Anne és Serge Golon

Angélique
Québecben
 Fordította Takács Márta
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Anne et Serge Golon: Angélique á Québec
Éditions J’ai lu, 1989
Copyright ©by Opéra Mundi, 1980 All rights reserved

Hungarian translation ©Takács Márta, 1999

Magyar Könyvklub, Budapest, 2000
Felelős kiadó a Magyar Könyvklub igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Farkas László
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót tervezte Békés Rozi és Császár András
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte a CAD Bt., Budapest
Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető Vadász József igazgató
Megjelent 23,4 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 547 083 5
 Az érkezés

1.

Angélique a világos azúr színűt választotta három pompás új toalettje

közül. Majdnem fehér volt ez a nehéz selyemanyagból készült
ruhaköltemény, csak amikor megtörtek egy kicsit a húzások és rakások,
vagy ha aláhullva fényesen elrendeződtek, akkor siklott át rajtuk valami
finom, üde kékség, s a derengő hajnal pírjához hasonlatos, szinte
megfoghatatlan rózsaszínű ragyogás.
A Gouldsboro most Québec kikötőjében horgonyzott. Angélique a
szalonban készülődött, közben kinézett a hátsó hajóbástya ablakán, s arra
gondolt, hogy ruhája éppolyan gyöngyházfény-ragyogású, mint a
mozdulatlan jeges hajnali fény odakinn a széles Szent Lőrinc-folyó fölött.
Úgy terült el ez a nagy víz Québec bástyafalai alatt, akár egy nyugalmas,
nagy tó.
A város is rózsaszínű volt. És hallgatott. Mozdulatlan és érzéketlen
volt, mintha álmodna, vagy mintha visszatartott lélegzettel várakozna.
Angélique megfordult, a tükör elé állva nézegette magát, s miközben
szinte a nyakán érezte e vad vidéken megbúvó kanadai város, fürkésző
tekintetét, látta, ahogy Angélique de Sáncé de Monteloup, Peyrac gróf
felesége, a francia birodalom száműzöttje, épp az utolsó simításokat végzi
ünnepi öltözékén, mert Új-Franciaország kormányzója, Frontenac úr
készül fogadni őt. Márpedig Amerika földjén ő képviseli XIV. Lajost, a
Napkirályt, aki ellen ez az Angélique lázadást szított, akivel vadul
szembeszállt.
Ha erre gondolt, minden igyekezete ellenére összeszorult a torka.
Még mindig aggódott, pedig úgy látszott, hogy teljesen lefoglalja az
öltözködés gondja. Derűsnek, nyugodtnak látszott, s ahogy az arcát
tanulmányozta a tükörben, nagy szemeiből csak önkritikus figyelmet
lehetett kiolvasni.
A világ minden kincséért se hagyta volna, hogy a körülötte sürgölődő
kísérők, öltöztetőnők, a szabó, meg az ékszeres ládikát tartó nagydarab,
sötét bőrű Kuaszi-Ba észrevegyék, hogy nyugtalan.
 Pedig, hiába, nyugtalan volt, mert közeledett a partraszállás ideje, s
most úgy érezte, hogy szinte feltornyosul előtte minden akadály, ami mind
azt sugallta: ez a lépés esztelenség. Hosszú éveken át harcban álltak
Franciaország királyával, aki őt is és férjét, Peyrac grófot is örök
száműzetésre ítélte ‒ igazságtalanul. Peyrac grófra féltékeny volt a király,
hatalmas vetélytársat látott benne, akitől tartania kell. Ráadásul itt, Francia
Kanadában ellenségnek tekintik őket, mert sokan azt tartják, hogy
szövetségesei a területeikkel szomszédos Új-Angliának.
Joffrey de Peyrac, mindezek ellenére, fittyet hányva a politikai
csapdáknak, öthajós flottájával Québec alá érkezett, hogy találkozhasson
Frontenac kormányzó úrral. Szövetséget és jószomszédi viszonyt akart
teremteni Új-Franciaországgal. Ha e terve sikerül, ez lesz az első lépés
vissza, a francia birodalomba, ahol talán újra megtalálja a helyét, s ki tudja,
egy napon jogtalanul elvett nevét, s rangját is visszakaphatja. Az
elkövetkező órák fogják meghatározni, milyen sors vár rájuk a jövőben.
Angélique azon merengett, hogy egy ilyen szélsőséges helyzet
mennyire másképp hat egy nőre, mint egy férfira. Őt az igazságtalan
ellenségeskedés sokkal mélyebben érintette, mint Joffreyt, aki dacára a
kíméletlen üldöztetéseknek, szinte szórakoztatónak találta az eseményeket.
Amikor kíséretével az imént belépett a szalonba, és eléhor-datta
ajándékait, azt kiáltotta: „íme, a ruhák, és íme, az ékszerek! Kezdődjék a
mulatság.”
Ezután megállt Angélique mögött elefántcsontszínű, drága
selyemöltözetében, abban, amelynek rombusz alakú s kármin-piros
selyemberakásokkal élénkített hajtásait apró igazgyöngyök fogták össze.
Peyrac még most is Angélique-ot nézte a csillogó tükörben. És
csodálta leplezetlenül. A québeci bemutatkozásra készülve, egyre újabb
részletekkel egészítette ki felesége pompás toalettjét, de Angélique tudta,
hogy a lelke mélyén, titokban már türelmetlenül várja a „mulatság”
kezdetét. E pillanatban kicsit távolinak érezte őt. Úgy érezte, hogy Joffrey
a flottájával, gazdagságával, egyáltalában azzal az erős háttérrel, melyet a
maine-i létesítményei jelentettek, sokkal biztonságosabb helyzetben van,
mint ő.
Nyáron a véletlen hajójuk fedélzetére sodorta Akádia kormányzóját,
Villedavray urat és Carlon intendánst. Szerencse, hogy segítségére lehettek
e két jelentős személyiségnek, s ezzel lekötelezték őket. Ha valóban
számíthatnak Frontenac kormányzó úr támogatására, és ahogy ígérte,
Castel-Morgeat katonai kormányzó sem tanúsít ellenséges magatartást,
valamint bizonyosak lehetnek afelől, hogy Québec püspöke is semleges
marad, akkor nagyjából meg lehet jósolni, hogy milyen lesz a fogadtatás
Québecben.
Ugyanakkor számítani kell a jezsuita Orgeval atyára, aki Akádiában
támadást szervezett ellenük, és akiről köztudott, hogy nagy hatással van a
franciákkal szövetséges abenaki és algonkin indiánokra, no és persze
mindazokra az áhítatos személyekre, akik szeretik kinyilvánítani előtte
odaadásukat. Ez a jezsuita kifejezetten rosszindulatú mozgalmat indított a
„jövevény”, azaz Joffrey de Peyrac ellen. Ugyanis nem nézte jó szemmel,
hogy a gróf nem állt be senki zászlaja alá, hanem egyszerűen letelepedett
Akádia határán, egy olyan területen, amelyet mindenki francia királyi
birtoknak tekintett. Ráadásul még kereskedni is merészelt az angolokkal.
Súlyosbította helyzetét, hogy egy évvel korábban egy Québecben élő
apácának látomása támadt, s abban egy gyönyörű asszony szerepelt, aki ‒ a
látnoknő szerint ‒ sok szerencsétlenséget hoz Új-Franciaországra. Szinte
azonnal szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy a megjósolt démoni nő csak
Peyrac gróf felesége lehet, akinek szépségét senki nem vonta kétségbe.
Ezen persze lehetett volna nevetni is. De a fanatikus híresztelések
végül folytonos hadakozáshoz vezettek. Ezen a napon vagy tisztázódik a
helyzet, vagy nem marad más megoldás: háborúba kell keveredniük.
Sok pártállás létezett ebben a lármás városban, de még az egyazon
párt mellett elkötelezettek se tudták mindig elviselni egymást. A jezsuiták
elit párthívei között nevezetes volt a fegyverek fölött rendelkező Castel-
Morgeat, és főleg a felesége, Sabine de Castel-Morgeat, akiről azt
beszélték, hogy kegyetlen, ellentmondást nem tűrő személyiség. Velük
szemben, de szintén a jezsuiták oldalán állt egy bizonyos Janine Gonfarel
nevezetű nőszemély, aki a rossz hírű Alsóvárosban uralkodott, s ő is az
egyház politikáját támogatta, mert csak így számíthatott némi toleranciára
az egyházi körök részéről.
Valószínű, hogy tartózkodó lesz a fogadtatás, legalábbis erre fel kell
készülni, gondolta Angélique. Az is kérdés, nem kelt-e ingerült
féltékenységet a helyi dámákban, ha ezt a legutolsó divat szerint készült,
gyönyörű toalettet veszi magára.
‒ Nem volna jobb egyszerűbb ruhában, észrevétlenül partra lépnem,
ahogy Tadoussacban tettem? ‒ Kérdezte, még mielőtt öltözködni kezdett.
‒ Nem ‒ válaszolta Peyrac. ‒ Mindenkit el kell bűvölnie! Mindenkit
le kell nyűgöznie… nem szabad kiábrándítani őket. A nép, jelenésre,
látomásra vár… Azt kell hát nyújtani neki. Itt most az Ezüst-tó asszonyát
várják. A megtestesülő legendát…
Angélique megértette, milyen komoly jelentősége van annak, hogy
megjelenése első pillanataiban milyen hatással lesz a parton összegyűlt
tömegre. Nem rejtőzködhet, mert ez a tömeg kifejezetten őt akarja látni,
annak ellenére, hogy ellentétesek az érzelmei.
Ezen az éjszakán eldől a sorsuk: vagy Québec városának falain belül
fognak nyugovóra térni, vagy visszavonulásra kényszerülnek, mint egy
legyőzött kis flotta, mi több, egy hatalmas északi folyó zsákmányává
lesznek, mely hamarosan jégpáncélba bénítja mindannyiukat.
Ezt Joffrey de Peyrac is érezte. De tudta, hogy ezúttal Angé-lique-
nak kell vállalnia a döntő szerepet. Persze tudatában volt a rá váró
felelősségnek is, ezért egy merész, szokatlan ‒ és Angélique számára
váratlan ‒ tervet eszelt ki.
‒ Ön megy ki először a partra, mégpedig egyedül. Minden tekintet
célpontja ön lesz, kedvesem! Villedavray úr fogja kísérni. Már szóltam
neki. Persze el van bűvölve… Két bárka fogja kísérni, fegyveres őrséggel.
Ők lesznek a díszőrség és díszkíséret is egyben. Ön megy legelöl. Ön lesz
az egyetlen, akit látni fognak, ahogy a part felé közeledik, és ez a pompás
látvány megdöbbenést fog kelteni. Ezt fogja kihasználni, s bájos
lábacskáival Québec partjára libben, akár egy tündér Küthéra szigetéről. A
parton egy gáláns nemesúr, Frontenac kormányzó fogadja, s a karját
nyújtja hódolattal. Abban a pillanatban a tömeg a saját szemével fogja
látni, hogy ön nem jelenthet veszélyt, hiszen egy kedves, szép, asszony, sőt
a tiszta nőiség és báj megtestesítője. Hangsúlyozom, saját magának,
megjelenésének köszönheti majd a meleg fogadtatást, nem pedig annak,
hogy az én feleségem, annak meg végképp nem, hogy mértéktartó
távolságban fegyveres díszőrség kíséri.
Aztán még hozzátette: ‒… Ha ezt így elfogadja…
De nem volt szüksége válaszra, Angélique ragyogó tekintetéből
kiolvasta, milyen boldoggá teszi a terv, hiszen ez illett igazán féktelen
természetéhez és vállalkozó kedvéhez.
‒ Elvégre, ki ismerje jól a franciákat, ha mi nem? Nálunk
előfordulhat, hogy az ember bizalmatlan, ha békét hirdető fegyveres
erőkkel találja magát szemben. Viszont soha nem tud elutasítani egy nőt,
aki egymagában közeledik…
‒ És ön? Ön mit fog tenni ez alatt?
‒ Hogy én? Én ez alatt… bekerítem a várost.
 2.
Angélique ‒ bármilyen gondterhelt volt is ‒ nem győzte csodálni
magát a tükörben, mert a ruha nagyon szép volt, egyenesen Párizsból
érkezett. Bizonyos új apróságokat fedezett fel rajta. Például azt látta, hogy
már nem vagy már nem annyira divat az abroncsvázas köpenyruha, amit
úgy hordtak, hogy a derékra kötött egy vagy két szoknya fölé borították, s
a csípő körül szép esésű redőkbe szedve elöl kissé felhúztak; most a
köpeny teljesen leért a földig, és ugyanolyan színű volt, mint a szoknya, de
elöl szétnyílt rajta.
A pompás szövésű anyag, szivárványos árnyalataival, a
legkényesebb ízlést is kielégítette, sőt ámulatra késztette a szemlélőt. A
mellre feszülő blúz ‒ a szoknyára deréknál ráboruló rövid, rózsaszín
szegélyű, fűzött részével ‒ meg a halcsonttal merevített plasztron, mind
ugyanazt a selymes, színjátszó ragyogást kínálta.
A toalett viselőjének kecsesen ívelő fehér nyakát enyhén
keményített, finom csipkegallér ölelte körül, mely kétoldalt követte a ruha
kivágásának vonalát, a legmélyebb pontján pedig eltűnt egy selyemből
csomózott csokorban. Ebben az álomszép ruhában Angélique maga is
álomszerű, irreális jelenség volt. Ámbraszínű bőre, melyet még illatos
púderral is beszórt, magához vonzotta a fényt, s olyan volt, mintha belülről
ragyogna.
Különös gonddal festette ki a szemét és szemöldökének ívét.
Többféle festékanyagból kevert folyadékkal rózsaszín pírt varázsolt az
arcára. Már hajnal óta szorgoskodott, több mint egy órát töltött ezzel, s
egészen kimelegedett, pedig nagyon hideg volt a helyiségben. Az utóbbi
kalandos évek alatt szinte elfelejtett egy sor olyan mozdulatot és fogást,
melyeket hajdanán - ha ki kellett festenie magát, hogy megjelenhessen a
fényes versailles-i udvarban ‒ gyakorlott kézzel csinált.
Végre elkészült, és Peyrac ámuló tekintetéből arra következtetett,
hogy a mű sikerült. Csak úgy ragyogott a fekete szeme a gyönyörűségtől,
de félmosolyában volt némi meghatódott-ság is.
Ismét egy új Angélique állt előtte. Az a nő, aki Versailles-ban
nagyúri dáma volt, akit maga a király is megkívánt. Míg erre gondolt, már
nem érzett gyanakvást, már nem volt bizalmatlan, mert amióta újra rátalált,
kezdte újra megismerni, és megtanulta, szeretni lényének sokféleségét.
Angélique gyakran szerzett meglepetést, olykor nyugtalanító volt, de
mindenekfelett elragadó, s talán éppen változó természete tette azzá.
Folyton más volt, de változásainak mindig megvolt a maga logikája.
Joffrey felemelte a kezét, és ujjaival lágyan végigsimította Angélique
nyakát és vállát.
‒ Ezekre a szép vállakra, erre a dekoltázsra gyémántok valók.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
‒ Nem! Inkább gyöngyök. Azok lágyabbak…
Megfordult, és egy kis ládikából, melyet Kuaszi-Ba nyújtott felé,
kiemelt egy háromsoros gyöngyfüzért.
Ebben a pillanatban mindketten egy hasonló jelenetre gondoltak,
mely hosszú évekkel korábban toulouse-i kastélyukban játszódott le
közöttük. És mindketten tudták, hogy a másik előtt felrémlett ugyanaz a
kép: Toulouse.
‒ Akkor még nem szerettél ‒ mondta Peyrac. ‒ Milyen távolinak
tűnik az egész! Sok fájdalmat okoztál akkor! De a mindenségit! Én akár az
életem végéig is vártam volna rád! Azt akartam, hogy te is akarj, és ne csak
a férj jogán légy az enyém… Te, te… kis csodám, te!
Közben mindketten a várost nézték, s úgy érezték, hogy ami romba
dőlt, felépíthető, kifosztottságuk visszafordítható, hiszen amikor most a
francia birodalomhoz tartozó földre lépnek, lehetőségük lesz az
újrakezdésre. Nem lesznek többé vándorai a tengereknek és sötét erdőknek.
Velük rokon és hozzájuk hasonló emberek közé kerülnek, hazatérnek abba
a társadalomba, amelyben ismerősek a szerepek, a játékszabályok, és
amelynek az itt élő tagjai, akárcsak ők, becsapták maguk mögött az Óvilág
kapuját.
Joffrey hátulról Angélique fölé hajolt, két kezével gyengéden
megszorította a vállát, és halkan megkérdezte:
‒ Nem fél?
‒ Egy kicsit ‒ mondta Angélique, és megborzongott.
‒ Fázik, kedvesem. Mindjárt hozzák a köpenyét.
Delphine, a kis szobalány máris szólította Yolande-ot és
Henriette-et, de szükség volt a szabó és Kuaszi-Ba segítségére is,
mert ezt a köpenyt nem volt egyszerű felvenni. Finom gyapjúval és fehér
selyemmel bélelt fehér prémből készült, bő kapucnijának visszahajló széle
arannyal és ezüsttel volt hímezve. Ügyelni kellett, nehogy az alja a földet
söpörje, hiszen egy hajón a padló általában nem mondható túlságosan
tisztának. A szabó és a lányok egy szomszédos kabinból hozták elő a
pompás darabot, ahol már előző este gondosan kiterítgették.
Joffrey még mindig a tükörben nézegette Angélique-ot.
 ‒ Mitől fél, szerelmem? Hogy nem lesz sikere, hogy nem fogja
izgalomba hozni a tömeget? Hát nem tudja, hogy mindenkit elbűvöl, aki
csak egyszer is látja? Ennyire nem tudja, hogy sugárzik a lényéből a
varázserő? Mi tudta így meggyengíteni tántoríthatatlan önbizalmát, mely
mindig is megvolt magában? … De ha kételkedik, hát higgye el nekem,
hogy bájai ma is kivételes erővel hatnak… Veszélyesebbek, mint valaha…
Ellenállhatatlanabbak, mint régen… Ó, ha a szarvaimra gondolok, kedvem
volna analizálni, hogy azok, jaj, miféle elemekből álltak össze, s minek
köszönhetők? Nos, azt hiszem, egy alkimista ezer titokra lelne bennük, s
ezek többsége mágikus erőről tanúskodna, bizony… Ó, én kedvesem, én
szépségem, aki oly könnyedén s ügyesen meggyötört engem is, legalább
azoknak higgyen, akik fölött nyilvánvalóan hatalma van, akik szépségét
csodálva körülveszik, és megesküsznek rá, hogy bizonyos lehet a
győzelmében…
Angélique úgy érezte, hogy ezt a halk, kicsit fátyolos, meleg hangon
elsuttogott tirádát a languedoci trubadúrok „Udvari szerelem”-ről szóló
strófái is inspirálták, melyeknek a gróf valamikor egyik leghíresebb
dalnoka volt. Azokban is hasonló gyöngédség, vidámság, csacska irónia és
szenvedély vibrált, s mint akkor, most is mosolyognia kellett. Közben azért
mégis visszafordult a tükör felé. És a tükör megmutatta a varázslatos képet.
Maga is látta a csábító szépség adományát, mellyel annyi férfit
megbolondított, s melyet hol elátkozott, hol áldotta érte az égieket. Még
valóban nem kellett elsiratnia magát, még láthatta, érezhette, hogy
szépségét nem veszítette el.
Joffreynak igaza volt, hogy emlékeztette erre. Az elmúlt évben
túljutott sok vereségen, kudarcon, magához tért, s most végre eljött a nap,
amikor újra itt áll a régi Angélique.
Bizakodón fog a partra lépni, s úgy áll a tömeg elé, hogy nem okoz
kiábrándulást. Ha szépnek és boldognak látják, elcsendesedik bennük a
félelem, és tompul a gyűlölet.
Megérintette az egyik gyémánt fülönfüggőjét, hogy lássa, hogyan
verődik vissza a drágakő fénye az arcán. Mindez szép volt. Néhány
hajtincsét még önkéntelen mozdulatokkal megigazította; ez valami
mágikus szertartás, minden nő megteszi, mielőtt kilép a világ szeme elé,
lehet, hogy ördögűzés, de felfrissülés is: úgy megjelenni és olyannak
mutatkozni, amilyennek egy nő szereti látni magát, s ahogy tetszeni szokott
másoknak…
Tehát biztos a siker — és ilyenkor az ember belemosolyog a tükörbe.
Közben megérkeztek a többiek a fehér köpennyel. A négy csücskénél
fogva hozták, mint valami rúd nélküli zászlót. Peyrac gróf elvette tőlük, s
maga segítette Angélique vállára. Saját kezűleg rendezte el rajta a bő
ráncokat, majd óvatosan felhajtotta a puha kapucnit felesége aranyhajára.
Úgy igyekezett, mintha valami lovaggá avatási szertartásra öltöztetné fel.
Mintha a fehér prémköpeny valami páncélöltözék lenne, mely védelmet
nyújt, de ki is jelöli viselőjének helyét a csatában.
Delphine is melléjük lépett, és felajánlott egy fésűt meg egy tűt.
‒ Nem kívánja, asszonyom, hogy elkísérjem? ‒ Kérdezte közben ‒ Itt
van nálam a kis ládikája mindenféle kellékekkel.
‒ Nem szükséges, nem akarom, hogy baja legyen. Ez az út nem lesz
veszélytelen.
Joffrey de Peyrac közbeszólt:
‒ Kisasszonyok, dicséretes a gondoskodó igyekezetük, de ma
egyáltalában nem óhajtom, hogy önök és társnőik az elsők között
legyenek… Át fognak menni a Le Rochelais-ra, s azon a hajón legyen
Yolande is a gyerekekkel. Ott kapják majd meg az utasítást, hogy mikor
indulhatnak a partra, hogy részt vehessenek az ünnepségen. Mert azt persze
nem akarom, hogy kimaradjanak a mulatságból.
A lányok engedelmesen letették, ami a kezükben volt ‒ a fésűt,
mütyürkéket, kendőket ‒, és egy könnyű meghajlással távoztak. A
Gouldsboro néhány embere kísérte őket a közelben horgonyzó Le
Rochellais-ra.
Amikor elmentek, a gróf Kuaszi-Bához fordult, és Angélique nem
hitt a fülének, amikor meghallotta, mit kér tőle:
‒ Hívassa ide Castel-Morgeat urat…
Angélique felugrott. Castel-Morgeat tábornok, Új- Francia-ország
katonai kormányzója! Igaz, hogy gascogne-i, de a hírek szerint elszánt
ellenségük. Csak nincs a hajón? Lehetséges lenne? Mit jelent ez?
Megnyugodott, amikor nem a hirtelen haragúnak és kezel-
hetetlennek mondott bajszos, fekete tábornok-kormányzó jelent meg az
ajtóban, hanem a fia, Anne-Francois, aki apjával ellentétben bájos jelenség
volt. Az ő ereiben a gascogne-i vér vidámsággá változott. Szerette a
költészetet, tudott kedvesen udvarolni, szerette a szerelmet és az élet más
örömeit. Magas, karcsú, fekete szemű és mindig mosolygós fickó volt, s
úgy hasonlított Florimond-ra, mintha testvérek lettek volna. Nem csoda,
hogy jól megértették egymást, mikor a véletlen összehozta őket.
Anne-Frangois gyöngyökkel hímzett indián fejszalaggal kötötte le a
haját, ruhája zergebőrből készült, de csipkezsabót viselt hozzá, s ezt
elégnek találta az eleganciához. Azok közé a szabadságtól megrészegült
ifjak közé tartozott, akik úgy bukkantak fel hirtelen a gyarmati
településeken, mint valami addig ismeretlen, új gyümölcsféleség. Mások
voltak, mint az idősebbek, bár szívesen hivatkoztak még az Óvilág ízeire,
és persze a kasztokra meg a hazai tájakra, ahonnan elszármaztak.
Az ajtóban úgy bókolt mindkettejük előtt, ahogy a fiatal nagyurak
szoktak, és megismételte a köszöntést, mikor Angélique elé lépett. Tüzes
tekintete elárulta, hogy a grófné szépsége csodálattal tölti el. Elvarázsolva
bámulta, és alig tudott elfordulni tőle, hogy Peyrac grófot is újra köszöntse,
de aztán udvariasan mégis elé állt, és várta, hogy megtudja tőle, miért
kérette magához. A gróf rokonszenvesnek találta.
‒ Nos, uram ‒ mondta —, úgy hallottam, néhány éven át apródként
működött a francia udvarnál…
‒ Így van, uram. Valenciennes asszony szolgálatában álltam, aki
anyám barátnője. Az uszályhordozója voltam. Amikor szüleim Új-
Franciaországba jöttek, én még maradtam, és Tounnay-Charente asszony
mellé szegődtem, egyenesen a király fivérének, a Monsieur-nek az
udvarába. Három évvel ezelőtt Villedavray úr egyszer eljött Saint-Cloudba,
és hírt hozott az enyéim felől is. Látta, mennyire unatkozom az udvarnál,
és engedélyt kért anyámtól, hogy elhozhasson ide Québecbe. Nem bántam
meg. Az udvarnál kancsókat hordoztam, bombonierből édességet kínáltam,
legyeztem a dámákat, hordoztam a sleppjüket, ennél sokkal szórakoztatóbb
az erdei vadászat.
‒ Ó, ez nagyszerű, de most alkalma lesz felidézni tanulóéveit. Peyrac
asszonynak szüksége lenne egy apródra, aki csak a mai napon elkíséri,
viszi az öltözékéhez szükséges kiegészítőket s más kellékeket, s
természetesen, ha kell, a fárasztó ceremóniák alatt mindenben a
rendelkezésére áll. Hozzáteszem, hogy azért is esett önre a választásom,
mert az a híre, hogy ügyes, bátor és szeretette méltó ember. És ismeri a
québeci népet. Sőt ha kell, figyelmezteti őket, hogy kicsoda is ön, s abban
a pillanatban védelmet tud biztosítani a hölgynek, akit mostantól kísér. El
tudja vállalni ezt a feladatot a grófné mellett?
Anne-Frangois de Castel-Morgeat arca és egész viselkedése elárulta,
hogy mindent boldogan vállal. Soha nem hitte volna, hogy ilyen szerencse
éri, hiszen Tadoussac óta egyre jobban csodálta Peyrac gróf feleségét.
Anne-Frangois nem sokat törődött azzal, hogy öltözéke egy
közönséges bőrből készült vadászruha, azonnal átvedlett apróddá. Miután
megtudta, hogy pontosan mi is a feladata, ölbe vette és azonnal ki is
nyitotta a rábízott gyöngyház és aranyberakásokkal ékes ládikát, melynek
fedelében belül egy tükör ékeskedett ‒ abba titkon, gyorsan belepillantott
‒, azután megnézte a ládika tartalmát. Azt mindjárt látta, hogy fésűk,
hajkefék, arcfestékek vannak benne. De van-e elég gombostű? Hát
repülősó, ha netán elájulna a grófné?… Melyik rekeszében van a
szegfűszeges golyócska, ha elfogná az émelygés? És hol az illatos csipkés
kendőcske, amivel legyezni kell, ha rosszul van vagy melege lenne? Azok
a dámák, akiket régen kísérgetett, különösen ideges és verítékező
természetűek voltak.
Angélique-nak eszébe jutott, hogy látni akarja a wampum nyakéket,
amit a szövetség jeleként még a tavasszal kapott az irokéz nagyfőnöktől,
Uttakétól. Úgy érezte, hogy az szerencsét hozna.
Persze a ládikán, amiben Uttaké ajándékát tartotta, a macska
terpeszkedett. El kellett kergetni róla a békés kis állatot, mely már
Gouldsboro óta hűséges kísérője volt, de most nem vette jó néven az órák
óta tartó nagy reggeli zűrzavart, mely kizökkentette hétköznapi
nyugalmából. Mikor felverték, sértődötten nyújtózkodott, és unott képpel
bámulta, amint Angélique magára veszi a csigákból, apró fehér és kék
kövekből készült ékességet, melynek az indiánok varázserőt
tulajdonítottak.
Egy wampum értéke itt a vert arany‒ és ezüstpénzekével vetekedett.
Amit pedig Angélique kapott az indián nagyfőnöktől, annak egyszerűen
felbecsülhetetlen értéke volt. Igazi békeszerződést pecsételtek meg vele.
Uttaké, az irokéz Öt Nemzet főnöke Új-Franciaország legádázabb
ellensége volt, de amikor megegyezett Joffrey de Pey-rackal és Angélique-
kal, akik végül is szintén franciák voltak, csökkent a kanadai fehérekkel
szemben táplált ellenérzése is.
Angélique lelkes bizakodással öltötte magára a wampumot, és
biztonságban érezte magát.
‒ Boldog lehetsz te is ‒ mondta közben a macskának estére már
Québecben leszel, s egy igazi város utcáin csavaroghatsz.
Kezdődött hát a kaland.
Angélique még egyszer a férjére, szerelmére, Joffrey de Pey-racra
nézett, aki, mint már annyiszor, megint úgy döntött, hogy válaszol egy
kihívásra, s lám, elérkezett az utolsó szakaszhoz. Nem látszott rajta semmi
izgalom, pedig a következő órákban fog eldőlni, hogy vállalkozásuk sikert
hoz-e vagy bukást.
‒ Milyen magas, milyen hatalmas ‒ mondta magában Angélique. ‒
És milyen más, mint a többiek!
És még azt is gondolta, hogy:
‒ … Nem lehet, hogy ne győzzön… Mindig, mindenben. A mai nap
a feltámadás napja lesz.
Angélique férje kinyújtott tenyerébe tette a kezét:
‒ Menjünk, asszonyom! ‒ Mondta halkan a gróf. ‒ Québec várja önt.

3.
Kiléptek a felső fedélzeti erkélyre, és szinte torkon ragadta őket a
jeges hideg. Lent óriási volt a hangzavar. Részben a partraszálláshoz
készülődök kiáltozását, részben a város zaját hallották, mely még éles
visszhangokat is vert a sziklafalakon a kristálytiszta levegőben.
Miért hitte Angélique odabent a Gouldsboro szalonjában, hogy csend
honol odakint?
Egymásnak felelgettek a város harangjai is, zúgásuk egy idő múlva
olyan végtelen morajlássá olvadt össze, mintha egy nagy tengeri kagylóból
érkezett volna.
Időnként ködgomolyok emelkedtek fel lentről, a folyó felől, és
eltakarták a part egy-egy szakaszát, de azt így is látni lehetett, hogy a
kikötő falai körül számtalan és sokfajta hajó lebeg a vízen: halászbárkák,
fatörzsbe vagy kéregbe vájt csónakok, és rönkfákból kötözött, kezdetleges
vészkormánnyal ellátott tutajok. A merészebbek, akiknek más
szállítóeszközük nem volt, ezeket hajtották egyik folyóról a másikra.
Joffrey de Peyrac lekísérte feleségét az első fedélzetre, de nem
engedte el a kezét, s Angélique érezte, hogy Joffreynak komoly
erőfeszítésébe kerül útra bocsátani őt. Félt, hogy nélküle, sőt távol tőle
olyan feladattal kell megbirkóznia, mely veszélyekkel járhat.
És ekkor, ahogy egymással szemben álltak, egy nagy ezüsttálca
jelent meg közöttük. Ezüstfoglalatú kristálypoharak és kristálykancsók
álltak rajta, egy inas tartotta, s a mellette álló háznagy kínálta az italokat.
Az egyik kancsóban rum, a másikban illatos pálinka volt, áttetsző, akár a
tiszta víz. Ez utóbbit Wapassou és Gouldsboro ura a Hudson folyó
forrásvidékén Nouvelle-Orange-nál szerezte be. A hollandok készítik
borókabogyóból.
‒ Egy búcsúpohárral! ‒ Magyarázta Joffrey. ‒ És minden
küzdőtársamnak egy pohárkával! ‒ Kiáltotta. ‒ A hajósinastól kezdve
egészen Amerika legszebb követasszonyáig ‒ igen, magára gondolok,
kedvesem.
A kristálykancsók jégkockák közé ágyazva egy nagyobb tányéron
álltak, mert ezeket az italokat jéghidegen kell fogyasztani.
‒ Én szívesebben innék most egy nagy pohár vizet ‒ mondta
Angélique, akinek úgy kiszáradt a torka az izgalomtól, hogy alig tudott
megszólalni.
A következő percben már hoztak is egy pohárral. Mohón megitta,
aztán megkönnyebbülten felsóhajtott.
‒ Máris jobb ‒ mondta. ‒ Mit akar, olyan vagyok már, mint az
indiánok. Én is azt mondom, hogy egyedül a tiszta forrásvíz közvetíti
belém a föld erejét.
Látta Joffrey szemén, hogy a legszívesebben ölbe kapná és
összevissza csókolná.
‒ Szép, milyen szép! Ebből győzelem lesz, meglátja. Nem lőnek
ágyúval egy nőre, aki úgy hajózik pompás ünnepi díszben a kikötőbe, mint
egy királynő. Először meg fogják bámulni a toalettjét, megnézik, miféle
ékszereket visel, hogy fésülte a haját… és elég, ha csak ezt meglátják, s
máris megnyertük a csatát. Onnan kezdve a látványosság egyre folytatódik,
és senki nem próbál többé közbelépni. Új-Franciaország e kisvárosában
nem kínál az élet oly sok lehetőséget a szórakozásra, itt nemigen lehet
válogatni.
‒ Most már nekem is jobb kedvem van. Nehéz játszma lesz, de már
nem félek.
‒ Helyes! Majd félek én maga helyett ‒ mondta a gróf, és kedvesen
elfintorodott, aztán egy hajtásra kiitta a pohárka rumot.
Angélique ebből is látta, hogy Joffrey nem minden aggodalom nélkül
engedi a tűzvonalba. De azt is tudta, hogy hisz a sikerében.
Ezután Joffrey megigazította sűrű haját, mert az élénk szélben
elszabadult néhány fekete tincse, ezeket visszagyűrte nemezkalapja alá,
melyet egy gyémántkarikával leszorított fehér toll ölelt körül, majd
gondosan felhúzta bőrkesztyűjét, amit a csuklónál csipkés bőrmandzsetta
díszített.
‒ Asszonyom, most búcsúzom, el kell indítanom a szükséges
bekerítő hadműveletet, amiről már említést tettem önnek. Hála a Saint-
Charles-folyó torkolatánál gomolygó ködnek, feltűnés nélkül rámehetünk a
folyóra, és a part mentén haladva hamar elérjük az Alsóvárost. Ott partra
szállunk, s onnan indulok majd fölfelé síppal, dobbal, trombitával.
Nemsokára találkozunk a kikötőben. És legyen nyugodt, a gyerekek
biztonságban vannak a Le Rochellais fedélzetén. Csak akkor léphetnek a
partra, amikor a mieink többsége már odakint lesz. A Gouldsborót egy
megbeszélt jellel fogom értesíteni, ha sikerrel járunk. Addig várjon
türelemmel, de abban a percben szálljon be a lent várakozó dereglyébe, s
induljon egyenesen Québec felé.
Míg beszélt, végig egymás szemébe néztek, tekintetük kérdezett és
egyben válaszolt, mert a szívük egy másik párbeszédet folytatott:
‒ Szeretlek… itt vagy… csodálatos vagy…
‒ Szeretlek… itt vagy, érzem, hogy szép vagyok, és erősnek érzem
magam…
‒ És a tét ‒ suttogta Angélique… — Mi ennek a sokféle kockázatnak
a tétje? Micsoda? Hogy rávezessük a királyt, szolgáltasson nekünk
igazságot? Vagy az embereket, az alattvalókat arra, hogy forduljanak
ellene? Ez őrültség és lehetetlen. Harcolunk, küszködünk, de mondja meg
nekem, uram, mi a tét?
‒ Mindenki számára ugyanaz ‒ válaszolta Joffrey derűsen. -A túlélés,
az élet ezen az elátkozott földön, ahol annyi gyönyörűséget ismer meg az
ember. Jobban élni. Harcolni, az életért.
És közben kímélni, nem az erőnket, hanem az embereket! Elkerülni,
amennyire lehet, az erőszakot és a vérontást… Kétségtelen, hogy illegális
dolog bennünket fogadni itt, Új Franciaországban. De jön a tél. Ennek a
földrésznek hónapokon keresztül nem lesz kapcsolata Franciaországgal. Mi
vagyunk fölényben, mi, akiket békés szándékok vezérelnek. A
Frontenackal folytatott levelezésem meghozza a gyümölcsét.
‒ És nem azt mondta, hogy van még egy szövetségese ezen a helyen?
‒ Csitt! ‒ Intett Peyrac ‒ Ez a kapcsolatom olyan hatékony, hogy
jobb, ha titokban marad. De lassanként majd fény derül rá. Már az is
nagyon sokat jelent, hogy a kormányzó nyíltan kiáll mellettünk. Vállalja
annak kockázatát is, hogy a király elfordul tőle, hogy kegyvesztett lesz. És
hogy milyen érzelmeket táplál irányunkban a király? Azt egyelőre nem
tudjuk. Amíg megtudjuk, míg erre várunk, addig is a mi tétünk, ha szerény
is, mégis örömmel tölt el bennünket. Történhet-e nagyobb csoda velünk,
száműzött bolyongókkal, mint az a puszta tény, hogy sikerül eltöltenünk
egy telet Québecben, francia földön, barátok között.
 4.
Joffrey, mielőtt eltávozott, kezet csókolt, és azt mondta:
‒ Ne törődjön velem. Itt most csak önről van szó, az ön győzelméről,
„angyali márkinő”.
Angélique felnevetett, mikor csak így röptében meghallotta ezt a régi
megszólítást: „angyali márkinő”. Valamikor így hívták, amikor Párizsban a
Csodák Kertjében élt, együtt a város mezítlábas söpredékével, csavargók,
koldusok között. Joffrey ezt abból a levélből tudta meg, amit néhány napja
Desgrez-nek írt. Akkor ezt a nevet kanyarította alá: „angyali márkinő”.
Most az ő szájából hallani mégis meglepő volt, de örült. neki.
„Angyali márkinő”!
Angélique nézte a partot. A távolban egy várost látott, mely akkora
volt, mint akármelyik normandiai vagy breton városka, és érezte, hogy
szivárog be jelenébe a múlt.
A játék elkezdődött. Lassanként mindenki elfoglalta kijelölt helyét.
Angélique a hajó egyik átjárójának védelmében várta Villedavray márkit.
Csak az ő flottájuk horgonyzott Québec előtt. Öt hajó. Mindegyiknek
a fedélzeti mellvédje s az árbockosarai körül arannyal ékes széles, vörös
vászoncsík futott végig. Ezek nyílásai, mint lecsukott szempillák, a hajó
visszahúzott ágyúcsöveinek fekete torkát takarták.
Törékenynek látszott az előttük elterülő város. Itt az ellenséget a
közelítő tél olyan magányra ítéli, melyből nincs menekvés. Itt nem lehet
arra számítani, hogy valahonnan majd segítség érkezik. A szemben álló
felek: Québec franciái és azok a franciák, akiket Peyrac gróf vezet,
mindannyian a végtelenül hatalmas amerikai kontinens foglyai, és csak
magukra számíthatnak.
Úgy tűnt fel Québec Angélique szeme előtt, mint egy finoman
cizellált ötvösmunka, ragyogva lebegett a parton, ahonnan az egymáshoz
tapadó fehér házak, mint valami gyöngyfüzér, futottak fel egészen a Nagy
Szikla csúcsáig.
Szögletes kéményekkel megtűzdelt hegyes háztetők tömege
sorakozott a házak fölött. Ez is különös látvány volt, mert úgy illeszkedtek
egymáshoz, mint a kártyavár lapjai.
Nagy, fákkal beültetett terek, kertek, gyümölcsösök, teraszok,
bástyák, lejtős utak, s helyenként a meredek sziklákba faragott szögletes
falak, néhol lépcsők mutatták, hogy a város „emeletes”, míg végül már
csak a dűlőutak és a meredek ösvények látszottak, melyeken a járás olyan
mély nyomokat hagyott, hogy messziről olyanok voltak, mint a létrák.
Fent a magaslaton álltak a tekintélyes, nagy épületek és rezidenciák:
a katedrális, a Püspöki Palota, a Szeminárium, a Jezsuiták Kollégiuma, az
Orsolya-rendi apácák kolostora, a Városháza és a Saint-Louis- kastély. Ez
az épületegyüttes mintegy megkoronázta a várost, s a korona ágainak
csúcsán ott csillogtak a kisebb és nagyobb míves-díszes harangok és a
tornyok keresztjei.
Különös jelenség volt ez a Québec itt a világ végén.
Három kis szélmalom járt egymástól távol: az egyik a laposon, a
másik egy hegyfokon, a harmadik a part fölé nyúló kőpárkányon. Családias
hangulatot árasztottak.
A Gyémánt-fok fölött hatalmas, magányos fakereszt meredt az ég
felé.
Villedavray, akár egy hercegnek öltözött manó, hirtelen An-gélique
mellett termett.
‒ Akarja a távcsövemet?
Aztán még hozzátette, miközben elöl és hátul is megmutatta magát:
‒ Nos, hogy tetszem? Remekül nézek ki, nem?
‒ Csodálatosan! De elvárom, hogy maga is dicsérje meg a ruhámat…
Persze egy szót se szól…
‒ Dehogynem! Csodálatos… nem találok szavakat. Ez
megbocsáthatatlan, tudom, de olyan izgatott és boldog vagyok, hogy én
kísérhetem. Meglátja, mekkora ovációval fogják fogadni. Nézze csak azt a
tömeget. Már alig várják, hogy láthassák!
Valóban, még szabad szemmel is látni lehetett, hogy nyüzsgött
föntről lefelé a tömeg, távolról olyan látvány volt, mint egy hangyaboly.
Angélique kezébe vette a távcsövet, beállította a távolságot, s abban
a pillanatban a fekete masszából kirajzolódtak a ceremóniához ünnepi
uniformisba öltözött katonatisztek és a pompás ruhákban páváskodó
dámák, legyezővel a kezükben.
Tagadhatatlan, hogy őket várták, méghozzá jelentős vendégeknek
kijáró tisztelettel. Sem az ellenségeit, sem a gyanús vagy megvetendő
idegeneket nem várja így egy város.
Angélique el volt ragadtatva. Nagyon rég nem látott már együtt ennyi
embert, s főleg ennyi franciát.
‒ Úgy látom, elégedettek.
‒ Egészen odavannak. Nekem elhiheti.
 ‒ És hogy tűri ezt a katonai kormányzó, Castel-Morgeat úr? ‒
Kérdezte Angélique.
‒ Fejet hajtott. Engedett a kormányzó követelésének, és szavát adta,
hogy nem próbál tenni semmit önök ellen. Nézze csak, ott van! Ott áll
Frontenac kormányzó úr oldalán. Harapdálja a zablát, de uralkodik magán.
‒ Orgeval atyát nem látja?
‒ Nem ‒ mondta Villedavray, miközben végigsiklott távcsövével a
feketébe öltözött jezsuiták során. ‒ Úgy látszik, jobbnak látta csendben a
háttérben maradni.
A márki tovább pásztázta a tömeget, aztán felkiáltott:
‒ Ó! Hát ott van! Tudtam, mondtam is magának! Mondtam! Nézzen
csak oda! Oda! Jobbra, ott, a tisztek csapata mellett! Látom őt! Azt a
feketébe öltözött egyházfit… Mondtam én, hogy előbb itt lesz, mint én,
hogy itt fog várni rám a kikötőben…
‒ Jó, de ki az? Orgeval atya?
‒ Nem! Ugyan már! Az én lelkészem! ‒ Kiáltotta győzedelmesen a
márki. ‒ Hát már nem emlékszik Dagenet úrra, aki utolért engem
Gouldsboróban? Aztán nem akart velem jönni a Francia-öbölbe, hanem azt
mondta, inkább a szárazföldön jön el Québecbe. Ó, bizony, mondtam
magának, hogy képes előbb ideérni, mint mi! Hahaha! Látja, ez lesz
Akádiában egy negyvenes Szent Sulpicius-rendi papból, aki bele volt
savanyodva a könyvekbe meg az imádkozásba. Egyszer csak elindul, mint
egy erdei vadász, hátán a puskájával, úgy bizony… Mondtam én magának:
ez a földrész mindenkiből bolondot csinál.
Angélique szeméhez emelte a távcsövet, és egy idő múlva megtalálta
a tiszteletre méltó papi személyt, akivel futólag már találkozott
Gouldsboróban. Igen, ő volt az, kétségtelen. Ahogy a parton állva
ünnepélyes arccal várta pártfogóját, nehéz volt elképzelni, hogy gyalog
tette meg a hosszú utat a veszélyes erdőségeken át.
Québec most már egy nagy gyümölcsfára kezdett emlékeztetni. A
házak ablakaiban emberek könyököltek, a tereket, kerteket,
gyümölcsösöket elárasztotta a fekete tömeg. A kőkerítéseken és a
mellvédeken mindenütt emberek lógtak, szóval Québecben mindenkinek
megvolt a maga remek páholya. A Felsővároson kívül elterülő nagy zöld
mezőn meg mintha egy vörös áradat jelent volna meg: ott gyülekeztek a
franciákkal szövetséges bennszülöttek.
Villedavray odébb sétált, majd, mint aki visszakiált a színfalak mögé,
hirtelen visszafordult Angélique felé:
‒ Természetesen a hordszékemet a rendelkezésére bocsátom, ha majd
a partról felmegyünk a katedrálishoz Tedeumot mondani. Az én
hordszékem, azt hiszem, egyedülálló Québecben, mindenesetre a
legkényelmesebb.
Közben visszasétált, és még hozzátette:
‒ … Ne féljen semmitől. Ha az én védelmem alatt áll, érinthetetlen…
Majd meglátja.
Az ágyúgolyók eszébe se jutottak. Megint elindult, és utat tört
magának a Gouldsborón uralkodó nagy nyüzsgésben. Az emberek föl-alá
futkostak a fedélzeten. A legénység ezen a napon ünnepi díszbe vágta
magát. Fehér vászonruhájukon kékarany csíkos selyemöv feszült, fejükön
aranygombos kék sapkát viseltek. Nagyon jól néztek ki. Néhányan őrt
álltak az árbockötelek mellett, vagy a vitorlarudak mentén sorakoztak,
olyanok voltak, mint a fehér madarak, melyek, ha megriasztják őket,
bármikor készek, ‒ na, nem a repülésre, hanem ‒ a vitorlabontásra. Mert a
nagy parádé közben sem lehetett megfeledkezni egy riadó lehetőségéről.
Villedavray kihajolt a mellvéd fölött, és lenézett a hajó körül cirkáló
csónakokra, bárkákra, s egy-egy intéssel köszöntötte őket.
Közben megjelent Angélique mellett Abbial Neals, a szőke svéd
gyerek, és Timothy, a kis szerecsen, akiknek erre az alkalomra szép kis
piros öltönyt készített a szabó, hímzett hajtókával. Fehér harisnya és finom
selyem cipőcske volt rajtuk, melyen a szalagcsokrot ezüstcsat tartotta.
Nagyon büszkék voltak, hogy ők tarthatják Angélique köpenyének két
szárnyát.
Aztán dúltan, sápadtan visszajött Villedavray.
‒ Összetörtek egy darabot ‒ mondta Angélique-nak. ‒ Ez borzasztó.
‒ Mit törtek össze? Valamelyik ágyú egy darabját, vagy mit?
‒ … A fajanszkályhám egy darabját, és persze azt, amelyiken a
legszebb motívum volt…
Csak nőtt az elégedetlensége, amikor meglátta a díszbe öltöztetett kis
Timothyt.
‒ Úgy! Szóval azért nem lehet az én apródom ez a kis szerecsen,
azért nem adta oda nekem, mert magának kellett.
Angélique elkezdte magyarázni, hogy ez csak átmeneti dolog, főleg
azért, hogy a kis rabszolgának örömet okozzanak a feladattal, de
Villedavray ekkor már mással foglalkozott. A fedélzetről kihajolva azokkal
a québeci emberekkel fecsegett, akik épp a hajó mellé siklottak
csónakjukkal, és jó híreket hoztak.
‒ Most tudtam meg, hogy a házvezetőnőm visszatért saint-josephi
tanyájáról. Úgy látszik, megálmodta, hogy hazajövök. A pincétől a
padlásig kitakarította a házamat, és lefogadom, hogy remek vadpecsenyét
is készített, olyat, aminek egyedül ő ismeri a titkát. Ó, Angélique! Ma este
ott fog ülni ‒ ott fent! - nálam, és onnan élvezheti, hogy száll le az este a
Szent Lőrinc-folyóra.
‒ Nem fog csalódni az a szegény asszony, ha megtudja, hogy ön
átengedte nekem a házát, és másutt fog megszállni, valahol az
Alsóvárosban?
‒ Azt fogja tenni, amit én mondok neki ‒ mondta Villedavray,
miközben a távcsövével keresgélt valamit.
‒ Szeretném megmutatni a házamat, de a Cléo d’Hourdanne
kisasszony kertjében lévő fák eltakarják. Ő ugyanis a szomszédom. Na de
azért látom a háztető egy részét, és a kéményből felszálló füstöt. Hiába,
szép az élet!

5.
Angélique és Villedavray olykor akaratlanul is a Saint-Charles-folyó
torkolatöblét fürkészték. Már biztosan arra jár Peyrac gróf a csónakjaival
és dereglyéivel. Még mindig könnyű ködgomolyok takarták a torkolatnál
zajló manőverezést.
‒ Mire várunk? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ A jelre, amiben a gróffal megegyeztünk. De pillanatnyilag, azt
hiszem, túl sűrű a köd.
Ám a Cote de Beaupré körvonalait takaró ködfátyol csaknem
ugyanabban a pillanatban szakadozni kezdett, és a folyó torkolatában
váratlanul feltűnt egy zátonyra futott hajó.
‒ Hát ez meg miféle hajó? Elég pocsék állapotban van… -
csodálkozott Angélique.
‒ Meg se ismeri? Ez a Keresztelő Szent János! Tudja, az a rozoga
hajó, amit már többször is kihúztunk a csávából, miközben felfelé
igyekeztünk a Szent Lőrinc-folyón. Aztán előnyt adtunk nekik,
előreengedtük őket, de olyan siralmas állapotban voltak, hogy megérkeztek
ugyan ‒ amint megtudtuk, csak tegnap este! ‒, de besodródtak a torkolatba,
és hát láthatja, teljesen eltorlaszolják. Persze ez a kis incidens jól jött
nekünk, mert hajóink ‒ a Mont-Désert és a Le Rochellais ‒ azonnal a
vergődők segítségére siettek, s a vízben tocsogó utasokat a fedélzetükre
vették… Kimentették a királyi küldöttet, Bardagne urat is, az embereivel
együtt. Nos, ha ezekhez hozzászámolom Carlon intendáns urat meg
Arreboust bárót, akkor mondhatom, épp elég túsz van Peyrac gróf
birtokában, ‒ aki persze ezt a lehetőséget nem fogja kihasználni. Sajnálom,
de tisztelem az óvatos politikáját. Egyedül azt használta ki, hogy a
zátonyra futott Keresztelő Szent János ürügyet és alkalmat adott neki, hogy
a hajótöröttek megmentője legyen. Gondolja el, egyszer csak megjelenik
velük onnan, valahonnan hátulról, és a málhái között magával hozza a
vízből kimentett tiszteletre méltó vendégeket, beleértve a király
küldöttjét…
Míg ezt mondta, gyanakodva figyelte, hogy nagy léptekkel
közeledett feléjük, és Angélique mellett szolgálatkészen megáll egy nála jó
fejjel magasabb fiatalember, aki hosszú haját gyöngyökkel hímzett
szalaggal kötötte le. Sisakjának bőrrojtjait játékosan lengette a szél.
Áhítattal szorított a szívéhez egy arany-és gyöngyház berakással díszes
ládikát, mintha ő lenne a bibliából ismert betlehemi királyok egyike.
‒ Ugyan, Anne-Frangois… kedves barátom! Maga meg mit keres itt?
‒ Kiáltotta elképedve Villedavray.
‒ Peyrac gróf úr megbízásából Peyrac grófnét kísérem, uram ‒
válaszolta az égig érő kamasz fiú, és még ki is húzta magát.
‒ Hogy mit csinál? Kíséri? De hiszen a kísérője én vagyok! -
tiltakozott kezét a szívére téve a márki.
‒ Nem lesz túl sok talán, ha ketten is kísérjük…
‒ Ostobaság! Egyedül is meg tudom őt védeni! Különben is hazudik!
Senki nem bízta meg semmivel! Ebben a vadászjelmezben amúgy is kirí a
grófné környezetéből.
‒ Márpedig engem bíztak meg, hogy a grófnét kísérjem, nekem kell
készenlétben tartani a piperekészletét s más kiegészítőit, melyek az
öltözékéhez tartoznak.
‒ Ebben a maskarában? Hát hogy van ez? Nem tudott a rangjához
méltóan felöltözni, amikor a világ legszebb asszonyának szolgálatába állt?
Ez így nem megy, kisfiam!
‒ A jel! ‒ Kiáltott fel ekkor Angélique, aki egy hullócsillag fényes
csíkját látta felvillanni az égen. A fényjel váratlan sebességgel magasra
ívelt, azután azonnal elhamvadt.
‒ A jel! ‒ Kiáltotta Villedavray is. ‒ Ez nekünk szól.
A pillanat komolysága azonnal elfeledtette vele az iménti vitát.
‒ Azonnal vízre szállunk. Jöjjön, Angélique! És maguk, kis apródok?
Készen állnak? Na, gyerünk, fogják meg gyorsan a köpeny két csücskét,
mi lesz? Na így! … Ami meg téged illet, fiacskám, Anne-Francois, húzódj
hátrább egy kicsit, és ne próbálj előretolakodni, mert kitöröm a nyakadat.
Villedavray kézen fogta Angélique-ot, és kihúzott derékkal, peckesen
elindult. Olyan magasra emelte a dáma kezét, mintha legalábbis egy
pavanét kellene eltáncolnia vele az udvar kritikus szeme előtt.
Odalenn a Gouldsboro oldalán, a csapkodó hullámokon már ott
lebegett a dereglye. Mivel előre látható volt, hogy Angélique ruhája és
köpönyege nagy helyet igényel, a hajó oldalára vaskos kötélfogódzkodóval
ellátott falépcsőt erősítettek, így könnyebb volt az átszállás.
Először a két apród ereszkedett le, majd Vauvenart lovag, aki
hosszan bocsánatot kért, hogy kénytelen Angélique előtt elindulni, de
persze csupán csak azért, hogy a segítségére lehessen. A dereglye erősen
táncolt a hullámokon, s ez némileg zavarta az átszállást. Angélique ruhája
és köpenye többször is beakadt ebbe-abba, de szerencsére Villedavray
ilyenkor mindig a segítségére volt. Angélique lelkét boldog melegség
öntötte el, mikor tapasztalta, hogy olyan kanadai és akádiai barátok veszik
körül, akik nem szégyellik kimutatni iránta érzett barátságukat és
megbecsülésüket.
Amikor nagy nehezen lelépkedett a széles csónakba, nem ült le,
inkább állt, mert nehéz udvari öltözete nem volt alkalmas a kényelmes
testtartásra. Szerencsére a hajó elég széles, stabil alkotmány volt, s jól meg
tudta vetni rajta a lábát. Igaz, a folyó hullámzása is csendesedett. Hálát is
adott a sorsnak a jó időjárásért. Ha szeles, esős, havas idő lett volna, ha
nagy, fekete hullámok csapkodták volna Québec partjait, lehet, hogy eleve
bukásra lettek volna ítélve. De az átlátszó kék ég alatt minden szép
nyugodtan zajlott, mintha az idő is tökéletesnek tartotta volna az érkezés
pillanatát, és rábólintott volna, mintha jó benyomást tettek volna Québec
városára. Angélique felnézett az égre, s látta, hogy egy vadlibacsapat húz
át az égen… Ezek talán az utolsók… Nagy V alakban repültek, karcsú
alakjuk és előrenyújtott nyakuk vonala élesen kirajzolódott az égen.
Némelyikük éles hangon kiáltozott, mintha csak Angélique érkezését
köszöntötték volna.
Am ekkor hirtelen mintha egy fojtott hangot hallott volna:
„Megtanultam, gyűlölni a tengert, mert ön szereti, és gyűlölöm a
madarakat, mert ön gyönyörködik bennük…”
A démon szavai voltak ezek, Ambroisine mondta egyszer őrjöngve, s
Angélique szívében most titokzatos félelmet ébresztettek e szavak. Arra
emlékeztették, hogy valahol, ‒ jaj, ki tudja, hol? ‒ Ellenségek készülődnek,
ellenségek, akik soha nem teszik le a fegyvert.
Lehet, hogy ez az asszony, akit azért küldtek e földrészre, hogy őt
elpusztítsa, még holtában is üldözi, s a túlvilágról is szerencsétlenséget hoz
rá?
Villedavray is leereszkedett az ingatag lépcsőkön, és helyet követelt
magának az apró úszó szigeten. Büszkén leült Angélique mellé, és fázósan
felhajtotta elegáns kabátja gallérját, melyen a hímzés valóságos műremek
volt…
Az evezősök felemelték nehéz evezőiket. Ők is ugyanazt a kékkel és
arannyal díszített fehér öltözetet viselték, mint a legénység többi tagja, de
övükön pisztoly lógott. A hajót kísérő két bárka is készenlétben állt,
mindegyikben hat muskétás matróz őrködött.
Angélique a hajó orrában állt, és Québec városát figyelte. Most már
türelmetlenül várta, hogy elkezdődjön a „hadművelet”. Új barátokat akart
meghódítani, és kíváncsi volt, el tud-e még varázsolni olyan embereket,
akik előítéletekkel telve fogadják. Feszülten figyelt, s így történt, hogy
elsőnek ő látta meg, hogy a Nagy Szikla csúcsa fölött, egy kis erőd kerítése
mögül nagy, fehér füst bodorodik elő.
‒ Vigyázat! ‒ Sikoltotta.
S abban a pillanatban máris hallották a tompa detonációt, s szinte
azzal egy időben, nagy szelet kavarva, egészen közel zúgott el mellettük a
szörnyű ágyúgolyó. Ezután előbb deszkák reccsenését hallották, aztán
óriási rázkódást éreztek, egy hihetetlenül magas vízoszlop szökkent a
magasba a Gouldsboro előtt, aztán, mint egy búzakéve, széthajlott és
sercegve visszahullott.
Anne-Frangois épp e pillanatban ereszkedett lefelé a lépcsőkön, hogy
maga is elfoglalja helyét úrnője mellett, de a hirtelen nagy lökés
következtében az arany‒ és gyöngyház berakásos ládikát melléhez
szorítva, egyszerűen elrepült Angélique s a márki feje felett, és valamivel
távolabb a Szent Lőrinc-folyóba esett.

6.
Nem sok kellett volna, hogy a golyó eltalálja a Gouldsboro elejét
meg az oldalánál lebegő dereglyét az utasaival együtt.
 A Gouldsboro a becsapódás pillanatában példás gyorsasággal
elhúzott Angélique-ék hajócskája mellől, és igyekezett lőtávolon kívülre
kerülni, ám ezzel hatalmas hullámokat kavart, melyeken a dereglye
váratlanul ide-oda hányódott. Csak az evezősök hihetetlen ügyességének
köszönhették, hogy nem vágódtak a Gouldsboro oldalához.
Közben felnyíltak a hajó lőrései, s hatalmas lánccsörgések közepette
előbukkantak a fekete torkú ágyúcsövek.
‒ Tessék, máris háborúzunk! ‒ Mondta Angélique, magánkívül a
dühtől és kiábrándultságtól. ‒ Ó, micsoda esztelenség!
Hol előre‒, hol hátradőlt a hánykolódó csónakban, de most végre
valahogy megkapaszkodott.
Szemben vele Villedavray felállt, és torkaszakadtából átordított a
Gouldsboróra, a tüzet irányító d’Urville úrnak:
‒ Arra ne lőjenek, hé! Romba döntik a házamat! Célozzanak inkább
bal felé, annak az áruló, kurvapecér katonai kormányzónak, Castel-
Morgeat -nak a házára. Látják? Oda! Oda! Oda! A sarkon ott, ni, a
Szeminárium kápolnája fölött. Arra a palatetős házra… na, lőjenek már!
Rombolják a földig!
Ekkor a nagy zűrzavart túlüvöltő d’Urville gróf hangját hallották.
‒ Tűz!
Szédületes sortüzet visszhangoztak a sziklafalak, a levegő megtelt
fanyar füstszaggal, s a Gouldsboro környékén lebegő hajók mintha
megbolondultak volna. A Gouldsboro kibontott vitorlákkal manőverezett,
a flotta többi hajója pedig felsorakozva a közelébe igyekezett. A nyugodt,
szép reggelt hirtelen sárga köd, dübörgő visszhang, pattogó kiáltások
zavarták meg. Fönn az égen a vadlibák rémülten, kiáltozva menekültek.
Angélique aggódott az ifjú Anne-Francois de Castel-Morgeat miatt.
Tekintete a vízfelszínt pásztázta. Vajon tud-e úszni? Aztán meglátta a
küszködő fiút, és szólt, hogy valaki segítsen neki. Látta, hogy tud úszni, de
bő, nehéz zergebőr ruhája akadályozta benne. Végül egy indián kenu két
bennszülöttel elérte, a fiú belekapaszkodott az evezőjükbe, aztán egy
halászbárka felvette őt.
Várták a következő lövéseket, de csak a visszhang gördült ide-oda a
sziklafalakon, több lövés nem jött. Olyan volt az egész, mint egy rövid,
őrült, görcsös rángás. Elmúlt. Lassan eloszlott a füst, előbukkant a nap,
feltűnt a széles, ragyogó kikötő és a város. Persze még nagyobb volt a
nyüzsgés, mint annak előtte.
Csak ekkor vették észre, hogy a nagy kavarodásban messze
elsodródtak kíséretüktől, a fegyveres matrózokat szállító bárkáktól. Valami
erős áramlat sodrába kerültek, mely ellenállhatatlan erővel vitte őket az
Alsóváros felé, mely valamivel odább volt, mint a Placé Royal, ahol a
helyiek a hivatalos fogadtatásra készültek.
Angélique és társai már látták, hogy néhány mérföldnyire tőlük
emberek sorakoznak a folyóparton, és tátott szájjal figyelik őket. Hallották,
hogy valaki felkiáltott:
‒ Tessék, ez ő!
Az evezősök hiába igyekeztek félfordulatot tenni a hajóval, az
árapály, mely Québecnél még elég jelentős, folyton visszafordította őket,
és az erős áramlás sodra ellen semmit se tehettek.
‒ Nem baj! Kössünk ki ‒ mondta Angélique.
‒ De hiszen ez a raktár‒ és piac negyed! ‒ Kiáltotta Ville-davray.
-‒ Ez Québec! És én azért jöttem, hogy itt kikössek.
Kihúzta magát királyi toalettjében, s ragyogó ékszerein megcsillant a
napsugár.
Gyorsan sodródtak a homokos part felé, Angélique már látta az
arcokat. Elképedés tükröződött rajtuk. Érthető volt, hiszen ezek a
peremkerületi kisemberek nem remélték, hogy láthatnak valamit a
hivatalos ünnepségből, s el sem akarták hinni, hogy váratlanul „az első
sorból” szemlélhetik a látványosságot.
Angélique arra is gondolt, hogy innen most nincs menekvés:
besodródtak az Alsóváros egy félreeső zugába, s az is előfordulhat, hogy
ellenséges érzelmű emberekkel kerülnek szembe, akik helytelenítik a
kormány politikáját, s lehurrogják az érkező „idegeneket”, hiszen úgy
tudják, hogy a Sátán cinkosai és legádázabb ellenségeiknek, az angoloknak
szövetségesei.
Villedavray ezért is lehetett olyan éktelenül dühös. Vagyis nemcsak
az bántotta, hogy a partnak ezen az elhanyagolt szakaszán kell kikötni,
hanem az is, hogy érintkezésbe kell lépniük a bizonytalan érzelmű
csőcselékkel, nem szólván arról, hogy elmarad a megígért látványos
ünnepség, pedig arra számított, hogy ott hatásos szerepet játszik.
— Na, tessék, itt a nép! Az alsóvárosiak — dörmögte. ‒ Jól nézünk
ki!
De Angélique el volt ragadtatva, örült, hogy végre kikötnek
Québecben, és gyönyörködve figyelte a sűrűsödő tömeget, az embereket,
akik tágra nyílt szemmel nézték, ahogy ő a bárka elejében állva olyan
méltósággal közeledik feléjük, mintha Versailles-ba érkezne meg.
De hiába bömbölte ott elöl Vauvenart, hogy:
‒ Kapják el a kötelet! Ügyetlen banda! Kapják már el a kötelet!
 Senki se mozdult.
Aztán végre valaki mégiscsak elkapta a kötelet, és kikötöttek.
A hajó utasai könnyű rándulást éreztek, amikor a félig iszapba
süllyedt piszkos móló mellett álló cölöphöz ütődtek.
Villedavray gyorsan kiugrott a hajóból, és amint megérintette
selyemcipőjével a szeretett város ócska rakpartját, máris elfogta a
lelkesedés. Karját Angélique felé nyújtotta, de aztán gondolt egyet, és
előbb kisegítette a köpenye két szárnyát tartó apródot, akik közben a
csillogó szoknya alját is megemelték. Angélique csak ezután léphetett a
lapos faépítményre.
A győzelem és öröm érzése töltötte el. Québec földjére lépett. Végre
megérkezett.
Amikor kikötöttek Tadoussacban ‒ francia földre lépett. De Québec
Új-Franciaország gyarmati településeinek fővárosa volt, itt már maga a
birodalom volt jelen ‒ ez már majdnem Versailles! Itt, az Amerika földjén
épült kőházak fölött a mindenható király arca lebeg, aki szerelmes volt
belé, akivel szembeszállt, s aki száműzte őt. Igen, XTV. Lajos arca, a
Napkirályé, aki ma vitathatatlanul a világ leghatalmasabb uralkodója,
Franciaország királya.
Mert bárkik álltak is a parton, csőcselék vagy derék polgárok,
szegény nép vagy nagyurak: mind franciák voltak, a saját fajtája, akik az ő
nyelvét beszélték, s ráadásul a többségük Nyugat-Franciaországból
származott, melynek Angélique szülőföldje, Poitou is része volt.
Mire átfutottak rajta ezek az érzések és gondolatok, máris úgy érezte,
hogy otthon van, ismerős volt a táj, s ez végtelen örömmel töltötte el.
Ez látszott is az arcán.
Villedavray ura akart lenni a kialakult helyzetnek, ezért Angélique
mellé lépett, kirántotta a kardját, teátrális mozdulattal hadonászni kezdett
vele, és az emberekhez fordult:
‒ Barátaim, most, hogy visszatértem e szép városba, én, Villedavray
márki, köszöntöm önöket! Az a megtiszteltetés ért, hogy én mutathatom be
önöknek Peyrac grófnét. A véletlen és az áramlatok úgy akarták, hogy még
a kormányzó úrral való találkozás előtt, először önöknél tegyen látogatást.
Ne titkolják afölötti örömüket, hogy a sors így kedvezett önöknek, s
alkossanak díszsorfalat, míg én elvezetem őt szerencsétlen
hivatalnokainkhoz, akik ünnepi mozdulatlanságba merevedve, glédában
állva várnak rá odafenn…
A tömeg felnevetett, és spontán éljenzés követte a rögtönzött
beszédet.
 ‒ Hát akkor előre! ‒ Kiáltotta Villedavray. Leeresztette a kardját, és
kicsit eltartva a testétől, hegyével a föld felé tartva vitte tovább. A másik
kezével megfogta Angélique kezét, és lassan elindultak a parton, mely,
ahogy haladtak rajta, lassan hatalmas térré szélesült.
‒ Jó lenne egy kis muzsika ‒ döntötte el közben Villedavray. ‒ Nem
számítottunk ekkora díszkíséretre…
A kis Abbial Neals elővette apró pánsípját, átadta Angélique
köpenyszárnyát Timothynak, aztán a menet élére ment, és egy sor bájos,
könnyű dallamot fújt. Ettől kezdve ütemre járt az egész társaság.
Nem siettek, mert nem akarták, hogy a tömeg azt higgye, félnek
tőlük. Az emberek tapsoltak, utat nyitottak előttük, s a pánsíp hangjai
életben tartották a jó hangulatot.
Angélique-nak eszébe jutottak a régi idők, amikor Vandée
körzetében győztesen vonult be a kis poitou-i városokba… s az emberek
reménykedve köszöntötték… Ahogy akkor, most is szerette volna
megölelni őket, vagy a kezüket megszorítani. Lehet, hogy ezt megérezték
az emberek, mert az arcok felderültek, elmosolyodtak, amikor rájuk nézett.
Aztán egyszer csak nem rá, hanem a háta mögé néztek. Angélique
megfordult és látta, hogy utána jött a macska. Farkát az égnek meresztve
követte őt, s úgy tűnt, hogy még arra is ügyel, hogy a muzsika hangjaihoz
igazítsa puha lépteit, és ahogy felnézett asszonyára, mintha csak azt
mondta volna:
‒ Jól van! Ne bosszankodj, én is eljöttem Québecbe!
Angélique-ot úgy meglepte a felfedezés, hogy megállt. Hogy
történhetett ez? Hogy szökött meg macska a Gouldsboro szalonjából, és
mikor ugrott be észrevétlenül a csónakba? Végül is jó előjelnek érezte a
jelenlétét. Eddig mindig csak örömteli eseményeket hozott az életébe.
Mikor a macska látta, hogy nemcsak felfedezték, de rangjának
megfelelően kezelik őt, egy szökkenéssel Abbial Neals mellett termett, s a
menet élén kezdett masírozni.
Ezzel végleg megtörte a jeget.
Az emberek megtapsolták, s ezúttal többen és őszintébben tapsoltak,
mint néhány perccel korábban. A tömeg egyre nőtt. Amint elterjedt a híre,
hogy közeledik a legendás hírű Peyrac grófné, az Ezüst-tó asszonya, ‒
akinek létezésében hittek is, meg nem is ‒, s épp ebben a kis öbölben kötött
ki, az emberek rohantak a partra, hogy a saját szemükkel is lássák.
Úgy tűnt, hogy Angélique megnyerte a játszmát. Ám amikor a tér
másik végébe értek, és épp be akartak fordulni a parttal párhuzamosan futó
utcába, mely egyenesen a Placé Royalnak is nevezett nagy Piactérre
vezetett, egy nagy csapat ordítozó férfi rohant eléjük, nyilvánvalóan azzal a
szándékkal, hogy elállják az útjukat.
‒ Ezek eladták magukat az angoloknak! Ezek árulók!
‒ Ti vagytok az árulók! Engedjétek továbbmenni őket! Ez itt a mi
kerületünk, ami itt történik, az a mi dolgunk, ne avatkozzatok bele! Ti
adtátok el magatokat! Ti vagytok lefizetve! Ki fizet nektek ezért? A
jezsuiták?
‒ Fogd be a szádat! Istenkáromló!
A hirtelen kitört zűrzavarban a tömeg nagyobbik fele, azok, akik a
partra lépés óta kísérték a menetet, mind Angélique pártját fogták, és kővel
dobálták meg a szitkozódó férficsapatot. Persze azok se maradtak
adósok…
Egy eltévedt kő eltalálta a macskát. Az állat fájdalmasan
felnyávogott.
‒ Jaj, a macskám! ‒ Kiáltotta ijedten Angélique.
A macska újból nyávogott, aztán ugrott egyet, összeroskadt és
mozdulatlanul elterült.
Angélique, pompás ruhájával mit se törődve, letérdelt mellé. Nagy
kavarodás támadt. A férfiak tovább lázítottak és szitkozódtak, a csónak
legénysége körbefogta Angélique-ot, ő pedig ölbe vette a macskát, mert
tudni akarta, megsebesült-e vagy csak elájult szegény. Villedavray oldalt
tartott kardjával csak nehezen tudta megfelelő távolságban tartani az
ordítozó férficsapatot. Senkit nem szeretett volna megsebesíteni, inkább
igyekezett nyugtatgatni őket. De nem hallgattak rá.
Ekkor egy rekedt, ám mennydörgő hangú, halaskofa jellegű
nőszemély váratlanul felülkerekedett a tömegen:
‒ Elég volt, goromba népség! Piszkos disznók! Söpredék! Nem
szégyellnek magatokat? Rátámadni egy védtelen állatra! Nesztek! Mindjárt
szétvágok köztetek!
Ekkor egy pillanatig csend volt, majd néhány ellenséges szándékú
férfi úgy vágódott a földre, mint amikor a kuglibábuk közé egy jól lendített
golyót gurítanak, s az így keletkezett térben megjelent egy kövér, durva
külsejű nő. Loboncos haja rendetlenül kilógott a főkötője alól, s hatalmas
rúgásokkal és ütésekkel vágott utat magának a tömegben. Biztonságosan
uralta a helyzetet, s odament Angélique elé.
‒ Te meg ne izgulj a macskád miatt, kicsikém ‒ mondta némileg
megenyhült hangon. Bizalmasan lehajolt az állathoz, és halkan hozzátette:
‒ Nincs neki semmi baja. Láttam, hol érte a kő. ‒ Felnézett, és úgy
folytatta. ‒ Na, látod, ugye, már meg is mozdult. Meggyógyítom neked.
Add csak ide. Most nemigen lesz időd macskagyógyításra. Menj csak
tovább. Ne pocsékold itt az idődet, nem éri meg. Siess, én elküldtem egy
szolgámat a jó nagyurakhoz a hírrel, hogy itt vagy. Nemsokára megérkezik
a gárda, hogy a kormányzó elé kísérjen. Bízzál bennem. Én magam fogom
meggyógyítani a macskádat.
Azzal gyöngéden karjába vette az állatot, mely már kezdett
kapálózni, és energikusan rákacsintott Angélique-ra, mintegy jelezve, hogy
mostantól a cinkosa. Aztán eltűnt a tömegben, mely szolgálatkészen utat
nyitott előtte. Látszott, hogy közismert személyiség, s tekintélye van a
környék lakossága előtt.
Villedavray a mandzsettáját porolta, majd helyére igazította a
parókáját. Timothy átnyújtotta neki a kalapját, mely a földre esett a nagy
kavarodásban.
‒ Na de, kérem… hogy hogy élnek itt ezek… és micsoda,
szokások… ‒ morogta a márki. ‒ Nem ismerek a saját városomra. Én nem
tudom, miért kell az ördögöt a falra festeni, és rémisztgetni a derék
embereket. De felismertem néhányat közülük, majd megnézhetik magukat.
Még megfizetnek ezért a pimaszságért. A rendőrfőnök a legjobb
barátom…
Angélique körülnézett. Most csupa olyan ember vette körül, aki
igyekezett elnyerni a tetszését. De a macskával történt eset megzavarta.
Valamit nem értett, amikor a kövér nő közbeavatkozott. Nem értette, hogy
a bizalmaskodó, tegező hang ellenére miért érzett bizalmat iránta.
Villedavray-ra nézett, aztán csak annyit mondott:
‒ Induljunk, találkoznunk kellene végre Frontenac kormányzó úrral.
Épp ekkor nyitott utat a tömeg egy úrnak, aki sietős léptekkel
közeledett feléjük. Ő is mindenre készen, hüvelyéből kihúzott karddal
közlekedett, nehogy időt veszítsen, ha szembe kell szállnia valakivel.
Fekete csizmát és kalapot viselt, és fekete kazulát, melyen elöl,
középen ezüstszállal hímzett kereszt ragyogott.
A máltai lovagrend e méltóságot sugárzó uniformisáról Angélique
felismerte őt: a közeledő férfi Loménie-Chambord lovag volt.

7.
 A lovag arcán látszott, hogy igen nyugtalan.
‒ Csak most értesítettek bennünket! ‒ Kiáltotta. ‒ Hála Istennek, úgy
látom, nincs semmi bajuk! Hihetetlen, micsoda kaland volt ez! Mi a folyó
felé fordulva álltunk, és igyekeztünk kitalálni, hogy mi fog történni, és
tessék… Önök épp az ellenkező irányból jönnek…
Már mosolygott. Most, hogy Loménie-Chambord mellette volt,
Angélique már örült és megkönnyebbült. A máltai lovagnak nagy erkölcsi
tekintélye volt a lakosság körében.
‒ Ki lőtt? ‒ Kérdezte Villedavray.
‒ Még nem tudjuk… Szerencsére Frontenac úr azonnal és
energikusan intézkedett. Nagyon haragudott, elvégre valaki figyelmen
kívül hagyta a parancsait. Sietve felment a Felsővárosba, hogy
személyesen is közbelépjen, ha kell… De úgy látszik, helyreállt a rend…
Jöjjenek! Elvezetem önöket a Placé Royalra, ott várakozik az ünneplő
közönség… Mostantól a személyes védelmem alatt állnak.
Hirtelen tágra meresztette a szemét, és elcsodálkozott. Csak most
vette észre Angélique pompás toalettjét.
‒ Uramisten! Hogy ön milyen gyönyörű!
Angélique vidáman felnevetett. A lovag a wapassou-i erődben
ismerte meg őt, ahol folyton prémekbe bugyolálva, vaskos szövetruhákban
és csizmában járt. Nem bánta, hogy most más körülmények között,
vonzóbb külsővel is megmutathatja magát előtte.
‒ Meg akartam tisztelni Québec városát ‒ mondta aztán. - Nekem
nagy és szép nap ez a mai…
Nem tudott visszafojtani magába egy kis kacérkodást, mert annyiszor
pletykálták már, hogy a szűzies lovag nyakig szerelmes belé.
Egyben biztos volt, hogy a lovag az ő pártjukra állt, ami kifejezetten
bátor tett volt tőle.
‒ És én? ‒ Kérdezte Villedavray.
Amikor Loménie-Chambord kijelentette, hogy „személyes
védelmem alatt állnak”, ingerülten összehúzta a szemöldökét:
‒ Hogy van ez? Ágyúznak bennünket. Elszakítanak a kíséretünktől.
Ebben a saras piszokfészekben kell kikötnünk egy rossz hírű külső
kerületben, ahol senki nem mer, nem is próbál a segítségünkre jönni…
Kénytelenek vagyunk a csőcselékkel megelégedni, hogy majd ők
kísérjenek el bennünket önök elé… Én közben megvédem Peyrac grófhét
minden veszélyes helyzetben, akár az életem árán is… Ügyesen elkerülöm,
hogy Frontenac úr esetleg súlyos diplomáciai bonyodalmakba keveredjen.
Sőt ki tudja? Talán háborúba! … És akkor nem nekem van jogom a grófnét
a kormányzó és a notabilitások elé kísérni, hanem önnek? Gondolja,
Loménie-Chambord úr, hogy elég, ha csak felbukkan valahol, s az mindjárt
elegendő is egy ilyen szerephez?
‒ Nyugodjon meg, márki úr ‒ mondta meglepődve a lovag. ‒ És
kérem szíves elnézését. Én nem tudtam, hogy ön is itt van.
‒ Teljes életnagyságban!
‒ De én nem láttam.
‒ Pedig beszéltem is önhöz, és ön válaszolt is nekem… Csak nem is
volt jelen, magánkívül volt az elragadtatástól! Természetesen miatta!
Jegyezze meg, hogy én ezt a meghatódást és felindulást megértem, de
elnézést kérek… azért nem fogok felszívódni, nem olvadok a háttérbe csak
azért, mert…
‒ Jól van! Én fogok felszívódni! ‒ Nevette el magát Loménie-
Chambord lovag.
Közben nem engedte el Angélique kezét, csak egy lépéssel a bal
oldalára állt, míg a márki a jobb oldalán cövekelt.
E két férfi kíséretében lépett Angélique a Place Royal kövezetére,
mely egyben az Alsóváros nagy piactere is volt.
Mikor megjelent, a tömeg előbb felmorajlott, aztán csend lett, végül
kitört a taps és tetszésnyilvánítás, nagy volt az ováció.
Frontenac úr távolléte zavart okozott a protokollban.
Angélique látta, hogy a tisztek mind a tér közepén állnak egy
emelvény körül. Élénk színű ünnepi uniformisban feszítettek. Amint
meglátták őt, elébe mentek és körülvették. Meleg hangon üdvözölték,
elárasztották jókívánságokkal, megkérdezték, nem szomjas-e, nem kíván-e
leülni egy kicsit, mielőtt találkozna a kormányzóval, aki épp nincs jelen, de
addig is szép sorjában bemutatkoznának.
Közben elvezették az emelvényhez, melyen fehér terítővel borított
asztalok álltak, rajtuk serlegek, boroskancsók, poharak, kristálykelyhek,
ónfedős kupák sorakoztak a ragyogó napsütésben.
Ha másból nem, ebből mindjárt tudta volna Angélique, hogy Új-
Franciaországban és nem Új-Angliában van. Mert ez a királyi tér, ez a
Place Royal ‒ mely piactér is egyben az Alsóvárosban ‒, a közepén az
emelvénnyel, melyen a városban ritkán, ám igazságosan meghozott
ítéleteket is végre lehet hajtani, jellegzetesen francia volt. Csak el kellett
hordani a padokat, a pellengért, a szégyenfát, aztán be kellett vonni
drapériával meg szőnyeggel az építményt, és jöhetett az ünnep…
Lent egy hosszú, kecskelábú asztalon néhány kis hordó bor és
szalmafonatos üvegekben az Antillákról való illatos rum várta a
vendégeket.
‒ Ezeket a hordócska borokat Peyrac gróf úr ajándékozta nekünk ‒
magyarázta Angélique-nak egy nyájas és igen aktív dáma. ‒ Már korán
reggel ideküldette egy csónakon, akárcsak a rumot, és képzelje, még likőrt
is a dámáknak.
Hát ez magyarázza ezt a joviális, sőt túláradóan kedves fogadtatást…
Joffrey már kora reggel megvendégelte Québec népét. Nagyvonalúsága
jókedvre derítette őket, s talán ezért is vették olyan könnyedén azt a
néhány kellemetlen ágyúlövést. Mindenesetre úgy tűnt, hogy már minden
elrendeződött.

8.
Egy nagyon magas, tiszti köpenyes ember jött futva, lélekszakadva
és bicegve a hegyi út felől. Nagy, fekete szőrös férfi volt, fekete borostás
arca szinte lila volt a hideg széltől. Lángoló tekintete után akár spanyol is
lehetett volna. Angélique előtt megtorpant, mint a ló, amikor akadállyal
találja szemben magát.
‒ Ön Peyrac grófné? ‒ Kérdezte lihegve. ‒ Nem bántották? Nem
sebesült meg, nem bántak rosszul önnel?
S mivel Angélique közölte, hogy jó fogadtatásban részesült, a férfi az
indián öltözéket viselő cserekereskedők és erdei vadászok csoportja felé
fordult, akik szintén ott álltak a várakozók között.
‒ Értesíteni kell a bennszülötteket ‒ kiáltotta. ‒ A nagy narrangasett
össze akarja gyűjteni őket Ábrahám mezején, mert azt állítja, hogy lelőtték
a barátainkat… Fussanak és figyelmeztessék őket…
Az egyik „utazó”, akiben Angélique felismerte Romain de
l’Aubigniére-t, azonnal ugrott, és elfutott.
‒ A nagy narrangasett? Hiszen az Piksarett! ‒ Kiáltotta Angélique. ‒
Megelőzött engem Québecben. Megígérte, hogy itt fog várni rám.
A tiszti köpenyes fekete férfi még mindig Angélique előtt állt,
mozdulatlanul, csak ujjai morzsolták idegesen köpenyének két szélét.
Aztán ügyetlenül megpróbált meghajolni úgy, ahogy egy udvaronchoz illik
az udvarnál, de zavarában azt is elfelejtette, hogy melyik oldalán viseli a
kardját. Még mindig úgy fújtatott a futástól, hogy félig nyitva kellett
tartania a száját, s a nagy hidegben, mint valami lángon álló, rosszul
befedett edény, folyton kis fehér gőzfelhőket eregetett.
‒ Bemutatom Castel-Morgeat urat, ő a francia király katonai
helytartója Amerikában ‒ mondta Loménie-Chambord gróf.
‒ Ó, Castel-Morgeat úr! ‒ Kiáltotta Angélique. ‒ Ön lövetett a
flottánkra?
‒ Nem, a pokolba is! A szavamat adtam, hogy nem ártok önöknek.
És én tartom a szavamat!
Nekitámaszkodott az emelvény oldalának.
‒ Auu! Jaj, a lábam!
‒ Megsebesült?
‒ Nem, csak a szokásos. A téli hadjáratban szereztem, amikor az
irokézekkel harcoltunk…
Ha lehet, még ijedtebb arccal, most egy másik ember elé bicegett, aki
épp ekkor érkezett vagy egy tucat, muskétával felszerelt, szürke-fehér
egyenruhás gyalogsági emberével. Odalépett hozzá, és szaporán a fülébe
súgott valamit.
Angélique kitalálta, hogy az újonnan érkezett férfi maga a
kormányzó lehet. Első látásra rokonszenvesnek találta. Egyszerű külsejű,
ötvenes, robusztus termetű ember volt, s valami csúfondáros játékosság is
volt az arckifejezésében, s ettől Angélique úgy érezte, hogy már rég
ismerik egymást. Amikor összeráncolta a homlokát, kék szeme, mint két
keskeny acélpenge, élesen felcsillant, de vastag ajkai a bajusza alatt,
mintegy megnyugtatásul, ellazultak, és egy kis ránc jelent meg a szája
szögletében. Látszott, hogy könnyen és örömmel elmosolyodik, de az is,
hogy mégis mindenekelőtt kemény katona. Elegáns volt, remekbe szabott
zekéjén a szalagok és az aranygombok feszes rendben sorakoztak. Fehér
parókát viselt, pedig nem volt még öregember. Figyelmesen, ám kicsit
türelmetlenül hallgatta Castel-Morgeat szavait, s egy idő múlva rövid
kézmozdulattal elhárította a magyarázkodását.
‒ Minden az ön hibája! ‒ Mondta neki. Angélique minden szavát
hallotta. ‒ Miért hagyja, hogy az orránál fogva vezessék? Most itt állok egy
súlyos diplomáciai bonyodalommal a nyakamban, a gyengesége miatt.
Több mint egy éven át leveleztem Peyrac úrral annak érdekében, hogy
nyíltan szövetséget köthessünk egymással. Csak jót mondhatok róla! És
most tessék, nézze meg, a hajói visszavonultak. Mit forral vajon? Ekkora
inzultust nem hagyhat szó nélkül, hiszen majdnem odalett a vezérhajója…
Azonnal üzenni akarok neki. Menjen, hajózzon oda! Bánom is én, ha
közben kap egy golyót…
 Közben valaki hozzájuk lépett, és közölte, hogy Peyrac grófné ott áll,
tőlük néhány lépésnyire. A kormányzó döbbenten megfordult, majd
elragadtatva széttárta a karját, s elindult Angélique felé.
‒ Peyrac asszony! ‒ Kiáltotta. ‒ Milyen csodálatosan szép! És jól
van, ép, egészséges! És a férje? Hol van? Remélem, nem neheztel ránk
túlságosan.
Választ se várva lehajolt és kezet csókolt, majd úgy nézett fel a
grófnéra, mint aki nem hisz a szemének. Aztán nyugtalanul újra
megkérdezte:
‒ Hol van a kedves férje? És mit tervez?
‒ Nem tudom…
Angélique gyorsan elmesélte, mi minden történt vele, mióta elhagyta
a Gouldsborót.
‒ Te jó ég! A gróf úr biztos megőrül az idegességtől. Aggódik, hogy
mi lehet önnel, asszonyom. És hogy haragudhat rám… Igazán értesíteni
kellene valahogy, és főleg meg kellene nyugtatni…
Azonnal levelet diktált a titkárjának, aki mindig magánál hordta a
mozgó írókészletet, s az írást, mely tele volt mentegetőzéssel és
magyarázkodással, odaadta az egyik tisztnek, aki a kíséretéhez tartozott.
‒ Nem, ne maga ‒ tolta el egy mozdulattal a szolgálatkészen mellé
lépő Castel-Morgeat urat ‒, csak súlyosabbá tenné a helyzetet.
A tiszt beugrott az egyik bárkába. Némi időt elvesztegetett, mert ő is
meg a hajó evezősei is valami fehér vásznat keresgéltek. Végül egy fehér
vállszalagot találtak, azt hurkolták fel egy botra fehér zászló helyett, aztán
elindultak a flotta felé, melynek távoli körvonalai csak bizonytalanul
rajzolódtak ki a könnyű páratakaró mögött.
‒ És most várni kell ‒ sóhajtotta Frontenac idegesen és türelmetlenül.
Angélique arra gondolt, hogy elég sokat kell várniuk. E lövöldözés
után semmiképp nem akarta előre elárulni, hogy mekkora kört tesz meg
Peyrac gróf, mielőtt a kormányzót köszönteni fogja.
Amikor ő elindult, Joffrey már kint volt Québec alatt a parton az
embereivel. Vajon hajóra szállt-e újból? Vagy eredeti szándékának
megfelelően továbbment a szószegő város felé, csak most már háborús
szándékkal? Egyáltalán tudja-e, hogy közben mi történt vele?
Meg kell várni, mi lesz a válasz Frontenac levelére, ha ugyan eljut a
címzetthez.
Angélique szerette volna megkérdezni, hogy miféle ellenséges párt
volt az, mely semmibe merte venni a kormányzó terveit és nagylelkű
ígéretét. Azt látta, hogy Frontenac nehezen uralkodik a haragján, s újra
meg újra kitör belőle az indulat.
‒ Kétségbeejtő! ‒ Mondta, s megint Angélique mellé lépett. ‒ Szép
kis fogadtatás! Pedig mindent megszerveztem úgy, ahogy az udvari etikett
megkívánja. Akkora pompával fogadtuk volna, akár egy királynőt. E
sziklafalak itt körös-körül ünnepi dobszót és trombitahangot
visszhangoztak volna! És most nézze meg ezt a vásári rendetlenséget! Az
emberek isznak, röhögcsélnek, és gratulálnak egymásnak a szép naphoz,
mintha mi se történt volna.
‒ Hátha megnyugtatta őket az érkezésem? Abból, hogy itt látnak ön
mellett, arra következtetnek, hogy a tárgyalások nem szakadnak meg.
‒ És mi lesz, ha Peyrac úr nem akar tárgyalni?
‒ Dehogynem akar! Hát azt hiszi, hogy én nem vagyok elég fontos
túsz? Hiszen ön a támadásért kapott bocsánat ellenében visszaadhat engem
a férjemnek…
‒ Az ám, de közben Peyrac úr azzal fenyegetőzhet, hogy Carlon
intendánst felakasztatja az első fára, Bardagne urat pedig nem adja ki ‒
vágta rá erre Villedavray kaján képpel.
‒ Pfuj! Ez ocsmány zsarolás, gyáva fenyegetőzés lenne ‒ nyögött fel
Frontenac. ‒ Jaj, nem így képzeltem!
Angélique szerette volna megnyugtatni.
‒ Uram! Nem látja, hogy tréfálunk?
‒ Ön nevet, asszonyom?
‒ Hát persze. Láthatja, eddig nem történt semmi nagyon komoly
dolog. És részemről… szóval én biztosíthatom, hogy jó társaságban érzem
magam. A borai pedig… mondhatom, kifejezetten bátorítóan hatnak az
emberre.
‒ Nos! Akkor én is követem a példáját ‒ mondta Frontenac, és
lekapott egy poharat a feléjük kínált tálcáról. ‒ Szükségem van erre a pohár
borra.
Magasra emelte, majd Angélique poharához közelítette.
‒ A szövetségünkre! ‒ Mondta.
Látszott, hogy meghatódott. Angélique arra gondolt, hogy Frontenac
is aquitániai, s lehet, hogy tud is egyet-mást Peyrac grófról, amit a többiek
nem tudnak vagy elfelejtettek.
A kormányzó nem vette le róla a tekintetét.
‒ Éppolyan szép, mint ahogy mesélték ‒ mondta halkan. Aztán
hangot váltott. ‒ Kedves asszonyom, tudom, hogy ez a fogadtatás cseppet
se protokolláris, de most már mindegy, ennyi várakozás és ilyen hosszú
alkudozás után bocsássa meg nekem, kendőzetlenül kimondom igaz és
indokolt érzelmeimet… De nem! Ki se tudom fejezni, milyen megrázó,
milyen lenyűgöző látni, hogy győzi le az áthághatatlannak tetsző
akadályokat a barátságra való törekvés, igen, a barátságé, mely önöket és
engem összeköthet. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, ez nem valósulhat
meg, hogy ez az óra derékba törte minden reménykedésemet. És akkor
jelentették, hogy ön itt van közöttünk, és hallottam, hogy éljeneznek az
emberek. Most pedig itt láthatom, és…
Egy hajtásra kiitta a poharát, és rögtön elvett egy másikat a tálcáról.
Közben időről időre türelmetlenül a folyót nézte.
‒ Mi lesz már, mi lesz? Vajon mit csinálhat most?
De Angélique, aki tudta, hogy Joffrey az embereivel a parton van
Québec alatt, nem hitt benne, hogy egyhamar előbukkan, különösen, ha az
ágyúzások megakasztották előrenyomulásukat. Joffrey előbb tájékozódni
fog a flotta helyzete és állapota felől, aztán kipuhatolja a város szándékait,
s csak ezután fogadja majd Frontenac üzenetét.
A tömegben inasok furakodtak erre-arra, friss brióssal és más
süteményekkel teli kosarak lógtak a nyakukban.
Néhány fehér galléros, feketébe öltözött fiú láthatóan különös
tisztelemek örvendett. Kamaszgyerekek voltak, s néhány pap társaságában
fészkelődtek. Kora reggel óta a szabad levegőn lehettek, mert arcukat már
pirosra csípte a hideg. Sört iszogattak, és elég nyugtalanul viselkedtek. Ők
voltak a québeci szeminárium papnövendékei.
Nem messze tőlük Angélique fekete reverendás papok csoportjára
figyelt fel, és hamar rájött, hogy csakis a jezsuiták lehetnek. A kormányzó
úgy rendelkezett, hogy tiszteljék meg jelenlétükkel az érkezőket, és ne
tüntessenek ellenük tartózkodásukkal.
Amikor Angélique felfedezte őket, mindjárt szaporábban vert a
szíve, s gyorsan odahajolt Loménie-Chambord-hoz.
‒ Loménie-Chambord úr ‒ súgta halkan ‒, lenne szíves megmondani,
hogy ott, a Jezsuita Társaság papjai között, melyik Sébastien d’Orgeval
atya? Tudom, hogy ő a barátja, de ön a mi barátunk, s bárhogy is van, tény,
hogy Orgeval atya velünk szemben ellenségesen viselkedett. Valószínűleg
ebben a pillanatban is az ellenségünk. Örülnék, ha végre egyszer elé
állhatnék, de szeretnék felkészülni rá.
A máltai lovag homloka elborult, aztán szomorúan elmosolyodott.
Meghatotta őt Angélique bátortalansága.
‒ Nem fog vele találkozni ‒ mondta azután. ‒ Már három napja
eltűnt.
 9.
‒ Eltűnt?
Angélique nem tudta eldönteni, hogy a hír megkönnyebbülést vagy
újabb terhet jelent-e a számára.
‒ Eltűnt? Mit akar ezzel mondani?
‒ Orgeval atya három nappal ezelőtt még Québecben volt. Többször
is találkoztam vele, igyekeztem meggyőzni, hogy csatlakozzon a
kormányzó úr elképzeléseihez, és szíveskedjen jó szívvel fogadni önöket.
Egy este meg akartam látogatni a jezsuita rendházban, ahol előzőleg
találkozót beszélt meg velem, de ott azzal fogadtak, hogy elment a
kormányzó úrhoz. Utána mentem. Frontenac úr azt mondta, hogy még nem
látta őt. Egy ideig vártunk rá, de hiába. Azóta se látta senki Québecben.
Angélique meglepődött, s még jó ideig nem tudott véleményt alkotni
a jezsuita érthetetlen eltűnéséről. Mi lehet mögötte? Azért húzódott a
homályba, hogy nyugodtabban előkészíthessen valami újabb csapdát?
‒ Amint Québecbe érkezett, maga köré gyűjtötte Ábrahám mezejére
az abenaki és húron bennszülötteket, s arra buzdította őket, hogy fegyverrel
akadályozzák meg az önök partraszállását. Azok a különös égi jelenségek
is, ‒ amiket a helyiek „a vadászcsapat lángoló csónakjai”-nak neveznek ‒
alátámasztani látszottak a hírt, amit el akart hitetni velük, nevezetesen,
hogy valami nagy csapás és szerencsétlenség vár ránk. Bizonyára tudja,
hogy a mi szélességi körünkön olykor egy jellegzetes fényjelenség halad át
az égen…
‒ Én is láttam ‒ mondta halkan Angélique, mintegy magának.
‒ A gyenge és esendő lelkek rémületbe esnek, ha ilyet lámák, s
azokat a hős erdei vadászokat és misszionáriusokat vélik felfedezni e
„lángoló csónakokon”, akiket az Új-Franciaország megmaradásáért
folytatott küzdelemben az irokézek meggyilkoltak. Szóval, szerintük a
lángoló csónak jelzi a közelgő tragédiát, és óvatosságra int… Könnyű
kihasználni ezt a rettegéssel teli közhangulatot, de hiába beszélek…
Közben Québecbe érkezett Piksarett, és ő is összehívta a saját abenaki
hűbéreseit és fegyvereseit. Nem sok hiányzott, hogy a nagy narrangasett és
Orgeval atya hívei egymásnak essenek…
Ekkor távoli morajlás hangja hömpölygött a város fölé, és úgy
visszhangzott a kőfalak között, mint egy hosszúra nyúlt ágyúdörgés. Nem
is tudtak tovább beszélgetni.
„Csak nem Joffrey érkezett meg?” ‒ Kérdezte magában Angélique
riadtan.
A zaj egyre nőtt, és akár a dagály, úgy közeledett, aztán az egyik
lejtős utca felől felbukkant egy katona, és a Felsőváros csúcsai felé
mutatva kiabálta:
‒ Kormányzó úr! Ott fönn! A bennszülöttek! Jönnek!
De ekkor már jött is jó néhány száz bennszülött, s iszonyatos zajt
csapva, kerítéseken és falakon átmászva-átugorva elárasztották az utcákat
és kerteket. Ütemes üvöltözésüket és csatakiáltásaikat zenekarként kísérte a
nyakukba akasztott, sok sok kagylóból fűzött nyaklánc, mely futás közben
ide-oda lengett.
Frontenac úr csípőre tett kézzel felnézett a hegyi patakként zuhogó,
zajongó tömegre.
‒ Hát ezekkel meg mi történt?
Aztán Castel-Morgeat-hoz fordult:
‒ … Miért nem tudott fent maradni, a mindenségit neki… hogy
féken tartsa őket?
‒ No de, kormányzó úr, hiszen ön követelte, hogy itt legyek lent a
kikötés idején…
‒ Ki vezeti a bennszülötteket?
‒ Piksarett!
‒ No, akkor jó. Elképzelhető, hogy ez csak valami látványos
fogadtatás lesz… már ahogy ők szokták…
De azért látszott, hogy résen áll. Az indiánok kiszámíthatatlanok.
‒ A nagy Sagamore, azaz Piksarett, elszántan és vadul az ön pártját
fogta ‒ fordult közben Angélique-hoz. ‒ A barátjának állítja magát, ami
több mint meglepő.
‒ Kölcsönösen tettünk bizonyos szolgálatokat egymásnak - jelentette
ki Angélique. ‒ Egyébként nagyra becsülöm őt…
Utoljára jó három hónapja, a Szent Lőrinc-öbölben találkozott az
indián főnökkel, az akádiai tragédia után. Mielőtt Maudribourg hercegnő
embereinek véres skalpjaival eltűnt az erdő mélyén, még visszakiáltott:
‒ Te csak menj! … Majd találkozunk Québecben! Ott még
szükséged lesz a segítségemre…
Megtartotta a szavát.
Ebben a pillanatban megjelent az egyik közeli utca sarkán. Egyedül
közeledett, kíséret nélkül. Egyetlen erőteljes mozdulattal maga mögé
parancsolta és megállította harcosait, akik addig fegyelmezetlenül
hömpölyögtek és bukfenceztek lefelé.
Hirtelen csend lett. Ugyanakkor a kerítések, mellvédek és korlátok
fölött mindenütt megjelentek a tollas indiánfejek.
Piksarett amúgy is felismerhető volt hatalmas termetéről, de ezen a
napon, ő, aki általában félmeztelenül vagy medvebőrbe burkolva járt,
pompás öltözékbe bújt. Egész testét vörös és fehér festékkel festett
szalagok kígyózták körül, melyek bonyolult rendben úgy tekeredtek rá,
hogy kiemeljék izmainak minden domborodó ívét. A szalagokon
természetesen különféle tollak is díszelegtek. A nagy Sagamore fején
hatalmas, kagylókkal díszes, püspöksüveghez hasonló föveg volt, melyet
szintén lenyűgözően színes és dús tolldísz borított.
Piksarett csak állt, elég soká nem mozdult, hadd csodálja meg
mindenki, azután méltóságteljesen Angélique elé sétált, akit közrefogtak a
francia notabilitások.
Az indián főnök fekete szemében egy kis irónia és nagy
megelégedettség csillogott. S amikor Angélique szemébe nézett, cinkosan
kacsintott. Hiszen elég változatos volt már az ő történetük… Aztán,
mintegy emlékeztetve mindenkit, hogy jogai vannak, Angélique vállára
tette a kezét:
‒ A foglyom! ‒ Mondta.
Majd Frontenac hoz fordulva folytatta:
‒ … Ez így van, s ezt önnek is tudnia kell. Ez az asszony az én
foglyom, és nem az öné. Én már Newehewanick faluban rátettem a
kezemet, de azt állította, hogy meg van keresztelve, s hogy francia. Erre
mit tehettem? De azért, mint látod, elhoztam neked Québecbe, és a férje itt
fog végre váltságdíjat fizetni nekem érte. Egyébként tudd meg azt is, hogy
én jól ismerem ezeket a Felső- Kennebec felől jött idegeneket.
Biztosíthatlak, hogy nem csalók. Ugyanakkor vendégek itt, és kérlek,
fogadd vendégeimet tisztelettel és bizalommal.
‒ Láthatod a két szemeddel, hogy tisztelettel fogadtam őket, és
kérlek, légy békével. És bár nem azonosak a szövetségeseink, hiszen akiket
te bizalomra méltatsz, azokat én nem tartom érdemesnek arra, hogy egy
békepipa elszívása után a királyi zászló oltalma alatt oldalamnál üljenek,
mindazonáltal osztom meggyőződésedet: a mai nap az én véleményem
szerint is az itt élő nemzetek közötti megbékélés és megpihenés napja lesz.
Piksarett elégedetten fordult a lakosság felé, és beszélni kezdett
hozzájuk. Angélique lassan felfogta, hogy az ő korábbi jelentős tetteit
sorolja fel, közülük is kiemelte, hogy képes parancsolni a szellemeknek, s
hogy kézrátétellel szinte halott embereket is vissza tud hozni az életbe.
Szerencsére röviden beszélt, s különben is Angélique remélte, hogy
nem is nagyon figyelnek rá.
Piksarett összefoglalta a lényeget, aztán felszólította a tömeget ‒ egy
határozott mozdulattal is hangsúlyozva kívánságát ‒, hogy éljenezze meg
Angélique-ot.
Az üdvrivalgás őszinte volt, és ezúttal a bennszülöttek is részt
vállaltak benne. Akkora zajt csaptak, hogy elnyomták a folyó felől síppal-
dobbal közeledők muzsikáját.
Így azután váratlan volt a tér végében felbukkanó zenélő csapat
megjelenése, melyet lándzsás, fegyelmezetten vonuló férfiak követtek ‒
fekete páncéljukon és acélszürke sisakjukon vadul táncolt a napsugár.
Megérkezett Joffrey de Peyrac az embereivel.

10.
A gróf muzsikásai sorfala közt közeledett, s Angélique élvezettel
nézte a szép s meglepő látványt. A vakító fehér öltönyben és aranygombos
kék sapkában feszítő trombitások, síposok és dobosok a nagy zűrzavar
ellenére bátran vonultak előre, s egy pillanatra se szakították félbe a
dallamot, melynek futamai és magasra ívelő éles hangjai egyre jobban
elnyomták a környező zajokat.
Még náluk is hatásosabb volt Peyrac lándzsás, fekete páncélos és
fekete sisakos spanyoljainak vonulása. A gárda! Kapitányuk, Don Juan
Alvarez olyan gőgös, szigorú arcot vágott, mintha egy flamand faluba
vonulna be győzedelmesen.
A szél a király s a flotta kapitányainak címerpajzsos zászlaját
lobogtatta, s természetesen Peyrac grófét: címerpajzs kék háttér előtt.
‒ Nocsak! ‒ Kiáltotta valaki. ‒ Mikor a Földközi-tengeren láttam, a
címerpajzs mögött még vörös volt a háttér…
Angélique hátrakapta a fejét, hogy lássa, ki mondta ezt. Ki lehetett ez
az ember? Ki tehette ezt a könnyed, szarkasztikus megjegyzést? Ezek
szerint a szinte egymást érintő arcok között van itt valaki a tömegben, aki
tudja, hogy Peyrac gróf azonos azzal a híres emberrel, aki a Rescator volt
valamikor a mediterrán világban? Nem sikerült megtalálnia, ki szólt. „De
kit érdekel? ‒ Gondolta Angélique. ‒ Fenyeget tán valami veszély?
Várható volt, hogy lesz ilyen találkozás is…”
Amikor belépett ebbe a kis társadalomba, melyet Új-Franciaország
irányít, s mely szorosan kötődik az udvarhoz és az udvari cselszövésekhez,
számíthatott rá, hogy találkoznia kell a múlt kísérteteivel.
De még mielőtt elmélyedhetett volna e kérdésben, a spanyolok sora
szétvált, és a páncélosok a sorfalhoz csatlakozva lándzsájukat ferdén
magasba emelve egymásba akasztották, s mintegy diadalívet alkotva
megálltak. Így jelent meg, lassú léptekkel az árkádok alatt Joffrey de
Peyrac de Morens d’Irristru.
Morajlás futott végig a tömegen. Volt ebben félelem, sőt ellenséges
érzelem, de volt csodálat is.
Mert a gróf Honorine kezét fogva közeledett.
Különös látvány volt ez a sok csatát és kegyetlen megpróbáltatást
megélt, hatalmas termetű, sebhelyes arcú hódító, amint szinte elolvadva,
gyengéden kézen fogva vezette a kislányt.
Persze a tekintete sötét volt, s loboncos fekete üstöké nem is
hasonlított a divatos parókák hajépítményeire, mégis elegáns volt. A magas
szárú angol csizma, a bőrmandzsettás hosszú kesztyű, s a vállán átvetett, a
córdobai bőrből szabott kardszíj, melyen ezüstveretes pisztolyai lógtak ‒
egy harcos eleganciája volt, vagy, ahogy a helybeli derék férfiak képzelték:
egy félelmetes karib-tengeri kalózé.
Ám ami mindenkit zavarba hozott, az Joffrey de Peyrac
szívélyessége és mosolya volt, nem szólva a természetességéről, egyszerű
gesztusairól, ahogy azt a kislányt vezette, egyenesen a kormányzó és a
többi helybeli méltóság elé.
Az embereknek szinte az volt az érzésük, hogy sokkal inkább a
kislányt akarta bemutatni, mint saját magát.
Honorine csodálatos volt, ahogy Joffrey kezét fogva, tiszteletet
parancsolón, méltóságteljesen közeledett. Kék ruhája, melyen minden
mozdulatra fényes zöld villanások tűntek föl, jól kiemelte a vállait teljesen
beborító, rézvörös hajának ragyogó színét. Ő, aki úgy szeretett szabadon
mozogni, most türelemmel viselte az ezüstpaszománnyal díszes, magas és
kemény csipkegallért, mely miatt mereven és egyenesen kellett tartania a
nyakát. És elviselte a szűk, rojtokkal dúsított szoknyaderék szorítását, s a
pompás ruhácska puffos, hosszú ujját a csuklónál összefogó szalagos
mandzsettákat is. Bal karja alatt szorongatta zöld és rózsaszín tollakkal
teletűzdelt kalapját. Azt már túlzás lett volna megkívánni tőle, hogy a
kalapot is a fejére tegye, annál is inkább, mert a tollas kalapokat a felnőtt
dámák nagy része is inkább kézben vitte, hiszen a bonyolult hajkoronákra
nehéz lett volna úgy feltenni, hogy se a kalap, se a hajépítmény ne
veszítsen szépségéből.
Honorine olyan volt, mint valami királyi gyermek. Komoly arccal
vonult apja oldalán.
Miközben a tömeg csak őket nézte, a Gouldsboro matrózai gyorsan
szétszéledtek, és körbefogták a teret. Közben, kezüket az övükre akasztott
tűzcsiholó szerszámon tartva, a muskétások is minden irányban
szétszéledtek, és szemmel tartották a környéket. Ez a mozgás észrevétlenül
zajlott.
Joffrey de Peyrac és Honorine mögött feltűnt a gróf két fia, a
tizennyolc éves Florimond és a tizenhat éves Cantor. Mögöttük egynéhány
jelentős és tiszteletre méltó személyiség következett, akiket ‒ de legalábbis
kettőt közülük ‒ a québeciek is jól ismertek és sokra tartottak: az egyik
Carlon intendáns volt, a másik az akádiai körútjáról visszatért Arreboust
úr, akiről mindenki azt hitte, hogy már útban van Európa felé. Volt még
egy ismeretlen harmadik férfiú is, szigorú, tiszteletet parancsoló, de szép
ember. Azt suttogták, hogy a király rendkívüli meghatalmazott követe, de
hajója törött árbocokkal, súlyosan megrongálódva érkezett, s a
végveszélyben Peyrac gróf mentette ki őt és társait a süllyedő hajóról. Ha ő
nincs, bizony megfulladtak volna.
Az a tény, hogy a királyi küldött és a Keresztelő Szent János többi,
épségben megmenekült utasa ott vonult a gróf mögött, végleg
megváltoztatta a helyzetet. Már nem egy félelmetes kalóz vonult be a
városba, hanem egy olyan ember, akivel kívánatos szövetségre és
kölcsönös segítségnyújtásra törekedni, akivel érdemes megteremteni a
jószomszédi viszonyt.
Honorine elengedte Joffrey kezét, és illő meghajlással köszöntötte
Frontenac kormányzót, majd egy pillanatnyi gondolkodás után Piksarettet
is, mivel látta, hogy ő is az első sorban áll. Miután ilyen szépen teljesítette
feladatát, Angélique azt hitte, hozzá fog lépni, de ő nekiiramodott és
egyenesen Loménie-Chambord-hoz futott, akit már akkor észrevett, amikor
apjával befordult a térre. A lovag meghatódott Honorine ártatlan ölelésétől,
s boldogan a mellén pihenő máltai kereszthez szorította őt.
‒ Megszerezte nekem a skalpolókést, amit ígért? ‒ Kérdezte hadarva
Honorine, miután a lovag arcon csókolta őt. — Amikor Wapassou-ba jött,
ugye emlékszik? Ön is megígérte, akárcsak Arreboust úr…
A lovag csodálkozott, mert ez az ígéret teljesen kiment a fejéből.
Szerencséjére a helyi dámák és urak pillanatokon belül elszakították tőle a
bájos kislányt, és dicsérni, ölelgetni kezdték.
Bár Frontenac úr szerette volna betartani a protokoll szabályait,
Québec lakói ezt ritkán viselték el hosszú ideig. Most is igy történt: amint
megjelent Honorine, „megtört a jég”, az emberek körülvették, kérdezgetni
kezdték, kézről kézre adták, aztán már nemcsak őt, hanem minden újonnan
érkezőt szívesen köszöntöttek s bemutattak mindenkinek. Arreboust urat
izgatottan közrefogták a barátok, mindannyian örültek, hogy újra láthatják,
hiszen abban a hitben voltak, hogy a Bastille felé hajókázik nagy
szomorúan. Bevallották, hogy kegyvesztettsége mindannyiukat lesújtotta,
mert úgy érezték, abban a pillanatban véget ért a gyarmatokon a
békülékenység időszaka.
A meglazult fegyelem ellenére Frontenac úr igyekezett hivatalosan is
bemutatni néhány fontos személyiséget. Elsősorban a polgári és katonai
hivatalnokokat sorakoztatta fel Peyrac gróf előtt.
A katonai kormányzón és a tiszteken kívül a Legfelső Tanácstestület
tagjait mutatta be, nevezetesen Gaubert de la Melloise, Magry de Saint-
Chamond, Haubourg de Longchamp, Basile és Gollin urakat, aztán az
ügyészt, Noel Tardieu de la Vaudiére urat és Nicolas Carbonnel
törvényszéki írnokot.
Joffrey de Peyrac köszöntötte őket, és mindenkivel váltott néhány
szót. Angélique pedig igyekezett legalább néhányuk nevét megjegyezni.
Ezután a gróf mutatta be a fiait, kapitányait és tisztjeit, s legfőképpen
a király küldöttjét, Bardagne urat, aki szó nélkül, türelmesen várakozott.
Angélique, akit Frontenac kormányzó maga mellett tartott, épp
Bardagne úr mellett állt, amikor az felolvasta megbízólevelét, majd Peyrac
néhány szóval előadta, miképpen volt szerencséje megmenteni a Szent
Lőrinc-folyón nehéz helyzetbe került királyi megbízottat.
Ezután Angélique végre Joffrey mellé léphetett. Ragyogó szemekkel
nézett fel rá, a gróf pedig a szájához emelte felesége kezét, és lopva
végigcsókolta minden ujja hegyét.
‒ Na, mit mondtam magának? ‒ Mondta halkan. ‒ Megnyerte őket!
‒ Mivel?
‒ A zöld szemével!
‒ Ó! Joffrey! Pedig már azt hittem, minden elveszett! Mi volt az?
Azok az ágyúlövések…
‒ Még nem tudom, fogalmam sincs… Izgatás. Lehet, hogy a maga
kedves és hatalmas barátja, Orgeval atya intézte a támadást…
‒ Csakhogy ő nincs Québecben. Eltűnt. Most tudtam meg Loménie-
Chambord úrtól.
 ‒ Ó! Csak nem?
Joffrey gondolkodott egy kicsit, aztán elmosolyodott.
‒ Nos, ez remek! Akkor egy ellenséggel kevesebbre kell
számítanunk…
Megkönnyebbült, és láthatóan szórakoztatónak találta a dolgot.
„Mi járhat a fejében, miféle terveket sző?” ‒ Kérdezte magában
Angélique. Őt megzavarta Orgeval atya eltűnése. Visszaemlékezett, hogy
Joffrey célzást tett egy bizonyos valakire, aki Québec szívében neki
kémkedik…
Körülnézett, s kérdő tekintete végigfutott a körülöttük álló sok új, de
lelkes és joviális ember arcán. Gondtalanok voltak, vidámak…
‒ Féltem magát ‒ húzta magához Peyrac Angélique-ot, kihasználva,
hogy az emberek keresztbe-kasul fecsegtek egymással. ‒ Ennek az
ágyúzásnak még lehetnek veszélyes következményei… Igaz, hogy
Frontenac úr biztosított róla egy hozzám juttatott üzenetében, hogy az
egész egy szégyenletes hiba volt csupán, s hogy most már minden rendben
van… Annak ellenére, hogy a Gouldsboro se maradt adós a válasszal…
‒ Igen, kemény válasz volt ‒ vágott közbe Frontenac úr, aki elkapta
az utolsó szavakat. ‒ Hála Istennek, nem voltak halálos áldozatok… csak
egyetlen ház omlott össze… De végül is, az rendben van… Majd
megmagyarázom…
Mintha rontástól szabadult volna a város, a gyerekek nekibátorodtak,
futkostak, ettek, ittak, bosszantották az indiánokat, s megbámulták a
pompás toalettekben sétálgató szépséges dámákat, uraságokat, akik ezen az
ünnepi napon leereszkedtek a Felsővárosból a megvetett Alsóvárosba.
Peyrac gróf emberei ismerkedni kezdtek a helyi lakosokkal, s a
szemrevaló helybéli lányoktól elfogadtak egy pint bort vagy egy korsó
sört.
Honorine odaszaladt az egyik papnövendékhez, arcon csókolta, aztán
egymás kezét fogva komoly arccal csak nézték egymást hosszasan.
Angélique előbb csodálkozva figyelte őket, majd odament hozzájuk.
‒ Te honnan ismered ezt a fiút, és miért ölelgeted? ‒ Kérdezte.
Honorine a fejét csóválta:
‒ Hát nem tudod, hogy neki adtam tavaly azt a darab kan-discukrot,
még mielőtt minden elégett. Nem emlékszel?
Honorine-nak félelmetes az emlékezőtehetsége. Nem ez volt az első
eset, hogy Angélique ezt megtapasztalta. Hát persze, ez a gyerek Marcelin,
L’Aubigniére úr kis unokaöccse, most már ő is ráismert. Szegényt három
éven át tartották fogva az irokézek, s úgy szabadult, hogy amikor egy
alkalommal a kanadaiak körbezárták az irokéz tábort, azzal a feltétellel
engedték el az indiánokat, hogy szabadon engedik a fiút. Aki most
hallgatott.
‒ Megvannak-e még a golyók, amiket Thomastól kaptál? Miért nem
felelsz? Beszélsz már franciául?
De a gyerek néma maradt. Angélique lehajolt hozzá. Látta, hogy
Marcelin megismerte őket, de egy kis rosszindulatú, gyanakvó fényt is
látott a szemében.
Az emberek körülvették őket, és csodálkoztak, hogy Angélique
letérdel az egyik kis papnövendék előtt. Nagy, fehér szőrmeköpenye
szétterült a földön, s pompás szoknyája úgy keretezte a köpeny szélét, mint
egy csillogó, kék párta.
Közben megérkeztek azok az akádiaiak, akik szintén a Gouldsboro
utasai voltak. Megint elkezdődtek a kölcsönös köszöntések és üdvözlések.
‒ Látom, kedves gróf úr ‒ mondta a kormányzó ‒, hogy a
késlekedőket is elhozta, nekik is sorakozót fújt. Azt hiszem, ön nélkül a
mieink ezen az őszön már nem kötöttek volna ki Qué-becben. A Francia-
öbölben egyre nehezebb a hajózás az angolok miatt. De örülnék, ha ezek az
urak tudnának nekem valamit mondani „a király lányai”-ról. E lánycsapat
érkezését már a nyár elején jelezték nekem a Saint-Sacrament Társaság
első futárjai. Jótevőjük, Maudribourg hercegnő a magánvagyonából bérelt
hajót a számukra, és maga is elkísérte őket.
Itt váratlanul elhallgatott, és csodálkozva nézett egy férfira, aki
Angélique mögött állt.
‒ Te meg mit kapálózol ott, katona?
‒ Hát… csak azért, kormányzó uram, mert kimondta a nevét annak a
nőszemélynek ‒ dadogta zavartan Adhémar, aki Angélique háta mögé
bújva nagy kereszteket hányt magára. - Ez a Maudribourg! Ó, irgalom
atyja, ne hagyj el! Mindenki tudja, hogy az a nő a pokol szülöttje volt!
Adhémar zavarosnak tűnő beszédét néhány új jövevény hangos
kiabálással próbálta elnyomni, nehogy érteni lehessen, mit is mond.
Peyrac megragadta az alkalmat, és némi felvilágosítást nyújtott
Frontenac kormányzónak Maudribourg hercegnő sorsáról.
‒ Igaza van, kormányzó úr, ha rossz előérzetei vannak e jótékony
dámával kapcsolatban. Ugyanis hajója, az Egyszarvú, minden kincsével és
rakományával együtt elsüllyedt Akádia partjainál. Mivel mi ott voltunk,
néhány szerencsétlenül járt leányzót ki tudtunk menteni, de sajnos… a
hercegnőt nem, ő is a hajótörés áldozatai között volt…
‒ A mindenségit neki! ‒ Szólta el magát a kormányzó. ‒ Mit kapok
én emiatt a Saint-Sacrament Társaságtól!
‒ Viszont magunkkal hoztuk a szerencsétlenség menekültjeit.
‒ És mihez kezdjek velük, ha nincs meg a hercegnő, aki eltartotta
volna őket?
A kormányzó körülnézett, mintha keresne valakit.
‒ Kíváncsi lennék Mercouville asszony véleményére… ő igen aktív,
talán lesznek ötletei… és a Szent Család Társaság elnöke. Mindenesetre
holnapra összehívom a Nagy Tanács teljes testületét… azaz nem, inkább
holnaputánra. Hagyok egy kis időt önnek és Peyrac asszonynak, hogy
elhelyezkedjenek új lakhelyükön. És mivel ezen az őszön több hajó már
nem érkezik, rendelkezésükre bocsátom azt a kis kastélyt vagy udvarházat,
amit Maudribourg hercegnő részére készíttettem elő. Egyike a legszebb
épületeinknek…
Adhémar annyiszor vetett keresztet, ahányszor a kormányzó
kimondta a hercegnő nevét. Végül Vanneau úrnak nagy nehezen sikerült őt
a Gouldsboro embereinek sorfala mögé vonszolni. Jobb, ha nem hívja fel
magára a helyiek figyelmét, gondolta. Annál is inkább, mert vadonatúj
francia katonai egyenruha feszült rajta. Ha rájönnek, hogy dezertőr, súlyos
büntetés vár rá Új-Franciaországban.
S mintha a hercegnő ügyét leplező összefogás pillanatai lettek volna
erre a legalkalmasabbak, ekkor következett a jezsuiták bemutatkozása.
Angélique egy csöppet se volt nyugtalan, mert szerencsére már értesült
Orgeval atya eltűnéséről. Még egy kis csalódást is érzett: most már
sajnálta, hogy ellensége, a nagy jezsuita, akit soha nem látott, s aki mindig
kitért előle, amikor szembesülhettek volna egymással, továbbra is csak egy
nyugtalanító, ellenséges árny marad. Jobban szeretett volna megmérkőzni
vele, végre „félelem nélkül… állni jéghideg, kék tekintetét” ‒ ahogy
Ambroisine mondta.
A jezsuiták Orgeval nélkül is távolságtartók, ridegen udvariasak
voltak, de ennek ellenére se voltak félelmetesek. Talán tízen lehettek.
Elöljárójuk, Maubeuge főtisztelendő atya rejtélyes embernek látszott.
Mondták, hogy sok évet töltött Kínában, méghozzá azoknak a tudósoknak
a társaságában, akik megalapították a pekingi csillagvizsgálót. Lehet, hogy
ennek köszönhette nagy hírnevét. S mivel sokáig élt az ázsiai emberek
között, s igazodnia kellett az ottani szokásokhoz, maga is megváltozott, s
hiába volt picardiai születésű, érződött rajta egy kis ázsiai jelleg.
Közepes termetű volt, és majdnem teljesen kopasz. Úgy hatvanéves
lehetett, talán valamivel több. A bőre pergamenszerű, vékony és
elefántcsontszínű volt, és halk hangon beszélt. Beszéd közben nem
gesztikulált, s az arca is mozdulatlan maradt. Rövid, hegyes, szürke
szakállat viselt. Megérkezése alkalmából udvariasan köszöntötte a grófot,
aztán még az illendőség kedvéért váltottak néhány szót. Angélique arra
gondolt, hogy olyan, mintha Peyrac a heves franciáktól egészen elütő
emberfajtával, egy kínai mandarinnal beszélgetne.
A pap ráncos szemhéja alól ekkor ferdén Angélique-ra nézett, akiben
ez csak megerősítette az iménti, érzést, hogy egy megfoghatatlan világ
titokzatos képviselőjével áll szemben.
‒ Nem felejtjük el, asszonyom, hogy egyik testvérünk életét önnek
köszönhetjük ‒ mondta a főtisztelendő monoton hangon.
Angélique csodálkozott. De a pap az egyik derűsen mosolygó,
alacsony, erős testalkatú, fekete szakállas jezsuitához fordult. Angélique
felismerte.
‒ Ön az, atyám? Milyen kedves meglepetés, hogy itt találkozunk.
Bocsásson meg, hogy eddig nem ismertem fel…
‒ Én kérek bocsánatot! Csak meresztgetem itt a szememet, de én sem
ismertem fel az én wapassou-i vendéglátómat ebben a fényes öltözetben.
Bizony, önnek köszönhetem, hogy nem fagytam jégszoborrá azon az
éjszakán. Ön nélkül már nem élnék. És lám, mégsem én szaladtam elsőnek,
hogy köszönthessem.
Egymás szavába vágva elevenítették fel az emlékeket, azt a rettenetes
telet, amikor Masserat atya segített a betegápolásban Wapassou vergődő
lakóinak.
Közben megérkeztek „a király lányai” is. Yolanda, Chérubin, s a
Keresztelő Szent János utasainak serege kísérte őket. Mind Peyrac grófnak
köszönhették az életüket, ő mentette ki siralmas helyzetükből őket a Saint-
Charles-folyó torkolatánál.
Angélique már messziről látta, hogy összeismerkedtek a szeretetre
méltó kanadaiakkal, akik igyekeztek bátorítani és felvidítani őket. Enni‒ és
innivalóval is kedveskedtek nekik.
Végre mindannyian itt voltak Québecben!
Az első pillanatok megkönnyebbült öröme után persze jelentkeztek
az apró problémák, melyeknek megoldása nem is volt olyan egyszerű.
Nagy kérdés volt például, hogy mit lehet tenni a szerencsétlen
connecticuti angollal, Elie Kemptonnal, akit a Keresztelő Szent János
kapitánya kifosztott a Szent Lőrinc-öbölben. Egyelőre nem is engedték,
hogy mutatkozzon. Még a végén bebörtönöznék, mint a franciák
ellenségét! Bár az is lehet, hogy eladnák az indiánoknak, s a rabszolgájuk
lehetne, míg él, vagy odaadnák egy ájtatos családnak, hogy térítsék meg,
amit talán még nehezebben viselne. Jobb ezt elkerülni.
Angélique-nak eszébe jutott a macskája. A kanadaiak tüzes pálinkái
eddig elfeledtették vele a sérült kis állatot. Villedavray megnyugtatta:
‒ Ne féltse! Higgye el, jó kezekben van ‒ mondta. ‒ Janine Gonfarel
befogadta, úgyhogy nyugodtan számíthat rá.
‒ Janine Gonfarel! ‒ Ismételte Angélique. ‒ Csak nem azt akarja
mondani, hogy az a nagy, kövér… az a kövér asszony, az ő? Hiszen
nekünk azt mondták, hogy ellenséges lesz velünk, s azt is, hogy elszánt
híve a jezsuitáknak.
‒ Így van… De azt gondolom, szereti az állatokat. Lehet, hogy azt
nem bánta volna, sőt talán tetszett volna neki, ha magát megdobálják
kövekkel, de a macskáját! Nyugodjon meg! ‒ Biztatta a márki. ‒
Nyugodjon meg, garantálom, hogy ez a Janine jószívű nő. Igaz, félnek tőle,
mert a nagy szájával meg a zavarkeltéseivel folyton terrorizálja a várost, és
nincs nap, hogy ne menne fel a Saint- Louis-kastélyhoz, a Bíróság épülete
elé vagy az intendáns úrhoz valamiért reklamálni… De legyen nyugodt, a
macskának nem lesz semmi baja. Meggyógyítja, becézgetni fogja… Jaj, és
még valami! Övé a Francia Bárka nevezetű taverna. Isteni a kosztja. Na,
nyugodjon meg! Derék asszony, higgye el! Gondolja meg, jól főz! Hát
csak derék asszony lehet… Bevallom, én úgy szeretem, mintha a nővérem
lenne…
De hiába beszélt a márki, Angélique örömét mégis megzavarta a
dolog, és megfogalmazhatatlan, nyomasztó érzés lett úrrá rajta. Akárhogy
is, de a harcias nőszemély közbelépése meghökkentő volt, s főleg most,
hogy megtudta, hogy Janine Gonfarelről van szó. Nem volt megnyugtató,
hogy egy olyan nővel találkozott először, aki tulajdonképpen ellenszenvet
táplált iránta.
Aztán megszólaltak odafönn a város harangjai, hangjuk szinte
legördült a meredek háztetőkön, s visszhangot verve a sziklafalakon,
belevegyült a tömeg zajongásába.
‒ A Tedeum! — kiáltotta a kormányzó. ‒ A püspök úr már órák óta
vár ránk a katedrális előcsarnokában.
Már csak ez hiányzott!
‒ Olyan ajándékot hoztam Laval püspök úrnak, amit remélem,
kedvezően fogad ‒ jelezte Peyrac.
‒ És mi lenne az?
‒ Ereklyék.
Intésére előlépett a Gouldsboro hat, parádésan öltözött matróza, akik
egy, a vállukra támasztott hintószerű építményben egy kis ezüst
ereklyetartót hoztak a kormányzó elé.
‒ Amikor megtudtam, hogy a québeci Notre-Dame-székes-
egyházban Szent Saturninus‒ és Szent Felicitas-ereklyék vannak, úgy
gondoltam, kiegészítem e kincsgyűjteményt Szent Perpetua ereklyéivel,
aki ‒ mint ön is tudja ‒ szintén Karthágó mellett halt vértanúhalált 203-
ban.
Lehet, hogy Frontenac úr ezt nem tudta, de tisztelete jeléül
mindenesetre megemelte a kalapját.
‒ Ó, ereklyék! ‒ Mondta közben áhítattal. ‒ A püspök úr el lesz
ragadtatva! Eddig már több mint nyolcvan ereklyét helyeztek el
templomaink alapkövei alá. Szent város a miénk…
Közben a menet elindult. Elöl mentek a muzsikusok, utánuk a
templomi szent zászlók hordozói. Az ereklyetartót körülvették a jezsuiták
és a papnövendékek. Ők képezték a sötét válaszfalat az utánuk rendetlenül
vonuló köznép előtt, melynek élén természetesen a vendégek, a kormányzó
és helyi vezető hivatalnokok meneteltek. Leghátul a hajók legénysége
ballagott.
Angélique nem fogadta el a gyaloghintót, amit Villedavray
felajánlott neki.
‒ Nem sokkal kellemesebb ebben a gyönyörű őszi napfényben szép
lassan felkapaszkodni a katedrálishoz? ‒ Kérdezte.
A nap még magasan fenn járt az égen, és kellemes meleget árasztott.
A Felsővárosba vezető lejtős hegyi út ‒ mely egyébként a Fő utca is
volt egyben ‒ megtelt felfelé kapaszkodó emberekkel. Messziről épp
fordítva, úgy látszott, mintha egy fekete patak gördülne le rajta.
A tömeg a házak közé szorított keskeny út végén egy térre ért, és
feketén szétterült. Amíg a szűk úton haladtak, némi problémát okozott a
protokoll. Ki menjen a kormányzó jobbján? Peyrac vagy Bardagne?
Frontenac úr nem jött zavarba, és gáláns megoldást választott: Angélique-
ot vette maga mellé. Ők ketten haladtak az élen. Amikor aztán az út
kiszélesedett, a kormányzó bal oldalára Bardagne lépett, akit addig
nemigen vettek észre. Azt hitték, Peyrac kíséretéhez tartozik. A gróf
közvetlenül a kormányzó mögött lépkedett, egyedül. Hatalmas termete,
méltóságteljes mozgása feltűnt az út szélén álló és az ablakokból kilógó
embereknek. Mindenki őt nézte. No és persze Angélique-ot, akinek bája,
szépsége szenvedélyes kiáltásokat és köszöntéseket csalt elő az
emberekből.
Az éljenzések és a fel-felzúgó taps hangjai előbb érkeztek el a
püspök úrhoz, mint maga a menet.
 Így járta végig Angélique és Joffrey de Peyrac a lejtős utat, mely
Québec rakpartjáról a város magasan fekvő negyedébe vezetett, ahol az
előkelőségek házai és a kolostorépületek álltak. Sziklás és nehéz volt ez az
út, akárha a Paradicsomba vezetne, de odafönt széles távlatok és szépséges
látvány fogadta az érkezőket.
Mikor a fárasztó út egyik legmagasabb pontjára érkeztek, Angélique
egy pillanatra megállt, mert tekintetével fel akarta ölelni a széles látóhatárt.
Már eddig is élvezettel figyelte, hogy amint egyre feljebb kapaszkodtak a
hegyoldalon, úgy mutatott egyre többet magából a fenséges szépségű táj.
A sziklaszirtek között felcsillanó folyó egyre nagyobb felületét
mutatta, míg végül olyanná lett, mint egy tükörsima öböl, mely a távolba
vesző rózsaszín és kék hegyek között egyre szélesedett, majd valahol
nagyon messze, ott, ahol az ég és a víz összeért, párás rózsaszínben
összemosódott. Lent, a parti messzeségben látni lehetett Peyrac apró
flottáját, mely félkört rajzolva sorakozott fel a város előtt. Úgy néztek ki,
mint egy óriás tükörre állított játék hajók.
Ahogy tovább folytatták útjukat, találkoztak egy fehér karinget viselő
fekete reverendás pappal, akit két, fapapucsban csoszogó, ugyancsak
karinges fiú kísért. Az egyik egy fafogantyús csengőt rázott, a másik egy
nagy ezüstkereszt rúdját tartva görnyedezett, s minden erejét összeszedve,
két kézzel igyekezett egyenesen tartani. Mellettük egy termetes dog
kullogott, majd leült az út közepére.
A pap úgy vonult, mint valami próféta, aki azért jött, hogy
figyelmeztesse a bűnös és könnyelmű emberiséget az élet keserű és
fájdalmas voltára, s arra, hogy mindenkinek elsőrendű feladata az Úristent
szolgálni.
Ám a kutya megzavarta a méltóságteljes hangulatot, s látszott is az
egyházatya arcán, hogy dühíti az állat, ahogy lógó nyelvvel, békésen
letelepszik az útra, s úgy bámulja az érkezőket, akár egy elkényeztetett
gyerek, akinek mindent lehet. Így valóban lehetetlen a pillanathoz illő
ünnepélyességgel elkezdeni az ismerkedést.
A pap úgy tett, mintha nem is venné észre Angélique-ot - pedig az ő
jelenléte igazán nem volt elhanyagolható! —, és számon kérő hangon a
kormányzóhoz fordult.
‒ Most lenne a Tedeum ideje, kormányzó úr? Mióta várunk már? A
jó káptalan urak lassan már gyökeret eresztenek, arról nem beszélve, hogy
több hétre való tömjént elfüstöltünk, hiába. A püspök úr már azt
fontolgatta, hogy hazamegy…
‒ Ejnye, abbé! Csak nem hiszi, hogy minden diplomáciai kérdés
elintézhető csak úgy, kutyafuttában?… Főleg akkor, ha az ágyúk is
beleavatkoznak a dologba. És maga? Maga meg mit sétálgat itt, amikor az
énekkarban lenne a helye?
‒ Megkértek, hogy vigyek szent olajat az ágyúzások áldozatainak.
‒ Ágyúzások? Micsoda beszéd ez? Vannak áldozatai is a
lövöldözésnek? Halottak is?
‒ Kettő. De mindkettő megkapta halála előtt az utolsó kenetét.
Frontenac úr ennek ellenére megállt, és levette a kalapját. Igaz,
ezúttal azért, hogy megvakarja a homlokát, mert szörnyen viszketett a
paróka alatt.
‒ Az ördögbe is! És mit szóltak a családok? … A szomszédok?
‒ Semmit. Az áldozatok gazemberek voltak! ‒ Jelentette ki szárazon
a pap. ‒ Senki nincs megsértődve, se megrendülve. Ez a két gazfickó
kihasználta, hogy senki nincs otthon, és egyszerűen betörtek Castel-
Morgeat úr házába, épp akkor, amikor az a találatot kapta.
‒ Bravó!!! ‒ Kiáltott fel elégedetten Villedavray a tömegben.
A katonai kormányzó dühösen igyekezett a közelébe kerülni.
‒ De engedje meg, hogy alázatosan figyelmeztessem, kedves
kormányzó úr ‒ folytatta a pap ‒, hogy a katedrális előcsarnokában
mindenki csak önökre vár. Ez tűrhetetlen. Kérem, siessenek. Majd én
előremegyek.
Azzal jól hátba vágta a két karinges ministránsgyereket, s a menet
élére tuszkolta őket. A fiúk, csattogó fapapucsaikkal, elindultak. Az egyik,
amennyire csak tudta, magasba emelte a keresztet, a másik pedig rázni
kezdte a csengettyűjét. A kutya is feltápászkodott, s fejét ide-oda ingatva
utánuk eredt.
A menet, szorosan a nyomukban lépkedve, továbbindult, s a
folyónak háttal felfelé kapaszkodva végre elérték a fennsík szélét. Most
már nem volt olyan meredek az emelkedő, és az út erősen kiszélesedett. A
Felsőváros szélén már magasabb és pompásabb épületek sorakoztak,
mindegyik szép kert közepén állt. Némelyik épület vidéki kastélyhoz
hasonlított. A legszélsőkre szinte ráhajlott az erdő, s némelyikhez szép
gyümölcsöskert is tartozott. Az út jobb oldalán, a kerítésnek nevelt fák
mögött temető húzódott meg a folyó fölött.
Végre egy útkereszteződéshez értek, ahol négy út találkozott.
Medvezsír égett szaga csapta meg az orrukat. A katedrális háta mögött
húron indiánok táboroztak, s amikor meglátták a menetet, óriási zsivajt
csaptak: az asszonyok és gyerekek tapsoltak, éljeneztek, táncoltak, és
ugatott a tábor összes kutyája.
 Az emberek ezt a kis intermezzót kihasználva megálltak és kifújták
magukat, majd igyekeztek elrendezni soraikat, hogy mire a ceremónia
színterére, a Templom térre érkeznek, illő méltósággal vonulhassanak a
katedrális elé.
A muzsikusokat megkérték, hogy csoportosuljanak a kereszthordozó
és a pap mögé. Utánuk következett a hat tengerész, akik az ereklyét vitték.
Most már az indián nagyfőnökök is csatlakoztak a menethez.
A katedrális egy hatalmas téren állt, elegáns épületek és lombos fák
vették körül. Széles lépcsősor vezetett a főkapuhoz. Impozáns látvány volt
a lépcső tetején várakozó papok serege. Többségük fehér karinget viselt, de
néhányan közülük bíborpalástban vagy dalmatikában várták az érkezőket.
Változó volt a karingek alját díszítő csipkék szélessége, attól függően,
hogy viselőjük hol helyezkedett el a papi hierarchiában.
A kórus legfiatalabb tagjai, a kisfiúk piros ministránsruhában voltak,
a kamaszodók viszont már feketében. Némelyek tömjénfüstölőt lengettek,
másoknak vaskos gyertya égett a kezében. Egyenes tartással,
fegyelmezetten állták körül a püspök urat, aki a templom bejárata előtt,
középen állt.
Laval püspök jó megjelenésű ember volt. Az ötvenes éveiben járt.
Magas volt, de a püspöksüvegben még magasabbnak látszott. Kissé
rátámaszkodott szolgálati feladatának megkülönböztető jelére, a püspöki
pásztorbotra, mely felhatalmazta, hogy a lelkek védelmezője és irányítója
legyen.
Amikor egy lépést tett előre, a napsugarak megragyogtatták a csiszolt
drágaköveket, melyek a bot csigavonalban tekeredő fogóján sorakoztak, s
felcsillant a rúdon a kényelmesebb fogást elősegítő két apró zománc
gömböcske is, melyek között a püspök úr lila kesztyűbe bújtatott gyűrűs
keze a pásztorbotot tartotta.
Peyrac gróf előrelépett, s mély, udvari meghajlással köszöntötte,
majd fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a püspök úr előrenyújtott kezén
a pompás gyűrűt.
Amikor a gróf kilépett a tömegből, az emberek elcsodálkoztak. Ez
volna hát a Fekete Ember, akit addig csak Madeleine anya látomása
alapján képzeltek el?
Először is nem viselt fekete ruhát, de még csak sötét színűt sem. Ez
volt az első megállapítás, ami végigfutott a tömegen.
Aztán Joffrey de Peyrac a püspökkel beszélgetett, és bizonyára az
ajándékba hozott szent ereklyéről ejtett néhány szót, mert mindenki látta,
hogy a főpap addig fagyos és szándékosan kifejezéstelen arcvonásai
felderülnek. Nem tudta leplezni érdeklődését.
Angélique aggódva állapította meg, hogy egyre késlekednek
Bardagne úr bemutatásával. A végtelenül hosszú s kellemetlen utazás után,
s egy ilyen különösen fontos megbízatással, a szegény La Rochelle-i barát
csak állt magányosan, s azt kellett tapasztalnia, hogy nem kapja meg a
kitüntető figyelmet, ami megilletné, sőt, hogy e figyelmet éppen azok
kapják meg, akikkel titkos missziójának foglalkoznia kellene.
A helyében bármelyik más diplomata kikérte volna magának ezt a
bánásmódot.
Angélique kifejezetten megkönnyebbült, amikor Frontenac úr végre
felhívta a figyelmet a királyi küldöttre, s fellengzős hangon bemutatta őt.
Lehet, hogy hivatalnokai figyelmeztették erre a háttérből. Bardagne úr is
letérdepelt a püspök elé, és áhítatosan csókot lehelt a gyűrűjére. Amikor
felállt, a püspök teljesen köznapi hangon érdeklődött küldetésének célja
felől, de Bardagne úr kerülte a választ, inkább arról beszélt, hogy az
összegyűlt hívekkel együtt mennyire várja, hogy hódolattal imát rebegjen a
szent ereklyék előtt.
Angélique a beszélgetésnek csak néhány töredékét kapta el, de hálás
volt, hogy Bardagne annak ellenére is tapintatosan viselkedett, hogy
rangjához képest oly sokáig megalázó helyzetben tartották. Csakhogy
ráadásul ekkor megfordult, és még ezt is mondta:
‒ Engedje meg püspök úr, hogy most, amikor egy hosszú út után
végre francia földre léptem, hadd hivatkozzam arra, hogy világszerte mi,
franciák vagyunk a legudvariasabbak a dámákkal, s ezért hadd mutassam
be önnek személyesen Peyrac grófnét, akinek bája és szépsége díszére lesz
ennek a városnak. Ez egy olyan jó ízléséről híres ember szívét, amilyen ön,
bizonyára örömmel tölti el.
Angélique-nak elég nehezére esett a püspök elé járulni, letérdelni és
a ridegen elé tolt lila kesztyűs kézen megcsókolni a csillogó gyűrűt. Úgy
érezte, hogy akárcsak az abbé az imént, a püspök se szeretett volna
tudomást szerezni a jelenlétéről. De Bardagne úr közbelépése is váratlan
volt. Mindenki érezte, hogy nem a királyi küldött feladata lett volna
bemutatni a nemes vendéget. Nem is értették, miért tette.
‒ Na, ez is jól kezdődik! Természetesen én se felejtettem volna el
bemutatni a grófnét ‒ zsörtölődött Frontenac kormányzó. ‒ Mit avatkozik
bele ez az alak az események menetébe?
Laval püspök arcán is látható volt, hogy igencsak meglepődött.
Angélique gyorsan felállt. Bardagne a karját nyújtotta, de Villedavray is
azonnal ott termett, s nem hagyta őt érvényesülni. Karon ragadta
Angélique-ot, maga mellé húzta, és kissé hátrább, az első sorban állók
mögé vonszolta.
Most lépett a hat matróz a püspök elé a nemes fából faragott,
selyembevonatokkal ékes, gyönyörű ereklyetartóban rejtőző Szent
Perpetua-ereklyékkel.
Szent titok keltette áhítat és csodálat moraja futott végig a tömegen.
A matrózok magasba emelt karral lépegettek, hogy mindenki jól láthassa a
napfényben fel-felragyogó ereklyetartót. Amikor a püspök elé értek,
letették a lábai elé.
‒ Hihetetlen, elképesztő ötlet! ‒ Súgta Villedavray Angélique fülébe.
‒ Ennél jobbat ki se találhatott volna a gróf úr annak érdekében, hogy a
püspök úr egyáltalában tárgyalásokba bocsátkozzon vele. Sőt az is lehet,
hogy őt mostantól más szemmel fogja nézni, mint a többieket, akik Új-
Franciaország déli területeire szándékoznak beszivárogni. A maga férje,
kedvesem, folyton sarokba szorítja az embereket, és mindig tud
meglepetéseket okozni… Komolyan féltékeny vagyok rá!
Angélique is osztotta a márki véleményét: Joffrey mindig is
csodálatot ébresztett benne, meglepte ezer ötletével, tervével, s el se tudta
képzelni, mikor van ideje ezeket kigondolni és megvalósítani. Vajon mikor
hozatta ide ezeket a „valódi” ereklyéket, s a mellettük heverő
felbecsülhetetlen értékű kéziratokat?
Tény, hogy most itt voltak a püspök úr előtt.
‒ Hideg van ‒ jegyezte meg Villedavray. ‒ Mindjárt lemegy a nap.
Ez biztosan nem esik jól a tuniszi vértanúnak se. Elvégre nem vagyunk se
délen, se keleten. Na, burkolózzon be jobban… úgy…
S hogy ország-világ jobban lássa, mennyi köze van a grófnéhoz,
segített Angélique fejére húzni a prémmel keretezett selyem kapucnit.
Olyan gyengéd és bizalmas mozdulattal segédkezett, hogy Nicolas
Bardagne úr figyelmét is sikerült felkeltenie.
‒ Milyen elbájoló így, kedvesem! ‒ Búgta erre fennhangon. - Ki
tudna ellenállni egy ilyen képnek? Ugye maga is belátja, hogy senki? És
mit jelent ez? Azt, hogy győzelem! Minden vonalon győzelem!
Ez alatt a püspök néhány választékosán fogalmazott mondattal
megköszönte az ajándékot, mely részéről a meleg fogadtatás jele is volt
egyben. Majd e váratlan fordulat után felkérte Québec népét, hogy
vonuljon a templomba Tedeumot mondani.
‒ Győzelem! Győzelem! ‒ Hadarta Villedavray. Karon fogta
Angélique-ot, és elindultak felfelé a lépcsőn. Mire felértek, a templomkapu
mindkét szárnyát kitárták, s odabenn ünnepélyesen felbúgott az orgona.
 ‒ Jut eszembe! ‒ Mondta hirtelen Villedavray. ‒ Közben megtudtam,
ki ágyúzta a flottájukat! Igen, igen… most súgták meg, miközben jöttünk
fölfelé… Nem hittem volna, váratlanul ért!… Nem is fogja elhinni!…
Fogadok száz… nem, ezer aranyba, hogy…
-Jaj, mondja már! Ne gyötörjön!
‒ Na, jó, megmondom! Castel-Morgeat asszony volt az!

