II./1.

A zsidó szociális-közösségi gondoskodás

A zsidó szociális gondoskodás évezredes hagyományokra vezethető vissza. A Tórában

többször előfordul a kahal, héber közösség szó, amely magában foglalja a zsidó nép
kialakulását, az Egyiptomból való megmenekülésre utaló közös múltat, és annak emlékezetét,
illetve a közösség alapnormáinak kialakulását is. A zsidó szociális gondoskodás alapelve a
társadalmi igazságosság alapján működő közösségen nyugszik, a Tóra parancsainak és
elveinek együttes betartásával. A közösség legfőbb alapelve a monoteizmus, vagyis, hogy egy
közös teremtője van az egész emberiségnek, így nem lehet különbséget tenni, diszkriminálni,
vagy gyűlölni a más társadalmi rétegből, más közösségből vagy népcsoportból származó
embert. Ezt az elvet támasztja alá a T’anachban, a zsidó Bibliában a „szeresd felebarátod,
mint tenmagad” (3Mózes 19,18) vers is. Ezt a kijelentést nevezte meg Jézus is a „törvény fő
parancsának”, amit szerinte csak a „szeresd az Urat, Istenedet, egész szíveddel és egész
lelkeddel és egész gondolkozásoddal, erőddel” (5Mózes 6,5) parancs előz meg. Az utóbbi
parancs fontosságát az is mutatja, hogy ezt a mózesi törvényt a mai, hitüket gyakorló zsidók is
mindennap megerősítik reggeli és esti imádságaik alkalmával. Ebből a két elvből ered tehát az
emberek egymás iránti szeretete és segítése, amit később a kereszténység is etikai elvként vett
át a zsidóságtól.
Az alapvető zsidó szociális közösségi gondolatot Habermann Zoltán ekként
fogalmazza meg: „A közösség mint egy transzcendens felsőbb hatalom által kiválasztott
rendszer egy olyan közösség megélése, ahol a társadalmi igazságosság alapján való életet él
a közösség. Egy magasabb szintű társadalmi élet, a kölcsönös segítés (gmilut haszadim)
jegyébe zajló közösségi létforma megteremtése a zsidóság, a Tóra üzenete, ahol a
kiválasztottság nem kiváltság, hanem felelősség.” Ennek a felelősségnek a tudatában a
zsidóság évezredeken át nagy hangsúlyt fektetett a szegények, vagy elesettek segítésére, hogy
azok szükségleteinek kielégítésével és embertársaik támogatásával kompenzálják az emberi
méltánytalanságot, helyreállítsák az igazságosságot, ezzel megakadályozva embertársaik
kiszakadását a közösségből vagy a társadalomból. 1 A Tsedaka, a jótékonyság gyakorlásának
kötelességét jelenti, ami szerint a jótékonyság alapvetően nem erény, mivel ezzel csak
biztosítja a nélkülöző számára azokat a szükségleteket, amik alapvetően járnak neki. A
jótékonyság gyakorlása a személyes odaadástól, a szeretettől, az együttérzéstől, a
könyörülettől és a személyes jóakarattól válik valódi erénnyé.2 A jótékonyság alapvetően a

1
Habermann Zoltán: A zsidó szociális közösségi gondolatról. In.:
https://www.or-zse.hu/resp/hallgatoi/habermann-szocgondolat-mtud2008.htm
2
Konrád Miklós: Zsidó jótékonyság és asszimiláció a századfordulón. Történelmi Szemle, 2001/3-4 sz. 259.
