Bart D.

Ehrman

ISKARIÓTI JÚDÁS
ELVESZETT
EVANGÉLIUMA

Az áruló és az elárult új szemszögből

Gold Book
 A fordítás az Oxford University Press, Inc.
198 Madison Avenue, New York, N. Y 10016
www.oup.com
kiadása alapján készült
Eredeti cím: The Lost Gospel of Judas Iscariot
Copyright © 2006 by Oxford University Press, Inc.
All rights reserved
Minden fotó Kenneth Garrett műve

Fordította: Kmilcsik Ágnes

Szerkesztette: Békési József
Korrigálta: Tóth Erika

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,

információs rendszerben tárolni, vagy a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 978 963 426 058 5

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
 Tartalom

Előszó 7

1. Személyes bevezetőm Júdás evangéliumához 11

2. Júdás a korai evangéliumokban 24

3. Júdás a későbbi evangéliumi hagyományokban 51

4. A felfedezés előtt: Korábbi ismereteink Júdás evangéliumáról 74

5. Júdás evangéliumának felfedezése 91

6. Júdás evangéliuma: Áttekintés 112

7. Júdás evangéliuma és a korai keresztény gnoszticizmus 129

8. Jézus, Júdás és a tizenkét tanítvány Júdás evangéliumában 156

9. Ki volt Iskarióti Júdás? 180

10. Mit árult el Júdás, és miért? 196

11. Júdás evangéliumának távlatai 217

Jegyzetek 230

Név- és tárgymutató 246

 Dale Martinnak,
egy rendkívüli tudósnak és barátnak,
aki mindig noszogatott, hogy próbáljam
másképp nézni a dolgokat
 Előszó

A korai kereszténység evangéliumainak többsége mára már

végérvényesen elveszett. Alkalmanként egy-egy még előkerül,
rátalál egy képzett régész, aki a kutatásukra indult, vagy gyakoribb
esetben a helyi földművesek, akik véletlenül belebotlanak egy kincsbe,
amiről szó szerint soha nem is álmodtak. Ritkaságszámba megy – legjobb
esetben is egy életben csak egyszer adódik –, hogy valamely tudósnak
lehetősége nyílik részt venni egy újonnan felfedezett evangélium első
értékelési, hitelesítési és publikációs munkálataiban. Úgy tűnik, nekem
szerencsém volt.
Egy sor váratlan telefonhívás – némelyik egyenesen a National
Geographic Societytől – vezetett el egy régóta elveszett evangélium,
Iskarióti Júdás evangéliumának felfedezéséhez. A tudósoknak a korai
egyházatyák írásaiból már tudomásuk volt ennek az evangéliumnak a
hajdani létezéséről, de ezek az ókori beszámolók elég bizarrak voltak, és
nehéz volt hinni nekik. Létezik, hogy valóban van egy evangélium Jézusról,
mégpedig halálos ellensége és elárulója, Iskarióti Júdás szemszögéből? Mi
több, lehetséges volna, hogy egy ilyen evangélium kedvező fényben tünteti
fel Júdást, minden hagyománnyal ellentétben azt bizonygatva, hogy
valójában Jézus legközelebbi tanítványa és bizalmasa volt? A National
Geographic megkért, nyújtsak segédkezet az evangélium hitelességének
megállapításában és történelmi jelentőségének meghatározásában. Persze
azonnal ugrottam a lehetőségre, ezért tudom itt és most elmondani ezt a
történetet.
Ez az evangélium mintha a semmiből bukkant volna elő, egy egyiptomi
sírban fedezték fel mintegy harminc évvel ezelőtt, és most először nyílik
meg a korai kereszténység és a korai évszázadok számtalan keresztény
vallási hiedelmének és szokásának története iránt lelkesedő olvasók előtt.
Tulajdonképpen egy gnosztikus evangéliumról van szó, méghozzá az egyik
legtöbb kérdést felvető evangéliumról, ami valaha is előkerült. Ezt az
evangéliumot nem Júdás írta, és nem is olyasvalaki, aki valójában ismerte
őt. Nem olyan régi, mint Mátéé, Márké, Lukácsé vagy Jánosé. Mégis ez az
egyik legkorábbi fennmaradt nem kanonizált evangélium. A történet pedig,
amit elmesél, igen figyelemreméltó.
Azért, hogy e történetet elmondhatom, sokaknak tartozom hálával, nekik
szeretnék e helyütt köszönetet mondani. Hálás köszönetem a National
Geographicnak, különösen Terry García kutatási elnökhelyettesnek, aki
bevett engem a csapatba, és Betty Hudson kommunikációs alelnöknek a
támogatásért. Robert Millernek, barátomnak és szerkesztőmnek az Oxford
University Pressnél, aki volt oly kedves, és kiadta a beszámolómat, és éles
szerkesztői szemmel átolvasta a kéziratomat. Különös köszönettel tartozom
a tudományterületen dolgozó barátaimnak, a tudósoknak, akik átolvasták a
következő oldalakat, és megóvtak az égbekiáltó hibáktól, és akik sok
minden mástól is igyekeztek megóvni: Dale Martinnak, az Újszövetség
neves kutatójának, akinek ezt a könyvet ajánlom; Andrew Jacobsnak a
Riverside-i Kaliforniai Egyetemen, aki ragyogó csillag a késő ókori
kereszténység kutatásának horizontján; Zlatko Plese-nek, a páratlan
koptológusnak és briliáns kollégámnak a Chapel Hill-i Észak-karolinai
Egyetemen; Herb Krosney tényfeltáró riporternek, aki mindenkinél többet
tett azért, hogy a világ tudomást szerezzen ennek az evangéliumnak a
felfedezéséről; az Oxford University Press egy névtelen, de szokatlanul
lelkes olvasójának, kinek megjegyzései újra és újra elgondolkodtattak; és
feleségemnek, Sarah Beckwith-nek, a középkor szakértőjének a duke-i
angol tanszéken, akinek éles szeme és intellektusa örök rejtély számomra.
A Júdás evangéliumából származó részleteket Rodolphe Kasser, Marvin
Meyer és Gregor Wurst fordította François Gaudard közreműködésével, és a
The Gospel of Judas című könyvből emeltem őket át (Washington D.C.,
2006, National Geographic).* Az Újszövetségből vett részleteket és egyéb
korai keresztény írásokat − hacsak máshogy nincs jelölve − saját fordításban
adom közre.**

*
Magyarul Júdás evangéliuma címen jelent meg 2006-ban, Hasznos Andrea és Endreffy
Kata fordításában, a Geographia kiadó gondozásában. A magyar kiadásban a szerző által
idézett részleteket e kiadás szerint közöljük. − A ford.
**
A magyar kiadásban a bibliai idézetek forrása − ha másképp nem jelöljük − a Szent
István társulat 1996-ban kiadott katolikus Bibliája. Az egyéb kora keresztény írásokból
átvett idézetek forrását, illetve a fordító személyét az adott idézetnél fordítói lábjegyzetben
jelöljük. − A ford.
Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma
 
ELSŐ FEJEZET

Személyes bevezetőm Júdás

evangéliumához

J
údás evangéliumát egy vasárnapi napon pillantottam meg először, 2004.
december 5-én Svájcban, Genf mellett egy restauráló műteremben.
Kimerült voltam, mégis felvillanyozódtam. Az előző napon két előadást
is tartottam a korai kereszténység történetéről Chapel Hillben, az
anyaintézetemben, az Észak-karolinai Egyetem Bölcsészettudományi
Programja keretében. Utána egyenesen a Raleigh-Durham reptérre
hajtottam, és felszálltam egy Genfbe tartó éjszakai járatra. Onnan a szálloda
csak egy gyors taxifuvarra volt. Az időbeosztás nagyon szorosan alakult: az
összekötőimmel megbeszélt találkozó előtt már arra sem volt időm, hogy
kipakoljak.
A szálloda halljában találkoztunk, majd betessékeltek egy kisbusz hátsó
ülésére hat másik emberrel együtt. Elvittek minket a találkozási pontunkhoz,
a Genfi-tó partján fekvő Nyonba. Hideg és cudar idő volt aznap, és bár
fáradt voltam, tudtam, hogy ez különleges út lesz.
Egy kis tudóscsoport egyik tagja voltam, amelyet a National Geographic
gyűjtött össze, hogy segítsünk nekik igazolni egy újonnan felfedezett
evangélium korát és hitelességét. A találkozót a titokzatosság szele lengte
körül. Mindegyikünknek alá kellett írnia egy titoktartási nyilatkozatot.
Senkinek sem beszélhettünk arról, amit látunk és hallunk majd, legfőképpen
a sajtónak nem. A National Geographic nagy összegeket készült befektetni
ennek az evangéliumnak a hitelesítésébe, publikációjába és promóciójába,
és nem akarták, hogy bárki kiszivárogtassa a híreket arról, hogy mi is van
készülőben.
Állítólag egy ókori kéziratról volt szó, ami Jézus pályafutásáról számolt
be az árulója, Iskarióti Júdás szemszögéből. Azt senki sem gondolta, hogy
az evangéliumot valóban maga Júdás írta volna, hiszen Júdás írástudatlan
földműves volt, akárcsak Jézus többi tanítványa. Viszont fennállt a
lehetősége annak, hogy megtalálták az egyik legrégebbi fennmaradt
evangéliumot, ami bár nem olyan régi, mint Mátéé, Márké, Lukácsé és
Jánosé, de nem kizárt, hogy a Krisztus utáni II. századból való. Abban az
évszázadban jócskán megszaporodtak a Jézus tanítványainak nevében írt
evangéliumok, ott vannak például a Tamás, Fülöp és Mária neve alatt
jegyzett írások. Ez az evangélium azonban más. Az összes többi fennmaradt
evangélium Jézus barátainak szemszögéből mondja el a történetet. Ez
viszont állítólag az ellensége perspektívájából. Viszont a korai egyház körül
keringő célozgatások és pletykák szerint ez a bizonyos evangélium, amely
Jézus elárulójának nevét viseli, nem úgy ábrázolja Júdást, mint a rothadt
almát az apostolok hordójában, hanem az egyetlen tanítványként, aki
megértette Jézus tanításait, és aki az ő akarata szerint cselekedett. Vajon ez
az evangélium került most elő? Vajon egy ókori kéziratból most
megismerjük végre a történet „másik oldalát”?
Eltartott egy ideig, míg összeraktam, kik is tartottak velem a mi kis
expedíciónkon. Terry García, a National Geographic kutatási alelnöke
mellett ott volt még Herb Krosney tényfeltáró riporter, aki először hívta fel a
National Geographic figyelmét az ígéretes történetről szóló hírekre; John
Heubusch beruházási programvezető a Gateway Computers és a Waitt
Családi Alapítvány részéről, akik tekintélyes összeggel kívántak
hozzájárulni a projekthez; és rajtam kívül még két szakértő, akiket azért
vontak be, hogy olyan információval szolgáljanak a National Geographic
részére, ami alapján aztán ők eldönthetik, valódi ókori kéziratról van-e szó
vagy egy újkori (esetleg középkori) hamisítványról.
Mi hárman nagyon különböző szakterületeken tevékenykedtünk. Ott volt
A. J. Timothy Juli, a Nemzeti Tudományos Alap Gyorsító
Tömegspektrométer Telepének igazgatója az arizoniai Tucsonban, aki
tudósként az ókori kéziratok szénizotópos kormeghatározására
specializálódott. A pályafutása során korábban már segített meghatározni a
Holt-tengeri tekercsek korát. Ott volt Stephen Emmel, az amerikai születésű
tudós, akinek előkelő katedrája van a németországi Münsteri Egyetemen, és
szakterülete a koptológia, vagyis az ókori egyiptomi kopt nyelv, amelyen a
dokumentum állítólag íródott. És ott voltam én, az Újszövetség és a korai
kereszténység szakértője, különös érdeklődéssel az „elveszett
evangéliumok”, vagyis azon I. századi evangéliumok iránt, amelyek nem
kerültek bele a keresztény Szentírásba.
A mi feladatunk volt igazolni, hogy a kézirattal kapcsolatos első
jelentések megbízhatóak, és ez valóban egy ókori kopt szöveg, ami az
evangélium történetének egy részét beszéli el Jézus árulója, Iskarióti Júdás
szemszögéből.
A kéziratot Európa egyik vezető kézirat-restaurátora és konzervátora,
Florence Darbre műtermében őrizték, aki kapcsolatban állt a neves svájci
Martin Bodmer Alapítvánnyal. Bevallom, amikor megérkeztünk, kissé
meghökkentem. Darbre munkájának jelentőségét tekintve fényűzőbb
díszletet vártam. Darbre műterme a lehető legkedvezőtlenebb helyen volt,
egy düledező épület második emeletén, egy pizzéria felett egy jelentéktelen
kis svájci városkában, távol Genf kulturális központjától. A külső
megjelenés azonban csalóka lehet. Hiszen ennek a műteremnek falai közt
rejtőzött a világ egyik ókori kincse, melyet Darbre három éven át próbált
aprólékosan összerakosgatni. Egy evangéliumi szöveg volt, ami mintegy
huszonöt évvel azelőtt jelent meg a régiségpiacon, a tudományos világ
viszont gyakorlatilag nem is tudott róla, a nagyközönségről nem is beszélve.
Kisorjáztunk a kisbuszból, be az épületbe, fel a lépcsőn, majd be egy
helyiségbe, melynek hatalmas festőablaka egy üres mezőre és a mellette
ásítozó ipari telepre nyílt. Ott aztán Darbre mellett csatlakozott hozzánk
még a kézirat tulajdonosa, Frieda Tchacos Nussberger, a görög származású
régiségkereskedő, illetve a jogi tanácsadója, egy svájci ügyvéd, Mario
Roberty aki a szépművészet és régiségek iránt érdeklődő európai
ügyfelekkel végzett munkája révén vált nemzetközileg ismertté.
Amint a találkozó kezdetét vette, a levegőben szinte tapinthatóvá vált az
izgalom. A bemutatkozást követően Roberty tett néhány előzetes
megjegyzést a kézirattal kapcsolatban, amit megtekinteni készültünk. 2001-
ben vásárolta meg egy ókori leletek helyreállításával és eredeti hazájukba
való visszajuttatásával foglalkozó szervezet, a Maecenas Alapítvány, amit
maga Roberty alapított mintegy hét évvel korábban. A kézirat eredetileg az
1970-es évek végén került elő. Korai történetét homály fedi, de 1983-tól
kezdődően napjainkig már viszonylagos pontossággal nyomon követhető a
holléte. A kézirat hatvankét szöveges oldalból áll, és papiruszra (a papír
ókori megfelelőjére) írták. Rövid antológia, amely több különböző ókori
keresztény szöveget tartalmaz. A szövegek közül kettőt a tudósok már
ismertek a korábbi egyiptomi kéziratleletekből: az egyik Péter Fülöphöz írt
levele, a másik Jakab első apokalipszise, mindkettő apokrif irat. A harmadik
viszont azonnal és hosszú időre az érdeklődés középpontjába került. Egy
ókori evangélium volt. Akárcsak a többi szöveg, ez is egy sokkal korábbi
dokumentum kopt fordítása volt. A kézirat maga – mint Roberty jelezte – a
IV századból való, de az alapítványnak oka volt feltételezni, hogy egy II.
század közepéről származó, eredetileg görög nyelven íródott dokumentum
másolata. Tulajdonképpen lehetséges, hogy ez az a bizonyos evangélium,
amire Ireneusz, az eretneküldöző egyházatya utalt i. sz. 180 körül. Ő az
evangéliumot egy keresztény „eretnek” csoport kapcsán említi, akiket a
történelem ma gnosztikusokként ismer. Ireneusz Júdás evangéliumának
nevezte.
Roberty művelt, finom modorú ember volt, és kellő tekintéllyel,
kifogástalan angolsággal beszélt. Nagyon érdekelték a dokumentumot érintő
szakértői vélemények, bár neki és kollégáinak nem volt kétségük a
hitelességét illetően. Az elmúlt három évben a világ egyik legrangosabb
koptológusa, Rodolphe Kasser, a Genfi Egyetem nyugalmazott professzora
aprólékosan áttanulmányozta és lefordította. Kasser nemzetközileg elismert
szaktekintély volt, minden szava aranyat ért. A National Geographic tudni
akarta, hogy egyetértünk-e a dokumentumra vonatkozó értékelésével és a
jelentőségére vonatkozó becsléseivel.
Ezután Frieda Tchacos Nussberger, az ötvenes évei végén járó
régiségkereskedő vette át a szót. Néhány évvel azelőtt jutott hozzá a
kézirathoz, de hogy miként, azt nem tudtuk meg. Üdvözölt minket, de
megjegyzéseit rövidre fogta. Nyilvánvalóan az volt a célja, hogy felkeltse a
National Geographic érdeklődését, hogy járuljanak hozzá a helyreállításhoz,
illetve a publikációhoz. A dokumentum őt nemcsak mint régiségkutatót
érdekelte. Nagy pénzeket fektetett a kéziratba, és pénzügyi támogatót
keresett.
Ezt követően a restaurátor szakértő, Florence Darbre következett.
Különös szeretettel beszélt a kéziratról, és elmondta, milyen nyomorúságos
állapotban volt, amikor három évvel azelőtt először felhívták rá a figyelmét.
A kézirat konzerválásáról és megóvásáról azután, hogy megtalálták, majd
elhozták (kicsempészték?) Egyiptomból, senki sem gondoskodott. Mire
hozzá került, már megrongálódott, törékeny lapjait összetörték, és
gondatlanul összekeverték. Szó szerint darabjaira hullott. Az első lépése az
volt, hogy az összes megmaradt darabot – a teljes lapokat és apró
töredékeket egyaránt – védőüveg alá helyezte, majd nekilátott a fáradságos
folyamatnak: az oldalakat visszarendezte az eredeti sorrendbe, és
összeillesztette a több száz kisebb töredéket, mintha csak egy hatalmas
kirakójátékot próbált volna összerakni anélkül, hogy tudta volna, miként
kell festenie a végső képnek. A munka minden lépésénél a segítségére volt
Rodolphe Kasser, aki nemcsak a kézirat összerakásában tudott segíteni,
hanem el is tudta olvasni, és le is tudta fordítani.
Darbre még nem fejezte be a mondandóját, mikor hallottuk, hogy odalent
a pizzériában (ami egyébként zárva volt) nyílik az ajtó. A lépcsőn maga
Kasser ballagott fel, aki azért utazott ide szülővárosából, Yverdon- les-
Bains-ből, hogy találkozzon velünk, és végre eszmét cserélhessen a
szövegről, amibe három évet ölt az életéből. Noha hasonló
tudományterületen dolgozunk, a huszonöt év alatt, amit tudósként leéltem,
még sosem találkoztam Kasserral. Ő elsősorban koptológiával – a kopt
nyelvvel és a kopt nyelven írt szövegekkel – foglalkozott, én viszont a korai
görög ajkú keresztények, és a tőlük származó kéziratok (többek között az
Újszövetség) szakértője voltam. Természetesen ismertem Kasser
munkásságát, hiszen saját területén az egyik legkiválóbb tudós volt. Azt is
tudtam, hogy akkor már idős embernek kellett lennie. Azt viszont nem
tudtam, hogy előrehaladott Parkinson-kórban szenved. Lassan mozgott, és a
keze folyamatosan rángatózott, miközben Frieda Nussberger mindenkinek
bemutatta. Nyilvánvaló volt, hogy Nussberger különös rajongással veszi
körül ezt a kiemelkedő tudóst, aki oly hosszasan dolgozott a birtokában lévő
értékes kézirat helyreállításán és fordításán.
A National Geographic csapatából Kasser csak Stephen Emmelt ismerte,
az amerikai koptológust, akit azért hoztak magukkal, hogy igazolja Kasser
véleményét, miszerint valóban egy ókori kopt nyelven írt ókori kéziratról
van szó. Bár Emmel húsz évvel volt fiatalabb, a szakterület idős
nagymestere mégis tisztelettel adózott iránta. És minő fintora a sorsnak,
hogy az igazat megvallva Emmel is vetett már egy pillantást egyszer a
kéziratra több mint húsz évvel azelőtt egy genfi hotelszobában, noha
baljóslatú és a mostaninál kevésbé ellenőrzött körülmények között, amikor
az előző tulajdonosa megpróbálta megszervezni az eladását egy amerikai
csoportnak szemérmetlen hárommillió dolláros áron. Emmel gyanította,
hogy a kézirat, amit akkor – a Yale ifjú doktoranduszaként – látott, azonos
lehet azzal, amit most – a szakterület veterán tudósaként – készült
megtekinteni. Ezt azonban nem tudhatta, amíg be nem hozták nekünk, hogy
megvizsgáljuk, és az iménti bevezető beszédek és bemutatkozások alatt
észrevehetően egyre idegesebb lett, annyira akarta már látni, amiért idejött.
Én is alig vártam már − nem azért, mert korábban már láttam volna a
dokumentumot, hanem mert pontosan tisztában voltam, milyen történelmi
jelentősége van, ha kiderül róla, hogy valóban az, aminek mondják. Nagyon
nagy horderejű kora keresztény lelet lenne, meglehet, hogy a legnagyobb
jelentőségű, amivel életemben dolgom volt.
Miután Kassert bemutatták, Emmel rákérdezett, hogy láthatnánk-e végre
a kéziratot. Frieda bólintott Darbre-nak, mire ő bement a másik szobába,
ahol a széfjét tartotta. Amikor visszatért, kezében plexilapok voltak, ezek
védték az ókori papiruszt, amelyre a szöveget írták. És íme, ott volt a
szemünk előtt.
Nem vagyok koptológus. A kopt egyike azon nyelveknek, melyeket a
szabadidőmben magam tanulgattam csak az évek során, elsősorban azért,
hogy el tudjam olvasni az Újszövetség és a XX. században előkerült néhány
gnosztikus evangélium kopt fordítását. Ha van egy szótáram meg elég időm,
valahogy átrágom magam egy kopt szövegen. Az ókori kéziratokat viszont
valamelyest ismerem, mivel azóta, hogy az 1980-as évek elején a Princetoni
Teológiai Szemináriumban diplomát szereztem, elég hosszasan dolgoztam
az Újszövetség görög szövegei felett. Ha látok egy ókori kéziratot, egész
biztosan felismerem. Amit a szemünk elé tártak, az egy ókori kézirat volt.
Hogy volt-e bármi esélye annak, hogy modern kori hamisítvány látunk?
Aligha. Ez bizony valódi volt.
Ha én izgatott voltam, Emmel szinte magánkívül volt. Ugyanaz a
dokumentum feküdt most előtte, amit húsz évvel korábban is látott – erről
meg volt győződve. Akkor nem ismerte fel pontosan, miről is van szó,
hiszen csak néhány percet kapott rá, hogy átnézze, és nem engedték meg,
hogy hosszasabban tanulmányozza vagy lefordítsa. Abban a néhány percben
csak annyit tudott megállapítani, hogy legalább három szöveget tartalmaz,
és közülük kettőt sikerült azonosítania, mint a korábbi felfedezésekből már
ismert iratok másolatait. A harmadik valamiféle párbeszéd volt Jézus és az
egyik tanítvány, Júdás között. Akkor, 1983-ban Emmel feltételezte, hogy ez
a tanítvány Júdás Tamás lehet (akit néha Hitetlen Tamásként is emlegetnek).
Fel sem merült benne, hogy a tanítvány nem más, mint Iskarióti Júdás. De
miért is merült volna fel benne? Számos evangéliumunk van, ami Jézus és
Júdás Tamás kapcsolatáról szól, ott van például Tamás híres evangéliuma.
Viszont egyetlen fennmaradt kánonon kívüli evangélium sem akadt, ami
elsősorban Iskarióti Júdással foglalkozott volna. Legalábbis eddig.
Miközben Emmel figyelmesen megvizsgálta az asztalon előttünk fekvő
kéziratot, valaki megkérdezte, hogy valóban Jézusról és Iskarióti Júdásról
szól-e. Emmel Kasser felé fordult, aki az oldal fölé hajolva kikereste a
megfelelő szavakat, majd rájuk bökött. Természetesen látni akartuk a többi
lapot is, és szerettük volna, ha alkalmunk nyílik hosszasabban,
kényelmesebb körülmények közt tanulmányozni a bennük foglaltakat.
Azonban nem a saját tudományos érdeklődésünk miatt voltunk ott, hanem
azért, hogy megadjuk a National Geographicnak a szükséges információt,
hogy eldönthessék, érdemes-e befektetni egy a szöveget érintő
vállalkozásba. Így magnóra kívántak venni néhány interjút. Először
Emmelnek tettek fel kérdéseket, azt a konkrét feltevést firtatták, ami őket a
legjobban érdekelte: lehet-e modern hamisítvány? Ha száz szakembert
kérdeztek volna meg, akkor is ugyanazt a választ kapták volna mindenkitől:
ki van zárva. De nem tágítottak: tételezzük fel, hogy valaki hamisítani akar
egy ilyen dokumentumot. Hány ember van a világon, aki erre képes, vagyis
aki meg tud írni egy evangéliumot kopt nyelven úgy, hogy az egy eredeti
görög szöveg ókori fordításának látsszék, majd ráhamisítja egy ókori
papiruszra, és valódinak állítja be? Emmel először kibökött egy számot,
majd visszakozott, mondván:
– Nem, valójában úgy vélem, négy ember van a világon, aki erre képes,
és közülük kettő itt van a szobában.
Én ezzel szemben úgy véltem, senki sem tudná megcsinálni. Vannak
újkori hamisítványok, de azok ennek a közelébe se érnek. Ez egy ókori
papirusz volt, amit nyilvánvalóan ókori kéz írt, és sok tekintetben hasonlított
azokra a IV. és V. századi görög kéziratokra, amelyeket az újszövetségi
szövegeket érintő tanulmányaimból ismertem.
A National Geographic csapata ezután filmre akart venni egy
eszmecserét Kasser és köztem, ami során belekérdezhetnék egy kicsit az
evangélium tartalmába és jelentésébe, amit ő már oly régóta
tanulmányozott, és amit addig egyetlen más élő tudós sem vizsgálhatott
meg, az elolvasásáról vagy lefordításáról nem is beszélve. Az időeltolódás
kellemetlen mellékhatásainak dacára tele voltam kérdésekkel. Pontosan mi
áll az evangéliumban? Tartalmaz valamiféle titkos megvilágosodást Jézussal
kapcsolatban, mint a többi gnosztikus szöveg? Tartalmaz olyan
párbeszédeket Jézus és Iskarióti Júdás között, amelyeket korábban nem
ismertünk? Tartalmazza Jézus elárulásának történetét Júdás szempontjából
elmesélve? Ez lehet a leírás, amit Ireneusz említ a II. században? Hogyan
kezdődik? Hogyan végződik? Miről szól?
A kérdések gyorsan követték egymást az agyamban, de lassan,
türelmesen kellett őket feltennem. Kasser anyanyelve a francia, és kissé
vonakodva beszél angolul. Így hát lassan haladtunk, angol nyelven, a
kamerák pedig közben dolgoztak. Amíg Kasser és én beszélgettünk, Frieda
Nussberger – a kézirat oltalmazó tulajdonosa – a másik szobában
tartózkodott a többiekkel, de amikor rádöbbent, miről kérdezem Kassert, ő
pedig elkezdte megosztani velem a kéziratban rejlő titkokat – vagyis a
tartalmát –, berontott a szobába, és Kasser vállára helyezte a kezét finoman
jelezve, hogy egyelőre ennyi elég. Amíg nem jut pénzügyi megállapodásra a
National Geographic csapatával, nem akarta, hogy a világ tudja, mi van a
kéziratban. Ha mindenki megtudja, mi áll a szövegben, akkor sokkal
kevésbé lesz sürgető megszerezni a jogait.
Ezután Timothy Jullon volt a sor, aki a szénizotópos kormeghatározás
révén tudományos bizonyítékkal szolgál majd a kézirat hitelességét illetően.
Ez szilárdan be fogja bizonyítani, hogy a kézirat valóban az, aminek
mindenki állítja: egy ókori dokumentum. Mi több, a vizsgálata ennél is
pontosabb adattal tud szolgálni: arizonai laboratóriumában körülbelül
hatvanéves időhatáron belül keltezni tudja majd, hogy mikor készítették az
anyagot – vagyis a papiruszt –, amire a kéziratot írták. A szénizotópos
kormeghatározás a következőképpen működik. Minden élőlény – növény
vagy állat – szerves összetevőkből épül fel, amelyek magukba szívják a
légkör radioaktív szén-14 izotópját. Amikor egy élőlény elpusztul, a benne
fellelhető szén-14 izotóp elkezd lebomlani, méghozzá állandó ütemben,
tehát 5700 év múlva a szervezetben eredetileg jelen lévő mennyiség fele
már elbomlott. Ez a szén-14 izotóp felezési ideje. Ha a minta korát nem
ismerjük, meg lehet nézni, mennyi szén-14 maradt benne, és ebből kiderül,
mennyi ideje pusztult el. Ami az ókori kéziratokat – köztük a most vizsgált
evangéliumot, illetve a legtöbb ókori keresztény szöveget – illeti, sokat
papiruszra írtak, egy olyan íróanyagra, amit Egyiptomban, a Nílus mentén
termő papirusznádból készítettek. A szénizotópos kormeghatározás révén
tudományos precizitással megmondható, mikor vágták ki a papiruszt, hogy
íróanyagot csináljanak belőle. Ez független megerősítése lenne a
koptológusok – Kasser és Emmel – által meghatározott, a szöveg
írásmódjának stílusán alapuló feltételezett keltezésnek.
Ahhoz viszont, hogy szénizotópos kormeghatározást tudjunk végezni,
szükség van a kézirat egy apró feldolgozandó darabjára. Ehhez ki kell belőle
vágni egy aprócska – mintegy fél négyzetcentiméternyi [l/4
négyzethüvelyknyi] – részt, és el kell vinni a laborba analizálásra. Az
analizálás során ez a darabka megsemmisül. Így Jullnak Florence Darbre és
Rodolphe Kasser segítségével ki kellett választani néhány apró darabot, amit
kivághat a kézirat fennmaradt lapjaiból, észben tartva, hogy ezek a darabok
örökre elvesznek. Nem volt könnyű választás, hiszen természetesen nem
akartak hozzányúlni egyetlen olyan darabhoz sem, amin írás volt! Végül öt
mintát választottak ki a kézirat különböző részeiről és a borításáról, hogy
biztos legyen: az egész kézirat ugyanakkor készült, és egyetlen része sem
újabb keletű hamisítvány.
Miután kivágták a kiválasztott töredékeket, és gondosan becsomagolták
az arizonai útra, szünetet tartottunk, hogy megebédeljünk – mi mást, mint
pizzát –, de továbbra is arról folyt a beszélgetés, amit az imént láttunk.
Emmel könyörgött, hogy mutassanak neki többet a kéziratból, mire Darbre
visszahozott neki néhány plexilapok közt tárolt fóliánst, hogy
tanulmányozhassa. Én szemben ültem vele az asztalnál, és magam is
próbáltam valamit kisilabizálni belőle. Emmel időnként fel-felkiáltott, és
mutatott valami fontosat. Néhány dolgot magam is észrevettem, különösen
az irat minden tekintetben jelentős lezárását, aminek igazolására felkértek
minket. Ott volt fehéren-feketén, még az is megérthette, aki kevés
tapasztalattal rendelkezett a kopt kéziratok terén. Az utolsó oldal utolsó
sorában ez állt: „Pénzt kapott és átadta nekik őt”. Ezután a peuaggelion
Nioudas, vagyis a „Júdás evangéliuma” szavak következtek. Íme, itt volt a
szemem előtt, egy pizzéria feletti szobában, egy kis svájci városban a Genfi-
tó mellett: a szöveg, melyről a korai egyházatyák beszéltek, amit oly
hevesen bíráltak, aminek századokra nyoma veszett, és amit a modern
korban ismeretlen emberek találtak meg újra ismeretlen körülmények közt:
egy elveszett evangélium, ami most újra előkerült.
A National Geographic emberei aznapra megkapták, amit akartak.
Kimentünk a kisbuszhoz, és irány vissza a szállóba. Fel voltam ajzva, de
hullafáradt voltam. A délután nagy részében tovább beszélgettünk és
spekuláltunk, azonban az egész összemosódik bennem. Láttuk magát a
kéziratot – na jó, de mi áll benne? Néhány utalás Kassertól, egy kis kóstoló,
amit Emmel mazsolázott ki, amikor néhány oldalt áttanulmányozott, és
egynéhány feltevés – ez minden, amink volt. Azon az estén mindannyian
elmentünk Genfbe vacsorázni, és néhány ital mellett baráti fogadást
kötöttünk egymás közt – szakértők, filmesek és a többiek – a szénizotópos
kormeghatározásra vonatkozóan: milyen régi lehet? Egyesek az V. század
elejére tippeltek, én a IV. század közepére voksoltam. Akadtak, akik ennél
is bizakodóbban a IV. század elejére, élükön Herb Krosney, a független
kutató, aki először fedezte fel a dokumentum létezését, és aki felhívta a
National Geographic figyelmét a jelentőségére.
Mindannyian tévedtünk, de Krosney tippelt a legjobban. Hónapokkal
később megtudtuk, hogy a szénizotópos kormeghatározás sokkal korábbra
keltezte a dokumentumot: i. sz. 280-ra (plusz-mínusz hatvan év), vagyis a
III. század végére. Ha a középérték helytálló – tehát ha ezt a dokumentumot
valóban az i. sz. 280 körül írták –, akkor ez a legkorábbi datálható
gnosztikus evangélium (már ha feltételezzük, hogy valóban gnosztikus), és a
korai kereszténység egyik első datálható irata. A kézirat keletkezésének
dátuma persze nem árulja el, hogy az evangéliumot magát mikor írták (a
Bibliát, ami mellettem feküdt az asztalon, 1989-ben nyomtatták, a benne
olvasható evangéliumokat viszont 1900 évvel korábban írták). Ellenben még
nyitva állt a kérdés, miszerint valóban ez Júdás evangéliuma, amit Ireneusz
említéséből ismerünk, és ha igen, mit tartalmaz, ami oly fenyegető volt az
egyházatyákra nézve, hogy kiátkozták.
Emmel, Juli és Terry García a következő reggel elutaztak Genfből, én
viszont még maradtam egy napig. A National Geographic interjút akart
készíteni velem a kézirat történelmi jelentőségéről, feltételezve, hogy
valóban az, aminek látszik, vagyis Júdás megkerült evangéliuma.
Történelmi díszletet keresve az interjúhoz a stáb megtudta, hogy Genftől
nem messze, Avenches városában – amit a római korban Aventicumnak
neveztek – van egy római színház. A filmes stáb felállt az interjúhoz,
háttérben a részlegesen helyreállított romokkal. Metsző hideg volt. A
felvételek szünetében hanyatt-homlok rohantunk a szemközti kávézóba
kávézni és melegedni. Roberty is ott volt, hallani akarta, mit mondok az
értékes dokumentumról. A kérdések egy részét Herb Krosney írta össze. A
cél természetesen az volt, hogy bemutassuk, mi egy ilyen lelet jelentősége a
National Geographic vagy bárki más számára.
Amikor nekiláttunk, csak úgy záporoztak a kérdések. Mit tudunk
Júdásról? Valóban a tizenkét tanítvány egyike volt? Miért nevezték
„Iskarióti”- nak? Van bármiféle szilárd bizonyítékunk arra vonatkozóan,
hogy elárulta Jézust? Valójában mint mondott el a hatóságoknak? Csupán
azt, hogy hol találják Jézust, vagy valami mást is? Mi oka lett volna elárulni
saját mesterét? Mit tudunk Júdásról attól eltekintve, ami az Újszövetségben
áll? A későbbi keresztények miért használták fel Júdás történetét arra, hogy
a zsidó népet rágalmazzák, minek következtében a középkorra Júdás a
„zsidók” prototípusa lett, mint Jézus kapzsi, tolvaj, démonokkal cimboráló
gyilkosa? Egy júdási evangélium felfedezése változtathat bármit is a róla
kialakult képen? Mit tudunk a Júdásnak tulajdonított evangéliumról? Mit
mondott róla Ireneusz? Miért találta Ireneusz oly veszélyesnek? Lehetséges,
hogy ez az újonnan előkerült evangélium azonos azzal, amit Ireneusz bírált?
A felfedezése csak a tudósok számára érdekes vagy a szélesebb közönség
számára is? Ha a szélesebb közönség számára is, akkor miért? A könyvet
feltehetően nem maga Júdás írta, akkor viszont miért érdekes, hogy a
későbbi szerzők szerint mit mondott? És így tovább.
A fenti kérdésekre adott válaszaim többsége megtalálható a következő
oldalakon egy részletes beszámolóval egyetemben, hogy miként került elő
az evangélium, és hogyan járt kézről kézre a különböző, némely esetben
igen gátlástalan (vagy legjobb esetben is kontár) régiségkereskedők közt,
míg végül Frieda Tchacos Nussberger megvásárolta, és átadta a Mario
Roberty vezette Maecenas Alapítványnak. A válaszok elég lassan érkeztek.
Sok hónap telt el, mire végre minden a helyére került, mielőtt elolvashattam
a könyvet angol fordításban, és kényelmesen megvizsgálhattam a kopt
szöveget, amin alapult, és ennél is több hónap, amíg Herb Krosney könyve
alapján – aki vadászkopóként próbálta összerakni az összes részletet –
megismertem a kézirat felfedezésének és éveken át tartó vándorlásának
történetét.
 Pár dolgot azonban már ott, azon a hideg napon, az Avenches-ben készült
interjúm alkalmával is el tudtam mondani Júdásról – akit mint történelmi
alakot korábban már természetesen tanulmányoztam –, illetve az ő nevében
írt evangélium potenciális jelentőségéről. Az világos volt számomra, hogy
Júdás újonnan felfedezett evangéliuma csakis két dolog lehet, azok közül is
csak az egyik. A jelentősége és szélesebb körű megítélése teljes egészében
azon múlik majd, hogy melyik.
A szemközti oldalon: A kódex, amely Júdás evangéliumát tartalmazza. A
kézirat itt összekeverve látható, még a restauráció előtt. A lap alján Péter
Fülöphöz írt levelének a vége látható.
 Az egyik megoldás szerint egy tipikus gnosztikus evangélium lehetett,
ami a gnosztikus világképet írja le, felfedve a titkokat, hogy miként jött létre
mintegy kozmikus katasztrófaként a fájdalom és szenvedés e nyomorúságos
világa, és hogy mi, akik ezt tudjuk (a gnosztikus elnevezés a görög „tudás”
szóból származik), miként kerülhetjük el az anyagi világ csapdáit, és
térhetünk vissza mennybéli otthonunkba. Nem egy efféle evangéliumunk
van már, és közülük sok csak a XX. században került elő. Ha ezúttal is ilyen
evangéliumról van szó, akkor a felfedezése igen jelentős, de elsősorban a
korai kereszténységgel foglalkozó tudósokat érinti.
Másrészről viszont annak is megvolt a lehetősége, hogy ez az evangélium
valami egészen más. Elképzelhetőnek tartottam – akkor még nem tudtam
biztosan, hiszen még nem állt módomban elolvasni –, hogy a Jézus életéről
szóló, Júdás szemszögéből megírt beszámolóval van dolgunk. Ha viszont ez
a helyzet, akkor nemcsak jelentősége, hanem mérhetetlen jelentősége lett
volna. Ez lett volna a valaha előkerült első evangélium, ami a történetet az
áruló perspektívájából – Jézus állítólagos ellenségének szemszögéből –
mondja el. Mi van, ha ebben a beszámolóban Jézus árulóját a legközelebbi
barátjaként, legigazabb tanítványaként ábrázolják? Ez alternatív
nézőpontból láttatta volna a korai kereszténységet, amiről halovány
nyomokat, pletykákat már találtunk az ókori forrásainkban, de amiről sosem
volt fennmaradt bizonyítékunk. Ha ez az evangélium ezt a nézőpontot
képviselte, akkor igazán jelentős modern kori felfedezéssel álltunk volna
szemben, ami vetekszik az 1945-ben az egyiptomi Nag Hammadinál
felfedezett dokumentumokkal.
Akkor, az interjúm idején még fogalmam sem volt, hogy a vagy-vagy
elméletem téves. Hiszen – mint kiderült – ez az evangélium nem az egyik,
nem a másik, hanem mindkét elképzelésemet fedi: egyrészről gnosztikus
üzenetet közvetít (amit a későbbi fejezetekben el fogok magyarázni) a világ
teremtésével, Krisztus eljövetelével és a megváltás természetével
kapcsolatban, ugyanakkor felvázolja a Jézus és az árulója közti kapcsolatot,
méghozzá szöges ellentétben azzal, ahogy az Újszövetségben ábrázolják.
Ezt az alternatív ábrázolást látván a tudósban természetszerűen ismét
felmerülnek kérdések a valódi, történelmi Iskarióti Júdást illetően. Ki volt
ő? Milyen ember volt? Mit tett? Miért tette? És mindezt honnan tudjuk?
Ahhoz, hogy e kérdésekre válaszoljak, le kell fektetnem némi háttér
információt, így noha ez a könyv zömében Júdás evangéliumáról szól majd
– amit az 1970-es években találtak meg, és csak most, mintegy harminc
évvel később publikáltak –, kezdetnek meg kell ismernünk, miként
ábrázolják Júdást a többi fennmaradt forrásunkban, vagyis az újszövetségi
evangéliumokban, és más, az evangéliumokon kívüli ókori forrásokban. Az
iménti kontextus felvázolását követően következő lépésként részletesen
ismertetem Júdás evangéliumát, illetve hogy hol és miként találtak rá,
milyen utat tett meg az egyiptomi, amerikai, majd végül svájci
régiségkereskedők kezén át, miként állították helyre és fordították le, mit
tartalmaz, és a benne foglalt üzenet miért oly megdöbbentő mind a korai
kereszténységet kutató tudósok, mind pedig a laikus olvasók számára, akiket
érdekel az Újszövetség és Jézus élete, illetve a kereszténység története Jézus
halála után.
Ezután történelmi expedícióra indulok feltárandó, mit is tudunk magáról
a történelmi Júdásról, arról, hogy ki volt ő, mit tett és miért tette.
Júdás sok szempontból továbbra is rejtély marad a számunkra. Ez az új
evangélium – mint az oly sokszor előfordul – legalább annyi kérdést vet fel,
mint ahány választ kínál. De ez is része a történelmi kutatás izgalmának.
Amikor a múlt mélyére pillantunk, mindig feltárulnak új utak a kutatás
számára. Végeredményben válaszokat akarunk, ez kétségtelen. Egy új
szöveg felfedezése azonban nemcsak a tudásvágyunkat elégíti ki, hanem
kíváncsiságunk tüzeit is táplálja. Júdás evangéliuma is ilyen szöveg. Egy
régi írás, amiben megvan az erő, hogy új kérdéseket vessen fel, kérdéseket
arról, ki is volt Jézus valójában, mit mutatott meg, és mi volt a küldetése;
kérdéseket Júdásról, arról, hogy mit és miért tett; sőt akár rólunk magunkról,
hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, és hová tartunk.
 
MÁSODIK FEJEZET

Júdás a korai evangéliumokban

A
tények furcsábbak, mint a fikció, de nehezebb is rájuk találni. A
Jézus életében részt vevő személyek – akár Iskarióti Júdás, Mária
Magdolna, János apostol, Poncius Pilátus vagy bárki más – egyik
legérdekesebb jellemzője, hogy számos legenda maradt fenn velük
kapcsolatban, igazolható tény viszont annál kevesebb.
Vegyük csak például Mária Magdolnát.1 Az emberek jellemzően megtért
prostituáltnak tekintik, aki Jézus egyik különösen közeli tanítványa volt,
közelibb, mint a legtöbb férfi tanítványa. Akik (úgy vélik, hogy) jobban
ismerik, tudják, hogy ő volt, aki az elárulása és a letartóztatás előtt drága
illatszerrel felkente Jézus fejét; mások a házasságtörésen kapott asszonyt
látják benne, akit Jézus megmentett a halálra kövezéstől, mondván: „Az
vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Manapság – hála Dan
Brown meghatározó könyvsikerének – az emberek már nemcsak Jézus
szerető tanítványaként gondolnak rá, hanem egyben szerető hitveseként is,
akivel együtt hált, és akinek gyermeket nemzett.
A fenti Mária-portréból vajon mennyi a tény, és mennyi a fikció?
Tulajdonképpen az egész fikció, minden darabkája. Vagy ha tény is, nem
olyan tény, ami a legkorábbi forrásainkban, vagyis az Újszövetség
evangéliumaiban – melyek ezzel a nővel kapcsolatban az egyedüli I. századi
források – fellelhető. Az Újszövetség evangéliumaiban Mária Magdolnát
Jézus nyilvános tevékenységének idejére vonatkozóan a keresztre feszítése
előtt mindössze egyetlen helyen említik, és ebből az egyetlen utalásból csak
azt tudjuk meg, hogy egyike volt a három asszonynak, akik elkísérték Jézust
és a tanítványait a kezdeti prédikációi során, és akik pénzt adtak nekik,
amiből megélhettek (a másik kettő Johanna és Zsuzsanna).2 Ennyi. Nincs
arra vonatkozó utalás, hogy prostituált lett volna, felkente volna Jézust (az
egy másik, meg nem nevezett asszony volt), vagy ő lett volna az a nő, akit
házasságtörésen értek (az egy harmadik meg nem nevezett asszony volt),
arról meg különösen nem, hogy Jézus felesége vagy szeretője lett volna.
Akkor az emberek honnan szedik a Magdolnával kapcsolatos
elképzeléseiket? A halála után évtizedekkel vagy akár évszázadokkal
később keletkezett róla szóló legendákból. Ezek kitalált történetek,
némelyiket (például azt, hogy gyermeket szült Jézusnak) a modern korban
találták ki a regényírók és „független kutatók”, akik könyveket akarnak
eladni.
De mi köze mindennek Iskarióti Júdáshoz? Az ő esetében is csak kevés
történelmi tény áll a rendelkezésünkre, történetét viszont később számtalan
formában adták tovább. Az egyes verziók némelyike saját koránál jóval
későbbi forrásból ered, például középkori legendákból, amik jóval a halála
után keletkeztek. Akadnak azonban olyan források is, melyek alig néhány
évtizeddel későbbiek, például az Újszövetség evangéliumai. Meg kell
hagyni, a Júdásról szóló történetek egyes esetekben szolgálhatnak némi
történelmi információval azt illetően, hogy ki is volt ő, mit tett, és miért.
Sok esetben viszont igen nehéz elválasztani a tényt a fikciótól, főleg mivel a
legeslegkorábbi forrásaink oly keveset mondanak, mi pedig oly sokat
akarunk tudni.

Júdás a legkorábbi forrásainkban

Sok ember meglepetten értesül róla, hogy a Jézus életével kapcsolatos

ismereteink legkorábbi forrása nem az Újszövetség egyik evangéliuma,
hanem Pál apostol írásai. Noha az Újszövetségben az evangéliumokat
helyezték előre, ez nem jelenti azt, hogy ezeket írták volna a legkorábban,
hiszen az Újszövetség könyveit nem aszerint rendezték sorrendbe, hogy
mikor keletkeztek, hanem témájuk szerint: elsőként az evangéliumokat,
aztán az apostoli cselekedeteket, majd a leveleket (Pál és a többiek írásait),
és végül a jelenéseket. Bár Pál levelei az Újszövetség közepén foglalnak
helyet, keletkezésük tekintetében ezek az elsők az újszövetségi könyvek
sorában. Tulajdonképpen ezek a rendelkezésünkre álló legkorábbi
keresztény írások. Ha pedig a Jézus életében szerepet játszó személyek felől
kérdezünk, mindig hasznos lehet, ha a legkorábbi szerzőt lapozzuk fel, és
futjuk át, mit mond róluk. Az adott esetben – mint azt később látni fogjuk –
ez különösen igaz: az Újszövetség evangéliumait harmincöt-hatvanöt évvel
Jézus után írták, és nem mindig értenek egyet mindenben, amit róla írnak.
Ha van egy korábbi forrásunk – mint például Pál –, amely tőlük függetlenül
információval szolgál Jézus életét illetően (mármint olyan értelemben
függetlenül, hogy az evangélium szerzői nem olvasták Pál írásait, és ő sem
olvashatta az övéket, mivel azok akkor még meg sem íródtak), akkor
pontosabb képet kaphatunk arról, mit mondott, tett és élt át Jézus.
A probléma az, hogy Pál alig-alig tesz említést a Jézus életéről szóló
evangéliumi beszámolók bármely szereplőjéről, Mária Magdolnát, vagy
János apostolt, vagy Poncius Pilátust például egyáltalán nem említi. Ahogy
Iskarióti Júdást sem. A tudósok sokat vitáznak róla, miért beszél Pál ily
keveset a Jézus életéből ismert alakokról, illetve − ami még meglepőbb −
egyáltalán Jézus életéről általában. Egyes tudósok úgy vélik, Pált más
dolgok foglalkoztatták, ezért nem vette a fáradságot, hogy ilyesmiről írjon.
Mások azt gondolják, Pál feltételezte, hogy olvasói már mindent tudnak
róluk. Megint mások úgy hiszik, azért nem említi Jézus földi életének
eseményeit és szereplőit, mert ő maga sem tudott róluk. Írásai végül is az
evangéliumok keletkezése előtt születtek, ő maga pedig nem tartozott Jézus
földi követői közé, tehát nagyon is lehetséges, hogy nem ismerte a
történeteket, melyek később a keresztény Szentírás részévé váltak. 3
Mindenesetre Pál hiába a legkorábbi keresztény forrásunk, nem sokat mond
el annak életéről, kit Uraként imádott.
Néhány dolgot azonban mégis elárul, illetve akad még több is, amire
célozgat, és a tudósok, akik tudni akarják, mi minden történt Jézus életében,
buzgón vetik rá magukat ezekre az állításokra és célzásokra. Akadnak
tudósok, akik úgy vélik, Pál igenis megemlíti Júdást egyik levelének egy
spontán megjegyzésében.4 A korinthosziakhoz írt első levelében Pál több
okból is zaklatott, legfőképpen a korinthoszi keresztények helytelen
viselkedése miatt. Megemlíti, hogy érdekcsoportokba tömörültek, melyek
versengnek egymással, hogy vezetőik közül ki a spirituálisan felsőbbrendű;
az istentiszteleti rendjük kaotikus; tombol az erkölcstelenség, egyes férfiak
nemhogy prostituáltakat látogatnak, de nem átallnak hencegni ezzel a
templomban (már megváltattak, mit érdekli hát őket, hogyan viselkednek?);
a közösség egyik tagja pedig bűnben él együtt a mostohaanyjával. Pál azért
írta az 1Kor-t, hogy ezeknek a problémáknak gátat vessen.
A gondok egyike az volt, hogy a korinthosziak heti áldozati étkezése,
amit Jézus halálának emlékére tartottak, teljesen elvadult. Ez nem olyan
volt, mint a mai keresztény templomokban tartott szentáldozás – legyen akár
katolikus, akár ortodox, akár protestáns –, ahol a hívek ostyát vagy kis darab
kenyeret esznek, és egy kortynyi bort vagy szőlőlét isznak. Inkább úgy
festett, mint egy mindennapi étkezés, ahol ételt és bort fogyasztottak az
utolsó vacsora emlékére, amit Jézus az elárulása, letartóztatása és keresztre
feszítése előtt tanítványaival elköltött. Ez a vacsora annak kívánt emléket
állítani, amit Jézus tett az emberekért, és a szeretetet volt hivatva tükrözni,
amit az emberek irányába tanúsított. Korinthoszban viszont az étkezés
átalakult valami mássá. Pál utal rá, hogy a gyülekezet egyes tagjai korábban
érkeztek, felfalták az összes ételt, és részegre itták magukat a borból, míg a
többieknek – akik sokáig dolgoztak – sem étel, sem ital nem maradt. Pál ezt
nem nézte jó szemmel. A levelében ezzel a problémával foglalkozik,
megróva a korinthoszi keresztényeket helytelen viselkedésükért, és
emlékeztetve őket, miről is kellene szólnia ennek az étkezésnek. Ebben a
kontextusban emlékezteti rá az olvasóit, hogy Jézus maga miként ülte meg
az utolsó vacsorát, és egyes olvasók véleménye szerint Pál ezen a ponton
tesz utalást Iskarióti Júdásra. Pál a következőképp kezdi az események
felidézését (a szakaszt néhol a következőképp fordítják):

„Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus

elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így
szólt: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az
én emlékezetemre«.” (1Kor 11:23-24)

A kulcsfogalom nekünk természetesen az az állítás, miszerint mindez

„Urunk Jézus elárulásának éjszakáján” történt. Ez az utalás egész biztosan
arra vonatkozik, hogy Iskarióti Júdás elárulta Jézust, tehát ha az árulót név
szerint nem is említi, nyilvánvaló, hogy Pál tudott az incidensről.
Az eset mégsem ennyire világos. A gond a Pál által használt görög szóval
van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták” (Pál, akárcsak az Újszövetség
többi szerzője, ógörögül írt). A szó gyakran előfordul az Újszövetségben,
egyedül Pál több mint tizenöt alkalommal használja a leveleiben, abban a
fejezetben is még egyszer, amit az imént idéztem. Amikor Pál azt mondja,
hogy az információ, amit átad, ugyanaz, amit korábban már „közölt” a
korinthosziakkal, ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus
„elárulásáról” beszél. A görög szó a paradidomi, és szó szerint azt jelenti
„átadni vagy odaadni valakit vagy valamit valaki másnak”.
Pál ezek szerint arra utal, hogy Iskarióti Júdás átadta Jézust az uralkodó
hatóságoknak, hogy elítéljék? Valószínűleg nem, mivel minden más
esetben, amikor Pál Jézusra vonatkozóan a paradidomi szót használja, azzal
Isten tettére utal, aki az emberek üdvéért a halál kezére „adta” Jézust. Ez jól
látható – hogy csak egy szakaszt válasszunk példaként – a Róm 8:32-ben:

„Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta

(paradidomi), hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? ”

Mivel Pál az 1Kor 11:23-24 soraiban nem teszi egyértelművé, hogy Jézus
Júdás általi elárulásáról beszél, a fordítás, ahogy én megadtam, lehet, hogy
pontatlan. Lehet, hogy jobb lenne ragaszkodni ahhoz, ahogy Pál máshol is
használja a kérdéses szót, és ekképp fordítani:
„Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus
aznap éjjel, mikor (Isten által a halál kezére) átadatott, fogta a
kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Vegyétek és egyétek, ez
az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre«.” (1Kor
11:23-24)”*

Ha ez a fordítás helyes, akkor Pál egyik levelében sincs utalás Iskarióti

Júdásra vagy az árulására. Ha jobban megnézzük, akad egy szakasz, amely
mintha arra utalna, hogy Pál nem ismerte Júdást, és nem tudott az árulásáról.
Ugyanebben a könyvben később Pál arról beszél, hogy Jézus a feltámadását
követően miként jelent meg különböző csoportok és személyek előtt (1Kor
15:3-8), mondván: [Krisztus először] „Megjelent Péternek, majd a
tizenkettőnek.”** Ez nyilvánvalóan Jézus tizenkét tanítványára utal, de hogy
jelenhetett meg mind a tizenkettőnek, ha Júdás már nem tartozott közéjük?
Vagy arról van szó, hogy Pál egyfajta rövidítésként használja a „tizenkettő”
megnevezést Jézus legközelebbi tanítványaira – tehát valójában nem azt
akarja mondani, hogy pont tizenketten voltak –, vagy nem ismeri a
hagyományt, miszerint a tizenkettő egyike elárulta mesterét, és elhagyta a
csoportot.
Ez mindenesetre azt jelenti, hogy Júdásról első ismereteinket nem a
legkorábbi keresztény szerzőtől, hanem az Újszövetség evangéliumaiból
merítjük, amelyeket harmincöt-hatvanöt évvel a bennük megörökített
események után írtak le. Emiatt nehéz kideríteni, mit is tett Júdás, amivel
elárulta Jézust, arról nem is beszélve, hogy miért tette. A későbbi forrásaink,
vagyis az evangéliumok magáról a tettről és a mögötte rejlő indítékról
különbözőképp számolnak be. A történelmi tényeket azonban csak később,
a könyvem utolsó fejezetében próbálom majd lefektetni. Most inkább
tekintsük át magukat a beszámolókat, hogy lássuk, milyennek ábrázolják
Júdást és alávaló tettét az egyes evangéliumi szerzők. Mint látni fogjuk,
mindegyiküknél másképp jelenik meg.

Júdás Márk evangéliumában

Hogy megértsük, miként ábrázolják Júdást az egyes evangélisták, fontos,

hogy teljesebben átlássuk, hogyan jelenítik meg Jézust és a tanítványait.
*
A hiteles magyar fordítás módosítva a szerző mondanivalóját érzékeltetendő. – A ford.
**
A szerző Péter helyett Kéfás nevét hozza az idézetben, és a Károli szerinti
bibliafordításban is Kéfás szerepel. – A ford.
Mint kiderül, a megkülönböztető hangsúly az egyes evangéliumokban abban
tükröződik vissza, amit Júdásról mondanak. Mondhatni a Júdással és a
tettével kapcsolatos hagyományok aszerint öltenek formát, hogy szerzőjük
mit próbál átfogóbb értelemben Jézussal kapcsolatban átadni. Az
evangélisták nemcsak történelmi tényekkel szolgálnak. Történeteket
mondanak el Jézusról, úgy formálva, hogy saját nézeteiket közvetítsék arról,
ki is volt ő, és miért volt fontos. A beszámolóikban felbukkanó másodlagos
szereplők – például a tanítványok általában, és konkrétan Iskarióti Júdás –
történeteit is e nézeteknek megfelelően mondják el.
Ez különösen jól látható Márk evangéliumában, vagyis a Jézus életéről
szóló legkorábbi fennmaradt beszámolóban.5 Mindig is Márk evangéliuma
volt a kedvencem, részben azért, mert olyan eufemizált képet fest Jézusról,
és mert magas szintű irodalmi igényességgel íródott. A régi tudósok –
például a nagy Ágoston – Márk evangéliumát a lehető legkevésbé tartották
jelentősnek, mivel úgy vélték, nem más, mint Máté evangéliumának
tömörebb változata, a teljesebb beszámoló afféle Reader’s Digest-verziója.
A XIX. századtól fogva viszont a tudósok felismerték, hogy nem egészen ez
a helyzet, és valószínűleg Márké volt az elsőként keletkezett evangélium,
amit később Máté és Lukács kiegészített.6 Sajnos az első így vélekedő
tudósok tettek egy óvatlan lépést, és arra a következtetésre ragadtatták
magukat, hogy mivel Márké volt a legkorábbi, ezért amit Jézus szavairól és
tetteiről ír, az mind sziklaszilárd tény, és később ezeket bővítették ki.
Szerintük Márkot csak a tények foglalkoztatták.
A XX. század elejétől kezdve viszont a tudósok – felismervén, hogy
Márk Jézusról kialakult képében ugyanúgy érvényesülnek teológiai
megfontolások, mint a többi evangélistánál – egy ettől eltérő nézetet tettek
magukévá.7 Nemcsak történelmi tényeket hoz fel, hanem elmesél egy
történetet. Hogy mennyire értette meg Jézust, nagyban befolyásolja, miként
meséli el a történetét. Márk meglehetősen titokzatos, amikor a Jézussal
kapcsolatos teológiai álláspontját fejti ki – épp ezért olyan érdekes és kihívó
feladat Márkot olvasni és értelmezni. Az elbeszélés felszíne alatt egy
teológiai program rejlik, ami hatással van mindenre, amit Jézusról mond. E
program konkrétan arra is hatással van, ahogy Jézus kapcsolatait ábrázolja a
többiekkel, legfőképpen a tanítványaival, köztük Iskarióti Júdással.

Jézus ábrázolása Márk evangéliumában

Ha az ember gondosan olvassa Márk evangéliumát, nyilvánvaló, hogy a

zsidók messiásaként, Isten fiaként szándékozik Jézust ábrázolni, aki arra
rendeltetett, hogy mások bűneiért haljon meg. A megdöbbentő az, hogy az
egész elbeszélésben szinte senki sem akad, aki értené, ki is Jézus valójában,
még a tanítványok sem.
Akad tehát ebben az evangéliumban bárki is, aki tudja, ki ő? Jézus maga
nyilván tudja. Amikor az elbeszélés legelején megkeresztelkedik, egy hang
szól le a mennyből, mondván: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik
kedvem.” (1:11). Ez a hang nem az összegyűlt tömegekhez szól, hanem
csakis Jézushoz (hiszen nem azt mondja, hogy „ez az én fiam”, mint például
Máté evangéliumában). Továbbá mivel Isten hangja szól, ő deklarálja Jézus
kilétét, így nyilvánvaló, hogy Isten is tudja, kicsoda Jézus. Márk is tudja,
hiszen ő számol be erről. És Ön is tudja, hiszen elolvassa a beszámolóját.
De ki tudja még? A démonok is tudják, mert mikor kiűzi őket egy
megszállottból, azt kiabálják: „Te az Isten Fia vagy!” (3:11). Jézus viszont
rájuk parancsol, hogy ne mondják el senkinek. Úgy tűnik, senki más nem
tudja.
A szülővárosa lakói nem értik, miként tud oly csodálatos dolgokat
mondani és tenni – hát nemcsak egy helybéli ács (6:1-6)? Az anyja, fivérei
és nővérei azt hiszik, elment az esze, és megpróbálják elcipelni a közösség
szeme elől (3:20-21). Népe vezetői úgy gondolják, az ördög inspirálja, és
ruházza fel hatalommal (3:22). Még saját tanítványai sem értik, ki is ő
(6:52), mint azt többször is panaszolja, például a 8:21-ben: „Még mindig
nem értitek?”
A tanítványok értetlensége ennek az evangéliumnak az egyik kulcseleme.
Már az evangélium felénél – miután Jézus több bámulatos beszédet mondott
és elképesztő csodát tett – kiderül, hogy a tanítványok sejtik, Jézus
különleges valaki, de arról, ki is ő valójában, merőben téves elképzelésük
volt. Ez Péter vallomásának híres epizódjában is megmutatkozik. Jézus azt
kérdi a tanítványoktól: „Kinek tartanak engem az emberek?” (8:27). Azt
felelik neki, hogy egyesek a feltámadt Keresztelő Jánosnak tartják, vagy az
életbe visszatért ószövetségi Illésnek, vagy valamelyik másik prófétának.
Ezután Jézus megkérdi, szerintük ki ő, és Péter a csoport képviseletében azt
feleli, amit az ember bizonyára a megfelelő válasznak tart: „A Messiás
vagy.” (8:29). Jézus erre meghagyja nekik, nehogy elmondják bárkinek is
(ebben az evangéliumban folyton elrejteni igyekszik a kilétét), aztán közli,
hogy Jeruzsálembe kell mennie, ahol majd a zsidó vezetők elutasítják és
keresztre feszítik. Péter ekkor ismét tanúságot tesz róla, mennyire fatálisán
félreértelmezi Jézus kilétét, mivel megrója, hogy miért beszél ilyeneket.
Erre viszont Jézus szidja le Pétert, és „sátán”-nak nevezi, durván elzavarja,
amiért úgy gondolkodik, mint az emberek, nem pedig úgy, mint Isten (8:33).
Mit jelent mindez? Úgy tűnik, Péter és a többiek tisztában vannak vele,
hogy Jézus a messiás, azt viszont nem tudják, miféle messiás ő. Ahhoz,
hogy ezt megérthessük, azt is meg kell értenünk, miként gondolkodtak az I.
századi zsidók a messiásról. Sok zsidó valószínűleg egyáltalán nem is
gondolt a messiásra, de akik igen, azok sokféleképpen gondolkodtak róla.
Akadtak, akik nagy hadvezért vártak, aki legyőzi majd az idegen
elnyomókat, és ismét nagy nemzetté teszi Izraelt, olyanná, amilyen a
múltban, Dávid király uralma idején volt (úgy tűnik, Péter is ezt a nézetet
képviselte). Mások istenszerű lénynek vélték, aki azért jön el, hogy ítéletet
üljön a földön, hogy legyőzze a gonosz erőit, és létrehozza Isten igaz
királyságát a földön. Megint mások isten által ihletett papot vártak, aki majd
a zsidó népet vezeti Isten törvényeinek útján. Viszont amennyire mi tudjuk,
senki sem gondolta, hogy a messiást később keresztre feszítik, hogy Isten
ellenségei eltiporják, mint egy gyámoltalan bűnözőt.8
Márk viszont pontosan ilyen messiásnak látta. Ő volt a messiás, de
szenvedésre szánt messiás volt. Ez a nézet a legtöbb zsidó számára teljes
képtelenség lett volna. A messiásnak hatalmasnak és erősnek kellett lennie,
nem gyengének és gyámoltalannak. Le kellett volna igáznia Isten
ellenségeit, nem az áldozatukká válnia. Péternek a tanítványok
képviseletében teljesen normális elvárásai voltak arról, milyen is legyen a
messiás. Ha Jézus a messiás, akkor egyértelmű, hogy őt nem utasíthatják el,
és nem feszíthetik keresztre. Márk szerint azonban ez komoly félreértés volt.
Jézus szenvedő messiás lett.
Márk evangéliumában Jézus két helyen is utal rá, azért megy
Jeruzsálembe, hogy megöljék (9:31 és 10:33-34), és a tanítványok megint
mindkét esetben értetlenkednek: még mindig azt hiszik, hogy Jézus itt
uralkodni fog, és ők is vele együtt. Az első esetben a tanítványok egymást
közt kezdenek vitába, hogy vajon melyikük a hatalmasabb (ha Jézus a nagy
és hatalmas messiás, akkor ki következik utána a sorban?), a második
esetben pedig Jakab és János azt tudakolják, hogy eljövendő dicsőséges
királyságában ülhetnek-e a jobbján és a balján. Jézus mindkét alkalommal
csalódottnak tűnik tanítványai miatt, hiszen nem értik, hogy ha őt akarják
követni, az szenvedést jelent, nem dicsőséget. Akik valóban a tanítványai,
azok „felveszik majd a keresztjüket”, hogy követhessék.
Megdöbbentő, hogy ebben az evangéliumban a tanítványok sosem értik
meg. Bár bizonygatják, hogy jóban-rosszban Jézus mellett maradnak,
amikor letartóztatják, mind elmenekülnek. Péter – megint csak hűen
képviselve mindegyiküket – háromszor tagadja le még azt is, hogy
egyáltalán ismeri Jézust. A tárgyalásán sem állnak ki érte. Akkor sem
nyújtanak támogatást, amikor keresztre feszítik. Nem ők ajánlják fel, hogy
tisztességgel eltemetik a testét, és nem látogatják meg a sírját.
A válságos időkben mások – nem a tanítványok – bizonyulnak
hűségesnek hozzá. A letartóztatását megelőzően egy ismeretlen asszony
rendkívüli és nagylelkű gesztusként megkeni a fejét, amit ő úgy vesz, mint
teste felkenését a közelgő halálra (14:3-9, jellemző, hogy a tanítványok ez
ellen is tiltakozva emelik fel hangjukat). A keresztjét egy egyébiránt
ismeretlen férfi, Cirenei Simon veszi fel, és viszi helyette a keresztre
feszítés helyére (15:21). A keresztnél asszonyok csoportja nézi végig, amint
megfeszíttetik (15:40-41). A keresztre feszítésnél szolgálatot teljesítő meg
nem nevezett római centurio nézi végig, amint meghal, és bevallja, hogy ő
„Isten fia” (úgy tűnik, a centurio az egész szövegben az egyetlen, aki
valóban felfogja, hogy Jézus a halálában válik Isten fiává). Tisztességes
temetéséről egy másik ismeretlen szereplő, Arimatheai József gondoskodik
(15:43), a harmadik napon pedig a nők – Mária Magdolna és két másik
asszony – látogatnak el a sírjához (16:1). Meglepő módon a férfi az üres
sírnál azt mondja nekik, „siessetek, mondjátok meg tanítványainak és
Péternek”, hogy Jézus feltámadt a halálból, de ők elszaladnak a sírtól, és
„félelmükben senkinek sem szóltak semmiről” (16:8).9 A tanítványok sosem
tudják meg.

