Professional Documents
Culture Documents
Jane Goldenlane 2 Pokoli Balhe
Jane Goldenlane 2 Pokoli Balhe
Jane Goldenlane 2 Pokoli Balhe
POKOLI BALHÉ
Lassan ébredek, és elég késın. Az ablakon túl már pirkad, hamarosan a nap is
felkel. Eltunyultam. Reelanban ilyenkor már túl voltunk egy-két hajnali
csetepatén. De most, ugye, béke van, és ez nem egy ostromlott vár, hanem az
otthonom.
Ám ezzel együtt sincs okom sokat lustálkodni, hát további merengés nélkül
felkelek. Ez persze nem olyan egyszerő, mivel Thani természetesen még alszik.
Apró termete ellenére kiválóan képes elterpeszkedni az egész ágyon, és rossz
szokása szerint már megint a vállamat használja párnaként.
– Na, maradj még... – motyogja, amikor óvatosan kibújok a feje alól, aztán
belecsavarodik a takaróba, és rendületlenül alszik tovább.
Nesztelenül távozom, majd gyors arcmosás, öltözés. Mellvértet is veszek meg
hátamra szíjazom pallosom, aztán lemegyek, és meghallgatom az éjszakai ırség
parancsnokát.
– Minden rendben van, Q uram, semmi szokatlan nem történt – jelenti
elıírásszerően, majd együtt körbejárjuk a posztokat a várfalon Persze semmi
furcsát nem tapasztalok. Wareen, ez az öreg, fekete kövekbıl rakott vár
megfellebbezhetetlen biztonsággal uralja a környék lankás hegyeit, magas falai
még komoly ostrom esetén is biztonságot nyújtanának. És most éppen béke van.
Ám óvatosnak lenni sosem árt! Ennek jegyében az ellenırzı körút után
visszavonulok a gyakorlóterembe, és végigcsinálom megszokott, reggeli
gyakorlataimat. Mikor végzek, már magasan jár a nap, hát visszamegyek a
lakosztályomba, rendesen megmosakodom, majd immár páncél és fegyver
nélkül reggelizni megyek.
Egyedül eszem, nem mintha ez rangommal járna, egyszerőn csak most éppen
így alakult. Embereimnek nyilván dolga van, Thani pedig bizonyos, hogy még
alszik. Így amikor befejezem az étkezést, elindulok lakosztályom felé, hogy
felkeltsem szívem szeretett hölgyét, és megtudakoljam, vajon miféle úri
foglalatossággal óhajtja elütni a mai napot? Ám nincs szerencsém, még az
emeleti folyosón szembejön velem Azren.
Kitérni elıle már késı, állapítom meg sajnálkozva, és egyébként is, hogy a
saját váramban bujkáljak valaki elıl? Azt már nem, tehát karbafont kézzel,
felemelt fejjel várom be.
– Jó reggelt, Q uram! Elnézést, de lenne néhány elintézendı apróság... Szívem
szerint azt válaszolnám, döntsön mindenben belátása szerint,
megbízom hozzáértésében, és egyébként is, engem a birtok apró-cseprı ügyei
nem igazán kötnek le. Más oldalról viszont ez egyszerően nemtörıdömség és
lustaság lenne részemrıl, amit mindig is igyekeztem kerülni.
– Rendben, nézzük át gyorsan! – biccentek határozottan, és elindulok a
könyvtár felé.
Azren már megérkezése napján bevetette magát ebbe az apám idejében nem
nagyon használt helyiségbe. A sarokba beállíttatott egy hatalmas íróasztalt, amit
hamarosan teljesen beleptek kupacokba rendezett könyvei, irattartói. Amint
belépünk, ı máris az asztal mellé ül, én egy karosszékbe rogyok le.
– No, halljuk! – intek, és elnyomok egy sóhajt.
Azren nem sokkal az esküvınk után került mellém, írnoknak és személyi
titkárnak. Maga Paadre nagymester küldte, a lehetı legjobb ajánlással, amire
nem cáfolt rá. Jó emberem; hősége biztos, szorgalma töretlen, tehetsége és
tudása is elegendı a rábízott feladathoz, ám mindezzel együtt is nagyon nehezen
szoktam meg személyét. Még most is zavar egy kicsit fontoskodó
beszédmodora, meg ahogy tintafoltos ujjaival dörzsölgeti ritkás szakállát, és
rövidlátó szemeit meresztgeti mindenre, ami egy karnyújtásnál távolabb van
tıle. Most éppen rám.
– Nos, a tegnapelıtti vihartól megáradt a Hideg-patak, és ki kellett nyitni a
zsilipet, minek következtében megrongálódott a felsı vízimalom kereke – kezdi
végül.
Hm. Megrongálódott a vízimalom kereke. Értem. Ó, Frej-jah, nem mondhatod,
hogy bármi elém állított feladat elıl meghátráltam volna valaha is. Pedig már
hányszor nézhettem szembe a halállal!
De úgy látszik, az élet mindig tud újdonsággal szolgálni. Mondjuk egy összetört
malomkerékkel, nézek fel a mennyezetre.
– És ehhez nekem mi közöm? – kérdezem, csekély érdeklıdéssel hangomban.
– Éppen a mi búzánkat ırölték volna. A molnár szerint legalább két nap, amíg
rendbe rakják a kárt.
– És?
– Így két napot fognak késni. Azt kérik Q uramtól, hogy ezt engedje meg
nekik.
Frej-jah, ez nem lehet igaz! Vajon miket terjeszthetett rólam az apám, hogy
ennyire félnek tılem?
– Megengedem, hogy késsenek – sóhajtok, végül is mi mást tehetnék? – Van
még valami?
– Igen – bólint Azren, és zavartan turkál egy kicsit az iratok között – Most már
tényleg válaszolnia kéne az öccse levelére.
Mindössze megszokásból nyúlok a vállam felé, aztán eszembe jut, hogy nincs
nálam kedves pallosom. Elvégre itthon vagyok, és jelenleg éppen béke van.
– Majd holnap válaszolok neki. Ráér! – legyintek. Egyszerően nincs kedvem
Eshuval törıdni!
– A végtelenségig nem lehet halogatni – jegyzi meg Azren csendesen, lehajtott
fejjel.
Dühösen kilököm magam alól a széket, és elkezdek fel és alá sétálni az asztala
elıtt. Meggyızıdésem, hogy nagyon is lehetne ezt a választ halogatni,
akármeddig.
Kedves öcsém levele alig pár héttel ezelıtt érkezett a királyi fıvárosból,
Hiszaenbıl, és ékes szóvirágokba öltöztetett fenyegetésekkel volt tele. Hogyha
nem mondok le „apánk akarata szerint” Wareen váráról, „családunk ısi
sasfészkérıl,” akkor nem fog habozni „a törvény szigorát szegezni
makacsságomnak”. Na, és akkor mi van?
Ha a királyhoz fordul panaszával, az legalább másfél esztendı. İfelsége bírái
nem a gyorsaságukról híresek. És ugyan mit számít, hogy hogyan döntenek? A
fıváros messze van, az északiak pedig közel. Fényességes királyunk legyen
boldog, hogy itt, a határvidéken álló rendházak még egyáltalán védik
birodalmát! De amíg pénz és fegyver helyett csak szép szavakkal támogatja
harcunkat, addig ne akarjon beleszólni a belügyeinkbe. Ha öcsémnek ítélné
Wareent, akkor maga Paadre nagymester lenne az elsı, aki tiltakozna.
Szóval, Eshunak nincs más lehetısége, ha már annyira akarja apai örökségét,
mint hogy megküzdjön érte. A háborúhoz viszont nem ért, fegyverrel bánni nem
tud, míg én...
Eh, akárhogy nézzük is, nincs okom aggódni öcsém miatt, sem elkapkodni a
választ. Ám ha így vesszük, hát halogatni is felesleges azt!
– No, jó! – állok meg Azren elıtt.
İ erre elıvesz egy tiszta lapot, de határozott mozdulattal kiveszem a kezébıl a
tollat, és magam elé húzom a papírt is.
– Nyugodtan diktálhatja, Q uram! – tiltakozna, ám mogorván leintem.
– Köszönöm, tudok írni! – nézek rá fenyegetıen, majd fél kézzel az asztalra
támaszkodva papírra vetem válaszomat.
„Kedves öcsém!
Szomorú szívvel olvastam leveledet, és bár fáj, hogy a köztünk lévı testvéri
viszonyt felhık árnyékolják be, de mégis erıs lelkemben az elhatározás, hogy
semmi körülmények között sem vagyok hajlandó lemondani Wareen váráról, és
az azt övezı birtokaimról, amelyek jogos apai örökrészemet képezik. Ha te
ennek ellenére ragaszkodsz azon megalapozatlan állításodhoz, hogy ezen javak
téged illetnek, és nem átallod ezen kérdéssel a mi nagybecső királyunk bölcs
bíráinak értékes idejét rabolni, akkor én természetesen készséggel állok a
törvény szolgáinak elébe, és bizonyos vagyok benne, hogy ık is az én igazamat
fogják megerısíteni.
Továbbá figyelmeztetnélek, hogy bár semmi sem áll távolabb szándékaimtól,
mint a testvérháború, de abban az esetben, ha te fenntartod nevetséges
követelésedet, akkor nem fogok habozni, hogy akár fegyverrel is érvényt
szerezzek elsıszülötti jogaimnak.”
Aha! Szóval szerinte a feleségem olyan dolgokra készül, amiben „nem lelik
örömüket némely istenek”. Van ebben valami, biccentek rá magamban, további
magyarázkodását és túlzó bocsánatkéréseit éppen csak átfutom, nem érdekel. Az
annál inkább, hogy hova mentek, de errıl nem ír Azren. Szívem szeretett hölgye
nyilván nem kötötte az orrára, vagy ami valószínőbb, még magában sem
döntötte el, pontosan hova is tart.
Rábólintok, ez a kaotikus felelıtlenség jellemzı Thanira. Ám ezen
tulajdonságához társul még egy, jelesen, hogy szinte bármit képes ép bırrel
túlélni, mert részben bármilyen helyzetben feltalálja magát, részben pedig igen
nagyon minden istenek kegyében áll. Meggyızıdésem szerint már kicsiny
gyermekkorától kéz a kézben jár a szerencsével, amire szüksége is van.
Mindezeket együttvéve elképzelhetınek tartom, hogy túlélje ezt a kis
kirándulást, bár az is biztos, hogy ı mindent meg fog tenni, hogy próbára tegye
Kétarcú Rashadel türelmét.
No de hát nem mehetek vele, részben mert úgysem hagyná, más oldalról meg
nem foghatom egy életen át a kezét, hogy megóvjam a világtól! Nem mehetek
vele, de ha estig nem jön vissza, utána megyek. Addig viszont nem, döntök, így
felesleges töprengés helyett lemegyek az istállóba, hogy megnézzem az új
csikót, (az éjszaka született, a lovász szerint szép állat lesz) és már kint vagyok
az udvaron, amikor felharsan a kürt jel: freita lovag érkezik.
Nohát, nem vártam senkit! Vajon ki lehet az? Vendégségbe jön, vagy talán
valami hivatalos ügy miatt keres fel valaki a tetihuanai rendházból? Bárhogy
nézem is, muszáj személyesen fogadnom, hát illendı módon, a palota kapujából
sietek eléje.
Két csatlós kísérte, magányos lovag léptet be, a hosszú út nyomát magán
viselı páncélban, arca elıtt ismerem fel címerét.
– Üdvözlet Q al Aquimnak, a Sárkányölınek!
– Üdvözöllek, Rash al Farel, végtelen öröm számomra, hogy vendégül
láthatlak szerény otthonomban! – felelek a szokások szerint hiszaeni
rendházunk második fegyvermesterének, akivel eddig még nem sokszor
találkoztam. Talán kétszer a királyi fıvárosban, meg ott volt abban a seregben,
amely végül előzte a Reelant vívó északiakat, felszabadítva a várat a hosszú
ostrom alól. Akkor nagyon örültem látásának, most kissé furcsállom érkezését.
– Mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést, hogy váramban fogadhatlak?
– Átutazom errefelé, és gondoltam, megszállok nálad pár napra, ha nincs
ellenedre, mint ahogy ezt írtam is – száll le a lováról, majd kezet fogunk. Ennél
barátibb üdvözlésre nincs is szükség, nem vagyunk többek rendtársaknál.
– Nem kaptam meg üzenetedet, talán elveszett valahol.
– Eh, nyomorult postagalamb, az ember már ennyit sem bízhat Iziana, a
Kiszámíthatatlan kegyeire? – bosszankodik Rash, majd fejet hajt. –
Természetesen, ha így alkalmatlan lenne jelenlétem...
– Dehogy, Rash, dehogy! Kerülj beljebb, azonnal nyittatok neked és
embereidnek egy-egy szobát, és készíttetek fürdıt is. Pihenjetek le, és majd
vacsoránál, jó borok mellett megbeszéljük, mi járatban vagy!
Ezzel beterelem ıket a palotába, majd kiadom a megfelelı utasításokat. A
cselédek hamarosan elvezetik ıket, én pedig csak eljutok az istállóig, ahol
megszemlélhetem az új csikót. Hiszaeni rendtársam érkezése ugyan meglep, de
tulajdonképpen örülök neki. Legalább megtudom, mi hír a fıvárosban, úgyis
régen jártam arra, meg talán rendünk ügyeinek alakulásáról is hallok pár
érdekes apróságot, nem árt az!
Az istállóban gyorsan telik az idı, hamarosan mennem kell, ha nem akarom
lekésni a vendégek érkezése miatt korábbra hozott vacsorát. Utam a
Nagyasszony termén át vezet, önkéntelenül is vetek egy pillantást a sarokban
álló kis-táblára. Tegnap játszottunk Thanival, méghozzá egy egészen elnyúló,
érdekes játszmát, de aztán szívem szeretett hölgyének kérésére félbehagytuk.
Azt mondta, megfájdult a feje, én úgy hiszem attól, hogy reménytelenül
vesztésre állt.
A kétszínő bábuk még mindig változatlan helyzetben várakoznak a
megcsonkított, láb nélküli táblán. Illetve, mégsem. Valaki lépett egyet Thani
fekete korongjaival. Feltételezem, ı maga, talán ma reggel, mielıtt elment.
Méghozzá egészen jót lépett, mérem fel a helyzetet, majd alaposan
megszemlélem a megváltozott állást. Le is ülök a tábla mellé, tenyerembe
temetem állam, hosszan, hosszan mérlegelek.
Elıbb csak a játékon töröm a fejem, aztán már Thanin. Hova mehetett?
Nyilván nem egyszerően egy barlangba, hanem egy különösképpen érdekes,
esetleg veszélyes helyre. Hm. A legtöbb legenda kétségtelenül a Holló– hegyi,
régi apátság alatt húzódó katakombákról szól. Az egy félig-meddig természetes
járatrendszer, amit régen, még az apátság elıtti idıben temetkezési helynek is
használtak. Igen, errıl könnyen hallhatott érdekes dolgokat a környékbeli
parasztoktól, akik úgy hiszik, kísértetek járnak arrafelé, és utána a könyvtárban
is olvashatott róla pár apróságot, mivel a családi hagyományok szerint ott
nyugszanak az ıseim is. Bizonyosan oda ment, azaz ha nem téved el a föld alatt,
akkor délutánra vissza is érhet.
Egy szolga rezzent fel töprengésembıl, jelenti, hogy tálalva, és hogy a vendég
lovag úr már vár. Gyorsan lépek, elıre tolva egy fehér korongot a táblán, aztán
már sietek a nagyterembe, nem lenne szép, ha sokáig váratnám Hiszaenbıl
érkezett rendtársamat.
A terembe lépve köszöntjük egymást, majd leülök az asztalfıre. Balomra Rash
al Farel kerül, megilleti ez a hely, jobbom üres, az Thani széke, aki még nem ért
vissza. Így összesen öten vagyunk, Rash két csatlósával, és Natorral. De
Thaninak itt kellene lenni, nemcsak azért, mert akkor végre megszőnhetnék
aggódni miatta, hanem mert ezt a vendéglátás szabályai is megkövetelik.
Hiányát szinte azonnal szóvá is teszi Rash.
– Kedves feleséged talán beteg?
– Nem, csak délelıtt kilovagolt. Talán megsérült a lova, vagy valami más
okból késik. Sajnálom, remélem hamarosan megérkezik.
– Reméljük – bólint rá, de itt abba is marad a társalgás, mert a cselédek
elkezdik felszolgálni a vacsorát.
Csendesen eszünk, nem akarom háborgatni vendégeimet, amíg éhesek, csak az
utolsó fogás után kérdezek rá jövetelük céljára.
– Tetihuanába tartok, Q, a rend ügyeit intézem. Apró-cseprı haszontalanságok,
lényegtelen formaság az egész, de nagymesterem ragaszkodott hozzá, hogy
megbízható ember járjon utána a dolgoknak, így végül engem küldött. Ám
mivel nem sürget az idı, úgy gondoltam, teszek egy kis kitérıt Wareen felé.
Régen találkoztunk, szívesen hallanám elsı kézbıl dicsı tetteidet!
– Reelan óta talán csak egyszer kellett fegyvert ragadnom, Daal ellen, de hidd
el, az sem az én dicsıségem. Frej-jah, a Gyızhetetlen áldásával jártam, ı
segítene lépteimet, övé az érdem, én pedig nem vagyok több, mint egyszerő
lovagja! – védekezem, és aztán mosolyogva koccintunk, mi,”Frej-jah egyszerő
lovagjai”
A nehéz vörösbor jól esik, enyhíti aggodalmam, amit Thani iránt érzek. Már
lassan sötétedik, hol lehet? És mintha csak olvasna a gondolataimban, Rash is
felıle kérdez.
– Kedves feleséged hosszan elmarad.
– Nem tudom, mi történhetett. Ám ha maradsz pár napot, amit el is várok
tıled, ha már ily hosszú utat tettél meg, holnap bizonyosan találkoztok majd.
– Köszönöm a meghívást, azt hiszem, élek vele. És igencsak remélem, hogy
megismerkedhetek a feleségeddel – mosolyog rám sokatmondón.
Pillanatra nem értem, mire akar utalni, szemöldököm önkéntelenül is magasba
szalad, mire hangosan elneveti magát.
– Eh, barátom, ne aggódj, ne féltsd asszonyod! – legyint, és ismét fenékig üríti
poharát, amit a gondos cseléd eddigre ismét teletöltött. – Ám azt se hidd, hogy
Hiszaenbe nem jutott el a híre! – teszi aztán hozzá cinkosan, és mellé még
kacsint is.
– Híre? Minek? – kérdezek vissza óvatosan, az éppen csak fejembe szállt ital
mámora máris elillan, mirıl beszél Rash?
– Nem minek, kinek! A feleségednek! Mondhatom, futótőzként terjedt a
pletyka hogy Q al Aquim, aki pedig bármelyik fıúri családba beházasodhatott
volna, elvett egy egyszerő asszonyt. Elhiheted, mindenki oldalát fúrta a
kíváncsiság, vajon mi állhat a dolog hátterében?
– Mi lenne? Thani maga Frej-jah, a Gyızhetetlen küldetésében volt a társam,
együtt jártuk meg a Xantiani-szorost, gyıztük le Daalt, a fehér férget. Mi furcsa
lenne abban, hogy elvettem feleségül? – kérdem, talán egy picit ingerültebben,
mint az illendı lenne.
De Rash feltehetıleg nem érzi meg hangulatom változását, vagy talán csak a
súlyos bor nemtörıdömsége beszél belıle, amikor fölényes mozdulattal leint.
– Eh, értem, elkísért sárkány ölni, szép cselekedet, de ez nem változtat a
helyzetén. Nincs családja, vagyona, lássuk be, még csak nem is nemes!
Ez pedig sértés. Majdnem sértés. Thani származása nem nemesi, de aki ezt
elıttem felhozza, az számítson a legrosszabbra!
– Thani a feleségem, Wareen úrnıje – jelentem ki csendes, hideg hangon, és
már csak megszokásból is pallosom után nyúlok. Feleslegesen, nincs nálam,
mint ahogy vendégeim is fegyvertelenül ültek asztalhoz, mégis ez az a
mozdulat, ami megérteti Rash al Farellel, hogy milyen messzire merészkedett.
– Persze, persze, értem én! – visszakozik gyorsan. – Csak éppen Hiszaenben az
az ostoba pletyka járta... De tényleg, magam egy pillanatra sem hittem, hagyjuk
is!
Persze, tudom. Hiszaenben nyilván ugyanaz a pletyka terjed el, mint Solban,
vagy akár Tetihuanában. Hogy Thani fekete boszorkány, és egyszerően
megigézett valami sötét bőbájjal, hogy beleszeressek.
Ó, Frej-jah, ostobák, ostobák az emberek!
– Thani nem foglalkozik fekete praktikákkal – jegyzem meg csendesen. Rash
felkapja a fejét, egymás szemébe nézünk, ı láthatóan zavarban van.
Ám nem akarom lábbal tiporni a vendégjogot, lassan elmosolyodom, és
megemelem felé a poharam.
– De ne beszéljünk rólam, válasszunk magasztosabb témát! Mi hír Hiszaenben,
dicsı, fıvárosi rendházunk miféle nagyszerő, Frej-jahnak tetszı tettekkel
öregbítette a hírnevét az elmúlt esztendıben? – kérdem barátságosan.
– Nos, igyekszünk Frej-jahnak kedves dolgokat cselekedni, de nem akarom
szerénytelen dicsekvéssel próbára tenni kedves vendéglátónk türelmét! –
szerénykedik Rash, ám utána csak mesélni kezd.
Alig tud lekötni. Eh, Frej-jah, mi értelme van itt ülnöm, és hallgatnom ezt az
embert, aki feltehetıleg egyszerően azért jött, hogy kikémlelje, mi a helyzet
Wareenben, hogy aztán otthon, a fıvárosban újabb pletykákat eresszen szét a
széllel?
Aztán elszégyellem magam, Rash is freita lovag, a rendtársam, nincs jogom
ítéletet hozni felette. Így visszafogom dühöm, kedvesen unszolom, beszéljen
tovább a fıvárosról, ı pedig megteszi. Érdekes dolgokat mond, bár fıként
számomra érdektelen udvari pletykákat. Titkon számítok rá, megemlíti öcsémet,
aki szintén ott van most, de ennél tapintatosabb. Vagy legalábbis nem akarja
tovább feszíteni a húrt féltestvérem emlegetésével. Alapvetıen jól teszi.
Szóval az idı gyorsan telik, a bor is fogy, így késıbb mégis elmesélem Daal
legyızésének történetét, még késıbb Reelanra terelıdik a szó, és a közös hadi
élmények felemlegetése végleg barátivá teszi a hangulatot Együtt nevetünk és
búslakodunk, mikor mi kerül szóba, odakint megfakul a délután, a terem falait
vörösre festi a nyári alkonyat ragyogása
És Thani még mindig sehol. Talán baj érte? Bizonyosan. Itt az ideje, hogy
utána menjek.
– Ez mind igen érdekes, és remélem, hogy holnap még folytatjuk a
beszélgetést, ám most mennem kell – bontok asztalt, majd minden további
magyarázkodás nélkül visszavonulok a lakosztályomba. Úgy hiszem, Rash is
örül, hogy korán lepihenhet a hosszú út után.
Magam is érzem, hogy fáradt vagyok, a lakosztályomba lépve megszédülök, és
csak a falnak támaszkodva sikerül megıriznem az egyensúlyomat Eh, sokat
ittam, túl sokat, de most nincs idım kipihenni a mámort. Nagy hangon szólítom
a szolgát, és vizet hozatok, aztán alaposan megmosom az arcom, tarkóm. A
helyzet javul, és az éjszakai hideg levegı majd teljesen kijózanít, hát nem
pazarlom tovább az idıt, bár kicsit ingatagon, dc sietve lemegyek az ırszobába.
– Szólj nyolc embernek, a régiek közül! – utasítom az ott szolgálatot teljesítı
posztot, feszes tisztelgés után távozik. Magam is megyek, le, az istállóba, bár a
folyosó némileg ing a lépteim alatt, de hát Frej-jah, ez nem lehet akadály!
Megelızöm embereimet, és bár a szédülés nem csillapodik, én már Armagedon
nyergében várok, mire megérkeznek, és elkezdik felnyergelni hátasaikat.
– Mindenki hozzon két fáklyát is, a Holló-hegyre megyünk! – parancsolom
kurtán, aztán kilovagolok az udvarra. A hős levegı tényleg jót tesz, bár még
mindig rosszul vagyok, ennek ellenére kihúzott háttal, rezzenéstelen arccal
várom be a katonákat. İk a legmegbízhatóbb embereim közül valók, nem egy
már Reelanban a kezem alatt szolgált, némán sorjáznak elı az istállóból, komor,
lovas árnyak, pedig sejtem, nem örülnek neki, hogy éjszaka a kísértetjárta
hegyre készülünk.
Persze, ennek az egésznek nem sok értelme van, éjjel csak akkor találjuk meg
szívem szeretett hölgyét, ha maga is keres minket. Ha a föld alatt jár még
mindig, akkor most még nem tudok neki segíteni. Ám a hajnal elsı fényeinél
megtalálhatjuk a jelet, amit a barlang bejáratánál hagyott. Tudom, hogy hagyott,
no nem Thani, hanem Azren. Tehát hajnalban utána mehetek a föld alá.
Bár ezt elkerülném, hisz egész éjszakás keresés után semmi kedvem sem lesz
még holmi barlangba is leereszkedni. Különösen a Rashsal való mulatozás után.
Amint kilovagolunk a vár kapuján, a szédülés visszatér, és egy pillanatra meg
kell támaszkodnom Armagedon nyakán, hogy meg tudjam tartani az
egyensúlyomat. Csak nem Rózsaarcú Rilan csókolt arcon?
De bármilyen betegség is bújkál bennem, arra még lesz erım, hogy
elıkerítsem Thanit, ebben biztos vagyok, hát veszek egy mély levegıt, és
rosszullétemmel nem törıdve szorosabbra fogom a szárat.
– Te menj elıre, ti ketten hátul maradtok, a többiek mögöttem jönnek egymás
után! – parancsolom hangosan, aztán sokkal halkabban, magam elé suttogva
még hozzáteszem:
– Frej-jah, vezess a gyızelemig!
THANI
Q AL AQUIM
avagy odaát
Mocsárban lépkedek, sőrő sár kapaszkodik csizmámba. A fekete sötétségben
szinte semmit sem látok, göcsörtös facsontvázak borulnak fölém. Mögöttem
valami jön, valami fenyegetı. Nem fordulok hátra, igyekszem megszaporázni a
lépteimet, mindhiába. Hosszú szálú hínár kap a lábam után, és hiába sietnék,
lépni is alig tudok. Aztán egy alattomos gyökér leránt a földre, arcom belemerül
a hideg mocsokba. Az a valami már itt van, egész kızd, csalhatatlanul tudom,
pedig nem hallatszik, ahogy közelít. De jön.
Megpróbálok feltápászkodni, vagy legalább hányan fordulni, hogy szembe
nézhessek vele, de kezem, lábam nem engedelmeskedik. Bénán fuldoklom a
sárban, aztán, bár mozdulni még most sem tudok, enyhül mellkasomban a
szorítás. Sötétben fekszem, fagyosan hideg sötétben. A koporsómban. Hallom,
hogy felettem, valahol a sír mellett Frej-Jahhoz imádkozik egy monoton,
ismeretlen hang. Szeretnék kiáltani, hogy ez tévedés, hogy még élek, de nem
tudok szólni. Béna vagyok. És bár ez lehetetlen, de mégis látom, hogy kik
állnak a sírom mellett, felismerem Paadre nagymestert, mellette anyám árnya,
távolabb Yein, és más lovagok is, de az ı arcuk már homályba vész. Anyám sír,
az idegen pap pedig közömbös arccal citálja a búcsúztató imát. A többiek
némán várnak a csöpögı esıben.
