikkeket, az
ékszereket, a külföldi eszközöket és ruhaneműket. Szent Istvántól kezdve tíz
településenként kötelező volt templomot építeni, ahol egyszer egy héten kötelező
volt misén megjelenni. Tehát a települések – a későbbi faluk – olyan helyen
alakulhattak ki, ahonnét rövid időn belül elérhették a templomot. Ilyenkor
ütötték fel sátraikat a zsidó és mohamedán kalmárok. Mise után kezdődhetett a
vásár. Ezt a hetedik napot nem lehetett pénteken tartani, mert akkor a
mohamedánok nem dolgozhattak, nem lehetett szombaton se tartani, mert akkor
nem dolgoztak a zsidók. Tehát – miként nemcsak nálunk, hanem az egész
keresztény világban – a következő napon. Ilyenkor volt a mise és utána a vásár.
Így lett a nap neve: vásárnap. Ebből formálódott nyelvünkben a „vasárnap”
elnevezés. Ez már az Árpád-századokban meggyökerezett.
A zsidó és mohamedán kalmárok jogi helyzete igen változatos volt az
évszázadok alatt. Szükség is volt rájuk, nem is szerették őket. A pénzzel
gazdálkodó, árusító embereket a pénzhiányos időkben harácsolóknak,
legtöbbször uzsorásoknak tartották. Az egyháznak természetesen volt
ellenszenves a nem keresztény ember, akit még csak eretneknek se lehetett
mondani. Helyzetük hol elviselhető volt, hol pedig az elviselhetetlenségig
romlott. II. Endre például rákényszerült, hogy a zsidókat kiűzze az országból.
Néhány évvel később visszahívták őket, és előnyösebb helyzetet biztosítottak a
számukra. Két igen gazdag, pénzügyekkel hivatalosan gazdálkodó zsidónak volt
ez időben „comes” (azaz grófi) rangja. Korábbi törvények szerint keresztény
szolgát nem tarthattak. De IV. Béla polgárjogot biztosított a számukra.
A templomok körüli települések hamarosan faluvá fejlődtek, sátrak helyett
állandó házak épültek. Korábban ezek kezdetleges „árokszállások” voltak
(földbe ásott szoba, fölötte már háztető). De ahogy múlt az idő, az állandó
lakhelyet igénylő mezőgazdaság nemzedékről nemzedékre vályog- vagy
téglafalú, módosabb helyeken tűzhelyes-kéményes konyhákkal is berendezett, az
egész család számára alkalmas otthonokká fejlesztette a lakóhelyeket. A városok
lassabban fejlődtek. Szent István korában még csak Esztergom, majd
Székesfehérvár volt város. Ezeket fal vette körül, központjukban királyi vár volt
(innét a „város” elnevezés). De ritkák voltak a várak is. Ezekhez vagyon, építői
szakértelem és elegendő munkáskéz kellett. A gazdasági élet pénzhiányos volt, a
meglevő pénzek is gyakran vesztettek értékükből. Az építészeti stílus a XII.
század óta egyre inkább átváltott románból gótra. Kőből készült, nagy
székesegyház azonban kevés épülhetett. Magánvárakhoz magán nagybirtok
kellett. Jól erődített város a tatárjárásig igen kevés volt. A mongolok ezért is
tudták oly könnyen lerohanni az országot. A jól megerősített egyházi és világi
épületek tartani tudták magukat, a mindig lovas hódítók nem értettek a fallal
védett helyek ostromához. – Ez a helyzet merőben megváltozott a tatárjárás után.
– Az ország romokban hevert, a lakosság nagy részét megölték. Néhány
hatalmasabb szomszédos úr igyekezett területeket, olykor egész megyéket
kiszakítani a romba dőlt ország széleiből. A szomszédos Ausztria hercegi ura, a
Babenberg családból származó Harcias Frigyes több megyét is elfoglalt a
nyugati szélekből. IV. Béla, amint már tehette, bosszúhadjárattal vette vissza az
elrablott vidékeket. A döntő ütközetben elesett Frigyes herceg is. – Az országot
azonban újjá kellett építeni. Nem hiába nevezték IV. Bélát „második
honalapító”-nak. Ekkorra már kétségtelen volt, hogy kellenek a várak és az
erődített városok. Ezeket csak nagybirtokosok építhették fel. Béla kedve és
eredeti szándéka ellenére kénytelen volt szétadományozni a patrimóniumot, a
királyi magánbirtokot. Legrégebbi megmaradt épületeink IV. Béla uralmának a
második feléből maradtak. Ilyen például a visegrádi közismert, tévesen
Salamon-toronynak nevezett hatszögű, magas építmény. A Várhegyen ugyanott
IV. Béla fellegvárat építtetett a királyné számára. Róbert Károly korában
bővítették ki a romjaiban máig is fennmaradt királyi otthont. – Buda is ekkor
emelkedett várral védett fővárossá. A Gellért-hegy ugyan magasabb, nehezebben
megközelíthető, mint a Várhegy, de a Gellért-hegy magasabb régióiban nem volt
víz, a Várhegyen pedig volt. Ezért épült oda a királyi központ, és ekkor nevezték
el ezt is Budának, mint a szomszédos települést. És amikor ez lett Buda, az
addigi Budából Óbuda lett.
IV. Béla háborúira szükség volt, az ország újjáépítése szükségessé tette
fegyverrel védeni a határokat az esetleges hódítók ellen. Az Árpádok háborúinak
jó része azonban inkább hódító szándékú kaland volt. Főleg Halicsért folytattak
kevés eredményű háborúkat, de más orosz hercegség viszályaiba is
beavatkoztak. Ilyen volt II. István lodoméri hadjárata. Az is fölösleges kaland
volt, hogy IV. (Kun) László szövetségesként vett részt Habsburg Rudolf
Csehország elleni háborújában. A döntő ütközetben a magyar sereg tette
lehetővé a végső győzelmet, amelyben Ottokár cseh király is elesett. Így magyar
király tette lehetővé a Habsburgok felemelkedését, egészen a császári trónig.
Ebből semmi előny nem származott Magyarországra, egyszerű hadikaland volt.
Még az oly óvatos III. Béla se tudta mindig elkerülni a háborúba lépést idegen
érdekekért. II. Endre pedig a halicsi háborútól kezdve a keresztes hadjáratig újra
meg újra vállalkozott költséges és eredménytelen háborúkra. E kalandok is
gyengítették a királyi hatalmat és erősítették a nagybirtokos réteg kialakulását.
A legnehezebb azt felidézni, hogy milyenek voltak a mindennapos eszközök, a
ruházkodás, az otthonok berendezése és a szórakozás az Árpádok évszázadaiban.
Középkori emlékeink – könyvektől ékszerekig, bútoroktól fegyverekig és egyéb
eszközökig – javarészt a XIV. századtól kezdve az Anjouk, Zsigmond, a
Hunyadiak korából maradtak fenn. A korábbi időkben készített bútorok,
faeszközök, még az épületalkatrészek is menthetetlenül elkorhadtak. A
textilneműk szétmálltak, még a vasból készített tárgyak is többnyire porrá
rozsdásodtak. A gyér számban megmaradt táska- és övdíszítésekből, meg a
nagyon ritka kincsleletekből képünk lehet a legkorábbi időkből származó
ötvösművészetről, de ezeket még nem készíthették magyar iparosok vagy
iparművészek. Jó néhány közülük még a honfoglalás előttről való: ezeket
vásárlás vagy zsákmányolás útján szerezhették, a már befejezett honfoglalás után
pedig a „kalandozás”-ok rabló tevékenysége révén juthattak hozzájuk. Ezek a
„kalandozás”-ok a maguk korának szempontjai szerint nem rabló utaknak
számítottak, hanem az ipar nélküli nép szükséges beszerzési forrásainak,
gazdaági tevékenységnek tekintendők. E tárgyak készítői tőlük keletre vagy
nyugatra élő mesteremberek voltak. Az ötvösök – stílusukról ítélve – irániak,
elsősorban perzsák lehettek. Talán olyanoktól zsákmányolták, akik keletről
vásárolták, vagy maguk is rabolták. Akadtak olyan fegyverek, amelyeket már
letelepedett germán iparosoktól szereztek be. Géza fejedelem uralma óta
páncélos német lovagok is érkeztek, ezeknek pajzsaik, páncél vértjeik voltak,
hosszú kardjaik vagy egyenest a német világból érkeztek, vagy a korai magyar
fegyverkovácsok ezektől tanulták el a támadó és védő fegyverek mintáit.
Az öltözködés jellemzésével is több a nehézség, mint a bizonyosnak
mondható tényanyag. Szent István véletlenül megmaradt koronázási palástjából
még arra se következtethetünk, hogy a legünnepélyesebb percekben milyen
ruhadarabokat hordott a legmagasabb rangú férfi, hiszen ez a palást nem
palástnak készült. De hogy egy nagybirtokos úr és családja miként öltözködött
ünnepi alkalmakkor vagy hétköznap, erről az Anjou-kor előtti időkből mit sem
tudunk. Ezekre vonatkozólag csak találgatások lehetnek. Arról pedig, hogy a
legalsó parasztság – amelyet nemsokára már jobbágyságnak neveztek – milyen
anyagokból készíthetett magának ruházatot, és milyen volt ez a ruházat, erről
nemcsak minálunk, hanem a legtöbb idegen országban sincs semmiféle hiteles
adat.
Annyit azonban bizonyosan tudhatunk az Árpádok négy évszázadáról, hogy
létük és útjuk a népvándorlás lovas nomád pásztoraitól a virágzó feudalizmus
életszínvonaláig vezetett. – Ez után egy korszaknak, nálunk rövid átmeneti
korszaknak kellett következnie, amely már – ha úgy tetszik – a reneszánsz
előjátékának is nevezhető.
 Tárgyi emlékeink azonban nagyon gyéren maradtak ebből a négy évszázados
Árpád-korból. Történelmünk összefüggően idézi vissza a legfontosabb
eseményeket, eszméket. A törvények világos képet örökítenek a jogfejlődésről.
A krónikák, gesták, legendák olyan elegyét nyújtják a valóságnak és a regényes
képzeletnek, hogy vitatkozhatunk róla, mennyit fogadhatunk el tényeknek az
elbeszélt dolgokból és mennyi a nemzeti mítosz vagy mendemonda. Tárgyi
emlékek, régészeti leletek alig-alig vannak. A fa, textil, bőr a hosszú idő
martaléka lesz. Még a fémet – vasat, rezet – is rozsda porlasztja el. Szinte
véletlenül maradhatott meg néhány tarsolylemez, szíjvég, edény, kardpenge.
Ezek – még ha szerencsésen épen állták is az évszázadokat – legföljebb azt
bizonyítják, hogy jórészt nem hazai termékek. A néhány látványosan szép
tarsolylemez iráni vagy török népek ötvösműhelyeiben készült. Néha bizánci
meg arab termékekre is bukkanhatunk. Fogalmunk sincs azonban, mikor
kezdődhetett a magyar, művészinek is mondható ipari tevékenység.
A középkori nemzedékek ruházkodásáról is csak találgathat a tudomány.
Nemcsak minálunk. A ruhaanyagok mindenütt elenyésznek. Egy-egy királyi
díszköntösből pedig nem lehet kikövetkeztetni, hogyan öltözködtek az urak,
úrnők, szolgák, cselédasszonyok. A sokkal később kelt képek – szentképek,
csataképek freskói, a kódexek miniatúrái, régi királyok elképzelt képei – úgy
ábrázolják az öltözékeket, ahogy a festő a maga korában elképzelte. Az ókori
római márványszobrok hitelesen őrizték meg, milyen volt a tóga meg a tunika.
De a középkori szentképekről nem lehet megtanulni, hogyan öltözködött Jézus,
Pilátus, Szent Péter vagy Júdás. Ezeken a képeken középkori férfiak öltözetében
a bibliai személyek mutatkoznak. – Az Árpádok évszázadaiból azonban még
ilyen képeink is alig-alig maradtak. A krónikák és legendák miniatúrái jól
láthatóak és értékelhetőek, de csak a XIV. századtól kezdve vannak ilyenek. Az
Árpád-kor pedig a XIV. század első évével véget ért.
Zenénkről se tudunk többet e kezdeti évszázadokból. Bizonnyal akkor is
énekeltek, de se szöveg, se dallam nem őrződött meg. Népköltészetünkről se
számolhatunk be ebből a korszakból. Még csak azt sem tudjuk, volt-e magyar
„nemzeti eposzunk”, amelynek létéről vagy nem létéről jó kétszáz éve vitázunk.
A magyar nyelvű irodalmunkból-költészetünkből szerencsés véletlenek
folytán maradt fenn néhány nyelvemlék. Latin törvényekben és
adománylevelekben elég bőven öröklődtek magyar szavak, helységnevek, ritkán
mondattöredékek is. Ezekből azonban sehogyan se lehet összerakni, hogy volt-e,
és ha igen, milyen volt irodalmunk a középkorban egészen a reneszánszig.
Legtöbb értékelhető emléket a kő tudott megmenteni. Szent István díszes
szarkofágja Székesfehérvárott, I. Endre kőkoporsója Tihanyban, a pécsi
székesegyház altemplomának domborműve épen őrizte meg XI. és XII. századi
kőfaragó-művészetünk emlékeit.
Templomaink a viharos évszázadok alatt jórészt lerombolódtak: idő, időjárás
és romboló ember versenyt omlasztotta az építményeket. Még többet újra meg
újra átépítettek a váltakozó ízlés szerint. Legkorábbi templomaink és királyi
palotáink részben bizánci, részben nyugati román stílusban épültek. Esztergom
és Székesfehérvár palotamaradványai eléggé épek, hogy szemléltessék az
Árpád-kor világi ízlését. A székesegyházakat gyakran átalakították, de
altemplomuk általában megtartotta ősi formáit. Ják és Zsámbék ősi templomát
még román ízlésű építészek kezdték formálni, de lassan épült, és idővel már
gótikus stílusban – bizonnyal francia mesterek keze alatt – fejeződött be a
munka. Későbbi évszázadokban a barokk ízlés rontotta tovább a megviselt
épületeket. Az altemplomok – vagyis a székesegyházak pincéi, olykor kriptái –
olyanok maradtak, amilyenek voltak. Pécs, Tihany, Feldebrő mindmáig hirdeti a
mély szinten, milyen volt teljes pompájában román stílusú építészetünk. – A
tihanyi altemplomban ott látható a székesegyházat alapító
I. Endre király kőkoporsója, fedőlapján kifaragott karddal. Ez a leghitelesebb
középkori fegyveremlékünk. Az igazi vaskardok, ha meg is maradtak, alaposan
elrozsdásodtak. A faragott kő azonban nem rozsdásodik.
A történelmi adatokhoz képest felettébb hiányos, amit a hosszú korszak hazai
művészetéről tudhatunk, de ezek nélkülözhetetlenek a kor összképének utólagos
kialakításához.
 HATODIK FEJEZET:
Kiskirályok, trónkeresők

1272-ben a törvényes öröklési rend folytán egy serdülő fiú, IV. László – kit
hamarosan és mindmáig tartó érvénnyel Kun Lászlónak neveztek – lett a magyar
király. Negyven évvel később, a Hernád melletti „rozgonyi csatá”-ban Róbert
Károly serege döntő csapást mért az uralmát kétségbe vonó nagybirtokosok, az
„oligarchák” hadaira. E két dátum közötti kereken negyven esztendő az átmenet
a bealkonyuló Árpád-kor és az Anjoukkal kezdődő középkor végi, aranykornak
is mondható időszak között. – Ami előtte volt: az Árpádok négy évszázada a
honfoglalástól, Szent István államalapításától kezdve a tatárjárás tragédiáján át
IV. Béla „új honalapításáig” terjedő váltakozó képű, de szakadatlanul fejlődő
folyamat. – Ami később következett, az az előreneszánsz Anjou-kor, majd a
Hunyadiak magyar reneszánsza, az átlépés a középkorból az újkorba. Az Árpád-
ház kihalása és az Anjou-dinasztia hatalomra kerülése közötti négy évtized
jellegzetes időszaka volt annak, amit a történettudomány „feudális anarchiá”-nak
nevez. Az ezeregyszáz évnyi történelemben külön, sajátos arculatú korszak ez a
negyven év.
A feudális társadalomra jellemző társadalmi széttagoltság, a nagybirtokok
szétadományozása, a nagybirtokosok saját birtokukon belül szervezett uralkodói
hatalma, amely oly jellemző az olasz, a német, korábban a francia történelemre,
nálunk II. Endre korában kezdődik el. III. Béla volt az utolsó király, aki
egységben: gazdasági és politikai egységben tudta tartani az öröklött
birtokóriást, a patrimóniumot. Európa akkori társadalmi állapotához II. Endre
zárkózott fel, amikor szétadományozásával alapját vetette meg a hamarosan
kifejlődő kiskirályságoknak. – IV. Béla ugyan kezdetben szerette volna
visszaállítani nagyapja, III. Béla kizárólagos, központi hatalmát, de a tatárjárás
történelmi tragédiája bebizonyította, hogy a vár- és városfalakat építtető,
magánhadseregeket tartó nagybirtokosok nélkül védhetetlen az ország. IV. Béla
tehát az ország újrateremtő munkájához folytatni kényszerült apja politikáját, és
nemhogy nem tiltotta, hanem inkább elősegítette a kiskirályságok, az
óriásbirtokok – későbbi kifejezéssel „latifundiumok” – kialakulását.
Ezek a legnagyobb birtokosok általában a legősibb honfoglalók utódai voltak.
A Csákok, Abák, Kánok (vagy ahogy a régi szövegekben írták, a „Keán”-ok)
birtokainak magja eredeti szállásbirtok volt. Az alighanem német eredetű, de
már Szent István óta hazai lovagoktól származó Kőszegiek, a Szent László óta
jelenlévő eredetileg Szubicsok és Brebiriek – akiktől a Zrínyiek és a
Frangepánok származtak – már meglevő nagybirtokukat egészíthették ki.
Az európai fejlődésnek nagyon is megfelelt, hogy ezeket a nemesség soraiból
kiemelkedő nagyokat, a későbbi főnemeseket, akiket akkoriban kezdtek francia
szóval „bárók”-nak nevezni, a maguk birtokóriásain belül feudális uralkodóknak
tartsák. A királyságon belül formailag hűbéresek, tehát alárendeltek voltak, de a
kisebb birtokosok és a földön dolgozók felett szinte királyként uralkodtak.
Európában ekkor már ez a rétegeződés volt a társadalmi forma szerkezete. A
császárok alatt uralkodtak a maguk területén a királyok, a királyok alatt a
hercegek, ezek alatt a grófok. De ha egy gróf birtoka nagyobb egység határán
volt, tehát védte a királyságot vagy éppen a császárságot, ez a gróf magasabb
rangú volt a többi grófnál. Németül határgrófnak (Markgrafnak), franciául
marquis-nak (márkinak), Angliában earlnek nevezték őket, az earl szó szerint
„előbbit”, „korábbit” jelent. Nálunk előbb a német Markgrafból származó
„markoláb”, később „őrgróf” volt e rang neve. Hazánkban ez a rétegeződés nem
volt ilyen árnyalt. A mi királyaink sosem adományoztak őrgrófi rangot vagy
címet, későbbi őrgrófjaink betelepedett arisztokraták voltak. A bárói cím csak a
XVIII. században különült el a többi főnemesi rangtól. A XVII. században még
főnemesi gyűjtőnév volt a báró. Ám a tartomány terjedelmű nagybirtok
valójában a XIV. században már feudális állam volt a feudális királyságon belül.
Csák Máté, Kőszegi Henrik vagy az Abák formálisan hűbéresei voltak a magyar
királynak, de saját hűbéreseik körében ugyanúgy uralkodtak, mint a király vagy
nyugatabbra a királyok fölött a császár. – A legnagyobb oligarcha, Csák Máté
nyolc egész megye birtokos ura volt, magánországát neve után „Mátyusföldjé”-
nek nevezték. Ennek Duna-parti legdélibb pontja volt az ország „párkánya”, s a
helység neve is „Párkány” lett. Szinte farkasszemet nézett a legősibb királyi
várossal, Esztergommal.
Mátyusföldje állam volt a magyar államon belül, közigazgatása élén ugyanúgy
állott palatinus (nádor), országbíró, tárnokmester, kincstárnok, mint a hűbérúri
országokban. Mellette a Kán (Keán) család hübérurasága alá tartozó Erdély, az
Abák Kassától Abaúj és Torna vármegyéig terjedő birtokországa, a Dunántúlon
fekvő Kőszegi-uradalom, amelynek központja Németújvár volt (olykor
családnevüket Németújvárinak is írták) és mellettük még néhány „családi
uralkodóház” létezett, miközben formailag valamennyien a magyar király
alattvalói voltak. További néhány nemzetség vagy egy-egy birtokos úr neve is
fennmaradt a kiskirályok között, noha személy szerint alig-alig tudjuk, volt-e
jelentékeny szerepük a feudális anarchia évtizedeiben. Például Pók Miklós úr
nevét ismerjük, ő az északkeleti végeken egész Mármaros ura volt, de életéről
vagy éppen tetteiről semmi se maradt az utókorokra.
Ezek együtt alkották az oligarchiát (kevesek uralmát). Természetes
szövetségesek voltak egymásnak a királyi hatalom korlátozásában, de gyakorta
szembe is fordultak egymással, nem ritkán fegyveresen is összecsaptak,
igyekezve földeket és jobbágyokat elhódítani. Ha külföldről trónigénylő jelent
meg, az szükségszerűen ennek vagy annak a nagybirtokosnak szövetségét
kereste, a kiskirályok pedig hol ezt, hol azt a trónigénylőt pártolták. Amikor
egyszerre három uralkodó család is bizonygatta, hogy vér szerinti Árpádivadék
(ami egyébként igaz is volt), akkor a kiskirályok egymás elleni küzdelmei
emelték fel vagy buktatták meg az önjelölteket.
Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor a trónon még az utolsó férfiági Árpád-
fi, III. Endre ült. A különböző igényeket már Kun László idejében érzékelni
lehetett, hiszen Európa jó része figyelte, mikor halnak már ki az Árpádok, mivel
számos ország uralkodó családja hirdette széles körben, hogy vér szerinti Árpád-
ivadék. Ez általában igaz is volt, hiszen az Árpádok már Szent István óta
igyekeztek családi kapcsolatokat teremteni és tartani Európa uralkodóházaival.
Akkor – mint a történelem során mindig – a királyi családokban a
házastárskeresés külpolitika volt. Nem volt a háromszáz év alatt olyan Árpád-
házi magyar király, akinek akár anyja, akár felesége magyar lett volna. És alig
volt olyan Árpád nembéli hercegleány, aki ne külföldihez ment volna feleségül.
Kun László anyja, IV. István felesége az egyetlen, akit nem külországból hoztak,
hanem a beköltöző kunok királyi családjából származott. De akkor a magyar nép
a kunokat idegenebbnek tartotta, mint a már civilizáltabb szomszédokat vagy
akár a még távolabbi európai népeket. – De minthogy e családi politika folytán
az Árpádok vérrokonai voltak fél Európa uralkodóházának, a legkülönbözőbb
uralkodócsaládok várták az Árpádok kihalását, hogy azután vérségi alapon jogot
formáljanak a magyar trónra. Ez nem nyelvrokonság, nem történelmi rokonság
kérdése volt. A szláv Přemyšl (cseh dinasztia), a bajor (tehát germán)
Wittelsbach család, vagy az Itáliából érkező, de francia Anjou família tagjai
egyaránt találtak saját soraikban egy Árpád nembéli anyát vagy nagyanyát,
akinek révén vérségi alapon igényelhették a magyar trónt és koronát, attól
kezdve, hogy nincs fiági leszármazott Árpád nemében. A gyermekként trónra
kerülő Kun Lászlót még tudomásul kellett venni, tagadhatatlan volt, hogy IV.
Béla unokája. III. Endre származása azonban vitatható volt, hiszen apját,
Postumus Istvánt már IV. Béla sem tartotta törvényes Árpád-finak. Miért tartotta
volna annak a cseh, a német vagy a francia-olasz trónigénylő? Ezek a
trónkeresők – ismerve a magyar közállapotokat – már Kun László korában
kezdtek pártfogókat keresni a magyar oligarchák körében. III. Endre évtizede
alatt pedig már fel is léptek – néha egyszerre mind a hárman – trónigénylőként.
A kiskirályok pedig azt igyekeztek felmérni, melyikük trónra kerülése lenne a
legelőnyösebb az ő számukra.
Nem érdektelen, hogy készülődve a királyi dinasztia kihalására, a maguk
szűkebb körében királyi hatalmú oligarchák közül egyik se vetette fel, hogy ő és
az ő családja legyen az Árpádok utóda a magyar királyi trónon. (Legalábbis
ilyen hír nem maradt ránk a krónikákban.) – Ezt indokolhatja az a felismerés,
hogy IV. Béla halála óta a királyi trón nem volt olyan biztonságos és kizárólagos,
mint egy-egy tartomány nagyságú magántulajdont birtokolni. Csák Máté vagy
Kőszegi Henrik nem magyar király akart lenni, hanem Magyarország
leghatalmasabb ura. Kán László pedig Erdélyben amúgy is uralkodónak tudta
magát, és annak tekintették a külhoni uralkodóházak is, hogy a trónigénylő
Wittelsbach Ottó azzal akarta kezdeni remélt magyar uralmát, hogy Kán László
leányát kérte feleségül. Ennek felettébb kalandos következménye lett később,
amikor elkezdődött III. Endre halála után a személyes küzdelem a trónkövetelők
között.
A legesélyesebb vetélkedő kezdetben Přemyšl családból származó Vencel volt,
aki Csehország trónján ült. Országa lenyúlt a magyar határig, amely Csák Máté
kiskirályságának is határa volt. Csák Máténak pedig – egyelőre – kedvezőbbnek
tűnt a cseh szomszéd, mint az a bajor Ottó, akit a Kőszegiek pártoltak. A már
jelentkező Anjoukkal pedig az volt a helyzet, hogy Csák Máté indokoltan félt az
itáliai-francia uralkodók nyugati hatalmi hátterétől. Talán előre gyanította, hogy
évtizedek kérdése, de egyszer sor kerül az élethalálharcra közte és az Anjou
király között. Erre valójában csak 1312-ben került sor, és egyelőre 1301-nél
tartott az idő. Csák Máté tehát – és vele talán a nem kevésbé nagy hatalmú Abák
inkább Vencelt várták a trónra, mint bárki mást az igénylők közül. Az okos,
tapasztalt, Prágában székelő Vencel nem a maga, hanem ugyancsak Vencel nevű
alig tízéves kisfia számára kívánta megszerezni a magyar trónt. A fiút
Magyarországnak szóló okleveleiben magyar néven Lászlónak nevezte, nálunk
„Lengyel László” volt a neve, de azután emlékeinkben mint Vencel király
maradt meg. Apja hozta Budára, ott megkoronázták, de történelmi szerepe nem
lehetett. Közben már megérkezett Ottó, meg tudta szerezni a Szent Koronát,
tehát meg is koronáztathatta magát. Vele párhuzamosan lovassereg élén dél felől
az országba érkezett az Anjou trónkereső, Róbert Károly is, s igyekezett
kapcsolatot keresni a kiskirályokkal. Az okos idősebb Vencel Prágában mindig
tudta, mi történik Magyarországon és úgy vélte, ebben a hatalomért folyó heves
küzdelemben kisfia olyan életveszélybe kerülhet, ami nem éri meg az Árpádok
megürült trónját. Elegendő lesz nekik a lengyel és a cseh korona. Tehát a
történelemben elég szokatlan módon, kocsisor élén Prágából Budára érkezett, a
még mindig kamaszkorú fiát felültette maga mellé és elhajtatott, s már hazulról,
Prágából üzente latin nyelvű oklevélben az ország zászlósurainak, hogy a maga
és fia nevében lemond a királyi címről és rangról. Isten kegyelmébe ajánlja az
országot és népét.
Talán nem lett volna akadálya, hogy a bajor Wittelsbach Ottó üljön a már IV.
Béla óta Budán álló királyi trónusra. Ottó azonban előbb biztosítani akarta a
kiskirályok között nagyon is kétséges királyi hatalmát. Hiszen akit a Kőszegiek
pártolnak, az ellenségének tudhatja Csák Mátét s talán az Abákat is. Megfelelő
ellensúlyt Kán László, az erdélyi helyi uralkodó adhat. Lovon indult
Gyulafehérvárra, a nyeregkápára akasztott bőrzsákban vitte a birtokába került
magyar Szent Koronát. Azt hitte, esküvőre megy. Hiszen az Erdélyt birtokában
tartó kiskirály veje, akit a dunántúli Kőszegiek is pártolnak, talán zavartalanul
folytathatja ott, ahol az Árpádok abbahagyták, és ahol az okos Přemyšl Vencel
nem is kívánta folytatni. Ottó azonban minden reményében csalódott. Kán
László akkor már felismerte, hogy az európai politikában oly jelentős nápolyi
Anjouk fontosabb kapcsolatot jelentenek, mint a német-római császárságban
sem különös hatalmú Wittelsbachok. Ennek folytán mire Ottó Erdélybe érkezett,
ott azonnal közölték vele, hogy Kánék felbontották az eljegyzést. A királyi
koronát elvették tőle, és mert nem kívánt azonnal visszafordulni Münchenbe,
egyszerűen börtönbe csukták, közölve, hogy addig innét ki nem léphet, míg lóra
nem ül és haza nem indul. – Mi mást tehetett? Lóra ült, most már a korona
nélkül, feleség nélkül, befejezve magyarországi kalandos kísérletét. – Az ország
és a trón akadály nélkül várta az itáliai francia trónigénylőt, a híres Capet királyi
családból származó Anjou hercegek leszármazottját, Róbert Károlyt. 1307-ben a
kiskirályok harcos hatalmának kereszttüzében kezdődött el az ország következő
virágzásának időszaka, Róbert Károly és Nagy Lajos királysága.
Kezdődött, de még nem bontakozhatott ki. Az ország igazi urai a
kiskirályságok hatalmasai, az oligarchák voltak.

A mindenki földje senki földje

Ha sok a fej, kész a fejetlenség. Az Árpádok évszázadai után és az Anjouk
évtizedei előtti 6-7 esztendős közjáték minálunk a feudális anarchia teljessége,
szinte paródiája. 1301-ben jó néhány európai udvarban gondolhatták, hogy a
Duna menti Buda trónusán ők következhetnek, hiszen nemcsak
hagyományokból, hanem jól őrzött oklevelekből is tudnivaló volt, hogy nőágon
az Árpádoktól is származnak. Az Árpád nemzetség nemzedékek alatt magába
szívta fél Európa dinasztiáinak vérét. Ezeknek a dinasztiáknak nagy része
magába szívta sok egyéb közt Árpád vezér vérét is. Számosan voltak tehát
Európa-szerte, akik vérségi alapon indokoltnak, sőt szigorúan véve jogosnak
hitték, hogy őket illeti a föhatalom a magyarok és a magyarok országa fölött.
Ugyanakkor az utolsó Árpádok előbb könnyelműen, utóbb józan
megfontolásból, még később kénytelenségből feudálisan szétosztott
birtokrendszert építettek ki az egykori egységes patrimóniumból. A tartomány
területű legnagyobb birtokok urai uralkodóknak tudhatták magukat fegyveres,
kézműves, földműves alattvalóik körében. A Kőszegieket az ország nyugati
részén, a Kánokat az ország keleti fertályán nemcsak alattvalóik, hanem
szomszédaik is uralkodóknak tekintették. Csák Máté pedig az ország északibb
tájain maga is princepsnek címeztette magát. (Ez az ókori eredetű latin szó
eredetileg a Szenátus elnökét jelentette a középkorban, majd a reneszánsz idején
a hercegek, máskor a fejedelmek címe lett.) – Volt még néhány hasonlóan nagy
birtokon uralkodó család, például a náluk nem kisebb tekintélyű Aba nembéliek.
Ez a nemzetség a legősibb nyilvántartott uralkodásra alkalmas nemzetség.
Hiszen még egy valódi király – Aba Sámuel – is soraikból származott. Mellettük
a hajdani besenyő törzsfőnek, Tonuzóbának leszármazottai, a Tomajok, akiktől
idővel a losonci Bánffyak származtak, a német földről még Szent István idejében
ideszármazott Hunt-Pázmánok, a hasonlóképpen nyugatról idekerült Gut-
Keledek és még néhányan birtokuk és a birtokukon munkálkodó sokaság révén
úgy vélhették, hogy lehetőségük van jogot formálni az Árpádok nélküli Árpád-
örökségre.
Ám e nem ritkán egymással is magánharcban álló kiskirályok egyike-másika
csak a három trónkövetelőt pártolta ideig-óráig, ők maguk nem álltak be a
trónkövetelők közé. Róbert Károlynak végül is nem maradt vetélytársa. Kamasz
kora óta járta az országot, tekintélyes pártfogói voltak külföldön is, idehaza is.
Kedves volt a pápának Rómában, és egy ideig rokonszenves volt Csák Máténak
is Trencsénben. Végül is az egyház gyakorlott diplomáciájának köszönhette
Róbert Károly, hogy a trónkövetelők közül ő lett győztes: a három versengő
közül kettő rövid látszateredmény után megfutamodott. A kiskirályok széttagolt
országában, egyelőre igen korlátozott hatalommal ő lett a magyar király.
 Róma pártfogása ebben a küzdelemben mindenekelőtt annak volt köszönhető,
hogy a francia Anjouk már nemzedékek óta a Nápolyi Királyság uralkodói
voltak, tehát Itáliában jelentős politikai hatalmuk volt, miközben származásuknál
fogva nem lehettek közömbösek Párizs számára sem. Az Anjouk szétáradása
Európában ugyan nem vezetett egységes világbirodalomra, de természetes
szövetségesek voltak, tehát kiegyensúlyozták a Német-római Császárság
nemzetközi hatalmát. A császár és a pápa pedig még nem jutott túl az
„invesztitúra-harcon”, vagyis az egyházi és a világi hatalom versengésén. Tehát
ahol akár Capet, akár a velük vérrokon Anjou volt az uralkodó, az
szükségszerűen a pápát erősítette a császár ellenében. A lengyel-cseh dinasztia
nem volt elég tekintélyes vagy éppen erős a német császárral szemben, a bajor
Wittelsbachok pedig természetesen a német oldalon álltak, tehát Róma számára
igen előnyösnek látszott, ha a Közép-Európában oly fontos Magyarország az
Anjou érdekkörbe tartozik.
Róbert Károly e viharos hat-hét év alatt már Magyarországon tartózkodott,
trónigényéről tudtak a vetélkedők is, az oligarchák is. Elég nagy hadsereget
tarthatott, hogy biztonságban érezhesse magát. Azt azonban még nem látta
célszerűnek, hogy Budáról folytassa a trónért való küzdelmét. Nem is kívánt túl
közel lenni Csák Mátéhoz. A trencséni nagyúr ugyan még nem volt ellensége, de
túl hatalmas volt ahhoz, hogy ne legyen veszélyes rá nézve. Ezért Róbert Károly
egyelőre a messze délen fekvő Temesvárt választotta előbb otthonának, majd
fővárosának. Csak a kiskirályok katonai-politikai bukása után ismerte el Budát
fővárosnak, s tette a Csák Mátétól visszavett Visegrádot személyes és családi
otthonává. Ez pedig 1312-től, a rozgonyi diadal után volt lehetséges.
Róbert Károlyt azonban 1308-ban már megkoronázták. Ennek az 1307-1309
közötti feszült légkörű korszaknak politikai hőse a pápa követe, Gentilis bíboros
volt. A nagyon okos, nagyon művelt – még azt is mondhatjuk, hogy nagyon
fortélyos – olasz főpap a középkor végi diplomáciatörténet egyik főalakja. Úgy
tudta váltogatni az érvelés, a látszólagos meghódolás s ha kellett, az egyházi átok
fegyverét, hogy irányító szerepe lehetett Itália és Közép-Európa történetében.
Már attól kezdve, hogy III. Endre halála után elkezdődött a nyílt vetélkedés a
cseh-lengyel, a bajor és a nápolyi dinasztia között, Gentilis felvette a kapcsolatot
a legnagyobb birtokosokkal, felismervén, hogy a legfontosabb ügyekben övék a
döntő szó. 1307-től kezdve, amikor a vetélytársak már lemondtak magyarországi
terveikről, Róbert Károly királyjelöltként égyedül volt a versenypályán, Gentilis
folyamatosan az országban tartózkodott, szakadatlanul tárgyalt az oligarchákkal,
s nyilván a külföldi hatalmak követeivel vagy megbízottaival is, hogy elérje a
döntő fordulatot: Róbert Károly megkoronázását. Ezt megnehezítette, hogy a
korona Kán László erdélyi nagyúr birtokában volt. Amikor végre 1308-ban sor
kerülhetett a koronázási szertartásra, a Szent Koronát még nélkülözni kellett.
Gentilis pápai pénzen csináltatott igen drága aranykoronát, Róbert Károlyt
először ezzel koronázták meg. A legfőbb egyházi és világi urak azonban nem
tekintették addig az Anjou-herceget magyar királynak, míg nem a valódi, a Szent
István tekintélyét és apostoli voltát jelképező korona ékesítette homlokát.
Gentilis okosságának és ügyességének volt köszönhető, hogy a szent ékszer
végre visszakerült, és egy második koronázással hitelesítették Károly Róbert
királyi voltát. Az Anjou dinasztia történelmi korszaka ezzel a szertartással
kezdődik.
A hatalom Magyarország egésze fölött még néhány évig nem volt Róbert
Károlyé. A még jó ideig Temesvárott székelő királynak kevesebb hatalma volt,
mint a legnagyobb oligarcháknak.
A birtokos urak egy részének azonban az volt az érdeke, hogy a király
kerekedjék a kiskirályok fölé. Csák Máté nevezetesen jó és népszerű ura volt a
parasztoknak, de elnyomó ura a kisebb birtokú nemeseknek. Jó néhány
tekintélyes földesúr állt Róbert Károly mellett, az ő hatalmának a kiterjesztését
készítették elő. E családok közt egyre fontosabb történelmi szerepet játszottak a
Nekcseiek. Nekcsei Sándor igen alkalmasnak bizonyult hadak vezetésére. Öccse,
Nekcsei Dömötör pedig a következő évtizedek, talán az egész XV. század
legfontosabb és legrátermettebb pénzügyi-közgazdasági irányítója volt. A család
és tagjai nevének kiolvasása eléggé bonyolult. Írott dokumentumok
természetesen kizárólag latinul maradtak az utókorra. A családnevet az
oklevelekben „de Necté”-nek írják. Volt is annak idején egy Verőce-környéki
falu, amelyet úgyszintén „Necte” néven említenek. Talán odavalósi volt a
nemzetség. A keresztneveket pedig az idő múlásával lefordították magyarra. A
hadakozó férfiút Alexandernek nevezik az okiratok. A pénzügyi férfiút, aki
évtizedekig volt idővel az ország főtárnokmestere, Demetriusnak említik.
Alexander jóval később egyértelműen Sándor volt. Demetriust régebben
Dömötörre fordították és csak a mi századunkban nevezik a történészek inkább
Dömötörnek, azzal a nyelvészeti meggondolással, hogy az ö régebbi kiejtési
forma, mint az e. A „csönd” is régebbi, mint a „csend”. Manapság a középkori
magyar pénzügy és gazdasági ügyek főalakját, „Demetrius de Necté”-t általában
Nekcsei Dömötörnek írjuk és mondjuk. Neve elválaszthatatlan a magyar
aranyvaluta, a forint, az aranypénzverés kezdetétől.
Az oligarchák köreiben nagyon jól tudták, hogy a királyi hatalom
szükségszerű ellensége a kiskirályi törekvéseknek. Előbb-utóbb döntő
összeütközésnek kell következnie. Ezért az eddig gyakran egymás ellen harcoló
vezető családok kénytelenek voltak katonai szövetségre lépni egymással. De
Róbert Károly és udvara okos politikával a kisebb birtokú, de mégis tehetős
nemesekből és magánhadseregeikből szervezett ütőképes sereget. Nagyon
valószínű, hogy a döntő összecsapáshoz a külföldi Anjou-hatalmasságok is
készek voltak segíteni a magyarországi Anjou-hatalom kibontakozását. Még a
hiányos adatok bizonytalanságai közt is valószínűnek látszik, hogy nápolyi, talán
még francia lovagi segítség is érkezett. Valószínű az is, hogy nem egyetlen döntő
ütközet volt a király és a kiskirályok hadseregei között. A győzelem azonban
egyértelmű. Csák Máté ugyan mindhalálig uralkodó volt a maga nyolc
vármegyéjében, „Mátyusföld”-ön, s a többiek sem semmisültek meg, de az
ország egésze, benne a határtalan értékű aranybányákkal Róbert Károly uralma
alá került. A főváros lehetett már megint Buda, a királyi lakhely lehetett
Visegrád, nyitva állt az út a virágzó Anjou-kor előtt. Ez a fordulat 1312-ben
következett be.

A pénzügyek rendbehozatala
A magyar pénz egyidős a magyar államalapítással. Szent István már veretett
pénzt. De már korábban, a honfoglalás idején és a „kalandozások” során is
hozzájutottak elődeink pénzhez. A terménygazdálkodás évszázadaiban azonban
igen kis jelentősége volt a pénzdarabok birtoklásának. Arra ugyan az
élelmesebbek rájöttek, hogy a kis kerek fémdarabok alkalmasak a vagyon
őrzésére, s jó esetben felhalmozására is. Mégis sokáig inkább ékszer, dísztárgy
volt a Szent István kora óta ismeretes hazai pénz. A vékony fonalra fűzött
csillogó pénzsor, az „Eszterlánc” még a közelmúlt századokban is népszerű
falusi ékesség volt a lányok és az asszonyok nyakában. Olykor a férfiak kantárra
vagy gyeplőre erősített pénzdarabokkal díszítették a lószerszámokat.
Természetesen, amikor jött az adókötelezettség, előbb az egyházi tized, majd a
világi kilenced, ezt is lehetséges volt pénzben kiegyenlíteni, örömmel is
fogadták. De a legtöbb háznál sokáig nem is ismerték a pénzt. Tehát az adókat,
ha már kénytelenek voltak fizetni, terményben teljesítették akkor is, amikor a
terménygazdálkodáson belül már megjelent az árutermelés. Ehhez természetesen
kézművesek kellettek, akik iparcikkeket készítettek. Az iparcikkek
értékesítéséhez szükség volt a piacra, ahová külföldről olykor karavánban
érkeztek az ismaelita, böszörmény (vagyis mohamedán), zsidó és görög
kalmárok. Velük nem lehetett cserekereskedelmet folytatni, szükség volt az
általános értékmérőre, a pénzre. A Szent István óta létező magyar pénz jó ideig
nemzetközileg megbecsült fizetőeszköz volt. Neve ugyan a sok tájon ismert
„denarius”, népiesen dénár vagy dinár volt, de nyelvünkön sokáig a pénz szó
magát a pénzdarabot jelentette. Egy pénz azonos volt egy tinó vételárával. Ha
valaki valakit megölt, köteles volt vérdíjként az áldozat családjának 110 tinót
vagy száztíz pénzt fizetni.
A templomok mellett a heti mise után szokásos vásárokon alakult ki az egyes
áruk vételára. Ezek a nagyobb helyeken nemzetközi üzleti kapcsolatokat
jelentettek. Vásárok pedig a zavaros politikai körülmények között is folytonosan
voltak, mert használati cikkekre szükség volt, kézművesek voltak, idegen
kalmárok jöttek, a királyok egymás után dénárokat, pénzeket verettek,
rendszerint ezüstből, mert kisebb értékű fémkorongot nem fogadott el a kalmár.
A közismert bizánci ezüstpénz pedig kötelező példa volt szinte az egész XII.
század folyamán, amíg Bizánc politikai, gazdasági, ízlésbeli árnya ráborult a
magyar közéletre és olykor a magánéletre is. Ez az alávetett helyzet III. Bélával
– a Bizáncban nevelkedett, de francia kultúrájával nyugat felé tekintő nagyon
okos királlyal – ért véget. Béla patrimoniális királysága ugyan még a
terménygazdálkodás gazdasági formájában állt fenn, de francia kapcsolatai egyre
szélesebbre tárták a kapukat az árutermelés és a pénzgazdálkodás előtt. Béla
ezüstpénzei még európai tekintélyű fizetőeszközök voltak. A későbbiekben a
feudális társadalmi forma előretör, megszünteti a gazdálkodás egységét, az állam
központi kormányzásának lehetőségét. A királyi pénzverés kizárólagosságát
egyre inkább felváltotta a nagybirtokosok magánpénzverése. A kétes finomságú
ezüstpénzek megjelenése a piacokon bizonytalanná tette a hazai pénz tekintélyét.
II. Endre nagyon is korszerű volt, amikor a nagybirtok eladományozásával, a
feudális haderő és közigazgatás kialakításával Magyarországot nagy lépéssel
közelítette a nyugat-európai királyságokhoz, de közben igen bizonytalanná tette
a magyar pénz nemzetközi és hazai-piaci tekintélyét.
IV. Béla ugyan vissza igyekezett állítani III. Béla politikai és gazdasági
tekintélyét, de ennek következtében ellenségeskedésig éleződött ki a már
feudálisan élő és feudálisan gondolkodó birtokosság s a patrimoniális igényű
királyság ellentéte. Ezt a folyamatot szakította meg a tatárjárás, amely
pusztulással fenyegette az egész magyar országot és népet.
A történelmi véletlen úgy hozta, hogy a pusztító mongolok gyorsan távoztak, s
az újjáépítendő hazában IV. Béla belátta, hogy III. Béla országlásának rendszere
mindörökre a múlté. Apja, II. Endre elképzeléseihez kellett visszatérnie, hogy
most már egyértelműen feudális szemlélettel építse újjá a lerombolt hazát. Meg
tudta tenni. Ez azonban már a kifejlődött pénzgazdálkodás időszakában történt,
és az újjáépítéshez nem volt elegendő pénz. A kiadások jó részét az
adományozott hűbéres nagybirtokokra lehetett hárítani, de ezzel is túl nagy
megterhelés nehezedett a királyságra. Több pénz kellett!
Már a tatárjárás utáni újjáépítés évtizedeiben módot kellett találni még több
pénz szerzésére. Ez kezdetben azt jelentette, hogy a forgalomban lévő pénzt
bevonta, beolvasztották, és silányabb fémet – esetleg rezet vagy éppen ólmot –
vegyítettek hozzá, és ebből a „dúsított” anyagból készítették az új pénzt, ami így
persze „megszaporodott”. – Ezt a műveletet „lucrum camerae”-nak, vagyis
„kincstári haszon”-nak nevezték. Ámde ahogy az ezüstpénz elszíneződött,
vásárlóértéke is csökkent. A III. Béla korában még oly jó magyar valuta előbb a
külföldi forgalomban, majd a hazai vásártereken egyre kevesebbet ért. A hazai
gazdaságtörténelem első nagy inflációja elkezdődött. Ez rohamosan növekedett,
ahogy az Árpád-kor végső hanyatlásához érkezett. A cseh ezüstgarast kereste a
piacon kalmárkodó idegen is, a hazai kézműves is. Ha olykor bekerült a vásári
forgalomba a velencei aranypénz, a dukát vagy a bizánci bizantin, a vásárosok
szinte hajszolták ezeket az értékálló pénzdarabokat.
A pénz fellazulása, elértéktelenedése már az utolsó Árpádok évtizedeiben
elkezdődött, de az oligarchia néhány éve alatt olyan méreteket öltött, hogy a
piacokon már el sem akarták fogadni a magyar pénzt. Így amikor Róbert Károly
trónra került, gyakorlatilag az országnak nem volt saját fizetőeszköze. A
pénzügyek legjobb értője, Nekcsei Dömötör külföldi tanulmányútjai után már
bizonyára gyanította, hogy aranypénzzel majd rendbe lehet hozni a királyság
anyagi helyzetét. De az aranybányák legnagyobb része Csák Máté birtokában
volt, kisebb része Erdélyben, Kán László tartományában. 1312-ig. a rozgonyi
fordulatig, a kiskirályok uralmának lehanyatlásáig tehetetlen volt a királyi udvar
és a kiürült királyi kincstár.
 HETEDIK FEJEZET:
Az Anjouk évtizedei

A nyomtatás előtti, kézzel írott szövegeinkből nagyon kevés maradt fenn. Gyér
középkori nyelvemlékeinkből csak annyit lehet kikövetkeztetni, hogy a XII. és a
XIII. században már magyar nyelven is tudtak írni. De a „Halotti beszéd” és az
„Ómagyar Mária-siralom” nagyon is véletlen lelet, ezeken kívül nincs is
összefüggő nagyobb szövegünk az Árpádok századaiból. Még az Anjou-
évtizedekből se ismertek sokáig magyar olvasnivalót, legkevésbé kézzel írt teljes
könyvet. – A nagy véletlen 1851-ben történt. A nyitrai gimnázium hatodik
osztályában az órák közti szünetben a fiúk összeverekedtek, könyveket is vágtak
egymáshoz. Egy Ehrenfeld Adolf nevühöz egy másik diák hozzávágott egy igen
ócskának látszó kötetet. Felvenni se lett volna érdemes, ott is maradt a földön.
Amikor a tanár bejött, a rendetlenkedők természetesen szétugrottak. Az
Ehrenfeld fiú felkapta a lába előtt heverő ócskaságot, és magával vitte a padba.
Ott nézte meg az óra alatt. Értelmes, jó tanuló kamasz volt, a régi írások is
érdekelték. Kiböngészte, hogy ez valami nagyon régi, magyar nyelven írt
szöveg. Óra után meg is mutatta a latin-magyar szakos tanárnak. Az pedig
gyanítani kezdte, hogy ez valami érdekesség. A fiúk közül azonban senki se
tudta, hogyan, honnét került a kezükbe. Az iskolai könyvtár kezelője se tudta,
hogy ott lett volna valamelyik polcon. A tanár elvitte a városi könyvtárba, ott
felismerték, hogy nagyon régi. Fel is küldték Pestre. Itt a Nemzeti Múzeum
szakértői bámulva fedezték fel, hogy a végig magyarul írt, felismerhetően XIV.
századbeli kódex Assisi Szent Ferenc legendája, a legrégebbi ismert magyar
nyelvű könyv.
Igaz, Szent Margit magyar nyelvű legendájának a szövege még régebbi, de
számunkra csak Ráskai Lea XVI. században leírt másolata maradt fenn. – A
múzeumbeliek utánajártak, honnét, milyen úton jutott hozzájuk a lelet. Kellő
elismeréssel vették tudomásul, hogy egy hatodik gimnazista fiú ismerte fel a
hozzávágott régi könyvben, hogy muzeális érték. El is nevezték Ehrenfeld Adolf
neve után Ehrenfeld-kódexnek. Később, a Horthy korszak antiszemita
szellemében sokan szégyenletesnek tartották, hogy a legrégebbi magyar
könyvnek, amely ráadásul Szent Ferencről szól, ilyen zsidó neve van. Éppen
ebben az évben – 1925-ben – ünnepeltük Jókai Mór születésének századik
évfordulóját. Ez adta az ötletet, hogy a nevezetes őskönyvet kereszteljék át
Jókai-kódexnek. Máig is ez a neve. Legjobban Jókai csodálkoznék rajta, ha a
túlvilágon értesülne róla. A mi számunkra azonban nagyon is fontos az
Ehrenfeld fiú lelete, hiszen hitelesen megtudjuk belőle, hogy az Anjouk korában
már ilyen bőséges leírt magyar szöveg létezett. És ha egy volt, akkor sokkal több
is lehetett. Csak a viharos időkben sokkal több veszett el, mint amennyi
megmaradt. De ebből az egyből is képet nyerhetünk az Anjou-évtizedek magyar
kultúrájáról, nemcsak az akkori magyar nyelvről, hanem a magyar írásformákról,
a tárgyak neveiről.
Az akkori kézzel írt könyvekről, a kódexekről persze a megmaradt latin
krónikákból, legendákból, törvényszövegekből is sok mindent megtudhatunk.
Hiszen ezekben az évtizedekben készült Kálti Márk műve, az úgynevezett
„Képes Krónika” is. (Régebben „Bécsi Képes Krónikának” nevezték, mert a
bécsi császári udvari könyvtárban találtak rá. Ki tudja, mikor és hogyan került
oda?)
Amikor ezt a díszes, igen szép könyvet leírták, már korábbról nem egy
krónikánk volt. Anonymus, Kézai Simon műve, a tudós itáliai diplomatának,
Rogeriusnak a tatárjárásról szóló „Siralmas ének”-e még az Árpádok korában
került leírásra. Anonymus is, Rogerius is jobb, művészibb író volt, mint Kálti
Márk. De a „Képes Krónika” sokkal művészibb könyv, mint azok a régebbiek.
Képeiből végre hiteles adatokat tudhatunk meg a ruházatokról, hiszen a
szentképek és a krónikás képek nem törekedtek hiteles korszerűségre. Nem is
törekedhettek, mivel természetesen maguk az illusztrátorok sem ismerhették a
régebbi meg a még régebbi korok öltözékeit. Későbbi korban keletkezett, de
mára már igen régi szentképünk, amelyen a mennyekbe szálló Krisztus
díszmagyarban, panyókára vetett zsinóros köpenyben emelkedik a felhők közé.
A „Képes Krónika” igen szép képeiből azt tudhatjuk meg hitelesen, hogy a
királyok, az urak, a pásztorok, a fegyveres vitézek milyenek voltak Róbert
Károly és Nagy Lajos korában.

Rozgony előtt, Rozgony után

1312 táján nemcsak Rozgony mellett volt fegyveres összeütközés a királyi sereg
és az oligarchiák magánhadseregei között. Az egyértelmű változás azonban
akkor következett be, amikor a rozgonyi csatában Róbert Károly fegyelmezett és
jól felszerelt, harcedzett vezérek irányítása alatt küzdő hadserege szétverte a
legfőbb kiskirályok egyesült haderejét. – Elég ránézni a főzászlósurak (vagyis a
főtisztviselők) akkori névjegyzékére, hogy világos legyen az országos változás.
Róbert Károly trónra kerülésétől (1308) a Rozgony utáni esztendőkben a nevek
változása tanúsítja a politikai rendszer változását. 1308 és 1312 között a legfőbb
méltóság, a nádor előbb Csák Máté, majd Aba Omodé, őt követi az a Borsa
Kopasz, aki nyíltan elárulja a királyt, és idővel vérpadon végzi. (A Kopasz
keresztnév nem hajatlant jelent, hanem a Jakab név latinos formájának, a
Jakopusznak rövidített alakja.) Ugyanekkor az országbíró Csák János, a
tárnokmester Csák Ugrin, majd maga Csák Máté és utána Kőszegi Miklós, a
dunántúli kiskirály. – 1315 után a nádor előbb Rátót Domokos, majd Debreczeni
Dózsá, mindkettő kezdettől fogva Róbert Károly híve. Az országbíró az
ugyancsak hű Anjou-párti Hermány Lampért. A gazdasági főhatalom, a
tárnokmester pedig a nagy pénzügyi reform tervezője és végrehajtója, Nekcsei
Dömötör, aki 1315-től 1338-ban bekövetkezett haláláig – 23 éven át – állt az
ország gazdasági és pénzügyi föhivatala élén.
1312 előtt a királyságot valójában nem a király, hanem kis számú
nagybirtokos oligarcha irányította. A nemesség felé törekedő kisebb
földtulajdonosok, az egyházi és világi szolgáló vitézek (a szerviensek és
familiárisok), valamint az oligarchákat gyűlölő kisbirtokosok együtt nagyon is
alkalmasak voltak, hogy királyi sereggé tömörüljenek az oligarchák ellen. Ezek a
csakhamar már köznemeseknek nevezett megyei lakosok egymás után saját
védelmükre megszervezték helyi közigazgatásukat. A patrimónium végső
szétomlása után ők alakították át a királyi vármegyéket nemesi vármegyékké. –
Ez a közigazgatási átalakulás már közvetlenül IV. Béla halála után, az 1270-es
esztendőkben elkezdődött, és az oligarcha-uralom lehanyatlása után az 1310-es
évek vége felé fejeződött be.
A századforduló pénzromlása csaknem lehetetlenné tette az árutermelést, a
piaci életet, a pénzfelhalmozást. A legfőbb feladatnak Róbert Károly hatalmának
megerősödésével a hatásos pénzügyi reform látszott. Ennek főalakja, hőse volt
Nekcsei Dömötör.

Az aranyforint születése
A gyéren fennmaradt írásos dokumentumok következetesen így említik:
„Demetrius senex de Necte”, vagyis: „Az öreg Nekcsei Dömötör”. Nem tudjuk,
hány éves volt, amikor már nagy tapasztalatú élet után elfoglalta helyét a magyar
gazdasági és pénzügyi föhivatal élén. De ha már akkor „öreg”-nek nevezték,
huszonhárom évvel később felettébb öregen halhatott meg. De mindhalálig ő
volt a legokosabb, a kincstári és piaci ügyekben legtapasztaltabb férfiú széles
Magyarországon. Évtizedeken át ő volt a legfőbb alakja Róbert Károly
közigazgatásának, pénzügy- és gazdaságpolitikájának.
Származása a legősibb vezéri rokonságig visszavezethető. A Nekcsei család az
Aba nemzetség egyik ága volt. Az Aba nemzetségből származott Aba Sámuel
király is. Ennek felesége Szent István húga, tehát Árpád nembéli leány volt. A
későbbi Abák női ágon Árpád nembélieknek tartották magukat. Mint földesurak
az oligarchák közé tartoztak. Többek között Kassa is az ő birtokuk volt. Amikor
a kassai polgárok fegyvert fogtak polgári szabadságukért, Aba Omodé ennek a
harcnak az áldozata lett. Az Abák Csák Máté, Kőszegi Henrik, Kán László mellé
álltak a király elleni küzdelemben, ámde az ő rokoni köreikhez tartozó Nekcsei
Sándor – Dömötör úr közeli rokona, talán bátyja – a Rozgonyi csatában már a
királyi hadak egyik vezére volt Csák Mátéék ellen.
Maga Dömötör valószínűleg a kor legműveltebb férfiai közé tartozott. A
család az értékét vesztett magyar pénz idején is – óriási birtokainak
köszönhetően – igen gazdag volt. Nyilván értékálló idegen pénznek is bőségesen
birtokában lehettek. Így fiaik külföldi egyetemeken tanulhattak, világot láthattak,
politikai gyakorlatra tehettek szert. – III. Béla óta egyre szélesebb körökben volt
lehetőség elsősorban Párizsban, valamint itáliai főiskolákon tanulni. Nekcsei
Dömötör annyira otthonosnak bizonyult Itáliában, olyan közelről
tanulmányozhatta a firenzei és velencei közigazgatást és pénzkészítést, hogy
valószínűnek látszik észak-itáliai iskolázottsága. Emellett azonban alkalma
lehetett német központokban, pénzverő műhelyekben ismerkedni a pénzkészítés
módjaival. És rendkívüli jártassága a pénzügyekben, pénzverésben,
árutermelésben valószínűvé teszi, hogy megjárta Bizáncot is. Erre szüksége is
volt, hiszen döntenie kellett, honnét vegye át a legjobb módszert, amikor az volt
a feladata, hogy jó pénz vezessen be Magyarországon.
Egész bizonyosnak tarthatjuk, hogy a harci vitézkedések és a lóháton,
dárdával vívott lovagtornák nem tartoztak úri gyönyörűségei közé. Az
olvasásban, a drága könyvek beszerzésében, a saját könyvtárban lelhette inkább
örömét. Lovagi életmódot folytató úri kortársai nyilván olyan különcfélének
tartották, mint száz évvel korábban a „Könyves”-nek gúnyolt tudós Kálmán
királyt, bár III. Béla óta az írni és olvasni tudás az urak között szokásosabb volt,
mint korábban. Mégis, aki még csak pap sem volt, de érzelmi-gyakorlati
viszonya volt a könyvekhez, azt eleve kissé különcnek tarthatták. Nekcsei
Dömötörről pedig azt is lehetett tudni, hogy a már aranyvalutára átszoktatott
években képtelennek ható vagyont fizetett ki azóta is nevezetes Képes
Bibliájáért, amelyet máig „Nekcsei-kódex”-nek nevezünk. Egy kézzel leírt teljes
Szentíráshoz, amelyet gazdagon illusztráltak, igen sok írástudó papra (köztük
esetleg világi íródeákokra), mellettük iniciálékat (díszes kezdőbetűket) és
miniatúrákat (kisméretű festett képeket) készítő festőművészekre volt szükség.
Ezeknek az általában egyházi, de nem ritkán világi szakembereknek sokat kellett
fizetni ingatlanban, jószágban és az aranypénz bevezetése óta pénzben is. Igaz, a
Képes Krónika is az Anjouk idejében készült, de bizonnyal a királyi udvar
számára. A „Nekcsei Biblia” azonban egy felettébb tehetős, magas rangot betöltő
ember magánigényét elégítette ki. A közemlékezésben úgy maradt fenn – és ez
valószínű is –, hogy a megrendelőnek (tehát minden bizonnyal magának Nekcsei
Dömötörnek), a mű elkészülte után három falu egész földjével, minden
jószágával, valamennyi jobbágyával, ezek mellett bizonyára némi készpénzzel is
kellett fizetni a készítőknek. (Ismereteink szerint ez volt a legdrágább könyv a
magyar évszázadok alatt.)
Elképzelhető, hogy Dömötör úr a trónkeresés évei alatt, majd Róbert Károly
első éveinek idején külföldön járt, tanult, tapasztalt. Minthogy csak 1315-ben,
már eléggé idős emberként jelent meg, azonnal magas ranggal a magyar
közéletben, lehetséges, hogy még a rozgonyi csata és az ezt követő csatározások
idején sem volt itthon. Amikor azonban hazatért, Róbert Károly azonnal
felismerte, hogy éppen őrá volt szüksége. Előnyt jelenthetett számára az is, hogy
a rozgonyi győztes Nekcsei Sándor fivére volt.
Róbert Károly siheder kora óta élt Magyarországon, készült a királyi trónra,
minden bizonnyal hamarosan anyanyelvi szinten tudott magyarul, erre a
hadakozó magyar vitézek közt szüksége is volt, minthogy azok nem tudtak
idegen nyelveken, még latinul sem. Bár Róbert Károly francia származású volt,
gyermekként anyanyelvként tanulta meg az itáliai nyelv esetleg több tájszólását
is. Az észak-itáliai egyetemeken művelődött, Firenzében és Velencében otthonos
Dömötör minden bizonnyal úgyszintén anyanyelvi szinten tudott olaszul. Persze
tudott latinul is. A XIV. század elején a művelt emberek olasz nyelvezete –
Dante, Petrarca, Boccaccio olaszsága – még elég közel is volt a latin nyelv
Augustus császár korabeli latinságához. Aki otthonos volt az egyikben, hamar
átszokhatott a másikra.
Nekcsei Dömötör pedig korának egyik legműveltebb férfia volt, gyanítható,
hogy az ókori és a középkori itáliai nyelveken kívül egyéb nemzeti nyelven is
tudott. A Párizst járt krónikások óta a francia sem volt idegen az írástudóktól. A
külföldet járó követségeket teljesítő udvari emberek jó részének meg kellett
tanulniuk a német nyelv egy-két tájszólását is. Aki Bizáncba került, arra némi
görög is ráragadt.
 Amikor hazatérte után Róbert Károly hamarosan rábízta a tárnokmesteri
teendőket, és ezek mellett az ő dolga lett a királyi kincstár irányítása is, ő már
tudta, hogy addig nem is lehet rendbe hozni az alaposan lezüllött pénzügyeket,
amíg meg nem semmisítik az értéküket vesztett pénzdarabokat, és szigorúan
nem tiltják meg a forgalomban lévő pénz időnkénti bevonását és felhígított
újraöntését. De azt is tudta, hogy a pénzromlás óta alaposan megcsappant a
bizalom az ezüstpénzben. Igaz, néhány külföldi ezüstpénznek megmaradt a piaci
értéke, így a cseh garas, az igen nagy értéket képviselő német márka, a ritkán
idáig kerülő francia pénz alkalmasak voltak vagyonok felhalmozására, de piaci
forgalmuk igen csekély volt. Nekcsei Dömötör azonban külföldi tapasztalataiból
megtanulta, hogy ahol van aranypénz, és sikerül megtiltani a silány anyagok
bekeverésével elkövetett pénzhígítást, ott az árak időtlen időkig állandóak
maradnak. A legfőbb feladat tehát a magyar aranypénz megteremtése volt.
Dömötör úr alaposan tanulmányozta az európai forgalomban jól ismert három
aranyvaluta finomságát, formáját. Egészen bizonyos, hogy az új pénznem
bevezetéséhez szakértő pénzverőkre volt szükség, talán szakértő
aranybányászokra is. Mindezt csak akkor lehetett megvalósítani, amikor
Rozgony után Csák Máté kénytelen volt eltűrni, hogy az addig magántulajdonú
aranybányák királyi fennhatóság alá kerüljenek. Az ezek kihasználására
kialakult felvidéki bányavárosok (Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya)
mellett az addig Kánék birtokában lévő erdélyi bányák is az udvar tulajdonába
mentek át. Egészen bizonyosra vehetjük, hogy külföldről behozott
szakmunkások kellettek a nemesfémbányászathoz. Valószínűleg német területről
kellett hívni a bányászokat. A bányavárosok még sokkal később is német ajkúak
voltak. Talán már ekkor, Róbert Károly és Nagy Lajos királysága alatt települt be
német lakossággal a bányák környéke.
Amikor biztosítva volt az arany beszerzése, dönteni kellett, melyik
meghonosodott valutát tekintsék követendő példának. Róbert Károly fenntartás
nélkül bízott Nekcsei Dömötör szakértelmében. Ő hasonlította össze súlyra,
tisztaságra, formára az európai piacokon általánosan elismert és forgalmazott
aranypénztípusokat. – Az európai piacokon három általánosan elismert és
elfogadott aranypénz volt forgalomban: a bizánci, a velencei és a firenzei.
Általában származásuk helyéről nevezték el ezeket a nemesfém karikákat. A
bizáncit nemcsak a keresztény európai országokban, hanem az ázsiai, afrikai és a
mór uralom alatt álló hispániai földeken, a mohamedán kalifátusokban és
szultanátusokban is bizamtinnak nevezték. A velencei aranynak dukát volt a
neve. A velencei köztársaság választott elnökének a címe a latin dux (vezér) szó
velencei eltorzulással doge (dózse) volt, a velencei városi köztársaság latin
formájú neve pedig ducatus (dukátusz). A velencei aranypénzen ez volt a körirat:
„Ducatus veneticus” (Velencei fővezérség). – Ennek a „ducatus'' szónak
nemzetközi eltorzulása volt a dukát. – A firenzei aranynak pedig egyszerűen
firenzei, latinul florentinus vagy florentin volt a neve.
Nekcsei Dömötör tüzetes vizsgálódás után úgy ítélte, hogy a firenzei arany a
legtisztább ötvözetű, legtetszetősebb formájú és díszítésű pénzdarab. Amikor
megszervezte a királyi fennhatóság alá került aranybányákat és melléjük a
pénzverő műhelyeket, a firenzei aranyat, a florentint ajánlotta az új magyar pénz
mintájának. Róbert Károly pedig jól tudta, hogy szakértő tárnokmesterében akár
vakon is megbízhat, hiszen alig akadt nemhogy itthon, de Európa-szerte valaki,
aki oly jól értett volna a pénzügyekhez, mint ő. Tehát a magyar aranypénz neve a
Firenze latin nevéből formálódott „florentin’' lett. Ez alakult tovább népajkon
florinttá, majd egyszerűsödött forinttá. Öt és fél évszázada közismert és
általánosan használt magyar szó a forint. És ha közbe-közbe más nevű
pénzegységeink is voltak (tallér, korona, pengő), az évszázadok folyamán újra
meg újra erre a pénznévre tértünk vissza. Mai forintunk is a néhai Nekcsei
Dömötör emlékét idézi.
A magyar forint hamarosan szilárd értékű, nemzetközi tekintélyű, megbecsült
valuta lett. – Mellette azonban hasznos volt továbbra is elfogadni piaci
váltópénznek a cseh garast. Ez azért is tanácsos volt, mert a hazai és a
csehországi piacok ebben és a következő században erősen összekapcsolódtak.
Prága, Brünn (Brno), Ostrava piaci árusai örömmel elfogadták a magyar forintot,
de elvárták, hogy a budai, fehérvári, temesvári piacokon természetes
vásárlóeszköz legyen a cseh garas. Ez az ezüst váltópénz sokkal kisebb értékű
volt a magyar aranypénznél, de a gyakorlatban igen fontos volt. Annyira, hogy
idővel magyar ezüst garasokat is vertek, mint a forint váltópénzét. Ez az arany-
ezüst kettős valuta ettől kezdve – olykor más-más név alatt – fennállt a XIX.
század derekáig, amikor is az ezüst rendkívüli elértéktelenedése miatt az
Osztrák-Magyar Monarchia rákényszerült az akkor új aranyforintra, majd az alig
néhány évtizedet megért aranykoronára. Igaz, a földek valóságos értékét
mindmáig aranykoronában számítjuk.

A Zách Felicián-ügy
Hat évszázada ismeretes az a túl regényes történet, mely szerint egy gazdag és
tekintélyes nagyúr, nemrég még Csák Máté híve, egy ideig még nádora is,
átpártolt Róbert Károly oldalára. Bejáratos lett a királyi udvarba, szépséges
leánya, Klára a királyné udvarhölgye volt. Majd a lengyel származású királyné
öccse, Kázmér, aki nemsokára lengyel király lett, szerelemre lobbant Felicián úr
leánya iránt. Egyesek szerint elcsábította, mások szerint erőszakkal tette
szeretőjévé. De az is lehet, hogy szépszerével hódította meg. Hanem amikor
Kázmér lengyel király lett, nem vitte magával Klárát Krakkóba királynénak. A
hagyomány szerint ez bősz haragra gerjesztette Felicián urat. Nem is Kázmér úr
ellen dühöngött, hanem az egész királyi famílián akart bosszút állni. Kivont
karddal rontott ebéd idején a visegrádi királyi palotába. Felettébb vaktában
vagdalkozott, mert sem a királyt, sem fiúgyermekeit nem találta el, de lecsapta a
királyné jobb kezének magasra emelt négy ujját, míg hamarosan az egyik
udvaronc tőrrel ugrott rá és megölte.
Ezt a történetet a következő évszázadok során többször megírták: a
feldolgozások közül a legértékesebb Arany János rendkívül szép balladája. Ám
felettébb kétséges, hogy egy udvari szerelmi kaland ilyen hátborzongató
következményekkel járjon, ahogy ez ránk maradt. Hiszen egy királyi herceg,
akiből hamarosan király is lett, és egy szép udvarhölgy szerelmi története
túlságosan szokványos dolog a legmagasabb körökben. Egy parasztlány vagy
polgárlány kénytelen volt férjhezmeneteléig őrizni szüzességét, s ha tehát
szégyenbe került, még férjhez is csak akkor mehetett, ha elég gazdag famíliából
származott. Legalábbis így volt az elmúlt századokban, ám ha megtörtént a baj, a
bánatos szülők mégsem vették oly sérelmesnek, hogy karddal rohanjanak a
csábító fiatalember családjára. – Ha nagy vonalakban el is hisszük a balladában
megénekelt történetet, az valószínűtlennek tűnik, hogy az eset után a
szerencsétlen udvarhölgyet megcsonkítsák, megkínozzák és nyilvánosan
megöljék, majd az egész családot, fivéreket, leányokat, sógorokat,
unokafivéreket váltogatott módon kiirtsák – ez még a középkorban is túlzásnak
tűnt volna. Különösen a közismerten szelíd és kegyes Róbert Károly esetében,
hiszen ő még fegyverforgató ellenségeivel szemben is felettébb irgalmasnak
bizonyult. – De hogy volt Zách Felicián-ügy, megtörtént a merénylet kísérlete,
elkövetkezett a szörnyűséges bosszú, miután a gyilkos hajlamú apa már nem is
élt – ez bizonyos és valószínű, ám feltehetően nem egy szerelmi idill
következtében: ez a véres történet valószínűleg a király és a kiskirályok
küzdelmeinek tragikus folytatása volt.
Valójában azt se tudjuk, hogy a bosszúvágyó és rosszul járt családnak mi volt
a neve. A régi szövegek egy része Zách Feliciánnak, leányát Zách Klárának írja.
Más szövegekben Záh-nak írják a család nevét. Annyi bizonyos azonban, hogy
Felicián úr kezdetben Csák Máté szövetségese, egy ízben főhivatalnoka volt. A
nagy összecsapás idején pártolt át, úgy látszik, józan okosságból, Róbert Károly
oldalára. Hanem aki ez időben nagybirtokos volt, talán a kiskirályok közé is
tartozott, aligha vette jó néven a nagybirtok hatalmának csökkenését, a
kisnemesség felemelkedését. Elképzelhető, hogy új összecsapást akart
előkészíteni, amikor merényletet kísérelt meg a király ellen. Talán arra számított,
hogy ha sikerült a királyt, esetleg trónörökösét is megölni, azonnal felelevenedik
a kiskirályok és a trónkeresők küzdelme, a Csákok, Kőszegiek, Kánok mellé
állnak, híveikkel fegyvert ragadtatnak, hogy elölről kezdődjék a halálos játék a
főhatalomért. – Ez esetben ez a visegrádi merénylet nem családi bosszú volt,
hanem a birtokos Zách-család és az eddig trónon ülő Anjou-család feudális
magánháborúja az országos hatalomért. Csak így érthető, hogy a bosszú az egész
család ellen irányult.
A kegyetlen megtorlás igen rossz hírbe keverte az egyébként közismerten
kegyes hajlamú királyt. A király és a királyi család ellenségeinek nagyon is
érdekében állt a tetszetős, regényes pletyka az elcsábított ártatlan leányzóról és
az esztelen bosszút álló királyról. Könnyebb és kellemesebb elhinni egy
regényes szerelmi történetet, mint egy politikai indulatokból eredő emberölést. –
A mintegy száz évvel korábban történt eseményt – amikor a Bor nembéli Benke
nádor (akit Katona József Bánk bánnak nevez) megölte a király feleségét –
családi megtorlássá alakítja a szépirodalom. Róbert Károly idejében a bukott
kiskirályok hírkeverése akadályozza meg, hogy felismerjék a megtorlás nagyon
is érthető voltát és mértékét a feudális magánháborúk korában.
Kétségtelennek kell tekintenünk, hogy Rozgony és az ez utáni csaták nyomán
az ellenségeskedés nem szűnhetett meg. Ha a közepesebb birtokok meg is
békültek a nagyon bölcsen kiegyezésre vágyó győztes királlyal, a legnagyobbak
és legerősebbek: Csákék, Kőszegiék, Kánék s mellettük az őket szolgáló
kisnemesek készülhettek a visszaütésre, az újrakezdésre. Zách Felicián
merényletkísérlete ilyen újrakezdés lehetett. Ha ez családi ügy lett volna,
befejeződött volna a merénylő azonnali halálával. Ehelyett azonban az egész
Zách-családot és rokonságát kiirtották. A feudális viszonyok között ez nem
tekinthető másnak, mint a nemrég Csák Máté párti Zách-család és az
eddigiekben győztes Anjou-család magánháborújának. Ezt az is valószínűvé
teszi, hogy a visegrádi merénylet és a szörnyű bosszú után, vagyis 1330-tól nem
volt többé belső háborúság a királyi és kiskirályi családok között. Az addigi
magánhadseregeket bölcs intézkedés állította a királyi politika szolgálatába.
A bandériumok
Az Anjouk magyarországi trónra kerülése háborús lehetőségeket szült Róbert
Károly és a család más trónokon ülő vérrokonai között. Róbert Károly maga
békeszerető, ellentéteket kibékítő király volt. De ellenséges indulatok és várható
veszedelmek közepette a tartós békéhez ütőképes hadseregre volt szükség. A
látszólag megnyugodott egykori oligarcháknak tekintélyes magánhadseregeik
voltak. Ha ezeket valamiképpen beolvaszthatták volna egy egységesen
működtethető, király irányította országos hadseregbe, könnyebb lett volna békés
biztonságban élni a szomszédos cseh, lengyel, osztrák hadak között, és még az
esetleges nápolyi igényeket is visszariasztotta volna az erős hadsereg.
Róbert Károly valószínűleg a francia királyoktól származó családi
hagyományból meríthette a hadseregszervezés módjának akkor nagyon is
időszerű ötletét. A földesurak – nemcsak a nagybirtokosok, hanem a
középbirtokosok is – ragaszkodtak a „saját” hadsereghez. Franciaországban, az
akkor még külön országnak számító Burgundiában, valamint a nápolyi
királyságban akkorra már kialakult a feudális hadszervezésnek az a rendje, hogy
amelyik földesúr megfelelő létszámú felfegyverzett hadsereget a saját
parasztjaiból, pásztoraiból ki tudott állítani, az az őt szolgáló kisnemesekből (a
szerviensekből és familiárisaiból) tiszteket állíthatott a sereg élére. Annak a
seregnek ő volt a tulajdonosa, sajátjának elismert katonáit saját nemesi címerével
ékesített zászlói alatt vihette csatába. Az Anjouk nápolyi otthonában a zászlót
itáliai (olasz) nyelven „bandeirá"-nak mondották (ma is így mondják). Ezt a
földesúri zászló alatt vonuló, harcos alakulatot ezért „zászlóaljnak” nevezték.
Ennek latinos formája: bandérium. (Sokkal később Itália-szerte a fegyelmezett
rabló csoportokat a bandérium lerövidített formájában „banda"-nak nevezték, a
banda tagját pedig „bandita"-nak.)
Ez volt a mintája a magyar bandérium szervezésének is. A földesurak
készséggel álltak az országos ügyek fegyveres szolgálatába, ha saját nemesúri
zászlóik alatt maguk vagy híveik lehettek a zászlóaljparancsnokok, és saját
tulajdonuknak tudhatták az osztagukat. Róbert Károly idejétől kezdve sokáig az
a földesúr, aki legalább 50 férfit tudott hadirendbe állítani, felfegyverezni,
öltözékkel és élelemmel ellátni, hadsereg-tulajdonosnak tudhatta magát. A
bandériumokból összeállt, felső szinten egységesen irányított hadsereg jó eszköz
volt egy esetleges külső veszély elhárítására is, a belső rend őrzésére is. Nem
egy földesúrnál a királyhűség feltétele az volt évszázadokon át, hogy a saját
zászlaja alatt felvonuló hadseregével úgy érezhette: ő védi az országot, ő vigyáz
a közrendre.

A visegrádi kongresszus
A „nemzetközi jog” tudományos és gyakorlati fogalmát sokkal később, a XVII.
század első évtizedeiben Hugo Grotius holland jogtudós alkotta meg – valójában
azonban a diplomáciai tevékenység már sokkal előbb létrehozott olyan országok,
államok, királyságok közti egyezményeket, amelyeknek a rendelkezéseit a
különböző hatalmak egymásra és magukra nézve érvényeseknek ismerték el. A
békekötések, a politikai szövetségek, a gazdasági kapcsolatok szabályai
valójában már akkor építették a nemzetközi jogot, amikor az ókori római jogot
továbbfejlesztő központi jogrendszerek még nem ismerték a nemzetközi jog
fogalomrendszerét.
Az Anjouk magyarországi hatalmi rendszere legalább kéz ízben jelentősen
hozzájárult a nemzetközi jog előkészítéséhez. Az első Róbert Károly visegrádi
egyezkedése volt a lengyel, cseh és bajor uralkodóval, a másik pedig a néhány
évtizeddel később Nagy Lajos magyar király és Johanna nápolyi királynő
megbízottai által között, mindkét királyságban kötelező „aversai béke”.
Természetesen már az ókor óta voltak megegyezések különböző, gyakran
ellenséges hatalmak között. De az egységes jogrendbe beilleszthető szabályzat
elsőként Visegrádon valósult meg 1335-ben. (Ezt legfeljebb csak 1271-ben a
tuniszi béke előzte meg, amely befejezte a keresztes háborúkat a keresztény és
mohamedán hatalmak között.)
A Visegrádon történt nemzetközi megegyezésnek oka és előzménye volt a
hatalmi igényeknek olyan szövevénye, amely egész Közép-Európában
bizonytalanná tette, hogy a házasságokkal összevissza rokonosult-sógorosodott
uralkodó családok melyik tagjának melyik országra lehet örökösödési igénye.
Ebben a cím- és jogcím-vitában Róbert Károly a Přemyšl család után a lengyel
trónra került Lokietek dinasztiából származó Erzsébetet vette feleségül. Első
gyermeküket, a későbbi Nagy Lajost ezért lehetett (leány-ágon) Lokietek-
ivadéknak tekinteni.
Ebben a jogi zűrzavarban, a hullámzó szövetségi-ellenséges viszonyban
uralkodóknak is, uraknak is, lakosságnak is nélkülözhetetlen szüksége volt egy
olyan egyezményes rendteremtésre, amelyet Közép-Európa hol szövetséges, hol
ellenséges hatalmai valamennyien elfogadnak. Ez támpontot nyújtott a nyugati
hatalmaknak is a közép-európai helyzet jobb megértéséhez. A visegrádi
királytalálkozó tehát egész Európa számára hasznos volt. A magyar király
otthonába, a Csák Mátétól nem régen visszavett visegrádi várba a cseh és a
lengyel királyon kívül a feudálisan széttagolt Bajorország déli felén uralkodó
Wittelsbach herceg és a morva őrgróf is hivatalos volt. A valamennyiüknek
egyaránt fontos megbeszélés így széles körben hatásos találkozóvá emelkedett,
józanul biztosítva a közép-európai népek biztonságos nyugalmát.

Az előreneszánsz korai humanizmusa

Itália, ahonnét Róbert Károly érkezett, szellemében már itt-ott előlegezte a
reneszánszot. A kereskedelem jobban fejlődött, mint a környező területeken. A
Földközi-tenger a nyugati forgalom középpontja, ennek folytán a középhelyet
elfoglaló Itália városai korábban polgárosodnak, mint a távolabbi központok. A
polgári fejlődés világiasabbá formálja a művészeteket, mindenekelőtt az
irodalmat. Dante költészete már a reneszánsz előfénye, Petrarca szerelmi lírája,
Boccaccio erotikus novellái néhány évtizeddel előbb még alig voltak
elképzelhetők. Az ember – testével is, lelkével is – a gondolkodás középpontjába
került. Róbert Károly kezdetben meglepőnek ható emberségessége,
békülékenysége, a kínpróbák – tűzpróba, vízpróba, kínvallatás – tilalma már
nagyon is jelzi, hogy korszakváltás következik.
Nem is egyszerű mindezt tudomásul venni. A következő században élő, már
mindenestől reneszánsz szellemű Thuróczy János krónikája szemléletesen
jeleníti meg, hogy a magyar trónra kerülő itáliai francia Anjout kezdetben
idegenkedve fogadják, de harminc évvel Rozgony után a nagyon is megszeretett
király halála már nemzeti gyász. Temérdek kifogás és bírálat után csak dicsőítő
szavakat tudnak mondani és írni Róbert Károlyról.
Belpolitikája, szervezőképessége, gazdasági és pénzügyi intézkedései
hamarosan látványosan sikeresek voltak. Külpolitikája, a visegrádi találkozó és
okos házasságai (négy felesége is volt egymás után, valamennyi növelte az
ország széles körű tekintélyét) is az ország javát szolgálták. Háborúi azonban
elég sikertelenek, olykor egyenest veszélyesek voltak. A román fejedelemmel
vívott küzdelemben kis híján maga is odaveszett. Tekintélyét bölcsen tudta
növelni, de országa területét sehogy se sikerült tágítania. Ezzel szinte megelőzte
utódja, a „Nagy”-nak nevezett Lajos sikertelen háborúzásait. Ámde már az is a
reneszánsz közeledtére vallott, hogy egy jól sikerült gazdasági intézkedés
nagyobb elismerést hozott, mint amekkora egy vesztes háború szégyene lett
volna.
Harmadik felesége, a lengyel Erzsébet a Lokietek királyi családból
származott. Ő szülte Róbert Károly két fiát, Lajost és Endrét. Ezek tehát női
ágon Lokietek-leszármazottak voltak. Erzsébet öccse, Kázmér lengyel király fiú
nélkül halt meg. Nem is lehetett más vér szerinti utódja, mint nővérének
idősebbik fia. Kázmér király tehát örökbe fogadta unokaöccsét, Lajost, aki
fiágon Anjou, nőágon Lokietek volt, miközben maga az Anjou család régebbi
nőágon Árpád-ivadék volt. Lehetett tehát úgy játszani a politikában, hogy Lajos
egyszerre lehessen magyar és lengyel törvényes trónörökös, idővel pedig magyar
és lengyel király.
Róbert Károly mintegy három évtizedes (1308-1342) korszaka olyan új
történelmi szakasz kezdete, amely ugyan sok mindent hoz át és folytat az
Árpádok végső századának társadalmi tagozódásából, kultúrájából, ízléséből,
életformában, életérzésben, közműveltségben egy új stílus, új eszményvilág
jelenlétéről vall. A gótika például már III. Béla idején megjelenik, de az Anjou
nemzedékek alatt válik a formaigények meghatározó elemévé. A magyar nyelvű
irodalom-költészet elég lassan bővül, mégis a legrégebbi olyan szövegek,
amelyek már jól mutatják az anyanyelv fejlődését, ebből a korszakból maradtak
fenn (Margit-legenda, Szent Ferenc-legenda). A miniatúrákkal díszített kódexek
képei már arra az öltözködésre – legalábbis úri öltözködésre – nyújtanak bőséges
példákat, amelyek tanúskodnak arról is, hogy a ruházkodás milyen mértékben
hasonul a XIV. század részben itáliai, de még inkább francia ízléséhez. A
Nekcsei-kódex egyházi jellegű illusztrációi és a Képes Krónika történelmi-világi
ábrázolatai együtt lehetőséget adnak mindmáig arra, hogy felidézhessük: Róbert
Károly, majd Nagy Lajos évtizedeiben milyen lehetett a királyi udvari élet, az
urak magánélete, a lovagízlés hatása a fegyveres vitézek megjelenésére. A
nyilvántartott eseményeket, a társadalmi-gazdasági-pénzügyi újításokat, az
építészet, festészet érettségét együtt kell szemlélnünk, hogy miképpen is vezet be
az Anjouk késő középkori élete és életformája a készülődő reneszánszba.

A „Nagy”-nak mondott I. Lajos király

A mindent felvirágoztató Anjouk legvirágzóbb éveinek – jó hat évszázada –
Nagy Lajos korszakát tekintik. Arany János ezt nevezi „daliás idők”-nek, ez az a
„dicső hajdankor”, amelyre „sóhajtva néz vissza” minden magyar utókor. – De
ha olykor-olykor a sokkal későbbi kor sok mindenben kételkedő krónikása
kénytelen feltenni a kérdést – inkább magának, mind a meggyökeresedett
hagyománynak –, hogy miért nevezzük éppen ezt a Lajost „Nagy”-nak, amikor
ezer év óta senkinek se jutott eszébe, hogy Szent István, Szent László, Könyves
Kálmán, III. Béla, IV. Béla, majd utánuk Mátyás király nevéhez odategye a
„Nagy” jelzőt. Akkor talán nem megbocsáthatatlan a kérdés, hogy miért éppen ő
a „Nagy”? Hiszen akármilyen jeles államfő volt, akármilyen nagy hatalmú
királya lehetett egyszerre Magyarországnak és Lengyelországnak, akárhány
tenger hullámai verdesték hatalmi körének határait – világuralmi céljai sehogy se
sikerültek, háborúi nem voltak győztesek. Alighanem valóban vonzó ember volt,
az Árpád-házi komor királyok után egyenesen derűs embernek tűnhetett. Uralma
alatt az emberi élet biztonsága is jobb volt, mint az utolsó Árpádok, majd az
oligarchák idején. De ha együtt idézzük vissza őt és apját, Róbert Károlyt, arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy emberi-politikai nagysága elmaradt az oly
kitűnő-okos, végül is mindig sikeres apa mellett. – Mégis már az életében
odaragasztották nevéhez a „Nagy” jelzőt.
Lehet, hogy a túl kései krónikás tévúton jár, de talán mégis sejti, hogy mi
lehetett az oka ennek a túl nagy elismerésnek. Hiszen benne semmiféle olyan
tulajdonság nem volt, mint a frank Nagy Károlyban, az orosz Nagy Péterben, a
porosz Nagy Frigyesben vagy az egyenesen alacsony, kis termetű Nagy
Napóleonban, aki úgy lett francia császár, hogy olasz volt, szinte az Anjouk
ellenpéldájaként, akik úgy lettek olasz urak, hogy franciák voltak. – Nagy
Lajosban se jó, se rossz értelemben nem volt olyan nagyság, mint ezekben a
világformáló uralkodókban. S a magyar történelemben nem is ő volt az első, akit
már gyermekkorától kezdve „Nagy”-nak neveztek. Sokkal őelőtte I. Géza, Szent
László bátyja és elődje a trónon, már ezzel a „Nagy'” jelzővel volt ismeretes.
Persze akkor, a XI. század végső negyedében, amit leírtak, azt latinul írták le.
Gézát pedig már kisgyermekkorában „Magnus”-nak, azaz „Nagy”-nak nevezték.
Ennek elfogadható indoka sehogy se lehetett. Három évnyi uralkodásának
egyetlen érdekes eseménye az volt, hogy Dukász Mihály bizánci császár neki
küldte el azt a fejpánt alakú nyitott koronát, amelyet ő sohase használt, és amely
sokkal később az egybeolvasztott magyar Szent Korona máig is meglévő alsó
része lett. Ez ugyan történelmi ténynek is, anekdotának is érdekes, de
semmiképpen se teszi „Nagy” királlyá vagy „Nagy” történelmi személlyé a
megajándékozottat. De mégis „Magnus”-nak nevezték. A számos későbbi
magyarázat közül az a leghihetőbb, hogy ez a királyunk igen nagy termetű, igen
magas, már kisgyermek korában a többiek közül kimagasló férfiú volt. Öccséről,
az idővel szentté avatott Lászlóról is köztudomású, hogy vállal magasodott ki
hívei közül. Géza talán még nála is magasabb volt, testi valóságában valóban
„Nagy”. Ha erre gondolunk, úgy elképzelhető, hogy Lajos király a „Nagy”
melléknevet nem erkölcsi értékei, hanem testi-fizikai mérete miatt kapta. (Ha
tévedtem volna, megértően várom az elmarasztaló kritikát.)
Kétségtelen, hogy „Nagy” Lajos király igen jó körülmények között foglalhatta
el apja örököseként Magyarország trónusát.

Egy világbirodalom igénye

Lajos kitűnő helyzetben lett atyja halála után magyar király. Róbert Károly okos
külpolitikája, ellentéteket kibékítő belpolitikája, a kiskirályok uralmának – hol
erőszakkal, hol szép szóval, kiegyezéssel véghez vitt – megszüntetése, a jó pénz
megteremtése eleve virágzó jövő kilátásait ígérte. A tönkretett pénz helyére a
bölcs Nekcsei Dömötör intézkedései olyan szilárd értékű valutát állítottak, amely
biztonságos jövedelmet kínált a kereskedőknek. A biztonságos forgalmú
kereskedelem felvirágoztatta az iparokat. Az a tény pedig, hogy az uralkodóház
beletartozott a világtekintélyű Capet-Anjou családszövevénybe, szinte kínálta az
igényt egy olyan világuralmi egységre vagy államszövetségre, amely nem kisebb
hatalmú, mint a Német-római Császárság. Róbert Károly távolabbi terveiben
megvolt az az elképzelés, hogy valamiképpen egyesíteni lehetne a Szicíliát is
magába foglaló, dél-itáliai Nápolyi királyságot és Magyarországot. A két
királyságban az Anjou-család egy-egy ága uralkodott. Ennek az igénynek a
következménye volt, hogy Károly Róbert kisebbik fiát, Endre herceget már
gyermekkorában összeházasította a nápolyi király unokájával, Johannával, azzal
az elgondolással, hogy idővel a házaspár közösen örökli a nápolyi trónt,
miközben a magyar király Lajos, Endre fivére. S ha idővel a bölcs családi
politika folytán Lengyelország is Lajosra száll, Nápoly és Szicília pedig Endréé,
megvalósítható a magvar-dél-itáliai-lengyel egységes birodalom. – Amikor tehát
Lajos trónra került, ez a világbirodalmi terv adva volt.

A szívesen hadakozó magyar urak készséggel vállaltak akár hadjáratot is,

hogy megvalósuljon a nagy terv, amelynek sikere esetén Magyarország
világbirodalmi központ lehet. A nápolyi urak egy része azonban nagyon
húzódozott attól, hogy tag legyen egy olyan szövetségben, amelyben nem ők
vannak a központban. Ez a politikai helyzet idézte elő a családi tragédiát, amely
két háborúba is belesodorta a két népet.
Endre mint a trónörökös hercegnő férje az ifjúkori házasság óta Nápolyban élt
Johannával. Johanna pedig felettébb csapodár asszony volt. Házassági
hűtlenségeinek krónikájából két vetélytársról biztosan tud a feljegyzett krónika.
Két hercegifjú, Durazzói Károly és Tarantói Lajos. Mindketten úgyszintén
Anjou-ivadékok, akárcsak Endre, a férj. Úgy hihették, ha Endre helyett
bármelyikük a férj, az tarthat igényt a Capet-Anjou világbirodalomra. Azt nem
tudjuk, nem is fogjuk tudni, hogy miféle családi viharokat idézhetett elő Johanna
hűtlensége, az azonban bizonyos, hogy valószínűleg Durazzói Károly ölette meg
otthonában Endrét, talán maga is részt vett a gyilkosságban és az áldozat
holttestének a palota kertjébe történő kihajításában. Nagyon valószínű, hogy
Johanna tudott férje megöléséről. Durazzói Károlynak azonban csalódnia kellett,
mert a csalárd asszony hamarosan nem őhozzá, hanem Tarantói Lajoshoz ment
férjhez. Az olasz történelemben politika és erotika gyakran keveredik. Érdekek
és vágyak, gazdasági kilátások és testi gyönyörűségek gyakran összevissza
keresztezik egymást. De alig van eset, amikor ennyire világosan, egyértelműen
nyilvánul meg diplomácia, belpolitika, nászágytörténet és gazdasági érdekek
összefonódása. Itália több évezredes történetében alig-alig lehet megvonni a
határt a hatalmi vágy, a házassági érdekek és az erotikus kalandok között. Jól
tudta ezt már a középkor végén Boccaccio, és kitűnő illusztráció erre Endre és
Johanna romantikus drámába kívánkozó rémtörténete.
De a tény az tény. Endrét megölték, a nápolyi trónra Johanna ült, férje és
uralkodótársa Tarantói Lajos volt. Ez lovagi értelemben bosszút követelt,
politikai értelemben elégtételt. Endre halála után Lajos jogilag igényt tarthatott a
nápolyi trónra. A lovagerkölcsön és lovagszokásokon nevelkedett magyar urak
jó része pedig szívesen vállalkozott a kalandos hadjáratra.
Felettébb romantikus emléke ez nemzeti történelmünknek. Még Arany János
kései remekműve, a „Toldi szerelme” is erről szól. A mostani olvasó jobban is
ismeri ezt a történetet, mint az, aki csak az iskolában tanulta, hogy volt „két
nápolyi hadjáratunk” is. Ki ne tudná, hogy Lajos maga is részt vett a bosszúálló
hadjáratban, meg hogy a hadsereg vezére Laczfi Endre volt. (A valóságban ezt
az akkori közéleti férfit Lackfinak hívták, de Arany, úgy látszik, jobban
hangzónak ítélte a Laczfi formát.) Azt is tudni vélik, hogy az egyik várostromnál
Lajos király is megsebesült: szakállas nyíl fúródott a karjába, nagy nehezen
lehetett csak kihúzni. Olyan tudósítás is maradt ránk, hogy Durazzói Károlyt
sikerült elfogni, ki is végezték mint Endre gyilkosát. De Johanna és Tarantói
Károly meg tudott szökni. A háborúzásnak azonban nem lett vége, még egy
nápolyi hadjáratra került sor. Azt a nagy vagyont, amelyet Róbert Károlynak
sikerült felhalmoznia, Lajos nagy részben elherdálta ezekkel a világuralmi
kísérletekkel. Végül mégis békét kellett kötnie Nápollyal, vagyis a Nápolyba és
trónjára visszatérő Johannával. Ez volt az aversai béke. Sajátos történelmi
esemény színhelye a tanácskozás Lajos és Johanna megbízottjai között. Lajos
királyt Laczfi Endre képviselte, Johanna királynő nevében Nápoly akkori
diplomatája, Boccaccio tárgyalt a magyar követtel. Számunkra is, de a világ
irodalomtörténete számára is különös esemény, hogy a novella műfajának
megteremtője, Boccaccio és a Toldiból ismert Laczfi Endre – bizonnyal latinul –
tárgyalt a békéről.
Ezek a valójában fölösleges és eredménytelen hadjáratok igen költségesek
voltak. Az az óriási vagyon, amely Róbert Károly okos, józan gazdaságpolitikája
folytán felhalmozódott a királyi kincstárban, felettébb megcsappant. A többi,
későbbi kísérlet a Balkán felé némiképpen bővítette a magyar király feudális
hatalmát, de gyakorlatilag Nagy Lajos semmivel sem volt nagyobb kitűnő
apjánál.

