Keresd a szerző novelláit:

https://alomgyar.hu/kategoria/novellak

A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Vi Keeland: The Invitation, 2021

Fordító: Márton Andrea

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Órákon át kívánlak, 2018
A beosztott, 2018
Egomániás, 2019
Csak szex, 2019
A megbízó, 2019
A vetélytárs, 2020
Fiatal szerető, 2020
A viszony, 2020
Vonzó hagyaték, 2021

Copyright © 2021. The Invitation by Vi Keeland

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Márton Andrea, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítófotó © Tamer Yilmaz • Modell: Nick Bateman

Borítóterv: Faniszló Ádám, Németh Renáta
Szerkesztette: Fodor Zsuzsa
Korrektúra: Csémi Judit
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

 Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-86-8
 1

Stella

–  Képtelen vagyok rá! – Lecövekeltem a márvány lépcsősor

kellős közepén, pont félúton.
Fisher néhány lépéssel előttem állt meg, most visszajött
hozzám.
–  Dehogynem, képes vagy rá! Emlékszel, amikor hatodikban
kiselőadást kellett tartanod a kedvenc elnöködről? Kész
idegroncs voltál! Azt hitted, mindent elfelejtettél, amit
bemagoltál, és csak állsz ott, mindenki téged bámul.
– Igen, mit akarsz ezzel mondani?
– Ez sem különbözik attól. Azon is túlestél, nem?
Fishernek elment az esze.
–  Az összes félelmem beigazolódott aznap! Kiálltam a tábla
elé, és izzadni kezdtem. Egyetlen szóra sem emlékeztem abból,
amit leírtam! Az osztálytársaim csak bámultak, aztán pedig te
kezdtél el gúnyolódni rajtam!
Fisher bólintott.
–  Pontosan. Beigazolódott a legnagyobb félelmed, mégis
túlélted. Mi több, az a nap lett végül életed legjobb napja!
Zavartan ingattam a fejem.
 – Hogy érted ezt?
–  Akkor volt először közös óránk. Azt hittem, te is csak egy
idegesítő csaj vagy, mint a többi. De suli után szétszedtél amiatt,
hogy gúnyolódtam veled a kiselőadásod közben! Akkor
rádöbbentem, hogy nem olyan vagy, mint a többi csaj. És aznap
döntöttem úgy, hogy legjobb barátok leszünk!
Megráztam a fejemet.
– Ezek után egész tanévben nem szóltam hozzád!
Fisher vállat vont.
–  Igen, de a következő tanévben megnyertelek magamnak,
emlékszel? És most egy kicsit nyugodtabb vagy, mint két perccel
ezelőtt voltál, nem?
Felsóhajtottam.
– Azt hiszem, igen.
Fisher felém nyújtotta szmokingos karját.
– Akkor mehetünk?
Nagyot nyeltem. Akármennyire is rettegtem attól, amire
készülünk, mégis alig vártam, hogy lássam az esküvőre
feldíszített könyvtárat. Megszámlálhatatlan órát töltöttem
ezeken a lépcsőkön, és a mellettem elhaladó embereket
figyeltem.
Fisher türelmesen várt, kinyújtott kézzel, míg én még egy
hosszú percig haboztam. Végül hangos sóhajjal elfogadtam a
karját.
–  Ha börtönbe kerülünk, neked kell kifizetned mindkettőnk
óvadékát! Én túlságosan le vagyok égve.
Fisher rám villantotta filmsztárhoz illő mosolyát.
– Rendben!
 Ahogy fellépkedtünk a maradék lépcsőn a New York-i
Közkönyvtár bejáratáig, átgondoltam az összes részletet, amit
végigbeszéltünk idefelé a taxiban. Ma estére Evelyn Whitley és
Maximilian Reynard a nevünk. Max az ingatlanpiacon
ténykedik – a családja tulajdonában van a Reynard
Ingatlanvállalat –, én pedig a Whartonon szereztem a
diplomámat, és nemrég költöztem vissza New Yorkba.
Mindketten az Upper East Side-on lakunk – ez legalább igaz
volt.
Két fehér kesztyűs, libériás pincér állt az elénk magasodó
ajtónál. Egyikük kezében pezsgőspoharakkal teli tálca volt,
másikuk iratmappát szorongatott. Bár vitt előre a lábam, mégis
úgy éreztem, a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból, és
elindulok az ellenkező irányba.
– Jó estét! – Az iratmappás pincér fejet hajtott felénk. – Szabad
kérnem a nevüket?
Fisher rezzenéstelen arccal előadta az este első hazugságát a
sok közül.
A férfi, akin füles volt, végignézte a listáját, és bólintott. Intett,
hogy bemehetünk, társa pedig a kezünkbe nyomott egy-egy
pezsgőt.
–  Isten hozta önöket! A szertartás a körteremben lesz. A
menyasszony vendégeit megkérjük, hogy a bal oldalon
foglaljanak helyet.
–  Köszönjük – mondta Fisher. Amint hallótávolságon kívül
voltunk, odahajolt hozzám.
–  Látod? Sima liba! – Belekortyolt a pezsgőjébe. – Óóó, ez
nagyon finom!
 Fogalmam sem volt róla, hogy tudott ilyen nyugodt lenni. De
persze arról sem, hogy miként tudott rábeszélni erre a komplett
őrültségre. Két hónappal ezelőtt arra értem haza a munkából,
hogy Fisher, a szomszédom a hűtőmben kutat némi maradék
után; ez gyakorta megesett. Amíg a kétnapos milánói csirkémet
falatozta, leültem a konyhaasztalhoz, hogy átnézzem a napi
postámat, és igyak egy pohár bort. Beszélgetés közben
kinyitottam egy nagy méretű borítékot anélkül, hogy
megnéztem volna a címzettet az elején. A borítékban a világ
leggyönyörűbb esküvői meghívója lapult – fekete-fehér színben,
dombornyomott arany levéldíszítéssel. Igazi, aranyozott
műremek volt. És az esküvőt nem máshol, mint a New York-i
Közkönyvtárban tartották, a korábbi munkahelyem közelében;
ennek a könyvtárnak az ikonikus lépcsőin nagyon sokszor
költöttem el az ebédemet. Legalább egy éve nem jártam ott,
úgyhogy nagyon örültem, hogy részt vehetek egy esküvőn.
Bár fogalmam sem volt, kinek az esküvőjén – esetleg egy
elfeledett, távoli rokon lenne? A nevek még csak nem is
rémlettek. Amikor megfordítottam a borítékot, rádöbbentem,
hogy miért. A borítékot a volt lakótársamnak címezték. Jaj!
Sejthettem volna. Természetesen nem engem hívtak meg egy
mesebeli esküvőre a számomra legkedvesebb helyen a világon.
Azonban néhány pohár bor után Fisher meggyőzött, hogy
nekem kell elmennem, nem pedig Evelynnek. Ez volt a
legkevesebb, amit a nyomi lakótársam megtehet értem, mondta
Fisher. Végül is, megszökött az éjszaka kellős közepén, elvitte
néhány pár kedvenc cipőmet, és a csekket, amit a két hónapos
lakbérhátralékra hagyott itt, természetesen visszadobták. A
legkevesebb az, hogy részt veszek helyette egy puccos, fejenként
több ezer dollár értékű esküvői vacsorán. Bár, isten a
megmondhatója, egy barátom se fog soha ilyen helyen esküdni.
Mire megittuk a második üveg merlot-t, Fisher úgy döntött,
hogy elmegyünk Evelyn helyett – eltöltünk egy bulis estét, hála
a semmirekellő egykori lakótársamnak. Fisher még a
válaszborítékot is kitöltötte, hogy két vendéggel számoljanak, és
a farzsebébe süllyesztette, hogy másnap feladja.
Teljesen megfeledkeztem a részegen szövögetett terveinkről,
azonban két héttel ezelőtt Fisher egy kölcsönkért szmokinggal
érkezett haza, amit egy barátjától kapott a közelgő esküvőre. Én
itt lefagytam, és közöltem vele, hogy nem fogok elmenni egy
ismeretlen párocska esküvőjére. Fisher viszont azt tette, amit
mindig is: elhitette velem, hogy ez a rémes ötlet nem is olyan
rémes.
Mostanáig el is hittem. Ott álltam a hatalmas előcsarnok
közepén egy valószínűleg kétszázezer dolláros esküvőn, és úgy
éreztem, mindjárt összepisilem magam.
–  Idd ki a pezsgődet! – figyelmeztetett Fisher. – Attól majd
ellazulsz egy kicsit, és az arcodba is visszatér a szín. Úgy nézel
ki, mint aki mindjárt elmeséli az egész osztálynak, hogy miért is
szereted annyira John Quincy Adamset.
Pislogva bámultam Fisherre, bár ő rendíthetetlenül
mosolygott. Biztos voltam benne, hogy semmitől nem tudok
ellazulni. Mindegy, azért kiittam a poharam tartalmát.
Fisher egyik kezét lazán zsebre dugta, és felemelt fejjel
körülnézett, mintha a világon semmi gondja nem lenne.
–  Már nagyon régóta nem láttam régi barátomat, Stellát, a
partiarcot. Esetleg ma este kijöhet játszani?
Átadtam neki az üres pezsgőspoharamat.
–  Hallgass, és hozz még egy pohárral, mielőtt kirohanok
innen!
Fisher felnevetett.
– Szívesen, Evelyn. Te csak ülj le szépen, és próbáld meg nem
lerántani rólunk a leplet még azelőtt, hogy meglátnánk a
gyönyörű menyasszonyt.
– Gyönyörű? Azt sem tudod, hogy néz ki!
– Minden menyasszony gyönyörű. Ezért van rajtuk fátyol, így
a rondákat nem látjuk, és azon a különleges napon minden és
mindenki varázslatos.
– Hű, de nagyon romantikus vagy!
Fisher rám kacsintott.
– Nem mindenki lehet olyan szép, mint én.
Három pohár pezsgő megnyugtatott annyira, hogy végigüljem
az esküvői szertartást. A menyasszonynak pedig egyáltalán nem
volt szüksége fátyolra. Olivia Rothschild – asszonynevén Olivia
Royce – gyönyörű volt. Ahogy a vőlegényt hallgattam, amint
elmondja az esküjét, könny szökött a szemembe. Nagy kár, hogy
a boldog pár nem tartozott a barátaim közé, mert az egyik tanú
őrületesen jóképű volt. Elképzeltem, hogy Livi – így neveztem
magamban a menyasszonyt – összehoz az új férje barátjával. De
a mai este kamu volt, én pedig nem egy Hamupipőke-meséből
libbentem elő.
A koktélparti egy gyönyörű teremben volt, ahol még sosem
jártam. Épp a mennyezeten levő díszítést tanulmányoztam,
ahogy a bárnál vártam az italomra. Fisher azt mondta, kiszalad
a mosdóba, de az az érzésem támadt, hogy a jóképű pincérrel
akart néhány szót váltani, aki azóta nézegette őt, mióta
megérkeztünk.
– Parancsoljon, hölgyem – csúsztatott elém egy italt a pultos.
–  Köszönöm. – Gyorsan körülnéztem, figyel-e rám valaki, és
beleszagoltam az italomba. Ez egyáltalán nem az, amit
rendeltem.
–  Öö, elnézést. Lehetséges, hogy ez Beefeater, és nem
Hendricks gin?
A pultos a homlokát ráncolta.
– Nem hinném.
Még egyszer megszaglásztam, és most még biztosabb voltam
benne, hogy a pultos tévedett.
Balról váratlanul megszólalt egy férfihang.
–  Meg sem kóstolja, mégis azt feltételezi, hogy a pultos úr
rossz gint töltött önnek?
Udvariasan elmosolyodtam.
–  A Beefeater borókából, narancshéjból, gyógynövényekből,
mandulából és különféle borsokból készül, melyektől az
édesgyökérhez hasonló ízt kap. A Hendricks pedig borókából,
bolgár rózsából és uborkából készül. Más az illata.
– Tisztán issza, vagy jéggel?
– Sehogy. Ez egy gin-martini, úgyhogy van benne vermut.
– És maga képes kiérezni, hogy az úr nem a kért gint töltötte
ki, pedig meg sem kóstolta? – A férfi hangjából sütött, hogy úgy
gondolja: nem vagyok képes rá.
– Nagyon jó orrom van.
A férfi átpillantott a vállam felett.
 –  Hé, Hudson, fogadjunk egy százasba, hogy ha
felsorakoztatjuk a két gint, a hölgy nem tud különbséget tenni
köztük!
Jobbról, most a vállam mögül megszólalt egy másik férfihang.
Mélyen, bársonyosan, lágyan csengett a hangja – akár a gin,
amiből a pultosnak az italomat kellett volna kikevernie.
– Legyen kétszáz, és benne vagyok!
Megfordultam, hogy lássam, ki fogad a képességeimre, és
tágra nyílt szemmel bámultam rá.
Ó! Hűha! Ott állt előttem az a csodálatosan vonzó pasi a
szertartásról, akit az esküvő alatt végig bámultam. Távolról is
jóképű volt, de közelről egészen lélegzetelállító – a gyomrom
remegni kezdett tőle. Sötét haj, napbarnított bőr, szépen formált
áll, és érzéki, telt ajkak. Haját hátrafésülte, és oldalt
elválasztotta – a régi filmek sztárjai jutottak róla eszembe. Amit
a szertartás alatt a hátsó sorból nem láthattam, az az óceánkék,
átható tekintete volt. Ezek a szemek most úgy olvastak az
arcomból, akár egy könyv lennék.
Megköszörültem a torkomat.
–  Kétszáz dollárba fogad, hogy képes vagyok-e azonosítani a
gint?
A jóképű férfi előrelépett, és a szaglószervem máris beindult.
Na, ennek jobb illata van, mint bármilyen ginnek! Nem tudtam,
hogy a parfümjét érzem-e, vagy a tusfürdőjét, de bármi is volt,
minden erőmre szükségem volt, nehogy odahajoljak és
alaposan megszimatoljam. A bűnösen szexi pasi illata
ugyanolyan megkapó volt, mint a külseje. Ez a párosítás
számomra mindig is végzetesnek bizonyult.
 A férfi hangjában vidámság csendült.
– Azt akarja mondani, hogy rossz lóra teszek?
Megráztam a fejem, és megfordultam, hogy válaszoljak a
barátjának.
–  Benne vagyok a kis fogadásában, de én is kétszáz dollárt
teszek rá.
Visszapillantottam a jobbomon levő, jóképű férfira, akinek
megrezzent az ajka.
–  Remek. – Állával a barátja felé bökött. – Mondd meg a
pultosnak, hogy töltsön egy adag Beefeatert és egy adag
Hendrickset. Tegye őket a hölgy elé, de ne árulja el, melyik
melyik!
Egy perccel később felemeltem az első poharat, és
beleszimatoltam. Őszintén szólva, bele sem kellett volna
szagolnom a másikba, de azért a biztonság kedvéért megtettem.
A fenébe… Többet kellett volna feltennem. Ez túl könnyű volt –
úgy éreztem, mintha elvenném egy gyerektől a csokoládéját.
Előretoltam az egyik poharat, és a pultosnak címeztem a
mondanivalómat.
– Ez a Hendricks.
A pultos elismerő pillantást vetett rám.
– Igaza van.
–  A fenébe is! – mordult fel a pasas, aki elkezdte a játékot.
Belenyúlt a mellényzsebébe, kivett egy tekintélyes méretű
bankóköteget, és kihámozott belőle négyszáz dollárt. A pulton
felénk hajította, és megrázta a fejét.
– Hétfőig úgyis visszanyerem!
Ahogy besöpörte a pénzt, Csodás úr rám mosolygott. Amint én
is besöpörtem a sajátomat, a férfi lehajtott fejjel belesuttogott a
fülembe.
– Szép munka volt!
Ó, egek! Forró leheletétől végigbizsergett a gerincem.
Túlságosan régóta nem volt testi kapcsolatom férfival. Sajnos
kissé elgyöngült a térdem, de igyekeztem figyelmen kívül
hagyni.
– Köszönöm.
A férfi átnyúlt mögöttem, és felemelte az egyik poharat; az
orrához emelte, megszagolta, majd letette, és a másodikat is
megszagolta.
– Én semmi különbséget nem érzek.
– Ez azt jelenti, hogy önnek teljesen normális a szaglása.
– Ó, értem. Akkor a magáé… abnormális?
Elmosolyodtam.
– Így van; abnormális.
A férfi vidáman átadta az egyik poharat, és köszöntésképpen
felemelte.
– Akkor igyunk az abnormálisra! – jelentette ki.
Általában nem iszom rövidet, de mit veszíthettem?
Koccintottunk, majd felhajtottam az italt. Reméltem, hogy az
alkohol megnyugtatja az idegeimet, melyeket a fiatalember
megjelenése alaposan megtépázott.
Letettem üres poharamat az övé mellé.
–  Gondolom, ezt elég gyakran csinálják, mert a barátja azt
tervezi, hogy hétfőig visszanyeri.
– Jack családja és az enyém már gyerekkorunk óta jóban van.
De a fogadás szokását akkor vettük fel, amikor ugyanarra az
egyetemre kerültünk be. Én a Notre Dame-nak drukkolok, ő
pedig a USC-nek. Akkoriban nem volt pénzünk, úgyhogy egy
Taser-sokkolásban fogadtunk.
– Taser-sokkolásban?
–  Jack apja rendőr volt. Adott neki egy sokkolót, hogy a
biztonság kedvéért tartsa a kocsiülés alatt. De szerintem eszébe
sem jutott, hogy a fia ötvenezer voltos áramütésben részesül,
amikor a csapata az utolsó pillanatban veszít.
Megráztam a fejemet.
– Ez egy kissé őrülten hangzik!
–  Érthetően nem ez volt a legbölcsebb döntésünk. De én
legalább sokkal többször nyertem. Egy kis agykárosodás Jack
több, az egyetem alatt meghozott döntését megmagyarázza.
Felnevettem.
– Szóval ma ez a minta csupán folytatódik?
– Nagyjából igen. – Elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét.
– Amúgy a nevem Hudson.
–  Nagyon örvendek. A nevem St… – Még épp időben kaptam
észbe. – A nevem Evelyn.
– Mondja, maga a gin nagy rajongója, Evelyn? Ezért van, hogy
én nem éreztem semmi különbséget köztük?
Elmosolyodtam.
–  Nem, nem igazán nevezném magam a gin rajongójának.
Őszintén szólva, nagyrészt bort iszom. De említettem már a
foglalkozásomat? Illatvegyész vagyok, vagyis parfümőr.
– Illatokat alkot?
Bólintottam.
–  Többek között. Hat éven keresztül készítettem illatokat egy
kozmetikai szereket és parfümöket forgalmazó cégnek. Néha új
parfümöt alkottam meg, máskor a sminklemosó kendő illatát
kísérleteztem ki, vagy elértem, hogy egy kozmetikumnak
kellemesebb illata legyen.
– Azt hiszem, még soha nem találkoztam parfümőrrel.
Elmosolyodtam.
– És, olyan izgalmas, ahogy remélte?
Hudson elnevette magát.
– És milyen képzést kapott?
–  Nos, kémiából diplomáztam. De lehet akármilyen
diplomája, ha nincs hiperozmiája, nem végezheti jól a dolgát.
– Az pedig nem más, mint…
–  A szokottnál nagyobb érzékenység a szagokra,
megnövekedett szaglószervi aktivitás.
– Szóval maga egyszerűen mindent kiszagol?
Felnevettem.
– Pontosan.
Sokan úgy gondolják, jó a szaglásuk, de fogalmuk sincs róla,
mit él át egy hiperozmiás ember. A szemléltetés mindig bevált,
emellett szerettem volna tudni, hogy Hudson milyen parfümöt
visel. Közel hajoltam hozzá, és beszívtam a levegőt.
– Dove szappan – mondtam, és kifújtam a levegőt.
Hudson láthatóan nem volt túl lelkes.
– Igen, de ez meglehetősen népszerű választás.
Elmosolyodtam.
–  Még nem fejeztem be. Dove Cool Moisture. Uborka és zöld
tea van benne – ezek egyébként szintén gyakori összetevői
egyes gineknek. És L’Oreal Elvive sampont használ, ahogy én is.
Tiaré-virág-kivonatot érzek, vadrózsakivonatot, és egy kevés
kókuszolajat. Ó, és Irish Spring dezodort használ. Azt hiszem,
jelenleg semmilyen parfümöt nem visel.
Hudson felvonta a szemöldökét.
–  Nos, ez lenyűgöző! A násznép tegnap este egy szállodában
szállt meg, és elfelejtettem becsomagolni a parfümömet.
– Általában milyen parfümöt használ?
–  Ó… azt nem mondhatom meg. Mivel fogunk szórakozni a
második randinkon, ha nem a szaglástesztet próbálgatjuk?
–  A második randinkon? Azt sem tudtam, hogy lesz első
randink!
Hudson elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét.
– Fiatal még az éjszaka, Evelyn. Szabad egy táncra?
Váratlan gyomorgörcsöm arra figyelmeztetett, hogy ez rémes
ötlet. Abban maradtunk Fisherrel, hogy egymás közelében
leszünk, és korlátozzuk a másokkal való kapcsolatot, hogy
minimalizáljuk a lebukás veszélyét. De ahogy körülnéztem,
sehol nem láttam Fishert. Emellett ez a férfi komolyan veszélyes
vonzerővel rendelkezett. Valahogy, mielőtt az agyam mérlegelte
volna az érveket és az ellenérveket, a kezébe helyeztem a
kezemet. Hudson a táncparkettre vitt, karját a derekamra tette,
a másikkal pedig vezetett. Nem meglepő módon nagyon jó
táncos volt.
–  Nos, Evelyn, aki abnormális szaglással rendelkezik, még
soha nem láttam magát. Maga vendég, vagy kísérő? – Hudson
körülnézett a teremben. – Lehet, hogy valami pasi csúnyán néz
rám a hátam mögött? Mondja, ki kell vennem Jack sokkolóját a
kocsiból, hogy elijesszek egy féltékeny pasit?
 Felnevettem.
– Partnerrel jöttem, de az illető régi barátom.
– Szerencsétlen fickó…
Elmosolyodtam. Hudson flörtölése túlzás volt, de
belementem.
–  Fishert inkább az a fiatalember érdekli, aki a pezsgőket
osztogatta.
Hudson kissé szorosabban vont magához.
–  Most már sokkal jobban kedvelem a partnerét, mint
harminc másodperccel ezelőtt.
Libabőrös lett a karom, ahogy Hudson lehajtotta a fejét, és
orra egy pillanatra a nyakamhoz ért.
– Hihetetlen illata van! Talán az egyik saját kreációját viseli?
–  Igen, de ezt az illatot nem lehet megrendelni. Tetszik a
gondolat, hogy saját, külön bejáratú illatom van, amiről
mindenkinek csak én jutok eszébe.
–  Szerintem magának nincs szüksége parfümre ahhoz, hogy
emlékezetes legyen.
Olyan kecsesen vezetett végig a táncparketten, hogy
elgondolkodtam, vajon profi táncos-e. A legtöbb vele egykorú
pasi úgy gondolta, hogy a lassúzás egyenlő azzal, hogy előre-
hátra ringanak, és nekidörzsölik az erekciójukat az
ágyékomnak.
– Maga nagyon jól táncol – jegyeztem meg.
Hudson válaszul megpörgetett.
–  Anyám profi klasszikus táncos volt. Nem dönthettem el,
hogy megtanulok-e táncolni; ha azt akartam, hogy ennivalót
kapjak, muszáj volt megtanulnom.
 Felnevettem.
–  Ez nagyon szuper! Soha nem gondolt arra, hogy az
édesanyja nyomdokaiba lépjen?
–  Soha, dehogy. Úgy nőttem fel, hogy végignéztem a
különböző sérüléseit: a stressztörést, izomhúzódást,
csípőnyáktömlő-gyulladást. Ez nem az a csillogó szakma,
aminek a tévés táncversenyeken beállítják. Hivatásodnak kell
érezned, ha ezt a munkát akarod végezni.
– Szerintem bármilyen munkát hivatásunknak kell éreznünk.
– Ebben igaza van.
A szám véget ért, és a ceremóniamester megkért mindenkit,
hogy foglaljon helyet.
– Hol ülnek? – kérdezte Hudson.
A terem azon sarkába mutattam, ahová Fisherrel ültettek.
– Valahol ott. 16-os asztal.
Hudson bólintott.
– Odakísérem.
Ugyanakkor értünk az asztalhoz, amikor Fisher is, csak ő a
másik irányból jött. Rám pillantott, majd Hudsonra, és arcára
kiült a kimondatlan kérdés.
– Ööö… ő a jó barátom, Fisher. Fisher, ő Hudson.
Hudson kinyújtotta a kezét.
– Nagyon örvendek.
Miután Hudson kezet rázott a néma Fisherrel, aki láthatóan
elfelejtett megszólalni, odafordult hozzám, és még egyszer
megfogta a kezemet.
– Vissza kellene mennem az asztalomhoz, a többiekhez.
– Rendben.
 – Félretesz nekem későbbre egy táncot?
Elmosolyodtam.
– Boldogan.
Hudson megfordult, hogy elmenjen, majd visszafordult,
visszajött és megkérdezte:
–  Ha esetleg Hamupipőkeként eltűnik, mi a vezetékneve,
Evelyn?
Szerencsére az, hogy az álnevemet használta, eszembe
juttatta, hogy ne az igazi nevemet adjam meg.
– Whitley.
Ó, egek! Lehet, hogy ismeri Evelynt?
Hudson tekintete az arcomat pásztázta.
– Gyönyörű név. Később találkozunk.
– Ööö… hogyne, rendben.
Hudson alig került hallótávolságon kívül, amikor Fisher
odahajolt hozzám.
– Az én nevem elvileg Maximilian, édesem.
– Ó, jézusom, Fisher, muszáj lelépnünk!
–  Ugyan már! – vont vállat Fisher. – Nem nagy ügy!
Maximiliant úgyis csak kitaláltuk! A kísérőd vagyok. Senki nem
tudja, hogy hívják Evelyn kísérőjét, és szívesen játszom tovább
az ingatlancézár szerepét.
– Nem, nem erről van szó!
– Akkor miről?
– Muszáj lelépnünk, mert Hudson tudja…
 2

Stella

Fisher belekortyolt a sörébe.

– Te egyszerűen paranoiás vagy! Fogalma sincs róla! Néztem
az arcát, ahogy kimondtad Evelyn vezetéknevét, és csak arra
összpontosított, hogy milyen gyönyörű vagy!
Megráztam a fejemet.
– Nem. Fura arcot vágott! Láttam!
– Meddig beszélgettél a pasival?
–  Nem tudom, talán negyedóráig? A bárnál ismerkedtünk
meg, aztán felkért táncolni.
–  Olyan típusnak tűnt, aki nem mer feltenni egy kérdést, ha
aggasztja valami?
Elgondolkoztam. Egyáltalán nem ilyennek tűnt. Hudson
inkább merész volt, semmint szégyenlős.
– Nem, de…
Fisher két kezét a vállamra tette.
– Vegyél mély levegőt!
– Fisher, indulnunk kéne!
A ceremóniamester ismét bejött, és megkért mindenkit, hogy
foglalja el a helyét, mert mindjárt felszolgálják a vacsorát.
 Fisher kihúzta előttem a széket.
–  Legalább együnk! Ha még utána is le akarsz lépni,
leléphetünk. De hidd el, csak paranoiás vagy! A pasinak
halványlila gőze sincs semmiről!
Az ösztönöm azt súgta, lépjünk le most, de amikor
végignéztem a termen, rájöttem, hogy néhány embert kivéve
már csak mi álldogálunk, és az emberek bámulnak.
Felsóhajtottam.
– Rendben. Vacsora, és utána eltűnünk!
Fisher elmosolyodott.
Halkan beszéltem, tudatában voltam annak, hogy az
asztalunknál ülő többi vendéget udvariatlanul figyelmen kívül
hagyjuk.
– Egyébként merre jártál?
– Noah-val beszélgettem.
– Ki az a Noah?
– Egy helyes pincér. Színésznek készül.
Égnek emeltem a tekintetem.
– Aha, persze! Azt beszéltük meg, hogy együtt maradunk.
–  Nem tűntél nagyon magányosnak. Amúgy ki volt ez az
Adonisz? Tudod, hogy nem örülök annak, ha olyan pasi van az
életedben, aki még nálam is jobban néz ki!
Felsóhajtottam.
– Iszonyú jóképű, ugye?
Fisher kiitta a sörét.
– Én megdugnám.
Mindketten felnevettünk.
–  Szerinted biztos, hogy nem vett észre semmit? Nem csak
azért mondod, mert maradni akarsz, ugye?
– Nem, minden teljesen rendben van.
Vacsora alatt egy kicsit lenyugodtam. Bár valószínűleg ennek
inkább ahhoz volt köze, hogy a pincér kérdezés nélkül
folyamatosan újratöltötte a poharamat, nem pedig ahhoz, hogy
eldöntöttem, Fishernek igaza van. Továbbra is úgy éreztem,
hogy Hudson tudja, hogy csalók vagyunk, de a gin-martiniból
áradó jóleső zsongástól nem foglalkoztam tovább ezzel a
ténnyel.
Miután elvitték a tányérokat, Fisher felkért táncolni, én pedig
úgy gondoltam: miért is ne? Lehetne rosszabb estém is, mint
hogy két jóképű fiatalemberrel táncolok. Elkezdődött egy
népszerű popszám, így a táncparkettre perdültünk, és amikor a
zene lelassult, Fisher a karjaiba vont.
A zeneszám felénél, miközben Fisherrel meghitten
nevetgéltünk, valaki megkocogtatta táncpartnerem vállát.
– Szabad lekérnem a hölgyet?
Hudson.
A szívem vadul verni kezdett. Nem tudtam eldönteni, hogy
azért-e, hogy újra ennek a csodálatos férfinak a karjaiban
leszek, vagy mert esélyes, hogy lelepleznek minket.
Fisher mosolyogva lépett hátra.
– Vigyázzon a barátnőmre!
– Ó, nagyon fogok vigyázni!
Valahogy rossz érzésem támadt attól, ahogy ezt mondta, bár a
karjaiba vont, és elkezdtünk mozogni a zenére, ahogy korábban
is.
– Jól érzi magát? – kérdezte Hudson.
 –  Ööö… igen. Ez igazán fantasztikus esküvői helyszín! Még
sosem jártam itt.
–  Mit is mondott, kinek a vendége? A menyasszonyé vagy a
vőlegényé?
Nem mondtam.
– A menyasszonyé.
– És honnan ismerik egymást?
A francba! Felpillantottam, és Hudson ajkán valami
mosolyféle ült, de nem az a tréfás haha-mosoly. A mosolya
inkább cinikus volt, mint kedves.
– Ööö, egy munkahelyen dolgoztunk.
– Igazán? A Rothschild Befektetési Vállalatnál?
Legszívesebben elrohantam volna. Talán Hudson megérezte,
mi a szándékom, mert – bár lehet, hogy csak képzelődtem – egy
kicsit erősebben megszorította a karomat.
– Igen. A Rothschild Befektetési Vállalatnál dolgoztam.
Csak annyit tudtam Evelyn rövid életű, ottani állásáról, hogy
recepciósként dolgozott, és ki nem állhatta a főnökét. Úgy
nevezte, hogy Vonzó Seggfej.
– És milyen pozícióban dolgozott?
Kezdtem azt érezni, hogy egy kihallgatáson ülök.
– Recepciós voltam.
– Recepciós? Én azt hittem, maga parfümőr.
A francba! Tényleg! Ez eszembe sem jutott, amikor őszintén
nyilatkoztam a szakmámról.
–  Én ööö, saját vállalkozást indítok, és kicsit elcsúsztam vele,
ezért szükségem volt valami bevételre.
– És milyen vállalkozást indít?
 Legalább ez a része nem volt hazugság.
–  Az a neve, hogy Signature Scent. Postán rendelhető,
személyre szabott parfümökkel szeretnék foglalkozni.
– És milyen maga a szolgáltatás?
– A vevőnek húsz kis illatmintát küldünk ki, hogy egytől tízig
osztályozza, emellett kap egy részletes kérdőívet is. A vevő által
kedvelt illat és a kérdőívre adott válaszok segítségével
megalkotjuk a személyre szabott illatát. Létrehoztam egy
algoritmust, ami az általunk egybegyűjtött információk alapján
megalkotja a képletet.
Hudson kutatón nézett az arcomba; mintha valami rejtvényt
próbálna megoldani. Amikor megszólalt, hangja lágyabb volt.
– Ez nagyon jó ötlet!
Talán az alkohol erősítette fel az ingerültségemet, de hirtelen
megsértődtem azon, hogy meglepettnek tűnt.
–  Úgy gondolta, mivel szőke vagyok, egyetlen jó ötletem sem
lehet?
Hudson mosolya, amit rám villantott, igazi is lehetett volna,
de gyorsan eltűnt, és ismét közömbös arccal nézett rám. Sokáig
bámult, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mikor
nevez csalónak.
Végül így szólt:
– Velem jönne egy pillanatra?
– Hová?
– Beszédet kell mondanom, és azt reméltem, hogy ott áll majd
mellettem. A gyönyörű arca bátorsággal tölt majd el.
– Ööö… persze.
Hudson elmosolyodott, de megint úgy éreztem, hogy valami
nem stimmel. Ártatlannak tűnt a kérése, úgyhogy amikor
megfogta a kezemet, és a terem elejébe vezetett, igyekeztem
meggyőzni magam arról, hogy csak képzelődöm, és mindezt a
rossz lelkiismeretem okozza.
Hudson váltott néhány szót a ceremóniamesterrel, majd
mindketten a táncparkett szélére léptünk, és vártunk. Egymás
mellett álltunk, ahogy a szám véget ért, és a ceremóniamester
megkérte a vendégeket, hogy ismét foglaljanak helyet.
– Hölgyeim és uraim, szeretnék bemutatni valakit, aki fontos
szerepet tölt be az ifjú házasok életében. A gyönyörű
menyasszony bátyja, és jóképű vőlegényünk jó barátja. Nagy
tapsot kérünk a vőlegény tanújának, Hudsonnak!
Ó, basszus! A menyasszony bátyja!
Ő maga a Vonzó Seggfej!
Hudson odahajolt hozzám.
– Maradjon itt, ahol látom a gyönyörű arcát, Evelyn!
Mosolyogva bólintottam, bár a hányinger kerülgetett.
A következő tíz percben Hudson ékesszóló beszédet tartott.
Elmesélte, milyen csibész volt a húga kiskorában, és milyen
büszke arra a fiatal nőre, aki lett belőle. Amikor megemlítette,
hogy az édesanyjuk és az édesapjuk elhunyt, elszorult a torkom.
Egyértelmű volt, hogy Hudson mennyire csodálja a húgát;
beszédében felidézett komoly és humoros pillanatokat is. Ahogy
beszélt, megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy semmi
különlegest nem tartogat a tarsolyában. Nagyon sajnáltam,
hogy ilyen körülmények között ismertem meg, és álnéven
mutatkoztam be, mert Hudson igazi jó partinak tűnt.
A beszéd végén Hudson felemelte a poharát.
 –  Igyunk Masonre és Oliviára! Éljetek szeretetben,
egészségben, gazdagságban, de ami a legfontosabb: éljetek
sokáig, hogy mindezeket hosszan élvezzétek!
–  Egészségetekre! – hallatszott mindenütt a teremben, majd
mindenki koccintott, és ivott, én pedig úgy gondoltam, hogy ez a
beszéd vége, de nem így volt. Ahelyett, hogy visszaadta volna a
mikrofont a ceremóniamesternek, Hudson megfordult, és
egyenesen rám nézett. A gonosz mosolytól, amit rám villantott,
végigfutott rajtam a hideg, de nem a jó értelemben.
–  Most pedig – szólalt meg Hudson – különleges ínyencség
következik. Húgom legkedvesebb barátnője, Evelyn szeretne
néhány szót szólni.
Tágra nyílt a szemem.
Hudson folytatta.
–  Csodálatos történetet fog elmesélni arról, hogy Olivia és ő
hogyan ismerkedtek meg. Nagyon mókás sztori, és Evelyn már
alig várja, hogy mindenkivel megoszthassa.
Hudson kezében a mikrofonnal felém indult. Szeme
vidámságtól csillogott, én viszont attól tartottam, hogy fényes
cipőjét hamarosan hányadék fogja borítani.
Intettem, és megráztam a fejemet, de ez Hudsont csak még
jobban feltüzelte.
Megfogta a kezemet, és beleszólt a mikrofonba.
– Úgy tűnik, Evelyn egy kicsit lámpalázas. Elég félénk típus. –
Meghúzta a kezemet, én pedig tétovázva léptem kettőt a terem
közepe felé, majd lecövekeltem, és nem voltam hajlandó
továbbmenni.
Hudson felnevetett, és ismét felemelte a mikrofont.
 – Úgy látom, Evelynnek egy kis biztatásra lenne szüksége. Mit
szólnak, hölgyeim és uraim? Kérhetünk egy kis tapsot
Evelynnek, hogy végre mondjon néhány szót?
A tömeg tapsolni kezdett. Szerettem volna, ha megnyílik
alattam a föld, és merev testtel egy feneketlen lyukba zuhanok.
Azonban másodpercről másodpercre egyre világosabbá vált
előttem, hogy csak úgy jutok ki ebből a helyzetből, ha
végigcsinálom. Minden szem rám szegeződött; nem úszhattam
meg sértetlenül a dolgot. Vacilláltam, hogy elrohanjak-e, de úgy
döntöttem, jobb, ha csak néhány ember rohan utánam, mint ha
az egész vendégsereg.
Mély lélegzetet vettem, odaléptem a legközelebbi asztalhoz, és
megkérdeztem egy idősebb férfit, hogy az italában van-e
alkohol. Amikor azt mondta, vodkát iszik jéggel, fenékig kiittam
az egészet. Aztán lesimítottam a ruhámat, kihúztam magam,
felszegtem az államat, és odamentem Hudson mellé, majd
remegő kézzel kikaptam a kezéből a mikrofont.
Hudson elvigyorodott, és lehajolt, hogy a fülembe
suttoghasson.
– Sok szerencsét, Evelyn!
A terem elcsöndesedett, én pedig éreztem, ahogy apró
izzadtságcseppek ülnek ki a homlokomra és a felső ajkam fölé.
Torkomat golflabda méretű gombóc szorította, ujjaim
bizseregtek. Mindenki engem nézett, én pedig törtem a fejem,
vajon miféle történettel rukkolhatnék elő – bármilyen
történettel. Végül eszembe jutott egy, bár egy kicsit
improvizálnom kellett. De ebbe az estébe ez is benne volt, nem?
Megköszörültem a torkomat.
 – Jó estét…
Jobb kézzel fogtam a mikrofont. Észrevettem, hogy remeg a
kezem, ezért átvettem a bal kezembe, a jobbat pedig rátettem,
hogy egyenesen tartsam. Majd mély lélegzetet vettem.
–  Jó estét, a nevem Evelyn. Oliviával alsó tagozatban
ismerkedtünk meg.
Elkövettem azt a hibát, hogy afelé az asztal felé pillantottam,
ahol az ifjú házasok ültek. A menyasszony zavartan ráncolta a
homlokát, és engem bámult, miközben valamit suttogott a
férjének.
Jobb lesz, ha sietek…
–  Ahogy Hudson is említette, szeretném elmesélni, hogyan
ismerkedtem meg Livivel. A tanév közepén költöztünk a Citybe,
és nem volt túl sok barátom. Akkoriban nagyon félénk voltam.
Ha túl nagy figyelem szegeződött rám, a világos színű bőröm
bíborvörös lett, úgyhogy igyekeztem kerülni a nyilvánosságot.
Egyik nap a szünetben az udvaron megittam egy egész üveg
vizet. Amikor visszamentünk, nagyon szerettem volna kimenni
a mosdóba, de Mr. Neu, a tanárunk, már elkezdte az órát, én
pedig nem akartam félbeszakítani. Mr. Neu egyébként
száznyolcvan centi magas volt, és nagyon ijesztő külsejű; a
gondolat, hogy felnyújtsam a kezemet, és az összes gyerek
engem bámuljon, amikor Mr. Neu felszólít, teljesen
megrémített. Úgyhogy egész óra alatt tartogattam. Te jó ég, Mr.
Neu-nak jó kis beszélőkéje volt!
Odanéztem a menyasszonyra.
–  Emlékszel, hogy Mr. Neu folyamatosan azokat az idétlen
vicceit nyomatta? És csak ő nevetett rajtuk?
 A menyasszony úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna.
Majdnem biztos voltam abban, hogy igaza volt.
A következő öt percben tovább beszéltem – ott álltam egy
teremnyi ember előtt, és elmeséltem, hogy kiszaladtam a
mosdóba, amikor a tanár végre abbahagyta a beszédet. De az
összes fülke foglalt volt, és én már nem bírtam tovább tartani.
Részletesen elmeséltem, hogy átázott bugyiban kellett
visszamennem a terembe, és megpróbáltam eltitkolni, de az
egyik fiú észrevette, és felkiáltott: nézzétek, az új lány bepisilt!
Majd’ elsüllyedtem szégyenemben, könnyek gyűltek a
szemembe, de végül a barátnőm a segítségemre sietett. Olivia
szintén bepisilt, majd felállt, és azt mondta a többieknek, hogy
nedves volt a fű, ahol ültünk az udvaron. Ezzel örök barátság
szövődött köztünk.
Azzal zártam a történetemet, hogy elmondtam egy teremnyi
mosolygó embernek, hogy remélem, az ifjú pár is annyi vidám
és boldog órát tölt majd együtt, mint amennyiben én osztoztam
a menyasszonnyal annyi éven át. Egyik kezemmel felemeltem
képzeletbeli poharamat.
– Igyunk a menyasszonyra és a vőlegényre!
Az emberek tapsolni kezdtek, én pedig tudtam, hogy ki kell
használnom az alkalmat arra, hogy szépen lelépjek. Hudson
még mindig oldalt állt, és ha nem tévedek, azt hiszem, egy kicsit
büszke volt rám amiatt, hogy nem estem össze. Csillogott a
szeme, és élénken figyelt, ahogy odaléptem hozzá, és a
mellkasához nyomtam a mikrofont.
Letakarta a mikrofon felső részét, és elmosolyodott.
– Ez nagyon szórakoztató volt!
 Túlzottan széles mosollyal rávillantottam tökéletes fogaimat,
és begörbített ujjal közelebb hívtam.
Amikor odahajolt, belesuttogtam a fülébe.
– Maga egy seggfej!
Hudson mély hangon felnevetett, én pedig elrohantam; az
sem érdekelt, hogy utánam jön-e. Szerencsére Fisher épp
szembejött velem, úgyhogy nem kellett a keresésére indulnom,
mielőtt lelépünk innen.
Fisher levesestányér nagyságú szemmel bámult rám.
– Mi van, te betéptél? Ez meg mi a fene volt?
Megragadtam a karját, és rendületlenül mentem tovább.
–  El kell tűnnünk innen, mégpedig gyorsan! Nálad van a
táskám?
– Nincs.
A francba! Úgy gondoltam, egyszerűen otthagyom, de a jogsim
és a hitelkártyám is benne volt. Balra fordultam, és az asztalunk
felé tartottam. A szemem sarkából észrevettem, hogy Hudson és
a vőlegény a teremfőnökkel beszélget és felénk mutogat.
–  A francba! Igyekeznünk kell! – Odarohantam az
asztalunkhoz, felkaptam a táskámat, és megfordultam, de két
lépés után megálltam.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Fisher.
Felkaptam egy bontatlan üveg Dom Pérignont az
asztalunkról.
– Ezt magammal viszem!
Fisher a fejét ingatta, és felnevetett, ahogy az ajtó felé
igyekeztünk. Útközben minden asztalról elcsentünk egy-egy
üveg pezsgőt. A zavart vendégek nem tudták mire vélni a
dolgot, mi azonban túlságosan gyorsan mozogtunk ahhoz, hogy
odaszólhassanak nekünk. Mire a bejárathoz értünk, mindkét
kezünk tele volt, és legalább ezer dollár értékű pezsgő volt
nálunk.
Odakint szerencsénkre néhány sárga taxi várakozott a
lámpánál. Beugrottunk az első üres kocsiba, Fisher becsapta az
ajtót, és mindketten feltérdeltünk, hogy kinézzünk a hátsó
ablakon. A teremfőnök és a két biztonságis, akik a beléptetést
intézték, már a márvány lépcsősor felénél jártak. Hudson a
lépcső tetején állt, könnyedén nekidőlt egy márványoszlopnak,
és pezsgőt kortyolgatva figyelte eszelős távozásunkat. A vér
csak úgy dübörgött a fülemben, ahogy a közlekedési lámpát és a
felénk közeledő férfiakat néztem. Amint elérték a járdát és
leléptek, a lámpa zöldre váltott.
– Nyomás! Nyomás! – kiáltottam rá a taxisra.
Az beletaposott a gázba, Fisher és én pedig továbbra is
feltérdelve néztük, ahogy a férfiak egyre kisebbek lesznek.
Amint jobbra kanyarodtunk a sarkon, megfordultam, és az
ülésre roskadtam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt.
–  Mi a fene történt, Stella? Az egyik percben egy pokolian
jóképű sráccal táncolsz, aki láthatóan teljesen beléd zúgott, a
következőben pedig valami őrült mesét adsz elő egy egész
teremnyi embernek! Részeg vagy?
– Még ha részeg is lettem volna, mostanra józan lennék.
– Mi ütött beléd?
– Nem mi, hanem ki!
– Ezt most nem értem.
– Az a jóképű srác, akivel beszélgettem…
 – Igen?
–  Nos, kiderült, hogy végig tud… – Hirtelen elfogott a pánik,
mert rádöbbentem, hogy nem vagyok biztos abban, hol van a
mobilom. Kapkodva kinyitottam a táskámat, és elkezdtem
kipakolni. A telefon nem volt benne, de muszáj volt, hogy benne
legyen! Képtelen voltam elfogadni a dolgot: fejjel lefelé
fordítottam a táskát, és tartalmát az ölembe ürítettem.
A mobilom nincs sehol.
A rohadt mobilom nincs sehol!
– Mit keresel? – kérdezte Fisher.
– Kérlek, mondd, hogy nálad van a mobilom!
Fisher megrázta a fejét.
– Miért lenne nálam?
–  Mert ha nincs nálad, az azt jelenti, hogy otthagytam a
teremben az asztalon…
 3

Hudson

– Mr. Rothschild, telefonhívása van.

Felhorkantam, és megnyomtam a hívót.
– Ki keres?
– Evelyn Whitley.
Az asztalra hajítottam a tollamat, felemeltem a telefont, és
hátradőltem a székemben.
– Evelyn, köszönöm, hogy visszahívtál.
– Ez természetes. Hogy s mint vagy, Hudson?
Annyira frusztrált vagyok, hogy felhívtam a húgom idegesítő
barátnőjét, akinek egyáltalán nem akartam állást adni, de azért
adtam, és aki két hónappal ezelőtt egy szép napon mindenféle
bejelentés nélkül nem jött többé dolgozni.
– Jól, köszönöm. És te?
–  Nagyon jól. Bár Louisianában elég magas a páratartalom
New Yorkhoz képest.
Szóval oda szökött? Nem különösebben érdekelt, és mivel elég
sűrűnek ígérkezett a napom, nem is terveztem sokáig fecsegni
Evelynnel.
– Szóval azért keresett meg az asszisztensem, mert… egy nő a
te nevedben eljött Olivia esküvőjére.
– Tényleg? Ez komoly? Ki lenne képes ilyesmire?
– Reméltem, hogy meg tudod mondani.
–  Jézusom, fogalmam sincs! Azt sem tudtam, hogy Liv
meghívott az esküvőjére. Meghívót biztos nem kaptam.
– A húgom azt mondta, akkoriban küldte el, amikor elutaztál.
A régi címedre ment, ide, a Citybe. Továbbíttattad a postádat,
vagy valaki összeszedi neked?
–  Majdnem minden elektronikusan érkezik: telefonszámlák,
hitelkártya-kivonatok, s a többi. Úgyhogy nem továbbíttattam
semmit. A régi lakótársam még mindig ott lakik, szóval ő
vehette át.
– Volt lakótársad?
– Igen, Stellának hívják.
– Talán Stella volt az?
Evelyn felnevetett.
– Nem hinném. Stella nem az a típus, aki csak úgy hívatlanul
megjelenik egy esküvőn.
– Tégy próbára! Hogy néz ki a volt lakótársad?
– Nem tudom. Szőke hajú, nagyjából százhatvan centi magas,
világos bőrű. Jó alakja van… szemüveges. 41-es a lába.
A hajszín, a szép alak és a bőrleírás stimmelt, és lehet, hogy
kontaktlencsét viselt. De ki a fene mondja meg a
személyleírásnál a lábméretet?
–  A volt lakótársadnak esetleg szokása megszagolgatni
dolgokat?
– Igen! Stella valamilyen parfümszakértő az Estée Laudernél.
Vagyis az volt. Mielőtt kilépett. Csak egy évig voltunk lakótársak,
de mindig szagolgatott valamit, mondjuk, szerintem ez egy
kicsit fura. Emellett, ha feltettem egy egyszerű kérdést, mindig
iszonyú hosszú körmondatokban válaszolt, és csokikat szokott
osztogatni az embereknek. De honnan tudsz a szagl… Ó,
istenem! Tényleg Stella ment el helyettem az esküvőre?
– Úgy fest, így történhetett, igen.
Evelyn felnevetett.
– Nem hittem, hogy meg merné tenni!
Abból a kis időből, amennyit Stellával töltöttem,
megállapítottam, hogy megvan benne az a képesség, hogy
meglepje az embereket. A legtöbb ember kirohant volna az
ajtón, amikor felszólítottam, hogy ragadja magához a
mikrofont. De Stella nem így tett. Reszketett, mégis összeszedte
magát, és elfogadta, amit rá mértem. Nem tudtam eldönteni, mi
a szexibb – a külseje, vagy az, hogy nem hátrált meg a kihívás
elől, vagy hogy mielőtt lelépett, dacosan közölte velem, hogy egy
seggfej vagyok.
Nyolc nap telt el a húgom esküvője óta, és még mindig
képtelen voltam kiverni ezt az átkozott nőszemélyt a fejemből.
– Mi Stella vezetékneve? – kérdeztem.
– Bardot. Mint az egykori filmsztáré.
– Esetleg tudsz hozzá otthoni telefonszámot mondani?
–  Igen. Benne van a mobilomban. Ha letesszük, szívesen
átküldöm a kontaktját.
– Igen, az sokat segítene.
– Hogyne.
– Köszönöm szépen a segítséget, Evelyn.
–  Szeretnéd, hogy rácsörögjek? Szóljak neki, hogy ki kell
fizetnie a részvételi díját, vagy ilyesmi?
– Nem, szükségtelen. Mi több, ha esetleg beszélsz vele, kérlek,
ne is említsd ezt a mi kis csevegésünket!
– Rendben… hogyne. Ahogy akarod.
– Viszhall, Evelyn.
Miután letettem, megdörzsöltem az államat, és kibámultam a
városra.
Stella Bardot… mihez kezdjek… mihez kezdjek veled…
Kinyitottam a fiókomat, kihúztam az iPhone-t, amit a minap a
rendezvényszervező cég átküldött. Azt mondták, a 16-os
asztalnál találták. Az asszisztensem minden ott ülő vendéget
felhívott, a titokzatos hölgyet kivéve, de senki nem hagyta el a
telefonját. Szinte biztos voltam benne, hogy tudom, kié. Már
csak az volt a kérdés, hogy mihez kezdjek vele.

•••

Helena, az asszisztensem, bedugta a fejét a tárgyaló ajtaján.

– Mr. Rothschild, elnézést a zavarásért, de valaki keresi. Nincs
beírva a naptárába, de a hölgy azt állítja, hogy ön hívta ide.
Kinyújtottam a kezemet, az asztalnál ülők felé jelezve.
– Egy megbeszélésen ülök. Nem hívtam ide senkit.
Helena vállat vont.
– Sejtettem. Majd szólok a hölgynek, hogy nem ér rá.
– Ki keres?
– A neve Stella Bardot.
Nicsak, nicsak, nicsak… Hamupipőke eljött az üvegcipőjéért?
Hat napja küldtem neki üzenetet, úgyhogy arra gondoltam, Miss
Bardot nem mer eljönni. Evelyn régi lakcíme megvolt a céges
adatbázisban, úgyhogy lehettem volna rendes, és
visszavihettem volna a telefonját a lakására. De abban mi lett
volna a buli? Inkább elküldtem neki a névjegykártyámat, és a
hátuljára ráfirkantottam egy üzenetet.
Ha szeretné visszakapni, amit elhagyott, jöjjön el érte!
–  Megmondaná Miss Bardot-nak, hogy épp nem érek rá? De
ha megvár, tudom fogadni, ha végzek.
–  Hogyne, természetesen megmondom neki. – Helena
becsukta a tárgyaló ajtaját.
A megbeszélés még jó negyven percig tartott, de valószínűleg
két perc után befejezhettem volna, mert minden figyelmem
arra a személyre irányult, aki az előcsarnokban várt rám. Végül
visszavittem a tárgyalóból az aktákat az irodámba.
–  Bekísérhetem Miss Bardot-t? – kérdezte Helena, ahogy
elhaladtam az asztala mellett.
– Adjon nekem öt percet, majd vezesse be, kérem.
Fogalmam sem volt róla, mit mondjak, ha Hívatlan kisasszony
megjelenik, de persze nem nekem kellett magyarázkodnom.
Úgy döntöttem, úszom az árral, és meglátom, merrefelé halad a
beszélgetés.
Még jó, hogy erre jutottam, mert abban a pillanatban, hogy
belépett az ajtómon, a saját nevemet is elfelejtettem.
Evelyn – vagy inkább Stella – még szebb volt, mint ahogy
emlékeztem rá. Az esküvőn feltűzött hajjal jelent meg, de most
leengedett, hullámos, szőke fürtök keretezték porcelánbőrű
arcát. Túlméretezett, vastag keretes szemüveget viselt, ami
szexi könyvtárosnő-külsőt kölcsönzött neki, és egyszerű,
tengerészkék nyári ruhájában és lapos sarkú cipőjében még
alacsonyabbnak tűnt, mint az esküvőn.
Igyekeztem a lehető legközönyösebb arcot vágni; felálltam, és
az íróasztalom túlsó oldalán levő vendégszékek felé intettem.
– Kérem, foglaljon helyet!
Stella az alsó ajkába harapott, de azért belépett az irodámba.
–  Megtenné, hogy becsukja maga után az ajtót, Helena? –
kértem az asszisztensemet.
– Hogyne – bólintott Helena.
Stellával farkasszemet néztünk, míg végül leült velem
szemben, az íróasztalom túloldalán.
–  Nem hittem volna, hogy eljön az üvegcipellőjéért,
Hamupipőke.
Stella keresztbe tette a lábát, és összekulcsolt kezét a térdére
helyezte.
– Higgye el, ha láttam volna más megoldást, most nem lennék
itt.
Felvontam egyik szemöldökömet.
–  Most sértődjek meg? Én már nagyon vártam, hogy
meglátogasson.
Stella az ajkát biggyesztette.
– Azt le merném fogadni! Milyen megaláztatásra számíthatok
ma? Behívja az összes alkalmazottját, hogy ujjal mutogassanak
rám és kinevessenek?
Megrezzent az ajkam.
– Ilyesmi nem állt szándékomban, de ha maga erre gerjed…
Stella felsóhajtott.
–  Nézze, sajnálom, amit tettem. Már írtam egy bocsánatkérő
levelet a menyasszonynak, és küldtem egy apró kis ajándékot a
meghívón levő válaszcímre. Nem akartam ártani senkinek.
Amikor megérkezett a meghívó, véletlenül kinyitottam, és
néhány pohár borral később a barátom, Fisher és én kitaláltuk,
hogy elmegyünk. Dühös voltam a lakótársamra, arra, akinek a
meghívó valójában szólt. Az éjszaka közepén kiköltözött a
lakásból, és vele ment egy rakás ruhám és cipőm is. És azon a
napon visszadobták a csekket, amit a kéthavi lakbérre ott
hagyott. Mindennek tetejébe az volt az utolsó napom a
munkahelyemen, úgyhogy nagy szükségem lett volna a fele
lakbérre. – Stella szünetet tartott, hogy újra lélegzethez jusson. –
Tudom, hogy mindez nem mentség arra, amit tettem. Egy
esküvő szent és bensőséges esemény a család és a barátok
számára, de szeretném, ha tudná, hogy életemben most először
csináltam ilyesmit. – Megrázta a fejét. – Emellett talán nem is
tettem volna, ha máshol tartják az esküvőt, de egyszerűen
imádom azt a könyvtárat! Az utóbbi hat évben egy
háztömbnyire onnan dolgoztam, és számtalanszor ebédeltem a
könyvtár lépcsőjén. Nagyon szerettem volna bejutni erre az
eseményre.
Megvakartam az államat, és figyeltem Stella arcát. Őszintének
tűnt.
– Miért csak ilyen sokára jött el a telefonjáért?
– Az igazat akarja hallani?
– Nem, inkább találjon ki valamit, mint az esküvőn. Annak is
olyan jó vége lett…
Stella égnek emelte a tekintetét, és hatalmasat sóhajtott.
–  Egyáltalán nem akartam eljönni. Mi több, elmentem és
vettem egy új iPhone-t. De pár nap múlva ki kell fizetnem a
lakbéremet, és nincs pénzem, mert minden megtakarításomat a
vállalkozásomba öltem, ami most késéssel indul el. Tizennégy
napom volt visszavinni a túlárazott telefont, és ma van az
utolsó nap. Nincs ezer dollárom egy új mobilra, főleg így, hogy
nincs lakótársam. Vissza kell vinnem a telefont, vagy kénytelen
leszek felhívni apámat és kölcsönkérni tőle. Ha választanom
kell, hogy idejövök és vállalom a hülyeségem következményét,
vagy felhívom apámat… Nos, itt vagyok.
A húgomat egyáltalán nem zaklatták fel az esküvőn történtek.
Természetesen fogalma sem volt arról, ki az a nő, aki a
gyerekkorukról mesél, de amikor elmagyaráztam, hogy a nő
úgy tett, mintha meghívott vendég lett volna, Olivia megszidott
amiatt, hogy reflektorfénybe kényszerítettem a nőt ahelyett,
hogy csendben az ajtóhoz kísértem volna. Őszintén szólva, én
magam is kissé kényelmetlenül éreztem magam, amikor Stella
izzadni kezdett és elsápadt a mikrofonnal a kezében. De nagyon
dühös voltam amiatt, hogy hazudott nekem. A lelkem mélyén
tudtam, hogy azért, mert fájó emlékeket idézett fel az, ha egy nő
a képembe hazudik. Az sem segített, hogy a húgom pont ott
megy férjhez, ahol a saját esküvőmet tartottuk alig hét évvel
ezelőtt. Úgyhogy talán a Stella iránti haragom mégsem volt
annyira jogos.
Kinyitottam az íróasztalom fiókját, kivettem a telefont, és
átcsúsztattam az asztal túloldalára.
– Köszönöm – mondta Stella. – Felemelte, és végighúzta ujját a
kijelzőn. A telefon felvillant, én pedig figyeltem, ahogy Stella
homlokán összeszaladnak a ráncok.
 – Még mindig teljesen fel van töltve. Maga töltötte fel?
Bólintottam.
–  Amikor az esküvő utáni nap a rendezvényszervező cégtől
átküldték, teljesen le volt merülve.
Stella bólintott, de láttam, hogy nem válaszoltam meg a
fejében járó kérdést.
– Mondja… megpróbálta kitalálni a kódomat?
Sikerült közönyös arcot vágnom, bár pontosan ezt tettem.
Stellának nem kellett megtudnia, hogy egy órán keresztül
próbálkoztam különféle kombinációkkal, hogy megnyissam azt
a nyomorult telefont, mert annyira kíváncsi voltam arra a nőre,
aki elrohant az esküvőről. Úgyhogy megkerültem a kérdését,
összefontam az ujjaimat, majd szigorú hangon szólaltam meg.
–  Be kellett kapcsolnom, hogy megtudjam, van-e rajta
valamilyen kód, nem?
Stella megrázta a fejét és a táskájába süllyesztette a telefont.
– Ó. Igen. Tényleg, persze.
Néhány másodpercig bámultunk egymásra, míg végül
kellemetlenné vált a csend.
– Jól van, akkor… – Stella felállt. – Ideje indulnom.
Bármilyen elcseszett helyzet is volt, nem akartam, hogy
elmenjen. Száz kérdésem várt válaszra – mit követett el az apja,
amiért egyáltalán nem akarja felhívni, vagy miért indul
késéssel a vállalkozása. De követtem példáját, és én is felálltam.
Stella a kezét nyújtotta felém az íróasztal fölött.
–  Még egyszer köszönöm, hogy megőrizte a telefonomat, és
ismételten elnézést kérek azért, amit tettem!
Megfogtam kis kezét, és a kelleténél hosszabban tartottam a
tenyeremben. Ha észre is vette, nem mondott semmit.
Miután elengedtem a kezét, Stella megfordult, hogy távozzon,
de aztán visszafordult. Kicipzározta a táskáját, és kutatni
kezdett benne, majd kihúzott valamit, és felém nyújtotta.
– Szereti a csokoládét?
Nem értettem a dolgot, de bólintottam.
– Szeretem.
–  Mindig tartok egy szelet Hershey csokit a táskámban,
vészhelyzet esetére. Anandamid van benne, ami egy
neurotranszmitter; növeli a boldogságérzetet. – Vállat vont. –
Néha adok egy-egy szelet csokit annak, akinek láthatóan
boldogságra van szüksége, gyakran pedig én magam eszem
meg. Szeretem a csokoládét. Küldtem a húgának egy
bocsánatkérő ajándékot, de magának nem küldtem semmit.
Békeajánlatként ennyit tudok nyújtani.
Ez a nő egy szelet csokoládéval akarja ellensúlyozni azt, hogy
hívatlanul megjelent egy fejenként hétszáz dollárt kóstáló
esküvőn? Meg kell hagyni, elég egyedi.
Felemeltem a kezemet.
– Semmi gond, hagyja csak. Egálban vagyunk.
Stella továbbra is felém nyújtotta a csokit.
– Jobban érezném magam, ha elvenné.
Sikerült visszafojtanom a nevetésemet, és elvettem tőle a
csokit.
– Rendben. Köszönöm.
Stella a vállára vetette a táskáját, és az ajtó felé indult.
Odaléptem, hogy kinyissam, de ő megint váratlanul megállt.
Most a szelet csoki helyett odahajolt hozzám, és mélyen
beszívta a levegőt.
– Retrouvailles – mondta.
Egy kicsit tudtam franciául, ezért tudtam, hogy valami
olyasmit jelent, hogy Találkozás.
Stella, látva zavaromat, elmosolyodott.
– Ez a parfüm van magán, ugye? A neve Retrouvailles.
– Ja… Igen, azt hiszem.
– Jó az ízlése. Drága, de jó. Én alkottam meg ezt az illatot.
– Igazán?
Stella bólintott, és mosolya még szélesebb lett.
– Illik magához. A kölni mindenkin máshogy érződik.
A fenébe, micsoda mosolya van ennek a nőnek! Pillantásom
az ajkára vándorolt.
Basszus! Legszívesebben beleharaptam volna.
–  A pulzuspontjára fújja a sprayt? – A torka mélyedésére
mutatott. – Valahová ide?
Ahogy kecses nyakát bámultam, elkezdett összefutni a nyál a
számban.
– Azt hiszem.
–  Ezért marad meg ilyen sokáig az illata. A parfümök és a
kölnik a testmelegre reagálnak. Sok férfi a nyaka oldalára fújja,
de a torok mélyedése az egyik legmelegebb pontunk, mert a vér
a bőr felszíne alatt áramlik. A legtöbb nő ezért fújja a kölnit a
csuklójára és a füle mögé.
– Maga visel valamit? – kérdeztem.
Stella szemöldöke összeszaladt.
– Parfümöt?
Bólintottam.
 – Igen. Ezt is én magam alkottam.
Ahogy előrehajoltam, fogva tartottam a tekintetét. Orrunk
majdnem összeért, de Stella meg sem moccant. Félrehajtottam a
fejemet, orromat a füle mellé helyeztem, és mélyen beszívtam
az illatát.
Kibaszottul csodálatos illata volt!
Vonakodva hátrahajtottam a fejemet.
– Magához is illenek a kreációi.
Stella ismét elmosolyodott, de pillantása elárulta, hogy ő is
kissé zavarban van.
– Köszönöm, és még egyszer köszönök mindent, Hudson!
Ismét megfordult, hogy kimenjen az irodámból, és ahogy
átlépte a küszöböt, megrohant valami bizarr pánik.
– Stella, várjon!
Stella ismét megállt, és visszanézett.
Mielőtt észbe kaptam volna, a világ legnagyobb őrültsége
csúszott ki a számon.
– Vacsorázzon velem!
 4

Stella

–  Hallottál azóta Csini herceg felől? – Fisher kinyitotta a

hűtőmet, és kivette a tegnapi vacsorámat, annak ellenére, hogy
még csak reggel hét óra volt.
Megráztam a fejemet, és igyekeztem elrejteni
csalódottságomat.
– Talán így a legjobb.
– Hány nap telt el? Egy hét?
– Nyolc nap. Nem mintha számolnám. – Abszolút számoltam.
Fisher végignézett rajtam.
– Miért öltöztél fel ilyen korán?
– Most jöttem haza; megnéztem a napfelkeltét.
–  Figyelj, a laptopod hátterében beállíthatsz ám elég szép
napfelkeltéket és naplementéket, és akkor tovább aludhatsz. –
Fisher lepattintotta a Tupperware fedelét, és mintha csak
nyalóka lenne, a villájára tűzött egy egész szelet rántott csirkét,
majd beleharapott.
–  Az nem ugyanaz, de azért kösz. Ööö… megmelegítsem
neked? Kérsz tányért és kést, hogy felvághasd? Vagy ami még
jobb: csináljak neked egy rántottát?
 –  Nem kell. – Fisher vállat vont, és még egyet beleharapott a
csirkébe. – Miért nem hívod fel?
Ostobán bámultam a barátomra.
– Nem hívhatom fel.
– Miért nem?
–  Mert valószínűleg meggondolta magát. Elfelejtetted, hogy
hogyan ismerkedtünk meg? Már azon is meglepődtem, hogy
elkérte a telefonszámomat. Szerintem egyébként pillanatnyi
elmezavar lehetett nála, és miután eljöttem, észre tért. Amúgy
holnap egyébként is randim van.
– Kivel?
– Bennel.
– A sráccal, akivel a neten ismerkedtél meg?
– Igen. Úgy volt, hogy pár napja randizunk, de lemondtam.
– Hogyhogy lemondtad?
– Nem tudom. – Vállat vontam. – Sok volt a dolgom.
Fisher rám pillantott.
–  Jó duma, de nem veszem be. Reménykedtél, hogy Csini
herceg felhív, és azt akartad, hogy szabad legyen a naptárad.
– Nem vártam, hogy Hudson felhívjon.
– A héten többször is megnézted a telefonodat, hogy kaptál-e
olyan üzenetet, amit nem vettél észre?
–  Nem – mondtam ki túlságosan gyorsan és túlságosan is
védekezőn.
Természetesen megnéztem, mi több, naponta többször is. De
tudtam, milyen Fisher. Fáradhatatlan. Ettől olyan jó ügyvéd. Ha
megtalált egyetlen, apró kis elvarratlan szálat, elkezdte
felfejteni, és addig dolgozott rajta, amíg az egész pulóver a
kezében nem maradt. Úgyhogy nem akartam ezüsttálcán
átnyújtani neki azt az elvarratlan szálat.
Fisher engem bámult.
– Szerintem te kamuzol.
Égnek emeltem a tekintetem.
– Figyelj, szabad egyszerre több emberrel is randizni…
Szerencsére beszélgetésünket félbeszakította a megcsörrenő
vonalas telefon – a céges telefonom.
–  Vajon ki hívja fel a Signature Scentet szombaton? Lehet,
hogy valami szingapúri vevő. Ott még péntek van, nem?
Fisher felkacagott.
– Már nem. Ott már vasárnap van.
– Ó.
A telefont a nappaliban találtam meg, egy rakás illatminta
tetején. A vállgödrömbe helyeztem a készüléket, ahogy
felemeltem az illatmintás dobozt is.
– Halló?
– Halló, Stella Bardot?
Visszamentem a konyhába, kinyitottam a dobozt, és
kiemeltem az egyik benne levő kis üveget.
– Igen. Ki beszél?
– A nevem Olivia Royce.
Az üveg kiesett a kezemből, hangos csattanással ért földet a
konyhakövön, de szerencsére nem tört össze. Igyekeztem
rendesen megfogni a telefont.
– Tessék? Olivia Royce?
– Igen. Remélem, nem bánod, hogy felhívtalak. Nem találtam
meg a honlapodat, de amikor meggugliztam a cégedet, ezt a
számot dobta fel a net, úgyhogy vettem egy mély lélegzetet, és
felhívtam.
– Ööö… Nem, dehogy bánom. Természetesen nem.
–  Megkaptam a levelet és az ajándékot. Amikor
megemlítettem a bátyámnak, hogy mit küldtél nekem,
elmesélte, hogy parfümcéget alapítottál, ami személyre szabott
parfümöket gyárt. Szívesen rendelnék pár parfümöt az esküvőn
részt vett barátnőimnek, de nem találtalak meg a neten.
– Ööö… még nem működik a céges honlap.
– A csudába! Akkor esetleg rendelhetek egyenesen tőled?
– Hogyne, persze!
– Jaj, de jó, szuper! Már régóta gondolkoztam, mit is adhatnék
a lányoknak; valami személyeset és különlegeset szerettem
volna. Ez tökéletes! Amúgy imádom a saját parfümömet!
Nagyon köszönöm, hogy megalkottad!
Képtelen voltam napirendre térni ezen a beszélgetésen. Olivia
azért hívott fel, hogy rendeljen tőlem, nem pedig azért, hogy
leteremtsen, mert hívatlanul megjelentem az esküvőjén? Lehet,
hogy nem tudta, hogy mindkettő mögött én állok? Nem hinném,
mivel ugyanabban a csomagban küldtem neki a bocsánatkérő
levelet és az ajándékát, és nyilván beszélt rólam Hudsonnal is.
–  Én köszönöm! Ööö, küldök pár mintát, és előreveszem a
rendeléseket, ha elmondod, milyenek a hölgyek.
–  Ó, nem. Szeretném meglepni őket! Sokat tudok róluk.
Esetleg elmesélhetném, hogy ki milyen parfümöt visel
egyébként, és egy kicsit a jellemükről is, és akkor kitalálhatnál
valamit.
Nem tudtam, hogy ez ugyanolyan hatékony-e, mint ahogy
általában dolgozni szoktam, de semmiképpen nem
mondhattam nemet Oliviának.
– Persze, nagyon jól hangzik!
– Mit szólsz a hétfő fél egyhez?
A homlokomat ráncoltam.
– Ööö… Jó a fél egy.
– Rendben. A Café Luce az Ötvenharmadik utcában megfelel?
Nincs túl messze? Itt laksz a City városrészben?
Kigúvadt a szemem. Személyesen akar találkozni velem? Azt
hittem, egy e-mail vagy telefonhívás erejéig szorít helyet nekem
a naptárjában.
– Igen. A Cityben lakom. És a Café Luce remekül hangzik.
–  Tökéletes! Akkor megbeszéltük. Köszönöm, Stella! Alig
várom, hogy találkozzunk!
Tíz másodperccel később a vonalban csend lett; továbbra is
bámultam a telefont. Fisher az egész beszélgetés során olvasott
az arcomról.
– Ki volt az? – kérdezte Fisher.
– Olivia Royce.
– És az ki?
–  A menyasszony, akinek az esküvőjén hívatlanul
megjelentünk.

•••

Másnap húsz perccel korábban érkeztem a kávézóba. Ben

szeretett volna értem jönni, de jobban szeretek idegenekkel
nyilvános helyeken találkozni, hogy én dönthessem el, mikor
távozom. Vettem egy koffeinmentes tejeskávét, és helyet
foglaltam a pulthoz közeli kanapén. A kedvenc helyi
kávézómban mindig voltak újságok és magazinok, hogy a
vendégek a túlárazott kávé mellett olvashassanak is, úgyhogy
felemeltem a The New York Timest, és elkezdtem átlapozni a
Vasárnapi Stílus rovatot. Hirtelen megpillantottam egy
fényképet, és megdermedtem. Pislogva próbáltam
megbizonyosodni, hogy nem csupán képzelődöm, de aztán
közelebb emeltem az újságot, hogy elolvashassam a
közleményt.

