Cherubion Fantasy Exkluzív 20.

JEFFREY STONE
AZ ÉLŐHALOTT BALLADÁJA
három regény egy kötetben
 JEFFREY STONE

AZ ÉLŐHALOTT
BALLADÁJA
három regény egy kötetben

AZ ÉLŐHALOTT ÉS A FÉLHOLT ÉLŐ

EGY HULLA NEM CSINÁL NYARAT
AZ ÉLŐHALOTT BALLADÁJA

CHERUBION KÖNYVKIADÓ
1998
♣
 Jeffrey Stone: Calver's First Quest
Calver the Brisk / Calver the Runaway / Calver the Mad
All rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A címlap
Szendrei Tibor
festményének felhasználásával készült

Belső illusztrációk: Szendrei Tibor

Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART

ISBN 963 9110 09 4

ISSN 1217-6893

Copyright © Nemes István, 1996, 1997, 1998

Hungarian edition © Cherubion Kft., 1998

Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5796.66-14-1
Készült 1998-ban
♣
 Calver Wonlow sohasem állította magáról, hogy bátor fickó, s nagy
általánosságban gyűlölte a fölösleges hősködést. Főképpen nem kívánta
az életét kockáztatni akkor, amikor mindössze egy ártatlan félreértésről,
egy jelentéktelen félreértésecskéről volt szó.
„Ugyan már, élőhalottak nem léteznek!”
Mindössze ennyit mondott az előbb. Ám valószínűleg rosszul tette,
hogy egyáltalán megszólalt…
Ez a kicsiny baki, amiről most éppen szó volt, jószerivel szót sem
érdemelt volna. Ennek ellenére a füstös, alkoholos hőségtől terhelt
kocsmában, a leghátsó asztal mellett mégis alaposan megfagyott a
hangulat, miközben Bredan, a nagydarab barbár barom fél kézzel torkon
ragadta őt, és arra készült, hogy belefojtsa a szuszt. De legalábbis jól
megrázza, mint egy kutyát.
Calver megpróbált vigyorogni e szorult helyzetében, s két kézzel
igyekezett lefejteni torkáról az acélos ujjakat. S mindezt persze úgy, hogy
Bredan ne sértődjön meg az ellenkezés miatt.
Hiba lenne még jobban feldühíteni!
Mindenki őket bámulta. Mindenki másképpen. Megvetően,
ellenségesen, derűsen, gunyorosan, határozott elégtétellel, némi
malíciával. Együttérzést érdekes módon senki sem tanúsított iránta.
Calver nyúlánk, gyors mozgású férfi volt. Sőt, az igazat megvallva
nem is annyira férfi, mint inkább egy nagyra nőtt, langaléta kamasz.
Éveinek számát tekintve még a tizenhatodikkal birkózott; mozgékony,
menyétszerű arcvonásaira még nem telepedett rá a tapasztalat szülte
ravaszdi kifejezés, s a szeme is ifjonti hévvel csillogott. Hat láb magas
volt, elég izmos és vállas ahhoz, hogy állástalan zsoldosnak nézhessék,
de a nyaka talán kevésbé tűnt vastagnak, mint a társaié, s varkocsba
fogott, fekete haja alól kikandikáló, hosszúkás fülei távoli elf ősökre
utaltak. Vagy valami hasonlóra. A vonásaiban nem hordozta ezen ősi faj
jellegzetességeit, legfeljebb a szemöldöke ívelését lehetne emberi
szempontból némileg szokatlannak nevezni.
Az viszont tény, hogy ezen vonások jelen pillanatban igen hevesen
igyekeztek valami elfogadható formát ölteni; nem akarta elárulni a
halálfélelmét.
 A barbár ugyanis komolyan szorongatta a nyakát.
– Nézd, Bredan – hörögte barátságos mosollyal Calver. – Én nem azt
mondtam, hogy hazudsz vagy ilyesmi, csak arra akartam célozni, hogy
esetleg… Nem engednéd már el végre a kurva nyakam, mielőtt végleg
megfulladok?!
Bredan egy árnyalatnyit lazított a szorításon. Épp csak annyit, hogy a
fiúnak legyen lehetősége magyarázkodni.
– Márpedig azt mondtad, hazudok! – morogta baljóslatúan Bredan, és
bozontos szemöldökeit olyan közel húzta egymáshoz, hogy azok
összefüggő, vastag sávot alkottak két szeme és az orrnyerge fölött.
Félelmetes vasgyúró volt ez a Bredan; olyan, aki akár vaspatkót is képes
meghajlítani a fogaival. Csak úgy mellesleg, két korty sör közben perec
helyett. – Hazugnak neveztél, te taknyos… és engem még senki sem mert
lehazugozni, hé!
– Azt el is hiszem – bólogatott elismerően Calver, miközben a feje
belilult kissé. – Öregem, ezeknek a rengő izmoknak a láttán a
legelszántabb kötekedőnek is inába szállna a bátorsága. Szerintem még a
legendás Komor Gradoran is meggondolná, hogy hazugnak nevezzen.
Csak gratulálni tudok, Bredan! Barátom… ez… ez a nyers, barbár őserő,
ami szinte sugárzik belőled, ez… ez egyenesen elképesztő! Még az
istenemet sem tisztelem úgy, mint téged! Te… te barbár istenség!
– Akkor miért hazudtoltál meg?
– Én? Félreérted a helyzetet… Te magad is beláthatod, hogy ez
valótlan feltételezés.
A hatalmas izomkolosszus bamba képén nem látszott enyhülés. Sőt
úgy tűnt, még szigorúbb kötegbe szaladnak a vaskos homlokráncok.
– Azt akarod mondani, süket vagyok? És szerinted Chaini és Reginar is
süketek?
Calver idegesen megnyalta a szája szélét, és szorult helyzetében a két
megnevezettre pillantott. Ők négyen tartózkodtak az asztalnál ebben a
korai órában; ivással és hetvenkedéssel múlatták az időt, mint már oly
sok unalmas napszakban. Bredan volt a társaság feje, Calver pedig a kora
miatt csupán megtűrt kölyök, akibe unos-untalan beletörölték a csizmájuk
talpát az idősebbek, ha nem ízlett a bor vagy poshadt volt a sör. Chaini
koszos kis tolvaj volt, akinek egy régi lebukására emlékeztetően
hiányzott a jobb kézfeje. Reginar pedig egy fennhéjázó stílusú, elcsapott
zsoldos, aki már három hete a Zöld Lóherében ütötte el az időt. Munkára
várva. Vagy inkább a munka elől bujkálva.
Most mindketten vigyorogva néztek az egyre jobban beliluló fejű
Calverra.
– Bredannak igaza van – nyekeregte Chaini. – Tisztán hallottam, hogy
mit mondtál, Wonlow. Vagy talán engem is hazugnak akarsz nevezni,
mint az előbb Bredant?
A barbár megrázta kissé az áldozatát, és a nevének hallatán felmordult.
– Mondjad, no!
A füstös ivóban rajtuk kívül csak két utazó eszegetett egy szomszédos
asztalnál. Kora reggel lévén Draxion városka dolgos lakosai nem értek rá
kocsmában dorbézolni. És mivel már küszöbön állt az ősz, az egyre
gyakrabban feltámadó heves viharok miatt csak kevés hajó merészelt
tengerre szállni a szomszédos Persion város kikötőjéből. Ennélfogva az
átutazók száma is igencsak megcsappant.
Calver Wonlow nem átutazó volt, de ahogy megszorongatott gigájával
nyelni próbált, az az érzése támadt, hogy ha nem csinál sürgősen valamit,
a városban élő Wonlow-k száma is megcsappanhat eggyel…
Igyekezett menteni, ami menthető.
– Ugye nem akarsz megfojtani? – érdeklődött alázatosan pislogva. –
Képes lennél megfojtani engem… a kedves cimborádat… a kenyeres
pajtásodat… Calver Wonlow-t, aki mestereként néz fel rád… és máris
elfelejtetted, hogy tegnap este két korsó sört fizettem neked?!… Igen, te
képes lennél. Képes bizony!… De később megbánnád ezt a tettedet…
– Miből gondolod?
Calver hörgött egy keveset, mielőtt választ adott volna. A barbár
időközben enyhített a szorításán, és a halálos veszély elhárulni látszott.
– Végül is – préselte ki magából Calver –, most talán haragszol rám
kicsinység, de alig hiszem, hogy a vesztemet akarnád egy parányi
nyelvbotlás miatt… Ugye, nem? Mi hasznod lenne abból, ha eltörnéd a
gigámat vagy szétloccsantanád a fejemet? Mert hogy ha te megütnél,
eldőlnék, mint egy zsák, az tény. Nézz rám, pajtás… gyenge fizikumú,
nyápic fickó vagyok, nem olyan dicsőséges bajnoktípus, mint te. Egy ütés
tőled, és a kedves, jópofa Calver Wonlow a múlté…
– Senki sem fog sajnálni egy gyáva férget – vetette oda Reginar, és
undorral eltolta maga elől a sörét. – Legalább nem vinnyognál állandóan!
– Nem szoktam vinnyogni! – vinnyogta, nyüszítette felháborodottan
Calver. – Szó sincs vinnyogásról, hé! Én mindössze bocsánatot akarok
kérni Bredantól. Mert megérdemli… Esthewarra! Aki így tudja szorítani
a saját cimborája torkát… no, az aztán rászolgált a bocsánatkérésre!
Hallod, Bredan? Meddig vinnyogjak még? Mikor a jó büdös életben
akarod végre elengedni a torkomat?!… No, nem mintha sürgetni
akarnálak, csak egyre nehezebben kapok levegőt…
– Ez a kevés is kár beléd!
– Ugyan már! – könyörgött Calver. – Enyhülj már meg, pajtás! Légy
férfi!
– Micsodaaaaaa?!…
– Úgy értem, az én szememben nem az az igazi férfi, aki a mellét
döngeti és a pofáját jártatja, hanem az, aki képes felismerni saját hibáját
és képes a nemes lelkű bocsánatkérésre. Mint például ahogy én
bocsánatot kértem tőled… És persze az a legnemesebb… és ezt nyilván te
is így gondolod, Bredan… hogy az a legnagyszerűbb, legnemesebb lelkű,
legdicsőbb férfi, aki nemcsak fojtogatni tud, de képes megbocsátani is.
Nos, tehát, jöjjön a bocsánatkérés… Hm, szóval, ne haragudj rám,
Bredan! Eszem ágában sem volt hazugnak nevezni téged, ez a buta szó
csak úgy véletlenül csúszott ki a számon. Szívesen visszaszívnám, de hát
ilyen összeszorított torokkal még levegőt is alig kapok, nem hogy
szavakat próbáljak visszaszívni… Éppen ezért igen, igen, elismerem,
hogy hibáztam, és mélységes elnézésedet kérem, ha esetleg
megbántottalak, de Esthewar engem úgy segéljen, nem állt
szándékomban az önérzetedbe gyalogolni. No, szent a béke? Részemről
nincs harag! Ha esetleg lennél olyan kegyes levenni a torkomról a
mancsodat és nem fojtanál meg… a következő kört én fizetném… csak
higgadjunk már le, a kutya mindenségit! Mert a végén még egyikünk
örökre lehiggad, és attól tartok, én leszek az!
Bredan szemébe húzott szemöldökkel, megfeszült állkapcsokkal várta
ki a nehezen követhető és zavaros eszmefuttatás végét. A kezét még
mindig nem vette le a fiatal fickó torkáról. Ám immár nem szorongatta,
csak ott tartotta.
Tisztázni akarta a helyzetet.
– Hazugnak neveztél, he?
Calver fáradtan sóhajtott.
– Már megbocsáss, Bredan, de az a gyanúm, nem egészen fogtad fel a
szavaim értelmét…
– Micsoda?! – hörögte az óriás döbbenten. – Nem elég hogy hazugnak
neveztél, most meg arra célzol, hogy bunkó barbár vagyok?
Calver szórakozottan felhúzta a szemöldökét, de aztán észbe kapott, és
idegesen rázta a fejét. A társalgás kezdett egyre kínosabb irányba
terelődni.
– Mit akarsz, Bredan, hányszor kérjek még bocsánatot? – vinnyogta a
fiú. – Hasaljak le eléd és a csizmádat csókolgassam? Ha akarod, én
megteszem, ó, de még milyen szívesen megteszem, hiszen igazán szép
csizmád van, és végül is egy ilyen hatalmas erejű ember csizmája talpát
csókolgatni, nemcsak hogy nem szégyen, de egyenesen megtiszteltetés,
de még ha szégyen lenne is, hát kit érdekel, inkább szégyenüljek meg,
mint hogy kiszenvedjek a fojtogatásodtól! Az összes barbár istened
nevére kérlek: engedd már el a torkom!… És egyébiránt, ha tudni
kívánod, én nem azt mondtam, hogy te hazudsz, csak éppen azt, hogy a te
állításoddal ellentétben… hm… szóval… szerintem, mármint az én
egyéni véleményem szerint… ami természetesen nem mindig helytálló,
szóval hát… talán megkockáztatnám, hogy élőhalottak nem léteznek… –
Mielőtt az acélos ujjak megfojtották volna, felvinnyogott. – Ám
természetesen, ha te ezt másképpen gondolod, én készséggel megtartom
magamnak ezt az ostoba véleményemet… És egyébként is, legyen, ahogy
te akarod! Hiszen élőhalottak akár létezhetnének is persze, ha te mondod,
Bredan, sőt, ahogy így jobban belegondolok, azt hiszem, igazad van.
Miért is ne léteznének élőhalottak? Elvégre akár létezhetnek is. Mi több,
nyilván léteznek is, csak éppen én még nem találkoztam egyetlen eggyel
sem, s ezért tűnt számomra kissé furcsának a beszámolód az
élőhalottakkal vívott csatádról… ámbár medvével sem találkoztam még
soha, és mégis tudom, hogy léteznek medvék, és ugyanígy mondhatom,
hogy egész biztosan léteznek élőhalottak is, és aki azt állítja, hogy
élőhalottak nem léteznek, annak Calver Wonlow-val gyűlik meg a baja,
hé! Meri itt bárki is azt állítani, hogy nem léteznek élőhalottak?
Bredan egészen összezavarodott a hosszú monológ hallatán, és értetlen
ábrázatáról lerítt, hogy valószínűleg már az első mondatoknál elvesztette
valahol a fonalat. Azt pedig végképp nem értette, miképpen állította a
monológ végén ez a nyápic kölyök épp az ellenkezőjét annak, amivel a
mondandóját kezdte.
– Akkor meg… miért mondtad az előbb, hogy nem léteznek
élőhalottak? – morogta, és megadóan elengedte Calver torkát. Legyintett,
aztán visszaült a helyére. A szék megreccsent a hatalmas súly alatt.
Calver vállat vont, aggódva tapogatta a nyakát, és bűnbánóan
vigyorgott.
– Ilyet mondtam volna? – Nem emlékezett. Aztán mégis. – Ja, persze.
Ah, milyen buta kis félreértés volt! Én nem úgy értettem, hogy
élőhalottak, mint olyanok, nem léteznek, csak arra mertem célozni, hogy
a megnevezésük kissé faramuci. Mert ugye, ha halott, akkor nem lehet
élő, ha élő, akkor pedig nem lehet halott. Ez kristálytiszta, ugyebár?
Következésképp élőhalottak… természetesen léteznek, ha te mondod.
 Chaini rotyogott az orra alatt.
– Nagy barom vagy te, Calver, csak ne szaporodj, mert jóból is megárt
a sok, nem hogy belőled!
Lassan-lassan elcsitultak a kedélyek, és miután Calver a szavának állt,
és valóban ő fizette a következő kör sört, Bredan visszatért félbemaradt
elbeszélése fonalához.
– És akkor a két élőhalott… – Itt megállt, és élesen Calverra pislogott,
készen arra, hogy mindenféle gúnyos, hitetlenkedő, sértő, vagy ne adj
isten, kételkedő megjegyzést azonnal megtoroljon.
Calver Wonlow azonban nem olyan ember volt, aki egymásután
kétszer képes belelépni ugyanabba a szarba. Buzgón bólogatott, és hogy a
szája nehogy magától járjon, a söröskorsót az ajkaihoz tapasztotta, és
ivott.
Hosszan ivott. Mert Bredan hosszan mesélt. És igen nagy hülyeségeket
mondott.
Calver nem szólt közbe, de magában elkönyvelte, hogy a hústoronynak
valószínűleg elhomályosította az elméjét a sörgőz, és nyilván már maga
sem tudja, mit beszél.
Ez az egész perpatvar – mint ezóta már bárki kitalálhatta – amiatt tört
ki, hogy Bredan elkezdett egy mesét holmi élőhalottakról, Calver pedig
óvatlanul szembe röhögte…
Hiszen élőhalottak csak a mesékben és a legendákban léteznek. Na
meg az ilyen Bredan-féle agyatlan, tohonya állatok zilált képzeletében!
És annak, hogy az ilyen ostoba mesék terjednek, nyilván az az egyik oka,
hogy senki sincs, aki meg merné hazudtolni a Bredan-féle
izomkolosszusokat.
Élőhalottak pedig nincsenek!
Calver szinte kiáltotta ezt, de csak szinte, mert szólni természetesen
nem szólt egy szót sem.
Belebugyborékolt a sörbe.
– …és akkor elkaptam hátulról a fickót – dörmögte Bredan. – A húsa
jéghideg volt, mint a fagyott birkahús. Hulla volt, büdös, oszlásnak
indult, és mégis kemény húsú… és mozgott. Ki akart szabadulni a
szorításomból. Ám ekkor én… reccs… és akkor a másik… csossz,
csossz… és egyszer csak… hátulról… pakk… megérintette a vállamat…
És akkor én felordítottam! Mert az érintése szinte égetett.
– Hihetetlen! – kiáltotta Calver. Majd gyorsan módosított. – Akarom
mondani… ez elképesztő!
– És akkor… egy harmadik élőhalott… jelent meg az ajtón túl. És az
ajtó… nyikorogva kitárult…
A kocsma ajtaja nyikorogva kitárult. A kora reggeli nap sárga sugarai
egy magas, nyurga alakot rajzoltak körbe, de az arcot nem lehetett látni.
– És akkor? – kérdezte Calver izgatott várakozást színlelve. – Amikor
kitárult az ajtó, rád rontott a harmadik élőhalott?
– Nem – felelte Bredan elgondolkodva. – Hova gondolsz? Én
rontottam rá.
Calver igyekezett elfojtani a mosolygását s zord képet vágni, és
miközben szórakozott pillantása a belépő férfira esett, ezzel a
szándékával nem is kellett nagyon küszködnie. Ugyanis a zord mosoly –
jószerivel az arcára fagyott.
A belépő lassan, megfontoltan körülnézett, aztán komoly arccal,
kifejezéstelen szemmel egyenesen feléje fordult.
– Calver Wonlow? – szólalt meg reszelős hangon. – Megismersz?
– Neeeeem!
– Pedig… ismerhetsz…
Calver szeme kimeredt, csaknem kifordult az üregéből a döbbenettől.
A fiú egy röpke pillanatig úgy ült ott, mint aki élete végéig el sem akar
mozdulni. Aztán eszelősen felsikoltott, úgy pattant fel a helyéről, akár a
rugó, maradék sörét véletlenül Bredanra borította, s aztán – egy pillanatra
sem hagyva abba a sikoltást –, merész ívű ugrással kivetette magát a
legközelebbi ablakon.
A kocsmáros büszkesége, a sárgás persioni üvegablak szilánkok,
törmelékek sokaságát szórta szét körülötte.

Calver Wonlow általában sem volt bátor ember, de ez alkalommal

alulmúlta önmagát. Négykézlábra érkezett, nagy igyekezetében
megkapart, mint egy esetlen kutya, s csak méterek múltán egyenesedett
fel, hogy az utcán lézengők nagy csodálkozására, szűkölve rohanjon a
déli városkapu irányába.
Csak a kapu közelében állt meg, hogy kilihegje magát, s miközben a
hátát a falnak vetve fújtatott, folyton azt leste, nem követi-e valaki, vagy
valami.
Mielőtt bárki még annál is gyávábbnak gondolná Calvert, mint
amilyen, jó ha tudja, hogy hősünk félelme nem volt egészen alaptalan.
Calver Wonlow soha nem hitt az élőhalottakban. Azonban amikor a
kocsmaajtóban álló alakra pillantott, ez a hite erősen megingott. Ugyanis
Pere Codrert ismerte fel a fickóban. Azt a Pere Codrert, akit két nappal
ezelőtt ő szúrt hátba orvul a Quedrac-völgyben; azt a Pere Codrert,
akinek saját késével vágta el a torkát, s akit utána jó mélyre elföldelt,
hogy soha senki ne bukkanjon a nyomára.
És Pere Codrer pár perccel ezelőtt felbukkant a Zöld Lóherében…
…és őt kereste.
Hátborzongató!
Hát ezért lapult most Calver remegve a déli városkapu közelében, s
komolyan fontolóra vette, hogy a kapun át távozik és olyan messzire
menekül, amilyen messze csak bír. Lehet, hogy nem csak a várost, de a
Pers Királyságot is maga mögött kellene hagynia!
Azt a fejtegetést, hogy létezhetnek-e élőhalottak, most nem akarta
tovább elemezni. El kellett fogadnia a rideg tényeket. Élőhalottak
léteznek. Legalábbis egy létezik. És őt keresi. Nyilván bosszút akar állni
a gyilkosán.
De hát ilyesmi lehetetlen…
Azonban hiába szólalt meg a józan ész szava a feje szegletében, azzal a
képpel, amit az emlékei megőriztek, nem tudott vitába szállni.
Az a fickó Pere Codrer volt, az bizonyos!
Azt a szürkéskék szempárt, a nevetségesen hegyes, enyhén balra
görbülő orrot, a keskeny állat, a kiálló pofacsontokat, s a bal szemöldök
fölötti forradást lehetetlen elfelejteni. És van még valami, ami három
nappal ezelőtt még nem volt a fickónak jellegzetes ismertetőjegye: most
egy hosszanti forradás húzódik keresztben az álla alatt; mint akinek fültől
fülig metszették a torkát…
Calver Wonlow ismét megborzongott, és idegesen pislogott a város
nyugati nyomornegyede felé, ahol a Zöld Lóhere roskatag épülete
emelkedett a szemétdombok között.
Világosan emlékezett arra, hogy döfte szíven hátulról ügyes
mozdulattal a gyanútlan fickót. Aztán, hogy egészen biztosra menjen,
fültől fülig elvágta a torkát, s aztán, miután leakasztotta az erszényét,
sietve nagy gödröt ásott, és a hullát…
Be kellett hunynia a szemét, mert úgy érezte, megőrül, ha befejezi ezt a
kusza gondolatot.
Hogy a fenébe mászhatott elő Codrer abból a hevenyészett sírból?
És mi módon mászkálhat egyáltalán olyasvalaki, akit szíven szúrtak,
gégemetszéssel végleg elnémítottak, s egy mázsányi földdel és kővel
betakartak?
Calver Wonlow erre a kérdésre nem tudta a választ, de nem is erőltette
tovább az agyát. A dolog azonban nem hagyta nyugodni.
Ki a fene ez a Pere Codrer?
 A nyiszlett, egyszálbélű fickó három nappal ezelőtt érkezett a városba
egy viharoktól megtépázott zhíli vitorláson. A Royal Hotelben szállt meg,
az egyik legelőkelőbb fogadóban, s érthetetlen okokból épp a Zöld
Lóherébe jött, hogy felfogadjon valakit, aki elkíséri Khantoróba. Calver
sosem hallotta még ezt az ostoba városnevet – valószínűleg nem is a Pers
Királyságban van –, de mivel a jelek szerint az idegen sem ismerte az
odavezető utat, természetesen azonnal ajánlkozott, s biztosította a fickót,
hogy ő minden hónapban legalább kétszer megteszi a Draxion és
Khantoro közti pár napos utat.
Az idegen igencsak megörült ennek a hírnek, s egy teljes zhíli
aranydukátot nyújtott át előlegként – amiből Calver rendezhette az összes
tartozását –, s a szavát adta, hogy megérkezéskor még négy hasonló
érmével jutalmazza majd az alkalmi vezetőt.
Az egészben ez volt a legbosszantóbb!
Hogy Pere Codrer csak ígérgetett, s azon az egy dukáton kívül, amit a
megismerkedésükkor átadott, egy vacak réz sem akadt nála. Sem ékszer,
sem drágakövek, sem pedig olyasmi, ami beigazolta volna Calver buzgó
várakozásait. Igaz, a fickó díszes hímzésű, zhíli köntöst viselt, amiért jó
pénzt kaphatott volna. Csakhogy Calver annyira gyáva volt, hogy nem
merészelte volna ezt a ruhadarabot áruba bocsátani, attól tartva, hogy
esetleg valaki ráismerhet, s megkérdezi, hol van a ruha viselője. Ami
azért is elég kínos lett volna, mivel Pere-t oly jól sikerült hátulról ledöfni,
hogy a kard hegye a mellkasán szaladt ki, s a drága ruhadarab véres lett
elöl, hátul. És Calver Wonlow nem tudta a módját, miként lehet egy ilyen
nemes szövetből a vérfoltokat kimosni. Ezért hát egyszerűen elkaparta a
fickót úgy, ahogy volt, s nem gyötörte magát a kudarc miatt.
Azonban arra leglidércesebb álmában sem gondolt volna, hogy Pere
Codrer kikel a sírjából, s őt kezdi üldözni…
Calver Wonlow még egy pillantást vetett a szélesre tárt déli városkapu
irányába, melyen a küszöbön álló ünnepre való tekintettel épp ekkor
zörgött be a városba egy ökrös szekér, s mögötte ünneplőt viselő jókedvű
parasztok baktattak.
Calver sóhajtott, és visszafordult a kaputól. Hová is mehetne? És
egyébként is, mi van, ha téved? Lehet, hogy mégsem Pere Codrer az?
Talán az ikertestvére.
Mindezek ellenére esze ágában sem volt, hogy a Zöld Lóherébe
visszamenjen. Inkább a város keleti felébe igyekezett, hogy egy régi
ismerősénél húzza meg magát.
Miközben a fal mellett lépkedve átvágott a népes utcákon, egyre az
élőhalotton járt az esze, pedig mindent elkövetett, hogy elterelje a
gondolatait.
Azonban a kísérteties, hátborzongató gondolatokra csak egy
magyarázatot tudott adni: a belépő csak hasonlít Pere Codrerre, de
valójában nem ő az.
Azonban ez a magyarázat sántított egy apróságban; nevezetesen abban
az arasznyi sebhelyben, amit az ő kése okozott. És mellesleg, mintha a
kocsmába belépő fickó díszes zhíli köntösének mellrésze lyukas és
vérfoltos lenne…
Erre persze Calver nem mert volna megesküdni, hiszen nem
vesztegette az időt alapos szemrevételezésre; egyetlen pillantás után
kivetette magát az ablakon.
A keleti városrész nem volt olyan lerobbant és szemetes, mint a
nyugati nyomornegyed, de csak egy fokkal volt jobb küllemű annál.
Javarészt halászok, hálófonók, állástalan csónakkészítők, alkalmi
rakodómunkások és halárusok lakták, no és persze mindazok, akik ezen
szegény népség megsarcolásából éltek.
Calver Wonlow azt a kopott vakolatú házat vette célba, aminek női
lakói az emberiség egyik legősibb mesterségének űzésére szakosodtak.
Volt ott valaki, akitől remélte, hogy talán befogadja egy időre. Igaz, már
csak pár rézkanyija maradt, de ez idáig ettől a hölgytől még mindig
kapott hitelt, s ő becsületesen utólag mindig behozta az áthempergett
éjszakák árát.
Azonban Calvernak rossz napja volt, mert három órán keresztül
várakoznia kellett. Maria ugyanis a ház egyik szobájában épp azon
fáradozott, hogy a kedvében járjon egy jól fizető, ám rettenetesen idős
vendégének, s Calver már csaknem türelmét vesztette, amikor a kissé
túlsúlyos kurtizán előcammogott. Calver már akkor tudta, hogy Maria
közeledik, amikor a nő még nem is látszott; jól ismert, súlyos léptek
dobbantak a fapadlón fura, másfeles ritmusban. Maria ugyanis csaknem
olyan mértékben sánta volt, mint amennyire kancsal, s mivel lapos képe,
tömzsi orra sem büszkélkedhetett kimondott szépséggel, többnyire csak
túlkoros, kortól megzakkant vendégek fanyalodtak rá. No és persze az
olyan pénztelen és hontalan utcakölykök és világcsavargók, akiknek
senki más nem adott hitelbe kéjteljes perceket.
– Maria!
A nő rávillantott egy foghíjas mosolyt, aztán megpróbált elbúcsúzni
előző vendégétől, ám az öregúr köszönés nélkül faképnél hagyta.
– Maria, kedves pintyőkemadaram! – méltatlankodott Calver. – Hát
nem is üdvözlöd a te leghűségesebb hódolódat?
A nő odasántikált Calverhez. Egyforma magasak voltak, de Maria
megközelítőleg harminc kilóval lehetett súlyosabb, s minimum huszonöt
évvel idősebb. Kész csoda, hogy meg tudott maradni ebben a bizonytalan
szakmában.
– Na, mi van, Wonlow? – motyogta szórakozottan. – Meghoztad a
tartozásodat?
Calver idegesen grimaszolt.
– A múltkor már kifizettelek. Most nem tartozok semmivel.
Maria mindent értőn elmosolyodott, és huncutul kacsintott.
– Tudom én azt. Csak vicceltem. Megint hitelbe szeretnéd, mi?
– Itt maradnék holnap reggelig, ha lehetséges…
A nő felhorkant.
– Annyi hitelt még te sem kapsz! Meg aztán te se bírnád szuflával,
kölyök!
– El kell bújtatnod! – sziszegte Calver. – Te vagy az egyetlen, aki
segíthet rajtam! Gyere, menjünk már! Kérlek!
A nő sóhajtott, aztán elmosolyodott és bólintott.

A csekély berendezésű, dísztelen, szűk szobában Calver lerogyott az

ágy szélére, s miután sietve kibúsongta magát, pár szóval ecsetelte a
helyzetét.
– Egy élőhalott liheg a nyomomban…
Maria nem vette annyira a szívére az ügyet, mert még viccelni is volt
kedve.
– Ha valóban élőhalott, akkor már nem liheg!
– Hah! Nagyon vicces! De az én bőrömről van szó, kislány, nem a
tiedről!
Maria grimaszolt. Már harminc éves korában is utálta, ha „kislány”-
nak szólítják, s legszívesebben megsértődött volna, de amióta a súlya a
százhúsz kilót verte, igyekezett a kliensei kedvét keresni, s leszokott a
megsértődésekről.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.
Calver a két keze közé fogta a fejét, s minél többször suhant át a
gondolatai között az „élőhalott” szó, annál inkább úgy érezte, hogy
pillanatokon belül megőrül.
– Nem tudom – motyogta. – Nem tudom. A fenébe! Nem vagyok egy
kimondott… hőstípus! Igaz, kimondottan gyáva sem vagyok, de a
fölösleges hősködés nem kenyerem…
 – Ezt tudom – bólogatott a nő. – Sőt az egész város tudja… De biztos
vagy abban, hogy kísértetet láttál?
Calver túlságosan elkeseredett volt ahhoz, hogy hosszas
magyarázgatásokba kezdjen a kísértetek és az élőhalottak között
megnyilvánuló szembeszökő különbségekről. Már csak azért sem kezdett
el magyarázkodni, mivel most, hogy valamelyest biztonságban tudta
magát, a szíve is normális ritmusban dobogott, s kezdett kételkedni saját
ép elméjében. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a Zöld Lóherében csak
hallucinált, valaki mást látott ott, s Pere Codrer valójában békésen
nyugszik a sírjában.
– Azt hiszem, kialszom magam, aztán reggel… visszamegyek a Zöld
Lóherébe, s alaposan körülnézek. Bár… ez nem túl veszélytelen, sőt…
talán még kimondottan kockázatos is lehet… Hé, Maria… Mi lenne, ha
holnap reggel te sántikálnál el a Zöld Lóherébe?
A nő komoran megbámulta a vendégét, de oly nagyon nem lepődött
meg; ismerte már annyira Calvert, hogy tudja, nem a bátorságáról híres.
– Ha megfizeted – vonta meg a vállát. – Én odamehetek…
– Megfizetem – suttogta elkeseredetten Calver. – De nem most. Most
nincs pénzem. Tudsz… hitelt adni?

Az éjszaka folyamán Calver megpróbált vigasztalást és megnyugvást

keresni a kurtizán vaskos karjai között, de bármit tett is, a gondolatai
egyfolytában az élőhalott körül keringtek, s nem igazán tudta elengedni
magát, bárhogy biztatta is Maria. Félórás erőlködés után végül is arra a
közös megállapodásra jutottak, hogy mindketten jobban járnak, ha inkább
alszanak.
Másnap reggel Maria dünnyögve elsántikált a nyugati városrészbe, s
eközben Calver – hogy még jobban megnyugodjon – befalta a nő
reggelijét, mely szárított halból és száraz, fekete kenyérből állt. Igaz,
sovány étek volt ez, de Calver az ágy alatt megtalálta Maria dugi
fügepálinkáját, s mire a sánta kurtizán dél körül visszaért, Calver már
leküzdötte a félelmeit. Sőt, kifejezetten rózsaszínben látta a világot.
Maria szuszogva érkezett, s roppant mellei között a kétes tisztaságú
blúzt tenyérnyi izzadtságfolt itatta át.
– Fene… nagy… meleg… van! – lihegte, és a homlokát törölgette. –
Rég gyalogoltam már ennyit…
Calver vigyorgott. Mondani akart valamit, de mivel érezte, hogy a
nyelve a megivott pálinkától elzsibbadt, megmaradt a bamba
vigyorgásnál.
 – Képzelődtél – vetette oda a nő. – Nincs a Zöld Lóherében egyetlen
élőhalott sem. Nem is volt. Ellenben az a nagy barom barbár cimborád
azt üzeni, hogy sürgős beszéde van veled.
Calver próbálta megtalálni a nyelvét a nagy zsibbadtságban.
– Bö-beöbeööö… – mondta.
– Mi?
Calver hülyén vigyorgott, és bólogatott.
Maria ekkor fedezte fel, hogy a cserépkorsó üresen hever a padlón.
Azonban nem szólt, nem tett rosszindulatú megjegyzést; a szíve mélyén
kedvelte ezt a bárgyú kölyköt, s talán egy kicsit szerette is.
– Bredan azt üzente, ott legyél alkonyatra, vagy ha nem, azt is felejtsd
el, hogy valaha ismerted! Leveszi rólad a kezét… Vagy inkább rád teszi
megint. A torkodra.
– Ahwawahha…
– Mi az, már beszélni sem tudsz?
– Miféle pánti… pálint… pálin-ka… volt ez, amit ittam?
Maria legyintett.
– Jobb neked, ha nem tudod, miből készült.
– Erős egy… kies… cecsitt…
– Ezt is felszámolom. A reggelimmel együtt… egy ezüsttel és nyolc
rézzel tartozol. Nem felejtem el!
Calver szédelegve kelt fel az ágy széléről.
– Nem felej… tem el… én sem… ne félj! Meghál… álom!
A nő még morgott valamit, de Calver nem törődött vele. Csak az járt a
fejében, hogy Bredan érte üzent, s igaz, hogy alkonyatig még bőven lett
volna ideje, viszont ő azon szolgalelkű alakok közé tartozott, akik
azonnal igyekeztek legjobb tudásuk szerint teljesíteni a kapott parancsot.
Főképpen akkor, ha Bredan parancsolta.
Az utcán a tűző nap úgy fejbe kólintotta, hogy csaknem elájult, de
miután félrészegen belezuhant a piactér közepén csobogó szökőkútba, jó
alaposan megmosdott, és kezdett magához térni. Az erős ital hatása
lassacskán elpárolgott, s Calver egyre józanabb lett. Ennek ellenére az
előző napi félelme nem tért vissza, s a tegnapi ijedelem enyhén szólva is
képtelenségnek tűnt.
Lehet, hogy mindaz, ami ott dereng az emlékezetében, valójában nem
is történt meg? Lehet, hogy tegnap este berúgott, idejött Mariához, s csak
fantáziálta az élőhalottat?
Élőhalottak nem léteznek!
Ez az átsuhanó gondolat nem nyugtatta meg teljes egészében, de nem
is hatott idegennek.
Nem léteznek élőhalottak, sem szellemek, sem kísértetek, sem
hullaevők, sem ilyen hülyeségek!
Calver ezek után valamivel bátrabb lélekkel igyekezett a nyugati
városrész nyomornegyede felé, s csak a Zöld Lóherétől ötven lépésnyire
lassította le a lépteit. Azonban a megtorpanása ekkor is csupán
másodpercekig tartott.

Mielőtt Calver beléphetett volna a Zöld Lóhere ajtaján, egy ismerős

utcakölyök sündörgött mellé. Pár évvel ezelőtt még együtt fosztogatták
éjszakánként a vigyázatlan részegeket az egyik helyi kölyökbandában, ám
azóta, hogy őt Bredan maga mellé vette, valahogy felnőttnek érezte
magát, és nem szívesen ereszkedett le holmi koszos képű taknyosokhoz.
– Mi az, Wonlow, mit dülöngélsz? – rikoltott rá a kölyök. – Máris
sikerült berúgnod, vagy csak napszúrást kaptál?
– Menj az anyádba… te kis hogy is hívnak!
– Csicsi. Igazán megjegyezhetnéd a nevem azok után, amiket érted
tettem, Wonlow.
– Menj az anyádba, Csicsi… és ne kotorássz az erszényem környékén,
vagy képen gyaklak! Nem látod, hogy tök üres? Le vagyok égve! Egy
árva kanyim sincs. Úgyhogy fölösleges az ujjgyakorlat! Lódulj az
utamból!
– De magasan hordod újabban az orrodat!
– Ott hordom, ahol akarom. Semmi köze ahhoz egy ilyen nyamvadt kis
tetűfészeknek!
A szurtos képű kölyök azonban nem tágított.
– Hé, várj csak! Barom Bredan azt üzeni, hogy ne aggódj! Kicsinálták
a fickót, akitől te tegnap becsináltál… nem kell kiugrálnod több ablakon.
Calver ostobán meredt a kölyökre.
– Mit vartyogsz, te takonyláda?
– Tudod, az az alak, aki elől kivetetted magad az ablakon… már nem
kérdezősködik többé utánad. Megnyuvasztották, és elkaparták valahol a
közelben. Kampec neki. Bekrepált. Alulról szagolja a trágyalevet.
Calver Wonlow arca felderült valamelyest.
– Ez remek hír… de vajon… biztos?
Csicsi teljes tizenkét éves komolyságával kihúzta magát.
– Hát, szoktam én hazudni?
– Csakis.
– Ott voltam, amikor főbe nyomták. Spriccelt a vér, meg minden. Hulla
az ipse, az tuti. Két láb vastag földdel takarózik már.
Calver sóhajtott.
– Az neki nem akadály.
– Mi?
Calver a fejét rázta. Témát váltott.
– Bredan a Herében van?
A kölyök vállat vont.
– A herém tudja – vetette oda flegmán, és nagyot sercintett, ahogy a
felnőttektől látta. – Reggel óta lótok-futok, hogy összekaparjak pár
rézkanyit. Tudod, szajhákra kell. Minden pénzemet a nőkre költöm.
Calver röhögött.
– Aztán mit kezdesz velük? Lekapartatod a retket a talpadról? Vagy…
mesét mondatsz magadnak?
Csicsi utálkozva, megvetően hátrált el.
– Baromállat Wonlow! – köpött ki ismét. – Még te beszélsz? Én már a
harmadik menetet nyestem Liderával, míg te a szomszéd szobában a
Dagadt Maria karjai között hitelbe küszködtél. Mindent hallottam. Nem
elég, hogy fizetni se tudsz, még a farkad se áll fel, mi? Pancser!
– Menj az anyádba, te kis…
Calver le akart kenni egy taslit a szemtelen taknyosnak, de az pontosan
tudta, hogy mi következik, és időben eltáncolt az ütésre lendülő kéz elől.
– Hé, Wonlow, mennyit fizetsz, hogy ne meséljek senkinek a nagy
lebőgésedről? Szerinted, nem nagy leégés ez? Rajtad fog röhögni az
egész város…
Calver kirántotta keskeny pengéjű kardját, amit egy vigyázatlan részeg
zsoldostól „örökölt”, és szitkozódva üldözőbe vette. A kölyök azonban
még akkor is sokkal gyorsabb lett volna, ha Calver feje nem sajog olyan
kegyetlenül az elfogyasztott alkoholtól. Egy pillanat múlva Csicsi már a
sarokról kiabált vissza gúnyolódva.
– Ha leperkálsz két ezüstöt minden hónap ötödik napjáig, akkor tartom
a pofám, de ha nem… az egész nyugati városrész rajtad fog röhögni!
– Ha elkaplak…
– Máris két ezüsttel tartozol, te töketlen pancser!
A kölyök eltűnt, és Calver nem üldözte tovább. Morogva dugta vissza
csorba élű kardját a hüvelyébe, és megbotránkozva rázta a fejét.
Ő ugyan nem Draxion nyugati városrészének mocskában töltötte a
gyerekkorát, de egy hasonló szeméttelepen érett kamasszá, s tizenkét
évesen ugyanilyen apátlan-anyátlan takonyláda volt, mint ez a Csicsi, de
akkoriban a kölykök még tisztelték az igazi nagyokat. Ennyi idős korában
ha megpróbálta volna megzsarolni a városrész nagyjait, az igazi menő
figurákat, egyhamar megegyelték volna a füleit. De ezek a mai fiatalok!
Ezek nem ismernek se istent, se embert!
Calver Wonlow egyáltalán nem volt még öreg, de tekintettel a hozzá
hasonló mesterséget űző kölykök halandóságára, a maga tizenhat évével
szinte veteránnak számított, amikor Bredan kiemelte a mocsokból.
Amióta búcsút mondott a kölyökbandának, igazi felnőttnek érezte magát,
és nagy súlyt helyezett arra, hogy tisztes helyet vívjon ki magának
Bredan mellett. A rábízott feladatokat maradéktalanul végrehajtotta, s
akkor sem esett kétségbe, ha az asztal alá kellett innia valakit. Ő igazi
vagány akart lenni, s ennek érdekében úgy kellett élnie, mint Bredannak,
Chaininak és Reginarnak. Együtt ivott, együtt hetvenkedett velük, ha
kellett odaütött, ha kellett megjátszotta a vagányt, és néha még tisztes
munkákat is elvállalt.
Na jó, ne túlozzunk…
Igaz, nem volt hős, nem is hitte magát hősnek soha, de egy ilyen
taknyosnak akkor is tisztelettel kellene fordulnia az irányába. Ugyanolyan
tisztelettel, mint ahogy tizenkét évesen ő bámult fel az akkori
hírességekre. Mogorva Drey, Lúdbőrös Zarko, Félszemű Braga, Tohonya
Yrrel, Komor Gradoran – a nyugati városrész hírességei. Őket aztán
lehetett tisztelni! És az emlékük máig él az akkori fiatalok szívében. Ha
ezek a hatalmas hősök még ma is élnének, megtanítanák jó modorra az
ilyen Csicsihez hasonló utcakölyköket!
Kár hogy már nem élnek!
Mentségükre szolgáljon, valamennyien akasztófán végezték.
Calver eltöprengett még egy keveset az idő múlásáról, a legendás
múltról, a saját gyermekkoráról, aztán megindult visszafelé a Zöld Lóhere
irányába.

A Zöld Lóhere a nyugati városrész nevezetességének számított, és egy

igazán nevezetes eseményről kapta a nevét. Olegh, a kricsmi tulajdonosa
süldő legény volt, amikor az ominózus baleset történt vele. Tehetős apja
egy szilaj csődört vásárolt neki a születésnapjára, és miközben ő
megpróbálta a lovat betörni, az megharapta a karját. Olegh azonban nem
hagyta annyiban az atrocitást; azonnal megtorolta az esetet. Kipányvázta
a lovat, és egy hosszú husánggal addig verte a fájdalmasan nyerítő csődör
hátsó két lába közelében meredő dákót, amíg az teljesen meg nem
zöldült. Aztán pedig egy szakemberrel kiheréltette a paripát, és az csodák
csodája, attól kezdve engedelmes hátaslóvá változott.
 Olegh spirituszban tartósíttatta a megzöldült heréket, és egy jókora
üvegedényben helyezte el közszemlére a pult fölött. Okulásképpen pár
szavas táblát is íratott. „Így jár, aki velem kikezd!” És ezáltal – vagy más
miatt – általános tisztelet övezte személyét.
Nos, ebbe a neves intézménybe sietett be Calver lóhalálában. A
Csicsitől hallott hír valósággal felpezsdítette a vérét; Bredan és két társa
megnyuvasztották az élőhalottat – és ő haladéktalanul kíváncsi volt a
részletekre. Mindamellett saját szemével akarta látni Pere Codrer hulláját,
és a biztonság érdekében esetleg apró darabokra vágni, elégetni és a
hamvait szétszórni a szélben – hogy soha többé ne éledjen fel!
Esetleg érdemes lenne fizetni pár rézkanyit valami eszement
vajákosnak, hogy végezze el a sír fölött a szükséges rituálékat…
Bredan azonban nem volt a Zöld Lóherében, és két állandó
ivócimborája, Chaini és Reginar is máshol lopták a napot – vagy a
vigyázatlanok pénzét. A kocsma kongott az ürességtől, a tulaj a pultra
dőlve szunyókált, csupán egyetlen vendég étkezett egy távolabbi
asztalnál. Egy magas, vállas, középkorú férfi ezüstös sodronyingben. A
fickó maga mellé hajtogatta bíbor színű köpenyét, s széles pengéjű
kardját ott pihentette a tetején.
Calver nem foglalkozott az idegen vendéggel, egyenesen a
kocsmároshoz, gyerekkori cimborájához sietett. Olegh négy évvel
idősebb volt nála. Nagyon kedvelte. Annak idején számtalanszor
elcsépelték egymást! Többnyire Olegh győzött, bár olyan is előfordult,
hogy a testesebb és idősebb fiú nem érte utol a menekülő Calvert, és
ilyenkor Calver Wonlow érezte győztesnek magát. És újabban már némi
fölényeskedést is megengedett magának.
– Hé, te moslékszagú… Nem tudod, hol rontja a levegőt az a tuskófejű
Bredan?
A kocsmáros lustán ránézett, és horkantott.
– Wonlow? Jössz négy ezüsttel.
– Micsodaaaa?!… Kifizettem tegnap a sört! Ne próbálj átcseszni a
palánkon…
– És az üvegbetét?
– Mi? – háborodott fel Calver. – Nem is üvegben hoztad ki a löttyöt,
hanem fakupában!
A kocsmáros a frissen üvegezett ablak felé intett.
– De az ablaküveg betétele négy ezüstömbe került. És azt neked kell
megfizetned, mivel te törted be.
Calver megvakarta az orrát, és idegesen bólogatott.
 – Le vagyok égve, de majd megfizetem. A szavamat adom, cimbora.
Tudod, hogy sosem sumákolom el a tartozásomat.
A kocsmáros legyintett.
– Te örökké le vagy égve, Wonlow. De az is igaz, hogy eddig még
mindig rendezted az adósságodat…
– Így igaz. És ennek örömére adhatsz egy sört hitelbe, amíg megvárom
Bredant meg a többieket.
Olegh csak rövid ideig habozott. Calver Wonlow valóban a legjobban
fizető vendégei közé tartozott, s bár egy alamuszi, gerinctelen, gyáva
patkánynak tartotta, úgy gondolta, annyi pénzt ott hagyott már a Zöld
Lóherében, hogy megérdemli a hitelt.
– Egyébként nem tudod, mikor jönnek?
Olegh vállat vont.
– Nem vagyok a gardedámjuk, hogy minden lépésükről beszámoljanak.
De ha engem kérdezel, amondó vagyok, fölösleges várnod őket.
Calver a pultra könyökölt, és jót húzott a sörből. A korán elfogyasztott
pálinka még mindig égette a gyomrát, s most a langyos, savanyú sör
kellemesen enyhítette.
– Valaki felfogadta őket pár órával ezelőtt – folytatta a kocsmáros. –
Elmentek a dolgukra. Szerintem nincsenek is a városban.
Wonlow még a száját is eltátotta meglepetésében.
– Felfogadták őket? Mind a hármukat? Még azt az idétlen Chainit is?
Ki volt az a tökkelütött hülye, aki ilyen ostobaságra vetemedett?
– Én, ha nem haragszik.
A hang Calver háta mögül hallatszott, s ő úgy fordult meg, mintha
megcsípték volna. Olyan ismerős volt ez a hang, hogy beleborzongott; de
nem tudta, hogy honnan és miért.
– Én fogadtam fel őket – szólalt meg újra a láncinges idegen, aki a
legfélreesőbb asztalnál ebédelt. – Én vagyok az a „tökkelütött hülye”.
Calver nagyot nyelt, és úgy meredt a férfira, mintha szellemet látna. Az
illető ugyanis rendkívül hasonlított Pere Codrerre, attól eltekintve, hogy
pár évvel idősebbnek látszott. És nem volt vágás a nyakán.
Az idős férfi nyugodtan hátradőlt a széken, s miközben ismét
beleharapott a sült libacombba, fürkészőn szemlélte a pultra támaszkodó
fiatalembert.
– Nem úgy gondoltam – vörösödött el Calver, és akarva-akaratlanul
ismét fosni kezdte a szót. – Tudja, azt csak úgy mondtam, hogy
„tökkelütött hülye” az, aki azokat a lógósokat felfogadja, de nem
gondoltam szó szerint. Sőt az igazat megvallva végképp be kell látnom a
tévedésemet, hiszen ebben a tetves városban nemigen válogathat az, aki
zsoldosokat akar felfogadni vagy ilyesmi… És momentán, ha már én
éppen nem voltam jelen, nyilvánvalóan a cimboráim látszottak a
legalkalmasabbnak a munkára. És annyit mondhatok, egyáltalán nem
olyan eszement alakok, mint amilyennek látszanak. Sőt egészen jól
használhatók, ha van még valaki, aki gondolkodik helyettük. És ez
általában az én reszortom szokott lenni, úgyhogy ha esetleg úgy véli,
hogy szüksége van még egy rátermett emberre, rádumálhat, hogy jó
pénzért én is a segítségére legyek… meg ilyesmi…
– Kissé sokat beszél, barátom. Alig tudom követni. Gyorsan jár a
nyelve.
– Az eszem és a kardom úgyszintén – vigyorgott Calver. – Úgyhogy ha
szüksége van egy igazán jó munkaerőre…
A férfi lenyelte a húst a szájából, és a csonttal a kezében barátságosan
intett.
– Üljön ide, és megbeszéljük.
– Calver Wonlow nem ül idegenek asztalához – jelentette ki
önérzetesen.
A fickó vállat vont.
– Pedig épp arra gondoltam, hogy kifizetem a sörét, amit hitelben
fogyaszt, sőt talán fizetek még egy másodikat is…
Calver azonnal odatelepedett az idegen mellé.
– Én már bemutatkoztam – jelentette ki. – És végtére is, ha elárulja a
nevét, már nem leszünk egymásnak idegenek.
Az idős férfi nem ment bele a jópofáskodásba. Komolyan rámeredt a
fiatalemberre.
– Kérdeznék valamit…
– Maga fizeti a sört. Azt kérdez, amit akar. Azt persze, hogy tudok
válaszolni, nyilván nem garantálhatom, és tudja… Tudja mit? A maga
egészségére iszok!
– Mond magának valamit az a név, hogy Pere Codrer?
Calver épp belekortyolt a sörébe, és a név hallatán csaknem
megfulladt.
– Gradoran vérére! – prüszkölte-köhögte, és megpróbálta leplezni
döbbenetét. – Miféle savanyú mosogatólé ez! Olegh, a ringyó anyádat!
– Ne igyad, ha nem kell! – mordult rá sértődötten a kocsmáros, aki
még mindig az asztal körül sürgölődött.
Az idegen türelmesen kivárta, amíg a kocsmáros sértődötten
visszabattyog a pulthoz, csak aztán szólalt meg ismét. Az arcán nem
látszott semmi érzelem; nem lehetett tudni, gyanította-e, mitől lett
„savanyú” a sör alkalmi asztaltársa szájában.
– Még nem felelt. Hallotta valaha a Pere Codrer nevet? Látta őt esetleg,
vagy ismer valakit, aki találkozott vele?
Calver nagy nehezen leküzdötte belső sürgetését, mely erőnek erejével
arra késztette volna, hogy kivesse magát a Zöld Lóhere frissen üvegezett
ablakán.
– Pere Codrer? – töprengett. – Valahogy ismerős a név. Mintha már…
hm, nem mernék megesküdni rá, de mintha már említette volna valaki.
– Valóban? Kérem, gondolkodjon! Erőltesse az emlékezetét! Nagyon
fontos.
Calver Wonlow fürkészőn nézett az idegen férfi arcába. Az illető
tisztára úgy nézett ki, mint Pere Codrer, csak idősebb kiadásban.
Szürkéskék szempár, hegyes, enyhén balra görbülő orr, keskeny áll,
kiálló pofacsontok. Ezen ismérvek ellenére ez a férfi nem volt olyan
mulatságos arcú, mint a nyiszlett, nyálas és nyúlánk Pere Codrer, sőt
inkább tapasztaltnak, tiszteletreméltónak, határozottnak tűnt; olyan
embernek, aki tisztában van saját értékeivel és nagy az önbizalma.
Negyven és ötven év közötti lehetett, valamivel zömökebb felépítésű,
mint a nyurga Codrer, és a sodronyingén egy bíborszínű átalvetőt viselt,
melyet ugyanolyan cirkalmas mintázat díszített, akár azt a zhíli köntöst,
amelyet Calver három nappal ezelőtt egy meggondolatlan döféssel
összevérezett.
Ez az alak talán Pere Codrer apja vagy esetleg a bátyja lehet; de ha
egyik sem, a hasonlóság akkor is közeli rokonságot sejtet.
Calver megpróbálta előnyére fordítani a helyzetet.
– Azt hiszem, ha megerőltetem az agyam, minden bizonnyal sikerül
felidéznem egyet s mást az illetőről. Még az sem kizárt, hogy akár a
jelenlegi tartózkodási helyét is sikerül kiderítenem. Minden lehetséges…
semmi sem elképzelhetetlen. Csak valami serkentő kellene, hogy
beinduljon az emlékező mechanizmusom, tudja… nem könnyű dolog ez
egy ilyen elfoglalt embernél, mint amilyen én vagyok…
– Kérem, gondolkodjon! – nógatta a férfi, aki még mindig nem mondta
meg a nevét. – Rendkívül fontos!
– Mennyire fontos? – kérdezte Calver türelmetlenül, és mintegy
véletlenül összedörzsölte két-három ujját, a pénzszámolás egyezményes
jelét imitálva.
A férfi elővette tömött erszényét, és egy ugyanolyan vaskos, zhíli
aranydukátot húzott elő, mint amilyennel korábban Pere Codrer
jeleskedett.
– Ez azon nyomban az ön tulajdona lesz, amint eszébe jut valami
lényeges – közölte sürgetően.
– És ha esetleg… igazán lényeges dolgok jutnak az eszembe?
A férfi nem habozott.
– Ha az ön segítségével sikerül megtalálnom Pere-t, nem leszek
szűkmarkú.
Calver bólogatott, aztán merőn az idegen szemébe nézett.
– Tudja, itt Draxionban van egy mondás, amit én meglehetősen a
sajátomnak érzek. „Köpj a tenyeredbe, mielőtt elfogadod a feléd nyújtott
kezet.”
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy mielőtt üzletet kötünk valakivel, érdemes tisztázni a
részleteket.
– Értem.
Calver vállat vont.
– Én igazán hagyománytisztelő vagyok, de hát, üzlet az üzlet. Érti,
ugye? Talán a segítségére lehetek, de tudja, sokkal jobb szívvel tartok
önnel, ha félhomályos utalások helyett konkrét összegek hangzanak el.
A középkorú férfi figyelmesen szemügyre vette Calver markáns
arcvonásait, és megpróbált a szemébe nézni. Ez utóbbi nem sikerült,
mivel Calver kerülte a tekintetét.
– Jól van, beszéljünk üzletről! – mondta végül az idegen.
– Egyetértek.
– Mivel azt tapasztaltam, hogy maga valóban gyors eszű és kivételes
képességű ember – kezdte kimérten az idegen –, nem köntörfalazok.
Hajlandó vagyok felfogadni magát néhány napra, amíg Draxionban
időzöm. A társainak napi tíz persi ezüstöt kínáltam…
– Tíz ezüstöt? – húzta el a száját fanyalogva Calver. Szeretett volna
legalább napi tíz és felet kialkudni magának. – És azok a barmok képesek
voltak napi tíz ezüstért elvállalni a melót?
Az idegen elmosolyodott; nem volt olyan ostoba, mint amilyennek a
külseje mutatta.
– Persionban négy ezüstért találtam megfelelő embereket.
– Na ja, Persionban… csakhogy ez Draxion.
– Igen, Draxion, ahol a megélhetés feleannyiban van, mint a
világkikötőnek számító Persionban. De hagyjuk a részleteket. Elmondom
az ajánlatomat, és maga eldönti, érdekli-e, vagy sem.
Calver vállat vont.
 – Meghallgatni meghallgathatom… ha már úgyis maga fizeti a
következő sörömet is…
– Eddig három embert béreltem fel, fejenként napi tíz ezüstért… ez
ugye napi harminc. Nos, mivel az a megérzésem, hogy ön nagy
segítségemre lehet, hajlandó vagyok a szolgálataiért ugyanannyit fizetni,
mint annak a háromnak együttvéve. Napi harminc ezüst az ajánlatom.
– Harminc? – hörrent fel Calver meglepetten. – Harminc?
Máris a kezét akarta nyújtani, az idegen azonban félreértette a
meghökkenését.
– Lehet, hogy kevesli – hadarta sietve –, azonban ne feledje, hogy ezt
az összeget csupán a napi szolgálataiért fizetem. Ha sikeresen erőlteti az
agyát és eszébe jut valami lényeges dolog, az információiért cserébe
azonnal megkapja ezt a zhíli aranydukátot, amely megközelítőleg
ezerkétszáz persi ezüstöt ér. Ez nekem több mint egyhavi zsoldom…
Calver kezdett magához térni a megdöbbenéséből, és azt tapasztalta,
hogy a világ kezd rózsaszínes formákat ölteni körülötte. Megfogta az
isten lábát! Napi harminc ezüst! Iszonyatosan sok! Tegnapelőtt egy ilyen
zsíros melóért a lelkét eladta volna!
De volt egy fura előérzete, ami nem engedte örömében rivalgani és
táncra perdülni. Az egész ügy gyanúsnak és baljósnak tűnt. Tegnap
délelőtt az élőhalott megjelenése, most meg a fickó rokona, aki a sírból
szökött hullát keresi…
Az idegen félreértette a tétovázását.
– Nézze, barátom, napi harminc ezüstnél nem adok többet, hiszen már
ez is túlfizetett napidíj… de annyit mondhatok, hogy ha a maga
segítségével megtalálom Pere-t, fantasztikus jutalom üti a markát!
– Mennyire fantasztikus?
– Ezer zhíli dukát!
Calver akaratlanul is eltátotta a száját. Ezer zhíli aranydukát egy egész
vagyon! Ha megfelelő helyen váltják át, az megközelítőleg tizenkétezer-
ötszázhuszonhat persi aranytallért ér! Húsz évig is elélhet belőle
gondtalanul egy ember – már ha el nem vágják a torkát a pénzért az első
öt percben!
Ezer zhíli aranydukát! Calver Wonlow el sem tudta képzelni, hogy
létezhet ennyi pénz egy rakáson. A legnagyobb összeg, ami valaha is
határozott realitást nyert az elméjében, az kétszáz persi aranytallér volt.
Erre egyszer már csaknem sikerült szert tennie, amikor egy cimborájával
foglyul ejtettek egy vándorló nemesifjút. Kétszáz tallért kértek
váltságdíjul az apjától, de a vén gróf azt üzente vissza, hogy könnyebb
egy újabb fiút csinálni, mint ekkora összeget érte kifizetni. Úgyhogy ez a
majdnem valósággá vált kétszáz tallér is megmaradt a vágyakozás
létsíkján Calver számára.
És most ezer zhíli aranydukát!
Ennyi pénzért még egy élőhalott baromságot is érdemes
megkockáztatni!
Calver megnyalta a szája szélét idegességében, és a kezét nyújtotta.
– Áll az alku.
A férfi megszorította a kinyújtott kezet, és bólintott.
– Mindenemet odaadnám, hogy megtaláljam Pere-t –vallotta be. –
Remélem, sikerül.
– De ugye… nem akarja azt mondani, hogy ez az ezer dukát… itt van
magánál?
Az idegen zordan elmosolyodott.
– Természetesen nem hordok magamnál ekkora összeget. Igaz, húsz
éven át szolgáltam testőrként Zhíl legjelentősebb hadura mellett és meg
tudom védeni magam, de azzal én is tisztában vagyok, hogy egy jól
irányzott nyílvessző, egy orvul elhajított dobótőr vagy egy hátulról
támadó orgyilkos ellen nem mindig véd meg a kard.
– Nos, igen, ez így van, ebben egyetértünk. Hm, igen… De ha nincs
magánál a pénz, akkor hogyan fizeti ki a jelzett összeget?
Az idegen titokzatosan mosolygott.
– Ez legyen az én gondom.
– Ismerem az ilyet – dörmögte Calver. – Volt valaki, aki egy zhíli
aranydukátot adott előlegbe, még négyet ígért, és egy rusnyadt rézkanyit
se leltem nála, amikor… hm, hagyjuk… Inkább beszéljen arról, hogy
miként kapom meg a pénzemet, ha előkerítem magának ezt a Codrert!
– Jelentős értékű drágaköveket helyeztem letétbe egy megbízható
barátomnál Persionban. Az illető jó nevű kereskedő, a város elismert
polgára. Nem csekély százalékot számít fel a nála őrzött vagyonért, de
igen befolyásos és nagy hatalmú személyek kezeskednek messzemenően
azért, hogy az értékeimet hiánytalanul visszakapom. Megelégszik
ennyivel?
Calver csak egy pillanatig töprengett.
– Az illető neve Pious Petrius?
– Pontosan. Ismeri?
Calver bólintott.
– Hallottam már róla. A drágakövei valóban biztonságban vannak. Volt
egy bará… hm, egy ismerősöm, aki tavaly húsz mindenre elszánt
cimborájával megpróbálta megostromolni és kifosztani Pious Petrius
erődítményét. Nos, az egész bandát cafatokra tépve találták meg másnap
a falak tövében. Azt mondják, az a kereskedő démonokkal őrizteti a
házát…
– Igen, magam is ezt hallottam. Persion kétnapi járóföldre van innen.
Ha megtaláljuk Pere-t, egy héten belül visszatérek magához a pénzzel,
erre megesküszöm!
– Majd elmegyünk együtt Persionba – helyesbített Calver nagystílűen.
Aztán eszébe jutott valami. – Ezt az ezer dukátot ugye nem említette a
társaimnak?
Az idegen ismét mosolygott.
– Még nem. De ha úgy látja jónak…
– Akkor ne is említse! Ők tudatlan barmok, tíz ezüstért is szívesen
húzzák az igát. A nyerő ember én vagyok, tehát a jutalom egyedül engem
illet majd.
– Amennyiben ön lesz az, aki megtalálja Pere-t.
– Én leszek – jelentette ki magabiztosan Calver. – Nekem fizesse ki a
pénzt, és majd én eldöntöm, hogy a társaim miként részesülnek a
jutalomból. De egyelőre jobb, ha nem is tudnak róla, mert a kilátásba
helyezett pénz csak összezavarná a tyúktojásnyi agyukat…
– Rendben. Tegyen, ahogy jónak látja. De most már térjünk a lényegre!
Tud valamit Pere-ről?
Calver szusszantott, egy laza mozdulattal kivette a zhíli dukátot a férfi
ujjai közül, és lerakta maga elé az asztalra. Aztán egy hörpintéssel
felszippantotta a korsójából a korábban „savanyú”-nak titulált sör
maradékát, és elégedetten csettintett.
– Óriási szerencséje van, hogy belém botlott – suttogta sokat ígérően. –
Én ugyanis alig huszonnégy órával ezelőtt személyesen találkoztam Pere
Codrerrel, és bár a jelenlegi tartózkodási helyéről nincs tudomásom, az
ezer dukát reményében megígérhetem, hogy előkerítem… akár a föld
alól is!

Az a kifejezés, hogy a középkorú idegen Calver ezen kijelentésére

izgatott lett, oly kevéssé fedi a valóságot, mintha egy dühöngő bikára
mondanánk azt, hogy „bosszankodik”. A fickó csaknem felugrott a
helyéről, és egész testében remegett.
– Hogyan? – kiáltotta túlságosan is hangosan. – Mit beszél? Ön
találkozott a fiammal?
Most Calveren volt a meghökkenés sora.
 – A fia? – rebegte idegesen, bár gyanított valami ilyesmit. – Pere
Codrer a maga fia volt?
– VOLT? – Az idegen csaknem ordított. – Mit ért azon, hogy a fiam
„volt”? Gyerünk, mondja el, mit tud! Talán valami baj érte a fiamat?
Calver ifjúi élete során már sok századjára szeretett volna saját szájára
ütni. Meglehetősen sokat tartott saját képességeiről, de volt annyi
önkritikája, hogy gyűlölje saját lecsifocsiságát. Igaz, büszke volt arra,
hogy legendás beszélőkéjével számos szorult helyzetből sikerült
kidumálnia magát, azonban legalább ugyanennyiszer került szorult
helyzetbe amiatt, hogy képtelen volt uralkodni a nyelvén. Most szerette
volna leharapni.
Próbálta menteni a menthetőt.
– Nyugi, nyugi… csak egy nyelvbotlás volt. Ön zhíli, tehát nyilván
nem beszéli jól a persi nyelvet. Amikor azt kérdeztem, hogy „Pere Codrer
a maga fia volt”, nem arra utaltam, hogy már nem a maga fia, hogy
meghalt, hogy megnyuvasztották, hogy elföldelték, hogy alulról szagolja
a trágyalevet, meg hogy két láb földdel takarózik… hanem a persi nyelv
jelenből múltbéli eseményekre visszautaló emlékfelidéző alakját a
present persiust használtam, amely a „volt” szót mint a múlt idő kettes
fokú megfelelőjét fejezi ki. Vagyis arra az eseményre utal múlt időben,
amit felidéztem. Tehát ha az általunk használt közös nyelv fordulataival
próbálnám kifejezni a mondandómat, akkor igazából nem azt akartam
mondani, hogy „Pere Codrer az ön fia volt”, hanem azt, hogy „abban az
időben, amely akkor volt, amikor Pere Codrerrel találkoztam, akkor Pere
Codrer a maga fia volt”? De ez természetesen nem befejezett alak, így a
kérdésem nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Pere Codrer még él és
még mindig a maga fia.
A középkorú idegen nem volt ostoba, ezt az okfejtést mégis erősen
összehúzott szemmel tudta csak követni. Egy hosszú másodpercig
töprengett, mielőtt megszólalt.
– A nevem Boherias Codrer. Lord Drerver testőre és később a
testőrkapitánya voltam húsz éven át. Pere az egyetlen fiam, aki… két éve
egy aljas szekta befolyása alá került, és megszökött otthonról. Vissza
akarom szerezni a fiamat mindenáron. Mindenemet odaadom, hogy
visszakapjam őt! Féléve már, hogy a nyomában vagyok, de sosem érem
utol. Mire az egyik városba érek, már csak a nyomaira bukkanok. De
most azt reméltem… – Egy pillanatig hallgatott, aztán indulatosan
folytatta. – Már csak három-négy nap lemaradásom lehet mögötte.
Persionban megtudtam, hogy alig öt nappal az érkezésem előtt indult el
Draxionba. Gyalogosan. Mivel én lovon jöttem és csaknem halálra
hajszoltam a paripámat, legalább egy napot lefaragtam a hátrányomból.
És reméltem, hogy a fiam esetleg megpihent… Reméltem, hogy esetleg
itt utolérem. Két napja egy szemhunyásnyit sem aludtam, elcsigázottabb
vagyok, mint a lovam. Tudni akarom, hogy mit tud. Beszéljen, kérem!
Calver nagy levegőt vett. Soha nem volt bátor ember, és a bátorságot, a
tettek hiányát mindig is a beszélőkéjével pótolta. Egy kedves kis
történetért nem kellett a szomszédba mennie.
– Elmondom, amit tudok – erőltetett magára őszinte arckifejezést. –
Négy nappal ezelőtt este itt iszogattam a barátaimmal a Herében, amikor
megismertem a maga fiát… Az a kifejezés persze, hogy „megismertem”,
nem fedi a valóságot, mivel én magam csupán három-négy mondatot
váltottam vele. Onnan tudom, hogy a szóban forgó illető a maga fia
lehetett, mivel erőteljesen hasonlított magára… higgye el, kitűnő az
arcmemóriám… és mindamellett Pere Codrer néven mutatkozott be.
Boherias Codrer türelmetlensége nem ismert határokat. Úgy szorította
hatalmas markában a sörös kupát, mintha a következő pillanatban össze
akarná roppantani.
– Te jó ég! Uram, ön máris kiérdemelte az egy dukátot! Könyörgöm,
ne várasson! Mit akart a fiam? Mit beszéltek?
Calver egy pillanat erejéig eltűnődött azon, hogy a további
információkért nem lehetne-e további zhíli dukátokat kipréselni a
fickóból, de aztán elvetette az ötletet. Tudta, hogy ha most megfelelően
forgatná a szavakat, akár két-három aranydukátot is ki tudna préselni
Boherias Codrerből, és azzal is tisztában volt, hogy egykori
tanítómestere, Komor Gradoran habozás nélkül megragadta volna a
kínálkozó lehetőséget. Azonban Calver Wonlow nem Komor Gradoran
volt, és belé szorult annyi tisztesség, hogy ne szipolyozzon ki a végsőkig
egy fiáért aggódó apát. Ráadásul némi lelkifurdalás is gyötörte, hiszen ő
már tudta azt, amit az apa még nem. Hogy Pere Codrer már halott.
Kétszeresen is! Egy ízben ő földelte el a Quedrac-völgyben, másodízben
pedig Bredanék valahol a kocsma közelében. Épp elég lesz az a pénz,
amit a továbbiakban ki tud majd szedni az aggódó apából, nem kell
azonnal kizsigerelni…
– Készséggel elmondok mindent – jelentette ki Calver némi szünet
után. – Szóval, négy nappal ezelőtt este jelent meg a fia a Herében.
– Tudomásom szerint a Royal Hotelben szállt meg, onnan irányították
ide.
– Meglepően sokat tud annak ellenére, hogy csak most érkezett –
csodálkozott Calver.
A középkorú férfi kihúzta magát.
– Nem vesztegettem az időt. Ismerem a fiam ízlését és szokásait. A
Royalban mondták, hogy járt a Zöld Lóherében, és ott felfogadott maga
mellé egy kísérőt.
– Igen, igen – mormogta zavartan Calver. – Szóval, hogy szavamat ne
felejtsem, Pere Codrer idejött négy nappal ezelőtt, és vezetőt keresett. Én
magam is szívesen ajánlkoztam volna, ám ő egy olyan városba akart
eljutni, aminek a nevét én ezelőtt még sohasem hallottam.
– Khantoro?
– Valami olyasmi. Nem igazán emlékszem. De lehet, hogy ez a város
neve. Honnan veszi ezt a… izét?
– Nem tudtam, de gyanítottam. Megvan rá az okom. Ám ez most
mellékes. Talált vezetőt a fiam?
Calver vállat vont.
– Fogalmam sincs, de gyanítom, hogy nem.
– Nem?
– Amíg a Herében tartózkodott, úgy vettem észre, senkit sem talált. De
van még pár hely, ahol körülnézhetett. Meg aztán nem a Here az egyetlen
kocsma, ahol a törzsvendégek között sok az idegenvezető. Máshol esetleg
találhatott valakit.
Boherias Codrer a homlokát ráncolta, és a szemében mintha gyanakvás
csillant volna, de nem szólt semmit. Ettől függetlenül Calver úgy érezte,
hogy további magyarázkodásra van szükség.
– Ne higgye, hogy csupán ennyit tudok és csak kicsaltam magából az
egy dukátot – sietett leszögezni. – Azt állítottam, hogy tegnap láttam
utoljára a fiát, és ez így igaz. Hogy elindult-e az ittjártát követő reggelen
a kimondhatatlan nevű város felé, avagy sem, azt én nem tudhatom. Az
viszont tény, hogy tegnap délelőtt az ön fia ismét itt járt a Herében, és én
láttam őt.
Boherias Codrer a homlokát ráncolta.
– Itt? Az lehetetlen!
– Már miért lenne lehetetlen?
A középkorú férfi a fejét ingatta.
– Félórája beszéltem a kocsmárossal, és ő nem tudott semmit a
fiamról… és a cimborái, akiket felfogadtam… ők sem tudtak semmit…
Na persze, gondolta Calver. Ha valakit megölnek a Zöld Lóherében,
arról Olegh természetesen semmit nem tud. Akik megölték, azok pedig
természetesen még kevesebbet mesélnek!
 – A magyarázat nyilvánvaló – legyintett Calver fölényesen. – Ez
meglehetősen rossz hírű környék. Az itteni kocsmárosok, ha meg akarják
őrizni az életüket, többnyire semmit nem tudnak a kuncsaftjaik viselt
dolgairól. Érti, ugye? Egyszerűen elfordítják a fejüket, ha olyasmit látnak,
ami később bárkit is érdekelhet. És még ha látnak is valamit? Tüzes
nyelvfogóval sem lehetne kihúzni belőlük semmi érdemlegeset. A
társaim pedig… – Calver felszínesen röhögött. – Nyilvánvalóan olyan
részegek voltak… jó szokásuk szerint… hogy még az sem tűnt volna fel
nekik, ha Ayrana, a Zhíl Birodalom szűzkirálynője lépett volna be ebbe a
mocskos csehóba…
– Ayrana négy éve halott – sziszegte a fogai között Boherias Codrer
türelmetlenül. – És nem volt szűz. Most a fia, az ifjú Dierane a király.
Calver vállat vont.
– Meglehet. Ám ezt csupán példázatként említettem, s mindez az
esetünk szempontjából teljességgel mellékes. Tudja, én sosem jártam
Zhíliában és tőlem akár Pere Codrer is lehetne ott a király. Jószerivel még
azt sem tudom, hogy Persben ki uralkodik. Nevessen ki, ha akar, de
fogalmam sincs, hogy él-e még a vén Deleron király, vagy már rég
valamelyik fattyúja ül a trónon…
– Deleron a királyuk – vetette oda egyre türelmetlenebbül Boherias
Codrer. – De azt mondja inkább, mit tud a fiamról!
Calver mindentudó arcot vágott.
– Hát, nem igazán sokat. De arra a nyakamat teszem, hogy még mindig
itt van a városban, és arra is mérget vehet, hogy ha komolyan gondolta az
ezer dukátot… márpedig miért is ne gondolná komolyan… én előkerítem
a fiát élve vagy holtan, akár a föld alól is… Apropó, ha már itt tartunk,
van még egy fontos kérdés, ami tisztázásra vár. Ez egy igen veszélyes
város, ahol nem igazán tisztelik az idegeneket. Tételezzük fel… és
csupán csak a feltételezés kedvéért… hogy mi van akkor, ha a fiát nem
tudom élve előkeríteni? Hm, ez fogas kérdés. Mert mi vannak akkor, ha
Pere Codrer már nincs az élők sorában, és én hiába töröm magam.
Melózok magának nyavalyás napi harminc ezüstért, a nagy jutalom
reményében, és hiába erőlködök… No, mi van ekkor? Akkor is kifizeti az
ezer dukcsit, ha Pere-nek csupán a holttestére bukkanunk rá? No, nem
mintha ezt gyanítanám, de tudja, jó mindenre előre gondolni, és
bocsásson meg, ha ezzel az ormótlan feltételezéssel belegyalogolok az
atyai érzéseibe, de hát mint említettem, üzlet az üzlet, és az a mondás
járja, hogy „köpj az üzletfeled tenyerébe, ahelyett hogy látatlanban kezet
szoríts vele”, meg izé miegymás, tudja, hogy van ez… Na szóval, mi az
ábra, ha csupán Pere rovaroktól csócsált, oszlásnak indult, rothadó
tetemét lesz szerencsénk előkaparni valamelyik bűzlő csatornából?
Boherias meglehetősen sokat tapasztalt és edzett férfi lehetett, mert
még csak az arcvonása sem rándult erre a naturalista részletességre.
– Bárhogy legyen is, tudni akarom, mi történt vele – dörmögte. – Élve
akarom, de ha utolérte a vég… legalább a holttestét látni szeretném.
Calver kissé meghökkent ezen az atyai érzéketlenségen, de nem tartotta
volna illendőnek, ha helytelenítően megcsóválja a fejét. Végül is,
számára ez volt a kedvezőbb válasz, amit kaphatott. Hiszen mondhatta
volna azt is az atya, hogy ha a fiát holtan találják – ami Calver tudomása
szerint nagyon valószínű –, akkor egy árva rézkanyit sem fizet. Így
viszont…
– Szóval akkor is kifizeti az ezer aranydukátot, ha Pere Codrernek csak
a tetemét ássuk elő valahonnan a kocsma mellől? – érdeklődött sürgetően.
Boherias Codrer azonban a fejét rázta.
– Ha élve találjuk meg, akkor ezer dukátot kap – jelentette ki
határozottan. – De ha halott, akkor is honorálom a fáradozását és a
segítségét. Ez esetben viszont be kell érnie kétszáz dukáttal.
Az is kész vagyon, gondolta Calver elégedetten, és máris a lelki szemei
előtt látta ezt a summát, amire két évvel ezelőtt váltságdíjból sem tudott
szert tenni. Az az apa nem volt hajlandó kétszáz aranytallért sem fizetni
azért, hogy élve visszakapja a fiát, ez a másik apa pedig kétszáz dukátot –
az előzőnek csaknem tizenkétszeresét – ajánl még a fia holttestéért is.
Milyen megható ragaszkodás!
Calver Wonlow szokása szerint már csaknem elérzékenyült, de eszébe
jutott még egy gondolat, amely egy ideje már ott bujkált a feje
szögletében.
– Értem – motyogta megadóan. – Ha élve szállítom Pere Codrert, ezer
dukcsi, ha pedig csak a fültől fülig vágott torkú, szétloccsantott fejű
hullát, akkor kétszáz. De van még egy kérdésem… Mennyire számítsak,
ha az ipse a kettő közötti állapotban kerül elő?
Boherias Codrer kemény vonásai még most sem rezdültek meg, csak a
szemében csillant valami, amit Calver az értetlenkedés csillogásának
tudott be.
– Miről beszél?
– Menyit fizet akkor, ha a fia se nem él, se nem holt… azaz él is meg
holt is…
– Még egyszer megkérdezem: most miről beszél?
– Előhalott! – nyögte ki elszántan Calver. – Tudja, olyan izé… olyan
halálon túli kreatúra, aki meghalt ugyan, de aztán feltámadt, se nem élő,
se nem holt, de valójában élő is meg holt is… Tudom, hogy most a
pofámba röhög, meg minden, mert ugye az értelmes emberek azt vallják,
hogy élőhalottak nem léteznek, hiszen ez a szó önmagában is abszurd,
hiszen hogyan lehetne élő az, ami holt, de hát… a fene egye meg, most
még én is belezavarodtam a dumába! De ugye, ön érti, mire gondolok?
– Nagyjából.
– Nyilván ön sem hisz az élőhalottakban, bár fogalmam sincs, hogy
Zhílben mi a módi, meg hogy milyen történeteket mesélnek a dadák a
csecsemőknek, meg minden… No, hagyjuk, a francba, hát nem bírom
befejezni ezt a hosszú körmondatot, de ott egye meg a fene! A lényeg az,
hogy mennyit perkál le abban az esetben… és ismétlem: ez csupán
elméleti lehetőség… ha a fiát élőhalottként szolgáltatom vissza.
Boherias Codrer hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt. Vizslató
tekintetét ismét megpróbálta Calver csapongó szemébe mélyeszteni, de
esélye sem volt.
– Mi, zhíliek sok olyasmiben hiszünk, amiben a persik nem – mondta
lassan, vontatottan. – Én magam is sok furcsaságot láttam már
életemben… és egyetértek abban, hogy az üzlet az üzlet, ne zárjunk ki
semmilyen lehetőséget. Ha Pere-t élőhalottként látom viszont… nos,
javaslom, hogy egyezzünk ki valahol félúton az ezer és a kétszáz dukát
között!
Calver döbbenten meredt maga elé; mindenféle reagálásra számított,
csak erre nem.
– Hatszáz? – kérdezte rekedtes hangon.
– Igen, hatszáz. Mikor lát munkához?
– Most rögtön – sietett közölni Calver. – Tudja, kiterjedt
kapcsolatokkal rendelkezem a városban, meg miegymás… Sietve
mozgósítom a hálózatomat, hogy a fia nyomára bukkanjunk. Tutira veheti
a sikert. Ha Calver Wonlow azt mondja, hogy megkeres valakit, akkor azt
előássa akár a föld alól is!
A középkorú férfin csak most látszott, hogy mennyire fáradt. Nyilván
az egész éjszakai vad lovaglás kivette az erejét. És ki tudja, mikor aludt
utoljára?
Boherias Codrer ernyedten pislogott.
– Nem sokáig bírom már ébren. A Royalban szálltam meg, a
belvárosban. Most visszatérek oda, és lepihenek. De amint megtud
valamit a fiamról, azonnal értesítsen!
A vállas, izmos férfi felegyenesedett; nem volt olyan magas és
behemót, mint a barbár Bredan, de Calver nemigen tudta volna, hogy kire
fogadjon, ha ezek ketten mondjuk birkózni kezdenének. És az, hogy
Boherias Codrer – saját bevallása szerint – húsz éven át testőrködött és
még mindig él, kétségkívül előnyére szólna a hirtelen haragú, ám ostoba
barbár ellenében. Viszont a kora talán hátrányára válna.
Calver agya vadul járt, hogy vajon nem feledkezett-e meg valami
lényeges dologról.
– Hoppá! – kiáltotta. – Még valami. Tud írni?
Boherias Codrer úgy nézett rá, mintha azt kérdezték volna tőle, van-e
füle.
– Nyolc nyelven – felelte csendesen.
– Ez remek – siklott át Calver a kényelmetlen téma fölött. – Akkor
írjon egy megbízólevelet persiül, amelyben engem tesz meg a fia után
kutató csoport vezetőjének, és amelyben kötelezi a három korábban
felbérelt emberét, Bredant, Chainit és Reginart, hogy amíg az ön
megbízásában állnak, mindenben kövessék az én utasításaimat… már
amennyiben meg akarják kapni a pénzüket! Nem nagy kérés, ugye?
Pár perces kutatás után Olegh előállt egy alig használt pergamen
darabbal, egy csorba lúdtollal és egy félig kiszáradt tintával. A
nehézségektől függetlenül Boherias Codrer megírta a kért
megbízólevelet.
Calvernak feltűnt, hogy a fickó milyen rutinnal formálja a betűket és az
is, hogy pontosan emlékezett a kért szövegre, és nem csupán az ő nevét
jegyezte meg, de még a három megbízottja nevére sem kellett
rákérdeznie.
Eddigi életében Calver mindössze egyetlen testőrt ismert, és az nem
hogy írni, olvasni nem tudott, de olyan bunkó volt, mint a fatönk, és a
kardforgatáson kívül nem értett semmi máshoz; néha még a főnöke
nevére sem emlékezett. Ez a fickó viszont – bár a külseje tekintetében
tagadhatatlanul testőrnek látszott – észben és tudásban sehogy sem illett a
képbe. Sanda gyanúja ellenére azonban Calver inkább nem tett fel
kényelmetlen kérdéseket.
Erről egy újabb persi mondás jutott eszébe: „Akinek vaj van a fején, ne
menjen a napra, inkább egy hordót verjen csapra!”

Boherias Codrer távozása után Calver azzal folytatta a napot, hogy

elsietett egy megbízható pénzváltóhoz a keleti városrészben, és másfél
órás veszekedés és vita után elégedetten söpört be az erszényébe az egy
zhíli aranydukát fejében tizenkét persi aranytallért, nyolcvanhat
ezüstkoronát és harminchat rézkanyit. Ha a zhíli dukátot a Herében
próbálta volna értékesíteni, Oleghből maximum tizenegy aranytallért
tudott volna kicsikarni.
Mielőtt kilépett volna a pénzváltó házából az utcára, újsütetű vagyonát
gondosan elosztotta; az ezüstöt és a rezet zsúfolta bele az erszényébe, a
tizenkét aranytallért pedig zilált ruházata célzatosan kiképezett zsebeiben,
réseiben s a csizmája orrában helyezte el. Aztán indult a dolgára.
Miközben kilépett az utcára, a vagyonos emberek kellemes
biztonságérzete töltötte el, és heves vágyat érzett, hogy sietve
felruházkodjon. Elkelt volna egy pár új csizma, és zsírpecsétes
ingzubbonyára is ráfért volna a csere. Azonban egyelőre elnapolta a külső
megújhodást. Még feltűnne valakinek, hogy tehetős ember lett, és egy
rosszindulatú tahó a sötétben lecsapná egy bunkóval és elszedné
mindenét.
Nem, nem; jók ezek a ruhák még hosszú ideig!
Mivel azonban Calver alapvetően tisztességes és bizonyos emberekkel
szemben szavatartó gazember volt, peckes léptekkel a keleti városrészbe
indult, hogy lerója a tartozását Mariának – és aztán, ha lehetséges,
kiköszörülje a férfiasságán esett tegnap esti csorbát.
Megfordult a fejében, hogy ennyi pénzzel már egy formásabb és
fiatalabb nőcskét is szerezhetne magának, de tudta, hogy tartozik
annyival a jó lelkű és mindig segítőkész Mariának, hogy hűségesen
kitartson mellette. Sőt, a rendszeresen folyósított hitelekért cserébe még
meg is jutalmazza most egy-két ezüsttel…
Aztán visszatér a Zöld Lóherébe, kifizeti Oleghnek a négy ezüstöt az
üvegbetétért, és letétbe helyez nála két-három aranytallért, mintegy
előlegként a későbbi tartozásaira. Megérdemli az a szívtelen barom!
Miközben csendesen battyogott a piactér hosszú bódésora mögötti
sáros utcán, elemi erővel nyilallt bele a felismerés, hogy helytelen a
gondolatmenete. Fölösleges előre kifizetni bármit is, hiszen pár napon
belül gazdag ember lesz, és akkor soha többé nem kerül majd
pénzzavarba. Az egyetlen gondja csupán az lesz, hogy miként oltalmazza
meg a vagyonát a nyugati városrész pénzéhes vérszopóitól és az
irigykedő cimboráktól. Ha megkapja a hulláért a kétszáz zhíli
aranydukátot, valamibe be kell fektetnie a pénzét, hogy az még több
pénzt fiazzon. A vagyon egy részével beszállhatna például a
csempészüzletbe, vagy alapíthatna egy céget, amely gazdag kereskedők
karavánjainak megvédésére szakosodik. Szerződtethetne egy halom
állástalan zsoldost, olyanokat, mint Bredan, Chaini meg Reginar, meg a
többi léhűtő…
És először is be kellene költöznie a belvárosba, venni egy szép nagy
házat és szolgákat, rabszolganőket tartani. Vagy talán el kellene
vándorolni egy másik városba, egy olyan helyre, ahol senki nem ismeri
őt, és senki nem teszi fel majd azt a kellemetlen kérdést, hogy ugyan
vajon miből gazdagodott meg ilyen hirtelen ez a csóró, lyukas gatyájú
Calver Wonlow…
Mielőtt tovább vitte volna a gondolatmenetét, eszébe jutott az az
ominózus eset, amikor a gazdag nemesifjúért váltságdíjat akartak
kicsikarni az egyik cimborájával. Akkor mindketten ugyanígy
tervezgettek, álmodoztak, hogy mire költik a pénzt, és a végén a nagy
semmit kapták. Pedig Calver már azt is eltervezte, hogy miként szabadul
meg a cimborájától, és tartja meg magának a teljes összeget… És a végén
mindketten hoppon maradtak!
És mi ebből a tanulság? Az, hogy az ember csak akkor kezdje el
elkölteni a reménybeli pénzét, ha az már az erszényét húzza! Majd ráér
még töprengeni, hogy mihez kezdjen a vagyonával, ha túl lesz ezen az
egész gyanús ügyleten és felmarkolta a kétszáz dukátot!
Ezen elhatározásától függetlenül a gondolatai minduntalan vissza-
visszatértek a nagy lehetőséghez, és nem hagyták nyugodni az
optimizmusát.

Elhatározásához híven kifizette Mariának minden tartozását, és az

eredetileg odaszánt két ezüst helyett nyolcat adott előlegbe a későbbi
hitelek fejében. Maria nem hitt a szemének, és olyan boldog volt, hogy
madarat lehetett volna fogatni vele. Összevissza csókolta Calvert, és
olyan nevekkel illette, mint „kutyimutyi-tubicám”, „édes-drága
csillagom”, „én édes fütyimütyim”, meg hasonlókkal…
A végén Calver már valósággal menekült a nő hálájának további
megnyilvánulásai elől, és amikor nagy nehezen kijutott a bordélyház
ajtaján, fél percig tisztogatta az arcát Maria bőséges nyáltermésétől.
Mindez azt a kínos epizódot juttatta eszébe, amikor tizenkét éves
korában gilf nőstények rabolták el, és végeérhetetlen napokon keresztül
ocsmány paráználkodásra próbálták kényszeríteni. És csak akkor
engedték el, amikor a „rossz hold” lenyugodott.
Bár még hátravolt egy-két óra alkonyatig, Calveren egyre inkább erőt
vett a türelmetlenség, és idő előtt a Zöld Lóherébe sietett. Legnagyobb
örömére Bredan és két állandó ivócimborája már ismét ott lopták a napot.
Nagy halom üres és még nagyobb halom tele söröskorsó sorakozott az
asztalukon, és szemmel láthatóan a fiúk jó hangulatban leledzettek.
– Hé, Wonlow! – rikkantotta Chaini, szokásával ellentétben igencsak
barátságosan. – Itt vagyunk, te pupák!
Calver azonban először a pulthoz sietett, és leszámolt Olegh elé tíz
ezüstöt.
– Nesze, te rohadék! – morogta nagylelkűen. – Négy az üvegbetétért, a
többi pedig előleg a piálásra. De ne jártasd a szádat arról, hogy kivel
kötöttem alkut!
Olegh egy laza mozdulattal besöpörte az ezüstöket, és csapolt egy kupa
sört a hordócskából.
– Késő – húzta el a száját. – Már tudják, hogy az a fickó téged is
felbérelt.
– Na, bassza meg!
Calver a homlokát ráncolva elvette a sörét, és a cimboráihoz oldalgott.
Azok épp hangosan röhögtek valami vicces dolgon, és szemmel láthatóan
igen jól érezték magukat.
– Tedd le a segged! – dörmögte barátságosan Bredan, és kitörölt a
szeméből egy könnycseppet, amit nyilván a röhögés csalt oda. – Na,
kimostad már a gatyádat?
Chaini eszelősen vihogott, az örökké morcos és fanyar Reginar pedig
az asztalt csapkodta végtelen jókedvében.
– Mi? – kérdezte érdeklődve Calver. – Rajtam mulattok?
– Jól teleraktad a gatyádat tegnap délelőtt, mi? – vihogott Chaini. –
Belépett az a fickó, te meg egyből becsináltál.
– Káprázatos ugrás volt! – tódította Reginar szarkasztikusan. –
Felléphetnél vele egy cirkuszban! Ahogy kivitted az ablakot a
keretéből… öregem! Az aztán nem semmi! Két rézkanyiba fogadok,
hogy nem tudod megcsinálni még egyszer!
– Fürge volt a fiú! – göcögött Bredan is. – Igen fürge!
– Mától fogva így fogom hívni – csapott az asztalra Chaini röhögve –,
Calver, a Fürge… vagy még inkább: Fürge Calver!
– Fürge Calver! – ordította örömteli hangon Bredan. – Ezt a nevet
fogja majd imádni minden üveges!
– Ha már a névadásnál tartunk – vetette oda Reginar rosszmájúan –,
legyünk gondosak! Hiszen a szerencsétlen fickó egy életen át viselheti
majd a becenevét!
– Fürge Calver… ez jó név! – vélte Chaini.
Reginar sokatmondóan vigyorgott.
– Nekem sokkal jobban tetszene a… Beszari Calver!
 – Nem, nem! – ordította Bredan. – Ezen mindenki röhögne. De azon,
hogy „Fürge Calver”, azon csak mi röhögünk, mert mi tudjuk, hogy
hogyan értjük a „Fürge” előtagot…
Chaini belenyújtotta ép kezének ujjait a saját sörébe, és ráfricskázta
mocskos körmeiről a seszínű folyadékot legfiatalabb asztaltársukra.
– Úgy legyen! – mondta szertartásosan. – A te neved mától kezdve
Fürge Calver! A Wonlow név hallatán úgyis mindig kinyílt a bicska a
zsebemben!
Még a szomszéd asztaloknál is röhögött mindenki.
– Barmok! – összegezte a véleményét szokásával ellentétben egyetlen
szóban Calver. – Röhögjetek csak! Majd mindjárt mutatok valamit, és
akkor elmegy a kedvetek a röhögéstől!
A társait azonban ezzel nem hatotta meg; mindhárman szinte
fetrengtek a féktelen jókedvtől, és az élénk mozgású Chaini a két másik
legnagyobb gyönyörűségére újra és újra imitálta, hogy milyen rémült
arcot vágott tegnap Calver, és annyira igyekezett hűen utánozni az
eseményt, hogy csaknem ő is betörte az ablakot.
– Éljen Fürge Calver… az üvegablakok réme!
Az ivóban most rajtuk kívül vagy másfél tucat unatkozó alkalmi
munkás is tartózkodott, akik vigyorogva füleltek, és a mulatózok felé
mutogatva tárgyalták meg a tegnapi eseményeket. Tíz perc múltán már az
egész kocsma Calveren szórakozott.
– Fürge Calver! Az ablakok réme!
Calver Wonlow sohasem volt valami nagy hős, és mivel Bredan
ordította leghangosabban az új gúnynevet, eszébe sem jutott, hogy
elégtételt követeljen a sérelmeiért. Értette a humort, és együtt röhögött a
többiekkel saját bénaságán, és amikor közkívánatra felmerült az ötlet,
hogy mutassa be ő, miként vetette ki magát az ablakon, a kocsmáros
legnagyobb bánatára eleget tett a közakaratnak. Igaz, a lényeges motiváló
erő ez alkalommal hiányzott, és az ugrás nem sikerült olyan tökéletesre,
mint egy nappal ezelőtt, de a frenetikus hatás ez alkalommal sem maradt
el. Lendülő testével sikerült betörnie ugyan az üveget, de a bal lábfeje
beleakadt az alsó keretbe, és Calver voltaképpen fejjel előre bucskázott ki
az utcára, és úgy beverte a kobakját, hogy csaknem eszméletét vesztette.
Ennek ellenére – bár kissé tántorgott –, elégedett és összekarcolt
képpel masírozott vissza a helyiségbe, és szerény hajlongással fogadta az
egybegyűlt kocsmatöltelékek üdvrivalgását, gratulációit és jókívánságait.
Hasonlókat kívánt nekik ő is.
– A franc a pofádba, te idióta! – morogta a kocsmáros. – Mi bajod van
neked az én ablakommal? Azt akarod, hogy belőlem gazdagodjon meg az
üveges?
Calver vállat vont.
– Láthattad… nem én akartam. Én csak a közakaratnak tettem eleget.
– Jó, akkor vedd úgy, hogy én is a közakaratnak teszek eleget, amikor a
rám bízott pénzből négy ezüstöt félreteszek az üvegesre.
– Ez disznóság! – dörmögte Calver. – Egyezzünk ki háromban! Adhat
ennyi árkedvezményt az a szemét üveges! Örüljön, hogy van munkája! És
egyébként is… ezeken a mocskos kocsmatöltelékeken kellene behajtanod
a pénzt, hiszen ők akarták, hogy produkáljam magam!
Mivel a kocsmáros hallani sem akart erről a megoldásról, Calver végül
feladta a próbálkozást. Letörölte a vércseppeket a homlokáról, amiket a
szétrepülő üvegszilánkok okoztak, és visszatelepedett a cimboráihoz.
A jó hangulat csak nehezen csitult el a füstös ivóban.
– Hallom, titeket is felbérelt Boherias Codrer – vágott a mondandója
közepébe Calver. – Én is megalkudtam vele.
– Az egy balek – szögezte le Bredan. – Jó alaposan megvágtuk, és
fizet, mint egy megzsarolt borkereskedő!
– Mennyit kaptál? – érdeklődött Chaini.
Calver büszkén kihúzta magát.
– Napi hat ezüstkorona a bérem – hazudta.
A társai bambán rámeredtek, aztán ismét körberöhögték.
– De nagy hülye vagy te! – sziszegte megvetően Reginar. – Mi napi
tízet kapunk fejenként, te meg beéred egy hatossal is?
– Miért, mit vártál? – kontrázott Chaini, és hevesen hadonászott a jobb
keze rongyokba bugyolált csonkjával. – Ez a Wonlow még ahhoz is túl
gyáva, hogy alkudozni kezdjen! Már bánom, hogy Fürge Calvernek
neveztem el… sokkal jobban illene hozzá a „Töketlen” előnév! Hehe!…
Főleg, ha hinni lehet annak a pletykának, amit Csicsi terjeszt…
Mindenki röhögött a közelben; tehát tudták, miről van szó.
Calver sötét pillantást vetett a piti kis tolvajra, és e pillanatban
határozta el, hogy ha felmarkolja a kétszáz dukátos jutalmat, egy árva
rézkanyit sem juttat majd belőle a cimboráinak. Pukkadjanak meg, ha
ilyen szemetek, hogy állandóan rajta gúnyolódnak! Még akkor sem ad
nekik, ha Pere Codrert, mint élőhalottat tálalja majd fel, s nem kétszázat,
de hatszázat kaszál érte…
– Jól van, röhögjetek csak! – vetette oda rezignáltan, és előhalászta az
alig használt pergamendarabot. – De esetleg megkérdezném… tud
valamelyikőtök olvasni?
 Egyedül Reginar ismerte a társaságban – Calveren kívül – az írott
betűk jelentését, így ő vette magához a pergamendarabot.
– Na, mondjad már! – sürgette Chaini, miközben Bredan egy
hihetetlenül nagy darab húscafatot gyömöszölt a pofájába és
gyönyörködő arckifejezéssel csámcsogott rajta.
Az túlzás, hogy Reginar tudott olvasni, de legalább megértette a
pergamenre vetett szavak jelentését.
– A fickó Wonlow-t tette meg a vezetőnknek – morogta rosszkedvűen.
– Ő irányít bennünket.
– Úgy van – használta ki Calver a társai elképedését. – Lehet, hogy én
kevesebb pénzt kapok, de én mondom meg, hogy mit csináljatok. És ha
nem teszitek azt, amit én mondok, egy árva rézkanyit sem kaptok többet a
megbízónktól, azt garantálom, és akkor aztán tényleg lesz okotok
röhögni… saját bunkóságotokon. Na, ehhez mit szóltok?
A három félrészeg egyén összenézett. Egyedül Reginaron látszott némi
sértődöttség, Bredan és Chaini nem akadtak fenn a helyzet fonákságán. A
hatalmas barbár okosabb volt annál, mint aminek kinézett, legalább
annyiban, hogy tisztában volt saját szellemi korlátaival. Ő soha nem akart
vezető lenni, mert hiányoztak belőle a jó ötletek. Bezzeg ha ütni kellett
valakit, vagy egy ajtót betörni, vagy vasrácsot hajlítani, akkor tudta, hogy
ő a numero egy. És oly mindegy, hogy ki dumál, csak a kialkudott napi
tíz ezüstöt kapja meg.
Chaini valamivel agyafúrtabb volt a barbárnál, de mivel a levágott jobb
keze miatt állandó kisebbrendűségi érzés kínozta, meg sem fordult a
fejében, hogy ő valaha is bárkinek vagy bárminek parancsolgathatna. És
ő is egyetértett abban Bredannal, hogy bárki dumál is, a lényeg a busás
pénzösszeg, ami jelen helyzetükben valóságos főnyeremény.
A rátarti Reginar azonban a kezdetektől úgy gondolt magára, mint
ennek a kis négyesnek a legrátermettebb vezetője. A szófosó, gyáva,
gerinctelen Calver kölyköt alapvetően megvetette és lenézte, és
személyes sérelemként fogta fel, hogy most engedelmeskednie kellene
neki. Egy alig tizenhat éves taknyosnak! Ám mivel látta, hogy két társa
nem nagyon protestál a megváltoztathatatlan ellen, ő is megadóan emelte
fel a kezét.
– Legyen – sóhajtotta. – De ha elcseszed az ügyet, kicsinállak!
Calver ügyet sem vetett erre a rosszmájú megjegyzésre, elégedetten
bólintott.
– Rendben. Tehát mostantól én veszem kezembe a dolgokat. És ez így
illendő, mivel az ügyről én sokkal többet tudok, mint ti hárman
együttvéve.
– Na, ne mondd! – gúnyolódott Reginar. – Akkor miért vetetted ki
magad az ablakon tegnap, amikor az az illető megjelent?
– Ez hosszú történet – morogta Calver. Nem tudta eldönteni,
beszámoljon-e az élőhalott-ügyről teljes részletességgel. Egyelőre nem
tartotta szükségesnek a társait beavatni minden részletbe. – Elégedjetek
meg azzal, hogy alaposan felkavart a fickó látványa. Régi ismerősöm volt
az az alak, és nem örültem túlzottan a megjelenésének. Ezért menekültem
el első felindulásomban az ablakon keresztül. De aztán mire visszajöttem
volna, már nem volt rám szükség. Hallottam, hogy elintéztétek. Ugye,
egészen nyilvánvaló számotokra is, hogy ezt a fickót keresi Boherias
Codrer, aki felbérelt mindegyikőnket? Nem lesz nehéz megtalálni, hiszen
pontosan tudjuk, hogy hol van. Legalábbis ti pontosan tudjátok, hogy
hova kapartátok el.
Három társa jelentőségteljesen bólogatott.
– Tudjuk bizony.
– Jó. Akkor most iszogatunk még egy keveset, aztán odamegyünk, és
kikaparjuk a fiút. Holnap reggel átadjuk Boherias Codrernek, vigye isten
hírével a fia maradványait!
A három félrészeg cimbora meglehetősen józan pillantással nézett
össze.
– Elment az eszed? – sziszegte Chaini, és elhúzta a homloka előtt a
jobb keze csonkját.
– Ez ostobább, mint én – jegyezte meg döbbenten Bredan. – Bár
először én is ezt javasoltam, de Reginar meggyőzött, hogy nagy
baromság lenne ilyet tenni.
Valamennyien Reginarra meredtek.
A zsoldos a homlokát ráncolta, majd a fejét rázta.
– Mi hárman már megegyeztünk – jelentette ki. – Napi bért kapunk,
nem a teljesítményért fizetnek. Minek találnánk meg a holttestet már
holnap. És minek találnánk meg egyáltalán? Hogy ez a vén testőr keresni
kezdje a gyilkosokat és valami módon megtaláljon bennünket? Egy fenét!
Akit elföldeltünk, maradjon is a föld alatt!
– Úgy van – vette át a szót Chaini. – Mi már megbeszéltük a
haditervet, és ha nem tetszik neked, Fürge Calver, akkor menj a fenébe!
Érted? Meg ne próbálj kukacoskodni, mert a csonka kezemmel szorítom
ki belőled a szuszt, ujjak nélkül is!
Calver a homlokát ráncolta, és igyekezett nem gondolni arra, hogy
mostantól talán mások is az új nevén fogják szólítani. Fürge Calver.
Persze, ha nem ismerik a „Fürge” előtag történetét, nem is olyan rossz
név. Máris kezdett megbarátkozni vele.
– Ez a fickó napi tíz ezüstöt fizet nekünk fejenként – folytatta Reginar
–, és neked is napi hatot. Ez nagyon jó fizetség, amit kár lenne eldobni
magunktól. Ezért hát mi hárman úgy döntöttünk, hogy addig húzzuk a
dolgot, ameddig csak lehetséges. Mindennap kitalálunk valamit, és úgy
teszünk, mintha már csak órák kérdése lenne, hogy rábukkanjunk a
keresett személyre. Talán nyolc-tíz napig is félre tudjuk vezetni a pasit.
És gondold csak el, az legalább nyolcvan vagy száz ezüst. De lehet, hogy
elég ostoba ahhoz, hogy akár egy hónapig is az orránál fogva vezessük.
És ha már nagyon gyanakszik, akkor majd a fülénél fogva előráncigáljuk
valamelyik utcakölyköt… például Csicsit… aki majd két rézkanyiért
megesküszik rá, hogy előző este látta a szóban forgó illetőt kilovagolni a
városból az északi kapun.
– És ha szerencsénk lesz – kotyogott közbe ismét Chaini –, ez a balek
felbérel bennünket, hogy kísérjük el északra, és akkor még több
ezüstkoronát zsebelünk be…
– Vagy egy árnyas ligetben jól kupán csapjuk – tette hozzá Bredan
vigyorogva. – És elszedjük minden pénzét.
Erre a remek ötletre – Calver kivételével – valamennyien ittak.
Calvernak azonban nem igazán tetszett ez a terv. Pár kósza ezüstnél
számára sokkal többet jelentett volna, ha előkotorja Pere Codrer hulláját
és felmarkolja az ezért járó kétszáz zhíli dukátos sikerdíjat. Azonban azt
megértette, hogy a társai érdeke mást kíván meg, és ahhoz, hogy rájuk
kényszerítse saját elgondolásait, nem erővel, hanem észérvekkel kell
meggyőznie őket.
A homlokát ráncolta.
– Hé, fiúk! Boherias Codrer nektek nem szólt a sikerdíjról?
A társai úgy néztek rá, mintha beverte volna a fejét valami
söröskorsóba.
– Boherias Codrer a napidíjon túl sikerdíjat ajánlott fel arra az esetre,
ha előkerítjük a fiát… élve vagy holtan!
– Mi?
– Húsz zhíli aranydukátot ad akkor, ha élve hozzuk elé, és tízet abban
az esetben, ha csak a holttestét prezentáljuk.
Bredan megnyalta vaskos ajkait irdatlan nyelvével, és erősen
koncentrált. Egy darabig. Aztán feladta.
– Mennyi pénz ez? – kérdezte ingerülten. – Mármint normális ezüstbe
átszámítva…
 Calver pontosan tudta volna erre a kérdésre a választ, de azt akarta,
hogy a társai maguk döbbenjenek rá az összeg nagyságára. Nem felelt,
csak várt.
– Mivel egy zhíli dukát legalább tizenkét persi aranytallér –
számolgatta Reginar –, és egy aranytallér az száz ezüstkorona, így tehát a
hulláért kapható tíz zhíli dukát… hm, lássuk csak, hm… a fenébe, ez
bonyolult számítást igénylő művelet…
– Az a jó! – örvendezett Bredan. – Akkor irgalmatlanul sok pénzt
jelent.
– Az… nagyjából… tizenkétezer persi ezüstkorona…
Bredan úgy eltátotta a száját, hogy kipottyant belőle a félig megrágott
húscafat.
– Az mennyi? – hörögte ingerülten.
– Tizenkétszer tízszer tízszer tíz – magyarázta Chaini előzékenyen,
maga is meghatódva kissé a hatalmas összegtől. Majd amikor látta, hogy
a barbár elméjét még mindig nem tudta felvilágosítani, megpróbálta
képletesebben szemléltetni az összeget. – Ha azt veszed, hogy napi tíz
ezüstöt kapsz az öregtől, akkor ez a jutalomként kitűzött tíz dukát
nagyjából azzal egyenlő, mintha három éven át állnál az alkalmazásában.
– Ez persze néggyel osztandó – sietett közbeszólni Calver –, lévén,
hogy mi négyen vagyunk, és ez a jutalom természetesen nem
egyénenként szól.
A barbár még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megeméssze az
összeg mértékét. Ismét Reginar számolt.
– Ha egyenlő arányban osztozunk, az akkor is… fejenként háromezer
ezüst, amit csaknem egyévi szolgálatainkért kaphatnánk…
– Hát ezért indítványozom én – sietett összegezni a lényeget Calver –,
hogy ne szarozzunk az aprópénzzel, hanem siessünk prezentálni a hullát,
és markoljuk fel a jutalmat. Mert ha elhúzzuk az időt egy hétig vagy
kettőig, mit kereshetünk? Fejenként száz-százötven ezüstöt. A töredékét
annak, amit a fiú hullájáért kaphatnánk.
Valamennyien bólogattak. Ekkor azonban épp Bredan volt az, aki egy
tőle szokatlanul jó ötlettel hozakodott elő. Valószínűleg azért, mert a
jutalom nagyságát még mindig nem bírta felfogni az agya, és továbbra is
a napidíjat tekintette kézzelfogható összegnek.
– És mi lenne akkor, ha a két tervet egyesítenénk?
Ezt a többiek nem értették.
– Megtartanánk mindkettőt – magyarázta a barbár. – Elhúznánk a
keresést addig, ameddig tudnánk… egy-két hétig mondjuk… aztán pedig
előadnánk a hullát. Így bezsebelhetnénk az addigi napidíjat és a
hulladíjat is!
Chaini szélesen vigyorogva hátba veregette a barbárt, és még Reginar
is elismerően bólogatott. Egyedül Calver nem tűnt boldognak.
– Nem rossz ötlet, nem rossz ötlet – mormogta –, de túl sok benne a
kockázat. Példának okáért… mi van akkor, ha a két hét alatt a hullát a
felismerhetetlenségig szétrágják a férgek, vagy véletlenül előkaparja
valaki más, és ő zsebeli be a sikerdíjat, vagy… mi van akkor, ha a
megbízónk egyik napról a másikra meggondolja magát és visszavonja az
ajánlatát?
Chaini és Bredan hümmögve bólogattak, Reginar szótlanul meredt
maga elé.
– Ezt nem szabad megkockáztatnunk! – összegezte saját okfejtését tőle
szokatlan tömörséggel Calver. – Pár nyomorult ezüst többletért nem
szabad kockáztatnunk egy valóságos vagyont! Egyetértetek?
– Aha – nyögte az elképzelhetetlen összeg nagyságától megigézetten a
barbár.
Chaini csak bólogatott. Hát persze, hogy egyetért.
– És te, Reginar? – erősködött Calver. – Velünk vagy, vagy ellenünk?
Kiássuk a fiút már most, vagy rothasztjuk még egy darabig?
– Persze, hogy veletek vagyok – dörmögte a rátarti zsoldos. – Csak azt
nem értem, miért hivatkozol Pere Codrerre állandóan úgy, mint „fiú”,
amikor az illető megkérdőjelezhetetlenül nőnemű…
Calver Wonlow dermedten meredt a társára.
– Miféle hülyeség ez?
Reginar a fejét rázta.
– Nem vicc. Pere Codrer lány. Igaz, fiúruhában járt és a haját is fiú
módiban hordta, de amikor Bredan behorpasztotta a koponyáját, alaposan
átkutattam, és tudom, amit tudok. Az illető nőnemű volt, nekem
elhiheted!
– Lehetetlen!
Reginar sértődötten felhúzta az orrát.
– Ha majd kihantoljuk, magad is tapasztalhatod. Igaz, az alkata fiús, és
a kebleit… amelyek amúgy sem voltak túl nőiesek… egy vászonnal
leszorította, hogy a halmocskái ne árulják el, de vannak bizonyos dolgok,
amiket nem tudott megváltoztatni. És pontosan tudom, hogy mit
találtam… avagy mit nem találtam, amikor belenyúltam a nadrágjába,
hogy elrejtett drágaköveket keressek… És mindamellett Zhíliában a
„Pere” ugyanúgy lehet lánynév is, mint ahogy fiúkra is ráaggatják…
 Calver még mindig nem akarta elhinni a dolgot. Ő is átkutatta Pere
Codrert, mielőtt elföldelte a Quedrac-völgyben, de a bosszúsága és az
utálkozása meggátolta abban, hogy a kutatást a legapróbb részletekre is
kiterjessze. Végül is, nem lehetetlen, hogy egy fiúnak álcázott lány volt!
A keskeny fejforma, a hegyes áll, a fitos orr és az a vékony, szeplős
arc…
– Gradoran vérére! – suttogta megindultan. – De ha Pere Codrer lány
volt, akkor miért mondta azt Boherias Codrer, hogy a fiát keresi?

