KOLLÁR BETTI

A VONZÁS SZÉPSÉGE
 1. FEJEZET

Október 6., vasárnap

Idegesen gyűrögettem a szoknyám alját.

A társulat egyik tagja a színpadra lépve felszólított minket,
hogy legyünk szívesek lenémítani vagy kikapcsolni a mobilun-
kat. Teljesen zavarba jöttem, amiért ez eddig eszembe se jutott,
és kapkodva kihalásztam a telefonomat a táskámból. A kezem
izzadt, ezért a mobil majdnem kicsusszant az ujjaim közül, de
szerencsére az utolsó pillanatban sikerült megtartanom. Nem
mertem oldalra pillantani, mert akkor szembesültem volna
azzal, hogy Rhett bizony végignézte a bénázásomat, inkább
csak sietve kikapcsoltam a telefont. Tekintetemet mereven a
színpad elé eresztett bordó függönyre tapasztottam, mintha
annyira érdekes lett volna a bársonynak tűnő anyaga vagy az
enyhe hullámzása.
Ethan nem említette, hogy Rhett is jönni fog… Úgy rémlett,
hogy tegnapelőtt, mikor lefoglaltam ezt a helyet, a mellettem
lévő egyik széket még üresnek jelölték. Talán ez lehetett az utol-
só két szabad hely. Lehet, hogy Rhett mást tervezett estére,
aztán meggondolta magát, vagy változott a programja, és meg-
vette az utolsó jegyet a darabra, ami történetesen pont mellém
szólt. Azt is mondta, hogy nem számított rám, szóval felesleges
lenne bármit is beleképzelnem a helyzetbe.
Tekintetem továbbsiklott a függönyön, majd önkéntelenül is
Parist kezdtem keresni, hátha sikerül elkapnom a pillantását,

7
és ez valahogy majd erőt ad nekem. A terem szerencsére nem
volt túl nagy, maximum tíz-tizenöt sornyi szék lehetett, viszont
miközben javában kerestem, a világítást fokozatosan elhalványí-
tották, majd lekapcsolták, így esélyem sem maradt.
A színpadon kigyúltak a fények és sorban megjelentek a
szereplők, de egyelőre nem sikerült arra koncentrálnom, mi is
zajlik ott. Zavartan elfordítottam a fejemet, és olyan érzésem
támadt, mintha szégyellném magamat Rhett előtt. Felé san-
dítottam, arcát megvilágították a színpad fényei, figyelmét a
színészekre irányította, és úgy tűnt, őt egyáltalán nem izgatja,
hogy épp mellettem ül. Lehajtott fejjel az ölembe ejtett kezemet
kezdtem vizslatni. Nem fehér ruhában kellett volna jönnöm!
Nagyon bénán nézhetek ki, hiszen egyáltalán nem illik hozzám
ez a szett! És mi nem passzolt még hozzám? Azon aggódni, hogy
Rhett bénának tart a fehér ruhámban…
Na jó. Nagy levegő. Beszív és kifúj. Csak kicsit összezavarod-
tam, ez minden. Nem nézek ki hülyén. Jesszus, még senkinek
sem volt rám ekkora hatással a jelenléte! Egyáltalán lehetséges
ez? Itt ül valaki totál kukán, még csak felém se néz, én mégis
úgy érzem, hogy teljesen a hatása alá kerültem.
Oké, össze kell szednem magam! Voltaképpen nincs is okom
görcsösen szorongatni a ruhám anyagát és úgy izzadni, mint va-
lami ló, de eleinte hiába próbáltam racionális szövegekkel lecsil-
lapítani az idegeimet, egyszerűen nem ment. Valahogy muszáj
lesz megnyugodnom. Hol van Ethan? Igen, ez az. Láttam, hogy
ott áll a színpadon, és minden igyekezetemmel megpróbáltam
rá fókuszálni. Először a fehér ingét és nyakába kötött, vicces
pöttyös nyakkendőjét szúrtam ki, amit egy laza mozdulattal
épp a vállára dobott. Onnantól fogva, hogy rá irányítottam
a tekintetemet, szép lassan sikerült felvennem a fonalat. Kezd-
tem felfogni, hogy miről szól a darab, mit mond Ethan, és min