Olivia Paisley Rothschild és Mason Brighton Royce július

13-án örök hűséget fogadott egymásnak a manhattani
New York-i Közkönyvtárban. A szertartást Arthur Finch
episzkopális tiszteletes vezette.
A 28 éves Mrs. Royce, akit a vőlegény Livinek szólít,
elnökhelyettes és marketingvezető. A pennsylvaniai
egyetemen végzett, majd a Columbián szerzett MBA-
képesítést.
Mrs. Royce néhai szülei, Charlotte Bianchi Rothschild
és Cooper E. Rothschild szintén New York-iak. Az
esküvőn a házigazda szerepét a menyasszony bátyja,
Hudson Rothschild töltötte be.
A szintén 28 éves Mr. Royce saját számítástechnikai
vállalatot alapított, szakterülete a biztonságtechnika és a
megfelelőség. A bostoni egyetemen végzett, és
információtechnológiából szerzett MS-diplomát a New
York-i egyetemen.
El sem akartam hinni, hogy belefutottam az esküvői
közleménybe. Mekkora esély volt rá? Évek óta nem olvasom a
New York Times vasárnapi kiadását, úgyhogy pokoli véletlennek
tűnt az egész. Fisher mindig azt mondogatta, hogy ha az ember
pozitív dolgokat képzel el, akkor pozitív dolgok fognak történni
vele. Lehet, hogy ez a magyarázat. Az utóbbi másfél hétben elég
sokat képzelegtem egy bizonyos férfiról, aki elkérte a
számomat, de nem hívott fel.
A hét elején kapcsolgattam a tévét, és ráakadtam a Dancing
with the Starsra. Bár sose néztem, valamilyen oknál fogva ott
ragadtam. Amikor a párok lassúztak, eszembe jutott, milyen
érzés volt Hudson karjaiban lenni a húga esküvőjén.
Felidéztem, milyen jó ritmusérzéke volt, amiről eszembe
jutottak bizonyos dolgok, amiben szintén jó, ha az embernek
van ritmusérzéke. Aztán péntek este, amikor Fisher átjött
munka után, hozott egy üveg Hendricks gint; erről persze
eszembe jutott, hogy libabőrös lettem, amikor Hudson
belesuttogta a fülembe, hogy Fiatal még az este, Evelyn.
Táncoljon velem!
Amikor behúzott farokkal kullogtam el az irodájába a
telefonomért, nem hittem volna, hogy Hudson randira hív. De
persze utána hagytam, hogy szabadon szárnyaljon a
képzeletem; még a második randimat is elhalasztottam Bennel.
Azonban miután több mint egy hetet vártam arra, hogy
megcsörrenjen a telefonom, végül rádöbbentem, hogy
ostobaság elszalasztani egy tökéletesen kedves fiút – aki
többször is felhívott – csak azért, mert egy másik pasi esetleg
felhívhat.
 Ben pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett. Még
egyszer utoljára rápillantottam az esküvői fotóra, majd
becsuktam a lapot. Eltökéltem, hogy nem rontom el a randimat
azzal, hogy hagyom, hogy egy másik férfi bekússzon a
gondolataimba.
– Szia! – Ben üdvözlésképpen szájon csókolt.
Ez volt a második csókunk, mert az első csók az utolsó
randink végén csattant el, de elég jó volt. Nem volt bizsergető,
és libabőrös sem lettem, de egy kávézó kellős közepén voltunk,
úgyhogy nem is tudom, mire számítottam. Amikor Ben
elhúzódott, egy doboz Godiva csokit adott át nekem; észre sem
vettem, hogy a kezében volt.
–  Virágot szerettem volna hozni, de aztán eszembe jutott,
hogy egész este azt cipelnéd. Ezt talán beteheted a táskádba.
Elmosolyodtam.
– Ez nagyon kedves tőled. Nagyon köszönöm!
–  Egy sztékétteremben foglaltam asztalt. Utána, ha van
kedved, a közelben van egy bár, ahol stand-up est van.
– Szuperül hangzik!
– Indulhatunk?
– Igen.
Felemeltem az üres kávéspoharamat, és kifelé menet a
szemetesbe hajítottam. Amikor az ajtókilincs után nyúltam, Ben
megelőzött.
– Tessék, parancsolj!
– Köszönöm.
Odakint jobbra, majd balra tekintettem.
– Merrefelé megyünk?
 – Az étterem pár háztömbre van innen. A Hudsonon.
– A Hudson Streeten?
–  Igen. Nincs túl messze ahhoz, hogy magas sarkúban
gyalogolj? Hívhatok egy taxit.
– Nem, dehogy, semmi gond.
Most komolyan… a Hudson Streeten?
Elindultunk.
– Még sosem jártam abban az étteremben – mondta Ben. – De
hihetetlenek az értékelései, úgyhogy remélem, tényleg jó!
– Mi a neve?
– Hudson’s.
Nagy nehezen sikerült csak elfojtanom a nevetésemet.
Hudson’s nevű étterem a Hudson Streeten? Ennyit arról, hogy ne
kússzon be valaki a gondolataimba…
 5

Stella

Hétfőn pár perc késéssel érkeztem az étterembe, annak

ellenére, hogy nagyon korán indultam el a lakásomból. A vonat,
amire felszálltam, úgy döntött, expresszvonattá avanzsál, és
nem állt meg ott, ahol le kellett volna szállnom.
Amikor beléptem, Olivia már ott ült. Olyan másnak látszott
így, utcai ruhában, hogy alig ismertem meg. De úgy integetett és
mosolygott, mintha régi barátok lennénk.
Valamiért azt képzeltem, hogy nem is parfümöt akar rendelni
tőlem, hanem azért akar személyesen találkozni, hogy alapos
fejmosásban részesítsen – vagy ami még rosszabb: hogy
letartóztassanak. Kedves mosolya azonban nagymértékben
enyhítette rettegésemet.
–  Szia! – Egy üres székre tettem a dobozt, amit cipeltem, és
kihúztam az Oliviával szemben levőt. – Bocsánat a késésért! A
vonatom nem állt meg ott, ahol kellett volna.
–  Semmi gond. – Olivia kinyúlt, és felém fordította a
kenyereskosarat, megmutatva, hogy üres. – Mint látod,
elfoglaltam magam. Fél éve nem ettem szénhidrátot az esküvőm
miatt, úgyhogy az utóbbi hetekben be kell hoznom a
lemaradást. – Letette a kosarat, és felém nyújtotta a kezét. – A
nevem egyébként Olivia Rothschild. A fenébe is, dehogy! Most
már Olivia Royce. Egyszerűen képtelen vagyok megszokni.
Elmosolyodtam, bár kész idegroncs voltam.
–  Stella Bardot. – Úgy gondoltam, egyszerűbb tisztázni a
dolgokat az elején, így mély lélegzetet vettem. – Nézd, Olivia,
nagyon sajnálom, amit tettem. Általában nem szoktam
meghívás nélkül elmenni egy esküvőre.
Olivia félrehajtott fejjel nézett rám.
– Nem? Ez nagy kár. Azt hittem, jól kijövünk majd egymással.
Én egyszer hívatlanul elmentem egy szalagavatóra.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
– Tényleg?
Olivia felnevetett.
– Igen. És az egyik végzős lány pasijával smároltam, úgyhogy
másnap reggel feldagadt szájjal mentem haza.
Eddig a görcsbe rándult vállam most ellazult.
–  Ó, istenem! El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy
nem haragszol rám!
Olivia legyintett.
–  Dehogy! Ne is gondolj többet az egészre! Nagyon tetszett a
történet, amit elmeséltél. Valaki tényleg összepisilte magát, hogy
megvédjen téged?
Szomorúan elmosolyodtam. Az igazság emléke most
keserédes volt, tekintve, hogy a húgom és én már nem voltunk
beszélőviszonyban.
–  Igazából én voltam, még az óvodában. A húgom egy évvel
fiatalabb nálam, és apró baleset érte a karácsonyi műsor
próbáján. Egy fiú mutogatni kezdett a pisis nadrágjára, és
csúfolni kezdte. Nem hagyhattam, hogy ott álljon szegény
egyedül.
– Ez nagyon szép volt tőled! Nekem bátyám van, aki mindig is
túlságosan féltett mindentől. De nem tudom, képes lenne-e
bepisilni csak azért, hogy megóvjon a megszégyenítéstől. –
Olivia belekortyolt az italába. – Most, hogy jobban
belegondolok, valószínűleg megtenné. De soha nem ismerné be,
hogy azért tette, hogy megvédjen. Azt mondaná, hogy ő pisilt
be, én pedig csak leutánoztam.
Mindketten felnevettünk.
–  Hudson elmesélte, hogy kerültél oda az esküvőre. Nem
lepődtem meg, amikor elmondta, mit tett veled Evelyn – hogy az
éjszaka közepén lelépett, és rád hagyta a kifizetetlen lakbérét!
Mindig is megbízhatatlan volt. Az egyetem első évében együtt
töltöttük a tavaszi szünetet. Ő megismerkedett egy pasival, aki
tíz évvel volt idősebb nálunk, és csak franciául beszélt. Amikor
a vakációnk második napján felébredtem, egy levelet találtam a
párnámon, amiben Evelyn közölte, hogy elutazott
Franciaországba, hogy megismerkedjen a pasi családjával, mert
őrülten szerelmes belé. Teljesen egyedül maradtam Cancúnban.
Az a ribanc elvitte a kedvenc szandálomat is!
–  Ó, istenem! Az én kedvenc szandálomat is elvitte, amikor
lelépett!
Megint nevettünk, és Olivia folytatta.
–  Valamit Lexitől, a bátyám volt feleségétől is ellopott.
Összevesztek valamin, és többé nem álltak szóba egymással.
Aztán rábeszéltem a keménykezű bátyámat, hogy adjon állást
Evelynnek, és néhány hónap után egyszerűen nem ment be
többé a munkahelyére. Hudson életem végéig ezzel fog
piszkálni! Képes egy örökkévalóságig haragot tartani!
– Hudson nem tűnik olyan megbocsátónak, mint te.
–  Ez enyhe kifejezés. Hihetetlen, hogy mennyire túlféltő.
Tizenhat éves koromban, amikor először volt barátom, Hudson
leült a verandalépcsőre, és megvárta, amíg este hazaérek.
Természetesen emiatt a barátom mindig illemtudó puszival
búcsúzott el tőlem, nem pedig rendes csókkal. Nagyon sajnálom
Charlie-t. Valószínűleg negyvenéves koráig nem engedi majd
randizni!
– Charlie-t?
– Hudson lányát.
Bólintottam. Nem tudom, miért, de eszembe sem jutott, hogy
Hudsonnak gyereke lehet. Bár persze nem sokat tudtam róla,
eltekintve attól, hogy jóképű, isteni illata van, remekül táncol,
és tíz napja nem hívott fel, annak ellenére, hogy megadtam neki
a számomat.
– Hány éves a lánya?
–  Hat, de úgy viselkedik, mintha tizenhat lenne. – Olivia
felnevetett. – Hudsonnak annyi lesz!
A pincér odajött felvenni a rendelésünket, én pedig még rá
sem pillantottam az étlapra. Olivia csirkés, balzsamecetes
körtesalátát rendelt; ez jól hangzott, úgyhogy én is azt kértem.
–  Szóval… – Olivia megszaglászta a csuklóját. – Meséld el,
hogy sikerült megalkotni a legjobb illatot, amit valaha éreztem!
Teljesen a rabja vagyok!
Elmosolyodtam.
 – Köszönöm. Az esküvőd sok mindent elárult rólad. A főasztal
közepén gardéniacsokor állt, úgyhogy az volt a kiindulópontom.
Az asztalomnál ülő egyik hölgy elmesélte, hogy Bora Borára
mentek nászútra, ezért úgy gondoltam, hogy biztosan szereted a
tengerpartot, ezért ment bele még egy kis calone is, ami felidézi
a tengerparti szellő illatát. A ruhád pedig hagyományos volt, de
világospiros selyemövet viseltél, úgyhogy úgy gondoltam, van
benned némi merészség is.
– Ez csodálatos! Még az üveg is tökéletes volt!
– Beleszerettem abba a formába, de nem abban fogjuk árulni.
Olasz import, és a kezdő költségvetésembe egész egyszerűen
nem fért bele.
– Nagy kár, pedig annyira szép!
– Remélem, hogy idővel meg tudom vásárolni.
A következő egy órán át arról meséltem, hogyan is működik a
Signature Scent. Kimerítő értekezést tartottam Oliviának – ő
megszagolta mind a húsz mintát, értékelte őket, és feltettem
neki azokat a kérdéseket, amik a honlapon is szerepelnek majd
a vásárlási folyamat részeként. Olivia rengeteg kérdést tett fel,
nagyon érdekelte a dolog üzleti része. A lánycsapat minden
tagjáról jegyzeteket készítettem, ő pedig mindegyikük számára
kiválasztotta az üvegeket.
–  És mikor startol hivatalosan a Signature Scent? – kérdezte
végül.
Összevontam a szemöldököm.
– Még nem tudom.
– Az hogy lehet? Nekem úgy tűnik, minden startra készen áll!
–  Igen, ami a tervezést illeti, így igaz, de anyagi problémáim
lettek. Hosszú történet, de volt egy társam, egy srác, akit
kénytelen voltam kivásárolni. A közös pénzünk jó részét arra
használtam fel, hogy feltöltsem a raktárkészletet, úgyhogy az,
hogy kivásároltam, elvitte az utolsó fityingemet is. Bár nem baj,
hogy így alakult, mert az üzleti hitelkeretem még mindig elég
ahhoz, hogy elindíthassam a vállalkozást. Egy évvel korábban
adtam be a kérelmet, arra az esetre, ha netán kifogyok a
pénzből. De amikor először bementem felvenni, szóltak a
banktól, hogy évente beszámolót kell tartanom, hogy a hitel
fennmaradjon; erről nem is tudtam. Épp akkor hagytam ott az
állásomat az Estée Laudernél, és amikor leírtam, hogy változás
történt a munkaviszonyomban, megszüntették a hitelkeretemet.
Ha pár nappal előbb teszem meg, ezt nem kellett volna
beleírnom, és nem lett volna semmi gond.
– Ó, ez nagyon gáz!
Bólintottam.
–  Igen, az. És egyetlen bank sem akar kölcsönadni egy
munkanélkülinek. Az SBA-hoz, a kisvállalkozásokat támogató
szervezethez adtam be a kérelmemet. Nagyjából ők jelentik
számomra az utolsó reményt.
A pincér meghozta a számlát. Utánanyúltam, bár mostanában
nem szívesen szórtam a pénzt, de ez volt a legkevesebb, amit
megtehettem ezért a kedves lányért, akinek az esküvőjén
hívatlanul jelentem meg.
De Olivia megelőzött.
– Ezt az ebédet én állom! Én hívtalak meg!
–  Ezt nem hagyhatom! Már így is tartozom neked egy
vacsorával!
 Olivia legyintett, és elővette a pénztárcáját a táskájából. A
hitelkártyáját betette a számlát tartalmazó bőrtárcába, majd
becsukta.
– Szó sincs róla! Ragaszkodom ahhoz, hogy én fizessek!
Mielőtt tovább vitatkozhattam volna, Olivia feltartotta a
kezét, a pincér pedig odasietett és elvitte a számlát.
Felsóhajtottam; igazi lúzernek éreztem magam.
– Köszönöm, nagyra értékelem.
– Szívesen.
Együtt léptünk ki az étteremből. Én a külvárosba tartottam,
hogy elintézzek néhány apróságot, Olivia pedig visszament
dolgozni a belvárosba, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól. Olivia
úgy ölelt át, mintha olyan régi jó barátok lennénk, ahogy azt az
esküvőn említettem.
– Jövő hétre elkészülök az illatokkal – ígértem. – Elküldhetem
őket neked is, vagy a hölgyeknek egyenként.
Olivia elmosolyodott.
– Hívj fel, ha elkészültél, majd kitaláljuk!
– Rendben, hívlak majd!

•••

Egy héttel később nyakig úsztam a kartondobozokban.

–  Ez volt az utolsó – jelentette ki Fisher, és feltette az utolsó
kartondobozt a már így is másfél méter magas doboztorony
tetejére. Felhúzta a pólóját, és az aljával megtörölte a homlokát.
– Remélem, hamarosan töltött manicottit főzöl nekem ezért a
sok emelgetésért cserébe!
 –  Hidd el, főzök! Nem is gondoltam végig, mennyi cuccot
halmoztam fel a raktárban. Hihetetlen, hogy kétszáz doboz állt
ott!
Hogy tovább csökkentsem a költségeimet, megkértem Fishert,
hogy segítsen minden cuccot áthozni a borsos áron bérelt
raktárból a lakásomba. Mivel már nem volt lakótársam, volt
elég helyem.
Fisher benyúlt hátul a nadrágja korcába.
– Majdnem elfelejtettem. Az utolsó körben felhoztam a postát.
Jött neked egy csomag, de mindjárt szétesik. Szerintem a postás
tépte szét, amikor megpróbálta belegyömöszölni a
levelesládádba.
Minden nyirkos volt Fisher izzadságától. Elfintorodtam.
– Fúúj! Csak tedd le, kérlek!
Fisher a csomagot a konyhaasztalra hajította, és a borítékok
legyezőszerűen szétterültek. Megakadt a szemem az egyik
boríték sarkán levő logón. SBA. Felemeltem, és megszemléltem.
– Ó, istenem, ez egy kicsi boríték! Ez rossz jel!
– Kitől jött?
–  Az SBA-tól, a kisvállalkozásokat támogató szervezettől. Azt
ígérték, két vagy három héten belül eldöntik, kapok-e kölcsönt
tőlük. Alig két hét telt el!
–  Ez remek! Valószínűleg imádták az ötletedet, ezért alig
várták, hogy rábólinthassanak!
Megráztam a fejem.
–  Ha beadsz egy kérelmet, és egy vékony borítékot kapsz
vissza, az sose jó jel. Olyan, mintha jelentkeznél egy egyetemre,
és egy sima válaszborítékot kapnál vissza a nagy barna boríték
helyett, amiben az összes, egyetemről szóló ismertető benne
van. Ha megkaptam volna a kölcsönt, ez a boríték vastag lenne!
Fisher égnek emelte a tekintetét.
–  Manapság szinte mindent online intézünk. Ne legyél már
ilyen negatív, nyisd ki azt a nyamvadt borítékot! Lefogadom,
hogy egy felhasználónév és egy jelszó van benne, amivel be
tudsz jelentkezni oda, ahova be kell.
Kifújtam a levegőt.
–  Rossz előérzetem van, Fisher. Mihez kezdek, ha
visszadobták? Már így is három banknál jelentkeztem! Senki
nem ad kölcsönt egy munkanélkülinek! Tiszta hülye vagyok,
hogy otthagytam az állásomat, és azt hittem, elindíthatom ezt a
vállalkozást! Az Estée Laudernél már felvettek valakit a
helyemre, és a legtöbb normális parfümőri állás manapság a
tengerentúlon van. Mi a fenét csináljak? Hogy fogom kifizetni a
lakbéremet?
Fisher a vállamra tette a kezét.
–  Vegyél mély lélegzetet! Még azt sem tudod, mi van a
borítékban! Lehet, hogy egy hivatalos levél, amiben
megköszönik a jelentkezésedet, vagy közlik, hogy a feldolgozás
még folyamatban van.
Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy kinyissam, úgyhogy
Fisher felé nyújtottam.
– Nyisd ki te! Én képtelen vagyok rá!
Fisher megrázta a fejét, de feltépte a borítékot. Visszafojtott
lélegzettel figyeltem, ahogy átfutotta az első néhány sort.
Összeszorított ajka mindent elárult.
Lehunytam a szememet.
 – Ó, istenem…
–  Sajnálom, Stella! Azt írják, még nem töltöttél elég időt a
szakmában, és nem elég erős a készpénzáramlásod. De hogy a
fenébe rendelkeznél bármelyikkel is, ha csak most indítod el a
vállalkozásodat?
Felsóhajtottam.
– Tudom. Igazából a többi banknál is ezt mondták.
–  Nem lehetne egész piciben elkezdeni, szerezni egy kis
tapasztalatot, és újra beadni a jelentkezésedet?
Bár ilyen egyszerű lett volna!
–  Nincs elég szállítódobozom, és elég mintám sem a
megrendelések elindításához.
Fisher végigszántott a haján.
– A francba! Nekem kábé kilencezer dollárom van a bankban,
amit nehéz időkre tartogattam. A tiéd. Még csak vissza sem kell
fizetned.
–  Imádlak azért, hogy felajánlottad, Fisher, komolyan! De
nem fogadhatom el a pénzedet!
–  Ne légy nevetséges! Te a családom vagy, és a családtagok
elfogadják egymás segítségét!
Nem akartam megsérteni a barátomat, de kilencezer dollár
közel sem volt elegendő ahhoz, hogy elindítsam a
vállalkozásomat.
– Majd kitalálok valamit, de nagyon köszönöm ezt a nagylelkű
ajánlatot! Nagyon meghat, hogy egyáltalán eszedbe jut ilyesmi!
– Tudod, mire van most szükségünk?
– Mire?
–  Dom Perignonra. Hozok egy üveggel abból a drága
pezsgőből, ami az esküvőről maradt!
–  Szerinted van mit ünnepelnünk? Azt ünnepeljük, hogy
elutasították a hitelkérelmemet, vagy azt, hogy a lakásomból
raktár lett?
Fisher megcsókolta a homlokomat.
–  Azt ünnepeljük, hogy minden rendbe fog jönni! Ne feledd:
ha pozitívan gondolkodsz, pozitív dolgok fognak történni veled!
Mindjárt jövök.
Amíg átszaladt a szomszédos lakásba, én körülnéztem. A
nappalim katasztrófa sújtotta övezetté változott, nagyjából úgy,
ahogy az életem is. Egy évvel ezelőtt gyűrűs menyasszony
voltam, hat számjegyű összeget kerestem a szuper
munkahelyemen, annyi félretett pénzem volt huszonhét évesen,
amennyit a legtöbb ember negyvenéves korára sem tud
félretenni, és egy izgalmas, új vállalkozásról álmodoztam. Most
a vőlegényem valaki más jegyese, csóró munkanélküli vagyok,
és az izgalmas, új vállalkozás Damoklész kardjaként függött a
fejem felett.
Egy percig bámultam a dohányzóasztalon heverő levelet,
majd összegyűrtem, és a szemetesláda felé hajítottam.
Természetesen nem találtam bele. Kábultan néztem át a
postámat, ami nagyrészt szórólapokból állt, és úgy döntöttem,
kinyitom a szétesőfélben levő csomagot. Úgy gondoltam, újabb
termékminta, amit még azelőtt rendeltem, hogy a bankom
bemondta az unalmast, és amit sosem fogok tudni megvenni.
De amikor kinyitottam a dobozt, nem parfümalapanyagok
mintái voltak benne, hanem egy napló. El is felejtettem, hogy
amikor három hónapja megnyertem az árverést, megrendeltem
az eBayről. Ez a csomag a tengerentúlról érkezett,
Olaszországból, és egy örökkévalóságig tartott, mire ideért.
Általában, ha vettem egy új naplót, alig vártam, hogy
elolvashassam az első oldalt. De ez a napló most arra a röpke
247 dollárra emlékeztetett, amit elpazaroltam. Letettem a
nappaliban a dohányzóasztalra, és úgy döntöttem, megfürdök,
mielőtt Fisher visszaér a pezsgővel.
Amikor tíz perccel később kiléptem a fürdőszobából, a
barátom a kanapén hevert, pezsgőt iszogatott, és az új naplómat
lapozgatta.
– Ööö… ugye tudod, hogy ez a nő nem angolul írt? – nyújtott
felém Fisher egy pohár pezsgőt.
Elvettem a poharat, és leültem a szemben levő fotelbe.
– Olaszul van. És egy férfi írta. Ami azt jelenti, hogy túl sokat
fizettem érte, és még le is kell fordíttatni.
A férfiak naplói mindig külön szenzációt jelentettek az
aukciós oldalakon, mert olyan ritkák. Mikor legutóbb vettem
egy francia naplót, az háromszáz dolláromba került, plusz
százötven dolcsit fizettem a fordítónak.
Belekortyoltam a pezsgőbe.
–  Egy ideig csak porfogó lesz. A jövő hónapban inkább
táplálkozni szeretnék, nem pedig kifizetni egy fordítót.
Fisher megrázta a fejét, majd a viharvert, régi naplót a
dohányzóasztalra dobta.
–  Azt hittem, azóta nem olvasol ilyeneket, mióta tavaly
annyira belemerültél.
Felsóhajtottam.
– Kissé túlzásba estem.
 – Furcsa madár vagy te, Stella Bardot, ugye tudod?
– Mondja ezt az a pasi, aki a banánról leszedett matricákat a
ruhásszekrénye belső ajtaján gyűjti!
A mobilom megszólalt a zsebemben, úgyhogy elővettem, és
elolvastam a nevet a kijelzőn.
– Emlegetett szamár! Az a csaj, akinek elloptuk a pezsgőjét.
– Mondd neki, hogy küldjön még belőle!
Felnevettem, és fogadtam a hívást.
– Halló?
– Szia, Stella, itt Olivia.
–  Szia, Olivia, köszönöm, hogy visszahívtál. Csak jelezni
szeretném, hogy elkészültem a parfümökkel a lányoknak.
–  Már annyira várom, hogy láthassam őket! Vagy
megszagolhassam! Vagy láthassam és megszagolhassam őket!
Mindegy…
Elmosolyodtam.
– Remélem, tetszeni fog a barátnőidnek!
– Meséltem egy pár embernek arról, hogy mi a foglalkozásod,
és mindegyikük szeretne magának saját parfümöt! Tudod már,
mikor indul a honlapod?
Összevontam a szemöldökömet.
– Sajnos a közeljövőben biztos, hogy nem.
– Jaj, ne, mi történt?
–  Az SBA elutasította a kölcsönkérelmemet. Ma jött meg a
levelük.
– Micsoda idióták! Nagyon sajnálom.
– Köszönöm.
– Most mihez kezdesz?
 – Nem tudom.
–  Mit szólnál ahhoz, ha társulnál valakivel? Akinek van
készpénze, és cserébe részesedést kér az üzletből.
Ez tulajdonképpen már korábban is eszembe jutott, de
egyetlen ismerősömnek sem volt túl sok pénze.
–  Talán. Majd végiggondolom. Ma este elmegyek egy kicsit
búfelejteni. Holnap pedig kitalálok egy vadonatúj tervet!
– Ez az, ez a jó hozzáállás!
– Köszönöm. Mit szeretnél, hová szállítsam a parfümöket?
–  Ha ráérsz, holnap találkozhatnánk. A barátnőm, aki a
tanúm volt, két nap múlva Londonba utazik néhány hónapra.
Holnap este együtt vacsorázom vele. Nagyon szeretném akkor
odaadni neki, ha nem okoz túl nagy gondot az, hogy holnap add
át.
– Nem, egyáltalán nem gond.
–  Rendben! Reggel megbeszélésem van. Nem gond, ha a
megbeszélés végén megírom, hogy mikor találkozzunk?
Odajövök, ahol épp vagy.
– Persze, semmi gond! Akkor beszélünk!
Miután letettem, Fisher így szólt:
– Csak te vagy képes összebarátkozni azzal a nővel, akinek az
esküvőjén hívatlanul jelentünk meg!
Vállat vontam.
– Olivia igazából nagyon jó fej. Bocsánatkérésként ajándékba
fogom adni az összes parfümöt, amit rendelt, nem fogom
kifizettetni vele. Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit tehetek!
– Hátha van még pár bulija, ahová hívatlanul beronthatunk! –
Fisher felemelte az üveg pezsgőt, majd újratöltötte a poharát. –
Ezután nem ihatunk újra olcsó, pancsolt vackokat! – Kiitta a fél
pohárral, majd drámaian felsóhajtott. – Egyébként, gondolom,
azóta sem hallottál Csini herceg felől, ugye? Máskülönben
biztos elmesélted volna.
Összevontam a szemöldököm.
–  Nem. Amikor Oliviával ebédeltem, nem említette, hogy tud
róla, hogy Hudson randira hívott. Úgyhogy én sem említettem,
bár Olivia mondott valami olyasmit, hogy Hudson elég
haragtartó típus.
– Az ő baja!
Nem mondtam ki, de úgy éreztem, az én bajom is. Volt valami
Hudsonban, ami nagyon megfogott, és izgatottan vártam a
randinkat. Mi több, nem is tudom, mikor vártam ennyire
telefonhívást férfitól. Éppen ezért sokkal fájóbban érintett,
amikor nem jelentkezett. De hát, ez van… Ben nagyon… kedves.
A következő két órában Fisherrel megittuk az üveg pezsgőt, és
a fenekére néztünk még egy üvegnek, amit a hűtőmben
találtam. Legalább egyvalami jól sikerült ezen a héten – a
terveim szerint sikerült berúgnom. Amikor nagyot ásítottam,
Fisher elértette a célzást.
–  Jól van, eltűnök. Nem kell kamuból ásítanod, csak hogy
megszabadulj tőlem!
– Nem kamuból ásítottam.
– Persze, naná!
Fisher felállt, és kivitte a poharainkat és a két üres üveget a
konyhába. Amikor visszajött, épp azon tanakodtam, hogy
elaludjak-e a kényelmes karosszékben, ahol üldögéltem.
Fisher lehajolt, és homlokon csókolt.
 – Szeretlek! Holnap minden sokkal jobb lesz!
Tekintve, hogy holnap valószínűleg fejfájással ébredek, ebben
kételkedtem. De nem akartam vészmadár lenni.
– Még egyszer kösz mindent, Fisher. Én is szeretlek!
Fisher felemelte a dohányzóasztalon ott heverő naplót.
–  Ezt magammal viszem, és jövő hónapban, a szülinapodra
lefordíttatom!
–  Öö, már nem sokáig leszek huszonnyolc éves. A te
szülinapod lesz a jövő hónapban. Azt csinálod, amit tavaly is?
–  Igen – minden ajándék neked megy, mert te vagy az én
legjobb ajándékom! Emellett, ha boldoggá tehetlek, az engem is
boldoggá tesz, Stella Bardot. Csak ne hagyd, hogy ez a napló
átvegye az irányítást az életed fölött!
 6

Stella

Tizenöt évvel ezelőtt

Felkaptam a barna bőrkötésű könyvecskét, és az orromhoz

emeltem, hogy megszagolhassam. Istenem, mennyire imádom
ezt az illatot! Spencer Knox jutott róla eszembe. Spencer
mindenhová magával cipelt egy focilabdát, és beszélgetés
közben folyamatosan dobálta. Valahányszor a marhabőr a
tenyerébe csattant, megéreztem a bőr illatát, és elmosolyodtam.
A garázsvásárt rendező hölgy idősebb volt, és narancssárga
hasitasit viselt. Göndör, ősz haja égnek állt, amitől úgy festett,
mintha belenyúlt volna a kettőhúszba, nem pedig annak a
lámpának a dugójába, amit épp ráhelyezett az összecsukható
asztalra.
Odamentem hozzá.
– Elnézést, ez mennyibe kerül?
A hölgy lepillantott.
– Ötven cent. De tizenöt évvel ezelőtt tíz dollárt fizettem érte
valakinek a garázsvásárán. Ez történik, ha olyan vackot
vásárolsz, amire nincs is igazán szükséged. A végén
megszabadulsz tőle, ahogyan az előző tulajdonos is. Szoktál
naplót írni?
Eddig észre sem vettem a könyv borítóján ékeskedő,
dombornyomásos Napló szót, amire a hölgy rámutatott.
Megráztam a fejem.
– Még soha nem volt naplóm.
Egy kardigános, sovány, hátranyalt hajú, lófarkas nő jött fel a
kocsibejárón, kezében egy kávéfőző volt, dobozban.
– Öt dollárt adok érte.
Az idős nő az ajkát biggyesztette.
– Nem tud olvasni? A cetli szerint húsz dollár az ára.
– Én csak ötöt vagyok hajlandó adni érte.
–  Akkor vonszolja vissza a girhes seggét ahhoz az asztalhoz,
ahonnan elvette, és tegye szépen vissza!
A kardigános nő levegő után kapkodott.
– Micsoda modortalanság!
Az idősebb nő mormolt valamit arról, hogy a másik nő
menjen vissza oda, ahonnan jött, majd ismét felém fordította a
figyelmét.
– Na, megveszed a naplót, vagy sem? Muszáj odafigyelnem a
többi vevőre is. Egyesek úgy gondolják, egy garázsvásáron nem
elég alacsonyak az árak, úgyhogy szépen meglépnek egy-két
áruval.
Azon gondolkoztam, hogy huszonöt centet ajánlok érte, mivel
a hölgy ötvenről indított. Anyám mindig azt mondta, hogy
garázsvásáron kötelező alkudni. De ez a nő nem volt az az
alkuképes fajta. Emellett volt nálam ötven cent, a tulaj tíz
dollárt fizetett érte annak idején, és őszintén szólva, egy kicsit
tartottam is a nőtől. Úgyhogy előhalásztam a zsebemből két
negyeddollárost.
– Igen, megveszem.
Néhány nappal később vacsora után bementem a szobámba,
bezártam az ajtót, és csak azután vettem elő a naplót. Nem
akartam, hogy a húgom rám rontson, és megtudja, hogy leírom
azt, ami a fejemben kavarog. Biztosan megpróbálná elolvasni,
ha nem vagyok itthon – főleg akkor, ha tudná, hogy merrefelé
járnak mostanában a gondolataim.
Két nappal ezelőtt Spencer megkért, hogy legyek a barátnője.
Mivel ötödikes korom óta halálosan szerelmes voltam belé,
természetesen igent mondtam, annak ellenére, hogy a szüleim
azt mondták a húgomnak, hogy gimnáziumig tilos a randizás,
én pedig csak hetedikes voltam. Mielőtt Spencer a barátom lett,
soha nem voltam ideges fiútársaságban. De most pusztán attól
is kirázott a hideg, ha csak beszélgettünk. Tudtam az okát –
Spencer korábban Kelly Reeddel járt, és ők már csókolóztak is.
Én még soha nem csókolóztam, és attól tartottam, hogy ha eljön
az ideje, biztosan rosszul csinálok valamit. Úgy gondoltam, ez jó
lesz első bejegyzésnek a naplómba. Talán segít rajtam, ha
papírra vetem a félelmeimet.
Hasra feküdtem az ágyon, lóbálni kezdtem a lábamat, és a
ceruzám végét rágcsálva nekiláttam. Írjam azt, hogy Kedves
Naplóm, vagy az túlságosan stréber?
– Stella? – Megijesztett apám hangja, és az, hogy megrántotta
az ajtókilincset.
Felugrottam, a napló legurult az ágyról, és arccal lefelé ért
földet.
– Öö, ki az?
–  Az apád. Milyen más férfi kopogtatna be hozzád? És miért
van zárva ez az ajtó?
– Ööö… mert most veszem át a pizsamámat.
– Ó. Jól van. Csak jó éjszakát akartam kívánni.
– Jó éjt, apa!
– Jó éjt, nyuszómuszó!
Megvártam, amíg elhal léptei zaja, és csak akkor kaptam fel a
naplót a földről. Középen néhány oldal összegyűrődött, úgyhogy
kisimítottam. De amikor megfordítottam a könyvet, rájöttem,
hogy valaki már beleírt. Elég sokat. Zavartan elolvastam
néhány sort, majd visszalapoztam. Tágra nyílt szemmel
olvastam el az egyik lap felső sorait.
Kedves Naplóm!
Ó, szentséges ég!
Ismét visszalapoztam. Két-három oldal tele volt szavakkal, de
az eleje ugyanaz volt.
Kedves Naplóm!
Valaki hosszú oldalakat írt tele ebben a könyvecskében.
Hogyhogy nem vettem észre? Megesküdtem volna rá, hogy a
garázsvásáron kinyitottam. De ahogy az elejére lapoztam,
rájöttem, miért nem vettem észre a kék tintát. Az első öt vagy
hat oldal teljesen üres volt.
De kié volt ez a napló? A tulaj azt mondta, évekkel ezelőtt
vette egy garázsvásáron. Ezek szerint ő sem vette észre, hogy
már írtak bele?
Talán vissza kéne vinnem.
 Vagy adjam oda anyámnak, hogy megmondja, mit tenne a
helyemben?
Bár…
Beleolvashatnék egy kicsit, hogy megtudjam, kié lehetett.
Nem kell elolvasnom az egészet.
Csak egyetlenegy bejegyzést.
És kész.
Az első oldalakat átlapoztam, hogy biztosan az elején kezdjem
el, és megnéztem az első sor két egyszerű szavát.
Kedves Naplóm!
Csak egyetlen apró bejegyzés.
Semmi baj nem származhat belőle.
Sejtelmem sem volt róla, micsoda lavinát indítok el vele…
 7

Stella

– Halló?
– Szia, Stella, itt Olivia!
A másik fülemre tettem át a telefont, hogy betehessem a
fülbevalómat.
– Hogy vagy, Olivia?
–  Köszönöm jól, de a napom kissé zűrösebbre sikerült, mint
gondoltam. Nem lenne gond, ha az irodámba hoznád el a
parfümöket? Nem tudom, hol laksz, de ha nagy kerülő a
belváros, akkor küldök érted egy kocsit.
A lakásom az Upper East Side-on volt, úgyhogy meglehetősen
nehézkes volt bejutnom a belvárosba. De mivel az adósa voltam
Oliviának, nem akartam panaszkodni.
–  Semmi gond, amúgy is van néhány elintéznivalóm a
belvárosban.
– Ó, ez csodás, köszönöm! Két óra körül megfelel?
– Hogyne, tökéletes!
– Jól van, akkor várlak!
Úgy tűnt, Olivia mindjárt leteszi.
– Várj, meg kéne adnod a címet!
 – Ó, bocs, azt hittem, megvan.
Miért lenne meg az irodája címe? Talán azt hitte, hogy mielőtt
megjelentem az esküvőjén, hetekig követtem? Jézusom, pedig
már kezdtem egészen normálisan érezni magam a
társaságában.
– Nem, nincs meg.
– Broad Street 15-ös szám. Tizennegyedik emelet.
Becsuktam az ékszeresdobozomat. Broad Street? Hudson
irodája is ott van.
– Ugyanabban az épületben dolgozol, mint a bátyád?
–  Ó, azt hittem, tudod. Hudsonnal tulajdonképpen együtt
dolgozunk. A Rothschild Befektetési Vállalat az apánké volt.
Nem tudtam. Nem kellett volna, hogy számítson, de
hazudnék, ha azt mondanám, hogy a gondolat, miszerint
összefuthatok Hudsonnal, nem dobogtatta meg a szívemet.
Mivel egy percig hallgattam, Olivia félreértette a helyzetet.
–  Nagy gáz bejönni a városba, ugye? Hadd küldjek érted egy
kocsit!
– Nem, nem, dehogy, semmi gond! Kettőkor ott vagyok!
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. De köszönöm.
Miután letettem, belenéztem a fésülködőasztalom feletti
tükörbe. Nemrég léptem ki a zuhany alól, és nedves hajamat
lófarokba fogtam. Hirtelen elfogott a vágy, hogy leengedjem, és
szépen beszárítsam.

•••
– Szia! – Felálltam a recepción levő fotelből, és Olivia viharosan
magához ölelt. – Bocs, hogy megvárakoztattalak! Ma rémes
reggelem volt!
Bárcsak én lennék ilyen vidám, bárcsak az én tekintetem
ragyogna így egy rémes reggelen!
– Semmi baj, nem vártam sokáig.
Olivia a belső irodák felé intett.
–  Gyere be! Rögtön indulnod kell? Abban reménykedtem,
hogy válthatunk pár szót. Rendeltem salátát, hátha éhes vagy.
Még most sem tudtam felfogni az események alakulását – az a
nő, akinek hívatlanul megjelentem az esküvőjén, barátkozni
akar velem!
– Persze, örömmel. Köszönöm!
Követtem Oliviát: először balra fordultunk, aztán jobbra.
Mióta itt jártam a mobilomért, azóta tudtam, hogy a folyosó
végén levő iroda Hudsoné. Ahogy közelebb értünk, hirtelen
kiszáradt a szám. Az ajtó nyitva volt, így megpróbáltam
észrevétlenül belesni. Csalódottan láttam, hogy a helyiség üres,
de talán így volt a legjobb. Már így is túl sok időt pazaroltam
arra a férfira, aki fel sem hívott.
Olivia irodája a bátyjáétól egy sarokra helyezkedett el. A
helyiség hosszú volt és keskeny, de nem a Hudsonéhoz hasonló,
megszokott, padlótól a mennyezetig érő ablakos sarokiroda
volt, kilátással a városra. Félreértés ne essék, én ebben az
épületben még egy kis lyuk irodának is örülnék, de igazán
érdekesnek találtam, hogy Hudson irodája azt sugallta,
magasabban áll a céges ranglétrán, pedig Olivia azt mondta,
hogy együtt dolgoznak – vagyis nem Olivia dolgozik a
bátyjának.
– Én ma még nem reggeliztem. Nem baj, ha előbb eszünk, és
csak utána nézzük meg a parfümöket? Már alig várom, hogy a
kezembe kaparintsam őket, de cukorbeteg vagyok, és nem
szabad kihagynom egyetlen étkezést sem.
– Persze, dehogy baj!
Oliviával egymással szemben ültünk le. Kibontottam az
evőeszközöket tartalmazó asztalkendőt, és az ölembe terítettem.
– Ez nagyon jól néz ki!
–  Remélem, ízleni fog! Vegyes salátát rendeltem, benne
néhány olyan dologgal, ami a múltkori salátádban is benne volt,
amikor a minap együtt ebédeltünk. Csak hogy biztosra menjek.
Egek, milyen figyelmes!
Nekiláttunk a salátánknak.
–  Van valami biztató híred a Signature Scentről? – kérdezte
Olivia.
Kényszeredetten elmosolyodtam, próbáltam nem kimutatni,
milyen szörnyen érzem magam.
– Nem igazán. Még később indul a cég, mint reméltem, mivel
az SBA visszadobta a kölcsönt.
Olivia összevonta a szemöldökét.
– Nagyon sajnálom! Amikor múltkor ebédnél beszéltünk róla,
gondoltam, hogy lehet, hogy nem kapod meg, de nem akartam
mondani, nehogy elszomorítsalak. Korábban már dolgoztam az
SBA-val; nem szeretik annyira a frissen induló vállalkozásokat,
mint mutatják.
–  Igen. Nagyjából azt mondták, hogy akkor menjek vissza,
amikor már működik a cég, és van mögöttem néhány
megrendelés.
–  Mondd… gondoltál már arra, hogy igénybe vedd egy
magánbefektető segítségét? Részben mi is ezzel foglalkozunk. A
Rothschild Befektetési Vállalat egy vagyonkezelő cég.
Jellemzően tőkekezeléssel foglalkozunk: részvénybefektetési
portfóliókat intézünk, de van egy csomó befektetőnk is, akik
némi részesedésért tőkét injektálnak egy-egy új vagy
terjeszkedő cégbe.
–  Szóval azt mondod, eladod a céged egy részét egy rakás
embernek?
Olivia bólintott.
–  Igen, nagyjából. De általában megtartod az uralkodó
befolyást. És mivel a befektetőknek is érdeke, hogy sikeres légy,
nem egyszerűen csak átadják neked a csekket, hanem
segítséget, tanácsot is nyújtanak; például a felvásárlóerejüket és
más forrásokat is rendelkezésedre bocsátják. A kockázatitőke-
befektetési részlegünknél van egy egész csoportunk, amelynek
egyedül az a feladata, hogy támogassák azokat a
vállalkozásokat, amelyekbe befektetünk.
–  Hm… Szerinted én megfelelő lennék ilyesmire? Nagyon
sokat beleöltem a saját pénzemből, de már nincs rendszeres
havi jövedelmem. Őszintén szólva, hamarosan kénytelen leszek
valami rendes állás után nézni, hacsak nem kezdem el
eladogatni azt a raktárkészletet, amit eddig felhalmoztam.
– A kockázatitőke-befektetőkkel egészen más együttműködni,
mint egy bankkal. Nem a tulajdonos jövedelmén alapul, hanem
az üzlet potenciálján. Szívesen összehozok neked egy
megbeszélést, ha szeretnéd feltérképezni a lehetőségeidet.
 –  Lehetne… hogy gondolkozom rajta egy kicsit, és
jelentkezem? Nagyon nagylelkű tőled, hogy egyáltalán eszedbe
jut a vállalkozásom ebből a szempontból. Szeretnék biztosra
menni abban, hogy ez a megfelelő döntés számomra.
– Persze, abszolút!
Oliviával befejeztük az ebédünket; végig úgy beszélgettünk,
mintha ezer éve barátnők lennénk. Utána megmutattam a
parfümöket, amiket a barátnőinek készítettem, Olivia pedig szó
szerint visított a gyönyörűségtől, ahogy végigszagolgatta őket.
Izgalma ragadós volt, és ahogy indulni készültem, azt éreztem,
hogy hetek óta nem voltam ilyen lelkes – legalábbis azóta, hogy
a bank elvágta a hitelkeretemet.
– Még egyszer köszönöm az ebédet, Olivia!
– Szívesen, máskor is. Szórakoztató volt!
–  És igyekszem mielőbb visszaszólni a vállalkozásommal
kapcsolatban. Csak kíváncsiságból kérdezem: ha úgy döntök,
erre az útra lépek, mi lenne az első lépés?
–  Találkozol a befektetési csapattal, mesélsz nekik a
vállalkozásodról, csinálsz egy kis bemutatót itt, az irodában, és
válaszolsz az esetlegesen felmerülő kérdésekre.
Bólintottam.
– Rendben, köszönöm!
Olivia kikísért a recepcióhoz, és búcsúzóul átöleltük egymást.
– Szólj majd, hogy döntöttél, én pedig valószínűleg már a jövő
hétre tudok is időpontot szerezni neked. Azt hiszem, Hudson
elutazik, de csak csütörtökön.
– Hudson?
– Igen. Ő a befektetési csoport vezetője. Nem említettem?
 Nem, egyáltalán nem említetted.

•••

–  Kicsit utánanéztem, és a Rothschild Befektetési Vállalatról

mindenhol csak szuperlatívuszokban beszélnek – jelentette ki
Fisher.
Töltöttem magamnak egy pohár bort, és leültem vele
szemben a konyhaasztalhoz. Fisher rögtön munka után átjött,
úgyhogy még mindig öltönyben volt, és nagyon elegánsan
festett.
Két nap telt el a találkozásom óta Oliviával, és még mindig
nem döntöttem el, hogy eladjam-e a vállalkozásom egy részét
egy befektetési csoportnak. A jogi cégnek, ahol Fisher dolgozott,
volt egy vállalkozásokkal foglalkozó részlege, amely gyakran
foglalkozott cégek részvényeinek legelső kibocsátásával és
finanszírozással, bár Fisher szakterülete a szórakoztatóipari jog
volt. Miután Fisher elmagyarázta, mi a realitása annak, hogy
egy kockázatitőke-befektetővel dolgozzak együtt, néhány
kollégája segítségével tapogatózott az ügyben, hogy milyen a
híre Olivia családja cégének.
– Csini herceg állítólag kemény dió – mesélte Fisher.
Belekortyoltam a boromba.
– Nos, Evelyn biztos okkal nevezte Vonzó Seggfejnek.
–  Nos, Hudson irányítása alatt lenyűgözően sikeresek lettek
azok a cégek, amelyeket a szárnyuk alá vettek. Komolyan el
kéne gondolkodnod a dolgon!
Felsóhajtottam.
 – Nem is tudom…
– Mi tart vissza?
– Az, hogy eladjam a vállalkozásom egy részét úgy, hogy még
el sem indult!
Fisher bólintott.
–  Megértem, hidd el, tényleg megértem. De tulajdonképpen
mi a másik megoldás? Évekre vissza kellene kerülnöd egy teljes
munkaidős állásba ahhoz, hogy annyi pénzt összespórolj,
amennyiből a terveid szerint elindíthatod a cégedet. És te
magad mondtad, hogy a raktárkészleted nem áll el olyan sokáig.
–  Egy ideig spórolhatnék, és aztán kisebb léptékben
elindíthatnám a céget.
–  De akkor teljes munkaidőben kéne dolgoznod, miközben
elindítasz egy céget, amely a teljes figyelmedet igényli.
Kicsit meggörnyedt a vállam.
– Tudom.
–  A banktól akartál kölcsönkérni, úgyhogy technikailag a
céged az övék lett volna addig, amíg vissza nem fizeted nekik a
kölcsönt. Beszéltem a cégem üzleti részlegétől az egyik
főnökkel; szerinte a kockázatitőke-befektetők nem egy
örökkévalóságig szeretnék birtokolni a vállalkozásokat. Azért
mennek bele, hogy szép hasznot zsebeljenek be, és aztán
kilépjenek – majd jöhet a következő kiszemeltjük. Muszáj
pénzzé tenniük, amijük van, máskülönben egy rakás cég marad
a kezükben, és nincs több készpénzük finanszírozni a
felbukkanó, újabb és újabb vállalkozásokat. Egy átlagos
kockázatitőke-befektető tervei szerint hét vagy nyolc év után
tud kilépni az adott vállalkozásból. És megegyezhetsz velük
abban, hogy elővásárlási jogod van, úgyhogy amikor eladják a
részüket, elsőnek te csaphatsz le rá.
– Tényleg?
Fisher bólintott.
–  Egy bankkölcsönt ugyanennyi idő, vagy még több lenne
visszafizetni.
Igaza volt. Egyre kevesebb okom volt nem ezt az utat
választani, bár még mindig el sem tudtam képzelni, hogy az az
ember, aki megszégyenített amiatt, hogy hívatlanul
megjelentem a húga esküvőjén, majd randira hívott, és rám sem
csörgött, arra vágyna, hogy üzleti kapcsolatba lépjen velem.
Iszogattam a boromat, és elgondolkodtam. Igazság szerint a
kockázatitőke-befektető volt az egyetlen esélyem.
Természetesen, amikor magam is utánanéztem a dolognak,
rájöttem, hogy több ezer ilyen befektető létezik. Esetleg
megpróbálhatnék egy másik céggel dolgozni. Biztos voltam
abban, hogy a városban nem egyedül a Rothschild Befektetési
Vállalat tud jó referenciákat felmutatni. Másrészt viszont ott
dolgozott Olivia, aki majdnem olyan lelkes és elkötelezett volt a
vállalkozásom iránt, mint én magam. Ez sokat nyomott a latban.
És ott volt Hudson is. Jelenleg ő a negatív oszlopba került. De
hogy is szól a régi mondás? A biztos rossz is jobb, mint a
bizonytalan jó. Vagy valami hasonló.
Mély lélegzetet vettem.
– Te mit tennél?
A mobilom az asztal sarkán hevert. Fisher érte nyúlt, és
odacsúsztatta elém.
– Én felhívnám az újdonsült barátnődet, mielőtt meggondolja
magát.
 8

Hudson

– Mi a franc ez, Olivia?

–  Nyugodj meg, nyugodj meg! Pontosan emiatt mondtam el
csak most! Mert mindent túlreagálsz!
Az íróasztalom sarkára hajítottam az anyagot, amin
dolgoztam.
– Túlreagálom? Egy nő felbont egy borítékot, amit nem is neki
címeztek, és hívatlanul megjelenik az esküvődön, azon az
esküvőn, ami, teszem hozzá, kisebb vagyonba került, és te azt
akarod, hogy üzletet kössünk ezzel az eszement tyúkkal?
Szerintem inkább te vagy az, akinek nincs ki a négy kereke; én
nem szoktam felfújni a dolgokat!
Kihagytam azt a tényt, hogy a szóban forgó eszement tyúkot
randira hívtam. Szerencsére úgy tűnt, Miss Hívatlan Vendég
sem osztotta meg ezt az információt a húgommal.
A fejemet ingattam; képtelen voltam megemészteni, hogy a
húgom meghívta Stellát, tartson kiselőadást a befektetési
csoport előtt.
– Nem, Olivia! Egyszerűen nem!
–  Istenem, Hudson! Emlékszem arra az időre, amikor te sem
voltál a tökéletesség mintaképe! Ha nem csal az emlékezetem,
apának egyszer le kellett tennie érted az óvadékot betörés
miatt!
– Tizenhét éves voltam, és részeg, és azt hittem, a mi házunk
az…
A húgom megvonta a vállát.
– És amikor felrobbantottad azt a mobilvécét az építkezésen?
Csak azért nem tartóztattak le, mert apa belement, hogy vesz a
vállalkozónak három másikat!
–  Akkor is még gimnazista voltam. Július negyedike volt, és
Jack gyújtotta meg az M–80-ast, nem én!
– Tudod, mi a te bajod?
Hátradőltem a székemben, és felsóhajtottam.
– Nem, de biztosan felvilágosítasz!
–  Már egyáltalán nem vagy jó fej! Öt évvel ezelőtt még jót
nevettél volna, ha valaki hívatlanul megjelenik egy esküvőn,
amin te is részt veszel. Most viszont fennhéjázó vagy és keserű!
A válásod kiszippantotta belőled a humorérzékedet!
Megfeszült az állam. Egy nő, akivel nemrég randiztam, azt
mondta, hogy nem mosolygok eleget. Udvarias voltam, ezért
nem közöltem vele, hogy ez egyszerűen nem vicces, de a
megjegyzése nem hagyott nyugodni. Az előző héten Charlie a
suliban rajzolt egy képet a családjáról. Mindenki mosolygott
rajta – ő maga, a volt feleségem, a bébiszitter, még a lüke kutya
is – engem kivéve. Én haragosan összevontam a
szemöldökömet.
Megráztam a fejemet, és felemeltem a tollamat.
– Menj el, Olivia!
 –  Ma két órakor tartja a kiselőadását a csoportnak.
Szavazhatnak a jelenlétedben is, de nélküled is.
Az irodám ajtaja felé biccentettem.
– Csukd be magad mögött az ajtót!

•••

– Evelyn – bólintottam, ahogy beléptem a tárgyalóba.

Stella összevonta a szemöldökét, a húgom pedig haragos
pillantást vetett rám.
– Mi a baj? – vontam vállat.
– Pontosan tudod, hogy hívják!
Elvigyorodtam, és Stellára néztem.
–  Jaj, tényleg! Evelyn az alteregója, aki bűncselekményeket
követ el. Eszerint Stella a becsületes üzletasszony, akivel még
nem találkoztam. Esetleg egy telefonfülkében szokott átöltözni?
Mivel még nem kezdtük el, elfoglaltam szokásos helyemet az
asztalfőn. Kíváncsian vártam, mit kezd Stella a
szurkálódásaimmal. Amikor kinyújtott kézzel odalépett
hozzám, nagyon meglepődtem.
–  Jó napot, Mr. Rothschild. Stella Bardot vagyok. Nagyon
örvendek. Köszönöm a bizalmat, hogy kiselőadást tarthatok
önnek a vállalkozásomról.
Kezet ráztunk, és fogva tartottam a tekintetét.
– Már alig várom.
Annak ellenére, hogy eldöntöttem, hogy el sem megyek erre a
megbeszélésre, kicsivel két óra előtt kimentem a recepcióhoz.
Néhány levelet tettem a postázandók közé, de ahogy
végigmentem az előcsarnokon, megéreztem egy bizonyos
parfümnek az illatát, és tudtam, hogy Stella érkezett meg. Még
finomabb illata volt, mint ahogy emlékeimben élt. Az illat
felidézett néhány olyan emléket is, amelyeket nem akartam –
csodálatos mosolyát, vibráló személyiségét, és azt, hogy amikor
nevetett, képtelen voltam levenni a tekintetemet a nyakán levő
halvány pulzuspontról. Annyira szerettem volna kiszívni a
nyakát, hogy úgy éreztem magam, mint egy vámpír.
Az irodámban úgy tettem, mintha nem érdekelne a
kiselőadás, ami hamarosan elkezdődik a tárgyalóban. De tíz
perccel később beadtam a derekamat; tudtam, hogy amúgy sem
tudnék rendesen dolgozni. Emellett sosem mulasztottam el
egyetlen ilyen jellegű megbeszélést sem, és valószínűleg az lesz
a legjobb, ha szemmel tartom a húgomat. Valakinek muszáj
megfékeznie, mert az áldott jó szíve fogja a sírba vinni.
Stella visszatért a helyére. Ide-oda fészkelődött, és a gyűrűjét
csavargatta – láttam rajta, hogy ideges, bár mindent megtett,
hogy ez ne látszódjon, amit igazán tiszteletre méltónak
gondoltam. A kockázatitőke-befektetői csoportot három vezető
elemző, a marketingigazgató, Olivia és jómagam alkottuk.
Általában én vezettem a megbeszélést, és a kérdések nagy
részét is én tettem fel.
Az asztal túlsó végéről a húgom elkapta a pillantásomat, és
figyelmeztetőn nézett rám. Emlékeztetni akart rá, hogy
viselkedjek kifogástalanul.
– Akkor kezdhetjük is, igaz? – kérdeztem. Balra néztem, Stella
pedig kurtán biccentett. – Öné a terep, Miss Bardot!
Stella mély lélegzetet vett – majdnem úgy, amikor a tömeg
előtt magához ragadta a mikrofont a húgom esküvőjén – és
majdnem úgy, ahogy az utóbbi hetekben elképzeltem a zuhany
alatt…
Az a gyönyörű, zöld szem, a telt, rózsaszín ajak, az ártatlan
arc – Stella Bardot meseszép volt, ez kétségtelen. De attól, ahogy
elébe ment a kihívásnak, ahogy a végén odalökte, hogy pukkadj
meg, attól legszívesebben belemélyesztettem volna a fogamat
makulátlan, elefántcsontfehér bőrébe.
Ma feltűzve viselte a haját, összecsavarta a tarkóján, és
megint rajta volt a vastag, sötét keretes szemüveg.
Legszívesebben odaszorítottam volna egy könyvespolcnak,
kibontottam volna a haját, és a hátam mögé hajítottam volna a
szemüvegét.
Ez az, Rothschild! Igazán felnőttként viselkedsz!
És igazi profiként is.
Szerencsére legalább egy ember volt a helyiségben, aki
normálisan viselkedett.
Stella megköszörülte a torkát.
– Hoztam néhány illatmintát, a honlap demóverzióját, egy kis
ismertetőt arról, hogy mennyit fektettem be eddig, és egy
jelentést a jelenlegi raktárkészletemről. Valószínűleg az a
legjobb, ha a mintákkal kezdem.
Bólintottam, de nem szóltam egy szót sem.
A következő fél órában figyelmesen hallgattam a kiselőadását.
Ahhoz képest, hogy ez a nő mennyire impulzív volt, az üzleti
terve meglepő módon minden kétséget kizáróan átgondoltnak
tűnt. A honlap profi volt, jó volt a branding, és könnyen
kezelhető volt. Amikor egy vállalkozó eljön hozzánk, a honlap
kinézete gyakran rendben van, viszont a remarketing
jelentőségébe egyáltalán nem gondol bele. Stella azonban nem
ilyen volt. Beszélt a metrikáról és az újracélzó hirdetésekről,
jelezve, hogy nem rövid, hanem hosszú távú befektetésben
gondolkodik. Lenyűgöző tőkét fektetett be a vállalkozásába, bár
eltűnődtem azon, hogy honnan szerzett ennyi készpénzt.
– A cégének van fennálló tartozása vagy meglévő befektetője?
– kérdeztem.
–  Nincs. Nincs tartozásom. Egy társam volt, aki befektetett a
cégbe, de tavaly kivásároltam.
–  Szóval a kétszázhuszonötezer dollár, amit eddig
befektetett… annak a forrása…
– A félretett pénzem.
Azt hiszem, kiült a kételkedés az arcomra, mert Stella sietve
hozzátette:
–  Az utolsó munkahelyemen 110 ezer dollárt kerestem, mint
vezető vegyész. Hat évig gyűjtögettem, emellett a lakásomban
levő kis irodából hálószobát csináltam, és lakótársat fogadtam.
De az éves nettó jövedelmem majdnem felét félre tudtam tenni.
Dicsérőn bólintottam. Az emberek fele, akik nálunk
megjelentek, anyuci vagy apuci pénzét fektették be, vagy még a
cégük elindulása előtt tetemes tartozást halmoztak fel.
Elismeréssel adóztam Stella kitartásának, annak, hogy idáig
sikerült eljutnia, bár ezt nem fejeztem ki hangosan.
Amikor a kiselőadásban Stella odaért, hogy bemutatót kellett
tartania, láttam, hogy a húgomnak ez már ismerős terep. Úgy
viselkedett, mintha Stella üzlettársa lenne, aki segít neki eladni
a terméket. Láthatóan nagyon jól összedolgoztak, és az egyik ott
folytatta, ahol a másik abbahagyta. Olivia mesélt arról, hogy a
barátnői mennyire odavoltak Stella kreációiért. Egyszer csak
mindketten nevetésben törtek ki, én pedig Stellát figyeltem,
pontosabban azt a pulzuspontot a nyakán. Képtelen voltam
levenni róla a tekintetemet. Olivia rám nézett, és furcsa képet
vágott.
–  Mi a véleményed? – kérdezte a húgom, amikor a
prezentáció véget ért. – Hát nem csodálatos a termék?
A teremben hangos suttogás hallatszott; csapattagjaim
elismerően bólogattak és dicsérő megjegyzéseket tettek. A
marketingmenedzser a parfümipar eladhatóságáról beszélt, és
arról, hogy nagy általánosságban mennyiért kelnek el a
szépségipari termékek. Én nagyrészt hallgattam, de végül a
húgom várakozásteljesen rám pillantott.
– Hudson? Mi a véleményed?
–  Az elgondolás valóban érdekes. Bár távol áll tőlem a
gondolat, hogy néhány illatminta kiértékelésével és egy netes
kérdőív kitöltésével ugyanazt érjük el, mintha hosszabb idő
alatt alkotnánk meg egy olyan terméket, amit a fogyasztó
kedvelni fog.
–  Nos, én imádom a sajátomat – jelentette ki Olivia. – És a
barátnőim odavannak a saját parfümjeikért!
Stella odafordult hozzám.
–  Szeretne próbát tenni? Talán van valaki, egy hölgy az
életében, aki szívesen kipróbálná.
A húgom felhorkant.
– Esetleg a takarítónője, vagy a hatéves lánya kipróbálhatná.
Haragosan pillantottam Oliviára.
 –  Tulajdonképpen – jegyezte meg Stella –, ő maga is
kipróbálhatná!
– Nem igazán szoktam parfümöt viselni, de azért köszönöm.
– Nem úgy értettem, hogy viselnie kell. Tudja, milyen illatokat
kedvel, és milyeneket nem, ugye? Ha egy boltban odalép a
parfümös pulthoz, akkor végigszagol egy csomó mintát, míg
végül megtalálja azt, amelyik tetszik. A Signature Scent
egyszerűen kihagyja a felesleges lépéseket. Ha végigmegy a
folyamaton, az illatnak, amit én alkotok meg, elég vonzónak kell
lennie ahhoz, hogy ön megvegye a boltban egy hölgy számára. –
Stella vállat vont. – A férfiak is ugyanúgy szeretik a parfümöt,
mint a nők. Csak nem fújják be magukat.
Annak ellenére, hogy úgy gondoltam, remekül sikerült a
kiselőadás, kiváló a termék és egyedülálló a marketing, nem
voltam biztos benne, hogy üzlettársammá akarom fogadni.
Valami nem stimmelt, még az esküvői fiaskó nélkül sem; még
úgy sem, hogy szánalmasan gyakori zuhanyzásaimnak
mostanában kétségkívül Stella volt a főszereplője. Ugyanakkor
képtelen voltam megmondani, mi zavart. Ha viszont nem adok
üzletileg megfelelő indokot arra, hogy miért tagadom meg tőle a
befektetést, a húgom nem fog leszállni rólam, úgyhogy talán ez
az illatmintadolog lesz számomra a kiút.
Felálltam, és begomboltam a zakómat.
– Rendben. Adjon egy mintát, és meglátjuk, mire jutunk!
Olivia összecsapta a kezét; olyan volt, mintha már a zsebében
érezné a szerződést. Figyelmeztető pillantást vetettem rá, hogy
ne fűzzön hozzá nagy reményeket, de ő ezt természetesen
figyelmen kívül hagyta.
 – Mennem kell, megbeszélésem van – füllentettem.
Stella felállt, az asztalon heverő cuccok felé mutatott.
–  Mielőtt elmegyek, beteszem ezeket egy dobozba, és hagyok
önnek egy másolatot a honlapon szereplő kérdésekről.
– Jól hangzik!
Ahogy elindultam kifelé, Stella utánam szólt.
– Mr. Rothschild?
Megfordultam, és láttam, hogy ismét felém nyújtja a kezét.
–  Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. Nagyra értékelem,
hogy fontolóra vette, hogy segít nekem, főleg azok után, ahogy
ez az egész indult köztünk.
Lepillantottam a kezére, majd az arcára, majd kezet ráztam
vele.
– Sok szerencsét, Evelyn!
 9

Stella

Képtelen voltam megemészteni a kezemben tartott levelet.

Tíz nap telt el a Rothschild Befektetési Vállalatnál tartott
kiselőadásom óta. Ahogy ígértem, az irodában hagytam a
mintát Hudsonnak. Másnap Olivia felhívott, és tudatta velem,
hogy személyesen felügyelte Hudsont, hogy kitöltse a kérdőívet,
majd átküldte a bátyja értékeléseit és a kitöltött kérdőívet.
Amikor a csomag megérkezett, döbbenten láttam, hogy Olivia
egy rakás gyönyörű grafikát is mellékelt hozzá, amit a
marketinges részleg rakott össze. Néhány fülbemászó szlogent
is írt, amelyek tökéletesen mutatnának a rendelésre készült
dobozokon, amikkel még adós voltam.
Felhívtam, hogy megköszönjem, és majdnem két órát
töltöttünk azzal, hogy ötleteltünk. Azóta vagy fél tucatszor
beszéltünk telefonon. Olivia izgalma tapintható volt, de az
utóbbi néhány, anyagi téren ért csalódás után igyekeztem nem
túl nagy reményeket fűzni a dologhoz, bár Olivia ezt teljesen
ellehetetlenítette.
Amikor két napja beszéltünk, elmesélte, hogy megkapta a
parfümöt, amit Hudsonnak készítettem. Hudson üzleti úton
volt, de Olivia rátette a mintát a székére, és hagyott neki egy
levelet, hogy amint visszatér, észrevegye. Olivia apósán
váratlanul szívműtétet kellett végrehajtani, úgyhogy Olivia egy
hétre Kaliforniába utazott, de azt mondta, ha visszajön,
szeretne találkozni velem.
Abban a hitben ringattam magam, hogy a Rothschild
Befektetési Vállalattal kötött megállapodás már le van zsírozva,
azonban a levél, amit az imént kétszer is elolvastam,
mélységesen megdöbbentett.

Kedves Miss Bardot!

Nagyon köszönjük, hogy kifejezte azon óhaját, miszerint

szeretne együttműködni a Rothschild Befektetési
Vállalattal. Annak ellenére, hogy a termék lenyűgöző,
sajnálattal kell értesítenünk, hogy ez alkalommal nem
tudunk ajánlattal élni Ön felé. Kívánunk sok szerencsét a
továbbiakban!
Őszinte híve,

Hudson Rothschild

Enyhe kifejezés az, hogy csalódott voltam. Már megint.

Meghökkenten újra és újra elolvastam a levelet. Nem akartam
felhívni Oliviát, hogy megkérdezzem, mi történt, hiszen az
apósával volt elfoglalva. Egyébként a levelet Hudson írta alá,
úgyhogy, ha még egy hetet kellett volna várnom Olivia
visszatéréséig, a falra másztam volna. Ezért úgy döntöttem,
egyenesen Hudsont hívom fel. A legkevesebb az, hogy
megtudom, miért gondolták meg magukat, mert biztosra
vettem, hogy nem a parfüm miatt, amit Hudson számára
készítettem.
Remegő ujjakkal ütöttem be a számokat a mobilomba. A
vidám hangú recepciósnő az első csöngésre felvette.
– Jó napot kívánok, itt a Rothschild Befektetési Vállalat. Kihez
irányíthatom át a hívását?
– Jó napot kívánok. Beszélhetek Mr. Rothschilddal, kérem?
– Egy pillanat, megkérdezem, ráér-e.
Egy percig tartottam a vonalat, majd egy női hang szólt bele a
telefonba – felismertem Hudson asszisztense, Helena hangját.
Mindkét alkalommal találkoztam vele, amikor bent jártam az
irodában. Roppant barátságos volt velem, és nagyon tetszett
neki a Signature Scent ötlete.
–  Jó napot kívánok, Helena, itt Stella Bardot. Esetleg
beszélhetnék Hudsonnal?
– Jó napot, Stella. Hudson épp most jött ki egy megbeszélésről.
Azt hiszem, van egy kis szünete, de mindjárt megkérdezem tőle.
Fél perccel később szólt bele újra; nem volt valami feldobott.
–  Ööö… sajnálom, Stella, épp mással beszél. Visszahívhatja
önt?
Valami azt súgta, hogy Hudson nem mással beszél, és
megkérte Helenát, hogy pattintson le engem. De elég feldúlt
voltam, úgyhogy lehet, hogy csupán képzelődtem.
– Igen, természetesen.
Megadtam a céges telefonszámomat, és türelmesen vártam.
De nem hívott vissza. Ezért másnap ismét felhívtam Helenát.
Amikor újra közölte, hogy Hudson nem ér rá, tehetetlenül,
hangosan kifújtam a levegőt.
 – Megmondaná neki, hogy csak két percet kérek az idejéből?
Biztosan nagyon elfoglalt, de nem tartom fel sokáig.
– Hogyne, megmondom neki. Minden rendben van?
– Nem, nem igazán – sóhajtottam. – Megkaptam az értesítést,
miszerint elutasítja a Signature Scentet, és szerettem volna
megtudni az okát. A levélben nem szerepelt, és tőle szeretném
megkérdezni.
– Ó, hűha! Nagyon sajnálom, ezt nem is tudtam!
Ez érdekes. Úgy gondoltam, hogy a titkárnőjével gépeltette le
a levelet.
– Nem szeretnék zavarni, csak néhány percet kérek tőle.
–  Átadom neki az üzenetét. És nagyon sajnálom, hogy nem
jött össze, Stella! Nagyon vártam a közös munkát!
– Köszönöm, Helena.
Aznap igyekeztem elfoglalni magam, de több mint egy
tucatszor ellenőriztem a telefonomat. Este hat órára minden
reményem elszállt – azonban épp futni voltam, amikor
megszólalt a mobilom. Beletöröltem izzadt tenyeremet a
rövidnadrágomba, és lihegve beleszóltam a telefonba.
– Halló?
– Jó estét, Stella, itt Helena.
– Jó estét, Helena!
–  Sajnálom, hogy Hudson nem hívta vissza. Öö, nagyon
elfoglalt volt a mai napon. Átadtam az üzenetet, és megkért,
hogy mondjam meg önnek, hogy azért nem vállalta az
együttműködést, mert nem tetszett neki a minta, amit küldött.
Azt hiszem, elbizonytalanodott a terméket illetően.
–  Ó, értem. – Ez emeletes baromság volt, mert ugyanazt az
illatot alkottam meg neki, amit én viseltem Olivia esküvőjén. És
aznap este kétszer is elmondta, hogy milyen jó illatom van.
Néhány héttel ezelőtt hajlandó voltam elfogadni azt a tényt,
hogy egy időre mindent jegelek. De most úgy éreztem, képtelen
vagyok megbirkózni a vereséggel. Az Oliviával való tervezgetés
túlságosan is feltüzelt ahhoz, hogy ilyen könnyen elengedjem az
egészet. Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet akartam tenni,
mert tudtam, hogy Hudson hazudik a valódi okot illetően.
–  Mit gondol, kérhetnék egy időpontot Hudsonhoz, hogy
személyesen beszélhessek vele?
Helena halkan szólalt meg; mintha eltakarta volna a kagylót,
hogy ne hallják, amit mond.
– Nem szeretnék bajba kerülni, de őszinte leszek: azt hiszem,
ha megkérdezem, nemet fog mondani.
Felsóhajtottam.
– Rendben, köszönöm, Helena. Értem, mire céloz.
– De… elég régóta dolgozom Hudsonnal. Amelyik kutya ugat,
az nem harap. Ha esetleg megjelenne itt az irodában…, azzal
Hudsont kész tények elé állítaná. És Hudson tiszteli azokat, akik
keményen megküzdenek azért, amit akarnak.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Köszönöm, Helena, és a tanácsot is. Átgondolom a dolgot.

•••

Másnap reggel nyolc órakor érkeztem meg a Rothschild

Befektetési Vállalathoz.
– Jó napot kívánok! Hudson Rothschild bent van?
 A recepcióshölgy elmosolyodott.
– Igen. Van időpontja?
Mély lélegzetet vettem.
–  Nincs, de csak két percre rabolnám az idejét. Esetleg
beszélhetnék vele?
– Egy pillanat. Mi a kedves neve, és milyen ügyben keresi?
– Stella Bardot vagyok, és a Signature Scent ügyében jöttem.
A hölgy felemelte a telefont, én pedig végighallgattam a
beszélgetés ezen részét.
– Jó napot, Mr. Rothschild. Stella Bardot keresi önt a Signature
Scent ügyében. Nincs időpo…
Hudson valószínűleg a szavába vágott. Hallottam mély
hangját a fülesen keresztül, bár nem értettem, hogy mit mond.
Azonban amikor a recepcióshölgy arca elkomorult, tudtam,
hogy az baljós jel.
–  Ööö… rendben… szeretné, hogy megmondjam neki? – Kis
szünet után belenézett a szemembe. – Rendben. Köszönöm.
Megnyomott egy gombot a klaviatúrán; mosolyától eléggé
elbátortalanodtam.
–  Mr. Rothschild azt mondta: „Ha nincs jobb dolga, foglaljon
helyet a kanapén”. Ha talál két szabad percet a napjában,
fogadja önt. – A recepcióshölgy elfintorodott. – Sajnálom.
– Semmi gond – mindig a rossz hír hozójának a legrosszabb.
A hölgy az előcsarnokban álló kanapé felé intett.
– Szabad megkínálnom egy kávéval, amíg várakozik?
– Nem, köszönöm.
–  Rendben. A nevem Ruby. Ha meggondolja magát, csak
szóljon!
 – Köszönöm, Ruby!
Elővettem a telefonomat, hogy utolérjem magam az e-mailek
terén. Az ösztönöm azt súgta, jó ideig fogok itt ücsörögni, és
Hudson élvezi, hogy megvárakoztathat.
Nem tévedtem.
Három órával később a recepcióshölgy kijött a pult mögül, és
odajött hozzám.
–  Csak szeretném elmondani, hogy emlékeztettem Hudsont
arra, hogy ne feledkezzen meg önről.
Elmosolyodtam.
– És, hogy ment?
A hölgy felnevetett, és átnézett a válla mögött, hogy
megbizonyosodjon: senki sincs a közelben.
– Elég harapós hangulatban volt.
–  Azt mindjárt gondoltam. De semmi baj. – Az üveg
dohányzóasztal felé mutattam. – Legalább van itt egy csomó
szuper magazin!
Délután öt órára olyan érzésem volt, hogy Hudson puszta
szemétségből azt akarja elérni, hogy a nyomába szegődjek,
miután kilép az irodából. Az első egy-két óra elteltével azon
tűnődtem, hogy elmenjek-e, viszont most már annyi időt
pazaroltam rá, hogy semmiképpen nem akartam feladni.
Betettem a fülhallgatómat, kényelmesen elhelyezkedtem a
kanapén, és klasszikus zenére lazítottam. Ha beledöglök, akkor
is megvárom Hudsont.
Fél hatkor ismét odalépett hozzám a recepcióshölgy.
Összevonta a szemöldökét.
–  Én most indulok haza, ezért ismét felhívtam Mr.
Rothschildot. Azt kérte, közöljem önnel, hogy ma nem akadt két
szabad perce.
Micsoda rohadék! Egész végig ez volt a terve – hogy a teljes
napom rámenjen a hiábavaló várakozásra. Szerencsére nem
volt munkahelyem, és nem is siettem sehová. Úgyhogy ahelyett,
hogy feldúlt volna a dolog, úgy döntöttem, kivárok. Felálltam, és
táskámat a vállamra vetettem.
– Megmondaná Mr. Rothschildnak, hogy holnap újra eljövök?
Talán holnap akad két szabad perce.
A recepcióshölgy szemöldöke a magasba szaladt, de
elmosolyodott.
– Hogyne.
Másnap felkészültebben érkeztem. Elhoztam a laptopomat,
némi rágcsálnivalót, a töltőmet, és az elvégzendő teendőim
listáját. Amikor ismét eltelt a délelőtt, és Hudsonnak még
mindig nem volt néhány szabad perce sem rám, legalább
néhány dolgot lehúzhattam a listámról, és rendet csináltam az
e-mailek között – ez már régóta húzódott.
Délután felfrissítettem az önéletrajzomat, több mint ezer fotót
töltöttem fel a telefonomról egy tárhelyre, és rendszereztem is
őket. Aztán másfél órán át tervezgettem online egy
álomnyaralást, amire sose lesz pénzem – kiválasztottam néhány
luxusszállodát, egy magánhajót, saját kapitánnyal, ami a görög
szigetek között cikázik velem. Öt óra harminckor a
recepcióshölgy ismét odajött.
– Azt hiszem, jó hírem van…
– Igen?
–  Jeleztem Mr. Rothschildnak, hogy mennem kell, ön viszont
még mindig itt van. – Ruby vállat vont. – Nem mondta, hogy
kérjem meg önt, hogy távozzon.
Felnevettem, mert mostanra már nyilván elment az eszem.
– Akkor várjak?
Ruby az üvegajtóra mutatott.
– Egyszer ki kell jönnie azon az ajtón…
Bólintottam.
– Rendben. Jó éjszakát, Ruby!
– Magának is, Stella! Remélem, holnap már nem fog itt ülni!
Elmosolyodtam.
– Én is remélem.
Tizennyolc óra negyvenöt perckor már a Rothschild
Befektetési Vállalat utolsó alkalmazottjai is elhagyták az
épületet, és megjelent a takarítószemélyzet; elkezdtek
porszívózni körülöttem. Megszakítottam az álomnyaralás
tervezését; egy ideig Fisherrel üzengettünk egymásnak. Utána
ismét kinyitottam a laptopomat, és újra tervezgetni kezdtem.
Már csak Míkonosz szigetén kellett megtalálnom a tökéletes
szállodát. Ahogy nézegettem a fantasztikus tájakat ábrázoló
képeket, azon merengve, hogy a sziget északi vagy déli részét
látogassam-e meg, egészen biztosan nagyon elmerültem az
álmodozásban, mert hirtelen egy mélyen zengő hang riasztott
fel gondolataimból. Nagyot ugrottam, a laptopom a földön
landolt, én pedig a szívemhez kaptam.
– Úristen, de megijesztett!
Hudson megrázta a fejét.
–  Ki kellett volna mennem az ajtón. Észre sem vette volna. –
Lehajolt, és felemelte a laptopomat, ami szerencsére még
világított, és nem tört el. A képernyőre pillantva így szólt:
–  A görög szigetekre tervez nyaralást? Jó kis üzleti terv!
Érezze jól magát a… – Pislogott. – A Royal Myconian
szállodában! Drágának tűnik.
Kikaptam a laptopomat a kezéből.
– Csak álmodozom nyaralásról! Nem utazom sehová!
Bár nem mosolyodott el, mégis megesküdtem volna, hogy
megrezzent a szája széle. Hudson feltűrte a zakója ujját, így
kivillant alóla egy méretes karóra. Bár legszívesebben
felpofoztam volna ezt a nagyképű gazembert amiatt, hogy két
napja várakoztat, mégis kénytelen voltam elismerni, hogy az a
rohadt óra pokolian szexi volt férfias csuklóján. A fejemet
ingatva elnyomtam magamban a gondolatot.
– Két perc! – mondta Hudson, és összefonta a karját. – Tessék!
A következő százhúsz másodpercben elhadartam, hogy
szeretném megtudni a valódi okát, hogy miért döntött úgy, hogy
nem fektet be a vállalkozásomba, mert az lehetetlen, hogy nem
tetszett neki az általam kreált illat. Még azt is elárultam, hogy ez
ugyanaz az illat volt, amit kétszer is megdicsért – egyszer Olivia
esküvőjén, egyszer pedig az irodájában, amikor eljöttem a
mobilomért. Aztán valamilyen őrült okból elkezdtem
részletesen bemutatni az általa kiértékelt mintákat és a
felhasznált anyagokat… Valahogy kémiai kiselőadás kerekedett
belőle. Azt hiszem, egyszer sem vettem levegőt, és központozást
sem használtam.
Amikor végre elhallgattam, Hudson rám meredt.
– Befejezte?
– Azt hiszem, igen.
 Röviden biccentett felém.
– Szép estét kívánok!
Aztán megfordult, és elindult az ajtó felé.
Párszor hitetlenkedve pislogtam; az lehetetlen, hogy most
elmegy! Azonban amikor az ajtóhoz ért, és belökte,
egyértelművé vált, mire készül ez a szemétláda, úgyhogy utána
kiáltottam.
–  Most hová megy? Két napja várom, hogy beszélhessek
magával!
Kezét az ajtón nyugtatva úgy szólalt meg, hogy vissza sem
nézett.
–  Két percet kért. Én megadtam. A takarítószemélyzet majd
bezár, ha távozott.

•••

Ha létezett este, ami bort kívánt, akkor ez az volt.

Fisher ma este sokáig dolgozott, de türelmesen végighallgatta
dühös tirádámat, ami a Rothschild Befektetési Vállalat ajtajától
a metrómegállóig tartott. Amikor belépett a lakásomba,
pontosan tudta, mi vár rá.
– Drágám, megjöttem!
Egyik kezében egy nagy üveg merlot volt, a másikban egy
virág, amit biztosan a szomszéd épület virágtartójából tépett ki
– a gyökér még tiszta föld volt.
Nagy nehezen mosolyt erőltettem haragos arcomra.
– Szia!
–  Elhaladtam egy lovasrendőr mellett, de az a ló sem lógatta
úgy az orrát, ahogy te. – Fisher homlokon csókolt, és a virágra
mutatott. – Mit gondolsz? A piros váza, vagy az átlátszó?
Drámaian felsóhajtottam.
– Azt hiszem, ennek inkább virágföld kellene, nem váza.
Fisher mutatóujjával megkocogtatta az orromat.
– Akkor a piros!
A szekrényhez lépett, kivett egy akkora vázát, ami inkább egy
hatalmas csokorhoz illett volna, nem pedig egyetlen, árva
virághoz, majd megtöltötte vízzel a mosogatónál, és belenyomta
a virágot.
– Szerintem fel kéne hívnod Oliviát.
Kiittam a maradék bort.
– Nem akarom zavarni. És minek hívjam fel? Ő maga mondta,
hogy Hudson a befektetési részleg vezetője. Emellett Olivia már
eddig is annyi mindent tett értem! Nem akarom elszomorítani.
–  El sem akarom hinni, hogy ez a szemétláda elkérte a
számodat, és nem hívott fel, majd hagyta, hogy két napig ülj
nála! Biztos arra izgul, hogy megvárakoztat téged. És mégis,
valami azt súgja, hogy a végén úgyis összejöttök!
Felkacagtam.
–  Én és Hudson? Megőrültél? Ez a pasi nyilvánvalóan gyűlöl
engem!
Fisher megrántotta nyakkendője csomóját, ahogy a kanapé
felé lépkedett, ahol én ültem.
–  Figyeltelek titeket az esküvőn. Amikor kitolt veled, és el
kellett mondanod azt a beszédet, még akkor is csillogott a
szeme, amikor rád nézett! Hidd el, működik köztetek a kémia!
Kiittam a boromat.
 –  Ha működik a kémia, abból robbanás is lehet. Hidd el, én
már csak tudom!
– De miért hívott randira, ha utána fel sem hív?
Megráztam a fejemet.
– Hogy egálban legyünk. Ugyanazért, amiért ott kellett ülnöm
az előcsarnokban.
A következő órában Fisherrel borozgattunk. Mivel Fisher a
világon a létező legjobb barát, panasz nélkül hagyta, hogy
mindent elismételjek, amit a telefonban már elmondtam neki.
De végül megéreztem az egész napos üldögélést és a túlzott
alkoholfogyasztást, úgyhogy amikor másodszor is nagyot
ásítottam, Fisher felállt.
– Hagylak pihenni. Van két napod. Ma lehetsz dühös és ihatsz.
Holnap nyafoghatsz. Csütörtökön viszont újra felvesszük a
kesztyűt, és kitaláljuk, hogyan tovább. Sikerülni fog!
Nem akartam még jobban lelombozni, és közölni vele, hogy
nincs tovább, mert maximum a munkanélküli segélyért
folyamodhatok.
– Kösz, hogy végighallgattál!
–  Szívesen, máskor is, hercegnőm! – Fisher odahajolt,
homlokon csókolt, majd elindult az ajtó felé. Elvette a zakóját a
konyhából, majd így szólt:
–  Majdnem elfelejtettem – postád érkezett. A kanapéra
tegyem?
– Nem. Majd holnap megnézem.
Letette a konyhapultra.
– Aludj egy kicsit, Stella Bella!
– Jó éjt, Fisher!
 Miután Fisher becsukta az ajtót, nagy nehezen felálltam, és
körbejártam dobozokkal teli lakásomat, és lekapcsoltam az
összes villanyt. A konyhában vastag, nagy alakú boríték ragadta
meg a figyelmemet a borítékhalom alján.
Ezt a logót ismerem…
De az lehetetlen…
Mivel nem volt rajtam a szemüvegem, felemeltem, hogy
közelebbről is megnézzem.
És valóban – a kör az R betűvel pontosan az volt, amire
gondoltam. Mi a fenét küldhet nekem a Rothschild Befektetési
Vállalat? Egy újabb menj a pokolba-levelet? Talán részletes
számlát küldenek az Olivia esküvőjén elfogyasztott ételekről és
italokról, plusz kiszámlázzák Hudson drága idejét is.
Úgy éreztem, eleget kínoztak a mai napon, és valószínűleg
hagynom kéne reggelre az egészet. Azonban nem volt az
erősségem az, hogy valamit annyiban hagyjak. Ujjamat a
boríték széle alá csúsztattam, és felnyitottam. Belül ugyanolyan
fejléces kísérőlevél üdvözölt, mint amilyet néhány nappal
ezelőtt kaptam. Alatta egy rakás jogi dokumentum… Feltételek
listája, Befektetői jogi megállapodás, Részvényvásárlási
megállapodás…
Mi a fene ez az egész?
Fogtam a szemüvegemet, és megkerestem a kísérőlevelet.

Kedves Miss Bardot!

Miután ismételten átgondoltuk a dolgot, a Rothschild

Befektetési Vállalat örömmel ajánlja fel önnek, hogy
befektet a vállalkozásába, a Signature Scent Kft.-be. A
 javasolt szerkezet, az összegek és a feltételek a Feltételek
listájában találhatók. Kérjük, olvassa el a csatolt
anyagot, mely részletes ajánlatunkat tartalmazza. Mivel
ajánlatunk kihat a cégén belüli szavazati jogokra és az
ön részvényeire, javasoljuk, hogy aláírás előtt a teljes
anyagot nézesse át ügyvédjével.
Örömmel üdvözöljük a Rothschild Befektetési Vállalat
családjában, és várakozásteljesen tekintünk újító
szellemű terméke piacra dobása elé!