Kétségbeesetten keresem közöttük a jól ismert, vékony kis alakot, de hiába.
Kicsi Thani, miért nem vagy itt? Miért nem gyászolsz meg?! Nem hagyhatom el
ezt a világot úgy, hogy ne vessek még legalább egy pillantást az arcodra!
De hiába szólítanám kedvesemet, idım lejárt. A pap befejezi az imádságot, aztán
hallom, ahogy kopognak a göröngyök a koporsófedélen. És rámborul a néma csend.
Hideg van. Nagyon. Halálosan. Lassan feltámad a szél is, már nem egyszerően fázom,
hanem reszketek.
Aztán csak sikerül feltápászkodnom, bár a vihar többször visszalök a földre,
havat és jeget kavar az arcomba. A sötét még mindig teljes, vaktában indulok el,
valamerre. Nagyon, de nagyon sokára meglátok egy apró, vörös pontot a
távolban, ami hamarosan kettéválik és fölém emelkedik. Belenézek a hatalmas
szempárba, bár fáj a belıle sütı szemrehányás. Aztán lassan felderengnek a
sárkány körvonalai, és én önkéntelenül is belekapaszkodom pallosom
markolatába.
Daal nem törıdik vele, ellép elılem, aztán fordul, és ismét elsétál elıttem
Mintha csak hívna, játszani egy játékot, az ı szabályai szerint. Felveti a fejét,
szikrákat köp, széttárja szárnyát, majd újból összecsukja. Hatalmas termete
ellenére macskás könnyedséggel mozog, pikkelyei tompán fénylenek,
titokzatos, fehér derengésbe vonva mindkettınket.
– Félsz, freitan? – nevet rám, felvillantva agyarait. Iszonytatóan mély és
egyben furcsán behízelgı hangja van.
– Te halott vagy! – emelem magam elé védekezın a fegyvert. Felveti a fejét,
és kacag.
– Igen? Jó, hogy említed, már majdnem elfelejtettem. Vajon mit gondolsz, mit
gondolok rólad, a gyilkosomról?
És tüzet prüszköl, fel, a fejem fölé.
– Frej-Jah, a Gyızhetetlen akarata volt – védekezem.
– Te pedig Frej-Jah lovagja vagy – figyelmeztet, feleslegesen.
– Az vagyok, és vállalom minden tettemért a felelısséget – emelem fel
büszkén a fejem, majdnem hogy rám nevet.
– Ó, persze, persze! Vállalod a felelısséget!
Sose hittem volna, hogy egy sárkány arcán ennyire kifejezıen tükrözıdhetnek
az érzelmek! Mintha ember lenne, ahogy haragvón összevonja a szemöldökét,
ahogy dühében kitágulnak az orrlyukai.
– Halandó ember, van neked egyáltalán bármi fogalmad arról, hogy mit tettél,
legalább töredékét sejted annak, hogy mi mindenért vállalsz itt nekem nagy
hangon felelısséget?
– Ha kevés az erım a felvállalt feladathoz, akkor belebukom, de nem hátrálok
meg. Lovag vagyok, Frej-Jah, a Gyızhetetlen lovagja.
– Igen, belebuksz – hagyja rám, és felvillan a sötétben félelmetes fogsora. –
Talán belebuksz, talán nem, errıl nem az én feladatom dönteni, és nem is ezért
vagyok most itt, az istenem rá a tanú!
– Akkor miért jöttél? – kérdem élesen.
– Hogy átküldjelek.
– Hova át?
– Evilág, túlvilág, ki tudja, most éppen melyik oldalon vagyunk – sziszegi, és
fölém emeli a fejét.
Én félrelépnék, de hiába, lassú vagyok hozzá képest, egy kígyót idézı
mozdulattal elhátrál, aztán kitátja pofáját, és tüzet lehel. Felzúgnak köröttem a
forró, vérvörös lángok, szinte megsüketít a dübörgés.
– Vissza! A szoros felé! – kiáltom, ahogy egy kicsit csitul a zaj, és
megragadom lovam szárát.
Armagedon engedelmesen hátrál az éjszaka csillagteli sötétségében, én pár
palloscsapással ritkítom meg az utánunk zúduló katonákat. De hiába, a szoros
messze van, az ellenség pedig számos. Kik lehetnek, és hogy nem vettem észre,
hogy csapdába sétálunk? Ám nincs idım szidni magamat az ostobaságom miatt.
Körbetáncoltatom Armagedont, nyerek egy kis helyet, de ez kevés, és a
köröttem állók hiába akarnának hátrálni, az idegenek már körbevették maroknyi
csapatomat. Hamarosan össze fognak tömörülni köröttem a testek, és akkor
vége, nekem hely kell, hogy forgathassam pallosomat!
Néhány ütésre még van idım, aztán valaki megragadja a lábam, és lerántana.
Könyökkel sújtok felé, hogy elszédül, de a másik oldalt is vannak már, és végül
kilöknek a nyeregbıl. Estemben letarolok néhány embert, és szerencsém van,
megkapom azt a fél lélegzetvételnyi szünetet, ami ahhoz kell, hogy felállhassak.
Közben ugyan eltalál pár csapás, ám kit érdekel, már amúgy is több sebtıl
vérzem. De talpon vagyok megint, kezemben fegyverem, tehát még nem ért
véget a harc.
– A gyızelemig! – kiáltom, pedig már régen nem errıl van szó.
Nem a gyızelemért küzdök, sıt, még csak nem is az életemért. Itt már
mindössze az a kérdés, hogy lovagként halok meg, vagy nem. És én freitan
vagyok, hát harcolok, ütéseim nyomán hullanak ellenfeleim. De sokan vannak,
ahogy a szemembe csorgó izzadtság látni engedni, embereimet pedig hiába
keresi pillantásom, ık már elestek. Aztán végül nem én adom fel, az egyik
csapásnál kettétörik fegyverem. Habozás nélkül dobom el a semmire sem jó
csonkot, és puszta kézzel folytatom tovább. Hamarosan összezárul körülöltem a
tömeg.
És aztán csak fekszem, a hideg, nyálkás földön. Átkozott mocsár! Látom a
fejem felett összehajló, csupasz ágakat. A köd megakad bennük, szürkén vak
masszája csillogó cseppekké győlik, aztán lehullik a földre. Kopp, kopp,
végeláthatatlanul, monoton egyhangúsággal.
Nem, nem bírom tovább hallgatni! Megpróbálom kezemmel befogni a fülemet,
de nehéz minden mozdulat. Lassan, a földön csúsztatom karomat a fejem felé,
ujjaim idegen testbe ütköznek. Egy áll, nyitott száj, kimeredt szemek. Egy
másik halott.
Másik?!
Lassan és óvatosan nyitom ki a szemem. Félhomály Csak egy magányos
fáklya világít, valahol, egy ajtó nyílása mögött, gyér fényét megszőrik a rácsok.
A fejem zúg, a szám száraz. Vizet kérnék, de csak valami érthetetlen hörgést
sikerül kipréselnem ajkaim közül.
Ha pedig segítséget nem kérhetek, akkor magamnak kell cselekedni. Hát
elhatározom, hogy felülök. Dicsı feladat! Freitanhoz méltó!
Egy örökkévalóságig tart, amíg véghez viszem. De hiába csuklom vissza
számtalanszor a padlóra, végül térdre küzdöm magam, bár kezemmel kell
megtámaszkodnom, hogy ne dıljek el. Még szédülök, de felemelem a fejem, és
szétnézek.
Idegen, koszos-borostás arc néz rám vissza, talán ha karnyújtásnyira.
– Csak magadhoz tértél, lovag, pedig az ırök, akik idehoztak, négy az egyhez
ellened fogadtak. A párod még délután elpatkolt – int a fejével oldalra, lassan
odanézek.
Janil. Reelanban csatlakozott hozzám, amikor meghalt az ura, Sem al Arak,
azóta engem szolgál, tegnap este pedig elkísért Thani után. Vedd a lelkét,
Frejjah, hő szolgád volt, hunyom le egy pillanatra a szemem, aztán
visszafordulok a beszélı felé.
– Ismerlek... – nyögöm, már amennyire tudok beszélni. Fojtogat a szomjúság,
ám ahogy kezdek magamhoz térni, lassan bár, de jobb lesz.
– Na, ez szép, lovag uram! – neveti el magát a másik, látszanak csorba fogai.
– A tisztelt uraság nem felejtette el az egyszeri csavargót, akit tömlöcbe
vettetett! De Kétarcú Rashadelre, azt ugye nem hitte volna, hogy rá fél nappal
már maga is mellette raboskodik a saját várában, igaz?
Persze, felismerem a tömlöcöt. Az utolsó a sorban, a keleti torony alatti
tömlöcök sorában, amiket nemrégen hozattam rendbe, hogy ne a katonák
barakkjainak a pincéjébe kelljen bezárni a gonosztevıket. De hogyan kerültem
én ide?
– Úgy sejtem, nagy bajban van, lovag uram! A katonák, akik hozták, nem úgy
bántak magával, mint ahogy egy lovaggal szoktak bánni. Azt hiszem, rosszat
akarnak magának, nagyon rosszat. Még egy darab kötelet is itt hagytak nekem,
és nevetve biztattak, hogy most megfizethetek annak, aki miatt itt vagyok –
magyaráz tovább a csavargó, és két kezében megfeszül az a bizonyos kötél.
Nem hosszú, de ahhoz kényelmesen elég, hogy megfojtsanak vele egy védtelen
embert.
Ám én nem vagyok védtelen, emelkedem feljebb, és igyekszem stabilan
feltérdelni. Legalább a kezem legyen szabad, amihez mindössze az kell, hogy a
lábam megırizze az egyensúlyomat, és ne kelljen mellé támaszkodnom.
– Na mi van, lovag uram, csak nem akar verekedni? Pedig lássa be, félájultan
nincs esélye! – pattan talpra a csavargó könnyen és ruganyosan.
Ha a hátamba kerül, valóban nincs sok esélyem, de én freitan vagyok, aki vagy
gyız, vagy veszít, de mindenképpen küzd.
– Persze, nem kell ezt úgy elkapkodni. Én sem vagyok hülye – kocogtatja meg
mutató ujja hegyével a halántékát. – Nekem is van egy olyan érzésem, hogy a
piszkos munkát végezteti el velem éppen valaki!
Világos, ha megöl, akkor már meg is halhat, valaki – vajon ki? – pedig
ıszintén állíthatja, nem tudja, mi történt velem. Ezt látom, az kicsit meglep,
hogy a csavargó is tudja.
– Más oldalról, ha nekem így is, úgyis végem, akkor miért ne küldeném
magam elıtt azt a Q al Aquimot, akirıl azt beszélik, hogy élı ember még nem
gyızte le – és a kötél ismét megfeszül a kezében. – Szóval, halljam? Mivel
kecsegtet lovag uram? Mit ígérhet egy egyszerő csavargónak? Mit ér az élete,
vagy legalábbis az a pár óra haladék, amíg reggel értünk jönnek?
Eh, most mit játszik itt velem? Minek néz, mit hisz? Arra számít, hogy
alkudozni fogok?
– Lovag... nem kereskedı... vagyok!
– Nos, ezt így ebben a helyzetben hallva valakitıl kénytelen vagyok elhinni! –
kacag fel, aztán odébb lép, leül a fal mellé. – Tudom egyébként, akármit
kérhetek, egy lovag nem felejti el azokat, akik megmentik az életét. De jó az én
szívem, nem kell semmi ostoba szolgálat, egy zacskócska ezüsttel
megelégszem. Amolyan nagyobbacska zacskóra gondoltam. Ha véletlenül
kikerülnénk innen, majd jelentkezem érte. Ha meg reggel felkötnek minket, ami
azért majdnem biztos, akkor remélem, a túlvilágon beajánl Frej-Jahnál. Végül
is, ha már itt meghalok magával, akkor ennyit igazán megtehet! – hunyja le a
szemét, és utána már nem szól, aludni próbál.
Még hosszan várok, a légzését figyelve egy idı után úgy sejtem, valóban
elnyomta az álom. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegıt, és visszarogyok a
padlóra. Lehunyom a szemem, a hideg kövek kellemesen hősítik az arcom.
Hamarosan összeszedem magam annyira, hogy hanyatt forduljak, aztán csak
várok, hogy a méreg teljesen kitisztuljon a testembıl.
Megmérgeztek, a saját váramban megmérgeztek!
Már tisztán emlékszem, a szédülés, ami nem múlt, hiába lovagoltunk hosszan a
hős éjszakában, sıt, percrıl percre rosszabb lett. Alig tudtam ébren maradni,
könnyen csapdába csalhattak azok az idegen katonák, és harc közben is alig
bírtam el a fegyvert. Nem csoda, hogy legyőrtek!
Tehetetlen dühömben öklömmel a földre csapok, a fájdalom észhez térít. Nincs
rá jogom, hogy fellángoljon lelkemben a harag. Magamnak köszönhetem, hogy
itt vagyok. Hibáztam. Elveszítettem egy csatát.
Nem, nem ott, az éjszakában, a Holló-hegyre vezetı úton, hanem elıtte.
Magam mellé engedtem valakit, akit nem kellett volna. Nem figyeltem oda
valakire, aki győlölt, és ráadásul elég elszánt és fondorlatos volt, hogy csapdát
állítson nekem.
Hogyan mérgezhetett meg valaki a saját váramban?
Ebben hibáztam, nem a holló-hegyi úton, de végül is mindegy. Veszítettem,
csak ez számít. Elıször ebben az életben. És ezek szerint utoljára. Felnézek a
fölénk boruló kıboltozatra. Jól ismerem a tanításodat, Frej-Jah! A veszteseknek
nincs helye ebben a világban. Aki méltatlan élni, az meghal! Legyen így, ha így
rendelted!
Ám ha én meghalok, akkor mi lesz Thanival?
Aki az én vesztemre tör, az ıt is meg akarja majd gyilkolni? Egyáltalán,
visszatért már a barlangi kirándulásából, vagy most is ott bolyong a föld alatt?
Nyilván eltévedt, ez biztos, de vajon megtalálja-e magától a kivezetı utat? És ha
nem? Ha segítségre van szüksége? Én pedig nem mehetek utána, szikrázik fel
bennem az aggodalom, de veszek egy mély levegıt, kényszerítem magam, hogy
megnyugodjak. Utána kell mennem, tehát utána fogok menni, döntök.
Aztán csak fekszem, pihenek. Hagyom, hogy visszatérjen az erım. Szükségem
lesz rá. Az éjszaka telik, a tömlöc apró ablaka mögött vándorolnak a csillagok,
míg a közeledı hajnal megfakítja a fekete eget. Bárkinek a katonái ırködnek
odakint, hamarosan in a reggeli ırségváltás.
Amikor eljön az idı, felkelek. Nem is olyan nehéz, bár némileg szédülök, de
ez már nem a méreg, csak a vérveszteség hatása. Igen, a lábamon, karomon van
pár csúf kinézető seb, érzem mindet, ám egyik sem gátol túlzottan a mozgásban.
Azért takarékoskodnom kell az erımmel, figyelmeztetem magam, míg odalépek
a fal mellen hortyogó csavargóhoz, és felrázom.
– He? Mi? Hogy?– ébredezik, rázok rajta még egyet. – Mi a neved?
– Mi mi? A nevem? Gilan, Vándor Gil után
– Kelj fel, Gilan, és húzd be hátra a csatlósom holttestét, hogy az ajtóból ne
nagyon lehessen látni! Utána szólítsd ide az ıröket, és mondd meg nekik, hogy
megöltél, ott a holttestem, vigyék ki! – utasítom, szemét dörzsölve ásítozik.
– Na ne... Este még itt haldokoltál, most meg úgy parancsolgatsz, mintha... –
méltatlankodik, de a szavába vágok
– Q al Aquim vagyok, freita lovag, Wareen ura. Felajánlom, hogy csatlakozz
hozzám, és mellé szavamat adom, hogy Frej-Jahnak, a Gyızhetetlennek tetszı
cselekedetekben lesz részed, ha velem tartasz. Nem parancsolgatni akarok
neked, kövess szabad akaratodból, vagy maradj itt békességben, és imádkozz az
istenedhez, lehet, hogy ı majd kisegít a bajból, Solból való Gilan!
Bambán bámul rám, de nem válaszol, hát megragadom a kezét, felrántom, és
amíg elhúzza szegény Janil testét, a karomra csavarom a kötelet, amit azért
kapott, hogy megfojtson vele. Aztán a falhoz húzódom, egészen az ajtó mellett,
hogy kintrıl ne lehessen látni, ellenben könnyen elérjem a majd belépı
katonákat.
Gilan gyorsan végez, aztán rám néz, tétova pillantással.
– Hé, lovag uram, ha verekedni akar, rám ne számítson! Azok a Frej-Jahnak
tetszı cselekedetek, amikrıl beszélt, nekem nem annyira tetszık ám!
– Elég, ha képességeid szerint segítesz. Rajta, kiabálj az ıröknek!
– Hát... Végül is majd mindegy, hogy felkötnek, vagy agyonvernek – von
vállat végül, aztán éktelen hangon elkezd óbégatni. – Hát ez mindennek a teteje!
Miféle börtön ez, minden istenekre! Hát az egyszerő csirketolvajnak hullákkal
kell hálnia? Húzza már ide valaki a belét, és takarítsa el ezeket a dögöket, mert
mind megpusztulunk a büdösben.
Egy ideig semmi nem történik, aztán valahonnan, a folyosó végébıl csak
érkezik válasz.
– Hallgass már el, te...!
– Hallgasson az öreganyád! Már éjfél óta itt kékül az a lovag, vagy mifene,
akit hoztatok, hát most már tüntessétek el! Vagy talán azt akarjátok, hogy a
reggeli váltás dicsekedhessen el vele az uratoknak'
Az ır morog valamit, aztán csoszogó léptek hallatszanak, legfeljebb két,
három pár láb. Egy halott kihúzásához nem kell sok ember.
– Na, hol van? – sötétül el a rácsos ajtó, ahogy a katonák megállnak elıtte.
– Ott, hátul – bök maga mögé Gilan.
– Húzd közelebb!
– Húzzátok ti! Én megöltem, a többit már igazán elintézhetitek. Hé, és ne
felejtsetek el szólni az uratoknak, hogy én csináltam, nekem kell érte jutalmat
adnia!
– Ne félj, megkapod a jussod! – röhög rá a katonák vezetıje, ık nyilván
tudják, miféle jutalmat szán ismeretlen uruk gyilkosomnak – Na, gyerünk,
takarítsuk el a dögöt!
Az ajtóban csikordul a kulcs, Gilan félrehúzódik, még kicsit hajlong is, mintha
pusztán tiszteletbıl tenné, nem pedig a bırét féltené, de ezen merengeni már
nincs idım. A nyíló ajtót teljes erımbıl visszacsapom, hogy az elsı katona
lehanyatlik, a másodiknak elkapom a nyakát a kötéllel, és akkor már tudom,
kétszeresen is szerencsém van, mert nincs harmadik, és mert amelyik a földre
került, az elvesztette az eszméletét. A megmaradt pedig a kezeim között
vergıdik, de szorosan tartom a kötelet, nem tud kiáltani, és hamarosan
elgyengülnek mozdulatai. Akkor leeresztem a földre, és ütök egyet a
halántékára, hogy lent is maradjon.
Aztán minden erımet leköti, hogy talpon maradjak, a hirtelen mozgás után alig
bírom megırizni az egyensúlyomat.
– Megáll az eszem! Ez... Ez két felfegyverzett katona volt, lovag uram! –
hitetlenkedik mögöttem Gilan, csak pár pillanat múlva fordulok felé, amikor
már nem látszik az arcomon a fájdalom.
– Vedd el az egyik kardját, aztán húzd ıket beljebb, hogy rájuk zárhassuk az
ajtót! – parancsolom, szándékaim szerint hideg hangon.
Immár nem ellenkezik, sietve teszi amit mondok, én meg kicsit félreállok,
feltőnés nélkül megtámaszkodom a falnál, és igyekszem összeszedni az erımet.
Eh, az egyik vágás a vállamon csak komolyabb lehet, és a térdemben is nyilall a
fájdalom, nyilván az a régi, reelani sérülés, ami rosszabb napjaimon elıvesz.
Ám most kisebb gondom is nagyobb, mint holmi régi sebeket számolgatni!
– Vezess, Frej-Jah, a gyızelemig! – sziszegem magam elé, aztán ellököm
magam a faltól.
Gilan már felfegyverkezett, magam is elveszem a másik katona kardját, meg az
övére akasztott kulcskarikát.
– Hozd a fáklyát! – szólok hátra az emberemnek, aztán bezárom a tömlöcbe a
két katonát, és indulok, végig a sötét folyosón. Közben minden cellába
bevilágítok, de csalatkoznom kell, senki sincs idelent. Mi történhetett az
embereimmel? Ám ez majd egy késıbbi gond.
A keleti torony alatt vagyunk, innen egy út vezet ki, a torony földszintjén
keresztül. Ott szép, nagy terem húzódik, ideális nagyobb ırposztnak, esetleg
egyenesen katonai szállásnak, ha a barakkok már tele vannak. Akárki is az úr
most a várban, biztos kihasználja ezt a lehetıséget, legalább pár ırre
számítanom kell, ám a helyzet nem reménytelen, már van kardom.
A kulcskarikának hála, könnyen átjutunk a lenti folyosó két rácsos ajtóval is
megerısített végén, majd fel a toronyba, ahol valóban katonák várakoznak. A
meglepetés a mi oldalunkon áll, láthatóan nem számítottak rám.
– Frej-Jah segíts, a gyızelemig! – kiáltom, és már megyek is elıre. Csak pár
csapás, vagy kettı elesik, a többi fut, szerencsémre. Nem vagyok bolond utánuk
futni.
– Halljam, ki a te urad? – ragadom meg az egyik földre került férfi nyakát, és
alaposan megrázom. Az arcát csúf fintorba húzza a fájdalom, a lábát vágtam
meg, most is folyik a vére. Ha hamarosan nem kap segítséget, meghal, de még
nem tudja.
– Nem... – tiltakozna halványan, nem hagyom végigmondani, nem akarom,
hogy erıt merítsem a saját szavaiból.
– Akkor meghalsz! Ha élni akarsz, beszélj, hallod! Ki a te urad? – Harrat bérelt
fel...
– Ki az a Harrat?
– Ismerıs... Solból, régrıl...
– És ı kit szolgál? – kérdezek tovább, Gilan zavar meg.
– Hé, lovag uram, akik elszaladtak, már fújják is a riadót! – szól vissza az
udvarra vezetı ajtóból. A menekülık nyitva hagyták, ahogy odakapom a fejem,
látom, hogy odakint többen összefutnak.
– Indulj az istálló felé! – utasítom Gilant, és még egyszer visszafordulok a
földön fekvı katona felé. – Hol van Thani úrnı? Itt a várban? visszajött?
Fogságba vetették? Láttad egyáltalán? – kérdezem a férfit rázva, de már ereje
végén jár.
– Nem láttuk a fekete boszorkányt, hiszen... – suttogja, és elájul.
– Merre van az az átokverte istálló? – kérdi kintrıl Gilan, hangjában érzıdik,
közel jár a teljes kétségbeeséshez.
– Maradj mögöttem, vezetlek! – kiáltok ki neki, megnyugtatónak szánt
hangon, miközben visszaejtem a földre az ájult katonát, aztán a kardja szíjával
átkötöm a térde felen a lábát. Nagyon sietek, így is hosszú, sok lélegzetnyi idıt
vesztek, de hát nem hagyhatom elvérezni, életet ígértem neki cserébe a
segítségért.
– De jönnek! – kiabál közben ideges hangon Gilan, aztán a félelem elragadja,
futva indul, maga sem tudja merre.
Szerencséjére már ott vagyok mellette, megragadom a karját, magam mellé
rántom – Erre! Maradj a nyomomban!
Engedelmeskedik, együtt indulunk az istálló felé. Ott is áll két katona, jó
helyen, hozzáértı ember jelölte ki a posztjukat, könnyen elénk kerülnek.
– Félre az utamból, Frej-Jah nevére, Q al Aquim vagyok! – kiáltok rájuk, ez
elég, hogy elbizonytalanodjanak, harc nélkül meghátrálnak, és hangos”ide, ide,
itt van!”kiáltásokkal riasztják a többi katonát.
Akkor már lovon vagyok, a hő Armagedon könnyedén tépi el az istrángot
hívásomra.
– Arra szállj fel! – mutatom Gilannak Harmatot, nagyon szelíd, ám igen kitartó
paripa, idegen, gyengébb lovasokat is jól megtőr a hátán.
A csavargónak szüksége is van a ló jóindulatára, magától nem maradna fent
egy felnyergeletlen paripán, ezt rögtön látom, ám többet nem segíthetek neki Ha
leesik, lemarad, akkor neki vége, remélem, istene vigyáz rá!
Aztán vágtatunk. Ki az istállóból, el az ott már gyülekezı fegyveresek között,
akik ijedten rebbennek szét, ahogy csapatuk közepébe irányítom Armagedont. A
nagytermető harci paripa utat csinál Gilan hátasának, aki különösebb parancs
nélkül is követi, át az udvaron, végig a fent lakó mesterek házai elıtt, el a
kapuig.
A kapurostély fent van, meglep a magabiztosság, amivel az idegen
betolakodók nyitva merték hagyni a várat, késıbb majd bizonyosan lelek rá
magyarázatot, most csak megköszönöm Frej-Jahnak a segítséget, és kivágtatok
a szabadba. A vár gyorsan hátramarad mögöttünk, az elsı leágazáson letérek az
erdıbe, hamarosan elveszünk a lankás domboldalakat fedı, árnyas ligetekben.
Rövid haladék, ha fentrıl üldöznek, hamarosan meglelik nyomunkat.
– Gilan! Indulj azon az ösvényen, abban az irányban hamarosan ki fogsz jutni
a Vae-be vivı útra. Menj egyenesen Tetihuanába... – mutatom karommal az
utat, de itt közbe szól.
– Hé, lassabban! Eszembe sincs Tetihuanába menni, az innen vagy egy hét.
– Négy nap. Ha sikerül lovat váltanod, akkor csak három.
– Három vagy négy, egyre megy, én ugyan nem megyek oda, nincs ott semmi
dolgom.
– A freita rendházba kell menned, ott járulj Paadre al Es-Con nagymester elé,
és mondd el neki részletesen, hogy mi történt Wareenben!
– Persze, egyenesen a nagymesterhez! Lovag uram, engem az elsı kapus kivág
a szemétdombra, de az nekem nem hiányzik – tiltakozik gúnyosan.
– Te most az én nevemben jársz, tisztelettel fognak fogadni.
– Hát... – visszakozik zavartan, de nem sikerült meggyıznöm. – Csak azt
nekem bizonyítanom kell ám, hogy a lovag úr küldött.
Önkéntelen mozdulattal nyúlnék pecsétgyőrőm felé, persze, nincs az ujjamon.
Elvették, nincs ezen mit csodálkozni, csak a harag csap magasabbra bennem.
Hogyan hihette azt bárki is, hogy elveheti tılem a birtokom, a rangom, az
életem? De meg fogja bánni! Frej-Jah, segíts, és én harcolni fogok, a
gyızelemig!
– Mondd meg Paadrénak, üdvözlöm, és sok szerencsét kívánok, ne járjon úgy,
mint Leeter alatt vagy két esztendeje!