A négy zavarodott férfiú nem húzta tovább az időt a Zöld Lóherében;

felhörpintették a sörüket, lenyelték a vacsorájuk utolsó morzsáit, aztán
felkerekedtek, és elindultak, hogy kiássák a hullát.
Odakinn időközben már teljesen beesteledett, és bár a hold még nem
dugta ki a képét a távoli hegyek mögül, a csillagok érdeklődve pislogtak
le a nesztelenül osonó, kis csapatra.
– A vén testőr valószínűleg azért azt mondta, hogy a „fiát” keresi, mert
tudta, hogy a lány fiúruhában barangol – magyarázta Reginar. – Hiszen
amikor bennünket felbérelt, nekünk is egy fiatalember külsejét írta le.
Calver komoran hümmögött, aztán úgy döntött, hogy mégsem osztja
meg a véleményét a társaival. Most minek idegesítse őket azzal, hogy a
„vén testőr” egyáltalán nem úgy néz ki és nem úgy viselkedik, mint egy
„vén testőr”. És ha már itt tartunk, honnan lehetne egy „vén testőr”-nek
ezer zhíli aranydukátja?
Jobb az ilyesmiről nem beszélni!
De ami fontos: résen kell lenni!
Nem kellett messze menniük. Mint ahogy azt Calver gyanította, a társai
a kocsma közelében földelték el a tetemet; mivel a gyilkosságot tegnap
délelőtt követték el, eszük ágában sem volt a hullát fényes nappal
végigvonszolni a városon. Sietve elkaparták az első alkalmas helyen.
A Zöld Lóherétől két tömbnyire egy gazos területen állt a Gorden-ház
romos maradványa, amit a környékbeliek gondosan kerültek, mert rossz
híre volt. Mindenki kísértetekről beszélt, de az igazi vagányok tudták,
hogy a Gorden-házban nem kísértetek garázdálkodnak, hanem a helybéli
nehézfiúk intézik el a fölöslegesen szaglálódókat. Nem Pere Codrer
teteme volt az első, amit a romok között helyeztek örök nyugalomra. Sőt,
mondhatni, ha valaha bekövetkezik a kirst papok által beharangozott
„nagy feltámadás”, akkor az egykori Gorden-ház területén valószínűleg
igen nagy lesz a nyüzsgés.
– Tulajdonképpen neked akartunk szívességet tenni, amikor lecsaptuk
ezt a Codrert – mesélte Reginar. – Fogalmunk sem volt arról, miért
ugrottál ki oly sietve az ablakon, de amikor az illető üldözőbe akart
venni, akkor Bredan felugrott, és elkapta a torkát.
– Ja – bólogatott a barbár. – Úgy valahogy, mint előzőleg a tiédet. –
Röhögött. – Csak ezt nem eresztettem el…
– És amikor a kicsike sipítozni kezdett, Chaini fejbe vágta egy
korsóval. Aztán kivonszoltuk a ház mögé, és életre pofoztuk.
– Kíváncsiak voltunk, hogy kicsoda ez és mit akar – tette hozzá Chaini.
– De miután nekünk akart támadni, újra megdádáztuk.
Bredan vállat vont.
– És én valamivel nagyobbat ütöttem a kelleténél. Beszakadt a feje…
itt hátul, egy fél tenyérnyivel a forgója alatt. A fene se akarta kinyírni a
nyomorultat, de ha már így sikerült, elkapartuk…
Calver bólogatott, és miközben csendben lépdeltek, a gazzal benőtt
romok felé pislogott.
– Remélem, jó mélyre földeltétek! – bukott ki belőle akaratlanul.
– Abban nem lesz hiba – röhögött Bredan. – Akit én elföldeltem, az
még egy se mászott ki a föld alól!
Máris elérték a jókora területet beborító romokat, és Calver baljós
előérzettel szemlélte a megannyi sírhantként magasodó apró halmokat.
Valószínűleg valóban sírhantok voltak, de senki nem foglalkozott azzal,
hogy a legcsekélyebb mértékben is megjelölje azokat.
– Hol… – kezdte a kérdését Calver, de társai megdöbbent arcát látva
elhallgatott, és abba az irányba lesett, ahová a többiek bámultak.
– A rohadt életbe! – dörmögte Bredan igen dühösen. – Ezt… kikaparta
valaki!
És valóban, ahová valamennyien néztek, egy félig beomlott,
hevenyészett sírgödör tátongott. Azonban ennek láttán Calvernek
egyáltalán nem olyan érzése támadt, mintha valaki kiásta volna a hullát –
hanem mintha a hulla kaparta volna ki magát a föld alól!
– Esthewar segíts! – suttogta ösztönösen Calver, és most valóban igen
erősen kellett szorítania az alsó kimeneti nyílását, hogy össze ne csúfítsa
magát. – Egy élőhalott!
A helyzet komolyságát az jellemezte leginkább, hogy most még az
örökké megvető és gunyoros Reginar is komoran meredt a felforgatott
földhányásra.
– Ne tapossátok össze a nyomokat! – sipította Chaini, és a gyér
fényben megpróbálta kivenni, mi történhetett. Természetesen akkora volt
itt az összevisszaság, hogy még egy képzett nyomkereső sem sokra jutott
volna, nemhogy egy olyan urbánus patkány, mint a kis tolvaj.
Ennek ellenére Chaini nem adta fel, s amíg a társai a felforgatott
sírgödör körül tipródtak, ő négykézlábra ereszkedett, és valósággal a
földet szaglászta, mint egy persi vizsla.
Elsőként Reginar nyerte vissza a hangját a komoran bámuló hármasból.
– Valaki nyilván meglesett bennünket – magyarázta szokatlanul mély
hangon. – Látta, hogy hol kaparjuk el a hullát, és később, amikor
megtudta, hogy a vén testőr a tetemért is hajlandó fizetni, minket
megelőzve visszaosont ide, és kikaparta magának. Lehet, hogy azóta a
tetem már rég Boherias Codrer birtokában van, és aki kijátszott
bennünket, boldogan szórja a jutalomként kapott pénzt valamelyik
kocsmában.
– Ha így van – mordult fel Bredan fenyegetően –, a fickónak ez lesz
élete utolsó derűs napja!
Calver érezte, hogy most neki is szólnia kellett volna valamit, de
egyrészt még mindig nem jött ki hang a torkán, másrészt pedig nem
igazán akarta szavakba önteni a véleményét. Csak hallgatott, és amikor a
társai ránéztek, a fejét rázta.
– Gondoljuk csak végig – okoskodott Reginar –, ki tudhatott arról,
hogy ide hantoltuk el a lányt?
Bredan a fejét ingatta.
– Elég díszréten cselekedtünk – próbálta fitogtatni a szókincsét.
– Diszkréten – helyesbített Reginar gépiesen, és a homlokát ráncolta. –
Meglesett volna bennünket valaki?
– Csicsi – préselte ki magából Calver. – Az a szurtos utcakölyök. Ő
mindent tudott. Lehet, hogy azt is kileste, hova hurcoljátok a némber
testét.
Bredan utálkozva köpött.
– Kitekerem a nyakát annak a kiálló fogú kis üregi nyúlnak! Csak
kerüljön a kezembe!
Reginar még mindig komoran meredt maga elé.
– A nő teste legalább ötven kiló. Egy izmosabb férfi… és itt nem rólad
beszélek, Calver… könnyedén elvisz ekkora súlyt a vállán, de alig
hiszem, hogy egy nyeszlett, tízéves taknyos a maga harminc kilójával
megbirkózna vele.
– És ha a földön vonszolta? – dörmögte Bredan.
– Akkor Chaini már rég megtalálta volna a vonszolás nyomát –
legyintett Reginar. – De ha valaki a vállán cipelte volna el, akkor is
feltűnő lenne, mivel a nyomai a megszokottnál sokkal mélyebben
látszanának ebben a puha talajban. Hé, Chaini, találtál valamit?
A kis tolvaj sanda képpel egyenesedett fel, és igen sápadtnak tűnt;
ámbár lehet, hogy csak a kísértetiesen világító csillagok tették ezt a
hatást.
– Ezt alighanem mi csesztük el – sipította magas hangján. – Bredan
nem ütött elég nagyot, és a fickó… akarom mondani a kis nő… valahogy
életben maradt. Nyilván csak elájult, de amikor magához tért és
rádöbbent, hogy a föld alatt van, kétségbeesésében sikerült kikaparnia
magát…
Bredan hüledezve meredt az apró termetű cimborájára.
– Te valóban ilyen hülye vagy? – morogta. – Vagy csak a sör vette el
az eszed? El tudod képzelni, hogy akit én egyszer fejbe csapok, az utána
még összevissza mászkál?
– Hát, ez eddig nem volt szokványos – vont vállat a kicsi –, de egyszer
te is hibázhatsz.
Bredan bosszúsnak tűnt.
– Szétcsaptam a koponyáját! – háborgott. – Tán nem láttad a saját
szemeddel te is? Csupa vér lett minden. Még az agyveleje is kifröccsent!
Láttál te már olyan embert, aki kifröccsent agyvelővel kikaparja magát a
sírból?
Chaini vállat vont, és keskeny arcán zavar vibrált.
– Nem igazán. Magam is hullának gondoltam… de mivel a nyomok
egyértelműen arra utalnak, hogy a kisméretű csizmák tulajdonosa a saját
lábán távozott erről a helyről… ezt a magyarázatot tartottam
szimpatikusabbnak. A másik magyarázat… nekem kevésbé tetszik.
– Miért? – morogta Bredan rosszat sejtve. – Mi a másik magyarázat?
Chaini elhúzta a száját.
– Találós kérdés. Mi az? Teljesen megölték, és mégis kimászik a
sírjából?
Bredan szája széle enyhén megremegett, de tekintélye megóvása
érdekében megpróbált úgy tenni, mintha nagyon jól szórakozna ezen a
kijelentésen.
– Élőhalott? Ugyan már!
– Miért is ne? – kontrázott dühösen Calver. – Te magad mesélted, hogy
már volt dolgod ilyesmivel, és tegnap reggel csaknem felkoncoltál,
amikor én azt merészeltem mondani, hogy élőhalottak nem léteznek!
Bredan bosszúsan morgolódott, és a fejét ingatta, mint akinek nagyon
gyanús ez a dolog, de nem akar véleményt nyilvánítani.
Chaini megmutatta Reginarnak és Calvernek az egyértelmű nyomokat.
Közben a háztetők fölött kikukucskált a hold, és valamelyest javultak a
látási viszonyok. És a sápadt fényben jól kivehetően látszottak a nyomok,
amelyek a legszélső ház faláig vezettek, aztán ott a ledöngölt földön
elvesztek sok ezernyi más láb lenyomata között.
Calver sóhajtott, és úgy pillantott fel a holdra, mintha onnan várna
segítséget. Most már nem a jelentős jutalom, a csillogó zhíli dukátok
jártak a fejében, hanem az, hogy miként küzdje le azt a rettegést, amely a
szívét markolászta. Pere Codrer ismét kimászott a sírjából! Első
alkalommal ő végzett vele; szíven szúrta, majd fültől fülig metszette a
torkát. És tegnap újra megölték. A baromi erejű Bredan szétloccsantotta a
koponyáját. És a hulla ismét kimászott a sírból!
Ráadásul nő! Vagyis inkább egy fiatal lány.
Ki a fene ez a Pere Codrer, és hogy képzeli, hogy összevissza
sétafikálhat Draxionban a halála után?
– Fürge Calver! – bökte meg Chaini erőltetett vagánysággal. – Neked
mi a véleményed? Mit csináljunk?
Calver elég bután nézhetett kis termetű társára, mert Chaini ismét
megbökte.
– Te mondd meg, hogy mi legyen, elvégre te vagy a vezetőnk!
– És ha már itt tartunk – tette hozzá Reginar rezignáltan –, szerintem
épp ideje elmondanod, hogy mit tudsz erről a Pere Codrerről. Mert hogy
nem véletlenül ugrottál ki az ablakon, amikor megpillantottad, arra a
nyakamat teszem…
– Vagy inkább Calver nyakát – dörmögte Bredan baljóslatúan, és
megropogtatta ujjait.
Calver segélykérőn pillantott ismét a hold felé, aztán egy nagy sóhajjal
megadta magát.
– Innom kell valamit! – nyögte ki. – Menjünk vissza a Herébe, és ott
elmondok mindent, amit tudok.

A visszautat a kocsmába jóval szótlanabbul tették meg, mint ahogy a

sírhoz érkeztek. Valamennyiük lelkére súlyos koloncként nehezedett az
eltűnt hulla rejtélye. És ráadásul Reginar hangosan is megfogalmazta
azon gondolatát, hogy ha az illető nő esetleg tényleg nem halt meg, lehet,
hogy azóta már panaszt tett a helytartónál, és lehet, hogy a városőrség rég
őket keresi.
Ez a lehetőség még komorabb lehetőségeket helyezett kilátásba, mint a
hulla eltűnése. Ha a törvény elé kerülnének, tekintettel a múltjukra, nem
sok irgalmat várhatnának – s a törvény szigoráról mindegyikőjüknek volt
már tapasztalatuk. E tekintetben a csonka kezű Chaini első kézből
származó tapasztalatokkal rendelkezett.
Azonban amikor megérkeztek a zsúfolásig megtelt Zöld Lóherébe és
suttogva pár szót váltottak Oleghgel, legalább részben megnyugodhattak.
Röpke távollétük alatt az égvilágon senki nem kereste őket, még csak
nem is érdeklődtek utánuk, és a városőrség sem alkalmatlankodott.
– És az a fiatal fickó, akit tegnap… hm, tudod?
Olegh vállat vont.
– Mi van vele?
– Nem járt itt?
A kocsmáros úgy bámult Calverra, mintha le akarná köpni.
– A bolondját járatod velem, he? Hogy jöhetett volna vissza, amikor
tudomásom szerint Bredan már lerendezte az ügyet.
Calver csak legyintett, de nem válaszolt.
Mivel a roskadásig telt csehóban nem volt szabad asztal, verekedést
provokálni pedig nem volt kedvük, Olegh nagylelkű beleegyezésével
behúzódtak a söntés mögötti kamrába, és csapra ütöttek egy kétakós
hordócskát, hogy csillapítsák égető szomjúságukat, és hogy az
alkoholgőzzel kigőzöljék a fejükből a képzelt rémségeket.
– Pere Codrer négy nappal ezelőtt felbérelt vezetőnek, hogy elkísérjem
valami ostoba városba, aminek még a nevét sem hallottam. Tudjátok, a
tőle kapott pénzből tudtam rendezni az összes tartozásomat, meg minden.
– Aha, és azért tűntél el másnap – bólogatott Chaini. – Én meg azt
hittem, megint a Dagadt Mariától sikerült hitelt kuncsorognod.
– De nem lehetett hosszú utad – vigyorgott Bredan, és letörölte az
álláról a szájából odacsorgó sörhabot. – Hiszen másnap este már megint a
Herében evett a fene.
– Biztosan ráunt a csaj a sok dumádra, és faképnél hagyott útközben –
kacsintott jelentőségteljesen Reginar, és nem kellett magyaráznia, hogy
csak tréfál, és hogy valójában mit gondol az esetről.
– Azt sem tudtam, hogy nő – lehelte Calver. – Fiatal férfinak
maszkírozta magát. Én nem sokat kérdezősködtem felőle. Sok pénzt ígért,
és a díszes ruhája alapján minden okom meg volt feltételezni, hogy be is
tudja váltani az ígéretét… Csalódnom kellett! A Quedrac-völgyig
elmentünk, ott pihentünk meg először. Most mit magyarázzam… egy
gyors döfés hátulról, egyenesen a szívébe, és a kardom hegye elöl
bukkant ki. Amikor összerogyott, kihúztam a testéből a pengét, és a
biztonság kedvéért elvágtam a torkát, bár már akkor halott volt. És
higgyétek el, elég alaposan elvágtam a torkát, csaknem lemetszettem a
fejét… persze, mondanom sem kell, egy árva rézkanyit se találtam nála,
de még csak egy vacak gyűrűt vagy más ékszert sem. Annyi volt az
összes vagyona, amennyit előlegbe adott. Még a gönceit se húztam le
róla, mivel a köntöse csurom vér lett. Nem álltam le bosszankodni. Sietve
elföldeltem, jókora köveket görgettem a sírjára, nehogy valami kóbor
kutya kikaparja, és visszatértem Draxionba. Mivel az előlegként kapott
aranydukátnak… a tartozásaim jóvoltából… pár óra alatt csaknem
teljesen a nyakára hágtam, jószerivel már meg is feledkeztem Pere
Codrerről. Ám tegnap délelőtt betoppant a Herébe, és én azonnal tudtam,
hogy ő az… Hihettem volna azt is, hogy az ikertestvére, vagy valaki, aki
nagyon hasonlít rá, de nem, én tudtam, hogy az az ember jelent meg
Olegh csehójában, akit én hidegre tettem. Alvadt, barna foltok látszottak
a köntösén ott, ahol megdöftem, és a torkán… egykori tanítómesterem,
Komor Gradoran nevére esküszöm, hogy a torkán ott volt a kardpengém
nyoma… teljesen összeforrva. Csak a sebhely látszott. Épp az
élőhalottakról beszélgettünk, és ezért… hm, ezért ugrottam ki az ablakon.
Aztán Bredan üzent Mariával, hogy ne aggódjak, elintéztétek. Többet
nem tudok. Gradoran nevére esküszöm, hogy ennyi, amit tudok.
A cimborái komoran hallgattak, maguk elé meredtek, és jócskán ürült a
sör a kis hordóból.
– Három dolgot tehetünk – szólalt meg végül Reginar, aki szép
fokozatosan átvette a kezdeményező szerepet Calvertől. – Először is, meg
kell győződnünk arról, hogy mit tud a vén Codrer az egészről. Ez a
munka Wonlow-ra vár, hiszen ő a bizalmasa. – Reginar a vezető szerepet
adó levélre célzott, de nem fejtette ki a gondolatait részletesen. Egy
pillanatra megállt ugyan, de folytatta, és az ujjain számolt. – Kettő. A
hulla nem tűnhetett el nyomtalanul. Meg kell keresnünk. Draxion nem
nagy város, valaki biztosan látta, és ha más nem, a vérfoltos köntös
nyilván felkeltette valakinek a figyelmét. Vannak megfelelő
ismeretségeink az összes városrészben, és mindent meg fogunk tenni,
hogy előkerítsük. A városkapukat napnyugtakor bezárták, Pere Codrer
tehát még itt van valahol Draxionban. És mi megtaláljuk. Erre mérget
vehettek. Nézzük csak! Bredan, neked jó ismerőseid vannak a déli
negyedben, az lesz a te területed!
– És ott van Farrow az északi városrészben – dörmögte a barbár. –
Tartozik nekem egy kis szívességgel. És benne megbízok.
– Rendben – biccentett Reginar. – Akkor észak is a te reszortod.
Chaini, te otthonosan mozogsz a halásznegyedben meg a kupik
környékén. Van elég ismerősöd?
 A kis tolvaj elvigyorodott.
– A keleti városrészt nyugodtan rám bízhatod. Vállalom. És a nyugatit
is átkutatom, ha szükséges. De a belvárosba nem szívesen mennék be…
Tudod, nem vagyok úgy öltözve, és még szemet szúrnék valakinek.
Reginar elgondolkodva bólogatott.
– Ne aggódj, a belső várost magamra vállalom. Én egykor ott éltem, és
még mindig vannak ott olyanok, akikre számíthatok. Ha szükséges, akár a
helytartó palotájába is be tudok jutni… bár alig hiszem, hogy a mi kedves
barátnőnket ott találhatjuk.
– Legfeljebb akkor, ha az őrség elkapta és tömlöcbe vetette – vélte
Chaini, majd nagy rutinról tett tanúbizonyságot. – Tudjátok, akiket
éjszaka kapnak el, azt a palota északi bástyájának föld alatti tömlöcébe
zárják be, és ott tartják mindaddig, amíg a helytartó vagy a segédje nem
dönt a sorsa felől.
Reginar bólintott.
– Ha ott tartják fogva, én kihozom – bizonygatta. – Csellel, erővel vagy
vesztegetéssel, de kihozom a tömlöcből. Nem engedhetjük, hogy a
helytartó esetleg kikérdezze.
– Már amennyiben egy élőhalott képes arra, hogy kérdésekre
válaszoljon – vetette közbe Chaini, majd a gondterhelt barbárra pillantott.
– Bredan, mi a véleményed? Élőhalott ügyekben te vagy a szakértő.
A barbár vállat vont.
– Én aztán nem tudom. Azokat az élőhalottakat, akik egyszer rám
támadtak, lecsaptam, mielőtt megszólalhattak volna.
– Még egyszer tekintsük át a helyzetet – fontoskodott Reginar. –
Bredané észak és dél, Chaini fésüli át a keleti és nyugati városrészt, én
pedig a belvárosban nézek körül.
– Hm – köszörülte meg a torkát Calver. – És én mit kutassak át?
Nekem semmi dolgom?
– Te először is elmész a Royal Hotelbe, és puhatolódzol Boherias
Codrernél…
– Jó, de az legfeljebb egy óra hossza. Én is hasznossá tudnám tenni
magam az éjszaka folyamán.
Reginar gonoszul vigyorgott.
– Ki mondta, hogy nem így lesz – suttogta kéjelegve. – Hasznossá
teheted magad. Még nem mondtam a harmadik teendőnket, és az rád vár.
Calver a homlokát ráncolta.
– És mi lenne az? – vetette oda kelletlenül. – Érdeklődve hallgatom.
– Miután beszéltél Boherias Codrerrel, az egyik titkos csatornán
kiosonsz a városból, elmész a Quedrac-völgybe, és meggyőződsz arról,
hogy valóban hiányzik-e az a hulla, amit ott ástál el…

Calver Wonlow sohasem volt bátor ember és általában ügyelt arra,

hogy ne kerüljön összetűzésbe a – nála erősebb – cimboráival, ám most
közel állt ahhoz, hogy a gusztustalanul vigyorgó Reginart hirtelen
felindulásból úgy vágja pofán a keze ügyében leledző fakupával, hogy
kihulljon az összes foga. Hevesen megemelte a fakupát – és indulatos
kortyokkal, hosszasan ivott belőle, hogy lelohassza valahogy pofozkodni
vágyó felháborodását.
– Most te vagy hülye, vagy engem nézel annak? – kérdezte végül,
amikor sikerült kissé lenyugodnia. – Ezt meg hogy képzeled?
Reginar vállat vont.
– A Quedrac-völgy három órányi járásra van ide. Ha sietsz, hajnalra itt
lehetsz. Nem jelenthet gondot olyasvalakinek, aki a nevében viseli a
„Fürge” jelzőt…
Calver ujjai összeszorultak a kupa körül.
– Ugye, nem várod el tőlem, hogy teljesen egyedül elmenjek a
Quedrac-völgybe, és megpróbáljak kihantolni egy hullát, akit pár nappal
ezelőtt én ástam el?
– De igen.
Calver csaknem sikoltott.
– De… épp egy ilyen átkozott ÉJSZAKÁN?! És teljesen egyedül?!
Reginar gúnyosan elhúzta a száját.
– Mi a szartól félsz? Az éjszaka nem arra való, hogy mi féljünk tőle,
hanem arra, hogy azok rettegjenek mitőlünk, akik óvatlanul
kimerészkednek az éjszakába!
– Na jó, de egy hulla…
– Ha igaz a sejtésem, nem kell félned semmilyen hullától, hiszen a
hulla valószínűleg itt sétál valahol Draxion utcáin. Sokkal nagyobb az
esélye annak, hogy mi találkozunk vele valahol a környéken, mint hogy
te a Quedrac-völgyben.
– Hah! Akkor mi értelme egyáltalán odamenni? – kukacoskodott
Calver.
– Tudnunk kell! – sziszegte Reginar. – Egészen biztosan tudnunk kell,
hogy mi az ábra. Ha a Quedrac-völgyi sír üres, akkor egészen biztosra
vehetjük, hogy valamiféle halálon túli kreatúrával állunk szemben. Ha
viszont a hulla ott nyugszik a helyén, ahol hagytad, máshol kell
keresnünk a rejtély megoldását. Ez nagyon lényeges kérdés. Oda kell
menned ellenőrizni.
– Na ja – köpte ki a szavakat undorral Calver –, könnyű más farkával
csalánt csépelni! Miért pont én? Miért nem mégy te a Quedrac-völgybe?
Reginar a fejét ingatta ennyi gyávaság és ostobaság hallatán.
– Egyrészt azért, mert négyünk közül egyedül én nem keltek gyanút a
belvárosban a megjelenésemmel… másodszor pedig, négyünk közül
csupán te tudod, hogy pontosan hol ástad el az áldozatodat. Te könnyen
megtalálod, míg nekünk sejtelmünk sincs a sír hollétéről.
– És ha én esetleg precíz meghatározásokkal leírnám, hogy a völgynek
melyik részén van? – próbálkozott Calver. – Még egy hülye is könnyen
megtalálhatja. Mehetne például Bredan, de akár Chaini is…
Reginar keményen összeszorította az ajkait, és határozottan rázta a
fejét.
– De miért nem? – siránkozott Calver kétségbeesetten. – Én legalább
olyan jól át tudnám kutatni bármelyik városrészt, mint ezek itt. Nekem is
vannak jó ismerőseim, értékes kapcsolataim. Talán még jobbak is, mint
ezeknek. Engem Draxionban minden gazember ismer.
– Naná – sipította Chaini –, városszerte közismert vagy a legendás
gyávaságodról, Wonlow! Nem is csoda, hogy még Komor Gradoran sem
tudott igazi orgyilkost faragni belőled! Az ő helyében én is elzavartalak
volna a pokolba!
Calver legyintett.
– Olcsó poén – vetette oda undorral. – Hogy ki kit zavart el, azt
hagyjuk. Gradorant atyámként tiszteltem, de miután rádöbbentem, hogy
az az alak még a saját apját is képes lett volna megölni egy rézkanyiért,
elegem lett belőle. De most nem ez a téma… Lényeg az, hogy ti azért
cseszegettek engem, mert egyikőtöknek sincs annyi vér a pucájában,
hogy maga nézze meg azt a kibaszott sírt a völgyben!
Azt várta, hogy gúnyos szavai hatásaként egyfajta macsó melldöngetés
következik, és a társai egymást tiporva tülekednek majd, hogy ők
mehessenek a Quedrac-völgybe, de legnagyobb csalódására nem ez
történt.
– Neked kell menned – jelentette ki Reginar. – Te rángattál bele
bennünket ebbe a szarba, tehát a te dolgod, hogy könyékig nyúlkálj a
csatornába!
– Ez így igaz – bólogatott Bredan. – Mert ha az ablakon való kiugrás
helyett inkább elmesélted volna a kis történetedet, én is máshogy
viszonyultam volna a dolgokhoz. Ha tudom, hogy ez a Codrer ilyen
felkelős fajta, akkor tutira úgy csapom kupán, hogy az agyveleje
felkenődjön a falra, mint vaj a kenyérre. Aztán pedig kiszaggatom a
karjait és a lábait, hogy ne legyen mivel felkelnie a beste, undormány
léleknek!
– Bizony! – sipította Chaini. – Edd csak meg, amit főztél, Beszari
Wonlow! És örülj, hogy mi melléd álltunk a bajban!
Calvernek már csupán egyetlen kérdése volt.
– És ha véletlenül… ott találom a sírban a hullát, akkor mit csináljak
vele?
Chaini válaszolt.
– Hallhattad. Cincáld szét a tagjait, aztán rakj egy nagy tüzet, és égess
el minden darabkát!
– Megvesztél? – horkant fel Reginar. – És a sikerdíj? Ha
megsemmisítenénk a hullát, egy halom pénzt dobnánk el magunktól.
– De akkor… mi legyen? – dörmögte Calver.
– Ha a hullát ott találod – magyarázta Reginar –, csonkítsd meg,
ahogyan illik. Tudod… levágod kezét-lábát, miegymást… De arra
nagyon vigyázz, hogy a hiányzó testrészek nélkül is felismerhető
maradjon!

Calver felkavart lélekkel indult a Royal Hotelbe, hogy beszéljen

Boherias Codrerrel. Azt még igazából nem döntötte el, hogy mit fog majd
mondani, de azt belátta, hogy Reginar okoskodása helyénvaló: tudniuk
kell, vajon mennyit tud a „vén testőr” a történtekről. Hiszen az is lehet,
hogy valóban úgy van, ahogy először feltételezték. Hogy valaki
megelőzte őket, kikaparta a hullát, és elvitte azt Boherias Codrernek, és
szándékosan megtévesztő nyomokat hagyott. És ha esetleg így lenne,
fölösleges lenne mindaz a nagy erőfeszítés, amit az ügy érdekében hozni
készülnek. Hiszen lehetséges, hogy Boherias Codrer már nincs is a
városban. Magához vette a „fia” tetemét, és eltűnt. Igaz, a városkapukat
alkonyatkor bezárják, de az köztudott, hogy azokat egyetlen persi
ezüstkoronával is könnyebb kinyittatni, mint ezer ostromgéppel.
És még valami.
Calver erősen kíváncsi volt arra, miként magyarázza majd a kedves
apuci, hogy a fiacskája, akit égen-földön keresett, valójában leány. Volt.
A Royal Hotel igazán impozáns építménynek számított errefelé; alsó
szintjét égetett agyagtéglákból építették, a felső kettőt pedig tartós
hurlifából. Az építmény a belváros és a keleti nyomornegyed határán
emelkedett büszkén, mintha farkasszemet akarna nézni a palota keleti
bástyájával, és mivel a környéken ez volt a legmagasabb épület, magasan
uralta a térséget.
Calver kölyökkorában ez a fogadó valódi nevezetességnek számított,
és köztudott volt, hogy a „Royal” megnevezés abból a neves eseményből
származik, amikor Pers egyik királya, III. Morinard a tenger felé
átutazóban ebben a fogadóban szállt meg, és két éjszakát is eltöltött itt.
Ez persze százötven évvel ezelőtt történt, amikor Draxion helyén még
csupán maroknyi sárkunyhó állt, és a fogadónak is csupán az alsó szintje
létezett. Ennek ellenére a fogadó soron következő tulajdonosai
megőrizték a neves vendég emlékét, és egyfajta gőgös rátartisággal
királyi szintre emelték az áraikat.
Ezt mindaddig megtehették, amíg nem létezett előkelőbb fogadó a
fokozatosan gyarapodó Draxionban, ám amikor a helytartó palotája
felépült a belső város közepén, a Royal Hotel ideje leáldozott. A
pénzesebb átutazók szívesebben vették igénybe a helytartó
vendégszeretetét, mint a lassan már külvárosinak számító, drága fogadót,
ahol újabban már több volt a „patina” és a bolha, mint a kényelem.
Ettől függetlenül, amikor Calver be akart osonni a Hotel kapuján, két
izmos fegyveres állította meg, akik minden bizonnyal a fogadó
tulajdonosának dolgoztak. Elég rutinnal rendelkeztek ahhoz, hogy
kapásból megállapítsák: az elnyűtt ruházatú, ápolatlan férfi nem
tekinthető potenciális vendégnek.
– Húzz el innen, cimbora! – morogta a vállasabbik, aki termetre
csaknem olyan nagy barom volt, mint Bredan.
Calver jobban kedvelte a békességet, mint a veszekedést, és
megpróbálta kedvezőbb belátásra bírni az ajtóőröket.
– Keresek valakit, aki itt szállt meg.
– Keresd máshol!
– Hogy kereshetném máshol, amikor itt szállt meg. Egy magas, zhíli
férfi, az ötvenes évei derekán…
– Kinek a derekán?
Calver kezdte türelmét veszíteni.
– Középkorú férfi – helyesbített. – Ezüstözött sodronyinget visel, rajta
cirkalmas mintákkal… olyan kiöregedett harcosféle. Tessék, itt a
megbízólevele, ami bizonyítja, hogy az alkalmazásában állok. Fontos
hírem van a számára, beszélni szándékszom vele!
Calver biztosra vette, hogy a két melák közül egyik sem tud olvasni, de
ismét csak tévedett. Mindketten alaposan szemügyre vették a papírt, aztán
egymásra néztek, majd vissza az akadékoskodóra.
– Boherias Codrer? – dörmögte a magasabbik. – Emlékszel erre a
névre?
A társa vállat vont.
– Én ugyan nem, de mintha jött volna valaki Zhílből, aki megfelel a
leírásnak.
– Jól van, cimbora – dörmögte a magasabbik –, én bevezetlek a fogadó
hallba, de ha átversz…
Calver harminc éve élt már Draxionban, és bár az útja gyakran vitt el
az épület előtt, a belsejében még sohasem járt.
Arra számított, hogy ugyanolyan füstös ivóba lép be, mint amilyen a
Zöld Lóhere, csak esetleg a méretek nagyobbak, a helyiségek tágasabbak
és a vendégek ruházata díszesebb. Amikor azonban az ajtó bezárult
mögötte, csodálkozva tapasztalta, hogy nem érzi azt a jellegzetes füst- és
izzadtságszagot, amely olyannyira jellemző Olegh csehójára és minden
más kricsmire, ahol ezelőtt megfordult.
Egy hatalmas, kihalt terembe jutott, ahol keleti díványok és párnázott
ülőalkalmatosságok sorakoztak üresen, és egy hatalmas pult, amelyen
nem látszottak sem fakupák, sem poharak, de még csak csapra vert hordó
sem habzott.
A hatalmas helyiség szinte teljesen üres volt; csak a pult mögött állt
egy fehér inges, ősz hajú férfi, aki épp egy halom kulcsot rendezgetett.
Ehhez az emberhez kísérte Calvert a magasabbik ajtónálló.
– Ez a kajla fülű legény azt állítja, hogy a megbízója nálunk szállt meg
– magyarázta az izmos férfi az öregnek. – Nekem nem ismerős a név, de
a kölyök erősködik, hogy nem hazudik.
Az ősz hajú a pultra könyökölt, és nem titkolt előítélettel szemlélte
Calver kopott ruházatát.
– Hogy hívják ezt az állítólagos vendéget? – kérdezte.
Calver az ő orra alá is odatartotta a megbízólevelet, és igyekezett olyan
alázatosnak mutatkozni, mintha valóban csak egy nyomorult szolga
lenne. Nem kellett nagyon színlelnie.
– Boherias Codrer, a Zhíl Birodalomból.
– Nincs ilyen nevű vendégünk, és nem is volt soha – mondta az öreg
gyorsan. Talán egy kissé túlságosan is gyorsan.
Calver a homlokát ráncolta.
– Az lehetetlen!
– Lehetetlen? – visszhangozta az öreg, az orrát kényeskedőn felhúzva.
– Ha lakna nálunk ilyen nevű vendég, én biztosan tudnék róla. Nincs és
nem is volt. Úgyhogy, ha nincs más kívánsága, javaslom, hogy távozzon,
uram!
 Calver torkát rossz előérzet kezdte összeszorítani.
– Hé, hé, hé, várjunk csak! Lehet, hogy maga nem emlékszik, én
viszont biztosan tudom, hogy a nevezett illető itt szállt meg. Boherias
Codrer, Zhílből! Ellenőrizze!
Az öreg türelmetlenül intett az ajtóőrnek.
– Grok, vezesd ki az urat a hallból!
Calver azonban ilyen könnyen nem hagyta magát kidobni. Elrántotta a
vállát az őr hatalmas marka elől, és egészen közel lépett az öreghez.
– Jó, tételezzük fel, hogy nem a saját nevén jelentkezett be – hadarta –,
de biztosan tudom, hogy az, akiről beszélek, itt szállt meg. Magas
termetű, ezüst sodronyinges, zhíli férfi, határozott, katonás külsővel…
Reggel érkezett a városba, és rendkívül fáradt volt. Tehetős ember. Itt
vett ki szobát, és amikor elváltunk, azt mondta, hogy aludni fog. Tudja,
több napja nem aludt, és ki akarta pihenni magát…
Az öreg előrehajolt a pulton, és közvetlen közelről belenézett Calver
szemébe; a tekintete nem sok jót ígért.
– Megismétlem, fiam, hallgasson a szavaimra figyelmesen. Hat
hónapja nem szállt meg a fogadónkban egyetlen zhíli utazó sem. Olyan
vendégről pedig, akinek részletes leírását volt szerencsém meghallgatni,
egyáltalán nem tudok. Úgyhogy azt tanácsolom, ne okvetetlenkedjen itt
tovább, ha nem akarja, hogy kidobassam, vagy a városőrséggel vitessem
el!
– De…
– Nem értette, mit mondtam? Táguljon innen! Ne rontsa itt tovább a
levegőt!
– Jó – kiáltotta dühösen Calver –, én elmehetek, de ha Codrer úr majd
felébred a pihenéséből és értesül arról, hogy eltitkolták előlem az ittlétét,
nagyon dühös lesz! Nem csodálnám, ha a történtek után még a számlát se
fizetné ki!
Az öreg türelmetlenül intett a tagbaszakadt óriásnak.
– Grok!
Az ajtóőr megragadta Calver grabancát, és a kijárat felé vonszolta.
Nem volt durva, csak határozott. Calver azonban nem hagyta ennyiben a
dolgot. Azt eltűrte ugyan, hogy kifelé cibálják, de még egy dologgal
megpróbálkozott.
– Boherias Codrer! – üvöltötte torka szakadtából. – Boherias Codrer!
Ébredjen! Én vagyok itt, Calver Wonlow, és ki akarnak dobni a…
hukkkk!
Kidobták.
 A két ajtónálló megvetően vigyorgott rá, amint ott feküdt kiterülve,
mint valami béka, ám amikor a kardja után kaparászott, mindketten
fegyvert rántottak.
– Nyugi, nyugi! – lihegte Calver békítően, és azonnal elengedte a
sagrén hüvelyt. – Csak azt ellenőriztem, hogy nem tört-e el a zuhanáskor.
Egyébiránt biztosíthatlak benneteket, hogy semmi bajom veletek, hiszen
ti csak a munkátokat végzitek. Fordított helyzetben én is kidobtalak volna
benneteket, úgyhogy nincs harag.
– Akkor húzd el a beled, de gyorsan, amíg szépen mondom!
– Várj csak, Grok… nem akarsz egy ezüstkoronát keresni?
– Már hogy a francba ne akarnék!
Calver felbátorodva lépett közelebb, és kissé oldalra fordult, amíg az
erszényéből előkotort egy ezüstpénzt. Már megbánta, hogy ilyen sokat
ajánlott, de nem lehetett visszakozni. Odanyújtotta az ujjnyi átmérőjű,
vékony nemesfémet.
– Nézd, cimbora, itt ez az ezüst, fogadd el… hm, ezt gyorsan
elfogadtad, majdnem kitörted az ujjaimat is, de mindegy, nem ez a
lényeg… A lényeg az, hogy ha látnád ezt a zhíli uraságot, akit keresek,
akkor majd szólj neki, hogy kerestem.
Grok már eltüntette az ezüstöt, és vigyori képe valamivel
barátságosabbnak tűnt.
– És mit mondjak neki, ki kereste?
– Calver Wonlow.
Grok társa meglepetten lépett előre.
– Te vagy Calver Wonlow? – álmélkodott. – Az a bizonyos Calver
Wonlow?
– Nem tudom, mire gondolsz, de tudomásom szerint én vagyok
Draxionban az egyetlen ilyen nevű férfi.
A kisebbik ajtóőr vérlázítóan felröhögött, és megbökte a társa vállát.
– Hé, Grok, figyelj csak, tudod, ki ez a pofa? Ez az a gyáva féreg, akit
tavaly szarrá vertek a piaci kofák, mert kelkáposztát lopott tőlük!
– Tényleg?! – röhögött Grok is. – Akkor az is ő, akinek a sánta Dromar
lenyomott a torkán egy nyers keszeget, amit a fickó próbált elcsenni tőle.
– Természetesen mindkét állítás alávaló hazugság – mosolygott
megnyerően Calver. – A kelkáposztás eset nem tavaly történt, hanem már
három éve, és a hal, amit Dromar lenyomott a torkomon, az nem keszeg
volt, hanem szivárványos naphal… és az igazsághoz hozzátartozik az is,
hogy amíg Dromar ezt a műveletet végezte, a fia egy halpucoló kést
nyomott a torkomhoz, két veje pedig lefogta a karomat. A túlerő ellen
nem tudtam védekezni. És mellesleg a hal már nem élt; legalább három
napja rothadt a napon…
A két őr még jobban röhögött, és Calver elégedetten intett búcsút
nekik; érezte, hogy a jópofaságával sikerült megnyernie a bizalmukat.

Mivel a rá bízott feladatot nem tudta elvégezni, visszasietett a Zöld

Lóherébe, hogy megtanácskozza a társaival a helyzetet. Számára
egyértelmű volt, hogy mi történt; az „előkelő” hotel ősz tulajdonosa telve
volt előítéletekkel és a rongyos érdeklődő láttán legszívesebben még azt
is letagadta volna, hogy egyáltalán a Royal Hotel létezik. No de sebaj,
majd holnap reggel megpróbálja Reginar; neki jobb az öltözéke, és
valamivel a stílusa is megnyerőbb – ami nem is csoda, hiszen azt
rebesgetik róla, hogy mielőtt jó útra adta a fejét, valami úrféle lehetett.
Állítólag tök gazdag volt, de az egyik rokona mindenéből kiforgatta.
Azóta ő is állástalan zsoldos és útonálló, ha a szükség úgy hozza.
Calver idegesen tért vissza a Zöld Lóherébe, de a társait nem találta ott.
Oleghtől viszont megtudta, hogy nem is érdemes itt várnia rájuk, mert
beindították a kutatást, és szinte az egész város felbolydult.
– És?
Olegh vállat vont.
– Egyelőre semmi eredmény.
– Ez biztos?
– Persze, hogy biztos. A fiúk úgy állapodtak meg, hogy aki megtud
valami fontosat, az nálam hagy üzenetet. Eddig azonban még egyikük
sem jelentkezett.
Calver csak egy pillanatig gondolkodott.
– Ez esetben… azt hiszem, az lesz a legjobb, ha itt megvárom őket.
Adj egy sört!
A hájas Olegh mindentudóan kuncogott.
– Jobb lesz, hanem lebzselsz itt henyén!
– Mi?
– A fiúk sejtették, hogy visszajössz, és azt mondták, juttassam eszedbe,
hogy neked még van egy kis dolgod a Quedrac-völgyben. Úgyhogy
jobban teszed, ha máris indulsz!
Calver fáradtan sóhajtott.
– Változott a helyzet – jelentette ki. – Mérlegeltem a lehetőségeket, és
a körülmények alakulása miatt jobbnak láttam, ha nem megyek sehová.
Van valami, amit meg kell beszélnem velük. És ez a valami sürgősebb,
mint a Quedrac-völgyi látogatás.
 Olegh önelégülten röhögött, majd megadóan széttárta a kezét.
– Nekem mindegy – fejtegette a véleményét –, de ha tudni akarod,
Reginar előre megjósolta, hogy valami ilyesmivel próbálsz majd kibújni a
fárasztó munka alól… de Bredan erre meg azt mondta, hogy ha reggel,
amikor visszatér, te még nem teljesítetted a rád bízott feladatot, akkor
saját kezűleg töri ki a nyakad!
Calver sóhajtott.
– Ugyan már!
– De igen – erősködött Olegh. – Valami nagy szarba léphettetek. Még
sosem láttam ilyen dühösnek azt a nagy melák barbárt. Apropó… te
tudod már, hogy a megbízótokat… Boherias Codrert ma este
meggyilkolták?
Calver Wonlow sohasem hitte magát bátor hősnek, de most még ő
maga is elszégyellte magát, mert a hallottak hatására remegni kezdett,
mint a nyárfalevél.
– Mi? – kérdezte tompán, mint aki nagyot hall. – Honnan veszed ezt a
hülyeséget?
– Szóval, te még nem tudod – összegezte Olegh, és megdörzsölte rengő
tokáját. – A többiek már mindent tudnak.
– Mi? Hogyan? Mit? Mikor?
– Várjál csak! Lehet, hogy még itt van a fickó.
– Kicsoda?
– Ramos Magellin.
Calver kezdett dühbe gurulni. Utálta, hogy Oleghnek nincs érzéke a
lényegre törő közléshez. Legfeljebb akkor, ha pénzt követelt a megivott
piáért.
– Ki a fene az a Ramos akárki?
Olegh válasz helyett intett, hogy maradjon nyugton, aztán odasétált az
egyik asztalhoz, ahol egy nyolc tagú társaság kockázott. Így éjfél körül
egyre feszültebb lett a hangulat, és a gazdát cserélt rézkanyik jóvoltából
már viszketni kezdtek a kések a csizmaszárban.
Olegh összeszedte az üres söröskorsókat az asztalról, és meghallgatta
az újabb rendelést. Eközben mintha súgott volna valamit egy nyálas képű,
tej szőke férfi fülébe. Amikor visszatért, intett Calvernak.
– Várj rá a raktárban! Rögtön itt lesz. Ne kelts feltűnést! Ramos nem
spicli! És… legalább két ezüstöt kínálj neki!
– Két ezüstöt? – háborgott Calver. – Minek nézel te engem?
Fejőstehénnek?
Morogva osont be a raktárba, és nagy bosszúságában egy teljes korsó
sört leengedett a torkán a korábban csapra vert kétakós hordóból. Grátisz.
Pár perc múlva megnyikordult az ajtó, és a tej szőke fickó lépett be.
Erősebb testfelépítésű volt, mint Calver, de ráncos arcával dupla annyi
idősnek tűnt.
– A nevem Ramos – mondta. – Te akarsz tudni a ma esti munkámról?
– Az attól függ…
– Sokat vesztettem kockán – magyarázta a szőke. – Nem akarod
valamivel mérsékelni a veszteségeimet. Mondjuk, négy ezüst…
– Egy.
– Jó, legyen három!
Calver sóhajtva keresett elő két ezüstkoronát, és átnyújtotta. Az
alkudozás ezzel véget ért, pénzről a továbbiakban nem esett szó.
– De most aztán énekelj! – sürgette Calver. – Kevés az időm. Ma még
vár rám egy kiadós séta.
– Nem tudom, mi érdekel – kezdte Ramos szolgálatkészen –, de ha
gondolod, elmesélek mindent.
– A személyes részeket hagyd ki!
Ramos kényelmesen elhelyezkedett egy hordón, hosszan szemezett a
csapra vert kétakóssal, majd amikor Calver nagylelkűen csapolt neki egy
korsóval, a fickó nem habozott tovább.
– A környéken lakok, de gyakorta vállalok munkát a keleti fertályban.
– Jó neked! De csak a lényeg érdekel. Az élettörténetedet ne meséld el,
ha megkérhetlek!
Ramos vállat vont, és valamivel kevesebb lelkesedéssel folytatta.
– Egy cimborám szólt, hogy akadna egy kis meló, ami gyorsaságot és
nagy szaktudást követel. Először azt hittem, meg kell ölni valakit, de
percekkel később megtudtam, hogy ezt már megtették mások. Az este
folyamán meggyilkolták a Royal Hotel egyik vendégét…
Calver úgy érezte, megvadult hangyák galoppoznak az idegein.
– Micsoda?
– Egy zhíli nemes urat nyírtak ki a saját szobájában. Nekem azt
mondták, hogy valaki elvágta a torkát, de… haver, én sok torokmetszetet
láttam már, és annyit mondhatok, hogy azt a torkot nem elvágták…
– Várj, várj, várj, várj csak! – integetett idegesen Calver. – Kezdjük az
elején! Csak szép sorjában! Mi a franc történt?
Ramos nem volt türelmetlen alkat. Megkapta a pénzét, volt előtte sör,
odakinn úgyis csak vesztett a kockán, hát nem sietett vissza.
– Mint említettem, az egyik cimborám hívott magával. Meggyilkoltak
valakit a Royal Hotelben, és tudod, az egy fene előkelő lebuj, ahol
gondosan ügyelnek arra, hogy az ilyesmi ne nagyon terjedjen el. Mert
tudod, haver, ha elterjedne a híre, hogy a saját szobájában
megnyuvasztanak valakit ebben az elegáns kuplerájban, hát, az tuti, hogy
még kevesebb vendég jön majd. Éppen ezért a szálloda tulajdonosa, a vén
Schwerat úgy gondolta, hogy jobban jár, ha nem veri nagydobra az esetet.
A hullát titokban kellett kicsempészni a szállóból, és erre kellettem én
meg a cimborám. Elvégeztük a melót, és húsz ezüstöt markoltunk fel
fejenként azért, hogy tartsuk a pofánkat. És meg is esküdtünk, hogy
senkinek nem szólunk róla, csak hát tudod, én nem vagyok valami nagy
vallásos alak, így egy-két ezüstért készséggel kitálalok itt-ott… no persze
csakis olyanoknak, akikről biztosan tudom, hogy amúgy sem lennének a
Royal Hotel vendégei. De azért a betyárbecsületre sokat adok, úgyhogy a
bizalmamért cserébe arra kérlek, hogy ne nagyon terjeszd az ügyet, mert
nem akarom, hogy kitudódjon, és ki tudja… hátha megint csak igénybe
veszi még az az elegáns szálloda a szolgáltatásaimat…
Calver egyetértően bólintott.
– A mi szakmánkban fontos a diszkréció. Nem kell félned, tartani
fogom a pofám. De most… azért a két ezüstért, amit leperkáltam…
térjünk csak rá kissé a részletekre!
– Mi érdekel?
Calver sóhajtott.
– Az számomra az elhangzottakból nyilvánvaló, hogy a szerencsétlen
áldozat nem más, mint Boherias Codrer…
Ramos nagyot sercintett.
– A tököm se tudja – jelentette ki, majd magyarázatképpen hozzátette:
– Nem kötötték az orromra a hulla nevét. Csak annyit tudok, hogy egy
gazdag zhíli nemes, aki tegnap érkezett. Álmában ölték meg. Nem profi
munka volt, az tény. Elég lett volna szíven szúrni… de ennek a
nyomorultnak egyszerűen letépték a fejét!
– Esthewar segíts! – sóhajtott rémülten Calver. – Azt mondod,
letépték?
– Le bizony! – bólogatott a szőke fickó. – Iszonyatosan erős lehetett,
aki csinálta, az nyilvánvaló, de hogy kissé túlharsogta a dolgot, az is
egyértelmű. Most gondolj csak bele… egy alvó ember. Elég lett volna
egy jól irányzott döfés a szívre… vagy ha már az ürge mindenképpen a
torokra pályázott, egy apró, keresztirányú nyisszantás legalább olyan
célravezető lett volna. Nem tudom, mit kellett neki hőzöngenie. Egy
csomó vér ömlött a padlóra. Tudod te, meddig kell sikálni a deszkát, mire
az ember levakarja róla a vérfoltokat? Hát, ne tudd meg!
 – Jó, jó – dörmögte Calver. – Szóval, ezért nem akart emlékezni a vén
fogadós, amikor Boherias Codrer iránt érdeklődtem. Ez így
nyilvánvaló… és az is, hogy azok a szemét ajtóőrök a bolondját járatták
velem, de a pénzemet bezzeg elfogadták!
Ramos ivott pár kortyot.
– Grok és Grimez? – kérdezte. – Persze. Ők is benne voltak a buliban.
Ők falaztak, amíg rendeztük a terepet.
– Hol a hulla? – tért rögtön a lényegre Calver.
Ramos büszkén kihúzta magát.
– Az én ötletem volt. Na, ezt hallgasd meg! Belegyömöszöltük a
tetemet egy üres hordóba, visszaütöttük rá a fedelet, aztán az egészet
színültig feltöltöttük megsavanyodott borral, és felerészben vizet
kevertünk hozzá, hogy ne pazaroljuk a bort. A hulla meg ott ázott benne.
Nem rossz, mi?
– Aha.
– Grok és Grimez segítettek felrakni a hordót egy ekhós szekérre.
Aztán a cimborám, aki a zhílihez hasonló termetű volt, felöltötte magára
a fickó gönceit, és az összes holmiját. A vén Schwerat egyik bizalmas
embere pedig beöltözött borkereskedőnek, és több más hordóval…
megfelelő számú kísérettel útnak indultak Persion felé. Igaz, hogy a
városkapuk már zárva voltak, de ez nem jelentett akadályt. Pár ezüst
gazdát cserélt, sőt az őrök még egy butykosnyi bort is kaptak. – Ramos
röhögött. – Természetesen abból a hordóból, amiben a hulla úszott.
– Hol van most a tetem?
Ramos flegmán vállat vont.
– Gondolom, elföldelték valahol. Az már nem az én dolgom. Én csak a
városkapuig követtem a szekeret tisztes távolból, aztán amikor láttam,
hogy rendben kijutottak, visszatértem, hogy eltüntessem a vérnyomokat.
Aztán felmarkoltam a pénzt, és idejöttem kockázni egy kicsit… de ma
nem nagyon ment a szerencsejáték. Szinte mindent elbuktam. Ezért
dumálok. Egyébként tartanám a pofámat, nekem elhiheted.
Calver bólintott.
– Elhiszem. Csak azt nem értem…
– Hogy miért öltözött be a cimborám a zhíli ruhákba? Egyszerű. Ha
egy gazdag nemesembernek nyoma vész valahol, esetleg később majd
feltűnhet valaki, aki őt keresi. És akkor a kapuőrök nyugodt lélekkel
mondják majd, hogy ma este az illető elhagyta a várost. És Persionban is
akadnak majd tanúk, akik azt állítják, hogy látták. Hogy aztán Persionban
nyoma vész… mármint a cimborám a saját cuccaiban hazasétál… az már
nem a mi dolgunk. Emiatt törjék a fejüket a persioniak.
Calver eleget hallott; sőt, valójában már többet is, mint szeretett volna.
És az idő egyre sürgette. Bár semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy ezen
a titkokkal telt, vészterhes éjszakán, egyedül caplasson egy fene sötét
erdőben, nem lehetett mit tenni. Tudta, hogy a társai igen dühösek
lennének, ha nem végezné el, amit rá bíztak.
– Jól van, Ramos – biccentett. – Remek fickó vagy. Rászolgáltál a két
ezüstre, egy csöppet sem sajnálom, hogy kifizettem neked.
A fickó szélesen vigyorgott.
– Tőlem akár sajnálhatnád is. Vissza úgysem kapod.
– Inkább elkockázod ezt is, mi?
– Meglehet. Váratlanul szerzett pénz… lehet, hogy szerencsét hoz… és
visszanyerek mindent, amit elvesztettem.
Calver ebben kételkedett ugyan, de azért szórakozottan bólogatott.
Aztán eszébe jutott valami.
– Nem akarsz keresni még… két ezüstöt ma éjszaka? – kérdezte.
Ramos csak egy pillanatig töprengett azon, hogy mi a jobb: szerezni
újabb két ezüstöt, vagy kockán elveszíteni a már megszerzett kettőt is.
Még szélesebben vigyorgott.
– Mit akarsz még tudni?
– Amit akartam, már megtudtam. Most egy csekélyke munkáról lenne
szó. Ma éjszaka el kell mennem a Quedrac-völgybe ellenőrizni valamit.
Kellene egy jó kötésű fickó, aki velem tart, és a segítségemre lesz, ha úgy
adódik…
Ramos csalódottan elhúzta a száját.
– A Quedrac-völgy legalább tíz mérföldre van… gyalog csaknem
három óra az út oda…
– Két és fél, ha jól kilépünk. És ugyanennyi vissza. Mire a nap felkel,
már vissza is tértünk.
A fickó a homlokát ráncolta.
– Mi dolgod ott?
– Már megmondtam. Ellenőriznem kell ott valamit. Csak odamegyünk,
körülnézünk, aztán ha minden rendben, fordulunk is vissza.
– És ha nincs minden rendben?
– Akkor még gyorsabban jövünk vissza!
Ramos sóhajtott.
– Hát, ha az őszinte válaszomat akarod hallani, nem érzek igazán sok
kedvet ehhez a sétához… és két ezüst amúgy se valami dicső fizetség…
Calver nem akart hosszas alkudozásba bonyolódni, és nem vesztegette
a szavait annak elmagyarázására, hogy mennyit is ér két ezüst.
– Legyen négy! De ez az utolsó szavam.
Ramos máris a kezét nyújtotta. Aztán miután Calver leszámolta a
tenyerébe az ezüstpénzeket, a szőke fickó máris átadta újonnan szerzett
vagyonát „megőrzésre” a kocsmárosnak. Hogy attól tartott-e, hogy az
éjszakai séta során rablók támadnak rájuk, vagy attól retteg, hogy Calver
próbálja majd tőle visszavenni az ezüstöket, azt nem lehetett tudni.
Lényeg az, hogy nem akart pénzt hordozni magával. És ez teljesen
érthető.

Calver indulás előtt még megivott egy pohár manópálinkát, hogy a

torokszaggató italból némi bátorságot merítsen. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy az ital elfogyasztása után sem érzett túl nagy kedvet
az éjszakai sétához, ám azzal is tisztában volt, hogy ha nem akarja
elszenvedni a barátai megrovását (Bredan kiadós verését), akkor végre
kell hajtania a feladatot, amivel megbízták.
El kell mennie a Quedrac-völgybe és ellenőrizni, hogy milyen
állapotban van az a bizonyos sír, ahová pár nappal ezelőtt az áldozatát
elkaparta.
Úgy suhantak a nyugati városkapu felé, mint két testetlen árnyék;
jóformán még zajt sem csaptak.
– Hogy jutunk ki? – lehelte Ramos mintegy mellékesen. – Van valami
ötleted?
– Ne félj, amíg engem látsz! – nyugtatta meg Calver. – Ismerek egy
titkos kijáratot.
Ramos komoran bólogatott.
– Ha a Patkány-lyukra gondolsz, tégy le róla. Két hónapja befalazták.
Calver az orra alatt szitkozódott. A Patkány-lyuk egy keskeny, bűzös
járat volt, ami közvetlenül a szennyvízcsatorna mellett húzódott, és a föld
alatt kínált kivezető utat a városból. A zsiványok többet használták ezt a
járatot, mint a nyilvános kaput. De ha befalazták…
– És a csatorna?
Ramos vállat vont.
– Én magam még nem próbáltam, de állítólag hüvelyknyi vastag
acélrács zárja el.
Calver ismét szitkozódott, majd mély sóhajjal megadta magát a
sorsának.
– Ezek szerint nem tudunk kijutni a városból. Ez megfelelő indok. A
fiúk biztosan megértik. Hála az égnek! Így legalább nem kell egész
éjszaka gyalogolnunk! Gyerünk vissza a Herébe, és hágjunk a nyakára
még egy-két kupica pálinkának!
Calver már-már vissza is fordult, ám Ramos nem hagyta annyiban a
dolgot. Sokatmondóan elvigyorodott.
– Van egy ötletem – lehelte kéjesen.
– Semmi értelme próbálkozni – zárta le az ügyet Calver. – Nem
megyünk sehová. Hiszen úgysem jutnánk ki. Iszunk még egy-két
manólöttyöt a Herében, és elmeséljük egymásnak legkínosabb
kalandjainkat. A nyakamat rá, hogy jól fogunk szórakozni! Gyerünk
vissza! Az első rundot én fizetem!
Ramos azonban nem adta fel ilyen könnyen.
– Kijutunk, ha mondom…
– De… fölösleges próbálkozni…
– Van egy remek ötletem!
– Tudod – jegyezte meg Calver elcsigázottan –, herótom van a remek
ötletektől, úgyhogy azt javaslom, máris induljunk vissza a Herébe!
Ramos azonban – Calver legnagyobb bosszúságára – megragadta a
karját, és szinte erőszakkal húzta a nyugati kapu felé. És közben úgy
vigyorgott, mintha biztosra venné, hogy a most következő ötletéért
valami nagy jutalmat kap.
Calvernek azonban nem az erszénye, hanem a tenyere viszketett. Ha
nem lett volna oly kevésbé bátor, mint amilyen, nyilván lekent volna egy
keresetlen pofont a túlbuzgó zsoldosnak, így azonban csak az orra alatt
morgolódott. És ment vele.
– Mi a fenét tervezel?
Ramos azonban csak tudálékosan mosolygott, és Calver közel állt
ahhoz, hogy most valóban megüsse. Mert mi a frászt mosolyog itt ez a
tejfejű barom?
Azt hitte, hogy a hihetetlenül világos hajú vagány egyenesen a nyugati
kapuhoz viszi, ám Ramos megtorpant a legszélső házak árnyékában.
A sápadt csillagfény kísérteties megvilágításba helyezte a kapu előtti
üres teret, és a bizonytalanul pislákoló, füstös fáklyák csak még inkább
fokozták az idegesítő hatást.
A nyugati kapuhoz legközelebb eső ház árnyékában lapultak, alig
harminc méterre a szeszélyesen lobogó őrtűztől, és az azt körülülő
őröktől. A hatalmas rostély leeresztve várt, a kijutás lehetetlennek tűnt.
– Akár mehetünk is vissza a Herébe! – sóhajtotta lemondóan Calver.
Ramos azonban elvigyorodott.
– Vond ki a kardodat! – sugallta.
 Calver bizonytalanul engedelmeskedett, de aztán amint Ramos kiabálni
kezdett, azonnal megértette a társa tervének lényegét.
– Segítség! – sikoltotta Ramos, és Calverra kacsintott. – Segítség,
megtámadtak.
Tőre pengéjével csépelni kezdte Calver kardját, és a csillagfényes utca
csendjét vad fémcsengés váltotta fel.
Calver kilesett; látta, hogy a kapuőrök a zaj irányába fordulnak, de nem
sok hajlandóságot mutatnak arra, hogy a „megtámadott” ember
segítségére siessenek.
– Segítsen már valaki! – sikoltotta Ramos, és a változatosság kedvéért
a tőre gombjával a közeli vasalt ajtót is megdöngette. – Száz arany annak,
aki megmenti az életemet… KÉTSZÁZ!
A nyugati kapu felől vértek zörgése és futó lábak dobogása hallatszott.
– A drágaköveim! – sikoltotta Ramos, és Calvert magával húzva
eliramodott a legközelebbi sikátor felé. – Elvették a gyémántjaimat! A
rubinjaimat! Segítség!
Most már mindketten rohantak; Calvernek nem kellett több biztatás. A
sötét sikátorban bűzös pocsolyákon, szeméthalmokon gázoltak keresztül,
és nem sokkal később kibukkantak egy szélesebb útvonalon, ami szintén
a kapu felé vezetett.
– Remélem, senki sem maradt ott! – lehelte Ramos, és a kapu felé
futott.
Calver közvetlenül mögötte.
A következő pillanatban már oda is értek a gazdátlanul maradt
őrtűzhöz, és egy pillanatra megtorpantak hallgatózni. Valahonnan a
távolból hallatszott az elcsalt őrök dühös kiabálása, akik még mindig a
megtámadott kereskedőt kutatták.
Calver végigmérte a hatalmas csörlőt, amivel a vasrostélyt és a kaput
húzhatták volna fel, és enyhe kétségei támadtak az iránt, hogy ketten
képesek lesznek elboldogulni a roppant súllyal.
Ramosnak azonban esze ágában sem volt a vaskos csörlővel vesződni.
Egyenesen a kapu jobb oldalán emelkedő őrtorony felé vette az irányt.
Tőrrel a kezében felhágott a repedezett lépcsőn, és Calver egyre
idegesebben követte.
– Mire készülsz?
A lépcső tetején egy nagy darab, sötét alak lépett eléjük fáklyával a
kezében. Egy hatalmas, hordóhasú katona, aki úgy pislogott, mintha
legszebb álmából ébredt volna fel.
– Hát ti meg ki a pokol…
 Nem tudta befejezni a mondatot, mert Ramos nekifutásból úgy vágta
szájon, hogy megtántorodott. Aztán mielőtt a fickó visszanyerhette volna
az egyensúlyát, gyomron térdelte, s a tőrmarkolattal halántékon csapta.
A hatalmas test jókora dübbenéssel vágódott el a padlón.
Gyors, tiszta munka volt. Calver elismerően mérte végig a társát. Eddig
valamiféle szájhősnek gondolta, aki ok nélkül tartja nagyra magát, ám
most meggyőződött arról, hogy Ramos igencsak érti a dolgát.
Azonban a lentről közeledő, dühös szitkozódás elárulta, hogy a
rászedett őrök kezdenek visszaszállingózni, így nem volt idő a szóbeli
elismerésre.
És úgy tűnt, Ramos nem is számít magasztalásra. A fehér bőrű, fehér
hajú fickó sietve átlépett kábán nyögdécselő ellenfelén, és kiugrott a
gyilokjáróra. A következő pillanatban máris felhágott a fal tetejére.
Calver döbbenten állt meg.
– Csak nem akarsz… leugrani?
– Dehogynem – sziszegte Ramos könnyedén. – Itt elég mély a víz!
Gyere, kölyök!
Aztán mintha ez lenne a dolgok természetes rendje, levetette magát a
várfalról, és a következő pillanatban tompa csobbanás jelezte a
leérkezését.
A kapu túloldalán lévő őrtoronyból meglepett kiáltás harsant, és a
kiáltásra mintegy válaszul, csizmás lábak kezdtek dobogni a feljárón.
Calver nem sok hajlandóságot érzett arra, hogy leugorjon, de jelen
helyzetben nem volt más választása. Hacsak nem akar az őrökkel a
gyilokjárón kergetőzni…
Felkapaszkodott a fal tetejére, mély lélegzetet vett, bal kezével befogta
az orrát, és bízva a szerencséjében, levetette magát a fal tövében sötétlő
víztömegbe. Csak remélni tudta, hogy Ramos jól értesült és ezen a részen
valóban mélyebb a víz az árokban a szokványosnál. És azt is erősen
remélte, hogy nem épp azon karók egyikén köt ki, amiket épp az ilyen
leugrálok számára készítettek a fal közelében.
Rémület markolt a szívébe, amikor erre gondolt, és szerette volna
visszacsinálni az ugrását. De legalább messzebbre lendült volna a faltól…
Azonban nem maradt sok ideje ezen a komor lehetőségen eltöprengeni,
mert a következő pillanatban lábbal előre belecsobbant a langyos
folyadékba, és az összecsapott a feje fölött.
Calver Wonlow sohasem tartotta magát jó úszónak, de azért valahogy
elboldogult a vízben.
Amikor a víz szintje már a feje fölé került, egy pillanatra ösztönös
szorongás markolt a gyomrába, és olyasféle érzése támadt, hogy lefelé
zuhanása sohasem ér véget. Egyre mélyebbre fog süllyedni a zavaros
vízben, és meg sem áll a pokol kapujáig…
Azonban mire ez a képzet kialakult az elméjében, már felfelé
kalimpált, és mivel befogott orrát akaratlanul is elengedte, most
prüszkölve, köpködve kapkodott levegő után.
– El innen! – sziszegte valaki a messzeségből, és Calver maga is érezte,
hogy nem üdvös dolog a fal tövében lubickolni. Hiszen itt még a
bizonytalan csillagfényben is pompás célpontot nyújthat, ha valamelyik
őr veszi a fáradságot, hogy előhozakodjon a számszeríjával.
És mintha csak e gondolat akart volna igazolást nyerni, valami
elsüvített Calver füle mellett, és a közvetlen közelében csapódott a vízbe.
Calver Wonlow azon nyomban elrúgta magát, és vad csapásokkal úszni
kezdett a vizesárok túlsó partja felé. Minél messzebbre a faltól, minél
messzebbre a lövöldöző őröktől.
Bár erőteljes, határozott csapásokkal úszott, egy külső megfigyelő
szemszögéből meglehetősen különös látványt nyújthatott. A lábaival
szabályosan tolta el magát a víztől, szabad bal kezével ügyesen lapátolt,
míg a jobbjában tartott vívótőrrel idétlenül csapkodott.
Vissza kellett volna dugnia a fegyverét a hüvelyébe, mielőtt levetette
magát a falról, ám annyira sietős volt a leugrás, hogy ez hirtelenjében
eszébe sem jutott. Most pedig már – jelenlegi helyzetében – nem lehetett
végrehajtani a fegyver eltételének bonyolult mozdulatsorát.
Calver úszott. Enyhén féloldalasan. Egy kissé balra húzott. De azért
haladt…
Tartott tőle, hogy a következő nyílvessző már nem kerüli el, de baljós
előérzetei nem igazolódtak be. Hogy kikerült az őrök látószögéből vagy a
csillagfényes megvilágításból, vagy az őrök döntöttek úgy, hogy nem
pazarolják rá a nyílvesszőiket – ezt nem lehetett tudni.
Lényeg az, hogy Calver Wonlow másfél perc múltán elérte a túlsó
partot, és lihegve, prüszkölve szitkozódva utasította el Ramos segítőkész
kezét.
– Hagyjál!
Kikapaszkodott magától, és mérgesen rázta magáról a vizet. Nem elég,
hogy csupa lucsok lett, még az állott csatorna bűzéből is magáévá tett
valamennyit.
– Most mit vagy úgy oda? – vigyorgott Ramos. – Kijutottunk, vagy
nem?
– Esthewar szennyes gatyájára! – morogta dühösen Calver. –
Legközelebb tartsd meg magadnak a remek ötleteidet! Ha adtunk volna
az őröknek egy-két ezüstöt, sokkal egyszerűbben kijuthattunk volna.
Ramos sértetten vont vállat.
– Hja, ha neked olyan sok az elszórni való pénzed…
Calver erre nem válaszolt semmit. Belátta, hogy Ramosnak a maga
szempontjából tökéletesen igaza van. Két nappal ezelőtt még ő sem lett
volna olyan könnyelmű, hogy az őrök megvesztegetésére fordítsa a
nehezen megszerzett ezüstöket. Azonban valószínűleg igaz lehet az a
mondás, hogy „könnyen jött pénz könnyen megy”. Amikor az embernek
tele az erszénye, nem nézi az árakat.
De végül is, az a lényeg, hogy kijutottak.
– Menjünk! – morogta megadóan. – Majd gyaloglás közben
megszáradunk.
Ez persze csak amolyan felületes kijelentés volt. Ugyanis ez az éjszaka
az évszakhoz képest is szokatlanul hidegnek ígérkezett ezen a tájékon, és
éles, metsző szél fújt. Az éjszakai utazóknak alaposan ki kellett lépniük,
hogy ne reszkessenek a hidegtől, mint a nyárfalevél. Kettejük közül
Ramos bizonyult erősebbnek, és ez Calvert határozott idegességgel
töltötte el. Mert amíg ő szabályszerűen vacogott, Ramos mindössze annyi
jelét adta a hidegnek, hogy olykor-olykor sziszegve vette a levegőt.
A széles szekérút, amely a Quedrac-völgyön keresztül Deoreába vitt,
eleinte megmunkált szántóföldek, legelők és vadvirágos rétek között
vezetett, csak jó félórás gyaloglás után kezdett el füves dombok között
kanyarogni. A hold már teljesen birtokába vette az eget, és úgy
terpeszkedett a csillagoktól körülvéve, mint tyúkanyó a csibéi között.
Egyetlen felhő sem takarta el az égi lámpásokat, így Calver és társa
határozott léptekkel haladhatott a céljuk felé. Útjukat nem zavarta semmi;
az éjszakai ragadozók elkerülték őket, s amióta Derver Hercege
irtóhadjáratot rendezett a haramiák ellen, az utazókra leső törvényen
kívüliek is elkerülték ezt a környéket. Igazából nem volt hát mitől félni,
Calver mégis összerezzent minden gyanús jelre, és legszívesebben kivont
karddal tette volna meg a teljes utat.
Azonban nem akarta, hogy a gondtalanul fütyörésző Ramos gyávának
gondolja.
Amikor elérték a Quedrac-hegy lábánál kezdődő erdő szélét, ami
megközelítőleg félútra esett úti céljukhoz, Ramos javaslatára
megpihentek, s Calver sietve rakott egy kisebb tüzet a környéken talált
rőzsékből.
– Ugye, nem akarunk itt éjszakázni? – kérdezte gunyorosan Ramos, de
ennek ellenére, amikor a lángok lobogni kezdtek, ő is közelebb húzódott.
– Nagy hibát követtünk el – sóhajtotta a szőke fickó.
Calver egyetértően bólogatott. Hát bizony, kár volt elindulniuk!
– Nem az én ötletem volt – morogta. – De Bredan azt ígérte, hogy
kitöri a nyakamat, ha nem teszem meg ezt a rohadt utat…
– Úgy értem… nagy hibát követtünk el, hogy nem hoztunk magunkkal
legalább egy kulacsnyi itókát! – helyesbített Ramos. – Most kellemesen
felmelegítene…
Calver ismét csak bólogatni tudott.
– Apropó… – szólalt meg ismét Ramos. – Ha már itt tartunk…
elárulnád, hogy voltaképpen mi dolgod a Quedrac-völgyben? Ha semmi
közöm hozzá, akkor mondd meg, hogy fogjam be a pofámat!
Calver közel állt ahhoz, hogy mindent részletesen elmeséljen
szimpatikus cimborájának, de aztán az utolsó pillanatban mégis
visszafogta magát. Most kezdjen itt vitatkozni arról, hogy léteznek
élőhalottak, avagy sem? Nem, dehogy!
– Elégedj meg annyival – kezdte közvetlen hangon –, hogy pár nappal
ezelőtt elástam ott valamit. Bredannak és Reginarnak gyanús lett, hogy a
holmi már nincs a helyén. Rám esett a választás, hogy ellenőrizzem,
minden rendben van-e. Ez így logikus… elvégre én tudom, hogy hová
ástam, meg minden, ugye…
Ramos a homlokát ráncolva, értetlenül meredt a társára.
– Ugye, nem akarod nekem bemesélni, hogy én is jelen leszek, amikor
kiásod a szajrét? Tudod, nem szeretem az ilyesmit. Mert ha később
eltűnik, akkor majd rajtam keresitek.
Calver mindkét kezét a tűz irányába tartotta, és megpróbált úgy
helyezkedni, hogy a melegség átjárja a legjobban átnedvesedett tagjait is.
– Ne aggódj! – suttogta. – Nem ások ki semmit. Csak körbejárok a
völgyben, és megnézegetek ezt-azt. Neked sejtelmed sem lesz, hogy
tulajdonképpen mit nézek. Ha viszont a sírt megbolygatták, akkor
úgysem lesz értelme a titkolózásnak.
Ramos még inkább ráncolta a szemöldökét.
– „Sír”-t?
Calver megköszörülte a torkát. De ha már ilyen ostobán elszólta magát,
igyekezett fenntartani a bizalmat.
– Egy régi sírról van szó… de többet igazán nem mondhatok.
Ramos mindent értően bólintott, és nem firtatta tovább az ügyet.
Azonban félperces hallgatás után ismét megszólalt.
– Figyelj csak, Wonlow – kérdezte érdeklődő tekintettel –, igaz az,
amit rólad Draxionban beszélnek?
Calver lemondóan vállat vont.
– Egyesek gyávának tartanak – ismerte be megadóan. – Ám ez nem
igaz. Pusztán elővigyázatos vagyok. Ennyi az egész. Nem érdekel, hogy
ezt egyes bunkók gyávaságnak hiszik, csak az a lényeg, hogy vigyázok a
bőrömre. Tudod, az embernek egyetlen tyúkszaros élete van. És én jól
érzem magam a bőrömben. Nem szívesen válnék meg tőle.
Ramos nyájasan elmosolyodott.
– Nem erre gondoltam.
Calver a homlokát ráncolta.
– Idefigyelj, ha te is azt az esetet akarod felhánytorgatni, amikor a vén
Dromar lenyomott egy halat a torkomon… hát annyit mondhatok, hogy
egy csapásra eljátszod minden szimpátiámat…
Ramos komoly maradt, és a hangjában nyoma sem volt gúnynak, vagy
megvetésnek – és ez Calver szemében rettenetesen szimpatikussá tette.
– Én egészen másról beszélek. Igaz az, hogy te egy ideig tanítványa
voltál annak a legendás fickónak, akit óceántól óceánig Komor Gradoran
néven ismertek?
Calver megkönnyebbülten elmosolyodott; gyűlölte a gúnyolódókat, ám
kedvelte azokat, akik készséggel meghallgatták a hencegését.
– Ó, annak csaknem hat éve már! – legyintett fellengzősen. – A vén
Gradoran ezóta már valószínűleg a föld alól szagolja a tehéntrágyát, de
legjobb esetben is hályogos szemmel számolja az aranyait… már
amennyiben nem vágták még le csuklóból mindkét kezét…
Ramos izgatottan húzódott közelebb.
– Valóság lenne? – suttogta. – Én azt hittem, csak ostoba pletyka.
Valóban ismerted Gradorant?
Calver most elemében érezte magát, és igencsak sajnálta, hogy nincs a
keze ügyében egy korsó sör, amit iszogathatna a régi idők felelevenítése
közben. Merengve bámult a fickándozó lángok közé, és a szíve megtelt
melegséggel, amint arra a dicső pillanatra gondolt, amikor Komor
Gradoran rájött, hogy elárulták, és egy szál pendelyben ugrott le az
erkélyről, hogy mentse az életét. Milyen kár, hogy a helytartó elkobozta
Gradoran összes vagyonát, és a sok-sok kincsből csupán egyetlen aranyat
juttatott a becsületes feljelentőnek…
– Nos, ha a valóságot akarod hallani, bizalmasan elárulhatom neked,
hogy az a legendás csirkefogó, aki Komor Gradorannak nevezte magát,
két hosszú éven át a mesterem volt! Nyolcéves koromban vett magához
az utcáról, és két éven át dolgoztam neki, mivel rájött, hogy méltó vagyok
a személyes figyelmére. A kezdetektől úgy nevelt, mint a saját fiát…
Tőle tanultam meg, hogyan kell úgy szíven döfni valakit hátulról, hogy
nyikkanni se legyen ideje. Apám helyett apám volt nekem.
– Valóban?
– De mint mondottam, ennek több mint hat éve már.
Ramos szemében furcsa fény villant; Calver ezt a csillogást nem tudta
mire vélni, így egy könnyed elhatározással elismerő pillantásnak tudta be.
– Kevesen ismerik az igazi történetet – folytatta nagy elánnal. – Én
azonban épp ezen kevesek közé tartozom. Sőt, mondhatni, első kézből
van tudomásom mindenről.
– Ah, ez remek!
– Komor Gradoran egy viharos éjszaka utáni reggelen, bőrig ázottan,
elcsigázottan, a végsőkig kiéhezve vergődött be Draxionba, egyetlen
rézkanyi nélkül. Azt mesélte, hogy kísértetek támadtak rá és teljesen
kirabolták, de természetesen senki nem hitt neki. Én voltam az egyetlen,
aki megértést tanúsítottam a szerencsétlen flótás iránt, és ő hálából a
tanítványává fogadott. Nos, tudod, hogy van ez… akkor még taknyos
kölyök voltam, és azt sem tudtam, hogy kell valakinek úgy elmetszeni a
torkát, hogy nyikkanni se legyen ideje… Gradoran kiváló
szaktekintélynek számított ezen a szakterületen, és hálából, hogy loptam
neki kaját és felgyógyítottam, számos fortélyra megtanított. Sok-sok
kalandon mentünk keresztül együtt, és büszkén mondhatom, hogy
legalább tucatnyi alkalommal csupán az én gyorsaságomnak köszönhette
az életét… No, persze, megértelek, hogy ilyen tamáskodó kifejezéssel
nézel rám, de akármit is gondolsz, így igaz… Ő meg én, mi ketten,
lefőzhetetlen párost alkottunk… Hát igen, kár hogy végül is úgy döntött,
elhagyja a várost…
Ramos megvakarta a feje búbját.
– Úgy hallottam, nem a saját akaratából távozott Draxionból.
Calver vállat vont.
– Ezt bizony rosszul hallottad. Komor Gradoran mindig mindent a saját
akaratából cselekedett. És amikor úgy döntött, hogy elhagyja a
városunkat, azt is ő maga döntötte el.
Ramos a szemöldökét ráncolva, töprengve meredt maga elé.
– Mintha azt hallottam volna, hogy valaki elárulta a rejtekhelyét, és
épp hogy ki tudott csusszanni a letartóztatására indult őrkapitány kezei
közül. Meg aztán három napon keresztül vadásztak rá Draxion
legeldugottabb negyedeiben, mire végre sikerült kereket oldania.
Calver tudálékosan emelte fel a mutatóujját.
 – Nos, igen, meglehet, hogy vadásztak rá. De azt kihangsúlyozom,
hogy végül is ő volt az, aki eldöntötte, hogy elmegy innen. Miután rájött,
hogy ha elkapják, a bakó bárdja várna rá, a saját szabad akaratából
döntött a távozás mellett.
– Legendákat mesélnek arról a fickóról – bólogatott Ramos. – Mint te
magad is mondtad, ágrólszakadt csavargóként került a városba, és egy
hónap múlva már úgy szórta a pénzt a kocsmákban meg a kupikban,
mintha neki az arany szart se számítana.
– Nem igazán állt meg nála a pénz – ismerte el Calver. – Könnyen
szerezte, és még könnyebben szórta el. Legalább annyira értett a
pénzszóráshoz, mint a pénzszerzéshez.
Ramos sóhajtott.
– Sok mindent mesélnek arról is, hogy ki árulta el…
Calver azonnal megsértődött.
– Ha arra célzol, hogy én…
– Ugyan, ugyan! Ne vedd magadra! Én nem mondtam, hogy te voltál,
és egyébként is, kit érdekel… Csak éppen úgy megemlítettem, hogy
sokféle szóbeszéd kering erről az egészről. Hm. Állítólag egy időben te
magad dicsekedtél azzal, hogy elintézted Gradorant, mielőtt ő intézett
volna el téged. Én nem hibáztatlak. Azt mondják, az a fickó a saját apját
is kicsinálta volna…
Calver legyintett.
– Az való igaz, hogy egy percig sem éreztem magam biztonságban
mellette. Ha a saját bőrét veszélyben érezte, nem válogatott az
eszközökben, és olyankor az sem érdekelte, hogy kit rángat bele a
kulimászba maga helyett… Örülök, hogy megváltam tőle. Ha vele
maradok, már biztosan nem élnék.
Ramos szélesen mosolygott.
– De akkor, amikor Gradorant elárulták… még mellette voltál, igaz?
– Mi a fenét akarsz ezzel mondani?
– Voltaképpen semmit. Csupán felmerült bennem egy kérdés. Hogy
lehetséges az, hogy miközben Gradorant égre-földre hajszolták, téged
békén hagytak? A helytartó emberei nem tudták talán, hogy te a társa
vagy?
Calver kezdte türelmét veszteni.
– A francot se érdekli, hogy mit tudtak és mit nem a helytartó emberei!
Mit kérdezősködsz? Talán valamiféle spicli vagy? És egyébként is, unom
ezt a témát. Meg aztán rendesen átmelegedtünk, úgyhogy indulhatunk.
Gyerünk, elég volt a fecsegésből! Nem azért fizetlek, hogy kérdezősködj!
 Ramos nem felelt, csak vállat vont. Aztán szétrugdosta, eltaposta a
tüzet, és a biztonság kedvéért a még füstölgő parazsat is lepisilte.

Egy darabig szótlanul haladtak tovább, és jó négy mérföldet megtettek

a ritkás erdőben kanyargó, fokozatosan emelkedő úton, mire Ramos
ismét kinyitotta a száját.
– Ne hidd, hogy én itt spicliskedek, vagy ilyesmi… egyszerűen csak
hallottam egy-két feltételezést, és magamban társítottam a dolgokat.
Ennyi az egész.
– Amíg én fizetlek, te csak ne nagyon társítgasd a dolgokat! – morogta
Calver. – Lépjünk ki inkább!
Újabb pár mérfölddel később azonban már feszültnek találta kettejük
viszonyát, és mivel a hat évvel ezelőtti eseményeknek már úgysem
tulajdonított különösebb jelentőséget, bosszúsan mordult fel.
– Én tettem, ha tudni akarod!
Ramos, aki töprengve lépkedett mellette, értetlenül emelte fel a fejét.
– Mit?
– Gradorant – morogta Calver. – Én dobtam fel a helytartónál.
– Aha. Gondoltam.
– Csak azért mondom el neked, hogy szent legyen köztünk a béke.
Elvégre társak vagyunk. És nem túl üdvözítő, ha a társak haragszanak
egymásra egy ilyen éjszakán…
Ramos azonnal felfigyelt erre a megjegyzésre is. Éles eszű fickó volt.
– Egy „ilyen éjszakán”? Miért? Milyen ez az éjszaka? Miben
különbözik bármely más éjszakától?
– Hát abban – hazudta Calver szemrebbenés nélkül –, hogy mi ketten
itt kószálunk a semmi közepén, ebben a sötét erdőben.
Ramos vállat vont.
– Annyira azért nem sötét…
Calver nem mesélt többet a Komor Gradoranhoz fűződő kapcsolatáról,
de a vallomását követően kellemesen megenyhült köztük a légkör. Ramos
vidámabb lett, és ostoba történeteket mesélt, amiken Calver csupán azért
röhögött, hogy elűzze baljós előérzeteit. Mert ahogy egyre közeledtek a
Quedrac-völgy felé, a szíve és a gyomra szép fokozatosan kezdett
összeszorulni. Ahogy illik.
– Ott a völgy – mutatta Ramos. – Minden csendesnek tűnik.
– Aha.
A Quedrac-völgy tulajdonképpen egy hosszanti repedés volt két
hegyóriás között. Valaha egy folyó ága lehetett, minden valószínűség
szerint a Quedaré, ám valami ismeretlen természeti katasztrófa jóvoltából
a folyó más utat választott, elkerülte a Quedrac-hegyet, és valamivel
északabbra a jóval szélesebb, agyagosán hömpölygő Brergrakba ömlött.
Az egykori meder egy részét tüskebokrok, göcsörtös fák, csalánligetek
nőtték be, melyek között jókora köves, agyagos foltok maradtak, ahol
nem nőtt egyetlen fűszál sem. A Quedrac-völgy széltében alig lehetett
több hatvan-hetven méternél, de a két meredek hegyoldal között legalább
másfél mérföldön át futott nyugat-északnyugati irányba. És ezt a különös
szurdokot követte az a szekérút, amely a legrövidebb útnak számított
Draxion és Deorea között.
A hold lassacskán már lenyugodott, és el-eltűnt a két vándor szeme
elől, ahogy a keletre eső hegycsúcs csipkés bércei eltakarták vagy
kivillantották. Olybá tűnt, mintha a kísérteties fényű égitest bújócskázni
akarna velük, és néha-néha kilesne a rejtekéből, hogy lássa, a két ember
mihez kezd.
Jeges fuvallat csapódott az arcukba, ahogy beléptek a két szikla között
a völgybe, mintha egy kapun gyalogoltak volna át. A jeges fuvallat
behatolt a ruháik alá, arcukra fagyasztotta a lélegzetüket, és a mellkasukat
markolászta.
Calver enyhén megborzongott.
– Érzed ezt?
– Ja. Mintha kissé lehűlt volna a levegő – vetette oda Ramos, és
összébb húzta magán a zubbonyát. – Tudod, hol éreztem utoljára hasonló
hideget? A deoreai temetőben…
– A francba!
– Síri csend honol, nemde?
– Menj te a jó francba!
A szőke Ramos a homlokát ráncolta.
– Mi bajod? Tán friss medveszarba léptél?
– Mi a fenének kell neked éppen most temetőt emlegetned?! Így is elég
cudar az előérzetem.
Ramos elmosolyodott.
– A legendás Wonlow-i „bátorság”, mi? – vetette oda pimaszul. –
Azért csak vigyázz, össze ne csináld magad, Fürge Calver!
Calver erre nem is válaszolt. Azzal sem törődve, hogy elárulja magát,
kivonta a kardját, és egyenesen abba az irányba indult, ahol pár nappal
ezelőtt Pere Codrer hulláját elkaparta. Pontosan tudta, miféle látványra
számíthat. Egy üres sírgödörre, szétdobált kövekre, kiforgatott földre.
Felkészítette magát erre a látványra, és elhatározta, hogy nem enged a
gyávaság csábításának, és nem fog eszét vesztve elrohanni Draxion
irányába. Teljesíti a küldetést. Odamegy a sírhoz, vet egy pillantást az
üres gödörre, aztán hátat fordít, és máris indulhatnak vissza. Még délelőtt
meg fognak érkezni…
– Miért lett ilyen sietős? – kérdezte érdeklődve Ramos.
Calver csak intett válasz helyett.
A sírhelyet nem kellett sokáig keresgélnie, hiszen jó emlékezettel verte
meg a sors, és pontosan tudta, kit hová kapart el. Ez a páciense pedig
egészen kivételes helyzetet élvezett az áldozatai sorában. Álmában,
becsukott szemmel is megtalálta volna azt a jeltelen kőrakást a V alakban
növő két mogyorófa közelében.
Bár elhatározta, hogy nem enged a félelemnek, a vívótőrét mégis
előhúzta a hüvelyéből, és óvatos léptekkel közelítette meg a nevezetes
helyet.
Bár a holdfény már nem segítette tovább a látásukat, a felhőtlen égen a
csillagok olyan fényesen ragyogtak, mintha valamiféle hátborzongató
ünnepségre készülnének.
Calver a sárkányfejhez hasonlatos sziklánál letért a keresztútról,
elkerülte a fenyegetően susogó csalánost, és egyenesen a V alakú iker
fatörzsek felé sietett. Azt már hat lépés távolságról látta, hogy a sejtése
nem csalt; a hevenyészve készített sírgödör üresen tátongott. Nem is
igazából sírgödör volt ez, hiszen Calver bosszúságában nem végzett
rendes munkát, és egy alig kétarasznyi mély gödörbe fektette a hullát. S
trehányságát azzal ellensúlyozta, hogy a közelből kisebb nagyobb
köveket hordott a sírra; egyrészt, hogy álcázza, másrészt, nehogy valami
erdei állat kikaparja a tetemet…
Nos, ez a kétarasznyi mély, egy méter széles, csaknem két méter
hosszú vájat tátongott most üresen, melynek az alján még jól látszott egy
test lenyomata, s amely körül a köveket, sziklákat úgy szórták szét,
mintha óriás csemeték játszadoztak volna a környéken.
Calver Wonlow valami ilyesmire számított, és felkészítette magát erre
a látványra, de sajnos, nem eléggé! Bár maga a gödör és a szétdobált
kövek nem nyújtottak igazán rémületes látványt, Calver jeles fantáziája
társította az elhagyatott sír képét azokkal a sejtelmes, túlvilági
borzalmakkal, amelyek még a bátor emberek szívét is szivacsként
facsarnák össze. És mint ismeretes, Calver még csak bátor embernek sem
mondhatta magát…
– Esthewar romlott gilf vérére! – hörögte Calver döbbenten, és a sír
körüli laza talajon ösztönösen is nyomok után fürkészett.
 Látta az apró, csizmás lábak lenyomatát több helyen is, és nem kellett
sokat töprengenie, hogy megállapítsa, miféle lábak hagyták ezeket a
nyomokat. Pere Codrer, az élőhalott kimászott a sírjából, elment
Draxionba, hogy aztán amikor Bredan és társai ismét a föld alá dugták,
megint csak kikaparja magát valami őrületes fekete mágia segítségével.
De vajon hol lehet most? Vajon ismét a föld alatt időzik, vagy éppen
összevissza mászkál Draxionban, és gyilkolászik?
Vagy éppen…
Calver Wonlow nem érzett magában annyi bátorságot, hogy
végigvigye ezt a gondolatot. Mert arra gondolni sem akart, hogy az
élőhalott esetleg visszatérhetett az eredeti sírjához, és most itt bóklászik
valahol a közelben!
Calvernak már a fél gondolatra is félig megállt a szíve a rémülettől. És
csaknem teljesen megállt, amikor egy vigyázatlan pillantással felfedezett
valamit, amit nem lett volna szabad.
– Gradoran mocskos vérére! – sikoltotta halálra váltan. – Takarodjunk
innen a francba…
Ugyanis a háromnapos csizma lenyomatok mellett másféle nyomokat
is felfedezett. Csupasz talpak és apró lábujjak mélyedtek a talajba a sír
környékén. Meztelen női lábnyomok. És ezek a nyomok annyira frissnek
tűntek, hogy szinte még a sár is csak most omlott be a bemélyedések
oldalán.
Percekkel ezelőtt járhatott itt az…
– Gradoran gilf ringyójára! – lehelte dermedten Calver, és tekintetével
követte a mezítlábas nyomokat, egészen a V alakú mogyorófáig.
Azonban tovább nem követhette. Egyrészt mert nem merte felemelni a
tekintetét, hogy lássa, az élőhalott ott áll-e a fatörzs mögött. Másrészt
pedig egy olyan hatalmas ütés érte részben a tarkóján, részben pedig a
koponyája hátsó fertályán, hogy halálos rémülete menten átadta a helyet a
jótékony ájulásnak.

Miután gyilkos ijedelmeitől és balsejtelmeitől megszabadulva jót

lubickolt az eszméletlenség gondtalan, langymeleg hullámaiban, arra tért
magához, hogy hanyatt fekszik, jókora súly nehezedik a mellkasára, és
valaki jobbról-balról pofozza.
Egyáltalán nem kíméletesen.
Calver már-már magához tért, de a szemét még nem merte kinyitni.
Mert az tuti, hogy az élőhalott kapta el!
– Gradoran átkozott nevére esküszöm, sosem nyírtalak volna ki, ha
tudom, hogy visszatérsz bosszút állni!
– Néhai mestered nevét mocskolódva szádra sose vedd! – intette egy
vidám, ám komor hang, és Calvernak az az ostoba kényszerképzete
támadt, hogy maga Komor Gradoran pofozza ily rettenetesen.
A pofonok ismerősnek hatottak; no de ki tud megkülönböztetni két
pofont egymástól ilyesfajta szorongatott helyzetben?
Calver egy pillanatig még mindig nem nyitotta ki a szemét, mert
magában tisztáznia kellett a lehetőségeket. Azonban bárhogy töprengett
is, nem tudta eldönteni, melyik lehetőségnek tudna igazán örülni. Ha
Komor Gradoran pofozná, vagy ha az élőhalott. Voltaképpen egyre
megy…
– Na, mi van, Wonlow – recsegte türelmetlenül az előbbi hang –,
magadhoz térsz végre, vagy át akarod aludni az egész éjszakát?
Calver végül kinyitotta a szemét.
– Ramos?
Ő hanyatt feküdt, és a szőke férfi lovagolt a mellén szétvetett lábakkal,
és a tőre hegyét olyasféle helyzetben tartotta, mintha Calver csupán egy
csirke lenne, aminek most készül elvágni a nyakát.
A pofozással időközben már felhagyott, de látva, hogy a szürkéskék
szempár kinyílik, a kés hegyét a puha, nyaki bőrhöz nyomta.
– Nyugi, Wonlow, ne ugrálj, mert még megvághatod magad!
Calver a homlokát ráncolta. Ujjai ösztönösen a vívótőrét keresték, de
csak az üres hüvelyt találták. A feje rettenetesen sajgott, és bár nem nyúlt
oda megtapintani, biztosra vette, hogy az a melegség a koponyája
hátulján nyílt sebre utal. És nyilván a haja is ragacsos…
A jelenlegi helyzetből nem volt nehéz kitalálnia, hogy Ramos ütötte le
hátulról, miközben ő a rémületével küszködött.
– Szállj le rólam! – motyogta, hogy időt nyerjen. – Elég rosszul
fekszem. Egy éles kő nyomja a lapockámat…
– Az a te bajod – vigyorgott Ramos. – Az én bajom viszont az, hogy
még mindig nem árultad el, hol van elásva a szajré…
– Hát ezért vágtál kupán? – hörögte Calver, és nagy erőfeszítéssel
megpróbált könnyed hangnemet megütni. Nem sikerült. – Ki kell
ábrándítsalak, nincs szó semmiféle kincsről, úgyhogy nyugodtan
leszállhatsz rólam. Mint már említettem, egy kő marhára nyomja a
gerincemet…
Ramos rosszindulatúan vigyorgott; koravén arcán szinte összeértek a
ráncok.
– Ne próbálkozz ócska trükkökkel, Calver! – sziszegte. – Ha leszállnák
rólad, elveszíteném a jelenlegi helyzeti előnyömet.
– Ugyan már! Az a rohadt kő tényleg nagyon nyomja a vesémet…
– És bár az köztudott rólad, hogy gyáva nyúl vagy, de nagy hiba lenne
részemről, ha alábecsülnélek.
– Nézd, Ramos…
– Az a tény, hogy Komor Gradoran volt a mestered, épp elég, hogy
óvatosságra intsen. Másrészt, hallottam rólad egyet s mást, Calver.
Gyáva, szar, szemét alak vagy… de ha az irhádat kell mentened,
veszedelmes is tudsz lenni, mi? Úgyhogy csak semmi trükk; minden
marad, ahogy van. Te alul, én felül… és a késem a nyakadnál. Úgyhogy
jól gondold meg, mit csinálsz! Tudod, egy kicsit én is félős vagyok, és ha
megijesztenek, könnyen eljár a kezem.
Calver lemondóan sóhajtott. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy
egy éles kő valóban úgy nyomta a farcsontját, csaknem elalélt a
fájdalomtól. Ám az elhangzottak után jobbnak látta, ha nem kezd el
mozgolódni; ennek a fickónak talán tényleg megszalad a keze, és akkor
az éles tőr megcakkozza a torkát.
– Mit… mit akarsz tőlem? – kérdezte kiszolgáltatottan.
Ramos egy pillanatig merengve nézett a foglyára, aztán ismét
elvigyorodott.
– Először is… mindent tudni akarok arról, hogy hol ástad el azt a
szajrét, amiért idejöttünk!
– Neked elment az eszed!
– Ellenkezőleg. Épp most jött meg!
Calver megpróbált meggyőzőnek, őszintének és lehengerlőnek tűnni.
– Figyelj, öreg… te tévedésben vagy. Itt nincs semmiféle szajré. Nem
azért jöttünk ide, hogy holmi elásott szajrék után kutassunk. Hidd el, nem
hazudok!
Ramos még megátalkodottabban vigyorgott.
– Jobb is, ha nem hazudsz – javasolta. – Ugyan ezen a területen nem
vagyok szakember, de ismerek egy-két módszert, amivel akár a halottat is
szóra bírom… Úgyhogy dumálj szépen!
Calver a fejét ingatta.
– Te nem vagy komplett… Jó, jó, nem kell mellre szívni! Elmondok
mindent. De előtte, ha nem haragszol, engedj meg egy csöppnyi
megjegyzést… Tételezzük fel, hogy jól sejted, és én valóban elástam
ebben a völgyben valamiféle kincset… ez persze csak feltételezés…
hiszen nincs itt semmiféle szajré… No, tegyük fel azonban, hogy mégis
van, és a cimboráim engem azért küldtek ide, hogy megnézzem, megvan-
e még, de mint említettem, ez csak feltételezés, de ha így lenne, mit
gondolsz, megúszhatnád te élve, ha én nem térnék vissza, a szajrénak
pedig nyoma veszne? Ne feledd, hogy a cimboráim… Reginar, Bredan és
Chaini rettegett fenegyerekek, akik a föld alól is előkotornának téged,
hogy bosszút álljanak. És számosan tudják, hogy mi ketten együtt
indultunk el. Nevezetesen Dagadt Olegh, akinél te a pénzedet hagytad. És
ha tudni akarod, nekem Olegh gyerekkori jó barátom. Ha nélkülem térsz
vissza, gondolod, hogy nem fog feltűnni neki a hiányom? Egy árva
rézkanyit sem fogsz visszakapni a pénzedből… és mivel az itt elásott
kincs csupán elméletben létezik, rosszabbul jársz, mint gondolnád.
Úgyhogy jobban teszed, ha leszállsz rólam, és bocsánatot kérsz. A
szavamat adom, hogy megbocsátok, és sohasem fogom felemlegetni
senkinek, hogy te orvul kupán vágtál. Elfelejtjük az ügyet és kész.
Rendben? Leszállsz végre? Az a kő tényleg nyom!
Ramost nem hatotta meg ez a szerény monológ; még mindig
kiismerhetetlenül mosolygott.
– Jól van, elmondok mindent – választotta az egyenes utat Calver. –
Három nappal ezelőtt megöltem itt valakit. Ide kapartam el. És a fickóból
élőhalott lett. Illetve nem is… valójában nő volt az illető, csak én
gondoltam, hogy férfi, mivel nem motoztam meg rendesen, tudod, hogy
van az, ha az ember siet, és csak akkor tudtam meg, hogy nő volt, amikor
Reginar mondta, hogy átkutatta a hullát, és nő volt, pedig az apja azt
mondta, hogy a fiát keresi, de valójában nem a fia, hanem a lánya, és
nyilván azért mondta nekünk, hogy a fia, mert tudta, hogy a lánya olyan,
mint egy fiú… de tény, hogy megöltem, és tegnap Bredan is megölte, de
nem ez a lényeg, hanem az, hogy most nekem kellett megnéznem, hogy
vajon nincs-e a sírjában…
Ramos magabiztos arcán egyértelműen látszott, hogy teljesen
összezavarodott, még a kését is keményebben markolta.
– Mi a fenét zagyválsz itt össze?
– Ez nem zagyva – magyarázta Calver. – Lehet, hogy hirtelen sok volt
számodra ez a tömérdek információ, de minden szavam igaz. A fickó…
mármint a lány… egy élőhalott! És nincs a sírjában! Láthatod.
Ramos nem felelt, de olyan tekintettel meredt az áldozatára, hogy
Calver jobbnak látta, ha tovább beszél.
– Mire esküdjek meg neked, hogy igazat mondok, és egy fia kincset
sem ástam el itt? Bármire megesküszöm, ha akarod. Kincs az nincs, és
szajré sincs… és sajnos, hulla sincs. Illetve… a fenébe is! A lábnyomok!
RAMOS! Azonnal el kell engedned! Lehet, hogy a hulla itt ólálkodik
valahol!
Ramos még csak annyira se méltatta ezt a nevetséges próbálkozást,
hogy oldalra pillantson vagy bármiféle megjegyzést fűzzön hozzá.
– Fogalmam sincs, miért találtad ki ezt a nevetséges mesét, Wonlow –
sziszegte. – De voltaképpen nem is igazán érdekel. És ha az igazat akarod
hallani, nem a szajré miatt ütöttelek le.
Calver úgy érezte, hogy kiszáradt a torka, és pótcselekvésként
megnyalta az alsó ajkát. Gyanította, hogy valami kellemetlen dolgot fog
hallani.
– Hanem… miért? – suttogta.
– Mielőtt megadom a választ – recsegte Ramos –, tudnom kell valamit!
Úgyhogy őszintén válaszolj, ha jót akarsz! Igaz az, hogy te árultad el
Komor Gradoran rejtekhelyét a helytartónak?
– Nem, nem igaz! – hadarta Calver rosszat sejtve; és talán túlságosan is
sietve.
– Szóval igaz – szűrte le a következtetést a szőke fickó, és zordan
elmosolyodott. – Tudod, Wonlow, amikor vállalkoztam erre az útra, még
sejtelmem sem volt, hogy milyen szerencse ér. Engem a szajré nem
igazán érdekel. Gyanítottam, hogy nem lehet szó lényeges dologról,
hiszen akkor nem hoztál volna magaddal egy idegent. Más oka van
annak, hogy most itt ülök a mellkasodon.
Calver pisszenni sem mert, és mellesleg a fickó súlya már annyira
ránehezedett a mellkasára, hogy jóformán levegőt sem kapott.
– Komor Gradoran két évvel ezelőtt visszatért Draxionba – jelentette ki
Ramos. – Nyilván hallottál róla.
– Hát igen. Ámbár én akkoriban épp Persionban időztem.
Ramos mosolya még az eddiginél is kegyetlenebbé vált.
– Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk,
hogy Komor Gradoran érkeztének hírére te lóhalálában menekültél el
Draxionból.
Calver bosszúsan horkantott.
– Miért kell mindig a szavakon lovagolni?
– És a cimboráid nagyszerűen fedeztek. Gradoran nem tudta, hogy te
voltál az, aki elárulta… túl gyávának tartott téged még egy áruláshoz is…
de végül is nem vetette el ezt a lehetőséget. Azonban elkövette azt a
hibát, hogy épp a cimboráidnál érdeklődött felőled, és ők kellőképpen
félrevezették. Azt mondták, hogy réges-rég meghaltál; a helytartó üttette
le a fejed. Úgyhogy amikor két évvel ezelőtt Gradoran álmában szíven
szúrta a helytartót, egy kicsit érted is bosszút állt. Én voltam az, aki
akkoriban segítettem neki bejutni a Palotába, és a menekülését is én
fedeztem. Jól megfizetett.
– Hm. Pedig az ilyesmi nem volt szokása.
– És gyanítom, hercegi fizetséget kapok majd tőle, ha eléje viszem a
fejedet és megsúgom neki, hogy te árultad el.
Calver kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. És nem csak a
farcsontját nyomó kődarab miatt.
– Figyelj rám, ember! – sziszegte. – Gradorantól egy árva kanyit sem
kapsz. Én viszont busásan megfizetlek, ha mellém állsz. Nem vagyok
gazdag, de most épp egy olyan… Ó, EGEK!
Calver valósággal szűkölt rémületében.
Mert ahogy hanyatt feküdt, egy különös jelenséget pillantott meg a
föléje hajló Ramos válla fölött. Egy emberi alak rajzolódott ki a
csillagfényben a szőke üstökön túl. Egy kecses, női alak, amely nem
vetett árnyékot. Egy karcsú, rövid hajú, mész fehér arcú nő, aki fölöttük
lebegett, és szúrós, fekete szemével őket bámulta.
– Ott! Ott! – próbálta mutatni halálra váltan Calver, de ellenfele súlya
leszorította a kezét is.
És Ramos egy enyhe mosollyal jelezte, hogy nem dől be egy ilyen
ócska trükknek.
– Már csaknem megfeledkeztem az egész Gradoran-féle históriáról –
folytatta Ramos. – Azonban amikor eszembe ötlött, hogy te azzal
hencegsz városszerte, hogy Gradoran tanítványa voltál, hirtelen összeállt
a kép. Abból, amit rólad tudok, sejtettem, hogy te árultad el. Úgy hát…
– A KÍSÉRTET! – sikoltotta eszelősen Calver. – A fejed fölött!
– Nem dőlök be ilyen nevetséges trükknek!
– Ez nem trükk!
A lebegő szellemalak lefelé lendült, és Calver sikoltva vergődött
Ramos ránehezedő testsúlya alatt.
A kísértet támadott. Ramos az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy
Calver ijedtsége nem csupán trükk, ám mire felkapta a fejét, már elkésett
a védekezéssel. A hosszú ujjak elképzelhetetlenül megnyúltak, mint
valami kötelek feszültek a férfi nyakára, s aztán egyre jobban
összezárultak.
Ramos már hörögni sem tudott, csak tátogott, mint egy partra vetett
hal, és a tőrével, mellyel korábban Calver torkát karcolgatta, most a
támadója felé csapkodott. Vaktában leadott döfései azonban csupán a
levegőt suhogtatták, mivel a kísértet „törzse” legalább két méterrel fölötte
lebegett, sebzési körzeten kívül, a lehetetlen módon megnyúlt ujjakon
pedig akadálytalanul hatolt át az éles penge. Mintha csak szürke füstöt
próbált volna szétoszlatni.
Azonban ezek az anyagtalan ujjkötelek igencsak anyagiasnak tűntek
Ramos nyaka körül, mert bár a fickó nem tudta megragadni azokat, az
ujjnyi vastag köteg szemmel láthatóan egyre jobban belemélyedt a
kiszolgáltatott testrészbe. Aztán csontok recsegése hallatszott, Ramos
vállai közül heves vérszökőkút zubogott elő, és a fej pörögve repült fel a
levegőbe. Aztán nagy csattanással ütközött a közelebbi mogyorófa
törzsének.
A kísértet egyszerűen letépte Ramos fejét!
Calver felsikoltott, a mellére, nyakára, arcára zubogó vért tűzforrónak
érezte, és az valósággal marta a szemét és a bőrét. Eszelősen igyekezett
megszabadulni a mellkasára nehezedő súlytól, és valahogy sikerült
letaszítania magáról Ramos fej nélkül vonagló törzsét. A fejetlen test úgy
csapkodta magát a talajhoz, mintha epilepsziás görcsök rángatnák.
Calver azonban nem a görcsökben vonagló tetemtől félt, hanem attól,
aki – vagy ami – megszabadította az ellenfelétől…
A vívótőre a közelben hevert, megragadta, felkapta, és ugyanazzal a
lendülettel átugrott az üres sírgödör túloldalára. Legszívesebben
sikoltozva rohant volna bele az éjszakába, ám azt tudta, hogy bármily
gyorsan képes is szedni a lábait, ha halálfélelem szorongatja, nem lenne
képes versenyt futni egy levegőben röpködő szellemalakkal, mely
valószínűleg a szélnél is sebesebben suhan, és ráadásul az ujjait több
méteresre is képes megnöveszteni a pillanat tört része alatt.
Csak egy lehetősége van: küzdeni mindhalálig!
De kinek a haláláig?
Lihegve, Ramos forró vérét köpködve, prüszkölve, utálkozva perdült
meg, és remegő térdekkel vívóállásba helyezkedett.
– Gyere! Na, gyere!
A kísérteties nőalak lebegve leereszkedett a földre, és őt szemlélte
kifejezéstelen tekintetével. Karcsú kézfején vékony, hosszú – ám egészen
normális kinézetű – ujjak látszottak. Az a varázslat, ami fél perccel
ezelőtt valószínűtlenül hosszúra nyújtotta azokat, már elenyészett.
Calver nagyot nyelt.
Egyértelműen Pere Codrer volt az!
Vagy legalábbis az az alak, aki négy nappal ezelőtt Pere Codrernek
mondta magát. Igaz, akkor a színes mintákkal szőtt zhíli köntös
makulátlanul tiszta volt, míves csizma feszült a lábán, és inkább látszott
jómódú nemesi sarjnak, semmint kísértetnek.
 Azóta persze sok minden történt vele. Calver legjobb tudomása szerint
minimum kétszer megölték és elhantolták, de ki tudja, hogy hol vesztette
el a csizmáját, és hol szabdalták meg ily csúfosan a vér- és sárfoltos
köntöst?
Calver Wonlow még mindig nem akart hinni a szemének. Az az illető,
akinek három nappal ezelőtt személyesen vágta el a torkát, most itt állt
tőle alig hat lépésnyire, mintha mi sem történt volna. A köntöse
előrészén, ahol korábban kibukkant a vívótőr hegye, megszáradt vérfolt
látszott, az illető torkán pedig egyértelműen ki lehetett venni az arasznyi
forradást.
És mindattól függetlenül, hogy ez a kísértet csak épp az imént tépte le
valakinek a fejét, meglehetősen nyugodtan álldogált. Az arca merev volt,
a tekintete inkább közönyös, mint kifejezéstelen, és amikor tetőtől talpig
végigmérte a lihegő férfit, mintha enyhe kíváncsiság vegyült volna a
közönyébe.
A bársonyos, fekete égen vakítóan szikráztak a csillagok, és bár Calver
korábban egyetlen felhőt sem látott a völgy fölött, a hűvös északi szél
jéghideg esőcseppeket sodort az arcába.
A kísértet fázósan húzta össze magát.
Calver tátott szájjal bámulta. Az az apró reszketés, mely végigfutott a
fiús alkatú nő testén, meglehetősen furcsa gondolatokat plántált a fejébe.
Miféle kísértet az, amely fázik a hidegben? Miféle eső az, amely még a
halálon túli lét hűvösségénél is jegesebb tud lenni?
És bár Calver Wonlow sohasem volt kimondottan bátor ember, ettől az
apróságtól még fel is bátorodott volna, ha nem látja korábban a saját
szemével, milyen könnyedén végzett ez a nő Ramosszal.
– Ki vagy te? – préselte ki idegesen megfeszülő ajkai között. – Miféle
gonosz erő tart még mindig életben?
A nő úgy nézte, mintha hosszan, nagyon hosszan el kellene
gondolkodnia ezen a kérdésen. Aztán szó nélkül megindult Calver felé.
Nem támadóan, nem fenyegetően, nem kihívóan – egyszerűen csak
elindult, mintha azt remélné, hogy közelről jobban látja ellenfelét.
– Ne közeledj! – visította Calver, és futásra készen, fenyegetően rázta a
kardját. – Egy lépést se tovább, ha kedves az életem!
A nő megállt az üres sírgödör túlsó szélén, és nem tett fenyegető
mozdulatot.
– Az életed? – kérdezte halk, szokatlanul mély hangon. – És az én
életemmel mi lesz? Szerinted… van még nekem „életem”?
Calver idegesen harapott az alsó ajkába, de aztán mégis kibukott belőle
az elfojtásra ítélt kérdés.
– Ki a fene vagy te?
– Ez helyénvaló kérdés – lehelte a nő. – Ki a fene vagyok én?
Calver meredten bámulta a jelenést. A hangja kissé mélyebb volt
ugyan, mint akkor, amikor megismerte, de a hanglejtése, a zhíli akcentusa
semmit sem változott. A hang mélyüléséért pedig nyilván a varázslatos
módon behegedt torokseb okolható.
– Mit… mit mondtál? – dadogta. – Hogy érted azt, hogy te…
– Azt reméltem, segítesz nekem. Azt reméltem, meg tudod mondani, ki
vagyok én?
Calver még a száját is eltátotta.
– Ez valami vicc?
– Fázok, éhes vagyok és semmit sem értek, ami körülöttem történik –
felelte a nő komolyan. – Miből gondolod, hogy van kedvem tréfálkozni?
Calver örömmel nyugtázta, hogy kezd elmúlni a halálos félelme, és
képes ismét normális gondolatokat létrehozni. És ha ez a kísértet semmit
nem tud az elmúlt napokról, nyilván az ő szerepére sem emlékszik azzal
kapcsolatban, hogy miként került a torkára az az arasznyi sebhely. Talán
még előnyt is lehetne kovácsolni ebből a helyzetből…
– Tételezzük fel, hogy tudok rólad egy keveset – kezdte Gradorantól
elsajátított barátságosan érdeklődő-latolgató hangon. – Ám az a kérdés,
mire számíthatok, ha elmondom, amit tudok. Úgy értem, mi a garancia
arra, hogy épségben elhagyhatom ezt az elátkozott helyet?
Pere Codrer eltűnődött ezen a kérdésen, aztán felhúzta a szemöldökét,
és értetlenül nézett körül, mintha gyanús zajokat hallott volna.
– Nem értelek – jegyezte meg végül. – Tőlem tartasz? Azt gondolod,
bántani foglak?
– Nem gondolom – szögezte le azonnal Calver. – Nincs rá okod. Miért
is bántanál?
– Ezt kérdezem én is. Hiszen ha ártani akarnék neked, nem mentettem
volna meg az életedet.
Calver nagyot nyelt. Voltaképpen csak most tudatosult benne, hogy
ennek a különös élőhalottnak köszönheti az életét. Ramos elvágta volna a
torkát, mint egy csirkéét, ha Pere Codrer le nem szedi róla. Viszont
eleinte meg sem fordult a fejében, hogy ez a segítség tudatos lehet. Úgy
gondolta, hogy a kísértet mindkettejüket ki akarta csinálni, csak éppen
Ramosnak peche volt, hogy ő került közelebb a támadóhoz.
És most kiderül, hogy a halálon túli lény nagyon is tudatosan
cselekedett!
 – Miért… mentettél meg? – bökte ki.
– Mert ismerlek valahonnan, és amióta… amióta kinyitottam a
szemem, a te arcod az első arc, ami emlékeket éleszt bennem. Azt
reméltem, hogy te mindent elmondasz nekem.
– Emlékek? – makogta Calver. – Miféle emlékek? Úgy értem,
emlékszel valamire velem kapcsolatban?
– Semmire – felelte szomorúan a lány, aztán belépett a sekély
sírgödörbe, és leült a szélére.
Calver hátán égnek állt az összes szőr!
Valami olyasmire számított, hogy a lány a következő pillanatban
belefekszik a sírgödörbe, és akár egy takarót, magára húzza a szétszórt
földet – mivelhogy lassan hajnalodik!
A lány azonban nem cselekedett semmi ehhez hasonlót. Kényelmesen
elhelyezkedett és keresztbe tette formás lábait, melyek csupaszon
kandikáltak elő a combközépig érő, szakadozott köntös alól. Ha nem az
lett volna a helyzet, mint ami, Calver valószínűleg megkísérelt volna
bepillantani a köntös alá a combok találkozási pontjához, ám most még a
gondolattól is elborzadt. Ám ez a lehetőség még valamit eszébe juttatott.
– Te… nő vagy!
A jelenés mintegy bizonyságképpen összébb húzta a köntöst a keblei
fölött. Apró mellei azonban így is nyilvánvalóan kirajzolódtak a köntös
alatt libegő, narancsszínű ing szövetén. Korábban valószínűleg valamiféle
szalagot tekert végig a mellén, hogy ne legyen árulkodó a nőiessége.
– Miért lep meg ennyire, hogy nő vagyok? – kérdezte halkan.
Calver a homlokát ráncolta. Nem tudta eldönteni, mennyit mondjon el.
– Azt hittem, férfi vagy – morogta zavartan. – Vagyis inkább egy fiatal
legény.
– Miért hitted azt?
– Mert… teljesen úgy viselkedtél, mint egy magányosan utazó
fiatalember.
A kísértet most egy újabb szóba kapaszkodott bele.
– „Utazó”? Érdekes, tudom, mit jelent a szó, de nem értem. Ezek
szerint én „utaztam” valahová?
– Hát, az ugye… nyilvánvaló…
– Hová? Te biztosan tudod!
Az eső egyre jobban felerősödött, a szél szinte orkánszerűvé vált, és
Calver számára egészen hihetetlennek tűnt, hogy ő ilyen embertelen
időjárásban itt beszélget a szabadban egy többszörösen halott egyénnel.
– Nem tudom – hadarta sietve. – Semmit sem tudok rólad. És nézd…
mindjárt hajnalodik. Gondolom, illene visszafeküdnöd a… hm… szóval,
hagyjuk. Lényeg az, hogy nekem dolgom van. Vissza kellene mennem
Draxionba. Úgyhogy bármilyen érdekes beszélgetést folytatunk is, búcsút
kell vennem tőled, és bár biztosíthatlak arról, hogy sohasem fogom
elfelejteni neked a segítségedet, mármint hogy megmentetted az
életemet… de most már tényleg mennem kell.
A lány még mindig a sírgödör szélén ült, és szomorkásan bámult fel a
vívótőre markolatát szorongató férfira.
– Ne menj el, kérlek! – nyöszörögte kétségbeesetten. – Te vagy az
egyetlen reményem, hogy megtudjak valamit magamról.
Ahogy ott ült fázósan, zavarodottan, kétségbeesett kifejezéssel az
arcán, olyan elesettnek tűnt, mint egy kislány, aki eltévedt az erdőben
sötétedés előtt, és fogalma sincs, merre van a faluja.
Olyan kiszolgáltatottnak és segítségre szorulónak látszott, hogy Calver
csaknem megsajnálta. Ám mielőtt a sajnálat elhatalmasodott volna rajta,
elég volt egy oldalpillantást vetnie Ramos lefejezett, vértócsában fekvő,
mozdulatlan tetemére, hogy észhez térjen. Ez nem egy kedves kislány,
hanem egy halálon túli szörnyeteg! Egy gonosz erőkkel rendelkező
kreatúra, aki könnyedén és gátlások nélkül képes letépni egy izmos,
fegyveres férfi fejét!
Megölte Ramost, és nyilván…
– Gradoran romlott gilf vérére! – hörrent fel Calver döbbenten, amikor
beléje hatolt a felismerés. – Te voltál az… aki letépte le Boherias Codrer
fejét!
A lány zavartan pillantott rá.
– Ki az a Boherias Codrer? – kérdezte őszintén.
– Szentséges ég! – motyogta Calver. – Szavamra, te tetted! Letépted a
fejét!
Eszébe jutott minden, amit Ramos mesélt. Hogy a Royal Hotel
tulajdonosa azért nem akart tudni a zhíli vendégről, mert azt titokzatos
módon megölte valaki. Szabályszerűen letépték a fejét! És ki más tehette
volna, mint ez a szűzleánynak álcázott, gyilkos kísértet?
Calverban most már szépen összeállt a kép. Hiszen ki más lett volna
képes oly könnyedén bejutni a szállodába és elvégezni a szörnyű
gyilkosságot, mint egy kísértet? Ugyanúgy téphette le az alvó Boherias
fejét, mint ahogy megtette azt most Ramosszal is! Aztán egyszerűen
kirepült az emeleti ablakon.
– Ki az a Boherias Codrer? – kérdezte a lány még mindig értetlenül. –
Egyáltalán nem ismerős a név. Sohasem hallottam… Legalábbis úgy
hiszem… Boherias Codrer?
– Apád volt – suttogta szörnyülködve Calver. – És te megölted! És
én… egy percig sem maradok veled tovább! Ma éjszakára elég volt ennyi
szörnyűség!
– Várj!
Calver azonban nem várt. Egy jól kiszámított mozdulattal porhanyós
földet rúgott a lány arcába, vaktában előreszúrt a vívótőrével,
természetesen nem talált, aztán a visszafelé irányuló lendülettel sarkon
fordult, és egy vad kiáltással lefelé iramodott a lankás hegyoldalon
egyenesen a Quedrac-völgy közepén átvezető szekérút irányába.
Fogalma sem volt arról, mi történik mögötte, és még a gondolatát is
elutasította annak, hogy hátraforduljon. Veszettül szedte a lábát, és
amikor lobogó üstökét cibálta a szél, azt képzelte, hogy a kísértet
szellemujjai rángatják, és visított, mint egy böllér kése elől menekülő
kismalac.
– Hagyj békén! – visította. – Átkozott kísértet! Hagyj elmenni!
Ez alkalommal nem kerülgette a csalánligeteket, sem a tüskebokrokat.
Féktelen rettegésében átgázolt volna akár egy tűzfalon vagy egy
sziklafalon is.
A csalánokat letiporta, a beléje kapaszkodó tüskebokrokat pedig szinte
tövestől tépte ki, miközben hatalmas bakugrásokkal száguldott az út felé,
és amikor végre – véresre karmolt kézfejjel és csuklóval – elérte azt,
keletnek fordult, és eszelősen sziszegve rohant a völgy Draxion felőli
kijárata irányába.
Amíg elérte, magában ezerszer is megesküdött arra, hogy ha ép bőrrel
megússza ezt a kalandot, jó útra tér, és kitanul valami nyugalmas
szakmát; cipész lesz, vagy beáll a halászok közé halpucolónak, vagy
bármi mást csinál, de soha többé nem vesz fegyvert a kezébe, arra pedig
gondolni sem mer majd, hogy egyedül kószáljon éjszakának idején egy
kísértetektől hemzsegő erdőben.