Őszinte híve,
Hudson Rothschild

Ez valami vicc? Lehetséges, hogy amiatt, amit a számomra

engedélyezett két percben elmondtam, Hudson meggondolta
magát, és egy futár elhozta nekem ezt a levelet? De hogy fért
hozzá a zárt levelesládámhoz?
Még mindig azt éreztem, hogy itt valami tévedés lehet, ezért
újra elolvastam a kísérőlevelet, majd átfutottam a
dokumentumokat. Teljesen normális ajánlatnak tűnt. Nyilván
nem értettem a jogi szakkifejezéseket, de úgy tűnt, a Rothschild
Befektetési Vállalat hajlandó befektetni a Signature Scent
vállalkozásba, cserébe a részvények negyven százalékáért. Az
első sorban az állt, hogy ismételten átgondoltuk, nem pedig
„átgondoltuk”. Egyszerűen nem akartam elhinni! Lehet, hogy
ma elértem, hogy Hudson meggondolja magát? Abban a vacak
két percben, amit engedélyezett számomra, mielőtt kisétált az
épületből?
Tátott szájjal álltam a konyhában – ekkor viszont észrevettem
a levél tetején szereplő dátumot. Nem a mai napra szólt. Hanem
három nappal korábbra. Felkaptam az asztalra hajított
borítékot, és megnéztem a bélyeget. Valóban, három nappal
ezelőtt adták fel.
Ami azt jelentette, hogy…
Hudson elküldte a levelet, majd két napon át váratott az
előcsarnokban.
Mi a franc ez?
 10

Stella

Mennyi minden történhet egy hét alatt!

Ahelyett, hogy a Rothschild Befektetési Vállalat
előcsarnokában üldögélnék és várnám, hogy felbukkan maga a
császár, körbevisznek és mindenkinek bemutatnak az irodában
azzal, hogy „íme a legújabb Rothschild-társ”. Még most is
szédültem a száznyolcvan fokos fordulattól, de nem akartam
több időt pazarolni arra, hogy ezen agyaljak. Néhány hónap
múlva piacra kellett dobnom a termékemet.
A csomag érkezése utáni napon felhívott Olivia. Még mindig
Kaliforniában volt az apósa miatt, de azt mondta, szerette volna
megtudni, hogy részemről rendben vannak-e a megállapodási
feltételek. Óvatosan megemlítettem az elutasító levelet, ő pedig
elnézést kért; azt mondta, tévedés történt. Azonban én úgy
éreztem, nem ez az igazság. Az ösztönöm azt súgta, nem csupán
arról van szó, hogy nem a megfelelő formanyomtatványt
küldték ki nekem. De Olivia nagyon izgatott volt, én pedig úgy
döntöttem, vele lelkesedem, és nem a múlton rágódok, hanem
arra összpontosítok, ami előttünk áll.
–  Stella, a hölgy Marta, ő az értékesítési vezető – mondta
Olivia. – Csak hogy tudd: Marta feketén issza a kávét, és a
Starbucksszal ellentétben a kenyai változatot kedveli a
szomszéd háztömbből. Hidd el, eljön majd az idő, hogy kávéval
a kezedben kell idejönnöd hozzá, füled-farkad behúzva, mert
könyörögsz, hogy jóváhagyjon valamit, ami túlmutat a
költségvetéseden.
Martha felnevetett, és a kezét nyújtotta felém.
–  Nagyon örvendek, Stella! Higgye el, ha a terméke csak
feleannyira csodálatos, mint ahogy Olivia mondja, nem kell
majd könyörögnie! – Rám kacsintott. – Csak hozzon egy kis
parfümöt!
Elmosolyodtam, de a biztonság kedvéért lejegyeztem, milyen
kávét iszik Martha, majd Oliviával elindultunk a következő
részleg felé.
Miután Fisher megkért valakit a cégétől, hogy nézze át a jogi
dokumentumokat, aláírtam a papírokat; pár nappal ezelőtt
együtt ebédeltem Oliviával, és átbeszéltük az alapvető
logisztikát. Olivia volt a marketingvezető, de mivel a Rothschild
Befektetési Vállalat megvásárolta a cégem egy részét,
mindenben segítséget nyújtottak nekem a webes fejlesztéstől
kezdve a könyvelésen át. Mindezzel egy csomó pénzt spóroltam,
amire nem is volt költségvetésem.
De az első lépés az volt, hogy eldöntöttük, hol lesz az irodám.
Olivia azt mondta, hogy sok partner a Rothschild Befektetési
Vállalat épületében választ magának irodát, mert úgyis ezer
szállal kötődnek egymáshoz. Tekintve, hogy a korábbi irodám a
lakásom nappalijának kanapéja volt, és körülöttem mindenütt
dobozok álltak, úgy véltem, jobb, ha itt találkozom a vevőkkel –
legalábbis addig, amíg nem lesz keretem saját irodára.
A bemutatkozó körút végén Olivia bevitt egy üres irodába, és
a kezembe nyomott egy kulcsot.
–  Ez itt az új otthonod. A női mosdó a folyosó végén van. Az
asszisztensem behoz majd egy doboznyi alapvető irodaszert, de
nyugodtan szólj neki, ha bármi másra szükséged van. Nekem
most tizenegykor megbeszélésem van. Fél kettő körül belefér
egy késői ebéd?
Bólintottam.
– Az remek lenne!
Miután Olivia eltűnt, leültem a nagy, modern íróasztal mögé,
és próbáltam felfogni mindazt, ami történik velem. A Signature
Scent nem csupán több mint elegendő anyagi támogatást kapott
az induláshoz, de lett saját stábja, vásárlórendszere és egy
puccos belvárosi irodája, amiről egyébként csak
álmodozhattam volna. Bárkivel találkoztam, mindenki őszintén
örült az új partneri kapcsolatnak, és izgatottan várta a közös
munkát. Minden szinte túlságosan szép volt ahhoz, hogy igaz
legyen. Amiről eszembe jutott, hogy minimum egy ember van,
aki nem jár a felhők felett attól, hogy itt vagyok.
Amikor a körbevezetés során elhaladtam Hudson irodája
mellett, az ajtaja zárva volt. De tudtam, hogy vagy bent van,
vagy nemrég ment el, mert éreztem a parfümje illatát. Régóta
érett köztünk egy beszélgetés, úgyhogy miután megjártam a női
mosdót, befordultam a folyosón az irodája felé. Most nyitva állt
az ajtó. Ahogy közeledtem, a szívem egyre szaporábban vert.
Hudson háttal állt az ajtónak, és éppen a polcon keresgélt
valamit, amikor bekopogtam.
 – Hagyja az asztalomon – szólt oda anélkül, hogy az ajtó felé
fordult volna.
Úgy gondoltam, valaki mást várt.
– Jó napot, Hudson, Stella vagyok. Reméltem, hogy válthatunk
néhány szót.
Megfordult, és rám nézett. Istenem, lehet, hogy a tekintete
még behatóbb lett, mióta utoljára találkoztunk? Azonnal
elkezdtem csavargatni a mutatóujjamon hordott gyűrűmet – ezt
akkor szoktam csinálni, amikor ideges vagyok, de hamar észbe
kaptam, és abbahagytam. Nem szabad, hogy Hudson
megfélemlítsen.
Annak ellenére, hogy úgy éreztem, remeg minden porcikám,
felszegtem az államat, és beléptem az ajtón.
– Nem tartom fel sokáig.
Hudson karba tette a kezét, és ahelyett, hogy helyet foglalt
volna az íróasztala mögötti székben, inkább nekidőlt az
irattartó szekrénynek.
– Mindegy, jöjjön be. Ha már egyszer megzavart.
Nyilván gúnyolódott, de azért vettem egy mély lélegzetet, és
becsuktam magam mögött az irodája ajtaját. Hudson hallgatott,
de minden lépésemet figyelte, ahogy a hozzá hasonlóan ijesztő,
túlméretezett asztal felé közeledtem.
– Nem gond, ha leülök?
Hudson vállat vont.
– Nem, dehogy gond.
Leültem az egyik vendégszékbe, és vártam, hogy csatlakozzon
hozzám, de meg sem mozdult.
– Maga nem ül le?
 Hudson szeme megvillant.
– Nem, köszönöm, állva maradok.
Felhasználtam a pillanatot, hogy összeszedjem a
gondolataimat, de Hudson parfümillata elérte az orromat.
Muszáj ilyen jó illatúnak lennie? Úgy éreztem, teljesen elvonja a
figyelmemet. Amikor rájöttem, hogy ismét a gyűrűm után
nyúlok, megragadtam a szék karfáját, hogy lefoglaljam a
kezemet.
–  Olivia azt mondta, hogy az elutasító levelet tévedésből
küldték ki. Ez igaz?
Hudson pillantása a karfát görcsösen markoló, kifehéredő
ujjamra esett.
– Számít ez bármit is? Hiszen most itt van.
–  Nekem számít. Öt éven át dolgoztam ezen az üzleti terven,
szívemet-lelkemet beleadtam. A Rothschild Befektetési Vállalat
most résztulajdonos, és szeretném tisztázni az esetleges
félreértéseket, hogy a továbbiakban minden a lehető
legzökkenőmentesebben menjen.
Hudson hüvelykujjával megdörzsölte alsó ajkát, láthatóan
átgondolta a hallottakat, majd végül így szólt:
– Nem.
– Mi nem? Nem akarja tisztázni a félreértéseket? – kérdeztem
homlokráncolva.
–  Azt kérdezte, hogy az első levelet tévedésből küldtük-e ki.
Nem történt tévedés.
Gyanítottam, hogy ez történt, mégis fájt hallani.
– Akkor miért gondolta meg magát?
– A húgom miatt. Ha egyszer elhatároz valamit, olyan, mint a
bulldog: nem tágít.
Ettől elmosolyodtam. Igazán megkedveltem Oliviát.
–  A termékem vagy a személyem miatt nem akart üzletet
kötni velem?
Hudson kutatóan nézett az arcomba, és csak utána válaszolt.
– Maga miatt.
Összevontam a szemöldököm, de becsültem az őszinteségéért.
Amíg igazat mond, addig nincs nagy baj.
–  Az ajánlattevő levél dátuma azelőtti napra szól, hogy
beültem volna az előcsarnokba, hogy megvárom magát. Mégis,
két teljes napon át várakoztatott. Miért?
Hudson szája széle egy cseppet megrándult.
– Két percet kért tőlem. Elfoglalt voltam.
– De szólhatott volna a recepcióshölgynek, hogy meggondolta
magát, és postázták az ajánlatot.
Hudson képtelen volt elrejteni vigyorát.
– Igen, szólhattam volna.
Pislogva bámultam rá, amitől kitört belőle a nevetés.
– Ha ez az ijesztő arca, akkor ezen még van mit dolgozni.
Nagyon veszélyes volt a mosolya; elállt tőle a lélegzetem, de
azért kihúztam magam a székben ülve.
– Úgy gondolja, nem fogunk tudni együtt dolgozni? Olivia azt
mondta, maga elég komolyan részt vesz a vállalkozások
elindításában.
Hudson ismét végigmért.
– Ha maga keményen dolgozik, nem lesz semmi gond.
– Keményen dolgozom.
– Azt még meglátjuk!
 Hudson asztalán megszólalt a házitelefon, és a recepcióshölgy
szólt bele.
– Mr. Rothschild?
Miközben Hudson válaszolt, le nem vette rólam a szemét.
– Igen?
– Megérkezett a fél tizenkettes vendége.
– Mondja meg Dannek, hogy mindjárt megyek.
– Rendben.
A recepcióshölgy letette, Hudson pedig félrehajtott fejjel
nézett rám.
– Van még valami?
– Nem, azt hiszem, ennyi volt.
Amint felálltam, és megfordultam, hogy kimenjek, Hudson
ismét megszólalt.
– Tulajdonképpen részemről lenne még valami.
– Rendben…
Hudson összefonta a karját a mellkasán.
–  Ahogy Olivia is említette, én meglehetősen nagy részt
vállalok a friss vállalkozások elindításában. Szóval kifelé menet
meg kéne adnia Helenának a valódi mobilszámát – ha esetleg
szeretném elérni magát.
–  A valódi mobilszámomat? Aznap megadtam, amikor
eljöttem a telefonomért!
Hudson szája vékony vonallá préselődött.
– Aznap a Vinny Pizzázója telefonszámát adta meg.
– Micsoda? Nem, dehogyis!
– De igen. Felhívtam.
–  Biztosan rosszul írta le a számomat. Én jó számot adtam
meg.
– Maga írta be a telefonomba.
Törtem a fejemet, próbáltam felidézni azt a délutánt. Hudson
nem leírta a számomat? És ekkor rájöttem – elkérte a
számomat, és rögtön utána az asszisztense bejelentkezett a
házitelefonon. Miközben beszéltek, Hudson a zsebébe nyúlt, és
átadta nekem a mobilját. Ó, egek ura!
– Megnézhetem a telefonját? – kérdeztem.
Hudson egy pillanatig hallgatott, végül az asztalról felvette a
mobilját. Éreztem, hogy figyel, miközben beütöttem a nevemet
a névjegyzékébe, és megnéztem a számot, amit elmentettem.
Tágra nyílt szemmel bámultam a kijelzőt. A számom utolsó
számjegye kilences volt, mégis, hatost írtam be – a kilences
fölötti számot a billentyűzeten.
Felpillantottam.
– Rossz számot írtam be!
Hudson arca tökéletesen közönyös volt.
– Igen, tudom.
– Pedig nem állt szándékomban.
Hudson nem szólt semmit.
Úgy éreztem, az agyam lassított üzemmódban dolgozik, amíg
felfogtam, mit is jelent mindez.
– Szóval… azért nem hívott, mert azt hitte, hogy szándékosan
rossz számot adtam meg? De a húga felhívott! Ő megtalálta a
céges számomat!
– Nem szokásom olyan nők után nyomozni, akik rossz számot
adnak meg, amikor randira hívom őket.
– Én soha nem tennék ilyet!
 Bámultunk egymásra. Úgy éreztem, a kirakós hiányzó
darabjai végre a helyükre kerültek.
–  És ezért élvezte, hogy két napig ott várakoztatott az
előcsarnokban! Azt hitte, lepattintottam magát, és cserébe maga
is lepattintott engem! – Megráztam a fejemet. – De még mindig
nem értem. Miért gondolta meg magát a befektetéssel
kapcsolatban?
Hudson ismét megvakarta az állát – láthatóan ez volt a
szokása.
–  A húgom szenvedélyesen rajong a maga vállalkozásáért.
Mióta az édesapánk elhunyt, nehéz időszakon megy át itt, a
munkahelyén. Ha minden egyébtől eltekintek, más
körülmények között élénken érdeklődnék a maga vállalkozása
iránt. Úgy gondoltam, nem lenne tisztességes sokáig
bosszankodni azon, hogy lepattintott engem, és csalódást
okozni Oliviának.
– De én nem pattintottam le magát! Csalódott voltam, amiért
nem hívott fel!
Hudson lepillantott a lábamra. Olyan érzésem támadt, mintha
ugyanúgy nem tudna mit kezdeni ezzel az új információval,
mint én. Megint megszólalt az íróasztalán a házitelefon.
– Igen, Helena?
– Esme keresi az egyesen.
Hudson felsóhajtott.
–  Mindjárt beszélek vele, kérem, mondja meg, hogy egy perc
türelmet kérek.
–  Rendben. Hozok Dannek kávét és leültetem a tárgyalóba.
Szólok neki, hogy pár percet késik.
 – Köszönöm, Helena.
Hudson végre rám emelte a tekintetét, de pillantása lassan
felfelé vándorolt, a lábujjamtól kezdve végig a testemen. Mire a
tekintetünk találkozott, egész testem bizsergett. A helyzet nem
lett jobb attól, hogy Hudson arcára az ördögi vigyorhoz valami
nagyon hasonló ült ki.
–  Szóval azt mondja, hogy… csalódott volt, amiért nem
hívtam?
Nagyot nyeltem, egész testemben megdermedtem.
– Ööö…
Hudson halvány mosolya teljes vigyorrá szélesedett.
–  Esme a nagyanyám, ezt most muszáj felvennem. Később
folytatjuk?
Lassan bólintottam.
– Ööö… igen… persze.
Megfordultam, és az ajtó felé indultam, de mielőtt
kinyithattam volna, Hudson hangja megállított.
– Stella?
– Igen?
–  A nagyanyámnak adtam a parfümöt, amit nekem készített.
Szeretne rendelni belőle.
Elmosolyodtam.
– Semmi gond.

•••

Még azon az estén a takarítószemélyzet bekopogott az ajtómon,

és megkérdezték, bejöhetnek-e, hogy kivigyék a szemetet.
 – Ó. Persze. – Eszembe sem jutott, hogy már ilyen késő van, de
teljesen elmerültem a munkában: legépeltem a vevőim listáját,
és jegyzeteket készítettem arról, hogy melyik terméket kitől
vásároltam és milyen feltételekkel. Hatalmas feladat lesz ezt a
tudást a jelenlegi helyéről – a fejemből – áthelyezni a különböző
rendszerekbe, amit a Rothschild Befektetési Vállalat felajánlott.
De tudtam, hogy így lesz a legjobb. Megnéztem a mobilomat, és
döbbenten láttam, hogy mindjárt este fél hét van. Amikor Olivia
elköszönt tőlem, megnéztem a telefonomat, és akkor volt öt óra;
úgy éreztem, ez csak tíz perccel ezelőtt volt.
Egy mosolygó, idősebb nő a folyosón egy nagyobb
szemeteszsákba ürítette a szemeteskosaram tartalmát, és
behozott egy porszívót.
– Szabad? Alig öt perc az egész.
–  Ó, persze, természetesen. Úgyis ki kell nyújtóztatnom a
lábamat, és ki kell mennem a mosdóba is. – Becsuktam a
laptopomat, és elindultam a mosdó felé. Hudsont ott találtam az
ajtónak dőlve; elmélyülten tanulmányozta a mobilját.
–  Arra vár, hogy ha valaki kijön a női mosdóból, jól
megijessze? – ugrattam.
Hudson összevonta a szemöldökét, és az ajtóra mutatott.
– Ide tart?
– Igen. – Összevontam a szemöldökömet. – Talán nem kéne?
Hudson ellökte magát a faltól, és végigszántott a haján.
– A lányom van bent – Charlie. Sok időt szokott eltölteni a női
mosdóban, imádja a kakusztikát.
– A kakusztikát?
–  Az akusztikát. Mindig kijavítom, de azt mondja, így jobban
hangzik.
Felnevettem.
– Szeretné, hogy megsürgessem?
Hudson az órájára pillantott.
– Fél hétkor fontos hívásom van a tengerentúlról.
– Menjen csak! Itt megvárom, és visszakísérem az irodájába.
– Biztos?
– Persze, semmi gond.
Hudson még mindig habozott.
Égnek emeltem a tekintetem.
–  Egyszer hívatlanul mentem el egy esküvőre, de higgye el,
nem fogom szem elől téveszteni a lányát!
Hudson hangosan kifújta a levegőt.
– Rendben, kösz!
Bementem a mosdóba; furdalt a kíváncsiság. Charlie-t sehol
nem láttam, de egyvalami gyorsan egyértelmű lett: hogy miért
imádja annyira a kakusztikát. Édes, vékony kis hang énekelte
a… mi ez, a Jolene? A régi Dolly Parton-szám? Ó, igen, az. És a
kis Charlie tudta a szövegét.
Az első fülke ajtaja alól kilátszott a lába, ahogy lóbálja.
Csendben, mosolyogva hallgattam. Nagyon jó hangja volt;
ugyan vékony, de a lába méretéből ítélve gyanítottam, hogy illik
a testéhez. Mégis, tisztán énekelt, és olyan vibratót rakott bele,
ami szokatlan egy kislánytól.
Amikor a dal véget ért, nem akartam megijeszteni, úgyhogy
halkan bekopogtattam a fülke ajtaján.
– Charlie?
– Igen?
 –  Szia, a nevem Stella. Apukád megkért, hogy ha végeztél,
kísérjelek vissza az irodájába. Most elmegyek pisilni, de kérlek,
ne indulj el nélkülem!
– Jól van.
Bementem a mellette levő fülkébe. Pisilés közben Charlie
megszólalt.
– Stella?
– Igen?
– Szereted Dollyt?
Elfojtottam egy kuncogást.
– Igen, szeretem.
– Van tőle kedvenc számod?
– Hm, képzeld csak, van! Nem tudom, hogy népszerű szám-e,
de a nagymamám Tennesseeben élt, és a My Tennessee
Mountain Home című számról mindig ő jutott eszembe.
Úgyhogy szerintem az a kedvencem.
–  Azt nem ismerem. Apa kedvence az It’s All Wrong, But It’s
All Right. De nem engedi, hogy énekeljem, mert azt mondja,
nem nekem való. De azért megtanultam. Szeretnéd hallani?
Nagyon szerettem volna hallani – főleg így, hogy az apja azt
mondta, hogy nem neki való, de visszafogtam magam, és nem
buzdítottam éneklésre. A legkevésbé van arra szükségem, hogy
Hudson úgy gondolja, elrontom a gyerekét.
–  Hm… bármennyire is szeretném hallani, azt kell tennünk,
amit az apukád mond.
A válasza az volt, hogy lehúzta a vécét, úgyhogy gyorsan
végeztem én is, nehogy nélkülem szaladjon ki a mosdóból.
Charlie épp kezet mosott, amikor kijöttem a fülkéből.
Egyszerűen imádnivaló volt megzabolázhatatlannak tűnő,
göndör, homokszőke hajával, pisze orrával és nagy, barna
szemével. Tetőtől talpig lilában volt: a harisnyája, a cipője, a
nadrágja és a pólója is lila volt. Valami azt súgta, hogy Charlie
maga választja ki a ruháit.
– Te vagy Stella? – kérdezte.
Ismét kénytelen voltam visszafojtani a nevetésemet. Csak
ketten voltunk a mosdóban.
– Igen. Te pedig biztos Charlie vagy.
Bólintott, és figyelt a tükörből.
– Nagyon szép vagy.
–  Ó, köszönöm, ez nagyon kedves tőled! Te is nagyon szép
vagy!
Charlie elmosolyodott.
Odaléptem a mellette levő mosdóhoz, hogy megmossam a
kezemet.
– Jársz énektanárhoz, Charlie? Csodálatos a hangod!
Charlie bólintott.
–  Minden szombat reggel fél tízkor van énekórám. Mindig
apukám visz el, mert anyukámnak szüksége van a
szépségalvására.
Elmosolyodtam. Ez a gyerek zseniális, és fogalma sincs róla.
– Ó, ez nagyon jó!
–  És karatézom is. Anyukám azt akarta, hogy balettozzak, de
én nem akartam. Apa nem mondta el anyának, hogy beíratott
karatéra, és anya nem örült neki.
Felnevettem.
– Azt sejtem.
 – Te apával együtt dolgozol?
– Igen, így van.
– Szeretnél velünk vacsorázni? Metróval megyünk.
– Ó, köszönöm, de akad még egy kis munkám.
Charlie vállat vont.
– Akkor legközelebb.
Bármit is mondott ez a kislány, önkéntelenül elmosolyodtam
tőle.
– Talán.
Mindketten megszárítottuk a kezünket, majd elkísértem az
apja irodájáig. Hudson még mindig telefonált, úgyhogy
megkérdeztem Charlie-t, szeretné-e megnézni az irodámat.
Amikor bólintott, jeleztem Hudsonnak, hogy átviszem a lányát
az irodámba.
Charlie lezöttyent a vendégszékre, és a lábát lóbálta.
– Itt nincsenek képek a falon?
– Nincsenek, mert ma van az első napom. Még nem volt időm
kidekorálni az irodámat.
Charlie körülnézett.
– Szerintem lilára kéne festened a falakat.
Felnevettem.
– Nem tudom, apukád mit szólna hozzá!
–  Nekem megengedte, hogy lilára fessem a szobámat. –
Charlie párszor szipákolt. – Jó illat van az irodádban!
– Köszönöm. Én illatokkal foglalkozom. Parfümöket készítek.
– Te parfümöket készítesz?
– Igen. Elég menő munka, ugye?
Charlie bólogatott.
 – És hogyan csinálod?
– Nos, elég bonyolult. De az apukáddal azon dolgozunk együtt,
hogy létrehozzunk egy olyan parfümöt, ami azon alapul, hogy
minden ember más-más illatot szeret. Szeretnéd megszagolni
néhány illatmintámat?
– Igen!
Magammal hoztam ma néhány mintát, úgyhogy kivettem
egyet az íróasztalom fiókjából, és leültem Charlie mellé egy
vendégszékre. Kinyitottam a dobozt, kivettem az egyik
illatmintát, és megmutattam. Calone volt, ami arra utalt, hogy
aki ezt választja, szereti a tengeri szél illatát.
– Mire emlékeztet ez az illat?
Charlie szeme felragyogott.
– Mmmm… csokis-banános fagyi illata van!
Összevontam a szemöldökömet, hogy én is megszagoljam, bár
amint lecsavartam a kupakot, megéreztem az óceán illatát.
– Ennek szerinted fagyiillata van?
–  Nem. De apa elvitt múlt héten a tengerpartra, és utána
fagyiztunk a sétányon. Banánsplitet kaptam, mert az a
kedvencem. Ennek olyan illata van, mint a tengerpartnak, de a
tengerpartról meg az a fincsi fagyi jut eszembe.
Azt kérdeztem tőle, hogy mire emlékezteti az illat, nem pedig
azt, hogy milyen illata van, úgyhogy helyesen válaszolt.
Felemeltem a banánt, ami egész nap az asztalomon hevert.
– Szóval szereted a banánt, mi? Elfelezzük?
–  Nem, köszönöm. – Charlie a lábát lóbálta. – Amikor Apa
csomagolja az ebédemet, ráír a banánomra. Néha a narancsra
és a mandarinra is. De az almára sosem, mert azt nem szoktuk
meghámozni.
– Ráír a gyümölcseidre?
Charlie bólintott.
– És miket ír rá?
–  Mindenféle butaságot. Például azt, hogy „Narancs, jön a
péntek, ez parancs!”. Néha vicces dolgokat is ráír. Halloweenkor
azt írta a banánomra, hogy „Mi a szellemek kedvenc
gyümölcse? A húúúúúnán”. Érted?
Ezt nagyon érdekesnek találtam. Nem is gondoltam, hogy
Hudson ilyen jópofa tud lenni.
– Megszagolhatom a többit is? – kérdezte Charlie.
– Persze.
Kinyitottam egy másikat. Ennek szantálfaillata volt – az indiai
szantálfa olajából készült.
Charlie fintorgott.
– Ennek hasfájásillata van.
Fogalmam sincs, ezt mire értette; az orromhoz emeltem, hogy
rájöjjek.
– Tényleg? Ha megszagolod, megfájdul tőle a hasad?
Charlie elnevette magát.
–  Nem. A romlott fagyitól viszont igen. Ennek olyan szaga
van, mint a fagyiárus embernek apu irodájával szemben. Oda
már nem járunk, mert egyszer romlott fagyit adott.
Óóóó, na ennek már van értelme! A szantálfa sok népszerű
férfiparfüm alapanyaga volt. Úgy tűnt, Charlie-nak különleges
érzéke van ehhez, emellett láthatóan imádja a fagylaltot.
–  Tudod – mondtam. – Ez a második válaszod, ami fagyival
kapcsolatos. Ez már valami mánia lehet nálad.
 – Erre már rájött, ugye? – szólalt meg egy mély hang a hátam
mögül.
Megfordultam, és ott találtam Hudsont; nekidőlt az
ajtófélfának. Úgy tűnt, már egy ideje hallgatózik.
– Charlie-nak nagyon jó a szaglása.
Hudson bólintott.
–  Emellett két kilométerről is meghall bizonyos hangokat,
főleg a fagyasztó ajtaját. Ha csak résnyire is kinyitom, már
rohan, abban a reményben, hogy fagyit veszek elő.
Charlie ismét elfintorodott.
– Apa az eperfagyit szereti.
– Akkor, gondolom, te nem? – kérdeztem.
Charlie megrázta a fejét.
– Az undi. Tök darabos.
–  Ebben apukáddal kell egyetértenem. Nekem is az eper az
egyik kedvencem.
Hudson elmosolyodott, én pedig rádöbbentem, hogy az
esküvő óta valószínűleg ez az első őszinte mosoly, amit az arcán
látok.
– Indulhatunk, Charlie? – Hudson rám pillantott. – Vacsorázni
megyünk.
– Tudom. És metróval mennek.
Hudson ajka megrezzent.
–  Metró, Dolly Parton és fagyi. Nem nehéz Charlie kedvében
járni… egyelőre.
–  És szereti a gyümölcsre írt üzeneteket, és a lila színt. –
Körbemutattam az irodámban. – Charlie azt javasolta, hogy
fessem lilára. Mondtam, hogy még átgondolom.
 Hudson elmosolyodott.
– Magából ki is nézném…
Charlie azzal lepett meg, hogy felugrott a székéből, és
viharosan átölelt.
– Köszönöm, hogy megmutattad az illatos dolgaidat!
– Szívesen, kicsim. Jó étvágyat a vacsorához!
Charlie átszáguldott a helyiségen, és megragadta az apja
kezét.
– Menjünk, apa!
Hudson megrázta a fejét, mintha bosszantaná, hogy a lánya
basáskodik rajta, de láttam, hogy valószínűleg csak Charlie
basáskodását viseli el az egész világon.
Hudson biccentett felém.
– Ne maradjon túl sokáig!
– Nem fogok.
Miután eltűntek, Charlie csivitelését egészen a folyosó végéig
hallottam.
– Stella legközelebb velünk vacsorázik – mondta.
– Charlie, mit mondtam neked arról, hogy meghívunk valakit
vacsorázni, akit csak nemrég ismertünk meg?
– Nincs jó illata?
Csend támadt, és azt hittem, már olyan messze vannak, hogy
nem hallom őket, de aztán Hudson azt morogta:
– De, Stellának nagyon jó illata van.
– És szép is, ugye?
Ismét hosszú csend állt be. Közelebb léptem az ajtóhoz, hogy
mindenképp halljam a választ.
–  Igen, szép, de nem így döntjük el, hogy kit hívunk meg
vacsorára, Charlie. Stella a munkatársam.
– De múlt hónapban, amikor Anya szombaton kora reggel vitt
haza hozzád, volt ott egy néni, aki szép volt és jó illata volt. Azt
mondtad, vele is együtt dolgozol, és azért jött vissza reggel, mert
nálad felejtette az esernyőjét. Megkérdeztem, eljön-e velünk
ebédelni, és azt mondtad, hogy majd máskor, de aztán sose
hoztad el.
Ó, egek! A számhoz kaptam a kezem. Ez a Charlie kemény dió;
kíváncsi voltam, Hudson hogy magyarázza ki a helyzetet.
Sajnos a válaszát nem hallottam, mert nyílt, majd csukódott az
előcsarnok ajtaja, és ezzel véget ért a műsor.
Felsóhajtottam, és visszamentem az íróasztalomhoz, ahol
gyorsan egyértelművé vált, hogy képtelen vagyok tovább
koncentrálni. A mai nap olyan volt, mint egy forgószél.
Rengeteg embernek mutattak be itt, a Rothschild Befektetési
Vállalatnál, fél tucat megbeszélésen vettem részt, új rendszerem
lett a számlázásban, a raktárkészlet vezetésében, a
megrendelésekben, és lett egy vadonatúj, szupergyors
honlapom is. Az egész meglehetősen fárasztó volt. De semmi
nem volt olyan izgalmas, mint a két kis szó, amit Hudson ma
mondott.
Később folytatjuk…
 11

Stella

Lehet, hogy másnap kissé túlzásba estem a lelkesedést illetően.

Olivia megkért, hogy nyolcra menjek be az irodájába, hogy a
csapatával elkezdhessünk dolgozni a Signature Scent
marketingtervén, de még alig pirkadt, amikor beléptem a
Rothschild Befektetési Vállalat ajtaján. Mivel ilyen korán
érkeztem, lementem a pár házzal arrébb levő éjjel-nappaliba,
hogy vegyek egy kávét és egy muffint. Kiderült, hogy nem én
vagyok az egyetlen, aki ma korán kezd; a sorban öltönyös
férfiak és kosztümös nők álldogáltak, akik várakozás közben a
telefonjukba temetkeztek.
Amikor végre a kasszához értem, egy gimnazistának beillő
srác vette fel a rendelésemet.
–  Mit adhatok? – Elővette a telefonját, és lebámult rá; azt
hittem, azért, hogy beüsse a rendelésemet, és hátul elkészítsék.
– Egy light kávét kérek, édesítővel, és egy morzsás muffint.
A srác felemelte egyik ujját, és bepötyögött valamit a
telefonjába. Amikor végzett, beütött valamit a kasszába.
–  Egy kávé, édesítővel, és egy áfonyás muffin. Hat-hetvenöt
lesz. Szabad a nevét?
 – A nevem Stella, de morzsás muffint kértem, nem áfonyásat.
A srác a homlokát ráncolta, mintha felbosszantottam volna.
Újabb gombokat nyomott meg a kasszán, de a telefonja rezegni
kezdett, így a figyelme ismét afelé fordult. Kivettem egy tízest a
tárcámból, és felé nyújtottam, de figyelmen kívül hagyta a
kinyújtott kezemet. Amikor jó két perc eltelt, és még mindig
nem nézett fel a telefonjából, közelebb hajoltam, hogy lássam,
mit csinál.
Üzengetett valakivel.
A srác nem a rendelésemet adta le, hanem valami Kiara nevű
lánnyal üzengetett.
Meglóbáltam a kezemet, hogy felhívjam magamra a
figyelmét.
– Ööö… tessék!
Ismét felemelte egyik ujját.
Ez hihetetlen!
Végül elvette tőlem a bankjegyet, és visszaadta az aprót. Majd
felemelt egy kávéspoharat, fogott egy filctollat, ráírt egy nevet.
Simone.
Összevontam a szemöldökömet.
– Ez elvileg az enyém?
A srác felsóhajtott.
– A maga neve van ráírva, nem?
Nem vitatkoztam, inkább elmosolyodtam.
– De igen. Legyen szép napja!
– Következő!
Úgy gondoltam, így akarja jelezni, hogy lépjek arrébb, hogy
felvehesse a következő rendelést.
 Néhányan összegyűltek a pult túlsó oldalán, úgyhogy
csatlakoztam hozzájuk, és én is belemerültem a telefonomba.
Fisher pár perce küldött egy üzenetet.

Fisher: Sok szerencsét a mai marketingmunkához!

Tudom, hogy ez a kedvenc részed!

Válaszoltam.

Stella: Köszönöm! Ideges vagyok, de izgatott is.

Aztán küldött egy fotót egy pasiról, akivel azon a randioldalon

ismerkedett meg, amihez legutóbb csatlakozott. A pasi csak egy
szűk, szürke bokszeralsót viselt. Kedves mosollyal és menő
hajjal nézett a kamerába. Azonban amikor lefelé vándorolt a
pillantásom, tágra nyílt a szemem a csodálkozástól; rájöttem,
miért küldte át Fisher a képet. Hamarosan újabb üzenet
érkezett tőle.

Fisher: Azt mondtad, ne a hasizmuk, hanem a

mosolyuk alapján válasszam ki a pasikat. Ez a mosoly
igencsak felfelé görbül odalent…

Stella: Ez nem lehet igaz…

Közelebb emeltem a telefonomat, és ráközelítettem a dudorra.

Nem lehet, hogy ez az, aminek gondolom! Biztos, egy banánt
dugott az alsónadrágjába! Nem, tévedés, inkább cukkinit!
Létezik ekkora méretű pénisz? Én még sosem láttam ekkorát.
Összerezzentem a vállam mögül megszólaló mély hangtól.
 – Én reggelenként általában a The Wall Street Journalt futom
át…
Úgy megijedtem, hogy kiejtettem a telefonomat a kezemből,
ami nagy csattanással ért földet. Lehajoltam, hogy felemeljem,
és haragos pillantást vetettem Hudsonra.
– Ó, jézusom, miért kell rám hoznia a frászt?
Hudson felnevetett.
– Miért is ne zavarnám meg, amikor pornót néz?
–  Nem pornót nézek. – Éreztem, hogy elvörösödök. – A
haverom küldött egy képet egy srácról valami randioldalról.
Hudson szkeptikusnak tűnt.
– Ühüm.
Zavartan próbáltam meggyőzni Hudsont az igazamról, és
megmutattam neki a képet – közben persze rájöttem, hogy
ránagyítottam a srác farkára.
– Nem, higgye el…
Hudson felemelte a kezét, hogy ne is lássa a képet.
– Így is elhiszem, köszönöm. De örömmel látom, hogy maga és
a haverja is a fontos részletekre összpontosítanak a férfiakban.
Megráztam a fejemet. Ez fantasztikus. Egyre jobb benyomást
keltek ebben a pasiban. Leforrázva felsóhajtottam.
– Simone! – kiáltotta el magát a barista.
Hallottam, de először nem esett le.
– Simone!
A fenébe, ez én vagyok! A pulthoz léptem, elvettem a kávémat
és a muffinomat. Amikor visszatértem korábbi helyemre,
Hudson a fejét ingatta.
– Mi az? – kérdeztem.
 – Újabb álnév?
–  A srác, aki felvette a rendelésemet, nem figyelt, amikor a
nevemet mondtam.
Hudson szkeptikusan bólintott.
– Aha, persze.
– Nem, komolyan!
Hudson vállat vont.
– Miért is ne hinnék magának?
Égnek emeltem a tekintetem.
– Hudson! – üvöltött a barista.
Hudson elvigyorodott.
– Láthatóan az én nevemet értette. – Miután elhozta a kávéját,
az ajtó felé biccentett.
– Az irodába megy?
– Igen.
Egymás mellett jöttünk ki a boltból, és mentünk végig az
utcán.
–  A lánya egyszerűen imádnivaló! – jegyeztem meg. –
Önkéntelenül is megmosolyogtatott tegnap!
Hudson megrázta a fejét.
–  Köszönöm. Hatéves, de koraérett, és válogatás nélkül
mondja, ami eszébe jut.
– És csodálatosan énekel.
– Kitalálom: Dolly, miközben a vécén ül?
Felnevettem.
– Jolene. Gondolom, gyakran előfordul?
– A vécé és a fürdőkád a két kedvenc fellépőhelyszíne.
– Ó. Valószínűleg a remek kakusztika miatt.
 Hudson óvatlanul elmosolyodott.
– Igen.
Az épületünk melletti ház aljában egy hajléktalan nő üldögélt,
előtte konzervekkel és üvegekkel teli bevásárlókocsi, és egy
műanyag pohárból rakosgatta át az aprót papírgurigákba.
Hudson kinyitotta előttem az ajtót.
– Megtenné, hogy… – A táskámba túrtam. – Egy pillanat!
Ott hagytam Hudsont a nyitott ajtónál, és visszamentem a
nőhöz. Kinyújtottam a kezem, és azt adtam neki, ami nálam
volt, majd így szóltam:
– Nekem sincs sok pénzem, de szeretném, ha ezt elfogadná.
A nő elmosolyodott.
– Köszönöm!
Amikor visszamentem Hudsonhoz, ő homlokát ráncolva
nézett rám.
– Pénzt adott neki?
Megráztam a fejemet.
– Nem, a Hershey csokimat.
Hudson furcsán nézett rám, de bólintott, majd megnyomta a
lift hívógombját.
–  Maga nagy countryzene-rajongó? – kérdeztem. – Magától
örökölte a lánya Dolly szeretetét?
–  Nem. A volt nejem sem az, és egyetlen ismerősünk sem.
Charlie egyszer meghallotta Dolly egyik számát a rádióban, az
autóban, és nagyon megtetszett neki. Otthon elkezdte énekelni
azokat a részeket, amikre emlékezett. És aztán megkérte az
énektanárát, hogy tanítsa meg neki az egész dalt. Most már csak
az ő dalait hajlandó énekelni. Egy tucat számot tud kívülről.
 – Ez szuper!
–  Tavaly Halloweenkor, amikor az összes kislány Disney-
hercegnőnek öltözött, Charlie azt kérte az anyjától, hogy dugjon
zoknit a pólójába és vegyen neki egy platinaszőke parókát.
– Hűű, platinaszőke haj és kitömés! Mintha máris tizenhárom
éves lenne!
Hudson felnyögött.
– Arra gondolni sem akarok!
Együtt léptünk be a liftbe, hogy felmenjünk az irodába. Amint
becsukódott az ajtó, ismerős illat csapta meg az orromat.
Ösztönösen is közel hajoltam Hudsonhoz.
Hudson felvonta a szemöldökét.
– Mit csinál?
–  Ez az illat nem kölni, nem tusfürdő és nem is sampon.
Próbálom beazonosítani. – Szimat. Szimat. – Ismerem, csak nem
jövök rá, mi az.
–  Gondolom, maga az a fajta ember, akinek muszáj azonnal
tudnia a megoldást egy problémára. Megőrjíti, ha nem tudja
meg rögtön, igaz?
Ismét megszimatoltam.
– Igen, teljesen megőrjít.
A lift sípolt, jelezve, hogy megérkeztünk a tizenegyedik
emeletre. Hudson kinyújtotta a karját, hogy én lépjek ki
elsőnek, majd kinyitotta az iroda ajtaját. Amint beértünk,
megkerülte az üres recepcióspultot, és felkattintotta a világítást.
Én a túloldalon vártam.
– Na, mi ez az illat? Esetleg valami testápoló?
Hudson elvigyorodott.
 – Nem. – Megfordult, és hosszú lépteivel elindult hátrafelé.
– Várjon… most hová megy?
Úgy szólalt meg, hogy meg sem fordult.
– Az irodámba, dolgozni. Maga is követhetné a példámat.
– De nem mondta meg, mi ez az illat!
Még hallottam, ahogy felkacag.
– Szép napot, Simone!

•••

Oliviával a délelőtt folyamán átnéztük az induló

reklámterveket, de a marketingigazgatója szerette volna látni,
hogy működnek a dolgok élesben. Úgyhogy átvittem őket a
laboratóriumba, ahol majd a parfümök készülnek, és vittem egy
mintát is, hogy megmutassam, milyen folyamaton halad át egy-
egy rendelés. Nagyon örültem, mikor láttam, hogy milyen
izgatottak lettek a terméktől.
Miután végeztünk, Oliviának egy megbeszélésen kellett részt
vennie, a marketingigazgató pedig egy barátjához csatlakozott
késői ebédre, úgyhogy egy darabig a laborban maradtam, majd
vonattal mentem vissza az irodába.
Ahogy elhaladtam Hudson irodája mellett, láttam, hogy
nyitva az ajtó, így bekopogtam.
Hudson felnézett egy halom papírból, én pedig felemeltem
egy dobozt.
– Hoztam még a parfümből, ami a nagyanyjának úgy tetszett.
Hudson az asztalra hajította a tollát.
– Köszönöm. Ma is sokáig marad bent?
 Bólintottam.
– Nagyon sok a dolgom. A csapata teljes gőzzel dolgozik, jóval
előrébb járnak, mint én; máris egy csomó átnéznivalóm van.
–  Átnéztem a raktárkészletét és a beszállítóit, és lenne pár
ötletem, amiket szeretnék megbeszélni magával.
– Hogyne, remek lenne. Mikor szeretné?
Az íróasztalán tornyosuló papírhalomra mutatott.
– Még szükségem van egy kis időre, hogy ezzel végezzek. Hat
óra?
– Jól hangzik.
–  Stella? – szólt utánam Hudson, ahogy megfordultam, hogy
távozzak.
– Igen?
Állával a kezemben levő doboz felé intett.
– Elfelejtette odaadni nekem a parfümöt.
Elmosolyodtam.
–  Ó, nem felejtettem el. Megkapja, ha megmondja, hogy mi
volt az a reggeli illat!
Hudson mosolyogva megrázta a fejét.
– Hozza be a tárgyalóba hat órakor!
Kicsivel öt után felhívott Hudson asszisztense, és
megkérdezte, hogy szeretem-e a kínai kaját. Eszerint Hudsonnal
munkavacsorán veszünk részt. Élénk érdeklődéssel vártam,
hogy kettesben maradhassak vele. Itt az alkalom, hogy javítsak
az első – a második, és a harmadik – benyomáson, és
bebizonyítsam, hogy nem vagyok az a típus, aki meglép a
problémák elől.
Pontban hatkor bementem a tárgyalóba egy hatalmas
aktával, ami a raktárkészletet tartalmazta, egy jegyzetfüzettel és
a parfümmel, amit készítettem. Hudson már bent volt, előtte
szétterített papírok hevertek, az asztal közepén pedig több
kartondobozban kínai kaja állt, tányérok és evőeszközök
társaságában.
– Fokhagymás csirkét rendelt, ugye?
Hudson a fejét ingatta.
– Hogy a fenébe csinálja? Még a dobozt sem nyitottam ki!
Elmosolyodtam.
– A kartondoboz átengedi a fokhagymaszagot.
Hudson az asztalfőn ült, úgyhogy a balján helyezkedtem el.
–  Emellett nem tudtam dönteni a fokhagymás csirke és
aközött, amit végül rendeltem, úgyhogy a fokhagymás csirke itt
járt a gondolataimban.
– Mit rendelt végül?
– Brokkolis rákot.
– Felezhetünk, ha gondolja.
– Remek! Előtte eszünk, vagy utána?
– Mindenképp előtte – jelentette ki Hudson. – Nem ebédeltem,
úgyhogy éhen halok!
Hudson és én kiszedtük az ételt a tányérunkra. Hudson a
parfümösdoboz felé biccentett, és így szólt:
– Baseballkesztyűolaj. Na, adja ide a dobozt, okostóni!
Elmosolyodtam.
– Reggel hatkor baseballozott?
– Nem, de Charlie szeretne csatlakozni egy softballcsapathoz.
Az egyetlen lila kesztyűt választotta ki a boltban, ami volt.
Persze nagy nulla az egész, úgyhogy azzal próbáltam lágyítani,
hogy olajat masszíroztam bele, hogy legalább a kis kezével szét
tudja nyitni azt a vacakot.
–  Ó! – Bólintottam, és áttoltam az asztalon keresztül a
parfümösdobozt. – Lanolin. Nem tudom, miért nem ismertem
fel.
– Talán maradnia kellene a ginnél.
Hudson kacsintott, én pedig némi bizsergést éreztem a
gyomromban. Egek, milyen szánalmas vagyok! Ha Ben rám
kacsint, attól miért nem kezd el lángolni a testem? Két randink
volt eddig… és semmi.
A számba pottyantottam egy rákot.
– Kérdezhetek valamit?
– Számít, ha nemet mondok?
Elmosolyodtam.
– Valószínűleg nem.
Hudson felnevetett.
– Nem csoda, hogy olyan jól kijön a húgommal! Mit szeretne
tudni?
–  Pontosan mikor jött rá Olivia esküvőjén, hogy nem az
vagyok, akinek mondom magam?
–  Amikor azt mondta, hogy Whitley a vezetékneve. Evelyn
Whitley és a húgom gimi óta barátok. Egy ideig a volt
feleségemmel is jóban volt. Ugyanazokban a társasági körökben
mozognak mindhárman. Ugyan létezhet két Evelyn Whitley is,
de amikor kijelentette, hogy a Rothschild Befektetési Vállalatnál
dolgozik, az természetesen megerősítette a gyanúmat.
Az alsó ajkamba haraptam.
– Szóval előtte… amikor táncoltunk, fogalma sem volt róla?
 Hudson megrázta a fejét.
– Nem sejtettem.
– Mégis felkért táncolni?
Hudson ajkán halvány mosoly játszott.
– Igen, felkértem.
A szívem vadul verni kezdett.
– Miért?
– Miért kértem fel táncolni?
Bólintottam.
Hudson tekintete megállapodott az ajkamon, és pár
másodpercig elidőzött rajta.
– Mert érdekesnek találtam magát.
– Ó… értem.
Közelebb hajolt, és halkabbra fogta a hangját.
–  És gyönyörűnek. Úgy gondoltam, maga érdekes és igazi
bombanő.
Elvörösödtem.
– Köszönöm.
Hudson továbbra is bámult rám. Szinte kikényszerítettem a
bókokat, most mégis lángolt az arcom.
Hudson dobolni kezdett az asztalon.
– Még valami?
– Semmi.
Hudson elvigyorodott.
– Biztos?
Bólintottam, de egy perc múlva meggondoltam magam.
– Tudja mit…
– Kitalálom. Még egy kérdés?
 –  Amikor eljöttem az irodájába a mobilomért, meghívott
vacsorázni, de valamiért olyan érzésem támadt, hogy dühös lett
saját magára azért, mert randira hívott.
Hudson félrehajtott fejjel nézett rám.
– Maga nagyon jó megfigyelő.
Az ajkamba haraptam, nem tudtam eldönteni, feltegyem-e a
kérdést, de komolyan szerettem volna tudni a választ.
–  Ha véletlenül nem rossz számot adok meg, randiztunk
volna?
Hudson ajka megint megrándult.
– Felhívtam magát, nem?
–  Ó… igen. Nos, azt hiszem, végül az a legjobb, hogy így
alakult. Közeli munkatársak lettünk, kár lett volna ilyesmivel
megzavarni a légkört.
Hudson tekintete ismét az ajkamra vándorolt.
– Szóval akkor, ha most randira hívnám, nemet mondana – a
légköri zavarok miatt?
Minden egyes porcikám randizni akart ezzel a pasival – az
agyamat kivéve, ami öt évet ölt a vállalkozásomba. Képtelen
voltam megtenni.
Összevontam a szemöldökömet.
–  Majdnem megszüntettem a Signature Scentet, mert olyan
nehéz helyzetbe kerültem az előző üzlettársammal
kapcsolatban.
–  A kiselőadásában említette, hogy volt egy társa, de végül
kivásárolta.
Bólintottam.
– Igen, nem jöttünk ki jól egymással.
 Hudson láthatóan további magyarázatot várt.
Felsóhajtottam.
–  A vőlegényem volt a társam. Amikor volt vőlegény lett
belőle, kivásároltam.
Hudson bólintott.
– Ő is parfümőr?
Felnevettem.
–  Egyáltalán nem. Aiden költő. Legalábbis mindenkinek ezt
mondja. Egyébként fizetésért dolgozik: irodalmat tanít egy
közösségi főiskolán.
– Költő? Ilyen üzlettárssal nem sokra mehetett!
–  Nem is. A fejlesztésnél egyáltalán nem segített, a kezdeti
költségekhez viszont hozzájárult.
–  Mi volt először? A tönkrement üzlettársi kapcsolat vagy a
tönkrement párkapcsolat? – Hudson a villájára szúrt egy rákot,
és bekapta.
– Hm… azt hiszem, az, hogy Aiden szexelt valakivel, aki nem
én voltam.
Hudson harákolni kezdett.
– A francba! Mondja, jól van?
Hudson kinyújtotta a kezét, és fojtott hangon szólalt meg.
–  Igen. – A vize után kapott, és nagyot kortyolt belőle. – Egy
pillanat!
Amikor már nem könnyezett a szeme, és a légutak ismét
tiszták voltak, Hudson megrázta a fejét.
– A vőlegénye megcsalta?
Szomorúan elmosolyodtam.
–  Igen, de minden a legjobban alakult, legalábbis a
vállalkozásomat illetően.
– Hogyhogy?
– Nem tudom, eljutottam-e volna idáig, ha Aiden meg én nem
szakítunk.
–  Mégis miért? Nem azért lettek anyagi gondjai, mert
kénytelen volt kivásárolni a társát?
– De igen. Aiden százhuszonötezer dollárral szállt be az évek
során, úgyhogy az a pénz, amit a kezdeti raktárkészletre tettem
félre, arra ment el, hogy kivásároljam őt. De nem tudom,
egyáltalán elindítottam volna a vállalkozást, még akkor sem, ha
megmarad a pénzem. Amikor összejöttünk, mindketten fiatalok
voltunk. Akkoriban Aiden mindenben támogatott, és egy közös
bankszámlára kezdtük el gyűjteni a pénzt. Először nem volt sok,
de ahogy teltek az évek, szépen növekedett az összeg. Egy idő
után Aiden elkezdte arra használni a pénzt, hogy befektetési
célra vásároljon ingatlanokat. Ez lehetett volna a vészcsengő,
ami jelzi felém, hogy nem akar házat venni velem, amiben
együtt élhetünk, annak ellenére, hogy évekig jártunk, és még
mindig nem éltünk együtt. Mindegy, Aiden azt mondta, hogy az
ingatlanvásárlás kevésbé kockázatos, mint az én üzleti
vállalkozásom. Azt javasolta, hogy vegyünk meg egy házat, és
aztán kezdjünk el gyűjteni a Signature Scent ügyeire.
Hudson összevonta a szemöldökét.
– A volt vőlegénye igazi seggfejnek tűnik!
Elmosolyodtam.
–  Az is. De gyakran hagytam, hogy megingasson, pedig nem
kellett volna. Pár hónappal azelőtt, hogy szétmentünk,
elkezdtünk bérelhető ingatlanokat nézni. Az én álomházam
nem az ő álomháza volt, bár hajlandó lettem volna feladni az
álmomat és elfogadni azt, amit ő javasolt. Volt egy jó állásom,
Aiden viszont azt éreztette velem, hogy önző vagyok, ha többre
vágyom. – Szünetet tartottam. – A szakításunk több
szempontból is rémes volt, de az egyetlen pozitív hozadéka az
volt, hogy úgy döntöttem, újra a saját kezembe veszem a jövőm
alakítását.
Hudson egy pillanatig elmélázva bámult rám, végül bólintott.
– Jól döntött.
– Szerintem is.
–  Bár azt hiszem, nem csak ez az egy jó dolog, ami a
szakításuk után történt.
Összevontam a szemöldökömet.
– Mi volt még?
– Nem ment férjhez egy seggfejhez.
Felnevettem.
– Igen, azt hiszem, ebben igaza van.
A mobilom megszólalt az asztalon, és Ben neve jelent meg a
kijelzőn. A telefon után nyúltam, és megnyomtam a Mégse
gombot, de Hudson már meglátta a hívó fél nevét.
– Ha szeretné felvenni… – mondta.
– Nem, semmi gond. Majd később visszahívom.
Hudson várt pár pillanatig, majd amikor nem szolgáltam
részletesebb magyarázattal, félrehajtott fejjel nézett rám.
– Ben. Ez az a srác, akivel az esküvőn is volt?
Megráztam a fejem.
– Nem, ő Fisher volt.
– Ja igen, Fisher – bólintott.
 Ismét kellemetlen csend állt be, végül Hudson kíváncsian
felvonta a szemöldökét.
– A fivére?
– Nem, nincs fivérem. Csak egy húgom van.
Amikor továbbra sem közöltem többet, Hudson felnevetett.
– Eléri, hogy kénytelen legyek megkérdezni, ugye?
Ártatlanul elmosolyodtam.
– Eléggé… új a dolog.
Hudson pár másodpercig fogva tartotta a tekintetemet, majd
megköszörülte a torkát.
–  Mi lenne, ha nekilátnánk? Elsorolom mindazt, amit
szeretnék átbeszélni magával, amíg befejezi az evést.
Hudson láthatóan készen állt arra, hogy egy kattintással
átváltson üzleti üzemmódba, de nekem túlságosan is zúgott a
fejem. Elkezdett számokat és dátumokat sorolni, és bár
bólogattam, és úgy tettem, mintha figyelnék, az egyik fülemen
bement, amit mondott, a másikon pedig ki. Csak akkor vettem
észre, hogy elhallgatott, amikor felnéztem, és láttam, hogy a
válaszomat várja.
– Bocsánat, mit is kérdezett?
Hudson összehúzott szemmel nézett rám.
– Hallotta egyáltalán, amit mondtam?
Beleszúrtam a villámat egy rákba, és a számba tömtem, az
ajkamra mutatva, hogy most nem tudok válaszolni. Úgy
gondoltam, így cukin elkerülöm a válaszadást, de ezzel csak azt
értem el, hogy Hudson meredten bámulni kezdte az ajkamat.
Úgy látszott, ki van éhezve, de nem a kínai kajára.
Ó, egek! A gyomrom összerándult, és amikor Hudson
megnyalta az ajkát, a rándulás lejjebb vándorolt.
Befejeztem a rágást, és nagyot nyeltem, majd megköszörültem
a torkomat.
– Megtenné, hogy megismétli a kérdést?
Hudson ajka ismét megrezzent; akár tikkelésnek is
gondolhattam volna.
Megkönnyebbültem, amikor bólintott, és elkezdte
megismételni a korábbiakat. Most képes voltam összpontosítani
a mondanivalója nagy részére, és megdöbbentett, hogy ilyen
rövid idő alatt milyen sokat haladt. Hudson vezetésével a
beszerzőcsapat több árajánlatot is bekért az összes
mintaalapanyagomra, és az esetek nagy részében termékenként
legalább öt centtel csökkentette az árakat. Nem tűnt túl soknak,
de mivel ez dobozonként húsz különféle mintát érintett,
ráadásul a fuvardíjjal kapcsolatban is szerzett kedvezményt, a
megspórolt végösszeg elég csinos lett.
– Hű! – dőltem hátra a székemben, és elmosolyodtam. – Maga
sokkal jobb, mint Aiden!
Hudson szeme felragyogott.
– Bottal sem piszkálnám meg!
Felkacagtam.
–  Valószínűleg jó ötlet. De higgye el, a maga által szerzett
kedvezmény már most majdnem fedezi egy üzlettárs egész éves
költségeit. Nem is tudom, mit mondjak! És én még azt hittem,
hogy ügyesen tudok alkudni!
–  Ügyesen is alkudott. A kedvezmények nagy része abból
származik, hogy előre fizetünk, és nagy tételben vásárolunk,
amit ön a készpénzes kötöttségek miatt korábban nem tehetett
meg.
Hudson telefonján megrezzent az emlékeztető. A Charlie szó
villant fel a kijelzőn, Hudson pedig az órájára pillantott, mintha
ellenőrizné, hogy telefonja a helyes időt mutatja-e.
– Nem is vettem észre, hogy így elment az idő. Megbocsátana
egy percre? Fel kell hívnom a lányomat, hogy jó éjszakát
kívánjak.
– Persze. Úgyis ki kell mennem a mosdóba.
Miután megjártam a mosdót, visszamentem a tárgyalóba.
Mivel Hudson hallgatott, nem jöttem rá rögtön, hogy még
telefonál. Akkor intettem neki, hogy megvárom odakint, de
jelzett, hogy menjek be, úgyhogy leültem, és hallgattam, hogy
mit mond.
–  Amikor ezt mondtam, csak tréfáltam. Nem kellett volna
megismételned a nagynénédnek, Charlie.
Csend, majd Hudson lehunyta a szemét.
– Az egész osztályodnak elmondtad?
Furdalni kezdett a kíváncsiság.
–  Na jó, biztos vagyok benne, hogy a tanító néni rájött, hogy
csak tréfáltam, még akkor is, ha anyu és Rachel néni nem.
Hudson felpillantott rám.
–  Mondd meg anyukádnak, hogy most nem érek rá, még a
munkahelyemen vagyok. Ha holnap este felhívom, beszélek
vele.
Csend.
– Én is szeretlek!
Miután letette a telefont, megrázta a fejét.
–  Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy egy hatéves nem
mindig érti a humoromat.
Elmosolyodtam.
– Mi történt?
–  A volt sógornőm gyereket vár. Bármelyik pillanatban
megszülhet. Rachelhez képest az exnejem egy igazi tréfamester.
Mind a kettő tök sótlan. A minap Charlie megkérdezte, hogy
szerintem mi lenne jó név a leendő unokatestvérének.
Fogalmam sem volt, miért, de azt mondtam neki, hogy Rachel
néni a Cimbi nevet fogja adni a babának, és utána teljes öt
percen át győzködtem a lányomat, hogy ez az igazság, mivel
kételkedett ebben.
Összeugrott a szemöldököm.
– Cimbi? Úgy érti, barát?
Hudson elvigyorodott.
– Természetesen csak vicceltem, de aztán meghozták a kaját,
és elfelejtettem szólni Charlie-nak, hogy az egész csak vicc volt.
–  És elismételte az anyukájának? Gondolom, nem lett túl jó
vége…
Hudson megrázta a fejét.
–  Van még kínosabb is. Pár hónappal ezelőtt vitatkoztam a
volt feleségemmel. Kijelentette, hogy ne adjak többet Charlie-
nak fagyit, mert a húga szerint a laktózérzékenység örökletes.
Nem tudtam, hogy ez igaz-e vagy sem, de Charlie biztosan nem
laktózérzékeny, eszik annyi fagyit, hogy tudnánk, ha az lenne.
Szóba került az, hogy a húga megint olyasmibe üti az orrát,
amihez semmi köze, és én Rachelt poénérzékenynek neveztem.
A vita után el is felejtkeztem az egészről, de Charlie egyszer
csak szóba hozta. Fogalmam sem volt róla, hogy hallgatózott,
pedig így volt. – Hudson mély lélegzetet vett. – Ma Charlie-nak
kellett kiselőadást tartani a suliban, és elvitte az unokatestvére
ultrahangos képét. Mindenkinek elmesélte, hogy a kisbabát
Cimbinek fogják hívni, és amikor a tanárnő azt mondta, hogy
ezt biztosan tréfából mondta neki valaki, Charlie kijelentette,
hogy a nagynénje nem szokott tréfálkozni, mert poénérzékeny.
A számhoz kaptam a kezem.
– Ó, istenem! Ez zseniális!
Hudson elvigyorodott.
– Zseniális, ugye?
Bólintottam.
–  Kár, hogy a volt nejem réges-rég elveszítette a
humorérzékét.
– Ha ez bármit is számít, szerintem ez iszonyatosan mókás! A
legtöbb gyerek túlságosan is közlékeny. Abban a tíz percben,
amit a múltkor Charlie társaságában eltöltöttem, megtudtam,
hogy maguk a múlt héten a tengerparton voltak, egyszer
megfájdult a hasa fagyizás után, és maga mindenfélét ráírogat a
gyümölcsökre, amiket az uzsonnásdobozába tesz. Egyébként
szerintem ez nagyon kedves dolog.
– Amikor Charlie elkezdte az iskola-előkészítőt, nagyon izgult
ebédnél, mert nem tudta, ki mellé üljön. Azért írogattam neki
mindenfélét a gyümölcsökre, hogy kicsit ellazuljon, amíg
kipakolja a kajáját. És valahogy megtartottuk ezt a szokást.
– Nekem nagyon tetszik!
Hudson elmosolyodott.
–  Későre jár. Mi lenne, ha mára befejeznénk, és holnap itt
folytatnánk? Amúgy is azt szeretném, hogy a következő fázisnál
már a marketingosztály is legyen jelen.
– Ó, rendben… hogyne.
Ki-ki visszament a saját irodájába. Pár perccel később kifelé
menet Hudson megállt az ajtómban.
– Bennel tölti az estét?
Elmosolyodtam.
– Nem.
–  Jól van. – Megkocogtatta az ajtót az ujjperceivel. – Ne
maradjon túl sokáig! Maga az utolsó, aki bent van, a takarítók
már végeztek, el is mentek, ezért bezárom magam mögött az
ajtót.
–  Rendben, köszönöm. Még pár dolgot befejezek, aztán én is
hazaindulok.
Hudson bólintott, majd megfordult, hogy elinduljon, aztán
visszafordult.
–  Egyébként teljesen érthető volt, amit mondott, úgyhogy
többé nem fogom randira hívni.
Arcomról eltűnt a mosoly.
– Ó… értem.
Hudson rám kacsintott.
– Megvárom, amíg maga hív randira engem! Jó éjt, Stella!

•••

Amikor Hudson elment, az összpontosítási képességem vele

együtt távozott, de muszáj volt dolgoznom egy kicsit, mielőtt
hazaindultam. Később lesz időm minden egyes szavát újra és
újra kielemezni – talán amíg meztelenül fekszem a forró
kádban, vagy kiengedem a gőzt az éjjeliszekrényemben tartott
vibrátor segítségével. Most muszáj lesz azon a táblázaton
dolgoznom, aminek a befejezését egész nap halogattam.
Szerettem volna, ha reggel minden készen áll arra, hogy
átnézzem a csapattal.
Azonban az Excelt eleve utáltam, és elég későre is járt. Miután
megnyitottam a táblázatot, csak bámultam a számokat, képtelen
voltam összpontosítani, ezért úgy döntöttem, előhalászom a
táskámból a fülhallgatómat. A klasszikus zene mindig segített
egyvalamire koncentrálni a figyelmemet. Azonban munka
közben éreztem, hogy az irodában egyre melegebb van. A
légkondi biztosan időzítős volt. Mivel bármilyen ürügyet
felhasználtam volna arra, hogy elszabaduljak a táblázat mellől,
úgy döntöttem, hozok egy kis hideg vizet a folyosón levő
teakonyhából.
Ahogy megtöltöttem a nagy bögrémet jégkockával a
hűtőszekrény oldalából, megszólalt Vivaldi Négy évszak című
műve, én pedig egyszerűen nem bírtam magammal.
Valahányszor meghallottam ezt a zeneművet, muszáj volt
vezényelnem. Senki sem volt a közelben, úgyhogy miért is ne?
Letettem a bögrémet a pultra, lehunytam a szememet, és
hagytam, hogy a zene intenzitása vezesse a karomat. Semmi
nem lazított le jobban, mint az, amikor egy egész zenekar csak
rám figyelt. Annyira elmerültem a pillanatban, hogy
elveszítettem az időérzékemet.
Míg egyszer csak…
Éreztem, hogy valaki hátulról megragad; rémülten
megfordultam. Ösztönösen, az adrenalintól vezérelve ökölbe
szorítottam a kezemet, felkészültem, és teljes erőmből ütöttem.
Úgy éreztem, mintha téglafalba bokszoltam volna bele, bár
ebben nem lehettem teljesen biztos, mert csukva volt a szemem.
Aztán meghallottam egy hangot a zenén túl.
– Bassza meg! – morogta a hang.
Úgy éreztem, elájulok.
Ne!
Csak ezt ne!
Az nem lehet!
Kérlek, istenem, csak ne Hudson legyen!
Kinyitottam a szemem, és meggyőződtem arról, amit már
úgyis tudtam.
Isten nem hallgatta meg röpke imámat.
Mert jól irányzott ütésemmel…
Pont Hudson orrát találtam el.
 12

Hudson

– Mi a faszom? – Az orromhoz kaptam.

– Ó, istenem, Hudson! Ne haragudjon! Jól van?
A szemem könnyezni kezdett, ezért úgy gondoltam, az a
nedvesség, amit érzek, de aztán elhúztam a kezemet, és
rájöttem, hogy tiszta vér.
–  Szentséges ég! Maga vérzik! – Stella felkapott egy tekercs
papírtörlőt a pultról, letépett pár lapot, összegyűrte, és
megpróbálta az arcomba nyomni.
Kikaptam a kezéből.
– Bocsásson meg, de ööö, nagyon megijesztett!
A papírtörlőt a vérző orromhoz nyomtam.
– Kétszer is mondtam a nevét, de nem hallotta.
Stella kivett egy vezeték nélküli fülhallgatót a füléből.
– Bent volt a fülemben, és nagyon hangosan szólt a zene.
Megráztam a fejemet.
– A karjával hadonászott, azt hittem, fuldoklik.
Stella összevonta a szemöldökét.
– Vezényeltem.
– Vezényelt?
 –  Igen, tudja, eljátszottam, hogy én vezénylem a szimfonikus
zenekart.
Úgy bámultam rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.
–  Nem, nem tudom. Nem sűrűn vezénylem a szimfonikus
zenekart a munkahelyem teakonyhájában.
– Nagy kár! Kipróbálhatná. Igazán lélekemelő.
– Azt hiszem, kihagyom, tekintve, milyen szép sikert aratott a
próbálkozása. – A papírtörlőre mutattam. – Ideadná, kérem?
– Ó, istenem… még mindig nem állt el!
Kikaptam a kezéből a tekercset, hogy letépjek pár tiszta lapot.
Stella jól láthatóan elsápadt.
– Le kéne ülnie – tanácsolta. – És hajtsa hátra a fejét!
– Szerintem magának kéne leülnie. Fehér, mint a fal. Üljön le,
Stella!
Stella az asztalba kapaszkodva egy székre rogyott.
–  Nem bírom a vért, szédülni kezdek tőle. Talán
mindkettőnknek le kéne ülnie.
Mivel az orrom láthatóan a közeljövőben nem tervezte
abbahagyni a vérzést, leültem Stellával szemben.
Stella továbbra is a fejét ingatta.
– Annyira sajnálom, ne haragudjon! – Kezét a szívére tette. –
El sem akarom hinni, hogy megütöttem! Ösztönből jött. Nem is
láttam, ki áll mögöttem, olyan gyorsan történt az egész!
– Semmi gond, az én hibám. Mostanra már tudhatnám, hogy
nagyon ijedős. És maga nem is tudta, hogy visszajöttem. Én
pedig félreértettem a helyzetet.
– Nem kéne hátrahajtania a fejét?
–  Nem. Orrvérzés esetén nem szabad a fejet hátrahajtani.
Össze kell nyomni az orrcimpa fölötti lágy területet. Ha
hátrahajtja a fejét, akkor csak nyeli a vért.
Stella elfintorodott, és eltakarta a száját.
– Fúúúj!
Most először vettem észre, hogy kivörösödtek az ujjpercei,
kettő pedig elkezdett megdagadni. Állammal a keze felé
intettem.
– Mit érez a kezében?
– Ó… Nem is tudom. – Kinyújtotta az ujjait, ökölbe szorította,
majd megint szétnyitotta. Nem tűnt úgy, mintha eltört volna. –
Az biztos, hogy fáj. Szerintem durván száguldott bennem az
adrenalin, úgyhogy csak most kezdem el érezni.
Felálltam, és odamentem a hűtőszekrényhez. Csak egy zacskó
fagyasztott borsót találtam, úgyhogy papírtörlőbe csomagolva
átadtam Stellának.
– Szorítsa az ujjpercére!
– Nem magának kellene használnia?
– Miattam ne aggódjon!
Tíz perc múlva végre elkezdett csitulni az orrvérzés.
– Ilyen pici nőhöz képest elég nagyot tud ütni!
Stella a fejét ingatta.
–  Még most sem akarom elhinni, hogy mit műveltem! Soha
életemben nem ütöttem meg senkit. Azt hittem, egyedül vagyok
az irodában.
–  Elmentem, de itt felejtettem valamit, amire szükségem lesz
holnap a város túlsó végében egy megbeszélésen, úgyhogy
visszajöttem. Amikor elhaladtam a teakonyha mellett, hallottam
a jégadagolót, és ekkor jöttem rá, hogy maga még mindig itt
van. Gondoltam, szólok, hogy kifelé menet újraindítom a
riasztót, de úgy vélem, ezzel a jobbegyenessel nem okoz gondot
ügyelni a személyes biztonságára.
Stella elmosolyodott, de mosolya gyorsan eltűnt, amikor az
orromra pillantott.
– Annyira sajnálom!
–  Jól vagyok. Az orrvérzés makacs dolog. Kimegyek a
férfimosdóba, kicsit rendbe teszem magam, mielőtt
hazamegyek. – A kezére pillantottam. – Biztos, hogy jól van?
Stella levette a hevenyészett jégpakolást, és kinyújtotta az
ujjait.
– Igen, rendben vagyok.
Felálltam.
– Ne maradjon túl sokáig, Rocky!

•••

–  Veled meg mi a fasz történt? – Jack hatalmas mosollyal dőlt

hátra a székében. A rohadék kissé túlságosan is élvezte a
pillanatot.
Ma reggel a szokott rend szerint tettem-vettem; épp fogat
mostam, amikor belenéztem a tükörbe, és rájöttem, hogy két
nagy fekete monokli bámul vissza rám. A látvány sokkal
rosszabb volt, mint maga az érzés. Az orrom csak akkor fájt, ha
hozzáértem, de mindkét szemem feldagadt, fekete és lila
karikák övezték őket. Mielőtt kiléptem a házból, feltettem a
napszemüvegemet, úgyhogy könnyű volt megfeledkezni a
problémáról – mindaddig, amíg le nem vettem a barátom
irodájában.
–  Ki húzott be ekkorát neked? – Jack közelebb hajolt, hogy
jobban megszemléljen. – Bárki is volt, jobb munkát végzett,
mint én azon az éjszakán, amikor részegen összeverekedtünk
azon, hogy ki nyerne, ha részegen összeverekednénk. Amikor
bevittem neked egy váratlan ütést, alig maradt nyoma, mégis,
amikor felkeltél a földről és visszaütöttél, tizenhárom öltéssel
kellett összevarrni az oldalamat.
–  Az illető, akinek ezt köszönhetem, sokkal erősebb volt
nálad.
– Ki volt az?
Elvigyorodtam.
– Stella… te gyáva nyúl!
Jack szemöldöke a magasba szaladt.
– Ezt egy nő követte el? Ki a fene az a Stella?
– Emlékszel arra a csajra, akivel Olivia esküvőjén találkoztál?
Aki a piákat szagolgatta a bárpultnál? Kétszáz dolcsit nyertem
azzal, hogy pusztán az illatáról felismerte a gin fajtáját.
– A dögös csaj, akiről kiderült, hogy nem is kapott meghívót?
– Igen, ő.
– Értem. Mi van vele?
– A neve Stella.
Jack a homlokát ráncolta.
– Azt hittem, azt a nőt Evelynnek hívják.
Még nem meséltem el a haveromnak mindazt, ami az esküvő
óta történt, bár ma azért jöttem el hozzá, hogy a Signature
Scentről beszéljünk. Jack volt az egyik legnagyobb
médiavállalat aligazgatója – és éppenséggel az egyik
legnépszerűbb teleshopcsatorna tulajdonosa. Úgy gondoltam,
bemutathat néhány fejesnek, hogy megbeszéljük, reklámozzák
Stella parfümjét az egyik műsorukban.
– Hívatlan vendégként érkezett az esküvőre, okoskám! Nem a
valódi nevét használta!
– Ó, a francba! Mondjuk érthető. Szóval a dögös szaglászó csaj
neve igazából Stella.
– Így van.
– És azért ütött meg téged, mert…
Valószínűleg az a legkönnyebb, ha mindent elmagyarázok az
elejétől kezdve, úgyhogy megtettem. Kezdve az elveszett
telefontól, a húgomon át, aki megszánta Stellát, egészen a mai
látogatásom céljáig.
Amikor végeztem, Jack hátradőlt a székében, és megdörzsölte
az állát.
–  Elég sok befektetésed volt különféle cégekben, amikhez
igénybe vehetted volna a kapcsolataimat. Párszor még
mondtam is, hogy ostobaság, hogy nem keresel meg. A válaszod
mindig az volt, hogy nem kevered az üzletet a barátsággal. Mi
változott?
– Semmi.
Jack félrehajtott fejjel bámult rám.
– Mégis itt vagy…
–  Azt kérem, hogy mutass be pár embernek, nem pedig azt,
hogy mindent tegyél kockára értem!
Jack megvonta a vállát.
– Az évek során több tucat termék ügyében kérhetted volna a
segítségemet, mégis ez az első, ami miatt itt ülsz, az íróasztalom
túloldalán. Szeretnéd tudni, mit gondolok?
– Igazából magasról teszek rá, mit gondolsz, úgyhogy nem.
Jack elvigyorodott.
– Szerintem odavagy a szaglászóért, és szeretnéd lenyűgözni.
Mi a francért kérdezi meg tőlem mindenki, hogy szeretném-e
tudni, hogy mit gondol, és amikor nemet mondok, elmondja
mégis?
Megráztam a fejem.
– Befektetéseim vannak a cégben, te idióta!
A legkevésbé volt arra szükségem, hogy Jack megtudja, hogy
az a nő, akinek a két monoklimat köszönhetem, egyszerűen
kiterített. Még az öregek otthonában is ezt hallgatnám tőle,
kerekesszékben ülve.
–  Egy csomó más cégben is van befektetésed, amikről
tárgyalhattunk volna – jegyezte meg Jack.
Égnek emeltem a tekintetem.
– Segítesz, vagy nem?
– Segítek, de tudod, miért?
– Mert ezermillió szíveséggel tartozol nekem?
–  Talán, mégsem ezért segítek. Hanem azért, mert nagyon
régóta nem tettél egy kis erőfeszítést sem a nőkért. Megszoktad,
hogy belépsz egy bárba, megvillantod a mosolyod, és
hazaviszed a kiválasztott zsákmányt. Ez jó. Én utálok együtt
lenni Alana húgának a férjével. Egy idióta.
–  Ezt most nem értem. Hogy jön ehhez a beszélgetéshez a
feleséged húgának a férje?
–  Egyszerű. Ha lenne csajod, akkor veletek mennék el
vacsorázni, nem pedig Allisonnal és Chuckkal. Egyébként is,
hatvan alatt ki a franc nevezi magát Chucknak?
– Nem randizom Stellával.
Amíg ő nem hív randira.
Jack elmosolyodott.
– Még meglátjuk.
A legjobb barátom egy kész istencsapása, de pokoli jó
kapcsolatokkal rendelkezik. A következő két órában nem
csupán a teleshop-vásárlásicsapat igazgatójának mutatott be,
hanem elvitt a tévéfelvételre is. Mire végeztünk, sikerült
eladnia a híres műsorvezetőhölgynek a Signature Scent ötletét,
és arra is rávette, hogy másnap hívja meg Stellát ebédre.
–  Köszönöm a segítséget. – Kezet ráztunk Jackkel az épület
előcsarnokában. – Most vissza kell mennem az irodába, de
jövök neked egy sörrel!
Jack elmosolyodott.
–  Ugyan már! Egálban vagyunk, mivel megmentettél attól,
hogy végig kelljen hallgatnom Chuck sztorijait a bütykökről.
Nem lehetne inkább nőgyógyász, és nem pedikűrös?
– Felhívlak jövő héten a sörözés miatt.
– Úgy érted, vacsora velem, Alanával és Stellával?
– Ismétlem, nem hívom randira Stellát.
Jack elvigyorodott.
– Azt még meglátjuk…
Egyik kezem már az ajtón volt, amikor Jack ismét utánam
kiáltott.
–  Talán csatlakozom hozzátok holnap ebédnél – hogy
megismerjem a feleségem új legjobb barátnőjét!
 •••

Stella megkocogtatta az irodám ajtófélfáját.