12.
‒ Castel-Morgeat felesége! ‒ Ismételte Angélique ‒ Egy asszony!
Egy nő, aki csak úgy, ágyúval lövöldöz! Ez nem normális! A saját fiát is
megölhette volna…
‒ Nem tudta, hogy a hajón van.
A márki hangosan felnevetett.
‒ Iszonyúan dühös volt, hogy senki nem védi meg magukkal
szemben Québecet, s haragudott a férjére, hogy engedelmeskedett
Frontenacnak. Ezért aztán személyesen rohant fel a sáncra, s kényszerítette
az őrségben álló szerencsétlen katonákat és tiszteket, hogy
engedelmeskedjenek neki. Rájuk parancsolt, hogy süllyesszék el a gróf
flottáját. Állítólag személyesen is részt vett az akcióban, saját kezűleg
tömte meg az ágyúcsövet a puskaporos zacskóval, sőt ő is hasogatta fel a
saját bajonettjével. Úgy bizony. És jól célzott, meg kell mondanom…
Micsoda amazon!
‒ Őrült! Inkább mondja azt, hogy őrült!
Már csak ez a döbbenetes hír hiányzott Angélique-nak, mikor átlépte
a katedrális küszöbét. Pedig már-már elfogta a gyönyörűség, mert
elhatározta, hogy a ceremónia minden percét örömmel és hálával fogja
követni. Castel-Morgeat asszony felelőtlen akciója felkavarta.
Aztán azon vette észre magát, hogy a többiekkel együtt egy arannyal
hímzett bársonnyal bevont térdeplő előtt áll, méghozzá az első sorban, a
templom főhajójában. Nem tudta, hogy került oda, nem tudta, hogy tette
meg az utat a templom kapujától a térdeplőig, nem emlékezett, hogy ment
végig a padok között vezető hosszú, aboussoni szőnyegekkel borított úton.
Letérdelt. Közvetlenül a szentély előtt találta magát. A főoltár oldalkeretét
két fekete márványoszlop fogta közre. Fölötte ovális, faragott, aranyozott
fakeretben, a galamb alakban megformált Szentlélek könnyed faszobra
lebegett.
A templom egy pillanat alatt megtelt, mindenki elfoglalta a helyét.
Nagy volt a lárma és a nyüzsgés, nyoma se volt az általában szokásos
csendes, áhítatos magatartásnak, ami pedig igazán illendő lett volna az
Oltáriszentség jelenlétében.
De hát Québecben egyvalami mindennél fontosabb volt: a rang.
A címek, a funkciók és a pénz hierarchiája meghatározóbb volt, mint
bárhol másutt, ugyanis itt valamilyen indokkal mindenkiről elmondható
volt, hogy „valaki”. Ezért ilyenkor a város lakói gyakran súlyos
konfliktusokba keveredtek egymással; mindenki azt hitte, hogy a becsülete
forog kockán, sőt a francia királyé, Új-Franciaországé vagy az
Atyaúristené. És persze mindezekért keményen ki kellett állni…
Minden kapcsolatban szoros küzdelem és kemény vetélkedés folyt.
Itt, a katedrálisban a rivalizálók között néhány percen át olyan
taposás folyt a jobb és előkelőbb helyekért, hogy a király küldöttje, Nicolas
Bardagne majdnem térdeplő nélkül maradt. Márpedig térdeplő nélkül a
második sorba szorult volna. Először nem is lehetett látni sem őt, sem a
kíséretét. Aztán Frontenac úr észrevette a kínos helyzetet, és átengedte neki
a saját térdeplőjét, amely valamivel az első sorban álló vendégek térdeplői
előtt állt.
Frontenac félreállt, de közben egy elégedetlen pillantással megrótta
Carlon intendánst, akinek hivatalosan Villedavray mellett lett volna a
helye, de ő elfoglalta azt a térdeplőt, amely Nicolas Bardagne-t illette
volna meg.
Így azután Villedavray billent ki Angélique mellől a városatyákat
megillető, nagy buzgósággal elfoglalt helyéről, mert Carlon intendáns nem
átallotta vállalni a kockázatot, hogy majd onnan is hátrább parancsolják, s
most az ő helyét akarta elfoglalni. Márpedig az a hely Villedavray-t, mint
Akádia kormányzóját, mindenképpen megillette.
Végül Frontenac kormányzó rendezte a konfliktusokat, magának
pedig egy üres térdeplőt vitetett a szentélybe, egészen közel a szentélyt a
főhajótól elválasztó rácshoz, ezzel is jelezve, hogy rangja méltóvá teszi,
hogy a szertartásokat végző egyháziaknak fenntartott térben imádkozzon,
mint a Mindenható legalázatosabb szolgája.
A püspök, aki az oltár lépcsői felé igyekezett, észrevette őt, és
összerántotta a szemöldökét, de nem szólhatott, mert elkezdődött a
ceremónia.
A sekrestyés kíséretében bevonult a gyermekkórus. Félkörben, két
sorba rendeződve, meghajlással köszöntötték egymást és a jelenlévőket,
aztán letették füstölőiket, és megtöltötték tömjénnel.
A püspöki kórus felnőtt tagjai fenn a karzaton elkezdték a győzelmi
éneket:
Téged, Isten dicsérünk, Téged Úrnak ismérünk.
Téged, örök Atyaisten, mind egész föld áld és tisztel.
Téged minden szép angyalok, kerubok és szeráfkarok,
Egek és minden hatalmak, szüntelenül magasztalnak.
Szent vagy, szent vagy, erősséget szent Isten vagy!
Angélique évek óta nem vett részt ilyen nagyszabású katolikus
szertartáson. Kitaszítottan járta az erdőket, tengereket, hányatott életet élt.
„Milyen különös mindez!” ‒ Gondolta.
Közben, a jó tucatnyi arany‒ és ezüstfüstölőből, melyeket a piros és
fekete ministránsruhába bújtatott fiúk lengettek nagy buzgalommal, illatos
tömjénfüstfelhők szálltak a magasba.
Angélique odaadón figyelte a szertartást, a püspök és a segédkező
papok mozgását, hallgatta a kórust, az orgona, zengő hangját, s ezer meg
ezer emléktöredék kelt életre s állt össze újra benne. De közben a tartása
egyenes maradt, s a térdeplőre könyökölve két kezét összekulcsolva
tartotta. Úgy térdelt, ahogy valamikor Poitier-ban, az Orsolya-rendi
apácáknál tanulta.
Az oltár két oldalán egy-egy hatalmas réztálcán vékony gyertyák
százai égtek, akárcsak a kereszthajó mellékoltárai mellett. Magán az
oltáron viszont hatalmas, vaskos, kemény kanócú ünnepi gyertyák
aranylángja világított sárgásán lobogó fénnyel. Bódító, édeskés volt a
finom viasz és a tömjénfüst egymásba keveredett, nehéz illata.
A táncoló fényben úgy látszott, mintha a szertelenül gazdag
faragványokkal ékes tabernákulum figurái és díszítményei felfúvódnának
és bugyborékoló aranygömbökké, golyókká alakulnának át. A gyümölcsök,
szőlőfürtök, virágok, girlandok, csigavonalak, a füstölők és az
Oltáriszentség-tartók cikornyái meg a Jó Pásztor-ábrázolás s az Isten
báránya… egyszerre mozdultak, ragyogtak, lebegtek a gyertyák sárga
fényében, s a különböző apró figurák ‒ a különféle szentek fából faragott
szobrocskái ‒ egyszer csak előléptek az oltárfalak oszlopocskákkal
megtartott mélyedéseiből.
Angélique-nak eszébe jutott, hogy átkozódott mindig Patridge
tiszteletes, ha szóba kerültek a katolikus szertartások: „Babilon! Bizony
mondom, Babilónia papjaihoz hasonlatos a fanatikus pápista népség!” S
egymással hadakozva, verekedve haltak meg ‒ ő és Vernon atya…
 Angélique felemelte a fejét, és a jezsuitákat figyelte. Két sorba
rendeződve, fekete reverendában és fehér karingben álltak fenn, a fából
épült, faragványokkal díszes kóruson. Arcuk - akár szakállas, akár
borotvált ‒ rideg volt és szigorú. Nyakukat mereven tartotta a magas,
keménygallér. Hasonlítanak a spanyol lovagokra és alapítójukra, Loyolai
Szent Ignácra.
Angélique nézte őket, ahogy ott álltak egy csapatban, s azt gondolta,
hogy talán óvatosak és gyanakvók, de így, ahogy ‒ ki tudja, kinek a
parancsára ‒ összeverődtek, ártatlannak, csaknem barátságosnak tűntek.
Még szemrehányást is tett magának, hogy tiszteletlenül gondolt rájuk. Nem
ellenség a jezsuita rend. Inkább erő. Erő, mely bizonyos szempontból az
övékével vetekszik.
Bámészkodás közben észrevett egy jezsuitát, akinek az egyik kezéről
hiányzott két ujja és mutatóujjának felső perce. Ezt csak irokézek tehették.
A másik kezéről a középső ujja hiányzott. A férfi kis hegyes, gondosan
ápolt szakállt viselt. Az arca fiatal volt, de a haja már kihullott, teljesen
kopasz volt, s koponyáján hosszú, rózsaszín sebhely futott végig.
Angélique ekkor vette észre, hogy az egyik fülét is levágták, méghozzá
csúnyán. Mintha inkább letépték volna.
Ez az ember, aki tegnap még vértanú volt, ma itt dalolja a Tedeumot
a katedrálisban, s mintha nem is emlékezne rá, micsoda kínokat állt ki,
amikor megcsonkították. Széles, kedves, ártatlan arca volt. Angélique
hirtelen még a nevét is tudta: Jorras atya néven mutatták be neki még
odalenn, a parton.
Angélique Vernon atyára gondolt, aki az angol lelkipásztor ütéseibe
halt bele, s akivel a White Bírd nevű hajón utazott napokon át.
„Jaj, drága barátom! Miért kellett meghalnia? Látja, végre itt vagyok
Québecben. Ahogy kérte…”
Arcát a két kezébe temette, s megpróbálta az elmosódó emléket, az
örökre eltűnt arcvonásokat maga elé idézni, s most, utólag, igyekezett
megfejteni, mit üzent az a titokzatos fény, amit Vernon atya tekintetében
olykor felcsillanni látott.
„Szeretett engem! ‒ Gondolta. ‒ Biztosan szeretett!”
Angélique nem érezte az idő múlását, teljesen feloldódott egy
képzeletbeli beszélgetésben, amit Vernon atyával folytatott. Elfelejtette,
hogy hol van. Úgy átadta magát a külső szemlélő számára meditációnak
tűnő állapotnak, hogy az emberek megdöbbenve figyeltek fel rá.
Minden tekintet az áhítatos dáma nyakának kecsesen előre-hajló
vonalát figyelte, s vállára omló szőke haját, ahogy az oltár elé borulva
imádkozott. Lehet, hogy póz az egész?
‒ Ennyire áhítatos lenne? ‒ Kérdezte suttogva Mercouville asszony a
szomszédjához, Duperrin asszonyhoz hajolva. ‒ Már csak ez hiányzott!
Bevallom magának, hogy én egy szót se értek az egészből… akkor miket
meséltek róluk? Azt mondták nekünk, hogy istentagadók, hogy az egyház
ellenségei… Azt mondták, hogy egyetlen településükön se állítottak
keresztet! Hogy… mit tudom én! Ó, kedvesem, hát miben bízzon ezek után
az ember?…
Amikor az egyik kanadai papnövendék megrázta az öt, egymáshoz
forrasztott ezüst harangocskából ötvözött ezüstcsengőt, Angélique felriadt.
Érdeklődve nézett körül, mint aki kíváncsi, hogy hova is sodorta a sors, s
kik azok, akik között a következő hónapokban új életet kell kezdenie…
Bal oldalán Joffrey állt, hátravetett fejjel, keresztbe font karral. Nem
volt e pózban semmi arcátlanság, de tartás annál inkább. Vajon mire
gondolhat? Lehet, hogy őt is megérintette ez az újra megtalált francia
atmoszféra? Elégedettnek látszott, de vajon mindketten azonos okokból
elégedettek-e?
Jobb oldalán Villedavray feszített. Úgy kihúzta magát, mint egy
kakas, mégis volt valami jámborság a tartásában, hiszen tulajdonképpen
szeretett imádkozni és templomban lenni.
Mögöttük Piksarett állt egy húron és egy algonkin nagyfőnök
társaságában.
Sok indián nő és férfi jött el a szertartásra ‒ némelyik félmeztelenül,
mások prémes öltözékben ‒, s egymáshoz préselődve, együtt tolongtak
most a nemes urakkal, dámákkal, a díszbe öltözött és kitüntetésekkel
teletűzdelt tisztviselőkkel, meg a szakállas, zergebőr ruhás erdei
vadászokkal. Sok francia parasztasszony még mindig feltette az ünnepi
alkalmakra dukáló fehér főkötőt, s a polgárasszonyok is feltűzték
merevített hajfürtjeikbe a fekete vagy barna tafotából kötött
szalagcsokrokat, a vállukra pedig kámzsát terítettek.
És mindenütt ott voltak a gyermekarcok: a kis kék szemű,
szalmaszőke fehérek s a villogó barna szemű indiánok.
Jobb felől egy padon Marguerite Bourgeoys anya ült „a lányaival”.
Lelkesen és meggyőződéssel énekelték a hálaadó imát, sápadt arcuk
ragyogott az örömtől, hogy végre újra Kanadában lehetnek.
A helybeliek azonnal felismerték, hogy kik a most érkezett
bevándorlók, mert soványak voltak, az arcuk fakószürke, szemük és
szemhéjuk vörös, tekintetük ijedt és tétova… Sajnálni való társaság.
Számukra ez az ünnepi szertartás egy kegyetlen utazás végét s egy új élet
kezdetét jelentette. Mindannyian a jobb élet reményében jöttek Kanadába.
Marguerite Bourgeoys felnézett az imakönyvéből. Amikor tekintete
találkozott Angélique-éval, kis cinkos mosollyal jelezte elégedettségét.
Tadoussac óta nem találkoztak. „Na, ugye! Minden a legnagyobb rendben.
Minden jól ment!” Mintha ezt mondta volna.
Angélique rámosolygott. Ezt a mosolyt, mely meglágyította zöld
szeme ragyogását, boldogan fogadták az áhítatos hívek is. A barátság
jelének fogták fel.
Csak egyvalaki volt az asszonyok között, aki még mindig mogorva
és barátságtalan pillantásokat vetett felé. Látszott az öltözékén, hogy nem
egyszerű polgárasszony, hanem előkelő dáma. Ez az asszony talpig
feketébe öltözve, kissé félrehúzódva térdepelt. Erőltetett, görcsös tartása
elárulta, hogy majd szétveti a düh. Metsző, hideg tekintetével szinte
átszúrta Angélique-ot, majd feltűnő hirtelenséggel elfordult tőle, és a vele
szemben lévő templomablakot bámulta mereven, mint aki el akarja
szigetelni magát mindattól, ami körülveszi.
A katedrális félhomályában élesen kirajzolódott krétafehér, szögletes
arca. „Olyan fehér az arca, mint egy halotté…” - gondolta Angélique. Az
asszony, rikító, nagy szája ‒ mely éles kontrasztban volt fakó arcszínével ‒
úgy fűtött át az orra alatt, mint egy nagy sebhely, ráadásul ki is festette,
élénkvörös színnel. Ez a festett száj most keserűen lefelé görbült, s két
szegletében mély árkok éktelenkedtek. A nő hatalmas imakönyvet tartott a
kezében, de folyton tartani lehetett tőle, hogy elejti, mert szörnyen
reszketett.
Angélique biztos volt benne, hogy nem önként jött el erre a győzelmi
ünnepre. S abban is, hogy ő az, aki ágyúszóval fogadta a város vendégeit
ezen a reggelen. Igen, aki ott térdepel, azt Sabine de Castel-Morgeat -nak
hívják.

13.
Angélique szép sorjában kihúzogatta a gyöngyös plasztronját rögzítő
gombostűket, és egy ónixedénykébe potyogtatta őket.
Az aranyozott fakeretes tükör homályosan verte vissza szőke
hajzuhatagát, arcának virágzó szépségét, s a szemét, melynek zöld
ragyogása vetekedett a fülében lógó két metszett drágakő villanásaival. A
nemes gyémántok minden mozdulatára felragyogtak, majd kihunytak, mint
a puha ködben hunyorgó fények.
Miért ad ez a tükör ilyen bizonytalan körvonalú ‒ bár így is elragadó
‒ képet? Lehet, hogy a pára az oka, ami a nagy fakádban várakozó illatos
és meleg fürdővízből árad.
Angélique megpróbálta letörölni a tükröt, de a kép semmit nem
változott. Ebből arra következtetett, hogy talán egy kicsit részeg lehet. Bár
az igazat megvallva nem is ivott sokat. Inkább fáradt volt, és szédült a
tömegtől, mely egész nap körülvette.
Az azúrkék ruha nem okozott csalódást. Jól viselték egymást.
Angélique az utóbbi években megszokta, hogy szabadon jön-megy, s úgy
öltözik, ahogy a legkényelmesebb. Biztos volt benne, hogy soha nem akar
többé kísérőkkel és lakájokkal körülvett udvari dáma lenni… vagy ha nem
is soha, de egyelőre nem… Vigyáznia kellett a vállára égetett liliom
bélyege miatt is, mely örökre elcsúfította a dekoltázsát. Jól meg kellett
gondolnia, hogy kit fogad a bizalmába, kinek engedheti meg, hogy az
öltöztetőnője legyen…
Kicsit összeszurkálta az ujjai hegyét a gombostűkkel, de nem bánta.
Most mindennél jobban örült a magánynak. Ezek voltak a gondtalan
kikapcsolódás első percei a québeci házban, melyről Villedavray oly
sokszor beszélt.
Végre sikerült levenni magáról a plasztront. Ezután a szoknyaderék
következett. Kiakasztgatta a kapcsokat, aztán egyet fordulva kitekeredett a
szoknyából. Úgy érezte, mintha a bőrét vedlette volna le. Ez a legutolsó
divat szerint szabott ruha szorosan követte a test vonalát, amely így
sanyarú börtönben kínlódott ugyan, de a hajlékony és karcsú női formák
jobban érvényesültek benne. Most mégis jó volt kiszabadulni belőle, főleg
a bőséges baráti lakoma után. Angélique messzire hajította a plasztront
meg a szoknyát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Két kézzel beletúrt a
hajába, hátul a tarkójánál megemelgette egy kicsit, s mindjárt jobban érezte
magát. Közben egyfolytában a tükörbe nézett. A kép továbbra is homályos,
de annál inspirálóbb és titokzatosabb volt.
Finom, fehér vászoninge olyan vékony volt, hogy bőrének
elefántcsont színe átvilágított rajta, s két halványbarna mellbimbója, mint
két apró gömböcske, elődomborodott alóla.
A tükör fölött hatalmas ezüstkereszt lógott, rajta mívesen faragott
elefántcsont corpus… Villedavray házában mindenütt keresztek lógtak, de
olyan szépséges, művészi munkák, hogy az embernek eszébe se jutott,
hogy ezek végül is az áhítat tárgyai.
Angélique most az alsószoknyája kapcsát is kitapogatta. A vékony
anyag a lábai köré hullott.
Yolande csak addig segített a vetkőzésnél, amíg a felsőruháját vette
le. Utána elküldte. Amikor az ezüstcsipkével szegett alsószoknya is a
földre hullott, Angélique az egyik lábával átlépte, a másikkal megemelte és
messze repítette, azután levetette az ingét is, és végre meztelen volt. Egy
széles szalaggal felkötötte a haját, a fürdőkád mellé lépett, és nagyot
sóhajtott. Óvatosan ereszkedett a meleg vízbe és lassan elsüllyedt benne.
Nagyon fáradt volt. Fejét a fakád szélére támasztotta, és elengedte
magát. Nem gondolt semmire. Lebegett. Minden álomszerűvé ált.
„Itt vagyok Québecben!” Ez a mondat olyan mámorítóan zengett fel
benne, mint az a másik, azon a napon, amikor először sétált végig a királyi
palota zöld fűszőnyeggel borított széles teraszán, és felfogta, hogy
Versailles-ban van!
Mekkora lejtőn kellett fölkapaszkodnia, amíg eljött ez a perc!
„Québecben vagyok!” A hosszú bolyongások után csodákkal telt
kikötőnek érezte a várost.
Igen. Végre egy város, egy francia tájon épült város, jellegzetes
házaival, templomaival, kertjeivel, üzleteivel…
„Itt vagyok Québecben! Nyakig merülök egy kád, forró vízben,
köröttem éji csend és békesség.”
Több tükörben is látta magát, amint ernyedten hever, mert a puhány
márki a fényűzően berendezett fürdőszobát körbeaggatta faragott
fakeretekbe foglalt tükrökkel.
Végül is a Felsővárosban, Villedavray híres-nevezetes házában
szálltak meg. Ez lett az első lakhelyük Új-Franciaország fővárosában.
Persze az éj leszállta előtt ide rendesen beköltözni éppolyan
lehetetlen volt, mint amilyen kockázatos volt Québecben partra szállni.
Mégis, milyen csoda folytán kerülhettek ebbe a sokat emlegetett
házba?
Ezen a napon, amikor volt részük rövid, zajos csatában, amikor
meghódították a várost, ahová dicsőségesen be is vonultak, lehetett-e
kitérni az utolsó felkínált szívesség elől, nevezetesen, hogy átlépjék a
márki házának küszöbét?
‒ De hiszen ez egészen kicsi! ‒ Kiáltotta Angélique, amikor meglátta
Villedavray házát.
‒ Viszont bájos! ‒ Tette hozzá a márki.
Ezt el kellett ismerni. Ha az ember már hozzászokott a szerény
méretekhez, barátságosnak, sőt nagyon vonzónak találta.
Villedavray még azt is megjegyezte, hogy Angélique, mint a híres
francia kastélyok egykori lakója, bizonyára el van kényeztetve. Québecben
ez a lakhely tágasnak számít…
A ház kétemeletes volt, de volt harmadik szintje is, tetőablakokkal. A
bejárattól jobbra és balra mindkét emeleten két-két, utcára néző ablaka
volt. A nehéz tölgyfa kapu fölött Apolló-fej őrködött, melyet nagy ívben és
csigavonalakban tekeregve kő girlandok védelmeztek az időjárás
viszontagságaitól. A kapu hasán nagy bronzkopogtató lógott, de az
invenciózus fémműves remekül megmunkált virág‒ és gyümölcsfürtjeinek
sokasága miatt alig lehetett megtalálni a fogóját.
Hanem ezen az estén Villedavray márki nem a főkapun, hanem hátul,
a konyha felől vezette házába a vendéget.
Egyenesen a nagy ebédlőkonyhába léptek. A márki bizonyos volt
benne, hogy kitűnő vacsora vár rájuk.
A konyhai oldal a sáros lejtőnek támaszkodott. Még néhány lépésnyit
kapaszkodni kellett, míg az ember az udvarba ért, melyet gazdasági
épületek: csűr, fáskamra meg egy kis indián módra készült „izzasztó”-
épület határolt. Ez utóbbi nagy divat volt Québecben.
Míg átmentek az udvaron, Villedavray elmondta, hogy a szomszédos
mezőt is meg akarja vásárolni, mert egy rendes kis farmot akar, istállókkal,
legelésző állatokkal, és kertet is tervez, ahol zöldség és gyümölcs terem.
Amikor a nyitott ajtón át beléptek a konyhába, a nagy tűzhely
torkában már hívogatóan parázslottak a fahasábok. Alacsony, de nagy és
zegzugos helyiség volt a konyha. A tűzhely a bal sarkában terpeszkedett.
Középen damasztabrosszal borított asztal állt, porcelán‒, ezüst‒ és csiszolt
üvegedénnyel terítve. A helyiség jobb oldalán pedig egy szalon
eleganciájával és kényelmével berendezett sarok volt szőnyegekkel
borítva, és kényelmes fotelokkal.
‒ A bútorok többségét Franciaországból hozattam ‒ dicsekedett a
márki.
Amint ez várható volt, a házvezetőnő az asztal mellett állva várta
őket. Mozdulatlan volt, mint egy szobor, mely része egy vonzó díszletnek.
A kövér, nagydarab, mogorva nő barátságtalan képpel fogadta őket.
Breton módra varrt fehér főkötőt viselt, és szorosan a kebléhez szorította a
híres-nevezetes, ragyogó zománcú, kerek sütőformát, amelyből szinte
kibuggyant a vadpástétommal díszített és gazdagított aranybarna kenyér.
‒ Kedvesem! Maga páratlan, egyszerűen páratlan! ‒ Örvendezett a
márki, és mindkét oldalról arcon csókolta a nőt. ‒ De ennél is többet
mondok! Tündér! Mindig mondtam…
E lelkes köszöntés után mindjárt tovább akarta vinni magával
Angélique-ot az emeletre, hogy megmutassa neki a szobákat, ahol
lerakodhatnak.
Ám Angélique ijedten körülnézett, és megkérdezte, hogy fognak
mindannyian elférni a házban. Szerette volna megvárni a férjét.
Közben a velük érkezett népes kíséret is kezdett beszivárogni a
konyhába: a fegyverhordozók, inasok, szolgák egymás után hozták az
edényeket, fehérneműket és más csomagokat. Megérkeztek „a király
lányai” is, akik már kezdték megszokni, hogy Angélique nyomában járnak.
Őket néhány muzsikus gyerek követte fáradtan és kimerültén, hiszen egész
nap fújták a sípot és verték a dobot. Szerettek volna végre enni-inni
valamit. Reggel óta még csak egy pohár italhoz se juthattak, hiszen folyton
muzsikálni kellett ezen a parádés napon.
Aztán megtörtént az is, amit Angélique előre megjósolt. Amikor a
házvezetőnő megtudta, hogy a márki nem akar otthon lakni, hanem átadja
őt egy vadidegen nőnek, akit beköltöztet a házba ‒ sőt, aki iránt, úgy tűnik,
eléggé el nem ítélhető szenvedélyt is táplál ‒, fogta magát, és pástétomos
kenyerével együtt el akart viharzani.
Nem tudta elfogadni, hogy Angélique letelepedjen a márki házában ‒
pedig milyen szépen kitakarított a tiszteletére! ‒, s nem akarta, hogy a
márki elmenjen valami rossz helyre lakni, az Alsóvárosba, méghozzá
egyedül, anélkül hogy magával vinné őt is, aki oly hűségesen várt rá.
Erre viszont Villedavray méregbe gurult, és átkozódni kezdett.
‒ Hát mit képzelsz, ki vagy te? ‒ Ordította. ‒ Parancsolgatni akarsz
nekem, mint egy királyné? Szemtelen vagy, tudod? Ezekben a telepes
népségekben nincs egy szemernyi szégyenérzet. Óóó! Tudod te, mi lenne
veled odaát, a tenger túlsó partján, ha így viselkednél? Ott ezt nem
teltetnéd, te akasztófavirág! Nem bizony! Ott megbotoznának!
És a márki dühében néhányat rá is húzott botjával a derék szolgálóra.
A nő meggörbült háttal előrehajolt, azután mégis elrohant a
kívánatos ennivalóval együtt.
‒ Te jó ég, akkor most mit eszünk ma este? ‒ Nyögte ijedten a márki.
A Gouldsboro főkomornyikja azonnal előállt, és kijelentette, hogy
szívesen odaáll a tűzhely mellé, és jelentkezett Florimond is, aki hajósinas
korában jól megtanult főzni.
Közben az emberek rendületlenül hordták be a házba a ládákat,
kosarakat és Angélique gardróbjának különleges csomagjait.
Angélique kiment az udvarra, ahol ugyancsak nagy volt a nyüzsgés.
Észrevette, hogy a ház mellett magasodó szilfa alatt ott kuporog Julienne
és Aristide Beaumarchand. A házaspár kosarakba gyűrt motyója mellett ott
sorakozott jó néhány flaska rum. Köztudott volt, hogy a rumot a megtért
kalóz maga készítette, s most se lopta, hanem csak „visszaszerezte” a
Keresztelő Szent János fedélzetéről.
Az udvaron egyre többen tolongtak, és vacogva igyekeztek éji
szálláshoz jutni. Hideg volt az este. Am még a nagy étkezőkonyha se lett
volna elég, hogy mindenki elférjen benne.
Szerencsére jött valaki, és megmondta az embereknek, hogy a
kastély, melynek kéményét és fehér homlokzatát egyébként az udvarról jól
lehetett látni, nyitva áll előttük. Arról a kastélyszerű épületről volt szó,
amit Frontenac úr eredetileg Maudribourg hercegnőnek készíttetett elő, de
azután felajánlott Joffrey de Peyracnak s háza népének. Ott tehát bőven
lesz hely, mindenki kényelmesen elfér.
Ekkorra már a legénység behordta az udvarba az összes élelmet,
ingóságokat, használati tárgyakat, egyszóval mindent, amit a gróf és
családja magával hozott. Most kiadták a parancsot, hogy akik kívül
rekedtek, menjenek a kastélyba, mire a tömeg szinte egyetlen lendülettel
megfordult, és a ház mögötti mezőn át elindult az áhított szálláshelyre.
S hogy minden megoldódjon, megjelent két nő a Szent Család
Társaságtól, s közölték, hogy a könyörületesség nevében készek „a király
lányai”-ról gondoskodni.
A nagy zűrzavarban még Anne-Francois Castel-Morgeat is
megjelent:
‒ Asszonyom, asszonyom! Kérem, bocsássa meg a borzalmat…
szóval, ami történt…
‒ Megbocsátom… persze, hogy megbocsátom ‒ mondta
Angélique, akinek már kezdett elege lenni az eseménydús napból.
Csak ekkor indult el végre Villedavray, hogy odafönn kinyissa a
szobákat. Úgy mutogatott meg mindent, mintha az egész házat el akarta
volna adni Angélique-nak.
‒ Még valamit ‒ mondta, mielőtt elment ‒, még valamit a tudtára kell
adnom, amit nem tud. Ugye hallotta, hogy Frontenac kormányzó egy kis
kastélyt készített elő Maudribourg hercegnő számára. Nahát, az nem más,
mint a Montigny-féle nagy udvarház, amit ma maguknak is felajánlott. Hát
érdemes lett volna oda mennie, ahol a falak között biztosan annak a nőnek
a gonosz lelke kísért?
Ezután végre elment. Búcsúzóul megnyugtatta Angélique-ot, hogy ne
aggódjon, van hol laknia.
 Nem sokkal az után, hogy a márki elment, megjelent a házban egy
tizenkétéves-forma gyerek, hosszú pipával a szájában. Angélique
macskájáról hozott jó híreket. Az állat jól van, mindene megvan, s
otthonosan érzi magát a Francia Bárka nevezetű kocsma és fogadó
konyhájában. A fiút két pékinas is kísérte, akik mindenféle tetszetős
edényekben ízes ragut, mandulazselét, zöldséglevest és süteményeket
hoztak Angélique-nak, a kövér fogadósné ajándékait.
Ennél nagyobb figyelmességről álmodni se lehetett volna. A pipázó
fiú egyébként Janine Gonfarel mindössze kilencéves fia volt, s amikor
Angélique meg akarta ajándékozni valamivel, a gyerek köszönte, de nem
fogadta el. Angélique erre arcon csókolta, és megüzente vele, hogy amint
teheti, meglátogatja az anyját, mert szeretné személyesen megköszönni,
amit a macskájáért tett.
Ezután végre egyedül maradt Yolande-dal, az akádiai lánnyal.
Gyermekei lent aludtak a konyha melletti szobában, amit a falon át a
szomszédos konyha kéménye fűtött.
Kedves és kényelmes ház volt Villedavray háza. A fénylő bútorokat
benzoegyantás viasszal kezelték, kedves házieszközök és csecsebecsék
csillogtak az asztalokon, a vitrinekben, s jó volt a falakon lógó képekre
nézni. Szépek voltak a mennyezeti csillárok és a fali gyertyatartók is, nem
is szólva a pompás feszületekről…
Mennyi kínszenvedést kellett kiállni, míg eljutottak e város falai
közé. Amikor egy évvel korábban, maine-i birtokukon Új-Franciaország
fővárosára gondoltak, bevehetetlen és elérhetetlen erődítménynek
képzelték.
Ekkor Angélique-nak eszébe jutott valaki. Először csak az arca
villant fel a képzeletében, azután a név is, majd kérdések egész sora
fogalmazódott meg benne. Egyikre se tudott válaszolni.
Orgeval atya… Eltűnt, de miért?… Titok… Sabine de Castel
Morgeat meg az ágyúlövései… Micsoda őrültség. És ki lehetett az az
ember a tömegben, aki felkiáltott, amikor meglátta Joffrey de Peyrac
lobogóját? Van itt valaki, aki határozottan tudja, hogy Joffrey azonos a
Rescatorral. És azt is, hogy a Rescator valamikor a királyi gályákra
lövetett…

14.
 Angélique kinyitotta a szemét. Rossz érzés fogta el. Már langyos volt
a fürdővize. „Úgy látszik, elaludtam” ‒ gondolta. Az egyik gyertya már
csonkig égett, a másik is alig pislákolt. Azért halványan, homályosan így is
látta magát az egyik tükörben. Egy nő hever ernyedten a sötéten csillogó
vízben, tágra meredt szemmel, rémülten néz a semmibe, haja kócosán terül
el a víz fölött.
Miért nincs még itt Joffrey?
A néhány percnyi alvás és a hirtelen ébredés elég volt, hogy már ne
lássa olyan vonzónak a környezetét. A csendet most már fenyegetőnek
érezte.
Odakinn egy mély hangú óra hármat ütött.
„Az Alsóváros harangja ‒ gondolta ijedten. ‒ A csapda-városé…”
Hol lehet Joffrey? És hol vannak a katonák? A spanyol gárda? A
matrózok. A tisztek?
Mint a fekete éji madarak, úgy szállták meg őt hirtelen a legsötétebb
sejtések. Attól félt, hogy a lelkes fogadtatás, amin úgy csodálkoztak,
tulajdonképpen csak komédia volt; csak azért rendezték a helybeliek, hogy
eloszlassák a gyanakvásukat, s utána kardcsapás nélkül letartóztassák a
férfit, aki Észak-Amerika földjén a legkeresztényibb király hegemóniáját
fenyegeti.
Mintha két szörnyű szó lett volna tüzes betűkkel a tükörre írva:
Joffreyt letartóztatták.
Angélique élénk képzeletében megelevenedett egy jelenet, ahogy
Joffrey belép a Saint-Louis- kastély kapuján, és azonnal kivont karddal
hadonászó férfiak veszik körül.
„Peyrac úr, parancsot kaptunk a letartóztatására. A király
nevében…”
Minden kezdődik elölről…
És amikor odalentről zajt hallott, holott tudta, hogy a ház már
elcsendesedett s mindenki mélyen alszik, egy pillanatig nem kételkedett
benne, hogy ‒ akárcsak régen, most is ‒ a tragikus arcú Kuaszi-Ba hívja őt
nyöszörögve, hogy „Asszonyom… asszonyom! Elvették a nagy görbe
kardomat!…”
Angélique egyetlen lendülettel kiugrott a kádból, s szinte kitépte
magát ernyedtségéből. Maga köré csavart egy lepedőt, és a mellén
megcsomózta.
Sikoltani akart, de nagy nehezen visszatartotta. A torka összeszorult,
szinte fájt a kitörni készülő kétségbeesett hangtól, s már épp mégis
elszabadult volna belőle a sikoly, amikor a fürdőhelyiségből a
lépcsőfordulóhoz lépett, és odalenn a lépcső alján meglátott egy férfit.
Egy fekete ruhás férfit.

15.
Joffrey de Peyrac állt a lépcsősor előtt. Talpig feketében.
Felnézett és meglátta Angélique-ot.
Rövid kazakjának ujját széles mandzsetta borította, gallérját magasra
felhajtható medveprém vette körül, amely, ahogy összekeveredett
loboncos, göndör hajával, olyan volt, mint valami nagy, tüskés, fekete
glória, amire hátulról a tűzhelyben még parázsló fahasábok fénye izzó
vörös fénypettyeket is aggatott.
Angélique lihegve rádőlt a lépcsőkorlátra, és mereven bámulta őt,
mint valami kísértetet.
Joffrey viszont őt nézte elbűvölve, s csak azon csodálkozott, hogy
miért olyan rémült az arca. Kérdőn felvonta a szemöldökét. Félig meztelen,
arcán és karján csorog a víz, a haja kócos… de hihetetlenül bájos…
Angélique csak azt látta, hogy fölé hajló arcán megjelenik az a
csodálatos mosoly, amit olyan jól ismert.
Halkan megkérdezte:
‒ Hát sikerült megszöknie?
‒ Megszökni?
‒ Mi történt? Úgy vártam már… csak elaludtam és…
‒ És… és még nem tért egészen magához, édesem! Azt hiszem…
Mondtam, hogy a Saint-Louis-kastélyba kell mennem, a Nagy Tanács
dolgában… és persze igaz, hogy végül is megszöktem… végre-valahára…
Mert egyszerűen nem engedtek el, nem hagyták, hogy végre
meglátogassam bájos lakosztályában… De a legjobb egyetértésben váltunk
el…
Angélique nagyot sóhajtott.
‒ Milyen butaság! Mekkora ostobaság!
Arcát Joffrey kabátjának bő ráncaiba temette, aztán kicsit ide-oda
forgatva megtörölte benne, s közben ujjaival erősen belekapaszkodott a
férje vállára terülő medveprémbe.
‒ Szóval elölről kezdődik minden? Megint folyton a rossz szellemek
fognak kísérteni bennünket? ‒ Kérdezte Joffrey kicsit ironikus hangon. ‒
Miféle szörnyű esemény miatt változott át a Québec-hódító királyasszony
aggódó nimfává?
‒ Azt hittem, foglyul ejtették!
‒ Gyerekes képzelgés! Nem látta, nem tapasztalta épp a mai napon,
hogy az nem megy olyan könnyen? Védelmünk talpraesetten viselkedik, és
a helyén van. Vannak biztos barátaink is, akikre számíthatunk, ráadásul a
közvélemény is a mi oldalunkra állt. Népszerűek lettünk egyetlen rövid
nap alatt.
‒ Lehet ez ravaszkodás is…
‒ Nem. A kanadai franciák őszintébbek és igazabbak, semhogy ilyen
színjátékot űznének.
‒ Úgy féltettem ‒ mondta Angélique. ‒ És féltem is, főleg, amikor
megláttam ott lenn a lépcső alján… talpig feketében.
‒ Éjszakai jelenség akartam lenni e kései találkozón.
‒ Miért?
‒ A Fekete Ember. Nem emlékszik a Fekete Emberre, aki a démoni
asszony mögött áll? ‒ Kérdezte Joffrey. ‒ Ez szerepelt Madeleine anya
látomásában. És tudtam, hogy engem könnyen azonosítanak azzal az
alakkal. Ezért amikor már minden emberemet elszállásoltam, átöltöztem
feketébe, és spanyol gárdistáim kíséretében mentem el a Nagy Tanácsba.
Angélique döbbenten figyelte.
‒ Jaj, Joffrey, ez nem volt bölcs dolog ‒ mondta aztán nyugtalanul. ‒
Minek provokálni őket? Tudja, hogy darázsfészekben vagyunk, itt a
legkisebb félreértés is nagyon rosszul végződhet… Minek ilyenkor azzal
szórakozni, hogy emlékezteti őket egy jóslatra, amit egyesek talán már el is
felejtettek, de azért a többséget még nyugtalaníthatja?
‒ Eggyel több ok, hogy e tárgyban haladéktalanul felvilágosítsam
őket… Kíváncsi voltam, mit csinálnak az urak, amikor így meglátnak. És
már csak azért is meg mertem tenni, mert a püspök nem volt jelen. Azzal
vádolnak, hogy én vagyok a Fekete Ember, ‒ ahogy magát azzal, hogy
maga a démon. Hát tessék! Egy pillanat alatt elébük varázsoltam a
látomást, hogy azután azonnal le is romboljam, s a szemük láttára
szertefoszlassam a legendát… Egyébként úgy látom, maga se fél a vízből
felbukkanó mezítelen nő képében megjelenni…
‒ Na de én nem mentem el így a Nagy Tanácsba…
‒ Hála Istennek! Angélique, szerelmem, nem kell mindent ilyen
komolyan venni. Ha ez így megy tovább, megint az az imádni való kis
kanonissza lesz, akit vad protestáns testvéreivel együtt megszöktettem La
Rochelle-ből. De higgye el, az a szerep nem magának való, annál sokkal
tehetségesebb és többre hivatott.
Szorosan magához ölelte, és apró csókokkal vigasztalta. Ez, főleg az
átélt félelmek után, jól hatott Angélique-ra. Joffrey könnyedsége kezdte
eloszlatni aggodalmát és szorongását. Felemelte a fejét, és úgy nézett a
férjére, mint aki még egyszer meg akar győződni róla, hogy valóban él és
jelen van.
Aztán felkiáltott.
A férje válla fölött, az étkezőkonyhában, meglátott egy nyitott
koporsót, melyből egy tar fejű pofa nézett ki villogó szemekkel, fülig érő
szájjal, vidám vigyorgással.
Peyrac megfordult.
‒ Jó estét, Macollet úr! Bocsássa meg, hogy első álmából
felzavartam.
‒ Semmi baj! ‒ Vigyorgott rekedten a vén erdei vadász. - Eszem
ágában sincs panaszkodni. A látvány igazán felséges!
Valóban az volt.
Peyrac csizmásán, nehéz, prémes, fekete öltözékében, karjában a
„najádnak öltözött” Angélique-kal. A vénember, furcsa faládájában ülve,
fejére húzta vörös sipkáját, hogy megkímélje a szép emberpárt skalpolt
fejének csúf látványától, aztán nagyot ásított, s hebegve-habogva
szabadkozni kezdett. Valami medvéről mesélt, amit Du Roy birtokán
meglőtt, s ezért Le Bachoys úr, a Vadásztársaság egyik vezető
alkalmazottja megkergette. Mint mondta, kénytelen volt ebben a házban
menedéket keresni.
‒ Mert tudják, itt Québecben soha nem lehet tudni, hogy mit csinál
az adminisztráció egy felföldi vándorral… Szóval azt gondoltam, hogy ha
önök itt vannak, itt biztonságban leszek, akárcsak Wapassou-ban.
‒ Jól gondolta.
‒ De mi az, amiben alszik? ‒ Kérdezte Angélique, miközben
igyekezett folyton lecsúszó lepedőjét szorosabbra csomózni.
‒ Hát nyitottam egy ládaágyat magamnak. Kolduspadnak is mondják
errefelé. Tettem bele szalmát, van takaróm is… Ha nem zavarja,
asszonyom, akkor…
Azzal belesüppedt a szalmával bélelt hosszú ládába, és szinte
azonnal elaludt.
Peyrac gróf átölelte Angélique derekát, s elindultak felfelé a keskeny
lépcsőn.
Az emeleti folyosón megálltak. Jobb felől egy nyitott ajtón át a
hálószobába láttak, ahol ‒ ahogy Villedavray ígérte ‒ széles ágy várta őket.
Nem túlzott a márki úr: a két oldalán faintarziás, vastag selyemmel bélelt,
damaszt ágyfüggönnyel körbevont, rojtokkal díszes mennyezetes ágy az
átlagosnál szélesebb volt, és csaknem az egész szobát elfoglalta.
‒ A mi jó márkink páratlan házigazda ‒ jegyezte meg Angélique.
Megálltak egy kicsit az emeleti lépcsőforduló magas ablaka előtt.
Olyan vastagok voltak a falak, hogy az ablak beugrójában kényelmesen el
lehetett helyezni két, egymással szemben álló padocskát.
A fakeretekkel nyolc részre osztott szögletes ablakszemeken át
homályosan látni lehetett az utcát. Leültek. Joffrey kigombolta a kazakját,
s a szárnyával betakargatta Angélique-ot.
‒ Miféle ruha ez? Olyan vaskos, durva anyagból van…
‒ Valami kereskedőé volt. Ajándékba kaptam tőle, épp megfelelt
nekem a mai színjátékhoz. Lehet, hogy divatba hoztam az elegáns urak
körében… Ki tudja, lehet, hogy egészen Párizsig fog gyűrűzni e
választékos fazon divatja…
‒ De hiszen ez valami paraszti holmi…
‒ Igen, de nagyon praktikus, és nagyon megfelel az ilyen
fogvacogtató éjszakai összejöveteleken…
Mosolyogva összebújtak, és kíváncsian kinézték a holdsütötte
városra.
Az utca túloldalán egy gyümölcsfa ágait sejtették a homályban. A
közeli házakat is ez az alig átlátható homály rejtette, de távolabb s feljebb a
katedrális tornya világosan kirajzolódott. A hold épp mögötte bukkant ki
egy felhőből, és szivárványos fényudvarral vette körül. Az opálos fényben
megjelentek a tornyot körülölelő, vékony oszlopocskákkal megtört
párkányok, fenn a csúcsán pedig az égre meredő kovácsoltvas kereszt.
Körös-körül más, kisebb tornyok is látszottak: a Szeminárium, az Orsolya-
rendi apácák kolostora, a jezsuiták templomának és a város más egyházi
épületeinek tornyai.
Joffrey halkan beszélt. Felidézte a nap eseményeit, és elégedettnek
látszott… Castel-Morgeat asszony akcióját nem vette komolyan, sőt végül
is mulatságosnak tartotta.
‒ Elismerem, hogy elnéző vagyok ezzel a merész és szenvedélyes
asszonnyal, aki a legvégsőkig elment, hogy elkötelezettségéhez hű legyen.
És a gyóntatójához is hű maradt, egyedül tartotta a frontot, pedig Orgeval
atya elpártolt tőle, mikor eltűnt a városból. Egyszóval igazi aquitaniai nő…
A Gascogneiak mindig könnyen kibékülnek és megértik egymást.
‒ Azért azt hiszem, túl könnyedén kezeli ezt az ügyet. Az a nő a
Gouldsboro pusztulását kívánta… és be is következhetett volna a
katasztrófa. Képzelje csak el, mi lett volna, ha az a lövés eltalálja a maga
csodás hajóját, ha minden kincsével, gazdagságával, fegyvereivel és
embereivel együtt elsüllyed? Márpedig, ha talál, akkor ez elkerülhetetlen
lett volna…
‒ Nem okoz mindig annyi bajt az élet, amennyit okozhatna… Én úgy
vagyok vele, hogy amikor már túl vagyok a veszélyen, utólag nemigen
rémüldözöm azon, hogy mi történhetett volna, inkább örülök, hogy
megúsztam.
‒ Azt hiszem, túl sok jó francia bort ivott ma este…
‒ Na és ki nyert? ‒ Kérdezte nevetve Joffrey. ‒ A Nagy Szikla
közelében horgonyzó kincses Gouldsboro! Miközben tudja, mi történt? …
Miközben Castel-Morgeat házának homlokzatán egy fene nagy lyuk
tátong, sőt az egyik sarka be is szakadt.
Hozzátette, hogy Frontenac kormányzó éjszakára a házába fogadta a
Castel-Morgeat házaspárt.
Még mindig szorosan átölelve tartotta feleségét, és percenként
gyöngéden megcsókolta homlokát, halántékát. Nem tudott ellenállni a
szeretett arc közelségének.
Angélique tudta, hogy azért fecseg, mert fel akarja oldani, bizalmat
akar ébreszteni benne, s magában elismerte, hogy igaza van.
‒ Joffrey, kedvesem ‒ mondta csendesen ‒, bevallom, pánikba estem
az előbb. Hirtelen elém tornyosult száz elképzelt akadály, mely
boldogságunkat tönkretehetné… Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem,
hogy ez a hely hasonlít a Saint-Jean-de Luz-beli házhoz, tudja, ahol
elszállásoltak minket, amikor a király esküvőjén voltunk… Aztán magát
letartóztatták… A király, a nagy örömteli zsivajgást kihasználva, épp akkor
fogatta el magát…
‒ Ugyan, hagyjuk ezeket a régi emlékeket, kedvesem. Most más
időket élünk. Soha semmi nem ismétlődik meg ugyanúgy. Az élet megy
tovább. Ma már a király sem az a fiatal uralkodó, akinek egyeden gondja,
hogy letörje a független nagyurakat. Ki fenyegeti manapság a Napkirályt?
Trónja és hatalma biztos alapokon áll. És egyetlen vazallusa se érezheti
királynak magát a birodalomban. Senki nem tarthat olyan udvart, mint
valamikor én, abban az időben, amikor őt elöntötte a féltékenység. Azok
más idők voltak.
‒ És az egy más király volt…
 ‒ És maga is más asszony volt, édesem… Ezt ma is bizonyította. S
mekkora erővel, milyen pompás ragyogással! Ez a szépség eddig még
előttem is titok volt. Hogy is tudnám elmondani, mit éreztem, amikor
láttam, milyen elragadtatva bámulják az emberek! Olyan volt az arca, a
tartása, mint Ver-sailles-ban, de most derűs volt és magabiztos ‒ olyan,
mint amikor az irokézek elé vonult ‒, és rendíthetetlen, mint amikor a
démonnal nézett farkasszemet… persze nem akarom azt állítani, hogy
nincs semmi aggasztó a kilátásainkban. De én szeretem az újdonság
kockázatait.
‒ Hát, hiszen ez az! Túlságosan is szereti! Túl sok és túl nagy
kockázatot vállal. Jogos a nyugtalanságom. Emlékezzen csak, amikor a
Mercy-öbölben hitelt adott Frontenac egyetlen kis levélüzenetének, és
egyedül ment el arra a találkozóra Varange úrral. Elment kíséret nélkül,
védtelenül, és kiderült, hogy meg akarták ölni…
‒ Megéreztem, hogy lesz egy angyal, aki a baj útjába áll, és
megmenti az életemet. Annyi minden szövődik láthatatlanul az ember
körül… Ha maga nincs, édesem, már halott lennék. De utánam jött, és
megölte azt az embert. Életre-halálra össze vagyunk kötve, szerelmem.
Angélique megborzongott.
‒ Mi lett vele? Varange-zsal… Különös érzéseim vannak. Úgy
surrant be a maga életébe, mint valami kísértet, valami sötét éjjeli rém…
Néha azt hiszem, hogy álmodtam az egészet… Biztos, hogy Ambroisine
egyik cinkosa volt, egy azok közül, akik várták…
‒ A hercegnő meghalt, Angélique. Többé nem árthat nekünk. Az
egész pokoli csapat visszavonult, és felszívódott a sötétségben.
Karjával nagy kört írt le a levegőbe, mint valami varázsló, de közben
mosolygott.
Odalenn, a Nagy Szikla alján a Szent Lőrinc-folyó úgy ágazott szét a
szigetek és öblök között, mint egy tengeri csillag. Néhány fáklyás kenus
még ezekben az órákban is a vizet szelte. Éjjel-nappal jöttek-mentek.
‒ Most végre olyan messze vagyunk, hogy „ők” már nem érnek el
idáig ‒ mondta Joffrey. ‒ Nem érzi ezt? És bármi történik velünk ezután,
az már nem lehet olyan súlyos…
‒ És Orgeval atya? Aki gyűlöl bennünket?… Én, ha meglátok valakit
a lépcső alján talpig feketében, azt hiszem, ő az…
Joffrey elnevette magát.
‒ Hát ez meg micsoda ötlet? Nem hiszem, hogy egy jezsuita az éj
közepén csak úgy megjelenik egy dáma otthonában. Ezt még róla se tudom
elképzelni.
 ‒ Mondjuk, ki akarta volna űzni belőlem az ördögöt.
‒ Nagyon zaklatott a képzelete, kedvesem ‒ mondta Joffrey. ‒ Ne
féljen tőle, nem fog visszajönni.
‒ Hol lehet most? ‒ Kérdezte halkan Angélique.
‒ Elment a városból. Legalábbis azt mondják.
‒ De néhány napja még itt volt.
‒ Most viszont nincs itt.
Angélique-nak eszébe jutott, mennyire meglepődött, amikor ezt
megtudta, s úgy érezte, mintha Joffrey mindezt előre tudta volna. Azon
gondolkodott, vajon nem szervezett-e Joffrey titokban valamit. Lehet, hogy
valóban kémeket küldött Québec-be?
‒ És nem jön vissza? ‒ Kérdezte.
‒ Nem.
‒ Lehet, hogy meghalt?
‒ Nem halt meg ‒ mondta Joffrey, és még szorosabban magához
ölelte őt.
Angélique érezte, hogy zekéjének hímzése érdesen belenyomódik
meztelen bőrébe, s hirtelen átjárta a vágy. De azért tovább kérdezősködött.
‒ És miért ment el? Miért nem vállalta, hogy a szemünkbe néz? Csak
ezt tudnám…
‒ Nem érdekes… ‒ legyintett Joffrey.
Angélique látta, hogy elmosolyodik, s érezte, hogy benne is egyre
tornyosul a vágy.
‒ Most már mindegy, édes asszonyom! Most már sose fogja
megtudni Orgeval atya zöld gyertyáinak titkát, amire pedig olyan kíváncsi
volt.
Angélique megharagudott.
‒ Hát azért ez nem ilyen egyszerű… És nagyon féltem, tudja meg,
hogy nagyon…
‒ Mikor, édes szerelmem?
‒ Az imént.
‒ Mondtam már, hogy a félelem nem illik magához.
‒ És tavaly is éhen halhattunk volna… ha nem jönnek az irokézek…
‒ De jöttek… Én hívattam őket.
Angélique kitépte magát az ölelésből.
‒ És nekem ezt egy szóval se mondta!
‒ Mert nem tudtam, hogy megmozdulnak-e a hívásomra.
Van, amikor a hiábavaló várakozás mindennél jobban kikezdi az
ember erejét.
 ‒ Rosszul ismer…
‒ És az is erőt, önfegyelmet kíván, hogy az ember ne beszélje ki,
amit titokban akar tartani.
-Jaj, hogy maga milyen nagyon gascogne-i fajta! De nem baj, így
szeretem!
Egymás karjaiban, egymást átölelve még jó ideig elvitatkozgattak,
érzéki simogatások, hosszú csókok kísérték a szelíd szópárbajt, aztán már
csak halk suttogás, elhaló sóhajok, érthetetlen félmondatok következtek,
aztán újra csend, amikor az ajkuk összetapadt.
Alattuk az alvó város keskeny, sötét foltnak látszott, mint valami
sziget a nagy erdőségek tengerében. Az ónszínű derengésben csak itt-ott
kanyargón fel füstcsík az égre. A québeciek jobban féltek a tűzvésztől,
mint a hidegtől, ezért többségük elalvás előtt eloltotta a tüzet a
kandallókban. Csak a hegyes háztetők ereszei s a szélkakasok csillantak
meg itt-ott a holdfényben.
Vannak néhányan a város lakói között, akik ismerik a Peyrac
házaspár múltját és a rájuk rótt büntetéseket. Vannak, akik még
emlékeznek Plessis-Belliére márkinéra, s akik ismerték a Rescatort vagy
gróf Peyracot, a hatalmas toulouse-i nagyurat…
Csakhogy ezeknek az alvóknak is megvannak a maguk titkai. S bár
Angélique és Joffrey ezen túl már közéjük tartozik, most sötét éjjel van ‒
fegyverszünet ‒, s most életüknek egy másik oldalára fordítják
figyelmüket, átváltoznak, megszabadulnak mindentől, mindenkitől: egy
férfi és egy nő, akik szeretik egymást.
Joffrey ujjai belevesznek Angélique dús hajába, aztán sima bőrét
simogatják, végigjárják testének tökéletes formáit…
‒ Most vagy a legszebb, a legvirágzóbb, most vagy a legerősebb,
legellenállhatatlanabb ‒ suttogja halkan ‒, és mégis ugyanaz vagy, aki
voltál. Mert mindig önmagunk maradunk, igen. Csak a lelked járt végig
hatalmas, ismeretlen tereket - akár egy csillag ‒, s ez alatt érte el ezt a
ragyogást, mely ma át-hatóbb és feltűnőbb, mint valaha… Ugyanaz vagy,
aki voltál… Csak kiemelkedtél a megtisztító vizek mélyéről, újjászülettél,
úgy bukkantál elő, mint a gyöngykagylóban világra születő Aphrodité a
tavasz fuvallatában.
‒ Te is a régi vagy… A régi languedoci költő…
‒ Mert mindig a lelkemben élő szépséges dámáról dalolok… És úgy
nézel rám, hogy azonnal rám száll az ihlet… A hétfejű sárkánnyal is
szembeszállnék érted.
‒ Azért nézek így rád, mert a szavaid elbódítanak. Mióta
megismertelek, minden szavad… úgy érzem… igen, minden szavad áthatja
a lelkemet, a szívemet…
‒ Ó! Bájos Hölgy, hát önt is elkapta az ihlet? Nagyon szép, amit
mondott. És mondja csak, az isteni testét nem? Azt nem járja át?
Angélique elnevette magát.
‒ Ó, maga javíthatatlan… ‒ mondta, miközben Joffrey csókolta ‒
erkölcstelen… kicsapongó… kéjelgő.
Joffrey de Peyrac a két keze közé fogta az arcát, és csak nézte, nézte,
s szinte beleveszett Angélique kifürkészhetetlen, áttetsző tekintetébe.
Teljesen elgyengült a vágytól s a szerelemtől.
‒ A démonok már belevesztek az éj sötét redőibe ‒ suttogta.