A megújított Aranybulla
A nemesi osztály jogrendje kidolgozott, alkotmány jellegű jogrend volt az
Aranybulla (1222) óta. Gyakorlatilag ettől kezdve beszélhetünk nemcsak nemesi
osztályról, hanem főnemesi és középnemesi rétegekről is. Néhány évvel később
(1231-ben) ugyan a megújított Aranybulla nem vette fel szabályai közé az
ellenállási jogot, a nemesi tiltakozás jogát a királyi rendelkezések ellen – de
valójában tudomásul vett jogrend szerint éltek a földbirtokosok. – Az Anjouk
korában illeszkedett a magyar jogi gondolkodás az európai normák világába.
Igaz, hogy a feudális társadalmi rend már II. Endrétől fogva felszámolta a királyi
magántulajdont, a patrimóniumot, a kiskirályok évei alatt még egy ideig élhetett
a kis területek fölötti feudális főuralom. De az Anjou-nemzedékek alatt a hazai
társadalmi rétegeződés egyre inkább hasonult az európai mintákhoz.
Ha a hatalom kiterjesztése kísérlet is maradt, ha a végeredményben sikertelen
háborúk sok pénzt és fölösleges emberáldozatot követeltek is, a belpolitika, a
belső rend olyan sikeres volt, hogy az emlékezés nemcsak nemesi, de paraszti
körökben is oly kedvezőre festette Lajos király idejét, hogy a köztudatban
meggyökeresedett a „Nagy” magasztaló jelző.
Az Aranybullától kezdve (1222) a törvények jellege fokról fokra közeledett az
egységes, egy szempontú rendszer felé. Szükség volt olyan törvényre, amely
összefoglalta a jogalkotás elvi alapjait. Ezt később „alkotmány”-nak nevezték (és
nevezik mindmáig). Az angol „Magna Charta” (1215) óta az európai királyságok
egymás után törekedtek olyan alapvető jogszabály megalkotására, amely elvi
alapja lehet valamennyi hozandó törvénynek, rendeletnek, bíráskodási
szempontnak. – Maga az eredeti Aranybulla a királyi hatalom és a nemesi
igények vetélkedéséből lett jogszabállyá. Ez itt a növekvő erejű és egyre
szervezettebb nemesség győzelmét jelentette. Ennek biztosítására szolgált volna
a 31. szakasz, az „ellenállási záradék”, amely szerint ha a király vagy valamelyik
utódja megszegné a törvénybe foglalt rendelkezéseket, akkor a nemesek „külön-
külön vagy együtt” megtagadhatják az engedelmességet, sőt akár fegyverrel is
ellenállhatnak. Ez valójában jogi képtelenség, hiszen törvényesnek mondja ki a
törvénytelenséget, alkotmányossá teszi az alkotmány elleni lázadás vagy éppen a
forradalom gyakorlatát. – Ez hamarosan, még II. Endre uralkodásának idején
nyilvánvaló lett. Amikor Béla – a későbbi IV. Béla – mint a trón örököse
osztozott apjával a legfőbb hatalomban, az ő erős akarata, politikai és
szervezőképessége képes volt felerősíteni a királyi hatalmat a nemesi igényekkel
szemben –, akkor már kilenc évvel az Aranybulla kiadása után, 1231-ben meg
lehetett fogalmazni az alapjogot kifejező törvény újrakiadását. – Ez csaknem
azonos szöveg volt az első kiadással. A változás lényege az volt, hogy elmaradt a
31. szakasz, az „ellenállási záradék”.
Az utolsó Árpádok, majd az oligarchák zűrzavaros éveiben aki tehette,
elkerült minden törvényességet. Attól kezdve, hogy Róbert Károllyal elég hamar
helyreállott a törvényes rendnek legalább a látszata, a királyi udvarnak, a fejlődő
vármegyerendszemek, a bíráskodásnak nélkülözhetetlen szüksége volt a jogi
alapelveket tisztázó és egységesítő törvényre, egy új Aranybullára, illetve az
Aranybulla megújítására a tisztázódó alapelvek szerint.
A kiskirályok önkényeskedése idején egyre több birtokos igényelte, hogy
független úr legyen a saját birtokán, vagyis hogy ingatlantulajdonát
elidegeníthesse, eladhassa, elajándékozhassa, bárkire hagyományozhassa. Ez
ellentétben állt a feudalizmus törvényszerűségével. A feudális tulajdon valójában
a birtokos birtoka, de nem tulajdona volt. Ha a birtok a család kihalása folytán
birtokos nélkül maradt, akkor visszaszállt a hűbérúrra vagy annak hűbérurára,
végső fokon a királyra. Tehát az öröklési rendet kellett pontosítani azért, hogy a
nemesi család vagy szélesebb értelemben a nemesi nemzetség biztonságban
legyen, hogy övék a birtoklás joga. Amíg van élő atyafi, addig ők adják a
következő örököst. Ha azonban a legszélesebb rokonságban sincs olyan személy,
akire áthárulhatna az öröklési jog, akkor a birtok (a feudum) visszaszáll a
koronára, ahonnét származik a birtoklás joga. Ez a királyi hatalom érdekeit is
szolgálta: végső fokon a király a jogutód, vagyis idegeneknek nem adható el és
nem hagyományozható az adományozott birtok.
Tehát úgy kellett megújítani a jogi alapokat őrző Aranybulla szabályait, hogy
pontosan meghatározódhassék a háramlás joga és kötelezettsége.
 Nagy Lajos külpolitikája mindvégig eléggé bizonytalan volt, igazi katonai
sikerei sem voltak. Csak a későbbi nemzedékek igyekeztek a hűbéri formai
fensőségeket úgy feltüntetni, mintha maga az uralom, az ország területe
szélesedett volna. De a magyar-lengyel perszonálunió (személyében közös
király) sem rendelte Lengyelországot Magyarország alá, a dalmát városokat sem
olvasztotta Magyarországba, Nápolyt sohase sikerült valóban elfoglalni. A
magyar határokat nem „mosta” több tenger. Még az adriai határok feletti uralom
is igen kétséges volt, hiszen a részben olaszok lakta horvát tengerpart
nagybirtokos urai – a Szubicsok, Brebiriek, Frangepánok – valójában olyan
kiskirályok voltak, akik forma szerint a magyar király hűbéresei, de
gyakorlatilag nem alattvalói voltak. A kétes eredményű háborúzásokkal és
külpolitikai alkudozásokkal ellentétben Lajos belpolitikája értelmesen átgondolt
és eredményes volt. Habár a háborúzások igen sok pénzt emésztettek fel, Róbert
Károly gazdasági és pénzügyi örökségét bölcsen lehetett felhasználni, később
még szaporítani is. A társadalomszervezés, a gazdálkodás fejlesztése és
pártolása, a kultúra fejlesztése és mindennek jogi megfogalmazásaként a
törvényalkotás virágzó életet biztosított.
Ennek a jogalkotásnak összefoglalása és a továbbiak megalapozása volt az
1351-ben létrejött „ősiségi törvény”, amely évszázadokra rendezte a birtoklás és
az örökösödés menetét a nemesi körökben. Tárgya szerint az Aranybulla
újrafogalmazása volt, csak éppen nem a nemesség kizárólagos érdeke szerint.
Tulajdonképpen a királyi és a nemesi hatalom egymással való méltányos
kiegyezése volt, és valójában a nemesi jog alapja lett egészen a XIX.
századközepéig, 1848-ig.

A tanügy fejlődése
III. Béla hivatalszervezése és a közéletben kötelező írásbeliség bevezetése –
tehát a XII. század végső negyede óta – az írni-olvasni tudás szükségszerűen
fejlődött. A Biblia, a legendák szükséges leírása-másolása, a világi életben a
törvények írásba foglalása írástudó papokat igényelt már addig is. Amikor
azonban az adományleveleket, a magánokleveleket, az alsóbb-felsőbb hivatalok
rendelkezéseit le kellett írni, amikor a hivatalokhoz kérelmeket, panaszokat,
javaslatokat csak írásban lehetett beadni, akkor az írástudó papok mellett írni-
olvasni tudó világi férfiakat is (deákokat) igényeltek a hivatalok és a
hivatalokhoz beadványokat intéző magánemberek. Az írni-olvasni tudásból meg
lehetett élni, tehát lassanként kifejlődött egy korai értelmiségi réteg, a deákság.
És ha a jogi, gazdasági, s nem utolsósorban az egyházi élet szükségszerűen
kifejlesztette az írni-olvasni tudást, akkor a tanított és megtanult betűkkel
verseket, dalszövegeket, még világi verseket is le lehetett írni. Az írást nem az
irodalom fejlesztette ki, de ha már megvolt, akkor az irodalomnak is
nélkülözhetetlen eszköze lett. Még hozzá nem csak az egyházi-világi életben
kötelező latin nyelven, hanem olyan otthoni nyelvezettel is, amelyen a
nemesember anyámasszonnyal beszélt (innét származik nem egy nyelven az
„anyanyelv” elnevezés). Alig rendelte el III. Béla a kötelező írásbeliséget, máris
leírtak magyarul olyan szövegeket, mint a „Halotti beszéd”. Bizonnyal nemcsak
ezt az egyet írták le, de a viharos évszázadok olyan sok mindent pusztítottak el,
hogy szerencsés véletlen ennek fennmaradása és később a felfedezése. És a XIII.
századból pedig már fennmaradhatott egy olyan költői remekmű szövege is,
mint az „Ómagyar Mária-siralom”.
Minthogy III. Béla óta szaporodtak az írástudók, sokan akadtak – főleg papi,
de olykor világi – férfiak, akik minél többet szerettek volna tudni. A papok Szent
István óta tartottak fenn iskolákat. Pannonhalmán, Esztergomban,
Székesfehérvárott, majd hamarosan Pécsett is tanító papok oktatták az alapfokú
tudnivalókat. Az írást és az olvasást, a nélkülözhetetlen hittani tudnivalókat már
az Árpádok alatt itt Magyarországon is el lehetett sajátítani. Egyetemeket
azonban még jó ideig csak külföldi tájakon lehetett találni. Egyes olasz és német
városok felsőfokú iskolái a magyar diákokat is várták. De éppen III. Bélától
kezdve a király franciás műveltsége, mindkét feleségének francia kísérete
folytán a legnagyobb figyelem Párizs már világszerte híres egyeteme felé
fordult. Amikor a XIII. század folyamán Robert de Sorbon a párizsi főiskolát
több fakultásos egyetemmé fejleszti, a tanulók legrégebbi fennmaradt névsorából
kiderül: négy magyar ifjú is tanult ott.
Iskolákra már a kötelező írásbeliség előtt is szükség volt, hiszen a papoknak
szükségük volt némi tudásra. Nemcsak a kódexek másolói, hanem a törvények
leírói és másolói, a prédikátorok sem végezhették volna saját feladataikat, ha az
írás-olvasáson túl nem tudnak egyet-mást a hitről, a jogszabályokról, az egyházi
és világi személyek dolgairól. – Iskolákra tehát már a kereszténység kötelezővé
válása óta szükség volt nálunk is. Szent István templomépítő rendelkezéseitől és
a püspökségek szervezésétől kezdve egyes kolostorokban és püspöki
központokban iskolák is kellettek. Pannonhalmán és mellette bizonnyal még
néhány más helyen megindult a rendszeres – tanterv és tanrend szerinti – tanítás.
És attól kezdve, hogy a kötelező írásbeliséggel rendszeressé vált a hivatali élet,
tehát csírázni kezdett az írástudók értelmiségi rétege, egyre több iskola alakult
Magyarországon is.
A XIII. században az egyháznak, a magasabb hivataloknak, az oktatásnak már
tudományos képzettségű, teológiában-filozófiában-jogban tudományos fokon
képzett vezetőkre volt szükségük. Ehhez egyetemi képzés kellett. Ilyen azonban
még csak külföldön volt. Párizs, Dijon, Bologna, Pádua, hamarosan Prága és
Krakkó egyetemein a diákok névsorában egyre több magyar név található. És ha
a tatárjárás utáni rombolódottságban, majd a kiskirályok anarchiájában igazán
nem volt alkalom főiskolák szervezésére – az Anjouk korában szükségszerűen
társadalmi feladat lett egy magyar egyetem megteremtése. Nagy Lajos
társadalomépítő tevékenységének egyik legfontosabb tette volt a Pécsi Egyetem
megalapítása. A francia egyetemekre, főleg Párizsba már jó ideje rendszeresen
jártak tehetős magyar családok fiai is. Nemcsak Anonymusról, de például
Adorján kancellárról, a királyi udvari hivatal tudós vezetőjéről is tudjuk, hogy
Párizsban egyetemet végzett. Robert de Sorbon iskolareformja óta valóban
Párizs adott mintát és példát a legtöbb egyetem megszervezésére. Az Anjouk
ugyan maguk is francia származásúak, általában franciául beszélő uralkodók
voltak, de ekkor már nemzedékek óta itáliai uralkodó családoknak számítottak.
Róbert Károlynak is, Nagy Lajosnak is az itáliai egyetemek voltak a mintái,
főleg a legrégebbi és legtekintélyesebb bolognai főiskola. Ez volt a pécsi
egyetem mintája is. Sajnos igen keveset tudunk e legelső magyarországi főiskola
megalakulásának a körülményeiről. Annyi azonban tudható, hogy első
professzorai olaszok voltak. Természetesen az oktatás nyelve – mint Párizsban
is, Bolognában is – latin volt. A franciául és olaszul egyaránt beszélő Anjouk
azonban úgy kerültek Magyarországra, idővel Lengyelországba, egy időre
Dalmáciába is, hogy tudomásul vették a nemzeti nyelveket. Ez már a reneszánsz
kultúra bimbózási ideje volt. Habár a reneszánsz költészet Európa-szerte ókori
mintára a tudomány és költészet nyelvének a latint vallotta, de mégis tudomásul
vette, hogy ahány nép, annyiféle nyelvet beszél. Az idegenből jött Róbert Károly
a koronázási esküt a latin után magyarul is fennhangon elmondotta. Nagy Lajos
udvaroncaival és még inkább katonáival magyarul beszélt. Franciául, olaszul,
németül, magyarul, később lengyelül is anyanyelvi biztonsággal tudott.
Külföldről érkezett főpapot csak akkor fogadott el hazai püspöknek, ha az jól
tudott magyarul és a hívőkkel magyarul tudott beszélni.
A belpolitika, gazdaságpolitika, kultúrpolitika terén tehát valóban a hazai
történelem nagy királyai közé tartozott. Tevékenységének túlnyomó többsége
azonban a külpolitika és főleg a háborúzás volt, amely fennen hirdetett jó híre és
kiszínezett története ellenére néha látványos volt ugyan, de valójában igen
csekély eredményű vagy éppen sikertelen.

Lajos király leányai

Nagy Lajosnak és feleségének, a szerb uralkodóktól származó Erzsébetnek
sokáig nem volt gyermeke. Amikor végre születtek, mind leányok voltak. Ezek
közül is nem egy kisgyermekként halt meg. Végül két leánygyermek maradt
életben: Mária és Hedvig.
Fiú örököse nem volt. Keresett ugyan a vélt rokonságból trónutódot, de végül
is úgy határozott, hogy két királyságát, a magyart és a lengyelt megosztja leányai
között. Világos ésszel átlátta, hogy a személy szerinti országtársítás
(perszonálunió) nem tette egy birodalommá a két országot, és az egyesítés
erőltetése csak súlyos zavarokat okozhat. Ezért úgy döntött, hogy a két leánynak
olyan férj kell, aki maga is alkalmas ara, hogy valahol király legyen. Akkor a
trónörökös asszony és a trónra alkalmas férj együtt lehet uralkodó.
Mária a magyar korona várományosa lett, Hedvig a lengyelé. Máriának rövid,
szomorú élete lett. Hedvig történelmi nagy alakká magasodott: díszes helye van
a lengyel emlékezetben, szentté is avatták, a litvánok is nagyasszonyukként őrzik
emlékét.
Mária vőlegénye, idővel férje Luxemburgi Zsigmond lett, aki fél évszázadon
át volt magyar király, cseh király, német-római császár, három nép körében
maradt rossz emlékezetű. Mária élete férjhezmenetele előtt halálfélelmekkel volt
teljes, férjhezmenetele után minden oka megvolt a szomorúságra, és igen
fiatalon halt meg. – Hedvig élete csillogó volt.
Kalandos, sikeres politikai és szerelmi történet az övé. Amikor atyjuk halála
után Lengyelország királynője lett, szakadatlan háborúság volt a lengyelek és a
népvándorlás utójátékaként nemrég szintén keletről érkezett és a
tőszomszédságban letelepedett litvánok között. Ezek a litvánok nemrég
alapítottak államot, még a pusztai nomád népek hitvilágában éltek, akárcsak a
magyarok négyszáz évvel korábban. Hedvig elszánta magát, hogy tárgyaljon
királyukkal. Ez nevezetes harcias férfi volt. A család eredeti pogány neve
Jogejus volt, ebből lett a lengyelek nyelvén hamarosan Jagello, nálunk pedig
Jagelló. Amikor majd pogány vezérből keresztény király lesz, akkor a
keresztségben megkapja a lengyel Wladislaw nevet, amelyet mi Ulászlónak
olvasunk és mondunk.
A pogány vitéz fővezér és a szépséges keresztény királynő találkozása
regénybe illő. Egymásba szeretnek. Hedvig máris hajlandó feleségül menni a
litván legfőbb úrhoz. Ennek azonban feltétele, hogy a megbékélő ellenség
azonnal keresztelkedjék meg, és térítse keresztény hitre népét. Viszont ha litván
uralkodóként a királynő férje lesz, akkor semmi akadálya, hogy mellette ő
legyen Lengyelország királya. Egy azonnal megszeretett gyönyörű asszony és
vele egy ország megéri a hitváltást is. Ulászló kitűnő lengyel király lett, Hedvig
méltó uralkodótárs. A család sokáig ülhetett a krakkói trónuson. Akkor és még
sokáig Krakkó volt a lengyel főváros. Idővel rokoni alapon három Jagelló-
leszármazott volt magyar király. Szomorú emlékűek mindhárman. I. Ulászló
fiatalon lett hősi halottja a várnai csatának (1444-ben). Hetven évvel később II.
Ulászló a Dózsa György vezette tragikus parasztháború tehetetlen kortársa volt.
Urak is, parasztok is afféle ütődött embernek tartották. „Dobzse László” volt a
gúnyneve. Még Petőfi is így emlékszik rá szatirikus költeményében. (Dobzse
lengyelül „igen” vagy jól van”-t jelent. Állítólag mindenre fejével bólintott és azt
mondta: „dobzse”) Az ő fia volt a szerencsétlen II. Lajos, a mohácsi gyásznap
áldozata, a holttest a Csele-patakban.
Lengyelországban azonban dicsőséges család volt a Jagelló, és nemzeti szent
Hedvig királynő.

Az Anjou dicsőség utójátékai

Nagy Lajos halála után Máriát mint törvényes örököst megkoronázták. Mellette
az anyakirályné, a szerb Erzsébet uralkodótárs, valójában azonban ő volt a
főhatalom birtokosa.
Hogy Nagy Lajos valóban leprában halt-e meg, ahogy időről időre újra
felmerül a mendemonda – ezt a bizonytalan hírt már régóta sem bizonyítani, sem
tagadni nem lehet. Annyi bizonyos, hogy a Róbert Károly teremtette és Lajos
uralma idején fenntartott udvari és országos rend alaposan megrendült. A Nagy
Lajos halálától Zsigmond trónra lépéséig eltelt öt esztendő (1382-től 1387-ig) a
vérengző események, gyilkosságok és kíméletlen megtorlások időszaka volt a
magyar történelemben.
Azzal kezdődött, hogy nem maradván férfi örökös, Lajos eltemetése után
Máriát megkoronázták. Eddig királynéknak a koronázásakor nem a fejére
illesztették, hanem a vállához érintették a Szent Koronát. Mária azonban nem
királyné volt, hanem a maga személyében királynő, aki ebben a minőségben
királynak számított (hivatalos szövegekben tehát nem „regina”, hanem „rex”).
De még kiskorú – 14 éves – lévén nem volt jogosult a hatalom gyakorlására.
Lajos halála után valójában özvegye, Erzsébet vette át egyedül a hatalmat. (Ezt
az Erzsébetet, Nagy Lajos özvegyét, ne tévesszük össze a szintén Erzsébet nevű
korábbi királynéval, Nagy Lajos anyjával, Róbert Károly feleségével. Ez a
régebbi anyakirályné akkor már rég nem élt.)
A királyi címet viselő, még gyermek királynő anyja erőszakos, kíméletlen,
önkényeskedő asszony volt. Az urak egy része ugyan elragadtatással állt ki
mellette, hiszen az anyakirályné hatalma jó néhány zászlós úr és udvari ember
hatalmát növelte és biztosította. De a nagybirtokosok, a tartományok élén álló
„bán”-ok, a magas rangú tisztek jó része sehogy sem akarta elismerni, hogy az
özvegy uralkodjék az ország felett.
A szembefordulásra adott volt a helyzet, minthogy Nápolyban az Anjouk ott
uralkodó ága sem az idegenből érkezett özvegyet, sem a királlyá koronázott ifjú
asszonyt nem ismerte el uralomra jogosultnak. A nápolyi vélemény, amelyet
néhány európai uralkodó, velük az éppen trónon ülő pápa is támogat, a
legidősebb vérbeli Anjou házból való férfit, Károlyt ismerte el magyar királynak.
A hazai urak egy része hamar csatlakozott az országhoz közeledő trónigénylő
pártjához. Már megkoronázása előtt II. Károlynak tekintették (az I. Károly
Róbert Károly volt). Sokan jó előre tudták vagy sejtették, hogy véres belső harc
következik az Erzsébet-Mária párt és II. Károly pártja között.
Amikor ez a király-jelölt némi hadsereg élén megérkezett Magyarországra és
találkozott párthíveivel, azokat meglepte Károly alacsony termete. Pedig jó
megjelenésű, kedves arcú és kedves szavú férfi volt. De ahol a lovagi eszmény
évszázadokon át az óriás termetű Szent László volt, ott legalábbis meglepőnek
tűnt egy kis termetű ember az ország és a hadak élén. Talán azonnal vagy nagyon
hamar ráragadt a jelző: „Kis”. Kis Károlynak írták és mondották a nevét, és
mondják-tanítják mindmáig. Az iskolai tankönyvekben is ez a neve, ha
egyáltalán említik a magyar trónnal éppen csak kísérletező jelentéktelen külsejű,
szerencsétlenül járt férfit. De ez a ráragadt melléknév erősítheti a gyanút, hogy
ha ő alacsony volta miatt lett „Kis” – hát elődje, a daliás termetű Lajos testi
nagysága miatt lett „Nagy”.
Megérkezésével Erzsébet és a gyermek királynő Mária egyszeriben olyan
védekező helyzetbe szorult, hogy nem akadályozhatták meg Károly ünnepélyes
megkoronázását.
Amikor az új király találkozott a korábbi királyasszonyokkal, mindhárman
barátságos arcot színleltek. Azaz Mária bizonnyal semmit se színlelt, nagyon
keveset értett mindabból, ami vele és körülötte történt. De az erőszakkal háttérbe
szorított, gyűlölködő Erzsébet és az erőszakkal fölébük kerülő Károly nem
érezhetett barátságot vagy éppen örömöt sem az első találkozáskor, sem a
következő 39 napon, ugyanis még ennyi adatott Kis Károlynak.
Károly ugyan eredetileg nem magát, hanem még gyermekkorú fiát, Lászlót
látta volna szívesen a magyar trónon. El is akarta hozni magával
Magyarországra. De Károly felesége, a fiú anyja eleve rosszat sejtett. Az
asszony Durazzói lány volt. Ő még emlékezett rá, hogy Nagy Lajos öccse, Endre
meggyilkolása miatt vezetett bosszúhadjárata során kivégeztette családjának
egyik tagját, Durazzói Károlyt.
Indokolt volt a Durazzói lány félelme az Anjouk magyarországi ágától, és ha
már nem beszélhette le férjét a trónigényről, meg tudta akadályozni, hogy kisfiát
elvigyék Magyarországra. Mária is, Károly is viselte a királyi címet. A hatalom
Erzsébet anyakirályné kezében volt. Az udvarban erős párt állt mellette, élén
Garai Miklós nádorral. Kis Károly oldalán azok a főleg délvidéki urak álltak,
akik eleve tiltakoztak a nőuralom ellen. Ők hívták be a nápolyi Anjou-rokont, az
őket szolgáló magánhadseregek voltak a Károllyal érkező nápolyi katonák hazai
szövetségesei. Ennek a pártnak a vezére Horváti János bán volt. A későbbi
emlékezők, majd a későbbi krónikások, történészek bizonytalanságban voltak
Horváti bán személyét illetően. Ezt a nevet akkor is, évszázadokon át is hol
Horváthnak, hol Horvátinak, később néha Horváthynak írták. De ugyanakkor
egymás mellett két ugyanilyen nevű és bánnak nevezett délvidéki nagyúr volt. A
„bán” cím már korábban is a délvidéki tartományok hűbérurát, helytartóját,
későbbi királyi főtisztviselőjét jelentette. A régebbi évszázadokban viszont
nemcsak a horvátok legfőbb rangját jelentette a bán cím. Volt külön szlavón bán,
temesi bán, macsói bán, néha pedig a Magyarországhoz hűbéres tartományként
csatolt Dalmácia, Bosznia alkirályi rangú kormányzóját jelentette. (Maga a bán
szó szerbül urat jelent, azonos a lengyel pan szóval.) Nagy Lajos halála idején
két bánság urát is Horváth Jánosnak (vagy Horváti Jánosnak) hívták. A
„Horváth” név valószínűleg nem családot, hanem származást jelentett.
Mindkettőt olykor családnevükön írták. Az egyiket Herikárt Jánosnak hívták, a
másikat Hervoja Jánosnak. Hervoja sokáig élt, sokáig volt bajkeverő még
Zsigmond király korában is. Az a Horváth János, aki fegyveres ellenségként
fordult a királyi asszonyok ellen, valószínűleg Herikárt János volt. Ő katonáival
úgyszintén Visegrádon volt, ahol Erzsébet és Mária tartózkodott, mikor Kis
Károly a maga fegyvereseivel ugyanoda érkezett. Valószínű, hogy a frissen
koronázott új király vagy főúri pártja, élén Horváti bánnal is tervezett valamit a
nem kért jövevények ellen. De Garai nádor és köre, főleg az erélyes és indulatos
anyakirályné gyorsabban cselekedett. A tanácskozásra kijelölt terem közelébe
vonták össze a királyi őrséget. Károly, úgy látszik, nem számított azonnali
összeütközésre. Egyedül ment a felséges asszonyok elé, akik hasonlatosan
mosolygó arccal fogadták. Beszélgetés közben valami iratot vagy oklevelet
adtak a kezébe, hogy olvassa. És amikor fejét az olvasmány fölé hajtotta, akkor a
királynők kíséretéből Forgách Balázs főpohárnokmester előrelépett, egyik
híradás szerint csákánnyal, másik szerint csatabárddal a kezében. Lecsapott
Károlyra, akit súlyos sebbel raktak kocsira, s jó két hét múlva, 1386. február 4-
én meghalt. Horváti János és Károly olasz kísérete menekült, ki a palotából, el
Visegrádról, dél felé, oda, ahol Horváti volt a hűbérúr.
Mária királyi rangja tehát sértetlen maradt, s a tényleges hatalom továbbra is
Erzsébet kezében volt. Forgách Balázs nagy jutalmat, magas címeket kapott. A
királygyilkolás balladák tárgya lett. De azt se tudjuk, hogy az a két verssor,
amely fennmaradt, népballadából való-e. Annyi bizonyos, hogy a felidézett
eseményben Erzsébet anyakirályné mondja azt a két sort:
„Vágjad, fiam. Vágjad, Forgács,
Tied leszen Gimes és Gács."
A nemes nemzetes Forgách család tényleg ezzel a nemesi előnévvel volt jelent
történelmünkben: „gimesi és gácsi Forgách”. Közhiedelem volt, hogy a hajdani
főpohárnok mester azért kapta a gimesi és gácsi uradalmat a nemesi
prédiktummal együtt, mert annak idején Visegrádon csákánnyal vagy
csatabárddal agyonverte Kis Károly királyt. – Ám a közhiedelem téves, mert
korábbi oklevélből tudhatjuk, hogy az első Árpádok óta jelen lévő Forgách
nemzetség már korábbi évszázadok óta viselte a „gimesi” prédiktumot.
De sem az anyakirályné, sem a harcias nádor, se Balázs főpohárnok úr nem
sokáig élvezhette a visegrádi győzelmet. Valószínűleg Garai nádor gondolta úgy,
hogy ki kellene egyezni a délvidéki urakkal. Az álságos Horváti János pedig a
tanácskozás címén becsalta hatalmi körébe Kis Károly gyilkosait. – Amikor a
délvidéki bánság területére érkeztek. Horváti katonái megtámadták a vendégek
hintóit. Megölték Forgách Balázst, a bátran védekező Garai nádort és vele az
egész udvari kíséretet. Erzsébetet és Máriát leráncigálták a kocsikról, és
elhurcolták a közeli Diakovárra, ahol Horváti már várta őket. Ott pedig a
bosszúszomjas bán rárontott Erzsébetre és leánya szeme láttára állítólag saját két
kezével megfojtotta. Máriát azonban nem bántotta. Úgy látszik, semmiféle
indulatot nem érzett a gyermekkorból alig kinőtt királynővel szemben. Vagy
esetleg előnyöket akart kicsikarni a túszként őrzött királyi kislány kiadásával.
Kezdetben úgy látszott, hogy jól is számított.
Az idő 1387-nél tartott. Nagy Lajos öt éve volt halott, Károlyt megölték,
Erzsébetet megölték. A luxemburgi hercegnek, Zsigmondnak kellett
következnie. A fiatal hercegnek a fiatal királynő volt az elígért felesége azzal,
hogy ha a házasság gyakorlatilag megvalósul, akkor ő és felesége
társuralkodókként ülnek a magyar királyi trónon. De az önző és erőszakos
Erzsébet húzta-halasztotta ennek a házasságnak a megvalósulását. Számára
versenytárs volt mindenki, aki az ország fölött a hatalmat gyakorolhatta. Károly
pedig úgy jött, mint aki Nagy Lajos után az ország ura. Az okos és óvatos
Zsigmond felismerte az életveszélyt a magyar ügyekben. Kivárta, hogy Károlyt
megöljék Erzsébet hívei, és a Károlyért bosszút álló Horváti-párt megölje
Erzsébetet. A délvidéki bánnak nagyon is érdeke volt az országba végre
megérkező, mindenhová és sehová se tartozó trónkövetelő herceg pártfogása. A
Luxemburg hercegi család francia eredetű, franciául beszélő, régóta uralkodó
nemzetség volt. Bár anyanyelvük francia, de politikájuk német érdekeket
követett, és örökségi alapon az övék lehetett a cseh korona is. Maga Zsigmond
Nagy Lajos bölcsessége folytán vőként csatlakozott a magyar és cseh királyság
birtoklására is, a német császárság újjáteremtésére is. Rendkívüli nyelvérzéke
folytán jól tudott franciául, latinul, németül, magyarul, csehül. Gúnyosan
mondogatta, hogy a pápával latinul, a költőkkel és festőkkel olaszul, a politizáló
nagyurakkal magyarul vagy csehül, lovaival németül, de saját magával franciául
beszél. Modorában, rendkívül kedves magatartásában hazug, uralomvágyóan
örökké ármányos, uralkodóként önkényesen zsarnok, magánéletében léha
kicsapongó, egyszerre vonzó és riasztó jelenség volt. Pontosan kiszámította,
hogyha Mária végre valóban a felesége lesz, akkor társuralkodóként ő
Magyarország ura. Horvátinak pedig nagyon is érdeke volt barátságban lenni
ezzel a Zsigmonddal. Zsigmond pedig az egyik Horváti Jánost tovább segítette
ármányos útjain, a másikat pedig a halálba kergette. Herikárt kiadta neki Máriát.
Ő elismerte a bán hűbérúri hatalmát, de az ellenségeitől sem tagadta meg az
elismerést. Végül a Horvátinak nevezett Herikárt bánt ellenségei csapdába
ejtették, lófarokra kötve végezte. Haldokolva még tüzes vasakkal is kínozták,
végül holttestét felnégyelték. Zsigmond pedig végre valóban feleségévé avatta
Máriát. Ennek a legvégső magyar Anjou uralkodónak szomorú és rövid élet
juthatott. A házasság pillanata óta az uralom Zsigmondé volt, ő ott ült férje
mellett a trónon, aláírta, amit alá kellett írnia, nem is igényelte, hogy
beleavatkozzék az uralkodásba. Férje hírhedetten csapodár férfi volt, Mária
örült, ha néha-néha vele is aludt. Szerelmük sokáig nem fogant meg. Majd végre
áldott állapotba került. Örömmel és reménykedve várták a trónörököst. De egy
ízben Mária kilovagolt, és lezuhant a lóról. A gyermeket halva szülte, ő maga
belehalt a szomorú szülésbe. 24 esztendős volt. Így végződött az Anjou-kor
Magyarországon. Habár volt még egy lehetőség, hogy folytatódjék.
Kis Károlynak Nápolyban maradt egy fia, akit anyja, Durazzói Margit
megmentett attól, hogy apjával, Kis Károllyal együtt pusztuljon. László – akit
eredetileg Lancelotnak hívtak, mint a Kerekasztal hírneves szerelmes lovagját –
egy ideig trónkövetelőként jelent meg a magyar határon. A délvidéki bánok
elismerték magyar királynak, s egy korona jellegű, de hamis ékességgel meg is
koronázták, de valójában soha se lett magyar király. Hamarosan visszatért
Nápolyba, ahol elég rossz emlékű, zsarnoki természetű helyi uralkodó lett. Ez
már Zsigmond uralma alatt történt, Nápolyi László valódi zavart nem okozott
Magyarországon.

Az Anjou-korszak előreneszánsza
A történészek, irodalomtörténészek, művészettörténészek ellentmondásosan,
néha egyenest zavarosan ítélik meg azt a mintegy nyolc évtizedet (1308-1387),
amely Róbert Károly trónra lépéséről Zsigmond megkoronázásáig eltelt. Magyar
történelmünkben ez az „Anjouk kora”. – Akik ezt az időszakot a képzőművészet
oldaláról nézik, mindenekelőtt Kolozsvári Márton és György remekművét, a
Szent György-szobrot említik. Emellett az Árpád-házi szentek lovas szobrait,
amelyek Nagyváradot díszítették. Ezek ugyan a török korszakban elpusztultak,
de egykori nagyra értékelésük fennmaradt. A Kolozsvári testvérek méltán
csodált művei mellett művészettörténetünk nyilvántartja még Szent László
bronz-hermáját (mellszobor formájú ereklyetartóját), amely mindmáig mindenki
számára látható a győri székesegyházban. És még néhány kisebb-nagyobb bronz
mellszobor bizonyítja e művészet akkori színvonalát, fejlettségét. – Aquila János
freskótöredékei és egyéb megmaradt képei, köztük a művész önarcképe, és
néhány ismeretlen festő elhomályosult, mégis értékelhető templomi faliképe
tanúskodik ennek a művészeti ágnak a fejlődéséről és fejlettségéről.
A tatárjárás után királyi parancsra szaporodtak a várak, várkastélyok,
megerősített lakótornyok. A városokat védelmet biztosító fallal övezték. Ezeknél
a katonai szempont mellett egyre erősebb lett a szépség igénye. – És habár ezek
a képzőművészeti emlékek, maradványok sokkal csekélyebb számúak, mint
amennyit Itáliában vagy Franciaországban találhat a szemlélő – mégis
kétségtelen, hogy a középkor végén felismerhető az átmenet a reneszánsz ízlés
és stílus felé. A „Képes Krónika” pompás miniatúrái is jelzik, hogy már
Magyarországon is előreneszánszról beszélhetünk.
Emellett azonban az írás-olvasás megmaradt emlékei oly csekély számúak, a
magyar nyelvű emlékek oly elenyészőek, iskolaépítésről annyira gyér a
bizonyíték, mintha az írástudás, a tanulás az előző századhoz képest csökkent
volna. Egyes kutatók azt is állították, hogy a képzőművészetek akkor igen
időszerű fejlődése mellett az általános műveltség az Árpádok korához képest
hanyatlott. Hiszen már a XII. századból olyan összefüggő pózai szöveget
örököltünk, mint a „Halotti beszéd”, a XIII. század elejéről pedig esztétikailag
is, verstanilag is olyan fejlett versszövegünk van, mint az „Ómagyar Mária-
siralom”. – Az egész Anjou-korszakból pedig alig vannak töredékes magyar
soraink. Úgy tűnik viszont, hogy ötvösművészetünk, szerszámkészítő
mesterségünk, férfi- és női szabóiparunk sokkal előbbre tartott, mint az Árpádok
végső századában.
Ez a hiedelem nyilván téves. Egy-egy kultúrát nem lehet szétszabdalni. Ahol
jobb szobrokat és jobban kimunkált ezüst vagy bronz tárgyakat készítenek, ahol
szebb házakat, templomokat és palotákat építenek – ott bizonyosan fejlettebb a
műveltség. Csakhogy a túl viharos évszázadok, a pusztítások, tűzvészek
megsemmisítik az eléghető anyagokra írt szövegeket. Hiszen az is kétségtelen,
hogy ahol megfogalmazzák és leírják a „Halotti beszéd”-et, ott sok minden
egyebet is leírtak, ahol megmaradt az ,,Ómagyar Mária-siralom” – ott volt
számos egyéb vers is. Csodás és szerencsés, hogy ezek épen vészelték át a
viharos századokat. Az Anjou századokból még több pusztulhatott el, de sok
mindent később lemásoltak. A tudós írástudó apácák, Ráskai Lea és Sövényház
Márta a XVI. században másolták azokat a legendákat, amelyeket a XIV.
században fogalmaztak és írtak le először. Szent Margit híres legendája és a
„Példabeszédek könyve” Ráskai Lea tolla alól maradtak ránk, de aki a hazai
hagyomány alapján megírta, az az Anjouk évtizedeiben élt. „Szent Katalin
verses legendája” – ez a kitűnő verselő technikával írt nagy költemény, amelyet
számunkra Sövényházi Márta örökített meg, nem ennek a tudós apácának a
műve, hanem egy Anjou-korabeli költőé (vagy költő asszonyé?). De hát a
mohácsi vész korában még számos régi teleírt pergamen lehetett a kolostori
könyvtárakban. A legtöbb pusztítást a török kor másfél évszázada végezte. Azt
azonban tudjuk, hogy a pokoljáró Tar Lőrinc és a nápolyi hadjáratban vitézkedő
Toldi Miklós kalandos története – talán prózában, talán versben – a XIV.
században fogalmazódott meg először. A ránk maradt verses szövegek a XVI.
században íródtak: Tar Lőrinc túlvilági kalandjait Tinódi Sebestyén, Toldiét
Ilosvai Selymes Péter hagyományozta ránk. Mint tudjuk, Ilosvai művén alapul
Arany János Toldi-trilógiája is.
A vitézi történetek az olasz, már nemzeti nyelvű költészetből – és talán a
francia vitézi énekekből – ösztönözték a magyar nyelvű hőstörténeteket. Hiszen
az Anjouk olasz és francia kísérete ezt a kultúrát telepítette Magyarországra. A
XIV. század Itáliában a nemzeti nyelvű irodalom kezdeti kora. Dante, Petrarca,
Boccaccio nekünk is példát adott arra, hogy nemcsak latinul, hanem saját
anyanyelvűnkön is írjunk irodalmi műveket. Dante nagy művének első részével,
a „Pokol”-lal egész Európának adott példát, hogy egy-egy hősük az alvilágban is
kalandozhat. A francia lovaghistóriák ihlették a magyar hősök vitézkedéseit. Az
igaz, hogy a történelmi viharok szóbeli kifejtései nálunk elvesztek, de a
következő évszázadokban úgy szólaltak meg, hogy nem lehetett nem felismerni
azt az Anjou-kori hazai előreneszánszot, amelyre a legbeszédesebb bizonyíték a
megmaradt bronzszobrok formavilága.
 NYOLCADIK FEJEZET:
Zsigmond király fél évszázada

Középkor és reneszánsz között

Az az ötven esztendő (1387-1437), ameddig Luxemburgi Zsigmond a magyar
trónon ült, a kultúra korszakolásában átmenet a középkor és a reneszánsz között.
A XIV. század vége még a középkor intézményeinek, erkölcsének,
tudatvilágának a korszaka. Ennek ízlésbeli, stílusbeli, életforma szerinti
mozzanataiba már belekeverednek a reneszánsz kezdeti jelenségei. A XV. század
első negyede viszont a már kialakult reneszánsz kezdete, amelyben még a
középkori tudat, életforma, intézményrendszer tovább élő jelenségei is
felismerhetők. A lovagvilág még élő valóság, az árutermelés és a
pénzgazdálkodás már élő valóság. Az Anjouk korától kezdve a magyar
társadalmi élet utolérte a nyugat-európai fejlettség szintjét. Az ókori műveltség
egyre jobban ízlés- és tudatformáló. A hitéletben a reformáció már készülődik. A
török veszedelem már megjelent Európa közepén, hogy ettől kezdve
évszázadokig jelen maradjon. A trónokat és koronákat gyűjtő Zsigmondban
felismerhető mind a középkori lovag, mind az újkori kalandor, a helyezkedni
tudó szélhámos is. Talán még azt is mondhatjuk, hogy az ő fél évszázados kora a
szükségszerű átmenet az Anjouk középkorvége és a Hunyadiak korai
reneszánsza között.
19 éves ifjú, amikor sikerül magyar királlyá koronáztatnia magát. Nagy Lajos
bölcs, jövendőt előkészítő családi politikája már gyermekkorában eljegyeztette a
fiú örökös híján király-utódnak jelölt Mária királylánnyal, hogy idővel királyi
házastársként Magyarország társuralkodója legyen. Zsigmond apja az a IV.
Károly volt, aki egyszerre lehetett cseh király és német-római császár. Zsigmond
tehát egyszerre két királyi és egy császári korona lehetséges várományosa volt.
Ehhez azonban persze mindenekelőtt Mária igazi férjének kellett lennie. Lajos
halála után azonban az özvegy anyakirályné, a kizárólagos főhatalmat igénylő,
erőszakos Erzsébet – a szerb Kotromanió uralkodócsalád leszármazottja – húzta,
halasztotta leánya házasságát. Nyilván más férjet keresett az
uralkodócsaládokban Mária számára. De Erzsébetet megölték, Mária Horvátiék
fogságában volt. Zsigmondot mint Mária uralkodótársnak kijelölt férjét
megkoronázták. Zsigmond és párthívei tárgyalásba kezdtek Mária átadásáért.
Horváti pártja is kívánta a békességet a magyar uralkodókkal, ha azok nem
kívánnak bosszút állni Kis Károly és Erzsébet anyakirályné halálért. Mária tehát
kiszabadult, az ünnepélyes esküvőt meg lehetett tartani, és a házasságot meg
lehetett valósítani. Horvátit csak ezután fogták el és végezték ki kínhalállal.
Mária pedig attól kezdve, hogy társuralkodó lett, békés, nyugodt életet
óhajtott. Végül 24 éves korában a végzetes lovasbaleset folytán meghalt.
Zsigmondnak ez időben már az volt a fő gondja, hogy a magyar trón mellé
megszerezze a cseh királyságot is. Ennek birtokában már kilátása volt arra is,
hogy ő legyen a Német-római Birodalom császára.

Az okos szervező
Zsigmond tapasztalt, művelt, körültekintő embernek bizonyult kezdettől fogva.
Nagy Lajos bölcsen, attól kezdve, hogy őt szemelte ki Mária férjének, jó ideig
Magyarországon neveltette, hogy otthonos legyen itt, mire trónra ülhet, de
leginkább azért, hogy megtanuljon magyarul. Igen jó nyelvérzéke folytán ez nem
is ment nehezen. Anyanyelve francia volt. Gyermekkorától tudós és tapasztalt
tanítómesterek nevelték, tehát biztonságosan beszélt, írt, olvasott latinul. Apja
német császár és cseh király lévén, ifjúkorában Prágában élt és gyakran
tartózkodott német városokban. Szinte ráragadt a német és a cseh nyelv is.
Később megtanult olaszul, így mire ifjan elfoglalhatta a magyar trónt, már
Európa elismerten nagy műveltségű férfiai közé tartozott. És ha indulatában
olykor elriasztotta is magától a legbefolyásosabb urakat, volt ereje mérsékelni
magát. Tüntető kegyességgel tudta magához édesgetni azokat is, akik eleve
ellenségesen fogadták.
A haderő alapja Nagy Lajos hadjárataiban is a „banderiális” csapat volt. Ez
magánhadsereg együttese volt, tehát földesurak magánhadseregeiből
szerveződött. A biztonságos külső-belső rend őrzésére szükség volt olyan
központból irányított katonaságra, amilyen addig főleg a „palotások” (vagyis a
testőrök) képzett, de eléggé kis létszámú csapata volt. Zsigmond és katonai
szakértői elgondolták és megvalósították az egész országra kiterjedő
„telekkatonaság”-ot. Ez adószerű köztartozása volt minden „telek”-nek, azaz
földbirtoknak. A birtokon élő jobbágyok arányában a tulajdonosoknak
kötelességük volt bizonyos számú egységet kiállítani, felfegyverezni és ellátni.
Ezeket közös parancsnokság irányította. És habár ez nagy megterhelést jelentett
minden nagyobb birtok urának, hamarosan belátták, hogy az ország biztonságos
őrzése és a közrend fenntartása mindenkit arra kényszerít, hogy vegyen részt a
szervezett haderő fenntartásában.
A korábbiakhoz képest fejlettebb és áttekinthetőbb lett a közigazgatás. Ehhez
több pénzre és több tisztviselőre volt szükség. A vármegye az országon belül a
köznemesség hatalmi és rendfenntartó szervezete volt. Ezeknek egyre több
írástudóra volt szükségük. Több írástudó több iskolát igényelt. A rövid életű
pécsi egyetem óta több ízben is próbálkoztak felső iskolák alapításával, de egyik
se tudott sokáig fennállni. Az intézményes felsőoktatást csak Mátyás király
idejében lehetett megvalósítani. Akiknek sikerült már a hazai reneszánsz kezdete
idején humanista műveltségre szert tenni, azok III. Béla óta külföldön tanulták a
tudnivalókat. – Az alsó fokú iskolák a kolostorokban és plébániák mellett
azonban Zsigmond évtizedeiben szakadatlanul gyarapodtak. A püspökök
központjában itt-ott megfelelő tudósok felsőfokú képzést is tudtak adni, legalább
előkészítve az egyetemekre jutást. Ilyen volt még Mátyás uralma előtt Vitéz
János iskolája Nagyváradon. Siheder korában itt tanult maga Mátyás és vele
együtt Janus Pannonius is.
Tehát Zsigmond trónra lépésével egy jó irányú fejlődés indult el, amelynek
kezdetben voltak komoly nehézségei is.

A Kont-ügy
Garay János 1838-ban írt „Kont” című balladája a reformkor évtizedeinek
jellegzetes és sokáig népszerű, zsamokságellenes költészetének egyik fő műve
volt. A „Harminc nemes”, aki Budára tart, élükön „Kont, a kemény vitéz” meg
az őket halálra ítélő „Zsigmond király, zsarnok király” jó évszázadon át
iskoláink kötelező olvasmánya, könyv nélkül megtanulandó szövege a pódiumok
és iskolai dobogók felettébb igényelt szavalatszáma volt. És ha manapság ki is
kopott a köztudatból, de eléggé ismert ahhoz, hogy rossz hírbe hozza ama
Zsigmond királyt, aki az Anjouk után, a Hunyadiak előtt fél évszázadon át a
magyar trónuson „állt, szólt ajkairól a gőg”. – Kont és társai valójában a kora
reneszánsz korabeli központosító, polgárságot fejlesztő hatalom indulatos
ellenségei voltak. Úgy vélték, hogy a földbirtokosok együtt visszaállíthatják a
kiskirályok hűbéri hatalmát, az oligarchiát. Általános ellenállást kezdtek
szervezni. Amikor országlása második évében Zsigmond válaszként a hűbérbe
adott harsányi birtokot visszavette, Kont és az egyetértők nyílt felkelést
készítettek elő. A hatalmát és haderejét megerősítő Zsigmond a Száva melletti
birtokon elfogatta Kontot és ott talált híveit, vele együtt összesen 32 nemest. – A
történetet először a Mátyás király korában élt Thuróczy János történetíró
jegyezte fel viszonylag hitelesen, de már korábban népballadák és nemzedékről
nemzedékre szálló mendemondák örökítették meg a király ellenségeinek
tragikus históriáját. Thuróczy „Chronica Hungarorum” (A magyarok krónikája)
című nagy terjedelmű történelmi művében eléggé hitelesnek tűnően rajzolódik ki
a történelmi esemény. Ez az alapja a sokkal későbbi Budai Ferenc-féle „Magyar
történelmi lexikon”-nak, mely a XVIII. és a XIX. század fordulóján, a magyar
felvilágosodás korában és szellemében idézi fel a magyar történelem nevesebb
személyeit a XVI. század végéig. És az ő – Thuróczy és Budai Ferenc –
tudósításai adták Garay János „Kont”-jának, a reformkor híres-népszerű
balladájának témáját, amelyben a király és a haladás ellen lázadókat a költő
nemzeti hősökké emeli.
Eléggé hihető, ahogy Thuróczy elmondja a történetet. Eszerint a Budára
vezető úton az elfogottaknak alkalmuk volt beszélgetni. Könnyelműen azt
gondolták, hogy ha fölényeskednek a gyűlölt királlyal, ha nyilvánosan
kimutatják megvetésüket, akkor ezzel fellázítják Buda összegyűlt népét, lángra
lobbantják az általános lázadást. Megbeszélték, hogy semmibe veszik a királyt,
fejbólintással se köszöntik, nem hajtják meg magukat, még kevésbé hajlandók
alázatosan letérdepelni elébe. – Ha így viselkednek, az okos, megfontolt és
békülékeny Zsigmond bizonnyal kegyelmet gyakorol. De ez a tüntető megvetés
és hozzá Kont gyalázkodó szavai érthetően felbőszítették a királyt. Még
tárgyalást se tartott, a lázadók azonnali kivégzését parancsolta. Az elítéltek
halálukban is halálmegvetően viselkedtek. Kont egyenesen szembefordult a
bakóval, hogy kimutassa, mennyire nem fél a halálól. Thuróczy és nyomában
mindenki, aki említi őket, elismeri, hogy mindenképpen tiszteletreméltó a
bátorságuk. De az erélyes megtorlás hasznos volt. Sok zavart, talán országos
fejetlenséget okozott volna, ha életben maradnak.

Rabság és házasság
A Kont-ügy szinte jelképes leszámolás volt az országot szétszakító nagybirtokos
igényekkel. A feudális anarchia mint valóságos társadalmi igény itt ért véget. De
nem szűnt meg a legnagyobb birtokok urainak igénye az ország tényleges
irányítására. A Garai és az Újlaki família még az Anjouk mellett állottak a
kiskirályok elleni küzdelemben. De a Mária nevével fémjelzett
asszonykirályságnak, és főleg Erzsébet anyakirályné diktatórikus uralmának
indulatos ellenfelei voltak. De a kiskirályok utódaival is szemben álltak. Garai
nádort és vitéz társait a kiskirályok uralmát folytatni akaró Horváti János nem
ölette meg. A Garai-Újlaki párt gyilkolta viszont meg Horváti bánt. A hatalomra
vágyó új nagybirtokosok szövetsége „Ligá”-nak nevezte magát. A Mária mellé
trónra ülő Zsigmondnak ellenfelei voltak. És, amikor Mária korai halála után
Zsigmond egyedüli koronás úr lett, felvetették, hogy már házassági kapcsolat
sincs Róbert Károly és Nagy Lajos uralkodó családjával, királyi hatalma tehát
indokolatlan. Kontéknak ők is ellenfelei voltak, de kivégzésük után szívesen
gyászolták őket mint vértanúkat.
Több nagybirtokos család szívesen csatlakozott hozzájuk. Elsősorban a stíriai
(stájer) őrgrófi család Magyarországig terjedő ága. Ezek voltak a Cilleiek. Egyre
több és egyre nagyobb birtokuk volt Magyarországon. Házasságuk útján
összerokonultak a Garaiakkal. Egy nemzedékkel később Hunyadi János, majd
Hunyadi László két legfőbb ellensége – Cillei Ulrik és Garai László –
unokafivérek voltak. A Zsigmonddal szembehelyezkedő Liga vezéralakja Cillei
Hermann úr volt.
Valójában szívesen elviselték volna Zsigmond királyi voltát is, ha a hatalom az
ő kezükben van, s irányíthatták volna a király döntéseit. Ennek meg is találták a
módját. Szították az elégedetlenséget. Hadaikkal sikerült is elfogniuk
Zsigmondot. Megtisztelt fogolyként jól őrzött rab volt Siklós várában. A Cillei,
Garai, Újlaki családok fejei bejártak hozzá, leültek tárgyalni vele. Ez valójában
nem is volt Zsigmond ellenére. Zsigmond alkuvó és megalkuvó ember volt és
maradt fél évszázados uralma idején mindvégig. Jó volt neki mindenféle jogcím
– politikai, családi, egyezkedésből származó, bizonytalan örökösödési indoklás
–, hogy ő üljön a trónon, az ő fején legyen a korona, ez esetben készséggel
engedelmeskedett az erősebbeknek. Cillei Hermann úr is tudta ezt, s felajánlotta
neki, hogy vegye feleségül az ő Borbála leányát, ültesse maga mellé a trónra,
akkor a Liga elismeri királynak, ő viszont hallgat a Liga urainak tanácsaira.
Zsigmond készségesen belement az alkuba. Borbála leányzó híresen szép és
hírhedetten léha ifjú nő volt. Zsigmondhoz hasonló jellemű: ravasz,
megbízhatatlan, válogatás nélkül szerelemre éhes. A két ingatag jellemű
házastárs hol segítette egymást, hol rágalmazással rontotta egymás esélyeit.
Hosszú házasságuk alatt Zsigmond többször is börtönbe vetette feleségét
ármánykodásai miatt, majd ünnepélyesen kibékültek és nyilvánosan vallották
meg egymás iránti szerelmüket. Eszükbe se jutott házastársi hűséget elvárni
vagy éppen követelni egymástól. Közben a sokat olvasó, sok nyelvet jól beszélő
Zsigmond alighanem a kor legműveltebb uralkodója volt. Borbála pedig a
korban igen ritka művelt, irodalmat, művészeteket, sőt tudományokat is kedvelő
asszony.
A konstanzi zsinat
Zsigmond szinte gyűjtötte a koronákat. Mindegyikre volt valami előráncigált és
elfogadható jogcíme. A feudális urak általában készséggel segítették a trónra, ha
remélhették, hogy az uralkodó őket pártfogolja a más érdekűekkel szemben.
Eredeti öröksége alapján születésétől fogva joga volt a luxemburgi uralkodó
herceg címére és rangjára. Attól kezdve, hogy még gyermekkorában eljegyezték
Nagy Lajos gyermeklányával, és a leendő após jogszerűen örökbe fogadta, joga
nyílt a magyar király trónjára és koronájára. Idővel másfajta kapcsolatok révén ő
lett a cseh király is. Csehország ez időben a német-római császár birodalmához
tartozott, s ezzel lehetősége nyílt rá, hogy mint cseh királyt megválasszák a
birodalom császárává. Okos, jól irányított szavakkal megnyerte a
választófejedelmek bizalmát. Közben a pápák és velük az egyház legfőbbjei azt
is elhitték, hogy semmiképp sem kíván ellenszegülni az egyház akaratát
leghitelesebben megfogalmazó zsinati rendelkezéseknek. – Ily módon a királyi
koronák után őt ékesítette a császár ősi vaskoronája is. Látványos
engedékenysége alapján forma szerint ő volt a leghatalmasabb uralkodó.
A XV. század első negyedében pedig egyháziaknak is, világiaknak is
szükségük volt egy olyan zsinatra, amely politikai és hittudományi kérdésekben
egyértelműen rendet csinál.
A római katolikus egyház igazgatása kibogozhatatlan ellentétek zűrzavarába
került amiatt, hogy három egymás utáni konklávé (pápaválasztó gyűlés) más-
más bíborost választott pápának. Különböző világi érdekek és egymásnak
ellentmondó tanítások a három egyházfő egymással vitatkozó rendelkezései
folytán olyan zűrzavart kavartak, olyan elméleti bizonytalanságot és olyan
gyakorlati tanácstalanságot eredményeztek, hogy nélkülözhetetlen volt egy olyan
tanácskozás, amely egyértelműséget teremt a hit kérdéseiben is, az egyház
közigazgatásában is. Egy olyan egész világra vonatkozó gyülekezetet, amely
még a pápa személyéről is dönt, csakis a legfőbb világi úr, tehát a császár
tekintélye alatt lehetett összehívni. Az óriási tekintélyű konstanzi zsinatnak tehát
szükségszerűen Zsigmond volt az elnöke, még akkor is, amikor történetesen nem
is tartózkodott Konstanzban. – Nem is ülhetett ott folyton, hiszen az indulatokkal
teljes gyűlés 1414-től 1418-ig (közel öt éven át) tartott, s alaposan módosította a
kereszténység nézeteit, egyházi és világi magatartását.
A fontos döntések Zsigmond tekintélye alapján fogalmazódtak meg.
Zsigmond döntőképességét pedig meghatározta az az egyéniségében rejlő tény,
hogy valójában soha semmiről nem volt egyértelmű véleménye. Ezért sohase
rettent vissza attól, hogy következetlen legyen. Következetlensége nemegyszer
világtörténelmi jelentőségű volt. Gyakran úgy tűnhetett, hogy okosan rendet
teremtett, holott zűrzavart okozott. Ilyen ellentmondásosságra pedig bőven volt
alkalom a konstanzi zsinat elhúzódó esztendei alatt.
Valójában egyszerűbb volt rendet teremteni az egymással vetélkedő három
pápa botrányos ügyében. Kétségtelen volt, hogy ha a megválasztott három pápa
közül az egyik az egyházfői tiara (a pápai korona) birtokában marad, a többieket
pedig megfosztják címüktől és rangjuktól, akkor a rangja vesztett főpapok hívei
együtt fordulnak a megmaradt pápa ellen. Ezt azonnal felismerte a kitűnő
gyakorlati érzékű Zsigmond. El kellett tehát érnie, hogy mind a három
érvényesen megválasztott pápa maga mondjon le a békesség kedvéért címéről és
rangjáról, a zsinat pedig válasszon egy olyan újabb pápát, akiről eddig szó sem
volt. Zsigmond nem volt rest, pápától pápáig utazott, hogy lemondásra bírja
őket. Két pápa hallgatott is az okos szóra. A harmadik azonban ragaszkodott
címéhez és rangjához. Ám Zsigmond rá tudott ijeszteni. Értelmes szavakkal
megmagyarázta, hogy ha az Egyház békéjéért maga mond le, akkor becsület és
ünneplés illeti meg, mint az egyházi béke önmegtagadó harcosát. De ha ezt nem
teszi, és a zsinat megfosztja rangjától, mint az egyházi béke akadályozóját – ez
örök szégyen lesz számára, még halála után is átkozott lesz. Ezért hát a
csökönyös pápa is lemondott. És üresen állt a pápai trón. A zsinat tehát
akadálytalanul választhatta meg V. Márton pápát, aki eddig részt sem vett az
egyházi hatalom vitájában. Az egész egyházi világ ünnepelhette Zsigmondot
mint a hosszú ideig tartó zűrzavar megszüntetőjét. – Ennél azonban
bonyolultabb volt Husz János ügye. Némi túlzással talán még azt is mondhatjuk,
hogy ezzel a tragédiával kezdődik a reformáció világtörténete.
Eretnekségeknek mondott világszakadások a középkor folyamán több
hullámban is voltak a kereszténység addigi történetében. Ezek azonban szakítást
jelentettek magával a kereszténységgel, még akkor is, ha magukat kereszténynek
nevezték. Az Európa különböző tájain egymást követő, magukat „katharok”-nak
(azaz tisztáknak) nevezett hitárnyalatok a perzsa eredetű „manicheus”
világnépek kétistenhitét újították fel. A niceai zsinaton (325) kiátkozott
„arianus” hit tagadta a szentháromság egylényegűségét, más-más istennek
vallotta az Atyát és Fiút, s ezzel visszafordította az egyistenhitet a
többistenhithez. A kiátkozás után még hosszú ideig terjedt, megosztva az
egyházat. – E tanok követői mind szakadárok, azaz „eretnekek” voltak, de úgy,
hogy akkor se tekinthetők keresztényeknek, ha ők maguk annak mondották
magukat.
 Merőben más jellegű és más tartalmú volt az az egyházszakadás, amely a XIV.
században olyan eszmékkel indult, hogy a kereszténységet eredeti célkitűzése
szerint „reformálni” kell. Maga a reformáció szó eredetileg „visszaalakítás”-t
jelent. Kezdeményezői úgy vélték, hogy az egyház évszázadok alatt eltorzította a
tiszta krisztusi eszméket, tehát a Biblia hiteles szövege, az apostolok tanításai, az
őskeresztények erkölcsi tisztasága szerint kell módosítani, „reformálni” az egész
keresztény hitvilágot. A nagy hatású kezdemény Angliából indult ki. John
Wyclif oxfordi professzor, a teológia és filozófia nagy tekintélyű tudósa (1320-
1384) indokolatlannak és indokolhatatlannak találta a pápa főhatalmát az egyház
élén. A világi uralkodókat is Isten földi képviselőjének tekintette. Elszakadást
hirdetett Rómától. Hittételei szerint megmaradt a katolicizmus tanai mellett, de
sehol se találta hitbéli igénynek a papok nőtlenségét. Ő maga még nem volt
egyházi szervező, de tanítása csaknem megegyezett az Angliában sokkal később
kialakított „anglikán” vallással. (Az ő tanai alapján felépített anglikanizmus a
protestáns felekezetek közül a legközelebb maradt a római katolicizmushoz.)
Minthogy tanítása a fejedelmek körében nem talált ellenszenvre, haláláig
nyugodtan taníthatott, miközben a kontinensen felháborodás, kiátkozás és
üldözés fenyegette azokat, akik az ő eszméi nyomán igyekeztek új keresztény
utat találni. Valójában a reformáció korszakot teremtő mozgalma itt kezdődött.
Husz János (1369-1415) jobbágy származású cseh pap, a prágai egyetem
professzora, nagy tudású hitszónok valószínűleg többek közt Oxfordban is
tanult. Wyclif akkor már nem élt, de emléke és hatása igen eleven volt az angol
tudóskörökben. Mikor külföldi tanulóévei után hazatért, Wyclif tanait látta a
megfelelő útnak az egyházban terjedő züllöttség és tévtanok leküzdésére. Ez az
eszme a prágai egyetemen és az egyre szélesebb cseh körökben azért is vonzó
volt. mert Husz nemzeti nyelven – vagyis csehül – hirdette igéit. És minthogy a
latin egyházi és a német hivatalos nyelv a cseh nép körében egyaránt az
elnyomatás eszközének tűnt. Husz János a bontakozó nemzettudat és nemzeti
eszme hőse lett. Az egyháznak és a német nyelvű feudális fennsőbbségnek tehát
azonnal veszedelmesnek látszott Husz tanítása, amely valójában már a
polgárosító reneszánsz kultúra egyik előkészítője volt. Husz vértanúhalála után
hamarosan ki is derült, hogy a reformáció mozgalma valójában a huszitizmussal
kezdődik. – A konstanzi zsinatnak talán legfőbb feladata a veszélyes reformációs
eszmék és híveik elleni küzdelem volt.
Zsigmond okos és ügyes politikai lépéseivel rendet teremtett a három pápa
ügyében. Végül is mindhárman szégyen nélkül visszavonulhattak, egyikük sem
került a másik kettő helyére, megmaradt főpapi tekintélyük, és helyükre olyan
utód került, aki egyiknek sem volt vetélytársa. Így kerülhetett sor a legsúlyosabb
rendezendő kérdésre: Husz János ügyére. Zsigmond ezt is békésen szerette volna
elintézni, de elkövette és vállalta a világtörténelem egyik legnagyobb és
leglátványosabb jellemtelenségét.
Amikor a zsinat irányítói Husz Jánost és néhány vele tartó prágai professzort
megidéztek, ezek nagyon is indokoltan veszélyeket gyanítottak. Féltek – és
félhettek is –, hogy nemcsak teológiai és egyházszervezési vitáról lesz szó.
Védelemért folyamodtak az egyházi nagygyűlés világi elnökéhez, Zsigmondhoz.
akinek békülékeny és békítő hajlama eléggé közismert volt. Zsigmond bizonyára
remélte is, hogy ebben az indulatokat ébresztő ügyben is találhatnak valamiféle
kiegyező megoldást. Úgy gondolhatta, hogy ha az oly nagy műveltségű Husz
nyilvánosan megtagadja saját elveit, akkor ellenfelei is megbékélnek, és egy
mindkét oldalról hazug megbékéléssel le lehet zárni ezt az egész kínos ügyet.
Azt még észre se vehette, hogy itt nemcsak egy egyházszervezési kérdésről van
szó, hanem a csehek sértődéséről az idegen fennhatóság ellen. A nemzettudat és
a nemzeti öntudat néhány évtizeddel később, a reneszánsz virágkorában válik
nyilvánvaló társadalmi tényezővé. Az angol veszély Franciaországban nemzeti
öntudatosodást ébresztett Jeanne d'Arc hadseregében. Nemsokára a török
veszedelem nemzettudattal szervezte és erősítette Hunyadi János hadait. A német
nyelvű elnyomás a csehekben élesztette és erősítette a védekezést. Husz és társai
tragédiáját nem vallási sérelemként, hanem csehellenes zsarnoki tettként élték át
a cseh polgárok is, a cseh parasztok és kézművesek is. Ezt nyilván még
Zsigmond sem vette észre, s bizonyára meglepődött, amikor egy vallási jellegű,
eretnekség címén hozott és végrehajtott ítélet nyomán az elítélt távoli hazájában
tömegek ragadtak fegyvert, amelyeknek vajmi kevés közük lehetett az egyházi
közigazgatás tudnivalóihoz.
Minden bizonnyal békésen kívánta elrendezni az egész zsinati vitát, amikor
Husznak és kísérőinek, mindenekelőtt a másik professzornak, Prágai Jeromosnak
saját kezűleg aláírt menlevelet adott, hogy nem lesz semmi bajuk, menjenek
nyugodtan Konstanzba, vitatkozzanak kedvük szerint, azután menjenek békésen
haza. – Arra talán a vitatkozó főpapok se gondoltak, hogy a megrendezett nagy
vitában a vádlottak oly konokul ragaszkodnak tanításukhoz, főleg a pápa
föhatalmát illetően. Husz azonban Wyclif elméletére hivatkozott. A híres, sokak
szerint hírhedt angol professzor mindhalálig hirdethette egyházreformáló igéit.
Évtizedek óta halott, békén nyugszik sírjában, míg Oxfordban, sőt itt-ott
Oxfordon kívül is tekintélyes főpapok őrá hivatkozva tagadják Róma
püspökének a jogát arra, hogy az egész egyház főméltósága legyen. – Előbb
maga Husz, majd utána és vele Prágai Jeromos meg a többiek is kitartottak
hithirdetésük mellett, egy szó erejéig sem voltak hajlandók megtagadni vagy
éppen visszavonni hitújító tanaikat, így maguk szolgáltattak bizonyítékot arra,
hogy eretnekek, vagyis elszakadtak az anyaszentegyháztól (az eretnekség, a
„heretikusság" régi magyar fordítása: „szakadárság’’). Ez pedig az akkor
érvényes egyházjog szerint halálos ítélettel jár, amelyet máglya által kell
végrehajtani. Az egyháznak azonban a per után a világi hatóságnak kell átadnia
az elítéltet, hogy az hajthassa végre az ítéletet. Husz talán bízott Zsigmond
menlevelében. Tanításához azonban az esetben is ragaszkodott, ha a világi
legfőbb úr, vagyis Zsigmond meghazudtolja önmagát, és hozzájárul a halálos
ítélet végrehajtásához.
Így is lett. Az egyházi főemberek meggyőzték Zsigmondot, hogy ha Husz és
társai élve mehetnek haza Konstanzból, akkor elárad az eretnekség előbb
Csehországban, s onnét talán egész Európában. Nem is elegendő a szakadárokat
elítélni és kivégezni, hanem főbűnösnek kell tekinteni azt is, aki kezdeményezte
a pápai hatalom tagadását, a három évtizede halott angol Wyclifet. Ha régóta el
is temették, ki kell ásni sírjából, és csontjait máglyán el kell égetni, hogy bűnös
legyen mindenki, aki őrá hivatkozik. Zsigmond aláírta az ítéletet. Meghazudtolta
saját menlevelét.
Husz példátlan bátorsággal ment a máglyára: erkölcsi példakép és nemzeti
vértanú lett. Társai, Prágai Jeromos és a többiek vele tartottak a halál árán is. – A
Franciaországgal háborúskodó Anglia pedig nem kívánt ellenséges viszonyba
kerülni a német-római császársággal, amelynek trónja köztudomás szerint
Zsigmondra várt. És habár Wyclif tanait egyre többen hangoztatták, a rég halott
mesternek mit sem ártott, ha az ítéletet csontjain végrehajtják. El is következett a
legkülönösebb máglyára vitel. – Hogy egész Európa tudomásul vegye, Jolin
Wyclif több mint harminc éve pihenő csontjait az oxfordi temetőben kiásták,
ünnepélyesen máglyára vitték, és a professzorok, diákok meg a kíváncsi nép
szeme láttára elégették. A tisztelt tudós ettől kezdve már vallási vértanú is volt,
elősegítve a szükségszerű folytatást, hogy tanítása hamarosan ismert vallás
legyen, az angol királyság és nép elszakadjon a pápai hatalomtól. Ami azonban
ennél is meghökkentőbb volt a zsinatot tartó főpapok és a világi urak számára, az
a cseh nép fegyveres felkelése volt. A cseh nemesurak, polgárok és parasztok
más és más sérelmeket szenvedtek el. Így nem ritkán indulatos ellenérzéseket
tápláltak egymás iránt. Husznak és társainak vértanúhalála egyszeriben nemzetté
egyesítette a társadalmi osztályokat. Évtizedekig tartó belső háború indult. A
husziták élére egy kitűnő hadvezér állt: Jan Žižka. Fél szemére vak öreg, nagy
tapasztalatú katona, nagy tehetségű szervező, buzgó huszita vallású férfi. Az ő
vezérségétől fogva nevezték a katonák megerősített településeit az
ótestamentumbeli népvezérek erődítménye, a Tábor-hegy után táboroknak,
gyakran szekértáboroknak. Žižka vezérletével a husziták lángba borították
Csehországot. Amikor sok év után a megöregedett vezér már gyanította közeli
halálát, úgy rendelkezett, hogy testi elmúlása után bőrét nyúzzák le testéről és
feszítsék harci dobokra, hogy holtában is vezesse csatákba a népet, amíg fel nem
szabadul az ország és minden elnyomottja. Zsigmond életében végső évtizedei
szakadatlan huszita háborúzással teltek el. Még ha idővel két pártra is szakadt a
mozgalom – a nemesi-polgári, alkudozni kész „kelyhesek”-re és a hajlíthatatlan
paraszti „táboriták”-ra – a huszita vallást nem lehetett eltörölni vagy éppen
kiirtani, még ha idővel be is olvadtak a legharciasabb protestáns felekezetekbe.
Hiszen az egész protestantizmus velük indult.
A huszita harcosok kitűnő katonák voltak, a környező országok szabadságot
igénylő népeinek példát adtak, szövetségeseik voltak. Zsigmond hosszú
uralmának legvégén Erdélyt borította lángba a Budai Nagy Antal vezette
népfelkelés. Később, a lángok elhamvadása után huszitákból verődött össze
Hunyadi János diadalmas hadseregének jó része. Egy nemzedékkel később
Mátyás király „fekete sereg”-ének a magját is ők adták.

A török vész kezdete

Már Nagy Lajos évei alatt Kis-Ázsiában, majd a Balkánon megjelentek a hódító
szándékú, mohamedán vallású török hadak. A magyar határig még nem értek el,
de terjeszkedésük iránya errefelé vezetett. Zsigmond hadvezérei és főméltóságai
jó okkal gyaníthatták, közeledik a veszedelem. A már harcban álló Szerbiát
igyekeztek is segíteni minden eredmény nélkül. Zsigmondnak egyébként
sohasem volt igazi katonai sikere. Okos politikus volt, kitűnő tárgyalófél, de a
becsületesség, jellemesség sohasem volt erénye. Békeszeretete azonban
alkudozásokkal, képmutatásokkal, kiegyezésekkel nagyobb rendet tudott
biztosítani, mint a lovagi erényekkel ékes hajlíthatatlanok. Az erdélyi huszita
felkelés, Budai Nagy Antal kezdeti sikerei azonban sokakban tették tudatossá,
hogy jól szervezett, erős, ütőképes hadseregre van szükség. És ekkor érkezett
haza külföldi, főleg itáliai zsoldos kalandok után az a Hunyadi János, aki siheder
korában Zsigmond király kedvelt apródja volt. Hamar elterjedt a mendemonda,
hogy a csapodár Zsigmond egyik szerelmi kalandjából származott. Annyi
bizonyos, hogy amikor Prágában tisztelettel jelentkezett az udvarnál, meghajolt a
király előtt, s azonnal a testőrség parancsnoka lett. Persze már Itáliában híre
terjedt, hogy tehetséges hadvezető, kitűnő szervező, olyan katonaember, akire
éppen a legnagyobb szükség volt, hiszen az illetékesek körében már
köztudomású volt, hogy a török veszedelem hamarosan eljut a magyar király
országának határáig.
A Zsigmond halála utáni évtizedek történelmi főalakjai a Hunyadiak: János, a
hadvezér és Mátyás, a király.

A reneszánsz kultúra előzményei Magyarországon

Zsigmond király kora és a Hunyadiak kora a történelmi tényeket tekintve éles
határvonallal válik el egymástól. Hiszen Zsigmond 1437-ben hal meg. Hunyadi
János pedig ugyanebben az évben lép a történelem színpadára. De az
életformában, a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyában, az irodalmi
és képzőművészeti stílusok mögötti életstílusban sok minden kezdődik
Zsigmond évtizedeiben, ami egyenesen folytatódik a Hunyadiak magyar
reneszánszában. Így tehát a magyar reneszánsz nem egy vonása közvetlen
folytatása, kibontakozása a középkorvég még gótikus jellegű mozzanatainak.
Középkori szobrászatunk legnevezetesebb és legszebb emléke, a Kolozsvári
Márton és György készítette Szent György-szobor (régóta Prágában található) a
XIV. század magyar művészetének főműve, alighanem 1373-ban készült. Ezt a
remek ívű lovasszobrot nem egy művészettörténész XVI. századbeli alkotásnak,
vagy legalábbis akkori újraöntésnek tekintette. Tehát egy kiemelkedő gótikus
ízlésű művet a reneszánsz delelőjére képzeltek. Ez a közkeletű és eléggé
indokolt félreértés ékesen bizonyítja, hogy reneszánszunk mennyire gótikánk
szerves folytatása volt. Zsigmond korának várai és várpalotái szemléletes
átmenetet mutatnak a középkor és korai újkor (gótika és reneszánsz) között. A
budai királyi vár kiegészítése, Visegrád palotájának régebbi – Mátyás előtti –
falai, a legnagyobb terjedelmű pozsonyi erődített királyi palota együtt jelzi az
átmenetet a Zsigmond-korszak és a Hunyadi-korszak ízlésvilága között. Ennek
társadalmi háttere a meggazdagodott polgárok újmódi lakóháza. A tágas
lakószobák, a főhelyiség, a kapu fölötti emeletek, a már üvegtáblás ablakkeretek,
a csigalépcsőket felváltó több fordulós, korlátos lépcsők ha külső alakjukban a
gótika végső hullámára is emlékeztetnek, gyakorlatilag a reneszánszot előkészítő
polgári ízlésre vallanak. Az iparművészet bronz és cserép ékességei – kancsók,
kályhacsempék, ivókupák, tányérok, konyhai és asztali edények XIV. és XV.
századi formái alig megkülönböztethetők. A festészetben a freskók mellett egyre
gyakrabban jelennek meg a táblaképek, a szentképekkel egyidejű arcképek (sőt
nagy ritkán önarcképek is) találhatók, bármennyit pusztítottak a következő
századok rombolásai. Az Aquila János néven ismert festőművész megmaradt
művei (köztük érdekes önarcképe is) a kora reneszánsz itáliai stílusára
emlékeztetnek, de az is gyanítható, hogy a művész a francia és burgundi
kortársak néhány festményét is ismerhette. Ez a képzőművészet, iparművészet,
építőművészet a magyar ízlést már mindenestől odakapcsolja Nyugat- és Dél-
Európához.
A felső rétegek életformája és életstílusa is átmenet a kiskirályi-lovagi ízlés és
a reneszánsz között. A szegény rétegek ruházata alig-alig módosult a korábbi
századok óta. Az úri öltözködés – főleg fogadások és felvonulások alkalmából –
is sok hagyományos elemet folytatott a díszes-ünnepélyes hagyományok óta,
hiszen a középkori lovagtornák sem múltak el. Még Mátyás király udvarában is
népszerűek voltak. A dúsgazdaggá emelkedett polgárok és nyomukban,
példájukra a kisebb kereskedők meg a módosabb iparosok ruhái – legalábbis
ünnepi vagy közös mulatságokon használt öltözékei – északitáliai és dél-
franciaországi hatásra szinte egész Európában nemhogy a következő reneszánsz,
hanem az azt követően kifejlődő barokk ízlés szerint alakult.
Az ízlésváltozás legszembetűnőbb volt a könyvművészetben, főleg az írott
kódexek illusztrációiban, a miniatúrafestészetben. A nyomtatást Gutenberg
1440-ben találta fel. A nyomtatott könyvvel körülbelül egyidős volt az 1443-ban
született Mátyás király. A legelső hazai nyomtatott könyvek a Hunyadi-kor
végére jelennek meg. Addigra azonban a kézzel írott kódexben, illetve azok
miniatúráiban már készülődik a reneszánsz festészete. A „Képes Krónika”
szemléletesen mutatja az ízlésfejlődést. Ez a szerencsére megmaradt kódex
tartalmi összeegyeztetése a korábbi krónikáknak és gesztáknak. Amit
Anonymus, Kézai Simon és követőik összeírtak a magyar múltról, egységes
történetsorozatként olvasható benne. Összeállítója, szerkesztője, fogalmazója
Kálti Márk. Sokan némi megvetéssel afféle „kompiláció”-nak
(összeszemelgetésnek) tartják. Nincs igazuk. Kálti Márk kitűnő stiliszta, érdekes
elbeszélő. A „Képes Krónika” nem tudományos történeti mű, hanem
szépirodalmi jellegű, érdekes olvasmány. Miniatúrái (kisméretű illusztrációi)
némileg már a sokszáz év múlva kibontakozó romantikus stílus és ízlés
előzményei. De természetesen ennek közvetlen következménye a hamarosan
kifejlődő reneszánszkori nyomtatott könyv és annak díszítése.
De még azt se felejtsük el, hogy a reneszánsz felé mutató új életforma és
életérzés tanúbizonyságai a nevezetes életutak, a kalandok és sikerek egyre
megszokottabb világa. Számos példa közt felettébb jellemző a firenzei Philippo
Scolari emelkedése Zsigmond Magyarországán. Sikeres zsoldostisztként indult
el, neve ismert és tisztelt volt a husziták elleni harcokban. Hamar nemesi
birtokot kapott, nevét birtoka után Ozorai Pipónak mondták. Jól megtanult
magyarul, a hadtudományon kívül értett a pénzügyekhez, tudott szervezni.
Vármegyék alispánja lett, majd az ország kincstartója (ez volt az akkori
pénzügyminiszter). Címe előbb latinosan „comes”, majd magyarul gróf volt.
Nagybirtokosként, mint magyar feudális zászlósúr költözött pompás
síremlékébe. – De nem volt egyedül, vitéz harcosok, okos pénzemberek,
szerencsevadász külföldiek emelkedtek magasra, és ha nem volt szerencséjük,
süllyedhettek mélységbe.
Így végződött nálunk a középkor, így kezdődött nálunk a reneszánsz.
 KILENCEDIK FEJEZET:
A hunyadiak emberöltői

Törökök jönnek, királyok halnak

1437-ben Prágában, 70 éves korában meghal Zsigmond császár-király.
Csehország számos vidékén királyi zsoldosok és huszita felkelők váltogatott
sikerrel harcolnak egymás ellen. Žižka, a diadalmas huszita vezér már 13 éve
nem él, a huszita vallás és vele a huszita lázadás elkerülhetetlen, egyre terjed
Csehországon belül is, Csehországon kívül is. Erdélyben éppen lángokban áll
minden. A magyar, székely, román szegények és elnyomottak Husz és Žižka
nyomába léptek, tagadják az egyház világi hatalmát, fegyvert ragadnak,
gyilkolják az urakat és a papokat. Vezérük Budai Nagy Antal. Amíg ő el nem
esik a csatatéren, még reménykednek a győzelemben. A túlerő természetesen
végül is legyőzi őket. Harcedzett husziták menekülnek, bujdosnak. De kiirtani az
eretnekséget itt se lehet. Nemsokára kétségtelen lesz, hogy ez már a
világformáló reformáció kezdete. Akik pedig tudják, mi van a világban, azt is
tudják, hogy itt a török veszedelem.
Prágában pedig van egy 30 éves testőrkapitány, harcedzett, világlátott, nagyon
okos, nagyon tehetséges. Suttogják, pletykálják, hogy az éppen elhalálozott
Zsigmond király egyik balkézről született fia. (Ezt azóta se lehet se bizonyítani,
se tagadni. A lexikonokban úgy szerepel, hogy havasalföldi román bojár család
gyermeke.) Hunyadi Jánosnak hívják. – Mint a nemes urak nagy része, a
katonaság parancsnokai, ő se tud írni-olvasni. De olyan kitűnő a nyelvérzéke,
hogy beszélni-beszélgetni, parancsolni, hadat vezetni igen jól tud magyar
anyanyelvén kívül németül, csehül, románul, olaszul. Ha kell, megérti a szerbet
és a lengyelt is. Ha megkérdezik tőle, hogy aki ennyi nyelvet oly könnyen
megtanult, hogyan és miért nem tud latinul, jó magyarázata van erre: Nincs élő
latin katona, nincs, akit latinul vezényeljen. Különben is itt van kedves deák-
barátja, Vitéz János, akivel még Itáliában barátkozott össze. Együtt jöttek haza.
Ha valamit, levelet vagy parancsot le kell írni, ő gondolkodás nélkül leírja latinul
is, magyarul is, olaszul is, még a hajdani görögök nyelvén is. Ő nem hadakozást
tanult Itáliában, hanem egymás után kereste fel az egyetemeket. Tudósnak
készülődött, az is lett. Szereti az olasz verseket, de mértékkel szereti a bort is.
Asztal mellett barátkoztak össze. Az okos zsoldos és az okos deák tudja, hogy jó
dolog bor mellett beszélgetni, de ostobaság sok borral elbutítani magát az
embernek.
Mire hazajöttek Magyarországra, együtt találtak jó otthont a király-császár
prágai körében. Ott szükség volt tapasztalt, értelmes katonára is, tudós
műveltségű íródeákra is. Mindketten olyan férfiak voltak, akik értik, mi van a
világban. Láttak ők már élő huszitákat cseh földön is, de azt is tudták, hogy most
Erdélyben lángolt fel a huszita tűz. Bizonyosnak tartották, hogy majd el is
lángol. Akkor a legbátrabb, legtapasztaltabb fegyverforgatók kénytelenek
lesznek bujkálni, bujdokolni. Hunyadinak soha eszébe se jutott, hogy haragudjék
az eretnekekre. Látott ő már eretneket Itáliában is. Ha menekülniük kellett,
beálltak katonának egy zsoldosseregbe. Ott megbecsülték a jó katonákat, és
senkit sem érdekelt, hogy mi a véleményük a pápáról. Sokkal fontosabb volt,
hogy jól tudjon vívni és akár a pattantyút is el tudja sütni. (Az új haditalálmányt
hívták magyarul pattantyúnak, később majd ágyúnak fogják nevezni.)
Amikor egyre riasztóbb híre jött a török veszedelemnek, akkor a nagy
tapasztalatú Hunyadi János felismerte, hogy a hamarosan bujdosó huszitáknál
aligha lehet jobb katonát találni. El kell tehát menni Erdélybe, s kivárni, amíg az
ijedten összeszövetkezett magyar és székely nemesek és a módos szász polgárok
olyan sereget állítanak ki, amely szétveri a bátor huszita harcosokat. Akkor
Budai Nagy Antal menekülő vitézeiből össze lehet gyűjteni olyan hadsereget,
amely értő vezetés mellett megvédheti a török ellen is a magyar határokat.
1437 fontos fordulatok éve a magyar történelemben. Ekkor hal meg Zsigmond
király-császár, Erdélyben lángol a Budai Nagy Antal vezette huszita népfelkelés.
Ellenük szövetkezik a három „erdélyi nemzet” a Kápolnai Unióban. És ekkor,
mindezzel kapcsolatban lép a történelem színterére Hunyadi János, hogy ettől
kezdve 19 éven át (1456-ig) fő alakja, olykor uralkodói rangú államfője és a kor
legnagyobb hadvezére legyen.
Akárki volt tényleges, természet szerinti apja, a feudális társadalomban
„alulról jött” embernek számított. Anyja, Morzsinai Erzsébet és anyjának férje,
Szebeni Vajk várkapitány valószínűleg román származású köznemesek voltak.
Egy bizonytalan híradás szerint Vitéz János, Hunyadi titkára és diplomatája,
idővel a Hunyadi fiak tanítója valamiféle rokonságban állt a Hunyadiakkal. Ez
eléggé kétséges. Hunyadi János rendkívüli értelmű, magamagát nevelő
iskolázatlan férfiként nőtt fel, írni-olvasni sohase tanult meg. Vitéz János pedig
ennek a reneszánsz nemzedéknek világviszonylatban is az egyik legműveltebb
tudósa volt. A Hunyadi fiúk nevelését már ő vette kézbe, együtt tanította és
taníttatta saját unokaöccsével, Csezmiczei Jánossal, aki hamarosan Janus
Pannonius néven nemzetközi hírű, latin nyelven író klasszikus költő lett.
Hunyadi János pályafutása gyorsan felívelő volt. Kalandos ifjú éveiben
Itáliában – főleg a milánói herceg udvarában – megbecsült zsoldoskapitány volt.
Ott barátkozott össze az itáliai híres egyetemeken tanuló Vitéz Jánossal. Együtt
jöttek haza Zsigmond végső éveiben, és álltak királyi szolgálatba. Amikor
Hunyadi Prágában. Zsigmond udvarában testőrparancsnok lett, Vitéz vele
emelkedett királyi titkárrá.
Amikor Zsigmond meghalt, Hunyadi mindenkinél jobban látta, hogy az igazi
veszedelem délről közeledik. A huszita mozgalmakat ismerte már
Csehországban is. Ha végigkísérjük életútját, tapasztalhatjuk, hogy vallás- vagy
éppen eretnekügyekben nem is türelmes, inkább közömbös volt. Persze ő is,
mint akkor a legtöbb ember, templomba járó keresztény hívő volt, de nem
érdekelte, hogy kinek mi a véleménye a pápa világi hatalmáról meg az áldozás
formáiról. Számára az volt a fontos, hogy a szekértáborok mögött vitézül
harcolnak a királyi hadakkal. Neki jó katonákra volt szüksége a határainkhoz
közeledő törökök ellen. A szétvert huszitákat – akár csehek voltak, akár erdélyi
lázadók – tárt karokkal fogadta és szervezte a törökök ellen. Bárki másnál
jobban tudta, hogy itt van a török veszedelem.
Zsigmond halála után az új király alig-alig értett a háborúk művészetéhez.
A minden cselszövésre hajlamos Zsigmond igen jól értett a családi
helyezkedéshez. Fia neki sem volt. de Cillei Borbálától született leányát,
Erzsébetet úgy adta férjhez, hogy az új vő alkalmas utód lehessen. Hiszen ő
maga is úgy követte Nagy Lajost, hogy benősült az utolsó Anjou örökébe. A
szomszédos Habsburg dinasztia pedig köztudottan magyar királyi segítséggel,
Kun László győzelme folytán lehetett előbb az osztrák tartományok ura, majd
német-római császár. Előnyösnek látszott, ha a Habsburg trónörökös egyben a
magyar trón jog szerint következő királya. Erzsébetet tehát összeházasította az
éppen trónon ülő Habsburg Frigyes fiával, Alberttel. Ez előnyösnek látszott a
budai-prágai-pozsonyi udvar számára is. Bécs ura számára is. Az akkor már a
seregek élén álló Hunyadi János is Albert királlyá koronázását tartotta a
legcélszerűbbnek. – Albert azonban két évvel koronázása után meghalt, állítólag
gyomormérgezésben. Házasságából egy csecsemő, a későbbi V. László
származott. Hunyadi és a többi országnagy szerint képtelenség, hogy a török
vész közeledtekor egy újszülött legyen a védekezni kényszerülő ország legfőbb
ura. Harcra termett királyt kellett keresni. Adva volt a szövetséges
Lengyelország litván származású királya, a bátor hadakozó hírű Jagelló Ulászló.
A veszély már a hadakozó nemesek körében is köztudomású volt. Ezért a nemesi
országgyűlés sem talált nála alkalmasabb magyar királyt. Így néhány hónappal
Albert halála után, 1440-ben I. Ulászlót emelték a királyi trónra. A csecsemő
anyja, az anyakirályné sérelmesnek találta, hogy fiát kirekesztették a magyar
főhatalomból. Elmenekült apósához, a csecsemő nagyapjához, a Bécsben lakozó
Habsburg Frigyeshez, aki ekkor már német-római császár is volt. Oda kellett
menekítenie a magyar koronát is, hogy a kisfiú magyar királlyá koronázható
legyen.
A fiatal anyakirályné kíséretével együtt áthajthatott a határon, de a határ őrzői
éberen vigyáztak, hogy ki ne vigyenek olyan értékeket, amilyeneket
nyilvánvalóan tilos volt kivinni. A Szent Korona minden egyébnél őrzendőbb
volt. Ezt ki kellett lopni-csempészni. A magyar évszázadoknak legpéldátlanabb
bűncselekménye volt a korona ellopása, a koronaőrök kicselezése, majd a
legdrágább ékesség átcsempészése a magyar határon. Erre a tekintélyes
udvarhölgy, Kottanner Ilona vállalkozott, és sikeresen végre is hajtotta. – Egy
soproni polgár leánya volt, leánykori nevén Wolfram Ilonának hívták. Nagyon
szép, nagyon okos és féktelenül nagyravágyó. Feleségül is vette a már idős
soproni főbíró, aki nemesember volt. Vele a polgárleány úrhölggyé emelkedett.
Állítólag a boldog férj, boldog apa hamarosan meghalt, tisztes vagyont és
nemesi rangot hagyományozva feleségére, aki még mindig szép és fiatal volt.
Nem is maradt Sopronban, kevesek voltak már számára a tisztes polgárok fiai.
Bécs közel van Sopronhoz. Bécsben pedig tanácsos urak, főnemesek, udvari
emberek is élnek. Johann Kottanner úr tanácsnok úr címre hallgatott. Ő is
özvegy ember volt, két gyermeket nevelt. Wolfram Ilonát örömmel vette
feleségül. Rangját, tekintélyét, palotáját örömmel adta a vonzó asszonynak, vele
jelent meg a Habsburg uralkodó házból származó Frigyes császár előtt. Ott
ismerkedett meg a császár fiával, Alberttel, akit nemrég koronáztak magyar
királlyá, és feleségével, Erzsébet asszonnyal, aki Zsigmond király-császár leánya
volt. Látogatóban jártak Visegrádról a bécsi apai otthonban. Felettébb
megtetszett nekik Kottanner Ilona, magukkal is hívták Magyarországra,
megtették első udvarhölgynek, címe szerint a királyné első komornája volt. Férje
tartományúr volt az osztrák örökös tartományokban. Neki Bécsben kellett
maradnia, csak olykor kocsizhatott át Visegrádra. A gyermekek is vele maradtak
a bécsi palotában. A visegrádi szép napok azonban rövid évek alatt véget értek.
A királyi pár már várta a gyermeket, a trónörököst, amikor Albert király – a
legelső Habsburg a magyar trónon – fiatalon meghalt. Halála után néhány
hónappal született meg a trónörökös. László. A törvények és a jogszokás alapján
ő volt születése percétől fogva a következő magyar király. De nemcsak Hunyadi
János, aki akkor már a hadak fővezére volt, a Liga vezetői is képtelenségnek
tartották, hogy a tagadhatatlan török veszély felismerésekor egy bölcsőbeli
csecsemő legyen az állam és a hadsereg legfőbb ura. Ide hadakozó férfit
igényeltek. Magyarországon nem volt se főpap, se világi nagyúr, aki az alig
néhány hetes trónörököst megkoronázta volna. Erzsébet asszony, az
anyakirályné az adott körülmények között fia életét is féltette. A csecsemővel
együtt menekült is egyenesen Bécsbe. ahol biztonságban érezte magát, hiszen az
év nagy részében ott tartózkodó császár a gyermek nagyapja volt, és nagyon is
pártolta, hogy a trónra jogosult csecsemő legyen a magyar király. Sikerült a
gyermeket is magával vinnie. A koronát azonban jól őrizték Visegrádon a
nagyúri koronaőrök és a szüntelenül őrséget álló koronaőrség fegyveres vitézei.
Ha tehát Lászlót már csecsemőként V. László királlyá akarják koronázni, azt a
koronát is Bécsbe kellett juttatni. Erre a kalandos cselekedetre vállalkozott
Kottanner Ilona.
Első udvarhölgy lévén, ismerte őt az egész udvar, a főuraktól a
szolgaszemélyzetig és az őrségben álló katonákig. Lehetősége volt ellenőrizni,
hogy a jól lelakatolt ajtók mögött a korona a helyén van-e.
Csaknem bizonyos, hogy vesztegetésekre is szüksége volt, de egy vonzó
asszony, aki bőven osztogathatja az aranyakat is, tilos tetteket tiltott
mozdulatokkal megtehet, akár testi kincseivel, akár pénzeszacskójának
kincseivel. – Feltehető, hogy Kottanner Ilona jól rejtő zsákba tudta tenni a
legfőbb kincset, a koronát, s a jól lelakatolt ajtókon át ki tudta vinni egy ütött-
kopott szekérig, amely a határőrzők szemei előtt kézműves árut szállított a bécsi,
linzi vagy a grazi piacra. – Az tény, hogy a magyar Szent Korona hamarosan
Erzsébet asszony, majd Frigyes császár kezei közt volt. – Ez 1439 végén vagy
1440 elején történt. Hogy a merész tettéért miféle jutalmat kapott Kottanner
Ilona, arról a korabeli híradások nem szólnak, de az a bölcsőjét még el se hagyó
kisfiú, akinek anyai nagyapja Zsigmond király-császár, apai nagyapja Frigyes
császár volt, Bécsben magyar királlyá, V. Lászlóvá koronáztatott.
A magyar politika hangadói – akármennyire gyűlölték is egymást – abban
megegyeztek, hogy a kétségtelen veszélyhelyzetben harcra kész férfi álljon az
élen és üljön lóra a hadsereg előtt. Ekkor már általános vélemény volt, hogy
Hunyadi János a legalkalmasabb a teendők irányítására. Hadügyi és politikai
lángelme volt. Igénye szerint pedig azonos hatalmú akart lenni a Liga kiskirály
jelöltjeivel. A Garaiak és a velük rokon Cilleiek, a velük szövetséges Újlakiak és
még néhány nagybirtokos família indulatosan vette tudomásul: Hunyadi úgy
gyűjti a birtokadományokat, hogy idővel ezerszáz év leggazdagabb magyar
földbirtokosa lett. Már ekkor, Albert király halálakor úgy volt nagy hatalmú
feudális nagyúr, hogy közben elhagyta a feudális hadseregformákat, felismerte a
néphadsereg, a zsoldosok, önkéntesek, biztonságot kereső husziták jól képzett,
gyakorlatoztatott nagy seregének hadászati és harcászati előnyeit, és a veszély
folytán keletkező nemzettudat szervező és lelkesítő erejét. A Liga nagy családjai
ugyan még a hanyatló feudalizmus elmúló korában éltek, de tudomásul kellett
venniük, hogy a nemzeti veszedelemben Hunyadi állam- és katonapolitikája a
célravezetőbb. Ezért történhetett, hogy az új királyválasztásában egyetértettek a
jelölttel. A legalkalmasabb jelölt Hunyadi János lett volna, ő azonban nagyon is
alulról jött ember volt, ekkor még maga se gondolta, hogy őt emeljék az ország
élére. Itt és most olyan férfit igényeltek, aki királyi tekintélyű családból
származik, és valami módon korábbi magyar királyok leszármazottja. A litván
vezérekből lengyel királlyá emelkedett Jagelló család pontosan ilyen volt. Az
egykor trónra kerülő Ulászlónak a felesége Hedvig, Nagy Lajos leánya volt. Az
utódok tehát női ágon az Anjouk leszármazottai voltak, az Anjouk pedig
úgyszintén leány ágon az Árpádok vér szerinti utódai. Ennél több hagyományt
ennél nagyobb jogcímet nem is találhattak. Ulászló ráadásul a küzdelemben
gyönyört lelő, harcias, a lovagi erényeket folytató férfi volt. Nem is kellettek
kemény viták, mindegyik tekintélyes szavú tanácskozó őt javallotta királynak.
Azt a nagyon is nevetségesnek hangzó eseményt, hogy Albert korai halála után a
még csecsemő Lászlót külföldön magyar királlyá koronázták, értelmes ember
nem vehette tudomásul. Hiszen itt volt már a régóta fenyegető veszedelem.
Hunyadi is, politikai ellenfelei is Ulászlót pártolták. Meg is hívták a magyar
trónra, és ahogy megérkezett, rokonszenves volt a legtöbb illetékes szemében.
Kedves modorú, szerette az igazságosságot, tisztelte a bátorságot. Ő is tudta,
hogy a hadi dolgokhoz Hunyadi János ért a legjobban, és közigazgatási
ügyekben is ő a legjózanabb, legjobban intézkedő. Valójában nem kívánt legfőbb
vezér lenni, de mindvégig ki akart tűnni személyes bátorságával, vitézségével,
lovagi erényeivel. Csak azt nem élte át szívvel-lélekkel, hogy milyen nagy az a
veszély, amely egyre jobban közeledett a Balkánon Magyarország felé.
Ulászló uralkodásának négy esztendeje az elhárítás előkészítésével telt el.
Hunyadi jól felmérte a helyzetet és a távolságokat. A döntő ütközetnek valahol
Bulgáriában kellett történnie. Hunyadi csak arra nem gondolhatott, hogy a
vitézkedni kívánó király oktalan merészkedése rosszra fordít minden okos
haditervet. A várnai csata ama kevés ütközet egyike lett, amely Hunyadi
vezérsége alatt vereséggel végződött. Hunyadi hosszas tárgyalgatásokkal
sikeresen tudta elhúzni az elkerülhetetlen összeütközés időpontját. Még
látszólagos békekötés is történt, minthogy a szultán és basái is kellően fel
akartak készülni. Persze ezt a békét apró egymásra csapásokkal a felek egyaránt
megszegték. Végül is mindkét fél egymást vádolhatta az egyezség
megszegésével.
A döntő ütközet mind a két fél határaitól egyforma messzeségben,
Bulgáriában, a tenger közelében, Várna mellett volt. Hunyadi – úgy látszik –
eleve tartott Ulászló túlságos merészségétől, s a királyt egy, az arcvonaltól
hátrább várakozó lovasalakulat élére állította. Az ütközet hevében azonban
Ulászló nem bírt türelemmel, és lovasai élén belerontott az ütközetbe. Ő szerette
volna személyesen learatni a győzelem dicsőségét. De az elmúlt századok lovagi
eszményei szerint kard kard elleni összeütközésre számított, míg a török
hadvezetőség már az újabb haditechnika szerint ágyúkkal várta a lovasrohamot.
Ulászló és hadinépe egyenest belerohant az ágyútűzbe. Kardok és dárdák helyett
bombák és tüzes gránátok kaszabolták le az esztelenül egyenest beléjük rohanó
lovasságot. Ott veszett Ulászló király is. – A király halála pedig megzavarta a
hadvezetést is, a harcoló alakulatokat is. Általános zűrzavar, menekülés
kezdődött. Példázatos csatavesztés következett. Hunyadi is csak nagy nehezen
vergődött haza. A király nélkül maradt országnak egy győzelmes ellenséggel
kellett szembenéznie.