zsidóság számára egyfajta követelményként előirt jócselekedet (micve), aminek a teljesítése a
nem zsidókkal szemben is elvárt kötelesség. A zsidó jótékonyság intézményesülése
mindennek fejében már egészen korán kialakult. A hagyományból tudni lehet, hogy a
jeruzsálemi Szentélyben az adományozók részére sötét kamra állt rendelkezésre, így az
adományozás ebben a formában nem publikusan történt.3 A kezdeti időszakban, a személyes
adományozások, habár tórai kötelességnek számítottak, mégsem voltak kötelezők. A
későbbiekben azonban kialakult a c’dáka, a jótékonyság intézményes formája, ami az
igazságosság és méltányosság Tsedeka elvei szerint arra ösztönzi az átlagos jövedelmű
zsidókat, hogy bevételük 10%-át a közösség javára fordítsák. Ez később a 13. században
kötelező adóvá vált a zsidó közösségek tagjai számára. 4 A Tóra mindezen felül külön
törvényekben fogalmazza meg a szegények jogait, a Leket például meghatározza, hogy a
szegényeknek joguk van a „kaszás után elhullatott kalászokat felszedni”, a Sikchá a mezőn
felejtett kévéket a szegényeknek ítéli. A Peá pedig azt jelenti, hogy a földtulajdonosnak a
gabonaföld szélét érintetlenül kell hagynia, és engednie kell, hogy azt a szegények arassák le
maguknak.5
A Tsedaka elve szerinti jótékonyság gyakorlásának kötelességét erősítette meg később
Maimonidész, 12. századi zsidó gondolkodó, vallásfilozófus, orvos és természettudós, 6 aki az
adakozás különböző szintjeit állapította meg, érdemszerző jellege szerint. A legmagasabb
szint, ha a segítség a kiszolgáltatottság megszüntetését segíti elő, például, ha munkát kínálunk
az elesettnek, vagy közös vállalkozásba fogunk vele, így a rászoruló hosszútávon lesz képes
javítani saját helyzetén. A második szint, amikor az adakozó és a rászoruló ismeretlenek
egymás számára, - az anonimitás fontosságát már korábban is említettem, a jeruzsálemi
Szentély példáján, ahol ezt a célt szolgálta az adományozásra fenntartott sötét kamra. A
harmadik szint, amikor az adományozó tudja kinek ad, de az adományban részesülő nem tudja
kitől kapja a segítséget vagy az adományt. A negyedik szint ennek a fordítottja, amikor az
adományozó nem tudja kinek ad, de a segítségkérő tudja, kitől kapott adományt. Az ötödik
szint, amikor mindkét fél ismeri egymást, de az adományozó azelőtt ad, mielőtt a másik
segítséget kért volna tőle. A hatodik szint, amikor szintén ismerik egymást a felek, de akkor
ad az adományozó, ha a másik segítséget kér tőle. A hetedik szintbe tartozik, amikor valaki
nem biztos, hogy eleget ad a másiknak, viszont azt örömmel teszi. Az utolsó, vagyis

3
Flaskár Melinda: A zsidó szociális gondoskodás története Budapesten a két világháború között. Budapest, 2014.
11.
4
Radnóti Ilona: „A Jótékonyság megment a haláltól”. Adományok és alapítványok a Pécsi Hitközségben a
dualizmus korában. Pécsi Szemle, 2006/2.sz. 42.
5
Flaskár 2014. 11-12.
6
Radnóti 2006. 42.
legalacsonyabb szint pedig, amikor valaki nem önként adakozik. Ez az adakozás
kötelességére utal, ami elfogadható micveként, azonban nem feltételez az adományozás
mögött erényességet.7
A keresztes hadjáratok alatt, a középkori inkvizíció működése idején és a reformáció
kibontakozásakor a zsidók főként száműzve, üldöztetésben éltek, kisebb közösségekben szerte
Európában. A zsidók szabad bevándorlásra, letelepedésre engedélyt, majd vallási türelmet és
szabad vallásgyakorlást leginkább a 17. századtól kezdődően nyertek Európa szerte.8 Ebben
az időszakban a szegények segélyezését főként az egyház végezte, azonban a korlátozott
lehetőségek miatt nem mindenki részesült ellátásban. Az egyház az „aki nem dolgozik, ne is
egyék” elv alapján megkülönböztetett „érdemes és érdemtelen” szegényeket, így csak az arra
érdemes személyeket támogatták. Megjelentek a szegényházak, az árvaházak, a kórházak és a
lelencházak, amik elszigetelték a szegényeket a társadalom többi tagjától. Mivel a zsidók
ebben az időszakban alapvetően az egyház üldözötteinek is számítottak, nem tartoztak az
„érdemes” szegények közé, ezért a szociális gondoskodást saját maguknak kellett
megteremteniük.9 Mint ahogy azt már fentebb is említettem, a zsidók már a közösség
kialakulásának kezdete óta adókon keresztül gondoskodtak a közösség szegény tagjairól,
illetve a közfunkciókat ellátó személyek munkáját is adókból fizették. Erre utal a héber gabé
szó is, ami adószedőt jelent, a később kialakult gabaj cedaka pedig külön a jótékonysági
adószedő tevékenységét látta el. Hazánkban például a Kupa sel cedaka egy középkori
jótékonysági pénztár volt, ami az első szociális közösségre vonatkozó írásos emlékként
maradt fenn a 11. századból. Az adószedés szerepe a középkorban vált igazán meghatározóvá
a zsidó közösségek számára, hiszen ekkor voltak leginkább kiszolgáltatva az éppen fennálló
társadalmi, vallási és politikai rendeknek.10 Éppen ezért a közösség szegény tagjait nem csak
anyagilag támogatták, hanem napi élelmet, ingyenes szállást is biztosítottak a számukra, de
ezek mellett különböző jótékonysági szervezetek is alakultak, amik például gondoskodtak az
árvák jövőjéről, azok kiházasításáról vagy a szegény zsidók hitük szerinti méltó
eltemetéséről.11
A társadalmi szolidaritás teljességének hiánya a 16. században is jelen volt, azzal a
különbséggel, hogy ebben az időszakban az állam kezdte átvenni az egyháztól a szociális
gondoskodással járó terheket. Kezdetben a zsidó közösséghez hasonlóan próbálták megoldani
a szegénykérdést, mivel a különböző községek feladata volt a saját szegényeikről való
7
Flaskár 2014. 11.
