A kábítószer-büntetőjog aktuális problémái Magyarországon

A Magyar Kriminológiai Társaság 2007. november 9. napján tartott tudományos ülésen

elhangzott előadás.

Több mint egy évvel ezelőtt kaptam felkérést a büntetőjogi kodifikációt vezető
szakállamtitkártól arra, hogy dolgozzam ki a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének a
tényállását. Ennek örömmel tettem eleget, és miután tagja vagyok a most folyó és a Büntető
törvénykönyv általános részét érintő kodifikációs bizottságnak is, érzékelni tudom, hogy
miképpen illeszkedhetnek a különös részi tényállások az általános részi koncepcióhoz.

Azt hallottuk, hogy a mostani kódex a XXI. század jogalkotása, tehát a megváltozott bűnözési
környezetnek, a társadalmi, gazdasági, politikai élet új kihívásainak kíván megfelelni,
méghozzá előremutató módon és hosszabb távra tervezve.

A kábítószer-probléma kezelésének egy másfajta módját álmodtam meg és lehet, hogy ez

továbbra is csak álom marad, ezért külön öröm és megtiszteltetés számomra, hogy egy
szakmai környezettel megismertethetem a gondolataimat.

Egyébként a figyelem, különösen a jogalkalmazók, illetve a jogvédő szervezetek részéről

azért irányult ismét a kábítószer-bűncselekmények megítélése felé, mert 2007. június 13.
napján megjelent a Legfelsőbb Bíróság 1/2007. Büntető jogegységi határozata. Egyfelől
személyes győzelemként értékelem, hogy végre a Legfelsőbb Bíróság is úgy foglalt állást,
hogy a kábítószerrel visszaélés különböző tényállásaiban szabályozott, eltérő elkövetési
magatartásokat és büntetési tételeket tartalmazó cselekményei nem a természetes egység
körébe tartozó, hanem bűnhalmazatot alkotó magatartások. Így külön tényállás a Btk. 282.§
úgynevezett beszerző típusú és a 282/A.§ kereskedelmi típusú cselekményei, a 282/B.§ (1)
bekezdése, illetve annak (2) bekezdése, amely a fiatalkorúakkal kapcsolatos, fokozott
szigorral szabályozott cselekményeket tartalmazza, továbbá, a 282/C.§ (1) bekezdése, illetve
(2) bekezdése, amely külön-külön rendezi a függő fogyasztó, beszerző, illetve kereskedő
típusú magatartásait. A visszaélés tárgyát képező kábítószernek a tiszta hatóanyagtartalma
alapján történő összegezésére tehát csupán az egy-egy szakaszon belüli ismétlődő
magatartások esetén kerül sor.

Ezzel a Legfelsőbb Bíróság feladta a gyakorlat számára mindig is elfogadhatatlan természetes

egységet preferáló korábbi döntéseit (5/1998. BJE, és a Bk. 155. számú állásfoglalása).

Amennyire megnyugtató a döntésnek ez a része, ugyanannyi gondot okoz a jogegységi

határozat II. pontja alatt kifejtett jogértelmezés. A kérdés az volt, hogy a kábítószer-fogyasztó
esetében a már elfogyasztott, meg nem lévő kábítószer a bűncselekmény minősítése
szempontjából jelentőséggel bír-e, vagyis az évek alatt ismétlődően megvalósuló – az esetek
száma, az elfogyasztott kábítószer fajtája, mennyisége, hatóanyagtartalma tekintetében
bizonytalan – elkövetés esetén a kábítószer összegeződik-e.

Számos érvünk volt ez ellen, ezek közül a néhány legfontosabb:

Miután a kábítószerrel visszaélés a közegészség elleni bűncselekmények között szerepel, nem
valósul meg a jogtárgy sérelme, ha a kábítószeres a megszerzés után nyomban, vagy rövid
idővel azután a kábítószert maga fogyasztja el, ezzel elpusztítja, megsemmisíti azt. (Ez a
magtartás legfeljebb az egyén saját egészségét rombolja, de nem ez a védett jogtárgy.)
A másik ok, hogy éppen a fogyasztó esetében lelhető fel hosszabb elkövetési időszak, mielőtt
a cselekmény lelepleződik. A nyomozóhatóság nem elégszik meg a kábítószer adásvételénél
talált, lefoglalt kábítószer mennyiséggel, hanem széleskörű felderítő tevékenységet folytat a
korábbi vásárlások és a kábítószer-terjesztői hálózat felderítése érdekében. Attól függően,
hogy a terhelt éppen milyen érdeket kíván érvényesíteni, beszámol a korábbi fogyasztásról, és
egy matematikai művelettel nagyon hamar eléri a jelentős mennyiséget. Számos bizonytalan
adat mellett egy biztos, annak ellenére, hogy az elterelés intézményét a jogalkotó a
kábítószerrel élők, alkalmi, vagy már hozzászokott, illetve függővé vált személyek számára
találta ki, éppen velük szemben nem lesz alkalmazható a fenti számítási mód következtében.

Harmadik, de az előzőekhez kapcsolódó érv, hogy a Büntetőeljárási törvény 4.§ (2) bekezdése
alapján a kétséget kizáróan nem bizonyított tény a vádlott terhére nem értékelhető. Továbbá a
Be. 118.§ (2) bekezdése szerint a hatóságoknak az a kötelezettsége, hogy a terhelti beismerés
esetén is be kell szerezni az egyéb bizonyítékokat, illetve hogy éppen a kábítószerezők
esetében fokozott gonddal vizsgálandó a nyomozati úgynevezett beismerő vallomásnál a
motivációs érdek.

Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a gyakorlatot a Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsai

formálták és alakították és ennek megfelelően jártak el a helyi bíróságok is. A megyei bíróság
elsőfokon eljáró tanácsai mind a halmazat, mind pedig a fogyasztó esetében a kábítószer
összegezésének mellőzése tárgyában a fenti gyakorlatot követték, mindaddig, amíg a felsőbb
bíróság megváltoztatta a döntéseket a Legfelsőbb Bíróság korábbi jogegységi határozatainak
megfelelően. Az ügyészség nem igen osztotta az álláspontunkat, a nyomozó hatóság nem
tudott mit kezdeni ezzel a bonyolult bírói jogértelmezéssel, és ahol nem volt aktív védői
közreműködés, elmaradt az elterelés lehetőségének felajánlása.

Az 1/2007. Büntető jogegységi határozat értelmében az azonos, vagy különböző

kábítószereknek a tiszta hatóanyag-tartalom alapulvételével kiszámított részmennyiségeit
akkor is összegezni kell, ha a terhelt a birtokába került kábítószert elfogyasztotta.

A levezetés szerint, miután a hatályos szabályozás a fogyasztást külön nem, csupán a

megszerzésen, tartáson keresztül rendeli büntetni és miután a megszerzés nem célzatos
magatartás, a részmennyiségek összeadása nem mellőzhető.

A jogegységi döntés a megjelenése pillanatától kötelező az alsóbb-fokú bíróságok számára is.

Voltak próbálkozások, hogy éppen a jogegységi döntés kötelező jellegéből fakadóan
alkalmazzuk a Btk. 2.§-át, vagyis, hogy a jogegységi döntés megjelenése előtti ügyekben ezt a
számítási módot nem használjuk, mert ez a terheltre kedvezőtlenebb, - ez kevéssé elfogadható
álláspont. Az más kérdés, hogy ez a jogegységi döntés nem érintheti azoknak a terhelteknek
az eljárását, akikkel szemben a korábbi jogértelmezés mellett a hatóság engedélyezte akár az
eljárás felfüggesztése, akár a vádelhalasztás keretein belül a kezelés igénybevételét.

Véleményem szerint viszont kihat arra, hogy 2007. júliusától kezdve milyen elkövetői kör
veheti igénybe a diverziós lehetőséget a büntetőjogi következmény elkerülése érdekében.

Talán egy menekülési utat ajánlott a jogegységi döntés kidolgozója a gyakorlat számára: a
bizonyítás körében értékelje a korábbi fogyasztások bizonytalan adatait. Ezt én semmiképp
sem tartom megnyugtatónak, mert ez a legkevésbé sem segíti az egységes jogértelmezést és
az azonos elbírálást.
Láthatjuk – és ezt mutatja a negyed százados bírói gyakorlat – milyen értelmezési
problémákkal küzd a kábítószeres ügyekben eljáró hatóság, rendőrség, ügyészség, bíróság.

Éppen a működési zavarok, a nem egyértelmű jogszabályok kényszerítettek arra bennünket,

hogy jogalkalmazóként tegyünk Javaslatot egy egyszerűbb, használhatóbb normaszövegre a
kábítószeres bűncselekmények esetében.
 I. AZ ÚJ SZABÁLYOZÁS ALAPVETÉSEI

Egy teljesen új büntető anyagi jogi kódex megalkotása összetett munka: az

egyes szakaszok kigondolása nagy körültekintést igényel, hiszen a kész
törvénynek – néhány apróbb módosítástól eltekintve – akár hosszú
évtizedeken keresztül szolgálnia kell a társadalom érdekeit. A büntetőjogi
normák igen széles körben befolyásolják a társadalom tagjainak életét; a
tiltottnak minősített magatartások elkövetőit alapvető jogaiktól fosztják meg,
ezáltal védve a társadalmi együttélés rendjét.

Az Alkotmánybíróság a büntetőjogi rendelkezések kapcsán már számos

határozatában foglalkozott a szükségesség és arányosság elvével. A
büntetőjog tiltó normái ultima ratio-nak tekintendők: ehhez az eszközhöz
csak olyan negatív társadalmi jelenség esetében lehet nyúlni, amely más
módon nem mérsékelhető, nem számolható fel.