Húsz percen át rohant megállás nélkül, és csak akkor lassult le, amikor
a szó szoros értelmében összerogyott alatta a lába. Átesett egy alkarnyi
vastag gyökéren, amely félig a föld alatt, félig pedig kibukkanva próbálta
keresztezni a szekérutat.
Calver megnyikkant, de oly erővel kellett levegő után kapkodnia, hogy
nem maradt sem ideje, sem ereje kiáltani. A bal kezével sikerült
tompítania az esést, de a jobbjában hadonászó vívótőrrel csaknem
felnyársalta magát. A szeme előtt fekete csillagok úsztak át az égen
ragyogó sárga és fehér csillagok előtt, és vérvörös köd lüktetett az
agyában.
– Ne… ne…
Nagy nehezen felkönyökölt, és hanyatt fordult, hogy védekezni tudjon,
ha a kísértet lecsap rá, de a halálon túli lánynak nyoma sem volt. Calver
ennek ellenére gyanakodva szemlélte az utat szegélyező fák lombjait, és
minden homályosabb folt láttán úgy érezte, mintha máris jeges kezek
szorongatnák a torkát. Erőlködve feltérdelt, s miközben egy pillanatra
sem hagyta abba a lombok fürkészését, lihegve próbálta visszanyerni a
lélegzetét. Bár nem számolta, biztosra vette, hogy a szíve legalább ezret
dobbant egyetlen perc alatt.
Éhes volt, fázott, rettegett a kísértettől, és gyűlölte, hogy az egyre
vadabbul zuhogó eső teljesen átáztatja a gönceit.
– Gradoran átkozott nevére! – morogta ingerülten. – Esküszöm, hogy
jó útra térek, ha egyszer hazajutok! Elmegyek inasnak a kádármester
mellé! Ha kell, kinyírom mindhárom inasát, hogy engem felvegyen! És
ha nem alkalmaz, kinyírom magát a kádárt is!
A csillagok már végleg eltűntek az égről, szurokszerű feketeség borult
az erdőre, ahogy a roppant felhő teljesen betakarta az eget. Ez volt az a
pillanat, amikor Calver már szó szerint az orráig is alig látott.
Ennek ellenére, amikor végre teljesen rendbe jött a légzése és a
szívverése sem volt több a szokásos kétszeresénél, az ösztöneire bízva
magát indult meg tovább az úton. Születésétől fogva rendelkezett azzal a
természetes irányérzékkel, amelyet csak kevesen birtokolnak, és amely
nem egyszer volt már segítségére, amikor föld alatti járatokban vagy
barlangokban kellett kereket oldania az üldözők elől. És ugyancsak bízott
a lábában is, amely magabiztosan tapogatta ki maga előtt az utat, és
toccsant bele a szakadó eső alkotta pocsolyákba.
A lehetőségekhez képest gyors léptekkel haladt előre, és bár néha-néha
beleszaladt egy-egy fába vagy galagonya bokorba, mégis minden
alkalommal visszatalált a lába a kitaposott, sáros útra.
Isten igazából nem az aggasztotta, hogy eltéved a sötétségben, hanem
az a kérdés keringett a fejében összevissza, amire nem tudta a választ.
Vajon egy kísértet képes eligazodni ilyen pokoli sötétségben?
Mintegy e kérdésére válaszul, fényes villanás vágta keresztül az égre
terített sötét leplet, és szinte a villanással egy időben oly hatalmas
dördülés reszkettette meg az erdőt, hogy Calver lába majdnem jégtömbbé
változott. A villám valahová a közelbe csapott be, és ez újabb
félnivalóval ajándékozta meg a menekülő fiút.
 Felvilágosult, istentagadó elme lévén tisztában volt azzal, hogy a
villámcsapás nem Gordh isten büntető korbácsa, hanem egyfajta
természeti jelenség, mint az eső vagy a földrengés, ám ennek ellenére
hajlamos volt arra, hogy elhiggyen olyan szóbeszédeket, melyek szerint a
villámok emberi húsra éhes égi szörnyetegek, amelyek megszállottan
vadásszák az erdőkben bóklászó embereket.
Az első villám eldördülésekor nem tudta eldönteni, hogy mitől féljen
jobban, a kísértettől, vagy a húsára éhező villámszörnytől? A második
közeli villámláskor és fültépő dörrenéskor azonban ez a kérdés eldöntésre
talált a menekülő lelkében…
Ilyen vak sötétben úgysem jut messzire. Ám ha meglapul, talán
megmenekülhet az éjszakai erdő vérszomjas villámszörnyei elől…
Mielőtt a harmadik villám égen cikázó fénye elhalt volna, Calver egy
vad szökelléssel átvetette magát egy halom páfrány fölött, és négykézláb
kotort oda egy tövises lepényfa tövébe. Az utolsó métereket vak sötétben
tette meg, és kellemetlen szisszenést hallatott, amikor kinyújtott bal
tenyere találkozott a sötétszürke, pikkelyes kéregből kimeredő tövisekkel.
Azonban nem ez volt a legfájdalmasabb karcolás, amit ezen az
éjszakán elszenvedett, így nem is morgolódott sokat a sérelmein. Egy
darabig mereven állt az eső elől némi védelmet adó lomb alatt, és
feszülten próbált fülelni, ám a süvítő szél és a zuhogó eső minden más
zajt elnyomott.
Calver lihegve visszataszította a kardját a hüvelybe, és a fa tövébe
guggolt. Amennyire lehetett, közel húzódott, hogy az esőtől még inkább
védve legyen, de arra gondosan vigyázott, hogy ne kerüljön további
ismeretségbe a kellemetlen tövisekkel.
Hosszú percek teltek el változatlan sötétségben, és Calver dobogó szíve
fokozatosan normális ütemre csillapodott. S bár a légzése és a szívverése
visszaállt normálisra, az agyában keringő vad gondolatok nem hagyták
nyugodni.
Egy ideig még próbált hallgatózni kényszerű rejtekén, de aztán feladta.
Sohasem rajongott a fölösleges erőfeszítésekért; általában igyekezett
olyasmit csinálni, aminek legalább némi értelme van.
A gyomra éhesen megkordult, és a nedvességtől terhelt levegő ellenére
a lapulót leküzdhetetlen szomjúság kezdte kínozni. Arra gondolt, hogy a
környező leveleken meggyűlt esőcseppeket fordítja szomjúsága
csillapítására, ám azonnal tudta, hogy a gondolat téves. Nem vízre
szomjazott, hanem sörre vagy borra, ami nem csupán a testét, de háborgó
lelke szomjúságát is csillapítja.
 Elmerengett azon, hogy milyen ostobaság volt tőle ide jönni, és az orra
alatt dörmögve több ízben is pokolba kívánta Reginart, Bredant és
Chainit, akik belekényszerítették ebbe az ostobaságba. Ők bezzeg az eső
első cseppjeire bizonyára bemenekültek a Herébe, most vidáman ott
iszogatnak, és a kandalló tüze fölött sütögetik el durva tréfáikat arról,
hogy ő nyilván épp most ázik szarrá az erdő közepén.
Calver egy darabig átadta magát az álmodozásnak; és elképzelte magát,
amint ott terpeszkedik a kandalló mellett és megadóan tűri a társai
gúnyolódását, akik szokásuk szerint ezen az estén is rajta köszörülnék a
nyelvüket, ha ott lenne. Fiatal kora és tapasztalatlansága jó okot
szolgáltatott arra, hogy ő legyen a társaság lábtörlője, a rosszabbnál
rosszabb élcelődések céltáblája. Eleinte bosszantotta ez a tény, később
hozzászokott. Tréfálkozzanak csak a bunkók, ha kedvük tartja. Egyszer
majd úgyis bosszút áll minden megaláztatásáért! De még milyen
rettenetes bosszút!
Miután kiálmodozta magát arról, hogy milyen jó lenne most épp a
Herében terpeszkedve „céltáblának” lenni, a gondolatai ösztönösen is az
élőhalott felé fordultak. A nő olyan szomorúnak és elesettnek tűnt, s
olyan keveset tud magáról, a múltjáról – és mégis gyilkos erővel,
varázshatalommal rendelkezik. Vajon ki ez a Pere Codrer, és mi történik
vele? Mit keresett ez a nő Draxionban? Miért álcázta magát férfinak? Ki
elől szökött? Miért akart Khantoróba menni? Miféle boszorkányos
módon tudott kikelni a sírjából? És hogy lehet az, hogy még most is él?
Hogyan lehetséges az, hogy képes fázni, képes gondolkodni, képes
szomorkodni?
Hiszen az élőhalottaknak – már amennyiben léteznek ilyenek –
nemigen vannak érzelmeik, a bőrük hideg, mint a kő, és a szemükben
nem csillog értelem.
Calver pár nappal ezelőtt még nem igazán hitt az élőhalottakban, a
halálon túli kreatúrákban, ám a korábbi meggyőződése Pere Codrer
második felbukkanása után gyökeresen megváltozott. Most már elhitte,
hogy igenis létezhetnek élőhalottak, és megpróbált összekaparni a fejében
minden információt a halálon túli kreatúrákról, ami esetleg a hasznára
lehet.
Miközben azon töprengett, hogy mitévő legyen majd, ha eláll ez a
rettenetes eső, újra és újra visszatolult az elméjébe ugyanaz a kérdés:
Vajon ki ez a Pere Codrer?
Előfordult már régebben is, hogy a kíváncsisága erősebbnek bizonyult
a gyávaságánál, ám azokra az esetekre minden alkalommal rajtavesztett,
és leszokott a kíváncsiskodásról. De mégis… Ki a fene az a Pere
Codrer?
Nem szép nő, de nem is csúnya. Az alakja sem túl tökéletes, de nem is
megvetendő. Vékony végtagjai, kecses testtartása, választékos beszéde jó
neveltetésről tanúskodnak, és bőrkeményedések nélküli keze sem
szokhatott kemény munkához. Inkább valamiféle grófkisasszony lehetett,
vagy egy gazdag kereskedő leánya, aki megszökött otthonról, mert hozzá
akarták kényszeríteni egy másik kereskedő ragyás képű fiához. Vagy
pedig…
De akkor hogy jön a képbe a vén testőr, Boherias Codrer, aki a fiát
keresi, nem pedig a lányát? És hogy lehet az, hogy Boherias Codrer
nyomtalanul eltűnik; bizonyos szavahihető tanúk szerint brutálisan
meggyilkolták?
És miféle ördögi praktikák révén volt képes kimászni a többszörösen
meggyilkolt lány a föld alól?
– Gradoran nevére! – morogta sokadjára Calver. – Esküszöm, hogy jó
útra térek!
Hirtelen elhallgatott, mert a tövises lepényfa lombjáról fél akó esővíz
zúdult a nyakába. Eddig is csurrant, cseppent a tarkójára nedvesség, de
nem ekkora mennyiségben. Calvernek olyan érzése támadt, mintha egy
elhízott madár telepedett volna a fölötte lévő ágak valamelyikére, és a
túlsúlyos állat sodorta volna le egyszerre a lombokra rakódott vizet.
– Mi az ördög…
– Várj! – nyekeregte egy női alt Calver feje fölül. – Ne szaladj el,
kérlek! Beszélni akarok veled!
– A kísértet! – sikoltotta Calver, és azonmód guggolásból iramodott el,
és egyenesen nekirohant a szemközti páfrányoknak.
Ettől már nem lett sokkal vizesebb.
Ám amikor fejjel előre hajolva nekicsattant a páfrányok mögötti vasfa
érdesen bordázott törzsének, úgy érezte, mintha egy sziklafalat fejelt
volna le. Felnyögött, nagyot kiáltott, és kóvályogva, imbolyogva próbálta
betájolni magát.
Jobbra van a szekérút, vagy balra?
– Várj! – hallotta ismét a lány hangját. Nem fenyegette, kérlelte. –
Várj, kérlek!
Calver nem felelt.
Áttört a derékig érő aljnövényzeten, és a kezét előrenyújtva próbálta
megelőzni az iménti koppanáshoz hasonló baleseteket. Azonban
bármilyen sebesen is haladt, arra hamar rájött, hogy természetes
irányérzéke ezúttal alaposan cserbenhagyta, mivel a szekérutat sehogy
sem találta meg.
Tapogatózva, szitkozódva csörtetett előre, és az eső kíméletlenül verte,
csapkodta; megállás nélkül zuhogott.
– A jó életbe, hát sosem lesz ennek vége!
– De igen – szólalt meg szinte a füle mellett a mély női hang, és ettől
Calver csaknem összecsinálta magát. – Vége lesz, ha akarod…
– Hogyan? Megölsz?
– Tudok a közelben egy barlangot – suttogta a nő. – Még száraz tűzifa
is akad odabenn. Tüzet rakhatunk, és a melegénél megszárítkozhatunk.
– Menj a pokolba, ahová való vagy! Egy hulla ne ugráljon! Hagyj
engem békén!
– Miért menekülsz előlem? – kérdezte a lány szomorúan. – Én nem
akarlak bántani.
– Akkor miért jössz utánam? Miért lihegsz a nyomomban?
– Nem lihegek – suttogta a nő zavartan. – Azért ilyen a hangom,
mert… van egy különös seb a torkomon. Nehezen formálom a hangokat.
Calver olyan ideges lett, hogy egész testében remegett.
– Beszélnünk kell! – kérlelte a nő. – Te sok mindent tudsz rólam, amit
én nem. Mondd el!
– Nem tudok semmit. Hagyj békén!
A kísértet nem adta fel.
– Tudom, hogy te sokat tudsz. Ismerős az arcod. Régi emlékek fűznek
hozzád… azelőttről. Tudom, hogy segíthetsz nekem.
Calver megpróbált tovább tapogatózni a visszataszítóan nedves fák és
bokrok szövevényében, de bármerre ment is, a nő suttogása mindenhová
elkísérte.
– Nem tudsz szabadulni tőlem, amíg mindent el nem mondasz. Én
követlek, bárhová mégy. Kérlek, beszélj velem!
– Majd meglátjuk, melyikünk unja meg hamarabb!
– Miért nem beszélsz?
– Mert nem tudok semmit!
– Akkor miért mondtad, hogy szerinted én öltem meg Boherias
Codrert? Ki az a Boherias Codrer? Honnan veszed, hogy én „utazó”
vagyok? Hová utaztam? És hogyan találkoztunk azelőtt? Honnan
gondoltad, hogy nem vagyok nő? Felelned kell! Segítened kell!
– „Kell”? – horkant fel idegesen Calver. – Miért kellene bármit is
segítenem neked? És miféle sürgető hangnem ez? Az előbb még kérleltél,
most meg már erősködsz? A végén még követelődzni, fenyegetőzni is
fogsz?
A lány egy darabig hallgatott, csak az eső és a szél változatlan
hadakozásának hangjait, neszeit lehetett hallani. Calver már-már arra
gondolt, hogy a kísértet váratlanul szertefoszlott.
Szimpatikus gondolat volt, de sajnos, nem sok köze volt a valósághoz.
A lány hamarosan ismét megszólalt.
– Gyere velem a száraz barlanghoz! Beszélgessünk! Nem fenyegetlek,
csak kérlek erre. Segíts nekem!
– Elegem van belőled! – sziszegte Calver. – Hát nem érted, hogy nincs
rád időm? Mielőbb vissza kell jutnom Draxionba?
– Én segítek visszajutni – ígérte a nő. – Tudok repülni. Ha elmondasz
nekem mindent, visszaviszlek.
– No, még csak az kéne, hogy hagyjam magam a levegőbe emelni! –
hörrent fel Calver. – Hát nem bírod felfogni, hogy nem kívánom a
társaságodat? Fogd már fel végre, és hagyj békén! Ne kövess! Én kemény
fickó vagyok! Hiába a kérlelés, hiába a fenyegetőzés, ha én egyszer azt
mondom, hogy semmit sem tudok rólad, akkor úgysem fogok beszélni.
Értsd meg ezt végre!
A lány hallgatott.
Fehér fény villant az égen, és egy minden eddiginél iszonyatosabb
dörrenés kíséretében cikázó elektromosság kúszott le a talaj szintjére, és a
sercegő, ropogó, ordító jelenség egy magányos vadmogyorót font körül,
alig négy lépésnyire Calvertől. A villám épp ebbe a közeli mogyorófába
csapott, és derékba törte azt.
Calver rémülten felkiáltott, mert azt képzelte, hogy a recsegve-ropogva
dőlő fa egyenesen őt veszi célba, ám a vadmogyoró éppenséggel az
ellenkező irányba dőlt. A villám fehér fénye elenyészett, ám a kidöntött
fa ropogva lángra kapott még a zuhogó esőben is, és a pislákoló, sziszegő
lángok kísérteties fénnyel árasztották el a közvetlen környéket.
A halálon túli lány ott állt a derékba tört fa és Calver között, és nem
nagyon zavartatta magát a villám sújtotta fatörzs recsegésétől, sem pedig
a lángoktól. Mintha biztosra venné, hogy azok nem tudnak ártani neki.
Mintha biztosra venné, hogy a világon senki és semmi nem tud ártani
neki.
– Gradoran átkozott nevére! – suttogta Calver. – Ha sokáig ácsorgunk
itt… felfalnak a villámszörnyek!
– Ha nem segítesz nekem – mondta a lány halkan, miközben nedves,
fehér bőre játékosan tükrözte vissza a lassacskán kialvó lángok fényét –,
meg foglak ölni.
 Olyan vészjóslóan mondta ki az utolsó három szót, hogy Calvernek
jeges borzongás futott végig a gerincén.
– Engem nem lehet kényszeríteni! – A szavak sípolva törtek ki belőle.
– Fenyegetéssel nem mégy semmire!
A lány nem felelt, csak csendesen állt, mintha töprengene.
– Jól van – vacogta a hidegtől és a félelemtől Calver. – Te győztél. Hol
az az átkozott barlang?
A következő pillanatban a rendületlenül zuhogó eső az utolsó
lángocskákat és parazsat is kioltotta, s ismét átláthatatlan feketeség borult
az erdőre.
– Odaviszlek – mondta a lány, és jól hallhatóan tett előre egy lépést.
Calver viszont kettőt ugrott hátra.
– Vissza! – vinnyogta. – Ha hozzám mersz érni a jéghideg ujjaiddal,
megöllek!
Ott, ahol a villám sújtotta fát nyaldosó lángok fényében a lány állt,
most ibolyaszínű derengés keletkezett. Előbb csak egy diónyi golyó fej
magasságban, majd egyre tágult, és akkora lett, mint egy emberfej. E lilás
gömb vibrálásának halovány fényében jól látszottak a lány ovális arcának
és fitos orrának körvonalai.
– Kövesd a fényt! – hallatszott az alt hang. – Ígérem, nem érintelek,
amíg önszántadból követsz…

Jó félórán át követte Calver a vibráló fényt, és becsületére legyen

mondva, hogy ezen idő alatt mindössze csupán kétszer próbálkozott
szökéssel. Első alkalommal – mintegy véletlenül – lemaradt, és visszafelé
iramodott. A lány azonban résen volt, könnyedén utolérte, és gyengéd
fenyegetéssel rábeszélte, hogy folytassák az útjukat a barlang felé.
Másodjára pedig vízelvezetési problémákra hivatkozva bebújt egy
vastag törzsű fa mögé, majd váratlanul eliramodott. Megközelítőleg tíz
lépést tudott megtenni, amikor a talaj kiszaladt a lába alól, és ő
belezuhant egy régi vízmosásba, ahol jó alaposan megfürdött a szennyes
esőlében, mire ki tudott kecmeregni.
A kísértetlány türelmesen várta. Ezúttal már nem volt szükség további
fenyegetésekre, Calver szó nélkül követte tovább a lila fénygömböt.
Aztán végül, miután felkaptattak egy meredekebb emelkedőn, kitárult
előttük a barlang sötét szája, és percekkel később vidám tűz ropogott a
széltől és esőtől védett helyen. Valami jótét lélek hetekkel ezelőtt jelentős
tűzifát halmozott fel az alig négy-öt méterre benyúló, három méter széles,
zsákszerű bemélyedés belsejében, s ezt a fát használta fel a lány a
tűzrakásra. A fa meggyújtásához pedig nem kovát és acélt használt,
hanem egy jóval egyszerűbb módot: a hüvelyk és a mutatóujját dörzsölte
össze, és a felvillanó lángocskával gyújtott meg egy csontszáraz gallyat.
– Ezt meg hogy a fenébe csináltad? – vacogta Calver.
A lány csodálkozva meredt az ujjára, majd az egyre jobban életre kapó
tűzre.
– Nem tudom – felelte végül.
– Hogyhogy nem nem tudod?
– Nem tudom. Egyszerűen csak jön. Egyszerűen csak… tudtam, hogy
ezt kell csinálnom.
Calver épp elég ideges volt ahhoz, hogy ez a válasz még inkább
feldühítse.
– És a repülés? Meg a gyilkoló ujjak? Azt sem tudod, hogy csináltad,
mi?
– Voltaképpen… azt hiszem, nem.
– Na, ne hülyíts! Varázslattal letéped valakinek a fejét, és fogalmad
sincs arról, hogyan?
– Nincs.
– Na, ne! Akkor azt sem tudod, mennyi mindent tudhatsz még?
A lány ismét gondolkodott, és arcán furcsa érzelmek villantak fel,
amiket a férfi sehogy sem tudott beazonosítani. Egyfajta meglepődés,
öröm, csodálkozás, kételkedés.
– Nem tudom, mit tudok.
Calver egy pillanatra behunyta a szemét, és magában szitkozódott.
– Nem tudod, mi? – gúnyolódott. – Repülsz, gyilkolsz, látsz a sötétben,
és ki tudja még, miféle varázslatokra vagy képes, és fogalmad sincs az
egészről? Hát mi a fene vagy te, valamiféle öntudatlan istennő? Vagy egy
fekete boszorkány Valhkhladh bűzös mocsaraiból?
A lány fontolgatta egy darabig.
– Azt hiszem… sosem hallottam még ezekről a mocsarakról.
Calver legyintett, és morogva közelebb húzódott a tűzhöz. Aztán
hirtelen ötlettől vezérelve ledobta magáról a zubbonyát, minden
ruhadarabját, csupán az ágyékára csavart, nemiségét elrejtő rongyot
hagyta fenn. A többi göncéből jó alaposan kicsavarta a vizet, aztán a
ruhadarabokat egy tűz közeli kőre fektette. Hadd száradjanak!
Igaz, így a hideg szél borzongatta csupasz testét, de így sem fázott
jobban, mint a nedves ruhákban. Sőt, ha egészen közel húzódott a tűzhöz,
a sárgás-vörös lángok kellemesen átmelegítették a bőrét.
Calver annyira közel húzódott, hogy a vidáman pattogó szikrák
belekaptak bronzvörös mellszőrzetébe és csaknem lángra lobbantották
azt. A fiú azonban még időben leköpdöste magát, és így sikerült
megelőznie a készülő katasztrófát.
Amikor már csak a tenyerével lapogatta bozontos mellkasát,
meglepetve vette észre, hogy egy teljesen átázott zhíli köntös hullik a
barlang köves padlatára. Aztán a köntöst követte a vérfoltos ing is, és a
halálon túli lány ott állt a tűz fényében anyaszült meztelenül.
– Gradoran petyhüdt fütykösére! – hörrent fel meghökkenten Calver. –
Mit művelsz, te lány?
A halálon túli nőstény nem zavartatta magát. Gondosan eligazgatta két
ruhadarabját a tűz közelében, és megrázta rövid haját, mint amikor egy
kutya rázza ki a bundájából a vizet.
Csöppnyi szégyenérzés sem volt benne. És egy csöppnyi ruhadarab
sem maradt rajta. Calver akarva akaratlanul is rámeredt a csupasz testre.
Pere Codrer – már amennyiben ez volt a lány valódi neve –
megközelítőleg százhatvan centiméter lehetett, nagyjából arányos
testalkatú, apró mellű, lapos hasú, keskeny csípőjű teremtmény.
Magasságához képest szokatlanul hosszú combokkal áldotta meg a
Teremtő, míg az alsó lábszárai valamelyest kurtának tűntek. És bár első
pillantásra arányosnak tűnt a teste, tüzetesebb szemrevételezéskor
feltűnhetett, hogy a felső teste a vártnál rövidebb volt, és ha mondjuk
akkora mellei lettek volna, mint Mariának, minden valószínűség szerint
lelógtak volna egészen a csípőjéig.
A lány csapott vállai vékonyak voltak, s a csontjaiban, a végtagjai
formájában nyoma sem volt egy halászfeleség tenyeres-talpasságának. Az
egészen nyilvánvaló volt, hogy amíg élt, ez a leányzó valószínűleg
sohasem cipelt vízzel telt edényeket a vállán, nem segédkezett halászháló
bevonásában, de nem is az eke szarvánál combosodott. Minden
valószínűség szerint gondtalan jólétben nevelkedett, és nyilván egy
gazszálat sem kellett keresztbe tennie a megélhetéséhez; szolgák serege
ugrálhatta körül és leshette a kívánságait…
És talán épp ez a kifinomultság, ez az elpuhultság rontotta leginkább az
összhatást. Aki ránézett erre a lányra, talán megilletődött a kecsességétől,
de fitymálva kellett arra gondolnia, hogy nyilván úgy kell vele bánni,
mint valami törékeny porcelánnal.
Ettől eltekintve Calver formás teremtésnek tartotta volna, ha nem
csúfítja el egy sebhely a bal mellét, és egy arasznyi forradás a torkát.
És volt még egy furcsaság a lányon, ami akaratlanul is odavonzotta
Calver zavart tekintetét. Az alhasi tájékon és a teljesen szőrtelen
szeméremdombon lilás tetoválások látszottak; bonyolult minták, amelyek
Calvert leginkább varázslatos védőrúnákra emlékeztették.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Calver soha életében nem látott
még védőrúnákat, de éppen ilyennek képzelte el őket, mint amilyennek
eléje tárultak. Bonyolult, egymásba futó, összecsavarodó vonalak és
alakok, egymásba fonódó, fektetett és álló nyolcasok, sokszögű csillagok,
parányi pontok.
Calver hosszan bámulta ezt a mintázatot, és csak nagy sokára tudta
elvonni a tekintetét a fura látványról. Nem egy nőt látott már meztelenül,
de legalább kettőt – ha Mariát nem számoljuk –, és a tetoválás sem volt
szokatlan számára. Voltaképpen nem is a rajzolatok hökkentették meg
leginkább, és még csak nem is a szeméremdomb és környékének teljes
szőrtelensége. Ami meglepte, az a tetoválások helye volt.
Draxionban két tetoválómestert is ismert, akik jó pénzért gonosz
lelkektől, lidércektől és démonoktól védő mintázatokat lyuggattak és
festettek a hozzájuk fordulók bőrébe, ám ezek egyike sem volt hajlandó
soha beledöfni a tetováló tűjét a szeméremdombba. És ebben nem annyira
a nőiesség tisztelete vezérelte őket, mint inkább az a tény, hogy azon a
részen annyira finom a bőr, hogy még a legfinomabb tű és a legügyesebb
mester is kudarcot vallana.
Itt viszont épp ebben a puha bőrben volt a legsűrűbb a tetoválás, és oly
ügyesen mintázta meg a mester az ábrát, hogy a mintába belevette a
szeméremajkak vonalát is.
– Ne haragudj rám, hogy fenyegettelek! – szólalt meg a lány, és
látszólag tudomást sem vett arról, hogy Calver le sem veszi a pillantását
az öléről. – Nem áll szándékomban ártani neked. Épp ellenkezőleg. A
segítségedet kérem.
– Nos… hm… hát izé… – krákogta Calver, és nem szemezett tovább
az ágyéktáji rajzolatokkal. – Te… valóban nő vagy.
A lány a szemöldökét ráncolta, és úgy tűnt, csak most tudatosul benne
a fura helyzet. Ennek ellenére túlzottan éppen nem zavartatta magát, nem
takarta el apró, ám formás melleit, csupán a térdeit húzta össze, amikor
leült a tűz mellett egy nagyobb kőre. Most már nem lehetett jól látni a
tetoválásait.
– Gondolkodtam a dolgon – folytatta a lány. – Te valóban kemény
legény vagy. Tudom, hogy fenyegetéssel nem megyek nálad semmire.
Ám talán felkínálhatok valami mást, amivel megvásárolhatom a
szolgálataidat…
Calver fájdalmas pillantást vetett a nő tetoválásai felé, bal kezével –
mintegy véletlenül – eltakarta dudorodó ágyékkötőjét, és undorodva
gondolt önnön vágyaira, melyek még egy halálon túli nőstény láttán is
fel-felpislákoltak.
– Felejtsd el! – dörmögte utálkozva. – Nem vagyok nekrofil
hangulatban.
A lány ismét a szemöldökét ráncolta, mintha a szavak jelentését
próbálná felfogni, de aztán nem töprengett tovább.
– Szereted a pénzt? – kérdezte bizonytalanul. – A csillogó aranyakat?
A drágaköveket?
Calver érezte, ahogy a vidáman lobogó tűz egyre jobban melengeti a
testét.
– Ki ne szeretné? – kérdezett vissza.
A lány arca felderült.
– Én sok-sok aranyat és drágakövet adok neked, ha elmondasz
mindent, amit rólam tudsz, és a segítségemre leszel.
Calver nem akarta elárulni az érdeklődését, ezért unottan ásított. És
ráadásul emlékezett rá, hogy Pere Codrer egyszer már ígért neki egy
halom aranyat, aztán amikor megölte és kifosztotta, egy árva rézkanyit
sem talált nála.
– Tételezzük fel, hogy esetleg érdekel az ügy… Ám ahhoz tudnom
kell, mennyi aranyról van szó és hogy mikor kapom meg? Mert ahogy
elnézlek, nem hordasz magaddal semennyi pénzt…
A lány töprengve nézett maga elé.
– Sok-sok arany és drágakő – mondta végül. – És amint akarod,
odavezetlek.
– Oda? Hova?
A lány bizonytalanul intett vékonyka kezével. Nagyjából észak-
északkelet felé mutatott.
– Repülve másfél óra. Gyalog… körülbelül fél napi járásra. Sok-sok
arany. És drágakövek. Fegyverek.
Calvert a helyzet fonáksága ellenére is kezdte egyre jobban érdekelni
az ügy.
– Mit jelent a te fogalmaid szerint a „sok-sok”?
– Hát…
– Tudsz számolni? Tudod, számok… Egy, kettő, tíz, húsz, száz…
Mennyi? Mennyi arany van?
A lány ismét töprengett.
– Nem számoltam meg – vallotta be végül. – Engem nem érdekel az
arany.
 – A fenébe! Még ha nem is számoltad meg, azért biztosan meg tudod
saccolni! Mennyi arany van? Egy vagy kettő? Vagy esetleg több száz? És
milyen arany? Zhíli vagy persi? Tudod, nem mindegy!
A lány felemelt a földről egy fadarabot, és a poros sziklapadlóra egy
téglalapszerűséget rajzolt. Nagyjából fél méter széles, egy méter hosszú
lehetett. A kezét pedig fél méterre emelte a rajza fölé.
– Ekkora volt.
– Micsoda?
– Az a láda, ami aranypénzekkel van tele. Ilyen nagyságú.
Calver tamáskodva meredt a lányra, ám az nem úgy nézett ki, mint aki
tréfálkozik. A fiatal férfi nagyot nyelt.
– Komolyan beszélsz? – préselte ki magából.
A lány pár centivel magasabbra emelte a kezét, de még mindig úgy
tartotta tenyérrel lefelé, mintha a képzeletbeli láda tetejét mutatná.
– Vagy talán ekkora…
– Gradoran hegyes fülére! – hüledezett Calver. – Egy ekkora ládában
több száz… vagy ezer… arany is elfér!
A lány megvonta keskeny vállát.
– Nem számoltam.
Calver türelmetlenül felugrott. Az ágyékkötője már nem dudorodott ki;
másféle érzelmek kötötték le.
– Hol van ez a tömérdek pénz?
A lány ismét az előbbi irányba mutatott.
– Arra.
– Gyerünk! El kell hoznunk! Azonnal!
A lány a fejét rázta.
– Előbb megszárítkozunk. Megvárjuk, amíg eláll az eső. És addig
beszélgetünk.
– Eső?! – kiáltotta Calver indulatosan. – Mit törődik egy kísértet az
esővel?
A lány figyelmesen megnézte.
– Szerinted én… kísértet vagyok?
Calver türelmetlenül intett.
– Most nem az a fontos, hogy melyikünk micsoda, kísértet vagy egyéb
izé… hanem az, hogy sietve begyűjtsük az aranyat.
– És a drágaköveket – tette hozzá a lány. – Gyémántok, rubinok,
smaragdok, türkizek, opálok, agátok. Egy akkora zacskóban, mint… mint
az öklöd.
Calver a szó szoros értelmében egy szál ágyékkötőben ki akart rohanni
az esőbe és a sötétségbe.
– Gyerünk már! Gyerünk! Szedjük fel a szajrét, mielőtt valaki más
kaparja ki a föld alól!
A lány a fejét ingatta.
– Nem a föld alatt van. A bokrok között.
– Akkor pedig pláne siessünk! Remélem, jól elrejtetted!
A lány sóhajtott.
– Jól.
– De akkor is… Gyerünk! Én nem tudok megmaradni, amíg be nem
gyűjtjük! Még az eső sem érdekel!
– Előbb megszárítkozunk – szögezte le a lány. – Közben te elmesélsz
mindent, és majd azután megyünk el az aranyakért és a drágakövekért.
– Én inkább fordítva csinálnám!
A lány nem felelt; nyugodtan ült, és szótlanul várta, hogy a fiatal férfi
lecsillapodjon.
Calver tíz percen keresztül győzködte, fenyegette, zsarolta a lányt,
hogy előbb a pénzért menjenek, ám az nem adta be a derekát.
– Előbb beszélgetünk – jelentette ki mindahányszor ellentmondást nem
tűrően.
Calver kétségbeesetten megpróbálkozott még egy erőtlen tiltakozással.
– És ha nem kapok egy fia aranyat sem, miután beszéltem?
A lány elgondolkodott ezen. A jelek szerint egy kissé lassan járt az
agya.
– Elmondasz mindent, amit tudsz – felelte. – És én odavezetlek az
aranyhoz, mert szükségem van a további segítségedre is. És ha te majd
látod, hogy valóban ott vannak az aranyak és a drágakövek, segíteni fogsz
nekem.
– És ha nem segítek?
A lány nagyon csúnyán nézett.
– Akkor visszaveszem tőled az aranyakat…

Calver kért egy kis türelmi időt, és elejétől végéig átgondolta a dolgot.
Végül is arra a következtetésre jutott, hogy akkor jár a legjobban, ha
feltétel nélkül együttműködik ezzel a kísértettel és nem okoskodik. Talán
még kereshet is valamit a dolgon… És ha igaz az a ládányi arany – a
drágakövekről nem is beszélve –, akkor nem is kevés haszonnal zárulhat
ez a kaland!
Végtére is, mit veszíthet?
Ha okosan jár el, akkor semmit!
 És Calver a kilátásba helyezett hatalmas kincs reményében akár még
Komor Gradorannal is hajlandó lett volna alkut kötni. Bár az ördöggel
inkább, mint Gradorannal…
– Figyelj csak – kezdte –, miféle istenben hiszel?
A lány hosszasan kutatott az emlékezetében.
– Nem tudom – jelentette ki végül.
– Mindegy – legyintett Calver nagyvonalúan. – Valamilyen istenben
biztosan hiszel, úgyhogy a továbbiakban ennél maradunk. És tehát…
hajlandó vagy megesküdni annak az istennek a nevére, akinek a nevére
megesküdnél, ha tudnád a nevét… hogy ha elmondok mindent, akkor
nem törsz az életemre és nekem adsz minden aranyat, amit csak
elrejtettél?
A lány egy pillanatig végiggondolta a kacifántosan feltett kérdést, de
aztán bólintott.
– Esküszöm annak az istennek a nevére, akinek a nevére esküdnék, ha
eszembe jutna a neve! Nem ártok neked, ha te jó szívvel segítesz engem,
és az aranyat is mind megkapod, amit csak találunk. Nekem nem kell
semmi.
– Csak az aranyat? Esküdj a drágakövekre is!
– Azok is téged illetnek.
– Ez jól hangzik – dörzsölte össze a tenyerét elégedetten Calver. – Így
hát én is megesküszöm annak az istennek a nevére, amelynek a nevét sem
én, sem te nem tudjuk jelenleg, hogy mindent elmondok neked és segíteni
foglak… feltéve, ha belátható időn belül megkapom a ládányi aranyat.
A lány csinoska-csúnyácska arcán őszinte öröm villant, és most inkább
tűnt egy tizenéves, naiv csitrinek, mint félelmetes halálon túli
szörnyetegnek. E gyermeki örömmosoly láttán Calver csaknem hajlamos
volt megfeledkezni még Ramos iszonyatos pusztulásáról is. Csaknem. De
nem egészen!
– Figyelj rám! – dörmögte zavartan. – Mindent elmondok neked, amit
tudok, de előtte… te mondj el mindent nekem!
– Miért?
– „Miért? Miért?” Mit kell mindig okoskodnod? Azért, mert én így
akarom. Fő a bizalom! Bízz bennem!
A lány kedvesen elmosolyodott, és Calver ágyékkötője – akarata
ellenére – ismét megtelt ágaskodó érzelmekkel.
– Én bízok benned – felelte gyermeki bizalommal a lány. – De nem
értem, miért érdekel téged az, amit én tudok…
Calver türelmetlenül intett.
 – Én tudok egy s mást rólad, de az ismereteim hiányosak. Ám ha te
elmondod, hogy mit tudsz, talán néhány érthetetlen epizód a helyére
ugrik, és összefüggőbb lesz az én történetem is.
– Ah – mondta a lány meglepetten. – Ez igazán jó gondolat! –
Kedvesen rámosolygott a férfira, és egy pillanatra behunyta a szemét,
mielőtt elkezdte. – Nem sokat mondhatok. Nem sokat tudok. És még
kevesebbet értek a történtekből.
– Azért csak próbáld meg!
A lány sóhajtott.
– Minden homályos, minden zavaros. A legkorábbi emlékeim három
nappal ezelőttről származnak. Egy V alakú ikerfa tövében ültem, csupa
mocsok és ragacs voltam, nagyon fájt a mellem meg a torkom, és
szédültem… Nem tudtam beszélni, nem tudtam, hol vagyok, nagyon
fáztam és többször is elájultam. Órákig járkáltam fel és alá, bejártam az
egész völgyet, próbáltam emlékezni, de csak sötétséget érzékeltem,
mintha nem lenne múltam, mintha abban a pillanatban születtem volna
meg, amikortól emlékszem… És az egészben az a legfurcsább, hogy
tudtam, nem születhettem akkor, hiszen egy újszülött csecsemő nem
nagyobb, mint az alkarom… És sok mindent tudtam már abban a
pillanatban is, és még több minden jutott eszembe azóta. Nevek, helyek,
arcok, tájak, emberek… de nem értem az összefüggéseket, és az
emlékképeim csupán foszlányok, amelyeket nem tudok folyamatos
egésszé összekapcsolni. Nem tudom, hogy ki vagyok, nem tudom, hogy
honnan tudom mindazt, amit tudok, és még csak azt sem tudom, hogyan
vagyok képes olyasmire… amiről tudom, hogy csak kevesen képesek. Itt
a repülésre gondolok, a gyilkos erőimre, és… és még más dolgokra is.
– Mint például? – kérdezett közbe túlságosan is sietve Calver.
A lány kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Nem tudom megmagyarázni. Én jól látok akkor is, amikor tudom,
hogy más emberek nem látnak egyáltalán semmit. Gondolj csak arra,
ahogy megtaláltalak ott a fa alatt. Én láttalak. Ám ugyanakkor tudtam,
hogy te nem látsz engem. És ezt nem értem. Hogyan látlak én, ha te nem
látsz?
Calver csak hümmögött. A lány folytatta.
– Fogalmam sincs arról, hogy mi mindent tudok, és arról sincs, hogy
miképpen tudom ezeket a dolgokat. Abban azonban biztos vagyok, hogy
ezeket nem lenne szabad tudnom! Például nem hiszem, hogy te lángot
tudsz gyújtani az ujjaid között, és azt sem, hogy a kiáltásoddal lyukat
tudnál robbantani egy másfél méter széles kőfalba…
 – Erre mérget vehetsz – bólogatott Calver, majd érdeklődve pillantott
fel. – Te tudsz ilyesmit?
A lány nem felelt, csupán a szemét hunyta be helybenhagyólag. Igen,
képes ilyesmire.
– Amikor három nappal ezelőtt magamhoz tértem, semmit sem
értettem, semmit sem tudtam. Összevissza járkáltam, kerestem valamit,
ami magyarázatot adhat. Ám nem találtam semmit, csupán egy érzést.
Egy különös érzést, amely az ágyékomból kúszott fel a hasamba, s onnan
a mellkasomba. Ez az érzés nem is érzés volt valójában, hanem egyfajta
vonzerő, amely azt mondta nekem: „gyere”. És én követtem ezt a
vonzerőt. Egyszerűen tudtam, hogy merre kell mennem. Aztán repültem,
mint a madarak. Fenn az égben. És az egészben az volt a furcsa, hogy
eleinte a repülés számomra nem tűnt furcsának. Olyan volt, mintha
beleestem volna a tóba, és csak akkor jöttem volna rá, hogy nem is tudok
úszni, amikor már átúsztam a túlsó partra. Repültem. És a különös erő
átvonzott egy város falain. Nem tudtam a nevét. De később megtudtam.
Draxion. A te városod. Leszálltam. Újra jártam. Már nem igazán
emlékszem arra, hogy mi történt. De egyszer csak ott találtam magam egy
épület előtt, és éreztem, hogy be kell mennem. És egy név is az elmémbe
villant…
Calver idegesen megnyalta a szája szélét.
– Mi volt az a név?
A lány hosszan, nagyon hosszan erőltette az agyát, aztán az arcára
szánalomra méltó kifejezés telepedett.
– Nem emlékszem – suttogta elesetten. – De AKKOR pontosan
tudtam. Tudtam a nevet, és azt is tudtam, hogy a név viselőjétől fogok
választ kapni a kérdéseimre. Bementem…
Calver a homlokát ráncolta, és fürkészve meredt a lányra. Próbálta
kitalálni, hogy vajon tényleg nem emlékszik, vagy csak hazudik.
– Bementem – ismételte a lány. – Szólítottam a név viselőjét, és ő…
– Mit csinált ő?
A lány csaknem elsírta magát.
– Nem emlékszem. Egyszerűen nem emlékszem! Bementem, és… és…
és nem emlékszem!
– Mindez nem számít! – nyugtatgatta Calver jólelkűn. – Ne gyötörd
magad! Mi történt ezután?
A lány a szemét törölgette; a szeme alatt könnycseppek csillogtak.
Igencsak valódinak tűntek, és Calvert igencsak elgondolkoztatták.
Hogyan képes egy kísértet, egy élőhalott, egy halálon túli kreatúra
valósághű könnyeket produkálni?
– Aztán egy ágyban aludtam – suttogta a lány. – És ledobáltam
magamról a takarót. És… – Hirtelen elhallgatott, és zokogni kezdett; az
egész teste rázkódott a keserves sírástól.
Calver heves vágyat érzett, hogy odamenjen, megnyugtatóan átkarolja
a vállát, és a haját simogatva vigasztalja. Ilyesmit azonban a legritkább
esetben művel a normális ember olyasféle kreatúrákkal, akik könnyedén
tépik le mások fejét.
– És akkor… mi történt?
– Rájöttem, hogy halott vagyok – hadarta riadtan a lány. – Nem ágyban
aludtam, hanem egy sírból másztam ki. A saját síromból!
– Sajnálatos – motyogta Calver, és bár érezte, hogy ez a megjegyzése
ostobán hangzik, nem tudott mi mást hozzátenni. – Sajnálatos.
– Nagyon fájt a fejem… és akkor nem emlékeztem semmire abból,
amit most elmeséltem. Még arra sem emlékeztem, hogy mi módon
kerültem a városba. Ugyanazt éreztem, amit először. Mintha akkor
születtem volna meg, de tudtam, hogy nem akkor születtem, hiszen nem
csecsemőként jöttem a világra… Egyszerűen csak ott voltam, és akkor…
még azt a különbséget is észleltem, hogy nem a mellkasom és a torkom
fájt, hanem a fejem hátulja… és a hajam csupa ragacs volt, az orrom
pedig agyagos földdel volt eltömítve… majdnem megfulladtam!
– És akkor?
– És akkor rádöbbentem, hogy halott vagyok. Egy halott, akinek nincs
múltja, nincsenek emlékei. Egy halott, aki a természet törvényeinek
ellentmondóan mégis mozog. Nem értettem, és még most sem értem,
hogyan lehetséges ez. Fogalmam sincs, hogy mi vagyok valójában.
Zombi? Szellem? Kísértet? Vagy csak az egykori létezésem árnyéka?
Calver enyhén megborzongott erre a felsorolásra. Már-már hajlamos
volt elhinni, hogy egy hús-vér nő ül a tűz túloldalán meztelenül, de ez a
találgatás visszaadta a valóságérzékét. Egy halálon túli kreatúra.
– És mivel akkor nem emlékeztem arra, hogy mi volt az az épület,
ahová beléptem, de még csak arra sem, hogy miként kerültem a városba,
ismét összevissza mászkáltam zavarodottan. Aztán a sötétben rám
támadtak. Lehúzgálták a ruháimat, és a kezüket csúszkáltatták a testemen.
Belém akarták dugni a micsodájukat. Hárman. Kettő meghalt. Nem
tudom, hogyan csináltam. Akartam, hogy meghaljanak, mert bántottak
engem. Meghaltak. A harmadik sikoltozva elmenekült. És én tovább
mentem. Ott hagytam a ruháimat. Aztán megint megtámadtak. Aztán nem
tudom, mi történt… Valószínűleg megöltem az illetőt, de nem tudom,
miként. Aztán egyszer csak repültem. Lassacskán kezdtem emlékezni
arra, hogy ugyanígy repültem keresztül a városfalak között. És akkor…
ismét éreztem egyfajta sürgetést, egyfajta vonzerőt. Ám ez más volt, mint
az előző… Ekkor már emlékeztem mindenre… mármint arra, ami az első
eszmélésem óta történt. Fokozatosan jutottak eszembe a részletek, de
bárhogy erőlködtem is, az azelőtti időre nem tudok visszaemlékezni.
Mintha egy sötét fal lenne, amelybe folyton beleütközök, és sohasem
találok ajtót vagy ablakot… És amikor emlékeztem, és sorba rendeztem
az emlékeimet, arra is rá kellett döbbennem, hogy én már akkor
meghaltam! Amikor a V alakú fa alatt először tértem magamhoz, akkor
ugyanúgy a síromból mászhattam ki, mint a második alkalommal. És a
fájdalomra is van magyarázat. Nézd! A seb a bal mellem fölött, és a
torkomon. Valaki elvágta a torkomat, és mellbe szúrt.
– Vagy megfordítva – tette hozzá Calver, és igyekezett nem gyanúsan
pislogni. Lényegtelennek tartotta felvilágosítani a kis hölgyet arról, hogy
nem mellbe szúrták, hanem hátba, és a mellsebe csupán annak
köszönhető, hogy a vívótőr hegye kibukkant elöl. – Folytasd! –
dörmögte. – Mi történt azután?
A lány már belelendült az élmények felelevenítésébe, és a kezdeti
bizonytalankodás után most magabiztosan fűzte össze a szavakat.
– Mint mondottam, sok mindenre rádöbbentem, ám a jelentését szinte
semminek nem értettem. Ahelyett, hogy válaszokat kaptam volna, a
kérdések egyre csak halmozódtak bennem. Ha halott vagyok, akkor miért
tudok mozogni? Ha halott vagyok, miért tudok gondolkodni? Ha halott
vagyok, miért dobog a szívem?
– Dobog?
– Tapintsd meg! – ajánlotta a lány őszinte naivsággal.
Calver azonban ódzkodott attól, hogy az élőhalott nőstény csupasz
keblét tapogassa.
Egy könnyed gesztussal elhárította az ajánlkozást.
– Elhiszem, hogy dobog… hiszen szemmel láthatóan normális
emberként lélegzel.
– És a testem sem jéghideg – tette hozzá a lány. – Ugyanolyan meleg,
mint bármely más emberé. Sőt, néha egyenesen forrónak tűnik. Fázok a
hidegben, néha reszketek. És akkor is reszketek, ha arra gondolok, hogy
halott vagyok.
– És mi van akkor, ha valójában nem vagy halott? – kockáztatta meg
Calver. Bár maga sem tudta, mi mondatja vele ezt. De az a kényszerű
érzése támadt, hogy ha nem vigasztalja meg a bús hangú lányt, akkor az
órákig fog zokogni kétségbeesésében.
És ez igencsak zavarba ejtő ténykedés lett volna!
– Ha nem vagyok halott, akkor mi vagyok? Nem, nincs értelme ezt
vitatni. – A torkára mutatott. – Pontosan tudom, hogy egyetlen ember
sem maradhatna életben, akinek így elvágták a torkát. És az a döfés…
egyenesen a szívemet szúrta át.
– Nos, igen, hm, minden bizonnyal… valóban úgy néz ki…
– Nem élhettem volna túl. Ám a sebeim csodálatos módon
begyógyultak. Csakúgy mint az a fejsebem, amit második alkalommal
szereztem. Fájt a fejem, de a seb összeforrt. És nekem fogalmam sincs
arról, hogy miért és hogyan…
– És akkor? – sürgette Calver, hogy elterelje a szót a halálos sebek
témaköréről.
– És akkor ismét éreztem a sürgetést – folytatta remegő ajkakkal a
lány. – Ám már akkor tudtam, hogy ez nem ugyanaz a vonzó erő, amely a
völgyből a városba kényszerített. Egészen más volt. Nem tudom
megmagyarázni, de teljesen más. És akkor repültem. Ismét. Magasan. El
akartam szállni messzire, de a vonzó erő, az a különös sürgetés nem
engedte. Lejjebb kellett ereszkednem a felhők közül. És a város
legmagasabb épülete fölött találtam magam…
– A Royal Hotel – lehelte Calver döbbenten, pedig gyanította, hogy mi
következik.
– És akkor lejjebb ereszkedtem. Vonzott az egyik ablak. Keskeny
nyílás volt, amin még egy gyerek sem fért volna át. Ám én nem tudtam
ellenállni a sürgetésnek, és egyenesen berepültem ezen a keskeny
nyíláson. Nem okozott gondot, hogy beférjek. Átváltozott, elkeskenyedett
az alakom. És akkor… és akkor…
– Megölted – fejezte be a mondatot nyugodtan Calver. – Találtál ott
egy férfit, és letépted a fejét.
A lány zavartan pislogott.
– Nem emlékszem. Semmire sem emlékszem. Csak arra, hogy… akkor
haltam meg harmadjára.

Calver csaknem hanyatt vágta magát a megdöbbenéstől.

– Gradoran szúrós szemére! Miféle ostobaság ez?
A lány mintha megrettent volna Calver dühös hangjától, ijedten
rebegte.
– Nem emlékszem.
– De… mi az, hogy harmadjára is meghaltál?
 – Nem tudom.
– De valami csak történt? Emlékezned kell!
– Tudom, hogy emlékeznem kellene… de mégsem emlékszem.
Calver dühösen hadonászott.
– Próbálj emlékezni! Becsusszantál a keskeny ablakrésen. Eddig
rendben. És aztán?
– Nem tudom.
– Haladjunk apró léptekkel! Becsusszantál az ablakon. Rendben.
Letetted a lábad a padlóra. Aztán az ágyhoz léptél… bár lehet, hogy
továbbra is a padló fölött lebegtél…
A lány a kezét tördelte idegességében.
– Nem emlékszem – nyöszörögte. – Semmire sem emlékszem.
Calver sóhajtott, és nem erőltette tovább a dolgot. A jelen helyzet igen
furcsa volt számára. Erős, bátor, rettenthetetlen férfinak érezte magát egy
gyenge nő mellett.
– Jól van – zárta le a témát. – Folytasd onnan, amire emlékszel!
– Az erdőben tértem magamhoz – motyogta a lány. – Fogalmam sincs,
hogy kerültem oda. Valószínűleg repültem… de öntudatlanul. És
ugyanolyan érzések gyötörtek, mint az előző két alkalommal. Tudtam,
hogy ismét halott voltam. És tudtam, hogy ismét visszatértem a síron
túlról. Ám most sem tudtam, miképpen.
Calver hallgatott, és mereven nézte a lányt. Egészen őszintének tűnt.
Olyasvalakinek, akit jó lenne megcirógatni, megvigasztalni, sajnálgatni.
– Aztán ismét jött egy sürgetés – folytatta a lány. – Nem túl erős
vonzóerő, de én követtem. És akkor elrepültem a völgybe, megismertem
a völgyet, és akkor, miközben üldögéltem a V alakú fa ágain, eszembe
jutott minden, amire az első felébredés óta emlékeztem… csak éppen az
maradt továbbra is sötétségben, hogy miképpen… hogy miképpen…
hm… nehéz ezt így kimondani…
– Hogy miképpen haltál meg újra és újra?
– Igen. Ezek a részletek továbbra is sötétben maradnak. Az első
alkalom teljes sötétben. A másodikra odáig emlékszem, hogy beléptem
abba a házba, ami olyan szagú, mint egy kocsma… A harmadikból pedig,
hogy becsusszantam a magas ház ablakán… aztán homály. Teljes
homály! Hiába erőlködöm, minden sötét marad.
Calver szórakozottan bólogatott, és mivel azt hitte, hogy a történet itt
befejeződött, azt latolgatta, ő mennyit áruljon el. Azt egyértelműen
eldöntötte, hogy nem fogja túlzásba vinni az őszinteséget.
Mielőtt azonban belekezdhetett volna a mondandójába, a lány tovább
folytatta.
– És akkor jött egy újabb sürgetés…
– Na, ne! Negyedjére is meghaltál?!
A lány a fejét rázta.
– Nem. Engedelmesen követtem a vonzó erőt, ám amikorra oda
érkeztem, ahonnan ez az erő vezetett, már rájöttem, hogy elkéstem.
Amiért odahívott a sürgetés, már nem volt ott. Vagy ha mégis, valaki más
megelőzött…
Calver a homlokát ráncolta.
– Megelőzött?
– Csak hullákat találtam. Másfél-két tucatot. Harcosokat, kereskedőket.
Lemészárolták valamennyit. Egyikükben sem volt már élet. És a sürgetés
is megszűnt bennem… Órákat töltöttem ott, és nem értettem, miért kellett
odamennem. Egyenként végigjártam a hullákat, és az arcukba bámultam.
Azt reméltem, hogy esetleg ismerős lesz valamelyik, és újabb emlékeket
éleszt bennem. Ám csalatkoznom kellett. Ott találtam a ládányi aranyat…
– Ennél nagyobb csalódás ne érjen soha!
– …és a drágaköveket, de engem ezek nem érdekeltek. Ott hagytam
valamennyit, és mivel nem éreztem további sürgetést, visszatértem az
egyetlen helyre, amely ismerősnek tűnt, és ahol a rejtélyre megoldást
remélhettem. Abba a völgybe, ahonnan a legkorábbi emlékeim
származnak. Tudod, ahol megmentettem az életedet.
Calver az utolsó szavakat jószerivel meg sem hallotta; türelmetlenül
intett.
– Várj, várj csak! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy az arannyal teli
ládát egyszerűen ott hagytad? Remélem, volt annyi eszed, hogy elrejtsd!
A lány szórakozottan bólintott.
– Volt.
– Tehát elrejtetted, ugye?
– El.
– Ez nem hangzott túl meggyőzően. Még egyszer megkérdezem, de
egész határozottan… Elrejtetted az aranyat?
– Igen – felelte a lány rezzenéstelen arccal. – És a drágaköveket is.
Calver megkönnyebbülten lélegzett fel, és nagylelkűen intett.
– Folytathatod.
– Folytatom. Órákig üldögéltem tűnődve a V alakú ikerfák ágain a
múltamon töprengve, amikor a völgy csendjét két behatoló zavarta meg.
Te voltál az, és a társad. Nem mozdultam. Nem tudtam, mit tegyek.
Aztán megpillantottam az arcodat, és különös emlékfoszlányok kerítettek
hatalmukba. Azonnal tudtam, hogy veled már találkoztam egyszer… és
ismét éreztem azt a különös sürgetést…
– Még jó, hogy nem öltél meg engem is – motyogta Calver. Majd
esetlenül hozzáfűzte: – Az ilyen „sürgetéses” eseteknél ugyanis eddig
mindig meghalt valaki.
A lány merengve bámult a lángokba.
– Láttam, hogy a társad meg akar ölni. Nem tudtam, mi oka van rá, de
nem engedhettem, hogy meghalj. Te vagy az egyetlen esélyem, hogy
többet megtudjak a múltamból. Ezért… nem tudom, miképpen… de
megöltem a társadat, mielőtt ő végzett volna veled.
Calver egy pillanatra megborzongott, amikor eszébe jutott az
iszonyatos jelenet, de aztán elhessegette magától a rémségeket. Elvégre
most már baráti nexusban beszélget a halálon túli gyilkossal.
– Egyáltalán nem emlékszel, hogyan csináltad?
– Csak arra, hogy a halálát akartam. Letéptem a fejét, és minden csupa
vér volt.
– I-i-i-igen. Nagyjából. De hogy miféle varázsigéket mondogattál, meg
ilyesmi. Biztosan emlékszel…
A lány vállat vont.
– Varázsigék? Nem hiszem, hogy bármiféle igéket mondogattam
volna. Egyszerűen csak azt akartam, hogy meghaljon. És meghalt.
Calver ernyedten sóhajtott.
– Ezek szerint fogalmad sincs arról, hogy kit öltél meg?
– Nincs.
– Ideje, hogy megvilágosítsam az elmédet. Az a szőke férfi, akinek te
letépted a fejét, nem más, mint a gyilkosod. Ő ölt meg téged először,
másodszor és valószínűleg harmadszor is…
A tűz pattogva lobogott a kicsiny barlangban, és a meztelen lány arcán
különös táncot jártak a váltakozó érzelmek. Vagy csak a száraz fát faló
lángok fényjátéka űzött tréfát Calverrel?
Ezt nem lehetett tudni.
– Úgy, ahogy mondom – krákogott Calver. – Ő volt a végzeted. Mond
neked valamit az a név, hogy Ramos?
A lány hosszan kutatott az emlékezetében.
– Nem igazán.
– Jó. És az a név, hogy… Calver Wonlow?
A lány ismét eltűnődött.
– Legalább annyira nem, mint az előző.
– Ez sajnálatos – sóhajtott Calver. – Ugyanis ez utóbbi név viselője én
magam vagyok. De újabban… tekintettel éles és gyors elmémre, s
izmaim gyorsaságára, nos… úgy is neveznek, hogy Fürge Calver!
– Így sem tűnik ismerősnek a név. Csak az arcod… a hangod… és a
szavaid…
Calver sietve terelte tovább a szót.
– Elölről kezdem a történetet, hogy megértsd. Bár keveset tudok,
részben talán segíthetek visszanyerni az emlékezetedet és rászolgálni arra
a ládányi aranyra, amit fizetségképpen ígértél… És persze ne
feledkezzünk meg a drágakövekről sem! Nos, hm, ha az emlékezetem
nem csal, négy nappal ezelőtt találkoztunk Draxionban. Draxion az a
város, ahová a történeted szerint repülve tértél vissza tegnapelőtt. Nos,
hagyjuk a fölösleges részleteket! A lényeg a következő. Férfiruhában
érkeztél Persionból, és ha nem mondtad volna, hogy zhíli vagy, a
kiejtésed és a ruházatod akkor is elárulta volna a származásodat.
– Zhíl?
– Egy hatalmas birodalom innen keletre, a tengeren túl. Kevés zhíli jár
az évnek ebben a szakában Draxionban, úgyhogy a megjelenésed nekem
is szemet szúrt. Ugyanis az őszi viharok, hurrikánok miatt nem nagyon
járnak ebben az évszakban hajók.
A lány még mindig a homlokát ráncolta.
– Ezek szerint Zhílből jöttem?
– Ezek szerint. De nem ez a lényeg. Nyugatra tartottál egy bizonyos
városba, aminek sajnos… akárhogy erőltetem is az agyam, nem jut
eszembe a neve. Ám már most megjegyzem, hogy általában ezek a
városnevek be szoktak ugrani, ha aranypénzek csillognak a szemem
előtt… Lényeg az, hogy mivel én magam nem ismertem annak a
városnak a nevét, amit úti célodul tűztél ki, elhárítottam a felkérésedet,
ám volt valaki, aki jó pénzért ajánlkozott kísérődül. Igen, ő volt az,
Ramos, az a fehér hajú fickó, akitől órákkal ezelőtt megmentetted az
életemet…
Azt várta, hogy Pere Codrer kérdések özönével fogja elárasztani,
azonban a lány türelmesen hallgatott. Vagy időbe került neki
megemészteni a hallottakat, vagy túlságosan türelmes alkat volt, de nem
kezdett kérdezősködni.
Calver kényelmetlenül folytatta.
– Draxionban az utazók jönnek, mennek, így hát én személy szerint
nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Másnap reggel
te és Ramos útnak indultatok, és én éltem tovább a saját életemet.
Azonban Ramos még aznap este visszatért, és ez átkozottul gyanús lett
nekem, mivel a legközelebbi város is legalább kétnapi járásra van.
Vagyis… egyértelmű volt, hogy nem kísért el téged abba a bizonyos
városba, ahová menni szándékoztál, hanem… – és itt Calver elhúzta a
kezét a torka előtt. – Tudod, hogy van ez. Néhány emberben nem lehet
megbízni. Kísérőnek ajánlkozik, aztán egy elhagyatott helyen elvágja a
megbízója torkát, és kirabolja. Ramos hírhedt volt a züllöttségéről.
Pénzért még a saját anyja torkát is elvágta volna… Hát ezek után senki
sem nagyon kérdezősködött felőled, és szép lassan elcsitult volna a dolog,
de te váratlanul újra megjelentél…
– Ah!
– És, mint előző alkalommal, ezúttal is férfiruhában – tette hozzá
Calver. – Innen gondoltam, hogy férfi vagy. Alaposan meglepődtem,
amikor megláttam, hogy a didkóid… na szóval, érted, emlékezhetsz,
hogy meg is jegyeztem, hogy „jé, te nő vagy”…
Ő maga is emlékezett rá, hogy szó szerint nem ezt jegyezte meg, de a
lány nem javította ki. Calver folytatta.
– Abból, amit elmeséltél, arra következtetek, hogy az az épület, ahová
a második halálod után beléptél, az nem más volt, mint a Zöld Lóhere
nevű kocsma, Ramos törzshelye, és mellesleg az a hely, ahol én is
gyakran szoktam időzni. És tudod, mi történt, amikor megjelentél?
A lány kifejezéstelenül meredt rá. Calver kényelmetlenül folytatta.
– Szóval, képzeld el, ott ülök és iszogatok a cimboráimmal, és az
időjárásról társalgunk, s a cimborám épp arról beszél, hogy egyszer már
találkozott élőhalottakkal… amikor hirtelen betoppansz te. Mit mondjak,
végigfutott a hátamon a hideg! Épp az élőhalottakról dumcsizunk, te meg,
akit nyilvánvalóan halottnak hittem… egyértelműnek tűnt Ramos gyors
hazatéréséből… váratlanul betoppansz. És tudod, mi tette be a kaput?
A lány szótlanul rázta a fejét; Calver hevesen gesztikulált.
– Nem elég mindaz, amit részleteztem, de te, aki ott álltál az ajtóban
sebhelyes torokkal, véres köntössel… az én nevem után érdeklődtél!
– Ezt nem igazán…
– Nem ismerős a név? Calver Wonlow! Fürge Calver! Még most sem
ismerős?
– Nem igazán.
– Fogalmam sincs, hogy miért éppen az én nevem jutott eszedbe, de
minden bizonnyal ez volt az a név, amit te is említettél. Valószínűleg
azért, mert először engem akartál megnyerni vezetődnek, és velem
tárgyaltál. És szavamra mondom, velem sokkal jobban jártál volna, mint
azzal a kétszínű Ramosszal. Én azonban nem tudtam, hol van az a város,
ahová menni akartál, és nem vállaltam a munkát. De te nyilván az én
nevemet jegyezted meg elsőként. Csak így lehetett. És aztán kezdtél
egyezkedni Ramosszal… És aztán megjelentél a kocsmában. Mi meg épp
az élőhalottakról beszélgettünk. Nos, bevallom férfiasan, nem vagyok egy
bátor ember, és amikor meghallottam, hogy engem keresel, kiugrottam az
ablakon. Erre sem emlékszel? Üvegcsörömpölés, meg minden! Na?
Valami emlékfoszlány?
A lány csüggedten rázta a fejét. Calver valamelyest megnyugodott, és
felbátorodott. Még szemérmetlenebbül hazudott.
– Mint mondottam, kiugrottam az ablakon, de később visszatértem,
hogy megtudjam, mi történt. A cimboráim mesélték, hogy Ramos
elkapott téged, és kivonszolt a kocsmából. Tudod, úriember nem szól
bele mások magánügyeibe, úgyhogy ezzel a továbbiakban senki sem
törődött. Én nem is tudtam volna, hogy mi történt… de abból, amit az
imént elmondtál, arra következtetek, hogy Ramos ismét megölt téged.
Első alkalommal a torkodat vágta el, és szíven döfött, másodjára pedig
nyilván fejbe csapott… lévén, hogy te fejfájást emlegettél. Azt hitte, hogy
végzett veled, de te valami megmagyarázhatatlan módon ismét kimásztál
a sírodból, és megint csak keresni kezdted. Nyilván ekkor jött el a te
történetedben az a fejezet, amikor összevissza röpködtél az égen, és
megtaláltad a város legmagasabb épületét. Nos, ez nyilvánvalóan a Royal
Hotel, ahol Ramos alkalmazottként dolgozott. Te egy „sürgetéstől”
sürgetődve berepültél az egyik ablakon. Nem tudom, hogyan, hiszen a
Royal ablakai kurvára szűkek, meg minden… De lényeg az, hogy te
berepültél, és ismét összeakadtál Ramosszal. Én nem voltam ott, nem
tudom, mi történt, csupán a te elbeszélésedből gyanítom azt, hogy Ramos
valami módon ismét megölt. De… és nyilván ez a dolgok lényege… te
megint magadhoz tértél hamvaidból, és Ramos nyilván kezdett ideges
lenni. Visszatért a kocsmába, és egészen véletlenül éppen engem bérelt
fel, hogy jó pénzért kísérjem el egy kis éjszakai kirándulásra. Nem
mondta meg, hogy miről van szó, így én kapásból nemet mondtam. Ám ő
fondorlatos módon leitatott, és rávett, hogy vele tartsak. Nyilván kíváncsi
volt, hogy miután háromszor is megölt, ott vagy-e a sírodban, vagy
sem… Miközben megtettük a hosszú és fárasztó utat Draxiontól a
Quedrac-völgyig, Ramos véletlenül elárulta, hogy megölt téged, és ez
engem olyan mélységesen felháborított, hogy nem akartam tovább
segédkezni neki. Ezért támadt rám Ramos orvul, amikor a völgybe
érkeztünk, és hm… mindenféle ostoba kifogásokkal hozakodott elő… ha
esetleg hallottál valamit a beszélgetésünkből…
 A lány türelmesen szemlélte Calvert, és a férfinak egyre
kényelmetlenebb érzése támadt. Mintha az élőhalott a veséjébe látna, és
pontosan tudná, hogy szemérmetlenül hazudik.
– És ekkor léptél közbe te – igyekezett mielőbb lezárni a történetét. – A
többit már tudod. És a történtek után nem hibáztathatsz azért, hogy
többször is megpróbáltam lelépni előled. A helyemben te is ezt tetted
volna.
A lány töprengve bólogatott.
– Ezek szerint… ez a Ramos ölt meg mindannyiszor?
– Számomra nyilvánvaló. Gyalázatos gazember volt! Pföjj!
Megérdemelte a sorsát.
A lány értetlenül rázta meg a fejét.
– De miért ölt meg… háromszor is?
– Ez oly nyilvánvaló. Az első gyilkosságot nem kell magyaráznom.
Haszonszerzés céljából történt. Miután hátba szúrt és elvágta a torkod,
minden valószínűség szerint kirabolt, és elvette minden pénzedet.
A lány a homlokát ráncolta.
– Hátba szúrt? – kérdezte meglepetten. – Nem mellbe?… Ezt meg
honnan veszed?
– Ő maga dicsekedett vele – sóhajtotta megadóan Calver. – A
gyalázatos pára! Orvul döfött le, hátulról, aztán pedig a biztonság
kedvéért elvágta a torkodat. Ramos mindig is ilyen gyáva alak volt.
Szemből nem mert volna rád támadni, hát hátulról döfött le. Elöl jött ki a
kardja hegye; annak a sebhelyét érzed… de lefogadom, hogy a hátadon
van egy sokkal szélesebb forradás…
A lány ösztönösen megpróbálta kitapintani a nevezett forradást a hátán,
de nem ért el odáig a keze. Calver jótékonyan segítette.
– Fordulj csak meg… Ah, igen! Látom! Ramos nem hazudott. Ott a
seb! Hátulról döfött le!
A lány komoran meredt maga elé.
– De miért ölt meg… háromszor is?
– Erre magam sem tudom a magyarázatot – jegyezte meg Calver. – Ám
úgy gondolom, ő is furcsállotta a feltűnésedet azok után, hogy egyszer
már végzett veled. Nyilván azt gondolta, hogy valahogy túlélted a
merényletet, és el akart hallgattatni egyszer s mindörökre.
A lány ismét hallgatott; csak nagy sokára szólalt meg.
– Ki az a Boherias Codrer? Korábban azzal vádoltál, hogy őt is én
öltem meg.
Calver hosszan köszörülte a torkát. Meglepte a kérdés, és ezt a
momentumot valahogy kifelejtette a koholt meséjéből. Ettől függetlenül
fél perc elteltével sikerült felvennie a szálat.
– Boherias Codrer? Mármint Boherias Codrer iránt érdeklődsz? Nos,
amennyire én tudom, ő az apád volt.
– Az apám?
– Tudomásom szerint utánad jött Draxionba. Téged keresett. És épp a
Royal Hotelben szállt meg. Hm, ilyen a véletlen. Te akkor csusszantál be
az ő szobájának ablakán, amikor az öreged éppen Ramosszal tárgyalt.
Pénzt kínált Ramosnak, ha megtalál téged, és épp az összegen
alkudoztak, amikor te megjelentél.
– És?
Calver sietve kapkodott szavak után; ha hazudni kellett, általában úgy
megeredt a nyelve, mint a vízfolyás, de most csak nehezen ment a
rögtönzés.
– A részleteket nem ismerem, csupán találgatni tudok. A tények:
Boherias Codrert holtan találták a szobájában. Letépték a fejét.
Ugyanúgy, mint ahogy te tépted le a völgyben Ramos fejét! Mond ez
neked valamit?
A lány halott sápadt lett; ez az arcszín kitűnően illett az állapotához.
– Mi ebből a következtetés? – tette fel a költői kérdést önmagának
Calver. – Számomra már összeállt a kép. Én így képzelem el a dolgot. Te
valamiféle „sürgetés” hatására becsusszansz a szoba ablakán, és két
embert találsz ott. Az egyik Boherias Codrer, az apád. A másik Ramos, a
kétszeres gyilkosod. Nem igazán érted a helyzetet. Ramos megrémül a
megjelenésedre, és rád támad. Te ösztönösen védekezel. Ám mivel nem
tudod rendesen kontrollálni azokat a gyilkos erőket, amelyek a
rendelkezésedre állnak, és nem érted a helyzetet, véletlenül a saját apádat
ölöd meg. És mire javíthatnád a helyzetet, Ramos megöl téged.
Harmadjára is. Ennyi.
A lány még mindig sápadtan ült, és meglehetősen életszerűen az ajkait
rágta. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy háromszorosan
meggyilkolt élőhalott.
– Ha van kérdésed, tedd fel nyugodtan! – fölényeskedett Calver. –
Ígérem, legjobb tudásom szerint válaszolok.
– Nem emlékszem a névre. Nem mond semmit az a név, hogy Boherias
Codrer. És az sem rémlik, hogy valaha is lett volna apám. És ez az
egész…
– Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, de el kell ismerned, az is elég
hihetetlen, hogy te három halálból is feltámadtál, és most meglehetősen
elevennek tűnve itt beszélgetsz velem…
– Nem tudom, mit gondoljak.
– És mit gondolsz, én tudom?
A lány az ujjaival malmozott.
– Azt reméltem, tőled választ kapok a legfontosabb kérdésekre.
– És én sok fontos információt mondtam neked.
– De nem a leglényegesebbeket. Még mindig nem tudom, ki vagyok
én? Mit kerestem itt, ha zhíli vagyok? És egyáltalán… mi ez az egész,
hogy többször is meghaltam és mégis élek?
Calver vállat vont. A történetnek ezen pontjára még csak ötlete sem
volt.
– Én ennyit tudok – közölte. – És még valamit. Ismerősen cseng a Pere
Codrer név?
– Nem.
– Ezen a néven mutatkoztál be, amikor fel akartál bérelni vezetődnek.
És mivel az az ember, aki az apádnak mondta magát, azt mondta, őt
Boherias Codrernek hívják, e névnek jelentéssel kellene bírnia számodra.
A lány csüggedten rázta a fejét.
– Semmi. Abszolút semmi. Ez lenne a nevem?
– Úgy tudom, a „Pere” használatos Zhíliában nőkre és férfiakra
egyaránt. Lehet, hogy ez az igazi neved, de az is lehet, hogy csupán egy
álnév, amit te választottál magadnak.
– Ha csak álnév lenne, honnan tudta volna az apám?
Calver ismét vállat vont.
– Talán Persionban érdeklődött utánad, és a leírás alapján megtudta,
hogy ezen az álnéven mutatkoztál be… Ki tudja? Lényeg az, hogy ezt a
nevet érdemes megjegyezni. Talán idővel visszajönnek majd az
emlékeid!
– És az a város, ahová menni készültem? – kérdezte szomorkásan a
lány. – Nem emlékszel, mi a neve? Sokat segítene, ha tudnám, hová
készültem… vagy legalábbis úgy hiszem, hogy segítene…
Calver színleg a homlokát ráncolta; aztán sokatmondóan széttárta a
karjait.
– Itt van a nyelvemen a neve, de nem ugrik be. Talán ha a birtokába
juthatnék az ígért ládának, az megélénkítené az emlékezetem. És
mellesleg elállt az eső. Nem indulunk?

Az eső mellesleg nem állt el, de csendesedett valamelyest, így a

zuhéból enyhe zápor lett. Ám mivel a szél ugyanolyan hévvel tombolt,
még ezt a gyér nedvességet is képes volt olyan erővel az ember képébe
vágni, hogy elmulasztott minden jókedvet.
A ruháik sem száradtak meg teljesen, de úgyis mindegy volt; Calver
tudta, hogy amint kilépnek a barlangból, perceken belül csurom vizesek
lesznek.
Komótosan öltözködtek, és a férfi szinte sajnálkozva nézte a
partnernőjét. Milyen kár, hogy halott! Nem valami nőies, de azért
meglehetősen csinoska. És milyen fiatal!
Calver most először gondolkodott el azon, amióta megtudta Pere
Codrerről, hogy nő, hogy vajon hány éves lehet? Tizenöt vagy huszonöt?
Vagy esetleg harminc? Harmincnál semmiképpen nem lehet több! De
inkább tizenöt…
– Semmire sem emlékszel a múltadból? – kérdezte, miközben
kelletlenül rángatta magára félszáraz nadrágját.
A lány már végzett az öltözködéssel; nem volt nehéz dolga, hiszen
mindössze a szakadozott, vérfoltos, narancsszínű inget és a vastagabb
köntöst kellett magára öltenie. A köntös combközépig ért neki, de ez alatt
nem viselt semmit.
– Már elmondtam mindazt, amire emlékszem – felelte álmodozva, és
abból, hogy közel nyújtogatta hosszú lábait a lángokhoz, arra lehetett
következtetni, hogy nem akaródzott neki elhagyni a tűz melegét. –
Semmi másra nem emlékszem, csak arra, amit már hallottál.
– És azelőttről? – kérdezte Calver. – Úgy értem, mielőtt magadhoz
tértél ott, a völgyben…
A lány a fejét rázta.
– Azelőtt… teljes a sötétség.
– De valamire biztosan emlékszel – nógatta Calver. – Hiszen tudsz
beszélni, gyanítom, hogy számolni is, ismered a színeket és beszéled a
persi nyelvet. Gondolom, ezeket nem azóta tanultad meg.
– Nem. Legalábbis azt hiszem.
Calvernek eszébe jutott valami.
– Kíváncsi lennék… Figyelj csak! Mondj valamit zhíliül!
– Mi?
– Abból, amit rólad tudok, úgy gondolom, hogy zhíli vagy. Tehát
következésképp zhíli az anyanyelved. És ha nem tévedek, ugyanolyan
tisztán kell emlékezned a saját nyelvedre, mint a persire, amin most
beszélünk.
A lány szeme élénken felcsillant, és elismerően mérte végig Calvert.
– Ez…
 – Emlékszel vagy sem? – türelmetlenkedett a férfi. – Mondj valamit
zhíliül! Rajta! Legalább ennyit tudni fogunk!
A lány csak egy pillanatig habozott.
– Oy, et ars dirig, Calver etde Spiedy – mondta könnyedén. – Eyamme
bork ette etis!
– Fantasztikus! – csapta össze a kezét Calver. – Folyékonyan beszélsz
zhíliül! Zhíli vagy!
– Oy, et mia zhilien, hum mia luong et theer.
– Mit mondtál? – kérdezte vidáman Calver. – Én csupán annyit tudok
zhíliül, hogy „oy” az „igen”, „mia” az „enyém”, „beliemea” a
„szűzleány”, „orruo” pedig „arany”.
– Azt mondtam, hogy „igen, igazad van, Fürge Calver, folyékonyan
beszélek”. És utána pedig azt mondtam, hogy hálás vagyok neked, amiért
erre ráébresztettél. Máris többet segítettél, mint amire magamtól képes
lettem volna rájönni. Nagyon örülök, hogy megmentettem az életedet.
– Nos, e tekintetben osztozok az örömödben. És annak is örülök, hogy
segíthetek. Hm, a történtek után… gondolom, tartozok neked ennyivel.
Lássuk, hátha kideríthetünk még mást is a nem tudatos emlékeidből!
Most még úgy sem állt el teljesen az eső, melegedjünk pár percet!
A lány a lángokat nézte, aztán ismét Calverre pillantott.
– Lehet, hogy mégsem zhíli vagyok – jelentette ki bizonytalanul.
– Ugyan! Hiszen folyékonyan beszélsz zhíliül!
– Gred, dregh ard brean khennad drenien, Hgregear Calver.
Calver a homlokát ráncolva meredt a lányra.
– Mit mondtál? Légy szíves, ne beszélj zhíliül!
– Éppen ez az – váltott vissza a lány persire. – Most nem zhíliül
beszéltem, hanem drénül. Ugyanolyan könnyedén beszélem a drén
nyelvet, mint a persit vagy a zhílit, és… és azt hiszem, tudok még más
nyelveket is. Khitairit, dolbit, grumashit, vyvrgernit, merronit és… talán
még másokat is.
– Gradoran átkozott nevére! – sziszegte Calver. – Kész beszédtudós
vagy! Hogy sajátíthattál el ilyen sok nyelvet ilyen fiatalon? Egyáltalán,
hány éves vagy?
A lány eltöprengett ezen a kérdésen.
– Fogalmam sincs, mikor tanultam meg ezt a sok nyelvet… és azt sem
tudom, hány éves vagyok.
– Lehetetlen! Az ember… egyszerűen tudja magáról, hogy hány éves!
– Az ember talán tudja. Ám én most már azt hiszem, nem vagyok
ember. Valami más vagyok. Bár azt nem tudom, hogy micsoda. És azt
sem, hogy miért lettem ilyen… zombi.
Calver ezt az utolsó megjegyzést szinte meg sem hallotta; ő leragadt a
lány életkoránál.
– Próbálj emlékezni! Hány nyarat éltél? Ha pontosan nem is tudod,
azért nagyjából biztosan meg lehet saccolni. Húszat? Huszonkettőt? Vagy
csak tizenötöt?
– Nem emlékszem semmire, de talán úgy tizenhat lehetek. A testem
mondja ezt nekem, nem az emlékeim. De lehet, hogy tévedek, és rossz a
megérzésem.
– Tizenhat? – fontolgatta Calver. – Voltaképpen nem lehetetlen.
Először, mármint amikor lányként láttalak viszont, én is tizenöt körülinek
gondoltalak. Mellesleg ez esetben egyidősek lennénk… én is tizenhat
vagyok.
– Igazán? – Semmi szín nem volt ebben a kérdésben.
Egy darabig csendben maradtak. Mindketten a tűzbe révedtek, és
hallgatták a lassacskán elhamvadó tűz megadó ropogását, a nedvesebb
ágacskák sercegését. Már az utolsó darab tűzifát is felfalatták a meleget
adó lángokkal, és már csupán a legvaskosabb ágak tartották a tűzben az
életet. Mindketten tudták, hogy a lángok perceken belül elenyésznek, s
aztán már csak a parazsak adnak némi meleget.
Odakinn ugyanolyan sötét volt, mint amikor idetaláltak, de az eső már
nem zuhogott olyan hevesen; enyhe szitálássá szelídülve motoszkált a fák
és a bokrok között, mintha az esőcseppek korábban lehullott fivéreiket
keresnék.
– Kérdezhetek valamit, Fürge Calver? – szólalt meg váratlanul a lány,
és nem nézett fel a tűzből.
– Aha – motyogta a férfi.
– Milyen ember vagy te, Fürge Calver?
– Hogy érted ezt?
– Úgy, ahogy mondom. Csak tudni szeretném, mit gondolsz magadról.
Eltöprengtél valaha azon, hogy miféle ember vagy? Hogy miért születtél?
Mire rendeltettél? Mit miért csinálsz?
– Hát, az igazat megvallva…
– Én már tudom, hogy az élet mulandó, és ennek tudatában szívesen
eltöprengenék magamon, ám én még önmagamat sem ismerem. Én nem
tudom, miféle ember vagyok… vagy voltam… de te biztosan ismered
önmagadat.
– Ahogy vesszük. Mire vagy kíváncsi?
– Mit kell felajánlanom ahhoz, hogy mellettem maradj és segíts nekem
megtalálni az elveszett múltamat?
– Mit akarsz tőlem?
– Azt, hogy segíts nekem! Érzem, hogy te nagyon sokat segíthetsz.
Nincs senki más, akihez fordulhatnék. Csak te vagy! Csak te vagy
nekem! Te vagy számomra a minden!
– Na, ne viccelj!
A lány a kezébe temette az arcát; nem tudni, miért. Talán el akarta
takarni az arcvonásait, de az is lehet, hogy így jobban tudott gondolkodni.
– Kísértet vagyok, egy zombi… egy két lábon járó hulla, aki beszél és
gondolkodik.
– Hát, az az igazság, hogy… talán meg kellene jobban vizsgálni ezt a
kérdést.
– Miért nem tudok meghalni, mint más normális ember? Miért kell
még mindig élnem?
– Nos, ez fogós kérdés. Talán azért, hogy megmutasd nekem a kincs
rejtekhelyét…
– Nem tudom, mi történik velem, de van egy olyan érzésem, hogy ez
az egész nem a véletlen műve. Talán valamiféle rendeltetésem van az
életben, s addig nem halhatok meg, amíg azt be nem végeztem. Nagyon
fontos dologról lehet szó, ha még a halállal is képes vagyok dacolni. Meg
kell tudnom, hogy mi az a feladat, s minden erőmmel azon lenni, hogy
elvégezzem… Ám egyedül képtelen vagyok. Gyenge vagyok. Tudatlan
vagyok. Kell valaki, aki segít, aki bátorít, aki kitart mellettem… És ezért
akarom tudni, mivel vásárolhatom meg a hűségedet… a barátságodat?
Calver kényelmetlenül megköszörülte a torkát.
– A barátságomat? Nos, ha valóban ott lesz az arany, ahol mondtad, a
barátságom azon nyomban a tiéd. Erre szavamat adom!
– De vajon meddig? – kérdezte a lány. – Amíg az utolsó aranyat is el
nem költöd? Vagy elhagysz már az első órában?
– Buta beszéd.
– Örökké nem vigyázhatok rád. Nem leshetem állandóan, hogy mikor
szöksz el tőlem. És nem is akarom. Nem akarlak kényszeríteni semmire.
Azt akarom, hogy a szabad elhatározásodból maradj mellettem! Légy a
társam! Segíts nekem!
Calver a fejét ingatta.
– Nézd, ez nem ilyen egyszerű. Nekem megvan a saját normális
életem, és neked is… Illetve, neked is van valami, ami egyáltalán nem
megszokott, nem is normális, és a szó szoros értelmében talán életnek
sem nevezhető… Na, szóval, amondó vagyok, hogy vizsgáljuk meg előbb
azt az aranyat, majd aztán elfecsegünk a lényegtelenebb dolgokról…
– Én azonban szeretnék tisztán látni veled kapcsolatban – jelentette ki a
lány. – Milyen ember vagy te, Fürge Calver? Megbízhatok benned?
Válaszolj őszintén! Ha az igazat mondod, semmit nem veszítesz. Az
ígéretemet mindenképpen megtartom, nekem nem kell az arany, neked
fogom adni… hiszen már eddig is épp eleget segítettél. És megkapod a
drágaköveket is. És ha úgy döntesz, hogy segítesz engem, én is a
segítségedre leszek. Fogalmam sincs, miféle varázslatos erők lakoznak
bennem, de mint tapasztalhattad, tudok repülni, tudok… gyilkolni, és
még sok minden mást is. Ha segítesz, én leszek az őrzőangyalod, s
megvédelek bármitől és bárkitől, amennyire a képességeimtől telik… És
annyi aranyat, vagyont szerzek majd neked, amiből gondtalanul
megélhetsz életed végéig. Ezt ajánlom, ha mellém állsz. Ám egyvalamit
kikötök. Ha hajlandó vagy segíteni, őszintén beszélj, tiszta szívedből!
Nos, mi a válaszod, Fürge Calver? Segítesz nekem? Velem tartasz?
Calver azon kapta magát, hogy már nem érez félelmet, sem
idegenkedést, amikor a lányhoz intézi a szavait. Ebbe a barlangba még
kényszerből jött, és eleinte leste a lehetőséget, miképpen menekülhetne.
Azonban az elmúlt félórában megenyhült a lelkében a feszültség, és
hajlamos volt arra, hogy ne csupán egy lélektelen élőhalottat lásson a
lányban. A kíváncsiságát felkeltette a lány különös sorsa, és szinte gyötrő
vágy kínozta, hogy magyarázatot kapjon az egymást követő kérdéseire.
Ki ez a lány? Hogy kerül ide? Honnan tud ennyi nyelvet? Mi módon
képes varázsolni? És ami a legfurább: hogyan élhet még azok után, hogy
háromszor is elvették az életét?
Lehet, hogy Pere Codrernek is kilenc élete van, mint a pék
macskájának?
Meglehet.
Azon is eltöprengett, hogyan tovább. Amióta objektíven szemlélte a
dolgokat, el kellett ismernie magában, hogy a lány a szó szoros
értelmében megmentette az életét. Ha nem lép közbe, az az aljas Ramos
megölte volna! Hálával tartozik ezért a lánynak. Ő, Calver Wonlow, aki
néha gondolkodás nélkül szúrt hátba számára közönyös embereket,
ismerte és mindig is tiszteletben tartotta a hála érzését. Sok becstelen
dologra kapható volt, ha az érdeke úgy kívánta, mégis ott kuporgott a
szíve szögletében egy gombócnyi becsület, amely néha esztelen dolgokra
ragadtatta. Bármikor készséggel kijátszotta és megrövidítette a saját
cimboráit is, ha úgy hozta a lehetőség, de mindamellett azt a pénzt, amit
elorzott előlük, azt többnyire nagylelkűen megosztotta velük. Ha
másképp nem, akkor ő fizette az esti tivornyákat, a nagy zabálásokat vagy
éppen az olcsó kurvákat. Abban, hogy néha kijátszotta saját cimboráit,
nem igazán az anyagi haszonszerzés motiválta. Egyfajta bizonyítási vágy
volt ez önmaga felé, amelyben mindahányszor azt nyilvánította ki, hogy
minden gúnyolódás ellenére ő igenis ér annyit, mint a többiek. Sőt, akár
annyit is, mint a másik három együttvéve.
Calver számos megvetendő tulajdonsággal rendelkezett, s ezt tudta is
magáról. Azonban voltak olyan pozitív tulajdonságai, amikre nagy
hangsúlyt helyezett. Ő sosem volt gonosz. Amikor megölt vagy kirabolt
valakit, pusztán a természet törvényét érvényesítette. Ölj, vagy téged
ölnek meg! Egyél, vagy légy étek! Mint ahogy a farkas megeszi a
bárányt, és sohasem fordítva.
Azonban bármilyen zordak voltak is az életben maradás törvényei,
Calver hordozott a szívében az alkalmi tisztesség mellett egy parányi
melegséget és igazságérzetet, s talán éppen ez a magyarázat arra, hogy
nem bizonyult jó tanítványnak Komor Gradoran keze alatt. Neki volt
szíve, és nem mindig a saját érdekeit hajszolta. Néha – ha nem is gyakran
– eltöprengett más emberek problémáin is.
Nem ő volt kegyetlen, hanem a világ, amelyben élni kényszerült.
Azt persze tizenhat évesen még csak nem is gyanította, hogy amikor
évekkel később megkeseredetten, gyilkolástól megkopott vívótőrrel a
kezében visszagondol majd erre az időszakára, jelenlegi filozófiáját az
ifjúkor bohó és naiv esztelenségének tudja majd be.
Most azonban még valóban romantikus lélek volt, s hogy így
átgondolta a dolgokat és a tűz mellett elbeszélgettek, talán akkor is
hajlandó lett volna segíteni a szomorú lánynak, ha az nem ajánl fel egy
ládányi aranyat viszonzásképpen. De ha már ekkora vagyon van
kilátásban, az sem megvetendő.
Csak meg ne feledkezzen a nagy igyekezetben a drágakövekről!
Elhatározta hát, hogy segít a lánynak, amennyire tőle telik, és megoldja
a problémáját. Hogy miért? Talán azért, mert megsajnálta. Ahogy a
leányzó ott ül a tűz mellett egy szál ingben és köntösben, s azt sem tudja,
hogy ki ő, meglehetősen szánalomra méltó.
Ráadásul a sajnálat mellett volt még valami, ami Calvert a döntésében
motiválta. Ő zúdította a katasztrófát a lányra azzal, hogy orvul hátba
szúrta, s emiatt bűntudatot érzett. Az ember el sem képzeli, mennyi
bánatot és bajt okozhat azzal, ha csak úgy egyszerűen idegen embereket
gyilkolászik! Hátba döf valakit pár arany reményében, s aztán a végén
kiderül, hogy az áldozat is ember volt, vannak szerettei, vannak barátai,
akik siratják, akik hiányolják. Vagy mint a példa mutatja, az áldozat még
meghalni sem tud; új életre kel a sírjából, s aztán csak szomorkodik, hogy
az embernek megesik rajta a szíve.
Azt még nem tudta, hogyan adagolja majd be a cimboráinak, hogy a
keresett élőhalott segítségére szegődik, de erre is támadt ötlete. Ismerte
jól a társait, és tudta jól, hogy akár az ördöggel is cimborálnának, ha jó
fizetség lenne kilátásban. És ha igaz, amit a lány mondott, aranyakban
nem lesz hiány.
És valószínűleg ördögben sem.
Calver sóhajtott.
– Segítek neked – mondta végül. – Melletted maradok, ameddig
szükséged van rám… vagy ameddig mindketten jónak látjuk.
A lány szemében örömkönny csillant.
– Ó, Calver!
Csaknem a fiú nyakába ugrott nagy örömében a tűz fölött, Calver
azonban figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Egyvalamit azonban én is kikötök. Nem a szolgád leszek, hanem a
társad. Nem tűröm a parancsolgatást, és nem fogom én végezni helyetted
a piszkos munkát! Erre nagy hangsúlyt helyezek.
– Elfogadom.
– Remek – mosolyodott el Calver, és ösztönösen előre nyújtotta a
tenyerét. – Kezet rá!
A lány jobbja megrezdült, mintha el akarná fogadni a kézszorítást, de
aztán félszegen visszahúzta.
– Én élőhalott vagyok – bökte ki végül. – A kézfogás emberi szokás.
Calver zavartan hümmögött; az igazat megvallva nem szívesen
parolázott volna egy élőhalottal. Erről eszébe jutott még valami.
– Hogy szólítsalak? – akarta tudni. – Ha társak leszünk, ezt tudnom
kell. Nem hívhatlak mindig úgy, hogy „te lány”, hiszen van neved. Mit
szeretnél inkább? Úgy szólítsalak, hogy „Pere”, vagy hogy „Codrer”?
Vagy van esetleg valami beceneved?
A lány hosszan gondolkodott.
– Van egy név, ami néha fel-feltűnik a fejemben – mondta halkan. –
Sokkal közelebb áll hozzám, mint az a név, amit te mondtál. Mármint a
Pere Codrer. Ez számomra nem jelent semmit. Valószínűleg csupán egy
álnév volt, amit választottam. De ez a név, ez olyan, mintha mindig is így
hívtak volna…
Calver kegyesen intett.
– Hadd halljam! Úgy foglak szólítani!
 – Szqülla.
– Szqülla? – lepődött meg Calver. – Ki sem tudom ejteni. Miféle név
ez?
– Nem tudom.
– Nem tudod?… Gradoran bús kedvére… biztos vagy abban, hogy így
szólítsalak? Olyan, mintha tüsszentenék, amikor kimondom. Sz-sz-
szqülla!
A lány sóhajtott.
– Nem tudom. Semmiben sem vagyok biztos.
Calver együtt érzően bólintott.
– Jól van, Szqülla. Mostantól így szólítalak. Szqülla! Az eszem áll
meg! Micsoda név! Biztos, hogy ez a neved?
– Nem tudom. De… azt hiszem.
– Gratulálok, Szqülla! A legjobb úton haladsz, hogy megtaláld a
múltadat. Mostantól kezdve van neved!