8
Prepuk Anikó: A zsidóság Közép– és Kelet-Európában a 19-20. században. Csokonai Kiadó, 1997. 188–222.
9
Flaskár 2014. 7-8.
10
Habermann 2008.
11
Flaskár 2014. 12.
gondoskodás. Később ez ismét „zárt szegénygondozássá” alakult át, mivel a község saját
szegényeit leginkább dologházakban különítették el a társadalom többi tagjától, de a nem
községhez tartozó szegények, hajléktalanok és csavargók üldöztetése is általános volt ekkor.
Mivel az állami szegénygondozás nem biztosított széleskörű megoldást a problémákra, ebben
az időszakban jelentek meg a caritas jellegű önsegélyező szervezetek, ami a társadalmi
szociális háló gyengeségeit próbálta kiküszöbölni, azonban a zsidó közösséggel ellentétben a
szegénységért az egyént vonták felelősségre, a segítségnyújtást pedig az egyén érdemessége
alapján döntötték el.
A zsidók társadalmi helyzete a 18. században kezdett javulni, ezt az időszakot a zsidó
felvilágosodásnak is nevezik. Ekkor jelentek meg a zsidók emancipációját érintő társadalmi,
vallási és jogi diskurzusok, valamint türelmi rendeletek. Magyarországon a zsidó emancipáció
kezdete a 19. század elején kezdett kibontakozni, más európai országokban azonban ekkor
már az emancipáció kiterjesztésére törekvő intézkedéseket hoztak. 1831-ben Londonban
például már polgárjogot is kaptak a zsidók, a franciák pedig ugyanezt csak az 1870-es
években tették meg az algériai zsidósággal szemben, a magyar zsidók törvényes
emancipációja pedig 1867-ben valósult meg. A polgárjog kiterjesztése mellett a 19. század
második felében a teljeskörű emancipáció érdekében számos európai ország biztosított
letelepedési engedélyt, birtokképességi jogot, iparűzési jogot és vallásszabadságot a zsidók
számára.12 A 19. században az emancipáció kibontakozása mellett az állami
szegénygondozásban is jelentősebb átalakulások történtek. Az ipari forradalom hatására az
államnak fokozottabb figyelmet kellett fordítania a szociális viszonyokra, így szociális
törvények jelentek meg, emellett pedig civil szervezetek egészítették ki a kor szociális
ellátásának hiányosságait. Az egyik ilyen civil szervezet volt az 1869-ben alakult Charity
Organization Society (COS), ami egy angol nőegyletként adott életvezetési tanácsokat és
természetbeni adományokat a rászorulóknak. Ezt a tevékenységet Európa-szerte több
országban is követték, az újpesti zsidó hitközség pedig a settlement mozgalom keretein belül
próbálta a COS szellemiségét megvalósítani, és a szegények diszkriminálásával és társadalmi
szegregációjával ellentétben azok társadalomba való visszaintegrálására törekedtek. 13 A COS
jótékonysági tevékenységét azonban megelőzte az Alliance Israélite Universelle
tevékenysége, ami 1860-tól zsidó segélyszervezetként működött Franciaországban. Kiterjedt
segélyezést végzett nem csak Európában, de Afrikában és a Közel-Keleten is.14

12
Prepuk 1997. 188–222.