Ott rajta ütöttek, ha nem érek oda idıben, talán meg is hal, ám persze errıl
senkinek sem beszéltem soha, mert nem akartam az ı rovására hírnevet
szerezni.
– És ettıl majd hinni fog nekem? – kérdezi Gilan, magabiztosan rábólintok.
– Hinni fog. Mondd meg neki, hogy arra kérem, küldje el Yein al Eshadot
Wareenbe! A régi vadászházban fogok rá várni, vagy legalább hagyok ott
üzenetet.
Igen, Paadre hinni fog neki, ha nem is annyira, hogy idejöjjön a rendház
lovagjait vezetve, de nem is engedi el a füle mellett az üzenetet. Yein pedig a
barátom, ennél jóval kevesebbért is eljönne Wareenbe. Az ı segítsége
remélhetıleg elég lesz, ha másra nem, hát hogy haladékot szerezzek, míg
összeszedem magam, embereket győjtök, és persze megtudom, ki ellen kell
vezetni ıket.
– Megjegyezted az üzenetet?
– Igen – bólogat Gilan, aztán elismétli szavaimat.
– Rendben. Frej-Jah kísérjen, a gyızelemig! – búcsúzom tıle, de miközben
megfordítom Armagedont, még utánam szól.
– És a lovag úr? Mit csinál itt a lovag úr, miért nem maga viszi az üzenetet?
– Nekem dolgom van. Most pedig siess, hamarosan üldözni fognak! – fordulok
vissza egy pillanatra, aztán összezáródnak mögöttem a lombok.
Nekem meg kell találnom Thanit, aki persze, hát miért is ne, Frej-Jah, te
végtelen bölcsességő, a legjobb pillanatot találta meg az eltőnésre!
Illetve, ezért haragudni rá ostobaság, valóban a legjobb pillanatban tőnt el. Így
elkerülte, hogy az idegen, aki csapdát állított nekem, ıt is meggyilkolja. Cserébe
mindössze a föld alatt veszett el, valami barlangban, kicselezve Kétarcú
Rashadelt, és ismételten próbára téve Kiszámíthatatlan Iziana türelmét, de hát
onnan majd csak kihozom valahogy!
Hiába, néha meg kell menteni szívem szeretett hölgyét, ehhez már volt
lehetıségem hozzászokni. Így nem is idegeskedve, egészen higgadtan vágok át
a Wareen alatti ligeteken a Holló-hegy felé. A fejem felett néha látszik egy-egy
pillanatra a fekete kövekbıl rakott vár, minduntalan eszembe juttatva
kételyeimet.
Mi történhetett? Ki mérgeztetett meg? És az embereim? Élnek, halnak, esetleg
fogságba vetették ıket is? Szükségük lenne a segítségemre? Tehetek értük
egyáltalán bármit jelen helyzetemben? A kétségek mély barázdákat szántanak a
homlokomon, de nem, most erre nincs idım, majd ha megtaláltam Thanit, majd
akkor!
Hosszan semmi sem zavarja meg utamat, aztán megállok egy útba esı tanyánál
Az elısietı parasztasszonytól gyolcsot és élelmet kérek, majd leszállok a
nyeregbıl, és vizet merek a kútból. Mohón iszom, lemosom magamról a
bırömre kérgesedett vért, végigvizsgálom sebeimet. Hát, nem szívderítı a
látvány, de nem is olyan vészes, volt már rosszabb is!
Közben visszajön a parasztasszony, és nem is hagy magamra, miközben a
tornácán ülve bekötözöm súlyosabb sebeimet.
– Így minden jó, uram? – Igen.
– De hogy esetleg a kísérete... – Nincs kíséretem
– Csak mert uram, tudom... Szóval én nem igazán merném háborgatni, de...
– Már mondtam, nem akarlak bántani. Menj, és csomagolj nekem ebédre meg
vacsorára valamit! Látom, hogy szegények vagytok, majd elküldöm mindennek
az árát – unom meg végül, ahogy a lényeget kerülgeti.
Az ígéret végül megnyugtatja, ha nem is maradéktalanul, elmegy a dolga után.
Nyilván ismer arcról, sokszor bejártam a birtokot az elmúlt évben, ám ezzel
együtt is megértem, rongyos-mocskos külsım megijesztette. No meg a
történetek, amiket apám terjesztett rólam...
Ám apám halott, én viszont bizonyosan élek, és még sok dolgom van!
Rövid pihenı után nekivágok az út utolsó szakaszának, késı délután érem el a
Holló-hegy alsó lankáit. Jól ismerem ezt a környéket is, szépen végigjárom a
szóba jöhetı barlangnyílásokat.
Már a másodiknál rammosolyog Kiszámíthatatlan Iziana. A gyér bozótosban
pár ló áll kikötve, közöttük Szöszmösz, szívem szeretett hölgyének kedves
hátasa. Mellette még egy ló az én istállómból, ezzel jöhetett Azren, és még négy
másik, idegen paripák. Mind nyugodtak, látszik, hogy ellátták ıket reggel, tehát
emberek is lesznek a közelben.
Lecsusszanok Armagedon hátáról, gyalog megyek fel a barlang szájáig,
ahonnan halovány füst szivárog elı. Talán rejtve kellett volna megközelítenem,
de hát nincs idım játszani. Gyorsan meg kell találnom Thanit, hogy
mihamarabb visszamehessek Wareenbe, ahol igen sürgıs és fontos dolgom van!
– Q al Aquim vagyok, Frej-Jah, a Gyızhetetlen lovagja. Van ott valaki? –
kiabálok fel, némi ágrecsegés felel, kövek csuszamlanak, feltehetıleg sietısen
szedett lábak alatt.
– Segítség, Q uram, én itt vagyok! Erre, erre! – kiabál lefelé egy ismerıs hang,
nyomában könnyen meglelem hő titkáromat, Azrent.
Hamvadó tábortőz mellett fekszik, alaposan megkötözve, és jobb híján a fejével
igyekszik integetni nekem.
– Segítség!
– Itt vagyok, segítek – állok meg a tőz mellett, de nem hajolok le elvágni a
szíjait, csak kivont fegyverrel körbenézek – Van itt valaki?
– Két katona ırzött engem, két idegen fegyveres, de amikor ön jött, Q uram,
elszaladtak – világosít fel szolgálatkészen titkárom, ám csak akkor nyugszom
meg, amikor lódobogás jelzi az idegenek valóban elmentek Csak ekkor térdelek
Azren mellé, hogy kiszabadítsam.
– Hol van Thani? – kérdem köntörfalazás nélkül.
– Lemászott egy hasadékba, a barlang mélyén – mutat hátra titkárom a meg–
hökkenés legkisebb jele nélkül, majd még kötelességtudóan hozzáteszi: –
Nagyjából tegnap ilyenkor.
Nos, pontosan erre számítottam.
– Halljam a részleteket!
– Tegnap reggeli utasítása szerint Thani úrnı kíséretébe szegıdtem – kezdi a
történetet Azren, miközben igyekszik életet dörzsölni elgémberedett
végtagjaiba. – Ehhez a barlanghoz jöttünk, ahol lemászott az egyik, bent lévı
hasadékba
– Miért? – szúrom közbe, és elıveszem a magammal hozott élelmet,
megkínálom a titkárom, aki jót étvággyal lát neki.
– Köszönöm, uram. Azért ment le, mert úgy sejtette, hogy itt nyugszik az ön
családjának ısatyja.
Némán biccentek, ez is úgy van, ahogy gondoltam.
– Mondd tovább!
– Tehát, Thani úrnı lemászott, én pedig vártam rá, ahogy megparancsolta
nekem. De egészen késı estig nem jött, és már éppen a lemászást fontolgattam,
amikor megjelent négy katona.
– Kinek az emberei?
– Nem mondták Csak azt, hogy, már elnézést, de hogy ön, Q uram, halott És
hogy megölnek, ha nem árulom el nekik, hol van Thani úrnı, és a kincs, amit
keres.
Égnek ugrik a szemöldököm. Tehát ıseim csontjai mellé még kincsrıl is szó
van. Mesélnek errıl a családi legendák, tudom, de én sosem hittem el ezeket a
részeket.
– Persze, nem árultam el, mert hő vagyok önhöz, meg hát magam sem tudtam
– magyaráz tovább Azren. – Nem hittek nekem, hosszan fenyegettek, ám végül
nem bántottak, és ketten leereszkedtek a föld alá. Azok sem jöttek vissza azóta.
A maradék kettı várt, aztán megjött maga. Erre elszaladtak Gondolom, azt
hitték, mégsem halt meg, hanem katonák élén keresi a feleségét – fejezi be
óvatosan, és picit kémleli a lejtıt, ahol feljöttem.
– Egyedül jöttem, nincsenek velem katonák.
– Ööö... Megkérdezhetem, miért?
– Mert valaki bevette Wareen várát, és tömlöcbe vettetett.
Csak amikor kimondom, akkor érzem meg igazán a tények súlyát. Mintha
pofon vágnám magam! Ezért valaki fizetni fog, Frej-Jah, te... Ám nem most,
most más dolgom van.
Míg engem elragadnak az indulatok, Azren, a kötelességtudó titkár mindössze
picit félrenyel, majd némi köhögés után sürgıs szemüveg-törölgetésbe kezd.
– Értem, uram – közli végül, a szemüveg is visszakerül a helyére, titkárom újra
a régi, szokott módon utasításra vár. – Megtudhatom, mit szándékozik tenni
most, uram?
– Elıször megkeresem Thanit. Ha befejezted az evést, gyere, mi is
leereszkedünk a barlangba!
– Igenis, Q uram – teleli habozás nélkül, és nem ad hangot kételyeinek.
Ellenvetés nélkül segít, elıbb a lovakat vezetjük be a barlang elülsı termébe,
hogy biztonságban legyenek, majd megmutatja az adott hasadékot, ahol Thani
és a két katona lemászott. Még a kötelet is buzgón hozza.
– Szívesen leeresztem önt, Q uram!
– Talán mégis jobb, ha magamtól megyek – utasítom el, még csak az kéne.
hogy magammal rántsam.
A kötél azért jó ötlet, hozzákötöm egy kiálló sziklacsúcshoz, aztán lábbal elıre
elkezdek leereszkedni. Hamarosan elnyel a sötétség. Ez itt nyilván a
katakombákba vezet le, a kolostor alatti pincerendszerrıl sokféle szóbeszéd jár a
környék parasztjai között, ám én tudom, felét sem kell elhinni. Kísértetek
legalábbis biztosan nem járják, és eltévedni sem olyan egyszerő benne, mint
mesélik.
Thani, hacsak nem törte össze magát, biztonsággal kijuthatott belıle, esetleg
egy szabadba vivı járaton, vagy még valószínőbben egyenesen a kolostorban.
Ám ez a tudat nem nyugtat meg! Az apátság már nem az én birtokomon áll, és
egyáltalán nem biztos, hogy a szerzetesek között biztonságban tudhatom szívem
szeretett hölgyét.
Vajon a kolostor apátja mellém, vagy idegen ellenségem melle áll, ha
választania kell? Bújtatja Thanit, vagy kiadja a kolostor biztonsága érdekében?
Nem tudom, ezt nem tudom, hát összegyőjtöm lassan elfogyó erımet, és tovább
ereszkedem lefelé a sötétben.
Tulajdonképpen sok rosszabb dolog van, mint bujkálni egy kolostorban.
Például, ha bujkálás közben suttyomban még katonák is kergetik az embert,
akik meg akarják ölni.
Tehát megpróbálok minél kevesebb feltőnést kelteni, ami nem ügy, ilyenkor,
koradélután zsong az egész épület, egy csomó csuhás lót-fut a dolga után,
senkinek sem tőnik fel egy új arc. Egy ideig az engem vezetı nı nyomában
kullogok, utána egy zajosabb teremben lemaradok, átvágok egy kihalt folyosón,
és végül megérkezem valami udvarocskába, ahol éppen egy szerzetes magyaráz
pár szerzetestanoncnak.
– Ha jól látom, új nıvérünk sokat késett – fordul azonnal felém szavát
félbeszakítva – Talán azért, mert már jól ismeri a zsályafő fajtáit, és fel is tudja
nekünk sorolni.
Meg kell vallanom, a kérés kicsit meglep, de ha ez kell a boldogságukhoz!
– Van olyan kis lapos, ami zöld, meg kórószerő, sárgásabb, és van az a fajta is,
amit teába tesznek – magyarázom, és a jól végzett munka örömével már mennék
is, de ekkor az udvar másik oldalán belép egy pap meg egy fegyveres, és
fejforgatva körbenéznek. Tehát maradok, és édesen mosolyogva várom, hogy az
ısz szerzetes példát statuáljon belılem a többieknek.
– Fiatal nıvérünk nyilván összekever valamit, mivel a zsályafő nem lapos, sem
nem kórószerő, és teába sem célszerő tenni, mivel mérgezı – kezd hosszú
szónoklatba, de ekkor az engem keresık távoznak, azaz én is mehetek.
THANI
avagy egy víg özvegy
– Úgy értettem, hogy teába teszik azok, akik meg akarják mérgezni a
szomszédjukat, csak nem hagyta végigmondani! – vágok az ısz szerzetes
szavába, és már indulok is. – Most pedig mennem kell, remélem, hamarosan
találkozunk! Aranyfürtő Ashel mosolyogjon rátok, és a többi, és a többi.
Nem állítanak meg, simán kilépek, aztán bevágódom egy arra járó, termetes
asszonyság által cipelt kosár mögé, remélve, hogy így elkerülöm a szintén
gyanúsan éles szemmel nézelıdı szerzetespárt, akik szemben jönnek. Persze, ha
olyan egyszerő lenne semmivé válni!
– No, nıvér, mit csinál? – szól, sıt, kiabál rám az asszony, a két szerzetes,
naná, hogy rögtön felfigyel ránk.
– Ó, csak leejtettem valamit! – hajolok földig, és hagyom, hogy a csuhához
szerencsés módon központilag rendszeresített csuklya az arcomba hulljon.
Aztán méla beletörıdéssel fésülgetem ujjhegyeimmel a poros kıpadlót.
– Majd mi segítünk, nıvér – hajol mellém a két gyanús arc, egyelıre talán még
jószándékkal, de mindenképpen elszántan. – Mit keresel?
– A kabalámat.
– Milyen kabala?
– Megvéd a kíváncsi tekintetektıl, idegen fegyveresektıl, alulfejlett
szarvasmarháktól – magyarázom csuklóból, persze nem elégedett vele a kis
mohó.
– Nem ezt kérdeztem, hanem hogy hogyan néz ki?
– Amolyan izé, meg némileg talán kisebb, de azt is mondhatnánk, hogy nem.
Azt hiszem, ezen a ponton elvesztené a türelmét, de ekkor, mázli vagy pech,
megérkezik mellénk két katona is.
– Végignéztük a folyosót, de nem találtuk – jelenti az egyik, mire a szerzetes,
aki eddig engem faggatott, felemelkedik, és végre nem velem foglalkozik
tovább.
– Ne ilyen hangosan! – inti csendre idegesen a katonát, aztán észbe kap,
magyarázni kezd, immár kenetteljesebb hangon. – Már úgy értem, ez egy
kolostor, fiam, itt halk beszéd a szokás. Ha nem leltétek meg vágyaitok tárgyát,
talán induljatok azon a folyosón, és ott keressétek! – int el valamerre a fejem
felett.
Én buzgón markolászom tovább a semmit.
– Jobb lenne, ha maguk is jönnének, mert a parancsnok úr azt mondta, hogy ne
szakadjunk el, merthogy...
– Én is ott voltam, fiam, tudom, mit mondott! – vág a szavába a szerzetes,
láthatóan feszélyezi az ottlétem. Hát ezen már ne múljon a jó kedve!
– Hoppá, megvan! – kiáltok fel boldogan, aztán megragadom a semmit,
felkapom, majd azonnal sarkon is perdülök, és üres markomat mellkasomhoz
szorítva elsietek. – Köszönöm a segítséget a keresésben!– kiáltok még vissza,
aztán belépek egy ajtón, és utána egy ideig elcikcakkolgatok az imateremben
térdelı szerzetesek között, de végül elérem a szemközti falat, nincs tovább út.
Jobb híján térdre zuttyanok, és elmerült imádkozást imitálva várok, míg az
utánam sietı egyik katonát kitessékeli a teremben felügyelı szerzetes.
Felismertek? A, kizárt, inkább rutinból koslattak a nyomomban, de azért mégis!
Ki kéne találni valamit, mert ez a vak bolyongás nem vezet sehova.
Ám semmi sem jut az eszembe, és ráadásul a vak bolyongás is ugrott. Nem
mehetek tovább, mert rém feltőnı lenne ám, ha negyed perc imádkozás után
lelépnék. Tehát hosszan maradok, többször megszámolom, hogy az orrom elıtti
kövön negyvenkét repedés található, ha azt a hosszút kettınek számítjuk, akkor
negyvenhárom. Mist, te Titokzatos, elegem van, dobj be valami izgalmasat,
mert megpusztulok az unalomtól!
Mintegy vezényszóra, a nyakamból elıre bukik az a nyolcszögő medál, amit
Aquim ıspapától csórtam, izé, vettem kölcsön. Csinos darab, és itt, a fényben,
megállapíthatom, hogy tényleg arany, és tényleg írás van rajta. Illetve ó-semni
jelek, amiket valaki hasraütéses rendszerben felfirkálgatott, legalábbis ez az elsı
benyomásom. De nyilván bírnak valami jelentéssel, így végül az imádkozás
maradékát azzal töltöm, hogy megfejtsem titkos értelmüket. Totál agyhalál,
majd talán máskor.
Aztán véget ér a közös ima, a szerzetesek és nıvéreik szépen sorba
rendezıdnek, és távoznak. Beállok én is, bár nem ismerem az imát, amit
fennhangon énekelnek, de tátogni prímán tudok, simán beleolvadok a tömegbe.
Mázlim van – már éppen ideje is –, a csoport kiénekli magát az udvarra, ahol
feltőnésmentesen lemaradok, és útba veszem a kaput.
Nyitva van, ami el is várható egy kolostortól, ám sajnos fegyveresek
vigyázzák, illetve inkább szigorú”kötetlen társalgásba”merülnek, alibiként.
Jelenlétük nyilván nekem szól, udvariatlanság lenne, ha nem értékelném.
Szóval, habozás nélkül odasétálok, és meg is állok az egyik katona elıtt.
– Jó katonák, nemes vendégeink, segítségükre lehetek valamiben? A faluba
megyek, és szívesen hozok valamit önöknek, ha szükségét látják! – ajánlom fel,
és mellé ıszintén rájuk mosolygok, belenézek a szemükbe. Egyiknek a másik
után.
Bambán visszavigyorognak
– Nem igazán van semmire szükségünk.
– Ne fáradjon, nıvér, hamarosan úgyis elintézzük a dolgunkat, és megyünk.
Na, ha az én elfogásomra gondol, akkor az nem lesz olyan hamar. Mert hogy
ezek a fafejek nem ismernek arcról. Garantált, hogy nem helyiek, a kiejtésük
alapján arra tippelnék, hogy import banditák Solból.
– Akkor csak egy korsó bort hozok fel, az megkönnyíti a várakozást, és
Aranyfürtő Ashel nagy szeretettel veszi, ha áldomást isznak a nevére terített
asztal mellett!
Ebbe meg naná, hogy nem kötnek bele, még integetnek is utánam, amikor
kimegyek. A marhák. De talán az csak feltőnne nekik, ha jókedvően
leugrabugrálnék a hegyoldalban lankásan vezetı úton, így addig szigorúan
jólnevelten megyek, amíg láthatnak. Aztán kicsit feljebb cibálom a csuhát, és
így némileg könnyedebben leslattyogok a faluba.
Muszáj szereznem valami kaját, mielıtt éhen halok, és az is érdekel, hogy itt
vajon mit hallottak a halálomról. A szóba jöhetı vacsora- és információs
gócpont pedig a helyi kocsma. Kint már esteledik, mire belököm az ajtaját, és
kizárom magam mögött a feltámadó hős szelet, viharfelhıkkel feketedı eget.
Cserében bent állott sörszag és tömény izzadságbőz fogad.
– Elnézést, hogy bejöttem, jó fogadós uram, de úgy látom, vihar készül
odakint, és igen félnék egyedül, sötétben nekivágni a hegyoldalnak, bár az én
hibám, hogy ily hosszan maradtam, de ha Aranyfürtő Ashel nevében
megtőrnének egy éjszaka erejéig... – hamukázom csont nélkül. Itt hamarosan
muszáj lesz változtatni, a végén még maradandó károsodást szenvedek, és egy
életen át nem tudom lemosni ezt a kenetteljes stílust.
– Hát, maradhat, ha nem bánja, hogy a padon alszik – vonogatja a vállát a
kocsmáros, szerintem nem szeret, de nem is akar belekötni a falu felett
magasodó kolostor szerzeteseibe.
– A pad, az nekem nagyon jó! És ha lehet, kérnék valami vacsorát is. Majd
holnap, a kolostorból leküldöm az árát – pofátlankodom tovább. De panaszra
nincs okom, bejön a szöveg, hamarosan már az egyik sarokasztalnál, egy nagy
tányér kása felett bámulhatom, hogy hogyan bámulnak a helyiek.
Sok paraszt, nekem mind tök egyforma, de tuti van közöttük valami hierarchia,
mert nem szólítanak meg, egészen amíg az egyik gazda beszélgetést nem
kezdeményez.
– Úgy hallottuk, nıvér, hogy fent a kolostorban járás volt.
– Az volt, bizony, de milyen! – hagyom rájuk, és most, hogy a csorda vezére
megtisztelt szavával, mind kicsit közelebb húzódik, részletekre kíváncsian.
– A nıvér is látta?
– Saját két szememmel – bizonygatom.
– És nagyon rettenetes volt?
– Kilelt a hideg. Nem fiatal lányoknak való az – sóhajtok, de nem unja
meg, tovább kérdez.
– És mondott is valamit7
Most már tényleg jó lenne megtudni, hogy mirıl is beszélünk.
– Nézze, gazda uram, ha mondott, ha nem mondott, az én dolgom. Miért
kérdezi?
– Mert hát mi is láttuk ám! Nem az asszonyt, a férjét, biza'.
Ezek rólam meg Qról beszélnek? Az jó lenne, ez a téma módfelen érdekel.
– És hol látták?
– No, fiam, mondjad! – int hátra a fıgazda, mire egy nyolc-tíz év körüli
gyerek, aki eddig a másik sarokban gubbasztott, kicsit elırejön, és magyarázni
kezd.
– Én láttam Q al Aquim lovag úr kísértetét. Bizony, ma reggel láttam!
– Részletek? – kérdezek vissza tányérom felett, mire a gyerek büszkén
beszélni kezd. Láthatóan bejön neki, hogy mindenki lesi a szavát.
– Hajnalban a tanyánkra jött, egyenesen az erdıbıl. Nagy lovon vágtatott, a
ruhája csupa rongy, az arca meg tiszta vér. Már biztosan nem élt, halott volt, de
egyenesen ült a lovon, és pontosan a tanya felé jött. Anyám azonnal felzavart
engem meg a két húgomat, és ideküldött, hogy itt várjuk meg, mi lesz. İ
maradt, hogy megtudja, mit akar, mert hogy Wareen ura élve és holtan is
parancsol a környéken, de minket ideküldött a Holló-hegy alá, hogy
biztonságban legyünk, és nem is szabad hazamennünk, amíg nem üzen.
– Aha. Ez érdekes – biccentek, mert a gyerek láthatóan dicséretet vár a sok
sületlenségért.
– És én is láttam Q lovag úr kísértetét! – kontrázik valaki oldalról. A helyiek
már nyilván ismerik a meséjét, de nekem, az új arcnak mindent elı lehet még
egyszer adni, és amúgy is hálás közönség vagyok.
– Szintén ma reggel? – kérdezem, hogy bátorítsam.
– Nem, én még hajnalban, kicsivel napfelkelte elıtt. Kifele mentem, amikor a
wareeni elágazásnál, fent a domboldalon észrevettem egy árnyat. Hát, jól
megnézem magamnak, mi lehet az, talán valami elkódorgott marha vagy öszvér,
de bizony nem. Egy nagy mén volt, de vagy másfélszer akkora, mint egy rendes
ló, díszes szerszámban, takarókkal, mint a lovagoké. Rajta meg ült egy páncélos
alak, jól megtermett férfi az is, vértben, pajzzsal, nagy karddal a hátán. Akkor
még nem hittem volna, hogy kísértet, mert egészen valónak nézett ki.
Gondoltam is, de korán reggel kilovagolt ma Q lovag úr, mert hogy a takarók,
meg a pajzs is az Aquimok címerével volt festve.
– És biztosan nem ı volt? Mármint, élve, nem holtan? – akadékoskodom egy
picit a józan ész nevében, de a paraszt meggyızhetetlen elszántsággal rázza a
fejét.
– Nem evilági volt! Mert amikor felértem az elágazáshoz, akkor nyomát sem
láttam. Eltőnt, nem is látszott merre, sıt! A földön sem látszott nyoma, pedig ott
táncoltatta azt a ménkő nagy lovat, a gyep meg gyenge, sáros a harmattól. De
nyoma sem látszott, hát biztosan kísértet volt.
– Tuti. Akarom mondani, ez nyilván így igaz, gazda uram!
– No, ezt láttuk mi a mai napon – veszi át a szót ismét a fıparaszt. – Ezért
kérdeztem, igaz-e, hogy a templomban meg megjelent Thani úrnı kísértete.
És nehogy már lemaradjak tılük, bunkó falusi parasztok!
– Hogy igaz-e? Igaz! Én ott voltam, láttam a saját szememmel. Az oltár felett
jelent meg, lebegve. Kitárta a karját, és nagyot sikoltott. Ott mindenki térdre
hullt, azonnal, mert tiszteljük ám azt a nagytudású asszonyt, de nagyon. İ meg
azt mondta, a halál neki semmi, és hamarosan fel fog támadni. Akár már holnap
is láthatják élve, ha olyan a kedve. De ha akar, megint meghal, neki nem ügy,
mert sárkányölı fekete boszorkány. Aztán kirepült az ablakon keresztül. Így
éljek, a saját szememmel láttam! Az oltár mögötti nagy üvegablak teljesen össze
is tört – bizonygatom elszántan.
Kár a gızért, a parasztok nem kételkednek, csak hümmögve összenéznek, értın
bólogatnak. Lelkük rajta.
– Hát, azt hiszem, nehéz idık jönnek – közli a konklúziót a fınök, és ezt még
el is hiszem neki.
– Ja. De most egy pillanatra ki kell mennem, ha megbocsátanak – állok fel, és
szépen távozom hátrafelé.
A vacsit megettem, a hülyeségünket kicseréltük, tılük értelmes, Qról szóló
híreket nem remélhetek, mehetek tovább, dolgom van Wareenben!
Kint már mélysötét, plusz erıs szél fogad, aztán hamarosan kitör a vihar. De
legalább egyedül vagyok, hát nyugodt lélekkel feltépem a csuha mindkét oldalát
csípıig, ebben már nem kell megjelennem senki elıtt, ellenben így legalább ki
tudok lépni. Tényleg sietek, ám sajnos az út sártengerré válik, nehéz
végigcuppogni benne mezítláb, meg persze zuhog az esı, dörög és villámlik, a
fák nyögnek és zúgnak, pöpec kis nyári vihar tombol a fejem felett. Lassan már
hajnalodik, mire kikeveredem Wareen alá.
Napfelkeltekor engedélyezek magamnak egy kis szünetet, egy, az éjszaka
kidılt fán ülve pihenek egy kicsit. Már idelátszik a vár, és ha a szemem nem
csal, még mindig a családi lobogónk lebeg az öregtorony felett, olyan nagy nem
lehet a baj. Jobb híján ennek örülök, meg a lábamat lógázom, amikor
patacsattogás hallatszik, és hamarosan beléptet a képbe egy freita lovag, meg
két csatlósa.