Júdás ábrázolása Márk evangéliumában

Hogy kapcsolódik mindez Iskarióti Júdáshoz? Márk evangéliumában nem

sok szó esik Júdásról. A neve mindössze háromszor fordul elő. A története
azonban így vagy úgy, de benne foglaltatik a tanítványok történetében. Ő is
egyike azoknak, akik „nem értik”. Viszont a többiekkel szemben ő a
félreértésből adódóan tesz is valamit. Ő az, aki átadja Jézust a hatóságoknak.
Azonban Márk lecsupaszított beszámolójából – amelyben az eseményeket
jellemzően anélkül adja át, hogy mélyebb jelentésüket megmagyarázná –
viszont azt nem tudjuk meg, hogy a tettét mi motiválta.
Júdás már egészen hamar felbukkan Márk elbeszélésében, ott, ahol Jézus
kiválasztja a tizenkét tanítványát, és „apostolok”-nak (vagyis küldötteknek)
nevezi őket (3:13, 19). Ők voltak a legközelebbi követői, akiktől azt kívánta,
hogy „vele legyenek”, akiket felhatalmazott, hogy előremenvén hirdessék az
igét, és akiknek hatalmat adott, hogy „kiűzhessék az ördögöket”. Utoljára
választotta ki „az iskarióti Júdást, aki később elárulta” (vagy „aki később
átadta”). Ebben az első utalásban semmi sem jelzi, hogy Jézus más
kategóriába sorolta volna Júdást, vagy felismerte volna, hogy Júdásnak más
szerepe lesz, mint a többieknek. Júdás ugyanazt a hivatást, ugyanazt a
felelősséget, ugyanazt a jogkört, ugyanazt a küldetést kapta, mint közülük
bárki más. Így tehát ettől fogva fel kell tételeznünk, hogy Márk szemében
Júdás egyike volt Jézus legközelebbi és legelhivatottabb követőinek.
Viszont ha Márk egyik egész művén átívelő mondanivalója az volt, hogy
a tanítványok félreértették Jézust, és végül cserbenhagyták, akkor Júdás is
félreértette és cserbenhagyta. Az ő esetében a cserbenhagyás még
szembetűnőbb. Az evangéliumból később kiderül, hogy Jézus tudta,
kiválasztottal közül az egyik el fogja árulni, az árulást az utolsó vacsorán
előre meg is jövendöli: „jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát.
Jobb lett volna neki, ha meg sem születik”. (14:20). Itt ugyan Júdást nem
nevezi meg, az olvasó viszont pontosan tudja, kire utal Jézus, nem
kismértékben azért, mert Júdás ekkor már lepaktált a gonosz tettre.
Közvetlenül az utolsó vacsora leírása előtt szerepel az a korábban már
említett történet, amikor a meg nem nevezett asszony drága illatszerrel
felkeni Jézus fejét. Jézus ezt örömmel fogadja, hiszen legalább ez nő
megértette végre, hogy neki meg kell halnia, még ha a tanítványok nem is
képesek ezt felfogni. Maguk a tanítványok a rájuk jellemző totális félreértés
ékes bizonyítékaként nem nézik jó szemmel, amit az asszony tesz.
„Némelyek”, akik ott voltak (gondolom, a tanítványok, noha ez kifejezetten
nincs benne a szövegben), felháborodtak, hogy a nő elpazarolja a drága
kenőcsöt, holott ha eladnák, közel egyévi jövedelmüket kapnák érte, amit
oda lehetne adni a szegényeknek. Jézus – mint az tőle megszokott – megrója
őket értetlenségükért:

„Hagyjátok! Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem! Szegények mindig

vannak veletek. Akkor tehettek velük jót, amikor akartok. De én nem vagyok
mindig veletek. Azt tette, ami telt tőle. Előre megkente testemet a temetésre.
Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az
ő tettéről is megemlékeznek.” (14:6-9).

Ezután jön a következő sorsdöntő vers, a második az egész evangéliumban,

ahol Júdás neve előkerül:

„Iskarióti Júdás, egy a tizenkettő közül elment a főpaphoz, hogy elárulja.

Amikor ezek tudomást szereztek róla, megörültek és pénzt ígértek neki. Ezért
kereste a kedvező alkalmat, hogy a kezükre adhassa.”10
Hogy Júdás pontosan minek vagy kinek az elárulására paktált le velük, az
nem derül ki. Valamivel korábban, közvetlenül a felkenés előtt megtudjuk,
hogy a főpapok és írástudók – mivel Jézus a tanításaival egyre népszerűbb
lett a jeruzsálemi tömegek körében – azon tanakodnak, „hogyan foghatnák
el Jézust csellel, hogy aztán megöljék”. Arra viszont ügyelnek, hogy „Ne az
ünnepen [ti. húsvétkor], nehogy zavargás támadjon a nép közt!” (14:1) Úgy
tűnik tehát, Júdás olyan információkat készül átadni nekik, melyek
ismeretében anélkül tartóztathatják le, hogy bárki észrevenné. 11
Ami ennél is megdöbbentőbb, hogy Márk nem ad semmilyen konkrét
oksági magyarázatot Júdás döntésére. Azt elmondja, hogy a zsidó vezetők (a
,,főpapok”) hajlandók fizetni Júdásnak az árulásért. Azt viszont nem árulja
el, hogy Júdás elsősorban a pénzért ment-e el hozzájuk. Mint látni fogjuk,
Máté konkrétan megadja, hogy Júdásnak ez volt a motivációja, és János is
céloz rá. Márknál viszont semmilyen indok nem szerepel, legalábbis ha a
kontextusból nem következtetünk.
Eddig a pontig az elbeszélést úgy alakították, hogy abból kiderüljön, a
tanítványok – és köztük Júdás – szerint Jézusnak nagy és erős vezérnek kell
lennie, nem olyasvalakinek, akit letartóztatnak, elítélnek és keresztre
feszítenek, mint egy közönséges bűnözőt, és ezzel végzetesen félreértik
valós kilétének kérdését. Aztán ez a meg nem nevezett asszony felkeni őt
olajjal. Vajon ezt az aktust is félreértették?
Az ókori Izraelben az Isten által kijelölt királyokat a beiktatási szertartás
alkalmával az isteni kegy jeleként felkenték olajjal. Tulajdonképpen a
királyokat néha „Isten felkentjének” is nevezték. A héber nyelvben a
mashiach szó jelenti azt, hogy „felkent”, ebből ered a mi „messiás” szavunk.
Görögül – az Újszövetség nyelvén – a mashiach szót a krisztosz szóval
fordítják, innen származik a mi „Krisztus” elnevezésünk. Ha Jézus a
tanítványok szemében a messiás (vagyis Krisztus), az azt jelenti, hogy ő
Isten jövendő királya. Jézus viszont a felkenetését nem királyi szertartásként
értelmezi, hanem azt mondja, a „temetésre” kenték fel. Éppen ezért e nő
kedves gesztusa szerinte arra utal, hogy hamarosan meg fog halni. Végül is
minden más esetben, amikor Márk beszámolójában Jézus megpróbálja
elmagyarázni a tanítványainak, hogy ő a messiás, akinek szenvednie kell,
nyilvánvaló értetlenséget mutatnak. Lehet, hogy Márk ezzel a példával is
erre kíván célozni? Ebben az esetben nem Péter az, kinek megnyilvánulása
értetlenséget mutat, mint a Mk 8-ban, és nem is Jakab és János, mint a Mk
10-ben. Ezúttal Iskarióti Júdás az.
Mivel Márk nem árulja el, mi motiválta Júdást az árulásban, úgy tűnik, ez
a közvetlenül előtte történt esemény lehetett. De milyen következtetéseket
vonhatunk le? Több lehetőség is van, ami megfontolást érdemel, de egyik
sem kielégítő minden tekintetben:

1. Lehet, hogy Márk szerint Júdás azt hitte, Jézus lesz a jövendő király,
és azért adta a hatóságok kezére, mert belefáradt a várakozásba, hogy
Jézus végre nyilvánosan színre lépjen és kinyilvánítsa szándékait?
Talán azt hitte, ha olyan helyzetbe hozza Jézust, amiben többé-
kevésbé kénytelen cselekedni, felhívja majd a tömegeket, hogy őt
támogatva lázadjanak fel, és az élükre áll? Noha ez a lehetőség igen
vonzó, nem nagyon vág egybe Márk elbeszélésének többi részével. Ha
valóban ez volt az indítéka (figyelem, még mindig nem arról beszélek,
amit a történelmi Júdás tett, hanem arról, hogy Márk miként kívánja
megértetni velünk a tetteit), akkor Márk verziójában miért nem szítja
fel a tömegeket Jézus tárgyalásán, hogy szálljanak szembe a római
hatóságokkal?
2. Vagy lehet, hogy Júdás ekkor, végre, a tanítványok közül egyedül
megértette, mit akart Jézus mindvégig mondani – hogy ő nem a
felkent király lesz, hanem a megfeszített messiás – és hogy segítsen
neki, Jézus akaratának engedelmeskedve a halál kezére adta?
Megdöbbentő lehetőség ez, de átsiklik Jézus egy korábbi kijelentésén,
miszerint „aki elárulja”, annak tettéért átok lesz osztályrésze, nem
áldás: „Jobb lett volna neki, ha meg sem születik” (14:21).
3. Vagy lehet, hogy Júdás végül megértette Jézus szándékát – hogy
ítéljék el, és végezzék ki – és csalódottságában úgy döntött, árulója
lesz ügyének? Ezen értelmezés szerint Márk Júdása úgy gondolta,
Jézusnak valóban el kellene foglalnia Izrael trónját, de miután rájött,
hogy nem ez a terv, Jézus halálos ellenségévé és árulójává lett.

Sajnos lehet, sosem tudjuk meg, Márk milyennek kívánta láttatni az árulást,
kivéve, hogy Jézus megátkozta azt, aki elköveti majd, és hogy Júdás
megkötötte a szükséges megállapodásokat Jeruzsálem zsidó vezetőivel.
Márk evangéliumában a Júdásra vonatkozó utolsó utalás maga az árulási
jelenet. Az utolsó vacsorát követően Jézus kimegy tanítványai társaságában
a Getszemáni-kertbe, hogy imádkozzon (vajon Júdás nélkül, vagy lehet,
hogy Júdás később osont utánuk?). Megkéri Pétert, Jakabot és Jánost, hogy
virrasszanak vele, és vigyázzanak rá, amíg magában imádkozik, de
háromszor is álmukban éri őket. Harmadszor azt mondja nekik: „Itt az óra,
az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek fel, induljunk! Íme, közeledik
hozzám az áruló!” (Márk 14:42). Azon nyomban meg is érkezik Iskarióti
Júdás, és vele egy felfegyverzett csapat, amit a főpapok, az írástudók és a
vének küldtek oda. Korábban elmondta nekik, miként fogja jelezni,
melyikük Jézus: egy csókkal. Odamegy Jézushoz, „rabbi”-nak nevezi, majd
megcsókolja. A csapat elfogja Jézust, és letartóztatja, a tanítványok pedig
egy kis csetepatét követően mind elmenekülnek. Júdás meghagyja nekik,
hogy Jézust „biztos őrizet alatt” vezessék el (14:44), de nem világos, hogy
ezzel mit akar mondani. Talán attól fél, hogy Jézus menekülni próbál? Vagy
azt akarja, hogy Jézust megvédjék a tömegtől?
A tudósok már régen felfigyeltek a látszólagos párhuzamra, amit Márk
von Júdás, Jézus elárulója, és Péter, az őt megtagadó közt. Mindketten
cserbenhagyták mesterüket. Péter az utolsó vacsorán virtuskodva ígéri, hogy
sosem hagyja el Jézust. Amikor viszont Jézusnak szüksége lett volna rá,
ahelyett, hogy vele virrasztott volna, békésen elszenderült – és nem csak
egyszer, hanem háromszor. Amikor Jézust letartóztatták, a többi
tanítvánnyal együtt ő is elmenekült a helyszínről, később pedig, amikor
megvádolták, hogy ő is Jézus egyik tanítványa, ismét hűtlennek bizonyult,
még azt is letagadta, hogy egyáltalán ismeri, és megint nem egyszer, hanem
ezúttal is háromszor.
Márk néhány helyen utal rá, hogy Péter később visszanyeri a becsületét
Jézus előtt. Miután harmadszor is megtagadja Jézust, eszébe jut, hogy Jézus
ezt megjövendölte, majd a földre borul, és zokogni kezd (14:72). Később, a
keresztre feszítés után, amikor az asszonyok kimennek a sírhoz, és üresen
találják, azt az utasítást kapják, hogy mondják meg „tanítványainak és
Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta
nektek” (16:7). Miért emeli ki Pétert külön is a tanítványok mellett?
Kétségtelenül azért, mert Jézus azt akarta, hogy tudja: bocsánatot nyert.
De mi van Júdással? Rejtélyes – ám nagyon is jellemző – módon a vele
történteket Márk az olvasói képzeletére bízza. Azután, hogy Jézust egy
csókkal elárulta, sehol sem említi. Aligha remélhetjük, hogy megbánta
bűnét, és visszatért Jézus kegyébe, hiszen Jézus korábban jelezte, hogy jobb
lenne neki, ha „megsem születik” (14:21). Péter tehát bocsánatot nyert,
Júdás viszont elveszett. Ez minden, amit Márk ennek kapcsán mondani
kíván.

Júdás Máté evangéliumában

Míg Márk evangéliuma körülbelül harmincöt-negyven évvel Jézus halála

után íródott (kb. i. sz. 65-70-ben), Mátéé még ennél is tíz-tizenöt évvel
később (i. sz. 80-85 körül) keletkezett. A tudósok közel egy évszázada
vitatkoznak arról, hogy Máté Márkot használta-e forrásként. Márkot talán
úgy lehet a legjobban tanulmányozni, ha összevetjük, hogy a Jézushoz
kapcsolódó történetei miben különböznek Márk történeteitől, vagyis ha
megnézzük, mit tett hozzá Máté Márk beszámolójához, mit vett el belőle,
vagy mit változtatott meg. Ha megfigyeljük, miben módosított Máté, akkor
világos képet kapunk arról, mit akart másképp hangsúlyozni, mint a korábbi
forrás.12

Miben tér el Máté Márkhoz viszonyítva

Jelenlegi céljainkhoz nem kell teljes beszámolót adnom róla, mi mindent

változtatott meg Máté Márkhoz képest, elég, ha a módosításoknak azt a
három típusát emelem ki, amelyek különösen fontosak, amennyiben meg
akarjuk érteni, miként kívánta Máté ábrázolni Iskarióti Júdást.

1. Először is Máté evangéliuma sokkal hosszabb, mint Márké, főként

amiatt, mert hosszan idéz olyan részeket Jézus tanításaiból, melyek a
korábbi evangéliumban nem szerepelnek. A híres hegyi beszéd
például csak Máténál szerepel (Mt 5-7). Jézus ebben a beszédben
osztja meg néhány legismertebb, Márknál nem szereplő tanítását,
köztük a boldogokról szólót („Boldogok a lélekben szegények, mert
övék a mennyek országa”), az Úr imáját („Miatyánk”), az
aranyszabályt („Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is
tegyétek velük!”), és még sok egyebet. A hegyi beszéd néhány
legjellemzőbb mondásában Jézus arra buzdítja híveit, hogy ne az
anyagi dolgokkal foglalkozzanak, hanem a lélek dolgaival.
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és
rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben
gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol
nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a
szíved is.” (6:19-21)

„Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (6:24)

„Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem
testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a
test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak,
csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet
értek ti náluk?” (6:25-26)
2. Mátéról gyakran mondják, hogy övé a „legzsidóbb” evangélium az
Újszövetségben, mivel nála Jézus nagyobb hangsúlyt fektet a zsidó
törvények követésére, mint Márknál (vagy a többieknél). Jézus csakis
itt mondja:
„Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a
prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony
mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy
vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden b eteljesedik. Aki
tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja
az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában.
Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek
országában.” (5:17-19)

Ebben az evangéliumban különös hangsúly helyeződik arra, hogy amit

Jézus mond, tesz és átél, az mind a zsidó írások próféciáinak „teljessé
tétele”, kezdve azzal, hogy egy szűz fiaként születik (1:20-23, mint Iz
7:14 beteljesülése) Betlehemben (2:6, mint Mik 5:2 beteljesülése), hogy
gyermekként száműzetésben él Egyiptomban (2:13-15, mint Oz 11:1
beteljesülése), majd tovább a nyilvános szereplésén keresztül (8:17, ahol
gyógyítói szolgálatát az Iz 53:4 beteljesüléseként idézi fel a szerző) és
haláláig. Ezen utalások mindegyike Máténál megtalálható, de Márknál
nem, és mindegyikről azt mondja, hogy az „írás beteljesülése”.

3. Ugyanakkor Mátéé tekinthető a leginkább „antizsidó” beállítottságú

korai evangéliumnak is, mivel ebben konkrétan a zsidó vezetőket
mutatják be Jézus legdurvább ellenségeiként, akik ellen több
alkalommal is hevesen fellép, megszólta a képmutatásukat, a
gonosztettekre és a zsidó nép félrevezetésére való folytonos
hajlandóságukat (legszigorúbban Mt 23-ban). Ez a szembenállás Jézus
és a zsidó vezetők közt a Jézus peréről és keresztre feszítéséről szóló
beszámolóban jut a csúcspontra. Míg Márknál a római kormányzó,
Poncius Pilátus és a zsidó vezetők (főpapok, írástudók stb.) egyaránt
felelősek azért, hogy Jézust a halál kezére adták, Máté máshová
helyezi a fókuszt. Nála a zsidó vezetők a felelősek, akik felbujtják a
zsidó népet, hogy követeljék Jézus keresztre feszítését még akkor is,
amikor Pilátus határozottan ártatlannak nyilvánítja, és kijelenti:
„Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok ”. Erre
válaszként a zsidó tömegből – melyet a zsidó vezetők addigra már
kellően felszítottak – felhangzik a hírhedt kiáltás, mely az idők során
 annyi gyűlölettől terhes antiszemita megmozduláshoz vezetett, és
mellyel felelősséget vállalnak Jézus haláláért, és e felelősséget
átörökítik leszármazottaikra is: „Vére rajtunk és fiainkon!” (27:25)

Ezek a hangsúlyváltások, melyekkel Máté evangéliumában találkozunk,

abban is visszatükröződnek, ahogy az Iskarióti Júdásról szóló történeteket
elmeséli. Akárcsak Márknál, az evangélium legtöbb történetében Júdás itt
sem központi szereplő, a neve mindössze öt alkalommal fordul elő.
Akárcsak Márknál, Jézus letartóztatása és halála előtt Júdás csak
egyetlenegyszer bukkan fel (10:4), mint a tizenkét tanítvány egyike, akinek
Jézus hatalmat adott, „hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és
meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget” (10:1). Viszont
Máté a Márktól átvett Júdásról szóló történeteket kissé, de sokatmondóan
megváltoztatta, és egyet maga is hozzátett arról, hogy mi történt Júdással az
árulás után.

Júdás indítéka Máté szerint

Láthattuk, hogy Márk evangéliumában nem volt konkrét utalás arra

vonatkozóan, hogy Júdás miért árulta el Jézust. Máténál nem ez a helyzet.
Itt a helyzet kristálytiszta: Júdás a pénzért tette.
Akárcsak Márknál, Júdás itt is közvetlenül azután hozza meg a döntést
Jézus elárulásáról, hogy a meg nem nevezett asszony felkeni Jézus fejét a
drága olajjal. Máté beszámolójában viszont nem egyszerűen „némelyek”
tiltakoznak a drága kenőcs elpazarolásáért. Itt a „tanítványok” tiltakoznak
(26:8). Máté továbbá azt is sugallja, mintha épp emiatt állt volna át Júdás a
másik oldalra. A beszámolóból itt megtudjuk, hogy Júdás „ekkor” ment el a
főpapokhoz.
Máté mondhatni világosabb kapcsolatot von a két történet között,
melyekben egyaránt szerepel valamennyi pénz, amit Jézusért fizettek. A
történetek közt az a különbség, hogy a meg nem nevezett asszony fizetett
azért, hogy megtisztelhesse Jézust, Júdás viszont keresett azon, hogy
elárulta. Abban a versben, amely a főpapokkal való találkozását leírja, Júdás
indítéka világosan kifejezésre jut:
„Ekkor a tizenkettő közül az egyik, a karióti Júdás, elment a
főpapokhoz, és ezt kérdezte tőlük: »Mit adtok nekem, ha kezetekre
adom?« Azok harminc ezüstöt fizettek neki. Attól kezdve már csak a
 kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa nekik.” (26:14-16)

A kapzsiság motivációja remekül beillik Máté tágabb mondanivalójába

Jézus történetét illetően. Máté Jézus tanításairól szóló korábbi soraiban –
amelyek Márknál nem szerepelnek – Jézus kiemeli az e világi javak helyett
a túlvilági javakkal való törődés fontosságát, azt tanítja, hogy ne az e világi
anyagi dolgokkal foglalkozzanak, azt mondja, lehetetlen egyszerre Istent is
és a gazdagságot is szolgálni. Továbbá buzdítja őket, hogy úgy bánjanak
másokkal, ahogy szeretnék, hogy velük bánjanak. Jézus letartóztatásának
Máténál olvasható verziójában Júdás nemcsak a mesterét árulja el, hanem
tettével azt is kimutatja, hogy szemben áll mindennel, amiért Jézus kiállt.
Jobban érdekelték a földi javak, az anyagi dolgok, a gazdagság. És persze
egyáltalán nem úgy bánt Jézussal, ahogy kívánta volna, hogy vele bánjanak.
Máté Júdása a tanítványok negatív példája.

Az írás beteljesülés Máténál

Máté néha konkrétan megmondja, hogy amit Jézus tett vagy átélt, az a
Szentírás próféciáinak beteljesülése volt. Máté tizenegy különböző
alkalommal jelzi, hogy egy bizonyos esemény „azért történt, hogy
beteljesedjenek a próféták írásai”. Márknál e fejezetek közül egy sem
szerepel.
Máshol is előfordul viszont, hogy Máté megváltoztatja Márk történetét,
és nem hívja fel rá a figyelmet, hogy az ő módosított beszámolója
hivatkozik a Szentírás egyik-másik szakaszára. Úgy tűnik, a fent idézett Mt
26:15-nél is ez a helyzet, mikor is Júdásnak „harminc ezüstöt fizettek”,
amiért hajlandó elárulni Jézust. Ez hivatkozás a zsidó Szentírásra, és Máté
átfogó céljára, hogy megmutassa, Jézus életében minden a próféciák
beteljesüléseként történt.
Úgy látszik, a kifizetett harminc ezüstpénz az ószövetségi Zakariás
próféta szavaira utal (Zak 11:12): „Erre kimérték béremet: harminc sékel
ezüstöt”. A bizonyíték, ami alátámasztja, hogy Máténak tényleg ez járt a
fejében, később kerül elő, abban a történetben, amit következő lépésként
megvizsgálunk, vagyis amikor Júdás megbánja bűnét, és a harminc
ezüstpénzt elhajítja a templomban, a főpap viszont nem hajlandó
visszavenni. Máté ebben az esetben konkrétan utal rá, hogy ez Zakariás
következő versének beteljesülése: „Fogtam hát a harminc sékel ezüstöt, és
bedobtam az Úr házának kincstárába” (Zak 11:13).13
 A bibliaértelmezők éveken át civódtak rajta, hogy Máté számára
tulajdonképpen mit jelentett a Zakariás próféciájára való utalás. A probléma
az, hogy a Zakariás könyvében szereplő szakasz igen zavaros, szinte senki
sem tudja eldönteni róla, hogy fej vagy írás. Az áll benne, hogy kijelöltek
egy „pásztort”, hogy vigyázza Izrael házait, de mivel semmibe veszik,
feladja munkáját, és azt mondja, hogy ha jónak látják, fizessék ki. Harminc
ezüstpénzt fizetnek neki, és az Úr utasítja, hogy dobja be az Úr házának
kincstárába „azt a szép bért, amennyit érek nekik”.
Zakariás alighanem ironizál, amikor a harminc ezüstpénzt „szép bér”-nek
nevezi. Mózes törvénye szerint ennyit kellett fizeti egy rabszolgáért, akit a
szomszéd ökre felöklelt (Kiv 21:32). Ettől eltekintve nehéz kideríteni, mit
akart mondani Zakariás ezzel a kis történettel. Úgy tűnik, ez az úgynevezett
pásztor rossz ember volt – legalábbis Márk szemében –, aki egy rossz
munkáért kapott pénzt, majd lemondott a fizetségéről. De hiszen pontosan
ezt tette Júdás is.
Más szóval Júdás árulásának Máténál két szinten is szerepe van. Emberi
szinten Júdás egyszerűen csak tudni akarta, mennyit kereshet gonosz
tettével. Isteni szinten viszont Júdás Jézus elárulásával beteljesítette, amit az
írás megjövendölt. Lehet, hogy erre már Márk is próbált utalni, hiszen a
Szentírás avatott olvasói joggal vélik, hogy Jézus elárulása egyik
legközelebbi tanítványa által – aki vele együtt evett a kenyérből az utolsó
vacsorán – talán nem más, mint a zsidó Biblia zsoltáraiban foglaltak
beteljesülése: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette
kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát” (Zsolt 41:10). Az pedig,
hogy Júdás csókkal árulta el Jézust, alighanem utalás a Péld 27:6-ra: „Jó
szívvel adja a verést, aki szeret, ám az ellenség csókja veszedelmes.” De az
is lehet, hogy a csókkal való elárulás a 2Sám 20:9-10-re utal, ahol Dávid
király egyik katonája, Joáb találkozik egyik emberével, Amazával, aki
elmulasztotta végrehajtani Dávid parancsait. Joáb állítólag jobb kezével
megragadta Amazát szakállánál fogva, és megcsókolta, miközben a bal
kezével kardot szúrt a hasába, és kibelezte.
Függetlenül attól, hogy Márk az írás beteljesülésének tekintette-e Júdás
cselekedetét, Máté egész biztosan ezt gondolta, és ezért tette hozzá, hogy
Júdás harminc ezüstpénzért tette, amit tett, egy felöklelt rabszolga áráért.

Júdás halála Máté szerint

Máté több kisebb változtatást is eszközölt Márk Júdásról szóló

elbeszélésében, a két történet között azonban egy igen jelentős eltérés is
akad. Márkkal ellentétben Máté azt mondja, hogy Júdás meghalt az árulás
után. Amikor látta, hogy Jézust „elítélték”, megbánta tettét, és a harminc
ezüstöt visszavitte a főpapoknak, mondván: „Vétkeztem…, elárultam az igaz
vért” (27:3-4). Amikor azok nem voltak hajlandók visszavenni a pénzt,
elszórta a templomban, „aztán elment és felakasztotta magát”.
A történet azonban ezzel még nem ér véget. A főpapok úgy döntenek,
hogy nem vehetik vissza a pénzt a templomi kincstárba, mert „vér díja”,
vagyis mert köze volt egy elítélt bűnöző kivégzéséhez. Inkább arra
használják fel, hogy megvásárolják a „fazekas telkét”, ahová aztán
idegeneket temethetnek. Mint megtudjuk, e helyet Vérmezőnek hívják,
mivel a telket véres pénzzel vették meg. Máté jelzi, hogy mindez annak
beteljesülése végett történt, amit Jeremiás próféta mondott: „Fogtam a
harminc ezüstöt, annak árát, akit ennyire becsültek, akit Izrael fiai becsültek
ennyire s a fazekas telkéért adták, ahogy az Úr parancsolta nekem” (Mt
27:9-10).
A tudósokat már régóta zavarba hozza, hogy Máté miért származtatja a
Szentírás e szakaszát Jeremiástól, mikor láthatóan Zakariástól ered. 14
Lehetséges, hogy − miként azt más újszövetségi példák is mutatják − a
szerző összemosott két különböző forrásból származó idézetet, de csak az
egyik forrást nevezte meg.15 Mindenesetre érdekes párhuzamok figyelhetők
meg aközött, amit Júdás tesz, és amit az ószövetségi próféta, Jeremiás tett
néhány fejezetben (lásd Jer 18, 19 és 32). Az egyikben például azt mondja
neki az Úr, vigyen el egy „agyagkorsót” a Jeruzsálembe vezető „Cserép-
kapu bejáratához” és ott törje össze a korsót, hogy lássák, mit fog tenni
Isten a népével Jeruzsálemben – hogy el fogja őket pusztítani –, amiért
elhagyták őt és „ártatlanok vérével is elárasztották ezt a helyet” (Jer 18).
Ha Máté Jeremiás e passzusára céloz, akkor az üzenete végzetes: azt
jövendöli, hogy Jeruzsálem el fog pusztulni az ártatlan Jézus
meggyilkolásáért. Ez az értelmezés egyáltalán nem megy túl messzire: Máté
a könyvében már korábban tett hasonló kijelentést, például a 22:7-ben és a
41. szakaszban. Máté szemében – aki évekkel azután élt, hogy a rómaiak
feldúlták Jeruzsálemet, és lerombolták a templomot – ez Isten büntetése volt
a zsidók számára, amiért eltaszították a messiást. Nem csoda, hogy a
későbbi olvasók azzal vádolják Mátét, hogy olajat öntött az antiszemitizmus
tüzére.
Mindenesetre Máté a Júdás haláláról szóló történetében mindvégig azt
próbálja érzékeltetni, hogy még ő – Jézus elárulója – is felismerte tetteinek
helytelenségét, és végül maga is azt hirdette, hogy Jézus ártatlan volt, és
nem érdemelte meg, hogy „elítéltessen”. Amikor Máté arról beszél, hogy
Júdás megbánta az „ártatlan vér” elárulását, ugyanazt a kifejezést
használja, amit később, amikor Jézust perbe fogják Pilátus előtt. Pilátus –
mint már láthattuk – rámutat, hogy Jézus semmit sem tett, amivel halált
érdemelne, a „főpapok és a vének” viszont arra uszítják a népet, hogy
követeljék a keresztre feszítését (Mt 27:22-23). Hogy saját álláspontját
kimutassa, Pilátus vizet hozat, és megmossa kezeit a tömeg szeme láttára,
kinyilvánítandó, hogy ártatlan „ennek az igaz embernek vére ontásában”.
Máté mondanivalója nem is lehetne világosabb. Ha Jézus elárulója is
elismeri, hogy ártatlan, és ha az őt halálra ítélő római kormányzó is elismeri,
hogy ártatlan, akkor vajon ki a felelős Jézus haláláért? Azok, akik ezt a
kormányzótól kikényszerítették: a jeruzsálemi tömegek, akiket saját
vezetőik, a főpapok és a vének buzdítottak.
Az évek során a tudósok sokat vitáztak Júdás bűnbánatának
őszinteségéről. Vajon tényleg megbánta, amit tett? Ha igen, miért nem állt
ki érte a perében, és miért nem próbálta elérni, hogy bocsássák szabadon? E
kérdésre talán nincs is válasz, lehet, hogy Máténak soha nem is jutott
eszébe, és talán jó okkal. Még ha az evangélisták saját kiemelni kívánt
mondanivalójukat hangsúlyozandó gyakorta meg is változtatták az általuk
elbeszélt történeteket, megvoltak a határai annak, hogy mit mondhatnak. E
konkrét esetben Máté alighanem tudta (vagy legalábbis hallotta), hogy Júdás
az árulását követően meghalt (vagy eltűnt). Ezért tehát úgy mondta el a
történetet, hogy az a saját átfogó mondanivalóját hangsúlyozza, miszerint
még az is felismerte ítélete téves mivoltát, aki Jézust elárulta.
A következő fejezetben látni fogjuk, hogy olyan további beszámolókkal
is rendelkezünk Júdás halálát illetően, melyek megdöbbentően eltérnek ettől
a Máténál megismert verziótól, különösképp egy másik kanonikus
forrásban, az Apostolok Cselekedeteiben, melyet ugyanaz a szerző írt, aki
Lukács evangéliumát összeállította. A többi történet egyikében sem
szerepel, hogy Júdás felakasztotta volna magát. Arra a kérdésre, hogy
valójában mi történt Júdással, később még visszatérünk, miután a tettéről és
a későbbiekről szóló valamennyi korai ábrázolást megvizsgáltuk.

Júdás Lukács evangéliumában

Akárcsak Máté evangéliuma, Lukácsé is tíz-tizenöt évvel Márké után

keletkezett, és ennek a szerzője is Márkot használta fel egyik forrásaként.
Mátéval ellentétben viszont Lukács folytatást is írt Jézus életének
evangéliumi leírásához az Apostolok Cselekedeteiben a kereszténység korai,
Jézus halálát és feltámadását követő éveitől egészen Pál apostoli
szolgálatának végéig. A következő fejezetben az Apostolok Cselekedeteit is
megvizsgáljuk majd, mivel ez is említi Júdás halálát, de egészen másképp
mutatja be, mint Máté evangéliuma. Lukács evangéliumában viszont nem
esik említés Júdás haláláról, és ebben a fejezetben erre az evangéliumra
összpontosítunk.
Lukács egészen más változtatásokat eszközölt Márk evangéliumához
viszonyítva, mint Máté, de a változtatások ezúttal is visszatükröződnek
abban, ahogy Lukács Júdás történetét elmondja. 16 Júdás az evangélium nagy
részében nem főszereplő. Neve összesen négyszer fordul elő az
elbeszélésben: amikor a tizenkettő közé hívják, majd a végén, amikor úgy
dönt, elárulja Jézust, és meg is teszi.17 Lukács beszámolója ez utóbbi
eseményekről néhány tekintetben nagyon hasonló Márkéhoz, az átfogó
változtatások tekintetében viszont, amelyeket Lukács a szövegben
alkalmazott, vannak kulcsfontosságú különbségek.

A sátán szerepe Lukács szerint

Az egyik változtatás, mellyel Lukács a Márktól átvett Jézus-ábrázolást

illetően élt, a Jézus nyilvános fellépésének kezdetéről szóló beszámolójában
található. Mint azt az evangéliumok olvasói már régen észrevették, noha
Márk az evangéliuma elején megemlíti, hogy Jézust a megkeresztelése után
a sátán negyven napon át kísértette, tulajdonképpen nem írja le a három
híres kísértést a sivatagban, ahol először arra csábítják, hogy éhségét
csillapítandó változtassa kenyérré a követ, majd hogy ugorjon le a templom
tetejéről, hogy aztán Isten egy csodás közbeavatkozással megmentse, majd
hogy imádja a sátánt, és akkor övé lesz a Föld minden királysága. Máténál
és Lukácsnál szerepel ez a három kísértés, Márknál viszont nem.18
Máté és Lukács beszámolójában az egyik megdöbbentő különbség, hogy
a második és a harmadik megkísértés sorrendje megfordul: a fenti
összefoglalóm sorrendje Mátét követi, Lukács viszont a templomi kísértést
említi a sorban utolsóként. A mi szempontunkból viszont ennél is
meglepőbb, ami azután történik, hogy Jézus harmadszor is ellentmond a
kísértésnek, és eltaszítja a sátánt. Lukács azt mondja, az utolsó megkísértés
után a sátán „egy időre elhagyta Jézust” (Lk 4:13).
Micsoda elgondolkodtató kijelentés. Vajon melyik lett volna a megfelelő
pillanat a sátánnak, hogy újra színre lépjen? Lukács Jézus tevékenységéről
szóló elbeszélésében mindvégig szembetűnő a sátán hiánya. Meg kell
hagyni, Jézusnak épp elégszer akad dolga démonokkal, de mindig föléjük
kerekedik, és legyőzi őket. A sátán a jézusi szolgálat ideje alatt végig
erőtlennek tűnik, és nemcsak Jézussal szemben, hanem a tanítványokkal
szemben is. Miután Jézus elküldi őket, hogy hirdessék az evangéliumot,
gyógyítsák a betegeket, és űzzék ki a démonokat, visszatérvén komoly
sikerekről számolnak be, mire Jézus azt mondja nekik: „Láttam a sátánt:
mint a villám, úgy bukott le az égből” (10:18, lásd még 13:16). Más szóval a
Szentlélek ereje, aminek segítségével Jézus felül tudott kerekedni az ördög
kísértésein, a felhatalmazott képviselőiben is munkált. Jézus nyilvános
szereplése során a sátán egymás után szenvedi el a vereségeket.
De mi köze mindennek Iskarióti Júdáshoz? Láttuk, Márknál nincs
megjelölve az indok, ami arra a döntésre vitte, hogy elárulja Jézust, noha
voltak utalások arra vonatkozóan, hogy valamiképp köze lehetett a drága
kenőcs tékozló elpazarolásához, amivel a meg nem nevezett asszony
felkente Jézust. Máténál viszont a motiváció egyértelműen kiviláglik: Júdás
pénzt akart. Nem úgy Lukácsnál. Először is a döntését – vagyis hogy Jézust
elárulja – nem motiválhatta a felkenés, mivel Lukács ezt a történetet
átemelte az elbeszélés egy másik szakaszába. Itt Jézust nem közvetlenül a
letartóztatása és az elítélése előtt kenik fel, hanem a felkenés a nyilvános
fellépésének egy viszonylag korai szakaszában történik, ezúttal is egy meg
nem nevezett nő keze által (7:36-50). A felkenés leírása ráadásul a legtöbb
részletében olyannyira különbözik a Márknál és Máténál megismert
verziótól, hogy egyesek azt is megkérdőjelezik, ugyanarról az eseményről
van-e szó. Itt mindenesetre nem esik szó róla, hogy akár a tanítványok
bármelyike, akár bárki más bosszankodna a pazarlás miatt. Ezúttal Jézus
farizeus házigazdája bosszankodik, amiért Jézus hagyja, hogy egy ilyen
„bűnös” asszony megérintse. Hogy miben bűnös, arról nem szól a fáma, az
a lehetőség, hogy bizonyára prostituált lehetett, csak később merült fel. Az
Újszövetségben mindenki „bűnös” ember volt, aki nem követte szigorúan
Mózes törvényeit. Az alapján, amit tudunk, akár azzal is vádolhatták, hogy
nem kóser ételt fogyasztott. Viszont ez semmi esetre sem lehetett az ok, ami
Júdást Jézus elárulására sarkallta.
Nem is a kapzsiság vezette. Akárcsak Márknál, Jézus nyilvános
jeruzsálemi beszédét követően Júdás itt is elmegy, hogy tanácskozzon a
„főpapokkal”, megtárgyalandó, hogy miként árulja el Jézust, a főpapok
pedig hajlandók fizetni neki ezért. Ellenben Lukács nem állítja, hogy a pénz
miatt tette. Akkor hát mi motiválta? Lukács szerint maga az ördög.
 „A sátán hatalmába kerítette az iskarióti Júdást, a tizenkettő közül az
egyiket. Elment, hogy megbeszélje a főpapokkal meg a templomőrség
vezetőivel, hogyan tudná nekik kiszolgáltatni.” (Lk 22:3-4)

Lukács evangéliumában Jézus elárulása, majd végül keresztre feszítése a

sátán mesterkedése. Miként a sátán szembeszállt vele az evangélium elején,
ugyanúgy itt, a végén is szembeszáll vele. Jézus nyilvános fellépése során a
sátán ki volt szolgáltatva Jézus szentléleki hatalmának, de a végére
összeszedi magát. Jézus halála egy sátáni közbelépés volt, amivel vissza
akart csapni az Isten fiára. Júdást használta csatlósaként, hogy elvégezze
helyette a piszkos munkát. Lukács szerint viszont nem a sátánnak és
szövetségeseinek jutott az utolsó szó. Isten feltámasztja Jézust a halálból (az
evangélium végén), követőit pedig hatalommal ruházza fel, hogy
felülkerekedhessenek a sátánon (az Apostolok Cselekedeteinek elején). Mint
az keresztény szerzőtől elvárható, Lukács hiszi, hogy Isten végül diadalt arat
az esztelen gonoszságon, amit ellensége, az ördög szabadjára engedett.

Jézus Lukács evangéliumában, mint az események irányítója

Ennél is feltűnőbb módosítással élt Lukács a forrásához képest arra

vonatkozóan, ahogy Jézust a halálra készülve és a halállal szembenézve
ábrázolja. Lukács forrása – vagyis Márk evangéliuma – erőteljes,
ugyanakkor lecsupaszított beszámolója a keresztre feszítéshez vezető, illetve
a kivégzést magában foglaló eseményeknek, olyan elbeszélés, ami pusztán
saját pátoszában is megragadó. Ezt az olvasók – akik a keresztre feszítésről
szóló különböző evangéliumi beszámolókat összeollózzák – néha nem
veszik észre, összekuszálják egyiket a másikkal, így aztán mindaz, amit
Jézus Márknál mond és tesz, összekeveredik azzal, amit az összes többi
evangéliumban mond és tesz. A beszámolóknak ez az összekuszálása pedig
oda vezet, hogy elvesznek az egyes evangéliumok jellegzetes hangsúlyai, és
létrejön egy teljesen új leírás, amit nem valamelyik evangélista írt, hanem az
evangéliumok olvasója, kinek jóvoltából Jézus egyszerre mondja és teszi
mindazt, amit az egyes evangéliumokban külön-külön.
Márk beszámolója – mint különben Márk elbeszéléseinek többsége – e
tekintetben is merev és erőteljes. Jézust saját követőinek egyike elárulta, egy
másik pedig megtagadta. A társai egytől egyig elinaltak, a szükség órájában
egyikük sem maradt mellette. Elküldik, hogy feszítsék keresztre, ő pedig az
eljárás során mindvégig hallgat, mintha sokkolná mindaz, ami történik. Egy
szót sem szól, miközben végigmegy a keresztúton, egy szót sem szól,
miközben felszögelik a keresztre, és fent a kereszten is néma marad. A
többiek viszont nem hallgatnak, hiszen a jelenlévők közül szinte egy sem
akad, aki szavakkal ne bántalmazná és ne gúnyolná: a zsidó vezetők, a
keresztje mellett elhaladók, még a két lator is, akit vele együtt
megfeszítettek. Márk olyan Jézust mutat be, akit elárultak, megtagadtak,
elítéltek, eltaszítottak, kigúnyoltak és magára hagytak – még maga Isten is.
Jézusból a legvégén szakad ki a procedúra során az egyetlen mondat, az
elhagyatottság szánalmas kiáltása: „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?”, ami
annyit jelent (arámiból fordítva): „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”
Azzal meghal.
Nem szabad azt hinnünk, hogy csak mert más evangéliumokban nem így
ábrázolták Jézust, valójában Márk sem így akarta bemutatni. Ugyan,
engedtessék már meg Márknak, hogy ő is elmondja, szerinte hogyan nézett
szembe Jézus a halállal. Nem egy szép látvány. Jézus kínlódva hal meg,
miközben azon vívódik, miért hagyta el mindenki, még Isten is.
Lukács azonban egészen más képet tár elénk, és a különbségek felett nem
ajánlatos könnyedén elsiklani. Lukácsnál Jézus nem némán teszi meg a
kereszthez vezető utat. A kivégzés helyszínére vezető úton megáll a síró
asszonyok csoportja mellett, és így szól: „Jeruzsálem leányai – mondta
nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket
sirassátok” (23:27). Jézus itt jobban törődik az ő sorsukkal, mint a
sajátjával.
Miközben a keresztre felszögelik, Jézus Lukács szerint is hallgat. Inkább
imádkozik azokért, akik ezt teszik vele: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz
nem tudják, mit tesznek” (23:34). A kereszten Jézus értelmes beszélgetést
folytat a vele együtt megfeszítettek egyikével. Az egyik ugyan kigúnyolja:
„Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is”. A másik
lator viszont megrója társát, mivel az ő ítéletük jogos, Jézus viszont „nem
csinált semmi rosszat”. Majd arra kéri Jézust, „emlékezzél meg rólam,
országodban”. Jézus pedig pont azokat a vigasztaló és megnyugtató
szavakat mondja, amit hallani akar: „Bizony mondom neked, még ma velem
leszel a mennyben” (23:43). Ebben a beszámolóban Jézus nyugodt, és az
irányítása alatt tartja a helyzetet. Tudja, mi történik vele, és miért, és azt is
tudja, mi lesz a végkifejlet: a paradicsomban fog ébredni, és vele együtt ott
lesz ez a lator is.
Végül, ami a legárulkodóbb, hogy Jézus Lukács szerint az elhagyatottság
kiáltása helyett („miért hagytál el?”) egy végső imát rebeg: „Atyám,
kezedbe ajánlom lelkemet” (23:46). Márk Jézusa alighanem még a legvégén
is elhagyatottnak érezte magát – még Isten is elhagyta –, de Lukács Jézusa
nem. Itt Jézus érzi Isten jelenlétét, és a bizonyosságot, hogy még mindig
Atyjával van, aki befogadja majd a lelkét. Itt, Lukácsnál Jézus teljes
egészében maga uralja a saját halálát.
Ugyanez a hangsúlyváltás figyelhető meg Jézus korábbi ábrázolásában,
azelőtt, hogy elárulták és letartóztatták volna. Feltűnő, hogy míg Márk
evangéliumában az áll, hogy Jézus „remegni kezdett és gyötrődni” (Mk
14:33), addig Lukács ezt nem mondja. Márknál Jézus azt mondja
tanítványainak, hogy „halálos szomorúság fogta el lelkemet” (Mk 14:34).
Lukácsnál semmi ilyesmit nem mond. Márknál Jézus odébb megy, és arcra
borulva imádkozik (Mk 14:35), Lukácsnál egyszerűen csak letérdel (Lk
22:41). Márknál Jézus háromszor kéri Istent, hogy vegye el tőle a „kelyhet”
(vagyis hogy ne kelljen szembenéznie a szenvedéssel), Lukácsnál csak
egyszer kéri, és azzal kezdi fohászát, hogy „ha akarod”. A fenti
változtatások végeredménye világos: Jézust itt sem eljövendő sorsa feletti
mélységes gyötrelemben ábrázolja, hanem nyugodt, az eseményeket
kezében tartó szereplőként.
Ez az oka egy másik érdekes eltérésnek Lukács történetében, ez esetben
az árulásról szóló részben, ami ezután következik. Sok olvasó észre sem
veszi a különbséget, annyira árnyalatnyi. Márknál Júdás természetesen
csókkal árulja el Jézust a Péld 21:6 sorainak lehetséges beteljesüléseként.
Lukácsnál viszont nem egyértelmű, hogy a csókra egyáltalán sor került-e.
Hiszen itt – Márkkal ellentétben – Júdás egy csapat élén megy oda
Jézushoz, „hogy megcsókolja”, de Jézus végül megállítja: „Jézus
megkérdezte: »Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?«” (22:48) Ezután
rögtön kibontakozik egy kisebb összecsapás, mint azt Márk is említi. Jézus
egyik tanítványa mindkét leírásban kardot ránt, lesújt vele a főpap egyik
rabszolgájára, és levágja a jobb fülét. Ezzel megint csak mindkét evangélista
szerint kivívja Jézus megrovását, de Lukácsnál Jézus nem éri be ennyivel: a
rabszolga felé nyúl, és ott helyben meggyógyítja.
Lukács Jézusa az árulás során is teljesen ura a helyzetnek. Saját kezébe
veszi a dolgokat, úgy tűnik, meg is akadályozza Júdást abban, hogy
megcsókolja, és az ő védelmében kibontakozott összecsapás felett is átveszi
az irányítást. Ez hát Lukács Jézusa dióhéjban: egy nyugodt, rendíthetetlen
férfi, aki Isten jelenlétének és gondoskodásának biztos tudatában néz
szembe a rá váró halállal.

Végkövetkeztetés: Júdás a korai evangéliumokban

A három legkorábbi evangélium által kínált Júdás-ábrázolások rövid
összefoglalásával azt próbáltam megmutatni, hogy a szerző irodalmi és
teológiai programja minden esetben hatással volt arra, ahogy Júdás és az
általa elkövetett árulás történetét elmesélte. Mint azt a fejtegetéseim során
többször is felvetettem, az iménti megfigyelésekből kétféle következtetés
vonható le, az egyik irodalmi, a másik történelmi.
Az irodalmi következtetés az, hogy Júdással ugyanaz a helyzet, mint
Jézussal. A portréja mindenhol más és más, és rossz szolgálatot teszünk az
egyes szerzőknek, ha úgy teszünk, mintha pontosan ugyanazt mondanák,
mint az összes többi. Ha Máté azt kívánja mondani, hogy Júdást a kapzsiság
vitte rá arra, amit tett, Lukács viszont azt bizonygatja, hogy az ördög
sugallta neki, egyik szerzővel szemben sem tisztességes, ha úgy akarjuk
láttatni, mintha ugyanazt mondanák. Ha ezt gondoljuk, az gyakorlatilag
olyan, mintha vettük volna Máté evangéliumát, összevegyítettük volna
azzal, amit Lukács mond, és létrehoztunk volna egy „megaevangéliumot”
(amibe ráadásul még belekotyvasztanánk Márkot és Jánost is), egy olyan
evangéliumot, mely az Újszövetségben sehol sem szerepel, csakis a mi
fejünkben létezik, mintha mi magunk írnánk egy saját evangéliumot az
újszövetségi evangéliumok helyett. Nekem, mint irodalom- és
történelemtudósnak az a véleményem, hogy Jézus (vagy Júdás) életének
története ennél méltóbb bánásmódot érdemel.
A történelmi következtetés az, hogy más és más korokban élt, különböző
közönséghez különböző indítékkal szóló szerzőktől szükségszerűen
különböző beszámolók maradtak ránk. Az egyes leírások eltéréseit látva az
ember végül újra meg akarja vizsgálni őket, hátha le lehet vonni valamilyen
történelmi következtetést arról, hogy mi is történt valójában. A beszámolók
közt feszülő ellentétek egyes esetekben kibékíthetetlennek bizonyulnak. Ezt
látni is fogjuk a következő fejezetben, ahol áttekintjük, mit mond Júdás
haláláról az Apostolok Cselekedeteinek könyve, ami megdöbbentő
párhuzamokat, de ugyanakkor fontos ellentmondásokat is mutat Máté
leírásával szemben (az Újszövetségben csak ez a két könyv említi Júdás
halálát). Ha egymásnak ellentmondó beszámolókkal állunk szemben,
történelmileg nem lehet mindkettő pontos. Vajon az egyik pontosabb, mint a
másik? Honnan tudhatjuk? Mi biztosat mondhatunk Júdás életéről – arról,
hogy mit és miért tett – ilyen kevés fennmaradt forrás alapján? Ezek azok a
kérdések, melyeket a könyv végén fel fogunk tenni, de csak azután, hogy
végignéztük, hányféleképpen ábrázolták még Júdást, kezdve a további
keresztény forrásokkal – például az Apostolok Cselekedeteivel, János
evangéliumával és számos apokrif irattal (a következő fejezetben) –, majd
folytatva az újonnan felfedezett Júdás evangéliumával, egy olyan könyvvel,
mely sajátos mondanivalót, csak rá jellemző ábrázolásmódot kínál az
emberről, aki Jézust elárulta.
 

HARMADIK FEJEZET

Júdás a későbbi evangéliumi

hagyományokban

A
z első keresztények orális kultúrában éltek. Az ókori világra
vonatkozóan nehéz megbízható demográfiai adatokkal előállni, de a
legjobb becsléseink szerint az első keresztény századokban a Római
Birodalom lakosságának csak mintegy tíz százaléka volt írástudó. Ez azt
jelenti, hogy tíz emberből kilenc nem tudott olvasni, írni meg különösen
nem. Azok, akik írni tudtak – és ezen azokat értem, akik egész bekezdéseket
tudtak fogalmazni – még ennél is kisebb százalékot képviseltek. A Jézus
korában, illetve az azt követő századokban élő emberek túlnyomó többsége
akkor sem tudott volna leírni egy mondatot, ha az élete múlott volna rajta.
Szerencséjükre nem ezen múlott az életük. Az orális kultúrákban az életet
anélkül is lehetett élni és élvezni, hogy újságot, irodai feljegyzéseket,
tudományos tanulmányokat, kormányzati jelentéseket, hivatalos iratokat
vagy bármiféle irodalmi műveket olvastak volna. Ha mégis szükség volt
írásos dokumentációra – például hozomány, ingatlaneladás vagy az adó
átvétele ügyében –, mindig voltak írnokok a környéken, akik meghatározott
fizetségért le tudták írni az embernek, amire szüksége volt. Ha pedig az
ember irodalomra vágyott – például Homérosszal vagy Platónnál támadt
kedve múlatni az időt, vagy ha a dráma, fikció érdekelte, esetleg el kívánt
merülni egy-egy vallási iratban – felolvastathatta valakivel hangosan
valakinek az írását. Egyre inkább úgy tűnik, az ókori világban ez volt a
könyvek „olvasásának” legáltalánosabb módja: felolvastatni valakivel (egy
ritkaságszámba menő tanult emberrel) barátok és családtagok társaságában.
Az ember azt hinné, hogy egy szóbeli közléseken alapuló társadalomban
− ahol oly sok múlott az élőszóban hallottakon − különös gondot fordítottak
rá, hogy a fontos emberekkel és eseményekkel kapcsolatos hagyományokat
pontosan adják át, hogy a történet elmondva, és újra elmondva pontosan
ugyanúgy hangozzék, és hogy a történetmondók gondosan ügyeljenek,
nehogy bárhogy is megváltoztassák az elbeszéléseket. Nos, ma már tudjuk,
hogy ez egyáltalán nem igaz. A mai orális társadalmakat kutató kulturális
antropológusok kimutatták, hogy a helyzet épp az ellenkező. Egy szóbeli
kultúrában nem törődnek azzal, amit mi a saját írásos kultúránkban szó
szerinti pontosságnak nevezünk. Az orális társadalmakban felismerték, hogy
ha egy történetet más közönségnek, más kontextusban vagy más okból
mond el az ember, akkor a történet más és más verziójára van szükség. A
történeteket a kor és a körülmény formálja, amelyben elhangzanak. 1
Szilárd bizonyítékunk van arra vonatkozóan, hogy ez az ókori
társadalmakban is igaz volt. Ez a bizonyíték – minő irónia – az írásos
forrásokban keresendő. Az a kevés, történelmi eseményekről szóló írásos
forrás, ami az ókori világból ránk maradt, főképp persze a szerző által
hallott történeteken alapult. Olyan eset is akad, amikor egy bizonyos
történetet több szerző is lejegyzett. A beszámolók szinte minden esetben
eltérnek egymástól.
Ez a helyzet az újszövetségi evangéliumokkal is. A történetek még úgy is
el-eltolódtak, hogy az egyik szerző egy másikat használt forrásként, például
Máté esetében, aki egyes történeteit Márkról másolta. Mi oka lett volna
erre? Az, hogy egy orális társadalomban élt, ahol aligha okozott bárkinek is
problémát a történetek megváltoztatása. Természetes volt, hogy a
történeteket másképp mondták el, ha a hallgatóság, az alkalom vagy a
helyzet más volt. A széles körben elfogadott felfogás, miszerint a
történeteket nem szabad megváltoztatni, hanem változtatás nélkül kell őket
továbbadni, a modern írásos kultúrák újítása. A nyomtatott sajtó
megjelenése előtt nem ez volt a széles körben osztott nézet. 2
A Jézusról szóló ókori történetek, mivel elsősorban egy szóbeli
kultúrában maradtak fenn, a továbbadás során átalakultak. Ezért vannak
különbségek – sőt összeférhetetlenségek – azokban a beszámolókban,
melyeket végül írásba foglaltak, és ezért vannak különbségek – sőt
összeférhetetlenségek – az őt végül eláruló tanítványáról, Iskarióti Júdásról
szóló történeteinkben is. Az egyik nagy ellentmondás Júdás halálának
körülményeivel kapcsolatos. Mint láttuk, Máté evangéliuma szerint Júdás
felakasztotta magát, és halála után a főpapok arra használták fel az árulásért
fizetett pénzt, hogy megvegyenek egy telket, ahol majd idegeneket temetnek
el Jeruzsálemben. Vérmezőnek hívták, mert „véres pénzzel” vették meg. Az
Apostolok Cselekedeteinek könyve viszont másképp számol be Júdás
haláláról, és az ehhez kapcsolódó telekügyletről. E két beszámoló részleteit
valószínűleg lehetetlenség összeegyeztetni.
 Júdás halála az Apostolok Cselekedeteiben

Az Apostolok Cselekedeteinek könyvét ugyanaz a szerző írta, mint Lukács

evangéliumát – ezzel mindenki egyetért (érdemes összehasonlítani az Lk
1:1-4, illetve az ApCsel 1:1-4 sorait, és kiderül, miért). Az Apostolok
Cselekedetei tulajdonképpen egy kétkötetes mű második kötete. Az első
kötet – amit Lukács evangéliumaként ismerünk – Jézus születéséről,
életéről, nyilvános szerepléséről, haláláról és feltámadásáról szól, a második
kötet pedig az apostolok későbbi küldetéséről. Lukács ebben folytatja a
keresztények történetét, megmutatva, miként nőtte ki magát az egyház Jézus
halála után a maroknyi tanítvány alkotta szerény kezdetekből, és terjedt el a
Római Birodalom nagy városi központjain át, amíg az evangélium üzenete
végül eljutott a fővárosba, Rómába. A könyv utolsó kétharmadának
főszereplője Pál apostol, akinek áttéréséről a 9. szakaszban olvashatunk, és
akinek a missziója – vagyis, hogy terjessze Krisztus evangéliumát,
elsősorban a nem zsidó lakosság körében – a továbbiakban a könyv nagy
részének témáját alkotja.
Lukács beszámolója a keresztény misszió elterjedéséről nem egyszerűen
a tények leíró számbavétele, ami úgy adja át az eseményeket, ahogy azok
valójában történtek. Lukács a második kötetben ugyanúgy csavart egyet a
Jézus apostolairól és a küldetésükről szóló hagyományon, ahogy az első
kötetben a Jézussal kapcsolatos evangéliumi hagyományon. A második
kötetben az uralkodó hangsúly azon van, hogy minden, ami a misszió során
történt, az isteni terv része volt, hogy a keresztény misszionáriusokat Isten
inspirálta és ruházta fel hatalommal, hogy a szálakat már a kezdetektől
fogva Isten szelleme mozgatta, és hogy nem volt ember által támasztható
akadály, melyet a felvirágoztatása érdekében ne lehetett volna legyőzni,
hogy a korai kereszténység történetét egész végig Isten hatalmas tekintete
kísérte, és Isten hatalmas keze irányította. A keresztényeket semmi sem
állíthatta meg abban, hogy számos hívet toborozzanak, bármerre is mentek.
Isten ellenségei bebörtönözhették, megkínozhatták és megölhették Krisztus
apostolait, de a missziót sosem tudták megállítani az úton.
Ez az egész könyvön átívelő téma már az egyik első esemény leírásában
felbukkan. Miután a tanítványok negyven napon át újra és újra találkoztak a
feltámadt Jézussal, és miután ő felment a mennybe, eldöntötték, hogy a
misszió érdekében továbbra is tizenketten kell lenniük. Viszont az egyikük
nyilvánvalóan „áttért a sötét oldalra”. Iskarióti Júdás elhagyta helyét
közöttük, ezért szükség volt rá, hogy új tagot válasszanak a tizenkettő
soraiba.
Aki a beszámoló kezdő szakaszában a választást sürgeti, nem más, mint
Simon Péter, aki szolgálata idején Jézus jobbkeze volt. Az összegyűlt
apostolokhoz intézett bevezető szavaiban az a meglepő, hogy Júdás árulását
egy végső isteni terv részének tekinti, miként azt a Szentírásban
megjövendölték. Mint Péter mondja:

„Testvérek, férfiak! Be kellett teljesednie az írásnak, amelyet a

Szentlélek Dávid szájával Júdásról, azok vezetőjéről jövendölt, akik
elfogták Jézust.” (ApCsel 1:16)

Más szóval Dávid király – aki ezer évvel azelőtt élt, és akit az ószövetségi
Zsoltárok könyve szerzőjének tekintettek – megjövendölte, hogy Júdás lesz
az áruló. Péter ezután felidézi azokat a szakaszokat, amelyek szerinte az
eseményt megjövendölték:

„Benne van ugyanis a zsoltárok könyvében: Lakóhelyük váljék

sivataggá, ne lakja senki sátrukat. És: Tisztségét kapja meg más.”
(ApCsel 1:20, utalva a Zsolt 69:25-re és a Zsolt 109:8-ra)

Ez igen fontos szakasz, ha meg akarjuk érteni az Apostolok Cselekedeteinek

könyvét. A könyv szerzője – aki ezeket a szavakat Péter szájába adta – úgy
látja, minden a tervek szerint történt, még Jézus elárulásának és
kivégzésének borzalmas eseményei is. Visszaolvasva a Szentírást meglátta,
mi a kulcsa mindannak, ami történt. Hogy minden látszat ellenére Isten
irányította a dolgokat. Noha Júdás gonosztettet követett el – amire
tulajdonképpen a sátán vitte rá (emlékezzünk a Lk 22:3 soraira) –, minden
úgy alakult, miként azt Isten korszakokkal korábban elrendelte. Isten
tervezte úgy, hogy az árulás megtörténjen, és most is az ő terve szerint való,
hogy Júdás helyét betöltsék. A tanítványok sorsot vetnek, és a szerencse
Mátyásnak kedvez, ő áll Júdás helyére a tizenkettő között. Feltűnő, hogy
Mátyást többé nem is említik az egész könyvben. A feladata csupán annyi,
hogy teljessé tegye a tizenkettő létszámát.
Péter nemcsak azt jelzi, hogy új apostolt kell választani, hanem tesz
néhány közbevetett megjegyzést arra vonatkozóan is, hogy miért kell
választani. Nemcsak azért, mert Júdás áttért a Krisztussal szembenálló erők
pártjára. Ha csak ennyi történt volna, akkor nyilván ugyanúgy megbánhatta
volna bűnét, mint Péter, és visszatérhetett volna az apostolok soraiba. Ez
viszont már nem volt lehetséges, mivel Júdás meghalt. Péter festői
szavakkal írja le a halálát:

„Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant,

kettérepedt és kifordultak a belei. Erről Jeruzsálem minden lakója
tudomást szerzett, úgyhogy azt a telket az ő nevükön Hakeldamának,
azaz vérmezőnek nevezték el.” (ApCsel 1:18-19)

Júdás halálának fenti leírása már régóta fejtörést okoz az Újszövetség

értelmezőinek, mivel több tekintetben is hasonlít Máté beszámolójára,
viszont különbözik is attól. Júdás halála mindkét elbeszélésben
összefüggésben áll a jeruzsálemi Vérmezővel. Máténál viszont azért nevezik
így, mert a zsidó főpapok véres pénzzel vették, amit Júdás maga vitt vissza
és hajított le a templomkörzetben. Lukács verziójában nem szerepel, hogy
Júdás visszavitte volna a pénzt. Abban ő maga vesz a pénzből („gonoszsága
bérén”) telket magának, és nem azért nevezik Vérmezőnek, mert a pénzt,
melyből vásárolták, egy ártatlan ember (Jézus) vére szennyezte, hanem
azért, mert Júdás maga ott halt véres halált. A legmeglepőbb az, hogy a halál
oka nem az akasztás. Júdás valahogy fejjel előre lezuhant ezen a telken,
felszakadt a hasa, a zsigerei pedig kifordultak, és csak egy véres halom
maradt utána. Az nem teljesen világos, hogyan esett fejre Júdás: Vajon
leugrott egy szikláról? Megbotlott valami kőben? Vagy egyszerűen csak
elesett, és kettérepedt?
Egyes olvasók az évek során megpróbálták kibékíteni egymással a két
verziót, például úgy, hogy Júdás felakasztotta magát (miként azt Máténál
olvashatjuk), de a kötél elszakadt (amiről egyik leírásban sincs szó), ő pedig
a földre zuhant (fejjel előre?), és kifordultak a belei (mint az Apostolok
Cselekedeteiben áll). Vagy azzal érvelnek, hogy felakasztotta ugyan magát,
de nem halt meg, hanem levágták, és később valamilyen belső vérzés okán
szenvedett véres halált. A legtöbb mai kritikus olvasó azonban annyit lát,
hogy a két beszámoló ellentmond egymásnak, mivel nemcsak a halálának
mikéntje tekintetében térnek el egymástól, hanem abban a kérdésben is,
hogy ki vásárolta meg a telket (a papok vagy Júdás?), és miért nevezték el
Vérmezőnek (azért, mert véres pénzen vették, vagy mert Júdás
összevérezte?). Ez történik a történeti hagyományokkal, miközben újra és
újra elmondják őket a szóbeli kultúrákban. A hagyományok szájról szájra
terjedve átalakulnak. Júdás halála és a jeruzsálemi fazekas telke között
alighanem lehetett valamilyen kapcsolat, de hogy pontosan miféle, az úgy
tűnik, a történetek átadása során valahol elveszett.
 Júdás János evangéliumában

János evangéliuma mintegy tíz évvel Lukács evangéliuma és az Apostolok

Cselekedetei után íródott. A kanonikus evangéliumaink közül ez keletkezett
utolsóként, és már régóta nyilvánvaló, hogy Máté, Márk és Lukács
beszámolójához képest nagyon eltérő portrét fest Jézusról. A korai
egyházban néhányan „spirituális evangélium”-nak nevezték Jánosét. A
három korábbi elbeszélés nagyon hasonlít egymásra, olyannyira, hogy
szinoptikus evangéliumoknak nevezik őket. A szinoptikus fogalom két
szóból ered, melyek szó szerinti jelentése: „együtt tekintve”. Az első három
evangéliumot azért nevezik így, mert oly sok közös történetet mondanak el
– gyakran ugyanazokkal a szavakkal –, hogy akár párhuzamos hasábokban
egymás mellé is rendelhetnénk és együtt olvashatnánk őket. János egészen
más történeteket tár elénk, és a többiekkel közös történeteit is egészen
másképp, más szavakkal mondja el. Ennek következtében a legtöbb tudós
továbbra is úgy véli, hogy János nem Máté, Márk és Lukács műveiből
merítve állította össze saját beszámolóját, hanem olyan történetekre
alapozta, melyek már hatvan éve keringtek a szájhagyományban, mielőtt
leírta volna őket.3
János evangéliumában Jézus eltérő bemutatása fontos szerepet játszott
abban, hogy János Iskarióti Júdást, az árulót is másképp mutatja be. Itt sincs
szükség rá, hogy részletesen feltérképezzem az összes különbséget János és
a többi evangélium között, így csak néhány szót szólok azokról az
eltérésekről, melyek segítenek értelmet adni a Júdással kapcsolatos
megjegyzéseinek.