A lopás, az emberölés olyan ősi bűncselekmények, amelyek ma már talán

minden országban tiltottnak számítanak, joghátrány alkalmazását vonják
maguk után. A gazdasági, kulturális és technikai fejlődés nyomán újabb és
újabb olyan tényállások kerültek a büntető anyagi jog szabályai közé,
amelyek léte ma már nem vitatható. Ugyanakkor a fejlődés (vagy nevezzük
inkább e tekintetben talán változásnak) olyan eredményekkel is járt, amelyek
erkölcsi, etikai megítélése megosztja a társadalmat, ezek jogi értékelése pedig
kihívás elé állítja a jogalkotót. Elég a prostitúcióra gondolni, amely már az
ősi társadalmakban is fellelhető volt, és amit az egyes társadalmak, államok
a legkülönbözőbb módszerekkel kezeltek.

A kábító hatású anyagok használata szintén nem új keletű jelenség, az

európai államokban mégis az utóbbi évtizedekben vált a társadalom
jelentősebb részét tekintve is meghatározóvá. Magyarországon 1995-ben még
429 volt az ismertté vált kábítószerrel visszaélés bűncselekmények száma,
amely tíz évvel később, 2005-ben majdnem tizennyolcszorosára, 7616-ra
emelkedett. Nem szabad természetesen elfelejteni azt sem, hogy a becsült
látencia éppen e cselekmények tekintetében igen nagyfokú, így
feltételezhetően a kábítószeres esetek száma a mérhető értéknél sokkal
magasabb. Az elkövetők között legmagasabb számban a 18-24 éves
korosztály képviselteti magát, de nem csekély számban vannak jelen a
fiatalkorúak sem. A kábítószerrel visszaélők 67.6%-a 2005-ben büntetlen
előéletű volt. Ebben az évben 5000 személy vett részt a vádelhalasztás vagy a
felfüggesztés keretében biztosított kezelésben. Ez arra utal, hogy a felderített
bűncselekmények közel 4/5-e fogyasztói magatartással megvalósított
visszaélés volt.

A kifejtettek is azt támasztják alá, hogy a különböző kábító hatású anyagok

használata már Magyarországon sem elszigetelt csoportokra jellemző
magatartás, hanem e jelenség a társadalom markáns részét érinti.
Másik fontos kérdés, hogy a kábítószert használókat áldozatnak kell-e
tekinteni? Nem vitatható ugyanis, hogy kialakult egy olyan drog-fogyasztó
réteg már Magyarországon is, melynek tagjai tudatosan vállalják tettüket,
kinyilvánítva, hogy annak esetleges káros hatásaival tisztában vannak. Ők
semmiképpen sem nevezhetők a kábítószer áldozatainak, sokkal inkább e
szerek olyan élvezőinek, akik cselekményükkel a társadalom többi tagja
számára nem vagy csak igen csekély veszélyt jelentenek. Esetükben tehát
csakis az „önpusztítás” veszélye áll fenn, melyet a Btk. egyébként egyetlen
esetben sem rendel büntetni.

Az új Büntető Törvénykönyv kábítószerrel kapcsolatos törvényi

tényállásainak megalkotásakor a fent kifejtettekre mindenképpen különleges
figyelmet kell fordítani, és – megítélésem szerint – ebből következően a
büntetőjognak valamivel kisebb szerepet kell tulajdonítani a drog-prevenció
területén. Elsősorban a kábítószert terjesztők magatartásait kell büntetni, az
e szereket használókat pedig – lehetőleg a civil szervezetek segítségével –
gyógyítani, kezelni, felvilágosítani szükséges. Az előterjesztett tényállások
ezen elvek mentén készültek.

II. A KÁBÍTÓSZERREL KAPCSOLATOS TÉNYÁLLÁSOKAT MEGHATÁROZÓ

DOKUMENTUMOK

A kábítószerekkel kapcsolatos büntetőjogi szabályozást alapvetően az alábbi

dokumentumokban foglalt elvek mentén kell kialakítani:

a./ a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében készített nemzeti

stratégiai program elfogadásáról szóló 96/2000. (XII. 11.) OGY
határozat (Nemzeti drogstratégia);

b./ az Európai Unió Tanácsa által 2004. végén elfogadott, az Európai

Unió 2005-2012. közötti időszakra vonatkozó új drogstratégiája (EU
stratégia);

c./ a Magyar Köztársaság által aláírt e tárgykörben született

nemzetközi szerződések (A kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott
forgalmazása elleni, 1988. december 20-án Bécsben kelt Egyezmény
(kihirdetve az 1998. évi L. törvénnyel);
az 1961. március 30-án New Yorkban kelt Egységes Kábítószer
Egyezmény); (kihirdette az 1965. évi 4. törvényerejű rendelet, a
továbbiakban az Egységes Kábítószer Egyezmény I-IV. listái),
a pszichotrop anyagokról szóló Bécsben, 1971. évi február 21-én aláírt
egyezmény (kihirdette az 1979. évi 25. számú törvényerejű rendelet, a
továbbiakban a Pszichotrop Egyezmény I-IV. listái.

d./ a Gyermekek jogairól szóló, New York-ban, 1989. november 20-án

kelt Egyezmény (kihirdette az 1991. évi LXIV. törvény);
 e./ Az Európai Unió Tanácsa 2004/757/IB kerethatározata;

f./ az Alkotmánybíróság 54/2004. (XII. 13.) AB határozata.

g./ A 2005. évi XXX. törvény

1.
A Nemzeti drogstratégia eszközrendszere igen összetett: a kábítószer-
probléma kezelésében törekszik a társadalmi konszenzusra, komoly
fejlesztései feladatokat tűz ki célul a megelőző-egészségfejlesztő
tevékenységet végző szervezetek számára, és együttműködést kíván meg a
különböző területen tevékenykedő (egészségügy, oktatásügy, ifjúságpolitika,
gyermek- és családvédelem) szakemberek között.
A Nemzeti Drogstratégia a büntetőjog eszközeit elsősorban a kábítószerekhez
való hozzáférés (kínálat) csökkentése érdekében kívánja igénybe venni, a
használati (keresleti) oldalon a megelőzés érdekében elsősorban más
módszerek alkalmazása mellett érvel.

2.
Az EU stratégia értelmében létre kell hozni a börtönbüntetés
alternatívájaként a kábítószer fogyasztóknak (függőknek, nem függőknek
egyaránt) szóló rehabilitációs, kiegészítő programokat, tekintettel arra, hogy
ezek hatékonynak bizonyultak.

3.
A hivatkozott nemzetközi egyezmények akként rendelkeznek, hogy a
kábítószerrel visszaélést elkövetők cselekményeit szabadságvesztés
büntetéssel kell fenyegetni, a kábítószer élvező elkövetők esetében (amely
nem feltétlenül jelent kábítószer függőséget) intézkedés, kezelés alkalmazása
is elegendő.

4.
A Gyermekek jogairól szóló Egyezményt aláíró államok kötelezettséget
vállaltak arra, hogy megvédik a gyermekeket a kábító és pszichotrop szerek
tiltott fogyasztásától, és attól, hogy a gyermekeket e szerek tiltott
előállításában és kereskedelmében felhasználják.

5.
A kerethatározat nem tartalmaz iránymutatást arra vonatkozóan, hogy a
személyes fogyasztással kapcsolatos magatartásokat az egyes országok
nemzeti jogaiban miként kell kezelni.
A „kereskedő típusú” magatartások tekintetében a Kerethatározat előírja,
hogy a büntetéseknek hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó
erejűeknek kell lenni, és magukban kell foglalniuk a szabadságvesztést. Ezen
kívül a dokumentum meghatározza, hogy egyes elkövetési típusok esetében
mennyinek kell lenni a szabadságvesztés büntetés minimumának.
6.
6.1.1. Az Alkotmánybíróság határozatában a kihirdetéskor hatályos Btk.
283.§ (1) bekezdés b), c), d) és e) 1. pontjait azonnali hatállyal
megsemmisítette. E törvényhelyek büntethetőséget megszüntető okot
állapítottak meg a következő elkövetők által megvalósított, egyébként
büntetendő cselekmények esetében:

a) aki csekély mennyiségű kábítószert, együttesen történő kábítószer-

fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,

b) a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik

életévét be nem töltött személy felhasználásával csekély mennyiségű
kábítószert saját használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart,

c) a tizennyolcadik életévét betöltött, de huszonegyedik életévét meg

nem haladott személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött
személynek csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,

d) a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki oktatási,

köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési feladatok
ellátására rendelt épület területén, illetőleg annak közvetlen
környezetében csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,

e) a kábítószerfüggő személy, aki csekély mennyiségű kábítószert

együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,

feltéve az összes esetben, hogy az elkövető az első fokú ítélet meghozataláig

okirattal igazolja, miszerint legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-
függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő más ellátásban
részesült, vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt.