Amint észrevesz, megállítja a lovát, és végigmér, szkeptikusan várom, hogy
mire jut. Nem sokáig húzza az idıt, gyorsan leereszkedik hozzám egy kérdés
erejéig.
– Nıvér, csak nem kint érte a vihar?
– Miért, maga szerint hobbiból fürödtem meg a sárban? A válasz meglepi, de
végül fejet hajt, elmosolyodik.
– Bocsásson meg nıvér! Igazából csak azt szerettem volna kérdezni, hogy
szüksége van-e valami segítségre?
– Kell a lovad. Vagy az egyik csatlósod lova, az is jó lesz.
– Csak ennyi? – kérdez vissza, immár szúrós szemmel méregetve.
– Na jó, a kíséretembe is szegıdhetsz. Dolgom van Wareenben. Picit hallgat,
aztán komoran összevonja a szemöldökét.
– Te nem vagy Aranyfürtő Ashel nıvére.
– Talált. Te viszont freitan vagy, akinek kötelessége bajba jutott hölgyeken
segíteni.
– Bajba jutott hölgy vagy? – mér végig még egyszer. Hiába strapálja magát, a
látvány nem változik, mezítláb vagyok, sáros lábbal, derékig szakított csuhában.
Csurom vizesen.
– Igen, Wareen úrnıje vagyok, Mae Thani, a sárkányölı. Elhiszed? – kérdezek
rá élesen, vitára számítva.
– Nos... Amennyire ismerem Thani úrnı hírét, nem hinném, hogy bárki ezt
merné hazudni – ezzel lelendül a nyeregbıl, és meghajol elıttem, csatlósai
követik a mozdulatot.
– Akkor halljam! Ki vagy, mit kerestél Wareenben, honnan jössz, és hova
mégy?
– Lassabban, úrnım! – int, és az arca komorra vált, mint aki valami nagyon
rosszat készül mondani. – A nevem Rash al Farel, freita lovag vagyok, a rend
hiszaeni rendházából. Wareenbıl jövök, ahol két éjszakát töltöttem Q al Aquim
vendégeként, és máskor talán boldog lennék, hogy téged is megismerhetlek,
Thani úrnı, ám most szomorú hírekkel tartok Tetihuanába.
– Kitalálom! Azt a hírt viszed, hogy meghaltam Qval együtt, és most mindjárt
elkezdesz visszaőzni engem a túlvilágra.
– Nem, úrnım! – rázza a fejét, és leold valami kisebb csomagot a nyereg
mögül. – Valóban azt hittük, mindketten meghaltak, és hála Frej-Jahnak, hogy a
hír legalább félig hamis. De csak félig.
És itt letérdel elıttem, és átnyújtja azt a bizonyos csomagot. Mivel mostanában
úrinı vagyok, hát kelletlenül felállok a kényelmes fatörzsrıl, úgy veszem át.
Egy kettétörött kard van benne. Még pontosabban Q pallosának markolata,
olyan arasznyi pengével.
– Q al Aquim, Frej-Jah legigazabb lovagja halott – főz hozzá magyarázatot
Rash al Farel
– Aha – hagyom rá, és így, hogy túl vagyunk a formaságokon, visszahuppanok
a fatörzsre.
A lovag rám emeli tekintetét, talán valami hosszadalmasabb reakciót vár,
tılem ugyan nem kapja meg. Dög fáradt vagyok, fenének hiányzik, hogy még
sápítozzak is elıtte. Így rövid várakozás után ismét fejet hajt, és tovább nyomja
az ilyenkor szokásos sódert.
– Engedje meg, Thani úrnı, hogy felajánljam a szolgálataimat Ha bármivel is
segíthetek ebben a nehéz órában, örömmel teszem.
– Naná, hogy segíthetsz. Most szépen feljössz velem a várba, és irtózatosan
szétrúgjuk a seggét annak, aki ezt a baromságot terjeszti! – rázom a fejem,
átmenetileg mégiscsak szüneteltetve úrinı mivoltomat.
– Ez nem rémhír, Thani úrnı! – tiltakozik a lovag, még mindig elıttem
térdelve. – Tegnap részt vettem Q temetésén, és akkor is ott voltam, amikor
meghalt.
– Akkor tudod a részleteket is. Halljam! – biztatom, mire mesélni kezd.
– Tegnapelıtt érkeztem Wareenbe, egyszerő vendégségbe Hisza enbıl tartok
Tetihuanába, és útközben megálltam itt, nem is sejtve, miféle tragédiának leszek
szemtanúja.
– A rizsát hagyd ki! Fáradt vagyok, szorítkozzunk a lényegre! – Értem, Thani
úrnı. Qval ültünk vacsoraasztalhoz, és téged is vártunk, de hiába. Így férjed
este, napnyugtakor kilovagolt utánad, én pedig a kíséretébe szegıdtem.
És innentıl hazudik. Tudum, hogy hazudik Q soha nem engedné meg egy
hiszaeni freitannak, hogy vele menjen rám vadászni A tetihuanaiak között sem
mindnek, csak jó barátainak, például Yeinnek meg még vagy féltucat régi
harcostársának akikkel együtt küzdött még Reelanban. De egy fıvárosi
lovagtársát soha nem hívná ilyesmire, egyszerően az eszébe sem jutna. Elvégre,
hogy én hol vesztem el, és miért nem kerülök elı, ez ugye ránk tartozik, nem
egy jöttment vendégre.
– Értem, a kíséretébe szegıdtél. És utána? – biztatom, megakadás nélkül
hazudik a szemembe.
– Haramiák támadtak meg minket. Jól szervezetten, az éj leple alatt csaltak
csapdába. Küzdöttük, freitanhoz méltó módra, ám Q fegyvere eltört, és utána
lerántották a lóról. Nem tudtam neki segíteni. Meghalt. Tegnap eltemettük és
most megyek Tetihuanába, hogy elvigyem a hírt.
– Akkor most ki van Wareenben?
– Férjed hő emberei vették át a birtok vezetését, míg Paadre al Es-Con
tetihuanai nagymester kijelöli a vár új urát. Azt hittük, Thani úrnı is végleg
elveszett. Ám nagy szerencse, hogy nem, így azt hiszem, az a legjobb, ha
visszakísérem Wareenbe.
– Ja, az lenne a legjobb. Amúgy is felelıtlenség itt jártatni a szánkat, amikor
olyan rablóhordák garázdálkodnak a környéken, amik még Qt is meg tudják
lepni – bólogatok buzgón, a szemem sarkából látom, hogy megrezdül az arca, a
szúrás talált. Sáros ez a lovag, de nagyon!
Persze, nem csoda, a freitanok tetihuanai és hiszaeni rendháza rég ápolja a
kölcsönös ellenségeskedést, egymást jobban utálják, mint a szomszéd
lovagrendeket, az eredendıen ellenséges északiakkal meg, akik ellen gyakran
vezetnek hadjáratokat, szinte puszi pajtások a mindenféle belvillongásokhoz
képest.
Szóval, mindenképpen fenntartásokkal viseltetem ezzel a pasassal szemben, ı
viszont látszólag nem veszi észre.
– Induljunk, Thani úrnı! – hajt fejet rezzenéstelenül, muszáj kipróbálnom,
mennyire ad a látszatra!
– A lovadra én szállok fel. De te gyalogolj elıttem, és vezesd száron, mert
rossz lovas vagyok!
– Így lesz, Thani úrnı – hagyja rám ezt is, hát felpattanok a lóra, és hagyom,
hogy vezessen.
Így indulunk vissza a várba, mögöttünk léptet a két csatlós, alattunk fogy az út.
Jó ez így, az legalábbis mindenképpen jó, hogy ez a díszes lovag nem jut el
egyhamar Tetihuanába. Ha nagy a baj, Qnak biztosan az az elsı dolga, hogy
üzen a rendházba, és jobb, ha az ı küldönce ér oda hamarabb, tehát módfelett
hasznos vagyok, ha feltartom ezt a Rash al Farelt.
Persze, ezzel együtt is a legokosabb lenne jól elszaladni, mert ez a pasas
rosszat akar nekem, az biztos. Vagy ha nem is ı, de aki a várban vár minket, az
már tutira. Annak már hallottam a hangját a kolostorban, tudom, hogy most
Wareenben van, és hogy ez a lovag nem árulta el a nevét, az azt jelenti, hogy
cinkosok.
De miben? Ezek tényleg megölték Qt? Mondjuk álmában, hátulról, miután
leitatták, esetleg talán képesek lehettek bántani, de hogy nyílt csatában? És azt
hiszik, én ennek bedılök? Na nem, ez a rajtaütısdi nem igaz, és Q nem halt
meg, mert ha meghalt volna, akkor a valódi mesét hallom róla, nem ezt a
rózsaszín habos baromságot. Méghogy haramiák, meg csapdába csalás!
Ám ha tudni akarom az igazat, akkor Wareenbe kell mennem, még akkor is, ha
ez némileg életveszélyes. Ám más oldalról, mitıl esne bajom? Ha meg mégis,
akkor Q majd csak elıkerül, és megment, lassan itt lenne az ideje, hogy
belépjen a képbe, és rendbe rakja ezeket az arcokat.
És amint beléptetünk a várba teljesen bizonyossá válik, hogy igen, itt Qra lesz
szükség, de gyorsan, mert a palota kapujában, büszkén felvetett fejjel az általam
módfelett felületesen ismert Eshu al Aquim várakozik, az én tökéletes lovagom
selejtes féltestvére.
Q AL AQUIM
avagy ki kit kísért?
Az akna, melyben Thani nyomán ereszkedem lefelé, pokolian szők. Nem egy
helyen el sem férnék, csizmám sarkával igyekszem helyet törni magamnak az
omladékos járatban. Kövek, kavicsok hullanak alá a mélybe, remélem, nem
temet maga alá a barlang.
Egy örökkévalóság, míg leérek, tökéletes feketeségben emelkedem talpra.
– Most ereszd le a fáklyát! – utasítom Azrent, hamarosan táncoló lángok
világítják meg a fehér, sötétségbe veszı falakat.
Magasra emelve a fényt nézek szét. Lábaimnál halottak hevernek, többségük
már évszázadok óta, de a régen itt porosodó csontok felett friss tetemek is
fekszenek, két idegen katona. Bizonyosan azok, akik leereszkedtek Thani után.
Óvatosan, egy lépést sem téve szemlélem meg ıket, dárda ütötte át egyiknek az
arcát, a másiknak a mellkasát. Harcra utaló nyomok nincsenek, ez nyilván
valami régi csapda, ami ırzi az innen induló folyosót.
Kicsit még szemlélem a sötétbe veszı falakat, aztán üres bal kezembe
felkapom az egyik, lábaimnál korhadó pajzsot, és magam elé emelve lassan
elindulok elıre. Nyilván a padló egyik köve indítja a szerkezetet, legalábbis a
lábam alatt kattan valami, aztán fentrıl hallom a nyikorgó suhanást, és már jön
is a dárda, méghozzá egyenesen három, szépen, egymás mellett, fakeretre
rögzítve.
Gyorsabb, mintha emberkéz vetné, de számítottam rá, kezemben a pajzs,
sikerül belefordítanom az ütésbe. Elkapom a felém lendülı fegyvert,
emberfeletti ereje majdnem fellök, végül mégis talpon maradok. A csattanás
pillanatában a pajzs és a dárda is eltörik, nem csoda, évszázados eszköz mind a
kettı, faforgács porzik az arcomba
Ezenfelül viszont semmi bajom sem esik, némi pislogás után
megszemlélhetem, ahogy a szerkezet felhúzza az immár foghíjas keretet a törött
dárdával együtt, és utána szabad az út.
– Valami baj történt, Q uram? – hallatszik felülrıl titkárom hangja, a csattanás
nyilván felhallatszott.
Eldobom a pajzs semmire sem jó roncsát, és visszakiabálok neki.
– Semmi baj, minden a legteljesebb rendben van. Ereszkedj le!
– Igenis! – jön az elszánt felelet, utána még hosszan kell várakoznom, mire a
mennyezet kürtıjébıl aláereszkedik Azren.
– Maradj szorosan a fal mellett! – utasítom, nehogy ı is elindítsa a csapdát,
majd elıreemelt fáklyával elindulok a folyosón.
Kihalt, koszos járat, semmi érdekest nem találunk, egészen hosszan. Végül
kicsit kiszélesedik, utunkat térdmagas kıhalom keresztezi. Fal volt valaha,
oldalt még áll belıle valamennyi, mögötte pedig fehér kıbıl faragott,
monumentális szarkofág magaslik.
Hát, Frej-Jah, ez nem lehet igaz! Thani tényleg megtalálta családom ısapjának
sírját!
– Gondolja, Q uram, hogy Thani úrnı ide jött? – kérdezi mellettem
bátortalanul Azren, és szemüvegét tologatja az orrán, hol fel, hol le.
Feleslegesen, azon a poros üvegen keresztül semmit sem fog látni.
– Biztos vagyok benne, hogy Thani ide jött.
– De akkor most hol van? Mi történhetett vele?
Kicsit nézelıdöm, aztán észreveszem, hogy a kırakás alól, oldalt, valami
nedvesség szivárgott ki. Minden rosszra készen dobálom félre a köveket, ám
végül megnyugodva sóhajtok, nem Thani holtteste kerül elı, csak a lámpása,
abból folyt ki az olaj, amikor rádıltek a kövek.
– Ez Thanié – emelem fel a szétpréselıdött lámpát. – Bizonyosan akkor
vesztette el, amikor bejutott a sírkamrába. Azaz attól kezdve sötétben maradt.
– Sötétben? – szörnyülködik Azren. – Akkor miért nem kiáltott segítségért?
Vetek rá egy megsemmisítı pillantást, ért belıle.
– Persze, világos, Q uram! Bejutáskor elvesztette a mécsesét, és persze nem
kiáltott segítségért – bólogat, de rögtön utána bizonyságot tesz róla, hogy a
nemes dámákról alkotott elıítéleteit még nem rombolta földig szívem szeretett
hölgye. – Vajon mit csinálhatott szerencsétlen, a sötétben bolyongva, egyedül és
védtelenül?
– Kinyitotta a koporsót – felelem, a szarkofág tetejét tartó
márványhengerecskékre bökve. Meg sem kell ıket közelebbrıl néznem, tudom,
hogy a Nagyasszony termében álló kis-tábla lábai. – És gondolom, utána
belenézett, amit mi sem halogathatunk tovább – sóhajtok, és fáklyámat elıre
emelve odalépek a szarkofághoz.
Az oldalán ó-semni írás, ez bizony valóban az ısapám, War al Aquim sírja,
akirıl a családi legendák szólnak, és akinek a nyughelyét mély titok ırzi. İrizte,
egészen addig, míg Thani be nem került a családba, mert lám, ı megtalálta!
Most már kíváncsi vagyok, hogy vajon az a bizonyos, általam mindig is
mesebelinek tartott kincs is itt van-e?
De a koporsó üres, amikor belenézek, sem kincs, sem páncél vagy fegyverek,
amiket pedig bizonyosan mellé temettek ısapámnak. Persze, megeshet, hogy
pár sírrabló mégis eljutott idáig, de a csontoknak akkor is itt kellene lenniük.
Ám nincsenek, a szarkofág tökéletesen üres.
– Kinyitotta a koporsót, aztán csalódottan távozott. Feltételezem, a sötétben
sok idıt vesztegetett, már délután lehetett, mikor elindult vissza.
– Biztosan így volt, Q uram. De az is biztos, hogy nem érte el a hasadékot!
Nem jött ki, és mivel az ide vezetı folyosón sincs...
– ...ezen lenni kell itt valahol egy másik kijáratnak, amit eddig nem vettünk
észre – fejezem be a gondolatot, mielıtt titkárom felvet valami fekete
praktikákkal és sötét varázslatokkal megtőzdelt megoldást.
Thani nem boszorkány, és kísértetek is csak igen ritkán járják ezt a világot, ez
pusztán egy sírkamra, semmi több.
– De hol lehet az a járat?
– Nem lehet nagyon elrejtve, mert Thani sötétben is megtalálta – vélekedem,
majd körbejárom a helyiséget.
A továbbvezetı járat valóban nincs elrejtve, a terem hátsó sarkából nyílik egy
olyanforma alagút, mint amin bejöttünk, ám amikor bevilágítok a fáklyával,
kicsit meghıkölök. Talán ha arasznyi padka vezet itt közvetlenül a fal mellett
egy gyorsan mélyülı hasadék peremén. Elıredılök, és lefelé nyújtva a fáklyát
igyekszem belátni a mélységet, úgy becsülném, két embernyi, de az alja csupa
hegyes szikla és kı, aki itt leszédül, az nem éli túl!
– Thani úrnı itt ment végig? – csodálkozik Azren magasra szaladt
szemöldökkel. – Sötétben?
– Igen. Nyilván egyik kezével a falat követte, és biztosan azt hitte, az majd
visszavezeti a kijárathoz. Csak éppen itt volt ez a folyosó is, amirıl nem
tudhatott, hiszen amikor bedöntötte a sírkamra falát, akkor elvesztette a
mécsesét.
– Akkor nincs mit tenni, utána kell mennünk – sóhajt mindenre készen Azren,
érzem a hangján, hogy mennyire nem örül ennek, de az is világos, hogy nem fog
meghátrálni. Hő emberem.
– Pontosan – hagyom rá, és elıreindulok a keskeny padkán. Leginkább lefelé
kémlelek, de nem látom odalent Thani holttestét, ezt is túlélte, hála neked, Frej-
Jah! Mi is baj nélkül végigmegyünk a veszélyes szakaszon, utána megint
rendes, járható az út, csak éppen sokfele ágazik.
Már az elsı keresztezıdésnél kettéválunk, és szépen, szisztematikusan
végigjárjuk az elágazásokat a fáklyával megjelölve a járatokat magunk mögött.
Kész labirintus húzódik itt a hegy alatt, vajon Thani eltévedt, és még mindig itt
bolyong, vagy innen is kijutott Kiszámíthatatlan Iziana kezét fogva? Persze,
kijutott.
Több órás, fárasztó kutatás után az egyik folyosóból vízcsobogás hallatszik,
elérek egy föld alatti patakmedret. És ahol az út a vízbe vezet, megtalálom
szívem szeretett hölgyének hátizsákját. A vízszint felett lóg, szépen felakasztva,
könnyen elérem, és belekotrok. Pár lényegtelen kacat, meg a szótára van benne,
nyilván azt féltette annyira, hogy ne vigye magával a vízbe, így inkább ide
akasztotta, hogy biztonságban legyen.
Az viszont a világ legmegérthetetlenebb rejtélyeinek egyike, hogy vajon
hogyan képzelt visszajönni érte?
Nos, fogalmam sincs róla, de ez nem is lényeges. Szerencsés módon itt
vagyok, hát belesüllyesztem a zsákba a már hamarabb megtalált mécsest, a
vállamra veszem az egészet, és kiáltok Azrenért. Titkárom fehér porral tetıtıl
talpig belepett árnya hamarosan elıkerül.
– Hívott, Q uram? Még nem fejeztem be, arra még sok járat indul – int a háta
mögé.
– Nem kell bejárni ıket. Thani megtalálta ezt a patakot, és a nyomába
szegıdött, abban reménykedve, hogy az majd kivezeti a felszínre.
– Ó! Ez igen biztatóan hangzik – mosolyodik el mérsékelt örömmel Azren.
Úgy sejtem, ı még mindig azt hiszi, csak Thani tetemét leljük majd meg a
hosszú keresés végén, én viszont egyre bizakodóbb vagyok.
– Gyerünk! – intek elıre, és indulok is.
Derékig a patakban gázolunk, de szerencsénk van, sehol sem kell úszni. A hős
víz egy ideig kellemesen felfrissít, aztán már inkább fázom, meg hát a
sebeimnek sem tesz jót, így nagyon örülök, amikor a patakmeder kiszélesedik,
és végre kigázolhatunk a partra.
– Ez már a kijárat? – értetlenkedik Azren egy, a mennyezeten nyíló lyuk alatt
állva.
– Igen. A kolostor alatt vagyunk, ez lesz a régi kút, ami az istálló mögötti
udvaron nyílik. Rég nem használják, rács fedi, és senki sem megy a közelébe se,
mert kísértetjárta hely hírében áll. Vagy félszáz éve, amikor megostromolták a
kolostort, jobb híján ide eresztették le a halottakat. Oda ni! – intek elıre, ahol
mészbe fagyott testek hevernek végig a köveken.
Azren beleborzong, de összeszorított szájjal követ, amikor odamegyek, és
átgázolok köztük. Frej-Jah vegye a lelküket, és bocsásson meg nekem, de
muszáj háborgatnom örök nyugalmukat, erre vezet az utam. Láthatóan nem is
olyan régen valaki már átvágott a tetemek között, azaz Thani itt járt!
– Ezek már nyilván a kolostor alatti katakombák – mászom fel a továbbvezetı
járat szájába, aztán felsegítem Azrent is.
Titkáromat tetıtıl talpig por borítja, itt-ott mészmaszatokkal színesítve.
Kísérteties látvány, különösen szemüvege, melyet rendületlen elszántsággal
törölget. Ám nem mosolygom meg, részben mert igen fáradt vagyok, és hát
magam is hasonlatosan nézhetek ki. Ráadásképpen az én ruhámat még vér is
mocskolja, az az átkozott vágás a vállamon átvérezte a kötést, de nem számít,
még bírom.
Magam elıtt tartva az utolsókat pislákoló fáklyát, elindulok a katakombákban.
Nem tudom az utat, de fent valahol énekhang hallatszik. Nyilván az esti
imádság. Az éneklı hangok kórusát követve megyek, végig a folyosókban,
aztán egy függıleges aknában kapaszkodom fel, melynek vastetejét félretolva
kijutok a napvilágba.
Úgy számítom, valahol a templomban fogok felérni a felszínre, esetlegesen
kicsit megzavarva az imádságot is, mondom, erre számítok, ám azon azért
meghökkenek, hogy egyenesen az oltár mögött emelkedem fel. Szembe velem a
kolostor összes szerzetese, éppen imádság közben, még pontosabban
megdermedve, leesett állal. Az ének abbamarad, kísérteties csend tölti meg a
hatalmas csarnokot.
– Aranyfürtő Ashel, megint... – motyogja maga elé kimeredt szemekkel az
apát, aki egészen közel áll hozzám, kezében az áldozati kelyhet nyújtva istene
felé, aztán csak összeszedi magát, megemeli a hangját. – Q al Aquim freita
lovag, térj meg a túlvilágra, ahova tartozol, ne kísértsd az élıket!
És hát mit lehet erre válaszolni? Alapvetıen semmit, világos, hogy nem kezdek
el magyarázkodni, hogy még élek, és amúgy sem lenne helyes, ha hosszan
zavarnék egy idegen istentiszteletet, sem Frej-Jah, sem én magam nem találnám
helyénvalónak. Ám valamit mondanom kell, ha már itt vagyok!
– Üdvözlöm, apát uram, és nagyon sajnálom, hogy megzavartam az imádságot.
Ha nem bánja, most távoznék, majd odakint megvárom, és mindent
megbeszélhetünk.
Választ nem kapok, nem is várok, a csend még mindig teljes, mindössze az
aknából hallatszik ki Azren lihegése, ahogy az utolsó métereket igyekszik
megtenni. Lehajolok és felhúzom, aztán nyugodt, hosszú léptekkel elindulok az
ajtó felé. Titkárom követ, elıttem a szerzetesek széthúzódnak, széles utat adva
kifelé. Rájuk sem nézek, hátra sem fordulva lépek ki a szabadba, de amint
Azren becsukja mögöttünk az ajtót, picit megszédülök.
Hosszú volt ez a nap, nagyon hosszú! Fáradt sóhajjal ülök le a templom fala
melletti, egyszerő kıpadok egyikére, kezembe temetem az arcom. Pedig minden
rendben, illetve ami fontos, az rendben. Az apát azt mondta”megint”, mint
akivel nem elıször esik meg, hogy valaki hasonló módon megzavarja az
imádságot. Tehát Thani elıttem járt, kijutott, élve kijutott. A többit nem is
sejthetem, de hamarosan kiderül, csak ki kell várni.
– Freitan, figyelj!
Felkapom a fejem, búzasárga csuhás szerzetes áll elıttem, felismerem, az apát
helyettese.
– Freitan, itt nem vagy biztonságban, gyere!
És hívva int, de közben fejét felkapva körbenéz, mint aki fél, hogy valaki
szemtanúja lesz a jelenetnek. Feleslegesen, a lassan teljesen sötét éjszakában
senki sem jár, csak a közeli vihart ígérı szél tereli a port a kolostor széles
udvarán.
– Freitan, kövess, az életed és asszonyod élete múlik rajta!
Thani említésére pedig azonnal talpra állok, még egyszer feledve a fáradtságot.
– Mit tudsz Thaniról, szerzetes?
– Menjünk, itt nem beszélhetünk, az apát hamarosan befejezi az imát, és az
elsı dolga az lesz, hogy szól a katonáknak!
Katonák? A kolostorban? Ez nagyon rosszat jelent, ám nem töprengek el felette.
– Gyerünk! – intek Azrennek, a szerzetes pedig sietve vezet, végig a kolostor
öreg épületének sötét, hideg folyosóin. Az üvegezetlen ablakokon befúj a szél,
és esıpermetet szór az arcomba, de mire az elsı villám meg– dörgeti az eget,
már egy apró szerzetesi cellába érünk, melyet barátságos gyertya világít meg.
– Az apát eladta magát? – kérdem élesen a szerzetest, aki vezetett minket;
lehajtott fejjel védi elöljáróját.
– Aranyfürtő Ashel szerzetesei nem értenek a fegyverforgatáshoz, az
öregekben még élesen él az utolsó alkalom, amikor megostromolták a kolostort.
Az apát urunk igen helyesen úgy döntött, hogy nem vall szint, és támogatja
Wareen urát, bárki is legyen az.
– Én vagyok az! – csattanok fel, de magam is érzem, mennyire semmit nem
jelent ez a jelen pillanatban.
Fáradtan rogyok le a kis cella egyik oldalát végig elfoglaló, kemény priccsre,
hátamat nekidöntöm a hideg kıfalnak, és egy hosszú pillanatra lehunyom a
szemem.
– Q lovag, nem tudom, hogyan kerülsz ide, mit tudsz, ám attól tartok, már más
tartja Wareent! – figyelmeztet az apátheryenes. – Tegnap kaptuk a hírt, hogy Q
al Aquim meghalt, és hogy mostantól az öccse, Eshu al Aquim a birtok ura.
– Eshu!
Tudtam, tudtam, hogy nem lehet más, ı elég alattomos és agyafúrt, hogy ehhez
hasonló, mocskos módon szerezze meg a földemet, és neki megvolt a lehetısége
is cselekedni. Apánk is freitan volt, hát Eshut nyilván befogadták a hiszaeni
rendházban, és ott könnyen találhatott magának támogatókat. Ott sokan örülnek
annak, ha a tetihuanai rendház nehéz helyzetbe kerül, vagy esetleg szégyenben
marad, nem véletlenül látogatott meg Rash al Farel. És Eshut ráadásul itthon, a
környéken is ismerik, ı könnyen elfogadtathatja magát a falvak parasztjaival,
vagy akár ráveheti a holló-hegyi apátság vezetıjét, hogy ne segítsen engem.
Eshu, te átkozott, ezt nem fogod túlélni!
– Az imént, kint Thanit említetted. Mit tudsz róla, mi történt vele, hol
van most?