János evangéliumának egyedisége

A negyedik evangéliumot épp magának Jézusnak az ábrázolása különbözteti

meg oly nyilvánvalóan a többi evangéliumtól. A korábbi evangéliumokban
Jézus ritkán beszél magáról, arról, hogy honnan jött, és hová tart. János
evangéliumában viszont szinte csak erről beszél. Ebben az evangéliumban
Jézus újra és újra elmondja követőinek, a tömegeknek és az ellenségeinek,
hogy ő az, aki Atyja mellől lejött a mennyből, hogy hamarosan vissza fog
oda térni, és hogy mindenki, aki benne hisz, örökké fog élni. Máténál,
Márknál és Lukácsnál hiába is keresne az ember efféle tanításokat. Jánosnál
fejezetről fejezetre újra és újra felbukkan.
A Jézus kilétére irányuló fókusz jól megfigyelhető néhány kizárólag
Jánosnál szereplő mondásban, ahol Jézus az „én vagyok” formulával írja le
saját magát: „Én vagyok az élet kenyere”; „Én vagyok a világ
világossága”; „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. … Senki sem juthat
el az Atyához, csak általam”. Előfordul, hogy egyszerűen annyit mond
magáról: „én vagyok” – görögül ego eimi. Az értelmezők már régen
észrevették e kifejezés jelentőségét, mivel alighanem a zsidó Szentírás egy
jól ismert és igen jelentős szakaszára utal. Amikor a törvényhozó Mózes a
Kivonulás könyvének 3. szakaszában Istennel beszélgetett, megkérdezte az
Úr nevét, mire Isten azt felelte, „vagyok, aki vagyok” (a héber Biblia görög
fordításában ugyancsak ego eimi).
Úgy tűnik, Jézus János evangéliumában magának követeli ezt a nevet.
Így hát amikor vitába keveredik zsidó ellenfeleivel, akik gúnyolni próbálják,
amiért azt állítja, különleges tudással rendelkezik a zsidók atyjával,
Ábrahámmal kapcsolatban, Jézus így felel: „Mielőtt Ábrahám lett, én
vagyok” (8:58). Rádöbbennek, hogy ezzel isteni státuszt követel magának –
ami istenkáromlás –, ezért köveket szednek fel, hogy megkövezzék.
János evangéliumában Jézus valóban isteni státuszban van. A mennyből
szállt alá, és oda tér majd vissza. Mint isteni lény, mindent tud, ez az
evangélium korai történeteiből ki is derül, amikor felismeri tanítványait, és
az életükről beszél anélkül, hogy korábban ismerte volna őket (1:47). Jézus
többek között azzal is világosan tisztában van, hogy meg fog halni, és
hosszasan beszél az evangéliumban a haláláról. Tudja, hogy kereszten fog
meghalni, de erre kettős értelemben utal, mint az alkalomra, amikor
„felemeltetik”, vagyis, amikor felemelik a keresztre, ugyanakkor
felemelkedik az Atyához is, felmagasztaltatik.
Mivel halála Isten terve szerint való, Jézus nyomatékosan megmondja,
hogy az életét senki sem fogja elvenni. Önszántából adja oda:

„Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra

visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van
rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy
visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.” (10:17-18)

Akárcsak a többi elbeszélésben, Jézusnak Jánosnál is vannak ellenségei. A

történet elbeszélésének itt is két szintje van. Az isteni szinten minden Isten
terve szerint történik. Az emberi szinten viszont Istennek és földi
megtestesülésének, Jézusnak vannak ellenségei, akik szövetkeznek ellene,
és megpróbálnak gátat vetni céljainak. Ez az evangélium konkrétan kiemeli,
hogy Jézus ellenségei saját népének fiai, a zsidók. A „zsidók” jelző ezzel
negatív felhangot kap, noha Jézus maga és a tanítványai is zsidók. A
„zsidók” állnak szemben Krisztussal, ők dacolnak Istennel, ők esküdnek
össze Jézus elveszejtésére, és ők a felelősek a haláláért.
Mivel a zsidók az ellenségei, Jézus ebben az evangéliumban
meglehetősen csúnya dolgokat mond róluk, olyannyira, hogy a mai olvasók
körében akadnak, akik egyfajta ókori keresztény antiszemitizmust vélnek
felfedezni a leírásban. Ezt a nézetet könnyű megérteni: ebben az
evangéliumban a „zsidók” Isten ellenségei, és ők a felelősek az ő
Krisztusának meggyilkolásáért. Ráadásul Jézus utal rá, hogy ők nem
Ábrahám leszármazottai, és még csak nem is Isten gyermekei. Ők a sátán
gyermekei, akik az ő atyjuk, az ördög akaratát követve szállnak szembe
vele, Isten igaz képviselőjével.

„Erre közbevágtak: »A mi atyánk Ábrahám!« Jézus így folytatta: »Ha

Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az
életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek.
Ábrahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett. … A sátán az
atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva
gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság.
Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja. …
Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok
meg, mert nem vagytok az Istentől valók.«” (Jn 8:39-47)

Jézust – aki Istentől való – ebben az evangéliumban végig a saját népe

utasítja el, a zsidók, akik nem Istentől valók, hanem az ördögtől. „[Krisztus]
A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – jelenti ki az evangélium
elején a szerző (1:11).
Mint ez a néhány idézet is mutatja, János evangéliumában a többihez
képest sokkal erőteljesebben jelen van az emberekre vonatkozóan egyfajta
kétpólusú kategorizálás aszerint, hogy milyen a viszonyuk Krisztushoz.
Kétféle ember van, akik kétféle valóságot tükröznek. Az egyik oldalon az
Isten áll, a másikon a sátán; vannak Isten gyermekei és vannak a sátán
gyermekei; az emberek vagy a fényben élnek, vagy a sötétség útját járják;
vagy az igazságért állnak ki vagy a bűnt propagálják. Ez a szigorú
karakterizálás már az evangélium elején egyértelműen kinyilváníttatik:
„Aki hisz benne [vagyis Krisztusban], az nem esik ítélet alá, aki
azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten
egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az
emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert
tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a
 világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei.
Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd
derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.” (3:18-21)

Júdás ábrázolása János szerint

János evangéliumában több konkrét említés esik Júdásról, mint a többi

kanonikus evangéliumban, hiszen a neve itt nyolc alkalommal szerepel.
Történetének alapvető vonulata azonban ugyanaz: egyike a tizenkét
tanítványnak, akiket Jézus kiválasztott, és vele együtt költi el az utolsó
vacsorát, mielőtt elmenne, hogy elárulja. Viszont sok mindenben, amit
János Júdásról elmond, fellelhető az ő evangéliuma és a többieké közt
fennálló sokrétű eltéréseknek a lenyomata.
Jánosnál nem szerepel az a jelenet, amikor Jézus kiválasztja a tizenkettőt,
viszont Jézus egy alkalommal visszautal rá, és ebben a kontextusban
megemlíti Júdást. János evangéliumának 6. szakaszában Jézus egy
meglehetősen bonyolult diskurzussal szolgál, melyben utal rá, hogy annak,
aki örökké kíván élni, ennie kell az ő testéből, és innia kell az ő véréből
(6:53-54). Ez a kép a legtöbb hívében visszatetszést keltett, akik emiatt úgy
döntöttek, elhagyják őt. Ekkor megkérdezi a tizenkettőt, hogy ők is el
akarják-e hagyni, mire Péter azt feleli, hová máshová mennének, hiszen az
övé „az örök életet adó tanítás” (6:68). Jézus eztán egy olyan eseményre
utalva, ami az evangéliumban nem szerepel, a következőt válaszolja: „Nem
tizenkettőtöket választottam ki?” Ehhez azonban hozzátesz még valamit,
ami a mi szempontunkból nagyon fontos: „De egyikőtök ördög.” A narrátor
ezután hozzáfűzi: „Júdást értette rajta, az iskarióti Simon fiát. Mert ő lett az
árulója, egy a tizenkettő közül”(6:71).
Júdást ez esetben „Iskarióti”-nak nevezik, mivel ez a családneve, amit
apjától, Simontól örökölt. Ami viszont ezen a ponton ennél is meglepőbb,
hogy Jézus már ekkor – a szolgálatának egy ilyen korai szakaszában
(nemcsak az utolsó vacsorán) – tudja, hogy el fogják árulni, és elárulójának
„ördögi” jellemével is tökéletesen tisztában van.
Mindkettő remekül beleillik János Jézusról szóló leírásába, ahol Jézus
mindent előre tud (ebben az evangéliumban ő isteni lény, tehát természetes,
hogy mindent tud), és ahol minden fekete-fehérre van festve. Vagy Jézussal,
vagy ellene; vagy igaza van az embernek, vagy téved; vagy a fényben jár,
vagy a sötétségben; vagy az Istené, vagy az ördögé. Júdás az ördögé. Mi
több, tulajdonképpen ő maga is ördög, noha nem maga az ördög, hiszen
János később azt mondja, hogy az ördög „fölébresztette az áruló Júdásnak,
Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el” (13:2). Júdás tehát
gonosz – lényegében az ördög fia – akárcsak János szemében a zsidók.
János nem magyarázza meg, hogy Jézus miért választott egy ellenséget a
követőjének, az olvasónak azonban valószínűleg azt kívánja sugallni, hogy
mindez a terv szerint történt.
Az evangélium Júdást eztán egy olyan epizódban említi, melyről a
szinoptikus evangéliumok esetében már beszéltünk: amikor Jézust egy meg
nem nevezett asszony felkeni. Ezúttal azonban ez nem Galileában történik,
mint más evangéliumok szerint, nem is egy Simon nevű farizeus házában,
mint Lukácsnál, és a nő sem ismeretlen. Az eseményre a júdeai Bethániában
kerül sor (egy Galileától délre fekvő területen), Jézus barátainak, Máriának,
Mártának, és Lázárnak a házában, és Jézust maga Bethániai Mária keni fel a
drága kenőccsel. Tiltakozások ezúttal is akadnak, de nem a jelen lévők
közül „némelyek” szájából, miként Márknál, és nem is a „tanítványok”
részéről, miként Máténál. Jánosnál konkrétan Iskarióti Júdás az, aki
tiltakozik. „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem
osztották szét a szegények közt?” (12:5). A narrátor azonban elárulja, hogy
Júdásnak egyáltalán nem a szegényekre volt gondja. Ő volt az apostoli
közösség pénztárosa, és lopott tőlük. Szerette megdézsmálni a közösség
pénzesládáját, amit a gondjaira bíztak (12:6).
János ördöginek, a sátán fiának ábrázolja Júdást, aki már a kezdet
kezdetétől szemben áll Krisztussal, és ráadásul egy pénzéhes tolvaj –
ismerősen hangzik? Bárkinek az lenne, aki egy kicsit is ismeri a zsidók ellen
felhozott középkori antiszemita rágalmakat, miszerint démonok által
megszállt uzsorások és tolvajok, akik megtagadták és meggyilkolták a saját
Krisztusukat. Egyes tudósok szerint nem lehet véletlen, hogy a kora
keresztény hagyományok „Krisztus-gyilkosának” neve – Júdás –
etimológiai kapcsolatban van a zsidó jelzővel. A későbbi korokban Júdást
ábrázolták a zsidók prototípusaként.4
Akárcsak a többi evangéliumban, Júdás Jánosnál is jelen van az utolsó
vacsorán (13. fejezet). De míg a többi evangéliumban Jézus azt jövendöli,
hogy a tizenkettő közül egy elárulja majd, János evangéliumában − ahol
Jézus rendszeresen jelenik meg úgy, mint aki részletesen előre tud mindent,
ami történni fog − Jézus a hozzá legközelebb ülőnek konkrétan megmondja,
hogy Júdás fogja elkövetni a tettet (13:26). A sátán ekkor megszállja Júdást,
Jézus pedig azt mondja neki: „Aimit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!”
(13:27). Az asztal körül senki sem tudja, miről beszél, ami elég furcsa, ha
tekintetbe vesszük, hogy Jézus utalt rá, miszerint Júdás lesz az áruló. A
tanítványok azt hiszik, élelemért küldi Júdást, vagy hogy pénzt adjon a
szegényeknek (13:29). Az olvasó azonban tudja, valójában mi is a helyzet:
Júdás azért megy el, hogy megszervezze a gonosztettet. Ezután következik
az evangélium egyik lélegzetelállítóan egyszerű kijelentése: „Júdás
nyomban elment. Éjszaka volt.”
Igen, valóban éjszaka volt. Júdás a sötétben indul útnak, hiszen ezen
evangélium szerint ő a sötétség küldötte. És a sötétség hamarosan
mindannyiukra leereszkedik, amint Júdás végrehajtja előre elrendelt
feladatát, és az ellenséget odavezeti mesteréhez, hogy elfogják.
A letartóztatási jelenet itt a többi evangéliumtól eltérő formában szerepel.
Itt szó sincs csókkal való elárulásról. Júdás odajön a kertbe, ahova Jézust
várják. Vele tart egy osztagnyi katona, valamint a főpapok és a farizeusok
néhány szolgája, kezükben lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus
– aki „tudta, mi vár rá” (18:4) – megkérdi, kit keresnek. „A názáreti
Jézust” – felelik ők. Különös szóváltás ez, hiszen nyilvánvaló, hogy ő maga
Jézus, és ha Júdás vezeti őket a keresésben, akkor nyilván tudniuk kellene.
Viszont ennél is különösebb, ami ezután történik. „Én vagyok” – mondja
Jézus, és mindannyian – köztük Júdás is – önkéntelenül meghátráltak és a
földre rogytak (18:5-6).
Ellenben János evangéliumának szemszögéből ez a reakció egyáltalán
nem olyan különös. Görögül Jézus válasza: „Ego eimi” („vagyok, aki
vagyok”). Kimondta az isteni nevet, és magára vonatkoztatta. Isten nevének
hallatára „hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv” (íz
45:23). Júdás és a katonák térdre borulása természetes reakció arra, hogy
isteni lény áll előttük.
Jézus ismét megkérdi, kit keresnek, és ők újra válaszolnak, ezúttal
viszont hagyja, hogy letartóztassák. Innen pedig folytatódik a történet.
Összefoglalva, a jánosi evangélium szerzőjének egész művén átívelő
nézetei – Istenről, Krisztusról, az isteni tervről és a tanítványokról –
ugyanúgy hatottak arra, ahogy Júdás történeteit elmondta, mint ahogy
Máténál, Márknál, Lukácsnál és az Apostolok Cselekedeteiben. Itt ő a tolvaj
ördög, a sátán fia, akiről Jézus már a kezdetektől tudta, hogy a gonosz
oldalán áll, aki elárulja saját mesterét, de aki kénytelen – még ellenségeként
is – leborulni előtte. Később felvetjük a kérdést, hogy van-e bármi ebben a
leírásban, ami történelmileg hitelesnek tekinthető, most viszont elég annyi,
hogy tudjuk, amikor a korai keresztények történeteket meséltek Jézus
követőiről vagy akár az elárulójáról, mindezt saját nézeteik, látásmódjuk és
teológiai közegük tükrében tették.
 Júdás a többi evangéliumi hagyományban

Attól, hogy az evangéliumokat összeállították és elterjesztették, a

keresztények persze még továbbra is meséltek történeteket Jézusról, illetve
árulójáról, Júdásról. Továbbra is születtek történetek, melyeket
alkalmanként le is írtak. Az egyház korai évszázadaiból nincs annyi
történetünk Júdásról, mint amennyit szeretnénk, de az a néhány, ami van,
felettébb érdekes. A következőkben szeretném megosztani ezek közül a
legizgalmasabbakat.

Júdás Papiasz írásaiban

Papiasz a II. század elején élt keresztény szerző volt, aki saját állítása szerint
nemcsak könyvekből szerzett információkat Jézus szavairól és tetteiről,
hanem beszélgetésekből is, amiket Jézus saját tanítványainak társaival
folytatott. Az általa összegyűjtött információkból egy ötkötetes művet írt Az
Úr mondásainak magyarázata címmel. A későbbi keresztények azonban
ilyen-olyan okból úgy döntöttek, nem őrzik meg munkáját, így nincs róla
másolatunk. Vannak viszont idézeteink a későbbi egyházatyák műveiből.
Ezek között kettő is akad, mely Iskarióti Júdással foglalkozik.5
Az elsőből megtudjuk, hogy Jézus jövendölése szerint a jövendő
mennyei királyság utópiaszerű állam lesz, ahol az emberek élvezhetik majd
a föld gazdag bőségét. Ezt a bőséget oly bizarrul írja le, hogy egyes tudósok
szerint ez lehet az oka, hogy a későbbi keresztények úgy érezték, jobb, ha
nem bíznak Papiaszban: (úgy gondolták) nyilvánvalóan túlzásokba esett. De
mint a beszámolóból kiderült, nem ők voltak az elsők, akik így
gondolkodtak. Iskarióti Júdás állítólag nehezen tudta elhinni, hogy Jézus
valóban mondhatott ilyesmit. A II. század végén élt egyházatya, Ireneusz
írásaiból átvett teljes idézet a következőképp hangzik* :
„Akkor majd a megújított és szabaddá lett teremtett világ mindenféle
eledelből bőségben fog teremni az ég harmata és a föld termékenysége
folytán, miként erről azok a presbiterek is említést tesznek, akik még
látták Jánost, az Úr tanítványát, és tőle hallották azt, amit ezen idővel
kapcsolatban tanított az Úr.
»Eljönnek majd azok a napok, mikoron majd olyan szőlőtövek
sarjadnak, melyeknek mindegyike ezer ágat hordoz, és egy -egy ágán

*
A magyar kiadásban Papiasz írásait Ladocsi Gáspár fordít ásában idézzük az Apostoli atyák című
gyűjteményből (szerk. Vanyó László, Budapest, 1988, Szent István Társulat), 207-208., illetve 211-
212. old. – A ford.
 tíz-tízezer venyige lesz majd, és minden venyigén tíz-tízezer hajtás, és
minden egyes hajtáson tízezer szőlőfürt, és minden fürtön tízezer
szőlőszem, és minden egyes szőlőszem huszonnégy metréta (40 liter)
bort fog adni. Ha pediglen a szentek közül bárki megfog egy
szőlőfürtöt, a másik fürt akkor így fog kiáltani: – Én sokkal jobb ízű
vagyok, szakíts le engemet, általam mondj áldást az Úrnak! Hasonló
lesz ehhez a gabona is, mert minden egyes kalász tízezer búzaszemet
fog hordozni, és minden egyes szem négyszer kétfontnyi lesz,
egyformán kiváló minőségű; sőt az almák, meg a különféle magvak, a
fűfélék is mind-mind ilyenek vagy ezekhez hasonlók lesznek, és
minden állat mindazzal táplálkozni fog, amit a föld megterem.
Békesség és egyetértés lesz majd közöttük, és az embernek való
tökéletes alávetettségben fognak élni.«
Mindezeket Papiasz a négy könyvében leírtakban tanúsítja, ő még
hallhatta János apostolt, Polükarposszal jól ismerték egymást, a
kezdeti időkből való férfiú volt, és mintegy öt könyvet írt életében.
Mindezekhez hozzáfűzi: »A hívők szemében ezek hitelre találn ak. De
Júdás – mondja ő – hűtlenül és hitetlenül kérdezgeti: Hogyan fogja
megvalósítani az Úr ezt a nagy bőséget? – Az Úr pedig ezt mondotta:
– Meglátják mindazok, akik majd részesednek benne.«”6

Ezzel mintha arra kívánna célozni, hogy Júdás – az áruló – nem lesz azok
közt, akik beléphetnek ebbe a paradicsomi állapotba.
A második idézet közvetlenebbül kapcsolódik Júdáshoz. Ez a haláláról
számol be, melynek egyes véres – az Apostolok Cselekedeteiben is
előforduló – részletei itt szemléletes és rikító túlzásokban jelennek meg.
Júdás itt nem egyszerűen lezuhan és kiontja zsigereit, hanem nyilvánvalóan
azért halt meg, mert oly kövérre hízott, hogy szó szerint „felrobbant”.
„Az istentelenség igen nagy mintapéldáját szolgáltatta ebben a
világban Júdás, egész testével utálattá vált. Mert ahol egy szekér
könnyen áthaladt, ő nem tudott átmenni; még akkor sem tehette volna
meg, ha csak a fejének tömegéről lett volna szó. Szemhéjai – mint
mondják –, annyira megdagadtak, hogy a világosságot egyáltalán nem
láthatta, szemevilágát az orvosok még szemvizsgáló tükörrel sem
tudták megnézni, annyira beestek. Szeméremteste minden
szégyellnivalónál undokabb és nagyobb lett, testének minden részét
elárasztotta a genny, meg a férgek, és ezek váladékaikban
minduntalan előtörtek kínzására. A magában hordozott gyötrődés és
fájdalom után – mint mondják –, egy elhagyatott tanyán halt meg,
mely bűze miatt puszta és lakatlan vidékké változott egészen
napjainkig, és rajta még senki sem tudott átmenni anélkül, hogy az
orrát ne tömte volna be kezeivel. Ekkora bűz áradata lepte el teste
miatt azt a földet.”
Szükségtelen mondani, hogy ez a beszámoló nem hasonlít sem Máté
evangéliumára, sem az Apostolok Cselekedeteire. Ugyan Papiasz nem
mondja ki, de láthatóan úgy vélte, Júdást a felpuffadt állapota isteni
megtorlásként sújtotta a bűnéért, hogy elárulta Jézust. Az ókori forrásokban
mindvégig általános utalás, hogy ha Isten ítélete lesújt valakire, az illető
gennyesre dagad, és férgek falják fel már azelőtt, hogy a földbe kerülne. Az
Újszövetség olvasói számára nyilván ismerős az istenkáromló Heródes
király halálának esete az ApCsel 12-ben: „Férgek emésztették meg, úgy halt
meg” (12:23). Ennél is szemléletesebben számol be Heródes haláláról az I.
századi zsidó történetíró, Josephus Flavius, aki szerint tűz kezdett izzani a
hasában, és ettől fájdalom kínozta belülről. A fájdalom roppant étvágyat
keltett benne, és ennek átadva magát belei kifekélyesedtek, és a vastagbele
elfertőződött. Ezután megtudjuk, hogy valamiféle áttetsző folyadék gyűlt
meg a lábai és a hasa alján, a nemi szervei pedig megrohadtak, és
mindenféle férgek borították el (Josephus Flavius: A zsidók története,
17.6.5). Nos, nem szép halál.
Az istenkáromlók esetében viszont nem is olyan szokatlan. A IV századi
egyháztörténész, Euszebiosz szerint hasonló sors várt Galerius császárra, aki
nagymértékben felelős volt a „nagy üldöztetésekért”, minek okán a
keresztények sokfelé estek áldozatul kínzásoknak, és haltak mártírhalált.
Isten végül megbüntette istentelen tettéért:
„Egyszer csak minden előjel nélkül gennyedő gyulladás keletkezett a
nemi szervei körül, majd egy mélyen ülő fisztuláris fekély. Ezek
gyógyíthatatlanul átették magukat a legbelső szerveibe, ahonnan egy
nyüzsgő leírhatatlan féregtömeg, és émelyítő bűz áradt elő. A
mértéktelen evés következtében már a betegség előtt az egész
ormótlan teste átalakult egy nagy halom petyhüdt zsírrá, ami ezután
oszlani kezdett, és visszataszító, rémisztő látványt nyújtott mindazok
számára, akik a közelébe jöttek.” (Euszebiosz: Egyháztörténet, 8.16.3-
5)7

Az orvosai „nem bírták elviselni a mindent legyőző rendkívüli bűzt”, így ott
helyben elrendelték a kivégzésüket. Gelerius nyilvánvalóan szörnyű
fájdalmak közt halt meg.
Heródes és Galerius esete nem volt egyedülálló. Hasonló halálozásokat
jegyeztek fel azokról is, akik szembehelyezkedtek Isten céljaival. 8 Júdás is
ott volt az alávaló gonosztevők hosszú sorában, akik végül – a ránk maradt
művek szerzői szerint – megkapták méltó jutalmukat.
Júdás Nikodémus evangéliumában

Júdásról még évszázadokon át meséltek történeteket. Az egyik kedvencem a

Nikodémus evangéliuma címet viselő könyvből származik, amit (Poncius)
Pilátus-aktának is neveznek. Ez a legendás beszámoló Jézus peréről,
haláláról és pokoljárásáról tele van remek történetekkel, amelyek közt a
tudósok véleménye szerint egy sem akad, ami történelmileg hiteles lenne,
mindazonáltal rendkívül szórakoztatóak, és igen tanulságosak is, ha meg
szeretnénk tudni, milyen történeteket meséltek a keresztények Krisztusról a
halálát követő évszázadokban. Az evangélium látszólag teljes egészében
egy másik írásos dokumentumban gyökerezik, ami valószínűleg a IV. vagy
az V. századra tehető.
Példaként arra, miféléket olvashat benne az ember, az elbeszélés elején
megtaláljuk azt a történetet, amikor Jézust Pilátus elé viszik a tárgyalásra. A
helyiségben posztol néhány római katona, akik standardokat tartanak a
magasba, rajta az isteni Caesar képmásával. Viszont amint Jézus a terembe
lép, a standardhordozók derékban meghajolnak, ezért úgy tűnik, mintha
Caesar képmása behódolna Jézus előtt. A teremben tartózkodó zsidó
vezetők haragra gerjednek, és megvádolják a standardhordozókat, hogy
szándékosan csinálták. Ők bizonygatják, hogy nem tehettek róla, a
standardok maguktól hajoltak meg.
Pilátus erre azt mondja a zsidó vezetőknek, hogy találjanak sajátjaik közt
tizenkét jól megtermett embert, tartsák fel ők a standardokat. Így is tesznek,
és Jézus kimegy a helyiségből, hogy másodszor is bejöjjön. Lám, ezúttal is,
amikor átlépi a küszöböt, a standardhordozók meghajolnak előtte. A zsidók
persze fel vannak bőszülve, de az olvasó már érti a lényeget. Jézus az isteni
lény, nem Caesar; Jézus az, kinek „nevére hajoljon meg minden térd a
mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten
dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2:10-11).
Nikodémus evangéliumának nem minden kéziratában fordul elő Júdás
története, hiszen mint minden ókori könyv, ez is kézzel írt másolatokban
maradt ránk, melyek mindegyike eltér a többitől.9 Az egyik különösen
érdekes kéziratban azt olvasni, hogy az árulást követően Júdás hazamegy,
hogy keressen néhány kötelet, amivel felkötheti magát. Amikor a konyhába
lép, meglátja a feleségét, aki épp csirkét süt nyárson faszén felett. Azt
mondja neki, készítsen kötelet, amivel felkötheti magát. Az asszony
zavartan megkérdi, miért. Elmondja neki, hogy feladta tanítóját, Jézust a
gonosztevőknek, hogy megöljék, de nagy bánatukra a harmadik napon Jézus
fel fog támadni. Az asszony erre azt mondja, ne beszéljen, és ne gondoljon
ilyeneket, hiszen miként ez a sülő csirke sem fog már többé beszélni, úgy
Jézus sem fog feltámadni a halálból.
Ekkor viszont, amint az asszony elhallgat, a nyárson sülő csirke kitárja
szárnyait és hármat kotkodácsol. Ez több mint elég Júdásnak, fogja a
köteleket, és felakasztja magát.

Júdás a Megváltó gyermekségének arab evangéliumában

A korai egyház idejében, a II. századtól kezdődően volt néhány evangélium,

amelyek legendás történeteket idéztek fel arról, milyen volt Jézus kisfiúként.
Ezeket hagyományosan gyermekségevangéliumoknak nevezik. Közülük a
legkorábbi – mely valószínűleg a II. század elejéről vagy közepéről
származik – a Tamás gyermekkor-evangéliuma címet viseli. Ez a beszámoló
egy meglehetősen csintalan, de csodatevő Jézus kalandjait veszi sorra öt- és
tizenkét éves kora között. Valamivel később egy másik evangélium is
előkerült, mely ennél is korábbi eseményekről regél. Ezt Jakab
protoevangéliumának nevezik. Azért hívják protoevangéliumnak, mert
olyan eseményeket ír le, melyek jóval az újszövetségi beszámolók előtt
történtek. Tulajdonképpen főleg Jézus anyjának, Máriának a születéséről,
ifjúkori életéről és házasságáról szól. Mindvégig azt kívánja bemutatni,
miért ő volt a kiválasztott, akinek testéből az Isten fia testet ölthetett e
világon.
A későbbi gyermekségevangéliumok szerzői gyakran használták fel ezt a
két korábbi szöveget saját elbeszélésük alapjául kedvük szerint felnagyítva,
kibővítve, összevegyítve és megváltoztatva mindazok alapján, amit a
szerzők Jézusról hallottak, vagy amit ők maguk képzeltek arról, mi is
történhetett a Jézus felnőttkorát megelőző években. Ez a későbbi –
valószínűleg az V. vagy a VI. századból való – evangéliumok egyike csak
arab fordításban maradt ránk, így hagyományosan a Megváltó
gyermekségének arab evangéliumaként emlegetik.
Ebben az evangéliumban szerepel egy történet, ami az ifjú Jézus és
végzete, az ifjú Júdás egyik találkozását meséli el. A történet olyan epizód
után következik, mely arról szó, miként szabadított meg egy nőt egy
sárkánytól Jézus pólyájának egy darabja. Többé-kevésbé az egész műnek
ilyen a hangvétele. A minket érdeklő történet azonban Jézusról és Júdásról
szól, akik együtt játszanak Betlehemben. Júdást ebben az evangéliumban –
bár még igen fiatal – gyakran megszállja a sátán, és ráveszi, hogy harapjon
meg mindenkit, aki a közelébe megy. Ha nem talál senkit, akit
megharaphatna, akkor saját kezeit és lábait harapja meg. Az anyja azért
viszi el Máriához és Jézushoz, mert reméli, hogy meg tudják gyógyítani.
Jézust kiviszik játszani egy vízfolyáshoz, mire Júdás odajön hozzá, és
„jobbjára ült”* . Akkor viszont szokása szerint a sátán közbeavatkozik.
Beleszáll Júdásba, és arra sarkallja, hogy harapja meg Jézust, de nem tudja −
hiszen Jézus mégiscsak Isten fia −, ezért végül csak megüti a jobb oldalát,
mire ő sírva fakad. A sátán viszont kiűzetik a gyermekből, veszett kutya
alakjában menekül el tőle. A narrátor azonban elárulja, hogy ahol Júdás
megütötte Jézust, később, amikor keresztre feszítik, azon a helyen döfték át
a „zsidók” az oldalát egy lándzsával (lásd Jn 19:34).
Itt nyilvánvalóan olyan történettel állunk szemben, mely előrevetíti az
elkövetkező eseményeket, vagyis hogy Júdás megpróbálja megsebezni
Jézust. Feltűnő, hogy Júdás ezúttal is a Jézus abszolút ellenfeleiként
bemutatott „zsidókkal” kerül párhuzamba. Arra azért felhívnám a figyelmet,
hogy János evangéliumában igazából nem a zsidók döfik át Jézus oldalát,
hanem egy római katona. Az olyan szerzők szemében viszont, mint például
az arab gyermekségevangélium szerzője, az ilyen értelmezési finomságok
nem voltak lényegesek. A zsidók ellenségek, Júdás pedig őket képviseli, az
ördög gyermekeit, akik ártani akarnak Krisztusnak.

Júdás az Aranylegendában

Jézus tanítványairól és a későbbi keresztény szentekről a középkorban

mindvégig az Aranylegendaként ismert könyv volt messze a legnépszerűbb
történetgyűjtemény, amit Jacobus von Voragine domonkos szerzetes állított
össze 1265-ben. A protestáns reformációt megelőzően ez volt a legszélesebb
körben olvasott könyv az egész keresztény világban, sokak számára a
„tudás” elsődleges forrása a kora középkori egyházról. A történetek
többsége a hit hőseiről szól, de Iskarióti Júdásról is van benne egy
legendaciklus. Ez azonban mindentől eltér, amit eddig láttunk, hiszen ezeket
a történeteket részben Oidipusz király klasszikus mítosza szerint alakították,
akiről azt jövendölték, hogy meg fogja ölni apját, majd nőül veszi anyját.
Oidipusz magával ragadó történetét klasszikus formában a nagy görög
tragédiaszerző, Szophoklész meséli el. Ezerhétszáz évvel később hasonló

*
Tóth Klára fordítása. A Megváltó gyermekségének arab evangéliumát lásd Dörömbözi
János (szerk.): Csodás evangéliumok (Budapest, 1998, Telosz), 25-46. old. – A ford.
történet kapott szárnyra Júdásról, a keresztény dráma legtragikusabb
alakjáról.10
Az Aranylegendában Júdás egy zsidó nő, Ciborea fiaként jön a világra,
aki Jeruzsálemben él férjével, Rubennel. A születése előtt Ciborea baljós
álmot látott, miszerint fia „romlást hoz majd egész népére”. Mivel nem
akarták, hogy az álom valóra váljon, úgy döntenek, kiteszik a gyermeket, és
hagyják meghalni, így hát egy kosárban a tengerre bízzák. A végzet (az
isteni végzet) azonban úgy hozta, hogy életben marad, és kosara partot ér
Skariót szigetén. (Ezért kapja az „Iskarióti” nevet.) Az ország királynője épp
a parton sétál, amikor megpillantja a kosarat. Régóta vágyott fiúgyermekre,
de már nyilvánvaló volt, hogy nem lehet gyermeke. Így hát kiforral egy
tervet. Magával viszi a gyermeket, titokban dajkát fogad mellé, úgy tesz,
mintha terhes lenne, majd mikor eljön az ideje, bejelenti, hogy gyermeke
született. Ezzel befogadja Júdást saját királyi vérvonalába.
De mint az ilyen helyzetekben néha megesik, ekkor még nem tudja, hogy
valóban teherbe esik. Fiút szül, és a két gyermek együtt nő föl. Júdás
azonban féltékeny „öccsére”, és folyton rosszul bánik vele. Amikor
megtudja, hogy valójában nem rokona a királynőnek, és így nem ő a királyi
örökös, megöli öccsét, és elmenekül az országból. A végzet (az isteni
végzet) azonban úgy hozza, hogy végül Jeruzsálemben köt ki. Valami
rejtélyes módon az ország római kormányzója, Poncius Pilátus elé kerül, és
oly jó benyomást tesz rá, hogy megteszi őt főintézőjének.
Egy nap Pilátus átnéz szomszédja udvarára, aki – micsoda meglepetés –
történetesen épp Júdás vér szerinti apja, Ruben, és látja, milyen íncsiklandó
almák nőnek nála. Megkívánja, így átküldi Júdást, hogy lopja el őket a
kertből. Ruben viszont váratlanul megjelenik, és meglepi Júdást. Ez
dulakodáshoz vezet, amiben Júdás megöli az idősebb férfit. Pilátus azzal
jutalmazza Júdás lojális viselkedését, hogy neki adja Ruben javait – köztük
feleségét, Ciboreát is. Júdás így tudtán kívül saját anyjával hál.
Egy nap Ciboreára rátör a bánat amiatt, amit ő és első férje sok évvel
azelőtt tettek, és kiönti a lelkét Júdásnak, elmondja, miként bízták kisded
fiukat egy kosárban a hullámokra. Júdás – aki a mostohaanyjától megtudta a
valódi történetét – összerakja a darabokat, és rádöbben, mi történt.
Apagyilkos lett, most pedig vérfertőzésben él.
Bűntudatában és gyászában Krisztushoz fordul megbocsátásért. Krisztus
a tanítványai közé fogadja, és rábízza a közösség pénztárát. Júdásnak
viszont megvan a maga sötét oldala, amit nem tud ilyen egyszerűen
elnyomni. Rendszeresen megdézsmálja a pénztárat, tíz százalékot a saját
kiadásaira fordít. Később dühbe gurul, amikor Jézust egy nő felkeni, a
semmiért elpazarolva a háromszáz dénárt érő kenőcsöt. Ez háromszáz dénárt
jelentett, amit Júdás már sosem fog látni. Bosszúból megegyezik a
főpapokkal, hogy elárulja Jézust harminc dénárért – pont annyiért, amennyit
az elveszett pénzből saját részének tekintett. Később megbánja tettét,
elmegy, hogy felakassza magát, és kipukkad (más szóval e történet így
egyezteti össze Mátét és az Apostolok Cselekedeteit: Júdás felakasztotta
magát és kipukkadt).
Jacobus von Voragine nyomatékosan kiemeli, hogy mindez így volt
rendjén, vagyis hogy Júdás a hasán át kifordult zsigerei miatt lelte halálát,
hiszen nem halhatott meg olyasmiben, ami a szájából jön, amivel
megérintette Krisztus dicső ajkait. Az is helyénvaló volt, hogy a belei
ömlöttek ki, hiszen az árulás gondolata a bensőjében fogant, azaz a beleiben.
Továbbá az is helyénvaló volt, hogy a kötél felsértette a torkát, hiszen a
torkából törtek elő az áruló szavak. Más szóval Jacobus von Voragine Júdás
halálának módjában a számára Isten által elrendelt végzet beteljesülését
látta. Azt viszont, hogy Júdás már a kezdet kezdetén, és minden tekintetben
a velejéig romlott volt, ki sem kellett mondania, középkori olvasói számára
anélkül is egyértelmű volt: testvérgyilkos, apagyilkos, vérfertőző tolvaj és
Krisztus-gyilkos. A keresztény olvasók nagyon is jól olvastak a sorok közt:
íme, Júdás, a tipikus zsidó.11

Júdás a korai egyházatyák írásaiban

A középkori olvasókat már jó régen felkészítették rá, hogy kialakítsák ezt az

asszociációt Júdás és a „zsidók” közt, hiszen amikor Jacobus von Voragine
nekilátott művének, a keresztény írók és tudósok már évszázadok óta ezt
hirdették. A kora keresztény írók témájában itt nem tennék közzé kimerítő
értekezést, csak néhány példát emelnék ki a IV. és az V. keresztény
évszázadból, vagyis Nikodémus evangéliuma és az arab
gyermekségevangélium eredeti keletkezését alig megelőző időszakból.
Az első Jeromos egyházatyától (i. sz. 345-420) származik, aki a korai
évszázadok egyik ragyogó elméjeként szerzett hírnevet, illetve a latin
Vulgatának (vagy legalábbis egy részének) az összeállításáért, ami a
középkorban mindvégig az egyház hivatalos Bibliája volt. Az egyik írásában
a zsoltárok egyik fejezete kapcsán – „Hazug nyelvvel beszélnek hozzám, a
gyűlölet szavával vesznek körül” (Zsolt 109:2-3) − Jeromos utal rá, hogy ez
nem pusztán a zsoltárok szerzőjének panasza, amiért ellenségei
becsmérelték. Ez tulajdonképpen egy profetikus szöveg, ami Krisztusra utal.
Az egyik szinten konkrétan a szájra, ami ártott neki, Júdáséra, aki az árulás
csókjával illette. Egy másik szinten viszont a „zsidók”-ra, hiszen, „akkor azt
mondták »Keresztre vele, keresztre velel« [és így] a szájuk nyitott átjárója
volt az Urat átkozóknak”.12
Hasonló kapcsolat figyelhető meg Júdás áruló csókja és a „zsidók” álnok
csókja közt Jeromos egyik ifjabb kortársánál, Milánó akkori püspökének,
Ambrusnak a sorai közt:

„[Júdás] megcsókolta az Urat… ajkaival, úgy, ahogy a zsidó férfiak

szokták, ezért mondják: »E nép megtisztelt ajkával, szívük viszont
messze van tőlem.«”13

Ugyanígy Konstantinápoly híres prédikátoránál és püspökénél, Jánosnál, aki

oly ékesszóló volt, hogy kiérdemelte a Khrüszosztomosz, vagyis az
„Aranyszájú” becenevet. Akárcsak előtte és utána sok más prédikátor,
Khrüszosztomosz is gyalázta Júdást a kapzsiságáért, mely Jézus elárulására
sarkallta, és figyelmeztette hallgatóit, hogy ne kövessék őt a mohóság
bűnében:
„Halljátok, ti mohók, gondoljátok át, mi volt osztályrésze, miként
vesztette el a pénzt és követte el a bűnt és hozott romlást saját lelkére.
Ez hát a mohóság zsarnoki uralma. Nem élvezhette sem a pénzt, sem a
jelen életet, sem az eljövendőt, hanem mindet egyszerre elvesztette, és
rossz hírnevet szerzett magának még ama emberek közt is, így
felakasztotta magát.”14

Khrüszosztomosz további írásaiból azonban világos, hogy Júdás e vétke

minden zsidó vétke* : „Mi mást akartok, hogy mondjak még? Beszéljek
harácsolásaikról, kapzsiságukról, arról, hogyan árulják el a szegényeket,
lopásaikról, piaci üzelmeikről? Az egész nap sem volna elég arra, hogy
minderről beszéljek.”15
A következő, utolsó idézet Khrüszosztomosz írásaiból az Apostolok
Cselekedeteinek azon szakaszából származik, ahol Júdás kiontja beleit a
földre, amit megvásárolt, és amit ezután Vérmezőnek hívtak.
Khrüszosztomosz szerint ez a név elsősorban arra utal, ami a zsidókkal fog
történni, hiszen róluk is elmondható, amit Júdásról mondtak: „jobb lett
volna neki, ha meg sem születik”. Khrüszosztomosz így ír:

*
A magyar kiadásban Vattamány Gyula fordítását idézzük. Aranyszájú Szent János:
Beszédek a zsidók ellen. (Budapest, 2005, Wesley János Lelkészképző Főiskola), 61. old. –
A ford.
 „Helyénvaló, hogy ugyanezt mondjuk a zsidókról ugyanígy, hisz ha ő,
ki utat mutatott, szenvedett, annál jobban szenvednek majd ők.”

Továbbá amikor az Apostolok Cselekedeteiben az áll, hogy Júdás lakóhelye

„váljék sivataggá”, ez még jobban igaz a zsidókra, kiknek városát,
Jeruzsálemet i. sz. 70-ben a rómaiak egy hosszú, borzalmas ostrom után
lerombolták, mert a zsidók hűtlenek voltak istenükhöz:
„Ha a tényeket közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy [Júdás]
birtokának pusztasággá válása csak az előzménye volt annak, ami a
zsidókéval megesett. Hiszen valóban éhínséggel hozták magukra a
pusztulást, és sokakat megöltek, a város pedig idegenek, katonák
nyughelye lett.”16

A Júdást kommentáló egyházatyák közül nem mindnek állt szándékában

tettét és sorsát egyszerűen összekapcsolni a zsidókéval. Akad néhány példa,
ahol a szerzőknek teljesen mást akartak közvetíteni, például csak ki akarták
egészíteni a Júdásról szóló újszövetségi beszámolókat anekdotikus
legendákkal, melyek még évtizedekkel vagy akár évszázadokkal később is
közszájon forogtak. Az egyik különösen sajátos példa egy i. sz. 1200 körül
élt bibliamagyarázó, Theophülaktosz írásaiból való. Az ő beszámolója
szerint Júdás úgy vélte, szert tehet némi pénzre, ha elárulja Jézust, de azt
nem hitte, hogy valóban bántani fogják. Végül is ő volt Isten fia, és
korábban soha senki sem tudott rá kezet emelni. Aztán amikor látta, hogy
Jézust valóban elítélték, a bűntudattól hajtva eldöntötte, megöli magát, hogy
„Jézus előtt jusson Hádészba, hogy ott esdekelhessen, és megváltást
nyerjen”. De amikor megpróbálta felakasztani magát, „a fa meghajlott, és ő
életben maradt, hiszen Istennek az volt az akarata, hogy megőrizze őt a
bűnbánatra vagy a nyilvános gyalázatra és szégyenre”. Végül ez utóbbi lett
a sorsa. Vízkóros lett, és olyannyira feldagadt, hogy végig sem tudott menni
az utcán, és végül szétpukkadt.17

Végkövetkeztetés: Júdás mint a tanítvány, akivel „gondolkodni tudtak”

Remélem, mindabból, amit itt és az előző fejezetben leírtam, világos, hogy a

korai és középkori egyház Júdásról szóló beszámolóinak e színes
sokféleségét nem tartom elfogulatlan, tényszerűen igazolható leírásoknak,
már ami azt illeti, hogy ki is volt ő, mit tett és mit élt át valójában. Épp az
ellenkezőjét akarom mondani: azt, ahogy a különböző történetmondók
keretbe foglalták a Júdásról szóló beszámolóikat, illetve hogy az általuk leírt
történetek részletei közvetlenül összefüggenek mindazon egyéb nézeteikkel,
amelyeket Istenről, Krisztusról, a halálának jelentőségéről, a megváltás
módjáról, az e világi életről, a zsidókról és Jézus elutasításáról, illetve sok
minden másról vallottak. Amikor ezek a történetmondók elmesélték a
Júdásról szóló történeteiket, azt saját érdeklődésük, látásmódjuk és teológiai
nézeteik, saját szeretett és gyűlölt, kedvelt és megvetett, az őket vonzó és
taszító jellemvonások tükrében tették.
Itt nemcsak arról van szó, hogy a Júdásról szóló történeteiket úgy
alakították, hogy az beleilljen a róla előzetesen kialakított felfogásukba,
illetve minden másba, amit gondoltak. A Júdással kapcsolatos legendák
elbeszélése révén nemcsak vele kapcsolatban tudták kifejezni, amit
fontosnak tartottak, hanem minden mással kapcsolatban is, ami vele
összefüggött (és néha olyan dolgokkal kapcsolatban is, melyekhez semmi
köze sem volt). Ezek a történetmondók és szerzők bizonyos értelemben
hangosan gondolkodtak, olyan történetek elmondásával öntve formába az
Istenről, Krisztusról és a világról vallott nézeteiket, melyek megtestesítették,
formálták és kialakították ezeket a nézeteket. E történetmondóknak Júdás
egy volt a számos szereplő közül Jézus életéből, akivel „gondolkodni
tudtak”.
Van egy másik szerző is, aki ugyanezt tette, bár a gondolatok
tekintetében meglehetősen különbözik azoktól, akiket eddig
megvizsgáltunk. Ez a szerző Júdásról és a Jézushoz fűződő kapcsolatáról írt
evangéliumot, ami nagyon különösen hangzik majd a modern fülek
számára, sokkal különösebben, mint bármelyik azon beszámolók közül,
melyeket ez idáig olvastunk és áttekintettünk. A különössége viszont
részben a történelem véletlenjeinek köszönhető, mivel ezt a bizonyos
evangéliumot nem másolgatták le korokon át újra és újra, a benne
megfogalmazott nézeteket pedig a keresztények számára meg nem
engedettnek, veszélyesnek, eretneknek nyilvánították. Ennek következtében
ez az evangélium valamikor a IV század után elveszett, azóta viszont újra
előkerült, és elgondolkodtató alternatívát tár elénk Júdás eddig megvizsgált
különféle értelmezéseivel szemben. A sokféleségük dacára egy fontos
dologban mindegyik vizsgált beszámoló megegyezett: Júdás Jézus árulója
és halálos ellensége volt, aki keményen ellenszegült Isten akaratának. Eme
újonnan felfedezett evangéliumban viszont egészen más a helyzet. Júdás
evangéliumában ő Jézus legközelebbi tanítványa, az egyetlen, aki megérti
tanításait, és aki teljesíti akaratát. Mondanom sem kell, ez igen forradalmi
álláspont. Ennek az evangéliumnak a felfedezése fordulópontot jelent Júdás
keresztényi értelmezésének történetében.
 
NEGYEDIK FEJEZET

A felfedezés előtt:
Korábbi ismereteink Júdás
evangéliumáról

H arminc évvel ezelőtt az olvasóközönségnek fogalma sem volt róla,

hogy a korai kereszténység idejéből számos olyan evangélium
maradt ránk, melyek nem kerültek be az Újszövetségbe. Ebben
Elaine Pagels The Gnostic Gospels [A gnosztikus evangéliumok] címmel
megjelent sikertanulmánya hozott némi változást, amely igen széles
olvasóközönséget nyert meg.1 De még Pagels könyve sem jutott el a
tömegekhez, többnyire magasan képzett, a korai kereszténység története
iránt érdeklődő embereknek íródott, és ők is olvasták.
Egy modern misztériumregény megjelenése után viszont szó szerint több
millió embert igézett meg az alternatív evangéliumok kérdése és a Jézusról
szóló rejtett üzenetük. Dan Brown 2003-ban adta ki A Da Vinci-kódot, és az
azóta eltelt három év során mindvégig a New York Times bestsellerlistája
élén – vagy legalábbis annak közelében – állt. Noha a regény nem magáról a
korai kereszténységről, hanem a párizsi Louvre egyik kurátorának rejtélyes
meggyilkolásáról szól, az elveszett evangéliumok igen komoly szerepet
kapnak benne. A regény szereplői szerint ezt a kurátort azért gyilkolták
meg, mert ismerte az igazságot Jézusról, ami e rég elveszett szövegekben
rejlett, vagyis hogy Jézus feleségül vette Mária Magdolnát, aki gyermeket
szült neki. A Da Vinci-kód szerint ezt a szent történetet abban a
nyolcvanegynéhány evangéliumbanjegyezték le, amelyek mind versenyben
voltak, hogy bekerüljenek az Újszövetség könyvei közé, de amikor a IV
századi római császár, Constantinus eldöntötte, mely könyvek kerüljenek be
a Szentírásba, végül kimaradtak.
Dacára annak, amit Dan Brown állít a regénye elején – vagyis hogy
„mindaz, amit a dokumentumokról leír,… valóság” – szinte minden téves,
amit az Újszövetségen kívüli evangéliumokról állít. Nem tudjuk, hogy
valóban nyolcvan evangélium volt-e, a fennmaradtak egyike sem említi
Jézus állítólagos házasságát Mária Magdolnával, és Constantinusnak semmi
köze nem volt ahhoz, hogy mely könyvek kerüljenek bele az
Újszövetségbe.2 Mindazonáltal az állítás, miszerint léteznek a Szentírásból
kimaradt további evangéliumok, egyike volt A Da Vinci-kód
„kinyilatkoztatásainak”, amelyek az olvasók millióit olyannyira
lenyűgözték.
Az igaz, hogy ezek az evangéliumok más fényben mutatják be Jézust,
mint az újszövetségiek. Az is igaz, hogy némelyik látványos modern kori
régészeti felfedezés során került újra elő. A korai kereszténység tudósai
számára mindez természetesen nem újdonság, de egy laikus olvasó számára
nagyon is forradalminak tűnhet.
Nem tudjuk, hány evangélium íródott a korai kereszténység időszakában,
de az biztos, hogy elég sok. A fennmaradtak közül a legkorábbiak épp azok,
melyek az Újszövetségbe is bekerültek: Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé.
Ezek egytől egyig az I. századból valók, Jézus halála után mintegy
harmincöt-hatvanöt éven belül íródtak. Akadnak evangéliumok, melyek
ennél is korábbiak, de nem maradtak fenn. Az egyik újszövetségi szerző,
Lukács azt mondja, „sokan” készítettek már írásos beszámolókat Jézus
életéről (Lk 1:1-4). Sajnos e korábbi beszámolókból csak egyetlenegy
maradt fenn: Márk evangéliuma, melyet Lukács forrásként használt.
A II. században újabb keresztény evangéliumok kezdtek feltünedezni.
Némelyiket azok az egyházatyák is említik, akik a bennük foglalt
tanításokat károsnak tartották. Ezek közül időről időre elő fog kerülni egy-
egy vagy régészeti ásatáson, vagy a vakszerencse kegyéből ott, ahol nem is
várnánk. Például 1886-ban egy francia régészcsapat Egyiptomban, egy
Ahmím melletti temetőben ásva egy VIII. századi szerzetes sírjára bukkant,
akit történetesen egy könyvvel együtt temettek el. A könyv négy töredékes
szöveget tartalmazott, amelyeket papiruszra írtak görög nyelven. E szövegek
közt volt egy egyes szám első személyben írt evangélium, aminek
állítólagos szerzője Simon Péter tanítvány. A tudósok már e felfedezés előtt
is tudták, hogy valaha létezett egy evangélium, amit Péter írt, a IV. századi
egyházatya, Euszebiosz is említi, jelezve, hogy a könyvet betiltották, mert
isteni lénynek ábrázolta Krisztust, mintha nem lett volna teljesen ember. És
valóban, az Ahmímban előkerült töredékes evangélium egyes szakaszai
mintha tényleg ezt a Jézus-imázst sugallnak. Íme egy jó kis egyezés egy
evangélium ókori említése, és maga az előkerült szöveg közt.
Előfordul, hogy olyan evangélium kerül elő, mely nem felel meg az ókori
forrásban található leírásának. Ilyen esetekben kénytelenek vagyunk
feltételezni, hogy a szöveget említő egyházatya nem tudta, miről beszél,
vagy pedig ugyanazon (vagy hasonló) néven két evangélium is elterjedt.
Például a heves IV századi eretnekvadász, Epiphaniosz írt egy
nyolcvanfejezetes könyvet, amiben támadja a keresztény eretnekeket és az
általuk használt evangéliumokat. Értekezésében szót ejt egy Mária
Magdolnáról szóló evangéliumról, ami valóban felettébb bizarrul hangzik.
Ebben a leírásban – idézi fel Epiphaniosz – Jézus felvitte Máriát egy hegy
tetejére, majd a jelenlétében előhúzott egy nőt az oldalából (valahogy úgy,
ahogy Évát teremtette az Úr Ádámból), és szexuálisan közösült vele.
Amikor a csúcspontra ért, visszahúzódott tőle, lenyelte saját magját, majd
így szólt Máriához: „Így kell tennünk, hogy élhessünk”. Mária érthető
módon elájult a sokktól.
Epiphaniosz ezt az állítólagos könyvet Mária kérdéseinek könyveként
emlegeti. Pompás lenne, ha ez az evangélium előkerülne, de eddig
Epiphaniosz élethű leírásán kívül egyetlen bizonyítékunk sincs a létezésére.
Előkerült viszont Máriának egy másik evangéliuma, ami egészen más, mint
az előbbi. Ezt a könyvet 1896-ban találták Egyiptomban, majd onnan
Berlinbe került, ahol néhány igen szerencsétlen körülmény − köztük két
világháború − következtében hosszasan árválkodott magában, mielőtt 1955-
ben publikálták volna. Ebben a szövegben semmi léha vagy erkölcstelen
nincs, egy kinyilatkoztatás áll benne Máriának Jézustól a feltámadása után,
melyben elmagyarázza neki, miként tud az emberi lélek az alsóbbrendű
anyagi világból felemelkedni a mennyben át vissza Istenhez. Itt az ókori
leírás (Epiphaniosz leírása Mária kérdéseinek könyvéről) és az újkori
felfedezés (Mária evangéliuma) nem egyezik, de tulajdonképpen egy
egészen más evangéliumról van szó.3
Vannak olyan evangéliumok is, melyekről az újkori előkerülésük előtt
semmit sem tudtunk. Ilyen eset volt a leghíresebb kora keresztény
szöveglelettel szolgáló régészeti felfedezés, egy dokumentumokat őrző
rejtekhely, amit 1945-ben ásott ki egyiptomi földművesek csoportja,
miközben trágyát ástak Nag Hammadi városa mellett egy sziklaoldal
közelében. Egy lepecsételt kerámiakorsó belsejében tizenhárom könyv volt,
rajtuk ötvenként különböző tanítással. A könyveket a IV keresztény
században készítették, ez kiderült, amikor a tudósok közelebbről
megvizsgálták őket, ugyanis némelyik könyvnek bőrborítója volt, amit a
gerincnél egy darab papirusszal erősítettek meg, ezek közt pedig dátumozott
átvételi elismervények is voltak. A rejtekhelyen előkerült iratok között
ugyan akadt, amit már ismertek (volt például egy töredék Platón Államából),
de a legtöbb – mint egy Júdás Tamás által és egy Fülöp által írt evangélium,
illetve egy másik, amit egyszerűen az Igazság evangéliumának neveznek –
addig teljesen ismeretlen volt.4
Ha egy új evangélium előkerül, az embernek fel kell tennie a kérdést,
hogy vajon azok közé tartozik-e, melyeket a korai egyházatyák említenek,
vagy mégsem. Ha ugyanazt a címet viseli, mint a korai egyházatyák által
említett irat, akkor még mindig fel kell tenni a kérdést, hogy vajon az
evangélium tartalma egybevág-e azzal a leírással, amit az egyházatya adott
róla. Ha egybevág, akkor beszélhetünk egyezésről. Ha nem, akkor az
egyházatya ismerte ugyan a dokumentumot, de nem tudta, mi áll benne (és
így téves leírást adott róla), vagy egy másik dokumentumról van szó,
aminek egyszerűen ugyanaz a címe.5
Ezzel el is érkeztünk Júdás evangéliumához. Ebben az esetben
szerencsénk van, mivel a korai egyház egyik szerzőjének, Ireneusznak a
műveiben – aki i. sz. 180 körül ötkötetes támadást indított a keresztény
eretnekek ellen – szó esik egy efféle evangéliumról. Ha az evangéliumról
szóló leírás megegyezik a nemrégiben felfedezett evangélium tartalmával,
akkor bizony nagyon korai evangéliummal van dolgunk, ami feltétlenül a II.
század közepe előtt, vagyis Ireneusz műveit megelőzően keletkezett.

Ireneusz küldetése és üzenete

Ahhoz, hogy segítsek megérteni Ireneusz megjegyzéseit Júdás

evangéliumáról, először szolgálnom kell némi háttér-információval magáról
Ireneuszról, illetve az általa írt könyvről, melyben a keresztények „eretnek”
közösségeit támadja, mint az igazság elvetemült ellenségeit.
Ireneusz Lyon keresztény püspöke volt Galliában (a mai Franciaország
területén), és abban a korban élt, amikor az egyház kívülről – a nem
keresztény tömegek, valamint a helyi római hatóságok részéről – ádáz
támadásoknak volt kitéve, belülről pedig komoly felfordulással és
megosztottsággal kellett szembenéznie. A galliai keresztényüldözésekről
nem is annyira Ireneusz saját könyveiből, hanem a közel ugyanakkor íródott
egyéb művekből vannak ismereteink. Van például egy levél, amit Ireneusz
közösségének tagjai írtak egy másik templomnak, és amelyben egy
szörnyűséges üldöztetésről számolnak be i. sz. 177-ben, amikor Marcus
Aurelius volt a római császár. E levél a vallástörténész, Euszebiosz írásai
közt maradt ránk, aki százötven évvel később élt, de sikerült szereznie egy
másolatot, amiből igen terjedelmesen idéz. A levélben arról beszélnek a
lyoni keresztények, hogy a csőcselék ellenük fordult, megtiltották, hogy
részt vegyenek a közösség életében, és végül fizikai erőszakkal is éltek
velük szemben. A római hatóságok közbeavatkoztak ugyan, de nem a
keresztények védelmében, hanem azért, hogy kényszerítsék őket, hagyják el
hitüket Krisztusban, és imádják az állami isteneket.
A levél szemléletesen és élénk színekkel festi le a hitükért letartóztatott
keresztények által elszenvedett kínzásokat. Börtönbe zárták, éheztették,
karóba húzták, vadállatok elé vetették, égő tűz fölé állított vasszékeken élve
megsütötték, kínpadra fektették őket, és még sorolhatnám. A legtöbben
meghaltak vagy még a börtönben, vagy az arénában a nyilvános
előadásokon, ahol a pogány tömegek végignézték és végigélvezték a
makacsul ellenszegülő keresztények nyilvános megalázását, megkínzását és
megcsonkítását, pedig elég lett volna, ha egyszerűen megtagadják hitüket,
máris szabadultak volna.6
Akadtak keresztények, akik kínzás alatt megtagadták a hitüket. Mások –
köztük az egyház néhány vezetője – meghaltak. Megint másokat –
ismeretlen okból – megkíméltek a letartóztatástól, a kínzástól és a
kivégzéstől. Úgy tűnik, Ireneusz ez utóbbi csoportba tartozott. Nyilvánvaló,
hogy azok, akik túlélték az üldöztetést – akár összeverve, akár ép bőrrel –,
attól fogva végtelenül komolyan vették vallási elhivatottságukat. Olyan
elhivatottság volt ez, amiért érdemes volt szenvedni és meghalni.
Ireneusz aztán tényleg véresen komoly. Fennmaradt írásainak viszont
nem az volt a célja, hogy buzdítsa a keresztényeket, a birodalmi
szembenállás dacára maradjanak hűek hitükhöz. Inkább az egyház belső
egységével foglalkozik, mivel a keresztény közösségen belül erős
megosztottság mutatkozott. Mint Ireneusz írja, nagy számban szivárogtak be
soraikba eretnek tanítások, a krisztusi üzenet olyan állítólagos verziói,
amelyeket Ireneusz és a hozzá hasonlók teljességgel hamisnak, ördögi
ihletésűnek és erkölcsileg veszélyesnek ítéltek, legalább olyan veszélyesnek,
mint az uralkodó hatóságok kínzóeszközeit. Ha az embernek meg kell halnia
a hitéért, akkor jobb, ha tudja, miben is áll az a hit, és ne eretnek, hamis
irányzatáért haljon meg.
Ireneuszt különösen elszomorította a gnosztikus keresztények széles körű
jelenléte az egyház berkeiben. Hamis hitűeknek tekintette a gnosztikusokat,
akik hamis evangéliumokat terjesztenek gazok magvait vetve Isten igaz
embereinek tiszta búzája közé. Ezeket az eretnekeket gyökerestül ki kellett
tépni, és el kellett pusztítani – nem kínzással és kivégzéssel, hanem gúnnyal
és érveléssel. Ahhoz, hogy az egyház tiszta lehessen, a Krisztusról és az
apostolairól szóló igaz tanításokat kell felkarolnia. Így hát Ireneusz írt egy
terjedelmes vádiratot a gnosztikus eretnekek ellen, melyben részletesen
felsorolja elvetemült nézeteiket, bemutatja álnok írásaikat, támadja eretnek
látásmódjukat, gyalázza erkölcstelen tanítóikat, és általában véve megpróbál
egyszer s mindenkorra rendet tenni, hogy olvasói tudják meg, mi az
„igazság” a keresztény vallásról, amit magukénak vallanak.
De kik voltak ezek a gnosztikusok, akiket Ireneusz ily fenyegetőnek talált
a keresztény egyház egységére és üzenetére nézve? Jelen vizsgálódásaink
szempontjából ez igen fontos kérdés, hiszen Ireneusz azt állította, hogy
Júdás evangéliuma tulajdonképpen gnosztikus könyv, ami azért íródott,
hogy hamis képet közvetítsen a világról Jézus árulójának, Iskarióti Júdásnak
a nevében.