Egy éj Québecben
16.
Az éjszaka mélyén Mille Cléo d’Hourdanne levelet ír barátnőjének,
Marie-Gabriell-nek, V. Kazimír lengyel király özvegyének.
Pedig már nincs hajóforgalom. Ez a levél is csak a téli hónapok után
indulhat el a címzetthez, ha majd a langyos tavasz felolvasztja a folyó
jégpáncélját, és útnak indulhatnak a hajók Franciaország felé.
Ám d’Hourdanne kisasszony sose várja ki ezt az időt, egész télen át
írja a leveleket, s azzal áltatja magát, hogy a végtelen óceán fölött ez alatt
is folyton beszélget a barátnőjével.
Írásait szépen, időrendben elrendezi a postaládikájában, s tavasszal
majd mind egyszerre küldi el.
„Édes barátnőm!
Eltoltam s megfordítottam az ágyamat.
Ebből a sarokból kitűnően látom Villedavray új házát. Ma délután
óta más szórakozásom is van, mint hogy a gyümölcsfáimról meg a folyóról
morfondírozzak, úgyse tudtam már mit mondani róluk.
Egy gazdag kalóz érkezett városunkba, s mivel volt elég esze, hogy
előzőleg foglyul ejtse Arreboust urat és Carlon intendánst, mit tehettünk
egyebet, kénytelenek voltunk úrnak kijáró gazdag pompával fogadni.
Az ügyről, kedvesem, a következő megbízható információkkal
szolgálhatok:
Egy francia nemes úrról van szó, aki Új-Angliával szövetkezett, s
települése a mi földünktől délre, Akádiával és Kanadával határos. Ez az
ember eddig is sok riadalmat okozott nekünk, s ellenségünknek tekintettük,
ahogy sokan a környéken is ellene vannak.
Megtudtuk, hogy nagyon szép félesége van. Ráadásul igen felizgatta
a kedélyeket, hogy egy látnok, az Orsolya-rend egyik apácája, bizonyos
Madeleine anya, egy rá vonatkozó jövendölésébe a pokoli erőket is
belekeverte. No, erre szétküldtek a környékre néhány szimatoló embert,
hogy nyomozzanak utána, de azok mind elragadtatva és jó tapasztalatokkal
tértek vissza. Erre megnyugodtak a kedélyek.
Amikor jött a hír, hogy a házaspár, békejavaslatokkal a tarsolyában,
Québecbe igyekszik, feléledtek a viták.
Orgeval atya, aki az akádiai egyházi életet irányítja, azonnal
ideutazott, és azzal vádolta a házaspárt, hogy őt és harcosait akadályozzák
az eretnekek és az angolok ellen folytatott küzdelmeiben. A jó atya nagy
kavarodást okozott az emberek lelkében, és persze megoszlottak a
vélemények.
Ahogy közeledett a kalóz flottája, egyre több rossz hírt kaptunk, s
már épp arról volt szó, hogy felhúzzák a Szent Szűz lobogóját az erődre,
hogy megvédje a várost.
Az Alsóváros boszorkánymestere azt mesélte, hogy látta áthúzni az
égbolton azt a bizonyos lángoló csónakot, mely állítólag szerencsétlenséget
hoz arra a környékre, amely fölött megjelenik. Ez a babonás hiedelem
Nyugat-Franciaországból származik, tudom, hogy ott is szentül hisznek
benne.
Miután a szenvedélyes jezsuita jól felborzolta a kedélyeket, egy nap
titokzatos módon eltűnt a városból. Ezt Frontenac kormányzó egy cseppet
se bánta, mert ő mindig is a kalóz pártján volt, olyannyira, hogy a nyár
folyamán több levelet is küldött a királynak, melyekben azt próbálta
bizonygatni, hogy milyen előnyös lenne Új-Franciaországnak jó
kapcsolatokat kialakítani e növekvő hatalmú és mesésen gazdag
szomszéddal.
Míg a válaszra várt ‒ azt remélvén, hogy az jóakaratú és helyeslő
lesz ‒, mindenesetre felfedte előttünk a kártyáit, és ma barátságosan
fogadta az érkezőket. Annál is inkább, mert akárcsak Peyrac úr, ő is
Languedocból származik, és ezek a gascogne-iak mindig jól megértik
egymást.
Hát így mennek nálunk a dolgok!
Tudja, Kanadában az emberek mohó örömmel fogadnak minden új
eseményt és szórakozási lehetőséget. Mikor a flotta közeledett, az emberek
abbahagyták a rosszkedvű sopánkodást, s elkezdtek készülődni, hogy
méltóképpen fogadják Peyrac grófot és asszonyát.
Bizony nehéz volna leírnom, kedvesem, mekkora örömmel fogadta a
nép az eddig rettegett érkezőket.
De nem is bánom, hogy így történt. Peyrac asszonynak királynői
erényei vannak. A puszta megjelenésével elvarázsolja az embereket. Olyan
váratlan erővel hatott, hogy az már szinte hihetetlen!
Már kora hajnal óta az egész város őt várta lent a rakparton. Magry
de Saint-Chamond úr állítólag azt mondta, hogy e dáma tüzes szépségével
az egész világot lángba lehetne borítani. Kétségtelen, hogy boszorkány.
Nem is lépheti át az én házam küszöbét, annyi bizonyos… „
Ez utóbbi mondatot d’Hourdanne kisasszony vastagon aláhúzza,
aztán egy kicsit hátradől csipkés fejpárnáira. Mielőtt elhelyezkedett
hordozható íróasztala mellé, kedvenc parfümjével jól megszórta őket. Egy
pillantást vet a tükörbe, hogy lássa, vajon a párnák maline-i csipkecsücskei
‒ melyekre ősz hajtincsei itt-ott ráborulnak ‒ szépen kisimulnak-e. Ezután
behozat két új gyertyát. Nem türelmetlenkedik ostoba, mogorva, ráadásul
eretnek szobalányával, csak annyit kér tőle, hogy nyissa ki a levelesládát, s
vegye ki belőle a szalaggal átkötött levélcsomagot. Eddig még nem volt
ideje kibontani.
„A leveleit, kedves barátnőm, Villedavray úr hozta el hozzám a
kikötőből. Sajnos a márki épp hogy csak benézett hozzám, s egyedül az
örömünnepről meg a holnapra várható mulatságról számolt be nekem,
csak úgy kutyafuttában, s már ment is, ki tudja, hová. Na persze később,
amikor láttam, hogy egy csapatra való idegen szállja meg a mi békés
utcánkat, megértettem. A márki kísérte őket, és láttam, hogy az egész
társaságot az ő házának kapuja nyeli el. „
A kisasszony sose vallotta volna be, de ez a tény is közrejátszott
abban, hogy a pompás, szép, asszonyt magában nem démonnak, hanem
inkább Csábítónak titulálta.
„Carlont se láttam még, nem jött el hozzám, pedig tudom, hogy ö is a
városban van. De neki megbocsátok, hiszen tudja, kedves barátnőm, hogy
Carlon a gyengém…
Szóval ma az egész város kint volt az utcán.
Ez az angol nő, Jessy, a szobalányom is lefutott a mezőre, hogy
megnézze a hajókat. Azt képzelte — az ostoba ‒, hogy őt akarják
kiszabadítani, azért jöttek. Míg bámészkodott, a kutya persze megszökött.
Nem volt könnyű hazavonszolni, főleg azért, mert senki nem segített ennek
a szerencsétlennek. Én ez alatt akár meg is halhattam volna itt, az
ágyamban, mert velem aztán végképp senki se törődött. Még jó, hogy
mostanában a telet megelőző napokban rendszeresen iszom egy
gyökerekből készült főzetet, amitől kifejezetten megerősödtem.
Magry de Saint-Chamond tanácsos úrnak megesett a szíve rajtam, és
meglátogatott.
Tudja, ha nem is látok mindent, azért mindenről tudok.
Délelőtt hallottam egy ágyúlövést. Azt hiszem, csak egyetlenegyet. De
nekem úgy tűnt, hogy teljesen jelentéktelen dolog volt… Megtudtam, hogy
Sabine de Castel-Morgeat lőtt dühében, amikor látta, hogyan fogadja
Québec azokat, akik szerinte ellenségei Új-Franciaországnak és főleg az ő
kedves gyóntatójának, Orgeval atyának. Ez az a jezsuita, akiről beszéltem!
Ő Sabine lelki irányítója. Nála áldozik a hét minden napján, aztán…
ágyúval lövet! Te jó Isten! Micsoda szentségtörés!”
A kisasszony abbahagyja az írást. Tolla a levegőbe mered, s
elgondolkodik. Aztán folytatja.
„Peyrac úr Szent Perpetua ereklyéinek kíséretében érkezett a
városba. Meg is lepődött a püspök úr. Szeretett volna neheztelni, de amikor
tudomást szerzett a relikviákról, s arról, hogy igazán» ere-detiek «,
kénytelen volt a legpompásabb egyházi ceremóniát produkálni.
El kell azt is mondanom, hogy mindeközben a Szent Család Társaság
asszonyai majd elsüllyedtek szégyenükben egyik tagtársuk, nevezetesen
Sabine de Castel-Morgeat miatt. Nehogy azt gondolja, kedvesem, hogy
ennek az ágyúlövés volt az oka, elvégre az mégiscsak parádés tett volt,
hanem az, hogy utána, mikor a férje ráparancsolt, hogy legyen jelen a
Tedeumon, nem szégyellt talpig feketében megjelenni. Ezzel akarta
kifejezni, hogy számára gyászos ez a nap. Az arcát ólomfehérre mázolta,
ajkait vérvörösre, és olyan ocsmány s undorító volt, mint egy böjti
boszorkány. Szóval, mondhatom, botrányos lehetett! A kedves és gyengéd
Daubrun asszony sírva fakadt, amikor meglátta. Sabine azt hiszi, neki
mindent szabad, de szélsőséges magatartásával általában azt éri el, hogy
épp az iránt ébreszt némi rokonszenvet, akit meg akar bántani. Most is. És
főleg, hogy Peyrac asszony nem csinált nagy ügyet kihívó viselkedéséből,
sőt mindvégig szeretetre méltónak mutatkozott… „
D’Hourdanne kisasszony megint egy kis szünetet tart.
Sötét és nyugodt az éjszaka. Az alkóv íve alatt az ágy lábánál egy
fehér és egy fekete kutya hever.
A kisasszony kicsit félrehúzza a függönyt. Látni akarja a szemben
lévő oldalon Villedavray házát. Már náluk is minden elcsendesedett.
Sötétek az ablakok, azaz van itt-ott valami gyenge fény, de azok csak a
virrasztó lámpácskák apró lángjai, meg a konyhai tűzhelyben pislákoló
parázs… bár, mintha az egyik emeleti ablakban két összebújt emberi alakot
látna: egy férfit és egy asszonyt. Nézik a várost az ablakon át. Ez a látvány
egyszerre felizgatja és nyugtalanítja, de nem tudná megmondani, miért.
Csak egy valami biztos, hogy az éjszaka szelíd és csendes, akárcsak a
kisasszony meleg otthona. Csend honol nála is, csak a régi ingaóra tiktakol
kitartóan a szobában.
„Először úgy értesültem, hogy a domb alján, abban az
udvarházszerű kastélyban fogják elszállásolni őket, amit a jótékony
Maudribourg hercegnő számára rendeztek be. A hercegnőnek még a nyár
folyamán meg kellett volna érkeznie a helybeli férfiak számára
összetoborzott eladó lányokkal — no és súlyos kincsekkel megrakodva…
De nincs semmi hírünk felőle! Illetve azt mondják, megfulladt…
Egy szó, mint száz, a házaspár egyelőre Villedavray-nál szállt meg…
Ismeri őt. Legyen az tárgy vagy személy: ami, vagy aki valamiért
nevezetes, azt ő azonnal kisajátítja magának. Meghal féltékenységében, ha
nem őérte van oda mindenki.
Nem tudom, végleg a márki házában maradnak-e. Én nem bánnám,
mert akkor innen az ablakból figyelhetném, hogy jön-nek-mennek.
Persze kérdés, hogy fogják elviselni az Eustache Banistére-féle
szomszédságot. Tudja, attól az embertől elvették az utazási engedélyét,
mert az erdőkbe járt szőrmékkel üzletelni, a püspök úr meg kiátkozta őt,
mert pálinkát vitt a bennszülötteknek. Nos, azóta perben áll a világgal. A
fiai haszontalan kölykök, állandóan kínozzák a kutyájukat. Ez különösen
zavar, mert tudja, mennyire szeretem az állatokat.
Bocsássa meg, kedvesem, de annyi minden történt, hogy még el se
kezdtem olvasni a leveleit, pedig úgy örültem, amikor megláttam a ládikát,
amiben megérkeztek.
Itt, a házam biztonságos és vastag falai között elmerem mondani
önnek, hogy örülök e déli szomszédoknak, mert legalább hoznak egy kis
mozgalmasságot az életünkbe. Lesz miről írnom. Egyelőre csak nagy
vonalakban vázoltam a dolgokat. A részletekről később tájékoztatom.
 Befejezésül tehát annyit: a Csábító itt van a városban, és egyhamar
nem is megy el innen.
Ma este vörös volt az ég alja. Valami azt súgja nekem, hogy
hamarosan befagy a folyó, pedig a Förgeteg-fok körül még csak most
gyülekeznek a vadlibák. Igaz, sok ezren vannak, de úgy látszik, még nem
határozták el magukat. Egyelőre nincs kedvük délre költözni.
Ezután már egyetlen hajó nem jöhet, de nem is mehet el innen. A
kanadai telet vendégeinknek velünk együtt kell átélniük, és mi ketten nem
kérdezősködhetünk egymástól, mert amíg a tavasz fel nem szabadítja a
folyót, s míg el nem indul az első tavaszi hajó, addig nem jár a posta.
Addig nem érhet ide a király döntését tartalmazó levél sem.
Ha most, d’Hourdanne kisasszony szerény házát elhagyva, az éj
madarának kiterjesztett pelyhes szárnyán képzeletben elrepülnénk a
Felsőváros templomtornyai és őrtornyai fölött, hamarosan elérnénk a
Saint- Louis-kastélyt, a kormányzó erődítményhez hasonló rezidenciáját,
mely a Nagy Szikla csúcsán őrzi a folyót.
Az épület jobb szárnyán még világít az egyik ablak. Odabent a
szobában Castel-Morgeat dühtől félőrülten veri a feleségét.
Nem ordít, mert nem akarja, hogy a kastély falai visszhangot
verjenek, s felébredjen a kormányzó, aki nagylelkűen befogadta őket.
‒ Most már elég, most… már… elég… asszonyom ‒ lihegte
gyűlölettől eltorzult arccal. ‒ Elegem van abból, hogy a saját házamban
megaláz, s nem hajlandó engedelmeskedni. Elegem van abból, hogy
amióta feleségül vettem, nem volt egyetlen pillanat, amikor ne éreztette
volna velem, hogy a terhére vagyok, mintha valami betolakodó lennék az
életében. Folyton nyilvánvalóvá teszi, hogy megvet, s tiszteletnek örvendő
hírnevemet az ostobák szemében már rég gúny s megvetés tárgyává tette.
Ma pedig azt is meg kellett érnem, hogy olyan látszatot teremtett, mintha
megszegtem volna adott szavamat! Hogy jön ahhoz, hogy engem, aki a
király katonai kormányzója vagyok Észak-Amerikában… engem
nevetségessé tegyen a katonáim… és a bennszülöttek előtt?
Sabine de Castel-Morgeat hajlott háttal tűrte az ütéseket. Látszott,
hogy meglepődött, hiszen a férje már évek óta nem engedte meg magának,
hogy tettleg bántalmazza.
Magában elismerte, hogy jogos a haragja, ugyanakkor gyűlölte, mert
köpönyegforgatónak tartotta.
Amióta ez az ügy létezett, mindketten Orgeval pártján álltak. Férje is
helyeselte, hogy az atya távol akarja tartani ezt a veszélyes népséget.
Meggyőződésük volt, hogy jelenlétük a pokoli erők fenyegető
elterjedésével járna. Végre egyszer egyformán gondolkodtak valamiről.
Ritka eset. Lehet, hogy megbánta? Nemrég még hűségéről biztosította a
jezsuitákat. A szájhős!
Még hogy elege van! Miből?
Abból, hogy Frontenac biztosítja a gascogne-iak közötti szövetséget,
hogy összeegyezteti az érdekeiket?… Vagy abból, hogy Orgeval atya
eltűnt, mintegy beismerve a vereségét?
Nem, ez nem bántja, neki inkább abból van elege, hogy az asszony
megint nem vállal vele közösséget, hogy megint megalázta.
És legfőképpen abból van elege, hogy amikor a kormányzó hírnöke
útján parancsba adja, hogy barátságosan kell fogadni ezt a mágusnak
mondott embert, aki pimaszul erős flottája élén kincsekkel, s ajándékokkal
megrakodva közeledik Québec felé ‒ és bizonyos benne, hogy győz, hogy
egyetlen ágyúlövés nélkül győzedelmesen bevonul ‒, akkor mi történik?
Az, hogy csak azért is, mégis van egy ágyúlövés! És ki az, aki lő? ‒
Méghozzá személyesen, mint Montpensier kisasszony annak idején a
királyra, aki az unokatestére volt! ‒, szóval ki lő? A saját felesége!
Mekkora élvezet is az egy asszonynak, amikor érzi, hogy elég
hatalma van ahhoz, hogy megszólaltasson egy ágyút. Honnan tudhatta
volna Sabine, hogy a fia is a megcélzott hajón van?… Bármibe kezd,
minden ellene fordul!
Szerencsére Anne-Frangois megúszta a veszélyes kalandot. Ezért
Sabine nem is bánta meg, amit tett. Az ő nyíltan ellenséges lépése legalább
kompenzálta valamelyest az általános gyávaságot. Castel-Morgeat asszony
így mutatta meg, hogy hű a gyóntatójához, akit néhány nappal korábban
még mindenki körültömjénezett. Ezen a napon pedig mindenki
megtagadta. Sabine csak így tudott bosszút állni. Hosszú évek óta gyűlt
benne a keserűség és a gyűlölet, s most úgy érezte, hogy mindennek, ennek
is ez a szerelemben és az élet minden területén sikeres házaspár az oka. És
ezeket fogadja örömünneppel a város… Sabine mindent gyűlölt, ami arra
emlékeztette, hogy soha nem volt boldog a szerelemben!
Ó, micsoda kínokat állt ki ezen a napon, milyen kimondhatatlan
fájdalom fogta el, amikor az éljenző tömeg körében meglátta ezt a különös
házaspárt, amint nagy pompával vonultak felfelé a hegyoldalon. Keserű
szájízzel gondolt elrontott, kudarcokkal teli életére. Még soha nem érezte
ilyen súlyosnak a házasság kötelékét, mely örökre Castel-Morgeat-hoz
kötötte. Soha nem szerette őt. Egész siralmas élete súlyosan ránehezedett,
amikor meglátta e büszke nőt, akit az egész város istenített, pedig nem is
ismerték, csak azt látták, hogy szép és kedves. Arra gondolt, hogy őt senki
nem szereti, ő nem tetszik senkinek.
Kényszerítették, hogy jelen legyen a Tedeumon. Pedig inkább valami
sötét gödör mélyén szeretett volna gubbasztani. Úgy érezte, megalázták, de
ez senkit nem érdekelt. És Orgeval atya, az egyetlen ember, aki őszintén
becsülte őt, aki türelmes volt hozzá, nem volt mellette. Ez különösen
bántotta, nyugtalanította, megzavarta. Lehet, hogy Sébastien d’Orgevalt
megkörnyékezte a félelem? Az atyát, aki mindig olyan elszántnak és
erősnek tűnt? Nem, ez lehetetlen. Vagy talán csapdába esett? Nem létezik,
hogy egy ilyen intuitív ember ne érezte volna meg, ha merénylet készül
ellene. Mire lehet még gondolni? Visszavonult, erőt gyűjt, hogy később
annál hatékonyabban lecsaphasson rájuk? Mi kényszeríthette rá, hogy szó
nélkül eltűnjön? Pedig a helyzetet ő uralta.
Sabine úgy érezte, hogy a jezsuita cserbenhagyta… Itt maradt
egyedül, támogató nélkül, kiszolgáltatva mindenféle utálkozó és
szitkozódó alakoknak.
Fehérre mázolt, puffadt arcán most végigcsorognak a könnyek.
Sokkal csúnyábbnak látszik, mint amilyen valójában.
Castel-Morgeat gróf ettől csak még jobban dühbe gurul. Ennek a
nőnek mindig sikerül őt valamibe belerántani. Mint egy ketrecbe zárt
oroszlán, úgy kezd rohangászni fel-alá a kölcsön-hálószobában. Sötét
pillantást vet a széles ágyra, melyen félig felhajtották a brokáttakarót. Látni
a csipkés ágyhuzatot.
‒ Soha nem fekszem erre az ágyra! Soha! ‒ Kiáltja.
‒ Én sem! Maga nyugodtan mehet aludni ahhoz a kerítő Janine
Gonfarelhez. Tudom, hogy nála szokott éjjeli szállásra s remek
fogadtatásra lelni. No, menjen!
Castel-Morgeat iszonyú káromkodásba kezd, aztán csizmástul,
ruhástul ráveti magát az ágyra, és fejét befúrja a takarók alá.
Sabine kirohan a szobából, és fojtott hangon átkozódva száguld
végig a folyosón.
Frontenac úr inasa a gazdája szobája elé állított ágyon alszik, felriad
a családi perpatvarra, és nyugtalanul feltápászkodik.
A kastély nem nagy. Ezen a késői órán már mindenki aludni szokott.
Odalenn összesen egy őrszem áll, s ez általában elég is. Az inas elindul a
zaj után, és a konyhában köt ki, ahonnan csörömpölést hall.
Castel-Morgeat is meghallja, hiszen csak fél szemmel aludt. „Megint
összetört valamit”, gondolja. Felkel és lebotladozik a lépcsőn. Még mindig
fáj a lába.
A lépcsők alján összetalálkozik a feleségével, aki kapucnis
köpenyébe burkolózva a kapu felé igyekszik. Már nyitni akarja, amikor
férje elkapja a csuklóját:
‒ Hova igyekszik, maga őrült? Hova szalad ilyenkor éjnek idején?
‒ Megyek s viszek egy kis harapnivalót a derék Loubrette-nek ‒
mondja az asszony, s úgy néz rá, mint egy vértanú. ‒ Ma egész nap nem
foglalkozott senki szegénnyel.
Hirtelen felizzik a tekintete, és dühösen sziszegi:
‒ Mert ma az egész város elvesztette a fejét! Annyira, hogy
elfeledkezett a szegényeiről, nem gyakorolta senki a könyörüle-tesség
erényét, pedig az a legparancsolóbb kötelesség. És mindez egy nő miatt,
akinek szépsége csak arra jó, hogy porig alázza a többi nőt, minden
riválisát… igen… és csak arra jó, hogy térdre kényszerítse a férfiakat,
hogy mind ott fetrengjenek a lábai előtt, ő meg nyugodtan terjeszthesse a
bűnt, s elpusztíthasson mindent, ami jó…
Olyan indulattal beszél, hogy Castel-Morgeat ‒ pedig már
hozzászokott szélsőséges kifakadásaihoz ‒ elképedve hallgatja. „Ez sok!
Ez a nő már nem is tudja, mit beszél!” ‒ Gondolja.
Nyugtalanul és zavartan nézi, ahogy felesége, mint egy sértett
királynő, kilép a kapun. De azért még megkérdezi:
‒ Miért gyűlöli őt ennyire?
Pierre-Marie Loubrette hiába nyújtogatja reszkető, csontos kezét,
nem éri el az ágya fejénél álló széket, melyen bádog tubákosszelencéje
hever. Aztán végre mégis sikerül.
A kurva életbe! A szelence üres.
Visszahanyatlik a párnáira, és fázósan a nyakáig húzza a takarót, de
az se áll úgy, ahogy akarja. Hol vacog a láztól, hol meg melege van.
Megint kitakarózik, úgy érzi, hogy az egész teste lángol és vörös, akár az
üst feneke, mikor a lángok nyaldossák.
A kurva életbe! Ha legalább volna három szál dohány a pipájában.
Azt legalább rághatná, bagózhatna egy kicsit. Na, itt van! Ezt szívni? Ezt a
három szálat? Hát ez nem megy, ki van zárva.
Bagózni! Azt talán még lehet. A fogai még mind megvannak, s
majdnem olyan erősek, egészségesek, mint az indiánoké.
No, körülbelül ennyit sikerült megőriznie. A többit… az erejét, a
pénzét, a javait, a barátait elsodorta az élet árja. Mert mi minden történt…
Főleg a régiekkel, a kolónia régi lakóival. Na de ki törődik itt a régiekkel?
Senki. Elegük van belőlük, túl sokkal tartoznak nekik… Jobban szeretnék
elfelejteni őket… Mindennap ezek az átkozott harangok, mintha a fejét
kalapálnák… bimm-bamm… és bimm-bamm, aztán megint elölről. Persze,
de az nem jutott volna senkinek az eszébe, hogy idejöjjön és elmondja, mi
történt, mi a fene… és hogy mi volt az az ágyúlövés. Mert tűzvész az nem
volt… Csak ágyúlövés…
Attól, hogy ezt tudja, még kíváncsi lehet az ember… De az egész
város szétrebbent, mint egy megzavart seregélycsapat.
Mind odalenn voltak, hogy fogadjanak valami idegeneket. Egyedül ő
maradt itt ezen a balsors verte Sziklán, mint gyermekkorában, amikor a
kecskék járta csapáson mászott fel ide. Ki hinné, hogy akkoriban a
Felsőváros kövekkel kirakott nagy tere, ahol manapság előszeretettel
köröznek hintóikban a dámák, egy nagy fákkal körülölelt tisztás volt. Ott
futkározott Pierre-Marie Loubrette hatéves korában, a nedves, puha
talajon, nyitott bicskával a kezében, és vadspárgát meg friss
páfrányhajtásokat vágott. Az anyjának vitte, aki aztán belefőzte az aznapi
levesbe.
A patak, mely átszeli a nagy teret, akkoriban magasra nőtt zöld
növényzet között rohant lefelé. Hányszor hevert a partján ő, a kis
normandiai fiúcska, lábát a vízbe mártogatva… Közben bámulta a
hatalmas, lombos fákat. Ott, ahol most a katedrális áll, az egyik hatalmas fa
törzsének támaszkodva furulyát faragott magának. Abból a nagy
őserdőből, ami akkor a hegyfokot borította, ma már csak a nagyobb
birtokokat veszi körül néhány fa, és csak egyes helyeken, ‒ mint például az
Orsolya-rendi apácák kolostorában, a Jezsuita Kollégium, a Szeminárium
vagy a Városháza körüli parkokban ‒ hagytak meg belőle kisebb-nagyobb
foltokat. No és persze az utakat is ilyen ősfák szegélyezik. Manapság a
kövezett utakon mindenfelé lovak patái, hintók kerekei zörögnek-
csattognak.
Gyerekkorában ‒ úgy ötven éve ‒ csak két-három család élt lenn a
Nagy Szikla tövében. És itt, a világvégi nagy folyó partján olyan vadon
nőtt fel egy kis francia gyerekcsapat, mint a fű. Volt hat vagy hét nő,
köztük volt Héléne Bouillé is, Champlain úr húszéves felesége a három
szolgálólányával. A törékeny Héléne fehér ruhában járt, a mellén egy kis
kerek tükör lógott, melyben az indiánok megláthatták a saját arcukat, s
meghatódtak, hogy „a szívében hordja” őket.
Mindenki Champlain úr folyóparton épült házában lakott, egy igazi,
fából készült kis kastélyban. Szép ácsmunka volt. Három lakás, egy óriási
raktár, és még galambdúc is tartozott hozzá… a lejtős tetőn magas
kémények meredeztek az ég felé, és egy keskeny balkon futott körbe a
második emeleten. Ott strázsáltak az őrszemek, akik árgus szemekkel
figyelték a környéket.
 A települést széles árok vette körül -‒ egy kis híd ívelt rajta át s
néhány ágyút is felállítottak a fontosnak ítélt stratégiai pontokon. Eleinte
télen minden lakót betereltek az árkon belüli területre, mert féltek az
irokézektől. Télen az állandó lakókon kívül az ide vetődött kereskedők,
katonák, tolmácsok mind a nagy sziklafal alatt álló „fakastélyban” laktak.
A sziklák előre-hajló pereméről óriási jégcsapok lógtak…
Ősszel az árapály mindig megrongálta a kikötőben a parti cölöpöket.
S hogy mi volt a téli ennivaló? Liszt, sózott hal vagy hús és
megecetesedett almabor, ‒ mint a hajókon… Olykor néhány elejtett vad az
indiánoktól, ritkábban a saját csapdákban elejtett állatok húsa.
Az átható szőrmeszagtól szinte részeg lett az ember.
No és a skorbut… a szárazföld szörnyű kórja, mely lezabálta az
ember húsát. Sápadtan, vöröslő szemhéjjal vergődtek vele tavaszig. A
gyógyszerész, Louis Hébert szárított fekete áfonyából készült főzettel
gyógyította őket. Az algonkin indiánok is elhozták titokzatos
gyógyszereiket.
Minden este közös ima volt, s vasárnap ebéd alatt felolvastak a
Bibliából.
Aztán volt egy év, amikor a téli élelmüket szállító francia hajót
elfogták az angolok. Éhínség és halál várt rájuk. Szánalmas volt a kolónia
termése, hiszen a lakói nem nagyon tudták, hogy kell megfogni a kapát.
Biztos halál várt rájuk.
Ekkor Champlain felpakolta franciáit három bárkára, és a Szent
Lőrinc-folyón hajózva segítségért koldultak az indiánoknál. Az ő
könyörületességük mentette meg az embereket.
A bőrwigwamokban szétszórtan élő nomád algonkinok éppúgy
befogadtak egy-egy férfit vagy gyerekes anyát, mint a jobb módban élő
húron indiánok, akiknek dugig voltak a raktáraik kukoricával, és
fakéregből épült házakban laktak. Ezek az emberek jólelkűen megosztották
velük a kukoricakásájukat, szárított hal‒ és húskészletüket.
Ez példás nagylelkűség volt, hiszen a kegyetlen téli hónapokban
minden éhes száj felboríthatta a család számításait. Ha abban az évben
késik a tavasz, jóságuk a vesztüket okozhatta volna.
Ahogy kínlódva evickéltek a folyó partján, sorra elhelyezték a
telepeseket.
A végén már csak egy bárka maradt. Ebben volt a tizenegy éves
Pierre-Marie Loubrette a barátjával, a tizenhárom éves Tancréde
Beaujours-ral, meg a húgával, aki csak tízéves volt. Éhségtől és hidegtől
reszketve, egy nagy pokróc alatt ültek összebújva. A bárkát Eustache
Bouillé, Champlain úr sógora vezette, de már nem volt ereje felvonni a
vitorlát, s a kormánylapátot is alig tudta megemelni. A bárka úgy
hánykolódott ide-oda a folyón, mint egy kísértethajó. Vitte őket a sodrás
Labrador és a Gaspé-félsziget partjai között, egyenesen az északi torkolat
felé.
Már kezdődött a jegesedés. A sós vízfolyam szélén áttetsző zöld és
kék jégszilánkok csillogtak a gomolygó ködben. A folyó két oldalán
meredező jégkristályos sziklafalakat mintha démonok lakták volna. A
gyerekek egyre kókadtabbak voltak. Mindannyian úgy érezték, hogy most
már örökké itt fognak hajózni a pokol tornácán. És bárhol kikötöttek, csak
sivár partot találtak, beljebb menni, falvak után kutatni a szárazföld
belsejében pedig nem volt erejük. Fakérgek nedveit szopogatták, s már az
utolsó kétszersültmorzsákat is szétosztották, amikor a Gaspé-fok közelében
egy algonkin nagyfőnök elvállalta a három gyereket. Eustache Bouillé
egyedül ment tovább.
A kalyiba, ahol a gyerekek menedéket kaptak, füstös volt és
férgekkel teli, de még épp jókor találtak rá.
Úgy éltek egész télen, a hó alá temetve, a földbe vájt odúban, mint az
indiánok, és mint az erdei vadállatok. Ettek és aludtak. Ja, és persze,
igyekeztek kellemes elfoglaltságot is találni maguknak, hogy elfelejtsék a
kinti veszedelmeket.
Pierre-Marie Loubrette még vénségére is elmosolyodott, ha a Gaspé-
foki menedékben eltöltött télre gondolt.
Az indián kamaszok és kamaszlányok bizony egy cseppet se voltak
szégyenlősek, s rövid idő alatt leplezetlenül kíváncsiskodni kezdtek. Látni
akarták, milyenek a fehér emberek fiai. Loubrette mindig nevetett, amikor
ez eszébe jutott. Most is teli torokból hahotázik, de hamar köhögésbe
fullad a nevetése. Szája elé kap egy vászondarabkát. Hát nem vérfoltos
lesz!
A kurva életbe! Ez a sok füst az oka, amit folyton belélegzik, meg a
hideg… a teste parázslik… De nem bánja…
Egy pillanatra felrémlik előtte az a kis élénk, egyszálbélű kölyök, aki
a gyönyörtől meglepetten küzd a vaskos szőrmék s a puha prémek alatt egy
selymes bőrű indián lánnyal. Az meg nevet, csipkedi, simogatja,
csiklandozza, izgatja, csókolgatja, nyalogatja… hemperegnek, mint a
kutyakölykök, míg végül belőle is kitör a nevetés. Milyen boldog volt
akkor…
Szép idők voltak!
Hogy kívánhatják, hogy egy ilyen gyerekkor után az ember
hozzászokjon a városhoz, ahol annyi a ház, a raktár és a templom, mint
csillag az égen. Ráadásul mindent eláraszt ez az Óhazából jött vegyes
népség, ez a tolvaj csőcselék, meg a papok, akik vagy isteni sugallattól
megszállott áradozók, vagy szigorú szörnyetegek, akik semmiségekért is
kiátkozzák az embert. És itt vannak ezek a csipkés maskarába bújt
nagyurak, akik annyi bűnt követtek el odahaza, hogy ide kellett
menekülniük az Újvilágba. Vagy a büszke jótékonykodók, akik összes
bútorukkal, szőnyegükkel, értékes képeikkel és szentjeikkel szállnak
partra, és uralkodni akarnak, aztán jönnek a kiéhezett hivatalnokok, a
nagyravágyó nyerészkedők, a vértanúságra hivatott jezsuiták, a gyanús
éhenkórászok és csavargók meg a szökött katonák — s mindannyiuk
egyetlen reménye, hogy ritka prémekből és szőrmékből jól megszedhetik
magukat…
Azokban a régi időkben ezek az erdők még nem voltak a francia
király tulajdonában, s az itt lakók az erdő fáiból faragták bútoraikat, nagy
pohárszékeiket. Micsoda intarziás bútorokat tudtak készíteni!
‒ Úgy látszik, a ma érkezett idegenek fent az utca felső végében,
Villedavray házában szálltak meg ‒ morogja Loubrette. Mert hallotta,
amint a fényes társaság felfelé vonult az ablaka alatt. Kiáltoztak,
hangoskodtak, hívogatták egymást…
Gondolták-e, milyen hatalmas, békés, lakatlan tája volt ez
Kanadának „akkoriban”… Most meg zajos csörtetés, részeg ordibálás veri
fel az éjszaka csendjét.
Nem messze, csaknem szemben Loubrette ablakával, az utca
túloldalán váratlanul világosság támad, és rávetül az apró ablakra, melyen
kilátni nem lehet, mert régi szokás szerint nem üveges, hanem sárgás színű,
ragasztott olajpapír feszül rajta.
De Loubrette így is tudja, hogy valami részeg ember nyitott be a
Hajnali Napsugár nevezetű kocsmába. Ilyenkor mindig feldereng a fény az
ablakon.
Amikor a kocsma vendége becsukta maga mögött az ajtót, Loubrette
szobája elsötétült.
A Major utca elején ‒ épp szemben az öreg Loubrette házával ‒ áll a
Hajnali Napsugár nevezetű kocsma, melynek cégére egy lángoló sugarakat
kibocsátó napkorong. Kis remekmű a maga nemében. E jegesedő estén,
míg Loubrette rozoga ágyán hever, s az indiánoktól szerzett vörös
cseréppipája szárát rágva régi tölgyfa pohárszékekről meg a champlaini
időkről ábrándozik elfeledetten, az italkedvelők gyakran nyitogatják a
kocsmaajtót.
 La Fertée herceg úr is ide menekült ezen az éjszakán, feldúltan és
elkeseredve. Kínos, nagyon kínos álnéven bujkálni, főleg, ha felszínre
tolakszik a múlt egy nyugtalanító asszony képében, s az inkognitó nem
engedi, hogy az ember felfedje magát a hölgy előtt.
A herceg lök egy nagyot a bádogpoharán, mely végigcsúszik a
hosszú asztallapon, amit két generáció iszákosai már jó fényesre csiszoltak,
aztán kinyújtott karral az asztalra roskad. Csuklóját gyűrött
csipkemandzsetta öleli körül, reszkető ujjai görcsösen ökölbe szorulnak.
‒ Akinek még nem volt… ‒ hebegi ‒, az nem is tudja, mi az: egy
nő…
Három alak ‒ a herceg udvartartása ‒ gúnyosan felröhög.
‒ Csak nevessenek… jó barátok… ‒ folytatja ‒, akik még nem
tartották a karjukban, akik nem simogatták isteni, selymes bőrét… akik
még nem hatoltak be testének gyönyört rejtő… csapdáiba… azok nem is
sejtik, mi a szerelem…
Hirtelen ordítani kezd:
‒ Hé, vendéglős! Italt ide!… Hagyod, hogy itt dögöljek meg
kinyújtott karral, míg talpig kiszáradok?
Antonin Boisvite megvetően végigméri a faragatlan vendéget. Már
harminc éve, hogy megnyitotta ezt a kocsmát. Akkor akasztotta ki az ajtó
fölé a mosolygó napkorongot, akkor kapta meg a királyi engedélyt:
„Étkezési lehetőséget is biztosító ivó megnyitására, valamint sörgyártásra,
likőrök, tömény italok, borok és szörpök helyben történő felszolgálására.”
Antonin
Boisvite mindig büszke volt rá, hogy övé Új-Franciaország első
étkezőkocsmája, s hogy a Felsővárosban az óta is ő uralja a terepet.
A Hajnali Napsugár tisztes távolságban van a katedrálistól, az
Orsolya-rendi apácáktól, a jezsuitáktól és a Szemináriumtól. Egyházi
ájtatosságok és a vasárnapi szentmisék idejére bezár. És bár nagy
mennyiségben ad el alkoholt, délutánonként a dámáknak is lehetőséget
teremt, hogy leüljenek nála, és megigyanak egy ujjnyi malagát, almabort,
de akár tiszta vizet vagy mandulatejet is. Ahogy kedvük tartja.
Egyszóval nem valami ócska kocsma ez, mint egyesek hiszik. Ezért
nézi megvetéssel ezeket az urakat, akik idegenek ezen a környéken. Azt
hiszik, valami párizsi kültelki lebujban vannak, ahol megtehetik, hogy
lekezelő hangon beszélnek a szegény, védtelen fogadósokkal. Ebben az
évben nagyon sok kellemetlen személy érkezett a nyári hajókkal. És ez
minden évben egyre rosszabb. Mintha Új-Franciaországot „odaát”
pöcegödörnek néznék.
 ‒ Még hogy talpig kiszárad? ‒ Morogja. ‒ Ettől nem félek. Annyit
locsolgatja a torkát, hogy ez nem fordulhat elő.
Ezen néhányan jót nevetnek, Antonin pedig fogja kőkorsóját, és
odamegy az urak asztalához.
Csurig tölti a poharát. Így legalább hamarabb merev részeg lesz, s
lehet hívatni a cselédséget, hogy szedjék össze és vigyék haza.
Mióta ez a négy ember augusztusban a városba érkezett, megállás
nélkül isznak, nagy tétekben játsszák a szerencsejátékokat a különböző
szalonokban, játékbarlangokban, s gyakran lehet látni őket könnyűvérű
nőcskék társaságában. Mindez meglehetősen aggasztotta Antonin Boisvite
urat. Nem tudta megállapítani, hogy végül is fizetőképesek-e vagy sem.
Sajnos az alapszabályok értelmében hitel járt a jó családok fiainak, a
katonáknak és a jó házakhoz tartozó személyzetnek. Csak az a kérdés,
hogy ezek a negyven és ötven közötti alakok felfoghatók-e „jó családok
fiainak”?
Néha nagyvonalúnak mutatkoztak, és aranytallért hajítottak az
asztalra… Aki a legmagasabb rangúnak látszott közülük, úgy viselkedett,
mint egy parancsnok, amiből arra is lehetett következtetni, hogy rangos
katonai körökből jött, de olyan ernyedten tudott a kocsmai fapadok
támlájára hanyatlani, hogy ‒ legalábbis Boisvite szerint ‒ csak „udvaronc”
lehetett.
Még soha nem látott ilyen közelről híres nagyurakat, akikkel ‒ ahogy
mondani szokták ‒ „dugig van Versailles”, a legendás palota, melynek
hatalmas, ragyogó üvegablakai elrejtik az egyszerű halandó szeme elől ezt
a folyton nyüzsgő méhkast, ahol a méhkirálynő körül ‒ és itt persze
Antonin a királyra gondolt ‒ szünet nélkül dongnak-nyüzsögnek az
udvaroncok.
Maga az a tény, hogy kocsmájában fogadhatta e Kanadában oly ritka
emberfajtát, némileg kárpótolta Antonint a bosszúságért, hogy lenézték és
fölényeskedtek vele. Pedig ettől már elszokott az utóbbi harminc évben.
Igen, már három évtizede is elmúlt, hogy a kis kovácsinast partra tette egy
hajó. Üres volt a zsebe, s nem hozott magával mást, csak egy kalapácsot,
meg a nevét: „Boisvite”, mely végül is a kocsmáros pályára vezérelte.
Míg legjobb borából töltögeti tele a poharukat, Antonin Boisvite a
szeme sarkából figyeli őket.
Elképed, amikor közelebbről is megnézi, hogy az egyik milyen
feltűnően kikente-fente magát. Úgy néz ki, mint egy nő, vagy inkább, mint
egy „madám” valami bordélyházból. Tetszeni akar, és így próbálja
elkendőzni öregedő vonásait, s bőrének sápadt színét, festékkel vastagítja
keskeny ajkait, és szemhéjfestékkel szeremé csillogóbbá varázsolni a
tekintetét. Érthetetlen, hogy a püspök úr hogy tűrhet meg egy ilyen alakot a
városban.
A fiatalabbiknak szép keze van. Vörös kesztyűt visel, melyet folyton
gombolgat, fel-le húzogat, mint aki azt próbálgatja, mennyire rugalmasak
az ízületei és az izmai.
A negyedik elég testes, s ő az egyetlen, akinek minden körülmények
között a helyén szokott lenni az esze. Kemény és kérlelhetetlen tekintete
van. Báró úrnak szólítják. Boisvite feltételezése szerint ő tartja, kézben La
Fertée herceg úr pénztárcáját, úgyhogy hozzá kell majd fordulnia, ha
egyszer véget akar vetni a hitelezésnek.
Mindegyikük oldalán ott lóg a kard. Mondták, hogy mind párbajozott
már.
Boisvite otthagyja őket, mert egy olyan, tiszteletre méltó vendég inti
magához, akinek látogatása nagyon hízelgő rá nézve. Ugyanis a királyi
küldött úr is a helyiségben tartózkodik. Őt Antonin első látásra, szeretetre
méltó és jóravaló embernek ítélte. Lekapja a sapkáját, és mélyen meghajol.
‒ Meg tudod mondani, kik ezek az urak? ‒ Kérdi Nicolas Bardagne.
Antonin Boisvite megnevezi őket: La Fertée úr és a barátai: Saint-
Edme gróf, Bessart úr és Martin d’Argenteuil. Aztán még fontoskodva
hozzáteszi:
‒ Mind udvari ember, a király környezetéből…
Más helyen és esetben egy ilyen felvilágosítás óvatossá tenné
Bardagne urat, de most más a helyzet. Szívesen kételkedett volna benne, de
egyre inkább az volt az érzése, hogy az a nyegle alak, akinek szép kék
szeme van és elég nyájas, nemes vonásai ‒ bár az arcára némileg már
rányomta bélyegét a züllött életmód és az iszákosság is ‒, Angélique-ról
beszélt, amikor célzást tett egy asszonyra, akit szeretett. Bardagne ezt
haraggal és nyugtalansággal állapította meg, sőt végül kifejezetten ingerült
lett. Már csak ez hiányzott az elmúlt nap megpróbáltatásai után.
Bardagne egyébként egy elég szép, lombos fákkal körülvett házban
kapott szállást, csak elég messze, egy „Ábrahám mezeje” nevezetű füves
sík vidék szélén. A szolgáinak meghagyta, hogy szállítsák oda a
csomagjait, és rendezkedjenek be, ő meg visszajött a városba, mert meg
akarta tudni, hol lakik Peyrac gróf és a felesége.
Azért ült be a Hajnali Napsugárba, mert az épp annak az utcának
egyik sarkán van, amelyiknek felső végében emelkedik Villedavray háza,
ahol letelepedtek. Hát persze hogy a márkinak sikerült magához venni
őket…
 És most, mindennek a tetejébe, végig kell hallgatnia ezt a
beszélgetést. La Fertée enyhén szólva pimaszul, udvariatlanul és illetlenül
beszél egy asszonyról, aki…
Tessék, most megint ő áll fel, és poharát magasra tartva kiáltozik:
‒ Emelem poharam minden tengerek és óceánok tündérasszonyára,
aki a mai napon meglátogatott bennünket, és valamikor az enyém volt.
Ezt Bardagne már nem viseli el. Elszántan feláll, s úgy határoz, hogy
odamegy és véget vet ennek a botrányos, tűrhetetlen jelenetnek.
Odalép az asztalukhoz.
‒ Uram ‒ szól halkan. ‒ Vegye figyelembe, hogy szavai árthatnak
egy kiváló dáma hírnevének. Legyen annyi tisztesség s tapintat önben,
hogy nem beszél róla ilyen hangon.
La Fertée elég jól megtermett, magas ember. Zavaros tekintettel,
tetőtől talpig végigméri Bardagne-t.
‒ … Hát maga meg kicsoda? ‒ Kérdi, s igyekszik nem csuklani.
‒ A király küldöttje vagyok, ‒ mondja sértődötten Nicolas Bardagne.
‒ Nem ismer meg?
‒ Dehogynem! Nos! Én meg… én meg a király fivére vagyok. Erre
mit mond? Az is valami!
Bardagne úr hátrább lép, mert kibírhatatlan a herceg borszagú
lehelete.
‒ Hagyja ezt az ostobaságot! A királynak csak egyetlen fivére van, és
az, hála Istennek, nem ön.
‒ Rendben! Megengedem, ‒ mondja gúnyosan a másik. - Nem a
fivére vagyok, hanem… hogy is mondjam… a rokona… bizonyos
értelemben… a rokona… úgy balkézről… Úgyhogy vigyázzon királyi
küldött úr… Tudja, vannak olyan családi perpatvarok, melyekben nem
lehet az utolsó szó egy idegené… Úgyhogy jobb, ha nem keveredik bele.
Nicolas Bardagne már épp arcába akarta vágni a kesztyűjét, hogy
párbajt provokáljon, csak hát ez igen rossz bevezetése lett volna fontos
tevékenységének, amit Új-Franciaország fővárosában folytatnia kell.
Hirtelen sajnálni kezdi, hogy elvállalta e nehéz szerepet, s most ezért nem
szabad megfenyítenie ezt a gúnyos tekintetű, megvető hangon beszélő,
pimasz frátert úgy, ahogy megérdemelné.
‒ Pedig így van, ‒ folytatja, vontatott hangon La Fertée. - Québec új
királynője gyönyörű, nem igaz? Peyrac grófné…
‒ Hagyja abba, uram. Ne keverje zavaros beszédébe Peyrac grófné
nevét!
‒ Hozzám tartozott! ‒ Ismétli zavaros tekintettel, de kihívóan a
nemesúr.
Bardagne vérig sértve visszavonul, leül asztalához a korsó söre
mellé, melybe épp hogy csak belekóstolt, s újra végiggondolja, miket is
mondott ez az ember. Hosszabban elidőzik az „úgy balkézről” kifejezésnél.
Eszébe jut, hogy a király egyik szeretőjének, Louise Lavalliére
kisasszonynak volt egy bátyja, aki kapott egy jól jövedelmező tisztséget az
Indiai Társaságnál, és voltak bizonyos kanadai jövedelmei is.
Lehet, hogy ő az? De mit jelent ez a dicsekvés Angélique-kal
kapcsolatban? Lehet, hogy újabb részleteket kell megtudnia, hogy kit
szeretett meg esztelen és érthetetlen szenvedéllyel?
Bardagne úr nagyot sóhajt.
A cinikus rendőr bizalmas közlései után ez a züllött nemesúr…
Bárhová, bármilyen messze visz az útja, soha nem érnek véget a
szenvedései.
A határozott közbelépés némileg kijózanítja, La Fertée urat, de
keserű féltékenység gyötri. Elvégre herceg. És ez a paraszt népség, hogy
lekezeli… Hova került? Miféle meglepetéseket tartogat számára ez a
világvégi hely?
Rosszul érzi magát.
‒ Hé, kocsmáros! ‒ Nyögi. ‒ Hát nincs egy csészére való török kávé
ebben a lebujban?
Egy katonakülsejű ember, aki az egyik közeli asztalnál pipázik,
közbeszól:
‒ Uram, ha török kávéra vágyik, jöjjön hozzám, meghívom. Én a
távoli Budán tanultam a kávéfőzést, ahol a német császár oldalán a török
ellen harcoltam.
A férfi bemutatkozik, Melchior Sabanac a neve, reformált vallású, s
mint mondja, Carigan-Saliéres regimentjével érkezett Kanadába. Egy téli
hadjáratban, melyet az irokézek ellen folytattak, csúnyán megfagytak a
lábai, aztán itt ragadt.
‒ Nem vitatom, Québecben nem olyan pompás az élet, mint
Versailles-ban ‒ mondja, miközben a négy úriember feltűnően gazdag
ruházatát méregeti.
La Fertée visszavág:
‒ Ááá! Gondolja? Egy ilyen nap után, mint a mai, azt hiszi, hogy
Versailles szemünkre hányhat bármit is? Hiszen, uraim! Önök ma láthatták
és városukban fogadhatták Versailles egyik királynőjét! Ha nem a
királynőjét! Nem tudták? A szívkirálynőt, minden szívek királynőjét!
Most már csak hebeg-habog.
 ‒ Ha csak… ha csak rá gondolok! És a király! Akit most felszarvaz
ez a kalóz… és én…
Ekkor az a férfi, akit bárónak szólítottak, végre közbelép:
‒ Uram, halkabban! Kellemetlen helyzetet teremt a kijelentéseivel.
Itt mindenki ismeri egymást, és hamar le lehet lepleződni…
‒ Na és! Hogy is lehetne másképp! Így is, úgy is kelepcében
vagyunk.
Ez után szitkozódni kezd, hogy ugyan mit lehet kezdeni Qué-becben,
ebben az ostoba, közönséges, vidéki kisvárosban? Tele van parasztokkal,
akik mindjárt úrnak tartják magukat, mert kaptak vadászati és halászati
engedélyt…
‒ Nagyuram, miért szitkozódik, ‒ tiltakozik a Bessart nevezetű úr,
aki nem annyira cinkosa, inkább kalauza és tanácsadója a négy hónapja
érkezett társaságnak. ‒ Még nem is oly rég épp ön mondta, hogy ez a város
ma több örömöt és szórakozást nyújt nekünk, mint amennyit valaha
remélhettünk.
A vénülő, festett arcú Saint-Edme gróf a herceghez hajol:
‒ Nagyuram, látom, egy kicsit nyugtalan, de meg kell mondanom, én
is Bessart úrral értek egyet. Mindjárt itt a tél. Amikor elindultunk Le
Havre-ból, felkészültünk rá, hogy az átmeneti számkivetettség minden
kínját kiálljuk annak érdekében, hogy eltüntessük magunk mögött a
nyomokat. Mert emlékezzen csak, a rendőrök a nyomunkban voltak, s el
kellett feledtetnünk Deshayes-Monvoisin, vagy ha tetszik, a Szomszéd-
asszony méregfioláit…
‒ Neveket nem említünk… ‒ sziszegi Bessart.
‒ Ugyan már! Messze vagyunk! Köszönjük meg a… a pokol
angyalainak, hogy idevezéreltek minket e távoli vidékre, ahol senki nem
fog keresni bennünket hosszú hónapokon át. Ki gondolná, hogy
Kanadában vagyunk? Ugyanakkor egyre inkább az az érzésem, hogy sok
ritka, ínyenceknek való gyönyörűség vár ránk ezen a helyen.
Még közelebb hajol, és halk hangon folytatja:
‒ Ezt én előre megmondtam, édes testvéreim. Nem árt, ha vesszük a
bátorságot, és messzire elvándorlunk a gyanakvók és ostoba
kellemetlenkedők elől. Közben az ember hatalomra tehet szert,
megszabadulhat tévedéseitől, rossz számításaitól és a beavatatlanoktól.
Manapság Párizsban mindenki azzal kérkedik, hogy meg tudja idézni az
ördögöt. Pedig ezekből az ügyetlenkedésekből nem jön ki más, csak az,
hogy az ember egy szép napon a szögletes kalapot viselő, taláros bírói
testület előtt találja magát. Jobb, ha elkerüljük az ilyen zűrzavaros
helyzeteket. Most itt vagyunk Kanadában, egy csaknem szűz vidéken, ahol
titokban elcsepegtethetjük tudományunkat, és innen, a tisztes távolból
nagyobb hatalmunk lehet. Higgyen nekem…
Halkan beszél, arcán tébolyult mosoly dereng.
La Fertée kijózanodva figyeli. Akinek jó szeme van, láthatja, hogy a
herceg ellenszenvvel, utálkozással és kételkedve hallgatja Saint-Edme
szavait.
‒ Én előre megjósoltam, hogy idegenek fognak érkezni, akiket ön,
úgy látszik, ismer, ‒ folytatja a gróf, és a szája szélét nyalogatja. — Jelek
rejtőznek az asszony és a férfi személyisége mögött. És egyáltalában nem a
véletlen, hanem bizonyos csillagok együttállása hozta őket ide, erre a tájra,
épp ide, ahol ön is tartózkodik. Ez a férfi és ez az asszony látszólag
ragyogó teremtmények, a tengereknek s Amerika partjainak vakmerő és
győztes utazói, de többek ennél… sokkal, sokkal többek…
‒ Bizonyára! Ezt én is tudom, ‒ kiáltja, La Fertée, aztán harsányan
felnevet, de persze csak ő érti saját nevetésének szarkasztikus humorát.
‒ Mondja, herceg úr, ön szerint ártana nekünk, ha ezek felismernének
bennünket? ‒ Kérdezte a vörös kesztyűt viselő fiatalember.
‒ Nekünk semmi nem árthat, ‒ jelenti ki az öregedő gróf, megelőzve
a herceg válaszát ‒ ismétlem, mi vagyunk az erősebbek, mert mi kötöttünk
szövetséget a világ urával: a Sátánnal. Egyetlen dolog nyugtalanít, és az
Varange, aki befogadott bennünket a városba, aki segített és menedéket
adott nekünk. Több mint egy hónapja, hogy eltűnt. Még az a szerencse,
hogy módomban van megtudni, mi lett vele.
De a vörös kesztyűs fiatalember továbbra is La Fertée arcát kémleli,
tőle várja, hogy megmondja, mi lenne ártalmas és mi nem.
A herceg lassan csóválja a fejét.
‒ Nem… Nem tudom… Már nem is tudom. Lehet, hogy ha
találkozom vele, rendbe tudná hozni az ügyeimet az udvarnál, feltéve, ha…
Igen, önnek igaza van Saint-Edme, nincs okunk rá, hogy elveszítsük a
kedvünket.
És tompa hangon még hozzáteszi:
‒ Már csak azért sem, mert, ahol ő megjelenik, ott megváltozik az
élet, más zamata lesz… Erről a király tudna beszélni egyet, s mást… Hova
megy, Saint-Edme? ‒ Kiáltja, amikor látja, hogy az öreg felkel, és kifelé
indul.
A gróf megáll, köpenye ráncait rendezgeti, és úgy válaszol:
‒ Kapnom kell valakitől egy talizmánt, amelynek segítségével
tisztábban fogjuk látni a helyzetünket. Még azt is megtudjuk, mi történt
Varange-zsal. Akit faggatni készülök, mindenről felvilágosítást tud adni
nekem.
La Fertée gúnyos képpel hallgatja. De azt azért nem tudná
megmondani, hogy a lelke mélyén nem retteg-e egy kicsit Saint-Edme
okkultizmusmániájától. Persze ezt leszámítva ügyes, jól használható
embernek tartja. Hagyni kell.
‒ És kit fog faggatni? ‒ Kérdi gúnyosan.
Hideg mosoly ül ki a gróf festett ajkára:
‒ Már megmondtam… A Sátánt!
Saint-Edme gróf kilép a Hajnali Napsugár ajtaján, és mivel már
megszokásból is gyanakvó, köpenye egyik szárnyát az arca elé lendíti,
nehogy felismerhető legyen. Fölösleges elővigyázatosság. Egy ilyen
kisvárosban ugyanis, ha világít a telihold, még éjszaka is mindenki
felismeri az embert, akár a járásáról is.
Üresek az utcák. Úgy hull le az égboltról a kemény hideg, mint az
eső. Messziről jött és nagyon magasról. Párizsban a hideg egyik saroktól a
másikig araszolva, lassan ömlik végig a házfalak szegélyezte keskeny
utcákon, akár egy folyó, de itt semmi nem védi a várost. Teljesen nyitott az
ég felé, s ki van szolgáltatva a hatalmas természet uralmának. Itt a hideg
áramlatokat nem tartja vissza semmi. Ez is a dolgok szűzi mivoltára utalt,
és Saint-Edme szerette. Nem könnyelműségből emlegette az imént, hogy
minél távolabb kell kerülni a királyi udvar ostoba, zagyvaságokkal teli
világától. Az a hely lehetetlenné teszi az okkult jelenségek
megteremtéséhez szükséges koncentrációt. Azok a figurák, akik úgy
manipulálnak a mérgekkel és sátáni szertartásokkal, mintha társasjátékot
játszanának, alkalmatlanok, hamar rendőrkézre kerülnek, s egyszer csak a
máglyán vagy a bárd alatt találják magukat, mint a közönséges bűnözők.
Az udvarnál még mindig nem fogták fel, hogy a rendőrség arca
megváltozott.
Itt a nagy szellemek, a démonok és a lidércek szabadon vándorolnak.
Ezen a vidéken a földi és éteri erők őrjöngve, szabadon száguldoznak.
Ezen a földön köztudott, hogy gyakoriak a jelenések, hogy az egyházi
személyeknek látomásaik vannak, s hogy történnek csodák. A titkos
tudományok számára ennél jobb körülmények nem is kellenek.
A hold gyöngyszürke fényében fürdő város nagy kőépítményeivel,
csipkés harangtornyaival, égre meredő keresztjeivel olyannak tűnik Saint-
Edme szemében, mintha a Sötét Erők Hatalma alá rendelték volna, épp
olyan, amilyennek álmodozásai közben elképzelte. Ez az a város, melynek
a transzcendens erők minden hatalmával felfegyverezve hercege, istene
lehet.
Amikor a Templom tér torkolatához ér, ahol a katedrális áll, az egyik
ház árnyékából egy árny bukkan elő. Ahogy egyre közelebb kerül Saint-
Edme-hoz, az váratlanul visszazökken a kanadai valóságba, ugyanis a
közeledő alakja jobban emlékeztet egy medvére, mint egy emberre.
Hatalmas, nagy testű, nehéz léptű, de azért fürge lény. Zergebőr kabát és
nadrág van rajta, sapkáját ráhúzza a szemére, mely épp hogy kivillan az
arcát keretező borzas haj és a többnapos fekete szakáll közül. Nem valami
megnyugtató jelenség.
‒ Nos, Eustache Banistére, elhoztad-e, amit ígértél? ‒ Kérdezi Saint-
Edme.
A másik bólint és morog valamit.
Aztán kinyitja a tenyerét. Egy kis szögletes, fehér fémből készült
dobozka fekszik rajta.
‒ Honnan szerezted?
‒ Az Orsolya-rendi apácáktól. A pincémből át tudok járni az ő
pincéjükbe.
‒ Az Orsolya-rendi apácák! Hát ez tökéletes! A szent leányok… a
szüzek… a tisztakezűek… Add ide!
De az óriás visszahúzza a dobozkát tartó kezét, és előrenyújtja a
másikat. Jelzi, hogy a zsákmányért ellenszolgáltatást vár. A gróf előkap
köpenye alól egy elég testes pénzes zacskót, és a hatalmas tenyérbe
helyezi.
A kis dobozka máris az övé.
Az óriás valami köszönetfélét mond, és eltűnik a sötétben.
A gróf átmegy a Templom téren, és befordul a hegyről lefelé vezető
egyik utcába.
Mutatóujjával felnyitja a kis dobozt, vastagra festett vörös ajka titkon
torz mosolyra húzódik. Szentostyák!
Hát, valóban pokoli lenne, gondolja, és felröhög, ha ennek a
dobozkának a tartalmával se sikerülne megtudni, mi történt Varange
gróffal. Gyanús, hogy épp akkor tűnt el, amikor a félelmetes Peyrac
grófnak meg a nyugtalanítóan szép feleségének a flottáját ment kikémlelni.
És míg Saint-Edme gróf elhagyja a Felsővárost, és a meredek
hegyoldali úton az Alsóvárosba igyekszik, az óriás termetű Eustache
Banistére bekopog az Orsolya-rendi apácák kertje és a Mercouville család
kis palotája között megbújó alacsony ház kapuján.
A ház Francois Le Basseur asztalosmester tulajdona. Ő a Szent Anna
Egyesület legidősebb tagja és a Nagy Tanács első ajtónállója. Bár csak
asztalos, és leginkább az a feladata, hogy megmunkálja és kifaragja a
templomok díszítményeit és domborműves oltárfalait, a díszes
tabernákulumokat és a jámbor szentek szobrait, más okból is keresett
ember. Ugyanis kitűnően tud hivatalos írásokat szerkeszteni. Volt néhány
település, ahol a jegyzőknek megtiltották, hogy a lakók panaszait írásba
foglalják, így akarták kigyógyítani a franciákat a pereskedés betegségéből.
Nos, az ilyen falvak lakói mind Le Basseurhöz fordultak.
Mert persze nem gyógyulnak ki! Nekik az is megfelel, ha egy
faszobrász-asztalos állítja össze a peranyagot.
Francois Basseur csak azért van fenn ezen a késői órán, amikor
Eustache Banistére hatalmas mancsa az ajtaját megzörgeti, mert egy
templomban elhelyezhető ereklyetartó tervrajzán dolgozik. Laval úr,
Kanada püspöke rendelte aznap délután, mert azokat a Szent Perpetua-
ereklyéket akarja elhelyezni, melyeket Peyrac gróf úr hozott Québec
városába. Az erős kopogásra a mester megriad. Óvatosan körülnéz, majd
felkapja az égő olajlámpást, s a durván megmunkált falapok és rudak
között ‒ melyeket fia a Cote de Beauprén épülő Szent Anna-templom
szentélyébe szánt tabernákulum munkálataihoz készített elő ‒ nagy
óvatosan az ajtóhoz lopózik.
Faforgácsok tengerében lépked, és nagyon vigyáz, nehogy a
lámpással tüzet csináljon. Micsoda rendetlenség mindenütt! Minden
munkát félbe kellett hagyni az idegenek miatt. Teljesen felfordították a
várost.
Gyanakodva résnyire nyitja az ajtót, és meglátja az óriás termetű
Banistére-t, aki egy tömött pénzes zacskóval hadonászik.
‒ Eustache! Te mi a fenét keresel itt ilyen későn? ‒ Kérdezi.
‒ Itt a pénz, megírhatod a peranyagomat! Kell valami írás vagy
szónoklat, hogy megkapjam, ami jár… Beperelem a Tanács ügyészét, be
én! Hagyta elavulni a nemesi levelemet… És beperelem az Orsolya-rendi
apácákat, mert olyan földre építkeztek, ami az enyém. És végül beperelem
Villedavray-t, mert pincét fúrt a földem alá, és lépéseket tett annak
érdekében, hogy elbitorolja a földemet, mely az ő birtokával szomszédos…
‒ Banistére, te ezeket a bosszúhadjáratokat el fogod veszíteni!
Folyton pereskedni akarsz.
‒ Nem én kezdtem. A püspök kiátkozott, mert alkoholt adtam a
bennszülötteknek! Mintha én lennék az egyetlen! Visszavonták a „szabad
kijárásomat”, nem járhatom prémekért az erdőt. Nincs jogom elhagyni a
várost! Nos, rendben! Akkor majd a várossal fogok foglalkozni… Úgyis
folyton itt kell lennem! Hát jó, maradok és őrködöm a vagyonom felett.
Van aranyam, és ha perre kell menni, szerzek még… Értesz a jegyzői
munkához, vagy nem? Megfizetlek, vagy nem?…
Apró, gonosz szemei kutatón merednek a homályba, ahol kupolák,
oszlopok, görög oszlopfők, feszületek körvonalai rajzolódnak ki.
‒ Írd meg, kapard össze az indokokat, meg a többit, vagy idejövök,
és úgy felgyújtom ezt a bódét, hogy aztán nézheted, mint hamvad el a
Szent Anna-oltárképed, még mielőtt elvihetnéd az apácákhoz
aranyoztatni…
Madeleine anya, az ifjú látnok apáca se aludni, se pihenni nem tud.
Hiába kel fel a kényelmetlen szalmazsákról, hiába zárkózik be, hiába térdel
órák hosszat cellája jéghideg kövén, hogy imával és önsanyargatással
csillapítsa gyötrő nyugtalanságát.
Végül tüzet csihol, és égő gyertyával a kezében lemegy az aranyozó
műhelybe.
A kolostor egy távoli szobájában felsír egy gyermek, valamelyik kis
bennlakó, akit az apácák nevelnek Istennek tetsző életre. Nyomasztó az
éjszaka, a gyerekek is nyugtalanok…
Amikor a műhelybe ér, megáll a helyiség közepén, tekintete végigfut
a békés munkahelyen, és némileg megnyugszik. Napközben itt dolgozik az
apácatestvérekkel együtt. Nappal a kis ezüstharangok szabdalják fel az
időt, s reggel az órák egy részét odaadó áhítatban töltik, mennek a
kápolnába szentmisére, s onnan aztán ki-ki elindul az osztálytermekbe
vagy a gyerekek hálótermébe, vagy ide, az aranyozóba, ahol tehetségük
szerint az aranyozás művészi munkájával foglalkoznak, hogy megkeressék
a közösségnek a megélhetésre valót.
Most egy másik lámpa csillagfénye közeledik reszketve a folyosó
vége felől. Egy idősebb nővér lép be az ajtón.
‒ Madeleine, testvérem, mit keresel itt? Úgy látom, hiányzik belőled
a kolostori fegyelem erénye, és nem erőid feltöltésére használod a fontos
éjszakai órákat, holott a könyörületes égiek azért ajánlják fel ezeket
nekünk, mert jól tudják, milyen gyenge teremtmények vagyunk.
‒ Bocsásson meg, anyám! Nekünk is megpróbáltatás volt ez a mai
nap, még akkor is, ha kolostorunk vastag falainak védelmében élünk. Az
események visszhangja ide is elér. Mit hoztak ránk vajon az idegenek?
Felfordulást és lelki viharokat, vagy megbékélést? Eljött az ideje, hogy
szembenézzek azzal a gyönyörű asszonnyal, aki látomásomban megjelent,
de akiben eddig senki nem vélte felismerni a démoni nőt. Fel fogom-e
ismerni? Ó, mekkora felelősség hárul most reám! És nincs itt Orgeval atya,
hogy megerősítené gyenge lelkemet. Aki megvédene, ha kell.
 És, kedves anyám, aggodalmaimhoz egy újabb is járult. Mert mára
virradó éjjel álmomban megjelent Brébeuf atya, aki az irokézek kezei
között halt vértanúhalált. Könyörgött, hogy keljek fel és imádkozzak, mert
meg kell térítenem egy boszorkányt, aki a városunkban tevékenykedik.
‒ A nevét is megmondta?
Madeleine anya a fejét rázta.
‒ Nem! Csak megparancsolta, hogy imádkozzak, és újra imádkozzak,
s megígérte, hogy ez idő alatt a démonok nem fognak zavarni,
nyugtalanítani, mert az égiek megakadályozzák, hogy közbeavatkozzanak.
‒ Istennek legyen hála! Nos, jöjjön, testvérem, vegye vissza a
köpenyét, nemsokára itt az ideje, hogy a kápolnába vonuljunk a kora
hajnali ájtatosságra. Jöjjön, énekeljünk zsoltárokat, és imádkozzunk, hiszen
oly sok bűnt kövérnek el az emberek. Szeretem ezeket az ájtatos hajnali
órákat. Imáinkkal, énekünkkel ma tán többet elérünk, és jobban megóvjuk
Québec városát, mint máskor.
Lámpásaikat magasba emelve az apácák elhagyják az aranyozó
műhelyt, s elindulnak a kápolnába vezető hosszú folyosón.
Nemsokára felcsendül az Orsolya-rendi apácák zsoltáréneke.
Hangjukat jól hallani a kolostorral szomszédos szép, nagy Mercouville-
palotában is.
A kis palota egyik szobájában függő bölcsője párnái közt egy torkos
pici lány üldögél.
A hold bekukucskál az ablakán. A kicsi talán finom bonbonnak nézi,
vagy ragyogó cukorkának. Érméline de Mercouville, a XVII. századi
kanadai kolónia egyik aprósága Québecben jött a világra, és most kacagva
nézi a holdat.
Kacag, kacag, nem akarja abbahagyni! Hangja, mint egy kis
csengettyű, felveri a házbelieket.
Fivérei és nővérei ‒ vannak vagy öten ‒ egy széles, nagy ágyban
alszanak a szomszéd szobában, de most morgolódva fészkelődni kezdenek.
Érméline kacagása áthatol a legvastagabb falakon, s függönyökön is.
A gyerek boldog.
Holnap is fel fog kelni a nap. Jól tudja ezt. És mindenféle
finomságokkal megrakodva várja őt. Tán ez a látomás váltja ki belőle a
hangos örvendezést. Már ég és viszket a talpa, fúrni szeretne. Majd holnap.
Egyre hangosabban kacag.
Apja, a bíró, hálósipkáját a fülére húzza, fejét a párnába fúrja, és
sóhajt egy nagyot.
‒ Na, tessék, megint kezdi a gyerek a kacagó hangversenyét! Nem is
tudom, miért mondják, hogy beteg, hogy ernyedtséggel járó kóros
állapottól szenved.
‒ Hát mert nem tud járni, azért! ‒ Siránkozik Mercouville asszony. ‒
Mindjárt hároméves lesz, és nem tud járni, nem hajlandó semmilyen
erőfeszítést tenni, hogy talpra álljon. El is mentem megint a Cote de
Beaupré új Szent Anna-szentélyébe, és gyertyát gyújtottam érte, sőt egy
kilencedet is elkezdtem, ami épp holnap fejeződik be.
‒ Szerintem ez a gyerek boldog.
‒ Az igaz. Mindig vidám.
Közben a dada, a fekete bőrű Perrine odasurran a gyerek
bölcsőjéhez.
Mercouville asszony Martinique szigetén született, ő hozta a dadát a
házba. Perrine halkan énekelni kezd, s lassan sikerül elcsendesítenie a
nevetgélő gyereket. A többi gyerek máris elalszik a szomszéd szobában, s
a dada halk énekét nemsokára elnyomja a bíró úr horkolása.
Csak Mercouville asszony, a Szent Család Társaság elnöke virraszt
tovább. Felidézi, mi minden történt a nap folyamán. Sikeres nap volt, még
Sabine de Castel-Morgeat ügyetlen akciója ellenére is… Vajon ki kell-e
zárnia ezért Sabine-t a Társaságból?
Mercouville asszony is boldog. Éppoly könnyűnek és vidámnak érzi
magát, mint Érméline. Magában felsorolja, hogy másnap miféle tennivalók
várják. Most, hogy Carlon intendáns úr visszatért a városba, sok tervét
megvalósíthatja. Még a nyáron hozatott Franciaországból egy szövőszéket,
ezt a mintapéldányt meg fogja mutatni Carlonnak, aki megbízza az
ácsokat, hogy készítsenek róla másolatokat. A gépeket majd szétosztják az
asszonyok között, s akkor a nők otthon is munkába állhatnak, s ahelyett,
hogy pletykálnának, innának és szerencsejátékokkal ütnék el az időt,
hasznosan fogják tölteni a téli hónapokat. Fel kell persze lendíteni a
kender‒ és len termelést, s akkor kitűnő hazai anyagokat lehet szövetni. A
derék Mercouville asszony szinte már hallotta is a szövőszékek csattogását,
s látta, amint az asszonyok a tágas nappali szobákban vagy a padlásokon
szorgoskodnak.
Amikor végre elaludt, az ajkán boldog mosoly derengett.
Ha az ember ‒ akárcsak most Saint-Edme ‒ elindul azon az úton,
melyet a Nagy Szikla törésvonalaiba hasogattak és Hegylejtő út néven
emlegetnek, akkor a Felsővárosból az Alsóvárosba érkezik, ahol a magas
házak hegyes tetőit hatalmas, égre meredő kémények erdeje borítja.
Három hosszú utca nyújtózik a parttal párhuzamosan, ezek választják
el az Erődalja utca sziklafalakhoz támaszkodó, rozzant viskóit a szép nagy,
parti palotáktól, melyek tulajdonosai nagyurak, gazdag emberek, jómódú
kereskedők, olyanok, mint Le Bachoys, Basile vagy Gaubert de la Melloise
urak. Dagály idején a nagy folyó a paloták küszöbeit nyaldossa.
A sűrűn lakott, nyüzsgő Alsóvárosban egymást érik a terek,
terecskék, girbegurba utak, ahol üzletek, raktárak, hangárok sorakoznak
tetőcserépszerűen egymás fölé zsúfolódva.
A tolvajok és rablók ellen vastag falak, deszkából és karóból készült
kerítések, tömör fakapuk, keresztgerendával lezárt rácsos vaskapuk védik a
Québec városában felhalmozott szőrméket, bort, búzát, faanyagokat és a
sokféle szövött anyagot, textíliát ‒ egyszóval a vagyont.
Kevés fény szűrődik ki a házakból. Késő este van, az Alsóváros lakói
ilyenkor már bezárkóznak. Alszanak, kártyáznak, iszogatnak vagy
paráználkodnak.
Amikor Saint-Edme elhagyja a levegős Felsővárosból e bűzös,
homályos labirintusba vezető fehér sziklautat, egyben átlépi a világosság
határát, mintha a sötét Erdőalja útra fordulva a pokol útvesztőjébe lépne.
A sötétségben egy kar nyúl felé, s egy piros kesztyűs kéz nehezedik a
vállára.
‒ Elkísérem, ‒ mondja Martin d’Argenteuil hangja. ‒ Tudja, engem
aggodalommal tölt el egy ilyen kanadai feketemise gondolata.
Le Bachoys úrnál házi muzsika szól. Az uraságnak négy lánya és
három fia van, meg egy kikapós, kék szemű felesége, aki minden férfinak
tetszik, és bizony nemegyszer felszarvazza őt.
Bár az igazat megvallva a dolgok ilyen bemutatása nem fedi
pontosan a valóságos helyzetet. Mert ebben az esetben a megcsalt férj érzi
magát kiváltságos helyzetben. Ugyanis neki megvan az az előnye, hogy
elidegeníthetetlen joga van e nőhöz, akit annyi férfi szeretne megkapni, és
ezzel a jogával kedve szerint és riválisainál sokkal gyakrabban, egyszóval
bármikor élhet. Sőt él is. Hogy mindezt így fogta fel, ezért olykor utálták
és féltékenykedtek is rá egyes férfiak. Viszont ebből táplálkozott a
végtelen derű is, amivel a ház ura a szarvait viselte. Ő mindig nyertesnek
érezte magát, ezért már réges-rég nem nevette ki senki, sőt bizonyos
tisztelet övezte, ami hatalmát és erejét nagyban növelte. Egyébként Québec
szürke eminenciásaként emlegették. Mint a Kelet-indiai Társaság régi,
befolyásos emberének, mindenütt voltak kapcsolatai, és a világ minden
tájára elért a keze.
Le Bachoys úr épp Magry de Saint-Chamond-nal biliárdozik, és a
dákóját gyantázgatja. Egyelőre még csak a szalonokban megy ez a játék.
Elgondolkodva nézi a vendégeit, akik között ott van az elegáns, fehér hajú
Gaubert de la Melloise és Romain de l’Aubigniére, aki a legkisebb
lányának, Marie-Adéle-nak udvarol. A lány szépen játszik a virginálon ‒
mely hasonlít a spinéthez vagy csembalóhoz, csak vékonyabb a hangja.
Most két hegedű és egy oboa kíséri.
Le Bachoys úr legidősebb lánya nincs jelen. Nem akart embereket
látni, bezárkózott a szobájába. Éveken át menyasszonya volt Pont-Briand
úrnak, akit Peyrac gróf, ez a déli jövevény, egy párbajban megölt. A lány
elhatározta, hogy soha nem megy férjhez.
Talán a kisebbiknek több szerencséje lesz.
Marié-Adélé időről időre Romain de l’Aubigniére felé fordul, és
igyekszik felhívni magára a figyelmet. De a fiatal uraság most szórakozott.
Túl sok minden történt a nap folyamán. Romain, a megrögzött erdei
vadász, a fanatikus harcos, aki büntetőexpedícióiban kész volt bárhová,
akár Új-Angliába is követni Orgeval atyát, egy cseppet sem örült, hogy
újra találkozhat Peyrac gróffal és feleségével, de most örül, hogy az
események mindenki számára jól alakultak. Ezt néhány nappal azelőtt még
nem hitték volna…
Amikor elterjedt a hír, hogy a lángoló csónakok áthúztak Québec
felett, úgy látszott, hogy Maine idegenjei elveszítik a játszmát. A
lakosságon eluralkodott a rémület. Pánik szele söpört végig a városon. A
nők megbolondultak. Ők mindig is engedelmes hangszerek voltak Orgeval
atya kezében, aki akkor győztesnek látszott, de aztán hirtelen eltűnt.
Utána ez a láz lecsillapodott.
És most a Három Ujj, a Trois-Riviéres-ből való úr, nem tudta
megállni, hogy ne tegyen fel magának mindenféle kérdéseket, melyek
nyugtalanították.
Hol lehet most Orgeval atya? Mi lett vele? Miféle erő kényszerítette,
hogy elmenjen a városból, mikor ő, L’Aubigniére kész lett volna kiállni,
elszántan küzdött volna a „megszállókkal”? Castel-Morgeat úr is
felkészült, azt mondta, dugig vannak puskaporral a raktárai, s célpontra
állítva, harcra készek az ágyúi. Már épp elkezdték ásni a lövészárkokat, sőt
erődépítésbe kezdtek, és erre Orgeval atya eltűnt! Vagy elrabolták?
Meggyilkolták? Hová mehetett?
L’Aubigniére nem tudta elhinni, hogy az atya a küzdelem elől
futamodott volna meg! Lehet, hogy megtorlásra készül?
Egyes erdei vadászok azt terjesztették, hogy visszatért az irokéz
misszióba.
Ha ez igaz, az maga a téboly!
L’Aubigniére úr elgondolkodva nézi csonka ujjait. Az egyik
hüvelykujját egy indián pipa parazsába nyomták, és csaknem tövig
leégették, a mutatóujját kagylófűrésszel szép lassan lefűrészelték, és akkor
vele még nem is voltak olyan barbárok, mint a legrosszabbnak tartott
ellenségeikkel.
Ha Orgeval atya visszament az irokézek közé, elveszett. A leg-
szörnyűbb kínzások közepette fogják megölni.
Gaubert de la Melloise úr egy öblös fotelban házi muzsika hangjaira
ringatja magát, s míg kesztyűbe bújtatott ujjhegyeit, egyiket a másik után,
egymáshoz illesztgeti, azon mereng, mit is gondoljon az aznap történt őrült
eseményekről.
Bár nem volt kifejezetten jezsuitapárti, azért sajnálta, hogy kudarcot
vallottak. Bármily kellemesnek s nagylelkűnek mutatkoztak is a városba
érkező merész franciák, azért mégiscsak ki kell deríteni, mi van a pletykák
és suttogások mélyén. Meg kell bizonyosodni arról, hogy ezek az emberek
nem fenyegetik-e a város amúgy is bizonytalan erkölcsi és gazdasági
egyensúlyát - elvégre ezek egymásból is következnek, és vice versa!
Gaubert de la Melloise úr áhítatos, szenteskedő ember, a Szent Szűz
és a Szent Család Egyesület tagja, korábban a Saint-Sacrament
Társaságnak is tagja volt ‒ ez is örökre meglátszik rajta.
Nem csoda, hogy az a véleménye, Frontenac kormányzó úr politikai
szempontból jogtalanul cselekedett, s átlépte a megengedett határokat,
amikor könnyedén úgy döntött, hogy nehéz terhet rak az adminisztráció
vállaira, s elnézi a fényűzést, a pompát s a tékozló életmódot, amit az új
jövevények hoztak magukkal. Nem kellene ezt a kísértést a
leghatározottabban elhárítani?
Gaubert de la Melloise elhatározta, hogy egy sor problémára fényt
derít. Először is, mi a teendő „a király lányai”- val? Jótevőjük eltűnt, vagy,
ahogy mondják, megfulladt. Márpedig a Saint-Sacrament Társasághoz
közel álló, sokéves tapasztalattal rendelkező s erényes célok érdekében
buzgólkodó besúgók szerint valami titok húzódik meg a hercegnőről szóló
mendemondák mögött. Gaubert úr sajnálta, hogy nem érkezett meg a
városba, hiszen úgy ajánlották őt, mint Párizs közvetlen küldöttét, s azt
mondták, igen gazdag. Az előkelő vendég, mint vezeklő személy, Orgeval
atya irányítása alatt állt, akinek javaslatára ő, Gaubert is segédkezett az
érkezők szállásának előkészítésében. Egyszóval, a dáma és összetoborzott
csapata kiemelten fontos volt a városnak.
Ezért a Montigny-féle kastélyt, mely a Sainte-Geneviéve-domb
északi oldalán feküdt, egész nyáron renoválták. Főleg az ácsoknak és a
festőknek volt sok dolguk, de be is kellett bútorozni a lakhelyet. És tessék,
a gazdag, jótékony dáma nem érkezik meg, viszont a sors iróniája folytán
az a Peyrac úr foglalja el a kastélyt, akit Gaubert de la Melloise úr, mint a
Saint-Sacrament Társaság elkötelezettje, szíve szerint üldözött volna.
Gaubert úr úgy érezte, hogy van valami nyugtalanító ügyeskedés
ebben a bűvészmutatványban, s elhatározta, hogy nagyon körültekintő lesz.
Végül is a jónak győznie kell.
Egy rá jellemző mozdulattal most elsimítja karcsú, szép kezein
mályvaszínű és violaillatú kesztyűjének ráncait. A kesztyű szorosan
rátapad a tenyerére s az ujjaira.
Gaubert úr imádja a kesztyűket. Több tucat különböző fazonú és
illatú kesztyűje van. A Vörös Fickó-beli eszkimó-indián cserzi hozzá a
madárbőröket, és a Szent Anna utcai rövidárus-nő varrja meg. A
színezéssel mindig a Húron de Lorette-i angol rabokat bízza meg, mert ők
jól ismerik a bőrfestés titkait. Az egyik legszebb, pirosra festett kesztyűjét
Martin d’Argenteuil-nek adta, amikor megtudta, hogy ez a fiatalember
Párizsban a királyi labdajátékház mestere volt, s magával a királlyal is
labdázott. Ezek a kesztyűk a legfinomabb selymekkel vetekszenek, de
melegebbek azoknál.
… Tollfosztás után a madár bőrét óvatosan lefejtik a testéről, s az
eszkimó valószínűleg csontostul-csőröstül felzabálja, ami a madárból
marad.
Már késő éjszaka volt, de az urak még a játékasztaloknál ültek, és
javában kártyáztak vagy biliárdoztak. Szólt a zene, és füstölögtek a
hengerformára tekert dohánylevelek, melyeket Peyrac úr bőkezűen
osztogatott, és szivarnak nevezett. Ezt a „tiltott gyümölcsöt” is Új-
Angliában hozták divatba.
Magry úr kihasznál egy hangosabb zenei akkordot, és odasúgja a
barátjának:
‒ Az ő dohányuk jobb, mint a miénk.
‒ Úgy kell felfogni, mint idegen importárut ‒ mondja, La Vaudiére
úr.
Óvatosan Le Bachoys úr felé pislantanak, de ő láthatólag a partijával
van elfoglalva, arról nem beszélve, hogy ő is magától értetődő
gyönyörűséggel szívja az inkriminált dohányt. Ezt látva a két barát
megnyugszik.
Később Gaubert de la Melloise megjegyezi:
‒ Szerintem e kalandorok jelenléte zavarokat fog okozni a mi
természettől fogva nyugtalan lakosságunk körében, ugyanis valószínű,
hogy többségük istentelen és lelkiismeretlen alak. De ha pusztán csak a
pénzügyeket tekintem, akkor is van egy nagy kérdés. Hogyan s miből
fogják fedezni a kiadásaikat? Félő, hogy az amúgy is meglehetősen
bizonytalan költségvetésünk össze fog omlani…
Le Bachoys szemével a lyuk felé guruló fehér golyót figyeli, de azért
válaszol:
‒ Ne törődjön vele… Basile majd megoldja.
Basile úrnál épp d’Urville gróf tesz látogatást. Tudja, hogy aki
hellyel kínálja, Québec legtekintélyesebb üzletembere. Ő is a „Virginia”
szivart szívja, de ez nem akadályozza a munkában. Egy kis kézimérleget
tart a kezében, s éppen néhány színezüst érme súlyát méregeti, ezeket aztán
alkalmazottja sorra bepotyogtatja egy bőrzacskóba.
‒ Megnyugtathatja Peyrac urat. Ezekkel az érmékkel nem lesz
probléma, nyugodtan használhatók a pénzforgalomban. Vállalom értük a
garanciát. Sőt, amint hajnalodik, adatok önöknek néhány, kézjegyemmel
ellátott váltót. Ezek felmutatása lehetővé teszi, hogy embereik más
személyekkel vagy vállalatokkal különféle tranzakciókat hajthassanak
végre a városban. Egy kis idő kell, amíg megírom, aztán az alkalmazottam
elviszi önökhöz.
D’Urville feláll, és Peyrac gróf nevében köszönetét mond. Őszintén
hálás, hogy Basile úr megkönnyítette az életüket.
Udvariasságból nem mutatja, mennyire meglepi, hogy milyen élesen
különbözik egymástól a főnök és a beosztottja. Basile testes, van benne
természetes könnyedség, de mégis kimért, üzleti kérdésekben ravasz és
agyafúrt polgár, míg a másik, a sápadt, sovány, élénk és szúrós tekintetű
beosztott olyan, mint akinek folyton üres a gyomra, és tolvajlásból él.
Márpedig természetesen nem szorul rá ilyesmire Québecben. Biztos
egzisztenciája van Basile úr házában, aki most éppen be is mutatja őt.
‒ Paul-le-Fol vagy Paul-le-Follet… Ahogy tetszik, ‒ mondja.
Valóban, van valami az arcában, alakjában, ami az olasz vígjátékok
Pierrot-figurájára emlékeztet. Hol mókás, hol gyászos képet vág. Mindent
összevéve eleven, fontoskodó, fürge mozgású és fürge eszű ember.
Annyira fesztelen, hogy tegezi a ház urát, akit érdekes módon ez nem
zavar.
Kezét kardja markolatába akasztva d’Urville meghajol és távozik.
Amint elmegy, az alkalmazott kinyitja a lapos, kerekre formázott
darabokból készült, ólomüveg ablakot ‒ s beengedi a friss, hideg levegőt,
hadd söpörje ki a nehéz dohányfüstöt.
Paul-le-Fol kihajol. Odalenn rohan a folyó, koptatja a partot, s
nekizúdul a szikláknak meg a rakparti cölöpöknek. Zúgásába halkan,
fuvallatszerűen belekeveredik a Le Bachoys-palotából kiszűrődő muzsika
hangja: hegedűk, spinét és oboa. A kedves dallamok álomba ringatják a
ház tövében gubbasztó indiánt, aki bizonyára az utolsó vidraprémjét
cserélte el egy kis pálinkáért, mely, ha kevés volt is, ahhoz elég, hogy
elérje azt a kellemes önkívületi állapotot, amit csak az alkohol tud okozni.
Most mozdulatlan és érzéketlen. Pedig harapós hideg van már ezen a
holdas éjszakán.
Az alkalmazott hallgatja a folyó harsogását. Néhány nap múlva, ha
jön a jég, ez a nagy víz elcsendesedik.
‒ Mikor megyünk vissza a Szajna-partra? ‒ Kérdi sóhajtva. -
Ahányszor meghallom, hogy zúg a folyó, mindig elfog utána a nosztalgia.
Basile úr épp a súlyokat, a csipeszt és a mérleget teszi helyre, s
közben a fejét rázza.
Ami engem illet, én már nem megyek vissza többé. Az ottani élet
nem kedvemre való. Tönkremennék a bosszúságtól, és folyton lázadoznék.
A másik becsukja az ablakot, és leül a kereskedő mellé. Családias
mozdulattal átöleli a vállát, és egy igazi bohóchoz illő - egyszerre síró s
nevető ‒ fintort vág.
‒ Akkor hát úgy halok meg, hogy nem látom Párizst? Mert az ember
csak nem hagyja el a testvérét… Minket nem téphet el egymástól semmi
sem, nem igaz?
‒ Hozz valahonnan disznólábat! ‒ Kiált rá a Francia Bárka
tulajdonosa, Janine Gonfarel az inasára. ‒ Ragut akarok főzni.
Disznólábat ilyenkor? Honnan? Nincs karácsony!… Felejtse el,
asszonyom… Jól tudja, hogy a kocsmárosoknak és a kiskereskedőknek
reggel kilenc előtt nincs joguk semmilyen árut se lefoglalni, se vásárolni…
‒ Reggel nyolc előtt! Fiacskám! Még nincs itt a tél… Reggel nyolc
előtt…
‒ mielőtt az áru nem volt kitéve legalább egy órán át a Felső‒ vagy
az Alsóváros piacán.
‒ Fogd be a szád. És hagyj békét nekem, ennek a fattyú Tardieu-nek
a rendeletéivel. Ne hidd, hogy nem tudok elbánni egy ilyen fegyencőrrel…
Keress nekem valahol disznólábat, ha mondom, mert! Ez most élet-halál
kérdése! Fuss, és érdeklődj Basile úr alkalmazottjánál, Paul-le-Follet-nál.
Az képes a hentest is felébreszteni, ha én kérem. De itt legyen nekem az a
disznóláb hajnalra, érted? Megmondtam!
A fickó rezignáltan a köpenye után nyúl, és kisurran a sötét
éjszakába.
Janine Gonfarel elégedetten odahajol a macskához, mely
kényelmesen heverészik egy puha párnán. Ujja hegyével megcirógatja az
álla alatt. A macska kéjes leereszkedéssel tűri a simogatást, és pislog.
‒ Tetszel nekem, tudod? Hát nem jobb itt, Gonfarel maminál, mint
annál a királyi csecsebecsékkel teleaggatott nőcskénél? Hadd, mondjam
meg neked, hogy a nagy dámáknak egy ilyen macska nem társaság… Ma
láthattad, mibe kerül az neked… Hidd el, kicsim, jobb, ha itt maradsz a jó
Janine-nál.
A macska dorombol. Janine nézi, aztán fájdalmasan lebiggyeszti az
ajkát.
‒ Igen, láttalak… ahogy jöttél, ahogy a férfiak szoktak… a
kandúrok… És ha egy kis ringyó meg egy derék asszony között kell
választanod, mindig az előbbit választod. Hát csak menj! Nincsenek
illúzióim. Megint csak őt fogod választani. Szokás szerint!
Megadóan sóhajt, s az ablak felé fordítja a fejét. Ott kinn a téren ma
végigvonult egy kék ruhás asszony, hatalmas gyémántok ragyogtak a
fülében… Ő volt az… Igazi csoda.
Ezen az éji órán üres a tér. Janine kinéz, de egy idő múlva mégis
felfedez két lopakodó alakot. Nemsokára eltűnnek az egyik utcasaroknál.
Saint-Edme gróf és Martin d’Argenteuil.
‒ Nézd csak! Mit keresnek ezek az urak errefelé? Lefogadom, hogy a
Vörös Fickónál kötnek ki. Az Alsóváros boszorkánymesteréhez
igyekeznek.
A Vörös Fickó nevű lebuj a nyomorúságos városnegyed szélén,
annak a faerődnek a helyén emelkedett, amit annak idején Champlain a
parti sziklafal fedezékében épített, és „Lakóhely”-nek nevezett el. Abból
persze már nem volt meg más, csak a védőárok meg a felvonóhíd, amelyen
a megkésett részeg emberek tántorogtak át éjszakánként, s néha jeges
fürdőt is vettek, ha nem száradt ki belőle időben az esővíz.
Ez volt a határ, de az emigránsok találékonysága és elszántsága még
ezen túl is mindig talált lakhelyet magának. Ezek a legkisebb helyet,
mélyedést és odút is kihasználták, s faházakat, kalyibákat, kamrákat
építettek szorosan egymás mellé és fölé.
A zsúpfedeles, zsindelytetős, primitív deszka‒ és rönkfa
tákolmányok különös tenyészete kúszott fel itt a Nagy Szikla lejtőjén, akár
a repkény, s lidércnyomásként kísértették Tardieu urat, akinek nemcsak
arra kell ügyelnie, hogy ne legyen tűzvész a városban, de a település
tisztaságáért, egészségügyéért is ő a felelős.
Itt kell hát felkapaszkodni annak, aki Nicolas Mariéi, más néven a
Vörös Fickó, vagyis a boszorkánymester barlangjába akar feljutni. Saint-
Edme és Martin d’Argenteuil az Erődalja utcából először befordul egy
keskeny vízelvezető sikátorba, mely két magas ház között fut, nekimennek
az egyik lakóépület rozoga latrinájának, azt megkerülik, s rátalálnak a
cölöpökhöz támasztott létrára, amely egy függőudvarfélére vezet.
Érkezésük persze felveri az ócska deszka ólban éjszakázó tyúkokat. Nagy a
kotkodácsolás.
‒ Ki járkál? ‒ Kiabálja egy öregasszony egy himbálózó spaletta
mögül.
A két férfinak át kell lépni egy korlátot, mely a tulajdon védelmét
hivatott szolgálni. Egy rozoga építményt, mely úgy bújik meg fenn, a
sziklafal oldalában, mint egy madárfészek az ágak rései között. Egy sárral
borított apró, sík területen kis ösvény vezet át, aztán újra a sziklába vájt
lépcsők következnek.
Az épülethalmaz tetején a Vörös Fickó háza az utolsó. Ez már maga
a meztelen égre meredő Szikla. Vízcsordogálást és - csepegést hallani…
Ha pedig az ember felnéz a magasba, valahol fönt láthatja a kormányzó úr
rezidenciáját, a Saint-Louis-kastély kivilágított ablakait, kicsit lejjebb
pedig a katonai testőrséget. Kártyáznak, úgy várják a váltást.
A Vörös Fickónál egyetlen lámpás világít, kanóca bálnaolajba lóg, a
helyiségben a legkülönfélébb szagok küzdenek egymással gomolyogva. A
világító halolaj bűze és a gerendákra kötözött meg gyékényekre terített
száradó növények, gyökerek, levelek, fakérgek illata keveredik a biztos
hatású ‒ és Kanadában közkedvelt gyümölcsízű, forró főzetek meg egy
erjesztett masszából készülő limonádéféleség szagával, majd váratlanul
megcsapja az ember orrát az egyik sarokban felhalmozott könyvek
bőrkötésének jellegzetes illata.
Az egyik sarokban kirajzolódik egy kuporgó alak, aki ügyes kézzel
fonalat fon, az arca kerek, bőrszíne, mint a lakkozott mahagónifa. Elég
kövér, zömök embernek látszik. Eszkimó-indián.
A lámpa alatt, földre terített prémeken egy férfi ül indián módra, s
egy hordozható íróasztalra támaszkodva ír valamit.
Rojtos zergebőr ruhát visel, a fején a szemöldökéig behúzott
prémsapka. Martin d’Argenteuil csodálkozik az öltözékén. Nem lehet
kitalálni, hány éves lehet.
‒ Maguk kicsodák? ‒ Kérdezi egy csöppet se szívélyes hangon, míg
a két vendég helyet foglal a prémeken. ‒ Nem ismerem magukat.
‒ Dehogynem ‒ válaszol Saint-Edme ‒, én már jártam itt Varange
gróffal.
‒ Ő hol van?
 ‒ Pontosan ezt szeretnénk mi is megtudni, s ezt csak maga tudná
megmondani nekünk.
‒ Nem vagyok jós.
‒ De igen. Én már láttam önt munkában… Nicolas Mariéi…
‒ Nem látott maga semmit. Én csak két könyvet, a Kis és Nagy
Albert-t magyarázom s értelmezem, hogy gyógyszereket és a rossz sorsot
eltérítő talizmánokat készíthessek.
‒ Ennél sokkal többre képes. És nemcsak a Kis és Nagy Albert,
hanem még egy sor más könyv is van itt. Azokból tudta meg, hogy John
Dee mit látott a fekete tükörben. És azt is tudom, hogy képes a
szellemekkel társalogni, hogy bárkinek a szellemét meg tudja idézni. Még
egyszer mondom, nemrég láttam munka közben.
‒ Változnak az idők.
‒ Miért, mi történt?
‒ Rosszak az előjelek.
‒ De mégis.
‒ Az egyik éjjel láttam áthúzni az erdő felett a vadászcsapat
csónakjait.
‒ Ezt már mindenkinek elhíresztelte.
‒ De azt nem mondtam el senkinek, hogy a maga társa, akivel most
itt ül ezen éjszakán, benne ült az egyik lángoló csónakban. Felismerem.
‒ Én! ‒ Hördült fel rémülten Martin d’Argenteuil.
Ez a kinyilatkoztatás egy csöppet se volt ínyére. Azt jelentené, hogy
meg fog halni? Már sajnálta, hogy elkísérte a grófot erre az expedícióra.
Érdekelte a mágia, de ő maga nem akart belekeveredni egy ilyen
alacsonyrendű boszorkány üzelmeibe.
Mert hát mit is lehet várni itt, a sötét és tudatlan Kanada mélyén?
Párizsban Lesage mágust és Guibourg abbét látogatta, azt a környezetet,
azokat a háromlábú melegítőedényeket, hosszú nyakú retortákat, és azt az
illatot, amit ott, a boszorkánykonyhákban a tömjén és a szárított füvek
füstje árasztott, nem is lehet hasonlítani ahhoz, amit itt tapasztal. Igaz,
hogy ott olykor a ködös füst mögül láthatta a finom kis Marie- Madeleine
d’Aubray ‒ más néven Brinvilliers márkiné ‒ bájos arcát, aki teljesen
megbűvölte. De Marie- Madeleine nem látta őt. Ő csak szeretője, Saint-
Croix lovag akarata által létezett. Ha ez eszébe jutott, a királyi labdaház
mestere úgy érezte, hogy neki van a legszomorúbb sorsa a világon.
De Saint-Edme úr megpróbálja tovább puhítani a derék
boszorkánymestert.
‒ Segítenie kell nekünk. Elhoztam azt is, amire szüksége van.
 ‒ Mi az?
‒ Először is ez ‒ mondta a gróf, és meglengetett egy elég dagadt
pénzes zacskót ‒, aztán meg ez.
Elővette a kis dobozkát, amit nemrég Eustache Banistére-től kapott.
Levette a tetejét, és megmutatta a kovásztalan fehér kenyérkéket.
‒ Ostyák!
A boszorkány meg se rezzent. Mereven nézett, mint aki nem látja,
mit mutat neki a látogató. Aztán lassan megcsóválta a fejét, nem érdekelte
a dolog.
‒ Vigyázzanak, uraim ‒ morogta végül. ‒ Ne támadják azt az
asszonyt, aki ma Québecbe érkezett.
‒ Peyrac asszonyt?
‒ Ne ejtsék ki a nevét! ‒ Kiáltotta vadul a másik. ‒ Pszt! Pisszegett
hirtelen és titokzatosan. ‒ A vesztükbe rohannak. Az az asszony erősebb
maguknál meg a varázslataiknál. Akkora ereje van, hogy minden csapdát
elkerül, átmegy a tűzön, anélkül hogy megperzselődne, kitér vagy elhajlik
a fegyverek elől, és reszketőfrászt hoz annak a kezére, aki kővel akarja
megdobálni. Láttam, amikor ma a vízről a partra lépett. Köze van annak az
asszonynak az eltávolításához, akit már vártak.
‒ Maudribourg hercegnőre gondol?
‒ Mondtam, hogy neveket ne halljak!
‒ Tehát igaz lenne az Orsolya-rendi anya látomása?
-Nem avatkozom az apácák ügyeibe. Mindenki maradjon a maga
területén. Amit Madeleine anya látott, ő tudja, mi az.
Ami engem illet, én csak azt mondom, s ezt nem győzöm ismételni:
fékezzék ellenséges érzelmeiket. És nincs szükségem a szentségtörő
mesterkedéseikre. Megvannak a könyveim, a formuláim, és születésemtől
fogva érzékem van a távolba látáshoz. Ezt a képességemet tudományos
alapon élesítettem is. Ezért azt mondom maguknak: nem fogok nekimenni
ennek az asszonynak, nem akarok! Semmit nem tehetek, és fölösleges is
lenne. Bája és varázslatos lénye érinthetetlenné teszi.
‒ Akkor legalább Varange urat segítsen megkeresni. Maga is
elismerte, hogy ő jártas a mágiában. Lefogadom, hogy benne lenne erő
ezzel az asszonnyal szemben.
Alighogy befejezi a mondatot, felugrik, riadtan körülnéz, mert
hirtelen valami kereplő zajt hall, keresi, honnan jöhet. Kell egy kis idő,
amíg rájön, hogy vendéglátója röhög hangosan, s végül már úgy vihog,
hogy a rozoga épület hintázni kezd bele. Rettentően komikusnak tartja,
amit a gróf mondott. Miközben rázza a röhögés, a combjait is csapkodja.
 ‒ Menjünk, ‒ súgja Martin d’Argenteuil keserűen. — Ez a gazfickó
részeg. Higgyen nekem… és nem vagyok meggyőződve róla, hogy
valóban olyan nagy csodatevő ezen a vidéken.
‒ Miért nevet? ‒ Érdeklődik a gróf.
A férfi nagy nehezen összeszedi magát és elkomolyodik, azután
feléjük nyújtja karmos, kitárt tenyerét.
‒ Adják azt a pénzt, szép uraságok, és megmondom…
Ujjai összezárulnak a pénzes zacskón, s pillanatok alatt eltüntetik a
dereka körüli ruharáncok között. Aztán keze fejével kitöri! Ajka
szögletéből a dohánytól barna nyálat.
‒ Hát, amit az imént mondott uraságod, azon kellett
megszakadnom… Mert hát semmiképp… Ugyanis Varange úr soha nem
lesz erősebb, mint ez az asszony…
Két sötét szeme felragyog, mint két szentjánosbogár, és halk hangon
folytatja:
‒ … Mert ez az asszony megölte Varange urat, méghozzá saját
kezűleg.
Eustache Banistére a Felsővárosban végigmegy a Szent Anna utca
házai mögött, s visszatér vaddisznótanyájára.
Ezt a zsúpfedeles, rozzant viskót még a szülei építették, s akkor ez a
hely volt a birtokukban lévő földek legszéle.
Ahogy Banistére elmegy a jezsuiták malma alatt, máris az udvarába
érkezik. Az udvar közepén álló nagy fa törzséhez van kikötve a kutya,
mely most láncait csörgetve előrerohan. Banistére jó nagyot rúg bele, aztán
továbbmegy, egészen az udvar végébe.
Innen rálát legközelebbi szomszédja, Villedavray úr házára, melynek
homlokzata a Major utca felé néz, de tágas hátsó udvara és a gazdasági
épületek az ő földjeivel határosak. Tudta, hogy a márki alattomban, mint
egy vakond, folyton befúr az ő földje alá, mert egyre nagyobb pincéket
akar a borainak, raktárt az élelmiszereinek, sőt az ő földje alatt akar tárolni
jeget is a nyári hónapokra.
Odalenn annyi természetes pincéje lehetne, amennyit csak akar. Na
de egyszerűbb a szomszédhoz bevájni magát néhány csákánycsapással.
Most meg telerakta vendégekkel a házát az átkozott márki úr. Megint
lesznek, lármázók, akikkel vitatkozhat…
Erről a helyről messze ellátni. Québec alatt a folyók egymást
keresztezik, s szétterülnek a szigetek meg a kisebb-nagyobb öblök között.
Az egymásba folyó vizek hatalmas csillaggá olvadva fel-felragyognak,
fölöttük fehér fellegek úsznak a metál-színű égen, s körben jól látszanak a
hegyek végtelen, kék és fekete kontúrral megrajzolt vonulatai.
Banistére most rabja a városnak. Nem mehet többé az erdőket járni.
Ha elmenne, megfosztanák a javaitól.
Sötét agyában a legsértőbb gyalázkodások, a legszörnyűbb
káromkodások kergetik egymást. De hangosan nem mondja ki. Már csak
az kéne, hogy ráadásul a nyelvét is kitépjék… Attól csak még jobban forrt
benne a gyűlölet, hogy némaságra volt kárhoztatva. Ha az ember nem tudja
jól kikáromkodni magát, amikor elege van, akkor olyan, mint a pukkadni
készülő felfújt hólyag.
De egy nap, ha lesz sok-sok aranya, megbosszulja magát a püspök
úron, vég nélküli pereket akaszt a nyakába.
A sovány eb egyedül marad, és leheveredik a vörös bükkfa alá.
Banistére sovány kutyáját gyötri az éhség. Lám, a nappalt megint egy
éj követte, és nem történt semmi, kivéve a rúgást, amit az imént kapott.
Fájdalmával feszültsége, de reménykedése is egyre nőtt. Minden perc
újabb ígéreteket és újabb csalódásokat hozott.
Ez a lesoványodott, éhező, láncra vert kutya már folyton csak a
rozzant házat nézte. Egyetlen feszült, éhes tekintet volt. Onnan, a házból
szokott kiszaladni a gazda négy gyereke. Kiszabadulnak a zömök, sötét
tömegből, és kirepülnek, mint a méhek a kasból. Látja őket, ahogy barna,
szürke vagy fekete ruhában botladoznak, mint az összekoccanó
kuglibábuk, vagy a búgócsigák. Az arcuk kerek, akár a rózsaszín telihold.
Ha közel hajolnak hozzá, látja kék szemüket s nevető, fehér fogsorukat.
A kutya tekintete mindig őket hívja, utánuk vágyódik. Olyan erős ez
a kívánság, hogy szinte akarata ellenére enyhén csóválni kezdi a farkát.
Az ő kezükben van az élet: tőlük kap csontot, egy darab
szalonnabőrt, bár olykor ‒ és ez fájdalmas meglepetés ‒ csak követ vagy
szöget hajítanak hozzá…
Valamelyik nap, égő parazsat öntöttek elé.
De ma semmi. Nem látta őket.
A hold kiúszik a felhők mögül, megvilágítja a viskó zsindelyes
tetejét, és kirajzolja a vályogfalon az ajtó keretét.
Az ajtó mögött vannak a gyerekek…
A gyerekek, akiket szeret!
Québectől északra, és a Cote de Beauprén, a Saint-Charles-folyó
több ágra szakadt torkolatánál ezüstösen kanyarog a víz a Notre-Dame-des-
Anges plébánia szép rétjei között. A torkolatöböl hullámai fel-felmordulva
csapkodják a pórul járt Keresztelő Szent Jánost. Az elhagyott hajó, korhadó
belsejében Willoagby, a medve alussza téli álmát.
 Villedavray márki háza

17.
Angélique a Villedavray házában töltött első éjszakán a szép francia
városkáról, Poitiers-ról álmodott, ahol kamaszlányként, az Orsolya-rendi
apácáknál volt bennlakó növendék. Látta magát a békés Clain folyó fölötti
lejtőn, ahogy felfelé baktat a dombra kúszó kis falépcsős utcákon. Fentről
jól lehetett látni, hogy kanyarog mély folyóvölgyében fáradtan, csendesen
a Clain a kékeszöld mezőkön át. Vízmosások vágta mély utak, sűrű erdők,
mocsarak… ilyen volt Poitou, Angélique szülőföldje…
Tudta, hogy tizenöt-tizenhat éves, és a lelke riadt szorongással és
szomorúsággal van tele.
A Notre-Dame-la-Grande felé igyekezett, felfelé, s amikor belépett,
elcsodálkozott, hogy milyen csendes félhomály van odabent, pedig
orgonaszót várt, és ragyogó gyertyafényeket. Csalódottan ki akart menni,
de hirtelen egy nevető fiatal apród karjában találta magát, aki
megsimogatta és ügyetlenül csókolgatta. Hirtelen felébredt.
Felkönyökölt. A selymes, finom ágynemű, a puha párna, a citrom‒ és
levendulaillatot árasztó tollas ágy s a selyemmel átszőtt takaró
ráébresztette, hogy egy baldachinos ágyban fekszik, melyet rojtos,
aranygombos selyemfüggöny vesz körül, s hogy ez az ágy egy erős
kőházban áll, s körötte még sok hasonló ház emelkedik. Ahogy lassan
felfogta ezeket a valóságtöredékeket, rájött, hogy Új-Franciaországban,
Québecben van.
Joffrey ott feküdt mellette. Angélique megmozdult és egyre közelebb
csúszott hozzá, míg anélkül, hogy hozzáért volna, érezni kezdte a
mozdulatlan test melegét. Behunyt szemmel fellélegzett. A mellette heverő
Joffreynak is része volt a különös nyugtalanságban, mely az álmába is
behatolt. Kétségtelen, hogy kettejük felemelkedése és a tegnapi menetelés
fel a hegytetőre, ‒ amit megkoronázott a katedrális árkádjai alatt
kibontakozó grandiózus egyházi ceremónia ‒ összefüggésben volt
mindazzal, ami az álomban vele történt, és ami Poitiers-t összekötötte
Québeckel.
A párhuzamnak itt vége is volt. Québec hasonlított a kis francia
városhoz, de mégiscsak a hatalmas Szent Lőrinc-folyó fölött emelkedett.
Angélique figyelmesen hallgatni kezdte e tágas, szabad és elhagyatott
vidék, az Újvilág különös hangjait. Aztán elaludt.
Amikor újra felébredt, az összes közeli és távoli templomban szóltak
a harangok. A szünetekben pedig a Saint-Louis-kastély felől fújták az
ébresztőt.
Joffrey már az ablaknál állt, félig felöltözve. Térdnadrágja és
csizmája rajta volt, s jól állt barna bőréhez a dúsan ráncolt, csipkés fehér
ing.
A levegőbuborékokkal és más apró tökéletlenségekkel teli ablaküveg
olyan selymes-habos látvány volt, mint a hártyás jégréteg egy tó felületén.
Ezerfelé törte a kintről beszűrődő hajnali fényt. Ezen az ablakon át olyan
volt a remegő aranyos fénysugarak közepén felkelő nap, mint egy
bizonytalan körvonalú rózsa.
Joffrey elfordította a kovácsoltvas kilincset, és kitárta az ab-
lakszárnyakat. Hideg levegő és erős fény áradt a szobába, mely olyan kicsi
volt, hogy a háromlépcsős dobogón álló ágyból is ki lehetett látni az
ablakon át az utcára, sőt szemben, a gyümölcsösön túl a távoli folyóra is.
Az égbolt alján, a gomolygó, mályvaszínű ködfoszlányokból kínlódva
igyekezett felfelé a nap, s meg-megpihent az egymás fölött nyújtózó,
violaszín felhőkön. Rózsaszínű fénye a felhők mögött mindig kialudt, majd
feljebb emelkedve újra felragyogott, míg végül teljes pompájában
előbukkant, szétszórta sugarait, s kitisztította az eget, mely hirtelen áttetsző
lett, mint a finom porcelán.
Ekkor a Szent Lőrinc-folyó olyan színű lett, mint az abszint. A távoli
Orléans-sziget kontúrjai még alig voltak láthatók, de a Lévis-fok lándzsa
alakú, lilás színben játszó földnyelve élesen kirajzolódott, hiszen
közvetlenül Québeckel szemben hasított bele az opálos víztükörbe.
Északon, a kanyarban látszott a Cote de Beaupré szép ívű partja,
néhány magányos ház uralta arrafelé a folyót, de kissé távolabb, egy
templom körül sorakozó néhány tanya jelezte, hogy fokozatosan parókiák
köré sűrűsödő falvak épülnek e kedvező lehetőségeket kínáló parton.
Angélique reménykedett, hogy sok hajnalt fog még látni ebből az
ablakból. Kibújt a takarók alól, felvett egy kényelmes, nyersselyem
háziköntöst, melynek nyakát és csuklójánál az ujját puha, könnyű prém
szegélyezte, aztán az ágytámlának dőlt, és így nézett körül a szűk kis
szobában. Nemigen lehetett volna ilyen kis helyen ennél nagyobb luxust
teremteni. A fésülködőasztal fölött faragott diófa keretben firenzei tükör
lógott, az asztalkán pedig minden ott volt, amire csak szüksége lehet egy
szépasszonynak öltözködés közben.
Az egyik sarokban polcos, keménykő berakásos ébenfa térdeplő állt,
imalapján zománcminiatűrrel. Ez is firenzei stílusú volt, s egyben
könyvespolcként is szolgált. A négyoszlopos ágy egy külön kis szoba volt,
baldachinját faragott fríz ölelte körül, és a márki úr címere díszítette. Az
ágy alatt láda nagy rakodótérrel a szükséges ruhaneműknek, s az ágy
fejénél, a falhoz támasztva egy kisebb, kézre eső konzol az apróbb
holmiknak.
Angélique odalépett az ablakhoz Joffrey mellé. A gróf megfordult és
rámosolygott. Angélique arra gondolt, hogy időtlen idők óta ez az első
eset, amikor Joffrey és ő egy városban, egy minden kényelemmel
felszerelt, rangjuknak kijáró elegáns szobában ébrednek.
Mikor fordult ez elő utoljára? Hány éve? Te jó Isten, legutóbb
Toulouse-ban! Tizenöt éve? Vagy húsz?…
Nem is akarta elhinni, hogy végre megtörtént.
Vége hát a bolyongásnak? Többé nem fordul elő, hogy bizonytalan a
tető a fejük fölött? Nem kell többé recsegő-ropogó, sós tengeri levegőtől
bűzös és ragadós hajókon vergődni, erdők mélyén vagy vad partokon fából
épült erődökben meglapulni, nem kell többé éhségtől, skorbuttól, haláltól
rettegni?
„Ebben a kicsi házban szeretnék maradni ‒ mondta magában ‒, és
szeretném mindennap így bámulni a napfelkeltét…”
S mintha Joffrey tudta volna, mit gondol, elkezdett arról az épületről
‒ a Montigny-kastélyról ‒ beszélni, amit a kormányzó úr bocsátott a
rendelkezésükre.
Nagyon szép, jól megépített és bebútorozott ház, de fogadok, hogy
ön nem szeretné, és nem szívesen lakna ott, hiszen nyugtalanító
riválisának, Maudribourg hercegnőnek szánták… igazam van?
A szeme sarkából kérdő tekintettel, kicsit csúfondárosan nézett
Angélique-ra.
‒ Kitalálta, igaza van… De tudom, kedves Peyrac úr, hogy önt ez
hidegen hagyja, nincsenek ilyen gyengeségei.
‒ Ez igaz!
‒ Én félek, hogy a hercegnő gonosz árnya köröttem keringene, ha
odamennék. Folyton arra gondolnék, hogy Ambroisine is Québecbe
készült, ami azt jelenti, hogy voltak és kétségtelenül vannak is itt barátai,
cinkosai, még akkor is, ha Orgeval atya, aki gyermekkora óta a
legfontosabb barátja, s aki máig is képes volt irányítani őt ‒ eltűnt… De
hát vannak mások… Kik lehetnek? Majd lassan kiderül…
‒ És addig is jobban érzi magát ebben a kis házban, igaz? ‒ szögezte
le Peyrac, és gyöngéden átölelte. ‒ Megértem… Ez olyan, mintha csak
magának készült volna. Érzem, hogy épp ilyenről álmodott, amikor tavaly
a wapassou-i téllel viaskodtunk.
Megérdemli, hogy békében, kedve szerint éljen, és élvezze Québec
báját és kényelmét. Épp elég hajszát és zajongást kellett elviselnie.
Márpedig ha csapataim egy részét is a Montigny-kastélyban helyezem el,
akkor lehet, hogy katonai karavánszerájjá változik az a hely. A tisztjeink
fognak ott lakni. De ott ápolják majd csapataink betegeit és sebesültjeit, és
ott állomásozik a védekezésre alkalmas garnizonunk… persze van a
kastélyban néhány szép nagy szalon, úgyhogy ha vendégeket akarunk
fogadni, ezeket kell használnunk. Sőt fenntartok kettőnk számára egy
lakosztályt, amely egyébként az én külön parancsnoki posztom lesz. De ez
a kis ház legyen a magáé. Magasan van, uralja a várost. Innen legalább
rálát azzal a veszedelmes zöld szemével, s harcos elképzelései szerint
kivetheti hálóit az áldozatokra.
Megsimogatta Angélique arcát.
‒ De háború nem lesz ‒ folytatta. ‒ A sors rossz támadásait
visszavertük, legyőztük. Hadműveleteink most már csak arra irányulnak,
hogy szórakozásainkat ízlésünk szerint megszervezzük, s úgy alakítsuk a
jövőt, hogy legyenek barátaink Új-Franciaországban, végül pedig, hogy
megnyugtassuk szándékaink felől nagy amerikai szomszédunkat, sőt talán
egy napon magát a francia királyt is, aki ezt a földet irányítja.
Angélique egészen lázba jött, lelkiereje, élni akarása megint a régi
volt. Joffrey féktelen lendülete rá is átragadt, mert ami a legjobb volt
bennük, amiben hasonlítottak egymásra, az elsősorban az egészséges
életszeretet s a létezés szépségének, harmóniájának megteremtése volt.
Vállalkozó kedvük, sikerre törni akarásuk, küzdeni tudásuk ezek
szolgálatában állt. Mindezt lassanként már felismerték egymásban.
Joffrey, a könnyed aquitaniai nemesúr hozzászokott, hogy a nők
kitárják előtte a szívüket, s olykor bosszankodott, hogy Angélique
tartózkodó, bántotta, hogy múltjának bizonyos epizódjait gondosan titkolja.
Amikor hosszú évek után újra találkoztak, az első időket megmérgezték
ezek a titkok, s nagyon megnehezítették, hogy egymásra találjanak, de
újabban már ezek a dolgok nem zavarták. Elfogadta, hogy minden férfi és
minden nő lelkében van egy titkos rekesz. Amint ezt mindketten
elismerték, úgy érezték, még közelebb kerültek egymáshoz.
 Mindez benne volt egyetlen csókban ott, az ablak előtt. Zavartalan,
tökéletes és boldog volt ez a pillanat…
Azután megbeszélték, mi az, amit azonnal el kell intézniük
Québecben, s hogy kell jól beosztani az időt.
Hiába szerették volna elkerülni, be kellett látniuk, hogy egy sor
kötelezettség alól nem lehet kibújni. Jót nevettek, amikor újra elolvasták a
listát, amelyen az elintéznivalók sorakoztak.
‒ Meglátogatom Frontenac kormányzót, s megkérem, mielőbb hívja
össze a Nagy Tanács rendkívüli ülését. Meg kell vitatni a helyzetünket, s
megfelelő intézkedéseket kell hozni nemcsak az én jelenlétemre
vonatkozólag, hanem az embereimére is.
Angélique arról sem feledkezett meg, hogy vannak különleges esetek
is. Mi legyen például Aristide-del és Julienne-nel, meg a derék connecticuti
angollal, Elie Kemptonnal? Őket a rendőrség „nem kívánatos
személyeknek” fogja tekinteni még akkor is, ha nem saját jószántukból
jöttek Québecbe. És Adhémar, a katonaszökevény? Képesek lesznek
pellengérre állítani, csigára húzni, sőt akár felakasztani szegényt.
Mégis, először a püspök úrtól akart audienciát kérni. Szüksége volt
az ő segítségére, hogy találkozhasson a látnok Madeleine anyával, hogy
végre a szemébe nézhessen. Ennek az Orsolya-rendi apácának a látomása
miatt érte Angélique-ot a súlyos vád, hogy ő a démoni asszony.
Madeleine anyának minél előbb tanúsítania kell, hogy nem azonos
azzal a nővel, akit álmában látott.
Ó, csak most értette meg, milyen váratlan fordulatokat tartogathat
még számára Québec.
Először az egész új-franciaországi utat csupán diplomáciai feladatnak
tekintette, mely kizárólag amerikai helyzetük megszilárdítására
vonatkozik. De hát végül is Québec egy kis metropolis, a királyi birodalom
kicsinyített fővárosa, az udvar és a királyi adminisztráció itt is jelen van. És
a múlt? A múlt is jelen van, például annak a férfinak a képében, aki a
tömegben odavetette azt a bizonyos mondatot, amikor Joffrey de Peyrac
zászlóvivői és emberei kíséretében a városba érkezett: „Nicsak! Mikor a
Földközi-tengeren láttam, a címerpajzs mögött még vörös volt a háttér…”
Angélique felállt és behívatta Yolande-ot.
‒ Először a püspök úrhoz megyek. De utána meg kell köszönnöm
annak a kedves Janine Gonfarelnek, hogy tegnap az Alsóvárosban
gondjaiba vette a macskámat. A nő épp ellentéte a méltóságos püspök
úrnak, de azért nekem nagyon megtetszett, úgyhogy szívesen kötök vele
közelebbi ismeretséget. Villedavray nagyra tartja őt…
 Jó, hogy eszembe juttatta… nekem is ma kell intézkednem, hogy
osszák szét az ajándékokat, melyeket a város legtekintélyesebb hölgyeinek
hoztam.

18.
Ez volt hát ez első reggel Québecben.
Amint felébredtek a házbeliek, együtt gyalogoltak át a Montigny-
kastélyba, melynek a teteje és a kéményei kilátszottak a domb mögül.
Peyrac spanyol gárdája és Yann Le Couénnec kísérték őket. Ahogy
Joffrey de Peyrac előre megmondta, a kastély és környéke úgy nézett ki,
mint egy meglehetősen rendezetlen táborhely.
A gróf kiosztott néhány parancsot a kapitányoknak és
szállásmestereknek, aztán a gárdájával együtt eltávozott. Most már kisebb
csapat kísérte, mint az előző napon.
Minden út a katedrálishoz vezetett.
Angélique, a férje és kíséretük a Montigny-kastélytól a Sainte Foy
úton mentek felfelé, s épp akkor értek a térre, amikor befejeződött a
délelőtti nagymise.
Hiába érkeztek sokkal, kisebb pompával, mint az előző napon,
megjelenésük így is szenzációnak számított.
Sokan köszöntötték őket, s néhány dáma csatlakozott is hozzájuk,
elsők között Mercouville asszony. Ez a mozgékony, csinos, derűs asszony
már az előző napon feltűnt Angélique-nak. A bőre üde, termete magas,
erős, öltözete elegáns. Ő is a nagymiséről jött két — tizennégy és tizenöt
éves ‒ lányával együtt.
Peyrac gróf sorra köszöntötte a dámákat, mindegyikhez volt néhány
kedves szava, aztán közölte, hogy a Saint-Louis- kastélyban már várja őt a
kormányzó úr, s engedélyt kért a távozásra. Mikor spanyol gárdája
kíséretében elindult, az asszonyok népes csapata Angélique-ot vette körül.
A templomból kiáramló hívek és a csoportosulásra felfigyelő járókelők is
csatlakoztak hozzájuk.
Angélique úgy találta, hogy a kíváncsiskodók között Mercouville
asszony a legkedvesebb. Megkérdezte, jól érzi-e magát, jól aludt-e,
megfelelő-e a ház, ahol a szállása van, s megígérte, hogy mindenben
segíteni fogja, mindenben a rendelkezésére áll, s azon lesz, hogy jól érezze
magát Québecben.
Felajánlotta, hogy szerez olyan szolgálólányt, aki elvégzi a durvább
munkákat, de addig is elküldi egy indián rabszolgáját, akit tizenöt tours-i
livres-ért vásárolt egy „utazótól”, aki a Michilimackinac nevű erődből
érkezett. Sajnos nem állíthatja, hogy a legjobb munkaerő, mert egy kicsit
álmodozó és lusta, de meg van keresztelve.
Viszont, ha Peyrac asszony szeretne egy kis körsétát tenni a
városban, felajánlhatja a gyaloghintóját két hordárral és kísérő inasokkal.
A téli élelmiszerek beszerzésére vonatkozólag is tudott tanácsokat adni.
Mindjárt itt a tél, sietve be kell szerezni a zöldségféléket, s fagymentes
pincében kell elraktározni őket. Legfeljebb a káposztát lehet kint hagyni,
ha nagyon muszáj… Kanadában a tél nagyon hosszú. Még Québecben is
kitör az éhínség, ha késik a tavasz. A többi asszony ráduplázott, s
mindegyiknek volt példája egy-egy szörnyű télre, amikor kénytelen volt a
levesbe nyúzott állatbőrdarabokat főzni, hogy valami ereje legyen, vagy
fűrészporral keverni a kenyérsütéshez használt lisztet.
Angélique próbálta megértetni velük, hogy már eltöltött egy telet
Amerikában, és tudja, hogy mennyi kellemetlenséggel jár, de hiába. A
gyarmatokon élő asszonyok, gazdag tapasztalataikra hivatkozva, szerették
tanácsokkal ellátni az új jövevényeket, mert azok többnyire naivak és
tapasztalatlanok voltak, amikor partra szálltak.
Angélique-nak komoly erőfeszítésébe került leállítani az éhezésről
szóló történeteket meg a háztartás vezetésére vonatkozó jó tanácsok
áradatát.
Ha Mercouville asszony olyan kedves, és felajánlja a gyalog-hintóját,
elfogadja, mondta, mert mielőbb szeretne magánkihallgatást kérni Laval
püspök úrtól. S még megkérdezte, kihez kell fordulnia.
Mercouville asszony felvilágosította, hogy a Szeminárium
igazgatójánál, Bemiéres úrnál kell jelentkeznie.
Az asszonyok azonnal vállalkoztak rá, hogy megszervezik a
találkozást a mindenható prelátussal. Francois de Montmorency-Laval,
Petra püspöke, Új-Franciaország püspöki helynöke nem volt könnyen
elérhető, de nem is nézte mindenki jó szemmel a találkozást. Voltak, akik
az egekig magasztalták a püspök urat, mások szívből utálták.
Angélique kíváncsian hallgatta volna az ellentétes véleményeket,
amikor történt valami. Mintha egy madár éles örömkiáltásait hallották
volna, aztán megláttak egy fehérbe öltözött kicsi lányt, ahogy a tér felső
végéből futva közeledett, és szinte repült Angélique felé.
 Olyan kicsi és könnyű volt, hogy lábai alig érintették a burkolat
kerek köveit. Főkötője, széles gallérja, csipkés köténye repdesett a szélben
‒ hasonlított egy kiterjesztett szárnyú fehér madárhoz.
Egyenesen Angélique felé szaladt, kitárt karokkal, kacagva, ő pedig
mi mást tehetett, lehajolt, hogy elkapja.
‒ Érméline! ‒ Kiáltotta Mercouville asszony, mert az ő legkisebb
lánykája volt a gyermek.
A társaság döbbenten állt. Aztán mindenki kiáltozni kezdett:
‒ Jár! Ez a kislány jár!
‒ Perrine hagyta megszökni!
‒ Na de tegnap még nem tudott járni!
‒ És nemcsak jár ‒ mondta Longchamp úr ünnepélyesen, de fut!
Angélique, karján a gyerekkel, édesség, nyalánkság után kutatott a
táskájában. Honorine és Chérubin miatt mindig volt nála valami.
‒ Ne adjon neki semmit! ‒ Mondta Mercouville asszony. - Nagyon
torkos…
‒ De olyan bájos!
Angélique nem értette, hogy a kislány érkezése miért okozott ekkora
érzelmi vihart. Közben megérkezett a fekete bőrű dada, és két karját
kitárva, sírva kiabálta:
‒ Csoda! Csoda történt!
Térdre borult Angélique előtt, és csókolgatta a ruhája szegélyét.
‒ El kell mondanom, mi is történt, asszonyom, hogy megértse… ‒
mondta Gaubert de la Melloise asszony, könnyáztatta arcát törölgetve. ‒ Ez
a kicsi lány már hároméves, és még mindig nem járt, egész nap csak ült a
bölcsőjében, és ma hirtelen futni kezdett…
Közben Angélique karján a pehelykönnyű gyermek győztes képpel,
vidáman ropogtatta a cukorkát. Látszott, mennyire el van ragadtatva a
jelenettől, amit előadott. Aztán Angélique átadta az egyik nővérének, aki
továbbadta őt a dadának. Az emberek sírtak és nevettek körülötte. És máris
szájról szájra járt a hír:
‒ A kis Érméline-nel csoda történt!
Bár az esemény első számú érdekeltje Mercouville asszony volt, ő
most nem vesztegette az időt. Kemény asszony volt. Úgy gondolta, majd
később hálát ad az égnek a kislány gyógyulásáért, előbb azonban elkíséri
Peyrac asszonyt a Szeminárium igazgatójához, s tolmácsolja a kívánságát.
Hamarosan megkapták az üzenetet, hogy Laval úr őeminenciája
aznap délután vagy másnap délelőtt tíz órakor tudná fogadni Angélique-ot
magánkihallgatáson.
 Angélique-ra mély benyomást tett, hogy milyen gyorsan és
egyszerűen intéződnek az ügyek ebben az országban, s rövid gondolkodás
után inkább a másnap délelőtti időpontot választotta. Ugyanakkor
elfogadta a gyaloghintót, amit Mercouville asszony felajánlott, úgy
gondolta, így legalább hamarabb ér az Alsóvárosba, hogy köszönetét
mondjon a macska ápolásáért Janine Gonfarelnek.

19.
Mercouville asszony két embere óvatosan vitte a kikötőhöz vezető
meredek lejtőn a gyaloghintót. Ahogy egyre lejjebb kerültek, egyre
nagyobb volt a tömeg és a nyüzsgés.
Az Alsóváros részben magas, keskeny, szorosan egymás mellé
épített házak halmazából, részben a Szikla oldalára szorult épületekből állt;
tetejüket óriási ‒ füstoszlopokkal is meghosszabbított ‒ kémények erdeje
koronázta.
Angélique egy kis függöny keskeny résén keresztül kíváncsian
nézelődött.
A tegnapi nagy nyugtalanság, amit az Európából érkező utolsó hajó
meg Peyrac gróf flottájának érkezése okozott az Alsóvárosban, még nem
múlt el teljesen.
Az erdei vadászok, akik jó üzleteket kötöttek, még nem mentek
tovább, de hiába vásároltak drága holmikat s kötöttek meggondolatlan
üzleteket, még mindig nem tudták elverni a pénzüket. Mindenütt beléjük
botlott az ember, ahogy rojtos bőrruhájukban, fegyverüket lóbálva fel-alá
kószáltak, sületlenségeket beszéltek, és már mindenbe beleuntak, úgyhogy
kínjukban még a szabóhoz is besétáltak, hogy valami márkás öltönyt
szabassanak maguknak, s meglátogatták a szerszámkészítő mestert meg a
vaskereskedőt, hogy még egy jó éles baltát vegyenek. A bennszülöttek,
akik még nem itták meg az összes pálinkát, amit csereberével szereztek,
szintén maradtak még egy kicsit, foglyul ejtette őket a csábító és szokatlan
városi világ. Lassú, álmatag mozgásuk éles ellentétben volt a kikötőben és
a környező utcákban uralkodó általános nyüzsgéssel és rohanással.
A közeledő télre is be kellett rendezkedni, s ez sok munkát jelentett.
Tűzifát hordtak az udvarokba, leszórták a földre, aztán farakást készítettek.
Mindenütt csattogott a balta, repült a fahasáb, a gyerekek sok helyen a
házfalak mentén, az eresz alá emeltek farakásokat, és mozaikszerű
mintákat alakítottak ki a hasábokból.
Angélique észrevette Falliéres urat, a földmérőt, aki épp egy nagy
ház tulajdonosával vitatkozott, szép udvar és egy istálló is volt a ház
mögött.
Az udvar bejárata előtt lovas szekér állt, a szekér kerekeit a lejtő felől
nagy kövekkel fogták meg. A lovak békésen, türelmesen várakoztak.
Nagy, nehéz testű, szép állatok voltak, látszott, hogy hozzászoktak a nehéz
terhek vonszolásához. Új-Franciaországban már több volt a ló, mint a
szarvasmarha, ami csodának is volt mondható, ha arra gondolt az ember,
hogy itt minden ló attól a tizenkettőtől származott, amelyeket tíz évvel
korábban a francia király küldött Kanadába.
Québecben a féktelen és maszatos, fapapucsos gyerekek az indiánok
közkedvelt botütős labdajátékát játszották, kutyával húzatták kétkerekű
taligájukat, s ha volt hó, szánkóztak a hegyoldalon.
Angélique megfigyelte, hogy már a tíz-tizenkét éves gyerekek is úgy
pipáznak, mint a kiérdemesült vadászok. Egyáltalában, mindenki
dohányzott, a nemesurak éppúgy, mint a parasztok, a kereskedők éppúgy,
mint a kalandor, utazók. Ez a szokás belegyökeresedett az emberekbe,
szükséglet volt és gyönyörűség, de jó volt nyáron a moszkitók ellen, és
hosszú téli estéken otthonos hangulatot árasztott, arról nem is beszélve,
hogy az indiánok egy sor üzletet, ügyet nem is tudtak elintézni anélkül,
hogy ne szippantsanak egyet a cseréppipából, s ne adják körbe, szájról
szájra.
Minden zugban, minden utcasarkon, minden ház tövében dohányt
termeltek, s a városban mindenbe belevette magát a dohányfüst szaga.
Persze keveredett egyéb szagokkal és illatokkal is, trágyabűzzel, lenn
a kikötőben a forró kátrány szagával, a fogadók és kocsmák közelében a
sült szárnyasok illatával, de erős szaga volt a mindenfelé kiteregetett
szőrméknek, a raktárak környékén a bornak s a boroshordóknak, nem is
beszélve lent a parton a halfüstölőkről meg az apály után a homokon rekedt
száradó algák bűzéről.
Mindenfelé disznók kószáltak, apró lábaik jellegzetes hangon
kocoghatták a köves utakat, de olykor érdeklődve megálltak, ha egy hintó
vagy lovas kocsi haladt el mellettük. Minden elbűvölte őket, de a kutyák
ugatását közömbösen tűrték, akárcsak a szolgákat és ordonánctiszteket,
akik gyakran megpróbálták elkergetni őket.
Angélique gyaloghintója lassan hatolt át a vegyes összetételű, színes
tömegen. Megfigyelte, hogy az asszonyok milyen változatos módon
kötötték meg a főkötőjüket, attól függően, hogy honnan vándoroltak ide:
Normandia, Bretagne, Champagne, Perche, Aunis, Saintonge… mind,
mind más viseletét diktált, és az asszonyok többsége még ragaszkodott a
szülőföld öltözködési szabályaihoz.
A férfiak nyakig lehúzható szélű hajóssapkát, széles karimájú
parasztkalapot vagy színes sapkát hordtak. Angélique addig csak vakmerő
harcosokként ismerhette meg őket, amikor egy évvel korábban
Karatunkban és Új-Angliában találkozott velük. Most, asszonyaik s
gyermekeik mellett se voltak nagyon mások. Mindenen gúnyolódtak,
mozdulataikban volt valami vad és durva erő, s a tekintetük se volt
barátságosnak mondható. Látszott, hogy franciák, de különböztek más
franciáktól. Angélique mégis úgy érezte, hogy most már ők állnak
közelebb hozzájuk, hiszen mindazokat a veszélyes helyzeteket, amiket az
irokézek, a kanadai kemény telek, a skorbut és az éhínség jelentettek,
Peyrac, ő és az embereik éppúgy átéltek, mint ezek a marcona alakok.
Az egyik tér közepén Angélique felfedezte őfelsége XIV. Lajos
francia király bronzból öntött mellszobrát is.
Janine Gonfarel az Erődalja utca elején lakott, és fogadója meg hozzá
tartozó épületek, a faburkolatos, fedett árkádok alatt meghúzódó ivó és
drágább étterem körülölelte a Zsákutcának is nevezett öblöt, ahol bárkák és
hajók horgonyoztak.
A fogadó ennél jobb helyen már nem is lehetett volna.
Egy fenyőág lógott a bejárati lépcső fölött, ez volt az a kötelező
„zöld faág”, amely a hivatalos szerveknek jelezte, milyen intézmény
működik az épületben. Fölötte ‒ aranyfestékkel lefújt kovácsoltvasból ‒ ott
díszelgett a cégér s a kiírás: A Francia Bárkához. Szép munka volt.
A hely jómódú tulajdonost ígért, bizalomgerjesztőnek látszott.
Az előző napi nagy felfordulásban Angélique észre se vette a szép
épületegyüttest, pedig kíséretével együtt elment előtte.
Amikor kiszállt a gyaloghintóból, egy pillanatra elbizonytalanodott.
Ez lenne Janine Gonfarel háza? Jól mondták, hogy ő a Francia Bárka
tulajdonosa? De azután felfedezte a kövérkés fiút, aki előző este üzenetet
hozott a macskájáról.
Mikor belépett a pipafüsttől homályos terembe, elcsendesedett a
zűrzavar, a triktraktáblán játszadozók abbahagyták kockadobó edényeik
rázogatását, az ivók kezében megállt a pohár, és olyan csend lett, hogy
puskalövésnek hatott, amikor eldőlt egy nagy fahasáb.
Angélique tekintete a tulajdonosnőt kereste, de nem találta, mert
ezekben a tavernákban még fényes nappal is mindig ködös homály
uralkodott. Azt várta, hogy a macskája azonnal előugrik, ha meglátja. De
senki és semmi nem mozdult. Már sajnálta, hogy nem hozott magával egy
kísérő apródot, aki bevezette volna. Mercouville asszony hordárai odakinn
maradtak. Az alkalmazottak Québecben csak akkor léphettek be ilyen
helyre, ha volt engedélyező bilétájuk, amit uruk vagy úrnőjük ellátott a
kézjegyével. Feladatukat teljesítették, most aztán támaszthatták odakinn a
falat, és szundikálhattak egyet. Kint volt a helyük, hiszen modortalan,
egyszerű fickók voltak.
Mintha csak a gomolygó dohányfüstből szülémé, hirtelen előbukkant
és Angélique mellett termett tolldíszesen, olajos fényű hajában csörgő
medálokkal a nagy Sagamore, Piksarett.
‒ Ne félj semmitől, én foglyom! ‒ Mondta ünnepélyesen. Barátok
között vagy. Ismerem őket és felelek értük, kivéve néhányért, akik nem jó
keresztények, de még mielőtt gonosz gondolat szülémé a fejükben, bárdom
és tomahawkom megsemmisíti őket. Gyere. Vigyázok rád!
Ekkor nyílt az ajtó, és Angélique látta, hogy mosolyogva közeledik a
tulajdonosnő. Nagyon kellett igyekeznie, hogy jól tartson öltözetének
kiegészítő építménye, mert a vékony bálnaszálkákkal merevített
csipketorony, amit loknikkal bőségesen keretezett feje tetején főkötő
gyanánt hordott, kicsit ferdén állt rajta. Fülében nehéz korallfüggők lógtak.
Csipkegallérja kicsit rövid volt, de a divat követelményeinek
megfelelő, három egymásra boruló szoknyája megduplázta amúgy sem
szilfid termetét. Dús keblein az egyébként igen szép láncok úgy feküdtek,
mint valami tálcán, hadd csodálják a műpártolók a tulajdonosnő
eleganciáját, aki egyik kezében egy csipkés zsebkendőt, a másikban nyitott
spanyol legyezőt lengetve olyan ügyetlenül közeledett, hogy az ember nem
tudta, mire számítson. Angélique szórakoztatónak találta ezt a vonulást, és
azt gondolta, van olyan, mint a spanyol infánsnőé vagy a francia királynőé,
akik ehhez képest középszerűek és merevek voltak, s hiányzott belőlük ez
a szeretetre méltó, ügyetlen báj.
‒ Asszonyom, azért jöttem, mert mielőbb köszönetét akartam
mondani önnek.
‒ Látogatása megtisztel, márkinő ‒ jelentette ki szívélyes hangon,
selypítve Gonfarel asszony, miközben köszöntésképpen a térdét
megroggyantva kicsit mélyebbre ereszkedett, s persze majdnem elvesztette
az egyensúlyát. ‒ Boldog lennék, ha volna szíves lakosztályomba kísérni,
márkinő.
Mutatta az utat az ajtó felé, s ahogy közeledtek a „lakosztályához”,
egyre ínycsiklandozóbb illatok csapták meg Angélique orrát a konyha
felől.
‒ Jó illatú ragulevese van, asszonyom!
Angélique nem tudta visszatartani ezt a megjegyzést, miközben
beléptek az egyik szomszédos szobába.
‒ Te mondtad! Én meg mindig tudtam! ‒ Kiáltotta örömmel a
fogadósné.
Olyan óvatosan csukta be az ajtót, mint egy összeesküvő.
Tágas, szépen bútorozott szobában voltak. A bal sarokban volt egy
tűzhely, s a parázs fölött hasas cserépedény állt rajta. Janine Gonfarel
óvatosan és titokzatos képpel leemelte róla a fedelet.
‒ Ide nézz! Készítettem neked levest disznólábból. Nem ez a
kedvenced?
Megint tegezte, ahogy az előző napon is. Érezni lehetett, hogy
ösztönös, eredeti teremtés. Az ilyen nem sokáig képes szertartásosan
viselkedni.
Egyébként Angélique jól érezte magát nála. Nem tudta volna
megmondani, miért, de amióta megérkezett, ‒ de lehet, hogy már évek óta
‒, nem érzett ilyen szívélyes, oldott s mégis biztonságos légkört maga
körül. Csak az bántotta, hogy sehol nem látta a macskáját.
‒ A kedvenced, vagy nem? ‒ Kérdezte a fogadósné.
Angélique udvariasságból a ragu fölé hajolt. Lassan, gyöngyözve
forrt a sűrű leves, és étvágygerjesztő illata volt.
‒ Hát persze! Mindig bolondultam a disznólábért…
‒ Ó! Tudtam én!
Angélique meglepődött a hangtól, és felkapta a fejét. A fogadósné
arca teljesen megváltozott. És a hangja egy győztes hangja volt, de
keserűség is volt benne, s mintha ellenséges fény gyűlt volna a szemében.
Angélique zavarba jött, bizalma megingott, és ugyanúgy pánikba
esett, mint előző éjjel, fürdés közben.
Lopva, szorongva a cserépedényre nézett. Elöntötte a félelem. Nem
valami gonosz szándékot rejt ez a ravasz mosoly meg ez a nagy
sürgölődés? És milyen sorsra jutott az a szegény macska? Csak nem?
Gonfarel asszony arca most csalódott volt. Egészen elborult.
Szemöldöke fájdalmasan megrándult, az ajka remegett, olyan volt, mint
egy hatalmas, sírni készülő baba.
 ‒ Szóval igaz! Szóval nem bocsátasz meg nekem? ‒ Kiáltotta
hirtelen.
S mivel Angélique nem értette, viselkedése megváltozott. Egy
keserű, nagyszájú nőszemély lett belőle.
‒ Hát idáig kellett süllyednem, ennek a lejtőnek az alján kellett
megtelepednem ‒ siránkozott ‒, ennyi ráncot kellett össze-gyűjtenem, és
ilyen pofát magamra vennem, ó, jaj, ennyi évnek kellett eltelnie, és
barázdákat vágni rajtam, hogy ez megtörténjen… hogy ne ismerj fel
engem! Engem, Polákot, aki nővéred volt a Csodák Kertjében! Ó, nem
változtál semmit… Ma is össze tudod, törni az ember szívét, angyali
márkinő!

20.
‒ Ó! Polák! ‒ Kiáltotta Angélique, és átölelte a kövér asszony húsos
vállait. ‒ Soha nem hittem volna, hogy valaha még találkozunk.
‒ Én se! Csak nem gondolod, hogy azt hittem, élsz? Azok után, ami a
Saint-Germain piacon történt… Ahányszor az angyali márkinőt
emlegettem, mindig könny szökött a szemembe. Egy ilyen szép, lány,
mondtam mindig… Lenyelték a fegyőrök…
‒ És most itt találkozunk Québecben! Itt élsz, méghozzá mint a város
legnagyobb fogadójának tulajdonosa! Híres vagy, keresett, megbecsült!
‒ És te? Te se maradtál adós… Mikor utoljára láttalak, hogy úgy
mondjam, egy szál ingben voltál, és épp a börtönbe kísértek, most meg úgy
vonultál el előttem, mint ha te lennél Franciaország királynéja.
‒ Québecben! Ki hitte volna! Hát ez őrület…
‒ Nem! Ez a logikus. Ha nem sikerült nekik ott eltenni bennünket láb
alól, mit gondolsz, hova mehettünk volna máshová a világban? Ebben a
városban minden megvan…
Úgy emelte fel a karját, mint egy prédikátor:
‒ Minden. Hidd el nekem. És most gyere, és kóstold meg a
disznólábat. Nagyon is szeretted ezt a csemegét akkoriban, amikor annak a
gaz Nicolas Calembredaine-nek a kegyeiért versenyeztünk a Nesle-
toronyban.
Leültek egymással szemben a tűzhely előtt. S miután Angé-lique
ünnepélyes komolysággal megkóstolta a remekművet, Gonfarel asszony
nekikezdett… Elmesélte, milyen utakat járt be az egykori szegény
kolduslány, míg végül Új-Franciaországban kötött ki.
Kacsintott egyet, és úgy mondta:
‒ … A szigetekre szántak, mint telepes lányt. Egyszerűen
kitoloncoltak. Na de én útközben irányt változtattam. Kanada mégiscsak
előnyösebb volt.
Lesütötte a szemét, és úgy folytatta.
‒ … Az volt a szerencsém, hogy még induláskor, a kikötőben
találkoztam Gonfarellel. Szerelmes lett belém, és mivel ő Kanadába
készült, úgy kellett rendeznem, hogy én is vele tudjak jönni… Szegény
kicsikém! Túl sok mindenről kellene mesélnünk egymásnak. Nem érnénk a
végére. Na, szóval, egy szónak is száz a vége, meggazdagodtunk, ma már a
kezemben tartom a várost, de Gonfarel is… Minden évben gyarapítjuk
valamivel az üzleteinket, épületeinket. Egy boltocska itt, egy raktáracska
ott, egy-egy emeletráépítés, hiszen érted. És most figyelj! Építtetek
magamnak egy kis templomot, vagy egy kápolnát, ahogy errefelé mondják.
Miért is ne? Én is Isten teremtménye vagyok, akár a többiek. Nem szeretek
együtt lenni ezekkel az álszent jámborkodókkal. A pénzemért jogom van
az én Istenemet megtisztelni, ha nekem úgy tetszik. Gyere, nézd meg,
tetszeni fog.
Felállt, de útközben megállt, és leemelt a pohárszékről egy kőkorsót,
amiben „búfelejtő” pálinka volt.
Letette Angélique elé, és nagylelkűen teletöltött két bádogpoharat.
‒ Jól jegyezd meg! Vannak, akik kígyót-békát kiabálnak, és
botrányosnak tartják a kápolnámat. Csak azért, mert tudják, hogy nem túl
erényes ez a ház… De hát melyik az? És attól ők még nyugodtan építenek
templomokat és kápolnákat. Hát nem a katedrálisok közelében vannak a
bordélyok a birodalom minden városában? Hidd el, hogy ez szándékos, és
megvan az oka. Én csak követem a példát… Emlékszel? Én is a párizsi
Notre-Dame mögött vártam a kapást… Ha nem lett volna az az ügy a
Saint-Germain piacán, ha nem zúzták volna szét a melónkat. Na de
mindegy, ami elmúlt, elmúlt, én legalább elmondhatom, hogy jól élek.
Nem vesztegettem el sok időt. Ez a hely nem olyan hivalkodó, de érmék is
megvan a zamata-íze. Meg aztán szeretem a hideget, emlékeztet a
gyerekkoromra, Auvergne-ben…
A térdére könyökölve elgondolkodott.
‒ Nem is. Rosszul mondtam. Nem a Saint-Germain piacán láttalak
utoljára, hanem amikor elmentünk a kölyköd, tudod, a kis Cantor után, akit
elhurcoltak a cigányok. Hű, és ez az! Akkor már le volt vágva a hajad.
Tehát ez a nagy piaci botrány után volt, mert akkor vágták le a fegyőrök a
hajadat, igazam van? Ugye emlékszel?
‒ Emlékszem.
‒ Tegnap láttam Cantor fiadat. Szép a te Cantorod, szép, mint egy
isten… egy görög isten ‒ javította ki magát a fogadós-né. ‒ Milyen
szerencse, hogy Charentonban rátaláltunk a vándorcigányokra, akik
magukkal vitték. Hogy futottunk az esőben! Emlékszel? Akkoriban
mennyire nem bántuk, ha fúrni kellett! Ma már nem bírnám. Na, igyunk!
Szóval itt van a fiad, Cantor, és mi is, szegény lányok, akiknek a halálát
kívánták azok a pokolfajzatok. Áldja meg az Isten Kanadát! Nekem is van
egy szép fiam. Nem olyan szép, mint a tied, de…
‒ Remek fiú, hiszen láttam. Tizenkét évesnek látszik.
‒ Pedig csak kilenc! Istenem, pedig milyen zömök az apja, Gonfarel!
Ma nincs itthon, elment sajtot venni az Orléans-szigetre. De majd meglátod
az én emberemet. A széles vállainak köszönheti, hogy Kanadába jöhetett.
Kiválasztották őt hóhérnak…
Janine Gonfarel lehalkította a hangját.
‒ De ezt már elfelejtettük. Csak látod, én nem tagadom el, merről
környékezett meg a szerencse. A szerencsével őszintének kell lenni. Ezek
az urak a Kelet-indiai Társaságnál nem találtak embert a hóhérságra a
kolónián. Mindenki húzódozott. Hóhérnak lenni Kanadában… no, hát ez
nem vonzott senkit. Ha volt egy komolyabb ügy vagy egy halálbüntetés,
kénytelenek voltak valami mulya alakra bízni a munkát, aki a vallatásnál
nem tudta kezelni a kínzószerszámokat ‒ például a spanyolcsizmát ‒, de a
hóhérbárdot se tudta megemelni. Volt, aki még a kötélhez se értett… Mit
akarsz itt, ostoba? ‒ Kiáltott rá az ételhordó segédre, aki közben épp
belépett az ajtón. ‒ Nem látod, hogy egy felsővárosbeli dámával társalgók?
‒ Asszonyom, csak azt szeretném mondani, hogy ott kinn van az a
kettő… meg fog fagyni a lábuk…
‒ Mercouville asszony kölcsönadta nekem a gyaloghintóját, az ő
inasaira gondol, ugye? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ Nincs jogom beengedni őket és bort adni nekik az úrnőjük
engedélye nélkül.
‒ Most én vagyok az úrnőjük, s én kifizetem a borukat - mondta
Angélique.
De rövid tanakodás után jobbnak látta gyaloghintóstul haza-küldeni
őket, mert nem tudta, mennyi idő telik el, míg Polákkal elmesélik
egymásnak mindazt, ami kikívánkozik belőlük.
Közben Gonfarel asszony nem felejtette el figyelemmel kísérni, hogy
megy odakinn az üzlet. Amikor a segéd kiment a szobából, intett
Angélique-nak, és megmutatta az „őrhelyét”. Ott is lehetett beszélgetni és
enni-inni.
Az őrhely a fal mellé állított dobogón volt, ahol le is telepedtek. A
falba vájt két kis júdásszemen át be lehetett látni a nagyterembe.
Polák mindenkit ismert. És akit nem ismert, azt is jó szimattal
elhelyezte mindjárt, ‒ már ami a származását és a társadalmi rangját illeti.
‒ Mibe fogadjunk, hogy aki ott ül hátul, a sarokban, akádiai? Hogy
miből tudom? Érzem, hogy nem közülünk való, de az is biztos, hogy nem
Európából jött.
Angélique odanézett, és látta, hogy a terem sarkában, egy külön
asztalnál valóban Vauvenart báró, Grand Bois és Yolande egyik fivére,
Télésphore kockázik. A negyedikről csak sejtette, hogy talán a francia-
öbölbeli Défour fivérek egyike.
‒ Kicsit kalózkinézésű fickók ezek az akádiaiak valamennyien ‒
jegyezte meg a Francia Bárka tulajdonosnője. ‒ Legalábbis gátlástalanul
kereskednek az angolokkal, méghozzá védett helyeken, a déli partok
rejtekhelyein… Aztán látod azokat a kéksapkásokat, azok meg Ville-
Marie-ból valók, mostanában Montreal-nak is mondják. Nagy gonoszok,
folyton arról beszélnek, hogy nekik egyedül a Szűzanya és az Atyaisten
parancsol, na de azért egész ügyesen egyensúlyoznak szentjeik meg a
kereskedőik között, nem panaszkodhatnak. Amikor megérkeznek az utolsó
hajók Európából s a környékről, megjelennek Qué-becben, s csak a jég
beálltával mennek el, jól megrakodva.
Angélique mosolyogva hallgatta, hogy Polák milyen szenvedélyesen
magáénak érzi a helyi perpatvarokat.
‒ És aki ott van legesleghátul a sarokban? ‒ Kérdezte, és egy
roggyant alakra mutatott, aki a kályha mellett magányosan iszogatott.
‒ O! Hát az a Vörös Fickó.
‒ Csúf ragadványnév, mondhatom ‒ fintorodon el Angélique, és meg
is borzongott kicsit. ‒ Néha az ördögre is szokták mondani.
Polák lehalkította a hangját.
‒ Ő látta az égen a lángoló csónakokat. Nem sokkal a ti hajóitok
érkezése előtt…
 ‒ És ő dobta meg kővel a macskámat is, nem?
‒ Lehetséges. Errefelé sok a boszorkánymester meg a mágus. Ez az
alak itt lakik az Erődalja utca házai fölött, egy sziklába vájt, rozoga házban.
De a legjobb boszorkány, én is nagyon sokat tanultam tőle. Tőle tudom azt
is, hogy csütörtök Vénusz napja, és ezért örülök, hogy épp ma jöttél, mert
csütörtök jó nap a barátságok éltetésére.
‒ Hogy te milyen tudós vagy, Polák!
‒ Már beavatott vagyok ‒ jelentette ki Polák a mellét kidül-lesztve.
Leemelt egy könyvet egy polcos állványról.
‒ … Nézd csak… Ez itt egy tudós munka…
‒ Neked könyveid is vannak?
‒ Na, igen! Itt mindenkinek vannak…
‒ Meg tanultál olvasni, Polák?
‒ A jezsuita tanított meg. Most már megértheted, miért tartozom
hálával és odaadással neki. De a legtöbb tudós‒ meg bűvészkönyve ennek
a Vörös Fickónak van. Azokból tanulta a mágiát meg a boszorkányságot.
Adott nekem farkasfogat és denevércsontokat, hogy elűzhessem a rossz
sorsot a fejem fölül. Kanadában az embernek szüksége van az effajta
védelemre… Hidd el, itt nincs annyi medál és talizmán, amennyi elég
lenne… az ördög meg a rendőrség hatalma ellen.
‒ Miért, milyen a kanadai rendőrség?
‒ Hóhér banda. Zaklatnak, gyötörnek bennünket. Ahogy mindenütt a
világon.
A rendőrfőkapitányt, Garreau d’Entremont urat Polák egyszerűen
csak Dörmögőnek nevezte. Azt mondta, hogy nem is rossz ember, csak épp
nem valami jó kedélyű.
‒ Ő az elvek embere, tudod? Ezt a fajtát se egy kedves mosollyal, se
ajándékokkal nem lehet meghatni. Ha nincs titkolni-valód, akkor minden
rendben van. Ha van, akkor elkapja a gra-bancodat, és többé nem ereszt.
Aki nála sokkal veszélyesebb, az Noel Tardieu de la Vaudiére királyi
ügyész úr. Láthattad őt tegnap a „hatalmasságok” között. Egy nagydarab,
bodorított hajú, kinyalt szépfiú.
‒ Egy fiatalember, igaz? Elbűvölően néz ki.
‒ Hát csak vigyázz a bájaival, ne dőlj be. Majd meg fogod tanulni…
Ez egy házsártos alak, én mondom neked.
Megint kinyitotta a júdásablakot, és heves mozdulatokkal azonnal
maga mellé intette Angélique-ot.
‒ Nahát! Nézd már, ki jött ide! Atyavilág!
Egy csapatra való nemesember nyomult be épp, akár a hódítók,
fensőségesen. De amint átlépték a küszöböt, pompás hatásuk nemigen
tudott érvényesülni, mert szinte elvesztek a gomolygó dohányfüstben.
Élükön Bardagne úr csinált utat maguknak.
‒ Ez a királyi küldött, igaz? ‒ Súgta Polák az izgalomtól meg-
részegülve, ‒ Aki tegnap veletek együtt érkezett. Úgy látszik, igen-igen
fontos megbízatása van, azt mondják, be fogja jelenteni, hogy kezdődik a
háború az angolokkal, hogy lesöprik a Nagy-tavak vidékéről az erődöket,
vagy, hogy megtiltják a hód-vadászatot, s mindenkit visszaterelnek az
erdőkből, mert háború lesz a spanyolokkal meg a hollandokkal, meg még
azt is mondják, hogy Frontenac úr mehet, amerre lát.
‒ Valóban meglehetősen nagy, hatalmat kapott a királytól, de ne
veszítsd el a fejedet. Ő mértéktartó ember. Ismerem.
‒ Csodálkoztam volna, ha nem ismernéd ‒ nevetett gúnyosan Polák.
‒ És mi vezette hozzám, ebbe az alsóvárosi kocsmába ezt a nagyurat?
Angélique elfojtott egy sóhajt.
Látta, hogy Nicolas Bardagne még mindig áll, miközben a társai már
leültek mindenfelé a szabad helyekre. Az arca feszült volt, tekintete drámai
‒ mindig így nézett ki, ha Angélique-ról volt szó. Valaki megmondhatta
neki, hogy itt keresse a Francia Bárkában.
Polák mintha megérezte volna.
‒ Aha! Lehet, hogy ez téged keres!
‒ Attól félek…
‒ Ahogy mondom! Te semmit nem változtál, angyali márkinő!
Most, amikor újra felrémlettek előtte Angélique sikerei a férfiak
körében, a fogadósné morózus lett. Gyorsan becsukta a kémlelő ablakot, és
visszaült a foteljébe.
‒ Hol a macskám? ‒ Kérdezte Angélique, mert csak most jutott
eszébe, hogy miért is jött.
‒ Hát mit tudom én! ‒ Vágta rá Polák idegesen. ‒ Ott van, ahol lenni
akar. Akárcsak te, kis csavargó márkinő! Egy biztos, nem vagdaltam bele a
főzőüstbe, mint ahogy gyanítottad az imént… láttam rajtad… Láttam én,
hogy mit gondoltál. Minek nézel te engem? Hát nem változtál!
Ugyanolyan gyanakvó és bizalmatlan vagy, mint régen. Úgy bizony!
‒ Bocsáss meg, Polák ‒ békítette kényszeredetten Angélique. Túl sok
kegyetlen ütést mért rád az élet.
‒ És miért nem akarod nálam hagyni azt a macskát? Tetszik nekem
az az állat. Mi a fenét akarsz csinálni vele a Felsővárosban? Itt a kikötőben
annyi a hajó meg a raktár, hogy lesz neki elég egér meg patkány.
‒ Nem. Nem hagyom itt, sok minden összeköt engem azzal a
macskával. Nem akarok elszakadni tőle.
‒ Jól van, ilyen az én szerencsém, nekem mindig az kell, ami neked
is, és persze az meg mindig téged választ. Már a Nesle-toronyban is
elvetted tőlem Nicolas-t. Mielőtt jöttél, ő volt a szeretőm, és én jól
tartottam. De amint odahozott téged, hát megértettem… és ez az óta is így
van. Most is ugyanaz a helyzet.
Haragjában becsukta a legyezőjét, és a tűzbe hajította. Úgy látszik,
ettől megnyugodott. Elégedett képpel nézte, hogy hamvad el.
Angélique elnevette magát. A kápolnát építtető, tiszteletre méltó
fogadósné jelmezében felismerte a régi, hirtelen haragú, heves vérű
Polákot.
Ekkor erős kopogtatás riasztotta fel Gonfarel asszonyt, fel is ugrott
hirtelen.
‒ Ki az?
‒ Csendőrség!
Akármit is mondott, azért még nem szabadult meg a régi Poláktól.
Hiába vették körül szép bútorok és drága tárgyak, még mindig átszőtték az
életét olyan érzelmek és reakciók, melyek kiirthatatlannak bizonyultak, ‒
mint például a félelem a csendőröktől.
Az ablakhoz szaladt, mert előbb látni akarta, hogy mi van.
‒ A mindenit! ‒ Kiáltotta. ‒ Poroszlók. Hát megmondtam neked!
De Angélique a fogadó előtti téren csak Barssempuy-t fedezte fel a
Gouldsboro három fegyveres matróza kíséretében. Nem úgy néztek ki,
mint akik rossz szándékkal vannak. Ellenkezőleg, Barssempuy arcán
lekötelező mosollyal várakozott, és csapatával együtt inkább úgy nézett ki,
mint egy hivatalos delegáció. Angélique sejtette is, hogy miért jöttek.
‒ Engedd be őket. Nem kell tartani tőlük. A férjem küldte őket, az ő
ajándékait hozták.
‒ Nekem? ‒ Kérdezte ijedten Polák.
‒ A férjem a város minden valamirevaló asszonyának ajándékkal
kedveskedik.
‒ Gyere be ‒ kiáltotta Polák az ételhordó fiúnak, aki most már a
kémlelő ablakon dobolt.
‒ Asszonyom, néhány nemesember van itt, akik személyesen
kívánnak beszélni önnel Peyrac gróf úr nevében!
‒ Hányszor mondtam már neked, te bamba, hogy nem döngetjük így
egy rangos ház ajtaját, halkan kell kopogni, azaz nem is kopogtatunk, csak
kapargatjuk az ajtót, érted? Kapargatjuk…
Angélique attól félt, hogy Nicolas de Bardagne észreveheti, ezért
nem kísérte ki Polákot, amikor Barssempuy elé sietett.
Nemsokára visszatért, s két tenyerén egy apró, vörös bársonnyal
bevont ékszerládikát hozott, tetejére a húsvéti bárány jelét hímezték
aranyszállal. Felnyitotta, s a ládikában egy üvegfedelű arany ereklyetartót
talált. Egy viaszérme hevert benne. E szent oltalmat biztosító érmek igen
keresettek voltak, ugyanis a római pápa a saját két kezével formálta ki és
áldotta meg őket, s minden évben egy alkalommal, a húsvétvasárnapi
misén osztotta szét a hívek között.
‒ Egy Isten Báránya! ‒ Suttogta Polák elfúló hangon. ‒ De hát
honnan sejtette, hogy ez volt az álmom?
‒ Mindent kitalál!
‒ A te Sebhelyesed! ‒ Sóhajtotta Polák. ‒ Micsoda férfi!
Térdre rogyott, részben a meghatottságtól, részben a jámbor pápai
talizmán iránti tiszteletből.
‒ De hiszen akkor nem maga az ördög! ‒ mondta. ‒ Ide hallgass,
angyali márkinő! Megérdemelsz te egy ilyen férfit? Egy ilyen csintalan,
dévaj, arcátlanul vakmerő nőszemély, amilyen te vagy! Tudja ez az ember,
hogy mibe lépett, mikor téged vett el feleségül?
‒ Ne félj semmit! Neki se kell szégyenkeznie mellettem!
Közben már beesteledett.
‒ Vissza kellene indulnod ‒ mondta Polák. ‒ Vissza a Felsővárosba.
A fogadó mögött volt egy nagy, fakerítéssel körülvett, zárt udvar.
Néhány kő és faépület állt benne, itt tárolták az árut, az élelmet és az
italokat. Az estével együtt vékony párapaplan telepedett a talajra.
Angélique nem akart Nicolas Bardagne-nyal találkozni, mert tudta, hogy
nem mulasztaná el megkérdezni, mit keres a Francia Bárkában.
A raktárakban felhalmozott és a gerendákon száradó szőrmék
pézsmaszagát olykor elsöpörte a sültek konyha felől áradó illata.
‒ Ide hallgass, angyali márkinő! ‒ Mondta Gonfarel asszony. ‒
Őrizzük meg titkainkat. Egy nő múltja nem tartozik a férfiakra. Szeretik
azt hinni, hogy ők az elsők, vagy, hogy ők a legfontosabbak, és hogy a
többi nem számított. Hidd el nekem, hogy mindaz, amit akkoriban
átéltünk, csak ránk tartozik. A csavargó aljanép titkos esküje ma is
kötelez… Nézz ide!
Azzal két ujját keresztezve a kályha lángjai közé köpött.
‒ És a macskám? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ Majd ő választ… ‒ mondta nagylelkűen Polák.
Angélique kilépett az udvarból, s hamar megtalálta az Alsóvárost
átszelő utat, melyhez már közelített a sötétség. Már itt is, ott is
meggyújtották a kézilámpásokat. Angélique szorosan magára tekerte a
köpenyét, fejére tette a kapucniját, és egészen a homlokáig lehúzta. Boldog
volt. Sajnálta, hogy nem mondhatja el Joffreynak, kivel is találkozott
véletlenül Janine Gonfarel személyében. De igaza volt Poláknak, az ember
vagy mindent mondjon el, vagy hallgasson.
Míg felfelé kapaszkodott a Szikla oldalán, felnézett és látta, hogy
odafenn aranyló fénnyel búcsúzik a nap. A tűnni készülő fényeket
sziklafalak meg a kéményekkel és csúcsos háztetőkkel borított magas
házak takarták. Angélique hirtelen úgy érezte magát, mint egy kút fenekén.
Már csak kevesen jártak az úton, és senki nem ismerte fel. Egyedül
baktatott, és elborította a szabadság és teljesség boldogsága. Mikor
visszafordult és lenézett a csodálatos, széles folyóra, mely csillogva
tekergett a szigetek és öblök között, észrevette, hogy a macska utána jött.

21.
Este, vacsora közben a macska felugrott a terített asztalra, és
óvatosan végigsétált a tányérok, poharak és tálak között. Meg akart
győződni róla, hogy valóban újra az övéi körében van.
‒ Macska úr, hogy szólítsunk téged? ‒ Kérdezte Joffrey de Peyrac.
‒ Hát most mondtad ki, apám, most adtál neki nevet! ‒ Kiáltotta
Honorine. ‒ Macska úr! Milyen szép név. Üdvözöljük, kedves Macska úr!
Sok-sok gyertya fénye ragyogott, parázslóit a szobában. Ezüst
gyertyatartók, ezüstedények csillogtak az asztalon. A háznagy, akárcsak
előző este, ezúttal is a nagy étkezőkonyha közepén álló asztalon terített.
Angélique a gyertyafényben gyönyörködve figyelte két fiát,
Florimond-t és Cantort.
Florimond Tissot háznagy úr körül segédkezett. Mindig ilyen aktív
és szolgálatkész volt. Az udvarnál leszolgált apród-évek kibontakoztatták
természetes készségeit. Imádott egyszerre ezer dologgal foglalkozni, és
mindenhez gyorsan alkalmazkodott. Hogy most jött vissza a messzi
Északról, hogy megtanulta, hogy kell vadászkéssel elejteni egy medvét,
vagy szót érteni az indiánokkal, egy cseppet sem akadályozta abban, hogy
felelevenítse régi tudását; könnyedén karjára lendített egy fehér szalvétát,
aztán fogta a kancsót, és máris átvedlett pohárnokká. A rojtos indiai
bőrruhát hamar lehámozta magáról, és amint átöltözött, máris úgy nézett
ki, mint egy igazi ifjú nagyúr.
Cantor más természet volt.
„Istenem, Cantor, soha nem meséltem el neked, hogy futottam,
mezítláb, a charentoni úton, hogy visszaszerezzelek a vándorcigányoktól”
‒ gondolta Angélique.
Ekkor megérkezett a márki is. Elmondta, hogy van jó szállása az
Alsóvárosban, enni pedig a Francia Bárkába jár, mert ott remekül főznek.
Reméli, mondta, hogy a házvezetőnőt a féltékenység vissza fogja csábítani,
s ő vissza is fogadja majd, de azért számít rá, hogy gyakran lehet a kedves
Peyrac család vendége a Felsővárosban.
‒ Ha elrendeztem az ügyeimet, visszajövök, és segítek elhelyezkedni
a házban. Megmutatom az összes szobát és mindazt, ami a kényelmes
élethez kell. Azt gondoltam, hogy azt a kis fajanszkályhát itt, a
nagyszobához tartozó benyílóban, tudják, a kis szalonban állíttatom fel…
‒ Megvan még a kis ezüst hadserege?
Ez a talányos kérdés megütötte Angélique fülét, és magyarázatot
kért.
‒ Hogyan, hát anyám nem tudja, hogy Tissot úr Versailles-ban a
király konyhaszemélyzetéhez tartozott? Harmadik pecsenyehordozó volt, s
mint segéd, gyakran én adtam neki át a szószt. Tadoussacban rögtön
felismertem. És néha érdeklődtem, hogy mi történik az udvarnál, hiszen
csak nemrég jött el onnan. Többek között megkérdeztem, hogy a Dauphin
úrnak megvan-e még az a kis ezüst hadserege, amit Colbert úr csináltatott
augsburgi és nürnbergi mesterekkel, a fivére közvetítésével, ‒ aki
Elzászban intendáns.
Mind ez idáig Tissot úr hallgatott ezekről az előzményekről.
Angélique egy intéssel maga mellé rendelte, és bizalmas beszélgetésbe
kezdett vele.
‒ Fogadok, uram, hogy igen komoly kellemetlenségek érték, ha úgy
döntött, hogy otthagy egy ilyen kitűnő és keresett foglalkozást, amit
őfelsége mellett betölthetett.
‒ Így van, asszonyom.
‒ És hogyan történt?
‒ Asszonyom, hasonló kellemetlenségek értek, mint önt, amikor
kénytelen volt elhagyni Versailles-t, pedig a csillaga épp a zenitjén volt…
‒ Méreg? ‒ Tért a lényegre Angélique.
‒ Asszonyom, mérget mindenki használ az udvarnál. Ezt ön is tudja.
A méreg elrendezi a dolgokat. Ez is egy lehetséges út, mely a csúcs felé
vezet, ahol az embert hírnév és dicsőség, nagy vagyon várja…
‒ És ön nem akart ezen az úton járni?
‒ A legnagyobb kincs az élet ‒ válaszolta Tissot úr ‒, és én a
királynak szenteltem az életemet.
‒ Montespan asszony még mindig Őfelsége oldalán regnál?
‒ Csillaga ragyogóbb, mint valaha…
‒ És a mulatságok? Meséljen, Tissot úr, még mindig olyan pompás
és gyönyörű ünnepségeket rendeznek?
‒ Nincs még egy ilyen udvar Európában! A felség minden energiáját
a palota és a kert szépítésének szolgálatába állítja, olyan szenvedéllyel és
jó ízléssel, hogy Versailles valóban a legszebb hely a világon. Minden
mulatság egy-egy pompás és nagyvilági látványosság.
„Tehát ‒ gondolta Angélique, miközben elgondolkodva forgatta az
abroszon malagaborral teli talpas poharát ~, tehát a zajos, vidám
mulatságok közben továbbra is bátran keverik a mérget, és öldösik
egymást.”
Csakhogy most egy hajó úszik a téli ég alatt át az óceánon. Hatalmas
hullámai egyre közelebb sodorják Európához.
Az a levél, amelyet Angélique Desgrez-nek írt Tadoussac-ban, s amit
Arreboust úr inasa vitt magával a Maribelle fedélzetén, nemsokára
megérkezik. Az inas nemsokára kopog Desgrez rendőr ajtaján… Átadja a
távoli országból érkezett levelet. Desgrez egy pillantást vet az írásra, és
felismeri. Az angyali márkinő írása! Kicsit csúfondárosan elmosolyodik…
Ez a nő már megint megtalálta őt…
Angélique a saját kezét nézte, és arra gondolt, hogy ezek az ujjak
fogták a feljelentést író tollat.
A kályhában pattogtak a nagy fahasábok, táncoltak a lángok, s a
sárga fényben kirajzolódtak a derűs, vidám arcok. Angélique nézte őket.
Ez a családja, a szerettei. Hogy kacag Honorine, Florimond is tréfálkozik, s
Cantor most is halkan gitározik…
Ebben a pillanatban pontosan tudta, hogy azt a levelet azért írta meg,
hogy elérjen a királyhoz, s hogy végre elismerjék az igazát.