– Nem tudom hol jár most. Reggel érkezett, ugyanazon az úton, mint te,
freitan, és az elsı ijedelmében sok testvérünk kísértetnek nézte. Ám élt, ebben
biztos vagyok, és nem lehetett semmi komoly baja, mert pár keresetlen
kifejezést hozzánk vágva távozott, kitörve az egyik énekes ablakot.
Igen, ez Thanira vall. De a szerzetes téved, ettıl még lehetett komoly baja,
hiszen szívem szeretett hölgye nagy valószínőséggel félholtan is meg tudna
botránkoztatni pár szerzetest, értékes tárgyak eltöréséhez pedig általában elég
megmozdítania a kisujját.
– Hova ment?
– Eltőnt a kolostorban, és igazából senki sem akarta keresni. Az apát magához
hívatta Eshu al Aquimot, hogy felelısségre vonja, miért üzente Wareen
úrnıjének halálát, de nem jutottak egymással semmire, így Eshu a kapitányán
keresztül engem kért meg, hogy segítsek neki.
– Kapitánya? Az ki?
– Egy Harrat nevő zsoldosvezér. Solból érkezett, de az emberei között van egy,
aki helyi, és akit személyesen ismerek. Úgy hitték, ennyi elég, hogy ıket
segítsem, no meg megfenyegettek, hogyha nem állok melléjük, akkor megölnek.
Így látszatra megegyeztem velük, ám testvéreimet titkon arra kértem, próbálják
becsapni a kíséretükbe rendelt katonákat, és nélkülük keressék meg Thani úrnıt.
Abban bíztam, meglelem, és elrejthetem, de csalatkoztam. Úgy hiszem, már
nincs a kolostorban.
Csendesen rábólintok. Thani reggel ért ide, mondjuk aludt egyet valamelyik
rejtett sarokban, majd utánaérdeklıdött a helyzetnek, és végül sietve elindult
Wareenbe. Mondjuk, hogy megtudja, mi történt velem, vagy inkább hogy
visszafoglalja, nem hiszem, hogy kevesebbel megelégedne szívem szeretett
hölgye. Az éjszaka pedig viharos, ami azt jelenti, csak reggelre ér majd a vár
alá. Ha sietek lóval még elé kerülhetek, ez biztos, éppen csak az a kérdés, hogy
ezt akarom-e?
Egy oldalról természetesen, hiszen Thani felelıtlen és vakmerı, kihívja
Kétarcú Rashadelt, még akkor is, ha az szeretne már egy kicsit békét hagyni
szívem szeretett hölgyének. Egy oldalról utána kellene mennem, mint ahogy a
barlangokba is utána mentem.
Más oldalról viszont mit tehetnék éne Wareenben? Jelenleg semmit, fegyverre
van szükségem, lóra, talán katonákra, és pihenésre. Már két napja nem aludtam,
hacsak nem számolom alvásnak azt a pár órát, amit lázálmokkal töltöttem. Nem,
most nem mehetek Wareenbe, most nem állhatok Eshu elé, az nem Frej-Jahnak
tetszı harc lenne, hanem pusztán öngyilkosság.
Ezt világosan látom, ám így is nehéz a döntés. Teljes lelkemmel Thani után
indulnék, most rögtön, hiába tudom, hogy nem tehetem meg. Nem tehetek
semmit, csak bízhatok, hogy megéli a másnapot a segítségem nélkül is. Ha Rash
még ott van, akkor nem fogják egyszerően meggyilkolni, akkor nem nyúlhatnak
hozzá, akkor megkapja azt az egy nap haladékot, amire szükségem van.
Mert holnap, holnap már ott leszek, és jaj mindenkinek, aki a szemem elé kerül,
ha szívem szeretett hölgyének akár csak a haja szála is meggörbült!
Ezt eldönteni nem telik hosszú idıbe, a szerzetes legalábbis szó nélkül kivárja,
míg ismét az arcába nézek.
– Figyelj, szerzetes, köszönöm a segítséget, de még többre lenne szükségem.
Lóra, fegyverre, páncélra, de leginkább nyugalomra. Itt kell töltenem az
éjszakát, de reggel megyek tovább, mert holnap estére Wareen alá akarok érni,
teljes fegyverzetben – állok fel a priccsrıl, az apát helyettese két kézzel tart
vissza.
– Freitan, értem, hogy aggódsz, de vannak pillanatok, amikor rá kell bíznod
magad Kétarcú Rashadel jóakaratára! Fáradt vagy, sebesült, legalább négy-öt
napos pihenésre van szükséged, de ha mindezt semmibe is vennéd, mert tudom,
te rettenthetetlen lovag hírében állsz, akkor sem indulhatsz el reggel. A
kolostorban nincsenek harcra nevelt lovak, se lovagi páncél vagy pallos –
magyarázza, és közben megpróbál óvatosan visszaültetni a priccsre.
Mintha valami óvni való beteg lennék!
– Értem, ha nincs fegyveretek, nem baj, majd kerítek máshol, de az idıt nem
vesztegethetem. Sok a tennivalóm, holnap reggel indulok – közlöm, és nem
akarok errıl vitázni, de nincs is rá szükség.
A szerzetes lassan bólint, mellé nagyot sóhajt, de ennél többet nem tiltakozik.
– Legyen, freitan, és kísérjen Aranyfürtő Ashel áldása, bár kétlem, hogy az ı
segítségére lenne most szükséged. Pihenj le, ez a cella biztonságos, és mindjárt
ideküldöm két testvéremet, akik majd segítenek ellátni a sebeidet.
Ezzel az apát helyettese távozik, magam maradok Azrennel a hős, magányos
gyertya fényét táncoltató kıfalak közön. Fáradtan ülök le a priccsre, és szívem
szerint azonnal lehevernék, de titkárom állva marad, és bár száját beharapva
hallgat, de az arca nagyon beszédes.
– Mi van?
– Csak... Nos... Azon gondolkodtam...
– Mondjad!
– Ne aggódjon, Q uram, Thani úrnı élve kijutott a holtak föld alatti
birodalmából, hát nem hiszem, hogy pont az ön öccse árthatna neki. Minden
istenek mély kegyében áll, és ezenfelül is...
Ezenfelül is fekete boszorkány, de ezt nem mondja ki. Jól teszi, így legalább
igazat adhatok neki. Igen, Thani tud vigyázni magára a maga ırült, kaotikus
módján, nekem pedig tényleg pihennem kell, ha vissza akarom venni Wareent
az öcsémtıl. Frej-Jah, tudom, az élet szüntelen küzdelem, de a halandóknak
néha mégis szükségük van egy pici kis alvásra!
– Igazad van, de most pihenj, holnap is hosszú napunk lesz – intem, aztán
elheveredem a kemény ágyon, magamra húzom a vékony pokrócot, és a
következı pillanatban már alszom.
Másnap reggel a vártnál frissebben ébredek, ám úgy érzem, kicsit késıbb a
megszokottnál. Felülök, mozdulatomra vén szerzetes ébred a cella távolabbi
sarkában, hunyorogva emeli felém ráncokkal barázdált arcát.
– Jól van, uram?
– Remekül – hagyom rá, és fel is állok.
A vén szerzetes hisz nekem, elcsoszog, távozása után nem sokkal az apát
helyettese érkezik.
– A katonák még mindig itt vannak, és mivel még mindig nem találták meg a
feleséged, Q lovag, ezért elhatározták, hogy módszeresen átkutatják az épületet.
Ebbe már az apát is beleegyezett, de idıbe telik, míg ideérnek, és amúgy is
kevesen vannak, ki tudjuk kerülni ıket.
– Köszönöm, hogy segítesz, szerzetes. Gyızhetetlen Frej-Jah és az istened
áldása kísérjen érte. Ha majd visszaszerzem Wareent, nem felejtek el illı
jutalmat küldeni.
– Nem jutalomért teszem, freitan, pusztán a kolostor érdekébıl. Nem hiányzik,
hogy a feldühödött tetihuanai lovagtársaid bosszúból feldúlják a környék falvait.
– Nem fognak ilyet tenni, ezt megígérem – mondom komoly hangon, fıhajtással
köszöni meg, és utána azonnal témát vált, ezzel is mutatva, elég biztosíték neki
a szavam.
– Néhány testvérünk hamarosan elhagyja kolostort, a közeli faluba mennek,
megáldani a vihar elverte földeket. Ha közéjük álltok, feltőnés nélkül
távozhattok, a kapunál ırt álló katonák nem fogják megállítani ıket.
Ezzel két csuhát terít ki elıttünk, az övéhez hasonló, ragyogó sárga ruhákat.
Összevont szemöldökkel mérem végig ıket.
– Hogy öltözzem álruhába?
– Nincs más megoldás, ha csak nem akarod a kardoddal kivágni magad, freitan
– csóválja a fejét, és sajnos igaza van.
Ó, Frej-Jah, értem én, nagyot hibáztam, értem, hogy neheztelsz rám, de nem
viszed túlzásba? Álruhában, szerzetesnek álcázva bolyongjak egy kolostorban,
mint egy csavargó, egy szélhámos... mint Thani, aki nyilván még élvezte is,
hogy lóvá tehet egy csomó, ártatlan szerzetest. No, ha neki ment, talán nekem is
sikerülni fog!
– Essünk túl rajta! – sóhajtok, és ruhám fölé húzom a csuhát
Azren külön parancs nélkül is öltözik, nyilván tetihuanai iskolájában is hasonló
öltözetet hordott, majd engem is végigmér.
– Elnézést, Q uram, de ha megigazíthatnám... – kérdi óvatosan, mint aki
valami rossztól tart, pedig nem haragszom rá. Nem rá haragszom.
– Ha úgy látod jónak, igazítsd!
Titkárom további szószaporítás nélkül megköti helyettem a csuha övét, aztán
még egyszer végigmér.
– Talán ha kicsit meggörnyesztené a vállát, Q uram – javasolja, és tanácsokban
az apát helyettese sem szőkölködik.
– Talán az is szerencsés lenne, ha letenné a kardját, átüt a csuha anyagán a
markolat.
Szó nélkül oldom le a fegyvert, ha már ezt az utat választottam, akkor ezen
kell járnom, és egyébként is! Ha pár zsoldos katona támad meg, a meglepetés
erejével csak el tudom venni az egyik kardját. Ha meg többen jönnek,
felkészülten, akkor úgyis mindegy.
Hát fegyvertelenül és meggörnyesztett vállal vágok neki a kolostornak, az apát
helyettese vezet, Azren pedig mögöttem lépked. Az épület kihalt, mindössze az
egyik sarkon jön szembe pár szerzetes, zavartan lehajtom a fejem, hogy a
csuklya eltakarja az arcomat, és közben idegesítı érzés kúszik fel a torkomon.
Eh, Frej-Jah, nem mondhatod, hogy valaha féltem volna, akár az északiak
földjén csatázva, akár mondjuk Daallal, a fehér sárkánnyal szemben állva, hát
nem, most sem vagyok hajlandó rettegve végigosonni a falak mentén! De kicsit
késıbb maga az apáthelyettes kér meg, hogy kicsit hajtsam lejjebb a fejem, mert
így nagyon feltőnıek vagyunk.
A társaság, mely a földeket megáldani készül, az udvaron gyülekezik, szent
énekeket mormolva várják össze egymást, nincs mit tenni, kénytelen vagyok
közéjük állni. Az apát helyettese itt már magamra hagy, egyetlen társam Azren,
aki hozzám hasonlatosan nem ismeri Aranyfürtő Ashel dalait. Egyikünk sem
imádkozott még sosem a gabona éréséért!
Tehát csendben vagyunk, és jobb híján Frej-Jahot kérem, hogy picit hunyja le
mindent látó szemét. Aztán érkezik valami vezetı, a szerzetesek sorba
rendezıdnek, és lassan elindulunk. Mellém egy fiatal férfi kerül, aki szélesen
mosolyogva szemléli az udvart, a kék eget.
– Igen szép ez a reggel, testvér, békés és nyugodt.
– Igen – hagyom rá, a földet fixírozva, aztán, mivel némaságát úgy
értelmezem, még vár valamit, hát kényszeredetten hozzáteszem: – A vihar
szépen kitisztította a levegıt.
Közben szerencsésen elindulunk, már látom, a kapu mellett valóban áll két
katona, könnyed beszélgetést tettetve figyelnek, és tılük nem túl messze, az
egyik oldalépület árnyékában még másik tucatnyi fegyveres várakozik. İk nem
is igyekeznek ártatlan képet vágni, majdnem hogy fegyvereik markolatán
nyugtatott kézzel lesik az udvart.
– No igen, a vihar kitisztította a levegıt, ám én mégsem örvendeznék neki.
Nem tesz jót a gabonának, az év ezen szakában, különösképpen nem.
– Nyilván – hagyom rá, már megint olyasmirıl van szó, ami soha sem
érdekelt, de szó nélkül hajlok rá, hogy elfogadjam egy hozzáértı szerzetes
véleményét.
– Te hogy látod, testvér, párosunk melyik részét kérje a határnak, hol szeretnél
imádkozni?
És ezt pontosan a kapu boltíve alatt kérdezi, a két katona szeme elıtt.
– Nekem mindegy, testvér, te talán javasolnál valamit?
Szerencsém van, javasolna, elég hosszan magyaráz, baj nélkül magunk mögött
hagyjuk a kolostort. Az út lefele visz a hegyrıl, és tényleg szép az idı így, vihar
után, hát lelkemben mély megnyugvással haladok a szerzetesekkel.
Frej-Jah, te Gyızhetetlen, hát olyan mély lenne a sár, amiben megsüllyedt a
lábam? Eshut megölöm, csak adj rá egy picinyke lehetıséget, vagy akár ne is,
ezt magam is elintézem, ha addig élek is! Thani pedig biztosan túléli, sıt, baj
nélkül túléli azt a fél napot, amit késlekedem. És az is biztos, bármikor érkezem,
lesz lehetıségem megmenteni valamiféle veszedelembıl, ehhez már volt
alkalmam hozzászokni az elmúlt esztendıben! Igen, a legbiztonságosabb
helyzetekben is kiprovokálja az életveszélyt, erre példának mindjárt ott volt az
esküvınk, de megdöbbentı módon azt is túlélte, hála Kiszámíthatatlan
Izianának!
Ezzel nyugtatom magam, míg leérünk a falu határába, ahol aztán a szerzetesek
párokra bomlanak, és ki-ki a neki rendelt földek felé indul, imádkozni. Az én
társam az a fiatal férfi, aki már a kapuban mellém sodródott, most ı választ
nekünk területet, aztán szerencsés módon sietve elıreindul, nincs más dolgom,
mint picit lemaradva követni.
Közben fecseg is, szerzeteshez képest igen szószátyár, egy ideig hallgatom,
aztán amint elmaradnak mögöttünk a többiek, megállítom. Semmi kedvem a
feltétlen szükségesnél többet lapulni!
– Álljunk meg egy pillanatra, szerzetes – lököm hátra a csuklyát, a torkán akad
a szó. – Q al Aquim vagyok, és csak kényszerbıl öltöttem fel a csuhátokat, hogy
elhagyhassam a kolostort, ami megtörtént. Köszönöm, hogy segítettél, most
pedig vezess az utánunk jövı párnak kijelölt területre, mert ott van az egyik
emberem.
– De... De... Q al Aquim halott!
– Nem tıled hallom elıször ezt az ostobaságot. Vagy talán azt hiszed, ez egy
halott ember keze? – ragadom meg a nyakát fél kézzel, nem túl erısen, de
érezhetıen.
Persze, semmiképpen sem bántanék egy szerzetest, vagy úgy általában, egy
védtelen, ártatlan embert, ám jelen esetben ez a legegyszerőbb módja, hogy
elkerüljem a hosszas magyarázkodást. Sikerül is, a fiatal szerzetes élénken
visszakozik.
– Értem, lovag uram, biztosan valami rémhír volt, nem akartam megbántam
azzal, hogy szóba hoztam!
– Akkor vezess sietve az emberemhez, utána pedig térj vissza a munkádhoz!
Tényleg nagy volt az éjszakai vihar, ráfér ezekre a földekre, hogy valaki
imádkozzon énük – intek körbe hanyagul.
A szerzetes pedig szó nélkül vezet. Pár perc gyaloglás után megtaláljuk
Azrenék párosát, láthatóan ık sem jutottak messzire.
– Testvérem, jó hogy jöttök – köszönt minket már messzirıl a titkárom
párjának rendelt szerzetes. – Ez... Ez a fickó itt mellettem közönséges, csaló,
egy szélhámos, egy gazember!
A párom láthatóan csitítaná a kitörést, de hiába!
– Képzeljétek, egy dalt, egy imádságot sem ismer, de én lelepleztem. Csaló! A
legjobb lesz, ha közösen visszakísérjük az apát színe elé, aki majd kikérdezi, és
meg is bünteti.
– A titkárom feletti ítélkezést hagyd rám, szerzetes! Való igaz, hogy egy
Aranyfürtő Ashelhez szóló imát sem ismer, de ügyesen fogalmaz meg hivatalos
leveleket, és elboldogul a gazdasági kérdésekben is, elégedett vagyok vele –
szólok neki oda, amint elegendıen közel érünk, hogy ne kelljen megemelnem a
hangomat. Szavaim hallatán kicsit elszédül, ám Azren megkönnyebbült
mosollyal fogad.
– Éppen idıben, uram! Sajnálom, de...
– Ne sajnáld, felesleges lett volna tovább becsapni Aranyfürtő Ashel
szerzeteseit, akik immár mehetnek a dolguk után. Gondolom, majd ha
megtérnek a kolostorba, mindenrıl részletesen beszámolnak az apátnak, és a
többieknek. Amikor megtérnek a kolostorba, azaz este – hangsúlyozom ki a
lényeget, még ha valaki szégyennek is érezné, de ennyi egérútra szükségem
van! És ahogy a szerzetesek arcát nézem, meg is fogom kapni.
– Mi mindig igen tiszteltük Wareen urát!
– A családom a vár alatti faluban él, remélem, nem esik bajuk!
Pár szóval még megnyugtatom ıket, aztán titkárommal levetjük a csuhát, és
immár megszokott öltözetemben, ám még mindig páncél és fegyver nélkül
nekivágunk a határnak. Márpedig kell a felszerelés, ha meg akarok küzdeni
Wareenért!
– Figyelj, Azren – fordulok szembe a titkárommal, mikor a dőlıút
kanyarulatában eltőnnek a szerzetesek. – Téged nem ismernek annyira, mint
engem, tehát szabadabban mozoghatsz, mint én. Menj el a barlanghoz, ahol a
lovakat hagytuk aztán vezesd ıket a régi vadászházba, amelyik a Hideg-patak
felett áll! Ott várj rám, de csak holnap estig, ha addig nem jönnék menj
Wareenbe. Vidd el a lovamat, mondd, hogy én leereszkedtem abba a barlangba,
és nem jöttem vissza. Kérj jutalmat, hogy visszavitted Armagedont, névleg állj
Eshu szolgálatába, közben pedig próbáld megtudni, mi lett Thanival. Ha
megtalálod, kövesd mindenben a parancsait, kétkedés nélkül
– Értem, uram – feleli a megszokott módon Azren, mintha csak holmi
papírmunkáról lenne szó, nem pedig az életét tenném kockára. Ha Wareenbe
megy, könnyen megeshet, hogy értékes tudása ellenére is kivégzik, bár talán
Eshu elhiszi, hogy mindenki hozzá hasonlatosan könnyen feledi adott szavát.
No de Frej-Jah, bízzunk, hogy idáig nem jutunk el! Elvégre mindössze meg kell
élnem a holnap estét, hogy titkáromnak ne kelljen Eshu szolgálatába lépnie.
– Frej-Jah vigyázzon rád! – veregetem meg a vállát, és további búcsúzkodás
nélkül folytatom az utam, hátra hagyva Azrent.
Fegyvert kell szereznem, és már tudom, hogy honnan. Bocsáss meg, Frej-Jah,
ám úgy látszik, az álruhába öltözést már nem is választja el olyan sok a
közönséges rablástól. Merthogy én most felmegyek a Jaris-szirti szentélyedbe,
és kölcsön fogom venni az ott díszként szolgáló régi páncélt és kardot!
THANI
avagy rég látott rokonok ha találkoznak
Q AL AQUIM
THANI
„Thani úrnı, a lovagnak nem mondtam, hogy Q al Aquim él, mert ı halottnak
akarta tudni, és talán meg is öl, ha ellentmondok neki. Akkor viszont biztos,
hogy megöl, ha kiderül, hogy hazudtam neki, míg önnek igazat mondok, ezért
kérem, égesse el ezt a levelet. Ma délelıtt láttam a férjét, a Vadkanvadászban.
Lovon jött, málhában harci felszereléssel, és az ott megpihenı zsoldosokat
akarta felfogadni. Holnap délre várja ıket az oroszlános kútnál. A zsoldosok
egy része hajlik elszegıdni hozzá, de mások inkább Wareenbe vágtattak, és
megegyeztek Eshu úrral. Tudom, mert véletlenül hallottam, hogy Rash al Farel
holnap csapdát állít annak a lovasnak, aki jogtalanul viseli az Aquim címert. Én
nem tudok segíteni, de önért imádkozom, hogy ne essen baja.”
Mi, hogy nekem ne essen bajom? Nem, nekem nem fog, mélázom el,
miközben megeszem a levelet. Tudom, égetnem kellene, de nappal gyújtsak
gyertyát? Tök feltőnı lenne. Inkább elmajszolom a papírt, és közben töröm a
fejem. Alig végzek, amikor Erran bedugja a fejét.
– Thani úrnı, most, hogy elment a kereskedı embere, mit óhajt csinálni? Mit
is? Dolgom lenne rengeteg. Jó lenne megtudni, mit csinál most Q, miféle
csapdát állítanak neki, vagy ki lehetne szabadítani Natort és a hő embereket a
börtönbıl. Vagy általában, megfojthatnám Eshut és visszafoglalhatnám a
várunkat, lassan ennek is itt az ideje. Mit is válasszak?
– Gyere be, Erran, kisezzünk egyet! Azt lehet itt, a szobámban is, így még
Rash is boldog lesz, és majd megdicsér, hogy sikerült bent tartanod.
– Azt hiszem, ezért külön nem jár dicséret, ez a feladatom.
– De nagyon nehéz feladat, nekem elhiheted – legyintek, és behívom a
szobámba, leülünk az egyik asztalhoz, elıveszem az úti kis-táblát.
Pici, meg a bábok is egyszerőek, fából, de játszani kiválóan lehet vele.
Nagyjából tucatszor ronggyá verem a csatlóst. És közben töröm a fejem.
Q él, ez nem újság. Mitıl halt volna meg? És hogy csapdába szalad? Á, Rash
esélytelen tökéletes lovagom ellen, sem átvágni, sem legyızni nem tudja, ezen
nem is töröm tovább a fejem, inkább a két hulla érdekel.
Q nem ölte meg azt a két katonát, se holtan, se élve. A testeket ugyan nem
láttam, de Rashnak ebben hiszek, ha pallost és lovast emleget, akkor nyilván
igaza van. De akkor sem Q ölte meg azokat a katonákat. Tökéletes lovagom
sosem bántana nála gyengébbeket. Kivéve, ha azok kiprovokálják, de ez a
zsoldoscsürhe nem öngyilkos hajlamú ırültekbıl verbuválódott, úgy hiszem, ha
lehetıségük van, inkább elszaladnak Q elıl, mint hogy meghaljanak.
Ellenben a környéken valami lovagról beszélnek, egy Aquim címeres lovagról.
Magam is hallottam, háromszor is, egyszer a Holló-hegy alatti faluban, aztán
meg itt, a palota konyhájában, és végül a kereskedı is ezzel jött. Mesének
hittem, de mi van, ha nem az? Ha mégis jár itt egy Aquim címeres lovag, aki
csak éjszaka látható, és mondjuk öl is, méghozzá Eshu katonáit?
Játék közben lopva meglesem a nyakamban lógó nyolcszögő medált, forgatom,
hozzámérem a táblához. Lehet, hogy a rajta lévı jeleknek van valami közük egy
kisjátszmához? De hogyan? Segít a játék a megfejtésükben, vagy nem? És van
még ezekbıl a medálokból? Egyet az ıspapával temettek, egyet Frej-Jahnak
szenteltek, ha van harmadik, vajon hova tehették? És miért?
Ó, Mist, te Titokzatos, köszönöm ezt a pöpec kis rejtélyt, kísértı lovassal,
elrejtett, titkos jelekkel televésett medálokkal, áruló freitanokkal együtt, ennél
jobb mulatságot el sem tudok képzelni!
– Thani úrnı remekül játszik – zökkent ki a gondolataim közül Erran.
– Á, csak elbambultam – védekezem. – Te, te hallottál már az Aquimok
családalapító ısapjáról?
– Nem sokat. Ha jól tudom, évszázadokkal ezelıtt élt.
– Aha, ez egy szép, régi család, durván háromszáz éves ısökkel, és a hozzájuk
tartozó babonákkal. Az ıspapáról azt mesélik, hogy itt, a környéken megölt egy
gonosz varázslónıt, amiért cserébe nemesi címet kapott. Utána hosszan
betegeskedett, mert a varázslónı elátkozta, de Gyógyító Sion egyik csodatévı
szerzetese végül talpra állította, annyira, hogy elment egy hadjáratba, és ott jól
kitüntette magát. Így szerezte ezt a földet, jutalomból a hıstetteiért, ami azóta is
családi birtok. Utána még elvett egy gazdag nıt, és a hozományból építette a
várat. És mindezt nagyon tempósan csinálhatta, merthogy állítólag fiatalon halt
meg, valami vadászbalesetben. Ez a mese.
– Nagyon szépen hangzik.
– Szerintem agyatlan baromság. De hátul, a vár alsó udvarában még áll az az
épület, ahol állítólag annak idején lakott. Amíg épült a palota. Most persze a
fele tiszta rom, a másik fele meg halottasház, merthogy közben odatemettek pár
embert, na nem a családból, hanem a várnépbıl, bár csak a jobbakat, akik
megérdemelték.
– Ez igen érdekes.
– Na igen. Tényleg, ha te kísértet lennél, hol kísértenél? – kérdem, és nem is
várok választ, de a fickó a buzgalom mintaképe.
– Ha nem lelhetnék nyugalmat Frej-Jah, a Gyızhetetlen mellett a túlvilágon,
nyilván a csatamezıket keresném, ahol talán még végrehajthatnék olyan
tetteket, ami miatt maga mellé fogad.
Érdekes, jellemzıen freita nézet, magamtól sosem jutott volna az eszembe.
– Jó, akkor elıször a várbeli temetıt vizsgáljuk át, utána meg keresünk pár
elhagyatott csatateret. Muszáj lennie a közelben annak is, nem?
– Nem ismerem a környéket, nem tudom, voltak-e errefelé nagyobb csaták,
Thani úrnı, ám szeretném figyelmeztetni, hogy ön még mindig nem hagyhatja
el a szobáját.
– Ó, persze. Akkor talán hagyjuk – vonok vállat, elvégre tök mindegy.
Kísértetet lesni csak éjszaka van értelme, tehát a csatlóst úgysem vihetem, neki
kint kell posztolnia a szobám elıtt. De nekem nem, én bizony fogom magam, és
éjszaka teszek egy sétát.
Hátha találkozhatom Aquim ısapa nyughatatlan, kísértı lelkével. Hulla mókás
lenne!