–  Jó napot, van egy perce? Épp átnéztem a jelentéseket,
amiket Helena hozott, és… – Amikor felnéztem, Stella szeme
akkora lett, mint egy csészealj. – Ó, istenem! Mondja, hogy ez
nem az én művem!
Bólintottam.
–  Nyugalom. A két monoklit nem magának köszönhetem.
Ökölharcba keveredtem a sráccal az éjjel-nappaliban. Rosszul
írta fel a nevemet a poharamra, ami feldühített.
– Ez komoly?
–  Nem, dehogyis. – Az arcomra mutattam. – Ez a maga keze
munkája, Rocky!
Stella lehunyta a szemét.
– Annyira sajnálom! Rettenetesen érzem magam! Nagyon fáj?
– Igen, borzalmas fájdalmaim vannak.
– Ó, egek!
Stella nagyon feldúltnak látszott, úgyhogy kénytelen voltam
megnyugtatni.
– Nyugi, csak tréfálok. Csúnyán néz ki, de jól vagyok.
– Nem akarom elhinni, hogy ez az én művem!
– Hogy van a keze?
Stella ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte.
–  Fáj az ujjpercem, de túlélem. Komolyan mondom, Hudson,
annyira sajnálom, hogy megütöttem!
Stella másik kezében egy fehér papírzacskó volt; most átadta.
– Tessék, fogadja el ezt a muffint! Még meleg. Most hoztam az
éjjel-nappaliból.
– Komolyan muffint ajánl két monokliért cserébe? Elfogyott a
Hershey csoki?
Stella elmosolyodott.
–  Igen, elfogyott. Tegnap este megettem a vésztartalékomat,
miután maga elment. Csak ennyit adhatok.
Felnevettem, és felemeltem a kezemet.
– Nem kérem, de azért köszönöm.
– Kérem, fogadja el! Sokat segítene rajtam.
Ez a nő nem semmi! Az asztalomhoz lépett, és letette a
zacskót a sarkára.
Megráztam a fejemet.
– Rendben, jól van. Köszönöm. Mi volt a kérdése?
– A kérdésem?
– Valamit említett a jelentésről, amit Helena hozott?
– Ja igen, lenne néhány kérdésem a megrendelésekről, amiket
Helena jóváhagyásra áthozott. Van egy kis ideje? – A válla fölött
hátrafelé bökött. – Visszaszaladok érte az irodámba. Ma reggel
benéztem magához, de nem volt itt.
Az órámra pillantottam.
–  Pár perc múlva telefonhívást várok. Nem tart sokáig, talán
fél óráig. Bejövök magához, ha végeztem.
– Az remek lenne! Akkor várom.
Miután elment, pár pillanatig bámultam az üres ajtót. Csak
képzelődöm, vagy az irodai hangulat valóban megváltozott,
mióta Stella itt dolgozik? Két monoklival lettem gazdagabb, és
több a munkám, mint valaha, mégis úgy éreztem, hogy a
szokásosnál is kiegyensúlyozottabb vagyok.
 Felsóhajtottam, és visszatértem a munkámhoz. Valószínűleg
csak a két jobbegyenes miatt éreztem így.
Miután befejeztem a beszélgetést, elindultam Stellához. Az
irodaajtaja nyitva állt, de az arcát nagyrészt eltakarta az
asztalán álló, hatalmas, élénk színű virágcsokor. Stella a
jelentésbe temetkezett, úgyhogy először észre sem vette, hogy
ott vagyok.
– Szép csokor! – Felvontam egyik szemöldökömet. – Ken?
–  Ha Benre gondol, nem. A virág egy barátom szülinapjára
van.
– Ide hozatta a hölgynek, hogy aztán elvigye neki?
Stella a fejét rázta.
–  A hölgy igazából úr, és ma van a születésnapja. De azért
küldött nekem virágot, mert ő nem szereti megünnepelni ezt a
napot. Fisher anyukája két évvel ezelőtt elhunyt, pont a fia
születésnapján, úgyhogy ez a nap nagyon nehéz számára. Nem
saját magát ünnepli, hanem nekem küld ajándékot.
Ez a legtöbb embertől szokatlanul hangzott volna, de Stellától
ez rendben volt..
– Átnézhetjük a kérdéses jelentéseket?
– Igen, ha szabad.
Leültem az íróasztal túloldalán. Amikor elfordult, hogy a
mögötte levő szekrényről elvegyen pár papírt, észrevettem egy
bőrkötéses könyvet egy nyitott dobozon, a csokor mellett –
pontosabban a könyvre gravírozott szó keltette fel az
érdeklődésemet.
–  Azt írja le, amit rólam fantáziál? – kérdeztem. – Már
mondtam magának: nem kell más tennie, csak randira hívni.
 Stella a homlokát ráncolta, úgyhogy a könyvre pillantottam;
borítóján a Napló szó állt.
– Ó… nem, ez nem az enyém. A futár hozta a virággal együtt.
Újabb ajándék Fishertől.
– Maga naplót ír?
– Nem, ez valaki másnak a naplója. Legalábbis volt. – Átnyúlt
az asztalon, felkapta a könyvet, és betette az egyik fiókba.
Mint annyi mindent Stellával kapcsolatban, ezt sem értettem
igazán.
– És azért van magánál valaki másnak a naplója, mert…
Felsóhajtott.
– Nem felejthetnénk el, hogy meglátta?
Lassan megráztam a fejemet.
– Esélytelen.
Stella égnek emelte a tekintetét.
– Jól van, de ha elmondom, nem gúnyolhat ki!
Karba tettem a kezemet.
–  Ez percről percre egyre izgalmasabb! Alig várom, hogy
halljam a történetet!
– Nem is igazi történet. Ez amolyan hobbi nálam.
– Az a hobbija, hogy beleirkál mások naplójába?
– Nem. Nem irkálok bele. Elolvasom.
Felvontam a szemöldököm.
– Egyáltalán, hogy jut magához egy ilyen napló? Ellopja, vagy
mi?
–  Természetesen nem. Nem vagyok tolvaj. Általában az
eBayen veszem.
– Az eBayen megveszi mások naplóját?
 Stella bólintott.
– A naplóknak elég nagy piaca van. Egyesek valóságshow-kat
szeretnek nézni. Én a drámát olvasni szeretem. Mások naplóját
elolvasni nem különbözik olyan nagyon attól, hogy
valóságshow-t nézzek.
– Aha…
–  Nem, higgye el! Több millió ember nézi Az igazi
luxusfeleségek vagy a Jersey Shore című valóságshow-t. Ha
belegondol, a kettő ugyanaz – az emberek kiteregetik a
szennyesüket és titkolóznak.
Megvakartam az államat.
– Pontosan hogy alakul ki ez a hobbi valakinél?
Stella felsóhajtott.
–  Tizenkét éves koromban elmentem egy garázsvásárra.
Megláttam egy asztalon egy bőrkötéses könyvet, úgyhogy
felemeltem, hogy megszagoljam.
– Naná, hogy megszagolta.
Stella összehúzta a szemét.
– Ne vágjon közbe, vagy nem fejezem be a történetemet!
– Folytassa!
A következő öt percben Stella elmesélte, hogy megszagolta a
könyvet egy garázsvásáron, szerelmes volt valami focista
srácba, és amikor megvette a naplót, fogalma sem volt arról,
hogy van benne írás. Mire újra levegőt vett, már azt is tudtam,
hogy tizenöt évvel ezelőtt mennyit fizetett azért a nyavalyás
naplóért.
Folyamatosan bámultam rá, próbáltam lépést tartani vele, és
vártam, hogy mikor ér a lényeghez, bár Stella ezt láthatóan nem
vette észre. Aztán egyszer csak úgy nézett rám, mintha meg
akart volna bizonyosodni arról, hogy odafigyelek, úgyhogy
bólintottam.
– Értem…
–  Rájöttem, hogy használt naplót vettem, és nem akartam
elolvasni, de győzött a kíváncsiságom. Kiderült, hogy a naplót
harminc évvel ezelőtt kezdte írni egy lány, aki akkoriban egy
évvel volt idősebb nálam. Az első néhány bejegyzés egy fiúról
szólt, aki tetszett neki, és az első csókjukról. Rákattantam, és
képtelen voltam leállni. Egyetlen éjszaka alatt az egész naplót
elolvastam. Utána fél éven át minden garázsvásárra elmentem,
próbáltam újabb naplókat venni. De egyet sem találtam.
Nagyrészt el is felejtkeztem a dologról, amikor pár évvel később
rábukkantam egyre az eBayen. Ekkor döbbentem rá, hogy
micsoda piaca van a naplóknak. Azóta vásárlom őket
rendszeresen. A legtöbb ember egy-két műsort néz meg lefekvés
előtt, én pedig elolvasok egy-két bejegyzést.
–  Szóval a barátja egy használt naplót vett magának a saját
születésnapjára?
– A naplót igazából én vettem. De olaszul van, úgyhogy Fisher
lefordíttatta a születésnapjára.
Ezen egy pillanatig el kellett gondolkoznom.
– Csak kíváncsiságból kérdezem: egy ilyen napló mennyibe fáj
az eBayen?
–  Az attól függ. Ha nő írta, általában ötven és száz dollár
közötti ára van. Egyesek fénymásolt naplókat árulnak, és azok
olcsóbbak, mivel több embernek is eladhatók. Az 1800-as
évekből származó eredeti naplók sokkal több pénzért is
elkelhetnek, és a férfiak naplói, bármilyen régiek is, a
prémiumkategóriába tartoznak.
– Férfiak naplói? Férfiak is írnak naplót?
– Egyesek igen. De ritka, és elég drága tud lenni.
Egészen elképedtem. Létezett egy világ, amiről semmit nem
tudtam. Állammal a fiók felé böktem, amiben a napló feküdt.
– Ez a napló kié volt?
– A neve Marco. Olaszországban él.
– És mi a története?
– Még nem tudom, még nem kezdtem el olvasni, de izgatottan
várom. Szigorúan ragaszkodnom kell ahhoz, hogy egy este csak
egy bejegyzést olvassak el, különben egy ültő helyben
kiolvasom az egészet. Az olasz naplók a világon a legjobbak! Az
olaszok mindenben annyira szenvedélyesek!
– Ha maga mondja… tudja, azért elég különös hobbija van!
– Tudom. Na és? Engem boldoggá tesz.
Mélyen megérintett bennem valamit az, hogy egy ilyen
egyszerű dolog boldoggá tudja tenni Stellát. Engem a válásom
óta nem sok minden tudott boldoggá tenni az utóbbi években –
még a nők sem, akikkel jártam. Kicsit irigykedtem Stellára.
Mindegy, muszáj volt dolgoznunk, úgyhogy megköszörültem
a torkomat.
– Mi lenne, ha megmutatná azt, amiért az irodájába jöttem?
Stellával átbeszéltük a kérdéseket, és kijavítottunk néhány
hibát, amit a vásárlási csoport ejtett a termékmegrendelések
előkészítése során. Nekem megbeszélésem volt délután,
úgyhogy szóltam Stellának, hogy jelezze, ha szüksége van még
valamire, majd felálltam, hogy távozzak.
 Az ajtónál rájöttem, hogy még el sem újságoltam a jó hírt.
– Majdnem elfelejtettem… az egyik ismerősöm beszélni fog az
igazgatósággal a termékéről egy teleshopos csatornánál.
– Komolyan? És tetszett nekik?
–  Nagyon is. A legfontosabb vevő és az egyik műsor
műsorvezetője is odavolt az ötletért.  Személyesen is
szeretnének találkozni magával. Robyn meghívott minket
holnap ebédelni. Remélem, nincs más elfoglaltsága.
Stellának tátva maradt a szája.
–  Robyn? Úgy érti, Robyn Quinn? A Home Shopping Channel
királynője?
– Igen, ő.
–  Ó, istenem, ez fantasztikus! Hogy lehet, hogy maga bejött
ide, hagyta, hogy egy órát fecsegjek itt mindenféléről, és ezt
nem említette?
–  Azt hiszem, elfelejtettem. Ha a maga történeteit hallgatom,
lelassul az agyam.
Stella megrázta a fejét.
– Ezt most annyiban hagyom, és nem húzok be magának még
egyet, mivel szerzett nekem egy olyan lehetőséget, ami mindent
megváltoztathat!
Elmosolyodtam.
–  Robyn e-mailen megküldi az időpontot és a részleteket. Ha
megkapom, átküldöm.
– Rendben! Hű! Végül is szuper nap lett ez a mai! Lehet, hogy
azzal ünneplem meg, hogy két bejegyzést is elolvasok Marco
naplójából!
– Ne vaduljon ennyire!
Stella vállat vont.
– Nem én vadulok, hanem azok, akik a naplókat írják.
 13

Stella

Tizenhét hónappal korábban

– Lehet, hogy ők azok.

Egy párosra mutattam, akik pár lépcsőfokkal lejjebb ültek,
mint mi; mindannyian a könyvtár lépcsőin fogyasztottuk el az
ebédünket.
Fisher összevonta a szemöldökét.
– Kik?
– Alexandria és Jasper.
Fisher homloka ráncba szaladt.
–  A páros az új naplóból, amit olvasol? Amit a lakótársadtól
kaptál a szülinapodra?
Bólintottam.
– Nagyon kedves volt tőle. – Fogalmam sem volt, hogy Evelyn
tudja, mikor van a szülinapom, mégis a legcsodálatosabb naplót
kaptam tőle ajándékba. Teljesen rabul ejtett.
Fisher kicsomagolta a szendvicsét, és nagyot harapott belőle,
majd tele szájjal szólalt meg.
– Azt hittem, nem tudod a fiú nevét.
 –  Nem is tudom, de elkezdtem Jaspernek szólítani, mivel
Alexandria mindig J-ként emlegeti. Ha rájuk gondolok, így
valóságosabb az egész.
–  Szívem, tudod, hogy imádlak, de annak a szarnak, ami a
fejedben megy, a legnagyobb része nem valóságos.
Játékosan oldalba böktem Fishert. Mostanában elkezdtem a
könyvtár lépcsőin elkölteni az ebédemet – pont ott, ahol a
naplómban zajló események nagy része játszódott. Szerettem itt
elolvasni az aznapi adagomat és elképzelni, hogy a közelben
ülők azok, akik a naplóban is szerepelnek.
–  Ez a napló a világ legjobb olvasmánya! A múlt héten
Alexandria férje előbb jött haza a munkából, hogy ellenőrizze a
feleségét. Előző éjszaka, amikor a férje szexet próbált
kezdeményezni, Alexandria azt mondta neki, hogy nem érzi jól
magát. Pár órával korábban Jasperrel szexelt, úgyhogy nem
akart a saját férjével is szexelni. Mindegy… amikor a férje
hazajött, Alexandria épp aludt, mert aznap reggel is találkozott
Jasperrel, és teljesen kimerült volt. A férje mindig sokáig
dolgozik, úgyhogy Alexandria nyugodtan a konyhapulton
hagyta a telefonját a töltőn. De amikor a férje megérkezett,
véletlenül pont akkor jelent meg egy üzenet a kijelzőn; Jasper
írt, hogy találkozzanak másnap is. Szerencsére csak J néven
szerepelt Alexandria névjegyzékében. Amikor a férje
rákérdezett, kitől jött az üzenet, Alexandria azt mondta, hogy a
szülinapjával kapcsolatos a dolog, így a férj bevette. A szegény
fickó még mindig nem sejtett semmit arról, hogy a nejének
viszonya van valakivel, Alexandria azonban ezután
mániákusan odafigyelt arra, hogy hol hagyta a mobilját.
 Fisher a fejét ingatta.
– Szegény fickó? Nem inkább szegény barom?
–  Tudom. Nagyon sajnálom a férjet. Az esküvőjük itt volt, a
könyvtárban. – Kinyújtottam a kezemet. – És Alexandria néha
pont ezeken a lépcsőkön találkozik Jasperrel, hogy a sikátorban
a szemeteskonténerek mögött lezavarjanak egy gyors menetet.
Én ezt nem értem! Tavaly, az esküvő előtt olyan szerelmes volt a
férjébe!
Fisher ismét a szendvicsébe harapott.
– Mi az? Több részt is megvettél ennek a nőnek a naplójából,
vagy mi? Egy napló nem fog át éveket, igaz?
–  Ez igen, mert nem írt bele túl gyakran. Ugrál az időben –
néha hónapok telnek el egy-egy bejegyzés között. Az esküvő
előtt nagyon gyakran írt, mindent leírt, amit tervezett, de utána
nagyrészt abbamaradt. Azt hiszem, egy-két évig semmi
izgalmasról nem tudott írni… addig, amíg viszonyt nem kezdett
a férje barátjával.
–  Jobb lesz, ha lassabban olvasol. Még a végén elvonási
tüneteid lesznek!
– Tudom. Az a baj, hogy ez a nő, és mindenki más, akiről ír, itt
él, a Cityben. Soha nem olvastam még olyan naplót, ami abban
a városban játszódik, ahol élek, nemhogy olyat, ami a
munkahelyemtől alig egy háztömbre játszódik! Ettől olyan
valóságos az egész, mintha minden most történne, nem pedig
akkor, amikor ez a nő írt róla. Állandóan a szereplőkre
gondolok, és azon tűnődöm, hogy lehetséges, már elmentem
egyik-másik mellett az utcán. A múltkor a Starbucksban a
barista névkártyáján a Jasper név volt. Annyira izgatott lettem,
hogy elejtettem a jeges lattémat; úgy gondoltam, hogy ő lehet
az. Addig ültem a boltban, amíg a srác végzett a műszakjával.
Szerencsére a pasija érte jött, úgyhogy kiderült, hogy nem ő a
naplóbeli nő szerelme.
– Cuki volt a barista?
–  Nagyon cuki. De azért leskelődtem egy pasi után, mert
Jaspernek hívták! Még a valódi nevét sem tudom annak, akivel
a naplóbeli nő viszonyt folytatott!
– Melyik Starbucks volt az? A dögös, meleg barista inkább az
én asztalom, nem a tiéd.
Felnevettem.
– Ne viccelj már, Fisher! Mégis mit tehettem volna, miután két
órát vártam szegény srácra, hogy végezzen? Követtem volna
hazáig?
– Kicsit kezdesz úgy beszélni, mint egy mániákus.
Felsóhajtottam.
–  Aiden is ezt mondta. Nemrég összevesztünk amiatt, hogy
lemerült a telefonom. Elfelejtettem feltenni a töltőre, és amikor
elkezdtem keresni Aiden mobilját, hogy megüzenjem neked,
hogy kések a vacsoráról, rájöttem, hogy egy ideje már nem
hagyja elöl a telefonját. Gyanakodni kezdtem, mert Alexandria
is folyamatosan rettegett, hogy leleplezik, és végül Aiden meg
én jól összevesztünk. Pedig Aiden semmi rosszat nem tett.
Fisher a fejét ingatta.
– Talán egy kis időre abbahagyhatnád az olvasást.
Végre kinyitottam a doboz salátát, amit ebédre készítettem,
majd beleszúrtam a villámat.
– Igen, talán igazad van – sóhajtottam.
Fisher horkantva felnevetett.
– Milyen képmutató vagy!
 14

Hudson

Az ebédmegbeszélésből parti lett. Robyn, a műsor háziasszonya

meghívta a műsorvezető kollégáját is és egy szegmens-
producert, a vezető vevő is hozott magával valakit, és Jack is
megtisztelt minket a jelenlétével. Mivel ilyen sokan voltunk, és
Stella mindenkinek szeretett volna mintákat tartalmazó dobozt
hozni, egyszerűbb volt, ha én vezetek. A kocsim az irodától pár
háztömbre parkolt, egy garázsban, úgyhogy előbb eljöttem, és
szóltam Stellának, hogy negyedóra múlva találkozunk az épület
előtt.
Amikor megálltam a sarkon a lámpánál, Stella ott állt az
irodaház előtt, így alkalmam nyílt úgy megfigyelni, hogy nem
tudta, hogy nézem. Az iroda bejárati ajtaja két oldalán két
hatalmas növény helyezkedett el, régi boroshordóban, és bár
mindennap elhaladtam mellettük, soha fel sem tűntek, csak
amiatt, hogy az épületkarbantartók időnként kicserélték
bennük a virágokat. Távolról figyeltem, ahogy Stella
körülnézett, talán, hogy megbizonyosodjon arról, látja-e valaki,
majd odahajolt a virágok fölé. Úgy gondoltam, a virágokat
szagolgatja, de lejjebb hajolt, és orra a hordót érintette. Csak
nem a virágtartót szaglássza?
Felnevettem; milyen bolond ez a lány! Valahányszor azt
hittem, tudom, mit fog tenni vagy mondani, hamar rájöttem,
hogy tévesen feltételezek róla bármit is. Ez különös módon
üdítő érzés volt. A legtöbb nőnél általában negyedóra alatt
kitaláltam, milyen salátát fog rendelni, vagy hogy jógázni
szeret-e, esetleg teniszezni. De Stella nem ilyen volt – ő nem egy
kaptafára készült.
Stella odalépett az ajtó túlsó felén levő virágtartóhoz, és ismét
körülkémlelt, látja-e valaki, majd lehajolt, hogy beleszagoljon.
Most azonban nem a térdét hajlította be, hanem a derekát, így
megszemlélhettem a hátsóját – a fenomenálisan bombázó
hátsóját.
Remek. Egyszerűen remek.
Amint váltott a lámpa, a gázba tapostam, és megálltam az
épület előtt. Mielőtt elindultam a garázsba, az összes dobozt
levittem az előcsarnokba, így most kiszálltam és bementem.
–  Szálljon be nyugodtan, addig én elhozom a cuccokat a
biztonságiaktól – mondtam Stellának, ahogy elhaladtam
mellette.
– Ó… rendben.
Miután teleraktam a csomagtartót, becsuktam, és vártam,
hogy annyira megritkuljon a forgalom, hogy kinyithassam a
kormány felőli ajtót és beszállhassak úgy, hogy nem amputálják
valamelyik végtagomat.
– Köszönöm, hogy lehozta a dobozokat! – hálálkodott Stella.
– Szóra sem érdemes.
Becsatoltam a biztonsági övemet.
 –  Még van egy óránk az étterem előtt, de valószínűleg ennyi
idő alatt érünk oda ilyen közlekedéssel. – Átnéztem a vállam
fölött; jó ideig kellett várni, mire annyi hely keletkezett a kocsik
között, hogy elindulhattam a járdaszegélytől.
Stella párszor a levegőbe szimatolt.
– Ez a kocsi új?
A kocsim hároméves volt, de újnak nézett ki, mivel nem
sűrűn vezettem.
– Néhány éves.
– Még mindig olyan „új autó”-illata van.
–  Ó, tényleg? Jobb ez az illat, mint a virágtartóké az
irodaházunk előtt?
Stella felsóhajtott.
– Meglátta, mi?
– Igen, megláttam.
– Kíváncsi voltam, hogy tényleg valódi boroshordóba ültették-
e azokat a virágokat.
– És?
– Nem vagyok biztos benne. Csak a virágföld szagát éreztem.
Elvigyorodtam.
– A nagy mennyiségű virágföld már csak ilyen.
– Ez milyen autó? Gyönyörű a belseje!
– Egy Maybach S 650-es.
– Ez valami menő kocsi?
– Nem tudom. Mondja meg maga. Maga szerint menő?
Stella elmosolyodott.
–  Nem tudom. Nem vezetek, úgyhogy nem sokat tudok az
autókról.
 – Úgy érti, azért nem vezet, mert itt él, a Cityben?
–  Nem, azért, mert nincs jogosítványom. Egyszer volt
ideiglenes jogsim, és pár évvel ezelőtt az egyik pasim próbált
tanítgatni, de amikor bekanyarodtam az egyik sarkon,
nekimentem egy tűzcsapnak, és ezzel véget ért ez a történet.
Lassan araszoltunk a város túlsó vége felé. Váratlanul
felbukkant egy kocsi, és megelőzött, úgyhogy kénytelen voltam
beletaposni a fékbe. Stella és én biztonsági övet viseltünk, ezért
nem esett bajunk, de Stella táskája a földre esett, és kiszóródott
a tartalma.
– Elnézést kérek – mondtam.
Amikor Stella előrehajolt, hogy összeszedje a cuccait,
észrevettem a tegnapi naplót.
–  A volt nejem is ilyen naplóba írt annak idején. Miután
veszekedtünk, mindig írt bele. Biztos vagyok benne, hogy
nagyrészt hisztizett benne. Nem erre használják az emberek a
naplót? Hogy kiengedjék a gőzt?
–  Néha igen – jegyezte meg Stella. Visszatette a könyvet a
dobozba, és becsukta. – Olvastam ilyet is. Az eladó általában
befotóz néhány oldalt, hogy ízelítőt adjon belőle. Ezzel sok
mindent ki lehet szűrni, de néha egy rövid részlet nem sokat
mond.
– Elkezdte már felfejteni Nico titkait?
– Marco a neve, és igen, elkezdtem.
– És… milyen volt?
Stella felsóhajtott.
– Majdnem a fél naplót elolvastam egyetlen éjszaka alatt.
Felnevettem.
 – Olyan jó volt?
Stella kezét a szívére szorította.
–  Marco egy idősebb nőbe szeretett bele. Amalia tizenkilenc
évvel idősebb nála, ő a könyvtárosnő abban a kis faluban, ahol
élnek. Marco szőlősgazda. A nő szerint csak fellángolás az egész,
és majd elmúlik, de a naplóból ítélve Marco fülig szerelmes.
Azon tűnődik, hogy szerez magának egy nőt, hogy féltékennyé
tegye Amaliát, és beismerje, hogy ő is érez valamit a fiú iránt.
De attól tartok, ez visszafelé fog elsülni, és még jobban
eltávolodik tőle.
–  Azt hiszem, Ameliának, vagy mi is a neve, valószínűleg
igaza van. Marco csupán egy kanos kölyök. Majd elmúlik.
Minden fiatal srác fantáziál a dögös könyvtáros néniről. Ez nem
szerelem. Ez csak vágy.
–  Maga nem is olvasta a naplót! Honnan tudja, mit érez
Marco?
Vállat vontam.
– A legtöbb párkapcsolat úgyis ugyanúgy végződik.
– Valaki roppant cinikus…
–  Nem cinikus vagyok, hanem realista. Még ha össze is
jönnek, mit gondol, mennyi az esélye, hogy a pasi
negyvenévesen nem kacsingat másfelé, amikor a könyvtáros
menyasszony hatvanéves lesz?
– Akkor nem, ha úgy szereti, ahogy Marco szereti Amaliát.
Felnevettem.
– Mindig ilyen szépen kezdődik minden…
– Na persze!
–  Maga azt mondta, hogy a volt vőlegénye megcsalta. Mégis
hisz a tündérmesékben?
–  Csak azért, mert megégettem magam, még hiszek az igaz
szerelemben. Nagyon odavoltam, amikor Aidennel
szakítottunk. Sok időbe telt, mire továbbléptem, és újra
megtaláltam a boldogságomat. A fenébe, még most is azon
dolgozom, hogy megtaláljam a boldogságomat! De igazából
azért maradt meg az optimizmusom, mert úgy gondolom, hogy
mindenki megérdemli azt, hogy ásó, kapa, nagyharang legyen a
vége. Én is, csak éppen nem Aidennel.
Rápillantottam, majd újra az útra összpontosítottam.
– Ahogy gondolja…
– Ha olyan rossz véleménnyel van a párkapcsolatokról, miért
hívott randira?
–  Talán cölibátusban kell élnem csak amiatt, mert nem
gondolom azt, hogy minden csupa szép és jó?
–  Ó! – Stella égnek emelte a tekintetét. – Szóval csak kefélni
akart egy jót! Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Én jobban szeretek
megismerkedni valakivel és eltölteni vele egy kis időt amellett,
hogy intim kapcsolatba kerülök vele.
–  Ne állítson olyat, amit nem mondtam! Én is élvezek
valakivel együtt lenni. Néha egyszerűen csak más elvárásaink
vannak a dolgok végével kapcsolatosan.
Stella megrázta a fejét.
– Tudja, mire van magának szüksége? Hogy kipróbálja az én
boldogságrendszeremet!
– A boldogságrendszerét?
Stella bólintott.
– Tudom – jobb nevet kell adnom neki.
 – Van néhány ötletem – morogtam.
–  Hallottam ám, de úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó
reagálni rá. Amikor állandóan rosszkedvem volt és zsémbes
hangulatban voltam, írtam egy listát arról, hogy mi tesz
boldoggá. Ezek apróságok – nem olyasmi, ami elérhetetlen
számomra vagy nehezen elérhető. Például igyekszem
mindennap bókolni valakinek. Ez nem tűnik nagy dolognak, de
így legalább mindennap találsz valami jót valakiben. Egy idő
után az ember egész gondolkodásmódja megváltozik. Másrészt
minden reggel tíz percet meditálásra szánok. Emellett hetente
egyszer megnézem a napfelkeltét és a naplementét. És minden
egyes hétvégén kipróbálok valamit, ami teljesen új számomra.
Elvigyorodtam.
–  Ha szeretne valakit kipróbálni ezen a hétvégén, akit még
nem próbált ki, csak szóljon nyugodtan!
Stella égnek emelte a tekintetét.
– Valamit, nem valakit!
Felnevettem.
– A boldogságrendszerünk egy kicsit másképp működik.
A közlekedés most már elviselhetőbb lett, és máris félúton
voltunk az étterem felé.
–  Bármilyen izgalmas is ez a beszélgetés, elmesélek néhány
dolgot a tévécsatornáról, amíg odaérünk, jó? Nemsokára ott
leszünk.
– Már utánaolvastam.
– Rendben, akkor mondja el, mit tud!
Stella elkezdett tényeket elsorolni a csatorna tulajdonosairól,
ismertette a statisztikát az ott kapható termékekről, arról, hogy
mi az, amit visznek, mint a cukrot, és mi az, amit úgy dobnak az
ember után, csak vigye, és arról, hogy a csatorna milyen típusú
üzlettársakat keres. Majd részletezte a műsorvezető
háziasszony és műsorvezető-társa munkásságát, és a
magánéletükre is kitért. Többet dolgozott, mint én.
– Maga nagyon alapos.
– Köszönöm.
Megálltunk egy piros lámpánál, és Stella megmozdult a
helyén. Keresztbe tett lábát megcserélte, és az ellenkező irányba
helyezte át. Ártatlan mozdulat volt, valószínűleg azért, hogy
kényelmesebben üljön, mivel már egy ideje autóztunk, de az
egyáltalán nem volt ártatlan, ahogy rámeredtem kilátszó
combjára.
Boldogságrendszer. Egy kis combvillantás nekem elég. Miért
kell a nőknek mindent túlbonyolítani?

•••

Ki volt az a nő, aki ott ült mellettem az ebédnél?

Ugyanaz a nő, aki negyedórán keresztül ecsetelt egy
garázsvásárt, ahol tizenkét évesen járt, amikor csak annyit
kérdeztem tőle, hogy miért kezdett el naplókat olvasni, és aki
pár órával ezelőtt hordókat szagolgatott, most az ebédnél
kőkemény üzletasszonnyá alakult át. Ahelyett, hogy
történeteket darált volna le, figyelmes hallgatóságnak bizonyult,
odafigyelt, és gyorsan rájött, hogy kinek-kinek mi a gyengéje.
Majd amikor megszólalt, ügyesen ezekre a területekre terelte a
beszélgetést. A tévés nagykutyák a tenyeréből ettek. Robyn
Quinn meghívta egy női vezetőknek szóló villásreggelire, hogy
elmesélje, honnan támadt az ötlete újító jellegű
vállalkozásához, és hogyan sikerült megvalósítania az álmát.
A parkolóban először az én kocsimat hozták oda, úgyhogy
mindenkivel kezet ráztam. A hölgyek megölelték Stellát. Amint
újra úton voltunk, Stella rám pillantott.
– Akkor… tessék! Mondja meg, mit csináltam rosszul!
Ránéztem, majd vissza a forgalomra.
– Rosszul? Miből gondolja, hogy bármit is rosszul csinált?
– Maga nagyon csendes.
– Na és?
–  Általában akkor csendesedik el és bámul így rám, mielőtt
valami harapósat mond. De most vezet, úgyhogy az utat figyeli.
–  Igazából azon gondolkodtam, hogy milyen jól sikerült az
ebéd. Kiváló munkát végzett! A bemutatkozást én intéztem, de
az üzletet maga ütötte nyélbe!
Oldalról láttam, hogy Stella hitetlenkedve pislog.
– Ez most… bók volt? Próbára teszi a boldogságrendszeremet?
Megálltunk egy lámpánál, úgyhogy odapillantottam rá.
– Egyáltalán nem, bár képes vagyok bókolni, amikor időszerű.
Stella ajka imádnivaló mosolyra húzódott.
– Tényleg jó voltam, ugye?
–  Egy bókot már kapott tőlem, ne akarjon többet kicsikarni
belőlem!
Stella felkacagott.
– Jól van, azt hiszem, akkor beérem ennyivel!

•••
Három nappal később az asszisztensem beszólt hozzám a
házitelefonon.
– Jack Sullivan keresi.
– Kösz, Helena!
Hátradőltem a székemben, és felemeltem a kagylót.
– Tudom, hogy jövök egy sörrel, de még csak reggel nyolc óra
van.
Jack felnevetett.
– Mintha eddig még soha nem reggeliztünk volna sört!
Elmosolyodtam.
– Az elég régen volt.
–  Csak a magad nevében beszélj! Te nem voltál ott pár
hónapja Frank legénybúcsúján!
Felnevettem.
– Mi történt?
–  Van pár hírem, amivel szerzel pár piros pontot a kis
barátnődnél!
Pontosan tudtam, kire céloz, mégis így szóltam:
–  Jelenleg nincs nő az életemben. Emellett, ha lenne is, nem
lenne szükségem rád, te fajankó, hogy piros pontokat szerezzek
nála!
– Akkor nem is érdekel, mit akarok mondani…
– Bökd már ki, Sullivan! Mi a helyzet?
–  Van rossz hírem és jó hírem is. A jó hír az, hogy az új
Steamer-Beamer – ami valamiféle szerkezet, ami úgy vasalja ki
a ruhádat, hogy közben rajtad van – másodfokú égéseket
okozott az egyik producerünknek.
– Az egyik kollégád égési sérüléseket szenvedett? És ez neked
a jó hír? Akkor már nem is érdekel a rossz hír!
–  Nyilván a kollégának rossz hír. De neked jó hír. A Home
Shopping csatorna kivette a Steamer-Beamert a műsorból, ami
azt jelenti, hogy szabad a hely egy olyan termék számára, amit
azonnal reklámozni lehetne.
– Ó, tényleg? Szerinted a Signature Scentnek lenne esélye?
–  Nem csupán lenne esélye! Tiétek a hely, ha gyorsabban el
tudtok készülni, mint ahogy azt eredetileg terveztétek.
– Kilenc hét múlva terveztük az indítást, de ha arról van szó,
tudunk kicsit gyorsítani az ügymeneten.
– Nem gond. Mikorra kellene elkészülnünk?
– Ez a rossz hír. Jövő hétre.
– Jövő hétre? – ingattam a fejem. – Az lehetetlen!
–  Nos, jövő héten veszik fel a műsort. A rákövetkező héten
menne adásba, de szállításra 2–4 hetet szoktak megadni,
úgyhogy lenne időtök kiszállítani a terméket.
Hangosan kifújtam a levegőt.
– Nem tudom, képesek vagyunk-e ilyen gyorsan befejezni.
– Mondtam már, hogy milyen számokat emlegettek?
– Nem, milyeneket?
Én nem könnyen lepődök meg, de a Jack szájából elhangzó
számtól leesett az állam.
–  Jézusom! Ez több, mint amennyit egész évre terveztünk
eladási szempontból!
–  Ezen a csatornán, ha a nők rákattannak egy termékre,
egyszerűen lecsapnak rá! Robyn egy órán belül választ vár. Ha
nektek nem megy, egy egész listányi ember örömmel betölti a
helyet. Szóval derítsd ki, minél előbb!
 15

Hudson

–  Ez komoly? Úgy gondolják, hogy tényleg ekkora mennyiséget

tudnak eladni?
Stella leült, mintha állva képtelen lenne megemészteni az
imént hallott számot.
–  Jack szerint az előrejelzés meglehetősen pontos. Ismerik a
célközönséget és a vásárlóerőt is.
–  Egek ura, ez kész őrület! De képtelenek vagyunk ilyen
hamar elkészülni!
–  De igen, képesek vagyunk! – szólt közbe Olivia. – Nem
tehetünk mást! Ilyen lehetőség egyszer akad az életben! Muszáj,
hogy elkészüljünk!
Stella megérintette a homlokát.
–  De hogyan? Nemrég megrendeltünk néhány terméket,
amikre szükségünk lesz, és a tengerentúlról érkeznek. Csak a
szállítás két hónap! Semmivel nem tudunk elkészülni jövő
hétre!
–  Nem feltétlenül kell jövő hétre elkészülnünk – jelentettem
ki. – A műsort jövő héten forgatják, de a rákövetkező szombaton
megy adásba, és egyébként 2–4 hét szállítási időt szoktak
megadni. Úgyhogy egy kicsit még húzhatjuk, amíg kiszállításra
kerül a termék. Vagy meg kell gyorsítanunk a még hiányzó
termékek beszerzését, mondjuk repülővel hozatjuk a lassú hajó
helyett, vagy helyi beszerzőket kell keresnünk, akik elkezdik a
szállítást addig, amíg a teljes készlet be nem érkezik. Talán
mindkettőre szükség lesz.
Stella a fejét ingatta.
– Az nagyon drága lesz!
– Árat emelnénk, hogy jóváírjuk – jegyezte meg Olivia.
Stella szkeptikusnak tűnt.
–  Nem tudom. Ha nem egy ismert márka vagy, vagy nem
élvezed egy híresség támogatását, akkor a parfüm nagyon ár-
érzékeny termék.
–  A teleshop háromlépcsős fizetési rendszerben árusítja a
termékeket – magyarázta Olivia. – Úgyhogy a termékek nem
annyira árérzékenyek, mint általában. Ha valami 59 dollár 99
centbe kerül, azt nehéz benyelni, de ha három könnyű, 19 dollár
99 centes részletben vásárolható meg, akkor az sokkal
kedvezőbb a vevő számára.
–  Nos, ha szerintetek menni fog, akkor ez nyilván egy
hihetetlen lehetőség – mondta Stella. – Talán a következő egy-
két napban kitalálhatnánk, hogy miként lehetne megvalósítani.
Megráztam a fejemet.
– Nincs rá egy napunk. Előbb kérik a választ.
– Mennyivel előbb? – kérdezte Stella.
Az órámra pillantottam.
– Nagyjából ötven percünk maradt.
 •••

Öt perccel azelőtt gyűltünk össze a tárgyalóban, hogy vissza

kellett hívnom Jacket a válasszal. Stella egy teleírt
jegyzettömböt hajított az asztalra.
–  A szükséges anyagok felét be tudom szerezni helyi
beszállítóktól, két dolog kivételével: ez a calona és az ambrette.
Az ár sokkal magasabb, de ha nagy tételben vásárolunk, nem
olyan vészes, mint gondoltam. És amint beérkeznek a
hozzávalók, a labor máris keverni tudja őket. Ilyen
mennyiséggel számolva néhány napba beletelhet a rendelések
feldolgozása, de kivitelezhető a programfutások közötti időben.
Bólintottam.
–  Ha növelem a megrendelés méretét, a két, helyileg nem
megrendelhető tételt nagyon kis árkülönbséggel be tudom
kérni. – Mindketten Oliviára pillantottunk.
Olivia elmosolyodott.
–  A nyomdában azt mondták, hogy ha kell, egész éjszaka
mennek majd a gépek. Csak huszonnégy órával előtte kell
jelezniük a személyzetnek, és természetesen a véglegesített PDF
fájlok szükségesek hozzá, amik még nincsenek készen, de
hamarosan elkészülnek. A honlap pedig nem gond. Egy kis
kozmetikázás még ráfér, de ha kell, egy órán belül élesben tud
működni.
Stella képtelen volt titkolni izgalmát.
– Ó, istenem, ez komolyan sikerülni fog?
– Úgy tűnik – mondtam. – Bár egy apró részletet elfelejtettem
megemlíteni.
 – Mi lenne az?
–  Magának is szerepelnie kell a műsorban Robyn mellett,
hogy eladja a terméket.
Stella tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Nekem? A műsorban? Még soha nem csináltam ilyet!
–  Egyszer mindent el kell kezdeni – vigyorogtam. – Ott majd
munkára foghatja a boldogságrendszerét!

•••

– Ez a csaj kibaszott dögös!

Ahogy Stella kisétált a színpadra, Jack feje együtt mozgott a
lábával. Stella lehajolt, hogy a hangosító felerősítse rá a
mikrofont, én pedig nem adtam alkalmat Jacknek, hogy tovább
beszéljen.
Megfeszült az állam.
– Ne légy tiszteletlen, te seggfej!
Jack felnevetett.
– Mi az? Mintha te nem a seggét stírölted volna!
Nem válaszoltam.
– A cicije is elsőosztályú!
Egy hang tört fel a torkomból.
Jack mindentudó vigyorral fordult felém.
– Csak nem rám morogtál?
– Fogd be a pofádat!
–  Ismerd be! Nem akarod, hogy nézzem, mert tetszik neked!
Máris birtokolni akarod ezt a tyúkot!
–  Ezt a „tyúkot”? Mi van, a stúdióban hirtelen 1985-be
repültünk vissza? A saját munkatársaidat is így emlegeted?
–  Ne kerülgesd a forró kását, tetszik neked ez a nő, és te is
tudod!
Lehet, hogy Jack most egy nagy cég alelnöke, de lénye egy
része reménytelenül megragadt egy tizenkét éves szintjén.
Tudtam, hogy ha nem mondok neki valamit, örökké nyúzni fog,
ezért megpróbáltam lenyugtatni.
– Kiderült, hogy ez a lány keményen dolgozik, és még kedves
is.
– Szóval szerinted nem dögös?
Égnek emeltem a tekintetem.
– De, elismerem, hogy vonzó.
– De nem akarod megdugni?
– Stellával munkakapcsolat van köztünk.
– Ó… szóval a munkakapcsolat okoz gondot számodra? Tehát
ha nem lennétek munkatársak, akkor megpróbálnád megdugni?
– Befejeztem ezt a beszélgetést.
Jack zsebre dugta a kezét, és vállat vont.
–  Jól van. Akkor nem gond, ha lehozom Brentet, hogy
megismertessem vele?
– Brentet?
–  Brent Fenwayt. Emlékszel rá az egyetemről, nem? Magas,
jóképű; valószínűleg az egyetlen, akitől félnivalód volt annak
idején. Jelenleg itt dolgozik. Ugyanúgy néz ki, mint régen, csak
még kidolgozottabb a teste. Még mindig szingli…
A barátom úgy gondolta, jó fej, pedig simán képes lennék
behúzni neki egy akkorát, hogy az én fakuló monoklimhoz
hasonlót szerezzen.
 – Húzz a francba! – mondtam.
Jack elvigyorodott.
– Sejtettem.
Nem sokkal később Jack az órájára pillantott.
– Megbeszélésem van. Itt maradsz a felvétel idejére?
–  Igen. Olivia nem tudott eljönni, úgyhogy megígértem, hogy
maradok.
– Valószínűleg órákig el fog tartani.
Felemeltem a telefonomat.
– Van mivel elfoglalni magamat.
Jack felállt, és megveregette a vállamat.
– Abban biztos vagyok. De a bankszámlámat teszem rá, hogy
le nem fogod venni a tekintetedet arról a színpadról!

•••

Még jó, hogy nem fogadtam vele – nem mintha valaha is

beismertem volna, hogy az utóbbi három kibaszott órát azzal
töltöttem, hogy Stella minden mozdulatát figyeltem a
színpadon. Amikor Jack azt mondta, hogy azt akarják, hogy
Stella is szerepeljen a műsorban, lényem egy része nem volt
biztos abban, hogy ez bölcs üzleti döntés-e. Persze, Stella
gyönyörű, és a kamera biztosan imádni fogja, de semmi
tapasztalata nincs. Azonban miután órákon át figyeltem,
tökéletesen megértettem, hogy a műsorvezető miért akarta,
hogy Stella is a reklám része legyen.
Stella szenvedélyes volt, humoros, és valami olyan
ártatlanság volt benne, amitől az ember mindent elhitt, amit
mondott – mintha túlságosan is tiszta lenne ahhoz, hogy
hazudjon. A fenébe is, még én is meg akartam venni azt a
rohadt parfümöt, pedig nekem részem volt a vállalkozásban.
Kicsivel öt óra után végre végeztek a forgatással. Stella egy
ideig még beszélgetett a műsorvezetővel és a stábbal, majd
megfordult, és kinézett a közönség felé. Tenyerét a szeméhez
emelve elárnyékolta a reflektorok elől. Amikor rájött, hogy még
mindig ott ülök a negyedik sorban, elmosolyodott, és elindult a
színpad oldalán felfelé vezető lépcsőn. Felálltam, és
előrementem, hogy találkozzunk.
– Ó, istenem! – mondta. – Ez nagyon jó móka volt!
– Úgy láttam, hogy nagyon jól érzi magát.
–  Remélem, nem látszom majd teljesen kergének – jegyezte
meg, majd felemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait. – Úgy
éreztem, mintha elektromos árammal sokkoltak volna. Nem
úgy, mintha kivégeztek volna, hanem mintha folyamatosan
áramlott volna az energia a testemben.
Felnevettem.
– Remekül szerepelt. Szórakoztató volt, mégis őszinte. – Ahogy
a színpadi ajtó mögöttünk kinyílt, majd becsukódott,
megfordultam. Jack visszajött, és a rohadék nem volt egyedül.
Egyszer szétrúgom a seggét.
Jack kárörvendő képpel lépett oda hozzánk.
– Hudson, ugye emlékszel Brentre?
Fogcsikorgatva nyújtottam kezet.
– Hogyne. Mi újság, Brent?
Még mindig egymás kezét rázogattuk, amikor az a rohadék
összenézett Stellával, és nem tudta elég gyorsan elengedni a
kezem.
– Azt hiszem, még nem ismerjük egymást. Brent Fenway.
Stella elmosolyodott.
– Fenway, mint a park?
– Pontosan. Járt már ott?
– Még sajnos nem.
– Egyszer elvihetném.
Ez most komoly? Alig harminc másodperce van a közelében,
és máris rástartol? Vajon mikor jelöli meg, mint a kutya a
tűzcsapot?
Jack rám pillantott, majd előre-hátra hintázott a sarkán;
láthatóan nagyon elégedett volt magával.
– Ez izgis randinak tűnik, nem, Hudson?
Haragosan pillantottam rá.
– Én Yankees-drukker vagyok.
– Lefelé jövet találkoztam Robynnal, vár minket. – Jack az ajtó
felé indult, amin az imént jött be. – Az irodájában. Itt van a
folyosón.
–  Rendben. – Nem mondom, hogy feldúlt, hogy ilyen hamar
búcsút kell vennem Brenttől, így bólintottam felé. – Örültem,
hogy láttalak. – Stella felé nyújtottam a kezemet. – Csak ön
után…
Jack megrázta a fejét.
–  Robyn csak téged és engem vár, Hudson. Stella megvárhat
minket itt. Brent biztosan jól elszórakoztatja majd.
Brent olyan mosolyt villantott rám, hogy legszívesebben
behúztam volna neki egyet.
– Természetesen.
 Abban a pillanatban, hogy kiértünk a folyosóra, Jack elkezdte
húzogatni az alvó oroszlán bajuszát.
– Brent jól néz ki, nem?
Válaszul csak morogtam valamit.
– Stellával helyes párt alkotnak.
– Értettem a célzást. Most menj és mondd meg Brentnek, hogy
húzzon vissza dolgozni!
Jack elmosolyodott.
– Az sajnos nem megy. Nem nekem dolgozik.
Jacknek az volt a szerencséje, hogy Robyn épp ekkor lépett ki
az irodájából.
– Hát itt vannak! Jó híreim vannak!
Kénytelen voltam jó képet vágni, pedig legszívesebben
kinyírtam volna a haveromat, és a merev hulláját
baseballütőnek használva kipenderítettem volna a szépfiút a
stúdióból.
–  Itt vagyunk, és most fejeztük be a Signature Scentről szóló
forgatást – jegyezte meg Jack. – Szerintem ez már több mint jó
hír.
Robyn egy paksamétát nyomott a kezembe.
–  Általában egy próbacsoporttal teszteljük az adott terméket,
hogy lássuk, megfelel-e a közönségünknek, és kiderítsük, hogy
mit szeretnének leginkább megtudni a termékről. A Signature
Scent esetében erre nem volt időnk, mivel az utolsó pillanatban
került fel a palettára, de itt volt ma nálunk egy csoport egy
másik projekt miatt. Megkértem Mike-ot, a szegmensproducert,
hogy mutasson meg nekik pár percet abból, amit ma felvettünk,
és a tesztelés egyszerűen bombasiker volt. Azt hiszem, növelni
kell a kezdeti számokat.
Lepillantottam a számokra. Robyn nem tréfált.
Mennyire valószínű, hogy megvásárolja a terméket – 94%
szerint rendkívül valószínű.
Talált máshol hasonló terméket? – 0% válaszolt igennel.
Mennyire volt szimpatikus a vendég háziasszony – 92 százalék
szerint szimpatikus volt.
És így tovább, és így tovább – három oldalon keresztül igazán
meggyőző számok sorakoztak előttem. Végiglapoztam és
átnéztem őket.
– Ez… – ingattam a fejemet. – Ez egyszerűen hihetetlen!
–  Tudod mi hihetetlen még? – kérdezte Jack. Mindketten
ránéztünk. – Az, hogy kezdhetünk ünnepelni!

•••

Azon az estén Stellával együtt mentünk az étterembe a

kocsimmal. Úgy volt, hogy Robyn és Jack is odajön; mi ketten tíz
perccel a megbeszélt időpont előtt, elsőnek érkeztünk.
– Egy ital a bárban? – kérdeztem.
– Remekül hangzik.
Szóltunk a háziasszonynak, hová tartunk, és találtunk két
helyet egymás mellett a bárpultnál.
A pultos odajött, és egy-egy szalvétát tett elénk.
– Mit hozhatok?
Stellára pillantottam.
– Egy merlot-t kérek szépen.
– Óhajtja megnézni a borlapot?
 Stella a fejét rázta.
– A ház bora tökéletes lesz.
A pultos rám nézett.
– És önnek mit adhatok?
– Én egy Coors Lightot kérek.
Amint a pultos elment, felvont szemöldökkel néztem Stellára.
– Nem gint kér, amit szagolgathat?
Stella elmosolyodott.
–  Ma este nem. Úgy gondolom, nem túl jó ötlet keverni az
üzletet a röviddel.
–  Azt sem gondolja túl jó ötletnek, hogy keverje az üzletet a
randizással, mégis randira fog hívni engem.
Stella felnevetett.
– Ó, igazán?
Az egész napot azzal töltöttem, hogy tisztes távolból figyeltem
Stellát. A sminkszobában sokkal erősebben festették ki, mint
amennyi sminket általában viselt – élénkpiros rúzst kapott, ami
még órák múltán sem fakult meg. Képtelen voltam levenni a
tekintetemet a szájáról.
Nagyot nyeltem, és az ajkát bámultam.
– Egyes szabályok arra valók, hogy megszegjük őket.
Stella idegesen felnevetett.
–  Maga szabályszegő, Hudson? Úgy érzem, nagyon sok
mindent tud rólam, én viszont alig tudok magáról valamit.
– Mit szeretne tudni?
A pultos meghozta az italunkat, és Stella az ajkához emelte a
poharat.
– Nem tudom. Maga elvált. Mi történt?
 Összevontam a szemöldököm.
– Elvileg ünneplünk, nem temetünk.
Stella elmosolyodott.
– Ilyen vészes volt?
–  A nagyanyám gyűrűjével kértem meg a kezét. Néhány
nappal később hazaértem, és egy másik gyűrű volt a kezén.
Eladta a nagyanyámét, és vett egy olyat, ami jobban tetszett
neki.
Stella tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Ó, egek!
Kiittam a sörömet.
–  Megérdemeltem, amit kaptam, hiszen ennek ellenére
feleségül vettem.
– Miért vette el?
Ez egy baromi jó kérdés. Az emberek mindig azt kérdezik,
hogy miért mentünk szét, de soha nem teszik fel azt a kérdést,
hogy mégis miért vettem el Lexit feleségül.
–  Ha ezt az esküvő előtt kérdezte volna, azt mondtam volna,
hogy fiatal voltam és sok közös volt bennünk. Mindketten
szerettünk utazni, ugyanazokban a körökben forogtunk…
– Azonban most nem ugyanezt a választ adná?
Megráztam a fejemet.
– Visszatekintve sok minden érthetővé válik. Anyám az előző
évben halt meg. A családi vállalkozásban dolgoztam, egyre több
és több terhet vettem magamra, mert apám az első szívrohama
után elkezdte fokozatosan átadni a felelősséget. Úgy éreztem, ez
a következő lépés az életemben. Ez így hangosan kimondva elég
ostobán hangzik, de a családom szétesőben volt, és azt hiszem,
én is szerettem volna saját családot, úgyhogy alapítottam egyet.
Évek óta jártam Lexivel, ezért megtettem a következő lépést.
Tulajdonképpen egy idióta voltam.
–  Szerintem nem volt idióta. Az valahol nagyon szép, hogy
megpróbált a családi életbe kapaszkodni. Gondolom, a szülei
boldog házasságban éltek.
Bólintottam.
–  Igen. Még sok év házasság után is fogták egymás kezét, és
amikor egyikük meglátta, hogy öt óra tizenhárom percet mutat
az óra, boldog házassági évfordulót kívánt a másiknak. Május
13-án házasodtak össze.
– Óóó… ez olyan romantikus!
– Na és maga? Még házasok a szülei?
–  Igen. De elég… érdekes a házasságuk. – Stella habozott. – A
szüleim poliamorok.
Felszaladt a szemöldököm.
– Szóval az édesapjának több felesége is van?
Stella megrázta a fejét.
–  Nem, az a poligámia. Egyszerűen csak nyitott házasságban
élnek. Mindig is így éltek.
– És az hogy működik?
–  Egy emeletes házban nőttem fel, Westchesterben. A
földszinten kis, kétszobás lakás volt, az emeleten pedig három
szoba volt. Az emeleten normális volt az élet. A húgommal
külön szobánk volt, és a szüleimnek közös hálószobája. De a
földszinten mindig nagyon sok vendég aludt a szüleimnél. Soha
nem titkolták előlünk az életstílusukat, de csak nyolc vagy
kilenc évesen jöttem rá, hogy mennyiben más a kapcsolatuk. Az
emeleti fürdőszobánkat átépítették, és felébredtem az éjszaka
közepén. Pisilnem kellett, ezért lementem a földszintre. Ahogy a
fürdőszoba felé haladtam, egy nő lépett ki, bugyiban,
melltartóban. Már találkoztam vele korábban, de mivel nem
számítottam arra, hogy bárkivel is összefutok, felsikítottam. Az
apám rohanva jött ki a folyosón levő hálószobából, az
alsóneműjében. Másnap leültettek minket a húgommal, és
mindent elmagyaráztak.
– Biztosan nagyon nehéz lehetett ezt ilyen fiatalon felfogni.
Stella bólintott.
–  Az biztos, hogy jó ideig birkóztam vele. Egyetlen barátom
szülei sem voltak ilyenek, és a tévében sem szerepelt még
hasonló sem, főleg húsz évvel ezelőtt. Úgyhogy nem értettem,
miért kell az én szüleimnek másnak lenniük. Eltűnődtem, hogy
vajon az én életem is ilyen lesz-e. Emlékszem, egy nap
megkérdeztem az anyukámtól, hogy ez örökletes-e.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá.
– Ugye nem… Ugye ön nem…
Stella felnevetett.
– Egyáltalán nem. Elfogadtam a szüleim házasságát olyannak,
amilyen volt, de már korán tudtam, hogy én nem ilyen életre
vágyom. Ami a párkapcsolatot illeti, meglehetősen féltékeny
típus vagyok, és túlságosan is birtokló természet ahhoz, hogy
bárkin is osztozzak.
Elmosolyodtam; eszembe jutott, mit éreztem, amikor Jack
odahozta Brentet. A fenébe is, Stella meg én még csak nem is
jártunk, mégis legszívesebben behúztam volna Brentnek.
– Értem.
 Eszembe jutott, hogy amikor Stella eljött a mobiljáért az
irodába, utalt rá, hogy nincs jó kapcsolata az apjával.
– A szülei még mindig Westchesterben élnek?
Stella bólintott.
– Ugyanabban a házban. Úgy tudom, még most is az emeleten
van a közös hálószoba, a földszinten pedig zajlanak a műsoron
kívüli számok. De több mint egy éve nem voltam otthon. –
Belekortyolt a borába. – A szüleimmel… összevesztünk, ha lehet
így mondani. Ha nem gond, nem szívesen beszélek róla. Olyan
szuper nap volt ez a mai, nem szeretnék leszállni a felhők közül.
– Igen, természetesen.
Stella ivott egy kortyot.
– És a maga családja? Van Olivián kívül is testvére?
Megráztam a fejemet.
–  Csak Olivia van, hála az égnek. Nem engedhetnék meg
magamnak még egy ilyen esküvőt.
–  Biztos, hogy kisebb vagyon volt az, hogy a könyvtárban
tartották a szertartást. Az egyik nő, akinek a naplóját nemrég
olvastam, szintén ott esküdött. Beleszerettem abba, ahogy az
esküvőt leírta. Abban az időben, amikor a naplóját olvastam, a
közelben dolgoztam, és gyakran ültem le a könyvtár lépcsőjére,
hogy ott ebédeljek és elolvassak néhány oldalt. Gyakran
körülnéztem, azon tűnődve, hogy az a férfi, akihez férjhez
ment, esetleg elment mellettem, mivel akkoriban nyilván itt
éltek, a városban.
–  Azt mondta, hogy a napló tulajdonképpen egyfajta
valóságshow. De ha engem kérdez, inkább romantikus fantázia,
semmint valóság.
 –  Tulajdonképpen – jegyezte meg Stella – ez a napló inkább
horrorsztorivá alakult. Részben a napló miatt jöttem rá, hogy
Aiden megcsal.
– Hogyhogy?
–  A naplóban nagy időugrások voltak, és több évet fogott át.
De a csodálatos, könyvtárban tartott esküvő után a dolgok
rosszra fordultak. A fantasztikus helyszínleírást és a
menyasszonyi csokor körülírását átvette az, hogy ez a nő
miként próbálta meg eltitkolni, hogy viszonya van valakivel.
Néhány dolog, amit leírt, szíven ütött, mert ugyanezeket a
változásokat érzékeltem Aiden személyiségén is: elkezdett
sokáig bent maradni a munkahelyén, és amint hazajött,
lezuhanyozott. A nő leírta, hogy mennyire gyűlölte lemosni
magáról a szerelme illatát, és mennyire megvetette a férjét
amiatt, hogy kénytelen volt lezuhanyozni minden egyes
romantikus találka után. Emiatt elkezdtem kérdéseket feltenni
Aidennek. Először azt éreztette velem, hogy paranoiás vagyok.
A naplókat okolta azért, hogy mindenféle sületlenséget veszek a
fejembe. De egyre több mindenből arra gyanakodtam, hogy
valami nem stimmel. Tulajdonképpen szégyellem, hogy mivé is
váltam a végén.
–  Mit tett maga, amiért szégyenkeznie kellene? Szerintem a
volt vőlegényének kéne szégyellni magát!
Stella elkapta a pillantását.
–  Megint hogy lettem én a központi téma? Elvileg magáról
kellene beszélnünk!
–  Azt hiszem, a húgom esküvője miatt jutottunk ide. Talán
még nem meséltem, de az én esküvőmet is ott tartottuk.
 – Igazán? Ott nősült, ahol a húga most férjhez ment?
Bólintottam.
–  A szüleink is ott házasodtak össze. Olivia kiskora óta
mondogatta, hogy mindkettőnknek ott kell tartanunk az
esküvőnket. Örülök, hogy az én házasságom kudarca nem
tántorította el ettől a szándékától.
Kiittuk az italunkat, de se Jack, se Robyn nem érkezett meg.
Az órámra pillantva rájöttem, hogy már húsz percet késtek.
Stella is észrevette.
– Hétkor kellett volna találkoznunk, nem?
Bólintottam, és a bejárat felé pillantottam. Senki nem
várakozott odakint.
– Mindjárt utánanézek. Talán rosszul írtam fel az időpontot. –
Elővettem a mobilomat, és rákattintottam Jack üzenetére. A
megfelelő helyen voltunk, a megfelelő időben, úgyhogy dobtam
neki egy üzenetet.

Hudson: Változtattatok az éttermen, vagy mi? Csak

Stella meg én vagyunk itt a The NoMad-ben.

Stella pohara üres volt.

– Kér még egyet? – kérdeztem.
– Nem kellene.
– De kér?
Stella felnevetett.
–  Inkább kihagyom. Szeretnék tiszta fejjel gondolkozni a
Robynnal közös vacsora alatt.
Egy perccel később megérkezett Jack válasza.
 Jack: Elfelejtettem mondani, hogy a ma esti
ünneplés elmarad? Robyn nem tudott bébiszittert
szerezni. Majd szól, hogy mikor lenne jó neki a jövő
héten.

Visszaírtam.

Hudson: WTF? Igen, elfelejtetted.

Jack: Biztos kiment a fejemből. Ma este

ünnepeljetek nélkülünk! Kivéve persze, ha nincs
kedved… Szívesen írok Brentnek, hogy csapja le
Stellát a kezedről…

Megráztam a fejem.

Hudson: Egy seggfej vagy! Szándékosan csináltad, mi?

Jack: Szívesen, cimbi!

A pultra hajítottam a mobilomat.

– Minden rendben van? – kérdezte Stella.
–  Úgy fest, valami közbejött, és a vacsorát áttették máskorra.
Az idióta barátom elfelejtett szólni!
– Ó. Hű! Oké.
A barátom húzása elég övön aluli volt, de nem mondhatnám,
hogy elégedetlen voltam a végeredménnyel.
– Akkor most egy oldalon állunk, ugye?
Stella összevonta a szemöldökét.
– Ezt hogy érti?
 –  Maga nem akart még egy italt, mert úgy volt, hogy üzleti
vacsorán veszünk részt. De maga meg én nem üzlettársak
vagyunk, hanem társtulajdonosok. Úgyhogy egy oldalon állunk.
Stella elmosolyodott.
– Azt hiszem, most ennél kisebb dolgok miatt kell aggódnom,
hiszen többször is bolondot csináltam magamból maga előtt.
–  Mit szólna hozzá, ha kérnénk még egy italt, amíg
megrendeljük a vacsorát? Nyugodtan ünnepelhetünk!
Stella az alsó ajkába harapott.
Odanyúltam a hüvelykujjammal, és addig dörzsöltem, amíg el
nem engedte.
– Ne aggódjon, ez nem randi! Üzlettársak vagyunk, egy baráti
vacsorán. Csak azután fogom szétszedni, ha randira hív!
 16

Stella

– Nem iszol még egy pohárral?

Hudson felemelte a kezét.
– Vezetek.
Nagyot csuklottam.
– Én pedig spicces vagyok. Nagyon örülök, vezetek.
Hudson elnevette magát.
– Nagyon édes vagy, amikor részeg vagy!
Megráztam a fejem.
– Nem részeg vagyok, hanem spicces.
– Mi a különbség?
– Spiccesen még ura vagyok magamnak.
– Részegen pedig nem? – Hudson megállította a pincérnőnket,
aki éppen arra jött. – Kérhetnénk még egy pohár bort, ha
szabad? És ha lehet, színültig töltse a hölgy poharát!
Hangosan nevettem.
– A mai este mindenképp jobb volt, mint a legutóbbi randim.
Várj… – Körbemutattam. – Hiszen ez nem is randi!
– Természetesen nem. – Hudson elvigyorodott, és belekortyolt
a vizébe. – Nem alakulnak valami jól a dolgok Kennel?
 – A neve Ben.
– Mindegy. Zűr az Édenkertben?
Felsóhajtottam.
– Ben nagyon rendes srác. Csak nincs köztünk semmi… kémia,
azt hiszem.
Hudson pillantása az ajkamra vándorolt.
– Nincs kémia, mi?
A teremben hirtelen mintha szikrázni kezdett volna a levegő.
Azon csodálkoztam, hogy a többi vendég miért nem néz körül,
hogy kiderítse, mi történik. Ez… Ez az, ami nincs meg köztem és
Ben között. Hudsonnak csak rám kellett néznie, és máris
emelkedni kezdett a testhőmérsékletem.
Nagyot nyeltem.
– Az első randinkon rózsát hozott nekem, a másodikon pedig
Godiva csokoládét. Nagyon figyelmes. Azt hiszem, abban
reménykedem, hogy idővel kialakul köztünk a vonzalom.
Hudson szeme elsötétült.
– Nem fog.
– Honnan tudod?
–  Mert a kémiát nem lehet erőltetni két ember között – vagy
van, vagy nincs. Mint ahogy azt sem lehet letagadni, ha
éppenséggel van. Bizonyos dolgok fölött nincs hatalmunk.
Abban a pillanatban meglehetősen gyengének éreztem
magam. Ha Hudson az asztal alatt a szoknyám alá csúsztatná a
kezét, biztos nem lenne erőm megállítani. Szerencsére a
pincérnő meghozta a boromat; a pohár szó szerint színültig
volt.
A pincérnő ravaszul Hudsonra kacsintott.
 – Szeretnék megtekinteni a desszertkínálatot?
Hudson bólintott.
– Az remek lenne, köszönjük szépen!
Amikor a pincérnő visszajött az étlapokkal, azt mondta, ad
nekünk néhány percet végignézni a kínálatot. Úgy gondoltam, a
kis közjáték alatt Hudsonnal témát válthatunk, de ő letette a
poharát; láthatóan más tervei voltak.
– Akkor ejtjük Lent?
Elmosolyodtam.
– Ejtjük? Te is ejted velem együtt?
–  Boldogan megteszem helyetted. – Kinyújtotta a kezét. –
Kérem a mobilodat!
Felnevettem.
– Köszönöm, de azt hiszem, ezt egyedül is el tudom intézni.
– De elintézed? Biztosan pápá lesz Benny fiúnak?
–  Természetesen a rendes nevét mondod, amikor arról van
szó, hogy ki kéne rúgnom! – emeltem égnek a tekintetemet. –
Amúgy pedig te meg én más szemmel tekintünk a
párkapcsolatokra.
Hudson összehúzta a szemét.
– Ezt hogy érted?
–  Azt mondtad, hogy szívesen vagy együtt nőkkel, de más
elvárásaid vannak afelől, hogy miként is végződnek a dolgok.
–  Úgy értettem, hogy ha nem látok közös jövőt az illető
hölggyel, ő mégis belém szeret, akkor szakítok vele. Nem
ellenzem a párkapcsolatot mint olyat, ha erre gondolsz.
– Ó.
Hudson elvigyorodott.
 – Kettőnkről szólva, az érzés kölcsönös. Úgyhogy nem gond.
Felnevettem.
– Akkor, gondolom, épp nem jársz senkivel.
– Jelenleg nem, de dolgozom rajta. – Csillogni kezdett a szeme.
– Mikor randevúztál utoljára?
– Azt hiszem, a húgom esküvője előtti hétvégén.
– És hogy sikerült?
–  Nos, elmentünk egy mexikói étterembe. A hölgy
megkérdezte, hogy elfelezzük-e az előételt, és megkért, hogy
válasszak, úgyhogy én sült krumplit és guacamolét kértem.
Amikor végeztem a rendeléssel, a partnerem odafordult a
pincérhez, és így szólt:
– Guatemala. Az úr sült krumplit és Guatemalát kér.
Felnevettem.
– Ugye, ezt most csak kitaláltad?
Hudson megrázta a fejét.
– Bár úgy lenne!
– Gondolom, többé nem randiztál vele.
–  Nem. Bár a következő hétvégén megismerkedtem egy
hölggyel, aki felcsigázta az érdeklődésemet. Nehezen tudom
kiverni a fejemből, úgyhogy nem lenne tisztességes mással
randevúzni, még akkor sem, ha az illető tudja a különbséget a
guacamole és Guatemala között.
Próbáltam a borommal lehűteni a gyomromban keletkezett
forróságot, de nem segített az, ahogy Hudson bámult rám.
– Miss Guatemalával egy randioldalon ismerkedtél meg?
–  Nem, egy jótékonysági eseményen. Nem vagyok fent
randioldalakon.
 – Igazán? Ti így ismerkedtek? A régi, megszokott módon?
– Igen, fizetek a prostikért.
– Hazug! – mosolyodott el Stella. – Biztos, hogy soha életedben
nem kellett ilyesmiért fizetned. A bárokra céloztam. Bárokban
ismerkedsz nőkkel?
– Néha. Nem tudom. Előfordult már.
Égnek emeltem a tekintetemet, és Hudson arca felé intettem.
–  A külsőd miatt nem okozhat gondot számodra az
ismerkedés.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy tetszik az, amit látsz?
– Pontosan tudod, hogy jóképű vagy. Van otthon tükör a falon,
nem? Biztos vagyok benne, hogy csak be kell sétálnod egy
bárba, csettintened kell, és a nők már ugranak is.
Hudson felnevetett.
– Ki vagyok én, Fonzie?
– Az meglehet.
Ezen mindketten jót mosolyogtunk.
Hudson mosolya eltűnt, ahogy kutatón az arcomba nézett.
– Gyönyörű vagy, amikor nevetsz!
Félénken lepillantottam.
– Köszönöm.
Hudson még mindig élénken figyelt, amikor a pincérnő
visszajött. Úgy tűnt, nagyon pontosan időzít – legalábbis az én
szemszögemből. Mert amikor Hudson pillantása az ajkamra
vándorolt, egy másodpercre voltam attól, hogy valami olyasmit
javasoljak, ami nem szerepelt a desszertétlapon.
–  Esetleg látnak olyasmit, amit szívesen megkóstolnának? –
kérdezte a pincérnő.
 Hudson szeme felvillant, és a szája sarka rándulásából
egyértelmű lett, hogy ugyanarra gondolunk.
– A hölgyre bízom a rendelést. Azt kér, amit szeretne.
Nagyot nyeltem, és az étlapra összpontosítottam.
– Öö… van crème brûlée sajttorta. Elfelezünk egyet?
Hudson pillantása ismét az ajkamra siklott.
– Amihez csak kedved van.
Biztos, hogy ez a bor lesz az utolsó. Intettem a pincérnőnek.
Hudson fogta az étlapot, és felemelte, hogy visszaadja neki.
– Köszönöm.
Miután a pincérnő elment, belekortyoltam a boromba, és még
beszélgettünk egy kicsit. Nem is emlékszem, mikor zajlott
beszélgetés randin ilyen könnyedén, mint most. Emellett egész
este mosolyogtam. Bár természetesen ez nem egy randi volt. Ezt
valahogy mindig elfelejtettem.
Mire újra üres volt a poharam, beléptem a rövid folyosóra,
ami elválasztotta a spicces és a részeg állapotot. Valószínűleg ez
volt az oka annak, hogy többé nem fogtam vissza magam.
– Milyen hosszú idő tekinthető normálisnak szex nélkül?
Hudson szemöldöke olyan magasba szaladt, hogy szinte elérte
a hajvonalát.
–  Azért kérdezed, mert úgy gondolod, hogy átlépted az
elfogadható mértéket?
Kissé féloldalasan elmosolyodtam.
– Talán.
Hudson felnyögött.
–  Azt mondtam, hogy nem hívlak többé randira. De
felajánlhatom, hogy segítek a probléma megoldásában.
 Felnevettem.
– Komolyan kérdezem, mennyi a normális?
– Fogalmam sincs.
– Te mikor szexeltél utoljára?
– Nem tudom, néhány hónapja. Na és te?
Összerándultam.
– Több mint egy évvel ezelőtt.
– Akkor nem kedveled az egyéjszakás kalandokat, ugye?
– Theo James annak számít?
– A színész? Egyéjszakás kalandod volt Theo Jamesszel?
– Nem, nem a színésszel. De róla neveztem el a vibrátoromat.
Hudson ismét felnyögött.
– Ne mondj nekem ilyeneket!
– Miért? Túl személyes? Nyilván nem sokkol, hogy egy szingli
nő vibrátort tart otthon.
–  Nem, nem erről van szó. De most legszívesebben kiütném
Theo Jamest!
Felnevettem.
Hudson megrázta a fejét.
– Gondolom, azért róla nevezted el a vibrátorodat, mert… róla
képzelegsz?
Az ajkamba haraptam. Évek óta fantáziáltam Theóról, bár
mostanában át kéne nevezni a vibrátoromat arra a férfira,
akinek a szeme a beszélgetés során egyre jobban parázslott.
Hálás voltam, hogy a pincérnő gyorsan meghozta a
desszertet. Legalább egy ideig tele lesz az a nagy szám.
Kicsivel később körülnéztem az étteremben, és rájöttem, hogy
szinte teljesen üres.
 – Hány óra van?
Hudson az órájára pillantott.
– Mindjárt tizenegy. Nem is vettem észre, hogy már ilyen késő
van. Nem csoda, hogy a pincérnő már háromszor megkérdezte,
kérünk-e még valamit, mióta kihozta a desszertet. Valószínűleg
már nagyon szeretne hazamenni.
– Azt hiszem, igazad van.
Eljöttünk az étteremből, és Hudson hazavitt. Szokás szerint
nem volt parkolóhely a ház előtt, úgyhogy néhány házzal
arrébb állt meg.
– Hazakísérlek.
– Arra semmi szükség.
– De, de igen.
Hudson kiszállt, megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót és
kinyújtotta a kezét.
– Köszönöm.
Hudson bólintott.
A rövid gyalogúton mindketten hallgattunk. Azon tűnődtem,
behívjam-e egy kávéra, és bár beléptünk az előcsarnokba és
odaértünk a lifthez, még mindig nem döntöttem el. Persze az
ócska liftre máskor tíz percet kellett várni, ma este viszont
amint megnyomtam a gombot, szinte azonnal kinyílt az ajtó.
Hudson egyik kezét a nyílásba tette, hogy ne csukódjon be,
másik kezével pedig megtartotta, hogy beléphessek – bár ő
maga nem jött utánam.
– Még egyszer gratulálok a mai naphoz! Szuper ügyes voltál!
Elmosolyodtam.
–  Köszönöm. Köszönök mindent, Hudson. Azt, hogy ennyit
kockáztatsz a kedvemért, hogy megszerezted ezt a lehetőséget a
tévécsatornánál, mindent, amit azért teszel, hogy sikerrel
járjunk, és azt is, hogy velem ünnepeltél ma este. Azt hiszem,
még nem esett le igazán, hogy szerepelni fogok a Home
Shopping Channelen, és megmutatom a világnak a Signature
Scentet. És tulajdonképpen az egészet neked köszönhetem!
Hudson a fejét rázta.
– Én csak megnyitottam néhány ajtót. A többi a te érdemed.
Addig néztük egymást, amíg a liftajtó megpróbált becsukódni.
Hudson keze megállította, de úgy gondolta, ez volt számára a
jel.
– Jó éjt, Stella!
– Jó éjt, Hudson!
Hátralépett, és elvette a kezét.
Életem leghosszabb tizenöt másodperce volt, ahogy álltam a
fülkében, és vártam, hogy becsukódjon az ajtó. Amikor végre
csukódni kezdett, hirtelen elfogott a pánik, és az utolsó
pillanatban közé dugtam a kezem, így ismét kinyílt.
Hudson már megfordult, hogy elmenjen, de amikor
meghallotta a liftajtó nyílását, hátrapillantott.
– Mondd… lenne kedved feljönni egy kávéra? – Vadul dobogó
szívvel vártam a válaszát.
– Egy kávéra? – ismételte Hudson.
Az ajkamba harapva bólintottam.
Hudson tekintete az arcomat kutatta.
– Biztos azt akarod, hogy feljöjjek?
Amikor túlságosan hosszú ideig gondolkodtam a válaszon,
szomorúan elmosolyodott.
 – Gondoltam.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és megráztam a fejemet.
– Ne haragudj!
–  Nincs miért bocsánatot kérned. Azzal szoktalak cukkolni,
hogy megvárom, amíg te hívsz randira, de itt nem az a lényeg,
hogy te tedd meg az első lépést. Hanem az, hogy tiszta fejjel
döntsd el, hogy mit akarsz. Ennek még nincs vége. Én kivárom,
amíg az a kis hang elég hangosan nem suttog a fejedben ahhoz,
hogy meghalld.
– Milyen hang?
–  Ami azt mondja, hogy annak ellenére, hogy nehezen bízol
meg a férfiakban és aggaszt a munkakapcsolatunk, te ugyanúgy
kívánsz engem, ahogy én kívánlak téged.
Szomorkásan elmosolyodtam, és Hudson kezébe fogta
mindkét kezemet. Állával az üres liftfülke felé bökött.
–  Szállj be, mielőtt a maradék önuralmamat is elveszítem, és
csatlakozom hozzád. – Egyik kezemet az ajkához emelte, és
megcsókolta. – Menj!
Bólintottam, és hátraléptem, megnyomtam a gombot, és
halkan így szóltam:
– Kösz, Hudson!
Hudson rám kacsintott, ahogy az ajtó becsukódott.
– Jó szórakozást Theóval!
 17