22.
 Az álom ismét elhomályosította az emlékeket, de az imára hívó
harangszó véget vetett az éji csendességnek. Hat óra… Kezdődik a
második nap Québecben.
Joffrey már felkelt és elment, de Angélique olyan mélyen aludt, hogy
nem vette észre. Hosszú, kellemes, kéjes álomból ébredt, tiszta fejjel,
kipihenten. Megint meglepődött, amikor eszébe jutott, hogy Polák is itt van
a városban.
Nagy lendülettel felkelt. Ma elmegy a püspök úrhoz.
Hallotta, hogy odalenn a nagy étkezőkonyhában mozgolódás van.
Előbb fát hasogattak, aztán a lángra kapó rőzse pattogott, és enyhe füst
szállt fel az emeletre.
Angélique gyorsan felöltözött és lement. Az öreg Macollet tett-vett a
tűzhely körül, épp akkor emelt egy vízzel teli üstöt az edényakasztó
kampóra. Nem volt egyedül. Rövid éjjeli pendelyben két borzas,
mezítlábas, álmos szemű pöttöm gyerek figyelte, mit csinál. Megígérte,
hogy készít nekik pemmikánt - vagyis szárítotthús-porból való
gombócokat. A port a bennszülöttektől szerezte be.
Yolande a picéből jött fel épp, s egy csupor frissen fejt kecsketej volt
a kezében.
Angélique nem is gondolta, hogy ilyen sokan elférnek ebben a kis
házban. Cantor is megjelent, csendes léptekkel, mint egy indián, aztán jött
Adhémar, kicsit zajosabban, s egy halom hasábfát hozott odakintről.
Abbial Neals és Timothy, a kis szemesen a tűzhely bal oldalán, a sarokban
ültek. Már kora hajnalban magukra vették a hosszú apródkabátot, de még
félálomban voltak. Harisnya nem volt rajtuk, meztelen lábukra húzták fel a
csatos cipőket. Csendesen lóbálták a lábukat. Mindig csodálkozva
gondoltak az előző napok pompás eseményeire.
Pont úgy kezdődött el az élet a téli Québecben, ahogy Angélique
elképzelte.
Dörömböltek az udvari kapun. Barssempuy kapitány jött két
emberével, akik nemcsak meleg pástétomot, mandulazselét és kétszersültet
hoztak, hanem egy ezüstkannában kávét is, ezt a finom keleti italt, amit
Angélique úgy szeretett. Honorine és Chérubin rá se nézett a
finomságokra. Mindketten Macollet-t figyelték, aki az erős, füstölthús-
illatú barna port hígította fel éppen vízzel a tenyerében, és irokéz módra az
ujjával kevergette. Yolande kijelentette, hogy ha úrnője megengedi, inkább
nem eszik, mert áldozni szeretne.
Barssempuy megkérdezte Angélique-tól, Peyrac gróf tájékoztatta-e
már az ezüstpénzek ügyéről.
 Angélique lassan leengedte a szempilláit, majd újra felnyitotta a
szemét:
‒ Ezüstpénz? Nem… Mi ez, kérem, magyarázza meg…
Angélique álmodozó képpel nézett rá. így is milyen gyönyörű,
gondolta a fiatalember. Elnézően rámosolygott, aztán kicsit elszomorodott,
mert eszébe jutott halott menyasszonya, Marie-la-Douce. Aztán
összeszedte magát, és átadta a gróf üzenetét.
Átadott egy ezüstpénzekkel teli erszényt, amit Joffrey még
Wapassou-ban veretett, csakhogy ezek épp ezért még nem voltak
hitelesítve. Ha vásárolni indulna Québecben, ezzel a váltópénzzel nem
tudna fizetni. Barssempuy elmondta, hogy a város Legfelső Tanácsának
határozata szerint utólag fogják hitelesíteni, legalizálni és hivatalosan is
forgalomba hozni ezt az Új-Franciaországban még ismeretlen pénzt. Addig
értékét a súlya szerint kell meghatározni.
A városban minden boltosnak volt apró, unciát is mérő mérlege, s a
Nagy Tanács mindenkit értesített, hogy ezt a québeci piacon ismeretlen
nemesfémet kedvezően ítélték meg, tehát elfogadható. Hirdetéseket is
kiszögeztek az útkereszteződéseknél és a tereken e tárgyban. Végül
Barssempuy átadott egy váltót is, Basile úr aláírásával. Ez azt jelenti,
mondta, hogy ha Angélique vásárolna valamit, ez a tiszteletre méltó úr
ötszáz livres értékig kezességet vállal érte. Ez több mint amire Angélique-
nak szüksége lehet, tette még hozzá, hiszen pillanatnyilag nem is tudna
ennyit elkölteni.
Angélique megköszönte az üzenetet. Ekkor újra kopogtak. Ajtót
nyitott, s egy szakállas, szőrmesapkás ember állt előtte, vállán baltával.
‒ Kívánja, asszonyom, hogy felhasogassam a tűzifáját?
‒ No, nézd csak, Nicaise Heurtebise ‒ kiáltotta Eloi Macollet, és az
ajtóhoz lépett. ‒ Még nem kezdted el pálinkaárus kőrútjaidat?
‒ Nem. Azt csak akkor kezdem, ha már havazik, és befagy a Szent
Lőrinc-folyó.
Ez az ember a sok apró, alkalmi munka mellett pálinkát is árult,
hideg reggeleken házról házra járt, és reggeli áldomással kínálta a korán
munkába állókat.
Pedig az éjjel már havazott valamicskét, épp hogy hófoltos volt a táj.
Ezt még a legkisebb napsütés is elolvaszthatja. A folyó is mozgásban volt
még, feketén hömpölygött a fehér háztetők mögött.
Míg a két öreg barát a téli munkákról meg a jó pálinkákról fecsegett
a kapuban állva, Angélique körülnézett a környéken. Elvégre ez lesz az a
városrész, ahol a jövőben élni fog. Ha az ember a katedrális felől érkezett,
az ő házuk volt az utolsó e hegyre kapaszkodó utcában. Utánuk az utca
folytatása már nem volt kövezett, hanem egyszerű földút volt. Közel voltak
egy nagy mező széléhez. Tőlük kissé távolabb, egy kereszteződésnél nagy
szilfa állt, alatta két-három, szilfakéregből kerekített wigwam ‒ egy kis
indián tábor, melyet sárgás bundájú kutyák őriztek. Egy asszony lépett ki
az egyik kunyhóból, és felpiszkálta a félig kialudt tüzet.
Ugyanabban az irányban, csak távolabb, sűrű sövény vett körül egy
elég csinos épületet. A tetején szögletes kémények sorakoztak, olyan
magasak voltak, hogy kilátszottak a fák fölött. Szép majorházat ölelt körül
a sövénykerítés, ezért volt hát az utca neve Major utca.
Villedavray házával szemben egy fal zárta körül d’Hourdanne
kisasszony kertjét és gyümölcsösét. A levélíró kisasszony háza kicsivel
lejjebb állt, mint az övék, de csak egyemeletes volt, két padlásablakkal a
tető alatt. Ebben a korai órában egy gyertyalángocska jött-ment erre-arra az
egyik padlásablak mögött. Néha egy arcéi is felvillant a gyertyaláng fölött.
Az angol szobalány leskelődik rájuk, nem tudja megállni. A másik
padlásablaknál egy kutya ágaskodott. Különös látvány volt.
D’Hourdanne kisasszony házán túl az út a katedrális felé ki-
szélesedett, hibátlanabb volt a kövezete, s többé-kevésbé jómódú
tulajdonosok házai, kertjei szegélyezték, de voltak szorosan egymás mellé
épített házak is, sőt ahogy a Templom tér felé közeledett az ember, egyre
több volt az ilyen ház. Néhány fából, kovácsoltvasból készített cégér is
lógott a házak falán, ezek rangos üzleteket, iparos műhelyeket jeleztek.
Némelyik arannyal vagy élénk színekkel volt kifestve.
Nicaise Heurtebise és Macollet még mindig beszélgettek.
‒ A legjobb élesztőgombája Euphrosine Delpechnek van -mondta
Nicaise Heurtebise. ‒ Ő maga gonosz, ezt elismerem, de attól még ő
csinálja a legjobb italokat bodzából meg árpából…
Amíg a pálinkagyártás titkait tárgyalták, egy tetőtől talpig
beburkolózott, hajlott hátú árny bukkant elő, akinek csak az orra meg a
szeme látszott. Bizony a Karib-tenger éghajlatához szokott Aristide
Beaumarchand-nak Kanada túl hideg és túl szigorú világ volt. De azért
hamar rájött, mi az, ami őt, a nemes kalózt és ezeket a havas tájakon
kószáló szorgalmas erdei vadászokat összehozhatta: akárcsak ő, azok is
szerették a „jó itókát”.
‒ Ne pocsékold a rumodat ‒ szólt rá Macollet. ‒ Az az igazság, hogy
az túl lágy az indiánoknak, az erőset jobban szeretik.
Aristide azt hallotta, hogy van a környéken egy fa, aminek a kérgéből
édes lé folyik. Ördög tudja, hogy ha azt felforralná, nem kapna-e belőle
valamit, amivel felerősíthetné az italokat. Egyébként Aristide ellopta a
Keresztelő Szent Jánosról a maradék melaszt, és elraktározta magának.
‒ No, ‒ mondta Nicaise Heurtebise ‒, nekem van lepárlólombikom
egy juharfa ágai közé rejtve, s csak arra vár, hogy jöjjön a cukros tavasz.
De meg kell, mondjam neked, az, amit onnan kapsz, legfeljebb
nyalánkság… lehet, hogy a párlókészülék az oka…
Hallotta, hogy Peyrac grófnak van fémből készült, charente-i
módszerrel működő orvosi párlószerkezete. Az biztosan hatékonyan
dolgozik. Angélique is belefolyt a társalgásba, s közben arra gondolt, hogy
ez a Párizsból jött mulatságos trió enyhén szólva gyanakvást keltene egy
akadékoskodni szerető rendőrben.
‒ Van egy jó módszer, amivel erősebbé lehet varázsolni a rumot ‒
mondta Heurtebise ‒, ez pedig a „lessi de bois”. Attól olyan az ital, hogy
még az indiánokat is megviseli. De vigyázat, abból csak két cseppet szabad
inni, nem többet, mert a harmadik csepp már halálos.
Elkezdte sorolni a fontos kellékeket.
‒ Szalma… faszén, égetett bőr… vékony sugárban tiszta víz…
‒ De csak a faszén jó, és az is csak fenyőből vagy cédrusból ‒
mondta Angélique, s közben szórakozottan kibámult az utcára. Meglátott
valakit, aki felfelé igyekezett.
Hát persze hogy Bardagne volt az! Köszöntötte a társaságot, aztán
elmondta, hogy a Felsőváros másik végében lakik, egy sivár hely közepén,
amit Ábrahám mezejének neveznek.
Sajnálkozott, hogy az előző napon nem láthatta Angélique-ot, pedig
mindenütt kereste. Még érdeklődött egy kicsit, hogy jól érzi-e magát, s
hogy szolgál a kedves egészsége, de aztán rátért a tárgyra, ami
nyugtalanította.
‒ Van itt egy ember a városban, aki azt állította nekem, hogy
„megismerte” önt ‒ már úgy értem, ahogy ezt a Bibliában is mondják.
Angélique felnevetett.
‒ Akárki az, csak dicsekszik ‒ mondta.
‒ És a múltban?
‒ A múltban… ott minden előfordulhat. De fogalmam sincs, ki
lehet…
Bardagne szomorúan nézett rá, Angélique pedig közben
végiggondolta a múltat, és megállapította, hogy ha voltak is férfiak az
életében, azért nem voltak olyan sokan.
‒ És miféle az az ember?
‒ Egy nemesúr.
 Angélique felhúzta a szemöldökét, s őszintén meglepődött.
‒ Fogadni mernék, hogy részeg volt.
‒ Megengedem…
‒ És maga képes volt komolyan venni, amit mond? Szegény
barátom, szinte keresi az alkalmat, hogy táplálhassa a féltékenységét.
‒ A kínjaimat! Ezt akarta mondani.
‒ Legyen. De hova fog ez vezetni?
‒ Az egész város el van varázsolva ‒ mondta Bardagne sötéten. ‒
Mindenütt önről beszélnek, meg a férjéről. Bármit mondott vagy tett azon
az emlékezetes napon, még a legádázabb ellenségeit is elbűvölte vele, hát
még a népet…
‒ Jobban szerette volna, ha kudarcot vallunk, vagy ha megköveznek?
‒ Nem… de jobban szerettem volna, ha én védelmezhetem, ha az én
pártfogásomra szorul… ‒ mondta elszánt arccal a királyi küldött.
‒ Ez még előfordulhat ‒ mondta Angélique. ‒ Ha mint a király
küldöttje bármikor megszólal, nem lesz közömbös a véleménye, sőt
elegendő hatalma van hozzá, hogy itt, Québecben elfogadtasson bennünket
az urakkal, de még Versailles-ban is szólhat néhány jó szót az
érdekünkben. Hát nem kész csoda, hogy éppen önt bízták meg azzal, hogy
a férjemről és rólam beszámoljon a királynak?
Nicolas Bardagne nem válaszolt. Minden, ami Peyracra vonatkozott,
fájdalommal töltötte el. Nem tudta eldönteni, hogy az Angélique férje iránt
táplált ellenszenvének vagy igazságérzetének engedjen-e.
‒ Be kell vallanom önnek valamit ‒ mondta ‒, Tadoussac-ban
kihasználtam a lehetőséget, és küldtem egy rendkívüli jelentést
őfelségének a Maribelle egyik utasával.
Kutyaugatás zavarta meg a szavait. Egy férfi bukkant fel a közeli kis
erdőből, amely a fenti majort vette körül. Nagy fekete dog kísérte, de a
szőre csillanásába barna is vegyült: sötét, akár a megégett kenyér. Mivel
elment a húron indiánok wigwamjai mellett is, a kutyák összeugrottak,
illetve a csodás fekete rávetette magát az indiánok házőrzőire, az egyiket
elkapta, majd ágyékon harapta és odább hajította. Elégedetten körülnézett,
mert élvezte, hogy fut szét hátrálva a többi kutya, majd könnyedén gazdája
után ügetett.
Chambly-Montauban, Kanadai Nagy Útmester. így mutatkozott be a
jövevény, és természetesen úgy is, mint szomszéd. Levette menyétfarokkal
díszes kalapját, s úgy köszöntötte a ház népét. Erős testalkatú, szép ember
volt, akár a kutyája, még a fesztelenségük, magabiztos könnyedségük is
hasonló volt. A Kanadai Nagy Útmester elnevezés azért illette meg, mert ő
volt felelős az ország útjainak állapotáért, bár ez inkább csak tiszteletbeli
címnek minősült egy olyan országban, ahol leginkább csak a nagy
folyamokon és a folyókon lehetett egymást megközelíteni. Ami a városi
útigazgatás ügyeit illeti, ezt a bűzös elfoglaltságot meghagyta Tardieu
úrnak, aki viszont az ordonáncokra bízta a kérdést.
Chambly-Montauban néhány szóval felvilágosította a jelenlévőket,
hogy ő elsősorban egy kellemes élőlény.
Jó néhány tiszteletteljes bókot mondott Bardagne úrnak, de közben
folyton Angélique-ot nézte.
Elegánsan öltözött, testhez álló rövid, prémhajtókás katonakabát volt
rajta, finom bőrcsizma, amilyet csak lovagokon látni, s kard az oldalán.
Negyven év körül járt, fogsora hibátlan, ajka érzéki, talán kicsit vérmes
természetű, de a tekintete értelmes emberre vall.
‒ Jó helyen lakik? ‒ Kérdezte Bardagne-t.
‒ Hát nem olyan jó helyen, mint ön ‒ válaszolta a kérdezett, és
fejével a kis kastély felé intett, melynek kéményei kikandikáltak a fák
mögül.
Bardagne szerint nagy előnye ennek a majorháznak, hogy közel áll
Villedavray házához, ahol Peyrac grófnő lakik.
Chambly úr kegyesen tűrte a célzást, és továbbra is tisztelet-teljesen
viselkedett, mert úgy vélte, még haszna lehet belőle, ha jó viszonyban van
a király hivatalos képviselőjével.
‒ Az idén a király nagyon rosszul bánt velem ‒ panaszkodott azután
‒, rákényszerített, hogy egy falat kenyérért eladjam a földjeim egy részét.
Szeretném megtartani, ami még maradt. Tudna néhány jó szót szólni az
érdekemben?
‒ Bizonyára rosszul művelte meg a földjeit, na de… természetesen
beszélek a királlyal ‒ mondta Bardagne.
Ekkor megjelentek az indiánok, és siránkoztak Chambly úrnak az
elpusztult kutya miatt. Pálinkát kértek érte cserébe. A Kanadai Nagy
Útmester az ő nyelvükön válaszolt nekik, anélkül hogy a mosoly leolvadt
volna az ajkáról. Angélique megértette, hogy helyteleníti az
iszákosságukat, s emlékezteti őket a rendeletre, mely tiltja, hogy bárki
alkoholt adjon el a bennszülötteknek. Inkább járnának a szentmisékre,
mondta még. Ami pedig a kutyát illeti, hát főzzenek belőle húslevest.
‒ Azért, ami igaz, igaz, Chambly úr! A maga kutyája egy vadállat ‒
jegyezte meg Eloi Macollet. ‒ Nem olyan, mint Morillot abbé úré, az
bezzeg egy szelíd, bohókás jószág.
‒ Ezek a dogok gyakran megmentik előretolt állomáshelyeinket.
Egyszerűen megérzik, ha közelednek az irokézek.
‒ Nos, máris van itt egy indián ‒ jelentette ki Bardagne keserűen és
rezignáltam
Lándzsáját a kezében tartva, téli medvebőrbe burkolózva, hányaveti
járással Piksarett közeledett.
Sietett átvenni a stafétabotot Chambly úrtól, s most ő szidta az
indiánokat az alkohol miatt, ami testileg-lelkileg megrontja őket.
Közben Yolande jelent meg az ajtóban. Kockás kabát volt rajta.
Akkor kapta az anyjától, Marcelline-től, amikor kiderült, hogy a fővárosba
utazhat. Nagy lapátkezében szépen bekötött imakönyvet szorongatott, a
másikkal Chérubin kezét fogta. Mögötte, katonasapkáját a hóna alatt
szorongatva, Adhémar lépkedett. Az akádiai Marcelline, mint afféle déli
lakó, utazás előtt ezer tanáccsal, s intelemmel látta el Yolande-ot, mert
féltette a québeci nagy hidegektől. Québec nem az a kellemes hely, mint a
Francia-öböl, ahol ugyan sok a vihar és szélsőséges az árapály, de ahol a
rózsaszín, kék és fehér csillagfürt úgy nő, mint a tarack.
Angélique kézen fogta Honorine-t és Timothyt.
‒ Igazad van, nagy Sagamore, hogy emlékeztetsz bennünket
kötelességünkre, mellyel Istennek tartozunk ‒ mondta. ‒ Gyerünk mi is a
templomba, áldozni.

23.
Amit Québecben Szemináriumnak neveztek, az tulajdonképpen a
püspöki palota volt.
Laval úr, Petra püspöke, Új-Franciaország apostoli vikáriusa itt
gyűjtötte maga köré a világi papokat, akik a jezsuita és ferences
misszionáriusok mellett a fehér lakosság lelki életével törődtek Kanadában.
Ők látták el a lelkészi teendőket, anélkül hogy élvezhették volna a parókiák
javadalmait. Ezekben az impozáns tetőkkel fedett, két-háromemeletes
épületekben laktak, és itt kaptak ellátást a plébániai teendőket is ellátó
világi papok.
A Szemináriumban elemi fiúiskola is működött. Sok volt a bentlakó.
Volt köztük néhány indián, ‒ mert az egyház azt remélte, hogy jó
franciákat nevelhetnek belőlük ‒, s persze a környéken lakó földesurak
gyerekei, de árvák is, akikért a közösség fizetett. A papok a tanítás
munkáját megosztották a jezsuitákkal, akik matematikát, nyelvtant és
természettudományokat adtak elő nekik. Kiskamasz koruktól kezdve itt
tanultak a papnövendékek is. Ezek egészen kisgyermek koruktól fogva
mindvégig itt voltak, míg csak a püspök úr fel nem szentelte őket.
A Szeminárium nagy udvara arra a térre nyílt, ahol a kated-rális állt,
de természetesen hosszú, kovácsoltvas kerítés és kapu választotta el a
Templom tértől. A kapu fölött Montmorency-Laval úr aranyozott címere és
a virág girlandokkal körülvett J.M.J. ‒ Jézus, Mária, József ‒ betűk
ragyogtak.
Angélique elszánt léptekkel ment át a Szeminárium udvarán.
Meghúzta a csengőt. A Szeminárium egyik papja nyitott előtte kaput, s
végigvezette egy hosszú, kövezett folyosón, majd egy széles, vadonatúj
lépcsőn. Angélique eközben valahonnan egy himnuszokat éneklő
gyermekkórus hangjait hallotta, virtuóz orgonakísérettel. A lendületes
orgonafutamok újra és újra felemelkedtek, majd alászálltak, s akinek füle
volt rá, hallhatta, hogy az orgonista élvezi ezt a játékot. Ismerős, otthonos
érzés volt hallgatni őt.
Az emeleten a pap eltűnt a látogató szeme elől, de előbb kinyitott
előtte egy ajtót, ami a nagy fogadószobába vezetett, ahol már sokan
várakoztak.
A Szeminárium papjai minden bizonnyal erős szervezetű férfiak
lehettek, mert nem hogy nem fűtöttek a szobákban, hanem még ki is tárták
a hatalmas, színes üveggel borított ablakok apró szellőztetőit, bizonyára
azért, hogy beengedjék a novemberi napsugarakat.
Így azután a várakozók elláthattak a távoli és szépséges Cote de
Beaupréig, mely sápadt arcát mutatta a jeges télben.
Angélique is vetett egy pillantást a vízpartra, és megállapította, hogy
már csak két hajó van a közeli vizeken: a Le Rochellais és a Mont-Désert.
Amikor a szeme hozzászokott a teremben uralkodó félhomályhoz,
felismerte a várakozók között Marguerite Bourgeoys-t meg a nővérkéit.
Ennek megörült, és azonnal hozzájuk sietett. Az egyik fiatal lány felállt, és
átadta helyét a magas támlájú széken, ő maga pedig átült egy alacsony
puffra. Úgy tűnt, hogy itt mindenki megszokta már a hosszú, türelmes
várakozást. Ha valaki a püspök úrtól vár audienciát, legyen rá ideje.
Mindenki hozott magával valamit, amivel az időt eltöltheti, egyesek
jámbor témájú könyveket olvastak, mások rózsafüzért morzsolgattak vagy
kötögettek, nehogy véletlenül valami frivol dologba keveredjenek.
‒ Holnapután indulunk Villa-Marie-ba ‒ mondta Marguerite
Bourgeoys. ‒ Már épp ideje. Mindjárt itt van a nagy őszi árapály, aztán a
jegesedés.
A nyitott ablakon át a tiszta levegőben egészen a Felsővárosig hatolt
a sirályok és kormoránok kiáltozása, de jól lehetett hallani a parti hajóépítő
telepen dolgozók fejszecsapásait is. Marguerite Bourgeoys indulás előtt el
akart búcsúzni a püspök úrtól, de tárgyalnivalója is volt vele.
‒ Laval püspök nagyon féltékenyen őrzi pásztori hatalmát Új-
Franciaországban, ezért Ville-Marie-ban nekünk kell elsimítani az
érzékenykedéseket, miközben tudván tudjuk, hogy városunk kezdettől
fogva független és szabad közösség, amely szabadon kezdeményez és
szabadon dönt intézményeiről, alapítványairól és szándékairól. Egyedül a
Szent Sulpicius-rend urai, ‒ akik a Montreal-sziget urai is egyben ‒
jogosultak egyházi kérdésekben dönteni.
Miután így elhelyezte magukat az egyházi világ hierarchiájában,
Marguerite Bourgeoys szívesen elismerte, hogy a püspök úr tevékeny,
egyenes természetű férfiú, aki az életét áldozza azért, hogy a pásztori
hatalma alá tartozó lelkek üdvözöljenek, de azért sóhajtva megjegyezte:
‒ Itt, a szent kereszt országában semmi nem egyszerű. Mialatt nem
voltam itt, a püspök úr igen felháborodott, amikor megtudta, hogy már
három év óta beöltöztetem az apácajelöltjeimet, anélkül hogy írott
szabályzatom lenne. De most, az egyházi törvényeknek megfelelően, végre
bele kell egyeznie apácarendünk létezésébe.
Egyébként abból származtak a nehézségek, hogy Marguerite
Bourgeoys nem fogadta el rendjére kötelezőnek a kolostori bezártságot, s
abba sem akart beleegyezni, hogy apácái fátyolt és fehér mellkendőt
viseljenek. Az volt a véleménye, hogy ezek a kellékek a szükségesnél
jobban megkülönböztetik őket az ország többi lakójától. Azt akarta, hogy
társnői úgy öltözhessenek, mint a szerény polgárnők: fekete ruha, fehér
gallér, fekete fejkendő. „Mi is éppolyan nők vagyunk a közösség
szolgálatában, mint a többiek.”
Aztán elkezdett mesélni olyan neves francia dámákról, jótevőkről,
akik kisebb-nagyobb összegekkel támogatták a kanadai elképzeléseket,
mint például La Peltrie asszony, aki az Orsolya-rendi apácákat hozta
Québecbe, vagy Gallion asszony, aki Jeanne Mance-nak segített a
montreali kórház létrehozásában.
Angélique, akinek Maudribourg hercegnőt is a jótékonykodó dámák
közé kellett sorolnia, bizonyos fenntartásokkal hallgatta a dicsőítő
szavakat. Elképzelte magában, amint Ambroisine partra száll Québecben,
mézédes szavakkal, ájtatosságtól csöpögve. Szinte látta, ahogy anyáskodik
„a király lányai”-val, ahogy példás magatartásával, tekintélyes vagyonával
és személyes bájával elnyeri a város legjobbjainak hódolatát és tiszteletét.
Ha arra gondolt, mekkora láthatatlanul terjedő pusztítást okozott volna e
jóhiszemű kisvárosban, megborzongott, ugyanakkor volt egy olyan
előérzete, hogy Québec még nem érezheti biztonságban magát az Óvilág,
mérgező hatásaival szemben.
A váróterem másik végében kinyílt egy ajtó, és egy harminc körüli
fiatalember lépett ki rajta, aki kalapját a hasához szorítva, mély
hajlongások közepette, áradozva köszönte meg az audienciát. Aztán az ajtó
becsukódott. Az ember hozzájuk lépett, és köszöntötte Marguerite
Bourgeoys-t, akit láthatólag mindenki ismert és szeretett. Nagyon elégedett
volt, mert, mint mondta, nősülni készül ‒ egy cháteau-richeri lánykát
készül elvenni ‒, és Laval püspök úr öt évre bérleti jogot engedélyezett
neki a birtoka szélén álló két malomra. Ezért majd évente 600 livres-t fizet,
és tartozik két élő hízott kappant és egy ünnepi tortát adni a püspöki
konyhának.
A részletekről később megállapodnak, de a tortát Szent Bonifác
napjára kell szállítaniuk. Ennek azért is örült, mert mielőtt Új-
Franciaországba emigrált, kitanulta a cukrászmesterséget. Mint erdei
vadász, olykor kenyeret sütött a katonai erődök számára. Most legalább
felelevenítheti a cukrásztudományát.
Egy emigráns család is várakozott a fal mellé állított padokon. Előbb
csak figyelmesen hallgatták őket, aztán lassan egyre közelebb húzódtak
hozzájuk, végül körbeállták őket: a szülők és a négy gyerek.
Marguerite Bourgeoys ismerte őket, hiszen együtt érkeztek a
Keresztelő Szent Jánoson. Hogy nemrég érkeztek, ezt ki lehetett találni,
mert az arcuk még sápadt volt és beesett a sok megpróbáltatástól, és
sovány testükön lógott a kopott ruha. Ők is részt vettek előző nap a
Tedeumon, s el voltak ragadtatva, bár semmit sem értettek belőle. Egy
kocsiszínben éjszakáztak, mely a régi Kelet-indiai Társaság egyik
üzletéhez tartozott. Odahaza, Franciaországban, a Québec és Montreal
benépesítését célzó toborzóakció emberei beszélték rá őket az utazásra, s
már nem emlékeztek annak az úrnak a nevére, aki majd gondoskodik
róluk, s akit az Óvilágban számukra kijelöltek. Megérkezésük óta senki
nem törődött velük, és senki nem akarta elvállalni őket. Végül ezen a
reggelen elküldték őket a püspök úrhoz. Nagyon elveszettnek érezték
magukat. Le Havre-ból indultak, és négy hónapba telt, míg Québecbe
érkeztek.
‒ Az igaz, hogy ez az utazás volt a legkeservesebb, amit valaha is
átéltem ‒ mondta Bourgeoys anya. ‒ Azt tudtuk, hogy sokféle veszedelem
leselkedik majd ránk a széles óceánon, ‒ hiszen az összes tengerek közül
ezen a legnehezebb átkelni, de nem sejtettük, hogy ennyi
kényelmetlenséggel és betegséggel kell megküzdenünk, nem készültünk fel
a folytonos rettegésre, hogy bármikor találkozhatunk angolokkal,
dánokkal, törökökkel… Na és arra sem, hogy ráadásul olyan csaló
kapitánnyal és legénységgel voltunk összezárva, amilyet el se tudtam
képzelni.
A négy gyerek anyja foltos kabátja alól előhúzott egy ezüstpoharat.
‒ Eladtunk néhány ruhaneműt és háztartási eszközt, mielőtt
elindultunk volna, és az értük kapott pénzt ebbe a fémpohárba fektettem.
‒ Előrelátó volt, kedves lányom ‒ mondta Marguerite Bourgeoys. ‒
Erre a kis garanciára kaphat némi hitelt vagy akár pénzt is, ha
beolvasztatja.
Angélique úgy emlékezett, hogy az ezüst beolvasztatását törvény
tiltja. Gályarabság, sőt akár halálbüntetés is járhat érte. De itt, a
gyarmatokon ezzel senki nem törődött, mindenki tetszése szerint
olvasztatott. Az ezüst volt az egyetlen megbízható, biztos érték. Akinek
van ezüstje, az megbízhatónak tűnik a kereskedők szemében is, mondta
Bourgeoys anya.
Közben egy férfi lépett be az ajtón. Ormótlan, nagy cipőt viselt.
Gyorsan körülnézett. Tekintete megállt a négygyerekes famílián.
‒ Á! Megvannak! ‒ Mondta. ‒ Én vagyok a maguk ura, fiaim, a
nevem Amaud de la Porterie. Csak ma reggelre értem ide, és már vagy két
órája kerestem magukat mindenfelé. Hamar el kell intézni az ügyeiket,
mert a bárka ‒ egy nagy, szögletes vitorlás, amivel jöttem, hamarosan
visszaindul.
A sapkája alól előhúzott egy papírt, és böngészni kezdte.
‒ Gaston Bemard és családja, igaz? Az asszony Isabelle, született
Candelle, mindketten Chartres-iak…
A családtagok félénken bólogattak. Porterie úr végignézett rajtuk.
‒ Azt mondták nekem, hogy heten vannak…
‒ Egy kicsinyünk elpusztult a tengeren ‒ mondta az asszony, és a
szeme elé kapta a zsebkendőjét.
‒ Értem ‒ mondta a nemesúr, és összehajtogatta a papírlapot.
Igyekezett együttérzést mutatni, s megemelte hódprémes sapkáját.
‒ Béke szegény gyermek poraira! ‒ Mondta ünnepélyesen. - Az Isten
adta, az Isten elvette. A Szent Szűz vigyázzon reá!
‒ Ámen ‒ zengték kórusban, mindannyian.
 ‒ El kell még mennünk a Legfelső Tanács Törvényszéki Irodájára ‒
folytatta a nemesúr. ‒ Ott alá kell írni az engedélyokiratot. Fognak kapni
három hold földet és lakhatást erre az esztendőre, fizetnek holdanként húsz
garast a használatért, tizenkét ezüst dénárt évi adóba és két élő kappant,
amit Szent Mártonkor kell beszolgáltatni az én malmomban. Tudnak
dolgozni? Ha nem, majd most megtanulnak.
Megvizsgálgatta rongyos ruhájukat, melyekben mindannyian
szörnyen vacogtak.
‒ Először is kapnak köpenyeket és erős bőrcsizmát. Még jó, hogy
van is belőlük a raktáraimban, az Alsóvárosban. Jöjjenek velem.
‒ Legalább azt engedje meg, hogy köszöntsék a püspök urat ‒ kérte
Bourgeoys anya.
‒ És az meg mire lenne jó? A püspök úrnak nincs dolga a
bérlőimmel. Viszont épp elég ideje lesz látni őket, ha majd a nyáron
püspöki látogatást tesz nálunk.
Azzal már ment is, maga előtt tuszkolva a nyomorult családot.
Bourgeoys anya, rosszalló arccal csóválta a fejét.
‒ La Porterie úrnak nem lenne joga áruraktárt fenntartani a városban.
A birtokkal rendelkező uraknak és polgároknak ezt nem engedi meg a
törvény. De hát itt mindenki üzletel, az egyházat leszámítva. Az is igaz,
hogy egy ilyenféle úrnak a földből szerzett jövedelme alig valami,
rászorulnak a kereskedésre. Hallhatta az imént, hogy a dézsma, amit a
bérlők fizetnek, nem sok. Ugyanakkor az uraknak kell gondoskodniuk róla,
hogy a földjükre telepített embereknek legyen lakásuk. Egyszóval, súlyos
terhek vannak a vállukon, a király nem támogatja őket eléggé. Pedig a
népesség gyarapodása az ő kezükben van. Ez a La Porterie is pénztelenül
fog meghalni, de talán a fiainak már lesz jó jövedelmük.
Míg Bourgeoys anya szavait hallgatta, Angélique a várószoba
berendezését nézegette. A kazettás, magas mennyezet alatt a falakat bibliai
témákat ábrázoló szép szőnyegek borították, s a viasszal kent fapadló úgy
ragyogott, akár a tükör.
Szemben egy szögletben a Gyermek Jézus bársonyba öltöztetett,
koronás szobra állt. Jobb kezében a glóbuszt tartotta, tetején a kereszttel. A
falon is lógott néhány Gyermek Jézuskép, az egyik pólyában ábrázolta,
amint az angyalok imádják. Volt egy olyan kép is, amelyiken egy angyal
az újszülött XIV. Lajost felajánlja a Lorettói Szűzanyának.
A bejárati ajtó mellett egy Szent József-szobor állt, az ő karján is az
isteni gyermek ült.
Marguerite Bourgeoys felvilágosította Angélique-ot, hogy Szent
József Új-Franciaország patrónusa, a Gyermek Jézus pedig elsősorban a
Szeminárium védelmezője. Angélique órákon át szívesen hallgatta volna
őt. Már Tadoussacban is megfigyelte, hogy ha vele beszélget, úgy elszáll
az idő, mint a szél. Marguerite kiegyensúlyozottsága, lelki békéje ragályos
volt. Amikor a „legbosszantóbb dolgokról” beszélt, akkor is könnyű
maradt a lelke.
‒ Menjen be előttünk a püspök úrhoz ‒ mondta hirtelen Angélique-
nak. ‒ Biztos fontos, hogy találkozzon vele, de minek vesztegesse az
idejét. Sok világi kötelezettsége, tennivalója lehet, mi pedig, mi várhatunk,
van időnk.
Angélique-nak eszébe jutott, hogy déltájban valóban találkozója van
Joffreyval a Saint- Louis-kastélyban, ahol a kormányzó várja őket.
Megköszönte az ajánlatot. Ekkor nyílt a püspöki szoba ajtaja, és most
Villedavray márki lépett ki rajta, olyan váratlanul, ahogy a kisördög
szokott a varázsdobozból. Egy fél fordulattal még visszafordult a prelátus
felé, akinek lila körgalléros, hatalmas termete már kirajzolódott az ajtóban.
‒ Így tehát, eminenciás uram, nem kell kételkednie a mi keresztségre
készülő akádiai embereink hűségében. Bizonyíték erre az angol eretnekek
fejéről származó skalpgyűjtemény, amit a kormányzó úrnak hoztam. Az
mindennél jobban bizonyítja, hogy ezek a szegény bennszülöttek mennyire
ragaszkodnak a Jóistenhez s az egyházhoz, mely keblébe fogadta őket.
Kétségtelen, hogy ragaszkodásukat a maguk módján fejezik ki, amikor
folyton háborúkat provokálnak Új-Angliában élő ellenségeinkkel.
Tisztelettudóan fél térdre ereszkedett, megcsókolta a püspöki gyűrűt,
aztán magas sarkain kimérten lépkedve, s anélkül hogy Angélique-ot
észrevette volna, elindult az ajtó felé.
Angélique azonban utánaeredt, és a lépcsőházban, félúton utolérte.
‒ Villedavray úr!
A márki megfordult, s mikor meglátta, az arca felderült.
‒ Ó! Kedvesem!
De Angélique nem hagyta magát kizökkenteni.
‒ Miket mesélt maga a püspöknek? Hogy angol skalpokat hozott,
igen? Ezek szerint fogta és elemelte Saint-Castine báró csomagját, amit
azért küldött Québecbe, hogy bizonyítsa feljebbvalói előtt buzgalmát és
igyekezetét!
‒ Miért is ne? ‒ Kérdezte a márki csábító mosollyal.
‒ Szó se lehet róla! Nem fogom hagyni, hogy ezt itt bárkivel is
elhitesse! Akármennyire utálkozom ettől az árutól, mégis mindenütt el
fogom mondani, hogy honnan származik. Már csak az hiányzik, hogy
maga arassa le az ebből származó előnyöket, miközben a mi szegény Saint-
Castine-ünk szemrehányásokat tesz magának, sőt az is lehet, hogy
elhelyezik, mert nem támogatta Orgeval atya háborús szándékait.
Mikor a márki látta, hogy Angélique nem hajlandó tréfára venni a
dolgot, megharagudott.
‒ Az összes akádiai skalp az enyém ‒ jelentette ki gőgösen.
‒ Majd meglátjuk. Most azonnal értesítem a Gouldsboro
raktárkezelőit, hogy ne adják át magának azt a csomagot, ha érte megy.
‒ Én már ott voltam…
Elég élesen összeszólalkoztak, aztán Villedavray sértődötten
elrohant.
Mire Angélique visszament, látta, hogy e kis közjáték miatt
elvesztette elsőbbségét, amit Bourgeoys anya nemes lelkűen felajánlott.
Míg távol volt, őt és „lányait” vezették a püspök úr elé.
Már dél volt. A helyiségben várakozók felálltak, s együtt mondták a
közös déli imát:
Az Úr angyala köszönti A boldogságos Szűz Máriát,
És ez méhébe fogadá A Szent Léléktől szent Fiát…
Ezután egy pap Peyrac grófné mellé lépett, és tolmácsolta Laval
őeminenciája sajnálkozását, aki azt üzente, hogy már nem tudja fogadni,
mert az épp folyó audiencia után várja otthon a könnyű ebéd, de kora
délután szívesen látja…
Angélique elrohant. Most már semmiképp nem akarta elszalasztani a
találkozást Joffreyval s a kormányzóval.
Kint a téren megállt. Hogy menjen? Gyaloghintóval? Hintó-val?
Melyik a jobb?
Végül futásnak eredt. Québecben így hamarabb elér bárhová az
ember, mint ha bérkocsis és inas után néz.
Hamar odaért, s már a kastély előcsarnokában összetalálkozott
Joffreyval. Nagy beszélgetésben volt Bérengére-Aimée de la Vaudiére-rel,
Noel Tardieu ügyész úr bájos, fekete szemű feleségével. Már érkezésük
napján felfigyeltek erre a kecses, szép teremtésre. Előkelő tarbes-i
családból származott.
A dámák és urak láthatóan nagyon készültek a kormányzói ebédre.
Míg erre vártak, fő témájuk az előző nap egyik eseménye volt, amikor
Peyrac úr saját kezűleg ajándékozta meg őket. Ki egy kis bizsut kapott, ki
egy bájos miniatűrt vagy valami más csecsebecsét, természetesen
mindannyian el voltak ragadtatva.
Bérengére-Aimée de la Vaudiére fekete szeme a szokásosnál is
ragyogóbb volt, ugyanis könnyekkel volt tele. Az egész társaság Joffreyt
bámulta lelkesen. Ő mosolyogva szabadkozott, mondván, hogy ezek csak
apró figyelmességek voltak, s amikor az embert ennyi bájos asszony
fogadja szeretettel, ez természetes dolog.
Angélique a futástól kipirultan érkezett közéjük, szórakozottan
fogadta a köszöntéseket, és izgatottan Joffreyhoz fordult.
‒ Mi van magával? ‒ Kérdezte. Szerette volna megcsókolni, s a
szívére borulni. Mintha legalábbis nagyon régen látta volna.
‒ Hát magával, kedves?
‒ A püspökkel volt találkozóm.
‒ No és hogy ment?
Angélique elmesélte, hogy Marguerite Bourgeoys társaságában
kellemesen töltötte a délelőttöt, de végül is nem találkozott a püspök úrral.
Közben megérkezett Frontenac kormányzó, kezet csókolt Angélique-
nak ‒ előbb a jobb, majd a bal kezét emelte az ajkához ‒, aztán a jobbjára
ültette. A balján Castel-Morgeat asszony ült olyan dagadt arccal, hogy
senki, nem mert ránézni.
Ebéd után a kormányzó a szabadba invitálta vendégeit, sétát ajánlott
a kertben, mely valamivel feljebb, a Carmel-hegy oldalán feküdt.
Angélique otthagyta a társaságot, mert mindenképpen találkozni
akart a püspökkel.
Ezúttal azonnal be is jutott hozzá, s még arra se volt ideje, hogy
végiggondolja legalább az első bemutatkozó mondatokat, nemhogy azt, mit
is akar mondani.
Laval úr őeminenciája, Új-Franciaország főpásztora Bossuet-hoz
hasonlított. Robusztus termetű, egyenes természetű, eleven eszű, igen
művelt férfiú volt.
Vékony, épp hogy egy vonalnyi bajusza volt, és szakáll helyett
vesszőnyi szőrzet húzódott szép vonalú alsó ajka s az álla között. Sasorra
volt, s a lila papi sapka alatt domborodó magas homloka akár egy rideg
uralkodóé is lehetett volna, ha mindezt nem enyhíti a vaskos szemhéjak
alól felragyogó álmodozó, és jóakaratú tekintet.
Egyszerre mutatott nagyságot, s egyszerűséget, hasonlított az udvari
főlelkészhez. Ez a hasonlóság segített aztán Angélique-nak megtalálni a
megfelelő hangot magas rangú beszélgetőtársával.
Már azon volt, hogy ő szólal meg először, de mivel a püspök is épp
ekkor határozta el magát, Angélique visszahúzódott. Ugyanígy tett a
püspök is. Mindketten elmosolyodtak.
Ezután Angélique elmondta, milyen csodálatosnak találta a város
katedrálisát, s mennyire lenyűgözte a pompás ceremónia. A püspök nem
titkolta, hogy kellemesen érintik a dicsérő szavak. Elmondta, hogy amikor
ebbe a tartományba érkezett, mindössze huszonnégy család tartozott az
egyházközséghez, alig hatszáz ember. A jezsuiták már korábban itt voltak,
s a kis közösségekben ők alakították ki s ők tették közkinccsé a kegyes
jámborság és a vallásos kultusz meghatározó formáit. A jezsuiták és az
Orsolya-rendi apácák gondoskodtak arról, hogy a már itt született új
generáció megtanult, írni, olvasni s latinul énekelni. A püspököt ez
bátorította, s erre az alapra épített, amikor elhatározta a kicsinyek és
nagyok számára egyaránt sokat nyújtó Szeminárium létesítését. Azt akarta,
hogy ennek az országnak a gyerekeiből nevelődjenek a fiatal papok.
Márpedig akkor időben gondoskodni kellett, hogy ne legyen belőlük erdei
vadász, s ne rohangásszanak már tizenöt éves korukban folyton a vad
erdőségekbe.
Nem titkolta, hogy Új-Franciaország településeinek nagy szüksége
volt egy, az övéhez hasonló püspökségre, melynek papjai az Óhazában
ismert egyházi szervezet szabályai szerint működnek, hiszen a jezsuitáknak
nem volt idejük ráncba szedni az első kolóniákon élő fehéreket, ők főleg
misszionáriusi munkát végeztek, az indiánokkal foglalkoztak, az ő lelkűket
akarták meghódítani, s nemigen törekedtek arra, hogy honfitársaikat
megtartsák az Isten iránti engedelmességben.
Az is jellemző volt a jezsuitákra, hogy mindenkit igyekeztek bevonni
az expedícióikba, pedig egy alázatos kereszténynek otthon, a temploma s a
lelkipásztora közelében van a helye, ahol lelki segítségre számíthat, ahol
felveheti a szentségeket, s nem kell folytonos kísértések közepette élnie.
E bevezetés után Angélique elég bátorságot érzett magában, hogy
beszéljen Madeleine anyáról.
A püspök arca elkomorodott. De Angélique már az imént megértette,
hogy a püspök szemben áll Orgeval atyával, tehát őt fogja támogatni.
‒ Ez fontos ügy ‒ mondta a püspök. ‒ Ugyanis Madeleine anya igen
heves szenvedélyeket szabadított fel.
‒ Egy okkal több, hogy a végére járjunk a dolognak, és Madeleine
anya véleményét méltányolva meggyőzzük azokat, akiknek még kétségeik
vannak velem kapcsolatban.
‒ Olyan bizonyos benne, hogy az anya véleménye kedvező lesz önre
nézve?
‒ Arra céloz, hogy nem fog-e démonnak tartani? Igen, biztos vagyok
benne, hogy nem, ‒ ha ugyan egy tisztességes apácáról van szó… És ön
sem tart annak, eminenciás uram, különben nem fogadott volna.
 A püspök egy pillanatra elmosolyodott, de utána elkomoro-dott.
‒ Sajnálom! ‒ Sóhajtott.
‒ Mit akar ezzel mondani?
‒ Várni kellene. Az igazat megvallva jobban szerettem volna
beleegyező választ adni. Nekem tetszik az ön fellépése. De közbejött egy
kínos — sőt drámai, ügy, amely miatt egyelőre el kell halasztania ezt a
találkozást. Ugyanis tegnapelőtt, épp az önök érkezésének éjjelén, betörtek
az Orsolya-rendi apácákhoz, és elvitték a szentostyákat tartalmazó
szelencéjüket.
Angélique nem értette, miért akadálya ez annak, hogy találkozzanak,
s miért mondja ezt a püspök ilyen gyászos hangon. De azután ösztönösen
eszébe jutott az a beszélgetés, amit előző nap a háznaggyal, Tissot úrral
folytatott, és megértette, hogy a püspöknek mélységesen igaza van.
‒ Attól fél, eminenciás uram, hogy ezeket az ostyákat mágikus
célokra fogják használni?
‒ Az ostyarablásoknak mindig ez a célja ‒ mondta szomorúan a
püspök.
‒ De hát előfordulhat ilyesmi Québecben? Hiszen ez egy új világ,
ahol még jámborság és szigorúság járja… az ilyen romlott erkölcsök itt
még nem terjedhettek el…
‒ Sajnos változnak az idők ‒ mondta a püspök. ‒ Régen a bűn szinte
ismeretlen volt errefelé. Jámbor, vallásos, adakozó, jótékony nép élt itt,
egyetértésben. De a jezsuita misszionáriusok becsületességével és
őszinteségével szemben a csaló és hitszegő kalmárok győztek… Meg aztán
nyomorult jámbor marhák és felháborító életű személyek költöztek ide…
‒ Eminenciás uram, nem az a cél, hogy megakadályozzák
találkozásomat Madeleine anyával? Csak azért, hogy ártsanak nekem ?
A püspök a fejét rázta.
‒ A találkozás csak elhalasztódik ‒ mondta. ‒ Az Orsolya-rendi
apácák a lopás másnapján elhatározták, hogy kilencedet tartanak, s így
követik meg nyilvánosan az Urat a gonoszságért, amit a tolvajok a szent
kenyéren elkövethetnek. Meg kell várni, hogy ennek vége legyen. De én a
kérelmét nem fogom elfelejteni ‒ tette hozzá.
Angélique szívből megköszönte a püspök kedvességét, s magában
arra gondolt, hogy helyesen tette, amikor elsőnek hozzá fordult.
Úgy látszott, hogy Laval úr józanul s igazságosan ítéli meg a
helyzetet. Látszott, hogy érzékeny, érdekes egyéniség. Feddhetetlen,
erényes egyházférfiú, aki erre a pályára született. Mintha már kilencéves
korában is tonzúrája lett volna…
 Egy ekkora egyházmegyére, mely háromszor, sőt talán négyszer is
nagyobb, mint Franciaország, kellett is egy ilyen erős testű, szilárd jellemű
ember.
‒ Eminenciás uram ‒ kérte hirtelen Angélique ‒, engedje meg, hogy
feltegyek egy olyan kérdést, amit kizárólag a kíváncsiság diktál. Miért
szerepel az ön címei között, hogy Petra püspöke, amikor ‒ ha jól tudom, ‒
ez a város Mezopotámiában van, a levantei kikötők közelében, ön pedig
Kanada püspöke?
A püspök megint mosolygott, aztán elmondta, hogy ez a különös
helymegnevezés a jelöltsége idején dúló heves és szenvedélyes
acsarkodások következménye. Rouen püspöke, akinek akkor alárendeltje
volt, nem akarta őt kinevezni, mert a Külföldi Misszió ajánlotta, amely
viszont Róma alá tartozott.
‒ Nekem a Külföldi Missziók Intézetének alapítói majdnem mind jó
barátaim voltak, és ők jelöltek, ők akarták, hogy kapjak egy ilyen pozíciót.
Én Tonkinba kértem magam. Ebből vita lett. Úgy vágták el a
viszálykodást, hogy alkalmaztak egy kánonjogi cikkelyt, mely lehetővé
tette, hogy jelöltségemre ne Rouen püspökének kelljen áldását adnia.
Kineveztek püspöknek, „in partibus in fidelium” ‒ ami, ugye, lefordítva azt
jelenti, hogy püspök a hitetlenek tartományában, vagyis egy címzetes
katolikus püspök jelzője. Röviden, tartományi püspökké avattak.
Ez persze megegyezés kérdése. A tartományi püspököket azon
országok püspökségeibe küldik, ahol hitetlenség van terjedőben, vagy
egyáltalán, hitetlenség uralkodik. A XII. század óta él ez a szokás, amikor
a muzulmánok elárasztották a Keletet és Afrikát, jóllehet ezek a területek a
nagy keresztény birodalmakhoz, Bizánchoz, Jeruzsálemhez tartoztak.
Csakhogy ezután az ilyen területekre folyamatosan elkezdtek kinevezni
püspököket, olyanokat is, akik ezt a funkciójukat soha nem gyakorolhatták
azon a területen, ezért kinevezésük után is a saját katolikus országukban
székeltek. Viszont névleges jelenlétük mégis megtartani látszott a
keresztény Isten birodalmát.
Így történt, hogy Piccolomini pápai nuncius kinevezett engem Petra
püspökévé. Számomra megható ceremónia volt ez a párizsi Saint-Germain-
des-Prés templomában. Ezután viszont megkaphattam az Új-Franciaország
vikáriusa címet.
‒ Szóval a cselszövések és ellentétek a katolikusok, az Isten szolgái
között sem kizártak?
‒ Akárcsak másutt, néha itt is előfordulnak ‒ mondta bölcsen a
püspök. ‒ Sőt talán még többször. De az Úristen kárpótolja az embert a
kicsinyességek miatt elszenvedett károkért.
Angélique nem titkolta, hogy az érkezésük napján rendezett egyházi
ceremónia mennyire tetszett neki. Ez természetesen jól érintette a
püspököt, s még felszabadultabban beszélgetett vele. Elpanaszolta, hogy a
legjobban a prémkereskedők és a csereberélők aggasztják, akik folyton
alkoholhoz juttatják a bennszülötteket, s ez szörnyű szélsőségekhez vezet.
Tény, hogy a bennszülöttek sajnos alkoholt kémek szőrméikért
cserébe ‒ mondta Angélique. ‒ Esküsznek rá, hogy az alkohol hozza őket
kapcsolatba a túlvilággal. Nehéz megértetni velük, hogy mekkora bajt
okoznak saját maguknak…
A püspök gondolatai nem ezen az úton jártak. Szerinte ebben a
kérdésben a fehérek éppúgy hibásak, mint a bennszülöttek, és mindenkinek
bűnbánatot kellene tartania.
‒ … És az lenne a legegyszerűbb, ha többé nem szállítanának nekik
alkoholt.
Ha pálinkáról volt szó, a püspök nem ismert tréfát, és kész lett volna
mindenkit kiátkozni.
‒ És vajon meglenne-e Új-Franciaország szőrme nélkül? Kérdezte
Angélique.
‒ Nem lehet, hogy ön egy kicsit molinista? ‒ Kérdezte a püspök.
Angélique egy pillanatra pánikba esett. Régen a párizsi szalonokat
járva összeszedett valamit az ismertebb filozófiai, teológiai gondolatokból,
s ezek most feléledtek az emlékezetében, így aztán mégis tudott annyit
válaszolni, hogy ha az ember a környezete iránt némi elnézéssel van, az
még nem azt jelenti, hogy a határtalan szabadságot helyeselné, s még
kevésbé azt, hogy közömbös lenne mások üdvözülésének kérdésében.
Úgy látszik, kitűnően válaszolt, mert Laval püspök úr arca felderült.
Elégedettnek látszott, sőt mintha szórakoztatta volna, hogy némileg
zavarba hozta Angélique-ot.
‒ Nincs szándékában csatlakozni a Szent Család Társaság-hoz? ‒
Kérdezte aztán.
Ez ilyen ajánlat a püspök részéről azt jelentette, hogy most már
méltónak tartja rá, hogy a társaság tagja legyen.
Angélique megkerülte a választ.
‒ Mercouville asszony már beszélt nekem erről…
‒ Jámbor társaság, melynek sokat köszönhet a kolónia.
A püspök elmagyarázta, hogy a vallásos gyakorlatra milyen nagy
szüksége van Kanadának.
‒ Számtalan veszedelem fenyeget, zaklat bennünket,
megsemmisítőén súlyos terhek nehezednek ránk. Felelősséget vállaltunk
ezért az országért, ahol mindent a nulláról kell kezdeni, s ahol a puszta
létezésünk is folyton megkérdőjeleződik. Itt különös szükségünk van olyan
emberekre, akik közvetítik az isteni segítség erejét, szükségünk van néhány
szent közbenjáróra, aki megteremti a kapcsolatot köztünk, szegény
halandók és a Mindenható között. A Szent Család: Jézus, Mária, József,
szegény, szorgalmas, egyszerű lények voltak, de ideális példák e szegény,
elárvult kanadai nép előtt. Tágabb értelemben Szent Jakab és Szent Anna,
az Isteni Gyermek nagyszülei is ide tartoznak ‒ hozzájuk is sokan
fohászkodnak.
A püspök úr felsorolta a Szent Szűznek s más szenteknek ajánlott
québeci templomokat, majd még egyszer próbálkozott:
‒ Beszéljen a dologról a gyóntatójával ‒ mondta, és felállt. Úgy
látszott, nem elégedetlen a találkozással. Nem bánta, sőt jónak találta, hogy
olyan személyiséggel találkozott, aki nem fél, és nyíltan, őszintén
vitatkozik is vele… Az ajtóig kísérte a grófhét.
Angélique megállt a Szeminárium udvarán, és nagyokat lélegzett.
Hideg volt a levegő, hamar magához tért. Arra gondolt, hogy ha
a_püspökkel folytatott beszélgetés ennyire kimerítette, mi lett volna, ha
mindjárt Orgeval atyával kellett volna találkoznia. Hála Istennek, hogy
nem így volt! Csak akkora megpróbáltatást mért rá az ég, amekkorát el
tudott viselni. Végiggondolta az összes érintett és körbejárt témát, a feltett
kérdéseket, a csapdákat, és megállapította magában, hogy a molinizmust
leszámítva jól szerepelt. Azért azt magában elismerte, hogy ‒ amint
Marguerite Bourgeoys mondta volna, vannak „hiányosságai”, mert az tény,
hogy sem az erdőségekben, sem a tengereken nem gyarapíthatta filozófiai
vagy teológiai tudását.
Pedig az Új-Franciaországban élő dámák többsége igen kulturált
volt. Majd kölcsönkér tőlük néhány könyvet, s úgy intézi a dolgait, hogy
legyen ideje előadásokra és szentbeszédekre járni.
De most mindenekelőtt egy gyóntatót kellene találnia, és választania
kell egy jámbor, vallásos társaságot.

24.
 És eljött a harmadik nap hajnala.
E nap délelőttjére hívták össze a Nagy Tanácsot, melyre Angélique is
hivatalos volt.
Az első kézilámpák a Lévis-foki házak ablakai mögött gyulladtak ki,
s a rakpartok felé igyekvő parasztok kezében jelentek meg a fáklyák
égővörös virágai is. Vásár napja volt. A fáklyások áthajóztak a folyón
Québecbe, hoztak tojást, zöldséget, vajat, friss és füstölt halat, húst,
kolbászt és pástétomokat. A kikötőben is elindult a nyüzsgés, egyelőre még
viszonylag csendesen.
Két nagy hajó horgonyzott odalenn, két lámpás himbálózott az
orrukra kötve. Köröttük megrakott tutajok szakadtak ki a sziklafalak
árnyékából.
Később keleten, az Appalache-hegység csipkés fekete füzérei fölött
megjelent egy hosszú, vékony, narancssárga csík. Lassan közeledett a
fényesség, mintha csak keserves kínok között tudna, utat törni magának a
partokat, szigeteket, öblöket s erdőségeket elnyelő éji sötétségen át. De
még sötét világ, a káoszhoz hasonlít a keletkezés pillanatában.
A nappal felhősnek ígérkezett. Sehol nem volt a tegnapi ragyogás.
Minden nedves volt ezen a reggelen, s a város nyájas volt és egyszerű.
Angélique a ház kapujából megbámulta a távoli láthatárt, aztán
Barssempuy és Piksarett szerény kíséretében leereszkedett a Kis Kápolna
utcán. A Nagy Tanácsba igyekezett. Ezen a napon az ő tiszteletükre
gyűltek össze ott az urak.
E rendkívüli összejövetelnek az a célja, hogy rendezze mindazokat a
kérdéseket, amelyeket a Peyrac házaspár Québecbe érkezése felvetett. Nők
nem vesznek részt a gyűlésben, illetve Angélique-on kívül egyedül
Mercouville asszony lesz jelen, mert ő a jótékony célú tevékenységekkel
kapcsolatban szaktekintélynek számít, véleményére mindenki ad, és a
kolónia kereskedelmi és ipari fejlesztésének kérdéseiben segítségére van
Carlon úrnak is.
Angélique a Templom téren összetalálkozott Peyrackal, aki a
Montigny-udvarház felől érkezett. Vele volt d’Urville gróf, Kuaszi-Ba és a
lovász, Yann Le Couénnec, aki oldaltáskájában egy csomó teleirt papírt,
dokumentumot cipelt ‒ nyilván az összejövetelre szánt feljegyzéseket.
Joffreyt természetesen személyes testőrsége is elkísérte: a négy spanyol,
talpig feketében, és két fáklyavivő meg egy dobos haladt a csapat előtt. A
dobpergés nem túl hangosan és kis szünetekkel jelezte haladásukat, épp
csak annyira, hogy kinézzenek és kijöjjenek házuk kapujába a derék
városlakók, akik már e kora reggeli órákban is tevékenykedtek. A
québeciek korán kelők voltak.
A Szeminárium vasrácsai mögül uniformisba öltözött kisfiúk és
kamaszok sora vonult át a téren, kettesével, kézen fogva, s szép tempósan
átvágtak a jezsuita rendház felé, ahol nyelvtant, matematikát, teológiát és
mechanikát tanulnak a délelőtt folyamán. Egy fiatal pap és egy „önkéntes”
kísérte őket.
Angélique és az övéi az Erőd utcán haladtak felfelé, majd a Fő teret
elérve befordultak a part fölé hajló kormányzói rezidenciába.
A Saint-Louis-kastélyt a Champlain-féle erőd helyére építették.
Valamikor innen védték a hegy lábánál meglapuló telephelyet. Nem csoda
hát, hogy a hegy leginkább kiugró és legmeredekebb pontjára épült,
pontosan az Alsóváros fölé.
A kastély persze már hatalmas, kétemeletes épület volt, a sziklafal
szélén állt észak-déli irányban, s széles tetők borították. Franciaországból
szállították hozzá a szürke palát. Persze ezt a tetőt is magas kéményerdő
koronázta. A bejárat nyugatról nyílt, mégpedig egy szögletes udvarból,
melyet falak és az egyik oldalán épületek sora vett körül, ahol a katonaság
lakott.
Amikor a szilfákkal beültetett Fő térre értek ‒ a közepén egy csupasz
oszlop állt, melyen a katonák lövészetet gyakorolhattak ‒, a szomszédos
utcák felől néhány köpönyegbe burkolt, alak is épp ide érkezett, s a Nagy
Fasorból két lovag baktatott elő, akik lovuk kantárszíját a Bíróság
épületének falába vert kampókra akasztották. Az épület kapuján egy
zömök férfi, Garreau d’Entremont úr lépett ki, s miután köszöntötte a
lovasokat, elindultak a Saint-Louis-kastély felé. Ezután egy hintó gördült a
kastély elé, mely a város felől érkezett. Nyöszörgött a kocsi tengelye, és
csikorgott a lovak patája a csúszós kövezeten, melyet vékony rétegben
fehér hó borított. A hintón Frontenac úr érkezett meg a miséről. Mivel nem
volt nagyon jóban a jezsuitákkal, a püspök urat viszont nem akarta
látványos előnyben részesíteni, gyónni, áldozni, misét hallgatni a Ferenc-
rendiek-hez járt, akiknek a Saint-Charles-folyó partján, egy félreeső
helyen, a kis Notre-Dame-des-Anges-templom közelében volt kolostoruk.
Nemigen volt olyan magas rangú ember Québec városában, aki ne
misehallgatással és szentáldozással kezdte volna a napot. Minden reggel ‒
még télen, a legsötétebb éjszakában is ‒ először imádkozni mentek. És
mindenkinek megvolt a maga saját imahelye.
Carlon intendáns hetente egyszer megnyittatta a kis Sainte-Foy-
kápolnát, amely elég elszigetelten állt magában, néhány utca és ösvény
kereszteződésében, épp az Orsolya-rendi apácák kolostora és a Szent Anna
negyed között.
Garreau d’Entremont havonta két pénteki napon megnyittatta a Szent
Mihály arkangyal katedrálisának oldalához ragasztott kis kápolnát, ahol
ilyenkor, ki tudja, milyen meggondolásból, nagymisét mondtak három
miséző pappal. Egy biztos, a civil és a bűnügyi rendőrség kapitányának
igen fontos lehetett, mert mindig jelen volt.
Frontenac kiugrott a hintóból, és a grófhoz sietett. Angélique-nak
mosolyogva, hidegtől kipirult arccal kezet csókolt, és karon fogta.
‒ Asszonyom, bocsássa meg ennek a soha nem fáradt figurának,
hogy ilyen korán reggel gyűlésbe kéreti… Csak tudja, előre látom, hogy
többórás vitát kell végigszenvednünk. De a jelenléte elengedhetetlen… Ó,
hát hogy is mondjam? Hipokrita vagyok, az az igazság. Én sürgettem, én
voltam azon, hogy mindenképpen jelen legyen, hiszen szükségünk van a
véleményére „a király lányai”-nak sorsát illetően, elvégre ön hozta el őket
közénk, de más témákban is jó, ha megszólal. És azt hiszem, ezt a többi
urak épp úgy gondolják, mint én, ezt lefogadom… szóval azt hiszem, hogy
mi már ezen túl nem lehetünk meg ön nélkül…
Angélique elmosolyodott az udvariaskodás hallatán, és kijelentette,
örül, hogy rész vehet a Tanács összejövetelén, hiszen hónapok óta minden
gondolata Québec körül forgott.
Egy fedett bejáraton át, melyet a bolthajtás alatt egy címerpajzs és a
máltai kereszt díszített, besétáltak a kastély udvarába. A bejárat két oldalán
egy-egy gárdista állt őrt. Felsorakoztak a katonák, és rendeztek egy kis
katonai parádét. Piksarett előkelő mozdulattal intett nekik. Angolos
eleganciáját ‒ ugyanis az angol katonai uniformis redingote-ját viselte ‒
nem zavarta, hogy a lábát kényelmes mokaszinba bújtatta. Medvezsírral
gondosan bekent hajfonatába rókakörmökét font, s a fején hódprém sapkát
viselt, melyen két pávatoll lengett ‒ a kormányzó ajándéka. Hívás nélkül,
magától jött el a Tanácsba, de ez nem zavart senkit. Elsőnek lépte át a
kormányzói rezidencia küszöbét.
A fáklyahordozók egy homokkal teli fakádban oltották el a
fenyőgyantába mártott szalmafáklyákat.
Frontenac úr először a folyóra néző teraszra vezette Angé-lique-ot.
Az Alsóváros felől selymes, szelíd füstfoszlányok emelkedtek a magasba.
Jobbra lent egy kis erőd akaszkodott a sziklás lejtőre, csoda, hogy nem
pottyant le róla, viszont alig lehetett észrevenni. Innen tartották szemmel a
környék göröngyös útjait.
Frontenac boldog volt. Felkelt a nap, sugarai elárasztották a teraszt,
és végigsöpörtek a kastély homlokzatán. A napkorong óriási volt ‒ nem
volt egyetlen felhő se körülötte ‒, s még alacsonyan állt, mintha az
emberek szemébe akart volna nézni. Még mielőtt a sápadtszürke égbolt
eltakarta volna, gyorsan szétszórta sugarait minden irányban, aztán eltűnt.
Nagy szürke felhő borult reá.
‒ Nem csodálkoznék, ha havazni kezdene ‒ jegyezte meg a
kormányzó.
A teraszról az óriási, kitárt üvegajtókon át, melyeket a lakájok sorra
becsuktak utánuk, egyenesen a Tanácsterembe léptek.
A hatalmas terem másik végében egy monumentális kandalló állt,
melyben hörögve-ropogva égtek a fahasábok. A kandalló
márványpárkányzata fölött nagy kép lógott, mely a király dicsőségét
hirdető allegóriát ábrázolt ‒ állítólag Le Brun egyik legjobb tanítványának
az alkotása ‒, szemben, a másik falon pedig egy portré volt látható, mely
Frontenac grófnőt ábrázolta harci jelmezben, tollas, csillogó acélsisakkal a
fején… Azt azért nem állta meg, hogy igazgyönggyel körberakott gyémánt
fülbevalóját ne festesse meg a mesterrel, így hát ez is ott ragyogott a sisak
két oldalán. Mögötte nyilakkal jól felszerelt tegeze látszott, de épp hogy
csak, mert a háttérben félhomály volt, bizonyára azért, hogy annál
feltűnőbb legyen Frontenac asszony gyöngyházfényű arca és húsos fehér
karja. Angélique-nak már meséltek a kormányzóné híres szépségéről, ezért
nem csodálkozott a festményen. Egyesek szerint még a király is
megkívánta őt, s ezért járult hozzá, hogy Louis de Buade de Frontenacot
kormányzóvá nevezzék ki Kanadában.
A kandalló két oldalán egy-egy köteg zászlót tartott össze a királyi
címer és Párizs városának címere.
A terem ünnepélyes hangulatot árasztott. No, nem volt Versailles, de
mégis volt benne valami hasonló, főleg amikor a kormányzó
méltóságteljesen végighaladt a hosszú asztal mellett, s megállt a végén,
ahol elnökölni szokott. A jobbján hellyel kínálta Angélique-ot, a bal
oldalára Bardagne urat invitálta.
Angélique és a királyi küldött tekintete egy pillanatra találkozott, és
Angélique nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.
Közben sorra érkeztek az urak. Némelyik a sarkantyúját pengette,
mások csatos cipőik magas sarkát kopogtatták a köves padlón. Kamarása
kíséretében, fenséges selyemsuhogások közepette megjelent Laval püspök
úr is, aki a hosszú asztal közepénél foglalt helyet. A másik oldalon, vele
szemben Carlon intendáns ült. A Tanács többi tagja s azok, akik külön
meghívóval vehettek részt e rendkívüli ülésen, oda ültek, ahová akartak.
Többségük kalapban, köpenyben, oldalán karddal érkezett, ahogy
nemesurakhoz illik.
Csak Basile úr jött prémsapkában és szőrmével bélelt bőrköpenyben,
amit azonnal le is vett magáról. Csontgombos mellény, galléros,
hétköznapi ing volt rajta.
A púderes, parfümtől illatos Villedavray ‒ aki Angélique jobb
oldalán ült ‒ megjegyezte, hogy Basile úr az utóbbi húsz esztendőben már
annyi Nagy Tanács-ülésen vett részt, hogy senki nem törődik esetlen és
otromba külsejével. Mint ahogy azt is elfogadják, hogy mindig elhozza
magával az alkalmazottját, Paul-le-Follet-t, akit soha senki nem hívott, s
aki mindig mögé húz egy széket, és oda ül le.
Basile többet ér, mint a település összes bírósági tisztviselője,
jegyzője és törvénytudója, mondta a márki. Azon kívül kezében tartja az
Alsó‒ és Felsőváros összes piacát, valamint a raktárakat, a rakparti
kikötőhelyeket, de köze van számtalan más üzleti ügylethez is ‒ mégsem
látszik, hogy jártassága és ügyessége révén különösen meggazdagodott
volna.
Piksarett, az indián beült Angélique és Frontenac kormányzó közé.
Feltűnő volt, hogy a kormányzó személyesen intette maga mellé, hogy vele
együtt elnököljön. A Narrangasett úgy vélte, hogy ez természetes, elvégre
ha Akádia sorsáról folyik a vita, neki is a Tanácsban van a helye. Ő a
franciák oldalán álló abenaki konföderációt képviselte: számos indián
törzset, a délnyugati algonkinoktól egészen az óceán partjáig, s a
Penobscot meg a Kennebec folyók mentén élő mikmak, etcsemin,
maleszita, peszmakodik stb. etnikumokig.
Piksarett egy egész szériára való botocskát helyezett maga elé. A
tanácsbeli urak nyugtalanul figyelték. Nem kételkedtek az indiánok
szónoki képességeiben. Tudták, hogy több órán át képesek prédikálni, s ha
hosszú előadásra készülnek, ilyen kis botocskákat használnak, ezek
emlékeztetik és segítik őket, hogy miképpen követik egymást a témák,
amelyekről beszélni kívánnak. Mindegyik botocska egy-egy szakaszt,
bekezdést jelent. Vannak, akik egyenként teszik fel a botokat maguk elé,
ahogy továbbhaladnak mondanivalójukban, mások előbb felsorakoztatják
őket, és minden végigmondott téma után egy-egy botot elvesznek a sorból.
Piksarett láthatólag komoly és fontos előadásra készült. És mivel
mindenkiben volt hasonló szándék, az összegyűltek számíthattak rá, hogy
aki ezen a délelőttön szót akar kapni, annak meg kell majd küzdenie érte.
Mercouville asszonyt pauni indián rabszolgája kísérte, akit a Nagy-
tavak környékéről jött „utazótól” vásárolt. Az indián arcát egy nem túl régi
sebhely torzította el: jobb orcájára a liliom bélyegét sütötték, de ez
láthatólag nem zavarta, ettől még büszkén hordta a vállán a színes szőttes
iszákot, amit Mercouville asszony tömött tele egy köteg papírral.
‒ A mai tanácsülésen nem tudunk minden témát érinteni -mondta
Angélique-nak a dáma ‒, de azt megígérem, hogy megpróbálok valami
normális helyzetet teremteni „a király lányaidnak. Ön már megtette a maga
könyörületes gesztusát, elhozta őket. Most rajtunk a sor. Az ügyész úr meg
az intendáns úr össze fognak akaszkodni a hitel kérdésében, de az
intendáns úr mindig mellém áll, mert sokat segítettem neki az Antillákon
folytatott kereskedelmi akcióinkban.
Mercouville asszony a napfényes Martinique szigetén született, ahol
az apja kormányzó volt. A meleg és égszínkék karibi szigetvilágban
szerette meg a tengert, ott leste el, hogy kell lebonyolítani a különféle
pénzügyi tranzakciókat, az örökké nyüzsgő kikötőkben tanult meg
kereskedni, sőt azt is, hogy lehet a búzát cukorra, a fát selyemre, a
rabszolgát dohányra és a fegyvert rumra cserélni…
Mielőtt az ülés megkezdődött volna, Mercouville asszonynak még
volt ideje néhány szót váltani Angélique-kal. Elmondta, hogy vannak jó
kapcsolatai Párizsban, s hogy ezek közül az egyik különösen értékes. Van
ugyanis ott egy barátnője, akivel együtt voltak gyerekek Martinique
szigetén, aztán az internátusi éveket is együtt töltötték Párizsban. Nos,
ezzel a barátnőjével, az Antillákra visszatérve levelezni kezdett, és ez a
levélkapcsolat máig is tart. Közben a barátnő a versailles-i udvarhoz került,
a király környezetébe, és valahogy felhívta magára a király figyelmét.
Mostanában már az a hír járja, hogy ő lesz a király legközelebbi
kegyencnője.
‒ És hogy hívják a barátnőjét? ‒ Érdeklődött kíváncsian An-gélique.
Szerette volna tudni, ki Athenais de Montespan ve-télytársnője.
— Maintenon márkinő.
Angélique-nak nem jutott semmi eszébe erről a névről. Mercouville
asszony szerényen leült Pierre Gollin mellé. Ő volt a legjelentéktelenebb
az öt tanácsos úr között.
Nem akart úgy feltűnni, mint aki a Nagy Tanács választott emberei
között akar tetszelegni, de ezen a napon szinte több volt a meghívott
vendég, mint a rendes, hivatalos ülnök.
Arreboust úr letartóztatását annak idején a királyi Nagy Tanács
ügyésze, Noel Tardieu de la Vaudiére rendelte el, nem csoda hát, hogy
haragudott, amikor most meglátta. Mindkét részről fanyar és keserű
megjegyzések estek.
Angélique jól megnézte a magabiztos léptekkel helyére siető fiatal
ügyészt, hiszen annyit hallott már róla. Tardieu nem ült le mindjárt, állva
beszélgetett Carlon intendánssal, s amikor mégis leült, kiszámított
lassúsággal tette, és nemtetszéssel mérte végig a jelenlévőket.
Kérlelhetetlen arckifejezése éles ellentétben volt szemének lágy kék
színével. Angélique nem tudta megállni, hogy ne csodálja meg az ifjú
szépségét és tiszteletet parancsoló magatartását. Szívesen lett volna elnéző
iránta, főleg amikor eszébe jutott, milyen gyönyörű a felesége is,
Bérengére-Aimée, akinek kedves elevensége már eddig is meghódította.
‒ Piha! Kis törtető házaspár! ‒ vetette oda Villedavray alig mozgó
ajakkal. ‒ Kár, hogy az asszony olyan csínoska… s ő meg ilyen szép…
Loménie-Chambord gróf szerény, katonai szabású szürke
posztóruhát viselt. A színes üvegablakokon beáramló gyenge fény rávetült
finom arcvonásaira. Látszott, hogy gondolatai messze járnak. Angélique
szomorúnak találta. Carlon intendáns ugyan válaszolgatott mindenkinek,
Angélique mégis úgy látta, másutt jár az esze és rossz a kedve, s ösztönei
azt mondták, hogy ezt a két embert ‒ akikhez elismerés és hite szerint
baráti szálak fűzték ‒ valami nagyon bántja. Loménie-Chambord tekintete
találkozott az övével, s meglepődni látszott, hogy Angélique épp őt nézte,
de elmosolyodott.
Carlon intendáns viszont a homlokát ráncolta. Túl messze ültek
egymástól ahhoz, hogy szót válthattak volna, de ebben a pillanatban
mindketten ugyanarra gondoltak: hogy vajon Maudribourg hercegnő és az
érkezése ‒ vagy inkább „meg-nem-érkezése” ‒ szóba kerül-e ezen a
délelőttön, mert ha igen, az kellemetlen pillanatokat jelent majd
mindannyiuknak.
Joffrey a hosszú asztal másik végénél ült. Ezüsthímzéses piros
bársonyzeke volt rajta. Mellén, a nyakába akasztott selyem-szalagra kötve,
gyémántcsillag ragyogott.
Angélique sorra végignézte az összegyűlteket, és azon gondolkodott,
vajon melyik lehet köztük az a „kém”, aki oly sokat tud Joffreyról. Azzal
nyugtatta magát, hogy úgy látszik, Joffrey az ajándékaival mindenkit
megnyert magának, mert mindenütt lelkes dicséreteket lehetett róla hallani.
Egyedül Castel-Morgeat asszony nem fogadta el ajándékát, a
smaragdkővel díszes arany csecsebecsét… Hol lehet ilyenkor Castel-
Morgeat úr felesége? Bizonyára Saint-Louis-kastélybeli lakosztályában
gubbaszt, s arra gondol, hogy saját otthona a szabad égre néz, s hogy akiket
vissza akart riasztani egy kíméletlen ágyúgolyóval, most a Nagy Tanács
összejövetelén trónolnak, győztesen.
Mielőtt az ülést megnyitotta volna, a kormányzó felkérte a püspök
urat, hogy áldja meg az összejövetelt egy rövid imával. Őeminenciája
Szent Józsefhez könyörgött, hogy világosítsa meg elméjüket a tanácskozás
idején. S miután mindannyian háromszor elmondták, hogy „Könyörögj
érettünk Szent József, Új-Franciaország patrónusa”, mindannyian leültek.

25.
Mindenki tudta, hogy a rendkívüli gyűlés célja azoknak a
problémáknak a megtárgyalása, amelyeket Peyrac gróf és embereinek
megjelenése teremt a városban. Ezen a délelőttön meg lehet vitatni, milyen
fordulatot vesznek emiatt az események, és felül lehet vizsgálni a különféle
szempontokat, amelyek az első estén még nem rajzolódtak ki.
Mindenkinek volt egy beszámolója vagy helyzetfelmérő jelentése, de
Tardieu úr támadására és követeléseire senki nem számított. Arra
gondoltak, hogy ez az ember valószínűleg meg akart lepni mindenkit, s
hogy ez sikerült is neki.
Az ifjú Tardieu de la Vaudiére hangsúlyozottan önkényeskedő
módon tiltakozott a csalárd módszer ellen, ahogy egyesek idegen áruk
tömegét hozzák be Új-Franciaországba, és adják át a belső forgalomnak,
anélkül hogy vámot fizetnének érte.
‒ Miféle árukról beszél? ‒ Kérdezte az intendáns.
‒ Mindenféle áruról.
‒ Mégis, mire gondol?
Noel Tardieu intett írnokának, aki átadott neki egy teleírt papírlapot,
amit az ügyész elkezdett olvasni, de előtte még tett egy mozdulatot, mely
annyit jelentett, hogy: „Tőlem! Tessék, van itt elég, még akkor is, ha az
ember csak beleolvas…
‒ … Egyházi témájú képek, remek kidolgozásban. Egyházi ruhák,
öltözetek, vallásgyakorláshoz szükséges tárgyak, szövetfélék, selymek,
ezüstneműk, elefántcsont tárgyak, féldrágakövek, gyöngyház mindenféle
formában, tudományos kellékek, valamint ébenfa, paliszander, carrarai
márvány és még sorolhatnám… De hoztak mellesleg parfümöket, virginiai
és marylandi szivarokat, borokat és a legkülönbözőbb vidékekről származó
más szeszes italokat, és megint sorolhatnám. Hoztak tehát duplán
vámköteles árukat is, melyek nemcsak idegen eredetük, hanem luxus
mivoltuk miatt is vámkötelesek. Első megközelítésben tehát van egy
nekünk járó summa, melynek hiányát a kolónia nem hagyhatja szó nélkül.
Bizonyos tárgyakat viszont szakértőnek kellene átvizsgálni, így például az
aranyozott ezüst ereklyetartót, mert ahhoz, hogy megbecsüljük az értékét,
tudnunk kellene, hogy eredeti-e benne a jel, azazhogy benne van-e a
próbája vagy sem.
‒ Na de itt ajándékról van szó! ‒ Hördült fel sértődötten Laval
püspök úr ilyen követelés hallatán.
‒ Bocsánat, áruról van szó ‒ bátorkodott kijavítani őt az ügyész.
‒ És a muníciót nem számítja fel? ‒ Gúnyolódott Villedavray. ‒ Két
idegen ágyúgolyó vágódott be Castel-Morgeat úr házába.
‒ A muníciót nem számoltam ‒ vágta rá Tardieu ‒, de egy hajót
igen… ami nem elhanyagolható… éspedig az önét, Villedavray úr.
S mivel a márkinak elállt a szava, még hozzátette.
‒ Vagy rosszul hallottam, hogy a kikötőben horgonyzó hajók egyike
az öné, és ajándékba kapta Joffrey de Peyrac úrtól?
Villedavray elvörösödött a felháborodástól. Ezért Noel Tardieu de la
Vaudiére néhány percig nagy hévvel, harsányan és minden szót jól
megnyomva okoskodhatott a Saint-Louis-kastély nagytermének boltívei
alatt, s olyan vádbeszédet vágott le, hogy a jelenlevők a szájukat se tudták
kinyitni.
Az elképedt püspök azon tanakodott magában, hogy nem támadás-e
az egyház vagy az ő személye ellen, ha ilyen túlzott lelkiismeretességgel
alkalmazzák rájuk a múlandó törvényeket.
Frontenac nem tudott mit mondani. Amióta ez az ígéretes fiatalember
Kanada partjára lépett, folyton nyugtalanította és meglepte őt.
Az elkomorodott kereskedők meg arra gondoltak, mennyi mindent
kellett már eltűrniük tőle, és mi mindent kell még, hiszen éppoly ravasz,
mint amilyen fanatikus.
‒ De hiszen azt a hajót én a szerencsétlenül járt Asmodée helyett
kaptam! Amit elsüllyesztettek a banditák! ‒ Kiáltott fel végül Villedavray,
mikor végre levegőt kapott. ‒ Vigyázzon! Ha belém akar kötni, kártérítést
fogok követelni a hajómért, amit elvesztettem a király szolgálatában. És
bízhat bennem! Az sokkal többe fog kerülni, mint amennyit most vám
ürügyén ki akar préselni belőlem, maga keselyű…
‒ Szóval azt akarja elhitetni velem, hogy háborús szerzemény volt? ‒
Kérdezte tántoríthatatlanul Tardieu, és ajkát megvetően elbiggyesztette.
‒ Háborús szerzemény! ‒ Kiáltotta Basile, és mindkét tenyerével az
asztalra csapott.
 A szóváltás kezdete óta csak hallgatott, és ábrándos képpel simogatta
az állát. Közben kitartóan bámulta Tardieu-t, ahogy egy ismeretlen állatot
néz az ember, melynek viselkedését meg akarja érteni, hogy aztán
kivédhesse veszélyes megmozdulásait, és el tudja hallgattatni.
‒ Háborús szerzemény. Ez remek megoldás, fiatal barátom -mondta,
és kezét az ügyész úr karjára tette, aki alig vette észre ezt a családias
mozdulatot. ‒ Jól gondolom, ugye, hogy önt nem is annyira az érdekli,
hogy a behajtandó adót elnyelje az államkassza, hanem inkább találni akar
valami igazolást arra nézvést, hogy szabad utat kapjanak ezek az áruk, a
nélkül persze, hogy önt magasabb helyekről a hanyagság, pláne az
összejátszás vagy csalás vádja érhetné? Tudom, hogy nem könnyű a
helyzete, ezért nem is haragszunk önre. Tudjuk, hogy ön is éppolyan
ember, mint mi, s hogy ha nem terheli adóval a gyönyörű, email díszítéses
aranyórát, amelynek a kedves felesége tegnap este óta egyfolytában örül,
ön is besorakozik közénk, bűnösök közé. De megjegyzése, amit
Villedavray úr hajójára tett, azt bizonyítja, hogy már egy mindannyiunkat
kielégítő kompromisszum útjára lépett. Mert azok a háborús szerzemények,
amelyeket hadizsákmánynak tekintünk, nem adókötelesek…
Amint Villedavray megértette az üzletember szándékát, azonnal
drámai elbeszélést rögtönzött, melyből kiderült, hogy hajója rettenetes
kalózokkal folytatott iszonyú küzdelem közben veszett a tengerbe. Nagy
meggyőzőerővel beszélt, hiszen a nyár tragikus eseményei még nem voltak
messze. „Majdnem otthagytam a fogamat, nem sok kellett volna hozzá…”
‒ ami igaz volt. Egy szó, mint száz, az Asmodée odaveszett. Ezután a
márki sötét képet rajzolt a Francia-öbölben uralkodó helyzetről, ahol
rabolnak az angolok, a kalózok és mindenféle más náció.
Hanem Frontenacot már untatták ezek az akádiai afférok…
‒ Ami az akádiai kormányzóság problémáit illeti, ezek
megtárgyalására van külön ülésszakunk ‒ mondta Villedavray -nak. ‒ Mai
összejövetelünk célja, hogy Peyrac úrral tárgyaljunk, de most már kezdünk
elveszni az üres locsogásban. Kérem Tardieu de la Vaudiére urat, hogy
méltóztassék dönteni, és azt tanácsolom, hogy Basile úr ajánlata szerint
döntsön, mely úgy látom, összeegyezteti érthető törekvéseit ‒ miszerint
könnyíteni akar a vállára nehezedő felelősség súlyán ‒ azzal az udvariasság
kívánta követelménnyel, melynek vendégeinkkel szemben mindenkor
eleget kell tennünk. Tehát az ajándékokat, mint hadizsákmányt,
megtartjuk.
‒ Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a hajómat jogviták nélkül
megtarthatom ‒ szögezte le Villedavray.
 ‒ Így van, az az ön tulajdona.
A megkönnyebbülés csöndjében Carlon intendánsnak volt egy
szerencsétlen mondata. Villedavray -nak szánta, aki épp kezdte felsorolni,
micsoda munka lesz rendbe hozni a „hadizsákmányát”. Ártatlan képpel azt
mondta:
‒ Kezdje ördögűzéssel, már úgy értem a hajóján…
‒ Miért kellene ördögűzéssel kezdeni? ‒ kérdezte meglepődve Laval
püspök úr.
Jean Carlon az ajkába harapott. A hajó felidézte benne a pokoli
eseményeket, melyeknek akarata ellenére tanúja volt. És most
meggondolatlanul elszólta magát. Csak gúnyolódni akart egy kicsit, s
megjegyzése azért hatott feltűnően, mert egy szigorú ember szájából
hangzott el. Villedavray azonnal lecsapott, és magyarázni kezdte, hogy a
hajón régebben száműzöttekből álló hitetlen legénység teljesített
szolgálatot.
Ez viszont ürügyül szolgált a püspöknek, hogy közölje a Nagy
Tanáccsal azt, ami már előző nap óta a szívét nyomta.
‒ Kívánatosnak tartom megjegyezni, hogy az év folyamán egyre
nagyobb mértékben elárasztja országunkat a mindkét nembeliekből
összeálló csőcselék, s ezek egyre több bajt és botrányt okoznak:
szemérmetlenek, erőszakosak, lopnak, gyilkolnak, mágikus szertartásokat
végeznek és boszorkánymesterséget űznek. Csak az erős egyház képes
védelmet nyújtani e veszedelmek ellen.
Végül a püspök úr azt is elmondta, hogy a biztonság kedvéért ebben
az évben egy ördögűzőt is pappá fog szentelni.
A tanácsos urak közül hárman, mindannyian igen áhítatos lelkek,
helyeselték a püspök úr hozzászólását. Frontenac úrnak viszont az volt a
véleménye, hogy a püspök úr jobban tette volna, ha mindezt vasárnap a
szószéken mondja el, mire Laval úr előzékenyen azt válaszolta, hogy
jobbnak látta előre tájékoztatni tervéről a Nagy Tanács tagjait. Arra is
kiterjedt a figyelme, hogy Peyrac úr jelenlétében mondja el, nehogy ő és a
felesége úgy érezzék, őket és társaikat akarja megcélozni a szándékával,
holott ezt már rég elhatározta, s véleménye szerint az egyházi felettes
hatalmaknak is rég gondolniuk kellett volna rá. Mert a gonosz hatalma
álnokul terjed, akár a lepra, és hiába az éberség, gyakran gyorsabb, mint
képzelnénk. Hányszor megesik, hogy tiszteletre méltónak látszó személyek
érkeznek Québecbe, akik valójában romlott lények, és alattomban
kártékony szellemiséget terjesztenek maguk körül. Védekezni kell a
pusztító hatások ellen.
 A kormányzó megköszönte a püspök úr szavait, aztán biztosította őt,
hogy a zászlaja alá tartozók mindannyian tiszteletben tartják a polgári és
egyházi törvényeket, s akik mégis kihágásokat kövemének el, azokat
keményen meg fogják büntetni.
Válaszában a püspök úr tájékoztatta a jelenlévőket, hogy az
ördögűző felszentelése szombaton lesz.
‒ Rendben van, akkor most térjünk át Maudribourg asz-szonyra ‒
jelentette ki Frontenac úr, akinek fogalma se volt, hogy hirtelen
elhatározása néhány jelenlévőnek mekkora nyugtalanságot és szívdobogást
okoz.
Pedig nem volt hátsó szándéka, csak a Villedavray-féle hajóügy
terelte gondolatait a hercegnőre, aki ugyancsak a tengerbe veszett, s rájuk
hagyta „a király lányai”-nak kiházasítási gondjait.
Nem fogta fel az érzelmeket, melyeket témaváltásával okozott, és
folytatta:
‒ Mi is történt voltaképpen? Azaz… mikor történt maga a hajótörés?
Ez a hogy is hívják?
‒ Egyszarvú ‒ mondta Gaubert de la Melloise.
‒ Önt már tájékoztatták?
‒ Igen, uram. Olyan értelemben, hogy arról tudtam, miszerint
elindult egy hajó, melyen a jámbor és jótékony, ugyanakkor igen gazdag
Maudribourg hercegnő fog a Saint-Sacrament Társaság ajánlásával
Québecbe érkezni. A Társaság engem, valamint Longchamp és Varange
urakat bízta meg, hogy a hercegnő megfelelő elhelyezéséről
gondoskodjunk. Ennél többet nem tudok.
Ezek szerint valóban jelezték, hogy Ambroisine ‒ miután Akádiában
bevégzi pusztító munkáját ‒ Québecbe fog érkezni, gondolta Angélique.
Mindig talált férfiakat, akik vagyonukat és hajóikat a rendelkezésére
bocsátották.
‒ Nos? ‒ Kérdezte a kormányzó ‒ Akkor?
Carlon intendáns hidegvérrel szót kért. Elmondta, hogy Akádiában
folytatott ellenőrző kőrútján találkozott Peyrac gróffal és feleségével, akik
épp vitorlát bontottak, hogy elinduljanak Québec felé. Peyrac gróf a
hajójára vette az Egyszarvú hajótöröttjeit, akiknek semmijük sem maradt.
‒ Tanúja voltam, hogy ezek a szerencsétlenek milyen nyomorúságos
lények voltak. Sorsuk kizárólag a Maudribourg asszony által szervezett
jótékony társaságtól függött. Amikor ő elpusztult s eltűnt a hajójával,
pénzes ládáival, szerződéseivel és minden javaival együtt, ezek ott
maradtak minden nélkül. Azt mondták magukról, hogy „a király lányai”…
 ‒ Legalább azt kellene tudni, hogy ki volt Maudribourg asszony
tőkéstársa Franciaországban…
‒ Hogy ki? Hát azt bizony legfeljebb akkor tudjuk meg, amikor az
első hajó visszaérkezik… majd tavasszal…
‒ Van közöttük egy lány, bizonyos Delphine, aki elég intelligensnek
látszik, megpróbálom kikérdezni ‒ szólt közbe Mercouville asszony.
Haubourg de Longchamp elővett egy burnótos szelencét, és
szippantott belőle egy csipetnyit. Elárulta aggodalmát, hogy elfelejtett
elnézést kérni a kormányzótól ezért az illetlenségért. Gondterhelt volt. Azt
mondta, hogy ismerte Maudribourg hercegnőt. Utolsó franciaországi
utazása idején kedvezőtlen jellemzéseket hallott róla, azt mondták,
túlságosan egzaltált, célkitűzéseiben szeszélyes…
‒ Azt akarja mondani, hogy Maudribourg asszonynak netán nem volt
elég vagyona ehhez a vállalkozáshoz? ‒ Vágott közbe Tardieu de la
Vaudiére.
‒ … Ugyan, Varange gróf ismerte őt Párizsban, s biztosított engem,
hogy Maudribourg asszony óriási vagyont örökölt a férjétől ‒ helyesbített
Gaubert de la Melloise.
‒ Előfordulhat, hogy a hercegnő családja előáll valami
végrendelettel…
Gaubert erről semmi pontosat nem tudott. Minden következtetését a
Saint-Sacrament Társaságtól szerezte, azok meg egy Párizsban élő Ferenc-
rendi laikus testvértől, nevezetesen Le Charrier úrtól, s ez a nagyérdemű úr
azt állította, hogy Maudribourg hercegnő vállalkozását még a jezsuiták is
támogatják ‒ igaz, név nélkül, ami viszont arra vall, hogy magas körökből,
minden valószínűség szerint a király környezetéből.
Angélique igyekezett a férjét utánozni, nyugodtnak mutatta magát.
Carlon rosszul volt, de rajta se látszott semmi, sőt meg is szólalt:
‒ Ami a halottakkal történt, már nem ránk tartozik ‒ mondta. ‒ Most
az élők sorsáról kell döntenünk, vagyis ezekről a lányokról, akik itt vannak
közöttünk, és nincs semmijük, se hozományuk, se kötelezvényük, se
szerződésük… s ráadásul még Franciaországba se tudjuk visszaküldeni
őket, mert vége a szezonnak, de ha nem lenne vége, akkor is, ki biztosítana
bennünket arról, hogy valaki kifizeti majd utánuk az utazás költségeit?
Mindezek után óvatos következtetésre jutott:
‒ Miért ne mutathatnánk be őket mi magunk megállapodni vágyó
fiatalembereknek? Hiszen amúgy is ez volt az eredeti szándék…
Az ajánlatot sistergő magyarázkodások és tiltakozások követték.
‒ Nincs hozományuk… vajon valóban csak „a király lányai”, vagy?
Miféle múltjuk van? Honnan lehetne pénzt szerezni, hogy mégis legyen
valami hozományuk?…
Mercouville asszony végül kezébe vette az ügyet. Kitűnő
szervezőképességről tett tanúbizonyságot, amikor kijelentette, hogy az
előreláthatólag minden házasulandó párnak dukáló száz livres nagyságú
hozomány összegét a kolónia költségvetésének terhére lehetne írni, és azt a
közállapotok fejlesztésére szánt pénzadományként kellene kifizetni.
‒ Legyen ‒ mondta engedékenyen Tardieu de la Vaudiére. Az
intendáns úr majd csökkenti a Zöld-szigeteinek fejlesztésére kiutalandó
összeget.
‒ Ráadásul mindig ilyen epés… ‒ súgta Angélique fülébe
Villedavray. ‒ Meglátja, addig, addig, míg egy szép nap meg nem öli
valaki…
Jean Carlon szándékosan nem hallotta meg ezt a megjegyzést.
‒ És kik lennének azok, akik így fizetnének? A közigazgatás mely
területére gondolt, asszonyom? ‒ Kérdezte.
‒ A közsegélyezésre ‒ mondta Mercouville asszony.
‒ Az egyházra ‒ vetette közbe Basile úr.
Az első három tanácsos felhördült. Mindhárman a Notre-Dame
kurátorai voltak, ők kezelték Québec egyházközségi vagyonát, ők voltak
felelősek érte, s tudták, milyen szűk keretek közé szorították számukra a
jövő évi „pénzalap tervezetét”.
A kormányzó a vállát vonogatta. A jövő évi várható kiadások, azaz a
pénzalap tervezete az utolsó őszi hajóval ment el, s csak tavasszal fog
kiderülni, hogy a Tengeri és Kereskedelmi Tanáccsal való tárgyalás után
mit dönt róla a király.
Valaki azt mondta, hogy míg erre várnak, a kiadásokat úgy kellene
irányítani, hogy azok a királyi gazdaságoknak azon jövedelmeiből
legyenek kifizethetők, melyek vagy a prémkereskedelemnek, vagy az
árbocnak való tölgyfák kivágásának bérbeadásából s egyéb hasznot hajtó
tevékenységből származnak, s mind kizárólag a birodalom és korona
számára vannak fenntartva.
Az intendáns beleegyezett, de csak olyan formában, hogy közben a
megtakarításból jusson az ő Beauport közelében fekvő hűbérúri ‒ jobban
mondva bárói ‒ Zöld-szigeteire is.
Az elengedhetetlen kelengyéről is gondoskodni kellett, s Mercouville
asszony kijelentette, hogy a kongregáció jótékony lelkű testvéreihez fog
fordulni.
Tudta, hogy Kanadában kevés asszonynak vannak fölösleges
ruhaneműi s más használati cikkei, de azt is tudta, hogy azért
mindegyiknek a szekrényében lapul néhány használt holmi, ami jól jön egy
kezdő háztartásban.
De férjet találni! Ez volt a legnehezebb kérdés.
‒ Nálunk a fiatalembereket ma már senki nem kényszeríti a
házasodásra ‒ mondta Frontenac Angélique-nak.
Ezek a fiúk, akik már itt születtek, merész és vidám fickók voltak,
bolondultak a nagy terekért s a szabadságért. Márpedig még mindig
szigorú törvény rendelte el, hogy kordában kell tartani őket, meg kell
akadályozni, hogy az erdők mélyére bujdokoljanak szerencsét próbálni.
Nem szabad engedni, hogy a prémvadászat nagy kalandja megzavarja a
fejüket, kényszeríteni kell őket a családalapításra. Ha egy fiú húsz‒ s egy
lány tizenhat éves koráig nem kötött házasságot, a szülőknek kellett
magyarázkodniuk a hatóságok előtt, és az ellenszegülők miatt az ősöknek
komoly büntetést kell fizetniük. Annak idején, amikor a legnagyobb
leányszállítmányok érkeztek, két héten belül minden nőtlen és egyedülálló
férfiembertől elvették a vadászati és halászati engedélyt, s megtiltották,
hogy elhagyják a várost, hogy a bennszülöttekkel kereskedjenek, hogy
hódprémért mindenféle árut szállítsanak és csereberéljenek velük,
egyszóval elvették tőlük a megélhetési lehetőségeiket.
Mercouville asszony emlékezett erre, de mivel éles eszű, találékony
nő volt, minden helyzetből hasznot tudott húzni. Azt ajánlotta, hogy
minden lány kelengyeládáját töltsék fel azokkal a tárgyakkal, amelyeket a
szabálysértő erdei vadászoktól a hatóság elkoboz. És elkezdte sorolni,
hogy mi mindenre van szüksége egy induló házaspárnak. Frontenac úr egy
ideig udvariasan hallgatta, nem akarta félbeszakítani, de amikor már a
varró‒ és gombostűket is sorolni kezdte, Angélique érezte, hogy nem
sokáig bírja.
‒ Hagyjuk a részleteket ‒ tört ki végül.
‒ Igazuk van, ezzel csak fárasztjuk az urakat ‒ mondta a Szent
Család Társaság, buzgó elnöknője. ‒ Meg fogom látogatni, kedvesem ‒
fordult Angélique-hoz ‒, és majd együtt megbeszéljük. A lényeg az, hogy
megkapjuk a Nagy Tanács beleegyezését.
A beleegyezés, úgy látszott, meg is volt, csak Tardieu de la
Vaudiére-nek volt még egy utolsó ellenvetése.
‒ Mindannyian „kisasszonyok” még? Mert száz livres értékű
hozomány csak jó családból való, jó nevelésű fiatal lányoknak számolható
el, akik a kolónia katonatisztjeivel és hivatalnokaival házasíthatok össze.
Az árváknak, főleg az árvaházban nevelkedetteknek csak ötven livres jár…
Nem tudom másképp elszámolni…
‒ Maga a saját fröcskölődéseibe fog belefulladni! ‒ Csattant fel
Frontenac. Most már elfogyott a türelme. ‒ Elég legyen! Befejeztük!
Jegyzők! Írják le!
Elkezdték diktálni a szerződést, mely az államot arra kötelezi, hogy
hozományt juttassanak „a király lányai”-nak.
Közben megszólalt valaki.
Több adatra lenne szükségünk erről a hajótörésről, ami az
Egyszarvúval történt. Az is kérdés, hogy a jótevő hercegnő valóban
meghalt-e. Mégsem lehetünk teljes bizonytalanságban, ha az örökösei vagy
tőkéstársai egyszer idejönnek, és követelik, hogy számoljunk el az
özveggyel…
Garreau d’Entremont rendőrfőkapitány volt a felszólaló. Gondja volt
rá, hogy kérdésének olyan nyomatékot adjon, ami kétségtelenül elárulta
funkcióját. Szavait súlyos csend követte.
‒ Ki volt szemtanúja Maudribourg asszony halálának? ‒ Kérdezte a
rendőrfőkapitány.
‒ Én ‒ mondta Carlon.
És merően a kérdező szemébe nézve hozzátette:
‒ Láttam a holttestét. Meg tudom mutatni önnek a sírját. De mindez
nem változtat azokon a határozatokon, amelyeket a mai napon a
szerencsétlen túlélők érdekében kell hoznunk.
Az ügyet lezárták.
Csak Gaubert de la Melloise úr tért még vissza rá egy pillanatra,
amikor kenetteljes hangon azt mondta:
‒ Néhány nap múlva ünnepeljük Szent Ambroisine napját. Azt
ajánlom, ez alkalomból mondassunk szentmisét e szép emlékű dáma lelki
békéjéért, hiszen oly drágán fizetett a Kanada földje iránt érzett odaadó
jóságáért.
‒ A templom meg fog pörkölődni ‒ kuncogta Angélique fülébe
Villedavray.
Az ajánlatot elfogadták. A Saint-Sacrament Társaság tagjai fogják
fizetni a tömjént, a világítást meg a plébániának és a szegényeknek járó
obulusokat. Az Orgeval atya és Maudribourg hercegnő közötti kapcsolatról
a helybeliek, úgy látszik, nem tudtak. Az atya hagyta, hogy mások
készüljenek fel a kárhozott lelkű dáma fogadására.
Angélique megborzongott, amikor Garreau d’Entremont
megkérdezte: valóban meghalt-e Ambroisine. Akkorát sóhajtott, hogy
többen meghallották. A fejek felé fordultak, és Frontenac felkiáltott:
 ‒ Asszonyom, bizonyára fárasztjuk. Bocsásson meg ezért a sok
vitatkozásért. De mégis szükséges volt, hogy jelen legyen…
‒ Nem is sajnálom egy cseppet sem. Nem ártott látnom, milyen
súlyos felelősség nehezedik a vállaira…
‒ Látta? Érezte? Számtalan nehéz ügy…
‒ De az igazat megvallva, nagyon szomjas vagyok…
A lakájok azonnal hoztak néhány poharat. A tanácsos urak többsége
sört kért, amit a közeli Abraham serfőzdében elég jól csináltak. De
Angélique csak egy pohár vizet kért.
Valaki panaszkodott, hogy „itt meg kell fulladni!”, mire az inasok
kinyitották a teraszra nyíló ablakokat. Odakinn szállingózott a hó, de csak
éppen hogy. Itt-ott foltokban még a kék ég is látszott. A távolban a
horizont is kirajzolódott hirtelen.
Angélique apró kortyokban itta a jéghideg vizet, és lassan
visszanyerte erejét. Hogy a tiszta víznek jó íze van, hogy a föld leve
életelixír és jó fogyasztani, arra az indiánok tanították meg.
‒ Québecben különösen jó a víz ‒ jegyezte meg Basile, mikor látta,
hogy vizet iszik.
‒ Azért tudunk jó sört készíteni belőle ‒ tette hozzá Carlon.
Nagyon büszke volt a serfőzdéjére, melyet eredetileg azért alapított,
hogy felhasználja valamire a gabonafölösleget. Aztán már olyan jól ment
az üzlet, hogy exportra is termeltek, s egészen az Antillákig behálózták a
partokat. A kínos viták után Carlonnak visszatért a kedve. Meg kell adni,
csodálatra méltón viselkedett.

26.
A tanácsülés feszült légkörben folytatódott. Térképeket hozattak,
melyeken Frontenac úr kijelölte azokat a kanadai és aká-diai területeket,
amelyek Új-Franciaország néven egyesültek, és elmondta a jövő távlataira
vonatkozó terveit. Akkora volt ez a terület, hogy a liliom zászlaja alá
tartozó néhány település szinte elveszett benne. Cavalier de la Salle a
Mississippi felé terjeszkedett, ezt az expedíciót Joffrey de Peyrac
támogatta. A gróf Akádia partjainál s a Francia-öbölben magától
értetődően a rendőr szerepét is betöltötte, az angol fosztogatók előtt nagy
respektusa volt a vizeken cirkáló hajóinak. Ezüstbányái olyan gazdagok,
hogy a spanyol kincstárat ő mentette ki a pénzzavarból. Óriási a vagyona…
‒ Ráadásul ő is gascogne-i, akárcsak ön ‒ húzta alá Pierre Gollin
keserű hangsúllyal.
Frontenac nem törődött ezzel a megjegyzéssel. Mindössze arra
emlékeztette a jelenlévőket, hogy csodálatosképpen pillanatnyilag nem
háborúznak egymással a francia és az angol birodalom alattvalói. Pedig
nem is oly rég még attól kellett félni, hogy a francia kolóniák és Új-Anglia
között zajló gyakori csatározások úgy elmérgesítik a helyzetet, hogy a két
fél uralkodó személyiségei a folytonos provokációk miatt elveszítik a
mértéket, s a konfliktusok jóvátehetetlen háborúskodásokba sodorják
Amerika tartományait.
Ám a tanácsos urakat nem ez a kérdés izgatta, ők sokkal
veszélyesebbnek tartották, hogy egy olyan kalandor mellett kellene
elkötelezni magukat, akit a közhiedelem a francia király ellenségének tart.
Haubourg de Longchamp, aki Orgeval atya támogatója volt, szót
kért.
‒ Bizonyára nem tudják az urak ‒ mondta fanyarul ‒, hogy Orgeval
atyának van egy „beépített embere” a király környezetében. Legutóbbi
franciaországi tartózkodása idején találkozott vele, s úgy hallottam,
megkapta uralkodónk, XIV. Lajos titkos beleegyezését, hogy folytassa a
háborút az angol kolóniákkal…
‒ Annak ellenére, hogy Anglia és Franciaország nincsenek
háborúban egymással, egyelőre…
‒ Talán. De ettől még tolvaj angol hajók százai grasszálnak a
Francia-öbölben, s fenyegetik Akádia békességét, ahogy azt ön is
megjegyezte az imént, Villedavray úr.
‒ Eggyel több ok arra, hogy bizalmat szavazzunk Peyrac úrnak, aki
elhatározta, hogy segít megőrizni a békét ezeken a területeken.
‒ És ha Orgeval atya meg azt a parancsot kapta a királytól, hogy
tartsa fenn a háborús állapotokat?
‒ Uraim ‒ szakította félbe a vitázókat a püspök ‒, az „úgy hallottam”
nem elég súlyos érv, nem alapozhatjuk bizonytalan hallomásokra
elhatározásainkat. Talán fölösleges figyelmeztetnem önöket arra, amit, úgy
gondolom, mindannyian úgyis tudnak. Orgeval atya nemcsak Akádiát,
hanem egész Kanadát, egyszóval egész Új-Franciaországot a kezében
tartja. Felhívása a háborúra már túlment az egyszerű figyelmeztetés és
tanácsadás azon határain, melyeket gyónás idején a kérdésekkel hozzá
forduló lelkek kaphatnak. Márpedig engem azért neveztek ki erre a
területre püspöknek, hogy mentesítsem a Jézus Társaság urait a világi és
szellemi felelősség terhei alól ‒ melyekkel egyre inkább felruházták
magukat, s hagyjam meg számukra a lehetőséget, hogy misszionáriusi
hivatásukkal törődhessenek.
A püspök végignézett az asztal körül ülőkön, majd folytatta:
‒ És ez így van rendjén. A jezsuitáknak már hosszú idő óta nincs
joguk részt venni a Tanács ülésein, sem pedig beleavatkozni a kolóniákat
kormányzó politikába. Az egyház és az egyház követeléseinek
képviseletére itt vagyok én, és ez elég. Ezt kell tudomásul venni, anélkül
hogy tagadni próbálnám a tiszteletet, amit irántuk érzek, hiszen ők neveltek
és tanítottak engem ifjúságom idején, s anélkül, hogy bagatellizálni
akarnám, amit e kitűnő kapcsolat számomra jelent.
A helyzet e pontos meghatározását mély csend követte. Senki nem
kívánt a püspök úr ellenségévé válni. Tudták, hogy bármilyen cselszövésre
képes, ha kételkednek korlátlan hatalmában. És Orgeval atya távollétében
valóban úrnak érezhette magát.
Piksarett, az abenaki főnök az üres fecsegések hallatán úgy érezte,
eljött az a perc, amikor beleszólhat a nagy szószaporításba. A tanácsülés
tiszteletére ünnepi díszbe öltözött, mert ezzel is ki akarta fejezni a
kormányzó iránti nagyrabecsülését, habár a kabátot ‒ azzal együtt, hogy
remek külsőt kölcsönöz és a cifraságokat sem nélkülözi ‒ a fehérektől
örökölt értéktelen holmik között tartotta számon, mint a világ
legkényelmetlenebb viseletét. De hajlandó volt ennyi szenvedésre a
barátokért, hogy elmondhassa nekik mindazokat a bölcsességeket és józan
meggondolásokat, melyekre, ‒ ha csak azok után ítél, amit addig hallott ‒
szükségük lehet.
Ez viszont a barátoknak azt jelezte, hogy a szokásos köszöntések és
tiszteletnyilvánítások után árnyalatokban gazdag nyelven fogalmazott
indián szónoklat következik.
A franciák mindig elragadtatással beszéltek a bennszülöttek
ékesszólásáról. Hihetetlenül természetes volt a beszédmódjuk, ugyanakkor
a képes kifejezések tömegével tűzdelték meg mondanivalójukat. Ehhez
járult még a bennszülött nyelvekre jellemző hanghordozás: úgy tűnt, hogy
monoton hangon gördítik egymás után a szavakat, mégis volt bennük
valami erdőmélyi, madárcsicsergésszerű dallam, ami persze beleszivárgott
indián kifejezésekkel tarkított francia beszédjükbe is.
Piksarett nagyjából a következőket mondta:
„Fordul a nap, s járja tovább a maga útját az égen. Itt az idő,
elérkezett az óra, amikor a nemzetért felelős bölcsnek szakítania kell az
üres szócsépléssel, s össze kell szednie magát, ‒ mert ha nem, akkor a
fáradság kábulatában, az üres gyomor, gyötrő korgása közben s a felkavart
tómélyi iszap gomolygásához hasonlatos felizgatott gondolatok ködös
zavarában kell világos határozatot hoznia.
Önök, fehér bőrű embertársaim, hibát követtek el, amikor a vita
közben nem vették elő a dohányt, s nem szívták a pipát. Lemondtak az
isteni segítségről, amit a dohányfüst kínál, mintha nem tudnák, hogy az
megvilágosítja az elmét, és helyrehozza erőinket, melyeket legyengített a
szónoklatok okozta láz. Önök nem fordítanak gondot az oldódásra, a
megpihenésre, pedig a békepipa ezt a lehetőséget teremti meg mindkét fél
számára, mikor egy-egy szippantás közben csend borul a szemben állókra,
s bodor füst száll az ég felé. Ez az idő az elmélkedés, a befelé fordulás
kurta ideje, s a felkészülésé, mert olykor váratlan kérdésekre kell
válaszolnunk. Önök nem gondolnak arra, hogy ez az egyszerű, csendes
tevékenység mily hathatósan növeli a békehajlandóságot, nem veszik
észre, hogy közben hányféleképpen tudja az ember különféle törekvésekre
késztetni, irányítani az ellenfelét, vetélytársát vagy akár a barátját, pedig a
békepipa dohányfüstje nagyszerű és felbecsülhetetlen segítséget nyújt, és
közben ‒ ezt se felejtsük ‒ édességgel és megkönnyebbüléssel tölti el a
testet, alkalmassá teszi a szövetségkötésre. Önöknek nincs ilyen segéd‒ és
tanácsadó eszközük, hacsak nem számítom a pálinkát és a bort, melyek
viszont megbolondítják az embert.
Miért is kellene hát csodálkozni azon, hogy nem tudnak uralkodni
felháborodásukon vagy meghökkenésükön, ráadásul mindezeket azonnal
meg is akarják fogalmazni, holott még nem is kaptak szót. Önök, uraim,
képesek szavaikkal félbeszakítani testvéreik beszédét! Éppenséggel mintha
kizárólag csak az lenne igaz és fontos, amit épp ki akarnak mondani!
A mai napon önök sok jelentéktelen, sőt nevetséges dologról sok
felesleges szót szóltak, s bizony úgy fecsegtek itt, mint a falusi
templomtéren a pletykázó szomszédasszonyok. Ha nem volnék a franciák
régi barátja, ki nem találnám, hogy ők csak ezzel a kínkeserves módszerrel,
különféle kacskaringós utakon tudják megközelíteni összejövetelük
tárgyát. Megjegyzem, hasonló taktikája van egy szánalmas indián törzsnek
is, ezek a sauteex indiánok, akik, nem tudni, miért, úgy szokták
körülkeríteni az ellenséges falut, hogy először hátrálnak, majd
szétszóródnak, sőt a szó szoros értelmében hátat is fordítanak a
meghódítandó területnek.
Nos, én ismerem önöket annyira, hogy tudom, nem fordítottak hátat,
és nem felejtették el a» falut «, sőt minden gondolatuk e körül forog.
Nevezetesen a háború és béke kérdése körül, amit most Tekonderoga
megjelenése vetett fel Québec város Tanácsában.
Emlékeztetem önöket, hogy most azért jöttünk össze, hogy
felvázoljuk egy békeszerződés alapjait, amit vele kötnénk meg, vele,
akinek árnyéka ráterül a tágas tájra a Kennebec forrásaitól le az óceánig,
egészen a keleti partokig, amerről a tőkehalhalászok jönnek olykor
errefelé. Pillanatnyilag ő áll az angolok és miközöttünk, s az irokézek és
miközöttünk. Mi pedig itt állunk a válaszút előtt: vagy békés napok és
gyarapodás vár ránk, vagy újabb háborúk és véres csaták…
Most azért álltam fel és azért kell beszélnem, mert azt akarom, hogy
önök megtudják, kicsoda Piksarett, a narrangasettek nagyfőnöke, hogy
megtudják, mi lakik a szívemben, és milyen érvek születtek meg az
elmémben.
Nem félek a háborútól. Nem félek a lángra lobbanó parázstól, mely
bennem is ég, ha azokat kell elpusztítanom, akik lemészárolják az
enyéimet, ahogy azt az irokézek vagy az átkozott angolok tették. Nem
félek, ha azokkal kell szembekerülnöm, akik szeretett francia testvéreim
közül is sokakat megskalpoltak, megkínoztak, sőt legyilkolták a
feketecsuhásokat is, ‒ akik a keresztség által csordultig töltötték
megelégedettséggel a lelkemet ‒, nem tétovázom, ha Isten ellenségei ellen
kell fordulni, akik csak akkor elégedettek, ha halált hozhattak a falvakra és
a wigwamokra.
De láttam, mennyi keserűség és nyomorúság követi ezeket a
harcokat, láttam, hogy hullik el sok derék harcos, láttam, milyen súlyos
fenyegetettségben élnek törzseink az irokézek telhetetlen és értelmetlen
bosszúvágya miatt. Láttam, milyen szánalmas helyzetbe kerültek népeink a
rettentő csaták után és a kegyetlen tél előtt, láttam, hogy maradtak minden
nélkül, hiszen nem tudtak vetni, nem volt idejük vadászni és elegendő
húsport készíteni az ínséges téli napokra, nem tudták leszüretelni a
vadgyümölcsöt, nem gyűjthettek gyökereket, nem száríthattak
gyógyfüveket, s nem vághattak tűzifát maguknak a téli hónapokra. Nem a
fegyverek győztek le bennünket, hanem az éhség és a hideg.
A sok nyomorúság, amivel a dicsőséges csatákért fizettünk, engem
arra ösztönöz, hogy bizalommal és jóindulattal kezeljem a békeszerződés
és a szövetségkötés lehetőségét, amelyet Tekonderoga az önök igazságos
megítélése elé terjeszt.
Már nem fogok sokat beszélni. Bízom benne, hogy meg tudják, ítélni
az ő tetteiből származó előnyöket ‒ melyek nem korlátozzák sem a
franciák, sem az angolok érdekeit.
 Még valamit elmondok: Tekonderoga és felesége tulajdonában van
néhány felbecsülhetetlen értékű» wampum «, melyeket ajándékba kaptak
az irokézektől. Közismert, hogy az ilyen ajándék az irokézek részéről
garantálja a békét. Akárhová menjenek is ‒ vagy csak az egyik is kettejük
közül ‒, ott a kutya irokézek legkegyetlenebbje is megjuhászkodik, és
békedalt fog énekelni.
Ezt egyébként már tapasztalhatták. Vagy tán már nem emlékeznek
rá, hogy ezen a nyáron a franciák békében művelhették a földjüket, hogy
nem kellett az irokézek betöréseitől tartaniuk? Az idén békében zajlott a
betakarítás. Hallottam Québec utcáin az embereket, amint áldották az idei
kegyes nyarat, s azt mondták, emberemlékezet óta nem volt olyan nyár,
mind az idei, amikor nem folyt vér, nem égtek a búzamezők, s nem
hajtották a szolgaságra szánt foglyokat az Öt Nemzet vidéke felé.
Az idén Uttaké, ez az ordas farkas egyszer sem csatázott a Kennebec
folyón túl, pedig ezt eddig minden évben megtette, mert francia és húron
skalpokra vágyik, no és a miénkre, az abenaki indiánokéra, akik a hajnal
gyermekei vagyunk. Az idén nem jöttek el, és miért? Mert köztük és
közöttünk ott állt a Tekonderoga.
Ennyit akartam mondani.”
Míg a nagyfőnök leült, tiszteletteljes csend honolt a teremben.
Piksarett elégedett volt, érezte a csendben az elismerést. Összeszedte a
rudacskáit, és elsüllyesztette angol kabátja belsejében, aztán ugyanonnan
előhúzott egy füstölt kígyót, s az asztal lapján elkezdte szeletekre vagdalni.
Miután ezzel megvolt, otthagyta a kényelmetlen kemény ülőhelyet, amit a
fehérek széknek neveznek. Kezdettől fogva szenvedett rajta, mert
kénytelen volt úgy ülni, mint a fehérek. A széken az ember nem tudja a
lábát egymásra forgatva pihentetni. Leült a kályha melletti kőlapra, jóízűen
falatozni kezdte a kígyócsemegét, s közben a szeme sarkából figyelte,
milyen hatással volt beszéde a jelenlevőkre. Ravasz tekintete azt leste, ki
fog először megszólalni az izgatottak és háborgók közül. Fogadni, mert
volna, hogy a legszívesebben egyszerre s egymás szavába vágva mind
beszélnének, de most uralkodtak magukon, és hallgattak. A nagy
narrangasett kijelentései mély benyomást tettek rájuk. Érvei jól
megnyomták a mérleg serpenyőjét, és a béke felé billentették.
Már korábban is voltak, akik a gróf mellett érveltek, de most egyre
többen kezdték hinni, hogy a békés megoldásból lehet a legtöbb hasznot
remélni, és a tanácsos urak már csak a megfelelő kifejezéseket keresték,
hogy ennek hangot adhassanak.
‒ Jól beszéltél, Sagamore ‒ köszönte meg a kormányzó Piksarett felé
fordulva a felszólalást. ‒ S igazad volt, hogy céltudatosan visszavezettél
bennünket a lényeges kérdésekhez, hiszen ezekről a mai napon
mindenképpen megegyezésnek kell születnie. Igaz, szerencsétlenek? ‒
Fordult a hivatalnokok felé. ‒ Egy bennszülöttre van szükségünk, hogy
kötelességünkre és hivatalos működésünk jelentőségére emlékeztessen
bennünket?
A résztvevők tovább hallgattak, a kormányzó pedig továbbra is
Piksaretthez beszélt.
‒ Írtam a királynak ‒ mondta. ‒ A Franciaországba visszainduló első
hajóval küldtem el a futárpostát még júliusban. Levelemben a legjobb
tudásom szerint felvázoltam, milyen eseményekkel kell szembenéznünk, s
azt is, hogy mik az ajánlataim. Megneveztem Peyrac urat, mégpedig azért,
hogy semmi ne maradjon homályban őfelsége előtt, és az okok
ismeretében dönthessen.
‒ Nem volt túl korai megnevezni őt a király előtt? ‒ Kiáltott fel
Haubourg de Longchamp.
Magry de Saint-Chamond köhécselt, aztán Peyrac grófhoz intézte
szavait, de anélkül, hogy ránézett volna.
‒ Mi úgy tudjuk, uram, hogy tizenöt évvel ezelőtt ön miatt tört ki az
aquitaniai lázadás…
‒ És melyik vidéknek nem volt meg a maga lázadása a jelenlegi
uralkodó alatt? ‒ Kérdezte a gróf.
Felállt és végignézett az összegyűlteken.
‒ Mi, akik itt ülünk, nem vagyunk-e mindannyian kegyvesztettek?
Kegyvesztettek, akik nem gondoltuk, hogy viselkedésünkkel rászolgáltunk
erre, hogy megérdemeltük. Mégis el kell viselnünk, mert nem mindenkinek
adatik meg, hogy sértetlenül elkerülhesse az idők megpróbáltatásait,
melyek néhányunkat hibás lépések felé tereltek vagy tévedésekbe
hajszoltak. A király kisebbségi érzéstől szenvedett, s nem szerette látni,
hogy nagyúri birodalmak emelkednek fel körülötte és ellene. A
legtöbbjüknek ura a rokona volt, mint például nagybátyja, Gaston
d’Orléans, aki apjának, XIII. Lajosnak a fivére volt. Ne csodáljuk hát, hogy
mélységes gyanakvás élt benne minden vidéki hatalmassággal, s
mindazokkal szemben, akik ‒ a valóságban vagy akár csak az ő
képzeletében ‒ Franciaország trónját és egységét fenyegették. Sokakkal
együtt én is e gyanakvás súlya alatt éltem sokáig, pedig ‒ s ezt önöknek,
uraim, talán nem kell bizonygatnom ‒ a Fronde idején még szinte gyerek
voltam, és távol éltem az összeesküvőktől. Sokkal később történt, hogy a
rovásomra írták az Aquitaniában kitört lázadást. Nem ügyeltem erre, a hír
elterjedt, és a vád rajtam ragadt. De hagyjuk ezeket a régi történeteket, és
ne túlozzuk el a jelentőségüket. Változnak az idők. Hogy a király a Fronde
zavaros históriáiból győztesen került ki, azt a fiatal éveit felügyelő Mazarin
bíboros tette lehetővé. A bíboros halála óta a birodalomnak nem volt első
minisztere. Azóta a király egyedül uralkodik, s hatalmát senki nem vonja
kétségbe. Akik régen fegyvert fogtak ellene, azok közül ma sokan
kiváltságokkal és tisztségekkel elhalmozva nyüzsögnek körülötte
Versailles-ban. Mert amit a király el akar felejteni, azt el is felejti, olykor
még a felejtés megengedett határain túl is.
Angélique bámulattal figyelte, hogy védi meg magát Joffrey,
méghozzá úgy, hogy arra a kérdésre ad választ, ami a hallgatókban még
csak zavarosan kezdett megfogalmazódni.
És közben nyilvánvalóvá tesz egy olyan tényt, ami a jelenlévők
sorsának alakulása folyamán sokat nyomhat a latban: a király
nagylelkűségét, ők is hallották már, hogy a király nagylelkűségében és
haragjában egyaránt szertelen. Ha megkegyelmez, mindent eltöröl, ami
volt, és attól kezdve nagylelkűen kedvez annak javára, akit korábban
eltaszított magától.
A teremben ülők felnéztek az előttük álló, vörös bársonyba öltözött
nemesúrra, akinek mellén gyémántcsillag ragyogott. Olyan tiszteletet
parancsolón, mégis mértéktartón beszélt hozzájuk, hogy érezték, Joffrey de
Peyrac most is az a fejedelmi rangú nagyúr, aki akkor volt, amikor a király
elhatározta, hogy megtöri a hatalmát.
Igaz, száműzték, kegyetlenül eltávolították, de mégis szabadabb és
hatalmasabb, mint a többiek, mint azok, akiket a versailles-i udvarban
aranypórázon tart a király, mint azok, akik ‒ távol a birtokaiktól ‒
bizonytalan címektől és anyagi juttatásoktól függve keringenek az
udvarnál, s folyton a király szeme előtt kell élniük, hogy kénye-kedve
szerint rendelkezhessen velük.
Peyrac gróf szabadabb náluk. És elfeledve, száműzve se moshatja le
róla senki, hogy a kiváltságosok közül való.
Magry de Saint-Chamond felemelte a kezét:
‒ Kormányzó úr ‒ mondta az ön levele új elemet jelent, s új
perspektívákat vetít elénk. Ugyanis sajnos az első hajó visszatérte előtt
nem fogjuk megtudni, hogy őfelségének mi a véleménye róla.
‒ Őfelségének jó véleménye van róla!
Ezt Nicolas Bardagne mondta, aki eddig még meg se mukkant.
Az összegyűltek meghökkenve néztek rá. Frontenac úr volt a
legjobban meglepve. Idegesen pödörgette a bajuszát. De megértette, mit
volt a kijelentés mögött:
‒ Azt akarja mondani, hogy az ön kanadai küldetésének célja
megvizsgálni azokat a lehetőségeket, melyeket az imént Peyrac úrral
kapcsolatban kifejtettünk?
‒ Többek között ‒ válaszolta szárazon a királyi küldött.
Frontenac tovább faggatózott:
‒ Őfelsége netán arra kérte önt, hogy tájékozódjon azokról a
változásokról, melyek Akádiában végbementek, amióta Peyrac úr
ideérkezett?
‒ Többek között ‒ ismételte Bardagne. Szerette volna, ha kétséges
marad, hányféle és milyen fontosságú feladattal bízták meg az Óvilágban.
‒ Az igazat megvallva ‒ folytatta kis csend után ‒, Őfelsége leginkább azt
óhajtja tudni, hogy ki is valójában Peyrac úr, röviden, pontos és részletes
tájékoztatást akar kapni e nemes úrról, a szándékairól, a cselekedeteiről, a
kijelentéseiről…
‒ Na de akkor… ‒ kiáltotta Frontenac. ‒ Hát akkor feltételezhetem,
hogy a király már el is olvasta a levelemet? Lehet, hogy az ön útja ide Új-
Franciaországba egyenes következménye annak, amit én leírtam a
levélben?
A királyi küldött gyorsan kiszámolta magában a tengeri átkelés
idejét.
‒ … Akárhogy is ‒ mondta közben a kormányzó ‒, de a király
értesült a kérdésről. Az ön ittléte bizonyítja, hogy türelmetlenül várja az
általam előadottak folytatását. Mi erről az ön mondanivalója, királyi
küldött úr?
‒ Államtitok. De annyit mondhatok, hogy terve felkeltette őfelsége
rokonszenvét. Tadoussacból még el tudtam küldeni hozzá egy levelet,
melyben leírtam a véleményemet.
‒ Ez kedves, legalábbis nagyon remélem ‒ mondta élénken
Frontenac.
Örvendezni kezdett.
‒ … Látják, uraim, semmi kétség, őfelsége helyesli a szövetségi
politikát, amit ‒ Peyrac gróffal együtt ‒ javasoltam.
‒ … Talán helyesli ‒ igazította helyre őt, mutatóujját tartózkodón
felemelve az első tanácsos, Magry de Saint-Chamond.
De ezúttal egyedül maradt a pesszimizmusával.
Amint a királyi küldött elárulta, hogy békés terjeszkedésük felkeltette
őfelsége érdeklődését, hirtelen ellenkezőjére változott az általános
vélekedés. Miért is nem szólalt meg előbb ez a Nicolas Bardagne,
gondolták a tanácsos urak. Mennyi fölöslege szócsépléstől
megmenekülhettek volna!
Mercouville asszony azt gondolta, hogy miután a politikai kérdések
rendeződtek, eljött az ideje, hogy előadja a szövőszékekkel kapcsolatos
elgondolásait. A lent máris elvetették, birka pedig bőven van a környéken.
Bátorítani kell hát a vidéki asszonyokat, hogy a téli, munkátlan
hónapokban szőjék meg a ruházkodásukhoz szükséges anyagokat. Ő már
meg is írt egy kérelmet is, melyet most a Tanács elé terjeszt. Élt ugyanis
két angol a Húron de Lorette nevű faluban, s Mercouville asszony úgy
hallotta, hogy ez a két bostoni fogoly ismeri a növényi textilfesték
készítésének és fixálásának titkát. Szerette volna, ha Carlon intendáns
engedélyezi, hogy arra az időre Québecbe hozathassa az angolokat, míg
megtanítják a helybelieknek, hogyan kell élénk és tartós színeket
előállítani, s megfesteni velük a szövéshez előkészített lenfonalat.
‒ Gaubert de la Melloise úr is gyakran foglalkoztatja őket - tette
hozzá, miközben átnyújtotta az írásbeli kérelmet.
De Gaubert de la Melloise úr, kesztyűs ujjait finoman összekulcsolva
‒ ezúttal zöld kesztyű volt rajta ‒, megjegyezte, hogy ezek az emberek,
mint az angolok általában, nagyon korlátoltak, makacsak, és nem fogják
kibeszélni a titkukat. Ő biztos benne, hogy nem fognak kihúzni belőlük
semmit.
‒ Egy szót se tudnak franciául ‒ mondta még.
‒ De én tudok angolul.
‒ Majd meg fogja látni, hogy bennszülött gazdájuk nem szívesen
engedi el őket, pláne ha több napról van szó.
‒ Majd Carlon intendáns úr megparancsolja nekik.
Gaubert de la Melloise édeskésen elmosolyodott, és közölte, hogy
eddig egyedül csak ő tudta meggyőzni a bennszülötteket, hogy beszéljék rá
a két angol rabszolgát, készítsenek egyszeregyszer egy vödörnyi festéket,
de azt sose árulták el, miképpen kell készíteni.
‒ Az az igazság, hogy maga akarja megtudni a titkot ‒ kiáltotta
sértődötten Mercouville asszony.
Mikor Frontenac úr látta, hogy újabb nézeteltérés készül, azonnal
leintette őket, majd közölte, hogy az ülést berekeszti.
Felállt. A többiek követték a példáját.
‒ Jaj! A lábam! ‒ Nyögte Castel-Morgeat.
De már senki nem törődött vele, hogy a fájdalom olykor kiáltásokat
csikar ki szegény katonai kormányzóból. Mindazonáltal ő bocsánatot kért a
dámáktól.
 ‒ Régi sebesülés? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ Nem, egyáltalán nem! Akkor már jobban tűrném! Most télen
szereztem be, amikor az irokézekkel csatáztunk.
Angélique már épp egy hatásos balzsamot akart ajánlani, melynek
egyedül ő ismerte a titkát. Többek között berkenyemagból, kanadai
balzsamfenyő gyantájából és kecsketejből köpült vajból készült. Ha
emellett megfelelő dózisban leforrázott kikerics levével is borogatná… De
aztán inkább mégis hallgatott, és hagyta, hadd fájjon szegény Castel-
Morgeat úr lába. Már eddig is túl sok legendát meséltek gyógyító
képességéről, és tudta, hogy a gyógyító és a boszorkány között alig
egylépésnyi a távolság.
Gondosan ügyelt rá, hogy Québecben nagyvilági dámát, városi
asszonyt lássanak benne az emberek. Mindenképpen változtatni akart azon
a képen, mely ösztönös, naiv és veszedelmes nőnek mutatta volna. Tudta,
hogy sokba kerülhetne, ha ezt elfogadná.
Delet harangoztak. Az Ur angyalát Laval püspök úr mondta el, és ez
zárta le a Nagy Tanács rendkívüli ülését. Az emberek kisebb-nagyobb
csoportokra szakadtak.
Angélique odalépett Nicolas Bardagne-hoz.
‒ Uram, lojális közbelépése nagyon jólesett ‒ mondta. - Köszönöm
szépen.
A férfi hosszan nézte őt. Mindig meghatódott, ha Angélique arcára
nézett, s most úgy érezte, hogy az imént elmondott néhány szó százszoros
fizetség volt azért, amit tett. Úgy gyűjtött minden, Angélique-tól származó
szót és gesztust, mint más az igazgyöngyöt.
‒ Milyen aktív, milyen tüzes! ‒ Mondta aztán ügyetlenül. - Csak
nézem, hogy él, s arra gondolok, hogy már La Rochelle-ben is ez bűvölt
el… Ez a lángolás, ahogy részt vesz az élet dolgaiban, s a tudatosság,
ahogy mindig a legjobb utat keresi. La Rochelle-ben azt csodáltam, hogy
úgy állt ki hugenotta gazdái mellett, mintha minden igazságtalanság, mely
őket érte, önt is érintette volna. Úgy állt ki értük, hogy közben a saját sorsa
nem is érdekelte… Akkoriban azon tanakodtam, vajon milyen színű lehet a
haja. Emlékszik, milyen gondosan a főkötője alá rejtette? … Most már
tudom ‒ mondta. Megállt az ajtóban, és újra csak nézte elmerengve. ‒
Olyan, mint egy tündér…
Könnyed mozdulattal végigsimította a világos, aranyló haj-
zuhatagot. Mikor ilyen ábrándozva nézte őt, mindig azt hitte, egyedül
vannak a világon. De ekkor Loménie-Chambord gróf lépett melléjük.
Szeretett volna kimenni az ajtón. Bardagne kezet csókolt Angélique-nak,
és távozott.
Joffrey késlekedett. A kormányzóval és az intendáns úr
helyettesével, bizonyos Morillon nevezetű úrral beszélgetett, aki a brédai
egyezmény utáni új angliai missziókkal foglalkozott. Ő nem szólalt fel az
összejövetelen, mert gátlásos volt, de örült, hogy olyan témáról esett szó,
amit jól ismert, és most szóban is megerősítette mindazt, amit a gróf a
Kennebec torkolatánál fekvő régiók határairól mondott.
Villedavray már elhagyta a kastélyt, és épp azt fejtegette a három
tanácsos úrnak, hogy milyen felszereléseket, berendezéseket és
díszítményeket vitet az új hajójára.
‒ Remélem, ennek a hajónak nem ad olyan pogány nevet, mint az
előzőnek ‒ vetette oda Saint-Chamond.
‒ Aphroditénak fogom nevezni… Le Basseur, az ács majd farag
nekem egy szép figurát: a tenger habjaiból születő Aphroditét… Ezt más
lesz kifaragni, mint azt a sok tabernákulumot.
Kint az udvaron a gárdista katonák épp kötegbe rakták a zászlóikat,
aztán körülülték a nagy üstöt, melyben már gyöngyözve forrt az illatos
katonaleves. Ebben az órában étvágygerjesztő illatok keveredtek a dohos,
nedves, égő fahasábok bűzös füstjével. A pecsenyesütő körül szárnyasok,
fűszeres vadhúsok, sőt torták és sütemények illata terjengett, de az utcákon
is végig mindenütt a legkülönfélébb levesek és raguk ínycsiklandozó szaga
szökött ki a szabadba a bezárt ajtók és ablakok résein át, s jól lehetett
hallani a tányérok és evőeszközök csörrenését meg az egymáshoz koccanó
poharak hangját.
A húron tábor felett is vaskos, kék füst gomolygott. Olykor a szél
lesodorta a városba, de ez a füst mindig ugyanannak az unalmas és
hagyományos levesnek és kukoricakásának a szagát hozta.
Mercouville asszony hazafelé indult, s útközben folytatta a Gaubert
de la Melloise úrral elkezdett vitát. A férfiú nem akarta, hogy az angol
foglyokkal találkozzon, makacsul tiltakozott ellene, az asszony viszont
továbbra is ragaszkodott az intendánshoz, aki majd elhárítja az
akadályokat.
Angélique hallotta, amint a háta mögött Joffrey azt mondja Basile
úrnak:
‒ Lekötelezett, uram. Tudtam, hogy ön nélkül itt semmi nem
történhet.
A kereskedő megemelte szőrmés sapkáját, aztán a két kezét
gesztenyeszínű, dupla galléros redingote-ja zsebébe mélyesztette, és
továbbment. A gallérján ugyanaz a szőrme terült szét, mint amiből a
sapkája készült. Indián csizmát viselt, s nehéz, mégis sietős léptekkel járt.
Amikor kilépett a fedett bejáraton, az alkalmazottja hátrafordult, és cinkos
tekintettel rákacsintott.
Joffrey karon fogta Angélique-ot. Az udvar sarkában várakozó
spanyolok hozzájuk siettek, és elindultak előttük. Eddig két katonával
társalogtak, akik a Pireneusok vidékéről származtak, és egy spanyollal
kevert dialektust beszéltek.
A lila pelerint viselő Laval püspök, fekete reverendás csapatától
körülvéve, lakosztályába igyekezett, ahol egyszerű ebéd várta. Előtte még
átsietett a refektóriumon, és két ujját felemelve megáldotta a francia kenyér
és valamiféle tejes étel mellett ülő kisdiákokat.
Ezen az érdektelennek egyáltalában nem mondható délelőttön
Angélique-ot az fogta meg a legjobban, hogy milyen nyíltan élt hatalmával
és tekintélyével a részt vevő urak mindegyike.
Vajon a kormányzó? Az intendáns? A püspök? Vagy Basile, a szürke
eminenciás? Esetleg a háttérből a jezsuiták? A királyi ügyész? Ugyan ki?
‒ Ki uralkodik itt? ‒ Kérdezte Joffreytól.
‒ Mindannyian… ‒ válaszolta ő.