6.1.2. Az AB határozata indokolásának lényege szerint:

Az „együttesen történő kábítószer-fogyasztás” szövegrész nem felel meg a

normavilágosság – tehát az egyértelmű és ellentétes értelmezést kizáró jogi
megfogalmazás – követelményének, ezért sérti a jogbiztonságot. Az
Alkotmánybíróság arra hivatkozott, hogy a Btk. rendszere az „együttes”
elkövetésre ismeri a társtettesség, a részesség, a csoportos, a
bűnszövetségben, a bűnszervezetben történő elkövetés kategóriáit, a
dogmatika pedig ezen felül a közvetett tettesség fogalmát. Az „együttes
fogyasztás” kitételből azonban nem állapítható meg, hogy a közös fogyasztás
a társas elkövetés mely – eltérő társadalomra veszélyességű – szintjét
jelentheti. Az sem világos, hogy hány személy lehet részese egy olyan
cselekménynek, amelyhez kapcsolódóan elterelési lehetőséget biztosít a
törvény. A kábítószerrel visszaélés bűncselekménynél tipikus, hogy
ugyanazon terhelt esetében többféle, különböző törvényhely szerint minősülő
elkövetési magatartások halmozódnak. Az elkövető akaratától is függő
feltételeket tartalmazó mentesülés körében fellelhető számos bizonytalansági
tényezővel együtt azonban ez a helyzet a büntetés mértékére is kiható
dogmatikai zavarokat okozhat, mert az „együttes fogyasztók” „elkövetői”
minőségének értékelése (csoportos elkövetés, bűnszövetség, stb.) a „szabad
értelmezés” tartományába kerül át.

A további megsemmisített diverziós rendelkezésekkel kapcsolatban az

Alkotmánybíróság szintén a jogbiztonság hiányát állapította meg. Ezen kívül
a határozat indokolásának VI. részében büntetőpolitikai elemzést végzett
arról, hogy a nemzetközi szerződésekkel vállalt kötelezettségek lehetővé
teszik-e ilyen jellegű elterelési szabályok megalkotását.

Az Alkotmánybíróság az Egységes Kábítószer Egyezmény, a Pszichotrop

Egyezmény, az ENSZ Egyezmény, valamint a Gyermekjogi Egyezmény
szabályrendszerének összevetéséből azt a következetést vonta le, hogy a 18
év alatti (kiskorú) személyek sérelmére, vagy a felhasználásukkal elkövetett
kábítószerrel visszaélés súlyos megítélés alá esik, s ilyen esetekben az aláíró
felek jogrendjének biztosítani kell az elkövetőkkel szemben a
szabadságvesztés alkalmazásának lehetőségét is. Az Egyezmények ide
vonatkozó rendelkezései pedig olyan kötelezettségeket állapítanak meg az
államok számára, amelyek jogalkotói aktivitást is követelnek. Az
Alkotmánybíróság határozata azt elismeri, hogy a nemzetközi egyezmények
feljogosítják az államokat arra, hogy a büntetés alternatívájaként, vagy a
mellett a kábítószerrel visszaélőkkel szemben az Egyezményekben
meghatározott kezelő, gyógyító intézkedéseket alkalmazzanak. Az okfejtés
végkövetkeztetése azonban az, hogy bár a Btk. a kábítószeres
bűncselekmények szabályozásánál tartalmaz a kiskorúak fokozott védelmét
szolgáló szabályokat, azonban az Alkotmánybíróság által jogbizonytalansági
tényezőként értékelt elterelési fogalmak miatt ez a védelmi szint nem minden
tekintetben áll összhangban a nemzetközi szerződések céljaival és
követelményeivel, s így az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésébe ütközik.

6.2. Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában ugyanakkor

kifejtette azt a már sokat hangoztatott elvet, amely szerint az elterelésben
való részvétel nem csupán a kábítószerfüggő használókat illeti meg:
"Nyilvánvalóan nem állna összhangban az elterelés intézményének
alapfilozófiájával az a megoldás, hogy a már jóval „aktívabb”, többször
ismétlődően kábítószerrel visszaélést elkövető személyek esetében lehetőség
legyen a büntető intézkedések alóli mentesülésre, míg az egyszeri alkalommal,
csekély mennyiséget fogyasztó, a szer hatásával csak „ismerkedő”
jogalanyokkal szemben mindenkor kötelezően kerüljön sor a büntetés
kiszabására. [...] Nem lehet lemondani azokról a – többnyire fiatal –
elkövetőkről, akik még viszonylag könnyen, hatásosan, véglegesen eltéríthetők
a káros szokásoktól, és akiknek társadalmi marginalizálódása ezen keresztül
megakadályozható. Gyermekek esetében ez a megoldás egyébiránt éppen a
Gyermek Egyezmény rendelkezéseit is sértené (24. cikk 3. pont). A
jogalkotónak a megsemmisítés folytán módjában áll a mentesülés
esetköreinek újraszabályozása olyan feltételek mellett, amelyek megfelelnek
az Alkotmány rendelkezéseinek és a nemzetközi szerződések normatív
szabályainak, lehetőséget nyújtanak az egyezményekben a kiskorúak
védelme érdekében előírt gondosan megfogalmazott mércék és kivételt teremtő
„esetkörök” figyelembe vételére.”

6.3 Az Alkotmánybíróság az említett határozatában kifogásolta, hogy nincs

olyan jogszabályi rendelkezés, amely garantálná a kábítószer-használók
kezelését végző segítő szolgálatokban közreműködő személyek
büntetlenségét. A Tervezet e vonatkozásban nem tartalmaz megoldási
javaslatot, időközben ugyanis a jogalkotás pótolta alkotmányos mulasztását.
2007. január 1-én hatályba lép a szociális igazgatásról és szociális
ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény módosított rendelkezése, amely a
közösségi ellátások körébe sorolja a szenvedélybetegek részére nyújtott
ellátást, rendezve a segítők helyzetét.
Az új Büntető Törvénykönyv Általános Részének elkészült normaszövege
szerint külön büntethetőséget kizáró okként jelenik meg „az engedély”.
Ennek értelmében nem büntethető, akiknek a cselekményét jogszabály,
szakmai szabály, illetve az arra jogosult beleegyezése előírja vagy megengedi.
A kifejtetteken túl a Tervezet értelmében a jövőben a kábítószer használat
szabálysértés lesz, így a segítő szolgálatok ilyen irányú tevékenysége
egyébként sem minősülne bűncselekménynek.

7.
Az Országgyűlés 2005. április 25-én fogadta el az egyes nemzetközi
szerződések kihirdetéséről rendelkező jogszabályok, valamint a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló 2005. évi
XXX. törvényt, amelynek rendelkezései 2005. június 1-jén léptek hatályba.

A 2005. évi XXX. törvény

a) az Egységes Kábítószer Egyezmény I-IV. listáit, illetve a Pszichotrop

Egyezmény I-IV. listáit kihirdette oly módon, hogy az ezen egyezményeket
kihirdető két törvényerejű rendeletbe – az 1965. évi 4. tvr.-be, illetve az 1979.
évi 25. tvr.-be – egy-egy mellékletet illesztett;

b) kihirdette a két egyezmény angol nyelvű szövegét, tekintettel arra,

hogy a két törvényerejű rendelet az egyezményeknek csak a magyar nyelvű
fordítását hirdette ki, az angol nyelvű szöveget viszont nem;

c) az egyezmények hivatalos magyar fordítását ismételten

megállapította, mivel – az AB határozat szerint – a két törvényerejű
rendelettel kihirdetett hivatalos magyar fordítás nem pontosan tartalmazza
az egyezmények rendelkezéseit;

d) a jogbiztonság követelményének megfelelően meghatározta, hogy a

Btk. kábítószerrel való visszaélést büntetni rendelő törvényi tényállásai
szempontjából mit kell kábítószernek tekinteni;

e) az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerekről szóló törvényt

kiegészítette egy melléklettel, amely azokat az anyagokat tartalmazza,
amelyek a nemzeti jogalkotó szuverén döntése nyomán minősülnek
pszichotrop anyagnak.

A 2005. évi XXX. törvénynek – büntetőjogi szempontból – a legfontosabb

rendelkezése az, amely a jogbiztonság követelményének megfelelően
határozta meg azt, hogy a Btk. kábítószerrel való visszaélést büntetni rendelő
törvényi tényállásai szempontjából mit kell kábítószernek tekinteni. Mint
arra fentebb már utaltunk, e jogalkotási feladat teljesítése volt a
legfontosabb, mert az AB határozat 2005. május 31-i hatállyal
megsemmisítette a Btk. kábítószer-fogalmát.

III. A KONCEPCIÓ

1.
Az előterjesztés II. fejezetében elemzett dokumentumok tartalmát szemlélve
megállapítható, hogy a jogalkotó mozgástere igen szűkre szabott,
amennyiben meg kíván felelni valamennyi nemzetközi és hazai jogi
elvárásnak. Az is nyilvánvaló, hogy a Btk. különös részi tényállásainak – így
a kábítószerrel visszaélésnek is – igazodniuk kell az Általános Rész
koncepciójához.

Jelen előterjesztés megalkotásakor a teljes Általános Rész végleges tervezete

még nem állt rendelkezésre, főbb vonalaiban azonban már ismert volt. A
hatályos Btk. Általános Részéhez képest olyan változásokat nem lehetett
felfedezni, amelyek alapjaiban változtatnának a büntető anyagi jog
szabályrendszerén, az újítások csupán a részlet-szabályokat érintették. A
kábítószerrel kapcsolatos tényállások megfogalmazásakor így kiindulási
pontként mindenképpen figyelembe lehetett venni a jelenleg hatályos
szabályozást, azokat az alábbi szempontok szerint kellett megváltoztatni,
újrafogalmazni:
a./ megfeleljen minden e tárgyban született nemzetközi és magasabb
szintű hazai jogszabály előírásainak;
b./ egyszerűsítés;
c./ egységes jogértelmezés lehetősége;
d./ az Alkotmánybíróság által megfogalmazott mulasztások pótlása.