Stella

A hét további része gyorsan elrepült. Oliviával éjjel-nappal azon

dolgoztunk, hogy véglegesítsük a marketinganyagot, míg
Hudson a dolgok megrendelési és finanszírozási oldalára
összpontosított. Szombat reggelre csak néhány érkezett be a
megsürgetett szállítmányokból, úgyhogy eléggé merész húzás
volt, hogy a felvett anyag aznap délután háromkor ment
adásba, mert esélyes volt, hogy utána özönleni kezdenek a
megrendelések. Legalábbis abban reménykedtem, hogy özönleni
fognak. Minden változott, de csak akkor leszek képes
megkönnyebbülten felsóhajtani, ha a raktár tele van és a
termékek kiszállításra kerülnek.
Hogy növelje a stresszt, kész idegroncs voltam attól, hogy
látni fogom magam a tévében. Az utóbbi néhány napban
elkezdtem rettegni, hogy a Signature Scent befuccsol. Tudtam,
hogy a műsorban a képernyő alján egy kis számláló mutatja a
még raktáron levő mennyiséget, és az a visszatérő rémálmom
volt, hogy a műsor alatt összesen három dobozzal adok el, és az
egyórás műsoridő végén még mindig 49 997 dobozom marad.
Legszívesebben otthon néztem volna végig a műsort,
miközben lerágom a körmömet és a párna alá bújok
idegességemben. De Olivia tévénézős partit rendezett a lakásán.
Olyan kedves és támogató volt, hogy lehetetlen volt nemet
mondani neki. Úgyhogy most egy taxiban ültem, az ölemben két
tucat, házi készítésű cupcake-kel, hogy az irodából egy tucat
kollégával együtt nézzem meg a műsort.
Természetesen tudtam, hogy a Rothschild család nem
szegény, mivel azzal foglalkoznak, hogy más cégeknek adnak
kölcsön, de amikor megérkeztem a Murray Streetre, a megadott
címre, amit Olivia megadott, elállt a lélegzetem. Hű! Olivia egy
divatos, új tribecai felhőkarcolóban lakott – az épület modern,
hajlított üvegcsoda volt, ami felfelé kiszélesedett. A design
szuper menő volt, akár az Architectural Digestben is
szerepelhetett volna. Még a bejárat is félelmet keltő volt:
erőszakosan kitüremkedett az utcára, mintha megmutatta
volna, hogy ki itt az úr. Ahogy kiszálltam a kocsiból, hirtelen azt
kívántam magamban, bár ne sütöttem volna cupcake-et, inkább
hoztam volna valami profibbat a számos túlárazott
cukrászdából, amelyek az utóbbi években megjelentek a
Cityben. Az is jó lett volna, ha Fishernek nem kell üzleti ügyben
elutaznia a hétvégén. Örültem volna, ha mellettem van.
Felsóhajtottam, és próbáltam nem alsóbbrendűnek érezni
magam pusztán azért, mert még a bejárati ajtó mellett álló, két
cserepes növényt sem engedhettem volna meg magamnak.
Olivia lakása az ötvenharmadik emeleten volt, de be kellett
jelentkeznem a portán, az előcsarnokban. A biztonsági őr
átnyújtott egy kulcskártyát, és ahelyett, hogy gombokat
nyomogattam volna, a kártyát végig kellett húzni a liftpanelen.
Ekkor az ajtó becsukódott, és felvillant az ötvenharmadik
emelet gombja. Mély lélegzetet vettem, mert a lift gyorsan
suhant felfelé, de minden egyes emelet után egyre idegesebb
lettem. Amikor kinyílt az ajtó, arra számítottam, hogy lesz
néhány percem összeszedni magam a folyosón, de egyenesen
Olivia lakásába érkeztem.
Olivia szokásos vidám lelkesedésével üdvözölt, és viharosan
magához ölelt.
– Jujj! Annyira izgulok! Alig várom, hogy elkezdődjön! Te vagy
az első!
–  A lelkesedéssel egyedül vagy. Azt hiszem, mindjárt hányok
az idegességtől.
Olivia kuncogott, mintha valami jó viccet sütöttem volna el,
de a gyomrom igencsak forgott abban a pillanatban. Olivia
beterelt a konyhába. Bármilyen menőnek is gondoltam a
lakását az épület külsejéről ítélve, alábecsültem. A konyha
gyönyörű volt, méregdrága berendezéseivel, csillogó
gránitpultjával és két nagy konyhaszigetével; azonban a nappali
volt az, ami igazán lenyűgözött.
–  Hű! Ez a kilátás… – Megráztam a fejemet. – Egyszerűen
hihetetlen!
A nappalit a padlótól a mennyezetig érő ablakok szegélyezték,
csodálatos kilátással a vízre és a városra.
Olivia legyintett.
–  A csodába a kilátással! Ez a cupcake istenien néz ki! Nem
baj, ha most rögtön megkóstolom?
Felnevettem.
–  Nyugodtan kóstold meg, sőt egyél többet is, mert
cukormentes. Egy cukorbetegeknek szóló honlapon találtam a
receptet. Egyet megettem reggelire, és iszonyú finom, már ha
szabad ilyet mondani.
–  Egy angyal vagy! – Olivia levette az egyik műanyag doboz
tetejét, és vaníliás cupcake-et választott csokibevonattal.
Lehámozta a papírt az aljáról, majd a hatalmas ablakokra
mutatott, amikről nem tudtam elszakítani a tekintetemet.
– Régen úgy gondoltam, hogy ez az, amire mindig is vágytam.
Aztán Hudson tavaly megvette a barna homokkőből épült házát
Brooklynban. Ott nincs ilyen kilátás, de van egy kis hátsó udvar,
és maga az épület rendkívül karakteres. Igazi otthonnak tűnik.
Ez a hely viszont… – Olivia megrázta a fejét, és lenyalt egy kis
bevonatot a cupcake tetejéről. – Nem tudom… olyan érzésem
van, hogy egy luxusszállodában lakom. Charlie csak hetente
néhány napot tölt az apukájánál, és máris vannak olyan
barátai, akikkel egy háztömbben lakik. Én két éve lakom itt, de
még senkit nem ismerek az épületben. Kicsit úgy érzem, mintha
elefántcsonttoronyban élnék. – Felnevetett. – Ne mondd meg
Hudsonnak, hogy ezt mondtam! Nem szeretnék belerondítani a
köztünk lévő kényes egyensúlyba. Szerinte az ő feladata engem
megtanítani az életre, én pedig úgy teszek, mintha nem lenne rá
szükségem.
Elmosolyodtam.
– Megőrzöm a titkodat!
A fejünk felett megszólalt a csengő; Olivia odalépett a falon
levő házitelefon-rendszerhez, és megnyomott egy gombot.
– Csomagot hoztak a Ciprianiból – szólalt meg egy hang.
– Remek, küldje fel, kérem, Dave.
 Ahogy elengedte a gombot, egy férfi lépett be a folyosóról a
nappali túloldalán. Felismertem, bár még soha az életben nem
találkoztunk. Ajjaj. Annyira lefoglalt az, hogy viszontlátom
magam a képernyőn, és vajon sikeres lesz-e a Signature Scent,
hogy eszembe sem jutott, hogy Olivia férje itthon lesz szombat
délután. Természetesen Oliviától többször is bocsánatot kértem.
Amikor beszélgettem vele, általában már nem éreztem
zavarban magam; valahogy sikerült magunk mögött hagynunk
azt, amit elkövettem. De a férjével még sosem beszéltem, és
azért imádkoztam magamban, hogy ne legyen túl kínos a
helyzet. Bár a konyha felé masírozó Mason arcán lévő vigyor
kissé megrémített.
Olivia intett nekünk.
–  Mason, ő a díszvendég, Stella. Stella, ő a férjem, Mason.
Mason, megjött a kaja! Kérlek, készíts egy italt Stellának, amíg
én átveszem a rendelést, jó?
Ahogy Mason felém nyújtotta a kezét, arcom friss pírral égni
kezdett.
– Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek!
–  Helló. – Összerezzentem, és megráztam a fejemet. – Ne
haragudj az esküvő miatt. A feleségedtől már elnézést kértem,
de neked is kellett volna küldenem egy bocsánatkérő levelet.
Mason megrázta a fejét.
–  Egyáltalán nem szükséges. Az egész nagyon mókás volt,
főleg az a történet, amit elmeséltél. Emellett Liv állandóan rólad
beszél, úgyhogy minden a legjobban alakult. Azt hiszem, még
soha életemben nem láttam őt ennyire izgatottnak a
munkájával kapcsolatban. Nagyon hisz abban, amit
megalkottál!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és elmosolyodtam.
–  Így van. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam.
Őszintén szólva, elbizonytalanodtam, hogy vajon jó döntés-e
egy befektetővel együtt dolgozni. De Olivia sokkal többet
nyújtott, mint anyagi támogatást. Úgy érzem, olyan társat
kaptam a személyében, akinek ugyanolyan fontos a vállalat,
mint nekem.
Mason bólintott.
–  Így igaz. – Átnézett a vállam fölött Olivia felé, majd
halkabbra fogta a hangját. – Oliviát tavaly nagyon megviselte az
édesapja halála. Úgy tűnt, egyedül az zökkenti ki a bánatából,
hogy eltervezheti az esküvőnket. Egy kicsit aggódtam érte,
miután megvolt az esküvő. De aztán jöttél te, és úgy érzem,
mostanában visszakaptam a régi Livet. Talán úgy gondolod,
bocsánatkéréssel tartozol nekem, pedig én tartozom neked
köszönettel.
Hű! Megráztam a fejem.
–  Nem is tudom, mit mondjak. Vagyis… igazából tudom.
Titeket tényleg egymásnak teremtettek. Mindketten
csodálatosak vagytok!
Mason elmosolyodott, és ismét átnézett a válla fölött.
– Látom, hogy Liv a táskájában kutat borravaló után. Sosincs
nála készpénz, úgyhogy nem értem, miért keresi. Tíz másodperc
múlva a nevemet kiáltja majd, hogy aztán az én tárcámban
keresgélhessen tovább. Nos, mit adhatok? Koktél, sör, bor?
– Egy pohár bort örömmel fogadok. Ha van merlot, az szuper.
– Máris hozom.
 Olivia kikiabált a konyhából.
– Mason?
Mason elvigyorodott, és elővette a tárcáját.
–  Máris hozom a borodat, amint odaadtam a borravalót a
futárnak. Érezd otthon magad!
Legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy
bámulom a City elém táruló látképét, de a kandallópárkányon
álló, fél tucat bekeretezett fénykép megragadta a figyelmem.
Kíváncsian odaléptem, hogy megszemlélhessem.
A középpontban levő, nagy ezüstkeretes kép az esküvőn
készült. Olivia nevetve hajolt egy többemeletes esküvői torta
fölé, aminek egy szeletét láthatóan az imént nyomta bele a férje
képébe. Mason kacagva, kinyújtott nyelvvel próbálta lenyalni
magáról a krémet. Nagyon tetszett, hogy emellett a kép mellett
döntöttek, és nem valami tökéletes, beállított pózban készült
fotót raktak a főhelyre. A képről szinte sugárzott, milyen
boldogok, és ahogy a fotót néztem, úgy éreztem, ragadós a
jókedvük.
Az esküvői fotó egyik oldalán egy idősebb párt ábrázoló kép
volt. Az esőben álltak, sárga esőkabátban, de az arcukon a
mosoly napsütést sugárzott. Ezek biztosan Olivia és Hudson
szülei, mert a férfi teljesen úgy nézett ki, mint Hudson, csak
idősebb kiadásban. A mellette lévő fotó Oliviát és Masont
ábrázolta a tengerparton – félrefordított baseballsapka volt a
fejükön, és sört ittak. A mosolyuk itt is ragadós volt.
Átfutottam még néhány képet a boldog párról, különféle
barátok társaságában, és a tekintetem végül az utolsó képen
állapodott meg. Ezt kézbe is vettem, hogy kicsit közelebbről is
megszemlélhessem a két gyereket – a kis Oliviát és a kis
Hudsont. A kisfiú talán kilenc- vagy tízéves lehetett, de
gyönyörű, világoskék szeme egyértelműen Hudsoné volt. A
mosolya is igencsak ismerős volt. Épp egy születésnapi torta
fölé hajolt, hogy elfújja rajta a gyertyákat. Olivia tőle balra ült,
Hudson pedig kinyújtotta a karját, hogy befogja Olivia száját.
A vállam fölött megszólaló mély hangtól összerezzentem
ijedtemben.
– Van, ami sosem változik.
Hudson.
–  Jézusom, de megijesztettél! Nem tanultál a múltkoriból,
hogy nem szabad csak úgy odaosonni valaki mögé? Nem is
hallottam, hogy bejöttél.
– A kajával jöttem. Egyébként örülj, hogy Olivia ma rendelt, és
nem próbált meg főzni.
– Biztos vagyok benne, hogy nem főz rosszul.
–  Tavaly karácsonykor két tepsi parmezános rákot sütött.
Amikor beleharaptunk, majdnem kitört a fogunk.
– Túlsütötte?
Hudson megrázta a fejét.
–  A recept páncélos rákot írt. Ő ezt szó szerint vette, és rajta
hagyta a páncélját is.
Felnevettem.
– Óóó…
Hudson a kezemben tartott fénykép felé biccentett.
– Hetente legalább egyszer még most is megtenném.
– Miért takartad el Olivia száját?
–  Mert úgy gondolta, hogy ha valakinek szülinapja van, a
gyertyákat neki kell elfújnia. A szüleim szerint ez cuki volt, és
mindig megengedték neki. De abban az évben olyasmit
kívántam, amit nagyon szerettem volna, ha valóra válik, és
biztosra akartam menni.
Felnevettem.
– Mit kívántál?
– Egy juhászkutyát.
– És megkaptad?
Hudson megrázta a fejét.
– Nem.
– Pedig ez a kép imádnivaló!
–  Anyámnak mindig ott állt az éjjeliszekrényén. Azt mondta,
tökéletesen összegzi a kapcsolatomat Oliviával, és nem tévedett.
A húgom biztosan akkor hozta el, amikor szanáltuk a szüleim
holmiját.
Mason odalépett hozzánk, és a kezembe nyomott egy pohár
bort, Hudsonnak egy sört hozott, majd saját poharát felénk
emelte:
– Sok szerencsét a mai naphoz!
Hudson koccintott vele, úgyhogy én is ezt tettem.
– Köszönöm.
A többi vendég hamarosan szállingózni kezdett, így Hudson
és én a szoba két végébe kerültünk. Láttam pár embert a
marketingcsapatból, akikről tudtam, hogy nagy segítségünkre
voltak, de eddig nem tudtam hosszabb időt eltölteni velük,
úgyhogy most mindenkihez odamentem, és megköszöntem,
amit eddig tettek.
Hudsonnal néha összevillant a tekintetünk, ahogy másokkal
beszélgettünk. Ilyenkor megrándult a szája és megvillant a
szeme, de egyikünk sem tett kísérletet újabb társalgásra. Pár
perccel három óra előtt Olivia a távirányítót a kandalló fölötti
tévé felé irányította, majd megkocogtatta vele a poharát.
– Jól van, emberek, itt a pillanat! Ez sokkal izgalmasabb, mint
egy ostoba Szuperkupa-buli, nem? Kinek tölthetek újra még
kezdés előtt?
Pokolian izgultam, ezért kimentem a konyhába, hogy szaván
fogjam, mielőtt kénytelen voltam szembesülni a saját arcommal
a hatalmas tévéképernyőn. Mason a bor mellett állt, és
felemelte az üveget, amikor meglátta, hogy közeledek.
– Pont úgy nézel ki, ahogy én éreztem magam akkor, amikor
megszólalt Olivia bevonulózenéje.
Összeszorítottam az öklömet, majd szétnyitottam az ujjaimat.
– A te kezed is zsibbadt az idegességtől?
Mason színültig töltötte a poharamat, és mosolyogva adta
vissza.
–  Tetőtől talpig lezsibbadtam. Szerintem ezért emeli fel az a
fátylat, aki átadja a menyasszonyt, és ezért a vőfély hozza a
gyűrűt. A vőlegénynek ilyenkor túlságosan is remeg a keze.
Belekortyoltam a boromba.
–  Remélem, hogy legalább olyan jól el tudom játszani, hogy
nyugodt vagyok, mint te, mert látszólag te voltál a megtestesült
nyugalom.
Valaki belém karolt.
– Gyere! – mondta Olivia. – Melléd akarok ülni!
Próbáltam a lehető legtöbbet meginni a borból, majd
letelepedtünk a kanapéra. Ahogy leültünk, megszólalt a műsor
főcímzenéje, és a műsorvezető, Robyn lépett elő, és integetéssel
üdvözölte a stúdió közönségét. Nagyon vicces volt látni, mert én
is ott voltam, amikor így előjött, és a közönség csupán
Hudsonból és a barátjából, Jackből állt, azonban a kamera most
tapsoló tömeget mutatott.
Olivia ujjai az enyémbe kulcsolódtak, és megszorította.
– Kezdünk!
Felhangosította a készüléket, és a szoba elcsendesedett. Robyn
elvégezte a szokásos bemutatást a színpad széléről, majd
odalépett a pulthoz, ahol állni szokott. A színpad tele volt a
Signature Scent dobozaival és mintáival; az egész teljesen
szürreálisnak tűnt. A testemben végigszáguldó adrenalintól
kissé elszédültem.
A következő percekben Robyn a legjobb Vanna White-
imitációját adta elő: a dobozokat emelgette, integetett szépen
manikűrözött kezével, amiről most már tudtam, hogy azért
fontos, hogy a nézők inkább a termékre, és ne a műsorvezetőre
figyeljenek. Amikor elkezdte bemutatni vendégként érkezett
műsorvezetőtársát, visszafojtottam a lélegzetemet.
Teljes őrület volt a tévében viszontlátni magam így, hogy ott
álltam egy jól ismert tévés személyiség mellett. Robyn Quinn
elég híres volt. A felvétel során a rendező vagy egy tucatszor
elismételtette velem, ahogy kijövök és integetek a közönségnek.
A felvételen egyenesen belemosolyogtam a kamerába, és úgy
integettem, mintha a saját rajongói klubom ülne a közönség
sorai között.
Ó, istenem, de kövérnek látszom!
A munkatársaim dobogni és éljenezni kezdtek, én pedig
tenyerembe rejtettem az arcomat; túlságosan zavarba jöttem,
képtelen voltam tovább nézni. Egyes színészek soha nem nézik
meg a saját filmjeiket, és ezt mindig is őrültségnek gondoltam,
de most már értettem, hogy miért. Nagyon is tudatában voltam
minden apró, ideges gesztusomnak, ahogy annak is, hogy
milyen erőteljes a New York-i tájszólásom, így csak a hibáimra
tudtam összpontosítani – amik meglehetősen elnagyolva
jelentek meg a képernyőn.
Összerezzentem, és a fejemet ingattam.
– Egek, ezt nagyon nehezemre esik végignézni!
–  Most viccelsz? – kérdezte Olivia. – Született tehetség vagy,
hihetetlenül ügyes!
Az igazság pillanata a tizedik percben érkezett el. Robyn
rámutatott a képernyő sarkára, és az ár és a telefonszám
néhányszor felvillant; harminc másodperccel később pedig
elindult a visszaszámlálás.
–  Jól van, hölgyeim – és uraim, akik szeretnék lenyűgözni
szívük hölgyét –, most megnyitjuk a telefonvonalakat, és várjuk
a beérkező megrendeléseket! Továbbra is a Signature Scent a
téma, de azt hiszem, önök már mind tudják, miért is szeretnék,
hogy az önöké legyen! Úgyhogy eljött a várva várt pillanat,
éghetnek a vonalak, elindul a netes rendelés! Ismerik a
dörgést… és öt, négy, három, kettő, egy, kezdünk!
Pár másodperc múlva a fennmaradó mennyiség elkezdett
csökkenni. Először lassan, de aztán villámtempóban. Nem
tudnám megmondani, hogy Robyn és én miről beszélgettünk a
műsorban, mert a tekintetem a számlálóra tapadt. Amikor az
ezresek repkedni kezdtek, úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek,
és el kell hagynom a helyiséget.
– Nem lenne gond, ha lemennék kiszellőztetni a fejemet? Pár
perc, és itt vagyok.
Olivia aggódva pillantott rám.
– Persze hogy nem, de mondd, jól vagy?
–  Igen, csak egy kicsit nyomasztó ez az egész, és szeretnék
egyedül lenni. Nemsokára visszajövök.
–  Persze, persze, de ne menj le a földszintre. – A folyosóra
mutatott, ahonnan a férje korábban előbukkant. – Balról az
utolsó ajtó az egyik vendégszobába vezet. Saját erkélye és
fürdőszobája is van.
– Nem gond?
–  Persze hogy nem, menj csak! Addig maradsz, ameddig
szeretnél.
– Köszönöm.
Hihetetlenül jólesett a hideg levegő. Lehunytam a szememet,
és néhányszor mély lélegzetet vettem. Egy-két perc után már
elég nyugodtnak éreztem magam ahhoz, hogy kinyissam újra,
és élvezzem a csodálatos kilátást. Ebből a magasságból a City
szokatlanul nyugodtnak tűnt, ami roppantul megnyugtatóan
hatott az idegeimre. Egy kicsit jobban éreztem magam, amikor
meghallottam, hogy mögöttem kattan az ajtó; megfordultam, és
Hudsonnal találtam szembe magam.
– Jól vagy? – kérdezte.
Bólintottam.
–  Igen, csak kicsit besokalltam attól, hogy azt a számlálót
néztem, és elkezdett vadul verni a szívem.
–  Ez érthető. – Hudson elmosolyodott, és felém nyújtott
valamit. – Tessék.
Lepillantottam, és a homlokom ráncba szaladt.
– Egy banán?
–  A húgom konyhájából csórtam. Nem volt itthon narancs. A
naranccsal általában kreatívabb vagyok.
Egy pillanatig nem értettem, majd rájöttem, hogy ráírt
valamit.
A tévés debütálásod lehámozza minden fenntartásomat.
Hudson vállat vont.
–  Érted? Lehámozza. Bocs a béna poénért – ha utánad
akartam jönni, rövid idő alatt kellett előrukkolnom valamivel.
Felnevettem.
–  Ez nagyon kedves, köszönöm! Már értem, miért szereti
annyira Charlie az üzeneteket az uzsonnásdobozában!
Ott álltunk egymás mellett, és bámultuk a várost. A kis
gyümölcstrükk, amit a lányán szokott alkalmazni, rajtam is
segített. Vagy talán Hudson jelenléte tette.
Felsóhajtottam.
– Ez az egész olyan szürreális!
– Megértem, hogy így érzel. – Hudson elmosolyodott.
Igaz, hogy kisebb idegösszeomlás közepén voltam, de még így
is feltűnt, hogy Hudson milyen jóképű. Nem csupán laza öltözék
volt ma rajta – farmer –, de az arcát is enyhe borosta borította,
ami nagyon tetszett.
Csendesen tűrte, hogy nézzem, ezért úgy éreztem, muszáj
mondanom valamit.
– Most először látlak utcai ruhában és borotválatlanul.
Hudson rám villantotta jellegzetes, szexi félmosolyát.
 – És?
Félrehajtottam a fejem.
– Tetszik.
–  Most az igazat mondod, vagy csak megpróbálod letudni a
mai bókodat, hogy meglegyen a boldogságterved?
Felkacagtam.
–  Nem, az igazat mondtam. Tényleg tetszik. Kissé fenyegető
külsőt kölcsönöz ez a borosta.
Hudson félrehajtotta a fejét.
–  Ez az eseted? A fenyegető külsejű férfi? Amikor azt
mondtad, hogy a vőlegényed költő volt, nem éppen ilyesmit
képzeltem el.
Nagyot nevettem.
–  Ó, Aiden nagyon tisztességesen néz ki. Mindig ez volt az
esetem; soha nem tetszettek a rosszfiúk. Azt hiszem, még
olyannal sem randiztam soha, akinek hege vagy tetoválása volt.
– És szeretnél ezen változtatni?
Belementem a játékba, és finoman vállat vontam.
– Talán.
Hudson szeme felcsillant.
– Az jó, mert ezen tudok segíteni. Nekem mindkettő van.
– Tényleg?
Hudson bólintott.
– És hol?
– Ó… ezt az információt máskorra tartogatom.
Felnevettem.
– Szupertitkos, mi?
Egy hirtelen támadt szellő az arcomba fújt egy hajtincset;
Hudson kisimította onnan.
– Jobban érzed már magad?
Mélyet lélegeztem, és ellazítottam a vállamat.
– Igen. Köszönöm.
Hudson az ajtó felé biccentett.
– Akkor mi lenne, ha visszamennénk? Szívesen vagyok itt, de
nem szeretném, ha bármiről is lemaradnál.
Bólintottam.
A nappaliban leültem Olivia mellé a kanapéra, és a
számlálóra pillantottam, hogy lássam, hogy állnak a dolgok.
Nem akartam hinni a szememnek; párszor még pislogtam is.
Alig öt percet voltam távol, mégis, majdnem teljesen elfogyott
az egész készlet!
–  Az utóbbi másfél hétben mindennap nézem ezt a műsort –
jegyezte meg Olivia.  – Még soha nem fogyott el ilyen gyorsan a
készlet! Nagyon menő vagy! Attól féltem, hogy lemaradsz Robyn
híres mondatáról: Még tart… még tart… és ennyi volt!
És valóban, pár perccel később a képernyőn a számláló
villogni kezdett.
–  Ajjaj – szólalt meg a műsorvezető. – Mindjárt elfogy a
készlet! Gyorsan, rendeljenek! – Szünetet tartott, és a fejét
ingatta. – Kimondom, mielőtt túl késő lesz… Még tart… még
tart… – Felemelte a kezét, és intett. – És ennyi volt! – Egy nagy
pecsét jelent meg a képernyőn levő számlálón.

ELFOGYOTT

A szobában mindenki éljenzésben tört ki. Olivia megölelt, és a

többiek sorban odajöttek gratulálni. Amikor visszafordultam a
tévéhez, már a következő terméket ismertették. Elöntött a
megkönnyebbülés, hogy jól teljesítettünk, és többé nem kell a
saját arcomat nézni a hatalmas képernyőn.
Olivia és Mason pezsgőt bontott, Olivia poharakat osztott szét.
Ahogy felém nyújtott egy poharat, a pillantásom találkozott
Hudson tekintetével a szoba túlsó sarkából. Némán felemelte a
poharát, és elmosolyodott.
Olivia Hudsonra pillantott, majd rám, és a nyakam köré
kulcsolta a karját. Úgy fordult, hogy háttal álljunk Hudsonnak,
és halkan szólalt meg.
– Nagyon tetszel neki.
– Kinek?
Olivia égnek emelte a tekintetét.
– Öö, annak a pasinak, aki azóta le sem veszi a szemét rólad,
hogy beléptél ide. Természetesen Hudsonnak! Látom, hogy néz
rád!
– Nagyon izgatott a mai nap miatt… a Signature Scent miatt…
Olivia rám mutatott.
– Miattad nagyon izgatott.
A vállam fölött Hudsonra pillantottam, és ismét összenéztünk.
Nem tagadhattam, éreztem, hogy ma rám összpontosul a
figyelme. Rám pillantott, majd a húgára, és összehúzta a szemét.
Természetesen tudta, hogy róla beszélünk.
Felsóhajtottam.
– Hudson remek pasi.
–  Szóval – Olivia vállat vont. – Akkor miért játsszátok ezt a
macska-egér játékot?
 – Üzlettársak vagyunk. Befektető a cégemnél.
– És…
–  Nem tudom. – Megráztam a fejemet. – Ha nem jön össze
kettőnk között a dolog, akkor az elég zűrös tud lenni.
Olivia belekortyolt a pezsgőjébe.
–  Az élet zűrös. Tudod, mikor nem az? Amikor nem éled az
életed, amikor csak sodródsz az árral.
– Tudom, de…
Olivia a szavamba vágott.
–  Mi történt azzal a lánnyal, aki hívatlanul megjelent az
esküvőmön, és nevetve, pezsgőt lopva rohant ki a teremből?
Felkacagtam.
– Egek, na ez a zűr élő példája volt!
–  Talán. – Olivia vállat vont. – De gondold csak végig, hogy
ennek a zűrnek köszönhetően milyen messzire jutottál! Lett egy
új vállalkozásod, egy új legjobb barátnőd, és ha megkérdezed,
hogy ki az a legjobb barátnő, akkor pofon váglak! Nekem
elhiheted!
Felnevettem.
–  Értem, amit mondasz, de már meséltem, mi történt
Aidennel. A veszekedéseink nagy része akörül forgott, hogy
közös volt a vállalkozásunk. Megkérdőjelezte, mire költöm a
pénzemet, és vitatkoztunk azon is, hogy merrefelé kellene
terjeszkednünk. Ezzel kezdődtek köztünk a gondok.
Olivia megrázta a fejét.
–  Szerintem tévedsz. Nem akarok közönségesen fogalmazni,
de szerintem a gondok azzal kezdődtek, hogy Aiden egy másik
nőbe dugta a farkát.
 –  Nem mintha ez érvényes indok lenne, de azért keresett
mást, mert köztünk már nem működtek a dolgok.
–  Nem, nem ezért. Azért, mert egy szemétláda. Ez csak a
kényelmes indok volt.
Felsóhajtottam.
– Meglehet…
–  Meséltem már, hogy Mason és én a munkahelyemen
ismerkedtünk meg?
– Tényleg? A Rothschild Befektetési Vállalatnál?
Olivia bólintott.
– Hudson hozta a céghez, mint IT-igazgatót. Három évet volt a
cégnél, és ebből két évig jártunk. Néhány projektben is együtt
dolgoztunk, és nem mindig értettünk egyet.
–  Most már saját IT-cége van, ugye? Ezért távozott a
Rothschildtól?
–  Nem. Nálunk már nem volt hová fejlődnie. Csak kevés IT-
sunk van, és Mason szeretett volna továbblépni. Ezzel azt
akarom mondani, hogy mi is együtt dolgoztunk, és voltak
vitáink, de ettől még nem kezdett el megcsalni engem. – Olivia a
férjére pillantott, és elmosolyodott. – Bár néha dühös, békülős
szex lett a vége az íróasztalomon… – Felemelte a kezét, és
elfintorodott. – Jaj, egek, ezt ne csináld a bátyámmal, mert
nagyon közel van egymáshoz az irodánk! Egyszer véletlenül
megleptem a szüleimet, és a mai napig nem tettem túl magam
rajta.
Felnevettem.
–  Komolyan mondom, Stella. Ha nem tetszik neked Hudson,
az egy dolog, de ne hagyd, hogy az, ami a volt pasiddal történt,
vagy a félelmed, hogy esetleg zűrössé válhat a dolog, elrontsa
azt, ami egy nagyon jó dolog lehet. Az életben sok minden
zűrös, mert ami jó, az mindig rendetlenséggel jár – a jó szex, a
lávatorta, a görögdinnyeevés… folytassam?
Elmosolyodtam.
– Nem, értem.
Hudson odalépett hozzánk egy üveg pezsgővel, és
mindkettőnk poharát teletöltötte. A címkére pillantottam, és
megjegyeztem:
– Nem csoda, hogy ez a pezsgő ilyen finom – ez egy nagyon jó
márka. Elfogytak azok az üvegek, amiket Olivia esküvőjéről
lovasítottam meg, úgyhogy, ha elindulok hazafelé, rejtsétek el,
ami megmaradt!
Olivia felnevetett.
–  Megyek, segítek Masonnak kitálalni a kaját. Ti folytassátok
nélkülem az ünneplést!
Elindult, de hátranézett a válla fölött, hogy Hudson ne lássa,
és rám kacsintott.
Elmosolyodtam.
– A húgod fantasztikus lány!
– Nem is olyan rossz – helyeselt Hudson. – De ne áruld el neki,
hogy ezt mondtam!
Hudson azért jött ide, hogy töltsön nekünk, neki azonban
nem volt saját pohara.
– Hol a te pezsgőd?
– Nekem még terveim vannak. – Hudson az órájára pillantott.
– Lassan mennem kell, azért jöttem, hogy elbúcsúzzak.
– Ó. – Belém vágott a csalódottság, és talán némi féltékenység
is. Kikényszerítettem magamból egy mosolyt. – Akkor jó
szórakozást!
Hudson összehúzott szemmel nézett rám, majd végül
elvigyorodott.
– Féltékeny vagy azért, mert randim van?
– Nem – vágtam rá, túlságosan is gyorsan.
Hudson zsebre dugta a kezét, és rám villantott egy önelégült
mosolyt.
– De igen, féltékeny vagy!
– Nem vagyok!
Hudson előrehajolt, az orra majdnem az enyémhez ért, így
suttogta:
– Féltékeny vagy!
–  Hogy te milyen öntelt vagy! Nem is tudod, mi a különbség
aközött, hogy örülök a randidnak, és hogy féltékeny vagyok!
Hudson hátravetette a fejét.
– Ó, tényleg? Örülsz a randimnak?
Mosolyt erőltettem magamra, és a számra mutattam.
– Igen. Látod?
A Hudson arcára kiülő mosoly azt súgta, hogy a mosolyom
inkább az elvarázsolt kastélyban állná meg a helyét.
Hudson felnevetett.
–  Charlie-t hozom el az egyik barátnőjétől. A volt feleségem
elkísérte a várandós húgát az orvoshoz, és lehet, hogy nem ér
haza időben, úgyhogy mondtam, hogy majd én hazaviszem a
lányomat.
– Ó, értem.
– Örülsz, hogy nem igazi randim van?
 Igen. Vállat vontam.
– Mindegy. Semmi közöm hozzá!
Hudson megdörzsölte az állát.
– Arra gondoltam, hogy utána visszajövök ide. Itt leszel még?
– Lehet, hogy ma este randim lesz. Mondd, téged zavarna?
Hudson álla megfeszült.
–  Nem teszek úgy, mintha nem érdekelnél, úgyhogy
gondolom, nem lepődsz meg, ha azt mondom: zavarna.
Csak ugrattam, és most rosszul sült el a tréfám. Hudson arca
túlságosan is komoly lett. Felsóhajtottam.
– Nincs randim. Valószínűleg itt leszek.
Hudson megrázta a fejét.
– Te kész istencsapása vagy!
Belekortyoltam a pezsgőmbe.
– Nos, te pedig láthatóan az istencsapásokat kedveled.
Hudson tekintete megállapodott az ajkamon.
– Tudod, számolom, hogy hányszor kínzol meg engem. Végül
majd behajtom a tartozásomat.
– És mégis hogyan?
Hudson odahajolt hozzám, arcon csókolt, majd a fülembe
súgta:
– A számmal.
Párszor pislogtam, miközben Hudson vigyorogva elindult, de
a válla fölött még visszaszólt.
– Ne feledd szavad, Stella! Az a suttogás már majdnem olyan
hangos, hogy én is hallom!
Ó, te jó ég! Nagy bajban vagyok!
 18

Stella

Kezdtem azt hinni, hogy Hudson nem is jön vissza. Már órák óta
elment, bár így, hogy a műsor okozta stressz elmúlt, képes
voltam lazítani, és jól éreztem magam. De hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem kaptam oda a fejem minden ajtónyitásra.
A vendégek fele már hazament, néhányan pedig indulni
készülődtek. Kimentem a mosdóba, és úgy gondoltam, én is
hazamegyek. De amikor kijöttem, Hudson ott ült a
konyhaszigetnél, és egy sört iszogatott.
– Visszajöttél! Azt hittem, meggondoltad magad.
Hudson a lábamra pillantott, majd újra belenézett a
szemembe.
– Egyáltalán nem.
Éreztem azt a repkedést a gyomromban – mostanában mindig
így üdvözöltem Hudsont.
–  Mivel én vittem haza Charlie-t, a volt feleségem befizetett
magának egy masszázst is. Biztosan nagyon nehéz hete volt, a
nagy semmittevésben.
Elmosolyodtam.
– Gondolom, a volt nejed nem dolgozik.
 Hudson a fejét ingatta.
–  Dehogy foglak én téged randira hívni, inkább megkérem a
kezedet! Te remek exférj lehetsz!
Hudson felnevetett.
– Isten hozott újra körünkben! – Ráncba szaladt a homlokom,
így megmagyarázta. – Nagyon bestresszeltél, amitől a belső
nagyokoskád valószínűleg egy időre visszahúzódott.
– Ó! – felnevettem. – Igen, tényleg bestresszeltem.
– Most, hogy vége a mai napnak, már jobban érzed magad?
– Igen. – Megdörzsöltem a tarkómat. – Bár nekem is jól jönne
egy masszázs…
Hudson megropogtatta az ujjait.
– Szívesen segítek, elég jó a kezem.
– Azt meghiszem! – mosolyodtam el.
– Van kedved folytatni az ünneplést?
Felfokozott állapotban voltam, és nem volt kedvem
hazamenni.
– Mi jár a fejedben?
–  Menjünk, igyunk meg valamit! Van itt egy bár a
háztömbben.
Az ajkamba haraptam.
– Hm… Most randira hívsz?
– Nem. Elviszem egy munkatársamat ünnepelni.
– Majd átgondolom.
Hudson a homlokát ráncolta.
– Átgondolod?
– Igen.
Hudson kissé mérgesnek tűnt, de vállat vont. Amikor a söre
után nyúlt, megkopogtattam a vállát.
– Átgondoltam.
– És?
– Menjünk ünnepelni!

•••

– Még mindig nem tudom megemészteni, hogy ma egy óra alatt

ötvenezer doboz Signature Scentet adtunk el! – Megráztam a
fejem. – Egy hónappal ezelőtt úgy gondoltam, hogy soha nem
érem meg azt a napot, amikor egy dobozt is megrendelnek.
– Mázlink volt! – nevetett fel Hudson.
– Nem, nem mázlink volt. A mázli az, amikor az ember ölébe
hullik a szerencse. Ezt az egészet te meg én hoztuk létre.
– Egy jó termék nélkül nem sikerült volna.
Belekortyoltam a boromba.
– Tudod, nem gondoltam volna, hogy ilyen szerény vagy.
–  Hidd el, nem vagyok, de a jogos elismeréssel nem
fukarkodom.
Egy menő bárban üldögéltünk egy asztalnál, pár háztömbre
Olivia lakásától. A pincérnő odajött hozzánk, hogy felvegye a
rendelést. Nagyon csinos volt, de Hudson nem mérte végig, sőt
szinte rá sem nézett, ami elgondolkodtatott.
–  Mesélj az utolsó lányról, akivel jártál! Úgy értem, Miss
Guatemalán kívül. Kivel találkoztál többször is?
Hudson felvonta a szemöldökét.
– Miért?
Vállat vontam.
 – Csak kíváncsi vagyok. Milyen az eseted? Milyen típusú nők
vonzanak?
Hudson elvigyorodott.
– Szőke, szemüveges az esetem.
Felnevettem.
– Komolyan kérdeztem!
–  Nem tudom. – Hudson megrázta a fejét. – Azt hiszem, az
utolsó nő, akivel jártam, barna hajú volt, magas, sötét szemű.
– Meddig tartott a dolog?
– Párszor randiztunk.
– És miért lett vége?
Hudson tekintete ide-oda járt a két szemem között.
– Az igazat akarod hallani?
– Természetesen.
– Folyamatosan csak a húgáról beszélt, aki nemrég szült. Úgy
éreztem, villámgyorsan szeretne férjhez menni és gyereket
szülni.
– És te nem akarsz újranősülni? Nem akarsz gyereket?
Hudson belekortyolt a sörébe.
–  Ezt nem mondtam. Csak ezzel a lánnyal ezt nem láttam
magam előtt.
–  Szóval, ha a hölgy csak egy laza kapcsolatra vágyott volna,
az ment volna?
– Nem tudom, mert nem ilyen volt a helyzet. De nem vagyok
az elköteleződés ellen, ha erre vagy kíváncsi. Nem azért nem
találkoztam vele többet, mert a jövőjét szerette volna
megalapozni valakivel, hanem azért, mert nem én voltam
számára a megfelelő személy.
 Bólintottam.
– Gyönyörű ez a pincérnő…
Hudson félrehajtotta a fejét.
– Igazán?
– Igazán.
Hudson megvakarta az állát.
– Most csapdába akarsz csalni?
– Szeretnéd, hogy csapdába csaljalak?
–  Mi az oka annak, hogy csak kérdéseket teszünk fel
egymásnak?
Elmosolyodtam.
– Tudom én? Mi az oka?
Hudson néhány másodpercig bámult rám, majd véget vetett a
kis játékunknak.
– Nem érdekel az a pincérnő.
Amikor nem szóltam semmit, félrehajtott fejjel nézett rám.
– Nem kérdezed meg, hogy miért nem érdekel?
Úgy nézett rám, hogy már tudtam a választ a kérdésre.
Kiittam a boromat, és elmosolyodtam.
– Nem.
Hudson felnevetett.
– Hogy állnak a dolgok közted és Ken között?
–  Ben a neve, és ezt te is tudod! – Mosolyogva megráztam a
fejemet. – Nem találkozom vele többé. Nem volt meg köztünk a
kémia.
Hudson fülig érő mosollyal nézett rám.
– Ezt sajnálattal hallom.
Égnek emeltem a tekintetemet.
 – Igen, ezt látom.
Hudson megállította az épp arra haladó pincérnőnket.
– Elnézést, kérhetünk még egy kört?
– Hogyne.
Miután a hölgy elment, Hudson azt mormolta:
– A bokádig sem ér fel. – Majd kiitta a sörét, és felállt.
– Elnézést, kimegyek a mosdóba.
Amíg távol volt, küldtem Fishernek egy üzenetet, és
elmeséltem a délután többi részét. Ma már váltottunk pár
üzenetet, és megírtam neki, milyen jól teljesített a Signature
Scent, de egy ideje nem vettem elő a telefonomat.

Fisher: Milyen a The Rose?

Stella: Honnan tudod, hogy ott vagyok?

Fisher: Amikor két órán keresztül nem válaszoltál,

bekövettem a mobilodat, hogy merre jársz. Soha nem
válaszolsz ilyen sokára, úgyhogy aggódni kezdtem
érted. Gondolom, áttettétek oda a partit?

Egyesek nem örülnek annak, ha bekövetik a telefonjukat, de

én jogos indokkal adtam rá engedélyt Fishernek, és jólesett,
hogy aggódott értem.

Stella: Részben áttettük ide a partit…

Mosolyogva láttam, hogy a kis pontok rögtön ugrálni kezdtek.

Fisher: Csak te és Adonisz?

 Stella: Elmentünk meginni valamit a parti után.

Fisher: Végre ráugrasz az örömrúdjára?

Stella: Szerintem ez ma nincs terítéken…

Fisher: Édesem, a férfiaknál ez mindig terítéken van.

Egyszerű. Csak szólj neki, hogy kedved támadt
megnyitni a mókatárat…

Mosolyogva ingattam a fejemet.

Stella: Ezt a dumát elmentem az arzenálomba. Kösz!

Amikor Hudson visszatért a mosdóból, letettem a mobilomat.

Hudson visszaült a velem szemben lévő székre.
– És, mi újság manapság Marcóval?
– Marcóval?
– A szépfiúval.
–  Ja! – Felnevettem. – Marco a Tövismadarak című könyvet
olvassa. Megkérdezte Amaliát, hogy mik a kedvenc könyvei, és
minden héten elmegy a könyvtárba, visszavisz egy könyvet és
kikölcsönöz egy másikat. Aztán beszélgetést kezdeményez
Amaliával a nemrégiben elolvasott könyvről. Szeretné
megértetni vele, hogy milyen elszánt, és meg akarja mutatni,
hogy igenis van, ami közös bennük. Ez olyan romantikus!
–  Tövismadarak? Rémlik valami, de azt hiszem, nem
olvastam.
– Ó, el kell olvasnod! Nekem is az egyik kedvenc könyvem.
– És hogyishívják belesétált a csapdába?
 –  Amalia a neve… és szerintem igen. Amikor Amalia zár,
Marco minden este odamegy, és Amalia megengedi neki, hogy
hazakísérje.
Hudson megrázta a fejét.
–  Hány éves ez a napló? Ez a Marco elég sok munkát fektet
abba a nőbe. Gondolom, akkoriban még nem volt Tinder.
Felnevettem.
– Nos, gondolom, sokkal egyszerűbb balra vagy jobbra húzni.
De valószínűleg ezért van, hogy az, akivel az ember így
ismerkedik meg, általában nem lesz élete nagy szerelme.
– Mi lett a másik tervével? Azzal, hogy féltékennyé teszi a nőt
egy másik lánnyal?
–  Szerencsére észbe kapott, és inkább be akarja bizonyítani,
hogy milyen elkötelezett Amalia iránt.
Megszólalt egy mobil. Megfordítottam a sajátomat, mert azt
hittem, az enyém az, de nem az volt.
– A te telefonod rezeg?
–  A fenébe! – Hudson a zsebébe nyúlt. Mikor meglátta a
kijelzőn szereplő nevet, összevonta a szemöldökét, majd az
órájára pillantott. – A volt feleségem az. Fel kellene vennem,
soha nem szokott ilyen későn hívni.
– Persze, vedd csak fel nyugodtan!
Hudson fogadta a hívást, és a füléhez emelte a telefont.
– Mi történt?
Egy női hangot hallottam, de nem értettem, mit mond.
– Hol van Mark? – kérdezte Hudson pár pillanat múlva.
Szünet.
– A francba! Jól van, rendben, sietek, ahogy tudok.
 Letette a telefont, és azonnal intett a pincérnőnek.
– Ne haragudj, most muszáj elmennem.
– Minden rendben van Charlie-val?
– Igen, Charie jól van. Lexi húgánál elkezdődtek a fájások, és
kiderült, hogy a férje üzleti úton van Kaliforniában. Lexi
szeretné elkísérni a húgát a kórházba, és megkért, hogy ott
találkozzunk, hogy átvegyem Charlie-t.
–  Ó, de izgalmas! Lefogadom, hogy Charlie alig várja, hogy
megismerhesse a kis Cimbit!
Hudson felnevetett.
–  Charlie könyörögni fog, hogy hadd maradjon a kórházban
egész éjszaka!
A pincérnő odajött, és Hudson átnyújtotta a hitelkártyáját.
–  Várjon! – A táskám után nyúltam, és kivettem a
pénztárcámat. – Engedd meg, hogy én fizessek!
Hudson megrázta a fejét, és intett a pincérnőnek, aki meg sem
várta, hogy vitába szálljak.
–  A múltkor meghívtál vacsorára! – tiltakoztam. – Ezt én
szerettem volna állni!
– Tudod mit? Akkor fizethetsz, ha randira hívsz!
– És ha sosem hívlak randira? Az nem lenne tisztességes!
–  Újabb ok arra, hogy randira hívj. Bár ez nem szerepel a
legjobb okok között.
– Nem?
A pincérnő visszajött Hudson hitelkártyájával és egy blokkal,
amit alá kellett írnia. Hudson tetemes összegű borravalót vett
elő a pénzcsipeszéből, és a barna bőrtárcába csúsztatta, majd a
tollat az asztalra hajította.
 – Mehetünk?
– Igen, de szeretném tudni, hogy nálad mi szerepel a legjobb
okok között arra, hogy randira hívjalak!
Hudson felállt, és a karját nyújtva felsegített. Elfogadtam, de
amint felálltam, nem engedte el a karomat, hanem szorosan
magához húzott, és ajkát a fülemre tapasztotta.
–  Inkább megmutatnám, semmint elmondanám. Kockáztass
velem, Stella!
 19

Stella

Hudson a következő két napban nem volt bent az irodában.

Olivia mesélte, hogy a volt feleség húga egy meglehetősen
hosszúra nyúlt vajúdás után tegnap délután adott életet a
kisfiának, tehát úgy gondoltam, Hudson ezért nem jött be. Ma
rákérdeztem az asszisztensénél, mert szerettem volna
átbeszélni vele egy megrendelés feltételeit, de azt a választ
kaptam, hogy egész nap egy olyan cégnél lesz megbeszélésen,
ahol szintén részvényes volt.
Bármilyen nehezemre is esett beismerni, hiányzott, amikor
nem volt az irodában. Nagyon vártam, hogy találkozzak vele, és
nem csak azért, mert intelligens volt, és jó szócsöve a
vállalkozásomnak. Szóval valószínűleg jót is tett nekünk az,
hogy egy kicsit külön vagyunk; muszáj volt megzaboláznom az
egyre fékezhetetlenebb érzelmeimet. A kapcsolatunk nem
változott – üzlettársak voltunk, bár egyre nehezebb volt
belátnom, hogy miért maradjunk csupán üzlettársak.
– Szia, jó hírem van! – lépett be Olivia az irodámba. – Sikerült
rávennem Phoenix Metset, hogy elvállalja a
marketinganyagokhoz szükséges képek fotózását!
 – Ó, ez csodálatos! – Elmosolyodtam, de aztán önkéntelenül is
elnevettem magam. – Ne haragudj, de fogalmam sincs, ki az a
Phoneix Mets!
Olivia mosolygott.
–  Celebfotós. Ő fényképezte Anna Millst várandósan a Vogue
címlapjára.
– Ó, hű, az gyönyörű fotó volt!
– Rólad még szebb képeket fog készíteni!
Elfintorodtam.
– Rólam?
–  Igen. Miután végignéztem, hogy hasítottál a teleshopban,
némi módosításokat eszközöltem a javasolt reklámokon. –
Kinyitott egy mappát, és letett néhány vázlatot az asztalomra. –
Ezeket Darby vázolta fel, de szerintem nem egy modellt kellene
felkérnünk!
Felemeltem a papírokat. Durva vázlatrajzok voltak, de a
reklámban szereplő nő meglehetősen hasonlított arra, akit ma
reggel a tükörben láttam.
– Azt szeretnéd, hogy én szerepeljek a hirdetésben?
Olivia bólintott.
–  Te vagy a Signature Scent arca. Az emberek rögtön
szimpatizálnak veled.
– De én béna vagyok, ha fotóznak. Még soha nem vettem részt
profi fotózáson.
Olivia vállat vont.
–  A tévében sem szerepeltél soha, és mégis, milyen jól
teljesítettél!
– Nem is tudom…
 –  Ez a kampány a szépségről és a tudományról szól, és ki
mással tudnánk eladni, ha nem veled?
Csak bámultam a reklámokat. A vázlaton szereplő nőnek
vastag keretes szemüvege volt, és feltűzte a haját. Egy
laborasztal előtt ült, körülötte kémcsövek és mindenféle
tudományos eszközök helyezkedtek el, de az asztal alatt
kinyújtóztatta a lábát – és piros talpú magas sarkút viselt. Ezt a
reklámot bármikor megnézném, de én a tudományért rajongó
kocka vagyok.
–  Mit szólnál ahhoz, ha… lemenne az eredetileg tervezett
fotózás, és ez is. A végső döntés pedig a tiéd. – A reklámtervre
mutatott. – Hidd el, hogy fantasztikus lehetne!
Erre az ajánlatra képtelen voltam nemet mondani. Olivia
eddig is csodálatos volt, és tudtam, hogy biztosan hisz a saját
ötletében, különben nem erőltetné ennyire. A legjobb
szándékokkal viseltetett a Signature Scent felé; sikerre akarta
vinni.
Mély lélegzetet vettem, és így szóltam:
– Rendben, megpróbálom!
Olivia örömében összecsapta a kezét.
– Remek! A fotózás holnapután lesz, péntek reggel.
– Majd szólj, hogy mivel kell készülnöm. Hozzak ruhát is? – A
képen a nő fehér, végig gombos blúzt viselt, és fekete
ceruzaszoknyát. – Természetesen van fehér blúzom és fekete
szoknyám.
– Nem, minden készen áll! – Olivia helyeslőn elmosolyodott. –
Már mindent megrendeltünk: a ruhákat, a tudományosnak
kinéző kellékeket, még a cipőt is! Nem tudtam a méretedet,
úgyhogy mindenből többet rendeltem.
Felnevettem.
– Rendben.
Olivia felállt.
– Annyi a dolgod, hogy ott legyél.
– Az menni fog.
–  Az asszisztensem máris foglalja a repülőjegyeket.
Vasárnapra foglaljuk a visszautat, ha nem gond, gondolva arra
az esetre, ha netán szükségünk lenne plusz egy napra
szombaton.
Összevontam a szemöldökömet.
– Repülőjegyeket? Hol lesz a fotózás?
– Ó, a fotós Los Angelesben dolgozik. Nem említettem?
–  Nem említetted, de nem gond. Még sosem jártam
Kaliforniában.
–  Imádni fogod! Valószínűleg lesz egy csomó holtidőnk. Én
leszek az idegenvezetőd!
– Rendben, ez szuperül hangzik! Köszönöm, Olivia!

•••

Másnap reggel nagyon korán keltem. Előző este bevettem egy

melatonintablettát, hogy jól aludjak, mivel tudtam, hogy ha
ideges vagyok, csak álmatlanul forgolódom. Elég baj volt nekem
az, hogy az én arcommal lesz kidekorálva a marketinganyag; ha
rajtam múlik, nem lesz karikás a szemem.
A gépünk fél tízkor indult, de fél hétkor indulnunk kellett a
reptérre. Negyed hétkor épp a második kávémat iszogatva
bámultam kifelé az ablakon, és néztem a napfelkeltét, amikor
egy fekete limuzin bukkant fel az épület előtt. Nálunk sosincs
parkolóhely, ezért kirohantam a konyhába, a mosogatóba
öntöttem a kávém maradékát, kiöblítettem a csészét, és
felkaptam a bőröndömet. A folyosón megnyomtam a lift
gombját, de rájöttem, hogy otthon hagytam a másik táskámat,
benne a laptopommal. Úgyhogy kint hagytam a bőröndömet, és
visszarohantam a lakásomba.
A folyosóról hallottam, hogy a lift sípolva megérkezik, és
másodszor is bezártam a lakásajtómat. Nem akartam, hogy a
limuzinnak köröznie kelljen a háztömb körül, úgyhogy sietve
felkaptam a bőröndömet, miközben kinyílt a liftajtó. Nem
számítottam rá, hogy bárki is lesz a fülkében, ezért
figyelmetlenül berontottam, és nekimentem valakinek, aki épp
kiszállni készült.
–  A francba! – Elejtettem a bőröndömet, amit magam után
húztam, és ami felborult. Lehajoltam, hogy felvegyem. –
Bocsánat! Mondja, jól… – Ahogy felpillantottam,
megmerevedtem. – Hudson?
–  Azt hiszem, örülnöm kellene, hogy nem kaptam ismét egy
jobbegyenest.
– Te meg mit keresel itt?
– Kiviszlek a reptérre. – Vállat vont. – Mégis mit keresnék itt?
Nem értettem a helyzetet.
– De hol van Olivia?
–  Jaj, tényleg. Pedig mondtam Oliviának, hogy jelzem neked,
helyette én utazom. Biztosan elfelejtettem. Elnézést kérek.
– De miért te utazol Olivia helyett?
 – Oliviának más dolga akadt. Van valami probléma ezzel?
Azon kívül, hogy a szívem egy perc közelség után vadul vert,
mégis mi lenne a probléma? Hiszen több napot fogok eltölteni a
társaságában! A szemébe néztem, de fogalmam sem volt, mit
szeretnék látni benne. Majd végül kifújtam a levegőt. Profi
vagyok, jól kezelem majd a helyzetet.
–  Nem. Egyáltalán semmi probléma nincs – mondtam, és
kihúztam magam.
Megesküdtem volna rá, hogy hamiskás fényt látok
megcsillanni Hudson szemében. De nem volt időm jobban
megnézni, mert felkapta a gurulós bőröndömet, és kinyújtotta a
kezét, hogy besegítsen a még mindig várakozó liftbe.
– Csak utánad.
Úgy éreztem, teljesen összezavarodtam, mégis beléptem a
fülkébe.
A gondolatok száguldoztak a fejemben, ahogy áthaladtunk az
előcsarnokon, bár egy bizonyos kérdés kiemelkedett a többi
közül. A mi épületünkben nincs portás. A látogatóknak fel kell
csengetni.
– Hogy jutottál be?
– Fisher. Épp futni indult, amikor megérkeztem.
Majd meg kell köszönnöm a barátomnak, hogy
figyelmeztetett. Tudta, hogy azt hittem, Oliviával utazom. Amíg
pakoltam, és elmeséltem neki az előző estémet, kirámolta a
hűtőmet. De mindegy, ennél nagyobb gondom is van most.
Például az, hogy miként fogom távol tartani magam ettől a
férfitól, aki itt áll mellettem a liftben, és olyan pokolian jól néz
ki. Hudson egyszerű, sötétkék nadrágot és fehér inget viselt. Én
fél lépéssel mögötte álltam, és egyszerűen önkéntelenül is
feltűnt, hogy a nadrág anyaga milyen szépen rásimul kerek
hátsójára. Az tuti, hogy rengeteg guggolást csinál.
Hudson hátrapillantott rám, én pedig azonnal belenéztem a
szemébe. Legalábbis remélem, hogy azonnal, bár Hudson szája
sarka mást jelzett. Remek. Egyszerűen remek. Ez iszonyú hosszú
utazás lesz!
A reptérre vezető úton Hudson kénytelen volt fogadni egy
hívást a tengerentúlról, és amint megérkeztünk, a biztonsági
ellenőrzéshez egy másik sorba állították be. Hálás voltam a
rövid távollétért. Igazából legközelebb akkor adódott
alkalmunk beszélgetni, miután felszálltunk a gépre. Egymás
mellett ültünk az első osztály harmadik sorában, amire
egyszerűen nem számítottam.
–  Hű, ez nagyon kényelmes! – Becsatoltam a biztonsági
övemet. – Még soha nem utaztam első osztályon!
–  Amíg több hely volt az ülések között, nem okozott gondot
számomra a turistaosztály, de az utóbbi tíz évben lehetetlenné
tették a 180 centinél magasabbak számára azt, hogy
kényelmesen üljenek – főleg egy hatórás utazáson a nyugati
partra.
Egy légikísérő ment el mellettünk egy tálca pezsgőspohárral,
ami narancslével volt tele.
– Mimosa koktélt?
– Öö, hogyne – mondtam. – Kérek szépen.
A hölgy átadott egy poharat, majd Hudsonra pillantott.
Hudson felemelte a kezét.
– Én nem kérek, köszönöm, de egy kávét szívesen meginnék.
 – Máris hozom.
Miután a légikísérő elment, a poharammal Hudson felé
mutattam.
– Reggel nem szoktál inni?
Hudson elmosolyodott.
– Általában nem.
–  Nekem is ki kellett volna hagynom, de nagyon ideges
vagyok.
– A repülés miatt?
–  Nem… Nem igazán. Bár a turbulencia miatt néha elfog a
hányinger.
– Remek. – A folyosó felé mutatott. – Arrafelé hajtsd a fejedet!
Felnevettem.
–  Gondolom, te az a típus vagy, aki észre sem veszi, hogy
repülőgépen ül. Valószínűleg a fele utat végigdolgozod, és ha
behunyod a szemedet, szundítasz egyet.
–  Majdnem. Általában az utazás legnagyobb részében
dolgozom.
A légikísérő visszajött Hudson kávéjával. A kiszolgálás itt
mindenképpen jobb volt, mint a turistaosztályon.
–  Akkor miért vagy ideges? – kérdezte Hudson. – Ha nem a
repülés miatt…
–  Ó, nem is tudom… talán amiatt, hogy egy híres fényképész
fog lefotózni, hogy a képem az összes Signature Scent-
reklámanyagra felkerüljön?
Hudson tekintete ide-oda cikázott a két szemem között.
– Szeretnél tudni egy titkot?
Elmosolyodtam.
 – Persze!
Hudson közel hajolt hozzám, és odasúgta:
– Te bármire képes vagy!
Felnevettem.
– Ez a titok?
–  Nos, tulajdonképpen nem titok, mivel láthatóan te vagy az
egyetlen, aki nem tudja.
Felsóhajtottam.
– Ez nagyon kedves tőled, de nem vagyok biztos benne, hogy
így is van.
Hudson ismét hosszan nézett rám; úgy éreztem, tétovázik,
hogy kimondja-e, amit gondol.
– Emlékszel a legelső munkanapodra az irodában?
– A Rothschildnál? Persze.
–  Megkérdezted, hogy miért gondoltam meg magam, miért
fektetek bele mégis a vállalkozásodba.
–  Azt mondtad, hogy a húgod meggyőzött, vagy valami
ilyesmi.
Hudson bólintott.
– Nem ez volt a teljes igazság.
– Nem?
Hudson megrázta a fejét, és tekintete megállapodott az
ajkamon.
–  Szerettelek volna megismerni. A húgom esküvője utáni
héten állandóan te jártál a fejemben. Nem azért, mert gyönyörű
vagy, vagyis ne érts félre, tényleg gyönyörű vagy. Hanem azért,
mert vonzott az erőd. Te nem olyan nő vagy, akinek szüksége
van egy férfira. Olyan nő vagy, akire egy férfinak van szüksége.
Azt hiszem, évekkel ezelőtt nem értettem volna a különbséget.
De miattad most már képtelen vagyok elfelejteni.
Párszor pislogtam.
–  Hű! Azt hiszem, még életemben nem kaptam ilyen szép
bókot!
Hudson összevonta a szemöldökét.
–  Úgy gondoltam, hogy a volt vőlegényed egy idióta, amiért
megtette veled mindazt, amit megtett. De most már biztos
vagyok benne, hogy igazi címeres ökör!
A légikísérő szakította félbe a beszélgetésünket: elvette a
poharakat, mert mindjárt indultunk. Aztán elkezdődött a
biztonsági bemutató, és figyeltük, ahogy tőlünk pár méterre egy
nő magára illesztett egy műanyag, felfújatlan mentőmellényt, és
megmutatta, hogyan kell becsatolni a biztonsági övet, amit
mindannyian viseltünk.
Ahogy kigurultunk a kifutópályára és beálltunk a
felszálláshoz készülődő repülők mögé, Hudson egy újságot
nyújtott felém. Visszautasítottam, és inkább előkaptam a
fülhallgatómat, és megpróbáltam ellazulni, bár abban a
pillanatban, hogy lehunytam a szemem, tudtam, hogy képtelen
leszek rá. Folyton az járt a fejemben, amit Hudson mondott.
Gyönyörűnek és erősnek látott – nagyon régóta nem éreztem
magam se gyönyörűnek, se erősnek. És az a nagy helyzet, hogy
igaza volt, legalábbis az erővel kapcsolatban. Mostanában
szinte megrészegített az, hogy mennyi mindent elértem. Nem
mertem elfogadni a befektetők segítségét, de kiderült, hogy ez
volt életem eddigi legjobb döntése. És rettegtem attól, hogy részt
vegyek a teleshopos tévéfelvételen, ami pedig átütő sikert
aratott. Akkor miért félek attól, hogy lefényképeznek, és a cég
reklámarca leszek? Nem kellene félnem. Ez volt a válasz arra a
kérdésre.
Párszor mélyet lélegeztem, és éreztem, ahogy elernyedt a
vállam. Csak egy kis Vivaldira volt szükségem – lehet, hogy még
a végén azok közé tartozom, akik szundikálni is képesek a
repülőn. Ki tudja?
Ahogy a zene elindult, átpillantottam a mellettem ülő férfira.
Hudson észrevette, hogy nézem, és felém fordította jóképű
arcát: zavar és félszeg mosoly ült rajta, mintha próbálna
rájönni, min gondolkozom, de bármi is az, örült, hogy végül
ránéztem. Kivettem a fülhallgatót azon az oldalon, és
odahajoltam hozzá.
– Köszönöm – mondtam.
– Mit köszönsz?
–  Hogy olyannak látsz, amilyennek. Néha nehéz eset tudok
lenni.
Hudson a szemembe nézett.
– Te tényleg nehéz eset vagy. De ne aggódj! – Rám kacsintott. –
Elég erős vagyok, elbírom.

•••

– Isten hozta önöket a Hotel Bel-Airben! Ma jelentkeznek be?

–  Igen, Rothschild néven – mondta Hudson. – Két szobát
foglaltunk.
A recepcióspult mögött álló hölgy hosszú körmei kopogtak a
klaviatúrán, én pedig tátott szájjal csodáltam a szálloda
előcsarnokát. Úgy gondoltam, Los Angeles belvárosában
szállunk meg, valami flancos hotelben, de ez a hely inkább
erdőben megbúvó szentélyre emlékeztetett. A Hotel Bel-Airben
volt valami, ami Hollywood fénykorát idézte. Megvoltak benne
a szokásos luxuselemek – a márványoszlopok, a
márványpultok, a mészkő padlóburkolat, a természetes fából
készült mennyezet –, de valahogy szerénynek és visszafogottnak
tűnt, nem pedig harsánynak.
Hudsonnak feltűnt, hogy körülnéztem.
– Nagyon szép a környék; az ember szinte elfelejtkezik arról,
hogy Los Angelesben van. Egyszer már megszálltam itt, de most
a fotós választotta a szállodát. Itt lesz a fotózás.
–  Ó, hű! Ez nagyon kényelmes! Alig várom, hogy
körülnézhessek!
A szállodaportás felemelt két négyzet alakú kártyát, majd
felénk nyújtotta az egyiket.
–  Ez a Stone Canyon lakosztályé. – Majd felemelte a másik
kezét is. – Ez pedig a luxusszobáé.
Hudson elvette a szobakulcsot, és átadta nekem a lakosztály
kulcsát.
–  Micsoda? Nem, nekem nincs szükségem egy teljes
lakosztályra! Legyen a tiéd!
–  Holnap reggel egy csapat fodrász és sminkes érkezik
hozzád, ahhoz pedig hely kell. Emellett a fotós a fotózás egy
részét a szobád belső udvarán szeretné megejteni. Kifejezetten
ezt a lakosztályt kérte.
– Ó… – Még így is furcsa érzés volt elfogadni, de végül is igaza
volt. – Rendben.
 Hudson elkísért a szobámig. Begurította a bőröndömet, én
pedig a nappali két nyitott ajtajához léptem; innen nyílt a zárt
belső udvar.
– Szent ég… Itt kandalló és jakuzzi is van!
Hudson kilépett mögöttem az udvarra. Rámutatott egy kerti
ülőgarnitúrára, amelynek hátterében buja növények és fák
álltak.
– Szerintem Phoenix itt szeretne fotózni holnap. Tegnap késő
éjjel e-mailen küldött pár vázlatot, pár bútorral, amit holnapra
kikölcsönzött.
A jakuzzira mutattam.
– Tudtam, hogy el kellett volna hoznom a fürdőruhámat!
–  Ez a belső udvar csak a tiéd – vont vállat Hudson. –
Szerintem itt nincs szükség fürdőruhára.
– Óó, így még jobb!
Egy másik dupla ajtó a hálószobába vezetett, úgyhogy azt is
megnéztem, majd beléptem a legszebb luxusfürdőszobába, amit
valaha láttam. Hudsont láthatóan mulattatta a lelkesedésem.
– Soha nem akarom elhagyni ezt a szobát! – tréfálkoztam.
Hudson az ágyra pillantott, majd visszanézett rám.
– Akkor már ketten vagyunk.
Felnevettem, mégis, pillantásom megállapodott az ágyon.
Amikor felemeltem a tekintetem, rájöttem, hogy Hudson néz.
Megköszörülte a torkát.
– Lassan mennem kell, utol kell érnem magam a munkában.
A fotós úgy gondolta, szívesen együtt vacsorázna ma velünk, de
nem tudom, neked van-e kedved.
– Persze, szívesen! Örömmel.
 Hudson röviden bólintott.
–  Öt órát mondok neki, mert az nálunk New Yorkban nyolc
óra.
– Jó ötlet!
Az ajtóhoz mentünk.
–  Van kedved elmenni valahová? – kérdezte Hudson. –
Odaadjam a bérelt kocsi kulcsát?
–  Hm… Hoztam magammal egy kis munkát, de elmehetnék
fürdőruhát venni. A közelben láttam néhány jópofa boltot.
–  Ha jobban belegondolok – mondta Hudson –. nem is kell
dolgoznom. Talán szükséged lesz valakire, akinek megmutatod.
Felnevettem.
– Szerintem egyedül is ki tudom választani.
Hudson kivette a zsebéből a kulcsot, és felém nyújtotta.
– Nagy kár. De ha visszajössz, szólj, ha társaságot szeretnél a
jakuzziban.
– Hoztál fürdőruhát?
Hudson elvigyorodott.
– Nem.
 20

Stella

Háromszor öltöztem át, úgyhogy amikor öt perccel a megbeszélt

idő előtt Hudson bekopogtatott, még nem voltam készen.
– Helló – nyitottam ajtót. – Ó, te farmerben vagy…
Hudson végignézett magán.
– Nem kellene?
Megráztam a fejem.
–  Nem, semmi gond, csak nem tudtam eldönteni, mit vegyek
fel. Farmert vettem, de aztán arra gondoltam, lehet, hogy az túl
laza. Úgyhogy lementem megnézni az éttermet, hogy mennyire
puccos. Nagyon szépnek tűnt, úgyhogy átöltöztem… kétszer is.
Hudson végigmért. Egyszerű, ujjatlan kis fekete ruhát
választottam, bézs magas sarkúval.
–  Nem tudom, mit viseltél korábban – mondta. – De el sem
tudom képzelni, hogy mi lehetne ennél jobb. Gyönyörű vagy!
Megint elöntött a melegség a gyomrom tájékán.
– Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki! Nagyon jól áll az enyhe
borosta.
– Vacsora után az összes borotvámat kihajítom!
Felnevettem, és oldalt léptem.
 – Egy perc és jövök. Teszek fel egy kis rúzst, és lecserélem az
ékszereimet.
Hudson leült a nappali kanapéjára, én pedig bementem a
fürdőszobába, hogy elvégezzem az utolsó simításokat.
– Elég sok termék érkezéséről kaptam szállítási emlékeztetőt –
kiáltottam, miközben kihúztam az ajkamat. – Ha minden jól
alakul, még a vártnál is előbb el tudjuk kezdeni a kiszállítást!
–  Akkor, azt hiszem, a legjobb az lesz, ha holnap végzünk
ezzel a fotózással – szólalt meg Hudson a másik szobából.
Miután feltettem a rúzst, türkizkék láncot akasztottam a
nyakamba, hogy egy kis színt vigyek a szettembe, valamint
felcsattintottam a karomra egy ugyanolyan színű, vastag
karkötőt is. Még egyszer, utoljára végigszántottam a hajamon,
és mély lélegzetet vettem, majd belenéztem a tükörbe. Mintha
nem lett volna elég idegőrlő, hogy Hudson közelében vagyok –
most még itt a fotós is, aki megszokta, hogy híres modelleket és
celebeket fényképez, ami újabb stresszfaktor volt számomra.
Nem akartam, hogy a fotós rám nézzen, majd úgy gondolja: Ó, a
fenébe… hogy érjem el, hogy elég jól nézzen ki ahhoz, hogy eladja
a parfümöt a nőknek?
De szegény ember vízzel főz, és semmin nem változtat, ha öt
perccel tovább sminkelem magam. Kimentem a nappaliba, és
elvettem a táskámat a dohányzóasztalról. Belehajítottam pár
dolgot, majd becsuktam.
– Sikerült minden munkát elvégezned ma délután?
Hudson felállt.
– Igen. Na és neked?
–  A nagy részével végeztem. De aztán muszáj volt
kipróbálnom a jakuzzit.
– Vettél fürdőruhát?
Megráztam a fejemet, és elmosolyodtam.
– Meztelenül mentem bele.
Hudson végigmért tetőtől talpig.
– Indulnunk kéne – morogta.
Felajzottsága pont azt a magabiztosságot adta meg, amire
szükségem volt. Hudson sietősen nyitotta ki a lakosztályom
ajtaját, amitől felkuncogtam. Egymás mellett sétáltunk le a
szálloda éttermébe.
– Találkoztál már Phoenixszel? – kérdeztem.
–  Nem. Gondolom, nem lesz nehéz felismerni. A fotósok
általában mind egyformák, és ő egyedül lesz.
Amikor megérkeztünk az étterembe, a háziasszony azt
mondta, hogy a társaságunkhoz tartozó vendég már
megérkezett, és a bárpultnál iszogat. Elindultunk, hogy
csatlakozzunk hozzá, de a bárban több magányos férfi is
üldögélt.
– Szerinted melyikük az? – kérdeztem.
Hudson körülnézett, és rámutatott egy férfira a bár túlsó
oldalán. Kócos haja volt, színes inge és a fél karja tele volt
karkötővel – nagyon trendinek látszott.
– Ő az – mondta Hudson.
A másik két férfit csak hátulról láttam, de az egyikük ősz hajú
volt és tweedzakót viselt, a másiknak pedig olyan vállai voltak,
mint egy futballistának. Úgy gondoltam, Hudsonnak igaza van,
de azért hagytam, hogy ő menjen előre.
Odalépett a férfihoz és megszólította.
 – Phoenix?
A pasas megrázta a fejét.
– Azt hiszem, itt valami tévedés lesz.
– Elnézést kérünk.
Hudsonnal átpillantottunk a másik két férfira, akiket most
szemből láthattunk, és hű… a védőjátékost megszégyenítő
vállakkal rendelkező pasi elképesztően jóképű volt. Észrevette,
hogy figyeljük, és ránk mosolygott.
Felszegtem az államat.
– Szerintem ő az.
– Nem úgy fest, mint egy fotós – jegyezte meg Hudson.
– Tudom. Inkább olyan, mint egy modell.
A pasi felállt, és elindult felénk.
– Gondolom, a Signature Scenttől jöttek? – kérdezte.
–  Így van. – Elmosolyodtam. Nem akartam joviálisnak vagy
idegesnek tűnni, de azt hiszem, mégis így lett, mert Hudson
furcsa pillantást vetett rám, miközben kezet nyújtottam. – Stella
Bardot. Nagyon örvendek.
–  Ó, a múzsám! – Phoenix ajkához emelte a kezemet, és
megcsókolta a kézfejemet. – Már látom, hogy könnyű dolgom
lesz!
Hudson láthatóan közönyös arccal mutatkozott be, és kezet
rázott a jóképű férfival, de láttam, hogy a tekintete
elfelhősödött.
Kértünk egy asztalt, és én előrementem, követtem a
háziasszonyt a helyünkig. Észrevettem, hogy több nő is
felfigyelt a mögöttem haladó két férfira; nem véletlenül.
Hudson és Phoenix nagyon máshogy néztek ki, de mindkettő
nagyon jóképű volt a maga módján.
Hudson ki akarta húzni a székemet, de Phoenix megelőzte.
– Köszönöm – mondtam.
Amint elhelyezkedtünk, Phoenix elindította a beszélgetést.
– Mondja, mióta dolgozik modellként? – kérdezte.
–  Ó, én nem modell vagyok. Én hoztam létre a Signature
Scentet.
– Tényleg? Engem simán átvert volna.
Hudson felemelte az itallapot, és morgott valamit.
–  Az információ, hogy kit fog fotózni, az előre elküldött
marketinganyagban volt. Gondolom, nem látta.
Próbáltam szépíteni Hudson megjegyzésén.
– Maga mióta dolgozik fotósként?
– Profiként nagyjából öt éve. Előtte tíz évig modellkedtem, így
tanultam meg a szakmát. A modellek nagyon hamar
kiöregszenek. Még egy csomó munkám volt, de már fotóórákat
vettem, hogy később legyen mire támaszkodnom.
– Okos.
– Szóval maga találta fel a terméket, és maga is lesz a modell?
Szépség és ész. A férje szerencsés ember!
– Köszönöm – pirultam el. – De nem vagyok férjnél.
Phoenix elmosolyodott, Hudson viszont égnek emelte a
tekintetét.
Próbáltam Hudsont is bevonni a beszélgetésbe, és kerülni az
esetleges flörtölést. Annak ellenére, hogy jólesett Phoenix
figyelme, és mókás volt látni Hudson szemében a megvillanó
féltékenységet, ez üzleti vacsora volt. Emellett bármilyen jól
nézett ki Phoenix, nem érdekelt.
 Nem voltam benne biztos, hogy az erőfeszítéseimnek
köszönhettem-e, vagy a két whiskynek, amit Hudson felhajtott,
de vacsora közben láthatóan ellazult. A Signature Scentről
beszélgettünk – az ötlet kidolgozásától kezdve egészen Olivia
marketingtervéig.
Amikor a pincérnő kávét és desszertet javasolt, Hudson
nemet mondott, úgyhogy én is ezt tettem.
–  Mit szól egy reggel kilenc órás kezdéshez? – kérdezte
Phoenix. – A sminkes és a fodrász reggel nyolcra itt van.
Megvannak a jelmezek?
Hudson válaszolt helyettem.
–  Olivia megüzente, hogy az utolsó csomag alig egy órája
megérkezett.
– Tökéletes – jelentette ki Phoenix. – Szerintem kora délutánra
végzünk, úgyhogy élvezheti egy kicsit még a kaliforniai
napsütést.
Elmosolyodtam.
–  Jaj, de jó! Most vagyok itt először, szeretném megnézni a
várost.
– Én Los Angelesben születtem és nevelkedtem. Ha van kedve
hozzá, megmutatom önnek, ha végzünk a fotózással!
Oldalt pillantottam Hudsonra. Láttam, hogy nagyon dühös, de
visszafogta magát, és nem szólt semmit.
–  Tudja mit? – mosolyogtam Phoenixre. – Már van
programom, de nagyon köszönöm a felajánlást!
Együtt mentünk ki az előcsarnokba. Hudson hallgatott, de
profi módon elköszönt vacsoratársunktól.
–  Meg kell állnom a recepciónál, hogy elhozzam a
csomagokat, amiket Olivia küldött – mondta Hudson, amint
Phoenix elment.
– Ó, rendben – bólintottam.
Nem láttam, hogy dühös-e rám, vagy egyszerűen rossz
hangulatban van. Komorsága akkor is megmaradt, amikor a
csomagokról érdeklődött a recepcióstól.
A hölgy leütött pár billentyűt a klaviatúrán, és a képernyőre
pillantott.
– Úgy látom, már felvitték a szobájába. A 238-asba.
– Rendben, köszönöm!
Mivel a 238-as szoba Hudsoné volt, és muszáj volt
felpróbálnom a ruhákat, megkérdeztem:
–  Nem gond, ha most rögtön elviszem a cuccokat? A lehető
legjobban szeretnék felkészülni ma este, hogy holnap senkinek
se raboljam az idejét.
– Semmi gond.
Ahogy a szobája felé tartottunk, még mindig hallgatott.
Kinyitotta az ajtót, és kitárta előttem, de amint becsukódott, a
csend fülsiketítővé vált, és én képtelen voltam tovább elviselni.
– Mondd… dühös vagy rám?
Hudson egyik szememből a másikba pillantott.
– Nem.
–  Értem… Akkor fáradt vagy? Hosszú napunk volt, az
utazással…
Hudson megrázta a fejét.
– Nem vagyok fáradt.
Bólintottam, úgy gondoltam, ennyiben hagyom a dolgot, de
elhatározásom csak harminc másodpercig tartott ki; nem
bírtam magammal.
– Amikor azt mondtam, még sosem voltam Los Angelesben, és
szívesen megnézném, nem arra céloztam, hogy szeretném, ha
Phoenix randira hívna. – Megráztam a fejemet. – Nem is tudom,
hogy randira hívott-e, de bármit is ajánlott, nem akartam
kinyitni egy olyan ajtót, amit egyébként zárva tartok.
Hudson tekintete az enyémbe mélyedt.
– Ó, randira hívott, efelől ne legyenek kétségeid.
– De én…
Hudson a szavamba vágott.
–  Te tökéletesen udvarias és profi voltál. Nem tettél semmi
rosszat.
Megráztam a fejemet.
– Akkor miért érzem úgy, hogy valami rosszat csináltam?
Úgy tűnt, Hudson egy örökkévalóságon át bámulja a lábfejét,
pedig csak pár másodperc volt az egész. Végül belenézett a
szemembe.
–  Csak egy féltékeny seggfej vagyok. Nem akartam rád
zúdítani. Bocsáss meg!
Ó… hű! Nem hittem, hogy ilyen őszinte lesz. Szomorúan
elmosolyodtam.
– Köszönöm. Ami azt illeti, ha felcserélődtek volna a szerepek,
és a fotós egy gyönyörű, egykori modell lenne, aki megkérdezett
volna téged, hogy elvigyen-e megmutatni a várost, én is
féltékeny lennék.
Hudson a szemembe nézett.
–  Tudod, az ember nem lesz féltékeny olyasmire, amire nem
vágyik.
 –  A vágy soha nem volt probléma számomra. Csak… annyi
minden balul üthet ki!
–  És annyi minden mehet a maga útján. – Hudson
kikényszerített magából egy mosolyt, és bólintott. – De értem. –
Körülnézett a szobában. – Itt egyetlen csomagot sem látok.
Megnézem a hálóban. Van egy listád arról, hogy miket kellett
volna megkapnunk?
– Igen – sóhajtottam. – Mindjárt megkeresem a telefonomon.
Leültem a kanapéra, és kihalásztam a mobilomat a
táskámból. Ahogy elkezdtem keresni benne, észrevettem, hogy
valami kilóg a kanapé sarkán a párnák közül. Úgy tűnt, egy
könyv. Anélkül, hogy belegondoltam volna, kihúztam, és a
kanapé végén levő asztalkára tettem, hogy ne vesszen el. De
nagyon megdöbbentem, amikor megláttam a címet a borítón.
Tövismadarak.
Hudsonnal nemrég beszélgettünk erről a könyvről. Azt
mondta, még nem olvasta.
Felemeltem a könyvet, és elkezdtem átlapozni. A könyv
háromnegyedénél Hudson egyik névkártyája volt bedugva
könyvjelzőként.
–  Hoztak két bő… – Hudson megmerevedett. Tekintete az
enyémbe mélyedt, de nem szólt semmit.
– Ezt olvasod?
Letette a csomagokat elém, a dohányzóasztalra.
–  A minap említetted, hogy nagyon szereted. Általában sokat
olvasok utazás közben.
Úgy éreztem, kétszeresére dagadt a szívem, alig kaptam
levegőt. Megráztam a fejem.
 – Tudtad, hogy szerintem romantikus gesztus Marco részéről,
hogy elolvassa Amalia kedvenc könyveit.
Hudson egy pillanatig hallgatott, majd megkocogtatta az egyik
bőröndöt.
– Hánynak kell még megérkeznie?
– Ööö…
Nem is fejeztem be a keresést. Megnyitottam az e-maileket, és
kikerestem azt, amit Olivia küldött a szállítási
visszaigazolásokkal.
–  Szerintem ez az utolsó kettő. A kellékeket egy helyi cég
szállítja ide holnap reggel.
Hudson bólintott.
– Ezeket akkor leviszem a szobádba.
Megráztam a fejem.
– Semmi gond, ez csak néhány ruha. Majd én leviszem.
Hudson zsebre dugta a kezét, és a földet bámulta. A félénk
viselkedés nagyon nem vallott rá.
Annyi érzelem zsongott a fejemben, és csak álltam ott, azt
sem tudtam, mit mondjak, bár a könyvről szóló beszélgetésünk
félbemaradt. Végül kellemetlenné vált a hallgatás, és úgy
gondoltam, ideje indulnom.
– Még egyszer köszönöm a vacsorát. Reggel találkozunk?
– Kezdés előtt a szobádnál leszek.
– Rendben, köszönöm!
Hudson kinyitotta az ajtót, és ismét összenéztünk. Miért
éreztem azt, hogy darabokra törik a szívem?
– Jó éjt, Hudson!
Elértem a szobámig, de képtelen voltam bemenni. Két doboz
volt a kezemben, mégis csak bámultam az ajtót.
Mi a fenét csinálok?
Az utóbbi néhány hétben egy naplót olvastam, és egy olyan
férfinak drukkoltam, aki kedves gesztusokkal próbálta
megnyerni magának szíve hölgyét. Azonban a magánéletemben
ott volt egy férfi, aki végighallgatott, aki megbocsátotta, hogy
hívatlan vendégként megjelentem a húga esküvőjén, és azt is,
hogy behúztam neki. Többször is seggfejnek neveztem, mégis
folyamatosan segített a vállalkozásomnak talpra állni, és egész
végig teljes mellszélességgel mellettem állt. Emellett odaadó
apa, ami sok mindent elmond egy férfiról. Nem beszélve arról,
hogy nevetséges módon vonzódom hozzá.
Akkor mi a fenéért nem kockáztatok?
Azt mondogattam magamban, hogy nem jó keverni az üzletet
az élvezettel, pont amiatt, ami Aidennel történt. De a cégem már
így is túlszárnyalta legmerészebb álmaimat is, pedig még nem is
készült el a honlap a nagyközönség számára. Úgyhogy nem
erről volt szó. Visszagondoltam a Hudsonnal folytatott, néhány
perccel ezelőtti beszélgetésünkre.
Annyi minden balul üthet ki – mondtam.
De talán még fontosabb volt, amit Hudson mondott.
És annyi minden mehet a maga útján.
Az igazság az volt, hogy féltem kockáztatni, de most rájöttem,
hogy azzal, hogy nem kockáztatok, talán lemaradok valami
igazán csodálatosról.
A tenyerem izzadni kezdett, mert pontosan tudtam, mit kell
tennem. Azt is tudtam, hogy ha most bemegyek a szobámba, és
elkezdek agyalni, akkor elgyávulok. Úgyhogy most, vagy soha.
 Most.
A földre ejtettem a dobozokat a szobám ajtaja előtt, és
visszarohantam Hudson szobájához. Ott álltam az ajtó előtt, és
az ösztönöm azt súgta, hogy várjak egy pillanatig, hogy
összeszedhessem magam. De akkor lett volna időm
megrémülni, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy
bekopogjak – bár a bennem végigszáguldó adrenalin és izgalom
miatt a kopogás inkább dörömbölés volt: hangos és gyors.
Hudson feltépte az ajtót. Az arca dühös volt, de amint
meglátott, védelmező üzemmódba kapcsolt.
–  Mi történt? Mondd, jól vagy? – Kilépett a szobájából, és
végignézett a folyosón, először jobbra, majd balra. – Stella, mi
történt? Minden rendben van?
– Minden re…
A mondat közepén elfelejtettem, amit mondani akartam.
Amikor Hudson feltépte az ajtót és rám bámult, csak a dühöt
láttam az arcán. De most…
Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet.
Uramisten!
Hudson inge nem volt begombolva. Az öve nyitva volt, a
slicce lehúzva, kilátszott mögötte a sötét bokszeralsó. De nem az
öltözetlensége miatt voltam képtelen megszólalni, hanem
amiatt, ami a ruha alatt volt.
A beszélgetéseinkből tudtam, hogy edzeni jár, úgyhogy
számítottam rá, hogy jó alakja van. De Hudson ennél sokkal
többet mutatott. Egyszerűen… elképesztően nézett ki.
Gyönyörű, lágy, napbarnított bőr, szépen formált izmok, kockás
has. Vékony szőrcsík vezetett a köldökétől a bokszeralsójába,
amitől szinte csorogni kezdett a nyálam.
– Stella? Mondd, jól vagy?
Hallottam a hangjában az aggodalmat, így néhányszor
pislogtam.
–  Ó… igen. Jól vagyok. – Bár nem vagyok annyira elképesztő,
mint te.
– Úgy dörömböltél az ajtómon, mintha tűz ütött volna ki.
– Ne haragudj! – ráztam meg a fejemet. – Csak izgatott voltam.
– Izgatott? Miért? A holnapi fotózás miatt?
– Nem… igen… nem… vagyis, persze, izgulok a fotózás miatt,
de nem emiatt voltam izgatott, amikor bekopogtam az ajtódon.
Hudson még mindig értetlennek tűnt.
De hogy is értene meg bármit, mikor úgy zagyválok, akár egy
eszement? Mély lélegzetet vettem, és kiegyenesedtem.
– Én… én… szeretnék együtt vacsorázni veled holnap este.
– Vacsorázni?
Bólintottam, és nagyot nyeltem.
– Igen… mint egy randin.
Hudson arcáról eltűnt a zavar és a düh. Megrázta a fejét.
– Már kurvára ideje volt!
Égnek emeltem a tekintetem.
– Csak ne légy olyan öntelt! Van kedved, vagy nincs?
Hudson elmosolyodott.
– Igen, nagyon szívesen randevúzom veled, Stella!
A gyomrom kisebb cigánykereket hányt. Hirtelen úgy
éreztem, újra gimnazista vagyok, és a legnépszerűbb fiú azt
mondta, hogy én is tetszem neki. Idegesen lepillantottam.
–  Jól van, akkor holnap. A fotózás után. Esetleg egy vacsora,
vagy ilyesmi?
Hudson láthatóan remekül mulatott.
–  Igen, ez általában így szokott menni. Esetleg egy vacsora,
vagy ilyesmi.
Haragosan pillantottam rá.
–  Ugye tudod, hogy ez nem könnyű? Nem kéne
megnehezítened azzal, hogy bunkón viselkedsz!
Hudson szeme felragyogott.
– Akkor ezen még dolgozom.
–  Jól van. – Még soha életemben nem hívtam férfit randira,
úgyhogy nem voltam biztos, mi következik most. De amikor
rájöttem, hogy megint csavargatni akarom a gyűrűmet
idegességemben, az gondoltam, az a legjobb, ha most
elbúcsúzom.
– Jól van. Akkor holnap találkozunk.
Elindultam, de Hudson kilépett a szobából, és megragadta a
karomat.
– Várj egy kicsit, valamit elfelejtettél!
Felvontam a szemöldököm.
– Mit?
Hudson megragadta a karomat, így a mellkasa felé dőltem.
Aztán egyetlen gyors mozdulattal lehajolt, felemelt, és úgy
fordult, hogy a hátam a szobaajtónak támaszkodjon. Lábam a
dereka köré kulcsolódott, és Hudson az ajtóhoz szegezve,
nekiszorított a testével. Kezébe fogta az arcomat, és a
szemembe nézett.
– Ezt, édesem! Ezt elfelejtetted!
Hudson szája lecsapott az ajkamra. A levegő a torkomon
akadt, korábbi félénkségem nyomtalanul eltűnt. Beletúrtam
sűrű hajába, és megrántottam, mert még közelebb akartam
tudni magamhoz.
Hudson felnyögött. Hátrébb döntötte a fejemet, hogy
elmélyítse a csókot, és nyelvünk vadul egymásnak feszült.
Ezután elszabadult a pokol. Hudson a lábam közé nyúlt, másik
keze pedig a hajamba markolt a tarkómon. Durva mozdulatai és
meleg, kemény testének együttes hatása valahonnan mélyről
előcsalt belőlem egy nyögést.
–  Bassza meg! – morogta Hudson, ahogy szája a nyakamra
vándorolt. Szívogatni kezdte a pulzuspontomat, majd ajka újra
visszatért a számhoz.
– Még egyszer! Add ki még egyszer ezt a hangot!
Mivel a hangot nem szándékosan adtam ki, nem voltam
benne biztos, hogy képes vagyok megismételni. Bár amikor fel-
le dörgölte a farkát szétvetett lábam között, nem kellett a hang
miatt aggódnom, mert ismét feltört testem legmélyéből.
Hudson felnyögött.
– Bassza meg, ez az!
Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így – meddig
tapogattuk, rángattuk, húztuk-vontuk egymást, de mikor végre
megtört a csókunk, mindketten lihegtünk. Én duzzadt ajkamhoz
nyúltam.
– Hű…
Hudson elmosolyodott, ahogy homlokát az enyémnek
döntötte.
– Jó sokáig húztad!
Felnevettem.
 – Hallgass! Volt indokom félni.
Hudson kisimított egy hajtincset az arcomból, és ellágyult az
arca.
– Ne félj! Én nem bántalak. Na jó, kivéve egy kis harapdálást.
A folyosó végi zaj zavarta meg a bensőséges pillanatot. Egy
idősebb pár közeledett felénk.
–  A francba! – mondta Hudson, és talpra állított. Kedves
mozdulattal lehúzta fekete ruhámat, és lesimította.
Felnevettem, és Hudson nadrágjára mutattam.
–  Ööö… azt hiszem, nem nekem kell aggódnom amiatt, hogy
obszcén látványt nyújtok.
Hudson homlokra ráncba szaladt, majd lepillantott duzzadó
erekciójára.
– A francba!
– Ne aggódj! – mondtam. – Segítek rajtad. – Odaléptem elé, és
úgy helyezkedtem, hogy takarjam, amíg az idősebb pár
elhaladt. Majd Hudson felhúzta a sliccét, és félig becsatolta az
övét.
– Gyere! – mondta. – Elkísérlek a szobádig.
– Nincs rá szükség.
– Útba esik.
Összevontam a szemöldökömet.
– Útba esik mihez?
– A recepcióhoz. Kizártam magam a szobámból.
Felnevettem.
– Nyugi, Rothschild! Csak nyugi!
Hudson válaszul rácsapott a fenekemre.
–  Légy kedves, különben nem viselkedek úriemberként, ha
odaérünk a szobád ajtajához!
– Talán nem akarom, hogy úriemberként viselkedj!
Karját a vállamra tette, ahogy elindultunk.
– Azt mondtam, akkor leszek úriember, ha odaérünk a szobád
ajtaja elé. Hidd el, ha valami kevésbé nyilvános helyen leszünk,
az ilyesmi odakint marad, most, hogy végre az enyém vagy!
– Ó, most, hogy végre a tiéd vagyok?
Amikor megérkeztünk a szobám elé, Hudson gyengéden
szájon csókolt.
– Egy jó ideje az enyém vagy, édesem. Most végre beismerted!
Égnek emeltem a tekintetem, mintha valami arrogánsat
mondott volna, de ez volt az igazság.
Megragadtam az ingét.
– Szeretnél bejönni?
–  Igen, szeretnék. De nem, nem fogok. Holnap korán kell
kelned. Emellett megérdemelsz egy szép randit, és én meg is
adom neked, mielőtt szintet lépünk. Ha bemegyünk a szobádba,
biztos, hogy megpróbállak levetkőztetni. Képtelen vagyok
ellenállni neked. Hidd el, kurvára megpróbáltam.
Elmosolyodtam, és lábujjhegyre álltam egy újabb édes
csókért.
– Jó éjt, Hudson!
– Örülök, hogy végre hallgattál a suttogásra, édesem.
–  Nem nagyon tehettem mást. A suttogás az utóbbi időben
inkább üvöltés volt.
 21