8
kacarásznak a nézők. Már egészen kiegyensúlyozottá váltam,
mikor Rhett váratlanul felnevetett.
Esküszöm az égre, hogy azelőtt soha, de tényleg soha nem
hallottam őt tiszta szívből, jókedvűen nevetni. A gyomrom ha-
talmasat liftezett, felé kaptam a fejem, és csak néztem az arcát,
mígnem arra lettem figyelmes, hogy én is mosolygok. A nevetése
egészen elvarázsolt, talán pont azért, mert korábban egyálta-
lán nem volt hozzá szerencsém. Megtört a jég. Attól kezdve
többnyire sikerült felengedve együtt kacagnom a közönséggel.
Csodálattal bámultam a színészeket, főképp Ethant, és remekül
mulattam a vígjáték történetén és eseményein.
A két felvonás közötti szünetben Rhett-tel együtt hagytuk el
a termet, és léptünk ki az előtérben hömpölygő tömegbe, ahol
egészen hamar beleütköztünk Parisbe és Raybe.
– Hé, Weath! – örvendezett Ray Rhett láttán. – Azt hittem,
dolgozol.
– Mégsem volt rám szükség – vonta meg a vállát Rhett. Szó-
val így történt.
– Nocsak! És egymás mellé került a két utolsó pillanatban je-
gyet foglaló jómadár? – húzta fel a szemöldökét vigyorogva Paris.
– Sikerült az utolsó belépőt megvennem – mosolyodott el
halványan Rhett.
Tehát így kerültünk egymás mellé.
– Hogy tetszik az előadás, Sere? – fordult felém Paris kí-
váncsian.
Az első húsz percből ugyan semmi sem maradt meg, de ezt
eltitkolva a többiről azért még nyilatkozhattam.
– Odavagyok, meg vissza! – csaptam össze a kezem izgatot-
tan. – Rég voltam már színházban. Nem is gondoltam, hogy
ennyire élvezni fogom!
Rhett részéről elmaradt a lesajnáló horkantás.

9
 – Ethan nagyon tehetséges – húzta ki magát büszkén Ray.
– Igen és tök klassz, hogy ehhez a társulathoz megfelelő vég-
zettség nélkül is lehet csatlakozni – fonta karba Paris a kezét,
majd ismét rám pillantott. – Kijössz velem a mosdóba?
– Persze – kaptam az alkalmon, hogy nemcsak szó szerint,
hanem képletesen is könnyíthetek magamon, mivel kicsit elsza-
badulok Rhett mellől.
– Mi is menjünk? – villantott lehengerlő mosolyt Ray Rhett-
re, mire az stílusának megfelelően reagált.
– Ezt most kihagyom.
Ray csalódottságában úgy határozott, hogy akkor ő sem fog,
míg mi nevetve távoztunk a mosdók irányába.
– Minden rendben? – kérdezte Paris, kicsit aggodalmas
hangon.
– Persze – feleltem elbambulva, mikor már a WC előtt ka-
nyargó sorban szobroztunk. – Miért?
Hihetetlennek tűnt, hogy a színházban első ránézésére lega-
lább annyi férfi volt, mint nő, a másik helyiség előtt mégsem vá-
rakozott senki. Egy-egy férfi betévedt a kék színházi maszkkal
díszített ajtón, majd hamar el is hagyták a helyiséget, a nekünk
kijelölt mosdóval ellentétben, ahonnan legalább egy perce nem
jött ki senki, a sorunk pedig meg sem mozdult.
– Tegnap mondtad, hogy nem vagytok valami jóban Rhett-tel.
– Azt mondtam, hogy nem kedvel – pontosítottam.
– És ez megváltozott tegnap óta? – ráncolta a szemöldökét
Paris értetlenkedve.
– Nem tudom – vontam meg a vállamat finoman. – Nem
hiszem. De amíg megtűr, addig nincs gond.
Így igaz. Nincs itt semmi probléma, csak kicsit elkapott a
hév korábban.