Még jó tíz percen át beszélgettek halkan erről-arról, és Calverben most

már szinte teljesen felengedett minden feszültség. Nagy őszinteségében
már-már szinte azt is bevallotta, hogy voltaképpen ő volt az, aki első
ízben hátba döfte a völgyben. Az utolsó pillanatban azonban ügyesen
elharapta a szót, és sietve más témára váltott. Közömbös dolgokról
beszélt: a cimboráiról, hányatott gyermekkoráról.
A lány szórakozottan hallgatta, de úgy tűnt, nem egyszer hosszú
percekre elkalandoztak a gondolatai.
Aztán egyszer csak az eső elállt. És mintegy varázsütésre a felhők is
oszlani kezdtek, s a keleti égbolt alján fakó sávok derengtek fel.
– Hajnalodik – mondta Calver, fáradtan ásított, és gyanakodva
pislogott a lányra.
Szqülla meglepetten ráncolta a homlokát, aztán szarkasztikusan
elmosolyodott.
– Ha arra gondolsz, hogy most befekszem a síromba, és alkonyatig ott
pihenek, megnyugtathatlak. Eddig még nem műveltem ilyet. Hacsak nem
vesszük azokat az időszakokat, amikor akaratomon kívül takaróztam
földdel…
Calver a szemöldökét ráncolta.
– Figyelj csak! Nyilván egy percnyit sem aludtál azóta… amióta az
eszedet tudod, igaz?
A lány vállat vont.
– Két-három órát. De nem a síromban, hanem egy ehhez hasonló
barlangban. És nem nappal, hanem alkonyatkor.
Calver figyelmesen megnézte társnőjét.
– Nem érzel álmosságot? Fáradtságot?
A lány tágra nyitotta nagy, világoskék szemét.
– Miért kérdezed?
– Hát, csak úgy – magyarázta Calver. – Kíváncsi vagyok, mennyire
vagy…
– Hogy mennyire vagyok hulla?
– Épp ellenkezőleg. Hogy mennyire vagy élő. Ugyanis, ahhoz képest,
hogy már háromszor is szagoltad alulról a békatrágyát, meglehetősen
emberien viselkedsz. Beszélsz, mosolyogsz, szomorkodsz, fázol és még
könnyezel is… Megvallom, nem sokat tudok az élőhalottak
lelkivilágáról, de erősen gyanús ez az egész.
– Mire akarsz kilyukadni?
Calver vállat vont.
– Hagyjuk! Most nincs idő filozofálgatásra. A lényeg az, hogy adandó
alkalommal majd tüzetesebb vizsgálatnak kell alávetnünk az állapotodat.
Lehet, hogy valami érdekes következtetésre jutunk.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom.
A lány szomorkásan húzta el a száját.
– „Nem tudom”? Ez az én szövegem, Calver!
– És még humorod is van! – sóhajtotta a férfi. – Kezdelek
megkedvelni!
A lány gyanakodva pillantott rá, de nem szólt egy szót sem. Aztán
összehúzta magán a köntösét, és felállt.
– Indulunk?
Calver gyomra hangosan megkordult, és a fogai is összecsikordultak,
ahogy vágyakozva nyelt egyet. Szeretett volna enni valamit. És inni
valamit.
– Azt mondtad, fél napi séta?
– Fél nap gyaloglás. Erőltetett menetben.
– Hajjaj!
– Repülve viszont – tette hozzá a lány halkan – másfél óra alatt ott
lehetünk.
– Ezt felejtsd el! – intette le Calver ellentmondást nem tűrően. – Lehet,
hogy örök barátságot fogadtunk, de ez nem jelenti azt, hogy hagyom
felcibálni magam a felhők közé, ahonnan bármikor lepottyanthatsz!
– Nem ejtenélek el…
 – Elég! Egy szót se többet erről! Repülés nincs! Gyalog megyünk.
Szqülla megvonta kecses vállát, aztán zavartan köhintett. Ez is olyan
átkozottul emberszerű gesztus volt, hogy Calver már nem tudta, mit
gondoljon.
– Be kell vallanom valamit – motyogta a lány.
– Ez rosszul kezdődik.
– Talán mégis jobb lenne repülni. Gyorsabban ott lehetnénk…
– Figyelj rám, Szqülla! – mondta Calver oktatóan. – Nem ismétlem el
még egyszer. Amit Calver Wonlow egyszer kijelent, azt nem változtatja
meg. Megértetted? Azt mondtam, hogy semmi pénzért nem vagyok
hajlandó repülni, és ehhez tartom magam. Értve vagyok?
– Igen, de én csak…
– Nincs semmi „de”! És zárjuk le a témát. Gyalog megyünk és
punktum!
– Csak azért mondtam, hogy repüljünk – erősködött a lány elszántan –,
mert azt hiszem, hibát követtem el.
Calver a homlokát ráncolta. Ám mielőtt kérdésekbe önthette volna a
gyanúit, a lány zavartan folytatta.
– Ne haragudj rám, Calver, de hazudtam neked!
– Gradoran szent fülére! Miket beszélsz?
– Az arany…
– Ugye, nem akarod azt mondani, hogy nincs is arany! És a
drágakövek… A francba, Szqülla! Ez túlmegy minden határon! Nem
tudom, ezek után mit vársz még tőlem! Rögtön az elején így átversz
engem! Ez… ez gusztustalan!
– Várj, kérlek, hallgass meg…
– Nincs arany! Hazudtál! Ez példátlan!
– Van arany – kiáltotta dühösen Szqülla. – Nem ebben hazudtam. Van
arany, egy teljes ládányi. Ott van, ahol mondtam. Ott van a Persionba
vezető úton, a városodtól tizenöt mérföldnyire. Csak éppen… nem
rejtettem el!
Calver valami nagyon csúnyát akart mondani, de inkább elharapta a
szavait. Nem szabad vesztegetni az időt, hiszen lehet, hogy épp ezekben a
percekben találja meg valaki a hatalmas kinccsel teli ládát…
– Repülve mennyi idő alatt érnénk oda? – hörögte felindultan.
– Úgy… másfél óra.
– Egy órát kapsz, hogy odaérjünk, nem többet! De aztán szárnyaljunk
ám, mint a sasmadár!
 Calver azt hitte, ez a repülés valamiféle hosszas előkészületet igényel.
Számos varázsló megfordult Draxionban, akik némelyike pár ezüstért és
rézkanyiért hajlandó volt bemutatót tartani a város piacterén. Calver
sejtette, hogy ezek a „piaci” varázslók nem „olyan igazi” varázslók, ám
ettől függetlenül a varázsolás művészetét máshogy nem is tudta
elképzelni. Percekig tartó hadonászás, karlengető rikoltozás,
ugrabugrálás, torokhangú varázsigék felsorolása, láthatatlan rúnák
rajzolása a levegőbe, s aztán hopp: már meg is jelenik egy csokor virág a
nagy varázsló kezében! Vagy egy aranytallért változtat át szemvillanás
alatt az ujjai között rézkanyivá, vagy már ugrálnak is a riadt szemű
nyulak a kabátjából, vagy ilyesmi… A leghatalmasabb varázslók füstöt
eregetnek a szájukból, némelyek még a szemükből is; de nem egyik
pillanatról a másikra, hanem hosszas előkészületek után.
Ehhez képest Szqülla idegesítő módon tíz másodperc alatt végzett az
előkészületekkel.
– Készen állsz?
– Egy frászt! – morogta Calver. – Csináld rendesen, annak rendje s
módja szerint! Ugyan sietős a dolgunk, de nem annyira, hogy elcsesszünk
valamit a nagy sietségben! Ha te itt összecsapod az előkészületeket, még
történhet valami kellemetlen! És annyit mondhatok, ha elkezdek zuhanni
lefelé a felhők közül, hát… nem állok jót magamért!
– Minden rendben lesz – nyugtatta a lány.
Calver azonban nem engedte magát megtéveszteni, és addig
vitatkozott, míg végül Szqülla is belátta, hogy igaza van.
– Jól van, rendesen csinálom.
Aztán a lány Calver kívánalmai szerint „annak rendje s módja szerint”
elvégezte az előkészületeket. Azaz: összevissza kalimpált vékony
karjaival, érthetetlen szavakat suttogott, melyek egyike rendkívül
hasonlított a „kruchsak”-szóra, amely zhíliül annyit tesz, mint
„okoskodó, lökött alak”. Majd pedig mindenféle dolgokat rajzolt maga
elé a levegőbe, végül a szemét forgatva, sztentori hangon szólalt meg.
– A varázslat készen áll, Calver – bőgte. – Készen állasz te is?
Calver egy „így már mindjárt más” arckifejezéssel nyugtázta a
szavakat.
– Készen állok a repülésre, hatalmas mágus – válaszolta szertartásosan.
A lány megnyikkant, de nem nevetett, hanem további érthetetlen
szavakat dörmögött. Csak a szeme csillogott szokatlan fénnyel.
– És most – váltott át hirtelen persi nyelvre – egy időre magamhoz
veszem a súlyodat, Calver, hogy súlytalanná válj!
 – Mi? – hörögte a férfi, és érezte, hogy a félelem ismerős markai
fojtogatják. – Mi a francnak?
– Mert a varázslat így kívánja – felelte szertartásos ünnepélyességgel a
lány. Majd valamivel emberibb hangon tette hozzá: – Ha nincs súlyod,
könnyebben cipellek, és ha véletlenül elejtenélek… ami természetesen
nem fordulhat elő… akkor nem zuhansz le a földre a felhők közül
élettelen kődarabként, hanem úgy lebegsz majd alá, mint egy könnyű
tollpihe a nyári szellőben.
Calver tágra nyílt szemmel, idegesen nyelt egyet.
– Hogy volt ez? Úgy gondolod, hogy leejtesz?
– Ez csupán óvintézkedés. Mert ha például az én szívem felmondja a
szolgálatot a levegőben, és teszem azt, alázuhanok a mélybe és szörnyet
halok… te nem fogsz velem együtt lezuhanni. Te szép kényelmesen
lebegsz alá, és nem esik semmi bajod.
– Ah, értem – könnyebbült meg Calver. De aztán újra a homlokát
ráncolta. – És aztán… úgy kell leélnem az életemet? Súlytalanul? Elfúj
majd az első erősebb szél?
– Már miért fordulhatna ez elő? – kérdezte Szqülla, árnyalatnyi
türelmetlenséggel a hangjában.
– Hát, abban az esetben, amit te említettél… ha te esetleg meghalsz…
akkor nem lesz senki, aki leszedje rólam ezt a tollpihéző varázslatot, s
akkor toll-piheghetek életem végéig.
– Gradoran szent nevére! – suttogta Szqülla a társától hallott egyik
szitkot, és közben a szemét forgatta. – Miféle ostobaságokat beszélsz?
Calver idegesen tördelte az ujjait; nem akart sem ostobának, sem pedig
gyávának látszani újsütetű társa előtt.
– Ne hidd, hogy gyáva vagyok, vagy ostoba, vagy ilyesmi… csupán
szeretek mindenre előre gondolni… Jó ha tudja az ember, hogy mire
számíthat! Tudod, hogy van ez! Csak egyszer élünk! Bocs… ez csak egy
ostoba mondás, amit az egyik cimborám, a barom Bredan szokott
mondogatni. Na persze ő úgy mondja: „E'ccer élünk!”… Rád nem
vonatkozik. Tisztelet a kivételnek!… Nos, hol is tartottunk?
– Nem foglak elejteni, és szívrohamot sem kapok – összegezte
türelmetlenül Szqülla. – Kár volt egyáltalán szóba hozni. A repülés egy
egészen szokványos varázslat, amit már legalább egy tucatszor
alkalmaztam. Most sem lesz semmi gond. De ha lenne, neked akkor sem
esik bajod, ezt megígérhetem. És ha én valami csoda folytán
meghalnék… amire a történtek ismeretében meglehetősen csekély az
esélyem… a varázslat pár óra múltán magától lefoszlik rólad, s nem fog
elfújni semmiféle szél. Hacsak nem valami gigászi hurrikán.
– Jól van, jól – morogta sértődötten Calver. – Fölösleges gúnyolódnod.
Örülj, hogy kettőnk helyett is előre gondolkodom.
– Örülök – biccentett a lány nem titkolt sietséggel. – Készen állsz?
Kezdhetem?
Calver összeszorította a fogát, és gyűlölte magát a gyávaságáért. De
azért bólintott.
Szqülla valami érthetetlen szót suttogott, és Calver megkönnyebbült.
No, nem lelkileg; csupán a súlya hagyta el. És a férfi úgy érezte, hogy ez
a súly hatalmas kőkolonc gyanánt a lelkére nehezedett.
– Már nincs súlyod – suttogta a lány. – És most… meg kell érintselek!
Calver az ajkába harapott, és halált megvető bátorsággal nyújtotta előre
a kezét, bár tudta, hogy a keskeny ujjak érintésekor jeges hangyák fognak
rohangálni a csuklójától a háta közepéig.
Azonban ebben is tévedett.
Szqülla ujjai gyengéden kulcsolódtak a csuklójára, és nem tudták
teljesen átfogni azt. Mert bár Calver gyáva volt ugyan, de nem izomtalan.
Alkarján az izmok különösképpen megvastagodtak a rendszeres
testgyakorlástól. Súlyt emelt. Ámbár nem tudta volna megmondani, hogy
az utóbbi négy évben felemelt söröskorsók súlya összességében hány
tonnát tehetett ki.
Nem keveset, az bizonyos.
Amikor a lány ujjai a bőre közelébe kerültek, akaratlanul is felállt a
szőr a csuklóján. Azt képzelte, hogy felordít majd, amikor megérzi a
jeges ujjak érintését. Azonban a vékony ujjak egyáltalán nem tűntek
jegesnek, sőt inkább forrónak hatottak. És Calver esküdni mert volna rá,
hogy a finom bőrön át érzékelt egy fura lüktetést, amelyet a lány szívének
ritmusa diktálhatott.
Miféle hulla az, akinek van szívverése és olyan forró a bőre, mintha
lázas lenne?
– Öh! – nyögte Calver.
– Mit mondtál?
– Nem érdekes. Csak repüljünk már, mielőtt valaki elorozza az
aranyamat!
A lánynak nem kellett több biztatás. A tűzforró ujjak valamivel
erősebben szorultak meg Calver vaskos csuklóján – de nem érték át azt –,
s a férfi úgy érezte, kirántják a lába alól a talajt.
– Gradoran sz…
Inkább nem fejezte be a szitkot. Behunyta a szemét, mert gyanította,
hogyha ezt nem tenné, mindent összehányna maga alatt.
– Nyugalom! – hallotta a lány megnyugtató hangját a közvetlen
közeléből.
Calver úgy szorította össze a szemét, hogy szinte fájt, és erősen
koncentrált a hányingere leküzdésére, de nem érzett semmit.
– Már repülünk? – dörmögte ellenségesen.
– Most már igen! – nevetett a lány, és nem volt szükség további
magyarázatra.
Calver arcát hideg szél pofozta – jobbról, balról, jobbról, balról, balról,
jobbról –, s orrlikaiba jéghideg levegő áramlott; egy pillanat alatt megtelt
a tüdeje az eső utáni nedvterhes, friss levegővel.
Aztán a szél, amely kezdetben pofozta, megkönyörült rajta, s kezdeti
tépázás után átment simogatóba. Az északi szél Calver arcát cirógatta, és
érthetetlenül susogott, sziszegett a fülébe. Már nem is volt olyan
kellemetlen az egész.
– Már repülünk? – kérdezte ismét, de nem kapott választ. A lány vagy
nem hallotta a halk kérdést, vagy nem tartotta érdemesnek a válaszra.
Calver még mindig nem nyitotta ki a szemét. És egyelőre nem is
kérdezősködött. Nyilvánvaló volt, hogy repülnek, ámbár a testsúlya
hiánya miatt az egészből nem sokat érzékelt.
Életében csupán egyszer repült. Amikor kényszerűségből leugrott a
Rodrets-hágónál a mélyben csobogó folyóba. Valóságos halálugrás volt;
csoda, hogy túlélte. Nem szívesen ugrott, de ha nem teszi, a haramiák
biztosan kinyírják. Ezért hát a biztos halál helyett a kevésbé biztos halált
választotta. És túlélte.
Akkor csupán pár másodpercet repült, de az egészen más volt, mint
most. Egyrészt a zuhanás közben a gyomra összes tartalma a szájába
szaladt. Majd a száján át ki a szabadba… Másrészt akkor semmi másra
nem tudott gondolni, csak arra a sziklára, amin majd szét fog kenődni.
Valahogy azonban elkerülte a sziklát, hideg hullámok közé csobbant,
és bár csaknem megfulladt, valahogy mégiscsak életben maradt.
Nos, az a repülés egészen más volt. Jóval kellemesebb. Ám a szemét
akkor is csukva tartotta.
A szél egyre hevesebben susogott, sziszegett, köpködött Calver fülébe,
s ebből a fiú arra következtetett, hogy a lány fokozatosan gyorsít a
repülés tempóján. A szemét még mindig nem merte kinyitni. Azt
mondogatta magának, hogy nem veszít semmit. Hiszen még biztosan tök
sötét van, és nyitott szemmel sem látna semmit.
Meg aztán, ha a felhők között repülnek, a hatalmas égi dunyhák puha
tollai úgyis eltakarnak minden más látványt.
Repültek.
– Repülök – mondta egyszer csak Calver. Majd kiáltotta. – Repülök!
– Mi? – hallotta a lány hangját.
– Repülök! Repülök! – ujjongott Calver, de a szemét még mindig nem
nyitotta ki.
Repültek.
És úgy jó félóra múlva Calver kinyitotta a szemét. Egyelőre csak a balt.
Homályos foltok suhantak el alatta, semmit nem bírt kivenni. A
testsúlyát még mindig nem érezte; a lány ujjai bársonyosan simogatták a
csuklóját.
Calver kinyitotta a jobb szemét is. A látvány nem sokban módosult.
Homályos foltok suhantak el alatta ellenkező irányba, és messze a
horizonton a fehér fénysáv egyre szélesedett. Épp abba az irányba
repültek.
– Szqülla! – kiáltotta. – Szqülla! Hallasz engem?
A lány nem felelt.
Pedig ott lebegett mellette. A csuklóját fogta, és olyan volt, mintha egy
láthatatlan platformon állna. Nem függőlegesen állt, de nem is hasalt,
mint ahogy Calver a repülést elképzelte. Olybá tűnt, mintha
megközelítőleg negyvenöt fokos szögben előre hajolna, s mereven tartott
fejjel állandóan a láthatárt fürkészné.
A szeme nyitva volt, de ameddig Calver nézte, egyszer sem pislogott.
– Szqülla!
– Itt vagyok – hallatszott a lány rekedtes alt hangja, de egyáltalán nem
tűnt úgy, hogy „itt van”.
Calver enyhén megborzongott. Az elmúlt órákban már-már hajlamos
volt megfeledkezni arról, hogy újsütetű társa nem lehet normális hús-vér
lény. Most mindez eszébe jutott.
– Szqülla! – sikoltotta.
A lány megrezzent, feléje pillantott, és erőlködve elmosolyodott.
– Fürge Calver?
– Mi a… francot művelsz? Alszol repülés közben?
A lány egy ideig nem felelt, aztán olyan arcot vágott, mint akinek
minden mindegy.
– Hallottad, amit mondtam? – kiabálta felháborodottan Calver. – Ne
merj elaludni, miközben a felhők között repülünk!
– A fák fölött repülünk – kiabálta túl a lány a szél süvítését. – Semmi
értelme a felhőkig emelkedni!
 – A fák fölött?! – sikoltotta Calver, és egy pillanatra ismét behunyta a
szemét. – Akkor pláne ne aludj! Még beleütközünk valami kiálló
csúcsba!
A lány egy darabig hallgatott, aztán megrázta a fejét.
– Nem aludtam.
Calver ezt erősen kétségbe vonta, de mivel épp egy mély szakadék
fölött suhantak el, nem tudott válaszolni a görcsösen összeszorított fogak
miatt. Kissé megnyugodva érzékelte, hogy a torkát végre elkezdi
csiklandozni az ilyenkor szokásos, ismerős hányinger. Végre normális
szinten kezdtek menni a dolgok.
– Okádnom kell! – vallotta meg.
– Tedd! – javasolta a lány, és még csak nem is nézett feléje.
Calver okádott. Hosszan, görcsös rohamoktól meg-megszabdaltan.
– Aminek ki kell jönni, annak ki kell jönni – mondta aztán, amikor
befejezte.
A lány nem válaszolt.
Repültek.
Tizenhat perccel később Calver ismét okádott. És ez némileg zavarba
ejtette. Hiszen a gyomrát olyan üresnek érezte, mint két nappal ezelőtt az
erszényét. Egy árva rézkanyi sem leledzett benne. Mármint az
erszényében.
– Sokáig szálldogálunk még? – kiáltotta csüggedten a második hányást
követően.
A lány most sem válaszolt.
Aztán hosszú, nagyon-nagyon hosszú percekkel később a lány
ereszkedni kezdett.
Ekkorra már teljesen megvirradt, és a nap büszkén kapaszkodott fel a
keleten őrködő hegylánc csúcsaira. Reggel hét körül járhatott az idő.
Calver nagyjából erre az időre tervezte visszatérését Draxionba.
Nos, tévedni emberi dolog!
Szqülla nem keringett a kiszemelt célja fölött, mint egy prédára leső
dögkeselyű, hanem egyenesen leereszkedett a talajra. Calver az egyik
pillanatban még a szemét meresztgetve imádkozott egy névtelen istenhez
(az akaratlan repülők istenségéhez), aztán a következő pillanatban puha
füvet érzett a talpa alatt, és mivel a lány már elengedte a csuklóját, a
lendülettől akaratlanul futni kezdett.
Jó harminc métert futott a lendülettől, mire rájött, hogy ismét van
testsúlya. Nem volt nehéz rájönni. Valami kőben megbotlott, és akkorát
esett, hogy a föld is beleremegett.
 – Hála legyen Esthewarnak! – rebegte hason fekve, és felsóhajtott. –
Megérkeztünk.

Valóban megérkeztek. Egy hosszanti tisztáson hevert, amelynek a

keleti szélén egy alig négy lépés széles patak csobogott, annak partján
pedig egy keskeny szekérút kanyargott, mindenhol követve a folyóvíz
szeszélyes kanyargását. Az út túloldalán pedig egy hol ritkás, hol pedig
áthatolhatatlanul sűrűnek tűnő erdőfal emelkedett. A tisztás hosszában
két-háromszáz lépés is lehetett, míg a szélessége – a szekérutat is
beleértve – a legszélesebb pontján sem haladta meg a húsz lépést.
És ez a minden tekintetben békét és nyugalmat sugárzó tisztás ezúttal a
halál mementóját viselte. A patak partja és az erdő között, megközelítőleg
tizenöt lépésnyi átmérőjű körben legalább harminc hulla hevert síri
nyugalomban.
– Gradoran nyomorult képmására! – sziszegte Calver, és remegő
térddel tápászkodott fel. – Mi a nyavalya történt itt?
A hullarakás központját az a két ekhós szekér alkotta, amely előtt még
a lovak is legyilkolva hevertek. Hogy pontosan miféle halál érte utol
őket, azt Calver első pillantásra képtelen volt megállapítani. Nem talált
sem tollas nyílvesszőket, sem gazdátlan dobótőröket. Az egyetlen gyanús
motívum az a két gödör volt, amely az oldalukon heverő lovak közvetlen
közelében tátongott. Ezek a gödrök nem úgy néztek ki, mintha valaki
kiásta volna. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy kirobbant belőlük valami
rejtélyes erő.
– A jó édes, francos, rohadt istenbe! – suttogta Calver, megfeledkezve
arról, hogy e pillanatban Gradoran vagy Esthewar nevét emlegesse. – Mi
a fészkes fene történt itt?
– Meghaltak – suttogta megilletődött visszafogottsággal a lány. –
Megölték mindet.
– De kik?
– Nem tudom.
Calver egyenként végigjárta a hullákat. A haláluk okát kereste. Nem
találta. Nem látszott rajtuk sem szúrás, sem vágás nyoma. De még csak a
fejüket sem tépték le.
A lovakat nem számolva, összesen huszonheten voltak; ebből
huszonnégyen fegyveresek, ketten a szekerek hajtói, egy pedig amolyan
„uraságféle”. Némelyiküknek apró foltokban alvadt vér látszott apró
sebhelyeken a derekán, a karján, a mellkasán vagy az arcán. De egyik seb
sem tűnt halálosnak. Inkább úgy látszott, mintha a sekély kráterekből
„kirobbant” kövecskék okozták volna ezeket a karcolásokat.
Ám ezek a sebek semmi esetre sem lehettek halálosak.
Viszont kardszúrásnak, buzogánycsapásnak, vagy hasonlóknak nyoma
sem akadt.
Ennek ellenére mégis huszonhét hulla hevert ott mozdulatlanul. Plusz a
négy ló, amik a két szekeret húzták. Azok is csupán csekély sebecskékből
véreztek; mégis döglötten hevertek.
Calver úgy érezte, meg fog fájdulni a feje az értetlenségtől. Mi a fene
történt itt?
Hangosan is feltette a kérdést.
– Mi a fene történt itt?
– Nem tudom.
– Ki ölte meg ezeket a szerencsétleneket?
– Nem tudom.
Calver értetlenül rázta a fejét.
– Legalább egyetlen árva nyílvesszőt látnék! De nincs! Sehol egy
nyílvessző, vagy egy dobótőr… és ezek a szerencsétlenek meghaltak.
Hatójuk kezében van kard, a többieknek még arra sem volt idejük, hogy
elővonják a fegyverüket. Mielőtt megtehették volna… meghaltak!
A lány arca váltakozó érzelmektől rángatózott; Calver szótlanul leste,
megpróbálta kitalálni, mire gondolhat, de semmi értelmes következtetésre
nem jutott.
– Szerinted? – tudakolta. – Mi történt itt?
– Mágia! – sziszegte a lány eltorzult arccal. – Mágia végzett velük.
– Mágia? – visszhangozta Calver, és nem tudta, hogy tamáskodjon
vagy megrémüljön. – Miféle mágia az, amely elintéz huszonhét embert,
mielőtt azok kardot ránthatnának?
A lány arca hevesen rángatózott.
– Nagyon erős mágia – mondta végül.
Calvert ez egyáltalán nem nyugtatta meg.
– A fenébe! – sziszegte. – Miért kellett idejönnünk?
– Az aranyért.
Calver megpróbálta más szemszögből nézni a dolgot, de a halálos
sebek nélküli hullák látványa ismét hányingerre késztette. Ám már nem
maradt mit kiokádnia.
Kiszáradt torokkal nyelt egyet.
– Hol az arany?
A lány már nem repült; egészen szokványos léptekkel az előrébb
veszteglő szekérhez sietett, és a ponyva alá mutatott.
 – Itt. És a drágakövek is.
Calver nem vesztegette az időt. A szekérhez ugrott, felkapaszkodott a
bakra, és undorodva taszította le azt a halott fickót, aki még mindig
veszettül markolta a döglött lovak kantárszárát.
Aztán a következő pillanatban már el is tűnt a ponyva alatt. Egymásra
halmozott állatbőröket talált, s e bőrök alatt egy jókora kőrisfa ládát,
amely fél méter széles lehetett, egy méter hosszú és fél méter magas.
Calver vad hördüléssel ragadta meg, ám a láda olyan súlyos volt, hogy
meg sem bírta mozdítani. Vasszegek zárták le a fedelét.
– Megvan! – dörmögte elégedetten, de ugyanakkor bizonytalanul
Calver. – De… ha nem nyitottad fel, honnan tudod, hogy arany van
benne?
A lány szomorkásan elmosolyodott.
– Én… átlátok a láda falán.
– Aha, értem. És… jó sok aranyat látsz?
– Hát nem keveset.
– Remek.
Calver megpróbálta lerángatni a ládát a szekérről, ám az ereje
elenyészően kevésnek bizonyult. Jószerivel meg sem bírta mozdítani.
– Kurva sok pénz lehet ez!
– Igen, valószínűleg.
– Segítesz?
A lány a homlokát ráncolta.
– Persze. De… mit akarsz vele? Hova akarod vinni?
– Az mindegy – gesztikulált Calver. – Csak el innen! Ez egy forgalmas
útszakasz. Bármikor jöhet erre valaki. El kell vinnünk innen!
A lány a homlokát ráncolta.
– Súlytalanná tehetem, ha kívánod – lehelte végül. – Akarod, hogy
mindenfajta hókuszpókuszokat csináljak a varázslathoz?
– Hát persze; ahogy illik.
Szqülla lelkiismeretesen hadonászott, és láthatatlan rúnákat rajzolt a
levegőbe.
– Abrakadabra, kutyafüle, miegymás… Jó így?
– Tökéletes – lehelte Calver, ugyanis az eddig mozdíthatatlan láda
olyan könnyűvé vált, mintha egy tyúktollat próbált volna elvonszolni. –
Zseni vagy, kislány!
Megragadta a súlytalan ládát, leugrott vele a bakról, és ösztönösen a
csekélyke folyó felé rohant. Aztán meggondolta magát, és mégis az erdőt
választotta. Két kézzel fogta a ládát, pedig valójában a bal keze kisujja
elégnek bizonyult volna a cipelésére.
Azt tervezte, hogy menten elássa, azonban a kíváncsiság erősebbnek
bizonyult a birtoklási vágynál. Előhúzta a vívótőrét, a fedél alá feszítette
a hegyét, és addig erőlködött, amíg a vívótőr pengéje el nem pattant.
Ekkor hangos káromkodásban tört ki.
– Gradoran kurva anyjára! A kardom!
– Segítsek?
Szqülla közel lépett, a láda fölé tartotta a tenyerét, és a vasszögek
csikorogva csusszantak ki a kemény kőrisfából. A szögek úgy hevertek a
fedélen, mint a hazátlan csigák az erdő fövenyén eső után.
– Hogy csináltad? – lehelte elismerően Calver, és az ajkát nyalogatta.
A lány vállat vont.
– Nem tudom.
Calver nem vesztegette az időt további kérdésekre. Aláfeszítette
vívótőre maradványát a leszögezetlen fedélnek, és olyan könnyen
pattintotta fel, mintha egy gesztenyét hámozott volna meg.
Aztán felordított.
– Ááááááááh! A kurva istenit!
– Mi a baj? – suttogta ijedten a lány. – Kevesled a pénzt?
– Épp ellenkezőleg! – nyeldekelt Calver. – Ezek zhíli aranydukátok!
Legalább… legalább ezer, ha nem több! A kurva istenit! Gazdag vagyok!
– Ez sok pénz?
– Kurvára sok! Akarod tudni, hogy milyen sok? Megmondhatom.
Mocskosul sok! Jóságos ég! Gazdag vagyok! Ez itt… eszméletlenül sok
pénz!
Vad türelmetlenséggel esett neki, és számolta. Nem a magányos
aranydukátokat, hanem az egymásra halmozott kötegeket.
– Tíz, húsz… ötven, egyszáz, kétszáz… hatszáz, nyolcszáz…
ezerkétszáz… kétezer-négyszáz… a kurva jó életbe! Ne legyen Calver
Wonlow a nevem, ha ez nincs meg legalább négyezer zhíli aranydukát!
– Sok vagy kevés? – kérdezte érdeklődve a lány.
– Az elégnél is elegebb! – sziszegte Calver örömködve. – Ez testvérek
között is legalább ötvenezer persi aranytallér. Ebből a pénzből akár
palotát is építhetek a város legelőkelőbb helyén! Jóságos ég! Gazdag
vagyok!
– Igen. Gazdag vagy. És ha segítesz engem, még gazdagabb leszel!
– Lehetetlen! Ennél nagyobb gazdagság csupán a mesékben létezik!
A lány egy dudorodó erszényt húzott elő, melyet pár perccel korábban
az „uraságféle” hulla derékövéről szakított le egy keresetlen mozdulattal.
 – És a drágakövek?
Calver úgy kapott az erszény után, mint egy fuldokló a segítőkész kéz
után.
– Ide vele!
– A tied. Minden a tied.
Calver meglazította az erszény nyakát, és megpróbálta megjátszani a
szakértőt, ámbár tisztában volt azzal, hogy a becslései meg sem közelítik
a valós értéket. Ám a valós érték oly fantasztikus volt, hogy ő meg sem
próbálta volna az ajkán kiejteni.
– Egy mogyorónyi gyémánt… kétszáz zhíli aranydukát… és még nyolc
mogyorónyi gyémánt… A kurva életbe! Ez egy kész vagyon! És a
smaragdok… Gradoran cakkozott fülére! Elvesztettem a fonalat!
– Elégedett vagy?
– Teljes mértékig. Ezért a pénzért egy hercegséget vehetek magamnak.
Jóságos ég! Álmodom?
A lány könnyedén mosolygott.
– Nem, Calver, ez a valóság. Gazdag vagy. Gazdaggá tettelek.
Calver szertartásosan fejet hajtott.
– És én megköszönöm neked! Ha eddig csupán hálás voltam
irányodban, most már a lekötelezetted vagyok! Kívánj bármit, veled
tartok!
Szqülla nevetett.
– Köszönöm! – ragyogta ártatlan őszinteséggel. – Köszönöm!
Calver visszahelyezte a láda tetejét a helyére, és bizonytalanul
nézelődött valami megfelelő rejtekhely után. Mert az egészen nyilvánvaló
volt, hogy a ládát nem viheti magával.
Egy út közeli vasfa tövében állapodott meg, aztán rövid habozás után
beljebb hatolt az erdőbe, és egy persioni szamócafa tövénél cövekelt le.
Ez legalább harminc lépésnyire volt a Persionba vezető országúttól, és
nem volt rajta semmi jellegzetesség. Ha valaki erre jár, nem fog
gyanakodni, hogy ennek a fának a tövében kincset ástak el…
Calver már-már ásni kezdett, de a vele született természetes
elővigyázatosság nem engedte meg a könnyelműséget. Még beljebb
gázolt az erdőbe a súlytalan ládával és a drágakövekkel teli erszénnyel, és
végül egy drén ámbrafa alatt kötött ki. Legalább kétszáz lépésnyire
lehetett a szekérúttól, és miután tízszer is átgondolta, arra a
következtetésre jutott, hogy ez a fa senkinek nem lehet gyanús. A
vívótőre csonkjával sietve kaparni kezdett a fa túloldalán.
Öt percbe sem telt, és takaros gödröt ásott a föld alól kibújó
léggyökerek rejtekén, és amikor a ládát elhantolta, gyanakodva
mérlegelte a lehetőségeket.
Kész csoda kell ahhoz, hogy bárki is rábukkanjon az elrejtett kincsre!
Ám amikor visszatért a gyilkolászás színhelyére, tett egy próbát.
– Válts varázserőre! – javasolta a borongósan járkáló lánynak. –
Próbáld meg érzékelni a kincset!
Szqülla ezúttal nem hadonászott, és nem is rajzolt láthatatlan rúnákat a
levegőbe. Mindössze a szemét hunyta be.
– A kincs… ott lóg a deréköveden – mondta végül.
Calver megtapogatta a derékövén lógó erszényben dudorodó
drágaköveket és nevetett.
– Én az aranyról beszélek.
A lány behunyta a szemét. Aztán sóhajtott.
– Nem érzékelek más aranyat, csupán a második szekéren heverő hajtó
aranyfogát.
Calver jóízűen sóhajtott.
– Ez biztos?
– Ha mondom…
– Remek!
Calver visszatért a hullák epicentrumába, és elégedetten szemlélődött.
Csupán az aranyakat ásta el, a drágakövekkel teli erszényt megtartotta. Ki
tudja, mire lesz még jó?
– Elégedett vagy? – kérdezte ismételten a lány, és a hanglejtéséből
kitűnt, hogy élénken izgatja a téma.
Calver igyekezett megnyugtatni.
– A talált kincs értéke felülmúlta a várakozásomat.
– Ennek örülök. Ezek szerint a továbbiakban is megbízol bennem?
– Maximálisan – nyugtatta meg Calver, majd némi habozás után
hozzátette: – Mit gondolsz, nem kellene elásni a drágaköveket is?
A lány mosolygott.
– Nem tudom – felelte. – Én neked adtam. Az már a te dolgod, hogy
mihez kezdesz vele.
Calver idegesen rágta az ajkát. Már most rádöbbent, mekkora
felelősség az, ha az ember vagyonos. Mostantól kezdve egy percnyi
nyugta nem lesz; azt lesheti állandóan, ki akarja elvágni a torkát a
gazdagság reményében. Berohant a bokrok közé, és ahol senki sem látta,
sietve kibontotta az erszényt, és a drágaköveket egyenként elrejtette a
ruházata titkos béléseibe. Aztán visszarohant az útra, és szisztematikusan
végigjárta a hullákat, nagy alapossággal fosztogatni kezdte őket. Elszedte
az utolsó rézkanyijukat és rézgyűrűiket is. Még az említett hajtó
aranyfogát is kiverte a kése markolatával.
A lány a homlokát ráncolva figyelte, mit művel.
– Azt mondtad, a ládában található vagyon felülmúlta a
várakozásodat…
– Adni kell a látszatra! – vigyorgott ravaszdi képpel Calver, és az ujjai
újdonsült nevéhez méltó fürgeséggel jártak. – Ha bárki rátalál erre a
pusztításra, gyanút foghat, ha azt látja, hogy nem fosztották ki a hullákat.
Meg aztán jól jön az aprópénz is… legalább lesz miből lefizetnem
Bredant meg a cimboráit.
– Ah, értem – bólintott a lány. – Ezek szerint nem szándékozol velük
megosztani a láda tartalmát?
– Nem vagyok én hülye! – háborgott Calver. – Azon nyomban
kinyírnának a részemért!
A lány nem felelt. Csak állt az út közepén, és semmi mást nem csinált,
csak újra és újra behunyta és kinyitotta a szemét. Az arcán ideges,
töprengő kifejezés jelent meg.
– Mi az? – riadt meg Calver. – Jön valaki?
– Nem… – suttogta Szqülla.
– Hát akkor mi van? Miért pislogsz?
– Nem tudom.
– Fáradt vagy?
A lány türelmetlenül intett.
– Ismét… érzem azt az érzést…
– Melyik érzést? – Calver csak most érezte, hogy megvagyonosodása
miatt érzett, önfeledt boldogságában csaknem megfeledkezett a
legelemibb elővigyázatosságról is. Fegyvertelen volt; hacsak a csonka
vívótőrt nem számítjuk.
A lány tett egy bizonytalan lépést a hátrébb lévő szekér irányába, aztán
elhúzta a kezét a homloka előtt; olyan mozdulattal, mintha verejtéket
akarna letörölni róla.
Calver rámeredt.
– Jól vagy?
– Nem tudom – jött a válasz.
– De… mi bajod van?
– Azt hiszem, les reánk valaki…
– Esthewar nevére! – suttogta Calver. – Tűnjünk innen a francba! Bírsz
még repülni?
A lány most olyan monoton, akadozó léptekkel haladt a hátsó szekér
felé, mintha bizonyítani kívánná élőhalott mivoltát. Ajkai enyhén
szétnyíltak, a szeme pislogás nélkül meredt előre.
– A jó életbe! – csikorogta Calver, és megbabonázottan figyelte a
jelenetet. – Nem hallod, mit mondok?
A lány nem hallotta. Megállt a fedett szekér mellett, apró kezével
megfogta az ekhó szélét, és egy hihetetlenül erős, kurta mozdulattal úgy
rántotta le a fedelét, hogy az ekhót tartó rudak reccsenve törtek el.
Calver máris elhatározta – pusztán a tréfa és az elégtétel kedvéért –,
hogy ráveszi majd Bredant, hogy szkanderezzen egyet a lánnyal…
Amikor az ekhó leszakadt, feltárult a szekér belseje, és különös látvány
jelent meg a szemük előtt. A szekér eredetileg két négyakós hordót
szállított, amelyek közül az egyik most ripityára törve hevert a kifolyt
lőre zavaros mocskában. Calver nem tudott volna magyarázatot adni arra,
miből tűnik úgy, hogy a hordó nem a külső erők hatására tört össze,
hanem belülről robbantotta szét valami.
– Ugyanazt az erőt érzem, mint akkor – sziszegte a lány értetlenül –,
amikor berepültem annak a magas épületnek az ablakán…
Calver egész testében reszketett, és alig mert odapillantani annak a
díszesebb ruházatú úriembernek a hullájára, akinek az övéről Szqülla a
drágaköves erszénykét letépte. Tudta, hogy ismerős lesz a ruha…
És nem tévedett.
A hulla ugyanazt az öltözéket viselte – ezüstözött láncing, cirkalmas
rajzolatokkal és bíborszínű köpeny –, amelyben Boherias Codrer
felfogadta őt szolgálatára a Zöld Lóherében; ám, mint sejteni lehet, az
illető nem a vén testőr volt.
Calver fejében egy pillanat alatt összeállt a kép.
– Ez… az a karaván, amelyet a vén Schwerat indított Persionba!
A lány kifejezéstelen tekintettel meredt rá. Nem szólt egy szót sem,
Calver mégis úgy érezte, magyarázattal tartozik.
– Amikor megölted az apádat a Royal Hotelben, a szálló tulajdonosa
úgy akarta eltüntetni a hullát, hogy belerakta egy boroshordóba, s más
áruval együtt útnak indította Persionba… Az egyik embere beöltözött
Boherias Codrer ruhájába, hogy mindenki azt higgye, eltávozott a
városból, és senki ne kérje számon később az eltűnését a Royal
Hoteltől…
A lány rámeredt a díszes öltözetű hullára.
– Ezek szerint ez… az apám ruhája?
– Hát, amennyiben Boherias Codrer valóban az apád volt – morogta
Calver. – Nem ismerős a ruha? A minták?
 A lány komoran nézte.
– Nem ismerős, de…
– De?
– Azok a minták… ősi rúnák, amik jelentését én is ismerem. Aki ezt a
vértezetet viseli, annak nem kell tartania sem nyílvesszőktől, sem
dobófegyverektől, sem parittyagolyóktól, sem más hasonlóktól…
– Egy VARÁZSVÉRT! – kiáltotta Calver, és máris indult, hogy
levetkőztesse a hullát, de hirtelen megtorpant. – A HORDÓ! Esthewarra,
ez… ez képtelenség!
A lány behunyta a szemét, és a homlokát ráncolva koncentrált.
– Fél nappal ezelőtt… az a valami pusztított el mindenkit a közelben
egy szemvillanás alatt… ami a hordóból robbant ki! Látom. Érzékelem.
Most már Calver is behunyta a szemét; így próbált úrrá lenni teste
remegésén.
– Irgalmazz, istenem! Még egy hulla, ami életre kelt!
– Nem az apám az – suttogta a lány. – Nem lehet az apám. Gyűlölet az,
amit iránta érzek.
– Ez nem kizáró ok – dörmögte Calver. – Én is hasonlóan érzek az én
apám iránt.
– Itt van a közelben – folytatta a lány lassan, vontatottan. – Les…
reánk.
Akkor azt is látta, hová rejtettem az arannyal teli ládát! – sikoltott fel a
rettegés Calver lelkében. Azonban ez csak az iszonyat egyik impulzusa
volt.
– Meneküljünk! – préselte ki magából. – Kérlek, Szqülla, varázsolj és
repülj velem!
– Fölösleges – suttogta a lány. – Ő… már itt van a közelben. Nem
szökhetünk el előle!
Calver eldobta a kezében tartott vívótőr csonkját, és megpróbálta
kitépni a csatabárdot a legközelebbi tetem kezéből. Ám a hullamerevség
folyományaként az ujjak letéphetetlenül rákulcsolódtak a fegyver nyelére;
Calver hiába rángatta.
– Lépj elő! – kiáltotta fennhangon Szqülla, és Calver ettől csaknem
hisztériás rohamot kapott.
– Miiii?! Te még csalogatod is?!
Szétnyíltak a bokrok, és a kora reggeli napfényben egy hátborzongató
alak lépett ki a tisztásra. Tetőtől talpig meztelen volt, s fehér bőrét barna
alvadásfoltok és megszáradt vörösborpecsétek tarkították. A feje valami
lehetetlen szögben billegett a nyakán, s e kiszámíthatatlan mozgás oka az
volt, hogy mindössze egy tenyérnyi hús tartotta.
Egészen olyan látványt nyújtott, mintha a levágott (letépett?) fej
elkezdett volna visszanőni, ám ez a regenerációs folyamat még épphogy
elkezdődött. A fej egy része már visszanőtt a nyakra, ám a kétharmada
még bizonytalanul laffogott, és néha hátra-hátrabicsaklott.
Boherias Codrer volt. Bizonytalan léptekkel, merev testtartással,
kifejezéstelen tekintettel. Egy szót sem szólt, csak kilépett a bokrok
közül, tett pár lépést, aztán megtorpant, és rámeredt a lányra meg a
csatabárddal küszködő Calverre.
– Ismersz engem? – kérdezte Szqülla higgadtan.
– Ismersz engem? – A férfi mintha csak papagájként elismételte volna
az előző kérdést. A hangszínéből nem lehetett kikövetkeztetni, hogy
csupán visszhangként törtek elő belőle ezek a szavak, vagy valóban
kérdésnek szánta.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte a lány.
A meztelen férfi arca meg sem rezdült. Fehér volt, mint a meszelt fal.
Ő aztán igazán élőhalottnak látszott.
– Ki vagyok én? – morogta az előzőnél is mélyebb hangon. – Neked
tudnod kell!
Calver szitkozódva engedte el a makacsul szorongatott csatabárd
nyelét, és felkapta csonka vívótőrét.
– Azt mondják, te vagy az apám – jelentette ki a lány.
– Soha… nem nemzettem gyermeket. Ezt biztosan tudom.
– Ha nem az apám vagy, akkor kicsoda?
– Ezt neked kell tudnod.
– Nem tudom – felelte Szqülla. – És azt sem tudom, hogy én ki
vagyok.
Boherias Codrer hosszan hallgatott.
– Mi történt velem? Hogy kerültem a hordóba? Ki vagyok én? Hol
vagyok én? Mi történik?
A lány habozott.
– Mond neked valamit az a név, hogy Szqülla? – kérdezte aztán.
Az élőhalott merev arcvonásai most először rezdültek meg. Mi több,
nem is csupán megrezdültek, görcsbe rándultak.
– Te vagy… Szqülla?
– Azt hiszem.
– Akkor pusztulj!
Calver szinte már várta ezt a mondatot, és új nevéhez méltó
fürgeséggel vetette át magát a döglött lovon, kettőt hengeredett, és máris
a bokrok között találta magát.
Tulajdonképpen ez a villámgyors reakció mentette meg az életét.
Hangtalan robbanás rázta meg a tisztást, és Calver csak azt érezte, hogy
egy szörnyű erő megtaszítja, és nekicsapja a legközelebbi fának. Egy
pillanattal később kövek és földdarabok záporoztak a fejére, és alig két
lépésnyire tőle egy rég halott zsoldos hullott alá, s a súlya recsegve
tördelte a bokrokat.
Calver megpróbált felkiáltani, de nem jött ki hang a torkán; csak
tátogni tudott.
Visszafordult a tisztás felé, és azt látta, hogy a lány ugyanolyan
mereven áll a második szekér közelében, mint egy perccel korábban.
Testét lila villódzás vette körül tágas harang alakban, s ennek a
harangnak a felületén sercegve haltak el azok a lángok, amelyeket a
billegő fejű élőhalott bocsátott feléje egymáshoz szorított tenyerei közül.
Calver a szemét dörzsölte, mert azt hitte, így eltüntetheti a látását
rontó, színes csillagocskákat. Azonban ez nem segített. Kábán felült, és
ösztönösen valamiféle fegyver után kaparászott. A két élőhalott nem vett
róla tudomást; egymást tekintették fő ellenfélnek.
Boherias Codrer felhagyott a lángokkal, és egy árva szó vagy
nyikkanás nélkül nekirontott ellenfelének. Egy pillanatra fennakadt a
lilásan villódzó, láthatatlan harangon, ám csupán annyira, hogy az
lelassítsa a lendületét. Aztán a férfi maga elé tartotta összetett kezeit, s
olyan volt, mintha imádkozna. Ám nem imádkozott, csupán ily módon
préselte át két kézfejét a láthatatlan akadályon. S aztán elkezdte két
oldalra húzni a kezeit. Egészen olyan volt, mintha egy láthatatlan
tolóajtóval küszködne; betaszította a két kezét az ajtók közé, s megpróbál
utat nyitni magának.
Szqülla nem csinált semmit, csak állt és feszülten várta, milyen
eredménnyel jár az ellenfele. Aztán amikor Boherias Codrer bepréselte
testét a láthatatlan harang belsejébe, kimondott egy szót, amit Calver nem
hallott, s a lilásan villódzó harang elpukkant. Ugyanebben a pillanatban
életre keltek a holtak.
Egy lelógó bajszú zsoldos felült, és kiszámított mozdulattal
megragadta a mellette ellépni szándékozó Boherias Codrer lábát. Egy
másik hulla pedig a csatabárdját lengette meg.
És távolabb is egymás után elevenedtek meg a holtak. Calver mellett is
felült az, amely korábban a bokrok közé zuhant a hangtalan
robbanástól…
Calver azonban ijedtében úgy rúgta fejbe a fickót, hogy az menten
visszazuhant, és a feje csattanva csapódott egy fatörzsnek. Calver még
kétszer megrúgta. Aztán diadalmas kiáltással kicsavarta a fickó kezéből a
felhúzott számszeríjat, és a bizonytalanul morgó tetem szeme közé lőtte a
rövid vesszőt.
A tisztáson a zombik fenyegetően vették körül a vén testőr leffegő fejű
alakját, és úgy helyezkedtek, mintha Szqüllát próbálnák védeni.
Codrer kitátotta a száját, és vértelen ajkai közül szürkésfekete füst
áramlott ki sziszegve. A csatabárdos zombi eldőlt, mint egy kivágott
fatörzs. A bajszos pedig, amely csak egy nyeletnyit kapott a sötét füstből,
elengedte Boherias bokáját, és szűkölve, kezét magasra tartva ringatózott,
mint egy háborodott.
Boherias szinte okádta magából a füstöt, és ahogy körbefordult, a
szürkésfekete gomoly teljesen körbeölelte. A megelevenedett hullák
bizonytalanul toporogtak, nem merték megközelíteni. Az, amelyik mégis
megtette, a füsttel érintkezve azonnal visszarettent.
Szqülla maga elé tartotta a kezét. Calver azt várta, hogy
megnövekednek a lány ujjai és ugyanúgy letépik Boherias Codrer fejét,
mint ahogy Ramos fejét leszaggatták. Ám az előretartott kéz csupán arra
volt jó, hogy láthatatlan erőfalat húzott maga és a közeledő közé.
A füsttől ölelt Boherias Codrer vakon csapkodott maga elé, mintha egy
raj méhet akarna eltávolítani, és közben iszonyatos, cuppogó, szortyogó
hangokat hallatott.
Calver sietve töltötte újra a számszeríjat a lenyilazott hulla
muníciójából, erőlködve felhúzta azt, és bár nem tartotta magát túlzottan
jó lövőnek, azonnal célba vette Boherias fejét. A vessző kizizzent a
fegyverből, és koppanva állapodott meg Boherias Codrer koponyájában.
A tarkó felől hatolt be, és a szögletes nyílhegy épp az orra fölött, a két
szem között bukkant ki.
– Ez az! – kiáltotta Calver diadalmasan.
Boherias Codrer feléje fordult; egyáltalán nem festett komikusan a
kurta nyílvesszővel a fejében. Mi több; kísérteties látványt nyújtott.
– Teeeeee! – hörögte, és a hangja olyan volt, mintha tüzes nyílhegyeket
forgattak volna Calver koponyájában. Egyszerre egy egész ölnyit.
Calver ordított a fájdalomtól; a szeméből véres könnyek szivárogtak, s
az orra vére is eleredt. Egész feje szét akart robbanni.
Aztán hirtelen megszűnt a fájdalom.
Calver vakon, kábán, kimerülten támolygott, és még hosszú percekig
semmit nem látott, nem hallott. Aztán egyszer csak a lány mély hangját
hallotta a közelében.
 – Vége. Abbahagyhatod az ordítást…
Calver tátogott, tátogott, és lassan, nagyon lassan tudatosult benne,
hogy egy ideje már megállás nélkül ordított, és igencsak próbára tette a
hangszálait.
A szemét dörzsölte.
– Mi… mi történt?
– Majdnem megölt téged.
– Kicsoda?
A lány egy hosszú pillanatig nem felelt. Aztán valami igen meglepő
dolgot mondott.
– Omaher Goosdhsaw.
– Kicsoda?
– A Hangtalan Rettenet főpapja.
Calver addig emésztette ezt a megnevezést, amíg vissza nem tért a
szeme világa. Némileg megnyugodva látta, hogy a percekkel ezelőtt
összevissza mászkáló hullák szerteszét hevernek a tisztáson. Már egyik
sem mozdult. S ott hevert közöttük az a különös teremtmény, amely amíg
élt, Boherias Codrer néven azonosította magát.
– Omaher… kicsoda?
– Omaher Goosdhsaw.
– Te ismerted őt?
A lány elgondolkodott ezen a kérdésen, aztán flegmán vállat vont.
– Talán.
– Ez nem válasz – mérgelődött Calver. – Ismerted vagy sem?
– Tudtam a nevét.
– Remek. A jelek szerint ő is tudta a tiédet. De vajon miért akart
megölni?
A lány ismét magába mélyedt.
– Nem tudom – mondta aztán halkan. – Ám az biztos, hogy ez az
ember… soha nem volt az apám.
Calver még egyszer szemügyre vette az alaposan szétszaggatott
tetemet. A fickó igen rossz bőrben volt; a bal karja furcsa szögben,
kitekerve gyűrődött a teste alá, a jobb kar pedig tőle két lépésnyire hevert
két másik tetem szorításában. A jobb lába pedig úgy „folyt” ki a testéből,
mintha soha nem is lett volna benne csont. S ami a legkínosabb, Boherias
Codrer ismét elveszítette a fejét.
A fej a ronggyá tiport láb közelében hevert, akár egy szabálytalan
formájú labda.
Calver sóhajtott. Azt nem tudta eldönteni, hogy ezzel a
megkönnyebbülésének, avagy a gondjainak adott hangot, de egyszerűen
jól esett beszívni és kifújni a levegőt. Még akkor is, ha a tisztást
iszonyatos temetőbűz és hullaszag lengte be.
– Te intézted el így? – kérdezte.
Szqülla a hullákra mutatott.
– Én csak a védelmét küzdöttem le. A többit ők cselekedték…
– Cafatokra kellene darabolni – sziszegte Calver, mert amikor eszébe
jutott, hogy az a fickó csaknem szétrobbantotta az agyát, hatalmas düh
szállta meg. – És a cafatjait szét kell szórni szerte a környéken… hogy
soha többé ne tudjon új életre kelni!
– El kell járatni vele a tűztáncot! – jelentette ki Szqülla. – Csak úgy
szabadulhatunk meg tőle végleg! Szedj rőzsét!
– Micsoda? – háborodott fel Calver azonnal. – Szedj te magad! Nem
vagyok én a szolgád, hogy parancsolgass!
– Nem parancsolgattam, csak megkértelek.
– Egyáltalán nem hangzott kérésnek. És egyébként is, ha rőzse kell,
szedj te magad. Én alig élek.
– Ezt én sokkal inkább elmondhatnám magamról.
Calver a homlokát ráncolta.
– Ezzel ne tréfálj, hallod-e! És egyébként is, ha tüzet akarsz, varázsolj
egyet magadnak… vagy éleszd fel ismét ezeket a zombikat, és szedess fát
velük!
Szqülla figyelmesen bámult a mérgesen hadonászó fiatalemberre.
– Valóban így akarod? Élesszem fel őket ismét?
– Nem, a francba, dehogy! – köpött mérgesen Calver. – Csak éppen
rohadtul rühellem már, hogy mindig nekem kell elvégeznem a munka
nehezét!
– Immár másodjára mentettem meg az életedet – mutatott rá halkan a
lány. – Ha nem lépek közbe az utolsó pillanatban, Omaher szétrobbantja
az agyadat…
– Hah! – kiáltotta Calver ingerülten. – És ha én nem vonom magamra a
figyelmét azzal, hogy szétnyilazom a fickó koponyáját, talán most te
heversz a földön cafatokra tépve!
– Talán – felelte a lány színtelen hangon. – Ám amíg vitatkozunk,
egyre telik az idő, s ha Omaher ismét visszatér az életbe, neked kell
megverekedned vele. Az én erőm kimerült. Készen állsz megküzdeni
vele?
– Nedves fa is jó lesz? – morogta Calver meghunyászkodva. – Vagy
próbáljak valahonnan szárazat előkaparni?
 Félórával később készen állt a halotti máglya. Szqülla furcsa, hatágú
csillag alakban rendezte el a rőzsét, s ráhordta a legyőzött ellenfél összes
fellelhető testrészét. Nem igazán foglalkozott azzal, hogy az egyes
részeket egymáshoz illessze; egy halomba dobált fejet, kart, lábat, vesét,
fület; ahogy jött.
Szinte abban a pillanatban, ahogy minden együtt volt, a test
megrándult, és az ujjak ökölbe szorultak.
– Menj távolabb! – suttogta a lány.
Ez persze pusztán formalitás volt, mivel Calver ekkor már olyan távol
állt, amennyire csak lehetett. A távolabbi szekér fedezékéből nézte, ahogy
a lány – minden varázslói szabályszerűséget felrúgva – a legcsekélyebb
hadonászás és hókuszpókusz nélkül méregzöld színű lángokat lövellt a
rőzsére. A nedves fa azon pillanatban lángra kapott, és zölden füstölve,
recsegve, ropogva, pattogva égett.
És a máglyára hordott testrészek önálló életre keltek…
Calver valami olyasfélére számított a „tűztánc” hallatán, hogy a hulla
majd sietve összerakja magát emberi formába, és a szertartásos lángok
közepette el lejti a halál táncát. Egy ilyen látvány iszonyatosan
megviselte volna Calver amúgy is zaklatott idegeit. Ám amit látnia
kellett, az legalább olyan borzalmas volt, mint amit elképzelt.
A hulla nem rakta össze magát. Ám a leszaggatott, levágott testrészek
görcsösen rángatóztak, vonaglottak, hengergőztek, vergődtek, mintha ki
akarnának ugrani a lehetetlen színű lángok közül.
A fej összevissza görgött a zöldesfekete parázson, a szemek kinyíltak,
becsukódtak, az ajkak szétnyíltak, a nyelv ki-be járt a megfeketedett
fogak között, akár egy kígyó nyelve, s az orrból fekete trutyi szivárgott.
Az ősz haj és a sötét szakáll fennen lángolt, az állkapocs rángatózott. A
testtől független bal kar vonaglott, akár egy kígyó, és csúszva-mászva
próbált kibújni a kísérteties tűzből. A lábak a parazsat rugdosták, mintha
a tüzet akarnák szerteszét szedni, de a lángok nem kegyelmeztek.
Csak pár percig tartott az egész, de Calver úgy érezte, évekig kellett ott
állnia pislogástalan tekintettel, földbe gyökerezett lábbal. De aztán
egyszerre az egész látványosság véget ért. A zöld lángok egy mindennél
hatalmasabbat lobbantak, mintha meg akarnák pörkölni az út fölé
benyúló, legmagasabb falombokat. Hátborzongató sivítás, nyüszítés
hallatszott, aztán egy véget érni nem akaró sziszegés – és a tűz eltűnt.
Csak a szekérút porában megmaradt lenyomat és néhány megpörkölődött
fűszál utalt egykori létére.
 – Tőle már nem kell tartanunk – jelentette ki Szqülla. – Soha többé
nem jön vissza.
Calver úgy meredt a lányra, mint valami kísértetre, és sejtette, hogy e
tekintetben nem jár messze a valóságtól. Ujjai összeszorultak a
számszeríj tusán, és rettentően viszketett a tenyere. A lány most kiváló
célpontot nyújt; és épp az imént hangoztatta, hogy kifogyott az ereje…
Csak egy apró mozdulat; csak meg kell húznia a ravaszt. A nyílvessző
kirepül. Ilyen közelről még ő sem tudja elhibázni…
De ahogy most néz rá – ilyen ártatlan, bizonytalan képpel – nem képes
homlokon lőni.
– Esthewarra! – sikoltotta rémülten Calver. – Ez visszajött! A hátad
mögött.
Szqülla megperdült. Calver meghúzta a kioldókart.
A nyílvessző öt lépés távolságból olyan erővel hatolt be a lány lapockái
közé, hogy még a tollas vége is eltűnt a bőr alatt. Elöl pedig jó egy
tenyérnyi hosszon bukkant ki a szögletes nyílhegy.
Vér spriccelt a sebből; ami merőben szokatlan dolog egy élőhalott
esetében. De hát Szqülla sohasem volt szokványos élőhalott.
A lány megtántorodott, mindkét kezével a nyílhegyhez kapott, és
ahogy félig visszafordult, ajkai értetlenül nyíltak szét, mintha azt akarná
kérdezni, „miért, miért?”. Aztán a vékony test összerogyott, rúgott még
kettőt, és nem mozdult többé.
Mesteri lövés volt; a nyílvessző épp a szívet járta át.
Calver csodamód nem érzett sem örömet, sem megkönnyebbülést.
Egyfajta ostoba lelkifurdalás kínozta, és szeretett volna mielőbb véget
vetni ennek az egésznek. Igaz, már nem gondolt úgy Szqüllára, mint egy
kedves, naiv lányra, de még azt is nehéz volt elfogadni, hogy egy
kísértetet ölt meg.
Ugyanolyan rohadtul érezte magát, mint akkor, amikor a mesterét és
nevelőapját egy aranyért feladta a helytartónak, és szerette volna
ugyanúgy italba fojtani az önbecsülését marcangoló kétségeket, mint
akkor. Akkoriban még csak tízéves volt, és pár korsó sörrel ki tudta ütni
magát, de most valószínűleg egy üveg pálinkát is be kell nyakalnia ahhoz,
hogy elmulassza ezt a cudar érzetet.
Mivel nem volt kedve ismét rőzsét keresgélni az esőtől áztatott
erdőben, inkább a szekerek belsejében található száraz kosarakat,
vásznakat hordta össze egy kupacba. Az egyik kosár fűrészporral volt
tele, mégpedig azon célból, hogy ne engedje egymáshoz verődni és
összetörni a kosár mélyén tárolt égetett agyag kancsókat. A korábbi
robbanás folyományaként azonban néhány kancsó mégis összetörhetett,
mivel a fűrészpor nagy foltokban nedves volt, és szúrós, savanykás szag
terjengett. A bűzből ítélve méregerős manópálinka lehetett benne.
Remek! Ez jobban fog égni, mint a legszárazabb tapló!
Calver ugyanott rakott máglyát, ahol korábban a lány, s megpróbálta
ugyanúgy hatágú csillag alakban elrendezni az éghető holmikat, ahogy
azt a korábbi lenyomat mutatta.
Aztán a lány teteméhez lépett.
– Meg kellett tennem – motyogta inkább magának, semmint a
hullának. – Ez egy kegyetlen világ. Vagy te, vagy én. És inkább te, mint
én…
A hulla meg sem mozdult. Ettől függetlenül Calver háromszor is
megbökte az ujja hegyével, mire rendesebben meg merte érinteni. A hóna
alatt ragadta meg a könnyű testet, és odavonszolta a rögtönzött
máglyához. Elhelyezte a rongyokon és a fűrészporos kosarakon.
– Ég veled, kislány! – morogta. – Szavamra mondom… rohadtul
bánom, hogy meg kellett öljelek! De te már halott voltál! Egy átkozott
élőhalott! És én csak bevégzem a munkát, ahogyan illik…
Acélt és kovát vett elő, de annyira remegett a keze az idegességtől,
hogy csak nagy nehezen tudott tüzet csiholni. Ám amikor a szikra
meggyújtotta a manópálinkával átitatott fűrészport, a máglya azonnal
lángra kapott. Igaz, nem olyan erőteljes, zöldes fénnyel égett, mint az
előző tűz, de a lángok szinte az első pillanatban belekaptak a lány
köntösébe.
– Kár érted! – sóhajtotta ismét Calver, de azért úgy tartotta megtöltött
számszeríját, hogy azonnal lőni tudjon, ha a hulla táncolni kezd.
A hulla nem táncolt. Ám hirtelen felült. Calver azon nyomban
meghúzta a ravaszt.
– Nem bírsz megdögleni? – sikoltotta idegesen. – Fogd már fel, hogy
halott vagy! Teljesen halott!
A nyílvessző a lány torkába fúródott, és visszabillentette fekvő
helyzetbe.
Calver máris tekercselte felfelé ismét a húrt, hogy újra lőni tudjon. Bár
alig alkarnyi számszeríj volt, ez a művelet így is csaknem fél percet vett
igénybe.
– Van még nyílvesszőm! Mennyit lőjek beléd?
A halotti máglya ugyanolyan türelmetlenül lángolt, csattogott,
ropogott, pattogott, mint azelőtt. Alapvetően egészen szokványos halotti
máglya volt. Csak éppen a halott hiányzott róla.
 Amíg Calver a számszeríj újratöltésével foglalatoskodott, Szqülla
eltűnt.
Eltűnt! Ám a remegő térdű fiatal férfi biztosra vette, hogy nem
örökre…
 Amikor Calver rádöbbent, hogy Szqülla eltűnt a halotti máglyáról, még
a száját is eltátotta, de be is csukta azonnal, mert utálta, ha összekocognak
a fogai a remegéstől.
Vacogott.
– M-m-mi a f-f-f-fészkes…
Hiába nézelődött, a lánynak nyomát sem látta, és ettől még idegesebb
lett. Az égre is felnézett, de nem látott repülő hullát egyet sem. Sőt a
barátságtalan lombok között sem üldögélt…
Vagy mégis?
Az összeboruló, lidércesen sötét lombok között mindenféle sötét
árnyak látszottak, és ettől Calver úgy érezte, menten összeteszi magát.
Pedig tudta jól, hogy csak a képzelete játszik vele.
– Szqülla! – ordította idegesen. – Ne bújócskázz velem, te lány! Gyere
elő, de rögtön!
Semmi válasz.
– Szqülla! Ha nem jössz elő, megnyuvasztalak!
A szél felerősödött, és idegesítően rázta a közeli lombokat. Calver nem
csalogatta tovább az eltűnt kísértetet. Sietve széttaposta a tüzet, mert nem
akarta, hogy ráégjen az erdő, és mielőtt útnak indult volna, még
körülnézett, hogy nem feledkezett-e meg valamiről.
Az egyik tetem kezében felfedezett egy kardot, amely ugyan szélesebb
pengéjű volt, mint az ő kedves vívótőre, de azért használhatónak tűnt.
Megpróbálta kicsavarni a hulla kezéből, majd amikor ily módon nem
boldogult, a vívótőre csonkjával egyenként felfeszegette a
megmerevedett ujjakat.
Csapott egyet-kettőt új fegyverével, aztán elégedetlenül ráncolta a
homlokát; nem nyerte el túlzottan a tetszését az új fegyver. Ám bármerre
nézelődött is, csak otromba baltákat, csatabárdokat vagy ormótlan,
kardnak csúfolt vaslapokat látott.
Végül is úgy döntött, hogy jobb híján ez a frissen szerzett kard is
megteszi. Ha majd beér Draxionba, a város legjobb kovácsával csináltat
magának egy igazán testhez álló vívótőrt. Annyi pénze van, hogy akár
egy igazi műremeket is megvehet.
 A pénz!
Drágakövek képében egy egész vagyont hordozott magával a ruhája
titkos béléseiben, s a kifosztott holtaktól elszedett aprópénz is jóval több
lehetett annál, mint amit az egész múlt évben megkeresett. És ha elfogy a
pénz, bármikor eljöhet az elásott ládához, és feltöltheti az erszényét.
Calver kéjesen elvigyorodott erre a gondolatra, és épp indulni készült,
amikor két lovas vágtatott elő az út kanyarulatából, Persion felől. Calver
annyira elábrándozott saját vagyonosságáról, hogy már csak későn
hallotta meg a lódobogást.
A két lovas azonnal visszafogta hátasát, amint a kiterített hullákat és a
mozdulatlan szekereket megpillantotta. Mindketten közönséges
zsoldosoknak látszottak, vagy inkább olyan katonaféle embereknek, akik
egy életre valamely vagyonos ember szolgálatába szegődnek.
Mindketten szürke sodronypáncélt viseltek, sötétkék felöltőt és hasonló
színű köpenyt. Egyikük horpadt bronzsisakot viselt, a másik a dirwani
nomádok szokása szerint kettős varkocsba fonta fekete haját.
A varkocsos élesen felrikkantott, és kinyújtott karral Calver felé
mutatott. A társa kirántotta a kardját, megsarkantyúzta a lovát, és vágtatni
kezdett.
Calver azon pillanatban rájött, hogy nagy bajban van. Felismerte a
jelvényt a kék felöltő mellrészén; Pious Petrius családi címerét viselték.
És állítólag a vén Petrius testőrei a legkeményebb fenegyerekek az egész
Pers Birodalomban. Nem jó velük összeakasztani a bajuszt…
A bronzsisakos harcos vad üvöltéssel vágtatott a megdermedt Calver
felé. Abból, ahogy a kardját tartotta, egy képzett harcos számára
egyértelmű lett volna, hogy nem megölni akarja ellenfelét, csak a
kardlappal fejbe kólintva leütni. Calver azonban nem volt képzett harcos,
és félreértette a helyzetet.
Amikor a lovas már alig tíz lépésnyire járt tőle, térdre ereszkedett, a
szeme elé emelte a felhúzott számszeríjat, és habozás nélkül kilőtte a
lövedéket. A vessző egy pillanattal később a vágtató ló marjába fúródott,
és a halálra sebzett paripa fájdalmas nyerítéssel ágaskodott fel. A lovasa
minden igyekezetét és erejét latba vetette, hogy nyeregben tudjon
maradni, de ez már nem segített. A ló összerogyott, és a harcos az utolsó
pillanatban jött rá, hogy nagy baj van. Megpróbálta kivetni magát a
nyeregből, nehogy az eldőlő ló maga alá temesse, de a lába beleakadt a
kengyelbe.
A kínjában ordító kanca az oldalára esett, és a harcos bal lába
iszonyatos reccsenést hallatott a roppant súly alatt. A férfi üvöltve próbált
kimászni a haláltusáját vívó állat alól.
A varkocsos még csak nem is lassított; lova kecses ívben ugrotta át
haldokló társát, és vad rohammal vágtatott Calver felé. A zsoldos nomád
egy olyasféle nyársat lengetett a kezében, amelyet Draxionban többnyire
arra használnak, hogy sertéseket és ökröket forgassanak rajtuk a tűz
fölött. Lehetett vagy két ujjnyi vastag a nyél átmérője.
A varkocsos fejhangú csatakiáltást hallatott, és a feje fölé emelte a
nyársat. Nem úgy használta, mint egy lovagi lándzsát, hanem
dobófegyverként akarta alkalmazni, mint egy dárdát.
Azonban Calver sem volt rest.
Az meg sem fordult a fejében, hogy karddal a kezében bevárja az
ellenfele rohamát. Nem volt kimondottan öngyilkos típus. A vágtató ló
felé hajította az alkalmatlanná vált számszeríjat, és egy heves rikkantással
átvetette magát a kocsirúdon, amely mellett a döglött igavonó hevert.
Épphogy be tudott ugrani a letépett ekhójú szekér takarásába, a lovas
máris elérte, és a vaskos dárda zúgva suhant el a feje mellett.
A nomád átugratott a kocsirúd fölött, és kezében görbe szablya villant.
A ló engedelmesen máris fordult Calver irányába.
A fiú a földre vetette magát, vad csatakiáltással begördült a szekér alá,
és mire a meglepett nomád felfogta volna a terv lényegét, már ki is
gördült a túloldalon.
Időközben a bronzsisakos már kimászott döglődő lova alól, és bal lábát
maga után vonszolva, veszedelmes kardot lóbálva, átkozódva ugrált
Calver irányába. A fiúnak azonban esze ágában sem volt ilyen
bizonytalan kimenetelű párviadalba bocsátkozni. Hiszen a nomád már
rájött a fifikára, és épp azon volt, hogy a szekeret megkerülve ismét
ellenfelére rontson.
Calver habozás nélkül beszaladt a páfrányok, piros szirmú óriás
gnéliák, tüskebokrok és kígyóindák burjánzó sűrűjébe. Hatalmas
szökellésekkel, lendületes futásokkal tépte át magát a belekapaszkodó
növényzeten, és vad elégtétellel kerülgette a göcsörtös shukafákat.
Ezen a terepen nincs lovas, aki követni tudja!
Azonban ahogy hátrapillantott – épp mielőtt a legszélső bokrok
összecsapódtak volna mögötte –, azt látta, hogy az az átkozott nomád
lesiklik a lova nyergéből, és máris iramodik utána.
– Hogy folyna szét a lábad! – imádkozott Calver futás közben, ám
kérése nem került meghallgatásra.
A nomád – bár nyilván jobban boldogult volna a nyílt pusztán – nem
esett kétségbe ezen a sűrű, erdei terepen sem. Ugyanolyan könnyedén
ugrálta át a sűrű bokrokat, ugyanúgy tépte keresztül magát a
vendégmarasztaló fák lombjain, mint maga Calver.
Alig tizenöt-húsz méter lehetett közöttük, s bárhogy erőlködött is a
menekülő, ez a távolság sehogy sem akart növekedni.
Calver már az első percekben leszokott arról, hogy folytonos
hátrapillantásokkal vesztegesse az értékes időt; az üldözője csörtetése
úgyis pontosan elárulta a helyzetét; elég volt a hallására hagyatkoznia.
Teljes erőből futott, és egyre kevesebb elánnal vállalkozott a bokrok
átugrálására. Inkább igyekezett megkerülni azokat, vagy ha túl nagy lett
volna a kerülő, inkább átcsörtetett rajtuk, mint valami tank.
– Gyere csak, gyere… – lihegte.
És a nomádot nem kellett biztatni; jött megállíthatatlanul.
Calver cikkcakkban futott. Aztán rájött, hogy ezzel nagy hibát követett
el. Ugyanis az üldözője nem ment el sem cikkbe, sem cakkba, és e
meggondolatlan manőver jóvoltából legalább öt métert lefaragott a
hátrányából. Calver már szinte a tarkóján érezte a vadember lihegését, és
egészen kétségbeesett. Suhogást hallott, és vad riadalommal oldalt
szökkent, akár egy menekülő nyúl. Egy tőr állt bele koppanva az előtte
lévő fatörzsbe.
Calver elrohant a fa mellett, és egyenesen arra vette az irányt, ahol a
legsűrűbb volt a bozót; titokban azt remélte, hogy hosszú lábaival
könnyebben átugrálja az akadályt, mint a kurta lábú pusztalakó. Azonban
amikor egészen közel ért, rádöbbent, hogy alaposan melléfogott. Egy
lusta folyású, ám legalább öt méter széles medrű patak partján sorakoztak
a sűrű bokrok.
Calver azonban már nem bírta visszafogni a lendületét. Ezért inkább
erősített.
Maga sem tudta, miként rugaszkodott el, csak azt érzékelte, hogy repül.
Aztán az ugrás íve véget ért, és Calver lábai beletoccsantak a patak túlsó
szélén húzódó iszapba.
A körülményekhez képest még így is szép ugrás volt!
A víz térdig ért, és a fiú érezte, hogy az iszap bokán felül ellepi. Attól
félt, hogy a sár foglyul ejti a lábát. Riadtan cuppantotta ki csizmáját, és a
következő pillanatban már ki is lábalt a lankás partra.
Nem akart hátrapillantani, de az ordítás hallatán egyszerűen kénytelen
volt engedelmeskedni az ösztöneinek. Megperdült, és lihegve bámulta a
bokrok közül kirontó nomádot, aki alacsonyabb termete révén még
később fedezte fel a patakot, mint az üldözöttje. A fickó meglepődött
ugyan, de még lett volna ideje elrugaszkodni…
 Azonban elhibázta a lépést, megcsúszott, látványosan megkapart a
levegőben, és hangos csobbanással zuhant a patakba, nagyjából a meder
közepén.
A lusta, áttetsző víz egy pillanatra összecsapott fölötte, de Calver
legnagyobb bánatára nem nyelte el véglegesen. A nomád egy
szívdobbanásnyival később már ki is emelkedett, s látszott, hogy a víz
csupán a mellkasáig ér. Prüszkölve, pislogva nézett körül, rázkódva verte
szét magáról a vizet, mint egy kutya, és rávicsorgott rábámuló ellenfelére.
Máris megvetette a lábát, és törtetni kezdett a part felé.
Calver azonban úgy döntött, hogy nem menekül tovább. Ő is
megvetette a lábát, és vívóállásba helyezkedett.
– Gyere csak! – sziszegte kihívóan. – Most én vagyok előnyös
helyzetben!
A nomád egy pillanatra rámeredt, és elnagyolt vonásai
megkeményedtek; tekintete a part vonalát fürkészte.
Calver fölényesen röhögött.
– Aha! Úgy bizony! Látom, te is rádöbbentél, mi az ábra, pajtás! Hah!
Ha megpróbálsz kijönni a vízből, megöllek! Remek vívó vagyok…
enyém a jobb pozíció. Téged ráadásul lelassít a víz, és tapasztalatból
mondom, hogy a part közelében rohadtul nyálkás és csúszós az iszap!
A nomád rápillantott Calverre, és zordan elvigyorodott. Aztán fittyet
hányva a fentebb emlegetett veszélyekre, villámként lódult meg a part
felé. A víz szinte habzott körülötte. Az, hogy a kedvezőtlenebb helyzete
dacára ilyen önbizalommal támadt, nem sok jót sejtetett…
– A kurva pusztai anyádat, te állat! – sziszegte Calver rémülten, és
sarkon fordult. – Ne hidd, hogy leállok itt veled szarakodni…
Máris úgy futott, mint a nyúl. És mire a nomád kikapaszkodott a partra,
legalább harminc méter előnyre tett szert. Ráadásul a sűrű váratlanul
véget ért, és a menekülő egy fűvel benőtt, lankásan emelkedő
hegyoldalon találta magát.
Felszabadultan nevetett.
– Na majd most eldől, melyikünk a jobb futó!
Calver egyenesen a távolban emelkedő, csupasz hegycsúcs felé vette az
irányt, és hosszú, szabályos léptekkel futott. A talaj itt szinte vízszintesen
haladt, rendkívül enyhe szögben emelkedett, s csak megközelítőleg egy
mérföld múltán kezdett komolyabban hegyoldal formát ölteni.
– Ah, de élvezem ezt a kis testmozgást! – kiabálta Calver
felszabadultan. – Imádom szégyenben hagyni a kurta lábú, pusztai
tahókat!
 Való igaz. A harmincméteres előny hamarosan ötvenre növekedett, az
ötven méter százra, a száz pedig kétszázra. Majd négy-ötszázra. Calver
egy ízben már meg is állt; egyrészt, hogy kissé kilihegje magát, másrészt
pedig mert arra gondolt, hogy a fickó már felhagyott az üldözéssel.
Azonban amikor hátrapillantott, baljós előérzettél konstatálta, hogy a
nomád – igaz, legalább hatszáz méterre leszakadva tőle – erőlködés
nélkül, monoton ritmusban szedi a lábait, és esze ágában sincs tartósan
lemaradni.
– Szóval így állunk? – dörmögte Calver megbántottan, és nagy levegőt
vett, mint aki úszni készül. – Majd meglátjuk, kit faragtak keményebb
fából…
Futott. Igyekezett felvenni egy megfelelő ritmust, beosztani az erejét és
a lehetőség szerint egyenletesen lélegezni. Kölyökkorában számtalanszor
megkergették, s a kisujjában volt a menekülés és a rejtőzködés összes
fortélya. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ezen fogócskák mindig
városi terepen zajlottak, ahol a távolságok korlátozottak, és az egymásra
épült házak szövevényes labirintusában könnyű volt leráznia az üldöző
városőröket és hasonló állatfajtákat. Ráadásul azokban a játszmákban
„hazai terepen” mozgott, ahol tucatnyi menekülési útvonalat és ravasz
trükköt ismert, míg most ismeretlen területen kellett az irháját mentenie.
Ráadásul az urbánus lét révén az ő izmai inkább a rövid és hatásos
sprintekhez szoktak, mint az órákig tartó, folyamatos ügetéshez.
Az ilyesmi még egy lónak is sok.
Futott. És közben azon gondolkodott, mi a fenéért is kell neki
menekülnie. Miért vette üldözőbe ez a mocskos nomád? Miért akarja a
vérét, amikor korábban még soha nem találkoztak? Nem rabolta ki, nem
erőszakolta meg a húgát, nem ölte meg a szüleit… De akkor meg mi baja
van?
Lehet, hogy meg kellene állni, megbeszélni a fickóval a dolgot,
eloszlatni a félreértést, s aztán mindenki futhatna tovább a maga dolgára.
Calver dünnyögve szedte a lábait. A szíve már egyre vadabbul
kalimpált, és úgy érezte, mintha ezen a környéken levegőből is
kevesebbet spájzolt volna be az anyatermészet.
Azonban tudta, hogy ha megállna, fölösleges lenne a száját beszéddel
koptatnia. Sajnos, a helyzet túlságosan egyértelmű – legalábbis a nomád
számára.
Calver ismerte jól a dolgok mechanizmusát, fürge agya remekül össze
tudta rakni az eseményeket, s le tudta vonni a megfelelő
konzekvenciákat.
 Mi is történt? Miután Szqülla letépte Boherias Codrer – vagy
bárhogyan hívják is – fejét a Royal Hotelben, a szálló tulajdonosa
felbérelt pár embert, hogy tüntessék el a hullát. Aztán amikor Ramos
kiötlötte, hogy boroshordóba rejtsék a tetemet és úgy juttassák ki a
városból, a furfangos Schwerat kitalálta, hogy összeköti a kellemetlent a
hasznossal. Ha már úgyis útnak kell indítani egy szekeret Persionba,
miért ne indíthatna mindjárt kettőt. Valószínűleg amúgy is ideje lett volna
már, hogy a gazdasági manőverekkel összeharácsolt pénzt eljuttassa
Pious Petrius biztonságos házába, amely biztonságosabb, mint bármely
vár Draxionban. Egyik bizalmasát felöltöztette Boherias Codrer ruhájába,
s mivel jelentős vagyont szándékozott küldeni, mellé adott még
huszonhat testőrt és zsoldost. Egy igen ütőképes csapatot, amelyet a
legvakmerőbb rablók sem könnyen merészelnének megtámadni. Arra
azonban nem gondolt, hogy a hulla kirobban a hordóból, s valami
rejtélyes módon pillanatok alatt legyilkolja a teljes kíséretet.
Arra azonban nyilván gondolt az ősz szállodás, hogy valami módon –
postagalambbal vagy mágiával – hírt adjon Pious Petriusnak a letétbe
helyezendő vagyon érkezésének tervezett időpontjáról. És amikor a
karaván nem érkezett meg időben, Pious Petrius elküldte néhány emberét,
hogy nézzenek utána, hol kószálnak a draxioniak. És mit látott a két
ember? A legyilkolt karavánt, s a hullák között motoszkáló Calvert…
A helyzet enyhén szólva magáért beszélt – több mint gyanús.
És ráadásul Calver nem adta meg magát azon nyomban, meg sem
próbált kimagyarázkodni, hanem rátámadott a rárontó bronzsisakosra.
Aztán menekülésre fogta a dolgot.
A helyzet egyértelmű. És mivel szerte a környéken legendákat hallani
arról, miként válogatja ki Pious Petrius az embereit s miként bánik velük,
gyanítható, hogy a nomád nem adja fel egykönnyen. Petrius ugyanis
közismerten busásan megfizeti a neki dolgozókat, ám irgalmatlan
azokkal, akik hibáznak…
Vagyis, ha neki sikerül elmenekülnie a nomád elől, a varkocsos fej
valószínűleg hamarosan egy karón fog száradni Petrius házának udvarán.
Mintegy okulásul a többiek számára.
Éppen ezért, a nomád nem fogja feladni!
– Esthe… war… vé… ré… re… – zihálta Calver egyre idegesebben és
egyre kimerültebben. – Már… rég… el… kel… lett… volna… tűn…
nöm… a hely… színről!
A hegyoldal itt már komolyan emelkedni kezdett, és hiába fújt hideg
szél, a napsütés szinte égette Calver bőrét, és mindenhol patakokban
csorgott róla a verejték.
Amikor egy pillanatra megállt remegő lábakkal, hogy kifújja magát,
elégedetten látta, hogy a nomád kurta lábú figurája legalább egy
mérföldnyi lemaradásban van. Ám amíg ő ki-kihagyó lélegzettel lihegett
és már remegett a lába a kimerültségtől, a kis fickó ugyanolyan egykedvű
ritmusban kocogott, mint negyedórával ezelőtt.
– A franc… ba!
Calver gyors egymásutánban háromszor is megátkozta magát az
ostobaságáért! Ha nem hajította volna el a számszeríjat akkor, amikor
használhatatlannak tűnt, most milyen úri dolga lenne! Ekkora előny
tudatában kényelmesen kiliheghetné magát, megszagolgathatna pár illatos
hegyi virágot, aztán letelepedhetne ide, erre a sziklára, mint aki
piknikezni készül, felajzhatná a számszeríjat, nyugodtan betölthetné a
vesszőt, megvárhatná, amíg a nomád egészen közel ér, s aztán csak annyi
dolga lenne, hogy meghúzza a ravaszt. Majd pedig odasétálna a
haláltusájában fetrengő, kis termetű fickóhoz, ráléphetne a fejére, és
addig taposhatná, addig tiporhatná a koponyáját, amíg bele nem unna
ebbe a nemes szórakozásba…
– A francba!
Amíg ő álmodozott, a nomád legalább százötven métert lefaragott a
hátrányából, és egyáltalán nem zavarta a tény, hogy az üldözöttje
képzeletben péppé tiporta a fejét egy alkalmas sziklán.
Calver ismét eliramodott, és most már gondosan ügyelt arra, hogy jól
ossza be a levegőjét. Sajnos azonban a nomád egyre közelebb és
közelebb került hozzá.
A fiú fejében egyre többször fordult meg, hogy bevárja az üldözőjét, és
összeméri vele a kardját. Ám mindannyiszor letett erről az ostobaságról.
Az az alak képzett, tapasztalt harcos, Calver pedig talán soha életében
nem vívott még szemtől szemben senkivel. Ölt már embert, nem is egyet,
ám a vívótőre minden egyes alkalommal hátulról érte az ellenfele szívét.
És arra igazán nem kérheti meg a nomádot, hogy egy pillanatra legyen
szíves hátat fordítani, hogy le tudja döfni! Az illető valószínűleg igen
kiakadna…
Calver most már futni sem bírt. Az eddig füves, bokros hegyoldal
átment sziklásba, s ezen a meredek részen csak elvétve tudta megvetni a
gyökerét egy-egy maréknyi moha, pár ágból álló, száraz bokor vagy egy-
egy halálra ítélt sorvadvány fa.
A nomád is elérte a meredek rész alját, és olyan hihetetlen
gyorsasággal kezdett kapaszkodni felfelé, hogy a mozgását még egy
hegyi barbár is megirigyelhette volna.
Calver próbaképpen meglazított egy fél méter átmérőjű, csaknem
szabályos gömb alakú sziklát, és legördítette. A nomád azonban játszva
megbújt a lezúduló kő által sodort kisebb hegyomlás elől egy szikla
takarásában, és amikor elmúlt a vész, változatlan aktivitással folytatta az
üldözést.
Vad bújócska kezdődött.
A hegyoldal ezen a részen már nem volt sima; egymást érték a kiálló
szirtek, felfelé meredő, vaskos oszlopok, kúp alakú csúcsok, veszélyes
repedések, idő verte bemélyedések, mély üregek, s egyre mélyebb
szakadékok jelentek meg mindenfelé.
Calver már most azon gondolkodott, mi lesz akkor, ha feljut a hegy
legmagasabb csúcsára. Onnan vajon hová menekül tovább? Megragadja
egy felhő csücskét, és felhúzódzkodik rá?
Mivel azonban már szinte közvetlenül a háta mögött hallotta a nomád
lába által elmozgatott kövek és kavicsok zörgését, nem állhatott le ezen
eltöprengeni, és az a nagy igazság, hogy istenigazából választási
lehetősége sem maradt az útirányát illetőleg. Ugyanis a jobb keze felől
egy megmászhatatlan sziklafal emelkedett, a balján pedig a kiálló szirtek
összevisszasága között feneketlennek tűnő szakadékok tátongtak.
Csak egyetlen irányba mehetett: előre.
És előre sem sokáig.
Calver levegő után kapkodva torpant meg. Jelen pillanatban még
átkozódni sem volt ereje. Pedig az elé táruló látvány vad szitkokat
válthatott volna ki belőle. A sziklafal és a szirtek között kanyargó „út”
ugyanis véget ért. Évszázadokkal vagy talán évezredekkel ezelőtt egy
hihetetlen erő repesztette ketté a hegynek ezt a részét, és most az itteni
sziklafal és a vele egy szintben lévő szikla között legalább hat méter
széles repedés tátongott.
Calver nem pillantott le, de ameddig érzékelte a tekintete a látványt,
kiderült, hogy ennek a szakadéknak az alja valószínűleg a pokolban
végződik.
Szakértő szemmel méregette a repedést. Hat méter! Hat kurva méter!
Vagy hat és fél?
Két évvel ezelőtt, amikor három feldühödött városőr elől menekült
Draxionban, utolsó kétségbeesésében már átugrott hat métert. Egyik
háztetőről a másikra. Igaz, nem lábra érkezett, hanem úgy vetődött előre,
mint egy úszó, aki hasast szándékozik ugrani, s ezzel a technikával
könnyedén elkapta a háztető szélét, s aztán felhúzódzkodott.
 Ez a távolság sem lehet több…
Vagy ha mégis, nem sokkal több!
Calvernek villámgyorsan számot kellett vetnie az esélyeivel. Vagy
bevárja itt azt a lélektelen nomádot, vagy megkockáztatja az ugrást.
A nomádot választotta. Abban bízott, hogy talán lakozik egy
mogyorónyi agyvelő a két varkocs között, és sikerül a fickó józan eszére
hatnia.
Visszarohant arra a meredek részre, amire ő is alig bírt feljutni. A
sziklák között ez volt az egyetlen út, ahol fel lehetett kapaszkodni, de
ehhez csaknem függőlegesen kellett felmászni, kihasználva minden
repedést. Ha akkor sikerül rátámadnia a nomádra, miközben mindkét
kezét használnia kell a mászáshoz, nyert ügye van…
Odaóvakodott a jobb oldali sziklához, és óvatosan kilesett. A nomád
szinte már ennek a kétembernyi magas mászókának az alján járt. Még
húsz lépés, és…
Calver visszahúzódott a szikla takarásába, nagy lélegzeteket vett, hogy
visszanyerje légzése ritmusát, és kihúzta az övéből a csupasz kardot.
Utálta az olyan fegyvereket, amelyeket inkább vágásra készítettek,
semmint szúrásra, de most ezzel kellett megbékélnie. Igaz, ennek a
kardnak a hegyét is kiélezték, alkalmasnak látszott egy jól irányzott
döfésre, ám olyan esetlen holmi volt, hogy képtelenségnek tűnt szakértő
módon forgatni.
Ennek ellenére Calver bízott abban, hogy nem jelenthet gondot elbánni
olyasvalakivel, aki a mászás miatt nemhogy fegyverrel nem védekezhet,
de még a kezét sem használhatja. Mivel szeretett győzni, imádta az ehhez
hasonló előnyös helyzeteket.
Várt.
A „mászóka” aljánál hallatszott a kövek zörgése.
Calver még a lélegzetét is visszatartotta. Tudta, hogy ebben a
helyzetben a legfontosabb az észrevétlenség és a megfelelő időzítés.
A zörgés abbamaradt; a nomád valószínűleg most érte el a meredek
rész alját. Csend. A fickó nyilván számít valamiféle csapdára;
hallgatózik.
Calver meg sem moccant; a rejtőzködésben már most nagymesternek
számított. Épp eleget gyakorolta eddigi élete folyamán.
Koppanás, neszezés, motoszkálás, hangos sóhaj.
A nomád valószínűleg most kezdett mászni. Még egy koppanás. A
motoszkálás most fentebbről hallatszott; a fickó újabb fogást keresett.
Calver nesztelenül lélegzett; számolta a fogásokat. Ő hat fogással jutott
fel. A nomád egy fejjel kisebb nála; neki minimum nyolc fogásra lesz
szükség.
A harmadik fogás… a negyedik…
Kövek zörögnek. A fickó idegen nyelven szitkozódik, sziszeg a foga
között.
Ötödik, hatodik, hetedik fogás…
Calver megfeszült, de még mindig nem mozdult.
Barna ujjak jelentek meg a szikla peremén, Calver talpával egy
magasságban. Aztán megjelent a másik kéz is. Majd kibukkant a
varkocsos fej.
Calver még mindig várt. Hadd nyugodjon meg a fickó!
A nomád enyhén felnyögött, ahogy felkönyökölt a sziklára, és a
testsúlyát a könyökére helyezve húzódzkodni kezdett.
Calver olyan sebességgel támadott, mint a lecsapó vipera. Az egyik
pillanatban még a jobb oldali szikla takarásában lapult, a következőben
már döfte is a kardját a kiszolgáltatott férfi mellkasába.
Illetve, egészen pontosan – a mellkas felé…
A nomád ugyanis résen volt. Valószínűleg számíthatott valami effélére,
mert amikor meghallotta a kard suhogását, villámgyorsan ellökte magát a
sziklától. Hanyatt vetette magát, és lezuhant.
Calver kardja csak a férfi hűlt helyét döfte át, és a lendület erejétől
csaknem ő is az ellenfele után esett.
– A rohadt anyádat…
Még épp időben sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és félrekapni a
tekintetét. Túl finnyás volt ahhoz, hogy lássa, mint loccsan szét a nomád
varkocsos feje a lenti sziklákon.
Nem nézett oda, de amikor a hatalmas puffanást, a koppanást és a
nyekkenést hallotta, így is émelyegni kezdett.
– Szerencsétlen barom!
Azonban amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a fickó még
mozog. A nomád nyitott szájából nyekergő hörgés tört elő, tátogott, mint
egy partra vetett hal, a hasa meg-megrándult, a bal keze támpontot
keresve kaparászott. Még élt.
Épp csakhogy.
Három és fél méterről zuhant le; hanyatt, sziklára! Nem semmi!
Calver gúnyosan röhögött.
– Mi az, pajtás? Megfáradtál a hosszú futás után? Pihengetsz egy
kicsit?
A nomád ütemtelenül pislogott. Nyögdécselt, megpróbált
felkönyökölni.
– Én a helyedben nem kelnék fel! – adott tanácsot neki Calver jólelkűn.
– Törött gerinccel mászkálni rossz ómen…
A nomád a fogait csikorgatva tápászkodott fel. Először csak
felkönyökölt, felült, aztán lábra állt. Olyan volt a tartása, akár egy
sápkóros hiénáé; a bal válla groteszk módon púposodott, és ahogy felállt,
szédelegve támolygott, céltalanul imbolygott, sántikált, de még mindig
élt!
– Ne haragudj rám, amiért megütötted magad egy kicsit! – tréfálkozott
Calver. – Biz' isten nem akartam, hogy szenvedj! Én a szívedet akartam
átdöfni… és ha nem fickándozol el a kardom hegye elől, már nem éreznél
fájdalmat!
Nevetett saját tréfáján. Ám ahogy teltek a percek, és a nomád egyre
inkább magához tért, Calver fokozatosan elkomorodott. Végül is a
helyzet még mindig megoldatlan.
Akkor kellett volna sietve lemásznia, amikor a nomád még kába volt,
és hatásos döfésekkel bevégezni a munkát. Most már késő!
A nomád teljesen magához tért; bicegve járkált fel-alá, és sötét
pillantását egy szívdobbanásnyi időre sem vette le a sziklán kuporgó
Calverről. Még mindig nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Talán nem is
tudott persiül…
A bal válla még mindig púposodott; nyilván kificamodott.
– Akarod, hogy megmasszírozzam a vállad? – humorizált Calver. –
Gyere fel, megbeszéljük!
A nomád a fogát vicsorgatta. Aztán nekivetette a bal vállát a
sziklafalnak, és teljes testsúlyával megnyomta. Szörnyű reccsenés
hallatszott, és a kificamodott vállcsont visszaugrott a helyére.
A nomád foga csikorgott, de fájdalomkiáltás nem hagyta el az ajkait;
Calver volt az, aki e művelet láttán hangosan felszisszent.
– Micsoda állat vagy te! – kiáltotta le dühösen. – Még egy ilyen
undorító húzás, és esküszöm, lerókázlak…
A nomád próbálta mozgatni a bal vállát, a bal karját, de bár most sem
adott hangot a kínjainak, a tartásáról lerítt, hogy nagy fájdalmak gyötrik.
Egy darabig még mászkált fel és alá, aztán keresztbe tett lábbal
letelepedett pár lépésnyire a sziklától, és úgy bámult felfelé, mint a fára
mászott áldozatára leső farkas.
Calvernek is eszébe jutott ez a hasonlat, és nem igazán tette boldoggá.
A nomád nem próbál ismét felkapaszkodni; ezzel nincs semmi gond,
kifújhatja magát. És ha ismét próbálkozna, megint kiszolgáltatott
helyzetbe kerülne…
Viszont ő sem mászhat le, mert akkor a nomád döfheti le őt, mint egy
alvó disznót. A másik irányban pedig útját állja a szakadék…
Calvert rossz előérzet szállta meg. Ő nem készült ilyen
otrombaságokra; nincs nála sem ital, sem élelem. S erre a gondolatra
máris korogni kezdett a gyomra, a száját pedig hihetetlenül száraznak
érezte.
A dolog úgy festett, hogy ő most itt szorult ezen a durván harminc
négyzetméteres területen, bebörtönözve a nomád és a szakadék közé. És
úgy tűnik, a nomád legalább annyira ráérősen viselkedik, mint túloldalt a
szakadék.
– Hé, te! – kiáltotta le Calver rosszkedvűen. – Mit szólnál ahhoz, ha
megbeszélnénk a helyzetet?
A nomád komoran pislogott rá, de nem szólt egy szót sem.
– Itt akarsz ülni egész éjszaka? – gúnyolódott Calver. – Várod, hogy
meggyógyuljon a vállad?
A nomád nem felelt. Válasz helyett ráérősen előhúzta a tarisznyáját, és
hosszan kotorászott benne. Egy darab sajtot és fekete kenyeret vett elő.
Ráérősen falatozni kezdett. Aztán a kulacsából ivott is rá. A folyadék
színéből ítélve vagy vörösbort vagy – emberi vért.
– A rohadt életbe! – lehelte Calver kiszáradó szájjal, és az égre
pillantott; remélve, hogy ismét esni kezd. Ám csak apró bárányfelhőket
látott.
– Szerintem mégiscsak meg kellene beszélnünk a dolgot! – kiáltotta le.
– Ez ugyanis… patthelyzet!
Nem kapott választ. Calver legyintett.
– Koptatom itt a számat, pedig lefogadom, még akkor sem tudnád, mi
az a „patthelyzet”, ha történetesen beszélnéd a persioni nyelvet…
– Értem a nyelvedet – recsegte a nomád. – És ismerem a sakkjátékot
is…
– Nofene! – élénkült meg Calver. – Ez tud beszélni!… Ha így van,
miért nem szólaltál meg már órákkal ezelőtt?
– Miért tettem volna? – dörmögte a barbár. – Nem azért hajszoltalak,
hogy beszélgessek veled. Meg foglak ölni!
– Nem eszik olyan forrón a… sajtot! – nyelt egyet Calver, de aztán
leküzdötte éhségét, és produkált egy minden igényt kielégítő, farkasszerű
röhögést. – Ahhoz, hogy megölj, fel kell másznod ide!
– Fel fogok mászni – nyugtatta meg a nomád.
– Én pedig torkon szúrlak – bólintott Calver. – Vagy kilyuggatom a
nyakad, vagy ugrassz egy újabb hátast! Pfhuh! Öregem! Gyönyörű ugrás
volt! Cirkuszban kellene fellépned vele…
– Fel fogok mászni – hörögte a nomád irgalmatlan hangon. – Levágom
a fejed, és hazaviszem a gazdámnak. De a testedet itt hagyom, hogy a
keselyűk lakmározzanak rajta.
– Kár beléd a hencegés! – nevetett Calver. – Mindketten tudjuk, hogy
semmi esélyed arra, hogy élve felmássz ide…
– Mindenkinek szüksége van alvásra – sziszegte a nomád. – És ha nem
alszik, kihagy a figyelme, s a végén úgyis elnyomja az álom…
Igen, ez az, ami Calvert leginkább nyomasztotta. No meg az éhség.
Meg a szomjúság.
– Jól mondod – kiáltotta le komoran. – Mindenkinek szüksége van
alvásra. Még neked is. És ha te alszol el előbb, én mászok le hozzád, és
én vágom el a te torkod. Neked fogalmad sincs, kivel állsz szemben…
Egyszer három napon át kellett bujdosnom, és hetvenkét óra alatt egy
szemhunyásnyit sem aludtam…
A nomád kő merev arcán valamiféle elégedett mosoly jelent meg.
– Amikor férfivá avattak – vetette oda –, hét napon és hét éjszakán át
nem hunyhattam le a szemem. És én kibírtam…
– A francba! – Csak most jutott eszébe, hogy már a múlt éjszaka sem
aludt. Ráadásul a szomjúság egyre erősebben kínozta. – Beszéljük meg! –
morogta dühösen.
– Eleget beszéltünk! – zárta le a társalgást a nomád.
– Még nem eleget. Figyelj… Mit tennél, ha mondjuk… megadnám
magam?
A nomád csak egy pillanatig töprengett.
– Levágnám a fejed.
– Hah! Ez aztán biztató! És mit szólna a gazdád? Szerintem a jó Pious
Petriust érdekelné, amit a karaván legyilkolásáról tudok…
A nomád értetlenül meredt rá.
– Ebben egyetértünk. Ám ha elviszem neki a fejed, egy nekromanta
révén sokkal többet megtudhat tőled, mint amennyit önszántadból
elmondanál…
– Ez, ez… – Ezzel az érveléssel Calver nem tudott vitatkozni. Témát
váltott. – Figyelj, te… Mi is a neved?
A nomád vállat vont.
– Szólíts nyugodtan „gyilkos”-nak, hiszen hamarosan én leszek a
végzeted.
– Jól van, Gyilkos, nekem mindegy, hogy szólítalak. De ha érdekel, az
én nevem Calver… Fürge Calver… és azt sejtheted, hogy nem akármiért
kaptam a „Fürge” előnevet… A barátaim tisztelik a gyorsaságomat és a
hihetetlenül gyors reagálásaimat a szokatlan helyzetekre…
A nomád sötéten pislogott rá.
– Mit akarsz tőlem?
– Egyezséget – csapott le rá Calver. – Én gazdag vagyok, és utálnám,
ha két ilyen remek fickó, mint amilyenek mi vagyunk, kénytelenek
lennének lemészárolni egymást egy ilyen istenverte, elhagyatott helyen…
– Pénzt kínálsz a nyomorult életedért?
– Gyorsan vág az eszed – dicsérte Calver. – Ahhoz képest, hogy csak
egy ostoba nomád vagy, hamar felfogod a dolgokat… De ha már itt
tartunk, azt is nyilván megérted, hogy ez az üzlet mindkettőnk számára
előnyös lehet.
A nomád hallgatott.
– Mennyit fizet neked Pious Petrius? – érdeklődött nagy hangon
Calver. Kezdte nyeregben érezni magát.
A nomád zordan meredt rá.
– Nem a te dolgod.
– De mégis? Heti egy persioni aranyat? Másfelet?
– Nyolcat, ha tudni akarod.
Calver nagyot nyelt. Nyolc aranyat? Az a vén kufár jól megfizeti az
alkalmazottait.
– Tőlem kilencet… nem, tíz persioni aranyat kapsz hetente… egy évre
előre, ha beállsz az én szolgálatomba!
– És mire költeném? – gúnyolódott a nomád. – A gazdám a föld alól is
előkerítene és lecsapatná a fejem, ha rájönne, hogy elárultam.
– Nem fog rájönni – mosolygott Calver. – Majd holt híredet költjük.
Ráadásul megváltoztatjuk a külsődet! Levágathatnád például azokat az
ostoba varkocsokat és senki nem ismerne rád…
A nomád gúnyosan vigyorgott.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz, Fürge Calver. Az én gazdám
hatalmasabb, mint egy herceg, és több mágus áll a szolgálatában, mint
Persion királyának. Ha ő keres valakit, az soha… érted, soha… nem
menekülhet el előle! És ha jól sejtem, te abból a pénzből akarsz
megfizetni engem, amit az egyik régi barátja óhajtott a gondjaira bízni.
Nagy botorság lenne elfogadnom azt az átkozott pénzt…
– Idefigyelj, te felfuvalkodott hólyag! – dühösködött Calver. – Én
előnyös javaslatot tettem. Ha visszautasítod, magadra vess! De annyit
mondhatok, nagyon meg fogod bánni, ha magadra haragítod Fürge
Calvert! Gondolj arra a huszonhét hullára, akiket magam mögött
hagytam… Azt akarod, hogy te légy a huszonnyolcadik áldozatom?
– Fölösleges ijesztgetned – vetette oda cinikusan a nomád. – Ha az
derülne ki, hogy démon vagy, akkor sem árulnám el a gazdámat… mert ő
egy démonnál is kegyetlenebbül bánna el velem az árulásomért!
Calver értetlenül rázta a fejét.
– Te tényleg egy állat vagy!

A délután még csak-csak eltelt valahogy, de az éjszaka kegyetlen volt.

Nem csak azért, mert a nap lenyugvásával irgalmatlanul lehűlt a levegő,
hanem azért is, mert Calvernek egyfolytában éhség mardosta a gyomrát,
és a szomjúságtól szinte már nyál sem maradt a szájában.
A nomád aljas módon még tüzet is gyújtott; előszedett a tarisznyájából
egy darab húst, és ráérősen sütögette. A sülő hús illata felfelé szállt, és
irgalmatlanul kínozta Calver kényes orrlikát.
– Teszek még egy utolsó kísérletet – csikorogta Calver csonttá száradt
torokkal. – Ötszáz zhíli arany… nem nyamvadt persioni, hanem zhíli
arany… üti a markodat, ha futni hagysz…
– Nem futottál ma eleget? – tréfálkozott a nomád, és jóízűen
belemélyesztette fogait a húsba.
Calver nem várt tovább. Tudta, hogy ha még sokáig gyötrődik itt,
akkor vagy menthetetlenül elalszik – s ez esetben elvágott torokkal ébred
fel –, vagy annyira legyengül az éhségtől és a szomjúságtól, hogy a
későbbiekben már hiába is próbálkozna a repedés átugrásával.
– Tudod, mit, te barom? – vetette oda dühösen. – Fulladj meg a
sültedtől! És amikor majd a gazdád lefejez, jusson eszedbe, hogy Fürge
Calver jót röhög rajtad!
E szavakkal sarkon fordult, és a csillagok fényénél nekirohant a
szakadéknak.

Teljes lendülettel rohant, mert tudta, hogy csak így van esélye átugrani
a hatalmas távolságot. Teljes lendülettel rohant. Aztán az ugrás előtti
pillanatban teljes erővel fékezett.
– Vááááááááhh!
A lendület csaknem lesodorta a mélybe, de az utolsó centimétereken
sikerült valahogy megvetnie a lábát. Az elrugaszkodás előtti pillanatban
inába szállt a bátorsága. Ám mivel tudta, hogy nincs más választása,
szitkozódva hátrált vissza vagy húsz métert. Egy pillanatra behunyta a
szemét, koncentrált, és igyekezett minden fölösleges tényezőt kiszorítani
az agyából. Most nem létezett más, csak ő és a szakadék.
Calver meg a szakadék!
Lassan, fokozatosan indult, de öt méter után teljes izomból futott. Ám
érezte, hogy nem fog menni, és ismét lelassított. Most nem volt olyan
gyötrelmes a fékezés, mint előző alkalommal.
– Esthewarra! – sziszegte dühösen. – Teljesen elment az eszem, ha
megpróbálom! Le fogok zuhanni… Nem, nem szabad megkockáztatni.
Akkor már inkább az a büdös nomád…
Tíz métert tett visszafelé magában motyogva, amikor a szikla alól a
nomád feje bukkant fel. Aztán a következő pillanatban a csupa izom
fickó már fel is kapaszkodott, és úgy iramodott meg a száját eltátó Calver
felé, mint egy veszett véreb.
Calver azonban nem hiába érdemelte ki a cimboráitól a „Fürge”
előtagot. Egy szemvillanás alatt megperdült, öt lépésről rohant neki a
szakadéknak, és habozás nélkül előre vetődött.
Meg sem próbált úgy ugrani, hogy talpra érkezzen; úgy vetette magát
előre, mintha vízbe ugrana. Hasast.
Érezte, ahogy a szikla kiszalad a lába alól, és érezte, ahogy repül.
Rohadt érzés volt! A szemközti szikla pereme viharsebesen közeledett.
Calver minden porcikájával arra koncentrált, hogy el tudjon kapni egy
kiálló darabot, amely elég szilárd ahhoz, hogy megtartsa a testsúlyát, de
nem annyira éles, hogy levágja vele az ujjait.
Bamm!
Az ujjai megragadtak valamit, de a lendület továbbsodorta a testét, és
Calver kegyetlen erővel csapódott a szikla oldalának. A megragadott
perem csaknem kicsúszott a szorításából, de valahogy mégis csak meg
tudott kapaszkodni. A kardja kicsúszott az övéből, és többször is a
sziklához csapódva, végtelen hosszúságú idő alatt hullott a szakadék
fenekére.
– A francos életbe!
Tudta, hogy nem lóghat sokáig a feneketlen szakadék fölött, ezért a
kínjai ellenére máris minden erejével húzódzkodni kezdett felfelé. Nem
akarta megvárni, amíg a kapaszkodásban elfogy az ereje.
Éles koppanást hallott, és a feje kegyetlenül megfájdult. Ökölnyi,
kemény kő találta fejen, és tudta, hogy betört a koponyája. Egy másik kő
közvetlenül a bal karja mellett a sziklafalon csattant. A harmadik hátba
találta…
Az az aljas nomád kővel dobálta a túloldalról!
– Anyádat hajigáld! – sikoltotta Calver, miközben egy újabb kavics
csattant az arca közelében. – Van neked lelkivilágod, te bunkóállat?
A nomád úgy fültövön találta egy kisebb kővel, hogy Calver azt
képzelte, cafatokra szakadt a dobhártyája saját ordításától.
Kapaszkodott, kapaszkodott, húzódzkodott, de egyre fogyott az ereje,
és az az aljadék dirwani megállás nélkül hajigált rá minden keze ügyébe
eső kődarabot a túloldalról.
Ha fogadnia kellett volna, valószínűleg maga ellen fogad. Ám a sors
ezúttal kegyes volt hozzá; sziklafalat kaparó, bal lába talált egy csekélyke
támasztékot, ahonnan fel tudta taszítani magát a sziklaperemre. Ám
amikor a súlypontja már biztos talapzaton nyugodott, Calver még akkor
sem bírt tovább kúszni. Csak hevert a szikla peremén, hason. Deréktól
felfelé a sima kövön, míg a lába a semmi fölött kapálózott.
Hosszú percekbe telt, mire rádöbbent, hogy a próbálkozását siker
koronázta és ő megmenekült.
Sajgó tagokkal tápászkodott fel, és még az sem zavarta, hogy
fegyvertelen. Visszafordult a túlsó sziklán toporgó nomád felé, a bal
kezét ökölbe szorította, s miközben karját mély értelműen behajlította, a
jobb tenyerével rácsapott a mozduló könyökhajlatra.
– Ezt neked, te büdös tevehajcsár! – rikoltotta gúnyosan. – Ugorj
utánam, ha van vér a pucádban!
Épphogy le tudta kapni a fejét egy süvítő, lapos kavics elől, és beugrott
a jobb oldalon meredő, hatalmas kőkolonc fedezékébe. Az újabb
lövedékek ártalmatlanul süvítettek el, vagy a sziklán koppantak.
Calver vérlázítóan röhögött, és tudta, hogy a vidámsága nem csupán a
diadal és a gúny hangja, de a végtelen megkönnyebbülés kifejeződése is.
Hajszálon múlott.
– Mi ez a fancsali pofa, haver? – gúnyolódott. – Azt látom, hogy anyád
tevékkel állt rokonságban… de mi volt az apád? Kecskével keresztezett
sivatagi hiéna?
Azt, hogy a nomád megpróbálja utánacsinálni a mutatványt, el sem
tudta képzelni. Egyrészt kurta lábaival és kezeivel eleve hátrányban van,
másrészt Calver – most, hogy már túl volt a veszélyen – rádöbbent, hogy
a két szikla között tátongó szakadék nem hat méter széles, de legalább hét
és fél!
– Kinyalhatod a saját alfeled! – gúnyolódott a kőkolonc fedezékéből,
és felszabadultan röhögve búcsút intett a komoran bámuló fickónak. –
Add át üdvözletemet Petrius bakójának! Üzenem neki, hogy jól élesítse
meg a bárdját, mert te rendkívül nyakas fickó vagy!
Calver sarkon fordult, és fütyörészve indult meg az ellenkező irányba.
Ha nem száradt volna ki annyira a torka a vízhiánytól, talán még egy
kedves nótácskát is énekelt volna a „pofára ejtett nomád balladája”
címmel…
Megközelítőleg húsz lépést tett a keskeny sziklaplatón, amikor
kellemetlen meglepetés érte.
Az a baromi méretű, kiéhezett medve viszont, amely épp vele szembe
cammogott, azt hihette, hogy végre rámosolygott a medvék őristene. A
fura, füttyögő zaj forrása, aminek szemrevételezése végett előmászott a
barlangjából, nem egy bajbajutott cinegemadár volt, hanem több napra
elegendő eleség.
Alig öt lépés választotta el a két meglepett lényt egymástól. Egyszerre
reagáltak. A medve felágaskodott két lábra, Calver pedig ijesztésképpen a
kardja hűlt helyéhez kapott. Az ijesztés bejött. Ő legalábbis holtra rémült,
amikor tudatosult benne, hogy fegyvertelen.
A medve fenyegetően morogva, két lábon közeledett, és irdatlan
karmoktól meredező mancsaival maga elé csapkodott, mintha az erejét
próbálgatná étkezés előtt. Calver ez alkalommal még sikoltásra sem
pazarolta a drága másodperceket. Arra sem emlékezett, miképpen fordult
vagy perdült meg; a lába szélsebesen sodorta vissza a szakadék irányába.
Más út nem létezett.
Idegesítő dübögést hallott maga mögött; a medve négy lábon üldözte.
Calver nem nézett vissza és nem mérlegelte az esélyeket. Elrugaszkodott
és ugrott. A félelem megnégyszerezte az erejét, és ennek köszönhetően ez
a mostani ugrás még az előzőnél is jobban sikeredett. Nem csupán
elkapni tudta a szikla szélét, de ahogy a hasával a peremnek csapódott,
azonnal fel is tudott könyökölni. Talán fel is húzódzkodott volna azon
lendülettel, ha az ütközéskor ki nem szalad a tüdejéből az utolsó korty
levegő is.
– Hlouuukk! – lehelte Calver, és az a kényszerképzete támadt, hogy a
medve a lendülettől utána ugrott, és az ő testében kapaszkodott meg;
méghozzá úgy, hogy a tüdejéig mélyesztette a karmait.
A medve persze megállt a peremen, és dühös bömböléssel adott hangot
a csalódottságának. Ez azonban Calver helyzetét nem tette könnyebbé.
Még mindig levegő után kapkodott, és a szeme előtt kezdett
elhomályosulni a kép. Ráadásul, hogy az öröme teljes legyen, egy
csizmás láb taposott rá a jobb keze ujjaira, és egy érdes hang hallatszott
közvetlen közelről.
– Kinek az anyja volt teve?
– Természetesen az enyém – sípolta azonnal Calver, amint egy
kortynyi levegő áramlott a tüdejébe. – És amit az apádról mondtam, azt
sem gondoltam komolyan…
A medve két lábra állt a szakadék túlsó szélén, vadul hadonászott a
mancsaival és csalódottan bömbölt.
– Ha segítesz felkapaszkodni – ajánlkozott Calver –, együtt jól
megdobáljuk kővel azt az állatot…
A nomád azonban nem tágított. Teljes testsúlyát ráhelyezte a bal
lábára, és kiszolgáltatott ellenfele jobb kezének ujjai ropogó hangokat
hallattak. Calver pedig olyan fájdalmasan üvöltött fel, hogy a medve
csodálkozva elhallgatott. De lehet, hogy meg is ijedt kissé. Egy idő múlva
csendesen eloldalgott.
– Hagyd meg az életemet, és gazdaggá teszlek! – sugallta Calver
kétségbeesetten.
A nomád figyelmesen bámult le rá a magasból, de Calver már azt is
nagy eredménynek könyvelte el, hogy a csizmás láb súlya enyhült péppé
zúzott ujjain.
– Megosztom veled a teljes vagyonomat. Egy életen át gazdagságban
és fényűzésben élhetsz… csak segíts!
– Hihetetlen ugrás volt! – vetette oda a nomád elismerően. – Meg
tudnád ismételni még egyszer?
– Megvesztél? – sikoltotta Calver felháborodottan. – Ott a medve!
– Nem úgy gondoltam – sziszegte a nomád csendesen. – Máskor. Más
alkalommal. Más körülmények között. Tudnál ekkorát ugrani? Nyolc
métert!
Calver csak most kezdte kapiskálni, hogy a nomádnak jár valamin az
esze. Tehát nem akarja megölni! Tervez vele valamit.
Ha életben akar maradni, feltétlen hasznosnak kell mutatkoznia!
– Bármikor képes vagyok rá – lihegte. – Akár kilenc méterre is
elugrok, ha kell… És ha lennél oly kedves, hogy nem zúznád péppé az
ujjaimat a csizmáddal, még kapaszkodni is tudnék.
Ott lógott egy feneketlen, sötét szakadék peremén, és már-már alig
bírta tartani saját súlyát. Ráadásul jó képet kellett vágnia a dologhoz!
– Mégiscsak lépj rá teljes súlyoddal! – tréfálkozott félkomolyan. –
Akkor legalább nem bírok leesni.
Az ostoba nomád komolyan vette a biztatást. Ahelyett, hogy
felrángatta volna.
– Te gyilkoltad le Schwerat embereit? – kérdezte a nomád halkan,
fenyegetően. – Mind a huszonhetet?
– Nem! Dehogy! – sziszegte Calver.
 – Neeem? – visszhangozta a nomád enyhe csalódottsággal a hangjában,
s úgy tűnt, máris elvesztette érdeklődését az áldozata iránt.
– Nem én tettem! – hadarta Calver azonnal. – Mármint nem mind a
huszonhetet… Én csak huszonötöt öltem meg… A maradék kettővel az a
démon végzett, amit megidéztem a pokol legsötétebb bugyraiból!
A nomád hosszan hallgatott. Calver szerette volna, ha kevesebb ideig
hallgat és inkább a felmászásban segédkezik, de nem merészelt
követelőzni. Érezte, hogy hajszálon múlik az élete.
– Ha te ilyen fene nagy harcos és varázsló vagy – dörmögte a nomád –,
hogy démonokat idézel… akkor miért futamodtál meg előlem gyáván.
– Az amuletted – sírta Calver kétségbeesetten –, elvette tőlem minden
erőmet. Tudtam, hogy téged nem lennék képes legyőzni soha…
– Ah! – kiáltotta rekedten a nomád. Úgy tűnt, ez az amulett-dolog
telitalálat volt nála.
Annyira megdöbbent, hogy teljesen levette a lábát Calver kezéről, s ő
csaknem lezuhant attól, hogy megszűnt a súly, ami tartotta.
Érzéketlenné taposott ujjai csúszni kezdtek lefelé, a bal keze pedig
egymagában már nem lett volna képes megtartani.
– Az amuletted! – sikoltotta Calver. – Érzem… Nem akarja a
halálomat! Ments meg! Azt parancsolja, hogy ments meg! Nem érzed?!
A nomád lehajolt, és a zuhanás előtti utolsó pillanatban elkapta Calver
jobb csuklóját. Megvetette a lábát, és hihetetlen erővel felcibálta maga
mellé.
Calver elterült a sziklán a mokány férfi lábánál, és úgy tátogott, akár
egy partra vetett hal.
– Kösz… ssszönöm…
A nomád kíváncsisággal vegyes gyanakvással meredt rá.
– Honnan tudsz te az amulettemről?
Calver tudta, hogy most már végig kell játszania a játszmát, ha élni
akar. Egyszer hallott valami homályos mesét a déli nomádokról, akik
mindegyike vakon hisz a saját amulettjében. Csak remélni tudta, hogy ez
az alak sem kivétel. Eddig úgy tűnt, nem tévedett.
– Hazudhatnék neked – motyogta lemondóan –, mondhatnám azt, hogy
szart sem ér az amuletted… de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz…
A nomád a homlokát ráncolta; nem felelt. Calver sietett tovább fűzni a
szót, mielőtt a fickó észbe kap, hogy hülyére vették.
– Amikor te és a társad megjelentetek a tisztáson – hadarta –, te magad
is láthattad, hogy egy csöppnyi félsz sem volt bennem. Elbántam
huszonöttel, még kettő nem jelentett volna gondot… Láthattad. Nem ti
támadtatok meg engem, hanem én támadtam rátok!
A nomád a homlokát ráncolta.
– Vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy én fogok rátok támadni –
helyesbített sietve Calver. – Ám egy pillanatra lebénultam,
megmerevedtek az izmaim, és a megidézett démonom is szertefoszlott…
Nos, ezért látszott úgy egy külső szemlélő szemszögéből, hogy a társad
volt az, aki rám támadott… Mert az amuletted már ekkor hatott rám… Én
persze nem hittem, hogy különösebb gondot okozhat. Bátran
szembeszálltam veletek. Ám amikor a nyílvesszőm a társad lovát találta
el ahelyett, hogy a szeme közé fúródott volna, már sejtettem, hogy baj
van. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy nem harcolhatok
ellened… Csak egyet tehettem. Menekültem.
– Honnan tudtad, hogy az amulett nálam van?
– Ezt komolyan kérdezed? – vetette oda fitymálva, és felkönyökölt.
Kezdett megnyugodni. – Te talán nem érzékeled a saját amuletted
kisugárzását? Mert én igen! Most is érzékelem. Szinte hallom a hangot,
amint parancsol nekem… Azt mondja, hm, azt mondja… „neked nem
kell félned tőlem, Fürge Calver, meghagyom az életedet”…
A nomád tamáskodva nézett rá, és a keze szép lassan ökölbe szorult.
– Valóban… ennyire ostobának nézel?
– Azon csodálkozol, hogy az amuletted tudja a nevemet? – kiáltotta
Calver. – Hát ez nem csoda! Én magam kiabáltam le neked félórával
ezelőtt, amikor a sakklépésekről társalogtunk… És ha tudni akarod, az
amuletted azt is elárulja, hogy „Gyilkos” nem az igazi neved! Téged
egészen máshogy hívnak… Igen, te nem „Gyilkos” vagy. A te neved…
– Norgdri – suttogta a nomád. – Ez a nevem. Norgdri, a Fekete Sas
Fia…
– Pontosan tudtam – nyugtázta Calver egy helybenhagyó pislogással. –
Az amuletted megsúgta nekem.
– Áldott legyen a neve! – suttogta Norgdri megilletődötten. – Igaz tehát
a jóslat!
– Azt nem tudhatom – motyogta Calver. – Ám az egészen bizonyos,
hogy az istenek nem véletlenül sodortak minket egymás útjába. Azt
akarják, hogy mi ketten társak legyünk. Szövetségesek. Az isteneknek
céljuk van velünk, én mondom!
Norgdri szeme tágra nyílt, és egész arckifejezésén látszott, hogy
rendkívül felindult állapot lett úrrá rajta.
– Minden egybevág – suttogta hitetlenkedve. – A jóslat. A legenda. Az
amulett…
 Calver szórakozottan bólogatott. Esze ágában sem volt a jóslat, a
legenda és az amulett összevágásának okáról faggatózni; ezzel azonnal
elárulta volna tudatlanságát, s minden bizonnyal megpecsételte volna a
sorsát.
– Ez így van. Apropó „van”… Van még egy kis borod? Már beszélni
sem bírok, annyira kiszáradt a szám a sok izgalomtól…
Norgdrin látszott, hogy még gyanakszik egy csipetnyit, de máris sokkal
készségesebbnek tűnt, mint pár perccel ezelőtt. Calver hosszan ivott, és
igyekezett meglovagolni az előnyös helyzetet.
– Feltételezem, hogy nem zabáltad fel az összes szárított húst…
A nomád adott neki húst is. Calver falt, mint egy kiéhezett farkas.
– Fűszer persze nincs nálad… Gondolhattam volna! Nomádok! Rossz
szokás! Ugye, nem baj, ha megiszom az utolsó korty bort is?
Öt perc múlva sajgó tagokkal, de valamivel elégedettebben telepedett
le lovagló ülésben egy alkalmas kőre.
– Esteledik –jegyezte meg Norgdri. – Jobban tesszük, ha itt töltjük az
éjszakát, s csak hajnalban indulunk útnak.
Calver sóhajtott; végül is jobb ötlete neki sem volt. Csak remélni tudta,
hogy nem kell előhozakodnia a „jóslatról” és a „legendáról” alkotott saját
véleményével. Egyvalamit azonban már most tisztázni akart.
– Gondolom, te ugyanolyan tisztán érzed az amuletted parancsait, mint
én…
– Sajnos, nem – ismerte be komoran a nomád.
Calver a fejét csóválta.
– Dühítő! – suttogta. – Hogy valakihez ne beszéljen a saját amulettje!
A nomád a homlokát ráncolta.
– Hallottam már ilyet – fűzte tovább a szót Calver. – Azt mondják az
okosok, többnyire abban van a hiba, hogy rossz helyen viselik az
amulettet. Mit gondolsz, te jó helyen viseled?
Norgdri szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Gondolod, hogy én rossz helyen viselem?
Calver igyekezett nem elárulni azt a tényt, miszerint halvány lila gőze
sincs, hol rejtezhet az a nevezetes amulett.
– Van egy sanda gyanúm.
A nomád igen izgatott lett.
– Mit lehetne tenni…
– Mivel jelen esetben az a helyzet, hogy a nálad lévő amulett hozzám
beszél, talán tanácsos lenne átadnod nekem, s akkor valószínűleg te
lennél az, aki értené a szavait… – Látva a nomád gyilkos tekintetét,
Calver könnyedén felnevetett. – Ugyan, ugyan, cimbora! Tartsd meg az
amulettedet! Csak tréfáltam! Természetesen a te amulettedet neked kell
viselned…
Norgdri megenyhült.
– Fura fickó vagy te, Fürge Calver. Sohasem tudom kihámozni a
szavaidból, mikor mondasz igazat és mikor nem… hogy mikor tréfálsz és
mikor nem…
Calver fennhéjázóan nevetett.
– Erről kaptam a nevem. Nem csupán a lábam fürge, de az eszem is.
Csak kevesen képesek követni, ezt te magad is elismerheted. Hm, de
visszatérve az amulettedhez… égek a vágytól, hogy vethessek rá egy
pillantást a saját szememmel is…
Norgdri készségesen kigombolta magasan záródó ingét, és odamutatta
Calvernek a féltve őrzött amulettjét; egy kopott szélű rézpénz lógott
vékony ezüstláncon. A rézpénz egy női arcot ábrázolt profilból.
Calver először érdeklődve nyomult közelebb, aztán amikor meglátta az
„amulettet”, csaknem elröhögte magát. Ez az ostoba pusztalakó egy
rézkanyit aggatott a nyakába, attól van úgy oda! Ahelyett, hogy valami
útszéli krimóban ivott volna rajta egy kis pohár poshadt sört!
– Nem érinted meg? – nógatta a nomád.
Calver elhárítóan emelte fel mindkét kezét.
– Nem vagyok rá méltó! Szentségtörés lenne.
– Márpedig meg kell érintened! – erősködött Norgdri. – Csakis akkor
bízhatok meg benned, ha esküt teszel rá, hogy te vagy az a bátor hős,
akiről a jövendölés szólt. Ha megesküszöl, a testvérünkké fogadjuk
egymást, s te engedelmesen követed az utasításaimat!
– Na, azért nem túlzás ez? – horkantott ingerülten Calver. – Miért
akarod, hogy a testvéred legyek? Van nekem saját családom!
– Ha nem teszed, meg kell öljelek! – morogta sajnálkozva a nomád. –
Csakis abban bízhatok, akit testvéremmé fogadok!
– Jó, legyünk testvérek, bánja a fene! De egyvalamit nem bírok
felfogni… Ha testvérek leszünk, miért nekem kellene engedelmeskednem
neked? Engedelmeskedj te nekem! Elvégre nem szentírás az, hogy te
legyél az én bátyám és te parancsolgass, csak azért, mert te vagy az
idősebb… Mi lenne, ha kockán döntenénk el, hogy ki engedelmeskedjen
kinek? Vagy ha esetleg van nálad kártya…
– Most azon az úton kell végigmennünk, amit az istenek rám szabtak.
Tehát én parancsolok. Ám miután teljesítettük a küldetést, készséggel
leszek én az engedelmes testvéred, és én fogom követni a te utasításaidat.
Ez így van rendjén…
Calver sóhajtott.
– Rendben van. Ám annak, hogy mi testvérekké váljunk… nincs más
módja, csak az, hogy megfogdossam a kopott rézpénzedet? Nem lehetne
csupán annyit mondani, hogy „mostantól testvérek vagyunk”, és kész,
vagy valami hasonló…
– Van még egy mód – felelte a nomád. – A vérszövetség. Mindketten
megvágjuk az erünket a szív felőli csuklónkon, és lenyalunk pár cseppet
egymás véréből…
– Csupa mocsok a csuklód – dörmögte Calver –, és nincs vizünk, hogy
lemossuk. Még a végén valami randa fertőzést kapnék… Na, hol az a
vacak rézkanyi?
Megfogdosta a láncon lógó rézpénzt; furcsa módon langyosnak tűnt.
Ámbár lehet, hogy csak a szél volt túlságosan hideg.
– Mondd utánam! – szavalta ünnepélyesen Norgdri. – Mostantól
testvéremmé fogadlak, Fürge Calver…
– „Mostantól testvéremmé fogadlak, Fürge Calver…”
– Az én nevemet mondd, te ostoba!
– „Az én nevemet mondd, te…” – Calver félszegen vigyorgott. – Bocs,
egy kissé elgondolkodtam… Hol is tartottunk? Ja, megvan. Testvéremmé
fogadlak, Norgdri… Ennyi? Vége? Vagy van még tovább is?
– Az amulettre esküszöm, hogy kitartok melletted jóban, rosszban…
Az eskü szövege hosszabb volt, mint egy házassági szertartásé, de
Calver jóformán oda sem figyelt; szórakozottan a nomád után mondott
mindent. Norgdri végül kivette Calver kezéből az amulettet és
megcsókolta. Majd a titokban undorodó társával is megcsókoltatta.
– És most, testvérem… öleljük meg egymást!
– Ugye, ti nomádok… isten ellen való véteknek tartjátok az azonos
neműek közötti szexet? – kérdezte Calver pusztán a biztonság kedvéért. –
Testvérek esetében pedig még szigorúbbak az előírások…
Norgdri nem értette, mire irányul a kérdés.
– Ó, ez a dolog klánonként változó – magyarázta. – Van olyan klán,
mint például a teplónok, ahol a legszigorúbb tabuk övezik az ilyesmit,
más klánoknál pedig, mint a drumákok, a merdidák, a murmadok és a
kluvánok, náluk egészen természetes dolog…
– Remek – dörmögte Calver, és nem buzgólkodott a testvéri ölelésben.
Pillanatok alatt besötétedett, és rettenetesen lehűlt a levegő.
– Összebújva kell aludnunk, hogy a testünk melegével óvjuk egymást a
kihűléstől! – jelentette ki a nomád.
 – Nana! – motyogta Calver.
Pár perc múlva, amikor már a foga is vacogott a hidegtől, a nomád
ismét indítványozta a testmelegek összesítését.
– Jól van – dörmögte vonakodva Calver. – Azt nem tudom, te melyik
klánból származol, de figyelmeztetlek… semmi tipi-tapi!