13
Flaskár 2014. 8–9.
14
Prepuk 1997. 193.
 A 18. század végén a zsidó felvilágosodás következményeként a hagyományos zsidó
társadalom jelentős átalakuláson ment keresztül. A hagyományhoz való ragaszkodás és a
közösséghez való erőteljes kötődés meglazult, így a korábban bevett zsidó szociális
gondoskodás is átalakult. Magyarországon a 19. század elején a zsidó községek hitközségekké
alakultak át. Az izraelita hitközségek az intézményeik működtetését és a közösséghez tartozó
szegények támogatását elsősorban a hitközségi adóból oldották meg, amit a közösség minden
tagja keresetének megfelelő arányban, kötelező jelleggel fizetett be. Emellett, más célokra,
például a közösségen kívül álló rászorulók segítésére jótékonysági gyűjtéseket szerveztek. A
zsidó közösségek letelepedésükkel párhuzamosan különböző egyesületeket, egyleteket is
létrehoztak, amelyek alapszabályuk szerint meghatározott rászorulói réteget támogattak az
egyének adományaiból, illetve a tagsági díjakból. 15 A legkorábban létrehozott zsidó
egyesületek a Chevra Kadisa jótékonysági egyletek voltak, amik a közösség betegeiről
gondoskodtak elsősorban. Magyarországon az első ilyen egyesület 1629-ben jegyezték be
hivatalosan, az idő előrehaladtával azonban más jellegű zsidó egyesületek is alakultak,
melyek alapszabályaiban foglalt célkitűzéseik szerint főként a közösség tagjait támogatták. A
19. század elején a nagyvárosokban is megjelenő zsidó közösségek intézményesülése és
egyesületi tevékenysége a városok vezetőségei által támasztott akadályokba ütköztek. 1833-
ban például a pesti zsidó hitközség templomait és összes egyletét feloszlatták, kivéve a
Chevra Kadisa jelentőségteljes egyesületét. A század második felében azonban egy intenzív
egyesületalapító láz indult meg a polgárosodásnak köszönhetően, így 1878-ban körülbelül
141, 1894-ben pedig már körülbelül 3956 zsidó egyletet jegyeztek be az országban.16 A zsidó
közösségek jótékonysági tevékenysége alapvetően a közösség székhelyére lokalizálódott, ez
majd csak a 19. század 80-as éveiben kezdett átalakulni és vált általános felekezetivé, majd
pedig felekezetközivé. Ezt az átalakulást szorgalmazta az 1887-ben megjelent Társadalom - A
zsidók jótékonysága c. tanulmányában Hochmuth Ábrahám veszprémi neológ főrabbi is,
amelyben felhívta a figyelmet a hitközségek lokalizációjának arra a hátrányára, hogy a
nagyobb és kisebb hitközségek között jelentős anyagi, így fejlettségi különbségek vannak.
Elsősorban ezt a vidéki hitközségek hitfelekezeti iskolájának elmaradottságával, illetve
jelentős esetben annak teljes hiányával próbálta reprezentálni, rámutatva ezzel arra, hogy az
iskola nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a zsidó fiatal szakmát szerezve a hitközség különösebb
támogatása nélkül képes legyen majd megteremteni anyagi függetlenségét. Tanulmányában
egyaránt arra biztatta az ortodox és neológ zsidó hitközségeket, hogy fogjanak össze és a
15
Radnóti 2006. 43.
16
Harsányi László: A magyarországi zsidó egyesületek fél évszázada (1868-1919). AETAS 31. évf. 2016. 2.
szám 33-34.