27.
Angélique nem ment haza, hanem visszafordult, és meglátogatta
Polákot. Elmondta, hogy találkozott a püspök úrral, s azt is, hogy zajlott le
a találkozás. Külön megemlítette, hogy választania kell egy vallásos
gyakorlatokat szervező jámbor társaságot.
‒ Válaszd az Örökkévaló Atyát! ‒ Tanácsolta Polák.
‒ Ahogy az Orsolya-rendi apácák a Szűzanya feltámadását?
Nem! Ahogy a párizsi tolvajok választották! Már elfelejtetted a
tolvajok szentjét? Az Örökkévaló Atya szobrát a Saint-Denis utca sarkán,
nem messze a Szent Péter Ökréhez címzett kocsmától? És miket kellett
annak a szegénynek ima gyanánt hallani! Ha-ha-ha! Átkokat és
istenkáromlásokat…
Hangosan felvihogott, majd gyorsan keresztet vetett, és
elkomolyodott.
‒ … Jaj, nem szabad nevetni az ilyen dolgokon. Nem bizony, ennek
vége! Isten bocsássa meg! A múltat letöröltük a képről… nincs! Elég
sokszor meggyóntam már. Nem akarok a pokolban pörkölődni…
Angélique egy pillanatig döbbenten figyelte. Hihetetlennek tűnt,
hogy valamikor annyi borzalmat élt át ezzel a Polákkal.
Aztán megkérdezte, mikor ismerheti meg Gonfarelt, s elmondta,
hogy sokat hallott már róla, jó híre van a városban.
Épp itt tartottak a beszélgetésben, amikor zajt hallottak, s mindketten
az ajtóhoz siettek. Egy csapat férfi állt a ház előtt, és ujjal mutogattak a
folyó felé. Nagy, szögletes vitorlások úsztak Québec partjai előtt, és vaskos
köteleken egy törött árbocú, romos hajót vonszoltak maguk után. Minden
pillanatban attól lehetett tartani, hogy elsüllyed.
‒ Te jó Isten, hiszen ez a Keresztelő Szent János! ‒ Kiáltotta Janine
Gonfarel.
‒ Viszik a nyílt vízre, ott fogják elsüllyeszteni… ‒ mondta valaki.
Mint a villám, úgy futott át Angélique-on a döbbenet: hiszen a
medve, Willoagby úr a fedélzeten van! Szegény a használhatatlanná vált
hajó fedélközében alussza téli álmát. Mi lesz Elie Kempton okos
medvéjével, ha a roncsot elsüllyesztik a nyílt vízen?
Polák is magánkívül volt, de más okokból, s egyelőre nem is jutott
szóhoz a meglepetéstől. Aztán mégis magához tért, és kegyetlenül
szitkozódni kezdett. Keserű és felháborodott szóáradatából kiderült, hogy
férje és ő a Keresztelő Szent János egy részének tulajdonosai, s ha most
elsüllyesztik, akár tönkre is mehetnek…
Janine Gonfarel lekapta fejéről fehér főkötőjét, és a part felé futva
integetni kezdett, de hiába. Az összegyűlt kíváncsiskodók egy része jól
mulatott a jeleneten, mások szánakozva csóválták a fejüket.
‒ Dögvészes az a hajó ‒ mondták egyesek.
‒ Az a hajó az enyém! ‒ Kiáltotta Janine Gonfarel.
‒ Úgy határoztak, hogy el kell süllyeszteni…
‒ Kik? Kik azok az „úgy határoztak”, mi? Ki az a kurafi, aki
kiforralta ezt a tervet ellenem? Az ügyész úr, lefogadom! Vagy a
főadjutáns! Nem, Le Bachoys lesz az!… Ez az ő módszere!… Meg az a
jezsuita, aki nincs itt… Márkinő, csinálj valamit, könyörgöm ‒ mondta, s a
hangját lehalkítva közelebb lépett Angélique-hoz. ‒ Én nem mehetek oda a
kormányzóhoz. De ha a te „Sebhelyesed” közbelépne… Nem lehetne? Ő
már úgyis mindenkit a kezében tart. Ezt nem lehet hagyni…
‒ Igazad van. Ezt nem hagyhatjuk ‒ ismételte szörnyülködve
Angélique. ‒ Nem, ezt nem…
Körülnézett, keresett valakit, aki segíthetne. Szerencséjére észrevett
egy bárkát, mely épp ekkor siklott a Zsákutca nevezetű apró öböl
partjához, s épp a Gouldsboro emberei ültek benne Vanneau szállásmester
vezénylete alatt. Angélique eléjük rohant. A Vörös-öbölből jöttek.
Vanneau úgy tudta, hogy Peyrac gróf a városban van.
‒ Megpróbálom mihamarabb megtalálni ‒ mondta Angélique ‒, de
kérem, addig állítsa le valahogy azt a konvojt, látja, ott, ami a Keresztelő
Szent Jánost vontatja… Kövessen el mindent, ugyanis a nyílt tengeren el
akarják süllyeszteni.
Angélique könyörgött, hogy azonnal adjanak le lövéseket és más
jelzéseket, hogy a vontatók megálljának, aztán teljes erőből evezzenek
hozzájuk, és győzzék meg őket, hogy a parancs ellenére várjanak.
‒ Nyerjenek időt! Akárkik adták is a parancsot ‒ beleértve a
kormányzót is! Vállalom a felelősséget az akció felfüggesztéséért. Ez
félreértés…
Futva elindult a Montigny-udvarház felé. Most elkeserítően távolinak
tűnt. Ráadásul nem is volt biztos, hogy a férjét ott találja.
Miután látta, hogy a bárka útnak indult, néhány bátorító szót kiáltott
Poláknak, és csak azután lendült neki a hegyoldalnak. Közben tekintete
önkéntelenül Piksarettet kereste, mert ha vele találkozott volna, az indián a
hosszú lábaival hamarabb odaért volna, mint ő.
Egy hintó kúszott felfelé az úton, nem minden nehézség nélkül, s
éppen mellé ért. Olyan kegyetlen volt a lejtő, hogy a két ló csak igen
lassan, aprókat lépve haladhatott. Hiába, kellett némi időt szánni rá, ha
valaki a hegyoldalon igyekezett fölfelé. A lovak bukdácsoltak a kavicsos
úton. Egy nagyon szépen felszerelt hintót húztak, oldalán rajzolt címerrel, s
ablakain finom, aranyrojtos függönyökkel. Amint elhaladtak Angélique
mellett, az egyik függöny mögül Bérengére-Aimée Tardieu de la Vaudiére
nézett le rá.
‒ Asszonyom, mi történt? ‒ Kérdezte. ‒ Aggódik valamiért?
‒ A férjemet keresem ‒ vetette oda Angélique, s közben
szemrehányást tett magának, hogy miért látszik aggódónak, mikor az olyan
nevetséges. Okkal, ok nélkül, úgy érezte, hogy a sziporkázó asszony
mulatságosnak tartja.
‒ Peyrac urat? Én azt hiszem, tudom, hol van ‒ mondta fontoskodva.
- Jöjjön, szálljon be…
A lakáj ekkor már a földön állt, s kinyitotta az ajtót. Angélique
fellépett és leült. A hintó nyikorogva elindult. A lovak csúszkálva,
botladozva igyekeztek felfelé.
La Vaudiére asszony a szeme sarkából figyelte Angélique-ot, és nem
titkolta, elégedett, hogy végre közelről is megnézheti. Angélique is örült,
hogy alkalma van kritikus szemmel tanulmányozni a híres szépasszonyt.
Valóban bájos teremtés volt, inkább csinos, mint szép, de eleven,
mozgékony, igaz, a tekintetén látszott, hogy kicsit áskálódó, lázongó
természetű, s nem ijed meg az élet kihívásaitól.
Adott rá, hogy teljes atyai családnevét, a Bérengére-Aimée-t is
használhassa. Gyöngyöző nevetése volt, s élt is vele, ha kellett, ha nem.
Zavarba ejtő nőtípus volt. Nem mertek vele komoly témákról beszélni,
mert attól féltek, hogy kitör belőle a nevetés, vagy tréfálkozni fog. Mindez
persze könnyed légkört teremtett ott, ahol megjelent. Viszont
kérdezősködésben művész volt.
A hintó még nem érte el a temető kerítését, mely a hegyre vezető út
felénél volt, de Angélique már azon vette észre magát, hogy elmondta,
miért fontos, hogy a férjét megtalálja, s mindenképp meg akarja
akadályozni, hogy a Keresztelő Szent Jánost elsüllyesszék. S hogy miért
olyan fontos, hogy ne süllyesszék el? Hát, mert Janin Gonfarelt nagy
veszteség érné, hiszen ő a hajó egyik tulajdonosa. La Vaudiére asszony
erre elcsodálkozott: „Mi dolga van azzal a nővel? Hiszen az egy olyan
közönséges perszóna!”
Angélique csak úgy őrizhette meg nagy nehezen ismeretségük titkát,
hogy Willoagby úrra terelte a szót, s attól kezdve mindenre kitérő választ
adott, s folyton az ismételgette, hogy azonnal értesítenie kell Peyrac grófot
a helyzetről.
‒ Meglesz, semmit se féljen ‒ mondta gyámkodó hangon a bájos
dáma. ‒ De azt ön is tudja, hogy a gróf nem az otthonülők fajtájából való.
Mondhatni inkább, hogy egyszerre mindenütt jelen van. Ha találkozni
akarok vele, pöröghetek, akár egy szélkakas. Azt mondják, ott van, én meg
futok, és már régen másutt van…
Angélique megfigyelte, hogy Joffrey három nap alatt minden
dámának „az ő kedves grófja” lett, s lám, az ügyészné asszony is ‒ vagy
azért, mert naiv, vagy, mert fecsegő ‒ egy pillanatig sem titkolja, hogy fut
utána.
‒ Az ön férje oly nagyvonalú ‒ fuvolázta. ‒ Nézze, milyen órát
kaptam tőle…
Két ujjával magasba emelte a selyemszalagon lógó ékszert, mely
addig halcsontokkal magasra felpolcolt keblein feküdt a mély
ruhakivágásban.
Menet közben a fiatalasszony a meredek úton kapaszkodó
járókelőket is figyelte.
 ‒ Ó, ott jön valaki, aki pontos felvilágosításokkal szolgálhat nekünk!
Intésére a felhúzott ablakfüggöny előtt megjelent Mercouville
asszony indián rabszolgájának mosolygós ‒ a liliom bélyegével megjelölt ‒
arca.
‒ Ez a fickó mindenkiről mindent tud, ‒ súgta La Vaudiére asszony
csak nagyon szeszélyes, álmodozó. Nem könnyű bánni vele.
Elkezdett beszélgetni a fiúval, de Angélique nem értette jól az indián
pocsék francia beszédét. Szörnyű akcentusa volt ‒ ezt csak Québecben
értették.
Végre, néhány kérdés és felelet után, La Vaudiére asszony buzgón
nyugtatgatni kezdte Angélique-ot. Bátorság! A grófot mindjárt
megtalálják! Aztán az indián is felszállt a hintóra, és irányítani kezdte a
kocsist.
Angélique szórakozottan hallgatta beszélgetésüket, és Willoagby úrra
gondolt. Végre a hintó befordult a Templom térre. Itt az indián leugrott a
földre, és elszaladt, majd nemsokára nagyokat ugrálva, győzelmi táncot
lejtve visszatért. Ezzel mutatta, hogy megtalálta azt, akit keresett. La
Vaudiére asszony győztesen kihúzta magát.
‒ Erre gondoltam én is! Peyrac gróf a jezsuitáknál van!
‒ A jezsuitáknál!
Mire Angélique ezt kimondta, Bérengére-Aimée elszántan kiszállt a
hintóból.
Ahhoz, hogy az ember a katedrálissal épp szemben, a tér másik
oldalán álló jezsuita rend kolostorának kapuját elérje, át kellett lépni egy
patakot. A jezsuiták nemrég fejezték be új templomuk építését a kollégium
mellett. A korszak jelentős alkotása volt ez a kereszthajós épület, a
harangtornyon kívül még két toronnyal.
Azóta a püspök úr is igyekezett nagyobbítani a katedrálist, pedig
igazán szép volt és hatalmas, de csak egy tornya volt, s a patakon túl, a
jezsuiták temploma, két tornyával s csúcsíves ablakaival, úgy magasodott a
fák fölé, mint valami kihívás. Mind a rendház, mind a templom kapuja a
tér felé nyílt. De Bérengére-Aimée magával húzta Angélique-ot, és egy kis
oldalajtón vitte be, mely a hátsó udvarba vezetett.
‒ Peyrac gróf urat keressük ‒ vetette oda a fráternek, aki az istállók
felől, kezében két tejeskannával, szembe jött velük, vállára terített
skapuláréja a fapapucsát verdeste.
Ez a „többes szám” felingerelte Angélique-ot.
La Vaudiére asszony otthonosan érezte magát ezen a helyen, s
félelem nélkül ment át az udvaron. Nem ő, hanem Angélique volt
megilletődve, amikor átmentek az előcsarnokon. Csak néhány pad állt
benne, a falon egyetlen nagy kereszt, és az ajtó mellett egy szenteltvíztartó.
Bérengére-Aimée fesztelenül, mégis áhítatosan bemártotta ujjai
hegyét a szenteltvízbe. A mozdulat a báj és a képmutatás mesteri keveréke
volt. Mert tagadhatatlan, hogy kicsit szemtelen, de bájos, jámbor és vidám
volt ez a mozdulat ‒ bizonyára van néhány ilyen angyal a Magasságos
trónja körül is, akiknek nincs is ott más szerepük, mint hogy a pajkosságot
képviseljék.
Angélique arra gondolt, hogy La Vaudiére asszony is gascogne-i, ő is
e rebellis, napsugaras aquitaniai vidék szülötte, ahol az embereknek más a
viszonyuk a rítusokhoz és a hithez, mint általában.
Az is eszébe jutott, hogy amikor fiatalasszonyként Poitou-ból
Toulouse-ba került, milyen ijesztőnek találta az ott élők heves,
szenvedélyes természetét. Micsoda kontraszt volt mellettük az elegáns,
szellemes, független Peyrac gróf. És a szerelemben? - Abban éppolyan
szenvedélyes, gyengéd, ugyanakkor finoman ironikus volt.
Akkoriban úgy tűnt, hogy a szép, fekete hajú, kihívó nevetésű, tüzes
szenvedélyű languedoci dámák gúnyosan, csúfondárosan nézik Angélique
ártatlan szőkeségét és komolyságát. S „a kis poitou-i” eleinte szenvedett is
közöttük.
És most, tessék! Nem mulatságos, hogy ez a kis Bérengére-Aimée
felébresztette benne ezeket a régi emlékeket?
Egy feketébe öltözött tanuló vezette be a két dámát a társalgóba,
majd elfutott, hogy megnézze, benn van-e még a gróf „a házban”, bár ez
valószínű volt.
A szobát egy öntöttvas kályha fűtötte ‒ ekkoriban kezdték Angliába
is exportálni. A falakon jó néhány kép lógott, az egyik Loyolai Szent
Ignácot ábrázolta. Ő alapította több mint egy évszázada Krisztus
katonáinak rendjét. Egy falmélyedésben lámpácska világította meg az
alapító halotti maszkjának gipszmásolatát.
Bérengére-Aimée fel-alá járkált, és érdeklődve nézegette a nagy
festményeket. Csupa épületes jelenet, nyüzsgő embertömeggel, s mind
neves festők alkotásai. Látszik, hogy nagy lelkesedéssel szentelték
tehetségüket áhítatos témák megörökítésére.
Az egyik kép Georges Váz afrikai apostol haldoklását ábrázolta,
amint utolsó erejét összeszedve megáldja a fekhelye körül összegyűlt
kongóiakat. A másikon Xaveri Szent Ferenc a kínai Szantianon, egy
Macau melletti kis szigeten látható, amint nagy tömeg közepén állva
feltámaszt egy vízbe fulladt gyermeket. Ő is Szent Ignác társa volt, a
jezsuita rend hat alapítójának egyike, akit később, XV. Gergely pápa
szentté avatott. Nemrég lehetett valami évfordulója, mert néhány
ezüstvázában aranyra festett papírvirágok pompáztak a képe alatt. Ezeket a
virágokat az Hotel-Dieu apácái készítették.
Különös csend uralkodott az épületben. Egészen más volt a légkör,
mint a Szemináriumban. Sokkal befeléfordulóbb. Azért is meglepő volt ez
a nyugalom, mert az osztályokban itt is gyerekek tanultak.
A csukott ajtók és a vaskos falak mögött úgy érezhette magát az
ember, akár egy erődben. A súlyos veszedelmeket megélt, fáradt
misszionáriusok ezen a helyen nyugodtan kipihenhették magukat. Ha ide
megérkeztek a kéregcsónakokon megtett végtelen utak után, ha végre
maguk mögött hagyták a füstös, férges indián kalyibákat, itt fehérre
meszelt, csendes cellák várták őket, s békés beszélgetések a rendtársakkal.
Nem zavarta őket senki, nyugodtan megírhatták híres „jelentéseiket”,
melyeket oly nagyon vártak az Óhazában, volt idejük indián nyelvjárásokat
tanulni, kanadai gyerekeket oktatni, s lelküket, testüket edzeni misztikus
alapítójuk előírásai szerint.
Angélique arra gondolt, hogy ugyan miért ne lehetne itt Orgeval
atya? Anélkül, hogy bárki sejtené, nyugodtan itt gubbaszthat valahol, míg
el nem jön az ő ideje… Ekkor lépéseket hallott a háta mögött, s mikor
megfordult, egy jezsuita arca nézett vele szembe. Az egyik, tapétával
borított, rejtett ajtón lépett a szobába, csendesen. Bár félhomály volt,
Angélique mégis azonnal felismerte világosszőke hajáról és fehér bőréről,
melyet a nap a két orcáján és az orrán vörösre égetett.
A pap néhány lépésnyire tőle, fagyos tekintettel, mozdulatlanul állt,
ezért Angélique üdvözölte őt egy könnyed mozdulattal.
‒ Azt hiszem, mi már találkoztunk Akádiában ‒ mondta. - Ön
Philippe de Guérande atya, igaz? Orgeval atya helyettese.
A pap bólintott, de a tekintete megkeményedett. Aztán végre egy
sóhajjal kiszakadt belőle egy mondat:
‒ Az ön hibájából fog meghalni ‒ mondta, aztán hátrálni kezdett, és
mint valami kísértet, eltűnt a homályban.
Angélique döbbenten állt, és nem volt benne biztos, hogy jól értette-e
az atya szavait.
‒ Nem jön, kedvesem? ‒ Kérdezte Bérengére-Aimée asszony.
A szeminarista épp ekkor jött vissza azzal, hogy Peyrac úr még a
házban tartózkodik. Végigvezette őket egy hosszú, fehér falú folyosón, s
halkan kopogott egy vastag faajtón. Tágas szobába léptek, könyvtárszoba
lehetett, legalábbis a könyvespolcokon sorakozó néhány száz pompás,
bőrbe kötött könyvet látva Angélique úgy gondolta. Némelyik polcon csak
egy sor könyv volt, s ezek egyike-másika olyan magas, mint egy öt év
körüli gyermek. Egy ilyen hatalmas könyv feküdt kinyitva az egyik
pulpituson. Peyrac gróf és az egyik jezsuita atya hajolt fölé. Óvatosan
lapozgattak benne.
Amint az ajtó kinyílt, mindketten az érkezők felé fordultak. A pap a
jezsuita rendfőnök volt, Maubeuge atya. Angélique csodálkozott, hogy
milyen sok nagy értékű tudományos segédeszköz sorakozik egymás mellett
ebben a puritán berendezésű szobában. Az asztroláb mellett, mely a
bolygók pályáját és pillanatnyi helyzetét határozza meg, csillagászati
kvadránst, föld-gömböt, éggömböt és trigonometrikus magasságmérőt
látott. Az íróasztalon meg egy egylábú kerek asztalon szétszórt nagyítók,
körzők hevertek, s egy csillagászati műszereket tartalmazó nyitott,
nyolcszögletű fadoboz. Szép aranyberakásos munka, fedelének belső
oldalán pazar színekkel megrajzolt miniatűr zománctérkép volt látható. A
bele való műszerek a doboz köré voltak kirakva. Angélique emlékezett,
hogy valahol már látta ezt a dobozt, aztán rájött, hogy ez is az ajándékok
között volt, melyeket Peyrac gróf hozott Québecbe. Most adhatta át a
jezsuita atyának.
Az egyik sarokban egy négygyűrűs csillagvizsgáló műszer, ún.
armilláris szféra állt, s egy háromlábon álló teleszkóp rézcsöve meredt a
nyitott ablak felé irányítva. Úgy látszott, a kemény hideg nem zavarta őket,
teljesen lefoglalta mindkettejüket az, amivel foglalkoztak. A háttérben egy
fekete reverendás pap állt némán és tiszteletteljesen, titkárféle lehetett.
Csak Québecben fordulhatott elő, hogy két nő ilyen hirtelen
betoppanjon egy ilyen tudományos szentélybe, de tény, hogy ebben az
elszigetelt városban családias légkörben éltek az emberek, s az
osztálykülönbségek, melyek más nagyvárosokban meghatározók voltak, itt
nem érvényesültek.
‒ Bocsássanak meg, atyák ‒ mondta vidáman Bérengére-Aimée de la
Vaudiére ‒, meg kell szakítanom tudós társalgásukat, mert kedves
barátnőm, Peyrac asszony városszerte a férjét kereste, és…
Angélique is sajnálkozását fejezte ki a zavarásért, és gyorsan
elmondta, mi történt. Megkérte férjét, hogy mielőbb avatkozzon be az
elsüllyesztésre ítélt Keresztelő Szent János megmentése érdekében.
Joffrey de Peyrac meglepődött.
‒ Azt a vén roncsot mentsem meg? ‒ Kérdezte. ‒ Nem érdekel! Nem
is az enyém…
‒ De rajta van a medve ‒ kiáltotta Angélique. ‒ Ó, Joffrey,
Willoagby urat meg kell menteni!
Megmentették.
A Keresztelő Szent Jánost visszavontatták a partra, és Carlon
intendáns felajánlott egy használaton kívüli hajóépítő medencét az egyre
jobban merülő hajónak.
Szegény Elie Kempton érkezésük óta a Montigny-féle udvarházban
húzta meg magát, s mint afféle connecticuti puritán, úgy érezte, hogy a
pápisták csapdájába esett, amikor a Gouldsboro néhány tengerésze a partra
kísérte. Aztán meglátogatta a medvéjét, és megnyugodott.
Willoagby urat nem zavarta meg a kis sétahajózás, békésen aludt.
Elie Kempton odahordott mellé egy kis szénát, és egymásra rakott néhány
gyökérféleséget egy sarokban, mert a téli álmot alvó medvék is
felébrednek néhányszor, hogy szükségüket elvégezzék, s ilyenkor
keresgélni szoktak maguk körül egy kis ennivalót.
Estefelé egy testes ember jelent meg Villedavray házában.
Egyik kezében a sapkáját lóbálta, a másikban egy kosarat tartott,
melyben szép, kerek sajtok voltak. Peyrac gróf is a házban volt. Éppen
vacsoráztak, és a Macska úr természetesen az asztal tetején kényeskedett,
mint aki válogatni akar a tálak között.
Ez az este hasonlított a Wapassou-ban együtt töltött estékre. Először
azért, mert Joffrey is jelen volt, s azok a barátok is - Loménie-Chambord
gróf és Arreboust báró ‒, akik azon a télen egy asztalnál ültek velük, aztán
mert a gyerekek is ugyanúgy fecsegtek és nevetgéltek a kályha melletti
pádon vagy az asztal mellett, mint akkoriban. Megint együtt voltak egy
szűk kis világban, egy házban, ahol asztalok, fotelok, párnás kis székek
tették kényelmessé az életet, ahol vastag szőrmék hevertek a földön a
kályha előtt, s még Piksarett is ott szívta cseréppipáját valamelyik
sarokban. Emlegették is annak az erdők mélyén töltött télnek bensőséges,
feledhetetlen hangulatát.
A jövevény otthonosan a hátsó ajtó felől érkezett, és bemutatkozott:
Boniface Gonfarel volt az.
Lelkesen fogadták. A legtöbben jól ismerték, de Angélique
érdeklődve nézegette. Ez hát az az ember, aki összekötötte sorsát
Polákéval, sőt aki kiemelte őt a nyomorúságból.
Bár valamikor Rouen börtöneiben sínylődött, s egy ideig a hóhér
gyűlölt foglalkozását űzte, ám a kanadai levegő meg a kemény munka
megváltoztatta, letörölte arcáról a múlt foltjait. Azóta sikeresen
beilleszkedett a társadalomba. Tisztességes polgárembernek látszott, s úgy
is öltözött, ahogy a gazdag polgárok. Azért az ormótlan cipői s az a mód,
ahogy a sapkáját szorongatta, elárulta, hogy a lelke mélyén egyszerű ember
maradt, s nem rontotta meg a pénz.
‒ Uram ‒ fordult Peyrac grófhoz tisztelettel, de méltóságteljesen. ‒
Azért jöttem, mert meg akarom köszönni, hogy megmentette a hajómat. Ha
ön nincs, súlyos kár ért volna. Áruim egy része már amúgy is romlottan
érkezett, s az előnyök, melyeket e szerencsétlen hajóba fektetett összegből
reméltem, szertefoszlottak egy tolvaj kapitány, a viharok és a kalózok
miatt. Ehhez járult, hogy irigyeim, akik romlásomat kívánják itt a
városban, elérték, hogy a kikötői parancsnokság elrendelje a hajó
elsüllyesztését, méghozzá mindenestül, és egyik pillanatról a másikra,
anélkül hogy időt hagytak volna nekem a közbelépésre. Ön
megakadályozta, hogy távollétemet kihasználva ezt a parancsot
végrehajtsák. Biztos lehet benne, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni.
Nem felejtem, hogy időt szakított rám, hogy latba vetette befolyását az
érdekemben, s higgye el, uram, örökre odaadó híve leszek, s nemcsak én,
hanem a családom és a barátaim is. Nagyon meg leszek tisztelve, ha
alkalmam lesz bebizonyítani, hogy számíthat ránk.
Peyrac megköszönte a szónoklatba foglalt szép ígéretet, s azt
válaszolta, örül, hogy lehetősége volt szolgálatot tenni a város egyik
legjobb hírű polgárának.
‒ Egyébként, a maga Keresztelő Szent Jánosa meg fog fiatalodni ‒
mondta. ‒ Ha beleegyezik, csinálhatunk egy üzletet. Holnap elküldök oda
néhány szivattyút, és az apályt kihasználva vízre emeljük. Ezután az én két
kis hajóm, a Le Rochéllais és a Mont-Désert el fogja vontatni Québec fölé,
egészen Silleryig, ahol egy szárazdokkot kívánok létesíteni, s tágas
lakhelyeket azok részére, akik azokat a hajókat fogják őrizni, melyeket ott
kívánok teleltetni. A jég a tél folyamán fenntartja azt a hajót. Tavasszal
majd meglátjuk, mit tudnak kezdeni vele az ácsok…
Angélique már csak fél füllel hallgatta a nemes ajánlatot, inkább a
nap tarka eseményeit gondolta végig. Reggel a Nagy Tanács, aztán
látogatás Poláknál, utána kocsikázás Bérengére-Aimée -vel, rohangálás
medveügyben, s az este ezekkel a szép kerek, Orléans-szigeti sajtokkal,
amiket egy volt hóhér hoz ajándékba, hogy megpecsételjen egy önként
felajánlott szövetséget. Ez igazán kellemes befejezés, így kell pontot tenni
egy ilyen nap végére.
 28.
Már a legutolsó, Montrealba induló konvoj is elkészült. Nemsokára
jön a jegesedés, és meg fogja bénítani a folyami kereskedést Új-
Franciaország három nagy városa: Trois-Riviéres, Montreal és Québec
között. A Szent Lőrinc-folyón kívül nincs út, mely összekötné őket. Ha
nagyon kellett, legfeljebb szánon vagy hótalpon mehetett el egy-egy futár a
jeges folyóba vágott ösvényeken, de az effajta expedíciók a téli viharok
miatt nagyon veszélyesek voltak.
Most hát hónapokra búcsút mondtak egymásnak a kanadaiak.
A fehérfőkötősök Trois-Riviéres-be mennek, ők a part mentén
vonulnak a folyó sodrásában, míg elérik sík földekre épült városukat, ezt a
szigetekre szétszórt kis északi Velencét, ahová a Felföldről érkező folyók
deltájában épült hajózócsatornákon át fognak hazaérkezni.
A kék fejfedős montrealiak - prémvadászok és jámbor apácák ‒ a
Mont Royal hegy aljánál érik el városukat, Ville-Marie la Sainte-t, melyet
újabban, a hegy után, Montrealnak is neveznek. Ez a város a folyó
folyásának irányában, Québectől délnyugatra, százötven mérföldnyire van.
A városon túl a folyó már nemigen hajózható.
A Sault-au-Matelot-öbölben gyülekeztek az indulni készülők, a
hasonló nevű, magas házak szegélyezte utca alján. Ragyogóan sütött a nap,
s a kőházak szürke homlokzatából fényesen kiragyogtak az ablakokra
csukott, élénk színekkel festett kék, piros és sárga fatáblák. Ez az üde
tarkaság vidámságot teremtett a parton.
Elég erős szél fújt, és az ég folyton változtatta a színét, aszerint hogy
a rohanó, kénsárga szegélyű fehér és grafitszürke felhők merre rohantak. A
színváltozások a Szent Lőrinc-folyót is át - meg átfestették. Ez a hatalmas
víz még szabadon hömpölygőit, s míg fekete, szél csapdosta hullámokat
vetett, itt-ott smaragdszín áramlatok futottak végig rajta.
Lenyűgöző látvány volt a keskeny partról nézni az óriás folyamot.
Úgy hánykolódott, mint valami szeszélyes hüllő. Előbb lustán
körbetekeredett az Orléans-sziget sávján, majd harsogva bezúdult a Lévis‒
és a Diamant-öböl mélyedésébe, s onnan elszántan délnek vetette magát.
A Trois-Riviéres-en túl szélesre felduzzadt és tóformát öltött ‒
melyet Szent Péterről neveztek el ‒, majd méltóságteljesen és szélesen
haladt tovább, míg végül két kékeszöld karjával átölelte a nagy Montreal-
szigetet és az apró Jézus-szigetet.
 „A mozgó út” ‒ mondták rá az indiánok. Ilyen volt ez a folyótenger
vagy tengerfolyó, ez az északi Nílus, és volt még lenyűgöző, csodálatos,
ravasz és hatalmas…
Rettenetes is volt: viharai, pokoli áramlatai, csapdákkal teli sziklás
szakaszai félelmetessé tették. Sok hajó vesztét okozta a Szent Lőrinc-folyó,
sokan elsüllyedtek benne, mérhetetlen mennyiségű kincs, gazdagság és
számtalan ember veszett el a folyó jeges torkában.
Mégis szerették, mégis örömmel jártak rajta, s a hajósok mindig
csillogó szemmel mutogatták és magyarázták titkait az utazóknak.
Angélique Tissot úr és néhány segédje kíséretében élelmiszerrel
tömött kosarakat hordatott a partra. Bourgeoys anyának és az apácáinak
szánta. Még nem felejtette el, hogy mennyire rászorulnak.
Yolande már lent állt a parton a gyerekekkel, Adhémarral és a két kis
apróddal, aztán Eloi Macollet is lecammogott, s utána Piksarett,
medvebőrbe burkolózva, nyíllal, tegezzel és tomahawkkal felszerelve.
Mint ilyenkor mindig, most is sok indián nyüzsgött a parton.
Lesétált Villedavray is, mert neki mindenütt ott kellett lenni, ahol
történt valami. Odament Angélique-hoz, és mondott neki ezt-azt arról a
néhány emberről, akiket még nem ismert. Megmutatta Le Bachoys
asszonyt, akiről Angélique azt hallotta, hogy minden szempontból erős
egyéniség. Az asszonyt a lányai, a vejei és az unokái is elkísérték.
Arreboust úr megpróbált Bourgeoys anya közelébe férkőzni, ugyanis
szeretett volna rábízni egy levelet, amelyet a feleségének, Camille
d’Arreboust-nak írt. Az asszony már jó ideje visszavonultan élt Ville-
Marie-ban, Istennek szentelte életét, s imádkozással, önsanyargatással
töltötte napjait.
A rakpart mellett két nagy bárka lebegett. Mindkettőnek a hátsó fele
fölé erős vásznat feszítettek, hogy legyen hová behúzódni a gyerekeknek
és a nőknek, ha rossz az idő.
Angélique felfedezte a négygyermekes kis családot is, amely-lyel a
püspök úr előszobájában találkozott. Motyójukkal a kezükben türelmesen
álldogáltak, uruk, La Porterie védőszárnyai alatt, aki valóban rendesen
felöltöztette őket. Kaptak ruhát, csuklyás köpönyeget, csizmát, és máris
sokkal jobban néztek ki. Ők a plébánia környékén fognak kiszállni, mondta
a márki, ott lesz szállásuk, ott töltik a telet, mely most még nem lesz
könnyű, de tavasszal elkezdhetik kiirtani a földjükről az erdőt, szánthatnak
és házat is építhetnek.
Az a fiatal házaspár, melynek újszülött gyermekét most nemrég
keresztelte meg a Szeminárium igazgatója s Québec plébánosa, Berniéres
úr, a part menti malmok egyikébe siet vissza. A fiatalasszony még a nyáron
érkezett Québecbe, mert városi kórházban akarta megszülni gyermekét.
Maga a plébános is lejött a partra, s míg behordták a bárkákba a
ládákat, a hordókat s a legkülönfélébb csomagokat, batyukat,
áruféleségeket, a rokonszenves egyházi férfiú gyengéden a karján ringatta
a kis csecsemőt. Meghatottan nézegette, és közben gondosságra intette a
fiatal anyát, akit szinte a rokonának érzett, hiszen mindketten
Normandiából származtak.
Villedavray olyan sokáig beszélgetett Marguerite Bourgeoys-val,
hogy Angélique azt hitte, neki már arra se lesz ideje, hogy Istenhozzádot
mondjon. A márki Chérubin kezét fogva csak szónokolt, s nem törődött a
többiekkel.
‒ … Nem lelkesednék azért, hogy rábízzam őt a jezsuitákra ‒ hallotta
Angélique ‒, de a Szemináriumba se adnám…
‒ Hiszen még kicsi, még nem is kell tanulásra fogni ‒ válaszolta
Bourgeoys anya.
‒ No, ez az. Ezért akarom tanítónőre bízni, aki olyan, mint ön, ön
mellett tanulhatna is. Bourgeoys anya, ennek a gyereknek karriert kell
csinálnia!
‒ Miért mondja, hogy kell? És miféle karriert?
‒ Tudja, királyi apród lesz belőle. Csak az, semmi más. Nyolcéves
korában szeretném a civilizált Franciaországba vinni. Hogy Marcelline-nél
hagyjam? Az egyszerűen lehetetlen. Remek asszony, különös asszony,
csodálom is őt, de soha nem fogja elhagyni a Francia-öblöt meg a bérelt
földjeit. Én meg nem engedem, hogy a gyerekből egy kis helyi fattyú
legyen a Défour fivérek között… Nem, ezt nem…
‒ Hé, mi van velünk? ‒ Mordult fel Amédée Défour, aki épp
kétlépésnyire állt tőlük, s egy hajókötelet oldott le a bakjáról.
A Québecben maradók között álldogált az akádiai Vauvenart is, és
hevesen udvarolt a Csipkelánynak becézett gazdag özvegynek, ‒ aki ezt a
ragadványnevet azért kapta, mert Flandriában született, és
csipkekészítéssel foglalkozott, méghozzá művészi színvonalon. A dáma az
Angélique utcában lakott. Aki csak elment az ablaka alatt, mind azt látta,
hogy a csipkeverő párna fölé hajolva dolgozgat.
‒ Szóval elhatározta, hogy vállalja a világ előtt a fiát, Chéru-bint? ‒
Kérdezte Angélique, amikor Villedavray megint mellé lépett.
‒ Bourgeoys anya előtt fölösleges ködösíteni. Mindent kitalál egy
pillanat alatt… Meg aztán, a gyerek hasonlít rám, ez tagadhatatlan ‒
mondta a márki, és merengve nézte a kisfiút.
 ‒ No és mit tanácsolt az anya, mivel elégítette ki az ön atyai
önérzetét?
‒ Azt mondta, hogy bízzam őt magukra… amit én, persze, örömmel
megteszek.
Ekkor épp Eloi Macollet beszélgetett a Notre-Dame
szerzetesközösség alapítónőjével, aztán újra Arreboust úr nyomako-dott a
közelébe a levelével. Míg átadta, Angélique hallotta, amint azt kiabálta:
‒ És mondja meg neki, hogy szeretem…
‒ Hát akkor miért nem jön velünk? Mondja meg neki személyesen ‒
vágta rá az apáca.
A nagy zajban a választ már nem lehetett hallani, de egy pillanat
múlva Arreboust elfutott Angélique mellett, és azt kiabálta:
„Elmegyek!”…
Szólította a szolgáit, s velük együtt rohant a lakására, hogy
összekapkodjon néhány ruhát, a borotvakészletét meg a pénzét.
Egy tengerésztiszt figyelmeztette az ácsorgókat, hogy közeledik a
dagály, nem kellene elszalasztani ezt az alkalmat, mert ilyenkor a víz sodra
szinte repíti a bárkákat a folyón. A szél is kedvező, sok időt lehetne nyerni,
ha elindulhatnának.
Erre még nagyobb lett a nyüzsgés, mindenki sietett. Épp ekkor
hordták Le Moyne úr utolsó, áruval telt csomagjait is a bárkákra. Ő Ville-
Marie első telepesei közé tartozott, s most kezdett igen módos kereskedővé
válni. Víg kedélyű fickó volt, jól öltözött. Vele volt kamaszfia is, együtt
ellenőrizték, amint embereik az egyik hajó fedélzetére vittek néhány hordó
jó spanyol bort. Jól fognak élni Montrealban…
Ekkor két rojtos, tollas hintó ereszkedett a part felé, inogva-zötyögve
közeledtek a Felsőváros köves útjain. Mindenki felfigyelt rájuk. Mikor az
utasok kiszálltak, nem titkolták, hogy eszük ágában sincs a nép közé
vegyülni. A hölgyek igencsak felcicomázták magukat, de a ficsúrok se
maradtak le mögöttük. Minden túlzó volt az öltözékükön.
Az egyik idősebb nő legyezőjével játszadozva, elegáns
mozdulatokkal és fennhangon beszélve érzékeltette, hogy ő a társaság feje.
Csak Villedavray és Chambly-Montauban ment oda hozzájuk. A társaság
tagjai és ők egyik lábukat hátrahúzva s kicsit meghajolva köszöntötték
egymást, azután váltottak néhány szót, illetve hadartak-fecsegtek, mint a
papagájok. Itt, úgy látszik, ez a szokás…
‒ Ő Campvert asszony ‒ mondta Villedavray, mikor visszament
Angélique-hoz. ‒ Száműzte a király, mert túl sokat csalt a
szerencsejátékokban. Főleg kártyázik. Együtt érkezett fiatal szeretőjével,
akit kineveztek ide Kanadába. Valami csapatkapitány, azt hiszem. Az
asszony most is csak játszik, játszik, annyit, hogy már elkopott a tíz ujja
hegye. De néha szép fogadásokat ad.
‒ Láthattuk mi ezeket az embereket, amikor Québecbe érkeztünk?
‒ Bizonyára… de én sem ismerem mindet. Campvert asszony eléggé
visszahúzódva él. Megvan a maga világa, és olyan dühös, amiért
száműzetésben kell élnie, hogy szereti elfelejteni, hol is van. De van itt
most néhány úr, akik a távollétem alatt érkeztek ide… Mindegy, előbb-
utóbb úgyis megtudom, kicsodák…
Közben a parthoz siklott egy vitorlás bárka. Az Orléans-szi-getről
érkezett. Egy elég idős férfi szállt ki belőle, akinek olyan hajlott volt a
háta, hogy köpönyege a kikötő mocskos, iszapos földjét söpörte. Az
előkelők csapata ‒ akár a gyorsan reppenő madarak ‒ azonnal körülvette
őt.
Villedavray tüstént felvilágosította Angélique-ot:
‒ Ez az úr, bizonyos Saint-Edme gróf, La Fertée herceg kíséretéhez
tartozik. Mondják, hogy a vén mágus egy boszorkánnyal konzultált az
Orléans-szigeten. Onnan jön most. Látja, milyen különös társaság…
remélem, nem fogják elrontani a telünket.
A nagyvilági társaság megvető képpel vágott utat magának a
nyüzsgő, rakodó tömegben. Útközben az egyik nemesúr levette tollas
kalapját, és meglengette. Angélique-ot köszöntötte, aki nem válaszolt, úgy
tett, mintha észre se vette volna. Örült, hogy nem tartozott közéjük, szinte
büszke volt, hogy Bourgeoys anya, Loménie-Chambord gróf, Vauvenart és
a többiek, a piros, kék és fehér fejfedős népség között állhat. Ez annyit
mindenesetre bizonyított, hogy a kanadai tömeg már befogadta, ami a
vártnál sokkal gyorsabb és jobb eredmény volt.
Míg Arreboust úr csomagjaira vártak, Angélique végre beszélni
tudott Bourgeoys anyával. Átadta az élelmet, amit neki és apácáinak szánt.
‒ Köszönöm, kedves hölgyem ‒ mondta Marguerite Bourgeoys ‒,
elkényeztet bennünket. Nem vagyunk túl édesszájúak, de a sütemények
biztosan jólesnek majd a gyerekeknek és a lányoknak a hosszú úton.
A beszállásra figyelmeztető kiáltások ellenére még a parton maradt,
és kutató tekintetét Angélique-ra szegezte. Ez már Tadoussacban is
előfordult, ahányszor csak találkoztak, s most Angélique hirtelen, kicsit
kötekedő hangon megkérdezte:
‒ Nos, látja-e már, hogy néz ki egy démon?
Az apáca hátrahőkölt, aztán összeszedte magát, és őszintén, kedvesen
elmosolyodott.
 ‒ Nos! Hát igen ‒ mondta ‒, nem egészen ilyennek képzeltem. De az
első találkozásunk óta azon gondolkozom, kire hasonlít annyira. Érdekes,
nem? Valami természetfölötti egybeesés lehet? Véletlen? Figyelmeztetés a
jövőre? Nem tudom. Nagyon emlékeztet engem egy kislányra, aki a mi
iskolánkban tanul, odalenn Ville-Marie-ban. Mi csak „kis ördögfiókának”
szoktuk titulálni… Rémes, hogy milyen az a gyerek, mint a tűz! Évek óta
azon erőlködünk, hogy csiszoljuk egy kicsikét, de nemigen
büszkélkedhetünk vele.
Indián?
‒ Ó, nem. A mi kolóniáinkról való. A nővérei is nálunk tanultak,
azok engedelmesek, jók voltak, de ő… Nem is tudom, mit mondjak. Egy
kis kobold! Vagy erdei tündér! Ha az ön mozgását nézem, vagy a beszédét
hallgatom, mindig ő jut az eszembe. Lehet, hogy a szeme miatt… Neki is
ilyen zöld szemei vannak, ami ritkaság…
‒ És őt is Angélique-nak hívják?
‒ Nem!
‒ Nos, annál jobb!
De…
Bourgeoys anya, mosolygó szemében csúfondáros fény gyulladt:
‒ Marie-Ange-nak hívják.
Most Angélique nevetett egy nagyot.
‒ Hát ez igazán zavarba ejtő.
‒ Néha egy kicsit babonásnak tart bennünket, igaz? Mivelhogy
mindenütt jeleket látunk… Tudja, azért alakulhatott ki ez a szokás, mert itt
mindenki álladóan veszélyben forog, és mindenkin csak egy csoda
segíthet. Ha még egy kicsit itt él Kanadában, meg fogja tanulni ön is…
Néha teljesen jelentéktelennek látszó dolgok mögött is fontos, jelentős égi
figyelmeztetések, titkok, misztikus üzenetek rejtőznek… Jöjjön el egyszer
hozzánk Ville-Marie-ba, mondjuk az őszi prémvásár idején. Bemutatok
majd néhány egészen különleges személyiséget… ja, és említést tettem „a
király lányai”-ról az itteni Szent Család Társaság asszonyainak…
Foglalkozni fognak velük.
‒ Ó, igen, tudom, Mercouville asszony tegnap a Nagy Tanácsban
említette. Szívből köszönöm.
„Bourgeoys anya! Bourgeoys anya!”
Mindenki vele akart beszélni. Úgy kellett őt kitépni a rajongó
kezekből. Végre felment a fedélzetre. A parton állók kicsit elárvultnak
érezték magukat, amikor látták, hogy végleg el kell válni tőle.
A bárkákat hosszú csáklyákkal messze ellökték a parttól, hátul az
egyetlen árbocra felhúzták a szögletes vitorlákat. Topin, a városi kikötő
parancsnoka kis bárkájával a konvoj élére állt, és irányította a
manőverezést. Mondták, hogy ő az egyetlen, aki ismeri az összes csapdát
és veszedelmet, ami a Szent Lőrinc-folyón Québec alatt és fölött
előadódhat. Mert van itt bőven áramlat, örvény és rejtett sziklasarok!
Ezekkel úgy tud bánni, akár egy cirkuszi állatidomár. A bárkák sokáig
lavíroztak Québec és Lévis között, jó szélirányt keresve, míg nagy
éljenzések és zsebkendőlengetések közepette végre rátaláltak a megfelelő
irányra. Bárhol elhúztak a partok mentén, mindjárt utánuk eredt néhány
indián csónak, s a bennük ülők szorgalmasan mártogatták evezőiket a hajó
nyomán keletkező sodrásban.
Az emberek egy ideig még a parton maradtak, és kicsit szo-
morkodtak. Ezen a reggelen az Orléans-sziget közelinek látszott, élesen
kirajzolódtak a kontúrjai; ott volt Sainte-Pétronille kis, félhold alakú öble a
csónakkikötővel, pár ház is a falu szélén, s természetesen a templom, sőt
meg lehetett számolni néhány tanyaházat is.
‒ Épp ideje volt, hogy elhajózzanak ‒ szólalt meg egyszer csak
Bemiéres úr, a plébános. ‒ Nézzenek oda…
A sziget csúcsa felé mutatott, mely élesen elvált a folyó kékeszöld
színétől.
Mintha tovazúdulni képtelen fehér habok torlódtak volna össze ott a
csúcsnál.
‒ Bizony, az jég! ‒ mondták az emberek. ‒ Mindjárt befagy az egész.

29.
Angélique nem is gondolta, milyen hamar megtudja, ki is volt az az
ember, aki a parton köszöntötte, aki zavarba hozta őt azzal, hogy a
Rescator címerére emlékezett. És ezt Villedavray-nak köszönhette.
A márki délután, ígéretéhez híven, felment felsővárosi házába, hogy
megmutassa Angélique-nak az egész házat, a pincétől a padlásig, az
összes, vagyont érő, fontos és drága berendezésével együtt.
Már három napja múlt, hogy a márki átadta a házát Peyracéknak.
Amint belépett az ajtón, azonnal elmondta, hogy a tetőcserepeket Anjouból
hozatta ‒ ötvenezer kitűnő minőségű fekete palát ‒, és Sable-d’Olonne-ban
rakatta hajóra. A vas-és rézárukat, a márványlapokat és a színes
üvegablakokat pedig ‒ ez utóbbiak igazi luxusnak számítottak ‒
Olaszországból szerezte be.
Villedavray magával hozta Québecbe azt a kenderből hurkolt
függőágyát is, amit a Rettenthetetlen egyik kalózától vásárolt, és elvitte
magának Janine Gonfarel házába, ahol egy nagy, első emeleti, fürdőszobás
szobában lakott, ott, ahol a jól fizető vendégek szoktak lakni. Egy
fagalériáról szép kilátása volt a folyóra. Ha pedig nosztalgiája támadt a
Felsőváros után, hát fogta magát, és felkapaszkodott Angélique-hoz. Most
is ez történt.
Angélique megpróbált célzásokat tenni a skalpokkal teli csomagra,
amit Villedavray ‒ az érdemekkel együtt ‒ eltulajdonított Saint-Castine-tól.
Felháborítónak tartotta a dolgot, hiszen az a szerencsétlen olyan messze
volt, hogy még csak nem is tiltakozhatott. Ám a márki úgy tett, mint egy
értetlen elmebeteg, csak bámult csodálkozva, aztán egy pillanat múlva
győztes mozdulattal átölelte Peyrac grófnő derekát.
‒ Ha tudná, milyen büszke vagyok, hogy sikerült önt e ház falai közé
telepítenem. Ez is növelte, ‒ ha ezt még egyáltalán még növelni lehet ‒ a jó
hírnevemet… Jöjjön, üljünk erre a kanapéra…
Angélique tiltakozott.
‒ Azt ígérte, hogy végigjárjuk a házat. Még nem érdemeljük meg a
pihenést ‒ mondta.
‒ Na, jó, legyen!
A márki lágyan körülnézett, aztán gyengéden a kanapé háttámlájára
tette a karját. A kandallóval szemben még jó néhány hímzett kárpittal
bevont fotel és más, támla nélküli szék állt a kanapén kívül.
Villedavray nem állt fel, sőt még szorosabban magához ölelte
Angélique-ot, és gyorsan, alig érintve, úgy, hogy az nem is tudott
védekezni, gyengéd csókot lehelt a halántékára.
‒ Szeretem a nőket ‒ mondta aztán lírai hangon. ‒ A szépség
szerelmese vagyok, így hát szeretnem kell a nőket, ha szépek. Ide
figyeljen, nagyon tudok ám csókolni! Meg kellene próbálnia velem.
És mivel Angélique nevetett, folytatta:
‒ … Ó! Látja, erre vágytam! A nevetésére… Mindig tudtam bánni a
nőkkel. Szeretnek, és én is szeretem őket. A nőkben van szellem, a nők
szeretnek élni, nem úgy, mint a férfiak. Atyaisten! Milyen unalmas is egy
férfi!
E váratlan kijelentés után a márki levitte Angélique-ot a pincébe,
hogy lássa az élelmiszer-tartalékokat ‒ persze azt mondta, hogy ezeket
mind „neki” gyűjtögette össze. Megmutatta a burgundi borral teli nagy
hordókat, meg a kisebb, hordó alakú tartályokat, melyekben olasz
kétszersültféléket tárolt, kicsit odább a borsó‒ és babkészletek is hasonló
hordócskákban álltak, aztán mellettük sorakoztak a cukorsüvegek, kicsit
távolabb a húsokkal teli sózódézsák, fent a polcokon pedig a fűszerekkel
teli üvegek, melyeket faggyúval leöntött parafa dugókkal zártak el.
Mindig volt a házban friss tej, mert a márki juhokat és kecskét tartott
odalenn a pincében. A boltíves, meszelt falú, agyag-padlós, szalmával
felszórt pince fagymentes volt és száraz, itt nem penészedett és nem
romlott meg semmi. Voltak hidegebb, szellősebb helyiségei is, ahol a bort
tartották.
Villedavray nemrégiben megnagyobbíttatta a jégvermet, ahová télen
hatalmas jégtömböket hordatott, hogy a nyári melegben legyen mivel
hűteni az üdítő sörbetet és más frissítő italokat.
‒ Nem is tudom, mi lenne velünk pincék és a tartalékok nélkül. Ezek
segítenek bennünket, hogy kibírjuk valahogy a szélsőséges időjárást. A
jegelt húskészletek megkímélnek bennünket a téli vadászat veszedelmeitől
s attól, hogy túl gyakran kelljen élő állatok levágásával foglalkoznunk.
Pincéink megőrzik nekünk azt is, amit melegben kell tartanunk, és azt is,
amit fagyos állapotban. Tudja-e, hogy ezek a pincék, ezek a házak alatt
futó élelmiszerraktárak többségükben természetes barlangok is? Majd látni
fogja, hogy esővízgyűjtőikkel, kútjaikkal, forrásaikkal, mondhatni, egy
földalatti várost képeznek a Felsőváros alatt, úgy élhetnénk bennük, akár a
vakondok. Mulatságos lenne, nem?
Kacsintott, majd folytatta.
‒ A mi pincéink titkos labirintusrendszert alkotnak. Mindent
behálóznak, és összeköttetésben vannak egymással. No és persze titkos
történetek is fűződnek hozzájuk. Gondolná-e, hogy a jezsuiták pincéit
folyosó köti össze az Orsolya-rendi apácák kolostorának pincéivel? Ily
módon a jámbor urak és hölgyek nyugodtan meglátogathatják egymást…
Na? Méghozzá mindenki tudta nélkül…
A márki nem tudott meglenni rosszmájúság nélkül.
A pincékből a padlásra mentek, ahová a ház ura kis kézi
messzelátóját is magával vitte. Kinézett a padlásablakon.
‒ Nahát! Én is be fogok rendezni egy szobát itt a tető alatt -mondta
hirtelen elhatározással ‒, olyat, mint Cléo d’Hourdanne. Maga úgyis
kicsinek találja a házamat.
‒ Ugyan, dehogy! Mondtam már, hogy nekem pont így tetszik.
Följebb léptek, a padlás második padozatára, mely épp a tetőgerinc
alatt volt, itt már csak hajlott háttal lehetett közlekedni. Télen a gerendára
kampókat akasztottak, s arra lógatták fel a fagyasztani való húsokat.
Villedavray nem tudta megállni, hogy ne gyönyörködjék a hatalmas
táj szépségében, de aztán tekintete egy sokkal prózaibb látványra, a
szomszéd zsúpfedeles vályogkunyhójára esett. Innen föntről úgy nézett ki,
mint egy nagyobb sampinyon gomba. Elég közel állt a márki házához,
kicsit balra, körülbelül a lejtő felénél. Ez volt Eustache Banistére háza.
Keserű vonás jelent meg Villedavray ajka körül, amikor mesélni kezdte,
hogy ez a roskatag viskó a városnegyed szégyene, őt magát pedig úgy
bántja, mintha egy tüske lenne az élő húsában.
A márki szeretett volna terjeszkedni, istállókat, ólakat építeni, de
minden tervét megakadályozta a viskó tulajdonosának rosszakarata, aki
nem akarta eladni neki a telkét. Sajnos örökösödés folytán a hegyoldal
nagy része Banistére-re szállt, de ő az égvilágon semmit nem csinált rajta
azon kívül, hogy benne lakott ebben a szörnyű kunyhóban, amit hagyott
megrohadni. Még a szülei építették, akik valamikor 1635-ben érkeztek
Kanadába. Eustache Banistére már itt született, s ide járt vissza a Nagy-
tavaknál tett utazásai után, míg végül itt is ragadt, nagy kárára és bajára a
szomszédainak.
Azelőtt tolmács volt, meg felfedező, és sohase látták itthon. Sajnos
az egyház kiátkozta, mert pálinkával kereskedett a bennszülöttek között.
Lassan már két esztendeje itthon lakott, és ennek három oka volt. A
kiátkozás, aztán egy nemesi levél ‒ melyet nem hitelesítettek időben a
Nagy Tanács ülésén, s aztán elavultnak minősítették ‒, s egy pereskedés,
amit az Orsolya-rendi apácákkal folytatott, akikkel szintén szomszédos
volt a telke.
Nem egyedül élt, volt egy kövér, szőke felesége és négy gyereke.
Banistére már két éve újra itt lakott a Major utcában, és az utca lakói
már hajlandók lettek volna aláírni egy kérelmet az érdekében, sőt
hajlandók lettek volna erszényükbe nyúlni és fizetni, csak hogy feloldják a
kiátkozást, és Banistére újra szabadon kijárhasson a városból. Hadd
menjen vissza az erdőségekbe, ahonnan kiszakították.
Am ez a hatalmas termetű, negyven körüli, közönséges, részeges
alak bosszút forralt a város ellen, és nem adott el egy talpalatnyi földet
sem. Makacsul ragaszkodott ócska viskójához, pedig mindenki szerette
volna eltüntetni a Felsővárosból. Mint valami fekély, úgy csúfoskodott a
kellemes lejtő oldalában. Egyedül ő meg viselt dolgai árnyékolták be
Villedavray idilli környezetét.
‒ Hiába, az ember erősen függ a szomszédaitól ‒ sóhajtotta.
Angélique megjegyezte, hogy ez a szomszédság neki eddig nem okozott
különösebb kellemetlenséget, leszámítva néhány esetet, amikor a gyerekek
nagy ricsajozás közepette egy kerekekre szerelt láda elé fogták a kutyát, és
lehajtották a szerencsétlent a lejtős utcán. Honorine ilyenkor ordított
dühében.
‒ Mint az állatok, mondtam én… ‒ sóhajtotta Villedavray. - És ez
még csak a kezdet.
‒ És ha Maudribourg asszony lenne a szomszédja, az jobb lenne?
Nem figyelte meg a Nagy Tanács ülésén, hogy miféle „barátai” vannak?
Hogy kik várták a hercegnőt ide Québec-be? Ez a Varange márki is, aki
szintén szóba került, tudja, aki Tadoussac körül is szaglászott.
A márki lehalkította a hangját, és gyanakodva körülnézett, mintha
legalábbis kémek rejtőzködhetnének a kis kanadai ház minden sarkában.
‒ Ő nagyon befolyásos embere a Saint-Sacrament Társaságnak, de
azt is mondják, hogy valami erkölcsi história miatt kellett Kanadába
jönnie.
Ha valami botrányról volt szó, Villedavray mindig elítélő hangon
beszélt, mintha neki nem lehetett volna hasonló apróságokat a szemére
hányni. Hiába, így nevelték. De egyszerű, derűs természetéből is
fakadhatott ez a magatartás, hiszen tán nem is volt tudatában annak, hogy
utánozza, amit a többiek csinálnak. Kicsit szenteskedő ábrázat, lesütött
szempilla, bennfentes mosoly ‒ ilyenkor így kell viselkedni, s így kell a
pajzán és csiklandós információkat továbbadni.
‒ Szóval, azt mesélik, hogy ez a Varange, ez a megzápult
szenteskedő, gyámja volt valami fiatal fiúnak, aki óriási vagyont örökölt,
és állítólag… visszaélt a megbízatásával. Szép lassan magára írattatta
ennek az ártatlannak minden vagyonát, aztán megfojtotta, és egy kútba
dobta… Párizsban egyébként Maudribourg hercegnő szeretője volt. Na,
képzelje el ezt a „minőséget” a szoborszépségű hercegnő mellett. Igaz, a
mi démonunk szerette a buja vénecskéket!
Visszamentek a nagyszobába, és leültek a kanapéra.
Amint leszállt a Nap a gyöngyházszínű égen sorakozó arany-és
rézszegélyű felhők között, odakint minden kék lett, és a metsző hideg
alattomosan bekúszott mindenhová. Villedavray a tűzre dobott egy nagy
nyaláb rekettyét, amely barátságosan pattogni kezdett.
‒ Ó, milyen jó! ‒ Kiáltotta Angélique, s kényelmesen elengedte
magát a kanapén. ‒ Nem tudok betelni ezekkel a lángokkal, tudja, a
hajókon mindig hideg volt.
A márki egy kis pohárka likőrt csúsztatott elé.
 Egyedül voltak a házban.
‒ Tulajdonképpen soha nem mesélte el nekem, mi hozta magát Új-
Franciaországba ‒ jegyezte meg Angélique. ‒ Maga mégiscsak udvari
ember volt, befolyásos barátai voltak, mindenkit ismert, aki számított…
Annyit gondolkodtam ezen… Nem magának való ez itt. Még akkor sem,
ha most az ellenkezőjét fogja állítani, én akkor is azt gondolom, hogy
kormányzói kinevezése Akádiába csak ürügy volt. Kárpótlás, vagy ha
jobban tetszik, vigasztalás. De van valami más… Mit csinált, mondja csak?
‒ Mint a világon mindenki ‒ vallotta be Villedavray ‒, nem arattam
tetszést. És ha az, akinek az ember nem nyeri meg a tetszését, maga
őfelsége, a legkeresztényibb király… akkor, ó szép tudatlan, ki sose élt az
udvarnál, akkor az, bizony nagyon messze vezet… nagyon messze…
egészen Kanadáig például.
Közelebb húzta az italos szekrénykét a kanapéhoz, s most egy
bohémiai kristálypohárkába malagabort töltött. Ezután szorosan Angélique
mellé húzódott.
Elmondta, hogy sokáig a művészi tárgyak beszerzését irányította a
saint-cloudi palotában, a király fivérénél ‒ akit Monsieur-nek neveznek az
udvarnál.
‒ Például én válogattam neki kínai porcelánokat. Ezek látványosan
gazdagították a rezidencia pompáját. Ismernie kellene a Monsieur-t,
nagyon szerette a pompát, éppúgy, mint királyi fivére.
Sóhajtott, kortyolt egyet, és az egyik karjával átölelte Angélique
derekát.
‒ A király nem tagadta meg tőle a pénzt, hagyta, hogy káprázatos
életmódot folytasson. Csakhogy nagylelkűsége csapdát rejtett. A nagy
költekezések következtében a Monsieur egyre jobban függött a királytól.
És még volt valami, amire én többször is figyelmeztettem a felséges
Monsieurt. Észrevettem, hogy a király ideges, ha úgy érzi, hogy a rokon
udvara túltesz ízlésben, s eleganciában az ő versailles-i pompáján. Félt,
nehogy az legyen a vége, hogy az urak és dámák nála jobban múlatják az
időt, mint Versailles-ban. Amikor a király megtudta, milyen kínai
porcelánokat hozattam egy velencei kereskedővel Keletről, kitört belőle a
féltékenység. Versailles-ba rendelt engem, dicsérte az ügyességemet,
elhalmozott pénzadománnyal, földekkel, s még egy apátságot is kaptam,
amitől teljesen el voltam ragadtatva, mert nagyon sok jövedelemmel járt.
Aztán rám erőszakolta Új-Franciaország Akádia nevű tartományának
kormányzói posztját, méghozzá azzal, hogy azonnal menjek is oda… Azt
se tudtam, hol van. De mélyen meghajoltam, és megértettem. Hát ilyen a
mi uralkodónk, kedvesem.
Angélique lehajtotta pohárka malagáját, de nem is figyelt rá, hogy
mit iszik. A hercegi udvar lebegett a szeme előtt. Csak ült a Nagy Északon,
egy kis szobában, a téli naplementében, s újra látta a nyári Saint-Cloud
vibráló csillogását, és a kicsit zilált, mégis elragadó, angol divat szerint
épített parkot.
Aztán hirtelen felkiáltott, mert azt hitte, valami varázslat áldozata
lett, vagy földrengés van a városban. Hátrabillent vagy bukott, lába az
égnek lendült, és rágurult Villedavray-ra, aki úgy nevetett, mint a bolond.
‒ Hát ez az én kanapém titka ‒ mondta, s látszott, hogy el van
ragadtatva a tréfától. ‒ Mondtam, hogy mutatni fogok vele egy kis trükköt.
Egy adott pillanatban az ember megnyomja a rejtett emelőt, és a háttámla
hátradől, annyira, hogy a kanapéból ‒ alkalomszerűleg! ‒ Ágy lesz.
Angélique nem tudott védekezni, ahhoz túlságosan kellemetlen
helyzetben volt. Ha fel akart egyenesedni, a márki nyakába kellett volna
akaszkodnia, ami csak még bizalmaskodóbb pozitúrához vezetett volna.
‒ Ne haragudjon ‒ mondta a márki. ‒ Ha nem haragszik,
megmondom a nevét annak az úrnak, aki olyan nagyot köszönt magának a
parton, s aki részegen azt terjesztette a kocsmában, hogy az övé volt.
Angélique abbahagyta a kapálózást, és kíváncsian kérdezte:
‒ Na, ki volt az?
Villedavray a szeme sarkából nézte, hogy hever Angélique szétterült
hajjal a mitológiai jelenetet ábrázoló kanapékárpiton. Úgy élvezte a
helyzetet, mint a macska, amely egeret fogott.
‒ Szóval, nem fog rám haragudni?
‒ Nem, de mondja már.
‒ A férfi a király környezetéből való.
‒ Ezt gondoltam… és?
‒ Álnéven él itt… Azt akarja elhitetni, hogy valami fontos küldetést
teljesít, azért van inkognitóban, de fogadni mernék, hogy átmenetileg
félreállították egy kis huncutság miatt. Biztosan okot adott rá, hogy ilyen
messzire kellett kerülnie a hazai cselszövésektől. Na de én felismertem.
‒ Ki az?
Villedavray kihasználta az alkalmat, és olyan közel hajolt Angélique
füléhez, hogy egy könnyű csókot is rá tudott lehelni, mielőtt belesúgta a
hihetetlenül bizalmas közlést.
‒ A király kegyencnőjének a fivére.
‒ Melyik kegyencnőé?
‒ De hiszen csak egy van neki ‒ rezzent meg Villedavray ingerülten.
‒ Bármilyen szeszélyes is őfelsége, még mindig ugyanaz… Ó, aki
mindannyiunk ellensége, aki Lauzunt börtönbe juttatta, s aki engem is ide
hajíttatott Kanadába. Athenais, Montespan márkiné…
Egy képsor úszott el Angélique szeme előtt, mintha egy lázas kéz
egy könyv lapjait pergette volna.
‒ Athenais fivére… Vivonne herceg.
A látomások kezdtek formát ölteni, gáláns mozdulatok, in-gerkedő
arckifejezés, szétnyíló s becsukódó legyezők, gyors, pacskoló hangok, egy
alkóv, ahova be lehet látni, kék tenger, vörös selyemmel bevont sátor és
egy párocska félreérthetetlen hancúrozása odabenn. Ó, ez nem Versailles-
ban volt! Hanem Marseilles-ben. Földközi-tenger! És a csábító, a királyi
flotta admirálisa, a kegyencnő fivére, őt, Angélique-ot ölelte…
„Te jó Isten! Hiszen… hiszen én lefeküdtem vele” ‒ gondolta.
Aztán észrevette, hogy Villedavray kihasználta szórakozott
merengését, és ajkát az ajkára tapasztotta. Művészien csókolt. El kellett
ismerni, hogy jól csinálta ez a szibarita!
‒ Neeee! Hagyja abba! ‒ Kapálózott Angélique most már
energikusan. ‒ Megtiltom!
‒ Jaj, de hiszen az előbb olyan elérhetőnek látszott, olyan
beleegyezőnek…
‒ Nem is azért… ‒ tiltakozott Angélique, és megpróbált kiszabadulni
a kanapécsapdából. ‒ Csak tudja, úgy meglepett, amit erről a „La Fertée
úrról” mondott, hogy mindenféle más dolog jutott az eszembe.
‒ Milyen csalók a nők! ‒ Panaszkodott a márki. ‒ És maga a
legnagyobb csaló, Angélique! Nem ezt vártam magától.
‒ Ugyan, nem is ígértem semmit.
‒ Nem azért jött Québecbe, hogy…
‒ Hogy karamellás almát együnk… maga meg én a kandalló előtt…
ezért jöttem, nem másért…
‒ Terhére vagyok?
‒ Hát, néha ‒ ismerte el Angélique. Aztán fölegyenesedett,
kisimította kifordult gallérját, és a haját is igyekezett rendbe hozni.
Még hogy Vivonne herceg… Főleg az volt ellenére, hogy ilyen közel
volt. Valaki, aki sokat tud a múltjáról s az udvarnál játszott szerepéről.
Ennek máris volt következménye. Biztos ő volt, aki érkezésükkor célzást
tett Joffrey címerére, hogy másként nézett ki, amikor a Földközi-tengert
járta…
„Hát ez kész katasztrófa! ‒ Mondta rémülten magában. Felismert
bennünket. Árthat nekünk…” Aztán eszébe jutott, hogy a herceg álnéven
bujkál, és valószínűleg nem akarja, hogy Kanadában kiderüljön, ki is ő
voltaképpen. De mégis széles mozdulattal, kalaplengetéssel köszöntötte…
‒ Nagyon megbüntetett! ‒ Panaszkodott Villedavray.
‒ Ugyan, ne vegye a szívére ‒ mondta türelmetlenül Angélique.
Aztán, mikor látta, milyen bánatos, s arra gondolt, hogy mégiscsak
neki köszönheti, hogy ilyen kényelmes házban élhet, egy nagyon kellemes
helyen, odahajolt hozzá, és két oldalról is arcon csókolta. Testvéri csókok
voltak ezek.
‒ Ne legyen morcos, kedvesem, jól tudja, mennyire szeretem, sőt,
hogy a legjobban magát szeretem itt. De többet ne csináljon bolondságot.
Még csak most kezdődik a tél. Ha már most elkezd így lángolni, mi lesz
később? Szóval, kérem, márki… maradjunk a jó ízlés határain belül.
Villedavray márki megesküdött, hogy nem akart semmi
kellemetlenséget okozni, s hogy csak azért jött el a saját házába látogatóba,
hogy kellemesebbé tegye Angélique életét. Ez volt a célja az apró, kacér
csókocskákkal is, hiszen ezekre szüksége van mindenkinek, aki a
„komolyság” nevezetű betegségben szenved, aminek támadását nem lehet
elég korán megelőzni, de hát azért van itt ő, Villedavray, hogy „örömet és
boldogságot hintsen el a környezetében”. És különben is, Angélique
fenntartás nélkül átadhatja magát a québeci nyugalomnak, ebből csak
öröme származhat, és úgy is kell lennie, hiszen az élet szép, és nem
érdemes tönkretenni tragédiákkal. Végül pedig: van-e valami hátránya az
ilyen nyakatekert, gáláns fecsegésnek? Nincs, ugye, nincs? Angélique ezt
elfogadta. Mindketten nevettek, s úgy csókolták meg egymást, mint két
testvér, aztán megfogadták, hogy hűséges barátok lesznek, ugyanúgy, mint
a kénkőbűzös démon korszakában.
Angélique szívesen belátta, hogy Villedavray nélkül Québec a maga
rejtett s a megszokottól annyira különböző világával ijesztő lenne a
számára. A márki mindent ismert és tudott, a márkit elismerték, szüksége
volt rá…
Aztán hangokat hallottak, és nevetéseket, s ezek rántották vissza őket
a valóságba. Megérkeztek a gyerekek, Honorine és Chérubin. Angélique
megkérte Villedavray-t, hogy állítsa vissza tisztességes helyzetébe a
kanapét.
‒ És mutassa meg, hogy működik az az ördögi emelő?
A márki tiltakozott:
‒ Még csak az kéne! Hogy aztán mással is használja! Soha!
 30.
„Kerülni fogom” ‒ gondolta Angélique. Montespan márkiné fivérére,
Vivonne hercegre gondolt, akit a balszerencse Québecbe vezetett, és pont
akkor, amikor ő is itt volt.
Az utolsó héten annyi tennivalója akadt, hogy nemigen volt ideje
gondolkodni ezen a kellemetlenségen.
Már úgy érezte magát, mintha mindig is Québecben élt volna,
természetes lendülettel illeszkedett be a város életébe. Mindig is ilyennek
álmodta. Nincs annál kellemesebb, mint korán kelni és misére menni. A
hajnali kelés arra is jó, hogy az ember az ajtóból végignézhesse a
napfelkeltét, útközben jót beszélget a kíséret embereivel, és köszönti az
utcai bámészkodókat.
Megszokott kísérői közé tartozott már Piksarett és Adhémar, akit
Castel-Morgeat segítségével már sikerült visszaiktatni a hadseregbe, nem
számított hát katonaszökevénynek. Adhémar, a derék katona az óta
engedéllyel őrizte Peyrac asszony házát - hol a kapu előtt, hol odabent, ha
nagy volt a hideg.
D’Hourdanne kisasszony, aki a szemben lévő házban lakott, nem volt
hajlandó fogadni Angélique bemutatkozó látogatását. Pedig a grófné
egyszer már kopogtatott a nagykapun. Mikor az angol szolgálólány
kinézett és meglátta, ki az, azonnal becsapta a kaput az orra előtt.
Viszont az indián táborban lakó gyerekek amint meglátták, azonnal
körülvették, s elkísérték egészen a templomig. Már itt is voltak a
szegényei, közöttük egy öregember, bizonyos Loubrette, aki lent lakott az
utca alsó végében. Villedavray hívta fel rá Angélique figyelmét.
‒ Nézze csak meg azt az öreget ‒ mondta egyszer. Amikor maguk
megérkeztek, mindenki megfeledkezett róla. Teljesen egyedül volt,
tehetetlenül, s ha én nem vagyok, talán meg is hal. Reggel valahogy
eszembe jutott, hogy meg kellene látogatni, és segítettem rajta. Ingerlékeny
öreg medve, de nagyon érdekes. Van egy gyönyörű indián cseréppipája és
egy csodálatos tölgyfa pohárszéke.
Mercouville asszony először felajánlotta, hogy átadja Angé-lique-nak
a nagyobb házimunkákhoz pauni indián rabszolgáját, az egyetlen indiánt,
akit valóban rabszolgának tartottak a fajtestvérei, de aztán meggondolta
magát.
 ‒ Képzelje, amióta az arcára égették a liliom bélyegét, nem bírok
vele. Nem akarok csalódást okozni vele önnek.
Ez után elmagyarázta, hogy a fiúval, ‒ akit egy „utazó” hozott a
meleg tengerek vidékéről, s akiért tizenöt livres-t fizetett - sokáig nagyon
elégedett volt. Annál is inkább, mert megkeresztelkedett. De egy tűzvész
alkalmával lopott egy baltát, s mivel ezt a bűnt ezen a tájon igen keményen
büntetik, a francia törvények értelmében tüzes vassal az arcába égették a
liliomot. És mi történt? Azóta a fiú az egészet félreértette. Azt hiszi, hogy
megdicsőült, s folyton azt hirdeti, hogy most már a francia királyhoz
tartozik, s ezen túl senki nem parancsolhat neki, csak maga az uralkodó.
— Az indiánok okoskodása néha követhetetlen. Majd később meg
fogja látni, kedvesem…
Sokan úgy beszéltek Angélique-kal, mintha egyenesen
Franciaországból jött volna.
Végül mégis jött valaki, aki Yolande mellett segített a
házimunkákban. Annak a lánynak volt amúgy is elég baja a gyerekekkel.
Az új lányt Susanne Legagne-nak hívták, huszonhárom éves volt,
nagydarab, elég „kitanult”, amolyan magabiztos parasztlány, sőt asszony.
Tizennégy évesen hozzáment egy katonához. Azt mesélte, hogy a férje
ebben az évben nem jön haza, mert valahol a Nagy-tavaknál megsebesült, s
az Ontario-tónál, a Frontenac-erődben kell telelnie. Azt üzente, hogy nem
komoly a sebe, de mivel nem tudta elhozni Québecbe az állatbőreit, hát
nem jutott pénzhez. Susanne abban reménykedett, hogy a tél folyamán
azért csak keres egy kis pénzt ott, ahol van.
Susanne reggelente friss tehéntejet, vajat meg tojást hozott, s azonnal
jó viszonyba került Yolande-dal, aki ugyan akádiai volt, de legalább
Amerikában született, akárcsak ő.
Egy pénteki napon a szomszéd hadat üzent. Az összes ganajt, amit az
istállójából összekapart, a márki házának utcai kapuja elé hordta,
méghozzá úgy, hogy a kaput ki se lehetett nyitni.
Villedavray azért külön dühöngött, hogy amikor reggel elment
Angélique-ért, hogy együtt menjenek a misére. A háza előtt egy királyi
közeg is várt rá, a hivatalos funkcióját jelző zubbony volt rajta, és tíz sols
büntetést akart ráróni, „a kilences számú, a marha‒ és egyéb istállókra
vonatkozó jogérvénnyel felruházott rendelkezés áthágásáért. Melyet az
Utak Főfelügyelője kezdeményezésére 1640. május 6-án a Legfelső Tanács
hagyott jóvá, és amely kimondja, hogy az említett büntetést kell kifizetnie
minden olyan személynek, aki a nevezett istállókban tartott állatoktól
származó ganajt és elhasznált almot kidobja vagy kihelyezi a közutakra
vagy az utcákra, a magánházak elé”.
‒ De hát ez nem az én ganajam! ‒ Ordította Villedavray. - Nem
fizetek!
Angélique látta, hogy a márki semmiképp nem fog fizetni, ezért azt
ajánlotta, hogy keressék fel az Utak Főfelügyelőjét, azaz magát Chambly-
Montaubant, aki kétlépésnyire lakott fölöttük a Major utcában. Ekkor már
népes csapat gyűlt össze a ház előtt, mely elkísérte őket a dogtulajdonos
férfiú bájos lakhelyéhez, ahol bizony sokan szívesen ellaktak volna.
Nyírek, szilfák, bükkök s néhány feketefenyő lombjai függönyözték el a
házat. Igazán kellemes lakhely volt, jó környezet vidám társaságok
fogadására.
Angélique és Villedavray meglepődtek, mert ott találták Nicolas
Bardagne urat, a kíséretéhez tartozó tiszteket, az inasát, a konyhai ügyeit
intéző nőket meg a lovászait. Chambly-Montauban úr pedig, akinek nem
volt ilyen akkurátus életmódja, szépen leköltözött a városba. Örült, hogy
szolgálatot tehet a királyi küldöttnek, aki elég messze, Ábrahám mezején,
meglehetősen szűk helyen kapott szállást.
Nicolas Bardagne meglepődve csókolta meg Angélique kezét.
‒ Kedvesem, ön máris itt! Milyen boldog vagyok!… Látja,
szomszédok lettünk.
‒ Maga javíthatatlan ‒ mondta halkan Angélique.
‒ Szép barátnőm ‒ vágta rá ugyancsak halkan Bardagne úr ‒, csak
nem képzeli, hogy ott maradok abban a csapdában, hogy ott töltöm a
québeci telet, mikor itt is lehetek, átellenben az ön lakhelyével? Chambly-
Montauban úr nagyon lekötelezőén viselkedett velem. Meg is fogom
hálálni szeretetre méltó gesztusát.
Eljövendő szerelmi kapcsolatukra számítva jó előjelnek fogta fel
Angélique váratlan megjelenését.
‒ Pedig mi az Utak Főfelügyelőjét kerestük ‒ mondta csalódást
ébresztve Angélique.
‒ Hát ő már nem lakik itt. Bár természetesen hagytam neki egy kis
átmeneti szálláshelyet a saját házában… Tudja, Québecben az ember
mindenütt otthon van. Angélique, kedves szomszédom, de boldog vagyok,
hogy ezen túl minden reggel alkalmam lesz már kora reggel az ajtajára
pillantani. Még nem vagyok berendezkedve, most fogják elhozni a
gardróbomat és más ingóságaimat. Nézze ott, azt a ládát. Segítenem kell a
titkáromnak a könyveimet kipakolni és a könyvespolcra tenni, de ugye
visszajön még, ugye meglátogat még ebben az elragadó házban? Most,
hogy ilyen közel vagyunk…
 Villedavray úr haragosan magával hurcolta Angélique-ot. Inkább
fizet tíz sols-t, gondolta.
A napi események sodrában Angélique szinte el is felejtette Vivonne
herceget. Hátha nem is ő az… Hátha tévedett Villedavray…
Mindennap meglátogatta Polákot. Ha hinni lehetett neki, Angélique
fontos szerepet játszott az életében.
‒ Egész életemben, éjjel és nappal, mindig eszembe jutottál! ‒
jelentette ki szenvedéllyel és bizonyára némi túlzással. ‒ Mert tőled
tanultam meg a legfontosabbakat, márkinő. Tőled és a jezsuitától.
Angélique-ot váratlanul érte, hogy együtt emlegeti Orgeval atyával.
Az emberek megkönnyebbültek, amikor megtudták, hogy az atya
eltűnt, de őszintén aggódtak is, mert nem értették, mi történhetett vele. Ezt
senki nem tudta, ezért titokban a legváltozatosabb történeteket mesélték
róla. Volt, aki azt mondta, hogy felemelkedett a levegőbe, és eltűnt egy
felhő mögött. Mások szerint a lángoló csónakok egyikén látták az égbolton
átsuhanni. Néhányan azt terjesztették, hogy megölték, mégpedig mágiával,
s az óta az árnya folyton kísért, egyesek találkoztak is vele, amint egy
csónakon Trois-Riviéres felé igyekezett.
Angélique néha nem tudta, hogy csak képzelte vagy igazán hallotta-e
azt a mondatot, amit Guérande atya suttogott: „Az ön hibájából fog
meghalni!” ‒ Valami ilyesmit mondott.
Lehet, hogy csak egy fantom volt ő maga is. Nem! Hiszen aztán
később látta a katedrális kórusán a többi jezsuitával…
Összetalálkozott Mercouville asszonnyal is, aki „a király lányaidra
panaszkodott.
‒ Nem könnyű velük…
Angélique nyugtalan lett. Attól félt, hogy a lányok elfecsegik, mi
minden történt Gouldsborónál a partokon. De Mercouville asszony
panaszai inkább arról szóltak, hogy a lányok követelőzők.
‒ Már előre válogatósak a jövendőbeliket illetően, és arcokat vágnak,
ha valami munkát kínálok nekik. Van egy kevert vérű mór közöttük.
Gondoltam, segíthetne Perrine -nek, a fekete bőrű dadának, aki a
gyerekeim mellett van. Erre közölte velem, hogy őt a Saint-Maur-apácák
nevelték, hogy ő előkelő származású leány, és nem azért jött Kanadába,
hogy itt rabszolga legyen, hanem azért, hogy feleségül menjen egy
hivatalnokhoz. Én már most megmondom önnek, hogy ez lehetetlen. Az
egyetlen nő, aki figyelemre méltó ebben a társaságban, az egy bizonyos
Delphine de Rosoy. Na de az meg… az meg nem akar férjhez menni.
Angélique meglátogatta Mercouville asszonyt, akinek a háza tele volt
gyerekekkel és különféle látogatókkal.
Az előtérben állt még, amikor a kis Érméline odafutott hozzá.
Karjába kapta és megölelgette, de aztán „a király lányaival akart beszélni.
Egy kicsit megdorgálta őket.
‒ Fogadjátok el a munkát, amit a Nagy Tanács felajánl nektek, amíg
ki nem alakul Québecben a végleges életformátok. A tanácsos urak
foglalkoztak a hozományotok kérdésével, nektek viszont be kell
bizonyítani, hogy kiérdemlitek, hogy tehetségesek, jókedvűek és jól
neveltek vagytok. A legjobban ezekkel bátoríthatjátok a helyi
fiatalembereket is. Tegyétek meg, ha azt akarjátok, hogy érdeklődjenek
irántatok, hogy megkérjék a kezeteket… Kigondoltam valamit. A
karácsony körüli egyházi események idején a környező farmokról sok
egyedül élő fiatalember jön majd Québecbe… Ezt az alkalmat fogjuk
kihasználni, s a háromkirályok ünnepén bált fogunk rendezni. A
kormányzó úr megnyitja majd a Saint-Louis-kastély szalonjait, és ti is
eljöhettek. Biztosan találkozni fogtok a jövendőbelitekkel.
A lányok és az árvaházi növendékek csodálkozó szemekkel néztek
Angélique-ra, s boldogan tapsoltak, kiabáltak, szinte eksztázisba estek.
Eddig kizárólag a „részvét falai” zárták körül őket. Már kicsi koruk óta
jámbor, de szigorú apácák felügyelete alatt éltek, s most nem akartak hinni
a fülüknek.
‒ Hogy mi bálba megyünk? A kormányzó úr palotájába? Mi is? Mi is
ott leszünk?
‒ Igen, ti is. Vegyétek végre tudomásul, hogy Kanadában vagyunk,
ahol nem a rang az első, hanem az értékek… Nektek volt bátorságotok
átkelni a tengeren azzal a szép szándékkal, hogy benépesítitek Új-
Franciaország földjét. És ezen a címen ide be is fogadtak titeket… Én el
fogom intézni, hogy legyen szép ruhátok, hogy bájosak és szemrevalók
legyetek. A ti feladatotok pedig az, hogy frissítsétek fel az emlékezeteteket,
próbálgassátok, hogy kell megfelelően viselkedni társaságban, hiszen ezt
az intézetekben megtanították nektek. Legyetek szerények, kedvesek,
szeretnivalók, és meg ne halljam, hogy bárkivel is lenézően, gőgösen
bántok.
Mikor Angélique elment, a lányok máris tündérmesékbe álmodták
magukat.
Csak Delphine de Rosoy akarta távol tartani magát a nagy
eseménytől.
‒ Ha tudtam volna, asszonyom, hogy nem tart meg, nem
szolgálhatok ön mellett ‒ mondta ‒, akkor szívesebben maradtam volna
Gouldsboróban, mint más társnőim, akiknek volt már ott jegyesük, és
sikerült elrejtőzniük Maudribourg asszony elutazásának idején. Paturel úr
megígérte, hogy gondoskodik róluk. Tudom, kicsit ijesztő az a hely a sok
eretnek meg kalóz miatt, de csak eleinte, mert aztán az embert hamar
elbűvöli a meleg, emberi légkör, ami ott uralkodik. Nagyon alázatosan arra
szeretném kérni, asszonyom, hogy számítson rám, s vigyen magával
vissza, ha újra Gouldsboróba megy.
‒ Hol van az még… ‒ tiltakozott Angélique. ‒ Még csak most kezd
befagyni a Szent Lőrinc-folyó. Tavasz előtt nem mehetünk el Québecből.
Lesz ideje, kedvesem, hogy megváltoztassa a véleményét és a szándékait.
Magában pedig elgondolkodott: „Ki tudja, visszatérünk-e valaha is
Gouldsboróba? Ki tudja, milyen sors vár ránk, míg eljön a tavasz?”
Már leszállt a korai sötétség, amikor elhagyta Mercouville asszony
házát. Az apró hópelyhek keringtek körötte, groteszk táncot járva, mintha
nem is akarnának lehullani a földre.
Angélique nyomást érzett a mellében. Mindig így volt ez, amikor
eszébe jutott az elmúlt nyár, a démon az őrült panaszaival és a démon
szövetségese, Orgeval atya. „Hárman voltunk testvérek, hárman futkostunk
Dauphiné rétjein… ő, Zalil és én…” Az ember nehezen szabadul meg a
gyermekkor mágikus köreitől.
Az Orsolya-rendi kápolna színes üvegablakai mögött gyertyalángok
lobogtak. Énekhangok szűrődtek ki odabentről, zsoltárok női hangokon.
Még mindig tartott a kilenced, a nyilvános megkövetés szertartása az
ellopott ostyák miatt.
Angélique hamar megnyugodott. A folyton szóló québeci harangok
ütései úgy szárnyaltak az Amerika szívébe ültetett város fölé, mint
felröppenő madárrajok, s a nyugtalanító, pesszimista gondolatokat elvitték
magukkal. Csak azokat hagyták meg, amelyekre érdemes volt figyelni:
mindennapi élet, lelki üdvösség, imádság, áhítat, társasági élet, a közelítő
tél, élelmiszer-tartalékok odalenn a pincében és fenn a padláson, és megint
ima és megint ájtatosság… és a többi és a többi…
Amikor vasárnap a misén Angélique látta, hogy négy minist-
ránsruhába öltözött kóristagyerek egy szekrénykében nagy szelet
süteményeket hoz a templomba, s az egyik vezető egyház-községi dáma
egy kis, párnára tett szelettel tiszteletteljesen őt kínálja először, szinte
elfelejtette, hogy még csak egy hete kapaszkodott fel először a hegyoldalra
Tedeumot hallgatni ebben a katedrálisban.
Elfelejtette az időt, az órát, a napokat, s azt is, hogy van a városban
egy férfi, aki valaha a szeretője volt, s úgy érzi, joga van az ő nyugodt
napjait megzavarni, elfelejtette, hogy él az apácakolostorban egy látnoknő,
aki talán a Sátán egyik segítőjét ismeri fel majd benne.
A sütemény és a tömjénfüst illata elfeledtetett mindent. A sütemény
és tömjénfüst illatkeveréke szülőfaluját varázsolta elé, úgy érezte, hogy
Monteloup kis templomában áll, az „áldott szent kenyér” szétosztásának
emlékezetes pillanatában, mely egy gyermek számára kétségtelenül a mise
legérdekesebb pillanata volt.
És míg a süteményt szopogatta, ugyanolyan áhítattal, mint
gyerekkorában a szétosztott briós rá jutó darabját, hagyta, hogy elringassa,
magával ragadja a gyengéd emlékezés s a vágyakozás, mely soha nem múlt
el a lelkéből, míg most itt, Québec-ben, valami csoda folytán,
megelevenedett előtte a vágyott világ: Franciaország, Poitou, Monteloup, a
vén kastély a felvonóhíddal, a gyermekkor, az otthon…

31.
„Immár egy hete, hogy a gouldsborói idegenek Québecbe érkeztek -
írta d’Hourdanne kisasszony csipkés párnáira támaszkodva, s írás közben
is gyakran felegyenesedve, hogy néhány pillantást vethessen a szemben
lévő ház felé. ‒ Ahogy ez várható volt, teljesen feldúlták a város életét, de
nem azzal, amitől féltünk. Ezt én megérzem még itt a falak mögött is, még
akkor is, ha senkivel nem beszélgetek. A barátaim úgyszólván teljesen
elhagytak, folyton csak a két nagy favorit, Peyrac gróf és Peyrac grófné
körül lebzselnek, udvarolnak.
Carlon intendánst csak egyszer láttam, amióta megérkezett. A Nagy
Tanács rendkívüli ülése után eljött, és nagyon izgatott volt. Azt mondta,
hamuzsírt és lúgot fog készíteni Peyrac gróffal, szalonnát cserél disznóért,
és beindítják a városban a lenszövést… ismeri őt, mi kell más még, hogy
boldog legyen… De tudja, hogy ez az ember a gyengém, s akkor azt is
tudhatja, milyen fájdalmat okoz nekem az elhidegülése.
Viszont ez a szépséges dáma, akit boszorkánynak tartanak,
Villedavray-nál lakik, és elég sok olyan embert idecsábít a házamba, akiket
szívesen mellőznék. Látogatóim itt akarják kielégíteni a kíváncsiságukat, s
az én ablakomból lesik, mi történik odaát. Bevallom, remek leshely. Persze
az alkalmatlankodók azzal védekeznek, hogy barátságból jönnek el
hozzám. De hiába… Nem ámítom magam ezzel.
Így, fogadtam ‒ többek között — Campvert asszony látogatását… Ezt
az asszonyt legfeljebb egyszer látom évente, amikor épp sehol nem talál
magának kártyapartnert. Na de tegnap este megjelent, nagy
barátságnyilvánítások közepette, s magával hozta szűkebb baráti körét is.
Mindjárt meg kell mondanom önnek, kedvesem, hogy ezt nagyon
helytelenítettem. Itt voltak tehát La Fertée, Bessart, Saint-Edme és Martin
d’Argenteuil urak. Ahogy itt ültek, tekintetüket Villedavray házának
ablakaira függesztve, mindjárt tudtam, hogy a város vendégeiről óhajtanak
ezt-azt megtudni. Tekergették a nyakukat kegyetlenül, s közben százféle
kérdésük volt Peyrac asszonyról. Olyanok voltak, mint négy útonálló.
Valóban, kedvesem, mintha mindegyiknek meglenne a maga szerepe egy
rablóbandában.
A Bessart nevezetű a pénzügyi dolgokkal foglalkozik. Biztosan sok
embert meglopott, s azért kell most Kanadában sínylődnie.
A legfiatalabb, a Martin d’Argenteuil nevezetű, valószínűleg a
családjában is a legfiatalabb fiú lehetett. Ő La Fertée úr kísérője. Ez
utóbbi minden valószínűség szerint igen előkelő származású. Martin
d’Argenteuil-nek viszont szép arcvonásai vannak, de bizonytalan a
tekintete. Vörös kesztyűket visel — ezeket La Melloise csináltatja neki, és
folyton szétnyitja és összekulcsolja az ujjait, mintha meg akarna fojtani
valakit. Azt mondták nekem, hogy korábban a király labdaházának felelőse
volt, és sokat játszott is őfelségével. Aztán a király néhány éve otthagyta a
labdapályát, és áttért a vadászatra — Martin d’Argenteuil nagy bánatára.
Nos, ez az ember is mesélt nekem az alkímiával és mágiával kapcsolatos
műveletekről, és képzelje, ismerte és kedvelte azt a Brinvilliers nevezetű
méregkeverőnőt, akit nemrég lefejeztek a Gréve téren. Nyíltan siratja, és
azt állítja, hogy egy szent volt. Jobban tenné, ha nem dicsekedne ezzel a
kapcsolattal. Nem kétséges, hogy emiatt van most Párizstól távol…
Hogy mindent bevalljak, elmondom, attól félek, e nemes urak már
megkapták a nápolyi betegséget, a testi szerelemnek e rettentő rákfenéjét,
tudja, amit még VII. Károly hadserege hozott Francia-országba az
olaszokkal folytatott, gáláns kalandokkal fűszerezett háborúskodás után,
azok meg az Amerikából hazatérő spanyoloktól szedték össze.
Ez a betegség rettenetes csapás, s az a következménye, hogy a még
erős emberek férfiassága is úgy hullik el, mint a romlott gyümölcs, a nők
pedig, akik beleesnek, csak megvetésre és utálatra számíthatnak, mert
olyan ez a kór, mint a lepra. Csakhogy épp az ember testének legintimebb,
legérzékenyebb, ugyanakkor legsóvárabban kívánt részeit roncsolja szét.
 Míg ezek az urak nálam vendégeskedtek, nem tudtam e gondolatoktól
szabadulni. Bizonyára nem is csodálkozik rajta, kedvesem. Nem voltam
elragadtatva, hogy az én selyemszövettel kárpitozott foteljeimben
üldögélnek.
Saint-Edme és Martin d’Argenteuil urak megkérdezték tőlem, vajon
én is azt gondolom-e, amit a városban mesélnék, hogy Peyrac asszony
boszorkány lenne. És épp ekkor láttuk őt elmenni Villedavray házából.
Bardagne úr, a királyi küldött kísérte, aki folyton körülötte kering.
Az urak ekkor elhallgattak, és La Fertée egészen előrehajolt. Láttam,
hogy nagyon csillog a szeme. Egyébként szép kék szeme van, de nekem
mégse tetszik.

32.
A második hét rosszul kezdődött, holott azt is hihették volna, hogy
jól kezdődik, ugyanis amikor Angélique hétfő reggel kinyitotta a kaput,
egy igen elegáns, erős és jóképű fiatalember állt előtte. Oly váratlan volt, s
a napsütésben olyan szép, mint egy földre szállt arkangyal.
Nos, ez a káprázat csak néhány pillanatig tartott, aztán Angélique
ráismert a jövevényre: a Nagy Tanács ügyésze, Noel Tardieu de la
Vaudiére volt az személyesen.
Amikor Angélique barátságosan behívta a házba, és érdeklődött
bájos felesége felől, a férfi, hárító mozdulattal közölte, hogy nem fecsegni
jött, hanem egy panasz miatt, amely egy angolra vonatkozik, aki Peyrac úr
„összetoborzottjai” közé tartozik, a panaszt pedig a város hét vargája tette.
Egyébként ezt az alantas lényt, aki amaz eltorzult vallás híve, azaz
protestáns, folyton egy magas, cukorsüveghez hasonló fejfedőben látják,
rajta az acéljelvénnyel, amit Angliában e pokolnak elkötelezett puritánok
viselnek, akik odáig süllyedtek, hogy képesek voltak lefejezni a saját
királyukat.
Ez az alak nem törődik vele, hogy rémületet ébreszt a lakosságban,
amikor megjelenik genovai köpenyegébe burkolózva - mely egyébként a
rettenetes Kálvinra emlékezteti az embereket ‒, és szégyentelenül lement a
kikötőbe is, ahol úgy sétálgatott, mintha otthon lenne, aztán felment egy
hajóra, melyet épp az egyik hajószerelő medence felé vontattak, hogy
megjavítsák.
Angélique kijelentette, hogy az angolt, amennyiben az ő barátaik
közül való angolra gondol az úr, nem toborozta senki, neki ugyanis soha
eszébe nem jutott Québecbe jönni. Elmesélte, hogy Elie Kempton utazó
kereskedő, és Connecticut államból érkezett Új Angliába, ahonnan
kereskedelmi útjai vezették a Szent Lőrinc-öbölbe. Ott akadt össze a
Keresztelő Szent Jánossal, melynek legénysége „átvizsgálta”, s ez ‒ amint
azt La Vaudiére úr is jól tudja ‒ nem jelentett mást, mint hogy kalózokból,
tengeri rablókból álló legénysége megszállta a bárkáját, és foglyul ejtették.
Ugyanis meg akarták szerezni, és meg is szerezték az áruját.
‒ És mit csinált ez az ellenséges egyén a Szent Lőrinc-öböl-ben?
Hiszen annak akádiai partjai Új-Franciaországhoz tartoznak, ahol kizárólag
a normannok, saint-malóiak, bretonok és baszkok járhatnak! Ezen a
vidéken minden angol hajót szó nélkül el lehet süllyeszteni. Az ön
connecticuti kereskedőjének szerencséje volt… No és mit keresett a
hajójavító tájékán?
‒ Éleimet és szalmát vitt az idomított medvéjének, amely a
Keresztelő Szent Jánoson alussza téli álmát.
‒ Egy medve?
La Vaudiére úr beharapta szép, duzzadt alsóajkát, melyet inkább
használhatott volna csókolózásra, ahelyett hogy ilyen szigorú fintorokat
vágott vele. Még hogy egy medve… Ez aztán teljességgel lehetetlen dolog
volt a szemében. Angélique próbálta meggyőzni, hogy Elie Kempton a
világ legártalmatlanabb embere, s végül is az egész ügynek a rabló Félon
kapitány az oka, Kempton az ő áldozata. Ami pedig a vargák feljelentését
illeti, mondta Angélique, nyugodtan meg lehetne engedni, hogy az angol
gyakorolhassa a cipészmesterségét, csak azt kellene kikötni, hogy
kizárólag luxuscipőket készíthessen, amilyeneket jelenleg egy varga se
csinál Kanadában.
‒ Ahhoz meg kellene vásárolnia az iparengedélyt.
‒ Meg fogja vásárolni…
‒ És meg kellene ígérnie a város vezetői előtt, hogy a jövőben nem
sétálgat a városban, és nem hordja azt a rettenetes fejfedőt.
‒ Nem is fogják látni!
Angélique már épp forró köszönetét akart rebegni, de a férfi nem
hagyta.
‒ Egy pillanat, kérem… Létezik egy speciális rendelet, mely az Új-
Franciaországba került angol foglyokra vonatkozik. Fel fogom olvastatni
önöknek, miheztartás végett.
 La Vaudiére úr egy dobossal s egy kikiáltóval kísértette magát, ez
utóbbi a város színeiből összeállított szalagokkal díszes lándzsát tartott a
kezében, a fegyverszíján pedig táskát hordott, melyben hirdetményeket
tartalmazó papírtekercsek ágaskodtak.
Nicaise Heurtebise épp arra gurított egy óriási üres hordót, s a kapu
előtt. La Vaudiére egy intésére, talpra állította. A kikiáltó felugrott rá, és
néhány indián meg néhány korán kelő szomszéd érdeklődésétől kísérve
olvasni kezdett:
„Hivatkozva az 1673. március 26-án hozott rendőri rendeletre, mely
előírást tartalmaz az angol foglyok gyülekezésére vonatkozólag,
emlékeztetjük a lakosságot, hogy büntetés terhe mellett…”
‒ Mit értenek azon, hogy gyülekezés? ‒ Kérdezte Angélique La
Vaudiére-től.
‒ Két-három embernél többet.
‒ Van egyáltalában ennyi angol Québecben? A mi connecticuti
emberünkön kívül van még valaki?
‒ Van ‒ jelentette ki az ügyész. ‒ Ott van d’Hourdanne kisasszony
szolgálója, Jessy, egy megveszekedett nőszemély, aki semmiképp nem
akar megtérni, és akit eltűrünk, ahelyett hogy visszaküldenénk az abenaki
indiánok közé, akik foglyul ejtették.
Angélique kezdte megérteni Polákot, aki nemrég egyszerűen
„ótvarnak” nevezte ezt az embert.
Pedig milyen szép neve van, Noel: Karácsony.
‒ No és ezen kívül van két angol fogoly a huronoknál, akiket
Mercouville asszony fog naponta behozni a városba, hogy megtanítsák a
városiaknak a textilfestést, és… én pedig önt kötelezem…
‒ Jól van, értettem ‒ vágott a szavába Angélique.
De a férfi még nem fejezte be. Egy kicsit hátrább lépett, és kritikus
szemmel vizsgálgatni kezdte Villedavray házának tetejét.
La Vaudiére-t folyton nyomasztotta a tűzvésztől való félelem, mely
néhány perc alatt megsemmisítheti a város egyes részeit a téli hidegben.
Különösen az Alsóvárosban volt nagy a veszély, mert ott a házak szorosan
egymáshoz támaszkodtak, s a legtöbbjük zsindelytetős faház volt. A
biztonság érdekében drákói szabályokat hozott, s azokat mindenütt
felolvastatta. Ebben a kérdésben nem ismerte a tréfát.
‒ Hiányzik az elvágófal!
Arról a kis falacskáról volt szó, melynek a háztetők között kell állnia,
s arra szolgál, hogy késleltesse az esetleg fellobbanó tűz terjedését.
‒ De hiszen ez a ház még nincs egyetlen más házzal sem összekötve,
és elég messze van a többi épülettől…
‒ Nem számít, a szabály az szabály. A rendeleteket be kell tartani. A
falnak minden új házon ott kell lennie. Villedavray úr öt livres-t fizet
szabálysértésért.
Ez után figyelmeztette a kikiáltóját meg az embereit, hogy menjenek
tovább, és az útkereszteződésnél is olvassák fel az angolokra vonatkozó
rendeletet, s utána az összes tűzrendészen rendeletet is.
Hát bizony kár ezért a szegény fiúért… Mert különben olyan szép…
És minél magasabbra emelkedett a nap az égen, annál szebbnek mutatta, s
annál szégyenletesebb volt a kontraszt a külseje meg a természete között.
Angélique a legszívesebben megcsípte volna az orrát, és a szemébe
kiáltotta volna, hogy: „Uram, maga egy kis ripők!” Közben azon
tanakodott, hogy vajon csak buta-e, vagy gonosz is? Hogy pöffeszkedő
akarnok, az biztos. Mióta feltartja itt az ajtóban. Az imént már Honorine és
Chérubin is előjöttek a szobájukból, s igazán elégedetlen pofácskát vágtak,
de neki eszébe nem jut bocsánatot kérni. Angélique szinte már várta a
pillanatot, amikor Honorine eltűnik, visszajön egy bottal, és azt kiabálja:
„Meg fogom ölni!”
‒ Villedavray urat hagyja ki a dologból ‒ kérte. ‒ Ő olyan kedves
volt, hogy átengedte nekem a saját házát, s nem bocsátanám meg
magamnak, ha ostobaságok miatt zaklatnák szegényt. Mennyit fizessek?
‒ Mert ön majd fizet? Az elvágófalért?
‒ Igen. Önnek kell kifizetnem az öt livres-t?
‒ Nem! Carbonnel úrnak. Ugyanis a befizetést írásban is rögzíteni
kell.
‒ Hol találom őt?
‒ A Nagy Tanács Törvényszéki Hivatalában.
‒ Helyes, azonnal odamegyek… de vegye tudomásul, uram, hogy ön
ma súlyosan komoly és rendezni való ügybe keveredett az én lelki
üdvösségem tárgyában.
‒ Mit akar… mit akar ezzel mondani? ‒ Kérdezte elképedve La
Vaudiére. Végre egy kicsit zavarba jött.
‒ Maga miatt ma elmulasztom a misét…
‒ Segítségére lehetünk valamiben, asszonyom? ‒ Kérdezte Ni-colas
Bardagne, aki a majorház felől épp ekkor érkezett a ház elé. Chambly-
Montauban kísérte. Úgy látszott, hogy az előző éjjel kicsit felöntöttek a
garatra.
‒ Nem, nem, könyörgöm! Csak menjenek a misére, hogy
bűnbocsánatot nyerjenek… Én meg megyek a törvényszéki hivatalba öt
livres büntetést befizetni, hogy örömet szerezzek Tardieu ügyész úrnak.
Azzal elkezdett futni az utcán, maga után vonszolva Honorinet, aki
„nem akart otthon maradni”. Minden alkalmat kihasznált, hogy újabb
oldaláról is megismerhesse Québec városát.
Az iroda, ahol a királyi törvényszéki hivatalnok székelt, a ka-tedrális
mögött volt, félúton a Fő tér felé, ahol a kormányzó lakott.
Az iroda ablakai a folyóra néztek, és épp alattuk volt a Québec
szívében épült állandó húron település. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt ezen a
területen adtak helyet nekik, amikor a törzs töredékei az irokéz
mészárlások elől az Onontio védőszárnyai alá menekültek ‒ a francia
királyt képviselő kormányzót nevezték Onontiónak.
Itt kapaszkodtak meg egy feltöltött területen, amely félig a Felső
Város lejtőjére támaszkodott, s az óta itt éltek a kőkerítéseik, a katedrális
meg a Saint-Louis-kastély védelmében. Az egyik imáival, a másik
ágyúival olyan biztonságot jelentett a számukra, hogy többé nem is akartak
elmozdulni innen. Itt nem tehettek semmit ellenük az irokézek.
Nos tehát ezért sorakoztak húron wigwamok a királyi törvényszék
irodájának ablaka alatt. És persze enyhén szólva különös, erős szag
gomolygott az egész környéken, hiszen volt itt orrfacsaró húsfüstölő, bűzös
medvezsír, illatos főtt kukorica, s mindez keveredett a tinta meg az
aktahalmok áporodott szagával.
Egyébként odabent az épületben minden olyan volt, mint
Franciaországban. Itt is sikerült megteremteni a gyászos környezetet, ami a
Szajna parti Igazságügyi Palota körül csoportosuló közhivatalokra is
jellemző.
Nicolas Carbonnel a Nagy Tanács ügyészének árnyékában
meghúzódva dolgozott. Igen nagy tisztelettel viseltetett La Vaudiére iránt,
s odaadó gondossággal, szőrszálhasogató aprólékossággal igyekezett
segíteni őt feladatainak teljesítésében. Szorgalmasan beszedte a
pénzbírságokat, az adót, a kiszabott büntetést az ellenszegülő
állampolgároktól, és imigyen fegyelemre kényszerítve az embereket, ha
indirekt módon is, de az államkasszát gyarapította, elősegítette a város
gyarapodását is, és növelte a saját jó hírnevét.
Lassú mozgású, szórakozott embernek látszott, de aztán kiderült,
hogy ha egy szabálysértésről szóló jegyzőkönyv felvételéről van szó,
azonnal meglepően felélénkül.
‒ Szóval fizet? ‒ Kérdezte, s közben kihegyezett egy lúdtollat ‒ a tíz
közül, melyek szép sorjában ki voltak rakosgatva az íróasztalán, hogy a
keze ügyében legyenek ‒, majd felélesztette a parazsat a kis melegítő alatt,
amiben a pecsétviasz olvadozott, hiszen a pecsét egyetlen jegyzőkönyvről
se hiányozhatott. Tíz piros viaszpálca is sorakozott szép rendben a
tintatartó mellett.
‒ Igen ‒ mondta Angélique.
A hivatalnok megvizsgálta az ügyet, és úgy döntött, hogy így nem
rendezhető. Angélique csak két és fél livres-t fizethet ki, ugyanakkor
Villedavray-nak mint tulajdonosnak személyesen meg kell jelennie, hogy
az összeg másik felét kifizesse, valamint ki kell jelentenie a hatóság előtt,
hogy szándékában áll azt a bizonyos elvágófalat felépíteni.
Angélique már csak akkor ért a katedrális előtti térre, amikor az
emberek épp kifelé jöttek a miséről. Villedavray közben már mindenről
értesült, és persze „magánkívül volt”.
‒ Nem fizetek, és nem építek semmit. Gyerünk Basile-hoz - egyedül
ő tud elbánni ezzel a ragadozóval.
Amikor Honorine meglátta a márki kézmozdulatát, ahogy az
Alsóváros felé mutatott, váratlanul elbőgte magát, és belekapaszkodott
Angélique ruhájába.
‒ Elegem van! Sose vagy velem, sose látlak ‒ ordította. - Folyton
elmész. Nem foglalkozol velem, és Chérubinnal se… Csak azt a kis
nyalánk bébit ölelgeted Mercouville asszonynál… azt a kis Érméline-t!
Vissza akarok menni Wapassou-ba.
Mos jött el az alkalmas pillanat, hogy a sok csalódás után a régóta
visszatartott elégedetlenség kirobbanjon belőle. Mert Honorine már reggel
óta érezte, hogy egyre távolabb csúszik a nagy semmibe az a bizonyos
palacsinta, amit anyja ígért neki. Mert megígérte, hogy ebédre palacsintát
süt! Ehhez járult még a kegyetlen bosszúság, amit az elviselhetetlen kis
Érméline miatt érzett már napok óta, aki csak átbújik a kerítés rácsán, és a
bonbonok és sütemények utáni csillapíthatatlan vágyát Angélique ölében
elégíti ki. Csak jön, sebesen, mint egy kis kobold, lábai szinte alig érintik a
földet, kiáltozik, nevetgél, repdes, mint egy bolond kismadár. Ez már
mégiscsak sok!
Honorine tátott szájjal, csukott szemmel, teli torokból ordított, az
arcán csorogtak a könnyek. Elhatározta, hogy legyőzi Québecet, éppúgy,
ahogy az anyja tette, érkezésének napján.
Azonnal abba is maradt a felnőttek értelmetlen fecsegése. Csend lett.
‒ Én már szösze látlak ‒ bőgte újra könnyek között Honorine, s mint
már annyiszor, amikor kifosztva érezte magát, selypíteni kezdett, ahogy
totyogós korában. ‒ Hol föl mész, hol meg le. Én meg összevissza
futkájozok a házban Kejubinnal… hát mi lesz velünk? Vissza akajok
menni Wapassou-ba. Barthélémyvel akajok lenni és Thomasszal! Ők miéjt
nincenek velünk?
‒ Jól tudod, hogy őket nem hozhattuk ide, hiszen protestánsok.
‒ Hát én vissza akajok menni a pjotestánsokhoz! ‒ Kiabálta
Honorine.
Ez a kijelentés egy pápista város szívében, ráadásul ekkora
hangerővel, enyhén szólva kellemetlen volt.
Gyorsan visszamentek hát Villedavray házába, és kulcsra zárták a
kaput. Végre nyugodtan meg lehetett sütni azt a palacsintát…
Angélique, hogy jobb kedvre derítse Honorine-t, felment vele a
padlásra, méghozzá a felső tetőtérbe, ahová egy kis létrán kellett
felkapaszkodni. A padlásablakból messzire el lehetett látni.
Angélique és Honorine nem bánták, hogy az arcukba, fuj, a hideg
szél, kidugták fejüket és két karjukat a padlásablakon, így körös-körül
belátták az egész vidéket.
Legkönnyebben az Orsolya-rendi apácák kolostorát tudták
tanulmányozni. Annak ellenére, hogy az épületet magas falak vették körül,
innen kedvük szerint nézegethették az apácák jámbor tevékenykedéseit,
családias életét. Az intézetben nevelkedő kislányok többsége távoli
falvakból érkezett. Épp óraközi szünet lehetett, mert mind kint voltak a
gyümölcsöskertben.
Angélique megfigyelte, hogy a lánykák fő szórakozása a tánc.
Legtöbbjük azokat a népi‒ vagy paraszttáncokat járta, amelyeket a család
az Óhazából hozott: bourrée-t meg rigodont.
Karonfogták egymást, és körben jártak, hol az egyik, hol a másik
irányban. Aztán sorba álltak, kettesével, arccal egymás felé, és úgy
lépegettek előre, hátra, közben összeverték a tenyerüket, majd meghajoltak
egymás előtt… A hideg levegőben tiszta hangocskák skandálták a táncos
dal szövegét is.

Fent a nantes-i hídon Marion,

Marion táncol Fent a nantes-i hídon
Marion holnap is táncol.
Pásztor, gyere, táncolj Marion,
Marion táncolj,
Ugorj, fordulj ec-pecc
Öleld, akit sze-recc!

Volt néhány indián gyerek is közöttük, s az apácák megengedték,

hogy továbbra is ugyanazt a rojtos bőrruhát és a mokaszint viseljék, amit
otthon megszoktak. A hajukat gyöngyhím-zéses szalag tartotta össze,
melybe kis tolldíszt tűztek. Jókedvűnek látszottak, és ugyanolyan örömmel
táncoltak, mint a többiek.
A kerítésen túl, de a kolostor védelmet nyújtó közelségében ott volt a
szokásos, fakéregből tákolt indián kunyhócsoport is, egy folyton füstölő
tűzhely körül. Egy öreg indián asszony naphosszat a fedőket emelgette a
lábosokon, s gondosan ellenőrizte tartalmuk állapotát. Hol egy kis zsírt, hol
kukoricát tett a tűzhelyre, máskor vizet forralt, de ő gondozta a tüzet is.
Olykor, mint egy verébcsapat, úgy vette őt körül néhány lányka, akik nem
tudták megállni, hogy bele ne kóstoljanak egyik-másik félig kész, ételbe.
Az asszony mindenféle történeteket mesélt nekik. Később a lánykák
elfutottak, és visszamásztak az alacsony almafákra, melyek nagyon
nehezen nőttek meg errefelé, mert a téli hidegben-hóban könnyen letörtek
az ágaik. A lányok tarka szoknyáikban, rojtjaikat lebegtetve gubbasztottak
a faágakon.
‒ Milyen jól szórakoznak! ‒ Mondta Angélique Honorine-nak. ‒
Nincs kedved egyszer átmenni hozzájuk játszani?
‒ Nincs ‒ mondta a kislány, pedig érdeklődve nézte őket.
„Ideje lenne már, hogy ez a gyerek megtanuljon írni-olvasni”
‒ Gondolta Angélique.
De tudta, hogy sose merné otthagyni Honorine-t egy kolostorban
anélkül, hogy ne akarná ő maga is. Honorine mindig egyedül volt. Egyedül
az anyjával, és mindig sehol vagy senki földjén, ahol a madár se jár…
Ezért nézett annyi gyanakvással a társadalomra, mintha ösztönösen érezte
volna, hogy születésétől foga a kivetettje volt. Azon a napon zökken rendes
kerékvágásba e kicsi lány sorsa, amikor majd először elvegyül a kis
kanadaiak között. Most még azt mondja: „Nem!”
Hát a Szemináriumba járó fiúcskák vajon mit játszanak? Olyan jól
szórakoznak-e ők is, mint az Orsolya-rendi apácák lánykái? Angélique úgy
hallotta, hogy főleg labdáznak, ütővel - ez valami irokéz játék, és eléggé
belebolondultak. Táncolni is szeretnek, de ebben is jobban szeretik a vad
pogány táncokat, mint a hagyományost. Ezeket egyébként tiltják, mert nem
akarják, hogy a tánc is az indián életmód felé csábítsa őket. Még a végén
elszöknek a Szemináriumból, s csatlakoznak valamelyik indián törzshöz az
erdők mélyén.
Angélique-ot nyugtalanította az, amit Villedavray La Fertée-ről
mondott, ezért magához hívatta Tissot-t, és minden kertelés nélkül feltette
neki az ártatlan kérdést:
 ‒ Maga az udvarnál szolgált. Mondja csak… ráismert arra az úrra,
aki La Fertée hercegként jön-megy itt a városban?
A férfi egy pillanatig elfordította a tekintetét, aztán igent intett a
fejével.
‒ Ez érthetetlen, nem? ‒ Kérdezte Angélique. ‒ Ő, aki nővérének
hála oly magasra emelkedett, akinek oly biztosnak látszott a helyzete… és
egyszer csak így bujkál, szökik…
‒ Léteznek olyan okok, melyek egy nagyurat is kibillenthetnek az
udvarból, hogy még a nevét is elfelejtik. Az igazságszolgáltatás ma már
nem olyan elnéző bizonyos bűnökkel kapcsolatban, mint valaha volt.
Visszakapta a jogait, hogy elmenjen a dolgok eredetéig, a forrásokig.
Itt lehalkította a hangját:
‒ … Őfelsége tavaly nagyon beteg volt, már attól kellett tartani, hogy
nem is épül fel. Az orvosok ‒ minden józan érv és ész ellenére ‒ azt
állították, hogy méreg okozta a bajt. Nálunk is jártak a királyi konyhában,
és ezer kérdéssel zaklattak bennünket. De mi tudtuk, hogy Montespan
asszony vitte túlzásba a por adagolását, amivel a király iránta táplált
szerelmét akarta felkorbácsolni és életben tartani. A legkevesebb, amit
mondhatok, hogy a herceg… La Fertée segédkezett neki, és amikor látta,
hogy a nyomozók az ő személyéhez közelednek, és a cselédeit kezdik
kérdezgetni… hát úgy érezte, jobb, ha menti magát, és amint mód van rá,
meglép a kíváncsiskodók kérdései elől. Mert ha a király meghalt volna,
akkor ugye a felségsértés vádja…
‒ Ezek szerint magának is e história miatt kellett elhagynia az
udvart…
‒ Aki a király konyhájában visel hivatalt, az foglalkozásából
következően túl sokat tud. Ezért mi ilyenkor a leginkább veszélyeztetettek
közé tartozunk. Az emberek egy része azt kívánja, hogy hallgassunk, a
másik pedig azt, hogy beszéljünk. Kinek mi az érdeke…
‒ És nem fél, hogy La Fertée felismeri magát itt Québecben? És hogy
ha igen, akkor megpróbálkozik eltenni láb alól? Nem szerencsés dolog,
hogy hozzánk tartozik, ez is kifejezetten rossz pont lehet…
‒ Nem fenyeget nagyobb veszély, mint önt, asszonyom. Ön se várta,
ugye, hogy épp itt fog találkozni vele. De hát nem lehet csodálkozni ezen a
véletlenen, hiszen oly kicsi a világ. A hasonló sorsú emberek hasonló
helyeken találkoznak. Én most itt dolgozom Peyrac út szolgálatában, és
igyekszem itt maradni a Montigny-kastélyban. Elég kieső helyen van,
szerencsére. Ha ügyes vagyok, soha nem kell összeakadnom vele.
‒ Lehet, mindenesetre bátorság. De szűkül a játéktér. Be vagyunk
zárva egy kisvárosba, ahonnan nincs kiút, ahol mindenki mindent tud
mindenkiről. Innen nem lehet elszökni.
‒ Gondolja, asszonyom, hogy akik Versailles-ban élnek, nem szűk
térben és nem legalább ilyen veszélyes környezetben játszanak? Ezt
tudatosan ki kell kapcsolni, nem kell gondolni rá. Elég, ha a veszély
óráiban foglalkozunk vele. Addig meg egy kis könnyedséggel,
nemtörődömséggel és sok bölcsességgel átlépünk mindenen. Fogadok,
grófné, hogy ezt ön éppoly jól tudja, mint én.
Elrepültek a vadlibák, s ezt azt jelezte, hogy irgalom nélkül támad a
tél. A Förgeteg-fok körül egy több csapatból álló, kétszázezres szárnyas
sereg sokáig készülődött, maradtak, amíg az utószezon kegyes volt
hozzájuk, s ebben az évben szép hosszú volt az ősz.
A nagy fehér libák csaknem két hónapja érkeztek az Északi
sarkvidékről, ahol a nyár folyamán fészkeltek, s a Cote de Beaupré
környéki lápos, mocsaras vidékeket látogatták, mert egyedül ott találtak
egy különleges rizómafajtát, amire szükségük volt a túléléshez. Egész
ősszel, nagy zajjal gágogtak a sziklafalakon.
És most, amikor már mindenki azt hitte, örökké tart a jó idő, hirtelen
elmentek.
Az emberek orrukat az ég felé fordítva bámulták vonulásukat a város
fölött. Előrenyújtott nyakkal csapkodták széles szárnyaikkal a levegőt, s
közben ujjongva hívogatták egymást, hiszen boldog utazási lázban voltak,
ez hajtotta, vitte őket, hogy egyetlen lendülettel, leszállás nélkül egyenesen
Dél-Carolinába repüljenek.
Elérkezett az idő. Könyörtelenül itt hagynak bennünket a rossz idő, a
jeges folyam és a terméketlen hómezők rabságában ‒ állapították meg
néhányan elmerengve, és szomorúan mondogatták:
‒ Mennek! Elmennek!
De amikor majd visszatérnek, milyen boldogan fogják kiáltozni:
‒ Itt vannak! Megjöttek!
Hiszen a tavasz közeledtét is ők jelentik.
Angélique szeretett volna Elie Kemptonnal néhány szót váltani, s
kíváncsi is volt egy kicsit, ezért legyőzte a Montigny-kastély iránt táplált
ellenszenvét, melynek fő oka az volt, hogy eredetileg Ambroisine számára
rendezték be. Szerencsére a férjét is épp ott találta az előudvarban, melyet
a gazdasági és közösségi épületek vettek körül. Itt kötötték meg a lovakat,
a szekereket is itt állították le, de ebben az udvarban lakott a flotta
embereinek egy része is.
Angélique egy pillantást vetett a kastély homlokzatára ‒ két emelet,
nyolc ablak, és a földszint, meg a tető… ez bizony igen tágas épület,
állapította meg. Joffrey de Peyrac itt rendezte be magának azt a helyiséget,
amit parancsnoki szobának nevezett, s a földszinti szalonba telepítette a
„vezérkar főhadiszállását”. Itt határoztak a napi teendőkről, itt adták ki a
parancsokat, és itt osztották részekre a nagyobb feladatokat. Öt hajót
leszerelni és áttelelésre felkészíteni nagy körültekintést igényel.
Ide szállították a Gouldsboro bútorainak s más berendezéseinek egy
részét, sőt az ágyúkat és a fegyvereket is mind. Akkora volt a nyüzsgés és
jövés-menés, mint egy kaszárnyában vagy katonai táborban, de hát ez nem
is volt csoda.
‒ Nem ‒ mondta Joffrey, aki követte Angélique tekintetét. -Nem
kísért Ambroisine szelleme a falak között…
‒ Mit csinál itt naphosszat? ‒ Kérdezte Angélique, és igyekezett úgy
tenni, mintha nem is sejtené, mi mindennel lehet elfoglalva.
‒ Hát, amit maga, kedvesem, a barátaimat látogatgatom…
‒ És a „titkos szövetségesét”?
‒ Miért is ne?
Angélique kicsit megzavarodva nézett rá, s közben megle-gyintette
egy gondolat, amit nem is tudott volna hirtelen megfogalmazni, de amely
csaknem kirajzolta előtte Joffrey titokzatos kémjének nyomait. Most úgy
érezte, bizonyos benne, hogy valamikor a sok ember között, akikkel
találkoztak, már látta, és felismerné. Csak a megérzése még nem öltött
formát. Joffrey pedig még hallgat róla.
‒ Maga bizalmatlan velem ‒ mondta.
Joffrey nevetve megrázta a fejét.
‒ Majd eljön mindennek az ideje. Ne legyen féltékeny.
Kézen fogta, s végigvezette a feketefenyők s a levelüket elhullatott
hajlékony nyírfák csoportjai között, melyek úgy magasodtak a házak fölé
itt a város közepén, mint valami kis erdő. Egyébként ilyen facsoportok
máshol is elválasztottak egymástól kisebb városnegyedeket, melyek
korábban elszigetelt földdarabok voltak, de aztán a város elnyelte őket.
Québecet soha nem fogták körül falak, a várossá tömörülést és az egyelőre
még megműveletlen vad természetet egyik oldalról se gátolta semmiféle
határ.
Átmentek hát a kis erdőcskén, mely, akár egy igazi park, még egy
tisztást is rejtett. Az utak és az ösvények, melyeket a polgárok tapostak ki
maguknak, kellemes sétalehetőséget kínáltak a szerelmeseknek, ha egy-két
csókra el akartak tűnni a türelmetlen, szigorú tekintetek elől.
Útközben Joffrey igyekezett megnyugtatni Angélique-ot, aki
elmesélte, mi minden történt vele, s úgy tűnt, mintha a kicsinyes
incidensek és zaklatások a végén meghátrálásra késztetnék s eltérítenék a
kitűzött céltól, pedig már maga is látta, hogy minden számít. Joffrey
próbálta megértetni vele, hogy egy városban sokfélék az emberek,
sokféleképp cselekednek és gondolkodnak.
‒ De hát én még soha nem is éltem igazán városban ‒ jegyezte meg
Angélique. ‒ Én mindig csak egy tévelygő voltam. Ez az első alkalom az
életünkben, Joffrey, hogy mi ketten együtt élünk egy városban.
És Angélique ‒ nem először ‒ elmerengett azon, hogy mekkora
csoda történt velük. Itt sétálnak ketten, egymás mellett… Sétaútjuk a Nagy
Fasorba torkollott, melynek két oldalán már néhány ház is sorakozott, s
ezen átvágva az Ábrahám mezejének nevezett nagy síkságra értek.
Az effajta természetes mező ritkaság volt Kanadában, annyira, hogy
meg is hagyták annak. Itt gyakorlatoztatták a katonákat, s itt legeltették az
állatokat nyaranta. Ahol a síkság lankába fordult, ott már volt néhány fa,
mely lombjaival a kincstári tulajdonban lévő épületek fölé hajolt. Ezek
egyikében lakott volna Bardagne, s Angélique most megértette, miért
találta túl félreesőnek, s miért ment szívesebben Chambly-Montauban
házába lakni, amely ráadásul csak kétlépésnyire volt tőle.
Most, hogy látta, mekkora nyüzsgés van a Montigny-kastély-ban,
örült, hogy Joffrey és ő szétválasztották „parancsnoki állásaikat”. Soha
nem érezte volna otthon magát abban a hatalmas épületben, amely
csaknem az egész flotta személyzetét be tudta fogadni. Aligha lehetett
kényelmesebb ott élni és áttelelni, mint egy hajón. Ott nem tudott volna
kedve szerint felkészülni az új életformára, amit Québecben ki kell
alakítania, még kevésbé a megpróbáltatásra, amit a Madeleine anyával való
találkozás és az ő ítéletének meghallgatása jelent majd. A kilencednek
hamarosan vége lesz.
Angélique és Joffrey Ábrahám mezejének szélén álltak, amely egy
meredek sziklafal fölé hajolt. Lábuk alatt lassan hömpölygött az ólomszínű
Szent Lőrinc-folyó Trois-Riviéres és Montreal felé. Elkésett madarak
repültek el fölöttük, s nagyokat kiáltva hívták egymást, de az is lehet, hogy
tőlük búcsúztak, amikor a sápadt égen áthúztak fölöttük.
Ugyanabba az irányba mutatott Joffrey is.
‒ Ott a másik parton, dél, felé, úgy félmérföldnyire innen, ömlik, a
folyóba a La Chaudiére, s ha azon felfelé eveznénk, elérnénk a Migantic-
tavat, aztán a Kennebec folyót. Ez az egyik út, amit a kanadaiak bejárnak,
ha Új-Angliába igyekeznek.
‒ … Amelyen aztán el lehet menni Katarunkba vagy Wapas-sou-
ba…
Joffrey bólintott. Átfogta Angélique derekát, és még közelebb
vezette a sziklafal széléhez.
‒ A Vörös-fokot mi uraljuk. Ott, a meredek fal alatt van egy régi
misszióstelep, a jezsuitáké volt, de otthagyták néhány éve, mert az
irokézek szétrombolták. Most épp azon vagyok, hogy helyrehozassam.
Építtetek az elhagyott romokból egy erődöt, ahol télen ellakhat három
hajóm legénysége.
Nem mondta ki, de nyílván azt akarta Angélique tudtára adni, hogy
egyben megépít egy állomáshelyet Silleryben, ami csaknem szemben van a
Chaudiére torkolatával, s természetes utat kínál dél, felé, a saját birtokaik,
Wapassou és Gouldsboro felé.
Télen bizonyára használhatatlan, és akkor sem könnyű út, ha
felenged a jég, de az egyetlen megközelítési lehetőség, ha észak, ‒ vagyis a
Gaspé‒ és a Szent Lőrinc-öböl ‒ felé nem lehet elmenni. Szorult
helyzetben is van tehát kibúvó, mégpedig Silleryből, ha Joffrey őrzi a
kijáratot.
Hogy télen is legyen elfoglaltságuk az embereknek, Joffrey -előretolt
őrség gyanánt ‒ kis bástyákat is akart építtetni fából a Saint-Charles
bejáratánál, ott, ahol Charlesbourg, Lorette és a Vörös-fok települései
vannak.
Angélique hallgatta, s közben figyelmesen nézte energikus vonásait a
magasra tűrt prémgallér keretében. A hangja mindig izgalomba hozta.
Csodálta aktivitását, intelligenciáját, szenvedélyes tenni akarását s
legyűrhetetlen életkedvét. Igen, a vágyak, az életöröm, a kutatás és az
építés ‒ ezek a nagy Joffrey de Peyrac jellemzői. Ezek hajtják, hogy
maradandó nyomokat hagyjon maga után, nem pedig a gőg vagy a puszta
mohóság. Magasabb célok lebegnek a szeme előtt: alkotni, teremteni és
másokban is felébreszteni a vágyat, hogy hasonló célokért éljenek.
‒ Szóval, ha jól értem, körülkeríti a várost ‒ mondta Angé-lique,
amikor Joffrey elhallgatott.
Joffrey mosolygott, de nem felelt.
‒ … Miért?
A gróf hátranézett a város felé, ahonnan ezüstharangok csengő-
bongó hangfoszlányai érkeztek el hozzájuk a rózsaszín fényű
naplementében.
‒ Mert sosem lehet tudni ‒ válaszolta. Aztán karonfogta feleségét, és
csendesen visszaindultak a város felé. Vékony hóréteg ropogott a talpuk
alatt. Peyrac a szédítően magas, tiszta égre emelte tekintetét.
 ‒ Nézd csak! Vörös a hold fényudvara! ‒ Mondta.
Amikor reggel Angélique kaput nyitott és szokás szerint végignézett
a tájon, hirtelen az volt az érzése, hogy éjjel valami természeti katasztrófa
történt. A táj halott volt.
Nem ismert rá. Eltűnt a Szent Lőrinc-folyó. A zöldeskék, szürke,
fekete, máskor habzó rózsaszín és fehér hullámok csillogó folyama helyen
egy széles fehér völgy terült el előtte. És mintha minden alabástromból lett
volna, ameddig a szem ellát.
Mintha kiapadt volna a folyómeder, s most egy kanyargós krétarajz
ölelné körül fehéren és mozdulatlanul a szigeteket és az öblök vonalát.
Minden mozdulatlanná dermedt.
Éjjel befagyott a Szent Lőrinc-folyó.
Akár egy vaskesztyű, úgy markolt bele Angélique arcába a jeges
levegő. Lehelete azonnal ezer apró csillogó-lebegő lemezzé fagyott.
Tudta, hogy most aztán teljesen el vannak vágva a világtól. Vagy a
világ szűnt meg létezni, s ők az egyedüli túlélők? Ki tudja ezt most?
Visszament a házba. Úgy érezte, hogy a néhány perc alatt, amíg a
nyitott ajtóban állt, a szó szoros értelmében megfagyott a vér az ereiben.
A házban is mindenütt hideg volt. Úgy érkezett a fagy, mint valami
híres személyiség, mely soká váratott magára, s most váratlanul betoppant.
Kristályszemű, acélfogú, rettenetes vendég.
A város szögletes kéményei dühödten okádták a füstöt. De mintha a
füst is megfagyott volna lassú emelkedése közben. Mindenesetre vaskos
volt, s mikor a szél jeges fuvallata meg-megkavarta és szétszaggatta, úgy
úsztak a füstcsíkok a házak fölött, mint szürke és fekete sálak. Itt-ott fehér
habpamacsok is vegyültek közéjük. Aztán a füst egyetlen nagy gomolygó
felhővé vált, melynek mozgása oly nyugtalanító volt, hogy egyes helyeken
már tűzriadót is kiáltottak, de inkább csak féltek, nehogy tűz legyen.
A tűz a jégsivatagba zárt városlakók legrettegettebb ellensége.
Néhány másodperc alatt elharapózik, és egész városnegyedeket elpusztít.
Utcára taszítja a családokat, megsemmisíti a téli élelmiszer-tartalékokat és
más létfontosságú árucikkeket, elemészti az emberek, családok élete
munkáját.
Tardieu úr kihasználta az emberek félelemérzését, szétküldte
ellenőreit a városban. Ellenőriztette, hogy megvannak-e minden házban
azok az eszközök, amelyeket a tűzrendészeti szabályzat előír. Még nem
esett túl sok hó, ezért az ellenőrök könnyen fel tudtak mászni a padlásokra,
kipróbálhatták a létrákat, ellenőrizhették a csáklyákat, kampókat, horgokat
és hosszú rudakat, melyekre vizes rongyokat tekerve küzdeni lehet a
levegőből a tetőkre visszahulló szikrák és parázsló tűzfészkek ellen.
Ezen a napon Topin úr és népes csapata ‒ csupa hajós és kikötői
munkás ‒ elmentek az erdőbe, és csemetefákkal, faágakkal, ellenálló
levelekkel megrakva jöttek vissza. Topin kormányos volt a Szent Lőrinc-
folyón, és nem rázhatta le magáról a „folyójáért” érzett felelősséget csak
azért, mert befagyott. Minden évben ő és csapata helyezte ki a jelzőfákat,
melyek a tél folyamán a szánnal járók biztonságos, némileg karban tartott,
egyölnyi széles útját mutatták.