Másnap hajnalban elgémberedett tagokkal, összefagyva, zúzmarás,

deres hajjal ébredtek. Talán még egy kis hó is esett; de épp csak annyi,
hogy nagy jóakarattal halvány fehérségnek lehessen titulálni a tájat.
Mivel az este folyamán már nem sokat tudtak beszélgetni a folyamatos
reszketés és vacogás miatt, pár percnyi torna után felvették a tegnap esti
fonalat.
– Ennél jobb alkalom talán soha nem kínálkozik – mondta a nomád. –
Pious Petrius szinte minden emberét a keresésedre küldi, csak a
minimális őrséget tartja meg.
– Aha…
– Ez maximum tizenkét válogatott testőrt jelent.
– Aha…
– Tehát kerülő úton visszaosonunk Persionba, behatolunk Petrius
erődítményébe, legyilkoljuk az őröket, és kinyírjuk azt az átkozott
démont.
– Aha… – bólintott szórakozottan Calver, de a következő pillanatban a
szavak értelme eljutott dermedt tudatáig, és ettől csaknem felsikoltott. –
Miféle démon?! Mit beszélsz? Kicsoda? Kit nyírunk mi ki?
– Petriust – dörmögte Norgdri. – Te nem tudtad, hogy démon?
– Démooooooon?!
– Az amulett nem súgta meg?
– Nos, valójában tudtam, csak éppen, miegymás… tudod…
A nomád a homlokát ráncolva meredt rá.
– Mit beszélsz?
Calver sóhajtott.
– Ha jól hallottam, te az előbb épp azt indítványoztad, hogy hatoljunk
be a Pers Királyság legbiztonságosabban őrzött erődítményébe egy
nagyváros közepén, támadjunk rá tíz-egynéhány válogatott testőrre, s
utána szálljunk szembe a ház tulajdonosával, aki voltaképpen egy
démon?
Norgdri a homlokát ráncolta.
– Problémát jelent? – érdeklődött aggódva.
Calver csaknem szétrobbant a haragtól.
 – Nem akarok személyeskedni, de kezdem azt hinni, hogy szétfagyott
az agyad a hidegtől! MEGVESZTÉL??!
A nomád komoran meredt rá.
– Meg tudjuk csinálni. Ha most nem találkozok veled, egyedül is
megpróbálkoztam volna.
– Tudod mit? – morogta Calver. – Vedd úgy, hogy nem találkoztunk.
Csináld egyedül!
– Ne feledd, testvérek vagyunk!
– Na és? Ez nem jelenti azt, hogy én is elveszítsem a józan eszem.
– Együtt kell csinálnunk! Testvérek vagyunk. Össze kell tartanunk!
Szükségem van a segítségedre!
Calver – amilyen gyáva volt általában – most annál jobban
felháborodott.
– Naná! Azt gondolod, hogy majd én csinálom az egészet! Persze…
más farkával könnyű csalánt csépelni, mi?
A nomád mérgesen szorította össze az ajkait, és látszott rajta, hogy
egyre jobban dühbe gurul. Calver is észlelte ezt.
– Figyelj ide… az, hogy vitatkozok veled, nem jelenti azt, hogy már
nem vagyok a testvéred. Az vagyok. Az öcséd. Testvérek vagyunk, igazi
fogadott testvérek… De hadd világosítsalak fel! Ismerek egy testvérpárt,
akik ráadásul ikrek… és még sincsenek együtt állandóan. Az egyikük
Draxionban él, a másik Persionban. Érted?… Draxion… Persion…
Érted?… És a nagy távolság ellenére mégis testvérek maradtak.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Elválunk mi is, mint a jó testvérek. Te mégy Persionba lemészárolni
Petrius háza népét, én meg Draxionba megyek… Aztán majd találkozunk,
mondjuk úgy… tíz év múlva… és elbeszélgetünk a mostani szép időkről.
És akkor egy hordó bor mellett pontról pontra elmeséled nekem, hogyan
sikerült kinyírnod a démont…
Norgdri kihúzta görbe szablyáját a hüvelyéből.
– Gondolhattam volna, hogy hazudsz! Ez esetben meg kell öljelek!
– Egy frászt! – háborodott fel Calver. – Mindössze arról van szó, hogy
félremagyarázod az óvatosságomat. Én csak megpróbállak lebeszélni
téged erről az esztelenségről… de ha eltántoríthatatlan vagy,
természetesen veled tartok.
A nomád még mindig nem tette el a görbe pengét.
– Egyvalamit azonban meg kell értened! Felkészületlenül nem tudok
Persionba menni! Én nem vagyok mágus. Nem tudok elbánni puszta
kézzel egy tucat válogatott testőrrel. Démonról nem is beszélve. És mint
láthatod, jelenleg még fegyverem sincs.
Norgdri komoran méregette.
– Azt mondtad, egymagad bántál el a karaván huszonöt emberével.
– Na ja! – röhögött Calver erőltetetten. – Ám akkor a testemet
védelmező varázspor fedte, s a kardomat… az én remek vívótőrömet
olyan mágikus kenőccsel kentem be, amely úgy szelte a vasat is, mint jó
kés a disznózsírt. Ám nézz rám! Látsz most nálam ilyen varázsszereket?
Nem! Érthető tehát, ha enyhén szólva viszolygok egy meggondolatlan
kalandtól.
Norgdri nem szólt semmit, de lebiggyedő ajka nem sok jót sugallt.
– Mindössze azt javaslom, hogy mi ketten menjünk el Draxionba,
nevezetesen a Zöld Lóhere fogadóba, ahol a felszerelésemet és a tartalék
fegyvereimet hagytam. Ott sietve felfegyverkezem, magamhoz veszem a
varázsszereimet, sőt… esetleg még néhány mindenre elszánt segítőt is
beszervezhetek… Na, mit szólsz?
– Nem! – morogta elutasítóan a nomád. – Egyenesen Persionba
megyünk. Ki kell használnunk a kínálkozó lehetőséget! – Szablyája
hegyével megbökte Calver oldalát. – Gyerünk! Ne lopjuk hiába az értékes
perceket!

Norgdri elrakta a kardját, de menet közben folyamatosan úgy

helyezkedett, hogy az egyik szemét állandóan a „testvérén” tartotta.
Ennek ellenére Calver kacérkodott a szökés gondolatával, és tudta, hogy
egy jól kiszámított iramodással és hosszú lábaival sikerülne jelentős
előnyre szert tenni…
…viszont azt is tudta, hogy a nomád nem adná fel; ismét a nyomában
lihegne, akár egy véreb, s ha még egyszer utolérné, valószínűleg már nem
hatná meg semmiféle magyarázat holmi amulettekről.
Másrészt az is idegesítette, amit Norgdri többször is említett; hogy
valószínűleg egész falka zsoldos hemzseg a közelben, s valamennyien rá
vadásznak. Norgdri bronzsisakos társa, akinek a fél lába lebénult a
lenyilazott lova súlyától, ezóta valószínűleg már értesítette a gazdáját, és
pontos személyleírást adott a támadójáról. És egészen bizonyosan
feltételezhető, hogy a vén Schwerat is zokon vette a pénze eltűnését, s a
persioni martalócokon kívül valószínűleg egy halom draxioni kalandor és
fejvadász is a fejére kitűzött pénzről álmodozhat…
És ha ő leáll Norgdrival fogócskázni, nem sok ügyet fordíthat a
biztonságos rejtőzködésre. Egy órán belül belerohan egy pénzéhes banda
karjaiba, és akkor a teste egy fejjel rövidebb lesz.
 Akkor már inkább jobb Norgdri társaságában óvatosan keresztülvágni
a veszélyes terepen, s ha majd eljutnak Persionba, a város zsúfolt
forgatagában alkalmat fog találni a nagy menekülésre. Addig viszont
játszani kell a jó „testvérkét”…
Amikor elérték a hegy aljánál a bozótokkal, facsoportokkal, magányos
sziklákkal díszített fennsíkot, Norgdri szó nélkül keletnek fordult, a
tenger irányába. Nem kellett magyarázni, hogy nem akar visszatérni a
lemészárolt karaván színhelyére; Calver magától is felfogta és helyeselte
a taktika lényegét. Minél messzebbre el kell kerülni a veszélyes zóna
gócpontját.
Amikor nyíltabb terepre értek, kimondottan óvatosan haladtak. Fák,
bokrok takarásában suhantak, és Norgdri nem egyszer parancsolt lapulást,
ha valami gyanús dolgot tapasztalt. Ilyenkor a nomád előrébb osont, éles
szemével végigpásztázta a környéket, és még a levegőben is szaglászott.
Aztán többnyire egy kurta legyintéssel elintézte a dolgot.
– Csak egy vadászó tigris…
– Egy mi?!
– Nyugi. Nagy ívben elkerüli az embert. Ha mi békén hagyjuk, kitér az
utunkból.
– Biztos vagy ebben?
Norgdri nevetett.
– Kölyökkorom óta vadászok tigrisre késsel és kötéllel. A
mellkasomon van egy mély karomnyom, amit az első tigrisem hagyott
emlékül. Egy zhíli fekete tigris volt. Csillogó bundája még ma is ott lóg
kiszögezve a Muenh Khain falán…
– Hány tigrist öltél? – kérdezte Calver nem titkolt elismeréssel.
– Hetet. Két feketét, két csíkost, egy fehér bundájú havasi tigrist, egy
ezüsttigrist és egy khittarai vöröset…
– Eddig azt hittem, hogy a „khittarai vörös” az egy sűrű, fűszeres bor!
Norgdri röhögött.
– Neked legyen mondva!
Calver gyomra megkordult; a kihagyott reggeli ténye izgatta a
bensőjét.
– Ehető a tigrishús?
– Egy kissé rágós, de jobb híján…
– Hm. Szívesen megnéznék egy tigrisvadászatot! Biztosan remekül
csinálod… Mit gondolsz, belefér az időnkbe?
A nomád a fejét rázta.
– Alig hiszem. Egy hétbe telne, amíg felkészíteném a lelkemet a
vadászatra. És felkészületlenül tigrisre menni… biztos öngyilkosság.

Hamarosan elértek a fennsík keleti végére, s az ösvény, amelyet

követtek, egy meredek lejtésű hegyoldalban folytatódott. A közelben egy
kis patak csobogott, és ahol a fennsík véget ért, a víz hat métert zuhanva
folytatta tovább az útját a lankásabb részeken a távoli síkság felé.
Calver úgy teleitta magát a csekélyke vízesésnél, hogy szuszogni alig
bírt. Szívesen meg is mártózott volna a jéghideg tavacskában, ahol a
lezúduló víz kavargott, de a nomád továbbhaladásra sürgette.
Erről a pontról remek kilátás nyílt a Pergis-alföldre, amely a Quadar-
hegység keleti nyúlványaitól egészen a tengerig tartott, s legalább száz
mérföldön át nyújtózott déli irányba, a khamedi határ felé, ahol a
végeérhetetlen Khamed-puszták kezdődtek.
A messzi-messzi távolban ritka ködbe burkolózva sárgásfehér falak
látszottak, amelyek valószínűleg Persion városfalai lehettek. A távolság
nem lehetett több tizenöt mérföldnél, és tekintettel arra, hogy hamarosan
sík terepen haladhatnak majd, Norgdri úgy saccolta, kora délutánra
Persionban lehetnek.
– Akkor nem kell sietnünk – dörmögte Calver. – Gondolom, a
támadást úgyis éjszakára tervezed… Nini, félúton látok egy kis falut. Ott
biztosan ehetünk valamit.
– Garon a falu neve – közölte a nomád. – Gondosan el fogjuk kerülni.
Feltételezem, hogy Petrius ott próbál csapdát állítani neked.
Calver eltöprengett ezen.
– Te esetleg bemehetnél a faluba hozni egy kis kaját…
A nomád a fejét ingatta.
– Túl kockázatos lenne. Ismerem Petrius kapitányának észjárását… Én
régóta eltűntem, következésképp én is gyanús lettem.
– De… miért kell annyira sietnünk? Szerintem éjszaka biztonságosabb
a behatolás…
– Hah! Ezt te csak hiszed!
– Már megbocsáss, hogy ellent mondok neked, de valamit azért én is
konyítok az ilyesfajta akciókhoz, és bizton állíthatom, hogy a sötétség
kimondottan pozitív tényezőnek számít. Hovatovább…
– Éjszaka semmi esélyünk – sziszegte ingerülten a nomád. –
Napnyugtakor Petrius házának minden kapuja bezárul, és életbe lépnek a
biztonsági intézkedések. Higgy nekem; én már féléve élek abban az
erődben, és bizton tudom, hogy napnyugta után még egy hatalmas sereg
sem lenne képes elkapni Petriust! Csakis nappal… érted?… fényes
nappal lehet esélyünk!
Derékig érő fűben haladtak, és a nomád egyre idegesebben pislogott, és
egyre többet állt meg szimatolni.
– Kelet felől kerüljük meg a falut – jelentette ki ellentmondást nem
tűrően. – Elmegyünk a tengerpartig, s csak aztán fordulunk Persion
irányába. Arra elég jól ismerem az utat… Régebben gyakran jártam arra.
– Te ugye, dirwani vagy? Vagy khatnedi? – próbált társalogni Calver.
– Mióta élsz Persionban?
Norgdri hosszú pillanatokig nem felelt.
– Khojet vagyok – mondta aztán csendesen.
Calver megpróbált felidézni magában valami hasonnevű országot, de
még csak hasonlót sem talált.
– Az országod valahol délen van, Khittara alatt? – kérdezte.
– Nekem már nincs országom – mondta komoran a nomád. – Amikor
megláttam a napvilágot, még volt országom. Ám mire elértem a
hároméves kort, már hontalannak tudhattam magam. Apáim országa,
amelyet őseim annyi évszázadon keresztül büszkén és vérüket ontva
oltalmaztak minden ellenségtől, nem létezik többé.
– Egy sziget volt, amely elsüllyedt, mint a legendás Muoreon? –
kérdezte érdeklődve Calver.
– Igen, egy sziget volt – sóhajtotta Norgdri. – Egy magányos sziget… a
Zhíl Birodalom közepén.
– Ah – mondta Calver. – Mindent értek. Tudtam, hogy ismerős a név.
– Harminc évvel ezelőtt a zhíliek lerohanták Khojetant, és az uralmuk
alá hajtották a népemet. Khojetan most már nem egyéb, mint a Zhíl
Birodalom legkisebb tartománya, s a népem a zhíliek rabszolgája.
– Ez szomorú – sóhajtott Calver. – Igen, igen szomorú. Döbbenetes,
kínos, sajnálatos… Figyelj, te tényleg nem vagy éhes?
Norgdri ezt meg sem hallotta; merengve bámult valahová a távolba.
– Én már a Moherd Királyság egy eldugott kolostorában, a Muenh
Khainban nőttem fel. Engem és több tucat korombeli, apátlan-anyátlan
gyerkőcöt neveltek itt, s valamennyiünket arra képeztek ki, hogy bosszút
álljunk a szüleinkért és visszaszerezzük őseink földjét… Hallottál már a
Fekete Oroszlánokról?
Calver vállat vont.
– Pár perce említetted, hogy az egyik fenevad fekete bőre ott lóg annak
az izének a falán…
Norgdri büszkén kihúzta magát menet közben.
– A Fekete Oroszlánok egy titkos orgyilkos testvériség, amelynek
általam most már te is tagja lettél.
– Nos, az igazat megvallva… ezt nem egészen…
– A testvérem vagy! – szögezte le Norgdri. – Ezáltal tagja lettél a
testvériségnek.
– Á, szerintem nem megy ez ilyen könnyen! – tiltakozott gyanakvó
mosollyal Calver. – Minimum esküt kellene tennem nekem is, és részt
kellene vennem a kiképzésben, vagy ilyesmi… Úgyhogy nem szívesen
mondom ezt, de attól tartok, tévedsz…
– Minden egybevág! – suttogta a nomád. – A jóslat. A legenda.
Ráadásul te… gilf vagy! És a gilfek a testvéreink!
Calver nagyon dühös lett.
– Ember vagyok! – sziszegte. – Gyűlölöm az átkozott gilfeket. Ne is
emlegesd ezeket az utálatos ringyókat!
Norgdri meglepetten nézett rá.
– A füled hegyes és szőrös, a hajad szála vaskosabb, mint egy emberé,
a bőröd szürkés árnyalatú… és a fejformád is inkább emlékeztet gilfre,
mint emberre.
Calver megállt egy pillanatra menet közben, és figyelmeztetően
felemelte a kezét.
– Ha azt akarod, hogy a testvéred maradjak, ne említsd még egyszer a
származásomat!
– De…
– Rendben. Apám révén talán csöpög az ereimben egy csepp elf vér, de
semmi esetre sem gilf, nekem elhiheted! És azt kijelentem, hogy anyám
teljes mértékig ember volt! Bár az tény, hogy én magam sosem láttam…
A nomád gyanakvóan meredt rá.
– Ha azt állítod, hogy semmi közöd a gilfekhez… miért vagy ennyire
ideges az említésükre?
– A helyemben te is az lennél! – kiabálta Calver. – Négy évvel ezelőtt
kéjvágyó, randa, büdös gilf szukák elraboltak, és egy kókadt héten át
olyan ocsmányságokra akartak kényszeríteni, amire gyerekként… még
nem voltam képes.
A nomád értetlenül nézett rá.
– Egy „kókadt” héten át? – visszhangozta.
– Ja – motyogta Calver pironkodva. – Általában úgy szokták ezt
kifejezni, hogy egy „álló héten át”… de ha ezt mondanám, az nagyon-
nagyon nem fedné a valóságot… Pföj! Büdös, parázna ringyók! Egy
teljes hétig kínoztak, azt hittem megölnek, de aztán mégis szabadon
engedtek… És én akkor megfogadtam, hogyha még egyszer
szembetalálkozok egy gilffel, nem kegyelmezek… Főképpen akkor, ha
nőstény az illető!
Norgdri fennhangon nevetett, és egy pillanatra megállt, hogy a térdét
csapkodja.
– Marhaaaaaa vicces! – dörmögte Calver. – Most könnyen röhögsz. De
lettél volna a helyemben, a sok randa, kopasz gilf banya között… egy
életre megutáltad volna a nőstényeket!
A nomád hirtelen megtorpant.
– Mondok neked valamit, Fürge Calver. A lelked szenvedélytől lángol,
akárcsak az enyém. A sorsunk örökre összefonódott. Mi ketten igazi
testvérek vagyunk!
Calver ezt nem igazán értette, de nem akart vitatkozni. Elvégre még
mindig fegyvertelen volt.
– Miért akarod megölni Pious Petriust? – kérdezte halkan.
– Mert ez a feladatom. Gyűlölöm. Elárulta a Testvériséget, és sok jó
Fekete Oroszlán pusztult el miatta. Megesküdtem rá, hogy bosszút állok,
és most eljött az ideje. Pár óra múltán saját kezűleg vágom majd el a
torkát, és hangosan kacagok, miközben szürcsölök az áruló véréből…
– Úgy legyen! – bólogatott Calver. – Ám legyen szabad
megjegyeznem… ha véletlenül valóban sikerrel járnál… izé, járnánk…
inkább csendesen röhögve kortyolgass a fickó véréből… Tudod, a
hangoskodás odavonzhatja a városőrséget, vagy egyebeket…
– Bánom is én! – hőbörgött a nomád. – Amikor Petriusból elszáll az
élet, nem érdekel többé, hogy mi lesz velem! Az sem számít, ha ott
helyben széttépnek a házban kószáló alvilági szörnyetegek…
– Szörnyetegek?
– Sőt, az sem érdekel, ha pillanatok alatt porrá éget egy lángcsapda,
avagy kővé dermeszt egy varázslat…
Calver egyre inkább ráncolta a homlokát. Már most eldöntötte, hogy a
közelébe sem megy a nevezetes háznak. Amint behatolnak Persionba,
valahogy eltereli a bunkó nomád figyelmét, és egy pillanat alatt elillan,
mint a kátrányba mártott liliom illata.
– Édes a bosszú, mi? – kérdezte, csak azért, nehogy a nomád félreértse
a hallgatását.
– Ez több annál! – jelentette ki komoran Norgdri. – Ez az életem
értelme. Tizenöt éve arra nevelnek, hogy a hazámat és a szervezetet
szolgáljam. És mivel Petrius egy évvel, nyolc hónappal és tizennyolc
nappal ezelőtt elárult bennünket, meg kell büntetnem. Elárulta a Fekete
Oroszlánokat, zhíli mészárosok kezére adta vezetőinket, orvul
legyilkoltatta legjobbjainkat… – A nomád keze ökölbe szorult. – Meg
kell gyilkolnom Petriust! Bosszút kell állnom a Fekete Oroszlánok
pusztulásáért! Szent bosszút! Semmi… érted, semmi… semmi más nem
lebeg a szemem előtt! Ez életem értelme! Ez a létem oka! Ez az a breida,
amely csurig kitölti a lelkemet!
– Irigyellek – sóhajtotta Calver őszintének ható lelkesedéssel. –
Bárcsak nekem is lenne ilyen nemes életcélom! Bár ismerném én is az
életem értelmét!
– Ismered – vigyorgott a nomád. – A testvérem vagy. Az én célom a te
célod is. Mi ketten együtt küzdünk, együtt élünk, együtt halunk…
– Hát, igen. Ez nagyon jó dolog. – Valami szöget ütött Calver fejébe. –
Azt mondod, féléve élsz már abban a házban?
– Valamivel több mint hat hónapja…
– Akkor hogy lehet az, hogy Petrius még mindig él? Ha annyira csak a
bosszúnak élsz… miért nem döfted szíven abban a pillanatban, amikor
először láttad?
Norgdri sóhajtott.
– Több mint féléve élek a házában… ám személyesen csupán egyszer
láttam őt… és akkor három tapasztalt testőr állt közte és köztem. Nem
lett volna semmi esélyem. Ha mozdulok, azonnal meghalok, mielőtt a
szablyám elérhette volna…
Már csaknem leértek a síkságra, amikor egy facsoport mögül egy ló
nyerítését hallották. Calver azon nyomban hasra vetette magát. És a
következő pillanatban Norgdri is követte a példáját.
– Lovak – suttogta a nomád hosszas szaglászás után.
Calver úgy bámult rá, mint okos öcsike a hülye bátyjára.
– Valóban? – Igyekezett kiölni a gúnyt a hangjából, de ez nem nagyon
sikerült. – Én meg azt hittem, egy mókus nyerített!
Norgdri felelet helyett kúszni kezdett a távoli facsoport irányába, ahol
a sötét alakok várakoztak.
– Három ló – suttogta. – Kipányvázva. A gazdáik… a közeli pataknál
horgásznak.
– Ezt meg miből gondolod? – suttogta vissza Calver. – Hallod a
zsinórok és horgok csobbanását? Vagy a halak röhögését?
Norgdri észak felé mutatott, és most már Calver is látta egy földhalom
takarásában azt a három alakot, akik térdig a patakban álltak, és felgyűrt
ingujjal a vízbe kapkodtak. Puszta kézzel akartak halat fogni, akár egy
medve, de a halak valószínűleg tényleg kiröhögték őket.
– Három szabad ló! – mormogta Norgdri. – Simán elköthetjük őket!
 – Túlságosan veszélyes! – suttogta vissza Calver. – Én a helyedben
nem kockáztatnám meg!
– Ugyan! A fickók legalább négyszáz méterre vannak. Még ha idő előtt
felfedeznek is bennünket, mire észbe kapnak és kilábalnak a vízből a
partra, mi már elvágtattunk…
– Fölösleges a kockázat! – sziszegte ingerülten Calver. – Ne hidd, hogy
a gyávaság beszél belőlem… Én inkább úgy mondanám, okosan
elővigyázatos vagyok, és… hé…
– Gyere! – suttogta vissza a nomád ellentmondást nem tűrően, és
kúszni kezdett a távoli facsoport felé.
Calver egy pillanatra behunyta a szemét.
– Esthewar… te vagy a tanúm rá, hogy rossz előérzetem van!
Egészen a facsoport széléig kúsztak, és amikor már csak vagy húsz
lépés választotta el őket az egyre idegesebben topogó, horkantó lovaktól,
a patak felől dühös kiáltás hallatszott. Norgdri azon pillanatban talpra
ugrott.
– Tied a pejkó! Én viszem a másik kettőt…
Calver – ifjú kora szolgáljon mentségül – nem igazán értett a lovakhoz.
Bár lovagolt már több alkalommal is, de nem ismerte az olyan
megkülönböztetéseket, hogy „pejkó”. Kérdésekre azonban nem volt idő.
A lovak gazdái ordítozva törtettek ki a partra, Norgdri pedig máris a
lovak felé rohant.
Calver nem akart lemaradni; három gyors lépéssel utolérte. Már
csaknem a lovaknál jártak, amikor hirtelen kiszaladt a lába alól a talaj és
egy ismeretlen erő a magasba rántotta.
– Estheeeeee…
Csatt!
Irtózatosan pofon vágták; nem bírta befejezni a kiáltást. Mire észbe
kapott, látta, hogy nagy bajban van. Ő és a nomád egy ritka szemű, ám
rendkívül erős hálóban vergődtek. Együtt, mint két fenevad, amely
ugyanabba a csapdába lépett.
Ócska trükk volt! A félkört alkotó, sűrű bozót és fák közé kikötött
lovakat csak egy irányból lehetett megközelíteni. És a lovak gazdái egy
olyasfajta hálócsapdát helyeztek el ezen az úton, amely a macskaszerű
ragadozók elkapására szolgál. És ebbe a csapdába lépett bele Norgdri, a
közvetlenül mögötte lihegő Calver pedig már nem bírt félreugrani. Most
mindketten ott dühöngtek az összezáruló hálóban, egy vaskos faágról
lógva, a földtől kábé másfél méter magasságban. Törzsük és végtagjaik
jobban egymásba gabalyodtak, mintha sziámi ikrek lennének.
 – Az orrom az, amit veszettül cibálsz! – vakkantotta Norgdri. – Nem a
háló része! Ha nem hagyod abba a rángatást, esküszöm, gyomron
fejellek….
– Ne mozgasd a kurva jobb karodat! – sikoltotta Calver halálra
rémülten. – A szablyád épp a combjaim közé szorult… élével felfelé…
Ha megrántod, a tökömnek annyi!
– Ki kell vágnom magunkat a hálóból, különben végünk!
– Ne merészeld!!! Ha megpróbálsz kiherélni… szétharapom a bal
lábadat… Vidd a pofámból ezt a mocskos csizmát!
Végül közös egyetértéssel mindketten abbahagyták a vergődést, mivel
rádöbbentek, hogy a hálóból nincs menekvés.
A lovak gazdái futva közeledtek. Pár szitoknyi idő alatt oda is értek.
Hárman voltak; az egyik egy nagy darab barbár, a másik egy
légypiszoknyi csirkefogó, a harmadik egy jól öltözött, nyúlánk fickó.
– Esthewar heréire! – sikoltotta Calver. – Könyörgök… ne mozdítsd
tovább a szablyádat!
A három idegen összenézett.
– Ismerős ez a hang – motyogta az egyikük komoran. – Nektek nem?
– Calver, te baromállatbarom! – bömbölte a barbár. – Mondd, hogy
nem te vagy az!
– Bredan! – sikoltotta Calver őszinte örömmel. – Bredan! Chaini!
Reginar! Drága cimborák! Imádlak benneteket!
– A rohadt életbe! – szitkozódott Chaini, a piti kis tolvaj. – Ez nem
lehet igaz! Tigrisre vártunk, és gyáva nyulat fogtunk!
Reginar döbbenten meredt a hálóra.
– Gyilkos hangulatban vagyok – suttogta. – Figyelj, Calver… Ugye…
nincs közöd Schwerat zsoldosainak lemészárlásához? Ugye… nem rád
vadászik mindenki, aki él és mozog Draxion és Persion között? Kérlek,
könyörgök… mondd, hogy tévedek!
– El sem hiszem, hogy ti vagytok! – örvendezett Calver. – Micsoda
mázli! Hogy pont az én testi-lelki jó barátaim… Az én kenyeres
pajtásaim, a legkedvesebb cimboráim, akikért bármikor tűzbe mennék…
akikkel együtt élünk, együtt halunk… Drága fiúk! Rivalg a lelkem! Most
már tudom, hogy megmenekültem! Háromszoros hurrá! Gyerünk,
gyerünk, engedjetek már le! Mit hagytok itt lengedezni?
A három cimbora töprengve meredt egymásra. Volt valami baljós az
arckifejezésükben és a tekintetükben. Suttogva megtanácskozták a dolgot.
Calver bárhogy meresztette a fülét, csak értelmetlen szavakat hallott.
 – Ne szarakodjatok már annyit, barmok! – váltott kérlelésre. – Ez a
fickó itt mellettem megbízható alak… Nem kell tartanotok tőle! Jó, jó, a
külseje alapján egy bunkó nomád, de garantáltan rendes fickó! Norgdri,
te tahó állat, nem érted, hogy ne rángasd a szablyád?!
– Valamit tudnunk kell – morogta Bredan. – Nincs közöd Schwerat
karavánjához, ugye?
Calver fennhangon rotyogott.
– Elment az eszed? Úgy ismersz te engem, mint aki egymaga
megtámad egy huszonhét fős karavánt, és mindenkit lemészárol? Ugyan,
Bredan! Magad is beláthatod, hogy képtelenség! Hiszen ismersz!
Ismertek mindannyian! Én a gyáva, beszari Calver… sose tettem volna
ilyet!
– Micsodaaaaa? – hörrent fel a nomád; természetesen a legrosszabbkor.
– Saját szememmel láttam, hogy ledöfted az utolsót… És nem te magad
mondtad, hogy huszonötöt öltél meg közülük?
– Kuss! – vágta el a további vitát Calver. Aztán átformálta a hangját
mézesmázosra. – Fiúk… Ugye, nem hisztek ennek a bunkó nomádnak?
– Kit nevezel te bunkónak? – morogta Norgdri, és megszorította a
szablyája markolatát.
Calver olyan sikolyt hallatott, mint Draxion város templomi kórusának
legszopránabb szűzleánya.
– Neeeeee… markolászd a fegyvered, kérlek! – Aztán a régi
cimboráihoz fordult. – Meddig akartok még itt szórakozni velem? Ha ez a
fickó kiherél engem, a Dagadt Maria kikaparja a szemeteket!
Úgy tűnt, a fenyegetés hatott. Bredan parancsára leengedték a hálót a
földre.
– Csak lassan… óvatosan! – dirigált Calver. – Még óvatosabban! Még
óvatosabban!
Aztán amikor már a földön hevertek, és a háló lazán borult rájuk,
Calver megszervezte önnön megszabadulását.
– Figyelj, Norgdri – mondta a nomádnak nagyon tiszteletteljes és
kérlelő hangon. – Ezek itt a barátaim. Nem esik bántódásod. Ám ahhoz,
hogy elnyerd a bizalmukat, el kell eresztened a kardodat… Csináljuk!
Csak megfontoltan! Most felemelem a bal combomat, te pedig óvatosan
kihúzod a lábaim közül ezt a rohadt pengét… Óvatosan! Mint mondtam,
nagyon óvatosan!… Remek! Jó, most engedd el!… Ez az, ez az… – A
várakozó Bredanhoz intézte a további szavait. – Most már fegyvertelen a
disznó. Rugdoshatjátok!
 – Jó! – dörmögte Reginar. – Most szétrúgom a rohadt pofádat, Calver!
És a következő pillanatban már bizonyította is, hogy előbbi kifakadását
nem csak üres szólamnak szánta. Teljes erejével rugdosni kezdte a hálóba
csavarodott, védekezni képtelen Calvert, és kis idő múltán Chaini is
beszállt a szórakozásba. Ráadásul úgy tűnt, hogy Chaini még direkt
élvezi is a dolgot, mivel minden láblendítéskor olyasmiket sziszegett,
hogy: „na, most megkapod, te ostoba taknyos”, „a rohadt gilf apádat”, „te
gyáva barom”, „a rohadt anyád”, meg hasonlókat…
Calver elraktározta az emlékezetébe ezt a jelenetet, és képzeletben beírt
néhány fekete pontot Chaini neve mellé; s egyet-egyet Bredan és Reginar
is kaptak. Már eldöntötte: három fekete pont egyenlő a halállal.
Azonban amíg ő a képzeletbeli fekete pontokat osztogatta,
számolatlanul kapta a bordái közé, a hasába, a combjára és a fejére a
rúgásokat.
– Bredaaaaan! – üvöltötte Calver, és megpróbálta olyan kicsire
összehúzni magát, amekkorára csak tudta. – Fogd le ezeket az őrülteket!
Bredan közelebb lépett, ő is meglendítette a lábát, mintha rúgni akarna,
de aztán visszafogta a lendületét, és beérte annyival, hogy leköpte
Calvert.
– Úgyis kezdett már elegem lenni Draxionból… – morogta. Aztán
ráérősen visszafogta két felhevült társát. – Elég lesz… Azzal semmit sem
nyertek, ha halálra tiporjátok.
Norgdri is kapott néhányat a Calvernek szánt rúgásokból, és amikor
mérgesen morogva sikerült elkapnia Chaini lábát, Reginar kirántotta a
kardját, és a markolatával nagyot csapott a nomád koponyájára. Norgdri
felnyögött, és elernyedt. Reginar a kardja hegyét Calver gyomrának
szegezte.
– Most megnézem, mit ettél utoljára…
Calver csak nyögdécselni tudott. De a lelke fennen szárnyalt. Mert ő
tudta, hogy az utolsó illúziói is elszálltak a „barátság” intézményével
kapcsolatban. Nem kell majd lelkifurdalást éreznie, amikor megöli ezt a
három mocsadékot! Sőt, hangosan fog röhögni az élvezettől!
Majd bosszút áll, ha eljön az ideje…
Már amennyiben Reginar nem döfi le most nyomban, mint egy
vadmalacot.
Bredan félrelökte a társa kardját.
– Hagyd már békén! Kapott eleget.
– Kaptam – nyöszörögte Calver. – Huszonnyolc rúgást… számoltam!
– Huszonkilenc! – rúgott Chaini még egyet. Aztán még egy utolsót. –
És ez a harmincadik! Szeretem a kerek számokat!
Rendben, gondolta Calver. Kereken száz lyukat döfök majd beléd a
tőrömmel, ha eljön az ideje!
– Miért csináljátok ezt? – sziszegte fájdalmasan, vérző szájjal. – Mit
ártottam nektek? Engedjetek már ki! Állatok!
A rugdosás abbamaradt, a nomád eszméletlenül hevert a ritka fonású
háló fogságában, Calver pedig véres ábrázattal, minden tagja zsibbadtan a
sok rúgástól.
– Szerinted… nem szolgáltál rá? – kérdezte Chaini fenyegetően.
– Elment az eszetek? – suttogta felháborodottan Calver. – Én a
barátotok vagyok! Az igaz barátotok!
Reginar még egyszer belé rúgott. Ez alkalommal iszonyatosan nagyot.
Szinte belereccsent a lábfeje.
– Ezt azért kaptad – morogta –, mert a barátunk vagy! Hogy a fene
evett volna meg, mielőtt megszülettél!
– Mi? – hörögte Calver vérző szájjal. – Mi bajod van velem?
– Ó, semmi! – recsegte utálkozva Reginar. – Csupán az, hogy
földönfutók lettünk miattad, és örök életünkre bujkálhatunk…
– És lehet, hogy nem is lesz olyan hosszú ez az élet – fűzte hozzá
Chaini gyűlölködve. – Petrius emberei a nyomunkban lihegnek, és a
fejünkre áhítoznak.
– Mi? – csodálkozott ismét Calver. – Mi baja van veletek Petriusnak?
Elkövettetek valamit?
Reginar egy pillanatra behunyta a szemét, mintha így akarná
lecsillapítani a fülében zakatoló vér dübörgését.
– Nézd a piszkot, még gúnyolódik is! – köpködött Chaini. – Mi az,
Calver, nem kaptál még eleget?
– Miattad kerültünk bajba, Calver – dörmögte szórakozottan Bredan. –
Az egész környék rád vadászik. Már a nevedet is tudják.
– És mivel minket a cimboráidnak tartanak – fűzte hozzá Reginar –,
bennünket is el akarnak kapni.
– Petrius két testőre fegyvert fogott ránk – mesélte Chaini –, és
felszólítottak bennünket, hogy tartsunk velük a gazdájukhoz. Hiába
mondtuk, hogy semmi közünk ahhoz a gyalázatos Calverhez… akkor is
be akartak vinni Petrius Házába…
– És azt mindannyian tudjuk, hogy mit jelent – dörmögte Bredan. –
Valószínűleg sosem hagytuk volna el többé élve azt a házat. Semmit sem
tudunk a rajtaütésről, de ezt Petrius nyilván nem hitte volna el nekünk a
két szép szemünk kedvéért.
 – Sőt, ha már a szemeknél tartunk – kotyogott közbe Chaini –, Petrius
nyilván kiszúratta volna az összest… csak pusztán ijesztgetésképpen. És
ezt nem hagyhattuk.
– Az egyik zsoldost megöltük, de a másik elmenekült – bólogatott
Bredan. – És most már mi is ugyanolyan üldözött vadak vagyunk, akár
csak te magad, Calver. És valószínűleg életünk végéig bujkálhatunk, mert
Petrius nem az a fajta, aki könnyen megfeledkezik a sérelmeiről…
– De hát nem is az ő pénzét rabolták el – lepődött meg Calver –, hanem
Schweratét… Mi a francnak üti bele az orrát mások dolgába!
– Milyen kár, hogy ezt Petrius másképpen gondolja! – sziszegte
gúnyosan Reginar. – És ráadásul azt beszélik, hogy a rabló megölte
Petrius egy régi barátját is… egy befolyásos, zhíli nemes urat… És ezt
Petrius személyes sértésnek veszi!
– Hohó! – tiltakozott Calver tágra nyílt szemmel. – Ez nem egészen így
történt! Tiltakozom! És egyébként is… miből gondolják, hogy én tettem?
Chaini eljátszotta, hogy mindent ért, szórakozottan hümmögött, pedig
azt sem tudta, miről van szó. Reginar sóhajtott.
– Oly nyilvánvaló… A személyleírás épp rád illett. És volt valaki, aki
túlélhette a gyilkosságot, mivel még a nevedet is megmondta… Ráadásul
nem is az igazi nevedet, hanem azt, amit tegnapelőtt mi ragasztottunk
rád… Honnan a fenéből tudja Petrius, hogy „Fürge Calver” követte el a
gyilkosságokat és rabolta el a pénzét, nem pedig egy bizonyos Calver
Wonlow? Vagy valaki más… Erre válaszolj, te barom? Még be is
mutatkoztál gyilkolászás közben?
Ezen a tényen Calver is meghökkent; eltátotta vérző száját. A dologra
csupán egy magyarázatot tudott. Tisztán emlékezett rá, hogy Szqülla a
pusztítás helyszínén legalább kétszer „Fürge Calver”-nek szólította. Ha
ezóta Petrius valamelyik varázstudója fekete mágia révén „kihallgatta” a
hullákat, megtudhatta a nevét. Viszont ha így történt, akkor miért őt
üldözik? A hullák pontosan tudják, hogy nem ő az igazi bűnös. Vagy a
megkérdezett hullák arról is beszámoltak, hogy ő vitte el a helyszínről a
pénzes ládát?
– Amikor felfogadtak bennünket az üldözésre – folytatta Reginar
indulatosan –, halvány gőzünk sem volt arról, hogy Calvert üldözzük…
ám pár óra múltán megtudtuk. És hamarosan más is megtudta… És
miután kiderült, hogy Calver tette, valaki azonnal beköpte Petrius
kutyáinak, hogy Calver a mi cimboránk… – Reginar dühösen köpött
egyet. – A büdös életben le nem mossuk magunkról, hogy mi
segédkeztünk neki a rablásnál… Hiszen egész Draxion tudja, hogy mi
vagyunk a cimborái… a fene egye meg!
– De hát nem én tettem! – tiltakozott Calver. – Tévedés esete forog
fenn! Én nem öltem meg senkit!… Mármint Schwerat emberei közül!
Esthewar nevére esküszöm!
– Ebben biztos voltam – vetette oda gúnyosan Reginar. – Te gyáva
nyúl vagy, Calver… ám sajnos, ezt Pious Petrius emberei nem tudják.
Azt hiszik, te tetted. Még a nevedet is tudják!
– De neeeeem!
Bredan sóhajtott, és végre rászánta magát, hogy a társai segítségével
kiszabadítsa a fiút a hálóból. Az eszméletlen nomádot is kiszedték, és
kezét-lábát kegyetlenül megkötözték.
Chaini Calver csuklójára is szíjat akart tenni, de Bredan leintette.
– Nem szükséges. – Majd a medve termetű barbár a fejét ingatta, és
megdorgálta az ifjút. – Azért küldtünk ki, hogy nézz utána a járkáló
hulládnak a Quedrac-völgyben, nem pedig azért, hogy ilyen nagy szarba
keveredj…
– És belekeverj minket is! – tette hozzá Reginar bosszúsan.
– Egyáltalán… mi a fene történt veled?
Calver nem tudta, erre mit feleljen. Ha elkezdi elmesélni, miféle
kalandokat élt át az élőhalottal, biztosan kiröhögik. Valamiféle hihető
magyarázatot azonban adnia kell, ha számítani kíván a cimborái
megértésére.
Már amennyiben egy jó barát félholtra rugdosása után lehet még
barátságról és megértésről beszélni.
– Van borotok? – kérdezte kitérően, és kiköpte a vért a szájából. –
Pálinka is megteszi…
Amikor ivott pár korty savanykás lőrét a jóindulatú Bredan kulacsából,
ernyedten sóhajtott.
– Elmondok mindent.
– Tedd is, ha kedves az életed! – biztatta Reginar, és még mindig nem
tette vissza a kardját a hüvelyébe.
– Olegh biztosan említette, hogy egy Ramos nevű fickó társaságában
indultam útnak.
– Eeegen, Olegh említett ilyesmit…
– És azt nem mesélte Olegh, hogy mire jutottam a Royal Hotelben?
– Térj a lényegre, Wonlow! – ripakodott rá Chaini. – Mi is hallottuk,
hogy Boherias Codrert meggyilkolták, és arról is értesültünk, miféle
trükkel juttatták ki a hulláját a városból… Nem vagyunk olyan hülyék,
mint te! Azt meséld, hogy veled mi történt! De fogd rövidre, ha
lehetséges, mert ha elmélázunk, rögtön a nyakunkon lesznek Petrius
pribékjei!
Calver sóhajtott.
– Rövidre fogom. Én és Ramos megtaláltuk a sírt. Ugyanolyan üres
volt, mint az, amit ti ástatok neki… Vissza akartam fordulni, de akkor a
kísértet ránk támadt. Ramost egy pillanat alatt megölte. Letépte a fejét.
Én pedig megijedtem és menekültem…
– Jellemző – kotyogott közbe Chaini.
– Hát, ha te vagy ott egyedül azon a rémes helyen, te biztosan a
gatyádba csináltál volna! – riposztozott Calver. – Nekem legalább volt
annyi lélekjelenlétem, hogy kereket oldjak!
– Ne dumálj! Illetve… dumálj, de csak a lényeget!
– A kísértet üldözött. És én már azt sem tudtam, merre rohanok.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak ott találtam
magam a tisztáson. Nyomomban a kísértettel… Vagy nevezhetitek akár
élőhalottnak is, mindegy… És a huszonhét hulla már ott hevert szerte
szórva… és akkor megjelent Boherias Codrer… Már ő is részben hulla
volt. Vagy teljesen? Ezt nem tudom… Mire elrohanhattam volna, a két
kísértet összecsapott. A lány győzött… Cafatokra szaggatta Codrer
testét… de a csatában legyengült. Én pedig találtam egy számszeríjat az
egyik halott zsoldosnál, és homlokon lőttem. Amikor összeesett,
elégettem mindkét hullát… hogy ne mászkáljanak többet. – Calver
sóhajtott. – És épp a zsoldosok erszényeit tanulmányoztam, amikor
megjelent két lovas. Az egyik ez a nomád volt… A társa alól kilőttem a
lovat a számszeríjjal, de ez a fickó üldözőbe vett. Egy álló napon át
futottunk. Aztán amikor kutyaszorítóba kerültem, összecsaptunk… Jól
küzdöttem, de csaknem elbuktam. Ám ő nem ölt meg, szövetséget
kötöttünk. Éppen Persionba tartottunk, amikor belesétáltunk a
csapdátokba. Ennyi…
A három cimbora hosszan hallgatott. Végül Bredan szólalt meg.
– Mi a Herében üldögéltünk, amikor a hírt kaptuk, hogy Schwerat
karavánját kirabolták, az embereit legyilkolták. Scwherat hatalmas
jutalmat ajánlott fel annak, aki kézre keríti a gyilkosokat, és fegyvereket,
lovat kínált a legjobbnak tartott vállalkozóknak. Mivel úgyis épp a
keresésedre akartunk indulni, felcsaptunk mi is zsoldosnak. Vagy százan
vadásznak az ismeretlen gyilkosra csak Draxionból… és azt beszélik,
Petrius válogatott martalócai is itt hemzsegnek teljes számban…
Ellovagoltunk a Quedrac-völgybe, de mivel téged sehol sem találtunk,
úgy döntöttük, beszállunk az „ismeretlen gyilkos” üldözésébe. A fene se
gondolta, hogy éppen te leszel az! De te egy baromállat vagy, Calver! És
ha nem vagyunk észnél, most már ott rohadhatnánk Petrius
kínzókamrájában!
– Ami késik, nem múlik! – károgta Chaini. – Én amondó vagyok, öljük
meg Calvert, és tűnjünk innen a jó fenébe!
Bredan legyintett.
– Szerinted hol van olyan hely a világon, ahol Petrius nem bukkan a
nyomunkra, ha nagyon akarja?
Chaini csúnya szitkokat mormolt az orra alatt, és a szeme dühösen
villogott. Ő is tudta, hogy Petriusnak két-három varázstudó is dolgozik,
akik képesek arra, hogy mágia révén beazonosítsák valakinek a hollétét.
Egy darabig persze lehet bujkálni, egyre messzebb és messzebb
vándorolni; ám az köztudott, hogy minden királyságban, minden eldugott
kis hercegségben élnek bérgyilkosok, akik jó pénzért bármilyen munkát
elvállalnak. És ha Petrius nagyon zokon veszi a dolgokat, nem fog
fukarkodni a pénzzel…
Reginar érdeklődve hajolt előre.
– Hol az arany?
Calver megrezzent. Játszotta az ártatlant.
– Miféle arany? A zsoldosok erszényében csak rézkanyik voltak, meg
pár ezüstgaras.
– Azt mesélik, hogy Schwerat az egész éves bevételét küldte volna
ezzel a karavánnal Persionba. És az ismeretlen gyilkos elrabolta az összes
aranyat.
– Lefogadom, hogy legalább ezer aranyról van szó! – suttogta a szemét
forgatva Chaini. – Halálra tudnám inni magam belőle…
Calver nem világosította fel arról a tényről, hogy az aranyak száma
négyezer, és ráadásul valamennyi zhíli aranydukát. A drágakövekről
pedig pláne hallgatott.
– Arany! – morgolódott idegesen Calver. – Szagát sem éreztem
aranynak!
– Ez nagy baj – dörmögte Reginar. – Schwerat ugyanis meg van
győződve arról, hogy az a fickó tüntette el a vagyonát, akit a hullák körül
láttak… és ez te vagy! Vagyis rajtad fogja keresni az aranyakat!
– Biztos, hogy nem te tetted zsebre? – kérdezte Bredan.
Calver a szívére tette a kezét.
– Mire esküdjek? – kérdezte. – És egyébként is, olyan combosnak
tartasz, mint aki egymaga elcipel onnan négyezer súlyos aranydukáttal
teli ládát?
 Egy pillanatra megfagyott a levegő.
– Négyezer? – visszhangozta Chaini. – És aranydukát? Zhíli
aranydukátra gondolsz?
– Én csak úgy példaképpen mondtam négyezret – szabadkozott
azonnal Calver. – De nyilvánvaló, hogy ezer arany súlya is messze
meghaladná az én erőmet, nem igaz?… Most mi a fenét bámultok így
rám? Esküszöm, hogy nyomát sem láttam a ládának!
– Honnan tudod, hogy ládában volt az arany? – csikorogta Reginar.
Calver igen csúnya pillantásokat vetett rá.
– Én aztán egy szóval sem állítom, hogy ládában volt – hadarta
idegesen. – Csak úgy feltételeztem, hogy ekkora vagyont nyilván nem
kosarakban szállítanak. Sem erszényekben.
Bredan legyintett.
– Ezer arany tényleg nagyon súlyos. Calver meg sem bírná mozdítani,
ez biztos. Hagyjuk…
– Dehogyis hagyjuk! – méltatlankodott Reginar. – Ez a barom Calver
elcseszte az életemet! Kilenc hosszú hónapon át udvaroltam kitartóan De
Cheyne gróf egyetlen leányának, a bájos Vidoriának, és most, amikor már
csaknem sikerült rávennem azt a gyanakvó grófot az esküvőre, fuccs az
egésznek… Mert hogy emiatt a barom Calver miatt soha többé nem
térhetek vissza Draxionba, az tény!
Valamennyien hallgattak; csak most, Reginar dühöngésére fogták fel a
helyzetet teljes valójában. Függetlenül attól, hogy ki rabolta el az aranyat,
Schwerat és Petrius Fürge Calvert fogják keresni, s persze Calver
cimboráit. Petrius addig nem fog nyugodni, amíg el nem kapja
valamennyiüket. És itt már nem csupán az eltűnt aranyak mennyisége
dominál, hanem a presztízs is; eleve el kell venni mások kedvét attól,
hogy kóros gondolatok forduljanak meg a fejükben. Eleve példát kell
statuálni a tettesekkel, hogy ez a mostani atrocitás soha többé ne
ismétlődjön meg. Hogy mostantól kezdve minden csirkefogó briganti
rettegjen attól, hogy ki merészelje rabolni a persi alvilág urainak
szállítmányát…
És azt valamennyien tudták, hogy ez mit jelent. Bujkálniuk kell életük
végéig.
– Ha feladjuk Calvert, mi talán megúszhatjuk – kockáztatta meg
Chaini.
– Anyádat! – vágta rá Calver. – Azt add fel! Inkább kétszer, de jól!
Reginar a fejét ingatta.
– Ha meglenne az arany és azzal együtt adnánk fel, talán elhinnék,
hogy semmi közünk az ügyhöz. Ám ha az arany nincs meg… – Reginar
köpött. – Gyanítom, mi is megismerkednénk Petrius kínzómesterének
tudományával…
– A francba! Hülye Calver! Mibe keveredtél…
– Magatoknak köszönjétek! – nyelvelt Calver. – Ha nem erősködtetek
volna, hogy elmenjek a Quedrac-völgybe éjszakának idején, most együtt
üldözhetnénk a gyilkosokat, és senkinek nem lenne oka ránk
gyanakodni…
– Több tanú is bizonyíthatja, hogy amikor a gyilkosságok történtek, mi
épp a Herében voltunk – próbálkozott Chaini.
Reginar legyintett.
– És ugyan ki hallgatná meg ezeket a tanúkat? És ugyan miből vagy
olyan biztos, hogy azok a gazemberek, akikkel együtt vedeltünk,
tanúskodnának mellettünk Petrius előtt? A gatyájukba csinálnának
valamennyien már Petrius nevének említésére, és azt is letagadnák, hogy
valaha is jártak a Herében, nem hogy azt, hogy bennünket ismernek… –
Reginar ma köpködős hangulatában volt; ismét sercintett. – És különben
is, amíg nincs meg az arany, nem csak az a kérdés, hogy hol voltunk a
mészárlás idején… hanem az is felmerülhet, hogy mi Calverrel
összejátszottunk, és tudjuk, hol az arany… és csupán azért adjuk fel őt,
hogy mentsük az irhánkat, és megtartsuk magunknak az aranyat… –
Reginar ismét sercintett. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem
érzek kedvet ahhoz, hogy az ártatlanságomat bizonygassam.
– Főképpen azután nem – tette hozzá Bredan borongósan –, hogy
lenyomtuk Petrius egyik pribékjét, amikor játszani próbálta a nagyfiút…
– Akkor mi legyen? – morogta Chaini. – Öljük meg Calvert és
kaparjuk el? Aztán bevesszük magunkat a hegyekbe?
– Ez még nem mentene fel bennünket a gyanú alól.
Bredan komoran nézett maga elé.
– Attól tartok, nagy szarban vagyunk.
Ebben kivételesen mind a négyen egyetértettek.
– Én is azt hiszem – vetette oda egy ötödik hang. – Tényleg nagy
szarban vagytok.
Mindannyian megperdültek. A megkötözött nomád szólalt meg.
– Mindent hallottam – mondta a nomád színtelen hangon. – És
higgyétek el, mindegyikőtöknél jobban ismerem Pious Petrius
gondolkodását. Nem tűri a kudarcokat. Büszke arra, hogy őt soha senki
nem verheti át… Ti megtámadtátok az egyik emberét, dacoltatok az
akaratával, és szöktök előle. Ráadásul Calverrel cimboráltok? Ennyi
bőven elég… Ti máris… halott emberek vagytok.
– Te meg mit jártatod a pofádat? – kukacoskodott Chaini. – Azt
akarod, hogy beverjem?
– Ha nem lenne megkötözve a kezem – morogta a nomád –, nem
mernél így beszélni velem.
– Nem-e?
– Öljétek meg nyugodtan a fickót – legyintett Calver. – Nekem nem
haverom.
– Ha megöltök, nagy hibát követtek el – mondta Norgdri. – Egyedül én
segíthetek rajtatok.
– Igazán? – gúnyolódott Calver. – És hogyan? Kiterjeszted ránk az
amuletted védelmét?
– Nem érdemelnétek meg – jelentette ki Norgdri sértetten. – Ám én
ismerem az egyetlen esélyeteket az életben maradásra.
– Ez egy hülye tahó – sóhajtott Calver. – Egyfolytában jártatja a
pofáját. Épp ideje végleg elhallgattatni. – Vállat vont. – Vágjam el én a
torkát, azt akarjátok? Chaini, kölcsön adod a késedet?
– Várj! – emelte fel a hangját a nomád. – Komolyan beszélek! Csak én
segíthetek rajtatok, senki más!
– Pfuj, Chaini… nem gondolod, hogy néha meg kellene takarítanod a
pengét? Ez a kés rettenetesen mocskos… No, mindegy, a célnak
megfelel…
Calver a megkötözött nomád fölé akart hajolni, de Bredan megfogta a
karját.
– Várj!
– Mire? Tapsra? Ugyan már! Csak egy nyisszantás, és…
– Hallgassuk meg!
Norgdri komoran pislogott Calverre, de azért lassan, vontatottan
beszélni kezdett.
– Azzal mindannyian tisztában vagytok, ugye, hogy Petrius életetek
végéig a nyomotokban lesz, és addig nem nyugszik, amíg el nem intéz
mindegyikőtöket…
– Elég a biztatásból! – morogta Calver. – Térj a lényegre!
– Két módon menekülhettek meg – folytatta a nomád zavartalanul. –
Vagy felszívódtok erről a világról mindörökre úgy, hogy soha senki ne
találhasson rátok… vagy megelőzitek Petriust, és ti ölitek meg őt!
– Ez a mániája! – legyintett Calver. – Esküt tett, hogy kinyírja a fickót,
és most be akar szervezni titeket is…
Chaini röhögött és a fejét ingatta, Bredan komoran dörmögött az orra
alatt, Reginar viszont elmélyülten meredt a megkötözött nomádra.
– Hogy gondolod?
– Elment az eszed? – sipította Chaini. – Erre még gondolni is
öngyilkosság! Azt beszélik, hogy Petrius egy démon, aki megérzi az
ellene irányuló gondolatokat és megöli az ellenségeit, mielőtt azok az
életére törhetnének…
– Ez természetesen nem igaz – lehelte Norgdri kéretlenül. – Nem
tagadom, Petrius legendásan veszélyes, és azt mesélik róla, hogy nem is
ember, hanem démon… ám azt bizton állíthatom, hogy nem lát bele az
ellenségei fejébe. Vagy ha igen, akkor ostoba… Én ugyanis féléve élek a
házában, és azóta tervezgetem, hogy megölöm… Ha belelátna a
gondolataimba, hogy lehetséges az, hogy még nem intézett el?
A cimborák hümmögtek.
– Ne hagyjuk elbolondítani magunkat! – tiltakozott Calver. – Norgdri
maga mondta nekem, hogy Petrius háza valóságos erődítmény, amely tele
van mágikus csapdákkal, alvilági szörnyekkel, démonokkal… s nem
utolsósorban vérszomjas testőrökkel! Petriust lehetetlen megölni!
– Nem lehetetlen! – kiáltotta a nomád felhevülten. – Most vigyázatlan!
Valami fontos ügyön mesterkedik. És a karaván kirablása csak még
inkább elvonja a figyelmét a túlzott óvatoskodásról… Én be tudok jutni
az erődbe, s be tudlak juttatni benneteket is… Az emberei nagy része
Calverre vadászik a környéken, csak minimális védelem maradt… És ha
nappal hatolunk be, nincsenek sem démonok, sem szörnyetegek. És én
tudom a módját, hogyan férkőzzünk Petrius közelébe… Ki tudjuk nyírni,
esküszöm!… El tudjuk intézni! Higgyetek nekem!
– Ugye, nem hisztek neki? – mosolygott flegmán Calver. – Ez a
rögeszméje. A nagy hős! Az az élete értelme, hogy megölje Petriust!
Hah, a bunkó parasztja! Az persze csöppet sem zavarja, hogy mi lesz
azután, ha sikerül a terve… Hogy kinyírják, hogy mustot sajtolnak belőle,
hogy feltálalják démonoknak reggelire… azt ő leszarja… Csak az a
lényeg, hogy minél több balekot rávegyen a maga őrültségére!
– Hallgass! – mondta kurtán Bredan. – A nomádnak igaza van. Nincs
más választásunk. Meg kell ölnünk Petriust.
– Esthewarra! – emelte Calver égnek a kezeit. – A veszettség ragályos,
vagy mi az isten van?
A társai azonban már nem foglalkoztak vele. Bredan intésére Chaini
eloldotta a nomád szíjait, Reginar pedig közelebb hajolt a kurta lábú
fickóhoz.
– Elmondanád részletesen, hogyan képzeled ezt az egészet?
 Norgdri sóhajtott.
– Jelenleg csak egy minimális testőrség tartózkodik Petrius házában –
kezdte. – Én könnyedén be tudok jutni, és valahogy kimagyarázom
magam… A ház nyugati végében van egy föld alatti folyosó, amely
kivezet a falon kívülre, egy elhagyatott romházba, amelyet mindenki
elkerül Persionban, mivel az a szóbeszéd járja, hogy kísértetek lakják.
Calver Szqüllára gondolt, meg Boherias Codrerre, és megborzongott.
– Nem érzed úgy, hogy ez… egy kissé kínos pontja a tervnek? –
dörmögte.
A nomád pislogott.
– Természetesen a szóbeszéd alaptalan. Petrius terjesztette el a
pletykát, és rá is tett egy lapáttal… hogy eleve elriassza az esetleges
érdeklődőket… Folytatom, mivel egyre sürget az idő… Ezt a titkos
bejáratot egy tenyérnyi vastag vasajtó zárja, amely kívülről nyithatatlan,
belülről viszont jól elérhető a zárszerkezet. Mivel én már a házban leszek,
meg tudom oldani, hogy észrevétlenül oda jussak. Általában mindig őrzi
valaki ezt a járatot, de egyetlen emberrel könnyedén elbánok… Kinyitom
nektek a titkos ajtót, és az alagúton keresztül velem együtt behatoltok a
falon belülre.
– Egyszerűnek hangzik – dörmögte Bredan.
Norgdri vállat vont.
– Eddig nincs is gond. Most jön a neheze… Ha már benn leszünk, el
kell bánnunk az őrökkel, és lehetőleg észrevétlenül kell cselekednünk,
mert ha oktalan hangoskodással felhívjuk magunkra Petrius figyelmét,
meghalunk.
– Olyan veszélyes az a fickó? – kérdezte gyanakodva Chaini.
– Ha meglepetésszerűen tudunk lecsapni rá, akkor elintézhetjük – tért
ki a nomád a közvetlen válasz elől. – És ez lesz az, ami nem könnyű…
Petrius háza nem csak kívülről olyan, akár egy erődítmény, de a belső
elrendezése is jól védhető részekre oszlik. Az épületegyüttes
legmegközelíthetetlenebb része maga a Belső Vár, az úgynevezett Négy
Torony, ahová még Petrius legbizalmasabb emberei is csak ritkán kapnak
bebocsátást. Ez valójában egyetlen épület, amelynek négy sarkán egy-egy
darab, tizenhat méter átmérőjű, harminc méter magas torony emelkedik.
Ezek a tornyok valami fura, sima kőből épültek, feketén csillognak, és
nincs rés az egyes kövek között, ahol egy ügyes mászó megvethetné a
lábát. Ezek a tornyok gyakorlatilag megmászhatatlanok. A négy torony
gyakorlatilag egy háromszintes, kupolás épületet fog közre, amely a ház
legelőkelőbb vendégeinek biztosít szállást… – Norgdri sóhajtott, mint aki
maga is unja a felsorolást. – A Négy Torony mindegyikének tetején
lőrésekkel és kémlelő nyílásokkal kialakított őrkupolák vannak, ahol
mesteri tudású íjászok vigyáznak. Ketten-ketten mindegyik torony
tetején. Lőnek mindenre és mindenkire, aki a Négy Toronyhoz hívatlanul
közeledik. És csak ritkán tévesztenek célt…
– Remek – örvendezett Calver. – Remélem, nekünk lesz meghívónk.
Norgdri szinte meg sem állt; lendületből folytatta.
– Magát a Belső Várat nyolcméteres, vaskos kőfal veszi körül,
amelyből a legkülönbözőbb szögben hegyes acéltüskék meredeznek.
Ezek jó kapaszkodóul szolgálhatnának, ám tudni kell, hogy ezek a tüskék
véletlenszerűen ki-be csúszkálnak a falban lévő lyukakból, és az esetleges
behatoló sohasem tudhatja, hogy épp nem az húzódik-e be a falba,
amelyikbe kapaszkodni próbál, s nem épp a hasába fúródik-e bele egy
váratlanul kibukkanó acélhegy… Ennyit a falról. Az egyes trükkökre és
rejtett csapdákra egyelőre nem akarok kitérni… Viszont érdemes tudni,
hogy a tüskés fal tövében egy tizenkét méter széles árok fut körbe a Belső
Vár körül, amelyben valamiféle fekete, pokolbéli folyadék fortyog,
kavarog. Nem tudom, mi az, de rettentően büdös, és kerülendő… Egyszer
az egyik szolga részegen beleesett, és a testéről azon nyomban fortyogva,
füstölve égett le a bőr. A nyomorult még tíz percig élt, de kimászni
képtelen volt, aztán teljesen elnyelte a fekete szutyok… Ezen az árkon
egyetlen út vezet át, egy keskeny felvonóhíd, amelyet csupán belülről
lehet leereszteni, s amelyet éjjel-nappal négy fegyveres őriz.
– Ez elég bonyolultan hangzik – motyogta Reginar. – Ám feltételezem,
van arra is terved, hogyan fogunk bejutni.
Norgdri most először vigyorodott el, amióta fogságba esett.
– Az az alagút, amelyről beszéltem, a Négy Torony egyikébe vezet.
Nem kell bejutnunk kívülről a Belső Várba, mivel eleve benn leszünk.
– Akkor meg mit hergelsz itt bennünket ostoba rémmesékkel? –
morogta Calver idegesen. – Térj a lényegre!
A nomádnak valami mulatságos dolog juthatott az eszébe, mert ahogy
Calverre pillantott, sandán mosolygott. Calvernek ez egyáltalán nem
tetszett.
– A Négy Torony mindegyike külön célt szolgál. A Keleti Toronyban
található az élelmiszer készlet, és a Belső Várban lakó, válogatott
testőrök szállása… Az Északi Toronyban Petrius segédei, írnokai,
mágusai laknak, és itt helyezkednek el a laboratóriumok is… A Déli
Torony a Petriusnál letétbe helyezett kincsek, iratok, fegyverek és más
holmik tároló helye. S mondanom sem kell, e toronyba Petriuson és fő
mágusán, Yaswahán kívül nem léphet be ember… az itt szabadon cirkáló
démonok, túlvilági lények és megnevezhetetlen szörnyetegek miatt… És
végül a Nyugati Torony: Petrius magánbirodalma. Ide kell bejutnunk…
– Még jó, hogy épp a Nyugati Torony a cél! – sóhajtott Calver
megkönnyebbülten. Aztán a homlokát ráncolva meredt a nomádra. –
Remélem, helyes a feltételezésem! Ha mi nyugat felől érkezünk a belső
várba, akkor a titkos alagút épp a Nyugati Toronyba vezet… Vagy
tévedek?
– Attól tartok, tévedsz – morogta Norgdri. – Ennyire nem örömteli a
helyzet. Az alagúton át a Vendégházba juthatunk, vagy a Keleti
Toronyba.
– A katonákhoz? – ráncolta a homlokát Reginar.
A nomád keményen bólintott.
– Mivel sejtésem szerint jelenleg csaknem mindenki Calverre vadászik,
a testőrök szállásán két-három főnél nem tartózkodhat több. De nagy
valószínűséggel nem találunk ott senkit sem… Eltekintve persze
Quillagrontól, a testőrök kapitányától, és a torony tetején kuksoló
íjászoktól. De ha szerencsénk lesz, még Quillagron sem lesz a Belső
Várban, hiszen lehet, hogy ő vezeti az üldözőket, vagy ha nem, hát talán
épp a külső fal őrségét ellenőrzi…
– De még ha ott lesz is – háborgott Chaini –, mit számít nekünk
egyetlen ember?
Norgdri egyetértően bólintott, de azért az igazság kedvéért hozzátette:
– Én azért jobb szeretném, ha nem lenne ott…
Reginar nem várta be a magyarázkodást.
– Folytasd! – mondta. – Gond nélkül bejutunk a testőrök szállására, a
Keleti Toronyba… Kinyírunk mindenkit, akit ott találunk. És aztán?
– Csak felfelé mehetünk – magyarázta Norgdri. – Petrius tornyának
nincs ajtaja a Vendégház felől. Petrius valamiféle fura varázslattal
közlekedik a falon keresztül… ha néha elődugja az orrát a tornyából. És
ugyancsak képtelenség behatolni a kincstárként szolgáló Déli Torony
ajtaján is. Igaz ugyan, hogy a torony belső fala mentén van egy keskeny
csigalépcső, amelyen át az őrök feljutnak a Déli Torony tetején lévő
őrfülkébe, ám annak ajtaját ugyanolyan erős varázszár zárja, mint a többi
ajtót… a testőrszállás ajtajától eltekintve. Nem kulcs nyitja, hanem egy
varázsszó, amely naponta változik, és ezt a szót csupán a testőrök
kapitánya, Quillagron tudja… és ő nem fogja elárulni senkinek… hacsak
nincs köztetek olyan mágus, aki képes parancsszavakkal kérdezgetni a
holtakat…
 – Folytasd! – motyogta Reginar. Az fel sem merült, hogy lehetne
közöttük nekromanta. – Miért felfelé?
Norgdri ravaszdi képet vágott.
– Mivel Petrius tornyába csupán egyetlen irányból lehet bejutni.
Felülről.
– Az ablakon át?
Norgdri a fejét rázta.
– Nincsenek ablakok egyik tornyon sem, csupán szűk szellőzőrések.
Ám ha sikerül feljutni a Nyugati Torony tetején lévő őrfülkébe,
bejuthatunk a torony belsejébe… – Norgdri ismét ravaszkás képet vágott.
– A vén Petrius sok mindenre gondolt, de egyvalami elkerülte a
figyelmét. – Nevetett. – A tornyokat kívülről fortélyos mágiák védik…
ám az őrfülke padlóját nem védi mágia! Igaz, a vaskos gerendákat olyan
sűrűn rakták, hogy még egy gyerek sem könnyen szuszakolná át magát
közöttük, ám én tudom a módját, hogy juthatunk be… – Norgdri ismét
nevetett; kegyetlenül vicsorogva villogtatta éles fogait. – Megvan rá a
biztos megoldás. Itt, belül a fejemben…
– Háborodottság? – találgatta Calver.
Norgdri önelégülten vicsorgott.
– Egy hatásos varázslat, amelyet a Fekete Oroszlánok atyja helyezett el
a fejemben… Hah! Micsoda varázslat! Ne kérdezzétek, hogy mi az, mert
úgysem fogom elárulni. De annyit mondhatok, szavamat adom rá, hogy
ha eljutunk a Nyugati Torony tetejére, akkor beviszlek benneteket…
– Jobb lenne, ha most árulnád el! – morogta Reginar. – Ugyanis ha a
torony tetején derül ki, hogy a varázslatod nem működik, akkor már késő
lesz visszafordulni…
– Működni fog – felelte magabiztos mosollyal a nomád. – Egyszer már
használtam. Működött. És még kétszer működni fog. Bízzatok bennem!
Reginar a társaira nézett. Sajnos, valamennyien tudták, hogy nincs más
választásuk; ha nem ölik meg Petriust, az a hírhedt alak a világ végén is
megtalálja és elpusztítja őket. És a kínálkozó lehetőséget meg kell
ragadni.
– Most már csak egyvalamit nem tisztáztunk – okvetetlenkedett Calver.
– Azt értem, hogy felfelé megyünk a Keleti Toronyban, és hidegre
tesszük a két íjászt… de hogyan jutunk át a Keleti Torony tetejéről a
Nyugati Torony tetejére?
– A legfontosabb az – magyarázta Norgdri ünnepélyesen –, hogy
nesztelenül cselekedjünk. Ha sikerül csendben elintéznünk a Keleti
íjászokat, a lőréseken át lenyilazhatjuk a szomszédos tornyok íjászait…
 – Hohohohó! – kiáltotta Calver. – Várjunk csak, várjunk! Nem túlzás
ez egy kicsit? Ha csak egyetlenegyszer is hibázunk, és a lövés nem
halálos, a sebesült íjász fellármázhatja az egész erődöt. És feltételezem,
hogy minden őrfülkében van valami vacak, amivel le lehet adni a
vészjeleket…
– Nem szabad hibáznunk – szögezte le a nomád egyértelműen –, és
akkor nem lesz baj.
Calver csak dünnyögött, de aztán valami egészen más dolog ütött
szöget a fejébe.
– Tegyük fel, hogy sikerül… Rendben. Íjászok némán elfekszenek.
Rendben… De akkor hogyan jutunk át a Keleti Torony tetejéről a
Nyugatira?
– Csáklya és kötél – mondta a nomád, és sandán vigyorgott Calverre.
A fiúnak nagyon nem tetszett ez a vigyor, baljós előérzet szállta meg,
de már nem tudott mibe belekötni.
– Jobb lenne hagyni az egészet a fenébe – dörmögte –, és elhajózni a
világ végére. Mondjuk… Dréniába! Petrius ott sosem keresne.
– Gyanús dolgokat hallani Dréniából – dörmögte Reginar. – Úgy hírlik,
a drének lerohanták Lendhort, és már a szomszédos országok határán
toporognak.
– Akkor menjünk Norstradenbe! Bredan, te ott születtél, nem?
A barbár a homlokát ráncolta.
– Nincs kedvem visszatérni – dörmögte.
– Akkor menjünk máshová! – próbálkozott Calver. – Menjünk délnek.
Hajóra szállunk, és…
Norgdri sóhajtott.
– A nyakamat teszem rá, hogy Petrius emberei ott lebzselnek a
kikötőkben. Egyetlen hajó sem indul el úgy, hogy ő ne tudna az utasok
kilétéről…
– Le lehetne fizetni egy kapitányt! – sugallta Calver.
Reginar nagyon csúnyán nézett rá.
– Ugyan miből? Te talán tele vagy aranyakkal? Vagy úgy gondolod,
hogy pár rézkanyi elég lenne? Lefogadom, hogy Petrius egy egész
vagyont fizet annak, aki elé viszi a fejed…
Calver egy pillanatig eltöprengett azon, hogy elárulja a cimboráinak,
mekkora vagyont ásott el a mészárlás közelében. De csak egy
pillanatig…
Igaz, abból a pénzből valóban meg lehetne vesztegetni egy kapitányt –
vagy akár vásárolni egy teljes hajót –, de rossz vért szülhet, ha Reginar,
Bredan és Chaini rájönnek, hogy át akarta verni őket!
– Valóban úgy vélitek, hogy nincs más megoldás? – kérdezte
rosszkedvűen. – Meg kell ölnünk Petriust?
Reginar vállat vont.
– Megpróbálkozhatnánk azzal, hogy téged ölünk meg és feladunk
neki… de kötve hiszem, hogy sikerülne kimagyarázkodnunk a ránk
terelődő gyanú alól.
– Miért is ne? – vont vállat szórakozott mosollyal Bredan.
– Micsoda?! – háborodott fel azonnal Calver. – Ez még viccnek is
rossz!
Bredan legyintett.
– Nem arra gondoltam… Nem akarlak feladni. Csak éppen az jutott
eszembe, mennyit álmodoztam Petrius kincseinek elrablásáról…
– Nonono! – emelte fel a mutatóujját Calver. – Szeretném felhívni a
figyelmet egy aprócska tényre… Mi most nem Petrius kincseinek
elrablását tervezgetjük, hanem Petrius megölését! És ha engem kérdeztek,
már ezt is épp elég nagy őrültségnek tartom, de arról, hogy bemenjünk a
Déli Toronyba a démonok és szörnyetegek közé… arról aztán hallani sem
akarok!
– Pedig talán sikerrel járhatnánk ebben is – tette hozzá halkan a nomád.
– Az amulettem megvédhet mindannyiunkat a Déli Torony démonaitól…
– Amulett? Miféle amulett? – kérdezte érdeklődve Bredan.
Calver legyintett.
– A nyakába akasztott az ipse egy rézkanyit… attól van így elborulva
az agya.
Norgdri azonban máris előhúzta a magasan záródó ingnyak alól az
ezüstláncon lógó rézpénzt, és odamutatta a többieknek. Rettenetesen
büszke volt rá, pedig egy jobb kocsmában még egy pohár savanyú sört
sem vehetett volna érte.
– Egy fiatal nő van rajta? – vizsgálgatta Bredan szakértő szemmel.
Barbár volt, és mindig is érdekelték a babonaságok.
– Ki ez? Mirabella, a szerelem istennője?
– Nem – felelte ünnepélyesen Norgdri. – Ő Szqülla… Khantoro
Védelmezője, a Khojetanok Istennője.
Calver megdermedő elmével pillantott oda, és úgy érezte, menten
össze kell pisilnie magát a látványtól. De azonnal ám: ágyéktól bokáig!
A kopott érmén domborodó arcmás eléggé egyszerű munka volt, de
csak a hülye nem ismerte volna fel, hogy kit ábrázol. Szqülla volt! Az a
Szqülla, akinek pár nappal ezelőtt Calver elvágta a torkát, akinek később
Bredan kiloccsantotta az agyát; az a Szqülla, aki mindahányszor
megölték, mindig kikelt a sírjából.
Szqülla, Khantoro Védelmezője, a Khojetanok Istennője!
– Én… én ismerem ezt a nőt! – suttogta halkan Calver. – És azt
hiszem, ti is találkoztatok már vele…
A szemével próbált inteni, jelezni a társainak, hogy ne nagyon
kérdezősködjenek. Lehet, hogy a nomád nem venné jó néven, ha
kiderülne, hogy újsütetű cimborái néhány alkalommal már megölték az
amulettje istennőjét.
A hülye Chaini azonban nem vette a lapot.
– Nekem is ismerős, de fogalmam sincs, mikor láttam… Mit pislogsz,
Calver? Por ment a szemedbe?
– Olyasmi – dörmögte Calver.
Aztán Norgdrihoz fordult.
– Azt mondod, Szqülla… egy istennő?
A nomád áhítatosan megcsókolta az érmét. Calver tudta már, hogy
mitől olyan kopott a rézpénz; nyilván a sok csókolgatástól.
– Szqülla az egyetlen igaz istennek, Mregodarnak a lánya – suttogta a
nomád ünnepélyesen. – Három évezreden át uralkodott Khojetan trónján,
s a népe… az én őseim… boldogságban és elégedettségben éltek az ő
uralkodása alatt. A környező királyságok mind-mind elismerték a
hatalmát, és az összes királyok, királynők behódoltak előtte… Ám
amikor a khojetani főnemesek elárulták és kiadták őt a rabló, zhíli
kutyáknak, Szqülla elhagyta a népét. Egy napon eltűnt, és nem
védelmezte többé a birodalmát. És a zhíli rablóhordák egy éven belül
lerohanták és leigázták az országomat, s Khojetan nem létezik többé…
Khojetan ma már a Zhíl Birodalom egy jelentéktelen tartománya csupán,
ahol a kizsákmányolt, véresre adóztatott népen egy kegyetlen zhíli
helytartó uralkodik, s az egykori khantorói főnemesek az ő talpnyalogató
kutyái…
Calver nyelve elzsibbadt az idegességtől, a társai pedig magukba
révedtek. Valamennyien a saját sorsukon gondolkodhattak, s nyilván fájó
emlékeket idéztek fel, mert nagyon komoran meredtek maguk elé.
Calver tudta jól, hogy Bredan is ugyanolyan hontalan, mint a nomád. Ő
északon született, egy barbár hegyi törzsben, Norstradenben. Ugyan nem
sokat beszélt arról, hogy miért hagyta el az otthonát, de a szűkszavú
célzásokból arra lehetett következtetni, hogy a zhíliek felégették és a
földdel tették egyenlővé a faluját, a szüleit és a testvéreit pedig kardélre
hányták, lenyilazták, az életben maradt rokonait, barátait pedig
elhurcolták a Birodalom belsejébe rabszolgának. Bredan gyerek fejjel
megszökött a rabszolgaság elől, s azóta nincstelen kalandorként vándorolt
a világban. Volt valami medve is a történetben, amelynek bőrét Bredan
ruhaként viselte magán, és azt állította, hogy kilencévesen ő maga
gyilkolta le a fenevadat; de természetesen ezt senki sem hitte el neki. Ám
természetesen kiröhögni sem merte senki.
Chaini már a Pers Királyságban született, de az ő szülei is Demordról,
a nyugati kontinensről menekültek el a zhíli hódítások idején. És Calver
emlékezett rá, hogy Chaini nem túlzottan szerette a zhílieket.
Hogy Reginarnak mi oka volt így elkomorodni, azt Calver nem
tudhatta; ám azt gyanította, hogy fennhéjázó társa múltjában sincs
minden teljesen rendben.
– A népem rabszolgasorban senyved – folytatta fájdalmas hangon a
nomád. – Ám szájhagyomány útján terjed egy legenda, amely nem hagyja
kihunyni a reményt az elesettek szívéből. A zhíli kutyák azt terjesztették,
hogy Szqüllát megölték. Ám a legenda úgy tartja, hogy Szqülla nem
hagyott el végleg bennünket… csupán egy rövid időre távozott el, hogy
megbüntesse népét az árulásért. Ám egy napon majd vissza fog térni
Khantoróba, Khojetania egykori hatalmas fővárosába, megbocsát a
népének, és megváltja őket a szenvedéseiktől… Szqülla Mregodar
leánya, az egyetlen igaz isten egyszülött gyermeke, s isteni erejével elűzi
a gaz zhíli kutyákat Khojetania területéről, s akkor a khojetanok ismét
megízlelhetik a szabadság édes levegőjét…
– Esthewarra! – suttogta döbbenten Calver. – Ez… valami vicc?
Arra gondolt, hogy ő egy istennő torkát vágta el, majd pedig később
egy istennőt nyilazott le, s égette el a hulláját; s ettől a gondolattól kirázta
a testét a reszketés.
Hiszen minden oly egyértelműnek tűnt. Amikor az ifjú feltűnt
Draxionban – férfinak álcázva magát –, egy Khantoro nevű város után
érdeklődött. És most kiderül, hogy ez a bizonyos Khantoro nem más,
mint az egykori Khojetania egykori fővárosa. Az istennő odafelé tartott,
hogy „megváltsa népét a rabszolgaságból”, és nyilván meg is tette volna,
ha nincs Fürge Calver, aki orvul hátba döfte, majd pedig elvágta a torkát.
Aztán az elvágott torkú istennő kikelt a sírjából, és vándorolni kezdett,
többször is megölték, s ő többször is feléledt. Bosszantó! Ám így már
egészen érthető! Egy istennő nem hal meg csak úgy ripsz-ropsz…
– Vannak ennek a Szqüllának a testén… tetoválások? – kérdezte
nagyon-nagyon halkan.
Azonban bármily halkan préselte is ki magából a szavakat, rámeredtek
mindannyian.
A nomád komoran nézett rá; szinte gyilkos pillantással.
– Tetoválások? A testén? Melyik részén?
Calver bizonytalanul intett a saját öle irányába.
– Hát… úgy értem… itt, lenn… mármint a vénuszdombján…
– Soha senki nem látta még Szqülla ölét – suttogta ihletett hangon
Norgdri.
Chaini felröhögött.
– Ezek szerint az istennőd még szűz… Vagy csak sötétben csinálja?
Bredan, aki az összes népek isteneinek babonás tisztelettel adózott,
először is mellbe lökte a lángoló szemű nomádot, aki a kis tolvajnak akart
rontani, másodszor pedig akkora pofont lezavart a meglepett Chaininek,
hogy annak eleredt az orra vére.
– Tisztelettel szólj mások isteneiről! – fűzte hozzá tanulságképpen a
medvetermetű barbár.
Chaini morgott, Norgdri szeme pedig fenyegetően villogott. Nyilván ő
is bejegyzett egy-két fekete pontot Chaini neve mellé.
– Nyugalom! – parancsolta Bredan, és két izmos karját a verekedésre
készülők közé tette. Aztán amikor megnyugodni látszottak a kedélyek,
Calverhez fordult. – Miért akartad tudni ezt a… tetoválást?
Calver behunyta a szemét. Igyekezett tisztelettel beszélni; nem akart ő
is kapni egy taslit a babonás barbártól.
– Én találkoztam egy… fiatal nővel… aki Szqüllának mondta magát…
és izé… tetoválások voltak a vénuszdombján…
– Kímélj meg bennünket a lotyóid felsorolásától! – dörmögte Reginar.
– Az, hogy valakit úgy hívnak, mint egy istennőt, még nem jelenti azt,
hogy az illető istennő. Nyilván csak róla kapta a nevét…
Calver sóhajtott, és a fejét ingatta. Sehogy sem akarta elfogadni a
tényeket.
– Arról a bizonyos személyről van szó – hangsúlyozta ki
jelentőségteljesen –, aki Pere Codrer néven mutatkozott be! – Mielőtt
bármelyik társából önkéntelenül is szavakba ömölhetett volna a
felismerés, Calver élesen felemelte a hangját. – Ugye, tudjátok, kiről
beszélek? Ugye? Ugye?
Mindhárman tudták; abból, ahogyan rámeredtek, egészen nyilvánvaló
volt. Csak a nomád nem tudta. Calver igyekezett számára is
megmagyarázni.
– Mond neked valamit az a név, hogy Pere Codrer?
– Nem.
 – És az, hogy Boherias Codrer?
– Nem. De miért? Kik ezek?
– Pár nappal ezelőtt találkoztam egy fiatalemberrel, aki Pere Codrer
néven nevezte magát. Draxionban vezetőt keresett egy bizonyos…
Khantoróba! Volt egy fickó, aki ajánlkozott neki. Egy Ramos nevezetű…
és útközben ledöfte ezt a fiatalembert. Elvágta a torkát is… Ám az illető
másnap kikelt a sírjából, és bejött Draxionba. Belefutott egy halom
gonosztevőbe, és azok aljas módon ismét megölték… Kuss, Chaini, most
én beszélek! Ám ez az illető, akiről időközben kiderült, hogy valójában
nem férfi, hanem nő, ismét kimászott a sírjából és eltűnt…
– Ah! – nyögte a nomád, és merev arcán hol boldogság ragyogott fel,
hol megmagyarázhatatlan idegesség.
– Ugye, sejted már a lényeget!? – csapott le rá Calver. – És én egy
nappal később összetalálkoztam vele. Nem emlékezett semmire a
múltjából. Csupán arra, hogy az ő neve Szqülla…
A nomád térdre esett, lehajtotta a fejét, és fennhangon hálálkodott
Mregodarnak.
– Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Szqülla – folytatta
Calver. – És mivel a szemem láttára gyilkolta meg Ramost… letépte a
fejét valami hatalmas mágiával… igencsak féltem tőle. Menekültem. És
az a kísértet… akarom mondani, az istennő… egyre csak a nyomomban
loholt, és egyfolytában azt bizonygatta, hogy nem akar megölni, nem akar
megölni… Én persze nem hittem neki. És tudod, milyen jól tudok futni,
ha az irhámról van szó… Egyszóval hirtelen ott találtam magam, ahol
Schwerat karavánját legyilkolták. És a gyilkos… egy átkozott démon…
rátámadt Szqüllára. Iszonyatos csata volt. És Szqülla megölte azt a
démont! Aztán eltűnt. Nem tudom, hová… És a pénzes ládát, benne a
négyezer zhíli aranydukáttal, meg a drágaköveket… valószínűleg az a
démon tüntette el… – Calver rádöbbent, hogy ostoba módon ismét
elszólta magát, és hadarva beszélt tovább, mielőtt a cimborái felfoghatták
volna az elszólás mögött lapuló lényeget. – És épp a hullákat nézegettem,
amikor megjelentél te meg az a bronzsisakos… A többit tudod.
Kissé késve villant az eszébe, hogy bele kellett volna szőnie a
történetbe azt a mesét is, amit korábban a barbárnak az amulettről
előadott, de úgy tűnt, Norgdrit annyira magával ragadta a sztori, hogy
ilyen apró eltéréseknek, mint például az a tény, hogy nem is Calver
gyilkolt le huszonöt embert, hanem a démon, már nem is tulajdonított
jelentőséget.
– Ő volt az! – motyogta a nomád. Ismét elővette a rézérmét, és
megcsókolta. – Szqülla visszatért!
– És el is tűnt újra – fűzte hozzá szkeptikusan Calver. – És attól tartok,
fogalma sincs arról, hogy ő istennő… Legalábbis abból, amit én tudok,
arra következtetek, hogy az átmeneti halál állapota után nem emlékszik
semmire…
– Ő az! – suttogta átszellemülten Norgdri. – Szqülla, a Megölhetetlen!
– „Megölhetetlen”?
– Csak mágikus fegyverrel vagy nagyon erős mágiával lehet örökre
elpusztítani – suttogta a nomád ünnepélyesen. – Ha közönséges
fegyverrel ölik meg, Szqülla visszatér az élők sorába, és kegyetlen
bosszút áll a gyilkosán…
Calver enyhén megremegett erre a kijelentésre.
– Persze csak akkor – fűzte hozzá –, ha emlékszik arra, hogy ki ölte
meg…
– Előbb vagy utóbb emlékezni fog – nevetett a nomád magabiztosan. –
Fokozatosan tér vissza az emlékezete, és pontosan emlékezni fog arra,
hogy ki akarta a vesztét…
Calver megnyalta az ajkait.
– A francba! – mondta halkan.
– Tessék?
Calver legyintett.
– Csak most jutott eszembe az a név, amelyen Szqülla az ismeretlen
démont szólította… azt az embert, aki Draxionban zhíli testőrnek adta ki
magát, Boherias Codrer néven. – A homlokát ráncolva próbálta felidézni
Szqülla szavait. – Mond neked valamit az a név, hogy… Imogent
Gordcsó?
– Omaher Goosdhsaw! – rikoltotta a nomád döbbenten. – A Hangtalan
Rettenet főpapja! Egy átkozott, zhíli kutya… Zhíl Császárának jobb keze.
Azt terjesztette magáról, hogy ő ölte meg Szqüllát…
– És Szqülla most bosszút állt – suttogta Calver csekély örömmel. – Ez
az Omaher-akárki volt a démon, akit Szqülla megölt a tisztáson!
A nomád még mindig a füvön térdelt, és hálaimákat motyogva le-
lehajolt.
– Mindig is hittem, hogy igaz a legenda – motyogta megilletődötten,
amikor végre feltápászkodott. – Ám őszintén megvallva, a jóslatban
kételkedtem…
– Miféle jóslat?
– Egy vén boszorkány egyszer azt jósolta nekem, hogy… én leszek az,
aki visszavezeti Szqüllát őseim földjére… Én leszek az, aki mindvégig
hűségesen segítem abban, hogy elpusztítsa a népem ellenségeit és
visszaűzze a zhíli kutyákat a saját hegyeik rejtekébe… És a jóslat rólad is
említést tesz, Calver… Azt mondta a vén szipirtyó, hogy egy nyomorult,
gyáva, gilf tolvaj lesz az, akinek a révén megtalálom majd Szqüllát…
– És rólunk nem szólt a fáma? – kotyogott közbe Chaini sértődötten. –
Csak Calverről?
Calver tiltakozóan emelte fel mindkét kezét.
– A jóslat nem rólam szól. Én ugyanis nem vagyok sem „nyomorult”,
sem „gilf, sem pedig „tolvaj”… A „gyáva” esetleg stimmel, de a többit
kikérem magamnak!
– Merre távozott Szqülla? – kérdezte a nomád türelmetlenül.
Calver töprengve rázta a fejét.
– Tudok egy helyet, ahol megtalálhatjuk… – Hirtelen eszébe jutott, mit
mondott a nomád az istennő emlékezetéről. „Fokozatosan eszébe jut majd
minden, s akkor bosszút áll a gyilkosán”. Gyorsan helyesbített. – Ám erre
a helyre momentán nem lenne érdemes odamenni…
– Miért? – suttogta a nomád. – Hol ez a hely?
– Dréniában – hazudta Calver. – Tisztán emlékszem, hogy mielőtt
eltávozott a tisztásról, Szqülla valami olyasmit dünnyögött, hogy „na,
megyek Dréniába”, és észak felé indult…
– Dréniába? – hökkent meg a nomád. – Mit akar ott?
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Calver. – Ám így, hogy
elmesélted a legendát és a jóslatot, egészen kedvet kaptam ahhoz, hogy a
néped megváltója legyek! Úgyhogy amondó vagyok: irány Drénia!
Hagyjuk a fenébe Pious Petriust! Rohadjon meg a kincseivel együtt!
Hahó, induljunk, fel a havas Dréniába!
Bredan, aki szinte jobban ismerte Calvert, mint a saját tenyerét,
magyarázólag fordult oda a homlokát ráncoló nomádhoz.
– Ne hallgass rá! Hazudik, mint a vízfolyás. Gyáva nyúl, aki ki akarja
kerülni a csatát. Olyan messzire akar szökni, amilyen messzire csak tud…
és Drénia a legtávolabbi hely, amiről már hallott.
– Szqülla Dréniába ment, ha mondom! Ne várakoztassuk meg a bátor
khojetanokat… Gyerünk Dréniába!
– Induljunk Persionba! – parancsolta Bredan. – Csak akkor fogom
magam biztonságban érezni, ha Pious Petrius már elvágott torokkal
fekszik előttünk, mire lemegy a nap!

Félóra múlva már eltűnt mögöttük az alig pár tucat házból álló kis falu,
amelyet gondosan elkerültek, s még javában a délután közepén járt az
idő, amikor a távolban feltűnt Persion szürke kőfala. Még ebből a
távolságból is ki lehetett venni, hogy a város legmagasabb épületei közül
négy egymás mellé épített, zömöknek tűnő, zöld kupolás torony
emelkedik ki.
– A Négy Torony! – mutatta a nomád megilletődötten, amikor az
utolsó domb tetején egy pillanatra megálltak, hogy szemügyre vegyék a
környéket.
Öten lovagoltak három lovon; Norgdri Reginar szürke kancáján
osztozott, Calver pedig a kis termetű Chaini háta mögött kapaszkodott.
– Van még egy apróság, amit el kell rendeznünk – jegyezte meg a
nomád. – Abban bízhatunk, hogy a város környékén már nem futunk bele
Petrius embereibe, hiszen ők minden bizonnyal Draxion és a Quedrac-
völgy környékén keresik Calvert… Ám ha mi így öten belovagolunk
együtt Persionba, gyanút kelthetünk, és abban az átkozott városban sokan
gondolják úgy, hogy információkkal jó pontokat szerezhetnek Petriusnál.
– Külön megyünk – rendelkezett Bredan. – Két csapatra oszlunk.
– Tudja valamelyikőtök, hogy merre van a Fekete Sárkány fogadó? –
kérdezte a nomád.
Reginar bólintott.
– Természetesen.
– Jó – felelte Norgdri tényszerűen. – Akkor nem kell sokat
magyaráznom. Ajánlom, hogy egyenesen oda menjetek, igyatok meg egy
sört, váltsatok pár szót a kocsmárossal… adjatok elő egy mesét, miszerint
kerestek valakit, aztán fél óra múltán gyertek a Kísértetházhoz. – A
nomád könnyedén intett. – Ha a Fekete Sárkány fogadó mögötti, hosszú,
egyenes utcán indultok tovább a város központja felé, pár perc múltán
elhaladtok Pious Petrius háza mellett… Nyugodtan megbámulhatjátok,
nem fogtok gyanút kelteni, garantálom… Aztán tovább mentek az úton,
amely egyenesen a város nyugati kapuja felé tart. A nyugati városrészben
már zsúfoltabbak a házak, valósággal egymásra épültek, mintha agyon
akarnák nyomni egymást. Éppen ezért eléggé szemet fog szúrni az az
elhagyatott, magányos ház, amelynek nincs meg a teteje, s a falai is
részben leomlottak már. Figyeljétek ki, amikor nem jár a környéken
senki, aztán osonjatok be a romok közé… Mind a hárman várjatok rám
ott észrevétlenül mindaddig, amíg jelt nem adok.
– „Mind a hárman”? – visszhangozta Calver gyanakodva. – Miről
beszélsz? Mi négyen vagyunk.
Norgdri kényelmetlenül vigyorgott.
– Ja, még nem mondtam? Az a legpraktikusabb, ha te velem jössz.
 – Aztán mi a francnak mennék én veled? – vitatkozott Calver. –
Nagyobb biztonságban érzem magam a régi cimboráimmal…
– Én sem látom értelmét, hogy Calvert magaddal vidd – fürkészte
Reginar a nomádot érdeklődve. – Gondolod, hogy magaddal együtt be
tudnád juttatni a várba?
A nomád megvakarta hegyes, karakteres orrát.
– Egyvalamit elfelejtettem említeni eddig. Illetve… említettem, csak
nem hangsúlyoztam ki. A titkos alagút lejárata a Négy Toronyban van. És
ahhoz, hogy le tudjak menni az alagútba, valahogy be kell jutnom a Belső
Várba, s erre csupán kétféle lehetőség kínálkozik.
– Micsoda? – hörögte Calver. – Erről eddig miért nem beszéltél?
Norgdri vérlázító pimaszsággal vigyorgott a képébe.
– Nem akartam felzaklatni a kedélyeket… de most már ideje szót ejteni
néhány fontosabb részletről is. – Mielőtt bárki szóhoz juthatott volna,
sietve folytatta: – Kétféleképpen juthatok be a Belső Toronyba… ha
elárulom Petriust, és hagyom magam fogolyként behurcolni… vagy ha én
viszek be egy foglyot Petrius tömlöcébe…
Calver fürge mozdulattal lesiklott a lóról Chaini háta mögül, és úgy
rikácsolt, mint egy megszállott.
– Anyádat! Tudod?! Anyádat… azt a mocskos nomád ribancot vidd be
te Petrius tömlöcébe, de ne engem! Te szemét, teveszarevő kurafi, tudtam
én, hogy nem hiába vigyorogsz egész úton a kunkori orrod alatt… De
nem! Olyan isten nincs, hogy te engem, mint foglyot bevigyél abba az
elátkozott erődítménybe!
– Gyorsan vág az eszed – mondta csendesen a nomád. – De nem elég
fondorlatosan!
– Hah! Ezt mondod te nekem, Fürge Calvernek? Elbord Marchen*
fiának?!… Megáll az eszem! Ez hülyének néz engem! Azt hiszi, hogy
önként és dalolva sétálok be Petrius kínzókamrájába?!
Reginar visszafordult a nyeregben, és elgondolkodva meredt a dühösen
gesztikuláló Calverre.
– Végül is… nem rossz elgondolás.
– Nem tartod rossznak? – üvöltötte Calver őrjöngve. – Tudod mit?
Akkor légy te a fogoly! Menj te a várba ezzel az agyalágyult nomáddal!
– Elég volt a sértésekből! – fortyant fel Norgdri. – Sokkal tapasztaltabb
harcos vagyok, mint te, Calver, és nem tűröm el, hogy sértegess! Ha nem

*
Calver ritkán szokta emlegetni az apja nevét; általában megmaradt a nevelőszüleitől
kölcsönzött Wonlow névnél. (J.S.)
tetszik a képem, állj ki velem karddal a kezedben egy szál kés ellenében,
halálra menő tusában, és akkor majd elválik, lesz-e olyan nagy szád, mint
most!
Calver gúnyosan a nomád felé köpött, de pechjére erős szembe szél
fújt. Ettől még indulatosabban kente szét az állára kenődő nyálat
kivörösödött ábrázatán, és ökölbe szorította a kezét.
– Elment az eszed? – kiabálta. – Fenyegetni mersz? A legjobb barátaim
előtt? Ha csak csúnyán mersz rám nézni, Bredan és a többiek menten
leszedik a fejed! És örülj, hogy nem öltek meg már eddig is!
– Engem? – kérdezte Norgdri csendes fenyegetéssel a hangjában. –
Nem inkább téged? Hiszen te voltál az, aki halálos veszélybe sodortad
őket, vagy nem? Épp a régi ismeretségetek alapján vadászik most már az
ő fejükre is Petrius összes embere… És abból ítélve, amilyen rendesen
összerugdostak, szerintem nem nagyon ugrálnak, hogy megvédjenek.
Nyugodtan végignézik a párviadalunkat, és nem fognak beleszólni sem
egyik, sem másik oldalon…
Chaini röhögött, Bredan bólogatott.
– Itt nem az a kérdés, hogy ki kit rugdosott meg! – ordította Calver
idegesen. – Jó, rendben, hagyjuk a sértéseket… Így összerugdosva
hátrányban lennék veled szemben, és egyébként sincs kedvem
verekedni… Nem sértegetlek tovább. De akkor te is felejtsd el az ostoba
tervedet! Mert az legalább akkora sértés, mintha én anyaszomorító,
teveköpedék, nyomoronc kecskecsókolgatónak neveznélek!
Norgdri leszállt a nyeregből, és Reginar felé tartotta a jobb kezét.
Reginar komoly képpel a nomád kezébe nyomta a szablyát, amit
korábban ő vett magához megőrzésre.
– Kés is elég! – sziszegte Norgdri. – Neki adjatok kardot! Én így is
elégtételt veszek!
Reginar egy laza mozdulattal a fegyvertelen Calver felé hajította
Norgdri görbe szablyáját. Calver azonban ahelyett, hogy elkapta volna a
hüvelyt, félreütötte azt.
– Vidd ezt a… vacakot! A saját kardodat add! Megcakkozom vele a
fickó fejbőrét, kipiszkálom a koponyájából az ostoba gondolatokat.
Bredan dörmögve lépett a két felhevült férfi közé.
– Majd ha már Petrius torkát elvágtuk, kicsinálhatjátok egymást, de
addig nem! Ha tovább marakodtok, én öllek meg mindkettőtöket. – Aztán
valamivel halkabban fordult a nomádhoz. – Egészen pontosan mi a
terved?
Norgdri szúrós pillantást vetett Calverre, aztán vállat vont, és Bredan
felé fordult.
– Amíg ti hárman a Fekete Sárkányba mentek, én és Calver egyenesen
Petrius Házához vesszük az irányt. Eljátsszuk, hogy ő a foglyom…
– Ugyan – gúnyolódott Calver tehetetlen haragjában –, csak rád kell
nézni! Senki sem fogja neked elhinni, hogy el tudnál fogni engem…
– El fogják hinni – erősködött a nomád. – Olyan a képed, mintha én
vertelek volna össze. Hihető lesz a történet. Így könnyűszerrel be fogunk
jutni a Ház külső udvarára, s aztán beengednek bennünket a Belső Várba.
Mivel Calver ekkor eszméletlen lesz…
– Mi leszek én?! – ordította Calver elképedten. – Ezt a hülyeséget meg
honnan veszed? És hogyan lennék eszméletlen?! Nem szokásom az
ilyesmi.
– Ne pofázz már közbe állandóan! – recsegte Chaini.
És Reginar is egyetértően bólogatott.
– Hagyd beszélni nomád barátunkat! – brummogta Bredan. – Vagy ha
sokat jár a szád, én magam fogom be! Én úgyis kimaradtam a
rugdosásodból…
Calver csak tátogott.
– Én meg se szólalnék, de… ti magatok is hallhatjátok, hogy
sületlenségeket beszél. Hogy lennék én eszméletlen?
– Úgy – felelte Norgdri –, hogy lenyeled azt a frgerdf levelet, amit a
szádba adok. Ennek a levélnek a mérge lelassítja a vérkeringést,
izommerevséget és átmeneti eszméletlenséget okoz három-négy órára…
Olyan leszel, mint egy tetszhalott. Vagy mint egy igazi halott.
Calver most már tényleg csak tátogni tudott. Egyik társáról a másikra
nézett, hogy meggyőződjön arról, mindhárman felháborodva utasítják el
ezt a képtelenséget, ám a komoly, érdeklődő arcokon nem látott
tiltakozást. Szólni akart, de Bredan határozottan intett, hogy ne kotyogjon
közbe.
Mondanom sem kell, Norgdri tovább beszélhetett, de eközben
valósággal potyogtak a képzeletbeli fekete pontok a cimborák neve mellé.
Eljön még az a nap, amikor a fekete pontok jól irányzott késszúrásokban
realizálódnak, és akkor ez a három szemét alak, aki a barátjának mondta
magát, elfelejt mosolyogni. Egy életre.
És Norgdri… ő már réges-rég aláírta a halálos ítéletét! Calver repesve
várta a megfelelő pillanatot.
– Ismerem jól a Petrius Ház szokásait – folytatta a terv ismertetését a
nomád. – Amikor megérkezek a lovam nyergében az eszméletlen
Calverrel… – Itt egy pillanatig szünetet tartott, mintha lehetőséget akarna
adni Calvernek, hogy dühösen elbődüljön: „Miféle lovad nyergében?”, de
miután senki nem reagált, folytatta: – Be fognak vinni a Belső Várba. Ha
Calver eszméletén lenne, azonnal kínozni kezdenék, hogy kiszedjék
belőle, mi köze a rabláshoz, és hogy hol vannak az elrabolt kincsek.
Mivel azonban eszméletlen, meg kell várniuk, amíg magához tér. Nyilván
tömlöcbe vetik, megbilincselik, és vastag láncokkal jókora súlyokat
erősítenek a bokájára…
Calver majd' szétrobbant a haragtól, de megfogadta, hogy most nem
okvetetlenkedik. Majd ha eljön az ideje, megoldja máshogy a dolgot.
– Én eközben kimerültségre hivatkozva visszavonulok egy csendes
sarokba – folytatta a nomád. – Aztán, amint tudok, leosonok az alagútba,
megölöm az őrt, és kinyitom nektek a titkos ajtót. Együtt visszatérünk,
kiszabadítjuk Calvert, aztán… aztán a többit már tudjátok…
– Jól van – csikorgatta Calver a fogait. – Röhögjetek csak! Majd
megbánjátok még!
– Senki nem röhög – magyarázta Reginar. – Sőt, én személy szerint azt
gondolom, hogy Norgdrinak igaza van. Ez az egyetlen esélyünk a
bejutásra.
– Akkor légy te a fogoly! Vagy legyen inkább Chaini! Ő úgyis olyan…
fogolykülsejű! És mivel már legalább négyszer ült a helytartó
tömlöcében, nagy rutinnal alakíthatná a fogoly szerepet!
– Hogyisne! – röhögött a kis tolvaj. – Allergiás vagyok a tömlöcszagra,
és állandóan tüsszögnöm kell tőle!
– Neked kell menned – közölte Reginar komoly hangon. – Rád
gyanakodnak. Ha Norgdri veled tér vissza, nem lesz gyanús a dolog. Ha
valaki mást visz, esetleg magyarázkodni kezdenek…
– És ráadásul te rángattál bele bennünket ebbe a szarba! – morogta
Bredan. – Akkor legalább tégy valamit azért, hogy ki tudjunk mászni
belőle!
– Hé! – jutott eszébe valami Calvernek. – Hogy van az, hogy bennem
nem bíztok, a nomádban pedig igen. És ha elárul benneteket? És ha
csupán az a célja, hogy engem Petrius elé vigyen?
– Én azért élek, hogy megöljem Petriust! – suttogta Norgdri. – Közös a
célunk. Bízhattok bennem.
– Bízhatunk benne! – gúnyolódott Calver. – Odadob engem a gazdája
lába elé, és amikor a gyanútlan Petrius közel lép, hogy feltűzze a
kitüntetést nomád barátunk mellkasára, ő elvágja a torkát. Igaz, hogy a
testőrök egy pillanattal később miszlikbe szabdalják, igaz, hogy engem
lassú tűzön sütögetnek meg; ám ez őt nem érdekli. Neki csak az a célja,
hogy elvégezze a küldetését… Hah! Nagy marhák vagytok, ha megbíztok
benne! Elárul benneteket!
– Bármire megesküszöm, hogy nem leszek az árulótok! – mondta
komoran a nomád.
Reginar a homlokát ráncolta.
– Esküdj meg az amulettedre! – javasolta. – Akkor hiszünk neked.
– Készséggel megteszem – jelentette ki ünnepélyes képpel Norgdri.
– Jobbat tudok – dörmögte Bredan. – Add át nekem az amulettedet a
bizalmad jeléül. Ha minden rendben megy, visszakapod tőlem. Ha
elárulnál bennünket, örökre búcsút mondhatnál a legdrágább
kegyszerednek…
Norgdri arcán harag villant; látszott rajta, hogy tiltakozni akar. De
aztán megenyhült, és lehajtott a fejét.
– Legyen… kívánságod szerint! Ám tudd, hogy ez nagyon nagy
bizalom részemről!
– Tudom – mondta Bredan. – Épp ezért kértem.
Norgdri remegő kézzel előhúzta az inge alól az ezüst láncon lógó
érmét, hosszan, nagyon hosszan megcsókolta, és kitörölt a szeméből egy
könnycseppet.
– Bocsáss meg nekem, Szqülla… Hamarosan ismét a szívem fölött
melengetlek majd!
Bredan ünnepélyes képpel vette át a láncon lógó amulettet, és a saját
nyakába akasztotta.
– Ha minden jól megy, még ma este visszakapod tőlem. És biztos
lehetsz abban, hogy megőrzöm neked.
– Most már hisztek neki, mi? – vetette oda Calver keserűen. – Egy
rézkanyi láncon… Remek! Ez aztán a bizalom záloga! Tudjátok mit? Ha
én két rézkanyit adok oda láncon, akkor bennem kétszer annyira fogtok
megbízni?
– Kussolj már! – intett le Bredan.
– Jól van – vetette oda Calver sértődötten. – Szóval, összefogtok
ellenem. Rendben van, értem én… Végigcsinálom a dolgot, mert minden
atrocitás ellenére, a barátotok vagyok, és nem akarlak cserbenhagyni
benneteket… De tudjátok, mit? Ha véletlenül élve kijutunk Petrius
Házából, kinyalhatjátok valamennyien… MARHÁK!