Q AL AQUIM
avagy rokonok, barátok és üzletfelek
THANI
avagy varázslatok feketén-fehéren
Q AL AQUIM
avagy egy hosszúra nyúlt esküvıi mulatság
THANI
avagy egy lovagfeleség esküvıje
Q AL AQUIM
avagy haditerv három lovagra és egy kvázi-boszorkányra
THANI
avagy fekete praktikák középhaladóknak
Lady No meg Yein tök jó fejek. Mindenki elıl titkolják, beleértve saját
magukat is, de totál egymásba vannak zúgva. Többször belegondoltam, hogy
kéne írnom nekik egymás nevében egy-egy szerelmes levelet, hiszen olyan szép
egy freita esküvı, pláne, ahol nem csak a vılegény, de a menyasszony is teljes
páncélban, hátán átvetett pallossal járul az oltár elé, de végül letettem róla. A
legszebb esküvı élvezeti értékébıl is sokat levon, ha az ember már csak a
túlvilágról szemlélheti meg.
De tényleg ez az egyetlen ok, hogy nem ugatok bele az életükbe, mert amúgy
megérdemelnék, hogy valaki felkarolja ıket.
Most is együtt érkeznek, hullafáradtak, mert persze éjjel is utaztak, de
mindenféle nyavalygás helyett azonnal segítenek. Szakszerően bekötözik Qt,
meg fıznek neki valami gyógyfőbıl teát, ami például nekem eszembe sem
jutott. Aztán magamra hagynak vele, és lepihennek aludni.
Én buzgón virrasztok szeretett lovagom mellett, és mellesleg ó-semni szótáram
segítségével megfejtem a három medál titkát. Bele is fáradok annyira, hogy
hajnaltájban elnyom az álom.
Mikor felriadok, nem is tudom, mire, Q már ébren van, engem néz, és
halványan mosolyog. Rögtön a nyakába vetem magamat, olyan jó, hogy
hozzábújhatok, aztán persze észbe kapok, és igyekszem úgy viselkedni, mint
egy lelkiismeretes lovagfeleség, akire tökéletes lovagom büszke lehet. Segítek
neki öltözni, meg szóval tartom; amikor kérdez, mesélek pár apróságot az
elmúlt napokból. Képességeim szerint szórakoztató stílusban, elvégre beteg.
Persze, ı az utolsó, aki ezt elismerné, és amint kiderül, hogy itt van Yein meg
Lady No, azonnal kipattanna az ágyból. Tényleg kiakasztó az az agyatlan lovagi
büszkesége, súlyosbítva némi hülye freitan arcozással, de nem teszem szóvá,
mert nem akarom tovább fárasztani, inkább felhívom neki hasonszırő
lovagtársait.
Majd pedig irtó magasszintő és nagyon mélyenszántó haditanács következik.
Nem olyan izgi, mint elıre számítottam rá, még a medálos mesémmel is csak
második nekifutásra sikerül magamra vonni a figyelmüket. Hülye lovagok! De
végül csak elismerik, hogy nagy melót végeztem, jutalmul Q még azt is
megengedi, hogy velük menjek elfoglalni Wareent. Kedves tıle, hogy hagyja,
elvégre az ilyesmi tényleg életveszélyes, de hát szeretett lovagom szeret, és nem
ítél unalmas láblógázásra, míg ık izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat élnek
át.
Kettesben indulunk, Yein, meg én. Szöszmösz élvezi a vágtát, most végre
szabadon ereszthetem, fusson, ahogy csak tud. Már így is késı délutánba hajlik
a nap, mire elérjük Wareent. Amint feltőnik elıttünk a vár, lépésre fogjuk
lovainkat, Yein felzárkózik mellém
– Van valami terved, Thani?
– Á, dehogy, az csak elrontja az ember szórakozását. De valami úgyis adódik.
– Legalább ismersz valami bejáratot, ahol be tudnánk jutni?
– Naná! Ott van például mindjárt a várkapu.
– Ha csak a kapuırségrıl lenne szó, akkor azokat könnyen levágom! – igazítja
meg a hátán átvetett pallos markolatát Yein. – De amíg kerülhetjük, ne
keveredjük harcba mindenféle olcsó zsoldosokkal. A ronita ellen úgyis
küzdhetünk egy jót, meg hát Frej-Jahra esküdtem Qnak, hogy téged épen
visszaviszlek, tehát kerüljük a fölösleges veszélyt.
– Én is így gondoltam.
– Azaz marad az alakoskodás és az álruha – ajánlja fel hısiesen.
– Aha, ez tőnik a legpraktikusabbnak – bólogatok oda sem figyelve.
– És, honnan kerítünk?
– Mit? – térek vissza a valóságba.
– Álruhát. Meg a lovamat sem bíznám rá akárkire. Szóval, kihez megyünk?
Kihez is?
– Itt, jobbkézre, a falu alatt lakik egy kedves paraszt, aki egy kisebb vagyonnal
lóg nekem. Tudod, gyakran lejárok hozzá kártyázni. Szóval örömmel megırzi
az itt hagyott cuccainkat, meg ad helyette tuti szakadt göncöket, és mellé
hallgatni is fog, mint a sír.
– Te parasztokkal szoktál kártyázni? – döbben meg Yein, de a többit szó
nélkül hagyja
Akkor sem ellenkezik, amikor fel kell vennie egy birkapásztor leszakadt
gúnyáját Én éppen csak összekenem az arcom hamuval meg sárral, a tegnap
reggel választott esküvıi díszruhám immár kiválóan alkalmas a nincstelen
koldus szerepének eljátszására. Nézeteltérésünk mindössze akkor adódik,
amikor vendéglátónk megérinti Yein összecsomagolt páncélját.
– Ahhoz ne nyúlj hozzá, paraszt! – inti freita haverom. – Azt magammal
viszem.
– A pallost is? – érdeklıdik hökkenten a pasas, aki mellesleg nem komplett
hülye. – Feltőnı lesz!
– Adj valami pokrócot, belecsavarom, de nem marad itt. Odabent szükségem
lesz rá.
Hát, mit lehet itt tenni? Vendéglátónk sem ellenkezik tovább, én meg pláne
nem, jól tudom, milyen agyatlanul makacsok tudnak lenni a freitanok! Mély
meggyızıdésem, hogy egyszerőbb lesz bedumálni a cuccot a várkapu ırségén
át, mint rávenni Yeint, hogy hagyja itt. De a többi holminkat, meg a lovakat is
hátrahagyjuk, gyalog vágunk neki az utolsó szakasznak.
Le is késnénk a kapuzárást, ám Mist kedvel engem, és egy megkésve érkezı
szekérhez még hozzácsapódhatunk. Persze az éber kapuırök rögtön látják ám,
hogy nem vagyunk átlagparasztok.
– Ti meg kik vagytok?
– Vándorszínészek – vágom ki az elsıt, ami az eszembe jut.
– Színészek?
– Naná, színészek, Solból – folytatom immár folyékonyan. – A mi játékunk
csak móka és kacagás, izgalmas produkciók, fergeteges mulatság, nevetés és
tréfa!
– Nevetés és tréfa? Ez a pasas nem tőnik túl szórakoztatónak – int az egyik
katona a szokásosan komor arcú Yein felé, akinek a hátán ugye baromira nagy
zsák, benne a páncéljának fıbb darabjai, meg persze a takaróval álcázott pallos.
– İ a társulat erımővésze – paskolom meg habozás nélkül a mellkasát. – Ki
lehet próbálni, két rézért szkanderezik, három rézért csomót köt a piszkavasra,
és negyed ezüstért bárkit felemel a feje fölé, és megforgatja!
– És mi van a csomagjában?
– Üllı, amit behorpaszt a fejével, meg egy baromira nagy kalapács, amivel
bárki ráüthet a mellkasára, és ı fel sem szisszen. Világszám!
– Lássuk! – lelkesednek a katonák, egyelıre még visszafogottan.
– Naná, majd az elıadáson! Ingyen nem dolgozik, de egye fene, csak a ti
kedvetekén puszta kézzel összetör egy övcsatot. Rajta, valaki feláldozza a
szórakozásotokért a csatját, vagy elhiszitek enélkül is?
Picit bízom benne, hogy mind fösvény disznó, de sajnos az egyik elég
nagyvonalú, hogy beáldozza a csatját.
– Ne! – veti Yein felé, aki persze nem mozdulna, így sietve elkapom az orra
elıtt.
– Na, most megmutathatod nekik, barátom, hogy milyen erıs vagy. Csak zúzd
össze a kezeddel, ahogy szoktad! – nyújtom át neki a fémkacatot, és amíg háttal
vagyok a katonáknak”a ronita, a ronita, a ronita agyonverésére
gondolj!”suttogom hangtalan szájmozgással.
Yein így is nehezen veszi át a csatot, de végül nagyot sóhajt, és fél kézzel kis
ronccsá győri, csak mint más a papírt.
– Produkció! – kiáltom lelkesen, majd kikapom a kezébıl a kis galacsint,
diadalittasan felemelem a fejem fölé, aztán körbeadom, hagy essen le az álluk
Van is hatása, a katonák kezdik élvezni, összenevetnek, méregetik a freitan
amúgy tényleg látványos izmait, egyikıjük odáig merészkedik, hogy ujjával
megböki a bicepszét is. Yein elsı megszokásból a pallosáén nyúl, aztán észbe
kap, és úgy tesz, mintha csak a vállát akarná megvakarni.
– És te, te ki vagy? – lépnek végül túl rajta az ırök.
– Táncosnı és kígyóbővölı.
– Hol a kígyód? Tényleg, hol is?
– A kígyó lent maradt a faluban, a többiekkel. Sokan vagyunk, el sem tudjátok
képzelni, miféle csodás kompániával jöttünk! – kerítek sebtiben egy mesebeli
társulatot a légbılkapott kígyó mellé.
– És ti miért jöttetek fel?
– Hát elıször is hírverésbıl. Holnapután nagy elıadást tanunk odalent, aki
akar, jöjjön le megnézni! Mi ketten adunk egy kedvcsináló mősort.
– Kígyó nélkül – kekeckedik egy gyanakvóbb, gyorsan leugatom.
– Itt most nem kígyót fogok bővölni, hanem jóslok. Mert mellesleg tenyérbıl,
teából, felhıkbıl és csillagokból is megmondom a jövıt – vágom ki, de látom,
hogy ez kevés, hát emelem a tétet. – De nem veletek akarok itt pletykálkodni
naphosszat, mert van fontosabb dolgunk is. Azért is jöttünk, illetve azért jöttünk
fıleg, hogy meghajoljunk az új úr elıtt, és megtudakoljuk, akadna-e egy este,
amikor mesés játékunkkal szórakoztathatjuk lakomája közben?
Szánakozva mérnek végig.
– Te világcsavargó, Eshu úr nem szokott pénzt pazarolni semmiféle
csepőrágókra, nem hiszem, hogy fogad titeket.
– És ezt te szoktad eldönteni helyette? – bökök a tag mellkasára agresszíven. –
És mi van, ha hírét veszi az elıadásnak, aztán felelısségre von minket, hogy
miért nem ıt szórakoztattuk a parasztok elıtt, ami neki, mint várúrnak,
természetes elıjoga? Akkor majd mondjam azt, hogy egy katona nem engedett
be?
– Figyelj, te csavargó, a te érdekedben mondom, ne zavarjátok meg Eshu urat,
mert ha feldühítitek, kardlappal veret ki titeket innen.
– Az már a mi bajunk. Engedj be, hagy próbáljunk szerencsét!
– Hát... Ha annyira akarjátok, de aztán ne engem szidjatok! – vélekedik az
egyik katona, és a másik is nagyon bölcs ám!
– Mostanság ugyan nincs jó kedve Eshu úrnak, de talán ti felvidítjátok –
okoskodik, ám ez már mindegy.
A lényeg, hogy beengednek, felemelt fejjel lépek be a kapun. Az akció
szépségébıl kicsit levon, hogy négy katona is kísér, méghozzá egyenesen Eshu
elé.
Yeinre pislantok, egykedvően sétál mellettem. Rá van írva az arcára, hogy ı
akár fegyvertelenül is elintéz négy vacak zsoldost. Illetve, én ezt olvasom le a
fene nagy nyugalmából, remélem, a zsoldosok analfabéták. Részemrıl
fütyörészve slattyogok, aztán, amikor megunom a némaságot igyekszem
feldobni a hangulatot.
– Figyeljetek, mi csak hallottuk, hogy volt itt valami esküvı. Hogy sikerült,
szép volt, pompás?
Nos, Yein helytelenítıleg vonja össze a szemöldökét, de a katonák jó fejek,
helybıl válaszolnak.
– Ha kedves az életed, ne emlegess semmi esküvıt! Különösen ne Eshu úr
elıtt.
– Nem jött be neki az új asszony?
– Eh, hát semmit sem tudtok? Az esküvın megjelent Q al Aquim, a nı elızı
férjének kísértete, és egyedül szétverte az egész násznépet!
– Hú, ez izgin hangzik!
– Hát, mi ott voltunk, borzalmas volt az a kísértet. Utána meg elragadta a
menyasszonyt, és ellovagolt. Rash al Farel lovag, aki most itt vendégeskedik
Eshu úr mellett, mert jó barátja, utána is ment, a legjobb embereivel. Hosszan
üldözték, majd sarokba szorították, és végül megküzdöttek vele. De az átkozott
legyızte ıket.
Picit elgondolkodom, végül arra a következtetésre jutok, ez a mese nem azt
takarja, hogy szimplán csak nem kapták el Qt. Azt nagy hangon hirdetnék,
boldogan legyáváznák az én hıs szerelmemet. Úgyhogy itt mégiscsak arról van
szó, hogy valaki szétverte a minket üldözı különítményt. Van is tippem, hogy
ki.
– Sokan belehaltak? – kérdem azért közben csillogó szemekkel, mint ahogy
illik is egy pletykákra éhes vándorszínésztıl.
– Heten! Láttam ıket, legtöbbjét egyszerően félbevágta a szörnyeteg. Rash úr
egyik csatlósa is meghalt.
Remélem, nem Erran, akivel mégiscsak összehaverkodtam az elmúlt
napokban. A félbevágás meg... Hát, Aquim papa, jól adod! De ne félj, Q
hamarosan megszabadít az átoktól, vélekedem.
Tovább is kérdeznék, de ekkor patadobogás zavar meg, és utolér minket pár
lovas, akik vészes tempóban bevágtatnak a palota elé, megelızve minket. Külön
érdekesség, hogy egyikük fején fekete csuklya, és ahogy jobban megnézem, a
keze gúzsban. Az ilyesmit nem szeretem szó nélkül hagyni.
– Nahát, azt hittem, mi voltunk az utolsók, akik bejutottak a kapun! Ezek kik?
– İk Harrat kapitány legjobb emberei – magyarázza az egyik minket vezetı
katona. – Szerintem nekik még a csukott kaput is kinyitják.
– Akkor biztosan valaki fontos embert hoztak – vélekedem, de erre már csak
vállvonás a válasz.
Hát nem erıltetem a társalgást, annál is inkább, mivel elérjük a palotát, ami
elıtt ott állnak az imént látott lovasok hátasai, egy magában hagyott ır
társaságában.
– Ti várjatok kint, az urak most elfoglaltak – szól ránk azonnal, hát
engedelmesen letelepedünk a fal mellé.
De várakozni itt is unalmas!
– Figyelj, kit hoztatok?
– Mi közöd hozzá?
– Semmi. Csak gondoltam, írok egy darabot Wareenrıl, hogy az új úr milyen
csodás küzdelmekkel vette be, legyızve gonosz testvérét, és abban
szerepelhetne ennek a fickónak az elfogása. Mert hogy vándorszínészek
vagyunk, én, meg a társam, járjuk a Laurandrium alföldjét, és mindenhol
elıadjuk a darabjainkat. Ha elmondod a neved, te is szerepelhetnél benne. Már
ha elég jelentıs ember, akit hoztatok.
– Hogy elég jelentıs-e? – dıl be nagyképő mosollyal az elit, ám csekély
értelmi képességekkel rendelkezı katona. – Egy ronita méregkeverı neked elég
jelentıs?
Ó, csak nem csapták le elıttünk a ronitát, szomorodom el, de azért jókedvően
válaszolok.
– Hát, ha tényleg varázsereje van, nem csak szélhámos, akkor bele kéne venni
a történetbe. Mi a neve?
– Van varázsereje. A neve meg Valor, itt lakik az uradalom egyik kisebb
birtokán, az istentelen Q al Aquim fogadta be.
És úgy köpi szeretett lovagom nevét, mint valami szitkot! A mocsok! Méghogy
Q istentelen, Frej-Jah, hallod ezt? Az meg hogy Eshu, vagy még inkább Rash
idehozatta a vén Valort, nem lep meg. Az öreg biztosan segítette Qt, naná, hogy
érdekli az ittenieket, mivel és hogyan?
– Szóval ez a Valor ronita. És mit tett?
– İ idézte meg halála után Q al Aquim kísértetét – közli a katona, és láthatóan
hiszi, amit mond. – Közülünk való katonák vérét áldozta Ronak, a
Kegyetlennek!
– Tényleg? Hú! – borzongok meg. Ennyi hülyét egy rakáson! Félelmetes!
– Ezzel magához láncolta az átkozott Q al Aquim lelkét, aki most ıt szolgálja
jó kutyaként – folytatja, amit Yein már nem bír ki, mély levegıt vesz, hogy
válaszoljon valamit, sietve vágom gyomron.
– Te, haver, ezt meg fogjuk írni, még ma, és pár nap múlva, ha szerencsénk
lesz, elıadjuk a nagyságos Eshu úrnak.
– A nevem meg Mozer – folytatja a katona, nem észrevéve freita haverom
vörösödését. – Solból való Mozer, csak hogy belevehessetek a történetbe.
– Benne leszel, ne félj! – bólogatok, elvégre minden történet jobban mutat, ha
van benne pár okleveles hülye, akik mellett még inkább látszik, hogy mennyire
okos vagyok. – Még ma megírom, szavamra. De figyeljetek, ha már itt úgyis
várni kell, nem mehetnék el a haverommal inni? Láttam, itt a sarkon túl
mentünk el a kút mellett, ott ihatnánk, meg megmoshatnánk az arcunk, ha nem
bánjátok.
– Menjetek csak! – hagyja ránk az eredendıen mellénk rendelt katonák
vezetıje, társai is bólogatnak.
– De nem kéne egyikıtöknek velünk jönnie? – kekeckedem, lazán
megnyugtatnak.
– A kapu már zárva, el nem mehetsz, itt bent meg mi bajt csinálhatnál?
Vagyunk vagy százan, akik tartjuk a várat!
Hát, órákon át tudnám sorolni, hogy mit tudnék csinálni Wareenben száz
hüledezı és persze tehetetlen katona orra elıtt, de nincs idım hosszasan
fecsegni, inkább szimplán megteszem, mindenféle elırejelzés nélkül. Elıször is
kivezetem a komor képő Yeint ıreink győrőjébıl, el, egészen a kútig.
– Thani, ismered ezt a Valort, igaz? – kérdi, amint befordulunk a sarkon, és
már nem kell félni tıle, hogy meghallanak minket.
– Aha. Jó fej, itt lakik a birtokon, van egy csomó könyve, meg tök jó
történeteket tud mesélni. Régebben sokat utazott. Azaz ért a fegyverekhez is, a
bottal például még ma is jól bánik – teszem hozzá, feltételezve, Yeint ezek a
részek jobban érdeklik, mintha Valor fordulatos meséinek szépségét ecsetelném.
– Az ırtoronynál az emberek egy része hozzá tartozott. Nem a zsoldosok,
hanem pár hegyi pásztor, meg háziszolgák, rákérdeztem.
– Nem lep meg. Q biztosan tıle kért segítséget, és Valor nyilván nem ke–
keckedett. Szerintem pénzt is adott, meg felszerelést, embereket, ami tellet tıle.
– Tehát Q hő embere.
– Olyasmi.
Közben elérjük a kutat, Yein engedelmesen kezdi leereszteni a vödröt
– És mi lesz, ha Eshu elé kerül?
– Gondolom, baj. Eshu is sejtheti, hogy valaki segítette Qt, hát nyilván
igyekszik megtudni, mit adott Valor, illetve, hogy tud-e valamit Q késıbbi
terveirıl. De nem hinném, hogy ebben tud nekik segíteni, szóval mégsem
akkora a vész – legyintek, és mivel közben a vödör leért, felpattanok a
kútkávára, és lecsúszok a kötélen a víz színéig.
Klasszul megy, sokszor gyakoroltam. Felnézek, Yein döbbent képe néz rám
vissza, feje felett pici égboltívecskével.
– Gyere! – hívom, suttogó hangomat felerısíti a kút aknája
Yein még szétnéz, feleslegesen, este már senki sem jár errefelé, aztán
összefogja a kötél két szárát, és ı is könnyedén leereszkedik.
– Mit keresünk mi itt?
– Itt vezet egy alagút a palota mögé, a temetıbe – mutatom a csorba kövek
repedésein egyensúlyozva. Nem sokkal a vízszint felett félember magas nyílás
sötédik. Vaskos rácsokkal lezárva.
– Erre? – kérdez rá a biztonság kedvéért Yein, aztán amint rábólintok, kis
lendületet vesz a kötélen, és lábbal berúgja a rozsdás vasat.
Négykézláb indulok elıre, Yein mögöttem mászik, és közben ott folytatja a
fenti társalgást, ahol abbahagyta.
– Hogyan fogadhatod ilyen közömbösen, hogy egy hő embered biztos
életveszélybe került?
– Valor ügyes pasas, épen meg fogja úszni – suttogok hátra – Eshunak tudnia
kell, hogy értékes fogoly, Rash-nak meg méginkább. Nem nyírják ki!
– De ha megkínozzák, hogy árulja el Qt?
– Késı este senki nem kínoz meg senkit – mászom tovább ingerülten a járat
trutymós talaján – A hóhérnak is kell valamikor aludni, holnapra meg Q úgyis
elfoglalja a várat, és kiszabadítja Valort is.
– Egy hő ember életét nem lehet ilyen apróságra bízni. Ne feledd, Thani, te
vagy Wareen asszonya! – oktat, miközben tetıtıl talpig összeken minket a szők
folyosó évszázadok óta győlı mocska. – Felelısséggel tartozol mindenkiért,
még az utolsó parasztért is, aki itt él a vár alatt!
És ebben, sajnos, igaza van. Jaj, de macerás is úrinınek lenni!
– Akkor mit javasolsz? – torpanok meg, és a sarkamra guggolva
visszafordulok.
A sötétben nem látom Yeint, de úgy hiszem, szokott módon komor arcot
vág.
– Segíteni kell rajta, hacsak ez nem gátolja eredeti feladatunkat.
– Gátolja. Valor most a palota nagytermében van, felteszem, ott beszélnek
vele, utána meg talán a tömlöcökbe viszik, ami ellentétes irányban van a
temetıvel, ahova mi tartunk. Arról nem is beszélve, hogy le kell engednünk a
kötelet Qnak.
– A kötél a legfontosabb, a ronita a második, az embered csak a harmadik, de
nem hiszem, hogy három tételt ne tudnánk ketten teljesíteni, Frej– jah
segítségével, a gyızelemig – véli Yein.
Ó, ezek az öntelt freitanok!
– Ja, ha Frej-Jah is segít, akkor semmi gáz. Enyém a ronita, tied Valor, ha már
annyira a szíveden viseled a sorsát, a kötelet meg eressze le a Gyızhetetlen
maga.
– Ne gúnyolódj vele, Thani! – int le Yein. – És nem válunk szét, így is nagy
túlerı áll velünk szemben.
– Na döntsd el, mit akarsz! Kevés az idınk éjfélig, ami a ronita órája, addig
nem intézzük el a kötelet és Valort is.
– Megígértem Qnak, hogy vigyázok rád, amihez melletted kell maradnom.
– Nem kell – vonok vállat, pusztán csak objektivitásom megırzése végett, mert
igazából nem ragaszkodom Valor kimentéséhez. – Engem sem fognak azonnal
megölni, ha véletlenül elkapnak, tehát lesz idıd harcolni egy jót, amíg
kiszabadítasz. Szóval, kell neked Valor élete, vagy nem?
– Nem az én döntésem, itt te vagy az úrnı, én csak vendégeskedem – szögezi
le Yein. – Szóval, kell neked annak az embernek az élete, aki segítette Qt,
amikor egyedül maradt?
Hát mit lehet egy így megfogalmazott kérdésre válaszolni?
– Rendben, váljunk szét, és osszuk le a feladatokat! A ronitához ragaszkodom,
az lesz az est fénypontja, és Valort is csak én szabadíthatom ki, te meg sem
találnád a palotában.
– Tehát rám hagynád a kötél leeresztését – elégedetlenkedik a sötétben. – Add
nekem Valor kimentését, az a veszélyesebb, én megteszem, míg te könnyen és
biztonságban leereszted a kötelet, aztán majd a ronita mellett találkozunk. Ne
feledd, én Frej-Jahra esküdtem, hogy védeni foglak, nem hagyhatom, hogy
veszedelembe szaladj!
Egy hosszú pillanatig elgondolkodom, hogy mi is lenne a legjobb, de hát
világos; Yein a maga csekély helyismeretével senkit sem tud kiszabadítani a
palotából.
– Nem, Valor kimentése nekem nem ügy, számomra nem veszélyes. Nagyon
jól ismerem a várat, elintézem csellel, míg neked végig kéne verekedni magad
az összes termen. Erre nincs szükség, hagyd rám, kérlek. És bízz bennem,
életben maradok, nem játszom el holmi meghalással a becsületedet, freitan!
Nem látom a sötétben az arcát, de tudom, szertartásosan fejet hajt.
– Legyen akaratod szerint, Wareen úrnıje, én pedig küzdeni fogok érted, Frej-
Jah segítségével, a gyızelemig!
Hát persze, páncélja, pallosa itt van vele, tehát hullanyugodtan vállal be bármi
veszedelmes mókát. Freitan. – Akkor gyere – hagyom rá, aztán tovább mászom
a fekete alagútban. Fejünk felett elmarad pár fedett akna, az egyik alatt aztán
megállok.
– Neked itt kell felmászni a gyilokjáró felé. Én továbbmegyek, elintézem
Valort, aztán majd a ronitánál találkozunk. Ne késs, mert bár egyedül is meg
tudom akadályozni a szertartást, de lehet, hogy utána morcos lesz, és megöl –
figyelmeztetem még, aztán másznék tovább, a lábamnál fogva húz vissza.
– Kötél. Leeresztem a kötelet, de honnan vegyem? Ja, persze!
– Az istálló hátsó részében, a padláson van egy csomó új kötél, meg bırszíjak,
onnan hozhatsz, csak légy óvatos, mert a lovakat biztosan ırzik! – Jó. Éjfélkor
találkozunk a temetı mögött.
Ha Mist és Frej-Jah is úgy akarja, teszem hozzá magamban, aztán immár
háborítadanul mászom tovább. Valort, vagy tulajdonképpen bárkit kiszabadítani
a palotából nem ügy A konyhában mászom fel a föld alól, egyenesen bele
féltucat katona vacsorájába, de kedvenc szakácsnım, Orsa, felborítja a kondért,
majd ügyesen adja a sikítófrászt, amíg én eltőnök a kéményben. Nem hiába ı a
kedvencem a konyhán! A sütijeit mindig odaégeti, a teája agyon van cukrozva,
a húst meg rendszeresen elfelejti megforgatni, hogy félig nyers marad, míg a
másik fele elszenesedik, de a lélekjelenléte bámulatos! A sikítófrászai meg
egyszerően kiválóak.