A gnosztikusok

A tudósok évszázadokon át elsősorban abból merítették a gnosztikusokra

vonatkozó ismereteiket, amit Ireneusz mondott róluk ötkötetes művében,
ami Az eretnekségek ellen vagy teljesebb formájában Az úgynevezett
„tudás” (azaz a gnószisz) bírálata és cáfolata címen ismert. A többi
egyházatya − például a vad képzelőerővel megáldott IV. századi
Epiphaniosz – is támadta a gnosztikusokat, de úgy tűnik, nézeteik
Ireneusztól származnak.
A modern kor tudósai más forrásokból is sokat tanultak a
gnoszticizmusról, mivel a Nag Hammadi-i könyvtárhoz hasonló
felfedezések első kézből származó leírásokkal láttak el minket azt illetően,
miben hittek és mit tanítottak a gnosztikusok. Ezek a leletek olyan
könyveket tartalmaznak, melyeket gnosztikusok írtak gnosztikusoknak, és
mint ilyenek, a gnosztikusok saját nézeteit fektetik le, nem pedig szimplán
az Ireneuszhoz hasonló ellenségeik támadásainak tükrében mutatják be őket.
Éppen ezért lehetővé teszik, hogy összevessük mindazt, amit Ireneusz kíván
mondani a gnosztikusokról azzal, amit a gnosztikusok mondanak saját
magukról. Tágan fogalmazva Ireneusz látszólag átfogó véleményt fogalmaz
meg arról, miért is szálltak síkra a gnosztikusok, még ha számos részlet
tekintetében teljesen el is rugaszkodott a valóságtól, a felhozott vádjai közt
pedig nem egy akad, ami minden valóságalapot nélkülöz.7
Miután az ember elolvassa a gnosztikusok saját írásait, és kellő kritikával
összeveti azokat Ireneusz soraival, mit lehet mondani a gnosztikusokról? Az
első dolog, amit meg kell jegyezni, hogy néhány tudósra oly mély
benyomást gyakorolt a „gnosztikus”-nak címkézett vallási hiedelmek és
szokások roppant széles skálája, hogy szerintük az elnevezést teljesen el is
kellene hagyni. Szerintük ez túl átfogó fogalom, ami túlságosan szélesre
nőtt ahhoz, hogy bármilyen valós hasznát lehessen venni azoknak a
nézeteknek a meghatározásában, melyeket állítólag lefed.8
Személyes véleményem szerint ezzel túl messzire mennénk. Igaz, hogy a
tudósok (és még Ireneusz is) néha nem megfelelően alkalmazzák a
„gnosztikus” jelzőt olyan csoportokra, melyek egyetlen felismerhetően
gnosztikus mintába sem illenek bele, és az is igaz, hogy látszólag sok
minden, amit Ireneusz és mások mondtak a gnosztikus közösségekről, csak
a csata hevében fogant kitalációk. Megítélésem szerint viszont voltak a
nézetekhez tágabb értelemben ragaszkodó csoportok, amelyeket bátran
nevezhetünk gnosztikusnak. Ha a „gnosztikus” megnevezést elhagyjuk,
azzal az erővel a „keresztény” és a „zsidó” terminusokat is elvethetjük,
hiszen ezek is igen tág gyűjtőnevek, melyek vallási csoportok igen széles
skáláját foglalják magukban mind az ókorban, mind manapság is.
A „gnoszticizmus” legtágabb értelmében véve azokra a kereszténység
korai századaiból való vallási csoportokra utal, amelyek a jelen anyagi világ
kelepcéiből való meneküléshez kellő titkos tudás jelentőségét
hangsúlyozták. Maga a „gnosztikus” elnevezés a görög gnószisz, avagy
„tudás” szóból ered. A gnosztikusok tehát a tudás birtokosai. De miféle
tudásé? Ismerik az igazságot, mely megszabadíthatja őket ebből az anyagi
világból, amit nem az igaz Isten teremtett, hanem hitványabb, alacsonyabb
rangú, tudatlan istenségek, akik azért hozták létre ezt a világot, hogy
csapdába ejtsék az isteni elemeket. A gnosztikus vallások szerint
némelyikünkben megvan az isteni szikra, egy szikra, ami szabadulni kíván a
testünk börtönéből. Ezek a vallások adják át azt a titkos tudást, ami lehetővé
teszi, hogy átlépjünk halandó anyagi testünkön, és visszatérjünk a mennyei
birodalomba, ahonnan eredetileg származunk, és ahol egyszer majd ismét
együtt fogunk élni az istenekkel.
Ez valószínűleg nem hangzik túl keresztényinek, és valóban voltak olyan
gnosztikus csoportok, melyek nem kötődtek a kereszténységhez (Ireneusz
ezt nyilvánvalóan nem vette észre). A mai tudósok közt dúló egyik vita épp
akörül alakult ki, hogy milyen kapcsolatban vannak a gnosztikus csoportok
a kereszténység más formáival. Vajon a gnosztikus vallások a
kereszténységtől függetlenül – és még annak megjelenése előtt – fejlődtek
ki, és csak később kerültek kölcsönhatásba a keresztény hívők
közösségeivel, és találkoztak egymás hatásaival? Vagy talán a
gnoszticizmus nem más, mint a kereszténység egy elhajlása (miként
Ireneusz gondolta) – vagyis későbbi hajtása –, mely néha oly szélsőséges
nézetekre ragadtatta magát, hogy már nem is hasonlított a tradicionális
kereszténységre? Akárhogy is oldjuk fel ezt a kérdést, nyilvánvaló, hogy a
ma ismert legtöbb gnosztikus szöveg mutat némi kapcsolatot a keresztény
gondolkodásmóddal, méghozzá abban a tekintetben, hogy maga Krisztus
hozza el az e világból való szabaduláshoz szükséges tudást. Miként Jézus
maga is megmondja János evangéliumában: „megismeritek az igazságot, és
az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8:32).
János evangéliumát gnosztikus körökben sokan kedvelték. Jézust itt
isteni lényként ábrázolták, aki odafentről érkezett a Földre, hogy az e világi
határok átlépéséhez szükséges tudás felfedésével hazavezesse az embereket.
A gnosztikusoknak azonban számos egyéb szövegük is volt. Ezek közül
néhány részletesen elmagyarázza, hogyan jött létre ez a világ, s hogyan
került csapdába itt néhány isteni szikra (azaz közülünk néhányan), s hogyan
szabadulhatnak ki.
Egyes szövegek – melyek közül néhányat Nag Hammadinál találtak meg
– igen misztikus köntösbe burkolva közvetítik ezeket a tanításokat,
mítoszok során át adva magyarázatot a világban való létezésünkre. A
különböző szövegekben eltérő mítoszok maradtak fenn, és ezek számos
részletükben nem összeegyeztethetők. Ezeknek a mítoszoknak a többsége
visszanyúlik a Teremtés könyvében leírt kezdet elé, amikor még csak
egyetlen transzcendens, teljesen ismeretlen és megismerhetetlen isteni lény
létezett, a kizárólagos lélek, akiben nem volt semmi anyagi. A végtelen
múltban ez az isteni lény önmaga tulajdonságainak megtestesüléseként más
isteni lényeket teremtett magából. Mivel ő maga örökkévaló volt, így önálló
isteni létezőként létrejött maga az Örökkévalóság; gondolkodott (magáról),
így különálló lényként a Gondolat is létrejött; mivel élt, így létrejött az Élet;
ő csak fényből állt, sötétség nem volt benne, így létrejött a Fény; bölcs volt,
így a Bölcsesség is isteni lény lett. Ezek az isteni lények párosodva újabb
isteni lényeket hoztak létre. A mennyei birodalom végül megtelt ilyen isteni
lényekkel, akiket gyakran „aiónok”-nak neveznek. Az aiónok alkotják az
egész isteni szférát, vagyis a plérómát, ami szó szerint azt jelenti:
„teljesség”.
Mindez azelőtt történt, hogy a világmindenség létrejött volna. Nem volt
más, csak egy isteni birodalom. Viszont történt egy kozmikus katasztrófa.
Az aiónok egyike valami miatt lezuhant az isteni birodalomból, és ennek
következtében létrejött egy másféle isteni lény, aki nem a plérómában,
hanem azon kívül keletkezett. Ezt a balsorsú és tökéletlen lényt sokféle
különböző névvel illették, a legelterjedtebb a Jaldabaóth, ami alighanem
Isten ószövetségi nevével – Jahve, a szombatok ura – van összefüggésben.
Valójában ez az isteni kudarc a zsidók teremtő istene, aki tudatlanságában
azt mondta: „Én vagyok Isten, és nincs más isten, csak én”. Egyszerűen
nem tudta, hogy vannak rajta kívül más istenek, akik hatalomban és
tudásban magasan felette állnak. Ott laknak, ahol ő sosem járt, a pléróma
isteni birodalmában.
Jaldabaóth újabb tökéletlen istenségeket teremtett, ők együttesen lettek az
anyagi világ teremtői, amit azért hoztak létre, hogy ide börtönözzék be azt
az aiónt, aki lezuhant a plérómából (néhol a görög „bölcsesség” után
Szophiának nevezik). Az emberi testeket azért teremtették, hogy lakhelyei
legyenek a lezuhant isteni lény, Szophia szikráinak.
Így jutunk el a világ mai állapotához. Miért van benne a sok gyötrelem,
fájdalom és szenvedés? Mert nem a legfőbb igaz Isten jó teremtménye,
hanem egy hitványabb, alacsonyabb rangú, tudatlan és (néha) gonosz
istenség tökéletlen műve. A megváltás célja tehát nem az, hogy megteremtse
a földi paradicsomot, az isteni királyságot e világon. A cél az, hogy az
emberiségben szétszóródott isteni szikrák ki tudjanak szabadulni az anyagi
világból, újra egyesüljenek, és visszatérjenek abba a szférába, ahonnan
jöttek.
De hogyan lehet ezt megvalósítani? Úgy, hogy azok, kikben megvan az
isteni szikra, megtudják az igazat arról, kik is vagyunk, honnan jöttünk,
hogyan kerültünk ide, és miként térhetünk vissza. A megváltó tudás másik
neve az öntudat. Ezt a tudást természetes úton nem nyerhetjük el, például
hiába nézünk körbe a világban, és gondolkodunk komolyan el róla. Ez az
anyagi világ egy alsórendű isten teremtménye, így e világban semmi sem
tudja megmondani nekünk azt, aminek tudatában kiszabadulhatunk belőle.
Nem, a megváltó tudásnak odafentről kell érkeznie. Egy isteni lénynek –
egy aiónnak a plérómából – le kell ide jönnie, és el kell mondania nekünk,
amit tudnunk kell.
De miként jöhetne le egy aión ide, az anyagi világba anélkül, hogy maga
is részévé ne válna az anyagi szférának? A gnosztikusok különböző módon
oldották fel ezt a problémát. A keresztény gnosztikusok azt bizonygatták,
hogy Krisztus egy aión volt, arra pedig kétféle magyarázatuk volt, hogy
miként tudja felfedni a megváltás igazságát anélkül, hogy maga is csapdába
ne esne az anyagban. Az egyik magyarázat szerint Krisztus az emberi test
„hasonlatosságában” jött el a világra, vagyis Krisztus egy káprázat volt, aki
csak úgy nézett ki, mint egy valódi ember. Teljes egészében lélek volt, csak
megjelenésében ember. A másik magyarázat szerint – ami gyakrabban
fordul elő a gnosztikus szövegekben – Krisztus egy aión volt, aki
ideiglenesen Jézus, az ember testében lakozott. Ez utóbbi nézet szerint Jézus
volt az emberi héj a közvetítő Krisztus számára, amire szüksége volt, hogy
felfedje az igazi tudást követői előtt. Amikor a héjat megölték – vagy talán
már korábban –, Krisztus kiszabadult, és visszatért a plérómába, ahonnan
jött.

Ireneusz és a gnosztikusok

Most már látható, miért tartotta Ireneusz a gnosztikusokat veszélyesnek. Azt

állították, hogy birtokában vannak az Istennel, a világgal, Krisztussal és a
megváltással kapcsolatos „valódi” tudásnak. Viszont amit mondtak, az
szöges ellentétben állt azzal, ahogy Ireneusz és a hozzá hasonlók – azok a
keresztények, akik végül az „ortodox” hitvallást lefektették – a keresztény
üzenetet értelmezték. Ireneusz szemében csak egyetlen Isten létezett, a
gnosztikusok szerint viszont több isteni lény volt. Ireneusz szerint a világot
ez az egyetlen Isten teremtette, a gnosztikusok szerint viszont a világ egy
hitvány, alsórangú, sőt gonosz isten műve volt. Ireneusz szerint ennek a
világnak az Istene volt Jézus Atyja, a gnosztikusok szerint azonban e világ
istene az ellensége volt Jézusnak. Ireneusz szemében a világ eredendően jó
volt (még ha a bűn meg is rontotta), a gnosztikusok viszont azt vallották,
hogy a világ egy elvetemült csapda. Ireneusz számára Krisztus egyszerre
volt emberi és isteni, egy isteni lény, aki megtestesülve teljes egészében
emberré lett, ugyanakkor a gnosztikusok szerint Krisztus egy isteni aión
volt, aki vagy embernek látszott, vagy egy időre beleköltözött az emberi
Jézus halandó héjába. Ireneusz szerint a megváltást az hozza el, ha az ember
hisz Jézus halálában és testi feltámadásában, a gnosztikusok viszont úgy
vélték, hogy a megváltás annak a titkos tudásnak a megszerzése révén
érhető el, amit Krisztus tanított a test világából való kiszabadulásról.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy ezek az igazságok nem voltak mindenki
számára elérhetők. Csak azok szerezhettek róluk tudomást, akikben megvolt
az isteni szikra. A többiek – akikben nem volt meg – e világ istenéhez
tartoztak, a teremtőhöz, aki az anyagot és az összes velejáró nyomorúságot
és szenvedést létrehozta. Ők nem ismerhették meg az igazságot, mivel nem
odafentről jöttek. Emiatt rendkívül nehéz volt a gnosztikusokkal vitatkozni.
Ha valaki azt mondta nekik, hogy tévednek, egyszerűen rámondhatták, hogy
az illető nincs birtokában a „tudás”-nak. Ha valaki a Szentírás egy fejezetét
értelmezte, hogy állításaikat cáfolja, önelégülten a szemére vethették, hogy
félreértette a fejezetet. Ha valaki azt állította, hogy az ő értelmezésük
kiforgatja a szöveg természetes értelmét, akkor mondhatták, hogy a valódi
jelentés a felszín alatt rejtőzik, hogy csak azok vegyék észre, akiknek
szemük van hozzá, hogy meglássák.
 Lehet, hogy Ireneusz azért írt oly támadóan az ötkötetes Az eretnekségek
ellen című könyvében, mert frusztrálta, hogy szemtől szemben nem
boldogul a gnosztikusokkal. Ebben nemcsak a gnosztikus beavatottaknak ír,
hanem a többi nem gnosztikus kereszténynek is, hogy elrettentse őket a
gnosztikusoktól, és megtartsa őket az „igaz” hitben, vagyis abban a hitben,
amit Ireneusz annak tekintett. A támadási stratégiája a nevetségessé tétel és
a rágalmazás. Ireneusz hosszasan taglalja a gnosztikus mítoszok részleteit,
legfőképpen azért, hogy megmutassa, milyen abszurd módon bonyolultak és
szövevényesek, szemben az igaz evangéliummal, amit ő nagyon
egyszerűnek tartott. Egyes mai tudósok úgy vélik, Ireneusz egyszerűen
félreértelmezte vagy félreértette a gnosztikusokat, amikor mítoszaikat
taglalja.9 E mítoszok valójában nem az igazságot hirdették a múlt
történéseiről, nem történelmileg hiteles vázlatai voltak annak, hogy mi is
történt, amikor a világ keletkezett. Ezek mítoszok – a világgal és a benne
elfoglalt helyünkkel kapcsolatos igazság gnosztikus értelmezését közvetítő
történetek. Egy metafizikus költemény esetében sem élhet senki az
igazságtartalmára vonatkozó cáfolattal amiatt, hogy a benne szereplő
metaforák és költői képek szó szerint nem pontosak. Ha egy meteorológus
azt mondja, a Nap ma 6:34-kor fog felkelni, senki sem szól rá semmi
rosszat, holott tudjuk, hogy a Nap egyáltalán fel sem kel, hanem a Föld
forog.
Ireneusz és utódai elővették a gnosztikusok rejtélyes, mitikus szövegeit,
úgy állították be őket, mintha tételszerű állításokat tartalmaznának, és így
sikerült gúny tárgyává tenniük őket. A gnosztikusok számára viszont
egyáltalán nem volt nevetséges, hiszen ők ezekben a mítoszokban látták
annak a valóságnak a kinyilatkoztatását, amivel az anyagi világban nap mint
nap találkoztak, és amin át kellett lépniük, ha békét akartak lelni.
A másik dolog, amit Ireneusz a gnosztikusokkal kapcsolatban félreértett,
az egymáshoz való etikai kapcsolatukkal állt összefüggésben. Ireneusz
rájött, hogy a gnosztikusok szembeszálltak ezzel az anyagi léttel, és úgy
gondolják, hogy a testből végül ki kell lépni, így érik csak el a megváltást.
Más szóval a test nem számít. Ireneusz ebből arra következtetett, hogy ha a
gnosztikusoknak a test nem számít, akkor az sem számít, hogy mit tesznek a
testükkel. Az ellenük indított rohama során mindvégig azzal vádolja a
gnosztikusokat, hogy felettébb erkölcstelen, kicsapongó életet élnek, főképp
a közösségi istentiszteletek alkalmával, ahol állítólag mindenféle orgiába
torkolló szertartásokat végeznek.
A Nag Hammadi-i könyvtár felfedezése azonban bebizonyította, hogy ez
a nézet − akármilyen ésszerű is volt Ireneusz szemében – valójában a
végletekig téves. A gnosztikusok – épp azért, mert a test számukra
értéktelen volt – úgy gondolták, hogy az ember ne legyen a test és a testi
vágyak rabszolgája. A gnosztikusok nemhogy kicsapongok nem voltak,
hanem rendkívül aszketikus életet éltek, arra biztatva követőiket, hogy ne
hódoljanak be a hús vágyainak, hanem böjtöljenek, és tartózkodjanak az
ízletes ételektől, a jó bortól, sőt még a szextől is. A testi gyönyör a testhez
köti az embert, a gnosztikus vallások viszont a testtől való elszakadásra
buzdítottak.

Ireneusz, a káiniták és Júdás evangéliuma

Nem minden gnosztikus irat szól a gnosztikus mítoszokról, miként a modern

marxista írások sem mind a Kommunista Kiáltványt ismétlik. A legtöbb
gnosztikus szöveg egyszerűen előfeltételnek veszi a vallás mitikus alapjait,
és más dolgokról beszél. Ezért gondolja néhány tudós – szerintem tévesen –,
hogy az olyan szövegek, mint a Nag Hammadiban felfedezett Tamás
evangéliuma vagy az ötven évvel korábban előkerült Mária evangéliuma
tulajdonképpen nem is gnosztikus írások, mivel nem a gnosztikus mítoszt
fektetik le. Azonban úgy tűnik, ezek a könyvek nagyon is előfeltételezik a
mítosz ismeretét. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy ha ezeket a
könyveket el akarják olvasni, ahhoz meg kell érteniük a mitológiai alapot
anélkül, hogy a szerző a szájukba rágná, ugyanúgy, ahogy a sporthíreket is
csak akkor tudják elolvasni, ha átlátják a kosárlabda szabályait és történetét
anélkül, hogy a sportújságíró – mielőtt leírná, mi is történt a tegnap esti
játszma utolsó negyedében – részletesen elmondaná nekik.
Mindenesetre sok gnosztikus szekta volt, sokféle különböző
mitológiával. Az egyik csoport – melyet Ireneusz is említ – a téma
tekintetében, amivel ez a könyv foglalkozik, különösen érdekes. Ez egy
káinitáknak10 nevezett szekta. Azért fontosak, mert állítólag náluk is volt
egy Júdás evangéliuma. Az alapján, amit Ireneusz erről a könyvről mond,
nagyon úgy tűnik, hogy az újonnan felfedezett evangéliummal épp ez az írás
került a kezünkbe.

A káiniták

Ireneusz Az eretnekségek ellen 1. kötetének végén tesz említést a

káinitákról. Állítólag azért nevezték így őket, mert saját magukat Ádám és
Éva első fia, Káin leszármazottainak tartották. A bibliai történelem
krónikáiban Káint mindig is a „rossz fiúk” közé sorolták. Sehogy sem jött ki
az öccsével, Ábellel, és amikor Isten kimutatta, hogy jobban kedveli Ábelt –
mert az ő állatáldozata jobb volt, mint Káin gabonaáldozata –, Káin kivitte
Ábelt egy rétre, és ott megölte. Más szóval Káin volt az első testvérgyilkos,
Isten pedig azzal büntette, hogy elűzte földjéről, és átkot mondott rá (Ter
4:1-16).
Miért azonosítaná egy vallás híveinek csoportja épp Káinnal magát? Nem
szabad elfelejteni, hogy ezek a káiniták gnosztikusok voltak, akik abban
hittek, hogy az isten, aki e világot teremtette – és aki Káint megbüntette,
amiért nem engedelmeskedett neki –, nem az igaz Isten, hanem egy kisebb,
alantasabb isteni lény. A káiniták nyilvánvalóan azt hitték, hogy ha az igaz
Istent imádják, szembe kell szállniuk ennek a világnak az istenével. Ha
pedig ez az isten Káin ellen fordult, akkor Káin biztosan az igaz Isten
oldalán állt.
Ugyanez a helyezet az összes olyan bibliai alakkal, akiket
hagyományosan Istennel szembenállóknak tekintettek. Ireneusz szerint a
káiniták Korachot tekintették hitük hősének. Ő az, aki szembefordult
Mózessel, és lázadást szított ellene, mire Isten megnyitotta alattuk a földet,
ami Korachot családostul élve elnyelte (Szám 16). Ennél is meglepőbb,
hogy a káiniták Szodoma és Gomorra lakóit is tisztelték, akik a
judeokeresztény hagyomány krónikájában mint istentelen és erkölcstelen
népség váltak hírhedtté, és akiket Isten azzal büntetett, hogy kén- és
tűzesővel pusztította el városaikat (Ter 19).
Ireneusz szerint tehát a káiniták azokkal voltak egy állásponton, akik
nyíltan szembefordultak a zsidók istenével, vagyis e világ teremtőjével, és
akik úgy vélték, „a Teremtő őket, magukat támadta” (Az eretnekségek ellen
1.31.1).11 Ellenben egyikük sem szenvedett bántalmat, mivel védelmezőjük,
Szophia, az aión beavatkozott az érdekükben.
Miután e néhány részletet megosztotta velünk, Ireneusz bemutatja a
káinita hit egy másik hősét:

„És azt mondják, Júdás, az áruló is birtokában volt az ig az tudásnak

mindeme dolgokról, és mivel ő jobban ismerte az igazságot, mint a
többi apostol, elkövette az árulás misztériumát. Őáltala semmisült meg
minden mennyben s földön. Ők pedig egy koholmányra is
hivatkoznak, és Júdás evangéliumának nevezik.” (Az eretnekségek
ellen 1.31.1)

Vagyis tehát az első ókori forrásban megjelenő hivatkozás Júdás

evangéliumára. Ireneusz azt nem állítja, hogy ő maga olvasta volna a
könyvet, így lehetetlen eldönteni, hogy első kézből származó tudás alapján
írja-e le, csak hallott róla, vagy csupán feltételezi, hogy mi állhatott egy
efféle könyvben.12

Júdás evangéliuma

Úgy tűnik, hogy amit Ireneusz mond a könyvről, az szorosan egybevág a

töredékes dokumentummal, ami most már itt van a kezünkben, és aminek
teljes tartalmát a 6. fejezetben fogom tárgyalni.13 Egyelőre – előzetesként a
későbbi teljesebb értekezéshez – a következőket lehet megjegyezni az
újonnan előkerült Júdás evangéliumával kapcsolatban:

1. Ennek az evangéliumnak ugyanaz a címe, mint annak, amit Ireneusz

említ.
2. Gnosztikus evangéliumról van szó, amit jól láthatóan gnosztikusok
írtak gnosztikusoknak.
3. Júdást az elbeszélés „hőse”-ként ábrázolja.
4. Az áll benne, hogy egyedül ő értette meg Jézus és üzenetét, a többi
apostol ennek a világnak az istenét imádta, aki nem Jézus Istene.
5. Az árulást Júdás Jézussal szemben elkövetett jó cselekedeteként
mutatja be. Mint Jézus mondja: „Te azonban mindegyiküknél [ti. az
összes apostolnál] nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az
embert, aki magában hord engem.” (Más szóval Jézus az árulás révén
tud kiszabadulni az anyagi test csapdájából.)
6. Júdás tette fogja végül előidézni az anyagi világ bukását, mivel mások
is követni fogják Jézust vissza, mennyei otthonukba (ezért „semmisült
meg” őáltala minden, mi mennyben, s földön van).

Úgy tűnik, egyezés van Júdás evangéliumának Ireneusznál olvasható leírása,

és a szöveg közt, ami a XX. század egyik elképesztő régészeti
felfedezéseként nemrégiben előkerült.

A káiniták más szerzőknél

Ireneusz néhány tovább megjegyzést is tesz a káinitákról, és egyik sem túl

hízelgő. Tulajdonképpen annyira hasonlítanak mindarra, amit más
szektákról mond, és olyan rosszindulatúak, hogy egyes mai tudósok arra a
következtetésre jutottak, hogy a káiniták, mint társadalmi csoport valójában
soha nem is léteztek, csak Ireneusz képzeletének töredékei voltak. 14
 Ireneusz konkrétan utal is rá, hogy a káiniták olyanok, mint a többi
gnosztikus, akik a végsőkig szembe helyezkednek a teremtő Istennel. Mivel
ez az Isten felajánlotta Izraelnek, hogy legyen az ő választott népe, és Mózes
közvetítésével átadta nekik törvényeit, a káiniták állítólag úgy tartották,
hogy azzal tudják legjobban kinyilvánítani függetlenségüket e világ
istenével szemben, ha nem engedelmeskednek a törvényeinek. Tehát ha
például a zsidó isten azt parancsolja népének, hogy tartsák meg a szombatot,
ne egyenek disznót, és ne kövessenek el házasságtörést, akkor úgy lehet a
legjobban megmutatni, hogy az ember az egyetlen igaz Istenhez tartozik, ha
a zsidó istennel szembeszegülve dolgozik szombaton, disznót eszik, és
paráználkodik. Ireneusz szerint a káinitákat a tökéletes „tudás” olyan
erkölcstelen tettekre sarkallja, amelyeket kimondani is utálatos. Azt hiszem,
biztosak lehetünk afelől, hogy ha Ireneusz említeni nem is kívánta e tetteket,
gondolni azért gondolt rájuk.
Ireneusz után két másik egyházi szerző is tárgyalja a káinitákat: a III.
század elejéről való Minden eretnekségek ellen című könyv szerzője, akit
tévesen néha a híres Tertullianusszal azonosítanak, illetve a IV században a
heves Epiphaniosz, akit már említettem. Úgy tűnik ellenben, hogy egyik
szerző sem rendelkezett semmilyen független információval a szektáról, már
ha az valóban létezett. Csupán kiegészítették azt, amit Ireneusz mondott,
hozzátéve néhány színes saját részletet, ahol jónak látták. Az első szerző
(Pszeudo-Tertullianus) nem említi, hogy a káiniták Júdás evangéliumát
használták. Epiphaniosznál szóba kerül ugyan, de nagyon úgy tűnik, hogy
Ireneusztól vette át az információt.

Kérdések a káinitákkal és Júdás evangéliumával kapcsolatban

Mielőtt továbblépnénk a következő fejezetre, a Júdás-evangélium

felfedezésének történetére, maradt még néhány kérdés, amit illene
megvizsgálni. Az egyik arra vonatkozik, hogy valóban ez-e az a bizonyos
könyv, amit a káiniták használtak. Ezzel a vélekedéssel az a probléma, hogy
az újonnan felfedezett evangéliumban maguk a káiniták sehol sem
szerepelnek.
Viszont mint kiderül, ez mégsem probléma. Az evangéliumokban –
akárcsak a legtöbb könyvben – szinte soha nem esik említés az őket
használó vallási csoportokról. Mégis, egy káiniták által használt könyvtől
nem lenne okunk elvárni, hogy hosszasan értekezzen Káinról? Ennek
szerintem három oka lehet: 1. Abból a Júdás evangéliumából, ami a mi
kezünkben van – mint látni fogjuk –, hiányoznak szövegrészek. Lehetséges,
hogy a Káin a szöveg teljes verziójában nagyon is sokat szerepel. 2.
Ireneusz sosem említi, hogy Júdás evangéliumát a káiniták írták volna, csak
azt, hogy használták. Ireneusz is használta János evangéliumát, az
evangélium mégsem tesz sehol említést Ireneuszról. 3. Mint már jeleztem,
akadnak tudósok, akiknek komoly kétségeik vannak afelől, hogy a káiniták
valóban léteztek.
De ha Júdás evangéliuma valóban létezett – miként azt Ireneusz említi –,
akkor nem kellett a csoportnak is léteznie, amely az elmondása szerint
használta? Valójában egyáltalán nem ez a helyzet. Az eretnekeket támadó
egyházatyák híresek voltak arról, hogy előszeretettel bővítették ki a
kicsinyke tudást, amivel rendelkeztek azért, hogy teljesebb, kerekebb képet
adjanak olvasóiknak. Ezeknek a kiegészítéseknek néha volt ugyan
történelmi alapja, de akadtak olyan részletek is, melyeket maguk az
eretnekvadászok találtak ki.
A jelen esetben a következő forgatókönyvet lehet elképzelni. Tételezzük
fel, hogy Ireneusznak tudomása volt egy olyan evangéliumról, amely Jézus
árulója, Júdás perspektíváján alapult. Függetlenül attól, hogy olvasta-e a
könyvet vagy nem, azt rögtön felismerte, hogy egyike azoknak a gyalázatos
gnosztikus evangéliumoknak, amelyek a zsidók istenét nem az egyetlen igaz
Istenként ábrázolják, hanem egy alacsonyabb rangú istenségként. E világ
teremtője nem Krisztus Atyja volt, hanem olyan isten, akitől Krisztus és a
követői menekülni akartak. Ráadásul ez az evangélium Krisztus árulóját az
ő egyetlen igaz tanítványaként mutatja be, csak ő érti üzenetét, és csak ő
követi híven az akaratát. Olyan evangélium ez, mely feje tetejére állítja az
igazságot, és azt hirdeti, hogy ami igaz, az valójában hamis.
Ha Ireneusz tudott egy ilyen evangéliumról (vagy olvasta), egyáltalán
nem nehéz elképzelni, hogy saját maga alkotott köré egy életképes
társadalmi kontextust, amelyben íródott, és ahol mint írást használták és
tisztelték. Ha pedig így volt, lehet, hogy ezt a csoportot a képzeletében
Káinnal hozta összefüggésbe, és annak alapján adott némi magyarázatot
alávaló hiedelmeikre, amit az evangéliumban olvasott. Egy másik eshetőség
szerint valóban volt egy Káin, a szodomai emberek és Júdás emlékét tisztelő
gnosztikus szekta, és ez az írás volt az evangéliumuk. Akárhogy is volt,
Júdás szóban forgó evangéliumáról az első tanúságtétel Ireneusz vallomása
nyomán maradt ránk az i. sz. 180 körüli időszakból. Ez nem olyan
evangélium volt, ami évszázadokkal Jézus kora után íródott. Nem sokkal az
Újszövetség evangéliumai után keletkezett, azok pedig egytől egyig az I.
század második felében – valamikor i. sz. 65 és 95 között – íródtak. Ez a
bizonyos írás alig ötven évvel később – a II. század közepén – bukkant fel,
ha nem még ennél is korábban. Az újszövetségi evangéliumoktól teljesen
eltérő kontextusban jött létre. Különböző körülmények közt íródott,
különböző igények szerint. Egy merőben más látásmódú illető írta. A
szerzője gnosztikus volt, aki azt kívánta, hogy az igazság gnosztikus
értelmezése egy apostoli hitelességű evangéliumban testesüljön meg. Az
apostol, akinek a nevében megírták, nem más, mint Jézus árulója, hiszen
ennek a szerzőnek a szemében az áruló volt az egyetlen, aki jól értette.
Ebben az evangéliumban Júdás Jézus legközelebbi tanítványa, egyedül neki
fedi fel a megváltáshoz szükséges igazságokat. Aszerint cselekedett, amit
Jézus elmondott neki, és azáltal töltötte be sorsát, hogy megtette, amit Jézus
kijelölt számára. Átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy
kivégezhessék, és így lehetővé váljék, hogy lelke kiszabaduljon a teste
csapdájából, és visszatérjen mennybéli otthonába. Ebben az evangéliumban
Júdás nem ellensége Krisztusnak, hanem a legkedvesebb barátja.
 
ÖTÖDIK FEJEZET

Júdás evangéliumának felfedezése

A
z első fejezetben leírtam, miként zajlott genfi utazásom 2004-ben.
Ott pillanthattam meg először Júdás evangéliumát. A lehetőségek
jól láthatóan felvillanyoztak. Viszont miután onnan visszajöttem,
több kérdésem volt, mint válaszom. Átfutottam ugyan a kopt szöveg néhány
oldalát, de arra nem volt lehetőségem, hogy tanulmányozzam és lefordítsam
őket. Vajon mit rejthetnek a lapok, amiket láttam? Vajon világrengető
felfedezést, ami a vezető magazinok címlapjára fog kerülni, olyan leletet,
amely a keresztény világban mindenkit érdekelni fog, vagy csak tudósok kis
csoportja számára lesz érdekes, akik a kopt nyelvet, és ezen a nyelven
megőrzött ókori szövegeket tanulmányozzák?
Ez teljes egészében azon múlott, hogy milyen dokumentumról van szó.
Ha egy gnosztikus kinyilatkoztatás áll benne, ami hasonlít a többtucatnyi
egyéb, már felfedezett gnosztikus kinyilatkoztatáshoz, az a tudósok körében
természetesen fel fogja kelteni az érdeklődést, de egy efféle szövegnek nincs
olyan roppant jelentősége, mint mondjuk a Holt-tengeri tekercsek
felfedezésének. Ha viszont az evangélium Jézus és árulója, Iskarióti Júdás
viszonyával kapcsolatos ókori nézeteket tartalmaz, méghozzá Júdás saját
szemszögéből nézve, az egészen más helyzet. 1
Sosem gondoltam volna, hogy egy Jézusról és Júdásról szóló II. századi
evangélium miatt át kell majd írnunk mindazt, amit Júdásról tudtunk. Soha
nem is reméltem, hogy ezt az evangéliumot Júdás maga írta volna, vagy
hogy a II. századi szerzője valahogy birtokába jutott a történelmi igazságnak
arról, mi is történt száz évvel korábban Júdás és mestere között. Viszont egy
evangélium, amely akár ily korai is lehet – korban Ireneuszt, sőt az ókori
világból ma ismert többi evangélium keletkezését is megelőzi –, és amely
alternatív szempontból mutatja be Júdást, mint az egyetlen tanítványt, aki
igazán megértette mesterét… nos, egy ilyen evangélium az én szememben
nagyon is szenzációs hírnek számított volna. Értelmezés tekintetében új
rálátást kínált volna a korai kereszténységre, és megmutatta volna, milyen
szélsőségesen változatos volt ez a vallás a korai évszázadokban. Ha valóban
volt egy keresztény szekta, amely épp Iskarióti Júdást tisztelte, az lenne
aztán csak különös.
 Kezdeti csalódásom

Még mindig a kilátások izgalmában találtam az interneten egy értekezést,

ami lelohasztotta a kedvemet.
A holland Michel van Rijn egy internetes naplót és egy nagyon sajátos
honlapot vezet, ami a modern művészettel és az ókori leletekkel kapcsolatos
állítások leleplezésére szakosodott. Van Rijn valahogy megneszelte a Júdás
evangéliumáról szóló történetet, lenyomozott néhány szálat, és megtudta,
hogy a National Geographic komoly időt és energiát fordít a dokumentum
kiadására és lefordítására, és persze feltehetően szép kis summát kaszál
majd rajta. Van Rijn úgy döntött, megfúrja az egész műveletet, méghozzá
úgy, hogy kiadja az összes fennmaradt anyagot még azelőtt, hogy a National
Geographicnak esélye lenne rá.
Van Rijn felhajtott egy amerikai tudóst, Charlie Hedricket – az
Újszövetség egyik szakértőjét, akit régóta ismerek és kedvelek –, akinek
saját állítása szerint voltak birtokában fényképfelvételek Júdás
evangéliumáról, és állítólag már előzetes fordításokat is készített. Hogy az
evangéliummal kapcsolatos minden spekulációt elhallgattasson, és földbe
döngölje a National Geographicot, van Rijn publikálta a fényképeket és a
fordításokat. Amikor elolvastam, mérhetetlenül csalódott voltam.
A szövegnek látszólag semmi köze nem volt Júdáshoz és Jézushoz. Egy
gnosztikus irat volt, főszereplője pedig egy Allogenész nevű illető, aki
Istenhez imádkozván meghallja Isten válaszát. A szöveg gnosztikus
vonásokat mutatott, és a gnoszticizmus kutatói körében biztosan igényt
tartott némi halvány érdeklődésre, de ami Júdást és Jézust illeti, teljes
csődnek bizonyult.
Megdöbbentő, hogy még mi is, akik hivatásszerűen tanítunk, néha
mennyire mást iszunk, mint amit prédikálunk. Chapel Hillben minden
szemeszterben elmondom a diploma előtt álló tanítványaimnak, hogy ne
dőljenek be mindennek, amit az interneten olvasnak, mert oda mindenki azt
ír, amit akar, és gyakran sehogy sem tudható meg, hogy a forrás hiteles vagy
hamis. Én viszont ebben az esetben figyelmen kívül hagyva a saját
tanácsomat teljesen bedőltem.
Akkor nem tudtam, mostanra viszont már világossá vált, hogy Hedrick a
rossz szöveget fordította le.
Az első jelet arra vonatkozóan, hogy valami nem stimmel, 2005. július l-
jén vettem észre. Más ügyből kifolyólag New Yorkban jártam, és
megbeszéltem egy ebédet a Harvard Clubban Herb Krosney-val, akit már
korábban említettem. Ő volt a tényfeltáró riporter, aki elsőként lenyomozta
Júdás evangéliumát, és megtudta, hogy most a Maecenas Alapítvány
birtokában van Genfben, aki felkeltette a National Geographic érdeklődését,
és aki többé-kevésbé saját kezűleg előremozdította a történetet, minek
következtében hat hónappal korábban sietve Genfbe utaztam. Akkor,
júliusban, ebéd közben mérhetetlen csalódottságomat fejeztem ki, amiért az
egész ügy dugába dőlt, és tulajdonképpen egyáltalán nincs is ügy, mivel
olvastam a Hedrick-féle fordítást, és őszintén szólva nem értem, hogy a
National Geographic miért dolgozik még mindig az ügyön.
Herb persze tudta, valójában mi is áll a szövegben, de nem állt módjában
elárulni az összes részletet. Rám kacsintott, és azt javasolta, ne higgyek el
mindent, amit az interneten olvasok (ugyanazt a tanácsot adta, amit szinte
minden héten elmondok a hallgatóknak). Én viszont makacskodtam: láttam
a kopt lapokról készült fotókat, állagukat tekintve hasonlítottak azokra,
melyeket Genfben szemügyre vettem, láttam a fordítást, amit Hedrick
készített azokról a lapokról, és még ellenőriztem is a fordítás helyességét.
Nem sok minden volt benne. Herb erre csak annyit tehetett, hogy megdobott
egy elgondolkodtató burkolt célzással: lehet, hogy Hedrick a könyv egy
másik részét fordította le.
Csak később jöttem rá, mi is történhetett. Mint ebben a fejezetben látni
fogjuk, amikor a tudósok először megkaparintották a kéziratot, és sikerült
azonosítaniuk a tartalmát, azt hitték, hogy három szöveg töredékes
példányaival állnak szemben, melyek közül kettő a korábbi régészeti
felfedezések révén már ismert volt: az egyik Péter Fülöphöz írt levele volt, a
másik pedig Jakab első apokalipszise, melynek példányai már az 1945-ben
előkerült Nag Hammadi-i könyvtár iratai közt is szerepeltek. Az aranybánya
a harmadik szöveg volt: Júdás evangéliuma. Florence Darbre, a kéziratok
konzerválásának szakértője és Rodolphe Kasser, a szöveg szerkesztéséért és
lefordításáért felelős kiváló koptológus három éven át dolgozott a kéziraton,
mire rájöttek arra, amit azelőtt senki – még van Rijn és Hedrick – sem
gyanított. A kézirat utolsó része nem egy dokumentumot tartalmazott –
nemcsak Júdás evangéliumát – hanem kettőt. A másik egy ismeretlen
gnosztikus traktátus töredékes másolata erről a bizonyos Allogenész nevű
alakról. Hedrick abban a hitben volt, hogy a birtokában lévő fényképek
Júdás evangéliumáról készültek. De nem arról. Egy másik szövegről. Ez
drasztikusan megváltoztatta a dolgokat.
Mint kiderült, noha az Allogenészről szóló lapok is igényt tarthatnak
némi érdeklődésre, Júdás evangéliuma már önmagában végtelenül
megdöbbentő. Akárcsak a kézirat másik három szövege, ez is gnosztikus
írás, és legnagyobb részben egy viszonylag nehezen érthető gnosztikus
kinyilatkoztatást tartalmaz a világ keletkezéséről és az ember teremtéséről
(ami nem az igaz Isten műve). Van benne egy korábban még le nem jegyzett
párbeszéd Jézus és Júdás közt, Júdást magát pedig az apostolok
csoportjának hőseként ábrázolja, aki nemcsak megértette Urát, hanem
engedelmeskedett is akaratának.
Mielőtt áttérnénk ennek az evangéliumnak a teljes tartalmára − ez majd a
következő fejezet témája lesz −, szeretnék visszatérni a kezdetekhez, vissza
az azelőtti időkre, hogy 2004 decemberében először megpillantottam a
szöveget, mielőtt az Florence Darbre és Rodolphe Kasser hozzáértő kezeibe
került volna, mielőtt egyáltalán a nyugati világ bármely kutatója tudomást
szerzett volna róla. Hogyan fedezték fel ezt a dokumentumot, és milyen utat
járt be, mielőtt végül a Maecenas Alapítvány tulajdonába került? Kifejezve
elismerésemet azért, amiért elismerés jár – és ez esetben nagyon is jár –, el
kell mondanom, hogy az evangélium előkerülésének és hányattatásainak
történetét Herb Krosney fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhetően
ismerhettük meg, és máig az ő könyve – The Lost Gospel: The Quest for the
Gospel of Judas Iscariot [Az elveszett evangélium – Iskarióti Júdás
története egy új megvilágításban]* – tekintendő hiteles beszámolónak.
Ennek a fejezetnek a vázlatát az ő elbeszélése alapján készítettem,
kiegészítve a vele és a többi érintettel folytatott személyes beszélgetésekkel,
illetve a szöveg szerkesztőjének és fordítójának, Rodolphe Kassernak a
megjegyzéseivel. Hozzá kell tennem, az evangélium felfedezésére és azt
követő hányattatásaira vonatkozó ismereteinkben még ma is akadnak
hézagok, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a főszereplők vagy
ismeretlenek, vagy már nincsenek az élők sorában.

A felfedezés

A korai zsidó és keresztény kéziratok régészeti felfedezéseivel kapcsolatos

egyik legmeglepőbb tény, hogy a leglátványosabb leleteket szinte sosem
képzett régészek találják meg. A legtöbb a szerencsés véletlennek
köszönheti előkerülését. Ráadásul jellemzően olyan emberek bukkannak
rájuk, akiknek fogalmuk sincs, mit is találtak, és nem tudják felmérni valódi
értéküket. 1945-ben a korai gnosztikus írásokat tartalmazó Nag Hammadi-i
könyvtárat fellahok, avagy parasztok csoportja találta meg, akik trágya után
kutattak a Nílustól északra egy sziklaoldal mellett az egyiptomi sivatagban.
*
Ezen a címen jelent meg 2006-ban, a Geographia kiadó gondozásában. – A ford.
A fellahok írástudatlanok voltak, és semmi hasznát nem látták a lepecsételt
kerámiakorsóban talált tizenhárom kötetnek. Másfél évvel később, 1947-ben
egy pásztorfiú néhány iratra bukkant egy barlangban a Holt-tengertől
nyugatra, a pusztában. Ezután több barlangot is átkutattak (a beduinok és a
régészek), és tizenegyben találtak is hasonló kincseket. Ezeket a világ ma
Holt-tengeri tekercsekként ismeri.2
Ugyanez történt Júdás evangéliumával, és a mellette található iratokkal.
Ezeket is írástudatlan földművesek fedezték fel, egy barlangban botlottak
beléjük, amit évszázadokkal korábban temetkezőhelyként használtak. A
barlang egész tartalmát feltúrták, csecsebecséket kerestek, melyeket jó
pénzért eladhatnak, de ehelyett néhány kéziratra akadtak.
1978-at írtunk. A hely a közép-egyiptomi el-Mínia tartomány Kairótól
mintegy 120 mérföldre [192 kilométerre] délre, a Dzsebel Qararának
nevezett sziklák mellett, nem messze Maghagah (ejtsd: Marajra) városától.
A felfedezők nevét nem tudjuk.
A barlang belsejében néhány kosár hevert tele ókori római
üvegflaskákkal, illetve volt néhány emberi maradvány is. Ezek mellett két
mészkő láda hevert. A ládákat felnyitva a parasztok számos ókori kéziratot
találtak.
Nem ez volt az első eset, hogy fontos korai keresztény iratok
csontvázmaradványok – feltehetően a dokumentumok hajdani tulajdonosai –
mellett kerültek elő. Korábban már említettem, hogy Péter evangéliuma is
így került elő 1886-ban, a ritkább esetek egyikeként, régiségek után kutató
régészek munkájának eredményeképpen. Egy szerzetes mellett volt
eltemetve, talán mert ez lehetett a kedvenc könyve, vagy mert ő volt az
írnok, aki lemásolta. Ugyanez volt a helyzet a Nag Hammadi-i könyvtárral:
mielőtt megtalálták volna a tizenhárom könyvet rejtő kerámiakorsót, a
fellahok is kiástak egy csontvázat. Feltételezhető (bár korántsem biztos),
hogy a Nag Hammadi-i könyveknek is volt valami közük a férfihez, akit
melléjük temettek. Vajon az ő könyvei lehettek? Azért jött ki a vadonba,
hogy elrejtse őket? Vajon baleset okozta a halálát? Természetes halált halt?
Meggyilkolták? Ez már nem fog kiderülni. A tudósok, akik a történetet
összerakták, csak húsz évvel később érkeztek, és a csontváz már nem került
elő.
A jelen esetben is ez a helyzet. A lelettel kapcsolatos későbbi szóbeszéd
szerint egy ember maradványai mellett hevert, ezek a maradványok azonban
már nincsenek ott.
A mészkő ládika négy különböző kéziratot tartalmazott kódex formában
(tehát nem tekercsként). A tudósok ezeket az ókori kódexeket később a
következőképp azonosították. A Júdás-evangélium kódexén kívül ez idáig
egyiket sem publikálták, vagy hozták bármely más módon nyilvánosságra:
1. Egy görög nyelvű matematikai kódex.
2. Az ószövetségi Kivonulás könyvének egy töredéke ugyancsak
görögül.
3. Pál apostol néhány újszövetségi levelének töredéke kopt nyelven.
4. A Júdás evangéliumát tartalmazó kódex (mint később arra még
részletesebben kitérek, az evangélium eleje és vége, illetve a közepének
nagy része teljes egészében megvan, egy-egy része azonban a
felfedezést követő durva bánásmód következtében mára már elveszett,
vagyis a szöveg tíz-tizenöt százaléka nem rekonstruálható), valamint
három töredékes szöveg, mind kopt nyelven: Péter Fülöphöz írt levele
(egy a Nag Hammadi-itól kissé eltérő verzióban), Jakab első
apokalipszise (ugyancsak a Nag Hammadi-itól eltérő változatban) és az
Allogenészről szóló gnosztikus értekezés (ami nem azonos a Nag
Hammadiban előkerült, ugyancsak Allogenészről elnevezett
értekezéssel).

E kéziratok végül tizenhat évszázadon át hevertek ennek a mészkő

ládikának az alján, teljesen érintetlenül. Épp a nyughelyüknek volt
köszönhető, hogy ennyi ideig épségben maradtak. A kéziratok rendkívül
hosszú ideig épségben tudnak maradni olyan száraz környezetben, mint
amilyen az egyiptomi sivatag, ahol a nedvességtartalom alig-alig változik.
Sajnos, mint látni fogjuk, amint elmozdítják a nyughelyéről, és más
éghajlati viszonyok közé helyezik – például tizenhat évre áthelyezik egy
Long Island-i bevásárlóközpont bankszéfjébe –, az állaguk gyors romlásnak
indul, és bizonyos hányadukat így már sosem lehet helyreállítani.
Mindenesetre a névtelen fellahok, akik a könyveket megtalálták,
zsákmányként eladták egy Am Szamiah nevű embernek (álnév), egy
csecsebecsékkel, gyöngyökkel és ókori iratokkal üzletelő helyi
kereskedőnek. Szamiah egy kisstílű régiségkereskedő volt. Ha valaki a
városban valami ókorinak tűnő dologra bukkant, ő volt az, aki felvásárolta,
majd eladta egy kereskedőnek, aki Kairóban vagy Alexandriában piacra
tudta dobni. Szamiah maga szigorúan csak közvetítő volt, ugyanúgy
írástudatlan, mint azok, akikkel üzletelt, és elsősorban földművelésből
tartotta fenn magát, a helyi specialitásnak számító fokhagymából. 3

Hanna kezei közt

Am Szamiahnak voltak kapcsolatai jobb helyeken működő
régiségkereskedőkkel, nekik adott el mindent, ami a kezébe került (felárral
természetesen), akik aztán piacra dobták azokat a nagyobb városokban
(további felárral), vagy néha az igazán fontos leletek esetében felkínálták
megvételre nemzetközi kereskedőknek, akik aztán múzeumoknak vagy
magánbefektetőknek adták tovább (általában igen magas felárral; a
régiségkereskedelmet sajnos tetőtől talpig sokkal inkább a haszonszerzés
motiválja, nem a régiségek valódi érdekei).4 Akárhogy is, Am Szamiah
eladta a könyveket (vagy közvetlenül vagy közvetítő segítségével) egy
viszonylag kisstílű kairói régiségkereskedőnek, akit Hanna Aszabilnak
hívtak (megint csak álnév). Az ár végül viszonylag alacsony volt, a későbbi
jelentések szerint Szamiah mintegy nyolcezer egyiptomi fontot kapott érte,
ami akkori árfolyamon körülbelül kétezer dollár lehetett. Neki azonban
alighanem igen jó üzlet volt. Magáról a tranzakcióról semmi mást nem
tudunk, aminek az is oka, hogy Szamiah mintegy tíz évvel később,
valamikor az 1980-as években meghalt.
Hanna nem finom modorú, művelt, sok nyelvet beszélő nemzetközi
régiségkereskedő volt, viszont régóta kutatott egy rendkívüli lelet után,
amivel megalapozhatja szerencséjét. A kairói piacokon az ókori papiruszok
specialistájaként ismerték. Nem tudjuk, mi okból, de így vagy úgy a fejébe
vette, hogy ezek a kéziratok fantasztikus summát érhetnek. Akik a történet
szálainak felgöngyölítésében részt vettek, úgy vélik, szakvéleményt kért egy
Kairóba látogató ókortudóstól, noha a szóba kerülő nevek görög tudósok
nevei – például Ludwig Koenen, a Michigani Egyetem német klasszika-
filológia professzora –, a gyűjtemény legértékesebb részei pedig koptul
íródtak.5 Hanna mindenesetre a potenciális vevők tudomására hozta, hogy a
birtokában lévő iratoktól kerek hárommillió dollárért hajlandó megválni.
Ez nyilvánvalóan fejedelmi összeg volt, főleg úgy, hogy Hannának
fogalma sem volt, valójában mi áll a kódexekben, csak annyit tudott, hogy
nagyon régiek, és valaki azt mondta neki, hogy egy vagyont érnek. A
probléma az volt, hogy abban az üzleti körben, ahol Hanna általában
mozgott, nem volt olyan nagynevű ügyfél, aki egy ilyen vételre rámozdult
volna. Ezért hát kapcsolatba lépett valakivel, akinek köreiben volt ilyen
ügyfél, egy hatalmas nemzetközi régiségkereskedővel, akinek megvoltak a
szükséges kapcsolatai és befolyása egy ilyen üzlet nyélbe ütéséhez. Ő a
genfi Nicolas Koutoulakis, akit néha a modern kor legsikeresebb
régiségkereskedőjeként emlegetnek. Hanna korábban is üzletelt már
Koutoulakisszal, eladott neki néhány dolgot, amihez hozzájutott, amit aztán
Koutoulakis nagy haszonnal továbbadott. A krétai születésű Koutoulakis
több nyelven beszélt, és otthonosan mozgott a hatalmi körökben. Formális
oktatásban nem részesült ugyan, de híresen éles eszű volt, és rendszeresen
üzletelt milliós értékű árukkal.
Hanna azonban nem Koutoulakisnak akarta eladni a kéziratzsákmányt,
azt akarta, hogy Koutoulakis segítsen neki vevőt keresni. A tárgyalásaik
során viszont több más tárgyat is eladott neki, melyekhez korábban
hozzájutott, és ez végül tragikus körülményeket idézett elő. Hannának
birtokában volt egy szobor, ami a középbirodalmi II. Amenemhat fáraót
ábrázolta, és eladta azt Koutoulakisnak. Viszont amikor Koutoulakis
felbecsültette, kiderült, hogy hamis. Természetesen visszakövetelte a pénzét,
Hanna azonban nem adta. Ezzel nem alapoztak meg túl jó viszonyt.
Valamivel később, 1979-ben Hanna másodszor is keresztezte a hatalmas
Koutoulakis útját, amikor a birtokában lévő kéziratok ügyében nem
közvetlenül a nemzetközi régiségkereskedővel próbált tárgyalni az üzletről,
hanem kerülő úton, az egyik üzlettársán keresztül. Ami ezután történt, az
akár merő véletlen is lehetett, Hanna viszont nem így gondolta: betörtek
héliopoliszi (Kairó egyik külvárosában fekvő) lakásába. A betörők mindent
elvittek, amit csak találtak: aranyat, szobrokat, ékszereket, textíliákat,
érméket, és persze a papirusz kéziratokat. Hatalmas fogás volt, Hanna a
kéziratoktól eltekintve is milliókra becsülte a kárát. Mindig is gyanította,
hogy a betörés mögött Koutoulakis állt, de ez sosem bizonyosodott be.
Hanna sehogy sem tudott kárpótlást szerezni a veszteségért, és a papirusz
kéziratokat tartotta mind közül a legkomolyabb kárnak. Ha vissza tudná
őket szerezni, találna egy vevőt, gyorsan lebonyolítaná az eladást, és
vagyonos emberként vonulhatna vissza. A kéziratokat azonban még
egyetlen tudós sem vizsgálta meg, hogy kiderüljön, mit is tartalmaznak.
Most pedig úgy tűnt, végleg elvesztek.
Hanna megalázkodva könyörgött Koutoulakisnak, segítsen neki
visszaszerezni a kéziratokat (aminek valóban volt némi értelme, tekintve,
hogy gyanúja szerint Koutoulakis birtokában voltak). Koutoulakis sosem
vallott be semmit, sosem ismerte be, hogy bármi köze lett volna a
betöréshez, sosem állította, hogy lennének olyan közvetlen kapcsolatai,
melyek révén rendbe tudná hozni ezt a szerencsétlen helyzetet. Azt viszont
megígérte, hogy érdeklődni fog, és meglátja, mit tehet. Három évvel később,
1982-ben Koutoulakis egy genfi közvetítő útján lebonyolított csere útján
visszajuttatta a kéziratokat Hannához. Hanna a kéziratokat egy ottani, svájci
bank letéti fiókjában hagyta megőrzésre.

Vevő után kutatva

Hanna 1983-ban felhajtott egy potenciális vevőt a kéziratokra. Ludwig
Koenen gyakran járt Kairóban, és a Közép-Kelet más részein, hogy görög
papiruszokat vásároljon a Michigani Egyetem híres papiruszgyűjteménye
számára. Noha Németországban született és nevelkedett, és Kölnben
szerzett doktorátust klasszika-filológiából, Koenen már 1975 óta
Michiganben tanított.
Koenennek bizonyára volt alkalma felületes pillantást vetni a kéziratokra,
mivel tájékoztatta Hannát, hogy szeretne összeszedni egy kis szakértői
csapatot Amerikából, hogy megvizsgálják, miről is van szó, és esetleg
tárgyaljanak a vásárlásról. Mivel a szövegek egyike nyilvánvalóan a
Kivonulás könyvének egyik másolata volt, Koenen felkérte David Noel
Freedmant, az Ószövetség szakértőjét és kollégáját a Michigani Egyetemen.
Mivel kopt szövegek is voltak benne, felkérte James M. Robinsont, a
kaliforniai Claremont Egyetem munkatársát, a keresztény ókor szakértőjét.
Robinson volt annak az UNESCO-csapatnak a vezetője, akik megszervezték
a Nag Hammadi-i könyvtár szövegeinek kiadását és lefordítását, és
kétségtelenül az egyik legnagyobb szaktekintély volt a témában.
Robinsonnak viszont épp más kötelezettségei voltak, így egy ifjú, de
ígéretes doktoranduszt küldött maga helyett a Yale Egyetemről, Stephen
Emmelt, kinek csillaga már akkoriban is meredeken emelkedett felfelé a
kopt tudományok egén.
Így tehát Koenen, Freedman és Emmel abban maradtak, hogy Genfben
találkoznak Hannával, ahol megvizsgálják a kéziratokat, és kialkudnak egy
árat. Fogalmuk sem volt róla, hogy Hanna milliókban gondolkodik. Ők
ötvenezer dollárra gondoltak.
A találkozóra 1983. május 15-én került sor Hanna szobájában a genfi
Hotel de l’Unionban. Később – a találkozót felidézve – Emmel
elmagyarázta az alapszabályokat:
„Néhány percig tanulmányozhattuk a kéziratokat. Fotót nem
készíthettünk róluk, és semmit sem írhattunk le. Az is meg lett
mondva, hogy úgysem lesz alkalmunk jegyzetelni, úgyhogy
semmiféle papírt vagy íróeszközt nem vihettünk magunkkal.”6

Miután vetettek egy pillantást arra, amit Hanna kínált, megpróbáltak rá

alkudni.
A mi szempontunkból Emmel vizsgálata számít a legtöbbet, mivel ő
vethetett egy pillantást arra a kódexre, ami a később Júdás evangéliumaként
azonosított szöveget tartalmazta. Akkor viszont még nem tudta, mi is van a
szeme előtt. A kéziratokat elég hanyagul három, cipősdoboz méretű,
újságpapírral kibélelt kartondobozban tárolták. Hogy a már addig is csúnyán
megrongálódott kéziratokat megkímélje a további sérülésektől, Emmel egy
különleges csipesszel nyúlt be a dobozba, amit külön erre az alkalomra
hozott magával, így emelt ki néhány oldalt. Még a rendelkezésére álló
kevéske idő is elegendő volt, hogy a kódex tartalmának nagy részét
azonosítsa. Mint azt az ezután írt írásos jelentésben rögzítette, sikerült
megállapítania, hogy a kódex Jakab első apokalipszisét és Péter Fülöphöz írt
levelét tartalmazta, illetve – mint mondta – „egy párbeszédet Jézus és
tanítványai (vagy legalábbis »Júdás« [azaz feltehetően Júdás Tamás]) közt,
amely műfajában hasonló »A Megváltó dialógusa« és a »Jézus Krisztus
bölcsessége« című szövegekhez.”7
Ez egy rendkívül figyelmes észrevétel volt. Emmel, miután a kopt
oldalakat ilyen sietve átfutotta – és melyekről már akkor megállapította,
hogy nem bántak velük szakszerűen –, annyit tudott megállapítani, hogy ez
a „harmadik” szöveg egy párbeszéd Jézus és a tanítványai közt, mely
hasonlónak tűnt kettő, a Nag Hammadi-i könyvtár iratai közt előkerült
traktátushoz, tartalmában viszont eltért azoktól. Mivel Jézus „Júdással”
beszélgetett, Emmel természetesen feltételezte, hogy arról az illetőről van
szó, akit a többi korai keresztény szövegből Júdás Tamásként, Tamás
evangéliumának állítólagos szerzőjeként ismerünk. Ha több időt kapott
volna, akkor biztosan észrevette volna, hogy nem Júdás Tamásról, hanem
Iskarióti Júdásról van szó. Ami Emmel szeme előtt feküdt, az Júdás rég
elveszett evangéliuma volt.
Az idejük azonban hamarosan lejárt. Hanna tudni akarta, hogy meg
tudja-e kötni velük az üzletet, de amikor megadta az irányárat, az
amerikaiak – akik ilyen nagyságrendű összeget nem tudtak előteremteni –
kis híján hanyatt estek. Freedman hanyagul felajánlotta a kért összeg tíz
százalékát, azaz a hárommillió helyett háromszázezer dollárt, dacára annak,
hogy közel sem állt a rendelkezésükre ekkora összeg. Hanna sértésnek vette
az ajánlatot, és azonnal véget vetett a tárgyalásoknak. Az amerikaiak üres
kézzel távoztak, a kézirat pedig a régiségkereskedő kezében maradt, aki még
ekkor sem tudta, mit is birtokol.
A következő évben, 1984-ben Hanna az Egyesült Államokba jött abban a
reményben, hogy talán végre el tudja adni a kéziratot a helyi kopt
keresztény közösség közvetítésével (mely csak New Jersey-ben húszezer főt
számlál), akik kapcsolatba tudnak lépni könyvritkaságokban és
régiségekben utazó kereskedőkkel. Ugyanaz év áprilisában már megkeresett
egy manhattani könyvkereskedőt, a holokauszt egy osztrák túlélőjét, ifjabb
Hans P. Kraust, aki az üzletág kiemelkedő alakjává nőtte ki magát, és
komoly kapcsolatai voltak Amerikában a legnagyobb egyetemi
felvásárlókkal. Különösen jó kapcsolatokat ápolt a Yale-lel, és amellett,
hogy maga is számos adományt tett, az évek során több könyvet és kéziratot
is vásárolt már az egyetem égisze alatt működő Beinecke Ritkaság Könyvtár
számára. Néhány meghiúsult üzlet után Hanna egymillióra csökkentette az
irányárat, de még ez is nagyon sok pénz volt, főleg egy azonosítatlan
kéziratért.
Kraus bevont egy illusztris klasszika-filológust, Rober Bagnallt a
Columbia Egyetemről, hogy segítsen neki megállapítani, mikor készültek a
kéziratok, és mit tartalmaznak. Miután némiképp átgondolta az ügyet,
mégsem kötötte meg az üzletet. Az ár túl magas volt, a kézirat restaurálása
pedig komoly költségeket jelentett volna, mire használható állapotba
hozzák, a lapok ugyanis ekkorra már komolyan megrongálódtak.
Hanna nem tudta, mitévő legyen, ezért úgy döntött, hogy egyelőre letétbe
helyezi a kéziratokat. Az egyik amerikai kapcsolatának volt egy barátja, aki
a Long Island-i Hicksville egyik bevásárlóközpontjában működő Citibank-
fiókban dolgozott. Hanna tehát 1984 tavaszán széfet bérelt ott, és drága
kéziratait ennek a széfnek a gondjaira bízta. Visszatért Kairóba. Tizenhat
évig volt távol. E hosszú évek során a kézirat állapota a New York-i
külváros nedves klímájában lassan, de biztosan romlott.