Hudson

Másnap reggel hét óra harminckor ott voltam Stella ajtaja előtt.
Amikor kinyitotta, nem volt más rajta, csak egy szál
törülköző.
– Szia! Korábban jöttél.
Tekintetemmel majd’ felfaltam krémszínű bőrét.
– Szerintem pont a megfelelő pillanatban érkeztem.
Stella elnevette magát, és esküszöm, a hang még jobb volt,
mint a látvány, pedig a látvány is kurvára fantasztikus volt.
Stella belépett.
–  A sminkes és a fodrász nyolcra jön, úgyhogy nemrég
zuhanyoztam, hogy a hajam még nedves legyen.
Egészen más volt itt lenni a szobájában, mint tegnap. Például
most megtehettem ezt…
Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, a karomba
vettem Stellát, és lecsaptam az ajkára. Tegnap este elalváskor
eszembe jutott, milyen íze volt a szájának, és ma reggel
kiéhezve ébredtem. A halk nyögés, amitől tegnap majdnem
elélveztem, ma is megérkezett – az ajkáról egyenesen az
ajkamra vándorolt, majd rögtön a farkamba.
 Bassza meg!
Valószínűleg nem állítana le, ha lehúznám róla a törülközőt,
bár az csak rontana a dolgokon. Ha egyetlen csóktól bevadulok,
akkor semmiképp nem lenne elég számomra, ha meglátnám
meztelenül, úgyhogy letéptem a számat a szájáról.
Stella két ujjával megdörzsölte az alsó ajkát.
– Azt hiszem, még soha nem éreztem meg ennyire egy csókból
azt, hogy mi zajlik valakinek a fejében.
– Ezt hogy érted?
– A csókod olyan sok mindent elmond! Akár egy apró puszi a
szájra, akár az előbbi, egyszerűen tudom, mi jár a fejedben,
amikor találkozik az ajkunk.
– Ó, igen? – kérdeztem. – Mi járt az imént a fejemben?
–  Le akartad húzni a törülközőt, de tudtad, hogy bármelyik
pillanatban megérkezhetnek a sminkesek.
Szemöldököm a magasba szaladt.
– Honnan a fenéből tudtad?
Stella megrázta a fejét.
– Nem tudom. Csak tudtam.
– Ez veszélyes – mármint nekem.
Stella elmosolyodott, és megigazította a törülköző betűrt
végét.
– Fel kell öltöznöm, mielőtt valaki megérkezik!
Bármennyire is nem örültem annak, hogy eltakarja magát,
semmiképpen nem akartam osztozni a látványon – főleg nem
azzal a seggfej fotóssal. Bólintottam.
– Menj!
Stella elindult, de a hálószobaajtóból visszakiabált.
 – Hudson?
– Igen?
A földre ejtette a törülközőt.
Felnyögtem. Pokolian hosszúnak ígérkezett ez a nap.
Mielőtt Stella végzett volna az öltözködéssel, megérkezett az
első ember. Dig – legalábbis azt hiszem, ezt a nevet mormolta el
bemutatkozáskor – stylist volt. Egy gurulós bőrönddel érkezett,
és körülnézett, hova pakoljon le.
Egy perccel később bekopogott a sminkes, majd három
szállító, akik bérelt bútorokat hoztak, jött a szobaszerviz, jött
egy világosító és még valaki, aki olyan erős akcentussal beszélt,
hogy fogalmam sem volt róla, mi lehet a foglalkozása. Amint
Stella kilépett a fürdőszobából, mindannyian rávetették
magukat.
Negyvenöt perc múlva Stella meglehetősen kimerültnek
látszott. Összekészítettem egy tányér gyümölcsöt egy croissant
kíséretében a reggelizőasztalról, és letettem elé.
– Reggeliztél már?
Stella megrázta a fejét.
A fodrászra pillantottam, aki az imént végzett a
hajbecsavarással, és a két sminkesre, akik az arcán dolgoztak.
– Kérhetnénk öt perc szünetet?
– Ó… hogyne!
Az ételestálcák felé intettem.
–  Nyugodtan fogyasszanak, amit kedvük tartja! A belső
udvaron van egy asztal.
Amint Stellát végre nyugton hagyták, hatalmasat sóhajtott.
– Köszönöm. Honnan tudtad, hogy pihenőre van szükségem?
 Vállat vontam.
– Onnan, ahonnan te is, hogy két másodperc múlva letéptem
volna rólad azt a törülközőt.
Stella elmosolyodott, és felemelte a banánt a tányérjáról.
Mielőtt meghámozta volna, elolvasta a ráírt üzenetemet.
Alig várom, hogy megmutassam neked a banánomat!
Felkuncogott.
– Ó! Azt hiszem, most már sokkal jobban fognak tetszeni ezek
az üzenetek!
Mosolyogva a tányérjára mutattam.
–  Egyél! Mindjárt visszajönnek, és tovább matatnak az
arcodon.
– Inkább elteszem ezt a banánt későbbre. – Letette a banánt,
és felemelt egy szelet dinnyét. – És, mi a terv a ma esti
randinkra? Tudom, hogy már randira hívtalak, de most először
vagyok Kaliforniában.
–  Úgy gondoltam, megvacsoráztatlak, aztán körbeviszlek Los
Angelesen, mivel még sosem jártál itt.
–  Ó, ez szuperül hangzik! – Beleharapott a dinnyébe, és
felnyögött. – Mmm! Nagyon finom ez a dinnye!
– Délután négykor van egy hívásom, amit nem tudok áttenni
máskorra, de ha itt korán végzünk, útközben is el tudom
intézni.
–  Ha túl sok a dolgod, majd indulunk később – somolygott
Stella. – Megkérhetem Phoenixet is, hogy vigyen körbe a
városban.
Összehúzott szemmel méregettem. Stella az ajkához emelte a
dinnyét, de elkaptam a csuklóját, és a saját számba irányítottam
a gyümölcsöt, s közben egy kicsit ráharaptam az ujjára.
– Aúú!
–  Az a szerencséd, hogy ennyien vannak itt, máskülönben a
térdemre fektetnélek és alaposan elfenekelnélek!
Stella felkuncogott.
– Átmehetünk egy másik szobába…
–  Ne kísérts, édesem! – Az ajkára pillantottam. – Ha ezt
akarod játszani, két pillanat alatt kiürítem a lakosztályt.
Stella szeme ragyogott, kíváncsian várta, vajon beváltom-e a
fenyegetésemet, de kopogás zavarta meg kis beszélgetésünket.
Nehezemre esett csupán udvarias, rövid biccentéssel
nyugtázni Phoenix érkezését, de megtettem.
– Jó reggelt!
Az a szemét köszönés nélkül rögtön Stellához lépett.
Becsuktam mögötte az ajtót.
– Én is örülök, hogy látom.
Úgy döntöttem, nem fogok féltékeny vadállatként viselkedni a
legelső randink előtt, ezért gondoltam, megnézem, mi zajlik
odakint. A bútorosok és a kellékesek az érkezésük óta
szorgoskodtak.
A kis udvar átalakult a Bill Nye: The Science Guy egyik
helyszínévé, némi csajos vonulattal megspékelve. Egy
laborasztalon kémcsövek és különféle műszerek voltak, de
homokkal, különféle színes virágokkal és élénkpiros
rózsaszirmokkal teli üvegek is hevertek rajta. Az asztal első
részén a Signature Scent logója volt, és egy tükrös tálcán a
különféle parfümösüvegek álltak.
Dig odalépett hozzám, és letörölte az izzadtságot a
homlokáról.
– Mi a véleménye?
– Csodásan néz ki!
– Igen; abból, amit össze kellett szednünk, fogalmam sem volt
róla, hogy fog kinézni. Elég fura kombinációnak tűnt, de most
már értem, főleg így, hogy a modell is itt van.
Tudtam, hogy a húgom már ébren van, és nagyon örülne, ha
látná, mi zajlik itt, úgyhogy csináltam pár fotót, és elküldtem
neki.

Olivia: Szuperül néz ki! Zseni vagyok!

Felnevettem, és visszaírtam.

Hudson: Egy szerény zseni.

Olivia: Hol van Stella? Szeretném látni, hogy néz ki!

Hátrapillantottam, és láttam, hogy a fodrász akkor szedi ki a

hajcsavarókat, egy nő pedig tovább sminkeli Stellát.

Hudson: Még mindig dolgoznak rajta.

Olivia: Küldj pár fotót, ha elkezdik! Stella biztosan

szuper lesz!

Persze hogy szuper lesz! Újra visszanéztem a lakosztályba, és

Stellával találkozott a tekintetünk. Ajka édes mosolyra
húzódott; láttam, hogy szerette volna elfojtani, de hiába.
Tudtam, mert általában, ha találkoztam vele, én is szinte mindig
így éreztem.
A délelőtt további része kaotikus volt, de csak úgy repült az
idő. Stella csodásan nézett ki a fotózáson. A jó öreg Phoenix
elégszer elmondta neki. Tudom, hogy a fotós bátorítani szokta a
modelljét, hogy kicsalogassa a barlangjából a fotózásra, de azért
van különbség aközött, hogy azt mondod valakinek, hogy
csodásan néz ki és remekül teljesít, és aközött, hogy azt
duruzsolod a modellednek, hogy nagyon szexin néz ki,
miközben drágámnak és szivinek szólítod. Valahányszor
Phoenix megigazította Stella haját, vagy a gallérját, árgus
szemmel figyeltem a rohadékot.
Ebédszünetben a stylist azt javasolta, hogy Stella öltözzön át,
nehogy bármi rákerüljön a ruhájára. Stella kiment a
fürdőszobába, és amikor visszajött, rövidnadrág és pántos felső
volt rajta.
– Milyen voltam? Nem olyan könnyű ilyen sokáig mosolyogni!
Már kezdtem úgy érezni magam, mintha én lennék Joaquin
Phoenix Joker szerepében.
–  Nem, remek voltál! Talán inkább Heath Ledger, de nem
olyan vészes, mint Joaquin.
Stella játékosan belebokszolt a hasamba. Háttal állt nekem,
úgyhogy nem látta, hogy Phoenix leült egy összecsukható
asztalhoz a belső udvaron, a tolós üvegajtó mellett, de én
észrevettem. Megfogtam Stella kezét, és kisimítottam egy
hajtincset az arcából.
– Csodálatos vagy! És gyönyörű. A reklám tökéletes lesz!
– Csak azért mondod ezt, mert be akarsz jutni a bugyimba!
Két ujjammal az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét.
 – Azért mondom ezt, mert ez az igazság. És igen, a bugyidba is
be akarok jutni. Csókolj meg!
Stella elmosolyodott, és lábujjhegyre állt, majd puha ajkát a
számra nyomta. Legszívesebben szétcsókoltam volna a száját,
de azt nézőközönség nélkül akartam megtenni, és bent a
szobában, nem kint az udvaron. Amikor felnéztem, pillantásom
találkozott Phoenix tekintetével, aki végignézte az egész
jelenetet. Nos, akkor erről ennyit…
A délutáni fotózás is ugyanolyan flottul zajlott, mint a
délelőtti, de a fotós most sokkal összeszedettebb volt. Csináltam
pár fotót Stelláról és elküldtem a húgomnak. Bár azt a képet,
amin a kerítésen átbukó virágok fölé hajolva beszippantja az
illatukat, amikor azt hiszi, hogy senki nem figyel, megtartom
magamnak.
Három órakor a fotós végre kijelentette, hogy végeztünk.
Mindenki pakolni kezdett, Stella pedig bement a fürdőszobába,
hogy átöltözzön.
Phoenix szétszedte a gépét, és egy táskába pakolta a
darabokat, majd rám pillantott.
–  Sok jó képet csináltam. Átnézem őket, és kijavítgatom
azokat, amiket a legjobbnak gondolok. De elküldöm a
szerkesztés nélkülieket is, hogy nézze át, ha esetleg egy olyan
képen akad meg a szeme, amit én nem választottam ki. Tudom,
hogy nagyon sürgős a dolog, úgyhogy hétfőre megkapja a teljes
anyagot.
– Köszönöm – bólintottam.
Phoenix bezárta a fényképezőgépes táskáját.
– És… elnézést kell kérnem magától. Nem esett le, hogy maga
meg Stella…
Mondhattam volna, hogy új köztünk a dolog, vagy hogy a
tegnap esti vacsoránál Stella még a randiba sem egyezett bele –
hagyhattam volna futni Phoenixet. De egyszerűen csak annyit
mondtam:
– Semmi gond.
–  Kösz. – Phoenix felém nyújtotta a kezét. – Remek lánynak
tűnik.
Megráztam a kezét, szorításom erősebb volt, mint az
társadalmilag elfogadott.
– Nő. Stella remek nő.
Phoenix feltartotta mindkét kezét.
– Értem.
Mire mindenki elment, majdnem négy óra volt, és nekem
telefonálnom kellett. Ahhoz pedig szükségem volt a szobámban
levő laptopomra.
Megfogtam Stella kezét.
– Még mindig van kedved a városban vacsorázni?
– Mindenképpen. De szeretnék gyorsan lezuhanyozni, ha nem
gond. Ebben a sok sminkben úgy érzem, agyagpakolás van az
arcomon, és a hajamban tíz kiló hajlakk ül.
–  Engem vár a négy órás telefonhívásom. Mi lenne, ha
lejönnél a szobámba, ha elkészültél?
– Rendben.
Stella az ajtóhoz kísért.
– Hová megyünk ma este? Csak hogy tudjam, mit vegyek fel.
– Vegyél fel valami szexit!
– Ó, valami puccos helyre megyünk?
 –  Nem igazán. Csak azt szeretném, hogy valami szexi legyen
rajtad.
Stella felnevetett.
– Megteszem, amit tudok.
Lehajoltam, és arcon csókoltam.
– Különösebb erőfeszítés nélkül is menni fog!

•••

– Hűű, ez gyönyörű!
Stella elhelyezkedett, és az óceánt bámulta. Malibura vittem,
a Geoffrey’sba, mert csodálatos esténk volt, és a hátsó
fedélzeten elköltött vacsora közben páratlan panoráma tárult
elénk a Csendes-óceánról. Vagyis dehogy – Stella szépsége
utcahosszal vert rá az óceánra.
– Te vagy gyönyörű!
Stella elpirult.
– Köszönöm.
Nagyon tetszett, hogy ilyen szerény. Ennek a nőnek fogalma
sincs, hogy minden fej utánunk fordult, ahogy áthaladtunk az
éttermen.
– Jártál már itt korábban is?
– Igen. Pár éve egy ügyfelem hozott el. A legtöbb helyen vagy
a panoráma jó, vagy a kaja. Itt mindkettő csodás.
Stella elvette az asztalkendőt, és az ölébe terítette.
– Mindjárt éhen halok!
Pillantásom az ajkára esett, ami ugyanolyan élénkpiros volt,
mint a mai fotózáson. Azt hiszem, hálásnak kéne lennem, hogy
általában visszafogottabb rúzst visel, máskülönben egy percet
nem tudnék dolgozni az irodában.
Felemeltem a vizespoharamat, miközben folyamatosan Stellát
néztem.
– Én is mindjárt éhen halok.
Stella értette hangomból a szuggesztív célzást, és csillogó
szemmel bámult rám.
–  Valóban? Árulja el, Mr. Rothschild, ön szerint milyen egy
igazán kielégítő vacsora?
Éreztem, hogy az asztal alatt keményedni kezdek. Stella
közelében úgy éreztem magam, mint egy tizenöt éves, kanos
kamasz. És az, hogy Mr. Rothschildnak szólított? Soha nem
próbáltam még a szerepjátékot, de tetszett a gondolat, hogy a
közeljövőben eljátsszunk egy főnök-beosztott jelenetet.
Megköszörültem a torkomat.
– Jobb, ha témát váltunk.
Stella teljesen ártatlan arccal bámult rám.
– Miért?
Körülnéztem. Az asztalok elég közel helyezkedtek el
egymáshoz, úgyhogy előrehajoltam, és halkan szólaltam meg.
–  Mert már attól áll a farkam, hogy azon gondolkozom, mit
szeretnék a leginkább megkóstolni.
Stella elpirult.
– Ó!
A pincérnő odajött, hogy felvegye az italrendelésünket. Stella
a borlapot böngészte, én pedig megkönnyebbültem, hogy van
egy percem összeszedni magam. Úgy éreztem, ma nagyon egy
srófra jár az agyam, és nem akartam, hogy Stella úgy gondolja,
csak a szex érdekel – bár mostanában valahogy ezt éreztem. Ez
volt az első randink, szóval valószínűleg nem kéne
elmondanom neki, hogy valahányszor elpirul, azon
gondolkozom, hogy milyen színt ölthet fel a krémszínű bőre
akkor, amikor elélvez.
Amikor a pincérnő elment az italrendelésünkért,
nyugalmasabb vizekre eveztem a beszélgetésben.
–  És, most, hogy a Signature Scent mindjárt elindul, mit
tervezel legközelebb meghódítani?
Stella hátradőlt a székében.
–  Robyn ugyanezt kérdezte néhány hete az egyik
ebédszünetben. Kíváncsi volt, hogy tervezek-e újabb, kiegészítő
termékekkel előrukkolni, például férfiparfümmel, vagy valami
hasonló szépségcikkel.
– Ezt szeretnéd?
Stella vállat vont.
–  Talán. De nem sürget senki. Szeretnék megbizonyosodni
arról, hogy a Signature Scent egy ideig jó úton halad. Sokáig
dolgoztam rajta úgy, hogy közben volt egy teljes munkaidős
állásom, aztán otthagytam az állásomat, és még inkább
belevetettem magam a cégbe. – Stella szünetet tartott, és
kipillantott az óceánra. – Azt hiszem, most a boldogságot
szeretném meghódítani – mondta mosolyogva.
A pincérnő megérkezett a borokkal. Stella beleszimatolt a
saját poharába, és elmosolyodott; tudtam, hogy jó a bor. A
pincérnő ezután mindkettőnk poharát színültig töltötte, és szólt,
hogy pár perc múlva visszajön az ételrendelésért.
–  Ezzel azt akarod mondani, hogy a boldogságrendszered
nem működik? – tréfálkoztam.
–  Nem, egyáltalán nem. Csak… ha napi tizennégy órát
dolgozom, az anyagi megelégedettséget ugyan hoz, de nem az a
legfontosabb.
Kutatón az arcába néztem.
– Igen, erre én is kezdek rájönni.
Stella mosolyogva, félrehajtott fejjel bámult rám.
– Te boldog vagy?
– Ebben a pillanatban nagyon is.
Stella felkacagott.
– Ennek örülök. De úgy általában, az életedben.
Belekortyoltam a boromba, és elgondolkoztam.
–  Ez elég fontos kérdés. Azt hiszem, vannak bizonyos dolgok
az életemben, amikkel kapcsolatban nagyon boldog vagyok –
ilyen a munkám, az, hogy anyagilag biztonságban érzem
magam, a családom, a barátaim, a jelenlegi randiállapotom… –
kacsintottam rá. – De vannak dolgok, amikkel nem vagyok
elégedett – például nem láthatom a lányomat, amikor esténként
hazamegyek, üres falak közé térek haza…
Stella bólintott.
–  Azt hiszem, én az utóbbi egy-két évben azért nem tudtam
boldog lenni, mert az életemben nagyon sok minden máshogy
alakult, mint ahogy azt elképzeltem. Kénytelen voltam
elengedni azt az életet, amit magamnak kigondoltam, azért,
hogy képes legyek új fejezetet nyitni.
És a legelső találkozáskor én még úgy gondoltam erről a
nőről, hogy a fellegekben jár! Most, pár hónappal később
döbbenek rá, hogy ő az, aki két lábbal áll a földön, és én vagyok
az, akinek még nagyon sokat kell tanulnia. Mi több, abban
reménykedem, hogy amikor írni kezdi azt az új fejezetet, nekem
is fontos szerepet szán benne!
 22

Hudson

Muszáj volt megcsókolnom.

Miután az egész napot azzal töltöttem, hogy őt bámultam, de
nem érhettem hozzá, kezdtem úgy érezni magam, mintha
napok óta nem ettem volna, és Stella egy hatalmas, szaftos szték
lenne. Úgyhogy amikor a parkolófiú elsietett a bérelt kocsimért,
megragadtam Stella kezét, és az épület oldalához húztam.
– Mit csinálsz?
– Szétzabálom a szádat!
Stella felkuncogott.
– Szétzabálod? Ez nem hangzik valami romantikusan!
–  Bízz bennem! – Fél kézzel átkaroltam, és magamhoz
húztam, míg a másik kezemmel megragadtam a tarkóját, és
kissé elfordítottam a fejét. – Majd adok én neked romantikát! A
füledbe fogok suttogni, üzengetek majd neked, hogy tudd, hogy
gondolok rád. De amikor megnyitod az üzenetemet, takard el a
telefonod kijelzőjét!
Stella az alsó ajkába harapott, én pedig felnyögtem.
–  Gyere ide! – Lecsaptam a szájára, és Stella pokolian
meglepett, amikor elkapta az ajkamat, és beleharapott.
 Ajkamat a fogai közé véve kissé hátrahúzta a fejemet, és
ravaszul elmosolyodott.
– Lehet, hogy inkább én csókollak szét téged!
Mindketten nevettünk, ahogy lecsaptam a szájára egy hosszú
csókra. Csak az akadályozott meg abban, hogy benyúljak a
ruhája alá, hogy elhaladt mellettünk egy pár.
Visszamentünk a kocsimért, és amikor megérkezett, intettem
a srácnak, hogy majd én kinyitom Stella előtt az ajtót.
Borravalót adtam, Stella pedig beült.
Örültem, hogy hosszan autózunk majd a
turistalátványosságokhoz, mert szükségem volt egy kis időre,
hogy magamhoz térjek a csók után.
Elhelyezkedtem a volán mögött, és becsatoltam a biztonsági
övet.
–  Gondoltam, megnézhetnénk a Hollywood táblát, aztán
sétálhatnánk egyet a Hollywood Boulevardon. Ott van a
Hírességek sétánya is. Holnap pedig elmehetnénk a Santa
Monica-i kikötőbe, Venice Beachre és még néhány helyre.
–  Nem lenne gond, ha változtatnánk a terven? – kérdezte
Stella. – Inkább menjünk vissza a szállodába!
Bármennyire is utáltam turistáskodni, már nagyon vártam,
hogy megmutassam neki a várost. Nem álltam készen arra,
hogy az első randink ilyen gyorsan véget érjen, de ma Stellának
hosszú napja volt, így elrejtettem csalódottságomat.
– Dehogy, egyáltalán nem gond. Biztos nagyon fáradt vagy. Ez
eszembe sem jutott.
–  Igazából… – Stella átnyúlt, és kezét a combomra tette. –
Egyáltalán nem vagyok fáradt.
 És… ez a nő folyamatosan meglep. Felé fordultam, és
elkaptam a pillantását.
– Biztos vagy benne?
Stella félénk mosollyal bólintott.
– Mennyi idő alatt érünk vissza? Idefelé nem is figyeltem.
–  Nagyjából fél óra. – Sebességbe tettem a kocsit. – De húsz
perc alatt ott leszünk!

•••

Újra és újra lejátszottam a fejemben azt, hogy Stella megkért,

hogy inkább menjünk vissza a szállodába; közben vagy fél tucat
közlekedési szabályt hágtam át. Stella kiterítette a kártyáit az
asztalra. Kettesben akart lenni velem, de nem akartam azt
feltételezni, hogy szexelni akar. Ezt muszáj volt észben
tartanom, mert ha az ajkam az ajkához ért, nulláról százra
pörögtem fel.
Korán vacsoráztunk, mivel szerettünk volna még várost
nézni, úgyhogy alig volt nyolc óra, amikor beléptünk a szálloda
előcsarnokába.
– Szeretnél meginni valamit a bárban? – kérdeztem.
–  A szobámban hozzá sem nyúltam a bárhoz, ami elég jól
felszerelt.
Elmosolyodtam.
– Akkor menjünk hozzád…
A lakosztályában Stella levette a cipőjét, én pedig odaléptem a
bárhoz, hogy megnézzem, milyen a választék. Stella nem
túlzott: még soha nem laktam olyan szállodai szobában, aminek
a bárjában ilyen mennyiségű ital volt.
Felemeltem egy üveg merlot-t és egy teljes üveg gint.
– Bort szeretnél inni, vagy inkább valami mást?
Stella a táskájában kutatott. Ahogy a kanapéra hajította,
színpadiasan felsóhajtott.
– Van nálad óvszer?
Rendben van. Akkor valami mást.
Letettem az üvegeket, és kiléptem a bárpult mögül, némi
távolságot hagyva kettőnk között.
– Igen, van.
– Itt van nálad?
Felnevettem.
– Igen, itt van.
Stella nagyot nyelt.
–  Pár hete újra elkezdtem szedni a gyógyszert, de csak egy
teljes hónap után leszek védett.
Közelebb léptem hozzá.
– Jók vagyunk.
– Hány óvszer van nálad?
Felszaladt a szemöldököm.
– Nagy terveid vannak ma éjszakára?
Stella ördögi vigyort villantott rám.
– Régen nem voltam senkivel. Nagyon régen.
Elmosolyodtam, és gyors léptekkel odasiettem hozzá.
Lesimítottam a haját a válláról, majd lehajoltam, és lágy csókot
leheltem krémszínű bőrére.
–  Kettő van nálam. De a bőröndömben, a szobámban van
több is.
 – Jól van. – Stella pár pillanatra elkapta a tekintetét, és láttam,
ahogy a fogaskerekek forognak az agyában, miközben a szeme
képtelen volt tovább fókuszálni.
– Szeretnél még valami másról is be…
Nem fejezhettem be a kérdést, mert Stella rám vetette magát.
Meglepetten hátraléptem, de sikerült a karomba kapnom.
Ismertem a megmássza, mint majom a banánfát mondást
korábban is, de soha nem tapasztaltam meg úgy istenigazából.
Stella egyetlen mozdulattal rám ugrott, lábát a derekam köré
kulcsolta, a nyakamba kapaszkodott, és szája lecsapott a
számra.
– Kívánlak! – mormolta.
Ennyit arról, hogy nem voltam biztos abban, hogy merrefelé
tartanak a dolgok. Határozottsága teljesen meglepett, mégis
kurvára imádtam. Örömmel lassítottam volna, hogy ne siessük
el a dolgokat, na de ez? Ez sokkal jobb volt! Ott az egész éjszaka,
lesz időnk még lassan szeretkezni. Hosszú léptekkel átvágtam a
nappalin, és beléptem a hálószobába. Stella nekem nyomta a
mellét, és széttárt lábát máris álló farkamnak dörzsölte.
Felnyögtem.
– És én még azt hittem, romantikára vágysz!
– Arra vágyom, hogy most, rögtön szétzabáld a számat!
Letettem az ágyra, és letérdeltem.
– Édesem, nem a szádat akarom szétzabálni…
Annyira felajzott a gondolat, hogy arcomat a lába közé
temethetem, hogy képtelen voltam gyengéden lehúzni a
bugyiját. Felnyúltam, megragadtam tangája könnyed anyagát,
és egyetlen mozdulattal letéptem. Stella hörgésétől majdnem
elélveztem, pedig még egyetlen ujjal sem nyúlt hozzám.
Széjjelebb toltam a lábait, és az egyik lábát a nyakamba
vettem. Puncija csodálatosan, csupaszon csillogott, amitől
összefutott a számban a nyál. Alig vártam, hogy
megkóstolhassam. Hosszan, teljes hosszában végignyaltam,
egyik végétől a másikig. Amikor elértem a csiklóját, mélyen
beszívtam az ajkammal.
– Óóó… – Stella háta ívben felemelkedett az ágyról.
Ettől a hangtól teljesen bevadultam. Annyira felizgatott, hogy
nem csupán a nyelvemmel akartam örömet szerezni neki, ezért
az egész arcomat belenyomtam a nedves puncijába, hogy az
orrommal, az arcommal, az állammal, a fogammal és a
nyelvemmel is megdolgoztassam. És ha már ott voltam, mélyen
beleszippantottam. Később majd rákérdezek Stellánál, hogy
képes-e reprodukálni ezt az illatot parfümként – kizárólagosan
saját használatra.
Stella csípője nekem feszült, ahogy szívogattam és
szopogattam, és amikor a nevemet kiáltotta, tudtam, hogy
mindjárt elélvez, úgyhogy belenyomtam a két ujjamat. Stella
izmai keményen megfeszültek körülöttem, ahogy két ujjam ki-
be járt benne.
Amikor háta ismét felemelkedett az ágyról, odanyúltam és
csípőjét lenyomtam a matracra, hogy mozdulatlan maradjon,
míg folytattam a nyalakodást.
Stella nyögdécselni kezdett.
– Óóó… én… Ahhh…
Attól tartottam, hogy lehet, hogy ugyanakkor végzek, amikor
Stella is. És ha ez történik, akkor a finálé egy háromszáz
dolláros nadrágban történik meg, úgy, mint egy kamaszfiúval.
De kibaszottul jó volt hallani, ahogy Stella elveszíti az
önuralmát, és igazából az sem érdekelt, ha ettől élvezek el, mert
képtelen voltam leállni.
Stella körmei a fejbőrömbe vájtak. Belemarkolt a hajamba,
ahogy egyre hangosabban és hangosabban nyögött, és aztán…
Hirtelen elengedett, és tudtam, hogy elélvez.
– Ó, egek… óóóóó… Egek…
Folytattam, tovább nyaltam, amíg az utolsó élvezethullámok
is elültek a testében. Aztán a kézfejemmel megtöröltem az
arcomat, majd felmásztam az ágyra, és Stella fölé magasodtam.
Stella szorosan lehunyta a szemét, de arcán a világ legszebb
mosolya ült. Egyik karjával eltakarta mindkét szemét.
– Ó, istenem, annyira zavarban vagyok…
– Mégis miért vagy zavarban?
– Szinte letámadtalak.
–  És ez volt a legjobb dolog, ami isten tudja mióta történt
velem! – Elhúztam a karját az arcáról, ő pedig kinyitotta a fél
szemét. – Támadj le nyugodtan, amikor csak kedved tartja!
Stella az ajkába harapott.
– Nagyon… jó vagy ebben.
Elmosolyodtam.
–  Nagyon sok mindenben nagyon jó vagyok. Csak most
kezdődik az éjszaka, édesem!
Stella kinyitotta a másik szemét is, és ellágyult az arca.
– Azt mondtad nekem, hogy édesem. Ez nagyon tetszik!
– Jól van. – Gyengéden megcsókoltam az ajkát, majd felálltam
az ágyról.
Stella felkönyökölt, és figyelte, ahogy felhúzom a cipőmet.
– Hová mész?
– A szobámba.
– Miért?
Visszamentem, és homlokon csókoltam.
– A többi óvszerért. Kettő ugyanis közel sem lesz elég.
 23

Stella

Még sosem aludtam ilyen sokáig.

Halkan az éjjeliszekrényemre tettem a mobilomat, és
eszembe jutott a számos ok, amiért csak déli tizenkettő után
ébredtem fel. Hányszor szexeltünk Hudsonnal? Háromszor?
Négyszer? Évek teltek el azóta, hogy többször is szexeltem
huszonnégy óra leforgása alatt. Még a kapcsolatunk kezdetén
Aidennel csak párszor fordult elő, hogy kétszer szexeltünk –
kettőnél többször pedig sosem. Széles mosoly ült ki az arcomra,
ahogy eszembe jutott a tegnap éjszaka – és a ma reggel.
Hudson étvágya csillapíthatatlan volt. Tulajdonképpen az
enyém is. Csináltuk úgy, hogy ő volt felül, hogy én voltam felül,
csináltuk hátulról, kis kifli-nagy kifliben…, de a kedvencem a
ma reggeli volt, amikor mindketten az oldalunkon feküdtünk és
beszélgettünk. Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen
kapcsolódás alakult ki köztünk, ahogy ki-be járt bennem,
miközben végig a szemembe nézett. Azt hiszem, ez volt a
legbensőségesebb élmény, amit valaha átéltem. Ha eszembe
jutott, egyszerűen elállt a lélegzetem.
Az emléktől mosolyogva úgy döntöttem, talán a számmal
ébresztem fel Mr. Hétalvót. Odafordultam, abban a hitben, hogy
Hudson mélyen alszik, de rájöttem, hogy üres mellettem az ágy.
Felkönyököltem.
– Hudson! – kiáltottam.
Semmi válasz.
De most, hogy ébren voltam, muszáj volt mennem, mert
hívott a természet. Ahogy kikászálódtam az ágyból, éreztem,
hogy minden tagom fáj. De szívesen elviseltem egy kis
izomfájdalmat a többórás gyönyörért cserébe.
Miután végeztem a fürdőszobában, úgy döntöttem,
megkeresem a mobilomat, hogy lássam, Hudson üzent-e
valamit. Ahogy megkerültem az ágyat, észrevettem, hogy
valami ott hever Hudson párnáján – egy fehér doboz, rajta piros
masnival és egy sárga cetlivel.

Konferenciahívásom volt 11.30-kor.

Nem akartalak felébreszteni. Ha vége, visszajövök.
Maradj meztelen!
H
Utóirat: Kezdjük el írni!

Kezdjük el írni?
Ez meg mi a csodát jelent?
Nem tudtam, mégis ragyogó mosollyal bontottam ki a piros
masnit és nyitottam ki a dobozt. A dobozban egy gyönyörű,
bőrkötéses könyvecske volt. Egy percbe is beletelt, mire
rádöbbentem a fontosságára, akkor viszont könnybe lábadt a
szemem.
 Kezdjük el írni!
Tegnap a vacsoránál azt mondtam Hudsonnak, hogy
nehezemre esik boldognak lenni, mert a dolgok nem úgy
alakultak, ahogy elterveztem őket; kénytelen voltam elengedni
a múltat, és írni egy új történetet.
Egek, először életem legcsodálatosabb szexuális élménye,
most pedig egy gyönyörű ajándék! Ehhez aztán hozzá tudnék
szokni!
A következő fél órában szinte lebegtem, miközben
lezuhanyoztam és felkészültem a napra. Ahogy elkezdtem
sminkelni, hallottam, hogy nyílik és csukódik a lakosztályom
ajtaja.
– Hudson?
– Stella?
Felnevettem.
– A fürdőszobában vagyok!
Hudson két szatyorral lépett be. Felemelte az egyiket, és a
tükörképemhez beszélt.
– Reggeli.
Majd felemelte a másikat is.
– Ebéd. Nem tudtam, melyikhez van kedved.
–  Ha bármelyikben van kávé, egy életre szóló barátra leltél
bennem.
Hudson kinyitotta az egyik zacskót, és kivett egy műanyag
poharat.
–  Azt hiszem, Jack kiesett a kegyeimből. Majd szólnom kell
neki!
Elmosolyodtam, és elvettem tőle a poharat.
 –  Köszönöm szépen a noteszt! Csodálatos, és nagyon sokat
jelent számomra, hogy ilyen figyelmes vagy!
Hudson bólintott. Kivett még egy kávéspoharat a szatyorból,
és levette a műanyag fedelet.
–  Naplót is árultak, de nem voltam biztos abban, hogy csak
szereted mások naplóját olvasni, vagy magad is naplót írsz.
–  Az igazat megvallva, még soha nem írtam naplót. Ami
furcsa, mert a legelső naplót azért vettem, hogy írni fogok bele.
Csak aztán egészen másfelé kanyarodott a történet…
– Ó, tényleg egészen másfelé kanyarodott…
Felnevettem.
–  Csitt! Amúgy meg hol vetted? Biztosan nagyon korán
kelhettél, hogy elmentél érte a boltba, és aztán itt hagytad,
mielőtt még felébredtem.
– A ma reggeli futásom után mentem érte.
–  Elmentél futni? Én a zuhanyig alig tudtam elvonszolni
magam…
Hudson felnevetett.
–  Készülődj nyugodtan, aztán gyere, egyél valamit, hogy
legyen energiád! Szeretném megmutatni neked a
látványosságokat, hogy korán visszaérjünk a szállodába.
–  Rendben, csak megszárítom a hajamat, kábé tíz perc az
egész. Vagyis… legyen tizenöt. Imádom ezt a fürdőszobát!
Hudson összevonta a szemöldökét.
– Imádod ezt a fürdőszobát?
–  Öö, igen. – Körbemutattam; úgy gondoltam, egyértelmű,
mire célzok. – Kábé tízszer akkora, mint az én otthoni
fürdőszobám, van benne fürdőkád, és nézd meg, milyen szuper
a világítás!
Hudson elmosolyodott.
– Szerintem tetszeni fog a házam.
– Azt mondod, nagy fürdőszobád van, fürdőkáddal?
Hudson bólintott.
– Tutira te vagy az új legjobb barátom!

•••

Fogja a kezemet.
Sosem hittem volna.
Rámosolyogtam Hudsonra, aki gyanakodva méregetett.
– Mi az?
– Semmi – vontam meg a vállamat. – Fogod a kezemet.
– Nem kéne?
–  Dehogynem, imádom! Csak nem gondoltam volna, hogy
meg szoktad fogni a nők kezét.
Hudson megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy ez most bók, vagy sértés…
Már fél órája sétáltunk a Hollywood Boulevardon, a sztárok
neveit böngészve az aszfalton. Eddig megnéztük a Muscle
Beach-et Venice-ben (őszintén szólva, menőbbre számítottam,
az összes súlyzó rozsdás volt), a „Hollywood” feliratot (Hudson
rávett, hogy másszuk meg… Fúúj!), és a Santa Monica-i mólót
(feljegyzés magamnak: a macsó pasik inkább felszállnak egy
rozsdás óriáskerékre, semmint bevallják, hogy kissé
tériszonyuk van. Hudson olajbarna bőre némileg zöldes színt
vesz fel).
 – Szerelmespárok szokták egymás kezét fogni.
– Na és?
–  Nem tudom – vontam meg a vállamat. – Mi szerelmespár
vagyunk?
Hudson hirtelen megállt.
– Ez most komoly?
–  Miért? Csupán a múlt éjszaka alapján nem akartam
feltételezésekbe bocsátkozni…
Hudson összevonta a szemöldökét.
– Akkor hadd tisztázzam ezt a dolgot! Azok vagyunk.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Rendben… párom.
Hudson megrázta a fejét, és továbbindult.
Egy óra, és fél tucat háztömbön átívelő séta után beültünk
vacsorázni a menőnek tűnő Roosevelt Hotelbe, ahol
hamburgert és szuper, szarvasgombás olajban kisütött krumplit
ettünk.
–  Mi a kedvenc kajád? – kérdeztem, és egy krumplit
nyújtottam felé.
– Könnyű kérdés. A sajtos makaróni.
– Tényleg?
–  Igen. Charlie-val nagyjából… azt hiszem, negyvenkétféle
dobozos makarónit próbáltunk már ki.
Felnevettem.
–  Nem is tudtam, hogy negyvenkétféle dobozos makaróni
létezik!
– Amikor Charlie nálam tölti a hétvégét, legalább egyszer ez a
kaja. A boltiakat már mind kipróbáltuk, úgyhogy mostanában a
neten veszem. Charlie egy táblázatban vezeti az értékelésünket.
– Ez nagyon jó!
Hudson belekortyolt a sörébe.
– Na és neked?
–  Ez a szarvasgombás olajban sült krumpli majdnem elnyeri
nálam a második helyezést. De a kedvencem a tortellini
carbonara – amiben borsó és kis prosciuttodarabok vannak.
– Te magad készíted?
Összevontam a szemöldököm.
–  Nem, mindig az anyukám főzte. Emellett szuper sajtos
makarónit csinált. Sajnos egyiknek sincs meg a receptje.
Lepillantottam, és beleforgattam a sült krumplit a ketchupbe.
Elszomorított, hogy milyen régóta nem beszéltem anyával.
Hudson biztosan észrevette, hogy elcsendesedtem.
–  Említetted, hogy az édesapáddal már nem vagytok
beszélőviszonyban – mondta. – Édesanyáddal sem vagytok
jóban?
Felsóhajtottam.
–  Több mint egy éve nem beszéltünk egymással. Régebben
nagyon jóban voltunk.
Hudson egy pillanatig hallgatott.
– Szeretnél beszélni róla?
Megráztam a fejemet.
– Nem igazán.
Megpróbáltam tovább enni, hogy ne rontsam el az estét.
Gyűlöltem a történtekre gondolni, nemhogy beszélni róla. De
most, hogy feljött a téma, kár lenne elszalasztani az alkalmat.
Talán, ha elmesélem, mi történt köztem, Aiden és a családom
között, akkor Hudson egy kicsit jobban megérti, miért nem
tudok bízni a férfiakban.
Úgyhogy mély lélegzetet vettem.
–  Már meséltem, hogy a volt pasim megcsalt, de azt nem
említettem, hogy a szüleim is elárultak.
Hudson letette a hamburgerét, és teljes figyelmét nekem
szentelte.
– Értem.
Lepillantottam.
– Tudtak arról, hogy Aidennek viszonya van valakivel.
– És nem szóltak neked róla?
Lepillantottam; mélységesen zavarban voltam.
– Nem, egy szót sem szóltak. Kész katasztrófa volt.
Képtelen voltam elmesélni a komor történet többi részét.
Hudson a fejét ingatta.
– Basszus! Nagyon sajnálom.
Bólintottam.
– Köszönöm. Őszintén szólva, így visszatekintve, nem is Aiden
árulásán volt nehéz túltenni magam. Hanem azon, hogy
ugyanakkor a családomat is elveszítettem. – Összevontam a
szemöldököm. – Nagyon hiányoznak a közös beszélgetések
anyuval!
Hudson végigszántott a haján.
– Mit gondolsz, egyszer képes leszel megbocsátani, és túllépni
a múlton?
Az utóbbi egy évben úgy gondoltam, hogy képtelenség lenne.
Olyan keserű és szomorú voltam a történtek miatt, hogy egy
bizonyos szinten a szüleimet is ugyanúgy hibásnak tartottam,
ahogy Aident. Talán amiatt, hogy olyan hosszú idő után most
először éreztem magam boldognak, ma kevésbé volt erős
bennem a keserűség is. Nem voltam biztos benne, hogy örök
haragot tudok tartani a családommal.
Megráztam a fejemet.
– Nem tudom, képes leszek-e elfelejteni. De megpróbálhatnám
megbocsátani. Az én helyemben te képes lennél úgy tenni,
mintha meg sem történt volna?
–  Az biztos, hogy még soha nem voltam hasonló helyzetben,
de mivel mindkét szülőmet elveszítettem, nem szeretnék
megbánni dolgokat a haláluk után. Szerintem, ha megbocsátasz
a szüleidnek, azzal nem mented fel a viselkedésüket. A
megbocsátás inkább arról szól, hogy ne engedjük tovább
pusztítani a szívünket.
A szívemben éreztem a szavait.
–  Hű! Ez meg honnan jött, Hudson Rothschild? Ez mély és
felnőtt megfogalmazás volt. Én általában a felszínes és gyerekes
pasikat szoktam vonzani.
Hudson elvigyorodott.
– Úgy emlékszem, egy esküvőn találtál rám, ahová hívatlanul
érkeztél.
– Ó, igen… Azt hiszem, igen. Legalább egyikünk felnőtt módon
viselkedik.
A következő néhány órában élveztük a malibui naplementét,
a jó ételt és a bort, és egymás társaságát. Most, hogy átadtam
magam az érzelmeimnek, úgy éreztem, nem csupán
növekedésnek indultak, hanem teljesen kivirultak. A szívem
csordultig telt. És az érzés egész este velem maradt, egészen
addig, amíg visszaértünk a szállodai szobámba.
Lefeküdtem az ágyra, figyeltem, ahogy Hudson levetkőzik, és
élveztem a látványt. Amikor kigombolta az ingét, és egy közeli
székre hajította, nem tudtam először, hová nézzek – szépen
formált mellizmaira, kockás hasára, vagy a mélyen ülő V
alakzatra, amitől összefutott a számban a nyál. Hudson
kicsatolta az övét, és lehúzta a cipzárját, amitől a teste újabb
kedvenc területén kezdtem el legeltetni a szemem – a hasától
kezdődő és az ágyéka felé húzódó szexi szőrcsíkon. Annyi
csodálatos dolog volt ebben a pasiban, úgy gondoltam, hogy
egyszerűen előttem kéne állnia, teljesen meztelenül.
Hudson lehajolt, hogy kilépjen a nadrágjából, és
megpillantottam a fél felsőtestét beborító tetoválást. Tegnap
éjszaka is láttam, de akkor túlságosan is egymásra voltunk
kattanva ahhoz, hogy rákérdezzek.
Állammal a tetoválás felé biccentettem.
– Ez valakinek a szívverése?
Hudson bólintott. Felém fordult, és felemelte a karját, hogy
jobban láthassam.
–  Apámnak nagyon jó humora volt és jellegzetes nevetése.
Igazi, hasból jövő nevetés volt, mintha valahonnan mélyről,
belülről jött volna. Aki ismerte, és meghallotta a nevetését, már
abból rögtön felismerte, és mindenkit megmosolyogtatott, még
az idegeneket is. Élete utolsó hetét kórházban töltötte. Egy nap
épp látogatóban voltam nála, amikor ott, az ágyánál EKG-t
csináltak neki. Elmondott valami szakállas viccet, és nevetni
kezdett. A vicc nem különösebben volt poénos, de apám
nevetésétől mind a hárman: a technikus, apám és én,
nevetésben törtünk ki. Egyszerűen képtelenek voltunk
abbahagyni. A hölgynek újra el kellett végeznie a vizsgálatot,
mert az eredmény tele volt ezekkel a hosszú impulzusokkal. Az
elektródák érzékelték, hogy apám szíve nevetett. Megkértem a
nővért, hogy nekem adná-e a papírdarabot, amit úgyis kidobott
volna, és pár nappal apám halála után megcsináltattam ezt a
tetoválást.
– Ez hihetetlenül szép!
Hudson szomorúan elmosolyodott.
– Apám nagyon jó ember volt.
– És hol van a sebhelyed?
– A sebhelyem?
–  A múlt héten azt mondtam, hogy még soha nem jártam
olyasvalakivel, akinek tetoválása és sebhelye is van.
– Ó. – Másik irányba fordította a testét, és felemelte a karját:
kilátszott alóla egy recés szélű, kilenc centis vágás.
– Van néhány, de talán ez a legcsúnyább.
– Hogy szerezted?
– Egyetemi buli. Iszogattunk, vízicsúszdázni kezdtünk, és egy
szög volt a vízhatlan ponyva alatt.
– Aúú!
– Nem ez volt a legjobb pillanatom. Eleinte nem is volt vészes.
Jack segített bekötözni, aztán amikor tovább csúszdáztam,
teljesen szétnyílt a seb.
– Miért nem hagytad abba a csúszdázást, miután megsérültél?
Hudson vállat vont.
– Fogadtunk.
Megráztam a fejem.
 – Legalább nyertél?
Hudson imádnivaló mosollyal válaszolt.
– Igen.
Tovább csodáltam szoborszerű testét. Hudson észrevette,
hogy megint bámulom, így rám kacsintott.
– Mi zajlik a kis fejedben?
A testéhez beszéltem, még képtelen voltam belenézni a
szemébe.
–  Hónapokon át egyedül feküdtem le esténként, pedig azzal
tölthettem volna az időmet, hogy megérintem ezt. Megtennéd,
hogy egy ideig csak állsz, hogy hosszan, alaposan
megnézhessem? Talán két-három órán át? Az biztos elég lesz.
Hudson felnevetett, és végre levette a nadrágját, majd az
ágyra mászott, és fölém magasodott. Ujjamat az ajkához
emeltem, és végighúztam a szája vonalán. Hudson elkapta a
kezemet, és lágy csókot lehelt rá.
– Miért utasítottál vissza olyan sokáig? És ne sérts meg azzal,
hogy azt mondod, azért, mert befektető vagyok a cégedben.
Mindketten tudjuk, hogy ez baromság!
– Csak egyszer hívtál randira.
Hudson olyan képet vágott, hogy lerítt róla a véleménye: te
kis hazudós!
–  Ez csupán szemantika kérdése. Tudtad, hogy a legelső
pillanattól kezdve érdeklődöm irántad. Nálad volt a labda, de
még így is elég sokszor jeleztem neked, hogy érdekelsz.
Felsóhajtottam.
– Tudom. Azt hiszem… egyszerűen féltem.
– Mitől?
 Megráztam a fejem.
–  Nagyon nehéz volt túllépnem az utolsó párkapcsolatomon
és a következményein. Félek attól, hogy újra bántanak… félek
tőled…
– Tőlem?
– Igen. Sok szempontból nagyon idegessé teszel, Hudson. Most
is. Az életemben nagyon sok minden kívülről szupernek látszik:
a szüleim házassága, az eljegyzésem. Az a fajta nő vagyok, aki
hisz az örök szerelemben, a tündérmesékben. Néha ez elvakít,
és nem veszek észre olyan dolgokat, amiket nem akarok
meglátni. Azt hittem, idealista vagyok, de miután az exemmel
megégettem magam, arra jutottam, hogy lehet, hogy egyszerűen
csak ostoba vagyok. Emellett te vagy Csini herceg, csodálatos
arccal, meg az a test, sikeres vagy, kedves – amikor az akarsz
lenni –, felnőttként viselkedsz, független vagy. – Vállat vontam. –
Szinte túl szép vagy ahhoz, hogy igaz legyél, és azt hiszem, félek
újra hinni a tündérmesékben. Tudod, Fisherrel mindig így
emlegettünk.
Hudson homloka ráncba szaladt.
– Hogy emlegettetek?
– Csini hercegként.
Hudson egy pillanatra elkapta a tekintetét, majd újra
találkozott a pillantásunk.
–  Én nem vagyok Csini herceg, édesem. De nagyon is
kedvellek.
– Miért?
– Miért kedvellek?
Bólintottam.
 –  Nagyon sok mindenért. Tetszik az, hogy amikor átadtam
neked a mikrofont Olivia esküvőjén, te álltál a kihívás elébe, és
aztán lángoló tekintettel seggfejnek neveztél. Te nem az a típus
vagy, aki meghátrál. Rettenthetetlen vagy, pedig gyáva
nyuszinak hiszed magadat. Az is tetszik, hogy bár elég szar
helyzetekbe kerültél életed során, soha nem hagytad, hogy ezek
a helyzetek lehúzzanak. Ahelyett, hogy hagytad volna, hogy a
negatív dolgok felzabáljanak, te kitaláltál magadnak egyfajta
boldogságrendszert. Tetszik, hogy amikor meglátsz egy
hajléktalan nőt, adsz neki egy Hershey csokit, mert tudod, hogy
a csokoládé felszabadít valamit az agyban, amitől egy kicsit
jobban érzi majd magát, még ha néhány percre is. Tetszik, hogy
kreatív vagy, és előálltál egy saját termékkel, és elég okos vagy
ahhoz, hogy megírj egy olyan algoritmust, amiről nekem
fogalmam sincs, hogy kell előállítani. És tetszik, hogy kitartó
vagy és soha nem adod fel.
Lepillantott a testemre, és egy másodpercig nézte az arcomat,
majd megrázta a fejét.
–  Ezek miatt, és persze még ott van a külsőd is. A valódi
kérdés az, hogy mi okom lenne, hogy ne kedveljelek.
Könny szökött a szemembe. Hudson odahajolt hozzám, és
ajkát az ajkamnak nyomta.
– Most félsz? – suttogta.
Szívem vadul vert.
– Soha nem féltem ennyire.
Hudson elmosolyodott.
– Akkor jó.
– Jó? Azt szeretnéd, hogy féljek?
 – Nem… de legalább nem vagyok egyedül vele. Csak azoktól a
dolgoktól félünk, amik a legtöbbet jelentik számunkra.
Tenyerembe fogtam az arcát.
– Örülök, hogy megvártál!
– Tudtam, hogy rád érdemes várni.
Hudson szenvedélyes csókkal zárta le az ajkamat. Az utóbbi
huszonnégy óra jelentős részét az ágyban töltöttük, csókolózva,
mégis, ez a csók valahogy más volt – még inkább tele volt
érzelemmel, mint korábban. Kezébe fogta az arcomat, én pedig
átkaroltam a nyakát. De ami lassan kezdődött, gyorsan
felforrósodott. A csókunk vad és követelődző lett, ahogy
lerángattuk egymásról a maradék ruhánkat.
A levegő megtelt várakozásteli elektromossággal. Hudson a
szemembe nézve elmondta, hogy tudja, hogy sok szempontból
még törékeny vagyok. Továbbra is néztük egymást, miközben
elhelyezkedett a lábam között, és belémhatolt. Hudson elég
vastag volt, és a tegnap estét leszámítva több mint egy éve nem
voltam senkivel. Úgyhogy lassan haladt, minden egyes kimért
lökéssel óvatosan egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt. Amint
teljesen bennem volt, körözni kezdett a csípőjével, és éreztem,
hogy a csiklómnak nyomul. Olyan jó érzés volt, maga volt a
tökéletesség. A szívem ugyanúgy csordultig telt, ahogy a testem
is, és úgy éreztem, képtelen vagyok kordában tartani az
érzelmeimet. Könnyek szurkálták a szememet; becsuktam,
megpróbáltam visszatartani.
– Nyisd ki a szemed, édesem! – szólalt meg Hudson rekedten.
Pislogva kinyitottam a szemem, és a pillantásunk találkozott.
Amit láttam, attól képtelen voltam tovább visszatartani a
könnyeimet. Hudson szeme is fényesen csillogott az
érzelmektől. Egy ideig így maradtunk, mindenféle értelemben
összekötve, ahogy közeledett az orgazmusunk. Nem akartam,
hogy véget érjen a pillanat, megpróbáltam visszatartani, ahogy
lökései egyre keményebben és gyorsabban jöttek. De a
szobában visszhangzó hangok betették nálam a kaput. Testünk
vadul egymásnak csattant, ahogy Hudson szívét-lelkét beleadta
a szeretkezésbe.
– Hudson…
Hudson álla megfeszült, ahogy folytatta.
– Engedd el… engedd el…
És megtettem. Állatias sikollyal a testem átvette az uralmat az
elmém fölött, és hullámokban futott végig rajtam az eksztázis.
Ahogy csillapodni kezdett, Hudson orgazmusa is megérkezett,
és ahogy belém élvezett, én is tovább ringtam a rengés okozta
hullámokkal.
Fogalmam sem volt, hogyan tudta utána a fejét felemelni,
nemhogy még félig kemény farkát kihúzni belőlem.
– Hű… hát ez…
Hudson elmosolyodott, és gyengéden megcsókolt.
– Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! – suttogta.
Visszamosolyogtam rá, és felcsillant bennem egy
reménysugár.
Talán, de csak talán, ő lesz az a férfi, aki sosem fog
cserbenhagyni.
 24

Stella

Tizenhat hónappal korábban

– Tudod, mi az a Drummond Hospitality?

Aiden a lakása nappalijában ült, és dolgozatokat javított, én
pedig a konyhaasztalnál az e-mailjeimet böngésztem.
– Hm?
–  A hitelkártya-kivonatodon szerepel, 192 dollárral. A másik
céget felismerem.
Aiden összehúzott szemmel meredt rám.
– Honnan van meg neked a hitelkártya-kivonatom?
–  Most már az én e-mail címemre érkezik. Emlékszel, hogy
pár hónapja kaptam egy e-mailt, hogy a Bank of America már
nem küld papíralapú kivonatokat? Utána jelezned kellett, hogy
szeretnéd-e papíralapon megkapni. Megkértél, hogy az én e-
mail-címemre küldjék, mert neked a munkahelyi címeden
minden a spam mappában landol.
– Azt hittem, a közös bankszámlánkról volt szó.
Megráztam a fejemet.
– Nem, ez a hitelkártyádra vonatkozott.
 – És mióta érkezik hozzád?
Vállat vontam.
– Talán két hónapja. De szinte alig van rajta forgalom. Ritkán
használod a kártyádat. Múlt hónapban kijött egy nullás kivonat.
Az Aiden arcán tükröződő érzelmektől zavarba jöttem.
– Talán gond? – kérdeztem. – Nem akarod, hogy lássam, hogy
mit terhelsz rá a kártyádra, vagy mi a baj?
Aiden egy dolgozathalomra hajította a tollát, és elkapta a
pillantását.
–  Természetesen nem erről van szó. Csak nem tudtam, hogy
többé nem kapom meg papíralapon a kivonatokat.
– Jól van… tudod, mi ez a Drummond Hospitality?
–  Fogalmam sincs. Egyszer költöttem a kártyámmal, amikor
pár hete elmentünk az Alfredo’sba. Biztos valami tévedés
történt. Majd később felmegyek a netre, és panaszt teszek.
– Szeretnéd, hogy megcsináljam? Úgyis online vagyok.
– Nem, kösz, majd én.
Valami nem stimmelt, de annyiban hagytam, mivel Aiden és
én az utóbbi hónapokban többször is összevesztünk a
gyanakvásom miatt. Egyszer megláttam egy fura üzenetet a
mobilján, máskor pedig azt mondta, hogy bemegy az irodájába
az egyetemen egy szombati napon dolgozatot javítani, amit
általában itthonról csinált. Úgy döntöttem, meglepem egy
ebéddel, mivel olyan sokat dolgozik – és nem volt az irodájában.
Aztán nemrég parfümillatúan jött haza, és amikor rákérdeztem,
miért, egyből védekezni kezdett – azt kiabálta, hogy ha a
lakásunk nem bűzlene folyamatosan különféle parfümöktől egy
nem létező cég miatt, akkor a ruhái sem árasztanának olyan
szagot, mintha most lépett volna ki egy olcsó kuplerájból.
Mivel mindig elmeséltem neki dióhéjban, hogy kinek a
naplóját olvasom, tudott a nőről, akiről akkoriban olvastam, és
aki csalta a férjét, és meg volt győződve róla, hogy képzelődöm,
mert nevetséges módon belemerülök azoknak az életébe,
akikről olvasok. Eltűnődtem, hogy vajon igaza van-e. Épp a múlt
héten olvastam el egy bejegyzést, amiben Alexandria a férjéről
írt, aki kérdőre vonta egy hitelkártyaügylet miatt. Alexandria
lefoglalt egy lakosztályt a Jasperrel való randevúra, és amikor
bejelentkeztek, Jasper végül készpénzzel fizetett. De a szálloda
véletlenül duplán számlázta.
Paranoiámat betudtam annak, amivel kapcsolatban Aiden
korábban figyelmeztetett. Olyan volt, mintha egy horrorfilmet
néznék, és elkezdenék bekukkantgatni az ágyam alá lefekvés
előtt. Az a stressz, ami a gondolataidban megvan, olyan
dolgokra ragadtat, amiket általában nem csinálsz.
–  Jól van – mondtam. – Szerintem akkor csak az éttermet
fizesd ki. Amúgy meg több mint a minimális költési összeg.
–  Rendben. – Aiden visszatért a dolgozatjavításhoz, de egy
perccel később így szólt: – Valószínűleg visszamondom az
elektronikus számlázást, és visszatérek a papíralapú
változathoz. Szeretem az adóbevallás miatt papíron tudni
ezeket, mivel néha veszek pár dolgot a munkám miatt is.
Amúgy meg mit zavart ez engem? Teljesen érthető volt az
érvelése. Komolyan, csak kerestem a bajt, le kéne állnom.
– Jól hangzik.
Egy hónappal később teljesen megfeledkeztem a hitelkártya-
kivonatról. Aidennel nemrég értünk haza, pár barátjával
iszogattunk, és én ott aludtam nála. Úton felfelé kivettem a
postát a postaládából. A csomagban ott volt a hitelkártya-
kivonata a Bank of Americától.
Az asztalra tettem a postát, és a borítékot a kezemben
tartottam.
– Mi lett a panasszal a Bank of Americánál?
Aiden a számlára pillantott, és kirántotta a kezemből.
–  Minden oké volt. Visszautalták a pénzt. – A számlát a
sportzakója belső zsebébe gyűrte.
Ismét nem tudtam, miért zavart ennyire a számlaügy, de
zavart.
Aiden a hálószobája felé indult.
– Megyek, gyorsan lezuhanyozom.
– Rendben.
Amíg távol volt, öntöttem magamnak egy pohár merlot-t, és
próbáltam nem agyalni tovább. Bár ezen a héten egy egész
naplóbejegyzést olvastam el arról, hogy Alexandria férje milyen
ostoba volt, és mennyire megbízott a feleségében. Alexandria
láthatóan élvezte, hogy nem sokon múlik, hogy lefüleljék, és
minden alkalommal képes valami hazugsággal kivágni magát…
Tudtam, hogy biztosan nevetségesen viselkedem. De a múlt
hónapban fél éjszaka ébren voltam az ostoba hitelkártyás este
után, annyira bántott a dolog. Aidennek nem kell megtudnia,
hogy online ránézek a számlájára. Ha megvolt, mindent magam
mögött hagyok, egyszer s mindenkorra.
Bár… azzal, hogy ellenőrzöm, visszaélek a bizalmával, még
akkor is, ha nem tudja meg. Úgyhogy amíg igyekeztem
lebeszélni magam arról, amit annyira meg akartam tenni,
bementem a hálószobába, hogy átöltözzek. Kinyitottam Aiden
komódját, hogy kivegyem az egyik régi pólóját, a farmeromat és
a blúzomat egy székre hajítottam, a sarokba. Ahogy kimentem a
nappaliba, megpillantottam Aiden sportzakóját a szekrényajtón.
Hallottam, hogy a szobából nyíló fürdőszobában még megy a
víz, úgyhogy odaléptem és levettem az ajtóról. De ahelyett, hogy
a hitelkártyalevél után kutattam volna, az orromhoz emeltem a
zakót, és beleszimatoltam. A jázmin összetéveszthetetlen illata
csapta meg az orromat. A jázmin nem az az illat volt, amit a
Signature Scent mintáinak egyik összetevőjeként otthon
tartottam. Sőt, mostanában nem is dolgoztam jázminnal.
A szobában csend támadt, és egy hosszú percbe telt
rájönnöm, hogy azért, mert a fürdőszobában elzárták a vizet. A
francba! Gyorsan visszaakasztottam a zakót, és kisiettem.
Elfogott a pánik. Ma biztos egy szemhunyásnyit sem fogok
aludni ilyen állapotban, sőt Aiden mellé sem fekhetek le és
játszhatom el azt, hogy minden rendben van. Már nem volt
kérdés, hogy visszaélek-e a bizalmával, és bejelentkezek-e
online, hogy lássam a hitelkártyakivonatát. Meg kellett tennem,
hogy megőrizzem az ép eszemet.
Remegő ujjakkal hívtam elő a telefonomon a honlapot. Egy
órába telt, mire az a vacak betöltött, és két másodpercenként
felpillantottam a hálószobánkba vezető, félig nyitott ajtóra.
Amikor az adatok végre betöltődtek, rákerestem az e havi
számlára. Elöntött a megkönnyebbülés, amikor láttam, hogy
semmit nem számoltak fel. Bűntudattal telve ki akartam
jelentkezni, de aztán a fizetési részen észrevettem egy 261
dolláros tételt. Úgy gondoltam, hogy így jelölték a hibás
terhelést, de mivel csak piszkált a gondolat, rákattintottam.
Megrökönyödve láttam, hogy a fizetést több héttel ezelőtt
végezték az 588-cal végződő bankszámláról. Éreztem, hogy
minden vér kifut az arcomból. Az Aiden takarékszámlája volt.
Ez biztos valami tévedés. Rákattintottam a panaszoldalra. Az
utóbbi 90 napban nem történt panasztétel. Rémült voltam és
zavart; becsuktam a honlapot, és olyasmit tettem, amit egy
hónapja meg kellett volna tennem. Rákerestem a Drummond
Hospitality névre.
Az eredmények láttán összeszorult a torkom.
A Drummond Hospitality négy New York-i butikhotel
tulajdonosa.
 25

Stella

– Ehhez aztán hozzá tudnék szokni…

Arra ébredtem, hogy Hudson ott áll a tűzhelynél, és nem visel
mást, mint egy rövidnadrágot és egy fordítva a fejébe csapott
baseballsapkát. Izmos háta feszes volt és napbarnított.
Átkaroltam a hasánál, és megszorítottam hátulról, majd csókot
leheltem a vállára.
–  Most jöttem meg a futásból, és még nem zuhanyoztam le.
Valószínűleg a rám száradt izzadtságot pusziltad le.
– Szerintem az én bőröm sem más a tegnap este után.
Hudson megfordult, és átkarolta a derekamat. Cinkos
mosolya elárulta, hogy felidézte, hogyan lettünk ilyen
csatakosak.
Elvigyorodott.
– Széttörted az ágyat!
Elhúzódtam tőle.
– Nem én törtem szét, hanem te!
–  Szerintem te voltál felül, amikor az ágykeret megadta
magát.
– Az lehet, de te sem csak feküdtél. Te alulról basáskodsz.
 Hudson felnevetett.
– Ez meg mi a fenét jelent?
–  Kicsit olyan, mintha hagynád, hogy én irányítsak, de soha
nem mondasz le az irányításról.
Hudson arca megváltozott; kissé aggodalmasnak tűnt.
– És ez neked nem tetszik?
Elnevettem magam.
–  De, nagyon tetszik. Csak ez azt jelenti, hogy hozzájárultál
ahhoz, hogy eltört az ágy.
Hudson elmosolyodott, és rácsapott a hátsómra.
– Menj, ülj le! Mindjárt kész a palacsinta.
– Rendi.
Egy hete, mióta Kaliforniából hazajöttünk, kész csoda volt az
életem. Hudsonnal elválaszthatatlanok voltunk. Minden este
későig dolgoztunk, hogy a Signature Scent indulásra kész
legyen, és hol Hudson brooklyni házában, hol pedig az én City-
beli lakásomban aludtunk. Valószínűleg aggódnom kellett
volna, hogy túl sok időt töltünk együtt, de túlságosan boldog
voltam ahhoz, hogy hagyjam, hogy bármi elrontsa.
Hudson letett elém egy tányért.
Felnevettem.
– Hát, ez nagyon édes!
Egy nagy palacsintát sütött, és feldíszítette félbevágott
eprekkel, amik a napsugarakat jelképezték, és banánból meg
eperből mosolygós napocskát kreált belőle.
– Charlie így szereti. De ne legyél annyira oda! Ez az egyetlen
étel a sajtos makarónin kívül, amit el tudok készíteni. Nem
szeretném, ha túlságosan nagy reményeket fűznél a
konyhaművészeti tudásomhoz.
– Rendben, nem fogok.
Ha Hudson minden másban ügyetlen, még akkor is odalettem
volna attól, hogy milyen figyelmes – és milyen hihetetlenül jó az
ágyban. Enyhe kifejezés az, hogy kezdtem beleszeretni ebbe a
férfiba. A héten néhányszor azon kaptam magam, hogy csak
ülök az íróasztalomnál, és mosolygok. Semmi különösre nem
gondoltam, egyszerűen… boldog voltam.
–  Ha ez nem telít el eléggé… – Hudson letett egy banánt a
tányérom mellé.
Már majdnem kijelentettem, hogy soha nem eszem egyszerre
palacsintát és banánt, amikor megláttam a sárga héjon a
feliratot.
Banánosan odavagyok érted!
Amikor felpillantottam, Hudson rám kacsintott, és visszatért a
tűzhelyhez, mintha nem olvadtam volna el tőle teljesen.
A válla fölött hátrabökött egy fakanállal a tányérom irányába.
– Egyél, ne várj meg engem, még kihűl!
Ahogy a számba tettem az első falatot, kivágódott a lakásom
bejárati ajtaja.
– Drágám, megjöttem!
A francba! Fisher. Azóta vagyok szingli, hogy Fisher
beköltözött a mellettem levő lakásba.
Hudson megfordult, Fisher pedig megpillantotta, és
megmerevedett.
– A fenébe! Bocs, öregem!
– Semmi gond, gyere be!
Fisher rám pillantott, én bólintottam, így belépett a konyhába.
 Hudson felé nyújtotta a kezét.
–  Hudson Rothschild. Azt hiszem, még nem mutattak be
minket hivatalosan egymásnak.
Fisher kezet rázott vele.
–  Azt hiszem, az esküvő nem számít annak. Fisher
Underwood.
Hudson az asztal felé mutatott a fakanállal.
–  Ülj le! Stella már elmesélte, hogy vele együtt jár az, hogy
téged is etetni kell.
Fisher elmosolyodott. Belemarkolt a tűzhely mellett lévő
áfonyásdobozba, és pár szemet a szájába pottyantott.
– Áldásomat adom rá, hogy hozzámenj!
Hudsonnal felnevettünk.
Hudson készített Fishernek egy tányér palacsintát
gyümölccsel, de nem olyan szép napocskásat, mint nekem.
Meglepő módon semmi kínos nem volt abban, hogy hárman
voltunk.
Fisher majdnem egy fél palacsintát betömött a szájába.
– És, mi a tervetek a hétvégére?
–  Hudsonnak van egy kislánya. Nekem van néhány
elintéznivalóm, de egyébként ráérek. Itthon leszel?
–  Arra gondoltam, elmehetnénk a bolhapiacra – mondta
Fisher. – Jövő héten van a jogi asszisztensem születésnapja, és
nagyon tetszettek neki azok a kézzel festett kerámiabögrék,
amiket tavaly választottál neki, úgyhogy gondoltam,
visszamegyek és megnézem, mi kapható még ezen a vonalon.
– Ó, szuper! Lehet, hogy veled jövök.
Hudson a homlokát ráncolta.
 –  Azt hittem, Charlie-t visszük a parkba. Valami ősrégi
játszótérről meséltél.
Visszagondoltam a korábbi beszélgetésünkre.
– Azt mondtad, esetleg elviszed Charlie-t a Central Parkba, én
pedig megkérdeztem, hogy jártatok-e már az Ancient
Playgroundon. Nem tudtam, hogy azt szeretnéd, hogy én is
veletek menjek.
– Úgy gondoltam, hogy ez egyértelmű…
– Jól van, nagyon szívesen vagyok együtt veled és Charlie-val
– ha nem gondolod korainak a dolgot.
Hudson megrázta a fejét.
– Szerintem még nem áll készen rá, hogy az ágyamban lásson,
de el kell kezdenie egy kis időt velünk töltenie, ha egy idő után
oda is el szeretnénk jutni, nem?
Hű! Egészen megmelegedett a belsőm a gondolattól, hogy
nem csak én gondolkozom a közös jövőnkről. Odanyúltam, és
megszorítottam Hudson kezét.
– Ez remekül hangzik!
–  Tudod mit? Haza kell mennem, mielőtt kettőre Charlie-ért
megyek. Mi lenne, ha elmennétek a bolhapiacra, és aztán utána
találkoznánk a parkban?
Fisherre pillantottam, aki vállat vont.
– Részemről rendben van.
Miután befejeztük a reggelit, Fisher hazament, Hudson pedig
gyorsan letusolt, majd visszaöltözött a tegnapi ruhájába. A
hálószobaajtóból néztem, ahogy felhúzta a zokniját. Biztosan
megérezte, hogy ott vagyok, mert úgy szólalt meg, hogy fel sem
pillantott.
 –  Mit gondolsz, nem tarthatnánk pár dolgot egymás
lakásában? Hogy ne kelljen többnapos zokniban és öltönyben
megejtenem a szombati szégyensétámat hazafelé?
Elmosolyodtam, és elfogott valami melegség.
– Nagyon jó ötletnek tartom.
Pár perccel később Hudson egy csókkal elköszönt tőlem.
– Ma együtt vacsoráztok Charlie-val?
–  Ha napközben a szabadban vagyunk, általában csak
rendelünk valamit.
–  Mit gondolsz, túlzás lenne, ha főznék nektek valamit?
Odafelé menet bevásárolok.
– Nagyon örülnék neki! De majd én megveszem, ami kell, csak
küldd át a listát!
– Nem, azt szeretném, hogy meglepetés legyen!
Hudson elmosolyodott, és homlokon csókolt.
– Alig várom!