10
 – Csini vagy fehérben – dicsért meg. – Szakítás utáni vál-
tozások?
– Olyasmi – kuncogtam. – Gondoltam, kipróbálok valami
újat.
Persze egyelőre nem éreztem magam túl magabiztosnak ab-
ban a ruhában, de ezt nem igazán akartam megosztani senkivel.
– Helyes.
– Az is megfordult a fejemben, hogy levágatom a hajam.
– Valami izgalmas rövidre? – csillant fel Paris szeme.
– Inkább valami unalmas rövidre – haraptam be az alsó aj-
kam tétován, ő pedig elnevette magát.
– Egyszer felnyírtam féloldalt a hajam. Eleinte buli volt, de
hamar eljutottam arra a pontra, hogy reggel és este is a gyor-
sabb hajnövekedésért imádkoztam – mesélte, amin persze jót
mulattunk.
Egyenes, enyhén lenőtt, tejfölszőke haja jelenleg nagyjából
a nyaka közepéig ért le hátul, míg elöl kicsivel hosszabbra volt
hagyva, és mindkét oldalt a füle mögé igazította. Paris egyéb-
ként szűk fekete szoknyát és abba betűrt, világoskék hosszú ujjú
blúzt, hozzá pedig kiegészítésképp nagy, de elegáns nyakláncot
viselt.
– És mindezt egy szakítás miatt?
– Aha. Csak álltam a fürdőben összetörve, aztán gondoltam
egyet, és már oda is volt a hajam fele – ingatta a fejét felidézve
az emléket. – De ha te komolyan gondolod, szívesen elkísérünk.
Van itt egy bevált szalon, ahova mi is járunk Cammel.
– Köszi. Azt hiszem, még alszom egyet rá – töprengtem han-
gosan.
Miután végre sikerült megjárnunk a mellékhelyiséget, vis�-
szatértünk a srácokhoz. Olyan sok idő eltelt a sorban állással,

11
hogy máris felszólalt az előadás kezdetét jelző csengő, így utunk
megint kettévált, és mindenki ment a saját helye felé. Rhett nem
szólt semmit, és ez alkalommal én is úgy voltam vele, hogy jobb,
ha nem jártatom feleslegesen a számat. Amúgy sem tudtam vol-
na mit kitalálni. Még mindig feszélyezett egy kicsit a jelenléte,
a belőle áradó megfejthetetlen energia, amely be-beszippantott
engem, aztán egy jól irányzott mozdulattal maga alá gyűrt.
Még öt perc volt kezdésig, az emberek pedig folyamatosan
özönlettek vissza, hogy elfoglalják helyüket. Azon gondolkoz-
tam, hogy gyakorlatilag egészen azóta burokban éltem, mióta
megérkeztem Traversitybe. Ace hamar a bűvkörébe vont, én
pedig teljesen elvesztem benne. Nem foglalkoztam a körülöttem
lévő emberekkel, folyamatosan Ace-szel lógtam, az ő társaságát
kerestem, és ha nem vele voltam, akkor róla beszéltem, vagy
épp ő járt a fejemben. Rajta kívül nem néztem meg magamnak
igazán senkit, és különösebben nem is voltam kíváncsi senki
másra. Voltaképpen Ace-központú lettem, akárcsak maga Ace.
Ezért alakult úgy, hogy például Rhett-tel kapcsolatban egy cso-
mó dolgot azóta tudtam meg vagy vettem észre, mióta Ace-szel
szétmentünk. Kezdve, mondjuk, az olyan egyáltalán nem titkolt
és jól észrevehető tulajdonságokkal, mint a szemének különle-
ges, szürkéskék színe.
Azt mondják, az a legfontosabb, hogy egy kapcsolatban az
ember jó irányba fejlődjön a másik mellett. Hát, az egyszer
biztos, hogy én abszolút rossz irányba változtam. Önzőbb let-
tem, és a bizonytalanságom nemcsak hogy nem csökkent, még
egyenesen növekedett is. Ahelyett, hogy kerestem volna, ki is
vagyok én, csak arra találtam rá, aki Ace mellett vagyok. És ez
a Sere nem igazán tetszett.
Viszont tegnap Paris, Cam, Ray, Ethan és persze kicsit Rhett
mellett úgy éreztem, megint önmagam lehetek. Bár nem tudtam