A kéziratok visszaszerzése

A következő szereplő ebben a kusza cselekményben Frieda Tchacos

Nussberger, a Júdás-evangélium kéziratának végső és jelenlegi tulajdonosa.
Egyiptomban született, de görög származású. Már fiatal korától kozmopolita
életet élt. A genfi Ecole de Traductions et d’Iterprétation falai közt tanult,
majd tanulmányait a párizsi Ecole du Louvre-ban folytatta, ahol
egyiptológiát tanult. Az 1980-as évek elején ment feleségül egy svájci
ékszerészhez és művészhez, bizonyos Werner Nussbergerhez.
Nemzetközi kapcsolatai és Egyiptom, Görögország, illetve a többi ókori
civilizáció iránti érdeklődése révén Nussberger természetesen része volt a
régiségek világának, és már az 1970-es évek óta tevékenykedett
kereskedőként. Hanna kéziratáról 1982-ben szerzett tudomást, amikor valaki
mutatott neki egy fényképet a kézirat egyik – ma 5/19-esként azonosított –
lapjáról. Azért nevezik így, mert – mint látni fogjuk – a történet egy későbbi
eseményeként a kézirat végül két részre szakadt (vagy szakították),
körülbelül egyharmad-kétharmad arányban az alsó rész javára. Miután a
lapok kettészakadtak, egy régiségkereskedő – akinek rövid időre sikerült
megkaparintania a kódexet – összekeverte a lapokat, hogy a legjobb
állapotban megmaradtak legyenek a tetején és az alján (arra az esetre, ha
valaki a kézirat állapotát felbecsülendő csak az elejét és a végét venné
szemügyre). A felső részek így összekeveredtek az alsókkal. Nem csoda,
hogy olyasvalaki, mint van Rijn vagy Hedrick a fotók alapján csak
nehézségek árán tudták megállapítani, hogy mi micsoda.
Nussberger mindenesetre látott egy fényképet a kézirat egy lapjáról, és
tudta, hogy Hanna a teljes kéziratért hárommilliót kért. Akkor nem is
érdekelte a dolog. Viszont tizennyolc évvel később, 2000-ben, egy ettől
teljesen független ügylet keretében vett néhány kopt nyelven írt oldalt, és
eltűnődött, hogy vajon ugyanabból a kézirat(ok)ból valók-e, amit Hanna
korábban árult. Gyanította, hogy Hanna még nem adta el a kéziratokat. Ha
már eladta volna, arról tudott volna. Úgy döntött, megkérdezi, hajlandó-e
jelentősen engedni az irányárból. Hanna persze ekkor már jobban benne járt
a korban, ráadásul családot alapított, és már régen elvesztette a reményt,
hogy nagyra értékelt szerzeményéből valaha is komoly vagyont tud
kovácsolni. Azt viszont sem Nussberger, sem Hanna nem tudta, hogy a
kéziratok a széfben már romlásnak indultak.
Nussberger látatlanban megegyezett a kéziratok megvásárlását illetően,
de a vételárat a mai napig sem árulta el. (A régiségkereskedők e tekintetben
elég furcsán tudnak viselkedni.) Az árut át kellett vennie, és ehhez
találkoznia kellett Hannával New Yorkban. Hanna egyáltalán nem
lelkesedett az utazásért – mivel nem beszélt angolul, és repülni is gyűlölt –,
de a pénz ékesebb szónok, mint a szavak, így végül hajlandó volt megtenni
az utat. 2000. április 3-án történt. Az évek során a bank kicseréltette
széffiókok zárjait – már az is szerencse, hogy a bank még egyáltalán
működött –, de végül hívtak egy lakatost, aki elvégezte a szükséges munkát.
Amikor felnyitották a dobozt, a látvány mélységesen sokkolta őket. A
kéziratok közel sem voltak abban az állapotban, mint amikor legutóbb látták
őket. Az ókori papiruszok rosszul tűrik a nedvességet, még akkor is, ha
közben nem piszkálják őket. Fogalmuk sem volt, hogy mennyi lehet még
menthető belőle.
Nussberger azonban nem vesztette el teljesen a lelkesedését. Dobozba
tette a kéziratokat, és meg sem állt a Yale Egyetemig, ahol megbízható
kezekre bízhatta őket, a Beinecke Ritkaság Könyvtár vezető kurátorára és az
ókortudomány elismert szaktekintélyére, Robert Babcockra. Ott, a Beinecke
Könyvtárban vették végre észre, hogy mi is valójában ennek a
kéziratleletnek a legértékesebb dokumentuma. Bentley Layton, a Yale egyik
koptológus professzora megvizsgálta a kéziratokat, és a harmadik szöveget
azonosította, mint Júdás evangéliumát.
A kéziratok néhány hónapig a Yale-en maradtak, miközben Nussberger
megpróbálta rábeszélni a Beinecke Könyvtárat, hogy vásárolják meg. A
könyvtár végül mégis kénytelen volt elutasítani. Úgy tűnik, ismét a pénz
volt a probléma: nem voltak biztosak benne, hogy valóban Nussberger
birtokolja a kéziratok jogait, hiszen végül is kicsempészték őket
Egyiptomból (amikor Hanna tizenhat évvel korábban kilépett az országból,
nem jelentette be őket a vámon).8 Ha a könyvtár nyilvánosságra hozta volna,
hogy a birtokukban van Júdás evangéliuma – és nyilván ez volt a szándékuk
–, abból könnyen nemzetközi incidens lehetett volna, és nem kizárt, hogy
elvesztették volna a kódexeket, és vele az összes pénzt, amit arra fordítottak,
hogy megvásárolják. Babcock visszaadta a kéziratot Nussbergernek, akinek
így megint vevő után kellett néznie. De most legalább már tudta, mi van a
kezében: az egyetlen és egyedüli fennmaradt példánya egy hírhedt
evangéliumnak a keresztény ókorból, mely Júdás szemszögéből meséli el
Jézus elárulásának evangéliumi történetét. Ez mérhetetlenül jelentős lelet
volt. Ráadásul igen értékes. Hogyan lehetne rá vevőt találni?
A kapcsolatai révén sikerült felhajtania egyet. Az ohiói Clevelandben
volt egy kézirat-kereskedő, Bruce Ferrini, akiről az a hír járta, hogy
milliárdos gyűjtőkkel áll kapcsolatban, állítólag még Bill Gatesszel is.
Nussberger Clevelandbe repült, hogy megmutassa neki, ami a birtokában
volt, őt pedig azonnal rabul ejtették a kilátások, hogy mi mindent tudna
ezekkel a kéziratokkal kezdeni, nemcsak az eladása, hanem akár a
nemzetközi bemutatása révén. Ott helyben megegyeztek, hogy megvásárolja
2,5 millió dollárért. 2000. szeptember 8-án Ferrini írt Nussbergernek két
csekket a teljes összegről, az egyiket 2001. január 15-re, a másikat 2001.
február 15-re dátumozva. Nussberger valamilyen okból teljesen megbízott
benne, talán csak azért, mert örült, hogy végre megszabadulhat a
kéziratoktól. Mindenesetre ott hagyta nála a kéziratokat, és még csak
elismervényt sem kért róluk. Ez óriási hiba volt.
Ferrini azt hitte, azonnal lesz vevője a kéziratokra, méghozzá az egyik
hűséges ügyfele, egy multimilliomos régiséggyűjtő, az egyik vezető
amerikai propángáztársaság, a Ferrellgas tulajdonosa, James Ferrell
személyében. Ferrellt kezdetben tényleg érdekelte a kézirat
megvásárlásának és nyilvános bemutatásának ötlete. Mielőtt az ügyletet
lezárták volna, azt javasolta Ferrininek, hogy fagyasztással próbálja meg
megóvni a kéziratokat a további állagromlástól. Ferrini így is tett. Nagyon
buta dolog volt. A kéziratok addigra tekintélyes mennyiségű nedvességet
zártak magukba a párás amerikai környezetben. A fagyasztás mérhetetlen
károkat okozott bennük. Mint azt a kéziratok későbbi szerkesztője és
fordítója, illetve segédrestaurátora, Rodolphe Kasser kifejtette * :

„Miután a kódex jó néhány szerencsétlen nyarat Amerika párás

levegőjén töltött, a végzetes fagyasztás részletesen megsemmisítette a
papiruszrostokat összekötő anyagot: a kódex törékenyebbé vált,
könnyebben morzsolódott, sérülékenyebb volt minden addig látott
papirusznál: ez az állapot a restaurátorok igazi rémálma. A fagyasztás
hatására a párolgás előtt a rostok minden nyirkossága a papirusz
felszínére ült ki, és természetesen jelentős mennyiségű festékanyagot
is magába szívott, ami besötétítette a lapokat, s ezzel rendkívül
megnehezítette az olvasást.”9

Emiatt nemcsak a kéziratok estek darabokra, hanem Ferrini kapcsolata is

leendő vevőjével. Ferrell valami okból megneszelte, hogy Ferrini pénzügyei
nem mennek valami jól, és igyekezett megszakítani vele a kapcsolatot. Attól
fogva nem kívánt további nagyobb adás-vételeket lebonyolítani vele, pont
amikor Ferrininek a Nussbergernek írt csekkek fedezeteként szüksége lett
volna a pénzre.
Nussberger is kiszimatolta valahogy a problémákat, és aggódni kezdett,
hogy a csekkek esetleg fedezetlenek. Ez óriási gond lett volna, és nemcsak a
pénz miatt, hanem azért is, mert már nem voltak nála a kéziratok, amikért a
csekkekkel fizettek. Aggodalmában egy ügyvéd barátjához fordult, akivel az
egyik korábbi fejezetben már találkoztunk, Mario Robertyhez, egy finom
modorú genfi ügyvédhez, akinek jó kapcsolatai voltak az európai műtárgy-
és régiségkereskedelem terén, és aki 1994-ben életre hívta a Maecenas
Alapítványt, egy szervezetet, amely az ókori leletek konzerválását és
származási helyére való visszajuttatását tűzte ki célul.
Roberty bölcsen azt javasolta Nussbergernek, hogy azonnal szerezze
vissza a kéziratokat, és adja vissza az értéktelen csekkeket. Ferrini azonban
– abban reménykedve, hogy valahogy még nyélbe tudja ütni – vonakodott
kihátrálni az üzletből. Roberty azonban gyanította, hogy már nem lesz képes
nyélbe ütni, és amikor Ferrini ellenszegült, úgy döntött, kényszeríteni fogja.
A fejezet elején már szóba került a holland Michel von Rijn, aki
internetes honlapján művészeti és régiségbotrányokat szellőztet meg.
*
A Rodolphe Kasser leírásából átvett részleteket Júdás evangéliuma magyar kiadásából
Hasznos Andrea és Endreffy Kata fordításában közöljük (az eltérő oldalszámok szerinti
hivatkozásokat lásd a végjegyzet bibliográfiai hivatkozásainál). – A ford.
Roberty kapcsolatba lépett van Rijnnel abban a reményben, hogy
nyilvánosságra hozhatja Ferrini alattomos üzelmeit, és hírnevének
megrontásának fejében – ami után kilátása sem lenne visszaszerezni az
üzletágban való tevékenykedéshez elengedhetetlen jó hírét – rákényszeríti,
hogy adja vissza a kéziratokat. Miután van Rijnt ráállították az ügyre, nagy
vehemenciával vetette bele magát: heves támadásokat intézett Ferrini ellen a
honlapján, tájékoztatta az olvasóközönséget homályos ügyleteiről, és
befeketítette jellemét, miközben fedezetlen csekkek, pénzügyi kudarcok és
személyes ügyek példáinak egész sorát ásta elő.
Ferrini végül meghajlott a nyomás alatt, és 2001. február 15-én
Nussberger és Roberty Clevelandbe repültek, hogy átvegyék a kéziratokat.
Ferrini abba is beleegyezett, hogy az összes fényképet és fényképmásolatot
is átadja, amit a kéziratokról készített azóta, hogy a birtokába kerültek.
Maga az átvétel is komoly gondokat okozott. Mivel Nussberger maga nem
olvasott koptul, korábban nem számolta meg a kézirat lapjait, és egy
pillantással azt sem tudta felmérni, hogy pontosan mit tartalmaznak, így azt
sem tudta megállapítani, hogy Ferrini őszintén tartja-e magát a
megállapodásuk rá eső részéhez. Megtartott vajon bármit is magának?
Maradt nála oldal a kéziratból? Vagy akár fényképek?
Mint kiderült, bizony maradt nála. Így jutott hozzá Charlie Hedrick az
Allogenész traktátusát tartalmazó kézirat néhány lapjáról (és Júdás
evangéliumának utolsó lapjáról) készült fényképekhez, melyek később
Rijnhez kerültek, aki közzétette őket a honlapján. Nyilvánvaló, hogy Ferrini
adta neki a fotókat. Az is lehet, hogy a kézirat oldalaiból is megtartott
néhányat magának.
Nussberger a gyűjtemény egyik szövegét – a görög nyelven írt
matematikai értekezést – mégis eladta Ferrininek. A többit (vagyis a többi
nagy részét) magával vitte. Ezzel viszont ugyanoda jutott vissza, ahol a
Ferrini-fiaskó előtt volt: nála volt a kézirat, de nem volt vevője. Ráadásul a
kézirat most már sokkal rosszabb állapotban volt, mint azelőtt, mivel Ferrini
lefagyasztotta, aztán kiolvasztotta, és jól láthatóan igen mostohán bánt vele.
A lapok összetörtek, és többnyire összevissza voltak keverve. Amellett több
száz kisebb és parányi darabka szakadt le róluk, melyekről nem lehetett
megmondani, eredetileg melyik laphoz tartoztak.
Nussberger úgy döntött, átadja a problémát Roberty ókori művészetekre
szakosodott Maecenas Alapítványának. A kéziratokat ekkor küldték
Svájcba, ahol ma is vannak. Roberty tanácsát követve Nussberger úgy
döntött, igénybe veszi a világ legjobb koptológusának, Rodolphe Kassernak,
a Genfi Egyetem nyugalmazott professzorának szolgálatait, akivel korábban
már találkoztunk, és aki történetesen éppen Genf mellett, egy Yverdon-les-
Bains nevű városban élt. Megszerveztek egy találkozót 2001. július 24-ére.
Kasser első benyomásait a kézirat maradványai láttán érdemes teljes
terjedelemben idézni:
„… megdöbbentett, hogy egy ilyen értékes dokumentummal ilyen
mostohán bántak: a papirusz darabjaira tört, részben porrá is zúzódott,
végtelenül törékeny anyaga a puszta érintéstől szétmállott. Ez az
»antik irat«… azon az estén csupán szerencsétlen kis papiruszhalom
volt, amely szánalmasan porladozott a kartondoboz alján. 10

Hosszú pályafutásom során számos kopt és görög papiruszt

tanulmányoztam, amelyek közül több igen rossz állapotban volt, de
ilyen súlyosan megrongálódott dokumentumot még soha nem láttam!
A papirusz sok helyen annyira elfeketedett, hogy gyakorlatilag
lehetetlen volt kiolvasni a szöveget. A lapok annyira elvékonyodtak,
hogy hozzájuk sem lehetett nyúlni – félő volt, hogy a legóvatosabb
érintéstől porrá törnek. A restaurálása teljesen reménytelen
vállalkozásnak tűnt.”11

Kasser azonnal kapcsolatba lépett Florence Darbre-rel, a kézirat-konzerválás

egyik legkiválóbb európai szakértőjével, aki egy Nyon nevű kisvárosban élt
a Genfi-tó partján. Darbre maga a Genfi Egyetemen és egy berni
szakintézetben szerezte a diplomáját. Elvben beleegyezett, hogy részt vesz a
projektben, és végül megállapodást kötöttek, hogy nekilátnak a kézirat
publikálásához és nyilvánosságra hozatalához szükséges első
munkafázisnak, vagyis a kéziratot helyreállítják és konzerválják.
Darbre rendkívül tehetséges volt az efféle munkában. Kasser szavaival
élve: „tündérujjaival ő tette lehetővé azt, amit első ránézésre mindannyian
kudarcra ítélt vállalkozásnak tartottunk”12 . Az első lépésük az volt, hogy
minden fóliánst (azaz elülső és hátsó oldalán is feliratos lapot) és minden
töredéket – legyen bár akármilyen parányi – védőüveg alá helyeztek, majd
az egész készletet lefényképezték. Ezután vehette kezdetét a kézirat ismételt
összeillesztésének fáradságos munkája fóliánsról fóliánsra, majd pedig meg
kellett találni, hogy a töredékek hol illeszkednek az egyes fóliánsokhoz. Ez
nem volt könnyű munka. Néhol látták, hol illeszkedik az egyik oldalon a
tinta az egyik töredéken a tintához, és így ha a töredéket odaillesztették, ahol
hiányosság volt, kijött egy értelmes szó. Néha a papirusz rostjainak
mintázata alapján kellett egyes töredékeket a helyükre illeszteniük. Sokszor
nem tehettek mást, mint kétségbeesetten széttárták a kezüket, és félretették a
darabot azzal, hogy majd később visszatérnek hozzá. Nagyon hosszú időbe
telt, amíg elfogadhatóan komplett rekonstrukciót készítettek a kódexről, ami
a felfedezését követő kezdeti időkben valószínűleg teljesen ép volt.
A munkában végül Stephen Emmel jobbkeze, Gregor Wurst is
csatlakozott hozzájuk, akiből addigra a németországi Münsteri Egyetem
kiemelkedő koptológiaprofesszora lett. Wurst a töredékekről készült
digitalizált fotók segítségével kísérletképpen össze tudta illeszteni az egyes
darabokat a számítógépen. A munka ettől fogva gyors lépésekben haladt.
Közel három évig tartott, amíg rájöttek, hogy a Júdás evangéliumát
tartalmazó kódex nem három, hanem négy különböző művet tartalmaz,
hogy az a szakasz, amit Hedrick Ferrini segítségével megismert,
tulajdonképpen egy teljesen különálló traktátus.
Kasser ma úgy véli, a kézirat mintegy tíz-tizenöt százaléka veszett el a
felfedezését követő hányattatások során. A restaurálásnak mostanra már
majdnem a végére értek, de miközben ezt a fejezetet írtam, kaptam egy e-
mailt Marvin Meyertől – aki a szöveg angol fordítását készítette a National
Geographic részére –, hogy sikerült egy újabb töredéket a helyére illeszteni,
méghozzá egy olyan darabot, ami kritikus ponton befolyásolja a fordítást.
Mindenesetre a munka remélhetőleg hamarosan végleg elkészül.

A nyilvános bejelentés és a National Geographic szerepe

Miután háromévnyi munkát áldozott a Júdás evangéliumát tartalmazó

kézirat restaurálására, konzerválására, illetve az átírásának és fordításának
elkészítésére, Kasser Frieda Tchacos Nussbergerrel és Mario Robertyvel
egyeztetve úgy döntött, ideje bejelenteni a világnak, hogy Júdás
evangéliuma, mely az emberiség számára évszázadokkal ezelőtt elveszett,
most újra megkerült. Ígéretes pillanat volt, de nem kapott túl nagy
publicitást. Az alkalom a Kopt Tudományok Nyolcadik Nemzetközi
Konferenciája volt Párizsban, egy szűk tudományos találkozó, ahol csak a
kopt nyelv szakértői jelentek meg a világ minden tájáról, elsősorban
Európából és Észak-Amerikából. Ez nem afféle találkozó volt, amit a Time
magazin címlapon hozna.
A koptológia szakértőinek krémje azonban jelen volt, köztük Bentley
Layton a Yale-ről, James Robinson a Claremontról, és Stephen Emmel
Münsterből, tehát azok a nevek, akik a szóban forgó történetben már
többször felbukkantak. A hallgatóság soraiban sokaknak csalódást okozott,
hogy amikor Kasser megtette a bejelentését, nem merült bele az evangélium
tartalmába, vagyis abba a témába, aminek a legtöbb ember szemében a
legnagyobb jelentősége volt. Helyette határozottan bejelentette a felfedezés
tényét, némiképp kitérve a kézirat részleteire, kiemelve a konzerválása
érdekében tett lépéseket, és elmondta, mikor fogják a szöveget
nyilvánosságra hozni a hozzá tartozó fordításokkal együtt. Emellett kiosztott
egy információs anyagot, melyen a következő információ szerepelt:

1. A kézirat kódex formában került elő, melyet eredetileg bőrkötés

borított. Harmincegy fóliánsból [vagyis hatvankét oldalból] áll, melyek
mérete hozzávetőleg 16 X 29 cm [tehát körülbelül egy szabvány 8V2 −
11-es méretű lap].
2. Megmaradt a bőrkötés, és körülbelül hatvan oldal, melyeket az aljától
számítva kétharmad magasságban kettétéptek. A legtöbb oldal igen
töredékes és törékeny állapotban van, de mindegyik üveg alá került. A
szövegnek mintegy kétharmad része olvasható. Úgy tűnik, a kéziratból
legalább egy egész fóliáns és számos töredék hiányzik.
3. A kódex három értekezést tartalmaz [ezt a bejelentést Kasser még
azelőtt tette, hogy rájött volna, az Allogenészről szóló oldalak egy
másik traktátusból származnak]:
a) Péter Fülöphöz írt levele [amely eltérő formában a Nag Ham-madi-i
könyvtárból is ismert]
b) Jakab első apokalipszise [amely ugyancsak ismert egy eltérő
formájában Nag Hammadiból]
c) Júdás evangéliuma [ami ez idáig teljesen ismeretlen volt]
4. A szöveg a kopt nyelv szahidinak nevezett dialektusa egy regionális
variációjában íródott, ami arra utal, hogy a kézirat Közép-Egyiptomban
készült. A nyelvészeti megfontolások arra mutatnak, hogy eredetileg
görög nyelven írt szövegek kopt fordításáról van szó.
5. A kézirat keltezése az írás stílusa alapján a IV. vagy az V. századra
tehető. [A későbbi szénizotópos kormeghatározás a III. századra vagy a
IV. század elejére utalt.]
6. A közép-egyiptomi el-Mínia tartományban került elő.
7. A kézirat útját 1982 óta lehet pontosan dokumentálni.
8. A kézirat egy svájci alapítvány tulajdonában van, mely egyelőre
névtelen kíván maradni [később árulták el, hogy a Maecenas
Alapítványról van szó]. Az alapítvány felvállalta a kézirat restaurálását
és publikálását, majd vissza kívánja juttatni oda, ahol eredetileg
előkerült, Egyiptomba, egy közintézménybe.
9. A restaurációt Svájcban végzik.
10. A kézirat publikálásával Rodolphe Kassert bízták meg, és 2005-re
 várható. [Végül 2006-ban adták ki.]

A felfedezés híre lassan járta be a tudóstársadalmat. Be kell vallanom,

magam sem hallottam róla, amíg a National Geographic be nem vont, és
felkérést nem kaptam, hogy igazoljam a kézirat ókori keltezését, és mondjak
nekik valamit potenciális történelmi jelentőségéről. Más sem tudott róla,
legalábbis azok közül, akiket a tudományterületen ismerek. A koptológusok
ugyan hallottak róla, de más senki.
A szemközti oldalon: Júdás evangéliumának első lapja. Érdemes megfigyelni a hiányokat,
ahol a töredékek kitörtek vagy elporladtak
A National Geographic nem azért kezdett érdeklődni a kézirat iránt, mert
hallottak a Kopt Tudományok Nyolcadik Nemzetközi Konferenciáján
elhangzottakról, hanem mert Herb Krosney-nak – akivel korábban már
találkoztunk – valahogy a fülébe jutott a dolog, és ráállította őket a sztorira.
Krosney már több tévéműsorban, dokumentumfilmben és írásos projektben
részt vett, és akkor lépett kapcsolatba Bruce Ferrinivel, amikor (többé-
kevésbé) „megvásárolta” a kéziratot, és azon morfondírozott, hogy
nemzetközi hírverést kellene neki csinálni. Tudni akarta, hogy Krosney-t
érdekelné-e ennek kapcsán egy televíziós különkiadás összeállítása. Viszont
egy előzetes találkozót követően Krosney többé nem hallott felőle. Később
Ferrini visszaadta a kéziratot Nussbergernek, a tévés ötlet pedig ezzel
zátonyra is futott.
Aztán 2004-ben Krosney újra hallott valamit a kéziratról – ezúttal már
ismét Svájcban volt, miként azt Kasser nyilvánosan bejelentette. Ez
feltüzelte Krosney érdeklődését, és kíváncsiskodni, kérdezősködni kezdett.
Végül tudomást szerzett a Maecenas Alapítványról, és ezzel rá is bukkant a
nyomára a számára lenyűgöző és fontos történetnek.
Krosney akkor már kapcsolatban állt a National Geographic
munkatársaival, épp egy Ószövetségről szóló televíziós különkiadás
lehetőségéről tárgyalt velük. Amikor viszont rádöbbent, milyen nagy dolog
lehet ebből az új történetből, az érdeklődése nyomban más irányba
terelődött. Sikerült a National Geographic érdeklődését is felkeltenie, és
amint látták, milyen lehetőségen ülnek, már csak megerősítésre volt
szükségük. Megkerestek, hogy segítsek nekik összeállítani egy szakértőkből
álló csoportot, aztán Genfbe repültünk, ahol saját szemünkkel láthattuk az
evangéliumot.
A szöveg fordítását azonban csak később állt módomban elolvasni. Ritka
pillanat ez egy tudós életében – sokunknak sohasem adatik meg –, hogy
elsőként olvashasson el egy újonnan felfedezett, még kiadatlan szöveget. Az
ember mondatról mondatra haladva remegve várja, mi történik. Elolvassa és
újraolvassa a mondatokat, hogy biztos legyen benne, jól érti őket. Folyton
összehasonlítja az eredeti nyelvvel – ez esetben a kopttal –, amelyről e
mondatokat lefordították. Elmélázik a jelentésükön, elgondolkozik, miként
kapcsolódnak az adott korból származó, általa már ismert szövegekhez, és
azon tűnődik, miként változtatja meg mindazt, amit a szakterületéről tud, ez
esetben a korai kereszténységről és az evangéliumokról, amiket a korai
keresztények a Jézussal kapcsolatos nézeteik terjesztésére használtak.
Különleges pillanat volt ez számomra, a csoda és a felfedezés pillanata. Az
elkövetkező néhány fejezetben elmondom majd, mi mindent találtam.
 
HATODIK FEJEZET

Júdás evangéliuma: Áttekintés

A
leletmegmaradás viszontagságai miatt a modern időkben előkerült
ókori evangéliumok közül sok igen töredékes, a bevezetésük
és/vagy a lezárásuk rendre hiányzik. Ez a helyzet például az 1886-
ban előkerült Péter evangéliumával. Mondat közepén kezdődik, ami Jézus
perét tárgyalja Pilátus színe előtt:

„… a zsidók közül pedig senki sem mosott kezet, Heródes sem, és

egyik sem az Ő bírái közül. S miután ők nem akartak kezet mosni,
Pilátus felállt.”*

Ez esetben viszonylag szerencsések vagyunk, mert legalább elég könnyen

meg tudjuk határozni, mi történt közvetlenül azelőtt, ahol a töredék
elkezdődik: Pilátus épp az imént mosta le kezeiről Jézus „ártatlan vérét”,
amit máskülönben Máté evangéliumából is ismerünk (27:24). Azt viszont
nem tudjuk, hogy az evangélium elejéről mennyi szöveg hiányzik. Vajon ez
az evangélium Jézus teljes életútját elbeszéli a születésétől (mint Mátéé és
Lukácsé) vagy a keresztelésétől (mint Márké és Jánosé)? Vagy lehet, hogy
csak a peréről, haláláról és feltámadásáról számol be? 1
Noha a ránk maradt szöveg ugyancsak mondat közepén ér véget, mégis
van némi fogalmunk, miként végződhetett Péter evangéliuma. Jézus
keresztre feszítése és feltámadása után ekként folytatódik:
„Én pedig, Simon Péter, meg a testvérem, András, fogtuk a hálónkat,
és kimentünk a tengerre. Velünk volt Lévi, Alphaio sz fia, akit az
Úr…”**

Itt ér véget a szöveg. A feltámadt Jézus nyilván ezután fog megjelenni a

Galileai-tó halászai előtt, miként a Jn 21-ben. De vajon ezzel véget is ér az

*
Péter evangéliuma 1.1. Az idézett részleteket itt, és a továbbiakban Kapitánffy István
fordításában közöljük Dörömbözi János (szerk.) Csodás evangéliumok című könyve
alapján (Budapest, 1998, Telosz), 113. old. – A ford.
**
Péter evangéliuma XIV60., Csodás evangéliumok, 117. old. − A ford.
evangélium, vagy a feltámadt Krisztus további megjelenéseiről is beszámol?
Ezt valószínűleg sosem tudjuk meg.
A modern korban felfedezett többi evangéliummal jobb helyzetben
vagyunk. A leghíresebb Tamás evangéliuma, az 1945-ben előkerült Nag
Hammadi-i könyvtár egyik könyve. Ez esetben az evangélium eleje és vége
is megvan. A szöveg a legelején a tudósok által incipitnek nevezett
bevezetővel kezdődik:

„Ezek a rejtett szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket

Didymos Júdás Tamás írt le…”*

Ezután Jézus mondásainak sora következik – összesen 114 – egymás után

egészen az utolsóig, majd a szöveg lezárása, vagyis a cím: „Az evangélium
Tamás szerint” (a címeket az ókori világban többnyire nem a szövegek
elején, hanem a végén adták meg). Tamás evangéliumának eme egyetlen,
viszonylag teljes példánya esetében nemcsak a szöveg eleje és vége maradt
fenn épen, hanem a kettő közt elhangzó mondanivaló nagy része is. Itt-ott
hiányzik egy-egy szó (illetve van egy rejtélyes üres oldal a szöveg közepén),
de egyébiránt meglehetősen ép.
Júdás újonnan felfedezett evangéliuma ebben a tekintetben inkább Tamás
evangéliumára hasonlít. Megvan az eleje, és megvan a vége, illetve a
közepének nagy része is. De nem minden. Mivel a kézirattal a felfedezése és
a tudományos restaurációja közt eltelt huszonhárom év alatt oly mostohán
bántak, mostanra sok szó, mondat, sor, illetve részlegesen több oldal is
elveszett. A szerkesztő, Rodolphe Kasser becslése szerint a teljes tartalom
mintegy tíz-tizenöt százaléka hiányzik. De legalább az incipit és a lezárás
ép, és az oldalak többsége (ha nem is az összes) mostanra visszakerült a
sorrendben eredetileg elfoglalt helyére (miután annak idején összekeverték
és szétdarabolták), így lehetővé vált, hogy a szöveget tanulmányozzuk, és
viszonylag teljes képet kapjunk a tartalmáról. Ebben a fejezetben áttekintést
fogok adni a dokumentumról az elejétől a végéig, és elmagyarázom, miként
épül fel, illetve mi is áll benne. Az ezt követő két fejezetben az üzenetének
bizonyos aspektusait veszem elő, megpróbálom kicsomagolni a benne rejlő
gnosztikus üzenetet, és igyekszem mélyebben bemutatni, hogy miként
ábrázolja a két főszereplőt, magát Jézust, valamint Júdást, az egyetlent a
tanítványok közül, aki megértette Jézus tanítását, és teljesítette mestere
*
A Tamás evangéliumából idézett részletek magyar szövegének alapjául itt és a
továbbiakban Hubai Péter fordítása szolgál, lásd Jézus rejtett szavai (Budapest, 1990,
Holnap), 59. old. – A ford.
akaratát.

Júdás evangéliuma első ránézésre

Mielőtt részletesen végigmennénk Júdás evangéliumának szövegén,

felvázolnám az elbeszélés alapvető vonulatát. Az evangélium párbeszédeket
tartalmaz, amelyek Jézus és a tanítványai – elsősorban Iskarióti Júdás –
között estek meg azokban a napokban, mielőtt húsvétkor Jeruzsálemben
letartóztatták volna. Egy incipittel kezdődik, amiből kiderül, hogy

„Titkos beszámoló Jézus kinyilatkoztatásáról, amelyet iskarióti Júdás -

sal folytatott beszélgetése során mondott nyolc napon át, három
nappal azelőttig, hogy a húsvétot ünnepelte.”(33:1-6)2

Ez a kijelentés nem egészen pontos: ebben az evangéliumban Jézus nemcsak

Iskarióti Júdással beszélget, hanem időnként mind a tizenkét tanítvánnyal,
jóllehet ezek az egész csoporttal folytatott beszélgetések sok esetben csak
arra szolgálnak, hogy illusztrálják tudatlanságukat és alsóbbrendűségüket
Júdással szemben. Az „egy héten át” kifejezést – mint utalást Jézus utolsó
napjaira a keresztre feszítés előtt – „nyolc napon át” formában is lehet
fordítani.* Maga a keresztre feszítés viszont ebben az evangéliumban nem
szerepel. Az elbeszélés Júdás árulásával zárul, a szerző számára ez a
végkifejlete Jézus (és természetesen Júdás) történetének. Ez az evangélium
mindenesetre nem Jézus teljes életéről és nyilvános fellépéséről szól, miként
Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé. Ez a világon megélt utolsó napjairól, és
az ez idő alatt folytatott párbeszédeiről szól.
Az incipit után van egy rövid – Marvin Meyer angol fordításában
mindössze négysornyi – összefoglaló Jézus addigi életéről. Ebből kiderül,
hogy amikor Jézus „megjelent a földön”, számos csodát tett „az emberiség
megváltásáért”. Továbbá „mivel egyesek az igazságosság útján [jártak],
míg mások a törvényszegésben jártak”, tizenkettőt tanítványául fogadott
(33:10-15). Az nem világos, hogy az emberi szentek és bűnősök jelenléte
miért késztette Jézust arra, hogy maga mellé szólítsa a tizenkettőt.
Ezután megtudjuk, hogy Jézus beszélt a tanítványaihoz „a világon túli
[vagy e világi? – BE] misztériumokról, s arról, hogy a végén mi történik

*
Az evangéliumi incipit angol szövegében valóban „egy héten át” szerepel, de az idézett
magyar fordításában (lásd jelen fejezet 2. végjegyzetét) eleve az áll, hogy „nyolc napon át”.
− A ford.
majd”. Aztán ebből az összegzésből kiderül, hogy gyakran nem saját testi
formájában jelent meg a tanítványok előtt, hanem „mint gyermeket találták
maguk közt”(33:19-20).3
Jézus nyilvános fellépésének összefoglalója után egy sor találkozás és
beszélgetés következik a tanítványaival, legfőképpen Iskarióti Júdás-sal, aki
e helyütt az egyetlen név szerint említett tanítvány.
Az első találkozás alkalmával Jézus egy rituális lakomán (szó szerint
eukharisztián) találja tanítványait, amint épp hálát adtak a kenyér fölött (a
hálaadás görögül eukhariszto, ami itt, a kopt szövegben jövevényszóként
van jelen). Bosszúságukra Jézus elneveti magát, és ez vitához vezet az „ő”
Istenükkel, illetve Jézus utalásával kapcsolatban, miszerint az ő Istene más,
mint az övék, és félreértik, valójában ki is Jézus. Ez feldühíti a
tanítványokat, Júdás azonban feláll, és elmondja az igazságot Jézusról, azaz
hogy valójában egy másik birodalomból, Barbéló birodalmából érkezett,
egy isteni lény szférájából, akit más gnosztikus szövegekből minden
teremtés anyjaként ismerhetünk, aki a plérómában lakozik, messze fent e
világ teremtő istenének birodalma felett. Ez a kinyilatkoztatás Jézus kilétét
illetően magánbeszélgetésbe torkollik Jézus és Júdás közt. Mielőtt viszont
Jézus bármit is részletesebben elmagyarázna, hirtelen távozik.
A rá következő napon Jézus visszatér tanítványaihoz, akik megkérdik,
merre járt. Az éjszakát egy másik birodalomban töltötte, ők pedig tudni
akarják, miféle birodalom az. Jézus elmondja, hogy egyszerű halandó oda
be nem léphet. Majd ezután ismét magukra hagyja őket.
Amikor ismét visszatér, a tanítványok arra kérik, magyarázza meg nekik
egy látomás értelmét, melyben papokat láttak, akik áldozatokat mutattak be
a templomban. Jézus értelmezése szerint a látomás róluk szólt, magukról a
tanítványokról, és az állatáldozatuk az oltáron arra utal, hogy félrevezetik
követőiket. Ezen felbuzdulva Júdás a különféle emberi nemzedékekről
kérdezi – azokról, akik elnyerik majd a végső megváltást, és azokról, akik
nem. Jézus erre adott válaszát többnyire elég nehéz rekonstruálni, mivel az
evangélium kézirata e helyütt komolyan megsérült.
Júdás azután elmondja Jézusnak, hogy neki is volt látomása, ami
értelmezést igényel. Saját magát látta, amint a többi apostol megkövezi,
majd egy nagy házat látott, benne és körülötte sok-sok emberrel. Ő is be
szeretne menni abba a házba. Jézus elmagyarázza, hogy Júdás saját sorsát
látta meg a látomásában, azt, hogy a többiek meggyűlölik és üldözni fogják.
Viszont abba a nagy házba senki halandó nem léphet be, „az a hely ugyanis
a szentnek van fenntartva” (45:18-20).
Jézus ezután félrevonja Júdást, hogy megtanítsa neki a misztérium titkait,
melyeket „ember még nem látott”. Ez a rejtélyes kinyilatkoztatás alkotja az
elbeszélés fennmaradó hányadának nagy részét. Bizarr és bonyolult
kinyilatkoztatás ez, a gnosztikus mítosz egy változata, amely elmondja,
hogyan jött létre az aiónok (vagyis az isteni lények) birodalma, azaz a
pléróma (vagyis az isteni szféra „teljessége”), és miként teremtetett a világ
és az emberiség. Ezt a hosszadalmas kinyilatkoztatást később megpróbálom
majd részletesebben elmagyarázni. Most elég, ha kiemeljük a
leglényegesebb pontjait: ez a világ nem az egy igaz és hatalmas Isten
teremtménye. Sokkal alacsonyabb rendű isteni lények műve, akik alantasak,
ostobák és vérszomjasak. A célzás világos: az emberek, akik odaadásukat
fejezik ki a jelen világot megteremtő isten(ek) iránt, balga mód rossz
isten(eke)t imádnak. A megváltás célja az, hogy az ember túllépjen e
teremtett világon és az isteni lényeken, akik létrehozták.
Ennek a látomásnak a kapcsán Júdás tudni akarja, hogy létezhetnek-e
majd emberek a túlvilágon, miután e világ véget ért. Jézus azt feleli, hogy
bizonyos emberek csak ideiglenesen léteznek ebben a létben, másokban
viszont megvan az isteni szellem, mely átlép majd e világon, és örökké él
majd a világ feletti hatalmas birodalomban, még azután is, hogy ez a
teremtett világ az őt teremtő istenekkel együtt elpusztul.
Júdás különösen előkelő helyen áll majd a megváltottak közt, mivel ő az
egyetlen, aki érti ezeket a misztériumokat, és megteszi, amit elvárnak tőle.
A szöveg kulcssoraiban Jézus így szól Júdáshoz: „Te azonban
mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki
magában hord engem” (56:17-21). Más szóval Júdás „áruló” tette valójában
hűséges engedelmesség Jézus akaratával szemben. Jézusnak meg kell
halnia, hogy kiszabadulhasson a teste anyagának csapdájából, és
visszatérhessen az isteni plérómába, ahonnan érkezett, és Júdás lesz az, aki
ezt megvalósítja.
Júdás ezután látomásban meglátja saját felmagasztalását és dicsőítését.
Ezzel eljutunk az evangélium zárójelenetéhez, ami arról számol be, hogy
Júdás átadja Jézust a zsidó hatóságoknak. Ezután következik a cím: „Júdás
evangéliuma”.

Kulcsmomentumok Júdás evangéliumában

Miután nagy vonalakban áttekintettük a cselekményt, most visszatérek az

elejére, hogy néhány kulcsfontosságú passzust részletesebben is elemezzek.

Az elbeszélés kezdete
Mint azt a következő fejezetben látni fogjuk, ennek az evangéliumnak
minden ízében nyilvánvaló a gnosztikus karaktere. Ez alól a legeleje sem
kivétel. A narrátor azt mondja, az írás egy „titkos beszámoló” egy
„kinyilatkoztatásról” (33:1-2), amit Jézus fedett fel Júdás előtt. A
gnosztikus szöveget a titkos tudás (gnószisz) tölti meg, melyet az isteni
kinyilatkoztató ad át hűséges követőinek. Ezek a kinyilatkoztatások az
olvasók számára néha nehezen érthetők, és ez nem véletlen. A titkos tudás
vagy a megváltás misztériumainak lényege, hogy az átlagember számára ne
legyenek könnyen hozzáférhetők vagy értelmezhetők. Csakis gnosztikusok,
vagyis a tudás birtokosai számára vannak fenntartva.
Az incipit kifejezetten Iskarióti Júdást említi, mint ennek a titkos
kinyilatkoztatásnak a kedvezményezettjét, mivel ő az egyetlen a tanítványok
közt, aki érti, kicsoda Jézus, és honnan jött. Ez már az elbeszélés elején
világossá válik, amikor Jézus együtt találja tanítványait, amint áldozati
vacsorát ülnek, hálát adva Istennek – természetesen a teremtő Istennek – a
kenyérért. A narrátor szavaival élve „jámbor gyakorlatban” ülnek, amit úgy
is lehet fordítani, hogy a tanítványok „istentiszteletet gyakorolva” ülnek
(33:24-26). Vagyis Istenüket imádták éppen, miközben részt vettek rituális
lakomájukon. Amikor Jézus látja a hálaadásukat, elneveti magát. Az
evangéliumban összesen négyszer teszi ezt, ez az első alkalom. Meglepő
jellegzetessége ez a szövegnek, főleg azzal szemben, hogy az Újszövetség
kanonikus evangéliumai sosem ábrázolják nevetve. Itt viszont rendszeresen
elneveti magát. Ebben a konkrét esetben a tanítványok legalábbis zavarba
ejtőnek tartják Jézus reakcióját: „Mester, miért nevetsz hálaadó imáinkon
[Vagy „eukarisztiánkon – BE]? Azt tettük, ami helyes” (34:2-6).
Jézus válasza itt kissé színleltnek tűnhet: „Nem rajtatok nevetek.” Nos,
lehet, hogy valóban nem rajtuk nevet, viszont akkor azon, amit tesznek. De
miért? Mert azt mondja: „Nem saját akaratotokból teszi[tek] ezt, hanem
mert ily módon dicsőítitek a ti isteneteket” (34:6-11).4 Jézus nevetségesnek
találja, hogy az istent, aki a kenyeret adja − eme anyagi világ anyagi
teremtője −, imádni kelljen. Hiszen, mint a szövegből később kiderül, ez az
isten egy alantas, tudatlan istenség. A tanítványok persze nem értik.
„Mester, te vagy […] a mi istenünk fia” (34:11-13) – mondják. Ellenben,
mint kiderül, ez nem így van. Nem tudják, ki is ő valójában. Mint Jézus meg
is mondja nekik, valójában „a köztetek lévő emberek egyetlen nemzedéke
sem ismer majd meg engem” (34:13-17).
Jézus az evangéliumban mindvégig különbséget tesz „eme” nemzedék –
vagyis az életüket tudatlanságban élő halandók – és „ama” nemzedék
között, vagyis az igaz Isten népe közt, akik ismerik az igazságot a világról,
az isteni birodalomról és saját kilétükről. A tanítványok meglepő módon
nem tartoznak a kiválasztottak közé, kivéve persze Júdást.
Noha a tanítványok nem értik, miről beszél, azt nagyon is észreveszik,
hogy nincs túl jó véleménnyel róluk, ezért „kezdtek dühösek és haragosak
lenni”, és vetemedtek istenkáromlásra ellene. Erre Jézus kihívást intéz
feléjük, hogy bárki, aki elég erős közöttük, „vezesse elő a tökéletes embert,
és álljon meg előttem” (35:3-6). Ezzel látszólag arra kíván utalni, hogy talán
megvan bennük egy isteni szikra, a „tökéletes ember”. Ha birtokolják ezt a
szikrát, akkor egyenlők lesznek Jézussal, azzal, aki odafentről alászállt, és
akkor megállhatnak előtte. A tanítványok némi rátartisággal vágnak vissza:
„Elég erősek vagyunk” (35:6-7). Egyikük sem képes azonban felállni,
csupán Iskarióti Júdás, aki egyedül áll meg Jézus előtt, noha a szemét el
kellett fordítania.
Ez bizonyára azt jelenti, hogy Júdásban megvolt az isteni szikra (ami
egyenlővé tette őt az isteni Jézussal), de akkor még nem volt birtokában az
odafentről érkező teljes kinyilatkoztatásnak, ezért még nem tud Jézus
szemébe nézni. A szövegben viszont később Júdás felmagasztaltatik, és
akkor feltehetően ő is élvezi majd isteni mivoltának teljességét, ami
természetének sajátja.
Hogy megmutassa, valóban érti valamelyest az igazságot, Júdás hitvallást
tesz Jézus előtt:
„Én tudom, hogy ki vagy és honnan származol. Barbéló halhatatlan
birodalmából jöttél, és én nem vagyok méltó rá, hogy kimondjam
annak a nevét, aki küldött téged.” (35:15-21)

Barbéló – mint korábban már említettem – más gnosztikus szövegekben

egyike a legfőbb aiónoknak, ő minden létező dolog anyja mindennek. A
tanítványok közül egyedül Júdás van tisztában az igazsággal. Jézus ki is
emeli a többiek közül, hogy megtanítsa neki „a királyság misztériumait”
(35:23-25). Azt mondja Júdásnak: „eljuthatsz oda”, de sokat kell majd
szenvednie, mivel mást fognak majd választani a helyére a tizenkettő közé,
miután elhagyta őket. Ez úgy tűnik, az újszövetségi Apostolok
Cselekedeteiben feljegyezett epizódra utal, amit a harmadik fejezetben már
megvizsgáltunk, vagyis amikor Júdás halála után a megmaradt tizenegy
tanítvány megválasztja Mátyást, hogy lépjen Júdás helyére, hogy ismét
tizenketten legyenek. Jézus szavaival élve, a tizenkettő ezt azért teszi, hogy
gyülekezetük „ismét teljes legyen istenünknél” (36:3-4). Világos, hogy az ő
istenük nem Jézus és Júdás Istene.
 Júdás ezután azt tudakolja, mikor kapja majd meg a kinyilatkoztatást,
ami mindehhez szükségeltetik, Jézus viszont ahelyett, hogy válaszolna neki,
magára hagyja.

A második találkozás: A halhatatlanok nemzedéke,

és a látomás a templomról

A következő reggelen Jézus ismét megjelenik a tanítványai előtt, akik tudni

szeretnék, merre járt. Elmondja nekik, hogy „egy másik nagy és szent
nemzedékhez” ment (36:15-17), vagyis elhagyta a halandók birodalmát,
hogy ellátogasson a szellemi birodalomba. A tanítványok erről a
birodalomról kérdezik, ami „magasabb nálunk és szentebb nálunk” (36:19-
21). Jézus másodszor is elneveti magát. Ezúttal is a tudatlanságukon derül.
Azt mondja nekik, hogy ebből a halandó világból senki sem láthatja, vagy
érheti el azt a szférát, hiszen ott még „a csillagok angyalainak serege” sem
uralkodik. Válaszát hallván a tanítványok szóhoz sem jutnak.
A következő napon Jézus ismét eljött hozzájuk, és ezúttal volt egy
kérdésük. Látomást láttak, amit meg kellett fejteni. Az ezután következő
beszámoló nagyjából hasonlít az újszövetségi evangéliumok egyik
epizódjára. Máté, Márk és Lukács szerint Jézus és a tanítványai
Jeruzsálembe utaztak, hogy ott töltsék a húsvéti ünnepet, és egyben Jézus
életének utolsó hetét. A tanítványokat – a Galilea elmaradott területeiről
származó bárdolatlan földműveseket – lenyűgözték a nagyváros ámulatba
ejtő látványosságai, legfőképpen a csodálatos templom. Mondják is
Jézusnak: „Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!” (Mk 13:1).
Jézus erre megjövendöli, hogy akármilyen ámulatba ejtők, Isten ítéletére
mind le lesz rombolva: „Nem marad itt kő kövön, mindent lerombolnak”
(Mk 13:2).
Júdás evangéliumában a tanítványoknak nem maga a templom épülete
jelenik meg látomásként, hanem az, ami odabent történik: tizenkét pap leöli
az áldozati állatokat, amelyeket odahoztak nekik az oltárra, körülöttük pedig
emberek állnak, és őket nézik. Azonban a tanítványok a látomásukban azt
látják, hogy a papok – akik látszólag szent kötelességüket teljesítik –
valójában a lehető legszentségtelenebb tetteket művelik.

„… [néhányan]… pedig feláldozzák saját gyermekeiket, mások a

feleségüket, egymás iránti dicséretben [és] alázatban; néhányan
férfiakkal hálnak; néhányan [gyilkosságot] követnek el; néhányan egy
sor bűnt és törvénytelenséget követnek el. És az oltár [előtt] álló
emberek a te [nevedet] hívják segítségül, és míg minden dolgukban
 tökéletlenek, az áldozataik elégnek.” (38:16-39:3)

Ezt a kissé töredékes fejezetet elég nehéz értelmezni, az alapvető lényege

azonban jól kivehető. Feltételezi, hogy a zsidó papok a templomban minden
illendőségi és erkölcsi normát áthágnak, miközben Jézus nevét hívják
segítségül. Az áldozatuk éppen ezért a leírás szerint teljesen hiábavaló.
A tanítványok alighanem olyan magyarázatot várnak Jézustól, ami
befeketíti a zsidó vallást és áldozatokat. Jézus azonban egyáltalán nem olyan
megfejtést ad, mint amilyet vártak. Azt megerősíti, hogy a látomásban
megjelenő papok az ő nevét hívják. De kikre utal a látomás? Hát magukra a
tanítványokra, nem másra, Jézus követőire:

„Akiket az oltárnál láttatok, amint átveszik az áldozatokat, azok

vagytok ti. Az az isten, akit szolgáltok, és ti vagytok az a tizenkét
ember, akit láttatok.” (39:18-25)

Tehát a tizenkét pap, akik égbekiáltó dolgokat művelnek, maguk a

tanítványok, az isten pedig, akit szolgálnak, nyilvánvalóan nem az igaz
Isten, az ő istenük nevére épített vallás pedig ide vezet. De mit képviselnek
az áldozati állatok? Ők „azok a tömegek, akiket ti félrevezettek” (39:27-28).
A feláldozottak tehát voltaképpen a tanítványok követői, a keresztények
későbbi nemzedékei, akik úgy hiszik, a tizenkét tanítvány az igazságot
hirdeti (szemben Júdással, aki a szöveg egy későbbi szakaszában a
„tizenharmadik”-ként jelenik majd meg). A látomás ilyetén értelmezése más
szóval a hagyományos, később „ortodox”-nak kikiáltott keresztény egyház
becsmérlése, miközben a gnosztikusokat abban a korban, mikor ez a könyv
íródott, „eretnekek”-nek nyilvánították. Júdás evangéliuma szerint ez a
megítélés merőben téves. Épp a gnosztikusok azok, akik értik Jézus
kinyilatkoztatását, Júdás és a hozzá hasonlók értelmezik jól. Az ortodox
egyházak tagjai viszont rossz istent imádnak, és az erkölcstelenség súlyos
bűneibe esnek: gyermekgyilkosok, szexuálisan erkölcstelenek, és
„tisztátalan, törvénytelen és tévelygő” emberek, a „papok” pedig, mint eme
egyházak vezetői, valójában „a tévelygés diakónusai”.
Jézus válaszának hátralevő részéből sajnos sok elveszett, mivel a kézirat
ezen a ponton töredékes. Néhány sorral lejjebb – ahol újra olvashatóvá válik
– Júdás a halandók nemzedékeiről kérdi Jézust, azon tűnődve, „miféle
gyümölcsöt terem ez a nemzedék” (43:13-14). Jézus erre azt feleli, hogy
kétféle ember van. Azoknak, akik az „emberi nemzedék”-hez tartoznak,
halandó lelkük van, vagyis amikor a testük meghal, megszűnnek létezni. A
többiek viszont a halál után is élni fognak: „hústestük meghal, de lelkük
tovább él és felemeltetik” (43:20-23). Az első csoport tagjainak nincs
halhatatlan lelke – vagyis nincs bennük isteni szikra –, hiszen „lehetetlen
[sziklá]ra magot vetni és learatni gyümölcsét” (43:25-44:2). Gyümölcs
nélkül pedig az egyszerű halandók fái kopárak maradnak.
Ami ezután jön, annak a nagy része ismét elveszett a kéziratból. Jézus
azonban utal az „esendő Szophiára”, aki halhatatlan lelkeket plántált az
emberek közé (44:3-4). Mint korábban már említettem, Szophiát egyes
gnosztikus csoportok bukott aiónnak tekintették, kinek katasztrofális tette
vezetett e világ megteremtéséhez, és azzal együtt az isteni szikrák csapdába
ejtéséhez. Sajnos Jézus róla szóló mondandójának nagy része elveszett. E
beszéd után Jézus ismét távozik.

A harmadik találkozás: Júdás látomása

és Jézus beszámolója a teremtésről

Júdás odamegy Jézushoz, és megkéri, hogy most, miután megfejtette a

tizenkettő látomását, fejtse meg az övét, mert ő is látomást látott. Jézus
harmadszor is felnevet, és úgy tűnik, nevetése ezúttal is beszélgetőtársa
tudatlanságára irányul. Ebben az esetben nem amiatt, mert Júdásban nincs
meg az isteni szikra – miként a többiek esetében –, hanem mert még nem
érti az összes misztériumot, amit Jézus felfedni készül. Jézus finoman
megdorgálja: „Te tizenharmadik szellem, miért igyekszel annyira?” (44:20-
21). Ezt a passzust nehéz lefordítani. Júdást itt „szellem”-nek nevezi, a szó
szerinti olvasat azonban daimón, ami görög jövevényszó a kopt szövegben.
A „daimón” szó nem viseli azt a negatív felhangot, mint más nyelvekben a
„démon”, ami valamilyen gonosz szellemre utal. A daimón szellemi lény,
ami felsőbbrendű az egyszerű halandókkal szemben. Júdás a tizenharmadik
tanítvány (a tizenkettő közt), vagyis kívül áll soraikon, benne viszont van
(vagy akár ő maga) egy daimón, egy irányító szellem. Amikor Jézus azt
kérdi, „miért igyekszel annyira”, ugyanazt a szót használja, ami korábban
már szerepelt, amikor az első találkozás alkalmával a tanítványokat „jámbor
gyakorlatban” találja. Más szóval Jézus itt azt kérdezi, miért gyakorolja
Júdás ily buzgalommal a vallását. Nem buzgalomra van szükség, hanem
tudásra.

JÚDÁS LÁTOMÁSA
Viszont épp a tudás az, amit Júdás keres, és Jézus ezért elmagyarázza neki,
mit is jelent a látomása. Júdás látta, amint a tizenkét tanítvány halálra
kövezi, majd egy nagy házat látott hatalmas tömeggel, és tudni akarja, hogy
Jézus be tudja-e őt oda vinni.
Jézus válaszának bizonyos elemeit könnyű követni, de akad, amit
némiképp ki kell fejteni. Először is azt mondja Júdásnak, hogy „a csillagod
félrevezetett téged” (45:13-14). Ez a megjegyzés azon az elképzelésen
alapul, hogy mindenkinek van egy útmutató angyala, és minden angyal egy
csillaghoz kötődik. Az ég csillagai valójában angyali lények, és ezek a
lények mindegyike egy bizonyos emberre felügyel itt a földön,
összekapcsolódva az ember lelkével.5 Ahogy mi manapság a
„vezérfényünk”-ről beszélünk, az ókoriak – főképp azok, akikre miként a
gnosztikusokra hatottak a görög filozófus, Platón tanításai – ugyanúgy
beszéltek a vezércsillagukról.6 Ez esetben viszont – szemben azzal, ami
később következik a szövegben – Júdást félrevezette a csillaga. De az is
lehet, hogy Júdás nem tartott lépést a csillagával. Akárhogy is, tévedett,
amikor azt hitte, hogy bejuthat valahogy a nagy házba, amit látott. Egyetlen
„halandó ember sem méltó rá, hogy belépjen abba a házba… az a hely
ugyanis a szentnek van fenntartva” (45:15-19). A szentek örökké fognak
élni az e világon kívüli örök birodalomban, ahol „sem a nap, sem a hold”
nem uralkodik.
A beszélgetés következő darabját elég nehéz követni, mert lyukak
vannak a kéziratban. Jézus arról kezd beszélni, hogy a tizenkettő üldözni
fogja Júdást. Mint mondja: „Te leszel a tizenharmadik és elátkoz majd téged
a többi nemzedék” (46:17-21). Ez azonban, mint kiderül, nem rossz dolog.
Júdás túl fog lépni a tizenkettőn, akik továbbra is azt fogják hinni, hogy e
világ teremtője az igaz Isten, ő viszont be fog lépni az igazságba. Halála
után (miután megkövezték), fel fog majd emelkedni „a szent
[nemzedékbe]” (46:23-47:1).
Jézus ezután elmagyarázza az igazi misztériumokat, amelyek ennek az
evangéliumnak a lényegét adják, a misztériumokat arról, miként jött létre az
isteni birodalom (a pléróma), és miként teremtetett ez a mi (alantasabb)
világunk. Szent kinyilatkoztatás ez, amit „ember még nem látott”. És nem
véletlenül: igen szimbolikus és bonyolult nyelven van, épp azért, hogy a
magunkfajta egyszerű halandók a fejünket vakargatva, karunkat széttárva
feladjuk a megértésére irányuló próbálkozást. Ebben a tekintetben éppolyan,
mint sok más gnosztikus mítosz, ami ókori szövegek formájában ránk
maradt.

A TEREMTÉS MISZTÉRIUMAI
A kinyilatkoztatás „egy hatalmas és határtalan aión”-nal kezdődik,
„amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta, [amelyben] van
[egy] nagy láthatatlan [Szellem],

Amit angyali szem nem látott

Szív gondolata fel nem fogott,
És sohasem szólíttatott semmilyen néven.” (47:9-13)

Vagyis a kezdet előtt csak egyetlen igaz isteni szellem létezett, akit soha
senki nem ismert – még az angyalok sem –, és aki tulajdonképpen felül áll
minden felismerésen, a Hatalmas Láthatatlan Szellem, akitől minden más
származik.
Ezen teremtő isteni lény hatalmas birodalmában megjelenik egy „fénylő
felhő”. Ez a láthatatlan Isten megtestesülése, melyben más lények is
megjelennek majd. A Hatalmas Szellem így szól: „Keletkezzék egy angyal
kísérőmül” (47:16-18). Erre megjelenik egy angyal, az Önmagából
Keletkezett (szó szerint Autegenész). Azért önmagából keletkezett, mert a
Hatalmas Szellem sarja, aki semmit nem használt ahhoz, hogy létrehozza,
csak saját akaratát és szavát. Ezután négy másik angyal jelenik meg, hogy
kísérőként szolgálják az Önmagából Keletkezettet.
Az Önmagából Keletkezett ezt követően nekilát a teremtés aktusának.
Négy hatalmas aiónt teremt, és mindegyiküknek ad egy égitestet
(,,világítótestet”), hogy uralkodjék felette, többezernyi – „számtalan
miriádnyi” – angyallal, hogy szolgálják őt.
Ezután megtudjuk, hogy a kezdeti fénylő felhőben – vagyis a Hatalmas
Láthatatlan Szellem megtestesülésében – megjelenik egy lény, amit
Adamasznak hívtak. (Mint látni fogjuk, ennek a lénynek a neve hasonlít
Ádáméra, az első emberére, aki ekkor még nem teremtetett meg.) Ez az
Adamasz az első ember isteni alkotóeleme, akinek képére az embereket
megteremtették.
Először azonban további isteni lények keletkeznek, köztük „Széth
romolhatatlan nemzedéke” (49:5-6). Ez azoknak a szellemi lényeknek a
csoportjára utal, akik egyszer megjelennek a földön, de kiszabadulván az
anyag csapdájából visszatérnek majd mennybéli otthonukba, ahonnan
származnak.
Az elbeszélés ezen a ponton még zavarosabbá és egy kissé számszerűvé
válik. Létrejön tizenkét aión, és mindegyik mellé hat világítótest (ragyogó,
csillagszerű teremtmények), és ez a hetvenkét égitest mindegyikéhez
tartozik egy menny, tehát összesen hetvenkettő. Ezek mindegyikéhez
tartozik öt égbolt, tehát összesen háromszázhatvan. A számok természetesen
nem véletlenszerűek. A szöveg nem ad rájuk magyarázatot, de úgy tűnik,
csillagászati utalásokat rejtenek: az évnek tizenkét hónapja van, tizenkét
állatövi jeggyel; az egyiptomi tanokban hetvenkét „pentád” (csillag)
szerepel, melyek a hét napjai felett uralkodnak, tehát hetvenkét égitest; az
állatövnek pedig háromszázhatvan foka van (és egyes naptárak szerint egy
évben háromszázhatvan nap), tehát háromszázhatvan égbolt.7
Ezek az isteni teremtmények együttesen alkotják a kozmoszt avagy a
világmindenséget. Azt is megtudjuk, hogy a kozmosz a „pusztulás” (50:14),
amit viszont „romlás”-nak is fordíthatunk. Ezért fog a mi világunk – a
pusztulásnak és a romlásnak ez a birodalma – ebben az Isten birodalmát
jelentő fénylő felhőn kívül álló szférában megjelenni.
Erről az isteni birodalom keletkezéséről szóló zavarba ejtő leírásáról
Jézus áttér a világ és az emberiség közel ugyanilyen zavaros leírására. Az
első ember a romlás világában ölt testet. Ez nem Ádám, hanem a mennybéli
képmása annak, ami az első ember lesz a földön. Mielőtt azonban a föld első
lakója megjelenik, meg kell teremteni a világunkat, az alsó világot, így a
beszámolóban e helyütt sor kerül egy új isteni lény, Él bemutatására. Mint
azt a Biblia tanulmányozói nyilván tudják, Él az Isten egyik ószövetségi
neve. Itt az áll, hogy Él teremtett tizenkét angyalt, hogy uralkodjanak a
káosz birodalmán és az alvilágban.
Végül pedig megjelentek azok az isteni lények, akik a világot
megteremtették. Először is Nebró, egy istenség, „akinek arca tűztől fénylett,
és alakja vérrel szennyezett volt” (51:8-11), és akinek a neve azt jelenti,
„lázadó”. Jaldabaóthnak is nevezték, ami több más gnosztikus szövegből is
ismerősen csenghet. Ezek teremtőként vagy demiurgoszként írják le, vagyis
a mi mennyünk és földünk teremtőjeként. Jaldabaóthnak voltak angyali
segítői, köztük Szaklasz, kinek arámiul „bolond”-ot jelent a neve.
Jaldabaóth segítői, élükön Szaklasszal, teremtettek tizenkét angyalt, akik
uralják majd a mennyet, és ötöt, akik az alvilág urai lesznek.
Szaklasz ezután így szól az angyalaihoz: „Alkossunk embert
hasonlatosság és képmás szerint” (52:16-17). Megalkották tehát Ádámot és
Évát, majd azt mondták Ádámnak: „Hosszú ideig élsz majd.”
Bár ennek a komplex mítosznak a részletei egyes helyeken szinte
áthatolhatatlanok, az átfogó mondanivalója világos. Ezt a világot nem az
egyetlen igaz Isten teremtette. Még csak nem is valaki hozzá hasonló. A
teremtésért felelős isteni lények nagyon messze kerültek a legfelső isteni
szférától. Az Ószövetség istene, Él, a közelében sincs az isteni hierarchia
csúcsának, ezt a világot egy haragos, vérszomjas lázadó teremtette, az
embereket pedig egy bolond. A többi tanítvány – és természetesen híveik az
„ortodox” keresztény hagyományban – olyannyira tévednek abban, amit
erről az istenről gondolnak, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje
magyarázni a tévedésüket. Reménytelenül elvesztek. Csak akik befogadják
ezt a „titkos kinyilatkoztatást” – Júdás és a hozzá hasonlók –, ők fogják
csak megtudni, hogyan is lettünk, kicsoda valójában Jézus, és miként
térhetünk vissza mennybéli otthonunkba.
Júdás erről az utóbbi kérdésről kér világosabb magyarázatot Jézustól:
„Meghal az emberi szellem?” (53:16-17). Jézus erre azt feleli, hogy kétféle
ember van. Egyrészről azok, kiknek szelleme végül meghal majd, akiknek
csak rövid lét jut osztályrészül: „Ezért parancsolta meg Isten Mihálynak,
hogy az emberek szellemét kölcsönképpen adja nekik, hogy
szolgálhassanak” (53:17-22). Másrészről viszont vannak, akik tovább
élnek: „de a Hatalmas megparancsolta Gábrielnek, hogy adjon szellemet a
nagy nemzedéknek, amelyet nem uralkodnak – azaz szellemet és lelket”
(53:22-25). Ez megint igényel némi magyarázatot. Ennek a szövegnek az
értelmezése szerint az „igaz” emberi lény három alkotóelemből áll. Ott van
a test, vagyis az anyagi alkotórész; aztán a szellem, ami életre kelti a testet
és életben tartja; majd végül a lélek, ami azután is tovább él, hogy az emberi
szellem eltávozott, vagyis a test meghalt. Egyesekben csak szellem lakozik,
„hogy szolgálhassanak”, más szóval addig, amíg élniük adatik, imádhatják
a teremtő istent. Mások „szellemet és lelket” is kaptak, más szóval bennük
megvan az isteni szikra, ami örökké fog élni, még akkor is, miután a szellem
eltávozik, és a test meghal.
Vagy ahogy Jézus magyarázza, egyesek – „Ádám és az ő nemzedéke” –
birtokába jutottak a tudásnak, a gnószisznak, és akik ezt a gnósziszt
birtokolják – vagyis a gnosztikusok –, még e világ urainál is feljebbvalók,
„hogy ne uralkodjanak felettük a káosz és az alvilág királyai” (54:9-12). A
dolgok ebben a felállásban maradnak mindvégig, amíg „Szaklasz kitölti a
számára meghatározott időt” (54:18-21). Akkor, az idők végeztével káosz
tör ki majd a földön egészen a végső megsemmisülésig.
Miután Jézus mindezt elmagyarázza, ismét – negyedszer és utoljára is –
elneveti magát. Ezúttal nem a tanítványai tudatlanságán nevet, hanem a
világ urainak tudatlanságán, akik nem értik, hogy „ők valamennyien
elpusztulnak majd teremtményeikkel együtt” (55:19-20).
Júdás tudni akarja, mi lesz azok sorsa, akik Jézus nevében
megkeresztelkedtek, de a Jézus válaszát tartalmazó sorok sajnos hiányoznak
a kéziratból. Ellenben a szöveg egy igen sokat sejtető szakasznál
folytatódik. Milyen szerencsések vagyunk, hogy az egész szöveg
legfontosabb szakasza teljesen épen maradt! Jézus a nevében
megkeresztelkedettek után magáról Júdásról kezd beszélni, felfedve előtte a
többiekkel szemben való felsőbbrendűségét: „Te azonban mindegyiküknél
nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord
engem” (56:17-21).
Júdás minden más ember felett áll. Ő részesült Jézus rejtélyes
kinyilatkoztatásában, és ő fogja teljesíteni Jézus rejtélyes akaratát. Ez az
anyagi test, ami minket magában hord, meg fog halni. Azok viszont, akik ki
tudnak szabadulni e világ anyagi csapdájából, akik ismerik az igazságot,
amit Jézus felfedett, átlépnek majd ennek a világnak a határain, és
visszatérnek abba a fénylő felhőbe, ahonnan kezdetben jöttünk. Ezt Jézus
számára maga Júdás teszi lehetővé, hiszen Jézus isteni lény, aki ideiglenesen
csapdába esett egy anyagi testben. A halálával viszont Jézus megszabadul,
ezt Júdás teszi lehetővé. Ő egyáltalán nem ellensége Jézusnak, hanem
épphogy a legközelebbi bizalmasa és leghűségesebb tanítványa. Őáltala tud
majd Jézus visszatérni mennyei otthonába.
Jézus dicsőítő énekbe kezd szeretett tanítványa tiszteletére:

„Szarvad már felemeltetett,

Haragod felgerjedt,
Csillagod fényesen felragyogott,
És szíved [megerősödött]” (56:21-24).