•••

– Látom, Hudsonnal sülve-főve együtt vagytok.

Fisherrel bejártuk a bolhapiac standjait.
Felsóhajtottam.
– Hihetetlen a pasas!
Fisher felvonta a szemöldökét.
– Tudom. Reggelinél megpillantottam a mellkasát.
Felnevettem.
– Nem úgy értettem. De igen, a teste is fantasztikus!
– Valószínűleg nem kéne elmondanom, de nem mondta, hogy
nem mondhatom el, és tudod, hogy nem tudok titkot tartani,
főleg előtted nem…
– Mit?
– Kifelé menet bekopogott a lakásom ajtaján.
– Minek?
– Megkérdezte, hogy otthon leszek-e holnap reggel. Szerintem
valamit küldeni akar neked.
– Megmondta, mit?
Fisher a fejét rázta.
–  Nem, de megadtam neki a számomat, hogy tudjon üzenni.
Remélem, nem fogok véletlenül ráírni pár ital után. A száma
pont Hughes fölött van.
– Hughes az a srác, akivel néha összejöttök?
–  Igen, és nem bájcsevegni szoktunk. Azt hiszem, a múltkor
legurítottam pár piát, és csak annyit írtam neki, hogy Dugni
akarok, mire megküldte a pontos tartózkodási helyét.
Felnevettem.
–  Rendben, remélem, semmi ilyesmit nem fogsz művelni! De
nem tudod, mit akar kiszállíttatni?
– Nem. Remélem, habszivacs.
– Habszivacs?
Fisher bólintott.
– Amit az ágyad háttámlája mögé rakhatsz. Hallottalak titeket
éjszaka akciózni!
– Ó, egek, kérlek, mondd, hogy csak hülyéskedsz!
–  Az ágyad amellett a fal mellett van, ahol a tévém áll a
nappalimban. Van egy polc, amin a kábelbox van, és néhány
könyv is. Miattatok szegény Stephen King a földre esett.
 Eltakartam az arcomat.
–  Egek, én nem szeretném végighallgatni, ahogy szexelsz
valakivel! Tegnap este összetörtük az ágykeretet. El fogom
húzni a faltól!
–  Szép. Egyszer összetörtem egy fogorvosi széket, amikor a
fogszabályzást végző orvossal keféltünk. De ágyat még soha.
Elfintorodtam.
–  Kösz, hogy elmesélted! Most valahányszor fogorvoshoz
megyek, azon fogok agyalni, hogy vajon kinek a pucér segge
helyén ülök!
–  Szívesen. – Fisher rám kacsintott. – Ide figyelj, nagyon
drámai lenne azt mondani, hogy egyszerűen ragyogsz? Valami
más benned, de egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy
mi!
–  Valószínűleg az, hogy vége szakadt az egyéves
aszkétaéletemnek. Talán azt látod, hogy hosszú idő után most
először lazultak el az izmok az arcomon.
–  Mmm… – Fisher végignézett rajtam. – Nem, az már reggel
megvolt. A kócos, „most keféltünk”-frizura amúgy nagyon jól
állt neked. De ez valami más… valahogy vidámabbnak látszol.
Senki nem tudott úgy olvasni rólam, mint Fisher – ami elég
sokat elmond a korábbi párkapcsolatomról. Aiden soha nem
figyelt rám annyira, hogy tudja, mikor mi bánt.
Odanyúltam, és megfogtam Fisher kezét, összekulcsoltam az
ujjainkat, és megszorítottam.
– Annyira jó, hogy ilyen barátom vagy! Nem akartam semmit
mondani, mert nem akarok túl sokat belegondolni, de ma,
mielőtt felültünk a vonatra, felhívtam anyámat.
 Fisher szemöldöke a magasba szaladt.
– Miért hívtad fel?
–  Mostanában sokat gondolkozom a megbocsátáson… és
próbálok továbblépni az életemben. – Vállat vontam. –
Szeretnék főzni valamit Hudsonnak, amit anya régen nekem
főzött, és nagyon szerettem, úgy gondoltam, ez kezdetnek jó
lenne.
– Anyukád biztos nagyon örült, hogy hallotta a hangodat.
Összevontam a szemöldökömet.
–  Örült is. Bár nem tartott sokáig a beszélgetés.
Megkérdeztem, hogy elkérhetem-e a receptet, és aztán azt, hogy
jól vannak-e. Valahogy habozott válaszolni. Azt éreztem, tart
attól, hogy esetleg valami rosszat mond. Talán öt percig
beszélgettünk. Amikor elköszöntünk, megkérdezte, hogy
felhívom-e valamikor újra, és én azt mondtam, megpróbálom.
Most Fisher volt az, aki megszorította a kezemet.
– Ügyes voltál! Azt hiszem, eljött az idő, Stella Bella.
Miután végeztünk a vásárlással, Fisherrel metróval mentünk
vissza a Citybe. Más-más irányba fordultunk, úgyhogy a Grand
Central Stationön elbúcsúztunk egymástól.
Megcsókolta a fejem búbját, és melegen megölelt.
– Nagyon örülök neked! – mondta. – Csupa jó előérzetem van
veled és Adonisszal kapcsolatosan. Fényes jövő vár rátok!
Én félek elkiabálni a dolgokat, ezért azt mondtam, hogy
köszönöm, és inkább nem helyeseltem. De a lelkem mélyén én is
valami fényt láttam a jövőben.
Csak azt nem sejtettem, hogy ez a fény egy hatalmas
robbanásból fakad majd.
 26

Hudson

– Ti meg miben sántikáltok itt?

Charlie felemelte a kezét.
– Ide most nem jöhetsz be, apa!
– Miért nem?
– Mert meglepetést készítünk!
– De csak én fogok meglepődni, mert ti ketten benne vagytok?
A lányom felkuncogott.
– A meglepetés egy embernek is szólhat, apa!
Stella szemébe néztem, és kacsintottam.
– Mi lenne, ha bekapcsolnék egy kis zenét, amíg a konyhában
foglalatoskodtok? Mondjuk egy kis Katy Perryt vagy Taylor
Swiftet…
Ahogy arra számítottam, Charlie fel-le ugrált örömében.
Összetette a két kezét, mintha imádkozna, hogy tegyek meg
valamit, amit kér – mintha nem hoznám le a csillagokat is azért,
hogy boldoggá tegyem.
– Bekapcsolnál egy kis Dollyt?
Felnevettem.
– Persze!
 Bekapcsoltam a zenét, leültem a nappaliban, és feltettem a
lábamat a dohányzóasztalra. Felkaptam a tévé távirányítóját, és
az ESPN-re kapcsoltam, ahol műsor közben feliratozás van, és
böngészni kezdtem a képernyő alján futó szöveget. Egy új futót
interjúvoltak meg, akit a Giants szerződtetett le a következő
szezonra. A Big Blue volt a kedvenc csapatom, úgyhogy érdekelt
a téma, de valahogy képtelen voltam összpontosítani.
Percenként a konyha felé fordult a tekintetem. Láttam, hogy
Stella és Charlie valamin nagyon dolgozik. Stella állt, míg a
lányom a pultnál ült, és kevergetett valamit. Nem hallottam, mit
beszélnek, de láttam, ahogy a lányom eltakarja a száját, és
felkuncog. Stella mosolya is kibaszottul fantasztikus volt.
Nem akarok érzelgősnek tűnni, de valami melegség áradt szét
a mellkasomban. Ó… bassza meg, kit akarok átverni? Nem
érdekel, ha érzelgősnek tűnök is. Boldog voltam – tényleg,
kibaszottul boldog. Évek óta nem éreztem azt, hogy igazi
családom van, és bár csak pár hónapja ismertem Stellát, és most
először töltöttünk el időt hármasban, a lakásom ma otthonnak
érződött.
A konyha felé néztem, de valószínűleg gondolkodás közben
elmerengtem, mert amikor a szemem ismét fókuszálni tudott,
Stella kacsintgatott rám. Elvigyorodott, mintha azt mondta
volna: mi zajlik a fejedben?
Valószínűleg azt feltételezte, hogy elképzelem őt meztelenül a
konyhában, vagy eszembe jut, hogy eddig hány helyen keféltem
meg a házamban az utóbbi egy hétben, nem pedig azt, hogy
arról álmodozom, hogy a két hölggyel töltöm az estét;
társasjátékozunk, és a télen tüzet rakok az eddig sosem használt
kandallómban.
Fél órával később az asztal megterítve állt, én pedig végre
megnézhettem, hogy mit kotyvasztanak.
Stella letett egy konyhai törlőkendővel letakart lábast az
asztalra, Charlie pedig fölé hajolt. Stella bólintott.
– Tádám! – A lányom lerántotta a törlőkendőt.
– Sajtos makaróni? Csak nem találtatok egy vadiúj receptet?
Charlie a fejét rázta.
– Nem, saját kútfából csináltuk!
Stella elmosolyodott.
– Saját kútfőből, szívem. Saját kútfőből.
– Istenien néz ki! – Színpadiasan körülnéztem az asztal körül.
– De hol a ti adagotok? Mert, gondolom, ez csak az enyém.
Charlie kuncogott.
– Muszáj lesz osztoznunk rajta, apa. Van elég mindenkinek!
Ahogy Stella mindenkinek tálalt egy szép adagot a kedvenc
kajámból, szinte csorgott a nyálam. Alig vártam, hogy
megkóstolhassam.
– Ez nagyon finom! – mondtam pár másodperccel később.
– Köszönöm. Én… ma felhívtam az anyukámat a recept miatt.
Nem vártam, hogy ezt mondja, és nem akartam semmit
mondani így, hogy Charlie itt van, úgyhogy próbáltam
általánosan fogalmazni.
– És, hogy ment?
Stella vállat vont.
– Azt hiszem, kellemesen elbeszélgettünk.
Bólintottam.
– Nos, köszönöm! Igazán mennyei!
 Stella elmosolyodott.
– Itt volt az ideje.
Charlie ügyet sem vetett a jelentőségteljes beszélgetésemre
Stellával, és teli szájjal szólalt meg.
– Apa, vacsora után ehetünk fagyit, és játszhatunk titkosat?
A tányérja felé böktem a villámmal.
–  Még félig sem etted meg, ami előtted van, és máris a
desszerten jár az eszed? Az is lehet, hogy túlságosan jóllaksz
ahhoz, hogy fagyit egyél!
Charlie úgy vigyorgott, mintha valami jó viccet mondtam
volna.
–  Az én pocakomban mindig van hely a fagyinak, apu.
Egyébként, ha leér a hasadba, megolvad, úgyhogy a fagyi nem is
rendes étel.
–  Mi az a titkos játék? – kérdezte Stella. – Azt hiszem, még
sosem játszottam.
–  Nem igazi játék. Csak fagyit eszünk, és mindenki elmond
egy-egy titkot. – Nem akartam Charlie előtt elmagyarázni, hogy
apám ezt játszotta velem és a húgommal, miután anyát először
diagnosztizálták rákkal. Így akarta megtanítani nekünk, hogy
mindig megbízhatunk benne – annyira, hogy a titkainkat is
elmondhatjuk neki, és ő is elmondja nekünk a saját titkait.
– Bármilyen titok lehet? – kérdezte Stella.
– Amilyet csak akarsz – válaszoltam.
Stella elvigyorodott.
– Benne vagyok!
A sajtos makarónival mindenki dugig jóllakott, úgyhogy
vacsora után a kanapéra húzódtunk, hogy megnézzünk egy
filmet. Charlie fejét az ölembe hajtotta, és a bal oldalamra
kuporodott, míg Stella a jobbomon ült. Az Agymanók felénél
Charlie bőszen horkolt. Nem is okoltam érte. Nagyon jól
hangzott egy szundikálás ez után a kaja után, és ezt a filmet
már vagy ötvenszer láttuk.
Egyszer csak Stella felkelt és kiment a mosdóba, úgyhogy
kicsúsztam a lányom alól, és óvatosan letettem. Majd a folyosón
várakoztam. Amikor Stella kinyitotta az ajtót, megragadtam a
karját, és behúztam a vendégszobába.
Stella felnevetett, én pedig tenyeremet a szájára tapasztottam.
–  Sss… Charlie-nak olyan a füle, mint a bagolynak! – Stella
bólintott, úgyhogy elhúztam a kezemet.
– Mit csinálsz? – suttogta Stella.
– Szerettem volna megköszönni a vacsorát.
– Már megköszönted.
– Úgy értem, rendesen.
Megragadtam a tarkójánál, és szájon csókoltam.
– Mindig olyan iszonyú jó illatod van! – nyögtem fel.
Stella szívogatni kezdte a nyelvemet.
– Mindig olyan iszonyú jó ízed van!
Bassza meg! Ez valószínűleg rossz ötlet volt. Máris éreztem,
hogy kezdek felizgulni. De mióta hazaértünk, egy percre sem
maradtam vele kettesben, és már nagyon hiányzott, így
nekinyomtam az ajtónak, és mohón megcsókoltam. Amikor
elhúzódtam, mindketten hangosan lihegtünk.
Megtöröltem az alsó ajkamat.
– Felhívtad az anyádat.
Stella arca ellágyult.
 –  Igen. Nem hinném, hogy mostanában náluk fogok
vacsorázni, de nagyon sokáig gondolkoztam azon, amit a
múltkor mondtál. Olyan rövid az élet, és soha nem tudhatjuk,
mit hoz a holnap. Nem akarok semmit megbánni, és készen
állok arra, hogy továbblépjek.
Ide-oda néztem a két szeme között, és kezembe fogtam az
arcát.
– Ennek örülök.
Stella elfordította a fejét, és belecsókolt a tenyerembe.
– Mit gondolsz, Charlie elaludt? Talán indulnom kéne.
–  Egyáltalán nem. Bármikor felébredhet, hogy fagyit
követeljen.
Stella elmosolyodott.
– És akkor megtudhatom valamelyik titkodat. Nagyon várom
ezt a játékot!
– Ó, tényleg?
Stella bólintott.
–  Nos, elmondok most egy titkot. – Ujjamat begörbítve
közelebb hívtam magamhoz. Amikor közelebb jött, a füléhez
hajoltam, és belesuttogtam:
– Kibaszottul odavagyok érted, édesem!
Stella rám nézett, és elmosolyodott.
– Én is odavagyok érted!

•••

Valóban, Charlie tíz perccel a film vége előtt ébredt fel, és

nagyot nyújtózott.
 – Ehetünk végre fagyit?
Felnevettem.
– Most ébredtél!
– Annyira már felébredtem, hogy fagyit egyek!
–  Jól van, akkor üljetek asztalhoz, mindjárt hozom a
fagyistálkákat. A szokásosat kéred?
Charlie foghíjas mosollyal, élénken bólogatott.
Stella felé biccentettem.
– Na, és te?
– Mi az a szokásos?
–  Tejszínhab, színes tortadara, dió, banánszeletek és
csokoládéöntet.
Stella megnyalta az ajkát.
– Mindenképp!
A konyhában elővettem három tálkát, és letettem őket az
asztalra.
– Jól van. Ki szeretne kezdeni?
Charlie rámutatott Stellára.
– Stella! Szeretném tudni a titkát!
–  Ó, egek… – mondta Stella. – Adj egy percet, hadd
gondolkozzak egy kicsit!
Tömtük magunkba a fagyit, míg végül Stella felemelte a kezét.
– Már tudom! – Áthajolt az asztalon Charlie felé, és halkabban
szólalt meg. – Ezt senki nem tudja! Biztos, hogy tudsz titkot
tartani?
A lányom szeme vidáman tágra nyílt, és vadul bólogatni
kezdett.
– Jól van. Amikor nyolc- vagy kilencéves voltam – nem sokkal
idősebb, mint te most –, találtam egy teknőst a parkban. Csak
ilyen kicsi volt. – Stella nagyjából golflabda méretet mutatott a
tenyerével. – Hazavittem, és megkérdeztem a szüleimet, hogy
megtarthatom-e, de nemet mondtak, mert szerintük a teknős
nem lakásba való. Ezért másnap visszamentem a parkba, és
megpróbáltam szabadon engedni. Visszatettem a fűbe, ahol
találtam, de olyan jól elrejtőzött, hogy fél tucat arrafelé
rohangáló gyerek majdnem agyontaposta. Tudtam, hogy ha ott
hagyom, biztosan baja esik, ezért még azon az estén
visszacsempésztem a házba, és betettem a fiókomba. Egy hét
múlva anyukám megtalálta, amikor éppen a vasalt ruhát
pakolta a fiókba. Kénytelen voltam megint visszavinni a parkba.
Visszavittem, de amikor tudtam, ellenőriztem, hogy van.
Próbáltam a park egyik biztonságosabb sarkában hagyni, de
mindig megtalálta azokat a helyeket, ahol a gyerekek
rohangáltak. Nagyon aggódtam érte. Pár héttel később a
családom Floridába utazott nyaralni – DisneyWorldbe és
SeaWorldbe. Betuszkoltam a teknőst a hátizsákomba, bevittem
Sea Worldbe, és a teknősrészlegen elengedtem. Úgy gondoltam,
ott majd jó helye lesz.
Felvontam a szemöldökömet.
– Becsempésztél SeaWorldbe egy állatot?
Stella bólintott.
–  Úgy gondoltam, a segítségemmel ott menedékre talál,
úgyhogy igen.
– Apa, elmehetünk SeaWorldbe? Talán még ott van a teknős,
akit Stella megmentett!
Nem volt szívem azt mondani, hogy az állat valószínűleg rég
halott.
– Talán egy napon igen.
Charlie egy nagy adag jégkrémet lapátolt a szájába.
– Most te jössz, apa!
Bevallottam, hogy még sosem jártam SeaWorldben, és aztán
átengedtem a terepet a lányomnak.
Mutatóujjával kocogtatta a száját, ahogy a kerekek forogtak a
kis fejében.
–  Az enyém lehet olyan titok, amit Stella nem tud? Nem jut
eszembe olyan titok, amit te nem tudsz, apa.
– Persze.
Charlie Stellához hajolt, utánozva, amit korábban Stella
csinált. Mindkét kezét a szája elé tette, és azt suttogta:
– Az igazi nevem nem is Charlie.
–  Hű! Ejha! Ez igazán nagy titok! Nem is tudtam! – Stella
kérdőn rám pillantott, én pedig helyeslőn bólintottam; ekkor
Stella figyelme ismét Charlie felé fordult.
– A Charlie nem valaminek a becézése?
Charlie a fejét rázta.
–  A nagymamámról neveztek el. A második keresztnevem
Charlotte, ahogy apu anyukájának is.
–  Szóval a Charlie a Charlotte beceneve, ami a második
neved? Akkor mi az első keresztneved?
– Az anyukám anyukájának a neve – Laken.
– Laken? – Stella összevonta a szemöldökét. – Akkor a neved
Laken Charlotte?
Charlie bólintott.
–  Apa, kérhetek még tejszínhabot a fagyimra? – Felém
mutatta a tálkáját, és összevonta a szemöldökét. – Az enyém
elfogyott.
–  Mert megetted. De azt hiszem, kaphatsz még. Hozd ide a
tejszínhabot a hűtőből, jó?
Charlie leugrott a székéről, máris befejezte a titkos játékot, és
készen állt, hogy továbblépjen, de Stella zavartnak tűnt.
–  Szóval a neve Laken Charlotte? Ez nem valami gyakori
névkombináció.
Vállat vontam.
–  Valószínűleg így van. A volt feleségem édesanyja pár
hónappal Charlie születése előtt halt meg. A volt nejem az
édesanyja után szerette volna elnevezni a lányunkat, úgyhogy
az édesanyáink nevét kombinálva született meg Charlie neve.
De Charlie születése után Lexinek volt egy kis szülés utáni
depressziója, és valahányszor Lakennek szólította a kisbabát,
mindig feldúlt és ideges lett. Úgyhogy elkezdtük a második
keresztnevén szólítani – Charlotte-nak hívtuk, aztán pedig
Charlie-nak. És rajta maradt a név. Mire egy-két hónapos lett,
Charlie már Charlie volt, és semmilyen más név nem illett rá.
–  Laken Charlotte – ismételte Stella. Láthatóan valamiért
zavarta a név.
– Nem szoktam gondolkozni rajta, mert nekem Charlie mindig
Charlie marad. Felzaklat, hogy eddig nem említettem?
Stella megrázta a fejét.
– Nem… nem erről van szó. Csak…
Vártam, hogy mondjon mást is, de csak bámult a levegőbe;
egészen máshol járhattak a gondolatai.
– A Lexi valaminek a rövidítése?
 Összevontam a szemöldökömet.
– Lexi, a volt feleségem neve?
Stella bólintott.
– A teljes neve Alexandria, de mindenki Lexinek hívja. Miért?
Stella elsápadt, a szeme tágra nyílt. Láthatóan megrémült.
– Valami gond van?
Stella megrázta a fejét.
– Nem. Nem, én… ööö, csak fáj a fejem.
–  Fáj a fejed? – vontam össze a szemöldökömet. – És mikor
kezdett el fájni a fejed?
– Ööö… most, az imént.
A belső hangom azt súgta, hazudik, de Charlie visszajött a
tejszínhabbal, és odatolta elém a tálkáját. Többet adtam neki,
mint kellett volna, és elétettem, majd figyelmemet újra Stellára
összpontosítottam.
– Kérsz fájdalomcsillapítót?
– Nem. Igazából… Azt hiszem, lassan mennem kéne.
Valami nem stimmelt.
– Még a fagyidat sem etted meg!
– Tudom. Ne haragudj! – Felállt, és kivitte a tálkát a konyhába.
Utánamentem, és halkan szólaltam meg, hogy Charlie ne
hallja.
–  Bánt valami? Miért érzem azt, hogy valamivel
felzaklattunk?
Stella elmosolyodott, de mosolya láthatóan kényszeredett
volt.
–  Nem zaklattatok fel. Csak… azt hiszem, egy kicsit le kéne
pihennem.
 Ide-oda járt a tekintetem a két szeme között, végül
bólintottam.
– Rendben. Várj, hívok neked egy taxit.
– Megyek inkább vonattal.
–  Nem, hívok egy taxit! Nem vagy jól. – Kihúztam a
telefonomat a zsebemből, és megnyitottam a taxisalkalmazást.
Beütöttem Stella címét, és a kijelzőn felvillant, hogy a sofőr
mindjárt itt van. Felé fordítottam, és megmutattam neki.
– Négy perc.
– Rendben. Köszönöm.
Stella egy perc alatt összeszedte a holmiját, és jó éjszakát
kívánt Charlie-nak, aki szorosan átölelte.
–  Mindjárt jövök – mondtam a lányomnak. – Edd meg a
fagyidat, addig én kikísérem Stellát!
– Rendben, apu.
Stellával együtt léptem ki a bejárati ajtón, és az ajtót félig
behúztam magam mögött.
– Biztos, hogy jól vagy?
–  Igen, teljesen. – Stella lebámult a cipőjére. – Néha annyira
fáj a fejem, hogy hányingerem lesz, úgyhogy azt hiszem, jobb,
ha hazamegyek.
Most sem hittem neki, de azért bólintottam.
– Rendben.
Megjelent egy taxi a járdaszegély mellett, úgyhogy a kezembe
fogtam Stella arcát, és gyengéden megcsókoltam.
–  Nézd meg a rendszámtáblát, mielőtt beszállsz. A vége 6FE.
És ha hazaérsz, küldj egy üzenetet!
Stella bólintott.
 – Jó éjszakát!
Figyeltem, ahogy Stella megkerülte a kocsit, leolvasta a hátsó
rendszámot, majd beült a hátsó ülésre. Mondott valamit a
sofőrnek, én pedig vártam, hogy hátranézzen, és integessen
nekem. De nem tette. A kocsi egyszerűen elindult.
Valami nem stimmelt, és a belső hang azt súgta, hogy semmi
köze nincs ennek a fejfájáshoz.
 27

Hudson

Amikor hétfő reggel megérkeztem, Stella nem volt bent.

Háromszor is elmentem az irodája mellett, de kilenckor muszáj
volt beülnöm egy értekezletre. Amikor még mindig nem volt
bent, írtam neki egy gyors üzenetet.

Hudson: Minden rendben van?

Az, hogy egyáltalán nem érkezett semmi válasz, jobban zavart a

hosszú prezentáció alatt, mintha folyamatosan csörgött volna a
mobilom. Képtelen voltam összpontosítani. Mikor a minap
Stella hazament, bebeszéltem magamnak, hogy csak
túlgondoltam a dolgokat, hogy tényleg csak fájt a feje, és
vasárnap reggel minden rendben lesz. De nem így történt.
Mire véget ért az értekezlet, már majdnem tizenegy óra volt,
és még mindig nem hallottam Stella felől. Az irodaajtaja zárva
volt, és a recepcióshölgy azt mondta, hogy ma még nem látta,
úgyhogy bementem a húgomhoz, hogy beszéljek vele.
– Szia! Beszéltél ma Stellával? Még nincs bent.
Olivia abbahagyta az írást, és felpillantott.
 – Szia, Hudson! Én is örülök, hogy látlak ezen a szép reggelen!
Köszönöm, jól vagyok, kedves, hogy érdeklődsz.
– Nem vagyok abban a hangulatban…
Olivia összevonta a szemöldökét.
– Neked meg mi bajod?
– Megmondanád, hogy beszéltél-e ma Stellával?
Olivia felsóhajtott.
–  Igen, kétszer is beszéltem vele. Ma otthonról dolgozik.
Neked nem említette?
Megráztam a fejemet.
– És jól van?
A húgom arcára kiült az aggodalom.
– Azt mondja, olyan fejfájása volt, hogy két napig nem aludt,
de most már kezd jobban lenni. Minden rendben köztetek?
Végigszántottam a hajamon.
– Igen. Azt hiszem.
A húgom végigmért, és ajka komor vonallá préselődött.
– Azt hiszed? De nem vagy biztos benne. Mit műveltél?
– Én? Miért gondolod, hogy bármit is elkövettem?
–  Általában, ha egy pasi nem biztos abban, hogy valami
rosszat tett, akkor biztos, hogy valami rosszat tett.
Vállat vontam.
– Nem tudom.
Amikor visszaértem az irodámba, a telefonom végre kétórás
várakozás után jelezte, hogy üzenetem érkezett.

Stella: Minden rendben van. Ma itthonról

dolgozom.
Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem akar lekoptatni, de
annyira nem, hogy a gyomromból elmúljon az a szorító érzés.
Úgyhogy válaszoltam.

Hudson: Elmúlt a fejfájásod?

Elég egyszerű kérdésnek tűnt, mégis figyeltem, ahogy a kis

pöttyök ugrálni kezdtek, majd megálltak, majd újra ugrálni
kezdtek, aztán teljesen leálltak. Tíz perc múlva megérkezett a
válasz.

Stella: Igen, a fejfájásom elmúlt. Kösz, hogy

megkérdezted.

A kösz, hogy megkérdezted nagyjából úgy hangzott, hogy most

már hagyj békén!
Mindegy. Muszáj volt dolgoznom, úgyhogy ahelyett, hogy
újabb órákat pazaroltam volna arra, hogy túlgondoljak
dolgokat, a telefonomat az íróasztalra hajítottam. Lehet, hogy
egyszerűen csak nem értem a nőket.

•••

Másnap madarat lehetett volna fogatni velem, amikor reggel

hétkor megérkeztem, és láttam, hogy fény szűrődik ki Stella
irodájából.
– Szia! Bent vagy…
Stella beletemetkezett a laptopjába. Felnézett, és
elmosolyodott, de a mosoly nem ért el a szeméig.
 – Igen. Bocs, hogy tegnap nem jöttem be!
–  Nincs miért bocsánatot kérned. Nem nekem dolgozol. Ez a
hely a tiéd, akkor használod, amikor csak akarod. Csak
aggódtam, hogy valami más bajod is van, nem csak egy
fejfájás…
Stella félretolt néhány papírt az asztalán, és kerülte a
szemkontaktust.
– Nem, nincs semmi. Csak fájt a fejem. Előfordul.
Pár nappal ezelőtt bementem volna az irodájába, becsuktam
volna az ajtót, és úgy megcsókolom, hogy utána fájdalmasan állt
volna a farkam. Most azonban a felőle áradó érzéshullámoktól
inkább maradtam az ajtóban. Más szavakkal nem csak egy
fejfájás volt. De Stella legalább bent van, nekem pedig fel kellett
készülnöm egy megbeszélésre, úgyhogy nem akartam
erőszakoskodni.
Az irodám felé biccentettem, és így szóltam:
–  Ma korán kezdődik egy megbeszélésem, ami az egész
délelőttömet elveszi. Találkozunk délután, hogy átbeszéljük a
még be nem érkezett szállítmányokat? Megbeszélhetjük, hogy
mi az, ami még sürgős, és miben tudok besegíteni.
–  Tulajdonképpen tegnap már átnéztem a szállítmányokat.
Most már jók vagyunk. Azt hiszem, boldogulok egyedül.
Nemsokára leülök Oliviával, és átnézzük a végső marketinges
anyagot.
– Ó… rendben. – Vállat vontam. – Akkor később egy ebéd?
–  Az ebédet ma végigdolgozom Oliviával. És késő délután
tárgyalásom van a város túlsó végén, Fisher irodájában.
– Fisher irodájában?
 – Semmi köze nincs a Signature Scenthez.
Stella érezhetően le akart rázni, de én nem hagytam magam…
– Később egy vacsora?
Stella összevonta a szemöldökét.
– Talán Fisherrel a tárgyalás után harapunk valamit.
Bármennyire is próbáltam, képtelen voltam úgy mosolyogni,
mintha minden rendben lett volna. A legtöbb, amit ki tudtam
préselni magamból, egy megértést jelző bólintás volt.
– Szólj, ha bármire szükséged van tőlem.
– Köszönöm, Hudson.
 28

Stella

Három éjszakával korábban

Biztos csak véletlen az egész.

Tudtam, hogy nem így van, de ahogy a taxi elindult a
járdaszegélytől, folyton csak ezt ismételgettem magamban. Ha
nem tettem volna, biztos, hogy összehányom a szerencsétlen
taxis kocsijának hátsó ülését. Teljesen és totálisan rémült
voltam.
Abban a pillanatban, hogy megálltunk a lakásom előtt,
kipattantam a taxiból, és a lift felé rohantam. Amikor nem jött
két másodpercen belül, úgy döntöttem, inkább felrohanok nyolc
emeletet, mintsem várjak, amikor úgy éreztem, mintha időzített
bomba lenne bennem.
A lakásomban egyenesen a hálószobámba szaladtam, és
letérdeltem, hogy kihúzzam az ágy alatti tárolóként működő
műanyag fiókokat. Rémületemben eszembe sem jutott, hogy néz
ki az a napló, amit keresek, vagy melyik tárolóban vannak a
legfrissebb példányok, úgyhogy fogtam az első fiókot, és
egyesével elkezdtem kirángatni a naplókat.
 Az elsőben legalább harminc különböző napló volt, amiket az
évek során gyűjtöttem, de egyiket sem mostanában vettem.
Nem is tettem vissza semmit a helyére, rögtön feltéptem a
következő tároló tetejét. Pár perc múlva kiemeltem egy piros,
bőrkötéses naplót; egész testemen átszáguldott a rémület. Tíz
másodperccel ezelőtt azt hittem, képtelen lennék felismerni, ha
többet is felsorakoztatnának előttem, de abban a pillanatban,
hogy a kezembe vettem, biztos voltam benne, egyszerűen
tudtam, hogy ez az.
Minden más könyvtől eltérően, amit a kezembe vettem, ezt
nem ütöttem fel azonnal, és kezdtem el olvasni. Kénytelen
voltam mély lélegzetet venni, és megacélozni magamat, mert
letaglózott a helyzet komolysága. Ha igaz, amit gyanítok… Ó,
istenem, tudom, hogy igaz!
Elfogott a hányinger, és remegő kézzel nyitottam ki a naplót.
Olvasni kezdtem.

Kedves Naplóm!

Ez egy új könyv első oldala, ami nagyon is illik a

helyzethez, ahogy itt ülök és írok. Tudom, hogy régóta
írtam utoljára, de a régi naplóm oldalai megteltek, és
eddig semmi jóról nem tudtam volna beszámolni az új
naplómban.
Szerencsére azonban változtak a dolgok. A nyár a
legkevésbé sem volt unalmas! Mi több, azt hiszem, ez egy
olyan nyár volt, amiről a népszerű számok szólni
szoktak. Megismerkedtem életem szerelmével. Kedves és
édes, de közben komoly és dörzsölt is. Májusban, amikor
 hazajöttem az egyetemről, a szüleim elrángattak valami
unalmas partira, amit az egyik barátjuk adott. Nem
akartam elmenni, de nagyon örülök, hogy mégis
elmentem, mert megismerkedtem azzal a férfival, akihez
egy szép napon feleségül megyek!
Hamarosan többet is írok!

A.

Megálltam, hogy újra és újra átrágjak minden egyes szót.

Hudson nem említette, hogyan ismerkedett meg a volt
feleségével, de azt mondta, hogy a családok jóban voltak, és
ugyanazokban a körökben forogtak. Végül is a H bármi lehet,
Hudson is.
Ahogy összeraktam a kirakós darabjait, minden a helyére
került.
A volt lakótársam, Evelyn adta nekem ezt a naplót a
születésnapomra. Evelyn és Hudson volt felesége barátok
voltak. Talán Alexandria adta Evelynnek a naplót, hogy
vigyázzon rá – vagy az is lehet, hogy Evelyn ellopta. Isten a
tudója, hogy Evelyn szeret a barátaitól eltulajdonítani dolgokat.
Alexandria a New York-i Közkönyvtárban ment férjhez –
ebben biztos voltam. Minden részletét elolvastam a
tervezgetésének. Hudson szintén ott esküdött, ahogy a szülei is.
Emellett 99,99 százalékban biztos voltam abban, hogy a
gyerek, akiről Alexandria írt, a Laken Charlotte nevet viselte.
Azért emlékeztem rá, mert ez volt az egyetlen eset, amikor a
szerző a saját nevén kívül még egy nevet leírt. Mindenhol
máshol kezdőbetűkkel utalt emberekre, de aznap, amikor a
lánya megszületett, leírta a nevét. Laken Charlotte.
Nem volt egy gyakori név, de muszáj volt száz százalékig
biztosra mennem, mégpedig most rögtön. Semmiképp nem
kezdhetem el a legelejétől olvasni a naplót, és kivárni, hogy
eljussak oda. Úgyhogy kétségbeesetten lapozgattam, amíg rá
nem bukkantam arra a részre, amire emlékeztem.

Kedves Naplóm!

Ma édesanya lettem.
Édesanya.
Még egyszer le kell írnom, mert nem is akarom elhinni.
A szülés minden létező rémtörténeten túltett. De abban a
pillanatban, hogy a karomba tették a kislányomat,
elfeledkeztem a szülés kínjairól. A lányom minden ízében
tökéletes!
Ma hajnali két óra negyvenkét perckor megváltozott az
életem. Belenéztem a kisbabám szemébe, és a szívem
legmélyén tudtam, hogy jobb embernek kell lennem.
Erősebbnek kell lennem. Önzetlenebbnek. Őszintébbnek.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy az én édes kicsikém
anyukája lehetek, és ma ünnepélyesen fogadom, hogy
olyan ember leszek, akire egy nap majd a lányom is
büszke lehet.
Isten hozott ezen a világon, Laken Charlotte!

A.

A naplót az ölembe ejtettem, és lehunytam a szemem.

Hudson volt felesége Laken Charlotte anyukája – Charlie
anyukája. De sajnálatos módon csak ezt tudtam biztosra
mondani. Mert a napló többi bejegyzése szerint Alexandria csak
ebben az egyben volt biztos. Ugyanis volt egy titka a férje előtt –
egy nagy titka.
Képtelen voltam visszatartani a hányingeremet. Kirohantam
a fürdőszobába, és gyomrom tartalmát a vécébe ürítettem.
 29

Stella

Tizenöt hónappal ezelőtt

–  Parfümillatod van, Aiden! – Miután megöleltük egymást,

hátraléptem.
Aiden felsóhajtott.
– Nem hiszem el, hogy megint kezded! Mind a kettőnk lakása
tele van illatmintákkal, persze, hogy valamennyi a ruhámba is
felszívódik!
Megfordult, és bement a hálószobába. Utánamentem.
– Jázminillatod van. Jázmint se ebben a lakásban, se a tiédben
nem tartok.
–  Akkor valószínűleg annak a sok vacaknak az elegye, amit
őrizgetsz. Pont neked kéne tudnod, hogy ha egy csomó illatot
összekeversz, létrejön egy új illat! Bármi is került a
gyapjúkabátomra, az kavar be nálad.
– Hol jártál ma este?
–  Félévi dolgozatokat osztályoztam az irodámban. Mostantól
kezdve szeretnél egy igazolást a biztonsági őrtől, aki mellett nap
mint nap elhaladok? A nap kérdése inkább az, hogy te hol
jártál? Még mindig cipőben vagy, és az arcod piros a hidegtől.
Úgyhogy, gondolom, sokáig dolgoztál.
– A laborban voltam, az algoritmuson dolgoztam.
Aiden égnek emelte a tekintetét.
–  Az algoritmuson… na persze! Azt hittem, azt már
megbeszéltük. Házat veszünk a pénzből.
– Csak azért, mert belementem abba, hogy a spórolt pénzünk
egy részét befektetjük a házba, az még nem jelenti azt, hogy
nem dolgozom tovább a termékemen!
– Nem, de honnan tudjam, hogy valóban ott voltál?
–  Sehonnan. De nem nekem van parfümillatom, és van
hotelszámla a hitelkártyámon!
–  Nem kezdem újra veled ezt a baromságot, Stella! – Aiden
csípőre tette a kezét. – A szállodai szobát a szüleimnek
foglaltam, akik a városba jöttek volna! Nagyon régen volt, és
elfelejtettem lemondani, miután visszamondták a New York-i
utazásukat! Teljesen kiment a fejemből, amikor rákérdeztél. Egy
héttel később eszembe jutott, úgyhogy kifizettem a számlát! De
azt hiszem, nem tartozom neked magyarázattal!
A történetnek, amit elmondott, volt értelme, csak azt felejtette
el megemlíteni, hogy a szülei azt tervezték, hogy ideutaznak.
Emellett amikor korábban eljöttek, mindig olyan szállodában
szálltak meg, ami közel volt Aiden lakásához – nem pedig a
város túlsó végében.
Mostanában mindig ugyanaz a lemez volt. Aiden mindenre
tudott magyarázatot adni – a szállodai szobára, a parfümillatra,
arra, hogy egy kolléganőm megpillantotta őt egy étteremben
valami barna hajú csajjal, igencsak oldott hangulatban, egy
gyanús üzenetre. Nem egyetlen gyanús dolog volt, hanem
összeadódott egy csomó apróság.
–  Nézd! – Aiden odajött hozzám, és kezét a vállamra tette. –
Azok az ostoba naplók mindenféle baromságot ültetnek el a
fejedben!
Annyira szerettem volna hinni neki! De képtelen voltam
eltekinteni attól, hogy Alexandria majdnem ugyanígy bánt a
férjével. Amikor Alexandria hazaért, azonnal a fürdőszobába
sietett, hogy lemossa magáról a szeretője illatát – ahogyan
Aiden is tette az utóbbi hónapokban, ha a lakásán voltam,
amikor hazaért. Alexandria nagyon óvatos volt a telefonjával
kapcsolatban. Aiden még a fürdőszobába is bevitte a mobilját,
amikor fürdött – eltekintve attól az egy alkalomtól, amikor épp
zuhanyozott, mikor megérkeztem hozzá. A mobilját az
éjjeliszekrényen találtam, a töltőn, és megpróbáltam ránézni az
üzeneteire, amíg még folyt a víz, de rájöttem, hogy lecserélte az
ősrégi jelszavát.
Belenéztem Aiden szemébe.
–  Megígéred nekem? Ígérd meg, hogy nincs senkid!
Egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni ettől az érzéstől,
Aiden!
Aiden közelebb hajolt, és egyenesen a szemembe nézve
szólalt meg.
– Bíznod kell bennem!
Bólintottam, bár nem nyugodtam meg.
Azon az éjszakán úgy feküdtünk le, ahogy akkoriban mindig –
gyors szájra puszi, semmi szex. Az utóbbi hat hónapban ez is
megváltozott, ami még inkább megerősítette a gyanúmat.

•••

A következő héten minden visszatért a régi kerékvágásba –

azonban Fisher egy reggel felhívott, miközben pirítóst
készítettem.
– Helló! Azt mondtad, Aiden ma elutazik, ugye? Ezért tettük át
a havi mozinkat vasárnapról péntekre.
–  Igen. Egy konferenciára megy, az állam túlsó végébe; az
órákon alkalmazható új technológiáról szól. Miért?
– Összefutottam azzal a fura sráccal, a kollégájával, Simonnal
– aki középen elválasztja a haját, és aztán oldalra fésüli. Pár éve
a nyakamon ragadt a karácsonyi partin, és fél órán keresztül
magyarázta, hogy a héliumos lufik károsak a tengeri élővilágra.
– Emlékszem Simonra. Mi van vele?
–  Ugyanabba az edzőterembe járunk. Néha látom, ilyenkor
igyekszem kerülni, de ma reggel csak a Simon melletti futópad
volt szabad, úgyhogy kénytelen voltam mellette edzeni.
Észrevette a kulacsomat, és elkezdett kiselőadást tartani nekem
arról, hogy a műanyag mennyire káros Földanyára. Próbáltam
témát váltani, úgyhogy megkérdeztem, elmegy-e a
konferenciára.
– És?
– Azt mondta, hogy a múlt hétvégén volt.
–  Micsoda? – Megállt a kezemben a vajas kés; kiment a
fejemből a pirítós. – Nem lehet, hogy a konferencia több héten
keresztül tart?
 –  Én is erre gondoltam. Tudom, hogy mostanában nehezen
bízol meg Aidenben, úgyhogy nem is akartam szóba hozni, de
azért csak zavart. Meggugliztam a konferenciát. A múlt
hétvégén volt – csak a múlt hétvégén, Stell.
Miután hosszú ideig nem szólaltam meg, hallottam Fisher
hangjában az aggodalmat.
– Mondd, jól vagy?
Különös módon zsibbadtnak éreztem magam; nem voltam
sem dühös, sem rémült, mint akkor, amikor gyanakodni
kezdtem. Talán a lelkem mélyén végig tudtam az igazat, de
biztos voltam benne, hogy Aiden soha nem fog beismerni
semmit.
– Igen, jól vagyok.
– Most mihez kezdesz?
– Mit gondolsz, kölcsön tudnád kérni még egyszer a haverod
kocsiját?
– Talán. Miért?
– Kölcsönkérnéd, és idejönnél négyre?
– Azt hittem, hatkor kezdődik a mozi.
–  Változott a terv. Aiden négykor indul, én pedig követni
akarom.

•••

– Ott van! – Aidenre mutattam, aki gurulós bőröndjét maga után

húzva kilépett az épületből. Fisherrel négy autóval arrébb
parkoltunk, és vártunk.
Lejjebb csúsztam az ülésemen, bár Aiden balra fordult, pont
az ellenkező irányba. A Priusa egy parkolóházban állt, két
háztömbbel arrébb.
– Kövessem? – kérdezte Fisher.
Megráztam a fejem.
–  Pár perc, mire odaér a parkolóházba, és aztán legalább tíz
perc, mire a sofőrszolgálat előhozza a kocsit. Talán várjuk meg,
amíg bemegy, akkor biztos nem vesz észre.
– Rendben.
Nem olyan könnyű követni valakit, mint ahogy azt a tévében
látjuk, főleg New York Cityben. Mivel csak néhány kocsi halad át
a zöld lámpán, valahányszor távol kerültünk egymástól, elfogott
az idegesség, azonban sikerült a nyomában maradnunk. Pár
kocsival mögötte haladtunk az FDR Drive-on, majd
kikanyarodtunk az I–87-re.
– Olyan, mintha az állam túlsó végébe tartana – jegyezte meg
Fisher. – De felhívtam a szállodát, amiről azt mondta neked,
hogy ott lesz a konferencia. Biztos, hogy a múlt hétvégén volt.
Megráztam a fejem.
– Már nem is tudom, mit gondoljak. Talán egy nővel találkozik
ott, ahol a konferencia van? Azért, hogy legyen magyarázata az
új szállodaszámlára?
– Lehet. Elégszer rákérdeztél nála a dolgokra, úgyhogy tudja,
hogy gyanakszol.
Egy ideig autóztunk, lassan már elhittem, hogy Aiden tényleg
ezt csinálja, és egy ideig még haladunk tovább. De ahogy
közeledtünk a kijárat felé, amelynek a közelében Fisher és én
felnőttünk, Aiden kitette az irányjelzőt, és kikanyarodott a jobb
sávba.
 –  Ismeri a környéket, szóval valószínűleg mosdóba kell
mennie, vagy tankolnia, és úgy gondolta, itt megáll.
Fisher kissé hátramaradt, hagyta, hogy néhány kocsi
besoroljon közénk, hogy ne legyünk közvetlenül Aiden mögött,
majd megálltunk a kijárónál levő jelzőlámpánál.
– Furcsa módon nagyon megy neked ez a nyomozósdi, Fisher!
Fisher elmosolyodott.
–  Nem ez az első rodeóm, szívem. A meleg pasik nem sokáig
tudnak uralkodni a farkuk felett. Sajnos volt már benne részem.
– Nélkülem?
Fisher vállat vont.
–  Úgy gondoltam, biztos kioktatnál, hogy nem szép dolog
követni valakit.
Valószínűleg igaza volt. Egy évvel ezelőtt azt mondtam volna,
hogy ha úgy érzi, nyomozni kell valaki után, akkor nem bízik
meg az illetőben, és annak a párkapcsolatnak lőttek. És mégis itt
voltam… komor emlékeztető volt ez, hogy ne ítélkezzek mások
felett addig, amíg nem kerülök ugyanolyan helyzetbe.
– Hová a fenébe megy ez? – morgott Fisher.
Aiden elhaladt a kis boltok mellett, majd az autóút melletti
benzinkút mellett is. Pontosan arra a környékre tartott, ahol
Fisher és én felnőttünk – ahol a szüleim és Fisher édesapja a
mai napig laktak.
Amikor Aiden vett egy jobbost a lakópark felé, ahol a szüleim
éltek, kénytelen voltunk hátramaradni egy kicsit, mert nem volt
köztünk több autó. Megint lejjebb csúsztam az ülésemen.
– A szüleim házába megy? Mi a fenéért megy oda?
Fisher fel-le rángatta a szemöldökét.
 – Talán ő az anyukád egyik földszinti vendége.
– Fúj, ne légy ilyen ordenáré!
Tréfálkoztunk, de Aiden valóban balra fordult, és egyenesen a
szüleim háza felé tartott.
– Ne fordulj be! – figyelmeztettem Fishert. – Ha a szüleimhez
megy, akkor innen is látni fogjuk. Megállnál itt a sarkon, hogy
bekukkanthassunk az utcába?
Fisher a stoptábla mellett állt meg, és előrehajoltunk, hogy
végignézzünk a háztömbön. A Prius lassított, majd beállt a
szüleim háza elé.
–  Mi a fenét csinál itt? Miért nem árulta el, hogy ide jön?
Tegnap beszéltem anyámmal, és nem említette, hogy Aiden
meglátogatja őket.
Fisher vállat vont.
– Talán meglepetéspartit szerveznek neked?
– A szülinapom csak kilenc hónap múlva lesz.
Amint Aiden kiszállt a kocsiból, és bement a házba, Fisherrel
úgy döntöttünk, végighaladunk a háztömbön. Néhány házzal
arrébb álltunk meg, és lecsúsztunk az ülésen.
A következő egy órában végiggondoltam mindazt, ami miatt
gyanakodni kezdtem. Végül felsóhajtottam.
– Talán Aidennek igaza van, és a napló, amit olvasok, teljesen
paranoiássá tesz. Olyasmiket képzelek, amik nem is léteznek.
– Már akkor gyanakodtál, mielőtt elkezdted olvasni a naplót –
emlékeztetett rá Fisher.
– Igen… de… – Megráztam a fejem. – Nem tudom. Azt tudom,
hogy teljesen a rögeszmémmé vált a gondolat, hogy Aiden
esetleg megcsal, és azt hiszem, ezt nagyrészt annak
köszönhetem, amit olvasok. Most olvasom el harmadszorra ezt
a nyomorult naplót, és a könyvtár lépcsőin ülök, és azon
agyalok, hogy aki elhalad mellettem, talán maga Alexandria
vagy a férje. Egyszerűen nem értem, hogy képes Alexandria
megcsalni a férjét – és miért nem mondja meg neki, hogy a
babának, akit megszült, talán nem is ő az apja!
– És a fickó, akivel megcsalja, a férje barátja, ugye?
Bólintottam.
–  Szörnyű ez az egész. A létező legszörnyűbb árulás – a
feleséged és a legjobb barátod!
–  Aha, elég szar – jegyezte meg Fisher. – Ennél nem sok
rosszabb helyzetet tudok elképzelni.
Kinyílt a szüleim házának ajtaja, és a szívem vadul verni
kezdett.
– Jön valaki!
Fisherrel amennyire tudtunk, lekuporodtunk az ülésen, de
úgy, hogy még kilássunk az ablakon. A szüleim és a húgom
léptek ki az ajtón, megálltak a felső lépcsőn, és pár percig
beszélgettek Aidennel. Végül anya és apa elköszöntek tőle, és
visszamentek, míg a húgom elkísérte Aident a kocsijáig. Amikor
odaértek a Priushoz, mindketten az anyósülés felőli ajtóhoz
mentek, és Aiden kinyitotta az ajtót Cecelia előtt. Ahogy Cecelia
be akart ülni, Aiden megragadta a kezét. A többit szinte lassított
felvételben láttam.
Aiden szorosan magához húzta a húgomat, és nekidöntötte a
kocsinak. Egy szellő belekapott Cecelia hosszú, sötét hajába, és
Aiden kisimította az arcából… majd odahajolt, hogy
megcsókolja. Döbbenten, őrült tagadásban azt vártam, hogy a
húgom majd ellöki – hogy ez most először történt meg. Hogy
felpofozza, és ellöki magától.
De nem ez történt. A húgom átkarolta a vőlegényem nyakát,
és viszonozta a csókot – két felnőtt egyesült egy szenvedélyes
csókban… a szüleim háza előtt.
Képtelen voltam bármit is mondani. Tátott szájjal, döbbenten
bámultam. Csak akkor jöttem rá, hogy Fisher ott ül mellettem,
amikor megszólalt.
–  Helyesbítek. Vannak rosszabb dolgok is, mint az, amit a
naplóban olvastál, hogy a legjobb barátod kúrogatja a
feleségedet. – Hitetlenkedve rázta meg a fejét, és tátott szájjal
bámult rám. – Na, ez a legszörnyűbb, kibaszott árulás!
 30

Stella

– Most szórakozol velem? – ingatta a fejét Fisher. – Ez lehetséges

egyáltalán?
Nem akartam semmit mondani a legjobb barátomnak… az
egész történetet végképp nem akartam elmesélni… mégis
pontosan ezt tettem. Azelőtt meséltem el Fishernek, hogy lehet,
hogy nem Hudson Charlie apja, mielőtt még Hudsonnak
elmondtam volna, és szörnyen éreztem magam, hogy egy ilyen
bensőséges titkot osztok meg róla. De Fisher egész héten érezte,
hogy valami nem stimmel velem. Amikor ma belépett a
lakásomba, és ott talált a gyűrött pizsamámban, úgy, hogy két
napja nem fésülködtem, és vérvörös, püffedt szemekkel
bámultam rá… nem igazán volt más választásom.
Felsóhajtottam.
–  Majdnem biztos vagyok benne, hogy igazam van.
Összeállnak a részletek – emellett Evelyntől kaptam azt a
naplót.
– És Evelyn hogy jutott hozzá?
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállamat. – Olivia egyszer
említette, hogy Evelyn és Hudson volt felesége összevesztek,
mert Evelyn ellopott valamit tőle. Talán a naplót lopta el.
– Értem. – Fisher csípőre tette a kezét, és elgondolkodott. – A
következőt fogod tenni. Megfésülködsz, megmosod az arcodat,
én pedig átmegyek a szomszéd boltba, és veszek egy
jegyzetfüzetet és két üveg bort. Amikor visszajövök, elmondod
nekem a tényeket, és meglátjuk, hogy én is ugyanerre a
következtetésre jutok-e. Ha igen, akkor kitaláljuk, mi legyen a fő
terved.
Még inkább belesüllyedtem a kanapéba.
– Nincs fő tervem.
Fisher megragadta mindkét kezemet, és felállított a
kanapéról.
–  Nem baj! Amikor elkezdtél gyanakodni, hogy Aiden
megcsal, én elhessegettem a dolgot. Ott, helyben le kellett volna
ültesselek, és végig kellett volna hallgassalak. Ki kellett volna
találnom egy tervet, hogy miként tudunk a dolog végére járni.
Nem tettem, és te hónapokon át szenvedtél és idegeskedtél. Ezt
nem játsszuk el még egyszer! Döntenünk kell! – Fisher
megszemlélte a fejem búbját. – Szerintem egy-két patkány már
befészkelte magát a hajkoronádba. Menj, fésülködj meg! Öt
perc, és itt vagyok.
Duzzogtam, de Fisher átkísért a hálószobámba. Homlokon
csókolt, és a fürdőszoba felé tolt.
– Menj!
Tíz perccel később a kanapén találkoztunk. Fisher az üres
csomagolópapír felé biccentett.
– Az egész csokoládét megetted, amit kiszállítottak?
Összevontam a szemöldökömet. Mikor elrohantam
Hudsontól, másnap reggel érkezett egy hatalmas, egzotikus
virágcsokor, egy óriási, két és fél kilós tábla Hershey csoki
kíséretében. Hudson levelében a következő állt: Te minden
csokinál édesebb vagy nekem! Az utóbbi néhány napban
megettem az összes csokit, miközben azon merengtem, hogy ez
az állítás igaz lesz-e még valaha.
–  Ne is mondd! – nyögtem fel. – Szörnyen érzem magam!
Hudson biztosan nagyon aggódik, hogy így eltűntem, és nem
veszem fel neki a telefont, nem válaszolok az üzeneteire… De
képtelen vagyok a szemébe nézni így, hogy tudom, amit tudok!
Képtelen vagyok, Fisher! Megőrülök érte, annyira imádom! És
most fájdalmat okozok neki, de ha megmondom, az sokkal
rosszabb lesz!
Fisher megszorította a kezemet.
– Jól van, szivi! De helyesen cselekedtél. Az ilyesmit nem lehet
csak úgy ráönteni valakire, főleg úgy, hogy nem is vagy teljesen
biztos a dolgodban. És ha már biztosan tudod, ki kell találnod,
hogyan tudod a lehető legóvatosabban elmondani neki.
–  Fisher… – ráztam meg a fejemet. – Nincs olyan, hogy
óvatosan. A lányáról beszélünk!
–  Jól van, de egy kicsit muszáj lazítanod, hogy normálisan
végigmehessünk a részleteken! Legalább igyunk egy kis bort!
Kevésbé tűntél idegesnek az esküvőn, ahol négyszáz vendég
előtt kellett előadnod, hogyan ismerkedtél meg a
menyasszonnyal, akit korábban sosem láttál. – Fisher töltött két
nagy pohárral, és kiegyenesedett, majd felemelte a tollat. Igazi
ügyvédként viselkedett.
– Lássunk neki! Mikor adta neked Evelyn ezt a naplót?
 –  Szülinapi ajándék volt, nagyjából tizennyolc hónappal
ezelőtt. Emlékszem, nagyon meglepett, hogy bármit is kapok
tőle, mert nem is tudtam, hogy tudja, mikor van a szülinapom. –
Visszagondoltam a történtekre. – Te virágot küldtél nekem.
Amikor Evelyn meglátta, megkérdezte, miért kaptam. Azt
mondtam, a szülinapomra, erre bement a szobájába, és a
naplóval jött vissza. Be se volt csomagolva, meg semmi.
–  Van valami utalás a naplóban, hogy melyik évre
vonatkozik? Ír benne valami tévéműsorról, vagy ilyesmiről?
Megráztam a fejem.
–  Az utóbbi néhány napban legalább egy tucatszor
elolvastam, elejétől a végéig. Semmi ilyesmit nem találtam.
–  Jól van. – Fisher leírta a jegyzetfüzetébe, hogy tizennyolc
hónap, és kétszer is aláhúzta. – És Hudson és a felesége mikor
váltak el?
–  Hudson azt mondta, Charlie nagyjából kétéves volt. Szóval
négy évvel ezelőtt.
–  Tehát a napló születhetett másfél évvel ezelőtt meg száz
évvel ezelőtt is?
Vállat vontam.
– Lehet. De a lapok nem sárgultak meg, szóval szerintem nem
túlságosan régi.
–  Értem… szóval az időrend stimmel, de valószínűleg száz
másik esetben is stimmelne. Lépjünk tovább a nevekre! A
naplóban szereplő nőt Alexandriának hívják. Biztosan tudjuk,
mi Hudson volt feleségének a neve?
Bólintottam.
–  Hudson csak Lexinek nevezi, de a múltkor, amikor Charlie
megmondta a teljes nevét, megkérdeztem, mi az édesanyja
teljes neve. Azt mondta, Alexandria – és egyébként Alexandria
naplót is írt. Hudson egyszer mellékesen említette.
–  Rendben. Vagyis két név stimmel. Na és Hudson? A
naplóban említik a nevét?
Megráztam a fejemet.
–  Alexandria csak H néven említi, ami nyilván lehet Hudson
is. És a fickó, akivel a viszonya van, a férj legjobb barátja, őt J-
nek nevezi. Hudson legjobb barátját Jacknek hívják.
Fisher tovább jegyzetelt.
–  Több ezer embert hívnak Jacknek. Elég átlagos név. És
szerintem az Alexandria is. Ez inkább csak közvetett bizonyíték.
–  De Alexandria leírta a lánya nevét a naplóba, amikor
megszületett – Laken Charlotte.
Fisher összevonta a szemöldökét.
–  És Hudson lányát egész biztosan Laken Charlotte-nak
hívják?
Bólintottam.
– Nos, ez nyilván nem egy gyakori névkombináció. Még soha
nem találkoztam Laken nevű nővel, de biztos, hogy van néhány
New Yorkban. Több mint nyolcmillió ember él a városban!
–  Az Egyesült Államokban ezerhatszázhatvankettő
tizenhárom éven aluli Laken nevű személy él. Megnéztem a
népszámlálásban.
–  A francba! Na jó, de ez még így is több mint ezerhatszáz
ember!
– De amikor beírtam a keresztnevet és a vezetéknevet – Laken
Rothschild –, abból kiderült, hogy a Népszámlálási Hivatal
becslése szerint csak egy van.
– Becslés? Szóval a Hivatal nem biztos benne.
–  Az adatszolgáltatás régi adatokon alapszik. Ez inkább
statisztika, nem pontos adat. De tulajdonképpen ez nem
népszerű névkombináció.
– Jól van, és még?
–  Alexandria a New York-i Közkönyvtárban tartotta az
esküvőjét. Ahogy Hudson és Lexi is.
– Ajjaj! Ez kezd elég zűrös lenni!
– Alexandria és H szintén az Upper West Side-on lakott, ahogy
Hudson és Lexi is.
Fisher mély lélegzetet vett.
–  Akkor elég sok a véletlen. De egyszer olvastam egy
ikerpárról, akiket a születésük után elválasztottak egymástól.
Az örökbefogadó szüleik mindkettőnek a James nevet adták,
mindkettőből rendőr lett, és mindkettejük feleségét ugyanúgy
hívták. A gyerekeiket is ugyanúgy hívták, mindketten elváltak,
majd a második feleségüknek is ugyanaz volt a neve. Erre csak
akkor döbbentek rá, amikor később megismerkedtek
egymással. Úgyhogy történnek különös dolgok a világban.
Felsóhajtottam.
–  Meglehet. De mihez kezdjek most? Mondjam azt, hogy „hé,
fennáll a lehetősége, hogy a lányodnak nem is te vagy az apja?
Ó, és lehet, hogy a legjobb barátod, Jack az apja, mert titkon
dugta a volt feleségedet”?
Fisher a fejét ingatta.
–  Jézusom! – Kiitta a maradék borát. – Szerintem egész
egyszerűen nem tehetsz mást.
 –  Elégethetném a naplót, és úgy tehetnék, mintha sosem
olvastam volna.
– Na és aztán? Sosem mondod meg a pasinak, hogy talán nem
is ő a lánya apja? Jól ismerlek, Stella. Ebbe belebetegednél.
Belenéztem Fisher szemébe.
–  Az a kislány Hudson élete értelme. Szerintem inkább
belebetegednék, mintsem összetörjem Hudson szívét!
–  De nem is vagy képes normálisan működni! Mióta rájöttél
erre az egészre, egy rendes beszélgetést sem tudtál vele
lefolytatni! Nem tarthatod magadban, csak akkor, ha teljes
mértékben kilépsz az életéből. – Fisher összevonta a
szemöldökét. – Jézusom, ha ez igaz… gondolj bele, hány életet
tett tönkre ez a napló! Talán sosem jöttél volna rá, mit művel
Aiden, ha nem olvasod a naplót! És most ez! Kész őrület! –
Szünetet tartott, és a fejét ingatta. – De meg kell mondanod neki,
édes! Jogában áll tudni.
Úgy éreztem, egy golflabda szorult a torkomba. Nagyot
nyeltem.
– Tudom.
A beszélgetésünk után sikerült mindkét bornak a nyakára
hágni. Igyekeztem eltompítani az agyamat, abban a reményben,
hogy legalább pár percig nem gondolok arra, amit kénytelen
leszek megtenni. De az alkoholtól csak szomorúbb lettem.
Éreztem, hogy mindjárt elborítanak a könnyek.
– Nem akarom elveszíteni Hudsont! Őrülten hiányzik, és alig
egy hete, hogy utoljára láttam!
Fisher megsimogatta a hajamat.
–  Láttam, hogy nézett rád. Az a pasi bolondul érted! Nem
fogod elveszíteni, de meg kell mondanod neki. Nem
halogathatod tovább!
Felsóhajtottam.
–  Tudom. De az utóbbi napokban olyan bénultnak érzem
magam!
Este tíz körül kísértem ki Fishert.
–  Reggel, ha kijózanodsz, hozok neked reggelit, és kitaláljuk,
hogyan fogod elmondani neki – mondta Fisher.
Felsóhajtottam.
– Rendben. Köszönöm!
Fisher ujjával felemelte az államat.
– Minden rendben lesz veled?
– Igen, persze. Holnap találkozunk.
Miután becsuktam az ajtót, elmostam a borospoharakat, és az
üres üvegeket kidobtam a szemétbe. Amikor le akartam
kapcsolni a lámpát a konyhában, észrevettem, hogy Fisher
otthagyta a lakásom kulcsát a pulton. Gondoltam, majd reggel
rájön, amikor meghozza a reggelit, úgyhogy lekapcsoltam a
lámpát, és úgy döntöttem, nem halogathatom tovább a
zuhanyzást.
A fürdőszobában levetkőztem, miközben a forró vízgőz
ellepte a helyiséget. Ahogy betettem a lábamat a zuhany alá,
megszólalt az ajtócsengő.
Felsóhajtottam. Fisher most jött rá, hogy itt hagyta a kulcsát.
Magam köré tekertem egy törülközőt, és a bejárati ajtó felé
menet felkaptam a kulcsot. Talán az alkohol miatt voltam
nemtörődöm, de eszembe sem jutott, hogy Fisheren kívül más is
jöhet. Úgyhogy anélkül, hogy benéztem volna a
kémlelőnyílásba, kinyitottam az ajtót.
– Tudom, tudom, itt hagytad a ku… – Összerezzentem, mert az
ajtóban egyáltalán nem Fisher állt.
Hudson komoran összevonta a szemöldökét.
– Talán mást vártál?

•••

– Öö, Fisher itt hagyta a kulcsát, azt hittem, ő jött vissza.

Hudson és én csak álltunk, és bámultuk egymást. Mivel
órákon át csak róla beszéltünk, teljesen felzaklatott, hogy most
ott állt előttem, és fogalmam sem volt, mit mondjak, mit
csináljak. A fenébe, egy hete nem tudom, mit mondjak, mit
csináljak!
Végül Hudson felsóhajtott.
– Nem gond, ha bejövök?
– Ó… nem, persze, gyere csak. Bocs.
Becsuktam az ajtót, és próbátam összeszedni magam, de
olyan ideges voltam, hogy képtelen voltam normálisan
viselkedni. Megint csak sután bámultunk egymásra.
Hudson végül megtörte a csöndet.
– Bocs, hogy nem telefonáltam, mielőtt idejöttem.
Összefogtam magamon a törülközőt.
– Semmi gond.
– Tényleg? Azért nem hívtalak fel, mert úgy gondoltam, nemet
mondanál, és most azt érzem, nincs okom itt lenni.
Szörnyű volt, hogy Hudson azt érzi, nem szívesen látom.
–  Ne haragudj! Nem számítottam rád. Fisher itt volt, ittunk
egy kis bort, és épp zuhanyozni készültem, aztán lefeküdni.
Hudson összevonta a szemöldökét.
– El is mehetek…
– Ne, ne… – Megráztam a fejem. – Nem kell elmenned.
Hudson a szemembe nézett.
– Azt reméltem, hogy beszélhetünk.
Bólintottam, és a hálószobaajtóm felé intettem.
– Persze. Egy pillanat, elzárom a vizet és felöltözöm.
– Zuhanyozz le nyugodtan. Megvárom.
Szükségem volt egy pár percre, hogy összeszedjem a
gondolataimat. Azt terveztem, hogy még néhány napig
gondolkozom, kitalálom, hogy mondom el neki azt, amit
tudtam. Most csak egy zuhanyzásnyi időm volt rá.
– Ha neked nem gond, az szuper lenne. Köszönöm. – A kanapé
felé intettem. – Érezd magad otthon!
A zuhanyzóban összevissza kavarogtak a gondolataim, szinte
szédültem. De nem volt időm összeomlani, úgyhogy beálltam a
víz alá, lehunytam a szemem, és párszor mély lélegzetet vettem,
míg végül azt éreztem, hogy a világ már nem forog olyan vadul
velem.
Ezt a beszélgetést nem lehet könnyedén elkezdeni, és többé
nem bújhattam el a kitalált kétségeim mögé. Minden stimmelt.
Még Fishert is meggyőztem. Szóval azt hiszem, az elején kell
kezdenem. Hudson tudta, hogy naplókat olvasok, és tudom,
hogy elmeséltem, hogy egy olyan nőét olvasom, aki a New York-
i Közkönyvtárban tartotta az esküvőjét. Ezért úgy gondoltam,
valahogy azzal kezdem el, hogy: Nemrég olvastam egy naplót…
És mivel folytassam? Azzal, hogy hé, amúgy gyanakodtál valaha
arra, hogy a feleségednek viszonya van valakivel? Ettől hirtelen
elfogyott körülöttem a levegő.
És ha tévedek?
És ha igazam van?
És ha megmondom neki, azzal elrabolom tőle a legszentebb
dolgot az életében?
Tönkreteszem egy kislány életét?
Én vajon szeretném tudni, ha az apám nem lenne az apám?
Ó, egek! Ettől a gondolattól még jobban szédülni kezdtem.
Tekintve, hogy a szüleim folyamatosan csalták egymást, teljesen
elképzelhető volt, hogy az apám nem az apám.
Ó, istenem! Kit érdekel most az én családom? Bárcsak velem
történne ez az egész, nem pedig Hudsonnal és a gyönyörű
kislányával!
A zuhanyzás során mindenféle gondolatok keringtek a
fejemben; próbáltam megjegyezni őket, illetve lenyugtatni
magam azzal, hogy lassan vettem a levegőt. Meghalnék, ha
menekülésképp kimásznék a fürdőszobaablakon? Amikor a
kezem már teljesen szétázott a sok víztől, tudtam, hogy ideje
összeszedni magam.
Elzártam a vizet, megtörülköztem, megfésülködtem,
tréningnadrágot és pólót vettem, majd letöröltem a gőzt a
tükörről, és tartottam magamnak egy kisebb lelkifröccsöt.
Minden rendben lesz. Bármi is lesz a vége, a dolgok végül a
helyükre kerülnek, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Rögös
az út, de ha a kezembe került egy napló arról a férfiról, akiért
őrülten odavagyok, még mielőtt megismerhettem volna, annak
oka van. Isten valahogy eljuttatta hozzám ezt a naplót, és végül
minden rendben lesz.
Még egyszer, utoljára mély lélegzetet vettem, és azt
suttogtam:
– Most már minden a sors kezében van!
Majd kinyitottam a hálószobaajtót.
Ekkor döbbentem rá, hogy nem a sors kezében van.
Hanem Hudson kezében.
Mert a naplót a dohányzóasztalon felejtettem, és Hudson
éppen azt nézegette.
Felpillantott belőle.
– Mi a fenét keres nálad a volt feleségem naplója?
 31

Hudson

–  Nem értem. Miért árulná Lexi a naplóját az eBayen, és hogy

került hozzád?
Stella megrázta a fejét.
–  Azt a naplót nem az eBayen vettem. Evelyntől kaptam a
szülinapomra.
– Evelyntől? Evelyn Whitley-től?
– Igen.
– És hogy került Evelynhez?
– Fogalmam sincs.
– Mikor adta neked?
–  Tavaly, a szülinapomon – szóval nagyjából tizennyolc
hónappal ezelőtt.
Nem voltam biztos benne, mi történik, de azt tudtam, hogy
Evelyn és Lexi már nincsenek beszélőviszonyban. Emlékszem,
pár évvel ezelőtt elmentem Charlie-ért, és a volt feleségem
különösen paprikás hangulatban volt. Megkérdezte, tartom-e
még a kapcsolatot Evelynnel. Természetesen nem tartottam.
Evelyn a húgom barátnője volt, akit amúgy sem kedveltem
túlságosan.
 –  Most olvastam el az első oldalt. Akkor kezdődik, amikor
megismerkedtünk.
Stella elsápadt.
– Tudom.
Megdörzsöltem a tarkómat, egyszerre éreztem döbbenetet és
haragot, de próbáltam nyugodt maradni.
– Véletlenül a kezedbe került a volt feleségem naplója? És pont
attól a nőtől kaptad, akinek kiadtad magad azon az estén,
amikor megismerkedtünk?
–  Tudom, hogy elég zűrösen hangzik. De igen, így történt.
Fogalmam sem volt, hogy ez a napló a volt feleségedé – a
múltkor jöttem rá.
– A múltkor? Nálam, amikor azt mondtad, hogy fáj a fejed, és
elrohantál?
Stella bólintott.
– Akkor állt össze a kép.
Azóta tucatszor átgondoltam az eseményeket, próbáltam
rájönni, mi történt. Az egyik pillanatban még minden rendben
volt, vidáman nevetgéltünk, a következő pillanatban pedig
Stella már az ajtón kívül volt. Megráztam a fejem.
– Nem értem, Stella!
Stella felsóhajtott.
– Mit gondolsz, leülhetnénk, hogy ezt megbeszéljük?
Végigszántottam a hajamon.
– Ülj csak le. Nekem állnom kell.
Stella habozva odament a székhez, és leült. Elkezdtem fel-alá
járkálni a nappaliban.
– Mi történt a múltkor, nálam?
 Stella lepillantott, és lefelé bámulva kezdett beszélni.
–  Charlie kimondta a teljes nevét, és nekem eszembe jutott,
hogy nemrég az egyik naplóban is ez a név szerepelt. Emlékszel,
hogy meséltem neked a nőről, akinek a naplóját olvastam, és
aki a könyvtárban tartotta az esküvőjét? És a lépcsőn ülve azon
gondolkoztam, hátha az a nő vagy a férje ott suhan el
mellettem?
Nem értettem az egészet.
– Engem kerestél? És Lexit?
Stella bólintott.
– Akkoriban nem tudtam, de igen… azt hiszem, igen.
Hihetetlennek tűnt, hogy a volt feleségem naplója teljesen
véletlenül az új barátnőmhöz kerül. De még ha pontosan így is
történt, nem értettem, hogy mitől rémült meg annyira Stella a
múltkor.
Felemeltem a naplót.
–  Szóval ezért kerülsz engem? Mert rájöttél, hogy a volt
feleségem naplóját olvasod?
Stella továbbra sem nézett a szemembe.
– Igen.
Párszor fel-alá járkáltam, próbáltam teljes egészében nézni a
dolgot, de volt, amit még mindig nem értettem.
–  Miért? Ha ez az egész csak egy óriási véletlen, akkor miért
nem mondtad el nekem?
Stella sokáig hallgatott. Ettől viszont én rémültem meg.
– Válaszolj, Stella!
Stella most először nézett fel. Szemében könnyek ültek, úgy
tűnt, teljesen összeomlott. Legszívesebben magamhoz öleltem
volna, másrészt pedig szerettem volna ráüvölteni, hogy azonnal
mondja meg, micsoda őrültségek járnak még a fejében.
Sajnos az utóbbi nyert, és durván rákiáltottam.
– Az isten verje meg, Stella, válaszolj nekem!
Stella összerezzent, és könnyek kezdtek el folyni az arcán.
– Mert… vannak dolgok… a naplóbejegyzésekben…
– Milyen dolgok?
Lexivel nem volt túl jó a kapcsolatunk, főleg a végén. De soha
nem voltam kegyetlen vele. Semmi okot nem adtam rá, hogy
olyasmit írjon le, amitől Stella megrémülhetne.
Stella még jobban zokogni kezdett.
– Nem akarok fájdalmat okozni neked!
Képtelen voltam tovább nézni a kínlódását, úgyhogy
odamentem hozzá, és letérdeltem elé. Kisimítottam néhány
nedves hajfürtöt az arcából, és halkan szólaltam meg.
–  Nyugodj meg! Hagyd abba a sírást! Bármit is írt le Lexi
abban a naplóban, nem okozhat fájdalmat nekem! Ez okoz
nekem fájdalmat, ha látom, hogy ennyire feldúlt vagy! Mi
történt, édesem?
Az, hogy meg akartam nyugtatni, még inkább felzaklatta
Stellát. Úgy zokogott, hogy rázkódott a válla. Magamhoz öleltem,
és addig tartottam, amíg kicsit meg nem nyugodott. Ekkor
felemeltem az állát, hogy találkozzon a tekintetünk.
– Mondd el nekem, mi zaklatott fel ennyire?
Stella tekintete ide-oda járt a két szemem között, és úgy
éreztem, hogy itt és most végignézem, amint összetörik a szíve.
–  Lexi… – Stella szipogott. – Írt arról, hogy viszonya volt
valakivel.
 Pislogtam néhányat.
–  Értem… Nos, nem tudtam, hogy viszonya volt valakivel, de
nem mondhatom, hogy megdöbbent. Az évek során többször
hazugságon kaptam, apróságok miatt, és egy adott ponton
gyanakodtam arra, hogy találkozgat valakivel, bár mindig
tagadta. Lexi meglehetősen önző, és csinált zűrös dolgokat;
pénzt dugdosott előlem, késő éjszaka jött haza. Ez bánt téged
annyira? Azt hitted, felzaklat, ha megtudom? Nem kellemes ezt
hallani, de az életem azon része lezárult.
Stella lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Van még más is.
– Jól van… mi az? Micsoda?
– Azt írta, hogy a legjobb barátoddal volt viszonya.
Elfintorodtam.
– Jackkel?
– Soha nem írta le a nevét, de J betűvel utal rá… és… – Stella
ismét nagyot nyelt, és mély lélegzetet vett. – Lexi nem tudja, ki
az apa.
Biztosan súlyos tagadásban voltam, mert egyszerűen
fogalmam sem volt, hogy miről beszél.
– Kinek az apja? Hogy érted ezt?
Stella ajka megremegett.
–  Charlie apja. Lexi nem tudja, ki Charlie édesapja. Amikor
megfogant, mind a kettőtökkel volt kapcsolata.

•••

Egy héttel ezelőttig úgy éreztem, fent vagyok a világ tetején.

Emlékszem, figyeltem, ahogy a kislányom vacsorát főz azzal a
nővel, akiért bolondultam – néztem, ahogy nevetgélnek és
mosolyognak –, és arra gondoltam, hogy hosszú idő után végre
úgy érzem, minden rendben van. És most… most azt éreztem,
hogy az egész világ terhe a vállamra nehezedik.
Először nem akartam elhinni. Nem azt, hogy Lexi ilyesmire
képes, hanem azt, hogy a legjobb barátom képes rá. A
minimum, hogy Stella ebben téved. A J több ezer név is lehet, az
lehetetlen, hogy Jack ezt tette velem!
De amikor a harmadik whiskymet iszogattam egy bárban,
ahol már számtalanszor ültem a cimborámmal, eszembe jutott
egy néhány évvel ezelőtti Bálint-nap. Bostonban töltöttem üzleti
ügyben néhány napot, és csak este utaztam volna haza; szóltam
Lexinek, hogy elviszem vacsorázni, de korábban végeztem, és
úgy döntöttem, meglepem a feleségemet, és egy déli géppel
érkeztem haza. Amikor beléptem a lakásba, ott találtam Jacket
is. Futólag elfogott valami rossz érzés, de aztán Jack azt mondta,
hogy megkérte Lexit, menjen el vele vásárolni, mert Bálint-
napra szeretne venni valamit a barátnőjének – aki azóta már a
felesége. Azt mondta, hogy a lány imádja a smaragdot, és eszébe
jutott, hogy Lexinek van egy smaragd nyaklánca, ezért úgy
gondolta, Lexi segít kiválasztani neki egy szép, minőségi követ,
amiből gyűrű lehet. Őszintén szólva nem gondoltam bele az
egészbe – hiszen a feleségemről és a legjobb barátomról volt
szó, bassza meg!
Pár évvel később ott ültem Lexivel szemben az ügyvédi
irodában. Ujjait összekulcsolta, és észrevettem egy hatalmas,
csillogó smaragdgyűrűt. Addigra eléggé elmérgesedtek köztünk
a dolgok, ezért megjegyeztem, hogy milyen esztelenül
költekezik, és a gyűrűre mutattam. Lexi gonoszul rám
mosolygott, és kijelentette, hogy évek óta megvan az a gyűrű –
attól az embertől kapta, aki valóban értékelni tudja őt.
Korábban soha nem láttam a gyűrűt, de Lexinek rengeteg
ékszere volt, úgyhogy megint nem gondoltam bele a dologba;
azt hittem, a volt feleségem csak bosszantani akar.
Megkocogtattam a jégkockákat a poharamban, amiknek
esélyük sem volt elolvadni, és úgy döntöttem, telefonálok egyet.
Leszartam, hogy hajnali fél három van.
A harmadik csengetésre álmos női hang szólt bele.
– Halló?
– Van smaragdgyűrűd?
– Hudson? Te vagy az?
Hallottam, hogy hátul egy férfihang dörmög valamit, de nem
értettem, mit mond.
– Igen, Alana, Hudson vagyok.
– Késő éjszaka van!
– Megmondanád, hogy van-e smaragdgyűrűd, vagy nincs?
– Ezt most nem értem…
– Válaszolj már a kibaszott kérdésemre! – mennydörögtem. –
Van vagy nincs smaragdgyűrűd, amit a férjedtől kaptál?
– Nem, nincs. De mi a baj, Hudson? Minden rendben van?
Alana biztos eltakarta a telefont, mert fojtott hangú
beszélgetést hallottam, aztán az állítólagos legjobb barátom
szólalt meg.
– Hudson? Mi a fene folyik itt?
–  A feleségednek nincs egyetlen kibaszott smaragdgyűrűje
sem!
– Te részeg vagy?
Nem válaszoltam; nem számított, részeg vagyok-e vagy sem.
– Tudod, kinek van kibaszott smaragdgyűrűje?
– Mégis miről beszélsz?
–  A volt feleségemnek! Neki van egy kibaszott
smaragdgyűrűje! Olyan smaragdgyűrű, amit az új barátnődnek
vettél, amikor előbb érkeztem haza Bostonból!
A vonal végén hirtelen csend állt be. Végül Jack
megköszörülte a torkát.
– Hol vagy most?
– A lakásodtól egy háztömbnyire lévő bárban. Húzd ide azt a
löttyedt seggedet, vagy tíz perc múlva ott vagyok nálatok! –
Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, letettem, és a
telefont a pultra löktem, majd a pultos felé emeltem az üres
poharamat.
– Még egyet!