Most is hosszan hallom még magam mögött visszhangozni a kéményben, míg
elérem a Nagyasszony termét, ahol elımászom, majd a hirtelen, semmibıl
elıtermı ırök elıl bebújok az egyik ott álló lovagi páncél mögé. A katonák
fejforgatva ırjáratoznak, de mielıtt észrevennének, síron túli hörgéseket
hallatva, illetve”én vagyok War al Aquim, a gyilkos kísértet”óbégatásokkal
kísért páncélzörgetéssel megfutamítom ıket, aztán magam is futok, bele
egyenesen Eshuba, aki loholva tart a nagyterem felé. Egy kézre esı dísztálcával
arcon ütöm, de tovább szórakozni nincs idı, mert már mások is jönnek, hát
kilépek az ablakon, és a párkányon egyensúlyozgatva elérem a nagyterem
boltívsorát.
Odabent éppen Rash adja a nagymenıt szegény Valornak, de a nagyképőnek
szánt, „itt már én vagyok az úr”produkcióját agyoncsapja a vérzı orral
betántorgó Eshu.
– A ribanc itt van a palotában!
Erre karöltve elrohannak, felkoncolni engem. Jó ritmusérzékkel pont a
mögöttük becsapódó ajtó nyekkenésével egyidıben huppanok be a terembe, és
felkapom a hosszú asztal egyik végében álló gyertyatartót.
– Itt jön a sárkányláng, bénácskáim! – üvöltöm bele a Valor két oldalán álló ır
arcába, és elhajítom az égı gyertyákkal teli tartót.
Szegény ezüst kacat felkenıdik a kandalló fölött lógó fegyverek közé,
ártalmatlan viaszcseppeket szórva szét, ám Valort kiváló reflexő, gyakorlott
zsoldosok ırzik. Habozás nélkül vetik magukat hasra a várhatóan felcsapó,
híremmel arányosan óriási sárkányláng elıl, és mire konstatálják, hogy tőz
nuku, addigra én már kirángatom az ablakon Valort.
– Gyerünk, öreg!
– Merre?
– Mit tudom én! – kiabálok hátra, az agyamra megy, hogy mindenki tılem
várja a megoldásokat. – Ugrani mersz?
– Nagyon magasan vagyunk!
Ez nem egyértelmő nem, döntök, majd karon ragadom, és lerántom a
mélybe.
– Na ugye, hogy nem volt vészes, Gyógyító Sion papja fél perc alatt rendbe
rakja! – biztatom, míg törött lába felıl támogatva igyekszem beleveszni
az éjszakába.
Itt már semmi dolgom, elvégre a részemrıl vállalt feladat kipipálva, a tag meg
van mentve. Bár azt talán a szememre lehet vetni, hogy nem voltam csendes,
pillantok fel a palotára, melynek lényegében minden ablakában ég a fáklyák
visszfénye, és csizmás lábak dobogása veri fel a termek csendjét. Vajon Yein
hol tarthat?
Nos, nagyjából ebben a pillanatban válik világossá, hogy ı is jól halad, illetve
ha valaki számon is kérheti rajtam a diszkréciót, az nem Yein lesz.
– Tőz van! Ég az istálló, tőz van! – harsan fel egy kiáltás, ami nyomán az
egész várban kitör a pánik.
Mindenfelé katonák meg szolgák rohangálnak, mi meg felkapunk két korhadó
esıvizes vödröt az egyik sarkon, és belevegyülünk a mulatságba.
– Most mi lesz? Itt mindenki minket keres, hova bújunk? – sápítozik Valor,
ahogy vezetem.
– Sehova sem bújunk. Van vödrünk, tőzeset közelében felér egy királyi
menlevéllel. Senki sem állít meg két átlag vízhordót.
– De nem is viszünk vizet.
– Na, csak merjen valaki belenézni a vödrömbe, hogy mit viszek benne! Úgy
az arcába vágom, hogy a fal adja a másikat! – nyugtatgatom az öreget, aztán
átvezetem a kavarodás kellıs közepén, végig az istálló mellett, egészen el a
palota hátsó oldaláig.
Közben fél szemmel látom, hogy a lángok között páncélos alak forgatja
pallosát, körötte hullanak a katonák. Már azok az agyamentek, akik bementek a
tőzbe verekedni, mert persze a többség kívülrıl szurkol.
Szóval, semmi vész, Yein nyilván hamarosan végez.
– Gyere, Valor! – vezetem az öreget hátra, mögöttünk távolba vész a világi
ricsaj, gond nélkül bejutunk a temetıbe.
Végül az egyik sírnál vezénylek megállást, a burjánzó gazok itt eltakarnak
minket.
– Azt hiszem, in már biztonságban vagyunk. Na mesélj, mit akart tıled Rash?
– Az idegen lovag? Katonáival elhurcoltatott a házamból, aztán Q lovagról
kérdezett. Hogy mikor láttam, mit tudok róla, meg a terveirıl. Elmondtam az
igazat, hogy járt nálam, de nem tudom, mit tervez. Nem hitt nekem, és éppen
fenyegetıdzni kezdett, amikor megérkeztél, Mae Thani. Köszönöm, azt hiszem,
megmentetted az életemet!
– Á, semmiség! Te Qtól bérled a földed, azaz Wareen védelme alatt állsz
Wareen úrnıje meg én vagyok, ugye, és mint ilyen, felelısséggel tartozom még
az utolsó paraszt életéért is. Természetes, hogy megmentettelek – vágom ki
nagyképően, fejet hajtva fogadja.
– Azért én köszönöm a figyelmet. Most mit tervezel, Mae Thani, merre
menekülünk tovább?
– Semerre, helyben vagyunk. Ott, hátul, a halottasházban egy ronita
méregkeverı hamarosan megidézi az Aquimok ısapjának kísértetét, ez a
következı programpont, amin részt kell vennünk.
– Magam is láttam a kísértetet, pár napja, otthon. Ha tényleg kilépett a sírjából,
akkor rossz idık jönnek.
– Á, dehogy, nem kell pánikolni! Wareen ura előzheti, ha igaz hitő freitan.
Akkor visszafekszik a sírjába, így szól az átok, megfejtettem – lengetem meg az
orra elıtt büszkén a még mindig a nyakamban hordón aranymedálokat. – Csak
abból lehet baj, ha most a ronita méregkeverı szolgálatába kerül. Na, ezt meg
kell akadályoznom.
– Minden istenek segítsenek, Mae Thani! – feleli diplomatikusan, amiben ugye
az is benne van, hogy ı nem.
– Jó, te maradhatsz, ha nem érdekel, egy törött láb elég mentség. Lapulj
nyugodtan, Q hamarosan in lesz, holnapra miénk a vár. Ha nem, akkor meg
úgyis mindegy, nem?
– Nyilván – feleli, és kezével intve elbúcsúzik, nagy sóhajjal vágok neki az
éjszakának.
Vajon hol késik Yein? Persze, neki, miután megszerezte a kötelet, még ki is
kell lógatnia az öregtorony alatt, az beletelik valamennyi idıbe. Tehát lovagi
támogatás nélkül osonok elıre, hogy felvegyem a küzdelmet egy gonosz, ronita
méregkeverıvel.
Tényleg mindenre el vagyok szánva, ám amint közelebb érek, világossá válik,
ennél kevesebb is elég lesz. Bár a ronita cucca bent van, a tagot magát sehol
sem látom. Hosszan, olyan négy-öt szívdobbanáson át leselkedem befele az
ablakon, de mivel semmi sem történik, megunom, és bemászom.
A tag ládája megvan, a padlón szétszórva csontok és gyertyák, meg felrajzolt
ábrák mint tegnap, de a ronita sehol. Peckesen kihúzom a hátam, és már éppen
kezdeném biztonságban érezni magam, mikor a temetıbe vezetı ajtó hirtelen
beszakad.
– Hol vagy, te átkozott méregkeverı? – kiáltja Yein, félrerúgja maga elıl az
ajtó roncsait, és kivont pallossal belendül a terembe.
– Ne engem kérdezz, én sem tudom! – védekezem felemelt kezekkel, és
szerencsére felismer, nem kaszabol le.
– Már elszökött? – kérdi felvont szemöldökkel. Mellesleg arca, páncélja csupa
korom, a haja itt-ott kicsit leégett, a pallosa véres, de szemében ragyog a jókedv.
– Nem, itt sem volt. Talán megijesztette az a fene nagy ricsaj, amit az istállónál
csaptál.
– Vagy az a mulatság, ami a palotában zsibongott – von vállat, aztán elteszi
fegyverét, körbe sétál. – Na mindegy, ha így alakult, így alakult. Várjunk
éjfélig. Ha addig nem jelenik meg, akkor lekéste a szertartást, azaz mehetünk
tovább, vissza a palotához.
– Aha. Gondolom, a kötelet leeresztetted.
– Persze – feleli, de akkor már nem is figyelek rá, bámészkodva sétálok körbe
a szobában.
A ronita nemcsak értelmetlen kacatokat hagyott itt, hanem a láda tetején egy
szép, fekete kötéső könyvet is. Érdeklıdve veszem fel, tapintásra sima, mit a
márvány, és hideg is. De belül nagy csalódás! Tele van érthetetlen
krikszkrakszokkal, egy szót sem tudok elolvasni belıle.
Yein a vállam felen kukucskál bele.
– Ez biztos annak a ronitának a varázskönyve – állapítja meg hanyagul, aztán
kérés nélkül veszi ki a kezembıl. – Fekete mágia, tőzre vele!
És habozás nélkül bedobja a könyvet a kandallóban égı lángokba. Na igen,
nem a megfontoltsága miatt kedvelem a srácot.
– Tőzre vele – igyekszem azért legalább szóban lelkesedni, miközben úgy
nézek a gyorsan elégı, csodálatos, titkokkal teli varázskönyvre, mintha közeli
hozzátartozóm szenvedne máglyahalált. A kötet ennek ellenére gyorsan elég,
hát, errıl ennyit.
Vigaszképpen megnézem a többi kacatot. A ládában hagyott cuccok nem
mondanak sokat, ellenben a szétszórt holmikat, meg a padlóra felrajzolt ábrát
felismerem. In bizony valaki szépen elıkészített egy hullaidézı szertartást. Ezen
picit elgondolkodom, aztán felkapom azt a tálkát, amit a ronita tegnap tartott,
míg hívta a kísértetet, és felidézem magamban a szavakat, amiket akkor kántált.
Yein összevont szemöldökkel tér ki elılem, mert ehhez járni is kell,
meghatározón lépésekkel.
– Mit csinálsz, Thani?
– Éjfél van, nem? – kérdezek rá, de fel sem nézek, a következı igén töröm a
fejem. Nem feledhettem el, hisz tegnap hallottam! – Idehívom Aquim ısapát.
– De minek?
– Megkérdem tıle, hogyan lehet legyızni. Neki tudnia kell!
– Tudjuk, hogyan lehet legyızni. Meg van írva a medálokon.
– De Qnak nem tetszik, ami a medálokra van írva. Márpedig ha neki nem
tetszik, akkor hiba kell, hogy legyen benne!
Ezen hosszan eltöpreng, én közben elmondom a második versikét is.
Megy ez!
– Igazad lehet – hagyja rám közben Yein, homlokráncolva mered a szertartás
kellékeire. – Tényleg jó lenne megkérdezni az öreget, mit tud a dologról, de
biztonságos ez?
– Nem, fogalmam sincs, mi lesz a vége. Illetve legvalószínőbben semmi sem
lesz belıle, mert varázsolni nagyon bonyolult ám, én meg csak egyszer láttam,
hogyan kell csinálni – válaszolok, aztán jön a harmadik vers, amiben még meg
is botlik a nyelvem. De elmondom!
– És ha mégis megjelenik? Honnan veszed, hogy válaszol a kérdéseinkre?
– Bánnád, ha megjelenne, és szövegelés helyett inkább kardot rántana?
– Dehogy! Kísértettel még sosem küzdöttem – rázza a fejét, és vágyakozva
belebámul az éjszakába. – Nem bánnám, ha mégis megjelenne, és talán tényleg
tud nekünk segíteni, de ez akkor is fekete mágia.
– Honnan tudod? És ha fehér?
– Thani, fehér mágia csak az, amit Varázshatalmú Atot adott az embereknek,
hogy... – kezdené kioktató modorban, de közbevágok.
– Hogy megkönnyítse a sorsukat, tudom, tudom, tudom! És herótom van tıle!
Semmi rosszat nem akarok, csak beszélni az ıspapussal, muszáj rögtön fekete
mágiát kiáltanod?
– Csak az fehér, amit Varázshatalmú Atot rendjei ıriznek, minden más
praktika fekete mágia. Ez meg kifejezetten az. Halottidézés!
– Tehát mi, Frej-Jah, a Gyızhetetlen igazszívő hısei, nagy áldozatot vállalunk,
hogy megcsináljuk a jó ügy érdekében – váltok stratégiát.
Pillanatra döbbenten elhallgat, már ekkor sejtem, hogy nyertem, aztán végül
tényleg rábólint.
– Látod, így megfogalmazva egészen másként hangzik. Kockázatot, azt
szívesen vállalok, különösen a jó ügy érdekében, Frej-Jah, bocsáss meg, és
vezess, a gyızelemig!
És Mist, most akár te is megnyilatkozhatnál, és segíthetnél egy kicsit.
Kísértetet még sosem idéztem!
Ennek ellenére biztos vagyok, hogy sikerülne, sıt, már majdnem befejezem, és
lelki füleimmel hallani is vélem a kísértet közeledı, néma lépteit, amikor
megzavarnak.
Na, mozgalmas éjszakánk van, de hát mit panaszkodom? Ezért akartam
idejönni, szögezem le, miközben kéttucat katona beront, körbe vesznek minket,
Yein pallost ránt, páran még benyomulnak az ablakon, a huzat elfújja a
gyertyákat, és arcán magabiztos mosollyal belép Rash.
– Üdvözöllek, Thani úrnı, és téged is, Yeinl Micsoda meglepetés, hogy in
talállak!
Nos, meglepetés ide vagy oda, azért még egy pici lépést teszek a szertartás
szerint, és magamban tovább motyogom az utolsó versszakot, míg Yein magára
vállalja a társalgást.
– Hát élvezd ki a találkozás örömét, Rash al Farel, amíg élsz – válaszol
azonnal megemelt hangon, és úgy méri végig a másik freitant, mint egy nagy
kupac szemetet. – Vagy talán most is csak az embereidet küldöd magad helyen
küzdeni, mint tegnapelıtt, amikor a sebesült Qval nem mertél kiállni?
Még egy pici lépés, ismét feltámad a huzat, pedig senki sem nyit ajtót.
– Miért, tán te is a gyáva megfutamodást választanád, mint ahogy Q tett végül?
Na világos, helyben vagyunk. Itt valamit tenni kell, mielıtt Yein válaszol
valami nagyon durvát, és visszavonhatatlanul elszabadítja a ránk lesı katonákat.
– Hé, Rash, én is örülök, hogy látlak, minek köszönhetjük nagybecső
figyelmedet? Nem az ágyikódban kéne békésen aludnod, várva a reggelt,
amikor Q megostromolja a várat? – szólok közbe, és megteszem az utolsó
lépést. Ahonnan nincs tovább, a szertartás befejezését nem ismerem, azt nem
láttam tegnap.
– Amilyen ribilliót itt egyesek csapnak, nincs ember, aki ma éjszaka békében
alhatna Wareenben. Az ostrom pedig nem fog váratlanul érni, állok elébe a te
lovagodnak, Thani úrnı. Hiszen miféle freitan az, aki inkább a feleségét küldi
küzdeni, míg maga békésen pihen valahol.
Mist, te Titokzatos, segíts idehívni Aquim ısapát, most tulajdonképpen
szükségünk lenne rá, mert ez itt totális túlerı!
Ismét hideg szellı támad fel, beleborzongok, de nincs idım tovább várni. Ha
kapunk túlvilági segítséget, rendben, de ha nem, akkor menteni kell magam, és
Yeint.
– Na ide vigyázz Rash, Q azért küldött, mert hogy neki olyan felesége van, aki
simán elbán egy magadfajta, béna, hiszaeni freitannal! – ejtem el az eddig tartott
tálkát, és felragadok helyette egy lécet. A tegnap beszakadt plafon romjait még
nem takarították el, csak betúrták a sarokba, adódik kézbe való darab dögivei.
Ám ez meg Yeinnek nem tetszik.
– Thani, maradj hátul, ezeket a hiénákat hagyd rám! – forgatja meg harcra
készen pallosát, a gyilkos fém sziszegve szeli a levegıt. És mintha a kialudt
gyertyák egyike újra pislákolni kezdene, hideg, fehér fénnyel, de lehet, hogy
csak odaképzelem.
Közben a katonák szorosabbra vonják a győrőt, Rash kihátrál az ajtóig,
láthatóan nem lesz benne az elsı rohamban. És az is világos, hogy a szavak
ideje lejárt, most már illenék cselekedni.
– Jó, Yein, tied az eleje – hagyom rá a freitanra, majd mögé húzódom, és a
kezemben tartott léccel irgalmatlanul tarkón csapom.
Jó ütés, de nem ájul el, arcán mérhetetlen döbbenettel fordul hátra. Szóval ütök
még kettıt, de ez is éppen csak elég neki. Csodálkozva szédül el, kezébıl
csörömpölve esik ki a pallos, az arcát elfutja a vér. De mindegy, a lényeg, hogy
most teljes biztonságban fekszik, mert hogy különben halálig harcolt volna,
fogadalma szerint védve engem. Azaz megmentettem az életét. Csak ne öljön
meg érte, ha majd magához tér!
– Megadom magam – dobom el a lécet, amint Yein eldıl, és magasba emelem
a kezem. – Nem kell verekednetek, megadom magam, és látjátok, lecsaptam
nektek a nehézfiút is, ez csak megér némi jóindulatot, nem?
– Jóindulatot? – visszhangozza Rash vörösödı arccal. – Hátulról leütöttél egy
igaz freitant, te némber, és még a jóindulatomra vágysz?
– Megmentettem egy csomó embered életét, és bizonyítottam, hogy átállok
melléd.
– Hogy aztán engem is hátulról árulj el. Kötözzétek meg! – szól az
embereinek, akik persze sietve engedelmeskednek.
– Na, nem ezt érdemlem, hagyjatok békén – sivalkodom, és ellenállok, de csak
mérsékelten, nem vágyom rá, hogy ronggyá pofozzanak.
Na, hol vagy Aquim papa?
– Tudod mit érdemelsz te? Bitót, de meg is kapod, fekete boszorkány! – ırjöng
közben visszafogottan Rash, és körbe jár a teremben, bele-belerúg a fekete
szertartás éppen útjába esı darabjaiba. – Látom, hogy itt valami sötét varázslatot
végeztél, ne is tagadd! Hajnalban felköttetlek a várnép elıtt,
boszorkány!
– Nem éled meg, seggfej! Az imént megidéztem War al Aquimot, aki
mostantól engem szolgál. Pillanatok alatt itt lesz, és megment engem!
Rövid csend fogadja a bejelentést, a katonák fejforgatva várják a támadást, én
nem különben érdeklıdve nézelıdöm Semmi.
– Hah, ha megjelenik, majd Frej-Jah nevében előzzük, ronita varázslónı! – un
bele hamarosan a szituba Rash. – Vigyétek!
Szívesen felelnék neki valami vérlázítót, de csak magamban tehetem, mert egy
túlbuzgó zsoldos még a számat is beköti. Borzalmas, még csak beszélni sem
hagynak, a szadista állatok, és az is gyanús, hogy a szertartás sem sikerült.
Legalábbis senki sem jelenik meg a túlvilágról, hogy segítsen rajtam. Persze,
mit is vártam!
– És még valami, boszorkány! – fordul vissza az ajtóból az éppen távozni
készülı Rash. – Tudom, hogy leeresztettetek egy kötelet hátul, nyilván hogy
bemászhasson a szerencsétlen Q al Aquim, akit fekete mágiával elbájoltál,
pedig hıs freitan volt a maga módján. Az embereim várni fogják, és ha tényleg
próbálkozik, hajnalra a foglyom lesz. İt is, meg Yeint is elviszem Hiszaenbe,
ahol majd a pártatlan bírák elítélik az apja, Ran al Aquim meggyilkolásáért.
Csak hogy tudd, mi vár rájuk a halálod után, boszorkány!
Ezzel sarkon perdül, és kiviharzik. Engem, meg az eszméletlen Yeint katonák
visznek, némileg lassabban, s egyáltalán nem kesztyős kézzel. Na, mindegy, a
ma este mérlege így is elégedettségre ad okot. Valor szabad, a kötél lent lóg –
naná, hogy nem húzzák fel, ha egyszer Qt ott akarják elfogni! és ráadásul a
ronita szertartását is megakadályoztuk, hiszen éjfél elmúlt, ma már nem idézheti
meg az ısapát.
Igen, jól teljesítettünk, vélekedem elégedetten, miközben mogorva zsoldosok
toloncolnak el a palota felé az éjszakában, amit vidám fényekkel világít meg a
még mindig égı istálló.
Q AL AQUIM
avagy hogyan foglaljuk el a saját várunkat könnyen és
gyorsan
THANI
avagy újabb haláli mulatság
Q AL AQUIM
avagy nyugodtan számoljuk fel nyugtalan ıseinket!
A palotába beosonni nem gond. Bár Q ügyesen szétszórt egy csomó ırt, de a
kémények és csatornák nyitva állnak mindannak, aki nem túl finnyás használni
ıket. Na, én ilyen vagyok.
Bent aztán már lazább a helyzet, keresek egy új álcaköpenyt, és simán
végigvonulok a folyosókon. Valort keresem. Remélem, bent van, ha kint
maradt, akkor sokkal nehezebb lesz megtalálni.
Utam a Nagyasszony termén is átvezet, ahol örömmel veszem észre, hogy Q
lépett a kistáblán. Nem is rosszat, persze, de akkor is le fogom gyızni! Egy tıle
ellesett cselbe vágok bele, aminek a végét kicsit átvariáltam, tuti megszívja!
Elégedettségemet tovább növeli, amikor meglelem Valort is. Bicegı lépteirıl
ismerem meg, aztán követni kezdem. Mázlimra nem vesz észre, pedig nagyon
figyel ám! Tuti rosszban sántikál, szinte végigoson a folyosókon, és végül
benyit egy szobába. Gyorsan bevágódom a szomszédos ajtón, majd a falhoz
szorítom a fülem.
Elsınek is két csattanást hallok, majd ámult kiáltást.
– Hé, öreg, ez volt ám a szép ütés!
– Csendesebben, Eshu úrfi – inti le Valor, amit persze békaképő sógorom nem
tőr jól.
– Úr vagyok, vagy esetleg csupán Eshu, ha úgy hiszed, felettem állsz, de nem
nevezhetsz úrfinak, nem vagyok már gyerek!
– Valóban nem vagy gyerek, de nem is vagy úr. Wareen nem a tiéd. Még nem
a tiéd, ám megszerezheted, ha megfogadod a tanácsaimat. Elıször is ott van
papír, tinta, írd a következıt. Bátyám, légy éjfélkor a palota mögötti
halottasházban. Ott mindent eldönthetünk. Egyedül gyere. Aláírás.
– És erre szerinted odajön, egyedül? Nem olyan ostoba, sajnos.
– Egyedül lesz, errıl én gondoskodom. És te is egyedül leszel. Egyenlık
lesznek az esélyeitek.
– Egyenlık? ı páncélban, pallossal, nekem meg semmim sincs, csak ez a
vacak tır, amit annyira sem tartottak, hogy elvegyék tılem!
– Egyenlık lesznek az esélyeitek, és kész. Bízz bennem, ha akarsz, vagy fuss
el, de akkor soha nem leszel Wareen ura, ezt elhiheted nekem!
Rossz duma, rázom a fejem a szomszédban, miközben Eshu elszökik, és Valor
is tovább biceg titkos útján. Én helybıl jobb hazugságot elı tudnék adni, ha ki
akarnám csábítani valami okból Eshut a halottasházba, és tulajdonképpen
Valorból is kinézném, hogy ki tud találni valami ügyesebbet. Csak nem azért
nem teszi, mert ez az igazság?
Akkor pedig tök izgi a pasas, elvégre miféle tag lehet az, aki éjjel még
kísértetet idéz, másnap meg a becsület bajnokaként egyenlık közötti
küzdelemben ajánlgatja Wareent minden jön-ment békának? Mivel nem tudok
kiigazodni rajta, maradok a nyomában, aztán kihallgatom, amit Qval beszél,
meg a kandalló kéményében ücsörögve végigunatkozom az új helyzetet
megvitató haditanácsot, ahol végül le is bukik.
Remek, akkor erre már nem kell Qt figyelmeztetnem, derülök fel, és nem
töröm magam, hogy sietve találkozzunk, megvárom, míg kijön a palotából.
– Szóval egyedül, meg tuti nem csapda, mi?
– Örülök, hogy nem esett bajod, Thani.
Mitıl esett volna? Néha tényleg túlzás, ahogy aggódik értem, de végül nem
bánom, ezt is szeretem benne. Azt meg imádom, amikor valami nagyobb
szabású életveszélybe indul! Most is látszik ám rajta, hogy komolyan veszi
magát, és totál halálra szánt, ilyenkor kedvem lenne a nyakába ugrani, annyira
férfias!
Ám pont ilyenkor hajlamos a legkevésbé mindenféle ledér idıtöltésekre.
Szóval mindössze gyorsan közlöm vele a legfontosabb tényeket, adok pár
jótanácsot szellemőzésbıl, aztán sietek, hogy jó helyet csípjek meg magamnak a
nézıtéren.
Nem egyszerő ám, mert nagy a tolongás, hamarosan ott lapul már Yein, Lady
No, meg persze Valor is, én végül a halottasház megnyagdult padlását
választom, onnan jó a kilátás. Elsıként azt szemlélhetem meg, ahogy Eshu-béka
beleköt Qba.
Tökéletes lovagom nem vevı rá, igyekszik levegınek nézni, de végül csak
betelik nála a pohár. Nem csoda, ami mocskot itt összehord ez a béka, az még
nekem is elég lenne, hogy kiakadjak, és alaposan hátba szúrjam. Q persze nem
így kezeli a kérdést, lazán eldobja a pallosát, és arccal elıre belemegy a buliba
Én meg már mászom is, hogy a fegyver mellett maradjak, tuti, hogy kelleni
fog még, és persze igazam van, mert máris nyakunkon Aquim ıspapa. Fél
szemmel látom, ahogy Yein a menekülést választó Eshu után rohan, meg Lady
No leüti Valort, de a fı attrakció mégis Q, aki lazán lemossa a kísértetet.
Aztán csak ülünk egymás mellett, lógázzuk a lábunkat. Szeretem ezeket a
meghitt, barátságos pillanatokat, amikor az ellenség már csak a lábunknál
heverı hulla, és a legsürgetıbb kérdés nem az, hogy ki, kivel, hol és mikor
verekszik, hanem hogy mi lesz vacsira?
Aztán befutnak a többiek is. Elsınek Lady No, aki a vállán átvetve hozza
Valort.
– Láttam, ahogy idehívta a kísértetet, de többet tenni már nem tudott, mert
leütöttem – dobja a lábaink elé, majd fáradtan megtörli az arcát.
Tök dögösen néz ám ki a páncélja nélkül, mert hogy levette, nyitván, hogy
utána tudjon osonni Valornak. Csupa izom csaj, most látszik, meg az is, hogy
kényelmetlenül érzi magát, láthatóan hiányolja azt a csekély félszáz kiló fémet,
amit minden nap visel.
– Köszönöm a segítséget – hajt fejet Q, a Lady mosolyogva fogadja.
– Semmiség. És örülök, hogy élsz, Thani.
– Én is, elhiheted, én is – bólogatok. – A tag tényleg varázsolt?
– Nem tudom. Motyogott valamit, az után jelent meg a kísértet. Többre nem
volt ideje, mert odaértem.
Na igen, el tudom képzelni, mint ahogy mindenki a jelenlévık közül. Be is
fagy a társalgás, majd újabb csekély unatkozás után visszaér Yein is.