Itt a szöveg hirtelen megszakad. A folytatásban Jézus még mindig Júdást

dicsőíti. Kijelenti, hogy „Ádám nagy nemzedékének képmása felemelkedik”
(57:10-11), vagyis az igazi emberek, akiket a mennybéli ember
prototípusának képmására formáltak. Ama nemzedék, „amely az aiónokból
származik”, a szöveg szerint „a menny, a föld és az angyalok előtt létezik”,
és ama nemzedéknek az élén Júdás áll. Miként Jézus mondja neki:

„Emeld fel a tekinteted, nézd a felhőt és benne a fényt, és a

csillagokat, amelyek körülveszik. Az a csillag, amely az utat mutatja,
az a te csillagod.” (57:18-20)

Más szóval Júdás lelke az útmutató csillag mindazoknak, akik ezen az életen
átlépve egyszer majd megváltatnak. Júdás ezután látomást lát arról, miként
lép majd ő vissza az áldottak birodalmába: „Júdás felemelte a tekintetét,
meglátta a fénylő felhőt, és belépett abba.”

Az utolsó jelenet: Júdás árulása

Most, hogy az olvasó már tudja, Júdás a tanítványok közt az egyetlen, aki
megértette mestere titokzatos tanításait, az árulás tette egészen más színt ölt.
Nem rosszakaratú cselekedet, amilyennek Máté, Márk, Lukács és János
korábbi evangéliumaiban lefestik. Júdás nem kapzsiságból cselekszik, nem
is a sátán vezérli, ő maga nem elvetemült ember, aki a szívében lakozó
gonosz machinációk sugallatára követi el tettét. A lehető legnagyobb
szívességet teszi Jézusnak. Lehetővé teszi, hogy elhagyhassa ezt a gonosz
világot, és visszatérhessen mennybéli otthonába.
Az evangélium az árulás történetét egyenes, már-már erőteljes szavakkal
írja le. Mutat ugyan némi hasonlóságot az újszövetségi evangéliumok erre
vonatkozó beszámolóival, de ugyanakkor számos különbség is fellelhető.
Akárcsak a kanonikus szövegekben, itt is a zsidó vezetők tartóztatják le
Jézust, és Júdás adja át nekik őt. Viszont nem a kertben, hanem egy ház
vendégszobájában, a vezetők pedig egyedül jöttek, nem kíséri őket
csőcselék.
Megtudjuk, hogy a zsidó főpapok morgolódnak, mivel Jézus átment a
vendégszobába imádkozni. Hogy ez miért bosszantja fel őket, az nem derül
ki. Néhány írástudó figyeli őt, mert addig akarják letartóztatni, amíg egyedül
imádkozik, nem akkor, amikor mások is vannak vele, „féltek ugyanis a
néptől, mivel mindenki prófétának tekintette őt” (58:17-19).
A vezetők ott találják Júdást, és kissé megtorpannak, mondván: „Mit
csinálsz itt? Te Jézus tanítványa vagy” (58:20-22). Júdás jól láthatóan
egyedül van, a többiek mind elmenekültek. Ez egy utolsó célzás a szerző
részéről arra vonatkozóan, hogy Júdás az egyetlen, aki mindvégig hűséges
maradt mesteréhez. A többiek mentették az életüket, fogalmuk sem lévén,
hogy az élet ebben az anyagi világban nem az igazi élet, hogy a megváltás
pont a halál pillanatában jön el, amikor a lélek végre kiszabadul ebből az
anyagi csapdából, és visszatér mennyei otthonába. Jézus maga is erre
készül, hála Júdás tettének.
Júdás megadja a kívánt választ beszélgetőpartnereinek, de nem tudjuk
meg, mit felel nekik. Feltehetően elmondja, hol találják Jézust a házban.
Ezután kapott tőlük némi pénzt, majd „átadta nekik őt” (58:25-26).
Itt ér véget Júdás evangéliuma. Később még feltárjuk majd ennek a
lezárásnak a megdöbbentő implikációit. Jézus haláláról nem szól a fáma,
csak utólag gondolható hozzá. Természetesen a feltámadásáról sem számol
be. Ez az evangélium teljes mondanivalóját megcáfolná, vagyis hogy Jézust
– akárcsak mindegyikőnket – nem a testi létben kell megváltani, hanem a
testi léttől.
Érdemes megemlíteni az evangélium címének megfogalmazásának
módját, ami itt, a végén szerepel. Az újszövetségi evangéliumaink címei a
különböző kéziratokon különféleképpen szerepelnek (egyik könyvből sincs
eredeti példányunk, csak későbbi – legtöbb esetben századokkal későbbi –
másolataink, és ezek a kéziratmásolatok mind különböznek egymástól, még
a címükben is), de a fennmaradt kéziratok leggyakrabban úgy utalnak
Mátéra, Márkra, Lukácsra és Jánosra, mint azokra, akik „szerint” az adott
evangélium íródott. Ez a többi evangéliumra is igaz, például Tamáséra,
melynek a címe ugyancsak a végén van megadva, a következő formában:
„Az evangélium Tamás szerint”. Vagyis más szóval ezekben a könyvekben
nem a szerzőkről – Mátéról, Márkról, Lukácsról stb. – szóló evangéliumok
szerepelnek, hanem e szerzők tollából származó evangéliumok.
Talán nem sokat jelent, mindenesetre Júdás evangéliumát nem így
címezték. Ez nem egy evangélium Júdás szerint, tehát nem az evangéliumi
történet júdási verziója. Ez az evangélium Júdásé, vagyis örömhír magáról
Júdásról.8 E beszámoló hőse nem is annyira Jézus, hanem maga Júdás. Noha
meg kell hagyni, hogy Jézus az isteni kinyilatkoztatás eszköze, egyedül ő
ismeri a megváltáshoz vezető misztérium titkait, az evangélium mégis
Júdásról szól: arról, hogy miként részesült a kinyilatkoztatásokban; a többi
tanítvánnyal szembeni felsőbbrendűségéről, akik továbbra is a jelen világot
megteremtő hamis isten(eke)t imádták; arról, hogy végül miként jut majd túl
e világon, mikor élete végén belép ama „fénylő felhőbe”, ahol maga a
legfőbb és igaz Isten lakozik.
 
HETEDIK FEJEZET

Júdás evangéliuma
és a korai keresztény gnoszticizmus

M
int a korai kereszténység kutatója, számos előadást tartottam már
a gnoszticizmusról. Az évek során úgy találtam, hogy az emberek
– a laikus hallgatóság – nagy vonalakban szeretnek hallani és
beszélni a gnosztikusokról, mert kapcsolatra tudnak lelni a gnosztikusok
világról és a benne elfoglalt helyünkről alkotott alapvető elképzelésükkel. A
gnosztikus szöveg részletei iránt viszont már nem érdeklődnek, pedig azok
aztán valóban részletesek. Ezek a szövegek aiónjaikkal, világítótestekkel,
arkhónokkal, égboltokkal, plérómákkal, és furcsa nevű isteni lényekkel –
Autogenész, Barbéló, Jaldabaóth, Szaklasz, Nebruél satöbbi – telt összetett
világa igazi elrettentés lehet. Ezeknek a szövegeknek az olvasása közben
egy másik világba kerül az ember, és térkép nélkül szinte lehetetlen
átvergődni rajta. Az embereket jobban érdekli a térkép, mint maga a világ,
melyet leír. A gnoszticizmus világa igen összetett és gyakorlatilag
áthatolhatatlan. A térképnek viszont van értelme.
A térkép megmutatja, hogy mindezen isteni lények, kozmikus síkok és
mitológiai alakzatok mögött a gnoszticizmusnak része a világtól való
egyfajta elidegenülés, illetve annak szüksége, hogy kiszabaduljunk a jelen
élet anyagi csapdájából, és visszatérjünk spirituális gyökereinkhez egy
másik világba. A gnosztikusok rájöttek, hogy ez a világ idegen terep. A
modern világban sokan vannak, akik azonosulni tudnak ezzel az
elidegenüléssel. Akadnak köztünk olyanok, akik körülnézve nem értik ezt a
világot. Úgy érezzük, idegenek vagyunk itt, a világnak nincs értelme,
egyszerűen nem tartozunk ide.
A gnosztikusok érvelése szerint azért érezzük idegennek magunkat ebben
a világban, mert idegenek is vagyunk benne. Nem ez az otthonunk. Itt csak
csapdába estünk, és meg kell tanulnunk, miként szabadulhatunk ki. Miután
birtokába jutunk a megváltáshoz szükséges tudásnak (görögül gnószisz),
képesek leszünk átlépni ezeken a halandó testeken, ezeken a börtönökön,
melyek rabságban tartják a lelkünket a nyomorúság és a szenvedés
világában, és vissza tudunk majd térni az isteni birodalomba, ahonnan
jöttünk.
A gnosztikus világképnek tehát nagy vonalakban sokunk számára
megvan a maga értelme. Az ördög azonban a részletekben lakozik.
Noha a laikusok nem rajonganak túlzottan a gnosztikus szövegek
részleteiért, a gnoszticizmus kutatóinak igazi édenkerti csemegék. A
tudósok eltöprengenek az ősi nyelvek (általában kopt) részletein,
értekeznek, eszmét cserélnek róluk, vitatkoznak rajtuk, kutatják és tanítják
őket, írnak róluk. Adjunk csak a gnoszticizmust kutató tudósnak egy új
gnosztikus szöveget tele aiónokkal és kozmikus misztériumokkal, és máris a
mennyben érzi magát.
Júdás evangéliumáról tudományos könyvek és cikkek százait írják majd,
de az efféle tudományos művek közt sok olyan lesz, amin az egyszerű
halandók nem tudják átrágni magukat. A legtöbb így vagy úgy, de a szöveg
gnosztikus jellegéről szól majd, mivel ez az evangélium a gnoszticizmussal
kapcsolatos több heves, még megoldatlan vitát érint. Az értekezésem során
ez idáig csak felületesen utaltam ezekre a vitákra, most viszont valami
konkrétabbat is szeretnék róluk mondani, és el fogom magyarázni, mi
szerepük van általában a korai kereszténységről alkotott képünk, illetve
konkrétan Júdás evangéliumának értelmezése szempontjából.
Abban nincs semmi rendkívüli, hogy a tudósok nem értenek egyet egy
olyan fontos történelmi jelenség kapcsán, mint a gnoszticizmus. A
nézeteltérés a tudósok sajátja. A gnoszticizmust érintő viták azonban az
elmúlt mintegy tíz évben igen komoly mértéket öltöttek, és igencsak
elmélyültek. Alighanem ironikus, hogy egy-egy új szöveg – vagyis új
információs források, további adatok – felfedezése nemhogy feloldaná,
hanem még jobban elmérgesíti a vitákat. Azelőtt, hogy Nag Hammadiban
előkerült volna egy elsődleges gnosztikus forrásokat tartalmazó rejtekhely,
sokkal kevesebb vita folyt arról, hogy mi is valójában a gnoszticizmus.
Furcsának tűnhet, hogy minél több ismerettel rendelkezünk, annál kevésbé
tudjuk, mit is tudunk valójában, vagy annál kevésbé értünk egyet bárki
mással azt illetően, amit tudni vélünk. A tudomány néha sajnos így
működik.
Jelenleg a gnoszticizmus szinte minden aspektusa tüzes viták
kereszttüzében ál. A tudósok az alábbiakhoz hasonló alapvető kérdéseken
vitatkoznak:

1. Honnan ered a gnoszticizmus? Vajon keresztény

eretnekmozgalomként jött létre? Vagy a nem keresztény
 judaizmusból, mint a kereszténység testvérvallásából? Talán a platóni
teológiai körökből kiindulva alakult ki, és csak másodlagosan
hagyatkozott és hatott a kereszténységre (és a judaizmusra)? Esetleg
valahonnan egész máshonnan származik?
2. Mikor alakult ki? A kereszténység oldalhajtása lehetett, egy
eretnekmozgalom a II. keresztény évszázadból? Ugyanakkor szökkent
szárba, mint a kereszténység? Vajon a kereszténység előtt indult
útnak, és a keresztény vallásra már a kezdeteitől hatással volt?
3. Voltak a gnosztikusoknak különböző hiedelmeket ápoló pontosan
meghatározható szektáik? Léteztek különálló csoportok, akik Ádám és
Éva fiával, Széthtel azonosultak (széthiánus gnosztikusok)? Vagy
Jézus tanítványával, Tamással (tamásista gnosztikusok)? Esetleg a
vezetővel és tanítóval, Valentinusszal (valentiniánus gnosztikusok)?
Vagy másokkal?
4. Melyik szövegeket melyik csoporthoz kell kapcsolni? Vannak olyan
gnosztikus szövegek, amelyek egyetlen konkrét gnosztikus csoporttal
sem hozhatók összefüggésbe? Vannak olyan tradicionálisan
gnosztikusnak tekintett szövegek – például Tamás evangéliuma és
Mária evangéliuma –, melyekben a többi gnosztikus szövegben
fellelhető egyes fontos tényezők hiányoznak, ezért már nem
nevezhetők gnosztikusnak?
5. Mivel a „gnosztikus” fogalommal az ókori vallási hiedelmek és
szokások igen széles skáláját szokás lefedni, érdemes lenne teljesen
elhagyni a fogalmat (vagy egy másikat találni helyette)? Más szóval,
ha a fogalom túl széles, túl sokféle eltérő szöveget és csoportot von
egy megnevezés alá, mint gyűjtőfogalom feltétlenül túl széles ahhoz,
hogy használni lehessen?

A fenti, és az azokhoz kapcsolódó kérdésekben a tudományterület minden

tudósának van véleménye.1 Nem szükséges részletesen ismertetnem ezeknek
a különféle vitáknak minden csínját-bínját, viszont azokat a távlatokat,
melyeket én személy szerint legmeggyőzőbbnek találok, mégis bemutatnám,
majd megpróbálom láttatni, hogy ezek a távlatok miként befolyásolják az
újonnan felfedezett Júdás evangéliumának értelmezését.
Először is, nem tartozom azon tudósok közé, akik úgy vélik, más nevet
kellene adnunk a gnoszticizmusnak, vagy teljesen el kellene hagynunk a
megnevezést. Azok az elnevezések, melyek a gnoszticizmust felváltandó
felmerültek – például „bibliai demiurgoszvallások2 – őszintén szólva nem
különösebben találók vagy magától értetődően jobbak, mint maga a
„gnoszticizmus”. Továbbá sosem tudtak meggyőzni arról, hogy le kellene
mondanunk egy gyűjtőfogalom használatáról csak azért, mert túl sok
jelenség sorolható alá. Ehelyett inkább gondosabban kellene megválasztani,
hogy mire vonatkozik a gyűjtőfogalom, és mire nem. Korábban már
említettem annak iróniáját, hogy a tudósok, akik úgy vélik, a gnoszticizmus
túl széles területet fed le, azt sosem szorgalmazták, hogy olyan további
fogalmaktól is szabaduljunk meg, mint a kereszténység vagy a „judaizmus”,
nem is említve olyan ennél is problematikusabb fogalmakat, mint a
hinduizmus vagy akár a vallás. Mindegyik fogalom problémás, és a kérdés
mindig az, hogy van-e bármi haszna az alkalmazásuknak.3
Véleményem szerint azoknak az ókori vallási csoportoknak és
szövegeknek a körére vonatkozóan, amelyek azt hirdetik, hogy az anyagi
világból való szabadulás egy titkos gnósziszon (tudáson) keresztül érhető el,
a gnoszticizmus fogalmát igenis érdemes használni. Ezek a csoportok
jellemzően azt feltételezték, hogy a lelkek csapdába estek az anyag
világában, és ennek mikéntjét mítoszok segítségével magyarázták el. Ezek a
mítoszok bemutatják, miként jött létre egy legfőbb, teljes egészében
spirituális isteni lény révén az isteni birodalom (az aiónok birodalma), és
megmagyarázzák, hogy egy kozmikus katasztrófa következtében miként jött
létre az anyagi világ. Ezeknek a gnosztikus vallásoknak a célja az, hogy
megismerjük az igazságot az imént említett dolgok – végeredményben a
saját létünk – ügyében, vagyis hogy az isteni birodalomból érkeztünk, és
oda fogunk visszatérni. Az igazságot csakis odafentről tudhatjuk meg.
Ki kell emelnem, hogy véleményem szerint egy szövegnek nem kell
feltétlenül felvázolnia a mítoszokat ahhoz, hogy gnosztikusnak lehessen
tekinteni. Egyes szövegekben szerepelnek a mítoszok, többek között a Nag
Hammadiban előkerült könyvek némelyikében, például János
apokrifonjában, az Egyiptomiak evangéliumában, Áldott Eugnósztosz
levelében, vagy a világ létrejöttéről szóló cím nélküli iratban. Akad viszont
jó néhány, amelyben nem szerepelnek mítoszok, ezek előfeltételezik a
mítoszok ismeretét. Egy ilyen esetben az olvasó akkor tudja a legjobban
megérteni a szöveget, ha felfogja a mögötte megbúvó mitológia
kulcsaspektusait. Ez a helyzet például Tamás evangéliumával. Sok tudós
vitatja, hogy a Tamás evangéliuma gnosztikus lenne, leginkább azért, mert
nincs benne nyoma (vagy csak egészen elenyésző) a gnosztikus mítosznak.
Szerintem viszont ez merőben téves felfogás. Tamás evangéliuma valóban
nem mutat be egyetlen gnosztikus mítoszt sem, de számos mondása jól
láthatóan előfeltételezi a mítosz ismeretét, és csak úgy van értelme, ha a
mítosz fényében olvassuk. Ez egy gnosztikus szöveg volt, amit
gnosztikusoknak írtak egy gnosztikus rendszer ismeretére hagyatkozva. 4
Júdás evangéliumának esetében azt hiszem (és remélem), kevesebb vita
merül majd fel annak kapcsán (legalábbis azok körében, akik továbbra is
hajlandók használni a gnosztikus kifejezést), hogy valódi gnosztikus
szövegről van-e szó, hiszen a szöveg tetemes részében épp azt a gnosztikus
mítoszt vázolja fel, ami elmondja, miként keletkezett az isteni birodalom
(aiónok, világítótestek, égboltok, angyalok satöbbi), illetve az alsóbbrendű,
alantasabb istenek által teremtett világ.
Egyes tudósok már felvetették, hogy Júdás evangéliuma a gnosztikus
mozgalom viszonylag korai, primitív fázisát képviseli, mivel a mitológiája
nem olyan magas szinten fejlett, mint a többi szövegben, például János
apokrifonjában, és az imént említett többi írásban. Én ez esetben is úgy
vélem, hogy a nézet valószínűleg téves. Senki sem mondaná egy közérthető
nyelven írt modern filozófiai értekezésről, hogy feltétlenül megelőzi
Wittgenstein munkáit, csupán mert kevésbé összetett és árnyalt, vagy egy
modern regényről, hogy George Elliot Middlemarch című könyve előtt
íródott, csak mert a jellemábrázolása kevésbé kimunkált, a cselekménye
pedig nem annyira szövevényes.
A Júdás evangéliuma által képviselt gnoszticizmus kronológiai
horizontjára vonatkozóan csak azt az egy kijelentést tehetjük, hogy megelőzi
az újszövetségi iratokat, mivel előfeltételezi az Apostolok Cselekedeteinek
könyvében leírtakat, miszerint az apostoli gyülekezet új tanítványt
választott, hogy Júdás halála után a helyére lépjen, illetve megelőzi
Ireneuszt, aki látszólag hivatkozik rá. Tehát a gnoszticizmusnak ez a fajtája,
valamint konkrétan ez a szöveg valószínűleg az i. sz. 90 és 180 közötti
időszakból származik. Valahogy az az érzésem, hogy a tudósok többsége
ennek az időszaknak a közepére – tehát i. sz. 140-150 közé vagy aköré –
fogja datálni.
Önmagában nem sokat árul el arról, hogy a gnoszticizmus megelőzte-e a
kereszténységet, vagy annak testvérvallásaként jött-e létre közel
ugyanakkor, esetleg később jelent-e meg, mint a kereszténység a keresztény
vallás egyik eretnek vadhajtásaként. Ugyanakkor ez a szöveg talán
némiképp alátámasztja azt a nézetet, miszerint a gnoszticizmus – vagy
legalábbis az itt testet öltő formája – valószínűleg nem a kereszténységgel
szembeni reakcióként (vagy annak sarjaként) jött létre, hanem a kezdetei a
nem keresztény judaizmusba nyúlnak vissza. Ennek a nézetnek a
bizonyítékaira a fejezet későbbi szakaszában még visszatérek.
Mielőtt rátérnék a Júdás evangéliumában megjelenő gnoszticizmusra,
érdemes szót ejteni a gnoszticizmus fajtáiról általában. Egyetértek azokkal a
tudósokkal, akik szerint az ókori világban világosan körülírható gnosztikus
szekták működtek. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a gnoszticizmus helyzete
sokkal zűrösebb, mint azt a szövegeket hivatásszerűen tanulmányozó
tudósok feltételezik. Az elképzelés az egymáshoz kapcsolódó jelenségek
több, egymástól világosan elhatárolható ágazatait feltételezi, melyeket a
gnoszticizmus „fajtái”-nak nevezünk – széthiánus gnoszticizmus, tamásista
gnoszticizmus, valentiniánus gnoszticizmus –, akár igaz is lehet,
ugyanakkor pontatlan. Sok szöveg van, ami nem illik bele ebbe a
rendszertanba, és akad olyan is, ami e csoportok közül többnek a jellemzőit
is magán viseli. Az én nézetem a következő: az ókori világban számos
keresztény szekta létezett, a csoportok közt pedig sok volt a kölcsönös
eszmeáramlás. Ha minden szöveget be akarunk skatulyázni a csoportok
valamelyikébe, az kicsit olyan, mintha a mai világban megkérdeznénk egy
keresztényt, hogy hova sorolja magát, a baptisták, a mormonok vagy a
római katolikusok közé. A válasz természetesen az is lehet, hogy „egyikbe
sem”. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a „keresztény” címkét el kellene
hagynunk, miként a „gnosztikus” címkéről sem kell lemondanunk.
Egyszerűen azt jelenti, hogy a történelmi valóság sokkal zűrösebb, mint a
kategóriák, melyek alapján értelmezni akarjuk, illetve hogy lehetnek tágabb
és szűkebb kategóriák, és ezek közt néha bizony előfordulnak átfedések.

Júdás evangéliuma, mint széthiánus gnosztikus szöveg

Eddig – a Júdás evangéliumának megismerését követő első hónapokig

bezárólag – a szöveg gnosztikus kapcsolatát a legkifinomultabb formában
Marvin Meyer fejtette ki. Meyer volt a fordító, aki a szöveget átültette angol
nyelvre (a kézirat svájci szerkesztőjének, Rodolphe Kassernak és Kasser
német asszisztensének, Georg Wurstnak a segítségével). Meyer a fordítását
kísérő jegyzetekben, és a szöveghez csatolt kommentárja részét képező
tanulmányban amellett érvel, hogy Júdás evangéliumát leginkább a
széthiánus gnoszticizmus példájának lehet tekinteni. 5
Meyer feddhetetlen szaktekintély. Korábbi munkásságának tekintélyes
részét képezi a Nag Hammadi-i könyvtár, melynek a lefordításában
ugyancsak részt vett. Sok publikációja jelent már meg a korai keresztény
gnoszticizmus tudományterületén, és mindenki szerint a szakterület egyik
legkiemelkedőbb észak-amerikai tudósa. Véleményem szerint Meyer
nézeteivel sok tekintetben érdemes egyetérteni, és az olvasók hálásak
lehetnek neki, amiért rávilágított a szöveg széthiánus vonásaira.
 Ahhoz, hogy ezeket a jellemző vonásokat elmagyarázzam, előbb néhány
szót kell ejtenem arról, általában hogyan kategorizálják a modern tudósok a
széthiánus gnoszticizmust.6 A gnoszticizmusnak ezt az ágát Ádám és Éva
törvényes fia, Széth után nevezték el, aki azután született, hogy fiukat, Ábelt
meggyilkolta a másik fiuk, Káin. Széth ennek a gnosztikus szektának a
szemében mitologikus szerepet öltött. Nemcsak egyszerű halandó volt,
hanem egy ősidőktől létező isteni lény, akitől a gnosztikusok magukat
származtatták, és aki lejött a földre, hogy felfedje a megváltáshoz szükséges
gnósziszt. A széthiánus gnosztikusok gyakran nevezték magukat „Széth
nemzedékének” (ami Meyer érvelése szerint megfelel „ama nemzedék”-
nek, amit Júdás evangéliuma is említ, szemben „eme nemzedék”-kel, ami a
belső isteni szikrát nélkülöző emberekből tevődik össze).
A gnosztikus mítosz széthiánus verziójában megjelenik egyfajta isteni
hármasság, mely a pléróma összes aiónjának élén áll: a Hatalmas
Láthatatlan Szellem (az Atya), Barbéló (az Anya), és az Önmagából
Keletkezett (vagyis Autogenész, a Fiú).7 E fogalmak egytől egyig
megjelennek a Júdás evangéliumában leírt teremtésmítoszban. Ráadásul
mindaz, amit Júdás evangéliuma ezekről a szereplőkről elmond, egybevág
azzal, ami néhány további, bonyolultabb széthiánus mitológiai szövegben,
például a János apokrifonjában áll.
Például Jézus már az isteni birodalom keletkezéséről szóló
magyarázatának a legelején említést tesz a Hatalmas Láthatatlan Szellemről.
E legfőbb szellemi lényről többet is elárul János apokrifonja* :
„Az Egy láthatatlan Lélek, Nem lehet Istenként vagy Istenhez
hasonlóként elképzelni. Ő több, mint Isten, mert semmi sincs felette,
nincs őr felette. Semmi nála alacsonyabb rendű dolog belsejében nem
[létezik], [hiszen minden] őbenne él… Hisz ő örökkévaló. Semmire
sincs szüksége, hisz ő végtelen úgy, hogy nincs szüksége arra, hogy
tökéletesedjen, hanem mindenkor teljes tökéletesség és fény. … A

*
A János apokrifonjából vett részleteket itt és a továbbiakban Egedi Barbara, Hasznos
Andrea és Luft Ulrich fordításában közöljük, az Istenek, szentek, démonok Egyiptomban.
Hellenisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek című gyűjteményből (Budapest,
2003, Kairosz). A fordítás e helyütt a Berlini Gnosztikus Könyv kéziratán alapul, de mivel
a szerző egy másik – a Nag Hammadi-i könyvtárból származó – kéziratból idéz, így a
magyar fordításhoz képest eltérések mutatkoznak. Ezért a magyar szöveget némi
módosítással közöljük Endreffy Kata fordítását követve (Júdás evangéliuma), hogy jobban
igazodjon a szerző által idézett angol szöveghez.
Az idézett szöveghely számozása is a szerző által felhasznált kéziratnak megfelelően
lett megadva, a magyar fordítás hivatkozásait lásd az adott szö vegnél, pontosvesszővel
elválasztva. – A ford.
 megmérhetetlen, mert nem létezett előtte más, aki megmérhette
volna… nem testi, nem test nélküli, nem nagy, nem kicsi, nem
mennyiség, nem teremtmény; senki sem érthette meg őt, egyáltalán
nem létező, hanem valami ezeknél kiválóbb, semmiképpen sem
csupán kiválóbb, hanem a saját magáé. Nem részesedik aiónból…”
(János apokrifonja II, 3-4; 23-24).8

Emellett Júdás evangéliumában Júdás azt vallja Jézusnak, hogy tudja, Jézus
Barbéló birodalmából jött. A széthiánus szövegekben Barbéló is kiemelkedő
szerepet kap. János apokrifonjából az is kiderül, hogy ő lépett elő elsőként a
Hatalmas Láthatatlan Szellemből:
„… és elképzelése létrehozott valamit. Az megjelent, és eléállt a fény
ragyogásából, ez lett a mindenség előtti erő, ami megjelent; az első
tökéletes gondolat a mindenségnél, a fény, a fény maga, a láthatatlan
maga, a tökéletes erő, Barbéló, a dicsőségben beteljesült aión…”(II, 4-
5; 27)

Júdás evangéliumának elmondása szerint az aiónokat és a világítótesteket az

Önmagából Keletkezett (Autogenész) teremtette. János apokrifonjában is ez
áll:
„Teljessé vált az önmagától keletkezett örökkévaló Isten Lelke által.
Barbéló fia, aki odaállt, a Láthatatlan Szűz Léleknek örökkévalója,
Krisztus, a magától keletkezett isten ő, aki nagy tisztelettel tisztelte őt
… A fényből, amely Krisztus, és a Romolhatatlanságból, az
önmagából keletkezett istenből jelent meg a négy nagy fény az isten
lelke által…”(II, 7; 32)

Júdás evangéliumának más részei – mint Meyer megjegyzi – más széthiánus

szövegekre hasonlítanak. Például egy másik, ugyancsak Nag Hammadiban
előkerült értekezésben, az Egyiptomiak evangéliumában szintén találunk
utalást a Hatalmas Láthatatlan Szellemre, Barbélóra és Autogenészre (III,
40-41), illetve a világítótestekre, és a „romolhatatlan” Adamaszra
vonatkozóan (III, 51). Itt vannak továbbá a tudatlan, vérszomjas teremtő
istenek, Szakla és Nebruél (akit Júdás evangéliumában Nebrónak
neveznek):
„Ekkor Szakla, a hatalmas angyal meglátta Nebruélt, a hatalmas
démont, aki vele volt, és ők együtt lettek a föld nemző szellemei.
Segítő angyalokat nemzettek. Így szólt Szakla Nebruélhez, a hatalmas
démonhoz: Jöjjön hát létre a világban a tizenkét aión.” (Egyiptomiak
evangéliuma III, 57)9
Az Egyiptomiak evangéliumában Szakla (akit Júdás evangéliumában, illetve
más gnosztikus szövegekben Jaldabaóthnak is neveznek) kétségtelenül az
Ószövetség Istene. „Miután a világ alapjait lefektette, így szólt Szakla az ő
angyalaihoz: Féltékeny isten vagyok, és semmi sem jött létre rajtam kívül.”
Ugyanolyan bolond, mint Júdás evangéliumában.
Nagyon sokáig sorolhatnánk a hasonlóságokat Júdás evangéliuma és a
többi, a tudósok által széthiánusnak címkézett gnosztikus szöveg közt. Ezek
a további szövegek valóban segítenek egyfajta értelmezési kontextust
létesíteni az evangélium köré: annak, aki először olvassa, a mitológiája a
felszínen talán különösnek tűnhet, de akik mélyebben elmerültek már a
modern korban előkerült egyéb gnosztikus művekben, egyáltalán nem
fogják különösnek találni.
Ugyanakkor úgy vélem, hiba lenne maradéktalanul elfogadni, hogy Júdás
evangéliuma széthiánus szöveg. Noha nagyon szoros párhuzamokat mutat a
széthiánus iratokkal, jócskán akadnak azért eltérések is. Lehet, hogy ezek az
eltérések csak amiatt mutatkoznak, mert Júdás evangéliumának nincs meg a
teljes szövege (mint már megjegyeztem, az évek alatt elszenvedett
viszontagságok során a szöveg tíz-tizenöt százaléka elveszett), vagy amiatt,
amire korábban már céloztam, vagyis hogy egyes gnosztikus szövegek
(például Tamás evangéliuma) előfeltételezik bizonyos mitológiai nézetek
ismeretét, amiket a szövegek maguk nem fejtenek ki. Ha ez igaz, akkor is
érdemes megjegyezni, hogy Széth neve csak kis szerepet kap Júdás
evangéliumában. Az egyik töredékes szakaszban lehet, hogy „ama
nemzedék” legfőbb uraként említik (49). Ettől eltekintve viszont csak
egyetlenegyszer fordul elő a neve, mint az alvilágot uraló öt alsóbb rendű
isteni lény egyike, aki az idők végén el fog pusztulni (54). Az nyilván nem
sokat számít, hogy a teremtés folyamata Júdás evangéliumában másképp
zajlik, mint a többi széthiánus szövegben, hiszen azok is sok mindenben
ellentmondanak egymásnak. Megdöbbentő viszont, hogy az isteni szféra
teremtésével kapcsolatos legszorosabb párhuzamok olyan szövegekben is
megtalálhatók, melyeket általában nem tekintenek széthiánusnak.
Mint Meyer megjegyzi, az isteni aiónok, világítótestek és égboltok
erősen számszerű leírása Júdás evangéliumának 49-50. szakaszában például
nagyon közel áll az egyik Nag Hammadi-i gnosztikus szövegben szereplő
leíráshoz, melyen nem hagyott nyomot a kereszténység, egy nem széthiánus
könyvhöz, Áldott Eugnósztosz leveléhez* :10

*
Áldott Eugnósztosz levelének részletét Endreffy Kata fordításában közöljük a Júdás
evangéliuma című könyv alapján (145. old.). – A ford.
 „A tizenkét erő, amelyeket leírtam, összejöttek, és mindegyik
létrehozott [hat] hímnemű, [hat] nőnemű erőt, összesen hetvenkét erőt.
Azután mind a hetvenkettő létrehozott öt szellemi erőt, és az erők
száma háromszázhatvan lett.” (III, 84-85)11

E szoros hasonlóság láttán – e gnosztikusok aztán szerették a számokat –

úgy vélem, érdemes újabb kapcsolatok után kutatni a többi nem széthiánus
szövegben.

A nem széthiánus szövegekben található témák

Ha érzékeltetni akarom, milyen tág térben mozoghatnak az

összehasonlítások, viszonylag egyszerű, ha végzek néhány alapvető
összehasonlítást a legismertebb nem széthiánus szövegekkel.

A kinyilatkoztatás alapvető mintája

A gnosztikus szövegek közül sok tartalmaz kinyilatkoztatást, amit Jézus ad

egy vagy több követőjének, gyakran (de nem mindig) a feltámadását
követően. Ezeket néha kinyilatkoztatási párbeszédeknek nevezik, többféle
formát öltenek, és többféle tanítást hirdetnek. Júdás evangéliuma
nyilvánvalóan efféle könyv, azonban a hasonló könyvek többségével
ellentétben olyan kinyilatkoztatást tartalmaz, mely Jézus halála előtt történt.
A legfurcsább viszont az, hogy a kinyilatkoztatást nem olyasvalaki kapja,
akit Jézus bizalmasának szoktak tekinteni, hanem olyasvalaki, aki már nem
tagja a csapatnak. A kinyilatkoztatásban állítólag árulója részesül.
A többi fennmaradt gnosztikus szövegben semmi olyan nincs, ami ezt
pontosan követné, van viszont valami, amivel összevethető. Mint korábban
már említettem, Mária evangéliumát 1896-ban fedezték fel, noha csak
ötvenkilenc évvel később publikálták. Ez az evangélium nemrégiben
érzékeny húrt pendített meg néhány tudós körében, illetve sok laikus
emberben, hiszen e szövegben nem a tizenkét (férfi) tanítvány, hanem Mária
Magdolna áll a főhelyen.12
Mária evangéliuma épp erre a témára épül, vagyis hogy Krisztus
kinyilatkoztatása csak ahhoz juthat el, aki kívül áll a tizenegy hű tanítvány
csoportján. A szöveg első hat oldala hiányzik, de ahol a töredék kezdődik,
Jézus épp azt magyarázza tanítványainak, hogy az anyagi világ nem számít,
hisz az végül majd úgyis szertefoszlik. Ezután magukra hagyja őket, és ők
pedig zaklatottak, saját életüket féltik („ha ők nem kímélték, hogy
kímélnének meg minket?”), nem is törődnek azzal, amit Jézus az imént
mondott nekik az anyagi lét jelentéktelenségéről. Ekkor megérkezik Mária
és megvigasztalja őket, mire Péter megkéri, mondja el nekik, mi volt az,
amit Jézus előtte négyszemközt felfedett. Mária elmeséli látomását, melyben
Krisztust látta. Ezen a ponton sajnos négy oldal hiányzik, a szöveg pedig
később ott folytatódik, hogy Mária elmagyarázza, miként juthat túl a
tudással felruházott emberi lélek a tudatlanság és a vágy anyagi világán,
hogy visszatérjen mennybéli otthonába. Amikor a kinyilatkoztatásról szóló
beszédének végére ér, a férfi apostolok körében vita robban ki, egyesek
(köztük a forrófejű Péter) nem tudják elképzelni, hogy a Megváltó pont
Máriára – egy nőre – bízott volna egy ilyen fontos kinyilatkoztatást. Hát
nem előttük, férfiak előtt fedte volna fel? Végül Lévi apostol közbeszól, és
arra buzdítja őket, fogadják magukba Mária szavait, és menjenek, hirdessék
az evangéliumot, és így is tesznek.
Itt – akárcsak Júdás evangéliumában – a kinyilatkoztatásban olyasvalaki
részesül, aki nem tagja az apostolok közösségének (a hagyományos
értelemben véve), akire utoljára számítanánk. Ezúttal nem az áruló, hanem
egy nő.

Jézus földi megjelenése

Az egyik első dolog, amit Jézusról Júdás evangéliumából megtudunk, hogy

gyakran „nem önmagaként jelent meg tanítványainak, hanem mint
gyermeket találták maguk közt” (33:19-20). Az itt „gyermek” jelentésben
álló szót elég nehéz lefordítani. A kopt megfelelője nagyon ritka, és lehet,
hogy nem „gyermek”-et, hanem inkább „káprázat”-ot jelent.13 Akárhogy is,
ebből a szövegből világosan kiderül, hogy Jézus szándéka szerint képes
változtatni megjelenését, és ez az elképzelés több más kora keresztény
írásban is megtalálható. Az egyik legismertebb szöveg, ahonnan ismerős
lehet, nem egy Nag Hammadiban előkerült gnosztikus írás, hanem egy
fiktív beszámoló János apostol missziós kalandjairól, ami János cselekedetei
címen ismert.
János cselekedetei abban a tekintetben igen érdekes könyv, hogy számos
csodáról számol be, amit János tett, miközben a Megváltó halálát követően
Krisztus evangéliumát hirdette. Konkrétan arról van szó, hogy János
figyelemre méltó képességet mutat a halottak feltámasztása terén. János
cselekedeteiben van azonban egy rész, ami nem illik a többi közé. A
tudósok gyakran vélik úgy, hogy ez a rész egy másik könyvből származik,
és egy ismeretlen írnok valamilyen ismeretlen okból utólag illesztette be
János cselekedetei közé. Ebben a részben János a Jézussal való
kapcsolatáról ír, és utal rá, hogy Jézus többalakú volt, vagyis változtatni
tudta külső megjelenését, mivel valójában nem volt normális hús-vér emberi
lény. Az egyik formájában gyermekként jelent meg.
János elmondja, hogy épp egy hajón volt fivérével, Jakabbal, illetve
Péterrel és Andrással, amikor látott valakit (Jézust), aki hívogatta őket a
partról:*

„»János, mit akar ez a gyermek a tengerparton, aki hívott minket?« Én

azt kérdeztem: »Miféle gyermek?« Ő pedig ismét mondta: »Az, aki int
felénk«. Én pedig így feleltem: »Azért nem látsz jól, testvérem, Jakab,
mert sokat virrasztottunk a tengerparton. Nem látod az ott álló daliás
termetű és derűs arcú férfit?«” (János cselekedetei, 88).14

Ezután partot érvén látják az embert, aki intett nekik, de addigra megint más
alakban:

„A feje búbján kopaszodva, de sűrűn aláomló szakállal. Jakabnak

pedig pelyhedző szakállú ifjúként jelent meg.” (János cselekedetei,
89)

János ezután leírja Jézus figyelemre méltó testét, és külső megjelenését:

„… megpróbáltam meglesni őt, amikor egyedül volt, de sohasem
láttam a szemeit becsukva, hanem mindig csak kinyitva. Sokszor
pedig úgy jelent meg nekem, mint egy kis termetű, formátlan ember,
aki mindig az égbe tekint fel. De volt még egy másik csodálatos dolga
is. Amikor asztalhoz telepedtem, keblére ölelt, én pedig magamhoz
vontam őt, és akkor egyszer simának és lágynak éreztem az érintését,
máskor viszont keménynek, sőt sziklához hasonlónak. Úgyhog y teljes
bizonytalanságban voltam magamban, és azt mondtam: Mit jelentsen
ez nekem?” (János cselekedetei, 89)

A csodák meg csak jöttek egymás után. Mint János később mondja:

„Egy másik dicsőséges dolgot is elmondok nektek, testvérek.

Némelykor, amikor meg akartam őt ragadni, anyagi és szilárd testet
értem el, máskor pedig, amikor ismét megérintettem őt, a lényeget,
anyagtalan volt, és testetlen, mintha egyáltalán nem is létezne… Aztán
vele együtt járva sokszor szerettem volna látni, hogy vajon hagy -e

*
A János cselekedeteiből idézett részleteket itt és a továbbiakban Ad amik, Bolyki és mások
fordításában közöljük Az apostolok csodálatos cselekedetei című könyv alapján (Budapest,
1996, Telosz). – A ford.
 nyomot a földön, de úgy találtam, hogy felemelkedett a földről, és
sohasem láttam a lába nyomát.” (János cselekedetei, 93)

Ugyanez áll Júdás evangéliumában: Jézus többalakúnak tűnik, aki

akarata szerint képes a külsejét változtatni, nem pedig hús-vér emberi
lénynek.

Krisztus, aki csak magára öltötte a testet

Mint azt egy korábbi fejezetben már említettem, azt a nézetet, miszerint
Jézus valójában nem is volt ember, doketizmusnak nevezik a görög dokeó
szóból eredően, aminek jelentése „látszani” vagy „megjelenni”. A
doketisták – például János cselekedetei fenti szakaszának, valamint Júdás
evangéliumának szerzője – szerint Jézus nem volt ember, csak annak
látszott.
Egy másféle, más gnosztikusok által vallott doketikus nézet szerint Jézus
maga valóban ember volt, akibe egy időre beleköltözött egy isteni aión,
Krisztus. Ez a felfogás egyben azt is feltételezi, hogy maga Krisztus nem is
szenvedett. Ez esetben viszont nem azért, mert káprázat volt, hanem mert
Krisztus már azelőtt elhagyta az ember, Jézus testét, mielőtt meghalt volna.
A logika szerint ez a két doketikus nézet – a káprázatpárti és az
elkülönüléspárti – különböző. Az igazság viszont az, hogy egyazon
gnosztikus szövegben néha egymás mellett mindkét nézet előfordul. Úgy
tűnik, Júdás evangéliumában is ez a helyzet, mivel a könyv végén szerepel
az a bizonyos meglepő sor, melyben Jézus dicséri Júdást, aki az összes
apostolnál nagyobb lesz, mondván: „Te fogod ugyanis feláldozni az embert,
aki magában hord engem”. Ebben az értelemben a test, amiben Jézus
lakozik, csak egy ideiglenes lakhely, amit el kell távolítani az útból, hogy a
szelleme visszatérhessen a mennyei birodalomba.
Ugyancsak vegyíti a két doketikus nézetet az a gnosztikus szöveg, melyet
Széthről neveztek el, még ha máskülönben nem is mutat kiterjedt
párhuzamokat a széthiánus gnosztikus szövegekkel: A nagy Széth második
tanítása (Széth neve a könyvben a címet követően sehol sem jelenik meg).
Itt is van néhány szakasz, ami úgy hangzik, mintha Jézus teste csak egy
ideiglenes lakhely lenne Krisztus számára. Az értekezés elején Krisztus így
szól: „Meglátogattam egy testbéli lakhelyet. Kiűztem azt, aki korábban
benne volt, és belé költöztem. És az arkhónok sokasága felbolydult”
(Második tanítás, 51).15
Másrészről viszont van olyan passzus, miszerint Jézus teste káprázat volt:
 „Nem hódoltam be nekik, miként várták. És egyáltalán nem
szenvedtem. Ezek ott megbüntettek engem, mégsem szilárd valómban
haltam meg, hanem csak látszatban, hogy ne szégyeníthessenek meg.”
(Második tanítás, 55).

A szemközti oldalon: A kézirat 44. oldala, ahol Júdás mesélni kezdi

Jézusnak a látomását
Akárcsak a János cselekedeteiben, Jézusnak itt is megvan az a képessége,
hogy megváltoztassa testi kinézetét: „Odafent újra és újra megváltoztattam
külsőmet, egyik megjelenésből a másikba alakulva” (Második tanítás, 56).
Ez az alakváltási képesség Jézus keresztre feszítésénél igen bizarr helyzetet
idézett elő:

„Ami engem illet, egyrészről engem láttak, engem büntettek. [De]

másrészről atyjuk volt az, ki epét s ecetet ivott, nem én. Engem ütöttek
náddal, de valaki más vette vállára a keresztet, Simon volt az. Valaki
más homlokára helyezték a töviskoronát. Én viszont örvendeztem a
magasban az arkhónok minden gazdagsága, tévedésük és önhittségük
gyümölcse felett, nevettem tudatlanságukat.” (Második tanítás 56)

Miként Júdás evangéliumában, itt is nevető Jézust látunk. Erről hamarosan

lesz még szó. Itt viszont mit jelent, hogy nem Krisztus volt, akit
megkínoztak és keresztre feszítettek? Ez a szakasz egy II. század elején élt
gnosztikus tanító, Baszileidész tanaira emlékeztet, akit az eretneküldöző
Ireneusz is említ. Ireneusz szerint Baszileidész is azt tanította, hogy Jézus
szándéka szerint képes megváltoztatni alakját, vagyis amikor Cirenei Simon
felcipelte helyette a keresztet oda, ahol később megfeszítették (lásd Mk
15:21), Jézus személyiséget váltott: felvette Cirenei Simon külsejét, Simont
pedig önmagához, Jézushoz tette hasonlatossá. A rómaiak így nem azt
feszítették meg, akit akartak. Jézus közben ott állt a kereszt mellett Simon
képében, nevetve ravasz kis mutatványán (Ireneusz: Az eretnekségek ellen,
1,24,3).
Jézus tehát itt, A nagy Széth második tanításában is alakot vált, és
helyette Simont feszítik keresztre, amin Jézus remekül szórakozik.

Krisztus nevet a tudatlanokon

De mit kezdjen az ember ezzel a nevetéssel? A nagy Széth második

tanításával sok tekintetben szoros párhuzamban áll egy másik Nag
Hammadi-i traktátus, ami a Péter (kopt) apokalipszise címet viseli. 16 Jézus
itt is nevet a saját keresztre feszítésén, de nem azért, mert személyiséget
váltott, hanem mert azok, akik azt hiszik, ártanak neki, nem látják, hogy ő
egy isteni lény, akit nem érinthet a fájdalom és a szenvedés. Nem lehet
megölni, csak halandó burka halhat meg.
Ebben a beszámolóban Péter apostol épp Krisztussal beszélget, amikor
hirtelen meglátja a távolban, ahogy Krisztust elfogják, és keresztre feszítik.
Aztán egy harmadik Krisztust is lát a második keresztje felett, aki nevet.
Szükségtelen mondani, hogy Péter teljesen összezavarodik:
„Amikor ama dolgokat mondta, úgy láttam, mintha megragadnák.
Mire mondtam: »Mit látok, ó, Uram, te magad vagy, akit elvisznek, te
ragadsz meg engem? Vagy ki hát az, aki vígad és nevet a fa felett?
Lábát s kezét valaki másnak ütik át?«” (Péter apokalipszise, 81)17

Jézus elmagyarázza, hogy aki a kereszt felett nevet, az az „élő Jézus”. Akit
megfeszítettek, az viszont csak a „testi része, ami csak puszta utánzat. Akit
megszégyenítenek, az csak hasonmása” (81). Később a kereszt felett nevető
Jézus lép oda Péterhez, mondván:
„Légy erős, mert te vagy az, akinek e misztériumok kiadattak, hogy e
kinyilatkoztatás által tudd, akit megfeszítettek, Elohim elsőszülöttje,
és démonok lakhelye, a kőedény, ahol lakoznak. … Aki viszont ott áll
mellette, ő az igaz Megváltó, az első őbenne, akit elfogtak és
elengedtek. … Azon nevet, hogy nem veszik észre. … Így jön majd el,
ki szenvedni rendeltetett, hiszen a test csak utánzat. Amit elengedtek,
az az én testetlen testem.”

Júdás evangéliumában az egyik teremtő istent Élnek nevezik, itt Elohimként

szerepel, a szó többes számú alakja, ami a héber Bibliában leggyakrabban
előforduló alak. Ez az a teremtő, akihez a test tartozik. A benne levő
személy, az isteni elem testetlen, és nem szenvedhet. Amikor a testet – a
valódi személy „utánzatát” – megölik, a benne lakozó öntudat kiszabadul.
Ez tehát nagyon hasonlít Júdás evangéliumára.
Érdemes megfigyelni, hogy Jézus ezúttal is nevet. Nevetése a világ
tudatlanságára irányul, amely azt hiszi, ismeri őt. Ennek a világnak a lakói,
akik őt „testében” ismerni vélik, valójában egyáltalán nem ismerik,
semmiképpen sem jobban, mint a tanítványok Júdás evangéliumában, ahol
Jézus rajtuk nevet, amiért úgy vélik, ő annak az Istennek a fia, aki e világot
teremtette.

Vitairat a feltörekvő ortodox egyházzal szemben

Jézus nevetéséről még van mit mondani. Júdás evangéliumában, illetve az

általam is említett mindkét Nag Hammadi-i traktátusban – A nagy Széth
második tanításában és Péter kopt apokalipszisében – Jézus nevetése
látszólag azok ellen irányul, akik félreértik őt. Szembeötlő viszont, hogy
nem a római katonák értik leginkább félre, akik meg akarják feszíteni,
hanem saját követői, akik azt hiszik, ők aztán tudják, kicsoda. Amikor
ezeket a műveket írták, senki sem gondolta volna magáról, hogy jobban érti
Krisztust, mint az ortodox egyházak vezetői. A gnosztikus írások szerint
viszont e keresztények hatalmasat tévedtek. Összetévesztették a külső
burkot a belső valósággal.
Ez különösen nyilvánvaló Péter kopt apokalipszisében, ahol a megváltó
ezekkel a szavakkal fordul Péterhez.

,,E népek vakok és süketek. Hallgasd hát meg, mit mondanak neked
misztériumban, őrködj felettük. E kor gyermekeinek ne áruld el. E
korban semmibe vesznek majd téged. … A tudásban viszont
dicsőítenek majd.” (Péter apokalipszise, 73)

Miként Júdás evangéliumában maga Júdás szenvedésre rendeltetett,

ugyanúgy Péterre is megvetés vár a nevét viselő apokalipszisben. Viszont
Júdás az egyik szövegben, és Péter a másikban tulajdonképpen egyaránt a
tudás oldalán állnak. Előttük tárulnak fel az igazi misztériumok, ők azok,
akik nagyobbak lesznek mindenki másnál. A többiek „nem veszik észre”
(Péter apokalipszise, 74).
Péter kopt apokalipszise még részletesebben kifejti, mi az, amit a
tudatlanok félreértenek. Azt hiszik, Jézus halála hozza el a megváltást: „A
hamisság hirdetőit dicsőítik majd, azokat, kik utánad jönnek [vagyis az
ortodox egyház vezetőit]. Egy halott ember nevét őrzik majd [vagyis azt
hiszik, Jézus halála a megváltó cselekedet].” Később azt is megtudjuk, hogy
ezek a hamis vezetők maguk az egyházak püspökei és diakónusai. Ők
viszont nem az igazság vibráló tanának forrásai, ők csupán „kiszáradt
csatornák”.
Júdás evangéliumában már láttuk, hogy az ortodox egyházak vezetőit
megrágalmazták, hogy teljesen félreértették Krisztust. Ezt a vádat tekintve
Júdás evangéliuma a két másik Nag Hammadiban előkerült gnosztikus (de
nem széthiánus) írás hagyományát követi.

Hasonlóságok Tamás evangéliumával

Amikor először olvastam Júdás evangéliumát, különösen megdöbbentett,

hogy milyen sok hasonlóságot mutatott egy másik Nag Hammadi-i
traktátussal, mind közül a leghíresebbel, Tamás evangéliumával. Mint
korábban már említettem, Tamás evangéliuma Jézus száztizennégy
mondását gyűjti csokorba. Itt nincs történet, sem beszámoló Jézus tetteiről,
nincsenek csodák és ördögűzések, nincs átalakulás és nincs utolsó vacsora,
sem bármiféle leírás a passióról, nincs letartóztatás, sem per, sem halál, sem
feltámadás. A könyvben egyik mondás követi a másikat. Az egyetlen
narratív elem ott szerepel, ahol a tanítványok feltesznek Jézusnak egy
kérdést, amit ő megválaszol.
Júdás evangéliuma természetesen egészen más műfaj. Ebben találunk
narratív keretet, hiszen Jézus meglátogatja a tanítványokat, majd magukra
hagyja őket. A mondásait itt párbeszédek formájában adja közre, nem
egysorosok láncolatában. Az evangéliumon átívelő teológia azonban nagyon
hasonló, erre a fejezet későbbi szakaszában még visszatérek. Ennek a két
szerzőnek nem az volt fontos, hogy Jézus mit tett (például a csodái,
melyeket Júdás evangéliuma alig-alig említ, Tamásé pedig egyáltalán nem),
nem a halála és a feltámadása (amit ugyancsak nem említ egyik sem). Az
számított, amit mondott. Az örök élet annak adatik meg, aki megérti
tanítását.
Tamás evangéliumának az elején ez kifejezetten meg lett mondva:
„Ezek a rejtett szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket
Didymos Júdás Tamás írt le, és mondta: aki megtalálja e szavak
értelmét, nem ízleli meg a halált.”18

Miként a legelején Júdás evangéliuma is „Jézus kinyilatkoztatásáról” szóló

„titkos beszámoló”-ként definiálja magát, úgy Tamásé is „rejtett szavak”-
ról szól, „amelyeket az élő Jézus mondott”. Ez a két beszámoló sok
tekintetben hasonlít egymásra, hasonló teológiát hirdet a megváltásról.
A két szövegben nem csak az átfogó teológiai üzenet nagyon hasonló,
hanem az egyes epizódok is. Íme egy maréknyi példa:

1. Amikor Jézus megosztja Júdással a teremtés kinyilatkoztatását,

olyasvalamiről beszél, „Amit angyali szem nem látott, / Szív gondolata
fel nem fogott, / És sohasem szólíttatott semmilyen néven.” Ez pont úgy
hangzik, mintha arra utalna, amit Pál mondott az lKor 2:9-ben: „Szem
nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta”. Ugyancsak
hasonlít viszont Tamás evangéliumának 17. szakaszára: „Jézus
mondta: Azt adom majd nektek, amit szem nem látott, és amit fül nem
hallott, és kéz nem érintett, és az emberi szívbe nem ment be.”
2. Amikor Júdás evangéliumában Júdásnak a tanítványok közül egyedül
elég ereje van megállni Jézus előtt, nem tud az arcába nézni, hanem
elfordítja tekintetét. Ez nagyon úgy hangzik, mint ami Tamás
evangéliumának 46. szakaszában áll, vagyis hogy senki nem tud
Keresztelő Szent János szemébe nézni, mivel nagyobb ő, mint bárki
„az asszonyoktól születettek közt”.
 3. Júdás evangéliumában egyedül Júdás szerez tudomást a
misztériumokról, Tamásnál pedig egyedül Tamás. Az mindkét
szövegben látszik, hogy a tanítványok nem értik Jézust. Júdás
evangéliumában tévesen úgy vélik, hogy ő saját istenük (vagyis a
teremtő isten) fia, Júdás azonban kijelenti, hogy Jézus Barbéló
birodalmából érkezett, mondván: „és én nem vagyok méltó rá, hogy
kimondjam annak a nevét, aki küldött téged”. Tamásnál is így van, a
többi tanítvány – például Simon Péter és Máté – tévesen értelmezik
Jézus kilétét, Tamás viszont így szól: „Ó Mester, egyáltalán nem fogja
elviselni a szám azt, hogy kimondjam, kire hasonlítasz” (Tamás
evangéliuma, 12). Jézus mindkét esetben félrehívja legközelebbi
tanítványait, hogy felfedje előttük a titkos misztériumokat. Egyik
esetben sem derül ki, milyen misztériumokról van szó. Jézus hűséges
tanítványa mindkét esetben szembekerül a többivel. Tamás
evangéliumában Tamás meg is mondja a többieknek, hogy ha
megosztaná velük, amit Jézus neki elmondott, akkor „követ fogtok
ragadni, rám vetitek (azokat)”. Júdás evangéliumából kiderül, hogy
Júdás helyére mást állítanak majd, „hogy a tizenkét [tanítvány] ismét
teljes legyen istenüknél”.
4. A látomás Tamás evangéliumában, miszerint a többiek meg fogják
kövezni, hasonlít a Júdás evangéliumában szereplő látomáshoz, ahol
Júdásnak meg kell kérdeznie Jézust, mit jelent a látomása, amiben a
többi tanítvány megkövezi.
5. Júdás evangéliumában a tanítványok látomást látnak a templomban
bemutatott áldozatokról, és tudni szeretnék, mit jelent a látomás. Jézus
értelmezéséből kiviláglik, hogy a zsidó ájtatosságnak ez a
hagyományos formája valójában gyűlöletes Isten előtt, hogy ott az ő
nevében tulajdonképpen tanítványai követőit, a hamis tanítókat
áldozzák fel. A zsidó vallásosság hagyományos formáit Tamás
evangéliumában is Istennel ellentétesnek bélyegzik: „Jézus mondta
nekik: Ha böjtöltök, bűnt nemzetek magatoknak, és ha imádkoztok,
megítéltettek, és ha alamizsnát adtok, rosszat tesztek lelketeknek.”
(Tamás evangéliuma 14).

Több hasonlóságot is fel lehetne sorolni, de a lényeg bemutatásához ennyi is

elég. Júdás evangéliuma nemcsak a széthiánus gnoszticizmus műveihez
hasonlít – legfőképpen a jellegzetes mitológiájában –, hanem egyes nem
széthiánus szövegekhez is. Mi több, ugyancsak szembetűnő hasonlóságokat
is mutat a kor egyéb, közel sem gnosztikus vallási mozgalmaival.
 Hasonlóságok Markión tanításaival

Markión II. századi tanító-teológus volt, aki épp akkor élte virágkorát,
amikor Júdás evangéliuma íródott, azaz a II. század közepén. Ő nem volt
gnosztikus, nem abban hitt, hogy létezik egy isteni aiónokkal,
világítótestekkel, égboltokkal és ilyesmivel teli pléróma, miként azt sem
hitte, hogy a megváltás egy felülről érkező titkos tudás révén jön el. Akadt
viszont a nézetei közt olyan, mely hasonlított a gnosztikusok tanaira.
Markiónnak Pál apostol levelei szolgáltak teológiai kiindulópontként, aki
azt vallotta, hogy a megváltásban mindenki részesülhet – zsidó és nem zsidó
egyaránt – az ő örömhíre által Krisztus haláláról és feltámadásáról. Pál
szemében az embert az evangélium teszi Isten előtt igazzá, nem a zsidók
törvényei. Markión hangsúlyozta a törvény és az evangélium közti
megkülönböztetést, ami számára természetes következtetésnek tűnt. Az
isten, aki a zsidók (durva) törvényeit hozta, nem lehet ugyanaz az Isten,
akitől a (könyörületes) keresztény evangélium származik. Az ószövetségi
isten nem azonos Jézus és az ő követője, Pál Istenével.
Markión szerint az Ószövetség istene volt az, aki e világot
megteremtette, aki Izraelt saját népének választotta, átadta nekik törvényeit,
majd megbüntette őket – és mindenki mást –, amiért ezeket a törvényeket
nem tartották be. Jézus Istene viszont soha nem avatkozott be ebbe a világba
azt megelőzően, hogy Jézus megjelent volna benne. Ez az Isten felette áll az
ószövetségi Istennek, és azért küldte le Jézust egy emberi test utánzatának
alakjában (vagyis káprázatként), hogy megváltsa az embereket a zsidók
istenének kegyetlen igazságától. Jézus ezt úgy érte el, hogy látszólag
meghalt a kereszten. Az emberek azért hihettek Jézus halálában, és azért
váltathattak meg, mert az isten, aki ezt a világot megteremtette, a halálát
mások megváltására irányuló cselekedetnek tekintette (hiszen Jézus nem a
saját bűneiért halt meg).
Markión szerint Jézus tanítványai sohasem értették meg, hogy ő maga
nem a teremtő isten fia volt. Halála után is folytatták zsidó életmódjukat, így
Jézus Istenének másodszor is be kellett avatkoznia, hogy megmutassa az
embereknek a megváltás igaz módját. Jézus megjelent Pálnak a
Damaszkuszba vezető úton, elmondta neki az evangélium igazságát, és
elküldte, hogy térítsen át másokat is a törvény helyett az evangélium hitére.
Markión tanításainak alábbi rövid összefoglalójából is jó néhány
hasonlóságra fény derül Júdás evangéliumával szemben:
 1. Az isten, ki ezt a világot megteremtette, nem az igaz Isten, és nem
Jézus Atyja. Jézus egy másik Istent képvisel.
2. Jézus nem valódi hús-vér emberi lény (Júdás evangéliumában például
szándéka szerint tudja változtatni külsejét).
3. Akik a zsidók teremtő istenét imádják, letértek a megváltás felé vezető
útról.
4. Jézus tanítványai sosem fogták fel az igazságot, hanem azt hitték, a
zsidó vallást kell továbbvinniük (vö. Júdás evangéliumában a templomi
áldozatról szóló látomással).
5. Jézus igazságát csak egyetlen ember érti, aki nem tartozik a
tizenkettőhöz (a kitaszított Júdás vagy a később felbukkanó Pál).