Az elmúlt évtizedben szinte minden, a kábítószer tárgyában született Btk.

módosításkor szükség volt a Legfelsőbb Bíróság utólag közzé tett hivatalos
jogértelmezésére, hiszen a sok esetben jelentősen eltérő gyakorlat egymásnak
oly mértékben ellentmondó döntéseket eredményezett, amelyek súlyosan
veszélyeztették a jogbiztonságot. A Tervezet megalkotásakor az egyik vezérlő
elv az volt, hogy az új Büntető Törvénykönyv olyan kábítószerrel kapcsolatos
tényállásokat tartalmazzon, amelyeket a jogalkalmazók – nyomozó hatóság,
ügyészség, védelem, bíróság egyaránt – egységesen képesek értelmezni,
külön jogértelmezési eljárás nélkül.
2.
A Büntető Törvénykönyv kábítószerrel visszaélés tényállásai kapcsán
ismétlődően felmerül a társadalom egyes tagjainak, szervezeteinek részéről
az igény, hogy a kábítószer használatát a jogalkotó dekriminalizálja, és
azokat a – jelenleg bűncselekménynek számító – magatartásokat, amelyek
(az alkoholfogyasztáshoz és dohányzáshoz hasonlóan) csupán
önveszélyeztető, önpusztító következményekkel járnak, vonja ki a büntető
anyagi jog szférájából.

Öt országgyűlési képviselő 2005. májusában T/15992. számon képviselői

önálló indítványt nyújtott be az Országgyűléshez, melynek célja az volt, hogy
„dekriminalizálja a csekély mennyiségű kábítószerek személyi fogyasztását,
illetve az ehhez kapcsolódó magatartásokat, vagyis csekély mennyiségű
kábítószer saját használatra való termesztését, előállítását, megszerzését
vagy tartását”. Az indítványt az Alkotmányügyi Bizottság nem támogatta; az
Országgyűlés jegyzője 2005. május 11-én jelentette be az elutasítást.

A Nemzeti drogstratégia a kábítószer-használat mérséklése legfontosabb

eszközének a prevenciót tekinti. A megelőzésnek kettős célja van: egyrészt
csökkenteni a kábítószert kipróbálók számát, másrészt – ha mégis sor kerül
a kábítószer kipróbálására – az első kábítószer-használat minél későbbi
életkorra való „kitolása”.

A jelenleg hatályos Büntető Törvénykönyv 282.§ (5) bekezdése, 282/B.§ (7)

bekezdése (a kiskorúak sérelmére), illetve 282/C.§ (5) bekezdése (a
kábítószer-függő személyek vonatkozásában) szabályozza azokat az eseteket,
amikor az elkövető csekély mennyiségű kábítószert termeszt, előállít,
megszerez vagy tart. Az elkövetési magatartások között nem szerepel a
kábítószer fogyasztás, ezt a jogalkotó a megszerzésen keresztül rendeli
büntetni.

Az Alkotmánybíróság 2004. december 13-i döntését követően a Btk. 283.§-a

alapján (büntethetőséget megszüntető ok) nem büntethető a nem kábítószer-
függő elkövető, ha csekély mennyiségű kábítószert termeszt, előállít,
megszerez vagy tart, illetve a kábítószer-függő elkövető, ha jelentős
mennyiséget el nem érő kábítószert termeszt, előállít, megszerez vagy tart,
amennyiben az elsőfokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy hat
hónapig folyamatos kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-
használatot kezelő más ellátásban részesült, vagy megelőző-felvilágosító
szolgáltatáson vett részt.

Az elterelés intézményének bevezetésével a jogalkotó amellett foglalt állást,

hogy bár szükséges a kábítószer használat kriminalizációja, mégis nagyobb
társadalmi érdek fűződik a drogokat használók megfelelő felvilágosításához,
(gyógy)kezeléséhez. Ez a szemléletmód áll összhangban a Nemzeti
drogstratégia elveivel is. Más oldalról megközelítve ugyanezt: az állam a saját
maga által felállított szigorától (mondhatnánk „brutalitásától” – már
amennyiben a szabadságelvonással potencionálisan együtt járó büntetőjogi
szankció tekinthető ennek is) kívánja megvédeni azt az egyént, akit maga
sem tart a társadalom szempontjából elég veszélyesnek a büntetőjogi
következmények feltétlen alkalmazásához. Kérdés, hogy ez a paradox
módszer alkalmas-e funkciójának betöltésére akár elméleti, akár gyakorlati
szinten.

Az elterelés tulajdonképpen nevezhető „kényszergyógyításnak” is, hiszen a

terhelt a büntetőjogi következmények kiváltásaként vesz részt egy megelőző,
felvilágosító, gyógykezelő szolgáltatáson. Az egészségügyi szakemberek szinte
egységesen állítják (és ezt kutatások eredményeivel támasztják alá), hogy a
drogfogyasztók számára kényszerből igénybe vett kezelés minimális
eredménnyel jár. E szolgáltatásoknak pozitív hatása csak akkor lehet, ha a
páciens belső indíttatásból, elhatározásból vesz ezeken részt, és önmaga
számára is valós célként tűzi ki a szerről való leszokást. Még kevésbé
igazolható az alkalmi kábítószer-fogyasztók elterelése, hiszen – különösen a
drogot egy-két alkalommal kipróbálók esetében – számos esetben a
büntetőeljárás tárgyát képező cselekményen kívül – függetlenül a lehetséges
szankciótól – nem kívánnak a továbbiakban kábítószert használni.
Esetükben tehát fölösleges, hogy hat hónapon keresztül folyamatosan olyan
témával foglalkozzanak kényszerből, amelytől éppen el kívánjuk őket terelni.
Ugyanakkor – amint azt az Alkotmánybíróság is kifejtette – minden
tekintetben helytelen lenne kizárólag azokat a kábítószer-függő személyeket
kedvezőbb helyzetbe hozni, és kiengedni a büntetőeljárásból, akik az alkalmi
fogyasztóknál jóval több cselekményt követtek el.

Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy az elterelés gyakorlati

alkalmazása sem volt zökkenőmentes. A Büntetőeljárásról szóló 1998. évi
XIX. törvény 2006. július 1-én hatályba lépett módosítását megelőzően az
ügyészség csak azt a kezelést fogadta el, amit a terhelt a vádhalasztást
követően kezdett meg. Ez azt eredményezte, hogy a cselekmény elkövetése és
a kezelés elkezdése között sokszor akár egy év is eltelt, ami minden
tekintetben az intézmény alapvető rendeltetése ellen hat, hatott.

Számos eljárásjogi nehézséget okoz, hogy a kábítószer-használó személyt az

eljárás kezdeti szakaszában a hatóság gyanúsítottként hallgatja ki, majd az
eljárás megszüntetését követően, a többi terhelt ellen folytatott eljárásban
már csak – a Be. szerint mentességi joggal rendelkező – tanúként jelenhet
meg.

A kábítószerrel visszaélés Btk-ban található tényállásai számos

jogértelmezési anomáliát vetettek fel. Ezek következménye részben az volt,
hogy a nyomozó hatóság az alapos gyanú közlésekor, illetve az ügyészség a
vádirat szerkesztésekor olyannak minősítette a terhelt cselekményét, amely
nem volt elterelhető. Az elsőfokú bíróság az ítéletében már hiába alkalmazta
a helyes jogi minősítést, a Btk. 283.§ alapján a büntethetőséget megszüntető
okot ekkor már nem lehetett alkalmazni.

Álláspontom szerint a legtöbb esetben álságos az a kijelentés a

büntetőeljárásban részt vevő hatóságok (nyomozó hatóság, ügyészség,
bíróság) részéről, hogy az elterelés eredményes volt (így a büntetőeljárás
megszüntethető). Az eredményesség a jogalkalmazó számára csupán azt
jelenti, hogy a terhelt rendelkezik egy akkreditált egészségügyi intézmény
által kiállított igazolással. Ezen túlmenően a hatóságok számára nem bír
jelentőséggel, hogy ez a kezelés a szó igazi értelmében eredményes volt-e,
nevezetesen a kábítószer-függő személy leszokott-e a drogok használatáról,
avagy az alkalmi fogyasztót sikerült e meggyőzni korábbi cselekménye
veszélyességéről. A Nemzeti (és ezzel együtt EU) drogstratégiában
megfogalmazott prevenció így igen csekély fokban érvényesülhet.

Az eddig elemzett működési zavarokkal együtt az elterelés alkalmazása

jelentős központi költségvetési összegeket emészt fel. Az intézményrendszer
fenntartásán túl a büntetőeljárás megszüntetését követően az állam viseli a
felmerült bűnügyi költséget, amely magában foglalja a sokszor igen jelentős
szakértői díjakat is. Ebből következően az állam az adófizető állampolgárok
pénzén tarja fenn azt a rendszert, amely megóvhatja a kábítószert használó
személyeket az ugyancsak az állam által létrehozott büntetőjogi
következményektől, anélkül, hogy egészségügyi szempontból különösebb
eredményeket lehetne ezáltal elérni. Ez a gazdaság jelenlegi állapota mellett
(különös tekintettel az egészségügy helyzetére) nem tűnik hosszú távon
fenntarthatónak, a költségvetési forrásokat sokkal inkább olyan módon
kellene felhasználni, hogy a kábítószer-használat mértékét valóban preventív
módon csökkenteni lehessen.