– Bocsáss meg, Q, de elszalasztottam! Egyszerően beleveszett a sötétbei –
sajnálkozik nagy hangon, majd észrevesz engem. – Thani, te élsz? – ujjong fel,
aztán jól elkomorodik. Igen, sejtettem, hogy neheztelni fog.
– Kit szalasztottál el? – kérdezek hát rá gyorsan, és teljesen feleslegesen, mert
láttam, hogy Eshu után futott el, ám ha már mindenképpen kínos kérdéseket
feszegetünk, akkor inkább ı legyen az alanya, mint én.
– Eh, Eshut veszettem el, mondom, Q, sajnálom, talán ha...
– Nem érdekes, Yein – legyint a kedvesem fáradtan. – Elfutott, hát elfutott,
sose halljak róla többet. Valort meg zárjuk be valahova a palota pincéjébe, majd
reggel, ha magához tér, meghallgatjuk a mentségeit, és döntünk a sorsáról.
Ezzel gyıztes seregünk visszavánszorog a palotába, ahol a hıs freitanok
szétszóródnak aludni. Kiváló program, lelkesen csadakozom Qhoz; és
összebújva, együtt zuhanunk mélységesen mély álomba. Az éjszaka maradéka
nyugisan telik. De a másnap!
Már kora hajnalban beléptet délcegen Tizir, zsoldosaink vezére, és büszkén
jelenti, hogy milyen kiválóan megfigyelték a futó ellenséget, majd egész éjszaka
rettenthetetlenül tartották a kaput, most pedig új utasításokra várnak. Q
félálomban is nagyon jó fej velük, megkapják a zsoldos lelkük nyugalmához
elengedhetetlenül szükséges parancsokat.
Utána Yeinnel és Lady Noval együtt visszavonulnánk reggelizni, ami szintén
egyike kedvenc idıtöltéseimnek, de ekkor befut a Jaris-szirti Frej-Jah szentély
szerzetese, meg egy másik Frej-Jah pap, Vae-bıl.
– Bocsáss meg, Q lovag, hogy késlekedtünk, hidd el, mi sajnáljuk a leginkább,
hogy lemaradtunk a nagy csatáról, amiben visszavívtad a várad. Az ide vezetı
út minden percében imában kértük rád Frej-Jah, a Gyızhetetlen áldását!
– Istenünk áldásánál többet semmi sem érhet, nem számít, hogy késtetek.
Gyertek, üljetek asztalhoz, vendégeskedjetek nálam pár napot!
A vendégséget visszautasítják, de a potya kaját persze nem hagyják ki, elvégre
adományokból élı papok. Közben az elmúlt napok eseményeirıl kérdeznek, de
még Yein is túl fáradt, hogy hısi élménybeszámolót tartson, láthatóan rám hárul
a szerep, hogy elıadjak egy érdekes mesét.
Qnak nem lehet rám panasza, remek kis történetet dobok össze, jó háziasszony
módjára szórakoztatom a vendégeket. Tökéletes lovagom mindössze ott
köszörüli meg egy picit a torkát, mikor azt ecsetelem, hogy milyen félelmetes
csapásokat osztogatva küzdött ısapja kísértetével, míg két társa fütyülve a
körülöttük zúgó, halálos varázslatokra, lefejezte a ronita méregkeverıt.
– Na, és utána már nem volt semmi izgi. Gyıztünk – fejezem hát be a mesét,
úgy sejtvén, tőrıképessége határára érkeztem.
– Hihetetlenül csodálatos egy történet ez! – ámuldozik a vae-i pap, a három
freitan pedig igazat adva bólogat, de jó fejek, nem szólnak közbe.
– Az egyetlen nyitott kérdés már csak az, mi lesz a sorsa annak a Valor nevő
gonosztevınek, aki most a fogságodban van – kérdi a szentély szerzetese.
– Kihallgatom, aztán majd meglátjuk – von vállat Q.
– Talán ha mi Frej-Jah, a Gyızhetetlen nevében kérdeznénk, könnyebben
válaszolna – javasolják a papok, az én tökéletes lovagom pedig nem tiltakozik,
pedig lehet sejteni, hogy oltárian nagy baromság az ötlet.
Naná, hogy Valor nem köp két csuhásnak, a papok rövid, és feltételezésem
szerint roppant egyoldalú társalgás után feladják. A nagyterem egyik ablakának
a párkányán ücsörögve bámulom végig, ahogy távoznak. Lovon.
Vae lóval egy nap. Oda-vissza kettı. Közben zsoldosoktól való szökéssel,
verekedéssel, hullák elhantolásával együtt mondjuk három, de akkor nagyon jó
voltam. Mi a fenét késlekedtek ezek? Frej-Jah hívei nem arról híresek, hogy
szánt szándékkal lemaradnak a nagy csatákról!
És mit akartak Valortól, mert hogy nem szóra bírni, az tuti. Bántani se. Ha ki
akarták volna nyírni, annak az okait elıadhatták volna Qnak, mert amiért ık,
Frej-Jah papjai valakinek a halálát akarják, azért lovagom is simán kivégeztet
bárkit. Marad egy lehetıség.
Nos, ha valaki közepesen ismeri Wareent, és észrevétlenül szeretne távozni a
palota pincéjébıl, akkor azt legbiztosabban a régi víztározóhoz vivı félig-
meddig már beomlott folyosón teheti meg. Azaz ha a két pap szökni segített
Valornak, ott lehet megcsípni, pattanok talpra, és már futok is, hogy elé
kerüljek.
Hátra, a falhoz, le a régi víztározó mellett, aztán térdig vízben gázolok tovább
a folyosón. Tök sötétben, mert mécsest nem hoztam, azaz már megint szép
púpkollekciót győjtök a fejemre, de van ennek elınye is. Például messzirıl
észreveszem a szemben imbolygó fényt. A fal egyik omlásában, egy nagy
kövön ücsörögve várom be, míg Valor befordul velem szemben a sarkon.
– Szia, öreg! – nevetek rá, még intek is egy kicsit, és halálira élvezem az arcára
kiülı megdöbbenést.
– Üdvözöllek, Mae Thani! – szedi végre össze magát, aztán vár, méreget. –
Mit keresel itt?
– Elhinnéd, ha azt mondanám, azért jöttem, hogy agyonvarázsoljalak a
sárkánytól való erımmel?
– Nem. Bocsáss meg, Mae Thani, ez nagyon átlátszó hazugság.
– Na, igen – sóhajtok fáradtan. – Te nem új vagy, mint az a ronita
méregkeverı volt, te tudod, hogy semmiféle sárkánytól való erım sincs.
– Igen, tudom.
– Azt is tudod, hogy igazából nem ismerek fekete praktikákat, szóval ezzel
sem fenyegethetlek.
– Nem, Mae Thani, ezt sem hinném el.
– És lássuk be, bárkit leütök, aki olyan hülye, hogy felidegesít, majd hátat
fordít nekem, de amúgy nem vagyok valami nagy harcos. Aki csont nélkül
elintézte Eshu két ırét, annak nem lehetek ellenfele. Ott a botod, én meg itt ülök
fegyvertelenül, lazán lecsaphatsz.
– Így igaz, Mae Thani.
– És hát azt is tudjuk, hogy ez az egyetlen út, amin elszökhetsz. Én meg
elállóom – pattanok talpra, és csípıre tett kézzel beállok a folyosó közepére.
Erre nem válaszol, talán magyarázatot vár, eltelik pár perc.
– Tehát nem varázsolsz el? Nem ütsz agyon? Még csak meg sem fenyegetsz? –
kérdem végül. – Na, Valor, ezek után te ugyan nem adod be nekem, hogy
valami mindenre elszánt gonosztevı vagy! Nemhogy Ro, a Kegyetlen nem a te
istened, de még Seel, a Pusztító is kivetne kegyeibıl ezért!
– Így igaz, mindketten távol állnak a szívemtıl, ezt valóban be kell vallanom.
De te nagy kockázatot vállaltál, Mae Thani, ha pusztán ezért a próbáért idejöttél.
– Nem próba, komplett magyarázat! Azért jöttem, hogy megtudjam, ki a fene
vagy? Aki hullát idéz, azt nem segítik a szökésben Frej-Jah papok, aki ki akarja
nyíratni az ısapjával Qt, az nem szövegel Eshunak egyenlı esélyes harcról.
– Nem idéztem „hullát”, War al Aquimot az átok szólította elı, én csak egy
napra megkötöttem, hogy ne bolyonghasson. És nem azért szabadítottam el
tegnap éjfélkor, hogy megölje Q lovagot.
– Hanem?
– Sajnálom, Mae Thani, jobb, ha bizonyos dolgok titokban maradnak. – Ja, én
is pont ezt a nézetet vallom. A titok az titok, ne is áruld el! Én meg hívom Qt,
hogy szöksz éppen – fordulok sarkon, és tényleg úgy teszek, mint aki menni
akar.
– Jobb, ha nem teszed, Mae Thani! – szól utánam élesen, a vállam felett
nevetek vissza.
– Ezzel elkéstél, Valor! Az imént beszéltük meg, nem vinne rá a lélek, hogy
ellenem tégy, tehát most már ne fenyegess azzal, hogy bántanál, nem hiszek
neked!
– Nem azzal fenyegetlek, hogy téged bántalak, hanem hogy Q lovagot. Ez
annyira hülyeség, hogy megállok, megfordulok.
– Q legyızhetetlen. Nem tudsz ártani neki
– Fegyverrel nem. De vannak dolgok, amik nagyon fájnának neki. ha
megtudná. És ha nem engedsz el, ha arra kényszerítesz, hogy beszéljek vele,
akkor megmondom neki. Akarod, hogy így legyen?
– Igazad van, ne mondj Qnak semmit! Inkább pakolj ki nekem, én majd
eldöntöm, hogy mi bántaná, és mi nem. Vagy talán azt hiszed, ha elmondod
neki, titokban tartja elıttem? Tehát én így is, úgy is megtudom, a tied a döntés,
akarod, hogy megtudja ı is? – fordítom vissza az érvet.
– Jól forgatod a szavakat, Mae Thani.
– Kíváncsi vagyok, semmi több. Na, halljam a mesét, ki vagy, és mit keresel
Wareenben?
– Frej-Jah, a Gyızhetetlen papja vagyok, aki azért jött Hiszaenbıl Wareenbe,
hogy megtudja, Q al Aquim meggyilkoltae az apját, ahogy azt Eshu al Aquim
terjesztette, illetve igaz-e, hogy felesége fekete boszorkány, aki elrabolta a
lelkét, illetve hogy Wareen Frej-Jah igaz vára-e még.
Ezt úgy adja elı, mint valami kis litániát, és utána vár, talán arra, hogy jól
megdöbbenjek. De minek tenném?
– Aha. Értem. És ezért kellett fekete szertartással kísértetet idézned.
– Már mondtam, nem idéztem kísértetet! Csak megkötöttem.
– Megkötötted, és a megfelelı pillanatban tök ártatlan lélekkel eleresztetted,
naná! De rendben, kussolok. Lökd a sódert, hagy halljam az egészet! –
csüccsenek vissza a kıre, Valor állva marad, a botjára támaszkodva kezd neki.
– Tehát, mint mondtam, Hiszaenbıl érkeztem, és mint egyszerő bérlı
letelepedtem, hogy megfigyeljem, hogyan mennek a dolgok Wareen várában
– Na, és hogyan mentek? – kérdezek vissza gúnyosan, de aztán gyorsan
visszakozom is. – Rendben, rendben, mondjad, nem szólok közbe többet!
– Jól mentek, bár hosszan nem szereztem bizonyosságot feltett kérdéseimre.
Aztán szerencsétlen módon megérkezett Eshu al Aquim, és ráadásképpen War
al Aquim is kilépett sírjából.
Némán biccentek, és nem jegyzem meg, hogy ez a kettı összefügg egymással.
Amúgy sem okos dolog mindent kifecsegni, lehet, hogy a tag az átok részleteit
nem ismeri.
– Elıször nem tudtam, mit tegyek. Mikor Q lovag tılem kért segítséget, még
tanácsaimmal is támogattam, mert akkor már sejtettem, hogy nem igazak az
ellene felhozott vádak. Aztán találkoztam két paptársammal, akik éppen Vae-
bıl jöttek, hogy Q lovag mellé álljanak a küzdelemben. Felfedtem nekik
kilétem, és együtt kezdtünk el tanakodni, mit lehetne tenni. Sok lehetıséget
megvitattunk, de azt hiszem, nem jutottunk volna elırébb. Ám ekkor nagy
szerencsémre Rash lovag elhurcoltatott.
– És még nagyobb szerencsédre én megszöktettelek tıle, csak hogy ezt se
hagyd ki – morgom, biztos ami biztos alapon. Ez jó pont a szemében, az tuti.
– Igen, ezért köszönetet kell mondanom, Mae Thani – pislant a lábára, de
végül nem hozza szóba. – Hirtelen itt voltam az események középpontjában, és
még azt is megtudtam tıled, hogy War al Aquimot csak egy igaz freitan,
Wareen ura őzheti el.
– És te ezt lazán elhitted nekem? – csodálkozom. – Hisz ismersz!
– Ismerlek, de nem csak téged. Minden fellelhetı utalást elolvastam
Hiszaenben az Aquimokat sújtó, titokzatos átok mibenlétérıl, és ez szépen
beleillett a képbe.
– Aha, szóval leesett neked, hogy megvan a bizonyítékod.
– Jól látod, Mae Thani. Utána már csak azt kellett elérnem, hogy Eshu al
Aquim és Q lovag egyszerre álljanak a megjelenı kísértet elé. Amelyik előzi, az
Wareen igazi ura.
– És ha mindketten előzik? Vagy egyik se? Akkor mit tettél volna?
– Buzgón imádkoztam volna Frej-Jahhoz, hogy mutasson kivezetı utat.
– Tipikus. Lassan elhiszem, hogy pap vagy – húzom el a szám szélét. – És a
kísértetidézés, pardon, megkötés, az benne van nálatok a tananyagban?
– Hosszú életem során sok érdekes aprósággal foglalkoztam. Talán éppen ezért
küldtek engem erre a feladatra – tér ki az egyenes válasz elıl – Most már
elégedett vagy, Mae Thani?
– Hát, most hirtelen nem jut több kérdés az eszembe.
– Akkor azt is érted, hogy miért kellett végig árnyékban cselekednem, és miért
nem mondhatom el ezt mind Q lovagnak.
– Ja, totál felháborodna. Méghogy valaki komolyan apagyilkosnak tartja, és
ráadásul még a hitét is megkérdıjelezi! Heteken át dühöngene. Azt hiszem,
tényleg bölcsebb, ha nem mondjuk el neki. Különben esetleg lecsapja a fejed
dühében, ami nem lenne jó.
– Köszönöm, ha így látod, Mae Thani. Akkor, ha nem haragszol, én mennék is.
– Ja, persze, tessék – húzódom félre az útjából. – A víztározót majd balról
kerüld meg, a jobb oldala csupa moha, még elcsúsznál rajta.
– Köszönöm, Mae Thani. Hálát adok Frej-Jahnak, hogy megismerhettelek!
Ezt szerényen mosolyogva fogadom, és én is hálát adok Mistnek, hogy
megtudtam egy csomó új titkot. Persze senkinek sem dicsekedhetek el vele,
mert nem akarom megbántani Qt, de azért jó, hogy megtudtam. Hasznos
követni, hogy mi történik az ember vára körül. És hát ez a Valor mekkora
szélhámos! Tanulhatnék tıle.
Eshu pedig komplett hülye volt, hogy holmi ronitákkal szövetkezgetett, amikor
egy ilyen Valor-forma tagot is bepalizhatott volna. Akkor, ha nem is lenne övé
Wareen, de legalább valami pénzváltságot biztosan kipréseltek volna belılünk,
a megboldogult Ran al Aquim nem létezı végrendeletére hivatkozva. Eshu
nagyon mellényúlt, de persze madarat tolláról, békát szövetségesérıl, ugye.
Ezen filózva slattyogok fel a felszínre, de nem megyek vissza a palotába, Q
most úgyis elfoglalt, minek zavarjam? Inkább megszemlélem az istálló romjait,
gondos várúrnıként megdicsérem a körötte szorgoskodó parasztokat, majd
megnézem, jól van-e Szöszmösz? Kedves paripám kiváló hangulatban fogad,
kicsit eldumcsizunk az elmúlt napok eseményeirıl, aztán megzavarnak.
– Thani úrnı, bocsásson meg egy pillanatra!
Erran az, Rash al Farel egyetlen megmaradt csatlósa. Két lovat vezet, az
egyiken nyereg, a másikon szépen rendben felkötve egy lovagi páncél, a hozzá
tarozó pallossal. Na igen, neki most haza kell vinnie Rash cuccait, és
beszámolnia az ottani nagymesternek lovagja haláláról. Hát, nem irigylem, még
nekem is nehéz lenne összehozni egy olyan verziót, amibıl Rash hısként kerül
ki, aki dicsıséges halált halt.
– Tehetek érted valamit? Nem felejtettem el, hogy jó fej voltál, amíg ırizned
kellett – biztosítom sietve.
– Csak egy apróságot kérnék, Thani úrnı. Lovagom holmija között találtam ezt
a pallost, ami Yein al Eshadé. Nem szeretném még azzal is húzni az indulást,
hogy megkeresem, már így is sokat késlekedtem. Átadná neki, Thani úrnı?
Na, ez elég átlátszó, nyilvánvalóan a történtek után nem akar Yein elé kerülni,
amit teljesen megértek. Momentán én sem akarok Yein elé kerülni. De nagy
taplóság lenne nemet mondani, ha már egyszer elıtte fogadkoztam, hogy
segítek neki.
– Rendben, lepasszolom neki, indulj csak el nyugodtan! – veszem át a bazi
nagy csomagot, már a pallos is nehéz, a tokja meg még nehezebb, éppen csak le
tudom támasztani a lábamhoz. – Illetve várj, szeretnék adni neked valamit
emlékbe! – hívom vissza, pedig már indulna.
– Igen, Thani úrnı?
– Tudod, az esküvım után itt mulatott a fél tetihuanai rendház, heteken át –
intem magamhoz közelebb, és halk hangon folytatom. – Akkor esett, hogy
kettesben berúgtam Lady Noval, aztán fecsegtünk mindenfélérıl, tudod, nıi
dolgok. Többek között azt is elmesélte, hogy az apja mindent ráhagyott, de
sejtette, hogy nem fogják komolyan venni a végrendeletét, ezért pár nagyon
értékes páncélt meg fegyvert elrejtett a kastélyuk nagytermében, a kandalló
elıtti kı alatt. Csak aztán amikor meghalt, olyan gyorsan kirúgták szegény
Ladyt a birtokukról, hogy még ezeket sem tudta magához venni. Minden
valószínőség szerint még mindig ott van az a sok értékes cucc... – magyarázom,
de Erran itt vörösödı arccal közbevág.
– Ha arra akar rávenni, Thani úrnı, hogy ellopjam...
– Nem, nem, nem! Nem akarlak semmire sem rávenni, te marha! Ez az
ajándékom. Egy titok! Valami, amit az isteneken kívül csak ketten tudnak, a
Lady, meg én. És most már te is. Nem akarlak semmire rávenni, csak éppen
adtam neked egy titkot, használd legjobb belátásod szerint. És az istenem áldása
kísérjen vele, Erran!
Ezzel ott hagyom, bár a palota mellıl még visszanézek, és integetek is neki,
ahogy elmegy. Igenis szép útravalót adtam neki, megnézném, hol van az a
várúrnı, aki ilyen lehetıséget ajándékoz távozó vendégeinek! Persze, ha Erran
nem értékeli, akkor elfelejti, és nem használja fel semmire.
De én ennél azért valószínőbbnek tartom, hogy legalábbis elmondja a
nagymesterének, aki majd jól kitünteti érte. Ha élelmesebb, akkor meg maga
szerzi meg a szajrét, és suttyomban eladja, hogy aztán élete végéig gazdagon
élhessen. És ha igazi nagy vagány, de tényleg olyan fajta becsületes, makacs,
Frej-Jah törvényeit követı pasas, mint ahogy megismertem, akkor el fogja lopni
az egészet, és elhozza jogos tulajdonosának, Lady Nonak. Akitıl utána bármit
kérhet, illetve aki kérés nélkül is felajánl érte bármit, amit csak egy freitan
felajánlhat.
Hát miért ne lehetne így, nem igaz, Mist, te Titokzatos?
Elégedetten megyek vissza a palotába, jó kedvemet mindössze a magam után
vonszolt pallos csökkenti. De az aztán minden egyes lépéssel, merthogy
baromira nehéz. Tehát Yein haragja ide vagy oda, le kell neki passzolnom,
mielıtt sérvet kapok.
Hısies bátorsággal szenvedem fel a cuccot az emeletre, mire elérem Yein
szobáját, már szakad rólam a víz, kopogni is alig van erım.
– Fegyvert hoztam – válaszolok kilétemet firtató kérdésére, ez az a felelet,
amivel biztosan nem rúg ki.
A kinyíló ajtóban aztán diszkréten beslisszolok, míg Yein boldogan felkapja,
és fél kézzel megforgatja elveszettnek hitt fegyverét, hogy csak úgy zúg a
levegı a fejem felett. Aztán magam is meglepıdöm, mert nem csak a
pallosának, de nekem is örül.
– Jó, hogy látlak, Thani, és még inkább örülök, hogy élve. Végül is Q rám
bízta az életedet, nem szerettem volna csalódást okozni neki.
– Mondtam, hogy vigyázok a becsületedre, Yein – csüccsenek fel a sarokban
álló asztal szélére, és érdeklıdve szétnézek a szobában.
Yein még csak fél napja költözött be, de már látszik, hogy itt lakik; szétszórt
fegyverek, pár üres boros üveg, és ezüsttálcán rengeteg morzsa meg csupasz
csont, talán egy sebtiben felhozatott tízórai, merthogy nemrég még együtt
reggeliztünk.
– Na igen, remek harc volt, remek ellenfelekkel! – lelkesedik, és gondosan
elteszi visszakapott pallosát.
Láthatóan megbocsátotta, hogy leütöttem, nyilván Q beszélt vele, az jellemzı
lenne rájuk. Tehát talán most nem lesz baj, ha kicsit idegesítem.
– Aha, remek harc volt. Csak azt bánom, hogy Eshu elszökött, megérdemelt
volna pár komolyabb sípcsontrúgást. Így attól tartok, visszajön – pislogok fel rá
oldalról, el is komorodik a témára, ahogy számítottam rá.
– Igen, kár, hogy megszökött. De ı is méltó ellenfél volt – hajt fejet, csak mint
aki egy halottnak adja meg a végtisztességet. – Megmutatta, hogy Frej– jah igaz
híve, amikor tegnap éjszaka kihívta Qt, és vállalta azt az egyenlıtlen küzdelmet.
– Naná, egyenlıtlen küzdelem, az lett volna – fortyanok fel dühösen. – Csini
kis birkózás, aztán egy óvatlan pillanatban belé vágja Qba a spécin neki
csináltatott tırét.
– Milyen tırt? – csodálkozik Yein nagyra nyílt szemekkel.
– Ja, hogy elfelejtettem mondani? Ó, biztosan elsikkadt a nagy kavarodásban,
bocs. Szóval Eshu a ronitától kapott egy Q nevére elbővölt tırt. Olyat, ami
átsiklik a páncélon, és magától megtalálja Q szívét. Ez nála maradt valahogy,
talán elrejtette a csizmájában, nem tudom, de az biztos, hogy egy ilyen vacakkal
felszerelve nem tisztességes küzdelemre készült – magyarázom lazán, Yein
hitetlenül ingatja a fejét.
– Volt egy ilyen fegyvere? És te errıl nem szóltál?
– Mondom, elfelejtettem – vonom meg a vállam. – Nem hittem, hogy komoly,
mert helybıl hülyeségnek tartottam, hogy ilyet lehet csinálni, de Eshu hitt
benne. Én meg nem, szóval nem is mulasztottam, amikor kimaradt az
élménybeszámolómból, igaz? Most meg már semmit sem számít, hiszen
elszökött.
– Elszökött – ismétli Yein komoran, aztán egymás szemébe nézve hallgatunk,
amit ı un meg. – Megesküdjek Frej-Jahra, hogy így történt?
Hát nem remek egy pasas? Kizártnak tartom, hogy Eshu lerázta volna,
majdnem tuti, hogy Yein elkapta, majd elsuvasztotta valahova a hullát, hogy ne
találjuk meg. Aztán gavallérosan letagadta az egészet, vállalva a hazugságot,
sıt, most még istenére is hamisan esküdne, csak hogy Q lelkiismerete nyugodt
lehessen. Ezt nevezem ám igazi barátnak!
És én képtelen vagyok ennek a fickónak a boldogságáért vállalni, hogy esetleg
agyon ver? Eh, ez nem lenne tisztességes tılem!
– Á, hagyd el, Yein, ne esküdj, elhiszem, hogy Eshu lelépett, és abban is biztos
vagyok, nem jön vissza többet. Jól megütötte a bokáját, szerintem örül, hogy
élve elszaladhatott – csusszanok le az asztalról, és már félúton vagyok kifelé,
amikor megfordulok, mintha csak most jutna az eszembe – Tényleg, más.
Beszéltem rólad Lady Noval.
– Tessék? – mered rám döbbenten.
– İ kezdte, mert tudni akarta, mi a véleményem, lehet-e, hogy van neked
valami titkos szerelmed, aki miatt nem futsz a csajok után.
– De Thani..!
– Jó, jó, természetesen megnyugtattam, hogy ilyenrıl nem tudok. Csak éppen
mindketten furcsálltuk, hogy egy ilyen jóképő, kiváló harcos, és mellesleg ezek
az ı szavai, még csak nem is udvarol senkinek Persze, ı ezt sosem hozná fel,
pláne neked, megszokta már, hogy harcos lovagként lepleznie kell gyöngédebb
érzelmeit, de azt hiszem, elég szomorú szegényke Talán már azt is fontolgatja,
hogy elutazik Tetihuanából, mielıtt megszakad a szíve.
– Miért utazna? És hova? – pislog értetlenül Yein, teljesen úgy teszek, mint
akit ez a legkevésbé sem érint.
– Mit tudom én, hova. De a helyedben személyesen beszélnék vele errıl, te
biztosan meg tudnád gyızni, hogy maradjon – libegek ki az ajtón, már a
küszöbrıl dugom vissza a fejemet. – Szemben, a másik szárnyban választott
magának szobát, szerintem most is ott van!
Ezzel gyorsan kisurranok, magam mögött hagyva a döbbenettıl szólni sem
tudó Yeint. Aztán elégedetten dudolászva végigtáncolok a folyosón a nagyterem
felé. Ma már négy emberen segítettem, pedig még dél sincs! Azt hiszem, most
kell abbahagyni, mert lehet, hogy némelyikük pallost forgatva akarja majd
visszafizetni, a kis hálátlanok.
De ha így alakulna, hát majd túlélem azt is, igaz, Mist? Nem kell a jövı
tervezgetését túllihegni, majd lesz valahogy, és addig is csak találok magamnak
valami érdekes elfoglaltságot. Ennek a jegyében vágok neki a palotának, hogy
megkeressem Qt, mert véleményem szerint itt az ideje, hogy végre békésen
kettesben maradjunk, mindenféle ránk törı zsoldosok, áruló freitanok, orgyilkos
kisöcsik, méregkeverı roniták és sírjukból kikelt, gyilkos kísértetek eredendıen
izgalmas, de lassan már unalmassá váló társasága nélkül.
Q AL AQUIM
avagy amikor azt hiszed, hogy túl vagy rajta,
akkor jön a neheze