Természetesen nem állítom, hogy Júdás evangéliuma markionista lenne

(gnosztikus jellegével szemben). Azt viszont nagyon is, hogy a II.
században számtalan vallási nézet keringett, és a vallási csoportok, illetve
nézeteik sokféleképpen hatottak egymásra. Az újonnan előkerült
szövegekből világosan kiderül, hogy a II. keresztény évszázad vallási világa
nem volt világosan körülhatárolható, hanem valójában nagyon is homályos
lehetett.

Hasonlóságok zsidó és keresztény apokaliptikus gondolkodással

Van a szövegnek még egy vonása, ami újra és újra meglepett, akárhányszor
olvastam végig Júdás evangéliumát. Első olvasásra nem is szembeötlő.
Először számomra sem volt az. De minél többször olvastam, annál jobban
láttam. Ennek a gnosztikus szövegnek a felszíne alatt, nem túl mélyen fel-
feltünedeznek a maradványai valaminek, amit leginkább talán apokaliptikus
gondolkodásnak nevezhetünk. Ha észrevesszük ezeket a nyomokat, és
felismerjük mibenlétüket, talán segíthetnek megérteni, honnan is ered egy
efféle evangélium (illetve egyesek szerint maga a gnoszticizmus).
Először is tennék néhány bevezető megjegyzést arra az ókori vallási
jelenségre vonatkozóan, amit a tudósok apokalipticizmusnak neveznek. A
szó a görög apokalüpszisz szóból ered, ami „felfedést” vagy „leleplezést”
jelent. A zsidó apokaliptikusok úgy vélték, hogy Isten felfedte nekik a
mennyei titkokat, melyek alapján értelmet kaphat a földi valóság.
A zsidó apokalipticizmus kialakulása egész pontosan az i. e. II. századra
datálható.19 Úgy tűnik, egyfajta intellektuális mozgalomból nőtte ki magát,
ami azoknak a zsidóknak a körében ütötte fel a fejét, akik megpróbálták
megmagyarázni, miért szenved Isten népe egy olyan világban, melyet
állítólag Isten irányít. A zsidó próféták évszázadokon keresztül azt
sulykolták, hogy a nép isteni büntetésből szenved, és ha visszatérnének
Istenhez és az ő útjához, akkor felhagyna a büntetéssel, és hagyná, hogy
népe jólétben éljen.
De mit mond az ember, amikor az igazak szenvednek? Hogyan
magyarázza, hogy egyesek pont azért szenvednek, mert azt teszik, amit Isten
parancsol, méghozzá néha borzalmasan, betegséggel, kínzással,
kivégzéssel? Mi a magyarázat arra, hogy Isten választott népét – Izraelt –
azután is fájdalmas veszteségek sújtották, hogy nemzeti bűnbánatot
gyakorolva visszatért Istenhez, továbbra is járvány, aszály, éhínség, katonai
vereség, az ellenfél kezétől elszenvedett megaláztatás volt osztályrészük?
Mi a magyarázat arra, hogy az Isten oldalán állók szenvedései is
folytatódtak?
Jézus előtt mintegy százötven évvel egyes zsidó gondolkodók
eltávolodtak a prófétáktól, és azt mondták, hogy a szenvedés nem a bűn
megtorlásaként szakad rájuk. Ezeknek a gondolkodóknak a szemében a
szenvedés nem Istentől eredt. Épp ellenkezőleg, a kínokat Isten ellensége, az
ördög okozta. Akik Isten oldalán állnak, azért szenvednek ebben a világban,
mert vannak gonosz erők, amelyek szövetkeztek Isten ellen, akik arra
esküdtek és szánták el magukat, hogy eltörlik a föld színéről Isten népét.
Ezek a gonosz erők a fájdalom és szenvedés egyetlen formájától sem
rettennek vissza, ha arról van szó, hogy beteljesítsék alávaló küldetésüket.
Egyszóval a zsidó apokaliptikusok dualista világképet dolgoztak ki. Volt
Isten, és volt az ördög. Mindkét oldalnak megvoltak a maga természetfeletti
erői: miként Istennek az angyalok, úgy az ördögnek a démonok. Míg Isten
életet adott, az ördög halált osztott. Isten oldalán az igazságosság volt az úr,
az ördög oldalán a bűn. A bűn és a halál tulajdonképpen már önmagukban is
Istennel szemben álló kozmikus erők, démoni hatalmak voltak. A Bűn
rabszolgává tette az embereket, és eltávolította őket Isten jelenlététől.
Amikor művét bevégezte, átadta az embereket a halál hatalmának, és
eltörölte őket.
A jónak és a rossznak ez a kettőssége olyan történelmi háttér előtt
bontakozott ki, amiben a jelenkor a gonosz kora volt, amit az ördög és
csatlósai uraltak. Az eljövendő kor azonban jó volt, abban Isten
felülkerekedett a gonosz erőin, és elhozta az ő igaz királyságát. Az
apokaliptikusok nem hitték, hogy ebben a világban saját erőnkből
fejlődhetünk. Az ő világukban a gonosz volt az úr, és az idők végezetéig
egyre szorosabban tartja majd markában, amíg szó szerint ki nem tör a
pokol.
 Akkor viszont, mindennek a végén Isten beavatkozik majd. Belép a
történelembe, legyőzi a gonosz erőit, és elhozza az ő királyságát a földre,
ahol nem lesz többé gonosz, nem lesz több fájdalom vagy szenvedés, nem
lesz éhínség és aszály, sem járvány és háború, sem nyomor, sem halál. Ez az
utópisztikus királyság nemcsak azoknak lesz fenntartva, akik történetesen
épp akkor élnek, amikor ez a vég bekövetkezik, hanem mindenkinek, aki
valaha Isten oldalán állt, mivel ennek a kornak a végén Isten feltámasztja az
embereket a halálból, hogy örökké éljenek. Akik Isten mellé álltak (és
emiatt szenvedtek), örök jutalomban részesülnek. Azokra pedig, akik
szembehelyezkedtek vele, örök kárhozat vár.
Mikor fog ez megtörténni? Nagyon hamar. A zsidó apokaliptikusok
állítása szerint a vég már küszöbön állt, itt ólálkodott a sarok mögött. Azt
bizonygatták, hogy a szenvedés elérte tetőpontját, és az embereknek már
csak egy kicsit kell kitartaniuk, mert Isten most már hamarosan beavatkozik
a történelembe, lesújt mindazokra, kik szemben állnak vele, és elhozza az ő
királyságát. „Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik
nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát.”
Ezek Jézus szavai (Mk 9:1), egyike azon mondásainak, melyekben magáévá
teszi az apokaliptikus világképet. Egy későbbi fejezetben érvekkel alá
fogom támasztani, hogy Jézus és hívei – köztük Iskarióti Júdás – valójában
zsidó apokaliptikusok voltak, akik hitték, hogy az idők végén élnek.
De mi köze ennek Júdás evangéliumához? Mint látható, akadnak az
evangéliumban elszórva olyan passzusok, amelyek a zsidó apokaliptikus
gondolkodás jeleit mutatják. Az evangélium elején megtudjuk, hogy Jézus
kinyilatkoztatása „a világon túli misztériumokról” szól, illetve „arról, hogy
a végén mi történik majd” (33:17-18). Ez apokaliptikus nyelvezet: azzal
foglalkozik, ami ennek a kornak végén fog bekövetkezni.
Később a szövegben Júdás azt tudakolja Jézustól: „Mikor mondod el
nekem ezeket a dolgokat, és mikor virrad fel a fény nagy napja a […]
nemzedéknek?” (36:5-8). Ez nagyon hasonlít ahhoz, ami a legkorábbi
evangéliumunkban áll, Márknál (13:1), ahol a tanítványok megkérdik
Jézust, milyen jelei lesznek a vég eljövetelének. Jézus és Márk egy
„apokaliptikus” diskurzusba merülnek, amelyben Jézus leírja a világ
végének közeledtét jelző katasztrófákat.
Amikor Júdás evangéliumában a tanítványok a templomban bemutatott
áldozatokról szóló látomást látják, megtudjuk, hogy az áldozatokat
bemutató papok valójában saját gyermekeiket és asszonyaikat mészárolják
le, férfiakkal hálnak, és „egy sor bűnt és törvénytelenséget követnek el”
(38:22-23), mindezt Jézus nevében. Ez úgy hangzik, mint egy apokaliptikus
látomás a templomban elkövetett „pusztulás undokságá”-ról – Isten szent
körzeteinek megszentségtelenítéséről (Mk 13:14), amire alighanem Pál
egyik levele is utal. Ebből egy Antikrisztus-szerű alakot ismerhetünk meg,
aki „Isten templomában foglal majd helyet” (2Tessz 2:4), és a sátán
hatalmából mindenféle törvénytelen tettet visz ott véghez.
Később Júdás látomásában egy nagy ház jelenik meg, amely a mennyei
birodalmat ábrázolja, ide jutnak halálukkor a felszabadult lelkek. A látomás
megfejtésében Jézus azt mondja, hogy „sem a nap, sem a hold nem
uralkodik majd ott… hanem a szent marad minden időkben abban az
aiónban, a szent angyalokkal együtt” (45:22-24). Ez igencsak emlékeztet a
szentek eltávozására az újszövetségi Jelenések könyvének apokaliptikus
látomásában, akik Isten új városában, az új Jeruzsálemben lakoznak majd,
egy olyan városban, amelynek „nincs szüksége sem Napra, sem Holdra,
hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be”. Abba a városba –
mint megtudjuk – „Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug,
csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jel 21:23, 27).
Egy másik apokaliptikus töredék a teremtés misztériumait taglaló jézusi
kinyilatkoztatás vége felé jelenik meg Júdás evangéliumában, ahol Jézus
úgy fogalmaz, hogy amikor a teremtés istene, Szaklasz „kitölti a számára
meghatározott időt”, ezzel azt sugallva, hogy az anyagi világ
gonoszságának is megvan a maga kiszabott ideje, akárcsak az apokaliptikus
szövegekben. Ezután kitör a káosz: „paráználkodnak majd az én nevemben
és megölik gyermekeiket” (54:24-26). Jézus ezután kineveti azokat az isteni
lényeket, akik azt hiszik, ők uralják a dolgokat itt, a földön, miközben azt
mondja Júdásnak: „Nem [rajtatok] nevetek, hanem a csillagok tévedésén,
mert ez a hat csillag ezzel az öt harcossal bolyong, és ők valamennyien
elpusztulnak majd teremtményeikkel együtt” (55:14-20).
A vég nemcsak a gonosz pusztulását hozza majd magával a világban,
hanem a megváltottak felemelkedését is: „Aztán pedig Ádám nagy
nemzedékének képmása felemelkedik, mert a menny, a föld és az angyalok
előtt létezik ez a nemzedék, amely az aiónokból származik” (57:10-14).
Mi az Júdás evangéliumának ezekben a fejezeteiben, ami szerintünk egy
apokaliptikus perspektíva elsajátításának tűnhet egy gnosztikus
dokumentumban? A felszínen kissé rendhagyónak tűnhetnek. A gnosztikus
keresztények mélyen gyökerező ellentéteket tápláltak a zsidó és keresztény
apokaliptikusokkal szemben. Az apokaliptikusok egyetlen Istenben hittek,
abban, aki a világot teremtette, a gnosztikus keresztények viszont azt
bizonygatták, hogy a világ teremtő istene nem az egyetlen isten, és
semmiképpen sem az igaz Isten. Az igaz Istennek semmi köze ehhez a
világhoz. Az apokaliptikusok abban hittek, hogy noha az anyagi világ
bűnössé lett, eredendően jó volt, Isten teremtménye volt. A gnosztikusok
viszont ragaszkodtak hozzá, hogy az anyagi világ a legjobb esetben is csak
egy kozmikus hiba, a legrosszabb esetben pedig minden gonoszság gyökere
volt. Az apokaliptikusok állítása szerint az örök élet testi, anyagi lét lesz,
amikor Isten helyrehozza a világot (és az emberi testet) kigyomlálva belőle
a gonoszt. A gnosztikusok ezzel szemben az örök élet anyagtalan mivolta
mellett érveltek, vagyis hogy a megváltás célja nem a test megtisztítása,
hanem az abból való szabadulás.
Ha ez a két gondolkodásmód ennyire eltérő, miért találunk mégis
apokaliptikus nyomokat olyan gnosztikus szövegben, mint a Júdás
evangéliuma? Mint látható, más gnosztikus szövegekben is vannak
apokaliptikus irányultságú szakaszok. A széthiánus gnosztikus szövegekben
jellemzően jelen van az apokaliptikus elem.20 De az Istennel és világgal
kapcsolatos apokaliptikus és gnosztikus nézetek éles különbözőségét
tekintve mégis hogyan lehetséges ez?
Segítségünkre lehet, ha ezt a kérdést tágabb kontextusba helyezzük,
hiszen egyes gnosztikus szövegeknek nem az apokaliptikus jellegük az
egyetlen zavarba ejtő vonásuk. A gnosztikus szövegek közt természetesen
sok akad, ami a végletekig zsidóellenesnek tűnik. A zsidó istent végül is
vagy bolondnak, vagy vérszomjas mániákusnak ábrázolják, és a vallás célja
épp az ő birodalmából való szabadulás. De a gnosztikus szövegek miért
foglalkoznak egyáltalán ilyen megszállottan a zsidó istennel? Miért nem egy
másik istennel?
Szembeötlő, hogy sok gnosztikus szöveg valamiféle zsidó
gondolkodásmódban gyökerezik. Tetemes hányaduk tartalmazza például a
Teremtés könyvének kreatív olvasatait. Mi több, úgy tűnik, a gnosztikus
szövegekben jellemzően megtalálható szavak és nevek is zsidó gyökerekről
fakadnak. Ha csak Júdás evangéliumát nézzük, szerepel benne Él isten (az
Ószövetség istenének neve), Szakla(sz) isten (arámi szó egy eredetileg
görög nyelvű szövegben), Jaldabaóth (ami hangzásában Jahvére, a szombat
urára hajaz), és ezzel még nincs vége.21
Mint azt ennek a fejezetnek az elején már jeleztem, a tudósok régóta
vitatják a gnoszticizmus eredetét. Az én személyes nézetem az, hogy a
gnoszticizmus − vagy legalábbis a gnoszticizmus bizonyos formái – a
zsidók reakciójaként jött létre az apokaliptikus látomásra, mely soha nem
vált valóra.22

A gnoszticizmus, mint a zsidó apokaliptikus gondolkodás bukása

Mint korábban már rámutattam, maga a zsidó apokalipticizmus a próféciák
bukása nyomán alakult ki. A próféták azt mondták, hogy a szenvedés a bűn
büntetéseként sújt le, és arra buzdították Izrael népét, hogy térjen vissza
Isten útjára, és a szenvedésnek azzal majd vége szakad. Viszont amikor
Isten népe megbánást tanúsított, a szenvedés nem ért véget. Ez radikális
váltáshoz vezetett a gondolkodásban: felmerült, hogy talán nem is Isten
irányítja a dolgokat. Lehet, hogy személyes ellensége kezében van a gyeplő.
Itt veszi kezdetét az apokaliptikus gondolkodás, miszerint Istené ugyan a
legfőbb irányítás, de mostanra elvesztette az uralmat. Az apokaliptikus nézet
szerint nem Isten okozza a szenvedést, hanem az ördög és az ő erői. Isten
azonban hamarosan közbeavatkozik majd, legyőzi ezeket a gonosz erőket,
és elhozza az ő jó királyságát.
Mi történik a zsidó apokaliptikusokkal, ha a vég, amiről hirdetik, hogy
már a küszöbön áll, valójában sosem jön el? Mi van, ha a szenvedés
folytatódik, sőt egyre fokozódik, és nem látni a végét? Mi van, ha úgy tűnik,
a világot uraló erők nem csak ideiglenesen, hanem végleg hatalmon
maradnak, és minden szenvedésünk forrása maga az anyagi világ, amiben
élünk? Egy ilyen esetben a biztos következmény: az apokaliptikus teológia
radikális újragondolása.
Ez egy újabb gondolkodásmód, miszerint Isten alapvetően nem ura ennek
a világnak. Isten messzire eltávolodott a világtól, és soha nem is volt semmi
köze hozzá. Ez a világ anyagi, az igaz Istennek viszont – mivel nem áll vele
kapcsolatban – teljes egészében szelleminek kell lennie. Az anyagot már
nem tekintik az igaz Isten teremtményének. Az agyag maga kozmikus
katasztrófa. Ez maga a gond. Ez okozza a fájdalmat. Biztos, hogy
valamilyen rossz szándékú, vagy legalábbis elképzelhetetlenül tudatlan
isteni lények hívták életre. Ezek a lények csapdába ejtettek itt minket, és
meg kell tanulnunk, miként szabadulhatunk ki. A megváltás nem a jövő
momentumaként fog bekövetkezni, amikor az igaz Isten visszaszerzi
hatalmát a teremtménye felett. A világ nem az ő teremtménye, és így nem is
fogja visszavenni felette az uralmat. A megváltás akkor jön el, amikor
kiszabadít minket ebből az anyagi világból. Ez pedig csakis akkor történhet
meg, ha megtudjuk, kezdetben miként is kerültünk ide, és mit tehetünk,
hogy kiszabaduljunk.
A különféle gnosztikus eszmerendszerek – legalábbis néhányuk – ezeken
a radikálisan új világnézeten alapultak. Gyökereik a zsidó apokaliptikus
gondolkodásba nyúlnak vissza. Ezért volt a gnosztikusok körében oly sok
megszállottja a zsidó Biblia első könyvének, a Teremtés könyvének, mely
felidézte az anyagi világ „teremtését”. Ezért akad oly sok arámi nyelvű (ez a
palesztinai zsidók nyelve volt) vagy ószövetségi eredetű istennév a
gnosztikus szövegekben. Ezért van oly sok apokaliptikus maradvány néhány
gnosztikus szövegünkben. Ezek a szövegek olyan emberek közösségéből
származnak, akik hátat fordítottak a zsidó apokaliptikus hagyományokból
eredő gyökereiknek.
Az emberek azonban most is hoztak magukkal csomagot, mint mindig,
ha egy új és feltérképezetlen területre utaznak. Azoknak a gondolkodóknak
a csomagja, akik magukévá tették a gnosztikus világnézetet, tartalmazott
töredékeket korábbi apokaliptikus nézeteikből, afféléket, melyek ma is itt
vannak beágyazódva Júdás evangéliumába.
 
NYOLCADIK FEJEZET

Jézus, Júdás és a tizenkét tanítvány

Júdás evangéliumához

A
mikor a tudósok laikusokkal beszélnek, gyakran azt is megmondják
nekik, mi iránt kellene érdeklődniük. Ez nem feltétlenül rossz,
tulajdonképpen nagyon is jó lehet. A tudósok temérdek idejüket
szentelik olyan dolgok kutatásának, amelyekre mások csak egy futó
pillantást tudnak venni esténként vagy hétvégenként. De ennek egyik
eredménye, hogy a tudósok hajlamosak más perspektívákat magukévá tenni,
más dolgokra helyezni a hangsúlyt. Júdás evangéliumával kapcsolatban
például a legtöbb tudóst olyan rejtélyes kérdések foglalkoztatnák, hogy
miként viszonyul ez a szöveg a többi ókori keresztény szöveghez, illetve az,
hogy pontos formai jellege milyen helyet foglal el a keresztény
gnoszticizmuson belül.
A laikus olvasók valószínűleg inkább az iránt érdeklődnének, hogy mit
árul el a főszereplőkről: Jézusról, a tizenkét tanítványról és Júdásról.
Mindkét érdeklődési szféra teljes létjogosultsággal bír.
Az evangélium és a gnoszticizmus kapcsolatáról már ejtettem szót. Mi
mást lehet még elmondani arról, ahogy a főszereplőket megjeleníti, vagyis
arról a kérdésről, ami emberek még szélesebb rétegeit érdekli? Miként
ábrázolja ez a szöveg Jézust és többieket?

Jézus az evangéliumokban

Márknál − a legkorábbi fennmaradt evangéliumban − Jézus megkérdi

tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” (Mk 8:27). Ez a kérdés
az évszázadok során újra és újra felmerült. A tudósok, akik egész életükben
a Jézusról szóló ókori feljegyzéseket tanulmányozták eredeti nyelven
(görögül, koptul, latinul, szírül satöbbi), meglepően eltérő válaszokat adtak.
Egyesek szerint Jézus politikai forradalmár volt, aki a római elnyomás alól
akarta felszabadítani az ígéret földjét. Mások azt bizonygatják, hogy
társadalmi forradalmat akart kezdeményezni, meg akarta változtatni az
emberek életének értékeit és prioritásait. Akadnak, akik úgy vélik,
társadalmi megfontolásai szemmel láthatóan modern program mentén
szerveződtek, hogy afféle protomarxista vagy protofeminista lehetett.
Megint mások amellett érvelnek, hogy semmilyen politikai vagy társadalmi
változás nem érdekelte, békeszerető zsidó rabbi volt, aki mindenekelőtt
azzal törődött, hogy követői szeressék egymást. Egyesek zsidó szent
embernek tartják, aki csodákat művelt, hogy bebizonyítsa, milyen közel áll
Istenhez, és hogy akik őt követik, ugyanilyen közel kerülhetnek hozzá.
Mások szerint cinikus filozófussal van dolgunk, akit elsősorban az
foglalkoztatott, hogy követőit meggyőzze, ne az e világi élet anyagi
dolgaival törődjenek, hanem a lelki szférával. Az elmúlt százvalahány év
tudósainak túlnyomó többsége valószínűleg meg van róla győződve, hogy
legjobb, ha apokaliptikus prófétának tekintjük, aki megjövendölte, hogy
Isten legyőzi majd a gonosz erőit ebben a világban, és olyan királyságot hoz
létre a földön, ahol nincs több fájdalom, nyomorúság és szenvedés. 1
Miként a modern tudósoknak megvannak a maguk nézeteik a kérdésben,
ugyanúgy az ókori keresztény szerzőknek is megvolt a maguké. Miként a
jelenkori nézetek közül is sok tűnik egymásnak feszülni, ugyanúgy a
legkorábbi forrásokból ismert nézetek is versengtek egymással. Nem fogom
itt teljes díszben felvonultatni az összes perspektívát − az önmagában is
kitenne egy egész könyvet −, csak néhány ókori nézetet kívánok
felsorakoztatni a teológiai spektrum átellenes széleiről, segítendő a Júdás
evangéliumában fellelhető nézetek elhelyezését a kontextusban.

Jézus Pál írásaiban

Pál apostol nem tartozott azok közé, akik már életében követték Jézust. Az
Apostolok Cselekedeteinek könyve és Pál saját írásai szerint nem sokkal
Jézus keresztre feszítése után bizony még a leghevesebb ellenfele és
üldözője volt Jézus híveinek. Valószínűleg az egész kereszténység
legjelentősebb fordulata volt, amikor Pál megtért, és Krisztus ellenségéből a
legnagyobb misszionáriusa és szószólója lett. A perszekútorból prédikátor
lett, és Pál érdeme volt, hogy a keresztény örömhír szárnyra kapott a nem
zsidó népesség körében, ami nagymértékben hozzájárult az első
évtizedekben a vallás széles körű elterjedéséhez. Pál úgy alapította
egyházait, hogy áttérítette az addig pogány hitű lakosokat az egyetlen Isten
és az ő fia, Jézus hitére, aki a világ bűneiért halt meg, és feltámadt a
halálból. Miután egy helyen megszerveződött az egyház, továbbállt, és
kezdte elölről. Folyamatosan kapott híreket a hátrahagyott gyülekezetekről,
és leveleket írt nekik, melyekben érintette az általuk felvetett problémákat.
Pál apostoli levelei az Újszövetségben ezek közül a levelek közül valók, a
levelezésből kiemelt írások, amiket az egyház alapítója írt vissza az általa
korábban alapított gondokkal küszködő közösségeknek.
Ezekben a levelekben Pál számos kérdést érint mindig attól függően,
hogy mivel volt az adott közösségnek gondja. A levelek tehát nem kínálnak
teljes képet arról, mit gondolt vagy tanított Pál. Csak aktuális helyzetekkel
foglalkoznak. Mégis felbecsülhetetlen értékű források azok számára, akik
meg kívánják tudni, mi minden történt a keresztény közösségek
felvirágzásának idején, mintegy húsz-harminc évvel Jézus halála után.
Amellett ezek a legjobb (és többnyire az egyetlen) forrásaink ahhoz, hogy
megismerjük Pál gondolkodásának kulcselemeit.
Amit Pál Jézusról gondolt – legfőképpen amit Jézussal kapcsolatban
fontosnak vélt –, mérföldekre van attól, amit Júdás evangéliumának szerzője
gondolt róla. El lehet képzelni, mennyi mondanivalója volt Pálnak Jézusról.
Végeredményben Pál saját bevallása szerint Krisztus apostola volt, aki azért
kelt útra, hogy Krisztusnak engedelmeskedve terjessze az ő
evangéliumüzenetét a Földközi-tenger országaiban, mielőtt eljönne a vég
Krisztus dicsőséges visszatérésével, amikor megítéli majd a világot. Az
viszont meglepő, hogy Pálnak szinte semmi mondanivalója nincs Jézus földi
pályafutásáról. Pálnak csak azt számított, hogy Jézust keresztre feszítették,
és hogy Isten feltámasztotta a halálból. Úgy tűnik, az előzményeknek nem
tulajdonított jelentőséget.
Diploma előtt álló hallgatóim az egyetemen ezt néha nem hiszik el, ezért
ki szoktam osztani egy kis feladatot. Megkérem őket, hogy olvassák el a Pál
által írt leveleket, és szedjék listába mindazt, amit Jézus életéről elárul,
vagyis amit Jézus mondott, tett vagy átélt a születésétől a haláláig. A diákok
gyakran meglepetten tapasztalják, hogy a teljes lista elkészítéséhez egy 4 X
6-os indexkártyát sem töltenek meg.
Mit mond el nekünk Pál? Elmondja, hogy Jézus egy nőtől született (Gal
4:4) – ez gondolom, hasznos adat, bár elképzelni sem tudom, mi lehet az
alternatíva –, hogy zsidó volt (Gal 4:4), hogy voltak testvérei (1Kor 9:5),
hogy az egyiküket Jakabnak hívták (Gal 1:19), hogy tizenkét követője volt
(lKor 15:5), hogy küldetése a zsidó emberek felé irányult (Róm 15:8), hogy
megülte az utolsó vacsorát (1Kor 11:22-24), és hogy megfeszítették (Gal
3:1). Amellett, amit Jézus az utolsó vacsorán mondott a kenyér és a kehely
felett, Pál egyértelműen utal Jézus két másik mondására is, az egyikben
arról beszél, hogy az embereknek nem szabad elválniuk (1Kor 7:10), a
másikban pedig arról, hogy fizetséget kell adniuk prédikátoraiknak (1Kor
9:14). És ennyi.
Mire a diákjaim a feladat végére érnek, teljesen elbizonytalanodnak.
Miért nem beszél Pál többet róla? Miért nem idézi hosszasan Jézus
tanításait? Miért nem írja le csodáit, a betegek meggyógyítását, az
ördögűzéseit, a holtak feltámasztását? Miért nem említi megkísértéseit,
átalakulását, a Jeruzsálembe vezető útját? Miért nem beszél Jézus a
farizeusok ellentéteiről? A letartóztatásáról? A peréről a zsidó szanhedrin
előtt? A peréről Pilátus előtt? Vagy bármi másról? Azért, mert feltételezi,
hogy olvasói már mindennek tudatában vannak? Lehet, de nem szabad
megfeledkezni róla, hogy Pál az evangéliumok keletkezése előtt írt, és
semmi sem garantálja, hogy olvasói ismerték a történeteket, melyek később
ezekben a könyvekbe bekerültek. Vajon maga Pál ismerte ezeket a
történeteket? Ha igen, miért nem tesz róluk említést? Bizonyára nem azért,
mert jelentéktelenek vagy lényegtelenek lettek volna. Abban a néhány
esetben, amikor megemlít egy-egy eseményt Jézus életéből, azt azért teszi,
hogy segítsen átadni mondanivalóját az olvasóinak, például, hogy kövessék,
amit Jézus mondott vagy tett. De akkor miért nem él gyakrabban ezzel az
eszközzel? Amikor arra buzdítja olvasóit, hogy ne engedjenek a csábításnak,
miért nem utal Jézus megkísértéseire? Amikor ellenfeleiről beszél a nem
keresztény hitű zsidók körében, miért nem utal Jézus szembenállására a
zsidó vezetőkkel? Amikor azt mondja egyházainak, hogy fizessék meg
adóikat, miért nem említi Jézus e szavait: „Adjátok hát meg a császárnak,
ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”?
Ezeket a kérdéseket nehéz megválaszolni, és a tudósok az évek folyamán
egy sor lehetséges válasszal álltak már elő. Van viszont egy dolog, amiben
mindenki egyetért. Ha Pál Jézus életének többi eseményét kevéssé is tartotta
érdekesnek vagy lényegesnek, vagy ha nem is tudott annyit Jézus életéről,
mint a későbbi evangéliumok szerzői, volt valami, amit igazán fontosnak
tartott, alighanem annyira fontosnak, hogy az minden mást elhomályosított a
szemében. Pálnak igazából az számított, hogy Jézust keresztre feszítették,
majd feltámadt a halálból.
Ezt azért tartotta ilyen fontosnak – fontosabbnak, mint mondjuk azt, hogy
Jézus a vízen sétált, vagy elmondta a hegyi beszédét –, mert Pál úgy látta,
hogy Isten Jézus halála révén szerezte vissza a világ feletti uralmat. Mint
már jeleztem, megtérése előtt Pál hithű zsidó volt, aki istenkáromlónak
tartotta a keresztények Jézussal kapcsolatos állításait. Jézus követői azt
mondták, hogy Jézus – akit a rómaiak megfeszítettek – Isten messiása volt.
A legtöbb zsidó viszont – köztük Pál – ezt legjobb esetben is nevetségesnek
tartotta, legrosszabb esetben pedig alattomosnak és őrültségnek. Ennek az
volt az oka – mint arra egy korábbi fejezetben már kitértem –, hogy a
messiást váró zsidók egy hatalmas és dinamikus alakot vártak, aki
végrehajtja Isten akaratát itt a földön, például hatalmas erődemonstráció
keretében elsöpri Isten ellenségeit. Jézus talán efféle ember volt? Épp
ellenkezőleg: hatalmas harcos helyett, aki kiűzte volna a rómaiakat az ígéret
földjéről, Jézus személyében egy vándor prédikátort kaptak, aki valahogy
átkerült a törvény rossz oldalára, és Isten ellenségei minden további nélkül
keresztre feszítették. A lehető legmesszebb állt attól, amit egy messiástól
elvártak.
A diákjaimnak a következő példával próbálom illusztrálni a mélyről jövő
reakciót, amit a legtöbb I. századi zsidó érzett azzal szemben, hogy állítólag
Jézus lett volna a messiás. Képzeljék el, hogy valaki azt mondja, David
Koresh Isten mindenható fia, a világ megváltója. Az a wacói srác, akit az
FBI megölt.* Nahát, ő a világmindenség ura! Naná!
Ez a kijelentés sokunk számára oly abszurd, annyira túlmegy minden
határon, hogy meg sem próbáljuk komolyan venni. A zsidók pontosan így
reagáltak arra a kijelentésre, miszerint Jézus lenne az állítólagos messiás.
Oly messze volt attól, amilyennek a messiást képzelték, hogy… nos, hogy
bárkit, aki komolyan gondolta, azt vagy tébolyultnak, vagy istenkáromlónak
tartották. Még hogy Isten messiását az ellenségei lecsapták, mint egy
szúnyogot – ez nemcsak az ember józan eszére nézve volt sértés, hanem
magára Istenre nézve is. Miféle Isten az, aki azért küld messiást, hogy
felszögeljék egy keresztre?
Pál a megtérése előtt megpróbálta eltörölni ezt a nevetséges állítást, ezért
üldözte azokat, akik terjesztették. De történt valami. Saját elmondása szerint
Isten felfedte előtte az igazságot egy látomáson keresztül, melyben maga
Jézus látogatta meg a halála után. Pál nem árul el annyi részletet, mint
szeretnénk, az viszont világos, hogy meg volt róla győződve, valóban a saját
szemeivel látta Jézust (Gal 1:16; 1Kor 15:8). Ez meggyőzte őt arról, hogy
Jézus még mindig él, vagyis inkább visszatért az életbe. Ha pedig Jézus
visszatért az életbe, az mindent megváltoztat.
Jézus csakis úgy térhetett vissza az életbe, ha Isten feltámasztotta a
halálból. Ha viszont Isten feltámasztotta, az azt jelenti, hogy Jézus valóban
különös kegyben állt Istennél. De ha Isten ily kegyet gyakorolt Jézussal,
akkor hogy feszíthették keresztre? Ez nem úgy hangzik, mint valami

*
A szerző itt egy amerikai adventista szekta vezetőjére utal, aki magát az utolsó prófétának
tartotta. Az FBI 1993-ban tiltott fegyverbirtoklás okán rajtaütött a szekta főhadiszállásán a
texasi Waco közelében. Koresh az összecsapások során életét vesztette. – A ford.
különös kegy a Mindenhatótól. Ennek értelmét keresve Pál arra a gondolatra
jutott, hogy Jézus megfeszítése Isten szemében valamiért szükséges volt.
Isten tulajdonképpen szörnyű halált szánt Jézusnak. De miért? Nyilván nem
azért, mert bármi rosszat tett, hiszen Isten kegyében állt. Akkor hát valami
más okának kellett lennie. Jézusnak nem a saját bűneiért kellett meghalnia,
hanem mások bűneiért. Jézus halála áldozat volt Isten szemében, egy
áldozat, ami lefedte a mások által elkövetett bűnöket. A bizonyíték a
feltámadás volt. Isten azzal, hogy feltámasztotta Jézust a halálból,
megmutatta, hogy Jézus halála teljes egészében része volt a világ
megváltására irányuló tervének (lásd Róm 3:21-28).
Pál szemében mindenki vétkezett, így mindenkinek meg kellett fizetnie a
büntetést bűneiért: a halált. Isten viszont Jézus halálával kiváltotta a
többiekét. Mindazok, akik elfogadják a büntetés megfizetéseként Jézus
szenvedéseit, feloldoztatnak bűneik alól. Az ember Jézus halálába és
feltámadásába vetett hite révén válik igazzá Isten előtt.
Amikor Pál erre rájött, minden megváltozott. Krisztus többé nem állt
isteni átok alatt. Valóban ő volt Isten Krisztusa, az ő messiása. Az Isten
előtti megigazuláshoz pedig csak egy út vezetett, az az egy út, amit Isten
maga szabott meg szeretett Fia halála által.2
Ez az oka annak – legalábbis részben – hogy Pál alig-alig tesz említést
Jézus életének egyéb aspektusairól. Valójában nem tartotta őket
lényegesnek. Krisztus halála számított csak igazán. Ezért írja némi
büszkeséggel Pál a korinthosziaknak, hogy „nem akarok másról tudni
köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2:2), és később
ezért emlékezteti a korinthoszi gyülekezetet az üzenetre, aminek
prédikációiban elsődleges jelentőséget tulajdonított:
„Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus
meghalt bűneinkért, az írások szerint, eltemették és harmadnap
feltámadt, az írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek.
Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg…” (1Kor
14:3-5)

A megváltást Krisztus halála és feltámadása hozta el, nem születése, élete,

nem is a csodái vagy tanításai. Pál szemében végül is csak ezek a dolgok
számítottak.
Jézus a legkorábbi evangéliumban
Nem fogom végigvenni minden egyes korai keresztény szerző esetében,
hogy ők mit tartottak fontosnak Krisztusról. Azt viszont érdemes
megjegyezni, hogy ezen szerzők közt akadt, aki osztotta Pál nézeteit Jézus
halálát illetően, és elbeszélő formában le is írta. Ez sehol sem vehető ki
jobban, mint a legkorábbi evangélistánál, Márk evangéliumának névtelen
szerzőjénél.
Az egyik nyilvánvaló különbség Márk és Pál Jézus-képe közt, hogy Márk
szerint nemcsak Jézus halála és feltámadása volt fontos. Jézus élete
ugyanolyan fontosnak számít. Márk tehát Jézus nyilvános fellépésének
kezdetén indítja beszámolóját, ott, amikor Keresztelő János megkereszteli,
evangéliumának nagy része pedig Jézus tanításait, gyógyításait,
ördögűzéseit, ellenfeleivel, a zsidó vezetőkkel való találkozásait, és a
húsvéti ünnep okán Jeruzsálembe vezető végső útját veszi számba. Márk
számára Jézus élete részben azért volt fontos, mert nem akárkit feszítettek
keresztre, és nem akárki támadt fel a halálból, hanem ez a bizonyos
személy, Jézus, az Isten fia, akinek nemcsak a halála, hanem egész
szolgálata az Isten előtti különleges státuszát tükrözte.
Ugyanakkor Márk evangéliumát (és a többit is) néha találóan „hosszú
bevezetéssel ellátott passiótörténet”-nek nevezik. A tudósok ezzel azt
akarják mondani, hogy noha a beszámoló többsége nem Jézus halálával
foglalkozik, hanem az életével, az elbeszélés cselekményének vezérfonala
mégis a halála, és mindvégig ez jár a szerző fejében, már kezdettől fogva ezt
veti papírra. Márk tizenhat fejezetéből hat teljes fejezet foglalkozik Jézus
utolsó jeruzsálemi napjaival, és az azt megelőző tíz fejezetben is folyton
előreutal Jézus halálára, hiszen újra és újra felhozza, miként ér majd véget.
Akárcsak Pál, Márk is úgy tekinti, hogy a megváltás szempontjából a halála
számított igazán. Mint állítólag maga Jézus is mondta Márknak: „Hisz az
Emberfia [vagyis Jézus] nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy
ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10:45). Más szóval
Jézus élete mások szolgálatáról szólt (ezért voltak a csodák, a híveinek adott
tanítások), de ez az élet a szolgálat legnagyobb tettében csúcsosodott ki.
Jézus önként vállalta a halált mások kedvéért, hogy bűneik bocsánatot
nyerjenek.
Márk Jézusa rendkívül emberi. Egyes olvasók szerint túlságosan is az,
például a Getszemáni-kertben, ahol háromszor kéri Istent, hogy ne kelljen
elszenvednie a sorsát. Mégis elszenvedi, noha a passiótörténet során
mindvégig láthatóan sokkban van, saját tárgyalásán is alig szól néhány szót,
a kínzása és a keresztre feszítése alatt pedig semmit, csak a legvégén kiált
fel Istenhez, hogy miért hagyta el őt. Ez a haldokló Jézus őszinte kérdése
volt (lásd ezzel kapcsolatban a második fejezetben leírtakat), Márk maga és
az olvasói viszont tudják az isteni választ. Márknál Jézus halálakor két
dolog is történik, amiből kiderül, miért kellett mindennek megtörténnie.
Amint Jézus utolsót lélegzik, a templomban a függöny kettéhasad, a
centurio pedig elismeri, hogy Jézus valóban Isten Fia.
Egyetlen esemény sem ad jobb magyarázatot Márk Jézussal kapcsolatos
nézeteire. A templomi függöny az a vastag lepel volt, ami a Szentek
Szentjének nevezett helyiséget elválasztotta a szent körzet többi részétől. A
Szentek Szentje volt az a hely, amit Isten lakhelyének véltek (itt a földön).
Ide senki sem léphetett be, csakis egy évben egyszer, a megbékélés – a jom
kippur – napján, amikor a zsidó főpap két áldozatot mutatott be itt, az
egyiket a saját bűneiért, a másikat a nép bűneiért. Márk szerint Jézus
halálakor a függöny tönkrement, és ezzel az is, ami Istent elválasztotta az ő
népétől. Isten ettől fogva mindenki számára hozzáférhető, nem veszik körül
kordonnal, nem zárják el. Bemutatták a tökéletes áldozatot, most már
mindenki megállhat Isten előtt.
A keresztre feszítést felügyelő centurio erre rádöbben. Ebben az
evangéliumban senki sem érti, ki volt Jézus, hogy az Isten Fia volt, akinek
meg kellett halnia. Halálakor viszont a centurio olyan hitvallást tesz, amire
senki más nem volt képes. Jézus éppen hogy halálában lesz Isten Fia, nem
annak ellenére, hogy meg kellett halnia. Ő Isten Fia, és Isten előtt a halála
számít igazán.
Ennek a nézetnek a megerősítése az elbeszélés következő jelenetében
rejlik, amikor három nappal később néhány asszony érkezik a sírhoz, hogy
illő temetésben részesítsék Jézus testét, de nem találják ott. Ott aztán
megtudják, mi is a természetfeletti igazság Jézus halálának jelentőségében.
Isten feltámasztotta a halálból. Jézus az Isten fia, aki meghalt, és feltámadt.
Ez Pál nézete elbeszélő formában.

Jézus Tamás evangéliumában

Krisztusnak ez a páli értelmezése a korai kereszténységben válik domináns

nézetté. Tulajdonképpen ez lesz a kanonikus nézet, mármint ez került
később bele a Szentírás kánonjába, hiszen Pál levelei és Márk evangéliuma
(illetve Máté és Lukács Márk alapján készült evangéliumai) tetemes részét
képezik az Újszövetségnek. Akadtak azonban egyéb nézetek is Jézus
jelentőségét illetően, melyek homlokegyenest az ellenkező végén foglaltak
helyet a teológiai spektrumnak, olyan nézetek, amiket nem tettek
megfontolás tárgyává, így a ránk hagyományozott kánonban nem is
képviseltetik magukat.
Az egyik ilyen nézetet Tamás kopt evangéliumában találjuk, amire
értekezésem során már több helyen hivatkoztam. Ez a szerző ugyanúgy
hiteles forrásnak tekinti magát Krisztus kapcsán, mint Pál. Pál hitelessége a
feltámadt Jézussal kapcsolatos élményén alapul. Tamás evangéliumának
szerzőjével viszont más a helyzet, ő sosem utal rá, hogy látta volna élve
Jézust a halála után. A hitelessége sokkal inkább abból fakad, hogy ki is ő
valójában, vagy legalábbis kinek mondja magát. Didimusz Júdás Tamásnak
nevezi magát. A didymus görögül ikret jelent, akárcsak a Tamás arámi
nyelven, Jézus és tanítványai nyelvén. Ez az illető tehát Júdás, az
ikertestvér. De kinek az ikertestvére?
Az Újszövetség szerint Jézusnak állítólag négy testvére volt (lásd Mk
6:3), akik közül az egyiket Júdásnak vagy Júdának hívták. A szír egyház
korai legendái szerint ez a Júda nemcsak egyszerűen Jézus testvére volt,
hanem hozzá megszólalásig hasonló ikertestvére. Az nem világos, hogy a
szír keresztények, akik ezt a nézetet vallották, mégis hogyan képzelték el:
vagyis ha Jézus anyja őt szűzen foganta, akkor hogy lehetet ikertestvére?
Lehet, hogy ezek a keresztények más mítoszokra is gondoltak, például a
görög mítoszra Héraklészről, Zeusz fiáról, akinek volt egy nyilvánvalóan
ugyanakkor, ugyanattól az anyától – egy Alkméné nevű asszonytól –
született ikertestvére. Ez az ikertestvére azonban Alkméné férjének,
Amphitrüónnak a fia volt. Ez azt jelenti, hogy Zeusz és Amphitrüón
egyaránt teherbe ejtették Alkménét, így születtek az ikrek. Vajon a szír
keresztényeknek Jézus ikertestvérével kapcsolatban valami hasonló járhatott
a fejükben, talán az, hogy Mária egyszerre esett teherbe a Szentlélektől és
Józseftől, és így születtek ikrei?
Akár így gondolták, akár nem, az a Tamás cselekedeteihez hasonló
apokrif szövegekből világosan kiderül, hogy ez a Júdás Tamás Jézus
ikertestvére volt. Úgy tűnik, Tamás kopt evangéliuma ettől a személytől
származtatja magát. Akármi is legyen ennek az ikertestvérségnek a
magyarázata, érthető, hogy egy evangéliumi beszámoló tekintetében vonzó
lehet ilyen hitelességre hivatkozni. Ki is tudna hitelesebb képet adni Jézus
jelentőségéről, mint saját ikertestvére?
Szembeötlő, hogy ez a szerző mintha épp ellenkező nézetet vallana
Jézusról, mint Pál. Nemcsak arról van szó, hogy Tamás evangéliumában
nem szerepel Jézus halálának és feltámadásának leírása, hanem egyáltalán
meg sem említi.3 Jézus keresztre feszítése ennek a szerzőnek a szemében
látszólag semmilyen jelentőséggel nem bírt. Nála semmiképpen sem ez tesz
egy embert igazzá Isten előtt. Ami Jézussal kapcsolatban igazán fontos, az a
titkos tanításai. Ez minden, amivel ez az evangélium szolgál: itt nincsenek
elbeszélések, szó sem esik arról, hogy Jézus mit tett életében vagy hogy mi
történt vele a passió és a feltámadás során. Az evangélium száztizennégy
tanítást tartalmaz. Az örök életet csak az érheti el, aki ezeket megérti.
Ennek a nézetnek a szempontjából a legfontosabb vers épp az, amivel a
beszámoló kezdetét veszi:

„Ezek a rejtett szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket

Didymos Júdás Tamás írt le, és mondta: aki megtalálja e szavak
értelmét, nem ízleli meg a halált.”4

A megváltás nem a Jézus halálba vetett hite révén jön el, hanem titkos
mondásainak megértése révén válik elérhetővé.
Korábban amellett érveltem, hogy Tamás evangéliumát legjobb, ha
gnosztikus evangéliumként értelmezzük, még ha nem is megy bele
hosszabban azokba a gnosztikus mítoszokba, melyek az isteni világ
létrejöttéről, és a mi saját bukott anyagi világunk teremtéséről szólnak,
illetve arról, hogy ennek következtében miként estünk itt csapdába.
Nézetem szerint Tamás evangéliuma azért nem fejti ki részleteiben ezt a
mítoszt, mert mint néhány titkos mondásából kiderül, előfeltételezi az
ismeretét. Megtudni, mit is jelentenek – vagyis birtokába jutni az igazi
tudásnak (gnószisznak): ez hozza el az örök életet.
Ebben az evangéliumban az anyagi világ, amiben élünk, halott és
mihaszna: „Aki fölismerte a világot, egy hullát talált” (56. mondás). Ez a
világ nem azért jött létre, hogy örömteli otthona legyen a spirituális
lényeknek, hanem azért, hogy bebörtönözze őket: „Ha a hústest a
szellemért lett, ex csoda [vagyis örömteli kilátás]. Ám ha a szellem lett a
testért, ez csodák csodája [vagyis lehetetlenség]. Én azonban azon
csodálkozom: Hogy[an] vett [ily]en nagy gazdagság [a szellem] lakozást
ebben a szegénységben [a testben]” (29. mondás). Akad köztünk, aki nem
tartozik ehhez az anyagi világhoz: „Ha azt mondják nektek: »Honnan
jöttetek?«, mondjátok nekik: »A fényből jöttünk, onnan, ahol a fény
keletkezett egyedül (önmaga) által…«” (50. mondás). Nem szabad úgy
tennünk, mintha ez lenne az otthonunk: „Legyetek, midőn elmúltok” (42.
mondás). Hiszen ez a világ csak ideiglenes lakhely: „Ez az ég el fog múlni,
és az, ami az égben van, el fog múlni” (10. mondás). Hogy
kiszabadulhassunk belőle, át kell lépnünk testünk fizikai csapdáján: „Ha
levetkőzitek szemérmeteket, és veszitek ruhátokat [vagyis fizikai testeteket],
lábaitok alá teszitek azokat, mint kicsiny kisgyerekek, s rátiportok azokra,
akkor [fogjátok meglátni] az Élőfiá[t], és nem fogtok félni” (37. mondás).
 Ki tehát Jézus? Ő az, aki eljött odafentről, hogy az anyagban csapdába
esetteket megtanítsa az igazságra, ami elhozza nekik az örök életet, noha
most még túl mélyen bele vannak gabalyodva anyagi önmagukba ahhoz,
hogy lássák: „Jézus mondta: A világ közepén álltam, és testben jelentettem
ki magam nekik. Mindnyájukat részegen találtam, nem leltem köztük senki
szomjúhozót, és fájt a lelkem az emberek fiai miatt, hogy vakok szívükben,
és nem látnak. … Ám most részegek. Amikor borukat eltávoztatják, akkor
fognak bűnbánatot tartani.” (28. mondás) De akik befogadják tanításait, és
megértik azokat, rádöbbennek majd isteni mivoltukra, és megértik az
igazságot, ami elhozza a megváltást: „Jézus mondta: Aki az én számból fog
inni, olyan lesz, mint én; én azzá válok, aki ő. És azok, amik el vannak
rejtve, kijelentetnek neki” (108. mondás).

Jézus Júdás evangéliumában

Így most már van egy teológiai spektrumunk. Az egyik végén Pál apostol
áll, aki látta Krisztus halálát és feltámadását, mint minden kezdetét és
minden végét. Nála az volt a fontos, hogy Krisztus meghalt a bűnökért, és
feltámadt a halálból. Jézussal kapcsolatban minden más teljes egészében
alárendeltetett a passiójának. A másik végén Tamás evangéliuma áll,
amelyben Jézus halála és feltámadása nincs kihatással a megváltásra. Az
örök élethez Jézus titkos tanainak megértésén át vezet az út, a tanításain át,
amelyek megszabadíthatják az embert léte holttestének csapdájából, az
anyagi világból és az emberi testből.
Az világos, hogy ha ez a spektrum két vége, akkor Júdás evangéliuma
Tamás oldalán foglal helyet. Már a legelején kiderül, hogy e szerző mit is
tart fontosnak:

„Titkos beszámoló Jézus kinyilatkoztatásáról, amelyet iskarióti Júdás -

sal folytatott beszélgetése során mondott nyolc napon át, három
nappal azelőttig, hogy a húsvétot ünnepelte.”

Miként Tamásnak is a „titkos mondások” számítottak, ugyanúgy itt is a

„titkos… kinyilatkoztatás” az, ami fontos. Noha ezek a beszélgetések nyolc
nappal Jézus halála előtt zajlottak* , ami ennek a beszámolónak a
szempontjából számít, az nem maga a halála, hanem a hozzá vezető

*
Itt a szöveg következetlensége részben a magyar és az angol fordítás eltéréséből fakad
(lásd Kasser, Meyer és Wurst: Júdás evangéliuma, Budapest, 2006, Geographia, 25. old.
8., ill. 9. jegyz.). – A ford.
kinyilatkoztatások. Dacára annak, hogy itt Jézus jelentősége narratív
formában jut kifejezésre – miként Márknál –, ez a beszámoló egyáltalán
nem „hosszú bevezetéssel ellátott passiótörténet”, hiszen a passió ebben
nem szerepel. Az elbeszélés Júdás árulásával ér véget. Nincs szó a keresztre
feszítésről, és a feltámadást sem említi. Szerzőnk nézete szerint a megváltás
szempontjából ezek a dolgok nem számítanak. Jézus titkos tanításai
számítanak.
Jézus halála a szerző szerint részben azért nem lényeges, mert Jézus teste
sem az. Jézusnak tulajdonképpen nincs is valódi emberi teste. A tanítványok
előtt különféle formákban jelenik meg („mint gyermeket találták maguk
közt”). Ezért tudja magukra hagyni tanítványait kedve szerint, hogy „egy
másik nagy és szent nemzedékhez” – vagyis az isteni szférába, származási
helyére és igazi otthonába – menjen. Jézus nem erről a világról való, ő
odafentről jött. Itt csak egy ideig tartózkodik, hogy feltárja a megváltáshoz
szükséges igazságot.
A testére nem az a sors vár, hogy meghaljon másokért, már amennyire
bármiféle testtel is rendelkezik. A teste pusztán a közeg, melyen keresztül
megoszthatja titkos tanításait. Éppen ezért a legnagyobb dolog, amit bárki is
tehet Jézusért az, ha lehetőséget ad neki kiszabadulni a testéből, hogy
visszatérjen mennyei otthonába. Júdás teszi ezt lehetővé, és ezért mondja
róla Jézus, hogy „mindegyiküknél nagyobb leszel”, ő fogja ugyanis –
mondja Jézus – „feláldozni az embert, aki magában hord engem” (56:19-
21). Jézus teste csupán egy ideiglenes lakhely, amint feláldoztatott, ő
megszabadul ezen anyagi világ fogságából.
Ezért nincs utalás a szövegben a feltámadásra. Pállal és az újszövetségi
evangéliumokkal ellentétben ebben az evangéliumban Jézus történetének
csúcspontja nem az, hogy a harmadik napon egy megdicsőült testben
győzedelmesen kiemelkedik a sírból. Ebben az evangéliumban Jézusnak
nem lesz megdicsőült teste, nem nyeri vissza fizikai létét, nem emelkedik fel
a mennybe, nem ül ott testi valójában az Atya jobbján. Ebben az
evangéliumban egyszerűen nem lehet szó feltámadásról. Más korai
keresztény szerzők – például Pál – számára a feltámadás tana a fizikai
teremtés eredendő jóságának megerősítése. Annak kinyilvánítása, hogy
noha ez az anyagi világ a bűn révén elbukott, de aki teremtette, vissza fogja
szerezni, és tökéletessé fogja tenni. Júdás evangéliumában viszont a
teremtés nem jó, és nem fogják visszanyerni felette az uralmat. A fizikai
világ a velejéig romlott. Maga az anyagisága a probléma. Jézus túl fog lépni
ezen az anyagi világon, ezen az alantas léten, amit egy vérszomjas lázadó és
egy bolond teremtett. Amikor a teste meghal, a lelke visszatér a plérómába,
és ott fog élni öröklétben a szellemi szférában.
Ahhoz, hogy hívei megváltassanak, nekik is ki kell szabadulniuk a
testükből. Nekik is vissza kell térniük ahhoz a „nagy és szent
nemzedékhez”. Egyszerű halandók erre nem képesek. Csak azok, akikben
megvan a szikra. Akik megértik, kicsoda Jézus – hogy „Barbéló halhatatlan
birodalmából” származik –, és felismerik, hogy ők is olyanok, mint ő: elő
tudják vezetni a ,,tökéletes embert”, és képesek „megállni előtte” (35:9-10,
18). Jézus tanítványai „nem mertek” elé járulni: sem őt nem ismerik, sem
saját magukat. Csak Júdás képes rá, csak ő tud megállni Jézus előtt, csak ő
dicsőül majd meg testéből kilépve, hogy visszatérjen a birodalomba,
ahonnan jött.
Meg kell hagyni, ennek az evangéliumnak a kinyilatkoztatása az isteni és
anyagi világok keletkezéséről tele van misztériumokkal és rejtélyekkel.
Követni is nehéz, hát még megérteni. De ki mondta, hogy a megváltáshoz
szükséges titkos tudást könnyű lesz megszerezni? Ezt a tanítást csak az igaz
gnosztikusok tudják értékelni és felfogni. Akik kudarcot vallanak, abban a
tévhitben élnek, hogy ezt a világot az igaz Isten teremtette. Ezt a hibát
követik el a tanítványok, akik úgy vélik, hogy például az úrvacsora
szertartásán a teremtő istent kell imádni. Jézus ezt a hibát nevetségesnek
tartja (34:1-3). Ez a világ nem jó, miként az istenek sem azok, akik
létrehozták. Az igaz Isten teljesen anyagtalan, ő a Hatalmas Láthatatlan
Szellem. Csak azok tudhatják, ki ő, akik végső soron tőle származnak, csak
ők tudhatják, hogy ők maguk kik, hogy a fenti birodalomból alábukott
szellemek az anyag csapdájába vannak zárva, és csak úgy szabadulhatnak,
ha megtanulják, mit jelent Jézus titkos kinyilatkoztatása, amit legközelebbi
és leghűségesebb követőjével, Iskarióti Júdással megosztott.

A tanítványok ábrázolása

Többször is láthattuk már, hogy Júdás evangéliumában a tizenkét

tanítványnak magát Júdást kivéve nem áll túl jól a szénája. Hogy ezt az
ábrázolást segítsek elhelyezni a kontextusban, ismét szeretném felvázolni az
apostolok korai keresztény megítélésének spektrumát. Természetesen a
korai keresztények többsége szerint az apostolok Krisztus szószólói voltak,
a hiteles hangok, akik ismerték Jézust, és így üzenetének megbízható
közvetítői lettek. De nem mindenki gondolta így.

A tizenkét apostol az Apostolok Cselekedeteiben

Az apostolok – vagy legalábbis néhányuk – életéről szóló legkorábbi
elbeszélés az Apostolok Cselekedeteinek újszövetségi könyve. Mint az
várható, a tanítványok itt a lehető legkedvezőbb fényben tűnnek fel.
Mint korábban már rámutattam, az Apostolok Cselekedetei
tulajdonképpen az első kötet a harmadik evangélium szerzője, Lukács
kétkötetes művéből.5 Míg az első kötet Jézus születésével, életével,
halálával és feltámadásával foglalkozik, addig a második azokat az
eseményeket meséli el, melyek azután történtek, hogy megváltásának
evangéliuma elterjed az ismert világban, kezdve Jeruzsálemben egészen
Rómáig, a birodalom fővárosáig. Miként az újszövetségi evangéliumok sem
Jézus életének elfogulatlan krónikái, hanem mindegyiket az adott szerző
teológiai perspektívájából írták, ugyanez az Apostolok Cselekedeteire is
igaz. Ez sem pusztán az eseményeket meséli el, lecsupaszítva úgy, ahogy
valójában történtek (mintha valaha is létezne ilyen történetírás). Egy konkrét
perspektívából meséli el őket, az elbeszélést a szerző teológiai nézetei
formálják.
Ebben az esetben a szerző nézete az, hogy az egyház elterjedése a Római
Birodalomban egyedül az isteni Szentlélek hatalmából valósult meg, aki
megszabta a misszió folyamatának irányát, és gondoskodott róla, hogy
semmi se állhassa útját. Miután Jézus felment a mennybe, a tanítványok
összegyűltek, és Péter sürgetésére sorsot vetettek, hogy ki vegye át a
tizenkettő soraiban Júdás helyét. Mint korábban már láthattuk, Júdás halála
állítólag Isten tervének beteljesülése volt, miként az a Szentírásban áll.
Hasonlóképp az utódjának megválasztása. Az nem derül ki, hogy az apostoli
közösségnek miért kell tizenkét tagból állnia, talán azért, mert Jézus
eredetileg ennyit választott ki. A maradék tizenegy mindenesetre úgy dönt,
hogy ki kell választani valakit Jézus híveinek tágabb csoportjából, aki már
Jézus nyilvános fellépésének kezdetétől velük tartott, azóta, hogy János
megkeresztelte, hogy velük egyetemben tanúsítsa feltámadását (ApCsel
1:21-22). Sorsot vetnek, és egy Mátyás nevű emberre esik a választás.
Az ember azt hinné, hogy mivel a könyv az Apostolok Cselekedetei
címet viseli, az elbeszélés fennmaradó része nyilván a tizenkét apostol
különböző cselekedeteiről szól. Valójában viszont nem erről van szó. A
tizenkettő közül legtöbben – köztük az újonnan megválasztott Mátyás –
teljesen eltűnnek a színről, név szerint soha többé nem említik őket. Az első
fejezetekben csak ketten – János és Péter – játszanak komoly szerepet, a
könyv utolsó kétharmada pedig szinte teljes egészében egy olyan apostolról
szól, aki nem tartozott a tizenkettő közé, Pálról, aki az Apostolok
Cselekedeteinek kilencedik fejezetében tér meg, és kezdi követni Krisztust,
a könyv pedig ettől fogva nagyrészt az evangélium terjesztése végett tett
missziós utazásairól szól.
A szerző szemében ugyanakkor a tizenkettek apostoli gyülekezete is
fontos volt, mivel ez az a közösség, amely biztosítja a folyamatosságot az
élő Jézus nyilvános szolgálata (ők tanúsítják), és a halálát követően az
evangélium hirdetése között (ők hitelesítik). Az apostolok az elsők, akik
prédikálni kezdik az evangéliumot, miután pünkösdkor – Jézus halála után
ötven nappal – leszállt hozzájuk a Szentlélek (ApCsel 2). A Szentlélek
fogadtatását csodás jelek kísérik, és mivel a hitetlenek is látják, mi történt,
ezrek térnek meg a hitre. Péter apostolt a gyülekezet korai vezetőjeként
ábrázolják, csodatételei és példabeszédei nagy hatást gyakorolnak,
miközben Jézus híveinek maroknyi csapata ugrásszerűen felduzzad (ApCsel
3, 4). Az apostolok irányítják a jeruzsálemi egyházat, és amikor az
evangéliumot más városokba és országokba is elviszik, ők szentesítik a
missziós erőfeszítéseket, és biztosítanak stabilitást az egyház vezetésében
(ApCsel 7, 10).
Lukács nézete szerint tehát az apostolok Jézus halálát követően a
híveinek Szentlélek által felhatalmazott vezetői, akik képesek csodákat tenni
és prédikálni a tömegeknek, minek eredményeképp tömegek tértek át a
hitre, és noha a történet központi alakja később Pál lesz, az egyik
legfontosabb hangsúlyt arra helyezi, hogy Pál sem prédikált más
evangéliumot, mint a többiek. Őt egyszerűen csak kiválasztották, hogy még
messzebbre eljuttassa az üzenetet, hogy megtérítse a nem zsidó lakosságot
Kis-Ázsiában, Makedóniában, Akhaiában és végül Rómában is.
Az Apostolok Cselekedeteiben az egyik legfontosabb téma Pál és a
tizenkettő egysége. Ez az egység azért fontos, mert Pál üzenete és missziója
az Apostolok Cselekedeteiben eltér Jézus Lukács evangéliumában
megfogalmazott üzenetétől és missziójától. Pál üzenete az, hogy Jézus
halála és feltámadása minden embernek elhozza a megváltást, zsidónak és
nem zsidónak egyaránt. Ennek az üzenetnek az implikációival azonban nem
mindenki értett egyet, Lukács viszont épp azt akarta megmutatni, hogy a
nézeteltérések csupán marginálisak. Az apostoli gyülekezeten belül nem
volt folytonossági hiány, még akkor sem, ha egy kívülálló az, aki a
legbuzgóbban hirdeti az üzenetet.
A folytonossági hiány lehetősége azonban még az Apostolok
Cselekedeteiben is jelen van. A gond az, hogy voltak emberek – mind az
Apostolok Cselekedeteiben, mind pedig a történelmi forrásokban –, akik
úgy vélték, Jézus megváltása csak a zsidókra vonatkozik. Jézus korai hívei
közt akadtak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Jézus a zsidók messiása volt,
akit a zsidó Isten küldött a zsidó népnek, a zsidó törvények
beteljesüléseként. Ebből számukra természetesen az következett, hogy aki
ezt a zsidó Istent imádni akarta az általa küldött messiás személyében, annak
először is zsidónak kellett lennie. Pál szerint viszont nem. Pál ragaszkodott
hozzá – mind a leveleiben, mind pedig az Apostolok Cselekedeteiben –,
hogy ez a megváltás minden emberre vonatkozik, zsidóra és nem zsidóra
egyaránt. Mivel minden ember halmozott fel bűneivel adósságot Istennel
szemben, így minden ember adósságát el kellett törölni Isten előtt. A
megváltás útja ugyanaz volt zsidó és nem zsidó számára: Jézus halálában és
feltámadásában rejlett. Ennek eredményeképpen Isten megváltása minden
embernek szól, akár zsidó, akár nem. Az embernek tehát nem kell zsidónak
lennie ahhoz, hogy keresztény lehessen.
Ez volt Pál saját üzenete. Lukács nyomatékosítani kívánta, hogy ebben a
tekintetben nem mondott ellent annak, amit Jézus tizenkét eredeti apostola
hirdetett. Lukács számos történetével épp ezt kívánja hangsúlyozni. Az
Apostolok Cselekedeteiben Péter apostol az, aki elsőként megtudja, hogy
Isten a nem zsidókat is meg kívánja váltani anélkül, hogy előtte zsidókká
kellene válniuk: Isten látomásban üzenetet küld neki (ApCsel 10). Péter
tehát az első, aki megtérít egy nem zsidót a hitre (ApCsel 10). Pál csak
ezután kezdi meg misszióját a nem zsidók körében (ApCsel 13). Amikor
kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy ezeknek a nem zsidó
megtérteknek el kell kezdeniük a zsidó törvények szerint élni, apostoli
zsinatot hívnak össze Jeruzsálemben, ahol teljes nézetazonossággal és lelkes
beleegyezéssel fogadják Pál álláspontját: aki nem zsidónak született, nem is
kell azzá válnia. Nem kell áttérniük a judaizmusra. Ebben Pál és a tizenkettő
maradéktalanul egyetértett (ApCsel 15).
Az nem világos, hogy a valós, történelmi Pál és a tizenkét valós,
történelmi apostol valóban egyetértett-e ebben a kérdésben. Mindenestre Pál
a galatáknak írt levelében maga írja, hogy ő és Péter elég durva vitába
keveredtek a téma kapcsán (Gal 2:11-14). Az Apostolok Cselekedeteinek
szerzője szerint viszont Pál missziója teljes összhangban volt a tizenkettő
missziójával. Mindegyiküket Isten ruházta fel hatalommal ehhez a
küldetéshez. Isten volt az, aki gondoskodott róla, hogy minden a terv szerint
haladjon. A misszió során bemutatott csodatételek az isteni felügyeletről
tanúskodtak, és az apostolok csoportján kívül állók semmit sem tehettek,
amivel útját állhatták, vagy akár csak lelassíthatták volna.
Tehát a tizenkét apostol biztosítja az Isten által elrendelt folytonosságot
Jézus szolgálata és a korai egyház missziója közt.
A tizenkét apostol az ortodox hagyományban

Az Apostolok Cselekedeteiben leírt nézet vált a tanítványokról kialakított

irányadó beszámolóvá. A később „ortodox”-ként elismert (vagyis „helyes
vélemény”-t képviselő) egyházatyák írásaiban ez az alapvető nézet tágult ki
és szilárdult meg. Az apostolok voltak Jézus tanításának örökösei, és ők
garantálták annak igaz mivoltát. Viszont amint elkezdték felütni fejüket az
„igazság”-ról alkotott egyéb különböző nézetek, ez azon nyomban indulatos
viták tárgya lett, mivel mindegyik önmagát tartotta az egyetlen valós
„igazság”-nak, és saját állítása szerint mindegyik magától Jézustól
származott. Amikor olyan emberek léptek színre, mint Markión hívei, akik
szerint két isten volt, nemcsak egy, és szerintük Jézus is ezt hirdette, ki
mondhatta volna, hogy tévednek? Amikor különböző gnosztikus csoportok
jelentek meg, isteni lények tömegeiről beszéltek, és azt hirdették, hogy akik
ezt a világot teremtették, alantasak és tudatlanok voltak, miért ne hittek
volna nekik? Továbbá ha a csavaros egyházi irányítás gyakorlati szintjén
több különböző egyházi vezető lenne, és mind azt állítaná, hogy Jézus
evangéliumának igazságát hirdeti, ugyanakkor különböző álláspontokat
képviselnének, kiket kellene elfogadni és követni?
A korai keresztény közösségekben a hitelesség és a vezetés kérdése
nagyon hamar égetővé vált. Mint azt az Apostolok Cselekedeteinek könyve
is tanúsítja, már az Újszövetségben nyilvánvaló, hogy az apostoloktól várták
egy-egy konkrét nézet támogatását. Egy másik könyv – amely nem sokkal
az Apostolok Cselekedetei után íródott – szemtől szemben foglalkozik a
problémával. Ezt a könyvet Kelemen első könyvének nevezik, de valójában
egy „ortodox” levél, ami nem került be az Újszövetségbe (noha néhány
korai keresztény ezt is Szentírásnak tekintette). 6 Ezt a levelet Rómában élő
keresztények írták a korinthoszi keresztényeknek. Az alkalom egyfajta
egyházi puccs volt: a korinthoszi egyház élén álló véneket elűzték
hivatalukból, és más vezetőket állítottak a helyükre. A római keresztények
szégyenletesnek találtak egy efféle politikai belharcot, mert nem tisztelte az
egyház egységét, mi több, megsértette a szolgálati fegyelmet, amit isten a
hívek közösségére kiszabott. Kelemen első levelének szerzője ragaszkodik
hozzá, hogy a félreállított véneket helyezzék vissza hatalmi pozíciójukba.
Az érvelés – nagyon hosszadalmas érveléssel van dolgunk egy igen hosszú
levélben – részben azon alapul, hogy a keresztény egyház vezetőit olyan
emberek nevezték ki, akiket maguk az apostolok helyeztek hivatalukba. Az
apostolokat viszont maga Krisztus jelölte ki, Krisztus pedig Isten küldötte.
Akik az egyház vezetői ellen fordulnak, azok Isten ellen fordulnak (1 Kel
42-44).
Ez az apostoli leszármazásra hivatkozó érvelés, miszerint a keresztény
vezetők autoritását egy utódlási vonalon vissza lehet vezetni egészen az
apostolokig. Ennek a nézetnek legismertebb formája ma is látható a római
katolikus egyházban, hiszen az egyház értelmezése szerint a mindenkori
pápa egy egyenes ági utódlási vonalba tartozik, amely egészen Péterig – a
római egyház első püspökéig – visszavezethető.
Amikor pápák még nem voltak, több keresztény is akadt, aki az apostoli
leszármazást hozta fel saját nézetének alátámasztására. Az érvelés kissé
eltérő formában található meg az eretneküldözők írásaiban, például
Ireneusznál – akiről már volt szó – és a III. századi szerzőnél,
Tertullianusnál. Amikor Tertullianus a gnosztikus közösségeket támadta,
nagyon egyszerű érveléssel élt, amiben elutasította nézeteiket. Tertullianus
szerint Isten csakis a keresztény egyházak élén álló püspökök tanait
szentesítette: Krisztus kijelölte az apostolokat, az apostolok a saját
utódaikat, az utódok pedig kiválasztották a vezető egyházak akkori
püspökeit. Tehát bármit is tanítottak ezek az utódok, az egy leszármazási
vonal közvetítésével egyenesen magától Krisztustól származott. Aki mást
tanított – mint például az elvetemült gnosztikusok –, az nyilvánvalóan
Krisztussal ellentétes tanokat hirdetett (Tertullianus: Az eretnekek
illetéktelensége).
Mint az várható, nem mindenki értett egyet azzal, hogy csakis
Tertullianus és a hozzá hasonló keresztények hirdetik az apostolok igaz
nézeteit. Ott voltak például a gnosztikusok, akik szerint saját nézeteik
szerint ugyancsak az apostoli vonalat képviselték. Korábban már említettem
a gnosztikus Baszileidészt, aki azt tanította, hogy Krisztus a keresztre
feszítés előtt átváltozott, vagyis magát Cirenei Simonhoz (a keresztjét cipelő
férfihez), Cirenei Simont pedig saját magához tette hasonlóvá, így a rómaiak
a másikat feszítették meg, miközben Jézus csak állt ott nevetve. Ez szörnyen
különös (és kegyetlen) tanításnak hangzik, de Baszileidész hívei azt
állították, hogy maga Baszileidész Glaukiasz tanítványa volt, aki viszont
Péter tanítványainak egyike. Ugyanez a helyzet a Valentinianus tanait
követő valentiniánus gnosztikusokkal, akik szerint mesterük Pál apostol
egyik tanítványának, egy Theudasz nevű férfinek a tanítványa volt. 7 Az
apostoli leszármazás doktrínáját több oldalról is meg lehet közelíteni − ez a
valóságban is így volt −, melyek mindegyike más és más teológiai nézet
mellett érvel.