lokalizáció megszüntetésével (hatókörük bővítésével?) a nagyobb anyagi lehetőségekkel
rendelkező hitközségek jótékony anyagi támogatással járuljanak hozzá a vidék kisebb
hitközségeinek felvirágoztatásához a vallásosság, erkölcsösség és művelődés fejlődése
érdekében.17
A 19. század közepétől a zsidó közösségek megerősödtek, hitközségi és egyesületi
tevékenységük egyre hangsúlyosabbá vált, illetve társadalmi szerepvállalásra is egyre több
lehetőség adódott. A század közepétől már érezhető volt a zsidók asszimilációjának előszele,
amihez a közvélemény társadalmi helyzettől és szerepvállalástól függetlenül elég eltérően
viszonyult. A zsidók szavazati joga a század első felének egyik kulcskérdése volt. Az 1843-
ban tartott országgyűlésen még kérdésként merült fel, hogy a zsidó egyáltalán embernek
tekinthető-e. Egy alsóházi képviselő például azzal indokolta a zsidók szavazati jogának
elutasítását, hogy „várni kell, amíg a zsidó is ember lesz.”18 A század közepén kibontakozó
egyesületalapítási láz arra is rámutat, hogy a jótékonyság egyre inkább felértékelődött ebben
az időszakban. Azonban a jótékonyság zsidó hagyomány szerinti kötelességteljesítés mellett
már más funkciót is magában hordozott. Konrád Miklós, aki egyik tanulmányában a zsidó
jótékonyság szerepét vizsgálta az 1880-as években kezdődő asszimilációtól a 20. század első
néhány évtizedéig,19 arra a következtetésre jutott, hogy a jótékonyság az asszimiláció
„propaganda eszköze” volt a magyar zsidók számára. 1943-ban a zsidóság emberi mivolta
még nem volt teljesen egyértelmű sem a társadalom, sem az ország vezetősége számára,
miközben a magyar zsidóság mindinkább arra törekedett, hogy a társadalom elfogadását és
befogadását elnyerje. Ennek érdekében a korabeli zsidó sajtó a zsidóság asszimilációs
törekvéseinek és erényeinek kihangsúlyozására törekedett. Ilyen erények voltak például a
zsidóság nyelvi elmagyarosodása, az ország gazdasági modernizációjához való hozzájárulása,
a zsidók bensőséges családi élete, a gyermekek oktatásának kiemelkedő támogatása, illetve a
jótékonyság is. A jótékonyság erényességének hangsúlyozása különösen fontos volt
számukra, mivel fogalmához alapvetően olyan erények társulnak, mint például a
nagyvonalúság, az önzetlenség, az áldozatkészség, a közélet iránti érzékenység, amelyek pont
ellentétben álltak azzal, amit a közvélemény a zsidóságról ekkor gondolt. Ezen kívül ezek az
erények a zsidó önérzetet is erősítették, amivel többek között a közösségi tagok elszakadását
próbálták megakadályozni. Az ortodox és a neológ sajtó eltérően viszonyult a jótékonyság
kérdéséhez. Az ortodox sajtó az asszimiláció első nemzedékének felfogását propagálta

17
Hochmuth Ábrahám: Társadalom. A zsidók jótékonysága. Magyar Zsidó Szemle, 1887. 153-159.o
18
Konrád 2001. 258-259.
19
In: Konrád Miklós: Zsidó jótékonyság és asszimiláció a századfordulón. Történelmi Szemle, 2001/3-4 sz.
elsősorban, miszerint „a jótékonyság a legnagyobb erények egyike”20, ami a zsidók évezredes
hagyományában gyökerezik, illetve fontosnak tartották kiemelni, hogy a zsidóságot „minden
erényei között a jótékonyság jellemzi a legjobban”.21 Az asszimilációs nemzedék második
generációja azonban sokkal inkább erkölcsi megalázásként élte meg az „apák” össztársadalmi
elfogadtatásra irányuló ezen törekvéseit.