12
pontosan, mit is jelent ez, milyen is az igazi Sere valójában, de
sokkal jobban és sokkal igazibbnak éreztem magam az elmúlt
két napban. Ezt nem állt szándékomban elengedni. Azért köl-
töztünk el anyával, hogy mindketten tiszta lappal kezdhessünk,
ami az én esetemben azt jelentette, hogy rátaláljak önmagamra,
feldolgozzam a történteket és továbblépjek. Ehelyett szőnyeg alá
söpörtem az egész balesetet, és az Ace-szel való kapcsolatom
meg az előítéleteim mögé rejtőzve menekültem a problémák
és a valóság elől.
A terem ismét elsötétedett, a függöny felment, és az előadás
ott folytatódott, ahol negyedórával ezelőtt abbamaradt. Ezúttal
már sokkal jobban tudtam élvezni a műsort, de mivel továbbra
is feszengtem picit, visszafogottabban nevettem a poénokon és
az abszurd szituációkon. Egy óra elteltével, egy heves és kimerítő
tapsvihart követően ismét kint álltunk az előtérben, a többiek
elmondása alapján Ethanre várva.
– Sziasztok! – került elő néhány perc múlva, immáron egy-
szerű farmerben, szürke pólóban, kissé izzadtan és rekedten.
Egyenként gratuláltunk neki, megöleltük és megpaskoltuk, ki-
ki kedvére.
– Hogy tetszett az előadás, Sere? – érdeklődött elsőnek tő-
lem, felteszem, azért, mert négyünk közül én voltam az egyet-
len, aki először látogatott el ide.
– Nem sok összehasonlítási alapom van, de jól szórakoztam!
– biztosítottam.
– Ennek igazán örülök – mosolygott, majd a többiekhez for-
dult. – És köszönöm, hogy eljöttetek. Nektek hogy tetszett?
– Szellemesek és inspirálóak voltatok, mint mindig – vigyor-
gott Ray.
– A vígjátékokban vagy a legjobb – mutatta fel hüvelykujját
Paris elismerően.

13
 – Köszi, srácok! Majd még beszélünk, de most mennem kell,
mert várnak a többiek – búcsúzkodott kedvesen, majd amilyen
hirtelen jött, úgy el is tűnt a tömegben.
Mikor megérdeklődtem Paristől, hova siet ennyire, megtud-
tam, hogy ilyenkor összegyűlik a társulat, hogy megvitathassák
az előadást, aztán beülnek valahova kiengedni a gőzt.
– No, fiúk-lányok! – torpant meg Paris, miután a színházból
kiléptünk az utcára. – Nekem holnap suli és munka, szóval lépek.
– Dettó – csatlakozott hozzá Ray, és mire kettőt pislantot-
tam, azok ketten köddé is váltak.
– Hát akkor… Én is megyek – öleltem át magamat kicsit di-
deregve, mert hiába hoztam blézert és viseltem vastagabb haris-
nyát, hűvös volt az október ehhez a szetthez. Oké, hogy kocsival
jöttem, de arra nem gondoltam, hogyan fogok hazajutni. Talán
hívnom kéne egy taxit…
– Elviszlek – süllyesztette kezét a nadrágzsebébe Rhett, és
aprót biccentett, feltehetőleg abba az irányba, amerre parkolt.
– Köszi – szegtem le a fejemet. Nem akartam vitatkozni,
plusz még fáztam is, szóval úgy voltam vele, ha már felajánlotta,
illendő volna elfogadnom.
Elindult, én pedig néhány hosszabb lépéssel beértem, és a
betonjárdát kezdtem vizslatni. Ahogy mellé értem, Rhett kibújt
a zakójából, majd kérdés nélkül a hátamra terítette. A ruha még
tartotta testének melegét, és kellemesen ölelt körbe. Rögtön
megcsapott az illata, amire válaszként a szívem önálló akció-
ba kezdett. Egy újabb tétel kerülhetett azon listámra, amelyen
az általam eddig egyáltalán nem észlelt jelenségek sorakoztak.
Rhett friss szappanillata letisztult, kifinomult és elegáns volt.
Fogalmam sincs, hogy ezeket a jelzőket szokás-e egy illatra hasz-
nálni, de ahogy illettek őrá, úgy az illatára is.

14
 – Köszi! – hálálkodtam ismét, és megragadva a zakó ujját,
belebújtam. Természetesen nagy volt rám, csak az ujjam hegye
látszott ki belőle, ennek ellenére valahogy természetes érzést
kölcsönzött. Rhett szerencsére nem parkolt messze, néhány-
percnyi séta után meg is érkeztünk, majd beszálltunk a sötétkék
kocsijába. Beindította a motort és egyúttal a fűtést is, mégis
magamon hagytam a zakóját.
– Szóval, miért kerülsz? – kérdezte rám sem nézve. Jobbját az
ülésem fejtámlájának támasztotta, és testével félig hátrafordult,
hogy megfelelő szögben lásson a tolatáshoz.
– Én nem kerüllek! – szakadt ki belőlem a kissé erőteljes
hazugság.
– Sosem láttalak még olyan fürgén szaladni, mint az előadás
előtt – célzott a találkozásunkat követő kis menekülőtúrámra.
– Azért, mert még csak egy hónapja ismersz – tartottam fel
az ujjamat bölcselkedő stílusban.
– Aha – húzta el a kezét, áttéve azt a sebváltóra, és kikanya-
rodott a parkolóhelyről.
A zárkózott reakciója engem is visszazökkentett a zavartsá-
gomba, így leengedtem a kezem, és az ujjaimat kezdtem tördel-
ni. Ő megtette az első lépést. Megkérdezte, miért kerülöm, de
én tagadtam, így hát annyiban hagyta. Nyilván nem fog faggat-
ni, miután leráztam egy egyértelmű hazugsággal. Ha folytatni
akartam a beszélgetést, nekem kellett lépnem.
– Nem arról van szó, hogy kerülnélek – kezdtem tétován,
inkább a szélvédőn keresztül vizslatva az előttünk haladó ko-
csi hátsó lámpáját, mint hogy ránézzek. – Csak nem tudtam,
hogyan kezeljem a helyzetet.
Közben eleredt az eső, és kövér vízcseppek terítették be
a szélvédőt, így hát Rhett bekapcsolta az ablaktörlőt. A pici