Az Európai Unió Tanácsa 2004/757/IB kerethatározata kimondja, hogy a

„személyes fogyasztásra vonatkozó magatartástípusoknak e kerethatározat
alkalmazási köréből való kizárása nem jelent tanácsi iránymutatást arra
vonatkozóan, hogy a tagállamoknak hogyan kell ezeket az egyéb eseteket
nemzeti jogukban kezelniük”. A Kerethatározat helyes értelmezése szerint
tehát az Európai Unió Tanácsa semmiféle iránymutatást nem kívánt adni e
dokumentumban a kábítószer használat kezelése tekintetében, ebből
következően e magatartás minősítését a nemzeti jogalkotásra bízta teljes
egészében.

A II. fejezetben elemzett nemzetközi dokumentumokat szemlélve

megállapítható, hogy azok közül egyértelműen a kábítószer használatra
vonatkozó rendelkezést csak a Kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott
forgalmazása ellen 1988. december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény 3. cikk
(2) bekezdése tartalmaz: „Alkotmányos alapelveinek és jogrendje alapvető
rendelkezéseinek fenntartásával, minden Fél meghozza a szükséges
intézkedéseket ahhoz, hogy belső joga szerint bűncselekménnyé nyilvánítsa,
ha e cselekményt szándékosan követték el, a személyi fogyasztásra szánt
kábítószerek és pszichotrop anyagok birtoklását, vásárlását…”

A Tervezet a személyes fogyasztásra szánt kábítószerek birtokba vételét,

birtokban tartását és a kábítószer használatát is büntetni rendeli minden
esetben; különbség abban fedezhető fel, hogy a szankciókat milyen eljárás
keretében alkalmazzák a hatóságok.
Azon európai államok jogrendszerében, amelyek szintén részesei a fent
idézett Egyezménynek, számos jogi megoldást találunk a kábítószert
használók, illetve csekély mennyiségű kábítószert termesztő, előállító,
birtokba vevő, birtokban tartó elkövetőkkel szemben alkalmazható
következmények területén. Az előterjesztésben szándékosan nem a holland
példára kívánok hivatkozni, hiszen ott a kábítószer-használat bizonyos fokú
legalizációjáról van szó. Belgium, Dánia, Németország, Portugália,
Spanyolország jogrendszerében egyaránt megfigyelhető, hogy az említett
magatartások elkövetőivel szemben indult eljárások nem, vagy csak elvétve
jutnak el bírósági szakig, legtöbb esetben a rendőrség alkalmaz
figyelmeztetést, próbára bocsátást vagy maximum helyszíni bírságot,
pénzbüntetést. Előfordulnak ezen országok között olyanok is, ahol az említett
szankciókat nem kifejezetten büntető-, hanem szabálysértési eljárás
keretében alkalmazzák.

Ha figyelembe vesszük a jelenleg hatályos Btk. szabályozását (büntetni

rendeltség, ugyanakkor büntethetőséget megszüntető ok), az elterelés
anomáliáit, költségeit, hatékonyságát, a kábítószert-használók helyzetének I.
fejezetben elemzett alakulását és a fent idézett példákat, akkor egyáltalán
nem tűnik elfogadhatatlannak a Tervezet azon elképzelése, amely a
kábítószer-használatot, illetve a csekély mennyiségű kábítószer termesztését,
előállítását, birtokba vételét, birtokban tartását a szabálysértési eljárás
keretében kívánja szankcionálni.

A Szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény preambuluma a

következőket tartalmazza: „E törvény célja, hogy gyors és eredményes
fellépést biztosítson azokkal a jogsértő magatartásokkal szemben, melyek a
bűncselekményhez képest enyhébb fokban sértik vagy veszélyeztetik a
társadalom általánosan elfogadott együttélési normáit…”

A jogalkotó jelenleg sem tekinti olyan veszélyes magatartásnak a kábítószer-

használatot és a hozzá kapcsolódó csekély mennyiségű kábítószer birtoklást,
amelynek feltétlenül büntetőjogi szankciót kell maga után vonnia, hiszen ez
esetben nem fogalmazott volna meg olyan büntethetőséget megszüntető okot,
amelynek alkalmazása kizárólag a terhelt magatartásától függ.

A Tervezet szerint a fent említett magatartások elkövetőivel szemben

büntetésként a szabálysértési hatóság (rendőrség) pénzbírságot
alkalmazhatna. Amennyiben a kábítószer használat és csekély mennyiségű
kábítószer birtoklás bűncselekmény maradna, abban az esetben is indokolt
lenne e magatartásokat kizárólag az említett szankcióval, vagy esetleg
közérdekű munka büntetéssel fenyegetni. E tekintetben tehát a két megoldás
között jelentős különbség nem lenne.

A szabálysértési eljárás keretében az idő- és költségigényes szakértői

vizsgálatok helyett elegendő lenne gyorstesztet végezni; az elhasznált
kábítószer tiszta hatóanyagtartalmának megállapítása pedig nem igényelne
egyáltalán szakértői vizsgálatot, tekintettel arra, hogy e mennyiségek nem
összegezhetőek. A szabálysértési eljárás így gyorsabban folytatható le, mint a
büntetőeljárás, melynek következtében az elkövetett cselekmény és az
alkalmazott szankció között jóval rövidebb idő telne el, mint jelenleg. A
hatóságok (és így az állam) megspórolhatják a sokszor igen nagy összegekre
rúgó bűnügyi költségek jelentős részét, a fennmaradó hányadot is az eljárás
alá vont személy fizetné meg. A jelenleg elterelésre fordított pénzt olyan
intézmény-rendszer támogatására lehetne fordítani, amely tényleg
hatékonyan vesz részt a kábítószer-használat megelőzésében, az ártalom
csökkentésében.

Az eljárás alá vont, vagy szabálysértés miatt elmarasztalt személyt a

büntetőeljárásban tanúként ki lehet hallgatni, mentességi jog őt nem illeti
meg. Ennek következtében a büntetőügyekben eljáró hatóságok a bizonyítási
eljárást egyszerűbben le tudják folytatni, kevesebb akadálya lesz a
kábítószert terjesztők felelősségre vonásának.

IV. A BÜNTETŐ TÖRVÉNYKÖNYV

1.
A Tervezet – szakítva a korábbi években megszokott gyakorlattal – nem tesz
különbséget kábítószerfüggő, és nem függő személyek között; az elkövetők
cselekményét e tekintetben – legalábbis a tényállások vonatkozásában –
egységesen ítéli meg.

Ha nemzetközi kitekintést végzünk, akkor egyaránt találunk olyan

államokat, ahol a büntető anyagi jogban enyhébben ítélik meg a kábítószer-
függő személyek cselekményeit, és olyanokat is, ahol nincs ilyen
megkülönböztetés; megjegyzendő, erre vonatkozóan kötelező iránymutatást
egyetlen nemzetközi dokumentum sem tartalmaz.

A jelenleg hatályos Btk-ba az 1998. évi LXXXVII. törvény iktatta be 1999.

március 1-i hatállyal a kábítószer-függő személyekre vonatkozó külön
rendelkezéseket. A jogszabály indokolása rámutatott arra, hogy eltérő módon
kell kezelni a kábítószer használat áldozatait és az abból anyagi hasznot
húzó „kereskedőket”. A törvény magyarázata a kábítószer-függő személyeket
egyértelműen áldozatnak tekintette, és e feltevésből kiindulva engedte meg
(kizárólag) ezen elkövetői kör esetében az elterelés igénybevételét.

A fenti módosítás óta eltelt több mint hét év, a joggyakorlat azonban a mai
napig nem tudott a jogbiztonság szempontjából megnyugtató rendszert
kialakítani annak eldöntésére, hogy ki számít kábítószer-függő személynek.
Az 1998. évi LXXXVII. törvény indokolása rögzítette: a függőség
megállapítása orvosszakértői feladat; az eljárásjogi szabályok alapján
azonban a szakértő véleménye a mérlegelés során nem köti a bíróságot. Az
elmúlt évek során e tárgyban számos konkrét ügyben egymásnak
ellentmondó szakértői vélemények születtek, a bíróság pedig igen nehéz
helyzetben volt, hiszen olyan – jogilag releváns – kérdésben kellett az érdemi
határozatában állást foglalnia, amelyben a jogászok szakmai tudással nem
rendelkeznek.
A szakértők jelentős részének álláspontja szerint olyan objektív szempontok
nem léteznek, amelyek alapján bizonyossággal meg lehetne határozni egy
személyről, hogy kábítószer-függőnek tekinthető-e. A vizsgálatot nem csupán
az aktuális testi vagy szellemi állapot alapján, hanem a teljes elkövetési
időszakra visszavetítve kell elvégezni. A vélemény elkészítésekor számos
esetben csak a terhelt szakértő előtt tett nyilatkozata áll rendelkezésre,
amely azonban el is térhet a hatóság előtt tett vallomásától (hiszen a
szakértői beszélgetésen elmondottakat a bíróság bizonyítékként nem
használhatja fel), a szakértőnek pedig nem feladata a mérlegelés (ezt nem is
teheti meg).
Külön nehézséget jelent, hogy a függőség kérdésében legtöbb esetben nem
egy konkrét időpontra, hanem hosszabb időszakra vonatkoztatva kell
megállapításokat tenni. Így az is elképzelhető, hogy a vád tárgyává tett idő-
intervallum kezdeti szakaszában a terhelt még nem volt függő, csak később
vált azzá. Ez a körülmény is nehezíti, hogy a bíróság olyan döntést hozzon,
amely a valóságot minden tekintetben tükrözi.
A jogalkalmazók előtt ismert tény, hogy bizonyos szakértői intézetek a függés
kérdésében kivétel nélkül nemleges választ adnak. Ennek következtében
védelmi oldalról újabb szakértő bevonására került sor, és a folyamat ritkán
zárul megnyugtató eredménnyel.
A szakértők (és jogalkalmazók) munkáját nem könnyítette meg a hosszú
várakozás után elkészült módszertani levél sem, az Egészségügyi
Minisztérium szakmai testülete ugyanis továbbra sem tudott objektív
szempontokat megjelölni a vizsgálatok elvégzéséhez és a vélemények
elkészítéséhez.