A neológ sajtó pedig főként a jótékonyság gyakorlására buzdította híveit, kiemelve az
őszinteség fontosságát, mert a kötelesség hagyománya mellett ez az, ami a jótékonyságot az
erény szintjére emeli. 1910-ben Blau Lajos a Hatvany-Deutsch József halálát követő
megemlékezésében a zsidó nagypolgár ideáltípusát Hatvany „lelki nemességének” mintáját
alapul véve vázolta fel, ami szerint „e lelki nemesség a közérdek iránti, és különösképpen a
hátrányos helyzetűek iránti felelősségtudatban fejeződik ki.” „A kedves jó ember (…) szíve a
szegényekért és szenvedőkért, az elnyomottakért és üldözöttekért dolgozott (…) fáradhatatlan
volt a jótevésben, mert jótette mély érzésből fakadt.” A neológ sajtó az adakozás őszintesége
mellett kihangsúlyozta a felekezetköziség fontosságát is, hiszen ahhoz, hogy a zsidóság a
társadalom minél szélesebb körű elfogadását megnyerje, a nemzet iránt érzett szolidaritás és
az azzal való azonosulás komoly feltétele volt annak, hogy a zsidó nagylelkűség ne csak a
hitközségen belül nyilvánuljon meg. A felekezetközi jótékonykodást alkalmi, vagy
intézményesített tevékenységgel valósították meg, a századforduló után pedig a karitatív célú
adományok mellett olyan pénzadományok is előtérbe kerültek, amelyeket a zsidó
nagypolgárság tagjai végrendeletükben hagytak elsősorban a nem zsidó felekezethez tartozó
személyek megsegítésére. 1905-ben a Magyar Zsidó Szemle például fontosnak tartotta
kiemelni, hogy Krausz Lajos végrendeletében „egymillió koronát hagyott jótékony célokra, és
annak csak egyharmadát zsidó intézményekre”.22 1912-ben pedig az Egyenlőség írt Neumann
Samu aradi nagyiparos hagyatékáról, amiből örökösei 650 000 koronát karitatív célokra,
250 000 koronát egy aradi gyermekkórház létesítésére, 300 000 koronát „az atyai üzem
alkalmazottai számára” egy nyugdíjpénztár alapítására, és csak 100 000 koronát szántak a
„zsidó intézmények és emberbaráti munkát végző testületek javára”.23 A zsidók felekezetközi
jótékonyságának második típusát jelentette, amikor a nem felekezeti tagok is részesei lehettek
a zsidó „emberbaráti intézmények jótékonyságának és szolgáltatásainak”.24 Ez a jelenség az
1880-as évektől vált általánossá, azonban nem vonatkozott minden zsidó intézményre. A

20
Az idézetet Rosenzweig Majer írta az ortodox Zsidó Híradó sajtóorgánumban megjelent Jótékonyság! c.
cikkében. Zsidó Híradó 1982. december 22. 4.
21
Dr. Vajda Béla: Az országos izr. tanítóképző-intézet jubileuma. Magyar Zsidó Szemle 15(1898) 19.
22
Konrád 2001. 271.
23
Uo.
24
Konrád 2001. 270.
századfordulón például a Pesti Izraelita Hitközség nyugdíjpénztárának kivételével minden
emberbaráti intézménye fogadott nem zsidókat is. 1910-ben az Általános kórház betegeinek
62%-a volt nem zsidó felekezetű, a Siketnémák Intézetében 81 diák közül hárman voltak
felekezeten kívüliek, de más pesti hitközséghez tartozó intézmények is nyitottak voltak a nem
zsidók számára is, így a Pesti Izraelita Nőegylet népkonyhája, a Bródy Zsigmond és Adél
gyermekkórház, a fiúárvaház, vagy a Wechselmann Vakok Intézete. Az utóbbi intézet 1908-
ban létrejött alapításakor Wechselmann Ignác végrendeletében ki is kötötte, hogy az
intézmény fele részben keresztény gyerekeket fogadjon majd be.25
A cionista sajtó a korábban említett periodikákkal ellentétben inkább a zsidó
jótékonyság bírálatát fogalmazta meg, miszerint „a zsidó polgárság kizárólag azért
gyakorolja a jótékonyságot, mert dörgölőzni akar a keresztény társadalom felső rétegeihez”.26
A zsidó karitatív cselekedet számukra leértékelődött azzal, hogy a támogatás nagy része a
nem zsidók számára volt biztosítva. Úgy gondolták, a zsidó jótékonyság az „asszimiláns
zsidók önmegtagadása” és „identitásbeli tévelygése”, így bírálatukban pont azt emelték ki,
amit a másik két álláspont a nemzettel való azonosulás gyakorlati kifejeződéseként minél
inkább hangsúlyozni kívánt.27
A 20. századi zsidó szociális-közösségi gondoskodás sokkal szerteágazóbbá vált
motivációját, célját és megvalósítását tekintve a korábbi évszázadokhoz képest. Tény és való,
hogy a többségi társadalom zsidóságról kialakított képe is jelentősen átalakult és épp a
jótékonyság volt a zsidóság egyik eszköze arra, hogy társadalmi elfogadást megszerezze. A
hátterben már nem csak a Talmudban leírt kötelezettségnek való megfelelés igénye húzódott,
hanem kiegészült a nagypolgári státusszal járó presztízscélok megvalósításával is. A
jótékonysági bálok, bazárok, gyűjtések, adományosztások szervezése, az egyletek,
egyesületek és alapítványok létrehozása sokkal inkább a korszellem sajátosságának
tekinthető, mint a zsidók 19. és 20. századi jótékonyságának egyedi jellemvonásaként. Ez
egyrészről az asszimiláció sikerességét is mutatja, annak ellenére, hogy a zsidó
jótékonysággal szemben számos bírálatot is megfogalmaztak a korban. A század első
évtizedeiben a tudományos publicisztika egyik meghatározó témája volt a zsidó jótékonyság
valódi erényességének a kérdése. A tudományos elit elismerte, hogy a zsidóság hatalmas
összegekkel járult hozzá a társadalom szociális problémáinak kiküszöböléséhez, azonban
ennek felmagasztalását, piedesztálra való emelését nem tartotta helyesnek, mivel a
jótékonyság szerintük csupán csak az adakozó lelkiismeretét elégítheti ki, de a súlyos
25
Konrád 2001.271-272.