Észak felől, a tengerparttal párhuzamosan közelítették meg Persion

városát, és már jóval a városkapu előtt szétváltak. Reginar átült Chaini
mögé; átengedte a lovát a nomádnak és Calvernek. Némi ösztökélésre és
fenyegetésre Calver nagy morogva hajlandó volt keresztbe feküdni a
nyeregben Norgdri előtt, akár egy elejtett vad, és eszméletlenséget
színlelni.
– Talán nem is lesz szükség arra a tetszhalál-levélre – ujjongott. –
Remekül tudom eszméletlennek tetetni magam. Nézzétek! Élethűen
csinálom, nem?
– Persze – röhögött Chaini. – És pofázol is közben.
– Meg kell enned a levelet! – közölte Norgdri hűvösen. – Nem
kockáztathatunk! Ha egyetlen aprósággal is elárulod magad, az egész
tervet veszélybe sodrod.
– Esküszöm, meg se mozdulok! – sziszegte Calver.
– Akkor sem, ha próbaképpen tüzes vasat nyomnak a füled tövéhez? –
kérdezte a nomád.
– Tüzes vasat? – hüledezett Calver. – Na, arról szó sem lehet! Lefújva!
Az egész terv lefújva… Nem vállalom!
– Higgadj már le! – reccsent rá Reginar. – Ha eszméletlen leszel, nem
fogsz fájdalmat érezni.
Calver szép lassan kezdett hisztérikus rohamot kapni.
– És a méreg? – makogta. – Mi a garancia arra, hogy a méreg nem öl
meg? Lehet, hogy túl sok lesz nekem, és nem csak tetszhalott leszek,
hanem egészen halott. És azt nem szeretném!
– Nem veszélyes – mondta Norgdri. – Én egyszer már használtam.
Négy óra múltán simán magamhoz tértem, nem lett tőle semmi bajom…
– Csakhogy én részben gilf vagyok! – kiabálta Calver. – És semmi
garancia nincs arra, hogy a gilfek szervezetére is ugyanúgy hat a méreg,
mint az emberekére. Lehet, hogy kínok kínjai között pusztulok el, amint
azt a vacak levelet az ajkamhoz érintem…
– Eddig mindig tiltakoztál a gilf származásod ellen! – göcögött Chaini.
– Most meg egyből meggilfültél?
Bredan sóhajtott.
– Talán valóban nem lesz szükség arra a méregre – mondta a barbár
mély, öblös hangon. – Ha én lecsapom… egy ideig garantáltan
eszméletlen lesz. Nos, Calver, melyik megoldást választod? Ököl vagy
levél?
– Hol az a vacak levél? – morogta Calver. – Most vegyem be, vagy
ráér Persionban?
A nomád az öve béléséből egy kisujjnyi átmérőjű, bíborszínben játszó,
cakkos szélű, szárított levélkét kotort elő.
Óvatosan fogta két ujja között, és nagyon óvatosan nyújtotta oda
Calvernek.
– Most nyeld le! – mondta némi tisztelettel a hangjában, amely
nyilvánvalóan nem Calvernek, hanem a mérgező levélkének szólt. – Kell
pár perc, amíg hatni kezd. A városban már késő lesz…
Calver engedelmesen a szájába vette a levélkét, és a látszat kedvéért
csócsálta.
– Bredan – morogta –, hol a kulacsod? Teljesen kiszáradt a szám a
nagy izgalomban, nem bírom lenyelni ezt az izét…
A barbár nagylelkűen odanyújtotta a kulacsát. Calver elvette, a
szájához emelte, és az első reakciója az volt, hogy észrevétlenül
beleköpte a levélkét a kulacsba. Aztán nagy kortyokban ivott a kellemes
ízű, fűszeres vörösborból. És kétszer is jókorát nyelt.
A társai azonban eleve gyanakvással fordultak felé. Amikor épp ismét
kortyolt egy nagyot, Reginar sunyi módon elkapta a karját, és rákiáltott a
társaira.
– Bredan, segíts lefogni! Chaini, kapd el az orrát! Norgdri, ne enged,
hogy kiköpje a bort a pofájából…
A nomád azonnal elkapta Calver állát, és oly erővel préselte felfelé az
állkapcsát, hogy ne tudja kinyitni a száját. Bredan és Reginar ketten
tartották, Chaini pedig úgy befogta az orrát, hogy egyáltalán nem kapott
levegőt. Ebben a nagy szorongatottságban még nyelni sem tudott.
Calver fuldoklott. Próbált ordítani, próbált nyelni, próbált rugdosni,
ütni-vágni. Tovább fuldoklott.
Valahogy csak lebugyogott a torkán át az utolsó kortynyi bor, és fogva
tartói lazítottak a szorításon. Calver fuldokolva kapkodott levegő után.
Folyt a könny a szeméből.
– A rohadt anyátokat!
– Mutasd a szádat!
Calver még káromkodott egy darabig, aztán engedelmesen kitátotta a
száját, és eltűrte, hogy bekukkantsanak a fogai mögé, a szájpadlására,
felhúzzák az ínyét.
– Lenyelte – jelentette be végül elégedetten Chaini.
Bredan hátba verte a még mindig könnyező társát.
– Nem haragszol, ugye?
– Há' persze, hogy nem – krákogta Calver, miközben fekete pontokat
osztogatott.
– Tudod, pajti, ismerlek már elég jól, és most mindent elcseszhetnél, ha
megint okoskodni próbálnál…
Calver ásított.
 – Kurva gyorsan hat ez a méreg – motyogta. – Máris érzem, ahogy
elnehezülnek a végtagjaim…
– Kizárt dolog – mondta a nomád. – Minimum tíz perc, amíg hatni
kezd!
– Úgy látszik, igazam volt – motyogta színlelt ernyedtséggel Calver. –
A gilfekre máshogy hat…
Hason feküdt a ló hátán, keresztben Norgdri előtt, és kóvályogva
forgatta körbe a fejét.
– Megmérgeztetek – sziszegte. – Átkozottak… érzem, hogy
megmérgeztetek… Rögtön elájulok…
– Váljunk szét! – javasolta Bredan a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül.
– A megbeszélt helyen találkozunk! Sok szerencsét, Norgdri!
– Sok szerencsét, cimbora! – mondta Reginar is.
Calver dühösen emelte fel lelógó fejét a ló oldaláról.
– És nekem… senki sem kíván szerencsét?
– Neked minek? – röhögött Chaini. – Hiszen te épp haldokolsz a
méregtől, nemde?
A megfogalmazás nem volt egészen találó: Calver ugyanis nem a
„méregtől haldokolt”, inkább a visszafojtott haragtól fuldoklott.

A szürke kanca egykedvűen lépkedett a kettős teher alatt, és kis idő

elteltével a ló patái már a várárkot keresztező kőhídon kopogtak. A
közelben szekér nyikorgott, egy dadogó paraszt átkozta girhes szamarát,
ketrecbe zárt ludak gágogtak és vasalt csizmák csattogtak.
Calver nem mert felpillantani; buzgón játszotta a tetszhalottat.
Nemcsak a persioniak számára; a nomádot is meg akarta téveszteni. Hadd
higgye csak Norgdri, hogy a lenyelt levélke hatott, és ő máris elvesztette
az eszméletét. Majd ráér akkor megdöbbenni, amikor kiderül, hogy
tévedett…
Természetesen Calver csöppet sem volt eszméletlen, még csak nem is
szédelgett; hiszen a kimondhatatlan nevű, mérgező levélke sosem
csusszant le a torkán. És Calver már most elképzelte, milyen arcot vág
majd Bredan, amikor ráérősen jót húz a kulacsából, és ő nyeli le a
levélkét. Biztosan nagyon csodálkozik majd, amikor elkezdenek
zsibbadni a tagjai. És biztos nagyon haragos lesz majd…
Ám ez Calvert csöppet sem érdekelte. Amikorra Bredanra rájön a
dühöngés, ő már messze jár. Úton lesz Dréniába, Lendhorra, Neordeába
vagy Norstradenbe és soha, de soha nem tér vissza.
Még azon az átkozott Lorian Mardecason sem áll bosszút, aki
felakasztatta az apját!
A szürke kanca most ért az északi kapu boltíve alá, és abból, hogy
megállt, Calver gyanította, hogy a kapuőrök állták útjukat. Nem merte
kinyitni a szemét. Még lélegezni is alig lélegzett.
– Hát te meg miféle állatot fogtál, Dodgimiro?
Calver azt hitte, valaki máshoz szól a kérdés, ám legnagyobb
meglepetésére a nomád válaszolt. Ezek szerint nem Norgdri a neve?
Lehet, hogy minden másban is hazudott?
– Azt hiszem, ennek a vadnak az én nagyuram örülni fog – mondta
csikorgó hangon a nomád. – Sejtitek, hogy kit viszek elé, ugye?
– Ez lenne az a híres… Fürge Halfej, akire a többiek vadásznak?
Calver nagyon dühös lett; ám Norgdri nem vette a fáradtságot, hogy
helyesbítse a nevét. Újabb fekete pont! – gondolta a névtorzítás áldozata.
– Azt mondhatom, hogy valóban „fürge” volt az ipse. Alaposan
megfuttatott. Joggal voltam hát dühös, amikor utolértem…
Norgdri megragadta Calver fejét az üstökénél, és durva mozdulattal
felemelte, hogy az őrök lássák az összevert, összerugdosott ábrázatot.
Calver csaknem felszisszent a fájdalomtól, de türtőztette magát.
Bejegyzett újabb két fekete pontot.
– Randa egy ábrázata van! – röhögött az egyik őr, és leköpte. – Ezt
bámulhatjuk majd napokig a nagyúr házának kapujára kiszögezve, mi?
Calver nagy önuralommal tűrte, hogy a nyál végigcsorogjon a
homlokától egészen az álla hegyéig. Pusztán azért nagyon szeretett volna
felpillantani, hogy legalább arcra beazonosíthassa magában, kinek
jegyzett be tíz gigászi méretű fekete pontot!
Nem mozdult.
Norgdri elengedte az üstökét, a fejbőrbe nyilalló tűhegyek megszűntek,
s Calver feje visszacsuklott eredeti helyére. Szagolhatta tovább a kanca
verítékes bőrének kipárolgását.
Érezte, ahogy a nomád előrehajol fölötte a nyeregben.
– Figyelj, Gonesh! – mondta a hangját lehalkítva, mintha valami
bizalmas információt közölne. – Nem kizárt, hogy hamarosan néhány
gyanús alak akar bejönni a városba. A fickó cimborái…
– Nyugalom, elkapjuk őket.
– Éppenséggel nem! – sziszegte a nomád. – Engedjétek át őket
gyanútlanul!
– Minek?
– Veszélyes alakok. Rendkívül veszélyesek. Hárman vannak. Az
egyikük egy hatalmas termetű, északi barbár, aki sok tucat harcost megölt
már… a másiknak csonka ugyan a keze, de a kardja halálos méreggel van
bekenve, és gyors, mint a villám… a harmadik pedig, aki olyan, mint egy
elkényeztetett piperkőc, valójában fekete mágiával foglalkozik. Úgy
tudom, nekromanta.
– A francba!
– Ezért mondom, hogy ne kekeckedjetek velük. Bízzátok őket ránk,
Petrius nagyúr jól képzett embereire. Hadd jöjjenek csak be a városba!
Hadd higgyék csak, hogy senki nem gyanakszik rájuk! Hadd érezzék
biztonságban magukat!… Érted, ugye?
Az őr röhögött.
– Szóval nem egyetlen fej lesz kiszögezve a Petrius Ház kapujára,
hanem egyszerre négy is?
– Erre mérget vehetsz – felelte derűsen Norgdri, és térdei nyomásával
indulásra ösztökélte a lovát.
A szürke kicsattogott a boltív alól, és Calver újra magán érezte a
délutáni nap szokatlanul forró hevét. Ebben a hideg évszakban ritkán
sütött ilyen hevesen a nap, mint most.
Miközben egyre távolabb zötyögtek a kaputól, Calver óvatosan
kinyitotta az egyik szemét, és a kapu felé pillantott. A rostély közelében
három láncinges őrt látott lándzsára támaszkodva társalogni. Az alkati
adottságokból próbálta kitalálni, hogy vajon melyikük köphette le.
Pusztán a fekete pontok végett.

Persion sokkal nagyobb város volt, mint az alig egy napi lovaglásra
lévő Draxion. És a népessége is sokkal tarkábbnak tűnt. Elsősorban
emberek lakták, de a csupasz tereken és a kocsmák környékén ork
nőstények ténferegtek, és belepislogtak az arra járók képébe; csupasz
purdéik hangosan visítoztak, egymást csépelték, és megpróbáltak pár
rézkanyit koldulni az elhaladóktól.
Egy közeli sarkon egy tehetős ember háza állt; nagy szakállú törpe
mesteremberek épp az utcára néző, vörös homlokzatot alakították át, az
erkélyt nagyobbították meg, s faragott kőoszlopokkal támasztották alá.
Az utca bal oldalán egy sötétlila ruhás temetési menet haladt a
gömbölyű kupolás, alacsony templom felé; a fehérre mázolt arcú halottat
persi szokás szerint a saját háza ajtaján cipelték a vállukon a fiai és a
rokonai.
Calver csak a szeme sarkából pislogott feléjük, és nem mozdult. Inkább
az utat nézte.
Nem sokkal később elhaladtak a Fekete Sárkány előtt. Egy vállas,
termetes félork támasztotta a bejáratot, és apró malacszemével
érdeklődve pislogott feléjük. Tett is valami megjegyzést röfögő,
brummogó ork nyelven, de Calver nem értette, hogy mit. Azonban már
meg sem lepődött, amikor Norgdri megállította a lovát, és hasonló
stílusban válaszolt. Az ork szavak mély, recsegő hangon hagyták el a
nomád ajkait.
Calver még mindig nem mozdult, bár a tagjai a fura testhelyzet miatt
már kezdtek elzsibbadni. A megfelelő pillanatot várta, amikor egy
váratlan mozdulattal lesiklik a nyeregből, és fut, ahogy bír. De hát ez itt
idegen terep, s a nomád könnyedén utolérheti lóháton. Nagyobb nyüzsgés
kellene, ahol egy lovas elakad, de egy fürge mozgású menekülő egérutat
nyerhet!
Visszafelé pislogott a halotti menetre. Nem valami népes társaság, de a
semminél még ez is jobb. Már csak azért is, mivel a másik irányban már
látni lehet Petrius Házának legközelebbi tornyait.
Norgdri valami tréfásat mondhatott, mivel az ork röhögött, és valamit
kiabált. A nomád tréfából jókorát csapott Calver alfelére. De akkorát,
hogy a meglepett „halott” akaratlanul is összerándult.
– Hé! – hörrent fel Norgdri meglepetten.
És most már nem lehetett tovább húzni a szökés pillanatát…
Calver megfeszítette a hasizmát, és gilisztaszerű, erőteljes mozgással,
fejjel előre alábucskázott. Érezte, hogy Norgdri megpróbálja megragadni
a zekéjét, ám a súly miatt a vaskos bőrholmi kicsúszott az összezáruló
ujjak közül.
Calver két kezével próbálta tompítani az esést, de friss lószarba
tenyerelt, és a keze kicsúszott alóla. A következő pillanatban elterült, akár
egy béka. Azonban nem hiába kapta ő a Fürge Calver nevet.
Villámgyorsan oldalt gördült a topogó paták közeléből, és nagyot
rikkantva talpra ugrott.
Norgdri olyan sebesen próbálta a menekülő irányába fordítani a
hátasát, hogy csaknem kitörte a szürke kanca nyakát. A ló fájdalmasan
nyerített, és felágaskodott. A nomád könnyedén megmaradt a nyeregben,
de ez a momentum értékes másodperceket nyert a menekülő számára.
– Groabb! – üvöltötte Norgdri, és annyit még Calver is értett orkul,
hogy tudja, mit jelent ez a szó: „kapd el”.
Gyanította, hogy a parancs a közelben lebzselő ork zsoldosnak szólt,
ám ő nem nézett hátra. Fürgén elsurrant az ork mellett, és berontott a
kocsmába. A patacsattogásból egyértelmű volt, hogy Norgdri lovastól
bejött utána.
 – Groabb! – harsogta ismét, és a félhomályból mindenhonnan
idomtalan, érdeklődő alakok emelkedtek fel. Páran máris feléje lódultak.
Calver azonban nem tétovázott. Felhágott a legközelebbi asztalra,
félrerúgott egy bokája felé kapó kezet, s hatalmas ordítással kivetette
magát az ablakon.
Nagy rutinnal lábbal előre szállt bele az üvegbe, s mindkét kezével
védte az arcát a szerte záporozó üvegcserepektől. Bár a rugdosástól úgyis
csupa zúzódás volt a képe; pár karcolás már meg sem kottyant volna.
Calver a következő pillanatban kinn találta magát az utcán. Seggre
érkezett, de jóformán alig csapódott nyekkenve a ledöngölt földnek,
máris felpattant, és rohant.
A kocsma belsejében támadt nagy ordibálásból arra következtetett,
hogy a terve bevált. A nomád a hatalmas tolongásban nem tudott
megfordulni a lovával, a kitört ablak pedig nem volt akkora, hogy
lovastól kifért volna rajta.
Calver azonban tudta, hogy csupán pár másodpercet nyert. A temetési
menet felé iramodott, és hevesen fellökött egy útjába kerülő pékinast, aki
a feje fölött tartott tálcán kínálta a friss, délutáni sütést. Perecek, apró
cipók, kajla kiffendlik repültek szanaszét a prédára leső ork purdék nagy
örömére.
Egy pillanat alatt nagy összevisszaság támadt. Az utcán sorakozó
házak magas ablakaiban tétova, érdeklődő arcok jelentek meg; járókelők
fordultak a menekülő után.
Calver tudta, hogy az időzítés nem volt túl szerencsés; jobb lett volna a
menekülést egy néptelen sikátorban végrehajtani, ahonnan egy pillanat
alatt berohanhatott volna egy piaci forgatagba. Ám ez most már így
sikerült, nem válogathatott.
Futott, mint a nyúl.
– Állj meg! – üvöltötte a nomád, aki meglepően hamar szabadult ki a
kocsmából, és a lova patái idegesítően közel csattogtak a menekülő háta
mögött.
Calver cikázott; hol jobbra, hol balra tért ki, akár egy menekülő nyúl, s
ezzel sikerült megtévesztenie a lovas üldözőt.
Egy vörös képű, fegyvertelen férfi ugrott elé széttárt karral, és
ráüvöltött valamit. Calver könnyedén kicselezte, és elrohant mellette. Már
csak négy-öt lépés volt a temetési menetig!
– Groabb! Groabb! – bömbölte a nomád dühösen, és a menekülő
érezte, ahogy a széles törzsű ork megpróbálja oldalba kapni.
A mással összetéveszthetetlen ork bűz máris oldalba kapta.
 Calver nem fékezett. Az utolsó lépéseknél hétrét görnyedt, mint akinek
gyomorrontása van, és lehajtott fejjel – akár egy megvadult bika –
beleöklelt a halottat hordozó négyes jobb oldali, elöl haladó emberének
gyomrába. A szerencsétlen fickó még csak nem is védekezhetett, mivel
mindkét kezével a vállára nehezedő ajtólapot tartotta. Egy nyögéssel
összecsuklott.
Olyasféle érzése támadhatott, hogy a támadója feje behatolt a hasán és
a háta közepén bukkant ki.
Egy pillanatra Calver is megingott az ütközéstől, és érezte, ahogy a
leírhatatlan büdösségű ork harcos egy diadalmas bődüléssel megragadja a
grabancát.
Calver vaktában hátrafelé könyökölt, és érezte, hogy talált. Az
alacsony, tömzsi harcosnak reccsent az orra.
Calver pedig a lendülettől továbbsodródott, és bukdácsolva próbálta
megtalálni elvesztett egyensúlyát. Most épp az ajtóra kiterített hulla alatt
volt. Hallotta a ló patáit kopogni a közvetlen közelében, s hallotta az ork
dühös átkozódását.
Igaz, hogy a négy „ajtóhordozó” közül a jobb elsőt már kiütötte, de a
maradék háromnak – némi bizonytalankodás után – valahogy sikerült
megtartania a terhet.
Ezen akart Calver változtatni. Haladéktalanul.
– Calver! – üvöltötte dühösen Norgdri. – Ne feszítsd túl a húrt!
A nevezett gilf és ember keverék nem feszegetett semmiféle húrokat.
Ellenben úgy rúgta térdhajlaton teljes erejéből a bal első hullahordozót,
ahogy csak bírta. És itt már nem volt ellenszer. A megrúgott fiatalember
alól kiszaladt a lába, s a széles ajtó – amely arra utalt, hogy a halott nagy
házat tulajdonolhatott – előre zuhant. Mivel a hátsó kettő még a vállán
tartotta a terhét, az ajtó első része viszont az utcaköveken csattant, ezáltal
a vaskos alkotmány megközelítőleg hatvan fokos szögbe került, s a
fehérre meszelt arcú hulla úgy bukott előre, egyenesen a bevert orrú ork
harcos nyakába, hogy jobban kiszámítani sem lehetett volna.
Szerencsétlen ork úgy megijedt a váratlan támadástól, hogy reflexből
lefejelte a hullát, és eltaszította magától. A testes tetem mereven dőlt
hanyatt, és a koponyája nagyot csattant a gömbölyű utcaköveken.
Na, erre tört csak ki igazán az üvöltözés. A halottgyalázás láttán
azonnal elszabadultak az indulatok, és a közelben bámuló, lila ruhás
gyászolók – nők, férfiak, gyerekek egyaránt – felháborodott ordítással
vetették magukat a hullagyalázó orkra.
Néhány naiv fickó Calvert tartotta főbűnösnek, és megpróbálták
megállítani, ám a menekülő negyedvér gilfet ez nem hatotta meg. Egy
hordóhasú, kétméteres férfit könnyed cikázással elkerült, egy cingár,
sápkóros öregúrba pedig kerülgetés nélkül belerohant, és a vállával
eltaszította.
Máris szabaddá vált az út; csak a lefátyolozott, lila ruhás özvegy állta
útját felháborodottan sikoltozva. Calver gyomron rúgta. Aztán neki lökte
az összegörnyedő asszonyt egy szájtátva bámuló kislánynak.
A bőréről volt szó; nem válogathatott az eszközökben.
Nem pillantott hátra, de a fájdalmas bődülésekből és sikoltásokból arra
következtetett, hogy alaposan elagyabugyálják a tiszteletlen orkot, s az is
nyilvánvaló volt, hogy ő sem hagyja magát.
– Calver! – visította a nomád. – A jó gilf anyádat… Megállj!
– Apám volt gilf – lihegte Calver. – Ő is csak részben!
Egy vad szökkenéssel afelé a keskeny sikátor felé vágtatott, amely
nyílegyenesen vezetett a kikötő felé. Eszébe sem jutott megállni.
Azonban az az átkozott nomád megsejtette a szándékát, elkerülte a
felháborodottan ordítozó gyászolókat, és úgy irányította a lovát, hogy
elvágja a menekülő útját a sikátortól.
Calver időben észlelte a bajt, és rádöbbent, hogy a lovas éri el
hamarabb a kiszemelt sikátort, ezért szitkozódva irányt változtatott.
Dühöngve látta, hogy a Fekete Sárkány előtt öt bőrvértes, a város címerét
ábrázoló felöltőt viselő városőr bámul feléje, és a felháborodott özvegy az
irányába mutogatva sikoltozik.
És azok az átkozott őrök máris kardot rántva iramodtak meg vele
szemközt.
És hogy a szituáció még kínosabb legyen, a gyászolók otthagyták az
utca kövén heverő, véresre vert, büdös sajttá rugdosott orkot, és belilult
fejjel keresték a másik hullagyalázót.
Természetesen meglátták…
Calver megpróbált úgy manőverezni, hogy elkerülje az oldalról
támadó, harminc-negyven fős tömeget, s lehetőleg ne egyenesen a
városőrök kivont kardjaiba szaladjon bele. Ez nem volt könnyű feladat.
– Calver! – ordította rekedten a nomád. – Ide! Ide! Különben
felkoncolnak…
Ő azonban még ezt a lehetőséget is szimpatikusabbnak vélte, mint azt,
hogy bevigyék fogolyként Petrius Házába. Minden erejét megfeszítve
futott.
Tudta, hogy a gyászolókat könnyedén lerázza. A problémát a fegyveres
városőrök jelentették, akik aljas módon nem feléje futottak, hanem vele
csaknem párhuzamosan, hogy elvágják a menekülése útirányát.
– Gradoran csíkos gatyájára…
A városőrök elzárták az utat; a lila gyászruhások egymást taposva
özönlöttek rá, a háta mögül pedig egyre élesebben csattogott a szürke
kanca patája.
Calver éles fordulattal balra vette az irányt, és habozás nélkül
bevágtatott a templom nyitott kapuján. Fogalma sem volt arról, miféle
istenség szentélyébe tette be a lábát, s arról sem, miféle szertartást zavar
meg éppen a megjelenésével, viszont abban buzgón reménykedett, hogy
van a kör alapú, alacsony épületnek hátsó kijárata.
Ahogy berohant a nyitott, kétszárnyú ajtón, alig látott valamit a
templom belsejében uralkodó félhomályban. Azonban apjától örökölt gilf
látása hamar leküzdötte ezt a nehézséget.
Az épület belső elrendezése viszonylag egyszerű volt. Az ajtótól
egyenes út vezetett egy márvány emelvényig, amelyen valamiféle díszes,
csillogó oltár magasodott. Ezen utat mindkét oldalról fából faragott
padsorok szegélyezték, amelyeken túl a falak mentén sötét fülkék
sorakoztak.
Sehol egy vacak ajtó!
Calver egyetlen reménye az oltár és környéke maradt. Valahol csak
kell lennie valamiféle vészkijáratnak arra az esetre, ha a feldühödött
imádóknak nem tetszik az igehirdetés. Valahol csak meg tud bújni a
pap…
Calver végigvágtatott a faragott padsorok között.
A templom nem volt üres. Nyolcan-tízen is ültek egymástól távolabb,
elszórtan a padok között, az oltárnál pedig több ember is ácsorgott, és egy
fekete kámzsás szerzetes suttogott valamit nekik egészen halkan.
Egy ugyanilyen fekete kámzsás, teljesen kopasz férfiú lépett a robogó
Calver útjába a bejárat melletti alkóv takarásából.
– Áldott legyen Hemlegarth neve! – motyogta az illető.
Calver nem állt le ezt megvitatni. Futtában félretaszította a fickót, aki
valószínűleg valamiféle templomszolga vagy akolidus lehetett; nem
foglalkozott túlzottan vele.
És a templom áhítatos csendjét máris az üldözők dühös üvöltözése
verte fel. A lila ruhás gyászolók érkeztek elsőként, és koncolásra készen
özönlöttek be a tágas bejáraton.
Calver egyenesen az oltár felé futott, ahol a fekete kámzsás pap nyolc-
kilenc lehorgasztott fejű híve körében valamiféle csendes szertartást
űzött. A pap egy anyaszült meztelen lánycsecsemőt egyensúlyozott a bal
tenyerén, a jobbjában pedig egy kétarasznyi hosszú horgolótűt
szorongatott, amelynek hegyét folyamatos kántálása ritmusára hol az
előtte álló kilencágú kandeláber valamelyik gyertyájának sárgás lángjába
tartott, hol pedig a csecsemő valamely tagjához érintette. S ott, ahol a
vaskos tű hegye a kicsi leány bőrét érte, sárgás foltok jelentek meg. A
csecsemő ébren volt, a szemét mozgatta, de sírás nélkül tűrte a
döfködéseket. Nyilván már most tisztában volt azzal, milyen fontos lesz
az élete további alakulásának szempontjából ez a különös szertartás.
Calver azonban ezt nem tudta; félrelökdöste az ott csoportosulókat –
nőket, férfiakat vegyesen –, s egyenesen nekirohant annak a kilencágú,
ezüst gyertyatartónak, amelyben a narancsszínű gyertyák fakó sárga
lángjai fölött furcsa, sárgás, kénes füst táncolt. A kandeláber felborult az
ütközéstől, a sárgás lángok belekaptak a döbbenten bámuló pap fekete
kámzsájába, és a durva daróc azonnal lángra lobbant. A pap felsikoltott, a
bal tenyerén egyensúlyozott csecsemőt beleejtette a balján várakozó,
gennyszínű szenteltvízzel telt kádacskába, a jobbjában tartott vaskos tűvel
pedig Calver felé döfött.
A tű hegye elcsúszott Calver bal füle alatt, és azon kívül, hogy
megkarcolta kissé, nem tett különösebb kárt benne. Ám szinte abban a
pillanatban az érintés kegyetlenül viszketni kezdett. Calver sejtette, hogy
ugyanolyan sárga folt keletkezhetett az arcbőrén, a megszúrt helyen, mint
amilyenekből a szenteltvízben fuldokló csecsemőn már egy tucatnyi is
lehetett.
– Szemét gyerekkínzó! – sziszegte Calver, és mielőtt tovább futott
volna, futtában állcsúcson vágta a papot.
A füle töve egyre jobban viszketett.
A pap álla nagyot reccsent; a szertartás résztvevői jajveszékelve
mentették a szenteltvizes kádból a gyermeket. A csecsemő vékonyka
hangon kacagott. Vagy a fürdőzést élvezte, vagy a teste viszketett.
Az üldözők tömegesen tódultak be a templomba. Most már
megérkeztek a városőrök is, és az éles patacsattogásból ítélve, Norgdri is.
– De gyermekeim… – bömbölte az ajtó közelében lebzselő fekete
kámzsás. – Hogy képzelitek ezt? Fegyveresen léptek Hemlegarth
szentélyébe?
– Kuss, csuhás!
– Hol az a mocskos hullagyalázó?
– Calver! Állj meg, a rohadt gilf anyádat…
– Megszentségtelenítette a fivérem tetemét! – óbégatta valaki más. –
Szemet szemért! Én is ezt akarom tenni az ő tetemével!
 – Ott fut!
– Kapd el!
– Kapd el te! Te vagy hozzá közelebb!
Tetőfokára hágott a kavarodás. Calver igyekezett kihasználni a
zűrzavart, és állva hagyta az állkapcsát szorongató papot. Elrohant az
oltár mellett, amely valójában egy igen különös, magasba nyúló, nyúlánk
márványszobor volt. Egy kígyó testű, emberfejű, szárnyas lényt ábrázolt.
Calver megkerülte. Végigrohanta a homályos alkóvokat. Ajtót keresett.
Nem talált.
Az egyik fülkében két kopasz pap simogatta egymást a csuha alatt.
Egymáshoz préselt ajkaik alapján arra lehetett gondolni, hogy
mesterséges légzést gyakorolnak.
– Hol egy ajtó? – üvöltött rájuk Calver.
Nem kapott választ. Csak cuppogást.
Calver rohant tovább. Három üres alkóvot is talált, ám közben a szeme
sarkából látta, hogy üldözői is elérték az oltár előtt toporgó híveket, és
sietve kezdik bekeríteni.
– Hol egy istenverte ajtó?
– Állj meg, Calver!
Nem állt meg. Talált egy vasajtót, és felrikoltott örömében. Aztán
ismét felrikoltott. Csalódottságában. Az ajtó zárva volt.
Calver azonnal rájött, hogy semmi esélye. A vasajtó legalább tenyérnyi
vastag. Képtelenség berúgni. Ha lenne ideje, esetleg megpiszkálhatná a
zárat. Ám ideje momentán nem volt ilyesmire.
– Kapd el!
A lila ruhás üldözők közül ketten már alig pár lépésre voltak tőle. A
szemük vérben forgott; vonásaik eltorzultak a gyűlölettől. A hulla nyilván
közeli rokonuk lehetett.
Calver ráborított egy pénzes perselyt az elöl közeledőre, a másodiknak
pedig megragadta a csuklóját, s kihasználva annak lendületét, belódította
a meglepett fickót a két csókolózó pap fülkéjébe.
Egy ezüst felöltős városőr kapta oldalba; Calver épphogy lehúzta a
fejét a nyakmagasságban elsüvítő kardpenge elől. Nem állt le verekedni.
Hiszen legalább harmincan rontottak volna rá a következő pillanatban.
A templom kétszárnyú ajtaja felé rohant, amely jelen pillanatban az
egyetlen kijáratnak tűnt; de mivel látta, hogy esélye sem lenne elérni azt,
egy ravasz csellel irányt változtatott. Berontott a faragott padsorok közé.
Egy imádkozó öregasszonyt egy vörös pofaszakállas városőr elé lökött.
Felugrott a padokra, és jól kiszámított ugrásokkal ismét az oltár felé vette
az irányt.
A csecsemő még mindig hangosan kacagott.
És ugyanakkor Calver csaknem megőrült a füle alatti viszketéstől.
Nem volt ideje megvakarni.
Az előző manőverével sikerült szétzilálni üldözőit, a feldühödött
gyászolók, a városőrök a padok között rohangáltak, s jelen pillanatban az
oltárhoz vezető úton csupán egy tizenkét év körüli kislány állta útját riadt
tekintettel.
– El az útból! – ordított rá Calver megfélemlítő erővel. Aztán mivel a
leányzó még mozdulni is túl dermedt volt, futtában átugrotta.
Leérkezéskor csaknem kitört a bokája. Ráadásul a füle töve az őrjítőnél
is őrjítőbben viszketett. Egy anya formájú nőszemély, kezében a kacagó
csecsemővel, sikoltva menekült Calver útjából, ellenben a nehezen
mozgó állkapcsú pap és két másik férfi kézzel-lábbal igyekeztek elállni
az őrületesen cikázó Calver menekülési lehetőségeit.
Calver füle töve szinte lüktetett a megvakaratlan viszketéstől. Ha talált
volna egy fáklyát, valószínűleg habozás nélkül belenyomja a parázsló
végét a fülébe, hogy kiégesse annak az átkozott viszketésnek még az
emlékét is a húsából!
– Esthewar vérére…
– Hogy merészelsz – sikoltotta halálra rémülten a pap – szádra venni
ily szentségtelen nevet ezen a szent helyen?!
– Esthewar! Azramredh! Dzsemohar! Yvorl! – rikoltozta Calver
diadalmasan, s tudta, hogy ezen nevekkel nagyobb fájdalmat okozott a
fekete kámzsás atyának, mintha lendületből tökön rúgta volna.
A pap sikoltva a fülére tapasztotta mindkét kezét. S mivel a jobbjában
még mindig ott szorongatta a szent horgolótűt, a sikoltozása csak még
hangosabb lett! Ugyanis elsietett mozdulatának köszönhetően a szent
horgolótűvel átszúrta jobb füle dobhártyáját.
Calver azonban még ennek sem örülhetett. Kutyaszorítóba került.
Üldözői teljesen körülzárták, és most már minden irányból közeledtek.
Az ifjú gondolkodás nélkül az egyetlen lehetséges megoldást
választotta; lendületből felszaladt a kígyótestű, emberfejű istenszoborra,
és gyors mozdulatokkal felhúzódzkodott a kiterjesztett szárnyakra.
Hirtelen felfedezte az egyetlen menekülési lehetőséget, és felrikkantott
örömében. Ha sikerül felkapaszkodnia a szobor fejére, onnan
elrugaszkodva kitörheti az egyik színes üvegablakot a kupolán, s akkor
kijuthat az építmény tetejére. Onnan pedig már egy Fürge Calver kaliberű
fickónak nem okozhat különösebb gondot a felszívódás…
 E lehetőségtől megittasulva ragadta meg az istenszobor groteszk
képéből előmeredő, görbe orrszerűséget. Azonban a nagy öröm elvette az
óvatosságát. S épp akkor, amikor fel kellett volna tornáznia magát az
istenszobor nyakába, a lába lecsúszott a kiterjesztett szárnyakról, s Calver
úgy lógott a levegőben – pusztán a szobor döbbenetesen groteszk orrába
kapaszkodva –, mintha erejét és ügyességét akarná fitogtatni.
A feldühödött csőcselék már a szobor tövében ordítozott, és az egyik
városőr egy karcsú dobótőrt húzott elő.
Az átszúrt dobhártyájú pap úgy üvöltött, mintha nem is csupán az
egyik fülére siketült volna meg, hanem mindkettőre.
– Blaszfémia! Blaszfémia!
Fürge Calver minden erejét összeszedve próbált felhúzódzkodni, és
valami támaszt találni. Ám a kígyótesten nem volt boltozatos mellkas,
amin megvethette volna a lábát.
Csupán egy esélyt látott. Kilendült bal felé, s felhúzott lábával próbált
visszatalálni a kiterjesztett szárnyra, amiről korábban lecsúszott.
Nagy mázlija volt.
Épp abban a pillanatban, amikor oldalra lendült, egy dobótőr vágódott
csengve a szobor kígyótestének ott, ahol az előbb még az ő hastájéka
libegett.
– Esthewarra… – lihegte kétségbeesetten Calver. – Ez azért már
mégiscsak túlzás!
Kimerülten erőlködött. Ráadásul verejtéktől nedves markából
milliméterről milliméterre csúszott kifelé a fura isten fura orra.
Tudta, hogy nem hal szörnyet, ha lezuhan jelenlegi hat méter magas
pozíciójából. Egyenesen az alatta tolongókra esik. Nem üti meg magát.
Ám az biztos, hogy akikre ráesik, azok ütik majd meg őt. Nem is egyszer.
Sőt, egy kis rugdosás is kinéz.
És még örülhet, ha sikerül megúsznia lincselés nélkül…
Egy újabb dobótőr csapódott csengve a márványszobornak. S rá fél
másodpercre alantról egy dühös ordítás harsant. A lehulló dobótőr
csaknem kiszúrta a tolongók egyikének szemét.
Egy vállalkozó kedvű gyászoló ifjú kúszni kezdett felfelé a szoborra
Calver irányába.
– Esthewarra! – kiáltotta a menekülő, és minden tartalék erejét
összeszedve, kétségbeesetten próbált felhúzódzkodni a szobor fejére,
hogy megvethesse a lábait, s kimászhasson végre a fenti ablakon.
Azonban a bal füle már olyan kegyetlenül viszketett, hogy akarva
akaratlanul meg kellett vakarnia. Odakapott. Belevájta körmeit saját
bőrébe. Fél kézen lógott. Aztán igyekezett ismét megragadni az
istenszobor orrát a bal kezével is…
Csaknem sikerült. De a fogás lecsúszott.
– Esthewar vérére! – sikoltotta ijedten.
Kész csoda, hogy még bírta tartani magát, és nem esett le. Ám ez volt
az a pillanat, amely megpecsételte a negyedvér gilf ifjú sorsát.
A fekete kámzsás pap a feldühödés oly fokára jutott el, amely még
rendje közismert nyájasságát is feledtette vele.
– Átkozott fattyú! – üvöltötte túl az ordítozókat, s mindkét karját
felfelé tartotta, mintha áldásra vagy átokra készülne. – Hemlegarth
nevében… légy átkozott! E percben dermedjenek meg izmaid, légy
mozdulatlan két óra hosszig! Szemeid ne pislogjanak, ajkadat ne hagyja
el több káromlat!
Hogy a pap átka került meghallgatásra az istene által, avagy ez egyfajta
varázslat volt, az már nem derült ki Calver számára. Az izmai ugyanis
azon nyomban megdermedtek, pislogni sem bírt, s ajkait nem hagyta el
hang.
Ott lógott az istenszobor orrába kapaszkodva jobb kézen, a feje fölé
emelt bal kézzel, térdben felhúzott bal lábbal, enyhén meggörbülve,
lemerevített jobb lábfejjel – s képtelen volt a legcsekélyebb mozdulatra
is.
Ebben a lehetetlen, röhejes pózban merevedett meg, mintha csak a
megbecstelenített isten akarna csúf tréfát űzni vele. Látott, hallott,
érzékelt – de képtelen volt a legcsekélyebb mozdulatra is. Hogy a szíve
dobogott-e, vagy a tüdeje vett-e levegőt, azt nem tudta, ám azon kívül,
hogy kő merev lett, nem érzett más problémát.
Nem beszélve persze arról az átkozott viszketésről, amely őrjítően
kínozta a bal füle alatt. És csaknem beleőrült abba a gondolatba, hogy ha
a pap átka igazzá válik, még hosszú órákig nem lesz képes megvakarni.
A puszta gondolattól csaknem eszét vesztette.
Ráadásul, hogy teljes legyen a hatás, görcsbe merevedett, izzadtságtól
nedves jobb markából fokozatosan kezdett kicsúszni az istenszobor kajla
orra. Meg kellett volna markolnia szorosabban, ám izmai nem
engedelmeskedtek akaratának.
Szép lassan, fokozatosan csúszott egyre lejjebb, lejjebb. Aztán dermedt
ujjai közül kicsúszott a gömbölyű orrvégződés, és Calver hangtalanul
aláhullott a mélybe.
Ezt a tettét nagy üdvrivalgás fogadta.
Valóban nem ütötte meg magát nagyon; két férfi és egy asszony
karjaiba esett. Azonban máris megragadták, összevissza rángatták
cibálták, karmolták, rugdosták, leköpdösték, tiporták… de a füle tövét
senki sem vakarta meg! Pedig Calver isten bizony legalább három fekete
pontot kitörölt volna annak a jótékony alaknak a neve mellől, aki jó
alaposan fültövön vágja, fültövön rúgja, vagy legalább fültövön köpi…
Mindenhol máshol érték a rúgások, ütések, de a viszkető részt
mindenki gondosan kerülte.
Sokasodtak, szaporodtak a fekete pontok!
Calver nem győzött jegyzetelni fejben; de hát egyebet úgysem tehetett.
Még csak a szemét sem villogtathatta; hiszen a szemgolyóját sem bírta
mozdítani. Egyenes irányba tökéletesen jól látott, de hogy kik rugdosták
oldalról, arra tippelni sem bírt.
Mindegy! Megfogadta magában, hogyha túléli ezt a kalandot,
mindenkit megöl, akit lila gyászruhában vezérel elé a sors. Miközben
rugdosták, kelletlenül gondolt bele e fogadalma következményeibe. Ez
egy végtelen bosszú lesz… Hiszen ha gyászruhásokat öl meg a
fogadalma miatt, az áldozatait is meggyászolják, vagyis egyre csak
növekedik a lila ruhások száma, akiket meg kell ölnie…
Huh! Teljes városokat, birodalmakat kellene kiirtania!
Miközben verték, Calver ünnepélyesen visszavonta előző fogadalmát.
Majd máshogy találja meg a módját, hogy bosszút álljon mostani kínzóin.
Szeretett volna szitkozódni.
Rohadt dolog ez a dermedtség! – A papot fogja először megölni! –
Nem elég, hogy képtelen mozdulni is, az érzékei remekül működnek.
Érez fájdalmat, pontosan érzékeli a rúgásokat és ütéseket, de még arra
sem képes, hogy hangot vagy más kifejezést tudjon adni a gyötrelmeinek.
És ez az alattomos viszketés…
…amelytől begolyózik az ember!
A pap máris halott! Totálisan halott! Sőt, még annál is halottabb!

Calvert verték. Lassacskán felhagyott a fogadkozásokkal. Minek

álmodozni, amikor perceken belül úgyis halálra tiporják? Máris
lemondott az életéről. Még a fogait sem csikorgatta. Nem tudta.
Azonban mielőtt ez a kényes incidens végzetessé fajulhatott volna, egy
kegyetlen erő dobálta szét a mozdulatlan fiú körül a feldühödött
gyászolókat. Norgdri volt az.
– Vissza! – ordította a nomád. – El innen, átkozottak! Elég volt!
A lila gyászruhások visszarettentek, ám a fegyveres városőrök nem
hagyták annyiban a dolgot.
 – Félre az útból, nomád! A helytartó tömlöcébe vetjük! Felelnie kell a
bűneiért, amiket elkövetett.
– Ez az alak meglopta Pious Petriust – csikorogta Norgdri. – A nagyúr
elé kell vinnem, hogy számot adjon a tetteiről.
A városőrök kapitánya, aki egy pillanattal ezelőtt még határozottan
erősködött, most a homlokát ráncolta.
– Vidd! – mondta végül. – És kérlek, add át üdvözletem a nagyúrnak!
Demoder őrmester sírig hű tisztelője marad…
– Átadom – vetette oda a nomád.
Aztán néhány készségesen együtt érző, lila ruhás segítségével felrakták
a nevetséges pózba merevedett Calvert a szürke kancára. És még a pap is
segédkezett.
– Sajnálom, sajnálom – motyogta kezét tördelve a csuhás –, elragadott
az indulat. Én nem akartam, és esküszöm Hemlegarth áldott nevére, hogy
egy hétig kemény böjttel vezeklek majd a vétkemért…
Calver azt kívánta neki magában, hogy fulladjon meg az első falattól,
amit a hosszú böjt után a szájába vesz!
– Meddig tart a fickó mozdulatlansága? – kérdezte Norgdri. – Mikor
kerül kihallgatható állapotba?
– Legkésőbb két-három óra múltán – vinnyogta a pap. – De lehet, hogy
valamivel hamarabb. És bocsánatot kérek Petrius nagyúrtól, hogy ilyen
gyalázatosságot cselekedtem az ő foglyával… és bocsánatot kérek tőled
is, barátom, amiért magamban megátkoztalak azért, hogy a paripád
lócitromokat hagyott az oltár tövében… Ah, semmi gond, saját kezűleg
fogom feltakarítani… És ha legközelebb is lovon teszed tiszteletedet e
szentélyben, senki sem fogja a szemedre vetni…
Norgdri nem válaszolt. Felült a lovára a keresztben heverő Calver
mögé, és térde szorításával megösztökélte a zavarodott állatot.
Miközben kifelé csattogtak a padsorok között, a dermedt Calver tisztán
érzékelte, hogy azok az emberek, akik eddig gyűlölködve bámultak rá és
a vérét akarták, most határozottan szánakoznak. És ez nem is csoda,
hiszen ő Pious Petrius foglya.

Norgdri kicsattogott vele a templomból, és mögöttük csak most kezdett

oldódni a feszültség. A csecsemő még mindig hisztérikusan kacagott.
Calver szerette volna követni a példáját, de a gyötrelmes viszketés
ellenére, még kacagni sem tudott.
És ez így lesz még két óráig.
Megpróbálta visszatartani a lélegzetét, hogy fulladásos halállal vessen
véget a kínjainak, de még erre sem volt képes. Csak hevert
mozdulatlanul, keresztben a nyeregben, ugyanabban a pózban, ahogy
megmerevedett. Bal lába térdben felhúzva, jobb lábfeje lefeszítve,
deréktájon enyhén meggörbülve, jobb kezét mereven a feje fölé nyújtva,
bal kezével lehetetlen szögben kaparászva; arcára a heveny hascsikarással
kombinált szorulás kifejezése merevedve.
Amerre elhaladtak, mindenhol röhögő járókelők fordultak utánuk.
Záporesőként potyogtak a fekete pontok!
Calver már letett arról, hogy ismeretlen egyének arcmását
megjegyezze; eldöntötte, hogy egész Persionnak pusztulnia kell! Halál
ennek az undorító városnak minden lakójára!
Már közeledtek a négytornyú palotához.
– Magadnak köszönheted! – dörmögte a nomád ingerülten. –
Remélem, jó lecke volt! És vésd az eszedbe… ha tovább hülyéskedsz és
elcseszed a tervet, kinyomom mindkét szemed, kivágom a nyelved,
kiheréllek, és a skalpodat a kutyáknak vetem…
Calver mindezt hajlandó lett volna azonnal megbocsátani, ha Norgdri
megvakargatja a bal füle tövét. Norgdri azonban ezt nem tudta, és a
fekete pontok megmaradtak a neve mellett. Egy egész halom. Minimum
tízszeres halál!
A viszketés most vált elviselhetetlenből még elviselhetetlenebbé.
Calver legszívesebben ordított volna, ahogy a száján kifér. Sajnos,
ordítani sem tudott.
A viszketés nem szűnt meg, mi több, tovább terjedt. Calver legalábbis
így érezte, miközben a szürke kanca háta úgy hullámzott a hasa alatt,
mint valami púpos teve.
A templomot már jócskán maguk mögött hagyták, amikor az őket
kísérő gyászolók és a városőrök elmaradtak mögülük.
S ahogy elhaladtak a Fekete Sárkány előtt, a mozdulatlan Calver két
ismerős lovat látott kikötve oldalt. Tehát Bredan és két társa már
megérkeztek.
A nomád mereven ült a nyeregben, s okulva a korábbi eseményekből,
bal kezével keményen markolta Calver ingnyakát. S ahogy a ló teste
ingadozott járás közben, a férfi kérges keze, s az egyik ujján lévő
pecsétgyűrű folyamatosan hozzádörzsölődött a fogoly tarkójához, s ebbe
Calver csaknem beleörült. Alig fél arasznyi hiányzott ahhoz, hogy a
gyűrű a tarkója helyett a viszkető fültövet dörzsölgesse, s az a mennyek
mennye lett volna a végsőkig elgyötört Calver számára. Ám hogy ez a
megváltó enyhülés az egymást követő zökkenők elmúltával sem
következett be, a mennyek mennye helyett egyre inkább a poklok pokla
lett.
A szürke kanca változatlan iramban elhaladt a kocsma előtt, és a
cimborák kikötött lovai kitűntek a lebénult fogoly korlátozott látóteréből.
A paták ütemesen csattogtak a kopott kövezeten, és Calver jelenlegi
pozíciójából akarva akaratlanul megállapíthatta, hogy a szürke kanca bal
mellső patáján meglazult és leesőben van a patkó…
Hamarosan végigmentek a hosszú, keskeny utcán, és kijutottak arra a
térre, amelyre Petrius Házának vaskos, kétszárnyú kapuja nyílt.
Calver úgy hitte, hogy a külső várfal tövében is széles vizesárok fut
körbe, ám most láthatta – már amennyire láthatta –, hogy a falak magasak
és vaskosak ugyan, de nem tűnnek olyan bevehetetlennek, mint hírlik.
Ám persze Norgdri révén már tudta, hogy ezeken a falakon átjutni csupán
részsiker, az igazi nagy falatnak a Belső Vár számít.

A szürke kanca megállt a hatalmas, boltíves kapu előtt, és a nomád

megdöngette a súlyos kopogtatót. Szinte abban a pillanatban fej
magasságban félrecsusszant egy vaslemez, és egy szakállas arc jelent
meg a kémlelőnyílásban.
– Dodgimiro? – hallatszott a reszelős hang.
– A nagyúr örvendezni fog – dörmögte válasz helyett a nomád. –
Elfogtam a gazembert, aki oly vakmerő volt, hogy megdézsmálta Shwerat
javait.
– Ah. – A szakállas csak most fedezte fel a mozdulatlan Calvert a
nyeregben. – Mit tettél vele, hogy ilyen kajla lett?
– Nem én – sóhajtott a nomád. – Volt egy kis zűrünk. A fickó
megszentségtelenített egy templomot, és a pap bénította le…
A szakállas röhögött.
– Rég láttam már ilyen randa hullajelöltet!
Nézz tükörbe! – gondolta Calver, pedig nem is látta a fickót, lévén,
hogy az ő látószöge jóval lentebb esett.
A kapu csikorogva kitárult. Itt nem volt sem vasrostély, sem
felvonóhíd, sem látható csapdák. Olyan volt, mint bármely hasonlóan
gazdag ház bejárata, egy jól védhető város közepén. A falak nem voltak
sem magasabbak, sem vastagabbak, de még csak díszesebbek sem a
draxioni helytartó palotájánál, és kívülről semmi sem utalt arra, hogy
ennek a háznak a lakója talán a király után az egyik leghatalmasabb úr a
Pers Királyságban.
Azonban a tágas udvaron a bejárattól jobbra és balra sorakozó
kiszolgáló épületek, raktárak, istállók és legénységi szállásokon túl,
fenyegetően derengett a Belső Vár masszív fala, s azon túl a négy
szurokfekete torony. Egyenesen abba az irányba haladtak.
A bejárathoz a Keleti Torony esett legközelebb, rézsút az Északi
Torony látszott, s e kettő eltakarta a közeledők elől a maradék tornyokat.
A Négy Torony által közrefogott Vendégházból pedig a Belső Vár magas
kőfala miatt csupán a smaragdzöld kupola látszott.
És ahogy a Belső Várat körülvevő, tíz-tizenkét méter széles árokhoz
közeledtek, a szürke kanca egyre türelmetlenebb lett. Prüszkölt,
ritmustalanul táncolt, és mindenáron vissza akart fordulni. Amikor már
csak alig pár lépésnyire jártak a sűrű, kátrányszerű, fekete szutyokkal telt
árok szélétől, Calver is megérezte azt a szúrós, megöklendeztető szagot,
amitől a ló viszolygott. És azt is látta, hogy az árok közelében döglött
denevérek aszalódtak a napon.
Szerette volna befogni az orrát. Nem tehette. A lelki üdvét eladta volna
egy jó alapos vakaródzásért. Nem jelentkezett rá vevő.
A külső kapu őrei valószínűleg már értesíthették a Belső Vár őrségét
valami módon, mert mire a szürke kanca elérte a szutyok szélét,
csikorogva ereszkedni kezdett lefelé a karnyi vastag láncokkal mozgatott,
masszív felvonóhíd.
Azonban amikor a híd dübbenve leérkezett a lábuk elé, Norgdri még
akkor is tovább várt; nem nógatta gyorsabb haladásra a kancát. Várt.
Semmi sem történt. Csak Calver füle töve viszketett kitartóan.
Norgdri még mindig állt.
Talán öt perc is eltelt ebben a mozdulatlanságban, és Calver nem tudta
mire vélni a dolgot.
A nomád azonban nyugodtan ült a lován, s nem türelmetlenkedett.
Aztán egyszer csak olyasféle sercegés, zizegés hallatszott, mint amikor
egy űzött sündisznó próbál eliszkolni egy száraz falevelekkel lepett
pléhteknőből. És ugyanekkor fehéresen villódzó fénycsíkok futottak
végig a leengedett hídon.
Norgdri gondosan megvárta, amíg a fénycsíkok elhalnak, s a sercegés
is megszűnik, csak aztán böködte meg a lovat a térdével. Ebből Calver
arra következtetett, hogy ez a várakozás is hozzátartozik a bebocsátási
procedúrához. Lehet, hogy a híd eddig csak illúzió volt? Ha valaki
tudatlanul próbált volna átmenni rajta, a közepénél belepottyant volna a
szurokba?
Vagy ez lehetett a magyarázat, vagy valami hasonló…
A fal mögött az udvar korántsem volt olyan tágas, mint a külső terület,
ám sokkalta barátságosabb. A gondosan nyírt pázsitot ápolt rózsabokrok
fogták közre, s a bejárat mindkét oldalán mohákkal lepett sziklakert
magasodott, amelynek tetején áttetsző vizű szökőkutacskák csobogtak, s
a víz teraszról teraszra csorgott alá, hogy a sziklakert alján láthatatlan
lyukak nyeljék magukba őket. A sziklakerteken túl pedig árnyat adó fák
sorakoztak mértani rendben, és masszív kőpadok látszottak a pihenni
vágyók számára.
A Belső Vár közepét elfoglaló épületegyüttes lelke, a Vendégház olyan
volt, akár egy hatalmas dobókocka, amire smaragdszínű kupolát emeltek,
s amelynek négy függőleges sarokéle helyén a nevezetes tornyok
meredeztek. Maguk a sima oldalú, csillogó, fekete Tornyok igazán
impozáns látványt nyújtottak. Szabályos kör alapú, masszív, zömöknek
tűnő, huszonöt méter magas, tizenhat méter átmérőjű hengerek, amelyek
tetején csúcsos süvegek gyanánt szürke őrkupolák emelkedtek.
A Vendégház felvonóhíd felőli fala úgy csillogott, mintha üvegből
lenne, ám különös módon mégsem lehetett belátni rajta. S Calver le merte
volna fogadni bármibe, hogy látszólagos törékenysége dacára, katapulttal
sem lehetne bezúzni. Szinte sugárzott belőle a mágikus energia.
A Vendégház bejárata előtt négy alak várta őket. Az élen egy, két
méternél magasabb, ezüst láncinges, izmos férfi állt karba tett kézzel. Az
oldalán drágakövekkel díszített hüvelyben széles pengéjű kard lógott;
minden egyes ujján ékköves gyűrűk. Calver nem látta a fickó arcát, a
látósíkja a mellrésznél véget ért, de biztosra vette, hogy egy sebhelyektől,
forradásoktól borított, szilaj, férfias ábrázatot láthatna, ha mozdítani
tudná a fejét.
Egészen nyilvánvaló volt számára, hogy ez a férfi nem lehet más, mint
Quillagron, a Petrius Ház testőrségének parancsnoka.
Fél lépéssel a daliás harcos mögött egy hófehér selyeminget és
buggyos fehér selyemnadrágot viselő férfi állt. Ez a dundi alak olyan
alacsony volt, hogy az ezüstinges válláig sem ért, így Calver neki láthatta
az arcát: keskeny, éles vonású, itt-ott behízott ábrázatot, finom ívű orrot,
mandulavágású, szürke szemeket, kackiás füleket. Egyaránt volt benne
valami az elfek kecsességéből és az emberek erős határozott vonásaiból.
E páros két oldalán egy-egy testőr állt; mindketten hosszú nyelű
alabárdot tartottak a kezükben, és az is lerítt a tartásukból, hogy a
fegyverük nem csupán díszként szolgál; szükség esetén valószínűleg
kiválóan tudják forgatni.
Norgdri leugrott a nyeregből; Calvert lógva hagyta.
– Azonosítom magam – recsegte keményen. – A nevem Norgdri
Dodgimiro. Foglyot hoztam. Azt az alakot, aki Fürge Calver néven
neveztetik, s aki volt oly botor, hogy a cimborái segítségével leölte
Schwerat úr zsoldosait, és elragadta a vagyonát.
A fehér selyem öltözékű félelf tipegő léptekkel közeledett. Megállt a
nomád előtt, behunyta a szemét, és kétszer-háromszor elhúzta a kezét a
levegőben, mintha egy láthatatlan üveglapot tapogatna. Calver orrába
átható levendulaillat és valami csípős arcszesz kipárolgása hatolt; a félelf
illatosította magát ilyen erősen.
– Norgdri Dodgimiro az – jelentette ki halk, enyhén sziszegő hangon a
dundi félelf. – A fogoly izommerevség hatása alatt áll. Nyilvánvalóan
papi mágia. Hall minket, lát minket, érez minket, de mozdulni képtelen.
A ló nem Petrius nagyúr istállójából való.
A kis varázsló, miután mindezt egy szuszra elsorolta, visszatipegett az
ezüstláncinges harcos mögé, és hasa előtt összekulcsolt kézfejeit elrejtette
bő ingujjaiba.
– Honnan a ló? – kérdezte a hatalmas termetű kapitány.
– A fogolyé volt – felelte egykedvűen Norgdri.
– Hol a te lovad?
– A fickó bevette magát a sűrűbe, csak gyalogszerrel üldözhettem. A
lovamat hátrahagytam a tisztáson. A társam, Meyoral bizonyára gondját
viselte. Az ő lovát úgyis kilőtték alóla.
Az ezüst láncinges közelebb lépett, keményen belemarkolt Calver
üstökébe, és egy heves rántással felemelte a fejét, hogy belebámuljon a
képébe.
Calver szerette volna képen csókolni a fickót és a nevét belefoglalni az
imáiba. A kapitány ugyanis e mozdulatsor közben akaratlanul is
megkarmolta hosszú körmeivel a viszkető fültövet, és enyhítette
valamelyest a pokolbéli kínokat.
Ez egy remek ember! Megérdemel egy kapitális méretű piros pontot!
– Mintha láttam volna már valahol ezt a sunyi pofát! – dörmögte a
férfi.
És Calver kíváncsi volt, vajon a dermedtsége mennyiben akadályozza
meg az elsápadás folyamatában. Normális esetben ugyanis a másodperc
tört része alatt olyan fehér lett volna, mint a meszelt fal.
A termetes fickó ugyanis nem volt más, mint egykori mestere, Komor
Gradoran, akit ő sok-sok évvel ezelőtt keserves lelkifurdalások közepette
feladott a draxioni helytartó pribékjeinek. És aki emiatt nyilván neheztel
rá…
– Csak tudnám, honnan a fenéből…
 Calver igyekezett ártatlan képet vágni. Természetesen ugyanolyan
bambán meredt maga elé, mint korábban. A varázslat ugyanis még
mindig tartott.
Az ezüst láncinges egy darabig még tűnődve bámult bele Calver
képébe, aztán a fejét ingatta. A szemében nem csillant a felismerés
diadala, ajkára nem tolultak azonnal gyilkos káromlatok.
– Meyoral! – kiáltotta.
A hívásra a Vendégház ajtajának takarásából az a férfi sántikált elő, aki
alól másfél nappal ezelőtt Calver kilőtte a lovat. Akkor bronzsisakot
viselt, most hajadonfőtt volt, és zsíros, barna haja a vállát verdeste.
– Ez volt az a fickó? – kérdezte az ezüst láncinges.
– Ez bizony! – harsogta nem titkolt kárörömmel a kérdezett, és egészen
közel bicegett. – Kétségkívül ez volt!
– Meg mernél esküdni rá?
– Figyelj, Quillagron! Tudom, mit beszélek. Felismerem… ámbár
akkor, amikor először láttam, nem volt alkalmam ily közelről a szemébe
nézni…
Még szerencse! – gondolta Calver szkeptikusan. Rosszul lettem volna a
pofádból áradó hagymaszagtól.
Most valószínűleg elalélt volna a heveny hagymabűztől, ha képes erre.
Az ezüst láncinges elengedte Calver üstökét; ám a fej nem hullott
vissza eredeti pozíciójába, hanem úgy maradt, e felhajtott, groteszk
helyzetben. Mintha meg akarná nézni, hogy nem tollas-e a saját háta.
– Légy üdvözölve itthon, Dodgimiro! – mondta a kapitány. – Már
kezdtem aggódni miattad.
– A fickó úgy futott, mint a nyúl – mormogta a nomád. – Nem bírtam
lépést tartani a hosszú lábaival. Ám mindaddig a nyomában lihegtem,
amíg szinte össze nem esett a kimerültségtől. Harc nélkül fogtam el. Nem
öltem meg, mivel úgy véltem, élve sokkal inkább szolgálja a nagyúr
céljait.
Calver komor gondolatok között próbálta mérlegelni a sorsát. Sehogy
sem tudott kibékülni a helyzet alakulásával. Nem elég, hogy egykori
mestere, Komor Gradoran kezébe került – aki mellesleg itt Quillagron
néven ismeretes –, de sehogy sem tetszett neki Norgdri viselkedése.
Lehet, hogy a hőzöngése Petrius meggyilkolásáról csupán része volt a
csapdának?
– És a pénzes láda? – recsegte Quillagron.
– Nekem nem köpött a fickó – morogta rosszkedvűen Norgdri –, ám
biztosra veszem, hogy hamarosan megoldódik a nyelve.
 – Miért ilyen merev? A te műved?
Norgdri a fejét rázta.
– Egyszer már megpróbált elszökni útközben, s ezért egy kissé
megvertem, mint láthatod… – Itt hatásszünetet tartott, de ez szükségtelen
volt, mivel Calver arcán még jól látszottak a cimboráitól elszenvedett
rúgások, ütések nyomai. – Eszméletlenül hevert a nyergemben, amikor
behatoltunk a városba. És én úgy hittem, magához sem fog térni talán
sohasem… Ám nem messze a Fekete Sárkánytól hirtelen lecsusszant a
nyeregből, s mire észbe kaptam, menekülni próbált. Egy temetési
menetben akart fedezéket szerezni, de ezzel felbőszítette az elhunyt
rokonait. A tenger felé próbált szökni, de én elvágtam az útját. Aztán jobb
híján beszaladt a Hemlegarth Templomba, és megszentségtelenített egy
folyamatban lévő szertartást. A főpap nagyon bedühödött rá, amikor a
fickó felkapaszkodott Hemlegarth szobrára. Azzal büntette, hogy
rámondott egy hosszan tartó mozdulatlanság varázst. Nekem már csak
annyi dolgom volt, hogy leszedjem, és elhozzam.
– Meddig lesz ilyen állapotban?
A nomád helyett a kis félelf varázsló válaszolt.
– Még minimum egy órán át, de legkésőbb két és fél órán belül
magához tér.
Quillagron elégedetten sóhajtott.
– Nem szükséges tehát megzavarnunk a nagyurat a meditációjában. –
Calver felé intett. – Vigyétek a tömlöcbe, és vasaljátok meg! Te pedig,
barátom… – Norgdri felé biccentett. – Jó munkát végeztél. Jutalmad nem
marad el. De addig is… mivel kimerültnek látszol…
– Az vagyok, nem tagadom.
– Menj, pihenj le az egyik vendégszobában, s végy magadhoz élelmet
és frissítőt! Hunyhatsz is egy keveset, ám mostanhoz három órára készen
kell állnod, hogy részletes beszámolót adj a történtekről urad s
parancsolod előtt!
Norgdri engedelmesen meghajtotta a fejét.
– Úgy lesz, Quillagron.
Calvert a két alabárdos testőr megragadta, és érzéketlen keménységgel
lerángatták a nyeregből. Nem foglalkoztak azzal, hogy a vállukra vegyék,
vagy ilyesmi… A karjainál fogva húzták a földön.
Miközben Calver távolodott, éles hallása révén még elkapta a nomád
lehalkított szavait.
– Még valami, Quillagron… Tudomásomra jutott, hogy a fickó
Persionban szándékozott találkozni a cimboráival a Fekete Sárkány
fogadóban… Hárman vannak. Bredan, egy medvetermetű, norstradeni
barbár. Egy Chaini nevezetű, mocskos kis tolvaj. S egy piperkőc alak, aki
Reginarnak nevezteti magát… Azt nem tudom, mikor érkeztek, s azt sem,
hogy megérkeztek-e már, de úgy gondolom, ajánlatos lenne csapdát
állítani nekik, s haladéktalanul elfogni őket, amint feltűnnek… Fürge
Calver szerint ők ismerik a pénzes láda rejtekhelyét…

Calver még hallotta, amint Quillagron harciasan felmordul, aztán a

hurcolói elkezdték lefelé rángatni a kopott lépcsőfokokon, s saját testének
dübbenésein kívül már semmi mást nem hallott.
Aztán történt még valami, amitől csaknem eszét vesztette. Az egyik
martalóc, aki cipelte, felfedezte az övén az erszényét, és örömteli
mordulással szakította le. Calver szerette volna szájba rúgni a rohadékot,
ám az izmait még mindig lebéklyózta a mágikus dermedtség.
A fickó megnézte az erszény tartalmát, és elégedetten dünnyögött.
Mire a társa is vérszemet kapott, és szisztematikusan elkezdte átkutatni a
tehetetlen foglyot. Felkiáltott örömteli meglepetésében, amikor a zeke
varratában kitapintott egy drágakövet, aztán még egyet és még egyet.
A társával vetélkedve rángatták le Calver lábáról a csizmát, forgatták
ki ruhája minden lehetséges rejtekét, és megtalálták az összes drágakövet,
amit a fiú rejtegetett.
Értették a dolgukat a rohadékok!
Calver legszívesebben zokogott volna; ám ebben az ostoba helyzetben
még sírni sem tudott.
Calver jó két órán át hevert a mocskos szalmában oly röhejes pózban,
hogy még a szomszédos cellában raboskodó, ősz szakállas, fogatlan
csontkollekció is csaknem halálra röhögte magát a látványon. És ez nem
is csoda.
Mert mit látott a vénség? Egy félig levetkőztetett, mozdulatlan
emberszobrot, felhúzott bal lábbal, elálló lábujjakkal, kimerevített jobb
lábbal, és a feje fölött a semmit markoló kezekkel, miközben a fejét úgy
hajtja hátra, mintha a feje búbjával akarná megvakarni saját háta közepét.
És mindehhez kimeredt, üveges szempár, sebhelyes, eltorzult ábrázat, és
kicsattant alsó ajak is járul.
S nem elég, hogy ez a groteszk alak merev, akár egy szobor, még
vastag láncokkal a falhoz is erősítik az őrei.
A szakadozott ingű, tetőtől talpig mocskos, torzonborz szakállas
öregember megállás nélkül vihogott egy órán keresztül, és a vaskos
rácsok között ujjal mutogatott Calver felé. De aztán a vihogása erőlködő
köhögésbe fulladt, s a szerencsétlen pára csaknem megfulladt saját
nyálától.
És ez esetben teljesült volna a kiszolgáltatott Calver egyik kívánsága.
A másik kívánsága viszont – hogy valaki jó alaposan vakarja meg a bal
füle tövét – nem talált meghallgatásra a szőrös szívű istenek körében.
Calver csak hevert a szalmában mozdulatlanul, és eközben
megközelítőleg kétmilliószor pergett le eddigi élete a szeme előtt. És ha
nem sikoltozott volna a szomszédos cellában a toprongyos vénség
minden félórában pontosan öt percig, Calver teljesen elveszítette volna az
időérzékét, és azt hihette volna, hogy nem is két órája, hanem kétszáz éve
hever a tömlöcben megláncolva.
A vénség azonban pontos volt és precíz, és esztelen sikoltásai
szabályos időközökben kínozták a tehetetlen ifjú fülét. Aztán valami mást
hallott. Kemény, csizmás lépteket, és olyasfajta tipegést, csoszogást,
amely akaratlanul is a finomkodó mozgású, félelf varázslót juttatta
eszébe. S éles füle hallott még valamit, amit sehogy sem tudott hová
tenni. Amikor a léptek az ő tömlöcrészén túl pár lépés múltán
abbamaradtak, halk szöszmötölés után kenetlen ajtó nyikorgása
hallatszott. Majd pedig egy hangos sóhaj, és suttogó, lágy szavak.
– Viszik a lányt! – rikoltotta a vénség szinte eksztázisban. – Hova
viszitek a lányt? Miért nem hozzátok be hozzám a lányt? Én csináltam ezt
a lányt! Én csináltam!
Miféle lányt?
Az előző léptek most visszafelé tartottak, s ez alkalommal oly közel
haladtak el Calver cellájához, hogy beleestek a meredt szemű fogoly
látósíkjába. Elöl egy alabárdos katona lépkedett, mögötte pedig a
ritmustalanul tipegő félelfbe karolva egy fiatal lány. És ennek a lánynak a
látványa félelmet hozott Calver szívébe.
Szqülla volt az! Ugyanazt a bizonytalan öltözéket viselte, mint amikor
utoljára látta, s a szeme ugyanolyan naivan és ártatlanul csillogott.
Calver csaknem felordított rémületében. Csaknem… de mégsem. A
lány viszont hirtelen megtorpant, feléje fordította ovális arcát, és
töprengve ráncolta a homlokát.
– Én ismerem őt – motyogta tétován, és az állával Calver felé bökött. –
A nevét is tudom.
Calver nem mozdult. Nem is tudott volna.
– Jöjj, kedvesem! – suttogta a félelf gyengéd erőszakkal. – Nem szabad
megvárakoztatnunk Petrius mestert.
– Fürge Calver – suttogta a lány elrévedve. – Ez a neve… De vajon ki
ő? És vajon találkoztunk már?
– Valóban ez a neve – mondta a kis mágus. – Ám mint láthatod, most
egyáltalán nem „fürge”.
A lány értetlenül meredt rá, és többször is pislogott.
– Nem – rebegte a lány kábán. – Egyáltalán nem fürge.
– Perceken belül elmúlik a dermedtsége – jósolta a félelf. – Amikor
majd visszatérünk a szállásodra, beszélhetsz vele. Megkérdezheted tőle,
honnan ismered.
– Amikor majd visszatérünk – szajkózta a lány, és engedelmeskedett a
kicsi varázstudó gyengéd húzásának. – A mester most vár engem. De
amikor majd visszatérünk…
– Nem térsz te vissza! – rikoltotta kárörvendően a vénember a
szomszéd cellából. – Nem térsz te vissza soha! Mert nem hozzám
visznek! Mert én már rab vagyok!
– Ordítozz csak! – sziszegte a félelf. – Ostoba vénember! Ordítozz
csak… és én kivágatom a nyelved!
– Átkozott! – rikoltotta a torzonborz öregember, és eszelős erővel rázta
a bilincseit. – Tudod nagyon jól, hogy ha egy ujjal is hozzám nyúlsz,
véged! Rád szabadulnak a démonok, és cafatokra tépnek! Cafatokra!
Nem jött válasz.
– Apró cafatokra! – rikoltozta a vénség. – Meg foglak ölni, meg foglak
gyilkolni, te mocskos áruló!
Az öreg a láncait csörgette, huhogott, mint valami kísértet, majd
tébolyult röhögéseket hallatott.
Az alabárdos, a félelf és Szqülla léptei felfelé csoszogtak a lépcsőn,
aztán amikor egy döndüléssel becsapódott az ajtó, ismét csend lett. A
vénember magában motyogva járt fel-alá a cellájában, mint egy csapdába
esett, agg pávián. Néha-néha a változatosság kedvéért felrikoltott, és
ilyenkor zavarosan rikoltozott mindenfélét.
– Elvette tőlem… Átkozott! A nap is megremeg majd, amikor belé
vájja karmait… Ó, nem!… De, de, de, de!… Őrület! A pusztító én
vagyok!… Ó, mily ostoba voltam, mily átkozottul ostoba!… Hát nem
tudják? Hát nem látják, hogy én vagyok Petrius?… Miért, miért, miért?
Mondd, uram, ó, miért?… Ha elszabadul, mindennek vége!
Aztán a vénség magába roskadt, és hosszú perceken át vinnyogott egy
sötét sarokban, s épp akkor, amikor Calver úgy gondolta, hogy talán már
meg is halt a szerencsétlen, kezdődtek elölről a sikoltozós dührohamok.
Calver azt kívánta, bár meghalna inkább, mint hogy itt kelljen rohadnia
egész életére és az eszelős sikolyokat hallgatnia. Ám a sors nem adta meg
neki ezt a kegyet…
 Már két és fél óra is eltelt, amióta Calvert a tömlöc falához láncolták, a
bénaság azonban a félelf varázstudó jóslata ellenére sem akart véget érni.
Calver ugyanúgy képtelen volt a legcsekélyebb mozdulatra is, mint
korábban.
Ugyanúgy látott, ugyanúgy hallott, ugyanúgy érezte a tömlöc rettenetes
bűzét, mintha minden rendben lenne, ám a kisujját sem bírta
megmozdítani.
Ráadásul most majd' beleőrült abba a ténybe, hogy semmit nem értett.
Mit keres Szqülla Petrius Várának tömlöcében? Miért viselkedik úgy a
lány, mint aki egy átmulatott éjszaka után részeg kómából ébred? Hogy
lehet az, hogy emlékszik a nevére, emlékszik az arcára, de nem tudja
beazonosítani magában?
Pont úgy viselkedik, mintha…
Calver szitkozódott gondolatban, és kezdett ráérezni az
összefüggésekre. Amikor ő a tisztáson ismét megölte ezt a kísérteties
teremtményt – aki mellesleg a jelek szerint valamiféle halhatatlan istennő
–, Szqülla már rutinos halottnak számított. Amikor el akarta égetni és a
lány eltűnt, nem valami túlvilági lét szippantotta magába. Valószínűleg
elteleportált, vagy valami hasonló varázslatot alkalmazva elmenekült. Ám
mint minden újraéledésnél, most is jött az amnézia. Nem tudta, hogy
kicsoda, nem tudta, hogy mi történik vele, azt sem tudta, hogy hol van.
Valószínűleg összevissza mászkált a környéken a szerencsétlen, amíg a
gyilkosok után kutató bérencek el nem kapták. És a jelek szerint ismét
megölhették a lányt, s most megint nem emlékszik semmire…
S hogy miért viszi a félelf varázsló Petrius elé? Ez is nyilvánvaló.
Petrius vagy a lányra is gyanakszik a pénzes láda eltűnését illetően, vagy
csupán ki akarja szedni belőle az újraéledés titkát.
Bárhogy legyen is, gyaníthatóan nem sokat fog megtudni Szqüllából,
aki valószínűleg jelenleg még a saját nevét sem ismeri. De Norgdri
szerint előbb vagy utóbb emlékezni fog mindenre…
Calvert ütemes zajok mozdították ki a gondolataiból. Hallotta, ahogy
döngő léptek közelednek, de meg sem próbálta odafordítani a fejét. Aztán
egy kulcs zörgött a zárban, valami éleset kattant, és…
 A szomszéd cellában a szakadt inges vénség időzítve sikoltozni
kezdett.
– Őrség! Őrség!… Segítség! Segítség!… El akarnak lopni! El akarnak
rabolni! Segítség!
– Kussolj már, vagy tüzes vasat nyomok mindkét szemedbe! – recsegte
egy ingerült hang, amelynek tulajdonosában Calver Norgdrira ismert.
A szemét áruló!
A vénség megrettenve húzódott vissza a zárkája hátuljába, s onnan
óbégatott.
– Segítség!… Őrség!… Őrség!… Őrség!… – Mintha felhúzták volna.
– Őrség!… Őrség!…
– Calver! – sziszegte dühösen a nomád. – Mozdulj már, gyerünk!
– Nem bírok! – sziszegte vissza felháborodottan az ifjú. – Még mindig
tart a varázslat! Még pislogni sem bírok!
– Akkor meg hogyan tudod jártatni a szádat? – vetette oda gunyorosan
a nomád, lehajolt, felemelt egy kődarabot, és reflexből hozzávágta az
őrségért rikoltozó vénemberhez. A dobás talált, a vénség megnyikkant, s
a rikoltozás egyelőre abbamaradt.
Calver döbbenten fedezte fel, hogy az előbb valóban ő beszélt, nem
csak gondolatban, de a valóságban is. Aztán arra is ráeszmélt, hogy
miközben ezen gondolkodott, kétszer-háromszor is pislogott, s ezzel
kellemesen enyhítette szemgolyói égető fájdalmát.
– Tudok mozogni! – suttogta megittasultan. – Elmúlt a varázs!
– Mozdulj hát meg akkor! – förmedt rá Norgdri. – Miért nem
moccansz már? Nincs időnk itt szobrozni!
Calver nagyon csúnya pillantást vetett rá a szeme sarkából. A
szemgolyóját már tudta mozdítani, de a nyakát még nem. Próbálta, de
úgy érezte, hogy ha tovább erőlködik, elreccsen a nyaka, és leesik a feje.
Norgdri egy idomtalan kulcs segítségével leszedte róla a bilincseit.
Aztán a fogoly csak azt érezte, hogy a nomád megragadja a karját, és
talpra rángatja.
– Eltöriiiiik, te marha! – ordította rémülten.
– Dehogy törik. Csak elzsibbadt… Várj! – Nagy erővel masszírozni
kezdte a fiatal tolvaj izmait, és Calver millió tűszúrásként érzékelte,
ahogy a vérkeringése kezd helyrejönni.
– Esthewar széles valagára… sssszzz… a francba…
Amint tudta mozgatni a kezét, első ténykedése az volt, hogy a
fültövéhez kapott, vakarta, vakarta, vakarta, és véresre marta…
– Ah… istenem, de jó… de jóóóóóó!
 A szomszéd cellában a vénség leskelődött a rácsok között, de mivel
Calver háttal állt neki, nem sokat látott az egészből. Csupán azt, hogy a
nomád Calver előtt térdel, a combjainál matat, s Calver hangosan
nyögdécselve fejezi ki heves élvezkedését.
– Mi történik ott?… – érdeklődött nyávogó hangon. – Visszahozták a
lányt?
– Ah… ez csodás!… Vaúúúh, mennyei… ez az… az az, ez az…
istenem, erre vártam már órák óta… ó, mily csoda!
– Hát ti meg… mit csináltok? – nyekeregte csodálkozva a vénség.
Aztán utálkozva a fejét ingatta. – Én már csaknem két éve vagyok itt…
de ilyen ocsmányságra még most sem lennék kapható! Undorító! Pfuj!
Calver érezte, hogy a nomád szakszerű masszírozása révén visszatért a
jobb lábába az élet, és amikor már tudta mozgatni, csak úgy
kipróbálásképpen úgy rúgott bele az előtte guggoló Norgdriba, hogy a
fickó hanyatt vágódott.
– Hé, ez… ez…
A félig zsibbadt Calver rávetette magát, és fojtogatni kezdte. Norgdri
meghökkenten védekezett. Egymás nyakát markolászták, birkóztak.
– Most megkapod…
A vénség utálkozva hátrált el az egymást ölelgető, fetrengő férfi pár
láttán.
– Ez azért… már mégiscsak túlzás! – motyogta, és ismét üvöltözni
kezdett, ahogy a száján kifért. – Őrség!… Őrség!… Őrség!…
Calver már rögtön az elején érezte, hogy ő fogja húzni a rövidebbet.
Azt remélte, hogy a meglepetés erejével sikerül beledöngölnie ellenfelét a
kőpadlóba, ám Norgdri hihetetlenül hamar a maga oldalára tudta fordítani
a küzdelmet. Már ő volt az, aki felülkerekedett, s az üstökénél fogva verte
Calver fejét a kőbe.
– Elég! Elég! – nyekeregte a negyedvér gilf tolvaj. – Te győztél!
Norgdri egy pillanatra abbahagyta a verést, és villámló tekintettel
meredt a fogolyra.
– Mi a fene ütött beléd?
– Azt hittem, áruló vagy! – mosolygott Calver erőltetetten.
Norgdri dühösen káromkodott az orra alatt.
– Remélem, most már sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről! –
Fenyegetően elhúzta az öklét Calver orra előtt. – Vagy folytassam a
győzködést? Na, gyere, kiviszlek innen!
– Őrség! Őrség! – szirénázta a vénség. – Ezek szökni akarnak a
házamból! Őrség!
 – Bíznod kell bennem! – sziszegte Norgdri. – Csak akkor tudjuk
megölni Petriust, ha együttműködünk. Érted?
Calver nem felelt. Cudarul érezte magát. A vénség azonban iszonyodva
felsikoltott, és elrohant a cellája legtávolabbi pontjára.
– Gyilkosok! Gyilkosok! – rikácsolta, mint valami eszement kakadu. –
Meg akarnak gyilkolni! Meg akarnak ölni!
Rohanó léptek közeledtek.
– Ez a háborodott a nyakunkra hozta az őröket! – hadarta Calver, és
erőlködve lökdöste a nomádot, aki egész testsúlyával a hasán ült. – Szállj
már le rólam!
Norgdri leszállt a hasáról, és még felállni is segített. Calver megpróbált
valami jól védhető pozíciót találni, és valami fegyvernek alkalmas tárgyat
keresni, de legnagyobb meglepetésére az őrök helyett három ismerős alak
bukkant fel.
– Bredan! Chaini! Reginar! Ti vagytok?
– Kussolj már, Calver! – recsegte Reginar ingerülten. – Az egész
alagút visszhangzik az óbégatásodtól! Még a holtak is felébrednek ekkora
lármában!
Calver Szqüllára gondolt, és megborzongott az előbbi kifejezés
igazságtartalmától. A cimborái láttán nem győzött csodálkozni. Mielőtt
azonban megkérdezhette volna, hogy kerülnek ide, Norgdri pár mogorva
szóval eloszlatta a félreértést.
– Rám támadt. Azt hitte, áruló vagyok. Nyilván meghallotta, ahogy
megsúgtam Quillagronnak, hogy a Fekete Sárkányban elkaphat
benneteket.
Calver még most sem értette, miért tette ezt. Norgdri kérdés nélkül
megadta a magyarázatot.
– Quillagron a saját kezébe vette az ügyet, és az összes mozdítható
emberével rátok vadászik a városban – mosolygott zordan a nomád. –
Mivel a lovaitokat a Fekete Sárkánynál hagytátok, és mindenki emlékszik
rátok, Quillagron meg van győződve arról, hogy valahol a városban
bujkáltok. Lefogadom, hogy házról házra járnak, és átkutatnak minden
szemétkupacot…
– És Petrius Házában alig maradtak őrök! – vigyorodott el Bredan.
Hátrafelé bökött a hüvelykjével az egyik sötét járat irányába. – És azóta
már kettővel még kevesebb…
– Micsoda?! – rikoltotta a szomszéd cellából az eszelős fogoly. –
Megöltétek az őreimet? Fel akarjátok dúlni a házamat? El akarjátok lopni
a kincseimet? Őrség! Őrség!
 – Ez a vén hülye Petriusnak képzeli magát! – morogta Calver.
Felemelte a földről a bilincsei kulcsát, és szinte célzás nélkül úgy kupán
hajította a rikoltozó vénembert a súlyos kulccsal, hogy annak kicsattant a
koponyája. – Nesze, szabadítsd ki magad, ha tudod!
Az aggastyán lecsusszant a földre, és halkan, szédelegve nyögdécselt.
– Gyerünk innen! – türelmetlenkedett Reginar. – Még sok a dolgunk!
– Az amulettemet! – mondta Norgdri határozottan, és a markát
nyújtotta Bredan felé. A medvetermetű barbár először meglepődött, de
aztán előhúzta a zsebéből az aranyláncon lógó érmét, és átadta. A nomád
megkönnyebbülten csókolta meg Szqülla arcmását, és a láncot a nyakába
akasztotta.
– Fegyvert! – lihegte Calver tettre készen, s közben a lábára rángatta a
csizmáit, amit a „kincskereső” őrök szedtek le róla. – Adjatok nekem egy
vívótőrt, és megváltom a világot!
Reginar kihúzta a bambán ácsorgó Chaini vívótőrét a hüvelyből, és
odadobta neki.
– Nesze! Fogd ezt!
Calver gyanakvó pillantást vetett a szokatlanul hallgatag tolvajra.
Chaini olyan volt, akár egy alvajáró. Vagy mint egy élőhalott!
– Mi lett vele? – kérdezte megborzongva.
– A franc se tudja – vetette oda bosszankodva Bredan. – Csak pár korty
bort ivott a kulacsomból, és úgy berúgott, mint a pék szamara. Már egy jó
órája ilyen… a fene a jó dolgát!
Calvernek akadt volna tippje arra vonatkozólag, hogy mi lett
Chainivel, ám a titkát nem osztotta meg a társaival. Még a végén rajta
kérik számon, hogy miért köpte bele Bredan kulacsába a bénulást okozó
levélkét. És ez a levélke valószínűleg még mindig a kulacsban lehet;
hiszen Chaini nem lebénult, csak „alvajáró” lett, ahogy a méreg egy része
feloldódott a borban.
– Ezért a kilengéséért meg kell büntetnünk! – dühöngött Calver színlelt
haraggal. – És én máris azt javaslom, hogy Chaini ne kapjon egy árva
rézkanyit se a zsákmányból!
– Miféle zsákmány? – morogta Reginar türelmetlenül. – Ha sokáig
pofázunk még itt, nem lesz itt semmiféle zsákmány, ha csak a mi
bőrünket nem nevezik majd annak.
– Utánam! – intett Norgdri, kisurrant a cellából, és szablyájával a
kezében a lépcső felé iramodott.
Calver máris lódult volna utána, Bredan azonban visszarántotta, és
megperdítette.
 – Te támogatod Chainit!
– Miért pont én?
– Mert ha harcra kerül a sor, téged tudunk leginkább nélkülözni –
világosította fel Reginar. – Te úgyis csak elszaladnál.
Calver rávicsorgott, de lélekben meghajolt társai okoskodása előtt.
Igaz, Chaini olyan bambának tűnt, hogy valószínűleg nem lesz könnyű
dolga vele, azonban Calver az előnyét is látta a helyzetnek: ha valami
habzó szájú szörnyeteg támadna rájuk, a csonka kezű tolvajt fogja
odataszítani neki, így fedezve saját menekülését.
Mivel a társai már nem foglalkoztak vele tovább, Calver gonoszkodva
megcsavarta Chaini orrát, és nózijánál fogva rángatta.
– Gyere már, te balfék!
Chaini engedelmesen ment, mint egy alvajáró. Calver vigyorogva
maga elé engedte, s hogy gyorsabb haladásra bírja, kétszer-háromszor
seggbe rúgta. Ettől máris jobb kedvre derült.
Chaini nem igazán méltatlankodott, de a rúgások segítették a mozgását.
Teljesen egyedül fellépkedett a rideg lépcsőfokon, némi irányítással
végigballagott a kihalt folyosókon, és hamarosan mindketten a
Vendégház belső csarnokában találták magukat.
Jókor érkeztek; a gyors összecsapás épp ekkor érhetett véget. Bredan
egy nyúlánk fickót eresztett le medveszerű karjaiból – akinek
valószínűleg kitörte a nyakát. Norgdri pedig a szablyáját törölgette egyik
néhai cimborája zubbonyába. Calver felismerte Meyoralt; azt a fickót,
akivel Norgdri együtt érkezett a tisztásra. Úgy tűnt, a nomád nincs
irgalmas kedvében…
– A Keleti Torony bejárata – suttogta Norgdri. – Elvileg egyetlen őr
sem maradt idebenn. Csak fenn, az őrkupolában.
– Akkor miért suttogsz?
– Biztos, ami biztos.
Norgdri további magyarázkodás helyett máris besurrant az ajtón, és
intett a társainak, hogy kövessék. Calver ismét seggbe rúgta Chainit. A
kis fickó megrándult, megfordult, és akkora pofont kent le Calvernak ép
kezével, hogy annak csaknem lerepült a feje.
– Hé!
– Elment az eszed? – méltatlankodott Chaini értetlenül. – Mit rugdosol,
mi?
– Chaini magához tért – jegyezte meg Calver csalódottan.
– Igen… magamhoz tértem. De mi a fene… És hol vagyok? Mi
történt?
 – Kussolj már! – sziszegte Reginar.
– Add vissza neki a kardját! – parancsolta Bredan, és ettől Calver még
csalódottabb lett.
– Mi? Akkor én fegyvertelen leszek!
– Na és? – vetette oda Reginar. – Fegyver nélkül könnyebben tudsz
elinalni.
Bredan kicsavarta a kardot annak a testőrnek a kezéből, akinek ő törte
ki a nyakát, és laza mozdulattal Calver felé hajította.
– Most már van fegyvered.
Calver csodával határos reflexszel kapta el a kardot a levegőben, és
még meg sem vágta magát.
Chaini pedig máris kiragadta saját kardját a kezéből, és gyanakodva
pislogott Calverra.
– Mitől sajog ennyire az ülepem?
– Ki tudja azt? – morogta Calver. – Gyerünk már! Nem érünk rá
társalogni!

A Keleti Torony alsó szintjén senkit sem találtak; a keskeny

csigalépcső felvezetett a második szintre, majd onnan egy hasonló lépcső
a harmadik szintre, és így tovább. Összesen hat szint volt. Alul egyetlen
nagy szoba volt négy ággyal, a további emeleteken viszont több kisebb
fülkére osztották a torony belsejét. A Belső Várat őrző katonák lakhelyei
voltak ezek; egyszerűen berendezett, rendben tartott kamrák.
Senki sem állta az útjukat. Úgy tűnt, Norgdrinak igaza volt, amikor azt
mondta, hogy minden mozdítható őr Bredanékat hajkurássza a városban.
Amikor a hatodik szintet is maguk mögött hagyták, Norgdri az ajkára
tett ujjal jelezte, hogy maradjanak csendben, és ő maga szinte nesztelenül
haladt felfelé a meg-megnyikorduló falépcsőn. Időközben szerzett
valahonnan egy tekercs csáklyás kötelet; a bal vállára akasztva vitte.
Hamarosan láthatóvá vált egy csapóajtó a lépcső tetején, amely tárva-
nyitva volt.
Calver először arra gondolt, hogy az itt őrködő íjász valamiért lejött –
talán ő volt az a katona, akinek Bredan kitörte a nyakát –, ám hamarosan
reccsenés hallatszott, majd torokköszörülés.
– Te vagy az, Meyoral?
Bármily halkan lépkedett is Norgdri, az őrnek igen éles hallása lehetett.
A nomád immár felhagyott az óvatoskodással.
– Norgdri vagyok – mondta, miközben felfelé indult. – Meyoral a lenti
őrséget vette át Quillagron parancsára.
 – Te tudod, mi a fene ez a nagy nyüzsgés? – kérdezte gyanútlanul az
őr.
– Persze, hogy tudom – felelte Norgdri, és kilépett a csapóajtón. – Ha
itt lenézel, te magad is láthatod…
És mire a meglepett őr reagálhatott volna, a nomád megragadta, és
belódította a lépcsőre. Bredan reflexből elkapta, és nagy mordulással a
szájára tette a mancsát, hogy a fickó ne sikolthasson. Aztán az állánál
fogva oldalra rántotta a fejét, és kitörte a nyakát. Az őr azonnal meghalt.
Bredan lefektette a lépcsőre, aztán felsietett az őrkupolába. Társai
haladéktalanul követték volna, Norgdri azonban intett nekik, hogy
kushadjanak le, és maradjanak az őrtorony mellvédjének és a kupolarész
tartóoszlopainak takarásában.
Calver azonnal lekuporodott, és csak lopva pillantott szét. A Keleti
Torony csúcsán az őrkupolát úgy képezték ki, hogy a szabályos kört
alkotó fal körülbelül derékmagasságban mellvédet alkotva fusson körbe,
s ezt a mellvédet vaskos rácsokként combnyi vastag kőoszlopok kötötték
össze a kupolával. A kőoszlopok közötti nyílások egy méter szélesek és
két méter magasak voltak; még egy Bredannál nagyobb testű férfi is
könnyedén ki-be sétálhatott volna köztük.
Érthetetlennek tűnt, hogyan hagyhatnak egy ilyen minden szempontból
védett erődítményben ilyen nyilvánvaló bejáratot. Ha valaki repülve
érkezik – mármint ha varázsló, vagy valami szörnyeteg az illető –, itt
könnyedén be tud jutni. Csak az őrt kell megölnie…
Calver azonban sejtette, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet;
valószínűleg szándékosan hagyták meg a tornyok őrkupoláit ilyen
szellősnek – csapdaként.
Az őrkupolában nem volt semmiféle bútor, még csak egy szék sem. A
körbefutó falon mindenhol kürt alakú tartók voltak, tele acélból készült
nyílvesszőkkel. És három tartalék számszeríj is lógott a falon.
Calver kipillantott az egyik résen. A három sima oldalú tornyot szinte
karnyújtásnyira látta szabályos elrendezésben, de tudta, hogy a két
közelebbi – a déli és az északi – minimum nyolc méterre van tőle.
És mindhárom torony tetején az őrkupolában még ott kuksol egy-egy
íjász.
Eközben Norgdri ledobta a padlóra a kötelet, felvette a földről a halott
őr elejtett számszeríját, és próbaképpen célra tartott.
– Mit művelsz? – suttogta Calver aggódva. – Ha az egyiket lelövöd, a
másik kettő azonnal fellármázza a házat!
Norgdri csak mosolygott, és érthetetlen szavakat suttogott; áldó
mozdulatokkal húzta el tenyerét az acél nyílvessző fölött.
– Te varázsló vagy? – mormolta Bredan összehúzott szemöldökkel. –
Ezt eddig nem mondtad…
– Nem vagyok mágus – sziszegte a nomád. – Ám varázstudó
szerzetesek beleplántáltak a gyűrűmbe három jelentős varázslatot,
amelyeket éveken át őrizgettem a megfelelő alkalomra. És azt remélem…
most jött el a pillanat…
Mindannyian a fickó pecsétgyűrűjét nézték. Calver azt várta, hogy
mágikus szikrák kezdenek pattogni belőle, de semmi ilyesmi nem történt.
Norgdri további magyarázkodás nélkül feltérdelt, és a Déli Torony őrét
vette célba. A fickó gyanútlanul könyökölt a mellvéden, és déli irányba
nézett.
Norgdri meghúzta a kioldó billentyűt, és az acélvessző hangtalanul
suhant ki. Nem hallatszott sem a visszacsapódó íjhúr csattanása, sem a
vessző súrlódása, de még csak az a koppanás sem, ahogy az eltalált férfi
tarkójába fúródott a füle mögött. A férfi eldőlt. A test dübbenése sem
hallatszott.
– Csendvarázs – magyarázta Norgdri, miután meggyőződött arról,
hogy a másik két torony őre semmit sem fedezett fel az egészből. – A
vessző magával viszi a nesztelenséget.
A fali tartóból kiemelt még egy másfél araszos acélvesszőt, lendületes
tekercseléssel felhúzta a számszeríjat, s a vesszőt olyan gondosan
illesztette a helyére, ahogy csak tudta. Aztán ismét célzott.
Ezúttal nem húzogatta gyűrűs kezét a vessző fölött; valószínűleg még
kitartott az előző varázslat hatása.
Calver és társai pisszenni sem mertek. A vessző ismét hangtalanul
csusszant ki, és átfúrta az északi torony őrének torkát. A fickó rádőlt a
mellvédre, egy ideig még meg-megrándult, aztán nem mozdult többé.
Vöröslő vére centiről centire, lassú patakocskákban kezdett lefelé
csorogni a torony sima oldalán.
– Hajjaj! – mondta Norgdri, és sietősnek tűntek a mozdulatai, ahogy
újra töltött.
– Hajjaj? – visszhangozta Calver ijedten. – Hogy érted ezt? Nem halt
meg?
– Ha a vére lecsöppen a smaragdszínű kupolára… baj lehet.
– Hogy érted azt, hogy „baj lehet”? – kotyogta Chaini.
Norgdri azonban nem felelt, hanem sietve újra töltött. Ezúttal sokkal
gondosabban és hosszabban célzott, lévén, hogy a nyugati torony volt
tőlük a legtávolabb.
 – Nem látom rendesen – suttogta aztán. – Takarja a tartóoszlop.
– Fel kell keltenünk a figyelmét! – vélte Reginar.
– Aha! – mérgelődött Calver. – Keltsük fel a figyelmét, hogy
fellármázzon mindenkit, mi?
– Na és aztán? – morogta Bredan. – Nincsenek katonák a Belső
Várban. Megöltük őket.
– Katonák nincsenek – csúfolódott Calver –, csak egy félelf mágus,
néhány démon, pár tucatnyi szörnyeteg, no és persze maga a rettegett
Pious Petrius…
– Hallgass! – suttogta Norgdri.
Az őr vagy meghallhatta a fojtott vitát, vagy csak rutinból fordult az
irányukba. Kikönyökölt állása feléjük eső oldalán, és nyugodtan
pipázgatott.
Norgdri lövése épp a szeme között találta el. Az őr szeme fennakadt,
teste elernyedt. Kezéből kicsúszott a füstölgő pipa, és pörögve hullott alá.
Calver azt várta, hogy nagyot csattan majd, amikor a smaragdzöld
tetőre esik, ám nem ez történt. Mielőtt a pipa találkozhatott volna a
Vendégház kupolájának zöld fedelével, éles sercegés hallatszott, és a pipa
egy villanás kíséretében eltűnt.
– Esthew…
– Kuss! – sziszegte idegesen Reginar.
– Erőtérfal – sóhajtott Norgdri. – Amivel érintkezik, azt menten
elégeti. De nem ez a fő baj…
– Hanem mi? – ijedezett Calver.
– Az, hogy Quillagron és a félelf varázsló azonnal érzékelik ezt, bárhol
vannak is. Ők ketten már tudják, hogy valami nincs rendjén. Sietnünk
kell!
– Húzzunk innen! – motyogta Calver. – Ha már lebuktunk, semmi
esélyünk! Azon az ajtón át, amelyen Bredanék bejöttek, kisurranhatunk!
– Nem! – sziszegte a nomád. – A városból úgysem juthatnánk ki! Most
már tényleg csak egyetlen esélyünk maradt…
– Gyerünk! – emelkedett fel Bredan. – Öljük meg azt a rohadékot!
Norgdri felkapta a kötelet, kihajolt, megpörgette a feje fölött a csáklyás
részt, és a Déli Torony pereme felé hajította. A célpont körülbelül hét
méterre volt, és egy jól képzett harcosnak gyerekjáték lett volna eltalálni
és beleakasztani a csáklya hegyét a perem belső oldalába. A csáklya
azonban, amely jó irányba lendült, az utolsó pillanatban eltérült, és jó fél
méterrel elhibázta a toronyfalat.
Norgdri sietve tekerte vissza a kötelet, és még kétszer próbálkozott.
Hasonló eredménnyel.
– A franc a fejedbe! – ripakodott rá Reginar. – Mit szórakozol?
Kiragadta a nomád kezéből a kötelet, és most ő pörgette meg.
Ugyanolyan eredménnyel járt, mint előbb a társuk. Mellé.
– Menjetek innen, béna állatok! – sziszegte Calver. – Most én jövök!
– Valóban te jössz – komorodott el Norgdri. – De nem a kötéllel…
Calverben egy pillanat alatt megfagyott a pökhendiség.
– Mi az… hogy „nem a kötéllel”?
– Kár tovább próbálkozni – mondta tényszerűen a nomád, és elvette
Reginartól a kötelet. – Sejtettem, de reméltem, hogy nem igaz…
– Micsoda?
– A tornyokat eltérítő mágia védi a lövedékektől és hasonlóktól. Akár
estig is próbálkozhatnánk… soha nem találjuk el.
Nagyon komoran néztek össze; aztán elég zordan a nomádra.
– Ennyi? – kérdezte fenyegetően Bredan. – Itt véget ér a terved?
– Szó sincs erről – felelte a nomád nyugodtan. – Most jön Calver…
– Mi az, hogy most jövök? Hova jövök? Nem jövök én sehova…
– Átugrasz a Déli Toronyra – mondta a nomád. – Nincs más
lehetőségünk.
– Elment az eszed?! – sikoltotta magáról megfeledkezve Calver. –
Nincs ember, aki ezt a távot átugorja!
– Te átugrod – biztosította a nomád. – Tudom, hogy képes vagy rá! A
saját szememmel láttam, hogy átugrottál te már nagyobb távolságot is.
– Átugrod bizony! – dörmögte Bredan fenyegetően. – Vagy ha nem
megy magadtól, majd én áthajítalak!
– Ez az egyetlen esélyünk – tette hozzá Reginar.
Calver, hogy megelőzze a vitát, legyintett.
– A fene belétek… megteszem!
A mellvédig ment, nagyot sóhajtott, aztán töprengő képpel hátrálni
kezdett.
– Lendületet kell vennem – morogta.
Hátrált, hátrált, hátrált, aztán megperdült, és nevéhez méltó fürgeséggel
le akart rohanni a lépcsőn.
A piszok kis Chaini, aki ismerte már eléggé a cimboráját, számított
valami ilyesmire, mert feléje ugrott, és oldalra taszította. Calver ahelyett,
hogy a lépcsőn rohant volna le, fejjel a falnak ütközött. És a következő
pillanatban már Bredan medveszerű karjai karolták át.
– Ugrasz vagy dobjalak? – kérdezte a barbár.
– Nektek elment az eszetek! – vergődött Calver. – Ha a toronyfal
mágikus, eltérít engem is! Lezuhanok, és szétégeti a seggem azaz izé…
– Reméljük, csak a tárgyakat téríti el, emberekre nem hat – mondta
Norgdri komolyan.
Calver feléje rúgott, de nem találta el, mivel Bredan még mindig
erősen tartotta.
– Én voltam a barom, hogy belementem ebbe a…
A távolból sürgető kürtszó harsant.
– Quillagron! – mondta a nomád élesen. – Visszatért! Egy csapat testőr
van vele… Pár perc, és itt lesznek!
– Engedj! – kiáltotta Calver kétségbeesetten. – Rajtuk keresztül
kitörhetünk!
– Ugrasz? – ismételte fenyegetően Bredan.
Calver dühösen szitkozódott. Aztán bólintott.
– Ugrok, hogy a fene egye meg!
Amikor Bredan elengedte, a peremhez sietett, szemügyre vette a
távolságot, és ismét inába szállt a bátorsága.
– Nem fog menni – préselte ki magából. – Lendületet kellene vennem.
Neki kellene futnom… De hogy tudok lendületből elrugaszkodni? Ezt a
mellvédet nem tudom átugrani…
Norgdri válasz helyett Calverhez lépett, s hátul beleakasztotta a
csáklyát a fiú derékövébe. Aztán letette a padlóra a számszeríjat, és
valami nagyon furcsát csinált. Lefeküdt a fallal szemközt hasra, és olyan
pózt vett fel, mintha fekvőtámaszhoz készülne. Aztán kimerevítette a
testét, izmai még a ruhája alatt is dagadoztak. Majd pedig olyan merev
testtel, mint egy gerenda, megragadta a mellvéd peremét, egymáshoz
szorosan zárt lábát pedig megvetette az őrkupola padlóján. Körülbelül
negyvenöt fokos, élő pallót képezett saját testéből.
– Így megfelel? – sziszegte.
Bredan azonnal kapcsolt. Négykézlábra ereszkedett, bebújt keresztben
a nomád alá, s saját izmos hátával támasztotta alá Norgdri mellkasát,
hogy szilárdabb legyen a „palló”.
– Ha szökni próbálsz, kitekerem a nyakad és lehajítalak – ígérte
Calvernek. – Gyerünk már, te patkány!
Calver csikorgatta a fogait, és nagyot nyögve nekifeszítette a hátát a
túlsó falnak. Reginar kivont karddal állt mellette, és ügyelt, nehogy
szökni próbáljon.
– Gyűlöllek benneteket! – sziszegte Calver, aztán ellökte magát a
faltól, nagyon keményen meghúzta lépéseit, felrohant Norgdri merev
testén, és elrugaszkodásképpen akkorát rúgott a tarkójába, amekkorát
csak bírt.
Érezte, hogy megfelelő lendülettel szökkent el. És azt is érezte, ahogy
egy láthatatlan erő megpróbálja eltéríteni. Most már mit sem törődve
azzal, hogy kinek árulja el ittlétüket, rémülten felordított, és a perem után
kapott. Elképzelte, amint ujjai csak a levegőt markolják, s ő közel tizenöt
méter zuhanás után szétég az erőtérfalon.
Azonban ujjai megragadták a peremet, és Calver megkönnyebbülten
sikoltott fel.
– Megvan! Megvan!
– Húzódzkodj már fel! – sziszegte Norgdri. – És ne üvöltözz!
Calver remegő tagokkal felhúzódzkodott, és diadalmasan beakasztotta
a csáklyát a mellvéd peremébe. Túloldalt Norgdri kikötözte a kötél végét
az oszlophoz, a hátára akasztotta a számszeríjat, az övébe dugott egy
maréknyi nyílvesszőt, és már mászott is.
Calver egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy kiakasztja a
csáklyát, hadd tudja meg a szemét nomád is, milyen érzés a halál
szakadéka fölött lebegni – de aztán letett róla. Tudta, ha ezt megtenné,
semmi esélye nem lenne a túlélésre.
Így még reménykedett.
– Soha többé… – mormolta, amikor Norgdri beugrott mellé az
őrkupolába. – Soha többé! Érted?!
– Pedig lesz még egy ugrásod – mondta a nomád, és a Nyugati Torony
felé mutatott.
Calver persze magától is tudta ezt, csak éppen nem akart tudomást
venni róla. Az ajkát harapdálta, és szűkölt.
Eközben átmászott Reginar és Bredan is. Végül Chaini is átjött.
– Na, nagyokosok? – morogta Calver némi malíciával. – Ha már
mindnyájan átjöttetek, ki oldozza el a kötelet odaát?
Norgdri már célzott a számszeríjjal, méghozzá hosszan és gondosan.
Azt a részt célozta meg, ahol a falhoz volt erősítve. Kilőtte a vesszőt, ám
az messze elkerülte a célpontot, de még a tornyot is. A lövedék furcsa
ívben hullott bele a Belső Várat körülölelő szutyokba.
– A francba! – tört ki Bredan.
– Hahha! – gúnyolódott keserűen Calver. – Erről beszéltem, észlények!
Megfeledkeztetek a torony mágikus eltérítéséről, mi? Ha engem
kérdeztek, én vissza nem megyek…
– Hogy lehet az – kérdezte Reginar töprengve –, hogy most eltéríti a
védőmágia a lövedéket, az előbb pedig, amikor az őröket szedted le…
akkor nem.
 – Mágia – mondta Norgdri, és odamutatta a gyűrűjét. – Az előbbi
nyílvesszők nemcsak csendvarázst hordoztak, de a célba jutásukat is
mágia segítette…
– Akkor használd most is a gyűrűd mágikus erejét!
Norgdri csalódottan nézett a kötél túlsó végére.
– A gyűrűben csupán egyetlen töltet volt… azt a három lövés már
kimerítette… Máshogy kell megoldanunk a dolgot.
– De hát azt mondtad, három varázslat…
– Három különböző varázslat volt benne eredetileg – dörmögte
Norgdri. – Egyet másfél hónappal ezelőtt már elhasználtam… az előző
volt a csendvarázs, és a harmadik töltetre szükségünk lesz hamarosan…
Komoran meredt maga elé. Aztán ledobta a padlóra a használhatatlan
számszeríjat. Elszánta magát.
– Tartsátok erősen! És majd… húzzatok fel!
A többiek nem kérdezték, mire készül; nyilvánvaló volt.
Norgdri visszamászott a Keleti Torony őrkupolájába, eloldozta a
kötelet, aztán amikor meggyőződött arról, hogy a társai erősen rögzítették
és mindannyian markolják, kiült a mellvéd szélére, a derekára erősítette a
kötél innenső végét, valamivel fentebb megmarkolta, és többszörösen is a
csuklójára tekerte. Aztán ellendült, mint egy majom a liánon.
És miközben lendült, két-három fogással is fentebb tornázta magát.
Hihetetlenül erős volt.
Aztán lábbal előre nekicsapódott a Déli Torony oldalának. Nem
hallatszott fájdalomkiáltás.
– Megvagy? – kérdezte Bredan némi elismeréssel a hangjában.
A nomád azonban válasz helyett már kúszott is felfelé.
– Húzzuk! – javasolta erőlködve Reginar.
– Vagy inkább engedjük el – morogta Calver. – Most már nincs
szükségünk rá. Vagy még van?
Felhúzták.
Norgdri egy kissé sápadt volt, és enyhén bicegve járt, de nem adta jelét
komolyabb sérülésnek.
– Tovább! – mondta. – Vészesen fogy az időnk!