A gubernátor, azaz magyarul: kormányzó

Akit kormányzónak nevezünk, azt régi okleveleink nyelvén „gubernator”-nak
írják. A magyar jogrendben ilyen közhivatal nem létezett. Külföldi cím- és
rangrendszerekben az egyes országrészek, tartományok élére kinevezett
főtisztviselő, a királyi hatalom helybéli megtestesítője, az uralkodó helytartója
vagy egyes testületek, intézmények legfőbb irányítója volt a kormányzó. Nálunk
a feudális évszázadokban a XV. századig ez a méltóság ismeretlen volt. A
hasonló helyzetű és hatalmú irányító főembereknek a különböző országrészeken
bán, vajda, kenéz, esetleg soltész volt a nevük. Hanem amikor a várnai vereség,
majd hamarosan a nem kisebb tragédiát jelentő rigómezei csata után olyanná vált
a helyzet, hogy nem volt elismert, cselekvő, intézkedni képes király, de volt egy
külföldön megkoronázott kisgyermek, szükség lett volna valakire, aki a király
jogkörét gyakorolja. Az összegyűlt nemesek országgyűlése az idegenben
szokványos .,gubernator'’, azaz kormányzói címmel egy olyan férfit állított
bizonytalan időre az ország élére, akit felruháztak az ország irányításához
szükséges teljes jogkörrel, de mégsem király. Ez a férfi akkor, Várna után, a
politikai, katonai zűrzavarban nem is lehetett más, mint Hunyadi János, aki a
hadvezetésre, országirányításra közismerten a legalkalmasabb férfi volt. 1446-
ban tehát Hunyadi az addig nálunk ismeretlen gubernator címmel, uralkodói
jogkörrel, de bizonytalan időre volt kinevezve. Magas hivatalát ezzel a címmel
1452-ig viselte, amikor a még mindig kiskorú – 13 éves – V. Lászlót haza
lehetett hozni, és csecsemőkori külföldi koronázását érvényesnek lehetett
elismerni. Hunyadi tekintélye és hatalma azonban nem kisebbedett, ettől kezdve
nem „kormányzó" volt, hanem az ország „főkapitánya'’, dicsőségének csúcsán
már életében szinte legendás alak, és világtörténelmi legnagyobb diadala után
alig néhány hónappal úgy hal meg, hogy tettét és emlékét mindmáig őrzi a pápai
rendelkezés, a minden délben felhangzó harangszó. Hat évig viselt címe és
rangja öröklődött ettől kezdve a magyar köztudatban, hogy ha szükség van egy
királyi hatalommal felruházott emberre, akit valamiért mégsem koronáznak
királlyá, akkor megfelelő cím a „kormányzó”. A magyar történelem eddigi
ezeregyszáz éve alatt a XV. századtól a XX. század végéig összesen négy férfi
viselte. Először példaképnek Hunyadi János, majd alig néhány évvel később
Szilágyi Mihály addig viselhette ezt a magas rangot, míg gyámolt unokaöccse,
Mátyás király ifjú férfivá serdült. 1849 áprilisától a szabadságharc bukásáig
Kossuth Lajos volt Magyarország kormányzója, a mi századunkban pedig 1920-
tól 1944-ig Horthy Miklós. Más korban másféle tevékenységet jelentett a
kormányzói cím és rang, de az elnevezés Hunyadi János öröksége volt.
V. László bécsi megkoronáztatását Magyarországon nem vették tudomásul. A
gyermek, akárcsak a korona, Bécsben volt Frigyesnél, aki előbb herceg, majd
király, végül császár. Hosszú alkudozások s némi erőszak eredményeként
Frigyes 1452-ben adja ki V. Lászlót a dúsgazdag Cillei Ulriknak, aki
öregnagybátyja (nagyapjának öccse) volt, és akit a gyermekkel Bécsbe menekült
anyakirályné kért fel a gyermek gyámjának. Cilleiék voltak a leggazdagabb,
leghatalmasabb stájer feudális urak, de birtokaik kiterjedtek Alsó-Ausztria, majd
Magyarország felé is. Összerokonultak a hasonlóképpen dúsgazdag Garaiakkal
(Garai László és Cillei Ulrik unokatestvérek voltak). A koronát azonban Frigyes
nem volt hajlandó visszaadni a magyar államnak. Minden bizonnyal úgy
számított, hogy az előbb-utóbb az ő fejére kerül. Hiszen Albert korai halála óta ő
volt az uralkodásra és kardforgatásra legalkalmasabb felnőtt Habsburg. Legfőbb
sérelme majd akkor következik, amikor V. László úgyszintén egész fiatalon
meghal, és utána a magyar rendek az alulról jött Hunyadi János fiát kiáltják ki
magyar királynak. Majd jó idők után, nagy ellenértéket követelve neki, illetve az
ő követeinek szolgáltatja vissza a szent ékszert. De akkor Hunyadi már nem él,
Cillei sem él. Hunyadi idősebb fia, László sem él. Cilleit Hunyadi László
párthívei ölik meg, Hunyadi Lászlót pedig Cillei követői.
Hunyadi János maga segítette V. Lászlót trónra, de ezután is mindhalálig
megmarad az ország első emberének. Közben a nagybirtokos csoportok, a Ligák
kapcsolatokat kerestek egymással Hunyadi ellen. Annál is inkább, mert a
gyűléseken, ahol az ország ügyeiről is döntöttek, a köznemesek egyre szélesebb
tömegei őt tartották érdekeik legfőbb képviselőjének. Anélkül, hogy azonnal
felismerték vagy éppen kimondották volna, itt és így alakult ki a köznemesi párt,
amely ettől fogva mindvégig tényező maradt a feudális évszázadok folyamán.
De ennek ellenére Hunyadi János nem maradhatott ki a Ligák
kapcsolatkereséseiből. A legfőbb magyarországi liga, a Garaiak, Újlakiak,
Cilleiek és a velük szövetséget kereső családok természetes ellenségei voltak a
kormányzónak, ugyanakkor nem is kívántak kimaradni a hatalomból. És ha ők
közeledtek, Hunyadi nem utasíthatta el ezt a közeledést. Ha növekedett a
veszély, a Ligák hívei is rászorultak a legtöbb harcossal rendelkező és
tagadhatatlanul legtehetségesebb hadvezérre. – Így azután kormányzóságának
évei alatt, majd utána, amikor főkapitány címmel továbbra is ő volt minden
hadakozás legfőbb irányítója, az ország legbefolyásosabb családjai készséggel
léptek volna családi kapcsolatba is vele. A Liga két legfőbb családfője, Garai
László és Cillei Ulrik – mint tudjuk – unokatestvérek voltak. Nyíltan is keresték
a szövetség megalapozását. Ennek legtermészetesebb módja a házasságkötés lett
volna. Kezdetben Hunyadi is hasznosnak vélhette a rokoni alapon megteremtett
békét a túl veszedelmes ellenfelekkel. Bizonytalan, hogy vajon meghitt
megbízottak útján tárgyaltak-e, vagy olykor még egy asztal mellé is leültek.
Vitéz János például meghitt barát is volt, okos diplomata is. Bizonnyal a
Garaiaknak is akadt kellően művelt, tárgyalókész emberük, hogy legalábbis
megkezdjék a családi ügy megtárgyalását. Végezetül a megállapodást a
családfőknek kellett koccintással megkötniük. Van olyan híradásunk is, hogy
kezdetben Hunyadi idősebb fiának, Lászlónak és Cillei leányának eljövendő
házasságát helyezték kilátásba. Hogy ha ez valóság, akkor azt már nem tudjuk,
hogy hamarosan hogyan és miért módosult a családi terv, de az hitelesen
bizonyos, hogy amikor Hunyadi János dicsősége teljességében meghalt, akkor
Hunyadi László és Garai Anna jegyesek voltak. (A leányzó neve valójában Anna
volt és nem Mária, ahogy Tóth Lőrinc tragédiájában és Egressy Béni ebből
készült operalibrettójában, illetve Erkel Ferenc operájában olvasható-hallható.)
Az efféle kapcsolatkeresések és valójában álságos barátkozások nem
ellensúlyozhatták azt a tényt, hogy az ellentétes érdekek szükségszerűen halálos
ellenségekké tették Hunyadit és a Liga családfőit.
A gyorsan fokozódó török vész azonban egyre inkább előtérbe került nemcsak
minálunk, hanem úgyszólván egész Európában.

„Valamint egy Úr van az égben... ”

1451-ben új, fiatal szultán ült a török trónon, II. Mohamed. Rendkívül okos,
művelt, tehetséges ember volt. Igazi reneszánsz fajta mohamedán törökben:
ugyanolyan sokoldalú tudós-művész, amilyen kitűnő szervező, hadvezér. Arabul,
törökül, latinul, olaszul verselt, hol érzelmes szerelmi énekeket írt, hol lelkesítő
hadidalokat. Több hangszeren is művészien játszott. Az arab vallásos
elmélkedéseket ugyanúgy ismerte, mint a görög filozófusokat. Először a főbasák
gyűlésén élőszóval mondotta el, amit hamarosan írott formában terjesztett, s
mintegy életprogramja volt. Így kezdődött: „Valamint egy Úr van az égben, egy
úrnak kell lenni a földön is. Ez pedig én leszek, van hozzá elég nagy és elég jó
hadseregem, és Allah megengedte, hogy tudjam a teendőt...”
Ez a teendő pedig a világbirodalom megvalósítása volt. Nagy Sándor és Julius
Caesar lebegett szeme előtt példaképül. A felépítendő világbirodalom pedig Dél-
Európával kezdődött. Előbb a görög nyelvű „kelet-római” állam egészét akarta
lenyelni, majd következzék a Balkán egésze. Innen akart továbbmenni
Magyarország, majd az osztrák tartományok, onnét pedig Itália felé. Közhírré
tette, hogy előbb Drinápolyt foglalja el, ezután a szerb és bolgár erődítményeket,
majd az ekkor már körülvett Konstantinápolyt, s e célok teljesülése után
következik majd Nándorfehérvár, Buda, hamarosan pedig Bécs. Meg sem áll,
míg be nem vonul Rómába, ahol a Szent Péter templom oltárához köti lovát. A
leghíresebb gyaur székesegyházat átalakítja szultáni istállónak.
Ezt a kiáltványt hű latin fordításban ismeretlen kezek láthatatlanul letették a
bizánci császár, a német-római császár, a pápa, a magyar, a cseh és a francia
király asztalára. – Ezzel kezdődött a vakrémület, a rettegés a magát
legyőzhetetlennek hirdető török áradattól. – Ezt követően Mohamed időről időre
közölte, melyik várost melyik napon fogja elfoglalni. És az ismeretlen,
láthatatlan kezek a jóslatok szövegét letették az uralkodók, a legfőbb papok,
hadvezérek, országnagyok asztalára. Először Drinápoly bevételét ígérte,
pontosan megjelölve a napot. És azon a napon Drinápoly török kézre is jutott. A
fenyegetés beváltása napra pontos volt. 1453-ban a már körülvett
Konstantinápolynak, a Bizánci Császárság fővárosának elestét hirdette meg, ezt
is napra pontosan. Rettegve várt csaknem egész Európa erre a napra. – És egy
nappal a beígért előtt a város falai lerombolva várták a török hadak bevonulását.
Mohamed azonban leült a megsemmisített városkapu előtt felütött sátrának
bejáratánál, mert csak másnapra ígérte a bevonulást. És ezt is közölte a pápával,
császárral, királyokkal.
Európa-szerte rémült tömegekkel teltek meg a templomok, a hadvezérek is
egyre reménytelenebbek voltak. Még jó három éven át fokozódott a rettegés.
Amikor 1456-ban Mohamed már Nándorfehérvárt jelölte meg a következő
győzelem színhelyének, Cilleiék, Garaiék már menekültek is, ki Bécs, ki Prága
felé, hogy majd onnét is tovább fussanak, ha odáig ér el a sátán küldötte szultán.
Mohamed pedig a megjelölt napon elérkezett Nándorfehérvár alá. Már alig
akadt, aki el tudta volna képzelni, hogy valahol is meg lehet állítani. Cillei
gyámfiát, a még mindig kiskorú V. Lászlót magával vitte, vissza Bécsbe, ahonnét
nemrég váltották ki. A Liga – mint mindenki – szintén rettegett, de azt is remélve
várták, hogy most már itt van az elháríthatatlan végzet, és Hunyadit végre
eltiporja az ellenség, amely ellen kezdettől fogva védte az országot és népét.
II. Mohamed zseniális hadvezér volt, csak arra nem számított se ő, se Európa
rémülettől megbénult népe, hogy Hunyadi János is a hadtudomány nem kisebb
lángelméje. Igazán világtörténelmi összecsapás volt, amikor ők Nándorfehérvár
ostrománál és védelménél összemérték erejüket és hozzáértésüket.
Fehér vár – ez szerbül és még más szláv nyelveken is Bel grád. Nálunk is,
máshol is, a középkor századai óta így nevezték a fehér fallal körülvett
városokat. Korábban a Bizánci Birodalom északi erődítménye volt, görög nyelvű
lakossága és őrsége ismeretes volt a dél-magyarországi lakosság körében, piacán
sok mindent lehetett cserélni, ezért számos magyar fordult meg utcáin. A
görögöket az Árpád-kori magyar nyelven „lándor”-oknak nevezték, ezért
kezdetben a várost Lándorfehérvámak hívták. Később azonban ennek a szónak
már nem volt értelme, de ismeretes volt a nyugati Ferdinánd névnek magyar
Nándor változata. Így lett Lándorfehérvárból Nándorfehérvár az időben, amikor
ez a megerősített város már a magyar király országához tartozott. Ilyen néven
maradt meg emlékezetünkben Hunyadi nagy győzelmének színhelye.
Ez a rossz előjelekkel induló, majd az egész keresztény világ számára
nemcsak diadalt, hanem megkönnyebbülést hozó döntő ütközet már a kortársak
számára is óriási jelentőségű esemény. Hunyadi hadainak győzelmét, a
legyőzhetetlennek hitt II. Mohamed megfutamítását közös örömnek tekintette az
egész keresztény világ. A csata előtt – 1456, június 29-én – III. Callixtus pápai
bullában elrendelte, hogy minden délben szólaljanak meg a harangok, s
közvetítsék az Úrhoz a keresztény világ könyörgését a török elleni oltalomért. A
pápa a július 22-i diadalt követően is fenntartotta a déli harangozást: azóta a
harangszó a keresztények háláját viszi az istennek a segítségért.
Ezek a vitézek különböző népek fiaiból gyűltek össze. Hunyadi seregében
eleve voltak cseh huszitákból verbuválódott zsoldosok, a török hódítók elől ide
menekült szerbek. Erdélyből rég idetelepedett szászok. Ezt a sokaságot azonban
jelentékeny létszámmal egészítette ki Kapisztrán összetoborzott serege. Ezt a
megszállott olasz ferences rendi szerzetest otthonában Giovanni Capistranónak
hívták. Keresztény vallásának fanatikusa volt, gyűlölt minden más hitűt. Élete
korábbi szakaszaiban lángoló szavakkal uszított az eretnekek, a zsidók, a
káromló szavakat használók ellen. A törököket azért gyűlölte, mert
mohamedánok. Riadozott is a huszita vitézektől. De tudván tudta, hogy a török
előrenyomulás az egész kereszténységet fenyegeti, ezért gyűjtötte országról
országra a seregeket Hunyadi segítségére. Kétségtelen, hogy jelentékeny
segítséget hozott Nándorfehérvár védelmére. Nevét méltán említjük rögtön
Hunyadi neve után.
A nagy győzelemre azonnal következett a nagy gyász. Alig néhány hónappal
Nándorfehérvár felszabadulása, a török hadak megfutamodása után.
Egy – a hadsereg körében kitört – halálos járvány ágynak döntötte Hunyadit
is, aki a szemközti Zimonyban, vezéri sátorának fekhelyén meghalt. Alig néhány
hónappal később Kapisztránt is elragadta a járvány. És számlálatlan győzelmes
vitéz fejezte be velük az életét. Nem tudjuk, miféle betegség volt ez. Akkoriban
minden halálos járványt pestisnek neveztek.
A vele kezdődő Hunyadi-korszak hamarosan folytatódott fiának, Mátyás
királynak történetével. Első fejezete azonban véget ért, és néhány véres
esztendőnek kellett elkövetkeznie, amíg a nagy kormányzót a nagy király
követhette.

A halál nem válogatós

A nagy diadalnak és Hunyadi halálának dátuma 1456, Mátyás trónra lépésének
1458. E két esztendő alatt erőszakos halállal pusztultak el az akkori történelem
fő alakjai: Cillei Ulrik, Hunyadi László és V. László király. Nem egy történelmi
drámát írtak róluk és sorsukról a XIX. és a XX. század magyar írói-költői. A
sokkal több között talán elegendő említeni Vörösmartytól a „Cillei és
Hunyadiak"-at, Tóth Lőrinc „Hunyadi László”-ját, az erre épülő Erkel Ferenc-
operát és Herczeg Ferenc „Árva László király"-át. Ezek és mind a többiek ezt a
véres két esztendőt idézik fel. – Ebben a két esztendőben a hosszú ideje izzó
ellentétekből felcsapott a pusztítás lángja.
Amint Hunyadi János halálhíre elérkezett Budára. Cillei úgy látta, hogy
elérkezett az ő ideje. A nagy hírű hadvezér után azonnal igényt tartott arra, hogy
ő legyen a nemzet első embere, az ország főkapitánya. Ugyanakkor a már
köznemesi párttá alakult kisnemesek természetesnek tartották, hogy vezérük
halála után, annak idősebbik, már férfivá érett fia, Hunyadi László kövesse
diadalmas apját. Az ország lakosságának többsége már a Hunyadi-fiút tekintette
főkapitánynak. Cillei azonban előnyösebb helyzetben volt. Az ifjú királynak
nemcsak gyámja és nevelője volt, de egyben dédnagybátyja is. A király anyai
ágon maga is a Cillei-családból számlázott. A néhai nagy hírű Zsigmond király
második felesége nagy hatalmú feudális úrnak, Cillei Hermannak a leánya, Cillei
Borbála volt. Az ő leányuk, Erzsébet lett Albert király felesége. Albert és
Erzsébet utószülött (a férj halála után született) fia volt V. László. Cillei
Borbálának, a királyi nagyanyának öccse, Cillei Ulrik tehát dédnagybátyja volt
az ifjú királynak.
Ez indokolta, hogy ő legyen a neveltetést intéző gyám.
Már a kortársak is mondogatták, hogy rosszabb gyámot el se lehet képzelni.
Ulrik úr nemcsak féktelenül hatalomvágyó, békétlenséget szító cselszövő volt,
hanem egyszersmind kicsapongó, italos, nőhajszoló férfi, aki az alig siheder
korú fenséges fiút rászoktatta a léha életre. V. László pedig példaképének
tekintette az örök megbízhatatlan, de kétségtelenül kedves szavú idős rokont.
Amikor tehát sorra került a magas méltóság betöltése, a király aggály nélkül
Cilleit nevezte ki az ország főkapitányának. Ő pedig azonnal igyekezett minél
többet magának vagy a vele rokon Garaiaknak megszerezni a Hunyadi-család
birtokörökségéből. Leginkább természetesen Nándorfehérvárt és a hozzá tartozó
óriási területet. Ha a győzelem után Hunyadi tovább él, csakis ő kaphatta volna
meg királyi adományként azt a vidéket, amelyet az ő vezérlete alatt győző sereg
a magyar király országához csatolt (vagy visszacsatolt, hiszen olykor ide is
tartozott). Hunyadi László azonban mint örökös természetesnek tartotta, hogy a
vár és környéke a jobbágyokkal együtt őrá (vagy őrá és kisöccsére, Mátyásra)
szállt. A Hunyadi-család tehát odaköltözött, bizonnyal úgy gondolták, hogy
László menyasszonya, a Garai lány is hamarosan odajön feleségnek, a
birtokóriás úrnőjének.
Cillei azonban azonnal kétségbe vonta a Hunyadiak, főleg László örökösödési
jogát. Úgy indult egy kisebb családi hadsereggel formailag látogatóba, valójában
mint igénylő Lászlóékhoz Nándorfehérvárra. Az sohase derült ki, hogy Cillei és
Hunyadi László milyen vitát folytattak, de a Hunyadihoz hű várvédő sereg és a
Cillei-családot szolgáló sereg összeakaszkodott, kardrántásra is sor került. És
amikor Cillei személyesen is beavatkozott fegyveresei oldalán, Hunyadi László
hívei megölték őt, híveit kikergették a várból. Nem valószínű, hogy Hunyadi
László ilyen módon kívánta elintézni a köztük feszülő ellentétet. Azonnal fel is
kereste a királyt, s maga is elítélte Cillei meggyilkolását. Az eleve képmutató
hagyományok közt nevelkedett ifjú uralkodó nemcsak megértést színlelt, de oltár
előtti esküvéssel fogadta, hogy semmi bántódása nem esik se Lászlónak, se a
Hunyadi-család bármely tagjának. László megnyugodva ment haza. bizonyosra
vette, mint legtöbben az országban, hogy nem is lehet más az ország
főkapitánya, csak ő.
A Liga – Garaiék és földesúri szövetségeseik – azonban nemcsak bosszút
kívántak, hanem alkalmat és módot arra, hogy végleg kiirtsák az egész Hunyadi-
tábort, amelyhez nemcsak a családtagok (a még kamaszkorú Mátyás, valamint az
erélyes özvegy, Szilágyi Erzsébet) tartozott, hanem a hozzájuk hű családok,
vitézek is, valamint a legmeghittebb, nagy befolyású barát, Vitéz János, aki
akkor éppen nagyváradi püspök volt. Az amúgy is eleve ingadozó, neveltetése
folytán állhatatlan V. Lászlót Garaiék könnyen rávették, hogy egyezzen bele a
megtorlásba. Hiszen még távoli rokonok is voltak: Cillei Ulrik a király
dédnagybátyja volt, Garai László pedig Cillei Ulrik unokatestvére.
A Garai leány, Anna valószínűleg nem is tudta, hogy milyen véres játékba
csöppent bele. A királyi és nagyúri házasságok családi ügyek voltak. A családfők
vagy megbízottaik egyeztek meg, melyik fiú melyik leánnyal köt házasságot,
hogy idővel egy meggyarapodott birtok élén ülhessenek. A jegygyűrűt is a
megbízottak adták át. A jegyesek személyesen általában csak a
házasságkötéskor, az oltár előtt találkoztak egymással, majd aznap este a
nászágyban kötöttek mélyebben ismeretséget. Valószínű, hogy Hunyadi László
és Garai Anna soha nem látták egymást, csak tudták, hogy egymás jegyesei. De
ha bekövetkezett volna a várva várt házasság, akkor az ország két legnagyobb
földbirtoka, a Hunyadiak és a Cilleiek-Garaiak birtokóriása egyesült volna a
nászágyban. Ez azonban nem következhetett be. Garai Annának sejtelme se
lehetett, miféle birtokjogi esemény lett volna, ha ők ketten egy közös nászi
ágyban végrehajtották volna a magyar történelem legnagyobb birtokegyesítését.
Garaiak azonban nem ezt akarták, ők Hunyadiak nélkül akartak az ország
legnagyobb és leghatalmasabb urai lenni. Hunyadi László azonban – bízva a
király esküjében – úgy ment Budára, hogy nagy családi ünnepség lesz az esküvő.
Hunyadi Lászlóval az öccse, Mátyás és a közös családi bizalmas, titkár, tanító,
püspök Vitéz János együtt ment Budára, ahol a király hadai szinte azonnal
elfogták, letartóztatták őket. Garaiék nagy pert készítettek elő, Lászlót
felségsértés, hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Igazi „koncepciós” per
volt, belevonták vádlottként a kiskorú Mátyást és a püspök Vitéz Jánost is. De
Budán is olyan nagy volt a lakosság felháborodása, hogy ha ki is mondták
mindnyájuk fölött a halálos ítéletet, csak Lászlón hajtották végre. A közhangulat
azonban olyan ellenséges lett a királlyal és körével szemben, hogy V. László és a
Hunyadi-ellenes Liga, elsősorban Garaiék helyesnek látták egy időre eltávozni
az országból. – Zsigmond öröksége révén V. László cseh király is volt. A huszita
eretnekség óta azonban nagyon meglazult a kapcsolat a császár-király és a cseh
rendek között, de jogilag Prága és Buda azonos király alá tartozott. V. László és
köre mégis biztonságosabbnak vélte, ha egy időre Prágába megy. Hiszen annak
idején még Zsigmond király-császár is otthonosabbnak tudta magát Prágában,
mint Budán. Az erdélyi huszita fellángolás idején Hunyadi János is Prágából
indult Budai Nagy Antal eretnekei felé, hogy felismerje, a huszita harcosokat fel
lehet használni a törökök ellen. Most V. László is Prágába ment. foglyul vivén
magával a kivégzett László öccsét, Mátyást és Vitéz Jánost. A föpap érdekében
azonban a pápa közbenjárt, visszatérhetett Magyarországra, s idehaza az
esztergomi érsek őrizetére bízták. Ám ott azonnal felismerték, hogy a jövő a
Hunyadiaké, és Vitéz János hamarosan szervezhette a mozgalmat Mátyás
kiszabadításáért és királlyá választásáért.
Mátyás fogságban volt Prágában. A cseh királyi hatalom formailag még V.
László kezében volt, valójában azonban a huszita hitre tért feudális cseh urak
vették át az ország kormányzását. Ezek vezére volt Pogyebrád György.
Igyekezett színleg barátságban lenni V. Lászlóval, akitől a cseh urak már rég
igyekeztek megszabadulni. Alkalma volt megismerkedni a fogolyként, bár
tisztességgel tartott Hunyadi Mátyással. A kedves, művelt fiú meg is tetszett
neki. Bizonyos volt. hogy a magyar befolyásos urak ugyanúgy szeretnének
megszabadulni a Habsburg-Cillei királytól, mint ők, és máris valószínűnek
tartotta, hogy a magyar nemesek jó része Mátyást kívánná magyar királynak.
Pogyebrád huszita volt, cseh nemzeti öntudattal szabadulni kívánt minden német
befolyástól. A magyar igényeket rokonnak tartotta a cseh igényekkel. Az ő
kedves és szép leánya, Pogyebrád Katalin pedig éppen Mátyáshoz illő
feleségnek tűnt.
Cseh és magyar körökben egyaránt bizonyosnak tartották, hogy amikor a fiatal
V. László váratlanul meghalt – valószínűleg Pogyebrád mérgeztette meg. A cseh
rendek szinte azonnal királyuknak választották Pogyebrádot, az pedig
eljegyeztette leányát az azonnal szabadon bocsátott Hunyadi Mátyással. Ezzel
kezdődik Mátyás magyar király története.

Mátyás király
Az a harminckét esztendő (1458-1490). amíg Hunyadi Mátyás ült a magyar
királyi trónuson, külön, sajátos jellegű fejezete évszázadaink történetének. Úgy
is mondhatnók, hogy ez a magyar középkor látványos befejezése. Hiszen Mátyás
halála csaknem évszámra egybeesik Amerika 1492-ben történt felfedezésével,
vagyis a szokványos időszámítás szerinti újkor kezdetével. Ez azt is jelenti, hogy
Mátyás emberöltője újkori történelmünk látványos kezdete. De felettébb tragikus
kezdet, hiszen a sikerekkel, dicsőséggel, veszedelmek közt is lendületes
előrehaladással teljes fél évezred után a hanyatlás, a sikertelenség, a
megalázottság fél évezrede következik. Csak a mindig bukásba torkolló
szabadságküzdelmek rövid időszakaiban létezik magyar állami lét. – Mátyás
halála után a Jagellókkal azonnal elkezdődik az a tragédiák felé tartó hanyatlás,
amely egyenesen vezet majd Mohácshoz. És nincs is találóbb jellemzés 1526-ra,
mint amikor három évszázaddal később megszületett Kisfaludy Károly nagy
elégiájának második sora: „Nemzeti nagylétünk temetője Mohács”. Ami Szent
István államalapításától Mátyás király diadalmas reneszánszáig történt, az külső
és belső veszedelmek ellenére is „nemzeti nagylét” volt, Magyarország ekkor
Közép-Európa nagyhatalma. Mohács után hőstörténeteinek ellenére, az
irodalom-költészet-művészetek olykor nagy lendületű fejlődésének dacára
valójában nem is létezett Magyarország. Volt török uralom, volt Habsburg
uralom, volt erdélyi fejedelemség török hűbériség alatt, voltak tragikus
szabadságkísérletek – kuruc kor, a felvilágosodás jegyében és nevében
Martinovics-mozgalom, a haza és haladás nagyszerű álmával a szabadságharc
1848-49-ben –, de közjogilag és nemzetközileg egyértelmű magyar állami lét a
XX. századig egyáltalán nem volt. És a XX. században a tragikus forradalmak
pillanatainak kivételével a trianoni széttépettségtől kezdve volt némi
függetlensége a magyar államnak. Talán csak most, legutóbbi éveink
nyomorúságában kezdhetjük mondani, hogy azt kíséreljük meg folytatni, ami
Mátyás diadalmas reneszánsza után abbamaradt. – A „magyar századok” immár
1100 éves története jellege szerint oszlik két történelmi korszakra: a
honfoglalástól a Hunyadiak koráig, és a mohácsi vésztől napjainkig.
Ezt a színpompás befejezést, a magyar reneszánsz fénykorát s egyben a
magyar középkor végső fél évszázadát kell összefoglalnunk.
Mátyás gyermek- és ifjúkori útját eleve meghatározta, hogy apja, Hunyadi
János nemcsak az ország, de idővel egész Európa legnépszerűbb hőse volt, neve
elválaszthatatlan Nándorfehérvártól, a török világveszedelem megfékezésétől. A
már életében legendás hírű hadvezér kormányzóként az ország legfőbb
hatalmassága volt. Valóban az a békességre törő államférfi, akit majd
évszázadokkal később Czuczor Gergely híres költői arcképében, a „Hunyadi"-
ban ábrázol, aki szól és „marad nyugodtan”. – A Cillei-Garai Liga halálos
ellenfele volt, mégis ő maga segítette trónra a gyermek trónörökös V. Lászlót,
aki Cillei Ulrik unokaöccse volt. A feudális nagyurak ligája tehetetlen volt a
törökverő, hallatlanul népszerű fővezérrel szemben. Igazán mintha őket szolgálta
volna a sors, amikor a világraszóló győzelem után néhány nappal a váratlan
ragály elvitte. Mátyás akkor 13 éves fiú volt, akit apja okosan rábízott a
legalkalmasabb nevelőre, Vitéz Jánosra. Vitéz a legelső itáliai színvonalú magyar
humanista tudós, államférfi, főpap, iskolateremtő humanista volt. Az itáliai évek
óta Hunyadi János legjobb, leghasznosabb barátja. Gyakorlatilag bármi volt a
rangja, címe, Hunyadi János titkára, tanácsadója, diplomatája, élete
elválaszthatatlan Hunyaditól; a Hunyadiak története elválaszthatatlan tőle. A
nagy diadal idején éppen nagyváradi püspök volt. Ott, Váradon példaszerű
iskolát is szervezett, ahol a legfőbb tudnivalót ő maga oktatta. Ott, őmellette
fejlődött Mátyás korának egyik legműveltebb – talán éppen a legműveltebb –
uralkodójává. Vitéz együtt tanította-nevelte saját unokaöccsével, nénje fiával,
Csezmiczei Jánossal, aki idővel az évszázad legnagyobb magyar költője, a
legelső igazán világhírű magyar irodalmi alak lett: a latinul verselő Janus
Pannonius.
A középkorban igen ritka volt a vitézlő emberek között az írni-olvasni is tudó,
a latin és egyéb nyelvekben is otthonos, jogban, politikában, irodalomban,
művészetekben jártas király vagy hadvezér. Az írás a főpapok, oklevelekkel
foglalkozó papok, esetleg világi deákok dolga volt. A híres lovagdalnokok is
általában deákjaiknak diktálták költeményeiket. A három évszázadon át országló
Árpád-házi királyaink közül Szent Istvánról tudjuk, hogy jártas volt az írás-
olvasásban, még a törvények megfogalmazásában is. (Talán még az oly fontos
„Intelmek” című államtudományi művét is ő maga írta vagy diktálta.) Az
egyházi és világi dolgokban jártas Könyves Kálmán, aki eleve püspöknek
készül, volt író-olvasó, a törvényekben és a szentírásban otthonos férfiú. Majd a
Bizáncban nevelkedett, latinul, görögül, franciául tudó III. Béla volt igazi művelt
ember. De még az Itáliából jött, francia eredetű Anjoukról se tudjuk, hogy ő
maguk ismerték-e a betűket. Talán a sok nyelven beszélő Zsigmondról
gondolható, hogy a krónikákat nem csak felolvastatta, hanem el is tudta olvasni.
Hogy az áhítatos tartalmú szent iratokat, legendákat, hitbeli elmélkedéseket nem
olvasta, az majdnem bizonyos. Egy erotikus Boccaccio-novella nagyon is
érdekelte volna, de Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás legbölcsebb
elmélkedésére nem lehetett igazán kíváncsi.
Az ókori vagy reneszánsz kori tudnivalók, versek, képek, építészeti
remekművek, politikai vitairatok világában királyaink közül csak Mátyás volt
otthonos. Mire Mátyás ott tartott, hogy a tőle nagyon is független események
serdült kamaszkorában egyszerre magvar királlyá tették, ő már deákos
műveltségű ember, mai fogalmaink szerint értelmiségi volt. És tudatfejlődése
egy pillanatig se torpant meg: igazi művelt uralkodó volt és maradt. –
Körülményei azonban kezdetben függetlenek voltak tőle. Hunyadi János halála
után nem ő volt a történelem esélyese, hanem László, Hunyadi nagyobbik fia. Ő
azonban áldozatául esett a legnagyobb birtokos urak életre-halálra küzdő
vetélkedésének. Hunyadi László hívei megölték Cilleit. Cillei társai lecsaptak
Lászlóra, halálra ítélték és kivégezték. A fellángoló véres zavargások elől
Prágába menekülő V. László rabként vitte magával Mátyást is. A Habsburg V.
Lászlót cseh király létére nem fogadták igazi örömmel Prágában. Csehországban
a nagyrészt huszita, de mindenképpen huszitabarát cseh urak is, a cseh köznép is
egyre nyíltabban volt ellensége a Habsburg uralkodóknak. A királyt helyettesítő
kormányzó nagyúr, Pogyebrád György, az ottani bárók vezére maga is igényt
tartott a cseh koronára, tudván, hogy a lakosság nagy része mögötte áll. Tettetett
hódolattal fogadta a királyt, aki rábízta a védenceiként szerepeltetett foglyokat,
Mátyást, Vitéz Jánost és a velük hurcolt híveiket. Az okos Pogyebrád tudta, ha V.
László történetesen váratlanul meghalna, az alattvalók őt emelnék királyukká.
Abban is bizonyos volt, hogy a magyarok nagy része, főleg a fegyverforgató
köznemesek szívesen emelnék trónjukra Hunyadi János csodával határos módon
életben maradt kisebbik, alig 15 éves fiát. – Ezóta él a hagyományban is, a
történetírók múlhatatlan gyanújában is a bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan
vélekedés, hogy a fiatal V. László váratlan halála nem mérgezés következménye-
e, és ha igen, vajon nem Pogyebrád keze van-e a dologban. Az bizonyos, hogy a
király halála után szinte azonnal Pogyebrád Györgyöt emelték a prágai trónra. Ő
pedig a magához ölelt Mátyást hamarosan eljegyezte leányával, Katalinnal, aki
természetesen már királykisasszony volt. Ez nem is lehetett Mátyás ellenére,
hiszen amikor a szabadon bocsátott és ünnepélyesen hazakísért Mátyást az
itthoni nagyurak – tudomásul véve a harcias köznemesek fegyveres kiállását –
magukhoz kívánták láncolni, és Garai nádornak, Hunyadi László gyilkosának
leányával akarták összeházasítani, akkor maga Mátyás ragaszkodott hozzá, hogy
nem őt, hanem eljegyzett menyasszonyát, Pogyebrád Katalint veszi feleségül.
Itthon pedig a Szilágyi Mihály vezette Hunyadi-párt harcias köznemesei Buda
és Pest között, a Duna jegén – állítólag 40 000-nél is többen – királlyá kiáltották
ki Hunyadi János fiát. Még leányágon sem volt vér szerinti királyi őse, de apja
már életében szinte mesebeli alak volt. Az apának nem voltak királyi elődei,
minden érdeme közepette „csak" kormányzó lehetett. A fiúnak azonban a
kormányzó apa már uralkodónak számíthatott. És hamarosan bebizonyosodott,
hogy személye, egyénisége szerint nagyon is alkalmas az uralkodásra. És éppen
a reneszánsz idején nem volt példátlan, hogy alacsony rangúak, esetleg
közrendűek uralkodói magasságokba emelkedjenek. Itáliában a
legdicsőségesebb firenzei uralkodócsalád, a Mediciek orvosoknak indultak, majd
bankárok lettek, innét emelkedtek az uralkodói magasságokig.
Jelentékeny történelmi alak megítélésénél a hiteles adatokon kívül nem lehet
elhanyagolni a róla szóló legendákat és a nevéhez tapadt jelzőket sem. A
kortársi, egymástól eltérő ítéletek, a különböző politikai vélemények, az időről
időre módosuló megítélések mellett nem közömbös, hogy a nép legszélesebb
köreiben hogyan él emlékezete. Mátyás ugyanúgy a magyar reneszánsz
legjellegzetesebb kultúrtörténeti alakja, mint a népmesék „igazságos” királya.
Politikai óvatossága hol dicsőített, hol kárhoztatott. A török világveszedelem
ellenében egész Európa, a kereszténység, a kultúra tudatos védelmezője.
Ugyanakkor kortársai óta szemrehányás szemrehányásra halmozódik, hogy
döntő katonai összeütközésre sohase kerített sort. Egy olyan közép-európai dunai
birodalom lehetett a legfőbb célja, amely létével „megállj”-t parancsolt volna a
török terjeszkedésnek. Ennek a tervezett nagyhatalomnak a megszervezése
azonban rákényszerítette az itteni népek nemzeti öntudatának az elnyomására. A
török terjeszkedés ellenében nagy biztonságot jelentett volna egy középeurópai
dunai monarchia, ez azonban politikai egységbe kényszerítette volna a magyar,
cseh, osztrák, északi szláv, szerb és a többi délszláv népeket, valamint a
fokozódó nemzettudatú román népet. Mátyás török elleni örökös készülődése és
óvatoskodása azonban elkerülhetetlen volt, mert a szomszédos hatalmak,
beleértve az egyházi és világi nagyhatalmakat is, soha nem vették igazán
tudomásul a világveszedelmet. Hunyadi János nándorfehérvári diadala óta
inkább azt a tanulságát vonták le a sikernek, hogy lám, a legveszedelmesebbnek
tűnő ellenséges erőket is le lehet győzni. Annyi bizonyos, hogy szükség esetén
se várhattunk volna kellő hatékonyságú segítséget.
Az európai kultúrtörténetnek az a jó két évszázados korszaka, amelyet azóta is
reneszánsznak – azaz „újjászületés”-nek – nevezünk, átmenet és összekötő,
ugyanakkor ellentmondó és szétválasztó a középkor és az újkor között. Nagy
építések és nagy pusztítások, szépségek és szörnyűségek, felismert igazságok és
gyakorolt álságok időszaka. Mátyás rövid emberöltőjét világveszedelmek
vezetik be, és hanyatlás, pusztítás, pusztulás követi. E kettő közt azonban
fényesség, igazán nagyszerű társadalmi, erkölcsi, szépségbeli felemelkedés van,
középpontjában egy rendkívüli uralkodó egyéniséggel. Idáig emelkedhetett a sok
próbát kiálló magyar középkor, innen indulhatott a megpróbáltatásokkal teljes
magyar újkor.
Mátyás 15 éves kamaszfiú, kedves vendégként látott rab a cseh kormányzó
otthonában. Állandó életveszélyben él, hiszen bátyját már megölték, és nagy a
valószínűsége, hogy ő következzék. De a rabtartó nagyúr a rab ellenségeinek
elszánt ellensége. Cseh király kíván lenni, és ezt kívánják a cseh nép különböző
rétegei is. Ez az okos királyjelölt és önjelölt tudja, hogy messze onnét, a magyar
nép különböző rétegei az ő foglyát látnák legszívesebben magyar királynak. Az a
hasonlóképpen egészen fiatal nagyúr, aki elhozta a rabot, bonyolult örökösödési
viszonyok folytán ugyanúgy Magyarország és Csehország királya. Könnyű
elképzelni, hogy ha ez a valójában igen tanácstalan és tehetetlen ifjú király
meghalna, akkor a cseh rabtartó könnyen lehetne cseh király, magyar rabja pedig
magyar király. És akkor a sok veszedelem és sok lehetőség közt nagyon is
ajánlatos lenne, ha ezek szövetségre lépnek egymással. A nagy lehetőségű rab
fiatal fiú, a rabtartó ugyanolyan fiatal gyermeke pedig leány, ismerik is egymást,
hiszen együtt éltek a prágai várban. Ilyen játszótársakból pedig könnyen lehet
jegyespár, majd házaspár. Az okos és nagyralátó apa, Pogyebrád György úr úgy
látná szívesen, a nagy lehetőségű ifjak is így látnák szívesen. Csak haljon meg az
a szerencsétlen fiatal király, aki a budai életveszélyből menekül Prágába, ahol a
halál vár reá. Meg is hal. Pogyebrád szinte azonnal cseh király. Buda és Pest
között a befagyott Duna jegén a tömeg királlyá kiáltja ki Hunyadi Mátyást. És
amíg hazaérkezhet, az országot rábízzák az erélyes és tevékeny édesanyára, a
nemzetközi értékelés szerint is a kor történelmi főalakjának özvegyére, Szilágyi
Erzsébetre. És amíg a kiskorú uralkodó nagykorúvá nem érik. Hunyadi János
egykori kormányzói címét a király nagybátyjára, Hunyadi János sógorára,
Szilágyi Mihályra ruházzák, aki Hunyadi halála óta a Hunyadiak uralmát váró
köznemesi párt vezére volt. Ő szervezte és rendezte azt a tömeggyűlést, amely a
távol raboskodó fiút kiáltotta ki magyar királynak. – Ez így egy felettébb
romantikus regény elég valószínűtlen kezdete is lehetne. Ebben a kibontakozó
történelmi regényben Mátyás egyre inkább lesz mesebeli alak, nagy gyakorlati
érzékű államférfi, kitűnő katonai szakértő, kultúrhirdető és kultúrafejlesztő, és ha
szükséges, mesterien képmutató, valódi reneszánsz cselszövő a haza és a nép
érdekében. Az ő személyes élettörténete maga a testet öltött nemzeti és közép-
európai történelem, a legklasszikusabb reneszánsz a XV. század második
felében.
Életének és életútjának jellemzésénél nem mellékes, hogy jól tanított és jó
tanuló gyermek, majd felnőttként a kor igazán művelt férfiai közé emelkedik.
Vitéz János Mátyás nélkülözhetetlen szellemi vezetője, amíg majd politikailag
tragikusan szembekerülnek egymással. Vitéz unokaöccse, Mátyás iskolatársa a
latin nyelvű reneszánsz költészet világnagysága. Mátyás tudatosan veszi körül
magát művelt emberekkel, tapasztalt államférfiakkal, köztük diplomatákkal, és
ráérez, kik a hadvezetésre alkalmas katonák. A nagy erejű molnárlegényben
felismeri, hogy alkalmasabb a vezetésre, mint a katonáskodásra nevelt
főnemesek. Amikor rájön, hogy az elkerülhetetlen háborúkban a nemesurak
hadseregeinél, a bandériumoknál hasznosabbak a hivatásos katonák, a
csehekből, németekből, olaszokból, csellengő szökött jobbágyokból szervezett
állandó hivatásos hadsereg, amelyben a katonák fizetést kapnak a szolgálatért
(zsoldosok) – akkor éppen Kinizsi Pált teszi meg a hamarosan nagy hírű és
félelmetes ármádia, a „fekete sereg szervezőjének és főparancsnokának. (A
„fekete sereg" elnevezés egyformán fekete vértjükről, pajzsukról és sisakjukról
ragadt rájuk.)
Mátyás, amikor Prágából hazaérkezik, ünnepélyesen elfoglalja trónját és
pompás esküvőt ül Pogyebrád Katalinnal. Ez nem is volt egyszerű királyi
házasság. Ugyanis azok a nagybirtokosok, akik nemrég megölték Hunyadi
Lászlót, bizonnyal meg akarták ölni Mátyást is. Amikor a történelem úgy
fordult, hogy Mátyásra vérpad helyett trónus várt, akkor legalább rokonságba
igyekeztek kerülni vele. A nagyúri Liga vezére, Garai nádor, aki leányát már
előzőleg eljegyezte Hunyadi Lászlóval, hamarosan kivégeztette vőjelöltjét. Most
azonban az új helyzetben ugyanazt a leányt László öccsével, Mátyással kívánta
összeházasítani. Az ilyen családi-politikai játék nem volt ritkaság a reneszánsz
uralkodói és dúsgazdagjai között. Mátyás befolyásos hívei hasznosnak is látták
volna, ha a nagyúr nem gyilkosa, hanem apósa kíván lenni az új királynak. Ez
esetben azonban – mint történelmi újdonság –, úgy látszik, győzött a
magánérzelem a politikai okosság fölött. A királyi gyermekek – mintha csak
közrendű ifjak volnának – úgy látszik, egymásba szerettek. Mátyás keményen
ragaszkodott, hogy Katalint vegye feleségül. Alighanem igen szépen, igen jól
indult ez az uralkodói nász. Ki tudja, hogyan folytatódik az országok története,
ha Katalin egész fiatalon meg nem hal. Ez 1464-ben történt. Mátyás 21 éves
volt, Katalin is körülbelül ennyi lehetett. Halálával megszűnt a személyes családi
jó kapcsolat a Pogyebrád udvar és a Hunyadi-udvar között. – Mátyást igazán
nem zavarta, hogy a nevezetes cseh király – mindmáig a cseh nép mesés emlékű
nemzeti hőse – és vele bizonnyal leánya is huszita vallású volt. A Hunyadiak
szívesen látták hadseregükben a kitűnő hírű cseh huszita harcosokat. Katalin
halála után azonban Mátyást is – mint oly sok uralkodót Európában –
megközelítette a huszitákat gyűlölő egyházi befolyás, és a későbbi években
alaposan elromlott a jól induló magyar-cseh viszony.
Mátyás folyamatosan tudatában volt, és politikai magatartása alapkövének
tekintette azt a tényt, hogy Hunyadi János örököse. Fő feladata lett volna a török
visszaszorítása a határok közeléből. Mátyás uralkodása első éveiben mindent
megtett, hogy minél több szövetségest keressen egy végérvényes győztes
küzdelemhez. Legjobb lett volna egy a Közép-európai Dunai Monarchia, amely
végleges fal lehetett volna a keresztény világ és a szakadatlanul hódításra kész
mohamedán hatalom között. Ettől azonban az érintett nemzetek nem ok nélkül
féltek. Hiszen amikor a következő évszázadban megvalósult a Habsburgok
uralma Közép-Európa fölött, ez a török hódoltságtól ugyan nem mentett meg, de
Bécs a nemzetek rabtartójává vált évszázadokra. A távolabbi Európa hatalmai –
élen a pápasággal – sorra biztosították rokonszenvükről a törökök ellen
készülődő Magyarországot, de se pénzbeli, se katonai segítséget nem siettek
adni. Hunyadi János világraszóló győzelme óta a távolabbi Nyugat már nem
tartott attól, hogy az iszlám erőt vehet rajta. Hiszen a több évszázados mór
uralom Spanyolországban éppen ez időben ért véget. Mátyás 1490-ben halt meg,
és 1492-ben már megszületett az egységes keresztény királyság
Spanyolországban is.
Mátyásnak tehát annyi sikerülhetett, hogy néhány év alatt szilárd határt
biztosíthatott a Balkán északi vonalán a török birodalom és a magyar királyság
között. Ez a határ Mátyás halála után csaknem azonnal összeomlott, és
elkezdődött az a török áramlás Magyarország felé, amely 36 évvel Mátyás után
Mohácsnál véget vetett a magyar „nemzeti nagylét”-nek. Ekkor azonban még
tartósnak tűnt a béke. Állandó lett azonban a feszültség és gyakran a háború a
huszita csehek és az egyház által tüzelt hatalmak, elsősorban Ausztria között. Az
akkor már a Habsburgok fennhatósága alatt álló Bécs a Habsburg V. László
örökösének tudta magát, és igényt tartott Csehországra is, Magyarországra is. Az
osztrák „örökös tartományok'’ bele is tartoztak a Német-római Császárságba, de
igen jelentős függetlenséggel bíró hercegségeket is alkottak. Tirol, Stíria
(Stájerország) hol része volt Ausztriának, hol független hercegségek voltak.
Legfőbb közös uraik, a Bécsben országló Habsburgok magukat vallották
Csehország, Magyarország, néha Lengyelország urainak. A magyar Szent
Korona az ő kezükben volt, amióta Kottanner Ilona a csecsemő V. Lászlóért
elorozta, s az nem az ő, hanem Ausztria urának, a német-római császári trón
igénylőjének, a Habsburg III. Frigyesnek a birtokában volt. Mátyás
visszakövetelte e koronát mint a magyar állam tulajdonát, amelyet végül 1464-
ben sikerült visszaszereznie. Mátyás kénytelen volt háborúkat vívni, holott
folyton a szilárd békét kívánta megvalósítani. De ha már háborúzott, kitűnő
katonai szakembernek bizonyult. Végül még Bécset is elfoglalta, és élete végső
öt esztendejében ott tartotta székhelyét. A magyar nép nem először Mátyás alatt
a győzelem mámorát élhette át. Több mint három évszázad után Vörösmarty
halhatatlan sorokban örökítette meg ezt a közös élményt:
Van ujjongás, új öröm Budában,
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragjában
Vérbosszút a rossz szomszédon állt.
A kényszerű osztrák, cseh, török, olykor szerb, román háborúk végül mindig
győzedelmesek voltak, de rengeteg pénzbe kerültek. Mátyásnak meg kellett
tanulnia a pénzügyek tudományát. A már rég elavult feudális egyházi-világi
jogrendszert tizedeivel, kilencedeivel, telekkatonaságával ő kezdte átalakítani a
fejlődő piacgazdálkodás által megkövetelt közjáradékok rendszerével. Az
árutermelés és a vele járó pénzgazdálkodás észrevétlenül is időszerűtlenné tette
az addigi pénzügytant és pénzügyjogot.
A pénzügyek rendezése fontossá tette a pénzügyekkel foglalkozó zsidó
lakosság jogkörének kiterjesztését. IV. Béla óta létezett a zsidók törvényes ügyeit
rendező „zsidóbíró” nevű hatóság. A zsidóbírák főhivatalnokok voltak, a főurak
közül nevezte ki a király őket. Ezek azonban általában járatlanok voltak a
zsidóság belső életében, tulajdonképpen csak peres ügyekben lehettek ítélkező
bírák. Adókiszabással és adóbehajtással a főhivatalok közül csak a tárnokmesteri
hivatal és a király kincstartó tisztviselői foglalkoztak. Ezek azonban alig-alig
foglalkoztak a zsidók ügyeivel. A Mátyás idejében egyre szaporodó hivatalos
pénzügyek szükségessé tették egy szakértő intézmény létesítését. Ez teremtette
meg egyéb hivatalok létrehozása mellett a „Zsidó prefektúrá”-t. A zsidó-
prefektor tekintélyes zsidó ember volt, s a bíráskodás mellett gazdasági
szakembernek kellett lennie. A király maga választotta ki az egyre gyakoribb
tekintélyes zsidó polgárok közül. A főprefektus a hivatal fennállásáig – Buda
török kézre jutásáig – a budai Mendel családból került ki. Beosztottait a
főprefektus választotta és nevezte ki a zsidó polgárok közül.
Ez maga is jelzi, hogy Mátyás korában a zsidó szabadságjogok kiterjedtek. De
már Hunyadi János óta emelkedett a zsidók társadalmi helyzete. A zsidó
származás pedig – kikeresztelkedés esetén – már semmiféle hátrányt nem
jelentett. Thúz, a még zsidónak született közéleti férfi, aki nemcsak a
pénzügyekben, hanem a közigazgatási kérdésekben is befolyásos úr volt.
Hunyadi János személyes jó barátja. Annyira, hogy például Mátyásnak ő volt a
keresztapja, s idővel ugyanúgy az ország vezető köreihez tartozott, mint Vitéz
János, a püspök majd bíboros érsek, vagy mint a vezető katonacsaládok – a
Kanizsaiak, Rozgonyiak – tagjai. Mellette a szintén zsidó származású,
kikeresztelkedett Ernusz család tagjai közül emelkedtek ki nagy bankárok,
püspökök, vezető katonai parancsnokok.
Természetesen ugyanígy nem volt hátrányos Mátyás uralma idején semmiféle
származás. Vitéz cseh zsoldosok, ha husziták is voltak, gazdagodó német
polgárok, ha ausztriaiból magyar alattvalók lettek, nemességet is nyerhettek,
bármilyen hivatalt elérhettek. Általában a köznép, nemcsak a kalmár-kézműves
polgárok, de a jobbágyok is szabadságjogokat szerezhettek, nemességre
emelkedhettek. Mátyás intézkedéseiben a sokkal későbbi polgári egyenjogúság
kezdett csírázni Magyarországon.
Akármennyire rákényszerült is Mátyás a különböző irányban szükséges
háborúkra, mindig a béke pártján volt. Fényűző udvart tartott. Nem csak
kedvelte, hanem minél szélesebb körökben igyekezett megkedveltetni a
kényelmes otthont, a műveltséget és általában a kultúrát. Példát adott az úri
építkezésekre, a nyugodalmas polgári házakra, a szép és kényelmes bútorokra, a
gazdagodó használati eszközökre. Nem csak az irodalom, a képzőművészet, a
zene fejlődött, hanem az iparművészetek is. Várai és kastélyai, amelyeket
lelkesen utánoztak az építtető gazdag urak, részben még a korábbi korszakokból
származó gótikát folytatták. Emellett azonban főleg olasz és részben francia
mintára terjedt az antik ízlést feltámasztani igyekvő reneszánsz is. Jellemző
példája az úri építkezés fejlődésének a visegrádi vár, és alatta a királyi palota.
Kezdetben a hegy tetején még IV. Béla hitvesének otthona volt. Ebből fejlődött
ki Róbert Károly és Nagy Lajos megerősített várkastélya. Majd a reneszánsz
korai jeleit mutatják a Zsigmond által végeztetett átépítések maradványai.
Ezekre a nyomot hagyó előzményekre emelkedik a romjaiban máig is pompás
visegrádi palota. Kialakulása párhuzamos a budai vár korai történetével. Budát a
tatárjárás után IV. Béla emelte fővárossá, országos központtá. A vár a végső
Árpádoktól az Anjou évtizedeken át Zsigmondig szakadatlanul bővült,
kiegészült. Mátyás korában pedig elérte fejlődése tetőpontját, belső tereit itáliai
festmények, a mindenfelől idesereglő iparművészek bútorcsodái díszítették. És
itt volt az óriási könyvgyűjtemény, a hollódíszes kötetek végtelen sora, a
corvinák. (Holló latinul corvus, hollós: corvinus. A Hunyadi család hollóképes
címeréről nevezte magát Mátyás is Corvinnak, fiát Corvin Jánosnak.)
A még Hunyadi János idejében kialakított Vajdahunyad vár után és mellett – s
nemcsak Budán és Visegrádon – százával születtek e három évtized alatt a
kisebb-nagyobb igényességgel emelt hadi és úri magánépületek. Sajnos a
nyilván legpompásabb budai várat a török hódoltság, majd ennek befejezésekor
a várostrom teljesen elpusztította. – Visegrádon az omladékok között is nyomon
lehet követni az Anjou, a Zsigmond, a Mátyás kori építészet maradványait.
Budán alig-alig marad valami abból, ami az első fél ezer évben felépült, és
ország-világ előtt dísze volt „nemzeti nagylétünk”-nek.
De az elég nagy számban megmaradt corvinák, a reneszánsz kori hazai
festmények, az épületmaradványok és a szórványosan mégis megőrzött
fegyverek, evőeszközök, bútorok ízelítőt adnak az utókornak, hogy milyen
lehetett Mátyás király magyar reneszánsza. A javarészt még latinul fogalmazott
magyar irodalom-költészet legalább fő műveivel megmaradt, tanúsítva, milyen
pompás latin nyelvű irodalom készítette elő a következő, oly gyászos és véres
századok magyar költészetét. Mert például a Balassi Bálint költészetével oly
ékesen, pompásan kezdődő magyar nyelvű reneszánsz irodalomnak
nélkülözhetetlen szüksége volt olyan magas színvonalú latin nyelvű magyar
költészetre, mint amilyet Janus Pannonius alkotott.
Mindezen emlékek mellett talán még többet mond az, amit a magyar
népképzelet, népköltészet, mese- és anekdotavilág ránk hagyott az álruhában
igazságot tevő, a jobbágyokat védő, az urakat megalázó mesebeli Mátyás
királyról.
Egy történelmi alak jellemzésénél egyáltalán nem mellékes, hogy miként
marad fenn emléke a nép emlékezetében és meséiben. Az álruhában járó,
körültekintő, igazságot szolgáltató uralkodó népmesei alakként nem magyar
találmány. Hiszen a frankok álruhában igazságot szolgáltató Nagy Károlya, a
titokban megalázottakat és elnyomottakat segítő kelta Grál lovagok, az álruhás
német Madarász Henrik császár (aki valójában nem is volt német császár, csak
szász király) az irodalomban és a népképzeletben egy nemzetközi ábránd utóda:
az ős a perzsa-arab „Ezeregyéjszaká"-ban szereplő Harun al Rasid kalifa újra
meg újra megjelenő változata. Az „Ezeregyéjszaka” mesegyűjteménye
egyébként már a kora középkor európai irodalmára is hatással volt. Boccaccio
középkori novelláitól a romantika mesemondóin át egészen Andersenig és még
tovább ível a varázsos mesevilág hatása. Az „igazságos” király, aki titokban a
nép körében jár, hogy a szegényeket pártfogolja a gazdagok ellenében, nem egy-
egy uralkodó tényleges jellemzése, hanem olyan mesealak, akit a népi emlékezet
őriz meg és ad át nemzedékről nemzedékre. Shakespeare V. Henrikje vagy a mi
Mátyás királyunk ugyanúgy nem pontosan az volt a valóságban, mint az arabok
Harun al Rasidja. De az nem véletlen, hogy a közemlékezés kit mesél ilyennek.
Hiszen a kor bármely hiteles alakja sokkal gyarlóbb ember volt, mint ahogy az
emlékezet megőrizte, de nem a véletlenen múlik, hogy a köztudat kinek emlékét
szépíti meg. 24 évvel Mátyás halála után Dózsa György kétségbeesetten harcra
kelt parasztjai mindenekelőtt azt bizonyítják, hogy a néptudatban úgy élt Mátyás
király, hogy az ő korában jó volt a szegény embernek, a halála óta pedig rossz.
Az ősi közmondás, hogy „Meghalt Mátyás király, oda az igazság” akkor is
jellemzi Mátyás királyt, ha életében ugyancsak akadt kifogás ellene a szegények
körében is. A közemlékezetben Mátyás nem a nagy szervező, a hadügyek és
pénzügyek kiváló irányítója, tudomány- és pompakedvelő uralkodó, hanem
mindenekelőtt ő az „igazságos”. – És ez nem lehetett véletlen. Mátyás valahogy
mégis emlékeztethetett arra az alakra, akit a mese szívósan felidéz. A nők
szentimentális, szerelmet ébresztő hőse, ahogy Vörösmarty a „Szép Ilonká”-ban
ábrázolja, vagy az anekdoták urakat munkára fogó igazságszolgáltatója, ahogy
Garay János mutatja a „Mátyás király Gömörben” című mulatságos verses
históriájában, nem hiteles történelmi alak, de hitelesen elképzelt példakép.
A hiteles, a valódi Mátyás király nem csak szokatlanul művelt, hanem
fejlődésre képes, az adott helyzeteket korán felismerő férfiúvá érett. Szilágyi
Mihály gyámkodását alig néhány hónapig viselte csak el; Világos várába vetette
nagybátyját, aki onnan csak esztendő múltán szabadult. 1460-ban erdélyi vajda
lett és Alsó-Magyarország főkapitánya. Egy ütközetben török fogságba került, és
a szultán Konstantinápolyban lefejeztette. Nagyszerű emberi emléke méltatlanul
el is homályosodott. Amíg a fiatal Katalin királyné élt, és a fő feladat a törökök
elleni védelem megszilárdítása volt, nem lángoltak fel azok az ellentétek,
amelyek hol cseh, hol ausztriai háborúba kényszerítették az országot. Amikor
elkerülhetetlenné váltak a háborúk észak és nyugat felé, egyre inkább
kibontakozott a fiatal király uralkodói tehetsége: újjászervezte a hadsereget és a
pénzügyeket. Mátyás meglepő emberismerete, politikai okossága átalakította az
országot. Ha jobban lelkesítette is a kultúra fejlesztése, egyelőre az ország
átalakításával kellett törődnie. És képes volt rá. Bizonnyal igaz mindaz a
szerelmes pletyka, amelyet első és második házassága között suttogtak vagy
hangosan hirdettek róla, változatos magánélete nagyon is játékos volt ahhoz
képest, amit Közép-Európa közéletében tett. Igazi reneszánsz uralkodó volt,
többen is leírták, hogy évekkel Machiavelli történelmi megjelenése előtt ő már
valódi machiavellista volt: a politikai képmutatás sikeres mestere. Ezzel azonban
mindig az ország, a nép, a közjó érdekét szolgálta. Maga mellé tudta állítani
politikai ellenfeleit, a köznemesség jogait tudta bővíteni, jobbágyvédő
intézkedésekkel emelni tudta az életszínvonalat. És hamarosan mégis sort
kerített a kultúra, a műveltség fejlesztésére. Az az irodalmi, művészeti,
tudományos kultúra, amely még a következő században is, bukások és tragédiák
közepette is jellemző volt társadalmi életünkre, nem csak vele kezdődik, hanem
egyenest tőle származik. Az a fellendülés, amelyet a magyar költészetben az
országos veszedelmek közepette Balassi Bálint és Rimay János, a
képzőművészetben az elveszett nevű. de műveiben megmaradt M. S. mester
festményeivel létre tudott hozni, mind Mátyás kultúrpolitikájával kezdődik, csak
vele, az ő kezdeményeire épülve tudott létrejönni. Mátyás után a hanyatlás, a
pusztulás, a nemzeti tragédia százada következik, de ez a század a magyar
művelődés legkorábbi művészeti, irodalmi, újat teremtő fénykora lesz.
Ez a szakadatlan fejlesztés és fejlődés tartós békét, társadalmi nyugodalmat
követelne. A valóságban pedig szinte állandó volt a fenyegetettség, a háborúra
készülés, és újra meg újra minden irányban fellángolt a háború. A szomszéd
államok királyi házainak mindig volt legalábbis vélt jogcímük bizonygatni, hogy
valamelyik ágon Árpád-ivadékok. Az Anjouk is különböző házasságok révén
örökösként tartottak igényt a magyar trónra. Ezekkel szemben Mátyás
kétségtelenül „alulról jött'’, vagyis nem volt uralkodói ivadék. Őt semmiféle
örökösödési joglehetőség nem igazolta, őt a népakarat választotta királynak.
Az osztrák örökös tartományok német urai, a Habsburgok nemcsak magyar
királyi ősöket tudtak igazolni, hanem már eddig is két Habsburg ült a magyar
trónon: Albert és V. László. Ugyanezt hangoztathatták – és hangoztatták – a
lengyel Jagellók, hiszen a Várnánál vitézi halált halt I. Ulászló jó emlékű magyar
király volt. Pogyebrád viszonylag korai halála után nem volt örököse. Egyetlen
leánya, Katalin ugyan magyar királyné volt, de apjánál is korábban halt meg. Fiú
utóda nem született. Halála után némi huzavona után a lengyel Jagellók
szerezték meg a cseh koronát. Ausztria, Csehország, Lengyelország egyaránt
igényt tartott a magyar trónra, s igényének időről időre fegyveresen is
nyomatékot adott. Emellett szakadatlanul jelen volt a török fenyegetés.
Mátyásnak tehát folyton-folvvást háborúznia kellett. Szervezési és hadászati
tehetsége folytán képes volt a veszélyek hatékony elhárítására. A szakadatlan
hadi erőfeszítéssel párhuzamosan tudott szervezni, alkalmas törvényeket
végiggondolni, a pénzügyeket egyensúlyban tartani úgy, hogy közben nem
lankadt irodalom- és kultúrafejlesztő, művészetpártoló tevékenysége sem.
Vitéz János ekkor már esztergomi érsek volt. Unokaöccse, Janus Pannonius
egyszerre pécsi püspök és a királyi kancellária vezetője. Társaik is az ország
leghívebb őrei, de féltették az országot a király hódító szándékaitól. Vitéz,
egykori nevelője, lelki atyja Mátyásnak, az egyre nagyobb hatalmú lengyel
uralkodóházat találta Mátyás legalkalmasabb utódának. Különös összeesküvés
volt ez. Aligha akadt az országban ember, aki szíve szerint jobban szerette volna
Mátyást, mint Vitéz János. De ő formálta Hunyadi Jánossal együtt az országot és
a népet. Még Mátyásnál is jobban szerette és féltette a Szent István óta már fél
évezredes hazát. És a király után ő volt a legnagyobb úr az országban.
Illetékesnek tudta magát békéről és esetleges örökösödésről tárgyalni a
lengyelekkel. Természetes, hogy Mátyás szinte azonnal megtudta és bűnös
összeesküvésnek minősítette Vitéz tevékenységét. Elfogatta a főpapot – és bár
„tisztességes fogság”-ban (custodia honesta) tartotta –, de ez is börtön volt. A
bíboros érsek legalább úgy megsértődött, mint a király, hamarosan meg is halt.
Janus Pannonius pedig menekült. Valószínűleg Itáliába igyekezett, útja
Horvátországon át vezetett. Lehet, hogy megfázott a bujkálásban, éjszakai
rejtőzködésben, mert útközben súlyos beteg lett és meghalt. Egyidős volt
Mátyással, iskolatársak voltak, Vitéz János volt a nevelőjük, az ország
legműveltebb férfíai közé tartoztak, Janus pedig annak a kornak egyik
legnagyobb költője volt. Mátyás saját halottaiként temettette el őket, akiket
kénytelen volt halálba kergetni.
A háborúk pedig váltakozva folytatódtak. Eközben Mátyás igyekezett
kiterjeszteni politikai és főleg gazdasági kapcsolatait a nyugati országokkal.
Itália erősen széttagolt volt. Az olasz egység csak a XIX. században valósult
meg: ekkor Közép-, Észak- és Dél-Itália jellegében, társadalmi rétegeződésében
még sokáig erősen különbözött egymástól. (Ez a különbség nyomaiban máig is
felismerhető az olasz tájak között.) Közép-Itália Rómával és az Egyházi
Állammal, a déli rész Nápollval és sok mindenben még mindig középkori
feudalizmusával. Észak-Itália Milánóval. Firenzével, Genovával, Velencével,
gazdasági és hatalmi központjaival, és főleg erős polgárosodásával más-más
világ volt, mégis összekapcsolta őket az a reneszánsz szellem, amely már az
újkort készítette elő. Az itáliai képzőművészet és az itáliai művészek a mi
reneszánszunknak is tanítómesterei voltak. A nagy firenzeiek – Dante, Petrarca.
Boccaccio – előbb egész Itáliában, majd Európa nagy részén irodalmi-költői
példaképek voltak. A jellegzetesen észak-itáliai – firenzei – Boccaccio jó ideig
például a dél-itáliai központi állam, Nápoly diplomatája volt. Petrarca pedig
legalább annyira volt francia, mint olasz. A firenzei guelf (pápapárti) Dante
emigránsként a ghibellin (császári) párt oldalán nemcsak a század legnagyobb
költője, de a világi-császári eszmék legfontosabb megfogalmazója is volt.
Mátyás idején ők már szinte egész Európa példaképei és tanítómesterei. De
Mátyás és országa számára nem kevésbé volt fontos az egykori olasz, francia,
burgundi ipar és iparművészet. A nyugati áru otthont talált a polgárosodni kezdő
Magyarországon, és a magyar föld termékeit, lábasjószágait nyugaton is, de a
távoli keleti orosz térségekben is szívesen látták és megfizették.
Ezek a kapcsolatok politikai kötődéseket is jelentettek, s gyakorta az uralkodó
családok házasságkötéseiben is szerephez jutottak. Mátyás első házassága
Pogyebrád Katalinnal két fiatal szív szerelmének a beteljesülése volt.
A második házasság a Nápolyból hozott Beatrixszal diplomáciai lépésnek
tekinthető, habár a férfias megjelenésű és természetű Mátyás és a világszerte
híresen szép Beatrix házassága is hamarosan nevezetes szerelmi kapcsolat lett. –
Eredeti olasz nevén Beatrice d'Estének hívták. Mi neveztük az akkor természetes
latinos formában Beatrixnak. (A név az egyházi Beátából alakult, szó szerint azt
jelenti, hogy boldog.) Beatrix családja ősi ferrarai fejedelmi dinasztia volt.
Politikus és harcias tagjai zsoldos hadak élén több dél-itáliai városállamban és
tartományban lettek uralkodók. Beatrix apja, Ferrante d'Este hírhedetten zsarnoki
természetű nápolyi uralkodó volt, de családjának tagjai nemzedékek óta
nevezetes művészetpártolók, iparfejlesztők voltak. Az eredeti ferrarai udvarban
otthonos volt az a költészet, amely már nem latinul, hanem a nemzetinek tudott
olasz nyelven íródott. Ariosto is, Tasso is élvezte a d'Esték pártfogását. Beatrix
neveltetésénél fogva művészetet, irodalmat és fényűzést kedvelő, jellegzetes
reneszánsz hölgy volt. Mátyás feleségeként nem próbált beleszólni a közéletbe,
de elvárta a pompás életet, az ékszereket, a mulatságokat. Ez nem is volt Mátyás
ellenére: nem engedett beleszólni az uralkodói tevékenységekbe, de megadta
Beatrixnak a művészetek pártolásával teljes látványos életet.
Ellentét a királyi férj és a látványos életet igénylő feleség közt csak Corvin
János ügyeiben volt. Mátyásnak se első, se második házasságából nem született
gyermeke. De nagyon is kedvtelve élt a nők szerelmével. Ez nem is volt a
fejedelmi életet élő királyné ellenére. Neveltetésénél fogva természetesnek
tartotta, hogy férfiember váltogatott nőkkel él. Mátyás nyilván érdekesebb
szerelmi kalandjait talán még feleségének is elmesélte. Egyik szerelméből –
alighanem egy cseh leánytól – fiúgyermeke született. Ezt a fiút tudta a maga
igazi örökösének. A családra ragadt „hollós”, vagyis latinosán „corvinus”,
magyarosabban Corvin János nevet adta neki törvényes családnévül. A fiú
királyi nevelést kapott; igyekvő fiatalember volt, szép tekintetű, igazi jó
megjelenésű ifjú férfi. De születésénél fogva az egyik lábára kissé sántított. Ez
persze megakadályozta, hogy igazi dalia, jó lovas, lovagtornán kitűnő játékos
legyen. Mátyás minden lehetőséget megadott neki. Beatrix viszont minden
módon igyekezett gátolni előrehaladását. Ő pedig nem volt igazán törekvő
ember. Királyfi volt, aki nem is kívánt király lenni. Úgy látszik, nem is volt
eléggé egészséges férfi. Apjával szívélyes, szeretetteljes barátságban élt.
Lehetőségeit azonban nem használta ki: Mátyás halála után nem tudta
megszerezni a trónt, 1504-ben, 31 éves korában halt meg. Bizonyos, hogy
Beatrixszal nem kedvelték egymást. De Beatrixot az udvar nagyjai sem igen
kedvelték. Főleg azért, mert rokonait és kegyenceit magas egyházi és világi
méltóságokba juttatta. Ebben Mátyás engedékenynek bizonyult. Magánéletükhöz
valójában senkit sem engedtek közel. Úgy tűnt, hogy igen jó, érzelmekkel teljes
házasságban élnek. Hanem amikor Mátyás 47 éves korában váratlanul meghalt,
Beatrix azonnal hajlandó volt trónra segíteni azt, aki viszonzásul őt feleségül
veszi. Semmi kifogása nem volt Jagelló Ulászló ellen, aki ígérgette is, hogy ha
Beatrix a magyar trónra segíti, azonnal feleségül veszi. Hanem amikor
diplomáciai játékok útján végül Ulászlót megválasztották Mátyás utódjának, az
új király botrányosan kijátszotta az özvegyet.
Mátyásról már akkor – és úgyszólván azóta is – mondogatták és mondogatják,
hogy megmérgezték. Reneszánsz uralkodói körökben ez nem volt ritkaság, és
Mátyásnak éppen elegendő ellensége volt. De semmiféle bizonyíték nem akadt,
amelynek alapján akár állítani, akár cáfolni lehetne ezt a hiedelmet.
Halála azonnal nemzeti gyász volt. A nemesség minden rétege támaszát látta
benne, s a növekvő létszámú polgárság is segítőjének tudta. A jobbágyság
életszínvonala biztonságosabb volt, mint korábban, és halála után azonnal
mélyebbre süllyedt. Népmesei alakká vált már közvetlenül a halála után: az
igazságos uralkodó mintaképe volt. Korai elhunvta után zuhanásszerűen
megkezdődött és egyre ijesztőbb lett a hanyatlás.
 TIZEDIK FEJEZET:
A tragikus harminchat év

A nagy századforduló
Az az emberöltőnyi idő, amely a XV. század végét és a XVI. század elejét
foglalja magába, a történelem egyik legváltozatosabb, legérdekesebb, még azt is
mondhatjuk, leggazdagabb korszaka. Amerika felfedezésével kezdődik, a
nyugat-európai nagyhatalmak (Franciaország, Anglia, Spanyolország) az egymás
elleni küzdelemben ekkor alakulnak ki. A reneszánsz képzőművészet Itáliában új
korszakot, új szemléletet teremt. A tudományok eddig nem ismert lendülettel
fejlődnek. Az ipar és a kereskedelem megerősíti a polgárságot, amely megindul
forradalmai felé. Nagyszerű építkezések és vérengző rombolások korszaka ez.
Drága érték lesz az ember, míg túl olcsó az emberélet. A tudományok és
művészetek szempontja az ember lesz, a kor szellemi irányzata magamagát is
emberinek, humanistának nevezi. Az ízlés úgy fordul el a túl vallásossá vált
középkortól, hogy az európai ókor – görög és római világ – stílusát, formavilágát
akarja feltámasztani. Maga is úgy tudja, hogy az a legkitűnőbb réginek az
„újjászületése”. Újjászületés olaszul ,,rinascimento”, franciául „renaissance”
(magyaros kiejtése: reneszánsz). Ámde ez a régi merőben új valóságokat önt
formákba. Eközben Kelet-Európa kilép a több évszázados mongol rabságból, és
megszületik a nagy hatalmú Oroszország. Dél felől a szakadatlanul terjeszkedni
akaró török hatalom mohamedán vallási eszmékkel és jelszavakkal fenyegeti
egész Nvugat-Európát. Nem is oly régen Hunyadi János meg tudta torpantani a
világot fenyegető II. Mohamedet, most azonban a jeles utód, II. avagy „Nagy"
Szulejmán rettenti Európát, és hódító útjának első állomása megint
Magyarország. S Szulejmán Mohácsnál diadalmaskodott: megint retteghetett az
egész keresztény világ.
Ennek a korszaknak egyetlen emberöltője – a Mátyás király halálától a
mohácsi vészig tartó alig négy évtized megváltoztatja az egész magyar
történelem jellegét.

A botrányos kezdet
A magyar Jagelló-korszak egy világszerte hírhedett házassági botránnyal
kezdődött, egy keresztes háború ábrándjával folytatódott, a nagy
parasztháborúval tetőzött, és a mohácsi tragédiával zárult. Ez a harminchat év
volt a változatos képe annak, hogy a felemelkedés után „nemzeti nagylétünk”
tragédiába fordult.
Mátyás egyetlen fiát, a házasságon kívüli szerelemből származó Corvin Jánost
szánta utódjának. Az udvarban is, az udvaron kívül is pártolták a rokonszenves,
bicegő járású herceget, de az többre becsülte a békés biztonságot, mint az
életveszélyes hatalmat. Amikor diplomáciai szövevények után a Jagelló igénylő,
II. Ulászló lett a választott király, a koronázási ünnepségén Corvin János vitte
előtte Szent István koronáját. Beatrix kezdettől fogva igyekezett akadályozni
János uralomra kerülését. Ő mindenképpen és mindenáron maga kívánt az új
király mellett is Magyarország királynéja lenni. Azonnal hajlandó volt
Ulászlóhoz férjhez menni, ha ő lesz a király. Ulászló pedig Beatrix segítségét is
felhasználta a trón felé vezető úton. – Ulászlót a közemlékezet is, a történetírás
is felettébb határozatlan, tehetetlen embernek mutatja. Valójában inkább a
hatalom iránt közömbös, a kellemes magánéletet kedvelő férfi volt. Jó
megjelenésű, vonzó tekintetű, igen kedves szavú ember. A szerelmi kalandok
vonzóbbak voltak számára a politikai sikereknél. A harmincéves korára
csábítóan szép és karcsú termetű érett asszony rövid szerelemre vonzó volt a
számára, de eszébe se jutott egy életre összekötni vele jövőjét. Megígérte, sőt
hivatalosan is megfogadta, hogy ha ő lesz a király, feleségül veszi Beatrixot.
Igényelte is vele a nászéjszakát és a mézesheteket, de se magánéletbeli, se
hivatalos politikai terveiben nem őt kívánta élete társául.
Kétségtelen, hogy Beatrix pártfogása is hozzájárult, hogy a hatalmak
versengésében végül ő lett a magyar király, kötötte is házassági ígérete, de
valamiképpen ki is akart bújni alóla. És itt lépett az ő életébe is, Magyarország
jövendő közéletébe is a végzetes, démoni sorsigazító: Bakócz Tamás, ez időben
püspök, királyi kancellár. Jelentékeny művészetpártoló és szenvedélyes
cselszövő. Ennek a végzetes századfordulónak sorsirányító föalakja.
A nagybirtokosok hatalma és a középbirtokosok látványos felemelkedése
idején faluról indult jobbágyfiú. A közrendűek látványosan felívelő pályafutása
két úton volt lehetséges. A nagy erejű, mesteri fegyverforgató, de emellett okos
és tehetséges jobbágyfiú hadvezérségig vihette, mint Kinizsi Pál; a káprázatosan
jó eszű, az iskolákban mindent és annál is többet megtanuló, cselszövésekre
alkalmas írástudó pedig akár főpapságig és országnagyi székig vihette, mint ez
időben Bakócz Tamás. Befolyásos összeköttetései túlterjedtek az
országhatárokon. Bakócz megjárta Róma főiskoláit is, kegyelt volt a pápai udvar
befolyásos személyiségeinek a körében. Ez pedig VI. Sándor pápa kora volt. Ez
a pápa a hírhedt, spanyol származású itáliai nagyúrrá emelkedett Borgia-család
leghírhedettebb alakja, Borgia Rodrigo volt. Udvara minden idők legparáznább,
súlyos bűnöktől sem mentes főpapi köre volt. A nagy hatalmú legfőbb papnak
számos asszony szült gyermeket. Ezek közül is kiemelkedett egyik fia, Cesare
Borgia, aki a szószegés és kegyetlenség mintaképe volt még a reneszánsz kor
határtalan lehetőségei közt is. A pápa leánya, a vérengző fiú húga: Lucretia
Borgia. Több férjén kívül ágyas szeretője volt apjának is, bátyjának is. Victor
Hugo róla szóló féktelen, vérgőzös, paráznaságokat is ábrázolni merő drámáját
nemzedékeken keresztül elzárták, eltitkolták szinte minden országban a
serdületlen és serdülő ifjúság elől. – Nos, ebben a körben volt otthonos a híresen
okos és művelt, művészet- és művészpártoló, bárkit vesztegető és bárki által
vesztegethető magyar Bakócz Tamás. Befolyásos udvari ember Mátyás király
köreiben is. Amikor Mátyás halálával azonnal elkezdődött a vetélkedés a magyar
trónért, Bakócz rögtön felismerte, hogy a lengyel Ulászló könnyelmű,
befolyásolható ember, akit a legkönnyebben befolyása alatt tarthat. Tehát
ugyanúgy őt pártolta és segítette, mint Beatrix, aki Ulászló felesége kívánt lenni,
ha valóban ő lesz a király. – Bakócz megígérte Beatrixnak, hogy ő maga fogja
összeadni a trónigénylőt és a királynéságot igénylő feleket. Ulászlónak pedig
megígérte, hogy úgy fogja összeadni Beatrixszal, hogy a házasság meg is
történjék, de ne legyen érvényes. Mind a két ígéretet meg tudta valósítani.
Amikor a sorsdöntő választás megtörtént, és Ulászlót, akit Beatrix is, Corvin
János is pártolt, királlyá választották, akkor Ulászlónak már volt egy titokban
tartott felesége, akit előkészített szabálytalanságok közt vett el. Bakócz eleve
elintézte Rómában, hogy ezt a házasságot szabálytalanságai miatt meg fogják
semmisíteni, amint kérelmezik. Szüksége volt rá azonban addig, amíg e házasság
miatt lesz érvénytelen Ulászló és Beatrix házassága.
A házasságkötés bekövetkezett, maga Bakócz püspök végezte a szertartást.
Ulászló kívánsága szerint bekövetkezhetett a nászéjszaka, jöhettek a mézeshetek,
és hamarosan a legfőbb egyházi helyről, a Vatikánból jött az értesítés, hogy a nős
Ulászló nem nősülhetett, a házasság érvénytelen. Hanem ekkor Ulászló már
magyar király volt, ám Beatrix nem volt magyar királyné. – Tragikomikus és
gyalázatos történet, jellemző Bakóczra is, Ulászlóra is, a Borgia Vatikánra is.
Beatrix gyászruhát öltött, haragosan mindörökre elhagyta Magyarországot,
hazaköltözött Itáliába. Évtizedekig, amíg élt, feketében járt. Szerelmi kalandjai
idején se vetette el a gyászruhát.
Ezzel kezdődött a Jagelló-korszak Magyarországon.
Főnemesek, köznemesek, jobbágyok
A nagybirtokos réteg és a főleg középbirtokos tömegek tudatos elkülönülése és
társadalmi szembenállása valójában már Hunyadi János idejében kialakul.
Hunyadi nem pártvezér, de a mögötte szerveződő középbirtokosok tömege
már nagyon is párt jelleget öltött. Hunyadi halála után ezek szervezetten
igyekeznek megtörni a nagybirtokos ligák oligarchikus uralmát. Szilágyi Mihály
– Hunyadi sógora – már tudatos pártvezér. A nagybirtokosok kizárólagos uralmi
igényével szemben ő szervezi meg Mátyás kikiáltását magyar királlyá. Mátyás
uralma alatt a nagybirtok megfékezésével, a jobbágyok életének rendezésével, a
köznemesség jogainak bővítésével ez a pártkülönbség egy viszonylagos
kiegyenlítődés folytán úgy enyhül, hogy az egész társadalom távolodik a
középkori örökség, a rendi fejetlenség helyzeteitől. A reneszánsz világnézet és
ízlés előtérbe kerülésével Magyarország a nyugat-európai fejlődéssel összhangot
tartva előkészíti a polgári fejlődést. Mátyás évtizedei egészséges fejlődési
viszonyok között távolodnak a feudalizmustól, előkészíti a kapitalizmust, a
polgári jogegyenlőséget. Ez azonban nagyon is ellenére van a nagybirtokos
oligarchiának. Mátyás halála után Ulászló a leghatalmasabb nagybirtokos urak
pártfogásával kerül trónra. A támogatásért királyként fizetnie kell, s ezzel újra
jelentősen növekszik a nagybirtok, a főnemesség hatalma. Velük szemben a
köznemesség politikai törekvése egyre inkább pártjellegű. Most már
országgyűlési párt áll szemben a főnemesi párttal. A két vetélkedő nemesi réteg
közt egyre kiszolgáltatottabb a jobbágyság. Mátyás népvédő intézkedései
elmúlnak, a közszegényedés kora következik, a dolgozó nép
szabadságlehetőségei elenyésznek. A tömegek szemében Mátyás évtizedei
elmúlt mennyországnak tűnnek. A kevés város polgári fejlődése is megtorpan. A
határokon is túllépő és túlnéző üzleti szemlélet is egyre több akadályba ütközik.
Közben a déli határokon egyre veszedelmesebbnek látszik a török terjeszkedési
igyekezet.
A közélet fejetlensége elhanyagolja Mátyás erős, közrendet és országvédelmet
biztosító zsoldos hadseregét, a „fekete sereg"-et. Az elméletileg adózásra nem
kötelezhető nemesség nem hajlandó fizetni a hadsereg fenntartásához szükséges
zsold pénzügyi alapját képező forintadót. A zsoldból élő – jórészt idegen eredetű
– katonák éheznek, kénytelenek fosztogatni. A bandákká züllött sereg
közveszéllyé válik, meg kell fékezni. Ha másképpen nem megy, harcot kell vívni
ellene, s ki kell kergetni az országból. Hiszen a sereg legnagyobb része idegen,
aki a jó fizetésért állt be a magyar királyhoz. A zsoldosok helyett ismét a nemesi
birtokok magánhadseregei, a bandériumok állhatnak a királyi hatalom
rendelkezésére, ha a birtokos urak úgy akarják. De a szétzüllött hadsereg már
olyan országos veszedelem, hogy nagyon is szükséges egy alkalmas vezér, aki
rendet tud teremteni. Ezért a hadaknak még Mátyás rendelte fővezére, Kinizsi
Pál kellő haderővel vállalhatja a nemrég még olyan diadalmas fekete sereg
felszámolását. Sajátságosan tragikus helyzet ez, hiszen ez a Kinizsi Pál volt
Mátyás király zsoldosainak a fővezére, híres győzelmeit velük, általuk érte el.
Mást azonban nem tehetett.
A fekete sereg szétzüllése máris társadalmi felfordulást okozott, de egyre
fokozódtak azok az ellentétek, amelyek belháborúk okául szolgálhattak.
A nemesi rétegek már a Hunyadi-kor előtt egyre határozottabb körvonalakkal
tömörültek két egymással ellenséges pártba, a főnemesibe és a köznemesibe.
Persze a politikai magatartás nem mindig esett egybe az osztályeredettel. A
köznemesi tömegek vitathatatlan vezére a legnagyobb birtokos Hunyadi János
volt. Hamarosan a legünnepeltebb nagybirtokos-főúri egyéniség a
jobbágylegényből hadvezérré emelkedett Kinizsi Pál volt. De a vezéralakok
mögött csoportosuló tömegek igen világosan voltak társadalmi rétegek tagjai és
kifejezői. Mátyást a köznemesi tömegek kiáltották ki magyar királynak, ő
azonban képes volt egyensúlyban tartani az ellentétes törekvéseket. A
jobbágyoknak is olyan életszínvonalat biztosított, hogy a természetes úrellenes
indulatok nem fokozódtak lázongásokká, még kevésbé országos lázadássá.
Mátyás halálával a Jagelló-korra jellemző zűrzavar és bizonytalanság nemcsak
fokozta, hanem tudatosította is az indulatokat. A fokozódó jobbágyelnyomás,
megalázás, nélkülözés alig negyedszázaddal Mátyás virágkora és belső
társadalmi fegyelme után kirobbantotta a legindulatosabb, legvéresebb
parasztháborút, amely végül is hosszú időre tényleges rabságot eredményezett a
jobbágyság egészének. Olyan ellentmondásokkal teljes korszak következett,
hogy alig egy évtizeddel a Dózsa György nevéhez fűződő parasztfelkelés és
paraszttragédia után a köznemesi tömegek és a főnemesi kiskirályságok
kölcsönös gyűlölködése közepette senkinek sem állt érdekében a magyar király
seregeinek győzelme a török világveszedelemmel szemben. Számosan
szívesebben fogadták a szultán fennsőbbségét, mint esetleg az ellentétes oldalét.
Mohács pillanatában az volt a helyzet, hogy senki se kívánt látványos győzelmet
Mohácsnál. És az általános vereség után elsősorban azt vették tudomásul, hogy
az uralkodásra képtelen, senkinek se kellő király odaveszett a csatában. Még az
se derült ki végérvényesen, hogy valóban belefulladt-e a Csele-patakba, vagy
saját tisztjei ölték meg.
A nemesi jog megfogalmazása
A nemesi pártviszályok szakadatlanul fenntartották a módosuló és újra meg újra
feltámadó belső ellentéteket. A birtokjogi zsörtölődések a családi örökösödés
körül, a különböző jogcímek egy-egy birtoktest tulajdonlását, a birtokok
szomszédságából származó osztozkodási viszályok a szemben álló pártokon
belül is a családokat, még inkább a közös eredetű nemzetségeket marakodó
ellenségekké tették. Közben a felek saját pártjuktól várták, hogy segítse őket
hatalmi szóval vagy hatékony pártfogókkal. A közösségi ügyek a gyakorlatban
családi magánügyekké süllyedtek. Közben nagyobb hatókörű magánügyeket
országos közügyekként igyekeztek feltüntetni. Mindez erősítette a pártok
tagjainak összetartását. A pártok az országgyűléseken nyílt harci táborokká
tágultak, a közügyek családi viszonyok között magánügyekké egyszerűsödtek.
Ily módon a pártéletnek belső szerveződésre volt szüksége. A pártokon belül
vezetők, elöljárók, alárendeltek rétegződtek. És minthogy mindkét párt
megszövegezett, leírt, tudomásul vett szabályokat igényelt, a Jagellók
évtizedeinek jogi zavarai, bizonytalanságai közepette szükségképpen
kikristályosodott az a megfogalmazott és elfogadott jogrendszer, amely azután
akkor is fennmaradt, amikor a valós viszonyok jelentősen megváltoztak.
Ez volt a történelmi-társadalmi háttere Werbőczy „Hármaskönyv"-ének. A
nemesi belső ellentétekre volt szükség ahhoz, hogy megfogalmaztassék a nemesi
egyenjogúság elve.
Werbőczy hol nádor volt, hol halálra keresett bujdosó, hogy hamarosan újra
zászlósúr, pártvezér legyen. A legkülönösebb pályafutások egyike az övé a
magyar történelemben. Köznemesi fiatalemberként rendkívüli műveltségre tesz
szert. Mátyás király végső éveiben a királyi kancellária írástudója, tehát afféle
szakképzett írnok. Innét jogtudása révén bíróvá, hamarosan főbíróvá emelkedik.
Királyi megbízásokkal külföldet jár, jól beszél nem egy idegen nyelven.
Megismerkedik a nagyvilág számos érdekes alakjával. Németországban
összekerül a hitújító eszmehirdetését és mozgalmát még csak megkezdő Luther
Mártonnal is. Egy ízben ebédre – evésre, ivásra, vitatkozásra – is meghívja az
egyre nagyobb hírű hitújítót. Állítólag Luther híres vitapontjairól tanakodnak.
Werbőczy figyelmezteti is a reformáció mozgalmainak első főalakját, hogy
veszedelmes a törekvése. – Tehát amikor hamarosan hazatérte után itthon is
megindul és életveszélyes lesz a lutheranizmus, Werbőczy már tisztában van
vele, hogy miről is van szó. Bölcs józansággal se nem híve, se nem ellenfele a
reformációnak. Hiszen hamarosan az országgyűlés máglyahalálra akar ítéltetni
minden lutheránust. („Luthereini comburantur” – azaz a lutheránusok
égettessenek meg.) Ugyanakkor egyre szélesebb körökben terjed a reformáció.
Ez azonban független a pártviszályoktól: a főnemesség és köznemesség soraiban
párhuzamosan terjed a hitújítás is, a reformációellenesség is. Werbőczy már a
köznemesség élén áll, amikor a mélységekből fellángol a paraszti elkeseredés
pusztító tüze: a Dózsa György vezette parasztháború. Ezt végül is az ő pártjának
elismert új vezére, Szapolyai János fojtja vérbe, történelmünkben példátlan
kegyetlenséggel torolva meg a jobbágyok lázadó merészségét. Werbőczy nem
vesz részt a parasztok elleni ítélkezésekben. Mellettük sem áll, ellenük sem áll
ki. Ő ekkorra már megfogalmazta nagy hírű jogalkotó művét: a Hármaskönyvet.
Ezért a köznemesség lelkesedik, a főnemesség pedig háborog. Az országgyűlés a
király elé terjeszti, de II. Ulászló híres határozatlanságával nem is veti el, nem is
szentesíti, nem hirdetteti meg, az időre bízza. Majd Werbőczy elunja a hivatalos
huzavonát, és 1517-ben, a parasztháború elviharzása után saját költségén
kinyomatja és megküldi minden illetékesnek. A bírák és a hivatalnokok nem
törődnek azzal, hogy ez nem törvény, ennek alapján döntenek. Még abban a
viharos évszázadban 14 kiadásban jelenik meg, a későbbi évszázadokban pedig
több mint 70 alkalommal. Alighanem ez a legtöbbször megjelent magyar könyv.
És minthogy mindenki alkalmazza, három évtizeddel később már érvényes
„szokásjog”-nak számít, és benne marad a magyar jogrendben, a „corpus iuris"-
ban 1848-ig, holott akkorra már rég elavult. – Amikor Mohács után az ország
szétesik, és a köznemesi párt főnemes vezére, Szapolyai János fél ország királya
lesz, az ő udvarának Werbőczy a legtekintélyesebb tudós embere. Majd amikor
1510-ben, János király halála után Buda is török kézre kerül, Werbőczy a mi
számunkra igazán meglepő módon vénséges vénen a szultán szolgálatába lép, és
mint Buda főbírája hal meg. – Az utókor sok illetékes személyisége a
legnagyobb magyar jogásznak, jogtudósnak, jogalkotónak tartotta és tartja,
mások szerint történelmünk egyik legjellemtelenebb alakja volt. Hosszú ideig
volt szobra Budapesten. Megérdemelte. 1945-ben felháborodott fiatalok
lerombolták a szobrát. Ezt is megérdemelte. Nagy műve soha nem lett törvény,
de évszázadokig volt érvényes jogszabály. Kezdetben korszerű igények
kielégítője volt, idővel a maradiság védőbástyája lett. Lehet szeretni, lehet nem
szeretni, de meg kell tanulni életét is, művét is. A legfontosabb mondat, ami
ebben a Hármaskönyvben olvasható, azt tanítja, hogy „Egy és oszthatatlan a
nemesség'’. (Latinul ez így hangzik: „Idem eademque nobilitas”) – Akkor ennél
haladóbbat nem lehetett kimondani, a felvilágosodástól fogva viszont ennek már
semmi értelme nem volt, csak éppen ragaszkodtak hozzá.
 A kettészakított, pártos nemesség kétféle hozzáállása indokolta, hogy az
örökké bizonytalan, habozó Ulászló király Werbőczy művét el se fogadta, el se
vetette. Hírhedett magatartása volt, hogy a javaslatokra csak bólintott és azt
mondta: „bene” vagy lengyel anyanyelvén: „dobzse"’. – Mind a kettő azt jelenti:
jó. Emléke így is maradt meg a köztudatban: „Dobzse László”.
A korszak jellegét meghatározta a két nemesi párt. Vezéreik gyakorlatilag az
ország vezetői voltak. Valójában mind a két férfi jelentéktelen ember, még ha az
egyik a politika sajátos játéka folytán király is lett, a másik az ország nádora,
vagyis a király után a legfontosabb tisztségviselő. Szapolyai János a fejedelmi
hatalmú Szapolyai-család fia volt. A legnagyobb földbirtokkal rendelkező
magyar család ivadéka. Régóta hercegi címet viseltek. A Szepesség, benne a
többségében német ajkú városok urai, földjeinek birtokosai azóta, hogy a
szepességi városokat sikerült kiváltani a hosszú zálogból. A cipszerek (szepesi
szászok) javarészt kereskedő-iparos polgárok voltak, akik már jó ideje gazdag és
gazdagodó, viszonylagosan fejlett és haladónak is mondható világot építettek ki
itt. Legfontosabb városuk Lőcse volt, úri székhelyük Szepesváralja. A szepesvári
székesegyházban hosszú sírban fekszenek a szepesi hercegek, a Zápolyaiak
(Szapolyaiak). Már Mátyás idejében nagy méltóságokat töltöttek be, János
beleszületett a hatalomba. A nagy parasztlázadás idején ő sietett a főnemesi párt
vezérének, Báthori Istvánnak a segítségére a parasztok elleni csatában. Ő győzte
le Dózsa Györgyöt, ő bíráskodott igen kegyetlenül a legyőzött parasztok fölött. A
főnemesi párt és vezére, Báthori István kénytelen volt mindhalálig hálás lenni
neki, noha gyűlölködő ellenségek voltak. Szapolyai János, a leggazdagabb
földesúr azért vállalta a köznemesi párt vezérségét, mert akkor egyenrangú
ellenfele lehetett a főnemesi párt vezérének, Báthori Istvánnak.
Ne essünk tévedésbe, amikor Báthori Istvánról van szó. Nem rokona, semmi
köze azokhoz a Báthoriakhoz, akik erdélyi fejedelmek voltak, egyikük pedig
lengyel király volt. Ez időben két, párhuzamosan élő és a magyar közéletben
szerepet játszó Báthori-család volt. Lehetséges, hogy a sokkal korábbi időkben
elődeik egy családot alkottak vagy legalább azonos nemzetséghez tartoztak,
amely az idők folyamán két ágra szakadt, de amikor történelmi szerepük
elkezdődött, két más-más nemesi előnevű főúri család viselte a Báthori nevet. A
somlyói Báthoriak közül származtak az erdélyi fejedelmek, köztük Báthori
István, aki idővel lengyel király lett, s akire a lengyelek mint történelmük egyik
legnagyobb alakjára emlékeznek. A másik család az ecsedi Báthori volt. Óriási,
tartomány kiterjedésű nagybirtok feudális uralkodó urai. Várkastélyuk az
Ecsedi-láp kitűnően erődíthető közepén nem volt jelentéktelenebb, mint a
Zápolyák szepesi hercegsége. Ezeknek ivadéka volt a Jagelló-korban harcias
párttá szerveződő csoport feje, a nádor. Ebbe a családba tartozott a hírhedett
Báthori Erzsébet, az őrjöngő, vérszomjas asszony, aki leányok vérének
ontásában lelte gyönyörét. A pártvezér nádor sem volt jelentékenyebb férfi, mint
az idővel királlyá emelkedő Szapolyai János. Közismerten részeges volt. hadi
dolgokban sohasem ért el sikert, műveletlen középkori oligarcha volt. Óriási
vagyona állította a főnemesi párt élére.
A két nemesi párt természetesen gyűlölte egymást, de ha közös baj szakadt
rájuk, kénytelenek voltak egymás segítségére sietni, mint történt ez a
jobbágylázadás idején.