15
színházi táskámban sem esernyő, sem kabát nem lapult, így
hálás voltam a fuvarért.
– Úgy beszélsz, mintha harminc év házasság után váltatok
volna el – hallottam gúnyos hangját, és bár nem láttam, lelki
szemeim előtt mégis megjelent a szokásos fintora.
– Megmondtad, hogy ez lesz.
– Azt mondtam, mi kerülünk majd el téged, és nem fordít-
va – vágta rá, és feltűnt, hogy rá nem jellemző módon mintha
sértettség vegyült volna a hangjába, de jobbnak láttam inkább
hallgatni a felfedezésemről.
– És el is kerültök – hagytam rá.
Rhett nem tudott mit felelni, ezért hallgatásba burkolózott.
Az eső tovább zuhogott, és akkor sem állt el, mikor megér-
keztünk a házunkhoz. Az alsó szint ablakaiból világosság szű-
rődött ki, ami azt jelezte, hogy anya vagy ébren van még, vagy
a kanapén szunyókál egy magazinnal az arcán.
– Köszi, hogy elhoztál – kezdtem kibújni a zakójából, de
megfogta az anyagot, és szó nélkül visszahúzta a vállamra, mire
a szívem, elárulva engem, megint hatalmasat dobbant.
Indulásunk óta most először felnéztem rá. Fejét mereven
előrefelé tartotta, arcán megmagyarázhatatlan kifejezés ült.
Úgy éreztem, mondani szeretne valamit, csak nem tud, vagy
nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, ezért a helyemen maradtam
és vártam. Az esőcseppek koppanó hanggal landoltak a kocsi
tetején, és csendesen csurogtak le az ablakokon. Rhett végül szó
nélkül kiszállt a kocsiból, és a visszapillantó tükrön keresztül
láttam, hogyan ráerős léptekkel a csomagtartóhoz megy. Kivett
egy esernyőt, kinyitotta, és immáron annak takarásában kerülte
meg az autót. Kinyitotta nekem az ajtót, és az esernyője alatt
tettük meg a házunk bejáratához vezető utat. Az ajtó előtt áll-
tunk meg, a fölöttünk lévő kis előtető miatt immáron esővédett

16
helyen. Rhett leeresztette az esernyőt, de nem csukta össze, ami
azt üzente, hogy nem tervez maradni.
Közel álltunk egymáshoz, így láthattam a haján csillogó víz-
cseppeket, egyik-másik útnak indult az arcán.
– Te sokkal furcsábban viselkedsz, mint én – jegyeztem meg,
miközben tekintetem rátalált az övére.
– Ugyan miért?
– Kedves vagy, és beszédes – foglaltam össze röviden. Azt
nem tettem hozzá, hogy udvarias, mert minden gúnyossága és
távolságtartása ellenére roppant illedelmes volt.
– A dolgok változnak – válaszolta rejtélyesen, és bár furdalt
a kíváncsiság, hogy miféle változásra számíthatok még, nem
kezdtem olyan faggatózásba, ami úgysem vezetett volna sehova.
– Akkor mostantól tényleg barátok lehetünk? – eresztettem
meg egy óvatos vigyort, és biztos voltam benne, hogy a szemem
lelkesen csillog.
Rhett persze nem felelt. Feje fölé emelte egyszerű, sötétkék
esernyőjét, majd kilépett a tető takarásából, és megindult a
kertkapu irányába. Három lépéssel odébb azonban megtorpant
a zuhogó esőben, és féloldalasan visszanézett.
– Ne is álmodj róla.

17