Ismét kikötözték a kötelet az egyik oszlophoz, a csáklyás részt pedig a

mérgesen morgolódó Calver övébe tűzték, mint az előbb. Most a
lenyilazott őr még langyos hulláját is felhasználták az „eleven palló”
megalakításához.
Calver ez alkalommal már valamivel nagyobb önbizalommal ugrott, és
amikor sikeresen elvégezte ezt a feladatát is, már némi hősködésre is
futotta az erejéből.
Bár rettenetesen reszketett a lába, kidüllesztette a mellét, és pökhendin
szólt vissza.
– Ezt csinálja utánam valaki! Ilyen ugrásra csak Fürge Calver képes!
A társai nem válaszoltak; pár percen belül valamennyien átmásztak
hozzá. Most nem kellett vesződniük a kötéllel, hiszen célhoz értek. És
nem kizárt, hogy ezen az útvonalon kell majd távozniuk…
…már amennyiben egyáltalán eltávoznak innen élve.
A Nyugati Torony őrkupolájából nem vezetett lefelé csigalépcső; nem
nyílt csapóajtó. A padló masszív kő volt, sehol egy nyílás rajta.
Reginar homlokát ráncolva vizsgálgatta, Bredan rosszkedvűen
dörmögött.
– Én csak azt nem értem – jegyezte meg Chaini –, hogy jut ide az őr.
– Nem hinném, hogy azon az útvonalon, mint mi – tréfálkozott Calver.
Norgdri sietve magyarázta:
– Az őröket hatóránként váltják. Akkor… és csakis akkor… egy
szivárványos híd jelenik meg öt percre a Tornyok között.
Norgdri még mondani akart valamit, de aztán türelmetlenül legyintett.
Sietve letérdelt a padlóra, és úgy tapogatta.
– Tömör szikla – mondta Reginar. – Legalább fél méter vastag. Ezt
nem törjük át.
– Azt mondtad, hogy átviszel bennünket – dörmögte megbántottan
Bredan.
A nomád felpillantott, és megcsillogtatta a gyűrűjét.
– Ismét eljött a varázslás ideje…
– Úgy érted, csendvarázst teremtesz a padlóra? – kukacoskodott
Calver.
– Annál sokkal jobbat. Húzódjatok félre! Figyeljetek! Lássátok a
khojetanok mágiájának csodáját!
Bredan és cimborái ösztönösen hátrébb húzódtak. Norgdri letérdelt, és
az őrkupola közepére a gyűrűje csúcsával egy krumpli formájú alakzatot
karcolt; valószínűleg szabályos kört akart. A „krumpli” átmérője
nagyjából másfél méter lehetett.
Norgdri úgy helyezkedett, hogy ne érintse a karcolat széleit, s kívül
legyen azon. Aztán a társaira pillantott, és enyhén sápadtan
elmosolyodott.
– Készüljetek! – mondta.
– Mire? – bukott ki Calverből.
 – A körberajzolt terület vízzé fog változni. Amint ez megtörténik,
azonnal be kell hatolnunk. Én megyek előre.
– Mi?
Norgdri már nem válaszolt. Gyűrűjét a padlóhoz nyomta, és egy
érthetetlen szót kiáltott. A gyűrűje zöldes lobbot vetett, és fanyar szagú
fűst szállt fel belőle; az ékszer szabályszerűen leégett a nomád ujjáról,
csak megpörkölődött lenyomata maradt ott.
Norgdri felkapta a számszeríjat, és felpattant.
– Most! – kiáltotta, s mielőtt a többiek ocsúdhattak volna, a
körberajzolt terület peremére ugrott. És szinte ugyanebben a pillanatban a
karcolt területen a padló beszakadt; illetve vízzé változott formában
loccsant alá.
Lentről fojtott kiáltás hallatszott. Az a fiatal, kecskeszakállas piperkőc,
aki az írótáblája fölé hajolva egy lúdtollal cirkalmas iniciálét másolt
éppen egy hatalmas, bőrkötésű könyvből egy megsárgult pergamenre,
megközelítőleg egy hektoliter vizet kapott a nyakába, és ezen rendkívül
meglepődött. Ott állt csurom vizesen, kimeredt szemmel, és döbbenten
pillantott fel.
Norgdri nyila épp a két szeme közé fúródott; a fiatal tanonc egy
pillanatig imbolyogva állt, aztán rábukott a könyvre, és összevérezte a
másolandó oldalt. Az a kifeszített, megsárgult pergamen pedig, amelyre a
tanonc a könyv lapjairól másolt, a rázúduló víztől a padlóra pottyant, és
ott hevert a vérrel keveredett, zavaros tócsa közepén.
Norgdri elhajította a számszeríjat, megragadta a padlón tátongó lyuk
peremét, és egyetlen lendülettel leereszkedett a lentebbi szintre. Amint
beletoccsant a zavaros folyadékba, azonnal előrántotta a szablyáját, és
elvágta a haláltusáját vívó varázsinas torkát.
Reginar máris lódult utána a lyukon keresztül.
– Vigyázz! – sziszegte Bredan, és hasra vágta magát.
És szinte ugyanebben a pillanatban egy nyílvessző állt bele tompa
cuppanással Chaini jobb karjába. Calver ösztönös ijedelemmel lekapta a
fejét, és ezt a legjobbkor tette; egy hasonló nyílvessző szinte súrolta a
fülét. És még legalább három lövedék érkezett. A Keleti Toronyban
íjászok tolongtak, és vad nyílzáporral árasztották el őket.
Eddig csendben voltak, de amikor kilőtték nyilaikat, vad ordítozásban
törtek ki. Az ezüstmellvértes fickó parancsokat harsogott. Azok, akik
kilőtték a vesszőiket, helyet adtak azoknak, akik töltött számszeríjakkal
rendelkeztek.
Calver hasra vetette magát a mellvéd fölött, és a tarkóját ölelgette,
nehogy beleálljon egy lepattanó vessző.
A társai is fedezéket kerestek. Chaini vicsorgott a fájdalomtól; ingujja
pillanatok alatt átvérzett, s átnedvesedett a csonka csuklóját bebugyoláló,
mocskos kötés is.
– Ezeket a nyilakat miért nem téríti el a Torony mágiája? – szűkölte
Calver, de senki nem adott rá választ.
Eszébe villant, hogy amikor Norgdri leszedte az őröket, a mágia akkor
sem térítette el a nyilakat. Márpedig ez két esetben lehetséges: Norgdri
vagy hazudott az eltérítő mágiával kapcsolatban, vagy az eltérítő mágia a
Petrius-ház nyílvesszőire nem vonatkozik. Vagy ezek a nyílvesszők is
mágikusak…
Nem folytathatta elmélkedését, mert valaki irgalmatlanul oldalba rúgta.
– Mozdulj már! – mordult rá Bredan, aki hason kúszva araszolt a lyuk
felé.
Calver csak most konstatálta, hogy ha nem igyekszik, a cimborái itt
hagyják. Reginar és a sebesült Chaini már eltűntek a lyukban, és máris
ereszkedett lefelé a medvetermetű Bredan is. Calver csaknem halálra
rémült attól a gondolattól, hogy egyedül marad, s Quillagron – vagy más
néven: Komor Gradoran – pillanatokon belül itt terem a Petrius-ház
válogatott testőrei élén. Mert hogy azok könnyedén át tudják hidalni a
tornyok közti távolságot, afelől nem maradt kétsége.
Hogy védve legyen az esetleges nyílvesszőktől, a mellvéd takarásában
négykézláb kotort a lyukhoz, és fejjel előre csusszant bele. Félelmét az
utolsó pillanatban leküzdötte az ésszerűség, és miközben tovább
csúsztatta testét lefelé, megragadta a cakkos peremet, és mintha
bukfencezne a levegőben, átfordult. Ebben a bizonytalan helyzetben
persze nem bírta megtartani a súlyát, de épp elég volt ez ahhoz, hogy
megtörje a zuhanása lendületét, és ne fejre, hanem lábra érkezzen.
Beletoccsant az ujjnyi mély vízbe, és akaratlanul lefröcskölte társait.
Senki sem panaszkodott.

Norgdri már nem volt a tágas, könyvekkel és tekercsekkel telezsúfolt

helyiségben, és Reginar is eltűnt az ajtónyílás mögött. Bredan pedig
izmait megfeszítve épp ekkor húzta ki Chaini karjából az arasznyi
acélvesszőt. A kis tolvaj csaknem elájult a fájdalomtól, de nem üvöltött
fel, csak sziszegett. A barbár egy üvegcsét húzott elő az oldalán lógó
tarisznyából, és a tartalma egy részét Chaini szájába erőltette, a
maradékot pedig a sebre loccsantotta. Nyilván manópálinka lehetett, vagy
valami hasonló, égetett szesz.
 Chaini most sem üvöltött. Véresre harapta ajkait, és nyilván azt sem
tudva, mit csinál, bal öklével belevágott a falba. Egy polc felborult, és
tucatnyi bőrtekercs toccsant a padlót ellepő vízbe, amelynek nagy része
időközben elszivároghatott valahol, mivel már alig maradt egy-két tócsa.
Calver ösztönösen a tekercsek után kapott. Világéletében szeretett
volna szerezni magának egy-két varázstekercset. Hogy ő is varázsló
lehessen…
Sejtette ugyan, hogy maga a varázstekercs nem elég ahhoz, hogy
valakiből mágus legyen, de azért titkon reménykedett. Jó eszű fickónak
tartotta magát, és remélte, hogy képes lesz megérteni és alkalmazni
bármely varázslatot, amelyet leírva lát. Csak egy varázskönyv vagy egy
varázstekercs szükséges.
Ám azok a tekercsek, amelyek most a lába elé potyogtak, érthetetlen
ákombákomokkal voltak tele; ami vagy azt jelentette, hogy egy
írástudatlan tahó próbálta papírra vetni valamilyen formában a
gondolatait, vagy – és ez sokkal valószínűbb – nem persi nyelven, persi
írásjelekkel készültek.
Calver dühösen szórta szét a keze ügyébe eső bőrtekercseket; csupa
érthetetlen vacak.
Mindössze azt a szöveget tudta elolvasni, amelyre a lenyilazott
varázsinas fejjel előre rábukott, és amelyet összevérezett. Ám ennek a
mellkasnyi méretű, vaskos könyvnek csupán ezen az egy oldalán volt
írott szöveg; a szerencsétlenül járt írnok épp ezt az egy oldalt igyekezett a
pergamenre másolni…
Calver reflexmozdulattal kitépte a könyvből az összevérzett lapot, és
rámeredt. Ez az oldal is érthetetlen nyelvű szöveget tartalmazott, de a cím
alatt ott volt egy értelmezhető sor, amely persi nyelven íródott.
És Calver szemöldöke ennek az egy sornak olvastán is összeszaladt.
Mert a bonyolult iniciáléval kezdődő sor a következő volt: „Szqülla,
avagy az Élőhalott Balladája”.
Bár ezen az egyetlen soron kívül Calver semmit sem értett a fura
írásjelekből, a kitépett lapot sietve elrejtette a zsebébe. Remélte, hogy
majd csak akad valaki, aki megfejti az írás lényegét.
Bár nem ismerte fel az idegen nyelvet, amelyen a szavak íródtak,
Calvernek az az érzése támadt, hogy zhíli mondatok sorakoznak a lapon.
És ugyanakkor támadt még egy furcsa érzése is. Felkapott négy-öt
megsárgult pergamen lapot, és rámeredt: ugyanaz a szöveg volt
mindegyiken. Szabályos sorok egymás alatt. Olyan volt, mintha egy hat
versszakos vers lett volna; ugyanaz a vers sok-sok példányban. Calver
hamarjában vagy két tucatnyi pergament számolt össze; mindegyiken
ugyanaz a szöveg látszott. És a fiatal fickó, akit Norgdri végzetes módon
megzavart, épp ennek a „versnek” egy újabb másolatát készítette.
De vajon mi értelme ugyanazt az idegen szöveget ennyi példányban
lemásolni?
Calver előhúzta a zsebéből az imént elrejtett lapot, és egy pillantás
meggyőzte arról, hogy ugyanaz a szöveg található rajta, mint a keze
ügyébe eső pergameneken. Csak éppen a másolatokról hiányzik az
egyetlen persi nyelven írt mondat: „Szqülla, avagy az Élőhalott
Balladája”.
Calver egy pillanatig töprengve állt, de amikor Bredan és Chaini is
eltűntek a helyiségből, azonnal észbe kapott. Most nem azért jöttek, hogy
buta rejtélyeken töprengjen, hanem azért, hogy megöljék Pious Petriust –
aki azóta már valószínűleg értesült a behatolásukról.
Lehet, hogy azóta már szabadjára eresztett démonok garázdálkodnak a
toronyban?
Calver elrakta a kitépett lapot, és szaladt a társai után, ahogy a lába
bírta.

Ugyanolyan lépcső vezetett az alsóbb szintekre, mint amilyenen a

Keleti Toronyban feljutottak az őrkupolába. A lentebbi szinten két
vértócsában fekvő férfit talált; s ez azt jelezte, hogy a társai nem
tétlenkedtek. Mindkét férfi varázsinas lehetett; hasonló pergameneket
másoltak, mint a fenti alak.
Calver a homlokát ráncolva meredt az írótáblákra. Vajon mi szüksége
lehet Pious Petriusnak a szöveg ennyi másolatára?
És hirtelen, ahogy az írótáblára meredt, feltűnt még valami igen
szokatlan dolog. A pergamenek, amelyekre a másolatok készültek, időtől
megviselt, töredezett, megsárgult lapok voltak. Úgy néztek ki, mintha
évekkel ezelőtt íródtak volna rájuk az értelmezhetetlen írásjelek.
És Calvernek az a furcsa érzése támadt, hogy az, aki a másolatokat
készítteti, szándékosan akarja azt a benyomást kelteni, hogy a
pergamenek sok-sok évesek.
Hamisítás!
De miért?
Calver vad csatazajt hallott a lépcső felől, és zavaros kiabálást. Pengék
csattogtak.
Azonnal összerezzent, de hirtelenjében nem is tudta, merre szaladjon.
A hangokból ítélve odalenn csata zajlik, fentről pedig hamarosan érkezik
Quillagron az embereivel…
Fentről súlyos dübbenés hallatszott. Vagy az íróállvány dőlt el, vagy –
és ez sokkal valószínűbb – egy testőr ugrott le az őrkupola padlójában
tátongó résen át.
Calver körülpillantott a helyiségben, de semmi olyat nem látott, amivel
eltorlaszolhatta volna maga mögött az ajtót. Úgyhogy nem is vesződött
ilyesmivel. Megperdült, és rohant lefelé a lépcsőn a társaihoz.
Egy szinttel lentebb találta meg őket. Nyolc-tíz fegyveres csontvázzal
hadakoztak.
Calvernek még a lába is földbe gyökerezett a látványtól; hallott már
olyasmiről, hogy bizonyos varázslók képesek feléleszteni rég halott
hősök csontvázait, de eddig a pillanatig ugyanolyan mesének hitte ezt,
mint azt, hogy élőhalottak létezhetnek.
Márpedig ezek a csontvázak nagyon is valóságosak voltak. Két méter
magas, vaskos csontú alakzatok, amelyek széles pengéjű kardokat
lengettek, s bár a mozgásuk kissé darabos és akadozó volt, mégis,
kérlelhetetlen erővel visszafelé szorították Bredant és cimboráit.
A csontvázak nyolcan voltak, és egy nagy kupac csont az ajtó
közelében arra utalt, hogy eredetileg kilencen őrizték azt az ajtót, amely a
lépcsővel szemközt rajzolódott ki a falból. Monoton, koppanó léptekkel
közeledtek a lépcsőfeljáróhoz hátrált kis csapathoz, és amikor
meglendítették széles pengéiket, érezni lehetett a csapásaik szelét.
Iszonyatos lehetett az erejük, és villámgyorsak a mozdulataik.
Pedig a mesék szerint – amiket Calver hallott – a csontvázak lassú,
körülményes harcosok.
Ezek azonban nem közönséges csontvázak lehettek!
Megtapasztalta ezt Reginar is, aki vakmerően előreugrott, és kardjával
megpróbálta kivédeni a feléje zúgó csapást. Penge csattant pengén. És a
következő pillanatban Reginar felordított; a kardja oldalra repült a
kezéből.
A kifejezéstelen szemüregű csontváz szinte ugyanazzal a mozdulattal,
amivel kiütötte ellenfele kezéből a kardot, elengedett egy visszakezes
csapást, és Reginar életét csupán a harcosok jól működő ösztöne mentette
meg. A piperkőc, amikor a kardja kiszállt a kezéből, nem állt le
csodálkozni, hanem menten hátrafelé ugrott. Így a visszafelé zúgó kard
csupán a bajuszát súrolta…
A csontvázak gyötrelmes darabossággal közeledtek; ám a csapásaik
villámgyorsak voltak.
Bredan most már nem törődött azzal, hogy ki hallja, ki nem – dühösen
bömbölve hadakozott. Két kardja volt, de most csupán az egyiket húzta
elő; a szélesebb pengéjűt. Két kézre fogta azt, és vadul csapkodott.
Nemcsak magát, de a társait is védte.
Az összes csontváz körülötte toporgott; a behatolók szerencséjére
egymást akadályozták a mozgásban.
Bredan hihetetlen erővel csapott ellen egy, a homlokát megcélzó
csapásnak, és a két penge szikrázott, ahogy összecsattant. A csontváz
kardja ketté tört.
Bredan laposan suhintott keresztbe maga előtt, és súlyos kardja négy
bordát is összezúzott ellenfelén. A csontváz azonban csak jött tovább
törött karddal és törött bordákkal is. Fel se vette.
A barbár azonban nem tétlenkedett; ismét csapott, és minden erejét
beleadta az ütésbe. Túlvilági ellenfele combcsontjait vette célba, és
egyszerűen kisöpörte azokat a törzs alól. A csontváz előre bukott, és
ahogy a kőpadlónak csapódott, újabb bordái törtek pozdorjává.
Bredan diadalmas ordítással taposott a földhöz koppanó, csupasz
koponyára, és csizmás lába alatt reccsenve szakadt be a csont.
– A lábukat! – bömbölte Bredan. – Kardlappal! Üssétek ki alóluk a
lábukat!
Jó példával járva elöl, máris ismét megsuhintotta a kardját. A
csontvázak nem védekeztek, csak támadtak. Így Bredan csapása alatt
ismét csontok ropogtak. Ám hiába dőlt el a csontvázharcos, még esés
közben is támadott: feléje csapott a kardjával. A barbár hihetetlen
reflexszel kapta maga elé a kardját, és még az ő medveizmai is
beleremegtek a csapásba, amit sikerült kivédenie.
A csontvázharcos kardja csengve tört darabokra; Bredan pengéje állta a
sarat.
– Norstradeni acél! – bömbölte Bredan, pedig nem is kérdezte senki.
De nem nagyon volt alkalma örömködni; a csontvázharcosok teljesen
körbevették, és a társai épp csak arra voltak jók, hogy magukat védjék,
ahogy tudják. Ők hiába próbálták „kivágni a csontvázak alól a lábat”,
pengéjük vagy visszapattant a vaskos csontokról, vagy csikorogva
csúszott le, s örültek, ha megúszták a válaszcsapásokat.
Azok a csontok nem közönséges csontok voltak; inkább márványhoz,
de még inkább acélhoz hasonlítottak.
– Vissza! – kiáltotta Chaini, és menekülés közben csaknem fellökte a
mögötte tébláboló Calvert. – Vissza a felső szintre!
Calver vicsorogva csapott az egyik csontváz kardtartó keze felé; azt
remélte, kettényesheti a csuklócsontokat, de a kardja hiába csattant
akkorát a megcélzott csonton, hogy neki a keze is beleremegett, a csapás
épp csak arra volt jó, hogy eltérítse a csontvázharcos kezének lendületét.
És arra, hogy Calver frissen szerzett pengéje darabokra törjön.
– Esthewar vérére! – ordította rémülten Calver, és hozzávágta a
pengétlen markolatot a félelmetes alakhoz. A markolat vége beleakadt a
sárgás bordák közé, és úgy lógott ott, mintha valami kitüntetés lenne.
– Vissza! Vissza! – üvöltötte most már Calver is, és fegyvertelensége
kínos tudatában csaknem lesodorta a lábáról a felfelé törtető Chainit.
– Előre! – bömbölte Bredan, és úgy dühöngött, mint valami megvadult
bika.
Egyszerre nem is egy, hanem három-négy csontvázzal hadakozott, és
amelyikkel nem boldogult karddal, azt vállal taszította meg, vagy a lábát
próbálta kirúgni alóla. A szájából fehér hab tört elő, a szeme kifordult, és
az orrlukai úgy kitágultak, mintha be akarná szippantani az összes
levegőt.
Reginar nem menekült, vitézül védte magát a padlóról felszedett
kardjával; de többre nem tellett az erejéből. Norgdri pedig megpróbált
Bredan segítségére sietni, de hiába csapkodott görbe szablyájával,
legfeljebb egy-két lengőbordát sikerült lekaszabolnia ellenfeleiről.
– Vissza! – ordította Calver. – Fel a lépcsőn!
Hátra sem nézett, de sejtette, hogy Chainin kívül senki más nem követi.
Meg sem próbálta leküzdeni heveny lelkifurdalását; ám ahhoz kétség sem
fért, hogy ha ott marad Bredanék mellett, nem sok segítségükre lehetett
volna. Legfeljebb elvonhatta volna a csontvázak figyelmét pár
másodpercre, amíg őt megölik…
Egy pillanat alatt felért a lépcső tetejére, és ott csaknem kőbálvánnyá
vált a megdöbbenéstől.
Quillagron futott feléje teljes harci díszben, csapásra emelt karddal,
mögötte két marcona testőrrel.
– Áááááááá! – ordította a fegyvertelen Calver, és csaknem szörnyet halt
ijedtében. – Gradoraaaaan! Én vagyok az! A „Hüle Kölök”! A
tanítványod!
A támadó ezüstvértes férfi egy pillanatra összezavarodott, és
visszafogta gyilkos csapását.
Ezt a röpke pillanatot használta ki az ostoba Chaini, hogy előugorjon
Calver háta mögül, és megpróbálja felnyársalni a testőrök kapitányát.
Quillagron-Gradoran félrecsapta a torka felé lendülő vívótőrt, és
ugyanabban a pillanatban vaskesztyűs bal öklével úgy vágta pofán a kis
tolvajt, hogy az megtántorodott, hanyatt esett, és legurult a lépcsőn.
 Valószínűleg a nyakát törte.
Quillagron mögött újabb testőrök tűntek fel a lépcsőn; egyikük
számszeríjat tartott.
– Megadom magam! – üvöltötte Calver. – Ha nem öltök meg,
elmondok mindent! Együttműködök veletek!
– Calver Marchen! – bődült el Quillagron-Gradoran. – A Hüle Kölök!
Valóban te vagy az, te kis tetű?!
– Én vagyok! – sikoltotta őszinte örömmel Calver. – Csak amióta
utoljára találkoztunk, nagyobb tetű lettem! Irgalmazz, kérlek… ne ölj
meg! Hű szolgád leszek, esküszöm!
Calver buzgón reménykedett abban, hogy egykori mestere nem is sejti,
hogy ő volt az, aki feladta Draxion helytartójának. Abból, amit Ramostól
hallott, remélhette, hogy Gradoran halottnak hitte őt, és nem gyanakodott
rá.
– Félre az útból, Kölök! – bömbölte Quillagron, és visszapillantott a
mögötte tolongó hét marcona testőrre. – Joel! Fegyverezd le, és tartsd
fogolyként! Ha szökni próbál, öld meg… egyébként ne bántsd!
– Köszönöm! – sikoltotta Calver megkönnyebbülten. – A szolgád
leszek! A kutyád! A tetved! Amit csak akarsz!
Egy magas, fekete bőrű fickó ugrott mellé, és félrelökte az útból. Bár
Calver ugyanolyan magas volt, mint kijelölt őrzője, de súlyban nem
vehette volna fel vele a versenyt. A fekete valószínűleg Khittarában látta
meg a napvilágot, és rengő izmai félelmetesen csillogtak a helyiség
oldalaiból áradó mesterséges fényben.
– Nem állok ellen – ígérte Calver. – A foglyod vagyok, testvér!
A fekete a falnak lökte, és görbe szablyája élét a fiú torkának szögezte.
Quillagron az emberei élén leviharzott a lépcsőn. Calver behunyta a
szemét, és arra gondolt, hogy szólnia kellett volna egy-két jó szót a társai
életéért is. Ámbár nem érdemlik meg a szemetek, de azért mégis…
Nyilvánvaló volt számára, hogy Bredan és társai a csontvázaktól
szorongatva is elég kellemetlen helyzetben vannak. És ha most még hátba
kapja őket a ház testőrsége, nem sok esélyük marad. Valószínűleg
kardélre hányják őket, mielőtt magyarázkodni próbálnának.
És persze Bredanék ahhoz is túl ostobák, hogy egyáltalán
magyarázkodni próbáljanak.
Lentről eget verő ordítozás harsogott. Egymásnak csapódó pengék
csendültek.
Calver gyanította, hogy az ő sorsa sem lesz fenékig tejfel, ha majd
véget ér a felfordulás. Máris a szeme elé képzelte a kínzóeszközöket, s a
látomás megtízszerezte az elszántságát.
Marcona őrzőjére pillantott.
– Kétszáz zhíli aranydukát – mondta halkan.
– Mi? – recsegte a fekete.
– Ennyit fizetek, ha futni hagysz…
A Joel nevezetű fickó zordan elvigyorodott.
– Mennyit fizetsz, ha megöllek… és nem kell heteken át a
kínzókamrában jajveszékelned?
– A démon! – sikoltott fel Calver, elnézett fogva tartója válla fölött, és
kimeresztette a szemét félelmében.
A fekete elég ostoba volt ahhoz, hogy bevegye ezt a gyermeteg cselt.
Odakapta a fejét.
Calver felrántott térdével tökön rúgta a fickót, és lekapta a fejét,
nehogy a penge megvágja a torkát. Aztán kétszer-háromszor is gyomron
vágta meghökkent ellenfelét, és elgáncsolta. Ha lett volna nála kard,
nyomban elvágja a torkát, így azonban csak fejbe rúgta. Kétszer is.
– Ez az! – rikkantotta Calver, és a fenti emelet felé szökött.
A háta mögött még mindig hallotta a harci zajokat. És egy pillanatra
ismét lelkifurdalása támadt. De csak egy pillanatra.
Aztán máris futott felfelé a lépcsőn.

Négy hatalmas szökelléssel felért a legfelső szintre; már alig volt

nyoma a víznek. A megölt varázsinas hullája ott hevert a rádőlt polc és a
pergamenek alatt. Nem mozdult.
Ám volt még valaki a helyiségben, akire Calver egyáltalán nem
számított. Az az ősz szakállas, mocskos hálóinges vénember kaparászott
a ledőlt polc mögötti falnál, aki a vele szomszédos cellában raboskodott;
az a háborodott aggastyán, aki félóránkénti precíz rikoltozásával az idő
múlását jelezte.
– El az útból, vénség! – ordította Calver dühösen, és meg sem próbálta
végiggondolni, miként kerülhetett ide az öregember. Tudta, ha
végiggondolná a helyzetet, nagyon csúnya következtetéseket vonhatna le.
Úgyhogy inkább nem gondolkodott…
– Félre az…
A fal egy köve félretolult, és egy homályos, négyzet alakú nyílás tárult
fel; körülbelül alkarnyi hosszúságú lehetett egy-egy oldala. Az öreg
remegő kézzel benyúlt ebbe a titkos rekeszbe, és diadalittasan felnevetett.
Aztán Calver felé fordult, és hátborzongató szemeket meresztett rá.
– Pious Petrius vagyok! – rikoltotta háborodottan, és a fal rejtett
fülkéjéből egy pókhálós aranyláncot halászott elő. A lánc nem egy ritka
szövésű, vékonyka holmi volt, hanem egy egészen különleges ékszer.
Egymáshoz fűzött, ujjnyi széles, négyzet alakú lapok alkották, amelyek
vastagsága fél centi lehetett. Minden négyzetre mintákat véstek, s a
minták közepén apró, színes drágakövek csillogtak a legkülönbözőbb
elrendezésben. A négyzetlapok egy nyolcszög alakú medálba forrtak
össze, amely szintén aranyból készült, s amelynek mintázata nyolc darab,
borsónyinál is nagyobb, csiszolt smaragdot tartott fogva. Az öreg
felemelte ezt a csodás ékszert, és a nyolcsmaragdos medált Calver felé
fordította.
– Engedelmeskedj nekem!
– Ugyan már, te húgyagyú! Lecsavarom azt a kajla…
Az öreg Calver felé suhintott az aranylánccal.
– Engedelmeskedj!
Calver ki akarta röhögni!
Ehelyett térdre roskadt, alázatosan meghajtotta a fejét, és azt mondta:
– A szolgád vagyok mindörökké, nagyuram.
Nem tehetett mást. Mágia hatása alatt cselekedett.
– Kövess! – harsogta a vénség, és reszketeg lábakkal elimbolygott a
térdelő Calver mellett.
– Igenis, nagyuram – motyogta Calver holtra rémülten, és követte.

Az előbb megfektetett, összerugdosott néger szembe jött velük.

Felordított, amikor megpillantotta őket, és a száját is eltátotta.
– Kövess engem! – rikoltott rá a vénség, és homlokon legyintette a
súlyos aranylánccal.
– Igen, mester! – kiáltotta a fekete fájdalmasan, és eldőlt, mint egy
zsák. Az ütéstől eszméletét vesztette.
A vénember megvakarta csapzott, zsíros haját.
– Hm – mondta.
– Igen, én is azt hiszem, hogy „hm” – készségeskedett Calver, és ott
toporgott az öreg mögött.
– Utánam! – harsogta a vénség, és a medált úgy tartva maga elé,
mintha valami fáklyát vinne, lerohant a lépcsőn. Csak kétszer csuklott
össze alatta a lába eközben, de mindkétszer talpra állt.
Calver hűségesen követte.
Futni! Rohanni! Menekülni! – ezt lüktette az agyában minden kósza
gondolat; ám az akaratát nem ő uralta. Bármire gondolt is, bárhogy
rettegett is a rá váró eseményektől, nem tehetett mást, kénytelen volt
követni a vénséget.
A lentebbi szinten még javában dúlt a harc. Bredan, Norgdri és Reginar
a hátukat egymásnak vetve hadakoztak a csontvázak ellen, és a
meggypiros átalvetős testőrök ellen. Ám ugyanakkor az őket támadó
testőröknek rá kellett döbbenniük, hogy a csontvázharcosok ugyanúgy
támadják őket is, mint a behatolókat. És ahhoz, hogy Quillagron és
emberei hozzáférhessenek Bredanékhoz, át kellett verekedniük magukat a
csontvázharcosokon.
Iszonyú küzdelem dúlt. Chaini és két testőr a földön hevertek, a
csontvázharcosok száma négyre fogyatkozott, és Reginar meg Norgdri is
több sebből vérzett. Ám minden csoport keményen tartotta magát.
A vénember – a mögötte cidriző Calver kíséretében – épp akkor
érkezett, amikor Quillagron és a testőrök a csontvázaktól fenyegetve
összecsaptak Bredanékkal.
– Elég ebből! – rikoltotta a vénség. – Csata leáll!
– Petrius! – bömbölte Quillagron. – Pious Petrius!
– Csontritkulás! – sipította a vénember, és a csomóra fogott
aranylánccal a hadakozók felé csapott.
És ekkor, mintegy varázsszóra, a csontvázharcosok elernyedtek, és
nagy halom csontkupaccá hullottak össze.
Quillagron és emberei döbbenten bámultak a jövevényekre. Bredannak
még mindig habzott a szája, és még tartott nála a berserker őrület. A
csonthalmokat csapkodta a kardjával, aztán felbődült, és nekirontott a
hozzá legközelebb álló testőrnek. Két csapással levágta a védekezésre
képtelen fickót, és diadalmasan felbömbölt. Quillagront szemelte ki
következő áldozatául.
Az ezüstvértes fickó azonban kivédte a támadását, és ő is vad
csapásokat eresztett meg.
– Arcra! – sipította a vénember, és ismét meglengette a marokra fogott
láncot.
– Hasra! – kiabálta dühösen Calver. – Alázkodjatok meg a mester előtt,
barmok!
A csata azonnal abbamaradt. Bredan ájultan esett össze, a többiek arcra
borultak, Quillagron pedig letérdelt, és fejet hajtott mestere előtt.
– Ki parancsol nektek? – rikoltotta a vénség.
– Te, nagyuram! – harsogta Calver, és a többiek utána mormogták:
– Te, nagyuram.
– Ki az uratok?
– Pious Petrius!
 – Ki vagyok én?
– Pious Petrius!
– Törjétek be az ajtót!
– Igenis, nagyuram!
Quillagron, Norgdri, Reginar és mindenki más egyszerre lódult az ajtó
felé, amely valószínűleg Petrius belső szentélyébe nyílt. Fegyverrel és
vállal estek neki, és nyomták, verték, taszították.
Az ajtó azonban meg sem rezdült a csapások alatt.
– Ja?! – sipította a vénség. – Az én mágiám védi! El az útból!
Aztán jóformán meg sem várva, hogy szolgái engedelmeskedjenek, az
ajtó felé fordította a medált, és értelmezhetetlen varázsszavakat harsogott.
Az ajtó feltárult.
– Befelé! – nyekeregte az öreg.
– Utánam! – harsogta Calver, és a többiekkel mit sem törődve, halált
megvető bátorsággal elsőként nyomult be. Valószínűleg valamiféle
varázslat hatása alatt állhatott.
A helyiség – a torony átmérőjéből adódóan – semmivel sem lehetett
nagyobb, mint a fölötte lévők, mégis, valami csoda folytán ötször
akkorának tűnt. Hatalmas teremnek, amelynek legszélesebb része szemre
a negyven-ötven métert is meghaladta. Hogy miféle tértágító varázslattal
vagy más praktikával érte el ezt a hatást a torony készítője, azt nem
lehetett tudni, ám az egyből látszott, hogy nem is egyetlen szobából áll,
hanem jóval több helyiségből. Két ajtó is nyílt a két oldalsó falon.
Calver egy műhelyszerű helyiségbe érkezett, amelynek munkaasztalán
fortyogó lombikok, szárított növények, kődarabok, apró fiolák,
szakadozott pergamenek, íróeszközök, nehezékek és ökölnyi
ezüsttömbök hevertek káprázatos összevisszaságban.
A terem közepén egy ezüstporral kirajzolt nyolcszögben, az erezett,
hófehér márványpadlón egy meztelen női test hevert; Calver azonnal
felismerte. A tetoválásáról.
Szqülla volt az!
Holtan.
Vagy csak eszméletlenül?
A nyolcszög túloldalán pedig egy feldühödött varázsló ölnyi nagyságú
tűzcsóvát lengetett a kezében. Ugyanúgy nézett ki, mint a toprongyos
vénember, csak éppen ő bordó bársonyzekét, aranyszálakkal hímzett
szilvakék nadrágot és vajsárga inget viselt, jólfésült volt, s ápolt
kecskeszakáll díszítette álla hegyét.
A behatolók felé hajította a tűzcsóvát.
 – Ááááááááááá! – üvöltötte Calver, és hasra vetette magát.
A lángcsóva kétméteressé dagadt, mire a bejáraton betódulóknak
csapódott. A földre vetődő Calver épp csak megpörkölődött a hőségtől,
de a mögötte tipródó két zsoldos szabályszerűen lángra lobbant, és a
márványpadlón vergődve próbálta eloltani magát. Az egyiknek még
időben sikerült. A másik szénné égett.
A varázsló újabb tűzcsóvát készült hajítani. Ekkor azonban rikoltva
beugrott az ajtón a toprongyos öreg, és lángoló hajával és füstölgő
szakállával mit sem törődve, a lánccal és a medállal a kezében vad
varázslásba kezdett. Artikulálatlan szavak hagyták el a torkát, és a szeme
őrületesen izzott.
Jól öltözött hasonmása rá hajította következő tűzcsóváját. Ám az öreget
immár erős mágia védte, amely eltérítette a lángokat. A tűzbomba a
bejárat melletti falnak csapódott, és összekormozta a világító, hófehér
falakat. És ugyanakkor az öreg gyér hajzatán is kialudtak a lángok; csak
szürke füstnyelvek maradtak.
A vénség máris visszavágott; nyolc zöldeskék villám csapott ki
sercegve a medál nyolc smaragdjából, keresztülcikázott a levegőn, és
körbetáncolta a meglepett hasonmást. Azonban azt is valamiféle mágikus
erőtér védte, mivel a villámok csak cikáztak és sercegtek körülötte, de
nem tudtak kárt tenni benne.
Ennek ellenére a jól öltözött Pious Petrius körvonalai megremegtek, és
helyén egy pillanattal később Yaswaha, a félelf varázsló jelent meg. A
szeme veszedelmesen villogott.
Calver valami olyasmire számított, hogy a dundi félelf gúnyosan
felröhög, de nem ez történt; az illető állta ugyan a sarat, de meglehetősen
ijedtnek látszott.
A vénség viszont egyre jobban felélénkült.
– Eljött a leszámolás órája, Yaswaha! Pokolra küldöm ocsmány, fekete
lelkedet!
A medál smaragdjaiból újabb villámok sercegtek elő, és ezúttal jóval
közelebb cikáztak a félelfhez, mint előző alkalommal. És az öreg máris
újra harsogta előző varázsszavait.
Calver gyűrűző mozgással oldalra kúszott, majd ügyesen a vénség háta
mögé került.
– Hajrá! – buzdította a toprongyot, aki még most is uralta az akaratát.
Vagy legalábbis akaratának java részét. – Nyírd ki a rohadékot!
A vénség elengedett egy újabb villámköteget. A félelf hátraugrott, és
megfordult. A tágas terem túlsó vége felé szaladt.
 Calver diadalmasan felröhögött.
– Fut a gyáva! Nézzétek, hogy fut! Mintha magamat látnám!
Az öreg elengedett egy újabb villámcsomagot; ám a zöldes kisülések
nem követték a menekülőt, ugyanott cikáztak, ahol az előzőek.
Egy láthatatlan erőtérfal állta az útjukat.
Calver azt hitte, hogy a félelf a terem oldalain lévő két ajtó
valamelyikén át próbál távozni, de nem ez történt. A két ajtó vonalán túl
egy zöldesen derengő oszlop emelkedett. Látszatra ugyanolyan oszlop
volt, mint a többi, amely a magas mennyezetet tartotta, ám ez a többivel
ellentétben áttetszőnek tűnt, és alig érzékelhetően, zöldesen lüktetett.
A menekülő, anélkül, hogy egyetlen pillantás erejéig is visszafordult
volna, egyenesen belerohant ebbe az oszlopba.
Az oszlop zölden felvillant.
Yaswaha eltűnt, mintha az oszlop nyelte volna el!
És szinte ugyanabban a pillanatban a medálból előcikázó villámok
átégették azt a láthatatlan falat, amely korábban a félelfet védelmezte, és
tovább cikáztak a zöld oszlop felé. És amikor a villámok belefúródtak az
oszlopba, smaragdszínű lángok csaptak fel belőle, és koromfekete fűst
szökkent a mennyezet felé.
– Átkozott! – rikoltotta az öreg, és kerge bakugrásokkal megkerülte a
nyolcszögben heverő, meztelen lányt. Egyenesen a zöld oszlophoz
szökdécselt nevetséges, pipaszár lábaival, és röpködő, mocskos fehér
hálóingében. Vadul hadonászott, de nem varázsolt, hanem csak dühösen
gesztikulált.
Aztán dühös ordítással ő is beugrott az oszlopba, és eltűnt a bámulók
szeme elől.
Calver úgy érezte, mintha az a láthatatlan marok, amely eddig
szorította volna az agyát, most simogatni kezdené.
Újra ő rendelkezett saját akaratával.
Hirtelen megélénkült, és felugrott a padlóról.
– Vissza! – ordított rá a dermedten álló Quillagronra. – Különben nem
állok jót magamért! Én Pious Petrius hűséges szolgája vagyok! Halál fia,
aki bántani mer!
Mintegy varázsütésre értetlen ordibálás tört ki.
– Mi volt ez?
– Mi történt?
– Ki volt ez? Ki ez?
Quillagronon kívül négy testőr nézett farkasszemet Norgdrival,
Reginarral és az éledező Bredannal.
 Quillagron dermedten állt, szemében különös fények villantak.
– Petrius visszatért – motyogta, és nagyon csúnyán meredt a társaira.
Az egyik testőr a féltérden morgolódó Bredan felé ugrott.
– Öljük meg a mocskokat!
Reginar védte ki a társának szánt csapást, és félrerántotta Bredant.
– Elég! – harsogta Quillagron. – Elég!
Közbe akart lépni, ám ekkor ismét megdermedt. És a szökni készülő
Calver is azt érezte, hogy az agyát simogató marok ismét keményen
összeszorul.
– Pious Petrius! – üvöltötte rémülten.
A smaragdszínű oszlopból az öregember bukkant elő a lánccal és a
medállal a kezében. A szakálla és a haja maradványa még mindig
füstölgött.
– Itt vagyok – rikoltotta.
A medált a bal hóna alá szorította, és mindkét kezével megdörzsölte az
arcát, mintha mosdana. De nem volt víz a közelében. S ahogy szétkente
az arcán a kormot, csak még hátborzongatóbb lett a külseje.
Egy hosszú pillanatig ott állt az oszlop smaragdszínű fényében,
kidüllesztette beesett mellét, s olyan pózt vett fel, mint egy testépítő
művész, aki mutogatni akarja vaskos bicepszét.
– Itt vagyok! – recsegte. – Újra itt vagyok!
Aztán háborodott pillantása az ezüstporral kirajzolt nyolcszögre esett, s
tekintetében szánalom, rémület és aggódás keveredett.
– Leányom! Szqülla! Drága teremtményem!
Vadul a nyolcszöghöz rontott, és nevetséges, idétlen mozdulatokkal
rugdosta szét a formát alkotó ezüstport. A következő pillanatban
beugrott, és megpróbálta a karjaiba kapni a tehetetlen lányt. Azonban
egymaga túl gyenge volt ehhez.
– Segítsetek! – nyekeregte.
Calver máris lódult, ám valaki más sokkal gyorsabb volt nála. Norgdri
szökellt el Calver mellett, és mire a negyedvér gilf rádöbbenhetett volna,
hogy a társa mire készül, a nomád lendületből csapott le a szablyájával az
előre hajló vénség derekára, és elnyírta a gerincét.
– Ezt Khojetanért! – ordította Norgdri. Kirántotta a szablyáját, és
ezúttal az oldalra hanyatló vénember jobb karjára csapott. – A Fekete
Oroszlánokért! Az öcsémért! A mesteremért! A királyomért!
Norgdri újra és újra lecsapott. Először a vénség két karját vágta le,
aztán a vérében fetrengő öregember nyamvadt testét vágta, kaszabolta,
ahol érte, és közben sértéseket és érthetetlen jelszavakat ordítozott.
 Szqülla, akit az öregember visszaejtett a márványpadlóra, még mindig
élettelenül hevert ott. Halvány bőrére bőségesen fröcsögött a vénség vére.
Azon pillanatban, amikor Norgdri végül lecsapta véresre kaszabolt
áldozata fejét, egyszerre két dolog történt. Megszűnt a markolás Calver
agyában, s ugyanakkor olyan rémisztő üvöltés harsant fel valahonnan a
mélyből, amitől a markolásból kiszabadított agy nyomban megremegett.
Quillagron késve ugrott oda, és egy hatalmas lökéssel messzire
taszította a begőzölt nomádot.
Lentről újabb és újabb sikolyok, őrjítő üvöltések, morgások
hallatszottak. És az egész építmény alapjaiban remegni látszott.
– Mit tettél?! – bömbölte a testőrök ezüst vértes kapitánya dühödten. –
Megölted Pious Petriust!
– Megérdemelte a halált! – ordította vissza Norgdri. – Ezerszeres halált
érdemelt volna!
Az egész torony rengett az iszonyatos üvöltésektől és bömbölésektől.
– A démonok! – üvöltötte az egyik testőr, és térdre hullott. – Jönnek…
Petrius démonai!
– Badarság – motyogta Calver, és csaknem összecsinálta magát
rettegésében.
Látta, ahogy Bredan és Reginar az előtérben Chaini mozdulatlan teste
fölé görnyednek. Azt vizsgálgatták, él-e még. Ahogy felegyenesedtek,
látszott rajtuk, hogy már nem segíthetnek.
Chaini, a csonka kezű kis tolvaj bevégezte.
– Meghalunk mind! – üvöltötte egy másik testőr, és össze-vissza
rohangált.
Norgdri ordítva, felemelt szablyával rontott Quillagronra. Az óriás
hihetetlen reflexszel félrecsapta a pengét, és ökölbe szorított baljával úgy
vágta képen ellenfelét, hogy annak szertefröccsent az orra vére.
– Megöllek téged is! – üvöltötte a nomád. – Halál Petrius kutyáira!
– Menekülj, te barom! – harsogta Quillagron, és mintha csak megijedt
volna ellenfelétől, megperdült, és döngő léptekkel a smaragdszínű oszlop
felé rohant. – Mindjárt itt lesznek a démonok!
A földöntúli üvöltések, morgások, dübögések egyre közelebbről, egyre
hangosabban, egyre vérfagyasztóbban hallatszottak.
– Miféle démonok? – kiabálta Reginar. Aztán döbbenten meghátrált. –
Úristen! Úristen!
Ő már látta azokat az idomtalan, fekete szörnyetegeket, amelyek
egymást taszigálva, bömbölve tolongtak felfelé a lépcsőn.
Reginar sikoltva iramodott meg befelé a helyiségbe, és magával
rángatta a lábát megvetve védekezni szándékozó Bredant is.
– Gyere, te marha! Semmi esélyünk!
Bredan röpke habozás után engedelmeskedett; ő is látta, hogy
tucatszám érkeznek az üvöltő, kétméteres, kecskeszarvas démonok. És ki
tudja, mennyien tolonganak még az első tucatok mögött.
Calvert nem kellett biztatni. Úgy hitte, Quillagron tudja a menekülési
utat, és nem akart lemaradni tőle. Egy pillanat alatt utolérte egykori
mesterét, és bár nem nézett hátra, az üvöltözésből úgy vélte, hogy a
testőrök és a társai is mögötte loholnak.
– Merre?! – kiáltott rá Quillagron-Gradoranra.
A hatalmas termetű harcos azonban válasz helyett egyszerűen csak
belerohant a zöldesen lüktető oszlopba. Körvonalai egy pillanat alatt
kifakultak.
– Esthewar, segíts! – sikoltotta Calver, és a szeme elé kapta a kezét,
miközben ő is az oszlopba ugrott.
Érezte, ahogy csiklandós, viszketős bizsergés burkolja be egész testét, s
szeme előtt zöldes csillagok szikráztak. Aztán minden émelyegni kezdett
előtte, és heveny hányinger tört rá. Pörgött, forgott, repült, zuhant.
De csak egy pillanatig.

Calver csupán egy szívdobbanásnyit utazott a nagy zöld semmiben, és

hamarosan valami puhaságot érzett a talpa alatt. A puhaság
megkeményedett, és ő térdre esett.
– Vigyázz! – ordított a fülébe valaki közvetlen közelről, és Calver
nagyon vigyázott. Csak az első pillanatban azt nem tudta, hogy mire.
Aztán hirtelen tudatára ébredt annak, hogy egy tágas kőcsarnokban áll
egy lángoló kandalló előtt, és szinte karnyújtásnyira tőle Quillagron négy
láncinges harcossal vív élethalál harcot.
Calver a kardja után kapott; és eközben az a kellemetlen érzés kerítette
hatalmába, hogy fegyvertelen.
Nem tévedett.
Egy penge suhant a homloka felé, és Calver épphogy lekapta a fejét.
Ujjai természetesen üres kardhüvelyt tapintottak az oldalán.
Quillagron vadul vagdalkozott, iszonyatos erővel védte ki a csapásokat,
és meghátrálásra késztette Calver támadóját.
– Védd magad! – üvöltötte.
Mielőtt Calver válaszolhatott volna, valaki amúgy emberesen hátba
taszította.
Első pillanatban azt hitte, az egyik ellenfél került valahogy a hátába, de
aztán sajgó derékkal konstatálta, hogy csak Reginar érkezett – a
kandallóban ropogó lángok közül. Ennek ellenére Reginar egyáltalán nem
lángolt.
És mielőtt Calver észbe kaphatott volna, már érkezett Bredan is, őt
pedig gyors egymásutánban négy meggypiros átalvetős testőr követte.
Valahonnan a távolból riadóra serkentő kürtszó harsogott. A közelben
lábak dobogtak.
Quillagron levágta egyik ellenfelét; a fickó eldőlt, torkából patakzott a
vér. Társai visszarettentek az új ellenfelek láttán, ám nem sokkal később
ők is erősítést kaptak. Legalább két tucat láncinges fegyveres tódult be a
nagy terem túlsó ajtaján, és egy másik ajtón kiabáló, felháborodott
kukták, inasok és más cselédek is érkeztek; olyan eszközökkel a
kezükben, amiket hamarjában fel tudtak ragadni.
És alant még mindig harsogott a kürt; még egyre több láb dobogása
hallatszott.
Bredan volt az első, aki Quillagron mellé ugrott, és iszonyatos
csapásokkal szorította vissza a támadóikat. Aztán Reginar és a testőrök is
észbe kaptak, és ahelyett, hogy egymással torzsalkodtak volna, a közös
veszély ellen fordultak.
Calver először jobbra ugrott, aztán balra próbált menekülni, de minden
ajtón át újabb és újabb fegyveresek és szolgák özönlöttek be. Már vagy
hatvanan fogták gyűrűbe őket.
Azonban Pious Petrius testőrei válogatott, kivételes képességű
harcosok voltak, s ha verekedni kellett, Bredant és Reginart sem kellett
félteni. Quillagron pedig, aki talán egy fél fejjel még Bredan fölé is
magaslott, olyan volt, mint a halál angyala. Most már nem védekezett,
csak támadott. Csapásai elől meghátráltak az ellenfelek, akik pedig nem,
azok elhullottak.
– Csülökre! – ordította Bredan, és most már mindkét kardjával
vagdalkozott.
Ő sem védekezett, fogcsikorgatva törtetett előre, és levágott mindenkit,
aki valamelyik pengéje elé került.
Calver tudta róla, hogy bal kézzel is ugyanolyan jól forgatja a kardot,
mint a jobbjával, s azt is tudta, hogyha elkapja a harc heve, semmi és
senki nem tudja megállítani. Bredan vérgőzös berserkerré válik, és szinte
az eszét is elveszti tombolása közben.
Bár az első percekben rengeteg ellenfelet levágtak, a teremben lévők
száma egyre csak gyarapodott.
És épp akkor, amikor Calver felkapta a földről az első halott elejtett
kardját, a teremben lévők száma még kettővel gyarapodott.
A több sebből vérző, betört orrú Norgdri érkezett – egy meztelen
teremtéssel a vállán!
Szqüllát hozta!
Calver dühösen csapott frissiben szerzett kardjával a nomád felé, de
nem merészelte eltalálni.
– Megőrültél! – sikoltotta. – Ez megöli mindegyikőnket! Miért nem
hagytad ott a démonoknak?!
Norgdri olyan morduló-szisszenő hangot hallatott, mint egy puma,
aminek a farkába haraptak.
A tekintete láttán Calver inkább nem firtatta tovább a kérdést. Más
miatt kezdett aggódni.
– A démonok?!
– Nem léphetnek át a térkapun – sziszegte Norgdri még mindig
bizalmatlanul, és ellépett a kandallótól, nehogy a lángok belekapjanak az
eszméletlen lány lelógó hajába.
A hatalmas terem közepén iszonyatos harc dúlt. Quillagronnal és
Bredannal az élen, Calver társai szinte ékként fúródtak a szemből érkező
fegyveresekbe, és szörnyű rendet vágtak közöttük. Legalább húsz hulla
hevert már a környékükön, s ők mindössze egyetlen embert vesztettek; az
egyik testőrt. Mivel a támadóik zömében már inkább szolgákból álltak,
nem képzett harcosokból, úgy tűnt, Bredanék elsöprik ellenfeleiket, hiába
vannak azok számbeli fölényben.
Calver nem nyugodott meg egészen, de a harc izgalma rá is átragadt.
Azt sem tudta, merre menekülhetne.
Azt találta legjobb megoldásnak, ha újonnan szerzett kardjával a
kezében a társai által alkotott ék végében helyezkedik el; védi a hátukat.
Épp megindult feléjük, amikor az egyik oldalajtó kitárult, és egy
szakasz bronz mellvértes, alabárdos palotaőr rontott be rajta. Egy díszes
kardal hadonászó, aranyozott páncélt viselő, tagbaszakadt férfi vezette
őket, akinek a sisakja két oldala zhíli stílusú, aranyszínű szárnyakat
formált. Épp oldalba kapták volna Reginarékat, ha Calver rájuk nem
ordít.
– Vigyázz!
Reginar két kukta kinézetű fickóval hadakozott, és épphogy ki tudta
védeni a páncélos lovag támadását, de a rázúduló hatalmas tömeg
elsodorta.
Gigászi kavarodás támadt. Quillagron valahogy a lovag elé keveredett,
és a két óriás vad elszántsággal csapott össze. Az egyik alabárdos Calvert
szemelte ki áldozatának, és fegyverét lándzsaként előre szegezve rontott
rá.
Így hát Calver nem nézhette tovább páholyból a nevezetes küzdelmet.
Fürgén félreugrott a hasa irányába lendülő penge elől, és oldalról
rácsapott az alabárd nyelére. Azt remélte, hogy el tudja vágni a másfél
hüvelyk vastag rudat, de a kardja – egy meglehetősen vacak és életlen
penge – lecsúszott oldalra. Arra jó volt a csapása, hogy kibillentse
támadóját az egyensúlyából, másra nem nagyon.
A fickó azonban gyakorlott harcos volt; egy szempillantás alatt
visszanyerte az egyensúlyát, megvetette a lábát, és félköríves csapást írt
le – a fegyver bárdrészével célozva meg ellenfele mellkasát.
Calver felszisszent, és helyből akkorát szökkent hátra, amekkorát egy
közönséges halandó maximum nekifutásból tudna ugrani.
– Esthewar vérére, ez…
A fickó zhíli nyelven sziszegett valamit, elszántan jött előre, és ismét
feléje csapott. Ezt már Calver sem vette tréfára. Nem sokszor harcolt még
életében szemtől szemben, és voltaképpen teljesen tapasztalatlan volt az
efféle hadviselésben.
Ismét elugrott a csapás elől, és csak vaktában vágott oda a kardjával;
persze, hogy nem talált.
Ijesztésképpen vágott még kettőt maga elé a levegőbe, de mivel az
alabárdosnak esze ágában sem volt megijedni, Calver ijedt meg. Már csak
azért is, mivel a fickó olyan ügyesen böködött, csapkodott felé és terelte
maga előtt, hogy a fiatal kölyök kezdett beszorulni a sarokba.
– A francba!
Jobbra cselezett, és amikor az alabárdos „megette” a cselt, Calver balra
kitört, és a kandalló felé futott, ahol Norgdri egy másik alabárdossal
hadakozott. A nomád nem tudott elszökellni a döfések elől, lévén hogy az
ájult Szqüllát cipelte a bal vállán. Keményen megvetette a lábát, és a
jobbjával olyan ördöngösen forgatta a szablyáját, hogy az alabárdos a
közelébe se kerülhetett.
Calver feléje rohant, és remélte, hogy a nomád képes lesz elbánni
egyszerre két alabárdossal is.
Azonban Norgdri ellenfele, látva a feléje rohanó fiatal fickót, azt
hihette, hogy Calver a meztelen nőt cipelő férfi segítségére akar sietni –
vagyis oldalba támadni őt. Rémülten felhorkant, és megpróbálta maga elé
rántani az alabárdját, hogy Calver egyenesen belerohanjon.
Calver persze időben kitért, hiszen esze ágában sem volt ismét harcba
bocsátkozni. Norgdri viszont élelmesen kihasználta ellenfele figyelmének
megoszlását, és egy kegyetlen vágást helyezett el az alabárdos nyakán, a
mellvért végződése fölött. Vér spriccelt elő, és az alabárdos a nyakához
kapva megtántorodott.
Elejtette fegyverét.
Calver egy ügyes csellel átkeveredett a nomád túloldalára, így az őt
üldöző alabárdos Norgdrival került szembe. És amíg ezek ketten
összecsaptak, Calver váratlan sugallattól vezérelve az övébe tűzte az
életlen kardot, felkapta az elejtett alabárdot, és úgy döfte combon vele
Norgdri új ellenfelét, hogy a fickó alól menten kiszaladt a láb.
Remek döfés volt!
Az persze már más kérdés, hogy Calver igazából a fickó nyakát célozta
meg, csak éppen elszámította a fegyver súlyát, és nem bírta megtartani.
A célnak azonban ez is megfelelt, mivel Norgdri két gyors csapással
bevégezte a munkát. Hirtelen mindketten ott maradtak ellenfél nélkül.
– Óvj engem! – sziszegte a nomád, és óvatosan lefektette Szqüllát a
válláról a kőpadlóra, és a lány fejét felpolcolta az egyik hulla derekára.
Gyengéden pofozgatta; de tényleg csak gyengéden. Érinteni is alig
merte.

A terem közepén a tetőfokára hágott az izgalom. Már legalább

negyvenen hevertek holtan vagy sebesülten, és az elesett testek valóságos
torlaszt képeztek Bredanék körül.
Amíg Calver az alabárdosokkal kergetőzött, Quillagron már lecsapta
aranysisakos ellenfelét, és most a katonákat öldökölte. Reginar fél térden
pihegett, az oldalából ömlött a vér, és a Petrius-ház egyik testőre védte őt
– mintha régi bajtársak lennének – az ellenfelektől.
Az ellenfelek számbeli fölénye még most is nyomasztó volt, és hiába
csak harcképzetlen szolgák maradtak, a maroknyi csapat tagjai egyre
fáradtabban mozogtak.
És mintegy a helyzet megpecsételéseként ugyanazon az ajtón át,
amelyen korábban az aranysisakos lovag és az alabárdosok berontottak,
most újabb vendégek érkeztek. Egy peckes tartású, magas, vékony alkatú,
ősz hajú férfi egy szál vívótőrrel, vértezet nélkül. És mögötte tíz-tizenkét
marcona zsoldos, számszeríjjal a kezükben.
Az ősz hajú férfi – ruházatából és ékszereiből ítélve – valami magas
rangú nemes úr lehetett.
A ház ura, vagy valamely vendége?
– Vissza! – kiáltotta ez a nemes úr, és parancsszavára a szolgák és a
megmaradt harcosok fokozatosan elhátráltak. Voltak persze, akik a nagy
hangzavarban nem hallották az érces ordítást, de azok vagy észlelték a
társaik visszavonulását, vagy pedig elestek Bredan és Quillagron csapásai
alatt, mire észbe kaphattak volna.
Az íjászok egy pillanat alatt felsorakoztak a nemes úr mellett, és a
hullahalmok között tömörülő behatolókat vették célba. Megközelítőleg
egy tucatnyi nyílvessző meredt a lihegő Bredanra, Quillagronra,
Reginarra és arra a fickóra, aki a meggypiros átalvetős testőrök közül
megmaradt.
És – ó, mily kínos! – ketten-hárman Calverre és Norgdrira is
rászegezték a számszeríjukat.
Calver fejében megfordult, hogy egy elszánt ugrással visszaveti magát
a kandallóba, amelyen át ide érkezett. Elvégre abból ítélve, hogy Petrius
is oda-vissza közlekedett rajta, ez valószínűleg egy kétirányú térkapu.
Ám ez csak egy kósza gondolat volt…
Egyrészt valószínűleg kapott volna egy vagy két zömök acélvesszőt a
lapockái közé, ha menekülni próbál. Másrészt ki tudja, nyitva van-e még
a térkapu? Be kellene ugrania a kandallóba ahhoz, hogy ezt megtudja…
és lehet, hogy összeégne, mielőtt megtalálná azt a pontot, amelyen
áthatolhatna.
És még ha átjutnia is, hova kerülne? Azok közé a rettenetes démonok
közé, amelyek elől elinaltak.
Így hát Calver egyelőre nem próbálkozott meneküléssel. Nagyot nyelt,
látványos mozdulattal a földre dobta az alabárdot, majd az életlen kardot
is kihúzta az övéből, s azt is lehajította mellé.
– Megadom magam – jelentette be, és arra gondolva, hogy a
számszeríjasok esetleg nem értik a nyelvét, mindkét kezét felemelte.
– Ti is! – recsegte az ősz férfi Quillagronék felé. – Ti is dobjátok el a
fegyvert!
– Vedd el! – morogta Bredan, és a fogát csikorgatta. – Gyere, vedd el,
ha van hozzá merszed!
– Egy szavamba kerül, és teletűzdelnek acélvesszőkkel – mondta a
nemes úr felháborodottan.
– Mallorin gróf! – kiáltotta Norgdri, és mit sem törődve a rászegeződő
nyílvesszőkkel, előrelépett. Bal vállán már ismét ott hordozta a
mozdulatlan, csupasz lányt. – Khojetan nevében! Te tedd le a fegyvert,
térdelj le, és add hódolatodat Szqülla istennőnek!
A nevezett idős úr csodálkozva pillantott oda, és a homlokát ráncolta.
Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy parancsot ad az íjászainak, hogy tegyék
le a számszeríjakat, de aztán ehelyett vadul felnyerített.
 Az emberei vele röhögtek. Zord kacagás volt ez.
– Ki a fene vagy te, hogy ilyen arcátlanságra vetemedsz? – harsogta a
gróf. – Te és a cimboráid betörtök a házamba, megölitek a katonáimat, a
szolgáimat… nagybecsű zhíli vendégemet, s aztán arra szólítasz fel, hogy
én adjam meg magam?
– Norgdri Dodgimiro vagyok! – harsogta a nomád. – A Fekete
Oroszlánok megbízottja! És akit a vállamon hordozok, maga Szqülla, a
khojetanok istennője! Nem én kérem, hogy tedd le a fegyvert, hanem az ő
nevében parancsolom!
– Arcátlan tacskó! – sziszegte a gróf. – Lőjétek le!
– Ez itt Szqülla, a Megölhetetlen! – harsogta Norgdri. – Halál fia, ki
fegyvert emel rá!
– Ne csak a seggét mutogasd! – sziszegte Calver idegesen, miközben
részben a nomád takarásába húzódott. – Hadd lássák az arcát is!
Bár a gróf az előbb már kiadta a parancsot, emberei mégis haboztak
kilőni a vesszőket.
Szqülla nevének említése nagy hatással volt rájuk. Bizonytalanul
pislogtak urukra.
A gróf is habozni látszott.
– Adjátok meg magatokat, vagy meghaltok… – kezdte fenyegetően.
– Várj! – kiáltotta Quillagron, és kiütötte mindkét kardot a tétovázó
Bredan kezéből. Reginarra és társára pedig szigorúan ráförmedt. –
Dobjátok el!
Ő maga is engedelmeskedett.
Norgdri azonban nem hajította el a görbe szablyát.
– Mallorin gróf! Hódolj be elsőként Szqüllának, vezesd a harcosaidat a
zhíli kutyák ellen, és te leszel a leghatalmasabb úr Khojetanban!
– Utoljára mondom – harsogta a gróf –, dobd el a fegyvert, nomád!
– Nagy esztelenséget cselekszel, ha engem megöletsz! Szqülla
megölhetetlen! Kegyetlen bosszút áll… ugyanúgy elbánik veled is, mint
ahogy Zhília Királynőjét megölte!
– Fürge Calver – motyogta váratlanul a lány, ahogy ott lógott fejjel
lefelé a nomád vállán. – Én… ismerlek téged…
Calver csaknem beugrott a kandallóba ijedtében.
– Ha ismersz, védj meg! – rikoltotta. – Le akarnak nyilazni!
– Lőjétek le azt a bugrist! – parancsolta a gróf. – Meg a másikat is!
– Engem nem kell! – sikoltotta Calver. – Én megadtam magam!
Máris ropogásszerű csattanások hallatszottak, ahogy a számszeríjak
kioldottak. A vesszők azonban sercegve égtek el másfél méterrel Norgdri
orra előtt, mintha egy láthatatlan lángfalba ütköztek volna.

A nomád diadalmasan felordított, és mivel érezte, hogy a lány

megrándult a vállán, óvatosan leemelte a padlóra.
Szqülla bizonytalanul állt egy pillanatig, és értetlenül nézett körül a
nagy teremben. Kétség sem fért ahhoz, hogy a gyilkos vesszők elé ő
húzta a varázsfalat. Tartása, meztelensége egy kiszolgáltatott, ijedt leányé
volt, ám mégis olyan hatalom áradt egyéniségéből, hogy még Calver is
megijedt tőle.
Vajon emlékszik, ki döfte hátba és vágta el a torkát?
Norgdri azonnal fél térdre ereszkedett, és a fejét lehajtotta a lány előtt.
Motyogott valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit.
És hozzá hasonlóan letérdelt a legközelebb álló íjász is. Eldobta a
fegyverét, és odamutatta mindkét tenyerét.
– Térdre! – harsogta Norgdri anélkül, hogy hátranézett volna. –
Mindenki térdre az istennő előtt!
Calver pár lépéssel az ablaknál termett, megragadta a vastag bársony
függönyt, és egy erős rántással leszakította. Aztán letépett belőle egy
kisebb darabot, és Szqülla felé nyújtotta. Amikor a lány értetlenül nézett
rá, ő maga segédkezett ruhaként körbetekerni a mélyvörös bársonyt a
lány testén, hogy elrejtse meztelenségét. Aztán az egyik halott alabárdos
őr övét is elorozta, és a lány derekára csatolta.
Mire ezzel a művelettel végzett, a teremben lévők többsége –
Quillagronék kivételével, természetesen – már valamennyien térdeltek, és
hitetlenkedve suttogtak. Valószínűleg valamennyien felismerték a nemes
arcvonásokat pénzérmékről vagy régi ábrázolásokról.
A gróf dacosan állt, és bár nem térdelt le, nem adott újabb parancsot az
íjászainak, és azokat sem szidta, akik fejüket lehajtva megalázkodtak a
lány előtt.
– Fürge Calver – suttogta alig érthetően a lány –, mi történik? Miért
térdel ez a sok ember?
– Előtted térdelnek – súgta vissza Calver. – Azt hiszik, hogy az úrnőjük
vagy.
– És… az vagyok?
– Jó lenne, ha az lennél! – motyogta Calver. – Viselkedj úgy, mint egy
istennő!
– Istennő?
– Na jó… mint egy királynő. Az a lényeg, hogy higgyenek neked!
Szqülla elgondolkodva nézett rá, és szemében kétségek csillantak.
 – Mindent elmagyarázok – hadarta Calver. – Ám most nincs idő
kérdésekre! Mondd azoknak, akik még állnak, hogy térdeljenek le!
– Miért?
– Azért, hogy letérdeljenek!
– És ha nem engedelmeskednek a kérésemnek?
– Nem is kérned kell, hanem… eh! – Calver legyintett, és ő maga
lépett előre. Megköszörülte a torkát, és legfenyegetőbb hangján harsogta:
– Aki nem hódol be az istennőnek most azonnal, halál fia fél percen
belül! Szqülla nem ad kegyelmet az engedetleneknek! Emlékszik még jól
az árulásotokra!
Calver igyekezett összerakni magában azokat a részleteket, amiket
nemrégiben Norgdritól hallott. Igyekezett nem sületlenségeket mondani.
– Khojetan elárult istennője visszatért, hogy felszabadítsa népét! Ám
ha a nép nem tart vele, megöl mindenkit! Férfiakat, nőket, gyerekeket,
válogatás nélkül! A föld színével teszi egyenlővé Khojetant. Mi az,
Norgdri, mit rángatsz? Tán nem jól mondom?
A teremben egyre jobban felerősödött a suttogás, és már szinte
mindenki letérdelt. A gróf azonban – bár sápadt volt – dacosan
kidüllesztette a mellét.
– Honnan tudhatjuk, hogy ő az igazi Szqülla? – kiáltotta.
– Majd ha a fejed letépi a nyakadról, tudni fogod! – felelte Calver
megvetően. – Térdelj le, és hajts fejet… amíg van mivel!
– Nem egyszer hitegettek már bennünket Szqülla visszatértével –
morogta a gróf. – Honnan tudhatjuk, hogy nem csak egy hasonmás tűnt
fel ismét?
Calver gúnyosan nevetett, aztán felsóhajtott, Szqüllához fordult, és a
válla fölött a gróf felé bökött.
– Tépd le a fejét! – kiáltotta. Majd amikor ráébredt, hogy rosszul adja
ki magát, ha a tömeg azt látja, hogy ő parancsolgat az istennőjüknek,
barátságosan elmosolyodott. – Megtennéd, légy oly szíves, magasságos
istennő?
Szqülla a homlokát ráncolta.
– Miért?
– Mert ellenkezik – mondta Calver. – És mert… mert… Nem
mindegy?! Tedd, amit mondok!
– Hol vagyok? – kérdezte a lány. – Mi ez a hely?
Calver bosszúsan pillantott vissza a válla fölött; remélte, hogy a
térdelők nem észlelték Szqülla bizonytalanságát.
Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a gróf időközben
megadta magát: térdre ereszkedett.
– Ha segíteni akarsz rajtunk és magadon – súgta Calver a lánynak –,
tégy mindent úgy, ahogy én mondom! Később majd mindent
elmagyarázok.
Szqülla bizonytalanul bólintott.
Calver tett egy lépést a térdelő gróf irányába, de aztán inkább rácsapott
Norgdri vállára.
– Esküdj hűséget az istennődnek!
– De hiszen… ezt én már húsz évvel ezelőtt megtettem! Amikor a
Fekete Oroszlánok közé léptem, arra esküdtem, hogy őt szolgálom…
– Most itt az alkalom, hogy személyesen is esküdj! Jó hangosan! – A
többiekhez fordult. – Mindenki esküdjön, aki élni akar!
Barátságosan rámosolygott a grófra, és intett, mintha egy kórust
vezényelne.
– Gyerünk, gyerünk! Mindenki hangosan harsogja ám! Aki csak tátog,
az soha nem nyer feloldozást!
– Szqülla a mi istennőnk! – harsogta Norgdri.
És a teremben mindenki utána kiabálta:
– Szqülla a mi istennőnk!

A szent esküvés megtétele után Norgdri vette át a kezdeményezést, és

az istennő nevében rendelkezett arról, hogy szállásolják el Szqüllát s a
kíséretét. A gróf valamivel nagyobb készséget mutatott az
együttműködésre, mint korábban, de nem sok jó szava volt a
„vendégeihez”. Az emberei pedig, akik félve és tisztelettel pislogtak az
istennőre, igencsak komor szemeket meregettek Quillagronra, Bredanra,
Reginarra és a megmaradt testőrre, akik pár perccel ezelőtt legyilkolták a
cimboráikat, társaikat. A magasabb beosztásúak pedig nem titkolt
megvetéssel meredtek Norgdrira, aki – bár Fekete Oroszlánnak és Szqülla
szolgájának mondta magát – valójában csak egy mosdatlan nomád maradt
a szemükben.
És hogy Calverre hogyan tekintettek? Nos, őt jószerivel észre sem
vették; és ez egyszerre volt jó és idegesítő a fiatal kölyök számára. Már-
már attól tartott, hogy valaki rászól, hogy ugyan, vegyen már részt a
hullák eltakarításában és a takarításban.
Ilyen atrocitásban végül is nem volt része, sőt még a szobájára sem
panaszkodhatott, amit kinyitottak számára. Egy szokványos méretű,
ízléssel és minden kényelemmel berendezett vendégszoba volt a keleti
szárnyban.
 Calver első dolga volt, hogy ellenőrizze a retesz erősségét az ajtón, és
megvizsgálja a bútorokat meg az ablakokat, hogy mennyire biztonságos
ez a hely. Még a falakat is végigkopogtatta, hogy nem tátong valamely
részen egy titkos alagút, amelyből orgyilkosok érkezhetnek, ám az
eredmény megnyugvással töltötte el.
Két idősebb szolgálónő a legcsekélyebb szívélyesség nélkül
megkérdezte, hozzanak-e fürdővizet, de Calver nem érzett különösebb
vágyat a lubickoláshoz.
– Inkább finom fácánsültet hozzatok, egy butykosnyi pálinkát meg
valami igazán minőségi bort. Nehogy valami savanykás lőrével itassátok
az istennő bizalmasát, hé!
Rettenetesen kimerült volt a hosszú nap után és a tagjai még sajogtak
az alig háromnegyed napja kapott rugdosástól, a sok veréstől és az azt
követő erőkifejtésektől, de nem szándékozott éhgyomorral elaludni.
Szomjasan pedig aztán végképp nem.
Társait a vele szomszédos szobákban szállásolták el, Szqüllának pedig
a gróf néhai feleségének hálószobáját nyitották ki a nyugati szárnyban.
Norgdri természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy mellette maradhasson; a
küszöbénél őrködhessen.
Szqülla rápillantott ugyan Calverre, mintha azt várná, hogy ő is a
közelében szándékozik aludni, de amikor a fiatal kölyök nem mutatott
túlzott buzgóságot ez ügyben, nem szólt semmit.
– Majd holnap mindent elmagyarázok – búcsúzott el tőle Calver, s bár
az ő oldalát is számos kérdés fúrta, elege volt a mai napból. Hosszabb
volt ez a nap, mint amilyen máskor egy hét szokott lenni.
Azt sem tudta, hol van – mármint hogy hová jutott át a térkapun
keresztül Pious Petrius házából –, de ez most nem is érdekelte. Sejtette,
hogy valahova Khojetanba érkeztek, Mallorin gróf kastélyába, s ennél
több információ teljesen fölösleges lett volna számára, mivel a Zhíl
Birodalmat és környékét még térképről sem ismerte. Azt is csupán
Norgdri révén tudta, hogy Khojetan évtizedek óta már a Zhíl Birodalom
egyik tartománya. Mi több, pár nappal ezelőttig arról sem volt tudomása,
hogy létezik olyan tartomány vagy ország, hogy Khojetan.
Csak annyit tudott, hogy megpróbáltatásai egyelőre – legalábbis
átmenetileg – véget értek, és ki akarta aludni a fejéből az összes
hülyeséget.
Elege volt mindenből!
Szeretett volna ismét Draxionban lenni, hitelbe vedelni a Zöld
Lóherében, hitelben hálni Dagadt Mariánál, s arról ábrándozni, hogy
betéved egy jó zsíros kuncsaft a kocsmába, akit meg lehet majd fosztani
pár ezüstjétől…
Bár Calver nem akart az elmúlt eseményeken búsongani, némi
elégtétellel és sokkal nagyobb fájdalommal gondolt arra, hogy Draxion
sem lesz már ugyanaz, ha valaha visszatér. Már nem lesz ott a
kiállhatatlan, tenyérbe mászó modorú, közutálatnak örvendő Chaini, hogy
állandóan heccelje, hergelje és kigúnyolja őt. A csonka kezű kis tolvaj
meghalt Petrius házában, s ezóta a démonok már bizonyára cafatokra
tépték és felfalták a maradványait…
Calver nem értette, miért szomorodik el erre a gondolatra; hiszen
gyűlölte a kis tolvajt, és legszívesebben saját kezűleg fojtotta volna meg.
Legalábbis sokszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy adandó
alkalommal lecsapja hátulról egy doronggal, aztán kitekeri a nyakát…
Most mégis valahogy űrt érzett a lelkében; hiányolta egy társa
elvesztését. És nem az fájt neki, hogy végül is nem ő tette hidegre a
felgyűlt fekete pontok ellensúlyozásaként. Egyszerűen csak hiányzott.
Miközben ezen töprengett, visszatért a két szolgáló, és bár nem
fácánsültet hoztak, Calvernek így sem lehetett oka panaszra. A két
hatalmas ezüsttálcán változatos étkek sorakoztak: különféle sültek,
gyümölcsök, sajtok és valamiféle kis golyócskák, amiket Calver első
pillantásra nyúldrazsénak nézett. Egy kancsó vörösbort is kapott, meg
egy vékony nyakú, karcsú üvegcsét, amelyet kékeslila folyadék töltött
meg szinte színültig. A szagáról ítélve valami méregerős pálinka lehetett.
A „méregerős” szó kellemetlen gondolatokat plántált Calver agyába.
– Gyertek csak vissza! – reccsent rá a két nőszemélyre, akik egy
futólagos pukedlizás után ki akartak farolni az ajtón. – Ide, mind a ketten!
Egyetek egy falatot, igyatok egy kortyot! Gyerünk!
A két szolgáló összenézett; nem értették az utasítást. Calver további
magyarázkodás nélkül letépett egy darab húst, és az egyik nőszemély
szájához tartotta.
– Hamm, bekapni!
A nő ösztönösen engedelmeskedett, de zavart ábrázatáról lerítt, hogy
még mindig nem érti a dolgot. Calver nem magyarázkodott. A biztonság
kedvéért mindenből letukmált egy falatot a két kísérleti alany torkán, és
az egyikkel bort itatott, a másikkal pálinkát.
Igen hamar jó lett a hangulat.
– Mi nem vagyunk ám olyan nők – gagyogta a rondábbik, ritkás fogú
némber, aki ránézésre minimum nyolc gyereket szülhetett eddig –, de ha
a fiatalúrnak nem tetszik árulkodni a gróf úrnak, mi maradhatunk még
későbbig is…
– Na, tűnés! – rendelkezett Calver. Ahhoz aztán végképp nem érzett
kedvet, hogy két ilyen gusztustalan cafkát babusgasson alvás helyett.
Bár tudta, hogy léteznek olyan mérgek is, amelyek nem fejtik ki
azonnal a hatásukat, őt már az a tény is megnyugtatta, hogy a két
asszonyság nem esett össze rángatózva az első falatok után. Úgy gondolta
hát, hogy nem retteg tovább házigazdája álnokságától. Ha meg akarja
ölni, találhat más módot is, nem pont mérget.
Éhesen nekiesett a vadmalac sültnek, és az első falatot három-négy
korty pálinkával is lenyomatta. A nedű marta a torkát, és az ízéből ítélve
somból vagy kökényből erjeszthették. Határozottan jobb étvágyat csinált.
Calver úgy belakott, ahogy már régen nem.
Épp az utolsó falatokat nyomatta lefelé fűszeres borral, amikor kattanás
hallatszott; valaki halkan lenyomta a kilincset.
– A fanfba – szuszogta Calver tele szájjal, és az életlen kard után
kaparászott, amit ide is magával hozott. Nem sok kedve lett volna ugyan
tele hassal az életéért küzdeni, de ha a látogatója rossz szándékkal
érkezik, nem lesz más választása.
Quillagron tűnt fel az ajtóban, és Calver ettől olyan ideges lett, hogy
csaknem megfulladt az utolsó korty bortól, és még jobban megszorította
vacak fegyvere markolatát.
– Nyugalom, Kölök! – suttogta a hatalmas termetű fickó, és
hátravetette busa fejét. – Csak én vagyok…
Calver nem vallotta be, hogy tőle több oka van félni, mintha a ház
valamelyik testőre érkezett volna kivont karddal vagy élesre köszörült
késsel.
– Gradoran? – szuszogta idegesen, és közelebb húzta magához a
kardját. – Mit akarsz?
– Beszélnünk kell, Kölök!
– Épp lefeküdni készülök – dörmögte Calver elutasítóan –, és majd
szétveti a fejemet az álom! Beszéljünk inkább holnap!
– Most fogunk beszélni.
– Iszonyatos napom volt! – tiltakozott Calver.
Quillagron-Gradoran azonban nem foglalkozott az ellenvetésekkel.
Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és a vaskos reteszt is rátolta.
Calver még a száját is eltátotta, és gyanakodva pislogott.
– Ha azt hiszed, van valami közöm az áruláshoz… – kezdte rémülten,
aztán megköszörülte a torkát. – Nem én adtalak fel a helytartónak.
A férfi ezt nem értette.
 – Mi? Mikor? Milyen helytartónak?
– Draxionban. Évekkel ezelőtt. Nem én voltam. Esthewar vérére
esküszöm!
Quillagron zordan elmosolyodott.
– Tudom. De kit érdekel? Az a szemét helytartó megkapta a magáét.
Biztosan hallottál róla!
– Már hogy a fenébe ne…
Persze, hogy hallott; amikor eljutott hozzá a hír, ijedtében Persionig
futott, mert azt hitte, Gradoran őt is megöli. De a cimborái azt mondták
Gradorannak, hogy ő már halott, és így egykori mestere nem kereste
tovább. És különben is, senki sem tudhatta, hogy ő árulta el.
Gradoran sejtheti ugyan, de talán mégsem gyanakszik rá.
– Nagyon meglepődtem, amikor Petrius házában felismertelek –
hadarta Calver, hogy témát válthasson. – Nem is reméltem, hogy valaha
még viszontláthatlak, mester! Egyáltalán, hogy lett belőled Quillagron?
Gradoran letelepedett az egyik öblös fotelba, Calverrel szemben,
leemelte a pálinkás üvegcsét, és belekortyolt. Még csak az arca se rezzent
attól a maró italtól, amitől Calver fél percig hunyorgott.
– Hosszú történet – legyintett Gradoran. – Majd egyszer elmesélem.
Lényeg az, hogy a draxioni pribék kinyírása után vérdíjat tűztek ki a
fejemre, és nem volt tanácsos a környéken saját nevemen mutatkozni. És
a sors úgy hozta, hogy a fickó, akit Quillagron néven ismertek, hasonló
termetű volt, mint én… és megtetszett a neve.
– Gondolom, már nem áll módjában tiltakozni – jópofáskodott Calver.
– Alulról szagolja az ibolyát, mi?
– A tavirózsát – helyesbített mosolyogva Gradoran. – Lévén, hogy
vízbe fojtottam.
Ismét ivott pár kortyot a pálinkából, és elégedetten pislogott az
üvegcsére.
– Hagyhatsz még nekem is – morogta Calver.
Egykori mestere ivott még két nagy kortyot, aztán a maradék kisujjnyit
odanyújtotta a tanítványának.
– Alaposan megnőttél, mióta utoljára láttalak! – jegyezte meg.
– Hát igen – sóhajtotta Calver, és sietve kihörpintette a fél kortyot,
mielőtt a mestere visszavehette volna az üveget. Igaz, utána krákogott
egy kicsit. – Akkor még csak tízéves voltam…
– Hány éve is már?
– Hat – mondta Calver. Majd biztos, ami biztos, hozzátette: – Már
tizenhat vagyok.
 – Tudok számolni.
– És már nevet is szereztem magamnak! Draxion-szerte Fürge Calver
néven ismernek.
– Fürge Calver? – mosolygott Gradoran. – Jó név… Hm. Ámbár azt
nem láttam, hogy amikor harcra került a sor, fürgeségből jeleskedtél
volna!
– Csak azt tettem, amire te tanítottál – felelte Calver megjátszott
büszkeséggel. – Ha nagy a baj, fuss… s ha még nagyobb, csapj oda!
– Igen. De ez az eset most a „még nagyobb a baj” kategóriába tartozott.
Nem láttam, hogy odacsaptál volna!
– Két alabárdost is kicsináltam! – sértődött meg Calver. – Egy szál
karddal a kezemben. Ezzel a vacak, csorba karddal!
Quillagron-Gradoran nem vonta kétségbe ezt a kijelentést. Calver
azonban valóban egyre fáradtabbnak és álmosabbnak képzelte magát.
– Úgy érzem, mintha legalább egy hete nem aludtam volna! Térj a
lényegre, Gradoran!
– Ne szólíts így! A nevem immár Quillagron. Maradjunk ennél!
– Jó, ennél maradunk. No, most hogy ezt tisztáztuk…
Quillagron felemelte a kezét, mintha nyakon akarná vágni egykori
tanítványát, mint a régi szép időkben. Be is húzta a nyakát Calver, s
azonnal elhallgatott.
– Ne szórakozz velem! – morogta a hatalmas termetű férfi. – Komoly
dologban jöttem hozzád.
– Hallgatom – sóhajtott Calver, és laposakat pislogott.
– Először is… tudnom kell, mennyire megbízhatók a társaid.
– Semennyire.
– Hogy értsem ezt?
Calver vállat vont.
– Két ezüstért a saját anyjukat is eladnák. Hm, ha jól tudom, Reginar el
is adta…
– Reginar az az arisztokratikus ábrázatú piperkőc, ugye?
– Ühüm. A nagy darab barbár pedig Bredan. Norstradenből. Állítólag
nagy medveölő, de persze senki nem hisz neki.
Quillagron töprengett.
– Azt mondod, nagy gazemberek?
– Háááát… talán szorult beléjük egy csipetnyi bajtársiasság, de az nem
is kifejezés, hogy nagy gazemberek. Pénzhajhász aljadékok!
Quillagron szeme felcsillant.
– Mit gondolsz, heti tíz-tíz arany elég lenne, hogy magam mellé
állítsam őket? Természetesen zhíli aranydukátra gondolok…
Calvernek egy csapásra elmúlt az álmossága; a kifelé készülő ásítás
visszacsúszott a mellkasába.
– Tíz arany? – krákogta. – Hetente?
Quillagron elmosolyodott.
– Igen, én is elégnek gondoltam…
– Mondok valamit! – hadarta Calver. – Ha a szolgálatainkra van
szükséged, inkább velem tárgyalj! Add nekem a húsz zhíli dukátot, és
majd én megegyezek velük! Garantáltan szolgálni fognak!
– Fölöslegesen erőlködsz – mosolygott Quillagron. – Elfelejted, hogy
mindezt tőlem tanultad? Ha te kapnál húsz aranyat, a cimboráid
mindössze pár ezüstöt látnának, mi?
Calver kényszeredetten vigyorgott.
– Mester… te a vesémbe látsz! – hízelgett. – De ha ezt tudod, akkor azt
is tudod, hogy fölösleges ezeket a pancsereket túlfizetni. Jobban jársz, ha
inkább engem teszel érdekeltté a dologban, én pedig majd intézem a
többit!
Quillagron figyelmesen megnézte egykori tanítványát.
– Alaposan kinyílt a csipád, Kölök!
– Jobb szeretném, ha Calvernek szólítanál, mint a többiek. Tizenhat
múltam… és gyűlölöm, ha kölyöknek szólítanak.
– És ahhoz mit szólsz, hogy neked száz aranyat fizetek előre, és ha
sikerül a tervem, megkapod a zsákmány húsz százalékát.
Calvernek fogalma sem volt arról, miféle zsákmányról van szó, de
abból, hogy mekkora összegek röpködtek a levegőben, jelentős bevételre
következtetett. S lévén, hogy a mesterével tárgyalt, nem volt pofája
alkudozni a százalékkal kapcsolatban. És úgyis a végén dől el minden.
– Ha lefizetsz száz zhíli dukátot előre… azt se bánom, ha mindenki
előtt Kölöknek szólítasz! De a húsz százalék… az… az… elég kevésnek
hangzik. Ámbár ha te úgy érzed, hogy ennél nem érdemlek többet…
Quillagron atyaian megveregette a kölyök vállát.
– Legyen harminc százalék a részesedésed, Calver, de elég legyen az
alkudozásból!
A kölyök nagyot nyelt, és úgy vigyorgott, mint egy fiatal csődör, amit
fedezni visznek.
– Benne vagyok! Hol a szajré, amit el kell osztani?
– Erről majd később beszélünk – intette le Quillagron. – Egyelőre csak
azt akartam tudni, számíthatok-e rád és a társaidra.
– Feltétlenül.
 – Jó, akkor most tudni akarom, hogy kerültetek kapcsolatba ezzel az
üggyel. És azt is, mit kerestetek ti Petrius házában.
Calver kínosan mosolygott.
– És a száz arany előleg? – makogta időhúzásképpen.
Látva mestere bosszús képét, már szívesen visszaszívta volna ezt a
megjegyzését, de nem tehette. Legnagyobb meglepetésére azonban
Quillagron az erszényéhez nyúlt, és egy borsónyi rubint halászott elő,
vésett arany foglalatban.
– Igazi? – kérdezte gyanakodva Calver.
Quillagron megvetően dobta oda neki, és a fiú elkapta a levegőből.
– Százhúsz zhíli dukátot bárhol megkapsz érte – mondta az ősz mester.
– De ha ügyesen adod el, kétszázat is kicsikarhatsz valakitől.
Tehát megközelítőleg ötvenet ér! – döntötte el Calver, de nem állt le
vitatkozni. Már az is kész csodának számított, hogy előleget kapott. Ez
régen nem volt szokása Gradorannak. Vagy meghülyült vénségére, vagy
valóban oly nagy a megszerzendő zsákmány, hogy ez a kis botlás
semmiségnek számít a majdani nyereséghez képest.
Calver arra gondolt, hogy bár Petrius aljadék őrei megfosztották a
drágaköveitől, valahol Persion és Draxion között félúton egy egész
ládányi aranydukát vár őrá…
Ám ha most lekicsinyelné ezt az adományt, Quillagron még gyanút
foghatna, és az sok kellemetlenséghez vezethetne. Ezért hát őszinte
örömet színlelt, és hosszan csodálta friss szerzeményét.
– Ah, milyen… nagylelkű vagy!
– Beszélj! – parancsolta határozottan az ezüst mellvértes férfi. – Hogy
keveredtél bele ebbe az egészbe?
Calver sóhajtott, de nem merte sokáig húzni az időt; nem akarta, hogy
egykori mestere gyanút fogjon.
Belekezdett a történetbe, és kellő részletességgel és a valóságnak
megfelelően mesélte el, mint tűnt fel a lány – férfiruhában – Draxionban,
s mint ajánlkozott ő kísérőjéül. Elmesélte, miként ölte meg a lányt, és
töredelmesen bevallotta, hogy nem méltó tanítványa Gradorannak, hiszen
oly felületesen motozta meg áldozatát, hogy még arra sem jött rá, hogy
nem fiúval, hanem lánnyal van dolga. Ezután azt is elmondta, hogy tűnt
fel a halottnak hitt lány a Herében, s azt sem szépítgette, hogy ő ijedtében
kiugrott az ablakon. Tudta, hogy az elbeszélésnek feltétlenül őszintének
kell hatnia, és ezek a „fölöslegesnek tűnő” részletek csak erősítik
Quillagron bizalmát.
Mestere nem nevette ki; figyelmesen hallgatta, s nem lehetett leolvasni
sebhelyes arcáról, hogy mit gondol. A szeme azonban mindvégig
érdeklődve csillogott.
Calver elmesélte hát, hogy felbérelt valakit, aki elkíséri a Quedrac-
völgybe, de azt nem részletezte, hogy az illető Ramos volt. Csak azt
mondta el, hogy a társa – valószínűleg azt gondolva, hogy elrejtett
kincsért jöttek – rátámadt, és a váratlanul megjelenő Szqülla megölte.
Aztán ő el akart menekülni a lánytól, de az erővel magával cipelte ahhoz
a karavánhoz, amelyen Boherias Codrer tetemét szállították, no és persze
a vén Schwerat egész évi – vagy több évi? – bevételét. Ezt nem
részletezte. Azt mondta, hogy mire ők odaértek, valaki már mindenkit
legyilkolt, még a lovakat is, és mindenkit kirabolt. Aztán megjelent
Boherias Codrer kísértete, és összecsaptak Szqüllával. A lány győzött.
Erre ő hátulról lenyilazta a lányt, és épp a hullák erszényei környékén
kotorászott, amikor megjelent Norgdri és az a másik, Meyoral. Ő kilőtte
Meyoral alól a lovat, a veszedelmes nomád elől pedig megpróbált
elmenekülni. Ám az egész nap kergette, s végül sarokba szorította…
Calver nem akart hazudni – el akarta kerülni, hogy Norgdri később
esetleg meghazudtolja –, ezért őszintén elmesélte, hogyan ugrotta át a
szakadékot, s azt is, miként ugrott vissza a medve miatt. Nagyon
meglepődött, hogy a nomád nem ölte meg, s aztán szövetséget kötöttek
Petrius meggyilkolására.
Azt is részletesen ecsetelte, miként futottak bele a társaiba, s kitért arra
az alattomos verésre is, amit Reginartól és Chainitől kapott. Aztán a
nomád behatolási terve, a kaland a templomban.
Elmondott mindent, mindent…
Quillagron közben pipára gyújtott, s miközben szipákolt, hol
bólogatott, hol pedig nagyon merev arccal hallgatott.
– Most már tudod – fejezte be. – Amikor sikerült kiszabadulnom az
emberedtől, akinek az őrzésére bíztál, a tetőn át akartam szökni…
amerről behatoltunk, de akkor szembe találkoztam azzal a vénséggel…
akiről feltételezem, hogy az igazi Pious Petrius volt… És ő rám
parancsolt a mágikus erejével, és addig, amíg meg nem halt, az ő akarata
szerint cselekedtem…
Calver elhallgatott, és érdeklődve pislogott egykori mesterére. Úgy
gondolta, ha már beszélgetnek, rá is ráférne némi magyarázat.
Quillagron hátradőlt a székben, és kivette a pipát a szájából, amíg
kifújta a füstöt maga elé. S amikor eloszlott a füst, az idős férfi
megszólalt.
– Te hiszed, hogy ez a lány egy istennő? – kérdezte.
 Calver vállat vont.
– Háááát, az igazat megvallva, elég különös teremtés. Meglehetősen
furcsán viselkedik. És… és kissé zavar, hogy csak én minimum kétszer
megöltem, és még mindig él… Az ilyesmi elvileg nem túl szokványos,
nem igaz?
Quillagron zordan nevetett.
– Nem istennő! – jelentette ki aztán komolyan. – De nem is közönséges
ember. Valami más.
– Hát, nem mondtál újat.
– Szqülla, mármint ez a leány, akit Szqüllának tartanak, egy mágikus
teremtmény, amelyet élő anyagból, a legmagasabb rendű illúzióból és
varázskomponensekből maga Pious Petrius gyúrt össze. – Quillagron
küzdött a szavakkal. Valószínűleg ő sem értette pontosan, hogy miről
beszél, csak elismételte azt, amit valahol fél füllel hallhatott. –
Voltaképpen… egy tudattal rendelkező, tapintható, érzékelhető, beszélő
illúzió…
– Illúzió? – tamáskodott Calver. – Nem tévedsz?
– Mint mondtam, nem közönséges illúzió. Sokkal több annál. Ám nem
is ember, nem is démon, nem is halálon túli lény, és legfőképpen nem
istennő!
– De akkor micsoda?
– Egy másolat!
– Egy máso… Na, neeee! Figyelj, Grad… Quillagron! Ez a lány
nagyon is kézzelfogható teremtmény, és ha láttad volna, ahogy gyilkol, te
magad sem neveznéd többé illúziónak! Hah! Én ott voltam, és szinte a
lelkemben éreztem a belőle áradó gyilkos energiákat!
Quillagron a homlokát ráncolva töprengett.
– Én sem értek mindent – vallotta be aztán. – Fogalmam sincs, hogyan
csinálhatta. Elvileg… nem lehetne képes rá. Valószínűleg csak illúziók
áldozata lettél.
– Márpedig gyilkolt! – csattant fel Calver. – Ramosnak letépte a fejét!
– Nagyon ostobán pislogott, hogy ily módon elszólta magát, és igyekezett
kimászni a bajból. – Ramosnak hívták azt a fickót, aki elkísért a Quedrac-
völgybe…
Quillagron tekintete egy árnyalatnyit elsötétedett, de nem tett
megjegyzést; úgy viselkedett, mintha teljesen közömbös lenne számára a
név.
– Nagyon fortélyos illúziók léteznek – jegyezte meg csendesen. Talán
ő is kételkedett saját győzködésében.
 Calver sóhajtott.
– Ha illúzió volt… mind a kétszer… nos, akkor én soha többé nem
fogok hinni a saját szememnek!
Egy darabig mindketten hallgatnak. Aztán jó két perc múltán, amikor
Calver már azt hitte, hogy mestere menni készül, Quillagron ismét kifújta
maga elé a füstöt, és belebámult.
– Egy világméretű szélhámosságba csöppentél, Kölök – motyogta
végül. – Nagyon sok mágia, sok-sok fondorlat, intrikák… és rengeteg
pénz! Iszonyú sok pénz! Annyi pénz, amennyit el sem tudsz képzelni!
– Még a harminc százalékát sem tudom elképzelni? – kérdezte
elmésen.
Quillagron azonban most nem volt vevő a tréfálkozásra.
– Amikor Draxionból elkerültem és új nevet szereztem magamnak –
mesélte –, egy ideig bujkáltam, aztán beálltam Pious Petrius házába
testőrnek. Két évbe is beletelt, mire sikerült megnyernem a bizalmát, és
amikor egy véletlen baleset folytán meghalt a kapitánya, Petrius engem
tett meg a helyébe. Ekkor már legalább két ízben mentettem meg az
életét, és teljesen megbízott bennem. És ami még fontosabb, élveztem a
főmágusa, Yaswaha bizalmát is. Tudtomon kívül Yaswaha nem egyszer
próbára tett, és én kiálltam a próbáit. Az az ördöngös fickó belenézett a
tudatomba, és mindent megtudott a múltamról. Behívatott magához, és
elmondta, amire rájött. – Quillagron sóhajtott. – Akkor azt hittem,
másnap már a karón fog száradni a fejem, mint oly sok más hazug
testőré… Ám legnagyobb meglepetésemre, Yaswaha a bizalmába
fogadott, és beavatott a terveibe. Értésemre adta, hogy ha hűen
szolgálom, iszonyatosan hatalmassá és gazdaggá tesz, ha pedig elárulom,
a pokolba küldi a lelkemet. És megöli mindazokat is, akiket az engedélye
nélkül beavatok…
Calver elhúzta a tenyerét az arca előtt a levegőben.
– Értem. Nem kell többet mondanod. Ennyi nekem bőségesen elég.
– Nyugalom! – morogta Quillagron. – Ne aggódj! Tudom, mit teszek.
– Én csak a biztonság kedvéért gondolom úgy, hogy felesleges olyan
nagy kockázatot vállalnunk, hogy engem is beavass…
Quillagron vállat vont, és zavartalanul folytatta.
– Mivel mostantól engem szolgálsz, tudnod kell, miről van szó.
– Háááát…
– Amikor a szolgálatába léptem, Pious Petrius szerződésben állt
számos szervezettel, többek között a khojetani Fekete Oroszlánokkal, egy
harcra képzett szerzetesekből és orgyilkosokból álló titkos szektával,
amely arra esküdött fel, hogy felszabadítja Khojetant a zhíli uralom alól.
– Igen, hallottam róluk – bólogatott Calver. – Norgdri közéjük tartozik.
– Petrius a legnagyobb titokban pénzzel, fegyverrel, felszereléssel és
egyebekkel támogatta a khojetani Fekete Oroszlánokat. Mint
gondolhatod, nem szívszerelemből tette. Az Oroszlánok vezetői szent
esküt tettek arra, hogyha megszabadulnak a zhíli rabigából, és ők
uralkodnak majd Khojetanban, sokszorosan fizetik és szolgálják vissza a
segítséget. És mindamellett a szervezetük már most számos Petriusnak
kedvező gyilkossággal szolgálta meg a támogatást. A Fekete Oroszlánok
félelmetes orgyilkosok. Képesek behatolni a legjobban őrzött
erődítményekbe is, és annyira fanatikusak, hogy akár az életük árán is
elvégzik a rájuk bízott feladatot. A kapcsolat mindkét fél számára
gyümölcsöző volt, az Oroszlánok egyre gyarapodtak, erősödtek, Petrius
pedig lassacskán megszabadult az összes konkurensétől, és az elmúlt
évekre szinte már nagyobb lett a hatalma, mint a királyé.
– Nos, igen… én is hallottam ilyesfajta pletykákat.
– Pious Petrius önmaga nem volt valami nagy mágus – folytatta
Quillagron –, ám az évek során rengeteg varázsszerre tett szert, és
elsajátította a használatukat. A Fekete Oroszlánok három évvel ezelőtt
már annyira megerősödtek és annyi hívet szereztek, hogy a zhílek elleni
függetlenségi háború szinte küszöbön állt. Már csak egy eszmére volt
szükség, egy olyan eszmére, amelyért még a legóvatosabb és
legkétkedőbb khojetanok is önként és dalolva ontják vérüket országuk
függetlenségéért. És ekkor Petrius egy alkimista könyv segítségével
megalkotta Szqüllát… vagyis Szqülla istennő hasonmását.
– Hasonmás! – hördült fel Calver, és bár még mindig nem értette a
lényeget, kezdte hinni, hogy a lány mégsem istennő, és ez elmulasztotta
félelmeit.
– Mint mondtam, ez a teremtmény sem nem ember, sem nem olyasmi,
amitől rettegni kell. Csupán egy jól kitalált és mesterien megformált
illúzió; egy kézzel fogható hasonmás. Korlátozott mágikus
képességekkel. Például önmagából kivetített illúzióteremtő képességgel.
– De amikor repültem vele… akkor nem is repültem, csupán
képzeltem, hogy repülök?
Quillagron nem magyarázta ezt a jelenséget.
– Az első hónapokban minden rendben ment. Ezen a térkapun
keresztül, amelyen nemrég mi is átjöttünk, Petrius átjuttatta a lányt
Khojetanba, és titokban megkezdődött a szervezkedés. Tízezrével
készültek fegyvert fogni a khojetanok elűzött istennőjük támogatására, és
a lázadás egyre érett. A Fekete Oroszlánok egyik legnagyobb
mestergyilkosa megölte Ayranát, a zhíliek Szűz Királynőjét, és úgy
tüntették fel, hogy az életbe visszatért Megölhetetlen Szqülla tette. A
khojetani felkelő seregek már csaknem csatarendbe álltak, amikor
végzetes dolog történt: Petrius elárulta őket.
Calver értetlenül morgott.
Quillagron vállat vont.
– Nem tudom, miért döntött így. Talán pénzért, talán egyfajta morbid
élvezetből… vagy valamely sérelmét torolta meg. Senki sem tudja. Ám
az tény, hogy a zhíliek szinte a felkelést megelőző éjszakán hatalmas
erőkkel csaptak le a legtitkosabb főhadiszállásokra, elfogták és nyomban
kivégezték a vezetőket, lefegyverezték a lázongókat, és kemény példát
statuáltak. A Fekete Oroszlánok szervezetét szinte az utolsó szálig
felszámolták, a legfőbb erődítményüket, Muenh Khaint a földdel tették
egyenlővé, és a szerzetes atyákat válogatott kínzásoknak vetették alá.
– Sejtem, mi történt – vágott közbe Calver. – Mindez körülbelül két
évvel ezelőtt játszódott le, ugye? A megoldás oly kézenfekvő… Yaswaha
volt az, aki bebörtönözte Petriust, s ő volt az, aki Petrius alakját felvéve
elkövette az árulást.
Quillagron a fejét rázta.
– Az áruló… maga Petrius volt. Hogy miért tette, arra soha senkinek
nem adott magyarázatot. Mindennek már több mint három éve. És
Yaswaha csak egy évvel és kilenc hónappal ezelőtt intézte el a főnökét és
vette át a helyét.
– Miért?
– Azért, hogy folytassa, amit Petrius megkezdett, hogy beváltsa az
eredeti megállapodást. Hogy megszabadítsa Khojetant az elnyomó
zhílektől, és segítsen kivívni a rabigában nyögő tartomány
függetlenségét.
Calver a homlokát ráncolta.
– Ismét csak azt kérdezem: miért?
Quillagron vállat vont.
– Nem tudom. Talán a hatalomért. Talán pénzért. Talán valami másért.
Az indokait sosem osztotta meg velem. Én a szolgája és a segítője
voltam, nem pedig a feltétlen bizalmasa. Tettem, amit mondott, és
dédelgettem a saját kis terveimet. – Mosolygott. – Ám ezek
megvalósítására nem került sor… ez idáig. – Hirtelen elkomorodott. –
Visszatérve Yaswahára. Ő mágus volt, a mestere pedig nem. Könnyű
szerrel el tudott bánni vele, csak ki kellett várnia azt a pillanatot, amikor
Petrius figyelmetlen volt, és nem tartotta a keze ügyében
legveszedelmesebb varázsszereit. Yaswaha kivárta a pillanatot, és
bilincsbe verve bezárta mesterét a legmélyebb tömlöcbe. Nem ölhette
meg, hiszen tudta, hogy amint Petrius meghal, elszabadulnak azok a
démonok, akiket sok-sok évvel korábban Petrius éppen e célból idéztetett
meg: hogy senki ne ölhesse meg őt büntetlenül. Yaswaha tudott a
démonokról, és azt is tudta, hogy elűzésük még az ő hatalmas erejét is
próbára tenné. Ám amíg Petriust életben tudta tartani, nem kellett
aggódnia a démonok miatt…
– És amikor Norgdri megölte Petriust… – bólogatott Calver. Értette
már a dolgot.
– Igen. Elszabadultak a démonok… De visszatérve a csaknem két
évvel ezelőtt történtekre… Yaswaha átvette Petrius helyét, és az ő
nevében ismét szervezni kezdte a felkelést a khojetan nemes urak között.
Azt ígérte, hogy Szqülla vissza fog térni, méghozzá sokkal
erőteljesebben, mint valaha. Elterjesztette a legendát Szqülla
visszatéréséről, és szinte Petrius teljes kincsestárát odaadta, hogy a
határon túl zsoldosokat toborozzanak, s újra felfegyverkezzenek…
Calver csalódottan pislogott; azt remélte, hogy Petrius kincse az a
mesebeli kincs, amelynek a megszerzésére Quillagron felfogadta őt. De
ha a varázsló elosztogatta a pénzt…
– Bár a Fekete Oroszlánok kiestek a képből Petrius árulása folytán, a
felkelés évekkel ezelőtt elvetett magja kezdett nőni és bimbózni. Ám
ahhoz, hogy kivirágozhasson, szükség lett volna Szqüllára… de a lány az
árulás idején egyszerűen elveszett!
– Elveszett? – döbbent meg Calver.
– A szó szoros értelmében nyoma veszett. Senki sem tudta, hol van.
Senki sem tudta, mi történt vele. Titokzatos módon eltűnt, és bár
Yaswaha iszonyatos mágikus energiát pazarolt el a keresésére, sehol sem
találta. A kémei, az orgyilkosai és besúgói behálózzák szinte az egész
kontinenst és a Zhíl Birodalmat, a hasonmás Szqüllának nyoma veszett.
Calver az ajkát rágta.
– Persze, hiszen férfi ruhában, elmaszkírozva vándorolt, és Pere
Codrernek adta ki magát…
– Így van – bólintott Quillagron. – Körülbelül egy héttel ezelőtt
bejelentkezett Pious Petrius házába vendégként egy férfi, aki Boherias
Codrerként mutatkozott be. Ő valójában nem más volt, mint Omaher
Goosdhsaw, Ayrana egykori főpapja, aki szent fogadalmat tett istenének,
hogy megbosszulja királynője halálát. Mivel a Fekete Oroszlánok
meglehetősen titokzatos módon gyilkolták meg Ayranát, és úgy tüntették
fel, mintha Szqülla bosszúja lett volna, Omaher Goosdhsaw Szqüllát
üldözte égen-földön át. Hogy miképpen akadt a fiúnak öltözött hasonmás
nyomára, azt csak ő tudja, de valahonnan kiderítette, hogy a lány Pere
Codrer néven bujkál, s őt követve érkezett Persionba. Mivel neki fogalma
sem volt arról, hogy mi történt időközben a Petrius-házban, bizalommal
fordult „Pious Petrius”-hoz… mármint a Petrius képében megjelenő
Yaswahához, hiszen a szövetségesének… a felkelés elárulójának hitte.
Yaswaha megölhette volna, ám ha ezt megteszi, magára vonhatta volna a
zhíli királyi udvar figyelmét, s felélesztette volna a zhíli varázslók és
papok gyanakvását. Ráadásul Yaswaha is vissza akarta szerezni Szqüllát,
hogy ismét eljátszathassa vele a forgatókönyv szerinti szerepét. Ezért hát
eljátszotta Petrius szerepét Omaher előtt, és titkos kémekkel figyeltette. A
főpap azonban megérezte a nyomában lihegő kémeket, és lerázta őket a
nyakáról. Draxionba ment, és hogy ne keltsen gyanút az érdeklődésével,
Boherias Codrernek, a lány… illetve a fiú apjának adta ki magát.
– Szqülla azonban megölte! – suttogta Calver. – Becsusszant a
szobájába a Royal Hotel szűk ablakán át, és letépte a fejét!
Quillagron úgy rázta a fejét, mintha azt is épp most próbálná letépni
valaki.
– Nem tudom elképzelni, hogy a lány tette volna – mondta. – Omaher
Goosdhsaw a leghatalmasabb főpapok közé tartozott. Még Yaswaha is
fontolóra vette volna, hogy meg merje támadni az ő védőmágiáját. Valaki
más tette, nem Szqülla.
– Valaki más?
Quillagron vállat vont.
– Vagy mégiscsak Yaswaha volt. Talán mégiscsak úgy döntött, hogy
több hasznára lesz a hatalmas főpap holtan, mint élve. Ráadásul
propagandának is remek, ha elterjeszti, hogy Zhília Királynője után
Szqülla megölte Zhília Főpapját is.
– Épp az imént mondtad, hogy Yaswaha nem merte volna…
– Én csak azt mondtam, hogy fontolóra vette volna a dolgot, mielőtt
nekiesik. Ki tudja?
– De én láttam – morogta Calver –, amikor a lány letépte a holtaiból
feléledt főpap fejét!
– Illúzió. Lehet, hogy a lány csak neked játszott… hogy jobb
benyomást tegyen rád. Talán nagyon meg akart győzni a hatalmáról.
– Én ezt nem hiszem.
Quillagron komor képpel töprengett. Aztán nem mondott se igent, se
nemet.
– Itt léptél be a képbe te… és a társaid. Kissé összekuszáltátok a
dolgokat, és Yaswaha is elbizonytalanodott. Ráadásul eltűnt a pénz, amit
Schwerat küldött neki a zhíl határ közelében összesereglett idegen
zsoldosok kifizetésére, és a jól őrzött karaván pusztulása csak még inkább
növelte a zűrzavart. Yaswaha mozgósította Petrius egész szervezetét,
bármi áron meg akarta tudni, mi történt.
– Hah! – kiáltotta Calver. – Ez lett a veszte! Ha nem küld ránk több
tucatnyi fejvadászt, szép csendesen elhajózunk Dréniába vagy valami
más eldugott, világvégi zugba, és ott lapulunk életünk végéig! De mivel
eleve esélyt sem adott arra, hogy felszívódjunk, csak egy kiutat láttunk:
ha megöljük.
Quillagron bólogatott.
– Nos, igen. A trükk, amivel behatoltatok a házba, elsőrangú volt. Ám
még így is rajtavesztettetek volna, ha nem vagytok olyan ostobák, hogy
kiszabadítjátok Pious Petriust a bilincseiből.
– Nem tudtam, hogy ő az – morogta Calver. – Egy ostoba,
megháborodott vénembernek véltem, s dühömben vágtam a pofájába a
kulcsot.
– És Yaswaha is csak egy tehetetlen vénségnek hitte – hörrent fel
Quillagron. – Ezért nem vigyázott rá jobban. Az összes varázsszerétől
megfosztotta, s azok nélkül ártalmatlannak gondolta. Még ha kiszabadul
is, mit árthatott volna neki a varázstárgyai nélkül… Ám Petrius eldugva
rejtegetett egy varázsszert, aminek létezésébe korábban még a leghűbb
bizalmasát sem avatta be. Yaswaha azt hitte, mindet elszedett tőle, ami
számít.
– És tévedett.
– Igen, tévedett. Annak a láncnak az erejével még az ő hatalmas
mágiájával sem tudott dacolni. Amikor látta, hogy rosszul áll a szénája, a
térkapun át mentette az életét. És nyilván arra gondolva, hogy Petrius
követi, felhergelte ezt a grófocskát, hogy mindenkit öljön meg, aki utána
jön a térkapun keresztül. Valószínűleg ezért támadt ránk Mallorin gróf
teljes háza népe…
Calver gondolatai egészen máshol jártak.
– Az a nyakék…
– Nekem is megfordult a fejemben – mosolyodott el zordan a nagy
darab férfi. – Ám valahogy nem érzek vágyat arra, hogy visszatérjek
Petrius házába, az alvilági démonok közé…
– Szerinted nem lenne esélyünk? – kérdezte Calver. – Csak beugranánk
a térkapun, felragadnánk a padlón heverő nyakéket… ott kell lennie
valahol Petrius hullája alatt… és már vissza is ugranánk.
– Van kedved megpróbálni? – kérdezte Quillagron.
Calver azonnal felemelte mindkét kezét.
– Egy szóval sem mondtam, hogy én megpróbálnám… Csak úgy
elméletileg…
– Nos – morogta a kapitány –, én rengeteget hallottam Petrius
démonjairól, és nem egyszer láttam azt is, mire képesek…
Megveszekedett, pénzéhes gazember vagyok ugyan, de annyira nem
hülye, hogy önszántamból visszatérjek abba az átkozott házba!
– Hm – mondta Calver. Aztán eszébe jutott valami. A zekéje béléséből
előkotorta az idegen nyelven írt, kitépett könyvoldalt, és Quillagron orra
alá dugta. – Tudod, mi ez? Egy egész halom volt belőle a felső
szobákban.
A sebhelyes arcú férfi csak egy pillantást vetett rá.
– Persze hogy tudom. Ezek a tekercsek is hozzátartoztak Yaswaha
tervéhez. Egy versike van rajta, amelyet széltében-hosszában terjesztett
Khojetanban, hogy tüzet csiholjon a tétova lelkekben is.
– Az Élőhalott balladája? – kérdezte Calver.
Quillagron bosszúsan nézett rá.
– Ha tudod, miért faggatózol?
– Nem tudom. Csak a címét olvastam el egy nagy könyvben. De ez
valami idegen nyelven íródott.
– Khojetanul.
– Te tudsz khojetanul?
– Én ugyan nem – morogta Quillagron –, de a ballada persi változatát
kívülről fújom. Akarod hallani?
– Ühüm.
Quillagron ismét beleszívott a pipájába, hosszan benntartotta a füstöt,
mielőtt kifújta. Aztán ünnepélyes képpel szavalni kezdte:

Az Előhalott balladája

Háromezer évig uralkodott Szqülla,

Khantoro Úrnője, Mregodar Leánya.
Urak árulása szent trónját kikezdte,
Úrnőnk pusztulása lett Khojetan veszte.
 Istennője nélkül semmivé lett e nép,
Ayrana királynő kitépte a szívét.
Sötét zhíl seregek lepték el Khojetant,
Azóta is gyötrik s halálra sarcolják.