26
Konrád 2001. 280-281.
27
Uo.
társadalmi problémákat, az egyenlőtlenségekből fakadó nyomort maximum csak enyhíteni
lehet általa, véglegesen megoldani nem. A zsidó jótékonyság tehát követendő példaként jelent
meg, de a társadalmi problémák gyökeres megváltoztatásához nem, volt elegendő. Ferenc
József 1909-ben nagyra becsülte a zsidók családiasságát és „a jótevésben való örömüket”, ami
azt is mutatja, hogy a zsidó jótékonyság már kezdett egyfajta sztereotípiává válni, ami a
későbbi évek antiszemita bírálat egyik célpontjává vált. Az akkori szocialisták szerint például
a zsidó polgárság jótékonyságának célja nem volt egyéb, mint hogy „egy-egy tányér meleg
levessel és kölessel” eltereljék a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekről, és ezáltal álszent
módon szerezzék meg a kizsákmányolt munkások lojalitását.28
A Magyar Zsidó Lexikon az 1929-es kiadásában a jótékonyság címszava alatt a
„modern zsidó jótékonysági organizációkat” 29 ekként sorolta fel:
1. „Üldözöttek és emigránsok támogatása
2. Szűkölködő családok élelemmel, tűzifával és téli segéllyel való ellátása
3. Elhagyott, elhanyagolt, és bűnöző gyermekek és ifjak, valamint rossz útra kényszerült
nők foglalkozásra nevelése
4. Kórházak, orvosi rendelők, betegsegélyezők és gyermekágyasok segélyezése
5. Börtönlátogatás
6. Vakok, bénák, süketnémák és egyéb fogyatékosok támogatása
7. Aggok menhelye és szeretetházak
8. Szegénység megakadályozása (ingyenes ebéd, ünnepi segély, leányegyletek, ipari
nevelés szegény sorsú gyermekek részére, stb.)
9. Intézmények kölcsönös támogatása a hitközségek részéről.”30

A fent felsoroltak alapján fontos kiemelni, hogy még a 20. század első felében is
kiemelkedő szerepe volt az ókori Maimonidész legfőbb erényeként emlegetett hosszútávú
jótékony cselekedetnek, ami a rászorulót valamilyen szakma, mesterség kitanulásában és
foglalkoztatásában nyújtott segítséget, hogy a későbbiekben ne az adományoknak és
segítségeknek legyenek kiszolgáltatva, hanem azok nélkül is képesek legyenek saját maguk
ellátására. Az említett kilencedik pontból pedig az is kiderül, hogy a harmincas években már
általánossá vált az a „közszellem”, amiért az 1880-as évek végén Hochmuth Ábrahám lázasan
tevékenykedett, hiszen a zsidó hitközségek kölcsönös segítségnyújtása, illetve a felekezetközi
jótékonyság bevett gyakorlattá vált. A 20. század eleji jótékonyság fogalma tehát több

28
Konrád 2001. 282-284.
29
Magyar Zsidó Lexikon, 427.
30
Harsányi 2016. 40.p
tényezőt is magába foglalt. Egyrészt polgári erkölcsből fakadó kötelességtudat volt, másrészt
a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, továbbá pedig a zsidó önérzet megerősítése, több
esetben pedig csak egyszerű hiúság, illetve annak az eszköze, hogy magasabb társadalmi
státuszú előnyökhöz jussanak, például nemesség, címek és rangok megszerzéséhez. Nem
elhanyagolható azonban az a tény, hogy a zsidóság nem csak saját felekezetén belül, hanem
össztársadalmi tekintetben egyaránt hatalmas szerepet vállalt a 20. századi szociális-közösségi
gondoskodásban.