Nem vitatható az a jogalkotói magyarázat, hogy az egyes kriminalizált

cselekmények között társadalomra veszélyességük szempontjából
különbséget kell tenni. Ennek megfelelően nem eshet egy megítélés alá a
kizárólag önpusztító tevékenységet folytató kábítószer használó és a más
egészségét, identitását veszélyeztető, sértő kábítószer kereskedő; ezt a
különbségtételt a Tervezet következetesen tartalmazza. Ugyanakkor – a fent
kifejtett gyakorlati nehézségekre is tekintettel – indokolt, hogy a terhelt
szerhasználati szokásait (és az ahhoz fűződő pszichés viszonyát) ne egy éles
és nehezen eldönthető elhatárolási szempont alapján (külön tényállásban)
vegye figyelembe a jogalkalmazó, hanem sokkal árnyaltabban, a szankció
alkalmazása során nyerjen értékelést e körülmény.
Vizsgálva az elmúlt időszakban elkövetett kábítószerrel visszaélés
bűncselekmények körülményeit, elmondható, hogy nem ritkán a „dealerek”
kábítószer-függő személyeket használtak fel a terjesztői tevékenység
folytatására. A kereskedők a függőknek érvelhettek azzal, hogy rájuk
enyhébb szabályok vonatkoznak, ráadásul tevékenységükkel elő tudják
teremteni a saját kábítószer szükségleteiket. Az eltérő szabályozás
megszüntetésével az elsőként említett indok megszűnik, így talán kevésbé
lehet felhasználni a kábítószer-függőket a kábítószerek terjesztéséhez.

A kifejtettek alapján szükségtelenné és értelmetlenné vált külön

rendelkezések kodifikálása a kábítószerfüggő személyekre vonatkozóan, a
Tervezet szabályozása alapján olyan joggyakorlat alakítható ki e tekintetben
is, amely a korábbinál nagyobb jogbiztonságot – mindazonáltal nem
elhanyagolható költségmegtakarítást is – jelent.

2.
A jelenleg hatályos Btk. kábítószerrel visszaélés tényállásai a következő
elkövetési magatartásokat tartalmazzák: termeszt, előállít, megszerez, tart,
az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, kínál, átad,
forgalomba hoz, azzal kereskedik.

A Tervezet elkészítésekor az elkövetési magatartásokat tekintve is az volt a

cél, hogy azok értelmezése egyértelmű legyen, és minél kevesebb átfedés
legyen az egyes magatartások között. Jelenleg a bírói gyakorlat nem egységes
e tekintetben sem, sok esetben jelentős eltérések figyelhetők meg egy-egy
érdemi határozat között.

A Tervezet az alábbi elkövetési magatartásokat tartalmazza: termeszt,

előállít, birtokba vesz, birtokban tart, kínál, átad, kereskedik, használ.

A termesztés, előállítás magatartások értelmezése a jövőben sem változna, a

BK 155. számú állásfoglalásban és a kommentárokban leírtak továbbra is
érvényesek maradnak.

A Tervezet a megszerezést, tartást, országba behozatalt, onnan való kivitelt,

az ország területén átvitelt a jövőben a birtokba vesz, birtokban tart
elkövetési magatartásokon keresztül rendeli büntetni. Valamennyi imént
felsorolt cselekmény csak úgy valósítható meg, ha az elkövető
szükségképpen birtokba veszi, vagy birtokában tartja a kábítószert; a
bűncselekmény megállapíthatósága szempontjából lényegtelen, hogy az
elkövetés tárgya kinek a tulajdonában van. Azt a körülményt, hogy a terhelt
miképpen valósította meg a kábítószer birtokba vételét, vagy birtokban
tartását, a súlyosító, enyhítő körülmények között lehet értékelni.
Megjegyzendő, hogy a fent felsorolt, és jövőben megszűnő magatartások
büntetési tételkerete azonos, a jogalkalmazó tehát jelenleg is csak a büntetés
kiszabása során tud differenciálni. Ugyanakkor lényeges szempont, hogy az
elkövetési magatartások száma csökken, és ezáltal is egyszerűsödik a
tényállás.

A „kereskedő típusú” magatartások közül a Tervezet nem tartalmazza a

forgalomba hozatalt, melynek értelmezése a joggyakorlat számára a mai
napig nem tisztázott egyértelműen, és amely nehezen különíthető el az
átadástól, kereskedelemtől.
A jövőben amennyiben az elkövető alkalomszerűen ad át kábítószert másnak
– akár ingyenesen, akár pénzért –, cselekménye átadásnak minősül. A
rendszeres, anyagi ellenszolgáltatás fejében történő kábítószer-átadás
esetében a kereskedés elkövetési magatartás megállapításának lehet helye,
függetlenül attól, hogy a terhelt egy személynek adja el a kábítószert azzal a
szándékkal, hogy nevezett azt terítse, avagy maga árusítja különböző
személyeknek.
3.
A Tervezet négy tényállásban szabályozza a kábítószerrel kapcsolatos
magatartásokat: kábítószerrel kereskedés, minősített kábítószerrel
kereskedés, kábítószer birtoklás, minősített kábítószer birtoklás.

A Tervezet készítője a különböző tényállások sorrendjének megállapításakor

azt az üzenetet kívánta közvetíteni, hogy a kábítószer kereskedelem jóval
veszélyesebb a társadalomra, mint a kábítószer birtoklása, előállítása, így a
törvényben az szerepel első helyen.

Az egyes tényállások és azok rendszerének felépítésekor a legfontosabb elv az

volt, hogy az elkövető büntetőjogi felelősségre vonása ténylegesen csak olyan
cselekmény (cselekmények) miatt történjen meg, amelyet elkövetett. A külön
tényállásokban megfogalmazott magatartások egymással halmazati
viszonyban állnak, a kábítószer mennyisége csak egy tényálláson belül
összegezhető.

A négy külön tényállásra feltétlenül szükség van, hiszen kettős minősítő

rendszer van: egyrészt a kábítószer mennyisége alapján, másrészt az egyéb
körülmények vonatkozásában; ezeknek külön-külön és együtt is működniük
kell. Ha például ez elkövető a kábítószer kereskedést részben nagykorú,
részben kiskorú személy részére követte el, úgy a két mennyiség nem
összegezhető. Ellenkező esetben úgy kellene tekinteni, mintha a teljes
mennyiséget kiskorú személynek juttatta volna, holott ilyen cselekményt
nem követett el. Ezen segít a halmazat megállapítása, amely hitelesen
tükrözi a terhelt által elkövetett cselekményeket, és a bírónak is tág teret
enged a megfelelő szankció alkalmazására.

A nemzetközi dokumentumok előírásainak megfelelően valamennyi tényállás

esetében bűncselekmény az alap- és jelentős mennyiségű kábítószerre
elkövetett előkészületi cselekmény is, úgyszintén, ha az elkövető a büntetni
rendelt cselekmények elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

A Büntető Törvénykönyvbeli tényállások nem tartalmazzák azokat az

eseteket, amikor az elkövető kábítószert használ, vagy csekély mennyiségű
kábítószert saját használat céljából termeszt, előállít, birtokba vesz vagy
birtokban tart. E cselekmények szabálysértésnek minősülnek.

4.
A Tervezet a jelenleg hatályos Btk. minősítő körülményeinek csak egy részét
vette át, ezáltal is egyszerűsítve az adott tényállásokat.

A kereskedői magatartás nyilvánvalóan magában foglalja azt, hogy az

elkövető cselekményét haszonszerzés céljából követi el, így külön
megjeleníteni az üzletszerűséget minősítő körülményként fölösleges. A
kereskedés intenzitását értékelni lehet az értékesített kábítószer
mennyiségén keresztül, avagy a büntetés kiszabása során.
Tekintettel arra, hogy a Tervezet nem tesz különbséget kábítószer-függő és
nem függő személyek között, így értelmezhetetlen lenne az az eset, amikor az
elkövető a cselekményét kábítószer-függő személy felhasználásával követi el.

Az elmúlt évek (évtized) tapasztalata azt bizonyítja, hogy semmi nem

indokolja külön minősítő körülményként értékelni, ha az elkövető hivatalos
vagy közfeladatot ellátó személy, és cselekményét e minőségének
felhasználásával követi el. A minősített helyszínek között megtalálhatóak
többek között olyanok is, amelyeken a hivatalos és közfeladatot ellátó
személyek legtöbb esetben megfordulnak. Álláspontom szerint az említett
minősítő körülmény megtartása kettős védelmet jelentene, amely
szükségtelen, és ugyanakkor bonyolítaná a tényállást.

A vonatkozó nemzetközi dokumentumoknak megfelelően fokozottan védi a

Tervezet a kiskorúakat, így továbbra is minősítő körülmény amennyiben a
kábítószeres cselekmény elkövetése kiskorú felhasználásával történik, avagy
annak következtében kiskorú személy jut kábítószerhez.