A magyar parasztháború
A XIV. század végső negyedétől a XVI. század első negyedéig Európa-szerte
parasztfelkelések, véres lázadások rendítették meg a feudalizmus nemesi világát.
A középkorvégi polgárosodás, amely a reneszánsz kulturális felemelkedéséig
vezetett, az ipar és kereskedelem fejlődésével kifejlesztette a pénzgazdálkodást s
így fokozottá vált a dolgozó rétegek kizsákmányolása. A pénz általánossá
válásával lehetővé vált a korlátlan vagyonfelhalmozás. A földesúr, a nemes a
középkorban azt várta el és követelte, hogy a jobbágy tartsa el őt. Annyit
igényelt, amennyit ő és családja elfogyasztott, amennyivel kielégíthette
szükségleteit. Elvárta a munkát, amellyel megművelték a földjét, fölépítették a
házát vagy éppen a várát. Többre azonban nem is volt szüksége. A többletétel
megromlott, a többlettulajdon elkopott. Ez a szükséglet szinte mindenütt
egyensúlyban tartotta a nemesi igényeket és a jobbágyi teljesítményeket. – A
pénzt azonban fel lehet halmozni, a pénzt meg lehet őrizni, a pénzzel gazdagodni
lehet. A gazdagság hatalmat ad, vagy növeli a már meglévő hatalmat. A
társadalmi-gazdasági fejlődéssel a nemesi igények nőttek-növekedtek, a dolgozó
rétegek élete egyre elviselhetetlenebb lett. A gyorsan gazdagodó Angliában a
Wat Tyler vezette parasztfelkelés már a XIV. század vége felé kitört, lángba
borítva az országot, míg a jobb fegyverzetű és háborúban jártasabb nemesség
vérbe nem fojtotta. De szinte példát adott a kontinensnek, s a XV. század
folyamán Európa-szerte parasztfelkelések törtek ki, hogy 1518-ban a
legvéresebb német parasztháborúval a korszak lezáruljon. A parasztságot
mindenütt leverték, elnyomatásuk még súlyosabb lett, a nemesi társadalom
átrétegeződött. A XV. századtól már a polgári forradalmak kora kezdődött. – A
parasztháborúnak nálunk is szükségszerűen ki kellett törnie.
 Itt megint végzetes szerepe volt Bakócz Tamás bíboros érseknek. – Rómában
már évtizedekkel korábban a vérengző, bűnöző természetű VI. Sándor pápa
meghalt. Megmérgezték. Ördögi természetű fia, Cesare Borgia háborúban esett
el. A Borgiák kiléptek a történelemből. A pápai trónon az utód II. Gyula volt
minden idők egyik legnagyobb és leghatékonyabb művészetpártolója, az itáliai
reneszánsz művészeti élet halhatatlan alakjainak egyike. Idők múltán
természetesen ő is meghalt. A Vatikán konklávéra, pápaválasztó bíborosi
gyűlésre készülődött. Bakócz ez időre már régen bíboros, tehát „pápai trónálló"
volt: őt is meg lehetett választani pápának. Igényelte is, lehetősége is volt rá:
nagy hírű művészetpártolónak ismerték. Hatalmas vagyona is mindig segítette,
hogy elérje, amit csak kívánt. Nagy pompával érkezett Rómába. sok mindenről
tanácskozott a legbefolyásosabb főpapokkal. Ezek a bíborosok Bakóczcal együtt
úgy vélték, hogy a törökök ellen az egész keresztény világból kereszteshadat
kellene gyűjteni, amely kiszoríthatná Európából a mohamedánokat. – Keresztes
háborúk utoljára a XIV. században voltak, emlékük azonban elevenen élt, és
sokan képzelték úgy, hogy csak a kereszténység új összefogása szabadíthatná
meg a világot Mohamed elszánt híveitől. Bakócz hatásos javallója volt ennek a
tervnek, számosan kedvelték, nagyra tartották a magyar főpapot. Kapott is jó
néhány szavazatot, de végül is X. Leó lett a katolikus világ legfőbb egyházi
méltósága. Idővel ő is a jelentékeny pápák közé emelkedett, még a
művészetpártolásban is követte a nagy elődöt, II. Gyulát. Méltányolni akarta
Bakócz törekvését is, és úgy bocsátotta haza Magyarországra, hogy oklevéllel
hatalmazta fel keresztes hadak szervezésére. Bakócz és számosan mások is úgy
érezhették, hogy a következő történelmi eseményeknek ő a főszereplője.
Idehaza is hamarosan megvolt a királyi fejbólintás, s Bakócznak joga és
lehetősége volt keresztes háborút hirdetni és hadsereget toborozni. Nemcsak ő,
hanem sokan az ország nagyjai közül is gondolhatták, hogy a már nyilvánvaló
paraszti elkeseredettség sok férfit fog arra késztetni, hogy beálljon keresztes
katonának, és inkább harcoljon a törökök ellen, minthogy kényszerű munkát
végezzen urának.
A földesurak nagy részének nem is tetszett ez a hadgyűjtés, mivel valóban
számos jobbágy hagyta ott a mezei munkát és gyülekezett a Bakócz kijelölte
táborban. A bíboros is, szervező társai is úgy vélték, hogy alkalmas vezért
találtak a keresztes hadnak. Egy erdélyi köznemes, akit katonái Székely
Györgynek neveztek, kitüntette magát a törökök elleni határmenti csetepatékban.
Családi neve valójában Dózsa volt. Katonái mindig és mindenütt szerették.
Bakócz hihette, hogy új Kinizsi Pált talált. Ez nem is jobbágy, de nem is nemes
nagyúr, hanem a parasztok közt élő ember, mégis nemes: jó odafönt is az
uraknak, jó odalent is a parasztoknak. De minden másképpen történt.
A tábor egyre népesebb lett, nem egy faluból vagy városból a nép ügyeit
pártoló papok is eljöttek. Ezek egy része jobban szerette volna, ha a
felfegyverzett nép inkább saját urai ellen fordulna, és kiharcolná sorsa jobbra
fordulását. A birtokos urak egy része félt is a felfegyverzett parasztoktól. Ezek a
régi keresztes lovagok mintájára nagy piros kereszttel ékesített köpenyt kaptak,
kereszteseknek is nevezték őket. Közérthető latin szóval „crutiatus”-oknak. amit
kruciátusnak ejtettek. Ebből a kruciátus szóból származott hamarosan a később
oly népszerű „kuruc” szó. Ez a néptudatban ezután évszázadokig fegyveres
közembert jelentett: korábban útonállót, később szabadsághőst.
Az országra szóló parasztfelkelést valójában a nagybirtokos főnemesek
indították. Meg akarták akadályozni, hogy jobbágyaik otthagyják munkájukat, és
elmenjenek kereszteseknek. Azt hamarosan mindenki gyaníthatta, hogy a
nyugati országoknak nem olyan fontos a törökök kiverése, mint
Magyarországnak, amelynek közvetlen fenyegetést jelentett a határainál álló
oszmán had. A keresztes háborúban a nemesség jobbágyfelszabadító mozgalmat
látott, és egyre több helyütt akadályozni próbálta a keresztesek toborzását. Maga
Dózsa György – mint a hadsereg törvényes vezére – ellenállt a főnemesség
romboló tevékenységének. Hanem amikor a nagybirtok már fegyverrel
igyekezett megakadályozni, hogy az emberek beálljanak a keresztesek közé,
akkor Dózsa, a tanult katona eredményesen szembefordult a bandériumokkal.
Báthorinak tudomásul kellett vennie, hogy Dózsa népe Temesvárnál körülvette
az ő hadait, és köröskörül lángban áll az ország. Mit tehetett? Segítséget kért
attól, akit fő ellenségének tudott: a köznemesek vezetőjétől. Szapolyai
felismerte, hogy az egyelőre a nagybirtokok ellen forduló parasztság minden
nemesre veszedelmes. Kisnemesi bandériumaiból szervezett haderejével ezért
Báthori segítségére sietett. Ő volt az. aki Temesvárnál döntő győzelmet aratott
Dózsa népén. Ő volt az, aki kegyetlenül ítélkezett a parasztok fölött, ő ültette
tüzes trónra Dózsát. Báthorit egyszerűen kiiktatta a további történelemből. Az ő
pártja került egyértelmű fölénybe a nemesi országgyűlésben. – Werbőczy, a
legfőbb törvényhozó ugyan soha nem nyilatkozott a harcos jobbágyok ellen, de
végül mégis ő volt az, aki jogi formába öntötte a jobbágyság örök szolgaságát. –
Az utak szélén hosszú sorban meredtek a karók, rajta haldokló parasztok. Dózsa
közismert kínhalálán kívül máglyára, jobb esetben vérpadra kerültek a népet
pártoló papok. Magyarország megtagadta saját népét. Annyira, hogy amikor 12
évvel később – 1526-ban – elkövetkezett a végső próbatétel, a magyar nép
többsége szívesebben látta a török uralmat, mint a magyar nemesurakét.

A Jagelló-kor kultúrája
A latin nyelvű magyar irodalom, a történelemszemlélet, a művészetek mintha
észre se vették volna, hogy elmúltak Mátyás király évei. A Mátyás-kori 32 év és
a Jagellók 26 évének építészete, festészete, iparművészete, festőművészete közt
nincs felismerhető határvonal. A reneszánsz, főleg az itáliai hatás zökkenő nélkül
folytatódik. A csak monogramjával, az M. S.-sel ismert kitűnő reneszánsz festő
művei keletkezhettek volna Mátyás éveiben, holott minden bizonnyal a Jagelló-
korban jöttek létre. Janus Pannonius Európa-szerte ismert költeményei Janus
halála után évtizedekig voltak napi aktualitásúak. Thuróczy János krónikája még
Mátyás életében készült el, de úgy volt a magyar krónikás középkor befejező
fejezete, hogy az újkort kezdő XVI. században is időszerű szemlélettel foglalták
össze az egész magyar múltat. Persze ez nem történettudomány, hanem
történelmi szépirodalom, kellemes, izgalmas olvasmány a hazai múltról.
Tekinthetjük modern bestsellernek, de egyszersmind Anonymus és Kézai Simon
középkorának lezárása. Ez a latin nyelvű magyar krónikával szórakoztató
Thuróczy János ugyanúgy Mátyás kancelláriájának írástudója, mint az a Janus
Pannonius irodalmi néven ismert Csezmiczei János, aki kétségtelenül a magyar
világi költészet első klasszikusa. Odafönt a magasságban Mátyás a király,
kancelláriájának elnöki helyén az éppen pécsi püspöki címet viselő Janus ül. És
valahol lejjebb Thuróczy János az írástudó hazai értelmiségi. – Amikor Mátyás
már nem él. a trónon az asszonyokhoz oly kedves Jagelló Ulászló ül, az
országban parasztháború dúl, a világtörténelem pedig szép paloták és szép
bútorok közt történelmi tragédiát készít elő.

Az első sztrájk Magyarországon

A jobbágymozgalom vérbe fojtása, a parasztság reményvesztett kiábrándulása
már előkészítette a nép jó részének nemcsak közömbösségét, de egyenes
ellenszenvét minden honvédő erőkifejtés iránt. A nemesurak, akik élvezhették a
parasztok fölött aratott győzelem gyümölcseit, meghasonlottan álltak egymással
szemben. A két nemesi réteg sem kívánt győzedelmet a másiknak. Szapolyai
János és köznemesi hadereje nélkül Dózsa esetleg győzedelmeskedhetett volna,
féltek is a nagybirtokosok, hogyha itt lesz a török támadás, és azt a köznemesség
védi ki Szapolyai János vezérletével, akkor valósággá válik a Werbőczy
fogalmazta köznemesi igény: az „Idem eademque nobilitas”, az egy és azonos
rangú nemesség. Ez a helyzet eleve reménytelenné tette, hogy a nagyobb
létszámú, fegyelmezettebb és fejlettebb haditechnikájú támadó ellen lehetőség
lehessen egy magyar győzelemre. Mindehhez ráadásul a nemrég meghalt
Ulászló utóda, II. Lajos tapasztalatlan, tájékozatlan 22 éves fiatalember volt.
Vezérkarába nem is kerülhettek olyan harcedzett és hadi tapasztalatú férfiak,
mint korábban például egy Kinizsi Pál, vagy a Hunyadiak vezérkarának jól
kiválasztott hadvezérei, egy Nagy Simon vagy Magyar Balázs. Nem is beszélve
egy olyan hadi lángelméről, amilyen Hunyadi János volt. Szemközt pedig II.
Szulejmán a kor valóban legnagyobb hadvezére volt. Utólag szemlélve ez a
helyzet eleve reménytelen volt. Mindehhez járult még. hogy a dolgozó köznép
eddig érintetlen és látszólag biztos életű rétege, a kézművesek, kalmársegédek és
főképpen a legfejlettebb tudatú és szervezettségű bányászok éppen ez időben
ismerték fel, hogy a mértéktelenül gazdagodó rétegek – az „eredeti
tőkefelhalmozás'’ résztvevői korlátlan urakká váltak fölöttük. Az első nagy
szembenállás nálunk a tőke és a munka között a bányászok munkamegtagadása
volt, előbb Besztercebányán, majd egymás után a többi bányavárosban. Ennek
az összeütközésnek kiváltói a leggazdagabbak, az államhatárokon túl is
egymásra találó nagytőkések, a legkorábbi nagypolgárok voltak.
Közéjük tartoztak már a XV. század második felében a német, augsburgi
Fugger család nemzedékei, a korai tőkefelhalmozás legnevezetesebb résztvevői.
Irányító hatásuk túlterjedt a Német-római Birodalom határain is. A XVI. század
első negyedében már Magyarországon is az ő érdekkörük tartotta kézben az
egyre nélkülözhetetlenebb nagytőkét és a kibontakozó nagyipart.
A leghatékonyabb Fugger-kapcsolatot nálunk a Thurzó család jelentette. A
család kiterjedt befolyású fejét Fugger Antalnak hívták. Hitelezője volt a
császárnak is. Már a birodalmi kincstár is az ő uzsorakamatát nyögte, amikor
vendégül hívta estebédre V. Károlyt, a legnagyobb hatalmú császárt. Amikor
evés-ivás közben a császár említést tett elképesztő adósságáról, Fugger Antal
kihozatta irattárából a felséges úr adósságleveleit, és a meghívott előkelő
vendégek szeme láttára az égő kandalló tüzébe dobta sajátkezűleg valamennyit.
Azonnal gróf lehetett volna, de ő azzal hárította el a nagy kitüntetést, hogy
inkább a birodalom vámjainak bérletét kérte, és mellékesen azt is, hogy övé
legyen minden bányajog. Aki bányászni vagy bányásztatni akart, annak tőle
kellett megvásárolni vagy bérelni a bányászat jogát. – Természetes, hogy
megkapta. Fugger még mentegetőzött is, hogy nem kíván főnemes lenni, ő
magát egyszerű polgárnak, kereskedő embernek mondotta, aki nem ért a
hadvezetéshez, a magas méltóságok teendőihez, ő jó üzletek kötéséhez és a
magas kölcsönökhöz ért. Nem érdektelen, hogy a magyar „fukar” szó a Fugger
családnév hazai elferdítése.
Fuggerék számos gazdasági forrásai között az egyik legfontosabb a bányák
haszna volt. Gyűjtötték a bányákat, túl a német határokon is. A bányamunkát
akkor magyarul „turzás''-nak mondták. Turzani aknák és tárnák ásását jelentette.
A sikeres bányászok ragadványneve „Thurzó” volt. Az oly nevezetes Thurzó-
családok elődei szorgalmas bányászok, majd bányabérlők, később
bányatulajdonosok voltak. Nyugati mintára összegyűjtött pénzüket hamarosan
magas kamatra kiadták. Magyar Fuggerek, vagyis „fukarok” lettek. Kapcsolatba
is kerültek az augsburgiakkal. Azok megismerve a Thurzó-bányákat (főleg
rézbányákat) jövedelmezőnek látták társulni a magyar bányatulajdonosokkal. A
tehetséges, már eddig is címeket, rangokat szerzett Thurzó Elek feleségül vette
Fugger Antal egyik leányát, és ezzel az ország pénzügyi főhatalma lett.
Pénzügyei lebonyolítására talált egy igen ügyes, magát bankárnak nevező zsidó
embert, akit kezdetben „Salamon bankár”-nak hívtak. Még Bakócz Tamás
fedezte fel, s vette igénybe segítségét zűrzavaros pénzügyeiben. Ezáltal Salamon
természetesen még gazdagabb lett. Bakócz beszélte rá, hogyha könnyen akar
érvényesülni, keresztelkedjék meg. Hamarosan már nem Salamon volt, hanem
Imre, és ráragadt a „Szerencsés” név. Ezt természetesen akkor latin formában
használták. Szerencsés latinul Fortunatus. Fortunatus Imre ugyanúgy volt a nagy
király hitelezője, mint Thurzó apósa a német-római császáré. A Fugger-Thurzó
bányák üzleti ügyeinek ő volt az értő lebonyolítója. Kedvelték a főnemesek, nem
kedvelték, de keresték a köznemesek is, akik kamatait túl magasnak tartották.
Kamat latinul „usura”. A magas kamatokat szedő hitelezőt magyaros latinsággal
uzurásoknak, vagy még magyarosabban uzsorásoknak mondották. Máig is így
mondjuk.
A Fugger-Thurzó-Fortunatus tőkésszövetség a mohácsi vész előtti évtizedben
már kezében tartotta a magyar bányákat. Az észak-magyarországi réz- és
aranybányákban (Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya) német, szlovák
és kisebb részben magyar munkások (akkori szóval: turzók) dolgoztak. Ezek
kezdetben, a korábbi századokban magánvállalkozók voltak. Fizettek a
földesúrnak, aki engedte, hogy földjén és földje alatt ássanak, fúrjanak. Ez a
szerencsés bányásznak tisztes jövedelmet biztosított. Amikor azonban a
bányászatból földbirtokossá és nemessé vált Thurzók megvásárolták a földeket,
a föld alatti aknák és tárnák is tulajdonukba kerültek. Az eddig magukért
munkálkodó bányászok a tulajdonos munkásai lettek, ha tovább kívánták
folytatni addigi tevékenységüket. Már nem fizetett bérleti díjat a tulajdonosnak,
hanem ő kapott bért munkájáért. De a kitermelt fém vagy nemesfém a tőkésé
lett. A bérek pedig annál kisebbek lettek, minél olcsóbb volt általában a munka.
Amikor a jobbágyok kizsákmányolása egyre fokozódott, majd amikor a jobbágy
mozgalmak vérbe fojtása következtében a jobbágyok rabszolgává süllyedtek, az
ipari munkákat végeztető új tőkés egyre kevesebbet fizetett. Nem volt érdemes
másutt munkát keresni, mivel ha az egyik tőkés csökkentette a bért, a többi is
vele tartott, hiszen a cél a minél magasabb haszon volt. Nyugatabbra is, nálunk is
így kezdődött a kapitalizmus.
A szegényedés nemcsak elkeseredést hozott, hanem fokozódó ellenkezést is.
Ez a korai kapitalizmus hamar szembefordította a híveket az egyházzal. A
kezdetben eretnekségnek mondott új keresztény hitfelekezetek hamarosan az
egész vallást reformálni kívánó ..reformátusok'' lettek. A lázongások
következménye az új hitfelekezetek terjedése volt. Budai Nagy Antal paraszt- és
részben ipari munkás-harcosai túlnyomó többségben husziták voltak, a lázongó
kézművesek, köztük a bányászok mozgalmaiban – már a XVI. században – a
szakadárok általában a Luther tanain túllépő anabaptisták. Majd néhány év után,
már a mohácsi vészre következő években, a már kálvinisták körében kirobbant
egyszerre úrellenes és törökellenes lázongás résztvevői tagadták a
szentháromságot is, és unitáriusok lettek.
Besztercebányán, a fokozódó elkeseredés és a terjedő anabaptista
(újrakeresztelő) mozgalom munkamegtagadásba torkollott. Példájukat
hamarosan a közeli többi bánya munkásai is követték. Ez 1525-ben történt, egy
esztendővel Mohács előtt. Ez volt nálunk az első sztrájk (persze akkor még nem
nevezték így). A jobbágyokat alig tíz évvel előbb legyőző és megalázó nemesek
természetesen a bajba jutott bányatulajdonosok mellé álltak. Érdekük is volt, ha
Fuggerék, illetve Thurzóék hívták őket, hiszen sok kis vagyonú nemes
eladósodott volt, tartoztak a Fugger-Thurzó érdekeltségnek. A munkát
megtagadó bányászok pedig nem is kaphattak munkabért, tehát csak a nyomor
felé vezethetett útjuk, ha nincs senki, aki pártolná őket. Ezért történt, hogy ez a
riasztó bányamozgalom viszonylag kevés halállal járt. Thurzóék nem vérengzést,
hanem a munka újrakezdését kívánták. A tulajdonosok győzelme azonban
tovább fokozta a nép elkeseredését. A bányák tulajdonosainak győzelmét a
nagyobb kézműves műhelyek gazdái is igyekeztek kihasználni és minél
kevesebbet fizetni. A mesterlegények ugyanolyan haraggal álltak szemben
gazdáikkal, a gazdákat pártoló urakkal és az urak legfőbbikének tűnő királlyal,
mint az évszázadok óta rab sorsú parasztok. Az érdekeknek ebben az
összekuszálódásában alig akadt, akinek a haza olyan fontos volt, hogy meghalni
is hajlandó lett volna érte.
A mohácsi csatát egyszerűen nem lehetett megnyerni.

A nagy temető
Tudjuk, hogy Mohácsnál 1526. augusztus 29-én teljes csatavesztés volt, amire
azonnal országos összeomlás következett. De hogy miképpen történt a
csatavesztés, erről már kezdettől fogva egymásnak ellentmondó, olykor alig
hihető mendemondák terjedtek el. Már maga a közismert királytragédia is alig
hihető. Úgy tudjuk, hogy II. Lajos király lóhalálában menekülve belezuhant és
belefulladt a kiáradt Csele-patakba. Ez a Csele-patak egy keskeny vízerecske.
amelyen minden ló átgázol. Ez nem tud úgy megáradni, hogy veszélyes sodrása
legyen. Ráadásul augusztus végén a mi égövünkön nincs is áradás. Annyi tűnik
bizonyosnak, hogy a király holttestét a Csele-patakban találták meg. Egy másik
híradás szerint azonban már elég távol a felbomlott arcvonaltól egy kocsmában
az ugyanoda menekülő Szapolyai György – Szapolyai János öccse –
összeszólalkozott Lajossal, kardot rántott és megölte a királyt, mire a királlyal
tartó néhány tiszt megölte Szapolyai Györgyöt. Mindkettőjük holttestét
beledobták a Csele-patakba. Ám egy harmadik híradás szerint Szapolyai György
a főparancsnok érsekkel, Tomori Pállal elesett a magyar rohamot fogadó török
ágyútűzben. – Annyi bizonyos, hogy Szapolyaiék, a szepesi hercegek a
köznemesi párttal együtt ellenségei voltak a Jagellóknak, és együtt jelölték
Szapolyai Jánost királynak. Ez nemzeti színezetű politikai kívánság volt, hiszen
a Jagellók lengyel származású, akkor cseh trónon ülő, idegen királyok voltak. Az
ellenük helyükre törekvő Habsburgok németek, az osztrák örökös tartományok
urai, már a Hunyadiak idején uralkodói igénnyel szítottak háborúkat. Persze
trónigénylő származást ezek is, azok is ki tudtak mutatni, amikor a nemzet akarta
királynak. Mátyásnak nem volt egyetlen uralkodó őse sem. De ő nemzeti király
volt. És az lehetett egy esetleges Szapolyai is a magyar trónon. Nekik se volt
király elődjük, bár a család már nemzedékeken keresztül a legnagyobb hatalmú
és tekintélyű főurak közé tartozott. A köznemesek élén azért állhatott az óriás
birtokú Szapolyai nagyúr, mert szemben állt a javarészt a Habsburgokat pártoló
főurakkal. A legnagyobb birtokosok Thurzó Elek révén V. Károly császárnak
voltak elkötelezve. Volt tehát némi hihetősége annak, hogy az ifjabbik Szapolyai
herceg esküdt ellensége volt a Jagelló királynak, és indulatában megölte, mire a
kísérők őt ölték meg. De ha egyszer elesett Tomori mellett, akkor már nem
kerülhetett abba az útszéli kocsmába, ahol összeszólalkozhatott volna a
menekülő királlyal. – Maga Szapolyai János azonban egyáltalán nem volt ott.
Azóta is mondogatják, hogy elkésett a csatából, s vele késett nagy és hadi
dolgokban gyakorlott köznemesi serege. Persze hiú remény volt, hogyha
idejében érkeznek, megváltoztathatják a csata sorsát. De egészen bizonyos, hogy
az uralkodó igényű Szapolyai nem kívánta a Jagelló király győzelmét. Még talán
az is lehetséges, hogy az ifjabbik Szapolyai azért sietett a csata előtt a király
közelébe, hogy megakadályozza a győzelmet.
Tomori és néhány főtiszt társa bizonnyal győzni kívánt, illetve megmenteni
Magyarországot a végveszélytől. Tomori Pál azonban ifjúkori csalódások után
pappá szenteltette magát, azóta is papi életet élt, kiválóság lett egyházi
ügyekben, egyre emelkedett a papok ranglistáján, végül esztergomi érsek, az
ország legfőbb papja lett. Ifjúkorában természetesen katona volt, bizonnyal ott is
megbecsült és igen lelkiismeretes ember. Az nem volt képtelenség akkoriban,
hogy tanult főpap hadvezér is legyen. Tomorit lelkiismeretessége állította főpap
létére a védelmező hadsereg élére. Ő valóban védeni, menteni akarta a hazát.
Hadi gyakorlat tekintetében azonban messze elmaradt Szulejmán és tisztikara
mögött. Nyilván azt se tudta, hogy a török ármádia elképzelhetetlenül sok
ágyúval közeledik. És ráadásul őt is, vezértársait is megtévesztette, hogy a
törökök úgy tüntették fel, mintha zárt arcvonallal közelednének, hogy amikor a
magyar arcvonal ellenük vonul, egyszeri trombitajelre szétszéledjenek az ágyúk
végtelen sora elől, és a rohamozókat pusztító ágyútűz fogadja. Nem tudta ezt
Szapolyai György se, és Tomorival együtt a rohamozók élén lovagolt. Valószínű
az, hogy ők is elestek az első sortűzben.
Tomoriék középkori módszerrel, vitézkedéssel képzelték el megvívni az
ütközetet. Szulejmán és vezérei pedig már újkori haditechnikával fogadták a
vitézi lovasokat. Itt nem volt mód vagy lehetőség magyar győzelemre. A győztes
törökök a számukra diadalmas csatatéren tábort vertek. A szultán ott várta be
Szapolyai Jánost, aki tudta már, hogy ütközet helyett találkozó lesz a törökökkel.
– Később a krónikások, majd a történetírók szégyenletes eseménynek
mondották, hogy Szapolyai János mélyen meghajolt és kezet csókolt a
szultánnak. Ezzel mintegy megelőlegezte, hogyha ő lesz a király, a török
uralkodó hűbérese lesz. Amiként ez még abban az évben megtörtént. Jánost
szultáni segítséggel választotta a köznemesek országgyűlése királlyá. Nemzeti
királlyá emelte.
A mohácsi összeomlás akkor lett teljes, amikor a következő évben a
főnemesek tartottak országgyűlést és királlyá választották Habsburg
Ferdinándot. Ezzel valójában kettéoszlott Magyarország, és a két ellenséges
magyar királyság küzdelmei között a diadalmas törökök néhány rövid esztendő
alatt elárasztották és elfoglalták az egész ország jelentékeny részét.
Mohács után szinte azonnal megkezdődött az a bomlás, amely az országot
három részre szakította, s mindhárom rész idegen uralkodók főhatalma alatt élt.
Ezzel végződött az Árpádok, Anjouk, Hunyadiak dicsőséges korszaka, és itt
kezdődik a politikai hanyatlás és mellette a kulturális felemelkedés következő fél
ezer éve.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET:
„Két pogány közt”

Három részre szakított ország

Valószínűleg még a kuruc kor előtt énekelte a „két pogány” közé szorult hazáról
egy lantos vagy hegedős diák várról várra járva vagy csárdák borozgatóit
gyönyörködtetve nótáival. – Ez a „két pogány közt” megfogalmazás pedig
olyannyira telibe találta a nagy közös bánatot, hogy belekerült a kuruc
költészetbe is, onnét pedig az irodalmi köztudatba. A mohácsi összeomlás után
sokáig ez volt a közös élmény: „Rajtunk német dúl, rajtunk török jár.” Hiszen ezt
tudta-érezte mindenki, akár Szapolyai János uralkodott felette, akár Habsburg
Ferdinánd, akár a „Sztambul”-ban székelő szultán.
(A Bizáncnak, majd Konstantinápolvnak hívott birodalmi főváros török adta új
neve Isztambul volt. Ezt mondták, olykor írták is magyarosan Sztambulnak.)
A török hatalom Mohácsnál előkészítette a terjeszkedést észak, tehát
elsősorban Magyarország felé. Szulejmánnak nem volt kifogása az ellen, ha a
Mohácsról oly látványosan elkéső szepesi herceg magyar király lesz, de úgy,
hogy az ő hűbérese, tehát jogilag és hatalom szerint az ő alattvalója legyen. A
kisebb-nagyobb európai hatalmak közt ez az alá- és fölérendeltség a
középkorban szokásos volt. János és legfőbb alattvalói, köztük a legokosabb és
legképzettebb Werbőczy – ismerve a közép-európai viszonyokat – úgy találták,
hogy inkább csókoljunk kezet a szultánnak, mint hogy hajbókoljunk Ausztria
urának, a német császár öccsének; akkor és itt egyéb lehetőség nem kínálkozott.
A köznemesi párt azért is sietett úgy a nemzeti tragédia után királlyá koronázni a
sokak körében népszerű szepesi nagyurat, mert nyilvánvaló volt, hogy a
főnemesi párt mihamarabb az ausztriai trónigénylőt kívánja a magyar trónra
ültetni. Nem is késlekedtek. 1527-ben ők is országgyűlést hirdettek. Ez
ugyanolyan csonka, csak főnemesi összejövetel volt, mint a nemrég köznemesek
hirdette országgyűlés. Egyik se volt a jogszabályok és jogszokások szerint
törvényes, de a határozatot ekkor is, akkor is a nemesség egyik része elfogadta, a
másik része pedig elvetette. Annyi történelmi tény, hogy még Mohács első
évfordulója előtt két magyar király volt: János és Ferdinánd. Mindkettőjüknek
tekintélyes hadereje volt, de egyik se tudott volna szembeszegülni Szulejmánnal.
Szulejmán pedig kivárta, mi és hogyan fog történni a következő esztendőkben.
Az ország nyugati és északi részét Ferdinánd hadai tartották megszállva, a
főnemesi párt fegyveres alakulatai alkották a magyar magját ennek a királyi
hadseregnek. Az ő kezükben volt a Szent Korona, amelynek szent voltát az
ellenpárti Werbőczy fogalmazta meg. Az ország keleti és déli részét, valamint az
ország közepét Budával együtt egyelőre János magyar seregei tartották kézben.
A törökök közben igen lassan, de módszeresen, lépésről lépésre szállták meg a
déli területeket. János és Ferdinánd hadai igyekeztek egymás királyságának a
területéből kihasítani annyit, amennyit tudtak. Tehát miközben szakadatlan volt a
török terjeszkedés, a két magyar párt a két magyar királlyal fegyveresen küzdött
egymás ellen. Észre kellett venniük itt is, ott is, hogy ez az önpusztítás nemzeti
öngyilkosság, csak a töröknek előnyös. Tehát kénytelenek voltak tárgyalásba
kezdeni. 1538-ban kötötték meg a nagyváradi békét, amelyben kijelölték a két
királyság határát. Ez a viszonylagos békesség két évig tartott. 1540-ben János
király meghalt, egy özvegyet és egy csecsemő korú gyermeket hagyva hátra. Az
állam élén okos, nagy gyakorlatú férfiak álltak, nekik kellett eldönteniük, hogy a
király halála után mi következzék. Werbőczy igazán nem volt elvhű ember, de
kétségtelenül ő a kor legkiválóbb jogtudósa. Török Bálint nagy tapasztalatú
hadvezér, a torbágyi birtokóriás ura, katonai tekintély a török vezérek körében is.
A legfontosabb pedig Martinuzzi Fráter György (más néven György barát),
János udvarának főembere, történelmünk talán legkülönösebb életpályát befutott
alakja. Ő volt az özvegy királyné tanácsadója, a csecsemő királyfi gyámja, élete
vége felé az Erdélyi Fejedelemség megteremtője, mielőtt egy Ferdinánd-párti
olasz zsoldosvezér katonái egy este otthonában megölték. János halálakor ez a
három országos fontosságú férfi ott állt Izabella királyné mellett. A történelem
azonban váratlan fordulattal folytatódott. Szulejmán mintegy látogatóba érkezett
Budára, részvétét kifejezni a királynénak. A főváros lakossága ünnepélyesen
fogadta a nagy tekintélyű vendéget és kíséretét. A város hírneves piacára
érdeklődők zsúfolódtak, nézelődtek az utcákban, majd egy trombitaszóra
egyszerre ledobták köpenyeiket: fegyveres török katonák voltak. Megszállták
egész Budát. Martinuzzi a királynéval menekült, vitték magukkal János
Zsigmondot, a csecsemő királyfit. A szultán elfogatta Török Bálintot, akit a
legveszélyesebb magyar hadvezérnek tartott. Vendégnek mondott rabként vitték
Sztambulba.
Werbőczy maradt, behódolt a szultánnak, aki azonnal kinevezte Buda
főbírójának. Így, török szolgálatban halt meg még ugyanabban az esztendőben,
1541-ben.
Buda elfoglalásával a török számára minden irányban megnyílt az út. Izabella
királyné riadtan menekült. Fiát rábízta a hűséges Martinuzzira, ő maga azonban
elhagyta Magyarországot, ahol egykor királyné volt. Hazament szülőhazájába,
Lengyelországba. Mindenben csalódva kilépett a történelemből.
A legokosabb Martinuzzi azonban felismerte, hogy a török hódító megszállja,
elfoglalja az ország középső részét, észak és északnyugat felé tart. A királyság és
Erdély között húzódó Partiumnak (országrésznek) nevezett, gazdaságilag igen
jelentős terület (Nagyvárad központtal) még fontos lehet a török számára.
Hanem ami ettől is keletebbre van, az már nem annyira, különösen, ha urai a
hűbéres alattvalói. Szulejmán tehát nem bánta, ha Martinuzzi és vele a királyi
gyermek ott alakít olyan saját államot, amely a szultán hűbérese. Martinuzzi
felismerte a lehetőséget, felmérte a területet és lakóit. Ezt a vidéket régi idők óta
„Erdőntúl”-nak nevezték, a Királyhágón túl, nehezen járható terület volt,
korábban a Keán (Kán) nemzetség birtoka. Az egykori Árpád-házi Gyulák
birodalma. Fő települése a Gyulák hajdani székhelye, Gyulafehérvár volt. Lakói
a honfoglaló magyarokon kívül régi idők óta német polgárok (kézművesek,
kereskedők) voltak, keleti részén pedig a székelyek, akiket a magyarok és a
szásznak mondott németek külön nemzetnek tartottak. Társadalmi rétegződésük
eltérő volt a magyarokétól. A nemeseket ott „lófők”-nek nevezték, a
főnemeseket latin szóval „primorok”-nak. Az ott lakó „román” nyelvű pásztorok
ez időben jobbágyok voltak, tehát nem tartoztak az uralkodó nemzetek közé,
nemeseik pedig beleolvadtak a magyar nemességbe.
– Erre a nemzetiségileg vegyes területre vetett szemet Martinuzzi, aki
felismerte, hogy a János király uralta ország menthetetlenül török uralom alá
kerül, de ez az „Erdőntúl” olyan földrajzi és társadalmi egység, amely – ha török
hűbéresként is – alkalmas a magyar államiság fenntartására. A latinul
Transilvaniának nevezett vidéket kezdetben „Erdőelvé''-nek, vagyis az „erdő
elejének” nevezték, majd ez a népajkon Erdéllyé formálódott. A székelyeket
akkor még senki se tartotta magyarnak, hanem egy rokon nyelvű, de különálló
népnek. Elkülönült román nemesség nem lévén, a románokat nem tekintették
nemzetalkotó elemnek. Így a Martinuzzi által megformált hűbéres állam a
magyar, székely és szász nemzet közös országa volt. Tudomásul kellett venni,
hogy ez egy hűbéres ország, nem királyság, hanem principátus vagy hercegség,
uralkodója latinul nem rex, hanem princeps, vagyis fejedelem. Ez az Erdélyi
Fejedelemség beletartozik a magyar történelembe, s egyszersmind külön
történelmű ország.
Martinuzzi egészen sajátos életpályát befutó főalakja ennek a korszaknak.
Családneve valójában Utyesenics volt. Valószínűleg (bár nem bizonyosan)
horvát eredetű család leszármazottja volt. Anyai ágon azonban az olasz
Martinuzziak utóda, ő maga is ezt hangsúlyozta. Lehetséges, hogy nem nemes –
jobbágy, vagy inkább kézműves-polgári család – fia volt. Tudjuk – ő is
hangoztatta –, hogy siheder korában a nagyúri Szapolyai családnál kálvhafűtő
volt. A nagyon okos fiút Szapolyaiék járatták iskolába, ők pártolták-segítették
rohamos fejlődését. János – a későbbi király – és György, a szolgalegény,
gyermekkoruk óta ismerték egymást. A szolgafiú papnak indult, ez volt a
felemelkedés legegyszerűbb útja. Először szerzetes lett, innét ragadt rá a „Fráter
György'’ vagy magyarosan a „György barát” név. A fiatal szerzetes hamarosan
világi papként a Szapolyaiak, később már személyesen János támogatásával
gyorsan emelkedett az egyházi ranglistán. János pedig mindig hasznát vette
György barát tanácsainak és javaslatainak. A köznemesi pártnak Martinuzzi lett
a szellemi vezéralakja. Amikor János magyar királlyá emelkedett, György
barátból már püspök, majd esztergomi prímásérsek lett. Tőle származik a
gondolat, hogy a török és a német veszély között a megmaradt magyar
országrészt külön önálló állammá kell szervezni. És amikor János halála után
már Erdélyen kívül nem is maradt olyan magyar földterület, amely ne német
vagy ne török uralom alatt állt volna, ő hozta létre az erdélyi államot.
Természetes, hogy mindvégig gyanús volt a török udvarban is, az ausztriai német
udvarban is. És Bécsben igazán nem bánták, hogy a zsoldjukban álló Castaldo
néhány zsoldos katonája egy este rárontott otthonára, és megölte a már
hetvenéves nagy tekintélyű főpap államférfit. – Akkorra azonban a nagy munka
be volt fejezve, Erdély fejedelemség volt, János fia, János Zsigmond fejedelem
lett, akinek rangját és méltóságát nemcsak Sztambulban és Bécsben, hanem az
európai államok nagy részében is elismerték.
Ez időre már egyértelmű volt az ország három részre szakadása, jó másfél
évszázadon át nem létezett még név szerint se „magyar állam”. Erdély külön
állam volt, az ország nyugati és északi része a Bécs központú, egyre nagyobbodó
Habsburg-birodalom keleti részeként szerepelt, a déli és középső,
„hódoltságként” emlegetett területek a Török Birodalom részét képezték.
Egymással szüntelenül háborús viszályban élő térségek voltak ezek, s a nép
sorsa mindenütt a szenvedés volt. Ennek maradandó emléke a köztudatban és a
költészetben a gyakran vissza-visszatérő verssor: „Rajtunk német dúl, rajtunk
török jár.”

„Akié a birtok, azé a vallás”

Luther tanai már a mohácsi összeomlás előtt terjedtek Magyarországon is. Az
„eretnekségek”-nek mondott vágyak és eszmék akkor is lappangtak a nép
körében, amikor az volt a hiedelem, hogy a tiltott tanokat híveikkel együtt
kiirtották. A Dunántúl déli vidékein a XIII. század óta öröklődött a kathar
(nálunk bogumilnak hívott) eretnekség. Később – főleg a keleti országrészeken
és Erdélyben – népmozgalommá erősödött a huszitizmus. Leveretésük után
Hunyadi János önkéntes vitézeiként sokan jól emlékeztek Budai Nagy Antal
véres felkelésére; Mátyás „fekete seregé”-nek zsoldosai közül is sokan a maguk
hagyományának tudták a diadalmas cseh népvezér, Žižka mozgalmának
eszméjét. Ezek az „eretnek” eszmék tovább éltek titokban akkor is, amikor az
volt a hivatalos tévhit, hogy régóta kikoptak az emlékezetből is. – Amikor azután
a XVI. század elején Luther tanítása elérkezett Magyarországra, ezek a tiltakozó
tanítások a jól előkészített talajban hamar szárba szökkentek. A filozófiai-
teológiai tartalom mellett nagyon lényeges elem volt a „tiltakozó” magatartás.
(Tiltakozó latinul protestáns, innét a reformáció felekezeteinek közös neve, a
„protestantizmus” elnevezés.) A kálvini és szervéti tanok megjelenéséig Luther
tanítása, az „evangélikus” hitvallás volt a protestantizmus egyetlen formája.
Mohács dátuma előtt a lutheránusok voltak a tiltakozók, a protestánsok. Az
országgyűlés többsége nálunk is egyelőre lutheránusnak nevezte azt, aki
távolodni akart vagy éppen távolodott a hivatalos katolicizmustól. A szigorú – és
akkor már megvalósíthatatlan – ítéletet is így fogalmazták: Lutherani
comburantur! (A lutheránusokat égessék meg!), vagyis máglyahalált helyeztek
kilátásba az elszakadni akarók számára. De hamarosan a fenyegető, majd
Mohácsnál tragédiát hozó török veszély háttérbe szorította a vallási vitákat, még
inkább a halálos ítélettel való fenyegetőzést. Az ország német nyelvű lakói – az
erdélyi szászok, a bányavárosok iparosai a rézkitermelő bányászoktól a körmöci
aranypénzverő kovácsokig, a szepességi cipszerek, a nyugati határvidék (Sopron
és környéke) hüvelyes növényeket (főleg babot) termelő kitűnő kertészei, a
poncihterek (a német „Bohnenzüchter" – babtermelő – szó magyarrá torzított
formája) lelkesen fogadták a lutheri igehirdetőket. Ezek az igehirdetők leginkább
teológiai kérdésekben otthonos papok voltak, akik a Szentírás szövegének
értelmezésével akarták a kereszténység gyakorlatát „visszaalakítani’’, ismét
összhangba hozni az evangéliumi alapelvekkel.
A német ajkú lutheránus hithirdetők német anyanyelvükön szóltak a nagy
tömegekhez, amelyek nem is értették a templomok és a szent iratok latinságát. A
nép, amely amúgy is sok kivetnivalót talált az egyház tevékenységében, a lélek
felszabadítását látta Luther elveiben. És amikor a hithirdetés túllépett a német
nyelvterület határain, az igeterjesztők mindenütt úgy szóltak, hogy mindenki
értse, amit mondanak. Ahogy Franciaországban franciául terjedt a reformáció,
Flandriában hollandusul-flamandul, minálunk is azonnal magyarul prédikált az,
aki a legrégebbihez visszafordulva hirdette a legújabbat: előbb Luther, majd
nálunk hamarosan Kálvin vagy az erdélyi Dávid Ferenc szentháromságot tagadó,
unitárius tanítását.
1555-ben a fél világot uraló V. Károly császár, miután sikertelenül próbálta
visszaszorítani a reformációt, az augsburgi vallásbéke megkötésére kényszerül,
amely kimondja, hogy a nemes embernek joga van olyan vallást választani,
amelynek hitvilága megfelel lelkének vagy lelkiismeretének. A jobbágy azonban
a hit kérdésében is alárendelt földesurának – így a vallásbéke megteremthető, és
viszálykodás nem zavarja a felsőbb államigazgatást. Ki kell tehát mondani és
törvénnyé tenni a törvények latin nyelvén, hogy „cuius regio, eius religio”,
vagyis akié a birtok, azé a vallás.
A török hódoltság területén szinte lehetetlen volt a vallási vita. Szulejmán
nagyon okos szultán volt, felismerte, hogyha megengedi, hogy katolikus és
protestáns úgy vitázzék egymással, ahogy kedvükre van, akkor a szabad
vallásgyakorlat megakadályozza az egyetértést, ez pedig előnyös a Török
Birodalom számára. A mohamedán törököket nem zavarja, ha két „gyaur” vallási
vitát folytat. Csak veszekedjenek, akkor legalább nem szövetkeznek egymással a
török fennhatóság ellen. Így a hódoltsági területen egy ki nem mondott, de
biztonságosan gyakorolt vallásszabadság volt.
A vallások közti helyzet a legérdekesebben és leghumánusabban Erdélyben és
az Erdéllyel szomszédságos Hajdúságban alakult. A lutheri reformáció mellett
csakhamar még erőteljesebb hatással jelent meg és gyorsan terjedt a
kálvinizmus. Majd amint megjelent az unitárius vallás – amely a szentháromság
tagadásával már-már a protestánsok közt is eretneknek számított –, akkor az alig
megalakult fejedelemség uralkodója, az első erdélyi fejedelem, Szapolyai János
király fia, János Zsigmond maga is felvette az unitárius vallást. És minthogy ez
az egyistenhit leginkább egyszerűsített formája volt, az önállóságra vágyó
polgárok, a szabadságukat féltő kisnemesek, és főképp a szabadságuktól
megfosztott jobbágyok közt terjedt. – A nemzetközi tekintélyre törekvő kis
államnak a belső béke volt a létalapja. Habár a döntő többségében katolikus
Habsburg királysággal szemben itt kálvinista többség alakult ki, a legfelsőbb
helyi hatalmak nem tűrhették, hogy bárki bárkit vallása miatt üldözzön. Az első
fejedelmek közt egyaránt volt katolikus, unitárius és kálvinista hitű is. A nagy
protestáns fejedelmek – Bocskai, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György – számára
a belső béke őrzése, a jó közigazgatás, a rendezett pénzügy, de talán legfőképpen
az ütőképes hadsereg fenntartása alapvető követelménnyé tette a vallási viták
elkerülését. Ennek köszönhető, hogy – szinte példátlanul a világtörténelemben –
törvénybe iktatták a négy vallás: a katolikus, lutheránus, kálvinista és unitárius
hit egyenlő szabadságjogát. Ez nemzetközi előjátéka volt a felvilágosodás
vallásszabadság-eszméjének. Ebben a példátlan helyzetben ugyan egy kis ideig
az ótestamentum igéihez visszatérő „szombatos” vallást hivatalosan üldözték, de
hamarosan a székely szombatosokat azonosították a zsidó hittel. És ha a zsidó
vallás, a román jobbágyság körében elterjedt „ortodox” (görögkeleti) vallás nem
is tartozott bele a négy államvallás körébe, üldözéstől ezeknek sem kellett
félniük. Erdélyben szó sem volt a „cuius regio...” elvről, kálvinista
földbirtokosok földjén bármelyik jobbágy gyakorolhatta a katolikus, lutheránus
vagy unitárius vallást.
A szétesett Magyarország egykori területén a három részre szakadás korában a
„királyinak” nevezett Habsburg területen a katolikus vallás volt az uralkodó.
Pázmány Péter Nagyszombatja a katolikus hit szellemi központja lett. A
hódoltságban egy egészen ritka vallási közömbösség vált uralkodó. Erdélyben
kálvinista irányítással már a vallásszabadság kezdett kibontakozni, a Hajdúság a
kálvinizmus középpontja lett. Debrecent „kálvinista Rómá”-nak is nevezték.
Ez a város vallásilag is, politikailag is egészen sajátos helyzetben volt. A
polgárságig emelkedő egykor paraszti város érintkezési pont volt Erdély, a
Habsburg királyság és a hódoltság között. Kereskedő és iparos lakossága nem
volt se nemes, se jobbágy, magukat „cívisek”-nek nevezték és neveztették. A
cívis szó latinul városi polgárt jelent. A három hatalom között sikerült olyan
önkormányzatot szervezniük, amely maga választotta főbíróját (későbbi szóval
polgármesterét) és városi tisztviselőit. Adót fizettek a törököknek, a
császáriaknak és Erdélynek. Valójában „városállam” volt a jogi formája. Ez
Itáliában és itt-ott német földön sokáig ismeretes forma volt, a magyar térségben
két helyütt alakulhatott ki. A nyugati határvidéken Sopronban, keleten
Debrecenben. Sopronban a város élén álló választott főtisztviselőt nem
főbírónak, hanem német mintára polgármesternek (Bürgermeister) nevezték.
Onnét távol volt és maradt a török hódoltság, de kétfelé kellett adóznia: a
katolikus királyságnak és a kálvinista Erdélynek, amely háborúi folytán –
Bethlen Gábor idején – Ausztriáig terjeszkedett. De önálló városállamok voltak
Debrecenben Duskás Mihály főbíró, Sopronban Lackner Kristóf példaszerű
igazgatása alatt.
Viharos, ellentétek cibálta korszak volt ez a Mohácstól Buda visszavételéig
eltelt másfél évszázad. Mégis e vér áztatta korszak, a vallási ellentétek és
feszültségek, a magyar állam nemléte közepette úgy folytatódott a
nemzetközileg irodalom- és művészetteremtő reneszánsz, hogy ekkor alakul ki a
magyar költészet első fénykora.
A XVI-XVII. század sokszínű, virágzó irodalma-költészete természetesen
elválaszthatatlan a hitviták eszmei ellentéteitől. Nemcsak az elmélkedések,
imádságok, vitaszövegek kötődnek szükségszerűen a világszemlélethez. Egy
katolikus költő szerelmes költeménye vagy politikai véleménynyilvánítása
hangjában-eszmeiségében más, mint egy kálvinistáé, és mindkettő különbözik
egy unitárius költő irodalmi alkotásától.
Ennek a két évszázadnak kivirágzó érzelmi és eszmei gazdagságában
szakadatlanul példázatként jelenik meg a reformáció és ellenreformáció vitára
kész különbözősége. Mégis együtt példázzák, hogyan gazdagodik ezekben az
időkben az egész magyar szellemi élet.
A középkor évszázadaiból a magyar nemzeti nyelvű irodalom csak
szórványos, véletlenül fennmaradt nyelvemlékekben szállt az utókorra. Mégis,
már a „Halotti beszéd” bizonyítja, hogy volt fejlett, gazdag szókincsű prózánk, a
nem sokkal fiatalabb „Ómagyar Mária-siralom” pedig már fejlett verselést és
nyelvi formába öntött gazdag érzelemvilágot mutat. De akárhány magyar nyelvű
emlék maradt fenn, kétségtelen, hogy az akkori magyar irodalom latin nyelvű
volt, akárcsak ez időben az európai irodalom általában. Ahhoz, hogy a Mohács
utáni emberöltők magyar irodalma azonnal ilyen fejlett lett, az kellett, hogy
fejlett latin nyelvű magyar irodalom előzze meg és készítse elő. Akkori
költészetünkben Janus Pannonius, krónikás múltidézésben Thuróczy János,
vallásos-elmélkedő-prédikációs – igen költői – prózában Temesvári Pelbárt az
európai latin nyelvű irodalom első vonalába tartozik.
Alig évszázadnyi idő után Balassi Bálint halhatatlan, zengő költészetéhez,
Rimay János gazdag, változatos lírájához kellett olyan magas színvonalú
előzmény, mint Janus Pannonius életműve. A gazdag hitvitázó prózához és főleg
Pázmány Péter eszmei-stilisztikai színvonalához előzményként szükség volt
Temesvári Pelbárt vallásos prózájára. Ezek a latin nyelvű kezdemények a
következő évszázadokban nem voltak ismeretlenek a hazai irodalmi-
tudományos-politikai vitákban, hiszen a latin nyelv még évszázadokig a magyar
anyanyelv mellett „apanyelvnek” számított. Komoly tárgyakról komoly
családokon belül latinul illett beszélgetni. De ha a témák egyre inkább fordultak
a magánérzelmek, az indulatok felé, annál természetesebbé vált az anyanyelv
(amellyel anyámasszonyhoz beszélünk).
 A XVI-XVII. század nagy részében nincs magyar állam, nincs magyar ország,
csak a három részre tépett térség van. De volt és maradt magyar élet, keserves
élet, dúsgazdagok és koldusszegények élete, és volt magyar szellemi élet.
Balassi és kortársai az európai reneszánsz fénykorában a magyar nyomorúság
közepette is reneszánsz költők voltak. Amikor a következő században a barokk
ízlés átformálja a reneszánsz szellemet, Gyöngyösi István hamisíthatatlan barokk
költő. Kissé korábban a költő-prózaíró-színműalkotó Bornemisza Péter és az
erdélyi Heltai Gáspár, az ezópusi mesék magyar kezdeményezője olyan fejlett
prózát teremtenek, amely színvonalban megközelíti a költői eredményeket.
Ebben a fejlődő szellemi életben a gazdag földesurak és a gyorsan gazdagodó
polgárok gazdasági tevékenysége egyre nagyobb távolságot idéz elő gazdagok és
szegények között. A földesurak rákapnak a külfölddel folytatható
kereskedelemre. A termőföld nem egy terméke piacra talált a szomszédos
országokban is. Ezt az árut a jobbágy termeli, de az áru a földesúré. A jól kezelt
állatállomány a legjövedelmezőbb árucikk. A ló, a birka, de leginkább a
szarvasmarha busás haszonnal adható el a külföldi, leginkább a német piacokon.
Egész jobbágy réteg tódult a marhahajtó lehetőségek felé, ez pénzben magasabb
jövedelmet jelent, mint a földművelő jobbágyi munka. Ezek a marhahajtók a
háborús korszakokban készséggel katonáskodnak. Kemény élethez szokott,
katonának való férfiak voltak a hajtók. Ez a „hajtó” szó formálódott át a katonai
nyelvben és a köztudatban „hajdú”-vá.

A „vallásháborúk”
A XVII. század első felének Európa-szerte dúló úgynevezett „vallásháborúi”
valójában hatalomért folyó politikai belső, vagyis „polgárháborúk”, vagy
országok, államok, olykor államszövetségek véres küzdelmei voltak. De
minthogy ez a világrészre kiterjedő politikai zűrzavar egybeesett a reformáció-
ellenreformáció eszmei küzdelmeivel, az egyes oldalak összetartó eszmei elemét
a legegyszerűbb volt vallásokban megtalálni. A franciaországi váltakozó
eredményű küzdelem az ősi Valois-dinasztia és a kis navarrai állam trónjáról az
igazi hatalomra kacsingató Bourbon-dinasztia között nagyon jól fel tudta
használni a konzervatív elemek és a mérsékelten polgárosodó tömegek
kölcsönös gyűlölködését. Amikor már az előző évszázad vége felé a
Franciaországból a svájci Genfbe költöző Kálvin ott vallási-világi hatalomra
kerülve meghirdette a Luther tanain túllépő kálvinista eszmerendszert, ez
hamarosan elterjedt Franciaországban is, főleg a több önállóságot igénylő
polgári – iparos és kereskedő – rétegek között. Bár a tanok lényege mindenütt
azonos volt, francia kálvinizmus nem mindenben egyezett meg a svájcival és a
magyarral: követőinek az elnevezése is más volt, „hugenottáknak” hívták őket. A
hagyományos hűbéri eszmékhez ragaszkodók ezeket a hugenottákat
eretnekeknek nyilvánították, görcsösen ragaszkodtak a katolikus dogmákhoz, és
erőszakkal igyekeztek felszámolni a hugenották mozgalmát. Közismert
rémtörténet volt, hogy ama Szent Bertalan éjszakán a felizgatott párizsi
katolikusok fegyveres csoportjai megrohanták a Párizsban lakó vagy éppen ott
vendégeskedő hugenottákat, és ezrével gyilkolták le őket. A katolikus, Valois-
házbeli király személyesen is pártolta a fegyverre kelt. tömeggyilkos
katolikusokat. A menekülni tudó protestánsok fegyverbe szólították az ország
protestáns tömegeit. Ezeknek élére szükségképpen az a navarrai protestáns
uralkodóház került, amely már jó ideje igényt tartott a francia trónra, s a család
tehetséges tagja, Bourbon Henrik lett a fegyveres protestáns nép vezére. A
hugenották és a katolikusok egész országra kiterjedő háborút folytattak
egymással, egymás templomait gyújtogatták, hadifoglyaikat igyekeztek a maguk
hitére téríteni, és ha megtértek, a maguk seregébe sorozták őket. A katolikusok
élén a navarrai Bourbon herceg, akiből hamarosan IV. Henrik király lett. – Ez a
Bourbon Henrik a kor egyik nagy hadvezére volt, lassanként teljessé tette a
győzelmet a Valois-k fölött. És amikor III. Henrik meghalt, Párizs körül volt
véve, a katolikus vezéreknek a legokosabb megoldás jutott eszébe. Közölték
Bourbon Henrikkel, hogyha áttér a katolikus hitre, akkor őt választják meg
Franciaország királyának. A nagyon okos – és hitbeli kérdésekben meglepően
türelmes, sőt közömbös – református fővezér azonnal látványosan áttért a
katolikus hitre, Párizs kapui kinyíltak előtte, ő hadai élén egyenest a Nôtre Dame
székesegyházhoz vonult. Ott már várták a főpapok, akik a nemrég eretnek vezért
azonnal francia királlyá koronázták. Henrik pedig magyarázkodás helyett
vezéreinek, híveinek, barátainak azonnal azt a szellemes mondatot mondta, mely
azóta is nemzetközi közmondás: „Párizs megér egy misét”. – Hamarosan a
Nantes-ban összehívott országgyűlésen kihirdette első törvényét, a „Nantes-i
ediktum”-ot, amely teljes vallásszabadságot biztosít a kálvinistáknak. Erre
mindazok – leginkább kereskedő emberek –, akik titokban vagy óvakodva már
eddig is szívesen lettek volna protestánsok, azonnal áttértek a hugenották hitére.
A Bourbon-család pedig egészen a nagy francia forradalomig, majd a forradalom
után még néhány évig ült a francia trónon. – Kétségtelen, hogy az a véres háború
politikai-társadalmi polgárháború volt a főhatalomért, a vallás annyira koholt
jogcím volt, hogy eredményeképpen a protestáns fővezér lett a katolikus király.
 Ugyanebben a fél évszázadban zajlott az egész Európára oly nagy hatású,
forradalommal kezdődő és pártok egyezkedésével végződő angol vallásháború
két protestáns vallás jelszavaival. A katolikus vallás VIII. Henrik hazai hitújítása
óta háttérbe szorult, még üldözött is volt. A királyság hivatalos, uralkodó vallása
az anglikán lett. Ezzel szemben az egész királyi intézményen túllépni kívánó,
főleg polgári és kisnemesi tömegek a kálvinizmussal rokon eszmevilágú
„puritánok” voltak. (Közben északabbra, Skóciában maga a kálvinizmus terjedt.)
A puritánok általában egy köztársaságféle államrendről ábrándoztak. Ez a
szakadatlanul fokozódó ellentét forradalmat robbantott ki, amelynek áldozatául
esett I. Károly király is. Ugyanúgy vérpadon végezte, mint másfél évszázaddal
később a francia király, majd még egy jó évszázaddal később az orosz cár egész
családja. – Az angol forradalom is vallásos színezetű háborúval folytatódott. De
hogy ez a társadalmi-politikai küzdelem mennyire volt valóban vallásos, arra
jellemző a forradalom vezérének, Cromwellnek híres hadparancsa: „Bízz
Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!”
A köztársaság jellegű forradalmi államforma, a „Commonwealth” Cromwell
haláláig állt fenn. Utána hamarosan a győztes puritánok alkudni kezdtek a jórészt
emigrációban élő és várakozó királyi családdal, a kivégzett király trónigénylő
fiával és rokonaival, meg azokkal az elmenekült urakkal, akik kivárták a
forradalmi láng kialvását. Hamarosan úgy egyeztek ki, hogy a trónörökös
elfoglalhatja a trónt, de nem csak vallásszabadságot biztosít, hanem cselekvési és
gazdagodási lehetőséget ad a kereskedőknek, iparosoknak. Ezek főleg a feudális
múlt után világkereskedelemből, hajózásból, a gyarmatok kihasználásából
gazdagodó, nagypolgári életet élő nemesek és főnemesek voltak, akik hamarosan
élén jártak a polgárosodásnak és polgárosításnak.
Anglia egész társadalmi jellegének megváltozása és az ehhez vezető küzdelem
is „vallásháború” néven maradt az utókorra. De már a kezdetnél, Cromwell híres
parancsánál is csak azért kellett Istenre hivatkozni, hogy szárazon maradjon a
puskapor. Talán még az is jellemző a vallásos áhítat és a politikai harciasság
azonosulására, hogy Cromwell forradalmának egyik vezéralakja, John Milton, a
forradalmi kormány külügyminisztere a forradalmi idők elmúlta után, a
visszavonultan, megvakultan a világirodalom egyik legnagyobb vallásos költője,
az „Az elveszett paradicsom” megalkotója lett.
A francia és az angol vallásháborúk politikai polgárháborúk voltak. A Magyar
Királyságnak nevezett Habsburg-tartomány katolikusainak és az Erdélyi
Fejedelemség reformátusainak olykori fegyveres összecsapásai sem a hitbeli
különbségek következményei voltak, hanem a német zsoldosok és az erdélyi
zsoldban harcoló hajdúk politika vezérelte ellentéteiből fakadtak. És mindez
egyre jobban beleilleszkedett az európai államok hatalmi harcaiba. Ez történt a
vallásháborúk legnagyobbjával, legvéresebbjével, a harmincéves háborúval is. –
A felületes törtéhelemszemlélet szerint ez a német államok belső ügye volt. Hát
ebbe sehogy se fért bele, hogy milyen jelentős szerepet játszott benne a svéd
Gusztáv Adolf, a magvar Bethlen Gábor és I. Rákóczi György, majd az
egyezkedésben döntő szerepű francia Richelieu bíboros.
Ennek az állítólagos német vallásháborúnak legnagyobb politikai vesztese
Csehország volt, amely a fehérhegyi csatában (1620) mindenestől jó háromszáz
évre elvesztette állami létét, osztrák tartomány lett. Itt még szó sem esett arról,
hogy a katolikus Habsburg-hatalom akárcsak emlegette volna a csehek huszita
múltját.
Ez a „német polgárháború” kihagyhatatlan a magyar politika történetéből is.
Az előző, a XVI. században, a mohácsi csata és főleg Buda eleste (1540) után
bekövetkező szétszakadás kellő védelem híján kiszolgáltatta mind a három
területen a lakosságot. A hódoltságban a nép tehetetlen áldozata lett az
„elhajtás“-nak. Egész falvakat tereltek szolgaságba ázsiai területekre.
Fiúgyermekeket szakítottak el otthonuktól, családjuktól és szigorú iskolákban
nevelték őket janicsárokká. Az egész Közép-Európát rémületben tartó,
harcedzett janicsár gyalogság nem egy vitéz katonája már alig emlékezett vagy
egyáltalán nem emlékezett arra, hogy kisfiú korában magyar, szerb, esetleg
német volt. A hódoltságban senki se volt veszélyben vallása miatt, de
szakadatlan veszélyben volt szinte mindenki a hivatalosan pártolt
emberrablóktól. Semmiféle statisztikánk nem volt közben sem, utólagos
számszerű becslés sem maradt arról, hogy a csaknem egész Alföld
megszállásakor hány embert ölhettek meg, majd a körülbelül másfél évszázados
hódoltság idején milyen sok embert hajtottak el, és hányan lehettek, akiknek
sikerült kivándorolni akár Erdélybe, akár a királyságba. A számok óriásiak
lehettek. A szántóvető jobbágynép meg a gyér kézművesség nagy része
kipusztult, s igen kevés kisnemes tudott beleilleszkedni a török uralomba. A
betelepedett török lakosság a hódoltság visszafoglalásakor vagy elmenekült,
vagy a felmentők kikergették. Annyi bizonyos, hogy az oly jó termőföldű igen
nagy terület a visszafoglalás után csaknem kihalt volt. Még csak arról sincs
képünk, hogy milyen volt az élet a törökök uralma alatt. Török építmény – egy-
egy igen ritka minaret (templomtorony) és ennél is ritkább megmaradt dzsámi
(templom) vagy síremlék, illetőleg ezek romjai semmiféle fogalmat nem adnak a
törökkori életről. A szokásokról, életformáról tanúskodó szóbeli vagy tárgyi
emlékek eltűntek. Még az étkezési kultúra sem öröklődött a lakosság körében. A
keleti fűszerek és a velük fűszerezett ételek lehetnek találgatások tárgyai. De
ahogy felidézhető, hogy akár Erdélyben, akár a Habsburg-királyságban mit
ettek-ittak a nagyurak, a kisurak, a parasztok, ahogy tudjuk, milyen törvények és
egyéb jogszabályok között éltek – úgy kopott ki a közemlékezésből is, hogy
milyen volt az élet a kihaló falvakban és mezőkön, vagy a viszonylag nagyvárosi
Budán.
A királyságbeli leggazdagabbak étrendjéről még egykorú szakácskönyvek is
tanúskodnak. De a legdúsabb asztaloknál alig-alig találhatunk nemzeti jelleget.
A francia, német, spanyol, olasz és velük a magyar asztalok egymással
versengve hajtottak egymásra. Egy-egy sokvendégű úri lakoma legalább 12
fogással várta a meghívottakat, de nem volt példátlan a 24 fogás sem. Ezt a
teméntelen ételt és hozzá a válogatott italokat senki se tudhatta egy ültében
elfogyasztani. A lakomázások reggeltől estelig. olykor éjszakáig tartottak. A
felszolgált ételek-italok gazdagsága és drágasága a dicsekvés egyik fontos
eszköze és módszere volt.
Korábban a német uraknál is így volt ez, de a harmincéves háború évtizedei
(1618-1648) olyan szegénységet zúdítottak a kisebb-nagyobb német államokra,
még uralkodóikra is,. hogy azokon a tájakon ez időben az úri illem tiltotta a
hivalkodó vendéglátást. És ez a valóban harminc évig tartó háborúzás egyre
szélesebb körökre terjedt ki. A Habsburgok uralmi rendszere beletartozott a
német háborúzásba, Bécs volt a katolikus hatalmak központja. A svéd vagy
erdélyi hadak a protestáns győzelem érdekében avatkoztak a szakadatlan
háborúzásokba. De ha Erdély Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György igen
hatékony seregeivel felsorakozott a Habsburg vezette katolikus tömörülés ellen,
akkor a királyi, tehát katolikus párti Felvidék és Nyugat-Magyarország
szükségképpen a protestáns Erdély ellensége lett. A nyugati katolikus magyarok
pedig szívesen látták a protestáns magyar hadakat. Az erdélyi seregek előbb
Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György vezetésével olyan eredményeket értek
el, hogy Bécs áldozatok árán is tanácsosnak látta békét kötni. Előbb Bethlen a
nikolsburgi békével, majd Rákóczi a linzi békével (1648) kiterjesztette az
Erdélyi Fejedelemség határát Kassán át csaknem Sopronig. Sopron olyanformán
volt városi köztársaság, mint keleten Debrecen. Itt nem volt török határ, tehát a
gazdag városnak függetlenségéért kétfelé kellett adóznia: Bécs felé és
Gyulafehérvár felé. A katolikus és kálvinista ellenfelek között Sopron lakossága
többségében evangélikus (lutheránus) volt. Okos polgármestere, Lackner Kristóf
ki tudta védeni, hogy akár katolikus német, akár kálvinista erdélyi hadak lépjék
át a város falait. Lackner a város német-magyar lakosságát irányítva kitűnően
biztosította az egyensúlyt. Tizenkét éven át állott a város élén, a magyarok
magyar, a németek német jelöltje volt. A német nyelvű tanácsosokkal és bécsi
követeikkel németül, a magyar tanácsbeliekkel és az erdélyi követekkel
magyarul beszélt. Sopron, akárcsak az ország másik végén Debrecenben, a vér
áztatta földön sokáig a béke szigete volt.
Bécs szemében a katolikus magyar főurak, főleg a leggazdagabbak gyanúsak
voltak. Ezek – a Zrínyiek. Frangepánok. Nádasdyak – a grazi, linzi piacokra
hajtott marhacsordáikkal óriási jövedelmet élveztek. Vezéralakjuk Wesselényi
Ferenc nádor volt, legtekintélyesebb tagjuk Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér.
Bécsnek eleve gyanús volt, hogy ezek a katolikus főurak a Habsburg uralkodótól
függetlenebb magyar királyságot akarnak. Bécs joggal tarthatott attól, hogyha az
ország két legnagyobb ura, a nádor és a fővezér ellen politikai perrel fordulnak –
ebből országos felkelés lehet. De a hatvanas években Wesselényi nádor
váratlanul meghalt. Zrínyi pedig vadászbaleset áldozata lett. (Ámbár már akkor
volt egy olyan bizonyíthatatlan mendemonda, hogy Zrínyit vadászat közben
bécsi bérgyilkos ölte meg). Ez már alkalmas időpontnak látszott megszabadulni
a veszélyes magyar uraktól. Mai szóval élve a század legnagyobb „koncepciós
pere” volt a meglepetésszerűen elfogott urak elleni eljárás, a bécsújhelyi
tárgyalás Zrínyi Péter, veje Frangepán Ferenc és Nádasdy Ferenc halálra ítélése
és kivégzése. – Sokan mondották-írták, talán nem is indokolatlanul, hogy a perre
és kivégzésre következő országos felháborodással kezdődött a kuruc mozgalom.
Hiszen a Wesselényi-kör időben elmenekült tagjának, a hasonlóképpen marha-
nagykereskedésből gazdagodó földesúrnak, Thököly Istvánnak a fia, Thököly
Imre lett az első kuruc vezér. És mellette a kivégzett Zrínyi Péter harcias leánya.
Zrínyi Ilona fordult katonák élén a császáriak ellen.
Mindez már közel két évtizeddel a harmincéves háború után történt, a hosszú
ideig uralkodó Lipót császár éveiben, amely korszak történetileg az
abszolutizmus kezdete és klasszikus korszaka volt.

A XVI-XVII. század felemelkedő kultúrája

A középkori Magyarországon, s még a reneszánsz első századában is az egyre
emelkedő színvonalú irodalom java része latin nyelvű volt. Ha a nyelvemlékek
bizonyítják is, hogy létezett már a maival azonos alapokon nyugvó magyar
nyelv, s a magyar nyelvű költészet formáiban is, tartalmában is elérte az európai
színvonalat, mégis: szinte az egész magyar nyelvű irodalom latin nyelvű volt. Ez
természetesen így volt az európai nemzetek többségénél is. Mohács után azután
szinte egy csapásra változott át a helyzet. A nemzeti tragédia fokozhatta a
magyar nemzeti öntudatot. Balassi és Rimay költészete példát és indíttatást adott
az egész következő magyar irodalomnak. Bornemisza Péter sokoldalú irodalmi
munkássága a lírától kezdve, a prózán át az antik fogantatású drámáig (Magyar
Elektra) megalapozta a következő évszázad hazai irodalmát. A protestáns
hitvitázók művei pedig még a hamarosan fellépő ellenreformáció stílusára is
döntő hatásúak voltak. Pesti Gábor vallásos és világi prózája, főleg Aiszóposz és
Phaedrus nyomán írt fabulái, stiluselőzményei lehettek a következő – XVII.
századi – magyar prózának. A részleges fordítások (zsoltárok, Szent Pál levelei,
Újszövetség) előkészítették a magyar nyelvű Szentírással együtt a nyelv- és
nyelvtörténet egész új korszakát. Itt a nagy példamutatás Sylvester János
irodalmi és könyvkiadói munkássága. Sylvester János nyelvileg igen pontosan és
stilisztikailag világosan, szabatosan görögből magyarra fordítja az egész
Újszövetséget. Ugyanő latin-magyar nyelvtanával alapját veti a magyar
nyelvtudománynak is, a nyelvtanulás módszertanának is. És ami a nyelvészetben
talán a legfontosabb, az ókori nyelvben és verstanban otthonos szerző felismeri,
hogy a nyelv ugyanúgy alkalmas az időmértékes verselésre, mint a görög vagy
latin. Újszövetségének előszava és néhány belefűzött magyarázata disztichonban
(hexameterben és pentameterben) meglepően pontos prozódiával bizonyítja,
hogy nyelvünk alkalmas az időmértékes verselésre. Újszövetségének előszava –
„Próféták által szólt níked rígen az Isten...” fordulat az egész magyar verstan
történetében. Évszázadok múltán Berzsenyi ódái, majd Vörösmarty eposzai, még
sokkal később Babits antik stilizálásai módosítás nélkül folytatják azt, amit
Sylvester János a Mohács utáni évtizedekben kezdeményezett. – Ha ezt
párhuzamosan látjuk Tinódi Sebestyén riport igényű, történeti tárgyú
ismeretterjesztő költészetével, valamint a magyar és bibliai hőstörténetekkel,
azok döntő többségükben hagyományosan ütemes szövegdallamával, akkor
egységes képpel áll előttünk a Mohács utáni évtizedek most már javarészt
magvar nyelvű irodalma-költészete. Ez pedig a XVII. században átvezet ahhoz a
hazai kultúrához, amely a reneszánsz stílusból és ízlésből formálja a kultúra
barokk korszakát.
Ez a XVII. század politikai ellentéteivel, vallási küzdelmeivel, töröktől-
némettől gyötört mindennapjaival egyrészt a hadi dicsőségek, másrészt a
kulturális virágzás korszaka. „Rajtunk német dúl, rajtunk török jár” – panaszolja
a nép körében fogalmazódott költemény: a szakadatlan civakodások, a nép java
részének életbizonytalansága, a főúri gazdagodással szemben a köznép nyomora
kétségbeejtővé teszi a mindennapokat. Közben Erdély élén Bocskai István
győzelmei reményt adnak egy jobb életre. Bocskai nem mindennapi katonai-
politikai tehetsége a bécsi békével lehetőséget ígér egy biztonságosabb életre.
Valamivel később Bethlen Gábor politikája és hadi sikerei úgy erősítik a
protestantizmusra esküvő nemzeti tudatot, hogy a Habsburg uralommal szemben
felvillantják a magyar szabadság lehetőségét. Sztambulnak nincs is kifogása a
magyar terjeszkedés ellen, ha az a Habsburgok rovására történik. A szultán
Bocskainak még koronát is küld, s az ellen sincs kifogása, hogy Bethlen Gábor
magyar király legyen. Azonban se Bocskai, se Bethlen nem kíván magyar király
lenni. Ez a politikai helyzet beletorkollik a harmincéves háborúba. Bocskai,
Bethlen, I. Rákóczi György Erdélye elismert európai hatalom lesz, de a „Magyar
Királyság” nevű Habsburg-tartomány Bécs hivatalnokainak és a német
zsoldosoknak tehetetlen kiszolgáltatottja. Ebben a siralmas helyzetben kivirágzó
nemzeti kultúrában az irodalom, művészet, ízlés – mintegy tiltakozásul –
rohamosan fejlődik. Az irodalomban a protestáns oldalon a nemzetközileg
elismert nyelvész, Szenczi Molnár Albert teljes zsoltárfordításával a magyar
nyelv addig ismeretlen költői és verselési lehetőségeire ad példát. Erdélyben
Apáczai Csere János filozófiai írásai mellett megalkotja a legelső magyar
lexikont, a „Magyar enciklopédiá”-t. A szórványos filozófiai irodalom eddig – a
középkor óta – vallásfilozófia, idővel hitvitázó elmélkedés. Apáczai Cserétől
kezdve egyértelműen világi filozófia a magyar irodalomban. „Magyar
logikácska" című tankönyvének és latin nyelven írt pedagógiai tanulmányának
bölcseleti alapja Descartes racionalista gondolkodásmódja. Az eredeti
értelemben vett magyar filozófia Apáczai Csere racionalizmusával kezdődik.
A felsőoktatás is fejlettebb már ez időben. Szórványosan és általában rövid
ideig a középkorban is próbálkoztak egyetemekkel. Mátyás korában Vitéz János
színvonalas felső iskolát – az Academia Istrapolitanát – szervezte meg
Pozsonyban, de ez is megszűnt a Jagelló-időkben. A XVII. század elején
Pázmány Péter Nagyszombatban olasz-francia mintájú színvonalas egyetemet
alapított. Ez állandónak bizonyult, később Budára, majd Pestre került. sokáig
viselte Pázmány Péter nevét. (A mi évtizedeinkben lett Eötvös Loránd
Tudományegyetem.) De folyton ugyanaz, a mi budapesti egyetemünk.
Pázmány hitvitázó szerző, a katolicizmus legfőbb magyarországi képviselője a
protestánsok ellen. Hatása ellenfeleire is kiterjed. Zengzetesen szép, világos,
szabatos nyelve nagy mértékben hat a világi irodalomra, a vele vitázó protestáns
irodalomra is.
Egyébként is a XVII. században a művészi alkotások az irodalomban is, a
képzőművészetekben, az építészetben is számottevően hatnak egymásra. A
reneszánsz ízlésből keleten is, nyugaton is kiformálódik a barokk. Az
eszmevilágban a katolikus és protestáns hit hat egymásra, a földrajzi
elkülönülésben Erdély és a Királyság szinte cserélgeti épületeinek stílusát. – A
hódoltságban más a helyzet, itt még a templomok is kezdenek hasonlítani a
minaretekhez és dzsámikhoz. Ezekből azonban alig maradt valami. A
felszabadító háborúban az emberek számlálatlanul haltak vagy elmenekültek, az
épületek – egyháziak is, világiak is – lerombolódtak, megsemmisültek. Nagyon
kevés maradt tanúságul, mint Pécsett a dzsámi, Budán Gül Baba sírja, vidéki
városainkban alig két vagy három minaret. Előbb a hódító mohamedánok
alakították át török ízlés szerint a keresztény templomokat, bemázolták a
festményeket, ledöntötték a szobrokat. Azután a visszahódítók azokat a török
templomokat omlasztották össze, amelyek eredetileg keresztényeknek épültek.
Erdély úri kastélyaiból, a királyság úri palotáiból máig is megmaradtak a
leglátványosabbak, hirdetve, hogy a magyar állami lét hosszú szünetében is
szakadatlanul volt magyar művészi ízlés, magyar stílus szövegben is, képekben
is; építményekben, faragványokban hordozván még mindig a gótika emlékét,
hirdetve a reneszánsz diadalát, és hamar befogadva a barokkot. A stílusokban is
megnyilvánultak az egymással vitatkozó ellentétek. A reformáció puritán
protestantizmusának jobban tetszett a fegyelmezett, áttekinthető, világos
reneszánsz, mint a mozgalmasabb-bonyolultabb gót vagy éppen barokk stílus.
Az ellenreformáció katolicizmusa inkább érezte a magáénak a barokk stílus
látványos, olykor fényűző lehetőségeit. Erdély és a királyság gyakran áll
fegyverrel is szemben egymással, de a hitvitázók egymástól tanultak
irodalmistilisztikai módszereket. És együtt készítették elő Buda felszabadítását.
Ez végre bekövetkezett a hódoltság 151. esztendejében. A diadalmas császári
sereg, amelynek soraiban számos magyar vitézkedett a magyar főváros
visszavételéért, módszeres és tervszerű előrehaladással lépésről lépésre foglalta
el a török uralom alatt álló magyar tájakat. Buda 1686-ban szabadult fel. De még
jó két emberöltőre volt szükség, hogy – ha császári fennhatóság alatt is – együtt
legyen a Mohácsnál elveszett régi Magyarország. Például a keleti végeken fekvő
Nagyvárad csak 1692-ben került a Magyar Királysághoz, a déli Temes-vidék a
nagy hadvezér, Szavoyai Jenő vezérletével lett császári-királyi birtok, de csak
1715-ben. Ez időre – 1690-ben – a diadalmas Bécs már fegyveres erejével
magához tudta csatolni Erdélyt is. Formailag még megmaradt sokáig külön
fejedelemségnek, de fejedelme azonos volt a császárral. Addigra már kurucok
küzdöttek császári labancokkal. Ez még Thököly Imre kora. Ez már I. Lipót
abszolutisztikus időszaka, amely majd beletorkollik Rákóczi szabadságharcába.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET:
A kuruc kor

Lipót császár abszolutizmusa

A harmincéves háború – habár a protestáns államok (Svédország, Erdély)
jelentékeny győzelmeket is arattak, a javarészt katolikus lakosságú államok
óriási veszteségeket szenvedtek – végül is úgy végződött, hogy Bécs, illetve a
Habsburg uralkodóház került ki belőle győztesen. Ez időre Anglia is,
Franciaország is túllépett a feudális társadalmi renden. Az uralkodó és a
gazdagodó polgárság szövetsége egy kereskedelmet-ipart pártoló
abszolutisztikus királyságot hozott létre. Az egész német földet feldúló,
intézményeket szétziláló, népet irtó gyilkolás alapjaiban rendítette meg a
kikristályosodott német társadalmi rendet. A győztes csakis úgy szilárdíthatta
meg országa rendjét, ha erős fegyveres erejű, ellentmondást nem tűrő központi
hatalmat szervez meg. A társadalom polgárosodása idővel a polgári
forradalmakhoz fog vezetni, de ennek előzménye a feudális rendből kialakuló
királyi abszolutizmus. Ez a Habsburgok vezette katolikus birodalomban a XVII.
század második felében I. Lipót császár uralmával fejlődött ki, és hamarosan
elérte csúcspontját. Az örökös tartományokat még sokáig nem hívták
Ausztriának vagy éppen Osztrák Császárságnak (ez csak a XIX. század elején, a
napóleoni háborúkban következett be). Uralkodója mint a német-római
birodalomóriás császára volt az „Ostmark”-nak (keleti tartománynak) a legfőbb
ura, de ez a nevében még mindig tartomány valójában állammá fogta össze a
meghódított, elfoglalt, államiságukat vesztett országokat (Magyarországot,
Csehországot – beleértve a korábban külön Morvaországot – Erdélyt, a
törököktől felszabadított Szerbiát, Horvátországot, a román vajdaságokat:
Munténiát – magyarul Havasalföldet – és Moldvát). A harmincéves háború után
a többi német állam, az olasz tartományok és városállamok már csak örökölt
nevükben voltak a Német-római Birodalom tagjai. A protestáns német államok
egyenesen ellenségesen néztek a katolikus német államokra (például
Bajorországra) és legfőképpen az ezeket összefogó Habsburg birodalomra.
Az alaposan megnövekedett Habsburg hatalomnak nem volt érdeke a török
szomszédság. A magyar törekvések nem tudhatták maguk mögött II. Rákóczi
Györgyöt, aki kalandor politikájával eljátszotta Erdély tekintélyes államiságát.
Nem vette tudomásul, hogy hódító szándékú háborúzása nem áll érdekében a
török hűbéruraságnak. Amikor Sztambul ellenére megtámadta Lengyelországot,
a török hatalom beleavatkozott, túlerejével megtámadta Erdélyt, és emellett a
fejedelemségre uszította a krími tatárokat. Ezek pusztítva, rabolva, gyújtogatva,
emberek tömegeit elhajtva, rabságba ejtve szinte eltörölték Erdély hatalmát és
nemzetközi tekintélyét. – És ha Erdély nem állt sem a protestánsok, sem a
magyar nemzeti törekvések mögött, akkor a Királyság ki volt szolgáltatva a
Habsburg abszolutizmusnak. Az osztrák tartományokban Bécs bele se szólt a
nemesek egymás közti viszonyába. A feudalizmus egyszerűen felszámolódott. A
magyar nemesség azonban ragaszkodott a Werbőczy szövegezte jogokhoz, ezért
a császár nem kívánta a magyar rendek sikeres háborúk révén történő
megerősödését. Amikor a birodalmi hadak kitűnő olasz származású hadvezére
nagy győzelmet aratott a török felett, Bécs olyan enyhe, sőt szégyenletes békét
kötött, amely után még további hódító tevékenységre nyílt lehetősége a
szultánnak. Ekkor esett török uralom alá Nagyvárad is. – A magyar
országigazgatás legfőbb urai igyekeztek minél több jogot és lehetőséget szerezni,
de semmit nem tudtak elérni. Esterházy Miklós húsz évig volt nádor, ez idő alatt
minden igyekezete ellenére sem tudta megvalósítani egy magyar hadsereg
megszervezését. Halála után Wesselényi Ferenc ült a nádori székben, mellette a
legfőbb katonai méltóság Zrínyi Miklós – a Szigetvárnál hősi halált halt Zrínyi
Miklós dédunokája – a költő-hadvezér volt. Zrínyi szóban és írásban
szorgalmazta a magyar hadsereg felállítását, Wesselényi politikai úton akarta
elérni. Wesselényi a leggazdagabb főurakkal akart szövetkezni, hogy együtt
kezdjék el a felkészülést a török elleni felszabadító háborúra. De Wesselényi is,
Zrínyi is előbb halt meg, mielőtt valamit is elértek volna, a Bécsből irányított
abszolutizmus pedig ezt a honmentő szövetkezést a királyi hatalom elleni
összeesküvésnek nyilvánította, lecsapott a nagytekintélyű urakra, elítéltette és
kivégeztette őket, birtokaikat, vagyonukat elkoboztatta. Mellettük számos
nemest és főnemest fogtak el, többeket ítéltek fej- és jószágvesztésre. A
Wesselényi köréhez tartozó Thököly Istvánnak sikerült kicsúszni az üldözők
karmai közül. Az ő fia, az akkor még ifjú Thököly Imre volt az első visszavágás
vezére.
Az elfogottak közt volt a bukott erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György fia,
Ferenc is. Minthogy az ő fia volt a kuruc mozgalom főalakja, az emlékezés úgy
idézi őket, mint I. és II. Rákóczi Ferencet. Ez az idősebb Rákóczi Ferenc
megmenekült a halálos vádtól: súlyosan beteg is volt, s feleségének. Zrínyi
Ilonának, a kivégzett Zrínyi Péter leányának sikerült befolyásos pártfogót
találnia, aki a beteg foglyot kimentette. De nagyon rossz állapotban került
szabadlábra, nemsokára meg is halt. Ő apja – II. Rákóczi György – bukása és
halála után Erdélyből a Királyságba költözött, így került Wesselényi nádor
körébe, ezért az állítólagos összeesküvés tagjának tekintették. Ráadásul a később
elítélt és kivégzett Zrínyi Péter veje volt, tehát el se kerülhette a gyanút és
nyomában a letartóztatást. Házasságukból két gyermek – egy fiú és egy leány –
számlázott: apai részről Rákóczi-, anyjuk részéről Zrínyi-ivadékok. A fiú – II.
Rákóczi Ferenc – ilyen sok nemzedékes előzmények után szinte ki volt
szemelve, hogy történelmi alak legyen. Egyelőre azonban még iskolás gyermek
volt, a Thököly indította mozgalomnak anyja, Zrínyi Ilona lett tevékeny, bátor
tagja. Thököly mellett a kuruc vezérek közé tartozott, három évig védte
sikeresen Munkács várát a császáriak ellen. Személyes sorsuk úgy hozta, hogy
Thököly a nála jó néhány évvel idősebb csodálatos özvegyet feleségül vette.
Együtt voltak kuruc vezérek, életük végén együtt voltak számkivetettek a
törökországi Nikodémiában mint a szultán vendégei. Gyámfia, II. Rákóczi
Ferenc indulatosan nem szerette. Emlékezéseiben így ír róla: „Anyám ágyába
kúszó kígyó.” – De a mozgalom Thökölyvel kezdődött, Rákóczival emelkedett a
dicsőség magasára, és őutána bukott el végképp.

A kuruc mozgalom kezdetei

A „kuruc” szó – mint tudjuk – a „keresztes vitézt” jelentő „crutiatus”
elmagyarosodott népi formája volt. Kezdetben Dózsa György jobbágy-vitézeit
nevezték így a köpenyüket ékesítő nagy piros kereszt miatt. A szó megmaradt
hol jó, hol rossz értelemben: a fosztogató bandákat is kurucoknak nevezték, a
jogokért-szabadságért fegyvert fogó seregeket is sokan kurucoknak mondották. –
Amikor tehát Thököly vezérletével főleg köznemes felkelők, de mellettük
jobbágyok is szembe mertek fordulni a császári hivatalnokokkal és főleg a
császári zsoldosokkal, a szó értelme szabadsághős lett és maradt.
A hadi dolgokban gyorsan jártasságot szerző Thököly kezdetben a hanyatló
tekintélyű Erdélyben kezdte gyűjteni császárellenes seregét. A már hanyatló
hatalmú és tekintélyű fejedelemség élén a habozó, gyenge akaratú Apafi Mihály
állt. Kancellárja, Teleki Mihály félt szembekerülni a császári seregekkel, de félt
a török pártfogótól is. Sikerült is az erdélyi rendeket eltéríteni a kuruc
mozgalomtól. Híres, sokszor idézett pillanat, hogy később, amikor egy csatában
a személyesen ott vezérkedő Teleki Mihály elesett, holtteste mellett Thököly
nagyot sóhajtva így szólt: „Hej, te kopasz, te kopasz... ha te nem lettél volna!”
 Erdély a kuruc háborúba csak attól kezdve avatkozott be, amikor már II.
Rákóczi Ferenc állt az Erdélyi Fejedelemség élén.
A kezdeti kuruc küzdelmek váltakozó eredményűek voltak. A császári hadak
lázadóknak tekintették a szabadsághősöket. Thökölyt végül is leverték,
menekülésre kényszerítették. A sokáig sikeres védekező Munkács is elesett.
Zrínyi Ilona fogságba került. A bátor, okos asszonyt ellenfelei is becsülték. Az
ellene folyó eljárás végén gyermekeit elvették, s a jezsuitákra bízták nevelésüket.
Neki azonban lehetővé tették, hogy férje után mehessen a száműzetésbe.
De egy ilyen régi érdekességeket felidéző könyvben meg kell emlékezni
Zrínyi Ilona hőstörténete után a kor másik várvédő nagyasszonyáról, Széchy
Máriáról, Murány várának úrnőjéről és védőjéről.
Híres szerelmi kalandját és politikai pálfordulását először írástudója,
Gyöngyösi István írta meg „Márssal társalkodó Murányi Vénus” című elbeszélő
költeményében. Ezt a nagyon sokáig divatos, máig is mulatságos versbe szőtt
anekdotát még „hősköltemény”-nek is tartották. Hiszen Zrínyi Miklós „Szigeti
veszedelem” című hőskölteménye után az olvasók egyenest elvárták tisztelt
költőiktől, hogy eposzt írjanak, mint hajdan Homérosz és Vergilius. Zrínyi
halhatatlan műve valóban eposz a szó legszigorúbb költészettani értelmében.
Gyöngyösi kitűnően megverselt, négyes rímekkel csengő-bongó, uraknak
udvarló, közembereket elbájoló történetét nevezhetjük idillnek is, nevezhetjük
szerelmi pletykának is, afféle túl erkölcsös olvasók még erotikus olvasmánynak
is mondották, de semmiképpen sem eposz, nem is hősköltemény, még ha a
szerelmi kaland személyei, a férfi is, az asszony is hadakozó, hősnek is
mondható. – Nos, amikor Erdély és a magyar királyság háborúba keveredett
egymással, az Erdély-párti Murány várának ura és parancsnoka Széchy Mária
volt, a császári-királyi had fővezére Wesselényi Ferenc. Wesselényi ostromolja
Murányt, Széchy Mária nagy erővel védi. – Hát, ahogy ezt a történetet
Gyöngyösi és az ő nyomán Móricz Zsigmondig nemzedékről nemzedékre
megírják, alig-alig hihető. De az történelmi tény, hogy az ostromlók vezére és a
védekezők vezére összeházasodott: ellenségeskedésükből szerelmi történet lett.
A folytatás pedig az, hogy Széchy Mária férje kedvéért Erdély oldaláról átlépett
a császár oldalára. Wesselényi idővel nádor lett, a magyar szándékok és érdekek
vezéralakja. Halála után összeesküvőnek nyilvánították, társait kivégezték.
Széchy Mária egy ideig börtönbe került, majd nagy sokára megint Murány
úrnője lett. Gyöngyösi, aki akkorra az ország legnépszerűbb költője lett,
továbbra is csodálattal szolgálta. Az egyik legrégebbi fennmaradt szójáték is tőle
származik. Széchy Máriát fiatalon „Murányi Vénus”-nak nevezte, évtizedekkel
később a megidősödött nagyasszonyt pedig „murányi vén hús”-nak.
Ez az anekdota is hozzátartozik a magyar századok sokszínű történetéhez.