34.
Angélique az alkóv selyemkárpit függönye előtt állt. A függönyt egy
csomókkal állítgatható fonott zsinórral csaknem teljesen felhúzták.
Előtte az ágyban, csipkepárnáihoz támaszkodva, törékeny kis
teremtmény hevert, s nagy, kerek acélkeretes szemüvege mögül
figyelmesen nézte őt.
‒ Tehát ön az! ‒ Mondta.
‒ Én ‒ mondta Angélique. ‒ Én vagyok a szomszédja itt, Québecben.
Ugyanis itt lakom Villedavray márki úr házában, épp szemben önnel. Már
alig vártam, hogy találkozhassunk.
‒ Én nem.
Az apró dáma letette a szemüvegét. Így még törékenyebbnek látszott.
Angélique mosolygott. Villedavray előre figyelmeztette, hogy Cléo
d’Hourdanne nem lesz könnyű eset.
S valóban, a kisasszony keskenyre húzta a szemét, és most így
vizsgálgatta az ágyánál álló fiatalasszonyt, akit már annyiszor nézegetett az
ablakon át. Most végre jól láthatta.
‒ Maga nem olyan szép, amilyennek messziről láttam -mondta aztán.
‒ Ez természetes, hiszen a távolság illúziókat teremt. Sajnálom, hogy
csalódást okoztam. Én részemről boldog vagyok, hogy épp olyannak
látom, mint amilyennek barátai meleg szavakkal leírták nekem.
‒ Miféle barátaim? Ugyan! Ön csak azt hitte el, amit az udvarlója
fecsegett.
‒ Az udvarlóm? Melyik?
D’Hourdanne kisasszony felnevetett.
 ‒ Úgy, szóval van választék! Nos, szeretem, hogy őszinte. Látom,
merész és megfelel a kérdésekre.
A kisasszony orra kicsikét turcsi volt, szemöldökei, mint két fordított
V betű… mint egy kislány, olyan ártatlannak és fegyvertelennek látszott.
Bár a haja ősz volt, a bőre csodálatosan fehér s áttetsző maradt, s homloka,
melyre rákonyult a kicsit kacéran kötött főkötő csipkeszegélye, egészen
sima volt. Csak ráncos keskeny keze és hosszú ujjai árulták el a korát:
sokkal ráncosabbak voltak az arcánál.
Angélique úgy hallotta, hogy valamikor férjnél volt, mégis mindenki
magától értetődően kisasszonynak szólította. Talán, mert olyan fiatalos volt
az arca. Egyébként kispolgári körökben előfordult, hogy az özvegyeket
vagy a gyerektelen nőket kisasszonyozták.
A kisasszony a takarójára ejtette a szemüveget.
‒ Nincs szükségem rá, így is látom. Jól látom, ha ilyen távolságra
van tőlem. Csak íráshoz használom. Rengeteget írok.
‒ Tudom.
Az ágyon szétszórt papírlapok hevertek, de volt ott egy szíjjal
átkötött kézirathalmaz, s néhány, oldalaival lefelé fordított, nyitott könyv
is, jelezve, hol hagyta abba a dáma az olvasást, hogy elgondolkodjon arról,
ami megérintette.
Rövid lábú, felemelhető fedelű hordozható íróasztalát ‒ a
mélyedésbe helyezett tintatartóval — a térde fölé állíttatta.
A papírlapok között egy félig nyitott fedelű, apró faládikában színes
szalagokkal átkötött levelek hevertek.
Honorine is elkísérte az anyját, s most a szoknyájához tapadva állt, és
le nem vette a szemét az ágyban fekvőről. Arra gondolt, hogy olyan ez a
kedves öreg nő, mint madár a fészkében. Az ágy egy papírból és más
mindenféléből épített fészek. A madarak is sok mindenféléből építik meg a
fészküket, gondolta, csak azt nem értette, hogy ez a dáma miért ilyen
papírokból és miért nem nagyobb hulladékpapírból készítette el, ahogy
Eloi Macollet is szokta, főleg amióta bejött a nagy hideg. Lehet, hogy ezek
a papírok jobban tartják a meleget?
Végül is egy különös alkalom vezette Angélique-ot s Hono-rine-t e
szőnyegekkel és kárpitokkal bevont szobába, ahol szép bútorok és képek
között élte láthatatlan életét Québec híres levélírónője.
Az ablakból ki lehetett látni a négyszögletes kertre, melyet havas
bokrok kerítettek körül, s az almáskertre, mely kissé távolabb terült el.
Cantor szelídített borza délelőtt besurrant a kisasszony kertjébe, úgy
kellett kikergetni onnan. Az angol szolgáló épp egy kappant kopasztott a
konyhában, amikor észrevette a dolgot, gyorsan kinyitotta az ajtót, erre
kiszökött a kutya, és persze szörnyen ugatott.
Mindezt Angélique is látta a szomszédból, s úgy döntött, itt az
alkalom. Kézen fogta Honorine-t, és átment az utca túloldalára. Megemelte
néhányszor a kopogtatót. Arra gondolt, ha már egyszer úgyis bocsánatot
kell kérni, hát ez egyben jó alkalom lesz a bemutatkozásra. Az angol
szolgáló csodálkozva engedte be.
‒ Hogy érzi magát? ‒ Kérdezte Angélique, mikor visszafordult az
ablakból. ‒ Villedavray úr azt mondta, hogy sokat szenved a reumájától.
D’Hourdanne kisasszony e kérdés ellenére se lett semmivel
kedvesebb, de ez talán csak a barátaira féltékeny idősebb nő védekezése
volt, akit betegsége távol tartott a nagyvilági élettől.
‒ Villedavray úr semmit nem tud rólam meg a fájdalmaimról.
Túlságosan el van foglalva a saját dolgaival. Amióta ön itt van, alig láttam
őt. Ön elég sok feltűnő történést idézett elő, asszonyom…
Angélique megragadta az alkalmat, és elmondta váratlan
látogatásának okát.
‒ Egy borz! ‒ Ismételte meg d’Hourdanne kisasszony. ‒ Egy kar-ka-
fou! Egyébként meg kell mondanom, már a macskája is felidegesítette a
kutyámat. Azt a borzot pedig Chambly-Montauban úr kutyája egyetlen
harapással szét fogja tépni…
‒ Mi is ettől félünk. Ezért is engedtem meg magamnak, hogy…
D’Hourdanne kisasszony nem zavartatta magát, csak beszélt,
fennhangon, ahogy azok szoktak, akik sokat vannak egyedül, hallgatásra
ítélve, bár szokott ő magában is beszélni és a barátaival is, akiknek
végtelen hosszú leveleit írogatta.
Néhány perc múlva már kíváncsi volt, kérdezősködött, hogy mi
Angélique véleménye bizonyos személyekről, és elmondta a magáét is;
szidta Sabine de Castel-Morgeat asszonyt, kijelentette, hogy nem jó, ha
ilyen merész egy olyan valaki, akinek kevés érzéke van a szeretethez és a
szerelemhez, valamint fájlalta, hogy Mercouville asszony a Szent Család
Társaság elnöke, amikor Beaumont asszony sokkal jámborabb, áhítatosabb
nála…
‒ Mondja, járt már az Orsolya-rendi apácáknál? Meglátogatta
Madeleine anyát?
‒ Még nem.
‒ Pedig már vége a kilencednek. Nemsokára be fogják idézni…
‒ Remélem.
Ekkor a gyümölcsös felől sötét gombolyag bukkant elő, s oly sebesen
közeledett a ház felé, akár egy lövedék. Angélique kirohant, hogy elállja az
útját, mert megrémült, hogy az állat beront, és összetöri a szoba szép
bútorait és törékeny csecsebecséit.
Az állat megtorpant, alig néhány lépésnyire tőle, a kristályosan
csillogó kifehéredett fűben.
Wolverine!
Angélique azonnal felismerte átható tekintetét. „Milyen fekete a
szeme! És milyen intelligens, majdnem emberi, ahogy rám néz!” ‒
Gondolta.
Ugyanakkor megértette azt is, hogy ez az állat babonás félelmet kelt
az indiánokban. Rettegett ellenségük ez a fekete gombolyag, hiszen
tönkreteszi a csapdáikat, kirabolja a rejtekhelyeiket, amellett bosszúálló is.
Különös állat, olyan, mint egy medve. Hasa, feje, pofája, mancsa fekete.
Testéhez viszonyítva a nyaka kurta, a fülei kicsinyek, a farka borzas és
vaskos, a bundája télen-nyáron barnás fekete és selymes. Az egész állat
pedig hatalmas és csúnya, hogy az ember megszelídíthetetlennek gondolná.
Amikor megállt, lapos pofája szinte a talajt söpörte, a farka az égnek
meredt, felfújta magát, s a szőre felborzolódott. A nap rásütött, és a hátán,
vállán, meg a farka tövén aranyló geszte-nyebarnára festette csillogó barna
bundáját. Ugyanez az aranyló szín jelent meg a pofáján is, miközben a
szeme fölött továbbra is koromfekete maradt. Olyan volt, mint egy vad,
kegyetlen maszk. Orrlyukai alatt, aránytalanul kicsi szájnyílásából
fenyegetőn villantak elő apró, hegyes fogai.
Ez lenne az a démoni arc, amit az az átkozott hercegnő a halála előtt
utoljára látott?
Valóban Wolverine tépte szét, e hegyes, fehér fogakkal, e félig most
is kimeresztett karmokkal Ambroisine gyönyörű arcát?
„…És látok egy szőrös szörnyeteget, amint előbukkan a bozótból,
ráveti magát a démonra, és felfalja…”
‒ Wolverine, mit csinálsz? ‒ Kérdezte halkan.
Az állat megmozdult, hirtelen megfordult, és mint egy hatalmas
nyest, kígyózó mozgással a falhoz futott, majd egyetlen lendülettel átugrott
rajta. Kint a leselkedő indiánok üvöltése fogadta, amikor visszahuppant a
Major utcába. Ekkor jelentek meg a borz üldözői a fák között, s a
nyomokat követve ők is sorra átugrották a kerítést.
Angélique becsukta az üveges ajtót, már így is elég jeges levegő
nyomult a szobába. A háta mögött a nyelvét lihegve lógató kutya is épp be
tudott ugrani. Nagyon izgatott volt e nem remélt kergetőzéstől.
‒ A macskája pimasz… a Kar-ka-fou-ja vad és kegyetlen, s ezek a
teremtmények ki-be járkálnak a kertemben. Jobban tettem volna, ha
meghagyom a régi karókerítést. Régen azzal volt körülkerítve a kertem ‒
mondta a kisasszony.
Közben rendszerezni kezdte a papírjait, itt-ott még utoljára
beleolvasott a leveleibe, s egyik-másik szónál kicsit meg is állt, mielőtt a
takarón fekvő ládikába helyezte volna őket. Mikor ezzel megvolt, egy
másik ládikában kezdett turkálni.
Közben tálcával a kezében, dohogva, angol szavakat motyogva,
félrecsúszott főkötőben bejött a konyhából az angol szolgáló. Egy csésze,
forró tejes zabpelyhet hozott. Valószínű, hogy a borz váratlan megjelenése
ártott a folyékony csemegének ‒ készítője bizonyára otthagyta a tűzhelyen,
mikor el akarta kergetni a borzot ‒, tény, hogy kesernyés, égett szaga volt,
de ezzel láthatólag se a szolgáló, se a ház úrnője nem törődött.
‒ Tegye csak le oda ‒ mondta a kisasszony, s a fejénél álló asztalkára
mutatott. ‒ Na, itt van, amit kerestem!
Elragadtatott képpel felemelt egy kéziratot.
‒ Ha tudná, hogy ez itt mekkora kincs! Úgy nézze meg, hogy egy
regény, melyre még tavaly Bardin úr könyvesháza kapott előjogot, csak
még nem adta ki. Egyelőre csak néhány másolati példánya van
forgalomban… suba alatt. Cléves hercegnő ‒ ez a címe, és La Fayette
asszony írta…
Itt elhallgatott, és figyelmesen nézte Angélique arcát.
‒ Önt érdekelni fogja La Fayette asszony… Bizonyára mozgalmas
szerelmi élete volt, nem?
‒ Nem értem, hogy pontosan mire gondol, mikor azt mondja, hogy
„mozgalmas” ‒ nevette el magát Angélique.
Aztán figyelmeztette a kisasszonyt, hogy ki fog hűlni a zab-pelyhe.
Betegápoló ösztöne helytelenítette a nagy rendetlenséget az ágyon, s
jobban szerette volna, ha a törékeny dáma inkább a meleg itallal
foglalkozik.
A kandallóhoz ment, s néhány hasábot dobott a tűzre, mely
hamarosan pattogva fellángolt.
‒ Nemrég fogadtam egy bizonyos La Fertée urat, aki nagyon
érdeklődött ön iránt ‒ folytatta d’Hourdanne kisasszony. ‒ Kizárólag azért
jött ide, hogy az ablakomból maga után leselkedjen…
Angélique összerezzent. Valóban, mintha látta volna Vivonne-t és
társait a környéken keringeni.
‒ Nagyon kellemetlen társaság, ő is meg a barátai is. Attól félek,
hogy nápolyi betegségben szenvednek, ahogy általában az udvari nemes
urak… Mondják, hogy erre a ragályra, melyet Vénusz mérgezett nyilaitól
kaphat meg, aki néki áldozik, jó gyógyszer a bors… De attól meg tüsszög
az ember…
Mindenképpen akart találni Angélique-nak valami hatásos
gyógyszert a szörnyű kór ellen.
Angélique nem értette, miért retteg úgy az idős dáma a nápolyi
kórtól, amikor soha ki nem teszi a lábát a házból, visszavonult életet él,
arról nem beszélve, hogy a látszat ellenére már olyan korban van, amikor
az ember általában szenvedélymentes életet él.
De azért megígérte, hogy a legközelebb hoz egy csomó füvet,
melyeknek főzete biztos védelmet jelent.
‒ Nos, rendben van. Jöjjön csak vissza — mondta a kisasz-szony. ‒ S
ha leesik a nagy hó, mely elszigetel bennünket a világtól, csak jöjjön át az
úton egyik este. Felolvasok önnek Cléves hercegnő történetéből. La
Fayette asszony kitűnő tollú író. Élvezetes a stílusa. Jó szórakozás lesz,
meglátja.
És még hozzátette:
‒ A királynő felolvasónője voltam…
„ Végre megvolt! Láttam őt ‒ írta nemsokára d’Hourdanne
kisasszony. ‒ Itt állt kétlépésnyire tőlem.
Csevegtünk egy sort. Szerettem volna rajtakapni, vártam, hogy
elfintorodik, hogy elkomorodik valamin, hogy lelepleződik a gőgje, látni
akartam, hogy önző, akarnok, uralkodni vágyó, ‒ hiszen az ilyen
veszélyesnek kikiáltott perszónáknak ilyen s ehhez hasonló tulajdonságaik
vannak. Szarkasztikus voltam.
Na de röviden kijelenthetem, olyan bájos, hogy nem tudtam neki
ellenállni. Kétségtelen, hogy gyönyörű, márpedig az arc s a test szépsége,
tökéletessége, a mozdulatok és a járás harmóniája lefegyverzi az embert. A
szépség látványa felébreszti az ember nosztalgiáját a Földi Paradicsom
után. De ez nem lett volna elég… Hogy milyen a tekintete? Nem is annyira
a szeme színét figyeltem, ami,t annyit emlegetnek, hanem azt, hogy mit
fejeznek ki e szemek. Beszélgetésünk alatt figyelmesen nézett rám, s láttam,
igazán örül, hogy megismerkedhetett velem, s ezt nemcsak azért mondja,
hogy elnyerje jóakaratomat. Még az egészségem után is őszintén
érdeklődött. Az ember megérzi, ha szívből jön egy kérdés…
Más volt, mint a híres jó barátaim, akik könnyedén veszik a bajaimat,
s állandóan rám ripakodnak, hogy:» Keljen fel! Keljen fel» Mintha olyan
fontos lenne, hogy még valaki kopogjon a cipősarkával Québec utcáin.
De a gyereke, az a kislány nem tetszett nekem. Túl fontos az
anyjának, pedig ez a fajta nő nem kellene, hogy megengedjen magának
ilyen gyengeséget.
A lányka egyébként teljesen más, mint az anyja. Nem mondaná senki,
hogy az övé.
Istenem! Hogy szeretek filozofálgatni az ilyen emberi finomságokon s
ellentmondásokon. Akárcsak La Fayette asszony, akinek kiadatlan könyvét
ön elküldte nekem.
Mi itt hamarosan homályba és jégpáncélba burkolózunk. Máris
minden ködbe borult. Ezért is maradok az ágyban. Már elkezdődött a
jegesedés, és nemsokára megérkeznek a nagy viharok.
Ó, és most megint Peyrac asszonyra gondolok hirtelen, s elfog a
félelem. Csak nehogy felismerje benne Madeleine anya a gonosz nőt, akit a
látomása a lelki szemei elé vetített.
Peyrac asszony nagyon erős. Kérdés, hogy a jezsuiták nem
erősebbek-e nála?”

Az Orsolya-rendi apácák
kolostora

35.
Heves szél fújt, s a huzatos utcákat róva Angélique az Orsolya-rendi
apácák kolostora felé igyekezett. Találkoznia kellett Madeleine anyával.
Csak kapaszkodva, lábát megfeszítve tudott haladni, mert a szél belekapott
a köpenyébe, s felfújta, akár egy vitorlát. Pedig ha felnézett, a kék ég ezen
a napon különlegesen sima és tiszta volt, szinte felhőtlen. Mégse volt derűs
érzés, az ember érezte, hogy valahol a távolban, mérhetetlen
magasságokban már készülődik, s hamarosan berobban a jeget hozó
kavarodás. Az aranyban játszó, áttetsző kék égbolt már arra a kietlen,
körülzárt, néptelen vidékre figyelmeztetett, arra a kérlelhetetlen pokolra,
mely talán még annál a tüzes pokolnál is rettentőbb, melyről a papok
szoktak beszélni. Ez a jég és a hideg pokla.
Angélique sietett, mintegy lépést tartva a pusztító jelenséggel,
melynek kezdeti jelei máris kiürítették az utcákat. Sietett: a szél is kergette,
de a lázas belső izgalom is nyugtalanná tette lépteit. Arra gondolt, hogy
Madeleine anya legkisebb vádja is szétmarcangolná minden erejét.
A püspökség egyik papja hozta a meghívást. Laval püspök úr azt
üzente, hogy személyesen járt el az ügyben, amint befejeződött a kilenced,
s az apácák azt mondták, a délutáni litánia s az esti ájtatosság közötti
időben szívesen látják Peyrac asszonyt a kolostor falai között. Pont erre a
szeles napra esett a választásuk.
Angélique otthon volt, amikor az üzenet érkezett, és épp azzal bízta
meg Susanne-t, hogy tisztítsa meg a rézféleségeket, dörzsölje át az
ónedényeket, s fényesítse ki a törékeny bútorokat. Elhatározta, hogy akkor
is megőrzi hidegvérét, ha ez az Orsolya-rendi apáca formálisan
megvádolja, sőt még akkor is, ha rohamot kap, vagy ha a földre veti magát,
s elájul. Az ilyen komédiákra a nyugalom a legjobb válasz.
Mielőtt elindult, megállt a tükör előtt, s kutató tekintettel
vizsgálgatta, milyen arcot tár a látnoknő elé. A zöld szempár a szokásosnál
jobban csillogott. Angélique megigazította csipkegallérját, aztán gondolt
egyet, és a gazdag készletből kiválasztott magának egy pár fülbevalót.
Igazgyöngyök voltak, aranyfoglalatban.
Sem túl alázatos, sem túl kihívó nem akart lenni. Olyan arcot akart
mutatni, amilyen valójában volt: egy asszony, de úrnő.
A toalettasztalon kis ládikában volt egy kis festék és mindenféle
díszek, cicomák. Feltett egy leheletnyi festéket az arcára és az ajkára.
Végig a tükör előtt állt. Susanne pedig a háta mögött, néhány
lépésnyire tőle. Nagy fekete szemét le nem vette úrnőjéről, akinek arcán
látszott a belső küzdelem és zaklatottság.
Amikor Peyrac grófnő megfordult, Susanne a hátára borította a
köpenyegét, és segített a vállán eligazítani.
Angélique elsietett. Meg se várta a papot, akit a püspök küldött, hogy
elkísérje. „Vajon Laval püspök jelen lesz a beszélgetésen?”, kérdezte
magában. Nem örült volna, szeretett volna kettesben lenni az apácával.
Elkerülte a Templom teret, s egy földúton vágott át a jezsuiták
malma előtt. Veszettül forgott most a malomkerék. A Fő téren lyukadt ki,
épp a Saint-Louis- kastéllyal ellenkező oldalon, de jól látta a mellvédet,
ahol az őrség grasszált fel-alá. Fújt, kavargott a szél.
 Két katona rohant el mellette lihegve. Mikor visszafordult utánuk,
majdnem felkiáltott. Egy hatalmas lila felhő emelkedett és nőtt a horizont
fölé, hihetetlen sebességgel. Már teljesen ráborult a Cote de Beaupré
fehérlő partjaira, az Orléans-szigetre és a jeges Szent Lőrinc-folyóra.
Mintha a Sötétség Istene készülne megtámadni a földet.
Ám amikor megkerülte a bíróság épületét, minden megváltozott. Azt
hitte, álmodik. A szél elállt, nyugat felől sütött a nap, és sápadt fénye
megcsillogtatta a havas háztetőket. Angélique végigment a Nagy Fasoron,
amely valamikor valóban csak fasor volt, de az utóbbi időben már egy
széles út, két oldalán elegáns házakkal.
Ahogy közeledett a kolostorhoz, egy jezsuita sötét alakját látta
kirajzolódni a fehér kőfal előtt. Rá várt. Angélique megismerte. Ő volt az
az ártatlan tekintetű, megcsonkított kezű pap, akire felfigyelt a Tedeum
alatt.
‒ Jorras atya a nevem ‒ mutatkozott be a jezsuita ‒, az Orsolya-rendi
apácák lelkésze vagyok, és Madeleine anya gyóntatója. Már várja önt,
asszonyom.
Természetes, hogy a gyóntatója részt vesz a találkozón. Az atya
köszöntött egy szeminaristát, aki most lépett hozzájuk. Néhány szót
váltottak, s Angélique megértette, hogy a püspök úr kívánságára a
szeminarista is jelen lesz a találkozásnál. Hamar rájött, hogy miért. Mert
nem is szeminarista volt, hanem az a bizonyos Didace Morillot nevezetű
fiatal pap, akit a püspök úr most szentelt fel, s aki a démonok kiűzéséhez is
értett.
Lehet, hogy e találkozás Madeleine anya és Peyrac grófné között
alkalmat ad, hogy használhassa demonológiai tudását.
‒ A püspök úr kért meg, hogy itt legyek ‒ magyarázta Didace
Morillot ‒, s hogy pontosan írjam le a feltett kérdéseket, s válaszokat
egyaránt. Vagyis felhatalmazott, hogy hiteles jegyzőkönyvet készítsek ‒
tette hozzá, és bőrtáskájára mutatott, melyben nyílván papírok és a
tollkészlete volt.
Angélique-ot kezdte nyugtalanítani, hogy két tanút is
rákényszerítenek a találkozás idejére.
‒ Mire várunk még? ‒ Kérdezte.
‒ A rendfőnök úrra, Maubeuge atyára.
A jezsuita épp ekkor bukkant fel a bírósági épület mellett. Ahogy
befordult s elállt a szél, bő köpenyének redői elrendeződtek, s már nem
fenyegette a veszély, hogy a szél a levegőbe repíti. így a megfelelő
méltósággal tudott közeledni a kis embercsoporthoz.
 Most már három feketecsuhás vette körül, s Angélique kezdett félni,
hogy a következő lépés az lesz, hogy valahonnan előlép Orgeval atya. Nem
hitte, mégis folyton várta őt, már érkezése óta. Kezdte sajnálni, hogy nem
kérte meg Joffreyt, kísérje el, végül is Orgeval atya mindkettejüknek
ellensége volt. Kardot és zászlót emelt Joffrey de Peyrac ellen, akit már az
előtt Akádia elbitorlójának tartott, mielőtt őt, Angélique-ot démoni nőnek
kiáltotta volna ki.
Minden eltökéltsége ellenére elfogta a szorongás, s aggódva nézett
fel a kolostor magas, fehér falára.
De hát nincs semmi Québecben, ami igazán ünnepélyes vagy
tragikus lenne, mert az indiánok előbb-utóbb még a legkisebb ügyekbe is
belekeverednek.
Amikor Maubeuge atya épp felemelte a kolostor nagykapujának
bronzkopogtatóját, a Nagy Fasor felől feltűnt a mon-tagnais törzs algonkin
nagyfőnöke meg a kislánya. A főnök azért jött, hogy a kicsi lányt beadja az
Orsolya-rendi apácákhoz, hadd neveljenek belőle igazi keresztényt. Louis
Jolliet úr ismerte a nyelvjárásukat, hát elkísérte őket, s vállalta, hogy a
tolmácsuk legyen.
A tolmács bemutatta a Sagamore-t: ezt a címet adta magának a
nagyfőnök, egyébként Micsagusnak hívták. A kis indián lány ötéves volt.
Az erdőségek mélyén a misszionáriusok már megkeresztelték, s az óta a
bájos Jacqueline nevet viselte.
Apja, a hatalmas termetű, tetovált indián, vállán íjával és tegezével,
kézen fogva vezette az apróságot, aki dobogó szívvel, tágra nyílt, éjfekete
szemekkel figyelt. Gyöngyös szalagot fontak medvezsírral gondosan
bekent hajába, s tunikája szegélyét bőrből készült rávarrt minta díszítette.
Törékeny bokáját rojtos szárú mokaszin fogta körül.
S mindezek után, ugyancsak a Nagy Fasor felől, feltűnt Lo-ménie-
Chambord úr is, és természetesen feléjük igyekezett. Nem véletlenül.
Külön megkérte a jezsuitákat, hogy értesítsék, ha Peyrac asszonynak az
Orsolya-rendi apácák elé kell járulnia.
‒ Elvégre engem küldtek el Wapassou-ba, hogy fényt derítsek a
jóslat értelmére, engem kértek, hogy személyes jelenlétem közben ítéljem
meg, el lehet-e fogadni… ‒ morfondírozott. - A mai napon itt a helyem
maga mellett.
Miután lova kantárszíját a falon lógó kampók egyikére akasztotta,
Angélique félrehúzta őt egy kicsit.
‒ Mellettem is áll? Segíteni jött? ‒ Kérdezte.
A lovag elmosolyodott.
 ‒ Nem! Önnek nincs szüksége a segítségemre, kedves barátnőm…
Azért jöttem, mert szüksége van egy barátra, vagy nem? Na, menjünk!
A kapu egyik szárnya már nyitva volt. A társaság belépett. Előbb
néhány lépcsőn kellett lelépdelni, aztán egyenesen a kikövezett
előcsarnokba vezetett az út. Ott már várakozott valaki, akire igazán nem
számítottak: Carlon intendáns volt az. Ha Québecben járt, időnként el
szokott beszélgetni az egyik anyával, s azért volt most itt. Egyébként
leveleztek.
Balra a rácsok mögött egy láthatatlan kapus apáca tisztázta azoknak
az apácáknak a nevét, akiknek látogatóik voltak. Aztán egy zsinór
segítségével belülről elhúztak egy ajtót, és beengedték a várakozókat a
fapadlós intézeti fogadószobába.
Carlon urat egy kisebb fogadószobába vezették, ahol egy ráccsal
elzárt kis helyiség elé ülve elbeszélgethetett jámbor bizalmasával a lélek
végső céljairól és értelméről.
Madeleine anyát már értesítették ugyan, de késleltette a találkozást,
hogy előbb a bennszülöttel és lánykájával kellett foglalkozni.
Az indián nagyfőnököt elképesztette a környezet. Látszott, hogy
bizarrnak találja. Forgatta a fejét, gyámoltalan mozdulatokat tett, de
közben mosolygott. A montagnais törzs tagjai szétszóródva éltek a
Saguenay környékétől egészen Labrador határáig. Micsagus hosszú utat
tett meg, míg elért ide, a fehér emberek apácazárdájába. Csodálkozva
bámulta a falra akasztott képeket, főleg az egyiket, melyen egy lángoló
szívet látott, melyet töviskoszorú ölelt körül. Az is különös volt, hogy az
ajtótól jobbra, egy kis fajansz víztartály állt ki a falból, és bárki arra járt,
belemártotta a kezét, mielőtt keresztet vetett volna.
Valahol a kolostor mélyén megszólalt egy harang. Közben belépett
egy fiatal novícia, akinek a gyermek fogadása miatt volt joga most átlépni
a klauzúra küszöbét. Amikor meglátta a kislányt, elöntötte a gyengédség,
kitárta a két karját, aztán magához ölelte. Indiánul szólt hozzá, a huronok
nyelvén, és bár a kislány azt nem értette, de legalább ismerősen hangzott a
fülének. A novícia csókolgatta az arcát, simogatta, ringatgatta, mert látta,
hogy meg van ijedve, s mindenképpen szerette volna megnyugtatni. Adott
neki cukrozott szilvát és egy kis piros labdát.
E nemesi családból származó fiatal lányból, aki azért jött át az
óceánon, hogy megmutassa az üdvösség útját a bennszülötteknek, csak úgy
áradt a lángoló felebaráti szeretet. Olyan volt, mint egy anya, aki
megtalálta elveszett gyermekét.
Biztosította Jacqueline apját, hogy az apácák mindenben gondját
fogják viselni a kicsinek, s nagyon fogják szeretni. Megígérte, hogy nem
veszik el tőle az amulettjét, amit a nyakában visel, nehogy meg merjék
közelíteni a gonosz szellemek. Szorgalmasan fogják kenegetni
medvezsírral, hogy megvédjék a téli hideg és nyáron a bogarak ellen.
Egyszóval Jacqueline semmiben nem fog kárt szenvedni, és mindennap
annyit ehet, amennyit csak akar ‒ ígérte a nővérke.
Jolliet úr mindent lefordított. Ezután a novícia visszavonult a
kicsivel, közben folyton beszélt hozzá, hogy szinte észre se vegye, hogy
elszakítják az apjától. A derék nagyfőnök udvariasságból mindenkivel
váltott néhány szót, aztán letérdelt, levette hátáról lapos táskáját, és egy
vidra‒, majd egy rókabőrt terített a padlóra. Ajándék volt ez, de pálinkát
kért érte. A jezsuiták azonnal szigorú képet vágtak, s Louis Jolliet jól
megszidta a bennszülöttet.
‒ Ezek javíthatatlanok ‒ mondta Loménie-Chambord gróf. ‒ Tavaly
a montagnais törzsek Sagamore-jai küldöttséggel jöttek Québecbe, hogy
szüntessük meg az alkoholkereskedelmet, mert az alkohol gyilkossá teszi
őket. Annyira, hogy már egymást is pusztítják, s delíriumos állapotban
asszonyaikat, gyermekeiket is megölik! De látja, ez is elfelejtette már,
hogy miért szónokolt itt akkor…
A Sagamore Angélique felé fordult, és előtte is megismételte a
rimánkodó mozdulatokat. Mutatta a prémek értékét, aztán hogy egy
kannára való alkoholt kér értük.
‒ Tudja, hogy mi nem adunk neki, azért fordul most önhöz. Látja,
hogy új jövevény Québecben, megpróbálkozik.
Sötétedett, de elég különösen. A sötét felhő elnehezülve ráborult a
tájra, és már csak a halvány arcok és kezek rajzolódtak ki a sötétből.
Louis Jolliet kiment, és hozott néhány lámpást. A bennszülött halkan
az egyik sarokba lopakodott, s letette íját, tegezét meg fakéregből készült
pajzsát. Nem keseredett el, még mindig hitte, hogy cserébe a prémekért s a
kislányért, akit végül is odaajándékozott az egyháznak, a végén mégiscsak
kap egy kis pálinkát.
Louis Jolliet elbúcsúzott, mert kóruspróbája volt a Szeminárium
kisiskolásaival. Már karácsonyra készültek…
A Sagamore leült a földre a nagy feszület alá, hátát a falnak
támasztotta. Többé nem mozdult, csak ült, mint egy szobor.
Közben újra világos lett, mert a lemenő nap még áthatolt a
foszladozó felhőkön, és besütött az ablakon. A két jezsuita meg a
démonűzéshez is értő pap, beszélgetésbe elegyedett a szoba egyik
sarkában.
 Angélique leülhetett volna a fal mellé állított székek egyikére, de
túlságosan nyugtalan volt, inkább a képeket nézegette.
Aztán nyílt az ajtó, és Piksarett menyétképe nézett be a résen.
Becsússzam az ajtónyílásba, s teli szájjal mosolygott, hogy még az
őrlőfogai is látszottak. Boldog volt, hogy mindenki meglepődött az
érkezésén. Körülnézett. A montagnais bennszülöttől undorodó fintorral
elfordult, aztán belépett, becsukta maga mögött az ajtót, bemártotta két
ujját a szentelt vízbe, és keresztet vetett.
‒ Üdv neked, Sagamore, mit keresel itt? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ Igyekezni kell! ‒ Mondta Piksarett talányosán.
Megint körülnézett, s ugyanolyan odaadó figyelemmel, mint az
imént Micsagus, ő is egy sarokba helyezte fegyvereit, majd levette magáról
nagy medveprémjét. Alatta félig meztelen volt. Egy bőrnadrág, a nyakában
a medáljai meg a rózsafüzére - mindössze ez volt rajta. Ott állt sovány
gólyalábain, és soha nem volt még ennyire feltűnő, hogy lehetetlenül
öltözik.
Övéből előhúzta cseréppipáját, megtömte fekete dohánnyal, tüzet
csiholt, s miután kéjesen szippantgatott néhányat, odament a másik
indiánhoz, ‒ aki közben maga is kénytelen volt rágyújtani ‒, és cseréltek.
Így pipáztak egymás pipájából, jelezve, hogy béke van közöttük. Piksarett,
az abenaki indián, a nagy narrangasett, a déli erdők fia mélységesen
megvetette a mellette ülőt, aki fent északon él, ahol csak csenevész bokrok
nőnek. De a hagyományos indián vendégszeretet és a keresztényi
könyörületesség keveréke most arra ösztönözte, hogy emberien viselkedjen
a messziről jött Sagamore-ral… Miután teljesítette kötelességét,
visszament az ajtó mellé, és leült földre terített medvebőrére.
Kint egyre jobban sötétedett. Angélique, akit Piksarett megjelenése
kifejezetten szórakoztatott, újra elkezdett fel-alá sétálni a fogadószobában.
‒ Mit jössz-mész itt az orrom előtt, mint egy csapdába esett sovány
farkas? ‒ Érdeklődött ironikus mosollyal Piksarett.
‒ Mert türelmetlen vagyok. Szeretném, ha már vége lenne. Te magad
mondtad az imént, hogy igyekezni kell…
‒ És kire vársz?
‒ Madeleine anyára.
‒ Hiszen itt van.
Angélique megtorpant. Vajon mióta húzták el a farácsról a függönyt?
Mióta nézheti Angélique de Peyracot, az Ezüst-tó asszonyát észrevétlenül a
jó Madeleine anya?
Angélique csodálkozott, hogy nem vette észre a ránehezedő
fenyegető tekintetet. S ahogy közeledett a rács felé, elfogta a gyanakvás,
mert az a kis Orsolya-rendi apáca nem úgy nézett ki, mint egy látnoknő.
Nagyon ártatlan kis arca volt…
Gyermekarca, sőt a fehér mell‒ és főkötő szorításában szinte
babaarca volt. A hírek szerint sokat böjtölt, de ez úgy látszik, nem ártott az
egészségének. Pedig most is már napok óta csak ostyát evett. Az arcszíne
fehér volt, de nem sápadt. Az persze látszott rajta, hogy nem jár ki a szabad
levegőre. Kerek drótkeretes szemüveget viselt. Ha ez nem lett volna rajta,
meglepően hasonlított volna azokhoz a flamand szüzekhez, akiket Rubens
festett meg valamikor, s akiknek bája, szépsége és porcelánszínű bőre
méltó volt az Égi Királynő megszemélyesítésére.
A rács mögötti kis cellában egy asztalon olajlámpa égett, s kirajzolt
még egy sötét alakot. A rendfőnöknő állt Madeleine anya mögött, bő
köpenyben, fekete fátyolosán, két kezét ruhája bő ujjába rejtve.
Angélique még egy lépést tett a farács felé, és most már érezte
Madeleine anya tekintetét.
‒ Nos ‒ kérdezte ‒, én vagyok a démon?
A fiatal apáca váratlanul hangosan elnevette magát.
‒ Nem! ‒ Kiáltotta. ‒ Hiszen jól tudja, hogy nem!
Erre az urak széket ragadtak, és leültek a rács elé.
Angélique-ot középre ültették, épp szemben Madeleine anyával. Tőle
jobbra Jorras, balra pedig Maubeuge atya ült. Loménie-Chambord
valamivel hátrább foglalt helyet. Morillot abbé egy támla nélküli székre
ült, térdére fektette papírjait, felkészült az írásra. Az első oldal tetejére
mindjárt egy keresztet rajzolt, azután a jelenlévők nevét írta föl.
A találkozóról szóló ismertetés, mely azzal a céllal készült, hogy a
Püspöki Archívum s a Jezsuita Kézirattár számára megőrizze a „percről
percre” történteket, a következő szavakkal kezdődött:
„Először az említett és itt megjelent Peyrac asszony szólalt meg,
kérdést tett fel a mi Orsolya-rendi testvérünknek, Madeleine de la Croix
anyának.
Kérdés: Nos, én vagyok a démon?
Válasz: Nem! Hiszen jól tudja, hogy nem!”
A fiatal apáca csendesen válaszolt. Úgy látszott, hogy csodálkozik, s
ahogy egyre tovább nézte és tanulmányozta Angélique-ot, egyre
boldogabb, sőt elragadtatottabb lett. Látszott, hogy nagyon
megkönnyebbül. Angélique nem különben. így aztán az ügy az első
pillanatokban elrendeződött. De sajnos egyikük se szabadulhatott meg
ilyen könnyen.
 A folytatást Maubeuge atya irányította, legalábbis Morillot atya
jegyzőkönyve szerint, mely nem túl nyájas szövegezésével inkább egy
vallatás leírásához hasonlított.
A jezsuita monoton, tompa hangon azt ajánlotta, hogy először
idézzék fel kronologikus sorrendben a tényeket. Külön kiemelte, hogy
szükséges leszögezni, mikor jelezte a jelen lévő apáca a főnökasszonyának
a jelenést. Ez mindjárt két évvel korábbi időkbe vezette a hallgatókat. Ez
után következett annak leírása, hogy mikor mondta el újból, most már a
gyóntatójának, majd ezután következtek azok a dátumok, amikor más
érdemes férfiaknak is tudomására hozta, nevezetesen a püspök úrnak,
Orgeval atyának, a Szeminárium igazgatójának, Berniéres úrnak és végül
magának a jezsuita rendfőnöknek, Maubeuge atyának.
Felolvasták a vízió tartalmának leírását. Angélique tehát még egyszer
meghallgathatta a szöveget, mely először kicsit tévelygőnek, torznak,
később bántónak tűnt fel előtte, főleg amikor már tudta, hogy a leírt tájban
egyesek Gouldsborót vélik felismerni, s ebben a tájban ő maga az a
megjósolt női démon. De most már közömbösen hallgatta ezt.
„… A tengerparton álltam. A fák sora egészen a part széléig
lenyúlt… A homok rózsaszínben csillogott. Balra egy fából épült erőd állt,
magas kerítéssel és egy lakótoronnyal, melyen zászló lengett… Az öbölben
szétszórva, mindenütt szigetek, akár az alvó szörnyetegek… A part alján, a
sziklafal alatt világos színű fából épített házak. Az öbölben két horgonyzó
hajó lebeg… A homokos part másik oldalán, bizonyos távolságban, egy
másik település, futórózsával borított tanyakunyhók… Hallottam a sirályok
és kormoránok kiáltozását…
Hirtelen egy gyönyörű asszony emelkedett ki a vízből, és tudtam,
hogy egy démon az. Lebegett a vízen, alakja visszatükröződött benne, és
nekem elviselhetetlen volt a látványa, mert nő volt… és én benne láttam
vétkes mivoltom szimbólumát… A horizont alján hirtelen felemelkedett
egy lény, melyben egy szárnyas démont véltem felismerni, és ez felém
közeledve sebesen vágtatni kezdett, s aztán láttam, hogy az egy egyszarvú;
mikor a lemenő nap ráragyogott, szarva hegye úgy csillant fel, akár a
kristály. A démon felpattant rá, és elszárnyalt vele az űrbe.
Ezután láttam Akádiát, mely végtelen síkságként hevert előttem,
mintha az ég magasából néztem volna le rá. Tudtam, hogy ez Akádia. A
négy sarkát démonok tartották, mint egy takarót, és rázták kegyetlenül. A
démoni nő szárnyas patásával végigfutott rajta, és lángra lobbantotta…
Míg e látomás tartott, emlékszem, folyton úgy éreztem, hogy mint valami
díszlet sarkában, valahol ott van egy fintorgó fekete démon, mely ezt a
ragyogó démoni teremtményt vigyázza, s egy pillanat alatt iszonyú félelem
fogott el, hogy talán maga Lucifer az…
Elkeseredtem és kétségbeestem, mert láttam, hogy ez csapás a drága
földre, melyet oltalmunkba vettünk, és ekkor minden lecsendesült. Egy
másik női lény vonult át az égen. Nem tudnám megmondani, hogy a Szent
Szűz vagy közösségünk valamelyik védőszentje volt-e. De a démon a
látványától lecsendesedett, és rémülten hátrált… És láttam, hogy egy
sarjerdőből egy szőrös szörnyeteg jött elő, mely rávetette magát, és
marcangolni kezdte, darabokra tépte, miközben a felhők közül fel-
emelkedett egy arkangyal, karddal a kezében…”
Amikor a látomás felelevenítése megtörtént, újra kezdődött a
vallatás, és folytatódott a jegyzetelés. Morillot abbé tolla sercegve
örökítette meg az elhangzottakat.
Maubeuge atya először is emlékeztette az apácát arra, amit többször
is hangoztatott, nevezetesen, hogy nem láthatta a démon arcát, mert
ellenfényben volt, s csak a vízből felbukkanó mezítelen teste volt ragyogó.
Hogyan állíthatná tehát, hogy az itt megjelent Peyrac asszonyban, aki fel
van öltözve, és csak az arca után lehetne azonosítani, felismerné
látomásának tárgyát?
A kérdés valóban több szempontból is zavarba ejtő volt.
A meztelenség kérdése mindig nagyon foglalkoztatta az egyházi
személyeket és másokat is, akiknek a látomás hitelességét és jelentését
kellett vizsgálniuk.
Most kérjék meg Angélique-ot, hogy engedje le testéről a leplet,
ahogy Zsuzsanna a fürdőben?
Angélique-ot elfogta egy rosszkor jött nevethetnék, és az ajkába
harapott. Közben titkon, hamiskásan Loménie-Chambord lovagra nézett.
Vajon kitalálta-e ő is, milyen gondolatok futottak át rajta?
Madeleine anya egy pillanatra zavarba jött e szőrszálhasogatástól,
aztán megrázta a fejét.
‒ Nem fontos! Hiszen nem ő az — mondta kedvesen, de
ellentmondást nem tűrő hangon.
„Maubeuge atya kérdése a nevezett apácához:
‒ Tehát fenntartja eddigi kijelentését? Ma is meggyőződéssel állítja,
hogy az imént idézett részleteket látta?
Válasz: Igen.
Kérdés: A rendfőnöknőjével folytatott beszélgetés után nem volt
olyan részlet, melyet ő sugalmazott volna, hogy segítsen önnek az
értelmezésben?
 Válasz: Nem.
Kérdés: És a Jorras atyával történt beszélgetés idején?
Válasz: Nem.
Kérdés: És amikor Orgeval atyával beszélgetett?
Válasz: Nem. Semmit nem tettem hozzá, és semmit nem vettem el.
Én ezt a vidéket olyan tisztán láttam azon az éjjelen, mintha csak Luc
testvér egy festményét láttam volna. Az pedig nagyon tetszett, hogy a
homok rózsaszínű volt. Én ilyet még soha nem láttam.
Kérdés: Felismerte látomásában Gouldsborót?
Válasz: Nem ismerem azt a települést. Azt sem tudom, merre van.
Kérdés: Bizonyos benne, hogy látomásában ki sem ejtette
Gouldsboro nevét?
Válasz: Bizonyos vagyok benne.
Kérdés: Akkor milyen nevet ejtett ki?
Válasz: Én Akádiáról beszéltem. Az egyetlen dolog, amiben
bizonyos vagyok, hogy az a hely Akádiában van, s hogy Akádiát veszély
fenyegeti.”
Maubeuge atya Angélique felé fordult. Arca, melyet csak egy
olajmécses világított meg, a szokásosnál is jobban hasonlított egy kínai
szerzeteséhez.
‒ És ön mit mond erre, asszonyom? Annak a tájnak a leírása alapján
ön fel tudja ismerni Gouldsborót?
‒ Az igazat megvallva, ennek alapján lehetne az bármelyik parti
település a Francia-öbölben ‒ válaszolt Angélique közömbös hangon.
‒ De nem lehetne Gouldsboro?
‒ Lehetne! ‒ Hagyta rá Angélique. ‒ Ahogy lehet az is, hogy nem az.
‒ Nincs egyetlen olyan részlet ebben a leírásban, mely meggyőzné
önt, hogy ez az önök települése, hogy nem lehet másról szó, csak
Gouldsbóról?
E pillanatban Angélique tekintete találkozott a kis apáca rá-
szegeződő tekintetével.
„Én az igazságot mondtam, kiáltotta ez a tekintet, te is mondd az
igazságot.”
És Angélique hirtelen megértette, hogy miről szól ez az aprólékos
kérdezősködés. Megértette, mi az, amit a jezsuita és a többiek keresnek,
amikor Madeleine anyát és őt faggatják, mintha sötét útvesztőben járnának.
Az igazságot keresik.
A jezsuiták nem voltak inkvizítorok. Mindig is ódzkodtak attól, hogy
felváltsák a dominikánusokat a gyászos igazságosztói székben. Nem
akartak hamis vallomásokat, nem kerestek hamis tanúkat csak azért, hogy
valaki látványosan megtérjen, vagy, hogy egy előre elhatározott
máglyahalál igazolására valakit belekeverhessenek az eretnekség s a
boszorkányság gyanújába.
Azért voltak ott, hogy kiderüljön az igazság.
Angélique emlékezett, hogy Párizsban a nagy ördögűző, aki
megvizsgálta Joffreyt, mikor boszorkánymesterség miatt vád alá helyezték,
jezsuita volt. És megölték, csak azért, nehogy a per alatt arról tanúskodjon,
hogy a gróf ártatlan.
És a testvére, Raymond, aki szintén jezsuita volt, mindent megtett,
hogy megmentse Joffreyt a máglyahaláltól.
Mindez másodpercek alatt futott át az agyán, közben ránézett a két
jezsuita komoly arcára, majd a rács mögött ülő fiatal apácára.
„Az igazságot mondd!” ‒ Könyörgött a tekintete.
Hallgatni, bizonytalan homályban hagyni a bizonyosságot -
Madeleine anya elítélését jelentené. Már eddig is gyakran faggathatták,
gyötörhették kérdéseikkel. A végén kénytelenek lennének színlelőnek
kikiáltani, hisztérikának, aki összevissza mesél csak azért, hogy magára
vonja a figyelmet.
És Angélique? Letagadhatja-e Ambroisine-t? Ma itt van előtte ez az
ártatlan apáca, aki egy rosszul magyarázott titokzatos jelenésben először
„látta meg” őt, és ezt reszketve jelezte.
Eltagadhatja-e Angélique az őrült jeleneteket, az iszonyú bűnöket,
melyeknek szemtanúja volt a Szent Lőrinc-öböl, forró partjain, ahol a nyári
hőségben émelyítő bűzben száradtak a breton halászok tőkehalai?
Letagadhatja-e a fából faragott aranyló egyszarvút, amely
Gouldsboro rózsaszín homokján zátonyra futott, a hegyes szarvat,
amelynek csúcsán úgy ragyogott a nap, „akár a kristály”?
Engedett.
‒ Igen, igaz, önnek igaza van ‒ ismerte el ‒, volt egy időszak, amikor
Gouldsboróban minden éppen ott állt, ahol a látomás mondja. A világos
színű fából épült házak a sziklafal alatt, melyek Madeleine anya víziója
idejében még meg sem épültek… A két hajó a kikötőben… Minden a
helyén volt. El kell ismernem, hogy pontos a kép, s hogy ezt Madeleine
anya nem találhatta ki csak úgy. De ez nem jelenti azt, hogy csak azért,
mert én is ott laktam abban az időben… nem jelentheti azt, hogy
szükségszerűen démoni szellem vagyok, aki…
Maubeuge atya egy ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal jelezte,
hogy csak a kérdésre várt választ, további információkra nem kíváncsi, a
véleményére pedig végképp nem.
Angélique elismeréssel figyelte, hogy ettől a vallomástól kezdve
milyen lojálisak voltak a kihallgatók Madeleine anyával szemben.
RÉSZLET A KIHALLGATÁSBÓL
Kérdés: Mikorra teszi azt az időt, amikor pontosan megvalósult a
„látomás” tája, tehát amikor már ön is olyannak látta? Válasz: Az elmúlt
nyár elejére.
Kérdés: Tanúja volt-e abban az időben olyan démoni jelenségeknek,
melyek azon a területen zajlottak le?
„Nevezett Peyrac asszony erre azt válaszolta, hogy nincs jártassága
abban, hogy ilyen kérdésekben ítélkezzen, azt gondolja, nem képes
különbséget tenni a démoni események és bármilyen más rossz esemény
között, ami megtörténhet.
Erre a beszédre Maubeuge atya halványan elmosolyodott, és
megjegyezte, hogy épp ellenkezőleg, meg van győződve róla, hogy Peyrac
asszonynak van bizonyos tehetsége ahhoz, hogy felfogja azt, ami nem
látható. Korábban erről tanúskodtak azok a bizalomra méltó egyének,
akiket a környezetébe küldtek, nevezetesen Massérat atya is tapasztalta ezt,
vagy Vernon atya és ugyancsak Jeanrousse atya, az akádiai jezsuita…”
Ez a felsorolás Angélique-ot sarokba szorította. A feketecsuhások
csapdájába esett. A végén még mindent megtudnak róla és Ambroisine-ról,
hacsak nem tudnak már most is mindent. Beismerte, hogy valóban történt
akkoriban néhány olyan esemény Gouldsboróban, amit „démoninak” lehet
nevezni, de ezután összeszorította a száját, és elhatározta, hogy mást már
nem húznak ki belőle. Nem, soha nem fog beszélni Ambroisine-ról, erről a
megtestesült démonról. Túl sok mindent látott és túl közelről, nem beszél
sem a gyilkosságairól, sem a haláláról… Vannak dolgok, melyekről jobb
hallgatni. Semmire nem jó kőbe vésni vagy papírra vetni az ilyen dolgokat.
Villedavray is ezt mondaná, a bölcs életimádó. Jó, hogy az akádiai homok
már Ambroisine nyomait is betemette. Úgy döntött, hogy eleget mondott
már a kedvező ítélet érdekében. Most már igazságot lehet szolgáltatni mind
Madeleine anyának, mind Orgeval atyának ‒ aki Gouldsborót „kijelölte”.
Tovább már nem megy.
Maubeuge atya leolvasta az arcáról az elhatározást, és nem
erősködött tovább. Madeleine anya felé fordult, és feltett még néhány
kérdést, de látszott, hogy ezek már csak amolyan mellékes kérdések.
‒ Kedves testvérem. Nemrég egy újabb álmáról számolt be
rendfőnöknőjének. Ebben Brébeuf atya jelent meg ön előtt, s
megparancsolta, hogy imádkozzon egy boszorkány megtérése érdekében.
Van-e kapcsolat az Odaátról érkezett új üzenet és a korábbi ‒ Gouldsboróra
és Peyrac asszonyra vagy férjére vonatkozó ‒ jelenségek között?
‒ Nem! Nincsen! ‒ Vágta rá azonnal Madeleine anya. — Azt az
álmot érkezésük éjjelén láttam, de ők nem voltak benne. Brébeuf atya arra
figyelmeztetett, hogy egy férfiboszorkány fog szentségtörést elkövetni, s
hogy mindent el kellene követni, hogy e gyalázatos tettét
megakadályozzuk. Letérdeltem az ágyam mellé, és hosszú órákon át
imádkoztam…
„Szegény Madeleine anya!” ‒ Gondolta Angélique. Ezek a napok és
főleg éjszakák nem lehettek számára olyan nyugodtak és szeráfiak,
amilyennek ő a szerzetesi élet napjait képzelte.
Maubeuge atya ekkor megkérdezte:
‒ Tehát ezúttal nem arról a boszorkányról volt szó, akit a
látomásában látott?
‒ Milyen boszorkány? — kérdezte zavartan az apáca.
‒ Az a sötét valaki, aki a pokoli démonasszony mögött állt, s ön
meglátván őt, attól félt, hogy az maga a Sátán.
‒ Nem! Az nem volt a Sátán, később tiltakoztam is emiatt…
‒ Ez igaz. Tehát egy boszorkány volt?
‒ Nem. Nem volt boszorkány.
‒ Akkor ki volt?
‒ Egy sötét, egy fekete ember ‒ suttogta remegő hangon az apáca.
‒ Gondolja, hogy az lehetett Peyrac gróf is?
Angélique halkan felkiáltott. Tiltakozni akart, de ebben Madeleine
anya, visszhangzó kiáltása megakadályozta.
Maubeuge atyát nem rázta meg a dolog. Túlzott női érzékenységnek
tartotta, és megismételte a kérdést.
‒ Én nem ismerem Peyrac grófot ‒ mondta szerencsétlen arccal a kis
apáca.
‒ Kívánja, hogy szembesítsem vele?
‒ Nem szükséges. Kár zavarni a nagyurat. Hiszen nem ő volt az.
‒ Mitől ilyen bizonyos ebben?
És mivel az apáca hallgatott, Maubeuge atya folytatta:
‒ Azt akarja ezzel értésemre adni, testvérem, hogy ön tudja, ki a
fekete ember?
‒ …!
‒ Meg tudná őt nevezni, anyám?
‒ Nem! Nem! Nem vagyok rá képes, nem tudom! ‒ Kiáltotta
Madeleine anya, elgyötört arcát két tenyerébe hajtva.
 ‒ Ugyan, hagyják már békében a szerencsétlent! ‒ Lépett közbe
Angélique. ‒ Nem szenvedett már éppen eleget, akárcsak mi magunk is,
ettől a históriától? Mire ez a precizitás, amit tőle követel, atyám? Miért kell
mindenre rámutatni, pontosan körülírni és definiálni? Miért nem elég csak
arra figyelni, ami bántó, ami természetellenes? Feltétlenül szükséges
mindent lejegyezni, ami pusztításról, gyengeségről, bukásról, hanyatlásról
tanúskodik? A vihar azért támad, hogy elmúljon. Ha erejét vissza akarnánk
tartani partjainkon, mindent elpusztítana. Őrült tett volna, nem? Higgyenek
nekem, atyák, vannak dolgok, melyeket nem lehet a pusztítás kockázata
nélkül visszatartani. Hagyni kell, hadd sodródjanak tovább a széllel… De
mi ez? ‒ Nézett körül riadtan.
Valami távoli, tompa, ágyúdörgésre emlékeztető hang kísérte már
egy ideje a beszélgetést, s nem akart szűnni, sőt egyre hangosabban szólt.
‒ Ez a vihar. És egyre közeledik ‒ válaszolta Maubeuge atya. ‒ A
szél tombol fölöttünk… Mit is mondott, asszonyom?
‒ Hogy azzal semmit nem nyer az ember, ha megtestesíti a rossz
szellemet, névvel, maradandó jelekkel, s ily módon hatalmat ad neki…
Összerezzent, mert eszébe jutott az a kis papírszelet, amit annak az
embernek a kabátjában talált, akit Piksarett megölt. Ez volt ráírva: Eljövök
ma este, ha jól viselkedsz…
Az írás látványától is égnek állt a haja. Ambroisine írása volt…
‒ Az írótollból olykor méreg folyik ‒ mondta aztán.
Nagy meglepetésére épp ekkor, amikor arra készült, hogy szembenéz
közbeavatkozása következményeivel, és elviseli az újabb kérdéseket,
Maubeuge atya aprót biccentett a fejével, ahogy a kínaiak szoktak,
udvariasságból, és nem erősködött tovább, hanem felállt. Jorras atya és
Morillot pedig követték a példáját.
‒ Fejezzem be ezekkel az utolsó szavakkal? ‒ Kérdezte Morillot
abbé.
‒ Milyen utolsókkal?
„…Az írótollból olykor méreg folyik” ‒ olvasta komoly képpel a
fiatal pap.
A jezsuita rendfőnök elmosolyodott.
‒ Szerintem ez tökéletes ‒ helyeselt. ‒ Van egyfajta humora, de
elégtételt is nyújt…
‒ Olvassam fel, amit leírtam?
‒ Nem, mert a vihar már itt van közel. Csak aláírjuk.
Kézről kézre adták a tollat. A kéziratot betették egy fiókba, melyet
Madeleine anya tolt ki a rács alatt, majd visszahúzta és maga is aláírta a
dokumentumot.
Végül Morillot vette magához az egészet, és a táskájába tette.
‒ Anyám, eljövök megint, meg fogom látogatni ‒ kiáltotta
Angélique, mielőtt a rács másik oldalán leeresztették a függönyt, mely
eltakarta szemük elől Madeleine anyát.
Azért kellett kiabálnia, mert már úgy tombolt a szél, hogy rezegtek
az ajtók meg az ablakok.
‒ Jöjjön csak, látogasson meg bennünket ‒ hallotta még a kedves
hangot a függöny mögül. ‒ Meg fogjuk mutatni önnek mind a hat
oltárunkat…
Ekkor felállt Piksarett és a montagnais indián főnök is. Róluk szinte
teljesen elfeledkeztek.
Loménie-Chambord gróf Angélique mellé lépett, és karon fogta.
‒ Hazakísérem, asszonyom ‒ mondta.
Most, hogy már túl voltak mindenen, Angélique minden jelenlévőt
szeretette méltónak talált.
‒ Bevallom, atyám, úgy érzem, mintha megtisztultam volna, mintha
egy új keresztségben megmerítkeztem volna szentelt vízben…
‒ Nem volt félnivalója, asszonyom ‒ válaszolta Maubeuge atya. ‒ E
szembesítésnek, ahogy ezt ön is megállapíthatta, az volt a célja, hogy
napvilágra hozzuk azt, amit amúgy is tudtunk mindannyian.
És bár egyre sürgetőbbé vált, hogy mindenki minél hamarabb
hazaérjen, Maubeuge atyának még volt egy fontos közölnivalója.
‒ Önhöz fordulok, kedves máltai lovag úr ‒ mondta, és Loménie-
Chambord grófhoz fordult ‒, mert tudom, hogy régi barátság szálai fűzik
Orgeval atyához. Azt is tudom, tele van az atya sorsára vonatkozó
kérdésekkel, s nyugtalan miatta. A mai napig, azaz mindaddig, míg a
Szentlélek megvilágosító erejével nem jártunk a végére az imént tárgyalt
ügynek, nem beszélhettem róla. Most, hogy ez megtörtént, örömmel
megnyugtathatom önt az ő sorsa felől, és arra is felhatalmazom, kedves
testvérem, hogy ha a város polgárai érdeklődnek felőle, fedje fel előttük,
hogy miként határozott közös akarattal közösségünk és Orgeval atya. Ön
tudja, hogy a mi irokéz misszióink, melyek a nagy Niagara-vízesés és a
„Torontói „-nak nevezett tó határán elterülő földön vannak, hosszú ideje ‒
amióta a huronokat és misszionáriusainkat lemészárolták ‒
elnéptelenedtek, ám mostanában kezdenek hamvaikból feltámadni.
Élnek ott az irokézekkel rokon, keresztségre készülő és már
megkeresztelt törzsek, melyek évek óta szenvedélyesen követelik a
feketecsuhások visszatérését, hogy akik megtértek, megtarthassák hitüket.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy erre a kitagadott tájra elküldjem a
legalkalmasabb, legbefolyásosabb és legbátrabb misszionáriusunkat, és
Orgeval atyára esett a választásom. Nem ő volt-e az, aki csaknem egész
Nyugat- Akádiát, ezt a hatalmas területet szinte egymaga térítette
keresztény hitre, s fegyverrel őrizte határait az eretnekekkel és Új-
Angliával szemben? Új helyén is fenn fogja tartani és meg fogja védeni azt
az elhagyott és örök fenyegetettségben élő népet, melyet pogányságban
maradt testvérei ki akarnak irtani. Minden mellette szólt, őt kellett
választanunk, hiszen könnyen tanul nyelveket, már eddig is megtanult egy
sor abenaki dialektust, és folyékonyan beszéli a húron-irokézt. Tehát úrnak
indult, még mielőtt az önök flottája Québecbe érkezett volna, asszonyom.
Ön és a férje ezért nem találkozhattak vele. Orgeval atya megértette, hogy
jobb ez így… Nem fog megállni sem Trois-Riviéres-nél, sem Villa-Marie-
nál. Ha nem éri el az irokéz határt a nagy hóviharok beállta előtt, akkor ‒
mivel attól kezdve nem lehet többé közlekedni ‒ a Frontenac-tónál lévő
Cataraqui-erődben fog telelni.
A rendfőnök komolyan, megfontoltan beszélt, nyugodt hangját az
egyre vadabbul és hangosabban tomboló szél zenekara kísérte. Angélique
felborzolt idegekkel hallgatta.
‒ Ne lássanak semmi titokzatosságot ebben a bejelentésben ‒
folytatta a jezsuita. ‒ Egyszerűen arról van szó, hogy ajánlatosabb volt
megvárni a szenvedélyek lecsendesülését, még mielőtt ebben a szívesen
fecsegő és szertelen városban szóbeszédre adtunk volna okot Orgeval atya
egyes intézkedéseivel, lépéseivel kapcsolatban. Annak tudatában távozott,
hogy így követheti a legjobban azt az utat, melyet számára kijelölt a mi
Urunk, Jézus Krisztus, akinek vakon engedelmeskedik, s továbbra is hű
katonája marad.
Ekkor szörnyű zaj támadt odakinn, mintha száz őrült szekér vágtatott
volna elő az erdőségek felől. Igen, kifejezetten vágta-tás, üvöltés, hörgés
hallatszott, fakerekek lármája az utcák kövezetén, sőt egy egész őrült
hadsereg tombolt és akart betömi a kolostor falain át. És mintha a vadlovak
vontatta szekereken ágyúk is jöttek volna ‒ megdöngették a vaskos
kapukat, és megremegtették a falakat.
‒ Na, itt a vihar! ‒ Mondták a férfiak, de nem rendítette meg őket.
Piksarett magára terítette medvebőrét.
Váratlan reccsenéssel kinyílt az ajtó, és Carlon intendáns lendült be
rajta, szinte berepítette a szél. Egy szolgálónővér alakja tűnt fel mögötte,
aki egy lámpást tartott a kezében, meg egy öregember, akinél fáklya volt.
A szél őrült üvöltéssel tört be a szobába, s fülsiketítő hangon körbetáncolt.
 ‒ Ez még semmi ‒ kiáltotta Carlon. ‒ Ez még csak egy aprócska
vihar. Még van időnk hazamenni. De önt el kell kísérnünk, asszonyom. És
azonnal indulni kell.
‒ Hagyják itt a lovakat, majd mi bevisszük őket az istállóba ‒
ajánlotta a szolgálónővér. ‒ Máris elég nagy a hó, még elbot-lanának…
Már az előtérben meg kellett görnyedniük, pedig a kapu még zárva
volt. A féktelen szélrohamok úgy vágtattak be minden nyíláson át, mint a
fütyülve támadó, jeges mérget köpő viperák. Máris besöpörték a havat a
küszöb alatt. A kaput nehéz volt kinyitni, mintha egy nagy tenyér folyton
visszanyomta volna. Angélique álla alatt a nővér szorosabbra kötötte a
kapucnit.
A kitárt kapu négyszögében forrongó, vízszintesen csíkozott szürke
világ tárult elébük. A szélrohamok finom porhavat vágtak az arcukba.
Olyan finom volt, hogy szinte nem is látták, csak érezték, ‒ de ha lenéztek,
a földön látták is, ahogy emelkedik fehéren a faiak mentén, olyan sebesen,
mint amikor egy tartályba vizet önt az ember.
A szolgálónővér gyertyalámpája kialudt. Az öregember fáklyája egy
ideig még parázslóit, de amint kilépett az utcára, elaludt az is. Odament a
lovakhoz ‒ már térdig hóban álltak ‒, és bevezette őket a kolostor
udvarába. Érdekes módon kint nem tűnt olyan üvöltőnek a szél, mint
odabent a kolostor falai között.
Az első lépésektől kezdve teljesen lefoglalta őket a küzdelem az
északi széllel, mely hol úgy állt eléjük, mint egy áttörhetetlen fal, hol vadul
küzdött velük, mint egy láthatatlan, lihegő Herkules. Semmiképp nem
akarta továbbengedni őket. Az utcákon semmit nem lehetett látni, se a
házakat, se az utat, semmit…
Angélique kísérői karjába kapaszkodott, ők meg támogatták,
segítették, ahogy csak tudták. Abban bízott, hogy a két férfi jól kiismerte
már az északi viharokat, melyek ebben az időben végigsöpörnek Québec
városán. Nem emlékezett rá, hogy valaha is átélt volna ilyen őrült vihart
Wapassou-ban. Bár az is igaz, hogy ott, ha rossz volt az idő, ki se tették a
lábukat a házból.
Úgy előre kellett hajolniuk, hogy szinte hason csúsztak. Mintha éles
késekkel kaszabolták volna az arcukat és lábaikat, úgy vágódott nekik
minden újabb szélroham. Mert időről időre minden lecsendesedett.
Aztán a hó úgy elkezdett zuhogni, mint a vízesés, hogy az ember azt
hitte, pillanatok alatt eltemetődik. Folyton porolták magukat, de hiába.
Belebotlottak egy hóhalomba is. Kellett bizony a két indián
segítsége, ‒ akik szintén kísérték őket ‒, hogy kikászálódjanak belőle.
 Egymáshoz tapadva, egymásba kapaszkodva olyanok voltak, mint
egy nagy hógolyó, és közben azon vitatkoztak, melyik úton lenne jobb
továbbmenni. Süketek vitája volt ez, legalábbis Angélique szerint. Pedig a
társai fél szavakból, kifejező mozdulatokból, fintorokból is jól megértették
egymást. A jelek ezt mondták: „Menjünk inkább el a kis Sainte-Foy-
kápolna előtt… ott fönt levágunk… Banistére udvaránál fogunk
kibukkanni, és úgy megyünk le a házig.”
Fény táncolt előttük. A bársonyos szűz hóban lábnyomokat láttak.
Valahol távolabb egy ember ment lámpással a kezében, lapáttal a vállán. A
jezsuiták egyik szolgálója igyekezett a malom felé, hogy megállítsa a
malomkereket. Jelekkel tudomásukra hozta, hogy szívesen segít. S attól
kezdve, ahogy tudta, lapátjával elhordta előlük a havat. Ment a lejtőn, és
odébb tolta a hógörgetegeket. így mentek, s közben hallották a láthatatlan
óriás malom kattogását, mely úgy hangzott a dühöngő szélben, mint egy
madár, recsegő rikoltozása.
Aztán, amikor elérték a malmot, legalább ez a frenetikus csattogás
abbamaradt. A férfi visszajött és, hála a lapátjának meg a lámpájának, a
hátralévő utat már baj nélkül megtették.
Megérkeztek a szomszéd kertjébe. Olyan volt, mint egy fehér kráter.
Lent a mélyén egy fekete gombóc ugrált és kapálózott a szilfa alatt.
‒ A kutya ‒ mondta Loménie-Chambord gróf.
‒ Szegény állat! ‒ Akarta mondani Angélique, de az álla jegesre
fagyott, és olyan merev volt, mint egy fapapucs.
Kicsit odébb azt hitte, hogy egy kútba esett, egy pillanat alatt a
válláig ért a hó. Pedig csak egy gödörbe lépett. Végül mégis „haza”-
érkeztek Villedavray házába. Nyílt az ajtó, és nevető, megkönnyebbült,
boldog arcok fogadták őket.
A háttérben a kandallóban lobogtak a fahasábok…
‒ Mama! Mama!
A gyerekek elragadtatva fogadták, akárcsak Yolande, Adhémar, az
öreg Eloi és Cantor.
Macska úr óvatosan lehevert a kandalló párkányán, és
összegömbölyödött. Amikor beléptek az ajtón, megnyugodott, s most
elégedett volt.
Claude Loménie-Chambord és Jean Carlon már nem akartak belépni
a házba. De nem kell aggódni, mondták, ez még nem a nagy, az „igazi”
vihar, ez még nem az, ami akár három napig is fogva tartja az embert ott,
ahol épp meglepte.
Ezután a két férfi botladozva, egymásba kapaszkodva eltűnt a nagy
fehérségben.

36.
Angélique egyedül ült az éjszakában. A kandallóban hörögve
lángoltak a fahasábok. Folyton etetni kellett a tüzet a kandallórácson
sorakozó tuskókkal.
Macskáját a vállára fektette, mert ez a langyos, élő jelenlét segítette a
gondolkodásban, sőt olyan volt, mintha tanúja lenne mindannak, amire
gondol; kérdő tekintetével olykor még segítette is, hogy alaposabban
minden érvet végigsoroljon.
„Most már biztos vagyok benne, sőt tudom, hogy ki Joffrey titkos
szövetségese. Te is tudod, Macska úr… Biztosan mindig is jól tudtad. Én is
kitalálhattam volna az első percben. Logika kérdése lett volna az egész…”
Angélique Joffreyt várta.
A vihar még mindig tombolt. Ebben az időben olyan távolinak tűntek
akár csak a szomszédos házak is, mintha a legyőzhetetlen óceán választotta
volna el őket egymástól. Angélique mégis reménykedett, hogy Joffrey
legyőzi a Montigny-kastély és Villedavray háza közti távolságot. Hacsak
nem ment el ezen az estén Sillerybe vagy a Saint-Charles partjára, hiszen
ezeken a helyeken kezdett el erődöket építeni, hogy „bekerítse” a várost.
Angélique cinkosan rámosolygott a macskára.
Azért mégis várta, és már előre örült, hogy kihasználva a vihart,
amely összezárja őket, végre „kivallathatja”.
Az egész házat aludni küldte. Kijelentette, hogy egyedül akar
virrasztani a tűznél. Egyedül.
„Vallani fog. Egészen biztosan vallani fog.”
A háttérben, a homályban kis szentelt gyertya égett, amelyet Susanne
gyújtott meg, mielőtt hazament a tanyájára, s apró lángjával arra
emlékeztetett, hogy a Jóisten is vigyáz az időjárás szeszélyeinek kitett
emberiségre.
Szokás volt vihar idején szentelt gyertyát gyújtani minden szobában.
Susanne már rég megérezte a vihar közeledtét, de különben is, ő mindenre
gondol. Volt ideje még időben elmenni a templomba, s megáldatni a
gyertyákat, melyek majd Peyrac asszonyra vigyáznak.
 Még arra is gondolt, hogy ellássa némi élelemmel az öreg Loubrette-
et, s aztán az első szélrohamokkal hazarohant a farmjára, hogy otthon a
családjának is meggyújthassa a szent gyertyákat.
Még mindig havazott. Ahogy hullámokban fújta a szél a havat, az
úgy szólt, mintha odakint valaki engesztelhetetlenül verné az ablakokat
meg a falakat. Iszonyú kellemetlen hangja volt. Az orkán vadul, fütyülve
söpört végig a földeken, bőszen tombolt a szögletes kéményekben,
mámoros dühvel behatolt az utcák szűk torkába, őrjöngve táncolt a tereken,
majd végigvágtatott a folyóparti házak során, megcibálta a fákat,
végigsöpört mindent, az egész várost megcsapdosta.
De Québec házai ellenálltak a kegyetlen északi szélnek. Ezek a
természetes, mély pincék fölé épült, jó habarccsal stabilan beágyazott
házak megingathatatlanul állták a vihart. Egyedül a tűzvészt nem élték túl.
Wapassou-ban azokat a faépítményeket, amelyekben Angé-lique is
lakott, félig a földbe mélyesztették, ezért nem hagytak Angélique-ban
mélyebb nyomokat az ott átélt viharok. No és itt azért közelebb voltak az
Északi-sarkhoz. Ezen az estén bent a házban mindenki jókedvű volt és
vidám. Egyáltalában nem izgatták magukat, jó étvággyal ettek, aztán
mindenki fogta az ágymelegítőjét, és úgy indult aludni. Igaz, ez inkább
csak megszokás volt, nem lett volna elég, a kályhákat is mindenütt nagyon
megrakták, csak úgy ontották a meleget.
Amikor már mindenki elaludt, Angélique Macska úr kíséretében
élvezettel bejárta a házat.
Közben újra végiggondolta a Madeleine anyával történt találkozását.
Megkönnyebbült, hogy ártatlannak ítélték, de ez elhalványult amellett,
amit Orgeval atyáról hallott, aki azért hagyta el a várost, hogy az irokéz
missziót felélessze. Amikor Maubeuge atya erről beszélt, Angélique látta,
hogy Loménie-Chambord gróf arca megrándul, és lesújtva hallgatja a
jezsuita szavait. Ebből arra következtetett, hogy Orgeval atya mégsem saját
jószántából hagyta el a várost. Kényszerítették, hogy irokéz földre menjen.
És így már érthető az a mondat is, amit Guérande atya mondott: „Az ön
hibájából fog meghalni…”
Angélique zaj nélkül ment végig a házon. A konyhából a szalonba,
onnan a budoárba, majd a könyvtárszobába. Villedavray háza tele volt
kincsekkel, akár Ali baba barlangja.
Honorine és Chérubin szobájába is benyitott. Rájuk Yolande
felügyelt, de ebben a szobában aludt Marcelin és Timothy is. Ők egy
ágyban.
A konyha mögötti hátsó helyiségben ‒ ahol a nagyobb edényeket
meg a szerszámokat tartották ‒ aludt Piksarett és a montagnais indián, aki
ezen az éjszakán már nem tudott elmenni. Talán majd holnap. Egyébként
kisírta magának a pálinkáját, miközben Piksarett két pipaszippantás között
szidalmazta őt degenerált részegessége miatt. Nem lehetett látni őket, csak
halk beszédük, később pedig szuszogásuk hallatszott a sötétben.
Angélique lement az éléskamrába. Alma, körte és dió illata csapta
meg az orrát ‒ a száraz pince földjén sorakoztak, nehogy megromoljanak.
Odébb fonott hánccsal borított üvegben almabor és boroshordók, aztán
zöldségfélék, hagyma, foghagyma… Egy kedves, szeretett ház édes illatai.
A pince másik részében a bárányok szelíd tekintete követte útját, s az
egyik sarokban, egy kis szénahalmon ott hevert a friss tejet adó kecske is.
Visszafelé Angélique megállt Cantor szobája előtt. Már aludt ő is. Ó,
hányszor ült az ágya mellé estelente, hányszor nézte álmodozva, hogy
alszik… Kedve lett volna könnyedén végigsimítani a homlokát, íves
szemöldökét, dacos kamaszajkát, melyet már szőke pelyhek borítottak.
„Gyönyörű kis Cantorom!” ‒ Suttogta ilyenkor régen, elmerengve.
Milyen volt az arca az arkangyalnak? Angélique továbblépett és arra
gondolt, valamelyik nap visszamegy Madeleine anyához, és megkérdezi
tőle, milyen arca volt az arkangyalnak, aki a látomásában szerepelt. És
hogy nézett ki az a szőrös szörnyeteg? De egyelőre lezárták ezt az ügyet.
És ez így helyes.
Csak amikor ezt a sétát befejezte, akkor ült le a kandalló mellé, s
akkor vette a vállára a macskát.
Elgondolkodva idézte fel azt a napot, amikor belépett a tudományos
kísérletekhez való eszközöket is őrző homályos könyvtárszobába.
Maubeuge atya, a kanadai jezsuiták rendfőnöke és Peyrac gróf voltak a
szobában, s mindketten egy nagy, bőrkötéses könyv fölé hajoltak.
Biztos a kis hülye Bérengére-Aimée vihogása zavarta meg a
fogaskerekek működését, pedig azok már régóta dolgoztak az agyában.
Mindenesetre, ha ő nincs ott, biztosan rájön, hogy az a két ember ott
egymás mellett már régóta ismeri egymást.
Számolnia kellene ezzel? Hogy Maubeuge atya és Joffrey már
korábban is találkoztak, s hogy ismerik egymást?
Vajon abból az időből való ez az ismeretség, amikor Joffrey
fiatalember volt, s az ázsiai tengereket járta, vagy későbbről, amikor
Európában, a Földközi-tengeren hajózott? Palermo vagy Kandia?
Egyiptom vagy Perzsia?
A jezsuiták mindenütt ott vannak. Minden kalandor útját
keresztezhetik. És most, Kanadában újra összetalálkoztak.
 Így minden azonnal logikusan következne egymásból, még Orgeval
atya váratlan eltűnése is… Akkor sújtottak le rá, amikor épp győzni tudott
volna. És ki sújthatta le? Csak az az ember, akinek hatalma volt fölötte.
Vagyis Maubeuge atya, a kanadai jezsuita közösség rendfőnöke. Igen, csak
ő törhette meg egy Orgeval atya gerincét, mert e hajlíthatatlan
misszionáriustól Maubeuge atya engedelmességet követelhet. Csak ő
kényszeríthette távozásra. A jezsuiták köreiben első a fegyelem. Sehol
nincs akkora fegyelem, mint náluk. Olyanok, mint egy hadsereg.
Angélique maga elé tudta képzelni a jelenetet:
A fényárnyékos cellában, a fehér falak közt, melyeken ‒ csak a
kereszt kontúrjai rajzolódnak ki sötéten egy helyen ‒ összegyűlnek a
jezsuiták, s belép a misszionárius, mellén a rubintköves kereszttel, mely
Krisztus kifolyt vérét szimbolizálja.
Aki hívatta, annak az arca s a tekintete keletiesen talányos. A két
ember között kevés a hasonlóság és a lelki rokonság.
„Térdelj le, fiam! Holnap elhagyod Québec városát, és útnak indulsz
az irokézek földje felé…”
A szerzetesi fogadalmához hű jezsuita nem tiltakozhat, szava sem
lehet. Orgeval tehetetlenül áll a hirtelen rendelkezéssel szemben. Arra
kötelezik, hogy elhagyja a várost. Sivár, távoli tájak felé vezet az útja, ahol
lehet, hogy a halál vár rá…
Minél többször gondolt Angélique erre a jelenetre, annál inkább azt
gondolta, hogy így játszódott le.
Peyrac gróf flottájának érkezése előtt két nappal Maubeuge atya
megparancsolta, hogy az Orgeval nevezetű, túlságosan hatalmassá nőtt
alárendeltje távozzon a városból.
És azért adta ki ezt a parancsot, mert Joffrey de Peyrac szövetségese
volt. Elsősorban azért…
Angélique zajt hallott az udvar felől, aztán erősen zörögtek az ajtón.
‒ Mégse tölthetem az első québeci vihart az én asszonyomtól távol ‒
mondta Joffrey, miután Macollet segítségével, aki álmosan előkászálódott
„alvó-koporsójából”, végre sikerült kinyitnia a hóval befújt kaput. A kapu
akkorát csapódott, hogy majd kifordult a sarokvasból, egyidejűleg
hóförgeteg zúdult a házba, no és persze Peyrac gróf meg a lovásza, Yann
Le Couénnec. Levették s a falnak támasztották hótalpaikat. Elég
kockázatos expedíció volt megtenni ezt az utat a Montigny-kastély és
Villedavray kis háza között.
A ruhájukon pillanatok alatt olvadni kezdett a hó, és nagy
darabokban csúszott-potyogott a földre. Mikor nagy nehezen becsukták a
kaput, egy farúddal eltorlaszolták.
Yann Le Couénnec felment aludni az alsó padlásra, ahol volt néhány
apró kis kabin, bennük függönnyel körülkerített ágy. A függöny a huzatot
is felfogta valamelyest. Macollet újabb nyaláb rekettyét dobott a tűzre,
amiből óriási máglya keletkezett, aztán közölte, hogy átveszi az őrködést a
tűz mellett, ahogy Wapassou-ban is tette.
Bent a szobában a széles ágyon béke honolt.
„Vallani fog, bevallja álnokságait…” -‒ gondolta Angélique Joffrey
de Peyrac arcát figyelve. „Csak nem azonnal” ‒ helyesbített, mikor látta
feltűnni a fölé hajló arcon a ragyogó mosolyt, amely mindig boldoggá
tette.
Hosszú lesz az éjszaka, s a vihar soká fog tartani. És majd ha eláll,
nagy fehérségre ébrednek.
Aztán összeborulnak, és boldogan elszunnyadnak újra.
Hosszú szerelmes éjszaka, hosszú, akár az élet, amely mindent
eldönteni látszik, s amelyben minden benne foglaltatik, amin átment az
ember, egészen a célig, amely magában hordja a kezdetet, s így tesz
próbára, mert elnyeli mindazt, ami volt, s ami lesz.
Dicsőség, veszély, gazdagság, ambíciók, vágyak, félelmek, rettegés a
nyomorúságtól, a megaláztatástól, a felemelkedést követő bukástól, a
létfenntartás gondjaitól, a betegségtől, a haláltól ‒ ilyenkor ezeknek az
égvilágon semmi jelentősége nincs.
A test megdicsőül, a lélek szabad. A szív hevesen dobog.
Minden eltűnik, mert „máshol” vagy, a szerelem titkos szentélyének
vendége vagy.
Az ő szerelmi szentélyük ezen az éjjelen egy vihartól körültombolt
keskeny szobácska volt, itt bújtak meg, az átkozottul vad vidéken épült
város szívében. Sérülékeny volt ez a város és kicsiny, akár a magból kikelő
apró csíra, amely véletlenül repült a sziklás hegyoldalba, s ki tudja, nem
tépi-e ki onnan ez a fantasztikusan vad vihar.
Ez a távoli világ ölelte körül őket, akik a világ közepén érezték
magukat.
Még nem vetkőztek le, sokáig álldogáltak a sötét szobában, ahol csak
egy piciny virrasztólámpa égett, s épp annyi fényt adott, hogy láthassák a
másik szeme ragyogását. Négy csillagocska ragyogott a sötétben, ahogy a
két szempárban remegve tükröződött a lámpácska fénye, s csak akkor
hunytak ki egy-egy pillanatra, amikor a szempillák a boldogságtól
lecsukódtak, hogy aztán révetegen újra felnyíljanak. Tekintetük elől a
másik arca zárta el a teret, csak egymást látták a félhomályban, csak ez a
látvány varázsolta el lelküket és érzékeiket.
Szoros ölelésben csókolóztak.
Aztán a harapós hideg s a lázas vágyakozás a takaró alá kergette
őket. Meztelenül bújtak össze az ágyban, s nevetve húzták be a
függönyöket, nehogy megszökjön a meleg. Testük óvatos figyelemmel
kereste-érintette a másikat. Az iménti, szavakkal ki nem fejezhető
elragadtatást keresték. Megvoltak a hívójeleik. Ez olyan ajándék, amiről az
ember nem tehet. A kölcsönös vonzódás s meglepetés, hogy a testük
mindig az újdonság érzését kelti a másikban, s hogy ez nem múlik el egy
pillanatra sem. Angélique testében megnyíltak a gyönyör zsilipjei. Ez a
gyönyör minden együttlétüket megkoronázta, s elsöpört minden haragot,
félreértést és gyanakvást, amit különélésük, szétszakítottságuk okozott
néha.
„A te karodban a legjobb ‒ gondolta Angélique. ‒ Minden szeretőm
közül te vagy egyedül felejthetetlen. És ez addig tart most már, amíg élünk.
Amíg csak van erőnk megfogni egymás kezét, amíg egymás ajkát érinteni
tudjuk, amíg találkozni tud a tekintetünk. Ezért vagyunk szabadok. Mert
csak egyetlen kötelék köt össze minket: a vonzódás köteléke. Ez
mindenhová eljön velünk, s nem ereszt el bennünket egymás közeléből.”
A testi varázslat egymáshoz láncolta őket, de ettől még megtalálták
saját ‒ női és férfi mivoltukra jellemző ‒, egymással szemben álló szellemi
útjaikat, mert különbözők voltak, bár hasonlók is, hiszen egyformán
gondolkodtak az életről, s amióta Toulouse-ban először találkoztak,
mindketten folyton azon igyekeztek, hogy megismerjék egymást.
Szerették a szerelmet, szerették az életet, szerettek nevetni, nem
féltek az Isten haragjától, szerették a harmóniát és az alkotást, s azért
harcoltak, hogy mindezek győzedelmeskedhessenek a földön. Mindketten
hitték, hogy teljes életet kell élni, s élték is e teljes életet, amikor a viharos
éjszakában bolondul szerették egymást.
A kinti üvöltés, görgés, mely minden más zajt elnyelt bent a házban
is, a rázkódások, melyek olyan erővel és dühvel támadtak, hogy már úgy
látszott, felszakítják boldog menedékük ajtaját, beleszelídült abba az
érzésbe, hogy ami rajtuk kívül van, az felszívódott, és már nincs is.
Mindkettőjük számára csak a másik, a másik boldogsága, öröme létezett, s
ezt is csak rövid szavak, gyengéd mozdulatok, sóhajok jelezték.
Boldogságot adtak és kaptak, elöntötte őket a létezés öröme és
tudása, a mindent felejtés mámora… Egy óra szerelem az éjszakában az
időtlenség szárnyán, szökés a rémület, az erőszak és a gonosz elől… Joguk
van hozzá, mégis minden alkalom maga a csoda.
 Angélique most is, mint mindig, úgy érezte, sosem volt még olyan
boldog, mint ezen az éjszakán. Úgy érezte, hogy Joffrey ajka és csókja
még soha nem volt ilyen édes, keze soha ilyen simogató s az ölelése ilyen
borzongató.
Soha nem volt még ilyen barna a bőre, ilyen erős a karja. Soha nem
volt ilyen kemény, mégis gyengéd az ölelése, s nem volt soha ilyen
vakítóan fehér a fogsora, amikor rámosolygott, akár egy boldog faun.
Sebhelyes arca se volt még ily rettenetes, mégis lenyűgöző, s volt-e valaha
ilyen izzó, máskor csúfondáros a tekintete, mint ezen az éjszakán?
Angélique úgy érezte, hogy még soha nem hódította el őt így a parfümillat,
mely Joffrey bozontos — a halántékánál már kicsit őszülő ‒, sötét, göndör
hajából áradt. És milyen édes meglepetés volt a bőre melege, igen, feszülő
izmain a sima bőr, melynek színét sokszor szinte sötétbarnának látta, pedig
csak a saját fehér bőre mellett tűnt olyan sötétnek…
Angélique erősnek és szabadnak érezte magát.
Nincs az a hajnali derengés, ami ki tudná most rántani őt ebből az
édes, félig öntudatlan állapotból, ebből a lágy ölelésből. Tudta, hogy innen
csak az áldott lustálkodós, gondtalan korszakba léphet, amire oly nagy
szüksége van az embernek, s amiről álmodni szokott, igaz, gyakran hiába.
Mégis arra gondolt, hogy lelke nyugalmát már soha semmi nem
zavarhatja meg. Ezt az érzést, a gyönyör óráin kívül - melyek még nem
múltak el, hiszen összeölelkezve lebegtek kicsit bódult állapotban ‒ az is
megalapozta, hogy feloldozást kapott, hogy az előző este a kis Orsolya-
rendi apáca ártatlannak nyilvánította a világ szeme előtt, de hozzájárult az
is, hogy most már majdnem bizonyosnak érezte, hogy Joffrey „kémje”
maga Maubeuge atya.
Azért még kételkedett egy kicsit, s azt kérdezte magától, nem túl
bolond feltételezés-e ez, de ahogy a vihar orgonái egyre jobban magához
térítették, felelevenedtek előtte az előző est történéseinek töredékei.
Meggyőzte magát. Joffrey vallani fog.
Nézte az alvó férfit. Tudta, hogy hirtelen fog felébredni, ahogy a
veszélyhez szokott férfiak szoktak. Visszatartotta magát, és nem simogatta
meg mutatóujja hegyével az ívelt fekete szemöldököt, sem az arcán
végighúzódó sebhelyet.
Miért titkolózott, amikor olyan jól megértették egymást?
Joffrey kinyitotta a szemét, felült és meggyújtotta az ágy fejénél álló
gyertyát, aztán a térdére könyökölve Angélique felé fordult, s kérdőn
nézett rá.
‒ Mire gondol? Vagy kire?
 ‒ Maubeuge atyára.
‒ Mit keres a tiszteletre méltó jezsuita a mi szemérmetlen
nyoszolyánkban?
‒ Nyugtalanít, kíváncsivá tesz.
Ezután elmesélte az előző esti találkozást, de hamar átfutott a vallatás
eseményein, mert mielőbb rá akart térni a jezsuita rendfőnök utolsó
bejelentésére. Megmondta, hogy az Orgeval atyára vonatkozó
intézkedésből, mely szerint a félelmetes jezsuitának az irokéz missziót kell
erősítenie, arra következtet, hogy Maubeuge és Joffrey de Peyrac
szövetségesek, sőt cinkosság van kettejük között, amit teljességgel
érthetetlennek tart. Maubeuge nem gascogne-i, ezzel szemben pap, azokat
a dél franciákat pedig, akikhez Joffrey tartozik, nemigen lehet rávenni,
hogy mindjárt első látásra ilyen kitűnő kapcsolatot teremtsenek
olyanokkal, akik az inkvizíció keménységére emlékeztetik őket. És mégis,
amikor először belépett a jezsuita rendház könyvtárszobájába, érezte, hogy
az aquitaniai gróf és a kínaival keresztezett picardiai jezsuita között
megingathatatlan barátság van.
‒ És akkor most felteszek egy kérdést. Miféle cinkosság ez? Mi
hozta össze önöket? Mi készteti arra, hogy saját jószántából közeledjen egy
olyan személyiséghez, akitől pedig annyi minden távol tarthatná?
Joffrey először közömbösen hallgatott, aztán elmosolyodott, és ebből
Angélique látta, hogy jól következtetett. Most be fogja vallani, hogy
Maubeuge atya az az ismeretlen cinkostárs, aki mindent előkészített, hogy
baj nélkül Québecbe jöhessünk, gondolta.
Vallott Joffrey, de nagyon rövidre fogta, és a titkát mégiscsak
megtartotta.
‒ Hogy mi hozott össze minket? Nos, azt hiszem, valami olyasmi,
ami önt összehozta azzal a ‒ nem tagadom ‒ szeretetre méltó dámával, akit
Gonfarel asszonynak neveznek, s akitől, hogy önt idézzem, minden
eleve… távol tarthatná… ha nem kötné össze önöket a múlt
elszakíthatatlan kötelékeivel, mert bizony ezeket sem az idő, sem a
távolság nem tépheti el… Azt is szokták mondani az ilyen kötelékekre,
hogy régi barátság.
Mikor Gonfarel asszony, azaz Polák nevét hallotta, Angélique
meghökkent, de aztán megértette, ahogy őt is leleplezték.
Elnevette magát, és két karját Joffrey nyaka köré fonta.
‒ Ó, Peyrac úr! Peyrac úr! Irtózom öntől, kedvesem! Rémes, hogy
folyton legyőz!
Fejét férje vállára hajtotta, és amikor újra felnézett, a szeme tele volt
könnyel.
Joffrey magához ölelte.
‒ Őrizze meg a titkát, kedvesem ‒ mondta. ‒ Én majd elmesélem az
enyémet.
Másnap rossz volt az idő, nem lehetett kimenni a házból, ezért a
kisszalonban egymás mellett üldögélve töltötték a hosszú napot.
Nekidőltek a puha párnáknak, és bámulták az aranyló lángokat a kis
fajanszkályhában, amely az első kanadai telével nézett szembe. Nem
mondták, de magukban mindketten boldogok voltak, hogy az időjárásnak
hála jól kibeszélgethetik magukat.
A kerengő vihar közepében ültek, csapkodása megremegtette a
falakat, de ők ketten békésen beszélgettek.
‒ Maubeuge atyát nagyon régen ismerem. Amikor fiatalember
voltam, Marco Polo nyomait követve jártam a világot. Még élt toulouse-i
birtokaink úrnője, az édesanyám, így én, aki az örököse voltam, átadhattam
magam világhódító szenvedélyemnek. Mohó voltam, mindent látni és tudni
akartam. Be kellett pótolnom mindazt, amit beteges gyermekkorom idején
elmulasztottam. Egészen Kínáig eljutottam. Maubeuge atya is akkoriban
érkezett meg oda, ugyanis a nagymogul meghívott egy tudós jezsuita
atyákból álló csapatot, hogy segítsenek felállítani egy csillagászati
megfigyelőállomást Pekingben. Ezt a csapatot kísérte Maubeuge atya.
Fiatal volt még nagyon, de a tudományokban való jártassága és
kiemelkedő nyelvtehetsége miatt alkalmasnak találták erre a posztra… Már
akkor tudott kínaiul. A jezsuiták a rájuk jellemző módszert alkalmazták:
úgy éltek, ahogy a közegük, tehát Pekingben kínai módra. Úgy öltöztek,
ahogy a mandarinok, akikkel együtt töltötték napjaikat, s akikkel beutazták
az országot, sőt bizonyos határig igyekeztek hozzájuk idomulni
erkölcseikben, szokásaikban is, míg végül egyre közelebb kerültek
egymáshoz, s lassanként zavartalanul hirdethették a krisztusi tanokat. Sok
embert megtérítettek. Maubeuge atyával először Peking poros utcáin
találkoztam, épp egy gyaloghintóba szállt, szögletes vörös sapkát viselt és
hosszú, fehér ruhát, melyre aranysárkányok voltak hímezve. Nagy nehezen
kinyögtem néhány kínai szót, és meglepődtem, amikor felnevetett és
franciául válaszolt.
Az első találkozás után mindjárt barátok lettünk, s amikor távol
voltunk egymástól, leveleztünk, még Toulouse-ból is… Éveken át
értesítettük egymást tudományos munkánk eredményeiről…
Aztán jött a szörnyű csapás a pápa részéről, aki úgy vélte, hogy
Buddha vallása a hagyományos katolikus dogmákat megrontja, s
tűrhetetlennek tartotta, hogy e dogmákat a jezsuiták közreműködésével a
távol-keleti buddhizmushoz igazítsák. Nem abból a célból alapították-e a
Jézus Társaságot, tette fel a kérdést, hogy katonái az eretnekségek
fenyegetéseivel szemben a római katolikus apostoli Anyaszentegyházat
támogassa?
A pápa tehát maga elé hívatta a Kínában élő jezsuitákat, és szétszórta
őket a világ négy égtája felé.
‒ Kegyvesztettek lettek.
‒ Nagyobb baj volt ennél, hogy odalett a nagy jezsuita álom:
megnyerni Kínát a kereszténységnek… pedig már csaknem megvalósult.
‒ És nagyon elszomorodott Maubeuge atya?
‒ A jezsuiták filozofikusan gondolkodnak ‒ mosolygott Joff-rey. ‒
Isten akarata mindenekelőtt! S ezt itt a földön az enge-delmességi
fogadalom betartása valósítja meg.
Ezekben az években Peyrac gróf Franciaországban épp saját
tragédiáját élte át: akkoriban ítélték el boszorkánymesterségért. Az ő élete
is összeomlott.
Csak évekkel később hallott újra Maubeuge atyáról, amikor Rescator
néven már a Földközi-tengeren hajózott. A szicíliai Palermo jezsuitái
mesélték, hogy Maubeuge atya a kanadai rend főnöke lett, de ez nem
tévesztett meg senkit. Mindenki tudta, hogy minél távolabb akarták tudni a
pekingi tudós mandarint és asztrológust…
Amikor Peyrac gróf Amerikába érkezett, titokban üzenetet küldött
hozzá. Ha nem is sűrűn, de megint levelezni kezdtek, ennyi is elég volt,
hogy jelezzék, nem felejtették el egymást, s kölcsönösen megbíznak
egymásban.
Ahhoz, hogy szövetségük hatékony lehessen, a legjobb volt titokban
tartani kapcsolatukat.
‒ Egyre közeledtünk Québechez, s én nem tudtam, mit cselekszik,
milyen módon fog segíteni. Abban viszont bizonyos voltam, hogy mindent
elkövet politikánk támogatása érdekében. Ő távolította el Orgeval atyát,
aki szerintem már azt hitte, hogy ő a kanadai jezsuiták felettese…
Angélique nem titkolta, hogy régi barátság fűzi Janine Gon-farelhez.
Azt is elmondta, hogy ez a barátság akkor kezdődött, amikor elszakadtak
egymástól, és Joffreyt halálra ítélték.
De ennél többet nem mondott, Joffrey pedig nem faggatta, csak
annyit jegyzett meg, hogy már az első pillanatban észrevette és különösnek
találta ezt a hamar szövődő szoros barátságot és egyetértést a taverna
tulajdonosnőjével.
 ‒ Látja, mindez azt bizonyítja, hogy mi nem tudunk olyan jól
ködösíteni, mint ön és a jezsuitája.
‒ Meg azt, hogy mindenre érzékeny vagyok, ami kapcsolatban van
az én imádott feleségemmel ‒ mondta Peyrac.
‒ Én is imádom, de az biztos, hogy én több időt fecséreltem rá, hogy
kibogozzam, miféle kötelékek kötik önt ahhoz az érzéketlen kínaihoz.
Nevettek. „Ó, hogy szeretem ezt az embert” ‒ ismételgette magában
Angélique.
Megint elcsodálkozott, hogy mellette lehet, hogy hallgathatja, amint
az életéről beszél, s közben a karjuk, a testük egymáshoz ér, és érezheti a
mozdulatait, s hogy lángoló tekintete az övét keresi. Minden rebbenése egy
apró szerelmi vallomás.
Odakinn nem állt el a hófúvás, de a kályha mellett békésen telt a nap.
Vidáman pattogtak, lángoltak a fahasábok. Észre se vették s megint este
lett, aztán az órák szelíden ütésekkel, halk muzsikával jelezték, hogy rájuk
borult az éjszaka.

37.
Két napig tartott a vihar. De hát „ez semmi se volt”… Eloi Macollet,
aki a tüzek őrzőjévé lépett elő a házban, éjjel-nappal hordta a fát, és nagy
gonddal kezelte a kályhákat és a kemencét, ‒ amiben kenyeret és
süteményt sütöttek, rajta meg a tejet melegítették ‒, s ő volt az egyetlen,
aki ebben az ítéletidőben kiment a házból, ha elfogytak a fahasábok.
Az ablakokra szerelt elsötétítő fatáblákat zárva kellett tartani. Hallani
lehetett, ahogy a kristályos hódara úgy veri őket, mint a puskaropogás. Az
északi szél, ez az őrült pusztító fütyülve járta be a környéket; egy-egy
pillanatra olykor megállt, de a mozdulatlanság után egy hirtelen rohammal
újra nekivágódott a falaknak, s mintha ököllel verte, rázta, zörgette volna
az ajtókat, kapukat. Aztán újra fütyülni kezdett, s kezdte elölről.
Angélique és férje sokat beszélgettek Villedavray kis szalonjának
kényelmes karosszékeiben. Mennyi bájos, értékes bútort és csecsebecsét
hordott össze itt a márki! A szalonnak e kis zugából be lehetett látni a nagy
étkezőkonyhát, ahol sokkal világosabb volt. Ott voltak a gyerekek, ott
téblábolt Piksarett és Micsagus, s ott üldögéltek a kandalló meg az asztal
körül a ház barátai és szolgái is. Ettek, ittak, nevetgéltek, beszélgettek.
Cantor triktrakot játszott Adhémarral. Estefelé elővette a gitárját.
Olykor a szél fütyülve betört valamelyik keskeny nyíláson át,
ilyenkor megremegett a gyertyák lángja.
Odakint mindent kegyetlen, áttörhetetlen jégpáncél borított, de a
házban, a kandalló mögötti belső kútból kristálytiszta, jó hőmérsékletű
friss vizet lehetett felhúzni. Boldogság volt nézni, ahogy a kannából
poharakba öntötték.
A város élete tovább folyt, gyertyafénynél, zárt ajtók mögött. A kis
intézeti lánykák folytatják megkezdett hímzésüket az Orsolya-rendi
apácáknál, a városi kórházban a gyógyszerész békésen kevergeti szirupjait,
s az Alsóvárosban Janine Gonfarel büszkén uralkodik jókedvű
asztaltársaságai fölött. Bizony boldogok lehetnek a vendégei, hogy épp a
város jól fűtött fogadójában lepte meg őket ez az idő. Bárhogy tombol
odakinn a szél, a fogadóban eközben lassan forog a húsokkal teletűzdelt
nyárs, s kézről kézre járnak a boroskancsók a füstös gerendák alatt.
Honorine is boldog lett volna, ha nem aggasztja Banistére-ék
kutyájának rossz sorsa. „Ilyen időben nem lehet egy kutyát kikötni egy
fához” ‒ mondta háborogva a kislány, de Eloi Macollet igyekezett
megnyugtatni. Ezek a kutyák hozzászoktak már az ilyen telekhez, mondta.
Megőrizték ősi tulajdonságaikat, hiszen mind a Nagy Északról, az eszkimó
indiánok országából származik, úgyhogy ennél nagyobb szelet, nagyobb
hideget is elviselnek. Csak annyi a különbség, hogy az eszkimó kutyák
intelligensebbek. Az erdőségekben élő indiánok kutyái degenerálódnak,
főleg ha mindenféle európai korcsokkal keverednek. „Ezek a bárgyú, hülye
kutyák… csak csaholni tudnak, nem jók semmire… Se vadászni… se házat
őrizni!” Csak egyvalamire jók: azonnal megérzik a tüzet. Elég egy szikra,
egy apró parázsdarab, egy égve felejtett gyertya, mely belekap egy
függöny csücskébe, s ők máris érzik, és félnek. Ilyenkor nekimennek a
falnak, az ajtóknak, és képesek magukban is kárt tenni, csak hogy felhívják
magukra a figyelmet. Úgyhogy aki azt látja, hogy egy különben bárgyú
kutya nagyon ugrál és csahol, elég megnézni, merre van az a ház…
‒ De hiszen akkor ezek nagyon értékes állatok! ‒ Mondta Angélique.
‒ Bár nekünk lett volna egy ilyen kutyánk Wapassou-ban, akkor nem
kellett volna annyit félni és idegeskedni. Emlékeztek, amikor a tél végén
már mindannyian fáradtak és betegek voltunk, féltünk elaludni…
A harmadik napon kinyitották az ablakokon a fatáblákat. Szeplőtelen
hó borította a tájat, mégis minden kaotikusnak látszott. A kertek, utcák és
fák egyszerűen eltűntek, csak a tetők púposodtak ki a havas halmok és
dombok alól.
Vattás köd ült a tájon, de fönt, magasan méltóságteljesen borult rájuk
az azúrkék ég kupolája.
Québec bársonyruhába öltözött. Csak a harangok villantak ki belőle a
kerek tetők alatt. Lágy, puha kontúrja volt mindennek. Messziről olyan
lehetett a város, mint egy nagy tömjénfüstölő: számtalan apró füstcsík tört
az ég felé a házak kéményeiből, mintha csak köszönetét akartak volna
mondani az Úristennek, hogy elcsendesítette a vihart.
Chambly-Montauban hatalmas dogja olyan mókásan csúszkált le a
habos lejtőn, mint egy fóka. Ő volt az első élőlény, amely jelezte, hogy a
Felsővárosba visszatért az élet. Aztán egy csillogó fekete ösvény futott le
hirtelen a kristályos hóban: a borz vágott utat magának a ház felé, ahol
Angélique és Cantor jelenlétét érezte. Élettel telt meg a világ, amikor a
hótól mámoros dog és a tréfás kedvében lévő borz úgy estek egymásnak,
mintha táncot járnának.
A gyerekek kiáltozva kirohantak a házból, és csatlakoztak a két állat
játékos csatájához. Boldogan gurultak erre-arra a nagy porhóban. A dog
menekült el először.
D’Hourdanne kisasszony szobája félhomályában hevert, de a
zajokból mindent kitalált, nem kellett látnia. Szolgálója nyakig
bebugyolálva lehozott a padlásról egy lapátot, és eltúrta a havat az ajtó és
az ablakok elől.
A szomszéd kertben egy hóbucka mögül előbukkant a szomszéd
bárgyú kutyája. Fekete láncát csörgetve két mellső lábával felugrott egy
felfordított hordóra, és úgy nyújtogatta a nyakát Villedavray háza felé,
mint egy fuldokló.
Újra megindult az élet.
Odafönn a kis indián tábor lakói kijáratot vájtak maguknak a
sátraikon, és előkászálódtak. Míg tombolt a vihar, gyereket szült az egyik
indián asszony, s most lejött egészen Villedavray házáig. Vizet és kenyeret
kért magának, és tépést az újszülöttnek.
A kicsi is vele volt, a hátán hozta. Hozzákötözte egy élénk színekkel
festett kis falaphoz, de előbb tetőtől talpig vastagon körülcsavarta
gyöngyökkel hímzett piros és lila szalagokkal. Olyan volt a kicsike, mint
egy tarka selyemgubócska, alig látszott ki belőle kerek arca s piros
orrocskája. Békésen aludt.
Bardagne úr futóárkot ásatott a hóban, mely a Majorságtól egyenesen
Peyrac asszony házához vezetett. Úgy sietetett, hogy lépésben követte a
lapátolókat. Nyugtalan volt, tudni akarta, hogy Angélique egészséges-e.
Nem lehetett félvállról venni buzgólkodását, így hát meghívták ebédre.
Bardagne a viharos napokat végigkártyázta Chambly-Montaubannal.
Angélique észrevette Honorine-t, ahogy derékig a hóban az angol
szolgálóval beszélget. A nő épp d’Hourdanne kisasszony ajtaja elől
takarította el a havat, hol a lapátot, hol a nyírfa seprűt használta.
A kis Honorine jól elboldogult azzal a néhány angol szóval, amit
tudott.
‒ Mit akarsz Jessytől? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ Meg akarom látogatni az ágyban fekvő dámát. Azt ígérte, hogy ha
nagy lesz a hó, felolvassa nekünk egy hercegnő történetét.
Fehér karácsony lesz Québec városában.
Ezekben a napokban két hír terjedt sebesen az emberek között.
Az egyik arról szólt, hogy Madeleine anya vitathatatlanul elhárította
a gyanakvást, mely Peyrac asszonyt körülvette. E hír hallatán
megkönnyebbültek az emberek.
Ugyanakkor izgalmat és aggódást keltett a másik hír, hogy Orgeval
atya irokéz földre távozott.
Castel-Morgeat asszony drámai kommentárokkal körítve mesélte a
dolgot. Nem titkolta, hogy elkeserítőnek tartja az intézkedést, sőt azt
állította, hogy jogellenes volt, hogy bűnös igazságtalanság történt. Orgeval
atyát egyszer már foglyul ejtették és megkínozták az irokézek. Ha most
újból elkapják, nem fognak megkegyelmezni neki.
„És akkor lesz egy új Brébeufünk” ‒ mondta Laval püspök, talán egy
szemernyi elégedettséggel a hangjában.
És mivel emlékeztetni akarta a híveket, hogy a háttérben milyen nagy
vértanúk vettek részt Kanada megteremtésében, a szószékről felolvasott
egy tanúskodó írást, mely Christophe Magnault „adatai” alapján készült.
Ez a férfiú volt az első, aki a történteket el tudta mondani, mert ő talált rá a
kiváló jezsuita megkínzott holttestére. Ilyen borzalmakkal alig lehet
találkozni a keresztény vértanúságok történetében.
„Megérkezvén a Szent Ignác misszióstelepre, ahonnan az irokézek
már visszavonultak, vértanúk holttestére találtam.
Brébeuf atya lábáról, combjáról, karjáról csontig leszaggatták a
húst. Az izmait darabokra vagdalták, megsütötték és megették.
Láttam és érintettem testének különböző részein számos hólyagot,
melyek akkor keletkeztek, amidőn a barbárok a szent keresztséget gúnyolva
testét forró vízzel öntözték.
Láttam és érintettem a felizzított gyantakátrány okozta sebet, melyet
egy övszerűen testére helyezett fakéregbe öntöttek, s ez kicsorogván
mindenhol végigégette.
Láttam és érintettem az arcából hiányzó ajkak szörnyű nyomát,
melyeket azért vágtak le, mivelhogy a kínzások alatt is Istenről szónokolt.
Láttam és érintettem az egész elgyötört testet, melyen kezem több
mint kétszáz botütés nyomát tapintotta.
Láttam és érintettem bőrétől megnyúzott fejét, melyre, ugyancsak a
szent keresztséget gúnyolván, forró homokot öntöztek.
Láttam és érintettem szájnyílását, melyet a füléig felhasítottak és
láttam a torka mélyére eresztett izzó vas nyomán keletkezett rettenetes
sebet.
Láttam és érintettem a gödröket, melyekből a szemét kitépték, s
helyére izzó széndarabokat tömtek.
Láttam és érintettem a nyílást, melyen át e barbárok kitépték a
megkínzott atya szívét, amit felfaltak, míg a többiek a nyílásból
felbuggyanó vért itták.
Láttam és érintettem a testén mindazon sebeket, melyekről a
bennszülöttek beszéltek nekünk„
Ezután a püspök felidézte az írásnak azt a passzusát, mely arról szólt,
hogy a huronok és néhány francia kísérőjük milyen viszontagságos
körülmények között szállították a vértanú testét a Sainte-Marie du Sault
misszióhoz, s később hogy vitték a fejét Québecbe.
„…A szentfő az én két kezemben volt, úgy vittem, egész utazás alatt a
szívemhez szorítva, mint egy törékeny gyermeket… „
Brébeuf atya fejét ekkoriban már az Hotel-Dieu nővérei őrizték egy,
az arcmását ábrázoló, aranyozott ezüstből ötvözött ereklyetartóban, melyet
a hívek naponta tisztelettel látogattak.
A megható felolvasás után Angélique beszélni akart Orgeval atya
barátjával, Loménie-Chambord-ral. Tudta, hogy a Felsővárosban lakik, de
a pontos címét meg kellett tudakolnia. Nem látta őt a Madeleine anyával
történt találkozás viharos éjszakája óta.
Loménie-Chambord gróf a Bíróság épülete közelében lakott, egy
szerény szobában, amit barátja, Arreboust bocsátott a rendelkezésére.
Most, hogy a ház ura Montrealba távozott, kényelmesebben is élhetett
volna, s kedve szerint használhatta volna távol lévő barátja szalonját és
könyvtárát. De ő megelégedett a kolostori cellához hasonló kis szobával,
sőt a háziszolgák segítségét se fogadta el. Ha nem volt vacsora‒ vagy
ebédmeghívása, a Főtéren ebédelt egy kis étkezdében, amit a Carigan-
Saliéres-féle hadsereg egy régi katonája, valami gascogne-i férfi
működtetett. Az emberek csak úgy emlegették, hogy a Keleti, mert némi
időt török fogságban töltött. Ez volt az egyetlen hely a városban, ahol a
mediterrán vidékeket megjárt férfiak valódi török kávét ihattak, bár ezt
sokan nem nézték jó szemmel, mert a kávét még mindig elsősorban
gyógyszernek tekintették.
Loménie-Chambord ebbe a vendéglőbe hívta meg Angélique-ot.
Néhány lépcső vezetett le az étkezőhelyiségbe, ahol félhomály
uralkodott, s nemcsak azért, mert félig a föld alatt volt, hanem azért is,
mert a Fő térre néző ablaknyílásokat vastag, ólommal rögzített zöld üveg
takarta. A kellemes félhomály és a kávéillat megnyugtató hatással volt
Angélique-ra.
‒ Már napok óta nem láttuk egymást… ‒ mondta. ‒ Mit szól,
mekkora vihar volt? Azt akarom mondani, hogy Castel-Morgeat asszony
rossz hangulatot kelt ellenem. Mindenütt elmondja, hogy Orgeval atya a
vesztébe rohan, s ennek én vagyok az oka. Szeretném tudni az ön
véleményét, Loménie-Chambord úr. Ön is úgy gondolja, hogy bizonyos
szempontból hibás vagyok? Ha ez így lenne, nagyon fájlalnám… Miben
vagyok bűnös?
A lovag Angélique kezére tette a kezét, szelíden ránézett, és a fejét
rázta.
‒ Nem bűnös, hacsak nem az a bűne, hogy nő, és túlságosan is vonzó
jelenség volt a szemében. Hiszen ön mondta, hogy Orgeval látta, amint
fürdőzés után kilépett a folyóból. - Loménie-Chambord elgondolkodott,
majd tétován hozzátette: ‒ Ez az, amit nem fog megbocsátani soha. Mert
lehet, hogy abban a percben tudatosult benne, hogy gyenge, hogy
meginoghat az ellenállása, sőt a hite is…
‒ Megingatni egy jezsuita hitét? Kedves barátom, önt tévútra kergeti
a pesszimizmusa. Vannak visszafordíthatatlan választások.
‒ Sajnos! ‒ Sóhajtotta Loménie-Chambord. ‒ Kollégista korunk óta
ismerem őt. Mindig volt benne egyfajta félelem, majdnem azt mondanám,
gyűlölet… Félt a nőktől, és gyűlölte őket… Nem tudnám megmondani,
miért… De előfordulhat, hogy amikor önt meglátta, bizonyos emlékek
felébredtek benne. Lehet, hogy azért fordult az egyházi világ felé és azért
lépett a jezsuiták rendjébe, hogy fedezékben legyen, hogy megmeneküljön
a gonosztól. A nővel szemben keresett menedéket. Az ő szemében a nő
félelmetes, a förtelem megtestesülése. A nő azért jön a világra, hogy
megrontsa a férfit, ő a kabbalisták Lilithje, a Romlás Asszonya, a női
démon, aki ravasz természete miatt sokkal rombolóbb s veszélyesebb, mint
a férfi démonok.
Angélique elsápadva hallgatta. Megértette, hogy Loménie-
Chambord-nak fogalma sincs arról, hogy Orgeval életében ott volt
Ambroisine. Pedig az a nő már kisgyerek korától fogva fontos szerepet
játszott az életében, „mint egy démon, mely folyton a nyomában volt” ‒
gondolta. De azért Loménie-Chambord közel járt az igazsághoz.
Felrajzolta a veszélyes gyermek profilját, aki folyton a Jó és a Rossz
határán vergődik, s egész életében azért küzd, hogy meghúzza a határokat a
kettő között. És ez összecseng azzal, amit a démoni nő sikoltozott:
»Ó, gyönyörű gyermekkorom! Látom, hogy ő… ahogy ott áll kék
szemmel, véres kézzel! Ő és Zalil, embervérben fetrengve! Mindannyian a
te kezedben voltunk, Sátán! ‒ valahogy így mondta Ambroisine. ‒ Hárman
voltunk testvérek, hárman futkostunk Dauphiné rétjein. Még soha nem élt a
földön három olyan erős gyerek, mint mi. Tűz lakozott bennünk, ezernyi
tüzes szellem. De jaj, miért is árult el minket? Miért állt be a mellükön
keresztet viselő feketereverendások hadseregébe?”
Angélique megragadta Loménie-Chambord kezét.
‒ De Claude, nem én vagyok az! Én nem vagyok Lilith!
‒ Tudom.
‒ Maga is hallotta Madeleine anyát a minap…
‒ Nem kellett hallanom őt ahhoz, hogy erről meg legyek győződve.
Aztán gyengéden igyekezett megnyugtatni.
‒ Amint megláttam Katarunkban, tudtam, hogy fölösleges ostobaság
önnel szemben az a nagy elővigyázatosság. Nem emlékszik, hogy az első
perctől milyen ösztönös rokonszenv alakult ki közöttünk?
‒ De, ez igaz.
Angélique azt akarta mondani, hogy: „Igen, maga mindig tetszett
nekem”, de ezt a kijelentést túl, csiszolatlannak érezte volna, ezért inkább
azt mondta:
‒ Én amint megláttam, mindjárt megszerettem önt, Loménie-
Chambord úr.
Ez se volt jobb. A szavak néha a szándékok ellenére beszélnek.
Angélique barátságra gondolt, és a másik meg is értette. Mindketten
felnevettek. Angélique helyre akarta hozni a dolgot, és másra terelte a szót:
‒ Képes lesz szembeszállni Uttakéval, az irokézek nagyfőnökével?
‒ Uttaké erős és a maga pártján áll ‒ volt a válasz.
Angélique-ot kétségek gyötörték.
Vajon megmondhatja-e Loménie-Chambord-nak, hogy a „fekete
ember”, aki az apáca látomásában a démoni nő mögött állt, nem más, mint
Orgeval atya, s hogy ezt Madeleine anya éppoly jól tudta, mint Maubeuge
atya?
 A jezsuita rendfőnök elhatározása megmentette a várost egy
sorscsapástól.