•••

Jack szótlanul leült a mellettem levő bárszékre.

Képtelen voltam ránézni. A hangom furcsán nyugodt volt,
ahogy belebámultam a poharamba.
– Hogy tehetted?
Nem válaszolt azonnal. Egy pillanatig azt hittem, játssza az
ostobát, vagy ami rosszabb, letagadja – de legalább ennyi
tiszteletet megadott nekem.
–  Bárcsak tudnék válaszolni erre a kérdésre! – mondta. –
Azon kívül, hogy egy szar alak vagyok!
Keserűen felnevettem, és ajkamhoz emeltem a poharat.
–  Valószínűleg évek óta ez az első őszinte mondat, ami
elhagyta a szádat.
Jack intett a pultosnak, és rendelt egy dupla whiskyt. Vártuk,
amíg megtelik a pohara, és csak utána folytattuk.
– Mennyi ideig tartott? – kérdeztem.
Jack kiitta a fél pohár italt, majd letette a pultra.
– Nagyjából egy évig.
– Legalább szerelmes voltál belé?
Jack megrázta a fejét.
– Nem. Csak szex volt.
– Remek! – acsarogtam. – Huszonöt év barátságot dobtál oda,
csak szexért! Lexi még csak nem is szopott jól! Állandóan
fogazott!
Oldalról láttam, hogy Jack lehorgasztotta a fejét, majd sokáig
csak ingatta.
– Azt hiszem, végre győzni akartam valamiben – mondta. – Te
mindig okosabb voltál, magasabb, erősebb, népszerűbb, és azt
kaptad meg, akit csak akartál. Pár hete jártunk Alanával,
amikor bevallotta, hogy aznap este, amikor a bárban
megismerkedtünk, a barátnőjével azért jöttek oda hozzánk,
mert ő téged szúrt ki magának. Még a feleségem is téged
választott volna, ha tehette volna. – Megrázta a fejét. – Amikor
először lefeküdtünk Lexivel, mindketten részegek voltunk, ha
ez valamennyire vigasztal.
– Nem vigasztal.
Jó tíz percig csak ültünk és hallgattunk. Kiittam a negyedik
whiskymet, míg hűséges barátom a dupláját kortyolgatta. Nem
voltam valami nagy ivó, úgyhogy az ital gyorsan a fejembe
szállt. Ködösen láttam mindent, és éreztem, hogy forogni kezd
velem a helyiség.
Mély lélegzetet vettem, és megfordultam, hogy most először
Jack arcába nézzek. Ő is ezt tette, belenézett a szemembe,
miközben remegve kifújta a levegőt.
–  A tiéd? – A puszta kérdés felvetésétől fizikai fájdalmat
éreztem a mellkasomban, és amikor ismét megszólaltam,
elcsuklott a hangom. – A lányom tőled van?
Jack nagyot nyelt.
–  Lexi soha nem tudta biztosra mondani. Úgy tudom, még
mindig nem tudja.
Előhúztam a levéltárcámat. Két százast löktem a pultra, és
felemelt kézzel jeleztem a pultosnak.
–  Egy százas az italokra. Egy százas pedig azért, hogy ne
segítse fel az urat.
A pultos értetlenül bámult rám, úgyhogy felálltam,
megvetettem a lábamat, és arra a rohadékra mutattam, akit két
évtizeden át a legjobb barátomnak neveztem.
– Kefélte a feleségemet, amíg még a feleségem volt.
A pultos szemöldöke a magasba szaladt, és ide-oda járt
köztünk a tekintete.
– Fordulj meg! – mormoltam legrégibb barátomnak.
Jack megfordult a székében, hogy felém nézzen. Kénytelen
voltam becsukni az egyik szemem, hogy csak egyet lássak
belőle, de Jack fel sem emelte a kezét, hanem hagyta, hogy
lendületből hatalmas ütést vigyek be az arca kellős közepébe. Ez
volt a minimum, amit megtehetett – úgy fogadta, mint egy igazi
férfi.
–  Ne mondd meg a nyomorult volt nejemnek, hogy tudom! –
figyelmeztettem, majd az ajtó felé fordultam. Vissza se néztem,
hogy lássam, hogy a pultos végül felsegítette-e Jacket a padlóról.
 32

Stella

Majdnem egy hét eltelt, és még mindig nem találkoztam

Hudsonnal. Bár azt hiszem, neki most több joga volt eltűnni,
mint nekem, amikor én kerültem őt.
Gyanítottam, hogy mondott valamit a húgának, mert Olivia
soha, egyszer sem ejtette ki a nevét. A Signature Scent utolsó
mintái is megérkeztek, a kaliforniai fotókat is jóváhagyták, és
ma, csütörtökön, a raktár elkezdte kiszállítani a teleshopos
rendeléseket. Kulcsfontosságú nap volt ez; évek óta dédelgetett
álmom vált végre valóra, azonban semmi másra nem vágytam,
csak arra, hogy hazamenjek és ágyba bújjak.
De akárhányszor ismételtem el, hogy nincs kedvem
ünnepelni, Fisher nem hagyta annyiban a dolgot. Miután
eljöttem a raktárból, találkoztunk, hogy együtt vacsorázzunk.
Már ott ült az étterem egyik bokszában, amikor megérkeztem;
az asztal mellett jegesvödör állt.
Becsúsztam a vele szemben levő ülésre.
–  Jól van, tudom, hogy zűrös a helyzet. Végignéztem, ahogy
bejöttél. A háziasszony előtt egy hatalmas váza virág díszelgett,
és te meg sem próbáltad megszagolni.
 Megpróbáltam mosolyogni.
– Úgy érzem, ma nem kellene virágokat szagolgatnom.
–  Ebben tévedsz! Épphogy ma kellene megállnod, hogy
megszagold a virágokat, Stella Bella. Szívedet-lelkedet beleadtad
ebbe a vállalkozásba, és ma útjukra indultak az első
megrendelések. – Fisher kiemelte az üveget a jegesvödörből, és
megtöltötte az előttem álló, üres poharat, majd a sajátját is. – A
jófajta pezsgőt rendeltem.
Bár Fisher jót akart, amikor megláttam a pezsgő aranyszínű
címkéjét – ugyanaz a márka volt, amit Olivia esküvőjén is
ittunk, hónapokkal ezelőtt –, úgy éreztem, bezárult a kör, és
minden véget ért. Hudsonnal minden ezekkel a
pezsgősüvegekkel kezdődött és végződött. Úgy éreztem, valami
óriási súly telepszik a mellkasomra.
Fisher köszöntésre emelte poharát.
–  Az én okostojás barátnőmre! Éveken át dolgoztál a zuhogó
esőben, de most végre megjelent neked a szivárvány!
Elmosolyodtam.
– Köszönöm, Fisher!
A pincér odajött, hogy felvegye a rendelésünket. Nem volt
kedvem enni, de úgy éreztem, mindent meg kell tennem, mert
Fisher is mindent megtett értem.
– Gondolom, semmit nem tudsz Hudsonról.
Felsóhajtottam, a vállam meggörnyedt.
–  Egy ideje nem jár be az irodába. Néha kapok tőle üzleti
ügyben e-mailt, de azok mindig hajnalban érkeznek, négy óra
körül. Dolgozik, de otthonról dolgozik, és személyes dolgokról
soha nem beszél velem.
 Fisher belekortyolt a pezsgőjébe.
–  Szóval azt sem tudod, hogy rákérdezett-e a dologra a volt
feleségénél? Hogy elmondta-e, hogy tud a naplóról és a benne
leírtakról?
Megráztam a fejemet.
–  Amikor elment, magával vitte a naplót, de fogalmam sincs,
mit csinált vele, azt sem tudom, kivel beszélt róla.
– Nem tarthat örökké veled haragot! Hiszen ez az egész nem a
te hibád!
– Azt sem tudom, elhiszi-e nekem, hogy puszta véletlen, hogy
hozzám került a napló.
– Miért ne lenne puszta véletlen?
– Gondolj csak bele! Elolvastam a volt felesége naplóját, majd
véletlenül megjelentem a húga esküvőjén – akivel még soha az
életben nem találkoztam.
– De nem tudtad, hogy az a volt felesége!
Vállat vontam.
– Tudom…, de nagyon kényelmesnek tűnik.
– És Hudson mit gondol? Hogy követted, vagy mi? Elolvastad
a volt felesége naplóját, valahogy kiderítetted, hogy ki ő, és
eldöntötted, hogy eléred, hogy beléd szeressen? Ez a megfőtt
nyuszit kivéve majdnem olyan, mint egy Glenn Close-film!
Megráztam a fejem.
– Nem tudom, mit gondol Hudson.
– Szeretnéd tudni, hogy én mit gondolok?
– Van más választásom?
– Persze, hogy nincs, csacsikám! – Fisher átnyúlt az asztalon,
megfogta a kezemet, és megszorította. – Szerintem egyáltalán
nem véletlen, ami történt. Szerintem az élet különböző utakból
áll, és minden út más-más irányba vezet. Fogalmunk sincs,
melyik irányba kell indulnunk, úgyhogy általában egyenesen
indulunk el, a legszélesebb úton, mert azon a legkönnyebb
haladni. A véletlen pedig kis ösvény, ami levezet a nagy útról.
Ha elég bátor vagy, rátérsz az ösvényre, és pontosan oda
kerülsz, ahol lenned kell.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Ez gyönyörű! Mikor lettél te ennyire átszellemült?
–  Nagyjából tíz perccel ezelőtt, amikor leültem ehhez az
asztalhoz, és megjelent a pincér. A háziasszony megkérdezte,
hogy magas asztalt szeretnék-e, vagy bokszot. Én magas asztalt
mondtam, de a hölgy mégis ehhez a bokszhoz vezetett.
Mondhattam volna, hogy én nem ezt kértem, de követtem az
ösvényt, ami elvezet a nagy útról, és nézd csak meg, mit hozott
elém!
A homlokomat ráncoltam.
– Ezt most nem értem. Mit hozott eléd?
Megjelent a pincérünk, tálcán hozta az előételünket. Letette
az asztal közepére, és ragyogó mosolyt villantott Fisher felé.
– Hozhatok még valamit?
– Momentán nem. De esetleg később?
A pincér szeme megvillant.
– Rendben van.
Miután a pincér elment, Fisher felemelt egy
mozzarellaszeletet, és rám kacsintott.
– Őt. Ezt a pincért. Az ösvény elhoztam elém ezt a pincért, és
néhány óra múlva pontosan nála kell lennem.
 •••

Pénteken este hét óra körül jöttem el az irodából. A Signature

Scent kiszállítása gond nélkül zajlott, és a következő hétre
terveztük a honlap elindítását. Oliviának sikerült egy kis
képernyőidőt szereznie néhány helyi hírműsorban, amik
sikeres üzletasszonyokat mutattak be, és több magazin is
belement, hogy interjúkat közöljön velem. Minden, amiről
olyan régóta álmodoztam, valóra vált, mégsem leltem
örömömet benne.
Ma reggel megtörtem, és küldtem egy üzenetet Hudsonnak
Hiányzol szöveggel. Láttam, hogy elolvasta, de válaszüzenet
nem jött. Összetört a szívem. Kiskoromban azzal szórakoztam,
hogy nekiugrottam a hullámoknak, és egyszer egy nagy hullám
különösen erősen megütött. Maga alá temetett, és úgy
sodródtam, akár egy rongybaba, nem érzékeltem, merre van a
fent és a lent. Így – pontosan így éreztem magam ezen a héten,
amikor nem beszéltünk Hudsonnal. Reggelenként alig tudtam
kikelni az ágyból, hogy dolgozni menjek.
Eljött a hétvége, de valamiért úgy éreztem, most képtelen
vagyok hazamenni. Ahogy zakatolt velem a vonat, kizártam a
külvilágot. Amikor megérkeztünk az egyik megállóba,
felpillantottam, és ahogy a vonat lassított, a falra festett
állomásnév felkeltette a figyelmemet.
Bryant Park – Negyvenkettedik utca.
Felálltam. A vonat tömve volt, úgyhogy egy tucat emberen
kellett átnyomakodnom, hogy az ajtóhoz jussak és leszálljak. A
New York-i Közkönyvtár ott magasodott a sarkon. Igazán nem
kellene leülnöm a lépcsőre, hogy elgondolkozzak arról az
estéről, amikor először táncoltunk Hudsonnal, mégis képtelen
voltam megálljt parancsolni a lábamnak.
Ősz volt, úgyhogy egyre rövidültek a napok, és nem sokkal
azután, hogy leültem oda, ahol korábban vagy százszor is
ücsörögtem, elkezdett lemenni a nap. Az ég lilásnarancs
színben pompázott, én pedig mély lélegzetet vettem, és egy
pillanatra lehunytam a szemem, hátha a természet szépségétől
jobb kedvem lesz. Amikor kinyitottam a szemem, a pillantásom
a lépcsőre esett, és egy férfira, aki felbámult rám.
Néhányszor pislogtam, hátha csak a képzeletem játszik velem.
De nem így volt.
Úgy éreztem, a szívem kihagy egy-egy ritmust, ahogy Hudson
feljött oda, ahol ültem.
–  Nem gond, ha ideülök melléd? – kérdezte kiismerhetetlen
arccal.
– Nem, persze, gyere csak.
Hudson leült mellém a márványlépcsőre. Lábát szétvetette,
kezét a térde között lógatta, és hosszan lebámult maga elé;
ezalatt alaposan megnézhettem magamnak. Csak egy hét telt el
azóta, hogy utoljára láttam, mégis láttam, hogy fogyott. Az arca
nyúzottnak látszott, sötét karikák ültek a szeme alatt, és a bőre –
ami általában napbarnított volt és csillogott – sápadtnak és
fakónak tűnt.
Annyi kérdés zsongott a fejemben! Engem keresett? Vagy
azért jött ide, hogy gondolkozzon? Jól van? Mi történt az elmúlt
héten? Hudson arcát látva, úgy gondoltam, a dolgok rosszra
fordultak. De azt is láttam rajta, hogy szeretne valamit
mondani, valamit, ami igencsak nehezére esik. Úgyhogy
benyúltam a táskámba a Hershey csokiért, és átnyújtottam neki.
Szomorúan elmosolyodott.
– Úgy látom, ez rád is rád fér. Elfelezzük?
A következő tíz percben némán üldögéltünk a New York-i
Közkönyvtár lépcsőjén – ott, ahol az esküvője volt, ahol
megismerkedtünk, ott, ahol a szülei – akiket annyira tisztelt –
örök hűséget fogadtak egymásnak – és a naplementét nézve
elfeleztünk egy csokit.
Végül Hudson megköszörülte a torkát.
– Jól vagy?
– Voltam már jobban is. Te?
Hudson szomorúan elmosolyodott.
– Én is.
Ismét hosszú percekig hallgattunk.
–  Sajnálom, hogy eltűntem egy időre – mondta végül. –
Szükségem volt egy kis elcsendesedésre, hogy kitaláljam,
hogyan tovább.
Megfordultam, hogy szembenézzek vele, bár továbbra is
egyenesen előre bámult, és nem nézett rám, miközben
beszéltem.
–  És sikerült? – kérdeztem. – Úgy értem, rájöttél, hogyan
tovább?
Vállat vont.
– Azt hiszem, valamennyire igen.
Bólintottam.
Hudson belebámult a naplementébe, és könnyek kezdtek el
gyülekezni a szeme sarkába. Nagyot nyelt, és csak utána szólalt
meg.
– Jack bevallotta.
Belesajdult a szívem. Fogalmam sem volt, mit jelentettünk
ezek után egymásnak, de ettől még elfogott a szánalom.
Megszorítottam Hudson kezét.
– Sajnálom, Hudson. Annyira, annyira sajnálom!
– Úgy döntöttem, nem szólok róla Lexinek.
Hű. Úgy gondoltam, hogy Lexihez megy először.
– Értem…
–  Ha szólnék, azzal csak azt érném el, hogy
megkönnyebbülnék, mert ordítoztam vele egy sort. Se nekem,
se Charlie-nak nem használna. Momentán nem vagyok annyira
észnél, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Ami engem illet, itt Lexi az
ellenség, és nem valami okos húzás közölni az ellenséggel a
terveidet. Pontosan tudnom kell, mi a helyzet, és ha arról van
szó, tudnom kell a jogaimat, mielőtt odaállok elé. – Hudson
ismét nagyot nyelt, és rekedten folytatta. – Charlie a lányom. Ez
akkor sem változik, ha… ha… – Képtelen volt kimondani.
Könnyek szöktek a szemembe.
–  Teljesen igazad van. És csodálatos apa vagy – csodálatos
ember, aki Charlie érzelmeit helyezi előtérbe akkor, amikor
igazán könnyű lenne irracionálisan viselkedni.
–  Csináltattam DNS-tesztet. Amíg Charlie aludt, levettem a
mintát a szája belsejéből, és tegnap leadtam a laborba, a saját
mintámmal együtt. Nem igazán akarom tudni az eredményt, de
úgy érzem, felelőtlenség lenne, ha nem tudnám. Isten ne adja,
ha esetleg Charlie-nak egyszer vérre lenne szüksége, vagy
valami ilyesmi. – Szünetet tartott, de most képtelen volt
visszafojtani az érzelmeit. Elcsuklott a hangja. – Nagyjából egy
hét múlva kiderül.
Semmi jelét nem adta annak, hogy köztünk minden rendben
lenne. De ez nem számított. Hudson megtört ember volt, én
pedig képtelen voltam ott ülni, és nézni, ahogy szétesik.
Átkaroltam.
–  Sajnálom! Annyira sajnálom, hogy ezen keresztül kell
menned, Hudson!
Hudson válla megremegett, ahogy átöleltem. Hangot nem
adott ki, de tudtam, hogy sír, mert éreztem a nedvességet a
nyakamon, ahová befúrta a fejét. Úgy gondoltam, talán jobban
lesz, ha mindezt kiadhatja magából – a sírás a fájdalom fizikai
elengedése. De azt is tudtam, hogy Hudson milyen típus. A
fájdalom egy részét magában tartja, hogy kínozza magát – mert
a lelke mélyén valószínűleg azt érzi, hogy ez az egész részben
az ő hibája. Magát okolja, mert túl sokat dolgozott, nem figyelt
eléggé a feleségére, vagy nem állított haza egy csokor virággal
csak úgy. Természetesen ez félreértelmezett bűntudat volt, de
Hudson olyan tisztességes ember volt, hogy biztos voltam
benne, hogy ezt nem így látja.
Végül Hudson elhúzódott tőlem, és most, először egyenesen a
szemembe nézett.
– Sajnálom, hogy szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Megráztam a fejem.
–  Nincs miért bocsánatot kérned. Megértem. Egy ideig én is
bujkáltam előled. Azt tudnod kell, hogy nem akartam semmit
titkolni! Tényleg csak akkor állt össze a kép, amikor azon az
utolsó estén nálad voltam. És aztán… nem tudtam, hogyan
mondjam el neked. Nem is akartam.
– Most már tudom. Sok-sok véletlen összejátszott. Szükségem
volt egy kis időre, hogy mindent megértsek, és rádöbbenjek,
hogy itt semmi nem volt véletlen.
Hátrahőköltem.
– Ezt hogy érted?
Hudson kisimított egy hajtincset az arcomból.
– Miért vagy most itt?
– Úgy érted, a könyvtárnál?
Bólintott.
–  Nem tudom. – Megráztam a fejem. – Épp úton voltam
hazafelé a vonattal, és felnéztem. Ekkor megláttam ezt a
megállót. Valami azt súgta, hogy le kéne szállnom.
– Tudod, hogy én miért vagyok itt?
– Miért?
Én is vonaton ültem, de a lakásodhoz tartottam. Egy fél
pillanatra felnéztem, és a délutáni csúcs kellős közepén, a
zsúfolt vonatkocsin keresztül megpillantottalak téged, ahogy
leszállsz Bryant Parknál. Az én vonatom pont a tieddel
párhuzamosan állt meg. Le akartam szállni, de a vonat elindult,
úgyhogy csak a következő megállónál szálltam le, és
visszarohantam.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
–  Véletlenül felnéztél, és megláttad, ahogy leszállok arról a
vonatról, amiről véletlenül, csak úgy leszálltam, amikor nem is
itt akartam leszállni?
– Ha eddig nem voltam biztos abban, mi történik, akkor most
már biztos vagyok. – Kezébe fogta az arcomat, és belenézett a
szemembe. – Itt semmi nem történik véletlenül, édesem. A
világegyetem összefogott, hogy mi ketten összejöjjünk. A
kezdetektől így történt – még azelőtt, hogy megismerkedtünk.
Ismét könnyek szöktek a szemembe. Az utóbbi egy hétben
érzett üresség helyébe lassan remény költözött. Belegondoltam,
hogy mindketten mennyit sérültünk – Hudson természetesen
sokkal jobban, mint én. Az a nyomorult napló volt az oka
mindennek, de Hudsonnak igaza volt. Ez nem csupán
véletlenek sorozata volt. Egész idő alatt egy magasabb erő
munkálkodott a fejünk fölött.
Elmosolyodtam, és orromat Hudson orrához érintettem.
–  Tudod mit? Azt hiszem, meg kellene adnunk magunkat
ennek az erőnek. Semmi esélyünk nincs, ha az egész világ
összefog ellenünk.
– Édesem, attól a pillanattól kezdve, hogy rád néztem, nekem
esélyem sem volt!
 33

Hudson

Az utóbbi egy hét lélekölő volt.

De a tegnap reggel volt a legszörnyűbb.
Úgy volt, hogy reggel kilenckor kapom meg a DNS-vizsgálat
eredményét, de a labor késett. Stella ott akart lenni velem,
amikor megtudom, de tárgyalása volt egy vevővel, amit nem
tudott áttenni. Kiderült, hogy így volt a legjobb, mert úgy
zokogtam, akár egy gyerek, amikor végre dél körül felhívtak, és
közölték velem, hogy a kislányom… nem az enyém.
Mire Stella aznap este átjött, teljesen zsibbadt voltam és
holtrészeg. Este kilenckor eldőltem, és valószínűleg ezért
voltam ébren hajnali három óra óta, és bámultam a plafont.
Hogy nézzek Charlie szemébe úgy, hogy tudom, hogy nem az
enyém? Azt éreztem, hogy egy kibaszott csaló vagyok, mivel
hazudok neki. Csak hatéves volt, de én mindig őszinte voltam
vele. Azt akartam, hogy bízzon bennem, ahogy én bíztam az
apámban. És most mindennek vége. Folyton arra a
beszélgetésre gondoltam, amit néhány hónappal ezelőtt
folytattunk. Charlie azt mondta, hogy nem ő törte le az egyik
konyhai szekrény fogantyúját, amit gyakran használt
fellépőnek, hogy felmászhasson a konyhapultra.
Abból, ahogy a szög elhajlott, tudtam, hogy Charlie hazudik.
Úgyhogy leültettem, és elmagyaráztam neki, hogy bármilyen
rossz is egy helyzet, ha letagadja, akkor az sokkal rosszabb,
mint az a tett, amit szeretne eltussolni. Azon az estén végül
elmondta nekem az igazat, és elmesélte, hogy nagyon fáj a hasa.
Biztos voltam benne, hogy a bűntudattól kezdett el fájni a
pocakja. Nekem egész biztos tályog keletkezik a hasamban attól
a titoktól, amivel kénytelen leszek együtt élni.
Hajnali hat óra körül a nap sugarai besütöttek a hálószobám
ablakán. Egy napsugár vékony vonallal vágta ketté Stella arcát,
én pedig oldalt fordultam, hogy nézzem, ahogy alszik. Békésnek
látszott, amitől egy kicsit megnyugodtam, mivel tudtam, hogy az
utolsó néhány hét neki is ugyanolyan stresszes volt, mint
nekem. El sem tudtam képzelni, mit érzett abban a pillanatban,
amikor az őrült kirakós utolsó darabja is a helyére került.
Valószínűleg nagyjából azt érezte, amit én is éreztem most:
hogy kihúzták a lábam alól a talajt, és már nem tudok rendesen
állni.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, Stella kinyitotta a
szemét.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Élvezem a látványt. Aludj még!
Stella ajka álmos mosolyra görbült.
– Mióta vagy ébren?
– Nem olyan régóta.
Stella elmosolyodott.
– Szóval órák óta?
 Felnevettem. A lelki társsal az a baj, hogy ha soha nem látott
kötelék van köztetek, akkor pokolian ügyesen felismer minden
hazugságot, amivel megpróbálod elrejteni a szívfájdalmadat.
Kisimítottam egy tincset az arcából.
–  Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled az utóbbi egy
hétben!
– Nélkülem nem élted volna át életed legszörnyűbb hetét.
Megráztam a fejem.
–  Egy napon úgyis kiderült volna. Elszökhetsz a hazugságok
elől, de az igazság mindig utolér.
Stella felsóhajtott.
– Azt hiszem, tényleg így van.
– Azt hiszem, eldöntöttem, mihez kezdek a volt feleségemmel.
– Igen?
Bólintottam.
– Az lesz a legjobb, ha továbbra sem mondok semmit Lexinek.
– Ó… hű. Oké. Hogy jutottál erre a döntésre?
–  A legfontosabb az, hogy Charlie ne sérüljön. Én vagyok az
egyetlen apa, akit valaha is ismert, és még túl kicsi ahhoz, hogy
szembesüljön azzal, hogy egész eddigi életében minden
hazugság volt. Stabilitásra, rutinra és kiszámíthatóságra van
szüksége – nem pedig arra, hogy kiteregessek előtte mindent
csak azért, hogy tönkretegyem a volt feleségemet. Lexi
gyerektartást és asszonytartást akar tőlem. Jack mostanában jól
keres, de nem engedheti meg magának azt az életet, amilyet én
élek – ezt elhiheted nekem. Szóval azt hiszem, az a legjobb, ha
Lexi úgy gondolja, hogy valami hatalmas titkot őrizget. Ha
megtudná, hogy tudom, akkor anyagilag fenyegetve érezné
magát, és képesnek tartom arra, hogy közli egy hatéves
gyerekkel, hogy az édesapja nem is az édesapja.
Megdörzsöltem Stella karját.
–  Ma írtam egy üzenetet Jacknek, hogy közöljem vele, mert
úgy éreztem, ez a helyes cselekedet. Visszaírt, hogy nem a
biológia teszi a családot, és Charlie az enyém. Egyáltalán nem
úgy tűnt, mintha szeretne részt venni Charlie életében.
Megvetem a fickót, de igaza van. Charlie az én lányom, akármit
is mond a biológia. Ezen nem változtat az, hogy nem közös a
DNS-ünk. Egy napon, ha majd Charlie idősebb lesz, és készen áll
rá… – Éreztem, hogy elcsuklik a hangom. – Megmondom neki,
hogy nem az én lányom.
Stella szomorúan elmosolyodott.
–  Szerintem ez így teljesen logikus. Bár nem hinném, hogy
könnyű dolgod lesz a volt nejeddel, tudva azt, amit tudsz.
Megráztam a fejem.
–  Természetesen nem lesz könnyű, de semmi gond. Azt
teszem, ami a lányomnak…, ami Charlie-nak a legjobb.
Stella kezébe fogta az arcomat.
–  Ne javítsd ki magadat, valahányszor azt mondod, hogy a
lányom. Hiszen egyike vagy Charlie szüleinek! A szülő az, aki a
gyereke érdekét a sajátja elé helyezi, és egészen biztos vagyok
benne, hogy az egyenletben szereplő három felnőtt közül te
vagy az egyetlen, aki ezt mindig is megtette.
Bólintottam.
Stella pár percig némán simogatta a karomat. Oldalt
feküdtünk, egymással szemben, és a kezem az ágyon feküdt,
kettőnk között. Bár amikor Stella szerette volna ujját az ujjamba
kulcsolni, rájöttem, hogy a kezem nem feküdt az ágyon. Hanem
ökölbe szorítottam.
Stella szétfeszegette az ujjaimat.
– Olyan feszült vagy!
–  Igen. Talán el kéne mennem futni, hogy egy kicsit
kiengedjem a gőzt.
– Van mára valami programod?
Megráztam a fejem.
–  Nem tervezek bemenni az irodába a szokásos szombati fél
napomra.
Stella felemelte a kezemet, és az ajkához emelte.
–  Tudok egy sokkal kellemesebb módját annak, hogy
kiengedd a gőzt, mint azt, hogy az aszfaltot döngeted.
Az álmatlanul töltött éjszaka és az imént lezajlott beszélgetés
ellenére is máris jobb kedvem lett a döngetés szó hallatán.
– Ó, igen? És mire gondolsz?
Stella gyengéden megbökött, hogy feküdjek hanyatt, és rám
ült. Meglovagolta a csípőmet, majd áthúzta a pólóját a fején.
Természetesen telt mellei tökéletesen ágaskodtak. Amikor
felültem, hogy megérintsem, Stella felemelte a mutatóujját, és
játékosan megfenyegetett.
–  Nem! Ez a te stresszoldásod! Dőlj szépen hátra, hagyd a
munkát rám!
Összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, úgy gondoltam, Stella
akar felül lenni, azonban ő hátrébb csúszott, és ráült a
combomra. Kis keze kihúzta a farkamat a tréningnadrágomból,
és ujjait szorosan rákulcsolta. Keményen megszorította, majd
megnyalta az ajkát, előrehajolt, és nyelvét végigcsúsztatta a
farkamon.
Szeme dévajul felcsillant, ahogy lenyalta az előváladékot a
hegyéről, és felpillantott rám.
– Mutasd meg! Mutasd meg, hogy szeretnéd, hogy leszopjalak!
Felnyögtem, és belemarkoltam a hajába. Stella lehunyta a
szemét, lejjebb csúszott, és egyetlen gyors mozdulattal szinte
tövig bekapta a farkam.
Bassza meg!
Ez sokkal jobb, mint a futás!
Ez kínosan gyors lesz, de annyira kurvára szükségem volt rá!
Stella, mintha megérezte volna, munkához látott. Ahogy fel-le
járt a feje, a világ legszexibb gurgulázó hangját adta ki. A
farkam egészen a torka legaljáig csúszott, majd vissza, újra és
újra. Csodálatos érzés volt, maga volt a gyönyör és a kínzás.
Annyira szerettem volna megemelni a csípőmet, és teljes
egészében lemenni a torkába, de nem akartam fájdalmat
okozni neki. Stella pár perc múlva elengedett, és felnézett. Még
mindig a haját markoltam, és Stella keze az enyémre simult,
majd rászorított.
– Mutasd meg! Mutasd meg!
Bassza meg!
Stella ajka ismét összezárult körülöttem, és most két mozdulat
után képtelen voltam visszafogni magam. Pontosan azt tettem,
amit kért, és amikor eljutottunk a végpontra – arra a pontra a
torkában, ahol Stella vissza szokott húzódni, gyengéden
jeleztem neki, hogy engedje lejjebb. És Stella kinyitotta a száját –
szélesre tárta, és a farkamat teljes hosszában a szájába vette.
– Baaaaassza meeeg…
 Egész eddig képes volt erre, és kivárta, amíg megkérem rá.
Jézusisten!
Stella már így is tökéletes volt, de most…
Stella hátrahúzódott, arca behorpadt, ahogy szívogatta a
farkamat, majd elért a hegyéig. Édesen dünnyögött valamit,
ahogy ismét belemarkoltam a hajába, és megint lenyomtam a
fejét. Összesen két szívásig bírtam, és hirtelen azt éreztem, hogy
mindjárt elélvezek.
– Elélvezek! – nyögtem, és lazítottam a szorításomon a haján.
De Stella nem hagyta abba.
–  Stella… édesem. – Most a hajánál fogva óvatosan hátrébb
húztam, mert nem tudtam, milyen hangosan szólaltam meg, de
ettől Stella csak mélyebben magába fogadott.
Bassza meg! Azt akarja, hogy élvezzek a szájába!
Stellának nem kellett sokáig várnia. Még egy szívás, és kiáradt
belőlem a forró folyam, ami úgy tűnt, nem akar abbamaradni.
Kicsit aggódtam is, mennyi ideig jön, de ez az édes lány az
utolsó cseppig lenyelte.
Bár a nehéz munkát ő végezte, hátrahanyatlottam a párnára,
és alig kaptam levegőt. Stella megtörölte a száját, és felcsúszott
rajtam; a világ legbolondosabb mosolya ült az arcán.
– Jézusom… hát ez… azt hiszem, újra meg kell tanulnom járni!
Stella kuncogott.
– Ezek szerint kiment belőled a feszültség?
–  Igen. De ha elkezdek azon gondolkodni, hogy ezt hol
tanultad, ismét feszült leszek!
–  Képzeld, volt egy nő, az egyik napló szerzője, akinek ez
nehezen ment, ezért vett egy bemutató videófilmet. Én is
megvettem, mert kíváncsi voltam rá.
Lehunytam a szemem, és felkacagtam.
– Ezek a naplók! Egyszer a sírba visznek, ugye tudod?
 EPILÓGUS

Stella

Nyolc és fél hónappal később

Kedves Naplóm!

Ma este Stella aludt el előbb, én pedig néztem, ahogy

alszik. Időnként megrezzent a szája széle, és
elmosolyodott. Nem tartott sokáig, talán egy-két
másodpercig, de egészen rabul ejtett. Reméltem, hogy
rólam álmodik, mert szerettem volna minden álmát
valóra váltani – ahogy ő is valóra váltotta az én
álmaimat.

Hudson

Magamhoz szorítottam az új naplómat. Ez komoly? Hogy

lehetek ilyen mázlista? Hudson és én néhány hónappal azután
költöztünk össze, hogy a Signature Scent hivatalosan is elindult
– bár már nem volt szükségem lakótársra. Életemben először
megengedhettem magamnak egy saját lakást New York Cityben.
Lerakhattam volna a foglalót egy saját, csinos, mészkőből épült
házra, mivel az üzlet még annál is sokkal jobban ment, mint
ahogy azt a legvadabb álmaimban képzeltem. Még Oprah is
felvette a kis találmányomat a kedvenc karácsonyi ajándékai
listájára. Kiadtuk a Signature Scent különleges, Bálint-napi
változatát is, és hamarosan elkészül a férfiaknak szóló verzió is.
Hosszú napokon át dolgoztam az új algoritmusokon, de most a
Rothschild Befektetési Vállalat tapasztalt emberei vették át az
irányítást, és végre azt éreztem, hogy megtaláltam azt a régóta
vágyott egyensúlyt a munka és a magánélet között, amit olyan
sokáig kerestem.
Hudson Rothschild a létező összes álmomat valóra váltotta,
sőt még többet is. Ráadásul meglepett azzal, hogy elvitt
Görögországba, hogy megünnepeljük az első nemzetközi
megrendelésünket. Egy csodálatos míkonoszi szállodában
szálltunk meg. Amikor megérkeztünk, furcsán ismerősnek tűnt
a hely, de csak akkor jöttem rá, miért, amikor beléptünk a
lakosztályunkba. Hudson azt a szállodát foglalta le nekünk,
ahová az álomnyaralást tervezgettem, amikor rá várakoztam a
recepción. Nem felejtette el a nevet, pedig csak egyetlen, gyors
pillantást vetett a laptopom képernyőjére.
Ami pedig a naplóolvasási hobbimat illeti… nos, többé nem
vásárlok naplókat. Attól féltem, az, ha naplókkal veszem körül
magam, szomorú emlékeket idéz fel Hudsonban. Pár hónappal
ezelőtt ez feltűnt neki, és megkérdezte, hogy miért nem veszek
több naplót. Elmondtam, hogy már nem kell más emberek
életéről olvasnom, mert a saját szerelmi történetem minden
eddigi történetnél mesésebb. Természetesem nem hazudtam, de
Hudson jól ismert. Tudta, hogy hiányzik az, hogy a naplókat
olvasgassam, és talán tudta az igazi okát annak is, hogy miért
mondtam le kedvenc foglalatosságomról. Éppen ezért a múlt
héten meglepett egy naplóval – a saját titkos naplójával, amit
már hónapok óta írt. Soha életemben nem tett felém senki ilyen
szép és romantikus gesztust. A legtöbb bejegyzés édes volt…
néhány pedig egyszerűen malac.
Ami azt illeti… visszalapoztam néhány oldalt, és újraolvastam
az egyik kedvenc bejegyzésemet.

Kedves Naplóm!

Ma különösen kemény napom volt – nem szándékos a

szóvicc, de az igazat megvallva, tényleg az volt. A
szerelmem majdnem egy hete a nyugati parton van. Ma
reggel, amikor felébredtem, az ő párnáján feküdtem.
Ahogy beszívtam az illatát, a szokásos reggeli
merevedésem nem múlt el magától. Nem akartam
küzdeni ellene, inkább lehunytam a szemem, és kihúztam
a párnát a fejem alól, hogy eltakarjam vele az arcomat.
Mély lélegzetet vettem, a farkamat simogattam, és
elképzeltem, hogy ujjaim helyett csodálatos puncija ölel
körül. Persze őt magát lehetetlen helyettesíteni, de
elképzeltem, hogy ő van felül, és keményen meglovagol,
hogy az utolsó centimet is befogadja. Ahogy elélvezne,
hátravetné a fejét, formás melle fel-le ugrálna, és arra
vágyna, hogy az ajkam összezáruljon körülötte.
Megvárnám, amíg elélvez, és aztán olyan mélyen
belehatolnék, hogy az ondóm egy része még mindig
benne lenne, amikor elindul otthonról.
 Hudson

Egy másik kedvenc bejegyzésem néhány oldallal korábban volt.

Ezt soha nem mesélte el nekem, de megmelengette a szívemet.

Kedves Naplóm!

Ma elvittem Charlie-t reggelizni, és elmeséltem neki, hogy

Stella hozzánk költözik. Utána gyalog mentünk haza, és
elhaladtunk egy park mellett. Bent két kislány játszott,
talán egy évvel fiatalabbak, mint Charlie. Fel-le
ugrándoztak, tágra nyílt szemmel, mosolyogva
visongtak. A lányokra mutattam, és megkérdeztem:
– Szerinted minek örülnek annyira?
Charlie pedig így válaszolt:
– Talán az ő apukájuk barátnője is hozzájuk költözik.

Hudson

A férfi, akitől így olvadoztam, most kilépett a hátsó udvarra. Én

a teraszon ültem egy hintaszékben, a kandalló mellett,
lábamnál Hendricks feküdt.
Hudson megrázta a fejét.
– Hűséges barátom láthatóan elfelejtette, ki is a gazdája.
Elmosolyodtam. A juhászkutya, akit Hudsonnak vettem tavaly
karácsonyra, az utóbbi időben mindenhová követett, akár az
árnyék. Nem voltam biztos benne, hogy miért, mert én úgy
éreztem, állandóan csak kiabálok vele, mert megrágja a cipőket
és a bútorokat. Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tartott, mire
szobatiszta lett, aztán pedig felvette azt az újdonsült szokást,
hogy rágcsálni kezdte az ezerdolláros dohányzóasztal lábát.
Őszintén szólva, Hendricks az esetek nagy részében kész
istencsapása volt. Azonban amikor megláttam Hudson arcát
karácsony reggelén – amikor rájött, hogy végre megkapta a
kutyát, amire gyerekkora óta vágyott –, tudtam, hogy megérte a
hatalmas káosz, ami a kutyával járt.
Most már volt egy másolatom a saját éjjeliszekrényemen
arról a fényképről, amit Olivia a kandallópárkányon tartott –
amin Hudson elfújja a szülinapi gyertyákat, és közben befogja
Olivia száját, és juhászkutyát kíván magának. És igen, Hudson
arról a ginről nevezte el a kutyánkat, ami összehozott minket.
–  Csak azért, mert általában én szoktam megetetni –
mondtam.
Hudson tekintete a kezemben tartott könyvre vándorolt.
–  Emlékszel az egyezségünkre? Csak egyetlen bejegyzést
olvashatsz el egy nap!
–  Tudom. Csak újraolvasom néhány kedvenc bejegyzésemet.
A mai még hátravan.
–  Jól van. Kiszaladok a boltba egy üveg borért, amit
átvihetünk Oliviáékhoz. Hendrickset is magammal viszem,
hadd sétáljon. Vegyek még valamit, ha már úgyis elmegyek?
Ma volt Olivia és Mason egyéves házassági évfordulója, és
hivatalosak voltunk hozzájuk vacsorára. Nemrég költöztek ki
Manhattanből, néhány háztömbre laktak tőlünk. Eltűnődtem,
vajon Hudson tudja-e, hogy ez nem csupán Oliviáék
évfordulója, hanem a miénk is. Pontosan egy évvel ezelőtt
beleszagoltam egy pohár ginbe, és megismertem életem
szerelmét. Bár nem éppen szerelmet éreztem, amikor
beugrottam abba a taxiba, hogy elmeneküljek azon az éjszakán.
Vettem egy kis ajándékot Hudsonnak, hogy emlékezetessé
tegyem az első évfordulót, és úgy gondoltam, később, ha
hazaérünk, odaadom neki.
–  Nem, szerintem nem kell semmi más, csak a bor.
Desszertnek már sütöttem egy tortát.
– Rendben. Húsz perc, és itt vagyok!
–  Oké. Mielőtt elindulunk Oliviáékhoz, megnézhetnénk a
naplementét.
Hudson elindult befelé a házba, de megállt, és felemelt ujjal
visszafordult felém.
– Ne feledd: egyetlen bejegyzés! Nem lapozhatsz előre!
– Nem fogok.
Hallottam, ahogy elhal lépteinek zaja, így felsóhajtottam, és
újra kinyitottam a naplót. Nagyjából még húsz oldal volt vissza,
a következő bejegyzés pedig irtó rövid volt. Talán
elolvashatnám az egészet, mire visszaér, és meg sem tudná. De
inkább hosszan ízlelgetem az oldalakat, ahogy Hudson is
szeretné.
Legalábbis… ez volt a tervem.
Amíg el nem olvastam a következő rövid bejegyzést…

Kedves Naplóm!

Ma elmentem vásárolni. Nem sokat tudok az ékszerekről,

úgyhogy magammal vittem a húgomat is, aki pokolian
megnehezítette a napomat.

Elmosolyodtam, mert elképzeltem Hudsont és Oliviát vásárlás

közben. Hudson azt képzelte, hogy a vásárlás úgy megy, hogy
bemegy a boltba azzal, hogy szeretne venni három új öltönyt,
majd fél óra múlva kijön. Olivia azonban nem is különösebben
vásárolt, inkább csak a szemét legeltette. Amikor eldönti, hogy
vesz egy pár új cipőt az egyik ruhájához, akkor egy új
étkészlettel tér haza, hoz egy új kabátot Masonnek, egy játékot
Charlie-nak, és valami elektromos kütyüt az irodába a The
Sharper Image nevű boltból. A cipőre, amit szeretett volna
megvenni, már nincs szüksége, mert egy teljesen új ruhával
ment haza.
Tulajdonképpen egyszer kísértem el Oliviát vásárolni, amikor
is egy ruhához szeretett volna cipőt venni, és egy teljesen más
szettel tért haza… majd otthon rájött, hogy az új ruhához új
cipőt is kénytelen vásárolni. Olivia az a nő volt, aki tizennégy
különböző bevásárlószatyorral lép ki az áruházból. Hudson az a
férfi volt, aki külön kérte, hogy miután méretre igazították az
öltönyét, szállítsák is ki, mert így nem kell visszamennie az
üzletbe.
De ahogy folytattam az olvasást, rájöttem, hogy Hudson nem
is említette, hogy vásárolni ment a húgával. És mostanában
nem vett semmilyen új ékszert nekem… úgyhogy kíváncsian
visszatértem az olvasáshoz.

Hat boltban jártunk. Ami nekem tetszett, az Oliviának

nem tetszett. Ami neki tetszett, arra én mondtam nemet.
Miután az egész napot nézelődéssel töltöttük, üres
kézzel, bosszankodva mentem haza. A csodálatos
szerelmem tíz perccel utánam ért haza – és olyan illata
 volt, mint egy erdőnek. Kora reggel óta a laborban
dolgozott az új, férfiaknak szóló Signature Scenten. De
átkarolta a nyakamat, ajka súrolta az ajkamat, és a
rossz napom rögtön elillant. Ekkor jöttem rá, hogy az a
gond azzal, hogy ékszert veszek a szerelmemnek, hogy
eddig semmit nem találtam, ami feleolyan különleges lett
volna, mint amilyen ő maga. Harmincegy évbe telt
megtalálnom a megfelelő nőt, és nem fogom félvállról
venni azt, amikor meg kell mutatnom neki, hogy mit is
jelent számomra.
Hudson

Ó, istenem! Semmiképpen nem hagyhatom abba az olvasást.

Hudson ékszert vásárol, ami különleges számomra… lehetséges,
hogy… a vállam fölött benéztem a házba. Minden csendes volt.
Hudsonnak legalább húsz percébe telik, mire a kutyával elér az
italboltig, meg vissza. Egy kicsit tovább kell olvasnom – legalább
még egy bejegyzést.
Természetesen az egy bejegyzésből kettő lett, a kettőből pedig
három, és hirtelen az utolsó oldalon tartottam. Hudson vagy fél
tucatszor elment vásárolni, papírra vetett még egy forró
hangulatú bejegyzést arról, miket akar művelni velem, és
néhány szívből jövő sor arról szólt, amikor a szüleim átjöttek
hozzánk vacsorára. Hosszú időbe telt, de igen, a szüleimmel
végre személyesen is találkoztunk. Nehezen vettem rá magam,
és kész idegroncs voltam, de végül kellemes estét töltöttünk
együtt. A húgommal még nem elevenítettem fel a
kapcsolatomat, bár végre elmeséltem Hudsonnak a teljes
történetet, és bevallottam, hogy Aidennek kivel is volt viszonya.
Reménykedtem, hogy talán egy napon Ceceliának is képes
leszek megbocsátani.
Abból, amit hallottam, Cecelia és a volt pasim azóta
szakítottak – miután Cecelia rájött, hogy Aiden megcsalja az
egyik barátnőjével. Lehet, hogy ennek örülnöm kellett volna, de
nem örültem. Sajnáltam Ceceliát, és éppen ezért reménykedtem
abban, hogy talán még nincs teljesen veszve a kapcsolatom a
testvéremmel.
Hudson egyik bejegyzésében sem említette, hogy pontosan
milyen ékszert vett, de elég egyértelmű volt, hogy gyűrűről van
szó. Milyen más ékszer lenne az, aminek tökéletesnek kell
lennie, és ilyen sokáig kell keresgélni?
Vadul dobogó szívvel olvastam el az utolsó néhány oldalt.
Ó, istenem! Hudson vett valamit!
És oda rejtette el, ahová tavaly a karácsonyi ajándékomat, a
szobánkban!
És csak a születésnapján akarja odaadni nekem!
Hudson születésnapja még két hónappal odébb volt.
Semmiképpen nem várhatok addig, hogy megtudjam!
Hudsonnak fogalma sem volt róla, hogy tavaly megtaláltam a
kis karácsonyi dugihelyét a szekrényben. Úgyhogy talán… nem,
nem szabad!
A vér dübörgött a fülemben, és izzadni kezdett a tenyerem.
Legalább annyit megnézhetnék, hogy gyűrűsdoboz-e.
Nem is kellene kinyitnom.
Könnyű elképzelni, micsoda várakozásban élnék a következő
néhány hónapban… De azt is, mi történne, ha eljönne a nagy
nap, és a kezembe nyomna egy kis ékszeresdobozt… benne egy
pár fülbevalóval.
Több hónap várakozás után képtelen lennék eltitkolni
csalódottságomat. Úgy éreztem, hogy most, azonnal meg kell
néznem. Bármit is vásárolt, elég hosszú időbe telt megvennie.
Rémesen érezné magát, ha könnyekben törnék ki, mert
képtelen vagyok eltitkolni, milyen cserbenhagyottnak érzem
magam. Úgyhogy valamilyen szempontból mindezt érte
tenném.
Persze, hogy érte tennéd.
Lepillantottam az órámra, majd még egyszer átnéztem a
vállam fölött a házra. Talán meg kéne várnom, amíg Hudson
tovább van távol…
Nem. Megráztam a fejem, bár a saját gondolataimra
válaszoltam.
Semmiképpen sem várhatok.
Úgyhogy berohantam a házba, és egyenesen a bejárati
ajtóhoz siettem. Kinyitottam, jobbra néztem, azután balra, hogy
megbizonyosodjak róla, Hudson nincs a közelben. Tiszta volt a
levegő, így beszaladtam a hálószobába. Az ajtó csukva volt, és
olyan ideges lettem, hogy egy pillanatra kénytelen voltam
megállni, hogy összeszedjem magam. Remegő kézzel mély
lélegzetet vettem, majd lenyomtam a kilincset.
Azonban amint beléptem, megállt a szívem.
–  Keresel valamit? – vonta fel a szemöldökét Hudson. Az
ágyunk szélén ült, térdén Charlie-val. Hendricks a lábánál
feküdt.
Párszor pislogtam.
 – Mit keresel te itt? Azt hittem, elmentél.
Hudson megbökte a lányát, hogy ugorjon le az öléből, majd
felállt.
–  Mit keresek én itt? Ezt a kérdést én is feltehetném neked.
Mit keresel a hálószobában, Stella?
– Én ööö…
Odalépett hozzám, ahol földbe gyökeredzett lábbal álltam,
majd mosolyogva megfogta a kezem.
– Ugye nem olvastál előre?
Mindenféle gondolat kavargott a fejemben. Mikor jött vissza a
boltból? És Charlie honnan bukkant elő? Mi a csoda történik itt?
Bár nem kellett sokáig várnom a válaszra. Hudson a kezét
nyújtotta a lánya felé. Charlie pedig fülig érő szájjal elfogadta.
Ha korábban azt hittem, ideges vagyok, akkor az semmi nem
volt ahhoz képest, amit most éreztem, ahogy figyeltem, amint
életem szerelme fél térdre ereszkedik előttem.
Remegő kezemet az ajkához emelte.
Az, hogy láttam, Hudson milyen ideges, segített
megnyugodnom.
–  Egy évvel ezelőtt, ezen a napon megismerkedtem egy
gyönyörű, okos nővel – kezdte Hudson. – Amikor másoknak
elmeséled, hogyan ismerkedtünk meg, azt szoktad mondani,
hogy hívatlan vendégként bukkantál fel a húgom esküvőjén. De
az igazság az, hogy hívatlanul léptél be a szívembe, és örökre
ott maradtál. Te vagy a legkedvesebb, legjobb szívű,
legkülönösebb, legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem!
Felnevettem, a számhoz kaptam a kezem, és boldog könnyek
öntötték el a szememet.
 – A legkülönösebb? Ezt úgy mondod, mintha valami jó dolog
lenne…
Hudson elmosolyodott.
–  Mert az is. És éppen azért szeretlek, mert néha egy kicsit
különös vagy, nem pedig annak ellenére. Éveken át olvastad
mások szerelmi történeteit, és ma este elolvastad az én
történetem utolsó fejezetét – itt rám kacsintott –, annak
ellenére, hogy nem lett volna szabad. De az én utolsó fejezetem
csupán a kezdet, édesem. – Odapillantott Charlie-ra, aki elővett
a háta mögül egy kis, fekete dobozt, és átnyújtotta az apjának.
–  Stella Rose Bardot, hadd adjam meg neked azt, hogy
boldogan éljünk, amíg meg nem halunk. Légy a feleségem, és én
ígérem, mindent megteszek, hogy az életedet még annál is
jobbá tegyem, mint amit a könyvekben a boldogságról olvasni
lehet.
Hudson kinyitotta a kis fekete dobozt; még soha nem láttam
ehhez foghatót. A bársonnyal bélelt dobozkában két gyűrű
feküdt. A jobb oldali gyűrű csodálatos, fehérarany foglalatú,
gyémántköves gyűrű volt, amin apró, téglalap alakú
drágakövek futottak végig. Balra pedig az eljegyzési gyűrű apró
másolata volt. Hudson kivette az elsőt a dobozból, és felém
nyújtotta.
– Nem csak azt kérem, hogy légy a feleségem. Azt kérem, hogy
légy a családunk része Charlie-val. Megcsinálttattam a tiedet, és
kicsiben csináltattam cirkóniumból egy másolatot Charlie-nak
is – szívem két hölgyének. Mit szólsz, édesem? A miénk leszel?
Charlie-ra pillantottam. Széles mosoly ült az arcán, majd
elővett valamit a háta mögül, és felmutatta.
 Egy banán volt, rajta felirattal.
Mondj igent, és örökre együtt leszünk!
Butaság, de a banán volt az, amitől eltört nálam a mécses. A
boldog könnyek végigfolytak az arcomon. Letöröltem őket,
némán azt tátogtam Charlie felé, hogy szeretlek, majd
homlokomat Hudson homlokához nyomtam.
– Igen! Igen! A szívem már úgyis a tiétek, szóval ez csak hab a
tortán!
Miután Hudson felhúzta a gyűrűt az ujjamra, segítettünk
Charlie-nak is felhúzni a gyűrűjét. Sokáig öleltük egymást így,
hárman, majd a vőlegényem megkérte a lányát, hogy menjen el
mosakodni, mielőtt elviszi a nagynénjéhez.
–  Végre… egy percre kettesben maradunk! – Hudson két
kezébe fogta az arcomat, és magához húzott. – Most rendesen
csókolj meg!
Szokás szerint csak kapkodtam levegő után a csókjától.
–  Tudja, a napló és a lánykérés azt mutatja, hogy a szíve
mélyén igazi, romantikus lélek, Mr. Rothschild.
–  Ó, tényleg? – mosolyodott el Hudson. – Ha bárki rákérdez,
letagadom!
Felnevettem.
–  Semmi gond, én tudom az igazat. A kemény külső alatt
érzékeny szív dobog!
Hudson megfogta a kezemet, és lehúzta az ágyékához. Ujjaim
összeszorultak merev, kemény erekciója körül.
– Kicsit később kapsz még tőlem egy kis kemény külsőt…
Elmosolyodtam.
– Alig várom!
 Hudson ajkával súrolta az ajkamat.
– Tetszett a napló?
–  Imádtam! Ez volt a legjobb szerelmi történet, amit valaha
olvastam. De a kedvencem a befejezés volt.
Hudson megrázta a fejét.
– Az nem a befejezés volt, édesem. Hanem a kezdet. Mert egy
ilyen igazi szerelmi történet, mint a miénk, soha nem fejeződik
be!
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet Önöknek – az olvasóknak. Köszönöm a támogatást és a

drukkokat. Az életünk az utóbbi időben komoly kihívásokkal
szembesített minket, én pedig rendkívül hálás vagyok azért,
hogy általam egy kicsit elszökhetnek a valóságból. Remélem,
élvezték Hudson és Stella történetét, és hamarosan újra
találkozunk, amikor is megtudhatják, kikkel ismerkedhetnek
meg legközelebb!
Penelope-nak – az utóbbi néhány év egyetlen hatalmas, őrült
kaland volt, és nincs más, akivel szívesebben osztoznék rajta!
Cherinek – köszönöm a barátságodat és a támogatásodat.
Akiket a könyvek hoznak össze, azok örökké szövetségesek!
Julie-nak – köszönöm a barátságodat és a bölcsességedet!
Lunának – az élet olyan, mint egy könyv: soha nem késő új
történetet írni, és nagyon élveztem, ahogy életed izgalmas
könyvének lapjai a szemem láttára teltek meg élettel. Köszönöm
a barátságodat!
Csodálatos Facebook-olvasói csoportomnak, a Vi’s Violetsnek
– 20 000 okos nő egy helyen, aki szeret könyvekről beszélgetni.
Nagyon szerencsés csaj vagyok! Mindegyikőtök egy igazi kincs!
Köszönöm, hogy része vagytok ennek az őrült utazásnak!
Sommernek – köszönöm ezt a csodálatos borítót, amivel arcot
adtál Hudson és Stella történetének!
 Ügynökömnek és barátomnak, Kimberly Browernek –
köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. Minden új év új
lehetőségekkel ajándékoz meg tőled. Alig várom, hogy
megtudjam, mit álmodsz meg legközelebb!
Jessicának, Elaine-nek és Julie-nek – köszönöm, hogy Ti
csiszolgatjátok meg az érdes sarkokat, hogy utána teljes
fényemben tündökölhessek!
A blogolóknak – köszönöm, hogy másokat arra inspiráltok,
hogy tegyenek egy próbát velem! Nélkületek nem lennének új
olvasóim!

Sok szeretettel,
Vi
 PROLÓGUS

Kirohantam a lakosztályból, végig a folyosón. Baloldalt az

üvegfalon túl látszott a medence és mögötte az udvar.
Lesújtott rám a vihar. Széllökések korbácsolták a fákat. A
felhők közötti keskeny résen át fellángoló holdfényben őrjöngve
csapkodtak és remegtek az ágak.
A szívem vadul feldobogott, amikor megláttam egy férfi
árnyalakját. Magasba húzott vállal ment az udvaron át a
parányi otthona felé.
Nem mintha lenne igazi otthona.
Egy elveszett lélek.
A világot bejáró, helyét kereső dühös vándor.
Pontosan azt szerettem volna megadni neki. Megmutatni,
milyen az, ha tartozunk valahova. Ha megbecsülnek és
szeretnek minket, pontosan úgy, ahogy ő tette velem, anélkül,
hogy cserébe bármit is kért volna.
Ahogy kirohantam az ajtón, lecsapott rám egy széllökés.
Ádáz harag tombolt a levegőben.
–  Mi van, ha nem akarom, hogy elmenj? – harsogtam túl a
vihart. – Mi van, ha azt akarom, hogy maradj? Itt, velem!
Úgy dermedt meg, mintha keresztüldöfte volna a
könyörgésem. Mint akit a földhöz szögeztek.
Lassan megfordult. Közben eleredt az eső.
–  Hányszor mondjam el még neked, hogy nem illek hozzád?
Fogalmad sincs róla, valójában milyen veszélyes vagyok!
Igaza volt.
Még csak nem is sejtettem, mit tesz majd velem.
Lehet, hogy szeretni fog, de az is megtörténhet, hogy
tönkretesz.
Talán az lett volna a jó, ha abban a pillanatban hátat fordítok
neki.
Ha hallgatok a gyönyörű arcán felvillanó figyelmeztetésre.
Én azonban kiléptem az esőbe.
Kockázatot vállaltam…
 1. FEJEZET

Mia
–  Jól vagy? – kérdezte Lyrik, elég hangosan, hogy az élő zene
bömbölése dacára is meghalljam. Körülöttünk javában tartott a
káprázatos buli. Emberek csevegtek, nevetgéltek, poharak
csendültek.
A bátyám behúzott maga után egy üres folyosóra, ahol nem
láthatott minket a palotának is beillő házát elárasztó, rengeteg
vendég. Erősen szorítva a könyökömet az arcomat vizslatta.
Úgy éreztem, attól tart, csakis így tudja megakadályozni, hogy
elsodorjon az áradat.
–  Lyrik, jól vagyok! – Már amennyire jól lehet valaki, ha
pörölyként dübörög a szíve a mellében.
Remegett minden idegszálam.
Zihálva kapkodtam levegő után, és közben feltárult minden,
amit el akartam titkolni a bátyám elől.
A nyilvánvaló hazugságot.
Néha éppen a hazudozás a túlélés záloga.
Lyrik azonban átlátott rajtam. Miért is számítottam volna
másra? Ő mindenki másnál jobban ismert.
Sötét szeme megvillant, ahogy dühösen rám meredt.
 – Nyavalyát!
– Most mit akarsz, mit mondjak? Azt, hogy kiakadtam? Hogy
túlreagáltam a dolgot? Vagy hogy tényleg megrémültem?
Mindhárom igaz volt.
Nem tudtam, hogyan hozhatnám rendbe ezt, már azon kívül,
hogy bezárkózom a szobámba, ahonnan soha többé nem jövök
elő.
Lyrik bizonyára azt gondolná, hogy ez fantasztikus ötlet.
–  Őszintén megmondom, ha rajtam állna, soha nem
tévesztenélek szem elől.
A mellkasomban összecsapott egymással a szeretet és a
hitetlenkedés.
Én is jól ismertem ám őt! Jobban, mint a tenyeremet. Így jól
tudtam, hogy a bátyám is legalább annyira szenved, mint én.
Aggódik.
Szeretné elmulasztani a fájdalmamat, rendbe hozni a
dolgokat, ám közben kénytelen beismerni, függetlenül attól,
hogy milyen híres és milyen sok pénz van a bankszámláján,
erre egészen egyszerűen képtelen.
Ami történt, megtörtént.
Visszavonhatatlanul.
– Ez nevetséges, elképesztő, és te már megint zsarnokoskodsz
– próbáltam meg az eszére hatni, hogy megnyugtassam. Éppen
elég, ha én szorongok, akár mindkettőnk helyett is.
–  Nem én vagyok nevetséges! – hördült fel, és úgy nézett
körül, mintha az év legnagyobb buliján, a semmiből váratlanul
előbukkanhatna a szörnyeteg. – Megmondtam neked, hogy
mindenre hajlandó vagyok, Mia. Komolyan beszéltem.
 –  Tudnod kellene, hogy én sosem kérnék ilyesmit tőled. Ez
nem a te dolgod. Már így is épp eleget tettél.
Lyrik dühösen rám meredt.
Esküszöm, úgy nézett ki, mintha egy démon magasodott
volna fölém az elhagyott folyosón, miközben próbáltam
összeszedni magam, hogy ne kapjak ideg-összeroppanást, csak
mert az előbb véletlenül hozzám ért egy idegen keze.
Mostanában igyekeztem elkerülni a tömeget.
Csakhogy a magány még ennél is szörnyűbb volt.
–  Ki volt az? Elég, ha rámutatsz, és máris kihajítom innen.
Habozás nélkül. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy egy seggfej
legyen a házamban. Több esze is lehetne az idiótának.
–  Erre semmi szükség, Lyrik. – A fejemet csóválva lassan
összeszedtem magam. – Csupán… meglepett egy kicsit, ez
minden. Valójában nem akart hozzám érni. Sajnálom, hogy
megijedtél miattam.
Csakhogy az ismeretlen faszi kéjsóvár tekintetében volt
valami, amitől felvillantak előttem a három héttel ezelőtti
esemény emlékei, mindaz, ami a galériámban történt. Mintha
pánikroham csapott volna le rám. Kimenekültem a szobából.
Sötét és kegyetlen képek zúdultak rám.
Egyik a másik után.
Abban a pillanatban csakis a maszk alól elővillanó, gonosz
szempár emlékére tudtam összpontosítani.
Lyrik aggódó testvérként nézett rám.
A pillantása még a haja színénél is sötétebb volt.
– Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni, Mia! Kibaszottul nincs
itt semmi, amiért neked kellene szabadkoznod. Ez az egész nem
a te hibád. – A homlokán elmélyültek a ráncok, mintha önmagát
vádolta volna.
Bánatosan felsóhajtottam.
–  Ugye csak viccelsz, Lyrik? Púp vagyok a hátatokon, neked
meg Tamarnak. Remegsz a feszültségtől, és tudom, hogy aludni
sem tudsz.
Még jobban elkomorodott.
–  Na igen, az a kurafi még mindig szabadlábon van. Addig
nem nyugszom, míg rács mögé nem kerül. Vagy meghal.
Összeszorult a torkom a fájdalomtól.
A ragadós, súlyos érzelmektől alig kaptam levegőt.
– Te is tudod, hogy a nyomozó szerint véletlenül történt. Csak
egy betörési kísérlet volt. Nem vagyok veszélyben – ziháltam
szembeszállva a szörnyű emlékkel.
Bárcsak el tudtam volna fogadni a detektív álláspontját! Ha
valahogy, nagy nehezen békére lelhetnék! Már ha valaha is
megnyugodhatok.
–  Eszem ágában sincs kockára tenni a biztonságodat! –
hördült fel Lyrik, és megfeszült az álla.
A bátyám magas volt, és karcsú. Kicsit szikár. Ugyanakkor
viszont látszott rajta, hogy nagy hiba lenne belekötni.
A teste gyakorlatilag kizárólag feszülő, kőkemény, szálkás
izomból állt. Áradt belőle, hogy gyorsabban odavág, mint
bármilyen rosszindulatú gazember.
Ennek sokszor voltam már a tanúja.
Lyrik West nem a szavak embere. Habozás nélkül odacsap, és
utána nem fog picsogva bocsánatot kérni.
Valahol letette a szmokingját, és felhajtotta az ingujját.
Alkarján a bőrt teljesen befedte a testét mindörökre
megbélyegző sok, iszonyatos ábra. Jól tudtam, ezek a képek
azért kerültek fel rá, mert úgy gondolta, emlékeztetnie kell
magát a belül lakozó gonoszra.
Én azonban átláttam rajta.
A zord és kemény külső alatt egy angyal rejtőzködött.
Ráadásul elképesztően jól nézett ki. A szépségét azonban nem
irigyeltem tőle, mivel, ha nem lett volna pár évvel idősebb
nálam, könnyedén kétpetéjű ikreknek is nézhettek volna
minket.
–  De hát itt vagyok nálad! Úgy, ahogy azt kérted – mondtam,
és a szavaimnak nyomatékot adva megérintettem a karját. –
Megnyugodhatsz. Ma este amúgy is bulizni akartunk. Itt van az
egész együttesed. A legjobb barátaid. A fogadott testvéreid. Erre
fel te mit csinálsz? Miattam aggódsz.
–  Azt hiszed, hogy érdekel a parti? – méltatlankodott, és az
arcát odaszorította az arcomhoz.
– Szerinted törődök én ezekkel a seggfejekkel, akik beképzelt
képpel rontják itt nálam a levegőt? Nekem csak a csapat számít.
A családom. Tamar, Brendon és Adia. Te és Penny meg Greyson.
A többiek bekaphatják. Szóval ne gyere nekem azzal az
ostobasággal, hogy púp vagy a hátamon, jó? Inkább meghalok,
mintsem hagyjam, hogy valaki bántson téged!
Hátrébb lépett, zsebre vágta a kezét, és elvigyorodott.
–  Attól persze nem kell félni. Inkább felégetném az egész
kibaszott várost, mintsem hogy bárki közénk állhasson. Érted,
amit mondok?
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
 – Igen, tesó, vágom. Kemény csávó vagy, világos – cukkoltam.
Ezt meghallva még szélesebben elvigyorodott.
–  Na! Mindenkinek szüksége van arra, hogy egy kemény
csávó védje a hátát.
–  Te tényleg elképesztő vagy! – Nem akartam, hogy
elsodorjanak a rám törő érzelmek. A szívem lángolt a bátyám
iránt érzett szeretettől.
Lyriknek mindig jutott ideje arra, hogy a tudtomra adja, az ő
hatalmas, lenyűgöző világában igenis fontos szereplő vagyok.
Megpróbáltam némi vidámságot csempészni a hangomba.
– Figyelj csak, Lyrik! Nem akarom, hogy továbbra is ugyanúgy
próbálj megvédeni, mint régen. Már nem vagyok kislány.
Annak idején megpróbálta elijeszteni az összes fiúmat.
Megérintette az arcom.
– Az a helyzet, hogy te mindörökre az én kishúgom maradsz.
Jobb, ha hozzászoksz.
–  Ezzel a bajjal is meg fogok birkózni, ugye tudod? –
suttogtam.
A mellem megremegett a bánattól és a reménytől, amihez
makacsul ragaszkodtam.
Lyrik kedvesen rám mosolygott.
–  Nem ismerek nálad erősebb lányt. A legtöbben nem
maradtak volna talpon. Minden rendben lesz veled, Mia.
Ígérem.
– Olyan sok mindenért kell harcolnom, hogy nem veszíthetek.
– A torkom ismét összeszorult a rám törő érzelmektől.
Ellenálltam nekik, elfordultam tőlük.
Kétségbeesetten vágytam a megkönnyebbülésre.
 A felejtésre.
Legalább ma éjszakára.
Ragyogó mosolyt erőltettem az arcomra. Meglepő módon alig
kellett színlelnem.
–  Mi lenne, ha most elfeledkeznénk a bajainkról? Menj, és
szórakoztasd a fontos vendégeid!
A tekintetem a bátyám lenyűgöző, Hollywood Hills-i
otthonának legnagyobb szobája felé villant. Nyüzsögtek ott a
vendégek, a minden évben megrendezett jótékonysági est
résztvevői.
Lyrik és a felesége, Tamar rendezvényén lépten-nyomon igazi
hírességekbe ütközött az ember.
A leghíresebb zenészekbe és színészekbe.
Rendezőkbe, menedzserekbe és producerekbe.
Feltörekvő, ifjú tehetségekbe, meg olyanokba, akiket azonnal
felismernek az emberek, ha kilépnek az utcára.
Természetesen akadtak itt hozzám hasonló, tágra nyílt
szemmel bámuló, névtelen senkik is. Az örvény szélén lebegve
azt reméltük, hogy nem keltünk feltűnést. Persze mások ugrásra
készen várták a lehetőséget, hogy egy nagykutyába
mélyeszthessék a fogukat, csöpögő nyállal beszívva a teremben
nyüzsgő hírességekből áradó hírnév és gazdagság illatát.
– Lófasz a seggükbe!
Lyrik már csak ilyen.
Az égre emeltem a tekintetem.
– Figyelj… A feleséged hatalmas munkát végzett, és nagyon jó
helyre megy majd az összeadott pénz.
– Nekem csak te számítasz.
 – Lyrik! – mondtam őszinte felháborodással.
– Mi van? – kérdezte rezzenéstelen arccal.
Hatalmasat sóhajtottam.
– Annyira szeretlek, imádlak! Biztosra veszem, te vagy a világ
legcsodálatosabb pasija.
Tényleg ritkaság az ilyen férfi.
A pokolba is! Kezdem azt hinni, hogy már rég kiment a
divatból.
Rám tört a magány.
Mindent figyelembe véve semmi okom sem lett volna arra,
hogy ezzel az érzelemmel küszködjek.
De cseppet se számított, mit akarok. Voltak pillanatok…
időszakok, amikor nagyon jólesett volna, ha valaki úgy segít
rajtam, ahogy én szoktam másokon. Ha éjszaka átölel valaki a
karjával, és a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz.
–  Menj! Vár rád a feleséged, a barátaid. Élvezd az
összejövetelt! Csak annyit kérek… Hagyd, hogy én is ezt tegyem!
– Kizárt!
Így viszont legalább egérutat adtam neki.
Amúgy is igyekeztem normálisan viselkedni. Jó képet vágni a
dolgokhoz. Ha a többi vendég az ékszereit villogtatva és
eltorzult arccal vigyorogva képes erre, akkor nekem is simán
menni fog, igaz?
–  Komolyan beszélek… Ez nevetséges, Lyrik! Zeng a hülye
házad a Dreams Don’t Die zenéjétől – mondtam olyan halkan,
mint aki titkot árul el.
Nekem elhihetitek, nagyon is fontos volt ez a buli. Az előbb
majdnem felsikoltottam, amikor bementem a konyhába, és azt
láttam, hogy maga Sean Layne turkál a hűtőszekrényben.
Majdnem elájultam.
Csúnya látvány lett volna egy alélt rajongó.
Azt azért tisztázzuk, hogy nem vagyok oda a zenészekért.
Nagyon régen megesküdtem arra, hogy kerülni fogom őket.
Jó pár híres zenészt ismertem meg Lyrik és a barátai révén.
Túl indulatosak voltak.
Megbízhatatlanok.
Bajkeverők.
Sem időm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy ilyen alakok
miatt fájjon a szívem.
De akkor is… Sean Layne!
Lyrik lazán megvonta a vállát.
– Ennyivel tartozunk nekik.
– Persze.
Tényleg tartoztak.
A bátyám a Sunder rockegyüttes szólógitárosa volt. A
földkerekség egyik legnépszerűbb bandájának mára saját
lemezkiadó cége is lett, amelynek élénk egykori énekesük,
Sebastian Stone állt.
Lyrik pedig egy igazi rocksztár, de nem ám egy feltörekvő
fiatal, hanem egy nagyágyú… Ha kiment az utcára, leállt a
forgalom, ha belépett egy boltba, lerohanták az autogramkérők,
és jó párszor még a pólóját is lekunyerálták róla.
Ő azonban ennél jóval több volt.
Korábban rendkívül súlyos hibákat követett el, és ezekért
keményen megfizetett. Szemtanúja voltam, ahogy a függőség
ellen küzd, és szenved a múltja balfogásai miatt.
 Időről időre újra megbotlott.
Ugyanakkor kimászott az önpusztítás szakadékából, és igazi
óriássá vált. Megtalálta álmai asszonyát, családot alapított, bár
azt hitte, hogy erre sosem lesz lehetősége.
Példaképként szolgált a világ számára, és én mindig is
felnéztem rá.
Nem számítottak egykori bűnei vagy a sok rossz, amit
elkövetett.
A bátyámra mindig is hősként néztem fel, és semmiképpen
nem szerettem volna ma este a bajaimmal terhelni.
–  Akkor menj oda, és mutasd ki nekik a nagyrabecsülésed! –
mondtam, és tréfásan felvontam a szemöldököm.
Elbizonytalanodott.
–  Biztos, hogy jól vagy? Láttam, hogy milyen képet vágtál,
Mia. Nagyon nem tetszett. Ha akarod, mindenkit elküldök a
fenébe, csak hogy jobban érezd magad. Egy szavadba kerül, és
vége a bulinak.
– Nem, azt semmiképpen nem szeretném.
Újra a nagyteremre pillantottam. A magas helyiség egészen a
tetőig felért. Felül ablakok nyíltak az emeleti lakosztályokra. A
hátsó végében az üvegfalon át jól láttam Los Angelest. A nyitott
üvegpanelek között beáradt a meleg, kaliforniai levegő.
Túl az üvegfalon, a nagyváros fölé magasodó, feszített tükrű
úszómedence mögött, az egyszerű színpadon a Dreams Don’t
Die együttes játszott. Érzéki daluktól megremegett a ház, és a
ritmus végighullámzott a fényes parketta felett. A dallam
elöntötte a szobákat, és a falakon mély, buja visszhangokat
vetett.
 Az egymáshoz simuló testek, a hangos nevetés és a
beszélgetések moraja szembeszállt a zene erejével, ettől úgy
tűnt, bármelyik pillanatban elszabadulhat a káosz.
Mintha csak egy csodálatos dolog tetőpontja felé tartanánk.
Vagy valamilyen szörnyűség irányába.
Semmi szükség nem volt azonban ezzel terhelni Lyriket.
– Menj oda a feleségedhez! Iszonyúan szexi ma este.
Tessék.
Csábítás.
Tudtam, hogy ennek nem tud ellenállni.
Nincs kutya, aki nemet mondana a csontra. Tamar West régen
pórázra kötötte ezt a rosszfiút.
Lyrik egy mohó pillantást vetett a barátai között álló nő
irányába. Tamar ragyogott, miközben Shea Stone-nal és Willow
Evansszel, a Sunder két tagjának feleségeivel beszélgetett.
Úgy szerettem a sógornőmet, mint az édestestvéremet. Fekete,
testhez álló ruhája szorosan rátapadt gömbölyded idomaira. A
hosszú szoknyarész leért egészen a padlóig. A hasítékok nem
takarták el a lábát, és fent a keble is jól látszott.
Az ő bőrét is jórészt tetoválások borították.
A szeme kéken izzott, és a cipőjének tizenöt centis tűsarka
volt.
A bátyám fülig bele volt zúgva a feleségébe. Ez az acélkemény
fickó puha gyurmává vált Tamar közelében.
Azt gondoltam, ő sosem lesz szerelmes, ám egy nap Tamart
maga után húzva beállított a szüleink szerény házába.
Egyértelmű volt, hogy a sorsa már korábban
megpecsételődött, ám ezt Lyrik nem is sejtette.
 A szerelem néha azelőtt kelepcébe ejt minket, hogy erre
felfigyelhetnénk.
A bátyám egy félmosollyal a szemembe nézett.
– A párom mindig szexi. Ma este… ez csak jobban látszik.
– Mindig jó, ha rátesz egy lapáttal.
–  Ó, ne aggódj! Ma éjjel én is nagyon be fogom ám dobni
magamat – ígérte Lyrik.
Jól mellbe vágtam, nehogy elbízza magát. Már megint
elértem, hogy túlzásba vigye a dolgokat. Lyrik igazából sosem
tudta visszafogni magát.
–  Pfuj! Kímélj meg a mocskos részletektől! Már az is elég
szörnyű, hogy egyfolytában a nyáladat csorgatva kullogsz a
nyomában.
Öntelt képet vágva jókedvűen felnevetett.
– Hé, nem kell egyből felkapni a vizet!
Halkan kuncogva a bulizó tömeg felé böktem, és barátságos
hangon folytattam:
–  Mi lenne, ha te is odamennél, és nem aggódnál miattam?
Nem lesz semmi bajom.
– Biztos? – kérdezte bizonytalanul.
– Száz százalék.
Valójában talán két százalék esélyem volt.
– Ezenfelül a házadat jobban őrzik, mint az államkincstárat.
Még mindig engem nézett, miközben elindult.
– Azért, mert amire én vigyázok, az mindennél fontosabb.
Sarkon fordult, hogy eltűnjön a házában nyüzsgő emberek
között. A folyosó végébe érve visszafordult felém.
Baljós árnyék borult az arcára.
 – Akik itt vannak, azok mind a vendégeink, Mia.
Nem igazán értettem, hogy ezzel most mégis mire akar
célozni.
Elkomorult a tekintete.
–  Ez nem jelenti azt, hogy valamennyien jó emberek. Vagy
hogy megbízhatóak. Érted, miről beszélek?
Komolyan gondolta a figyelmeztetést.
Nem ugratott.
Nyíltan kimondta az igazat.
Nyeltem egy nagyot, hogy a három hete a torkomban ülő
gombóc dacára is meg tudjak szólalni. Gyorsan bólintottam.
– Igen, értem.
Találkoztam már jó pár gazemberrel.
Lyrik is biccentett.
– Remek. Légy óvatos!
– Az leszek, ígérem!
Vajon már akkor is tudtam, hogy hazudok, amikor
kimondtam ezeket a szavakat?