A Tervezet az egyes tényállásoknál nem sorolja fel külön a minősített

helyszíneket, azokat értelmező rendelkezésben összegzi. A jelenleg hatályos
Btk. minősített helyszínei kiegészülnek a javítóintézettel, hiszen – a
büntetés-végrehajtási intézetekhez hasonlóan – ezen intézményeket is
megilleti a fokozott védelem.

A bűnszövetség a társas elkövetés olyan formája, amelyet mindenképpen

célszerű továbbra is minősítő körülményként megfogalmazni.

5.
A Tervezet, a jelenleg hatályos Btk. rendelkezéseihez hasonlóan a
legsúlyosabb büntetéssel azokat a cselekményeket fenyegeti, amikor az
elkövető jelentős mennyiségű kábítószert kínál, átad vagy azzal kereskedik,
valamely minősítő körülményt is megvalósítva. A Tervezet e cselekmények
elkövetőit öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni,
mellőzve a határozatlan ideig tartó szabadságvesztés kiszabásának
lehetőségét. Ez utóbbi szankciót – azóta, hogy e cselekmények
vonatkozásában ki lehet szabni – a bíróság egyetlen esetben sem alkalmazta.
Mindazonáltal megvizsgálva azon törvényi tényállásokat, amelyek esetében
lehetőség van életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására (például
minősített emberölés), megállapítható, hogy azok társadalomra veszélyessége
jóval nagyobb, mint a kábítószerrel visszaélés bármely esete. Úgy tűnik
tehát, hogy aránytalanul súlyos joghátrányt jelentene, ha e cselekményeket a
legsúlyosabb szankcióval fenyegetné a jogalkotó.

A Tervezet – a fent említett legsúlyosabb esethez igazodva – arányosan

határozza meg az egyes cselekmények vonatkozásában alkalmazható
szankciókat.
6.
A Tervezet az értelmező rendelkezések között – a jelenleg hatályos
szabályozással egyezően – határozza meg a kábítószer fogalmát, úgy szintén
azt is, hogy mi minősül a kábítószer előállításához használt vegyi anyagnak.

Újítás a Tervezetben, hogy szintén az értelmező rendelkezések között

található az egyes kábítószerek tiszta hatóanyagtartalmának, és csekély
illetve jelentős mennyiségének meghatározása. Jelenleg az említett
definíciókat a Btké. 23.§-a tartalmazza, azonban célszerűbb ezeket a Btk.
rendelkezései közé beemelni.

A jogalkalmazók és az illetékes egészségügyi szakemberek egyaránt állítják: a

csekély mennyiség felső- és a jelentős mennyiség alsó határa között a
különbség igen kicsiny, így szinte lehetetlen kábítószerrel visszaélést
alapmennyiségre elkövetni. A Tervezet ezen a helyzeten kíván változtatni,
amikor a jelentős mennyiség alsó hatását felemeli, és azt a csekély
mennyiség felső határának ötvenszeresében határozza meg.

7.
A Tervezet a jelenleg hatályos Btk. 282.§ (3) bekezdés a./ pontjában
megfogalmazott tényállást (kábítószer előállításához szükséges anyaggal,
berendezéssel, felszereléssel visszaélés) az ún. prekurzorokra vonatkozó
külön tényállásba helyezi át, a kettő ugyanis részben fedi egymást.
A 2005. júniusában készült Btk. tervezet (IM/BÜNT/2005/328. szám) a
prekurzorokra vonatkozó szabályozást a nemzetközi dokumentumok és az
Alkotmánybíróság elvárásainak megfelelően rendezte, így a mostani Tervezet
is azt a normaszöveget veszi át azzal, hogy az elkövetési magatartásokat a
Tervezet kábítószerrel visszaélés tényállásaihoz igazította.

IV. A SZABÁLYSÉRTÉSI TÖRVÉNY

Az előterjesztés III/2. pontjában kifejtetteknek megfelelően a Tervezet

szabálysértésként határozza meg azokat a cselekményeket, amikor az
elkövető kábítószert használ, saját használat céljából csekély mennyiségű
kábítószert termeszt, előállít, birtokba vesz vagy birtokban tart.

A fenti kábítószerrel visszaélés szabálysértés elkövetőivel szemben a Tervezet

szerint a rendőrség rendelkezik hatáskörrel eljárni. Célszerű, hogy a
szankciók alkalmazása tekintetében egységes gyakorlat alakuljon ki, ez pedig
csak úgy érhető el, ha az eljárásokat ugyanazon hatóság folytatja le.

Az új szabálysértés bevezetésével indokoltnak tűnik a Szabálysértési törvény

egyéb rendelkezéseinek módosítása. A kábítószerrel visszaélés szabálysértés
elkövetőivel szemben a Tervezet szerint százötvenezer forintig terjedő
pénzbírság szabható ki. Ugyanakkor a fiatalkorú elkövetők esetében a
hatályos Szabálysértési törvény értelmében csak akkor van helye pénzbírság
kiszabásának, ha az elkövetőnek önálló keresete (jövedelme) vagy megfelelő
vagyona van. Így tulajdonképpen azon fiatalkorúakkal szemben, akik az
említett kritériumoknak nem felelnek meg, kizárólag figyelmeztetés
alkalmazható intézkedésként, amely csekély mértékben bír nevelő hatással.

A Tervezet a Szabálysértési törvény szankciórendszerébe bevezeti a pártfogó

felügyelet intézkedést, amely kizárólag fiatalkorú elkövetőkkel szemben
alkalmazható. A pártfogó felügyelet kiszabására az egyes szabálysértésekre
hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szabálysértési hatóság jogosult, az
intézkedés időtartama egy hónaptól egy évig terjedhet. A pártfogó felügyelet
lényeges eleme a magatartási szabályok meghatározása, amely alkalmas
lehet arra, hogy elősegítse a fiatalkorú elkövetők társadalomba való
beilleszkedését, erkölcsi, testi, szellemi fejlődését, épülését.

A Tervezet számol azzal, hogy – a korábbi jogszabályi elképzeléseknek

megfelelően – a pártfogó felügyelet alatt állók kötelezhetők lesznek csoportos
foglalkozásokon és közösségi programokon való részvételre, melynek – a
nemzetközi gyakorlat tanúságai szerint – komoly pozitív eredményei
lehetnek.

A Tervezet szerint nem vonna maga után külön szankciót, ha a pártfogó

felügyelet alá helyezett fiatalkorú a magatartási szabályokat megszegi. Ha a
szolgáltatás jól működik, azon a fiatalok szívesen fognak részt venni, így nem
lesz szükség a feltétlen kényszerre. Miután a 18. életévüket betöltötték, velük
szemben is ki lehet szabni pénzbírságot, így cselekményüknek közvetlenül
ható szankciója lesz.

A hatályos jogszabály alapján, amennyiben a fiatalkorú a megfelelő

kereset vagy jövedelem mellett kiszabott pénzbírságot nem fizeti meg,
megkísérlik az adók módjára történő behajtást. A sikertelenség esetén
azonban nincs lehetőség az elzárásra történő átváltoztatásra. Tehát
jelenleg is előfordul, hogy a nem teljesítés tényleges szankció nélkül
marad.

Meggyőződésünk szerint a kábítószerrel visszaélést megvalósító felnőtt- és

fiatalkorú elkövetőkkel szemben a legmegfelelőbb és leghatékonyabb
szankció a közérdekű munka lenne.
A kényszer- vagy kötelező munkáról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi
konferencia 1930. évi 14. ülésszakán elfogadott 29. számú Egyezmény
(amelyet a 2000. évi XLVIII. törvény hirdetett ki Magyarországon) 2. cikk (2)
bekezdés c./ pontja akként rendelkezik, hogy nem minősül kényszer- vagy
kötelező munkának, amit bírói ítélet alapján követelnek valakitől, feltéve,
hogy a munkát vagy szolgálatot a hatóságok felügyelete és ellenőrzése alatt
kell végezni, és hogy a munkára kötelezett személyt nem bocsátják
magánszemélyek, vállalatok vagy egyesületek rendelkezésére. E
rendelkezésből egyértelműen kitűnik, hogy a közérdekű munka büntető-
vagy szabálysértési szankciókánt való alkalmazása nem ütközik nemzetközi
dokumentumba. Az idézett Egyezményen túl a kényszermunka
felszámolásáról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1957. évi 40.
ülésszakán elfogadott 105. számú Egyezmény tartalmaz rendelkezéseket e
tárgykörben, e dokumentum azonban a politikai kényszermunkára és a
rabszolgamunkára vonatkozik.
A kifejtettekből következően nem látjuk akadályát annak, hogy a közérdekű
munka szerepeljen a szankció-rendszerben, és azt a terhelt beleegyezése
nélkül alkalmazni lehessen.
Az elsőként hivatkozott Egyezmény szövegéből azonban az is kitűnik, hogy
közérdekű munkát csak bírói ítélettel lehet kiszabni, szabálysértési hatóság
azt nem alkalmazhatja. Annak ugyanakkor nincs akadálya, hogy felnőttkorú
elkövetők esetében a meg nem fizetett pénzbírságot a hatóságok közérdekű
munkára változtassák át.

A kábítószerrel visszaélés szabálysértés bevezetésével egyértelművé válik,

hogy a kábítószer használat nem a birtokba vételen és birtokba tartáson,
hanem közvetlenül vonhat maga után szankciókat. Az elfogyasztott
(elhasznált) kábítószer mennyisége nem összegezhető; e rendelkezés
tulajdonképpen a ma bevett joggyakorlatot emeli törvényi szintre.
 V. BÜNTETŐ TÖRVÉNYKÖNYV NORMASZÖVEG

Kábítószerrel kereskedés

1.§ (1) Aki kábítószert kínál, átad, azzal kereskedik bűntettet követ el és egy évtől öt évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott
cselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.