A vezérlőfejedelem
II. Rákóczi Ferenc élettörténete elválaszthatatlan a XVII. századból a XVIII.
századba lépő magyar történelemtől. Apai részről erdélyi fejedelmek
leszármazottja, anyai oldalról a nagy hírű Zrínyiek ivadéka. Beleszületett a
magyar történelem mozgatóinak élő hagyományába. Mostohaapja –
akármennyire gyűlölte is – a kuruc mozgalom harcainak kezdeményező
vezéralakja. Amit Thököly kezdeményezett, azt ő emelte történelmi
magasságokba. – Múlhatatlan nagy alakja irodalomtörténetünknek, noha sose
igényelte, hogy írónak vagy éppen költőnek tartsák. Önéletrajzi műveknek is
tartható emlékirataiban latinul is, franciául is kitűnő stiliszta és jelentékeny
emberábrázoló. Tudjuk, hogy jól verselt magyarul. Versei ott lappanganak a
kuruc költészet bizonytalan szerzőjű költeményei között. De az valószínű, hogy
annak a politikai dühös kis versnek, amelynek első sora: „Ne higgy, magyar, a
németnek...'' – ő a költője. Már iskoláiból kikerülve a kor kultúrájának magas
színvonalán állt: magyar anyanyelvén kívül latinul, franciául, németül
biztonságosan beszélt, írt, fogalmazott. Gyermekkori emlékei elválaszthatatlanul
kötötték a nemzeti hagyományokhoz, szabadságigényhez. Nem csoda, hogy
eleve gyanús volt a bécsi hatóságok szemében.
Úgy kezdődött, hogy Munkács eleste után anyjával. Zrínyi Ilonával együtt a
császáriak fogságába került. Iskoláskorú siheder volt. Őt is, húgát is elszakították
az anyától, nem mehettek vele az önként vállalt számkivetésbe. A fiát hivatalos
felügyelet mellett jezsuita iskolába küldték. Kiemelkedően jó tanuló volt. A
buzgó vallásos nevelés meg is felelt neki: haláláig vallásos katolikus volt, akkor
is, amikor kuruc katonái, majd udvarának vezető alakjai többségükben
kálvinisták voltak. Türelmessége a vallási kérdésekben, akárcsak humanista
emberszemlélete egész ritka volt a korban. Bár a magyar társadalom
legmagasabb rétegében is a legelőkelőbbek közé számított, nemhogy hitte és
vallotta az „egy és azonos nemesség” elvét, de nemes és jobbágy között sem tett
értékkülönbséget. Nemcsak a felvilágosodás emberi egyenlőségének volt hívője
és vallója, de a fejlett polgárosodás demokratizmusának képviselője is volt. A
jezsuita iskola végeztével társadalmi rangja folytán otthonos lehetett a bécsi
császári udvarban is. Fejedelmek utóda lévén címe herceg (prince, királyi
herceg) volt. Valószínű, hogy egyenlőség elve iránti vonzalma és vallási türelme
hamarosan gyanús alakká tette az udvarban. Az a tény, hogy édesanyja a harcos,
várvédő Zrínyi Ilona volt, nem vált előnyére, és még veszedelmesebben
hangozhatott, hogy mostohaapja a legfőbb rebellis, Thököly Imre. – Hamarosan
igyekezett is elhagyni a bécsi főúri köröket. Fiatalon megnősült. Charlotte-
Amelie hesseni hercegnőben olyan feleségre talált, aki tevékenyen állt mellette,
amikor helyzete egyszerre veszélyessé vált. Feleségével óriási családi birtokára
vonult. Ennek központja Sárospatak volt; az itteni kastélyt a Lorántffy család
építtette. A kultúrát kedvelő és terjesztő Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi György
felesége volt, tehát Rákóczi Ferenc dédanyja. Általa került Sárospatak a
Rákócziak birtokába. A már akkor nagy hírű sárospataki iskolát is még annak
idején Lorántffy Zsuzsanna alapította, külföldi professzorokat is híva, hogy
tanítsák a magyar diákokat. – Ennek nem volt nyelvi akadálya, hiszen a
magasabb iskolákban Európa szerte általában latin nyelven folyt az oktatás.
Rákócziról széles körökben tudtak Magyarországon. És 1690 óta Erdély – bár
formailag külön ország volt – ugyanúgy a bécsi császár uralma alá tartozott,
mint a Magyar Királyság, a Cseh Királyság és a többi hűbéres tartomány.
A Wesselényi-kör tagjaival való leszámolás, a nemesurak sorozatos
kivégeztetése óta a magyarországi nemesek – a katolikusok is – indokolt
indulattal gondoltak Bécsre. A főnemesek és köznemesek hagyományos
ellentétét feloldotta a közös félelem a császártól és császáriaktól. A már
hagyományosan elnyomott, megalázott jobbágyság kénytelen volt tudomásul
venni, hogy közös a halálos ellenség. – Thökölyék óta közismert elnevezés volt a
„kuruc”. Ezt emlegette haragosan az udvarhoz hű réteg, és reménykedve az az
egyre nagyobb tömeg, amely nagyon várta, hogy folytatódjék, ami Thökölyvel
elkezdődött. A kuruc indulat közel hozta egymáshoz az eddig esküdt
ellenségeket, főnemest és köznemest, urakat és jobbágyokat. Rákóczi személyét
pedig elődeinek, őseinek élő emlékezete szinte kijelölte, hogyha végre történik
valami, az csak az ő részvételével történhessen.
Rákóczit ezért otthonában a reménykedők is, a titkos besúgók is, a hivatalos
személyek is sorra meglátogatták. Kezdetben talán nem is gyanakodott. Békésen
élt feleségével. Két fiúgyermekük is született. Közben széles körökben keltett
reményt is, gyanút is, hogy az indulatos hírű nagyúr, gróf Bercsényi Miklós is
meglátogatta. Még az is gyanút keltő volt, hogy kettesben, másoktól elvonulva
beszélgettek.
Gyakran járt a sárospataki kastélyban egy Longueval nevű belga kapitány, aki
otthonos volt XIV. Lajos francia király versailles-i udvarában. Állítólag a francia
udvar követeként fordult meg Bécsben, az ottani főhivatalnokoknál. – Később
derült ki, hogy valójában mind a két uralkodó kémje volt, a két hatalom titkait
súgta be itt is, ott is. Rákóczinál úgy jelent meg, mint XIV. Lajos titkos
megbízottja. – Már eddig is volt valamiféle híre, hogy a Béccsel ellenséges
érzelmű Versailles-t nagyon is érdekli, hogy egy esetlegesen kitörő háború kikre
számíthat Magyarországon szövetségesként. Erről már beszélgettek
Sárospatakon. Valószínűleg Bercsényi is szólt erről. Rákóczi ezért gyanútlanul
elhitte, hogy egy francia kapitány valóban a francia király üzenetét hozza. A
király nevében üdvözli Rákóczi herceget és kéri, hogy mint a magyar ügyek
ismerője, írja meg, van-e valami kérése vagy kérdése, ami érdekelheti Versailles-
t. Rákóczi meg is írja – természetesen franciául –, hogy a magyarok azt
szeretnék tudni, hogyha a nép haragja kitör elnyomói ellen, akkor vajon
számíthatnak-e francia segítségre. A levelet át is adja Longueval kapitánynak.
Az pedig egyenesen Bécsbe lovagol vele. Nagyon hamar császári csapatok
csapnak le Sárospatakra, elfogják Rákóczit. Lefüggönyözött kocsiban viszik a
börtönbe, ahol ítélkezni akarnak. Ez az ítélet csakis halál lehetett. – És itt belép a
történelembe a feleség: Charlotte-Amelie, hesseni hercegkisasszonyból Rákóczi
hercegnévé lett okos, ügyes, elszánt asszony. – Hogy miképpen is történt, erről
írtak költeményt, regényt, drámát, csak éppen a valóságot nem tudjuk. Ők nem
mesélték el, aki tudott róla, azt Rákóczi helyett kivégezték.
Ami tény, hogy a feleség hamar megtudta, hová vitték a férjét. Utánament,
bejutott az őrség parancsnokához, bizonyos Lehmann kapitányhoz. De örök
titok, hogyan beszélte rá, vagy mivel vesztegette meg. Rákóczit a kapitány aznap
éjszaka kicsempészte a börtönből. Odakint az asszony zárt kocsival várta. Nem
is mentek haza, hiszen tudták, hogy a szökevényt keresni-kutatni fogják. Meg
sem álltak Lengyelországig, ahol szívélyesen fogadták a menekülő herceget. –
Ez már a XVIII. század elején – 1703-ban – történt. Lehmann kapitányt pedig
lefejezték az eltűnt vádlott helyett.
Lengyelországban Rákóczi már bizonyos volt benne, hogy következik a kuruc
háború, és ennek ő lesz a fővezére. Kapcsolatban állt Bercsényivel, aki
elrejtőzött, mivel bizonyosra vette, hogy őt is halálra keresnék. Bercsényitől
pedig a felkelésre készülő jobbágyok szerezhettek értesüléseket az események
alakulásáról. Ezeknek a felkelésre kész jobbágyoknak szervezője, vezére a
Tarpán lakó, illetve onnét eltűnő Esze Tamás, aki hamarosan fogadni fogja a
hazatérő Rákóczit. Majd ő lesz a magyar történelemben az első parasztember,
aki ezredesi rangban vonul be a nemzeti történelembe.
A kuruc háború nyolc évig – 1703-tól 1711-ig – tartott. A labancoknak
nevezett császárpártiak között is voltak magyar alakulatok, magyar tisztek és
főtisztek. Vezérük, Pálffy János is jó hadvezér volt. A kuruc hadsereg azonban
hamarosan nemzetközi hírű szabadságharcos hadsereggé vált. Tábornokai
(Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor) és ezredesei (Bottyán János, Esze Tamás,
Ocskay László stb.) nagy sikerű vezérlő tiszteknek bizonyultak.
E nyolc év alatt – mint történelmi közjáték – megint volt független magyar
állam. Uralkodója „vezérlő fejedelem” címmel II. Rákóczi Ferenc.
Kitűnő, hozzáértő államfőnek bizonyult. Főhivatalnokai, országgyűlései
példás független államot alakíthattak volna ki, ha a világtörténelmi
körülmények, a belső problémák nem tették volna lehetetlenné a kibontakozást.
– Külső segítségre is számítani lehetett: XIV. Lajos Franciaországa és Nagy
Péter Oroszországa is ígérte a katonai beavatkozást. De innét is, onnét is csak
jelentéktelen pénzbeli segítség érkezett. A császáriakat olykor meg lehetett verni,
de katonai túlerejüket szövetségesek nélkül nem tudta a kuruc hadsereg
megtörni. Mégis éveken át tudták őrizni a függetlenséget. Országgyűléseiken a
nemesek nem marakodtak egymással. Okos, hasznos törvényeket hoztak. A
kultúra, mellette még a festészet is fejlődhetett. Mányoky Ádám és Kupeczky
János itthoni körülmények között megütötték a művészet európai színvonalát.
Rákóczi művelt titkára, Ráday Pál igen színvonalas zsoltárköltő, jó politikai
szövegek írója volt. Ő szövegezte Rákóczi híres kiáltványát, a „Recrudescunt”-
ot. („Felfakadtak a nemes Magyarország sebei.”) Az is jellemző, hogy az igen
mélyen katolikus Rákóczi bizalmi embere protestáns volt. Egyébként Ráday Pál
szerkesztette a legelső magyarországi újságot, a „Mercurius Veridicus"-t
(Igazmondó Merkúr). Latinul szerkesztették és írták, mert a külföldieket
tájékoztatni akarták.
A kuruc hadsereg egésze azonban jórészt képzetlen, hadi dolgokban
gyakorlatlan tömeg volt. Bátrak, gyakran oktalanul merészek is voltak. A vitézi
dicsőségre is igényt tartottak. De nem ismerték a katonai nevelésből és
gyakorlatból származó kitartást, fegyelmet. Kezdetben lelkességük
következtében látványos győzelmeket is arattak. De a sokkal nagyobb létszámú,
gyakorlott, fegyelmezett császári hadakkal szemben nem kerülhettek fölénybe.
Külföldi fegyveres segítség nem érkezett. A kuruc katonákban közben egyre
erősebb volt a remény, hogyha győztesen befejezik a háborút, nem kell többé
jobbágyoknak lenniük. Ki-ki a nemzet szabadságába beleértette saját
szabadságát is. Aki ebben nem bízott, abban szükségszerűen felmerült a
kérdés: tulajdonképpen miért harcolnak? Miért kockáztatják napról napra
életüket? Sokakban csalódottság, kiábrándulás hatalmasodott el. Gyakoribb lett a
szökés, sőt az áruló átállás a labancokhoz. Ott pedig kegyelmet, sőt jutalmakat
ígértek a „megtérőknek”. – Ezt tudomásul kellett venni. Rákóczi igen bölcsen
meghirdette, hogy aki a győzelemig kitart a kuruc seregben, azt felszabadítják a
jobbágyság alól. Ahogy száz évvel korábban Bocskai felszabadította, majd
nemessé tette a hajdúkat, úgy lehettek volna szabadok, talán nemesek is a kuruc
vitéznek állt jobbágyok. Ez a kilátásba helyezett társadalmi emelkedés nagyon jó
hatású lehetett volna. De ez a kilátás viszont a tisztikarnak nem tetszett. Ők
persze nemesek voltak. Legtöbbjük köznemes, a legfőbb tisztek általában
főnemesek. Ők azt értették mindebből, hogyha győznek, akkor elvesztik
jobbágyaikat. És akkor ki dolgozik nekik? A másik oldalról pedig nemcsak
kegyelmet, de emelkedést is ígértek azoknak, akik megadják magukat, illetve
átállnak labanc tisztnek. El is kezdődött az árulások sorozata a tisztikarban. A
leglátványosabb ügy Ocskay Lászlóé volt. Ocskay a kuruc győzelmek egyik
legsikeresebb vezére. Kitűnő, igazi szakértő katona. Sokan várták már, hogy
brigadérosból hamarosan generális lesz. De az is bizonyosnak látszott, hogy
odaát a labanc hadak fővezér-generálisa, Pálffy János tárt karokkal és azonnal
magas ranggal fogadná. Át is állt, ő volt a leglátványosabb áruló. De egy
vállalkozó kuruc alakulatnak sikerült elfogni őt. Halálra is ítélték, ki is végezték.
– Ez a történet is jelezte már, hogy a sok dicsőségű kuruc hadsereg kezd szétesni.
Rákóczi megpróbálta a tárgyalásokat azokkal, akik korábban katonai
segítséget ígértek. De a franciák is, oroszok is csak együtt érző üzeneteket
küldtek, még némi pénzt is adtak volna, de katonákat se innét, se onnét nem
voltak hajlandók kockáztatni. A főtisztek és főhivatalnokok már bizonyosak
voltak benne, hogy ügyük reménytelen.
A vezérlő fejedelem távollétében Károlyi Sándorra ruházta a föhatalmat. Ő
pedig legalább a kuruc vitézek életét akarta megmenteni. Előbb üzenetekkel,
majd személyesen tárgyalni kezdett Pálffy generálissal. Ennek eredményeképpen
Majténynál elrendelte a fegyverletételt, s ennek viszonzásául a császáriak szabad
hazatérést biztosítottak minden kuruc vitéznek. Majd megkötötték a szatmári
békét. Ezzel 1711-ben véget ért a háború, és jó két évszázadra újra megszűnt a
független magyar állam.
Károlyi Sándor gróf lett. A vele tartó tisztek hazamehettek birtokaikra, többen
még újabb birtokot is kaptak. A békét és bocsánatot Rákóczinak is felajánlották.
De ő nem fogadta el. Vállalta a mindhalálig tartó számkivettetést. Bercsényi is a
hontalanságot választotta, néhány híve ugyanúgy vele tartott, mint ahogy
Rákóczi hívei közül is jó néhányan vele tartottak előbb Franciaországba, majd
Törökországba.
A kuruc történet jó két évtizedig még a hazátlan főkurucok magántörténeteivel
folytatódott, hogy a közemlékezetben egy dicsőséges múlt nem múló emléke
legyen. – De mégis sokkal később Budapesten a Köröndön nem Rákóczi
Ferencnek, hanem Pálffy Jánosnak, a labanc fővezérnek a szobra állott, míg
1945-ben le nem döntötték.
A hontalan Rákóczi azonban vallomásaiban és emlékirataiban jelentékeny
magyar írók közé emelkedett. Igazán és hitelesen az ő kitűnően, gyakran nagyon
szépen fogalmazott latin és francia nyelvű könyveiből tudjuk, mi is volt és
hogyan is volt mindaz, amit – mint saját múltunkat – kuruc kornak nevezünk.
Rákóczi és bujdosó társai idővel elfogadták a szultán meghívását, a
törökországi Rodostóba költöztek. Ott élt a fejedelem mellett, majd annak halála
után egyre magányosabban a kor legkitűnőbb magyar írója, Mikes Kelemen, akit
csak jó évszázaddal később kezdtek megismerni a magyar olvasók.
Maga a kuruc kor, a kuruc dicsőség, a kuruc bukás és az ismét oly rövid
magyar függetlenség a szatmári békével, 1711-ben véget ért.
 TIZENHARMADIK FEJEZET:
Sivár évtizedek

Egy nemzet némasága

1711-ben végződött a nemzeti dicsőség egyik fénykora, 1772-ben kezdődik a
felvilágosodás, a nemzeti kultúra egyik fénykora. Ami a két dátum között van,
nagy nemzeti némaság. Igaz, 1740, Mária Terézia trónra lépése hangos,
látványos történelmi esemény, de ezzel sem a jogrendben, sem a társadalmi
osztályviszonyokban egyelőre még semmi se módosul.
Itt-ott az országban világlátott művelt nemesurak udvarházaiban igyekeznek
folytatni, tovább vinni az egyszer már elért hazai reneszánsz és barokk kultúrát.
A szokatlanul művelt birtokos urak jó esetben különcöknek számítanak, de
inkább gyanús alakoknak tekintik őket a szomszédok is, a bécsi hatóságok is.
A magyar irodalom, magyar költészet hallgat. Még a falvak népének sincs
kedve énekelni. A kuruc hősök kénytelenek hazatérni jobbágynak. Aki ezt nem
vállalja, az előbb-utóbb bandába verődött rabló lesz. A vármegyéknek egyre több
fegyveressel kell vigyázniuk az országutakra. Egyik oldalról egyre több a betyár,
az útonálló, másik oldalon egyre több az ellenük rendőrző lovas-fegyveres
legény: a pandúr. A falvak népe meg a szerényebb módú kisnemes tömegek
maguk se tudják, kiktől kell jobban félniük: a betyároktól vagy a pandúroktól.
Ezek olykor helyet is cserélnek. A korszak legjellegzetesebb közmondása:
„Betyárból lesz a legjobb pandúr, pandúrból lesz a legjobb betyár”.
Az úri és a tanult körökben a nagy közös kiábrándultság vagy fél a magyar
szótól, vagy megveti, aki férfitársaságban is magyarul beszél. A magyar szónak
kuruc felhangja van. A „kisiskolák”, a betűvetés és az egyszeregy elemi
tanintézetei, illetve ezek jó része magyarul foglalkozik az igényesebb családok
gyermekeivel. Nemesi körökben lányok is kerülhetnek iskolába, ha a közelben
olyan zárda van, ahol tanító apácák kislányokkal is foglalkoznak. – Az elemi
oktatásban a tanulni való általában magyar nyelvű, hiszen a kisgyermekek otthon
nem szoktak rá a latin szóra. A katolikus iskolákban azonban kezdettől fogva
oktatják a latint is, hogy a hívők már serdülőkorban értsék a mise nyelvét, az
imádságokat, az áhítatos énekek szövegét. Velük szemben a kálvinisták kezdettől
fogva magyarul oktatnak. Van is mindig és mindenütt némi kuruc hírük. – A
felsőbb oktatásban már csaknem mindenütt elmarad a magyar nyelv. Hiszen a
nemesi családok jó részében azok is beszélnek-értenek már latinul, akik nem
jártak iskolába. A felnőtt férfiak az asztal mellett is latinul beszélgetnek. Már
csak azért is, hogy az asszonyok és a cselédek ne értsék, amit az urak beszélnek.
Azok az igazán művelt főurak, akik elzárkózó társaságban, egymás számára
magyarul írnak verseket – nagyon is gyanúsnak számítanak. Már az is gyanús,
aki olvassa az előző század magyar költeményeit. Hát még az, aki maga is
magyar költeményekkel mulattatja magát és ismerőseit. Még aki szerelmes
verseket magyarul ír, arról is azonnal úgy sejtik, hogy visszakívánja Rákóczit.
Aki régi magyar hősökről magyarul ír, olvas, énekel, arról hamar elterjed, hogy
nem szereti Bécset és császári urait.
Közben a legfelsőbb iskolák, a „kollégiumok'’ általában tudományos
színvonalúak. A művelt és nagy gyakorlatú jezsuita tanintézetek a hittudományi
ismereteken, a történelmi, földrajzi tudnivalókon kívül korszerű
természettudományokkal is foglalkoznak. Nem akarnak elmaradni a
hasonlóképpen magas színvonalú protestáns egyetemektől. Így azután a
tanulatlan nép és a szűk ismeretű köznemesség közepette az egyetemek –
bármely hitfelekezet intézményei is – már oktatják Descartes racionalista
filozófiáját, itt-ott Bacon empirizmusát, sőt Newton és Franklin fizikai tanait is.
Ily módon óriási a különbség a világot járt, művelt, még magyar verseket is
író főnemesek és olykor legközelebbi szomszédaik között. A főnemesek
többsége sokkal műveltebb, mint a köznemesek zöme. A jobbágyok tömege, az
ország lakosságának túlnyomó része írástudatlan. A betyár és a pandúr kultúrája
azonos. A nép köréből az tanul, aki papnak megy, ezek tudásanyaga is
többségében hittudományi műveltség, akár katolikus, akár protestáns pap lesz
belőle. Mégis ez a réteg a hazai műveltség akkori hordozója. A néhány – nagyon
ritka – tanult-művelt-világlátott főúr és a papság legképzettebb rétege készíti elő
a század végső negyedében kivirágzó magyar felvilágosodást s vele költészetünk
egymást váltó aranykorait.

Magyar irodalom távol a hazától

Ha itt-ott akadtak is olyan nagyurak, akik már csíráztatták a felvilágosodás
szellemét, és amikor megindul szellemi mozgalomként a magyar felvilágosodás,
előfutárai és tanítómesterei lesznek az irodalom akkori nőalakjainak – ezek
magányosan, elszigetelten élő kivételek voltak. – Velük párhuzamosan azonban
különböző külföldi tájakon olyan magyar írók-költők éltek, akik nemcsak e
korszak legjobb magyar író művészei voltak, hanem hazai hatásuk több irányban
is ösztönzően hatott irodalmunk kibontakozására. Itt főképp három – egymástól
merőben különböző – tollforgatót kell felidéznünk: Mikes Kelement, Faludy
Ferencet és Amadé Lászlót.
Mikes Kelemen ifjú erdélyi írástudó volt. Még a kuruc háború éveiben
bekerült a vezérlő fejedelem íródeákjai közé. Nyilván már akkor feltűnt igen
szép, szabatos és világos magyar stílusával. Az összeomlás idején, amikor
Rákóczi az örökös hontalanságot választotta, már afféle titkár volt, ő vele tartott
és vele maradt a vezérlő fejedelem haláláig.
A számkivetettség első állomása Franciaország, Versailles volt. Rákóczi
körében ugyanolyan otthonos volt a francia nyelv, mint a latin. Tudjuk: Rákóczi
kitűnő, korát megjelenítő műveit hol latinul, hol franciául írta. Lehetséges, hogy
ezekben az években Mikes is írt franciául. Ezek a művek nem maradtak ránk, de
az bizonyos, hogy jól ismerte a kor francia irodalmát. Madame Sévigné, az
irodalmi levél klasszikusa őrá is ugyanolyan hatással volt, mint francia
kortársaira. Talán már ekkor alakulni kezdett tudatában és terveiben az a hosszú
levélsorozat, amely ugyanolyan tanúság megélt koráról, mint a nagy hírű francia
hölgyé.
Madame Sévignének a levélsorozata olyan, mintha jól szerkesztett történelmi-
kultúrtörténeti levelek együttese volna. Mégis: a híres francia asszony egy
valóságos címzetthez, tőle távol élő leányának szól. – Azt ugyan nem tudjuk,
hogy Mikes már itt Versailles-ban kitalálta-e a címzettjét, de az ő levelei
mindvégig ugyanahhoz a fiktív kitalált rokonhoz szólnak, akit ő „néném”-nek
nevez. Madame Sévignét olvasva a kései olvasó nem egyszer úgy gyanítja, hogy
a címzett lény nem is létezett, csupán kitalált alakja a kitűnő olvasmánynak.
Mikest olvasva az olvasó úgy is érezheti, hogy ez a „Kedves néném” nem is
kitalált irodalmi alak, hanem valóságos közeli rokon, akit az író beavat abba a
világba, amelyet ő valóban megélt.
Rákóczi nevezetes műveit Versailles-ban írta. Már kész volt velük, vagy
legalábbis nagy részükkel, és talán csak kiegészítette őket a hontalanság végső
állomásán, Rodostóban. Mikes irodalmi leveleit – ha talán már Franciaországban
meg is kezdte őket – Rodostóban írta. Kezdetben ott egy egész odamenekült
magyar közönség volt a fejedelem körül. Mikes ezeknek az életét jól ismerte, és
egykori létüket is megörökítette. Azután meghalt Rákóczi is, meghaltak a
többiek is, Mikes maradt a végső. Közben zajlott a történelem, voltak remények
és következtek csalódások. Volt úgy is, hogy a szintén hontalan generális,
Bercsényi Miklós meglátogatta őket, majd továbbment. Minderre hiteles tanú,
nagyon érdekes és hű tanú Mikes levélgyűjteménye. – Már megvolt, együtt volt,
amikor Mikes is meghalt. – Közben még egyebeket is írt. Vérbeli író volt, nem
tudott nem írni. Novelláiban régebbi történeteket újra feldolgozott. Ezek is
vonzó, érdekes olvasmányok, de jelentőségük meg se közelíti a „Törökországi
levelek"-ét, ahogy az utókor nevezi őket. – De ez az utókor csak nagy sokára
ismerte meg Mikes Kelemen nevét és művét. Már a felvilágosodás derekánál
tartott irodalmi kultúránk, amikor a gyűjtemény hazakerült. Kazinczy Ferenc
azonnal felismerte szépségét is, jelentőségét is. Azóta nemzeti irodalmunk egyik
klasszikusa. A kuruc kor legkitűnőbb irodalmi utóhangja. A kor történetének
talán főműve, annak a kornak, amelyben ő nem is volt jelen.
A másik, aki jó hatású magyar műveket írt külföldön, Faludy Ferenc. Ő nem
számkivetettként élt Itáliában, hanem papi hivatásának gyakorlata folytán.
Rómában, a pápa közelében volt gyóntatópap. Gyóntatószéke mellett olvasható
volt, hogy magyar gyónni kívánók itt magyarul gyónhatnak. Persze aki olaszul,
franciául, esetleg németül kívánt gyónni, az is meghallgaltatást talált Páter
Faludynál. Kényelmes, szellemi munkára alkalmas szobája is volt az örök
városban: ideje és alkalma volt azt írni, amit írni kívánt. Emléke elsősorban mint
költőé él irodalmunkban, de közben erkölcstani elmélkedéseket, jellemrajzokat
írt különböző embertípusokról, olykor még novellákat is. Mindezt magyarul.
Nem úgy, mint messze innét Mikes Kelemen, aki talán el se tudta képzelni,
hazakerülnek-e és mikor kerülhetnek haza gondosan fogalmazott művei. Faludy
úgy írt Rómában magyarul, hogy bizonyos lehetett, egyszer hazakerül, ott is jó
egyházi beosztás várja, és művei nyomdát, olvasókat, utókort találnak.
Mennyiségileg versei kisebb létszámúak, mint mindig érdekes prózai művei.
Irodalmunk történetében azonban a legfontosabbak a versek. – Kitűnő mestere a
versformák váltogatásának. Ebben a sivár korszakban senki más nem tud olyan
változatos, mindig jól ritmizálható verssorokat írni magyarul, mint ő. Ez a
korszak Nyugat-Eurépában a barokkból kifinomodó rokokó stílus divatjáé.
Gondoljunk csak olyan kitűnően mondható verssorokra, mint a Fortuna szerekén
okosan ülj!" Vagy az olyan vidáman gúnyolódó versre, mint az „Útravaló''. –
Majd csak Csokonai tud ilyen formatökéllyel magyar rokokó verseket írni. De
nemcsak Csokonai, hanem a felvilágosodás, majd a kora romantika is ismeri és
mesterének tartja Faludyt. – Itthon is siker és tekintély az osztályrésze. Oktatási
intézmények vezetője, jótékonysági szervezetek irányítója. Idősebb korában
itthon is ír, olykor verseket is, de inkább elmélkedő és oktató prózát. Amit ír,
abban stilisztikai mester. Kétségtelen, a magyar rokokót Faludy külföldön írt
műveivel kell kezdeni.
Merőben másféle irodalmi egyéniség báró Amadé László. Már az apja is
szokatlanul művelt és szokatlanul léha életű arisztokrata volt. Fiát külföldi
iskolákba járatta, és hamar bevezette a kicsapongó szerelmi életbe. Azt a
tanácsot adta neki, hogy ne nagyúri nőt vegyen feleségül. Szerezzen magának
gazdag örökségű polgárleányt. Annak bőségesen van pénze, és mindvégig meg
lesz hatva, hogy úrasszony lett belőle. A fiú sok mindenben meg is fogadta
apjaura tanácsait. Lelkesen szeretett tanulni is. Külföldi egyetemeket próbált ki,
és egész fiatalon a filozófia doktora lett. Könnyeden, szellemesen jól beszélt
magyarul, latinul, németül, franciául és olaszul. Lehetett volna jelentékeny
tudós, professzor, birodalmi főtisztviselő, de inkább katonatiszt lett
külországokban. Igazi szenvedélyei az evés-ivás, a nők váltogatása, s léha,
gyakran egyenest illetlen hangú versekkel szórakoztatni a társaságokat. Soha
senki se vette komolyan, ő nem is igényelte ezt, hisz maga se vette magát
komolyan. De ebben a rokokó korszakban ő volt a legbravúrosabb magyarul író
költő. Drezdában, a szász király katonájaként magas rangot is elért. Katonanótáit
hamar hazavitték Magyarországra is. A híres „katonaéneket” már akkor és még
most is tanítják az iskolákban, éneklik a katonai alakulatoknál. Arany János
ugyanúgy szerette, mint Kodály Zoltán. Operaszínpadon ugyanúgy kedvelik,
mint katonásdit játszó fiúk körében: „A szép fényes katonának de jól megyen
dolga...” meg ezt a strófavéget: „Hopp, hát jöjjön katonának, aki ilyet szeret”. –
Első házasságával nem fogadta meg az atyai tanácsot: nemeskisasszonyt vett
feleségül. Igen rossz házasság volt, nem volt ő feleséget boldogító férj. Még
feleségének is eldicsekedett, melyik nőt hódította meg legújabban. A szegény
asszony hamarosan meghalt. Akkor Amadénak eszébe jutott az atyai tanács:
gazdag kalmár, polgárember leányát emelte maga mellé. Szellemes, játékos
kedvű nő volt, őt se zavarták a tisztes erkölcs parancsai. Egymásnak való
házastársak voltak. – A szemérmetlen költő egyenesen feleségének írta azt a
hosszú költeményt, amelyben beszámol házasságtöréseiről, alaposan részletezve
a szerelem gyakorlatát is. – Gyulai Pál még olvasta, azóta elveszett, valószínűleg
szemérmes irodalmi szakemberek megsemmisítették. Gyulai szerint nagyon
mulatságos, de nagyon illetlen. Irodalomtörténetünkben ugyan szó esik róla, de
katonanótáin kívül se emlegetni, se újra kiadni nem szokás. Mégis jellegzetesen
odatartozik a némaság korának oly ritka külföldi költészetéhez.

Jeles öreg poéták

A magyar felvilágosodás nagyszerű korszaka a XVIII. század hetvenes éveiben
kezdődik Bécsben, Bessenyei György baráti körében. Ettől kezdve az új, a
korszerű magyar irodalomnak országszerte lesz folytatása. – De már az előző
évtizedekben is akadtak művelt magyar emberek, akik megismerték az akkor új
francia irodalom szerzőit, főleg Voltaire és Rousseau könyveit. A fejlődésében
elmaradt, még mindig feudális Magyarországon egyszerre lelkesítők és
botránykeltők voltak Voltaire regényei és filozófiai elmélkedései. Ezek egyszerre
voltak mulatságosak, kritikaiak, emberségesek, türelemre intők. Hamarosan
Rousseau bölcselettel alátámasztott érzelmessége is divatos lett. A
felvilágosodás irodalma világszerte, nálunk is egyszerre volt racionális (ésszerű)
és szentimentális (érzelmes). – Legműveltebb köreinkben ezek az eszmék már a
korábbi években, a nagy némaságban ismeretesek lehettek. Amikor azután
népszerű és korszakmeghatározó lett a felvilágosodás, nem egy művelt idősebb
férfi azonnal csatlakozott hozzá és lett így az új eszmék bölcs öregje. – A két
legjelesebb közöttük Ráday Gedeon és báró Orczy Lőrinc volt.
Ráday Gedeon Rákóczi kancelláriai főemberének, a kiáltványokat fogalmazó,
zsoltárfordító Ráday Pálnak a fia volt. A kurucok bukása után nem került
veszedelembe, nem üldözték, visszavonulhatott könyvei közé, nevelhette
okosnak, tehetségesnek mutatkozó fiát, Gedeont. Elég módos család volt, a
tanulni vágyó fiatalember külföldi egyetemeket is látogathatott. Amikor hazajött,
a péceli otthonban apja halála után is folytathatta annak könyvgyűjtő
szenvedélyét. Óvakodott a közélettől. Kálvinista volt, apja Rákóczi főemberei
közé tartozott, ezért helyesnek bizonyult óvatosnak lennie. De jobban is szerette
a békés családi életet, mint a közügyek viharait. – Gondos földesúr volt,
készséggel látott vendégeket, szívesen tanította a fiatalabbakat. Népszerű
emberként öregedett meg. Különcnek is számított, hiszen nem volt se pap, se
tanár, mégis minden nap olvasott, sőt másokat is rábeszélt az olvasásra. Emellett
nem tűrte fején a parókát. Korán kezdett kopaszodni. Ebben a rokokó ízlésű
korban akinek volt saját haja, az még szívesebben tett a fejére fehér parókát.
Ráday azonban – ha hűvösnek érezte a levegőt – selyem hálósapkát viselt. Ha
mérges vagy indulatos volt, ezt is lekapta és földhöz vágta. Legjobban akkor
érezte magát, ha tanulni kívántak tőle, ha könyvtárrá bővült gyűjteményének
könyveit kívánták olvasni. Ezt bárki tehette, a gazda szinte buzdította vendégeit,
üljenek a polcok közt felállított asztalok mellé, válogathatnak a könyvek között,
olvashatják bármelyiket, csak haza nem vihetik. Kölcsönbe nem adott könyvet,
nehogy elvigyék és ne hozzák vissza.
Ha ismeretlen fiatalember jelentkezett azzal, hogy olvasni szeretne, még
tanácsokat is kaphatott, milyen tárgykörben, mit érdemes átolvasni. Ülhetett a
tanulni vágyó napokon át reggeltől estig a péceli könyvespolcok között.
Reggelit, ebédet, vacsorát kaphatott, aki nap mint nap olvasott. A házigazda
reggelinél ott ült vendégei között az asztalfőnél, és kikérdezte valamennyit, hogy
mit olvasott, mit tanult az előző napon. Akiről kiderült, hogy semmit se olvasott,
az nem kapott többet enni, mehetett Isten hírével. – Ezekben az években az
országban nem volt olyan tanintézet, ahol annyit lehetett tanulni, mint Pécelen a
Ráday-otthonban. És ott magyarul számoltak be azok is, akik latin, német vagy
francia könyvekből bővítették ismereteiket.
A házigazda közben versekkel foglalkozott. Nem volt igazi ihletett költő,
inkább nagy tudású és jó érzékű verstantudós. Verselési módszerekkel
kísérletezett. Hexameteres szövegeket próbált – sikeresen – magyaros
versformákba átönteni, vagy magyar népdal formájú költeményeket
hexameterekbe átkölteni. Ő kísérletezte ki a rímes-időmértékes verselést
magyarul. Ezt nevezzük mi „nyugat-európai” verselésnek, akkor sokáig „Ráday-
vers” volt a neve. Persze a sok próbálkozás közt voltak eredeti költemények is.
Amikor később a felvilágosodás folyóiratokat is teremtett, Ráday mutatványként
adott jó néhány ilyen olvasni (vagy inkább tanulni) valót. Sajnos, csak ezek
maradtak meg számunkra. Ráday gyermekei közül az egyik magas rangú, nagy
méltóságú császári-királyi főtisztviselő lett. Ő szerezte a család grófi címét,
amely az apát is megillette, noha ez sohasem vágyott címekre, rangokra. A
túlságosan méltóságos fiú, aki az egész családot grófi rangra emelte, szégyellte,
hogy apja nemesember, sőt főnemes létére íródeák módjára versel. Amikor tehát
a kitűnő, felvilágosodott apa meghalt, illő pompával temettette el, verseinek
kötegét pedig a tűzbe hajította. Sokkal inkább tudjuk igen nagy hatását költői
gyakorlatunkban, mint hogy ismernők azokat a verseket, amelyek a későbbiek
mintái voltak.
Jó családapa volt, de a családi birtok és vagyon mellett nem hagyta a családra
a már akkor országos hírű könyvtárat. Azt akarta, hogy a könyvtár maradjon
közhasznú intézmény. Végrendeletében a sok ezer könyvet a református
egyházra örökítette. Ez a Ráday Könyvtár máig is sok értékes olvasmányt kínál
az olvasni kívánóknak.
Bessenyeiék hamarosan felismerték, hogy az akkor még élő öreg tudós-költő
valahogyan már korábban kezdte el azt a szellemi mozgalmat, amelyet ők
tágítottak világszemléletté és irodalmi irányzattá.
Bessenyei György és társasága eleve jó kapcsolatban volt a már idős
Rádayval, a másik öreg, báró Orczy Lőrinc azonban a fiatal írók-költők-
gondolkodók közé tartozott a kezdetek kezdetétől fogva. Annyira, hogy amikor
kiadták programadó versgyűjteményüket, a ,,Bessenyei György társaságá”-t,
abban velük együtt jelent meg a már nyugdíjazott generális. – Ifjúkorától kezdve
katona volt, évtizedekkel korábban odatartozott a magyar nemesek lelkes
köréhez, akik kirántott karddal fogadták, hogy „életüket és vérüket” adják a
fiatal királyasszonyért, aki fél Európa urainak nem kellett. Híres, sokszor megírt,
megfestett pillanat volt ez. Nem lévén több Habsburg fiú utód, törvénybe
iktattatott, hogy ha nincs fiú utód, akkor a legidősebb leány lesz a király (nem
királynő, még kevésbé királyné, hanem király, latinul nem regina, hanem rex, és
ha melléknevet kapcsolnak hozzá, azt nem nőnemben, hímem hímnemben kell
ragozni). – Ezt azonban sem a Habsburg birodalmon belül, sem a szomszédos
uralkodók nem akarták elfogadni. Amikor VI. Károly császár, nálunk III. Károly
elhalálozott, és az új örökösödési törvény alapján az ifjú Mária Terézia lett az
utód, a szomszédok fegyveres erővel törtek több oldalról a tartományokra, ezek
között természetesen Magyarországra is. Ez volt az „osztrák örökösödési
háború”. Mária Terézia alig volt több húszévesnél, nem régóta felesége
Lotharingiai Ferenc hercegnek (aki csak később lett német-római császár).
Gyermekük még csecsemő volt. – A magyar nemességet hívta össze nagy
tanácskozásra Pozsonyba. Főképpen a magyar nyelvű katonák tisztjeit, főleg az
ifjabbakat. – A fiatal uralkodó, karján csecsemő fiával elébük állt, és az ő
hűségükre bízta magát. Egykorú tudósítás és későbbi emlékezés szerint ezek a
magyar nemesek kirántották, magasra tartották kardjaikat, és együtt kiáltották:
„Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért!” Természetesen egy ilyen
gyűlésben a magyar nemesek csakis latinul kiáltozhattak: „Vitam et sanguinem
pro rege nostro, Maria Teresia.” Az osztrák örökösödési háborút ezek a magyar
nemesurak és magyar legénységük nyerte meg, ők biztosították a Habsburg-
dinasztia uralmát. S az uralkodó családot innét már nem Habsburgnak, hanem
Habsburg-Lotharingiainak hívták. A győzelem költségeit az életüket és vérüket
felajánló nemesurak nem vállalták, talán nem is tudták vállalni. Gazdag polgárok
és polgári tevékenységből gazdagodó nemesek látták el a hadsereget. Persze
ezek nemesurak, vagy ha eleve nemesek voltak, így főnemesek, grófok, bárók
lettek. Már akkor született a gúnyos mondat, amely azután nemzedékeken át
szállóige volt, természetesen ez is latinul: „Vitam et sanguinem, sed avenam
non” (Szó szerint magyarul: „Életünket és vérünket adjuk, de zabot – azt nem ”)
A lelkes fiatalok, akik megvédték Mária Terézia trónját, néhány évvel később
a poroszok ellen vívott hétéves háborút is megnyerték. Ezekben a küzdelmekben
Orczy Lőrinc már sikeres tiszt volt, gyorsan is emelkedett a ranglétrán. Sok
esztendő után generálisként ment nyugalomba. Életerős, egészséges lelkű férfi
volt akkor is. Hiszen a lelkes felajánlkozás (1740) és Bessenyeiék indulása
(1772) között harminckét esztendő telt el. Ez igen nagy idő egy szakadatlanul
szolgálatban álló katonatiszt számára. Alakulatával fél Európát bejárhatta, meg is
ismerhette. Olvasó ember volt mindig, jól tudott franciául is. Voltaire-t és az új
francia filozófiát nemcsak ismerte, de emberséges eszméi felettébb tetszettek is
neki. Nagybirtokos arisztokraták leszármazottja volt, a nagybirtok természetes
volt számára, a nemesi körben, idővel szakadatlanul katonatisztek között, eszébe
se juthatott a jobbágyfelszabadítás, hiszen akkor ki dolgoznék nekik? De
meglepő szeretettel, csaknem tisztelettel gondolt a szorgalmas parasztokra,
dolgos méhecskéknek nevezte őket. Nemcsak méltánytalanságnak, hanem
bűnnek tekintette nyomorgatni, rabszolgasorban tartani, éheztetni a parasztokat,
akiknek betevő falatunkat is köszönhetjük. Erről beszélt és beszélgetett élőszóval
is, verseiben is. Mert különböző otthonaiban, tábori sátraiban, magyar tájakon is,
külországok városaiban vagy falvaiban is magyar nyelven írt verseket. Szerette a
korábbi nemzedékek költőit, a kuruc dalokat is. Sohase volt és nem lett olyan
formaművész, újító szellemű alkotó, mint ugyanebben az időben Faludy Ferenc
vagy a hasonlóképp katonatiszt Amadé László. Hangvétele jobban emlékeztet
Gyöngyösire, mint fiatalabb kortársaira, akiknek idős korában harcostársuk lett.
Ehhez meg is volt a világnézeti előzménye. Ez a következetes jobbágypártiság
közvetlen előzménye volt annak a szabadság-egyenlőség eszménynek, mely
azután felvilágosodással folytatódott és vezetett a század legvégén fellángoló
polgári forradalomhoz. Talán ő maga se tudta, hogy mennyire haladó, de az ifjak
emberségességében felismerték haladó voltát. És ha költői nyelve kissé régimódi
is volt, ízes magyar nyelven írt. Máig is élvezhető, szép magyarsággal.
Ráday és Orczy jelenti az átmenetet a XVII. század barokk stílusú magyar
irodalma és a XVIII. század magyar felvilágosodása között.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET:
A magyar felvilágosodás

Mária Terézia évtizedei

Mária Terézia negyven évig (1740-1780) ült a trónon. Tudatos és tevékeny úrnő
volt. Akárcsak kortársa és ellenfele, ama porosz Nagy Frigyes, ő se becsülte
sokra a német szellemet. Udvarában, akárcsak a porosz Potsdamban, franciául
beszéltek, franciául írtak. A felvilágosodás francia irodalma és filozófiája nem
volt idegen tőle és udvara legértelmesebb tagjaitól. Kancellárja, Kaunitz
Rousseau-tól tanulta az új szellemű pedagógiai elveket, s királyasszonyával
megbeszélve, együtt fogalmazták meg a nagy jelentőségű törvényt a „nevelés
ésszerűségé”-ről („Ratio educationis”). Bécsben a francia példa és minta még
arra is buzditotta a gondolkodó írástudókat, hogy a nép német nyelvén is írjanak.
A felvilágosodás német nyelven először Bécsben jelent meg. Legkorábbi
vezéralakja, Josef Sonnenfels előbb Descartes racionalizmusa nevében, de
azután hamarosan Voltaire kritikai szellemében a tanult körökben egyenesen
divattá tette a filozófiai művek olvasását. Mária Terézia megkedvelte
Sonnenfelset, és kinevezte udvari könyvtára vezetőjének. Bessenyeire döntő
hatással volt, egy időben együtt voltak az ismeretterjesztés fő irányítói a bécsi
udvari könyvtár élén. – Sonnensfels pályafutása is jellemző Mária Terézia korára
és kultúrpolitikájára. Zsidó papjelöltnek (bóhernek) indult, majd egy hirtelen
pálfordulással katolikus hitre tért át és beállt katonának. Az örökösödési
háborúban kitűnt merészségével. De a háború végeztével izgatottan látogatta az
egyetemeket, egyformán jól tudott németül, latinul, héberül, görögül, franciául.
Lelkesedett Montesquieu filozófiájáért és jogfilozófiájáért, de kezdettől fogva,
amit írt, azt németül írta. Őszinte katolikus volt, de mindig szeretettel beszélt,
néha írt is zsidó múltjáról; magát német nyelvű osztráknak tudta, aki szeretettel
őrzi ifjúkora zsidó emlékeit. Ez életpálya természetszerűen a vallási türelem
hívévé tette, az angol és főleg francia felvilágosodás eszméi pedig előítéletek
elvetésére nevelték. A kultúrát szerető császár-király asszony hajlamos volt a
türelemre, rokonszenvezett a kibontakozó felvilágosodással. Jól jellemzi
gondolkodásmódját, hogy a legfőbb könyvtár vezetőjévé a zsidóból katolikussá
vált tudóst, és helyettesévé pedig hamarosan a magyar református Bessenyeit
tette.
 Szokták emlegetni, hogy Mária Terézia kedvelte magyar alattvalóit. Ez így
igen pontatlan meghatározás volt. A nemzeti kérdésekben igen közömbös Mária
Terézia senkit se részesített előnyben nemzetisége, anyanyelve miatt. Német
nyelvű osztrák, cseh, magyar, mindegy volt a számára, ha hasznosnak találta az
illetőt tervei megvalósítására. A kor legkitűnőbb hadvezére, Hadik András
magyar volt. Felemelkedhetett a birodalmi haditanács elnöki székéig. Szokatlan
karrier volt az övé. Nagyszülei még jobbágyok voltak, szülei már kisnemesek, ő
gróf, a hadsereg legfőbb vezére, legünnepeltebb katonája, a haditanács elnöke, a
királyasszony kedvence, Mária Terézia bécsi szobrának mellékalakja. Ő és a
német anyanyelvű királyasszony egymással mindig franciául beszélgetett.
A falusi élet Mária Terézia korában sem volt jobb, mint korábban, de ha egy
jobbágy származású pap, tanár vagy katona kitűnt hozzáértésével,
előmenetelének nem volt akadálya. Előnyösebb volt katolikusnak lenni, mint
protestánsnak, de a protestánsokat mégsem üldözték. Olyan társadalmi háttér
volt, hogy lehetősége volt annak, hogy az Angliából kiinduló, Franciaországban
világnézetté erősödő, új irodalmi irányzatot teremtő felvilágosodás akár
Bécsben, akár kisebb-nagyobb magyar vidéki városokban gyökeret verjen és
kivirágozzék.

Bessenyei György, a kezdeményező, ösztönző és főszereplő

Bessenyei verseit és elmélkedéseit nem szoktuk olvasni, drámáit nem szoktuk
játszani, nagyon érdekes és fontos regényét nem soroljuk klasszikus
olvasmányaink közé – mégis ővele kezdődik mindaz, ami fontos a magyar
irodalomban, sőt az egész magyar közműveltségben. Amikor Mária Terézia és
közigazgatása megteremtette a magyar nemesi testőrséget, az volt a fő cél, hogy
a magyar nemesség ismerje meg a bécsi udvari kultúrát, a nagyvilági életet. Úgy
kezdődött, hogy minden vármegyének két megfelelő fiatalembert kellett
küldenie a bécsi testőralakulatokhoz. Megfelelő magasaknak és megfelelő testi
erejűeknek kellett lenniük a kiválasztottaknak. Az ifjú Bessenyei azzal került a
testőrjelöltek köz, hogy kellő – öles – magasságú férfi volt, és két kézzel fel
tudott emelni egy lovat. Bécsben, a testőriskolában azonban kiderült, hogy
megszállottja az olvasásnak és a tanulásnak. Közel tíz év alatt megtanult
németül, franciául, angolul (a latint nemesfiú lévén már hazulról hozta),
megismerte a francia felvilágosodás fő alakjait, és döbbenten felismerte, hogy a
hazai műveltség mennyire elmaradt az európai közműveltségtől. Amikor
elkezdett magyarul fogalmazni, ráébredt, hogy a nyugati nyelvekhez képest
mennyire elmaradt az anyanyelvünk. Az a gazdag szókincs, amely a XVI. és
XVII. században oly változatossá tette irodalmi nyelvünket, a hallgatás
emberöltőjében alaposan elszürkült. A népköltészet hallgatott is, de ha meg is
szólalt, idegen volt a nemesi rétegektől. A főnemesség jelentékeny része alig-alig
tudott magyarul, hivatalosan latinul, odahaza németül vagy franciául beszélt.
Gazdag nyelvezetű magyar költészet-irodalom inkább külföldön volt, mint
idehaza. Amikor Bessenyei megérett az irodalmi megszólalásra, és az akkori
francia divat szerint elképzelt utazás leírásával – utazási regénnyel – akarta
kifejezni tapasztalatait és gondolatait, alig talált megfelelő magyar szavakat.
Szinte kísérletképpen, hogy tud ő irodalmi igénnyel írni, németül fogalmazta
meg első kisregényét. Utópisztikus elképzeléseit két ember amerikai
kalandjaival mesélte el németül. Ez volt a címe: „Der Amerikaner". Noha
nyomtatásban is megjelent, alig mutogatta, hiszen kizárólag magának való
kísérlet volt az elbeszélő műfajban, de nem ezt, illetve nem így akarta megírni.
Sok évvel utóbb, amikor Bessenyeit az egész kibontakozó-gazdagodó magyar
irodalom a maga legfőbb mesterének ismerte, a fiatal, írói pályájára készülő
Kazinczy Ferenc lefordította magyarra ezzel a címmel: „Bodoc és Kazimir
amerikai utazása”. De így is kezdettől mindmostanáig csak az irodalmi ínyencek
olvassák, azok is igen ritkán. Pedig érdekes megfigyelni, hogy Bessenyei szikár
stílusa hogyan módosul Kazinczy finomkodásával.
Bessenyei szándéka és megvalósított irodalmi gyakorlata a magyar nyelv
gazdagabbá, irodalmibbá tétele volt. Ugyanúgy kívánt gondolati tartalmú
magyar költészetet felmutatni, mint filozófiai, oktató szándékú és elbeszélő
prózát létrehozni. Erre mindenekelőtt drámával adott példát. – Ez annál
érdekesebb, mivel azokban az évtizedekben egyáltalán nem volt magyar színház.
Sokkal régebben, a passiók, misztériumok, moralitások vallásos drámái
találhattak színjátszó iskolákat, néha vándorszínészeket is. A XVI. században
Bornemisza még Szophoklészt is átdolgozhatott magyar nézők számára. De a
szatmári béke után a század legvégéig – ha a nagyobb városokban magyar
nyelvű előadásokkal kísérleteztek is – a színházak mindenütt német nyelvűek
voltak. Bessenyei irodalmi indulása nem utolsósorban azért volt egy dráma,
hogy ösztönözzön magyar színházak alapítására. Ez volt az „Ágis tragédiája”.
Ókori görög tárgyú mű a francia klasszicizáló drámák verses formájában, a
XVII. század drámaköltői, Corneille és Racine, valamint a nagy példakép, a
kortárs Voltaire szerkesztési módszerével. Témája pedig egy társadalmi
reformátor tragikus bukása. Ez fontos politikai mondanivaló volt, jelezve, hogy a
követendő, francia mintájú felvilágosodás a társadalmi reformok érdekében
gondolkozik és gondolkoztat. A hamar nevezetes mű 1772-ben jelent meg. Máig
is innét számítjuk a magyar felvilágosodás korszakát.
Az „Ágis tragédiája" formailag-dramaturgiailag rossz dráma. Cselekménye
alig mozdul, jellemei nem szemléletesek, verselése nehézkes. Olvasmánynak
elviselhetőbb, mint ha megkísérlik előadni. Egyébként Bessenyei későbbi drámai
művei sem jobbak. Gondolatilag gazdagok lehetnek, de színszerűtlenek. Még
leghasználhatóbb színpadi műve a prózában írt vígjáték: „A filozófus”, a
tudóskodó társaságok életformájának és beszédstílusának paródiája. Ezt olykor a
mi századunkban is meg-megpróbálják felújítani, még rádiójáték is lett belőle.
De ez – akárcsak a verses tragédiák – azért fontos irodalmi jelenség, mert
felvilágosodott irodalmunk legkezdetén példát adott a hamarosan oly fontos
műfajra.
Amihez Bessenyei hozzányúlt, az ösztönző minta lett. Prózája a rendszeres
gyakorlat folytán egyre olvasmányosabb lett. Elmélkedő, ismeretterjesztő vagy
éppen filozófiai szövegei gyakran kifejezetten szórakoztatóak. Töprengéseit
„Holmi" című kötetében gyűjtötte össze. Formailag igen érdekes próbálkozások
azok a rövid dialógusok, amelyekben „Bessenyei György és a lelke” beszélget
egymással. Ezek nyilvános vallomások tudományos-világnézeti-filozófiai
gondjairól. A vallomás is kedvelt műfaja volt. Kortörténeti tanúskodások ezek,
saját életének tanulságai. Egyik legérdekesebb könyve idős korában írt
önmagáról szóló műve: „A bihari remete”. Nem ritkán versekben is beszámol
saját élményeiről, ilyen az „Esterházi vigasságok'' és leginkább a ,,Delfén" című
költemény, amely fiatalon meghalt nagy szerelméről, egy francia táncosnőről
szól.
Attól kezdve, hogy az „Ágis tragédiája" megjelent, az udvarnál szolgáló
magyar testőrök közül az irodalom iránt fogékonyak szinte azonnal köré
csoportosultak. Velük, mellettük azonnal barátként, eszmetársként jelentkezett az
öreg generális, Orczy Lőrinc. Két fiatalabb testőr Bessenyei mellett a
felvilágosodás fontos alakja lett. Az egyik Barcsay Ábrahám volt, a hajdani
erdélyi fejedelem leszármazottja, idővel magas rangú katonatiszt. Ebben az
egész körben ő volt a legjobb lírai költő. A másik Báróczi Sándor, aki
műfordításaival és a magyar nyelv érdekében írt kiáltványával hasznos
előkészítője lett nyelvünk tudatos finomításának. Hamarosan együtt Orczyval
egy programadó kis verseskötetet adtak ki „Bessenyei György társasága” címen.
Később kilépett a testőrségből és az udvari könyvtárban a főkönyvtáros
Sonnenfels mellett tevékenykedett. Sonnenfelsszel már korábban ismerték
egymást, s itt nemcsak jó barátok lettek, hanem sok mindent tanultak is
egymástól. Sonnenfels jelentékeny filozófus volt, az osztrák felvilágosodás
kiemelkedő alakja. Alaposan ismerte a kortárs francia irodalmat. Voltaire-t ő is a
legjelentősebb alkotóként tisztelte. Sonnenfels hívta fel Bessenyei figyelmét az
angol felvilágosodásra, az egyre fontosabb németre is.
Mária Terézia kedvelte is, pártolta is filozófus könyvtárosait, ezek lelkesen
szerették, dicsőítették az asszonyt, aki magyarul király volt, de németül
császárné, minthogy férjét, Lotharingiai Ferencet idővel német-római császárrá
emelték. Mária Terézia halála szinte személyes gyász volt mindkettejük számára.
Bessenyei 1782-ben el is hagyja Bécset. II. József halála után egyre több baja
volt a cenzúrával: hol vallástalannak, egyházellenesnek, hol felforgató eszmék
hirdetőjének mondották. A cenzorok rendszerint papok voltak. Bessenyei sohase
kedvelte őket, ők se Bessenyeit. II. Lipót korai halála után Ferenc császár
következett, az indulatos maradiság. a buzgó vallásosság jó néhány évtizede.
Otthon, Biharban volt Bessenyeinek egy öröklött családi birtoka. Akkor
Pusztakovácsinak hívták a kis községet, most már rég Bakonszeg a neve.
Csaknem húsz évig élt itt. Idővel itt írta „A bihari remete” című vallomás-
könyvét, amelynek megjelenését ugyanúgy nem érhette meg, mint többi ott
keletkezett művét.
Attól kezdve, hogy elhagyta Bécset, a cenzúra egyetlen művének megjelenését
sem engedélyezte. Nem győzte írásban átkozni a papokat. Száz évnek is el
kellett múlnia, hogy megismerhessük ezeket az írásait. De élete fő műve a szerző
halála után egy híján százhúsz évvel jelenhetett meg, hogy elfoglalja helyét
klasszikus regényeink sorában. Ez a terjedelmes mű a „Tarimenes utazása” Már
a XIX. század első éveiben írta. Bessenyei 1811-ben halt meg, a „Tarimenes
utazása'' végre 1930-ban jelent meg.
Utazási regény, vagyis akárcsak Voltaire hasonló műfajú elbeszélő műve, ez is
egy képzelt utazás képzelt országba. Egyszerre kemény társadalomkritika és
humoros kalandok sorozata. Bessenyei olykor igen jó humorúnak bizonyul hőse,
Tarimenes és tanítója, Kukomedóniás mester kalandos tanulmányútja során. A
regényhős Tarimenes egy távoli ország módos lakója, akit apja elküld világot
látni. Kíséretül adja mellé a tudós Kukomedóniást. Úti céljuk Totoposz országa,
ennek fővárosába, Kirotoszba tartanak. Ez a Totoposz nagyon emlékeztet Mária
Terézia birodalmára. Kirotosz Bécs torzképe. Arténis királynő szeretetteljes
karikatúrája Mária Teréziának. A szomszéd ellenséges, örökké harcias ország:
Jajgádia (Oroszország paródiája), ennek gonosz királya, Buzurkám Nagy
Frigyesről mintázott torzalak. A változatos, kalandos és sok helyütt gúnyos-
humoros történetben jól felismerhető Voltaire legkitűnőbb regényének, a
„Candide"-nak hatása. Az egész művet áthatja a felvilágosodás szelleme. Talán
legjelentékenyebb előjátéka a hamarosan nagy lendülettel felemelkedő XIX.
századi magyar regényirodalomnak. De nagyon is lappangó előjáték, hiszen még
azt is elmondhatjuk, hogy senki se ismerte. Ugyanígy műfaji előjátéka a magyar
hősi epikának, Vörösmartynak, Czuczornak, Arany Jánosnak, Petőfi epikai
költészetének Bessenyei nemzeti eposza, a „Hunyadi”. Nem Hunyadi Jánosról,
hanem királlyá emelt fiáról, Mátyásról szól. Itt is felismerhető Voltaire ösztönző
hatása. A francia nemzeti epika egyik legfontosabb darabja a költői úton induló
fiatal Voltaire hőskölteménye a vallásszabadság példaadó királyi hőséről, IV.
Henrikről szól. „Henriade" a címe, magyarra Henriásznak vagy Hennádnak
fordítják. Fontos költészettani kísérlet: eposzt írni csodák nélkül, és hőst
formálni egy hangsúlyozottan békés, béketeremtő alakból. Ez is jellegzetes
műve a felvilágosodásnak. Bessenyei Hunyadi-eposza ennek bűvöletében és
ösztönző hatása alatt készült, hogy közel másfél évszázadig senki se ismerje. A
magyar cenzoroknak nem tetszett se a türelmes király, se a túl emberséges
nemzeti hős, de legkevésbé költője és annak világszemlélete.
Bessenyei gazdag életművének talán felét se olvashatták a kortársak és a
következő nemzedékek. Még hozzáférhető művei sem voltak széles körök
olvasmányai. De mégis szétáradtak, példaszerűek és ösztönzőek lettek. Az egész
magyar romantika, a reformkor eszmevilága az ő általa irányított felvilágosodás
eredményeire épült.

A felvilágosodott nemzedék
Bessenyei és társai Bécsben induló szellemi mozgalma gyorsan vált ismertté és
követendővé a hazai magyar értelmiség köreiben. Pesten, Debrecenben, Kassán,
Miskolcon, Komáromban egymás után alakultak magyar csoportok, jöttek össze
franciául és németül is olvasó tanult emberek, akik a francia legnagyobbak –
Voltaire és Rousseau mellett Montesquieu és Diderot – műveit nemcsak
ismerték, hanem tanításaikat be is fogadták, terjesztették. Velük egyidőben a
legfontosabb német írókat, költőket, gondolkodókat is minta- és példaképüknek
tekintették. Lessing drámái és főleg dramaturgiai-esztétikai gondolatai, majd a
talán legnagyobb kortárs, Goethe műveit fogadták el szellemi iránymutatásnak.
Mellettük talán a legerősebb hatással Schiller költeményei, tragédiái, filozófiai-
esztétikai tanulmányai gazdagították gondolkodóink eszmevilágát. A francia
követendő példaképekből mindenekelőtt az ésszerűség, a józan gondolkodás, az
emberközpontúság, a racionalizmus formálta világszemléletüket. Már az előző
évszázadban Apáczai Csere János enciklopédiája, filozófiai és pedagógiai
életműve Descartes filozófiájára alapozott világképével előkészítette a
felvilágosodás szellemét. Hiszen még Franciaországban is Descartes
racionalizmusa volt előzménye és alapja a XVIII. század diadalmas
felvilágosodásának. Emellett azonban az akkori új német irodalom nem hiába
viseli a német felvilágosodás nevet. Fő alakjai párhuzamosan hatottak az akkori
egész európai irodalmi világra. Az emberismeret két alapvető szempontjában
különböztek egymástól. Az ész tevékenységét jellemző racionalizmus a francia
felvilágosodásra alapozódott. A német szempont az érzelmek, a vágyak,
indulatok lelki tevékenységeire figyelt mindenekelőtt. A német Schiller adta e
szempont azóta is közkeletű görög nevét: a szentimentalizmust. (Pontos
fordításban: „érzelem jellegűség”.) – Racionalizmus és szentimentalizmus az
emberi magatartások jellemzésénél nem választható el egymástól, hiszen az
értelem és érzelem egymástól el nem különíthetően határozza meg az emberek
magatartását. Az érző ember gondolkodik, és a gondolkodó ember érez. A
szempont azonban elkülöníti a művek jellegét. Voltaire „Candide''-ja és többi
regénye hol haragos, hol gúnyos, de mindig ésszerű ábrázolása az emberi
tényeknek. Goethe „Werther”-regénye a helyzetek érzelmi tartalmát vizsgáló
ábrándozó mű. Bessenyei „Tarimenes”-e a racionalista regény első magyar
példája. Kármán József nem sokkal előbb kelt, és azonnal ismertté és népszerűvé
váló kisregénye, a „Fanni hagyományai” a szentimentalizmus első magyar
példája. A kettő együtt mutatja és jellemzi a felvilágosodás emberközpontú
(humanista) jellegét.
A közvetlen Bessenyeiék fellépése utáni irodalmi-költői nemzedék stílus
szempontjából világosan szétválik több csoportra aszerint, hogy melyik
világirodalmi irányzatot tekintik formai mintaképüknek. Később majd Arany
János kitűnő tanulmánya, az „Irányok" világos körvonalakkal mutat a csoportok
esztétikai elválasztó vonalaira is, összekapcsoló törekvéseire is. A kezdet
természetesen a francia eszményekkel, Bessenyeivel és folytatóival vezeti be
egész irodalmunkba a „franciás” irányt. Eszmeviláguk következetesen a jobbítás,
a változtatás, s ez egyenesen a polgári forradalom felé mutat. Legpolitikusabb,
legforradalmibb tagjuk, s egyben az egész irányzat legjobb költője Batsányi
János. – Mellettük a nem kevésbé nagy hatású szentimentális irány, a
„németesek”. Fő alakjuk Kazinczy Ferenc, legjobb prózaírójuk Kármán József. –
A harmadik irány azoknak a csoportja, akik egyesítik az ésszerűséget és az
érzelmességet, de nem kívánják követni vagy éppen utánozni se a franciákat, se
a németeket. A verselés ezer évek óta legnagyobb művelőinek, az antik
görögöknek és a latinul író rómaiaknak a gyakorlata volt az ő irodalmi
eszményük. Tehát főleg az ókori latin gyakorlat volt verselési mintaképük. A
kezdeményező itt a kassai paptanár, Baráti Szabó Dávid volt, első jelentékeny
költőjük, műfordítójuk és történetírójuk pedig Virág Benedek. Legnagyobb
alakjuk az a Berzsenyi Dániel, akinek klasszicizáló költészete egyben már a
magyar romantika kezdete. Őket „deákosoknak” nevezzük ma is.
A franciások, németesek és deákosok stilisztikai szempontból láthatóan-
hallhatóan nagyon is különböznek egymástól, de világszemléletük, bölcseleti
megalapozottságuk egyaránt a felvilágosodáshoz kapcsolja őket. Szinte a haladó
gondolkodás irányzatainak „népfrontját” valósították meg, amikor a már idős
deákos Baráti Szabó Dávid és a nála ifjabbak – az indulatos franciás Batsányi és
az újdonságokat lelkesen kereső németes Kazinczy – együtt alapítottak Kassán
közös folyóiratot (akkori kifejezéssel „folyóírást''): a Kassai Múzeumot. Hogy
hamarosan elszakadtak egymástól, annak nem szemlélet vagy gondolkodási mód
volt az oka, egyéniségük, tulajdonságaik, hiú sértődöttségük tette lehetetlenné,
hogy két olyan kitűnő ember, mint Batsányi és Kazinczy egymás munkatársa
legyen. A nagy, irodalomtörténeti tett az volt, hogy együtt hoztak létre egy
fontos, nagy hatású irodalmi orgánumot.
Az irányok közé nem csak a három csoport tartozott. Rajtuk kívül nem is kis
számban akadtak olyan költők, írók, tekintélyes tanult emberek, akiknek nem
tetszett a francia eszmék beözönlése és elterjedése Magyarországon. Világos
volt, hogy a három új irányzat különböző stílusokat vall a magáénak, de
világnézetük egyaránt a francia felvilágosodás filozófiájából következik. Ez
pedig nagyon is ellenére volt a feudális fogalomkörben érző és gondolkodó
konzervatívoknak. Ők igen heves indulattal mind a három irányt
„külföldieskedésnek”, magyarságunktól elszakadni igyekvőnek mondották.
Magukat tüntetőén „magyarosoknak” nevezték. Legismertebb és legnépszerűbb
költőjük Gvadányi József nyugalmazott generális volt. Olasz grófi családból, de
már Magyarországon élő szülőktől származott. Apja még olaszosan Guadagni-
nak írta nevét. Úgy lettek lelkes magyarok, hogy a legmaradibb főúri körökből
kerültek ki barátaik.
Gvadányi elég művelt katonatiszt volt, ifjúkorától fogva jól verselt, a
legnagyobb, felülmúlhatatlan magyar költőnek Gyöngyösit tartotta, róla
mondotta, hogy „nála nagyobb elmét nem szült magyar anya”. A kurucok
emlékét Rákóczi emlékével együtt gyűlölte. Országrontóknak, felforgatóknak,
lázadóknak tartotta őket. Megvetette azokat a földesurakat vagy éppen generális
rangú katonákat, akik jó bánásmódot követeltek a parasztok számára, mint Orczy
Lőrinc, és amikor elkezdődött a Martinovics-per, halált követelt valamennyi
vádlott számára. S amikor végül összesen hét vádlottat végeztek ki, ő ünnepelte
a kivégzéseket. – A nemesség körében népszerűek voltak mulatságos, gyakran
igen trágár versei. Néhány elbeszélő költeményét manapság pornográfiának
neveznők. Amikor az „irányok” már kezdtek közismertek lenni, ő egyenest a
„külföldieskedők” ellen írta meg legsikeresebb, sokáig igen népszerű verses
művét, az „Egy falusi nótáriusnak budai utazásá''-t. Ez a nemesi kisszerűségek
dicsőítése, a maradiság ünneplése volt. Zajtay uram, Peleske nótáriusa híve a
boszorkányégetésnek, sehogy se tetszik neki a városi élet, „külföldmajmolásnak”
mondja a csokoládéevést is. – Sokan sokáig azt hitték, hogy a méltatlanul
elfelejtett Gaál József ennek dramatizálását írta meg „A peleskei nótárius” című
vígjátékában, holott ez a kitűnő komédia a Gvadányi-mű paródiája: a maradi
kisember kifigurázása. Szinte magának Gvadányinak a kigúnyolása.
A „magyarosok” nem voltak egységesek, az fogta őket össze, hogy nem
kapcsolódtak egyik irányhoz sem. Dugonics András például nem volt olyanféle
politikai reakciós, mint Gvadányi. „Etelka” című áltörténelmi regénye a korai
magyarokról népszerű olvasmány volt. Valójában jelentéktelen szórakoztató mű
egy nem létezett múltról. Többi regényféléje sem nagyobb értékű. De jó
képzeletű nyelvtudós volt, a természettudományok műszavait próbálta
megmagyarítani. Jó néhányat régebben használtak is, ma sem egészen
ismeretlenek, mint például az éleny (oxigén), légeny (nitrogén), vizeny
(hidrogén). Máig is megmaradt néhány, például a higany. A hamarosan fontos
mozgalommá váló nyelvújítás első próbálkozói közé tartozott.
Ez a négy irány befogadott volt irodalomtörténetünkben. De itt kell említeni
azt az ötödiket, amelyet dühvel, indulattal, olykor egyenest gyűlölettel fogadtak
a költők is, az irodalom tudósai is. Ez volt a „míveskedők” csoportja. Az
irodalmi formajátékok kísérletezői, néha mesterei voltak. Kezdeményezője és
példaképe Gyöngyössi János volt. (Semmi köze a barokk Gyöngyösi Istvánhoz.)
Megpróbálta, némi sikerrel, magyarul utánozni a kései – a bizánci – görög
irodalmi nyelvben ismeretes leoninust, ami a kései latinban is megtalálható. Ez
az antik időmértékes és nyugat-európai rímes verselés vegyítése. Eredeti formája
olyan disztichon, amelyben a hexameter közepe és vége, majd a pentameter
közepe és vége rímel egymással. Egy León nevű bizánci görög költő leleménye
volt, innét a „leoninus” név. Később minden olyan verset leoninusnak neveztek,
amely antik verssorokat összerímeltet. Nálunk dilettáns verselők egy ideig
kedvelték mint nyelvi játékot. Ilyenek voltak a legjátékosabb magyar verselő,
Édes Gergely szójátékos versei, amelyek például hosszú szövegek voltak azonos
magánhangzóval, vagy minden szava ugyanazzal a betűvel kezdődött. – A költők
vagy kinevették a „míveskedők”-et, vagy dühösen emlegették őket. Berzsenyi
gyűlölte még a nevüket is. Már Gyöngyössi életében annyira gúny és harag
tárgyai voltak, hogy nemzedékeken keresztül senki se próbálkozott leoninust
írni. Csak a mi századunkban a formabravúrokat is kedvelő Babits Mihály tudott
igen szépre sikerült leoninusokat írni és közreadni.
A legfontosabb nyelvi eredménye nyelvújítás néven ismeretes mozgalom,
amely már a XVIII. század végén megindult, és a XIX. század első évtizedében
kibontakozó romantikában folytatódott. Maga a magyar felvilágosodás
mozgalma azzal indult, hogy Bessenyei felismerte nyelvünk elszegényedését. A
korábbi évszázadok nyelvi gazdagsága, irodalmának fejlettsége a szatmári béke
utáni sivárságban alaposan elszürkült. Az egész nyelvi fantáziának meg kellett
újulnia. Már a tudományos szakkifejezés Dugonics András által végzett
magyarítása jelzi a tudatos nyelvgazdagítás lehetőségét. Hamarosan írók, költők
vállalkoznak új magyar szavak kitalálására. Mások azonban visszariadnak
ezektől az új magyar szavaktól. Hamarosan kettéválik és egymással szembekerül
az újítás elkerülhetetlenségét hirdetők, a „neológusok” pártja és a velük szemben
kizárólag a nyelvi örökséghez ragaszkodók, az „ortológusok” csoportja. Főleg a
„magyarosok" féltik a magyar nyelvet a neológusok törekvéseitől. A neológusok
viszont nemcsak szellemi, hanem politikai veszedelmet is látnak az
ortológusokban. A türelmetlen nyelvújítók legjellegzetesebb alakja Barczafalvi
Szabó Dávid (ne tévesszük össze a deákosok első nemzedékének fő alakjával, a
deákos irány kezdeményezőjével, Baráti Szabó Dáviddal). Barczafalvi Szabó
gátlástalanul új szavakat kitaláló nyelvtudós, neve is felháborító az ortológusok
– főleg a magyarosok – között. A nyelvújító vita azután akkor válik
mozgalommá, amikor fellép és az újítások vezetője lesz Kazinczy Ferenc.
Felismeri és hangoztatja, hogy az ortológus is, a neológus is eshet túlzásba. Őt
tekinti azután a felvilágosodás legtöbb írója-költője, majd a már XIX. század
elejének valamennyi romantikus írója, költője, nyelvtudósa az irányadó
mesternek. – De az egész felvilágosodás és benne a nyelvújítás megtorpan a
Martinovics perrel.

Martinovics és a magyar jakobinusok

1789-ben Párizsban kitör a nagy forradalom. Az utca népe megrohanja és
lerombolja a rettegett börtönerődöt, a Bastille-t. A forradalmárok megszüntetik
az ősi királyságot. A királyt és a királynét elfogják, majd halálra ítélik és
kivégzik. A forradalmárok pártjai hamarosan egymásnak esnek, forradalmár
forradalmárt küld a vérpadra.
Az elmenekültek idegen segítségért kiáltoznak. A megijedt királyok
hadseregekkel támadnak a lángoló Franciaországra. A francia nép hadseregeket
teremt és harcol a támadók ellen. A Marseille-ből Párizsba tartó önkéntesek egy
gyújtó hangú indulót hoznak magukkal, a Marseillaise-t. Egy lelkes, irodalmár-
muzsikus magánember, Rouget de Lisle költötte zenéjét is, szövegét is.
Nemzetközileg népszerű dal lesz a forradalommal rokonszenvezők számára. Itt
Magyarországon a tudós műveltségű költő, Verseghy Ferenc lefordítja magyarra
olyan hozzáértéssel, hogy mi is énekelhetjük. Éneklik is, mert egyre több ember
rokonszenvez a francia forradalommal. A költők is, Batsányi, Verseghy,
Kazinczy és mellettük államférfiak, jogászok, tanárok az új francia eszméket
hangoztatva remélnek változást, talán még a nemzet felszabadulását is a bécsi
iga alól. II. József, majd II. Lipót felvilágosodott évei alatt a nemesség egy része
is új társadalmi rendet kívánt. De Ferenc császár indulatos reakcióssága, rettegés
a francia eseményektől szinte kihívta a haladó eszméket a nemesség körében is.
A bécsi és Bécsből irányított hatóságok egy olyan bűnbakot találtak, aki a haladó
szellemű II. Lipót idején a császár belső híve és egyik fő tanácsadója volt, majd
a Lipót után trónra lépő Ferenc rendszere ellen igyekezett haladó, nemzeti
szellemű, polgárosító társadalmi mozgalmat szervezni. Martinovics Ignác
politikai szervezkedése ugyanúgy a magyar felvilágosodás egyik
megnyilvánulása volt, mint a költői irányzatok párhuzamos kialakulása, a
nyelvújítás és a korai drámák nyomán színházi kultúránk gyors növekedése.
Ezeknek a szellemi újdonságoknak ugyanúgy politikai tartalmuk volt, mint
ahogy Martinovics politikai mozgalma elválaszthatatlan az akkori szépirodalom
eszméitől, hiszen azok készítették elő és tudatosították, sőt idővel
népszerűsítették a haladó politikai célokat.
Martinovics emlékét eltorzították a rárakódó rágalmak. Még az iskolákban is
úgy tanítják, hogy köpönyegforgató, jellemtelen ember volt, politikai provokátor,
beugrató ügynök, besúgó, aki végül is pórul járt, hiszen a vérpadra küldöttekkel
együtt ő is hóhér kezére került. – Valóságos története sehogyan se igazolja, még
csak nem is valószínűsíti ezeket a rágalmakat. Eredetileg pap volt, egyházi
rangja szerint apát. De a vallás igéinél egyre jobban érdekelték a
természettudományok, főleg a fizika. Idővel az elektromosság egyetemi tanára
lett. Természetes, hogy lelkesedett II. József haladó eszméiért, majd utána a nem
kevésbé humanista-racionalista II. Lipót szolgálatába lépett. Igen nagy
műveltségével hasznos tanácsadója volt a császár-királynak. Lipót kétévi
uralkodás után váratlanul meghalt. Legidősebb fia volt a természetes trónörökös.
Ez volt a forradalom esküdt ellenségeinek, a felvilágosodás üldözőinek eszményi
uralkodója. Trónra lépése pillanatától megváltozott a birodalom egész politikai
rendszere. Ebben az új császári-királyi udvarban nem volt helyük a
Sonnenfelshez és Bessenyeihez hasonlóan gondolkodó elméknek, természetesen
Martinovicsnak sem. Bessenyeinek az életét az mentette meg, hogy már
korábban egy Isten háta mögötti faluba húzódott vissza. Már csak magának írt,
mert másoknak nem írhatott. A kortársak, a tőle tanulók, az eszméit folytatók is
megfeledkeztek róla. Amikor hajtóvadászatot indítottak a felvilágosodás hívei
ellen, majd halálos ítéletekkel és hosszú börtönévekkel sújtottak azokra, akiket a
cenzúra, a hivatal, a büntető hatóság veszedelmes felvilágosodottaknak gondolt,
akkor egyszerűen megfeledkeztek arról, akivel Magyarországon elkezdődött a
felvilágosodás szellemi mozgalma. Bessenyei szinte hihetetlen módon kimaradt
a Martinovics-per vádlottainak névsorából. De az írók, költők java része –
lehettek franciások, németesek, deákosok – ott ült a vádlottak padján. A
természetesen gyanús honoratiorok egész serege várt ítéletére. (Honoratiornak –
vagyis afféle tiszteltebb embernek – nevezték hivatalosan is Mária Terézia óta
azokat a nem nemes származású polgár, kézműves, jobbágy férfiakat, akik
valamelyik értelmiségi pályán doktori címet szereztek. Ezeket személyük szerint
nemeseknek kellett tekinteni, adót nem fizettek, bármilyen hivatalt betölthettek.)
A kor tanult, gyakran haladó emberei nagyrészt honoratiorok voltak. A
Martinovics-per halálra ítéltjei között Hajnóczy József, az egyik „direktor”, Őz
Pál, az elismerten tehetséges fiatal ügyvéd és Szolárcsik Sándor, magas úri körök
gyermekeinek fiatal házitanítója honoratior volt. A másik négy nemesúr, köztük
egy arisztokrata, magas rangú katonatiszt, egy gazdag nemesi família művelt
fiatal tagja. A vezéralak, Martinovics Ignác pedig főpap-egyetemi tanár, nemrég
a császár-király meghitt tanácsosa.
Martinovics hivatásos tudós volt. Tanulmányait kezdetben latinul, később
németül vagy franciául írta. Fő feladatának az emberek felvilágosítását tudta.
Népszerűsítette a francia gondolkodók eszméit. Azt írta és azt tanította, amit
császára, Lipót elvárt tőle. Ő meg Lipóttól várta, hogy kiépíti és teljessé teszi,
amit II. József elkezdett, de ő se tudta befejezni, sok csalódás után ötvenéves
korában meghalt. Amikor pedig a legfelvilágosultabb Habsburgok – József és
Lipót – dolguk végezetlenül kivonultak az élők sorából, az egykor udvari ember,
tudós, nagyon is úgy érezhette, hogy többekkel együtt az ő feladata is, hogy
ébren tartsa a nagy – a korszerű – uralkodók céljait és eszméit. A magyar
társadalom minden rétegében kívánta terjeszteni a nemrég még hivatalos, az
udvarból irányított politikát. Valószínű, hogy kezdetben nem is voltak óvatosak,
elmúltak ugyan az elmúlt évtizedek belülről irányított célkitűzései, de nem
tűnhetett bűnösnek az, aki József és Lipót császár eszméit ismételte. Ámde
közben Párizsban a forradalmárok halálra ítélték és kivégezték XVI. Lajos
királyt és hamarosan utána Mária-Antónia királynét, aki Mária Terézia leánya,
József és Lipót császár húga volt. Közben a franciák terrorrá fokozták a
forradalmat: az események irányítása a jakobinusok kezébe került. Ők a király és
az arisztokraták után minden mérsékeltebb gondolkodót vérpadra küldtek. A
forradalom hadserege diadalmasan verte vissza a velük ellenséges hatalmak
katonáit. Híres indulójuk, a Marseillaise Európa-szerte magát a francia
hadsereget jelentette. Ferenc császár hivatalnokai és tábornokai nemcsak
gyanították, hanem tudták is, hogy azok, akik hallgatnak Martinovics apátra,
lelkesednek azokért az eszmékért, amelyeket a francia forradalmárok is
magukénak vallanak. Egy olyan verseket is író pap, mint ez a Verseghy képes
volt lefordítani magyarra a forradalom indulóját. S ezt a veszedelmes dalt az
ifjak országszerte éneklik, még a nemesifjak is. Az a másik fiatalember, a kassai
főispán titkára, Batsányi János a magyar nemzetet, főleg a nemeseket biztatja,
hogy „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”. A harmadik fiatal költő, a
külföldieket oly lelkesen népszerűsítő Kazinczy Ferenc nyugatról behozta
Magyarországra a külföldi versformát, a szonettet, divatossá is tette a veszélyes
gondolatokkal szívesen játszó ifjak körében. Máris vannak országszerte fiatal
poéták, akik nem restellik szonettekben közölni érzelmeiket és gondolataikat.
Már Debrecenben is írnak szonetteket, és az oly előkelő Szemere Pál egész
sorozat szonettet közölt már. Holott ez a Szemere közismerten a hajdani
honfoglaló vezér, Huba egyenes leszármazottja. Hogy nem restell szonetteket
írni!
De az is nyilvánvalónak tűnt, hogy aki szereti a Béccsel is ellenséges
franciákat, az szeretettel gondol Rákóczira és szabadságharcára, és minden
bizonnyal még egy független magyar államról, talán francia módon magyar
köztársaságról ábrándozik. Az ilyen ábrándok pedig a forrongó világpolitikai
helyzetben nagyon is veszélyesek, idejében el kell fojtani őket. A néhai
császárok – József és Lipót – eszméit se szerette mindenki, amikor ők voltak a
birodalom urai. Ma pedig már egyenest riasztók volnának. Nem is meglepő,
hogy Lipót bizalmas embere, tanácsadója a magyarok fő izgatója. Hiszen már az
is gyanús, hogy egy római katolikus főpap, egy apát, ahelyett, hogy misézne és
gyóntatna, fizikát tanít. Ő az égből főleg a mennydörgős mennykőt látja, hiszen
még könyvet is írt a villámlásról. Az egész elégtelen magyar nemzetet elrémítő
perrel kell kezdeni még a franciák elleni védekező harcot is.
Így került sor az egész országra kiterjedő elfogatásokra. Már a büntető per
megindulása előtt elrémítő terrorhangulatot kell teremteni. – Pesten, a Nagyhíd
utcában volt az egyik legelső nagy ablakú, márvány asztalú, tükrös kávéház, a
„Kemnitzer” – Azt az utcát most már régóta Deák Ferenc utcának hívják.
Esténként ott sétálgattak gavallérokra lesve az utcák könnyű vérű hölgyei. Még
Bécsből is le-leutaztak delizsánszon (postakocsin) a megvetett, de itt nagyon is
keresett nők, akik odavonzották azokat a fiatalembereket, akiket akkor
„gigerliknek” neveztek. Ezekről a nőkről és gyorsan váltogatott lovagjaikról
nevezték a Kemnitzer kávéház előtti esti korzót „Nagyhíd utcai cifra sétá”-nak.
Az ifjúság körében népszerű volt a Kemnitzer. Oda jártak a hölgyeket kereső
gigerlik, a hirtelen divatossá vált biliárdjáték kedvelői, az írók, költők,
szerkesztők. Olykor a nők is beültek. Az egyetem diákjai – leginkább a jogászok
– délelőttönként vizsgára tanultak könyveikből vagy kártyán verték el hazulról
küldött pénzüket. Batsányi is, ha Kassáról Pestre kellett utaznia, ide ült be. Itt
találkozhatott Kármán Józseffel, a „Fanni hagyományai” című kisregény
szerzőjével is. Gyakran velük egy asztalnál beszélgetett Fodor József, a
személynök (az ország legfőbb bírája) művelt fiatal titkára. Ezek leginkább
politikáról, főleg a francia eseményekről beszélgettek.
Az asztalok között sétálgatott Kemnitzer úr, a kávés. Ugyan polgárember volt,
nem nemes, de a kávésokat már akkor is urazták. Az akkori Pest lakossága
javarészt német nyelvű volt. Kemnitzer úr, majd Pilwax úr és a többi korai kávés
azonban tudott magyarul. Szükség is volt rá, hogy tudjanak, mert az
egyetemisták, a honoratiorok, a fiatal nemesek az asztaloknál általában magyarul
beszélgettek. A kávésoknak pedig hivatalos feladatuk volt, hogy amit hallanak,
azt titokban mondják el az illetékes hivatalokban. Hivatásos besúgók voltak.
Kezdetben pedig a fiatalemberek nem is csináltak nagy titkot törekvéseikből,
hiszen a tekintélyes apát nemrég még udvari ember, Lipót császár bizalmasa a
köztudatban nem tűnhetett gyanús férfiúnak vagy éppen összeesküvőnek.
Hanem amikor Martinovicsot letartóztatták és a hamarosan elkövetkező súlyos
vádról a magas rangú hivatalokban már tudtak, akkor a hír és az ijedelem
országszerte elterjedt. A személynök az ország legfőbb bírája volt, az ő körében
azonnal tudták, hogy halálos ítéletek következnek. A Kemnitzerben is gyakori
vendég Fodor József, a személynök titkára volt. A veszély nagyságáról először
akkor vettek tudomást a mozgalom részesei, amikor Fodor a személynök
előszobájában pisztollyal főbe lőtte magát. Kármán József eltűnt Pestről.
Hazament vidékre, a szülői házhoz és ott szobájában egyszeriben meghalt.
Csaknem bizonyos volt, hogy méreggel megölte magát. Már folytak is
országszerte a letartóztatások. Százszámra fogtak el embereket, az írók, költők
szinte valamennyien gyanúsak voltak.
A nádor Sándor főherceg volt, a császár öccse, Lipót császár-király ifjabbik
fia. Ugyanúgy a felvilágosodás híve, mint az apja volt, nem is kedvelték a bécsi
udvarban. Az ő fia volt a későbbi József nádor, minden idők legszeretettebb
magyar főtisztviselője. Sándor főherceg azonnal kapcsolatba lépett a
legbefolyásosabb bécsi urakkal. Bizonnyal ő érte el, hogy a fellebbviteli
tárgyalás végén szinte valamennyi ítéletet hosszú időre kiszabandó börtönre
enyhítették. Csak a hét fő bűnösnek tartott vádlottnál erősítették meg a halálos
döntést. A fő bűnös természetesen Martinovics volt, mellette a szervezkedés
másik négy igazgatója és a leglelkesebb fiatalok, akik a vádlottak padján is hitet
tettek a felvilágosodás mellett. Ez Őz Pál ügyvéd és Szolárcsik Sándor tanító
volt. A kivégzés – fővétel – hamarosan bekövetkezett a Várhegy alatti zöld réten,
amelyet Vármezőnek hívtak. Kazinczy gyászos szójátékkal Vérmezőnek
keresztelte át.
Áttekinthetetlen, hogy a vádlottak közül kit, miért, milyen hosszú börtönre
ítéltek. A költők közül Batsányi, aki versben lelkesedett Párizs forradalmi
eseményeiért, mindössze egy esztendőt kapott. Kazinczy, aki az irodalomnak és
a nyelvtannak volt lelkes gazdagítója, nyolc évet töltött börtönben. Verseghyre
tíz évet róttak, legfőbb bűne az volt, hogy ő fordította magyarra a Marseillaise-t.
Több száz embert ítéltek el, a magyar értelmiség nagy részét kivonták a
társadalomból. Úgy tűnt, hogy sokáig némaság van és némaság lesz. Mégis: aki
szabadon volt, az beszélt. Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály és a Lúdas
Matyit író Fazekas Mihály ezekben az években alkották fő műveiket. A magyar
történelmet akkor kezdték magyarul írni. Eddig a történelmet általában akkor is
latinul fogalmazták, amikor a szépirodalom már magyar nyelvű volt. Ezekben a
néma években azonban egymástól függetlenül két helyen megszólalt magyarul a
magyar múlt. Budán Virág Benedek, katolikus pap, deákos költő és műfordító
belekezdett sok kötetre szánt művébe, a „Magyar századok"-ba. Debrecenben
Budai Ésaiás, református pap megírta egyéb tankönyve mellett magyar történetet
magyarul. Bátyja, Budai Ferenc, szintén református paptanár történelmi lexikont
szerkesztett a magyar nemzet mohácsi vész előtti fél ezer esztendejéről, illetve e
kor történelmi alakjairól. Ez is magyar nyelvű volt. Történelmi szakirodalmunk
itt lépett már mindenestől anyanyelvű szépirodalmunk mellé.
És ami a XIX. század elején történt, az jórészt ezekben az évtizedekben, a
magyar felvilágosodás korában kezdődött.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET:
Romantika és reformkor

Színháztörténetünk kezdete
Drámákat azért írnak, hogy színházban, közönség előtt eljátsszák őket. Színházat
azért építenek, hogy ott közönség előtt drámákat játsszanak el. A társadalmaknak
a fejlődés egy fokát kell elérniük, hogy legyen színházuk és drámájuk. De a
kultúrák más-más fokán más-más a színházak feladata, tehát más-más a drámák
formája és tartalma. – A színház lehet vallásos áhítat helye, lehet mulattatás
eszköze, eszmék és feladatok tudatosítója, lehet jó üzlet. Ezek szerint a
színházban eljátszott dráma lehet áhítat szertartása és lehet pornográfia. Lehet
társadalmi-politikai kérdések vitafóruma és lehet jellemeket lélektani
ismeretekkel jellemző emberábrázolás. Más-más korban másféle az érdeklődés,
másfélék a gondolattársítások. Ami érdekes vagy éppen izgalmas volt a
középkori, áhítatot igénylő közönségnek, az nem sokat mondana nagyvárosi,
újmódi zenés-táncos vígjátékokat igénylő nézőknek. Egy-egy társadalom
színházművészete és drámairodalma évszázadról évszázadra, de talán már
évtizedről évtizedre is másféle színdarabokkal köti le a másféle érdeklődők
figyelmét.
Nem ismerjük középkori drámáinkat, de bizonyos, hogy voltak, és valahol
valahogy játszották őket. Hiszen középkori magyar irodalmunkból is csak
nyelvemlékeket őrzött meg a túl viharos történelem. Igen szórványosan
megmaradtak szövegek, esetleg csak töredékek passiójátékokból,
misztériumokból, moralitásokból. Vagyis az akkori napi érdekességű vallási
színdarabokból. Néha azt is sejtjük, hol és hogyan játszották ezeket. De
középkori és kora újkori mindennapjainkhoz nem tartozott hozzá a színházi élet.
– A reneszánsz kor évtizedeiben az új igényű kultúra felfedezte a régi, klasszikus
kultúrát. Az ókori görög és latin irodalom, művészet mintha feltámadt volna (a
reneszánsz szó franciául újjászületést jelent). A tanult emberek gyönyörködni
tudtak a homéroszi görög eposzokban, Vergilius és Horatius latin
költeményeiben. Érdekes lett, hogy jó két évezreddel korábban milyen is volt az
a hajdani színház. És ha megismerték Szophoklész és Euripidész tragédiáit,
könnyen kaphattak kedvet, hogy hasonlókat írjanak ők is. Magyarország ugyan
éppen belesodródott a világveszedelembe, török janicsárok és szpáhik, német
zsoldosok versenyt pusztították az országot, de megszólalt és azonnal magas
színvonalon szólalt meg Balassi Bálint, Rimay János magyar költészete,
Bornemisza Péter magyar prózája. Ez a művelt, nagyúri házaknál tanítóskodó
Bornemisza költőnek is felettébb jó volt, és Szophoklész ismeretében magyar
tragédiát írt Elektra sorsából. Lehet, hogy először Bécsben, de magyar közönség
előtt elő is adták. Művészi színvonalban felemelkedett az európai átlaghoz. Fél
évezred után mi is legalább annyiszor játsszuk, mint a szophoklészi ősmintát.
De az akkori és a következő vérzivataros évszázadok – ha lehetővé is tették
költészetünk többszöri kivirágzását – sehogy se voltak alkalmasak színházi élet,
színházi kultúra kialakítására. Kísérletek itt-ott néha előfordultak, de színházi
kultúra, magyar drámairodalom a magyar életben egyelőre nem volt. Városaink
alig-alig voltak. Ahol voltak, nem magyar nyelvűek voltak. A felvilágosodás
kulturális felemelkedése megismertette az olvasókkal a francia, majd a német
drámákat. S Bessenyei fellépése óta voltak már magyar drámák is, csak nem volt
hol előadni ezeket. Ha a városokban itt-ott nyíltak is színházak, ezek német
nyelvűek voltak. És Bessenyei drámái ugyan igen ösztönzőek voltak, de nem
elég érdekesek, hogy közönséget vonzzanak. De akadtak kísérletező papok,
tanárok, diákok, akik drámákat akartak írni, és türelmetlenül várták, hogy
valahol legyen már magyarul játszó színház. Az olyan nagy kultúrájú emberek,
mint Ráday Pál (Ráday Gedeon unokája), a már tevékenykedő Kazinczy Ferenc
vállalkozott, hogy bármikor segédkezik, ha akadnak, akik magyar színházat
hoznak létre. 1790-ben, még a Martinovics-per előtt, a felvilágosodás irodalmi
mozgalmának hazai delelőjén végre akadt egy elszánt értelmiségi, Kelemen
László – hol tanítóként, hol kántorként dolgozott –, aki színjátszó együttest
szervezett lelkes fiatalokból és kinyilvánította, hogy magyar színházat akar
alapítani. Ráday Pál és Kazinczy Ferenc lelkesen állt melléje, még helyiséget is
igyekeztek Pesten találni, hogy végre legyen magyar színház. A legelső állandó
magyar színház megvalósításában mindkettejüknek jelentékeny szerepe volt.
Ráday Pál volt az első magyar színházi ember, aki magára vonatkozóan is
használta a dramaturg fogalmát. (Persze Lessing műveiben olvasta, ezt a görög
szót a német Lessing találta ki.) Ráday Pál már Kelemen igyekezete előtt próbált
magyar színházat létrehozni, állandó színházépülettel. Három évvel Kelemen és
társulata színháznyitása előtt Ráday Pál már állandó jelleggel akart Budán
színházat kezdeni. A Ráday családnak volt egy kis birtokteste a Várhegy túlsó
oldalán, amelyet már akkor „Horváth-kert”-nek hívtak. (Az Alagút még nem
létezett.) Azon állt egy raktárhelyiségszerű építmény, afféle kocsiszín. A maga
csinálta dramaturg elhatározta, hogy ott nem kocsikat tartanak, hanem drámákat
játszanak, így lett a kocsiszínből játékszín. (És nem a színesség szóból!) –
Hamarosan előadásra alkalmas emelvényt építettek a nézőtér végébe, padokat
hoztak, az első sorokba pedig karosszékeket (zsöllyéket!) állítottak. Ráday és
Kazinczy a maga baráti köréből fiatalokat szervezett társulattá. Egyik velük
lelkesedő fiatalember, Zechenter Antal hadmérnök lefordította Voltaire
„Mohamed” című drámáját, magyarul „A hitető Mohamed” címet adta a
darabnak. Témája szerint a keleti vallásalapítóról szól, de azonnal érthető volt,
hogy ez harcos antiklerikális mű. Itt a vallás (bármelyik vallás) az emberek
megtévesztésére szolgáló, tömegeket fegyelmező parancssorozat. A
felvilágosodott ifjúságnak nagyon tetszett. Úgy gondolták, hogyha bárki
kifogásolná, majd azt válaszolják, hogy ez a mohamedán hitről szól, azt pedig
szabad szidni is.
A színjátszók java része fiatal költők, írók, jogászok és az ő nőismerőseik
soraiból került ki. Az egyik szerepet például Batsányi János játszotta. – A
budaiak és a szemközti pestiek érdeklődve tódultak a bemutatkozó előadásra.
amellyel ez a színház elkezdődött és bevégződött.
Buda város illetékesei, akik szintén érdeklődve ültek a nézőtéren, hamarosan
észrevették, hogy itt nem régi arabokról van szó, hanem általában minden
vallásról, papról, cenzorról. Az előadás után azonnal, még aznap este nemcsak
az előadások betiltásáról szóló rendelkezés érkezett meg Rádayhoz, hanem egy
olyan parancs is, amely az épület azonnali lebontását rendeli el, nehogy ott még
egy ilyen vagy hasonló gyalázatos művet előadhassanak. Másnap azután már
hajnalban ácsok és kőművesek érkeztek, akik megkezdték a kocsiszínből lett
játékszín lebontását.
Ha Ráday Pál nem lett volna gróf, egyik nagybátyja miniszter, nagyapja a
híres könyvtáralapító – bizonnyal súlyos büntetést is kapott volna. Így csak
hallgatásra kényszerült. De nem maradt tétlen. Lázas érdeklődéssel figyelte, kik
és hogyan próbálkoznak mégis magyar színjátszást szervezni. Hasznos
pártfogója lett a legkorábbi vándorszínész társulatoknak. Felismerte, hogy az a
művelt és lelkes kántortanító, Kelemen László alkalmas is lehet egy állandó
színház megvalósítására. Ráday javasolta, hogy az lehetőleg ne Budán, hanem
Pesten legyen. Az ő budai kísérlete nem sikerült. Azt is tudomásul vette, hogy
kultúrapártoló erdélyi arisztokraták Kolozsvárott ugyancsak állandó magyar
színházat akarnak szervezni, mint ő és Kazinczy. És mégiscsak a dramaturg
grófnak voltak a legjobb személyes kapcsolatai, hogy itt is, ott is megtalálja az
alkalmas épületet. Pesten a rég lebontott városfalnak maradt egy elhagyott,
semmire se használt bástyatornya. Nem is volt rossz helyen, közel a Duna-
parthoz, közel a város közepéhez, amely hamarosan az egyre fontosabb
polgárváros belvárosa lett. Ezt az egykori hadi építményt kapta meg Kelemen
László 1790-ben. Itt indult meg a magyar hivatásos színészet. Kazinczy szerette
volna, ha Shakespeare Hamlet című művével nyitnának. Gyorsan le is fordította
német fordításból, mert angol példányt nem tudott szerezni. Ráday is, Kelemen
is méltónak tartotta, hogy ezzel a nagy művel kezdjék az előadások sorát. De
nem volt annyi színészük, hogy kioszthatták volna a szerepeket.
Így csak két évvel később a megnyíló kolozsvári Magyar Színház indulhatott a
Hamlettel.
Pest és Kolozsvár után országszerte több helyen épültek állandó jellegű
kőszínházak. Kassa, Miskolc, néhány évvel később Nagyvárad már állandó
színházban adott otthont drámáknak, színészeknek, és főleg közönségnek.
Amikor a hivatalok körében egyre veszedelmesebbnek tűntek a felvilágosodás
hazai hitvallói, a magyar színházak mind kevésbé tetszettek az államnak is, a
városoknak is. Már nagyon közel volt a Martinovics-per, amikor Kelemen
László pesti színházát egyszerűen betiltották. A vidéki színjátszás elé újabb és
újabb akadályok gördültek. De ahová színészcsoport betette a lábát, hogy néhány
napig vagy még tovább gyönyörködtesse az érdeklődőket, ott mindig akadt néző.
A Martinovics-per vádlottjainak nagy része még börtönökben várt a
szabadulásra. Nem egy rab meghalt a rácsok mögött. De a vándorszínészet
halhatatlanjai már hivatásosként kóborolták végig az országutakat. Déryné,
Kántorné, Megyeri, Szentpéteri már az első magyar színészi hőskornak
múlhatatlan emlékű főszereplői voltak.
A magyar romantika ezekben a kalandos években bontakozott ki. A romantika
európai kibontakozásának nélkülözhetetlen előzménye volt, hogy a
szentimentalizmus már szervesen beletartozott a felvilágosodásba. Az
emberközpontúság nem tekinthetett el, nem is akart eltekinteni az érzelmek,
vágyak, indulatok ábrázolásától. Rousseau ugyanúgy egyik fő alakja a francia
felvilágosodásnak. mint Schiller a német felvilágosodásnak, Richardson az angol
felvilágosodásnak, vagy nálunk Kármán József szentimentalizmust árasztó
kisregénye, a „Fanni hagyományai” a mi felvilágosodásunknak. Ez az
érzelemkultusz hozzátartozott a XIX. század elejének nemeseiből polgárivá
változó hétköznapjaihoz. A kispolgárrá váló kisnemes és a kispolgárrá emelkedő
jobbágy eszményíteni kezdi békés otthonát. Bútorai lakályossá finomodnak. A
lakásokban természetes díszítés lesz a festmény. A nagyurak szobáit ősök képei
díszítik, a kispolgár legalább szülei vagy nagyszülei arcképével figyelmeztet,
kiktől is származik. A hősök és hősködők kései leszármazottai csataképekkel,
lovagtornákat ábrázoló festményekkel veszik körül magukat. A szentek pompás
csoportképei nagyúri és dúsgazdag otthonokba illenek. A szerényebb, de
biztonságos életű kispolgárok szerény Krisztus- vagy Szűz Mária-képek előtt
imádkoztatják felkelés után és lefekvés előtt gyermekeiket. Divatosak lesznek
hollandi mintára a konyhai képek: halak, kenyérszeletek, húsok. Bécsben, a
bajor Münchenben és más német ajkú városokban a szolid, de viszonylag
gondtalan családok körében eszményképpé válik a „derék majoros”, közkeletű
német szóval: „biedermeier''. – A biedermeier stílus ugyanúgy a
szentimentalizmus egyik következménye, mint az ábrándozást dicsőítő
romantikának a kezdete. A szelíd szerelmek, a szelíd kalandok divatja előkészíti
az érzelmek és tettek tetszetős fellobbanását, a már lángoló romantikát. Ennek a
romantikát előkészítő biedermeier stílusnak nálunk legjellegzetesebb és a maga
korában legdivatosabb költője Kisfaludy Sándor. Himfy szelíd szerelme, a
Csobánc és a többi rege az „előidőkből”, a megszelídített kalandok ábrándvilága
pontosan a szentimentalizmusban gyökeredzik és a romantikába torkollik.
Ugyanez a Kisfaludy Sándor színháztörténetünkben is emlékezetes alak.
Ha háborús kalandokat, hadifogoly-viszontagságokat is lát, ha olykor
nagyvárosokat is megízlel, élettörténetében és ízlésében mégis vidéki,
pontosabban Balaton-vidéki ember. Badacsony, Balatonfüred, Szigliget az ő
világa. Volt francia muzsikus asszony a szeretője, magyar – Balaton-parti –
nemeskisasszony a felesége. Somogyi, zalai, veszprémi megyegyűlések
ünnepelt, nagy hírű nemesura. Cselédlányok és cselédasszonyok nagyon kedves
gazdája. Ilyennek képzeli a bécsi kispolgár és a verseket is kedvelő magyar
kisnemes a tisztelni való. emberséges nemesurat. Ő a megtestesült magyar
biedermeier költő. De az se melléfogás, ha a magyar romantikus költészetet tőle
számítjuk. Annyi bizonyos, hogy a XIX. század kezdetén ő volt a legnépszerűbb
irodalmi alak egész Magyarországon. Személy szerint is tekintély lehetett a
Balaton-vidéki nemesurak körében. Idegen volt a felvilágosodás eszméitől, ezért
a konzervatívok is kedvelhették. De humanista volt, jól bánt a jobbágyaival,
igyekezett népszerűsíteni az irodalmat, a kultúrát, ezért a haladók is magukénak
érezhették. Szerette a vándorszínész társulatokat. Kelemenék színházát
betiltották, de Pesten azóta is gyakran hosszú ideig tartózkodtak
vándortársulatok. Egészen bizonyos volt, hogyha a Balaton olyan pontján, ahol
nyáron fürdőzők tartózkodnak, épül az állandó, kőből épült színház, annak nem
is kell állandó társulat, a vándortársulatok versengeni fognak, hogy
játszhassanak ott. Úgy gondolta, hogy Balatonfüred a legalkalmasabb hely. Fel is
lelkesítette a környék nemesurait, hogy adják össze a színházépítésre a kellő
pénzt. Kiválasztotta a megfelelő építészmestert, maga nézett alkalmas munkások
után. Fel is épült hamarosan a balatonfüredi színház. Sokáig meg is maradt. A
városi színházaknak sok bajuk volt: hol rossz volt a számvetésük, hol a
hatóságokkal kerültek politikai ellentétbe. Balatonfürednek nem volt társulata,
de csábított magához minden vándortársulatot. A börtönből nyolc év után
kikerült Kazinczy is készséggel támogatta a Balaton-parti színjátszást. Jó ideig
ez volt Magyarországon a drámák legbiztosabb otthona.
Az állandó pesti színház, amely hamarosan Nemzeti Színház lett, csak 1837-
ben alakult meg. Kolozsvár túl messze volt a magyarországi városoktól, így a
romantika diadalmas fellángolása a vándorszínészek játékával erősödött,
népszerűsödött.