38.
Így történt hát, hogy az advent kezdetén egy magányos férfi
távolodott egyre a jeges pusztaságon át.
Közeledett a karácsony.
És míg szóltak a harangok, s a házak kéményeiből felszálló
füstcsíkokban az élet fuvallata röppent a magasba, s keveredett a házbeli
lakomákból áradó ínycsiklandó illatokkal meg az égő gyertyák és
tömjénfüstölők illatával. És így szállt tovább, s emelkedett a fagyos égbolt
felé, figyelmeztetve a Teremtőt, hogy íme, itt is él ember, ezen a puszta
vidéken ‒ addig egy férfi, akit engedelmességi fogadalma kötelez, nehéz
léptekkel, de tiltakozás nélkül, egyre távolodott barátaitól, kedves híveitől,
élete és munkája színhelyétől.
Az élet forró lobogása helyett jeges pusztaság ölelte körül.
Olyan ez, mint a megsemmisülés.
Szeplőtelen, halott tájat rajzolt elé az érzéketlen vihar. De ő csak
ment, vezették az emlékek, hiszen ismerte már a tájat, jóllehet aggódott a
lesben állók miatt éppúgy, mint amikor először hatolt be erre az ismeretlen
földre. Minden ellenségessé vált körülötte. Mert mindenétől megfosztották.
Ez az érzés úgy ránehezedett, hogy meg kellett állnia.
Reménytelen kiáltás tört fel a torkából: „Én Istenem, miért hagytál el
engem?” ‒ De csak az erdő hallotta őt, ez a fehér börtön, csak a fák
sokasága vette körül, lehajló csupasz ágaik - melyek szürke, kék és
rózsaszín árnyalatokban tündököltek - úgy hajoltak a hóra, mint a boronák,
s koronáik úgy meredtek az égre, mint rőzsenyalábok, melyek közül, mint
megviselt kandeláberek szakadtak ki a krétaszínű nyírfák. Ez a fehér táj és
ezek a fák visszhangozták a végtelenbe fájdalmas kiáltását.
Az Appalache-hegység csúcsain, ameddig a szem ellátott,
ködpamacsok ültek, akár a tollas madárfészkek. Mindenütt ott voltak, s
észrevétlenül borultak le a völgyekbe, ahol a hideg azonnal jéggé
dermesztette őket. „Ha te vagy az Igazság, miért hagytál el engem?” ‒
Kiáltott újból a férfi.
 Kínpadra feszítették. Szinte érezte, ahogy az a vöröslő tüzes vas
egyre közelít a testéhez, a fehéredésig izzik, s vakító fénye mögött Uttaké
arcát látta, aki gyűlölte őt.
Ó, hol vannak most a gyermekei, a buzgó abenaki indiánok! Hol van
Piksarett, a neofitákra jellemző buzgóságával, amint el akarja pusztítani
Isten ellenségét, Uttakét? Uttakét, aki megfogadta, hogy megöli a Fekete
Embert.
Most először érezte, hogy ez a név nemcsak papi mivoltát jelentheti,
hogy lehet valami más, valami elítélő csengése is.
Minden fekete volt körülötte mindig is. Alig van olyan emléke, hogy
valaha is fényben élt volna. Hogy lelke a békesség fényében törekedett
volna célja felé. Gondolatban visszatért sötét gyermekkorába.
Ó, azok a dauphiné-i fekete éjszakák… csak a lovasok kezében
lángoló fáklyák fénye világított, amint üvöltve rohantak az éjben, s
lemészárolták a hugenottákat, megerőszakolták az asszonyokat. A kiömlő
vér látványa kielégülést hozott. A vér jóvátesz, kárpótol, megvált…
Tűzvészben vergődtek a falvak, a lángok beleharaptak a szalmatetőkbe… a
tűz megtisztít…
Óriás termetű, erős apját igazságosnak látta, az ő tanítása ivódott a
lelkébe, de az apja volt az is, aki ellovagolt a fekete éjszakába, hogy a
falvak mélyén igazságot szolgáltasson Istennek, akiből gúnyt űznek az ott
lakók, alávaló reformjaikkal.
És a kis fekete völgyek, ahol találkozott a szomszéd kastélyban lakó
aranybarna szemű lánnyal, Ambroisine-nel… és sötét játékokat játszottak,
melyekben boszorkányságról, démonokról volt szó. Mondták, hogy
Ambroisine-t anyja, a kastély úrnője a házi lelkésztől szülte. A tejtestvérét
Zalilnak hívják, ő is bekapcsolódott a nyugtalanító játékokba.
Amikor később Ambroisine férjhez ment Maudribourg herceghez,
akkor már azt szerette, azt élvezte, ahogy vezeklő, bűnbánó asszonyként a
gyóntatószékéhez járult, ő pedig a gyóntató különleges helyzetét
kihasználva megalázhatta, megtörhette a gonosz teremtést. Pedig
Ambroisine váltig hitte, hogy papként is ugyanúgy el tudja csábítani, mint
régen, és ugyanúgy, mint ahogy Zalilt és minden útjába kerülő férfit, sőt
nőt elcsábított. De akkor ő már felülkerekedett, uralkodott rajta.
Csupa perverz asszony vette körül gyermekkorában. És a legrosszabb
Ambroisine anyja volt ‒ rosszabb volt, mint a lánya. Ez a pompás, büszke
és ragyogóan szép varázslónő folyton üldözte őt, mikor kamasz fiú volt.
Egy papi kollégiumba menekült. De még itt is, a kollégium védelmében is
zaklatta a nő: folyton megjelent előtte, két karját feléje tárva. Ó, a sok
jótékonykodó nő, akiket megejtett a fiatal fiúk bája…
A testi vágyak elleni küzdelemből győztesen került ki. Peni-tenciák,
önfegyelem, önkínzás követték egymást. Végül a teste engedelmes
eszközzé vált. Érzéketlen volt a hidegre, a melegre, a fáradtságra és a
paráznaságra is. Egészen addig a napig, míg fel nem támadt a felejthetetlen
káprázat. Isten segítségével sikerült mindenen uralkodnia: legyőzte a
rettegéseit, a test vágyait, megszabadult az elmosódó emlékektől, és még
attól az átkozottól is, aki pap és varázslónő lánya volt, s a legügyesebb
minden nő között, de akinek mégsem sikerült a hálójába fogni őt. Mindent
legyőzött, minden fölött uralkodott… De attól kezdve folyton visszatértek
ugyanazok az arcok, mintha egy jeges pokolból bukkannának elő.
Ismerte Ambroisine-t, úgy idomította őt, mint egy vadállatot.
Különös, hogy tőle soha nem félt, pedig tudta, milyen mélységesen gonosz,
s hogy az erkölcstelenség milyen széles skáláján játszik. Mindig érezte,
hogy egymással szembefeszülő erők dolgoznak bennük, de azt is, hogy
ezek az erők egyenlők. Ők a fehér és fekete mágia…
És akkor közéjük lépett valaki, akinek varázslata nem hasonlított
egyikükéhez sem. Egyedül és fényesen emelkedett ki a vörhenyes őszi fák
szegélyezte tó vizéből.
Lehet, hogy megérezte, hogy ennek a varázslatnak más neve van, s
felülmúlja az ő varázslataik erejét… Ez a szerelem. Vajon ez is mágikus
erő? Elhatározta, hogy háborút kezd, méghozzá igen komoly háborút, mert
nincs nagyobb bűn, mint lerombolni egy megalapozott rendet, és
kétségeket támasztani iránta.
Egymás ellen uszította a két nőt. Mert csak a rossz környékezheti
meg a rosszat. Úgy gondolta, hogy kettejük szembenállásából egyik se
kerülhet ki győztesen. Halálos sebeket fognak adni egymásnak, mert
egyikük sem tiszta. Elpusztítják egymást. Szépségük, mely hitvány
lelkűket rejti, nem szolgál semmire. Vereség és kudarc: ez lesz a lihegő
küzdelem vége, s akkor napvilágra kerül az igazság, hogy mindketten
gonosz, önző és kegyetlen teremtések.
Aztán valahonnan megtudta, hogy Ambroisine a vesztes. Valami
romba döntötte a terveit. Visszatért Québecbe, ahol megtudta, hogy „ők”: a
férfi és a nő ‒ és még mindig együtt - már útban vannak a város felé.
Könyörgéssel és prédikálással még egyszer csatába indult.
Amikor belépett Maubeuge atya fehér falú cellájába, már tudta, hogy
az élete ismét kudarcba fulladt, hogy hiába küzdött, hiába akart megszökni
az Éjszaka elől. Abban a pillanatban az volt a legmegalázóbb arculcsapás,
hogy Maubeuge atya nagy tisztánlátással a leggyengébb pontjára
mutatott…
„Ön vétkezett Isten alkotása ellen. Vétkezett a nő ellen. Tettét gőg és
uralkodni akarás vezette… és a bosszú szelleme… Vétkezett a nő ellen…”
A nő! A kiirthatatlan veszedelem, a csapás, ahogy az apja tanította.
Mindig, mindig csak a nő… Az élet, a lélek derűje, s az Isten ‒ mind
elérhetetlenek, mert közte és közöttük ott áll a Nő!
Hirtelen eszébe jutott valami, elgondolkodott és megnyugodott. Mert
talán maradt egy utolsó esély, hogy világosság gyűljön az agyakban.
Pacifique Jusserant-ra gondolt, akit elküldött délre, a Penobscot folyó
partjára egy Franciaországból érkező hajó elé. Odahaza arra várt, hogy
visszajöjjön egy postaküldeménnyel, melynek megérkezését már nagyon
sürgette, mert úgy hitte, annak felmutatásával végre letörhetnék Joffrey de
Peyrac földterületi követeléseit. Csak kérdés, nem lesz-e már késő? Hiszen
ezek az elkápráztatott kanadaiak már nem fogják hagyni, hogy
megfélemlítsék őket.
Az irokéz föld felé gyalogló Sébastien d’Orgeval számára már
mindenképpen késő.
Őt jéghideg magány öleli körül, mely előrevetíti a halál és a
vértanúság képét.
Közben „ők” már Québecben vannak: az asszony, aki a tó vizéből
bukkant elő, és oldalán a győztes férfi, aki szereti őt, nem is rejtegeti, hogy
szereti, sőt úton-útfélen hangoztatja, s a közös alkóv bensőséges
melegében ölelgeti őt… Ki törődik most már ővele, a szemébe
nevetnének…
Akkora gyűlölethullám öntötte el, hogy a fogát csikorgatta, s közben
feléledt benne a tisztátalan gyönyör emléke, amit akkor érzett, amikor
régen, igazságosztó kardjával az eretnekeket ütötte.
„Haljon meg! Haljon meg ő is!”
Kristályos jég tüskéi csillogtak a szakállán. Testét a tél jeges élű
kardja kaszabolta. A világ minden aranyát odaadta volna, ha ember
közelségét jelentő tűzrakás füstjét hozza felé a szél. Ugyanakkor félt,
rettegett, hátha irokézeké lenne az a füst… Már szinte úgy érezte, hogy
vastag kesztyűjében nincs meg minden ujja, hogy megcsonkították,
megnyomorították. „Nem! Kétszer nem! Kétszer nem lehet!” ‒ Suttogta.
Bénultan állt: félt az irokézektől, és félt a vértanúhaláltól. Borzadva
gondolt arra, hogy mindez egy nő miatt történt vele, hogy a tó vízéből
kiemelkedő nő miatt veszítette el erejét. „Haljon meg! Haljon meg!” ‒
Ismételgette.
Pusztító, forró gyűlölet járta át. Ez a káprázat okozta a törést, melyen
át elfolyt az ereje.
Rettegett, közelinek érezte a kínszenvedést. Még emlékezett rá.
Iszonyodva könyörgött:
„Nem! Kétszer nem! Kétszer nem lehet!”

39.
Québecben egymást követték a nagy egyházi ünnepek.
A jezsuiták minden év decemberének első keddjén, a Cent-Associés
Társaság fogadalmához hűen, nagymisét mondtak.
December harmadikán az ország második védőszentjének, Xaveri
Szent Ferencnek az ünnepe volt.
Hatodikán Szent Miklós.
A második hét szombatján a szertartások különleges pompával
folytak, mert mindig ekkor volt a papszentelés.
Advent idején nem játszottak a gyerekek ütős labdajátékot kinn a
szabadban, és nem hógolyóztak. Ilyenkor minden québeci fiút
összeszedtek, s mindannyiuknak a Magasságost kellett szolgálni. Le nem
jött róluk a vállcsipkével borított, piros, fekete vagy lila ministránsruha. Ők
gyújtogatták s oltogatták a vaskos gyertyákat, ők töltögették és lengették a
füstölőket, s ők szeletelték és tették a kis kosarakba a megszentelt
kenyeret, amit a miséken szétosztottak.
És sokat próbálták, gyakorolták a karácsonyi énekeket.
A város lakóinak, miközben folyton az oltárok lábainál térdepeltek, a
karácsonyi lakomáról is gondoskodniuk kellett, mely majd a katedrálisban
mondott három éjféli csendes mise meghallgatása után következik.
A karácsony családi ünnep. De azért mindenkinek volt néhány
barátja, rokona is, akiket ilyenkor meg kellett hívni.
Nem sokkal karácsony előtt, valamelyik reggel egy pap jelentkezett a
Szeminárium idegeneket oktató intézetéből, és a kis svéd fiút, Abbial
Nealst kereste. A jezsuiták úgy tudták, hogy a fiút adoptálta az Akádiában
elhunyt Vernon atya, s már korábban kérte, hogy vegyék majd fel őt az
internátusba.
Yolande egy cserzett bőrtáskába rakosgatta a gyerek ruháit,
Angélique segített neki. Az apródruháját is be akarta csomagolni, de az
abbé azt nem engedte. Azt mondta, hogy a Szemináriumban mindenki kap
cipőt és ruhát, ezért semmilyen más öltözetre nem lesz szüksége.
Abbial Neals, Honorine és Chérubin tiltakozása és sírása ellenére,
engedelmesen elhagyta a Major utcai házat. Pedig Chérubin a küszöbön
még belekapaszkodott a ruhájába is.
D’Hourdanne kisasszony az ablakából végignézte a jelenetet.
Angélique leguggolt a fiúcska elé, megcsókolta, és bátorító szavakat
suttogott a fülébe angolul. A gyerek közömbösnek látszott.
Este azonban visszament. A régi inge volt rajta, meg egy jutából
szőtt nadrág. Hóna alatt hozta a pánsípját. Belépett, leült megszokott
helyére a sarokba, a kályha mellé, és úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Nem sokkal később jött lihegve a keresésére küldött felsősze-
minarista. Megdorgálta. A gyerek egy szóval nem tiltakozott, amikor
megparancsolta, hogy menjen vele.
Másnap este újra visszatért, de ezúttal Romain de l’Aubigniére
unokaöccse, Marcelin kíséretében, akit korábban az irokézek neveltek.
Ezen az éjszakán sűrű hóesés volt.
‒ Jaj, kedveseim, mit csináljak veletek? ‒ Kérdezte Angélique,
amikor végignézett a kályha melletti sarokban ülőkön. A két kis tévelygő
mellett ott ült piros sapkájában a kis szerecsen, Timothy is. Jól
összeillettek.
A nagy hóesés ellenére, mely ismét járhatatlanná tette az utakat, a
Szemináriumból még ezen az estén újabb látogató érkezett, egy tizenhat év
körüli fiú, bizonyos Emmanuel Labour. Angélique látásból már ismerte,
mert minden reggel ő kísérte át a Templom téren az intézeti fiúkat a
jezsuitákhoz. Kedves arcú, szőke normandiai fiú volt. Mindig mosolygott.
Pap akart lenni, és maga fedezte tanulmányi költségeit azzal, hogy
vigyázott a kisebb gyerekekre, és foglalkozott velük.
Hatévestől nyolcéves koráig az irokézek foglya volt. Megértette hát
Marcelin lázadását, s azt, hogy vad, és nem viseli el a bezártságot.
Mikor megérkezett, kis védence épp fennhangon olvasta a szent
vértanúk életét.
Nemcsak franciául tudott írni-olvasni, de olvasott latinul is.
‒ Ez a kölyök becsapja az egész világot ‒ mondta Eloi Macollet. A
szemináriumi urak nem fognak ki egy ilyen kis irokéz magocskán, mint ez
a szőkeség.
Ekkor megint kopogtak az ajtón, és egy újabb behavazott, hótalpaival
küszködő ember lépett be rajta. Romain de l’Aubigniére volt az. A családi
kötelesség meg az egyházatyák biztatása késztette, hogy ilyen nagy hóban
unokaöccse keresésére induljon.
Másnap reggelre a jezsuiták magukhoz rendelték Angélique-ot, aki
Romain de l’Aubigniére, Marcelin és Abbial Neals kíséretében el is ment a
rendházba. Három energikus lapátoló vágott utat nekik a hóban.
Csak egyszer járt ebben a szigorú épületben, hívatlanul, amikor
közbenjárt Willoagby úr érdekében.
Kicsit elfogult volt, de amikor Maubeuge atya elé vezették,
megnyugodott.
Loménie-Chambord is jelen volt a beszélgetésen. Maubeuge atya
elmondta a kis Abbial Nealsszel kapcsolatos aggodalmait.
Minden jel arra mutat, mondta, hogy amikor Vernon atya magához
vette, meg is keresztelte őt, de mivel efelől is vannak kétségek, elhatározta,
hogy megerősíti a tényt, s megismétli a szertartást, melynek során
keresztény nevet is adományoz a fiúcskának. Loménie-Chambord úr már
vállalta a keresztapaságot. Ha a keresztanya szerepét Peyrac asszony
vállalná, lehetséges lenne, hogy gondoskodjon a gyermekről, sőt, hogy
életének fontosabb eseményeibe is beleszólhasson. Abbial Neals már eddig
is anyjának tekintette. Ha nem érzi kivetettnek és elhagyottnak magát, talán
szívesen vállalja, hogy beüljön az iskolapadba, és a megfelelő
tanulmányok elvégzése után Isten szolgájává legyen. Ezt a
kompromisszumot Vernon atya is elfogadná, így végül minden az ő
óhajtása szerint fog történni.
Ami az ifjú Marcelint illeti, Peyrac asszony kijelentette, hogy
szívesen a gyerekei mellé veszi, a tél folyamán nyugodtan élhet velük egy
fedél alatt, ahogy más diákok is teszik, akik a szüleikkel élnek a városban.
Így nem lesz olyan érzése, hogy négy fal közé van zárva, s hogy soha nem
léphet ki onnan. Aztán május végén a többi szemináriumi fiúval együtt
elvitorlázik ő is a Cote de Beaupré-i Saint-Joachimba, ahol a püspök úr
nyári lakhelye van. A Nagy Farm nevezetű rezidencia körül sok gazdasági
épület van, nyáron ő is segíthet az állatok körüli munkákban.
A gyerekek a püspök úrnál a szabadban élhetnek egészen őszig.
Megtanulják a mezei munkát, de más mesterségekben is inaskodhatnak.
Lakatos‒, kovács‒, asztalos‒ és ácsmunkákat végezhetnek, de tanulhatnak
szobrászatot és festészetet is az öreg Brasseurtől meg a fiától, akik hetente
egyszer odahajóznak és foglalkoznak velük. A püspök úr igazi
iparművészeti iskolát működtet nyaranta a kollégisták részére. Várják is
türelmetlenül az utazást…
Ezután Maubeuge atya Abbial Neals és Marcelin felé fordult, s mivel
úgy tudta, hogy mindketten tudnak franciául, közölte velük elhatározását,
elmondta, mennyi körültekintéssel foglalkoztak a problémájukkal, majd a
nyári lehetőségekről is ejtett néhány szót. Végül arra kérte őket, hogy
legyenek szorgalmas, engedelmes, jó tanulók.
A fiúk Loménie-Chambord kíséretében távoztak, mert a rendfőnök
még négyszemközt akart néhány szót váltani Peyrac asszonnyal.
Mikor egyedül maradtak, Angélique azt hitte, talán a régi barátságról
akar beszélni, mely Peyrac grófhoz köti.
De egy jezsuita számára idegen lett volna egy ilyen megnyilvánulás,
Maubeuge atyának ez eszébe sem jutott. Szívesebben tett erősfeszítéseket a
lélek üdvösségének érdekében.
‒ Így karácsony táján az ünnep megkívánja, hogy mindannyian
gyakrabban járuljunk az Úr asztalához ‒ mondta. Nem óhajtana,
asszonyom, egy általános feloldozást, hogy ön is részt vehessen, derűs
szívvel a szentáldozás örömében?
Angélique először meglepődött az ajánlattól, de aztán sietve
megköszönte.
Letérdepelt, és elmondta a bűnbánó imát. Közben Maubeuge atya
stólát tett a nyakába, a kereszt jelét rajzolta lehajtott feje fölé, és feloldozta
a múlt, a jelen és a jövő bűnei alól. Ez húsvétig érvényes ‒ fogalmazta meg
pontosabban.
Angélique hálás volt. Az atya egy nagyvonalú gesztussal lehetővé
tette, hogy békében élhessen a lelkiismeretével, mégpedig anélkül, hogy
kellemetlen perceket szerzett volna.
Ha sok hozzá hasonló ember élne a földön, egész Kína megismerte
volna Krisztust és az ő üzenetét türelemről, szeretettől, bölcsességről.
‒ Atyám ‒ kérte a feloldozás után. ‒ A püspök úr azt parancsolta,
hogy válasszak magamnak gyóntatót. Szeretném elmondani neki, hogy önt
kértem meg erre.
‒ Tájékoztassa őt ‒ válaszolta a rendfőnök egy jellegzetes kis kínai
biccentéssel. ‒ Mindig a rendelkezésére állok.

40.
Eljött a karácsony. A bíbor alkonyat jeges, kék homályba merült,
miközben a Sziklán apró fények gyulladtak ki a házak ablakaiban.
 Minden kapura csillag alakra kötött fenyőágakat aggattak.
Gőz, köd és füst gomolygott az utcákon, ízes karácsonyesti
lakomákat sejtetve.
Este tíz óra volt, s a családok útra keltek. Botra támaszkodva,
lámpásokat lóbálva igyekeztek a templom felé. A lámpásokat inkább csak
a hagyomány miatt vitték magukkal, hiszen a téli éjszaka fehéren világított.
A hold ezüst tányérja és a szűz hó egymást fényét verte vissza, s a kékes
fényben a tetők, a padlásablakok, a házfalak s a kémények árnya élesen
kirajzolódott.
A katedrális színes ablakai mögül orgonaszó szűrődött ki tompán,
távolian, mintha csak a környező végtelen, csendes térből születne, s
öröménekével magához akarná ölelni a város lakóit.
Az emberek a titokzatos, vibráló messzeséget kutatták, hátha
megláthatják, hogy fakad fel az égi fényes angyalok ajkáról az ének:
„Glo-o-oo-ria, in excelsis Deo…”
Az egész város az utcán volt, de jöttek a környező tanyák lakói és a
folyóparton élő távoli bérlők is.
Jöttek a messzi parókiákról, Sainte-Foy de Charlesbourg és Bourg
Royal felől, szánkóval, hótalpakon, a megkeményedett utakon, és jöttek az
erdőségek felől, s hol a Saint-Jean, hol a Saint-Louis felől érkező úton
bukkantak fel nagy csapatokban, hogy aztán a Nagy Fasoron át érkezzenek
a Templom térre. Zenészek is kísérték a csapatokat, s míg áthaladtak a
városon, folyamatosan szóltak a tekerőlantok, dudák, breton sípok.
A Cote de Beaupré-i plébániák hívei, a Lévis-fokiak, s az Orléans-
sziget lakói szánon érkeztek, a folyópart vonalát követve. A karácsony és a
Notre-Dame-székesegyházban celebrált misék a maguk különleges
pompájával olyan eseményt jelentettek, hogy csak a legnagyobb viharok
idején fordult elő, hogy a Szent Lőrinc-folyó környékén élő kolóniák
buzgó lakossága otthon maradjon.
Mert bizony még az Orléans-sziget lakói is megjelentek ilyenkor.
Pedig ők nemigen tartották a kapcsolatot a „kontinenssel”. Zárkózottak
voltak, nem szívesen hagyták el szigetüket és lakhelyüket. Szögletesre
szabott, gondosan körülkerített farmjaikon, zömök, nagy házakban együtt
élt a többgenerációs, népes család. A parti lejtőkre építkeztek, de az
uraságok az erdők rejtekén építették meg nagy udvarházaikat. A szigetük
volt a váruk. Az a hír járta róluk, hogy mind boszorkányok. Pedig csak
annyi volt bizonyítható, hogy ők is füstjelekkel üzengettek egymásnak a
sziget egyik végéről a másikra, mint az indiánok, s olykor, nyári estéken,
lidérces fényektől körülvéve látták táncolni őket a partokon. Ha mégis
megjelentek, rendszerint Éléonore de Saint-Damien úrnő képviselte őket.
Igen szép nő volt, nagy fekete szemekkel, és Saint-Damien a negyedik
férje volt. Az a hír járta róla, hogy aquitaniai, ezért ha megjelent, a
gascogne-iak sorra elmentek köszönteni őt. Most is így történt. Peyrac
grófot Frontenac úr mutatta be neki.
A karácsony éjszaka a közösség megerősítését is jelentette. Azért is
volt ez erősen érezhető, mert a nők többsége az Óhazában viselt ünneplőt
vette magára. Azt, amit talán az anyja hordott valamikor nagy ünnepeken, s
gondosan összehajtva elhozta csomagjában az Újvilágba.
Az emberek ilyenkor ösztönösen „tájak” szerint csoportosultak, mert
öltözékükről, tájszólásukról, kiejtésükről felismerték egymást. Ezen az
estén összeverődtek az aquitaniaiak, a bretonok, s a Perche grófságból
valók. Egy csapatba tömörültek a nagydarab férfiak és nők, akik a Vendée,
az Aunis, a Saintonge partjáról érkeztek, ahonnan nagyon sok emigráns jött
Kanadába, de ott volt a champagne-iak kis csapata is, no és a párizsiak,
akik ugyan mind különböztek egymástól, de akiket mégiscsak közel hozott
az a nagyváros, melynek árnyékában megszülettek.
A máltai lovagok, akik egész Québecben csak öten vagy hatan
voltak, maguk köré gyűjtötték a tiszteket és a régi katonákat, akik a
Földközi-tengeren harcoltak annak idején. A harmadik mise után
mindannyian elmentek egy korty török kávéra a Keleti kávéházba.
Az első telepes családok tagjai közül még jó néhányan éltek. Nekik
saját padjaik voltak a templomban, és ilyenkor patriarchális büszkeséggel
foglalták el a helyüket.
Így csoportosult hát a québeci társadalom ezen az éjjelen is a főoltár
előtt, s így tisztelgett a naiv egyszerűséggel megalkotott, kivilágított
Betlehem előtt, melyben a jászol állt. A Kis Jézus szalmával ágyazott
jászla fölött vékony fémszálra kötözött, selyemruhába öltöztetett, göndör
parókás viaszangyalkák lógtak. A jászol mellett, pompás öltözetben, a
Szűzanya és Szent József térdelt. Egy hét múlva majd a háromkirályokat is
a jászol mellé állítják. Nem hiányoztak a fából faragott barmok, meg a
szamár sem, szürkére, barna foltosra festve ott álldogáltak a közelben. Le
Basseur faragta, s Frére Luc pingálta őket.
Amikor az orgona és a kórus elhallgatott, két hegedű és egy német
fuvola játszott kedves dallamokat a jászol közelében.
Éjfélkor az egyik városi kikiáltó felállt, és azt mondta: Megszületett
az Isteni Gyermek. Majd énekelni kezdett:

Dicsőség mennyben az Istennek!

 Dicsőség mennyben az Istennek!
Az angyali seregek vígan így énekelnek:
Dicsőség, dicsőség Istennek!

A három mise a legnagyobb ünnepélyességgel folyt le.

A hívek többször szemtanúi lehettek, hogy a misézők az
illatszerfüstölőkhöz hasonló, ezüstből ötvözött kis parazsas melegítőkhöz
léptek, hogy ujjaikat felmelegítsék. Ezek a tartók az oltárok szélén álltak, s
apró lyukakon át árasztották a vörösen izzó parázsdarabok melegét.
Kemény hideg volt, de a forró áhítat valamit enyhített rajta.
D’Hourdanne kisasszony is megjelent az éjféli misén. Természetesen
hordszéken. Mercouville asszony adta kölcsön neki a sajátját, inasokkal
együtt. A kisasszony hordszékét a templom főhajójának bal oldalán, Szent
József szobra előtt helyezték el, és természetesen ülve maradt benne.
Irigyelték, mert egy nagy edényben forró vizet is állítottak mellé, melynek
gőzölgő melege megóvta őt a templom hidegétől. Egyébként volt néhány
kisebb kályha is a templomban, s fűtöttek is bennük, gyertyákat is égettek
mindenfelé, de alig lehetett érezni a melegüket.
A templom úgy ki volt világítva, hogy szinte nappali fényárban
úszott. D’Hourdanne kisasszony semmit nem szalasztott el a látnivalókból,
elvégre egy egész évre kell élményekkel megszednie magát.
Az utolsó áldás után az összefagyott hívek fáradtan s az otthoni
melegre s karácsonyi lakomára éhesen tolongani kezdtek a kijárat felé.
Nagy tumultus volt az előcsarnok körül.
Kint már türelmetlenül nyerítettek a szánok elé fogott lovak.
Angélique mellől elsodródtak az övéi. Honorine, Chérubin és
Yolande már rég lefelé mentek az előcsarnok előtti lépcsőkön, s elindultak
hazafelé, de ő még mindig a templomban volt.
Miután a papság a sekrestyében levetkőzött, rendes papi ruhában
szintén kifelé igyekezett, s Angélique-ot az egyik oldalajtó felé sodorták. A
püspök úr szeretett elvegyülni a tömegben, mielőtt visszavonult volna a
Szeminárium falai közé.
Angélique a burkolatnak támaszkodva türelmesen várakozott, és
élvezte, hogy néhányan megszólítják. Ismerős, örömtől piros arcokat
fedezett fel a lámpások és fáklyák fényében.
Aztán valaki váratlanul átfogta a derekát, és erősen magához
szorította. Kellemetlenül érintette ez a szemtelen ölelés. Felnézett, hogy
szigorúan rászóljon az illetőre. Vivonne herceg kék szeme meredt rá.
‒ Kegyeskedne végre felismerni, szép mediterrán tündér?
 Ő volt fölényben. Félig csábító, félig gúnyos mosollyal Angé-lique
fölé hajolt.
Kihasználta az éjjeli zűrzavart, a hidegben türelmetlen tömeget, mely
most mással volt elfoglalva, s velük nem törődött, s megtette azt, amit
egyébként nyíltan, nem mert volna. És mivel Angélique hallgatott, tovább
erősködött:
‒ Mert megismert, tudom. Ha nem így lenne, az nagyon fájna…
Angélique haragudott magára, hogy hang nélkül tűrte a támadást, s
nem tett ellene semmit. A köröttük tolongok beszélgetése és nevetgélése
elnyomta a herceg suttogását.
‒ Mintha félne tőlem ‒ búgta Vivonne úr. ‒ Hiszen reszket.
‒ Kicsit meglepődtem.
‒ Zavarba jött?
‒ Maga nagyon erős, uram…
‒ Maga meg feledékeny. Nem emlékszik már a kellemes kis
csatáinkra, melyeket a Földközi-tengeren folytattunk?
‒ Alig!
‒ Szóval hálátlan? Szeszélyének engedelmeskedve felhozattam a
gályámra, és ezért nagyon megfizettem a király előtt. Ha Athenáis nem lép
közbe, nem úszom meg ezt a tévedést. Őfelsége több mint egy órán át nem
engedett ki a szobájából, s ezalatt egyfolytában vad szemrehányásokat tett
nekem, hogy segédkezet nyújtottam a szökéséhez.
‒ Úgy kell magának!
Angélique-ot ekkor hirtelen torkon ragadta egy rossz érzés. A kicsit
duzzadt, de ismerős arc mögött, mely most a fáklyák fényében fölé hajol,
Versailles villant elő, és a király arca… Lehet, hogy ha most elfordul tőle,
akkor a kis szabálytalan tér helyett, mely tele van havas szánokkal, a
királyi kert sétányait fogja látni, meg a lámpa‒ és fáklyahordozókat, akik a
király és hercegi kísérete közeledtét jelzik?
Vajon észrevette-e Vivonne herceg a borzongást, amit nem tudott
elfojtani? Mindenesetre még szorosabban magához szorította, s Angélique
tapasztalhatta, hogy a szép admirális semmit nem vesztett erejéből.
A tömeg közben továbbsodorta őket, s Angélique egy oszlopnak
szorult, mely erősen nyomta a vállát.
‒ Mit ad nekem, ha egy értékes felvilágosítással szolgálok önnek,
melyet az udvarból hoztam. Na, egy csók?
‒ Uram, az idő, a hely, de a vad is megváltozott…
‒ No, azért elmondom…
A herceg egészen közel hajolt Angélique füléhez, hogy belesúgja a
titkot, s ez jó ürügy volt arra is, hogy ajkával csaknem megérinthesse az
arcát és a száját.
-A király még nem gyógyult ki Plessis-Belliére asszonyból…
Egy pillanatig előrehajolva figyelte, mintha csak parfümjének illatát
szagolná, de Angélique közömbös maradt. Sokkal jobban örült volna, ha
nem öleli olyan erősen. Fájt a derekán a kemény, bőrkesztyűs két szorítása.
Lehet, hogy az is hatott rá, amit d’Hourdanne kisasszony a nápolyi
betegségről mondott, mindenesetre tény, hogy hirtelen libabőrös lett.
A tömeg kezdett szétszéledni, a családok és barátok egymásra
találtak, röpködtek a meghívások, s a szánok is sorra elindultak.
Angélique szeretett volna kiszabadulni.
‒ Kedves herceg, legyen olyan jó és engedjen el. Nagyon szorít…
A férfi arca elkomorodott.
‒ Komolyan sért a hidegsége. Ez valamiféle politika?
A hangja fenyegető volt.
‒ Pedig tudnék segíteni magának… ‒ mondta barátságtalanul.
‒ Miben?
La Fertée herceg állával Joffrey de Peyrac felé bökött.
‒ Szóval őt kereste a Földközi-tengeren? Bevallom, ráismertem a
merészségéről, hogy képes volt kikötni itt a parton, francia zászlót
lobogtatva. Nem fél idejönni, önként besétálni a kelepcébe, ahol igazán
elég ürügyet tudnak találni, hogy ne szabadulhasson. Persze addig nem is
kell félnie, amíg nem ismerik a múltját.
‒ Miféle múltját?
‒ Hát a kalóz múltját, kedvesem! Lövetett a királyi gályára, igaz?
Tanúskodhatom erről őfelsége előtt…
‒ És mit kér lekötelező hallgatásáért, uram?
‒ Hogy néha szerezze meg nekem azt az örömet, hogy találkozik
velem, itt, Québecben, hogy nem kerül el, mint valami pestisest… én nem
is tudom, mi okból… Valamikor tetszettünk egymásnak, ha jól
emlékszem… Nem is tudom elmondani, hogy mit jelentett nekem, amikor
a napokban nagy pompával bevonult a városba… Annyira unalmas ez a
vidék…
‒ De azért ezt a vidéket mégis jobban szereti, mint a Bastille-t, igaz?
‒ A Bastille-t? ‒ Torpant meg tágra nyílt szemekkel a herceg. ‒ Ez
meg hogy jut eszébe?
‒ Egy ilyen száműzetés Kanadába olykor a királyi elfogatóparancsot
helyettesíti. Egyébként maga az a tény, hogy inkognitóban van itt…
‒ Ezt nem tűröm ‒ kiáltotta a herceg ‒, különben is ez csak átmeneti
kudarc ‒ tette hozzá egy pillanat múlva. ‒ Nos, igen, volt egy kellemetlen
ügyem, a „sécretaire de la main” féltékenykedett rám, mert elszerettem az
egyik szeretőjét. Erre ő megvádolt, hogy pecsétekkel üzleteltem, egyébként
nem rosszaságból, csak gyengeségből keveredtem bele. A miniszter
dühöngött, és bármennyire királyi tengernagy voltam is ‒ feljelentett, és
gyűjtötte az ügyre vonatkozó iratokat. Én meg némi kellemetlenséget
szereztem neki azzal, hogy elrejtőztem a kérdései, a faggatózásai s főleg az
idézései elől. Kerestettek, de én a Nagy Szultánnál voltam épp Algírban,
vagy mit tudom én… Az ügy elhúzódott. És hogy igazolni lehessen a
távollétemet, Colbert úr hirtelenjében összehozott nekem egy titkos
megbízatást Kanadába, ami lehetővé tette, hogy a védelmemet
visszautalják a tengerészeihez. Tehát tavasszal akár vissza is mehetek.
‒ És akkor a miniszter már nem lesz olyan dühös?
‒ Azt nem tudom, de talán elfelejti addigra… vagy meghal.
A herceg felnevetett.
‒ Én meg azt hittem ‒ mondta Angélique ‒, hogy azzal gyanúsítják,
hogy megmérgezte a királyt.
A herceg elsápadt, és kiguvadt szemekkel bámult rá.
‒ Miket beszél? ‒ Mondta aztán elfúló hangon. ‒ Maga megőrült!
Ezt meg hol hallotta?
‒ Uram, én már nem kapok levegőt…
‒ Hát azt egyáltalában nem bánnám… ‒ mondta a herceg, de azért
végre elengedte a derekát. ‒ … Hogy mer ilyen gyanúsítással illetni…
engem, aki a király odaadó híve vagyok… hiszen a nővérem…
‒ … Csak azért mondtam, hogy elengedjen ‒ mondta Angé-lique
bohóckodva. ‒ Most mit van úgy oda? Csak nincs valami mégis a
tréfálkozásom mögött?
‒ Nincs. De… na de ez igazán könnyelműség volt. Az ilyen
viccelődésekkel komoly bajt okozhat nekem.
‒ Nem komolyabbat, mint amilyennel maga fenyegetett meg engem
az imént.
Vivonne herceg dermedten nézett rá, aztán erőltetetten és
hitetlenkedve felnevetett. Udvaronci gőgjén még nem esett karcolás e
Kanadában töltött néhány hónap alatt. Még mindig azt hitte, hogy nincs
mitől félnie, mert hiszen magasan áll mindenki fölött, főleg ha nőkről van
szó, akik mindig is el voltak ragadtatva, ha kegyes volt hozzájuk.
‒ Maga semmit nem változott ‒ mondta simogató, csodálkozó
hangon.
‒ Miért, változnom kellett volna?
 A hercegnek egy pillanatra torkára fagyott a szó, de az után
könyörögni kezdett, hogy Angélique találkozzon vele egy megfelelőbb
helyen, például másnap délelőtt a Felkelő Nap nevű fogadóban. Nagy
csodálkozására Angélique beleegyezett.
Hamar utolérte a gyerekeit. Felnézett az égre. Hihetetlenül tiszta volt
a hideg téli éjszaka. Gyerekek futottak el mellette. A fiúkórus tagjai
köpenyt borítottak a vállukra, és karjukon a kis kosarakkal, melyekbe a
mise után maradt szentelt kenyeret gyűjtötték össze, a Szeminárium felé
igyekeztek. Ott aztán újra felhangzott az ének: „ím, megszületett az Isteni
Gyermek…” Ekkor már a refektóriumban gyülekeztek, ahol ünnepi
vacsora várta őket.
A kovácsoltvas kerítéssel körülzárt szemináriumi épületek fényei
messze világítottak. A földszinti ablakok mögött gyertyalángok táncoltak, s
mutatták, hogy siettek ide-oda a derék papok és szolgálók a szépen terített
hosszú asztalok és a konyha között. Fehér abrosz, ünnepi evőeszközök,
tálak, csészék, poharak járták ilyenkor, és papírból készült mutatós
virágcsokrok díszítették a szépen terített asztalt. A virágokat az Hotel-Dieu
apácái készítették, mindenki nagy örömére. Volt az asztalokon minden
földi jó, sokféle sütemény, sőt málnatorta is. A Szeminárium kertjében
termett gyümölcsöket a pincében kialakított jégveremben félig
megfagyasztották. Ezek, ha melegre kerültek, karácsonykor még frissek és
illatosak voltak.
Az asztalfőn ilyenkor a mosolygó püspök úr ült káptalanjai körében.
Frontenac úr meghívta a helyi „hatalmasságokat” egy pohár fűszeres
forralt borra és pástétomra a Saint-Louis-kastélyba. Utána almával, dióval
s más ínyencségekkel kínálta vendégeit.
Minden otthonban jó meleg volt, az asztalokon gőzölgött a leves, azt
követte a hurka, a kolbász, a sonka, a teknősbékaragu és a sokféle édesség.
Angélique nem tudott beszélni a barátaival. Kifelé menet látta
Polákot, amint integet felé, de mire elszabadult, már ő is hazament. Holnap
biztosan meg lesz sértve.
Úgy érezte, hogy Vivonne elrontotta a karácsonyéjszakáját. De azért
elég hamar magához tért. Rendben van! Megtörtént. Ez a találkozás
kezdettől fogva várható volt, nem lehetett elkerülni. Annak kell örülni,
hogy az első ütközet nem hozott semmi bajt, úgy vonultak vissza, hogy
egyikük se maradt vesztes.
Kiderült, hogy nem is kell úgy félnie a hercegtől. Csak az
aggasztotta, hogy Joffrey esetleg megtud valamit kettejük régi kalandjáról,
ha másképp nem, úgy, hogy a fülébe jut, amit La Fertée részegségében
hangosan világgá kiáltott a kocsmában. De végül is nem kell törődni az
ilyenfajta nyugtalanságokkal, gondolta Angélique, szörnyű hosszú lesz a
tél, ha folytonos feszült várakozásban és rettegésben töltöm el, s azt várom,
mikor tör ki a botrány és a veszekedés. Lesz időm szembenézni a
dolgokkal, lesz időm magyarázkodni, s ha kell, hazudni, vagy nevetni az
egész ügyön.
Hogy milyen volt a múltban a magánélete, annak most nem volt túl
nagy jelentősége.
De Vivonne herceg jelenléte az udvart, a királyt is jelentette. Az
udvart, ahol a sorsa eldőlt, s a királyt, aki rendelkezik mindenekfölött. A
királyt, aki Plessis-Belliére márkiné lázadása óta is regnál, s akit Desgrez
már biztosan tájékoztatott a márkiné kanadai tartózkodásáról.
Vivonne Québecben nem lehet veszélyes. Pillanatnyi
száműzetésében elvesztette oroszlánkörmeit. Angélique valamikor a gőgös,
büszke Athenaist is meghátrálásra késztette, látta őt, amint a fogával
tépdeste a zsebkendőjét tehetetlen haragjában.
Látta sírni. Ezek után az öccse igazán nem fogja nyugtalanítani. Sőt.
Angélique úgy gondolta, inkább hasznára lehet, hiszen képet kaphat általa
az udvar hangulatáról… Kapcsolatuk előkészíthet egy esetleges
visszatérést, bár ez talán elképzelhetetlen. Ámbár, ki tudja?

41.
Antonin Boisvite el volt ragadtatva, amikor Angélique-ot meglátta a
fogadójában. Rosszulesett neki, hogy míg szinte mindennap megtiszteli
látogatásával az alsóvárosi Francia Bárkát, a Felkelő Naphoz be nem teszi
a lábát, pedig az a Felsővárosban van, és éppen az ő utcájában.
Angélique La Fertée-t három másik férfi társaságában találta, és
azonnal megértette, miért viszolygott tőlük d’Hourdanne kisasszony.
Vivonne azért hozta magával őket, hogy találkozzanak Angélique-kal.
Québecben ők voltak a társasága, csupa régi barát, társai a züllésben,
dorbézolásban, s nemcsak a száműzetés és a közös veszélyek kovácsolták
össze őket, hanem az érdekek, a félelem is, s mindazok a módszerek,
melyekkel létüket biztosították… a kódokhoz a kulcsot csak ők ismerték.
Angélique erről az emberfajtáról már csaknem megfeledkezett.
Miközben leült közéjük, arra gondolt, mennyivel jobban érzi magát az
indiánok között. A kikent-kifent öregedő Bessart báró, akinek vizenyős
halszeme egyszerre volt ravaszkodó és bizalmatlan, s Martin d’Argenteuil,
az ide-oda ugráló gyanúsan csillogó tekintetével olyanok voltak, mint egy
mesterkélt komédia szereplői. Az udvarnál a többi közé keveredve talán
lendületesnek látszottak volna, de itt, a nagy elszigeteltségben inkább
nyugtalanítóan hatottak.
Ontották a bókokat és az üres frázisokat. Angélique ezeket már el is
felejtette. De elég hamar visszazökkent, és megtalálta a megfelelő hangot.
Lekötelező, bájos mosollyal fullánkos válaszokat adott.
‒ Remélem nem sokat jegyzett meg abból, amit tegnap a „sécrétaire
de la main”-nel kapcsolatban meséltem ‒ mondta Vivonne.
‒ Csak annyit, amennyit kellett.
‒ Nem is baj, ha elraktározza magában, és nem használja fel.
‒ Hol? ‒ Kérdezte Angélique. Nevetségesnek tartotta, hogy az intrika
és a cselszövés tolvajnyelén beszéljenek ebben a kis jéggé dermedt kanadai
városban.
‒ La Fertée úr, mi itt mindannyian a jég foglyai vagyunk.
Közben asztalukhoz lépett az egyik felszolgálónő, és tiszta vizet
töltött a poharakba. Itt az volt a szokás ‒ és valószínűleg az indiánoktól
eredt ‒, hogy először a belső kútból merített friss vízzel kínálták a
vendéget, mert az emberek mindig szomjasan, kiszáradt torokkal érkeztek
a száraz klíma miatt. A víz frissít és erősít.
A pohár vízre szilvapálinkát rendeltek. Angélique megdicsérte
Martin d’Argenteuil piros kesztyűjét, ő pedig elmondta, hogy Gaubert de la
Melloise készítette a kesztyűt különleges madártollból, amit egy
Alsóvárosban élő eszkimó indiántól rendelt meg, aki boszorkánymester.
‒ Ó, az a boszorkány nem veszélyes ‒ mondta Saint-Edme.
‒ Tőle szerzik be a mérget, akárcsak Párizsban? ‒ Érdeklődött
Angélique.
‒ No de manapság Párizsban már nincsenek mérgezések… Ott most
ördögűzéssel foglalkoznak.
Úgy látszott, hogy Martin d’Argenteuil-t zavarta meg a legjobban a
kanadai száműzetés, s most fellelkesült, hogy Angélique figyelemre
méltatta.
Elpanaszkodta, hogy szörnyen unja Québecet, elemészti magát,
búskomor. Villedavray ugyan átengedte nekik az egyik raktárát, és talált
néhány fiatalembert, akikkel gyakorolhatja kedvenc labdajátékait, de,
mondta: „Én túl jó vagyok hozzájuk képest. A király volt az én egyetlen
méltó játékpartnerem!”
Azt is elmondta, hogy érdekli az alkímia, s hogy annak idején
gyakran meglátogatta Marie-Madeleine de Brinvilliers-t. S amikor
Angélique elmondta, hogy ő is a Marais negyedben lakott, a Beautreillis-
palotában, egészen lázba jött.
‒ Ön szomszédja volt Brinvilliers márkinőnek?
‒ Igen… Egyébként ő egyike volt azoknak, akikről biztosan tudom,
hogy mérgeket használt. Megmérgezte az Hotel-Dieu betegeit. Ezt biztos
forrásból tudom.
A férfiak, szemüket az ég felé emelve, gúnyosan nevetgélni kezdtek.
‒ Ezt ma már mindenki tudja, sőt ennél többet is. Le van maradva,
kedvesem! Azt az asszonyt már rég kivégezték! És a gyónásában felsorolt
bűnlistáját latin nyelven nyilvánosságra hozták.
‒ De a gyóntató, aki a vérpadra kísérte, azt mondta, hogy egy szent
volt ‒ vetette ellen Martin d’Argenteuil.
A nemrégiben lezajlott per felizgatta a kedélyeket. A Brinvilliers
asszony kivégzéséről szóló részletes hírek csak a nyári hajókkal
érkezhettek.
Angélique az ablak felé fordult, és kinézett.
Innen is gyönyörű volt a kilátás, akár a Felsőváros többi házából.
Ezen a tiszta, kék és fehér fényekkel ragyogó reggelen nagyon messze el
lehetett látni.
Az egyik szomszédos asztalnál három középkorú házaspár ült,
vitatkoztak, beszélgettek, vidáman, szenvedélyesen. Erős, egészséges
arcszínű, jól öltözött párok voltak, hangosan, felszabadultan nevetgéltek,
csak úgy világított fehér fogsoruk. Mintha egyetlen népes famíliából
származtak volna mindannyian. Valamikor „egy sou nélkül” érkeztek ebbe
az országba, tönkrement parasztok, nyomorgó munkások, iparosok voltak,
de itt kaptak vadászati és halászati jogot, ami odahaza csak a nemeseknek
járt, így urak lettek, s ma már úgy is viselkedtek.
Vivonne herceg nyomatékosan megkérte Martin d’Argenteuil-t, hogy
hallgasson, és ne elevenítse fel az ő kedves Brinvilliers asszonyának
emlékét, de közben észrevette, hogy Angélique szórakozottan másfelé néz.
Hirtelen aránytalanul heves düh és keserűség öntötte el. Agresszív lett és
gúnyolódó.
‒ Komolyan mondom, minél tovább nézem, annál inkább megértem,
hogy Athenais miért csinált magának gondot, és miért nyugtalankodott
annyit maga miatt. Ezt neki is meg fogom mondani, amint alkalmam nyílik
rá. Nem is értem, miért enyhült meg maga iránt, még ha messze van is,
még ha eltűnt is… Ő azt állította, hogy maga nagyon ügyes, én meg
mindig azt mondtam, hogy csak szerencséje van, ennyi az egész. A
szerencse mindig az ártatlanokra mosolyog… Mert valljuk be, végül is
kész csoda, hogy egy ilyen naiv és jámbor nő, amilyen maga, még ma is él,
akkor is, ha Kanadában él, ahová, gondolom, soha nem kívánkozott… No
de a nővérem ezerszer erősebb önnél. Nem is sejti, hogy mennyire! Haha!
Haha! Képzelje, egyszer készíttetett magának egy hálóinget… hahaha!
Ha… Ha csak rágondolok…
Mikor látta, hogy Angélique csak fél füllel figyel rá, és jobban
érdeklik a szomszéd asztalnál ülők, akik valami malaclábból készült ragu
elkészítési módjáról fecsegtek, még dühösebb lett.
‒ Haha! Haha! Hogy nevettek volna Versailles-ban Plessis-Belliére
asszony szégyenletes halálán… Vérbajban halt volna meg. Haha! Haha! És
senki nem gyanakodott volna, hogy azért… mert hordta azt az inget…
Angélique most felé fordult.
‒ Gondolja, hogy nem tudtam?
Merőn a herceg szemébe nézett. Zöld szeme szikrázott. Kicsit
előrehajolt az asztal fölött, és úgy mondta, halkan:
‒ Az az ing, uram, évek óta La Reynie királyi rendőrfőnöknél van
letétbe helyezve. Ő hivatalosan megvizsgáltatta: fekete szappan és arzén,
ezekkel van átitatva. Megsemmisítő bizonyíték a Versailles-ban űzött
gyilkos módszerekről. La Reynie úr tudja, hogy mi volt a célja annak az
ingnek. Az én halálom… Egy lepecsételt levélben átadtam neki mindazok
névsorát, akik részt vettek ebben a mesteri munkában, és legfőképpen azt a
nevet, annak a nevét, aki a felbujtó volt. Ezt lázasan követelte tőlem,
mindenképpen tudni akarta, jóllehet gyanította, kiről lehet szó. De én azzal
adtam oda a levelet, hogy csak akkor nyithatja ki, ha meghalok, ha történik
velem valami, vagy ha én magam kérem erre, s ezt személyesen vagy egy
aláírásommal hitelesített levélben teszem.
‒ És… kinyitotta már? ‒ Kérdezte Vivonne sápadtan.
Angélique egy másodpercig tétovázott.
‒ Nem… ‒ mondta aztán. ‒ Még nem.
‒ Kérnek egy kis forró hurkát?
Antonin Boisvite lépett e kérdéssel az asztalukhoz, és egy tálon
eléjük tartotta a gusztusosan összecsavart, sötéten csillogó, ropogósra
sütött véres hurkát, tök‒ és almapürével.
A taverna tulajdonosa egyáltalában nem helyeselte, hogy egyesek ide
jönnek, az ő étkezőszentélyébe, és rosszat sejtető vitákat kavarnak. Főleg
ilyen nagy ünnep környékén, mint a karácsony, és főleg amikor Peyrac
asszony, akit mindig szívdobogva figyelt, amint elsétált a taverna ajtaja
előtt, végre átlépte annak küszöbét. Sajnálta, hogy épp ezeknek az
„udvaroncoknak” a társaságában kell őt látnia, akiknek jelenlétét nem tudta
megszokni, s nyugtalankodott a közöttük folyó eszmecsere miatt, melyet
úgy ítélt meg, hogy nem valami szeretetteljes.
‒ Asszonyom és uraim, karácsony van! Kóstolják meg ezt a hurkát,
magam készítettem, a saját pincémben. Illatos füveket, ‒ zsályát és
kakukkfüvet ‒ kevertem a vérhez, meg egy kis őrölt borsot, omlós fehér
szalonnát… Aztán hagymás zsíron jól megsütöttem…
Vivonne egy durva mozdulattal a földre akarta söpörni a tálat, de
Boisvite résen volt, magasra emelte a tenyerén, és hátralépett.
Ekkor Angélique a legbájosabb mosolyával felé fordult.
‒ Milyen kedves, Boisvite úr! Remek illata van a hurkájának. Én
szívesen elfogyasztanék egy adaggal.
A vendéglős elrohant, előkereste a legszebb óntányért, és felajánlott
egy-egy kancsó alma‒ és törkölypálinkát, ami szinte kötelező volt a véres
hurka mellé.
Nem erősködött a férfiakkal, akik oly látványosan nem voltak
éhesek. La Fertée sápadtan gubbasztott, és a többiek se voltak jó színben.
„Nos, ezek szerint mégsem olyan ostoba ‒ gondolta a herceg
nyugtalanul. ‒ Már értem, miért félt és miért haragudott rá Athenais.”
Angélique szemben ült vele, és élvezettel nekilátott a hurkaevésnek.
A kétféle pálinka megtette a hatását, egyre könnyedebben fogta fel az
eseményeket.
‒ Én magam vittem el azt az inget La Reynie úrnak ‒ magyarázta tele
szájjal. ‒ Természetesen nagyon óvatosan csomagoltam, gondolhatják.
Közben azon gondolkodott, nem volt-e könnyelműség így kiadni
magát, de aztán kinézett a végtelen, mozdulatlan tájra, s belátta, hogy nem
éri meg reszketni az ilyen figuráktól, akik maguk is nyakig benne vannak a
pácban. Meg aztán jó, ha tudják, hogy vannak fegyverei velük szemben. Ez
talán rádöbbenti őket, hogy pillanatnyi büntetlenségük nem jelenti azt,
hogy ők az erősebbek.
Miközben így tanakodott magában, s jó étvággyal ette a hurkát,
Saint-Edme le nem vette róla a szemét, és festett szája szögletében
megjelent egy keserű vonás. Kezdte elhinni, hogy talán valóban ez az
asszony ölte meg Varange-ot. Eszébe jutottak a Vörös Fickó szavai: „Ne
támadják azt az asszonyt…”
Angélique eközben Versailles-ra gondolt, e nem túl nyájas
találkozásban egyedül az volt a jó, hogy feléledt benne az a hangulat. A
szavak között megelevenedett Versailles elragadó bája, fényessége,
bármily messze volt is. Akarva-akaratlan maga elé idézte a királyt, pompás
öltözetében, szinte látta, ahogy az udvari dámák kíséretében közeledik, és
megáll a Latone-medence felé vezető út elején…
‒ Tudják, azon gondolkodom ‒ mondta hirtelen ‒, és önök biztosan
tudnak felvilágosítással szolgálni nekem, Vi… La Fertée úr… Maga
többször egymás után célzott rá, hogy a kedves nővérének nincsenek
riválisai az udvarnál. De Québec-be, érkezésem óta többször is hallottam,
méghozzá többektől, egy nevet. Van valaki, akinek a csillaga most
emelkedik Versailles horizontja fölé: Maintenon asszonynak hívják. Ki ez
a dáma, és milyen minőségben alattvalója a királynak? Elmondanák
nekem, hogy mit kell, gondoljak ezekről az állításokról?
Vivonne visszanyerte a színét, és úgy elkezdett hahotázni, mint egy
őrült. „Ó, hát ez remek tréfa!”
Végre azt látta, hogy Angélique zavarban van, és ez különös
kielégülést okozott neki.
„Milyen a női kíváncsiság ‒ gondolta közben. ‒ Itt van a sérülékeny
pontjuk. Egy kis kacér nő sok mindenbe belemegy, ha cserébe kap egy kis
új, addig nem hallott, titkos információt. És sokkal, könnyebb pletykákkal
elcsábítani, mint okos beszéddel.”
‒ Hogy Maintenon márkinő? Ó, hát ez nagyon mulatságos!
‒ Miért, ki ő?
‒ De hiszen ön is ismeri!
‒ Igazán? Nem emlékszem rá.
‒ Egyike a maga régi barátnőinek, illetve mindkettejüknek,
Athenaisnak és magának is a barátnője volt. Ő is poitou-i.
Vivonne herceg a könnyeit törölgette, úgy nevetett. Aztán elmondta,
hogy Frangoise d’Aubigné-ről van szó, akit Scarron özvegyeként is
szoktak emlegetni. Egy földhözragadt szerencsétlen. A régi barátságra való
tekintettel Montespan asszony rábízta a királytól való fattyainak a
nevelését, ami nem lehet valami könnyű munka annak a szegény
asszonynak, mert a gyerekeket titokban kell tartani, s emiatt több éven át
összeesküvő életmódot kellett folytatnia.
Angélique-nak tátva maradt a szája. Scarron özvegye! Az örök
kilincselő, aki naponta megjelent és átnyújtotta kérvényeit a királynak,
hogy végre megkaphassa a segélyt. A nevelőnői állás nem remélt szerencse
lehet a számára.
‒ És azt mondja, hogy ma már márkinő? Maintenon márkinő?
A király özvegyi ajándékul adta neki ezt a címet és a Versailles
környékén fekvő Maintenon-birtokot. Őfelsége így fejezte ki háláját a
diszkréciójáért s az odaadásáért, amit gyermekeinek nevelése terén
tanúsított. Mert a gyermekeit nagyon szereti. Különben mára már
megszüntette Athenais férjének, Montespan márkinak a
kellemetlenkedéseit, elismerte a fattyait, és vérbeli hercegekké nevezte ki
őket. De mindezekből arra következtetni, hogy ez a bigott és prűd nő a
szeretője. Vivonne harsogva nevetett. ‒ Nem! Szó sincs róla. Athenaisnak
soha nem jutott eszébe, hogy ez a nő riválisa lehet a királynál.
‒ Annál jobb Frangoise-ra nézve. Ez a tény megtakarít neki egy
csésze mérgezett teát, amit a drága Athenais a saját fehér kezével készít…

42.
Hazafelé Vivonne herceg heves szóváltásba keveredett a fogd-
megeivel.
Izgatottan kezdte bizonygatni nekik, hogy ebben a hallatlanul furcsa
újratalálkozásban élete legnagyobb lehetőségét látja. Ha visszavezeti
Plessis-Belliére asszonyt a királyhoz, megcsinálja a szerencséjét, sőt
megingathatatlan pozíciót teremthet magának.
‒ Ez meglep ‒ jegyezte meg Bessart báró. ‒ Ön képes lenne a
királyhoz vinni a saját nővérének, Montespan asszonynak a riválisát? Hát
nem tett meg mindent az az asszony, hogy eltávolítsa őt? A bukását
kívánja?
‒ Dehogy, ön nem ért semmit! Csak ki akarom elégíteni a király
egyik szeszélyét. Másfelől ez a nő itt a száműzetésben nyilván törekszik rá,
hogy visszakerüljön az udvarhoz, és újra részesülhessen a király
kegyeiben. Az én védőszárnyaim alatt legalább Versailles-ig eljuthat.
Egyelőre még a flotta admirálisa vagyok… Egy biztos: a király elégedett
lenne velem.
‒ A király, az lehet, de ő nem ‒ mondta nyekergő hangján Saint-
Edme. ‒ Ezt, úgy látszik, jobban meg tudom ítélni, mint ön. Ő nem az a
fajta, aki feláldozza az érdekeit egy kis elismerésért. Használja önt, de ha
szolgálatait teljesítette, és főleg, ha terhessé, kellemetlenné válik,
kipenderíti.
‒ Most kiről beszél?
 ‒ Peyrac asszonyról, vagy ha tetszik, Plessis-Belliére márkinőről.
Önt megejtette a hölgy szép zöld szeme, meg az ártatlan arca…
‒ Ugyan! Azt csak úgy képzeli, ez egy naiv kislány, aki, mint minden
nő, összevissza beszél.
‒ És ez az ingtörténet?
‒ Ez igaz. Csak az nem igaz, hogy egy levél kíséretében átadta La
Reynie úrnak. Erre nem képesek ezek a híg agyacskák. Az egészet most
találta ki, hogy megharagítson. Ha olyan agyafúrt lenne, nem leplezte
volna le ilyen nyíltan a taktikáját. Nem! Ő csak egy csinos kis törtető.
Szereti a szerelmet, szeret szépen öltözni, örül, ha bókolnak neki, imád
ragyogni, s szereti, ha riválisai elsápadnak az irigységtől. Olyan, mint
minden nő, és a király bele van habarodva. No, ez a legfontosabb
szempont.
Egy inas lépett a szobába, és rátett néhány hasábot a tűzre.
Bessart báró titokban jelt adott neki, mire a férfi, amikor befejezte a
munkáját, ahelyett hogy hazaindult volna, visszahúzódott, és leült az egyik
sarokba. A báró alkalmanként egyszerű, piszkos munkákra használta őt, de
elég intelligens volt, ezért nem félt tőle, és gyakran informálta peres
ügyeiről. Néha jó ötletei voltak a fickónak.
‒ De azért, úgy látom, beszerzett magának egy gyenge, támadható
pontot ‒ folytatta Vivonne. ‒ Nevezetesen: igazságot követel annak a
kellemetlen férjének. És ezt meg fogják neki szerezni.
‒ Pedig mindenki tudja, mit kell tenni egy kellemetlen férjjel ‒
röhögött Martin d’Argenteuil.
‒ Ugyan már! Ez nem az a fajta ember, akit könnyű meglepni. Ez
egy ravasz tengeri róka.
‒ Olyan jól ismeri?
‒ Igen, ismerem. Mind a kettőt jól ismerem.
Felsóhajtott.
‒ Inni! Adjanak inni! Innom kell… Micsoda egy ország… Minél
hidegebb van, annál szomjasabb lesz az ember.
Aztán hadarva suttogni kezdett:
‒ … Nem, nem naiv. De bármilyen pokolian arcátlan, nem olyan
ügyes, mint hinnénk. Tény, hogy ha az ember számba veszi a vele való
kapcsolat előnyeit és hátrányait, meglepődik… Én például neki
köszönhetem, hogy a marseilles-i ügy miatt kegyvesztett lettem a királynál,
de olyanokról is tudok, akik nekik köszönhetik a száműzetést, a halált és
olyanokat, akik…
‒ Felejthetetlen emlékek… ‒ morogta Bessart.
 „és az elmúlt idők még gyötrőbbé, még pusztítóbbá tették őt” ‒
gondolta Vivonne.
‒ Rontással is foglalkozik? ‒ Kérdezte Saint-Edme.
‒ Nem tudom ‒ válaszolta Vivonne, s közben fel-alá rohangált, mint
egy vadállat.
Bessart és Saint-Edme szürke arccal nézték. Mindannyian a herceg,
azaz még inkább Athenais de Montespan pénztárcájától függtek. Mert a
hercegnek is csak azért volt némi hatalma, mert fivére volt a király
szeretőjének, s nagybátyja a gyermekeinek, a kis fattyaknak, kiket
Maintenon asszony nevelt, ám akiket a király a sajátjainak, vér szerinti
hercegeknek ismert el. Montespan asszony helyzete biztosabb, mint
valaha.
‒ Herceg úr, ön egyedül a nővérének köszönheti a szerencséjét ‒
mondta Saint-Edme. ‒ A király soha nem fogja őt elhagyni. Hozzá köti a
testi szenvedély, az emlékek és a gyermekek. Ezen felül még mindig bájos,
és a király nem unatkozik mellette. Mindez sokat jelent. Egyedül ő tud
megmenteni bennünket… És rajta lesz, mert velünk együtt magát is menti.
Emlékezzen csak, hogy ön a távozása előtt milyen ügyesen ködösített a
király előtt. Egy kis hűtlen kezelés, mondta, és a király, Rochechouard jó
hírneve érdekében és azért, hogy őt se zaklassák az igazságügyi
tisztviselők a kibírhatatlan fecsegéseikkel, megértette, hogy az átmeneti
távoliét kívánatos volna… Ez volt a legjobb módszer az ügy
rendbetételére. A lényeg az, hogy tudjon róla, de ne csodálkozzon… Ezt
remekül csinálta a nővére! Mit meg nem tett, hogy elhagyhassuk
Franciaországot… Amikor hajóra szálltunk, a rendőrség már a
nyomunkban volt… nem, jó uram, ne tegyen semmit, ami fenyegethetné a
nővére pozícióját.
Megszólalt az ebédre hívó csengő a Saint-Louis-kastélyba, és hangja
elhallatszott hozzájuk is. Ragu, sült hal, káposzta, hagyma‒ és
zöldségleves illata keveredett a szűk utcában, s visszaszivárgott a házakba
még a legjobban záródó ajtókon is.
‒ Na, gyerünk ‒ mondta Vivonne. ‒ Melyik kocsmába?
‒ Azt mondják, hogy nagyon jó koszt van a Montigny-féle
udvarházban. Hívassa meg magát Peyrac gróffal ebédre.
‒ Most mit fél tőle? Azt hiszi, felismeri? Hiszen azt mondta, hogy
amikor a Földközi-tengeren csatába keveredtek, egyszer se kerültek
szembe egymással… Aztán már nem is ő a Rescator…
‒ És én sem vagyok a királyi gálya admirálisa… újabb
rendelkezésig… Mindenesetre most csak egy senki vagyok. Egy senki. Ők
pedig, azt hiszem, erősebbek nálam.
‒ Az előbb még azt mondta, hogy ez a nő ártalmatlan…
‒ Nem tudom… Most már nem tudom. És ön, aki jóslással is
foglalkozik, mit gondol? ‒ Kérdezte Saint-Edme felé fordulva. ‒ Kicsoda
ez a nő?
‒ Az Alsóváros boszorkánymestere azt mondta, hogy ő ölte meg
Varange-ot.
‒ Hogy ő ölte meg! ‒ Kiáltotta Vivonne, s dülledt kék szemét, mely
szinte kiguvadt, amikor csodálkozott vagy haragudott, tágra meresztette. ‒
Hogy mondhatott ilyen ostobaságot? Még egy légynek se tudna ártani.
‒ Erről önnek is más volt a véleménye az imént. Mindenesetre a
Vörös Fickó elég határozott volt.
‒ De ki informálhatta?
‒ Biztosan a varázskönyvéből olvasta ki, vagy bálnazsírból jósolta,
de lehet, hogy egyszerűen megérezte. Azt is mondta, sőt szinte ránk
parancsolt, hogy ki ne ejtsük a nevét.
‒ A pokolba! Ön azt mondta, hogy a kanadai boszorkányok egy
fabatkát sem érnek.
‒ De ez nem érdektelen fickó, csak ne lenne olyan makacs.
Biztos vagyok benne, hogy csak a nő miatt nem beszél. Ebből is
láthatja, herceg, hogy olyan, fényből és homályból szőtt köd szövődik
ennek az asszonynak az alakja köré, hogy jobb gyanakvással kezelni. Na
de ön persze hagyja magát elvarázsolni az ártatlan képétől meg a zöld
szemétől.
Vivonne vállat vont. Miért is vette a nyakába ezt a kellemetlen
vénembert? Persze az igaz, hogy ez hozta össze őt barátjával, Varange-
zsal, aki annak idején, amikor Kanadába érkezett, előkészítette a helyét, és
segített kényelmes életkörülményeket teremteni, s azt is el kellett ismernie,
hogy a mágia segítségével elég sok hasznos információhoz juttatta.
‒ Hiába, fuj, riadót ‒ mondta. ‒ Az igazság valahol középen van. Ez
az asszony nem olyan sötét, mint amilyennek lefesti, de el kell ismernem,
hogy lehet még egy s más a tarsolyában. Azért a kezemben tudom tartani,
mert én is tudok róla ezt-azt, ami még itt is árthat neki.
‒ Sajnos alighanem ő is elég sokat tud önről ‒ vélekedtek emezek.
Vivonne zavarba jött, és megpróbálta végiggondolni az Angélique-
kal való rövid kalandjának részleteit. Marseille-ben voltak, s őt nagyon
lefoglalták a királyi gálya ügyes-bajos dolgai, de aztán hirtelen semmi más
nem volt fontos a számára, csak ez az asszony. Tudta, hogy mindenre
kapható, ha sikerül hajóra szállnia, s kisiklani a rendőrség kezei közül.
Pedig a rendőrök már a városban voltak, és nagy erőkkel keresték. Milyen
csodálatos éjszakákkal fizetett a szolgálataiért! Mert persze hogy elrejtette
a királyi gályán…
Martin d’Argenteuil arra gondolt, hogy nem is volt ez akkora hőstett,
mert ha most belegondol, már szinte biztos benne, hogy az a Desgrez nevű
rendőr, aki az óta olyan híres lett, szándékosan futni hagyta a grófnét.
‒ Azért is veszélyes lehet ‒ mondta aztán hangosan ‒, mert túl sok a
rendőri kapcsolata. Na de pillanatnyilag messze van Párizstól.
‒ No és az a Reynie-dolog igaz lehet?
‒ Attól félek, igen. Ráadásul szeretője volt ennek a Francois
Desgrez-nek is, akinek egyre nagyobb a híre…
‒ Desgrez! ‒ Hördült fel Martin d’Argenteuil. ‒ Ez az a kapitány, aki
letartóztatta Marie-Madeleine Brinvilliers asszonyt.
Machiavellista módszerekkel dolgozott! Áruló! Brinvilliers asszony
a liége-i kolostorba rejtőzött, ez meg odament abbénak öltözve, ‒ mert
semmi se szent előtte! —, és megjátszotta, hogy beleszeretett. Az a
szegény asszony pedig, aki akkor már öt éve csak nőkkel volt összezárva,
hogy tudott volna ellenállni, mikor folyton égett a teste a vágytól? Desgrez
kicsikart belőle egy gyónást is, mely végzetes volt ránézve, aztán rávette,
hogy szökjön meg vele. És amint átlépték a kolostor küszöbét,
letartóztatta… És ön azt mondja, hogy Peyrac asszony kapcsolatban volt
ezzel az undorító fráterrel?
‒ Elég! Hagyjuk ezt a csúf históriát. Közismert, hogy a nők hagyják
meghódítani magukat, mert a szívüknél előbbre valók az érdekeik… Mit
szívük… ugyan! ‒ Mondta Vivonne legyintve.
Haragosan hátat fordított a társainak. Saint-Edme meg Bessart
összenézett a háta mögött. Már hozzászoktak az ilyen jelenetekhez.
Egyetértőn összemosolyogtak. Csak menjen Vivonne a saját feje után, de
ők ketten nem fognak lépre menni. Nem kell sietni, de késlekedni sem
szabad, s minden eszközt be kell vetni annak érdekében, hogy minél kisebb
legyen ennek az asszonynak a befolyása. Azt pedig mindenképp meg kell
akadályozni, hogy visszatérjen Franciaországba, szembeszálljon
Montespan asszonnyal, és esetleg győztesen kerüljön ki a rivalizálásból.

A háromkirályok bálja
 43.
Ha Vivonne azt hitte, bizalmaskodhat pusztán azért, mert
szeretkeztek azon a gályán, bizony csalódás várt rá. Az volt a
legkellemetlenebb benne, hogy minél többet ivott, annál vakmerőbb és
dicsekvőbb lett, s ez már csak azért sem volt helyes, mert nem volt
tanácsos feltűnést kelteni az emberek között.
Nicolas Bardagne nagyon elégedett volt, hogy fent lakhatott a
„Majorban”, az Utak Főfelügyelőjénél. Ha lement a városba,
mindenképpen el kellett sétálnia Villedavray háza előtt, s ilyenkor mindig
talált ürügyet, hogy megvárja Angélique-ot, és elkísérje a városba.
‒ Könyörgöm, ne álljon örökké őrséget a ház előtt ‒ mondta
Angélique egy nap. ‒ Engem is zavar, de főleg alkalmat ad a szóbeszédre.
‒ Miért, nincs jogom sétálgatni az utcában, ahol lakom? És különben
is, még mindig nem vagyok olyan elszánt és kitartó, mint az az indián, aki
naponta többször is megfordul az ön lakhelyén, ki-be járkál a házában, s
eszébe sem jut bejelentkezni. Szó nélkül leül a küszöbre, meggyújtja a
cseréppipáját, és amint meglátja magát, azonnal fecsegni kezdenek. Nem
értem, miért tagadja meg tőlem azt, amit egy bennszülöttnek megenged?
‒ Pontosan ezért… Mert ön nem bennszülött, szegény barátom!
Bardagne ezt nem akarta megérteni, s továbbra is elkísérgette
Angélique-ot, ha vásárolni ment.
A Piac téren, a rőfös szabónál találkoztak Eloi Macollet -val, aki épp
egy lila selyemmellényt próbálgatott.
‒ Megígértem Bourgeoys anyának, hogy újévkor meglátogatom a
fiamat meg a menyemet ‒ mondta Angélique-nak.
Ez igazi nagylelkűség volt az öreg erdei vadász részéről, mert nem
jött ki a házaspárral. Folyton hangoztatta, hogy szégyelli a fiát. Puhány,
gyáva és meghunyászkodó alaknak tartotta, és ezt nagy csapásnak
érezhette, mert ez az emberfajta ritka volt
Kanadában. Macollet szerint amint egy fiú járni tud, máris az
erdőben lenne a helye, de a fiú nem égett a türelmetlenségtől, hogy ezt
megtegye, mert félt, szorongott, hogy az irokézek megskalpolják. „Az én
skalpolt fejem keltett félelmet benne… Na és? Kanadában élünk, itt ez
előfordul…”
El kell mondani, hogy Eloi Macollet abból az elszánt, nősülni nem
kívánó generációból való volt, melynek tagjait kiátkozással és más
büntetésekkel fenyegettek, ha nem alapítanak családot.
Kénytelenségből elvett egyet „a király lányai” közül, aki Colbert úr
jóvoltából másik száz lánnyal került Kanadába, és azonnal csinált neki egy
gyereket, nehogy megbüntessék, s nehogy a nő elmenjen panaszkodni,
hogy nem hálták el a házasságot. Ezután sok évre eltűnt. A Nagy-tavak
partján élte napjait, a száműzött asszonyt pedig hagyta, hadd boldoguljon a
fiával, ahogy tud. Volt egy farmjuk a Szent Lőrinc-folyó déli partján.
Később néha-néha megjelent az otthonában, de mindig idegeneknek érezte
az asszonyt is meg a fiát is.
Egy nap azután meghalt a felesége, de még előtte megnősítette
egyetlen fiát. És ekkor kezdtek rosszul menni a derűs kedvű Macollet
dolgai. Montreal környékén súlyosan megsebesült. Az utolsó pillanatban
Bourgeoys anya megmentette az életét, csakhogy utána haza kellett mennie
a fiához és a menyéhez, Sidonie-hoz, aki valóságos hárpia volt, és pokollá
tette az életét. Mindent elkövetett, hogy kellemetlenkedjen neki. Még azt is
elintézte, hogy ne mehessen vissza az erdőségekbe: elvétette tőle „a szabad
kereskedés” jogát, azzal az indokkal, hogy pálinkát árult a
bennszülötteknek. Aztán valahogy megszabadult tőlük, s az óta törvényen
kívül élt. Tadoussacban találkozott Peyrac gróffal, aki kezességet vállalt
érte, így hát már nyugodtan visszajárhatott a városba.
Most elhatározta, hogy úgy viselkedik, ahogy egy rendes atyához
illik, s baráti szándékkal akart közeledni a házaspárhoz.
‒ Meg aztán ‒ mondta Angélique-nak ‒, van a szomszédjukban egy
özvegy, aki tetszik nekem, és megtudtam, hogy még mindig nem ment újra
férjhez. Ha már odamegyek, neki is boldog újévet kívánok.
‒ Nem tudom, erre a látogatásra is gondolt-e a jó Bourgeoys anya? ‒
jegyezte meg kajánul Angélique.
Nevettek. Gyakran tréfálkoztak az öreg Macollet virgonc
férfiasságán. Még mindig sikerei voltak a nőknél.
A Csipkelány boltjában nagy volt a forgalom. Természetesen nála
lehetett megvenni a kisebb-nagyobb csipkegallérokat, mandzsettákat,
zsabókat és más kiegészítő garnitúrákat. Bardagne úr fintorgott és kritizálta
a kiterített mintadarabokat, nem is annyira igényes szigorúságból, hanem
mert már nem voltak divatosak. Kijelentette, hogy Párizsban már sokat
egyszerűsödött a divat. Ott már nem tobzódnak ennyire a csipkékben. Csak
a vidéki polgárok járnak ennyi csipkével a nyakukban, a csuklójukon meg
a térdük körül.
A nemesúr szavai persze elbátortalanították a vásárlókat. Néhány
purista, aki lépést akart tartani a pillanatnyi párizsi divattal, legyőzték
mohó csipkeéhségét, bár közben féltek, nehogy a többiek kicsinyesnek
higgyék őket, vagy ne adj Isten, azt gondolják, hogy tönkrementek. A
többiek azonban továbbra is megrendelték a dús velencei csipkéket.
A báli ünnep előtt sokan elküldték gallérjaikat, csipkéiket az
Orsolya-rendi apácákhoz, akik rendbe hozták a fodrokat, szépen
kikeményítették s kivasalták a kényes portékákat.
Bár a Peyrac házaspár bevonulásának pompája miatt Nicolas
Bardagne érkezése egy cseppet sem volt feltűnő, ez a mutatós, fesztelen, jó
humorú ember mégis népszerű volt a városban. Mindenkinek tetszett.
Villedavray is visszanyerte régi kedélyét, mert Banistére nem
jelentkezett többé.
Honorine és Chérubin azon erőlködtek, hogy elegendő ételt tudjanak
összeszedni a szomszéd kertben fához kötött kutyának, de Banistére négy
kölyke a táplálék felét folyton ellopta.
Karácsonykor Angélique egy kis süteménnyel akarta kiengesztelni
ingerlékeny szomszédját, de mintha egy farkas odújához közeledett
volna… Szenteste ide vagy oda, Banistére azzal fenyegetőzött, hogy
mindenkit elver, aki közeledni mer a kunyhójához.
Kölykei, a négy kis szörnyeteg, kurta kabátjukba burkolózva
továbbra is megőrjítették a Major utca lakóit, amikor hótalpaikra állva
lesiklottak az Alsóvárosba, s közben itt-ott elgázoltak egy-egy járókelőt.
‒ Elviselhetetlenek, de hát minden városban van néhány ilyen ‒
jegyezte meg Susanne egy városi polgár bölcsességével, amit talán párizsi
őseitől örökölt.
Ekkoriban Angélique mindennap elment d’Hourdanne
kisasszonyhoz, aki még mindig nem heverte ki a karácsonyi látogatást a
katedrálisban. Ahogy mondta: „beleszédült”, és sajnálta az emberiséget,
amiért ekkora nyüzsgésben kell élnie. Ráadásul a szolgálója is
elhanyagolta. Az angol nő minden idejét padlásszobájában töltötte, és az
angol bibliát olvasta, amit még időben sikerült magához vennie, amikor az
abenaki indiánok foglyul ejtették.
Jessy puritán vallású volt, s a Massachusetts-öbölbeli Bostonból
származott. Hat évvel korábban azt a várost folyamatos támadások érték.
Jessy kitartóan ragaszkodott eretnek vallásához. Először egy montreali
család vásárolta meg az abenakik -tól, de megunták, hogy hiába
prédikálnak neki a megtérésről, nem akar kötélnek állni. Már épp vissza
akarták küldeni a bennszülöttek közé, de a gazdája megkönyörült rajta, és
elküldte Québecbe d’Hourdanne kisasszonyhoz. Tudta, hogy benne nem
teng túl a térítő buzgóság. Nem bánja, ha van egy szolgálója, aki nem
keresztelkedik át katolikus hitre, viszont épp ezért fizetést se kell adni neki,
hiszen fogoly. Minden évben csodálkoztak egy kicsit, amikor az eretnek
Jessy ugyanúgy készült a karácsonyra, mint ők. Nehezen fogadták el, hogy
ugyanannak a Kis Jézusnak a születését várja, mint ők, ő is az
Istengyermeket imádja, akit ‒ távollétében ‒ bájos kis viaszfigura
személyesít meg a katedrálisban elhelyezett jászolban. Ebben a
messiásváró időszakban kicsit úgy néztek Jessyre, mint egy gyermek
tolvajra, sőt ami még rosszabb, az Istengyermek elrablójára.
Újév reggelén az egész városban mindenki azt kiáltozta, hogy „Éljen
a király”, s az éljenzésekre muskétások ünnepélyes sortüze válaszolt.
Ezen a napon szokás volt megajándékozni a közeli hozzátartozókat.
Amikor Angélique felébredt, az ágya fejénél talált egy kínai
porcelánt utánzó holland fajanszmelegítőt. Kék és narancsos színekben
játszó gyümölcsök, virágok, gránátalmák díszítették. A belsejében egy
vaskos, lapos gyertya égett, mely nemcsak virrasztólámpaként szolgált,
hanem rumot, bort vagy más italt is lehetett melegíteni rajta. Este lefekvés
előtt vagy hideg reggeleken felkelés előtt kényelmesen lehetett használni.
A hozzá való üvegcsészék füle és virágos motívumokkal díszes borítója
finom ötvösmunka volt.
Susanne Legagne hozott egy tál szalonna lében főtt sonkát, és elhozta
bemutatni a gyermekeit is: Pacomé, Jean-Louis, Marie-Clarisse és egy
nagy nevű, de picinyke legény: Henri-Auguste is köszöntötték Angélique-
ot.
Újév napja és a háromkirályok ünnepe között lázas készülődésben
telt el a hét, főleg azok számára, akik hivatalosak voltak a háromkirályok
báljára, mely az egyházi ünnep másnapjára volt kitűzve. A püspök urat
Peyrac gróf és felesége személyesen hívta meg. Jelenléte biztosítani fogja,
hogy a mulatság alatt mindenki jól viselkedjen ‒ mondták. A püspök úr
elfogadta a meghívást.
De Polák ‒ vagy inkább Gonfarel asszony ‒, a Francia Bárka
tulajdonosnője határozottan visszautasította a meghívást. S ettől az
elhatározásától nem állt el. Még Angélique könyörgése, sőt Peyrac gróf
személyes látogatása se hatott rá. A nagyúr és Polák remekül megértették
egymást, de a nagyszájú nőszemély most nem engedett. „Nincs ott nekem
helyem” ‒ mondta.
 ‒ Québecben neked mindenütt van helyed, ezt jól tudhatod ‒ mondta
Angélique.
De a Csodák Kertjének egykori hősnője csak a fejét rázta. Párizsban
is a Szajna másik partján volt a helye, szemben a Louvre-ral, a roskatag
Nesle-toronyban, mely banditáknak és patkányoknak adott menedéket.
Ekkoriban ütötte fel a fejét egy érdekes jelenség, amire nem figyelt
fel senki, kivéve d’Hourdanne kisasszonyt, mert hiába, ő már csak azért
volt, hogy észrevegye mindazt, amit mások nem látnak, és aminek nem
képesek felmérni a jelentőségét sem. Egyszóval, különös jelenség volt
tapasztalható a québeciek között, s ez annál árulkodóbb volt, mert addig a
kanadaiak között ez nem volt divat, hiszen itt gyanakvó és kritikus
természetű emberek éltek, s nemigen voltak hajlamosak a lelkesedésre.
Úgy terjedt, mint valami új divat, hogy az emberek fel akartak tűnni,
kisebb mértékben Peyrac úr előtt is, de főképpen és nagy gyönyörűséggel
Peyrac grófné szemében. Ha csak egy mosolyt kaptak tőle, máris el voltak
ragadtatva, a gyerekek éppúgy, mint a megfontolt felnőttek.
A nők versenyeztek a grófért, tudni akarták, hogy melyikük kapta el
itt vagy ott egy-egy szavát, s főleg, hogy ki válthatott vele néhány szót, ha
véletlenül összeakadt vele. Ha pedig bármelyiküket a legkisebb figyelemre
méltatta, mindjárt éles szóváltásba keveredtek. Miért Le Bachoys
asszonyra, és miért nem Beaumont asszonyra mosolygott? Miért töltött el
annyi időt Mercouville asszonnyal, és mért tárgyalt csak futtában a csinos
kis Bérengére-Aimée-vel, aki majd összetörte magát, hogy felfigyeljen rá?
No és főleg miért látogatta meg követi pompával a Francia Bárka
tulajdonosnőjét, Janine Gonfarelt, amikor annyi kiváló dáma van, aki
szívesen nyitná meg előtte budoárja ajtaját?
Ez már kezdett olyan arányokat ölteni, hogy néha emlékeztetett arra
a vetélkedésre, mely a versailles-i udvaroncok között dúlt, például amikor
azért folyt a harc, hogy a király valakinek engedélyezze a „zsámolyt”, ami
nagy megtiszteltetés volt, s azt jelentette, hogy az illető attól kezdve a
király jelenlétében is leülhetett, míg a többieknek állniuk kellett.
Folyt a báli készülődés. A parókakészítők elég közepesek voltak.
Egy sem volt közülük olyan zseniális, mint Binet úr, a király parókakészítő
mestere, aki elragadó hajkölteményeket készített a dámák részére is. Binet
volt és maradt hosszú időn át a parókakészítés legnagyobb mestere.
Québecben és másutt a hölgyek kisegítették egymást, s mindig találtak
maguk vagy a komornáik között jó kézügyességgel bíró nőket. Persze
ilyenkor, ünnep vagy bál előtt megrohanták s szinte egymás kezéből
kapkodták ezeket. Delphine és Henrietté, akik Québecbe érkezésük idején
Angélique csodaszép frizuráját készítették, most nagyon népszerűek lettek.
Legalább maradt valami hasznuk abból, hogy valaha Ambroisine mellett
szolgáltak. Ám a leghíresebb ebben a műfajban mégiscsak Bérengére-
Aimée Tardieu de la Vaudiére volt. Ő mindig is szerette magát
nélkülözhetetlenné tenni, s szeretett feltűnni is. Egész listája volt a
„kliensekről”, akiket ezen a napon hajnaltól estig meg kellett fésülnie. De ő
Angélique-kal akarta kezdeni, ezért már korán reggel megjelent nála.
Hozta a sütővasakat, a hozzá való rezsóval, hozott szalagokat, csavaró
fapálcikákat, fésűket, keféket és gombostűket is.
‒ Istenem, hogy szeretnék ilyen szép lenni ‒ sóhajtotta. Körbejárta
Angélique-ot, aztán egy ujjával ‒ el kell ismerni, ügyesen ‒ egy tincset ide,
egy bodor fürtöt oda igazgatott. ‒ És hogy szeretnék én is egy olyan
elragadó férjet is, mint az öné!
‒ Osztom a véleményét, én is elragadónak találom a férjemet, s
örülök, hogy ön is így gondolja. De azt hiszem, kedvesem, hogy nem kell
más férjét irigyelnie, hiszen La Vaudiére úr a legszebb férfi a városban,
abban biztos vagyok.
‒ Ő? ‒ Kérdezte kételkedve a fiatalasszony, mintha életében először
hallana férje szépségéről. ‒ Nos, tudja meg, szívesen elcserélném az
önével.
Nem tudni, naivitás volt-e vagy huncut ravaszság, amikor a kis
Bérengére-Aimée egy éjszaka elment a Montigny-kastélyba, hogy, aztán ‒
mert ezúttal nem hintóval volt ‒ hazakísértesse magát Joffreyval… S vajon
valóban véletlen vezette-e mindennap épp azokba a házakba, s utcákba,
ahol Joffreynak dolga volt? Igaz, hogy Québec, összezsúfolt házaival, elég
szűk városka volt.
A kis Bérengére-Aimée mind ez idáig elkerülte Villedavray házát,
Angélique pedig nem hívta meg.
Ez az ünnepi alkalom kellett, hogy a két nő összejöjjön, s bár
Angélique örült, hogy szépen megfésülték, nem volt biztos benne, hogy
Bérengére-nek nincsenek-e más szándékai is, mint a fodrászkodás.
Látszólag megható volt a lelkesedés, amit a Peyrac házaspár keltett benne,
de Angélique jobban örült volna, ha nem csodálja őt annyira, s főleg, ha
kevesebbet foglalkozik Peyrac gróffal.
Új-Franciaország lakói melegszívű emberek voltak. Szinte rokoni
érzelmek ébredtek bennük Angélique és Peyrac gróf iránt, és ez fordítva is
így volt. Ezer veszélyen át végre megérkeztek ebbe a városba, s most
élvezték, hogy tetszést aratnak, hogy szeretik őket, s ha már találkoztak
vele, nem utasították vissza ezt az ajándékot.
 Ezen az év eleji napon az ember azt mondhatta volna, hogy talán túl
sok is a barát. Angélique panaszkodott is, hogy nem tud mindegyikkel
eleget foglalkozni. Ám ha látszólag el is tűntek vagy fegyvertelenné váltak
is az ellenségek, ez nem jelentette azt, hogy kapituláltak.
Castel-Morgeat asszony továbbra is nyíltan ellenségnek mutatkozott.
De ő olyan ellenfél volt, aki iránt Angélique inkább szánalmat érzett.
Szegényt nem szerették. Azt vetették a szemére a tuskó kanadaiak, hogy
beleavatkozik a kolónia dolgaiba, azokba is, amelyekhez nem érthet, még
akkor se, ha már évek óta itt él a településen. Kétségtelen, hogy van benne
egy jó adag született ügyetlenség, s emiatt minden visszafele sül el a
kezében. Castel-Morgeat úr pedig nem szent, s úgy vigasztalódik, hogy
szorgalmasan látogatja Gonfarel asszony gáláns kalandokat szolgáló
diszkrét szobáit. A helyi pletykák nem ítélik el őt ezért, azt mondják, hogy
inkább az asszony viselkedése érdemelne feddést.
Az a túlzó szenvedély, mellyel Sabine a gyóntatóját védelmezte,
nevetségessé tette őt. Egyetlen emberi lényhez kötődött teljes szívvel és
szenvedéllyel: a fiához, a szép Anne-Francois-hoz. Pedig rá is csak
szerencsétlenséget hozott. Az ifjú vadász hazatérése, ‒ amit annyira várt ‒
szerencsétlenül ütött ki, s ezért a fiatalember meg is haragudott. Úgy tele
volt keserűséggel, hogy nem is ment haza lakni, hanem a Montigny-
kastélyban lakott Florimond-nál, akivel utazása alatt jó barátságba került.
A két bátor felfedező, d’Urville gróf és Falliéres földmérő társaságában
közös munkába kezdett: térképet készítettek arról a vidékről, melyet
bejártak. Ezt a munkát Peyrac gróf is lelkesen támogatta.
Sabine Castel-Morgeat asszonnyal ellentétben a hőn imádott fiú,
Anne-Frangois csodálta és szerette, méghozzá, az igazat megvallva,
szenvedélyesen szerette Angélique-ot ‒ s ezzel csak még jobban
felkorbácsolta s féltékenységgel is tetézte anyja gyűlöletét.
Angélique csak mosolygott a fiatalember elragadtatásán, és úgy
gondolta, mindaddig nem törődik vele, míg ez a szerelem nem lép túl a
szolgálatkész odaadás határain. Persze ez nem javított semmit a Castel-
Morgeat asszonnyal kialakult rossz viszonyon.
A Szent Család Társaság asszonyai az ágyúlövés óta kiközösítették,
csaknem karanténban tartották Sabine-t, de végül, miután összeültek
tanácskozni, úgy döntöttek, hogy nem zárják ki a szent egyesületből. Mint
Mercouville asszony mesélte, azt megengedték neki, hogy szabadon
látogassa a szegényeit, akik nélküle esetleg gondozás nélkül maradnának,
mert olyan büszkék, hogy maguktól bizonyosan nem panaszkodnának az
elmaradt adományok miatt. Nem merték megtiltani ezt a tevékenységet,
mert kétségtelen, hogy e téren jó munkát végzett, igaz, inkább gőgből és
kérkedésből, mint őszinte és mély könyörületességből. „Meg aztán olyan
ügyetlen és udvariatlan, hogy még azok is félnek tőle, akikkel jót tesz, akik
a lekötelezettjei…” ‒ sóhajtotta Mercouville asszony.
Angélique igazságérzete erre fellázadt, és Sabine védelmére kelt.
Szerinte Castel-Morgeat asszony azért látszik olyan kellemetlennek, mert
félreismerik, és mert szerencsétlen. Senki nem tudja, miben igazán odaadó.
Aztán abban sem osztotta a helyi asszonyok véleményét, hogy Sabine
csúnya lenne. Azt állította, hogy Versailles-ban feltűnést keltene szája
szabályos vonalával és fekete szemével, melyben az andalúz szépség
keveredik a sötét tragikum tüzével. Tetszeni is tudna. De itt, Québecben,
nincs a helyén, nem tudja észrevetetni magát.
Délután színház volt a Szemináriumban. Az előadást a különböző
iskolák gyerekei rendezték, fiúk, lányok, kicsik és nagyok vegyesen.
A gyerekek és ifjú művészek bátorítására Angélique is elment
tapsolni, pedig már nagyon közel volt a báli készülődés ideje. Ezen az
estén a jobb társaság tagjai mind ugyanoda készültek.
Tömve volt a terem, s az előadás jól sikerült. Az egyik művész, aki
Krisztust alakította, különösen felhívta magára a figyelmet, s nem
felejtették el megtudni a nevét és családi körülményeit. Ifjú zászlótartó
tiszt volt, legkisebb fiú, akit a család pénztelensége kényszerített a katonai
pályára. De a fiú közben komoly tanulmányokat folytatott, s a kemény
katonai élet közben is megőrizte érdeklődését a színvonalas írásművek
iránt. A Szemináriumnak, mint ügyes mechanikaoktatót ajánlották, s
munkájáért cserébe teológia‒ és filozófia-előadásokat hallgathatott. Ez a
sovány, szakállas fiatalember olyan meggyőzően és szépen játszotta
Krisztus szerepét, hogy amikor egy rettenetes, hasadt patájú ördög lépett a
színre, az első sorban ülő indiánok felugráltak, és ordítva a fiatalember
karjaiba menekültek, tőle várva segítséget. Angélique élvezettel jegyezte
meg, hogy Delphine de Rosoy milyen buzgalommal és hozzáértéssel vett
részt a darab színrevitelében. Ő maga is játszott: egy szent asszonyt
alakított. Volt egy párbeszédes jelenete a fiatal katonával, mely nagy tapsot
kapott.
Szünetben Angélique találkozott Henriette-tel, Delphine
barátnőjével. Ő is egyike volt „a király lányai”-nak. Most Beaumont
asszony kísérője és szobalánya volt. Beszélgettek néhány szót.
‒ Nagyon elégedett vagyok, hogy Delphine ilyen aktívan részt vesz
az egyházközség munkájában ‒ mondta Angélique.
‒ Felbátorodott, amióta önnel beszélgetett ‒ mondta Henrietté.
 ‒ Nem gondolja, hogy jól megértenék egymást ezzel a fiatal
zászlóssal? Én derűs társnak nézem, s hallom, odaadó a bennszülöttekkel,
szorgalmasan tanul, és szeretne feljebb emelkedni. Én azt hiszem, korban,
ízlésben jól összeillenek.
Henrietté a fejét rázta.
‒ Nem… ez lehetetlen. Ezt Delphine soha nem akarná… Van egy
titka.
S miután úgy vélte, hogy már úgyis sokat mondott, jobbnak látta, ha
a titkot Peyrac asszonyra bízza, aki úgyis meg fogja érteni. A füléhez hajolt
hát, és elsuttogta:
‒ Szerelmes a kormányzóba.
‒ A kormányzóba? ‒ Kérdezte Angélique, és Frontenac felé nézett. ‒
Akkor megőrült…
‒ Miért? Én megértem. Nagyon szép ember, és jó volt hozzánk,
szegény hajótöröttekhez.
‒ Kiről beszélsz te tulajdonképpen?
‒ Hát a kormányzónkról, Paturel úrról. Gouldsboro kormányzójáról.
És azért volt olyan elégedett a múltkor, mert abban reménykedik, hogy ön
egyszer majd visszaviszi Gouldsboróba.
‒ De hiszen ez lehetetlen! Micsoda ostoba terv!…
‒ Miért? A kormányzó úr nőtlen, és nem is öreg! Delphine pedig jó
felesége lenne…
Az emberek tapsolni kezdtek, és a gyertyákat, a mellvédeket kivéve,
mindenütt eloltották. A darab folytatódott.
„Colin! ‒ Gondolta Angélique. ‒ Ezt, soha!”
Igaza volt, hogy gyanakodott Delphine-re… Ez a lassú víz…
Colin, amint otthon főz rá egy fiatalasszony, gondoskodik róla,
körülveszi minden jóval, és közben pöffeszkedik, hogy ez a pompás,
elragadó kormányzó a férje! Elképzelhetetlen! De miért is ne… végül is.
Na, nem, soha!
Ennél tovább nem tudott lépni. A sötétben véletlenül Castel-Morgeat
asszony mellé ült le. Amikor ezt Sabine észrevette, felugrott, és mindenkit
fellökdösve elviharzott.
Hát így álltak a dolgok.
Pedig épp változás előtt álltak, mégpedig pont ettől az estétől kezdve,
s anélkül, hogy bárki is előre sejthette volna. Főleg e jelenet után a
Szeminárium színháztermében, amikor Sabine elrohant. Mindenki a
legrosszabbakra volt felkészülve. Azt mindenesetre senki nem gondolta,
hogy Castel-Morgeat asszony meghátrál, s engedni fog. Mert ha a
jelenlévő személyek többségének volt is annyi önuralma, hogy jó képet
vágjon, ha balszerencséjére egy kellemetlen találkozásban volt része,
tudták, hogy ebben nem reménykedhetnek, ha ugyanez Sabine de Castel-
Morgeat -val esik meg, hiszen ő, még ha legjobb kedvében volt, akkor is
kényszeredetté tette a hangulatot, és még a legjoviálisabb társaságban is
elhomályosította a jókedvet.
Tudták, hogy ezen az estén magánkívül lesz, méghozzá a
szokásosnál is jobban. Nem lehetett kitiltani a bálról, hiszen ott lakott a
Saint-Louis- kastélyban, de többen is terveket szőttek, hogy miképpen
lehetne megakadályozni a beavatkozásait. Villedavray és a szeretetre méltó
Gaubert de la Melloise megfogadták, hogy ha ingerlékennyé válik,
„foglalkoznak” vele.
‒ Én leitatom ‒ jelentette ki Villedavray, aki szerette a kihívásokat. ‒
Velem ez a nő maga lesz a szelíd jóindulat…
Na de ez volt a legkevésbé valószínű.
Sabine is aquitaniai volt. Ezt a fajtát nehéz kötőféken tartani.
Tehát a bál előtt néhány órával ezek voltak a kezdeti tünetek s a
várható jelenségek, már ami Peyrac grófnő és Castel-Morgeat asszony
sajátos viszonyát és kis háborúskodásaikat illeti.
Épp ezért nem fogadná-e hitetlenkedő csodálkozás, ha ezen az estén
a báli közönség e két asszonyt illő méltósággal, de kétségtelenül egymást
karonfogva lámák, amint barátságos beszélgetés közben félrevonulnak, s
leülnek, távol a társaságtól, hogy komoly szóval magyarázattal
szolgáljanak egymásnak. Ha ez megtörténne, nem remélt csodának
számítana. Elég elképzelhetetlen. A báli vendégek szemtanúi lehetnének
Castel-Mor-geat asszony hirtelen átalakulásának, látnák, ahogy váratlanul
megváltozik, s a szalonokban és a bálteremben járkálva mindenütt
elevenséget, jókedvet sugároz. Az emberek az első megdöbbenés után
megállapítanák, hogy ez az esemény örökre felejthetetlenné tette ezt a
háromkirályok bálját. De hogy valójában hogy is zajlott le ez a dolog, azt
persze senki se fogja megtudni.
Ki fogadja a Saint-Louis-kastély kapujában a vendégeket? Erről
sokat vitatkoztak az elmúlt napokban. Kik legyenek? Fronte-nac
kormányzó Castel-Morgeat asszony társaságában? Frontenac kormányzó
Peyrac asszony társaságában? Vagy Fronte-nac kormányzó, Castel-
Morgeat asszony és az intendáns úr? A kormányzó jobb híján végül is
Villedavray-hoz fordult, hogy rendezze el ő a rangsorolások kérdését.
Gaubert de la Melloise gyanakodni kezdett. Ők ketten nagy riválisok
voltak az etikett kérdéseiben. Angélique megkönnyebbült, amikor végül
arra az eredményre jutottak, hogy ‒ mivel ezt a szezont a szövetségkötések
uralták ‒ a fogadást a két szerződés‒ és szövetségkötő fél együtt bonyolítsa
le, vagyis: Frontenac kormányzó és Peyrac gróf állnak majd a kastély kitárt
kapujában.
Minden vendéget, aki átlépi a kastély küszöbét, ők ketten fogadnak
majd, így mindenkit megfelelően tudnak köszönteni, s nem kell később
emiatt egymást keresni a nagy báli forgatagban. Ezután a kamarások
bevezetik a vendégeket a frissítőkkel megrakott asztalokhoz.
Angélique ezen az estén a meghívott szerepét játszhatta. Hálát adott
érte az égnek. Kicsit bizonytalan volt a toalettjét illetően. Nem akarta
felvenni az arannyal átszőtt öltözékét, mely egyike volt a három pompás
ruhának, melyeket Québec-be érkezésük napján Joffreytól kapott. Túl
fényűző volt, nem ide való. Ilyen ruhát akkor vesz fel az ember, ha… a
király elé járul. Talán egy napon még ez is megtörténik. De most bántóan
pompázatos lenne, ha megjelenne, mint egy letört darab a fényes
napkorongból.
A vörös bársonyruhájához, hiába kereste, nem voltak meg a
gyémántfejű tűk, melyekkel a ruha felső, mell környéki részét kellett volna
összefogni. Ha ezek nincsenek, már nem is olyan nagyszerű a ruha… Volt
ebben a vörös ruhában valami spanyolos, ami különben sem állt igazán jól
neki, s ezt nem engedhette meg magának ezen az estén, amikor vizsgálódó
tekintetek kereszttüzében kell állnia. Aztán megtudta, hogy Joffrey épp azt
a vörös bársony együttest veszi magára, melyben ‒ nagy fekete hajával és
sötét szemével ‒ úgy néz ki, akár maga Mefisztó. Ez végleg eldöntötte a
kérdést. Ezek után ő nem öltözhet vörösbe ‒ már csak azért sem, mert az ő
ruhája más árnyalatú, világosabb, szőkéknek való, tehát ütné egymást a két
vörös, teljesen tönkretenné megjelenésüket.
Annál jobb. így legalább van ürügy, hogy azt a világoskék ruhát
vegye fel, amit érkezésük napján hordott. Abban mindenkinek tetszett, nem
fog senkit elhomályosítani, hagyja, hogy a többi asszony ragyogjon új
toalettekkel. Megint szitkozódott magában, hogy Yolande-on kívül senki
nem segíthet az öltözködésben, s újra megátkozta a királyt, mert ő volt
felelős a vállába égetett liliomért, s miatta nem vehetett magára hátul is
mélyen kivágott báli ruhát. Mégse hozhatja zavarba a csodálóit…
Megfájdult a feje.
De aztán arra gondolt, hogy mennyi férfi és nő várja, hogy
megjelenjen a bálban, köztük olyan odaadó barátok, mint Loménie-
Chambord, Villedavray, Carlon vagy Frontenac… és a püspök úr maga,
aki nem volt elégedetlen a beszélgetésükkel…
 És ott lesz Joffrey! Elfogta az izgalom. Ez már mindig így marad?
Mindig úgy fogja érezni, hogy először látja, hogy ez az első napjuk?
Egyéniségének sugárzása, megjelenése, eleganciája mindig legyőzi s így
lenyűgözi majd?
És ez keveredik egy kis ingerültséggel, amikor látja, hogy a dámák
körében is micsoda sikere van, nemigen tartja vissza őket egy törvényes
házastárs. Lehet, hogy van valami Joffreyban, ami miatt megszerezhetőnek
gondolják? Hát, ami igaz, igaz: máig is megvan benne a toulouse-i nagyúr
csábító étvágya.
Angélique megszúrta magát egy gombostűvel, s arra gondolt, hogy
azért olyan ideges, mert rossz előérzete van. Ezen a bálon történni fog
valami.
Mondjuk Bardagne úr párbajt provokál, La Fertée-vel vagy
Bérengére-Aimée olyan szégyentelenül kacérkodik Peyrac gróffal, hogy
kénytelen lesz őt rendreutasítani, és átváltozik féltékény, házsártos,
öregedő nővé, aki keserűen figyeli fiatalabb riválisa győzelmét… Ez
nyomasztó.
És akkor történt egy kis baj és félreértés is, ahogy ez már lenni
szokott, ha tele van feszültséggel a légkör. A szán, amelynek érte kellett
volna jönnie, hogy a Montigny-kastélyba szállítsa, belefordult egy hóval
vastagon betakart patakba, s emiatt nem érkezett meg. Küldtek helyette egy
gyaloghintót meg egy üzenetet, hogy Joffrey de Peyrac és kísérete egyedül
vonult a Saint-Louis-kastélyba, mert azt hitték, Angélique már bent van.
Ez csak betetőzte Angélique ingerültségét. Úgy látta, hogy az ékszerei nem
is illenek a ruhájához. Visszament a szobájába, megállt a tükör előtt, és azt
mondogatta magában, hogy a legszívesebben otthon maradna, s igaza volt,
mert ez valami megérzésféle volt. Valaminek történnie kell, vagy
szerencsétlenség történik, vagy valami természeti csapás jön, ‒ ami ebben
az országban nem is olyan ritkaság. Például lehet, hogy földrengés lesz,
szélvihar, vagy feltűnnek azok a bizonyos lángoló csónakok az égen,
tűzvészt vagy irokéz támadást provokálva… Igen, az irokézek képesek
vérrel bemocskolni a keresztény ünnepeket…
Angélique gyaloghintón érkezett a kormányzó kivilágított
rezidenciája elé.
Amikor átment az előudvar bejáratán, a nagy hideg ellenére katonák
sorfala várta, s kivont karddal tisztelegtek. Angélique-nak eszébe jutott,
hogy a szívósság Versailles-ban a nagyvilági erények közé tartozott, e
nélkül nem lehetett megőrizni a király kegyeit. Ha a király szeretői
gyermeket hoztak a világra, a szülés után egy órával kötelesek voltak,
ajkukon bájos mosollyal, megjelenni előtte.
Angélique elhessegette magától ezeket a dicső emlékeket, kihúzta
magát a súlyos és pompás fehér prémköpeny alatt, s kicsit felcsapta az
állát, nehogy azt higgyék az emberek, hogy elrejti tekintetük elől az arcát,
melytől ezen az estén nem volt elragadtatva, ‒ de még rosszabb lenne, ha
észre is vennék, hogy nem elégedett magával. Sikerült baj nélkül belépnie
a ragyogó szalonba.
Frontenac azonnal elébe sietett. A kis emelvényen ülő zenészek
néhány hangosabb, érdekesebb akkordot játszottak, hogy felkeltsék az
emberek figyelmét.
Angélique mosolygott a bókokra, s kedvesen, vidáman válaszolt a
köszöntésekre. Pillanatok alatt nagy csapat nő és férfi vette körül.
Peyrac grófot sehol se látta. Már elég nagy volt a tömeg. A Szent
Család Társaság asszonyai azzal voltak elfoglalva, hogy bemutassák „a
király lányai”-t az ünnepi uniformisba öltözött tiszteknek és
tiszthelyetteseknek, s annak a két-három jól öltözött és jó kiállású
fiatalembernek, akiknek a bőre barna volt s erősen elütött a parókás,
csipkezsabós férfiakétól.
Angélique szeretett volna odamenni hozzájuk, de mintha egyre
szűkült volna a vasabroncs, mely fájós fejét szorította. Szédülés, émelygés
fogta el. Meg kellett állnia, a lábai nem engedelmeskedtek. Merev
mosollyal az ajkán azt kérdezte magában, hogy fog kikeveredni ebből a
helyzetből. Megint Versailles jutott az eszébe, és félni kezdett. „És ha
megmérgeztek?” ‒ Kérdezte magában.
Aztán eszébe jutott, hogy rosszullétének milyen egyszerű és
közönséges oka van. Azért ilyen ideges, azért fáj a feje, mert kezdődnek a
rossz napjai. Angélique megátkozta a világot és elsősorban Éva ősanyánk
bűnét, melynek következményeit a nőknek az idők végezetéig kell
viselniük, s átkozta a saját könnyelműségét, hogy — bár volt sok egyéb
elfoglaltsága, és a bálra is készülődni kellett ‒ elfelejtette, hogy az
eredendő bűnnek köszönhető napok épp esedékesek.
Arra gondolt, hogy ezt a jelenséget is nyugodtan be lehet sorolni a
természeti katasztrófák és szerencsétlenségek közé. Igaz, a nők már
hozzászoktak, és létezésük folyamán sokszor elviselik, sőt hősiesen
leplezik a vele járó kellemetlenségeket.
Angélique a királynői szerep és a tömeg csapdájában vergődött, sőt
most a pompás halványkék ruhát is gonosz csapdának érezte. Gyorsan
végiggondolta, mit kell tennie, hogy mielőbb és feltűnés nélkül
kikeveredjen belőle.
 Körülnézett, de sehol nem látott inasokat, s egyetlen komor-na fehér
főkötője se villogott a közelben, akihez bizalma lehetett volna. Nem
messze tőle Castel-Morgeat asszony álldogált a sokaságban. Angélique
néhány lépést tett felé. Sabine most a megváltást jelenthette a számára,
hiszen itt lakik a Saint-Louis-kastélyba. „Feltűnés nélkül segíthetne
rajtam” ‒ gondolta izgatottan.
Amikor Sabine észrevette, milyen sebesen furakodik felé a tömegen
keresztül, azonnal elfordult és el akart menni a közelből, de Angélique
utolérte, és kezét a karjára tette.
‒ Asszonyom! ‒ Mondta hangját lehalkítva ‒, megengedi, hogy két
szót szóljak?
‒ Nem! ‒ Mondta a másik, és vadul elhúzta a karját.
Magánkívül volt. Eddig mindig sikerült kikerülnie Angélique-ot. Ez a
hirtelen támadás meglepte.
Beleremegett, mert az érzelmek mindig erősen hatottak rá.
‒ Hogy mer hozzám érni?
‒ Sabine, most egyedül ön tud segíteni rajtam. A legnagyobb
zavarban vagyok. Csak ön menthet ki a bajból.
Angélique szelíd hangú próbálkozása nem jól hatott. Sabine csak
még jobban méltatlankodott.
‒ Bizalmaskodással akar megkörnyékezni? Rám ne számítson.
Különben nem vagyok a barátnője, és nem hatalmaztam fel rá, hogy a
keresztnevemen szólítson.
‒ Ne legyen ilyen rossz hozzám, Sabine. Ismétlem, csak ön segíthet
rajtam.
‒ Csak nem azt akarja mondani, hogy szűkölködik a barátokban?
Forduljon ezekhez az urakhoz, akik mind szerelmesek magába, vagy a
püspök úrhoz, aki ‒ bármilyen istentelen is ön! ‒, úgy tűnik, a barátságába
fogadta.
Angélique elnevette magát, és intett, hogy beszéljen halkabban, aztán
nagy nehezen megértette vele, hogy miről van szó, s azt is, hogy rajta kívül
senki nem tud gyors segítséget nyújtani, hiszen a hölgyek közül egyedül ő
lakik a Saint-Louis- kastélyban.
‒ Kérem, vezessen el az egyik komornájához, vagy mondja meg,
melyik cselédjéhez fordulhatnék…
Sabine de Castel-Morgeat már azon volt, hogy botrányt csinál, de
aztán megnyugodott. Hol elvörösödött, hol elsápadt, látszott az arcán az
elképedés. Aztán rájött, hogy megint melléfogott. Megint fölöslegesen
izgatta fel magát. Mert az tény, hogy ha valaki bajban volt, azt soha nem
utasította el. Bármilyen ügyetlen és faragatlan volt, ha tudott, segített…
‒ Na, jöjjön a szobámba ‒ mondta. ‒ Még nem nyitják a bált. Egy
ideig a frissítőket fogyasztják, úgyhogy lesz ideje rendbe hozni magát,
mire asztalhoz kell ülni, elkészülhet.
A lépcsőházban jártak már, amikor újra megszólalt:
‒ A cselédség most egy szálig a konyhában van ‒ magyarázta arról
nem beszélve, hogy ostobák. Nem lehet számítani rájuk. Majd én odaadom
önnek mindazt, amire ilyenkor szüksége lehet.
‒ Köszönöm… Ó, kedvesem, úgy örülök, hogy itt laknak a Saint-
Louis-kastélyba…
‒ Csak azért, mert az önök ágyúi tönkrelőtték a házamat! - vágta rá
Sabine de Castel-Morgeat keserűen.
Közben kinyitotta lakosztályának ajtaját, és buzgón tevékenykedni
kezdett. Eltűnt belőle az agresszivitás és a köztük feszülő ellenséges
indulat is, mintha varázslat történt volna. S minthogy minden nő áldozata
ennek a havi kellemetlenségnek, hirtelen mintha cinkosokká váltak volna.
Egy pillanat alatt ledőltek a köztük álló barikádok.
Amikor valamivel később Angélique felfrissülve belépett a szalonba,
Sabine arca már nem volt morózus, sőt egy kis tétova mosoly derengett
rajta. Így mindjárt szebbnek, lágyabbnak tűnt a szája formája.
‒ Mintha kiszámította volna! ‒ Mondta halkan.
‒ Sabine, ön jól tudja, hogy ez nem olyan dolog, amit előre bele lehet
kalkulálni egy békülés folyamatába…
‒ Na, igen, de a véletlen mindig ön mellett áll. A legkisebb incidens
is mindig a hasznára válik. Tessék, most itt állok lefegyverezve…
Angélique önkéntelenül kitárta a két karját, és elindult felé:
‒ Sabine, nem lehetnénk jó barátnők?
Sabine de Castel-Morgeat tétován vállat vont, és szomorú,
beletörődő mosoly ült ki az ajkára, de hagyta, hogy Angélique megfogja a
kezét. Most őszinte jó szándékkal néztek egymásra.
‒ Én önt egy pillanatig sem találtam ellenszenvesnek, annak ellenére,
amit érkezésünk perceiben tett… ‒ mondta Angélique.
A katonai kormányzó felesége elvörösödött.
‒ Őrült voltam, gyűlöltem magát… De én… Én nem gondoltam,
hogy az az ágyú hirtelen elsül… azaz… megint ügyetlen voltam…
‒ Szerencse, hogy nem történt nagyobb baj… ‒ mondta Angélique. ‒
De azt mondja meg, miért gyűlölt olyan nagyon? Azt mesélik, hogy
gyűlölete elsősorban az én személyem ellen irányult, vagyis nem a
lehetséges vetélytársakat gyűlölte bennünk, akik idejönnek és elvitatják
önöktől az Újvilág bizonyos földterületeit, sem nem az angolok állítólagos
szövetségeseit, akik ártani akarnának Új-Franciaországnak.
‒ Igen, én önt utáltam, valóban ‒ mondta Sabine, és elfordította a
tekintetét.
‒ Miért? Mit tettem ön ellen?
‒ Önnek mindig mindene megvolt… Mindene, ami nekem soha…
Ön mindenkinek tetszik, mindenki szerelmes önbe… én meg, ha
kiöltözöm, folyton úgy érzem, hogy valami nem megy, valami hiányzik. És
az emberek csak hallgatnak. A férfiak elfordulnak tőlem. Mercouville
asszony gyakran mondogatja nekem, jó szándékkal, a drága lélek, hogy
igyekezzek… De hogyan igyekezzek? Olyan csúnya vagyok…
‒ Dehogy is! Micsoda ostobaság ez?
‒ Tudom, hogy mit beszélek… Épp elégszer a tudomásomra hozták.
Elkapta Angélique kezét, és idegesen fel-alá rohangált vele a
szobában. Közben többször is zavartan végigsimította a homlokát. Aztán
folytatta.
‒ Nem! Túl sok minden elválaszt bennünket egymástól, Angélique!
És én ezt nem tudom elfelejteni… Ön összetörte az életemet!
‒ Én? Sabine, azt hiszem, túldramatizálja a helyzetet.
‒ Elvette tőlem az egyetlen férfit, aki számított az életemben… ‒
kiáltotta.
Angélique eltátotta a száját, a szeme kerekre tágult. Sabine de Castel-
Morgeat sajnos megzavarodott, gondolta. Csak nem Orgeval atyára
gondol?
‒ Az egyetlen férfit? De hát, Sabine, ki az?
‒ Hát igen ‒ kiáltotta Castel-Morgeat asszony, és most megint
gúnyos volt a nevetése. ‒ Hogy is létezne egyetlen olyan férfi, aki engem
szeret? Nem tudtam, hogy öné a választék, csakis az öné! S ha lett volna is
egy azok közül, akik ma is udvarolnak önnek, aki felajánlotta nekem
érzelmeit, hát amint megjelent, nem lesöpörte a színről?
Sabine kihúzta magát, sértődöttség és fájdalom tükröződött ragyogó
fekete szemében. Parancsoló mozdulattal az ajtóra mutatott, mely az
emeleti galérián át a lépcsőház felé vezetett
‒ Menjünk le. Megmutatom őt.
Fekete ruhájának sleppje megnyújtotta halcsontokkal befűzött, merev
tartású alakját. Olyan volt, mint egy tragikus sorsú királynő.
‒ Sabine, maga nagyon szép! ‒ Kiáltott fel Angélique. ‒ Ha most
meglátná magát a tükörben, kénytelen lenne elismerni…
Sabine összerezzent, mint akit villámcsapás ért, és tágra meredt
szemmel meredt Angélique-ra.
‒ És ezt ön mondja nekem! A vetélytársam! Ó, ez túl sok nekem!
Egy pillanatra megroggyant, de aztán újra kihúzta magát. A tekintete
úgy felizzott, mint a rég várt csatába induló katonáké szokott.
‒ Na, gyerünk! ‒ Ismételte.
Angélique zavartan követte. Lentről, az előcsarnok és a szalonok
felől nagy zsibongás hallatszott. Férfiak köszöntötték, szólítgatták egymást
szívélyesen.
„Melyik lehet az, akit elraboltam tőle? ‒ Kérdezte magában. ‒
Bármelyik is az, hamarosan megnyugtathatom. Ki lehet az, a saját férje? Ő
biztosan nem. Frontenac? Kétségtelenül vonzó ember, de ő minden
dámával egyformán kedves, velem éppúgy, akár a többivel… Az
intendáns? Nem valami szórakoztató férfiú, de ha az ember jobban
megismeri, felfedezi, hogy van egyfajta charme-ja. És vannak is sikerei.
D’Hourdanne kisasszony bele van bolondulva, és Aubrun asszony
elixírként issza minden szavát.”
Megálltak a nagyszalon ajtajában. Óriási érdeklődést kelten, hogy
együtt jelentek meg, de ez most mindkettőjüket hidegen hagyta.
‒ Nos! Sabine — szólt Angélique ‒, mutassa meg.
Az asszony tétovázott.
‒ … Sabine, már túl sokat mondott! Most beszélnie kell. Mit jelent
ez a vád… hogy én tettem tönkre az életét? Hogyan tehettem volna?
Sabine elsápadt. Érezni lehetett, hogy mindjárt kimond egy szörnyű
titkot, mely addig soha nem hagyta el az ajkát.
‒ Elrabolta tőlem ‒ nyögte.
‒ De kit?
Őt!
Sabine kínlódva és szenvedéllyel mondta ki a szót:
‒ Őt! ‒ Ismételte, s a karját felemelve megmutatta. Angélique arra
nézett, amerre a kéz mutatott, és senkit nem látott ott, csak a saját férjét,
Joffrey de Peyracot, amint egy nőkből s férfiakból álló vidám társaság
közepén állva épp Frontenac kormányzóval beszélgetett.
Angélique érteden arccal Sabine de Castel-Morgeat-ra nézett.
‒ Carmencita unokahúga vagyok! ‒ Mondta erre Sabine, mintha
ezzel mindent megmagyarázott volna.
 44.
Miután kimondta, hogy „Carmencita unokahúga vagyok!”, Sabine de
Castel-Morgeat csak állt, némán, mozdulatlanul, szoborrá meredve.
Angélique azt gondolta volna, hogy megbolondult, ha a Carmencita név
nem emlékeztette volna valamire. Szóval ez a név rejti a talány
megoldását.
‒ Nem emlékszik? ‒ Unszolta Sabine de Castel-Morgeat. - No, nézze
már, erőlködjön egy kicsit. Carmencita de Mordores, aki akkor volt a gróf
szeretője, amikor ön Toulouse-ba jött, és feleségül ment hozzá.
‒ Toulouse! ‒ Ismételte Angélique. ‒ Hát az már nagyon régen
volt…
‒ Önnek talán igen, de nem nekem… Nekem még közel van. Csak
tegnap történt. No, látja, ezért elviselhetetlen számomra a jelenléte. Túl
sokat kínlódtam akkoriban…
‒ Jöjjön, üljünk le ‒ mondta Angélique ‒, és magyarázza meg…
Átsétáltak a szalonokon, utat törtek maguknak a sokaságban, s
gépiesen mosolyogva köszöngettek mindenkinek. Attól, hogy együtt látták
ezt a két asszonyt, úgy megdöbbent mindenki, hogy nem merték
megállítani őket.
Végre az egyik benyílóban még találtak egy eldugott sarkot. A
többiben ült már néhány bizalmasan sugdolózó szerelmespár, akik fél
szemmel a kitárt ajtót figyelték, hogy lássák az újonnan érkezőket, s azt is,
amikor a ceremóniamester jelt ad a kezdésre a bálteremben.
‒ Na, beszéljen! ‒ Sürgette Angélique. ‒ Ha jól értem, ön is
Toulouse-ban volt, amikor én oda kerültem és férjhez mentem Peyrac
úrhoz.
‒ Igen, húszéves voltam akkor. Nagynéném, Carmencita de
Mordores társalkodónője voltam, ő vitt magával Toulouse-ba. Akkor
hagytam el először az öreg béarnais-i kastélyt. A családom a katharokhoz
tartozott, ami azt jelenti, hogy egészen addig nagyon szigorú nevelésben
volt részem. És hirtelen ott voltam a toulouse-i Vigasság és Költészet
Palotájában, s rám szakadt a világ minden szépsége és gyönyörűsége. Az
elképzelhetetlen luxus, a bájos szellemesség, a kifinomult költészet, a
gazdag intellektuális kultúra és a szabadság a szerelemben, ami ebben a
közegben szinte az erények közé számított, sőt díszére vált az emberi
teremtménynek, s megegyezett a Teremtő óhajával is, hiszen ő is azt
akarja, hogy az ember boldog legyen.
Nagynéném, Carmencita őrülten szerelmes volt a grófba.
Harmincéves volt ekkor, és még mindig nagyon kicsapongó életet élt.
Engem nagyon lekezelt. El kell ismernem, hogy intelligens és kulturált nő
volt. És mégis azt hiszem, hogy ő, Joffrey de Peyrac, elég hamar unni
kezdte ezt a kapcsolatot. Emiatt Carmencita kétszer is Spanyolországba
menekült, de mindkét alkalommal visszatért. Én e két epizód idején is
Toulouse-ban maradtam.
‒ Carmencitára már kezdek emlékezni ‒ szólt közbe Angélique. ‒ Ő
volt az a bolond nő, aki később álruhában, hisztérikus apácának öltözve
tanúskodott Joffrey perében, és azt állította, hogy megrontotta őt.
‒ Hogy bosszút álljon rajta, amiért megvetette, amiért nem tartotta
magához méltónak.
‒ Ennyire magáénak érzi a nagynénje ügyét?
‒ Nem, de én is érdekelt vagyok. Én is szerelmes voltam belé ‒
mondta Sabine szenvedélyesen.
Angélique vállat vont és nagyot sóhajtott.
‒ Ki nem? ‒ Kérdezte aztán.
‒ Hogyne lettem volna őrülten szerelmes belé ‒ folytatta Sabine
Castel-Morgeat. ‒ Fiatal voltam, húszéves lány, akkor álmodtam először a
szerelemről. Toulouse-ban a nagynéném folyton csak róla beszélt
nekem… Mesélt a nagy mulatságokon zajló szerelmekről… S hogy ő a
régi trubadúrhagyományok szerint dalol… Akkoriban csak Mágusnak
nevezték őt…
Castel-Morgeat asszony úgy beszélt, mint aki visszaálmodja magát a
régi szép időkbe. Egész komor élete folyamán ezek az emlékek táplálták.
Angélique nem akarta félbeszakítani. Különben is úgy fájt a feje,
hogy három ép mondatot se tudott volna megfogalmazni.
‒ Mint egy halálos villámcsapás, úgy hatott ránk, amikor megtudtuk,
hogy a Mágust már nem érdeklik a sikerek, melyeket a nők körében aratott,
s meg akar nősülni ‒ folytatta Sabine. ‒ Ő! Megnősül! Ő! Ő, aki soha nem
hagyott kétséget a felől, hogy minden nőhöz egyformán tartozik, és
fordítva. Először azt mondták, hogy valami nagyon előkelő családból való
igen fiatal lányt vesz el, és én azt hittem, hogy rólam van szó, mert tudtam,
hogy felfigyelt rám, és érdeklődött utánam. Gondolhatja, hogy a
nagynéném előtt hallgattam erről, amúgy is halálosan nyugtalan volt, mert
a Mágus nem vette a fáradságot, hogy erről a dologról tárgyaljon vele.
Carmencita reszketett attól, hogy uralma véget ér. Én pedig néhány napig
bolond reménykedésben éltem. Aztán lecsapott a bárd! Kiderült, hogy egy
idegen nőről van szó! Egy Poitou-ból való idegenről… Még csak nem is a
saját földjéről választott feleséget magának… Aztán mi lettünk az ön
fogadására rendelt díszkíséret…
Angélique észrevette, hogy Kuaszi-Ba közeledik feléjük keleti
öltözékében, fején a kócsagtollas turbánnal, s megáll előtte. Ezüsttálcáján
egy csésze kávét hozott.
Angélique zavart tekintete előtt felrémlett az a nagydarab rabszolga,
amilyennek akkor, Toulouse-ban megismerte, Toulouse-ban, amit most
Sabine elevenített fel előtte.
‒ … Megmosolyoghat ‒ jegyezte meg Sabine keserűen ‒, ha azt
mondom, hogy az ember elveszíti szíve minden reményét, ha önt
meglátja… Én azonnal tudtam, hogy halálosan szerelmes lesz önbe. Hiszen
olyan csinos volt! Olyan bájos! És valóban, amint megérkezett, minden
megváltozott… Én a nagynéném tehetetlen dühkitöréseit hallgattam.
Őrülten dühöngött… S ha ő elvesztette minden lehetőségét, én miben
reménykedhettem volna? Hogy feleségül vette, az még csak hagyján. De
hamarosan mindannyiunknak feltűnt, hogy szerelmes is lett önbe.
Szomorúan lehajtotta a fejét.
Ismét megjelent Kuaszi-Ba, s ezúttal hozott egy kis háromlábú kínai
asztalkát, arra rátette ismét a kávéstálcáját, s most Castel-Morgeat
asszonynak hozott egy csésze kávét. De ő visszautasította.
‒ Nem. Ez az ital csak egy fájdalmas emléket ébreszt bennem.
Angélique nem erőltette, hanem megitta a második csésze kávét is,
és úgy érezte, újjászületett. Kuaszi-Ba úgy készítette ezt az italt, ahogy ő
szerette, jó cukrosan, néhány szem korian-dermagocskával.
‒ Köszönöm, kedves barátom, Kuaszi-Ba, köszönöm! Új életre
keltettél.
‒ A gazdám nyugtalankodott ‒ mondta Kuaszi-Ba ‒, ő küldött ide a
kávéval.
Angélique felnézett, és látta Joffreyt, aki épp feléjük nézett.
Sötétvörös, parázsló fényű öltözéke minden mozdulatára felragyogott,
óriásnak látszott, s ha nem is volt olyan mefisztói, amilyennek Sabine de
Castel-Morgeat mondta volna, mindenesetre most is vonzó, nyugtalanító
jelenség volt, s még akkor is, ha csak ravaszságból és óvatosságból már
nem akart olyan kihívónak látszani. „Nem változott…”
‒ Nem változott ‒ suttogta, mint valami visszhang, Sabine. ‒
Éppolyan, mint volt, főleg, ha egy asszonyt kell megtartani és elbűvölni…
És ez az asszony ön! Ha önről van szó, semmi nem kerüli el a figyelmét,
mindent kitalál… Nézze… Most beszélgettünk… De ő a távolból
észrevette, hogy izgatott, hogy talán rosszul van… Erre intézkedett, hogy
Kuaszi-Ba hozzon egy csésze kávét. Bármerre jár, ha ön is jelen van,
folyton figyeli… És ezt senki nem veszi észre… Még ön sem. De én, én
látom… És ami a tekintetében van, amikor önre néz, nekem olyan, mintha
szíven szúrnának. És ennyi év után is! Eddig azt hittem, hogy majd az idő
megbosszul engem… De nem… semmi! Most is ön a szerencsés, önnél
van minden lehetőség.
‒ Szerencse… attól függ…
A múlt kapuja tompa zajjal becsapódott, és most itt voltak
Kanadában.
‒ És felismertette magát vele? ‒ Érdeklődött Angélique. - Mert
Joffrey nem beszélt nekem erről az egészről.
Castel-Morgeat asszony felnevetett, bár ez inkább valami
reménytelen nyerítéshez hasonlított.
‒ Soha! Semmit nem mondtam neki, ő meg úgyse ismerne meg.
Hogy akkoriban megjegyzett magának, az bizonyos. De akkor még szép
voltam, szálegyenes, most pedig csúnya vagyok és omladozó. Ő pedig
most is olyan, mint volt: csodálatos. Én ön is. Toulouse-hoz méltó volt a
québeci bevonulásuk.
‒ Azzal a különbséggel, hogy akárcsak ön, mi is csaknem húsz évvel
idősebbek vagyunk.
‒ Ön nem! Ma is olyan, mint az élet és a boldogság, nem fogja meg
az idő. Én meg ez lettem: egy asszony, akiben nincs semmi varázslatos…
-Jaj, ne kezdje megint, Sabine! könyörgöm…
Ebben a pillanatban Vivonne vált ki a tömegből, és Angélique felé
igyekezett. Ez már sok volt.
‒ Tudja mit, Sabine ‒ fordult gyorsan Castel-Morgeat asszonyhoz. ‒
Ezen az estén alkalma lesz rajtam bosszút állni, elsöpörni, eltávolítani,
visszalökni a homályba, méghozzá oly mértékben, hogy engem
elfelejtenek majd, és csak magát fogják látni… Nem fogok ragyogni ezen
az éjszakán. Ön tudja, hogy mi az oka a mai gyengeségemnek, meg aztán
mindaz, amit most felfedett előttem, amúgy sem segít abban, hogy biztos
lábakon álljak. Tehát ragadja meg az alkalmat, és tegye meg nekem a
szívességet, hogy megszabadít, La Fertée hercegtől, aki állandóan
ostromol. Minden okom megvan rá, hogy ne szeressem. Kérem, távolítsa
el. Hívja fel magára a figyelmét. Egy ügyes asszony ezt meg tudja tenni…
És ki tudja, ha lát egy igazi aquitaniai dámát, még a férjem is elismeréssel
fogja jutalmazni…
‒ Ó, ön csodálatos! ‒ Mondta Sabine.
 Angélique az elevenére tapintott, megszelídülve felállt, arcába
szökött a vér. Bizonytalanul Angélique-ra nézett.
‒ Lepje meg őt! ‒ Kiáltotta ő. ‒ Lepjen meg mindenkit!
Castel-Morgeat asszony merészen odalépett La Fertée és Saint-Edme
urakhoz, s mindkettejüket a büfé felé vezette, azok meg nem tiltakozhattak,
mert a vendégsereg közönségesnek, udvariatlannak tartotta volna őket.
Angélique megkönnyebbülten felsóhajtott.
És ekkor leült mellé Nicolas Bardagne. Már mindenki megjött, és az
emberek csodálkoztak, hogy Angélique miért nem jelent még meg a
szalonban, mondta.
‒ Uram! A megállapodás, amit az imént Castel-Morgeat asszonnyal
kötöttem, jogot ad az észrevétlen eltűnésre ‒ jelentette ki Angélique. ‒ A
férfiak több energiát fektetnek az ilyen dolgokba, de kevesebb
eredménnyel. Nekünk, asszonyoknak, megvannak a magunk módszerei.
Mulatságos az élet, nem?
‒ Mi a mulatságos benne?
‒ Mindegy! Most már itt vagyok, maga is itt van! A jelen és a múlt
keveredik… Menjünk…
Angélique felállt, kezét Bardagne feléje nyújtott tenyerére tette, s
elindultak a szalonok felé. Bardagne már nem sajnálta, hogy sorsa
Québecbe vezette. Az ő szemében most ez volt a világ, az élet…
A báli közönség oldott hangulatban volt, s ez főképpen annak volt
köszönhető, hogy Sabine de Castel-Morgeat váratlanul oly könnyedén,
felszabadultan viselkedett. Az emberek megszabadultak a gátlásaiktól,
jöttek-mentek, fecsegtek, kiáltoztak és táncoltak, fiatalok és öregek
egyaránt.
A Csipkelánynak is nevezett szép arcú özvegy, akinek Vauve-nart
báró udvarolt hevesen, külön ült le, néhány más asszonnyal együtt, akik
mindannyian az első kolónia családjaiból valók voltak, vagy, ahogy
mondani szokták, akik már az első búzatermésből, való kenyérből is ettek.
Ezek a többnyire már igen gazdag családok alkották az arisztokráciát, s
alig érintkeztek az újonnan érkező emigránsokkal.
Vauvenart szilvakék bársonyöltönyt viselt, s vállára vetett, nagy
galléros köpenyében, oldalán karddal, szorgalmasan sürgölődött
választottja körül. Ragyogott az elégedettségtől.
A báli ünnepen mindenki sokat ivott, ezért fordulhatott elő, hogy
Villedavray gátlástalanul odafordult Vauvenart-hoz, és azt mondta neki:
‒ No, ez a Csipkelány is… Jobbat is választhatott volna.
Az akádiai úr megütődött a támadáson:
 ‒ Mit mond? ‒ Dadogta. ‒ Ó, csodálatos asszony…
‒ De hiszen ő Nicolas Carbonnel törvényszéki írnok anyja. Nem
tudta?
Ez valóban sokak számára meglepetés volt. Senkinek nem jutott
eszébe, hogy a Nagy Tanács törvényszéki írnokának anyja is van, az meg
végképp nem, hogy az anyja csipkeveréssel foglalkozik…
Egyébként Carbonnel is ott volt a bálon, a feleségével, együtt ‒ mert
felesége is volt ‒, és tiszteletre méltó funkcióján kívül beszédességével is
felhívta magára a figyelmet, jó történeteket mesélt, s az estély vége felé
már mindenki elfelejtette, hogy az ismert, pénzbírságokról döntő, zsémbes
törvényszéki írnokkal van dolga.
A Csipkelány után érkezett meg Le Bachoys asszony. Polák mindig
azt mondta róla, hogy „furcsa”. Ennél többet nem mondott, mert Le
Bachoys asszonynak volt tehetsége hozzá, hogy tiszteletet, s ha kellett,
elnéző megbocsátást keltsen maga iránt. A „szomorúak vigasztalójának” és
„szívélyes vendégfogadónak” is nevezték.
De ennél tovább nem mentek.
Ez az asszony mindig rosszul és ízléstelenül öltözött. Azt mondta,
hogy szerelmi kalandok idején a ruha úgyis arra való, hogy levegyék, ezért
nem is érti, miért kell előtte oly sok gondot fordítani rá. A
Franciaországból érkező ruhákat átszabatta, s mintha legalábbis a IV.
Henrik korabeli nippekhez akart volna hasonlítani, olyan ruhákat
csináltatott, amilyenekbe a nagyanyja öltöztette valamikor. Azt állította,
semmi értelme, hogy ezen változtasson, amikor csak ezekben érzi jól
magát.
A háromkirályok báljára is elhozta vadpulykatollakból készült
legyezőjét, e nélkül nem indult el sehová. Lila ruháján kerek
eperszemekből álló domborított füzér futott végig, amit külön készíttetett
hozzá a paszományossal. De ezúttal végül is elviselhető volt a külseje,
legalább a ruha színe elég jól ment a sok festékkel még kerekebbé torzított
arcához. A festett piros pofik között kék szeme gyengéden, derűsen
csillogott, s egészében olyan kedves jelenség volt, hogy az embernek
kedve lett volna megölelni és gyengéden megcsókolni.
Mercouville asszony szerette volna félrevonni egy sarokba, s
megmondani neki, hogy jobb lenne letörölni egy keveset az arcára kent
festékből. Nem volt rá ideje, mert Le Bachoys asszonyt máris elvitték a
férfiak. Ugyanis remekül táncolt.
A fiatal nők először kinevették és duzzogtak, de aztán feladták a
reményt.
 Angélique Castel-Morgeat asszony dicséretes igyekezete ellenére se
kerülhette el Vivonne herceget, aki nem is tagadta, hogy azért jött el a
bálra, mert találkozni akart vele. Angélique a tisztesség kedvéért evett
néhány harapást és ivott egy pohárka champagne-t a társaságában. Úgy
tűnt, a herceg nem is emlékszik arra az enyhén szólva kellemetlen
beszélgetésre, amely karácsonykor zajlott le közöttük. Zökkenőmentesen
ment át a kedves barát szerepébe, hiszen az udvarnál nem volt szokatlan,
hogy akit az egyik nap még halálosan gyűlöltek, a másik napon
kényeztetve simogassák.
Ügyesen maga mellett tartotta Angélique-ot.
‒ A társaim előtt nem beszélhettem, de azt akarom, hogy tudja…
Soha nem tudnám elfelejteni ‒ suttogta.
‒ Én igen!
De Vivonne nem bátortalanodon el. Tetszett neki, hogy Angélique
ilyen fensőbbségesen viselkedett. A megvetés jól áll a nőknek.
‒ Nem értem önt, Vivonne. Ön is elismerte, hogy a nővérének
kifejezetten nem tetszene, ha újra találkoznia kellene velem…
‒ A nővéremnek még van egy s más a tarsolyában. Szerencsére…
‒ Tudom.
‒ Ön túl sokat tud. Athenais azt mondta, hogy kapcsolatai vannak a
rendőrséggel és bizonyos veszélyes rétegekkel…
‒ Neki is.
‒ De neki a rendőrséggel nincsenek…
‒ Nos, akkor lássa be, hogy én duplán fel vagyok fegyverezve. És a
férjem is, bár más módon. Valamelyik nap még emlékezett rá, hogy egykor
a királyi gályákra is lövetett. De ez már a múlté. Egyébként annak idején
Montpensier kisasszony is lövetett unokaöccsére, a királyra. S ma
mindenki tisztelettel bókol és fejet hajt a hercegnő előtt.
-A király politikai pálfordulásait senki nem tudja kiszámítani.
‒ Végül is mit kíván tőlem?
‒ Azt ‒ mondta a herceg, aki most olyan volt, mint egy dróton
rángatható bábu ‒, hogy ne legyen velem ilyen kegyetlen. Találkozzunk
néha. Én majd mesélek önnek… Hogy mi újság van az udvarnál…
Ám míg ezeket mondta, Angélique teljesen közömbös arckifejezéssel
egyszerűen otthagyta.
A templomból kijövet folytatott beszélgetés óta a herceg tele volt
bizonytalansággal. Nem tudta, mit gondoljon. Kétségtelen, hogy ez a nő a
valódi Angélique… a csupa lángoló ígéret… Ugyanakkor mégsem ő, nem
ugyanaz…
 Hol azt hitte, könnyű lesz újra meghódítani, hol azt, hogy sohasem
fog sikerülni, de most úgy érezte, megbolondul, ha nem lesz az övé.
A mulatság résztvevőinek hosszú asztalokon terítettek. A
„hatalmasságok” asztalánál ‒ fejükön kalpaggal, vállukra vetett
köpönyegben ‒ nagy étvággyal faltak az urak. A kardjukat maguk mellé
fektették.
A háromkirályok kalácsát Le Bachoys asszony nyerte meg, a király
pedig Florimond de Peyrac lett.
‒ Ez meg volt rendezve ‒ pusmogott morcos képpel Bé-rengére-
Aimée. Haragos volt, hogy nem őt választották.
A többiek emlékeztették őt, hogy Le Bachoys asszony egyszerű
kanadai polgárasszony, idősebb nála, tehát semmi ok nincs rá, hogy
kivételezésből kapja meg ezt a múló uralkodónői tisztet. Ha hízelegni
akartak volna a báli közönségnek, akkor inkább Peyrac asszonyt kellett
volna királynőnek választani, királynak pedig Frontenac urat.
Mindazonáltal a sors keze ügyesen és tapintatosan mozgott, amikor
Florimond de Peyracot juttatta a királyi székbe, annak az embernek a fiát,
aki máris oly sok kellemes szórakozást szervezett a város lakóinak.
Egyébként Florimond a helyén volt ebben a szerepben. Soha nem
láttak még ilyen különböző, mégis összeillő „uralkodó-párt” a
háromkirályok ünnepén. Frissen eltáncoltak egy pava-nét, egy menüettet,
végül egy őrült tempójú sarabande-ot.
A vacsora vége felé Florimond eltűnt, s átadta koronáját az egyik
inasnak. Fontos dolga volt: segített a tűzmestereknek a tűzijáték
előkészítésében. A fényes játékot ő maga tervezte.
A társaság kivonult a Saint-Louis-kastély teraszára, mely a magasban
büszkén uralta a folyónak ezt a szakaszát. A táj fényárban úszott, a nézők
elragadtatva kiáltoztak, a színes káprázat alatt élesen kirajzolódtak a
háztetők és kémények körvonalai, miközben lágyan világított a holdfény, s
jéggé dermedve csillogott a hó a távoli hegyeken s a Szent Lőrinc-folyó
széles, sápadt völgyében. Felejthetetlenül szép volt az éjszaka.
Lent, az erőd alatt néha feltűnt Florimond hosszú árnya. Hogy
hasonlított az apjára!
Angélique-nak Versailles járt az eszében. Ott Saint-Agnan úr
irányította a hasonló királyi mulatságokat, s olykor segítségül hívta a kis
apródokat, így Florimond-t is.
Hogy valamilyen mértékben mindenki részt vegyen ezen a québeci
ünnepen, elrendelték, hogy a házak lakói karos gyertyatartókba helyezett
vaskos gyertyákkal világítsák ki ablakaikat. A szegényektől elfogadtak egy
szál gyertyát vagy olajlámpást is.
Így aztán úgy tűnt, mintha a színes ablaküvegek, meg a szegények
olajos papírral vagy kecskebőrrel fedett ablakai mögül sok-sok ragyogó
szem világította volna be a várost.
Noel Tardieu de la Vaudiére az ajkába harapott és fészkelődni
kezdett. Ez a fénypompás tombolás a lövöldözésekkel meg gyertya‒ és
lámpáségetésekkel szerinte tűzveszélyes volt.
‒ Szánalmas nézni, hogy egy ilyen szép fiatal férfi folyton
ostobaságok miatt van oda ‒ mondta Le Bachoys asszony. - Ezzel teszi
tönkre a fiatalságát, pedig oly hamar elmúlik a tavasz… Hát nem jobb
lenne, ha élvezné ezt az éjszakát, akár a többiek, és udvarolna valamelyik
elárvult asszonynak? … Vagy legalább a saját feleségét őrizné… Nekem
úgy tűnik, hogy az asszony sokkal könnyedebben veszi az életet, mint ő.
Angélique folyton a bájos Bérengére-Aimée-t látta a férje közelében
‒ folyton Joffrey körül keringett, ahányszor csak odanézett ‒, s feltette
magában a kérdést, hogy vajon nem kacérkodik-e a fiatalasszony az
urával? Mintha nem is titkolta volna szertelen érzelmeit, melyeket Joffrey
udvarias érdeklődése csak még jobban fölkorbácsolt. Angélique arra
gondolt, hogy ez az asszony nemcsak bájos, de szellemes is, arról nem is
beszélve, hogy gascogne-i. Ezt nem szabad elfelejteni.
Ez persze csak egy múló, de kellemetlen gondolat volt, mert aztán
Joffrey Angélique mellé lépett, átölelte a derekát, s bár zajos volt a
tűzijáték, a hangját is hallotta. Azt kérdezte, elégedett-e a fogadással?
Angélique máris a boldogság biztonságos paradicsomában érezte magát.
Ezt az érzést mindig csak vele, mellette élte át. Minden kellemetlen
gondolata szertefoszlott. Nem maradt más, csak a cinkos összetartozás
bizonyossága, mely mindkettejüknek erőt adott.
Angélique csak később gondolt a kérdésekre, melyeket azonnal fel
kellett volna tennie neki.
„Mondja, kedvesem, felismerte-e egykori robbanékony szeretőjének,
Carmencitának az unokahúgát, Sabine de Castel-Morgeat asszonyt?”
Majdnem biztos volt benne, hogy nem. De aztán mégis gyanakodott.
Végül az egészet elfelejtette. A mulatság nagyon jól sikerült.
Vivonne megint ott kóválygott körülötte. Ironikus tekintete sürgetően
követte őt. Pedig Angélique még soha nem volt ilyen távol attól, hogy
hagyja elcsábítani magát.
A tűzijáték után az emberek fázósan visszamentek a szalonokba,
hogy még egy utolsó pohár jó bort igyanak.
 45.
‒ Mondja, emlékszik még Carmencita unokahúgára?
Angélique nem tudta visszatartani a kérdést, mely egy ideje már
nyomta a lelkét, pedig tudta, hogy jobb, ha nem ébreszti fel a régi
emlékeket. Csakhogy arra gondolt, hátha Joffrey már rég megállapította, ki
is az a Sabine de Castel-Morgeat. Igaz, ezt biztos elmondta volna, nagyon
meglepő lenne, ha felfedezi, s mégis eltitkolja. Peyrac ismerte az összes
nagy gascogne-i nevet, itt, Québecben pedig észrevétlenül köré gyűltek
már mindazok, akik így-vagy úgy Aquitaniához kötődtek.
Joffrey de Peyrac meglepődve nézett a feleségére.
‒ Miféle unokahúga? És miféle Carmencita?
Nem volt semmi irónia a hangjában, inkább csak udvarias
csodálkozás. Ilyen hangon csak akkor beszélnek a férfiak, ha a bájos hölgy
olyan nem helyénvaló kérdéseket tesz fel, melyeknek logikáját a férfi nem
tudja követni. Angélique maga is csodálkozott, hogy mennyire
megkönnyebbült.
Elnevette magát.
‒ Hát, jó uram, ez bizony hálátlanság öntől ‒ mondta. ‒ Már nem
emlékszik tüzes szeretőjére, Carmencita de Mordores-ra, aki még akkortájt
is uralkodott az érzékein, amikor én Toulouse-ba kerültem, hogy a felesége
legyek?
Látszott, hogy Joffrey erőlteti az agyát, de közömbös marad.
Angélique elragadtatva, elégedetten figyelte. Eddig, ha Joffrey titkolni
akart valamit, soha nem volt képmutató, hanem megmondta, hogy titka
van.
‒ Hát akkor legalább arra a bosszúálló nőre emlékezzen, aki a pere
idején a bírák előtt azt vallotta, hogy ön megbabonázta.
‒ Aha! Valóban. Carmencita! ‒ Mondta Joffrey, mint akinek jobban
megmaradt emlékezetében a gyűlölködő nő, mint a szerető képe, akivel
pedig sok-sok őrült éjszakát eltöltött. Annyi szenvedélyes, aquitaniai
szeretője volt…
‒ És az unokahúga?
‒ Miféle unokahúga?
 Ezúttal Joffrey őszintén értetlen arcot vágott. Angélique
emlékeztette, hogy Carmencitát elkísérte Toulouse-ba ifjú unokahúga a
társalkodónőjeként, és olyan boldog idő volt ez a számára, hogy sose felejti
el. Ez a lány ‒ ma már asszony ‒ véletlenül Kanadába került, itt van
Québecben, és nem más, mint Sabine de Castel-Morgeat.
Ez a hír Joffreyt szórakoztatta.
‒ Nahát, ha ez igaz, s ha szívében ily szép emlékeket őriz Toulouse-
ról, ezt igazán érzékletesen kifejezte, amikor ágyúlövéssel fogadott
bennünket.
De a legjobb akarattal se tudta felidézni Carmencita unokahúgának
arcvonásait vagy a leánykori nevét. Semmi nem jutott eszébe róla. Arra se
emlékezett, hogy egyáltalán volt Carmen-citának unokahúga. A lány
emléke összeolvadt a körötte kerengő sok más lány emlékével, ahogy a
király se emlékszik személy szerint alattvalóira.
Szegény Sabine, s ő még azt hitte, hogy Joffrey „felfigyelt” rá, s
annyira, hogy azon tanakodott, ne vegye-e feleségül!
Angélique mindezt nem említette, de tudni akarta, mi a valóság.
‒ És amikor nősülni készült, miért nem egy gazdag gascogne-i lányt
választott, miért egy idegen asszonyt, miért engem?
‒ Ó, kedvesem! Én nem is akartam megnősülni. Szabadon éltem, és
az az életforma nagyon megfelelt nekem. Néha ugyan gondoltam rá, hogy
valakinek örökölni kell majd a toulouse-i birtokot, és el is határoztam,
hogy egy napon ‒ minél később - szerződést kötök egy örökösnővel, igen,
ha úgy tetszik, érdek-házasságot kötök a birtokaim és a szülőföldem
érdekében. És nem így történt? Nem ez történt velünk? Emlékezzen csak
vissza, nem üzleti szerződést kötöttem akkor? Tudom, gyűlöletes szó ez
egy nemesúr előtt, és ki is voltam téve sok zaklatásnak a többi főúr
részéről, de így kerültem az élre szülőföldemen, anélkül hogy
kiszolgáltattam volna magam a király kénye-kedvére, ahogy a többi
földbirtokos. Az arany s az ezüst szabadságot biztosított a számomra, igaz,
drágán megfizettem érte. Ügyes üzletekkel elértem, hogy a tudomány
területén is fontos munkát végezhettem. A legaktívabb ügynökeim között
ott volt Molines, az ön apjának ‒ Sáncé bárónak ‒ protestáns intendánsa.
Ahogy ez már a hugenottáknál megszokott, Molines kereskedelmi
kapcsolatokat teremtett a világ minden táján. És soha nem jutottam volna
hozzá a maguk földjén megbúvó ezüstbányákhoz, ha nem veszem el
feleségül ‒ hozomány nélkül! -‒ a szegény Sáncé de Monteloup egyik
lányát. Magát, kedvesem…
-‒ Molines olyasmibe avatkozott, ami nem is tartozott rá! - kiáltotta
Angélique, akiben feléledt a régi harag, mikor eszébe jutott, menyit
hadakozott apjával és az intendánssal, hogy elkerülhesse ezt a házasságot.
‒ Végül én is csak egy eladott menyasszony voltam, mint annyi más… És
magát egy cseppet se érdekelte a helyzetem. Úgy vett meg, mint egy
állatot, ami arra is jó, hogy a nászt megülhesse vele, meg arra is, hogy
utána otthagyja és gúnyolódjon rajta a szép aquitaniai nők társaságában.
‒ Ez igaz.
Peyrac gróf felkelt, Angélique-hoz lépett, és a karjába vette. Nevetve
magához ölelte.
‒ De mikor megbűvöltek a boszorkányos zöld szemei, attól a naptól
kezdve az összes többi nőt elfeledtem…
‒ És mi lett volna, ha…
‒ … Ha egy kis poitou-i lányt mégse hoztam volta el Toulouse-ba,
hogy így megszerezzek magamnak néhány ezüstbányát? Akkor nem
ismertem volna meg a szenvedélyt… Soha nem tudtam volna meg, mi a
Szerelem…