(3) A büntetés vétség miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben
meghatározott cselekményt csekély mennyiségű kábítószerre követik el.

(4) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, vétség
miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, bűntett
miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel;
büntetendő.

(5) Az (1)-(4) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott meghatározott bűncselekmény

elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

Minősített kábítószerrel kereskedés

2.§ (1) Aki

a./ kiskorú személy felhasználásával vagy kiskorú személynek juttatva;
b./ minősített helyszínen;
c./ bűnszövetségben
kábítószert kínál, átad, azzal kereskedik bűntettet követ el és két évtől nyolc évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben

meghatározott cselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.

(3) A büntetés öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott

cselekményt csekély mennyiségű kábítószerre követik el.

(4) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el,
bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, bűntett
miatt öt évig terjedő szabadságvesztéssel;

(5) Az a nagykorú személy, aki kiskorú személynek kábítószernek nem minősülő kábító
hatású anyag, illetőleg szer kóros élvezetéhez segítséget nyújt, vagy ilyen személyt erre
rábírni törekszik, vétség miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(6) Az (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott meghatározott bűncselekmény
elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

Kábítószer birtoklás

3.§ (1) Aki kábítószert termeszt, előállít, birtokba vesz, birtokban tart vétséget követ el és
három évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel
büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben

meghatározott cselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.

(3) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, vétség
miatt közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, vétség
miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.

(4) Az (1)-(3) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott meghatározott bűncselekmény

elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

Minősített kábítószer birtoklás

4.§ (1) Aki

a./ kiskorú személy felhasználásával;
b./ minősített helyszínen;
kábítószert termeszt, előállít, birtokba vesz, birtokban tart, bűntettet követ el és öt évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben
meghatározott cselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.

(3) A büntetés vétség miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával
vagy pénzbüntetés büntetendő, aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt csekély
mennyiségű kábítószerre követi el.

(4) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, vétség
miatt kettő évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, bűntett
miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel;
büntetendő.

(5) Az (1)-(4) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott meghatározott bűncselekmény

elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.
 Visszaélés kábítószer előállításához használt anyaggal, berendezéssel, felszereléssel

5.§ (1) Aki kábítószer tiltott előállításához használt vegyi anyagként meghatározott anyagot
előállít, felhasznál, birtokba vesz, birtokban tart, azzal kereskedik, úgyszintén, aki jogszabályi
előírás megszegésével ilyen anyagot átad, bűntettet követ el, és öt évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki kábítószer előállításához szükséges berendezést, vagy felszerelést készít, átad vagy
azzal kereskedik, birtokba vesz vagy birtokban tart, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul
meg, vétséget követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy
pénzbüntetéssel büntetendő.

Értelmező rendelkezések

6.§ (1) A 1-4.§ alkalmazásában kábítószeren

a) az 1988. évi 17. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egységes Kábítószer Egyezmény
módosításáról és kiegészítéséről szóló, Genfben, 1972. március 25-én kelt Jegyzőkönyvvel
módosított és kiegészített, az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a New Yorkban,
1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer Egyezmény mellékletének I. és II.
Jegyzékében meghatározott anyagokat,
b) az 1979. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a pszichotróp anyagokról szóló,
Bécsben, az 1971. évi február hó 21. napján aláírt egyezmény mellékletének I. és II.
Jegyzékében meghatározott veszélyes pszichotróp anyagokat, valamint
c) az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerekről szóló törvény mellékletében meghatározott
pszichotróp anyagokat kell érteni.

(2) Az 5.§ alkalmazásában kábítószer tiltott előállításához használt vegyi anyagon az 1998.
évi L. törvénnyel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében a kábítószerek és
pszichotróp anyagok tiltott forgalmazása elleni, 1988. december 20-án, Bécsben kelt
Egyezmény 12. Cikkének végrehajtására kiadott, a kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott
előállításához, gyártásához is használt vegyi anyagokkal végezhető egyes tevékenységek
szabályozásáról szóló jogszabály 1. számú mellékletének 1. kategóriájában meghatározott
anyagot kell érteni.

(3) Az 1-4.§ alkalmazásában minősített helyszín: oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és

gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt épületek területe, Magyar
Honvédség, rendvédelmi szervek, büntetés-végrehajtási szervezet, javítóintézet létesítménye.

A kábítószer csekély és jelentős mennyiségének fogalma

7.§ (1) A 1-4.§-ban szereplő „előállít, birtokba vesz, birtokban tart” és „kínál, átad, vagy azzal
kereskedik” elkövetési magatartások szempontjából a kábítószer csekély mennyiségű, ha
a) annak bázis formában megadott tiszta hatóanyag-tartalma
LSD esetén 0,001 gramm,
heroin esetén 0,6 gramm,
amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
MDA, MDMA, N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és N-metil-1-PEA esetén 1 gramm,
metadon esetén 1 gramm,
morfin esetén 0,9 gramm,
kokain esetén 2 gramm,
ketamin esetén 1 gramm,
kodein esetén 1 gramm,
dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
petidin esetén 1 gramm
mennyiséget nem haladja meg,
b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-tartalom az 1 gramm mennyiséget
nem haladja meg.

(2) A 1-4.§-ban szereplő „termeszt, birtokba vesz, birtokban tart” és „kínál, átad, vagy azzal
kereskedik” elkövetési magatartások szempontjából a kábítószer csekély mennyiségű, ha
kannabisz növény esetén a növényegyedek száma legfeljebb öt.

(3) A 1-4.§ alkalmazása szempontjából az (1)-(2) bekezdés szerinti kábítószer jelentős

mennyiségű, ha az adott kábítószerre meghatározott csekély mennyiség felső határának
ötvenszeres mértékét meghaladja.

(4) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplő kábítószer esetén a kábítószer akkor csekély
mennyiségű, ha tiszta hatóanyag-tartalmának élettani hatása legfeljebb 0,9 gramm
morfinbázis élettani hatásával megegyező.

(5) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplő kábítószer esetén a kábítószer akkor jelentős
mennyiségű, ha tiszta hatóanyag-tartalmának élettani hatása 45 grammot meghaladó
morfinbázis élettani hatásával megegyező.

VI. SZABÁLYSÉRTÉSI TÖRVÉNY MÓDOSÍTÁSA

Büntetések és intézkedések

13.§ (2) f./ pártfogó felügyelet

Elkobzás

20.§ (4) Az elkobzás önállóan és akkor is alkalmazható, ha az eljárás alá vont személy nem
vonható felelősségre, a fiatalkorú eljárás alá vont személlyel szemben pártfogó felügyelet
intézkedést alkalmaztak, illetve a hatóság mellőzte a felelősségre vonást.

Fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések

29/A.§ (1) A szabálysértési hatóság büntetés kiszabása helyett – bármely szabálysértés

elkövetése esetén – elrendelheti a fiatalkorú eljárás alá vont személy pártfogó felügyeletét.
(2) A pártfogó felügyelet tartama egy hónaptól egy évig terjedhet; a tartatom hónapokban kell
meghatározni.

(3) A pártfogó felügyelet alatt álló fiatalkorú köteles a jogszabályban és a szabálysértési

határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani, a pártfogó felügyelővel rendszeres
kapcsolatot tartani, és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni.

(4) A szabálysértési hatóság a határozatában a pártfogó felügyelet céljának elősegítése, és a

fiatalkorú eljárás alá vont személy nevelése, védelme érdekében külön magatartási
szabályként kötelezettségeket és tilalmakat írhat elő. A szabálysértési hatóság elrendelheti,
hogy a pártfogolt
a./ meghatározott jellegű nyilvános helyeket ne látogasson;
b./ meghatározott helyen és időközönként, meghatározott szervnél vagy személynél
jelentkezzék;
c./ meghatározott tanulmányokat folytasson;
d./ vegyen részt a pártfogó felügyelő által szervezett csoportos foglalkozáson vagy a
Pártfogó Felügyelői Szolgálat közösségi foglalkoztatójának programja szerinti más
foglalkozáson.

(5) A szabálysértési hatóság a (4) bekezdésben felsorolt magatartási szabályokon kívül más
magatartási szabályokat is előírhat, különös tekintettel a szabálysértés jellegére és az elkövető
társadalmi beilleszkedésének esélyeire.

(6) A pártfogó felügyelet elrendelése előtt a szabálysértési hatóság köteles a fiatalkorú eljárás
alá vont személyről környezettanulmányt beszerezni.

Kábítószerrel visszaélés

148/A.§ (1) Aki kábítószert használ, csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
termeszt, előállít, birtokba vesz vagy birtokban tart, százötvenezer forintig terjedő
pénzbírsággal sújtható.

(2) A már felhasznált kábítószer mennyisége nem összegezhető.

(3) Kábítószer használatnak minősül az is, ha a kábítószer jelenléte a testnedvekben

kimutatható.

(4) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértési eljárás a rendőrség hatáskörébe tartozik.

(5) A kábítószer fogalmát a Btk. ….§-a határozza meg.

(6) A kábítószer csekély mennyiségének fogalmát a Btk. ….§-a határozza

meg.
Budapest, 2007. december 10.

Dr. Frech Ágnes

Fővárosi Bíróság