Az első negyedszázad
Előbb-utóbb egymás után kikerültek börtönükből a Martinovics-per élve maradt
elítéltjei. Közben egész Európát lángba borították a francia forradalom
szakadatlan harcai. Az a forradalom pedig már császárságba torkollott. Egy
évtizednél tovább tartott király, császár, cár küzdelme Napóleonnal. Akik nem is
oly rég a forradalomért lelkesedtek. Napóleonban látták a felvilágosodás
eszméinek megvalósulását. A meghaladott múltat rögzítő vagy visszaállító
nemesi társadalmakhoz viszonyítva valóban Napóleon jelentette a gyakorlatilag
megvalósítható haladást. Nálunk például a leginkább jakobinusnak tartott költő,
Batsányi abban reménykedett, hogy Napóleon és a francia hadsereg fog
megszabadítani bennünket a Habsburg rabságtól. Ferenc császár évtizedeiben
Magyarország az alattvalók szemében és tudatában megint a megalázott rabság
állapotába került. Most már a nemzeti szabadságot, a jobbágyfelszabadítást, az
emberek közti egyenlőséget nem lehetett elválasztani egymástól. A fellángoló
romantika egybeesett a szabadságigény politikai programjával. A fokozódó
nemzettudat nemzeti függetlenséget jelentett. A „régi dicsőség” emlegetése az új
szabadság igényét fogalmazta meg.

A romantika a XVIII. és XIX. század fordulóján úgy indult, mint az indulatok

irodalma. A regényekben túlzott gyűlölet, túlzott szerelem, túlzott fordulatok
igyekeztek az addig uralkodó klasszicizmus fegyelmét felváltani. A regény
műfajának neve franciául is, németül is: roman. Ettől kezdve minden műfaj, sőt
minden művészet – festészet, szobrászat, zene – igyekezett átvenni a regény
túlzásait, tehát regényesek, romantikusak lettek. A romantika fogalma kezdetben
a klasszicizmus ellentéte volt. Németországban Schiller történelmi helye szerint
klasszicizálónak számított és számít ma is, de az ő drámáinak indulatai, nagy
ellentétei már a romantikus drámák bevezető mozzanatai voltak. Nemcsak
Grillparzer és Hebbel, hanem Puskin Borisz Godunovja, Katona József Bánk
bánja, Victor Hugo Hernanija vagy Ruy Blas-ja nincs Schiller történelmi
tragédiái nélkül. A romantika fordulatossága, érzelmi túlzásai, indulatai
elsősorban a drámákban jelentek meg. Ha voltak is korábbi kísérletek, a mi
romantikánk, mint irodalmi gyakorlat Kisfaludy drámai műveivel és
Aranyosrákosi Székely Sándor, „A székelyek Erdélyben’' című eposzával
kezdődik.
Kisfaludy Károly lírai költőként is, vígjáték- és tragédiaszerzőként is,
irodalomszervezőként is döntő hatású jelenség irodalomtörténetünkben.
Stílusban is, írói magatartásban is romantikánk kezdete. Az oly népszerű
biedermeier költő, Kisfaludy Sándor sokkal fiatalabb öccse volt. Évtizednél is
hosszabb idő telt el születési dátumaik közt. Károly még iskolásfiú, amikor
bátyja már testőr Bécsben, bátor katona Napóleon ellen, majd hadifogoly
Franciaországban. Olyan biztonságosan ír szerelmes verseket franciául, mint
magyarul. Sose bizonyos, hogy valóban azokhoz a nőkhöz írja, akiknek címezi
őket. Hadifogolyként is jó társaságok, köztük muzsikusok kedvence.
Végigszerelmeskedi fogságát, kiszabadulva ugyanezt az életet éli itthon. Az öcs
kezdetben lelkesedik egyre híresebb bátyjáért, de a báty sose tudja megkedvelni
már fiatalon tehetségnek bizonyuló kisebb testvérét. Apjuk se szereti Károlyt,
akinek születésébe belehalt az anyja. Az apa is, Sándor is kisgyerek korától
„anyagyilkosnak” nevezi. Bár az iskolában igen jó tanuló, alig várják, hogy
felcseperedjék és katonának álljon. Ehhez semmi kedve, ezért a család férfitagjai
megvetik. Hol gyávának, hol paraszt ízlésűnek, nemesi nevéhez méltatlannak
tartják. Még tartanak a Napóleon elleni háborúk, amikor katonaként kénytelen
harcolni a franciák ellen, holott lelkesedik a felvilágosodásért, sőt Napóleonért
is. Később átosztják egy olyan alakulathoz, amelyet Itáliába küldenek. Ott az
első adandó alkalommal megszökött, olyan messzire, ahol már nem volt császári
hadsereg. Olasz utakon csavargott, piactereken kis pénzért arcképeket rajzolt. Ha
azt igényelték, akkor festett is. Gyermekkora óta szeretett festegetni. Ha tanítóra
akadt, tanult is. Az olasz városokban az is előfordult, hogy üzletek bejáratára
cégéreket festett. Ezt néha elég jól fizették. Később itthoni barátok közt
mesélgette, hogy a talján kalmárok kedvelték és meg is fizették, ha a boltajtó
mellé szerecseneket mázolt. De arra is volt alkalma, hogy valódi festőkhöz
szegődjék, s tanuljon is tőlük. Mikor egy békekötés után úgy jöhetett haza, hogy
elnézték szökevény múltját, itthon először festészetből élt. Valójában igen jó
festő lett belőle. Néhány képe a magyar romantikus festészet remekei közé
tartozik. Ám a versírás előbb játéka, majd szenvedélye lett. Minthogy hazulról
jól tudott franciául, jó nyelvérzéke folytán kóborlásai idején szinte ráragadt az
olasz – ezért hamar került közel a nyugatabbra már kivirágzott romantikus
irodalomhoz. Olaszországban írta egyik leghíresebb, ma is közismert
költeményét a honvágyról „Szülőföldem szép határa” címmel. Újdonságnak
számított akkor, hogy a népdalok versformájában készült. Ifjú barátja, aki
mesterének tudta – Czuczor Gergely – tőle tanulta ezt a formát, majd ezek a
versek ihlették Petőfit a népdalformákra. – A hamarosan divattá vált magyaros
versforma úgy indult, mint a romantika egyik újdonsága. De ugyanilyen
otthonos volt a deákosok jól skandálható disztichonjában. Ebben költötte talán
legismertebb remekművét, a „Mohács"-ot. Szerelmes versei között pedig
felcsendül az „anapesztikus” ritmus, amely majd Petőfinél éri el a költői
magasságokat.
Amikor a romantika nálunk is a fejlődés iránya lesz, Kisfaludy Károly az a
mester, aki a költészetünk élére lépő fiatalok példaképe. Vörösmarty, Czuczor,
Bajza az ő tanítványainak tudják magukat. A magyar irodalomtörténet-írást
kezdeményező és művelő pesti orvos, Schedel Ferenc doktor is ott ül a
kávéházakban, olykor kocsmákban a többiekkel Kisfaludy asztalánál. Amikor
nagy hatású műveit írja, már nem is hívják Schedelnek, írói álneve Toldy Ferenc.
Irodalmi életet élnek, irodalmi életet teremtenek. A minden újdonság iránt
izgatottan érdeklődő Kisfaludy Károly felismeri a színház fontosságát. A
színházakhoz természetesen drámák kellenek. Pesten Kelemen László óta nincs
állandó színház, az ő színházát a Martinovics-per idején betiltották. Ő maga egy
úti baleset áldozata lesz. A kocsi, amelyen utazik, a göröngyös országúton
felborul és az árokba zuhan. Utasa holtan hever a törött jármű alatt. Utána jó
ideig nincs állandó színház Pesten. Pest azonban igényli a színielőadásokat, ezért
vidéki vándorszínész társulatok váltogatják egymást a Váczi körúti Szálában
(azaz táncteremben). Ezt szívesen bérlik ki a Pestre látogató társulatok. (Ennek a
helyszínén a sokkal később emelt házat manapság Bajcsy-Zsilinszky út 7-nek
hívják.) Amikor Kisfaludy és társai-tanítványai a magyar irodalom élére
emelkednek, ezt a „Hacker Szálá”-nak nevezett játékszínt gyakran bérlik egy
Székesfehérvárott alakított vándortársulat tagjai. A miskolci színházban híressé
vált Széppataki Róza, ismertebb későbbi nevén Déryné is itt lesz a színjátékok
hazai istennője. Itt válik Kisfaludy Károly sikeres színpadi szerzővé. Első
darabjai – mint az egész induló romantika – hangzatos, patetikus közhelyek,
divatos hazafiaskodások. Kisfaludy maga tudja legjobban, hogy mennyire
hatásvadászat. Ő maga gúnyolja magát csípős epigrammákkal, először is az
öngúny mesteri disztichonja: „Sok hazapufogtatás, ok semmi, de szörnyű
magyarság. / Éljen, győz a magyar! S tapsra ez ott fenn elég” – Ez a szerző
azonban vérbeli színpadíró. Ha tragédia kell, ír ilyeneket is. Hatásosak,
sikeresek. A legkitűnőbb „Iréne" olvasmánynak is igazi irodalom. Vígjátékai –
például a „Kérők" meg a „Csalódások" – máig is példaszerűek. Vidám
egyfelvonásosai műkedvelők számára azóta is mindmáig műsordarabok.
Történelmi kisregényei és novellái, például a „Tihamér" című, bevezetői a
magyar romantikus prózának.
Ez a minden műfajban széles körökre ható író döntő hatással van a következő
nemzedékekre is. Halála után Petőfi költészetében, Jókai szépprózájában,
Szigligeti színjátékaiban – vagyis a legnépszerűbb művekben – kimutatható a
hatása. Sikeres irodalmi jelenség volt, de mindig anyagi gondok között élt. Ha
nagyon nem volt pénze, akkor dohányos dobozokra erotikus képecskéket festett,
az ilyesmiket azok a módos emberek is megfizették, akik nem jártak színházba
és eszükbe se jutott verseket olvasni. Családjával pedig mindig rossz viszonyban
volt. Nemes nemzetes apjaura ünnepélyesen kitagadta, amikor közhírré tette,
hogy egy pesti zsidó orvos lányába szerelmes, el is akarja venni, és ezért
hajlandó áttérni a zsidó vallásra. Ez ugyan nem következett be, mert ekkor már
halálosan beteg, tüdővészes. Az orvos apa lebeszéli a szerelmeseket a
házasságkötésről. Nagy társasági köre van, de nagyon magányos ember. Nagy
hírű bátyja elismeri tehetségét, de úgy véli, hogy eltékozolta tehetségét, örökké
rossz utakra tévedt. A korszak legnagyobb magyar romantikus drámaírója,
Katona József, a „Bánk bán" költője fiatalon elismert jogtudós, Kecskemét
főügyésze, ismeretlen marad az irodalomban. Indulatosan mérges Kisfaludy
sikereire. Puffogó közhely-gyárosnak vallja. Katonát csak évekkel a halála után
veszi észre az irodalom. Kisfaludyt leginkább a közvetlen tanítványok –
Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Toldy Ferenc – érzik szellemi apjuknak. Amikor 42
éves korában meghal, ezek a már híressé emelkedett ifjak a halálos ágya mellett
megalapítják a „Kisfaludy Társaságot”, jó száz évig a magyar irodalom
legtekintélyesebb fórumát.
A Kisfaludy Társaság tagjai – élükön Vörösmartyval – még az új politikai
életnek is hangadói. Irodalmi-művészeti életünk összefügg politikai életünk
célkitűzéseivel. Ugyanabban az esztendőben – 1825-ben –, amikor Széchenyi
István nevezetes felszólalásával saját költségére megteremti a Tudományos
Akadémiát, és elindítója lesz a korszaknak, amelyet reformkornak hívunk,
irodalmi életünkben is új korszak kezdődik azzal, hogy megjelenik Vörösmarty
nagy eposza, a „Zalán futása”.
A romantika a XIX. század első negyedében mindenütt a már felemelkedett
polgárság önkifejezése, a nemzeti öntudat egyszerre igényli a nemzeti és az
egyéni szabadságot: a liberalizmus és a nagy örökség, a „régi dicsőség”
felidézése egyazon igény két arculata. Az angol szabadelvűség, Osszián
álmítoszai, Walter Scott történelmi regényei egymást ösztönözték és
magyarázták. A Napóleon korszakába torkolló francia forradalom és a
hamarosan következő romantika, élén Victor Hugóval és Dumas-val, a
fejlődésében elmaradottabb német polgárság Bismarck irányította porosz
liberalizmusa és Wagner germán istenvilága egyaránt testvérjelenségek.
Széchenyi ugyanúgy a magyar liberalizmus atyja, mint Vörösmarty a magyar
nemzeti mitológia költészetéé. A nemzeti eposzra szinte politikai szükség volt.
Hiszen már felvilágosodásunkban is jelentős szerep juthatott volna a nemzeti
hősköltészetnek, ha a kemény cenzúra nem akadályozza meg Bessenyei
„Hunyadi” című Mátyás király-eposzának a megjelenését. De az éhség a
nemzeti eposzra azóta is eleven volt. Dugonics áltörténelmi „Etelka” című
regénye is ezt a szükségletet jelezte, Kisfaludy Sándor regéi a magyar
álelőidőkről szintén ezt az óhajt elégítették ki. A régóta várt hőskölteményt, a
mitológiába vesző ősmagyar témájú igazi eposzt „A székelyek Erdélyben”
címmel az erdélyi Aranyosrákosi Székely Sándor ösztönző példaként megírta.
Még hozzá hexameterekben, hogy utána Czuczoron és főleg Vörösmartyn át
Debreczeni Márton alaposan elkésett „A kióvi csatá"-jáig hexameteres eposzok
jó fél évszázados sora következzék. „A székelyek Erdélyben" nem volt és soha
nem lett nemzeti közolvasmány, leginkább szakemberek olvasták és olvassák.
Mégis benne él a magyar irodalmi kultúrában, romantikánk egyik forrásvidéke.
Aranyosrákosi Székely Sándor unitárius paptanár volt. Külföldi egyetemeket
végzett, egy ideig Bécsben élt. De az unitárius vallást még a protestáns
felekezetek jó része se fogadta el. És ha a klasszikus nyelvek és irodalmak
tanítása mellett pap is kívánt lenni, akkor mégis haza kellett mennie Erdélybe,
hiszen ott ritka kivételképpen az unitárius is bevett, a többiekkel egyenlő jogú
vallás volt.
Igen művelt ember volt, és habár hivatásos költő nem kívánt lenni, igen jól
verselt. Ahhoz képest, hogy költeményei már a bécsi magyar diákok körében is
népszerűek voltak, Erdélyben pedig az irodalom mestereként tartották nyilván,
igen kevés verset írt. És ha szakadatlanul tanított is – nyelveket,
irodalomtörténetet, hittudományt – egyre inkább a papságot érezte hivatásának,
és elég fiatalon lett az erdélyi unitáriusok püspöke. Ismerte azonban Ossziánt, az
ókelta mondavilágot, felismerte, hogy az őstörténet mennyire nemzettudatosító
hatású. Tanulmányozta, hogy krónikáink mi mindent mesélnek őstörténetünkről.
Kézai Simon óta közkeletű tévhit volt Attila hunjainak és a honfoglaló
magyaroknak a rokonsága, sőt azonossága. Ebben a történetinek képzelt
mondavilágban fontos szerepe volt Csaba királyfinak – Attila fiának – és
hadnépének. Van a székely mitológiának egy olyan szála, mely szerint a
székelyek Csaba népének leszármazottai. Tehát a szilaj lovasok, akik olykor az
égen nyargalnak, valójában a legkorábbi magyarok, akik a nagy kalandok után
visszatérnek, egyenesen Erdélybe. Ők a legvalódibb ősmagyarok, velük
kezdődik Magyarország története. – Ez igazi ossziáni eposztéma volt. Persze
hajdani pogány istenek is kellettek hozzá. De ha a magát Ossziánná álcázó nagy
költő, Macpherson ki tudta találni Finjált és Kukullint s velük még vagy fél tucat
kelta mitológiai alakot, akkor az unitárius paptanár miért ne találhatna ki
áltörténelmi alakokat álistenekkel? Ki is talált egy harcias néphez illő főistent,
minden seregek, illetve hadak urát. El is nevezte Hadúrnak.
Jó képzeletű mesélő volt. Érdekes hőstörténetet talált ki Csabáról és népéről,
fölöttük a harcos főistennel. Mint a legfőbb példaképek, Homérosz és Vergilius,
ő is hexameterben képzelte el, majd fogalmazta meg művét. De a Hadúr két
szótagját nehezen tudta beleszőni a hexameter daktilusaiba, tehát két dével
Haddúrnak írta. Ez is latin mintára történt. Hiszen a római költők is, ha Jupiter
isten neve nem illeszkedett a daktilusokba, akkor Juppiternek írták és mondták. –
A mozgalmas, szellemesen felépített, kis hexameteres eposz egy bécsi magyar
folyóiratban jelent meg először. Fontos mű lett, példája annak az ősökről szóló
nemzeti eposznak, amelyet a hazai írástudók vártak, sőt elvártak költőktől. – Ez
a költő ugyan már rég vallásának püspöke, az unitárius oktatás főembere volt.
De költőként terjedt gyorsan hatása.
Nem is Vörösmarty kezdte a hexameteres, ősmagyarokról szóló eposzokat,
amelyek a magyar romantika kezdeti korszakára a legjellemzőbbek. Kisfaludy
Károly körének másik igen jelentékeny tagja, Czuczor Gergely már Vörösmarty
Zalánja előtt egy esztendővel jelentkezik, majd idővel még tovább játszik a
műfajjal. Legjobb, sokáig népszerű műve a „Botond”. Ez a maga idillikus
cselekményével, csodáktól mentes témájával inkább elbeszélő költeménynek
ható mű, mint szoros értelemben vett eposz. De nagyon jellegzetes romantikus
mű. Czuczor a valóságos kezdeményező. Nemcsak ezen a téren. Kisfaludy
példaadása után ő teszi széles körű irodalmi divattá a népköltészet versformáit,
ezzel Petőfinek is elődje. Verses állatmeséi pedig ezt a játékos-filozófiai műfajt a
következő nemzedékek számára is kedveltté teszik. Néhány történelmi ballada
jellegű költeménye – mint a „Hunyadi” vagy a „Szondi” – későbbi
nemzedékeknek is vonzó példát adnak.
Személyében, eszmevilágában, stílusában odatartozik Kisfaludy Károly
köréhez, de gyakran nem lehet a közelükben. Szegény fiúként indult, csak
papként tanulhatott, egyházi vagy pedagógiai feladatokkal gyakran kényszerült
távol lenni Pesttől. Egyháza nem kedvelte. Életformája is, témavilága is túl
világias jellegű volt. Még a reverendát se szerette. Politikai gondolkodása és
magatartása forradalmibb volt, mint barátaié. A szabadságharc után
megismerhette a börtönt, kis híja, hogy halálra nem ítélték. Szabadulása után,
amikor már Vörösmarty is, Bajza is halott volt, végre megengedték, hogy nagy
nyelvészeti munkáját folytassa. A magyar nyelv szótárát készítette, és mivel nem
tudta befejezni, a Tudományos Akadémia létrehozatta folytatását és befejezését.
A szerzők neve után „Czuczor-Fogarassy” néven máig is fontos dokumentuma
nyelvtörténetünknek. Tehát ha régóta elhalványodott is egykori népszerűsége,
változatlanul fontos alakja irodalmunknak.
Az igazi főszereplő természetesen Vörösmarty. Az epikus kezdet után
emelkedik lírai költészetünk legnagyobbjai közé. A forradalom és szabadságharc
utáni nyomasztó lelkiállapotban alkotott időskori nagy költeményei – „A vén
cigány”, az „Előszó”, „Az emberek” – költészetünk felejthetetlen remekművei
közé tartoznak. És romantikus drámairodalmunknak is a legkiemelkedőbb
alkotója. Mindig érdekes cselekményű színjátékai között legkitűnőbb a nagy
mesejáték, a „Csongor és Tünde". Politikai szemlélete Széchenyiéhez áll közel.
Mint újságíró-szerkesztő a liberális publicisztika és színikritika mestere.
Bajzával együtt szerkeszti az „Athenaeum” című színvonalas folyóiratot. Ennek
színikritikai rovata a „Játékszíni krónika”. Egyik évben ő írja számról számra, a
másik évben Bajza. Minden este színházban ülnek, 1837-től kezdve a Nemzeti
Színházban. Nem egy-egy előadásról írnak, hanem nyomon követik a művek
színpadi sorsát. Vörösmartvnak ezek mellett van egy terjedelmesebb
színháztudományi tanulmánysorozata: „Dramaturgiai töredékek". (Ez a cím nem
a mű töredékvoltát jelenti, hanem azt, hogy egy-egy számban csak egy-egy
fejezet jelenik meg. Színháztudományi irodalmunk legfőbb művei közé tartozik.)
Az 1825-től a forradalomig tartó reformkor fontos korszaka az újságírásnak is.
Az „Obsitos”-t író Garay János jelentékeny újságíró. Az író-költő-államférfi
Eötvös József fontos publicista. A negyvenes években Petőfi jellegzetes tagja a
szerkesztőségeknek. Ez időben szinte minden irodalmi mű politikai tett, és
minden politikai szándék szépirodalmi kifejezést is igényel. Amikor Széchenyi
után Kossuth is megjelenik a politikai porondon, cikkeit a kortársak – a követők
is, az ellenfelek is – ugyanolyan fontosnak, történelemformálónak tartják, mint
szónoklatait. Politikai stílusa befolyásolja a szépirodalmat is, mint ahogy nem
egy író vagy költő szépirodalmi stílusa befolyásolja a publicisztikát. – Mielőtt
még Jókai megjelennék az újságokban és a könyvpiacon, három fontos regényíró
jelzi romantikus irodalmunk növekvő színvonalát. Mindhárman a
liberalizmusnak is fontos képviselői, különös módon mindhárman bárók, akik
nyíltan szakítanak főnemesi elődeik konzervatív szemléletével: Jósika Miklós,
Eötvös József és Kemény Zsigmond.
Az a romantikus történelmi regény, amely a világirodalomban az angol Walter
Scott-tal kezdődik, nyomot hagyott egész Európa nemzeti irodalmán. Nálunk
Jósika Miklósé a kezdeményező szerep. Amikor „Abafi” című regénye
megjelent, azonnal szenzáció volt, úgy fogadták, mint amellyel új korszak
kezdődik elbeszélő irodalmunkban. Az erdélyi arisztokrata katonaévei alatt vette
tudomásul, hogy a jobbágysorból került közkatonák mennyire nem szeretik
nemesuraikat. Részvéttel hallgatta panaszaikat, azok pedig hamar bizalmasak
lettek a szokatlanul megértő báró iránt. Katonái és tiszttársai körében furcsa
különcnek tűnt. Hiszen az még csak hihető, hogy egy katonatiszt a tábori
sátorban is latin vagy francia könyvet olvas. De ha kilesték, milyen kötet van a
tábori ágy mellett, először nem is tudták, miféle nyelven olvasható a tartalma.
Igazi elképedés akkor következett, amikor megtudták, hogy a báró úr angolul
olvas. Amikor elég hamar befejezte a katonaéletet, és hazament, családja is
különc embernek tartotta, hiszen nem volt megszokott dolog, hogy egy
katonaviselt arisztokrata idegen nyelveken verseket és vastag könyveket olvas.
De az még különösebb volt, hogy olyan izgatottan érdekli a történelem. Az pedig
merőben érthetetlen, hogy miért beszélget hosszasan és igen barátságosan a
földjeiken munkálkodó jobbágyokkal. Még úri körökben is arról szokott
beszélni, hogy lám Angliában és Franciaországban már nincsenek jobbágyok. –
Családja, környezete egyre jobban elkülönült tőle. Első házassága sem volt
szerencsés, felesége is afféle furcsa embernek tartotta. Majd lám egyszerre csak
megjelenik és könyvesboltokban kapható egy „Abafi” című regény. És az
újságok Erdélyben is, a távoli Pesten is visszhangozzák, hogy milyen kitűnő
olvasmány. A família tagjai alig-alig olvassák, a főnemesi társaságok is csak
hallottak róla. hiszen különc ember az, aki kitalált történeteket olvas. – Az
irodalmi élet, az újságok és folyóiratok elragadtatva írnak előbb az „Abafi”-ról,
majd hamarosan az újabb Jósika-regényről. A liberális államférfiak pedig máris
úgy beszélnek Jósika báróról, mint liberális – s ami még ijesztőbb – demokrata
magyar emberről. Amikor pedig a forradalom és szabadságharc után
életveszélyes volt az efféle politikai magatartás, akkor a második, nagyon
szeretett feleségével elhagyja mindörökre az országot. Belgiumba mennek.
Utolsó regényeit ott írja névtelenül, nehogy itthon bárkire bajt hozzon. Ez az
életút, ez az életmű nagyon jellemző a reformkorra.
A reformkortól a kiegyezés utánig a magyar irodalomnak is, a magyar
politikai életnek is, sőt még az államfilozófiának is egyik legjelentősebb alakja
báró Eötvös József. Regényei is politikai tettek és hitvallások, kultúrpolitikája
pedig a szellemi élet szerves része. Személyiségét jól jellemzi az a sajátos tény,
hogy 1848 forradalmi kormányában, majd a kiegyezés összhangot kereső és
olykor meg is találó kormányában is ő a közoktatási miniszter. Fontosságát
Széchenyi ugyanúgy tudomásul veszi, mint Kossuth. Ugyanúgy példakép Jókai,
majd Mikszáth és Gárdonyi nemzedékéig a romantikusok számára, mint Justh
Zsigmond. Bródy Sándor, majd Móricz Zsigmond a naturalizmusnak mondott
realizmusában.
Keményen reakciós arisztokrata családból származott. Apja, Eötvös Ignác a
népi mozgalmakat vérbe fojtó nemesi maradiság vérengző főbírája. Akkoriban
sokak véleménye, hogy ő a legellenszenvesebb ember Magyarországon. A
felvilágosodásért, liberalizmusért, majd tevékeny demokratizmusért már
diákkorában lelkesedő fiú iskolatársai előtt megtagadja apját, rokonságát. Persze
a családja így nem akar tudni róla. Akik Széchenyi fellépése után felismerik a
reformok nélkülözhetetlenségét, figyelnek őrá is. Ő közben hamar népszerű
verseket ír, prózai stílusa úgy csatlakozik a nyugat-európai
szentimentalizmushoz, hogy az már átmenet a romantikához. Első és azonnal
sikeres regénye, „A karthauzi" a magyar szentimentalizmus főműve, de egyben
Jósika történelmi regényei mellett ő a hazai témák példaszerű romantikusa is.
Azt éppen nála lehet leginkább megfigyelni, hogy a romantika úgy száll szembe
a klasszicizmussal, hogy a társadalmi és lélektani valóság jellegzetességeit
kívánja ábrázolni. Nyugaton Balzac realizmusa párhuzamos Victor Hugo
romantikájával. És például Balzac „Szamárbőr" című regénye ugyanúgy a
romantika felé közelít, ahogyan Victor Hugo „Nyomorultak''-ja, vagy Angliában
Dickens „Twist Olivér"-ja számos realista elemet is tartalmaz. Kétségtelen, hogy
„A karthauzi" szentimentális alapállása a valódi romantikus ember- és
társadalomábrázolás eszköze. A következő nagy regények, főleg a
„Magyarország 1514-ben" és még inkább „A falu jegyzője" úgy romantikus,
hogy egyben a hazai realizmusunk kezdete. – Célkitűzésüket tekintve (a
regények) ezek liberális politikai tettek. Dózsa György parasztháborúját nem érzi
a maga küzdelmének, de megérti, hogy a reménytelen jobbágyság nem
viselkedhetett másképpen. „A falu jegyzője" faluábrázolása pedig ugyanannak a
politikának a megfogalmazása, amely a diétákon (a feudális országgyűléseken)
az Eötvös vezette „centralista” párt liberális-demokrata célkitűzése volt.
Mindezt filozófiai mélységben és színvonalon azután fő elméleti művében, „A
XIX. század uralkodó eszméi”-ben fejtette ki. A reformkor, majd két évtizeddel
később a kiegyezés közéletét is, irodalmi törekvéseit is csak Eötvös életművéből
lehet egyértelműen megérteni.
Jósikával és Eötvössel együtt szokás Kemény Zsigmondot említeni.
Alighanem azért, mert ebben a liberalizmushoz közelítő és maradisággal küzdő
irodalmi életben ő a harmadik báró. Valójában emberi és írói alkatban nagyon
különbözik tőlük. Ő is erdélyi arisztokrata, mint Jósika, ő is nagy hatású politikai
publicista, mint Eötvös, a múló feudalizmus emberöltőjében ő is liberális,
polgárosodást szolgáló gondolkodó. Irodalmi stílusában talán ezeknél is
fejlettebb, árnyaltabb, művészibb. De alapjában búskomorságra hajlamos,
pesszimista gondolkodó. Harcosan megveti a feudális hagyományokat, de nem
hisz a haladásért küzdő törekvésekben. 1848-ban azonnal sürgeti a kiegyezést. A
szabadságharc idején szerveződő „Békepárt”-nak ő a szellemi vezéralakja, fő
publicistája. A forradalmárok gyűlölik, a bukás után őt nem is üldözik, sőt ő lesz
a főszerkesztője az engedélyezett napilapnak, a „Pesti Napló”-nak. Kitűnő
szerkesztő. Igazán nem szereti Bach reakciós önkényuralmát, de fél a tevékeny
tiltakozástól. Ezért még komoly elmék is maradinak, konzervatívnak tartják a
kiegyezés után is. Az annyira tisztán látó, ízig-vérig realista Arany János egy
szatírikus verses levelében így szólítja meg:
Szerkesztő úr. tisztelt báró.
Lapjában egy hazajáró
Lélek kísért, tudja-é?
Tulajdonképpen azok is tévednek, akik pártolják, azok is, akik szidalmazzák.
Akármilyen irányba fordul a politikai vagy a szellemi élet, ő egyszerűen nem
hisz semmilyen jó bekövetkeztében. A magyar múltnak legkitűnőbb ábrázolója
történelmi regényeiben. Esztétikailag talán ezek – a „Zord idő” meg a
„Rajongók” – a kor legszínvonalasabb regényei, de az olvasóközönség Jókai
optimizmusát igényli. Azt persze értelmetlen dolog lenne méricskélni, hogy
melyikük nagyobb regényíró. De ez a szembeállítás nem stilisztikai, hanem
filozófiai. A búskomor pesszimista, aki végül is magába zárkózottan elborult
elmével halt meg, lehetett elismert, még csodált alkotóművész is, de sehogyan se
kelhetett versenyre Jókai csillogó ember- és életszeretetével.
A reformkornak és mindannak, ami következett, a két főszereplője Széchenyi
és Kossuth. Kétféle polgárságfejlesztő törekvésük mellett jellemző, de valójában
igen kis hatású az a megjelenő utópista szocializmus, amelyet Táncsics Mihály
képvisel.
A reformok sora társadalmi mozgalmat jelent. Tudatos megindítója Széchenyi.
Hozzá fűződik a Tudományos Akadémia megteremtése után a közlekedés
fejlesztése, a folyószabályozás, a Kaszinó, a lóverseny szervezése, a Lánchíd.
Ezeknek politikai tartalmuk is van. Például a „hídpénz” bevezetése töri meg a
nemesi adómentességet. Mellette Fáy András, a „nemzet mindenese” a
legtevékenyebb reformer. Színházszervező, bankalapító, „Bélteky ház” című
regénye az első magyar társadalmi regény. Eötvös József mellett Fáy
kezdeményezi a politikai célzatú „irányregényeket”. A haladás egyik
leghatásosabb szószólójaként Wesselényi Miklósnak is fontos szerepe van.
Kossuth fellépésétől kezdve a haladás gyorsítását igyekszik szolgálni és
irányítani a diétákon. Ezeket hamarosan „reform országgyűléseknek” hívják.
A nemesség egy része számára riasztóak a reformtörekvések. Nyilvánvaló,
hogy ezek a polgárosodást, a jobbágyság felszabadítását készítik elő. A
konzervatívok támogatást csak Bécstől remélhetnek. A Habsburg udvarban II.
József évtizede óta rettegtek mindattól, ami polgárosít. Bár annak idején mások
is tartózkodóan néztek szembe a „jozefianizmussal” németnyelvűség
kiterjesztését szolgáló rendelkezései miatt. A felvilágosodott II. József nem vette
észre, hogy a polgárosodással együtt jár a nemzettudat fejlődése. De halálos
ágyán József visszavonta a német nyelvi rendeletet. A reformtörekvések pedig
folytatásai voltak a jozefianizmusnak. Bécs tehát veszedelmet látott már
Széchenyi mérsékelt törekvéseiben is, Kossuthot pedig egyenesen társadalmi
felforgatónak tartotta. A népszerűvé váló politikusok könnyen kerültek börtönbe.
Kossuthnak, Wesselényinek éveket kellett börtönben töltenie. Wesselényi ott is
vakult meg. – A kor legjobb, legjelentékenyebb drámája. Katona József „Bánk
bán”-ja a költő életében nem válhatott ismertté. Ha alaposan cenzúrázott
szövege meg is jelenhetett, képtelenség lett volna sajtó útján, például kritikában
népszerűsíteni. Amikor évekkel Katona halála után Vörösmarty véletlenül
megvásárolta, ez volt a hetedik eladott példány. Csak 1848 március 15-én
avathatta a Nemzeti Színház a nemzet drámájává. Ma már alig-alig érthető, hogy
a középkorban játszódó, romantikus indulatokkal teljes tragédia miért tűnt
veszedelmesnek a cenzorok számára. De nem szabad elfelejteni, hogy alig
néhány évtizeddel a francia forradalom után ebben a drámában egy királynét
megölnek, a nézők pedig őt nem sajnálják, hanem a gyilkosnak adnak igazat.
Közben a kuruc kor óra fejlődik a festőművészet. Ferenczy István
klasszicizáló márványszobrainak már közönsége, vásárlóköre van. A zene
templomokban és úri kastélyokban fejlődik. Brunswickék Martonvásáron
Beethovent látják vendégül, az Esterházyaknak Kismartonban és Eszterházán
Haydn óta – tehát már a felvilágosodás évtizedeitől kezdve – világhírű
zenekaruk van. De az alsóbb társadalmi rétegekben, kocsmákban, lakodalmakon,
keresztelőkön a koccintások mellé is zene kell. Kezdetben cigány „muzsikusok”
és zsidó „muzsikások” adják a zenekultúrát. Ez is hamar fejlődik. A cigány
Cinka Panna és Bihari János már művészi muzsikus, az út egyenesen visz Dankó
Pista felé. A zsidó muzsikások között feltűnik előbb Rózsavölgyi Márk, akit
Petőfi is barátjának tud, majd Reményi Ede, a már világhírű hegedűművész.
Ezek a legfontosabb magyar elődei és kortársai Liszt Ferencnek is.
A romantika egyik legjobb, legkulturáltabb költője, kritikusa, politikai
ügyvédje, Kölcsey Ferenc, a „Himnusz” alkotója is a hivatalból üldözendők közé
kerül. Neves szónok a diétákon is, a büntetőperek védői emelvényein is. Az
országgyűlésből azonban visszahívják. Megakadályozzák, hogy kellő
eredménnyel védhesse Wesselényit.
A reform országgyűléseken Széchenyi lankadatlan, de józanul mértéktartó,
Kossuth sürgető, Eötvös középutat kereső centralizmusa mellett megszólal már
Deák Ferenc egyértelműen liberális, de a heves összeütközéseket kerülő
politikája is. – Ők a főszereplők, a vélemények fő irányítói. Amikor hamarosan
kitör a rég várt forradalom, amikor megalakul először a független felelős
minisztérium, szinte szükségszerű, hogy abban az első pillanatban Széchenyi is,
Kossuth is, Eötvös is, Deák is benne legyen. Az idő pedig már érik.
 TIZENHATODIK FEJEZET:
A márciusi nemzedék

Új hangok az irodalomban
Ahogy egyre jobban közeledik az 1848. esztendő, úgyszólván egész Európában
fokozódik a várakozás izgalma. Párizsban az értelmiség is, az utca népe is
változásra készülődik. Az olasz Milánóban nyilvános helyeken hangosan
szidalmazzák a régóta megszálló osztrákokat. Bécsben úgy mondják, hogy
lázadás készül, Milánóban úgy mondják: forradalom. De forrong Zágráb is,
Prága is. Bécsben is suttogják, de óvatosan, hogy valami ott is fog történni.
Minderről szaporodnak a hírek a pesti utcákon és kávéházakban. – A jó szemű,
jó fülű emberek érzékelik, hogy az irodalomban merőben új hangok szólalnak
meg. Az újságok és a folyóiratok lázasan figyelik, milyen új nevek tűnnek fel.
Az évtized derekán Kossuth Lajos kiléphet börtönéből. Ott sem töltötte hiába az
időt: megtanult angolul. Várják országszerte, hogy megszólaljon. Ő pedig jól
tudja, hogy leghangosabban az újságokban lehet megszólalni. Hamarosan meg is
jelenik lapja, a „Pesti Hírlap”. A leghatásosabb publicista ettől kezdve Kossuth.
Aki író, költő, cikkeket író „zsurnaliszta” – az bármit közöl az ő lapjában vagy a
vele tartók lapjaiban, még lírai verseivel is pártállását közli. A romantika
vezérnemzedéke, a már rég halott Kisfaludy Károly hívei, asztaltársai,
tanítványai ott vannak Kossuth mellett, vagy közelednek hozzá.
Legerőteljesebben vall politikai hitet egyik vezéralakjuk, Bajza József, a
legnagyobb hatású kritikus, a biedermeier folyóirat, az „Athenaeum”
szerkesztője (Vörösmartyval és Toldyval együtt), a „Nemzeti”-vé emelkedő Pesti
Színház első igazgatója. A szabadságharc idején Kossuth újságának
főszerkesztője. A bukás után sógorával, Vörösmartyval együtt bujkál, míg
elméje meg nem zavarodik. Még testileg él, de ugyanúgy áldozata, vértanúja a
forradalomnak és szabadságharcnak, mint akiket Aradon vagy a pesti Újépület
(„Neugebäude”) előtt kivégeznek. Bajza élete és sorsa, kiállása és helytállása
szinte jelképezi az akkori magyar irodalom-költészet politikai tájékozódását.
Kisfaludy körének másik jelentékeny alakja, Czuczor Gergely is egyértelműen
fog odaállni Kossuth politikája és cselekedetei mellé. Semmivel se marad el
Petőfi sokkal ifjabb nemzedéke mögött. Majd hamarosan ő írja a talán
legbuzdítóbb forradalmi költeményt, a „Riadó”-t. Kis híja, hogy nem ítélik őt is
halálra. Ő maga is ezt várja, és az akkori körülmények között kegyelemnek
számít, hogy börtönbüntetésre ítélik. Ott, a rács mögött kezdi el óriási
jelentőségű nyelvtudományi művét, a „Magyar nyelv nagy szótárá”-t, amelyet
majd szabadulása után már a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából fog
mindhalálig folytatni. 1848 előtt és alatt a merőben új irodalmi hangot, stílust,
politikai nézeteket a fiatalok szólaltatják meg. A haladás politikai
kezdeményezői és irányítói idősebb, érett férfiak. Széchenyi már a
hatvanadikhoz közeledik, Kossuth, Deák az ötvenedikhez. A már ismert, tisztelt,
velük tartó költők is élemedett korban állnak azonnal e fiatalok mellé. Bajza,
Czuczor, akárcsak Vörösmarty is már közel van az ötvenedik életévhez. De a
fellángoló márciusi forradalmat egész fiatal értelmiségiek gyújtják és élesztik.
Petőfi alig 25 éves, Jókai csak 23. Vasvári, Irinyi János, általában a pilvaxiak
közt is alig van, aki idősebb náluk. A közéjük, Pestre látogató Arany János, aki
váratlanul emelkedik a költészet első sorába, már korosnak számít közöttük,
amikor 1847-ben „Toldi”-ja azonnal országos sikert jelent, éppen 30 esztendős.
– Az új irodalmi hang megszólaltatói ezek az ifjak, ők mennek a forradalom
kezdetét jelentő március 15-i pesti felvonulás élén.
Ők pontosan tudják, hogy forradalmat csinálnak. Petőfi néhány ekkor írt verse
politikai program:
Haloványul a gyáva szavamra ... dalom
Viharodnak előjele forradalom.
(Forradalom)
Persze ekkor, márciusban már fél Európa forrongott. A pesti forradalom
Európa akkori történelmének szerves része volt. Párizsban a forrongó nép
megszüntette a francia királyságot és kikiáltotta a köztársaságot. Milánóban és
más észak-itáliai városokban a fegyverre kelt civilek kikergették a megszálló
osztrák ezredeket. Prága. Zágráb. Brünn utcáin átkozták Bécset, Bécsben pedig
elsősorban az elavult zsarnoki rendszer élén már több mint harminc éve álló
Metternich herceget. S mintha ennek az európai izgalomnak céltáblája is,
középpontja is volna, két nappal a mi március 15-énk előtt felkelt a bécsi utca
népe. Az udvar elmenekült, Metternich meg sem állt Londonig, a gyűlölt
hadügyminisztert, Latourt éjszaka ágyából rángatta ki a feldühödött nép,
kihurcolták az utcára, és amúgy hálóingben felakasztották az első lámpavasra.
Ez volt a tulajdonképpeni jeladás a pesti forradalomra.
Szellemében és céljában ez a forradalom azonban már az előző évek
irodalmának új hangvételében, új stílusában, még módosuló versformáiban is
elkezdődött.
 A vezéralak Petőfi volt. Még mielőtt a pesti ifjúság élén fellobbantotta volna a
magyar forradalom lángját, a költészetben már ő volt az új irodalmi hang
szószólója. – Fél évszázaddal korábban a felvilágosodás évtizedeiben a
„magyaros" irány a maradiságot, a nemesség idejétmúlt uralmát és stílusát
jelentette. Igaz, például Csokonainál is megszólaltak a népköltészeti versformák,
Barcsay is szívesen élt az ütemes tizenkét soros formával, a „Zrínyi-sorral", de
ezek a népköltészet ritmikájával rokon versmegoldások inkább jelentették a
rokokó finomkodást, mint a nép hangjának vállalását. Barcsay is, Csokonai is
haladó, már-már liberális világnézetű volt. Akárcsak Orczy, ők is pártolták az
elnyomott jobbágyokat, de stílusukban, verselésükben semmi se jelentett
népiességet. – Az a kétütemű, párrímes nyolcsoros, amelyet a később
rendszerező verstan „ősi nyolcasnak" nevezett el, ez időben már régóta a
népdalok versformája volt. A romantikában eleve benne lakozó demokratizmus a
népet is „szalonképessé" tette. Ez a műköltészetben új hang nálunk romantikánk
ösztönzőjénél, Kisfaludy Károlynál jelent meg akkor, amikor hontalanul
bolyongott az olasz országutakon, és honvágyát a múlhatatlan szépségű, népdal
formájú költeményben fejezte ki: „Szülőföldem szép határa”. Ettől kezdve
folytatódik, majd beleépül egész költészetünkbe ez a ritmika. Kisfaludy fiatal
tanítványai-asztaltársai jelentik romantikánk első nemzedékét. Ebben a körben
talán nem is véletlen, hogy a formára először a jobbágy származású pap,
Czuczor Gergely figyel fel. Az ilyen valódi népi hangú kis vers, mint a „Bort
ittam én, boros vagyok / Hazamennék, de nem tudok” merőben más hangvétel,
mint az előző példa Kisfaludy honvágyával. A forma azonban azonos, a nép
hangja szólal meg benne. És nyilván nem véletlen a politikai folytatás sem, hogy
Vörösmarty baráti körében éppen Czuczor az, aki a nála egész nemzedékkel
fiatalabb Petőfi mellé áll és írja a legizgatóbb forradalmi költeményt, a „Riadó"-
t. – Petőfi pedig a maga döntő hatású új hangját már költészeti hagyományként
veszi át Kisfaludytól és Czuczortól. Ahhoz, hogy megszülethessék a „Falu
végén kurta kocsma”, szükség volt Kisfaludy honvágyára is, Czuczor bordalára
is.
Nehéz és értelmetlen lenne vitatkozni, hogy Petőfi igazán nagy költő vagy
népszerű verselő volt-e. Nemzedékről nemzedékre újrakezdődik a vita irodalmi
értékéről. Sorolták már a világirodalom legfőbb lángelméi közé, gúnyolták is az
egykori népszerű versikével, hogy „Petőfi Sándor – gatyában táncol”. A
kifejezésnek úgyszólván mindig politikai indíttatása volt. De hogy a
„Szeptember végén” a legszebb szerelmi ódák közé tartozik, a „János vitéz” a
legművészibb magyar tündérmese, a „Nemzeti dal" a hazafias költészet
remekműve, erről aligha lehet vitatkozni. De ha politikai – vagy kultúrtörténeti –
szempontból nézzük, akkor azt kell megállapítani, hogy a magyar nemzeti és a
nemzetközi népi – ha kell, akár szocialista – költészetünknek ő a közös elődje és
ösztönzője. Minden magyar nacionalizmus és minden magyar
internacionalizmus modern formája vele kezdődik. – Kassák Lajos szocialista
pátoszának igazi elődje Petőfi „Apostol"-a. Ady „Mit ér az ember, ha magyar?”
sóhajának előzménye és indulása Petőfi kérdése: „Avagy gyümölcs vagy te,
hazám ifjúsága?” József Attila „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig
román, vagy tán egészen az.” ott kezdődik, hogy Petőfi, akinek az apja szerb
volt, az anyja szlovák, ezt mondja: „Ha nem születtem volna is magyarnak...” –
Petőfi egyszerre nacionalista és internacionalista, származástól – néptől,
nemzettől, fajtól, vallástól független magyar. A nép fia, és ahogy ő mondja
magát: „nagyvárosi senki". Ha van, aki nálunk népi és urbánus, romantikus és
realista, stílusművész és közérthető – hát az minden és mindenki előtt Petőfi. –
Amint megjelenik, nem is lehet más, mint vezéralak. Ő maga a magyar nemzeti
forradalom. Nem tudjuk, hogyan is lett a szabadságharc hősi halottja, de ha
megérte volna a végét, vértanú lett volna, mint az aradiak, vagy örök hontalan,
mint Kossuth. Élve is, halva is ennek a nagy történelmi, társadalmi, irodalmi,
világnézeti átmeneti korszaknak a legnagyobb hatású alakja. Azoknak is
szellemi vezére, akik talán esztétikailag nagyobb költők, mint ő volt. Például
Arany Jánosnak vagy a vele egy évben született Madách Imrének.
Mellette az egész új hangú irodalom már elkezdte a forradalmi
társadalomújítást és vele az ízlésújítást. A március 15-i nagy felvonulásban, ahol
egyetemisták, mesterlegények, újságírók, vásári árusok együtt vonultak a
Nemzeti Múzeum elé, tudván, hogy nemzeti forradalmat, sőt nemzeti független
magyar államot csinálnak – az élen Petőfi mellett az akkor 23 éves Jókai Mór
haladt. A hazai romantikus próza valamivel korábban már Jósikával, Eötvössel,
Keménnyel megindult, de csak a műveltebb olvasók zárt köréé lehetett. Jókai
nemcsak népszerűvé, még üzletileg is sikeressé tette, hanem meghatározta a
következő évtizedek jellegét is. Vannak, akik máig is indokolhatóan őt vallják a
magyar széppróza legkitűnőbb és minden nemzedék számára gyönyörködtető
írójának. Már 1848 előtt ő volt a hazai romantika jellegzetes képviselője, a bukás
után pedig még fél évszázadig jelen volt irodalmi életünkben. Békésen
emberséges politikai álláspontja közelebb állt Deák Ferenc kiegyező eszméihez,
mint Kossuth nem alkuvó forradalmiságához. 1849-ben ezért csatlakozott
Kemény Zsigmond Békepártjához, holott Kemény komor pesszimizmusa mindig
idegen volt tőle. Ez a békepártiság azonban elkülönítette Petőfi csökönyös
egyértelműségétől. A forradalom közelgő bukása idején a személyes jó baráti
kapcsolat is megszakadt közöttük. De a bukás után Jókai is bujkálni kényszerült.
Egy ideig rejtőzködött, azután álneveken írt, de hamarosan ő lett a nemzeti
vágyak megfogalmazója, a Bach-féle önkényuralom után az az író, aki azt írta az
írásművészet legmagasabb fokán, amit itthon elvártak tőle, s amit külföldön
értéknek becsültek. Jellemző, hogy a naturalista Zola ugyanúgy őt tartja a század
egyik legfőbb írójának, mint ahogy ő tiszteli Zolát a kor legfontosabb
alkotójának.
A negyvenes években Petőfivel fellépő nemzedék hamarosan nemzeti
klasszikusnak számít. Ők egyesítik a népköltészet hangját és stílusát a kor
legmagasabb művészi színvonalával. Egyedileg, sőt művészi rangban is sok
különbség van közöttük, de történelmileg szorosan összetartoznak. Jó ideig
összetartozó triászként emlegették Petőfit, Aranyt és Tompát. Persze együvé is
tartoznak abban a sajátos költői magatartásban, amelyet Gyulai Pál „nép-
nemzetinek” nevez. De Tompa Mihály, a nyomorúságos szolgadiákságból
református papságig emelkedő szomorú sorsú és szomorú hangú költő, akinek
olykor sikerült népszerűvé is váló lírai és epikus műveket létrehozni –
színvonalban és jelentőségben meg se közelíti Arany Jánost és Petőfi Sándort,
akik egyébként személy szerint szeretik és nagyra tartják őt. És ha erről a fontos
nemzedékről van szó, néhány művével ő is valóban ide tartozik. Együtt tekintve
ezt a történelmileg, művészileg összetartozó nemzedéket, kétségtelen, hogy
Petőfi a vezéralak, a legnépszerűbb, legközismertebb költő, Jókai a
legnépszerűbb prózaírójuk, de aligha vitatható, hogy a legnagyobb,
legművészibb alkotó közöttük Arany János, Valódi népi hangból, nyelvezetből
tudott árnyalt és választékos, egyszerre régies és modern, zenei és szabatos
stílust teremteni, mint a világirodalom hangvételt teremtő klasszikusai. Petőfi
János vitéze paraszti népmesri hős, Arany Toldija a nép kedvére való epikai hős.
Petőfi hazafias versei ódai magasságba emelt népdalok, Arany hazafias versei
zengő történetfilozófiai elmélkedések. Az a nemzeti hősköltészet, amely
Vörösmarty „Zalán’'-jával kezdődik, Arany előidőkről szóló epikájával, a
„Buda halálá”-val a magyar krónikák és történelmi művek látomásainak
világába vezet. Vörösmarty, Czuczor, Garay János és utánuk Petőfi balladái
történelmi pillanatképek. Arany balladái lélektani tanulmányok költői
megfogalmazásban. Arany a világirodalom része akkor is, ha csak magyarul
érthető.
Azt a történelmi döntő pillanatot, amikor Pest népe a Nemzeti Múzeum elé
vonult, igazán csak azok érthetik, élhetik át minden korban, akik otthon vannak a
nemzedék irodalmában-költészelében.

Forradalom, szabadságharc, nemzeti gyász

A szinte egyszerre fellobbant európai forradalmak egymás után hamvadnak el.
„Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai” – írja Petőfi, amikor a
magyar fegyverek még védeni tudják a magyar szabadságharcot, a független
magyar államot. Másfél évszázaddal Rákóczi után megint van – történelmi
pillanatokra – független magyar állam. És amikor az is tragédiába fullad, siratják
az európai értelmiség legjobbjai. Ibsen norvég elégiában, Heine német ódában
örökíti meg a magyar forradalom és szabadságharc emlékét, mint az emberiség
dicsőségét. Mellettük francia, angol, olasz költők írtak verseket
Magyarországról, Kossuthról, a honvédekről és a vértanúkról.
A fellobbanó forradalom jelképének is tekinthető, hogy a pesti ifjúság élén
együtt vezeti a népet a meg nem alkuvó Petőfi és a hamarosan békepárti Jókai.
Majd a következő hónapban megalakuló forradalmi magyar kormány politikai
különbségek szövetsége. Közben gyorsan elhamvadnak Európa forradalmi
lángjai. A Habsburgokhoz hű generálisok fegyelmezett hadaikkal eltapossák
Bécs utcanépét. Észak-Itáliából az osztrák katonák kikergetik a karbonárikat és a
velük tartó népet. Milánó hamarosan megint „Majland” gyarmati főváros.
„Európa csendes, újra csendes”. – De Magyarország független ország, háborúra
is kész a szabadságért. Kossuth Bécsben tárgyalhat is a magát önállósító magyar
nép nevében. A császári trónra a hamarosan nyugalomba kergetett tehetetlen V.
Ferdinánd helyére egy egész fiatal új Habsburg ül. Ferenc Józsefnek hívják, most
még csaknem gyerekember, hogy azután hosszú évekig a népek zsarnoka legyen,
egy idő után pedig jóságos öreg „atyja”. De most még a tárgyalások
eredményeként megalakul egy független magyar felelős kormány. Ez a
minisztertanács a magyar nemzet egyetértését képviseli abban a történelmi
pillanatban. Elnöke, Batthyány Lajos gróf közismert, széles körökben népszerű
liberális arisztokrata. Mérsékelt, nem is forradalmi államférfiként, mint a
forradalom vértanúja fog meghalni. A miniszteri karosszékben együtt ül a
pénzügyminiszter Kossuth, az igazi forradalmi vezér és a közlekedési miniszter
Széchenyi, a haladás forradalomellenes szószólója, a nyugati eszméjű, nagyon
művelt liberális oktatásügyi miniszter, Eötvös József, aki ugyanúgy az első
forradalmi kormány kultuszminisztere, mint 19 évvel később a kiegyezés első
kormányáé, a békés, eleve kiegyezést igénylő igazságügy-miniszter, Deák
Ferenc, az indulatosan Habsburg-ellenes, polgári forradalmat igénylő
belügyminiszter, Szemere Bertalan, akit az arisztokraták körében is hitelesít,
hogy a honfoglaló Huba vezér egyenes leszármazottja, és velük van a császári
ezredesből hadügyminiszterré változó Mészáros Lázár. Valamennyien hiteles
szakemberei politikai feladatuknak. Ennek a nemzeti-társadalmi egységnek szét
kell bomlania, amikor dönteni kell a Béccsel való együttműködés és a
trónfosztás között. Szeptemberre ennek is eljön az ideje. Megint Petőfi
magatartása jelzi a szétbomlást. Előbb megtagadja mindnyájuk mesterét,
Vörösmartyt, hamarosan összevész a legjobb baráttal, a békepártivá lett Jókaival.
Önkéntesnek áll a magyar generálissá lett nemzetközi forradalmár Bem
hadseregébe. Bem „apó” is benne látja a legkövetkezetesebb magyar
forradalmárt. Bem őrnagyaként lesz a magyar szabadság hősi halottja (bizonyára
valóban az lett, de senki se tudta, mikor és hogyan, eltűnt, olyan népmesehőssé
változott, mint János vitéz).
A forradalom szeptember után már háború: a nemzet szabadságharca. A
jobbágy tudomásul vette, hogy jogilag felszabadult, s még ha életkörülményei
csak lassan változtak is, de változtak. A polgárok tudomásul vették, hogy
egyenrangúak, a nemesi és főnemesi címek már nem társadalmi rangok. És a
hazai polgárság igen tekintélyes része volt zsidó vallású. Igaz, II. József óta ez
sem jelentett olyan hátrányt, mint korábban, de 1848 márciusa óta a „Mózes
vallású” Hugó Károly már leírhatta, hogy büszke lehet, mert ő az első zsidó
vallású magyar író. És Széchenyi a milliomos Wodiáner Salamont, a közügyekre
áldozó zsidó üzletembert „nagy magyar hazafinak” nevezte. Csak ezek tudatában
érthető azonnal, hogy amikor Kossuth a haza védelmére katonának hívta az
egész magyar népet, jobbágyok százezrével, polgárok tízezrével tódultak a
honvédség zászlói alá. Nemzetközi meglepetés volt, hogy amikor a császári
hadseregek megtámadták Magyarországot, legalább kétszázezer honvéd vonult
fel ellenük, és a honvédség soraiban legalább tízezer zsidó önkéntes védte a
magyar hazát.
A háború kimenetele kiszámíthatatlan volt. A császáriak bevették Budát is,
később a honvédek visszafoglalták a fővárost. Ütközeteket nyertek a magyarok
is, az osztrákok is. De attól a perctől kezdve, hogy az orosz cár beavatkozott,
nem lehetett többé remény. Az orosz cárt már korábban is „Európa csendőrének”
nevezték. Szentpétervár éberen figyelte, hol veszélyezteti a hadra kelt nép az
uralkodók egyeduralmát. A háborúba lépő cári hadsereg fővezére, Paskievics
herceg már korábban legázolta az ősi kaukázusi államot, Örményországot. Az
örmények fővárosa ősidők óta Jereván volt, ezt akkor oroszul Erivánnak
mondották. Paskievics, mikor oda is bevonult, díszítő jelzőként megkapta az
„Erivánszki” nevet. Ahol ő haderejével megjelent, ott elveszett minden remény a
szabadságra. Buda eleste után az országgyűlés Debrecenbe menekült. Ott
mondották ki Kossuth nagy szónoklata után a Habsburg-ház trónfosztását, s
kikiáltották az ország függetlenségét. És Kossuthot a magyar állam fejévé
választották. Hunyadi Jánosra emlékezve ruházták rá a „kormányzó” címet.
Közjogi értelemben ez azt jelentette, hogy Magyarország köztársaság, és
Kossuth Lajos a magyar köztársaság első elnöke.
De a nagy küzdelem ekkor már reménytelen volt. Az orosz túlerővel szemben
már remélni se lehetett. A cár pedig világpolitikában gondolkozott: sehol se
tűrhette a népszabadságot. Hiába jöttek egymás után lelkes külföldi katonák,
lehettek ideig-óráig vezérek és fővezérek, végül is csalódottan kellett
hazatérniük. Bem mellett az angol Guyon, a sziléziai Dembinszky, a horvát
Knézich, az osztrák hadseregből átlépő Aulich és Lahner, a német Leiningen-
Westerburg áldozatosan állt a magyar nép szabadsága mellé: aki idejében nem
menekült, a szabadság vértanúja lett.
Amikor már nagyon nagy volt a veszély, a mérnökből lett neves katonai
szakértő Görgey Artúrt nevezte ki Kossuth a magyar hadak fővezérének. Görgey
pedig Kossuthnál is jobban tudta, hogy nincs remény. A további harc tömegek
hiábavaló feláldozása lenne. Világosnál letette a fegyvert. Kossuth árulónak
tekintette, és nemzedékek ismételték a megbélyegző jelzőt. Mondották ezt
haláláig. Nagyon sokáig kellett hallgatnia, hiszen 98 éves korában halt meg
1916-ban, amikor már folyt az első világháború, amikor hamarosan már Trianon
következett. E hosszú idő alatt Kossuth a nemzet bálványa volt. Ő is igen magas
korban halt meg, 1894-ben, 92 éves korában, örök számkivetettségben, már
életében „a nemzet atyjaként” tisztelve.
Kossuth is, Görgey is túlélte a nagy történelmi idő többi nemzeti
halhatatlanját. Az évek már más időkben jártak. 1848-1849 szent nemzeti emlék
volt azoknak is, akik Kossuthnak, s azoknak is, akik Széchenyinek, Görgeynek
vagy Deák Ferencnek adtak igazat. Képeik már egymás mellett függtek a
kocsmák falán, s ott függött Ferenc József képe is.
1848-49 legenda maradt a nemzet emlékezetében. A köztudatban hamarosan
feledésbe ment, hogy különböző vágyak buzdítottak közös harcot vívni. Később,
amikor új életformák és új politikai pártok küzdöttek parlamenten belül és
parlamenten kívül – az emlék közös volt. A szabadságharc érzelmes közös
nemzettudattal és közös hazaszeretettel építette be múlhatatlanul a romantikát a
közös emlékezetbe. Közben az is történelmi ismeret volt és maradt, hogy mást
jelent Kossuth emléke és Deák Ferenc emléke. Általában azt is tudták, hogy a
nemzetiségek elszakadási törekvései, ha már régebbi gyökerűek is voltak, bécsi
érdekek ösztönzésére lángoltak fel. A magyar nemzeti gyász az elnyomott
nemzetiségeket reményekkel töltötte el, s alig-alig gondoltak arra, hogy az
elnyomás fő irányítója Bécs, a Habsburg-rendszer, s 1848 magyar forradalma a
sokáig fennmaradt nemesi-jobbágyi feudalizmus ellen is irányult. És abban a
pillanatban, amikor a császár a cár segítségével letörte a magyar nemzeti célokat,
elhamvadásra ítéltettek a román, szlovák, szerb nemzeti törekvések is. Ez volt
sokkal később Trianon gyökere, de egy merőben más világtörténelmi helyzet
hozta létre a „kisantantot”, amely között Magyarországot a „nagy antant"’
osztotta szét. – Akkor, 1849-ben az egyelőre diadalmas Habsburg-birodalomban
a semmi következett. Semmi 18 évig.

A nem létező ország

A túlerővel szemben megtört törekvések után a magyar állam éppen úgy nem
létezett, mint ahogy akkor már hosszabb idő óta nem létezett Csehország és
Lengyelország sem. Magyarország is, külön Erdély is egy-egy tartomány volt a
Bécs irányította birodalomban. A közigazgatás élén abszolút hatalmú
főparancsnokok vagy polgári főnökök álltak. Ezek a diktatúra különböző
fokozatait gyakorolták. A kezdet Haynau rémuralma. Ez a tábornagy a gyűlölet
megtestesítője. Ő a forradalmat – az udvar akkori álláspontja szerint –
lázadásnak tudja. Akasztófa, főbelövés, a legjobb esetekben hosszú börtön.
Nemcsak a forradalom és szabadságharc tevékeny résztvevői lettek vádlottak és
hamarosan vértanúk, hanem sokan azok közül is, akikről nyilvánvaló volt, hogy
visszaáhítják mindazt, ami 1848. március 15. után következett. Az egykori
magyar nemességben és a magyar polgárságban alig akadt család, amelynek
rokonságában azokban az években ne lett volna börtönviselt vagy éppen
kivégzett hazafi. – Ez a rémuralom azonban elég rövid életű volt, a bécsi
hatóságok is elunták Haynau egész Európában terjedő rossz hírét, és a
tábornagyot minden előzetes jelzés nélkül gyorsan elmozdították (érdemei
elismerésével). Az akkor már köztudottan hisztérikus nagyúr a váratlan
sérelemre váratlanul válaszolt. Úgy hagyta el a főparancsnoki rezidenciáját,
hogy egyetlen aláírással kegyelmet adott valamennyi hatalmában álló
halálraítéltnek, akiket azonnal szabadon is bocsátottak.
Utána civil főtisztviselőt állítottak a magyar tartomány élére: Alexander
Bachot. Egyáltalán nem jellemző, de eléggé érdekes, hogy a muzsikus Bach
család tagja volt, a nagy zeneszerzőnek, Johann Sebastian Bachnak a
dédunokája.
Bach a bürokrácia tipikus megtestesítője volt. Azzal a tudattal jött a számára
addig ismeretlen magyar világba, hogy itt műveletlen tömegek élnek, az ő dolga
többek között az lesz, hogy kultúrát hozzon a szerencsétlenek közé. Róla szól, őt
gúnyolja Madách pompás szatirikus komédiája, „A civilizátor''. A szerző
életében nemhogy előadni, de kinyomtatni is lehetetlenség volt. Előadására
pedig csak a mi korunkban, a második világháború után kerülhetett sor. Bach
évtizedére már nem volt jellemző a büntetőítélet, akkor a cenzor ítélkezett.
Minden tilosnak tűnt. De jól fizették, aki a szolgálatukba állt. Természetesen jó
lévén a fizetés, sokan lettek – ahogy akkor mondották – „Bach-huszárok”.
Megvetették őket, mégis számosan voltak. És Bach idején mégis megszólalhatott
a magyar szépirodalom. Lehetségesek voltak magyar napilapok is. A pesti
színház működhetett, csak alaposan megvizsgálták az előadandó darabokat, és
figyelték a szerzők múltját is. Obernyik Károly, az 1848 előtti népszerű
színműíró a forradalom és szabadságharc ideje alatt ágyban fekvő beteg volt.
Múltjában tehát nem találtak semmi Habsburg-ellenességet, írhatott hát
nyugodtan. Szigligeti pedig színházi tevékenysége közben kimaradt a közéletből,
a háborúból, alkalmas volt arra, hogyha megnyílik a magyar színház, ő legyen a
főrendező, az igazgató, írhasson száznál több színjátékot.
Jókai kezdetben csak álnéven írhatott, de már írhatott. Később használhatta
saját nevét is. Arany János – aki 1848-49-ben minisztériumi tisztviselő volt,
észrevehette, hogy őt nem üldözik. Elmehetett középiskolai tanárnak
Nagykőrösre. Nem sok kedve volt írni, de néha a körülmények szinte
kényszerítették rá. Az irodalmi körök és olvasók számára ő volt 1848 emléke.
De amit mégis írt, ritkán volt megjelentethető. Bach körében tudták, hogy ő a
legismertebb magyar költő. Amikor az ötvenes években Ferenc József először
látogatott Magyarországra, néhány költő felhívást kapott, hogy köszöntse
versben a császárt. Tőle is elvárták ezt. Ő akkor írta indulatában halhatatlan
balladáját, „A walesi bárdok”-at, amelyben ötszáz dalnok inkább máglyára lép,
de nem hajlandó dicsőíteni a zsarnokot. Természetes, hogy hosszú éveknek
kellett eltelniük, amíg elfoglalhatta helyét költészetünkben. Közben megírta az
akasztófahumor magyar főművét, „A nagyidai cigányok”-at. Kossuth és a
forradalom paródiája volt, cigánykomédia egy pórul járó küzdelemről.
Főszereplőjében, Csóri vajdában Kossuthot gúnyolja. Eposzba öltöztetett
kutyakomédia ez. Meg is jelenhetett, hiszen 1848 kicsúfolásának olvasta
mindenki. Olvasók, kritikusok, széles néprétegek sértődtek meg. A dicső múlt
megtagadásának fogták fel költészetünknek ezt a példátlan remekművét. Később
önéletrajzi jellegű költeményében, a „Bolond Istók”-ban így ír róla:
„A küzdelemre, mely világcsoda
Kétségbeesett kacaj lőn Nagyida”
Született néhány remek balladája is ezekben az években. 1860-ban, Széchenyi
tragikus halálára megírta „Széchenyi emlékezete” című elégiáját a nemzet
gyászáról. De hamarosan mindenestől elment a kedve a költészettől. Közel
tizenöt évig, ha írt is, nem közölt verseket. Sokan azt tartották, hogy leánya
halála rázta meg annyira egész lelki életét, hogy kedve sem volt a költészethez.
Ez nyilván túlzás. Piroska halála valóban nagy csapás volt életében, de a
gyászban lehet szomorú remekműveket is írni. Tizenöt év túl hosszú a személyes
gyászra. A politikai viszonyok azonban a kedvét vették el a költészettől. Hiszen
egyebeket szorgalmasan és lelkiismeretesen írt. Fordított: Shakespeare-műveket
– a „Hamlet"-et és a „Szentivánéji álmot” is –, görögből lefordította
Arisztophanész komédiáit, mind a 11 fennmaradottat. Tanulmányainak jó része
ezekben az években keletkezett. Közben a Tudományos Akadémia főtitkára és
adminisztrációjának igazgatója lett. Példásan lelkiismeretes hivatalnok volt.
Majd amikor nyugalomba vonult 1877-ben, 60 éves korában egyszerre feltámadt
benne a nagy költő. A haláláig terjedő öt évben alkotta balladái jó részét,
remekművek egész sorát, betegségekkel küzdve, a kiegyezésen túl is
idegenkedve a hazai közélettől.
A remények is lassan éledni kezdtek. A több hatalmat is lekötő krími háború
lehetetlenné tette, hogy a cár ott állhasson Európa másokat leigázó uralkodói
mögött. Itáliában a kisebb-nagyobb olasz államok egymásra találtak, a magukat
„szénégetőknek” (carbonari) nevező népi mozgalom az olasz nemzet
hadseregévé erősödött. Az egyik kis állam királya, egy másik minisztere, egy
harmadik rejtőzködő népvezére az oda emigrált magyar tábornokkal, Türr
Istvánnal együtt követte a minden olaszt összefogó, piros ingben járó Garibaldit.
A közös ellenség a betolakodott osztrák hadsereg volt, amely sehogyan se tudott
ellenállni a nemzeti öntudatra kelt fegyveres népnek. Kénytelenek voltak
kivonulni: Majlandból újra Milánó lett. Nemsokára minálunk Jókai ezt a játékos
mondatot írta: „Bécs kihúzta lábát az olasz csizmából, de mi könnyebbültünk
meg.” Az osztrák császár környezete indokoltan félt, hogy az eddig némán
ellenálló magyarok nem hallgatnak tovább. Eddig csak nem teljesítették, amit
rájuk parancsoltak. A szántóvetők nem szántottak és nem vetettek, a kézművesek
és kalmárkodók nem fizették be az adót. Akiket beidéztek, nem mentek el,
illetve csak akkor fizettek, akkor munkálkodtak, addig nem mentek oda, ahová
kellett volna, amíg nem küldtek ki börtönnel fenyegetőző rendőröket vagy egész
katonai alakulatokat. Csak a kényszernek fogadtak – úgy-ahogy – szót. Ezt a
szokásos latinossággal „passzív rezisztenciá''-nak („tétlen ellenállásnak")
nevezték. A pénzügyi hatóságokat kétségbeesésbe, dühöngésbe kergette, hogy a
várt pénzek alig-alig érkeztek be. Az államháztartás illetékesei sürgették az
udvart, hogy csináljanak végre valamit, mert csődbe jut a kincstár. – Bachnak
elege volt egész „civilizátori” tevékenységéből. Nem várta be, hogy elküldjék,
maga mondott le a tényleges rangját vesztett magas címről.
Az udvar Haynau vérengzése, Bach tétova lanyhasága után harmadik
lehetőségként Schmerling lovagot bízza meg, hogy csináljon valamiféle rendet a
rebellis tartományban. Az elődeinél okosabb, gyakorlatibb államférfi
megkísérelte a törvényességnek valamiféle látszatával békíteni a kellemetlen
alattvalókat. Egy alkotmányfélét fogalmazott, ezt békítésképpen mint a császár
és az udvar szavát tette közzé. Ez volt az „októberi diploma”, amit a következő
év második hónapjában követett a „februári pátens”. – Az egyezkedni akarás jele
volt, hogy a kilátás megerősítésére összehívták az országgyűlést. Ez már nem
lehetett az egykori nemesi diéta, de nem is lehetett a rövid szabadság polgári
országgyűlése, hiszen az megfosztotta a trónjától a Habsburgokat. Itt is volt
képviselőválasztás, de kevés állampolgárnak volt szavazati joga. Egykamarás
volt az országgyűlés, hiszen ha nem állítják vissza a nemesi rendeket, nem lehet
felsőházat szervezni. – De mégis: képviselők voltak, tehát azonnal pártokra is
szakadtak. A megfontoltabbak csoportjának azonnal Deák Ferenc lett a vezére.
Deák attól fogva, hogy lemondott forradalmi miniszteri rangjáról, nem vett részt
a közéletben. Visszavonult falusi birtokára. Még Kossuth és Görgey vitájában se
mondott véleményt. A megbékélés reményével biztatta azokat, akik hozzá
látogattak tanácsért. A bukás után őt nem is üldözték, mintha meg is feledkeztek
volna róla. Ha mégis felutazott Pestre, hogy találkozzék itteni barátaival, az
„Angol királynő” nevű szállodában szállt meg, majd 1854-ben végleg ide
költözött. Bár a hajdani hajóhidat rég lebontották, az utcát még mindig „Nagyhíd
utcának” hívták. Itt volt hajdan az a Kemnitzer kávéház is, mely- a
felvilágosodás íróinak, költőinek – Kálmánnak, Batsányinak és társainak – a
találkozóhelye volt. Az „Angol királynő” tisztes, de afféle szolid szálloda volt.
Arisztokraták, dúsgazdagok másutt találtak maguknak való drágább szállást. Az
átutazó kereskedelmi utazóknak, a dolgaik után járó vidéki középbirtokosoknak
a szállóhelye volt. Pontosan megfelelt Deák ízlésének. És hamar elterjedt Pesten
és a szemközti Budán, hogy a régóta „bölcsnek” nevezett közéleti tekintély itt
található. Ezt a bölcset néhány évvel később már országszerte a „haza
bölcsének” nevezték, emléke is ezzel a jelzővel maradt meg a köztudatban. –
Amikor tudomásul vette, hogy a szerinte is józanabbik oldal őt kívánja
vezérszónokának, már azt is tudta, milyen legyen a követendő út. Úgy akarta
kezdeni az alkudozást az udvarral, hogy együtt megfogalmaznak egy feliratot,
amelyben világosan, áttekinthetően részletezik, mit kíván a magyar nemzet.
Ennek lényege az lenne, hogy elfogadja uralkodójának a Habsburg házbeli
uralkodót, de nem mint Ausztria császárát, hanem a magyar állam királyát.
Ausztria és Magyarország legyen két, egymás mellett élő független állam, amely
szövetséges egymással, de a közös uralkodó alatt mindegyik a maga alkotmánya
szerint él, csak az uralkodó személyében egyesült, jogi szaknyelven ezt
perszonáluniónak hívják. – Erre akkor Európában volt is gyakorlati példa:
Svédország és Norvégia. (Csak 1905-ben váltak el egymástól.) Nálunk is az lett
volna a lényeg, hogy a nemzet és az uralkodó egyezzék ki, egyezzék meg
Magyarország nemzetközileg tudomásul veendő állami függetlenségében,
népképviseleten alapuló törvényhozásban, független bíráskodásban és külön
végrehajtó hatalomban.
De azonnal volt egy másik javaslat az indulatos elégedetlenek oldaláról.
Ezeknek vezéralakja Teleki László volt. Kossuth eszméinek töretlen híve. Teleki
1849 után emigrációban élt, Drezdában azonban a szász rendőrség elfogta és
kiadta a bécsi udvarnak. A császár ígéretét vette, hogy távol tartja magát a
politikától. Az 1861-es választásokon azonban császári felkérésre mégis indult, s
az összehívott országgyűlésben a radikálisok szószólója lett. A radikálisok
kezdetben többségben voltak, azonban Deák mérsékelt politikai irányvonala
egyre több képviselőt tudott maga mellé állítani. Teleki talán érezhette ezt,
mindenesetre 1861. május 8-án bekövetkezett öngyilkosságának a pontos okát
nem ismerjük. Deák felirati javaslata május 13-án, a határozati párt
ellenindítványa – Tisza Kálmán előterjesztésében – május 16-án hangzott el az
országgyűlésben. Jó két héttel később az országgyűlés három szavazat
különbséggel Deák javaslatát fogadta el. Ferenc József azonban Deák feliratát
még átvenni sem volt hajlandó.
Az eredménytelen országgyűlés után azonban enyhült az élet nyomasztó volta.
Bécs is „kiegyezni” kívánt, a magyarok illetékesei is. Nemzeti gyász volt
Széchenyi öngyilkossága is, Teleki László öngyilkossága is. De szaporodhattak a
magyar újságok, a cenzúra már nem bogarászott mikroszkóppal a nyomtatandó
művek szövegében. A hatvanas évek elején megjelenhetett a magyar
drámairodalom leginkább világirodalmi remeke, Madách műve, „Az ember
tragédiája''. Madách Imre, a sztregovai földesúr magát is afféle műkedvelő
úriembernek tartotta. Ifjan Eötvös liberális centralistái közé tartozott, írt is
néhány igen jó cikket. Kulturált, de nem kiemelkedő versekkel is próbálkozott. A
szabadságharc bukása után védte, még rejtegette is a menekülőket. Ezért
letartóztatták, és megismerhette a börtönt is. Amikor szabadult, kiderült, hogy
házassága tönkrement. Magányában megírta kitűnő paródiáját Bachról és
rendszeréről, „A civilizátor"-t. Ezt nemhogy nem adhatták elő, de még kiadatni
sem lehetett. Történelmi tapasztalatai és magánéletének csalódásai ösztönözték a
magyar irodalom egyik legnagyobb remekének megírására. Amikor elkészült
„Az ember tragédiájá"-val, maga se tudta megítélni, mit ér. Ismeretlenül elküldte
Arany Jánoshoz, akinek munkája elegendő elfoglaltságot adott. A kézirat ott
feküdt íróasztalán, de jó ideig bele se nézett. Azután egyszer véletlenül kézbe
vette. És elképedve ismerte fel, hogy remekművet tart a kezében. Azt se tudta, ki
az a Madách Imre. Először azt se tudta, hogyan is szólítsa. Első neki szóló
levelében így kezdi: „Tisztelt Hazafi!” Ez abban az időben szokványos
semmitmondó megszólítás volt. A bizonytalan kezdés után azonban máris jelzi,
hogy a hozzá küldött mű figyelemreméltó, csak stilisztikai megoldásai suták itt-
ott. Madách nagy örömmel elfogad minden javítást. Arany pedig jottányit se
változtat a mondanivalón, csak a stílust, a szóhasználatot, olykor a
mondatszerkesztést módosítja. Madách nagy gondolkodó, nagy költő, de kívül él
az irodalmon. Arany pedig az irodalmi szöveg legnagyobb magyar mestere. – Ha
néhány évvel korábban készülnek el, a cenzúra minden bizonnyal
akadékoskodik, talán meg se jelenhet Madách műve. Most azonban nincs
akadálya a megjelenésnek, sőt Madách rövid életében új kiadást is megérhet a
mű. Valószínű, hogy a szerző maga se gondolt színpadi előadásra. Különös
végzet, hogy ez a színpadok számára is kitűnő drámai mű csak két évtizeddel
később találhat színpadot. Már a nyolcvanas években tartunk, amikor Paulay Ede
bemutatja, hogy azóta is szakadatlanul műsordarab legyen, és jelentőségét
külföldön is felismerjék.
A kiegyezés közeledett, szükségét érezték ennek odafent az udvarban is. Az
elmenekültek közül egyre többen jöttek vissza. Eötvös is itthon volt már. A
halálos ítélet elől sikeresen elfutó honvédtisztek – mint például Andrássy Gyula
–, akik hamarosan az ország vezetői közé emelkednek, felismerték, hogy Deák
Ferenc oldalán van a haza jövője. De Arany János még hallgatott, Madáchot még
észre se vették. Vajda János, aki annak idején már a Pilvaxban Petőfi és Jókai
asztaltársa volt, folytathatta volna a forradalom hagyományát. Ő nem is
hallgatott, csak különös módon őt, az akkori magyar költészet egyik legjobb
írásművészét akkor se vették észre, ha egy-egy verse valamelyik újság első
oldalán jelent meg. Használható, meg is fizetett munkatársa volt különböző
lapoknak, csak észre se vették. Mikor néhány év múlva Jókai az utcán találkozott
vele, elképedve vette tudomásul, hogy él. Rég halottnak hitte ő is, mások is.
Majd évekkel halála után fedezték fel a Nyugat fiataljai, hogy valódi nagy költő
volt. – Az az új nemzedék, amely a kiegyezés után jelentkezik és átmenet lesz
Petőfi és Ady között, ekkor még igen fiatal. A hatvanas években Kiss József az
Arany-örökség legméltóbb folytatója, még húszas éveinek elején tart,
évtizedekkel később, öreg költőként és szerkesztőként lesz a nála is fiatalabbak
mestere. Reviczky Gyula, aki talán a legjelentékenyebb lírikus a forradalom után
és a Nyugat előtt, még tízes éveinél tart. Komjáthy Jenőt akkor se ismerik fel,
amikor jelentkezik, csak korai halála után vonul be a jelentékenyek közé.
Mikszáth a kiegyezéskor 20 éves ifjú, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza
kisgyermekek. Belőlük lesz a következő emberöltő irodalmi fénykora. A Nyugat
klasszikusai még meg se születtek. A kiegyezés következik: nagy múlt
befejezése, nagy jövendő kezdete.