A gyilkos királynő őrülten félt,

Halálért könyörgött, megváltást remélt.
És félelme véget ért…
Mert Szqülla – visszatért!

Amikor vad dühvel ránk rontott a tél,

Ayrana szívében megfagyott a vér.
Khojetan népe új jövőt remél,
Mert bár Szqülla meghalt – most újra él.

Különös létezés, élet s halál fölött,

Élőhalott bolyong az emberek között.
Az Istennő mosolyog, s van ki visszaretten:
Bosszút állni készül – a Megölhetetlen.

Ám nem kell félnie, ki szolgálja őt,

S csatába követi a bősz istennőt,
Rabságunk véget ért…
Mert Szqülla – visszatért!

– Huh! – mormolta Calver. – A vers szerint Szqülla ölte meg Ayranát,

vagy nem?
– A balladát viszont Yaswaha írta. Arra szolgál, hogy minél többen
féljék Szqülla hatalmát és higgyenek benne. Egy éve terjesztik ezt a
balladát Khojetanban, és lefizetett lantosok éneklik titokban minden
kocsmában, ahol nincsenek jelen a zhíli urak. A vers megtette a hatását.
Khojetan népe szívrepesve várja a hős istennő feltűnését… A dolog
szépséghibája mindössze az, hogy Szqüllát senki sem találta… eddig!
Calvernek eszébe jutott még valami.
– Mit akart tenni Yaswaha a lánnyal? Miért hevert eszméletlenül
Szqülla egy ezüstporral körbeszórt nyolcszög közepén?
– Valószínűleg Yaswaha rá akarta kényszeríteni az akaratát, hogy a
lány… vagy mondjuk inkább úgy, hogy a lény mindenben
engedelmeskedjen neki, és azt tegye, amit ő akar.
 – De mi módon?
– Mindent én se tudhatok! – mordult fel Quillagron. – Néha igazán
nagy ostobaságokat bírsz kérdezni, Kölök!
– Bocsánat! Csak úgy felvetődött bennem… és az… nem, nem,
hagyjuk! Túl zavaros ez nekem. És nem is igazán akarok részt venni
benne… Legszívesebben most azonnal indulnék vissza Draxionba, és a
hátam mögött hagynám ezt a tűzfészket. – Sóhajtott. – De hát ezzel a
rubinnal teljesen lekenyereztél, a tied vagyok. Mit kell tennem? Mire
készülsz?
Quillagron kutatón nézett rá.
– Vedd rá a társaidat, hogy engem szolgáljanak! Tíz-tíz zhíli
aranydukát hetente. És tedd te is mindig azt, amit parancsolok!
– Ez természetes – készségeskedett Calver. – Vedd úgy, hogy el van
boronálva. Én és a társaim a rendelkezésedre állunk, testestül-lelkestül…
Quillagront azonban nem tévesztették meg a mézes-mázos szavak.
– Ma éjszaka fontos feladat vár rád!
– Úgy gondoltam, aludnék…
– Majd aludhatsz még! – mordult fel Quillagron. – Most tedd a
dolgodat, vagy add vissza a rubint, és felejtsd el a harminc százalékot!
– Mit kell tennem?
Quillagron intett.
– Nem szeretném, ha a társaid okoskodni próbálnának ma éjszaka –
mondta. – Ha esetleg szökni próbálnának, vagy más őrültség fordulna
meg a fejükben, nagyon nem örülnék! Csendes, nyugodt éjszakára van
szükségem!
– Épp ez az, amire én is vágyom – sóhajtotta Calver.
– Akkor ügyelj arra, hogy az is legyen! Szép szóval, furfanggal vagy
erővel, de intézd úgy, hogy a társaid ma éjszaka a szobájukban
maradjanak! Megértetted?
– Hát persze, hogy megértettem. Nem vagyok én hülye! Úgy lesz
minden, ahogy kívánod…
Quillagron gyanakodva pislogott rá.
– Ha szökni próbálsz, Kölök… vagy ellenem teszel…
– Hát hülye vagyok én?! – háborodott fel azonnal Calver. – Még ha a
hűségemben nem is bízol meg teljes mértékig… ami mellesleg nagyon
rosszul esik, ezt elhiheted… el tudod képzelni, hogy ostoba módon
elszöknék a kialkudott harminc százalékom elől? Hm, ha már itt tartunk,
miről is van szó? Hol az a kincs, amit megszerezhetünk?
Quillagron arcáról lerítt, hogy nem nyugodott meg teljes mértékig.
 – Ezt majd később megbeszéljük – mondta. – Úgy hiszem, bőven lesz
időnk. Egy darabig itt fogunk időzni a kastélyban, és élvezzük Mallorin
gróf vendégszeretetét.
– Úgy gondolod?
– Nem én gondolom – vont vállat Quillagron. – Yaswaha rendelkezett
így.
– Micsoda?!
– Még nem mondtam? – vigyorodott el zordan a férfi. – Yaswaha itt
van a kastélyban, és az éjszaka folyamán egy hosszú és bonyolult
szertartással egyszer s mindenkorra a hatalmába keríti a mi kis
leánykánkat!

Bármilyen álmos volt is Calver, egykori mestere távozása után csak

forgolódott, és nem jött álom a szemére. Egyfolytában azon járt az esze,
amit Quillagron mondott. Szép lassan összeállt benne a kép, és helyükre
kerültek az események; az már persze más kérdés, hogy a helyzet
egyáltalán nem volt szimpatikus számára.
Yaswaha, a félelf mágus, aki a szálakat mozgatta, itt van valahol a
kastélyban, sötét terveket sző, és ma éjszaka hatalmába fogja keríteni
Szqüllát.
Ezért nem akarja Quillagron, hogy a társai esetleg valami zűrt
csináljanak, és felverjenek mindenkit a kastélyban.
De mi következik azután? Mihez kezd azokkal – mármint vele és a
társaival –, akik csaknem meghiúsították a terveit? Vajon mi a szándéka
velük?
Calver gyanította, hogy nem sok jó. Amíg szüksége van rájuk,
rabszolgaként bánik majd velük, ha pedig már nincs… Nos, nem
valószínű, hogy futni hagyja őket.
Ismerte annyira Quillagront, hogy sejtse, ő is dédelget saját terveket az
üggyel kapcsolatban, ám az ősz gyilkos túl okos ahhoz, hogy felfedje a
lapjait.
Egy biztos, ha Yaswaha eléri, amit akar, nyilván eszébe fog jutni az az
aranyakkal teli láda és a drágakövek, amelyek titokzatos módon eltűntek
Schwerat legyilkolt karavánjának maradványaiból. Nyilván élénken
érdeklődni fog majd a kincs holléte felől, és Calver mérget mert volna
venni arra, hogy ő lesz az első számú gyanúsított. És arra is mert volna
fogadni, hogy Yaswaha szép szóval, mágiával vagy válogatott
kínzásokkal ki fogja szedni belőle a kincs rejtekhelyét.
– A francba!
 Calver egyre idegesebb lett. Utálta ezt az egészet, amibe akaratlanul
belesodródott, legszívesebben odalökte volna a kincset Yaswahának,
hogy „Nesze, légy vele boldog, és egyen meg a fene!”, de természetesen
az életét ezzel a szívélyességgel sem igen mentheti meg.
Mindenképpen halál fia! Nem segíthet rajta senki! És ő sem segíthet
senkinek! Önmagának végképp nem!
És a lány?
Calver legyintett gondolatban: Szqülla csak egy illúzió, egy kézzel
fogható, tapintható, féltudatos, mágikus húsrakás. Nem szabad rá úgy
gondolnia, mint bajban lévő, kiszolgáltatott, védtelen lányra.
Szqülla gyakorlatilag egy élőhalott, aki sosem volt élő, és soha nem is
lesz igazán halott.
Micsoda paradoxon!
Calver felkelt az ágyból, és idegenen járkált fel-alá. Kipillantott a
hatalmas ablakon, és a hold állásából arra következtetett, hogy éjfél is
elmúlt már.
Egy darabig töprengve meredt a halotti sápadtan világló félholdra,
aztán bosszúsan szitkozódott, és öltözködni kezdett.
– Esthewar vérére! Ezt rühellem legjobban…
Nem csupán rühellte azt, amit tenni készült, de ugyanakkor utálta,
gyűlölte és halálosan rettegett tőle. Ám tudta, hogy nincs más választása.
Amikor ő és a társai Pious Petrius vérebei elől bujkáltak, arra a
következtetésre jutottak, hogy csakis egy módon menekülhetnek meg
Petrius bosszújától: ha megölik. És most Calver ugyanerre a kínos
következtetésre jutott Yaswaha esetében is: meg kell ölnie.
Calver nagy általánosságban nem volt túl bátor, sőt, némi malíciával
akár gyávának is lehet titulálni – ám amikor a bőréről volt szó, úgy tudott
vicsorogni, akár egy sarokba szorított farkas. Néha nem csak vicsorgott;
még harapni is megpróbált.
És most épp ennek jött el az ideje! Meg kell ölnie Yaswahát, bármi
módon! Bármi áron! Aztán megmagyarázza a lánynak, hogy épp az életét
menti meg, s ráveszi, hogy repüljön el vele erről az átkozott helyről a
francba! Vissza Persionba a kincsért! Aztán még tovább!
Calver tudatosan végig sem gondolta a tervének ezt a részét, de
természetesnek vette, hogy amint ráteszi a kezét a kincsre, orvul ledöfi a
gyanútlan Szqüllát, és sietve odébbáll. Nem érzett lelkifurdalást. Egy
megölhetetlen illúziót tesz hidegre egy időre, s Szqülla majd úgyis
magához tér. És nem fog emlékezni semmire…
Ő pedig mesés gazdagságban fog élni valahol Dréniában, vagy valami
más, világtól elzárt helyen. Rabszolgákat fog tartani, saját háremet tart
fenn, és a pénzen kiépít egy remek kereskedőhálózatot, amely napról
napra megsokszorozza majd a vagyonát…
Calver dühösen elhessegette a képzeletbeli gazdagságot, és megpróbált
az előtte álló feladatra koncentrálni. Yaswaha megölése nem piskóta,
amit két korty bor között nyom le a torkán az ember. Komolyan fel kell
kötni a gatyát!
Első impulzusa az volt, hogy nesztelenül felébreszti Bredant és
Reginart, s bizonyos szinten beavatja őket a tervébe, ám sietve letett
erről. Azok a fickók ostoba barmok, tuti, hogy kérdezősködésbe
kezdenének, s az idétlen okoskodásukkal mindent elrontanának! Egyelőre
semmi szükség rájuk; épp elég baja lesz nélkülük is. Egyedül kell
cselekednie!
Tudta, hol találja ezen az éjszakán a félelf mágust: valószínűleg a néhai
grófné hálószobájában, ahol egy hosszadalmas szertartással a hatalma alá
vonja a lányt. Ha óvatosan jár el, talán sikerül meglepnie…
Calver semmiképpen nem akarta a véletlenre bízni a dolgot. Volt egy
elképzelése, amellyel növelheti az esélyeit – ám éppen ez volt a terv
legkockázatosabb pontja.
Fürge Calver olyasmire vállalkozott, amihez foghatót még csak meg
sem kísérelt volna eddigi életében: elhatározta, hogy a térkapun át
visszatér Pious Petrius démonoktól hemzsegő házába, és megszerzi azt a
mágikus nyakéket, amelynek segítségével a vén Petrius parancsolni
tudott mindenkinek, és amelynek mágiájával még Yaswahát is
megfutamodásra késztette.
Calver tisztán emlékezett azokra a torokhangokra, amelyeket a vén
Petrius a varázslat aktiválásakor hallatott, és biztosra vette, hogy némi
gyakorlás után száz százalékos pontossággal tudja majd produkálni.
Csak azok a kurva démonok ne lennének!
Calver felhúzta mindkét csizmáját, és megigazította magán vérfoltos,
itt-ott szakadozott zekéjét, majd nagyot sóhajtott. A csorba, életlen kardot
megpróbálta beleerőltetni saját néhai vívótőre hüvelyébe, ám a sagrén tok
túl keskenynek bizonyult erre a célra. Így hát a karddal a kezében
óvakodott az ajtóhoz, s mielőtt elhúzta volna a reteszt, kihallgatózott.
Nem hallott az ajtón túlról egy árva neszt sem; úgy tűnt, a
vendégszárny ezen folyosóján nincsenek őrök, vagy ha igen, akkor
alszanak.
Calver, amilyen óvatosan csak tudta, elhúzta a reteszt. Lenyomta a
kilincset, és az ajtó hangosan megnyikordult a síri csendben.
 – Esthewar átkozott vérére! – lihegte ijedten Calver, és érezte, ahogy a
rémülettől az ő vére összesűrűsödik az ereiben és a szívében.
Azonban amikor lopva kilesett a folyosóra, s hosszan hallgatózott,
megnyugodva tapasztalta, hogy nem rohannak felé meglepett őrök. Egy
nesz sem hallatszott, s a fáklyákkal megvilágított, széles folyosó teljesen
üresnek tűnt.
Calver az óvatosabbnál is óvatosabban, szinte milliméterenként
behúzta maga mögött az ajtót, és kilincsre zárta. A faragott, lakozott
felületű nyílászáró ezúttal nem adott panaszos hangokat.
A negyedvér gilf kölyök lábujjhegyen elóvakodott a társainak kiutalt
szobák ajtaja előtt, és leküzdötte magában azt a heveny vágyat, hogy
mégiscsak felébressze Bredant és a segítségét kérje.
Nem, egyedül kell cselekednie. Nincs idő az okoskodásra! És azt sem
kockáztathatja meg, hogy Quillagron esetleg valami módon ellenőrzi, a
szobájukban vannak-e a társai…
Nesztelenül suhant végig a folyosón, mintha nem is ember lenne,
hanem azon kósza kísértetek egyike, akiknek már a gondolatára is
remegni kezdett a térde. Nem volt különösebben vallásos, de apja, a néhai
Elbord Marchen buta történeteket plántált a fejébe egészen kicsi korában
arról, hogy a halottak szelleme néhány napig még a halál helyszínén
kísért, keresve a lehetőséget a visszatérésre vagy a gonosz cselekedetekre.
És elég sokan haltak meg ezen az estén abban a teremben, ahová
Calvernek az útja vezetett.
– Esthewar átkozott nevére! – sziszegte az orra alatt olyan halkan, hogy
még ő is alig hallotta.
A folyosó egy széles ajtóba torkollott, és ott kétfelé ágazott. Calver
karddal a kezében elsettenkedett egészen eddig az elágazásig, és mindkét
irányba kilesett.
Sehol senki. Csak a fáklyák bizonytalan fénye vetett kísértetszerű
árnyakat a szürke kőlapokra.
Calver leküzdötte újra és újra feltornyosuló félelmét, és lábujjhegyen a
jobb oldali folyosón sasszézott végig egészen addig a pontig, ahol
márványlapokból készült lépcső vezetett fel a kupolába, s le a földszinti
termekhez.
Lefelé indult. Puha csizmáiba bujtatott lába szinte a legcsekélyebb zajt
sem ütötte; s még a levegőt is olyan halkan vette, hogy talán még egy
feszülten hallgatózó orgyilkos sem észlelte volna.
Calver nem akart orgyilkosokra, kísértetekre és démonokra gondolni,
de mennél több lépcsőt hagyott maga mögött, annál inkább remegett a
lába.
És leginkább akkor remegett meg, amikor a földszintre leérve a
nagyterem dupla szárnyú, bronzveretes bejárata előtt két fegyveres testőrt
pillantott meg. Azonnal a falhoz lapult, és ijedten pislogott ki a sarok
takarásából.
Az őrök széken ültek a bejárat két oldalán, és félre nyaklott fejük arra
engedett következtetni, hogy mindketten az igazak álmát alusszák.
De ha épp a legrosszabbkor ébrednek fel, hogyan magyarázza meg
nekik, hogy mit keres itt?
Azok után, hogy Bredanék legalább két tucat testőrt, katonát és szolgát
gyilkoltak le a Mallorin-kastély háza népéből, nem számíthatott volna
kíméletes és belátó bánásmódra – akár vendég státuszt élvez, akár nem.
Calver két hosszú percen keresztül leskelődött kitartóan, és mivel az
őrök meg sem mozdultak, felbátorodott. Csorba kardjával a kézben,
nesztelen léptekkel indult meg az ajtó felé.
Az őrök nem reagáltak.
Calver pár pillanattal később odaért hozzájuk, és nagy örömmel
tapasztalta, hogy az ajtó egyik szárnya résnyire nyitva áll; így legalább a
kilincs kattanása nem fogja felébreszteni az őröket…
Csak remélni tudta, hogy ez az ajtó nem nyikorog!
Óvatosan a kilincsre tette a kezét, és elkezdte tolni befelé a súlyos ajtót.
Bármily lassan és megfontoltan cselekedett is, a bronzveretes, díszes
alkotmány akkorát nyikkant, mintha belerúgtak volna.
Calver lába földbe gyökerezett; szíve csaknem elfelejtett dobogni!
Az őrök azonban nem mozdultak.
Pedig ezt a nyikordulást még a halottaknak is hallaniuk kellett volna!
A fiatal kölyök csaknem rosszul lett erre az ostoba gondolatra, és szidta
magát, amiért akaratlanul is holtakra, kísértetekre és démonokra gondol.
Az őrök még mindig nem mozdultak. A bizonytalan fáklyafény vetette
kísérteties árnyak táncoltak lehorgasztott, félrenyaklott fejükön, s
émelyítően tükröződtek vissza a sisakokon.
És Calver ekkor fedezte fel a vért!
Csaknem elájult, amikor megpillantotta a barnásvörös vércseppeket a
két őr lábánál, s a ruhájukon.
– Ah, ah… aaaah – remegett meg Calver, és úgy engedte el a kilincset,
minta pokoli lángok hevítenék.
Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ne rohanjon vissza azonnal a
szobájába. Legszívesebben lekushadt volna most azonnal a padlóra, a
térdei közé dugta volna a fejét, befogta volna a fülét, hogy ő se hallja
saját sikoltozását.
Legnagyobb elképedésére azonban nem kezdett el hisztérikusan
sikoltozni; és ez új vonás volt a jellemében. Kezdett kételkedni saját
gyávaságában. Jó, jó, rettegett ugyan – csaknem szörnyethalt a félelemtől
–, de mégiscsak képes volt ésszerűen gondolkodni és cselekedni.
Undorodva ugyan, de felemelte a jobb oldali őr fejét, és belebámult a
vértelen, meredt szemű ábrázatba. A katona teste langyos volt, és a
körülötte lévő vér alvadása még nem következett be.
Nemrég ölhették meg!
Calver futó pillantást vetett a másik őrre is, és elborzadt a látványtól.
Mindkét fickónak a homlokából folyt ki a vér. A seb nem volt nagy; sőt
inkább kicsinek lehetne mondani. Olyan volt, mintha mindkettejük
homlokát egy-egy nyílvessző fúrta volna át, amely vesszőt később
eltávolítottak. Ez az „eltávolítás” persze csak elméleti jellegű lehetett,
mivel nyoma sem látszott olyas jellegű tépési sebeknek, amelyet egy
kirántott vessző nyílhegye szokott okozni. Mindkét seb szabályos kerek
volt, maximum fél ujjnyi átmérőjű, s a peremén kissé megpörkölődött a
bőr.
A két őr halott volt; ehhez nem férhetett semmi kétség, ám a haláluk
oka ismeretlennek tűnt. Calver mágiára tudott gyanakodni, s ez rossz
előérzettél töltötte el.
Nem gondolkodni, cselekedni! – sulykolta magába, mivel nem akarta,
hogy a rettegés eltántorítsa céljától, és a fogait összeszorítva besiklott az
ajtón.
A nagyterem, ahol órákkal ezelőtt gyilkos küzdelem zajlott, még
magán viselte a vérontás és a dúlás nyomait, de a hullákat már
elhurcolták innen. Most olyan volt ez a helyiség, mint egy hatalmas
kripta, amelyet csak a hold bizonytalan fénye világított meg a tágas
ablakokon át.
A kandallóban már rég kialudt a tűz, és a hamvak már nem is
parázslottak.
Calver szinte futva tette meg az utat az ajtótól a terem túlsó falán lévő
kandallóig. Ám mielőtt belépett volna a kandallóba – vagyis a térkapuba
–, ismét úrrá lett rajta a bizonytalanság, és egy pillanatra megdermedt. S e
röpke pillanatban lábnyomokat pillantott meg a hamuban. Szandálos
vagy papucsos lábak lenyomatát, amelyek közül kettő „befelé” mutatott,
míg ugyanannak a bal lábfejnek a lenyomata az előző kettő között
„kifelé” vezetett a kandallóból.
Calver csaknem rosszul lett ennek láttán.
 Két dolog lehetséges: a tűz kialvása után valaki kijött a térkapun, és
utána vissza is ment, vagy pedig – és ez sokkal valószínűbb –, valaki
ebből az irányból hatolt át a térkapun a tűz elhamvadását követően, s nem
sokkal később visszatért. Az, hogy a visszatérésből csupán az egyik láb
lenyomata látszik, Calver kínos dologra következtetett: befelé még
nyugodtan, ráérősen lépkedett az illető, ám kifelé valószínűleg ugrott
vagy zuhant, és ezért csak az egyik lábnyom látszik…
És volt még valami, ami baljós marokként szorította össze Calver
szívét a lábnyomok láttán: apró lábak lenyomatát látta. A fickó, aki itt
járt, vagy nagyon kis termetű, vagy pedig nő!
Calvernek akaratlanul is Szqülla jutott az eszébe, és megborzongott.
A lány visszament a térkapun át Petrius házába, s aztán nagy sietve
visszatért – menekült – onnan? De vajon mit akart, mit keresett ott?
Az, hogy miért menekült, arra Calvernek voltak tippjei; igen sötét,
démoni tippjei.
– Esthewar, segíts! – sziszegte Calver, és elszántan belépett a
kandallóba.
Semmi nem történt. Ott állt a langyos hamuban, és a kéményből
korompernyék hullottak rá.
Calver tétovázva tett még egy lépést, és ekkor ismét erőt vett rajta az a
szédítő zuhanásérzet, amit egyszer már megtapasztalt – amikor a
térkapun át Mallorin gróf kastélyába érkezett.

Amikor furcsa utazása fél szívdobbanás múltán véget ért, Calver ott
találta magát abban a teremben, ahová menni szándékozott. Mögötte ott
emelkedett a vaskos, zöld oszlop, amelyből kilépett – a térkapu. A
falakból borostyánszerű fények áradtak, s kísérteties megvilágításba
burkolták az egész termet. Jól látszott az ezüstporral körberajzolt
nyolcszög, amelyben korábban Szqülla hevert meztelenül, s jól látszott a
vén Pious iszonyatosan megcsonkított teteme is.
Nem csupán azon csonkítások látszottak a testen, amelyeket Norgdri
szablyája okozott, hanem annál sokkal szörnyűbb tépések és fognyomok
is. Petrius hulláját csaknem kétharmad részben széttépték, szétcincálták
és – befalták.
A démonok!
Calver remegő térddel állt, és úgy tartotta maga elé az életlen kardot,
mintha el akarna bújni mögé. Azonban a teremben néma csend és
nyugalom uralkodott. Csak a messzi távolból hallatszott tompa morgás,
cuppogás, és néha-néha egy-egy rettenetes hördülés.
 Calver erőnek erejével leküzdötte félelmét, és az óvatossággal
felhagyva, Petrius maradványaihoz rohant.
Hol a nyakék?
Tisztán emlékezett arra, hogy amikor Norgdri rárontott az öregre, és
lekaszabolta mindkét karját, a varázslatos ékszer lehullott a padlóra, és ott
hevert az ezüst nyolcszög ajtó felé mutató csúcsa mellett.
De most nem volt ott! Sőt, sehol sem látszott!
Calver csaknem felordított csalódottságában, de természetesen nem
merészelt ordibálni ezen az elátkozott helyen.
Kétségbeesetten kereste a nyakéket.
És eközben a háta borzongott azoktól a földöntúli cuppogásoktól,
morgásoktól, hördülésektől és csámcsogásoktól, amelyeket halkan
végigvisszhangzottak a teremben.
Nem akart a démonokra gondolni!
Kereste a nyakéket.
Kíméletlenül arrébb rugdosta Petrius magányosan heverő bal karját,
amelynek felső részéről éles fogak szinte teljesen lerágták a húst és a
foszladozó vászoningujjat egyaránt. Az ékszert azonban sehol sem látta.
Elbizonytalanodott.
Már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Petrius a halálakor ejtette
el az ékszert. Lehet, hogy már korábban kiesett a hóna alól.
Calver kísértetként bóklászott a feldúlt laboratórium szétzúzott
üvegcséi, széthajigált viaszgyertyái, ezüsttömbjei, húsdarabjai, szárított
denevérei és más rejtélyes holmijai között, és hangtalanul átkozódva és
reszketve kereste a nyakéket.
Egyre kétségbeesettebb, egyre feszültebb lett.
És szörnyű gyanakvás töltötte el a lelkét. Az, aki nem sokkal ezelőtt
mágiával legyilkolta az őröket és áthatolt a kandallóból nyíló térkapun,
ugyanazon szándékkal jött, mint ő: meg akarta szerezni Petrius
varázslatos nyakékét!
És amikor megszerezte, visszatért a gróf kastélyába.
Visszatért…
Calver hirtelen rádöbbent, hogy ő már egyáltalán nem is akar
visszatérni! Semmi keresnivalója Mallorin gróf kastélyában! Semmi
keresnivalója Khojetanban! És még kevesebb keresnivalója van
Zhíliában!
Bármire is készül Yaswaha, Quillagron vagy Norgdri – az nem az ő
küzdelme!
Neki csupán egy a dolga: minél előbb visszatérni a Draxiont és
Persiont összekötő országútra, megszerezni az elrejtett kincset, és
felszívódni szem elől mindörökre!
Valami megmagyarázhatatlan módon Calvert az a hívogató, csábító
remény kerítette hatalmába, miszerint ennél jobb lehetőség sosem
kívánkozik.
Petrius háza Persionban van, míg Mallorin gróf kastélya Khojetanban,
vagyis a Zhíl Birodalomban. Ettől a helytől legalább hatszáz
mérföldnyire. Vagy még többre! Ha onnan akarna hazatérni, heteken
vagy hónapokon át utazhatna, és át kellene kelnie a két kontinenst
elválasztó Zhíli-csatornán, amely ebben az évszakban igen kockázatos
tengeri útnak számít. És ki tudja, egyáltalán lenne-e lehetősége
megszökni Yaswaha, Quillagron és Szqülla közeléből?!
Míg itt csupán Petrius démonaival kell fogócskát játszania! És őt nem
hiába hívják Fürge Calvernek!
Igaz, nem valószínű, hogy a démonok karmaiból is fürge nyelvvel ki
tudná dumálni magát, ám a menekülés tudományában Calver
professzornak tartotta magát.
A szörcsögések, morranások, hörgések olyan távolinak hallatszottak,
mintha valójában nem is léteznének. A démonok valószínűleg valahol a
ház alagsorában szórakozhatnak. De az is lehet, hogy kitörtek Petrius
házából a városba, és most javában Persion népét öldösik…
Ha ki tudna jutni valahogy Petrius házából, jó esélye lenne a túlélésre!
És volt még valami, ami Calvert inkább a kockázat vállalására
ösztönözte, mintsem hogy Yaswahával próbáljon szerencsét. Amikor a
démonok Petrius halálakor felözönlöttek a lépcsőn a mélyből, rendkívül
félelmetesnek és halálosnak tűntek ugyan – de nem voltak túl gyorsak!
Olyan lassan és ráérősen mozogtak, mintha több életnyi idő is előttük
állna. Calver emlékezett rá, milyen könnyedén elszaladt előlük, s hagyta
maga mögött őket. Ha fogócskára kerül a sor, talán ismét sikerül lefutnia
azokat az idomtalan, lassú szörnyeket!
Talán!
Kígyóként surrant az ajtó felé, készen arra, hogy baj esetén azonnal
visszafelé iramodjon a zölden lüktető oszlophoz. Azonban amikor
kikukkantott az előcsarnokba, csaknem összeesett a rémülettől.
Az előcsarnokban, ahol órákkal – vagy netalán sok-sok évvel? –
korábban Bredan és társai a csontvázharcosokkal csatáztak, a kis Chaini
teteme még mindig ott hevert. Épp két fekete démon lakmározott rajta és
a testőrök maradványain, szörnyű étvággyal.
Démonok!
 Calver felnyögött a látvány hatására, és a két démon felnézett. Első
pillantásra úgy néztek ki, mint ember és gorilla kereszteződései, akiket
feketébbnél is feketébb szurokba mártottak. Két karjuk volt, két lábuk és
egy fejük. Ám ezzel véget is ért minden tulajdonságuk, ami emberhez
hasonlatossá tette őket. Szurokfekete testüket fekete szőr – vagy hab? –
borította, négy ujjú kezük karmokban végződött, s zömök, görbe lábuk
roppant méretű tappancsokon nyugodott, fejükön egy pár kecskeszarv
görbült. A szemük vörösen világított, és ocsmány, rücskös pofájukból
görbe agyarak meredeztek, s miközben a hullákat tépték, zabálták,
hosszú, vöröses fekete nyelv terelte befelé a szájba a húsdarabokat.
Leírhatatlan, semmi máshoz nem hasonlítható temetőszag és dögletes
bűz terjengett belőlük; és ez nem a hullák szaga volt! Egyértelműen a
démonokból áradt.
A két rémség eddig még nem vett róla tudomást, ám ekkor valahol vad
rikoltás harsant; olyan volt, akár egy figyelmeztető tülkölés.
A démonok felkapták a fejüket, karmaikból a földre ejtették Chaini
lerágott comb- és felkarcsontjait, és szimatoltak, a fülüket hegyezték.
– Esthewar vérére! – motyogta Calver halálra rémülten.
Ráadásul úgy vélte, hogy a rikoltás a háta mögül érkezett; a
laboratórium irányából, s ez csak még inkább fokozta rémületét. Annak
esélye se lenne, hogy áttörjön a démonok között, és az őrkupola irányába
próbáljon rohanni!
Rohanni?! Nevetséges volt már a gondolata is; hiszen földbe
gyökerezett a lába, mozdulni se tudott.
A démonok ránéztek; vörös szemükben a túlvilág lángja lobogott. Az
egyik rávicsorgott, és összecsattintott agyarai közül fekete nyál csorgott
az állára. E pillanatban nyolc lépés választotta el tőlük Calvert – két
szívdobbanással később viszont már tizennyolc.
A kölyök azt sem tudta, mikor fordult meg, s miként iramodott el. Csak
azt tudta, hogy eszét vesztve rohan a zöld oszlop felé, s mögötte súlyos
lábak dobognak.
Most már nem óvatoskodott, nem kellett visszafognia magát;
ordíthatott félelmében, s miközben rohant, hátra sem mert pillantani.
A laboratórium még mindig kihaltnak látszott; a vén Petrius tetemének
maradványai ugyanolyan szétszórtan hevertek, mint ahogy ő szétrugdosta
őket a nyakék kutatása közben. Most lendületből átugrotta a
megszaggatott, szétharapdált testet, és rohant, rohant, rohant.
Ordítása végigvisszhangzott a hatalmas teremben, s tucatnyi borzalmas
üvöltés, tutulás, rikoltás, bődülés hangzott fel válaszképpen. És egy
vérfagyasztó hördülés közvetlenül a háta mögül.
Calver egyenesen nekirohant a zöld oszlopnak, és már az utolsó
ugrásra készült, amikor hirtelen felragyogott előtte a levegő, és egy
ugyanolyan csapott vállú, szurokfekete rémség bukkant elő a semmiből,
mint amilyenek üldözték.
Mi az, ezek teleportálni is tudnak?!
A démon sután feléje kapott mindkét mancsával, és Calver, aki utolsó
szökkenésére készült, hogy a zöld oszlopba vesse magát, már nem tudta
lefékezni a lendületét. Nekicsapódott egy puha testnek, és ösztönösen
odacsapott. Érezte, hogy vacak kardja húsba mélyed, és miközben az
ütközéstől oldalra bukott, látta, hogy vad rohamával a démont is sikerült
fellöknie és levernie a lábáról.
Ütközéskor heveny levendulaillat csapta meg az orrát, és átható arcvíz
szagát érezte. Kissé furcsának találta, de nem ért rá ezen eltöprengeni.
Az ajtó felől súlyos lábak dobogtak feléje, és artikulálatlan ordítások
harsantak. És távolról is erősödtek a kísérteties üvöltések, rikoltások. Úgy
tűnt, az egész démonfalka szagot fogott, és az ő vérére szomjazik.
Calver oldalra hengeredett, máris talpon termett, és maga elé kapta a
kardját. Az a démon, aminek egy pillanattal előbb nekiütközött és amit
ledöntött a lábáról, szintén talpon volt már, és elállta a zöld oszlophoz
vezető utat.
Az a kettő pedig, amely korábban Chaini maradványain falatozott, már
alig hat-nyolc lépésnyire járt…
Calver rémülten csapott ismét az útját álló démon felé, de csak
ijesztésképpen. Aztán oldalt ugrott, és a halálos veszélytől sarkallva,
megpróbálta megkerülni ellenfelét, hogy oldalról vesse magát a
térkapuba.
Ám ekkor felvillódzott a levegő, és az előző démon mellett egy
ugyanolyan förtelem jelent meg, aztán még egy és még egy. Valósággal
körbefogták a smaragdszínű oszlopot; nem lehetett volna odajutni,
legfeljebb a testükön át.
Calver most már ordítani sem tudott, csak vinnyogott a rémülettől.
Meg sem próbált áttörni a csatárláncot alkotó démonokon, inkább tovább
rohant oldalra, és leállt fogócskázni azzal a kettővel, amely őt üldözte.
Titokban azt remélte, hogy az oszlopot körülvevők is a nyomába
erednek, valahogy kicselezheti őket, s akkor mégiscsak menekülhet a
térkapun át. Csekély esélye lett volna ennyi rémség között cselezgetni,
ám legnagyobb döbbenetére, a démonok nem tágítottak az oszlop körül.
Néma csendben vicsorogtak feléje, s ormótlan mancsaikkal fenyegetően
csapkodtak maguk elé.
Az a kettő viszont, amely az ajtó felől érkezett, morogva, szörcsögve,
agyarait csattogtatva vette üldözőbe.
Calver kétségbeesetten a túlsó sarok felé csalta őket, csinált egy cselt,
mintha jobbra akarna elszaladni, aztán sarkon fordult, és balra tört ki
üldözői elől. Szerencséjére azok jóval lomhábbak voltak nála, s elég
esztelenek voltak ahhoz, hogy bevegyék a cseleket.
Valószínűleg telerakták a bendőjüket a hullák húsával, és emiatt még a
szokásosnál is lassúbbnak bizonyultak.
Calver diadalmas rikoltásra is képtelen volt, csak vinnyogott, miközben
megkerülte lomha üldözőit, és ismét átugrotta Petrius borzalmas
maradványait.
A térkapun át nem menekülhetett; az előző terv maradt: a lépcsőn át fel
az őrkupolába.
Az ajtón át kirobogott az előcsarnokba, és már-már nekirontott a felfelé
vezető csigalépcsőnek, de az utolsó pillanatban visszafogta a lendületét,
és megperdült. Átható dögszag csapta meg az orrát, és újabb démonokat
pillantott meg, amelyek egy része a lenti, a másik része pedig a fenti
lépcső felől érkezett. Csaknem elsodorták egymást nagy igyekezetükben.
Calver kétségbeesetten rohant vissza a hihetetlen méretű
laboratóriumba, és még épp időben sikerült elkerülnie két marcona
üldözője karmait és agyarait. Ha egy pillanatot is késlekedik, csapdába
került volna a szűk előcsarnokban, és pillanatokon belül a mindenhonnan
érkező démonok prédájává válik.
Nos, az igazat megvallva, a helyzete nem sokkal lett jobb. Ugyanúgy
csapdában volt, csak egy tízszer akkora méretű csapdában. A
laboratórium méretei – valószínűleg mágia révén – jóval túlnyúltak a neki
helyet adó tizenhat méter átmérőjű torony méretein. Ám innen sem volt
kiút. A bejárati ajtón máris özönlöttek befelé az újabb démonok, a
smaragdoszlop előtt pedig továbbra is ott szobroztak azok, amelyek
„odateleportáltak”.
Az ajtók!
Calvernek csak egy választása maradt; meg kellett próbálkoznia annak
a két ajtónak valamelyikével, amelyek az oldalfalakon voltak.
Valószínűleg valamiféle hálófülke vagy raktárfülke ajtajai, és nem sokra
megy velük, de nem volt más választása.
Találomra a jobboldali ajtó mellett döntött. Nyomában a röfögő,
szörcsögő, dübögő démonhaddal az ajtóhoz rohant, megragadta a
fogantyúját, és vadul rázni kezdte.
 Tapasztalt tolvaj lévén már az első érintésre érezte, hogy ezt az ajtót
erővel képtelen lesz feltépni. Dühösen odacsapott a kardjával, de csak
annyit ért el, hogy egy mély kondulást produkált. A fegyver tompa éle
még csak meg sem karcolta az ajtó sima lapját és a faragott díszítéseket.
Calvernek eszébe jutott, hogy Pious Petrius a laboratórium ajtaját is
valamiféle varázsszóval nyitotta ki; Reginarék hiába próbálkoztak
előzőleg egyesült erővel. És az is eszébe villant, hogy talán a
faragványokkal kellene babrálni – megnyomni valamelyik manófej két
szemét, meghúzni a nyelvét és elcsavarni az egyik fülét, vagy valami
hasonló módszert választani –, ám erre aztán végképp nem volt ideje.
Leszámítva a térkaput körülvevő hat démont, már legalább nyolc
tohonya rémség cammogott feléje, és a rikoltásokból, dübögésekből arra
lehetett következtetni, hogy egyre többen érkeznek.
– A francba! – sikoltotta Calver, és elszakadt az ajtótól, mielőtt az első
démonok belevájhatták volna hátába a karmaikat.
A fal mentén futott, és cselezett. Tudta, nem sok értelme van
megpróbálkozni a másik ajtóval, de nem maradt más esélye.
A bejáraton újabb démon érkezett, és úgy lóbálta hosszú karjait, mint
valami gorilla, görnyedt tartással lehajolt, és falni kezdte annak a
testőrnek a maradványait, aki Yaswaha lángcsóvájától szinte szénné
égett. A görnyedt démon kicibálta a hulla beleit, s jóízűen csámcsogott;
végleg elvágta ezzel Calver azon kósza gondolatait is, hogy esetleg mégis
megpróbál ott kirohanni.
Maradt a másik ajtó.
Üldözői egyre dühödtebben csattogtatták mögötte az agyaraikat, és
üvöltéseik is egyre türelmetlenebbek lettek. Calver nagy szerencséjére
magányos gyilkosok voltak, nem ismerték a falkában vadászás fortélyait,
és egymást lökdösve, tülekedve igyekeztek a nyomába, ahelyett, hogy
megpróbálták volna bekeríteni vagy a sarokba szorítani.
Lehet, hogy félelmetes, iszonyatos külsejű gyilkosok voltak, de nem az
eszükre lehettek büszkék, az tény…
Ám Calvert már ez a tudat sem tudta megnyugtatni; a másik ajtót is
zárva találta. Kétségbeesetten nyomogatta a díszeket, csavargatni,
rángatni próbálta a faragványokat, de próbálkozásai nem jártak sikerrel.
Az élen robogó démon már csaknem elérte; a belőle áradó dögletes
bűztől csaknem megfulladt.
Oldalra szökkent, és hihetetlen szerencsével kitért egy másik démon
elől, majd kétségbeesett erővel elcikázott másik három között. Az egyik
éles karom megcsikordult bronz alkarpántján.
 Calver rohant.
Csak azt nem tudta, merre.
Újabb démonok érkeztek, és bármily hatalmas volt is a laboratórium,
egyre nagyobb kutyaszorítóba került. Ráadásul rettenetesen fáradt volt,
hiszen egyetlen órát sem tudott aludni az elmúlt nap kimerítő
megpróbáltatásai óta.
Tudta, hogy hiába rohangál itt össze-vissza, mint egy kerge birka; két-
három percen belül összeesik, vagy még hamarabb elkapják.
Kicselezett egy újabb démont, a fejét lekapva, meggörnyedve rohant el
a nyakmagasságban feléje csapó karmok alatt, és lobogó haját
megrántotta az egyik karom. Calver futott, és ordított.
A bejárati ajtón át még mindig özönlöttek befelé a démonok. Nem
maradt más választása: végső kétségbeesésében nekirontott a térkapu
előtt hadonászó, vicsorgó, néma rémalakoknak.
Igaz, a vele szemben álló démonon nem látszott, hogy sebesült lenne,
de Calver az előbb tisztán érezte, hogy kardja húsba hatolt, és akkor a
vércseppeket is látta a pengéjén.
Ha az előbb meg tudta sebezni egyiküket, talán sikerül levágnia a
hozzá legközelebbit, és az eldőlő tetem fölött átugorva belevetni magát a
smaragdszínű ragyogásba.
Elszántan nekirontott a levegőbe csapkodó démonnak, és minden erejét
beleadta a vágásba.
A pengéje akadálytalanul áthatolt a démon koponyáján,
keresztülhasított a testen, és csengve csapódott a padlónak. Calver
kibillent az egyensúlyából, és csaknem orra bukott a lendülettől. A kard
csak a levegőt szelte ketté; akadályba nem ütközött, csak akkor, amikor a
márványpadló megállította.
– Illúzió! – üvöltötte szerte Calver abban a pillanatban tele szájjal az
agyába markoló felismerést, és hirtelen rádöbbent, miért nem hallott
morgásokat, szörcsögéseket és egyéb ocsmány zajokat a térkaput
körülvevő, vicsorgó teremtmények felől. – Illúzió valamennyi!
Mögötte súlyos lábak dübögtek, és a döbbenetből kiszakadó Calver
reflexből hátrafelé csapott. Érezte, ahogy a kardja húsba mélyed, csontot
ér, s azt is érezte, hogy egy iszonyatos erő kiszakítja a fegyvert a kezéből
– szinte a karjával együtt.
Ez a démon nem illúzió volt!
Minden eddiginél iszonyatosabb üvöltés harsant, szinte közvetlenül
bele a fülébe, s ő biztosra vette, hogy megrepedt a dobhártyája.
Egy suhanó mancs zúgott felé, és Calver azt tette, amit az ösztönei
diktáltak. Anélkül, hogy hátrapillantott volna, teljes erejéből elrúgta
magát a talajtól, és a vele szemközt hadonászó illúziódémon testén
keresztül belevetődött, szinte fejest ugrott a smaragdszínű villódzásba.
Mögötte agyarak csattantak össze, s félelmetes visszhangokat keltettek az
ordítások közepette.
– Neeeee! – sikoltotta Calver, mivel úgy érezte, hogy karmos ujjak
ragadták meg a bokáját.

De aztán fején, vállán, kezén landolt a langyos hamuban, és a

lendülettől nekizuhant a kandalló oldalának. Ismét Mallorin gróf
kastélyának nagytermében találta magát.
Calver továbbgördült, és eközben hálát adhatott a sorsnak, hogy a
megsebzett rémség kiragadta kezéből a kardot; még azzal az életlen,
csorba pengével is csúnyán megsebezhette volna magát gurulás közben.
Feje még mindig zúgott a maga mögött hagyott, pokoli hangzavartól,
és furcsa kábulat vonta ködfátyolba gondolatait. Hirtelenjében azt sem
tudta, hol van, s azt sem fogta fel, hogy megmenekült. Megpróbált
felállni, de a lába megcsúszott valami ragacsban, és egyensúlyát vesztve
térdre esett.
Megkapart, mint valami sárba ragadt kutya, és minden erejével
menekülni próbált.
Eltelt egy pillanat, mire rájött, hogy a démonok nem jönnek utána a
térkapun keresztül.
Ennek ellenére még mindig úgy remegett, mint a nyárfalevél, és a
bőrén sárrá dagadt a hamuval keveredett verejték. Hitetlenkedve bámult
vissza a kandallóba, és attól tartott, mégiscsak megjelenik ott egy
alaktalan, fekete rémség. Ám a kandalló ugyanolyan sötét és rideg
maradt, mint annak előtte.
Calver megtörölte izzadtságtól jeges homlokát, és nagy levegőket véve
próbálta visszanyerni normális légzését és önuralmát. Pillantása a hold
fényében fürdő padlóra esett, és hirtelen rádöbbent, mi volt az a ragacs,
amiben megcsúszott.
Vérfoltok! Egy lábnyom körül.
Pedig a kastély szolgái, akik a hullákat elhurcolták, addig nem
térhettek nyugovóra, amíg az egész termet fel nem sikálták. Tehát vagy
hanyag munkát végeztek, vagy – és ez a valószínű –, a vérfolt az ő
távozásuk után került ide.
Calver követte a tekintetével a vérnyomokat, és megállapította, hogy a
kandallótól a dupla szárnyú ajtó felé vonulnak. Nem voltak tetemes
méretű vérfoltok, csak vércseppek. A kandalló közelében több, az ajtó
környékén már csak néhány.
Úgy tűnt, a vérző illető hosszabb ideig álldogált a kandalló közelében,
azért gyűltek a cseppek kisebb tócsába; azon csúszott el Calver.
Aztán az ismeretlen valószínűleg csillapította vagy elkötözte a
vérzését, hiszen ahogy eltávolodott, szinte csak két-három lépésenként
hullott egy csepp.
Calvernek általában nem csak a lába volt fürge, de az esze is; most
azonban kimondottan lassan esett le nála a rézkanyi. De amikor
megvilágosodtak benne a történtek, felhorkant dühében.
– A levendulaillat!
Akkor csapta meg az orrát először ennek a különös illatnak és a csípős
arcszesznek a jellegzetes keveréke, amikor mozdulatlanságra kárhoztatva
Norgdri becipelte őt Petrius Belső Várába, és Yaswaha közelébe került. A
dundi félelf használta ezt az összetételt.
És nemrég, a térkapu túloldalán ismét érezte ezt az illatot, amikor
beleütközött az útjában megjelenő „démonba”, amely később illúzióvá
vált.
Calver pontosan el tudta képzelni, mi történhetett.
Yaswaha megelőzte őt, és visszajött a nyakékért Petrius
laboratóriumába. Megölte a nagyterem előtt ülő két őrt, átment a
térkapun, és megszerezte a mágikus ékszert. Valószínűleg őt is üldözőbe
vették a démonok, azért volt az, hogy a kandalló hamujában csak
egyetlen kifelé vezető láb lenyomata maradt meg. Yaswaha valószínűleg
nem lépett, hanem ugrott.
Aztán miközben távozott az ékszerrel, valószínűleg megláthatta a
befelé igyekvő Calvert, és utánament a térkapun, hogy megnézze, mit
akar, vagy hogy végezzen vele. Hogy korábban is láthatatlanul járkált-e
avagy sem, azt nem lehet tudni, de valószínűleg láthatatlanná válva
követte az elszánt ifjút.
Lehet, hogy egész idő alatt ott volt a laboratóriumban, miközben
Calver a nyakéket kereste. Aztán amikor úgy hitte, hogy Calver el akar
osonni, egy figyelmeztető rikoltással riasztotta vagy hívta a démonokat.
És amikor Calver holtra rémülve a térkapun át akart menekülni, az útjába
állt, és megjelenített egy illúzió rémséget. Azért, hogy elriassza Calvert a
térkapu környékéről.
Az illúzió azonban olyan hirtelen tűnt fel, hogy Calver nem tudta
kikerülni, és beleütközött a dundi félelfbe. Méghozzá olyan erővel, hogy
ledöntötte a lábáról. És a vaktában leadott csapással megsebeznie is
sikerült.
Yaswaha erre csinált még pár illúzióképmást a démonokról, és
körbevette velük a térkaput. A képmásokkal hadonászott, vicsorgott.
Aztán amikor azt látta, hogy Calver megfordul, és a démonokkal cicázik,
azt hitte, hogy a fiú elveszett, és sorsára hagyta. Átlépett a térkapun, az
illúzióit viszont ott marasztalta, hogy továbbra is elijesszék Calvert a
térkapu közeléből.
Valószínűleg azt akarta, hogy Calvert széttépjék a démonok.
Egy darabig még itt ácsoroghatott a kandalló előtt, készen arra, hogy ő
maga végezzen Calverrel, ha az valami csoda folytán megmenekülne, de
aztán, amikor már túl sok idő telt el ahhoz, hogy Calver élve
megúszhassa, elsietett a dolgára.
Valószínűleg Szqüllához!
Calver a fogát csikorgatta, és az átélt rémségek vad dühvé és
felháborodássá értek lelkében. Bár fegyvere sem volt, ökölbe szorított
kézzel iramodott a félelf nyomába.

A vércseppek kitűnő irányjelzőnek bizonyultak; egyértelműen

elárulták, hogy Yashawa a nyugati szárny felé tart. Oda, ahol a néhai
grófné hálószobája található.
Calver csak annyi időre állt meg a nagyterem dupla szárnyú ajtaján túl,
míg lecsatolta az egyik őr kardját, és hüvelyestől együtt felkötötte saját
övére. Azt az üres sagrén hüvelyt, amelyben korábban saját vívótőrét
tartotta, fölösleges lévén, elhajította.
Máris iramodott volna a vércseppek nyomvonalán, ám pár lépés után
visszafordult. Biztos, ami biztos, magához vette a halott őr alabárdját is.
Ez utóbbi fegyverrel a kezében, lábujjhegyen osonva követte a
nyomokat saroktól sarokig. Felsettenkedett a lépcsőn a felső szintre, s ott
már nem kellett annyira vigyáznia; a puha szőnyeg elnyelte léptei zaját.
A nyugati szárny folyosóján újabb két halott őrre bukkant; ezeknek is
egy-egy félujjnyi átmérőjű kerek lyukacska látszott a homlokuk közepén,
a szemük között. Ugyanúgy ölték meg őket, mint a nagyterem őreit.
Calver hangtalanul szitkozódott az orra alatt, és még óvatosabb lett,
mint korábban. Csak azt tudta, hogy Szqüllát valahol itt szállásolták el,
ám arról sejtelme sem volt, melyik szobában.
Azt hitte, keresgélnie kell, de ahogy a folyosó befordult jobb felé,
azonnal tudta, hogy megtalálta a kérdéses hálószobát. Az egyik ajtó előtt
Norgdrit pillantotta meg.
A vállas nomád mereven guggolt az ajtó előtt; szablyáját az ölében
pihentette, s fejét a mellére hajtotta, mintha szunnyadna.
Calver azonnal arra gondolt, hogy Norgdri is ugyanolyan halott, mint
távolabb az őrök, de ahogy közelebb settenkedett és szemügyre vette a
tetemet, csodálkozva látta, hogy a nomád homlokán nincs lyukacska, és a
közelében sem látszanak vérnyomok…
…kivéve azt a magányos cseppecskét, amely két lépésnyivel visszább
rajzolódott ki a krémszínű szőnyegen a fáklya repkedő fényében.
Calver a falhoz lapult, és hallgatózott. Egy pisszenést sem hallott.
Óvatosan, szinte centiről centire közelebb araszolt a nomádhoz, és
pattanásig feszült idegekkel ismét hallgatózott. A szoba ajtaján túlról
monoton mormogás hallatszott.
Calver a félelf varázsló vontatott hangját vélte felismerni, de nem volt
benne biztos.
Aztán megszólalt a lány; Szqülla hangját azonnal felismerte.
Ezek ketten beszélgettek odabenn, ám bárhogy fülelt is Calver, csak
hangfoszlányokat kapott el, és nem tudta kivenni a szavaikat. Az azonban
már a foszlányokból is erősen gyanús lett számára, hogy nem persiül
beszélnek, hanem valami olyan nyelven, amelyet nem ismert. Azonban a
ropogó, kemény hangokból úgy tűnt, mintha drénül beszélnének.
Emlékezett rá, hogy még annak idején, amikor Szqülla a kilétét próbálta
megfejteni, mondott pár mondatot drénül. Azok a szavak hangzottak
így…
Calver próbaképpen megbökte a nomád vállát; Norgdri nem reagált.
Erre megérintette a nyakát.
A test meleg volt, szinte forró, és a nyaki ütőér ritmikusan lüktetett.
Norgdri azonban még erre az érintésre sem reagált.
Megrázta. A nomád eldőlt volna oldalra, ha a fiú az utolsó pillanatban
meg nem ragadja a vállát, megakadályozva ezáltal az árulkodó puffanást
és csörömpölést.
Calver a levegőt is visszatartva nekitámasztotta Norgdri tehetetlen
testét a falnak, a szablyát kivette a kezéből, és óvatosan lerakta mellé a
szőnyegre.
Egyértelmű volt számára, hogy Norgdrit nem ölték meg, csak
elkábították valami módon. Nem ért rá azon töprengeni, hogy mi módon,
és azon sem, hogy miért hagyta meg Yaswaha az életét.
Óvatosan az ajtóhoz nyomta a fülét, és nagyon meglepődött, amikor a
vaskos nyílászáró pár centivel beljebb siklott; nem volt zárva.
Szerencsére nem nyikordult meg, és semmi zajt nem adott. Ráadásul a
bentiek veszekedhettek vagy fenyegetőzhettek egymással, mert
mindketten felemelték a hangjukat, és egymás szavába vágva sziszegtek.
Aztán Yaswaha parancsoló horkanása hallatszott, és a lány halkan
felsikkantott. Dübbenés hallatszott, aztán egy bútor recsegése, a varázsló
mordulása és ismét a lány sikkantása.
Calver nem bírt megbirkózni saját türelmetlenségével; ösztönösen
beljebb taszította az ajtót, és belesett a résen. Yaswahát látta háttal az
ajtónak, s a kis elf válla fölött a meztelen Szqüllát, aki immár nem
sikkantgatott, hanem elnémulva, vízszintesen lebegett jó egy méterrel az
ágy fölött.
Yaswaha fél térdre ereszkedett, és mély, morgó hangon monoton
kántálásba kezdett. Bal kezét átvérzett oldalára tapasztotta, jobbjával
pedig szavai ritmusára hadonászott a lány felé. Először úgy tűnt, hogy az
öklét rázza, de aztán Calver észlelte, ahogy az ágy melletti gyertya
pislákoló fénye meg-megcsillan valamin.
Pious Petrius nyakékén!
Yaswaha nem vette a nyakába az ékszert; ugyanúgy a markában
szorongatta annak medálját, mint ahogy azt fél nappal korábban Petrius is
tette. A lány felé tartotta, ütemesen rázta, s közben megállás nélkül
kántált.
Szqülla a kántálás közben újabb fél métert emelkedett a levegőben, s
vízszintesen nyugvó teste ütemtelenül rángatózott, ajkai közül fájdalmas
nyögések törtek fel.
– Fürge Calver! – nyögte a lány döbbenten. – Fürge Calver!… Segíts!
Hogy hogyan vette észre a leskelődő Calvert, amikor még csak felé
sem nézett, azt nem lehetett tudni. Még az is lehet, hogy nem is vette
észre, csak ösztönösen Calverhez intézte segélykérő fohászát.
Az ifjú azonban úgy megdöbbent ezen, hogy akaratlanul is halkan
felkiáltott.
Yaswaha az ajtó felé kapta a fejét…
Calvernek nem maradt választása.
– Áááááááá! – ordította, miközben betaszította az ajtót, és az alabárdot
lándzsaként előreszegezve rohamozott.
Yaswaha ahelyett, hogy oldalra vetette volna magát, talpra ugrott.
– Petrius nevében! – kiáltotta. – Parancsolom…
Calver azonban nem várta be a litánia végét. Futásból beledöfte az
alabárd hegyes végét ellenfele mellkasába, a lendületével maga előtt
sodorta, és valósággal a falhoz szögezte. Oly kétségbeesett erővel
cselekedte ezt, hogy az alabárdnak még a bárdrésze is behatolt az áldozat
mellkasán, bordák reccsentek, vér fröcskölt szerte, és a fegyver hegye
koppanva fúródott bele a díszlécekkel borított falba a test túloldalán.
Feltűzte a dundi félelfet a falra, mint valami nagyra nőtt svábbogarat.
Yaswaha tátogott, ám szavak helyett rózsaszínes vér buggyant ki a
száján, és lefröccsent az állára.
Calver ordított, és amennyire tudta, megforgatta az alabárdot áldozata
mellkasában.
Sűrű, sötét és világos patakokban bugyogott, fröcskölt a vér
mindenfelé.
– Calver! – ordította valaki oldalról. – A kurva anyád, te… Hüle
Kölök!
Calvernek olyan érzése támadt, mintha a sarokban álló kétajtós
szekrény indult volna meg feléje hatalmas robajlással. Pedig csak egy
vállas, feldühödött alak rontott rá a szekrény takarásából.
A fiúnak eddig fogalma sem volt arról, hogy a varázslón és Szqüllán
kívül valaki más is tartózkodik a hálószobában, most azonban kétsége
sem maradt az illető kiléte felől.
– Gradoran! – visította rémülten, és halált megvető bátorsággal
lebukott a nyakára irányzott csapás elől. – Mesteeeer!
Megpróbálta kirántani az alabárdot Yaswaha melléből és a falból, ám
erre esélye sem volt. És Quillagron a hasa irányába döfött.
Kétség sem maradhatott afelől, hogy meg akarja ölni egykori
tanítványát. Itt már kár minden szó, hiába a fölösleges magyarázkodás.
Calver hátraszökkent, és vaktában a kard felé rúgott. Csuklón találta
ellenfelét, és a kard félrebicsaklott; az eredetileg neki szánt szúrás
eltérült, és a kard beleszaladt a haláltusáját vívó félelf torkába.
Ezzel végképp megpecsételte Yaswaha sorsát.
– Beszéljük meg! – sikoltotta rémülten Calver, és ösztönösen a kardja
után kaparászott.
Quillagron azonban a jelek szerint most nem volt beszélgetős
kedvében. Míg jobbja hatalmas rántásával a kardját szabadította ki a
félelf testéből, ökölbe szorított bal kezével kurta ütést mért tanítványa
mellkasára. Calver megtántorodott, és csaknem hanyatt esett. A falnak
csapódott, közvetlenül az ablak mellett, s ösztönösen is elengedte a kardja
markolatát anélkül, hogy a fegyvert előrántotta volna.
Látta, amint Quillagron máris ráront, akár egy fújtató bika, s látta a
szeme közé zúgó pengét is.
Ismét lebukott, és ahogy előrelépett, szinte az óriási termetű férfi hóna
alá bújt. Felrántotta a térdét, és olyan erővel térdelte tökön egykori
mesterét, hogy Quillagron szeme szikrákat hányt.
 A lecsapó kard Calver feje helyén a lakkozott, aranyozott lambériát
forgácsolta szét. Quillagron pedig fájdalmasan összegörnyedt, és
felordított.
– Megöllek, te szemét kis mocsok!
Calver nem állt le megkérdezni, hogy miért. Átbújt a hatalmas harcos
hóna alatt, és ismét a fegyvere után kapott. Ám kapásból módosította a
mozdulatát.
Yaswaha falhoz szögezett teste az utolsókat rúgta, megmerevedő ujjai
közül kihullott Petrius arany nyakéke, és Calver, aki a szeme sarkából
észlelte a csillanást, röptében kapta el azt.
– Hol vagy, te áruló?! – bömbölte Quillagron, és darabos mozgással,
egy kissé még mindig görnyedve megfordult.
Calvernek esze ágában sem volt immár, hogy kardot rántson és leálljon
szemtől szemben viaskodni. Nagyot ordított, lendületet vett, és
nekirohant az ablaknak.
Nemhiába „gyakorolta” ezt a fajta ugrást épp eleget a Zöld Lóherében,
most is tökéletesen számította ki szökkenése ívét. Mindössze arról az
aprócska tényről feledkezett meg, hogy Olegh kocsmája alacsony,
földszintes építmény volt, míg jelen esetben az első emeletről ugrott ki…
Calver ordítva kalimpált a sötétben a csörömpölő, szökőkútként
szertehulló üvegcserepek között, és fogalma sem volt arról, hová érkezik.
Csak remélni tudta, hogy nem kihegyezett, méreggel bekent karókkal
megtűzdelt verembe, és nem is mérges kígyók közé.
Ugrása íve megbicsaklott a levegőben, és ettől még jobban kalimpált.
Ám mielőtt végiggondolhatta volna az összes baljós lehetőséget, a lába
valami puhának ütközött, és kezével, vállával előre belezuhant egy
rózsabokorba. Tüskék karmolták össze a csuklóját, nyakát, arcát, de mit
számított mindez ahhoz képest, amit az üvegcserepek okoztak.
Calver imbolyogva állt talpra, és kábán megtapogatta vérző arcát. Egy
szál rózsa meredt elő az arcából, nem sokkal a bal füle és az orra között; a
tövisei beleálltak a bőrébe.
Lesodorta. A rózsa lehullott. A tövisek maradtak.
Calver felpillantott a betört ablakra, ahonnan érkezett. Alsó hangon is
legalább nyolc métert zuhant.
És e pillanatban egy hatalmas, sötét test vágódott ki az ablakon.
Quillagron, az a megveszekedett őrült utána ugrott!
Calver az udvar irányába menekült a rózsakertből. Mögötte puffanva,
hatalmas nyögéssel ért földet az ősz rablógyilkos, aki, akár egy macska,
talpra érkezett. Ő nem rugaszkodott el annyira kiugráskor, mint azt a
tanítványa tette, s ez lett Calver szerencséje; Quillagron nem a fejére
pottyant, hanem mögéje hullott le.
Calver vad szökellésekkel menekült.
Quillagron dübörögve, útjába kerülő rózsabokrokat, karókat döntve fel,
üldözte.
– Szétütöm a fejed, te taknyos!
Calver nem állt le megvitatni ezt a fenyegetést. Futott, ahogy a lába
bírta. Átugrott a rózsakert alig egyméteres kerítésén, s nem sokkal később
hallotta a reccsenést, ahogy Quillagron egyszerűen elsodorja az akadályt.
Hirtelen kürtszó harsant, s nem sokkal később egy másik kürt is
harsogni kezdett. Több ablakban is világosság gyúlt. Az egyik
melléképület felől imbolygó fáklyafény közeledett, s fegyveresek sötét
kontúrjai rajzolódtak ki. Nagy ordítozás, rohangálás kezdődött.
Calver jobbra fordult, arra, amerre a legsötétebbnek látszott a terület.
Valószínűleg az istállók lehetnek ott.
Quillagron fújtatva üldözte.
Bármily kimerült volt is Calver az előző nap zsúfolt eseményeitől és a
démonokkal való kergetőzéstől, attól nem tartott, hogy a nagydarab férfi
lefutja őt. Ekkora súlyt, mint amilyennel Quillagron rendelkezett, nem
könnyű mozgatni. Rövid távon fel lehet vele gyorsulni, mint ahogy egy
vadkan is pokoli módon felgyorsul, amikor támad, ám a hosszabb távon a
hosszabb láb és a könnyebb testsúly jelenti az igazi előnyt. Na és a
légzési technika.
És Calver profi volt a menekülésben. Főképpen akkor, ha az élete
forgott kockán.
Csak arra kellett vigyáznia, nehogy zsákutcába fusson, mert akkor
Quillagron nagyon megcakkozza sarjadó bajuszát.
Megnyújtotta lépteit, és máris érzékelte, hogy egykori mestere elmarad
mögötte. Viszont ugyanakkor azt is érzékelte, hogy ha egyenesen fut
tovább, hamarosan beleütközik a várfalba.
No és a várfal felől rohanó, fáklyákat lengető katonákba.
– Esthewar vérére! – lihegte Calver, és afelé az épület felé fordult, amit
istállónak gondolt.
Onnan is sötét alakok közeledtek.
És ez volt az a pillanat, amikor Calvernek elege lett a kergetőzésből.
Főképpen abból, hogy ezen az éjszakán mindenki őt üldözi.
Megtorpant, kilihegte magát, és fenyegetően emelte a jobb öklében
szorongatott nyakéket a bikaként fújtatva közeledő Quillagron felé.
– A vesztedbe rohansz! – kiáltotta oda neki. – Egy lépést se tovább!
 Quillagron azonban gyorsított. Széles pengéjű kardját gyilkolásra
készen emelte magasba.
– Engedelmeskedj nekem! – harsogta Calver, és a medál nyolc
smaragdját a közeledő felé fordította. – Engedelmeskedj!
– Most véged! – bömbölte Quillagron.
Tett még három lépést, aztán felbukott, és további három métert
csúszott a porban. Alig karnyújtásnyira Calver csizmájától állapodott
meg.
– Engedelmeskedj! – rikoltotta Calver, és hátrébb ugrott. – Petrius
nevében! Engedelmeskedj!
Quillagron ott maradt hason fekve.
– Hű szolgád vagyok, nagyuram – motyogta. – Hű szolgád vagyok…
Calver megnyalta a szája szélét, és sokatmondóan pislogott.
– Fogd a kardod, és vágd el saját torkodat! – parancsolta próbaképpen,
csak hogy megismerje a varázslat erejét.
Quillagron habozva ugyan, de engedelmeskedett. Széles pengéjét
széles torkához érintette.
– Várj egy percet! – állította le hirtelen ötlettől vezérelve Calver. –
Mielőtt nyiszálni kezded saját gigádat, válaszolj a kérdéseimre!
– Parancsodra, nagyuram!
A távolban egyre több sötét alak rohangált, az egész kastély
felbolydulni látszott; keresték a zűrzavar okát. Az istálló épületének
takarásában Calver egyelőre nyugodtan faggatózhatott; akik kijöttek
innen, már elrohantak a várfal irányába.
– Kurva jó ez a nyakék, mi?! – rikkantotta Calver megittasulva saját
hatalmától. – Megteszed, bármit parancsolok, nem igaz?
– Bármit, nagyuram.
Calver hunyorogva bámult a földön hasaló férfira; eszébe jutottak azok
a kegyetlen pofonok, amiket egykor a mesterétől kapott, és viszketni
kezdett a talpa. Rálépett Quillagron fejére, ráhelyezte a testsúlyát, és
olyasfajta mozdulatokat tett, mintha egy alkalmatlankodó rovart taposna
el. A kapitány arca belefúródott a porba, és hörgése fuldokló krákogássá
torzult.
– Ah, milyen csodálatos esténk van! – lelkendezett Calver, és ráállt a
fickó fejére mindkét lábával. – Nézd, hogy ragyognak a csillagok! Ott a
Nagy Kaszás… amott a Félkarú Rablógyilkos… Nem látod?
– Ne-he-brg-hem – hörögte a férfi fuldokolva.
Calver átmenetileg leszállt a fejéről.
– Most már elárulhatom – vetette oda kedvesen –, én fújtalak be a
helytartónál… és rettenetesen sajnálom, hogy végül megúsztad a bitófát,
te rohadék!
Quillagron még mindig krákogott és köpködött; a jelek szerint nem tett
rá különösebb hatást a vallomás.
Calver elégedetten sóhajtott, és a fáklyás kutatócsoportok felé
pislogott. Össze-vissza imbolyogtak, nem feléje tartottak.
– Mit kerestél Szqülla szobájában? – kérdezte élesen.
– Yaswaha kíséretében mentem oda.
– Mi célból?
– Yaswaha azt akarta, hogy öljem meg a lányt.
Calver a homlokát ráncolta.
– Megölni?
– Csupán azért, hogy újraéledhessen.
– Ja, értem – biccentett Calver flegmán. Pedig nem értette.
Kérdeznie sem kellett, Quillagron magától beszélt. A hangjából úgy
tűnt, mintha örülne, hogy készségesen kitálalhat a mágikus nyakék
birtokosának.
– Amikor megölik, a lelke átmenetileg eltávozik abból a mágiával
fabrikált testből, amelyet Pious Petrius hozott létre a khojetani istennő
hasonlatosságára. Ám pár óra múltán a halhatatlan lélek visszatér, és
ismét birtokba veszi a testet, új életenergia bugyog fel belőle.
Calver visszagondolt Quillagron nem sokkal ezelőtti beszámolójára,
próbálta az elhangzottakhoz kötni a mostani információkat, de néhány
dolog zavarosan hangzott számára.
– Hogy van ez? – kérdezte halkan. – Mintha legutóbb azt mondtad
volna, hogy Szqülla… mármint a lány nem egyéb, mint egy féltudatos
illúzió. Egy mágikus, emberszerű tákolmány. Most meg halhatatlan
lélekről beszélsz?!
– Nem hazudtam – mondta keményen Quillagron, és még mindig
hason feküdt; onnan bámult fel Calverre. – Az igazságot nekem is csak
nem sokkal ezelőtt árulta el Yaswaha. A lány hosszú ideig csupán
valóban egy mesterséges tudattal ellátott, fejlett illúziólény volt…
– Volt? – döbbent meg Calver, és közel állt ahhoz, hogy ismét
megtapossa egykori mestere fejét. – Volt?!
– Évekkel ezelőtt megszállta az üres testet és lelket egy guarni.
– Egy guarni? – visszhangozta elképedten Calver. – Úgy érted, az a
fajta nagyfejű hal, amely a rizsföldek sáros vizében él?
– Amiről te beszélsz, az a tüskés guraami – reszelte Quillagron. – A
guarnik… a legősibb nép, akikre csak emlékezni tudunk. Úgy hírlik,
belőlük fakadtak a drének, akik évezredekkel ezelőtt erős mágiájukkal az
egész világot uralták. A guarnik még a dréneknél is sokkal hatalmasabbak
voltak. Valóságos istenek!
Calver csak pislogott, és nem bírta tovább, hogy bele ne rúgjon
Quillagron fejébe.
– Miféle baromsággal akarsz te megetetni engem, hé? – rugdosódott
felháborodottan.
– Az igazat mondom! – sziszegte a férfi tehetetlenül.
– A drének? – röhögte Calver. – Uralták a világot? Mármint a drének?
Egyazon drénekről beszélünk? Azokról, akik Dréniában élnek, halat,
fókát meg elhullott sarki dögöket zabálnak, és még a norstradeni
barbároknál is bunkóbbak?
– Volt egy idő, amikor szinte az egész világot Dréniának hívták. A
hatalmas Drén Birodalom déli határai messzebbre nyúltak, mint
amennyire el tudnád képzelni. Ők uralták az összes kontinenst, az összes
nagyobb szigetet, és ők uralták a tengereket is. És előttük… a guarnik
még sokkal hatalmasabbak voltak. Valóságos istenek!
Calver döbbenten hallgatott; azt fontolgatta, hogy vajon az, aki a
nyakék által engedelmeskedik neki, képes-e arra, hogy a szemébe
hazudjon, vagy csak az igazat tudja mondani…
Quillagron rendületlenül folytatta.
– Megszámlálhatatlanul sok-sok évezreddel ezelőtt a guarnik eltűntek;
a drének úgy tartják, hogy eggyé váltak a természettel. Az ő nyelvükön a
„guarni” szó azt is jelenti, hogy „isten”, s azt is, hogy „természet”, s azt
is, hogy „mindenség”. A guarnik elmentek, de továbbra is jelen vannak.
Ők minden kő, ők minden levegő, ők a hegyek, a fák, az állatok, a felhők,
a tavak… mind-mind a guarniak.
– Na ne izélj már!
– Számomra is hihetetlen – recsegte Quillagron –, de igaz. És néha
megesik, hogy ezen hatalmasságok némelyike egy-egy rövid időre
visszakívánkozik egy emberi testbe…
Calver idegesen megnyalta az ajka szélét.
– Azt akarod mondani, hogy Szqülla… egy ilyen guarni?
– Most már az! – felelte Quillagron keményen. – Több mint három éve
már, hogy egy guarni lelke lakozik a megölhetetlen illúziótestben.
– A francba!
– Három évvel ezelőtt Pious Petrius valószínűleg rádöbbent erre. Ő
teremtette az eredeti testet, Szqülla hasonmását, és addig rendben mentek
a dolgok, amíg Szqülla el nem szabadult az irányítása alól. Ám amikor ez
megtörtént, Petrius csaknem beleőrült a csapásba, amit a guarni az agyára
mért, megtorlásul, amiért megpróbálta őt az uralma alá vonni. Petrius azt
hitte, hogy a szövetségesei, a Fekete Oroszlánok keze van a dologban, és
így akarják megölni őt. Talán ez… vagy talán más volt az indoka, hogy
elárulta a zhílieknek a Fekete Oroszlánokat, és a készülődő felkelés
khojetan vezetőit. A zhíliek kegyetlenül elfojtották a lázadást, Szqüllát
elfogták, és börtönbe vetették. Szqülla azonban kitört a börtönből,
leküzdötte még Omaher Goosdhsaw mágikus védelmét is, és megölte
Ayranát, a Zhíl Birodalom királynőjét… Egész testét jéggé változtatta, és
megrepesztette a mellkasát meg a szívét. Aztán eltűnt. Ezért vette
üldözőbe Omaher Goosdhsaw, hogy leszámoljon vele…. Birodalom-
szerte azt terjesztették, hogy Ayranát egy Fekete Oroszlán orgyilkos ölte
meg, és csak kevesen tudták az igazságot. Egészen mostanáig még
Yaswaha sem sejtette, miről van szó. Ő csak vissza akarta szerezni a
Szqülla-hasonmást, hogy folytathassa azt a tervet, amit háborodott főnöke
elkezdett…
– Mit akart Yaswaha?
– Káoszt és zűrzavart – dörmögte Quillagron.
– Tán Yvorl hívő volt a beste?
– A dréneket szolgálta. Hogy pénzért-e vagy más jutalomért, azt nem
tudom… de a drének megbízásából cselekedett.
Calver a homlokát ráncolta.
– Már megint a drének?
– A drének évszázadok óta arról álmodnak, hogy újra ők lesznek a
világ urai. És most… ahogy hallottam, hatalmas hadjáratba kezdtek.
Napok alatt lerohanták és elfoglalták Lendhort meg az északi
szigetvilágot, és nemrégiben partra szálltak Zamwall északi partjain, és
megtámadták a környező országokat, hercegségeket is. Ha sikerül
megvetniük a lábukat az északi országokban, egy éven belül a Zhíl
Birodalom következik. Azonban ha a zhílek szövetséget kötnek ellenük a
környező országokkal, a dréneket egészen az északi sark pokláig űzhetik
vissza…
Calver a homlokát ráncolta.
– És… ezért akarják a drének a káoszt és a zűrzavart?
– Vérbe és pusztulásba akarják borítani az egész kontinenst, hogy
legyengüljön, és könnyű prédává váljon számukra. Ha a Zhíl Birodalom
elesik, ki állhatja útjukat? Talán a független hercegségecskék? Vagy a
belviszályoktól forrongó kemwelliek? A nemrégiben királyukat vesztett
yumadánok? Vagy a dirwani pusztaság nomádjai, a tizennyolc büszke
törzs, amely egymást gyilkolja? – Quillagron kiköpött egy nyelet sarat a
szájából, aztán folytatta. – Ha Khojetan, Zhília leghatalmasabb
tartománya fellázad a Birodalom ellen, és fegyverrel készül kivívni
függetlenségét, szinte az összes zhíli seregre szükség lesz, hogy elfojtsák
a lázadást. Százezrek, milliók fognak elpusztulni a kíméletlen csatákban,
és a legerősebb erődítmények falai fognak porba hullani. És a dréneknek
oly mindegy, mi fog történni. Ha időt nyernek, és északon kiépíthetik az
erődítményeiket és a bázisaikat, ha megvethetik a lábukat, akkor ennek a
csetepaténak ők lesznek a legnagyobb nyertesei.
– És szerinted – töprengett el Calver –, mi lesz a felkelés eredménye?
– Szerintem? Pár hónapon belül vérbe fojtják a lázadást, és iszonyatos
megtorlások következnek.
Calver idegesen megnyalta a szája szélét.
– De ha Szqülla egy guarni… Nem lehet, hogy az ő ereje esetleg…
– Ki tudná megjósolni, mi jár egy guarni fejében? – mondta
Quillagron. – Ki tudná megjósolni, meddig marad meg az emberi
testben? Ő nem ember. Nem is olyasfajta lény, akit szokványos indokok
vezérelnek. És voltaképpen… talán azt sem tudja, mit akar, csak teszi,
ami következik… Emlékezz csak! Milyen volt akkor, amikor te
találkoztál vele? Mint egy gyengeelméjű? Azt sem tudta, kicsoda.
Semmire sem emlékezett.
– Ez igaz. De most már emlékszik.
– De meddig? Addig, amíg tarkón nem találja egy kósza nyílvessző.
Vagy belé nem hatol egy orgyilkos mérgezett tőre? Vagy csak
egyszerűen leesik a lova nyergéből és kitöri a nyakát… Szqülla
megölhetetlen! Amíg az illúziótest kitart… és ilyen életenergia forrással a
lelkében, nagyon sokáig ki fog tartani… Szqülla újra és újra fel fog
éledni. De nem fog emlékezni semmire. Még a nevét sem fogja tudni…
Vagy ha lesz mellette valaki, aki megismerteti az élőhalott legendájával,
azt fogja hinni magáról, hogy ő Szqülla, a khojetanok istennője… nem
pedig azt, hogy egy guarni.
– Nem mindegy?
– Nekem igen. A dréneknek is. De neked talán nem… ha mellette
maradsz…
Calver megborzongott erre a gondolatra, bár nem tudta, mire célzott
ezzel a földön fekvő férfi. És az igazság az, hogy nem is akarta
megkérdezni.
Quillagron azonban elárulta magától is:
– Néha-néha visszatér egy-egy emlék az előző „életeiből”… És mit
gondolsz, mire véli majd, ha emlékezni fog arra, hogy te két alkalommal
is megölted? Bízol a megbocsátásában?
Calver nagyot nyelt.
– Ez nem a te dolgod – mondta összeszoruló torokkal. – Beszélj!
– Már mindent elmondtam, amit tudok.
– Mit beszélt Yaswaha és a lány Szqülla szobájában?
– Fogalmam sincs. Nem tudok drénül.
– De… mit gondolsz?
Quillagron elgondolkodott egy pillanatig.
– Ráébresztette a guarnit a mivoltára, és a hatalma alá akarta vonni. Ha
te nem lépsz közbe, ledöföm, és amíg a teste tudattalan, Yaswaha
elvégezte volna rajta a szertartást. Ha sikerül, ő parancsolt volna neki.
Valaki felfedezte az istálló sarkánál álló Calvert, és egy fáklyás csapat
futva indult feléje.
– Hé! – kiáltotta valaki. – Ki a fene vagy te?
– Ide! – harsogta Calver, miközben kegyetlen erővel rátaposott
Quillagron nyakára. – Ide! Elfogtam az őrök gyilkosát, az istennő
megszentségtelenítőjét! Ide mindenki!
Jöttek, mintha dróton rángatták volna valamennyiüket.
– Vágd el a saját torkodat! – sziszegte Calver a férfinak, és levette róla
a lábát.
Quillagron feltérdelt, és pengéjét a torkához illesztette. A keze
bizonytalanul megrándult, mintha elnyiszálná saját gégéjét, de mégsem
fröccsent vér.
Nagy csapat katona közeledett, élükön maga Mallorin gróf,
hevenyészett öltözékben, fésületlen hajjal, vértezet nélkül, csupasz
vívótőrrel a kezében.
– Ti?! – kiáltotta meglepetten, amikor felismerte a „vendégeit”. – Mit
kerestek ti itt?
– Tedd meg! – sziszegte dühösen Calver, és belerúgott Quillagron
kardtartó kezébe. A penge végigkarcolta a ráncos nyakat, és vér
szivárgott le a porba.
– Képtelen vagyok rá! – recsegte vissza a férfi.
Calver lehajolt, megragadta Quillagron jobb csuklóját, és erőteljesen
megrántotta. Az éles penge belevágott a kapitány torkába, vér bugyogott
elő, de természetesen ez a vágás nem volt halálos. Quillagron ujjai közül
kicsúszott a kard, a sebesült férfi a torkához kapott, és hörögve fetrengett
a földön.
A gróf, aki időközben vagy két tucatnyi embere élén odaért,
csodálkozva bámulta a jelenetet.
– Mi… folyik itt?
– Elkaptam! – rikkantotta Calver. – El akarta árulni az összeesküvést a
zhílieknek. Legyilkolta a nagyterem őreit, s azt a kettőt is megölte, akik
Szqülla szállásának folyosóján vigyáztak. Aztán behatolt az istennő
szobájába, megszentségtelenítette, s megpróbálta megölni őt is a társával,
egy Yaswaha nevű varázslóval. Amikor én megjelentem és megöltem
Yaswahát, ez itt – lábával megbökte a fetrengő férfit – kivetette magát az
ablakon… de én elkaptam, és legyőztem…
Elhallgatott, mert érezte, hogy néhányan – köztük a gróf – kételkedve
fogadják a szavait. Nos igen, a bivalyerős, bikanyakú Quillagronhoz
képest ő csupán egy nyiszlett kölyöknek tűnt. Nem úgy nézett ki, mint aki
képes lehetett volna győzedelmeskedni. S esetleg voltak jelen olyanok is,
akik ott voltak a délutáni küzdelemben a nagyteremben, s saját szemükkel
láthatták, milyen gyáván bujkált ő Norgdri mögött.
– Szqülla adott nekem erőt! – harsogta, hogy eloszlassa a kétségeket. –
Én az istennő megbízottja és védelmezője vagyok! Bárkit megölök, aki
ezt kétségbe vonja! – Mielőtt bárki kétségbe vonhatta volna állítását, a
feje fölé emelte a nyakék smaragdos medálját, és körbefordította. –
Engedelmeskedjetek nekem! Engedelmeskedjetek az istennő
bizalmasának és megmentőjének! Térdeljetek le!
Azt remélte, hogy a nyakék mágiájának hatására egy emberként veti
majd térdre magát az egész gyülevész társaság, ám mindössze egyetlen
ember akadt, aki letérdelt; egy fogatlan, vén szolga. Ám amikor
rádöbbent, hogy a többiek nem követik a példáját, ő is feltápászkodott.
Calver csalódottan nézett körül.
– Megtagadjátok az istennő parancsát? – harsogta baljóslatúan.
– Az istennő előtt térdet hajtunk – mondta csendesen a gróf –, ám
teelőtted nem!
– Úgy? – kiáltotta fenyegetően Calver, és most csakis a grófra
irányította a medált. – Engedelmeskedj nekem! Térdelj le előttem!
A gróf azonnal térdre rogyott.
– Parancsolj velem, nagyuram!
– Parancsold meg a szolgáidnak, hogy ők is térdeljenek le!
A grófnak szólnia sem kellett, elég volt egy intés, és lassacskán
mindenki térdre ereszkedett a lócitromoktól hemzsegő területen.
Calver megértette, hogy a medál mágiája nem hat egész tömegekre, de
ha a megfelelő embert veszi kezelésbe… tömegek fölött uralkodhat.
– És most… – kezdte baljóslatúan, s közben azon töprengett, miért is
térdeltette le ezeket. – És most felesküdtök az istennő nevére!
– Este már felesküdtünk! – tiltakozott a gróf.
– Igen, valóban – dörmögte Calver. – Akkor az eskü lefújva! De…
emlékezzetek erre! Engedelmeskednetek kell nekem, mert én az
istennőtöket… vagy mi… az istennőnket szolgálom! Amit én
parancsolok, azt vegyétek úgy, mintha az ő szájából hangzana el!
– Igenis, nagyuram – mondta a gróf.
A többiek kényszeredetten mondták utána:
– Igen, nagyuram.
– Jól van – rendelkezett Calver. – Felállhattok… és szabadítsa már meg
valaki ezt a szerencsétlent a szenvedéseitől! Vágjátok le az áruló fejét, és
tűzzétek egy karóra! Hirdessétek, hogy így jár minden áruló!
Intett a grófnak, sarkon fordult, és elmasírozott a kastély főépületének
udvar felőli bejárata felé.

Remélte, hogy amikor beér Szqülla szobájába, még mindig a

levegőben lebegve, eszméletlenül találja az „istennőt”.
Calver, a gróffal és vagy harminc alabárdossal a nyomában,
végigsietett a nyugati szárny főfolyosóján, egyenesen Szqülla szobájához.
Meg sem lepődött, hogy Norgdrit nem ugyanabban a pózban találta,
ahogy hagyta; a nomád oldalra dőlve hortyogott a padlón.
A horkolásából, szuszogásából Calver arra következtetett, hogy
kikerült abból a mágikus álomból, amelyet nagy valószínűséggel
Yaswaha bocsátott rá.
– Hadd aludjon csak! – rendelkezett nagystílűen. – Dög nehéz napja
volt, ráfér a pihenés.
A néhai grófné szobájában minden ugyanúgy volt, ahogy Calver
percekkel ezelőtt hagyta; az alabárddal a falhoz szögezett hulla, a törött
ablak, és…
…és Szqülla már nem lebegett az ágy fölött; felkelt és felöltözött
időközben.
Valószínűleg a néhai grófné egyik ruháját viselte, egy csillogó, vörös
anyagból szőtt, bodros, fodros ruhát, amely mély dekoltázzsal szabad
rálátást engedélyezett az apró mellére, ám amely csaknem a földet
söpörte. A jelek szerint a grófné magasabb, testesebb és mellesebb
lehetett, mint a lány; Szqülla mégis fenséges látványt nyújtott a ruhában.
Csupán egy elegáns cipellő és ékszerek hiányoztak ahhoz, hogy
teljessé tegyék a látványt. Épp a tükör előtt nézegette, illegette magát.
Amikor Calver, nyomában az idős gróffal és egy tucat alabárdossal
bemasírozott, Szqülla odafordult, és csillogó szemmel rájuk mosolygott.
– Fürge Calver! – dúdolta diadalmasan. – Tudom, ki vagyok! Yaswaha
visszaadta az emlékezetemet. Emlékszek… mindenre!
– „Mindenre?” – visszhangozta hökkenten Calver, és akaratlanul is
rámeredt a lány torkát elcsúfító sebhelyre. – Úgy érted, hogy…
mindenre?
– Ó, majdnem mindenre! Végre tudom, ki vagyok! Szqülla, Khantoro
Úrnője, a Megölhetetlen, a Khojetanok egykori királynője, az Egy Igaz
Isten, Mregodar leánya!
A gróf és azok a testőrök, akik benyomultak a szobába, áhítattal
hullottak térdre. S valószínűleg azok is, akik a folyosón rekedtek.
– Úrnőm…
Szqülla kihúzta magát a ruhában, és olyan fensőségesen nézett el
alattvalói feje fölött, mint egy valódi istennő.
De vajon valóban elhiszi azt, amit mond? Vagy talán nem tudja
magáról, hogy nem istennő, hanem egy guarni? Vagy talán… a kettő egy
és ugyanaz?
– Tisztában vagyok azzal, mit követel meg tőlem atyám, az Egy Igaz
Isten! – kiáltotta csengő hangon a lány. – Visszatértem a népemhez, és
megbocsátok az árulásért!
– Köszönöm, úrnőm!
– Köszönjük, úrnőm! – mormolták a testőrök kórusban.
– A khojetanok élére állok, és csatába vezetem őket a zhíliek ellen,
akik évtizedeken át rabszolgaságban tartották őket! Megtörjük az uralmat,
és visszazavarjuk a zhíli kutyákat saját bűzös mocsaraikba, és
gonoszságtól, rothadástól bűzlő erdőikbe!
– Éljen! – harsogta a gróf, és emberei is vad örömrivalgásban törtek ki.
– Khojetan ismét szabad lesz! – kiáltotta Szqülla, és magasba emelte
mindkét öklét. – Mregodar nevére esküszöm!
Amikor az üdvrivalgás elhalt, az istennő határozottan a grófra mutatott.
– Te leszel a hadseregeim legfőbb vezére, Mallorin gróf!
– Köszönöm, úrnőm!
– Küldj futárokat szerte a többi grófságba a legnagyobb családok
fejéhez, azzal az üzenettel, hogy mielőbb ide kéretem őket! Aki nem jön
el két héten belül, azt árulónak tekintem, életétől és rangjától
megfosztom, a földjeit szétosztom a leghűségesebb embereim között!
Intézkedj, hogy gyűjtsenek seregeket, fogadjanak zsoldosokat, űzzék el
vagy gyilkolják le a fölöttük zsarnokoskodó, elhízott, zhíli uraságokat!
– Igenis, úrnőm!
 – Zhília királynőjét, Ayranát… már megöltem, és elpusztítottam a
főpapját, Omaher Goosdhsaw-t is! Most visszaveszem tőlük azt, ami az
enyém! Az országomat! Hatalmas vagyok! Isten lánya vagyok!
Megölhetetlen és legyőzhetetlen! Győzelemre vezetem a khojetanokat!
Nagy hangzavar támadt. A gróf arca örömtől vöröslött. Calver egészen
összezavarodott.
– Mindenki kifelé! – kiabálta parancsolóan. – Bizalmas beszédem van
az istennővel! Gyerünk, gyerünk! Ne úgy, mint egy lajhár, Mallorin gróf!
Intézkedj, hogy a futárok mielőbb útra keljenek! Vigyétek el ezt a
mocsok tetemet is, és csukjátok be az ajtót magatok mögött. És ne
merészeljetek hallgatózni!
Miután a gróf kénytelen volt engedelmeskedni a nyakék hatalma miatt,
emberei sem tettek ellenvetést; megragadták a félelf hulláját, alabárdostól
együtt kivonszolták, és behúzták maguk mögött az ajtót.

Calver és Szqülla kettesben maradtak a szobában. Figyelmesen

fürkészték egymást. A lány alaposan megváltozott az utóbbi időben
ahhoz képest, ahogy Calver Draxionban látta. És ezt nem csak az elegáns
ruha tette. Szqülla magabiztosabb lett, és ezzel együtt mintha kissé még a
magassága is növekedett volna. A szeméből elpárolgott a tompaság;
tekintete élénken, tetterősen csillogott. Olyan volt, mint egy ifjú
hercegnő, aki épp most kosarazta ki fogatlan, kopaszodó és görnyedt
kérőjét. Erő, diadal, megvetés és méltóság sugárzott belőle.
Calver egy kissé meg is szeppent; nem ilyen fogadtatásra számított.
– Nos, Fürge Calver? – kérdezte a lány nyugodtan, miközben ismét
megnézte magát a tükörképben. – Mit akarsz nekem mondani? Talán csak
nem a bocsánatomért kívánsz esedezni?
Calver is a tükörre pillantott, mivel az az ostoba érzése támadt, hogy a
lánynak nincs is tükörképe; vagy ha van, valamiféle megfoghatatlan,
alaktalan lényt fog megpillantani. Egy guarnit.
Bizonytalanul megköszörülte a torkát.
– Szóval… valóban az a terved, hogy a khojetanok élére állsz, és
fellázadsz a Zhíl Birodalom ellen? – kérdezte.
– Szqülla vagyok – mondta keményen a lány. – A khojetanok
istennője! Bosszút állni tértem vissza! Mindenki meglakol, aki ellenem
tett!
Olyan szigorú arccal mondta ezt, hogy Calver elhitte, ezek nem puszta
szavak.
És ismét a lány torkát csúfító sebhelyre pillantott; vészjóslóan csendült
fel ismét a tudatában a lány előbbi kijelentése: „Mindenki meglakol, aki
ellenem tett!”
Megpróbálta elütni egy tréfával a dolgot.
– Szóval azért hívatod össze a khojetan főurakat, akiknek az ősei
egykor elárultak, hogy megöld őket?
Szqülla rápillantott, és nem nevetett a viccen. Nem is biztos, hogy
viccként fogta fel.
– Idővel – mondta vontatottan – mindenki elnyeri a jutalmát. Vagy a
büntetését. Mindenki!
Calver megremegett. Idegesen feszengett.
– Két társadnak, Bredannak és Reginarnak már megbocsátottam –
folytatta Szqülla gőgösen. – Pár perccel ezelőtt hűséget esküdtek nekem;
velem tartanak a háborúmban. Bátor, tapasztalt harcosok. A kapitányaim
lesznek.
Calver a szemét forgatta. Bredanék valószínűleg felébredtek a nagy
felfordulásra, és ide siettek. De hol lehetnek most?
– Mi a helyzet velem? – kérdezte félig tréfásan, és egy kissé rettegve a
választól.
Szqülla komoran nézett rá.
– Neked is megbocsátok – mondta aztán. – Mert bár kétszer is elvetted
az életemet, neked köszönhetem, hogy végül… öntudatra ébredtem, és
nem kerültem Yaswaha mágikus hatalma alá.
Calver megköszörülte a torkát.
– Ezek szerint szent a béke?
– Bizonyos értelemben. Azért, amit ellenem elkövettél, szolgálnod kell
engem, életed végéig, Fürge Calver! Hűen szolgálnod és
engedelmeskedned minden utasításomnak! És ha még egyszer ellenem
szegülsz… jéggé fagyasztom a szívedet és letépem a fejedet!
– Nono – dörmögte Calver. – Nem szeretem, ha fenyegetnek!
Főképpen akkor nem, ha azt egy guarni teszi!
Szándékosan kihangsúlyozta és megnyomta a szót, ezzel is jelezve,
hogy ő aztán pontosan tudja, kivel áll szemben. Pedig nem tudta. Egyre
inkább nem tudta.
– Guarni? – húzta fel a szemöldökét Szqülla meglepetten. – Honnan
veszed ezt?
Aha, tehát talált!
– Tudom, amit tudok – vetette oda Calver, és igyekezett előnyt
kovácsolni a helyzetből. – Sokkal többet tudok, mint te azt sejtenéd.
Sokkal többet, mint bárki más… – Kacsintott. – Ám ha úgy kívánod… és
persze érdekeltté teszel abban, hogy hallgassak… esetleg nem tálalok ki
az igazságról a grófnak meg a többieknek… Hm?
Szqülla feléje fordult a tükörtől, és nem kacsintott vissza;
arisztokratikus arcán zavar villant.
– Miről beszélsz? – kérdezte.
– Tudjuk azt mindketten – mosolygott Calver. Aztán látva a lány
értetlenségét, lehalkította a hangját. – Tudjuk mi mindketten, miféle kis
istennőcske vagy te…
Szqülla szeme haragosan megvillant.
– Kétségbe vonod isteni mivoltomat, arcátlan halandó?
Calver egy kissé megszeppent, és valamivel csendesebben
magyarázkodott.
– Tudom, hogy téged eredetileg Pious Petrius teremtett. Nem vagy
egyéb, mint egy félig tudatos izé… egy fejlesztett illúziókból, emberi
szövetekből és mágikus vackokból összerakott teremtmény… amit pár
évvel ezelőtt megszállt egy guarni lelke… Nem vagy te istennő, Szqülla!
Sőt, tudod mit, még csak Szqülla sem vagy! Csupán egy másolat!
Calver gúnyosan röhögött.
Szqülla szeme felvillant, az arca eltorzult. És csak torzult, torzult,
torzult…
Calver ijedten felkiáltott, és hátrafelé ugrott.
Látta, ahogy a lány keze szellemszerűen nyúlni kezd a nyaka irányába.
– Illúzió! – sikoltotta. – Ne is próbálkozz! Nem hiszek az illúziókban!
– És ez lesz a halálod!
Calver az ajtó irányába ugrott, de a megnyúlt szellemkezek ölelő
mozdulatokkal siklottak az ajtó elé, épp hogy ki tudott szökkenni
közülük. Ijedtében az istennőre fogta a nyakék nyolc smaragdos medálját,
és megrázta.
– Vissza! Vissza, parancsolom!
A szellemkezek megrándultak, lehullottak a földre, és úgy vonaglottak,
mint füstből életre keltett óriáskígyók. Calver megpróbálta átugrani őket,
és kirohanni az ablakon, ám a kezek egyszerre feléledtek, és utána
kapdostak. Kénytelen volt visszamenekülni a szoba legtávolabbi sarkába.
A mágikus nyakéket úgy tartotta maga elé, mint valami pajzsot.
– Vissza! Vissza!
A lány egész testében remegett. Tett felé egy bizonytalan lépést, de
úgy tűnt, csak nehezen tud megbirkózni a medál hatalmával. És amikor
Calver ismét megrázta a medált, valami egészen különös dolog történt.
Szqülla arca szinte a kétszeresére növekedett és felpuffadt, akár egy
felfújt marhahólyag. Ábrázata eltorzult, szemei kifordultak, fogai
megnyúltak, s görbe agyarakként tolultak elő a szájából. Hajszálai
összetapadtak, göndörödtek, hullámzottak, és ujjnyi vastag kígyókká
változva nyüzsögtek. Az arc oszlásnak indult, rothadó húscafatok váltak
le belőle, az ajkak szétmállottak, az orr lehullott, helyén csak a lukak
maradtak.
Olyan volt, akár egy több hónapos hulla, aminek egy kígyócsalád
költözött a fejére. És hogy a hasonlat hű legyen, már a kukacok sem
hiányoztak; a szemüregekben apró, szőrös férgek tekeregtek.
– Aáááá! – ordította Calver. – Mallorin gróf! Akárki… Norgdri! Vagy
bárki… Ide! Ide! Segítsen már valaki!!
A szellemkezek iszonyatos lassúsággal növekedtek tovább, és a padlón
kúsztak Calver bokái felé, mint valami gyorsan növő kacsok, és az ujjak
gyilkolásra készen görbültek, nyíltak, görbültek.
– Elismerem: te istennő vagy! Bocsánat!
– Calver! – hörögte a kísértet. – Nincs többé bocsánat…
– Úgy?! – rikoltotta Calver kétségbeesetten, és a nyolc smaragdot
tartalmazó medált ismét a kísérteties alak felé fordította. – Petrius
nevében… aki készített téged… engedelmeskedj az ő varázsnyakékének!
Az istennő sztentori hangon felnevetett. A szoba is zengett ettől a
hátborzongató kacajtól.
– Engedelmeskedj! – sikoltotta Calver. – Térdre!
– E nyakék háromezer éven át volt kedves ékszerem – hörögte. –
Engem illet!
– Norgdri! – ordította Calver. – Segíts!
Az ajtó zárva maradt; senki nem sietett a segítségére. A nomád még
bizonyára mágikus álomban hortyogott, a grófot és testőreit pedig ő maga
zavarta ki a hálószobából.
Calver egyik sarokból a másikba rohant, és szűkölt, akár egy
megrugdosott házőrző kutya.
A szellemkezek nem a torkát ragadták meg, hanem a kezében lévő
nyakéket. Kicsavarták az ékszert az ujjai közül, és visszahajlottak azzal a
báli ruhás szörnyalak nyakához. Átvetették a láncot a tekergőző kígyók
fölött, át a húscafatos koponyán, le a ráncos nyakra. És a nyakék úgy
simult a kísértet hamvas mellei közé, mint egy csecsemő az anyja
keblére.
– És most, Calver…
A fiú nem várta meg a mondat végét, vadul felsikoltott, átszökkent a
lába után kapó szellemkezeken, és mivel az ajtónál esélye sem lett volna,
az ablak felé iramodott. A kísértet azonban felismerte a szándékát, és
meglepő sebességgel lódult a kitört ablak irányába, amelyen keresztül
Calver nem sokkal ezelőtt Quillagron elől menekült.
Az ifjú időben felismerte a bajt, és szinte ugrás közben irányt
változtatott. Egy másik ablakot célzott meg, és teljes lendülettel
belerohant.
Hatalmas csörömpölés hatolt a fülébe, éles üvegcserepek pedig az
arcába, nyakába, kézfejébe. Alaposan összevagdosták.
És miközben megkapart a levegőben, érezte, ahogy egy erős marok
elkapja a bokáját, és visszafelé rántja. Calver akaratlanul is átbucskázott
saját fején, és megperdült a levegőben. Ösztönösen visszafelé rúgott, de
csak valami szivacsos dolgot talált el, amely utat engedett a rúgásnak.
Szellemkéz!
Azonban a lendület, amellyel zuhant, kicsavarta a lábát a kemény ujjak
közül, és Calver fejjel előre belezúgott egy rózsabokor kellős közepébe.
– Esthe… – Kiköpött egy rózsabimbót, és közben a nyelvét felkarcolta
egy alattomos tövis.
Miközben megpróbált talpra kecmeregni a furcsa fejenállásból, a
szeme sarkából látta, ahogy az ablakból tejszerű szellemkezek „folynak”
le utána. Az ujjak görcsösen nyílnak, záródnak, nyílnak, záródnak.
Calver felhördült, bukfencet vetett, valahogy talpra állt, és egy fél
rózsabokrot magával ragadva, rémülten futott abba az irányba, ahol sötét
alakokat látott mozgolódni.
Az istálló közepén lovas alakok gyülekeztek, némelyek
megsarkantyúzták az állatokat, s elvágtattak a kapu irányába. Néhány ló
még gazdátlanul várakozott.
Calver szélvészként rohamozta meg az egyiket. Lendületből térden
rúgta a lovászinast, egy meglepett alabárdos katonát pedig gyomron
fejelt. Aztán mire ezek ketten észbe kaptak, már fenn is termett a
nyeregben.
Egy nyiszlett, okulárés alak lobogtatott feléje egy összehajtogatott
levelet, amelynek frissen csepegtetett viaszába épp az imént nyomta bele
a gyűrűjét.
– És az üzenet? – rikoltozta a fickó felháborodottan. – És az üzenet?!
Calver megsarkantyúzta a lovat, és tanítani való mozdulattal kiragadta
az írnok kezéből a levelet.
– Gyí!
– Khormamat grófjának! – üvöltötte utána az írnok. – Khormamat
Várába vidd… te ütődött!
 A lovász fél lábon ugrálva, az alabárdos pedig meggörnyedve rohant
utána. Calver azonban messze maga mögött hagyta őket. Vadul vágtatott
a többi lovas után, akik a kapu felé tartottak. A hatalmas vasrostélyt már
felhúzták az őrök, és az első futárok kiügettek a várárkot átszelő hídon.
Calver sem akart lemaradni a többitől. Pillanatok alatt beérte őket.
– Ki megy a tenger felé? – kiáltott rá egy alacsony termetű, pufók
fegyvernökre.
A szeplős képű fiú csodálkozva bámult vissza rá.
– Milyen tenger felé?
– Valami kikötő…
– Romer – A fiú előre mutatott, egy szálas termetű fickóra, aki egy
büszke tartású kesén lovagolt – Khalgartownba megy, Khalgar
bárójához… De miért?
– Indulnak hajók Khalgartownból Persionba?
– Hát persze… De mostanság nemigen. Tudod, a nagy tengeri viharok
miatt…
– Kösz, haver! – kiáltotta Calver, és megnógatta a lovát, hogy utolérje
a mutatott futárt; Romert.
– Fürge Calver! – kiáltott rá valaki a kapu közeléből. Reginar volt az.
Bredan mellette állt. Épp az őrkapitánnyal beszélgettek. – Hová a fenébe
mész?
Calver kivágtatott a kapun, és csak a válla fölött kiabálta vissza:
– Fussatok, fussatok! Tűnjetek el innen, barmok!
– Elment az eszed?! – bömbölte utána Bredan. – Az istennő ezredesei
lettünk!
– Végre felragyogott a szerencsecsillagunk! – tette hozzá Reginar.
Calver erre már nem is válaszolt. Vadul ösztökélte a hátasát, és egy
pillanatra sem vette le a szemét az északnyugati úton porzó keséről. Több
tucatnyi futár vágtatott a legkülönbözőbb irányokba.
Félórába telt, mire utolérte a vágtató, szálas termetű fickót. Már
messziről kiabált utána.
– Várj, Romer! Romer!
A fickó visszafogta a lovát, és bevárta.
– Te meg ki a fene vagy?
– Futár, mint te magad – lihegte Calver. – Jól tudom, te valóban
Khalgartownba tartasz, Romer?
– Igen, oda.
– Akkor egy darabig egy az utunk – lobogtatta meg a pecsétes levelet
Calver. – Engem Persionba küldtek fontos üzenettel!
 – Persionba?
– Oda bizony.
– De mostanság… nem járnak hajók.
– Majd fognak! – ígérte Calver, és meglobogtatta a levelet. – A
nyakamat rá, hogy az üzenetem fontosságára való tekintettel, engem
külön hajó visz át Persionba!

A harmadik nap reggelén érték el a tengert.

– Csakhogy! – morogta megkönnyebbülten Romer, és megtapogatta
korgó gyomrát. – Nagy felelőtlenség volt, hogy élelem nélkül indultál
útnak, cimbora! Csoda, hogy az én fejadagom elég volt… hkkk…
kettőnknek!
– Ügyesen beosztottuk – vélte Calver kissé sápadtan, és megvakarta
serkenő bajuszát. – És ne tégy szemrehányást! Az üzenet fontosságára
való tekintettel, nem állhattam le elemózsiát pakolni! Hé! Az ott már a
tenger?
Az volt. És hamarosan elérték Khalgartownt. A báró szinte azonnal
fogadta őket. Előbb Romer adta át a levelet, majd amikor a báró végzett
az olvasással, Calver vakmerően előrelépett, és meglengette saját levelét.
– Sürgősen el kell jutnom Persionba, nagyuram – mondta arcátlan
sietséggel. – Szqülla istennő bizalmasa vagyok. Az ő üzenetét kell
kézbesítenem Pious Petriusnak.
Remélte, hogy a báró még nem értesült Petrius haláláról. Hogyan is
értesülhetett volna róla?
A báró, egy alacsony, díszes öltözékű, hájas képű kéjenc a homlokát
ráncolva mérte végig Calvert.
– Miért nem tesz rólad említést Mallorin gróf az üzenetében? –
kérdezte.
– Nagy sietve kellett útnak indulnom – hadarta Calver. – Mallorin gróf
íratott hozzád egy ajánló levelet, ám a nagy zűrzavarban kiesett a
nyeregtáskámból.
– Kiesett?
– Rettentően szégyellem, ám nem vesztegethettem azzal az időt, hogy
visszaforduljak megkeresni – hadarta Calver. – És egyébként is, bízva az
ön nagybecsű belátásában és abban, hogy Romer, ezen futártársam…
tanúsíthatja majd, mily sietve kellett indulnom. Kész csoda, hogy beértem
őt. És itt ez a levél, amely Pious Petriusnak szól… – Meglengette a lezárt
levelet. – Rajta Mallorin gróf pecsétje… Kell ennél ékesebb bizonyíték,
uram?
 A báró még egyszer végigolvasta azt a levelet, amelyet Romer adott át
neki, és a homlokát ráncolta, de azért komoran bólintott.
– Egy hajót indítani ilyen tájt… igen költséges mulatság – jegyezte
meg rosszkedvűen.
Calver válaszképpen előkotorta ruhája béléséből azt a díszes foglalatú
rubint, amelyet Quillagrontól kapott. Sajnált ugyan megválni tőle, de
minél előbb el akart tűnni még arról a kontinensről is, ahol Szqülla van.
És tudta, hogy negyvenszer ekkora érték várja már türelmetlenül, hogy
előkaparja a rejtekéről.
– Ezt a kis csekélységet Mallorin gróf küldi a költségeidre, báró úr –
hadarta. – Mindössze nyolcszáz aranyat ér ugyan ez a kis ékszer, ám
Mallorin báró komoly rangot és földeket szán azoknak, akik a végső
győzelem után felmutatják majd hűségük e zálogát…
A báró átvette a kis rubint; csak egy pillantást vetett rá, és azonnal
megenyhült a szigora.
– Intézkedek egy hajóról – mondta nyájasan. – Azonnal indulni
szándékozol, barátom?
– Nos – sóhajtott Calver –, szívem szerint indulnék azonnal, ám mivel
tudom, hogy ebben az évszakban nem lehet egyik pillanatról a másikra
hajót indítani Persionba… türelemre intem magam, és engedelmeddel,
báró úr, kihasználom az időt arra, hogy felkészüljek a hosszú és
viszontagságos útra… és talán, ha a jóságod kiterjed arra, hogy pár falat
étel és pár korty ital mellett még egy öltözet ruhát is a rendelkezésemre
bocsátanál ezen szakadozott, megviselt gúnya helyett… szavamra
mondom, Szqülla istennő, akinek én a bizalmasa vagyok… hálával
tekintene majd reád…
 Epilógus

Két és fél hét elteltével Khalgar báró hajója horgonyt vetett Persion
kikötőjében, és a viharos tengeri út hányattatásaitól a végletekig elgyötört
Calver kitántorgott a partra.
Abból a jelentős összegből, amit a hajó marcona kapitányának
kabinjából lopott egy órával a kikötés előtt, azonnal vásárolt egy lovat,
egy jó vívótőrt meg egy kevés élelmet. Mindez nem volt könnyű, mert
amióta Pious Petrius házában démonok lakoztak, és teliholdas éjszakákon
rejtélyes gyilkosságok történtek, rengetegen elköltöztek a városból, és az
árak szinte a csillagos égig szöktek. Calver azonban rámenősen alkudott,
és pár órával később nekivágott a Draxionba vezető útnak.
Nagyjából félúton könnyedén megtalálta azt a helyet, ahol egykor
lemészárolták Schwerat karavánját. Igaz, a hullákat vagy eltemették vagy
elégették azóta, és a szekerek maradványait is elvitték, a helyszín még
mindig magán viselte az ütközet nyomait.
Calver, miután meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben,
elrejtette a lovát a bozótosban, és gyalogosan becsörtetett ahhoz a
helyhez, ahol egykor a kincset elrejtette. Azt még nem tudta, miként
cipeli el az aranyakkal teli ládát, ám úgy gondolta, hogy kivesz vagy
százötven zhíli aranydukátot, amelynek töredékéből majd vásárol pár
lovat meg egy szekeret, s esetleg pár megbízható zsoldost is felbérel…
A többit meg majd meglátjuk!
Izgatottan dobogó szívvel tört keresztül a tüskebokrok között,
megtalálta a vasfát az út közelében, s beljebb azt a persioni szamócafát is
megpillantotta, amelynek tövében akarta elásni a kincset, mielőtt
meggondolta magát. Tett még vagy húsz-huszonöt lépést, és elégedetten
elvigyorodott. Egyértelműen felfedezte azt a drén ámbrafát, amelynek a
léggyökerei alá ásta a ládát.
Úgy tűnt, senki sem járt erre azóta, és ez édes elégtétellel töltötte el.
Kardjával ásott, a kezével kapart, és csakhamar a láda tetején
koppantak az ujjai.
 – Még nem áslak ki teljesen – dúdolta kéjjel telten Calver –, csak egy
kissé megkönnyítelek, és majd visszajövök érted…
A fedelet nem kellett feszegetni, hiszen nem zárta le, csupán ráhajtotta.
Most felemelte, és…
…és csaknem szívrohamot kapott a döbbenettől.
A láda üres volt!
Nemhogy arany, de még egy rézkanyi sem árválkodott benne!
Csupán egy felkunkorodó szélű pergamenlap hevert az alján. Calver
reménykedve emelte közelebb a szeméhez. Persi nyelven írták.

Fürge Calver!
Találtam az aranynak egy biztonságosabb helyet. Jól elrejtettem, hogy
ne találhassa meg senki. Azt hiszem, ezzel tartozok neked.
Esküszöm, csakis neked árulom el az új rejtekhelyet.
Szqülla.

Calver soha többé nem tért vissza Draxionba. Délre vándorolt,

haramiák között képezte magát, majd visszatért apja bandájához, és
bosszút állt Elbord Marchen haláláért. Aztán ismét nyakába vette a
világot, és csúnyábbnál csúnyább kalandokba keveredett.
Az első hónapokban sokszor gondolt az elásott kincsre, de esze ágában
sem volt Szqülla szeme elé kerülni.
Évekkel később értesült arról, hogy tizenhét hónapos háborúskodás
után a zhíli seregek kegyetlenül leverték a khojetanok lázadását; Szqüllát
felnégyelték, híveit lemészárolták, kapituláló tábornokait, főtisztjeit pedig
forró olajban fürdették meg, megnyúzták őket, és kivágott szívüket sütve
és rántva, édes mártásban feltálalták vacsorára a zhíl királyi udvar
kutyáinak.
Állítólag Norgdri Dodgimiro ezredes volt az első, akinek a zhíli
kínzómesterek lenyúzták a bőrét, ám ő még az utolsó pillanatokban sem
tagadta meg istennőjét, és fennen hangoztatta, hogy ő mártírhalált hal, s
emléke örökké élni fog.
Reginart állítólag zhíli fekete mágusok ölték meg még a felkelés első
hónapjában. Egy khojetani szökevény pedig – aki maga is részt vett a
háborúban – esküvel állította, hogy saját szemével látta Bredant a
Maastra-völgyben, az utolsó összecsapás helyszínén. A medvetermetű
barbár hanyatt feküdt, és egy vaskos zhíli kopja állt ki függőlegesen a
mellkasából, amely kijött a hátán, s valósággal beleszögezte testét a
földbe. Néhány arra járó ló pedig széttiporta busa fejét.
 – A hülye barmok! – röhögött Calver keserűen. – Nem mondhatják,
hogy nem figyelmeztettem őket!
Ivott az egészségükre. Természetesen hitelbe.