Csendes napok gyertyaszentelő

előtt

46.
 Sabine de Castel-Morgeat nagyon megváltozott, felszabadult, amióta
végre beszélhetett a titokról, melyet évek óta a szívébe zárt, s melynek
súlyát az utóbbi hónapokban még nehezebben viselte. Ezt az örömteli és
jelentős változást az emberek Angélique győzelmének tekintették, ami
nemcsak jó hírnevét növelte, hanem szeretetet is ébresztett iránta az
emberekben.
Angélique nem sajnálta a segítséget ettől az asszonytól, aki nem volt
olyan szerencsés a szerelemben, mint ő. Igaz, befurakodott abba a
hajdanvolt történetbe, ahol addig csak ketten voltak, ő és Joffrey ‒ amint
lassú léptekkel közeledik az úton, hogy őt fogadja, aki majd a felesége lesz
‒, és az addig benne élő ideális képet egy kicsit megváltoztatta. Sabine
folyton kereste a találkozást, mert a múltjáról csak Angélique-kal tudott
beszélni. Angélique pedig nem bánta, hogy felelevenítették a már szinte
álomszerűnek tetsző életet, melyet a napfényes toulouse-i palotában éltek.
S tény, hogy a részletek, melyekkel Sabine ezeket kiegészítette, még
élőbbé tették a felejthetetlen emlékeket, ugyanakkor meg kellett szoknia,
hogy egy idegen asszony, akit addig ellenségének tekintett, olyan bizalmas
hangon beszél Joffreyról, mintha az a puszta tény, hogy őelőtte szerelmes
volt belé, jogot adna neki arra is, hogy a tulajdonának tekintse. Amikor
Sabine Joffreyról beszélt, mindig egy olyan valaki képét tárta a szeme elé,
akiben nem azt ismerte fel, aki meghódította valaha, vagy csak olyan
szemszögből láttatta, ahonnan ismeretlennek érezte; mintha Toulouse-ba
érkezése előtt Joffrey de Peyrac teljesen más ember lett volna, akit aztán a
házasság rabbá tett, „leláncolt”. Sabine de Castel-Morgeat látta, hogy ezt
az utolsó kifejezést hallva Angélique lázadozik.
‒ Ja, hogy a láncok! Sajnos ezeket valóban nem viselte sokáig -
mondta Angélique. ‒ A házasság láncait a gályarabok láncai váltották fel.
‒ Bocsásson meg ‒ suttogta a katonai kormányzóné. -
Minderről úgy beszélek, mintha fantomokról lenne szó. De ezt nem
értheti…
‒ Dehogynem! Értem én. Tudom, hogy ő olyan férfi, akit nem lehet
elfelejteni, s értem azt is, hogy emléke milyen kínzó nosztalgiát kelt önben.
Én halottnak hittem, éveken át tőle elszakítva éltem…
‒ De akkor is önnek volt jobb… Mert akkor is a szerelme volt… és
az is maradt… Én meg még csak meg se sirathattam, még abban se voltam
biztos, hogy méltó vagyok-e egy gondolatára.
Angélique uralkodott magán, nem mondta el, hogy valóban, Joffrey
még arra sem emlékszik, hogy Carmencitának egyáltalában volt
unokahúga. Minek most durván szétszaggatni az álmait?
Sabine továbbra is azt állította, hogy nem szeretné felfedni valódi
kilétét Joffrey előtt. Ennyi év után, megváltozott külsővel, félt a kudarctól.
Angélique pedig nem biztatta. Valóban, mit nyerne vele, ha megtudná,
hogy semmi nyomot nem hagyott ideálja emlékezetében? Inkább
megértette vele, hogy Joffrey talán nem is szeretné felidézni a régmúltat,
melyet már oly sok tragikus esemény zár el a jelenétől. Mindezt nyugodt
lelkiismerettel mondta, hiszen Joffrey maga is tiltakozott, nem akart
beszélni erről a bolond szerelemről, amit ifjúkorában ébresztett egy
kamaszlányban, aki később Castel-Morgeat úr felesége lett. Ez a közöny,
mely egyébként jellegzetesen férfitulajdonság, a szép Carmencitára is
vonatkozott. Semmit nem érzett iránta, még gyűlöletet sem, amiért ellene
vallott a boszorkányper idején. „Végül is ‒ mondta ‒ engem azért ítéltek el,
mert a király el akarta venni a vagyonomat, s meg akart szabadulni tőlem,
nem pedig azért, mert ő azt sikoltozta, hogy megrontottam vagy
megbabonáztam. Ez akkor már nem nyomott semmit a latban, a sorsom
meg volt pecsételve… Viszont a felszólalása kitűnő volt… El kell ismerni,
hogy Carmencita nagyon szép volt s nagyon gyűlölködő…”
‒ És maga, azt hiszem, nagyon rosszul bánt vele Toulouse-ban,
amikor úgy kapaszkodott szegény a házasságkötésünk után, s nem akarta
elviselni, hogy elveszíti, akit szeretett. Emlékszem, egyszer, amikor
hangosan zokogott, úgy akarta megnyugtatni, hogy leöntötte egy vödör
vízzel…
‒ Ez lehetséges. A férfiak, amikor már nem szeretnek, kegyetlenek…
És főleg amikor már mást szeretnek.
Angélique-nak eszébe jutott, hogy akkoriban ő is tartott a szép
aquitaniai nők csáberejétől. Vajon ha nem szakítja el őket egy katasztrófa,
elég erős lett volna-e a szerelmük, hogy zöld szemével, tejfehér bőrével
legyőzze a bársonyos barna bőrű, fűszeres illatú nőket, akiktől úgy féltette
az érzéki toulouse-i grófot?
Egyszóval ezek a beszélgetések emlékezetének rejtett zugaiból kis
nehezteléseket is elővarázsoltak, és sajnálkozást, hogy nem tudhatta,
milyen is volt Joffrey őelőtte, miközben világosan látta, hogy az aktuális
helyzetben, s mindazok után, amit együtt átéltek, ezek az érzelmek
hiábavalók, jelentéktelenek. Mégis kikerült egy sor olyan meghívást, ahol
Sabine-nal is találkoznia kellett volna. Kicsit terhesnek érezte már ezt a
barátságot, amit a többiek titokzatos módon szerzett győzelemnek fogtak
fel, s nem akarta, hogy ezt mások is észrevegyék, mint ahogy azt sem,
hogy a változás, amit volt ellenségén mindenki tapasztalt, s amit kezdetben
ő maga is örömmel látott, kezdi nyugtalanítani. Annál is inkább, mert
folyton ünnepelték érte.
‒ Hogy tudta ezt elérni? ‒ Kérdezte Villedavray is folyton.
‒ Női titok ‒ válaszolta csúfolódó hangon Angélique.
Gyakran megesett, hogy amikor Angélique felkelt s szétnyitotta az
ablakokat borító fatáblákat, a hajnali ég még tele volt szórva csillagokkal.
Csak úgy vibráltak a mozdulatlan, tiszta levegőben. A természet ilyenkor
mélységesen hallgatott, s egészen Québecig elhallatszott a kétmérföldnyire
fekvő Sault de Montmorency közelében zuhogó vízesés hangja.
Aztán felkelt a nap, hol liliomfehér, hol őszibarackszín ragyogásban,
s hamarosan kárminpiros fény futott fel a hegyek oldalán. Az egész
egyenetlen táj, minden házorom, minden templom-és harangtorony,
messze, ameddig a szem ellát, felvöröslött, mint a rubint, s a megfagyott
mezők úgy ragyogtak a napsugár simogatása alatt, akár a finom üveglapok.
Az erdők kék színbe öltöztek, és a távolban valahol összeolvadtak az ég,
kékjével.
De az is előfordult, hogy minden fehér volt, a föld s az ég is. S csak a
kéményekből az ég felé lebegő fehér füstszalagok jelezték, hogy a Cote de
Beauprén is van élet. Ilyenkor már mindenhol asztal körül ült a család meg
a háznép, s az első pohár lélekmelegítő pálinkát itták. A friss tejet lapos
fatálból szürcsölték, s az asztal közepére kikészített kenyérkosárból
kenyeret aprítottak bele.
Januárban mozgalmas volt a város élete. Hamar jön a húsvét,
mondták, akkor aztán lesz bűnbánat, negyvennapos böjt, absztinencia,
bezárnak a hentesek és a süteményes boltok…
Ilyenkor tehát „duplán habzsoltak”, mégpedig mindenből:
ennivalóból, gyönyörökből és szórakozásból egyaránt. Nagyon sok egyházi
vacsorát rendeztek, azaz olyan, étkezéssel egybekötött összejöveteleket,
melyeket valamelyik szent testület vagy jótékonysági társaság szervezett, s
mindig találtak valami ürügyet, hogy patronáló szentjük elnéző tekintettel
nézzen le rájuk.
Volt hát mentségük rá, hogy a normálisnál többet igyanak. A dámák
is elővették étel‒ és italreceptjeiket, melyek házukat híressé és keresetté
tették.
Euphrosine Delpech kisasszony például híres volt a
gyümölcslikőrjeiről, melyekbe négyféle fűszert: ánizst, angelikagyö-keret,
koriandert és zellerlevelet főzött. Csodálatos hatású készítmény volt, s
gyógyszerként is alkalmazták, de nem kellett ennél jobb ital egy szerelmes
estén sem, ágyba fekvés előtt. Még a rosszmájúságát is megbocsátották a
kisasszonynak e szerelmi bájitalnak is kitűnő likőr miatt.
Ezekben a hetekben az emberek olvastak, baráti társaságba jártak,
beszélgettek, szép szentbeszédeket hallgattak, és pompásan megrendezett
templomi ájtatosságokra jártak.
Campvert asszony pedig nagy bált adott, fényűzőt, előkelőt. Olyan
heves, lendületes és akaratos volt, hogy mindenkit megfélemlített, ezért a
legtöbben elmentek hozzá, csak Le Bachoys asszony nem, s a lányait meg
a szeretőit sem engedte el hozzá.
„Romlott nőszemély ‒ mondta róla ‒, márpedig a szerelem nem nyer
semmit, ha a züllöttség álarcát veszi magára.”
Az emberek táncoltak és kártyáztak féktelenül, és hát szerettek.
Mindez nem ment rossznyelvűség, rágalmazás, rivalizálás nélkül,
csak azt nem hányta soha senki a másik szemére, hogy milyen családból
való, mert ebben a társadalomban mindenkinek egyformán dolgozni
kellett, és mindenki a király szolgálatában állt.
D’Hourdanne kisasszony elindította felolvasóestjeit, a Cléves
hercegnő történetéi olvasta, melyet egy párizsi barátnője, bizonyos La
Fayette asszony írt. Az esték „az ő kis utcájában” zajlottak, s nemcsak
Angélique és Honorine voltak jelen, hanem Villedavray márki, Carlon
intendáns, Nicolas Bardagne és Chambly-Montauban urak mellett ott volt
Haubourg de Longchamp asszony, a komornájával és tizenkét éves
kislányával, s Mercouville asszony a két idősebb lányával, sőt Le Bachoys
asszony is. Persze alkalmanként mentek mások is. Ezek a jó hangulatú,
kellemes együttlétek méltán voltak népszerűek.
Macska úr továbbra is makacsul látogatta d’Hourdanne kisasszony
titokzatos házát. Minden alkalommal Angélique és Honorine mögött
lopakodott a szobába, úgyhogy d’Hourdanne kisasszony kutyáját eleinte ki
kellett küldeni a konyhába az angol szolgálóhoz, aki viszont egyáltalában
nem akart kint maradni, mert érdekelte a felolvasás. Bement hát a szobába,
leült egy sarokba, rákönyökölt a két térdére, és úgy hallgatta a szöveget,
ahogy talán a Biblia-olvasást hallgatta egykor a bostoni gyülekezetben.
Eközben a kutya a konyhában türelmetlenkedett, mert hallani szerette
volna kedves gazdája hangját, úgyhogy őt is be kellett engedni a családi
körbe. Végül a két állat nagyon jól összebarátkozott. Öröm volt nézni,
ahogy Macska úr a baldachin tetején gubbasztva érzelmesen lehunyja a
szemét, amikor a kisasszony hangja felolvasás közben a meghatottságtól
meg-megremeg, s közben a kutya álmodozó pofával, olykor nagyokat
sóhajtva hever Angélique lábainál.
 Kérdés, mit értett meg az angol nő az utolsó Valois királyok,
nevezetesen II. Henrik udvarának világából, s mit a francia hercegek és
hercegnők nyakatekert szerelmi cselszövéseiből, akik, mint az árnyak, hol
a Louvre folyosóin, hol a Szajna, máskor a Loire partján jöttek-mentek,
folyton faggatták egymást, nyögdécseltek, sírtak és haldokoltak.
Bérengére-Aimée de la Vaudiére is lelkes hallgatója volt
d’Hourdanne kisasszonynak, de nem lehetett tudni, nem abban
reménykedik-e, hogy itt találkozhat Peyrac gróffal. Talán arra számított,
hogy így könnyebben a közelébe kerülhet, és mintegy véletlenül. Lehet,
hogy abban is reménykedett, hogy egyszer Angélique meghívja magához, s
ha már sikerül befurakodnia abba a kis házba, akkor ide-oda csapongva sok
fontos megfigyelést tehet. De végül is mi célból? Erről nem sokat lehetett
sejteni. Egyesek azt mondták, olyan, mint egy gyerek, aki nem tud
viselkedni. Mások gátlástalannak, agyafúrtnak tartották. Angélique
kellemetlenül érezte magát, mert tudta, hogy az asszonyok fejcsóválva azt
mondogatják a háta mögött, hogy ők a helyében gyanakodnának.
E kellemes esti órákat mindig elrontotta kicsit Bérengére-Aimée
jelenléte, pedig ő is odaadással hallgatta Cléves hercegnő és Némours
végzetes szerelmi történetét. Egyszer, amikor a kisasszony Cléves
hercegnő anyjának haláláról olvasott, hangosan zokogni kezdett.
‒ Ó mennyire vágyom az anyám után ‒ nyögte. ‒ Oly hosszú a
száműzetés… És már több mint kilenc hónapja egyetlen levelet se kaptam
tőle, nem tudom, mi van vele, nem mondhatom el neki, ha valami fáj…
‒ Tegyen úgy, mint én, írjon…
‒ Nem! Ó nem… Minek írjak egy fantomnak? Lehet, hogy már ő is
meghalt… Ó! Nem bírom tovább… Látni akarom anyámat… Anyám,
anyám…
Egyre jobban sírt, kiáltozott, a többiek közben körülvették, és
vigasztalni, nyugtatni próbálták. Melloise asszony rá akarta venni
Angélique-ot, hogy vigye át magához, s adjon neki inni valamit.
De Angélique nem akarta a könyörületes apácát játszani. Nem
hallotta meg az unszolást, s nem hatották meg Bérengére-Aimée könnyei.
Ez a nő minden alkalmat megragadott, hogy komédiázhasson. Senki nem
lehetne, jobb vigasztalója La Vaudiére asszonynak, mint a saját bájos férje,
jelentette ki, és külön megnyomta a bájos szót. Haza kell őt kísérni az
Alsóvárosba, ahol lakik.
‒ Én majd elkísérem ‒ jelentkezett Villedavray.
D’Hourdanne kisasszony vendégei csendben végignézték, amint a
kis Bérengére-Aimée, a fájdalom súlya alatt meggörnyedve s a márki
gyengéd karjára támaszkodva távozik. Mindannyian egyetértettek abban,
hogy Villedavray sokkal hatásosabb és jobb vigasztalója lenne, mint a
férje.
Így az év elején szünet nélkül folytak a vendégeskedések, hiszen
minden vizitet vissza kellett adni, aztán meg kellett hívni a vizitelőt, és
megint elölről. Am közben a Montigny-kastélyban gyakran voltak
uzsonnák, kártyapartik, bálok, kamara-hangversenyek és színházi
előadások, melyeket éjfél utáni lakomák követtek.
Az emberek Kanadában is megőrizték a párizsi szokást: álarcban
közlekedtek az utcákon. Ennek a rejtőzködésen kívül az az előnye is
megvolt, hogy a selyemből készült maszk megvédte az arcot a kemény
hidegtől.
A mulatozások ellenére a munka sem állt le a városban. A két angol
rab, akik a huronok táborában laktak, mindennap megjelent Mercouville
asszonynál, s tanítgatták az asszonyokat, hogyan kell megfesteni a gyapjút
és a lent. Ám az egyik angol rab gazdája, egy indián özvegy, ‒ aki
egyébként két címen is igényt tartott erre a férfiúra. S egyrészt, mint
háziszolgát kezelte, amire joggal tartott igényt, mivel egy angolok ellen
vívott csatában a fiát, aki segítette volna, megölték, másrészt, mint férjet,
hiszen az övét ugyanabban a csatában szintén megölték ‒, szóval ez az
indián özvegy gyanakodni kezdett e vizitek miatt, melyeket kizárólag azért
engedélyezett, mert örömet akart szerezni az intendánsnak, meg az
Onontiónak, vagyis a kormányzónak. Egy nap megjelent nagy
méltóságteljesen, mert látni akarta, milyen is az a Mercouville asszony, és
mivel igen nyájasnak találta, mindjárt bele is kötött, majd egyszerűen
hazavitte magával az emberét. Mercouville asszonynak attól kezdve meg
kellett elégednie a másik angollal. Ez a vörös hajú ember már csaknem
teljesen indiánná alakult, de arra még emlékezett, hogy mit tanult apjától a
festékekről.
Carlon intendáns minden eszközt igénybe vett, hogy a szövés
mesterségét elfogadtassa a háztartásokban. A szövőszék törékeny, finom
gépezet, ugyanakkor súlyos és nagy helyet foglal el, ám ha a nők
elfogadják, az egész kolóniát el tudják látni. A vászon és a szövet nagyon
fontos kellékek, behozataluk Európából igen drága… Az is fontos, hogy a
nők ne tétlenkedjenek egész télen.
Angélique megszerette a Felsővárost, szép szalonjaival,
templomaival és kolostoraival, de azért mindennap leereszkedett az
Alsóvárosba, pontosabban a Francia Bárkába, ahol feleleveníthette
régi emlékeit.
 Meg kell jegyezni, hogy az angyalszépségű Cantor de Peyrac, ez a
komoly, nagy kamasz, aki Angélique-ot néha testvéreire, a mogorva Sáncé
de Monteloup fiúkra: Gontran-ra, Josselin-re és Denis-re emlékeztette…
szóval Cantor soha sehol nem nevetett és nem mulatott akkorákat, mint a
Francia Bárka tulajdonosnőjénél, Gonfarel asszonynál.
Az egyik napon, amikor barátaival belépett a fogadóba, a szeretette
méltó fogadósné kicsit pityókásan azt mondta neki:
‒ Jó napot, kicsikém. Maga nem ismer engem, de én már régóta
ismerem… Hiszen szinte a szoptatós dajkája voltam.
Cantor elnevette magát. Felállt a padról, ahová épp leült, lelkesen
odafutott a kövér asszonyhoz, átölelte, és mindkét orcájára csókokat
nyomott.
‒ Felismert! ‒ Súgta Angélique fülébe izgatottan Polák, amikor
legközelebb találkoztak. ‒ Gondolj, amit akarsz! Felismert és kész!
Emlékezett rám, aki Charentonig futottam, hogy kitépjem a cigánykaraván
kezei közül… Hiszen tudod, a gyerek csak néz, néz, és nem beszél. De
mindenre emlékszik!
Tény, hogy Cantor sokat járt a Francia Bárkába, és mindig kedves és
szeretette méltó volt Janine Gonfarellel. Ez a vidámság, ami nála nem volt
megszokott, teljesen megváltoztatta az arcát, zöld szeme csillogott, és
ilyenkor sokkal jobban hasonlított az anyjára.
‒ Mit mondjak, beérném ezzel a szép kicsikével ‒ közölte Polák
pityókásan ‒, tudod, ha ránézek, újra érzem a dadák vérfertőző
gyönyörét…
‒ Ugyan menj már, hiszen sose voltál a dadája… Egyáltalán,
Cantornak senki nem volt a dadája… még én se… Mert nem volt tejem…
tejesköcsögből etettem.
Cantor ekkor tizenhét éves volt, Florimond pedig tizenkilenc. Jól
érezték magukat Kanadában, szépek, erősek, okosak voltak, és úgy látszott,
boldogok, pedig igazán sok váratlan és véletlen esemény történt az
életükben.
Hogy a Peyrac család oly feltűnően kitüntette látogatásaival a
Francia Bárkái, a szokásos látogatókon kívül természetesen a nemességet
s a nagypolgárságot is odavonzotta. Még Carlon intendáns is feltűnt a
vendégek között, Nicolas Bardagne pedig törzsvendégnek számított.
Bardagne mint magánember olyan nyájas, szívélyes és egyszerű lény
volt, hogy mindenkivel hamar megszerettette magát. Nem titkolta, hogy
szeret élni, az élet napos oldalán járni, nem veti meg a jó ételeket és a jó
szórakozást. Ugyanakkor az előkelő réteghez tartozott, hiszen az egész
háznépe, a lovásztól a titkáron át a szobainasig, rendes polgári vagy nemesi
családból származott.
Mindenki örült, ha Nicolas Bardagne ellátogatott a Francia Bárkába.
Am ha La Fertée herceg és társai tették ugyanezt, a csapongó
vidámság azonnal alábbhagyott. Nem szerették őket, mert
„leparasztozták”, „lesenkizték” Kanada lakóit. Fennhéjázó modorukkal sok
ellenséget szereztek maguknak.
Polák folyton fogadkozott, hogy egy nap megmondja nekik a magáét,
és megkéri őket, ne látogassák többé, de aztán nem tette meg, mert ennek a
társaságnak nem volt üres az erszénye.
Nicolas Bardagne számára igazi megpróbáltatás volt, ha An-gélique
jelenlétében kellett La Fertée-vel találkoznia.
‒ Szóval a szeretője volt… Lehet talán, hogy máig is az? - kérdezte
egy napon.
‒ Bardagne úr! Ön nemcsak engem sért, amikor ilyet kérdez, hanem
a férjemet is, aki szintén itt van a városban. Ennek az úrnak én már az
emlékét is elfelejtettem, és azt se titkolom, hogy jelenléte ellenemre van,
de mit tehetek ellene?
‒ Tehát bevallja ‒ mondta Bardagne elsápadva hogy igaz. A
szeretője volt?
‒ Nézze, miután erről meggyőzte önt, minek tagadjam? - kérdezte
Angélique idegesen. ‒ De fogadja el végre, hogy volt egy múltam, és ne
csináljon tragédiát belőle, főleg ne olyat, ami a jelent befolyásolja. Egy
biztos, hogy ma e nemesúr és köztem semmi nem lehet.
‒ De nekem úgy tetszik, hogy ő nagy hajlandóságot mutat ön iránt.
‒ De tudja, ez olyan dolog, amiben az számít, amit én akarok. Ezt
tudnia kellene, ennyire már ismerhet.
‒ Azt hittem, ismerem. De sajnos, jellemének váratlanul előbukkanó
oldalai kétségeket keltettek bennem. És ki volt a lovagja La Rochelle-ben?
‒ Ön.
Az ilyen „játékok” mindennaposak voltak közöttük. Bardagne feje
tele volt drámai feltételezésekkel, s Angélique úgy tett, mint aki
mindezeket félvállról veszi. Ezek a beszélgetések mindig ugyanazt a témát
elevenítették fel, és a már szinte megszokott teátrális fordulatok tarkították
őket.
Ráadásul Bardagne szenvedélye beleágyazódott egy folytonos érzéki
tapogatózásba. Vágyakozását mély sóhajokkal, célzásokkal, sürgetésekkel,
hízelkedésekkel, cirógatásokkal fejezte ki, s ezzel izgatott légkört varázsolt
Angélique köré, bár ez őt nem bántotta, sőt derűssé, elnézővé tette vele
szemben. Bardagne szerelmes közeledése soha nem zavarta annyira, mint
Vivonne herceg félig pimasz, félig hízelgő modora. Főleg ha ivott, mert
akkor úgy viselkedett, mintha bármikor újra a kegyeibe férkőzhetne,
csupán azért, mert egyszer, valamikor, rövid időre, közük volt egymáshoz.
Bardagne bajuszt növesztett, nagyon magasan az ajka fölött, hogy
olyan legyen, mint a királyé.
Amikor először találkozott Angélique-kal a Francia Bárkában,
elhalmozta szemrehányásokkal, hogy miért jár ilyen rossz hírű, hozzá
méltatlan helyre. Angélique letorkolta, mondván, hogy nincs joga erkölcsi
prédikációt tartani, hiszen ő meg úgy gyógyítja szerelmi sebeit, hogy ‒
félreeső lakhelyét kihasználva ‒ vidám partikat rendez, ahová nemcsak
ivócimborákat, hanem könnyűvérű ‒ egyszóval nem éppen jámbor ‒
nőcskéket is meghív, hogy együtt kártyázzanak és mulassanak…
‒ Csak nem túl zajosak a vendégeim? ‒ Kérdezte Bardagne
nyugtalanul. ‒ Zavarják utcájának nyugalmát?
‒ Ugyan, egyáltalában nem.
A királyi küldött rangjánál fogva olyan különleges helyzetben volt,
hogy másképp ítélték meg, mint a többi polgári és egyházi személyt. Oly
mértékben idegennek számított, hogy senki nem foglalkozott azzal, hogy
jól vagy rosszul viselkedik-e.
Sokan irigyelték a szabadságát.
Angélique tudta, hogy Bardagne még Tadoussacból levelet írt a
királynak, s azt el is küldte a Maribelle-lel. Szerette volna megtudni, hogy
róla is beszélt-e abban a levélben. Azt tudta, hogy a király azzal is
megbízta, érdeklődjön az asszony felől, aki Peyrac gróffal él, mert tudni
akarta, vajon azonos-e a poitou-i lázadóval.
Egy délután, amikor együtt voltak a Francia Bárkában,
megkockáztatta a kérdést.
‒ Kedves Nicolas. Most jutott eszembe, hogy a Nagy Tanács ülése
óta alig volt időnk komoly beszélgetésre. Azóta szeretném megköszönni
önnek, mindkettőnk nevében, hogy kedvezően nyilatkozott rólunk. Azért is
köszönettel tartozunk, mert úgy tudom, a királynak írt levelében is
hasonlóképpen számolt be.
Bardagne nem gyanakodott, boldog volt, hogy a Nagy Tanácsban
elmondott felszólalásával örömet szerzett Angélique-nak, és nagy
vonalakban szívesen kifejtette neki, miről írt Tadoussacban a királynak a
levélben, amely a Maribelle-lel, vagyis az utolsó kanadai hajóval távozott
Franciaországba.
‒ Minden bizonnyal jó hatással lehetett őfelségére, hogy ilyen
gyorsan válaszolhattam néhány olyan kérdésére, melyre megbízatásom
vonatkozott. Elismerem, hogy ezt önnek köszönhetem, kedves, hiszen
amint partra léptem Kanadában, mindjárt találkoztunk, s ez segített hozzá,
hogy mindent megtudhassak arról az emberről, aki ‒ sajnos! ‒ A férje lett.
Bármennyire haragszik is rám ezért, nem titkoltam a király előtt,
hogy az az ember, aki Maine birtokosának vallja magát, s jogtalanul
elfoglalt különböző területeket francia Akádia partjain, valóban maga a
Rescator, a kalóz kalandor, aki a Földközi-tengeren megtámadta a királyi
gályákat. Ezzel szemben - folytatta Bardagne nyomatékosan, mivel tudta,
hogy amit eddig mondott, azt Angélique utálta hallani ‒, ezzel szemben azt
is megírtam, hogy ön nem az, akinek ‒ ki tudja, miért ‒ gyanítják, s akitől
tartanak. Nem az a bizonyos rebellis nőszemély, akit poitou-i lázadóként
emlegetnek, s oly kitartóan üldöznek. Tehát biztosítottam a királyt, hogy a
kalózt kísérő asszonynak semmi köze ahhoz a nyomorult teremtményhez.
Bardagne itt egy pillanatra elhallgatott, majd cinkos félmosollyal így
fejezte be:
‒ Ezt én igazán tudhatom, hiszen jól ismerem magát, régi jó
barátnőm, még La Rochelle-ből! De erről nem szóltam neki. Ez magánügy.
Csak annyit írtam, hogy információim biztos forrásból erednek,
kezeskedem értük, ezért nyugodtan hitelesnek tekintheti azokat.
Angélique többször is kinyitotta a száját, hogy félbeszakítsa
Bardagne-t, de mindannyiszor sikerült visszafognia magát. Aztán ivott egy
pohár vizet, hogy megnyugodjon. Minek kiábrándítani? Hála Istennek,
fogalma sincs, hogy ő a poitou-i lázadó, ami végül is természetes, honnan
is tudná? De vajon meg kell-e ezt most mondania, vagy jobb, ha
meghagyja ebben a tévedésben? Minek megoldhatatlan problémákat
felszínre hozni, amikor ezek csak növelnék a bonyodalmakat, és
fölöslegesen szabadítanának el olyan vitákat, hadakozásokat, amelyek akár
drámai fordulatokhoz is vezethetnének.
Ez a levél novemberben ment el a királyhoz, s a jegesedés előtt már
valóban nemigen lehetett volna visszaszerezni s helyesbíteni a benne
leírtakat. Márpedig lehet, hogy a király hamarabb megtudja, hogy sejtése
nem csalta meg! Méghozzá Desgrez-től, aki ugyancsak megkaphatta már
azt a levelet, amit Angélique írt neki ugyancsak Tadoussacból, és
ugyanazzal a hajóval: a Maribelle-lel ment el. Ezzel a levéllel Angélique
fegyvert akart adni a rendőr kezébe, s tudta, hogy Desgrez a lehető
legjobban ki fogja használni.
Elég jól el tudta képzelni, amint megjelenik Versailles-ban, mély
tisztelettel meghajol, és azt mondja: „Felség, az ügy befejeződött!
Rábukkantunk Plessis-Belliére asszony nyomaira… Kanadában van…”
Hogy Bardagne egyszer majd megbocsássa a hallgatását, hogy ne
nagyon haragudjon, ha egyszer napvilágra kerül, amit most bűnös módon
elhallgatott egy végül is igazán odaadó barát előtt ‒ Angélique a
legbájosabb mosolyával nézett fel rá. Mosolyai, még ha közömbösek
voltak is, mindig nagy hatással voltak azokra, akiknek szánta. Ha pedig
még szándéka is volt velük, nehéz volt a megajándékozottnak kivonnia
magát a hatásuk alól. Általában eufóriába estek, és ez az érzés még órák
múlva is, sőt akár egy egész napon át elkísérte őket, és gyakran bolond
álmokat szőttek a hatása alatt.
Ez az ösztönös tehetség Bardagne-t is lefegyverezte. Semmi nem volt
csodálatosabb és részegítőbb, mint amikor Angélique megkapó,
harmonikusan szép arca feltündökölt előtte. Most még remegő
fénykoszorút is vont köré az egyik olajlámpás, melynek fénye áttört a
túlfűtött teremben gomolygó füstfelhőkön. Olyan volt, mint egy álom.
Bardagne gróf arra gondolt, hogy itt ül e világvégi fogadó négy fala
közé zárva élete álmával, aki után La Rochelle óta vágyódik, s elöntötte a
boldogság. Két karját kinyújtotta az asztal fölött, és nagy, erős kezeit
Angélique két kezére tette. Meglepően picinynek és törékenynek érezte
őket. Csodálkozott, hogy eddig még soha nem vette észre, milyen szép
ujjai vannak. Hogy felejthette el jobban megnézni a kezét? Még mindig
nem ismeri eléggé, holott folyton csak őt nézi mohó szemekkel. És mennyi
mindent nem fedezett még fel rajta: a lábait, a térdeit, a melleit, s
nőiségének más titkait… Ó, imádnivaló…
Nyugtalanságában remegni kezdett, és halkan azt suttogta:
‒ Boldog vagyok.
Vivonne herceg gyanakodva figyelte Bardagne buzgólkodását. Csak
ritkán találkozott Angélique-kal.
A herceg ivott és unatkozott. Fanyar képpel állapította meg, hogy
Peyrac gróf és grófné társasága milyen kedvelt és keresett, miközben őt,
aki nemrég az udvari körökben ragyogott, s akinek addig csak sikerei
voltak a világban, senki nem kedveli. Volt néhány kalandja unatkozó
hivatalnokfeleségekkel. Ezek a nők azt hitték, hogy ha közönséges
életmódot folytatnak, mindjárt meggyőzhetik a férfiakat, hogy korábban az
udvarnál éltek.
Vivonne már tudta, hogy nem kapja meg többé Angélique-ot. Ha
találkoztak, Angélique jelen volt, de soha nem látszott elérhetetlenebbnek.
Megfoghatatlan volt, mindig másra gondolt, s ezzel az őrületbe kergette a
herceget. Nem lehetett tudni, ki is ő, de azt sem, hogyan lehetne mégiscsak
bekeríteni, elcsábítani.
A király szívét is összetörte, akár egy bármilyen halandóét…
Saint-Edme és Bessart előtt a legapróbb részletekig fel kellett tárnia,
amit róla tudott, hogy felidézhessék régi szerepét.
‒ Nem figyelték még meg, mit csinál a király, amikor a parkban
sétál? Néha merengve megáll a Latone-medence előtt. Ilyenkor a
nővéremet elönti a düh, mert tudja, hogy őrá gondol…
Vivonne elhallgatott, mert meglepte őt két társának baljós, sötét arca.
Haragosan elfordult tőlük. Ezeknek a sovány pofák-
nak beszéljen? Nem bolond, hogy gyöngyöt szórjon a disznók elé,
gondolta.
A másik kettő egyetértőn összenézett. Még van idejük, gondolták, de
figyelni kell, nem veszthetik el egy olyan félelmetes rivális bizalmát,
amilyen Montespan asszony…
Kész szerencsétlenség lenne, ha Peyrac grófné visszatérne az
udvarhoz, de akár csak Franciaországba is. Az se fordulhat elő többé, hogy
összetalálkozzon azzal a Desgrez-vel, aki a birodalom rendőrfőnökének,
La Reynie úrnak eltökélt híve és rossz szelleme.
La Reynie -ről sokszor vitatkoztak. La Reynie becsületes ember, és
tehetséges, átszervezte a rendőrséget, és megoldotta Párizs városának
éjszakai világítását. Szétszórta a Csodák Kertjének lakóit, korlátozta a
szegények mozgását. A király azt akarja, hogy a bűnök elnyerjék
büntetésüket. Úgyhogy Párizs és Versailles szörnyű unalmas lesz.
Beszélgetés közben Martin d’Argenteuil mindig izgatott lett, ha
szóba került, hogy Peyrac grófnő Desgrez szeretője volt, hiszen ez a rendőr
gonoszul elárulta és vérpadra juttatta Brinvilliers asszonyt. Ilyenkor
tajtékzott, s már-már azzal vádolta a grófnőt, hogy ő jelentette fel a
márkinőt, s ő felelős azért a kellemetlen helyzetért is, hogy Vivonne
herceggel szökniük kellett.
Lehetett volna így is, ha Angélique előbb írja meg a levelét…
Martin d’Argenteuil, az őrülethez közel állók veleszületett
éleselméjűségével még azt is kijelentette, hogy folyton ott érzi Angélique
háta mögött Desgrez felügyelő árnyát. De vajon mire használja ez a rendőr
az Angélique-tól kapott információkat? És vajon Angélique beszélt-e
Vivonne-ról és társairól?
Saint-Edme gróf szemrehányást tett magának, hogy mágikus ereje
ellenére sem képes kimondani Peyrac grófnő nevét. Martin d’Argenteuil-
nek pedig eszébe jutott, hogy a Vörös Fickó látomásában őt is felfedezni
vélte az égen áthúzó lángoló csónakon, ami semmiképp nem jó jel.
 Egyébként Martin d’Argenteuil a vörös kesztyűbe bújtatott kezeivel
‒ melyeket hol összekulcsolt, hol szétnyitott, hogy látványosan működtesse
tíz ujjának izmait ‒ gyanús volt az embereknek. Amikor az Alsóvárosban
egy megerőszakolt és megfojtott tizenkét éves kislányt találtak, mindenki
ösztönösen azt mondta, hogy ezt csak „a vöröskesztyűs” tehette. A lányka
az Erődalja utcában lakott, vagyis a város legszegényebb rétegéből
származott, ahol a legrosszabbul fizetett, legszerencsétlenebb és leglustább
emigránsok éltek. Az anyjáról azt suttogták, hogy gyakran látogatta a
Francia Bárka titkos szobáit, ahol pénzért árulta a szerelmét. Persze az a
vád, hogy a kislány gyilkosa Martin d’Argenteuil lett volna, csak „suba
alatt” terjedt.
A „vöröskesztyűs” közben néhány fiatalember társaságában
labdaházat szervezett az Alsóváros egyik használaton kívüli raktárában. Az
emberek úgy mentek oda, mint a színházba, mert csoda volt látni, hogy
vörös kesztyűs kezével, izmos tenyerével hogy fogadja a puskagolyó
sebességével repülő bőrlabdát, s hogy vágja vissza azonnal, tenyerének egy
lenyűgöző mozdulatával.
‒ Nem szeretném, ha megkövezne ‒ mondta neki Le Bachoys
asszony, és megborzongott.
‒ Nincs mitől félnie, kedves asszonyom ‒ válaszolta Martin
d’Argenteuil, a hízelgés és a ripők faragatlanság keverékével a hangjában,
de hát mit is mondjon egy ekkora ostobaságra? ‒, hiszen ön nem
házasságtörő…
Ezen a válaszon egyedül Le Bachoys asszony nevetett sokáig. Igen
lovagiasnak ítélte. A többiek ügyetlen szamárságnak tartották.
Rosszul értesült ember, annyi szent…

47.
Egyik reggel a Gouldsboro valamelyik hajósinasa lihegve futott át a
Montigny-udvarházból, s Peyrac grófnőt kereste. Azzal a hírrel jött, hogy a
Lyukas Hasú, rendes nevén Arisodé Beaumarchand rettenetes hasfájásra
panaszkodott, és elvitték a Városi Kórházba.
Angélique futtában magára kapott egy köpenyt, csizmába bújt, és
máris ment a betegápoló kedves nővérek kolostorába. Most először lépte át
a küszöbüket, bár ablakából gyakran nézegette már a Sainte-Geneviéve-
part lejtős oldalában álló magas épületet.
A férfiak kórtermében hiába kereste az ő Aristide-jét, nem találta, s
már attól félt, hogy talán meg is halt, amikor rátalált a tiszteknek és
„kiválóságoknak” fenntartott szobában. Itt helyezték el, mindjárt érkezése
után, mert arra volt esze, hogy ide beajánlja magát. Arra hivatkozott, hogy
kapcsolatban van bizonyos magas körökkel, nevezetesen a Peyrac
házaspárral. Ez arra vallott, hogy nem lehetett valami kétségbeejtő
állapotban.
Ebben a szobában a betegeket zöld selyem ágyfüggöny vette körül,
amit napközben kétoldalt felhúztak. Angélique azonnal felfedezte a
vadászó tekintetű, zsíros és kócos hajú, sovány kalózfejet. Fehér takaró
borult rá, s a feje alá tett lószőr párnát is fehér vászonhuzat takarta. Az ágy
fejénél egy rendkívül bájos apáca ült, és türelmesen, kanalanként diktálta
betegébe az erőlevest.
‒ Mérgezés ‒ mondta halkan Angélique-nak.
Még adott egy utolsó kanállal a betegnek, aztán felállt, átengedte
helyét a látogatónak, és bemutatkozott.
‒ Frangoise Marcot, de Saint-Charles Borromée a nevem -mondta.
A kanadai apácák gyakran megtartják családi nevüket.
Angélique szigorúan kikérdezte Aristide-et, aki végül meggyónta,
hogy az egésznek a szesz, a „lessi de bois” az oka, amiről Eloi Macollet és
Nicolas Heurtebise beszélt neki, amikor a bennszülötteknek eladható jó
italok készítéséről vitatkoztak. Ők mondták, hogy még a legócskább, vízzel
hígított alkoholt is fel lehet javítani, ha ebből néhány csepp kerül bele.
Olyan tüzes ital lesz belőle, hogy az északi Papanichois-tól a déli Illinois-
ig, Amerika erdőségeinek minden szemfényvesztő Sagamore-ja és harcosa
a csillagos égig ugrik tőle.
E recept birtokában Aristide elkészítette a „lessi de bois”-t, ami maga
a csoda, feketébb a tintánál, de van benne valami tüzes, barna ragyogás is,
ki tudja, mitől, ezzel átitatta a szalmaágyat, aztán már csak azt kell
figyelni, ahogy átszivárog rajta. Kész csoda, hogy nem gyullad meg tőle,
viszont aki megkóstolja, tiszta tűzzé változik. Peyrac asszony emlékezett
rá, hogy akkor Heurtebise legfeljebb két cseppet ajánlott egy pint italhoz, s
azt mondta, hogy három csepp már halálos. Ám Aristide Beaumarchand, a
Lyukas Hasú szeretett jó munkát végezni, jó árut készíteni, hát tett bele
pintenként négy cseppet. Persze azonnal úgy érezte, hogy a beleit,
melyekkel addig is kegyetlenül bánt, ezer és ezer tű lyukasztja át.
Összeesett, fetrengett a fájdalomtól, s úgy ordított, hogy azt hitték, a
halálán van.
Angélique, amennyire csak tudta, megpróbálta feleleveníteni
emlékezetében, hogy milyen anyagok keverését, felhasználását tanácsolták.
Gyanta, faszén, hamu ‒ ilyen szavak jártak a fejében, aztán rájött, hogy ez
az ügyes kezdő boszorkány szert tehetett egy olyan veszélyes produktumra,
amilyen például a marólúg vagy a terpentin. Ez lehet az a bizonyos „lessi
de bois”.
‒ Maga nem normális, Aristide Beaumarchand ‒ mondta haragosan.
‒ Hogy legyek nyugodt, ha ilyeneket csinál?
‒ Látja, megbüntette a Jóisten, Beaumarchand úr ‒ mondta Saint-
Charles Borromée anya is, és mutatóujjával megfenyegette.
De a mérgezett máris jobban volt.
‒ Szívós ember ‒ mondta Angélique.
Az apáca szerette volna megtudni, hogy a hasán éktelenkedő
iszonyatos sebhelyet, melyet Peyrac asszony hozott rendbe, miféle fegyver
okozta.
Angélique összekacsintott régi operáltjával.
‒ Hát az valóban az Isten büntetése volt ‒ mondta.
Aristide Beaumarchand örült, hogy gondos kezelésben részesült, s
végre kibékült Québeckel. Az biztos, hogy a kalózhajókon nem ilyen
ágyhoz szokott.
A legközelebbi látogatáskor Angélique már nem találta ágyban.
Izgatottan járkált a folyosón.
‒ Remélem, elintézik… ‒ mondta. ‒ Állítólag befogadnának ide
mindenesnek nagyobb, nehezebb munkákra. Jók hozzám az apácák…
‒ Miféle nagyobb munkákra? Hiszen maga a legrozzantabb alak, akit
valaha ismertem. Szerintem egy fatuskót se tud felemelni…
‒ Semmitől se féljen… Hasznossá fogom tenni magam… Jöjjön
csak, mutatok valami csemegét.
Soványan, legyengülten, két kezével a hasát vigyázva, nehogy
nekimenjen valaminek, végigvezette a kolostor labirintusain. Úgy tűnt, már
jól kiismeri magát. Végül benyitott a kórházi gyógyszertárba.
Az ajtóban megállt, és megkérte Angélique-ot, hogy előbb vessen
egy pillantást a szemük elé táruló kép egészére. Hosszú csőrű retorták,
lombikok, lepárlókészülékek sorakoztak az asztalokon.
‒ Na, szóval! Ezek itt kitanulták ám az alkímiát, ezek a kis apácák!
Ők gyártják magának azt a jó kis „aqua vitát”, amit úgy szeret. Na, nem
mondok többet!
Máris úgy érezte, hogy egy nap itt fog dolgozni. Nem volt tiltott ez
az álom… Itt minden jobban elrendeződne. Julienne segítene az anyáknak
a betegápolásban ‒ ő igazán odaadó, erős asszony ‒, aztán kapnának egy
kis lakhelyet, nem messze a bennszülöttek kéregkunyhóitól. A kórházak
körül mindig voltak wigwamok és tipi sátrak. Aristide ezeket a sátrakat is
szemmel tartaná. Figyelné az indiánokat, akik gyakran veszekszenek, de
sok köztük a tolvaj és a rendzavaró is.
‒ Hát nem jobb lenne, mint a Gonfarel-féle bordélyban?
És másnap győztesen mutatta Angélique-nak a lajstromos könyvet,
melyben már az ő neve is szerepelt a kórházi személyzet névsorában. Egy
megjegyzést is kanyarítottak mellé, amire nagyon büszke volt: „ad multa”,
vagyis: mindenes.
Québec a szeszélyes és meglepő megoldások városa.

48.
Angélique egy apró, laboratóriummá alakított szobában üldögélt, és a
gyógyfüveit válogatta.
A ház pincéjéből ütemes kopogás hallatszott, Susanne vajat köpült
kecsketejből. Angélique egy idő óta arra kényszerült, hogy bizonyos
gyógyszerekből újabb tartalékokat készítsen. E saját készítésű szerek
hatásáról az emberek csodákat meséltek. Angélique illatos gyantát és
gyógyfűfőzeteket kevert a készülő kecskevajhoz ‒ Mélusine régi receptje
szerint ‒, s így készített néhány üveg balzsamot izom‒, ideg‒ és
csontfájdalmakra. Már az egész város ezeket kereste.
Nem a saját jószántából kezdte el ápolni a környezetében élőket, sőt
szemrehányásokat tett magának, mert tudta, hogy meggondolatlanságot
követ el.
A dolog Campvert asszonnyal kezdődött. Angélique mindig kitért a
dáma meghívásai elől, mert valószínű volt, hogy ott találkoznia kell, La
Fertée herceggel. Ám egy nap Campvert asszony az egyik inasával levelet
küldött, melyben arra kérte a grófnét, hogy a lehető leghamarabb látogassa
meg. A levél hangja szokatlan volt, s Angélique nem tehetett mást, elment.
Campvert asszony ezúttal nem a királyi asztaloknál kártyázó dámák
fensőbbséges és csúfondáros hangján fogadta.
Háziköntösben volt, s az arcára se festette fel a két piros foltot,
melyekkel általában jó egészségét, sőt fiatalságát akarta fitogtatni. Most
csak egy tanácstalan öregasszony volt. És megölelte Angélique-ot.
‒ Legalább maga ne utasítson vissza ‒ kiáltotta.
Azzal egy kis kosárkához vezette, melyben apró kis majom
haldokolt. Ragueneau doktor nem volt hajlandó megnézni a kis beteget,
megsértődött, hogy tudását, ‒ ami egyenlő volt a nullával ‒
állatgyógyításra akarják használni.
‒ És ekkor önre gondoltam, grófnő. Ebben az országban senkinek
nincs szíve. Ne tettesse magát. Én már két éve itt élek Kanadában, eleget
hallottam önről és orvosi ismereteiről. A mendemondák szerint olyan
csodákra képes, hogy egyesek boszorkánynak tartják.
‒ De épp ezért nem szeretném gyakorolni ezt a foglalkozást,
asszonyom. Már azzal is megvádoltak, hogy kockával sorsot vetek.
‒ Ezt már mindenki elfelejtette ‒ tiltakozott Campvert asszony. ‒ A
jezsuita pedig messze van, többé nem kell tartania féltékeny gyanakvásától
és intoleranciájától. Könyörgöm. Ön az egyetlen, akivel érintkezni lehet itt,
a balsors szigetén, ahol egyébként megöl a hideg és az unalom. Ne
okozzon csalódást nekem.
Az esdeklés nem hatotta volna meg Angélique-ot, ha a kis-majom
nem néz rá olyan mohón és szomorúan a nagy, barna szemével. Mikor
felemelte, a pehelykönnyű kis állat hosszú, sovány, fekete karjaival átölelte
a nyakát, s egész testében remegve a mellére borult. Egy másik ‒ már rég
elpusztult ‒ kis-majomra, Piccolóra emlékeztette a Csodák Kertjének
idejéből, mely hazaszökött hozzá, segítségért, amikor a Vörös Álarc
fogadóban Bourjus urat meggyilkolták.
A kis állat sípolva vette a levegőt. Teste égett a láztól.
‒ Túl hideg neki ez az éghajlat ‒ jegyezte meg Angélique. -
Könnyelműség volt idehozni.
‒ Hát nem hagytam otthon épp eleget az életemből, amikor a
száműzetés ide kergetett? ‒ Sírt fel Campvert asszony. ‒ Nem maradt
nekem senkim és semmim, csak ez a kismajom.
Hiába volt meleg, és hiába rakták meg újra és újra a kályhát,
reménytelennek látszott, hogy a kis állatot életben lehessen tartani.
De Angélique mégis meggyógyította. Amikor felszívódott a
vértolulás, ami a légzésben akadályozta, Angélique friss tőkehal májából
készült olajat diktált belé. Még a keleti parton készítették, onnan hozott
magával néhány nagyobb adagot, bőrhólyagba töltve. Ebből a breton
tengerészek csináltak jó üzletet: összegyűjtöttek bizonyos mennyiségű
tőkehalmájat, rácsokra helyezték, aztán hagyták, hogy a napsugarak
kiolvasszák belőle az olajat. Mindenféle téli betegségek ellen ajánlották.
Pocsék szaga volt, de meglepően jó eredményeket lehetett elérni vele.
Campvert asszony a világ legkitűnőbb szerének tartotta.
A kismajom gyógyulásától kezdve Angélique-ot folyton reménytelen
esetekhez hívták, olykor akár az utolsó kenetet feladó papok jelenlétében.
Persze a papok ilyenkor rosszallóan összevonták szemöldöküket.
Hogy tagadhatta volna meg a segítséget, amikor sápadtan,
nyugtalanul betoppant hozzá az Antillákról való dada, Perrine, és elsírta,
hogy a kis Érméline elszökött otthonról, és elmerült egy nagy
porhókupacban. Még szerencse, hogy egy részeg ember, ‒ akit csak a kicsi
őrangyala küldhetett, nem vitás ‒ épp ott roskadt össze, és annak ellenére,
hogy ködös volt az agya, észrevette, hogy egy picinyke cipő áll ki a frissen
hullott hókupacból. Persze mindjárt kijózanodott, odaugrott, és kikaparta a
kicsit. Még lélegzett. Fel is élesztették, de bármilyen gondosan
átmelegítették a testét, nagyon megfázott, és már mindenki lemondott róla.
Egyedül Peyrac asszony segíthet még rajta, gondolták. A dada a kezét
tördelve könyörgött, hogy Angélique menjen el hozzájuk.
Hát persze hogy ment. Leült a kis ágy mellé, s míg Érméline apró
keze megbújt az övében, Perrine leült velük szemben, és valami afrikai
bájoló szöveget kezdett mormolni áhítatosan.
Mögötte a papagáj hallgatagon egyik lábáról a másikra állt a
kalitkájában, s tanácstalanul hol az apa, hol az anya arcára nézett, akik az
ágy fejénél ültek. Angélique több napon át küzdött a gyermek életéért.
Szeretett segíteni az embereken, és jó érzés volt az a tudat, hogy
valami sugárzik a lényéből, ami jó hatással van rájuk. Öröm volt látni,
ahogy kisimulnak a fájdalomtól görcsbe rándult arcok, vagy amikor
felcsillan a megkönnyebbülés a gyógyuló betegek szemében.
Mercouville asszony kislánya nemsokára újra mosolygott és
torkoskodott. Igaz, a tőkehalmájolajat nem nagy lelkesedéssel nyelte le,
sokkal jobban örült a mentolos pasztilláknak, de abból meg nem kapott,
csak ha a rossz szagú olajat már megette.
Polák gyakran vendégül látott egy Orléans-szigeti asszonyt, aki
varázslással és gyógyítással is foglalkozott. Egy, februári délutánon Polák
azt üzente Angélique-nak, hogy szeretné, ha lemenne az Alsóvárosba.
‒ Nemsokára itt lesz ‒ közölte. ‒ Azért jön, hogy téged lásson.
Ritkán jár át a „kontinensre”. Úgy látszik, nagyon kíváncsi rád.
‒ Itt is alszik a fogadóban?
‒ Nem. Soha nem marad itt éjszakára.
‒ Miért?
 ‒ Mert fél.
A boszorkány a befagyott Szent Lőrinc-folyón, a botokkal kijelölt
úton érkezett. Már messziről látni lehetett a szánkó alól felcsapó ragyogó
porhófelhőt, majd a fénykoszorút, amit a lovak gőzölgő lihegése festett
köréjük. Amikor már közelebb voltak, hallani lehetett a kiáltásokat is: „Ju-
héjj, ju-héjj!”, meg az ostorcsapásokat, melyekkel sebesebb vágtatásra
bátorították a lovakat.
Ezen a napon a nagy hideg mindent kékre és fehérre festett, s minden
hang éles visszhangokat vert a fagyos világban.
A téren egyik üzletből a másikba ténfergő tömeg szinte észrevétlenül
leszivárgott a folyópartra.
A szán hamarosan feltűnt a folyó fogságában maradt néhány bárka és
hajó között. Az emberek utat nyitottak előtte, s a két, egymás mellé fogott
ló egyetlen lendülettel szökött fel a folyóról a partra. Csattogtak a paták, s
keservesen nyikorgott a szán, a havat zabálva. Mikor megálltak a Francia
Bárka ajtaja előtt, Angélique és Polák már várta őket.
A hosszú ostorszíj még egyszer utoljára akkorát csattant, mint egy
muskétássortűz. Több férfi és fiatal fiú ugrott elő, hogy megfékezze a
meredt szemekkel, gőzölögve lihegő lovak lendületét. Megnyugtatták őket,
s izzadt hátukra takarót borítottak.
Nagydarab asszony állt a szán elejében. Gyeplőjét odahajította egy
fiúnak, aztán leugrott a földre.
Nagy, férfias léptekkel a fogadóhoz ment, az ostor még mindig az
egyik kezében volt, a másikkal a prémsálját tekerte le magáról.
‒ Erre gyere ‒ mondta Polák. ‒ Itt ülünk le a galéria sarkában. Innen
láthatod a szigetedet, a másik oldalon meg a teret, ha véletlenül erre járna a
csendőrség…
A három nő végigment a nagytermen, az ivó és kártyázó emberek
asztalai között, akik mind hallgattak, és senki, nem mert a boszorkányra
nézni.
Egy eldugott sarokban leültek, addigra a nő végre kihámozta magát a
sáljából, letépte magáról a főkötőjét, s hosszú ujjaival beletúrt rövid,
teljesen ősz hajába.
Angélique boszorkányt várt, s azt hitte, púpos lesz, fogatlan,
összeaszott és piszkos. Mint gyermekkorában, az erdőben élő Mélusine.
Az előtte ülő nő idős volt ugyan, de szálegyenes, magas, és szép,
egészséges fogai voltak. Bőre vékony, de alig ráncos. És feltűnően nagy,
derűs, világoskék szemei voltak. Kényelmes, de igényes ruhákat viselt.
Barna és fekete színekből összeállított felső szoknyáját felhajtotta, s fél
szárig látni engedte a csizmáját, e félig lovagi, félig a bennszülöttekére
emlékeztető, prémes szélű lábbelit, melynek oldalán finom, bőrből szabott
indián minták futottak végig. Ilyet sehol máshol a világon nem hordtak,
csak itt.
A boszorkány nem Mélusine-ra, inkább Williams asszonyra
hasonlított, az új-angliai idős nőre, akit Angélique szeme láttára öltek meg
az abenaki indiánok, s aki élete vége felé már megengedte magának a
luxust, hogy csipkés főkötőben járjon.
Az orléans-i boszorkány életében a ruha, a csizma és az ostor volt a
luxus. A hajviselet sokkal kevésbé érdekelte, bár fehér hajának glóriája
nagyon jól állt neki.
Kertelés nélkül bemutatkozott:
‒ Guillemette de Montsarrat-Béhars vagyok, a Givanderie-birtok
tulajdonosa Orléans szigetén.
Rákönyökölt az asztalra. Közben Polák egy poharat és egy korsóban
pálinkát tett elé.
‒ Szóval itt vagyunk, mi? Ebben a gálád, csaló városban… ‒
kérdezte Guillemette, miközben övéből elővette a pipáját, és gondosan
megtömte dohánnyal.
Aztán jól megnézte Angélique-ot, aki vele szemben ült. Kedves fény
ragyogott a szemében. Jóindulatú érdeklődést tükrözött.
Néhány szippantás következett. Hallgattak. Aztán kitárt tenyerét
kinyújtotta az asztalon, s állával Angélique jobb keze felé bökött, hogy
nyújtsa elé, hadd olvasson tenyerének vonalaiból. Angélique
engedelmeskedett.
Guillemette fölé hajolt, és azonnal bosszúsan felnézett. Letette a
pipáját, és keresgélni kezdett a zsebében. Végre előhúzott egy szemüveget,
amit gondosan az orrára illesztett. Így már jobban látott.
‒ Na de hát az nem fog menni! ‒ Kiáltotta aztán. ‒ Nem sikerülhet.
‒ Micsoda?
‒ Amit szeretnél.
‒ És honnan tudod, hogy mit szeretnék? ‒ Kérdezte Angélique.
Abban sem volt biztos, hogy ő maga tudja-e.
‒ Akkor se fog sikerülni ‒ ismételte a boszorkány meggyőződéssel.
‒ Nem fontos, hiszen nem tudod, miről van szó.
Angélique közben azt kérdezte magától, nem azt kívánja-e titokban,
hogy visszatérhessen Franciaországba, Versailles-ba, és különös szúrást
érzett a szívében.
Valójában értette, mit akar mondani Guillemette. Ez lehangolta, de
ugyanakkor meg is győzte, mintha a boszorkány hosszú, arisztokratikus
ujjai megérintettek volna benne valamit, amit nem vallott be magának se.
„Ami pedig megillet en-gém, aminek sikerülnie kell ‒ gondolta, így
védekezve a csalódás ellen. ‒ De lehet, hogy amiről azt gondolják, hogy
akarom, hogy arra várok, az zátonyra fut, megbukik… Jobb lenne nem is
tudni… vagy nem, ellenkezőleg. Jobb lenne tudni, hogy az ember legalább
ne kergessen illúziókat.”
Polák átölelte barátnője vállát.
‒ Miért jósoltál rosszakat neki? ‒ Kérdezte Guillemette-től
szemrehányón.
‒ Ez nem volt rossz jóslat ‒ vágta rá Guillemette de Mont-sarrat-
Béhars.
De bizonytalannak, döbbentnek látszott.
‒ Mert mégis győztes vagy! ‒ Mondta hirtelen.
‒ Igen — hagyta rá Angélique. ‒ Győztes vagyok.
Guillemette meglepődött attól, amit az előtte fekvő nyitott tenyérben
látott. Mintha Angélique tudatosan megtévesztené önmagát.
Angélique hallgatott.
Amit Guillemette mondott, az félig igaz volt, félig nem. Valamit
észrevett, csak nem tudta megmagyarázni, hogy mit.
‒ A szavaknak nem ugyanaz az értelmük, ha rólad van szó -mondta
idegesen. ‒ Igényes vagy, pedig nem igényelsz, követelsz semmit.
Uralkodsz, de csak azért, mert a többiek akarják, hogy uralkodj rajtuk. S
azért vagy gyötrő a szeretőid szemében, mert nem tudnak elfelejteni…
‒ Szóval nem teszel felelőssé a szerencsétlenségükért? ‒ Kérdezte
nevetve Angélique.
‒ Nem… Bár azért se teszel semmit, hogy kikerüljék a csapdát, amit
jelentesz nekik… És végül is igazad van…
Egyetértőén kacsintott. Amint újra jókedvű lett, megint nagylelkűnek
látszott.
‒ Bocsáss meg, nyugtalanná tettelek ‒ mondta.
‒ Nem baj. Nem komoly…
‒ Valóban nem komoly… Mert erős vagy. Győzni fogsz.
De nem látszott elégedettnek. Rosszkedvűen szívta a pipáját.
Gyanakodva nézte a két, szemben ülő nőt.
‒ Mi van köztetek? Nem szoktál te ilyen nagy dámákkal barátságban
lenni, Janine. Mi köt össze benneteket?
‒ Ez! ‒ Mondta Polák, és ujjait különös módon keresztezte. ‒ Az
aljanép!
 A boszorkány mögött egy ravasz képű fickó a felismerés örömével
szintén keresztezte az ujjait.
‒ Ő Basile úr alkalmazottja ‒ súgta Polák Angélique fülébe. ‒
Közülünk való.
„Közülünk” ‒ ez Janine Gonfarel számára azt jelentette, hogy a
párizsi Csodák Kertjéből való. Paul-le-Follet ezután olyan mozdulatokat
tett, melyek valóban a „közülük valókra” voltak jellemzők. Egy súlyos
pénztárcát süllyesztett a boszorkány zsebébe észrevétlenül, és kapott érte
cserébe egy vászonzacskót, amit Guillemette az övéből emelt le.
A délután folyamán néhányan odasomfordáltak a beszélgető
asszonyok mellé. Akik ezt megtették, mind kaptak egy kis csomagot,
amiben volt néhány jó tanács vagy intelem.
A Vörös Fickó, ‒ aki azért kapta a nevét, mert ő is jós és
boszorkánymester volt ‒ szintén megjelent, de nem ment közel hozzájuk.
Félt Angélique-tól.
Angélique azzal gyanúsította, hogy ő dobta meg kővel a macskáját.
Ő az, aki látta a lángoló csónakot átsuhanni az égen, amikor Peyrac gróf
flottája közeledett Québec felé - mondták az emberek. Azóta főleg, mint
látnokot emlegették. Sokan életük kockáztatásával felkapaszkodtak az erőd
alatti sziklafalra tapasztott odújába, és faggatták a jövőről. Mondták, hogy
egy eszkimó indián társaságában él odafönn, s varázslatokról szóló
könyvek veszik körül, ‒ amiért a másik boszorkány, Guillemette
mélységesen respektálta őt.
‒ Honnan valók ezek a könyvek? Nem a földből ásta őket elő a Sátán
kegyelméből. Biztosan lopták…
‒ Megvan neki a Nagy Albert és a Kis Albert…
‒ És az egyiptomi Toth Könyvének másolata.
‒ Kész csoda, hogy nem volt tűz, ha ennyi könyve van, még jó, hogy
nem gyulladt fel az egész városnegyed — sopánkodott Polák, és tisztelettel
a boszorkánymester felé nézett. — Ha ezt Tardieu úr tudná, bizony
leromboltatná ott az összes viskót. Már így is megtiltotta ‒ igaz,
omlásveszély miatt ‒, hogy bárki is építkezzen a sziklafal alatt.
Itták a pálinkát, s egyre könnyedebben tudtak komoly dolgokról
beszélni.
‒ Ezek megölnek mindannyiunkat… Meg fognak ölni
mindannyiunkat ‒ mondogatta Guillemette.
Vajon kikre gondolt?
‒ Tessék! Beszélj! Mondd el, mi nyugtalanít! ‒ Kérte Polák. —
Elvégre itt őszintén beszélhetünk…
 De a másik mozdulatlanul meredt maga elé. A fejét kicsit lehajtotta,
mint aki magába zárkózva szemlél valami szívet tépő belső jelenetet.
Aztán megrázta magát, és újra pipázni kezdett. Angélique, nem tudta miért,
de kis lelkiismeret-furdalást érzett.
A boszorkány megint végigsimította kócos ősz haját, aztán ösztönös
mozdulattal elrendezte tincseit a homlokán.
‒ Hagyjuk! ‒ Mondta. ‒ Ami a ti Párizsotokban, a Gréve téren
történt, az mind semmi… Ami a többi városban meg a vidéken történt, az
sokkal rosszabb volt.
‒ Rosszabb? Szeretném én azt látni! ‒ Tiltakozott Janine Gonfarel,
aki mindenben Párizst tartotta a legkülönösebbnek. Párizs szélsőséges a
rosszban és a jóban egyaránt.
Guillemette ezekkel a régóta visszatérő talányos szavakkal s rövid
mondatokkal azt a féktelen terrort idézte fel, amit a kereszténység jegyében
folytattak háromszáz éven át, a terrort, amellyel meg akarták tisztítani a
társadalmat az „együgyű” és veszélyes lelkektől, akik olyan tudás
birtokában voltak, amit nem tanítottak sehol, s az Egyház se biztatott
senkit, hogy azt megszerezze.
‒ Anyám bábaasszony volt egy elég nagy lotaringiai
kereskedővárosban ‒ kezdte mondani a boszorkány. ‒ Vidékre is eljárt…
Azok természetesen máglyahalálra ítélték. S míg ropogott a tűz a máglyán
és elemésztette a testét, azok elkaptak engem, a hajamnál fogva rángattak,
és kényszerítettek, hogy emeljem föl a fejemet. Azt ordították a fülembe,
hogy: „Nézd! Csak nézd, hogy ég az anyád, kis boszorkány!”
Ajkához emelte a poharat, és ivott. Utána mintha magához tért volna
egy kicsit.
‒ Értitek… ‒ mondta aztán. ‒ Azok nem akartak meghagyni nekünk
semmit, főleg nem ezt a fajta hatalmat. Nem tudták elviselni, hogy
erősebbek vagyunk náluk.
‒ És kik azok az azok? ‒ Kérdezte Angélique.
‒ A férfiak!
Guillemette haraggal ejtette ki ezt a szót.
‒ Hogy viselhették volna el a férfiak, hogy a nők, akik nem jártak
egyetemre, nem vizsgáztak, nem tanulnak teológiát, hatalommal bírnak
élet és halál, születés és szerelem fölött? Ez akkora hatalom, hogy ki kell
tépni a kezükből… Ezért égetik meg őket, igen, szünet nélkül ezt teszik a
boszorkányokkal, és főleg azokkal, akik valami jót tesznek, akik
gyógyítanak, megkönnyebbülést hoznak az emberekre, s mindezt a férfiak
és az egyház hatalmától függetlenül, sőt azon kívül teszik.
 Guillemette haragja mögött érezni lehetett a mérhetetlen fájdalmat is.
Angélique mégis megjegyezte:
‒ De vannak méregkeverő boszorkányok is ‒ és Monvoisine-ra
gondolt, akit Szomszédasszonynak is neveztek.
‒ Bizonyára. Hiszen már csak a mérget hagyták meg nekünk…
Megtiltották, hogy jót tegyünk. Tudod, mit írtak le az Inkvizítorok
Könyvében?
Idézte. Minden szót megnyomott, amíg mondta:
‒ Emlékeztetnünk kell, hogy nem csak azt a személyt tartjuk
boszorkánynak, aki megkínozza és megöli embertársait, hanem minden
jóst, bájolót, szemfényvesztőt, bűvészt és varázslót, avagy mágust, köznapi
nyelven szólva bábát is közéjük számítunk… azokat is, akiket jó
boszorkánynak vagy boszorkány-mesternek mondanak, és senkinek nem
ártanak…
Guillemette itt egy pillanatra megállt.
‒ Hallottad ugye, akik senkinek nem ártanak! ‒ Mondta aztán, majd
folytatta. ‒ akik nem szennyeznek becsületet, és nem rombolnak, hanem
megóvnak a rossztól, vagy megszabadítanak attól… Jobb lenne nekünk,
mindannyiunknak, ha a föld megszabadulna e boszorkányoktól, és
különösen azoktól, akik jótevők…
‒ Nálunk az apácáknak megengedik, hogy betegeket ápoljanak ‒
mondta Angélique.
‒ Mert az egyházhoz tartoznak, mert apácák. Egyébként csak az
ostoba orvosok irányítása alatt működhetnek, akik még náluk is
tudatlanabbak. De nekik ítélték a hatalmat.
‒ Nyugodj meg ‒ szólt Polák ‒, a végén még te is háromszáz
rőzsenyalábon végzed.
Guillemette, pipája szárát a fogai közt tartva, apró füstgomo-lyokat
eregetett. Aztán álmatagon folytatta:
‒ Mi ebben a rossz? Mondd meg nekem! A nők mindig gyógyítók
voltak… Mert a nők földiek, van érzékük minden földi dologhoz, és a föld
titkaihoz. És mert életet adnak. Gondjuk van a testre, többet feltételeznek
benne, és többre tartják, mint hogy a halál és a pokol zsákmánya legyen…
Nem úgy, mint „azok”. Ők hagyják, hogy a szegény ember belepusztuljon
a fájdalomba. „Hiszen a mennybe mész”, mondják. Pedig ők nem akarnak
még, szöknének… a nők gyógyítják, ápolják őket, könnyítenek rajtuk. S
ezért a vesztükre törnek…
Tekintete újra Angélique tenyerére esett.
‒ … Neked is… neked is gyógyító tenyered van. De te sokkal
ravaszabb és ügyesebb vagy, mint én… Meg fogsz menekülni…
Felállt, és néhány lépést tett a szobában. Aztán hirtelen megfordult.
Az arca ellágyult, kék szeme újból felragyogott, az arca is felderült.
‒ … Eljössz velem a szigetre, kicsikém?
Az ég vöröslő fénye bevilágított az ablakon, és felragyogtatta alakját.
‒ Nem… Később jössz el… Majd amikor a jávorfa édes nedve
csurran… Látni fogod a szigetet, illatárban úszva…
Felkapta prémes sálját, mely az egyik padon hevert, és elkezdte
belecsavarni magát. Tekintete messze révedt.
‒ … Illatár veszi körül, ám ha behatolsz a sziget belsejébe, kicsit
fanyar és vad szaga van, mint egy szép nőnek a maga természetességében.
Az illatot a szirup, a juharfa cukros leve árasztja, a bűzt pedig a sajtok,
melyeket mostanában többfelé is elkezdtek gyártani a sziget belsejében.
Tavasszal eljössz! Akkor majd beszélgetünk. Sok mindent el kell, mondjak
neked, amit nem tudsz, pedig ezek miatt üldöztek téged. Tudnod kell, hogy
a férfiak összeesküdtek a nők ellen, hogy elvegyék tőlük azt, amit Isten
nekik adott: a gyógyítás hatalmát.
Ó, Egek! Elégették a bábákat, a vajákos asszonyokat, sőt azokat a
vajákos férfiakat is, akiket a nők beavattak a tudományukba. Ó, látod,
nincs még vége… hány máglya lobog még ma is! Mennyi, mennyi máglya!
Istenem!
Arcvonásai eltorzultak a fájdalomtól.
‒ De te ne törődj most ezzel! ‒ Könyörgött Polák. ‒ Ne gondolkozz,
hanem menj, gyorsan. Mindjárt lemegy a nap.
Mielőtt újra befogatta volna a lovakat, hogy ismét átszánkáz-zon a
Szent Lőrinc-folyón, Guillemette de Montsarrat-Béhars még egyszer
Angélique-hoz fordult.
‒ Tetszel nekem. Kigondolok neked egy varázslatot, „bájolást”, ami
megvéd… Ha veszély közeledne feléd, én eljövök, s jelezni fogom.
A messzeségben az Orléans-sziget szinte beleveszett a lila és
rózsaszín felhőkbe, melyek visszaverték az Ábrahám mezeje mögött
lebukó nap fényét.
Polák nagyon helytelenítette, hogy Guillemette olyan vadul
viselkedett. „Sok szerencsétlenség érte, azért veszti el a fejét. De ha ennyit
fecseg, előbb-utóbb máglyára kerül vagy felakasztják” ‒ mondta.
Guillemette udvarháza a Sainte-Pétronille-öbölben állt, ahonnan jól
láthatta Québecet is. A szigeten körülvette magát emberekkel és állatokkal.
Folyton indiánok és gyerekek nyüzsögtek körülötte, és gyakran meghívta a
szomszédokat egy kis ivásra, mulatságra ‒ egyesek szerint féktelen
mulatozásra, de ezt mások túlzásnak mondták ‒, és jó barátságban volt a
szenvedélyes aquitaniai asszonnyal, Eléonore-ral, aki a közvetlen
szomszédja volt.
Nem lehetett tudni, hogy özvegy-e, s hogy volt-e, van-e férje.
Szeretőit a fiatalemberek közül válogatta, fiúkat tartott, akik a gyerekei
lehettek volna, s akik lehet, hogy azok is voltak… mit lehet tudni… Annyi
mindent beszéltek róla, még ennél rosszabbakat is.
Mesélték, hogy Lévis közelében, a Saint-Marcel plébánián, egy téli
napon épp egy megszállottal hadakoztak a templomban, ki akarták űzni
belőle az ördögöt. A tizenhat éves lányt azzal vádolták, hogy rontásával
tönkretette a len termést. Egyszer csak megjelent a templom kapujában
Guillemette, s vadul csattogtatta az ostorát. Az ördögűző asszisztencia
tagjai közül senki, nem mert megmoccanni, mert tudták, mire képes az
ostorával. Végigment a padok között, egészen az oltárig, két karját kitárta a
szegény megszállott felé, és különös, kedves hangon szólongatta:
‒ Gyere! Gyere, gyermekem!
A lány, aki az imént még üvöltött és kapálózott, megnyugodott,
felállt és követte őt. Ruhájából csöpögött a víz, ‒ mert nyakon öntötték egy
vödörrel ‒, és apró vérpatakok folytak végig a testén, melyet tűkkel
összevissza szurkáltak, hogy megtalálják rajta az „ördögpontokat”.
Öt perc sem telt bele, s a boszorkány szánja már a Szent Lőrinc-
folyón repült, s vitte magával a lánykát.
„Eljött a zsákmányért, az átkozott!” ‒ Magyarázták a jámbor hívek.
Mondják, hogy most a házában ápolja a lányt, nyugtató főzetekkel.
Bár egyesek szerint boszorkányságokat űz vele.
Amikor Angélique hazaért, rátette a kezét száradó gyógyfü-veire.
Igen, ezeket azért gyűjtögette, hogy legyen kész gyógyszere, ha valakinek
szüksége lenne rá. Készített belőlük néhány orvosságfélét, nehogy bajban
legyen, ha sürgős esettel találkozik.
Mivel sokkal többet tudott, mint Polák, ő nem ítélte olyan túlzónak
Guillemette kijelentéseit. A füvek ismerete, tudománya sok-sok ezer nőt
juttatott a máglyára.
‒ Mire jó ez az őrület? ‒ Kérdezte magában, amikor rácsukta
orvosságos fioláira a gyógyszeres láda fedelét. A fedél belső oldalán Szent
Kozma és Szent Damján őrködött. Ők voltak a bizonyíték rá, hogy a földön
egyszer minden összeér, s hogy az őrülettel ellentétes oldalon ott áll a
józanész.
A füves zacskók és -fiolák előtt állva arra gondolt, hogy férje és ő
ebben is közel állnak egymáshoz. Joffrey a retortáival szintén gyanakvást
keltett, s okot adott az üldöztetésre. Hasonlítanak egymásra, ezért is
születhetett közöttük olyan nagy szerelem.
A mélykék ég háttere előtt, a jeges naplementében fények villantak
fel a távoli Cote de Beaupré-i farmok környékén, mint izzó farkasszemek.
A folyóparton tűzrakások lángja remegett.
A befagyott folyó fölött, a végtelen, homályba vesző kékségben egy
fénypont táncolt, akár egy szentjánosbogár. Angélique rájött, hogy
Guillemette vágtat ott a szánján két kedvenc lovával. Épp most fog
hazaérni, s nemsokára belép nyüzsgő élettel teli házába, ahol a törvényeken
kívül élhet.
Angélique tudta, hogy egy nap szívesen leül majd abban a házban. És
akkor Guillemette de Montsarrat-Béhars elmeséli a titkát.

49.
Angélique folyton ürügyeket keresett, hogy Madeleine anyával
találkozhasson.
Nem sokkal a háromkirályok ünnepe után elvitt hozzá két
gyertyatartót aranyoztatni. Mindkettőt Basseur úr faragta. Polák készülő
házi kápolnájába szánták őket.
Madeleine anya volt a műhely főnöknője, s ő maga vette át a
rendelést.
Az apácák olyan szorgalommal és gyönyörűséggel végezték
munkájukat, hogy öröm volt nézni. Amikor Angélique Madeleine anyával
együtt leült közéjük, hihetetlennek tűnt, hogy nemrég egy sötét démoni
történet árnyékolta be találkozásukat.
Az apácák és tanítványaik közben tovább dolgoztak, mindegyik
elmélyedt a maga pontosságot kívánó, aprólékos munkájában. Így
nyugodtan válthattak néhány szót.
‒ Mondja, anyám, milyen arca volt az arkangyalnak?
Az apáca egy pillanatra elfordította a tekintetét, de nem tett úgy,
mintha nem értené a kérdést. Aztán elsöpört a homlokából egy apró,
engedetlen tincset, mely kicsúszott főkötője alól, és azt mondta:
‒ Önre hasonlított. Igen, ilyennek láttam… főleg, amióta ismerjük
egymást. Mert korábban csak egy fényből szőtt alak volt, lángoló karddal.
Fiatal, és nagyon büszke tartású alak… Tiszta, szép… de tántoríthatatlan
is. A bosszú arkangyala. A szeme világos, akár az öné, asszonyom, és a
szép arcvonások is hasonlók. De nem ön volt, asszonyom. Nem lehet
összetéveszteni… Nem is a tükörképe… Azt kell, mondjam, hogy férfias
volt, amilyenek azok az angyalok, akik az Úristen trónusát őrzik, s minden
lény felvillan bennük… Persze a fiatalságban van valami nőiesség…
Hosszú haja volt… göndör… aranyló… Csodálatos jelenség volt ‒ mondta
az apáca sóhajtva. ‒ Egy arkangyal volt! ‒ Tette még hozzá lefegyverző
mosollyal.
‒ És a szörnyeteg? A szőrős állat, mely rávetette magát a démonra,
hogy hegyes fogaival s éles karmaival darabokra tépje?
‒ Őt is látom ‒ Madeleine anya összerázkódott. ‒ Rémisztő állat
volt… A szemei vadul, kegyetlenül ragyogtak. Hegyes szemfogai akár a
vámpíroké. Kegyetlenül vicsorgott… A karmai akár a hegyes, éles tőrök…
Kutató tekintettel megint Angélique-ra nézett. Kis félmosoly jelent
meg az ajkán, s csúfondárosan villant meg a fény a szemüvegén.
‒ Miért tesz fel nekem ilyen kérdéseket, kedves hölgyem? Mit remél
megtudni még az én szánalmas látomásomból? Hogy ki lesz az az
arkangyal, aki egy napon majd megjelenik, és megparancsolja annak a
tisztátalan állatnak, hogy pusztítsa el a démont? Lehet, hogy valójában
máris tudja, jobban, mint én magam?
‒ Igen… Talán… talán igen ‒ suttogta Angélique.
Cantort és a borzot látta maga előtt. Kivéve, hogy Wolverine nem
„tisztátalan”, sőt…
Aztán hirtelen elsápadt… Miért beszélt Madeleine anya, jövő
időben? Azt mondta, hogy „az arkangyal, aki majd megjelenik…”
‒ De… De hiszen a démon meghalt! ‒ Kiáltotta.
Az apácák, akik eddig csendben dolgoztak s nem is hallották őket,
most mind odanéztek.
Angélique próbált megnyugodni.
‒ Miért fejezte ki magát így? ‒ Kérdezte egészen halkan Madeleine
anyától ‒ Úgy beszélt, mintha ezek az események a jövőben lennének
várhatók. Márpedig ez nem így van! Az arkangyal kardja már lecsapott!
Az állat már gyilkolt! Miért beszélt úgy, mintha a démon még itt
száguldozna ezen a földön, mintha nem fejezte volna be pokoli küldetését?
‒ Én… én nem tudom ‒ dadogta szerencsétlen arccal a kis apáca.
Angélique heves érzelmei zavarba hozták.
‒ Azért beszéltem így, mert… Mert érzem, hogy Akádia még mindig
veszélyben van…
 Angélique megbánta, hogy indulatos volt. De ez mindig így volt, ha
szóba került ez a rémtörténet. Pedig Madeleine anya helyesen viselkedett.
Attól, hogy Ambroisine meghalt, Akádia még nincs megmentve. S ha
Orgeval atya el is távozott, tetteinek következményei és a cselszövései,
csapdái még sokáig éreztetni fogják a hatásukat.
Szerette volna még egy kicsit megszorongatni a látnoknőt, s
kényszeríteni, hogy magyarázza meg, amit látott, de ő már nem figyelt rá.
Látta, hogy ideje lesz az aranyozó munkára figyelni, ezért ujját a szája elé
téve jelezte, hogy elég a beszélgetésből meg a heves mozdulatokból, hiszen
a levegő váratlan áramlásai csak megnehezítik a munkát a vékony
aranyfüst lemezkékkel. Éppen melléjük lépett egy kis tanulólány, és letette
Madeleine anya elé az aranyozó vánkos deszkát, melyre ki volt terítve
néhány aranylemezke, s hozta a külön e célra való kést is, mellyel a
lapocskákból a kívánt mintákat lehetett kivágni. Ezeket a deszkákat
szárított borjú‒ vagy szarvasbőrrel vonták be, és három oldalról
körbefogták egy pergamenpapírból készült peremszegéllyel, nehogy a
légáramlás vagy valami szellő felemelje és elsodorja az
aranyfüstlemezeket. Az embernek még a saját lélegzetére is ügyelni kellett,
olyan könnyen elrepültek.
Angélique csendesen és ügyesen lopózott ki a teremből, akár egy
erdei ösvényen lopakodó indián, s elhagyta a kolostort.
Este volt már, és csendesen havazott. Valamelyik harang az esti
angelusra szólított. A hó függönye mögött még látni lehetett néhány
járókelőt és zötykölődő lovas fogatot. A Fő téren egy csapat katona
kanyarodott ki az erődből. Vállukon lapáttal havat takarítani mentek a
Saint-Louis-kastély körül, még mielőtt járhatatlanná válna az út.
Megszokott téli elfoglaltság volt ez, hasonlított a Danaidák reménytelen
munkájához. És ahogy nőttek a félrehányt hókupacok, úgy lettek egyre
keskenyebbek az utak, mindenfelé kis átjárók, ösvények alakultak ki, s
mint kanyargó labirintusok futottak szanaszét egy, a városon belül hóból és
jégből épülő másik város falai között.
Angélique csak ment a vattás csendben, a puha hóban, egyedül,
hóköpenybe bugyolálva, kezét a muffjában melengetve, és igyekezett
megszabadulni valami tárgytalan szorongástól, mely kezdett
elhatalmasodni rajta. Nagyon rosszul érintette Madeleine anyának az a
bizonyos mondata, hogy „Az arkangyal majd megjelenik…” Persze ez már
szőrszálhasogatás… És ha Ambroisine nem halt meg, ha újra felbukkan itt,
Québec-ben? Azzal a keserű borzalmat rejtő mosolyával! Lehet, hogy egy
ilyen démoni szellem mindenre képes? De nem. Ambroisine meghalt.
Elragadóan szép testét szétmarcangolva találták.
Ha vissza akar térni, hogy őt újra meggyötörje, más testet kell
öltenie… Lehetetlen… Amikor a teste eltűnt, vele távozott és megszűnt a
rontás, ezt Angélique tudta jól. „Képzelődöm… meghalt… biztosan
meghalt…”
A távolból bizonytalan, tompa orgonaszót hallott.
Magas falakba vágott csúcsíves templomablak tűnt fel a szeme előtt.
A katedrális háta mögött állt, melyet egy tornyos épület kötött össze a
Szemináriummal. Olykor sekrestyének is használtak. Ennek a
harangtornyában volt egy orgona, ahol a gyerekek még gyakoroltak.
Angélique felismerte, hogy Cantor orgonái.
Ahogy Joffrey de Peyracot általában a jezsuiták kolostorában találta
meg, ha kereste, Cantorral legkönnyebben a Szemináriumban akadhatott
össze.
Angélique megemelte a torony aljába vágott kis fakapu csappantyús
zárját, belépett a sekrestyébe, és felment egy meredek lépcsőn a toronyba.
Nem volt nagy a fenti helyiség. Ez volt a zeneszóba. Az orgona sokkal
szerényebb és kisebb volt, mint a másik, mely a katedrális kórusán állt, de
szép hangja volt, s a tanulók ezen is bemutathatták képességeiket.
Cantor fent ült az orgonapadon, két vasgyűrűvel rögzített, égő fáklya
között. A kormos füst gomolyogva talált utat magának a tető rései között.
Úgy látszott, sem a füst, sem a hideg nem zavarta az ifjú muzsikust.
Hévvel, olykor méltóságteljesen játszott. Az arca kipirult, látszott rajta az
öröm, hogy sikerült legyőznie a gyakorlat nehézségeit. Amikor meglátta
anyját, nem állt meg, tovább játszott. Nem volt jelen… Úgy futott a
billentyűkből kicsalt hangok árján, ahogy az Újvilág erdőségeiben szokott,
sebesen, mint az indiánok. Máskor meg úgy csapkodott, hánykolódott,
ahogy a dübörgő hullámok a Maine parti sziklabarlangokban.
Őt látta Florimond álmában, ahogy a hullámok tetején ülve
hívogatja: „Gyere! Gyere, Florimond! Gyere velem a habok szárnyán,
gyere te is velem!…”
„Miféle erő, miféle virtuozitás van ebben a fiúban?”
Angélique lenyűgözve, döbbenten nézte őt. Mintha mellbe vágták
volna, még a lélegzete is elállt, ahogy a hangok bősége, a muzsika
szárnyalása hatalmasan és végtelenül körülölelte, szinte szétmorzsolta
őket. Mintha valahonnan máshonnan, kívülről jönne.
De aztán az arkangyal elrepült. Még elsimította a vihart, amit
elszabadított, s melynek mégis ura maradt. Már mosolygott. A fény
mosolya volt ez, belülről jött. És belülről jött az a ragyogás is, melytől az
arca, zöld szeme és hajának aranya sugárzott. Olyan volt az egész, mint
valami átváltozás.
Úgy nézett anyjára, ahogy egy gyerek, aki elragadtatva érzi, hogy
valamiféle csoda van a hatalmában. Aztán felkínálta a legszebbet, amit
adhatott, a két kitárt karját.
Angélique-nak eszébe jutott Cantor kis szögletes, erős keze az
övében… ahogy jött mellette Párizs utcáin… Mindig ez a kis kéz a
kezében és mindig csak menni, menni, futni, vonszolni, vinni az életbe…
Cantor felé nyújtja most a két kezét, miközben az utolsó
orgonahangok még ott lebegnek fölöttük méltóságteljesen, és sugárzó
arccal néz rá.
„Milyen fiatal! Milyen ártatlan” ‒ gondolja Angélique.
Mintha valamit várna, talán hogy néhány szót mondjon, vagy csak
egy mozdulatra vár, de valójában olyan, mintha még álmodna, nehezen tér
magához. A szavak szegények, most nem fejeznének ki semmit. Angélique
a jelenlétét tudja csak adni, az érzelmeit, melyektől összeszorul a torka.
A hangok elhalnak. Már hallani a fáklyákból csepegő gyanta
sercegését. Cantor leengedi a kezét. Amikor megszólal, szinte jegesnek
tűnik a heves, villámcsapásszerű élmény után.
Egy fiatalember komoly, csendes hangja szólt hozzá.
- Feljött, anyám?
Angélique elmondta, hogy lent az utcán meghallotta az orgonaszót,
és azonnal tudta, hogy csak ő lehet az.
‒ Meghallotta? Hallotta a pokol szellemeit is? Azt a részt is hallotta?
Cantor a kotta fölé hajolt.
‒ Van itt egy átmenet, egy passzus, melyben a zeneszerző az
emberek között kóborló démonokat akarja felidézni… Amikor ezt játszom,
nem tudom megállni, hogy ne lássam magam előtt azt a rettentő
teremtményt, aki a nyáron el akart pusztítani bennünket a keleti parton.
Micsoda lángok lobogtak annak a nőnek a tekintetében… És… itt van…
Óriási megkönnyebbülés, amikor szárnyalva, trombitaszóval megérkeznek
az embert segítő égi seregek.
Cantor elhallgatott, aztán halkan hozzátette:
‒ De hiszen meghalt! Meghalt.
Angélique nem is csodálkozott, hogy fia az ő gondolataira válaszol.
‒ Mondd, Cantor, te voltál az első, aki rátaláltál? ‒ Kérdezte. ‒ Aki
először látta holtan?
- Én.
‒ Wolverine veled volt?
 ‒ Igen ‒ mondta Cantor, és zöld szeme nyugodtan csillogott. ‒ De
nem ő ölte meg… A halott sebei már nem voltak frissek… Egy egész
légyfelhő szállt fel szétroncsolt arcáról, amikor közelebb léptem hozzá.
‒ Te hajnalban találtad meg… de a borz éjjel is megölhette, amikor
utána ment, amikor kereste, merre szökött…
A fiú megrázta a fejét.
‒ Nem. Ő letépte volna a fejét a törzséről… Kereshettük volna
valahol a fák között… A borz ilyen esetekben mindig ezt csinálja…
Suttogva beszéltek, mert a boltívek között a legkisebb zaj is
visszhangozva terjedt.
‒ Nehéz elképzelni, micsoda erő van egy borzban, ha elfogja a
gyilkos indulat. Képes felhajítani egy juhar‒ vagy szilfa tetejére egy
jávorszarvas fejét az agancsaival együtt… És Wolverine gyűlölte
Maudribourg asszonyt…
‒ Akkor egy farkas lehetett?
‒ Nem tudom…
Cantor egészen közel hajolt anyja arcához, és még jobban
lehalkította a hangját.
‒ Ő már halott, halott, anyám! Ez az egy, amit tudok. Pillanatnyilag
halott. Nem árthat önnek, nem tehet semmit…
Hideg volt, s ahogy beszélgettek, leheletük egymást kergető, apró
felhőkké fagyott. Cantor ujjai a mozdulatlanságban megmerevedtek. A
szájához emelte, és leheletével próbálta melegíteni őket.
Nem messze tőlük, a toronyban egy mechanikus szerkezet dolgozott.
Az óra volt, hangja békésen, lassan és szigorúan kattogott, s Angélique
érezte, hogy visszarántja a mindennapok rendjébe. Az órának igaza van,
gyászos szavaik nem illenek e szent helyhez, mely nemrég még égi
harmóniáktól zengett.
Cantor összetekerte a kottáját, ahogy rendes tanulóhoz illik. Itt
Québecben újból rákapott az egyházi zenére. A kórust is kedvelte. Már túl
volt a mutáláson, és nem vesztette el a hangját. Mélyebb lett, igaz, de
tisztán, szépen zengett.
Odakint csendesen havazott, mintha virágszirmok hullottak volna az
égből. Egy titkos fehér felhőbe zárva járták útjukat.
Mentek a csendes québeci utcán, és Angélique sose hitte volna, hogy
egyszer itt fog sétálni a fiával, akit hosszú évek után újra megtalált. Cantor
közben váratlanul karon fogta az anyját, hiszen már magasabb volt nála…
Holnap gyertyaszentelő… Angélique-nak eszébe jutott az a régi
február másodika, amikor az újszülött Cantorral megszökött a városi
kórházból, s úgy vitte a havas Párizson át a gyermeket, akár egy viaszból
öntött kis Jézust. Milyen pufók, fehér bőrű, szőke gyerek volt! Aranyló
pihék csillogtak az arcán, olyan volt, mint egy porcelánbaba. Úgy
szorította magához a kabátja alatt, mint valami kincset.
‒ Holnap gyertyaszentelő lesz ‒ mondta ekkor Cantor hirtelen. ‒
Ugye süt nekünk palacsintát, anyám, és mesél a gyerekkorunkról?
Elmentek a Montigny-kastélyba, meghívták Florimond-t.
Holnap, ahogy ilyenkor szokás, palacsinta lesz, és ‒ akárcsak régen ‒
sütés közben a magasba repítve fogják megfordítani a finom csemegét.
Florimond már állandóan ott lakott az udvarházban. Ritkán látták,
mert folyton ezerféle dologgal volt elfoglalva.
Többek között térképet készített azokról a tájakról, amelyeket
expedíciója során a déli Mississippi vidékétől egészen az északi Hudson-
öbölig bejárt.
Angélique csodálkozott, hogy Castel-Morgeat asszonyt abban a
dolgozószobában találta, ahol Florimond általában lenni szokott. Anne-
Francois -val épp azt mesélték el neki, hogyan is történt az első
találkozásuk Miami partjainál. Anne-Francois-t Illinois-ban foglyul
ejtették, s a leggyászosabb sors várt rá, amikor Florimond közbelépett.
Meg akarták skalpolni. Elmesélték küzdelmeiket és szökésüket. Ez több
epizódból állt, de azon az első napon kezdődött a barátságuk. Lehetett azt
hinni, hogy Castel-Morgeat asszony Anne-Frangois miatt ült a
dolgozószobában, de Angélique gyanakodott, hogy Sabine minden
alkalmat kihasznál, hogy első szerelme, Peyrac gróf közelébe kerülhessen.
Aztán ránézett Florimond-ra, ahogy az ember csak arra a gyermekére
tud nézni, akiről mindig is álmodott, s akit a szeretett férfitól szülhetett a
világra.
A gyertyaszentelés napján ‒ mely korábban a téli napforduló pogány
ünnepe volt ‒ az aranyló, kerek palacsinták a napot szimbolizálják, melyet
vissza kell csábítani az égre, no és persze a gazdagságot is…
Ilyenkor a palacsintákat úgy forgatták meg, a magasba repítve, hogy
közben a markukban aranypénzt tartottak, s ha sikerült a tésztakorongot a
szekrény tetejére reptetni, az szerencsét jelentett arra az esztendőre.
Azt is mondták, hogy ha gyertyaszentelőkor előjön a medve, és
meglátja az árnyékát, akkor még negyven napig havazni fog. A hagyomány
szerint a nap rossz jel, mert becsapja a téli álmát alvó medvét, hiszen
kicsalogatja a barlangjából. Az meg szegény hisz a túl korai tavaszban,
pedig nem tud még megélni benne.
Ezzel szemben, ha olyan förgeteges a szél, hogy elfújja a
templomból kihozott szentelt gyertyák lángját, reménykedni lehet, hogy a
tél hamar eltakarodik.
Ezen a napon talányos volt az időjárás. Reggel ragyogott a nap,
délután viszont sűrűn hullott a hó.
Akkor most hosszú lesz a tél, vagy rövid?
Végül is, mondták az emberek, mert nem voltak illúzióik, nincs sok
különbség a rövid meg a hosszú tél között. így is, úgy is májusig kell
tocsogni a sárban, és csak júniusban jön az első hajó.
A házban Florimond-on, Cantoron kívül nemcsak Abbial Nealsnek,
Marcelinnek és Timothynak jutott hely, hanem a sereg kis dobosának is,
aki árva gyerek volt szegény, s Angélique őt is magához vette. Ragyogóan
sütött a nap, amikor bezsírozták a palacsintasütőt. De két órával később,
amikor megint kinéztek, magasan állt a hó az ablakpárkányokon, és egyre
csak vastagodott. Láttak egy fehér nyulat előfutni az erdőből, s akkora volt
a hó, hogy amikor a nyúl a hátsó lábaira támaszkodva rágni kezdte a fák
kérgét, látták, hogy eléri a törzsből elágazó fa koronájának alsó ágait.
A fák fehér szentélyében a madarak nagy csapatokban gubbasztottak
az ágakon. A mellükön zöld, sárga vagy narancsszínű folttal úgy ültek
egymás mellett, mint a karácsonyi lámpások. A hó vakító fehérsége ünnepi
fényt varázsolt a ház mögé.
Angélique mesélt a párizsi gyertyaszentelőkről, amikor a „kék
gyerekek”, meg a „piros gyerekek”, a város színeibe öltözött árvák egész
nap nagy cukros fánkokat árultak az utcákon. Egymást kergették az
emlékek. Angélique elmesélte, hogy kereste és találta meg a két fiát
Neuillyben, s hogy fenyegetőzött egyiptomi tőrét elővillantva, hogy
visszakaphassa őket.
Cantor egy marhaistállóban feküdt a szalmán, egy marha és egy
szamár között…
‒ És mindezek ellenére nem néztél ki rosszul, pufók voltál, s
elégedetten szopogattál egy vászondarabot. Rettenetesen piszkos voltál… a
kis szolgálólány, Javotte etetett, ahogy tudott. Lopta neked a tejet… de
soha senki nem fürdetett meg.
‒ Szép kis dolog, mondhatom! ‒ Mondta Cantor.
Florimond már nem emlékezett rá, hogy kutyaólban bújtatták,
nehogy a gazdasszony kegyetlenkedhessen vele. De a Nesle-toronyra meg
a Pont Neuf-re sem emlékezett. Csak a Zöld Malomra. Kisgyermekkorának
megpróbáltatásairól csak homályos emlékei voltak.
Viszont mindarra, amit néhány évvel később az udvarnál tapasztalt,
emlékezett. Akkor kezdett élni, és csak jó emlékei voltak. Még a
kollégiumi évekre is szívesen emlékezett.
Az udvarnál apróddá képezték, s ráadásul a kardforgatásra is
megtanították. S mikor a versailles-i fürge pillangólétnek vége lett, és a
komor kollégiumi falak közé kényszerült, ott se szenvedett, mert ott
fedezte fel a tudományokat, s ez az élmény mindenen átsegítette.
Amint vívni lehetett, amint felfigyeltek rá a nagyurak és a király, s
később is, amikor tapasztalatokat szerzett a kémia tudományában, egy
olyan káprázatos világ nyílt meg előtte, mely elfeledtette vele azokat a
megpróbáltatásokat, melyek nem engedték, hogy a saját értéke s mércéje
szerint éljen, bármilyen kicsi is volt még akkor. Ha kapott valami szerepet,
vagy ha valamit jobban teljesített, mint a többiek, az felelt meg leginkább
fáradhatatlan természetének. Fontos akart lenni, és mohó tudásvágy élt
benne. Tanulni akart, tökéletes akart lenni. Azt akarta, hogy elfogadják.
Ezért tudta feldolgozni azt a durva különbséget is, ami az udvar és a
szigorú kollégium között volt. Ott is meg akart felelni.
Cantor egészen más volt. Úgy tűnt, épp ellenkező irányban halad.
Álmodozó művészlélek, nyugodt és kényelmes. Jól megvan önmagával és
a külvilággal. Békés és elégedett, szereti a jó ételeket, lassan, élvezettel
eszik, az udvari életet szívből utálja.
Igaz, a fecsegő dámák az udvarnál folyton bonbonokkal tömték, s
nem hagyták, hogy békében majszolja el a zsákmányt, természetesen
Florimond-nal együtt. Néha voltak csínytevéseik. Például egyszer valami
szalaggal egymáshoz kötözték Ronsabel asszony cipőit, épp akkor, amikor
fel kellett állnia, hogy bókolhasson a király előtt. Cantor nagyon szerette a
nevelőjét, Lesdiguiéres abbét, és szeretett a királyné előtt énekelni, de azt
nem szerette, hogy folyton sietni, fúrni kellett, nem szerette vinni a nehéz
sleppeket a dámák után, s utálta, hogy Versailles-ban soha nem lehetett
tudni, hol és mikor tud valaki enni vagy aludni. Emlékezett rá, hogy Lully
mester, a királyi kápolna zenei vezetője többször is szóba hozott egy
nyugtalanító operációt, mely lehetővé tette volna, hogy „megőrizze a
hangját”.
‒ És tudtam, hogy én ez ellen semmit nem tehetek ‒ magyarázta
Cantor. ‒ Úgy éreztem, a legjobb, ha türelmesen várok, amíg elmehetek
onnan. Például elmehetek az apám után… Mindig erről álmodoztam, talán
már a bölcsőben is.
Florimond és Cantor egyformán elismerték, hogy féltékenyek voltak
anyjukra. Mert mindig másokhoz tartozott. Soha nem látták.
Helyrehozhatatlan veszteségnek érezték, ha nem volt velük, ha kedves arca
eltűnt a látókörükből. Mintha a nap tűnt volna el az égről, sötétség borult
rájuk, s mindenféle „kellemetlen dolognak voltak kitéve” ‒ ahogy Cantor
szokta mondani. Megfogalmazhatatlan fájdalmak, szorongások kínozták
őket. És még akkor is, amikor abban a bérelt házban laktak, s közben
Angélique előbb egy fogadóban, aztán a csokoládé kimérésben dolgozott,
akkor is féltek, pedig velük volt Barbe… igen, de a jó szolgáló is éppúgy
félt, mint ők.
És minden fenyegető veszedelem elszállt abban a pillanatban, amint
anyjuk megjelent.
A két fiatalember bevallotta, hogy az a szép női arc távoli
múltjukban is a legnagyobb boldogságot jelentene a számukra.
Aztán felidézték a játékokat, Florimond falovát és anyjuk kincses
ládikáját, melyben múltjának különös tárgyait őrizte, s mindig titokzatos
volt az arca, ha kinyitotta.
Honorine tágra nyílt szemekkel hallgatta őket, és olykor
belekérdezett.
‒ Mama, mi volt a kincses ládikádban?
Angélique már nehezen idézte fel. Az biztos, hogy benne volt a tőr,
egyiptomi Rodogone háromélű fegyvere. Azzal fenyegette meg később azt
a gonosz asszonyt Neuillyben. Aztán ott volt annak a megátalkodott
pamfletírónak a lúdtolla, akit „éhenkórász költő”-nek is neveztek, s akit
végül felakasztottak, mert túl sokat dalolt az udvari botrányokról.
Később a ládikába került egy smaragd, amit Bastiari bejtől kapott…
‒ Mama, mi lett a kincses ládikáddal?
Erre Angélique már nem emlékezett.
Szürkült. De még mindig havazott. A házban csak a tűz fénye
világított, és sárgára festette az arcokat, meg a szoba sarkában a szentelt
gyertyákat, melyeknek égniük kellett gyertyaszentelő ünnepén. Ezután már
csak akkor fogják meggyújtani őket, ha vihar tör a városra, ha irokézek
támadásától tartanak, és ha haldokló vagy halott mellett kell virrasztani.
Aztán Angélique Florimond-t kérdezgette a nagy utazásról a
tengeren túlra, amikor egyszer csak hajtani kezdte egy „gondolat”, s
elfogta a bizonyosság, hogy meg fogja találni az apját és Cantort. Ez az
elszánt tett mentette meg az életét. Beszélgettek még Nathanael de
Cambourg-ról, aki Florimond-nal együtt szökött el akkor a plessis-i
kastélyból. De a fiúknak ez a nem túl távoli múlt nem tetszett annyira, mint
a „csokoládés korszak”, s folyton visszatértek azokhoz az évekhez. Távoli
gyermekkoruk lassan tündérmesévé változott, és benépesült sok-sok
csodával. Játékok, aprósütemények, meleg pogácsák, hosszú, nyári séták…
És a Szajna, Versailles! ‒ Amikor megnézték, hogy eszik a király ‒, aztán
Piccolo, a majom, amint táncol, nagy nevetések, közös éneklések, Barbe, a
kedves szolgáló, amint nagy melléhez szorítja és megcsókolja őket, és ami
tökéletessé tette a napot: anyjuk parfümjének illata, és az arca, szépséges
jelenléte. Mindezek az emlékek megszépítették a múltat: olyan
gyermekkori Paradicsommá varázsolták, melyben anyjuk soha egy percre
sem hagyta el őket.