A kiegyezés
1867. Jelképes évszám, politikai jelző, egy magatartásforma meghatározása.
Utána közel fél évszázadon át nemcsak a parlamentben és az újságírásban,
hanem a kávéházakban, kaszinóknak nevezett klubokban, cigányzenés
kocsmákban is egymással vitatkoznak a negyvennyolcasok és hatvanhetesek. –
A kiegyezést nem Deák Ferenc gondolta ki és valósította meg, hanem – mint a
haza igazi bölcse – felismerte a lehetőségét és szolgálatába állt a
szükségszerűségnek. Nemcsak az elnyomottaknak, hanem az elnyomóknak is
egyre terhesebb lett a kellemetlen kapcsolat Ausztria és Magyarország között.
Tulajdonképpen mind a két fél kimondatlanul már jó ideje ki akar egyezni. Csak
Bécs minél több politikai és gazdasági előnyt kívánt megtartani, a fővárossá
leendő „kétparti város” minél több politikai és gazdasági előnyt kívánt
megszerezni. Bécsnek alapos oka volt Olaszország leválása után attól félni, hogy
Magyarország is önállósul. Egy új háborút Magyarországgal nem vállalhat, mert
az új helyzetben akkor Csehország is elindulna a függetlenség felé vezető úton.
Észre kellett venni, hogy az általános európai fejlődésben a magyar ipar és a
magyar kereskedelem már nem függvénye az osztrák gazdaságnak, sőt itt-ott
vetélytársa. A magyar mezőgazdaság terményeire nagyon is szüksége van a
kevés földű Ausztriának.
Az egyezkedés tulajdonképpen már azóta tartott, hogy az olasz egység
létrejött. Az 1861-ben összehívott országgyűlés ugyan még eredménytelenül
oszlott fel, de a császári körökben felismerték, hogy Deák Ferenc a megfelelő
vitapartner.
Deákkal tehát az osztrák illetékesek akkor is tárgyaltak, amikor az 1861-es
országgyűlés feloszlott. Ferenc József is rokonszenvezett vele, Erzsébet királyné
meg egyenesen szeretve tisztelte. – Persze az is módosította az osztrák-magyar
kapcsolatot, hogy 1848-ban a császár 18 éves, heves ifjú volt, nagyon is
hajlamos az önkényeskedésre, 1867-ben pedig harminchét éves érett férfi,
akinek már bőséges uralkodói gyakorlat állt a háta mögött. Deák kellemes
beszélgetőtárs volt, humorát az uralkodó körében is érvényesíteni tudta,
kitűnően, igen jó kiejtéssel tudott németül, ami nem mindig volt elmondható a
magyar urakról. Ők jól tudtak németül, de kiejtésük riasztó volt a német fül
számára. Deák bécsi beszélgetéseiben folyamatosan épült a kiegyezés.
Persze fontos volt a mondandó szabatos megfogalmazása is, hogy ugyanazt a
mondatot ugyanúgy értse az egyik, mint a másik. Ezt nagymértékben
elősegítette, hogy Deák rendkívül képzett jogász volt: egyformán otthonos a
magyar és az osztrák joggyakorlatban is, a jogtörténeti előzményekben is.
Latinul is, modern nyelveken is magyarázni tudta Werbőczy „Tripartitum”-át, és
a Habsburg-ház öröklött családi törvényét, a „Pragmatica sanctio”-t.
Tárgyilagossága tiszteletet parancsolt iránta mindkét részről.
Kossuth ugyan a messzeségből igyekezett Deák írott és kimondott szavainak
hatását csökkenteni, s itthon is voltak konok nem alkuvók. Segítette az
egyezkedést, hogy a nemesi előjogok eltörlését, a jobbágyság felszabadítását, a
szólásszabadságot legalább szóban Bachék és még inkább Schmerlingék is
elismerték, ezekben a kérdésekben nem lehetett elvi ellentét az egyezkedők
között. Deák közjogi állása pedig az volt, hogy az uralkodó legyen személyében
azonos, de a két, egymással kibékülő ország és nemzet külön-külön fogalmazza
meg a maga független államának alkotmányát. Az helyes, ha a világpolitikában
szövetségesek, de saját ügyeikben nem függenek egymástól. A nemzetközileg
szükségszerűen közös teendőkben – külügyek, pénzügyek és főleg hadügyek –
állíttassék fel egy-egy közös minisztérium is. Nem foglalták ugyan jogszabályba,
de gyakorlattá lett, hogy a három közös miniszterből egy magyar, egy osztrák
legyen. A harmadik pedig lehet itteni is, ottani is, fő, hogy igazi szakember
legyen. – Ebben a szövetségben benne foglaltatott a vámunió is, vagyis az, hogy
minden terméket, iparcikket, pénzt, értékes jószágot vám fizetése nélkül át lehet
vinni egymás közt a határokon. Ez egyformán érdeke volt a magyar és az osztrák
iparosnak, kereskedőnek, földbirtokosnak. Egyik gazdasági alapja lett ez a
következő évtizedek példátlan felemelkedésének, gazdagodásának. A magyarok
hamar hozzá is szoktak, hogy királyuk odaát császár. Az osztrákok is
beletörődtek, hogy császáruk a szomszédban király. De talán nagyon is jellemző,
hogy a beszédfordulatokban az osztrákokat sohase nevezték nálunk testvérnek,
hanem „osztrák sógornak”.
Az alkudozások egyezségre, pontosabban kiegyezésre jutottak. 1867. június 8-
án Ferenc Józsefet a budai Mátyás templomban, majd a pesti Duna-parton (a
későbbi Eskü téren) a Szent Koronával magyar királlyá koronázták. Ekkor Budát
és Pestet már egy városnak, a független Magyar Királyság fővárosának
tekintették, habár az egyesítés csak hat évvel később – 1873-ban – mondatott ki
törvényesen. Alighanem elmondhatjuk, hogy a kiegyezéssel, a koronázással és
hamarosan Pest, Buda és Óbuda egy várossá, fővárossá történt egyesítésével
kezdődik a magyar polgárság közel fél évszázados fénykora.
 TIZENHETEDIK FEJEZET:
A polgári jólét évtizedei

A polgárság rétegéből osztály lesz

A feudalizmus kitermelte magából a polgárságot, ahogy sokkal korábban a
rabszolgatartó társadalom kitermelte magából a feudalizmust, és még sokkal
korábban az őstársadalmak kitermelték a rabszolgatartó társadalmat. Ez Európa
fogalomköreire fordítva azt jelenti, hogy a középkor előkészítette és
szükségszerű küzdelmek során át megteremtette az újkort. Persze más, távoli
társadalmak is szakadatlanul változtatták és változtatják saját viszonyaikat, de
mindenütt más jellegűek az egymásnak megfelelő korszakok. A fejlődés Európa
térségein nyugatról kelet felé haladt. A polgárság a XVII. században Angliában
emelkedett ki a hűbéri társadalomból, és a század közepén uralkodó osztállyá
vált, a társadalom polgári jellegű lett. Franciaországban ekkor még feudalizmus
volt. de ezen belül már emelkedőben volt a polgári osztály, és a XVIII. század
végső évtizedében nagy társadalmi robbanással uralkodó osztállyá lett.
Angliában is egy véres forradalom kellett a nagy változáshoz, másfél
évszázaddal később Franciaországban pedig egy még véresebb forradalom. –
Itáliában és a német föld kisebb-nagyobb országaiban már a középkor
évszázadai óta volt fejlett ipar és fejlett kereskedelem, tehát volt polgárság, de
társadalmi hatalomba később emelkedtek, mint a nvugatiabbak. Csak a XIX.
század utolsó harmadában teremtettek polgári jellegű egységes államot. Itália
apró államaiból 1860-ban alakult meg az olasz állam, a német államokból 1871-
ben jött létre a Német Császárság. Az irány egyenes volt: nyugat felől kelet felé
tartott. A XVIII. században a fejlődő, gazdagodó polgári osztály már felváltotta a
nemességet. Európa középső és déli országaiban erre csak a XIX. században
került sor. Az egységes német és olasz állam létrejötte egyben a társadalmi
forma változásával is járt. A bécsi császár uralma alá tartozó Magyarországon,
Csehországban, Horvátországban valamelyest lassúbb fejlődés után az avult
feudalizmusból szintén kibontakozott a polgári jelleg, uralkodóvá emelkedett a
polgári osztály. – A forradalmi fordulat nálunk 1848. március 15-én kezdődött.
Rövid világraszóló nemzeti diadal és büszkeség után az ország fölött régóta
uralkodó Ausztria segítségére siető, még mindenestől feudális cári
Oroszországgal legázolta ezt a nemzeti felkelést és polgári forradalmat. Az
elnyomatás és megalázottság keményebb lett, mint azelőtt, Magyarország még
nevében is elvesztette az ország voltát, tartományként sorozódott az Osztrák
Császárság területei közé. Tizennyolc éven át (1849-től 1867-ig) ez volt a
közjogi állapot. Ausztria ugyan kimaradt a német egység előkészítéséből, nem is
lett a Német Császárság része, de akárcsak a viszonylag nagy német államok –
Poroszország. Bajorország, Szászország, Würtenberg – ipara és kereskedelme
révén már polgári jellegű volt. És a vérbe fojtott magyar forradalom is polgári
jellegű volt, és a leveretés után se kényszerült vissza a feudalizmusba, mivel ez
hátrányos lett volna a győztes Ausztria számára. – Magyarország akkor közel két
évtizedre elvesztette nevét, államiságát. De mégis megszűnt a társadalom
nemesi-jobbágyi tagozódása, kereskedői és iparosai piacot találtak Ausztriában
is, mezőgazdasági termékei – főleg búzája – Ausztriából nyugatra is eladható
volt. Mezőgazdasági dolgozói – szántóvetői, állattenyésztői – jogilag szabad
emberek voltak, a jobbágy szót nem is illett kimondani. A jó gazdasági
lehetőségek kezdték idecsábítani a tőkét. Már elkezdődött az a rohamos
gazdagodás és a dolgozók elszegényedése, amely a kiegyezés után szinte
azonnal a tömeges bevándorlás és a még tömegesebb kivándorlás területévé tette
az állami létét visszanyert Magyarországot.
A nemrég még kiváltságos nemesség tagjai fogukat csikorgatták, de akiknek
elég nagy földbirtokuk volt, sose látott mértékben gazdagodtak. A
kereskedőknek belföldön-külföldön bőven volt piacuk. Az iparűzők bővíthették
műhelyeiket, akár gyárakat is alapíthattak. A közgazdaságban járatlan emberek
nem tudták volna megfogalmazni, de érezniük kellett, hogy Európában
konjunktúra van, lehet gazdagodni.
Ilyen gazdasági, politikai, jogi körülmények között az osztrák uraknak és az
osztrák polgároknak nem állt érdekükben, hogy fenntartsák az ellentétet a
helyzete miatt tiltakozó magyarsággal. Így találkozhatott Deák Ferenc józan
bölcsessége és a bécsi illetékesek gyakorlati érzéke, és lett politikai,
alkotmányjogi, de főleg közgazdasági kompromisszum a gyökeres változást
hozó kiegyezés.
Az 1867 és a századvég közti emberöltő polgárivá tette a nemesi
Magyarországot. A nemesi kiváltságok elvesztek, de a nemesi és főnemesi címek
megmaradtak. Társadalmi és főleg társasági tekintélyt jelentett a nemesi előnév,
még többet a bárói vagy éppen grófi megszólítás. A már birtokát vesztett vagy
birtokán túladott nemesúr könnyen kaphatott jó állami vagy még jobban fizetett
vármegyei hivatalt. Ezeket angol mintára gentryknek – dzsentriknek – nevezték.
Bárói vagy éppen grófi család fia, ha nem volt nagy jövedelmű nagybirtokos,
szívesen látott főtisztviselő lehetett a minisztériumokban, és gyorsan lehetett
belőle akár államtitkár, de még miniszter is. A jogi műveltség a nemesi
rétegekben szinte természetes volt. Ezek a nemesi vagy éppen főnemesi
főtisztviselők hamar felismerték a gyorsan fejlődő nagyipar és
nagykereskedelem jelentőségét. Az ő érdekeik és a gazdag polgárok érdekei
összefonódtak. Ha külföldről igazán jó szakember keresett munkát
Magyarországon, tárt kapuk várták. A bajor Mechwart nevű mérnök, a svájci
születésű Ganz Ábrahám által alapított gyár műszaki vezetője lett. A francia
Eiffel nemcsak a párizsi Eiffel-tornyot tervezte, hanem a Margit hidat és a
Nyugati pályaudvart is.
A régebbi Magyarországon alig volt igazi nagyipar, de a kiegyezés utáni két
évtizedben óriási mértékben szaporodtak és növekedtek a gyárak is, a gyárak
termékeit értékesítő nagykereskedések is.
Polgári élet a régebbi Magyarország kevés városában volt, és ahol volt, ott is
idegen eredetű volt a polgárság. Debrecen cívisei magyarok voltak, de javarészt
a kisiparban tevékenykedtek. Kecskemétnek is volt némi magyar polgársága,
Katona József is kézműves családból származott. Erdélyben főleg a szász
városoknak volt tevékeny polgársága. Főként német ajkúak, szászok, svábok,
cipszerek képviselték régebbi idők óta a hazai polgárságot. Mellettük voltak még
szerb ajkú bunyevácok és egyre nagyobb létszámban zsidók. A németek és a
zsidók párhuzamos tevékenységét, még gazdagodását is jól példázza, hogy a két
első igazi nehézipari nagyüzem megteremtője és naggyá tevője a svájci német
Ganz Ábrahám és a zsidó Weiss Manfréd volt. A polgári fejlődést nagyban
segítette a zsidók tömeges bevándorlása. Zsidók a magyar történelem kezdete
óta éltek Magyarországon, az Árpád-házi királyok törvényeiben újra meg újra
szerepelnek. IV. Béla kiváltságos jogokat is adott nekik. Mátyás korában fontos
teendőik voltak a pénzügyekben. Majd sokára II. József polgárjogot adott nekik.
Régi idők óta magyarul beszéltek, kedvelték széles körökben zenészeiket. És
európai viszonylatban nem voltak a közgyűlölet tárgyai. Éppen ez – az
antiszemitizmus hiánya – tette csábító hímekké őket. A német, lengyel, orosz
zsidóüldözések hosszú ideig tartó veszedelmeihez képest csábító otthont ígért
Magyarország. A XVIII. században tömegestől érkeztek Német- és Csehország
felől. Majd a nagy orosz pogromok idején keletről, főleg lengyel tájakról. A
keletről betelepülők egy sajátos nyelvkeveréket beszéltek: a héberből, németből
és lengyelből összeötvöződött jiddist. A nyugat felől érkezettek kezdetben
németül beszéltek. A sokkal régebbi idők óta a magyar társadalomba épült
zsidók többségükben az Alföldön, főleg a Tiszántúlon éltek. Ezek általában nem
is tudtak idegen nyelveken. Némiképp le is nézték az újonnan jötteket, akik
orosz, lengyel, galíciai származásúak voltak. A régóta magyar nyelvű zsidók
adtak példát arra a nagy arányú magyarosodásra, amely a XIX. század derekára
már magyar anyanyelvűvé tette a magukat „Mózes hitű magyaroknak” nevező
hazai zsidókat.
A XX. században üldözéssé hatalmasodó antiszemitizmus, amely jellegzetes
magatartása lett az uralomra jutó fasizmusnak, csak a XIX. század végső
negyedében kezdett társadalmi veszéllyé szélesedni. Ez összefüggött a tömeges
elszegényedéssel és egyes zsidók látványos meggazdagodásával is.
A nemzedékek óta itt élő zsidó vallású magyar állampolgárok a XIX. század
második fele óta magukban nem tudtak, nem is éreztek egyebet, mint hogy
vallásfelekezetük egy a többi vallásfelekezet közt. A keresztény vallások
valamelyikére két vagy több nemzedékkel korábban áttértek java része már arra
se mindig emlékezett, hogy dédszüleik valamikor zsidók voltak. De akik
anyakönyvi bejegyzéseik szerint „izraelitának” számítottak, a felvilágosodás
hagyatékaként azok is deisták voltak, az ősi vallási örökségekből vajmi keveset
tartottak meg (például péntek este vagy szombaton el-elmentek a templomba,
hosszúnapkor szinte látványosan böjtöltek, fiaikat 13. születésnapjukkor a
templomban férfivá avatták), s általában nem éreztek különösebb azonosságot
egy bécsi vagy prágai zsidóval, még kevésbé az olyan hittestvéreikkel, akik nem
is laktak az Osztrák-Magyar Monarchián belül. Ezek a neológ zsidók nem is
érthették meg az antiszemitizmus létét és lényegét. A műveltebbek általában úgy
gondolták és mondották, hogy ez a gyűlölet olyasmi, mint Franciaországban volt
a XVI-XVII. században, amikor katolikus tömegek ölték az ottani kálvinistákat
(a hugenottákat), majd vívtak egymással hosszan tartó vallásháborút. De hát
senki se gondolta akkor a katolikusok közt, hogy a protestáns nem francia. Csak
ott, ahol az új gazdasági körülmények közt a javarészt kereskedelemből, esetleg
iparból élő zsidók legtevékenyebb rétege hirtelen igen gazdag lett, akkor az
indulatokat kiváltó szegénység körében ki kellett találni azt a képtelenséget,
hogy aki látványosan gazdagabb a nyomorgónál, az nem ügyesebb,
szorgalmasabb vagy éppen okosabb a nincsteleneknél, hanem egyszerűen
alkatánál-testénél-lelkénél fogva más. ahogy egy ló más fajú, mint egy tehén, a
kutya más fajú, mint egy macska. Az emberiséget az állattan fogalomköreire
süllyesztették. Aki ezt a fajelméletnek nevezett álelméletet kitalálta, egyáltalán
nem volt antiszemita, sőt éppen valami magasabb rendű emberfajtának hitte és
írta a zsidóságot. Josef Gobineau grófnak hívták, francia diplomata és
kultúrtörténész volt. Máig is népszerű olvasmány „A reneszánsz” című
dialógusokban írt korképsorozata. Történelmi tanulmányai során alakult ki az a
véleménye, hogy az emberiség eltérő fajokra oszlik. A kiválóbbak többre
képesek, mint az alacsonyabb rendűek. Meg is kísérelte egymástól eltérő fajokra
osztani az emberiséget. Úgy találta, hogy a két uralomra termett faj az Irán felől
elterjedt „árja” és az Elő-Ázsiából szétáradó „sémita”. Mindenki más ezeknek
van alárendelve. Ez az elmélet mindenestől téves. Amit ő árjának nevez, az
valójában egy szétterjedt nyelvrokonság, már régóta „indogermánnak” vagy
„indoeurópainak” nevezzük. Felettébb különböző népcsoportok tartoznak
évezredek óta közéjük. Indiaiak, perzsák görögök, latinleszármazottak,
germánok, szlávok. Ezeket se ideológiai hasonlóság, se közös származás nem
köti egymáshoz. Nyelvtanaiknak rendszere emlékeztet – olykor elég homályosan
– egymásra. A „sémita” pedig egy elő-ázsiai, illetve onnét szétterjedt
nyelvcsalád. Az arab nép különböző nemzetei, a rég kihalt szírek ugyanúgy
tagjai, mint a zsidók. Az Ótestamentumi idők örök ellenségei – Izrael népe és a
filiszteusok – az ősidőkben ugyanúgy ellenségek voltak, mint utódaik: a mostani
Izrael lakói és a palesztinok. (Palesztinát az akkori időkben „Filiszteiának”
nevezték.) Ezek és a többi sémita nyelvű nép valóban egymáshoz közeli
nyelveket beszélt és beszél. (Ma is elég rokon hangzású, ha az arab azt mondja:
„Szálem alejkum” a zsidó pedig „Sólem aléhem”, de ez a nyelvközelség nem
jelent valamiféle biológiai közösséget vagy hasonlóságot.)
Gobineau szellemes elmélete nem magyaráz semmiféle alá- vagy
fölérendeltséget. Az emberi faj egy élettani csoportja az élőlényeknek. Nemcsak
az árjának és a sémitának, hanem a négernek, a mongolnak, az eszkimónak is
ugyanolyan a testi berendezése, ugyanolyan érzékszervei vannak, szájjal esznek,
gyomron át emésztenek. – Persze amióta volt zsidóság, volt antiszemitizmus is,
csak kezdetben szó sem esett sémita nyelvről. (A legkorábbi antiszemiták mind
szemita nyelvűek voltak.) Merőben más jellegű volt a Jeruzsálemet felégető
római légiók antiszemitizmusa, a középkori keresztesek antiszemitizmusa, a kora
újkori vallásháborúk antiszemitizmusa és az a népirtásig is fokozódó újkori
antiszemitizmus, amely egy gyűlölet eszmevilágává torzította Gobineau gróf
szellemes, de alapjában téves néprajzi elméletét.
Persze egy szegény-gazdag ellentétben, ahol a jelenlévő gazdag éppen zsidó,
ott a gazdasági feszültség könnyen fordul vallási gyűlölködésbe.
Magyarországon azonban, láthattuk, olyan volt a helyzet, hogy itt a polgárosodás
fokozódásával egyre több zsidó család telepedett le. Kossuth zsidó honvédeinek
nagy száma bizonyítja, hogy itt a zsidók is a maguk ügyének tudták a
forradalmat és szabadságharcot. Világos után sokuknak börtön, néha halál járt.
Számosan menekültek emigrációba. Jellegzetes történelmi alakjuk volt Horn
Ede. Népszerű hitszónok, a magyar szabadságeszme nevezetes szónoka. Nevét
ekkor változtatta az egyszerűen kimondható Horn Edére, amikor már a
templomban is magyarul prédikált, és népszerű elöljárója volt azoknak a zsidó
papi személyeknek, akik az istentiszteletek nyelvét, az imádságokat és
áldásmondásokat mindenestől magyarra fordították. Világos után neki is
emigrálnia kellett. Külföldi országokban szervezte a növekvő magyar ipar
piacait, magyar-egyiptomi kapcsolatot létesített. Már a kiegyezés után sürgették
hazajövetelét, s hamarosan államtitkár a kereskedelmi minisztériumban.
Ugyanabban az időben a Deák-párt egyik legnépszerűbb publicistája Falk Miksa,
a Deák-párttal szemben álló negyvennyolcas párt parlamenti képviselői közt ül
Helfy Ignác, aki az emigrációban Kossuth Lajos titkára volt. Tehát a magyar
közéletbe is beépülnek a „Mózes vallású magyarok". De a kiegyezés után
látványosan gazdagodó zsidó gyárosok, nagykereskedők, földbirtokossá lett
zsidó családok egyre többen kapnak magyar nemességet, sőt bárói címet is – ez
pedig szinte természetes módon ébreszt egy antiszemita pártot. Durva
zsidóellenes uszítások, vérvádak, bírósági perek izgatják főleg a falusi népet.
Tiszaeszláron eltűnik egy kislány. A dühödt izgatók azt állítják, hogy zsidók
ölték meg, hogy vérét – állítólagos régi szokásuk szerint – az ünnepi kovásztalan
kenyérbe keverjék. Tiszaeszlár neve visszhangzik országszerte, néhány
összefogott falusi zsidót vád alá helyeznek. A kor egyik leghíresebb ügyvédje, a
tisztelt nemesi család leszármazottja, Eötvös Károly maga vállalkozik
védőjüknek. Az egész ország izgatottan figyeli a pert, vitatkozások,
veszekedések, gyakran verekedések szakítanak szét baráti köröket, itt-ott
családokat vádolva vagy védve a perbe vontakat. A kibontakozás romantikusan
regényszerű. Solymosi Esztert, az állítólag késsel megölt leányt holtan találják a
Tiszában. Belefulladt. Talán öngyilkos lett, talán beleesett, de semmi nyoma
annak, hogy a vérét vették volna.
Ilyenfajta bűnperek számos helyen jelennek meg a különböző európai
országokban. Ahogy bővülnek a zsidók érvényesülési lehetőségei, úgy
szaporodnak a gyűlölet szülte vádak. A gyűlölködők körében meg kell jelennie
Gobineau elméletének, a fajok fölé- és alárendeltségének. Fajbiológiai indokra
van szükségük a gyűlölködőknek. Itt Magyarországon is ez visszhangzik és
alapja lesz annak, hogy a zsidók egy része maga is külön fajnak kezdi tekinteni
magát. Ez időben Franciaországban hazaárulással vádolnak egy zsidó vallású
francia katonatisztet, Dreyfus kapitányt. Állítólag egy fontos iratot a
hadügyminisztériumból átadott a németeknek. Óriási vihart kelt a gyanú, a vád
társadalmi szakítással fenyeget a „Drevfus-párt"’ és az „Anti-Dreyfus-párt'’
ellenségeskedésig fokozódó vitája. Még a védelemre kelő kiváló írókat, előbb
Zolát, azután Anatole France-t is vád alá helyezik. Zolának menekülnie is kell,
mert harcos vezércikkében bűnpártolással vádolta meg a hadügyminisztériumot
és az egész kormányt. Dreyfus évekig rab egy fegvenctelepen, amíg kiderül
ártatlansága. Dreyfust rehabilitálják, visszaveszik a hadsereghez, sokkal később,
az első világháború idején már francia tábornok. De az ügy végképp felkavarta
az antiszemitizmust, egyre többen vallják a fajelméletet még a zsidók között is.
Ez a párizsi Dreyfus-ügy állítja harcba a magyar zsidó Herzl Tivadart, aki
éppen bécsi újságíró, és tudósítóként a per tárgyalásán is jelen lehet. Nem sokkal
korábban egy budapesti gimnázium önképzőköri elnöke, Petőfi-versek ünnepi
szavalója. Nem is a per, hanem az egyre jobban terjedő fajelmélet hatására ő is
elhiszi, hogy a zsidóságnak nem az a lényege, hogy vallás, hanem egy
szétszóródott nemzet, másoktól különböző faj. Úgy véli, csakis úgy lehet
védekezni a más fajúak ellen, ha a szétszórtak összeforrnak egy nemzetté, lesz
saját államuk, hadseregük, nemzetközi tiszteletük és hatalmuk. Ezzel kezdődik
Herzl agitációja folytán a „cionista mozgalom”. Sokaknak ír Magyarországra is,
hogy tartsanak vele a zsidó nemzet újrateremtésében. Így ír unokafivérének,
Heltai Jenőnek, a költő-humorista-vígjátékírónak. Születésekor Heltait is
Herzlnek hívták, de amint fiatalon írni kezdett, nevét Heltaira magyarosította.
Unokabátyjának levele nemcsak megdöbbentette, de egész életútját módosította.
Saját vallomása szerint nagyon szerette zsidó vallását, mégis elhagyta,
kikeresztelkedett. Szerette keresztény vallását is. Idővel nemegyszer emlegette,
hogy szeret zsidónak lenni és szeret kereszténynek lenni. Emellett – amikor
behívták katonának – tiszti rangig nem akart megállni, hivatásos magyar tiszt
akart lenni. Néhány évig az is volt, főhadnagyi rangban századparancsnok és egy
vidéki helyőrség parancsnoka, közben írta azokat a katonadalokat, amelyeket
még az első világháborúban, sőt a két világháború között is énekeltek a menetelő
katonák... – De ez időtől fogva hullámzó erősséggel, de szakadatlanul volt hazai
antiszemitizmus, amely az első világháború végétől a második világháború
végéig egészen a népirtásig fokozódott. – Pedig a hazai Solymosi Eszter és a
külföldi Dreyfus-ügy előtt még alig volt társadalmi jelentősége annak, hogy ki
mit érez a zsidókkal kapcsolatban.
Még a kiegyezés után is a közbiztonság egészét veszélyeztette a betyárvilág.
Az Alföldön, a dunántúli Bakony erdős dombjai között az utazókocsik, még
inkább a kereskedők szekerei szakadatlan veszedelemben voltak. A
jobbágyidőkben az uraiktól megszökött parasztlegények bandákba verődtek és
fosztogattak. Ellenük a vármegyék fegyveres rendfenntartó alakulatokat
szerveztek, ezeknek a tagjait nevezték pandúroknak. De nem ritkán éppen a
pandúralakulatok rabolták ki az udvarházakat. Volt úgy is, hogyha jobbágyaival
közismerten jól bánó földesurat, illetve házát támadták meg a betyárrá
visszavedlett pandúrok, a közelben zsákmányra leső betyárbandák siettek az
uraság védelmére. A betyárok sok helyütt a szegény nép hőseinek számítottak.
Az úri családból származó Angyal Bandinak nevezett betyárvezér széles népi
rétegekben számított nemzeti hősnek. Végül osztrák katonasággal vették fel a
harcot ellene, és a puskalövésektől már haldoklott, amikor meg tudták ragadni,
hogy mielőtt még meghal, felakaszthassák. – Mellette és utána nem egy
bandavezér volt kedvelt hőse és védője a szegény népnek. A leghíresebb, Rózsa
Sándor bandájával együtt 1848-ban beszállt Kossuth önkéntesei közé. Utána
sokáig volt rabságban, de a nép emlékezetében halála után is a szabadsághősök
közt szerepelt. Világos után a nemzeti megaláztatásban még a kifosztottak egy
része is betyárpárti volt a már államilag szervezett zsandárok (csendőrök) ellen.
– A kiegyezés után azonban már a fejlődő gazdálkodás akadályozója volt a
betyárvilág. Intézményesen kellett fölvenni a küzdelmet ellenük. Ez már az
egész országra kiterjedő állami csendőrség feladata volt. A kiegyezés után
mintegy tíz évig tartó tervezett, szervezett küzdelemmel a betyárvilágot sikerült
kiirtani. Emlékük azonban pozitív színezettel rokonszenvesként maradt fenn a
népköltészetben és a népszínművekben.

A századforduló
1896-ban Magyarország világraszóló pompával, helyenként némi hejehujával
ünnepli a honfoglalás 1000 éves évfordulóját. 1914-ben kitör az első
világháború. Az e két dátum közötti nem egészen két évtized a magyar polgárság
vitathatatlan fénykora. A nagyipar és nagykereskedelem fontosság tekintetében a
nagybirtokosok mellé emelkedik. Arisztokraták lesznek a bankelnökök és
részvénytársasági vezérigazgatók. Dúsgazdag zsidók nemesi, olykor egyenest
bárói címet kapnak. Sokkal később ezt az összefonódást felettébb tévesen
„feudálkapitalizmusnak” nevezik. Ez már régóta nem feudalizmus, csak a
kapitalizmus páváskodik a hajdani feudális címekkel. A dualista állam „Osztrák-
Magyar Monarchia”, tehát gyakorlatilag nincs független Magyar Királyság,
nincs magyar külpolitika akkor se, ha Andrássy Gyula személyében magyar a
közös külügyminiszter. Ha a jelképes honvédség ezredeinek magyar is a
vezénylési nyelve, maga a hadsereg egésze „közös”, a nyelve német. A pénz is
közös. De a magyar politika nem kedveli az osztrák beleszólást a magyar
ügyekbe. Ha osztrák miniszter vagy éppen a miniszterelnök véleményt mond
magyar ügyekről, ezt a magyar parlamentben „előkelő idegen” illetéktelen
beleszólásának mondják. A parlamenttől a kaszinókig és a kocsmákig áthatja az
embereket az „ezeréves Magyarország” mámora. A költészetet és a kávéházi
beszélgetéseket egyaránt jellemzi a „magyar dicsőség” öndicsérő tudata. A felső
és a középrétegeket igen jó életérzéssel tölti el az emelkedő életszínvonal, az a
biztos tudat, hogy a szorgalomnak megvan a jutalma. A gazdagodás lehetősége
és megvalósulása építi, szépíti a városokat. Magyarország lakossága elvárja,
hogy fővárosa, Budapest hamarosan elismert világváros legyen. A kiegyezés és a
századforduló között Budapest képe megváltozik. Andrássy Gyula
miniszterelnökként is, még inkább a Monarchia közös külügyminisztereként
igényt tart arra, hogy a külföldet és a külföldieket elkápráztassa Budapest
szépsége. Hamarosan mint valóság rajzolódik ki a „Nagy-körút” óriási köríve,
majd a Belvárost a Városligettel összekötő sugárút. (Ez lesz Andrássy halála
után az Andrássy út.) Andrássy a lelke a lázas építkezéseknek is, mint ahogy ő a
lelke a Deák Ferenc elgondolta politika gyakorlati megvalósításának.
Fővárosunk új arculatának kialakításában jelentős szerepe volt Podmaniczky
Frigyes bárónak, aki 1873 és 1905 között a Fővárosi Közmunkák Tanácsának
élén állt.
A szakadatlanul épülő utcák és utak bérkaszárnyái és bérpalotái, az úri villák
és magánpaloták teljesen új városképet alakítottak ki. Nem egy akkori építmény
máig is a város szépségei közé tartozik. De igazi új építészeti stílusról nem
beszélhetünk. Az Ybl Miklós tervezte Operaház szinte tisztán reneszánsz stílusú
palota. A világraszóló nevezetességű Országház – Steindl Imre alkotása – a
román és a gót stílus mesteri összevegyítése, Alpár Ignác díszlet-látomása, a
Vajdahunyad vára kiállításba való stílusgyűjteménye mindannak, amit az éppen
elmúlt ezer év alatt megcsodálhattak az itteniek. Épületeink azt bizonyítják, hogy
építész-tervezőink kitűnően megtanulták a stílustörténetet, de műveiknek alig-
alig van közük az akkori új törekvésekhez. Festészetünk közelebbi rokonságot
tart a századvég francia, német és osztrák kezdeményezéseivel. A Bécsből
érkező szecesszió hatása meglátszik a polgári lakások falait díszítő kis képeken,
a bútorokon és az iparművészeten. Az impresszionizmus már olyan igazi nagy
művész festményein is jelen van, mint Szinyei-Merse Pál. (Igaz, képei a
kortársainak alig-alig tetszettek). Munkácsy Mihály világsikereket arató képei a
romantikával rivalizáló realizmus változatai, egyes képei egyenesen a
naturalizmussal tartanak rokonságot (például a „Zálogházban” vagy a
„Siralomház'’). De a képzőművészeti naturalizmus legerőteljesebben Izsó
Miklós szobrászatában érvényesül. A csikósok és más népi márványalakok
stílusban a divatos népszínművekkel tartanak rokonságot, csak sokkal
maradandóbbak (nemcsak márvány anyaguk folytán). Zeneművészetünk
világviszonylatban is korszerű. A már rég világhírű Liszt Ferenc bekapcsolódik a
hazai művészi közéletbe, megalapítja a Zeneakadémiát. Jelentékeny része van a
zenei élet irányításában. Wagner ugyanúgy otthonra talált nálunk, mint az új
olasz és francia operák. Itthon Erkel történelmi operái a korszerű romantikus
daljátékok jó színvonalához tartoznak. (Az opera korszerű stílusa akkor még
mindig a romantika, Wagner, Verdi, Bizet művei a nagy romantikus regényekkel
rokonok.)
A fejlett nagyipar, az izgatott városépítés világújdonsága, hogy London után
nálunk épült először földalatti vasút. Van telefonközpont, és beindult a sokkal
későbbi rádiót előkészítő Telefonhírmondó. – Puskás Tivadar, aki Amerikában
Edison munkatársa, tudományos tanácsadója volt, továbbfejleszti a távbeszélőt,
amelyet Graham Bell talált fel, de az még nem volt alkalmas a hangok nagy
távolságra történő közvetítésére. Ezt Edison valósította meg. Ebben is
munkatársa volt Puskás, aki azután feltalálta, hogy hogyan lehet a sok telefont
egy központról összekapcsolni, vagyis feltalálta a telefonközpontot. Amikor
hazajött, fivérével, Puskás Ferenccel ő tervezte és szervezte meg Budapest
távbeszélő hálózatát, a telefonközpontok rendszerét, amely kiterjeszthető volt
előbb az egész országra, majd mindenfelé, ahol már volt telefon. És úgy
mellékesen kitalálta, hogyan lehet egyetlen központból akárhány állomásra
közvetíteni híreket, zenét és műsorokat.
De a művészetek és a technika fejlődésénél is nagyobb léptekkel haladt előre a
századfordulón irodalmunk és benne költészetünk.
Arany János, a legfőbb példakép, az évszázad versenytárs nélküli legnagyobb
magyar költője Petőfi mellett másik vezéralakja volt a „népnemzetinek” nevezett
stílusnak, nyelvezete a népnyelvből nemesedett. De élete végső éveiben egyre
erősebb lesz költészetében a nagyvárosi hang, a polgári élet képvilága
(Hídavatás, Tölgyek alatt, Tamburás öregúr). A következő költői nemzedék már
jellegében városi. Még Vajda János is, aki a Pilvax-beliekkel indult 1848-ban.
Akik tudtak róla, azok is rég halottnak hitték, bár Jókain kívül minden kortársát
túlélte. Idővel fel is fedezhették, hogy ama legnagyobbak közé tartozott, de
életében alig-alig tudott róla valaki is. Szerényen meg tudott élni, használható
újságíró volt, néha még verseit is leadták, de nem volt jelen abban az új magyar
irodalomban, amely már túllépett a negyvennyolcasok hagyományán, és sok
mindenben már előkészítette a Nyugat nemzedékének új hangvételét. Adyék
tudták, ki volt ő, de ő akkor már több mint tíz éve nem élt.
Közvetlen szellemi kapcsolata a költői előzményekkel, főleg Arany Jánossal,
Kiss Józsefnek volt. – A kiegyezés évében 24 esztendős, falusi tanító, néha
polgárcsaládoknál házitanító. Legkorábbi élményeit falusi zsidó paraszti
közegben szerzi. Irodalmilag legfőbb és mindvégig tartó élménye Arany János
költészete. Ő az, aki a századforduló felé tartó nemzedékben életben tartja a
balladát. Amikor valamivel ifjabb kortársai eltávolodtak az elbeszélő
költészettől, ő szomorú sorsú nőkről ír hamar népszerű balladákat és verses
elbeszéléseket. Arany János is felismeri tehetségét. Többen is észreveszik, hogy
a magyar balladát egy eddig ismeretlen témakörrel, a falusi zsidó élettel
gazdagította. Később kizárólag Pesten, majd Budapesten lakik, de balladái a
falu, a régi úri világ és az újabb keletű szegénység körében játszódnak. Szomorú
sorsú úrnői (Gedő vár asszonya, Ágota kisasszony, A rabasszony) hamar lesznek
kedvelt pódiumszámai jeles színészeknek, főleg színésznőknek, többek között
Jászai Marinak. A szerkesztők és irodalomtudósok azonban az igazi újdonságot a
magyar falusi zsidók tragikus életábrázolásában látják, e művei közül
legismertebbek a Simon Judit. Ez az út Arany János sajátos hangú folytatása.
Nagy költeményei (Mese a varrógépről, Tüzek), gyászos hangú lírai sóhajtásai
egy ideig a legnépszerűbb költők közé helyezték. Magyaros versformái, gazdag,
mindvégig kissé falusi hangvételű stílusa indokoltan benne látta az Arany-
hagyomány folytatását. Ez az út azonban utána már folytathatatlan volt. – Annál
fontosabb lett szerkesztői tevékenysége. „A Hét” című folyóirata a
legmodernebb sajtótermék volt a századfordulón. Kitűnő szemmel tudta
összefogni a nála modernebb hangú fiatal írókat, költőket. A későbbi Nyugat
legtöbb író-költő munkatársa Kiss Józsefnél indult. Ady például bosszúsan „vén
szakállas” névvel illette, de korai verseivel nála talált megjelenési fórumot.
Többen kissé avultnak tartották, de mégis mesterüknek tudták. Mára kiesett az
irodalmi köztudatból, de azt a költői korszakot, amely Arany halála és Ady
megjelenése között volt, nem lehet felidézni az ő alakja nélkül. Ez a korszak
(1882-1908) új prózánk, új költészetünk, új drámairodalmunk bölcsője.
Aligha vitatható, hogy a kiegyezés utáni évtizedek, a századfordulót
közvetlenül megelőző emberöltő magyar költészetének fő alakja Reviczky
Gyula. – A költői nagyságot nem lehet centiméterrel vagy grammal mérni. Hogy
az észre sem vett Vajda János vagy az életében az irodalmon kívül élő Komjáthy
Jenő mennyivel kisebb vagy mennyivel nagyobb Reviczkynél, ez ugyan lehet
fölösleges viták tárgya, de hogy egykori divatos volta, később nagy hatása
valamennyi kortársát háttérbe szorítja – ez kétségtelen. Ha nem mérhető
nagyságról, hanem nagyon is mérhető hatásról beszélünk, aligha vitatható, hogy
Petőfi után és Ady előtt a magyar lírának ő a legfontosabb – talán még az is
elmondható, hogy legrokonszenvesebb – alakja.
Élete azzal kezdődött, hogy azt hitte magáról: arisztokrata fiú. Majd amikor
elárvult, kiderült, hogy egy szlovák parasztlány törvénytelen gyermeke. Akit
anyjának képzelt, az valódi apjának jóságos felesége volt, aki anyai szeretettel
nevelte léha férjének jogtalanul nemzett, törvényeken kívül született fiát. A
valódi anya a titokban szült csecsemő mellől eltűnt, soha többé nem került elő.
Egyesek azt állították, hogy megőrült és vízbe vetette magát. Balek Veronikának
hívták. Amikor az iskolásfiúnak születési bizonyítványra volt szüksége, azonnal
kiderült, és ő maga is akkor tudta meg, hogy nem báró Reviczky Gyulának,
hanem Balek Gyulának hívják.
Élete nyomorúságosan indult, de költészete magára vonta a figyelmet. Az
idősebbek új hangú, igazi nagyvárosi költészetében riasztó idegenszerűséget
véltek felfedezni. Kapcsolódása az akkor legmodernebb nyugati költészethez
„kozmopolitizmusnak” tűnt, vagyis idegennek a magyar szellemtől. Majd
később egyre többet illették az új hangú fiatalokat ezzel a „kozmopolita’’
szitokszóval. Persze Reviczky valóban rokonszenvvel érdeklődött az akkor
legújabb, legmodernebb francia költészet, a szimbolizmus iránt. Baudelaire-t is ő
fordította először magyarra, a nemrég nemzetközileg feltűnő Ibsent is
népszerűsítette, fordította is. A „Nórá”-t máig is az ő tolmácsolásában játsszuk.
Ibsenre egyébként Jászai Mari hívta fel a figyelmét. A rendkívül kulturált,
irodalomban otthonos nagy tragika szerelemre is felfedezte a nála fiatalabb
költőt. Népszerűsítette is. Jászai Mari Ibsen kedvéért megtanult norvégul is,
Ibsen Jászai Mari kedvért jó ideig tartózkodott Budapesten. Amikor Reviczky
már korán halálos beteg – tüdővészes – lett, a nagy művésznő egyszerűen egyik
napról a másikra elhagyta. Addigra azonban már tudomásul vett, jelentékeny
költőnk volt. Nagy szimbolista költeménye, a „Pán halála”, botrányt keltő
versciklusa, a prostitúciót megértő és megbocsátó „Perdita” a halott anyára
emlékező „Imakönyvem” hamar beleépült költészetünk remekei közé. Akit az
„Imakönyvem”-ben „Anyám”-nak nevez, valójában nem az anyja volt, hanem
apjának jóságos felesége, aki gyermekének vállalta. Korai halála mindvégig élő
maradt a költő lelkében. – Reviczky kozmopolitizmusnak nevezett vagy
rágalmazott modernsége már előhang volt Adyhoz, a Nyugat magyar
szimbolizmusához. A szintén jelentékeny kortárs-költők – Kiss József, Vajda
János, Komjáthy Jenő – nem közelítették meg ennyire a már nyugaton is
modernnek értékelt költészetet.
A lírai költészet mellett hamar felsorakozott az új széppróza. Jókai még élt,
szakadatlanul irodalmi főszereplő maradt, noha a legtekintélyesebb kritikusok –
Gyulai Pál, Péterfy Jenő – elmaradt romantikának, naiv mesének ítélték benne
éppen azt, ami naggyá és halhatatlanná tette. De a „realizmus" igénye már
napirenden volt. Mikszáth se volt kevésbé romantikus, mint Jókai, őt mégis már
kortársai kinevezték realistának. Bródy Sándor és Gárdonyi Géza pedig egyenest
naturalistának hatott, holott ők se szakadtak el a romantikától. De akárhogy
vélekedtek, ítélkeztek, kitűnő széppróza bontakozott ki. Mikszáth, Bródy,
Gárdonyi mellett Herczeg Ferenc, Tömörkény István, Cholnoky Viktor, Petelei
István maradandó értékek létrehozója. Ha itt-ott hol a romantikához, hol a
naturalizmushoz vonzódnak igazi jelentékeny realisták, előkészítik a XX. század
legnagyobb magyar prózaíróit: Krúdy Gyulát és Móricz Zsigmondot. – Ezek
mellé sorakozik a színpadi irodalom is. A kor legnépszerűbb, legkeresettebb
színjátékfajtája még mindig az alaposan elavult népszínmű. Évekkel korábban
Szigligeti akkori népszínművei – „A szökött katona”, „A csikós” – kifejezetten
haladó, realizmus felé mutató műfaj remekei voltak. Később Szigligeti, aki a
Nemzeti Színház főrendezője, majd igazgatója lett, divatos, de eléggé
jelentéktelen történelmi drámákat írt nagy számban. Igazi rutinos darabgyáros
volt, hatásosan tudott semmitmondó lenni. Egy akkori színházi szellemesség
szerint előbb megrendezi a darabjait, és ha elég hatásosnak bizonyulnak, akkor
meg is írja őket. De a több mint száz színjátéka közt van két valóban értékes,
maradandó, szellemes vígjátéka: a „Liliomfi" és a „Fenn az ernyő, nincsen kas".
Ám a kiegyezés utáni irodalmi élet és ízlés polgáribb, realistább drámákat
igényelt. A francia vígjátékok gyakran kritikai hangütést igényeltek. Ezt
valósította meg Csiky Gergely. Komoly színműveinek is, vígjátékainak is az új
városiasodás a témája, a polgárivá váló életforma hazug volta. Legtöbb
színjátékára jellemző egyik népszerű drámájának címe: „Cifra nyomorúság". Az
ő irodalmi munkássága a legszínvonalasabb átmenet Szigligeti Ede és Molnár
Ferenc közölt.
A századforduló két évtizedére, amely a kiegyezés korának kiteljesedése és
befejezése volt, ugyanúgy jellemző a gazdagodás, a társadalmi fejlődés, az
irodalom és művészetek virágzása, mint a dolgozó osztályok szegényedése. A
falvakban aratósztrájkok, több helyen véres összeütközések követik egymást. A
munkabeszüntetéseket követő csendőrsortüzek menekülésre ösztönzik a
parasztok legszegényebb rétegét, a földdel nem rendelkező zselléreket. A
városokban, főleg Budapesten a nagyipar szolganépe, a munkásság érzi-tudja
reménytelennek az életét. Szórványos kivándorlás már Világos után is volt.
Nemcsak a politikai üldözés kényszerített külországokba embereket, hanem a
fokozódó szegényedés is. A kiegyezés után a gazdagodó nagyipar,
nagykereskedelem, a tőkés termelésre áttérő nagybirtok ésszerűbben szervezett
munkát igényelt. Sok munkáskéz vált feleslegessé, a gazdagodás szükségszerű
mellékterméke a szegényedés. Statisztikai tény, hogy a kiegyezés és az első
világháború kitörése között másfél millióan vándoroltak ki Magyarországról.
Legtöbben Amerikába.
Ez a helyzet készíti elő, majd szervezi a munkásság körében a szocializmust.
Szórványos, jórészt utópista törekvések nyomokban már 1848 előtt is találhatóak
voltak Magyarországon. Táncsics Mihály, majd Frankel Leó már szocialista
pártot készít elő. Ez az igény a század végére erősödik fel annyira, hogy
különböző agrárszocialista próbálkozások után 1890-ben – mint sok helyütt
Európában – megszületik a Szociáldemokrata Párt.

A közös pénzügy és a közös hadsereg

A kiegyezéstől kezdve az első világháború végéig, vagyis az Osztrák-Magyar
Monarchia széteséséig Ausztriának is, Magyarországnak is volt minisztertanácsa
miniszterelnökkel és szakminiszterekkel. De három miniszter nem tartozott
egyik kormányba sem, hanem a két állam közös legfőbb tisztviselője volt: a
külügyek, a pénzügyek és a hadügyek irányítója. A két, állítólag külön államban
ezek az ügyek közösek voltak, ékes bizonyítékául annak, hogy a két állam
valójában egy egységes államhatalom volt. Létezett ugyan egy magyar
honvédelmi minisztérium, de ez csak a nagy nehezen kivívott magyar
vezénylésű ezredek, a honvédek felett álló hivatal volt. A haderő egésze, a német
vezénylésű közös hadsereg a közös hadügyminisztérium alá tartozott. A
külügyekben és a pénzügyekben még ilyen részbeni önállóság sem volt.
Magyarországnak Rákóczi néhány éve és Kossuth néhány hónapja alatt volt
külképviselete. Haynau, Bach, Schmerling éveiben nem volt Magyarország,
1867-től volt ugyan magyar állam, de nem volt magyar külképviselet. Még
kevésbé lehetett Magyarországnak önálló, pénzügyi politikája.
Nem lévén a két államnak külön pénze, nem létezhetett külön magyar
jegybank sem. A közös jegybankot Osztrák-Magyar Banknak hívták. De a közös
jegybank külön szervezet volt, nem tartozott a magyar bankok rendszeréhez.
Hazai bankok a reformkor óta léteztek, az első volt a Fáy András szervezte
Hazai Első Takarékpénztár Egyesület, amelyet hamarosan más pénzintézetek
követtek. A fejlődő polgárosodás, a gazdálkodási élethez hozzátartozó
árutermelés és pénzgazdálkodás nélkülözhetetlenné tette a pénzintézeteket.
A kiegyezés után rohamosan fejlődött a kereskedelem és az ipar, s velük
fejlődött a bankélet. Ez nem tartozott a közös pénzügyminiszter hatáskörébe.
Ezek kereskedelmi vállalatoknak számítottak, felső hatóságuk a kereskedelmi
miniszter volt. Viszont 1908-tól kezdve Bosznia-Hercegovina irányítása a közös
pénzügyminiszter kezébe került, mivel Bosznia-Hercegovinát az Osztrák-
Magyar Monarchia annektálta. A Monarchia részei igen bonyolult
kapcsolatrendszerben voltak egymással jogilag. Mind a két államnak volt olyan
„társországa”, amelynek voltak saját állami szervei is, de alárendelten
beletartoztak az állam egészébe. Horvát-Szlavóniának, amely nyolc
vármegyéből álló területi egység volt saját országgyűléssel és saját kormánnyal,
hivatalos státusa szerint „társország” volt, de egész államszervezetének feje, a
horvát bán magyar állami főtisztviselő volt. és képviselőket küldött a magyar
országgyűlésbe is. Tengerparti része pedig (Fiume és környéke) a magyar állam
szerves része volt. A zágrábi parlamentben a képviselők horvátul beszéltek, de
aki közülük a budapesti parlamentnek is tagja volt, attól elvárták, hogy itt
magyarul szólaljon fel. Ausztriának két cseh nyelvű tartománya is volt:
Csehország és Morvaország. Ezeknek is voltak külön állami szervei, de még
annyira sem volt saját helyi államiságuk, mint Horvát-Szlavóniának. És amikor
Dalmáciát Bécs bekebelezte, akkor ez a régió nem a Monarchia közös
alárendeltje lett, hanem Ausztriáé. Bosznia-Hercegovina egészen sajátos közjogi
helyzetben volt. Nem tartozhatott a közös külügyminisztérium alá, mert ügyei
nem voltak külügyek. Külön szervezett bosnyák ezredei ugyan a közös
hadügyminiszter alárendeltjei voltak, de a Monarchia gazdasági ügyeinek
semmiféle kapcsolatuk nem volt a hadügyekkel. Bosznia-Hercegovina csakis a
közös pénzügyminisztérium által kapcsolódhatott egyszerre az osztrák üzleti
élethez is, a magyar üzleti élethez is. Ezért Bosznia-Hercegovina legfőbb
hatósága az osztrák-magyar pénzügyminiszter lett.
Jogszabály sehol se mondotta ki, de a szokás úgy alakította, hogy a
hadügyminiszter általában osztrák volt, a pénzügyminiszter általában magyar, a
nemzetközileg legtekintélyesebb közös külügyminiszter pedig hol magyar volt,
hol osztrák. – De miközben mind a közigazgatási, mind a gazdasági rend igen
biztonságosnak látszott, a közrend felettébb zavaros és bizonytalan volt. A közös
hadsereg nem sokkal a kiegyezés után „okkupálta" (elfoglalta) az igen sokáig
török fennhatóság alatt élő Boszniát, amelyet a Balkán törökök alóli
felszabadulása óta újra önálló állammá szerveződő Szerbia is magáénak igényelt.
Évtizedekig háborús, olykor polgárháborús állapotok voltak az okkupáció után.
Nemcsak a törökök és a szerbek igényelték maguknak a török korszak óta
javarészt mohamedán lakosságú országot, hanem a bosnyákok nagy tömegei is
saját országot, saját államot szerettek volna.
A törökök azt állították, hogy a bosnyákok mohamedánok, tehát törökök. A
szerbek arra hivatkoztak, hogy a bosnyákok szerbül beszélnek, tehát szerbek. A
magyarok azzal érveltek, hogy a török hódításig Bosznia a magyar királyság
tartománya volt, élén magyar alkirály állott. Akkor a bosnyákok még nem voltak
mohamedánok, a középkorban hosszú ideig üldözött eretnekek (kathárok,
bogumilok, patarének) otthona volt Bosznia, szerbül se tudtak, balkáni ősnép
leszármazottaiként már akkor ott éltek, amikor még se szerbek, se törökök a
közelben se voltak. Imre és II. Endre magyar királyok véres harcokat vívtak
nagy hírű uralkodójuk, a bogumil Kulin bán ellen, és végül – már Kulin halála
után – a magyar királyok, akik Szent László óta Horvátországnak is uralkodói
voltak, elfoglalták.
Ezek az olykor igen indulatos, nem ritkán véres ellentétek az osztrák-magyar
hadsereg megszállása alatt életveszélyessé tették az ottani létet, míg
nagyvárosaik – Szarajevó, Mosztár – iparosai és kereskedői kitűnő fekvésük
révén jövedelmező üzleteket közvetíthettek a török, olasz, szerb, magyar, osztrák
gazdasági központok között. A magyar nagykereskedők utazói életük
veszélyeztetésével is egyre sűrűbben járták az okkupált földet, mint az osztrák,
cseh, észak-olasz ipari üzletkötők. Az aranybányának gyanított területet, amely
egykor két tartomány volt, most már egységesen Bosznia-Hercegovinának
nevezték. És minthogy az egyre virágzóbb gazdasági életet akadályozták a
zűrzavaros, gyakran véres közállapotok, a kereskedők szívesebben fogadták a
fegyelmező megszálló osztrák-magyar hadsereget, mint a különböző nemzeti
törekvéseket. Amikor tehát 1908-ban a Monarchia az „okkupált” területet
„annektálta”, azaz jogilag is bekebelezte – ez nyugalmat és biztonságot
teremtett. Helyi lázongások, nemzetközi tiltakozások, diplomáciai viták ugyan
mindvégig – az első világháborúig – követték egymást, de sokaknak nagyon
előnyös volt ez a helyzet. És azt is általában természetesnek tartották, hogy a
virágzó üzleti életet egy pénzügyminisztérium felügyelte. A bosnyák
pénzváltóknak, nemzetközi üzletelőknek még előnyösebbnek is tűnt, hogy ők
nem osztrák vagy magyar alattvalók, hanem az éppen gazdagodó Monarchia
polgárai, akik a piacokon mondhatják magukat töröknek vagy szerbnek, de ha
úgy előnyösebb, akár osztráknak vagy magyarnak is.
A gazdasági felívelés, a tömeges kivándorlás, a Szociáldemokrata Párt
megalakulása ugyanúgy jellemző erre a századfordulóra, mint a szorgalmas kis-
és középpolgárság nemcsak fejlődő, de egyre öntudatosabban politizáló
életformája. A nagypolgár már felemelkedett a régi uralkodó osztályok mellé. A
liberalizmus a reformkor óta már nemcsak életforma, hanem tudatforma is lett. A
fejlődő parlamentarizmus, a szabad szólás a valódi egyenjogúságot, a teljes
demokráciát igényelte. Széles körök igényelték, s megfelelő közéleti férfiak
egész serege megvalósította az életben is, a pártpolitikában is a polgári
demokráciát. Ennek a folyamatnak egyik jelentős közéleti vezéralakja Vázsonyi
Vilmos volt. Mint nagy hírű ügyvéd, nagy műveltségű jogtudós lépett a magyar
közéletbe. Politikai perek ügyvéd hőse volt, majd a politikai szervezés
mesterének bizonyult. Később, már az első világháború éveiben IV. Károly
király bizalmas tanácsadója, igazságügy-miniszter. A nagyvárosi kispolgárság
bálványa volt. Az időket is jellemző ritka példakép, hogy a magyar történelem
1100 éve alatt ő volt az első, aki ragaszkodva zsidó hitéhez is, magyar
hazafiságához is, miniszter, kegyelmes úr lett.
Minderre egyszerre kell gondolni, ha felidézzük a századforduló két évtizedét.

A Nyugat nemzedéke
1904-ben meghalt Jókai Mór. 79 éves volt. Irodalmunk nagy fejezete zárul le
vele. Nem csak tanúja, hanem egyik főszereplője is volt 1848 márciusának.
Száznál is több könyvet írt. Regények mellett újságcikkeket, néhány sikeres
színjátékot, olykor verseket is. Nemcsak a magyar romantikának volt
kiemelkedő alakja, de mindmáig irodalmunk egyik legnépszerűbb alkotója.
Romantikus történeteiben mélyebb a magyar élet realista megörökítése, mint
legrealistább íróinknál. Humanizmus és hazaszeretet, kaland és emberi méltóság,
lebilincselő érdekesség és morális gondolkozás, liberális demokrácia és nemzeti
hagyományok tisztelete talán senkinél sem alkot olyan egységet, mint az ő
egyszerre tragikus és humoros életérzésében. Nemcsak egy irodalmi korszak, de
egy életérzés is lezárul vele. Kortársai, a sokkal fiatalabbak is rég halottak már.
Petőfi Sándor, Tompa Mihály, Arany János, s már Vajda János sem él. Jósika,
Eötvös, Kemény már rég elköltöztek. Szigligeti, Madách, Csiky Gergely is
régóta halott. Az új költészet meghirdetői, Reviczky, Komjáthy is korán mentek
el. A szellemi tér üresen áll, várja az „új időket, új dalaival”, amelyek hamarosan
meg is szólalnak. Jelentékeny fiatal írók, költők ígérik már a szükséges új
kezdeteket. Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Cholnoky Viktor új
hangú novellái, Heltai Jenő versei, humoreszkjei, vígjátékai, már
abszurditásokkal játszó regényei valami merőben újat ígérnek. Majd fellép egy
egészen fiatalember, Molnár Ferenc, először egy azonnal halhatatlanságot ígérő
ifjúsági regénnyel, „A Pál utcai fiúk”-kal és hamarosan képzeletgazdag
színjátékokkal, túlvilágra menő ligeti vagánnyal és pesti szalonokban megjelenő
ördöggel.
Jókai halálával lezárult egy nagy korszak, és tüstént a nyomába lépett egy új
nagy korszak.
Itt-ott már megjelent egy-egy meglepő hangvételű verseskötet vagy egy
szokatlan stílusú novella, esetleg egy regény is. Az igazán új irodalom
megjelenése már küszöbön állt.
Meg is jelent, egy polgári nagyváros igényű vidéki városban: Nagyváradon.
Igazi kereskedelmi központ ez a város. Az itt haladó országút köti össze
Budapestet és Erdély városait, itt halad át a külföldről külföldre tartó áru az
északi Stockholmtól a déli Konstantinápolyig. A század elején öt napilapja,
három folyóirata, a budapesti Vígszínházra emlékeztető kőszínháza, főterén, a
Bémer téren négy kávéháza van. És amire a polgárok szemérmesen pirulva és
suttogva büszkék: tizennyolc bordélyház hívja az ifjakat és az idősebbeket. Ha
egy fiatalember nagyváradi rokonaihoz látogat, aszerint ítélik meg, hogy melyik
kuplerájba jár, a Beöthy Ödön utcai elegáns és felettébb drága szórakozóhelyre,
vagy a külvárosi Vitéz utcába, ahol olcsó leányok szórakoztatják kedves
vendégeiket.
Nos, ekkor egy jó irodalmi műveltségű újságíró, Antal Sándor úgy gondolja,
hogy itt van már együtt az egész új magyar költészet, de addig nem veszi
tudomásul se irodalom, se közönség, amíg együtt, mint közös szellemi hadsereg
nem jelzik, hogy itt vannak. És aki Magyarországot egészében látja, az
legalábbis le-leutazik Nagyváradra, hogy újságot írjon, színikritikákat
szövegezzen, egy-egy versét elhelyezze valamelyik lapban, vagy legalább
néhány este ott üljön valamelyik kávéházban írók, újságírók, színészek,
karikatúristák, művelt és élni vágyó asszonyok között. Antal Sándor főleg a
Körös-parti Royal kávéházba jár. De néha átnéz az Emkébe vagy a Pannóniába
is. Mindenütt cigány húzza és mindenütt van olyan asztal, ahol az írók, olvasók,
beszélgetni szerető orvosok, ügyvédek, kereskedők üldögélnek.
Antal Sándor már előre tudja, kiknek a művei közül fog válogatni a
gyűjteményes verseskönyvhöz. – Hiszen Debrecenből ide jár át és olykor a
nagyváradi újságokba is ír, hol verset, hol mérges politikai cikket az az Ady
Endre, akinek már feltűnést keltő verseskönyve is megjelent a nagyváradi
Sonnenfeld Adolf-féle könyvkiadónál. „Új versek” a címe, és valóban nagyon új
versek vannak benne. Nem egy olvasója fel is háborodott, de ez csak jó, ha
országos irodalmi feltűnést akarunk kelteni.
Volt két helybéli, nagyváradi verselő fiú. Emőd Tamás alig húszéves, Dutka
Ákos már huszonhét. Adynak is az volt a véleménye, hogy tehetségesek,
szívesen jelenik meg velük egyazon gyűjteményben. Azután elég gyakran
látogatott a nagyváradi irodalmi kávéházakba két szegedi költő: Juhász Gyula,
gimnáziumi tanár, meg a sok nyelven beszélő, irodalmat, színházat, sőt az éppen
divatba jövő mozit is felettébb kedvelő Balázs Béla. S Antal Sándornak is,
Adynak is az volt a v éleménye, hogy az a Babits Mihály nevű, Fogarason tanító
latin-görög tanár, aki időnként el-ellátogatott Nagyváradra, hogy irodalomhoz
értő embereknek mutassa verseit – szintén rendkívül tehetséges, sőt bravúros
verselő. Ennek a hat költőnek együtt olyan sok hangú költészete van, ez már
bizonyítja: alakul már az új, a modem magyar irodalom. Mellettük a szerkesztő
talált egy fiatal leányt is, Miklós Jutkát, aki ugyan tehetséges fényképésznek
indult, de olyan kellemes verseket is írt, hogy a fiatal, nagyra termett férfiak
szinte követelték, hogy a készülő antológiában legyen ő is közöttük. Az
irodalmat, költészetet értő és kedvelő nyomdász, papír- és írószerkereskedő,
hegyes szakállú Sonnenfeld Adolf, akinek még kiadója is volt, sőt három évvel
korábban már Ady egy gyűjteményét is kiadta, azonnal vállalkozott, hogy ha
Antal Sándor összeállítja a gyűjteményt, ő akkor is kiadja, ha senkit se fog
érdekelni. Hát Istenem, akkor a fiúk is ingyen dolgoznak, ő is ingyen
vállalkozik. De ha könyvsiker lesz, akkor ő a fiúknál is több pénzt fog keresni.
Amikor már együtt volt a gyűjtemény, egy éjszaka a Royal kávéházban
megvitatták, mi legyen a címe. Pezsgőt ittak, mert Ady ezt az italt szerette a
legjobban, néha délelőtt tízóraira is megivott egy üveg pezsgőt. Addig nem
akartak hazamenni, amíg címet nem találtak a jövőt beharangozó
gyűjteménynek. Ekkor, ott döntötték el, hogy a kötet címe „Holnap” lesz.
Hamarosan meg is jelent és országos siker lett. Néhányukat Budapesten is,
Szegeden is, Babitsot éppen Fogarason már ismerték a verskedvelők és az
érdeklődő szerkesztők. Sonnenfeld Adolfnak jó összeköttetése volt
könyvkereskedőkkel. A Nagyváradra le-leutazó újságírókat eleve érdekelte, mi
újdonság érkezik Nagyváradról. Így fővárosi szerkesztőségekben, irodalmi
körökben nagyon is feltűnt a valóban új hangok különbözősége és ugyanakkor
összhangja. Egy már ismert és becsült kritikus, aki olykor tetszetős verseket is
írt, s akinek írói neve Ignotus (ismeretlen) volt, azonnal arra gondolt, hogy
ezekkel a valóban új, modern hangütésű fiatalokkal meg kell csinálni a rég várt
új hangú folyóiratot, amely felveszi a versenyt az egyre divatosabb, hol
szimbolistáknak, hol dekadenseknek szidalmazott franciákkal, akikre már
Reviczkyék felfigyeltek. Hamarosan Ignotushoz társult az a Nagyváradról jött
fiatal újságíró, aki hazulról ismert néhányat a „Holnap" költői közül. Őt Osvát
Ernőnek hívták. És hogy ezt a folyóirattervet hamarosan meg lehessen
valósítani, hozzájuk szegődött a dúsgazdag cukorgyároscsalád művelt,
irodalomkedvelő fia, Hatvany Lajos. Ő nem vett részt az üzleti életben, irodalom
szakos filozopter volt, Gyulai Pálnak, a már nagyon öreg, de változatlanul nagy
tekintélyű kritikus-professzornak volt egyetemi tanársegéde. Családja nem is
várta el, hogy üzleti dolgokkal foglalkozzék, rendszeres járadékot kapott a
családi vagyonból, telt neki folyóirat-kiadásra is. Már régebben ismerte Ady
Endrét. Az elsők között volt, aki máris jelentékeny költőnek tartotta, igazi
modern költőnek. Irodalomtörténeti jelentőséggel bírt, hogy a konzervatív, az
újdonságokat nem különösebben kedvelő, de mindazonáltal igen kifinomult
ízlésű és óriási tekintélyű Gyulai Pálnak megmutatta az Ady-verseket. És
Gyulainak saját ízlésénél is nagyobb volt irodalmi szaktudása. Nem tetszettek
neki ezek a túl modern, szimbolista, szerinte kozmopolita költemények, de azt
elismerte, hogy aki ezeket írta, rendkívül tehetséges költő. A konzervatív sajtó, a
hivatalos irodalomtudomány azonnal és még évtizedekig dühödten elutasította
nemcsak Adyt, de irodalmi körét is. Még halála után egy jó évtizeddel is a
középiskolákból kicsapták azokat a diákokat, akiknél a tanár egy Ady-kötetet
fedezett fel. Annál meghökkentőbb volt sokak számára, hogy a
legkonzervatívabbnak tartott, de a legnagyobb tekintélyű öreg kritikus
egyértelműen elismerte rendkívüli tehetségét. Gyulai Petőfi megjelenésétől Ady
megjelenéséig – tehát mintegy 60 éven át – kritikai főtekintély. Nem igen lehet
szeretni, de nem lehet nem tisztelni. És közben – amúgy mellékesen – igen jó
költő, és a magyar realista regény egyik legtöbb előharcosa. Ha ő tudomásul
veszi Adyt is, azt az irodalmi kört is, amely szerkeszti és írja a Nyugatot – akkor
ezt az új irodalmi jelenséget lehet szidalmazni, de nem lehet semmibe venni.
Ignotus, Osvát Ernő és Hatvany Lajos mellé szinte azonnal odatársul Fenyő
Miksa, aki egyszerre gazdasági hatalom és kritikai tekintély. A magán- illetve a
közéletben a Gyáriparosok Országos Szövetségének, ennek a kapitalista hatalmi
központnak hol főtitkára, hol elnöke. Kritikáiban világos és határozott
mondataival az európai színvonalat alkalmazza mérceként a modern magyar
irodalom-költészet számára. Ezek a folyóirat-teremtők kitűnő szerkesztőknek
bizonyulnak. Leginkább az Erzsébet körúti New York kávéház karzatán
szerkesztenek. Ott ülnek a már befutottak is, meg azok az irodalomba induló
fiatalok is, akik új verseiket, novelláikat, esetleg tanulmányaikat félénken
nyújtják Osvát Ernőnek, aki azonnal elolvassa és továbbadja Ignotusnak. A
döntés általában rögtön megszületik. Vagy igen udvariasan megmagyarázzák,
hogy a tehetséges szerző tehetséges műve még nem alkalmas a náluk való
megjelenésre, vagy egy-két szóval közölték, hogy a következő számban a szerző
már olvashatja művét.
Az induló költői körhöz tartozik a nagyváradi „Holnap” hét tagjából hat,
akkor is, ha Budapestre kerül, akkor is, ha még jó ideig Váradon marad. A
holnaposok közül egyedül az a Miklós Jutka nevű fényképészlány maradt ki, aki
az induló antológiában is csak egész kevés verssel szerepelt. Ezek jó
formaérzékkel megírt tetszetős költői apróságok, de a költőnő további – igen
hosszú – életében rendkívül kevés költeményt írt. Igazi művészetének a
fényképezést tartotta, s ezzel nemzetközi sikereket ért el. Hamarosan kivándorolt
Franciaországba, majd Afrikába, hosszú évtizedekig élt Tangerben. Az első
világháború kezdetétől a második világháború végéig és még jóval azután is
sértetlenül élt át minden életveszélyt és élt túl minden „holnapost”. Véletlenül
életben maradt egykori nagyváradi ismerőseivel akkor is levelezett – akik persze
már nem Nagyváradon, hanem Budapesten éltek –, amikor már a feladó is, a
címzett is régen benne járt életének kilencedik évtizedében.
A többi hat a Nyugat 1908-ban napvilágot látott első számától kezdve a
legbensőbb munkatársi gárdához tartozott. A szerkesztők és a munkatársak
kétely nélkül Adyt vallották mesterüknek, vezérüknek. De abban is
egyetértettek, hogy mellette a második Babits Mihály, akinek sikerült a túl távoli
Fogarasról egy Pest környéki gimnáziumban elhelyezkednie latin-görög szakos
tanárnak. – Ady és Babits együtt, egymás mellett megfelelő irodalmi vezérkettős
volt. Ady volt legközelebb ahhoz a Franciaország felől áradó szimbolizmushoz,
amelyet nyugaton is, nálunk is a „dekadencia” fogalmával azonosítottak. Ezt a
szót, amely latinul „hanyatlást” jelent, az irodalmi életben hol szidalomként, hol
dicsőítésként használták. A szimbolisták szimbólumai annál izgalmasabbak
voltak, minél kevésbé értették az olvasók, mit is szimbolizálnak. Ady „fekete
zongorái”, „Ős Kajánjai”, „disznófejű Nagyurai” felettébb izgalmas vagy esetleg
bosszantó érthetetlenségek voltak. Adyval nemcsak igazi modern eszmevilág, de
új nyelvezet, új hangütés jelent meg és igényelt létjogosultságot. – De nem ez
volt az egyetlen kifejezési lehetősége a mi szimbolizmusunknak. A legegyedibb,
az Ady nyelvezetétől legtávolabb álló Babits klasszicizálása volt. Az európai
klasszikus irodalmi korszakok versformáival és olykor fogalom-felújításaival
tudta árnyaltan kifejezni a modern ember zaklatott eszmevilágát. Az ókori görög
és latin időmértékes, skandálható versformák, a középkori fegyelmezett
szonettek, a himnuszok ütemes összecsendülése, régi szentképek és még régebbi
meztelen márványszobrok látomása egyaránt biztonságos eszköz mondanivalója
számára. Ez a mondandó pedig merőben más hangnemben, de ugyanazt a
szédítő életérzést fejezi ki, amellyel a modem európai ember olykor azt érti,
hogy mindent ért, vagy azt, hogy semmit sem ért.
A nyugatosságot kezdő holnaposok köré hamar felsorakozott az a magas
színvonalú költői-írói nemzedék, amely jellemző a változó politikai viszonyok
között is a XX. század első felére. A Nyugat megérteni igyekszik a különböző
ellentétes világnézeteket, amelyek nem ellenszenvesek addig, amíg nem
hirdetnek gyilkos eszméket. Az első években ugyanúgy ír a Nyugatba a fejlődő
munkásmozgalom legfőbb költői kifejezője, Kassák Lajos, mint a hamarosan
indulatos jobboldalivá torzuló, de szintén igen tehetséges Szabó Dezső. És jöttek
a hamar jelentékenyekké váló fiatalok. Már a kezdetnél, 1908-ban jelentkezik
három húszéves fiatalember, diákkoruk óta jó barátok: Kosztolányi Dezső,
Karinthy Frigyes és Füst Milán. Csaknem velük egy időben egy bravúros
formaművész bukkant fel: Tóth Árpád.
A Nyugat megindulásától az első világháború kitöréséig mindössze hat év telt
el. Talán az volt a hazai közérzet fénykora. A költészettel párhuzamosan a
széppróza, a színjáték új mesterei jelentkeztek egymás után. Regényben,
novellában azonnal az élre lépett Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond, őket is tárt
kapukkal várta a Nyugat. Molnár Ferenc úgy haladt a világhír felé, hogy a
Nyugat szerkesztőségében is otthonos volt. A „Tájfun”-nal hirtelen világsikert
arató Lengyel Menyhért, ha tanulmányt írt bármiről, azt a Nyugatnak adta.
Lengyel Menyhért, aki több mint 90 évet élt, különös íróféle volt. Molnár
Ferenc után valószínűleg ő volt a leghíresebb magyar színpadi szerző, idővel
filmforgatókönyv-író. Molnár arról is nevezetes volt, hogy több nyelven igen jól
tudott, saját műveit fordította németre, franciára, angolra. Iskolás kora óta jó
latinos volt, ha Itáliában járt, könnyeden csevegett olaszul. Mikor valaki
megkérdezte, hogy tud-e spanyolul, ezt válaszolta: „Nem tudom, még nem
próbáltam.” Lengyel Menyhért, akinek drámáit nemcsak Bécsben, Párizsban és
Londonban, de Amerikában és Japánban is sikerrel játszották, évekig élt
Amerikában, majd még hosszabb évekig Olaszországban, de soha nem tanult
meg se németül, se angolul, se olaszul. Váltig mondogatta: „Aki egyszer
Balmazújvárosban született, az sohasem fog tudni idegen nyelven.” Sokkal
később a szintén Balmazújvárosban született Veres Péter nevetve ismételgette
ezt a mondatot.
Ez a néhány év az irodalom látványos virágzásával egyben a zene és a
festészet fellendülését is hozta. Ekkor jelenik meg életünkben Bartók Béla és
Kodály Zoltán. Mindketten sok szállal kapcsolódnak a magyar költészethez,
Bartók egyenesen a holnaposokhoz. Bartók Balázs Béla újromantikus
színikölteményéből, „A kékszakállú herceg várá''-ból csinálja világhírű operáját.
„A fából faragott királyfi'' meséjét is Balázs Béla írta. Legkülönösebb,
legmodernebb táncjátéka, „A csodálatos mandarin” pedig Lengyel Menyhért
novellájának az alapján készült. És ugyanezekben az években jelenik meg
nálunk a festészet különös látomású lángelméje, Csontváry.
Mellettük ott él – és sokáig él – a minden műfajú Heltai Jenő, a képzeletet és a
tudományt összekapcsoló Cholnoky Viktor, a szecesszió finomkodó ízlésében
oly kitűnő prózát és drámát író Szomory Dezső. Továbbá az operett klasszikusai:
Lehár Ferenc és Kálmán Imre, és még néhányan, akik az egész világ
szórakoztatóivá emelkedtek.
Az emberek egyik – kisebb – része könnyedén, kellemesen él, gazdagodik.
Másik – nagyobbik – részük szegényedik, nyomorog, kivándorol.
De alig-alig van, aki tudja vagy sejti, hogy a föld alatt már izzik az a pusztító
tűz, amely hamarosan tűzhányó gyanánt önti el a földi világot, hogy véget
vessen nálunk is a polgárság földi paradicsomának.

Világháború! Az első...
Az ellentétek régóta érlelődtek. A császársággá egyesült harcias Németország
már 1871-ben diadalmaskodott Franciaország fölött. III. Napóleon megbukott, a
győztes németek megkaparintották Elzászt és Lotaringiát, a két vegyes lakosságú
tartományt. Akkor Franciaországban a proletárforradalom szocialista világot
próbált teremteni: a „párizsi kommünt”. Ezt a francia polgárság vérbe fojtotta.
Következett a francia polgári köztársaság. Tömegkivégzések árán megszilárdult
a polgári köztársaság, amely nemzedékeken át hordozta a „visszavágás” igényét
Elzászért és Lotaringiáért. A németek pedig eleve tartottak a gazdagodó
franciáktól. Ezek a németek másként voltak győztes polgárok. Gazdagodtak,
gyarmatokat gyűjtöttek, hadsereget fejlesztettek, hadihajókat és kereskedelmi
hajóhadakat szerveztek. A tengereken már régóta uralkodó angolok számára ez
látszott a fő veszélynek. Ezt pontosan tudták a németek is. II. Vilmos német
császár és V. György angol király ugyan unokafivérek voltak, mivel az uralkodó
dinasztiák összevissza házasodtak egymással, de alattvalóik egymást tudták a
legveszélyesebb ellenségnek. És a fejlődéstől alaposan elmaradt, a
feudalizmusból alig kilábalt Oroszország uralkodója, II. Miklós cár mindkét
uralkodó unokafivére volt. De a végre fejlődésnek indult orosz polgárság
indokoltan féltette piacait a német polgárság túlerejétől. Németország nem
győzött gazdagodni, erősödni. Franciaország, Anglia, Oroszország félt ettől a
német izmosodástól. Érthető volt, hogy Anglia és Franciaország szövetségre
léptek a német veszély ellen. Ez a szövetséget franciául „entente cordiale”-nak,
magyaros formában „antantnak” nevezték.
A német császárnak tudomásul kellett vennie, hogy ellene irányuló szövetség
van kialakulóban. Neki is szövetségeseket kellett keresnie. Németország már az
1870-es években, a német-francia háború győzelmes befejezése óta igyekezett
olyan hatalmakat találni, amelyek egy előre látható újabb háború esetén
szövetségesei lehetnének. Az osztrák-magyar diplomácia élén akkor Andrássy
Gyula állott. Ő is, mint Európában a legtöbb állam külpolitikai illetékese,
nyilvánvalónak tartotta, hogy ha a már legalábbis sejthető angol-francia
szövetség megindul az általuk körbevett Németország ellen, akkor az oroszok
nem is tehetnek mást, mint hogy óriási fegyveres erejükkel megtámadják a
Németország felé elkerülhetetlen Monarchiát, és elsősorban a közvetlenül
határos Magyarországot. Ez a lehetőség benne élt a magyar köztudatban is.
Mikszáth, aki már négy évvel a világháború kitörése előtt meghalt, még
korábban írt politikai szatírájában, az „Új Zrínyiász''-ban meg is írta, hogy az
orosz ármádia megtámadja Magyarországot, és a sírjából hosszú idő után
feltámadt Zrínyi Miklós most az oroszok ellen harcolva esik el, és ahogy ez már
szokás, a mennyekből Gábor arkangyal jön a csatatérre, hogy az ismét hősi halált
halt „bánt, héttized magával, földről felemelje gyönyörű szárnyával'’. – Ez a
nagyon mulatságos politikai szatíra – utólag olvasva – döbbenetes jóslat az
elkerülhetetlen veszedelemről.
Ez ellen kötött a Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia
szövetséget, belevonva a megállapodásba Olaszországot is. A feudális
évszázadokban apró államocskákra tagolt Itália csak a hatvanas években
egyesült olasz állammá, mint ahogy a német fejedelemségekből, királyságokból,
nagyhercegségekből alig egy évtizeddel később lett Német Császárság. Ez a
történelmi hasonlóság kölcsönösen rokonszenvessé tette egymás számára a
németeket és az olaszokat. Így szívesen társultak a „központi hatalmak”
szervezetében, amelyet ettől fogva „hármas szövetségnek” is neveznek. A
politikai helyzet alakulása azonban nagyon hamar felbontotta ezt a társulást.
Amikor nyilvánvaló lett a háború kitörésekor, 1914 júliusában az angol-francia-
orosz túlerő, Rómának semmi kedve nem volt szövetségesével együtt bukni. Tíz
hónapig tartó hangzatos és látványos magatartásukat úgy jellemezték, hogy
„lábhoz tett fegyverrel” várják ki, mi történik. Az akkori budapesti kávéházi
humor azzal replikázott, hogy „az olaszok lábhoz tett becsülettel” várják ki,
hogyan hasznos cselekedni.
Amikor letelt az a tíz hónap, egyszerűen és egyszerre hátat fordítottak eddigi
szövetségeseiknek, és beléptek az antantba. Meg is indultak egész haderejükkel
Ausztria és részben Magyarország ellen, mivel már eleve igényt tartottak az
Adria partvidékének másik oldalára, Isztriára, a magyar tengerpartra Fiuméval
együtt, valamint Dalmácia egészére. Ezeknek a vidékeknek régi idők óta
jelentékeny olasz lakosságuk volt. Amíg nem létezett Olaszország, külön-külön
se Lombardia, se Toszkána, se Nápoly királysága nem gondolhatott arra, hogy
magához csatolja ezeket a tájakat, külön-külön nem is lett volna elegendő erejük
hozzá. De attól kezdve, hogy Velencétől Szicíliáig az egész óriási terület
Olaszország volt, minden olasz természetesnek tartotta, hogy ahol olaszok élnek,
ott Olaszországnak kell lennie. Amikor pedig úgy látták, hogy eddigi
szövetségeseik hátrányban vannak és vereség vár rájuk, akkor, ha lehetett is
erkölcsileg kifogásolni a pálfordulást, de okvetlenül okosan cselekedtek. Viszont
amint az orosz gőzhenger megindult, a Balkán közepén fekvő Bulgária és a
Balkán déli csücskére már rég visszaszorított Törökország indokoltan rémült
meg, hiszen mindkét állam feszült viszonyban volt a cár birodalmával. Meg
akarták előzni, hogy a háború hadüzenet nélkül is ellenük forduljon, és akkor
már biztonságosabbnak tűnt, ha csatlakoznak a német-osztrák-magyar
szövetséghez, így alig egy évvel a már kétségtelenül világháborúvá szélesedett
közdelem kezdete után az egyik oldalon Anglia, Franciaország, Olaszország és
Oroszország állt. A másik oldalon a Német Birodalom, az Osztrák-Magyar
Monarchia, Bulgária és Törökország. Három évvel később, sok-sok halál és
pusztítás után módosult az antant összetétele: a forradalomra kelt Oroszország
kiszakadt a szövetségből, a távoli, gazdag Amerikai Egyesült Államok belépett a
szövetségbe. Hozzájuk csatlakozott a romokba döntött Szerbia fegyverrel
feltámadó népe, az Erdélyre igényt tartó Románia, az Ausztriából kiszakadni
akaró cseh nép. Mind a háromnak igénye volt Magyarország jó részére, bele is
avatkoztak a fegyveres küzdelembe. Ezeket a veszedelmessé vált kisebb
hatalmakat együtt nevezték „kisantantnak”. Ez volt a politikai képlete a négy
évig tartó tömeghalálnak, a pusztításoknak és rombolásoknak.
Különös e négy esztendő magyarországi korrajzának változatossága.
Budapestet és az ország közepét sokáig, több mint két évig meg sem érintette
a háború. A férfiakat behívták katonának, fegyelmezetten bevonultak, elhitték,
hogy a hazáért, a haza védelmében teszik. A lövészárkokban helytálltak. Akik
elestek, hősi halottaink voltak. Akik épen maradtak és szabadságra hazamehettek
Budapestre vagy az ország más tájaira, családjaik és barátaik körében gyakran
erős túlzásokkal mesélgettek háborús kalandjaikról. A budapesti kávéházakban
még háborús tréfák is keringtek. Akik itthon voltak, hadtudományi vitákat
folytattak a háború lehetőségeiről. A pesti humor „kávéházi Konrád”-oknak
nevezte ezeket a vitatkozókat. (A közös hadsereg vezérkari főnökét Hötzendorfi
Konrádnak hívták, innét a gúnynév.) A kabarékban háborús tartalmú kuplékat
énekeltek. A szabadságra hazalátogatók, hangoztatva, milyen veszedelemben
élnek odakint a fronton, igényt tartottak minden nőre, és ezt a nők nagy része
természetesnek is tartotta.
Voltak azonban már a háború kezdete óta komoly férfiak, akik remélték, hogy
a háború rosszra fordulásakor végre ki lehet szakadni a Monarchiából,
elszabadulni végre a Habsburg múlttól és kikiáltani a független magyar
köztársaságot. Károlyi Mihály, a nagybirtokos gróf volt az e gondolattal
foglalkozóknak a politikai vezére, a valóban demokratikus arisztokrata. Különös
helyzet volt, hogy a politikában nem találkoztak a legdemokratikusabb párt
vezérével, Vázsonyi Vilmossal. Vázsonyi ugyanis rendíthetetlen híve volt a
királyságnak és az új királynak, IV. Károlynak. 1916-ban, a háború kellős
közepén vénséges vénen meghalt Ferenc József „császár és király”. Utódja, IV.
Károly a legkülönösebb Habsburg-ivadék volt. Ízig-vérig demokrata, megértette
a munkásmozgalmat is, zsidót nevezett ki miniszternek, valójában az antanthoz
húzott. Ki akart ugrani a háborúból. Történelmi tragédia, hogy ezzel elkésett, a
háború már elveszett. Károlyi tudta, hogy csak a polgári forradalom mentheti,
ami még menthető. Már szerveződött körülötte az az irányító kör, amelyből egy
sikeres polgári forradalom esetén az első magyar polgári köztársasági kormány
tagjai kikerülhetnek. – De a mélységekben már szerveződött az a munkás, illetve
munkáspárti vezérkar is, amely a szocialista forradalmat akarta előkészíteni.
Ezek már nem is szocialistáknak, hanem kommunistáknak nevezték magukat.
Példájuk az 1917-ben kitört orosz forradalom volt. Ott is előbb polgári
forradalmat valósítottak meg. majd már ez ellen tört ki és győzött a
proletárforradalom. Voltak olyan orosz fogságba került magyar katonák, akik
tevékeny kommunistaként kerültek haza. Amikor az ő révükön már készülődött
a kommunista munkásforradalom, ezek a volt hadifoglyok lettek a vezérek.
A komolytalan Budapest egyre komolyabb és komorabb lett. A végéhez
közeledő háborúból már csak rettentő hírek érkeztek. Az utcákon egyre több volt
a hadirokkant koldus. – Négy évvel korábban, amikor egy szerb terrorista
Szarajevóban lelőtte az akkori trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget, nálunk
azok is felháborodtak és megtorlást követeltek, akik tudták, hogy ez a trónörökös
gyűlöli, örök lázadóknak tartja a magyarokat. Ha ő kerül a trónra, talán ellene
lázad a magyar nemzet. Most, amikor egy igazán demokratikus, magyarokat
kedvelő Habsburg ült a trónon, már ez se kellett. – A háború elveszett, az ország
ellenségekkel volt körülvéve. A forradalom elkerülhetetlen volt.

Forradalmak hónapjai
A vesztes háború nem is egy, hanem két egymásból következő forradalomba
torkollott. A munkásság, amelynek irányítói hol szocialistáknak, hol
kommunistáknak nevezték magukat, úgy áradtak vissza a harcterekről, hogy
orosz mintára készültek a forradalomra. De a végre demokratikus független
magyar államot kívánták. Károlyi Mihály vezetésével már felkészültek a
forradalomra, amely elszakítja Magyarországot Ausztriától. Rákóczi és köre, a
Martinovics-mozgalom vértanúi, Kossuth és a negyvennyolcasok voltak vallott
és vállalt elődeik. A budapesti utca felzendült népe egyelőre őket követte. A
forradalmi kormányt és parlamentet előlegező Nemzeti Tanács kikiáltotta a
magyar köztársaságot, és Károlyi Mihály lett a miniszterelnök, majd 1919.
január 11-én a köztársaság elnöke.
Történelmileg örökölt nemzeti vágyakat váltott valóra Károlyi Mihály polgári
forradalma. S ennek a polgári forradalomnak első mozzanata nemzeti
történelmünk egyik legfontosabb eseménye, Európa közepén a világtörténelem
új fejezetének kezdete.
Ez Károlyi Mihály híres földosztása volt. A nagybirtokok szétosztása a
nincstelenek között a szegény emberek évezredes vágva volt. Itt-ott meg is
kísérelték korábban számottevő eredmény nélkül. De az, hogy egy dúsgazdag
földesúr maga ossza szét saját birtokát az ott dolgozók között, példátlan eset
volt: az emberi nagyság és erkölcsi magasztosság világtörténelmi példázata.
Valószínűleg a világtörténelem legrövidebb és leghatásosabb szónoklata volt
Károlyi földosztó beszéde. Károlyi nem szeretett sokat beszélni (selypítő-
raccsoló hangja sem volt alkalmas a nagy szónoklatokra). Politikai vezérkara
azonban fontosnak tartotta, hogy maga Károlyi közölje a néppel, mi is történik.
Károlyi végre kedve ellenére fellépett a népgyűlés közepére emelt szószékre, és
amikor erre mindenki elcsendesedett, szó szerint ezt mondta:
„Ide hallgassanak! Ez a sok föld eddig az enyém volt, most már a maguké.
Osszák el és műveljék meg.” Ezzel lelépett a szószékről. – Mikor később egy
társaságban valaki megkérdezte tőle, hogy szavaira hogyan reagált a nép,
mámorosan éljeneztek vagy egyenest őrjöngtek? Károlyi vállat vonva ezt
válaszolta: „Nem tudom, nem figyeltem.”
A győztes magyar polgárság azonban nem volt képes a halmozódó
veszedelmeknek ellenállni. Az erő egyre inkább a munkásság és a munkásság
vezéreinek kezében volt. Máig is vita kérdése, hogy Károlyi valóban maga adta-
e át a helyét a kommunistáknak, vagy elvették tőle, csak nem vitatkozott. Annyi
bizonyos, hogy amikor a kommunista hatalomátvétel után még a haladó és
forradalmár polgárok is elmenekültek Bécsbe vagy még nyugatabbra, Károlyi
maradt, mintegy jelezve, hogy sok mindenben egyetért a kommunista
vezetőkkel, Kun Bélával, Szamuely Tiborral. És csak akkor ment emigrációba,
amikor már bizonyos volt, hogy minden elveszett.
A proletárforradalom azzal vette át a hatalmat, hogy az ország körül volt véve
ellenséggel. Északon olasz tisztek vezették a cseh hadakat, keleten francia tisztek
a románokat, délen amerikaiak a szerbeket. Az antant pártolta és vezette a
kisantantot. Később, amikor már minden elveszett, Budapestre be is vonultak a
románok. De jó ideig még állta a harcot a kommunista kormányzat. Egy osztrák-
magyar vezérkari tiszt, Stromfeld Aurél odaállt a kommunista vezetőség elé,
közölte, hogy ért a hadvezetéshez, igyekszik feltartani a hazára törő
ellenségeket. A kommunista hadsereg főparancsnoka lett, s irányítása alatt a
magyar Vörös Hadsereg jelentős sikereket ért el.
Az a proletár forradalomból kialakult, 133 napig fennálló államforma, a
tanácsköztársaság az ellentétes emlékezések és ellentétes értékelések
kereszttüzében épült be a magyar történelembe. Mint a legtöbb történelmi-
társadalmi jelenséget, ezt sem lehet egyértelműen, egyetlen jelzővel jellemezni.
Sok szó esett arról, hogy hány embert gyilkolt le a kommunista hatalom e
néhány hónap alatt. Ez a pusztítás-pusztulás vitathatatlanul igaz is. De hol volt
forradalom emberáldozatok nélkül? Cromwell „vasbordásai” a XVII. században
összehasonlíthatatlanul sokkal több angolt gyilkoltak le. A XVIII. században a
nagy francia forradalom jakobinusai tízezerszámra küldték nyaktiló alá a
franciákat. És mindez mi volt ahhoz az áldozathoz képest, amelyet az orosz
szovjet-forradalom követelt! Az se mond igazat, aki tagadja a forradalom
áldozatait, az se mond igazat, aki mértéktelenül felnagyítja az öldöklést. Azok a
vöröskatonák, akik Stromfeld ütközeteiben elestek, nem a kommunisták
áldozatai voltak, hanem a honvédelem hősi halottjai. – Igaz, hogy a
kommunisták „túsznak” összeszedtek jó néhány gazdag vagy gazdagnak vélt
embert, fenyegetőztek is, hogyha megtámadják őket, akkor az összegyűjtött
túszokat kivégzik. Hanem amikor Romanelli olasz ezredes rájuk üzent, hogy a
győztes antant hadereje elpusztítja egész Budapestet, megöl minden
kommunistát, ha akárcsak egyetlen túsznak egyetlen haja szála meggörbül –
akkor nemcsak kiengedték valamennyi túszt, hanem már a börtönkapu előtt szét
is kergették őket, nehogy a közelben bajuk essék. Ezt a gesztust dicsőíthették is
utólag, rágalmazhatták is, mint jellemző gyávaságot, de ebből se lehetett se így,
se úgy megítélni a kommunista forradalmat. Kétségtelen, hogy amikor a
szocializmus, illetve kommunizmus eszmevilágát a XVI. században az angol
Morus Tamás és az olasz Campanella páter kitalálta, ez az emberségesség és
méltányosság követelése volt. Hogy azután előfordult, hogy az embertelenség és
méltánytalanság testesült meg benne – ez a szent eszmék végzete. Hiszen az
inkvizíció kínzókamráit és máglyáit se lehet a krisztusi eszmék rovására írni. Azt
pedig már a régi franciák is tudták, hirdették is, hogy „a forradalom megeszi
gyermekeit”. A magyar kommunizmus vezetője, Kun Béla később az orosz
kommunisták munkatáborában halt meg. Az ellentétes megítélések közepette a
magyar forradalom – akár polgári volt, akár proletár – eleve bukásra volt ítélve.
Bent az ország szívében. Szegeden már szerveződött az ellenforradalom.
Köröskörül a győztes nagyhatalmak és a győzni akaró kishatalmak akkor is szét
akarták zúzni az Osztrák-Magyar Monarchiát, ha Habsburg ül a trónján, akkor is,
ha nem. A készülődő szegedi ellenforradalmárok bárkinek a segítségét
elfogadták, akik készek voltak segíteni őket a kommunisták ellen, hogy ők
vonulhassanak be Budapestre. A vesztett ország vesztes urai végül is, mintha
győztesek volnának, egyszeriben Magyarország urai lettek, tekintet nélkül arra,
hogy a nemzeti tragédia után mennyi is maradt meg a szétszabdalt hazából. Aki
tudott, menekült, ki keletre, ki nyugatra, és a győztes ellenségek segítségével az
ellenforradalmárok bevonultak Budapestre, élükön fehér lovon egy
ellentengernagy volt a vezér. Horthy Miklósnak hívták.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET:
A Horthy-kor

Egy negyedszázad korszakai

Horthy Miklós 1920-ban került Magyarország élére. A felbomlott Osztrák-
Magyar Monarchia ellentengernagya (vagyis tengerésztábornoka), korábban a
néhai Ferenc József császár-király szárnysegéde, a tanácsköztársaság idején
Szegeden szervezett ellenforradalmi hadsereg fővezére, akkor 52 éves férfi
1920. március 1-jén „kormányzó” címmel Magyarország államfője lett. – 1944.
október 15-én hangzott búcsúszózata a magyar néphez a budapesti rádióban. A
németek fogolyként viszik ki a megszállt országból. Külföldön még 13 évet él.
1957-ben, távol Magyarországtól hal meg, 89 éves korában.
A nevéhez fűződő korszak (1920-1944) huszonnégy évet ölel át. Ez nagyban-
egészében egy negyedszázad. Ez idő alatt többször is arculatot vált a társadalom,
módosul a jogrend, módosulnak az életlehetőségek és életérzések.
Az első esztendő (1920-1921) a vesztett háború és a Trianont követő
zűrzavaros időszak. Az elszakított országrészekből menekülők, jobb
lehetőségeket keresők árasztják el a megcsonkított országot, leginkább a
fővárost. Ezek nagy része kezdetben nem talál otthont, sem megélhetést.
Családok tömegei laknak évekig vagonokban a pályaudvarok külső vágányain. A
közhivatali értelmiségiek számára nincsenek hivatali helyek, a szabad
értelmiségiek (orvosok, mérnökök, ügyvédek) csak szerencsés körülmények közt
kaphatnak a képzettségükhöz illő elfoglalható állásokat. A háború után gyors
ütemben romló pénz és a rohamosan emelkedő árak nyomorral fenyegetik az
állásban lévőket is. A zavarosban halászó spekulánsok, lánckereskedők,
árdrágítók pedig látványosan vagyonokat tudnak felhalmozni. A gyűlölködés
országos és társadalmi méreteket ölt. Magyarországon mindeddig ismeretlen
mértékben terjed az antiszemitizmus. A zsidók előtt bezárulnak a hivatalok, az
elég élelmesek üzletelnek, pénzügyekkel foglalkoznak. Az értelmiségiek
(orvosok, ügyvédek, mérnökök) veszélyes versenytársat tudnak a hasonló pályát
választókban. A közoktatásban ezért Európában legelőször, 1920-ban törvénybe
iktatják a „numerus clausus”-t, ami azt jelentette, hogy az egyetemekre „zárt
létszámú” zsidó vallású hallgatót lehet csak felvenni. Mivel a legutóbbi
statisztika szerint Magyarországon 5,1% zsidó él, tehát évről évre a felvételre
jelentkezőkből csak annyit lehet felvenni, hogy az évfolyam létszáma ne haladja
meg az 5,1%-ot. Akik a képviselőházban keresztülvitték ezt a törvényt, azt
hiszik, hogy visszaszorították a gazdag zsidókat a tanulást igénylő pályákról,
holott éppen a jómódú zsidó családok fiai mehetnek azonnal külföldi
egyetemekre, és amikor befejezték tanulmányaikat, akkor diplomájukat itthon a
hivatal jó pénzért „nosztrifikálja”, azaz itthon is érvényesnek ismeri el. – Kevés
hazai intézkedés hozta Magyarországot nemzetközileg olyan rossz hírbe, mint ez
a „numerus clausus”.
Emellett a tanácsköztársaság utáni első egy-két évben ellenforradalmi politikai
jelszavakat hangoztató gyilkos bandák, verekedő fosztogatók vagy egyszerűen
felelőtlen rendzavaró csoportok tevékenykedtek. A hivatalok és hivatalnokok
tehetetlenül általában „felelőtlen elemeknek” mondották ezeket.
Legveszedelmesebbek a „tiszti különítményeseknek” nevezett tömörülések
voltak. A háború után kielégítő állást még nem talált tisztek – zömében
hadnagyok, főhadnagyok – az utcák és a falvak rémei voltak. Több ilyen alakulat
volt, ezek leghírhedettebb vezérei Héjjas István és báró Prónay Pál voltak.
Budapesti otthonuk a Teréz körúti Britannia Szálló volt. Éjszakánként a pincéből
kihallatszott a megkínzottak jajkiáltása. Mindig akadtak olyanok, akik el-eljártak
hallgatózni és élvezni ezt a halálordítást.
A „tiszti különítmények” nem voltak bejegyzett egyesületek, de ha olykor
rendőrök elfogtak egy-egy ilyen bandát, és ők a bírák előtt azt vallották, hogy a
kommunisták, a zsidók, a magyar hazát nem tisztelő kozmopoliták ellen
harcolnak – akkor rendszerint mosolyogva szelíd szavakkal megfeddték őket,
hogy felnőtt férfiaknak nem illik efféle rendetlenségeket űzni a főváros utcáin.
Ezek mellett azonban voltak szervezett, hivatalosan bejelentett egyesületek,
amelyek vallott feladatuknak hirdették, hogy következetesebben védik a magyar
érdeket, a magyar becsületet, mint a forradalom óta ellanyhult hivatalok. A
legnagyobb és legveszedelmesebb, a már-már félkatonainak mondható „Magyar
Országos Véderő Egyesület” (MOVE) volt. Hírhedett volt a főleg ifjakat
szervező „Ébredő Magyarok Egyesülete” (ÉME) is.
Horthy és közeli tanácsadói már a kezdetek kezdetén, 1920-ban foglalkoztak a
földbirtokreform gondolatával. A háború előtti aratósztrájkok óta nyilvánvaló
volt, hogy a szegényparaszti rétegeket földhöz kell juttatni. Ha az arisztokrata
nagybirtokokat nem is lehetett felosztani, de a fokozódó falusi elégedetlenségnek
legalább az enyhítése végett sor kerülhetett a megművelt földek mintegy 8%-
ának a felosztására. Ez enyhített is valamelyest a falusi feszültségeken. – Ennél
nagyobb méretű földadományozással járt a „vitézi rend” megteremtése. Ez az
egykori lovagrendek mintájára létrehozott szervezet volt, amelynek tagjai olyan
méretű kisbirtokot – általában 30 holdat – kaptak, amelyből egy földműves
család megélhetett. Ez a „vitézi rend” olyan személyekből állt, akik feltétel
nélkül támogatták Horthy uralmát. Nem emlékeztetett sem a MOVE-ra, sem az
ÉME-re. Természetesen politikailag jobboldali volt, mint ez időben minden
államilag támogatott szervezet. Nem hangoztatott ugyan antiszemita jelszavakat,
de zsidó vagy akár zsidó származású egyén nem lehetett a tagja. Fővezére maga
a kormányzó volt. Horthynak azonban személy szerint vallási, faji előítéletei
nem voltak. Felesége félzsidó volt (a kormányzóné anyja a nemzedékek óta
dúsgazdag Wodiáner családból származott). És közismert volt, hogy igen jó
családi életet éltek. Horthy kártyapartnereként nem egy zsidó nagyiparos fordult
meg a királyi várban, amely a kormányzóék otthona volt.

Trianon
A békéket háborúk után a szemben állott államok meghatalmazott képviselői
kötik egymással. A történelem rendszerint jelzőként kapcsolja nevéhez azt a
várost vagy falut, esetleg tartományt, ahol kötötték. Az első világháborút lezáró
„Párizs-környéki békék” nem két hatalom közt jöttek létre, és nem alkudozások
eredményei voltak. A győztes szövetséges hatalmak együttesen diktáltak a
legyőzött államoknak. Itt nem volt alku, csak egy szövetség volt, ez esetben az
antant: Anglia, Franciaország, Olaszország és a távoli, de a győzelemben nagyon
is részes Amerikai Egyesült Államok. Trianon nevű város, falu, esetleg
tartomány pedig nem létezik Versailles-ban. XIV. Lajos francia király egykori
pompás palotakertjében két kastélynak is ez a neve, az egyik a Nagy Trianon, a
másik a Kis Trianon. A trianoni békediktátumot 1920-ban a szövetséges, győztes
hatalmak ez utóbbiban közölték a magyar megbízottakkal.
Háromnegyed évszázaddal később, amikor ez a könyv készül, a magyar
köztudat úgy emlékezik vissza, hogy a mohácsi vész óta ez volt a legnagyobb
nemzeti gyász. Mohács után széttépődött Magyarország, megszűnt a független
magyar állam. Közepe másfél évszázadig a török birodalom északi része volt,
keleti része pedig Erdélyi Fejedelemség néven a török szultán alárendelt hűbéres
állama. Nyugati része négy évszázadon át a Bécsben uralkodó Habsburgok
alattvalója.
A kuruc korban, 1848-49-ben és 1918-19-ben nagyon rövid időre
Magyarország közjogilag is visszaszerezte önállóságát. 1867-től 1918-ig fél
évszázadon át viszonylag jó körülmények közt független államhoz hasonló
helyzetbe került. Az elvesztett háború azonban megpecsételte sorsát.
Védekező szónoklatot tarhatott ugyan a magyar megbízott, de ez semmivel se
módosította az előre elhatározott döntést.
A nemzetgyűlés a magyarság hozzászólásának megfogalmazását és
elmondását gróf Apponyi Albertra bízta, akit a kor legnagyobb magyar
szónokának tartottak. Ez a szónoki teljesítmény nemzetközi feltűnést és
elismerést keltett. Magyarul írta meg, de azonnal franciául mondotta el, majd
amikor látható volt, hogy az angol és az amerikai résztvevők nem vagy csak
töredékesen értik, azonnal angolra fordította a szót. Apponyi mindkét
világnyelven nemcsak jól, hanem tökéletes kiejtéssel beszélt. Az irodalmi műnek
is mondható történelmi áttekintés, nemzetközi helyzetelemzés és erkölcstani
fejtegetés hamarosan a retorika egyik maradandó tankönyvi példája lett.
Hallgatóit lenyűgözte a szónoklat. Ami nemzetközi értekezleten ritkaság,
tapsvihar követte. Csak éppen hatástalan volt. – Amikor kihirdették a
békediktátumot, a megfellebbezhetetlen döntést, hogy Magyarország területének
kétharmada, lakosságának több mint a fele az ország számára elveszett, akkor
Apponyi nem volt hajlandó aláírni a békedokumentumot. Némi itthoni tanakodás
után két, a politikai életben jelentéktelen főtisztviselőnek parancsszóval adtak
megbízást, utazzanak Versailles-ba, és a Trianon kastélyban a tanácskozás
nyilvánossága előtt írják alá a békét. Amikor a Parlamentben mindenki szeme
láttára némán átvették a rendelkező okiratot és kimentek a teremből, a
padsorokból egy harsány hang utánuk kiáltott: „Száradjon le a keze, aki aláírja.”
– Idővel többen is tudakozódtak, ki volt a hang gazdája, de senki se vállalta.
Többen is azzal válaszoltak, hogy ezt bármelyik magyar ember mondhatta. A
békediktátum aláírására 1920. június 4-én került sor.
Ettől kezdve mégis megint volt független alkotmányos magyar állam.

Legitimisták és szabad királyválasztók

1919. november 16-án Horthy Miklós – mint „fővezér” – bevonult Budapestre.
Nyolc nappal később – november 24-én – Huszár Károly keresztényszocialista
államférfi megalakíthatja „koalíciós” kormányát, az első magyar
minisztertanácsot a háború vége óta, melyet a győztes antant elismer és hajlandó
tárgyalni vele. 1920 januárjában „nemzetgyűlési” választásokat lehet tartani.
Egyelőre „nemzetgyűlési” és nem „országgyűlési”, mert ahhoz tisztázni kellene
az érvényes alkotmányt. Ez pedig a Monarchia szétesése, majd Károlyi polgári
„népköztársasága” és a tanácsköztársaság után még nincs. Államfőre azonban
szükség van, hogy legyen nemzetközileg tudomásul vett állam. Március 1-jén
már összeülhet a nemzetgyűlés, amely Horthy Miklóst kormányzói címmel
államfővé választja. Az akkor még vita tárgya sem volt, hogy milyen az
államforma. Az arisztokrata, közhivatali, polgári és módosabb paraszti rétegek
számára természetes, hogy Magyarország királyság. – A kommunistáktól
magukat eleve elkülönítő szociáldemokraták és a politikai életbe bekerült
parasztok legindulatosabb rétege természetesen nem akart királyságot, de ezek
elenyésző kisebbségben voltak az összeülő nemzetgyűlésben. De hogy merről
várhatják az új királyt, erről még egy-egy párton belül se volt egyetértés. Az
arisztokrata nagybirtokosok, a gazdag nagyiparosok és nagykereskedők, vagyis a
nagypolgárok, a tekintélyes közhivatalnokok és értelmiségiek, valamint a
parasztok módos rétegei általában a Habsburg királyságot tartották törvényesnek,
latinos szóval „legitimnek”. De a közhivatalnokok másik része, a magasabb
rangú katonatisztek, a szélsőséges nacionalista, itt-ott félkatonai szervezetek
nagy tekintélyű magyar családok után kutattak, amelyeknek egy méltó
leszármazottját lehetne királlyá választani. Keresték az olyan dicsőséges
választott magyar példát, aki személyes érdemei folytán közmegelégedésre
lehetne a magyar állam feje, akár királynak, akár fejedelemnek nevezik. Mátyás
király, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos voltak a legfőbb történelmi mintaképek. –
Akik IV. Károlyt kívánták vissza a számkivetettségből, vagy ha nem őt, akkor is
valamelyik Habsburg-ivadékot, magukat „legitimistáknak” nevezték. Akiknek
egy méltó magyar férfiú lett volna államfőeszményük, „szabad királyválasztók”
névvel szerepeltek a politikai életben. – Mind a két politikai célkitűzés hiú
ábránd maradt.
1921. március 26-án Károly váratlanul visszatért Magyarországra. A
legitimisták tekintélyes vezéralakjai – Apponyi, Andrássy és Vázsonyi –
fogadására hozzá siettek, elkísérték a budai Várba. Hogy IV. Károly és Horthy
miről, mit is beszélgettek, ezt soha senkinek nem mondotta el sem a volt király,
sem a megválasztott kormányzó. A három nagy tekintélyű fültanú nem volt
hajlandó sem akkor, sem később nyilatkozni arról, hogy mi volt a fontos
tárgyalás tárgya. – Annyi talán hitelesnek fogadható el, hogy néhány órás
együttlét után IV. Károly és Horthy kézfogással búcsúzott egymástól. Bizonnyal
más jellegű és más hangulatú volt IV. Károly második visszatérési kísérlete
néhány hónappal később, október 20-án. „Budaörsi csatának” nevezték azt a
valójában igen jelentéktelen fegyveres összecsapást, amelyet szabad
királyválasztó tisztek katonai és legitimista tisztek beosztottjai vívtak egymással.
Az antant hatalmak diplomatái pedig értésükre adták a legtekintélyesebb
legitimistáknak, hogy a győztes hatalmak semmiképpen se pártolnak egy
Habsburg-restaurációt, és ezért november elején be is következett a Habsburg-
ház trónfosztása.

Bethlen István évtizede (1921-1931)

Bethlen István a politika művészetének nagy játékmestere volt. Horthy nem
találhatott volna jobb főmunkatársat. Ellenségeskedő, sőt gyűlölködő parlamenti
pártok között sajátos kibékítő politikával igyekezett a nehéz helyzetekből
kivezetni az országot és a nemzetet. Ő maga nagy múltú erdélyi arisztokrata
család leszármazottja. (Ellentétben a közhiedelemmel, nem volt rokoni
kapcsolata a XVII. századi nagy erdélyi fejedelem családjával. Bethlen Gábor
famíliájának iktári Bethlen volt a neve, az övének bethleni Bethlen. Mindkét
azonos családnevű nemzetségből számos jelentékeny történelmi és
kultúrtörténeti alak lett fontos szereplője Erdély történetének.) A nagy múltú
család ugyan kálvinista volt, de arisztokrata lévén feltehetően legitimista
érzelmű, vagyis a Habsburgokat kívánta vissza. Ennek azonban sohase adott
hangot, amint azt se jelezte, hogy tulajdonképpen szabad királyválasztó lett
volna.
Olyan jobboldali volt, aki jó kapcsolatot tudott tartani a mérsékelt
baloldaliakkal is. A megalakult országgyűlés legnagyobb létszámú és befolyású
ellenzéki pártja a módosabb parasztok harcias tömörülése, a Függetlenségi
Kisgazda Párt volt. Földreformigényével, falusi demokráciájával a kormányhoz
képest baloldali volt, bár az országgyűlésbe bejutott szociáldemokratákhoz
képest jobboldalinak is számíthatták. Vezéralakjuk, Nagyatádi Szabó István
okos, tehetséges, gyakorlatias politikus volt. Bethlen felismerte, hogy ha ők
egyesülnek, olyan parlamenti pártot alkothatnak, amelynek az adott
körülmények közt nem lehet hatásos ellenzéke. Tehát a gróf leült tárgyalni a
parasztvezérrel. Tisztázták, hogy törekvéseikben mi a közös, mit kell együtt
cselekedni a közös haza érdekében. Kézfogásukat izgatottan vette tudomásul az
egész ország. És a képtelenség megtörtént: a parasztok és az arisztokraták pártja
egyesült. Így jött létre az „Egységes Párt”, amely egy évtizeden át okosan
irányította Magyarországot. Nagyatádinak később szobrot emeltek a
Földművelésügyi Minisztérium előtt, amelynek hosszú ideig ő volt az irányítója.
A szobor talapzatának domborműve a nagy kézfogást ábrázolta: a történelmi
jelentőségű kézfogást.
A magát mindig mérsékelt jobboldali politikusnak tartó Bethlen azonban nem
akart ellenségként megjelenni a Parlament legbaloldalibb pártjával szemben
sem. Tudomásul vette, hogy a szociáldemokraták – még ha Marxra és Engelsre
is hivatkoztak – nem kommunisták, sőt harcos ellenfelei a kommunistáknak.
Tehát Bethlen a szociáldemokrata pártvezérrel, Peyer Károllyal is leült tárgyalni,
vele is kezet fogott, és hatékonyan segítette, hogy ez a mérsékelt baloldali párt
ugyanúgy indulhasson a képviselőválasztásokon, mint a kormánytól jobbra álló
pártok. Ez a megbékélés még akkor is érvényben volt, amikor már fasiszta
pártok képviselői is ültek a Parlamentben. Az okos, látványosan alkalmazkodó
Bethlen egy pillanatra se közeledett se a fasiszta világpolitikához, se a fasizmus
hazai változataihoz.
Minisztereit gyakran váltogatta, de meg tudta találni azokat a szakembereket,
akik múlhatatlanul hasznos nyomokat hagytak maguk után a Horthy-kor
történetében. Mert maga Horthy azonnal elfogadta miniszterelnökének a
javaslatait. Bethlen 10 esztendejének legfontosabb, legmaradandóbb emlékű
életművet hátrahagyó minisztere Klebelsberg Kunó volt.
Egy osztrák származású arisztokrata család Magyarországra költözött ágának
fia volt. Nem törekedett afféle „úri foglalkozások” felé. Nagyon jó középiskolai
tanárnak bizonyult, ahogy a pedagógus szakmában mondották: „Tudott a
gimnazista fiúkkal bánni”. Azzal is feltűnt, hogy akár felszólításra, akár
pályázatra meglepően jó, hasznos, használható tanterveket gondolt végig és
fogalmazott meg. Nem engedte, hogy a kartársak vagy éppen a tanítványok akár
gróf úrnak, akár méltóságos úrnak nevezzék, vállalt és szeretettel vallott címe a
„tanár úr” volt, szerinte ez a legelismerőbb megszólítás „entellektüel” számára.
Abban az időben az „értelmiségi” erőltetett nyelvújítás ízű szónak hangzott. Az
orvos, az ügyvéd, a tanár, a mérnök vagy általában a diplomás ember
„entellektüel” volt. Klebelsberg később, miniszter korában ugyan „kegyelmes
úr” volt, de ha iskolalátogatásra ment, s nemegyszer a diákok „kegyelmes úrnak”
szólították, mosolyogva magyarázta, hogy ez nagyon szép megszólítás, de tanult
embernek a legnagyobb kitüntetés, ha „tanár úr” lehet.
Bethlen aligha választhatott volna jobban, bár kezdetben számosan nem
kedvelték. A tanárok egy részének nem tetszett, hogy egy arisztokratát, egy gróf
urat állítottak föléjük. A Parlamentben és a közéletben pedig az arisztokratáknak
nem tetszett, hogy ez a gróf úgy akar viselkedni, mintha nem volna gróf. Voltak,
akiket riasztott az új miniszter idegen hangzású neve. És úgyszólván az egész
politikai jobboldal számára gyanús alak volt, mivel nem is titkolta, hogy nem ért
egyet a „numerus clausus”-szal. Azt tartotta, hogy aki bárhol, bármelyik körben
csökkenteni akarja a tanulási lehetőséget – az az emberiség, minálunk a
magyarság ellensége. Az „Ébredők” körében akadt, aki azt állította, hogy akinek
ilyen kimondhatatlan neve van, az csak zsidó lehet, de ha ő nem is az, legalább
az apja vagy a nagyapja okvetlenül az volt. Persze ezt a gyanúsítást a legtöbb
antiszemita se hitte el, mégis jellemző a politikai közhangulatra, hogy
elhangozhatott.
Klebelsberg a tudományos élet és az oktatás egész rendszerét változtatta-
reformálta meg. A művelődési intézmények – múzeumok, könyvtárak,
akadémiák – egységes igazgatásával növelte ezek működésének a
hatékonyságát. A középiskolák számát szaporította, kiépítette a tanyasi iskolák
hálózatát. A régóta kötelező iskoláztatást sokkal szigorúbbá tette, jelentősen
csökkentette az analfabetizmust. A Trianonnal szétszakított ország határon kívül
rekedt egyetemeit újakkal pótolta. Hirdetett szempontja a „kultúrfölény” volt,
vagyis a nemzet műveltté emelése, a hazafiasságot elválaszthatatlannak hirdette
a műveltségtől.
Horthy korszakai alatt sok mindenben módosult a magyar társadalom
összképe. E néha elég gyors változásoknak a nagy része Bethlen tíz esztendejére
esik. Kétségtelen, hogy az első világháború végétől a második világháború
kezdetéig a lakosság egészének legerősebb, legtekintélyesebb része a
nagybirtokos arisztokrácia volt. Melléje azonban felzárkózott a kereskedelmi és
ipari nagytőke, a pénzügyekben egyre fontosabb irányító szerepet játszó
finánctőke. Tehát a vagyonos nagypolgárság felnő a nagybirtokosok mellé. Nem
ritkaság, hogy a földbirtokos és a nagytőkés családok összeházasodnak. A
tőzsdének, a bankoknak, a nagyméretű külkereskedelemnek ők az urai.
Mellettük eltörpül a középbirtokos egykori köznemesség országos befolyása.
Gyakori az elszegényedés, az egykori középbirtokos kisnemesség ivadékainak
anyagi tönkremenetele. Ennek az angol szóval „dzsentrinek” nevezett rétegnek
az ivadékai fizetéses állásba kényszerülnek. Előkelő névvel könnyebb is
magasabb fizetési osztályba kerülni, mintha az elődök kispolgárok vagy
kisiparosok, kiskereskedők lettek volna. Nemcsak a vármegyei hivatalokban, de
a bankokban és nagykereskedelmi cégeknél is előnyösebb volt egy nemesi
előnév, mint egy zsidó, sváb, szlovák apa vagy nagyapa. A kézműves vagy
földműves előd se jelentett előnyt, de aki rátermettségével gazdagodni tudott,
annak a gazdasági életben már észre se vették a származását, az belenőtt az
egyre polgáribb társadalomba. A paraszt pedig akkor is paraszt maradt a
köztudatban, ha nem nyomorúságos zsellér, hanem vagyonos nagygazda lett. Ha
a meggazdagodott fűszeres vagy több száz holdas paraszt fia orvos, ügyvéd,
mérnök, vagyis értelmiségi lett, akkor úri körökbe is meghívható volt, akkor is,
ha meggazdagodott apját egy eladósodott dzsentri köztisztviselő – miniszteri
fogalmazó vagy vármegyei szolgabíró – nem hívta volna asztalához.
Ahol persze van alkalom gazdagodásra, ott bőségesen van lehetőség
szegényedésre is. Az ipari proletariátus, falun az agrárproletariátus létszáma
növekedett, életszínvonala csökkent. Az első világháború előtti kivándorlási
hullám nem szűnt meg a Bethlen-féle konszolidáció idején sem. A gazdasági
életben azonban jó néhány évig világszerte konjunktúra volt. Ahol pedig
gazdagodás van, ott a jóléttel együtt növekszik a kulturális igény is. A Horthy-
kor nagy részét kitevő bethleni évek virágkort jelentettek az irodalom, költészet,
színház, zene számára. Egyre több könyv jelent meg, jól ment a színházaknak.
Az egyre jobb zenekaroknak egyre jobb zeneművészekre volt szükségük. Tehát
egyre jobban megfizették a sikeres írókat, ünnepelték a divatos színművészeket,
a képzőművészetekben egymással versengtek a modern stílusok. A
legkomolyabb magyar zene ugyanúgy világszenzáció lett, mint a magyar operett.
Bartók és Kodály a maguk értékrendjében, Lehár és Kálmán Imre a magukéban
egyaránt a világelsők között voltak és maradtak.
Színházi rendezőinknek nemzetközi elismerés járt ki. Hevesi Sándor a
Nemzeti Színház élén, Jób Dániel a Vígszínház irányítójaként, Bárdos Artúr a
Belvárosi Színházban példa volt az egész színjátszás számára. Majd már éppen
túl Bethlen évtizedén az ezeknél fiatalabb Németh Antal rendezőként is,
színigazgatóként is tartotta a színi irányítás örökölt színvonalát. – Ehhez
megfelelő tekintélyű és hatású írók, költők, színészek kellettek. Molnár Ferenc
itthon is, majd emigránsként a távolabbi Nyugaton is vezéralak volt a
színiirodalomban. Szépprózában, színjátékban ugyanúgy hol itthon, hol messze
külföldön Zilahy Lajos, Márai Sándor, a korábbi nemzedékből Lengyel
Menyhért biztosított rangot irodalmi és színházi életünknek. – Költészetünkben
nagy élő örökségül szinte végigélte Horthy negyedszázadát Babits Mihály, Ady
mellett a Nyugat másik vezéralakja, de megjelent már az újabb korszak legfőbb
költője, József Attila is. És ha csak az egyetlen Csontváryra gondolunk, máris
tudomásul vesszük, hogy festészetünk hogyan épült bele a legmodernebb
nemzetközi festészetbe. – Ezek mellett és párhuzamosan valósította meg
színművészetünk az irodalom és költészet színpadi megjelenítését. Az örökölt
élő klasszikus, Jászai Mari élete végső estéjén, 75 éves korában még a
megszokott sikerrel játszott. Márkus Emília még a háború utáni első évtizedben
is a színpad fejedelemasszonya volt. A színjátszás legfőbb, leghatásosabb
művésznője, Bajor Gizi ugyanolyan ünnepelt volt Hevesi, majd Németh Antal
színpadán, mint azokban a további évtizedekben, amikor már Major Tamás és a
tragikus sorsú Gellért Endre volt a magyar színpadok ura.
Az azután nem magyar eredetű politikai fordulat volt, hogy a harmincas évek
elején Bethlennek is fel kellett állnia a bársonyszékből, és a további kormányok
legszínvonalasabb ellenzéke lett. Ez a kor az Amerikából kiinduló, a
földkerekség egészére ható gazdasági világválság kora volt. Itt indult meg a
nemzeti tragédia, amely politikánkat jobb felé tolta, majd belesodorta a második
világháború véráradatába.

Bethlen után
Trianon óta a „revízió” gondolata és vágyott célja az ország népében egy
pillanatra sem szűnt meg. Valamennyi társadalmi osztály és ezeken belül szinte
minden állampolgár saját veszteségének érezte az ország szétszakítását. Sokan
voltak az országban olyan családok, amelyek az elszakított tájakról származtak.
De akiknek még őse sem élt a más államokhoz csatolt tájakon, azok sem érték át
megérthetőnek, hogy ami Szent István óta Magyarország volt és a Ferenc
Józseffel kötött kiegyezés óta is Magyarország volt, az most nem Magyarország.
Igaz, nemzetiségi kisebbségek régóta voltak, belső ellenségeskedéseket is
szítottak, olykor elszakadásról is ábrándoztak, de sohase épült be a magyar
tudatba, hogy ez be is következhet. Most éppen ezeket a széthúzó célokat
valósította meg Trianon.

A Horthy-kor harmadik időszaka

Az első időszakasz Trianontól Bethlen kormányáig a politikai zűrzavar két
esztendeje volt. Vérengző ellenforradalom, felelőtlen elemek utcai
garázdálkodása, rövid életű kormányok, a Trianon utáni országos gyász, a
valamelyest is baloldali pártok létbizonytalansága. Ezek után rendet, nyugalmat,
politikai türelmet hozott Bethlen konszolidációja. A kormánypárt egyesült a
Kisgazdapárttal, a szociáldemokrácia engedélyezett, az országgyűlésben is
jelenlévő párt volt. A jobboldali többség mellett a szociáldemokratákon kívül két
polgári demokrata-liberális párt is helyet kapott a törvényhozó testületben.
Bethlen Egységes Pártja a jobboldali és a szélsőjobboldali pártokhoz képes
viszonylag mérsékelt, liberális tömörülés volt. Az ország nemzetközi tekintélye
politikailag, gazdaságilag, pénzügyileg szilárd és megbecsült volt egy évtizeden
át. Világtörténelmi okok teremtettek olyan helyzetet, amely véget vetett Horthy
kiegyensúlyozottnak mondható középső korszakának. Az Amerikából áradó
gazdasági világválság, a polgárellenes fasizmus Olaszország felől terjeszkedve
csábítónak tűnt a létbizonytalanságba sodródó kispolgári tömegek vágyaiban. És
amíg a Hitler vezette német „nemzeti szocializmus” előre nem tört, túlemelkedve
az olasz, majd spanyol példákon, a tájékozatlan elmékben a fasizmus a
szocializmus egyik változatának tűnhetett. A „nemzeti szocializmus” elnevezés
maga is megtévesztő volt, sokaknak úgy tűnt, hogy most már a baloldali
szocializmus mellett létezik jobboldali szocializmus is. Nálunk is a gazdasági és
az ebből következő hitelválságban a kis és közepes tőke egyre szélesebb köre
került csődhelyzetbe. A munkások mellett a segédek, ügynökök, kereskedelmi
kishivatalnokok is elvesztették a munkahelyüket. A szegényedő, nyomor
fenyegette kispolgári rétegek csak a politikai változástól remélhették az élet
jobbra fordulását. A Bethlen-féle konszolidáció egyszeriben elvesztette
vonzerejét. Egyre többen bíztak a szaporodó létszámú szélsőjobboldaliakban.
Ezt a tényt Bethlennek és közvetlen körének, de felettük Horthy katonai és civil
körének is tudomásul kellett vennie. Bethlennek tehát el kellett hagynia irányító
helyét, hogy józan ellenzéke legyen mindannak, ami és aki utána következik.
Ezzel ért véget a harmincas évek elején az oly sok arculatú Horthy-korszak
középső szakasza.
A Bethlen után következő Károlyi Gyula sem tudott a válságon úrrá lenni,
ezért az erős kéz politikáját tartották szükségesnek. A legesélyesebb az új,
másféle kormány alakítására Gömbös Gyula volt. Ez a szélsőjobbról induló
egykori vezérkari tiszt felismerte a nagytőke társadalmi erejét. Híres bejelentése
volt, hogy „revideálta véleményét a zsidókérdésben"’. Egyensúlyt igyekezett
tartani a fasizmus felé törekvő szélsőjobboldali tömegek és a zsidó nagytőkések
hatalmi ereje és befolyása között. Valójában egyik párt se kedvelte: a
jobboldalnak nem volt eléggé jobboldali, a baloldalnak pedig túl jobboldali volt.
Eszményképe először Mussolini volt, később azonban a német orientáció mind a
gazdaság, mind a külpolitika tekintetében túlsúlyra jutott. Horthy ezzel nem
értett egyet. Gömbös bukását megelőzte korai halála.
Utódjától, Darányi Kálmántól Horthy is, Bethlenék is, még a polgári
„balközép” is azt várta, hogy elérje a német befolyás csökkenését, a német
mintájú, nemrég megjelent „nyilaskeresztes mozgalmat” pedig felszámolja.
Ennél azonban eleve jobban befolyásolta őt harcosan reakciós apjának szelleme.
Ez a hamar gyűlölt emlékűvé vált Darányi Ignác a századfordulón földművelési
miniszter volt, és a nyomor keltette „aratósztrájkok” idején ő rendelte el a
sorozatos csendőrsortüzeket az elkeseredett parasztokra. Fia tehát a
parasztgyűlölet és munkásgyűlölet szellemében nevelkedett. Természetesen
Trianon revíziója volt neki is az eszménye, mint akkor az egész gyászoló
országnak, és ezt német segítséggel látta megvalósíthatónak. Darányi Kálmán az
1938-ban meghirdetett „győri program'’ alapján hatalmas összeget kívánt a
hadsereg fejlesztésére fordítani, amivel kezdetét veszi a háborús konjunktúra.
Bizonyos szociális intézkedések hatására emelkedni kezdett az életszínvonal.
Ugyanakkor ebben az évben – de már Imrédy miniszterelnöksége alatt – a
Parlament megszavazta az első zsidótörvényt, amelyek a zsidóknak a gazdasági
életben betöltött szerepét kívánták csökkenteni. Így pl. bizonyos értelmiségi
pályákon a zsidók aránya a 20%-ot nem haladhatta meg.
Darányi Kálmán lemondása után Horthy, Bethlen és a mérsékelt
konzervatívok nagy csalódása Imrédy Béla miniszterelnöksége volt. Pénzügyi
hozzáértése folytán nemzetközileg elismert szakembernek számított. A Nemzeti
Bank elnöke volt, Horthy politikai és társasági köreiben tudták, hogy igen jó
személyes kapcsolatai vannak angol és francia vezető pénzemberekkel. A német
kapcsolatok csökkentését, a fasiszta mozgalom hazai felszámolását várták tőle.
Ezt kezdetben bizonyítani is látszott, amikor feltartóztatta és fegyházba záratta
Szálasi Ferencet. Közben az Anschluss és a müncheni egyezmény alapján
Németország elérte, hogy a térségnek politikai szempontból nagyhatalma lett.
Ezt látva Imrédy nyíltan Hitler politikája mellé állt. Engedélyezte a hazai
németajkúak szélsőjobboldali népi szövetségének, a Volksbundnak a
megalakítását. A Parlament 1938. május 5-én – már Teleki Pál kormányzása
idején – megszavazta a második zsidótörvényt, amely lehetővé tette, hogy a
zsidók tulajdonában lévő cégeket, üzleteket elvegyék és keresztényeknek adják
oda. Ezzel egyidejűleg megjelentek az ún. strómanok, azok a keresztények, akik
látszólag átvették a zsidó cégeket, de a valóságban zsidó barátaik érdekeit
képviselték.
Az 1938. november 2-án hozott első bécsi döntés értelmében visszakerült
Magyarországhoz a Felvidék magyarlakta területe Kassa, Ungvár, Munkács
városokkal. Ezt követően 1939. február 24-én Magyarország csatlakozott a
német-olasz-japán Antikomintern Paktumhoz, a Szovjetunió elleni katonai
szövetséghez. Ez itthon is, külföldön is nagy ellenérzéseket keltett, Imrédy 1939.
február 15-én lemondott. Utóda Teleki Pál lett. Imrédy a polgári baloldal felől
indulva a szélsőjobboldalon végezte. Teleki jobb felől indult, Trianon után a
korai kormányok idején az ő miniszterelnöksége idején hozták a „numerus
clausus”-ról rendelkező törvényt, amelyet egy korai zsidótörvénynek is
nevezhetnénk, élete végén pedig öngyilkossággal menekült a szélsőjobbra
fordulás szégyenétől. Nemzetközi hírű földrajztudós, tekintélyes egyetemi
professzor, pedagógus volt. Biztonságos német-francia-angol nyelvtudásával
számos nemzetközi értekezleten ő képviselte Magyarországot. Idegenkedett az
egész fasizmustól. Hitler Németországától félt. Feltétlen háborúellenes volt.
Sikerült a Hitler elől menekülő lengyelek tízezreit befogadnia és megvédenie. A
második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) Észak-Erdélyt, benne a
Székelyföldet adta vissza hazánknak. Ez természetesen növeli Horthy
népszerűségét, aki a publicisztikában „országgyarapító” jelzővel szerepel. Teleki
semleges tömböt akar létrehozni magyar-jugoszláv-román-bolgár részvétellel. Ez
azonban nem kellett se Hitlernek, se Mussolininek. Teleki annyit tudott elérni,
hogy baráti szövetséget kötött Jugoszláviával. Hitler azonban – miután szétzúzta
Csehszlovákiát, Romániát megcsonkította és maga mellé kényszerítette, most
már Jugoszlávia ellen fordult. Teleki Pál természetesen ezt a háborút is ellenezte,
nem akart hozzájárulni ahhoz, hogy a németek Magyarországon át vonuljanak
Jugoszlávia felé. De a hadseregben ekkor már szélsőjobboldali volt a tisztikar
jelentős része. A vezérkarban néhány főtiszt a Nyilas Pártnak is tagja volt. A
Legfelső Honvédelmi Tanács úgy döntött, hogy részt veszünk a már kitört, de
most szélesedő háborúban. A Jugoszlávia elleni háborúban való részvétel a
nemrég kötött örök barátsági szerződés megszegése volt. Teleki Pál egy tragikus
hangú levélben közölte Horthyval, hogy gyalázatba estünk, amire nem lehet
bocsánat. A búcsúlevelet íróasztalán hagyta és pisztollyal agyonlőtte magát. A
„Dél visszatért” akcióval Magyarország lényegében a fasiszták oldalán belépett
a II. világháborúba.

Világvége: egy régi világ vége

Mielőtt Magyarország történetét folytatnók, nagy vonalakban azt is szükséges
vázolni, hogy milyen fontos események történtek Európában Hitler uralomra
jutása után.
Németország a versailles-i szerződésben őt ért hátrányoktól meg akart
szabadulni, ezért a területszerzés érdekében folytatandó háborús terveit
egyáltalán nem titkolva fasiszta szövetségi rendszert alakított ki. Először a
Berlin-Róma tengely, majd az Antikomintern Paktum jött létre Németország,
Olaszország, Japán részvételével. Hitler először Ausztriát és Csehszlovákiát
kebelezte be. A nyugati hatalmak (Anglia, Franciaország) ezt tudomásul vették,
mert mindenáron el akarták kerülni a háborút. Hitler önbizalmát ez tovább
növelte, és a ún. Blitzkrieg (villámháború) folyamán először Lengyelországot
támadta meg, majd lerohanta Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát,
Franciaországot. Anglia csak ekkor döbbent rá, hogy békülékeny politikáját nem
folytathatja, megbukott a Chamberlain-kormány. A helyébe Winston Churchill
lépett, aki vállalta, hogy a háborút a végső győzelemig folytatja. Anglia nagyon
súlyos helyzetben volt, állandósultak a németek légitámadásai. Az Egyesült
Államok segítségére sietett Angliának, a legmodernebb hadfelszereléshez
hitelben jutottak hozzá az angolok. Közben Hitler 1941 júniusában megtámadta
a Szovjetuniót, és ez arra késztette Churchillt, hogy félretéve ideológiai
ellentétét, szövetséget kössön Sztálinnal. Amikor 1941 decemberében Japán
teljesen váratlanul, hadüzenet nélkül megtámadta a Pearl Harborban állomásozó
amerikai flottát, az Egyesült Államok is belépett a háborúba. Így jött létre az
antifasiszta koalíció.
Hitler a Szovjetunió ellen indított támadáskor nem számolt Magyarország
részvételével, azonban Teleki Pál öngyilkossága után a Horthy által kinevezett
Bárdossy László miniszterelnök Horthy hozzájárulása nélkül bejelentette a
hadiállapotot a Szovjetunióval. Az ország helyzete közben egyre romlott:
bevezették a jegyrendszert, meghozták a harmadik zsidótörvényt,
munkaszolgálatos alakulatokat szerveztek, kiterjesztették a katonai bíráskodást
stb. Eddig a honvédség csak kisebb erőket vetett be, a németek viszont most már
ragaszkodtak a háborúban való nagyobb részvételünkhöz. Horthy csalódása
Bárdossy esetében még nagyobb volt, mint Imrédynél, tekintve, hogy londoni
követ, majd külügyminiszter volt, némi Anglia iránti vonzódást várt volna el
tőle. Horthy fellépett Bárdossy ellen, mire az kénytelen volt lemondani.
Utóda a háborúellenes Kállay Miklós lett, ő azonban már egy háborúban álló
ország kormányának élére került. Ezért kénytelen a németek követelésének
engedni, a II. magyar hadsereget az orosz frontra vezényelni. Azonban a szovjet
páncélos túlerővel szemben a gyengén felszerelt magyar hadsereg nem tudott
helytállni, és 200 000 magyar katona hősi halált halt vagy fogságba esett. Kállay
közben titkos tárgyalásokat folytatott a nyugati hatalmakkal, de sajnos nem
sikerült kivonnia Magyarországot a háborúból. A politikai humor „Kállay-
kettősnek" nevezte a miniszterelnök kétkulacsos politikáját.
Hitleréknek szükségük volt Magyarországra, hiszen ez az út vezetett a
Balkánra is. Ezért a német vezetés maga akart parancsolni, most már
Magyarország közvetlen uraként, és 1944. március 19-én megszállta az országot.
Itthon nem volt olyan szervezett erő, amely ellenállhatott volna. Kállaynak
nemcsak lemondania kellett, hanem bujkálnia is. Formálisan egyelőre
megmaradt a magyar állam, Horthy látszólagos államfő maradt még egy rövid
ideig. A németek követelésére Sztójay Döme, volt berlini követ lett a
miniszterelnök, aki mindenben kiszolgálta a nácikat. A német csapatok
bevonulása után fokozódott a terror, azonnal százával tartóztatták le a baloldali
elemeket, a vidéki zsidókat előbb gettókba gyűjtötték, majd onnan a munka- és
megsemmisítő táborokba hurcolták őket, legnagyobb számban Auschwitzba,
ahol gázzal ölték meg az oda deportált ezreket, tízezreket. A gettó, ez a
középkori eredetű elkülönítő városrész korábban Magyarországon mint
intézmény sohasem létezett. Természetesen tovább nőtt az ország gazdasági
kiszolgáltatottsága is.
A nyugati hatalmak katonai sikerei és a világszerte megnyilvánuló
tiltakozások lehetővé tették Horthy számára, hogy 1944 nyarán leállíttassa a
budapesti zsidók éppen csak megkezdett deportálását.
Közben kelet felől ellenállhatatlanul nyomult előre a szovjet hadsereg.
Romániának még idejében sikerült a Szovjetunióhoz átállnia, és hadüzenetével
új helyzetet teremtett számunkra. A háborúból való kilépés nemcsak Kállay
Miklósnak, hanem Lakatos Géza tábornok kormányának sem sikerült. Horthy
elgondolása, hogy hazánkat majd a Balkán felől jövő angol csapatok fogják
felszabadítani, nem valósult meg. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy
bennünket német csatlós államnak tekintenek, ezért a fegyverszüneti
megállapodást a Szovjetunióval kell megkötnünk.
Röviddel ezután, október 15-én Horthy rádiószózatot intézett az ország
népéhez, s bejelentette Magyarországnak a háborúból való kilépését. De ez
annyira előkészítetlen volt, hogy nem is járhatott sikerrel. A lakosság izgatottan
várta a fejleményeket, de a nyilas érzelmű tisztek a németek segítségével néhány
órán belül magukhoz ragadták a hatalmat, kényszerítették a kormányzót
kiáltványa visszavonására és Szálasi Ferenc fasiszta pártvezér kormányfővé való
kinevezésére.
Ezzel kezdetét vette Szálasi nemzetvesztő nyilas legényeinek a vérengzése.
Ezreket öltek a Dunába, másokat a „nyilas házakban” gyilkoltak halomra. A
német érdekeket feltétel nélkül kiszolgálták. A gyárak, üzemek gépeit leszerelték
és Németországba szállították, az országot hadszíntérré tették. A szövetségesek
fokozódó légitámadásai is óriási károkat okoztak.
Közben a szovjet hadsereg ellen küldött hadsereg főparancsnoka, Dálnoki
Miklós Béla átállt az antifasiszta oldalra. Katonái közül is sokan vele tartottak.
Amikor 1944 végén Debrecen felszabadult, létrejött először az Ideiglenes
Nemzetgyűlés, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amelynek miniszterelnöke
Dálnoki Miklós Béla vezérezredes lett. A kormány azonnal hadat üzent
Németországnak, és a Szovjetunióba küldött fegyverszüneti delegáció módosítás
nélkül aláírta a fegyverszüneti megállapodást.
A Vörös Hadsereg hat hétig tartó ostrom után 1945. február 13-án elfoglalta
Budapestet, a németek menekülésükkor levegőbe röpítették a Duna hídjait, hogy
megnehezítsék a szovjet csapatok továbbnyomulását. Áprilisban az utolsó német
és nyilas katona is elhagyni kényszerült az országot. Addig azonban sok
áldozatra volt szükség. A tévelygő múlt után a keményen morálissá emelkedett
Bajcsy-Zsilinszky Endre, a nemzeti ellenállás törhetetlen főszereplője is a
fasiszták fogságába került. Számos társával együtt kivégezték.
A háború májusban véget ért Európában. Japán ellen még augusztusig
folytatódott: Hirosima atomborzalma tett pontot a világégés története végére.
Magyarország megint Magyarország lett. 1945-tel végződik a múlt és
kezdődik a jelen.
Aki megélte, átélte és túlélte a második világháborút, az elmondhatja, hogy
megjárta a poklot. Itt, Európa közepén ki-ki személyesen élhette át azt az Arany
János fogalmazta helyzetet, hogy „győzni nem, de halni volt esély”. És a
halottaknak már mindegy, hogy Voronyezsnél lövedék, Auschwitzban gáz vagy
Budapest utcáin magasból hulló akna ölte-e meg őket. Ez volt a befejezése a
Horthy-korszaknak. Ez már Horthy nélkül játszódott le. Végül is az egész
országot megszálló német fasiszták rabul ejtették magát Horthyt és családját is.
Külföldre vitték őket, a kormányzó örök számkivetésben halt meg Portugáliában
– 1957-ben – 89 éves korában. Két fia közismerten németellenes volt. István, az
idősebb, aki kormányzóhelyettes volt, apjának kiszemelt utóda, a háború
folyamán rejtélyes körülmények között repülőszerencsétlenség áldozata lett.
Miklóst, az újabbat a németek elfogták és ugyanúgy a mauthauseni
koncentrációs táborba szállították, mint a demokraták és szociáldemokraták
ezreit, a magyar zsidók százezreit. A Horthy-korszak végső éveiben százezrek
haltak meg, a Don-kanyarban közel kétszázezer katona lelte halálát, köztük sok
ezer zsidó és nem zsidó munkaszolgálatos. A hazai tájakon, majd a német
koncentrációs táborokban elpusztított magyar zsidók száma meghaladta a
hatszázezret. A háború előtti hivatalos kimutatások szerint a hazai zsidók száma
a lakosság 5,1%-a volt (és ebbe nem számított bele a zsidó származású
kikeresztelkedettek száma). A háború után a megmaradt Magyarország mintegy
10 millió lakójának 1%-a volt zsidó vagy zsidó eredetű. Az évről évre egyre
jobbra tolódó országvezetés ilyen végzetes útra vitte hazánkat.
Ami 1945 után következik, az már nagyon sokunk számára számít múltnak.
Minden mozzanata beletartozik abba, ami élményeinkben, emlékeinkben,
tudatunkban velünk együtt van. Amit 1945 óta élünk, az ugyanúgy utójátéka az
elmúlt századoknak, mint ahogy szerves előjátéka annak, ami következik, a
jövőnek és benne a mi jövőnknek. – Ami eddig volt, a történészekre és az
emlékezőkre tartozik. Ami ezután jön, az a jósokra és az ábrándozókra. De a
jövőbe úgy kell lépnünk, hogy magunkkal hozzuk múltunknak a honfoglalástól –
1100 év óta – örökül maradt tragikus és felemelő, magasztos és szégyenletes,
tanító és megtévesztő emlékeit.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET:
A mi fél évszázadunk

A jelen előzményei
Aki felnőttként élte át a háború végét, annak tudatában meghatározó élmények
maradtak a harmincas évekről és a negyvenes évek vészkorszakáról. József
Attila már életében is költészetünk értékes, olykor vitatott alakja volt. A „Szép
Szó" című folyóirat szerkesztőségében úgy tartották, hogy ő az új magyar
költészet legjelentősebb alkotója. Öngyilkossága sokak figyelmét fordította
remekművei felé, de csak a háborút követően alakult ki az az új értékrendszer,
amely szerint Petőfi. Ady és József Attila a haladó magyar líra legfontosabb
alkotói. A jobboldal felől érkező rendíthetetlen demokrata hazafi, Bajcsy-
Zsilinszky Endre – aki végül a fasizmus elleni harc vértanúja lett – élete
folyamán igen ellentétes vélemények kereszttüzében volt a nemes eszmék
hangadója, de csak a háború után megváltozott közvélemény szemében
emelkedett történelmi szoborrá. Kivégzett kommunista értelmiségiekről a
tragédiák után is alig-alig tudtak. Csak akkor váltak történelmi alakká, amikor a
háború után országszerte utcákat neveztek el róluk. Amikor 1939 őszén, a
világháború kezdetén Németország, majd pedig a Szovjetunió is megtámadta
Lengyelországot. s lengyelek tízezrei menekültek, Magyarország befogadta őket.
Ez a tény máig sem múló része maradt a nemzeti tudatnak Lengyelországban.
Nálunk is sokan tudtak a menedéknyújtásról, de akkor már nagyon közel volt
annak a lehetősége, hogy mi is belesodródunk a világégésbe, így ez a nagyszerű
tettünk alig-alig jutott el a köztudatig.
Az újjászületett Magyarország politikai pártjainak természetesen voltak
előzményei a két világháború közti időszakban. A politikai helyzet gyökeres
megváltozása következtében csak olyan pártok jelenhettek meg a színtéren,
amelyeknek programja különbözött mind a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia.
mind a Horthy-kor vagy pláne a fasizálódás kormánypártjaiétól. A legelső új
kormány tagjai közé a hadsereg olyan tábornokai kerültek, akik a baloldali
gondolkodás irányában is nyitottak voltak. Dálnoki Miklós Béla szót tudott
érteni még a szocialista törekvésű pártokkal is. A Nemzeti Parasztpárt például
már megalakulása óta közelebb állt a szocialistákhoz, mint az azonos közegben
tevékenykedő Független Kisgazdapárthoz. Az adott történelmi helyzetben
egyetlen politikai csoportosulás sem vállalhatott nyíltan jobboldali programot.
Az adott viszonyok között a legkevésbé baloldalinak a Független Kisgazdapárt
számított, s így beilleszkedhetett az új parlamenti pártok rendszerébe. (A párt
markánsan jobboldali irányultságú vezetői kiszorultak a vezetésből, s arra is
rákényszerültek, hogy elhagyják az országot.) A Független Kisgazdapárt
vezetője az alapvetően baloldali gondolkodású Tildy Zoltán volt, aki megfelelő
partnernek bizonyult a háború lezárulásával és a szovjet csapatok jelenlétével
„helyzetbe” került Kommunista Párt számára is. A Független Kisgazdapárt volt a
győztese az első választásnak is: 1945 őszén a szavazatok 57%-át szerzi meg.
Alakult egy kifejezetten Polgári Demokrata Párt is. Ennek eszmei-politikai
gyökere a két világháború közötti időszak két magyar polgári tömörülése volt: az
egykori Vázsonyi-féle Demokrata Párt és a Rassay Károly-féle Liberális Párt.
Természetesen egyiknek sem volt közvetlen folytatása, ezt a pártot a
beilleszkedésre kész arisztokraták, a nagytőkések, a magas beosztású
értelmiségiek tekintették a magukénak, valamint a kisiparosok, a kiskereskedők.
Vezéralakjuk Teleki Géza, az öngyilkos Teleki Pál miniszterelnök fia, az 1944-es
Ideiglenes Nemzeti Kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Ez a Polgári
Demokrata Párt nem került bele a hamarosan megalakuló pártszövetségbe.
Teleki Géza hamarosan külföldre távozott, mint sokan azok közül, akik nem
tudtak közösséget vállalni a háború utáni Magyarországon elinduló
folyamatokkal.
Természetes szerephez jutott a Szociáldemokrata Párt. amely a politikai
paletta legrégebbi pártja volt. A Bethlen-Peyer-paklumban való részvétele persze
gyanút ébresztett a kommunistákban, de valódi munkáspárt jellegét mégsem
vitathatták el. A Szociáldemokrata Párt legális, engedélyezett pártként működött
a Horthy-korszak idején, csupán a nyílt fasizmusba torkolló végső szakaszban
szorult illegalitásba.
A Nemzeti Parasztpártot még a háború előtt hozták létre azok a parasztságból
jött politikusok és újságírók, akik ugyan nem voltak marxisták, mint a
szociáldemokraták és még inkább a kommunisták, de célkitűzéseik – persze
elsősorban a falu népére vonatkoztatva – olyanok voltak, mint bármely
szocialista típusú párté. Tehát egy osztály nélküli demokráciát, a
nagybirtokoknak a szegényparasztok közötti felosztását kívánták. Nevükben a
„Nemzeti” jelző arra utalt, hogy bizonyos nacionalista vágyak, sőt indulatok sem
voltak idegenek tőlük. Ez is számos szavazót állított melléjük. Vezéralakjuk
Veres Péter, a szegényparaszti sorból jött író-újságíró-politikus volt. A Nemzeti
Parasztpárt és a Kommunista Párt napi célkitűzései a különböző jelszavak
ellenére igen közeli rokonságot mutattak. Olyan nagy hatású pedagógiai
intézmény, mint a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) a két párt
közös támogatásával jött létre.
A szocializmus felé haladó új világ ilyen előzmények folytatása volt.

Az első négy év
A Magyar Kommunista Párt (MKP) mint törvényes társadalmi szervezet új
intézmény volt. Korábban kommunistának lenni bűncselekmény volt, súlyos
börtönbüntetés, sőt halál is várhatott arra, akiről kiderült, hogy a betiltott párt
tagja. Még az is büntetésre számíthatott, aki csak olyan kijelentést tett, amely
alapján arra lehetett következtetni, hogy rokonszenves számára a kommunista
eszmevilág.
A tanácsköztársaság bukása után jelentős számú kommunista emigrált
Magyarországról, előbb általában Ausztriába és Németországba, majd Hitler
hatalomra kerülése után a Szovjetunióba. (Itt azután nem kevesen a sztálini
„tisztogatások” áldozatai lettek.) Természetesen itthon is alakultak titkos
kommunista sejtek. A társadalmi életre nem lehettek valós hatással, de titokban
terjeszthették a hitet a majdani boldog kommunista életről. Olykor – szintén
titokban – a Szovjetunióból jött erősítés, hogy a remény agitátoraiként
segítsenek itthoni elvtársaiknak. Természetesen rájuk is börtön, néha halál várt.
És amíg nem lehetett kipróbálni, milyen is a gyakorlatban a kommunizmus,
addig a kommunista jövőkép igen sokak számára vonzónak tűnt.
Amikor a háború befejeztével törvényesen működhetett a Magyar
Kommunista Párt, vezetői két csoportból kerültek ki. Azokból, akik a Horthy-
korszakban itthon népszerűsítették az eszmét, élesztették a reményt, valamint
azokból, akik az emigrációból (a Szovjetunióból) tértek haza. Ez a két csoport
kezdetben viszonylag jól együttműködött, a kommunista vezetők népszerűsége
és tömeghatása jóval nagyobb volt annál, amit a választási eredmények
indokoltak volna. Persze már ekkor is érezhető volt, hogy a Szovjetunió,
mindenekelőtt pedig az itt állomásozó szovjet csapatok parancsnokai nagyobb
bizalommal voltak a Moszkvából érkezett, mint a mindig itthon tevékenykedő
kommunisták iránt.
Ezeknek a kommunistáknak nyilvánvaló céljuk az volt, hogy Magyarországon
is kommunista rendszert hozzanak létre. Egyelőre azonban az volt a feladat,
hogy elviselhető közállapotokat teremtsenek. Az ország romokban állt, a
vonatok nem jártak, áruhiány volt, a pénz elértéktelenedett. Ahogy az egyik
kommunista szerkesztő írta: „A semmit nem lehet szocializálni.”
A meghatározó Kommunista Párt legfőbb négy vezetője a moszkvai
emigránsok, az ún. „moszkoviták” közül került ki, őket „négyesfogatként” is
emlegették. A négyesfogat tagjai Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, és
Révai József voltak. Ezek az emberek, akiket néhány év múlva egy egész ország
gyűlölt, kezdetben még közkedveltségnek örvendtek.
Gerő Ernő a háborút követő első időszakban közlekedési miniszter volt. Ekkor
adta ki a híres jelszót: „Arccal a vasút felé!” És felépültek a lerombolt
pályaudvarok, kijavították a síneket, készültek a tehervagonok és a
személyszállító vasúti kocsik. Meglepően rövid idő alatt helyreállt a vasúti
közlekedés. Ehhez elengedhetetlen volt a háború végén a németek által
felrobbantott hidak újjáépítése. Gerő mindenütt személyesen volt jelen.
Vitatkozott a mérnökökkel, lelkesítette a munkásokat, maga ment át először a
kész hídon, mintegy bizonyítandó, hogy nem szakad le. Elterjedt a dicsőítő
jelszó: „Éljen Gerő, a hídverő!” Senki se hitte volna, hogy ennek a dicsőített
embernek néhány év múlva mindenki átokszavak között ejti ki a nevét.
A legnagyobb csodának akkortájt az új pénz megteremtése számított. Az a
pengő, amelyet 1927-ben teremtettek meg, megszüntette az akkori igen magas
inflációt. Ez a pénz közel 15 évig nemzetközileg is megbecsült valuta volt.
Hanem amikor beindult a háborús költekezés, értéke folyamatosan csökkent,
majd a háborút követő hónapokban eszeveszett zuhanásba kezdett. A számok
elvesztették az értelmüket: már nem ezrekben számoltak, hanem milliókban,
milliárdokban és billiókban. A bélyeg a helyi levélre 2 billióba került. Ez
számmal leírva így néz ki: 2 000 000 000 000. Infláció sokszor előfordult már a
gazdaságtörténetben, nálunk is (először a XIV. században, Róbert Károly
uralkodásának elején), külföldön is (például az első világháborút követően
Németországban és Franciaországban). De ilyen mértékű infláció, amelyben a
számok teljesen elveszítették az értelmüket, sehol, semmikor nem volt. Talán ez
az egyetlen dolog, amelyben kicsi és megcsonkított országunk egyértelműen
világrekordernek tekinthető. És az új pénz meglepően gyorsan létrejött. A
világháború 1945 tavaszán véget ért, az addig folyamatosan inflálódó pénz
értéke rohamosan zuhanni kezdett. S alig több mint egy év múlva, 1946
augusztusában megszűnt a boszorkánytánc, s megjelent egy ősi nevű új
pénznem: a forint.
Ezek a jó, hasznos, sikeres gazdasági teljesítmények igen népszerűvé tették a
Kommunista Pártot. A népszerűséget országszerte növelte a pedagógia
forradalmasítása. Kiterjesztették és megerősítették a közoktatást. Rengeteg olyan
falusi tehetség juthatott el magasabb iskolákba, aki régen minden bizonnyal az
eke szarva vagy a gyári munkapadok mellett töltötte volna le az életét. A
statisztikusok már néhány év múlva elképedtek, hogy milyen jelentős mértékben
csökkent az analfabetizmus. A megalakult népi kollégiumok lehetővé tették,
hogy a tehetséges munkás- és parasztfiatalok egyetemet végezhessenek.
Kezdetben volt a Győrffy Kollégium nevű kitűnő intézmény, ahol a tanulni
vágyó ifjú, ha szegény is volt, tanulhatott, járhatott bármely egyetemre. Kapott
lakást, ennivalót, s ha kellett, ruhát is, ameddig jól tanult. Tanáraik a kollégiumi
órákon kiegészítették az egyetemi tananyagot. Az ifjúnak egyetlen kötelessége
volt: tanulni és eredményesen vizsgázni. Hamarosan nagy hírű iskola lett a
„Győrffy”. Igazgatója, Kardos László pedagógiatörténetünk egyik jeles alakja
úgy tervezte, ha sok ilyen népi kollégiumot szerveznek, akkor ezrével küldhetik
a falu és a külváros tehetséges gyermekeit az egyetemekre, s létrejöhet az a népi
értelmiség, amely sok magyar gondolkodó vágya volt már évtizedek, évszázadok
óta.
Az országot kisgazda, szociáldemokrata, kommunista és nemzeti parasztpárti
miniszterekből álló kormány vezette, de már régóta érződött a kommunisták
törekvése arra, hogy partnereiket kiszorítsák a hatalomból. Ez a folyamat 1948-
49-ben érkezett el a végpontjához. A szociáldemokrata és kommunista párt
kikényszerített egyesülésével létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, s ezzel az
egypártrendszerű diktatúra. Rákosi Mátyás kíméletlenül számolt le politikai
ellenfeleivel: az üldözésből nemcsak a polgári politikusoknak jutott ki, hanem
kommunista vetélytársainak is.

A Rajk-per
Mint már szó volt róla, a Kommunista Párt vezérkara, az ún. „négyesfogat" –
Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József – korábban moszkvai
emigráns volt. Ők a korabeli szovjet gyakorlatból, Sztálintól tanulták a
kommunizmust. Révai József volt az, aki viszonylag rövidebb ideig tartózkodott
Moszkvában, hosszabb időt Csehszlovákiában töltött. A tanácsköztársaság
bukása után Ausztriába ment, innen hazatért, itthon bebörtönözték, szabadulása
után Csehszlovákiába menekült, s amikor Hitler csapatai elárasztották
Csehszlovákiát, a Szovjetunióba ment tovább. Csehül már tudott, jó nyelvérzéke
volt, könnyen megtanult hát oroszul is. Úgy tért haza 1945-ben tekintélyes
kommunistaként, hogy vagy főszerkesztő vagy művelődési miniszter lesz. Lett is
idővel ez is, az is. Az itthoni kommunisták közül leginkább Rajk Lászlóval
barátkozott össze.
Rajk volt a legjelentékenyebb vezető a pártban azok közül, akik nem
Moszkvából jöttek. Rajknak itthon és Nvugat-Európában volt mozgalmi múltja.
Magyar-francia szakos tanárnak indult, a kitűnő tudósképző intézetnek, az
Eötvös Kollégiumnak is tagja volt. Két évet tölthetett az egyetem bölcsészkarán,
amikor kiderült, hogy a jeles intézmény néhány hallgatója kommunista körökbe
jár, egyesek pedig – köztük Rajk – tagjai is az illegális kommunista pártnak.
Büntetőper indult ellenük, de a vád súlyához képest enyhe fogházbüntetéssel
úszták meg a dolgot, ám valamennyiüket kicsapták az egyetemről. Rajkot is.
Ezután nyugati kalandok felé indult. Járt Franciaországban, majd
Spanyolországban is, részt vett a polgárháborúban: valódi, fegyverrel harcoló
kommunista lett. Okos is volt, művelt is volt, bátor is volt, ráadásul pedig kitűnő
megjelenésű férfi. Vonzó megjelenése, lebilincselő beszédmodora, jó áttekintő
képessége alkalmassá tette arra, hogy vezető legyen. És amikor hazatért, már
olyan nagy mozgalmi gyakorlata volt, hogy cselekvő párttagként, irányítóként
sem bukott le. Amikor a háború befejeztével Moszkvából hazaérkeztek azok,
akik eleve a magyar kommunista mozgalom vezetőinek voltak kiszemelve, nekik
mindenekelőtt Rajk Lászlóval kellett számolniuk. Az együttműködéssel eleinte
nem is volt baj: Rajknak először a pártközpontban jutott vezető szerep, majd
pedig belügyminiszter, később külügyminiszter lett.
Ebben az időben a magyar külkapcsolatoknak sajátos területe volt a
Jugoszláviával való viszony. Mivel Jugoszlávia kommunista irányítás alatt állt,
ez a viszony kezdetben felhőtlen volt. Hamarosan azonban megromlott, mivel
Tito nem volt hajlandó alávetni országát a sztálini Szovjetuniónak. Ezt
megtehette, hiszen Jugoszláviát nem a szovjet hadsereg szabadította fel: a
jugoszláv partizánok maguk űzték el a fasisztákat. Moszkva árulással vádolta
Titót: azt állította, hogy Tito a nyugati kapitalista hatalmak kiszolgálója, „láncos
kutyája”. Rajk László miniszterként többször is érintkezett a jugoszláv
vezetőkkel.
A Moszkvából jött kommunista vezetők egyre féltékenyebben tekintettek a
népszerű, s népszerűségét tudatosan építő Rajk Lászlóra. Rajk mindig ott volt
például a népi kollégiumok táncos összejövetelein is, megtáncoltatta a lányokat
és a tanárok feleségét. A gyűléseken nem szónokolt, hanem igyekezett
elbeszélgetni a jelenlévőkkel, koccintott a férfiakkal. Rákosinak útjában volt, el
akarta távolítani. Révai is észrevette, hogy életveszélyes Rajkkal barátkoznia.
Rajkot letartóztatták, hazaárulás és kémkedés címén emeltek ellene vádat.
Igazából mindmáig érthetetlen, miként bírták rá, hogy ne védekezzen a képtelen
vád ellen. Elítélték és kivégezték. A Rajk-per nem az egyetlen ilyen
„koncepciós” per volt: nagyon sokan estek áldozatul Rákosi és csapata
önkényének.
1948-49-ben komor és sötét évek sora indult el. A Moszkvából érkezett
kommunisták nem egy reménybeli jobb, igazságosabb társadalmat valósítottak
meg. hanem Sztálin embertelen, a realitásokat semmibe vevő kegyetlen
diktatúráját ültették át hazai talajba. Sztálin „legjobb magyar tanítványa”, Rákosi
Mátyás pedig jó néhány évre az ország korlátlan ura lett.

Rákosi Mátyás évei

1949-től Magyarország a rémület és a szorongás hona volt. Ezekben az években
vált felismeréssé és tömegek élményévé, mit is jelent a szovjet típusú bolsevik
szocializmus. A börtönök megteltek: vezető politikusok és egyszerű emberek
egyaránt féltek a holnaptól.
Már korábban szó esett a tervgazdálkodásról, de valódi gyakorlattá csak akkor
vált, amikor a nagyüzemek, gyárak állami tulajdonba kerültek. A nagybirtokokat
már korábban elvették tulajdonosaiktól: nagyobbrészt felosztották a nincstelen
parasztok között – hogy majd nemsokára a termelőszövetkezetek szervezése
címén lényegében ismét elvegyék tőlük –, kisebb részben állami gazdaságok
lettek. Rövidesen sor került az üzletek, a bérházak államosítására is. Akik a
közelmúltban még tulajdonosok voltak, kifosztottnak érezték magukat. De
akiknek maradt földjük, vagy éppen kaptak földet, s egyelőre sikerült kívül
maradniuk a termelőszövetkezeteken, azokat teljesíthetetlen mértékű
terménvbeszolgáltatási kötelezettség nyomorította. Gyakori volt, hogy hivatalos
személyek söpörték ki a parasztporták padlását, s még a hasznosítható
hulladékot is elvitték. Aki tiltakozott, azt államellenes bűnözőként kezelték.
Kezdetben a rendőrségnek volt „államvédelmi osztálya”: ezt rövidítve ÁVO-nak
nevezték. A terror kiterjesztése szükségessé tette, hogy ezt külön hivatallá
fejlesszék, s így létrejött az Államvédelmi Hivatal, rövidítve ÁVH. Az ávéhások
egyenruhában jártak, amely különbözött a rendőrökétől és a katonáékétól is.
Nevük rettegést keltett mindenkiben. Ők hajtották végre a hírhedett
kitelepítéseket is. Először a volt arisztokratáknak, nagybirtokosoknak,
hajdanában gazdag polgároknak, régi, esetleg már évek óta nyugdíjas
főtisztviselőknek kellett elhagyniuk városi otthonukat. Legtöbbször valamely a
fővárostól igen távoli falucska vagy tanya melléképületeiben (istálló, csűr stb.)
kaptak az ÁVH-tól „új otthont’’. A társadalmi osztályok lényegi felszámolása
után az új hatalom így folytatta az osztályharcot.
Természetesen az irodalom, a művészet, a színház is állami irányítás alatt állt.
A hatóságok elvárták, hogy az írók neveljék az olvasókat, szerettessék meg
velük a szocializmust, azt, amit nem szerettek.
A könyvkiadókban „tématervek” voltak. Az íróktól csak azt fogadták el, ami
benne volt a tervben. Itt is tervgazdálkodás folyt. A legtágabb témakörök az
„üzemi témák”, a „mezőgazdasági témák” és a „munkásmozgalmi témák”
voltak. Valamivel könnyebb volt kiegyezni olyan történelmi regények dolgában,
amelyek az iskolai tananyagban szereplő korszakokról szóltak. Híres
forradalmárokról is lehetett életrajzi regényeket írni.
A festők és zenészek is hasonló körülmények között dolgoztak. A vállalatok
igazgatói szobáiba munkástárgyú képeket rendeltek. A harcias szövegű indulók
is hamar nyilvánosságot kaptak. Persze azért néha előfordult, hogy
magánemberek a szobájuk falára egy csendéletet vagy szerelmes tárgyú képet
vásároltak.
Az építészetre a tömegtermelés lett jellemző: kaszárnya jellegű
tömeglakóhelyek éktelenítették a városokat. Ezekre persze szükség is volt,
kellett a lakás, de a szépség szempontja teljesen elsikkadt, kiveszett.
1953-ban meghalt Sztálin. „Legjobb magyar tanítványának” a hatalma is
megingott egy időre, de nem dőlt meg. A szintén Moszkvából érkezett Nagy
Imre lett a miniszterelnök, de a párttitkár székében továbbra is Rákosi Mátyás
ült. Nagy Imre gondolkodásmódja az azonos moszkvai környezeti hatások
ellenére is jelentősen különbözött Rákosiétól. Az új miniszterelnök olyan
intézkedéseket hozott, amelyek könnyebbé tették az emberi életet, az
igazságtalanul bebörtönzötteket pedig szabadon engedte. Rákosi természetesen
egyetlen pillanatra sem nyugodott bele a hatalomvesztésbe, s két esztendő múlva
sikerült elérnie moszkvai patrónusainál Nagy Imre leváltását.

1956 előtt, alatt és után

Nagy Imre két évét azonban nem lehetett meg nem történtté tenni, Rákosi nem
tudta visszaállítani régi hatalmát. Az ország népe – beleértve a párttagságot is –
megízlelte a szabadabb légkört. Ily módon a párt taggyűlésein is vita folyt a
helyes vezetési módszerekről és lehetőségekről. A reformokat kívánók továbbra
is vezetőjüknek tekintették Nagy Imrét. Sokan emlékeztek még – ahogyan ma is
emlékeznek – 1953-as, kormányprogramot meghirdető beszédére. Nem szólt ő
akkor a korábban elkövetett hibákról. De mellőzte a lelkesítő szónokiasságot is.
Szemtelen hangütésű beszédéből azonban a méltányosság, az emberi méltóság
megbecsülése hangzott ki.
Arra is emlékeztek, hogy megnyíltak a börtönajtók. Akik elkerülhették a
halálos ítéletet, azok ismét szabadok lettek. Sokan annak idején valamilyen
magas állami hivatal vezetői székéből kerültek egyenesen börtönbe, s most nem
kevesen a börtönből kerültek egyenesen magas hivatalokba.
A politikai helyzet egyre inkább arra mutatott, hogy Rákosinak mennie kell.
1956 tavaszán Moszkvában a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán
Hruscsov feltárta Sztálin bűneit, s ez év nyarán a „legjobb magyar tanítványnak"
búcsúznia kellett a hatalomtól: elindult a haláláig tartó szovjetunióbeli
száműzetésbe.
Rákosi ment, de a politikája maradt. A főtitkári széket a négyesfogat egy
másik tagja, Gerő Ernő foglalta el, s ennek következményeként 1956. október
23-án forradalom tört ki Magyarországon. A későbbiekben évtizedeken át ezt
„ellenforradalomnak” nevezték. Ez ugyancsak téves meghatározás volt, mivel a
forradalom kommunisták mozgalmaként indult a szovjet megszállók és hazai
kiszolgálóik ellen, akiknek az önkényuralmát eléggé nehezen lehetett volna
baloldalinak, forradalminak tekinteni. Ha lelkes kommunisták és egykori
földesurak együtt harcolnak a közös ellenség ellen, az nemzeti küzdelem. Ha
buzgó klerikálisok, vallásos kisemberek, vallástalan istenhívők és mindent
tagadó ateisták vállvetve harcolnak egy külföldi ország katonái és azok hazai
kiszolgálói ellen, az szabadságharc, nem ellenforradalom. Az ellenforradalmat
kiáltók elgondolkodhattak volna azon, hogy a küzdelem élén Nagy Imre állt,
több évtizedes kommunista múlttal a háta mögött. Zavart az okozhatott, hogy a
fosztogatók és egyéb bűnöző bandák is nemzeti hősként próbáltak tetszelegni a
szükségszerű zűrzavarban. Amint az indulatok keresték az ellenfelet,
mindinkább másutt vélték feltalálni azt, akit gyűlölni kell. A harcot
kommunisták kezdték, de nem egy szövetségesük éppen a kommunistákban
látott ellenséget, a kommunisták pedig ellenforradalmárnak tekintették az
ellenük fordulókat. Ennek a nehezen áttekinthető helyzetnek előbb-utóbb
tisztázódnia kellett volna. De a megszálló hatalom, a Szovjetunió ellenségének
tudta a felkelőket akkor is, ha azok kommunisták voltak. A bolsevik szemlélet
szerint pedig az, aki a Szovjetunió ellen harcol, csak ellenforradalmár lehet.
Mint minden társadalmi felbolydulásban, itt is akadtak bűnös cselekedetek,
voltak, akik a forradalmi körülményeket személyes bosszúik rendezésére
használták fel, de a felkelés egészének a szándéka egyértelmű volt: a sztálinista
önkényuralom helyett demokráciát, a szovjet parancsuralom helyett pedig
független Magyarországot akartak azok, akik fegyvert fogtak. Nagy Imre
elszántan vállalta magára a forradalmi Magyarország vezetésének a feladatát.
Megmenthette volna az életét is, ha idejében átáll a vérbe fojtók oldalára. Sokan
tették ezt. Ő azonban konok tisztességgel kitartott a forradalom és azon
meggyőződése mellett, hogy amit ők tettek, az forradalom volt, s ezt az országot
leigázó szovjet hatalom óriási haderejével eltiporta.
Sok volt az áldozata a forradalomnak, sok volt a megtorlásként hozott halálos
ítélet. A győztes a szovjet hadsereg volt, de a kivégzéseket a magyar állam
hatóságai és hóhérai hajtották végre. A szovjet fegyverek révén uralomra került
új vezetők pedig szándékosan nem óhajtottak különbséget tenni az önfeláldozó,
tiszta hősök és a zavarosban halászó bűnözők között. A kivégzett Nagy Imrét
csak halála után harmincegy évvel, 1989-ben temette el az ország.
Rajta kívül sokaknak kellett még meghalniuk, még többen kerültek évekre
börtönbe, tömegek hagyták el új emigránsokként a hazát. És folytatódott a
kommunista Magyarország története, de nem teljesen ott, ahol 1956. október 23-
án abbamaradt.

Kádár János korszaka

Amikor Rákosi Mátyás egyeduralma véget ért, és a forradalom előérzete
egyaránt érzékelhető volt az utcákon és a pártközpontban, sokan úgy készültek a
változásokra, hogy Nagy Imre mellett Kádár János lesz a másik vezéralak. Ha
Nagy Imre a miniszterelnök, akkor Kádár János legyen a párt főtitkára. A
történelem azonban jócskán átrendezte a helyzeteket és a lehetőségeket.
Kezdetben úgy tűnt, hogy a Szovjetunió kiegyezik a közeledő magyar
fordulattal. Ha ez bekövetkezett volna, akkor akárhogyan is valósul meg a
függetlenség kivívása, a változást kívánó mozgalmak bármelyike lett volna is az
új államrend meghatározó eleme, Magyarország minden bizonnyal készséggel,
sőt szívesen fogadta volna egy szomszédos nagyhatalom baráti szövetségét. De
hamarosan megváltozott a helyzet. Már úgy tűnt, hogy a szovjet alakulatok
kifelé indulnak, amikor Moszkva egyszerre megváltoztatta az álláspontját. A
kivonuló csapatok visszafordultak, újabb erők is jöttek, s november 4-én
offenzívát indítottak a magyar felkelők ellen. Arra semmiképpen nem volt mód,
hogy Magyarország számottevő ellenállást fejthessen ki a szovjet túlerővel
szemben. Nyilatkozatokkal és be nem váltott ígéretekkel nem lehet harcra kelni
egy nagyhatalom ellen. A Nyugat sok mindent ígért már Magyarországnak az
évszázadok során, de se Rákóczinak, se Kossuthnak, se Károlyi Mihálynak nem
jutott több együttérző nyilatkozatoknál. Most se tett senki semmit a magyar ügy
érdekében. Erre a folyton időszerű történelmi helyzetre mindig érvényesek
voltak a költő szavai, hogy „győzni nem, de halni volt remény”. – Nagy Imre és
a vele tartók csökönyös becsületessége, feltétel nélküli hazaszeretete csak
tragédiákhoz vezethetett. Örök dicsőség nekik, az utókor őket igazolta.
Számosan viszont úgy gondolták, hogy realitásként kell elfogadni a szovjetek
uralmát Magyarország fölött, s meg kell próbálkozni az e helyzeten belül
kínálkozó mozgástér jó kihasználásával. Ennek az erkölcsileg kétes értékű, a
gyakorlatban azonban nem haszon nélkül való pálfordulásnak legfőbb és
legjellegzetesebb alakja volt a következő három évtized meghatározó
államférfia: Kádár János.
Már évtizednyi idővel a háború előtt, sihederként lelkes kommunista volt.
Munkásfiú, valódi proletár származék. Bátor is volt, tanulni is kívánt, hamarosan
okosnak is bizonyult. Őszintén lelkesedett a Szovjetunióért, hiszen fogalma sem
lehetett arról, mi történt valójában a harmincas évek alatt a Szovjetunióban. A
bolsevikokban látta azt az erőt, amely felszabadíthatja Magyarországot a
horogkeresztes rabtartók igája alól.
Bár nem volt „moszkovita”, a régi kommunista Kádár 1945 után jelentős
szerepet játszott a kommunista párt vezetésében. A NÉKOSZ felső vezetésének
is fontos tagja volt, összekötő az igazgatók és a hivatalos szervek között.
Kapcsolata Kardos Lászlóékkal akkor is megmaradt, amikor a népi
kollégiumokat felszámolták. Ezek a pedagógusok Nagy Imre lelkes hívei voltak.
Velük együtt Kádár szemlélete is egyre inkább módosult. Ő is, akárcsak az
eszményi kommunista eszméket hívő és valló Nagy Imre egy közjólétre és
közboldogságra irányuló, a valósághoz képest utópista társadalmat kívánt
megvalósítani. Amikor már küszöbön álltak a változások, igen sokan Nagy Imrét
és Kádárt együtt kívánták az ország vezetőinek. Háy Gyula, a kitűnő drámaíró,
egykor szovjetunióbeli emigráns többször is úgy nyilatkozott nyilvánosan, hogy
tisztességes magyar ember addig nem nyugodhat, amíg nem Nagy Imre lesz a
miniszterelnök és Kádár János a párt főtitkára. (A tragikus bukás után, amikor
Nagy Imre vértanú lett, Kádár János pedig miniszterelnök, Háy Gyula hosszú
éveket töltött börtönben, majd kiszabadulása után Kádár új formájú kommunista
rendszere elől mindhalálig tartó emigrációba vonult.) Mellesleg Rákosi
egyeduralmának kibontakozása során Kádárt is ellenségnek minősítették, s 1951
és 1954 között börtönben volt.
Amíg úgy tűnhetett, hogy a Szovjetunió békésen kiegyezik a magyar nemzet
forradalmával, addig Kádárnak és Nagy Imrének közös volt az útja. Hanem
amikor kiderült, hogy a Szovjetunió el akarja tiporni a magyar forradalmat,
Kádár nem vállalta az előre látható tragédiát és a vértanúságot. Nem lett ő egy
pillanatra sem Rákosi Mátyás rendszerének a folytatója, még csak nem is szovjet
típusú rendszert kívánt, hanem egy humánusabb, magyar kommunizmust,
amelyet a nagy Szovjetunió pártfogol.
Kádár emberi, közéleti megítélése, rendszere évtizedeinek jellemzése igen
ellentmondásos. Nehéz egységben látni a nevéhez fűződő korszakot. Hiszen a
háború befejezése óta eltelt öt évtizedből három – tehát e korszaknak több mint a
fele – az ő nevéhez fűződik. A politikai humor emlékezetes szólásmondása
szerint az ő idején Magyarország volt „a béketábor legkellemesebb barakkja”. A
külföld pedig egyszerre dicsérő és elmarasztaló jellemzéssel Magyarország
társadalmi rendjét „gulyáskommunizmusnak” nevezte. A hatvanas-hetvenes
években azt is mondogatták, hogy azt, amiért 1956-ban meghaltak, Kádár
csöndben, észrevétlenül megvalósította – s ez legalább részben igaz is volt.
Ugyanakkor könnyekig meghatva beszélt arról, hogy találkozott, beszélgetett,
kezet rázott híres szovjet vezetőkkel. De kölcsönöket nyugatról szerzett. Később
a szemére hányták és hányják mindmáig, hogy eladósodásunk az ő általa felvett
kölcsönökkel kezdődött. Ezeket a hatalmas összegeket részben megalapozatlan
beruházásokra fordította, részben pedig az életszínvonal emelésére, hogy
megkopó népszerűségét óvja. Ehhez a körülményhez viszont hozzátartozik az a
vitathatatlan tény, hogy évszázadunk során alig-alig élt olyan jó életszínvonalon
a magyar nép, mint azokban a hatvanas-hetvenes években.
Megszűnt a szakadatlan szorongást, rémületet keltő Államvédelmi Hivatal (az
ÁVH). Származása okán senki előtt nem zárták el a továbbtanulás útját, s a
tanulás anyagi terhei is minimálisak voltak. Megváltozott a mindennapi élet
hangulata: az emberek mertek oldottan beszélni egymással, s bár a rendszer
lényegét illető bírálatok nem kaphattak nagyobb nyilvánosságot, attól senkinek
sem kellett félnie, hogy véleményéért börtönbe kerülhet.
A műveltség terjesztése politikai feladat lett. A Magyar-Szovjet Baráti
Társaság már korábban is elég széles körök számára terjesztett irodalmi,
történelmi, természettudományos ismereteket. Ez az intézmény valójában csak a
nevében volt „szovjet" – esett itt szó ókori történelemről, középkori irodalomról,
az angol ipari forradalomról is, bár eléggé rendszertelenül. A megalakuló
Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) már rendszeres szabadegyetemi
programokat kínált a széles közönség számára.
A könyvkiadás továbbra is állami kézben maradt, de a Rákosi-korszakhoz
képest összehasonlíthatatlanul színesebbé vált: megjelent magvar nyelven – a
kifejezetten antikommunista művek kivételével – a klasszikus és modern
világirodalom színe-java, ráadásul olcsó áron, mindenki számára
hozzáférhetően. A „cenzúra” szó ugyan nem hangzott el, de a Kiadói
Főigazgatóság lényegében cenzori hivatalaként működött, ám az évek múlásával
e hivatal szigora folyamatosan csökkent. A kor cenzorai főként a szocializmust
bíráló gondolatokra, a kapitalizmust dicsőítő szövegekre vadásztak, no meg az
erotikára, mivel azt teljes egészében „burzsoá csökevénynek" tartották.
Természetesen erotikus szórakozóhelyek sem léteztek. Az aránylag elfogadható
életszínvonal és a kötelező álszemérem némileg korlátolt kispolgárivá tette
Kádár szocializmusát. De az emberek mindennapi élete sokkal elviselhetőbb és
veszélytelenebb volt, mint akár a háborút megelőző években, akár Rákosi
rémuralommá fokozott rendszerében. A színházak sem játszhattak bármit – de
sok mindent játszhattak. A mozik is mindig tele voltak. Itt is olcsóbbak voltak a
jegyek, mint akár a korábbi időszakokban, akár ezt követően. A rádió már
régebbtől, a húszas évektől kezdve megjelent a magyar lakásokban, s a
forradalom izgalmai után hamarosan felbukkant a televízió is, valamint az életet
könnyítő háztartási gépek egész sora. Ezek is fokozták a proletár életforma
kispolgáriasodását. Résnyire megnyíltak a határok is: igen kevéske pénzzel a
zsebben el lehetett jutni a nyugati országokba, bár sokakat ettől a lehetőségtől is
elzártak.
A hatvanas-hetvenes évek légköre persze az emlékekben meg is szépül. Akik
csak idősebb rokonaikról hallanak róla, hajlamosak azt hinni, hogy ez a Kádár-
kori szocializmus jó volt, szép volt. Nem volt az. De mindenképpen
elviselhetőbb, nyugodtabb és biztonságosabb volt, mint ami a szocializmus
világcsődje után következett, s ami most a mi jelenünk.
Maga a szocializmus különböző országokban igen különböző lehetett. A
kiinduló minta, a szovjet bolsevik kommunizmus a híre szerint igen csábító volt.
Aki hivatalos kiküldöttként vagy vendégként, esetleg turistaként járt valamelyik
szovjet köztársaságban, az igen érdekesnek találhatott mindent egy kirándulás
erejéig. De ha közelebb tudott hajolni a szovjet emberek mindennapi életéhez,
akkor bizony lelohadt az elragadtatása. Még a közép-európai országok
szocializmusa sem volt egyfonna: a lengyel, a román, a cseh és szlovák, a bolgár,
a kelet-német állami és társadalmi rend egyaránt szocialista volt, példaképének
egyaránt a Szovjetuniót tartotta, mégis mindenütt más volt az életérzés. Nem is
szólva a jugoszláv szocializmusról, amely politikailag szemben állt a
Szovjetunióval.
És ez az azonos elvekre formált, de egymástól annyira különböző népeknek
otthont adó országcsoport szinte egyszerre jutott gazdasági és társadalmi
válságba, nem lehetett többé a régi módon irányítani. A nyolcvanas években
bekövetkezett a történelmi csőd. A szovjet katonákat egyik kommunista ország
sem kergette ki, holott valamennyinek a népe erre vágyódott. De mintha az
idejük lejárt volna, végül is mentek maguktól. A Szovjetunió, amely évtizedeken
át világhatalom volt, magától, külső erőszak nélkül omlott össze.
A hajdani szocialista országok közül egyesek felbomlottak, s az utódállamok
egymás ellenfelei lettek. Csehország és Szlovákia szétvált. Nyugat- és Kelet-
Németország egyesült. A Jugoszláviát alkotó országok szétugrottak, s véres
háborúba kezdtek egymás ellen. Nem mi szüntettük meg fél évszázados
szocializmusunkat, még csak nem is a Szovjetunió. A történelmi végzet döntött
így másutt is, minálunk is. És a szocializmus agóniájával szinte egy időben
harminc évi vezetés után Kádár János is ágynak esett, s álmával és államával
együtt meghalt.
Magyarázni persze lehetne, hogy mi történt, miért és miként. De a lényeg
akkor is az marad, hogy lezárult egy több évtizedes korszak. Arra ébredtünk,
hogy volt szocialista állam, volt kommunista társadalmi rend – s immáron nincs.
Volt és nincs.

Elkezdődik egy új jelen

Ha az ember túlságosan közel hajol egy képhez, szinte semmit se lát belőle. Az
áttekintéshez távolság, távlat kell. A régi historikusok, ha a saját korukhoz értek,
ilyenféle szavakkal fejezték be a művüket: „Ez már nem történelem, hanem
politika, az utánunk jövők majd át tudják tekinteni a mi korunk történéseit is”.
A szocializmus hirtelen befejeződése után a mi jelenünk kezdődik. A naptár
szerint 1989-ben. Ami ekkor történt, ezt nevezzük rendszerváltásnak. A csődöt
mondott kommunista vezetés önként kiadta a kezéből a hatalmat: népünk
szerencséjére – és persze bölcsességének köszönhetően – a rendszerváltás
erőszak nélkül ment végbe, anélkül, hogy akár egyetlen pofon is elcsattant volna.
Fél évtizeddel egy ilyen horderejű változás után még nem lehet megmondani,
hogy valójában mi is történt. Annyi bizonyos, hogy az elmúlt évtizedek után
valami egészen más következett. Sokan állítják, hogy ismét kapitalista lett a
gazdálkodásunk és az életformánk. Ez, főként az „ismét" szó ellentmondani
látszik annak a történelmi tapasztalatnak, hogy ami elmúlt, az változatlan
formában soha többé fel nem támad. Nem folytathatta tehát az ország ott, ahol a
kommunista hatalomátvétel előtt abbahagyta: a kommunizmus évtizedei nem
törölhetők ki nemzetünk történelméből. Talán éppen ez a kommunizmus
bukásának az egyik legmaradandóbb tanulsága, hogy a múltat nem lehet
eltörölni. „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa" – a győztesek és vesztesek vére
és gondolata egyaránt ott lüktet a jövőben.
Az bizonyos, hogy amit a sokáig fennálló rend illetékesei szocializmusnak
neveztek, az ellenszenvesnek bizonyult az átélők jelentős része számára, még
akkor is, ha mindenki tudatában volt annak, hogy Kádár rendszere sokkal
elviselhetőbb volt a benne élők számára, mint a szovjetunióbeli példa vagy a
Rákosi-féle szorongásos világ. Így hát amikor 1990-ben eljött a szabad
választások lehetősége, a legtöbb állampolgár számára nem az volt a fő kérdés,
hogy mi legyen, hanem az, hogy mi ne legyen. Kádár János örökségét még a
hajdani Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak egy része is elutasította. Kádár
pártja kettévált. Az egyik rész – a Magyar Szocialista Párt – a „munkás” jelző
elhagyásával ki akart lépni az elavultnak tekintett osztálykeretből, s a nemzet
minden tagja számára elfogadható párttá kívánt válni. A másik – kisebb – rész
megtartotta az eredeti nevet, s így próbálkozott a választásokon: nem is szerzett
egyetlen helyet sem a parlamentben.
A választók elutasították a jobboldali túlzásokat is. A választásokon induló
rengeteg párt közül mindössze hat kapott annyi szavazatot, hogy bekerülhessen
az országgyűlésbe. A Magyar Szocialista Párt bekerült, de megközelítőleg sem
kapott annyi szavazatot, hogy kormányt alakíthatott volna, hiszen maga a
„szocialista” szó is riasztóan hangzott a választópolgárok többsége számára.
Egy konzervatív pártkoalíció került kormányra. Az új miniszterelnök. Antall
József becsületes, emberséges közéleti férfiú volt. A korábbi években tanári
diplomával az Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár igazgatója volt.
Eszményképe a háború előtti évtizedek korrekt nemesi hagyományokat őrző
úriemberének megkésetten is tiszteletreméltó példája. Pártjával, a Magyar
Demokrata Fórummal (MDF) együtt minden szélsőségtől tartózkodó politikai
jelenség. Meghalt, még mielőtt lejárt volna pártjának vezető mandátuma. Pártja
igyekezett híven folytatni politikáját, de ez a politika már nem kellett az
állampolgárok többségének. Bebizonyosodott, hogy a múltat nemcsak eltörölni,
hanem feltámasztani sem lehet. Az 1994-es választásokon ismét nem az volt a fő
kérdés, hogy kik kormányozzanak, hanem az, hogy kik ne. E választásnak a
szenzációja az lett, hogy az 1990-ben kiszorított Magyar Szocialista Párt olyan
többséget szerzett, hogy egyedül is kormányt alakíthatott volna. A párt érezte,
hogy a választópolgárok jó része nem azért szavazott rá, mintha ismét
megszerette volna a szocializmust, hanem azért, mert elutasította az MDF által
képviselt múltba néző konzervativizmust. Ezért koalícióra lépett a liberális
demokrácia korábban szintén ellenzékben lévő pártjával, a Szabad Demokraták
Szövetségével (SZDSZ). Hogy mi lesz majd akkor, amikor ennek a koalíciónak
is lejár a mandátuma, arra a történetíró nem vállalkozhat.
Itt most pontot kell tennünk közös emlékezésünk végére, amelyben
megidéztük népünk létének tizenegy évszázadát. Nem szabályos
történelemkönyv ez, inkább felidézett látomás. Nem azt kerestük elsősorban,
hogy mi volt, hanem azt, hogy ami volt, az hogyan volt; a történéseknek a
hangulatát, azt, hogy a nagy történelmi folyamatokba beleilleszkedő események
miként alakították az eseményeket átélők gondolkodását, érzéseit. Tartozunk
ennyivel ebben az ünnepi esztendőben elődeinknek, népünknek és mindenekelőtt
önmagunknak.
 FÜGGELÉK
I. Magyarország uralkodói és államfői
907(?)-ig Árpád fejedelem
?-955(?) Zoltán fejedelem
955(?)-972Taksonv fejedelem
972-997 Géza fejedelem
997-1000 Vajk fejedelem
I. (Szent) István
1000-1038 (Árpád-házi) király
(Orseolo) Péter
(leányágon Árpád-
1038-1041 házi) király
1041-1044 Aba Sámuel király
(Orseolo) Péter
(leányágon Árpád-
1044-1046 házi) király
1046-1060 I. András (Árpád-házi) király
1060-1063 I. Béla (Árpád-házi) király
1063-1074 Salamon (Árpád-házi) király
1074-1077 I. Géza (Árpád-házi) király
I. (Szent) László
1077-1095 (Árpád-házi) király
(Könyves) Kálmán
1095-1116 (Árpád-házi) király
1116-1131 II. István (Árpád-házi) király
II. (Vak) Béla (Árpád-
1131-1141 házi) király
1141-1162 II. Géza (Árpád-házi) király
III. István (Árpád-
1162-1172 házi) király
1172-1196 III. Béla (Árpád-házi) király
1196-1204 Imre (Árpád-házi) király
1204-1205 III. László Árpád-házi) király
II. András (Endre)
1205-1235 (Árpád-házi) király
1235-1270 IV. Béla (Árpád-házi) király
1270-1272 V. István (Árpád-házi) király
IV. (Kun) László
1272-1290 (Árpád-házi) király
1290-1301 III. András (Árpád- király
házi)
1301-1304 interregnum

1304-1305 Vencel (László) király

(Přemyšl – cseh-
lengyel dinasztia)
1305-1307 Wittelsbach Ottó király
I. Károly (Róbert)
1307-1342 (Anjou-házi) király
I. (Nagy) Lajos
1342-1382 (Anjou-házi) király
1382-1385 Mária (Anjou-házi) király
II. (Kis) Károlv
1385-1386 (Anjou-házi) király
Zsigmond
1387-1437 (Luxemburgi-házi) király
1437-1439 Albert (Habsburg- király
házi)
I. Ulászló (Jagelló-
1440-1444 házi) király
1444-1446 interregnum

1446-1453 Hunyadi János kormányzó

V. László (Habsburg-
1453-1457 házi) király
1458-1490 I. (Hunyadi) Mátyás király
II. Ulászló (Jagelló-
1490-1516 házi) király
1516-1526 II. Lajos (Jagelló-házi) király
1526-1540 I. (Szapolyai) János király
(Szapolyai) János
1540-1553 Zsigmond király
I. Ferdinánd
1526-1564 (Habsburg-házi) király
I. Miksa (Habsburg-
1564-1576 házi) király
I. Rudolf (Habsburg-
1576-1608 házi) király
választott
1605-1606 Bocskai István király
II. Mátvás (Habsburg-
1608-1619 házi) király
II. Ferdinánd
1619-1637 (Habsburg-házi) király
Bethlen Gábor választott
1620-1621
király
III. Ferdinánd
1637-1657 (Habsburg-házi) király
1647-1654 IV. Ferdinánd király
(Habsburg-házi) (Még
apja életében magyar
királlyá koronázták, de
apja halála előtt
elhunyt.)
I. Lipót (Habsburg-
1657-1705 házi) király
1. József (Habsburg-
1705-1711 házi) király
vezérlő
1705-1711 II. Rákóczi Ferenc fejedelem
III. Károly (Habsburg-
1711-1740 házi) király
Mária Terézia
1740-1780 (Habsburg-házi) király
II. József (Habsburg-
1780-1790 Lotharingiai házi) király
II. Lipót (Habsburg-
1790-1792 Lotharingiai házi) király
I. Ferenc (Habsburg-
1792-1835 Lotharingiai házi) király
V. Ferdinánd
(Habsburg-
1835-1848 Lotharingiai házi) király
kormányzó-
1849 Kossuth Lajos elnök
I. Ferenc József
(Habsburg-
1848-1916 Lotharingiai házi) király
IV. Károly (Habsburg-
1916-1918 Lotharingiai házi) király
köztársasági
1919 Károlyi Mihály elnök
1919 Tanácsköztársaság

1920-1944 Horthy Miklós kormányzó

1944-1946 betöltetlen

köztársasági
1946-1948 Tildy Zoltán elnök
1948-1950 Szakasits Árpád köztársasági
elnök (1949.
augusztus 23-
tól a
Népköztársa-
ság Elnöki
 Tanácsának
elnöke)
1950-1952 Rónai Sándor az Elnöki
Tanács elnöke
1952-1967 Dobi István az Elnöki
Tanács elnöke
az Elnöki
1967-1986 Losonczi Pál Tanács elnöke
az Elnöki
1986-1988 Németh Károly Tanács elnöke

1989-1990 Szűrös Mátyás a Magyar
Köztársaság
ideiglenes
elnöke
1990- Göncz Árpád köztársasági
elnök
 II. Magyarország kormányfői
1848 Batthyány Lajos miniszterelnök
1848- Kossuth Lajos mint a
1849 Honvédelmi
Bizottmány
elnöke
1849 Szemere Bertalan a miniszteri
tanács elnöke
1849 Görgey Artúr mint a legfőbb
polgári és katonai
kormányzati
hatalom
gyakorlója
1849-
1867 önkényuralom
1867- Andrássy Gyula miniszterelnök
1871
1871- Lónyay Menyhért miniszterelnök
1872
1872- Szlávy József miniszterelnök
1874
1874- Bittó István miniszterelnök
1875
1875 Wenckheim Béla miniszterelnök
1875- Tisza Kálmán miniszterelnök
1890
1890-
1892 Szapáry Gyula miniszterelnök
1892- Wekerle Sándor miniszterelnök
1895
1895- Bánffy Dezső miniszterelnök
1899
1899- Széll Kálmán miniszterelnök
1903
Khuen-Héderváry
1903 Károly miniszterelnök
1903- Tisza István miniszterelnök
1905
1905-
1906 Fejérváry Géza miniszterelnök
1906- Wekerle Sándor miniszterelnök
1910
1910- Khuen-Héderváry miniszterelnök
1912 Károly
1912- Lukács László miniszterelnök
1913
1913- Tisza István miniszterelnök
1917
1917 Esterházy Móric miniszterelnök
1917- Wekerle Sándor miniszterelnök
1918
1918 Hadik János miniszterelnök
1918- Károlyi Mihály miniszterelnök
1919
1919 Berinkey Dénes miniszterelnök
1919 Garbai Sándor mint a
Forradalmi
Kormányzótanács
elnöke
1919 Peidl Gyula miniszterelnök
1919 Friedrich István megbízva a
miniszterelnökség
ideiglenes
vezetésével
1919- Huszár Károly miniszterelnök
1920
1920 Simonyi-Semadam miniszterelnök
Sándor
1920- Teleki Pál miniszterelnök
1921
1921- Bethlen István miniszterelnök
1931
1931- Károlyi Gyula miniszterelnök
1932
1932-
1936 Gömbös Gyula miniszterelnök
1936-
1938 Darányi Kálmán miniszterelnök
1938-
1939 Imrédy Béla miniszterelnök
1939- Teleki Pál miniszterelnök
1941
1941-
1942 Bárdossy László miniszterelnök
1942-
1944 Kállay Miklós miniszterelnök
1944 Sztójay Döme miniszterelnök
1944 Lakatos Géza miniszterelnök
1944- Szálasi Ferenc mint „
1945 nemzetvezető "
1944- Miklós Béla az ideiglenes
1945 nemzeti kormány
elnöke
1945-
1946 Tildy Zoltán miniszterelnök
1946-
1947 Nagy Ferenc miniszterelnök
1947-
1948 Dinnyés Lajos miniszterelnök
1948- Dobi István miniszterelnök,
1952 1949. szeptember
5-től a
minisztertanács
elnöke
1952- a minisztertanács
1953 Rákosi Mátyás elnöke
1953- a minisztertanács
1955 Nagy Imre elnöke
1955- a minisztertanács
1956 Hegedűs András elnöke
1956- Kádár János a Forradalmi
1958 Munkás-Paraszt
Kormány elnöke
1958- Münnich Ferenc a minisztertanács
1961 elnöke
1961- a minisztertanács
1965 Kádár János elnöke
1965- Kállai Gyula a Forradalmi
1967 Munkás-Paraszt
Kormány elnöke
1967- Fock Jenő a Forradalmi
1975 Munkás-Paraszt
Konnány elnöke
1975- a minisztertanács
1987 Lázár György elnöke
1987- a minisztertanács
1988 Grósz Károly elnöke
1988- a minisztertanács
1990 Németh Miklós elnöke
1990- Antall József miniszterelnök
1993
1993- Boross Péter miniszterelnök
1994
1994- Horn Gyula miniszterelnök
III. Magyarország oktatási és kulturális ügyekkel foglalkozó
miniszterei
1848 Eötvös vallás- és közoktatási
József (nevelésügyi) miniszter
1848-
1849 Szász Károly a minisztérium vezetője
1849 Horváth vallás- és közoktatási
Mihály miniszter
1867- Eötvös vallás- és közoktatási
1871 József miniszter
1871- Pauler vallás- és közoktatás
1872 Tivadar miniszter
1872- Trefort vallás- és közoktatási
1888 Ágoston miniszter
1888- Csáky Albin vallás- és
1894 közoktatási
miniszter
1894- Eötvös Loránd vallás- és
1895 közoktatási
miniszter
1895- Wlassics Gyula vallás- és
1903 közoktatási
miniszter
1903- Berzeviczy Albert vallás- és
1905 közoktatási
miniszter
1905- Lukács György vallás- és
1906 közoktatási
miniszter
1906 Tost Gyula vallás- és
közoktatási
miniszter
1906- Apponyi Albert vallás- és
1910 közoktatási
miniszter
1910- Zichy János vallás- és
1913 közoktatási
miniszter
1913- Jankovich Béla vallás- és
1917 közoktatási
miniszter
1917- Apponyi Albert vallás- és
1918 közoktatási
miniszter
1918 Lovászy Márton vallás- és
közoktatási
miniszter
vallásügyi
1919 Vass János miniszter
közoktatásügyi
1919 Kunfi Zsigmond miniszter
közoktatásügyi
1919 Kunfi Zsigmond népbiztos
1919 Kunfi Zsigmond,
Lukács György, közoktatásügyi
Szabados Sándor, népbiztosok (egy
Szamuely Tibor időben)
közoktatásügyi
1919 Pogány József népbiztos
közoktatásügyi
1919 Garbai Sándor miniszter
1919 Imre Sándor megbízva a
vallás- és
közoktatásügyi
minisztérium
ideiglenes
vezetésével
1919 Huszár Károly vallás- és
 közoktatásügyi
miniszter
1919- Haller István vallás- és
1920 közoktatásügyi
miniszter
1920- Vass József vallás- és
1922 közoktatásügyi
miniszter
1922- Klebelsberg Kunó vallás- és
1931 közoktatásügyi
miniszter
1931 Ernszt Sándor vallás- és
közoktatásügyi
miniszter
1931- Karafiáth Jenő vallás- és
1932 közoktatásügyi
miniszter
1932- Hóman Bálint vallás- és
1938 közoktatásügyi
miniszter
1938- Teleki Pál vallás- és
1939 közoktatásügyi
miniszter
1939- Hóman Bálint vallás- és
1942 közoktatásügyi
miniszter
1942- Szinyei Merse Jenő vallás- és
1944 közoktatásügyi
miniszter
1944 Rakovszky Iván vallás- és
közoktatásügyi
miniszter
1944- Rajniss Ferenc vallás- és
1945 közoktatásügyi
miniszter
 (Szálasi
kormányában)
1944- Teleki Géza az ideiglenes
1945 nemzeti
kormány
kultuszminisztere
1945- Keresztury Dezső vallás- és
1947 közoktatásügyi
miniszter
1947- Ortutay Gyula vallás- és
1950 közoktatásügyi
miniszter
1949- népművelési
1953 Révai József miniszter
1950- Darvas József vallás- és
1951 közoktatásügyi
miniszter
1951- közoktatásügyi
1953 Darvas József miniszter
1953- népművelési
1956 Darvas József miniszter
1952- Erdev-Grúz Tibor felsőoktatási
1953 miniszter
1953- oktatásügyi
1956 Erdey-Grúz Tibor miniszter
oktatásügyi
1956 Kónya Albert miniszter
1956- Kónya Albert oktatásügyi
1957 kormánybiztos
népművelési
1956 Lukács György miniszter
1957 Kállai Gyula megbízva a
művelődésügyek
vezetésével
1957- művelődésügyi
Kállai Gyula
1958 miniszter
1958- művelődésügyi
1961 Benke Valéria miniszter
1961- művelődésügyi
1973 Ilku Pál miniszter
1973- művelődésügyi
1974 Nagy Miklós miniszter
1974 Polinszkv Károly művelődésügyi
miniszter
1974- Polinszkv Károly oktatási
1980 miniszter
1974- Orbán László kulturális
1976 miniszter
1976- kulturális
1980 Pozsgay Imre miniszter
1980- művelődési
1982 Pozsgay Imre miniszter
1982- művelődési
1988 Köpeczi Béla miniszter
1988- művelődési
1989 Czibere Tibor miniszter
1989- művelődési
1990 Glatz Ferenc miniszter
1990- Andrásfalvy Bertalan művelődési és
1993 közoktatási
miniszter
1993- Mádl Ferenc művelődési és
1994 közoktatási
miniszter
1994- Fodor Gábor művelődési és
1995 közoktatási
miniszter
1995- Magyar Bálint művelődési és
 közoktatási
miniszter