A tizenkét tanítvány Markiónnál és Péter apokalipszisében

Voltak azonban egyéb keresztény tanítók is, akik egészen más irányvonal
mentén igyekeztek hitelessé tenni nézőpontjukat. Ezek a spektrum másik
végén foglaltak helyet, átellenben azokkal, akik szerint a tizenkét apostolt
hozták fel egy adott evangéliumi nézet igazságának garanciájaként. Ez az
alternatív vélekedés azokra a korai keresztény hagyományokra alapozhat,
miszerint az apostolok rendszeresen jelét adták, hogy félreértik Jézust, nem
fogják fel az üzenetét, miként azt például Márk evangéliumában láttuk.
Eszerint a másik nézőpont szerint az apostolok egyszerűen „nem vették a
lapot”.
Ezt a perspektívát már láttuk néhány szerzőnél, akikről a korábbi
fejezetekben szó volt. A II. századi teológus és tanító, Markión tanításai
szerint például Jézus tanítványai – akiket mesterük folyton összeszidott,
amiért nem értették őt – továbbra is azt hitték, hogy a zsidó isten küldte,
hogy beteljesítse a zsidó törvényeket. Mivel sosem fogták fel, hogy egy
másik Istentől jött, nem attól, aki ezt a világot teremtette, és aki saját
népének választotta Izraelt, ezért Krisztusnak egy másik apostolt kell
választania, aki majd hirdeti üzenetét. Ezért jelent meg Pálnak a
Damaszkuszba vezető úton, hogy felfedje előtte az evangélium igazságát, és
ezért állítja Pál rendszeresen szembe az Ő evangéliumát a törvénnyel. Az
evangélium Isten Krisztusától ered, a törvény viszont a zsidók istenétől. Ez
a kettő kibékíthetetlen ellentétben állt egymással. Ezért voltak Pálnak oly
heves vitái Péterrel arról, hogy a nem zsidóknak előbb zsidóvá kell-e
válniuk ahhoz, hogy keresztények lehessenek (Gal 2:11-14). Markión
szerint Pálnak igaza volt és Péter tévedett: a Krisztusba vetett igaz hit
megtagadta a zsidók istenét, nem imádta őt. Az igaz vallás célja az volt,
hogy az ember kiszabaduljon a markából, nem az, hogy engedelmeskedjen a
szabályainak.
Az egyik Nag Hammadi-i dokumentumban, Péter apokalipszisében egy
ettől merőben eltérő teológia található. Ez egy gnosztikus szöveg, ami
nemcsak két, hanem több isteni lény létezését feltételezi. Ugyanolyan
keményen támadja viszont a keresztény egyházak vezetőit, akik saját
állításuk szerint Jézus tanításait követik. Ezek a vezetők, a „püspökök és
diakónusok”, akik állítólag „Istentől kaptak felhatalmazást”, valójában
„kiszáradt csatornák” (vagyis nincs bennük éltető víz – Péter apokalipszise
79). Azt mondja róluk, hogy „nem veszik észre”. A nézeteiket maga Jézus is
kigúnyolta, megcsúfolta, miközben nevetett ostobaságukon:
„Egy halott ember nevét őrzik majd, abban a hitben, hogy ettől
megtisztulnak. De bemocskolják majd őket. … Eretnek útra
 vezettetnek, mivel lesz köztük, aki megszentségteleníti az igazságot,
és gonosz tant hirdet majd, és egymásra is gonosz dolgokat mondanak
majd.” (Péter apokalipszise 74)

Tehát nem mindenki értett egyet azzal, hogy a tizenkét apostol képviselné a
sarkalatos igazságot, vagy hogy az egyházak utánuk jövő vezetői valóban
Krisztus igazi üzenetét hirdetnék.

A tizenkét tanítvány Júdás evangéliumában

Azt már korábban is láthattuk, hogy Júdás evangéliumában a tizenkét

tanítvány nem járt túl jól. Ha a korai keresztény nézetek spektruma az
Apostolok Cselekedeteitől és Tertullianustól – akik az apostolokat az
igazság garanciájaként ábrázolják – Markiónig és Péter kopt apokalipsziséig
terjed – akiknél az apostolok mindvégig félreértik Jézust –, akkor Júdás
evangéliuma határozottan a spektrum ez utóbbi végén áll.
Igaz, hogy Júdás evangéliumában Jézus azért választja ki a tizenkettőt,
hogy nemes célt szolgáljanak. Mint megtudjuk, azért választattak ki, mert
„egyesek az igazságosság útján [jártak], míg mások a törvényszegésben
jártak” (33:9-14). Ez alapján joggal feltételezhetnénk, hogy a tizenkettőt az
első csoport képviselőiként választották ki. A szöveg hátralévő részében
viszont semmi pozitív nem hangzik el róluk.
Az elbeszélés azzal kezdődik, hogy a tanítványok naivan úrvacsorát
ülnek az ,,ő istenük” – vagyis e világ teremtő istenének – dicsőítésére. Jézus
elneveti magát, és elárulja nekik: „Nem a saját akaratotokból teszi[tek] ezt,
hanem mert ily módon dicsőíttetik a ti istenetek” (34:6-11). Ettől egyszerűen
összezavarodnak, mivel ők úgy hiszik, „te vagy […] a mi istenünk fia”.
Pedig nem az. De ők nem értik. Jézus lelkiismeretfurdalás nélkül mondja:
„a köztetek lévő emberek egyetlen nemzedéke sem ismer majd meg engem”.
Innen jönnek a gondok, mert a tanítványok „dühösek és haragosak” lettek,
majd „szívükben istenkáromlás kelt ellene” (34:13-22).
Amikor Jézus kihívja őket, hogy álljanak elé, némi virtussal jelentik ki:
„Elég erősek vagyunk”. Ellenben egyikük sem „mert megállni előtt[e]”,
kivéve Júdást, a szöveg hősét. A többiek nem tudnak megállni Krisztus
előtt, mert nincs meg bennük az isteni szikra, mely vele egyenlővé tenné
őket (35:6-10).
Innentől az elbeszélés elválasztja Júdást a többiektől. Jézus félrevonja őt
– csakis őt –, hogy felfedje előtte „a királyság misztériumait”. Jézus
elmondja neki, hogy más fog a helyére állni a tizenkettő között, hogy
közösségük „ismét teljes legyen istenünknél” (36:3-4). Ezért nevezi később
a szövegben Jézus Júdást a „tizenharmadik”-nak. Ő nem tartozik a
tizenkettő közé, mivel ő az egyetlen, aki valóban megérti Jézust.
A többiek nemcsak hogy nem értik meg, hanem másokat is tévútra
vezetnek, és a törvénytelenség ádáz tetteire ragadtatják magukat, amiben
felszínre tör valódi jellemük. Amikor a tizenkettő látomást lát a templomban
áldozatot bemutató papokról, azt látják, hogy egyesek saját gyermekeiket és
asszonyaikat áldozzák fel, erkölcstelen szexuális tevékenységeket folytatnak
és „egy sor bűnt és törvénytelenséget követnek el” (38:22-23).8 Egy
bizonyos szinten ez persze a zsidók és vallásuk szigorú bírálata, a kora
keresztény zsidóellenes gyalázkodás egy különösen szégyenletes példája. A
látomásnak azonban nemcsak egy szinten van szerepe, hiszen amikor Jézus
értelmezi, azt mondja a tizenkét tanítványnak, hogy a tizenkét pap, akiket
láttak, valójában ők maguk. A jószágok, amiket feláldoznak, azok az
emberek, akiket a tizenkét apostol félrevezet majd. Csak az
erkölcstelenségek nem szimbolikusak: mint korábban már jeleztem,
Jézusnak ezek az állítólagos követői valóban elkövetik az említett
gyalázatos tetteket.
Továbbá, mivel Jézus látszólag arra kíván utalni, hogy akik az
apostolokat követik, ugyanígy viselkednek majd, a szöveg itt láthatóan
nemcsak a tizenkettőt támadja, hanem az úgynevezett apostoli utódokat is.
A kor ortodox írásaiban az apostoli leszármazást használták garanciaként a
keresztény egyházak vezetői által tett kijelentések igazságának
alátámasztására. Itt az apostoli köpenyt maguknak követelők folytonos
félreértéseinek és páratlanul hitvány viselkedésének bemutatását szolgálja.
Az apostoli egyházak vezetői hamisan prédikálnak és erkölcstelenséget
hirdetnek.
Júdás viszont az igazságot képviseli, és így nem meglepő, hogy mint
megtudjuk, saját látomásában a tizenkettő megkövezi őt. A hamisság nem
tűrheti az igazságot, és az apostolok – „a tévelygés diakónusai” – sem
tűrhetik meg Júdást maguk közt. Megölik az igazság apostolát, és övéik
közül állítanak mást a helyére. Így lesz ő a tizenharmadik. Emberi szinten ez
tragikusnak tűnhet, Jézus el is mondja Júdásnak, hogy tengernyi fájdalom
lesz osztályrésze. Isteni szinten viszont mindez így van jól. Júdás
felülemelkedik földi státuszán, megismeri Krisztus kinyilatkoztatásának
igazságát – amit Jézus egyedül előtte fed fel –, és végül visszatér az isteni
birodalomba, ahonnan származik. És a többiek? Ők a föld és teremtőjük
foglyai maradnak, és lelketlen testekként múlnak el. A végén csak Júdás van
ott Jézussal, amikor az ellenségei eljönnek, hogy letartóztassák. A többiek
talán féltették az életüket. Anyagi teremtményekként mi másért is
élhetnének, mint a testi létükért? Ha azt feladják, mindent feladnak. Mivel
nem értik Jézus tanítását, miszerint ez az anyagi világ nem az igaz Isten
teremtménye, mivel nincs meg bennük az isteni szikra, ami túllépne testük
határain, mivel a jelen életükön túl semmi sincs, amiért élhetnének,
mindannyian elmenekülnek. Egyedül Júdás marad vele végig.

Júdás ábrázolása Júdás evangéliumában

Ebben az evangéliumban a főszereplő Júdás. Mint már jeleztem, ez nem egy

Júdás szerinti evangélium. Ez egy evangélium, mely Júdásról szól.9
Mind Jézus, mind pedig a tizenkét tanítvány esetében hasznosnak
bizonyult elhelyezni az evangéliumi nézeteket a keresztény gondolkodás
szélesebb keretén belül. Júdással kapcsolatban is hasznos lenne felvázolni a
keresztény vélekedés spektrumát, de úgy tűnik, ez esetben nem nagyon van
spektrum, amit felvázolhatnánk. Júdást következetesen negatív fényben
állítja be az összes keresztény szerző, akit eddig megvizsgáltunk.
A legkorábbi rá vonatkozó utalásból – Márk evangéliumában – nem
derül ki, miért árulta el Jézust, benne van viszont, amit Jézus mondott róla:
„Jobb lett volna neki, ha meg sem születik” (Mk 14:21). A hagyomány
innen ered. Máténál Júdás azért árulja el Jézust, mert pénzt akar; Lukácsnál
az ördög sugallatára cselekszik; Jánosnál pedig kiderül, hogy ő maga az
ördög. A II. századi Papiasznál a felpuffadás, a férgek és a gennyedés
borzalmas kínjait éli át. Az V századi arab gyermekségevangéliumban már
kezdetektől fogva egy undok, harapós gyerek, akit a sátán irányít. A
középkori Aranylegendában testvérgyilkos és apagyilkos, aki a saját
anyjával hál. A késő keresztény antiszemita retorikában ő lesz a tipikus
zsidó: kapzsi, pénzéhes, istentagadó Krisztus-gyilkos. A keresztény
hagyományban Júdást következetesen és egyre inkább negatív fényben
tüntetik fel.
Júdás evangéliuma alternatív víziót kínál. Az évek során egyes
keresztények bizony elgondolkodtak azon, tisztességes-e Júdást folyton
rágalmazni. Többen is felteszik a kérdést: Ha Krisztusnak meg kellett halnia
a világ bűneiért, és Júdás az, aki ezt lehetővé tette, akkor teológiai
szempontból ez jó dolog, nem? Talán nem Krisztus maga akarta így?
Ráadásul néhány tudós megjegyezte, hogy az ókori hagyományok az idő
előrehaladtával egyre elvetemültebbnek ábrázolják Júdást. Lehetséges, hogy
a legkorábbi hagyományokban – melyek mára már elvesztek – Júdást Jézus
bizalmasának ábrázolták, aki egyszerűen csak teljesítette mestere
kívánságát?10
Ha volt is példa rá, hogy Júdást így ábrázolták, akkor sem maradt fenn
egy sem, egyetlen szöveg sem beszél pozitív hangnemben róla – legalábbis
eddig. Júdás evangéliuma abban a tekintetben egyedülálló, hogy itt Júdás
nemcsak közel állt Jézushoz, hanem ő volt az egyedüli a tanítványok között,
aki megértette, ki volt Jézus, és mi volt a szándéka.
Az evangéliumot azért írták le, hogy megmagyarázzák a Júdásnak adott
kinyilatkoztatást, a „titkos beszámolót”, ami elhozza a megváltást. Ebben a
kinyilatkoztatásban egyedül Júdás részesül. A többi tanítvány továbbra is
téves felfogás rabja, akik úgy vélik, Jézus a teremtő isten fia. Csak Júdás
tudja, hogy „Barbéló halhatatlan birodalmából” jött, azaz a szellemi
szférából, ami sokkal magasabban van, mint a teremtő által létrehozott
világ. Egyedül Júdás tud megállni Jézus színe előtt, mivel csakis benne van
meg az isteni szikra, ami hasonlít a Jézus testében lakozó isteni lényhez. Az
igaz, hogy Júdás evangéliumának elején Júdás még nem tud Jézus szemébe
nézni. Ezen a ponton még nem ismerte meg a titkos tudást, amit Jézus
felfedni készül.
Az evangélium vége felé azonban minden megváltozik. Miután Júdás
megismeri Jézus kinyilatkoztatását, Jézus azt mondja: „mindegyiküknél
nagyobb leszel”, vagyis mindenki másnál, aki Jézus követőjének mondja
magát. Jézus ezután elmondja Júdásnak, hogy „Áidám nagy nemzedékének
képmása felemelkedik”, vagyis felemeltetik oda, ahol „a menny, a föld és az
angyalok” teremtése előtt volt, az örök birodalmakba (57:10-14). Ez az a
nemzedék, ami az isteni birodalomból származik, az emberek, akik elég
szerencsések ahhoz, hogy otthonra leljen bennük egy isteni szikra. De ki
ennek a generációnak a vezére? Hát maga Júdás.

„Emeld fel a tekinteted, nézd a felhőt és a benne levő fényt, és a

csillagokat, amelyek körülveszik. Az a csillag, amely az utat mutatja,
az a te csillagod.” (57:19-20).

Minden örök lélek kapcsolódik egy csillaghoz, egy isteni lényhez, ami az
itteni világ felett létezik. Azt mondja Júdásnak, emelje szemét a felhőre, ami
a Hatalmas Láthatatlan Szellem jelenlétének megtestesülése. A felhő körül
vannak a megváltottak – a „nagy nemzedék” – csillagai, ezeket pedig mind
Júdás csillaga vezeti. Marvin Meyer szellemes szavaival élve ebben a
szövegben valóban Júdás az igazi sztár.11
Ez mindenekelőtt a következőkben válik világossá. Júdás felnéz,
meglátja a felhőt, majd „belépett abba”. Júdás saját jövendő átalakulását
szemléli, azt, amint ő maga átlépi e szörnyű anyagi világ határait. Visszatér
mennyei otthonába, hogy ott lakozzék isteni társaival az idők végezetéig.
 
KILENCEDIK FEJEZET

Ki volt Iskarióti Júdás?

A
z Újszövetségről szóló kurzusaimon két különböző megközelítésben
tanítom a korai keresztény evangéliumokat. Az egyik megközelítés
szerint a könyvekre irodalmi műként tekintünk, megvizsgálva,
miként ábrázolják Jézust. A Jézus életéről szóló fennmaradt beszámolók
mindegyikének van egy-egy jellegzetes üzenete, amit a szerzőjük nézetei
tesznek sajátossá. Máté tehát nem ugyanúgy tekint Jézusra, mint Márk,
Márk pedig nem úgy, mint János, mint ahogy János sem ugyanúgy, mint
Tamás, Péter, vagy Fülöp, és így tovább. Minden egyes szerzőnek megvan a
maga saját szemszöge, a saját teológiai perspektívája, a saját átfogó célja,
amiért a történetet megosztja.
A másik megközelítéssel azt próbáljuk kideríteni, milyen lehetett maga
Jézus, valójában mi mindent mondott, tett és élt át. Ez a megközelítés
adottnak veszi, hogy minden evangélistának van valamilyen mondanivalója
– vagy inkább több mondanivalója – azzal, ahogy Jézust ábrázolta. Ellenben
nem elégszik meg azzal, hogy ezeknek a könyveknek az irodalmi mivoltát
szemléli, hanem megpróbál mögéjük nézni, és megállapítani, hogyan
alakultak a valós történelmi események. Más szóval egy dolog megkérdezni,
miként ábrázolja Márk vagy János Jézus szavait és tetteit, és más dolog azt
kérdezni, mit is tett és mondott Jézus valójában. Ha az első irodalmi
megközelítés, akkor ez a második történelmi.1
Azért van szükségünk mindkét megközelítésre, mert az evangéliumok
nem csupán Jézus életére vonatkozó adatok tárházai. Nem szemtanúk
tanúvallomásai, és nem is elfogulatlan tényfeltárások. Nem az események
objektív leírásai, hanem irodalmi művek, melyek valamilyen teológiai
mondanivalókat igyekeznek közvetíteni. Ezért nevezik őket
evangéliumoknak, nem pedig történelmeknek. Az „evangélium” elnevezés
szó szerint annyit jelent: „örömhír”. Ezek a könyvek Jézus életének,
halálának és feltámadásának örömhírét hirdetik. Sokkal inkább prédikációk
vagy kiáltványok, semmint adatlapok.
A legvilágosabb bizonyíték, hogy az evangéliumok nem objektív
adatokat közölnek Jézus életéről, abban érhető tetten, hogy oly sok
mindenben különböznek egymástól, kisebb és nagyobb horderejű
kérdésekben egyaránt. Gyakorlatilag minden történet, amit elmesélnek,
magán viseli a szerzője nyomát, aki saját szempontjai fényében mesélte újra
a történeteket aszerint, hogy ő milyen üzenetet (örömhírt) kívánt
közvetíteni.
Néhány diploma előtt álló tanítványomat meg kell győzni arról, hogy az
evangéliumok nem pusztán a történelmi eseményekről szóló tényszerű
jelentések, ezért meg szoktam kérni őket, hogy csináljanak meg egy nagyon
egyszerű összehasonlító feladatot: Kiadom, hogy keressenek ki egy
fejezetet, ami nemcsak egy evangéliumban szerepel, és hasonlítsák össze,
hogy az egyes szerzők mit akarnak vele közölni. Az nem számít, hogy a
diákok a Jézus születéséről szóló leírást választják-e ki Mátétól és
Lukácstól, az elárulásának és letartóztatásának történetét Márktól és
Jánostól, vagy a keresztre feszítését Mátétól és Lukácstól, esetleg a
feltámadását mind a négy evangélistától. Mindegyik esetben fognak találni
különbségeket. Ezeknek a különbségeknek némelyikét igen nehéz –
mondhatni lehetetlen – egymással összhangba hozni. Miért van ez? Mert
mindegyik szerzőnek megvan a maga perspektívája Jézus életéről és
haláláról.
Ez azt jelenti, hogy minden szerzőt el kell olvasni, hogy lássuk, mit akar
mondani – ez az én irodalmi megközelítésem. Ugyanakkor azt is jelenti,
hogy ha meg akarjuk tudni, mi is történt valójában, ezeken a szövegeken
alkalmaznunk kell a történelmi elemzés néhány kritikai módszerét,
felismerve, hogy nem feltétlenül úgy adják át az eseményeket, ahogy azok
valóban megtörténtek – ez az én történelmi megközelítésem. Ez a két
megközelítés nemcsak Jézusra vonatkozik, hanem a korai
hagyományainkban megjelenő összes többi szereplőre, köztük Iskarióti
Júdásra is.
A korábbi fejezetekben már láttuk, miként jelenik meg Júdás a
fennmaradt forrásainkban, vagyis az Újszövetség evangéliumaiban, az
Újszövetségben nem szereplő evangéliumokban, a későbbi róla szóló
legendákban, és természetesen Júdás újonnan felfedezett evangéliumában.
Ezeket egytől egyig irodalmi szempontból tanulmányoztuk. Nem tettük
azonban fel a mögöttes történelmi kérdéseket. Valójában ki volt Júdás? Mi
volt a célja? Mit tett, és azt miért tette?
Ezek azok a kérdések, melyekre ebben a fejezetben és a következőben
választ keresek. Az újonnan felfedezett evangéliumunk újra felszította az
érdeklődést Iskarióti Júdás iránt, és oly módon ábrázolja őt, amely minden
más ókori keresztény forrás ábrázolásmódjától eltér. De mit mondhatunk el
magáról az emberről, mint történelmi alakról?

A történelmi Júdás kutatása

Mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a múlt alakjairól

csak úgy tudhatunk meg valamit, ha vannak forrásaink, amelyek
visszanyúlnak az ő korukba. Ez egyaránt igaz Abraham Lincolnra, Marco
Pólóra, Augustus császárra, Jézusra és Júdásra. A múlt alakjaival
kapcsolatban kétféle történet létezik: olyan történetek, melyek történelmileg
hiteles adatokon alapulnak, és olyanok, melyek nem. Nincs több lehetőség.
Akármit is hallott az ember egy múltbéli alakról – legyen az a nagypapánk
vagy akár Dzsingisz kán –, az vagy történelmileg hiteles, vagy kitalált.2 A
kitalációk sem feltétlenül rosszindulatból születnek. Néha csak úgy
véletlenül. Például, amikor a történetet elmesélők félreértenek egy
információt. Máskor a történetmondók és/vagy szerzők túloznak, vagy
beleszövik élénk képzeletüket. Néha meg csak kitalálnak valamit, hogy
megmutassák, mit is akarnak mondani.
Tekintve, hogy a múltbéli alakokról szóló feljegyzések tetemes része
történelmileg nem hiteles, a történészeknek fel kell becsülniük mindazt,
amit olvasnak és hallanak, hogy a történet mögé hatolva eljussanak a
történelmi tényekhez. Sokat segít, ha vannak jó információs források. Minél
több akad, annál jobb.
Miféle források után kutatnak a történészek, amikor olyan távoli múltban
élt személyekkel van dolguk, mint Jézus vagy Júdás? A legjobb források
természetesen az illető saját korából származnak, legjobb, ha kortársától, aki
maga is ismerte az illetőt. Ha sok szemtanú hagyott feljegyzést maga után,
akkor remek helyzetben vagyunk. Ha a beszámolók nem szemtanúktól
származnak, hanem későbbi szerzőktől, akik ismerték a szemtanúkat, az már
nem olyan jó, de nem is rossz. Ha olyan későbbi szerzőktől származnak,
akik beszéltek valakivel, aki ismert valakit, aki állítólag hallott egyszer egy
szemtanút, nos, az már közel sem olyan fényes.
A történészek – ha lehetséges – sok-sok kortárs beszámolóra vágynak.
Az is nagy segítség, ha ezek a beszámolók egymástól függetlenek. Ha egy
múltbéli személyről van két információs forrás, de az egyik a másikból
szerezte az értesüléseit, akkor valójában csak egy forrásunk van, nem kettő.
Ha viszont két független forrásunk van, az szemmel láthatóan előnyösebb,
mintha csak egyre kell támaszkodnunk, különösen, ha ez a két forrás
alátámasztja, amit a másik mond. Továbbá hasznos, ha az információs
források nem túlságosan elfogultan nyilatkoznak. Ha egy forrásnak jól
kivehető programja van, és ha az információ, amit közvetít, ezt a programot
testesíti meg, akkor rekonstruálni kell a valós történelmi helyzetet, az
elferdített beszámoló mögött rejlő valós történelmi adatokat.
Egyszóval a történészek arra vágynak, hogy sok forrásuk legyen, melyek
időben minél közelebb állnak magukhoz az eseményekhez, egymástól
függetlenek, mégis egybehangzó információkat közvetítenek, miközben
elfogulatlanul nyilatkoznak.
Hogyan festenek a Júdással kapcsolatos ismereteink ezzel a
kívánságlistával szemben? Sajnos nem túl fényesen. Júdás tevékenységéről
egyetlen szemtanútól származó beszámolónk sincs. A legkorábbi keresztény
forrásunk, Pál apostol meg sem említi Júdást. Így tehát az újszövetségi
evangéliumok a legkorábbi beszámolóink. Ezekben szó sincs arról, hogy
olyanok írták volna őket, akik szemtanúi voltak Jézus életének, és a
történészek már régen rájöttek, hogy másod- vagy harmadgenerációs
keresztények készítették, akik még csak nem is ugyanabban az országban
éltek, mint Jézus (és Júdás), más nyelven beszéltek (nem arámiul, hanem
görögül), más helyzeteket éltek át, és másféle közönséghez szóltak. 3
Az első evangéliumi beszámoló Márktól származik, és harmincöt-ötven
évvel Jézus halála után íródott. Máté és Lukács egyaránt Márkot használták
forrásként, és úgy tűnik, arra vonatkozóan, amit Júdásról elmondanak,
semmilyen független forrást nem használtak fel, noha – mint már láthattuk –
mindegyik szerző változtatott egy kicsit saját értelmezése fényében a
Márktól átvett beszámolón.4 János evangéliuma valószínűleg nem a másik
három evangéliumból merítette a történeteit, ez tehát független forrásnak
számít Júdással kapcsolatban, viszont az I. század vége felé íródott, mintegy
hatvan-hatvanöt évvel a halála után.
Ami az Újszövetségen kívüli írásokat illeti, nehéz eldönteni, hogy
Papiasz egyházatya művei függetlenek-e a kanonikus evangéliumoktól. A
későbbi – például az arab gyermekségevangéliumban vagy az
Aranylegendában fellelhető – hagyományokat sok évszázad választja el az
eseményektől, amelyeket elmesélnek, és nyilvánvalóan sok bennük a
legendás elem. Maga Júdás evangéliuma sokkal korábbi, mint ez utóbbiak, a
szerzője pedig igen kevés jelét mutatja annak, hogy beszámolójának
összeállításához felhasználta volna az újszövetségi evangéliumokat, noha
Júdás halálának leírását az Apostolok Cselekedeteiből úgy tűnik, ismerhette
(feltehetően Lukácsot is olvasta, és nem kizárt, hogy a többi evangéliumot
is).
Egyszóval Júdás életével kapcsolatban nem sok korai független forrásunk
van. Csak az utána következő évtizedekből vannak forrásaink. Ezek a
források egytől egyig a róla keringő szájhagyományon alapulnak. Ez a
történészek számára két dolgot jelent: 1. ha Júdásról ugyanaz a hagyomány
egynél több független forrásban is megjelenik, az növeli annak
valószínűségét, hogy történelmi adattal állunk szemben (mivel a források,
melyekben szerepel, nem találhatták ki maguk a dolgot, mivel több
egymástól független forrásban is megjelenik); illetve 2. ha vannak Júdásról
olyan leírások, amelyek az azokat tartalmazó forrás programját tűnnek
propagálni, akkor ezek a leírások nagy valószínűséggel történelmileg
hitelesnek tekinthetők (hiszen a források nem azért találták ki ezeket a
hagyományokat, hogy saját ügyüket előremozdítsák).
Ez utóbbi megfontolás kétségbe vonja néhány Júdással kapcsolatos
hagyományunkat. Például Júdást néhol tipikus zsidóként állítják be olyan
források, amelyek egyébként hangnemükben erősen antiszemiták, ahol
pénzéhes, istentagadó, démoni megszállás alatt álló Krisztus-gyilkosnak
ábrázolják. Ez nem tűnik éppen elfogulatlan ábrázolásmódnak. Továbbá a
róla elnevezett forrásban – Júdás evangéliumában – eszményi
gnosztikusként jelenik meg. Júdás evangéliuma viszont a világról és a benne
elfoglalt helyünkről kialakult gnosztikus nézetet tolja előtérbe, és arra
használja fel Júdás emlékét, hogy ezt a látásmódot propagálja. Tehát úgy
tűnik, ez az evangélium felhasználja Júdást a mondanivalójának
előmozdítására, és akármilyen érdekes is a későbbi keresztény Júdás-
ábrázolások értelmezésére vonatkozóan, történelmi forrásként aligha lehet
hiteles.
Mindezt számba véve kiábrándítóan kevés ókori információ van Júdással
kapcsolatban, amit történelmileg hitelesnek ítélhetünk. Ettől viszont még
nem szabad csalódottságunkban hetet-havat összehordani róla. Azért nem,
mert ami kevés szilárd adatunk van róla, az bizony sok mindenre rávilágít,
bár néha úgy, hogy a tudósok észre sem vették. Ebben a fejezetben, illetve a
következőben amellett kívánok érvelni, hogy a rendelkezésünkre álló,
történelmileg megbízható információmorzsákból igenis sok mindent ki lehet
következtetni.
Ha a Júdással kapcsolatos sziklaszilárd történelmi tényeket keressük, a
források kritikus szűrőjén fennakad legalább három információmorzsa:
Iskarióti Júdásnak hívták, egyike volt Jézus tizenkét tanítványának, és
„elárulta” Jézust azzal, hogy átadta őt a kormányzó hatóságoknak. Ebben a
fejezetben az első két adattal foglalkozom, a harmadikra majd a
következőben kerítek sort. Noha az első információmorzsa szinte semmit
sem nyújt, aminek mentén tovább mehetnénk, a másik kettőt valóban
érdemes hosszasabban megvizsgálni.
 Iskarióti Júdás neve

Néha az ókori személyek nevének ismerete is adhat az illetőről további

információt. Az alsóbb osztályok tagjainak nem volt családneve, így az
azonos keresztnevű emberek megkülönböztetése végett a keresztnév mellé
gyakran csatoltak valamilyen leíró elnevezést. Az Újszövetségben például
számos különböző Mária bukkan fel. A Mária az I. századi Palesztinában az
egyik legelterjedtebb név volt, így minden újszövetségi Máriának adtak
valamilyen azonosító vonást: Mária, Jézus anyja; Bethániai Mária; Mária
Magdolna. Ez utóbbi jelző arra utal, hogy ez a Mária egy Magdala nevű
településről származott, egy halászfaluból a Galileai-tó partján. Tehát
pusztán azzal, hogy tudjuk a nevét, valami mást is megtudunk róla.
Egyesek azt remélték, hogy ugyanez Iskarióti Júdásra is igaz lesz. Abban
mindenki egyetért, hogy Júdásnak hívták (vagy Júdának, mivel ebben a
formában is fordítják), és „Iskarióti”-nak nevezték, hogy az Újszövetség
többi Júdásától megkülönböztessék. Például Jézus egyik fivérét is Júdásnak
(vagy Júdának) hívták (Mk 6:3), illetve egy másik tanítványát is („nem az
iskarióti”; Jn 14:22), illetve az Újszövetség egyik rövidebb levelének, Júdás
könyvének szerzőjét is (melynek szerzője nem állítja, hogy ő lenne Jézus
fivére, vagy bármely más ismert Júdás).
Kétségtelen, hogy azt a Júdást, aki minket érdekel, Iskarióti Júdásnak
nevezték, ez a megkülönböztető név mintegy tizenkét helyen szerepel az
Újszövetségben, és más forrásokban is felbukkan, köztük Júdás
evangéliumában.5 Az viszont kétséges, hogy mit jelenthetett. A tudósok
sok-sok elmélettel előhozakodtak már az évek folyamán, de egyik sem vált
általánosan elfogadottá.
Akadtak rendkívül kreatív elméletek. Egy XIX. századi tudós szerint az
Iskarióti név a héber „eltömődni” (skr) szóból ered, és arra utalt, hogy a
fulladásba halt bele (a torka „eltömődött”). Száz évvel később egy másik
tudós szerint az elnevezés a sémi ’isqa’ re’ ut szavakból származik, ami
körülbelül annyit jelent, „aki barátságból pénzt szerez”. Akadtak tudósok,
akik szerint a név azt sugallja, hogy egy Isszakár nevű régióból származott
(tehát isszakári). Mások rámutattak, hogy az „Iskarióti” név hangzásában
kissé hasonlít a latin tőr (sica) szóra, és talán a sicariinak nevezett zsidó
tőrös bérgyilkosok elnevezésével áll kapcsolatban. Ez akár arra is utalhat,
hogy Júdás a zsidó zelóták közé tartozott, akik a Római Birodalom elleni
erőszakos fellépés szószólói voltak. Megint mások úgy vélik, hogy a név a
héber „hazug”, vagyis szaqqar szóból származik, és jellemének
alapvonására vonatkozik. Egyesek úgy gondolták, hogy a név az arámi
’isqar szóra vezethető vissza, ami vöröses arcbőrű emberre utal, és ezen az
alapon azt bizonygatták, hogy nyilván vörös hajú lehetett. Se vége, se
hossza az efféle lehetőségeknek. Az ókori sémi nyelveket alaposan ismerő
tudósokat viszont egyik sem győzte meg.6
Valószínűleg a legáltalánosabb magyarázat, hogy az Iskarióti név a héber
ís-Kerijjót szavakból ered, ami azt jelenti: „Kerijjót falujából származó
férfi”. Ha ez a nézet helyes, akkor még mindig ott van a kérdés: hol volt
Kerijjót?7 A héber Bibliában Júzsue könyve megemlít egy ilyen nevű várost
Izrael déli részén, abban a térségben, amit később Júdának neveztek (Józs
15:25)* , tehát lehet, hogy a név ezt jelzi, arra utal, hogy Júdás júdai volt. Ha
ez igaz, akkor ő lett volna az egyetlen déli származású Jézus követői közt.
Másrészről viszont okunk van kétségbe vonni, hogy Kerijjót még Jézus
korában (Józsue után 1200 évvel) is létezett, és furcsának tűnhet, hogy Jézus
legközelebbi híveinek körében – aki az utolsó hetét megelőzően az egész
nyilvános fellépése idején Galileában tevékenykedett – lett volna valaki, aki
az ország egy egész más részéből származik. Úgy tűnik, Izrael határain
kívül, Moábban is volt egy Kerijjót nevű város** (Jer 48:24, 41), de az sem
tűnik valószínűnek, hogy Jézus egyik zsidó tanítványa innen származott
volna.
Mindezek eredményeképp a legjobb tudósok arra a következtetésre
jutottak, hogy nem lehet tudni, mit jelent az Iskarióti név. Egyesek még azt
is megkockáztatták, hogy talán maguk az evangélisták – mintegy harmincöt-
hatvanöt évvel Júdás halála után – sem tudták, mit jelent.8 Mindenesetre úgy
tűnik, hiába ismerjük Júdás nevét, ha történelmi szempontból akarunk róla
többet megtudni, nem sok támpontot ad a továbblépéshez.

Júdás, mint a tizenkét tanítvány egyike

Sokkal gyümölcsözőbbek azok a következtetések, melyeket Júdás

hovatartozásából lehet levonni, vagyis abból, hogy mint az eredeti tizenkét
tanítvány egyike, tagja volt Jézus legbelső körének.
A tudósok abban gyakorlatilag maradéktalanul egyetértenek, hogy Júdás
tagja volt a tizenkettőnek.9 Ezt az összes fennmaradt hagyomány megerősíti
vele kapcsolatban, akár függetlenek egymástól, mint Márk, János és Júdás
*
A magyar fordítás Kerijot-Hecronként hozza, és a bibliai szöveg Hácórral azonosítja. – A
ford.
**
A magyar fordítás itt Keriot formában hozza. – A ford.
evangéliuma, akár egymásból táplálkoznak, mint Máté, Lukács és Papiasz.
Ráadásul egy olyan adat, amit a korai keresztények nem találtak volna ki
maguktól, amikor Jézusról meséltek, nem mondtak volna olyasmit, hogy a
saját maga választotta híveinek egyike adta fel őt a hatóságoknak. A korai
keresztények gondolták volna, hogy Jézusnak csak ennyi befolyása volt
követőire? Ezen az alapon ezzel az alapvető történelmi adattal minden tudós
egyetért, akármiféle és akárhonnan jött is.
Amit viszont sok tudós nem vett észre, hogy ez az adat szolgál némi
nyommal arra vonatkozóan, ki is volt Júdás, és talán arra is, hogy mit tett.
Hogy ezeket a nyomokat értelmezni tudjuk, kicsit részletesebben fel kell
tárni, hogy mi mindent tudunk a történelmi Júdásról. Ez lesz a vizsgálatunk
kulcsa. Az ok nyilván egyértelmű: Jézust azok követték, akiknek a figyelmét
felkeltette az üzenete. A hozzá legközelebb állók pedig, akiket kiválasztott –
vagyis a tizenkét tanítvány alkotta belső köre –, azokból állt, akik legjobban
azonosultak ezzel az üzenettel, és elkötelezték magát iránta. Ahhoz, hogy
bármit is megtudjunk Jézus közeli híveinek bármelyikéről, először meg kell
tudnunk, mit akart Jézus.
Ez a kérdés már a XVIII. századtól foglalkoztatja a kritikus tudósokat. 10
Azt megelőzően a tudósok történelmileg többé-kevésbé hitelesnek
tekintették az evangéliumok irodalmi ábrázolásait anélkül, hogy felismerték
volna azokat a problémákat, amiket történelmi forrásként felvetnek. Mint
már jeleztem, ha a történészt az érdekli, mi is történt valójában Jézus élete
során, akkor ezek az evangéliumok nem épp a legjobb források.
Évtizedekkel az elbeszélt események után írták őket, méghozzá Jézus olyan
hívei, akiknek nagyon is érdekükben állt, hogy saját rá vonatkozó nézeteiket
propagálják, ráadásul akad köztük (például Máté és Lukács), aki sok
történetét valamelyik másiktól (például Márkétól) merítette. Viszont még
ennél is problematikusabb, hogy ezek a források néha ellentmondanak
egymásnak Jézus életének bizonyos adatait illetően.

A történelmi Jézusra vonatkozó forrásaink problémái

A következetlenségek problémájával már Júdás halálának újszövetségi

beszámolóinak esetében is találkoztunk. Több evangélistánk – Márk,
Lukács és Júdás evangéliumának szerzője − egyáltalán nem szolgál erre
vonatkozóan részletekkel. Azok ketten, akik elmondják a történetet, fontos
pontokban ellentmondanak egymásnak: Visszaadta vajon Júdás a pénzt,
amit Jézus elárulásáért kapott a papoktól, miként Máté meséli? Vagy nem
adta vissza, ahogy az Apostolok Cselekedeteiben áll? Vajon a papok földet
vettek érte? Vagy talán Júdás vett földet belőle? Júdás vajon felakasztotta
magát vagy fejre esett és kettéhasadt? A földet azért nevezték el
Vérmezőnek, mert „vér díján” vették, vagy azért, mert Júdás összevérezte?
A Júdás haláláról szóló két forrásunk, Máté és az Apostolok Cselekedetei a
fenti kérdésekben egytől egyig ellentmondanak egymásnak.
Hasonló különbségek fordulnak elő a Jézus életéről szóló evangéliumi
beszámolókban is. Vegyük akár csak Jézus passiójának történetét, hiszen ez
az a rész a történetben, ami leginkább kapcsolódik Júdáshoz. Ami a
részleteket illeti, vajon Jézus a húsvéti vacsora utáni napon halt meg, ahogy
Márk mondja, vagy az előtte való napon, ahogy János állítja? Reggel vagy
este kilenckor feszítették keresztre? Végig ő cipelte fel a keresztjét oda, ahol
megfeszítették, ahogy Jánosnál áll, vagy Cirenei Simon vitte fel helyette,
ahogy a többi evangélium meséli? A Jézussal együtt megfeszített
gonosztevők mindketten kigúnyolták őt, ahogy Márk és Máté mondja, vagy
csak az egyik, kiváltva ezzel a másik korholását, miként Lukács állítja?
Vajon a függöny valóban azután hasadt ketté a templomban, hogy Jézus
meghalt, ahogy Márknál szerepel, vagy a halála előtt, ahogy Lukács
mondja? Vajon jelen volt bármelyik tanítvány a keresztre feszítésnél vagy
mind elmenekültek?
Hosszasan sorolhatnánk még a kérdéseket, a válaszok pedig aszerint
különböznek, hogy épp melyik beszámolót olvassa az ember. Ugyanígy
össze lehet hasonlítani a Jézus feltámadásáról szóló történeteket. A
harmadik napon tulajdonképpen ki ment ki a sírhoz? Egyedül Mária
Magdolna, vagy Mária az asszonyok egy csoportjával? Ha más asszonyok is
ott voltak, akkor kik és hányan voltak jelen? Amikor odaértek, el volt már
görgetve a kő a sír elől vagy még nem? Egy férfit láttak a sírban, két férfit,
vagy két angyalt? A sírban látott illető(k) mire sürgette (sürgették) az
asszony(oka)t? Mit kellett a tanítványoknak tenniük? El kellett volna
menniük Galileába vagy nem volt szabad elhagyniuk Jeruzsálemet? Mentek
vagy maradtak? Megjelent előttük Jézus? Mikor és hányszor? Jézus a
feltámadás napján ment fel a mennybe, vagy csak negyven nappal később?
A tudósok már a XVIII. század óta látják, hogy ezek a
következetlenségek egész biztosan hatással vannak az evangéliumokra
vonatkozó nézeteinkre. Ezek a források nem a megtörtént események
elfogulatlan leírásai, nem is lehetnek azok. Túl sokban különböznek
egymástól, és a különbségek nem csak ebben vagy abban az evangéliumban
megtalálható részletekben érhetők tetten. Ugyanúgy jelen vannak az egyes
evangéliumok átfogó ábrázolásmódjában és hangsúlyában. Ezt Márk és
Lukács kapcsán már áttekintettük. Márknál Jézus sokkos állapotban várja a
halált, egész végig egy szót sem szól, csakis a legvégén kiált fel fájdalmasan
Istenhez, hogy miért hagyta el őt. Lukácsnál azonban nem így szerepel. Itt
nem hallgat, hanem több párbeszédet is folytat különböző emberekkel, és
mindig azt a magabiztos benyomást kelti, hogy pontosan tudja, mi történik
vele és miért, még a legvégén is, itt ugyanis nem azt kérdi Atyjától, hogy
miért hagyta el őt, hanem imádkozik hozzá, hogy fogadja be lelkét. Ez a két
beszámoló eltér egymástól, és ha a kettőt egy történet keretében összhangba
próbáljuk hozni, akkor mindkettő elveszti a hangsúlyát.
Szeretném hangsúlyozni, hogy az evangéliumokban fellelhető hatalmas
eltérések nemcsak a passiótörténet részleteit érintik. Az evangéliumok
változatos képeket festenek Jézusról, arról, hogy ki volt ő, mit is mondott, és
mit is tett valójában. Ennek eredményeképp a tudósok nem tehetik meg,
hogy pusztán Jézus szavainak és tetteinek tényszerű leírásaként olvassák
őket. Ha meg akarjuk tudni, miféle ember volt Jézus, és melyek voltak a
történelmi szavai és tettei, akkor bizony kritikusan kell nyúlni ezekhez a
forrásokhoz.

A történelmi Jézus élete

A források tehát ellentmondanak egymásnak, és az őket tanulmányozó

tudósok épp emiatt kénytelenek oly sok magyarázattal előállni azzal
kapcsolatban, hogy ki is volt Jézus. Egyesek szerint Jézus elsősorban zsidó
rabbi volt, aki azt tanította az embereknek, hogy szeressék egymást. (Ha így
van, akkor mi okból feszítették volna keresztre pusztán azért, mert azt
mondta „szeresd ellenségeidet”?) Mások azt bizonygatják, hogy politikai
forradalmár volt, aki a Római Birodalom megdöntésére készült. (Ha így
van, akkor honnan a békeszerető természetéről szóló hagyományok, melyek
minden forrásunkban, minden szinten megtalálhatók?) Megint mások azt
állítják, hogy társadalmi forradalmat sürgetett, mint például egy
protomarxista vagy protofeminista. (Ezek inkább modern kategóriák, nem
pedig ókoriak, ugye?) Mostanában akadnak, akik szerint Jézust leginkább
zsidó cinikus filozófusnak kellene tekinteni, aki arra buzdította követőit,
hogy hagyják maguk mögött anyagi javaikat, és éljenek a lélek dolgaiért.
(Ha így van, vajon hol találkozott Jézus – egy alsó osztálybeli paraszt a
falusias zsidó Galileában – ilyen kifinomult görög filozófiai
hagyományokkal?)11
Sokáig sorolhatnánk még a lehetőségeket. Ezek azonban egytől egyig
kisebbségi vélemények. A szakterületen tevékenykedő kritikus tudósok
többsége immár egy évszázada amellett foglal állást, hogy a történelmi
Jézust akkor érthetjük meg legjobban, ha elhelyezzük őt saját korának zsidó
kontextusában, és zsidó apokaliptikus prófétaként szemléljük. Ezt a nézetet
Albert Schweitzer tette népszerűvé 1906-ban, és az azóta eltelt évszázadban
ez a nézet volt az uralkodó.
Mint azt az előző fejezetben kiemeltem, a zsidó apokaliptikusok szerint
két erő munkálkodik ebben a világban: a jó erői, amelyek Istennel állnak
szövetségben, és a gonosz erők, amelyek személyes ellensége, a sátán
mellett állnak. Isten oldalán a jóságos angyalok sorakoznak, a sátán oldalán
a bukott démonok. Isten uralja az igaz jellemet és az életet, a sátáné a bűn és
a halál. Noha Isten volt ennek a világnak a legfőbb ura – hiszen ő teremtette
–, valamilyen rejtélyes okból átadta a világot a gonosz erőinek. Ezért vált
ebben a korban általánossá a nyomor, fájdalom és szenvedés. Az ördög és
démonai egyre jobban megszilárdítják uralmukat a világ felett, és a helyzet
egyre csak romlik.
Továbbra is romlani fog, amíg Isten egy katasztrofális végítélet
formájában be nem avatkozik, akkor a gonosz erőket elpusztítja majd az
utolsó szálig mindazokkal együtt, akik az oldalukon álltak. Ennek a kornak
a végén Isten küld majd egy megváltót, aki helyrehozza mindazt, ami
tönkrement. Egyes zsidó apokaliptikusok ezt a megváltót az Emberfiának
nevezték arra az apokaliptikus alakra utalva, akire a zsidó Szentírás Isten
hatalmas országának jövendő örököseként hivatkozik (Dán 7:13-14). Mások
az eljövendő messiásnak nevezték, aki legyőzi az Istennel szembeszegülő
birodalmakat, és az igazságosság és az igazság nevében uralkodik majd
Isten népe felett. Amikor eljön, Isten ismét megerősíti uralmát és hatalmát e
világ – a saját teremtménye – felett. El fog jönni egy utópisztikus királyság,
melyet nem a gonosz erők által felhatalmazott királyok, hanem Isten oldalán
álló fejedelmek fognak uralni.
De mikor következik be az időknek ez az apokaliptikus beteljesülése?
Majd ha eljön az Emberfia/messiás? Mikor jön el Isten országa? A zsidó
apokaliptikus gondolkodók szerint hamarosan. A vég már a küszöbön állt.
Isten népe már eleget szenvedett ellenségeinek kezétől. Isten hamarosan
tenni fog valamit ez ellen. Mint azt az írások szerint maga Jézus is mondta:
„Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem halnak
meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát. ” Bizony „nem
múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek” (Mk 9:1; 13:30).
Ha a kritikus tudósoknak igazuk van abban, hogy Jézus zsidó apokaliptikus
volt, akkor akárcsak a többi ott és akkor élt zsidó, ő is úgy tartotta, hogy a
vég már közeleg, a gonosz erőit hamarosan eltiporják, és Isten nemsokára
létrehoz egy igaz országot a földön, amelyben az Isten oldalán állók
uralkodnak majd az emberek felett.

Jézus, mint zsidó apokaliptikus

Mivel ebben a fejezetben mindvégig hangsúlyt fektettem a szigorú

történelmi kritériumokra, amelyeket az irodalmi ábrázolás mögött rejlő
történelmi tényeket felfedendő feltétlenül alkalmaznunk kell, ezért úgy
tisztességes, ha feltesszük a kérdést: milyen bizonyítékok támasztják alá,
hogy Jézust apokaliptikus szerepében lehet a legjobban megérteni? E helyütt
nem kívánok teljes képet adni – az önmagában megtöltené egy könyvet –,
de fel tudok idézni néhány fontos pontot, és a következő fejezetben kicsit
jobban is kifejtem majd őket.12

1. A legkorábbi forrásaink tele vannak a Jézus szájából elhangzott

apokaliptikus mondásokkal. Jézus ezekben a mondásaiban Isten
országának eljöveteléről beszél, valódi földi királyságról, amit Isten
képviselői fognak irányítani. Az első feljegyzett szavai így hangzanak:
„már közel van az Isten országa”, vagyis már majdnem eljött, hiszen
„beteljesedett az idő” (Mk 1:15). Ez a királyság akkor fog
beköszönteni, amikor eljön az Emberfia (a zsidó Bibliában a Dán
7:13-14 apokaliptikus látomásában szereplő alak), hogy ítélkezzék. Ez
az Emberfia váratlanul érkezik majd, mint a villámcsapás (Lk 12:8-9),
hogy ítéletet mondjon a földön (Mk 8:38; Mt 13:40-43). Akik Isten
oldalán álltak, azokat megjutalmazza, akik viszont nem, azokra
büntetés vár: „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők,
akik utolsók lesznek” (Lk 13:30). Az embereknek bűnbánattal kell
felkészülniük a királyság eljövetelére (Mk 1:15), mert még „ez a
nemzedék” meg fogja látni, mert „a jelenlevők [vagyis az apostolok]
közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják” (Mk 13:30;
9:1).
2. Ezek a mondások a legkorábbi forrásainkban (Márknál, a tudósok által
Q-nak nevezett dokumentumban, Máténál és Lukácsnál) szétszórva
sok helyen megtalálhatók. A későbbi forrásainkból (például János,
Tamás evangéliuma és a későbbi gnosztikus iratok esetében) azonban
ez az apokaliptikus üzenet eltűnik. Vagyis a Jézushoz időben közelebb
álló forrásokban ez a nézet dominál. Amikor a vég nem jött el, a
szerzők elkezdték megváltoztatni Jézus szavait.
 3. Ha Jézus nem lett volna apokaliptikus, akkor szinte lehetetlen lenne
megmagyarázni azt, ahogy a nyilvános szereplését kezdte, illetve azt,
ami azután történt. Az összes korai forrásunkban az áll, hogy
kezdetben Keresztelő Jánoshoz csatlakozott, aki a bűnbánat
apokaliptikus prédikátora volt. János üzenete az egyik korai forrásunk
egyik mondásából bontakozik ki: „A fejsze már a fák gyökerén van
[vagyis az ítélet már készen áll]. Minden fát, amely nem terem jó
gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3:9).13 Ez az üzenet
késztette Jézust arra, hogy János nyomába lépjen. Jézus tehát
apokaliptikusként kezdte nyilvános pályafutását.
Ráadásul Jézus halála után az első követői is apokaliptikusok
voltak, például a legkorábbi keresztény szerzőnk, Pál, aki hitte, hogy a
vég még az ő életében be fog következni (1Tessz 4:14-18). Pál Jézus
halálát követően apokaliptikus gondolkodású keresztény közösségeket
hozott létre.
Nos, ha Jézus nyilvános pályafutásának csak a kezdete lett volna
apokaliptikus hangvételű, az utóélete viszont nem, akkor érvelhetnénk
azzal, hogy Jézus egyszerűen meggondolta magát. Ha pedig az
utóhatása lett volna csak apokaliptikus, de a kezdete nem, akkor azzal,
hogy a későbbi tanítványai voltak csak apokaliptikusok, ő maga
azonban nem. Tény viszont, hogy mind az eleje, mind pedig az
utóhatása átható apokaliptikus jelleggel bírt, és ez kétségtelenül azt
mutatja, hogy ami a kettő között volt, annak is apokaliptikusnak
kellett lennie. Jézust tehát apokaliptikus mivoltában érthetjük meg
legjobban, aki ugyanúgy, mint előtte Keresztelő János, és utána Pál,
hitte, hogy a korszak végén él.
5. Végül pedig Jézus tetteinek megvannak a maguk apokaliptikus
értelmük, például „a templom megtisztításának”, amit azért tesz, hogy
kinyilvánítsa, Isten hamarosan ezt teszi majd mindazokkal – legyen
akár ember vagy intézmény –, akik szemben állnak vele: ítéletet fog
ülni rajtuk. Jézus tehát a hagyományban mindvégig azt prédikálja,
hogy Isten ítéletképpen le fogja rombolni a templomot (Mk 13:2-3).

Sokkal többet is lehetne még beszélni arról, miért érdemes Jézust egy I.
századi zsidó apokaliptikusnak tekinteni, esett is már róla elég szó. De mi
köze mindennek Iskarióti Júdáshoz? Júdás Jézus egyik legközelebbi
tanítványa volt. Ebben az összes forrás egyetért. Mivel követni akarta
Jézust, így nyilván vonzónak találta az üzenetét. Mivel ez az üzenet a
korszak küszöbönálló végéről szólt, amikor Isten felülkerekedik majd a
gonosz erőin és felállítja saját birodalmát a földön, nyilván Júdás is ezt az
üzenetet vallotta. A történelmi Iskarióti Júdás – akárcsak a mestere, a
történelmi Jézus – maga is zsidó apokaliptikus volt.

Jézus, Júdás és a tizenkét tanítvány

Jézussal kapcsolatban az egyik legszilárdabb gyökerekkel rendelkező

hagyomány, hogy volt egy hívekből álló zárt köre, akiket tizenkét
tanítványnak neveztek. Ez nemcsak Márknál és Jánosnál szerepel egymástól
függetlenül (illetve Máténál, Lukácsnál, Júdás evangéliumában és így
tovább), hanem Pál apostol írásaiban is felbukkan (1Kor 15:5). De miért
választott Jézus épp tizenkét tanítványt? Miért nem kilencet vagy mondjuk
tizennégyet?
Igazság szerint apokaliptikus kontextusban nem nehéz megmagyarázni a
tizenkettes számot. Arra a legtöbb tudós már rájött, hogy a tizenkét
tanítvány kiválasztása szimbolikus kijelentést hordoz. Ahhoz van köze,
hogy miként szerveződött, és kellett szerveződnie Isten népének Isten
irányítása alatt. A héber Bibliában fellelhető hagyomány szerint Izrael népét
tizenkét törzsre osztották, mindegyiknek megvolt a maga vezetője. Ez a
nemzet persze számos csapást élt át az évszázadok során: a tizenkét törzsből
tíz a háborúk és katasztrófák viszontagságai közepette el is tűnt. Az
apokaliptikusok viszont kitartottak amellett, hogy Isten hű marad a népe
számára kiszabott eredeti céljaihoz, és eljövendő királyságában ismét
uralkodó állammá teszi majd őket. Azzal, hogy pont tizenkét embert
választott ki követőjeként, Jézus azt kívánta jelképesen kinyilvánítani, hogy
Isten országa hamarosan elérkezik. A tizenkét tanítvány képviselte
mindazokat, akik belépnek majd abba a birodalomba, akik hűek voltak
Istenhez a gonoszság korában, akik túlélik majd a támadást, amikor eljön az
Emberfia, és ismét behódolnak Isten jövendő uralmának. A tizenkét
tanítvány Izrael azon maradványát képviselte, akik még hűek voltak.
Mindezek felett viszont – és ez itt a lényeg – ők tizenketten lettek volna a
királyság jövendő uralkodói. Egy mondásban – mely Máténál és Lukácsnál
is szerepel (és éppen ezért abból a korai forrásból származik, melyet a
tudósok Q-nak neveznek)14 , Jézus így szól a tanítványaihoz:
„Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor
az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét
trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.” (Mt 19:28;
vö.Lk 22:33)
Aligha lehet kétséges, hogy ezt valóban Jézus mondta – vagyis hogy
történelmileg pontos adatról van szó –, nem pedig a későbbi keresztények
találták ki és adták a szájába. Jézus halála után senki sem gondolta, hogy a
tizenkét tanítvány állna majd az eljövendő királyság élén, hiszen köztük volt
Iskarióti Júdás is, és ő aztán biztosan nem lesz a jövő fejedelmeinek egyike.
Ő volt az áruló. Mivel a későbbi keresztények azzal ócsárolták Júdást, hogy
ő volt az, aki hűtlen maradt az ügyhöz, aki megbocsáthatatlan bűnt követett
el Jézus ellen, nem találtak volna ki olyan mondást, miszerint dicsőséges
uralkodás várt volna rá. Ez viszont feltétlenül azt jelenti, hogy a mondás
azért található meg a hagyományokban, mert Jézus valóban ezt mondta.
Jézus kiválasztotta a tizenkét tanítványt, és hitte, hogy ők lesznek – Júdást is
beleértve – Isten eljövendő országának fejedelmei.

Júdás, az apokaliptikus

Tehát az alapján, hogy Júdás egyike volt a tizenkettőnek, levonhatunk

néhány fontos – és többnyire észre sem vett – következetést arról, ki is volt
ő valójában. Akárcsak a többiek, ő is azért követte Jézust, mert befogadta az
üzenetét. Olyannyira elkötelezett volt Jézus és az üzenete iránt, hogy Jézus
beválasztotta legbelső körébe. Jézus ezt a kört – illetve feltehetően a
beletartozó tizenkét tanítvány is saját magát – azok jelképének tekintette,
akik túlélik az eljövendő ítéletet, melyet az Emberfia hoz majd, aki egyben
elhozza Isten országát is. Ők tizenketten képviselték Izrael tizenkét törzsét,
és azzal, hogy elfogadták Jézus tanítását, hűnek mutatkoztak Jézus
Istenéhez.
Júdás – miként a többiek – arra számított, hogy közel már az idő, amikor
minden véget ér. Továbbá minden bizonnyal szaván fogta Jézust, hogy
mikor Isten országa eljön, a többiekkel együtt ő is a fejedelmek egyike lesz.
Hamarosan – még saját nemzedékük életében.
Még egy fontos dolog van, amit meg kell említeni. Ha a tizenkét
tanítványt Jézus választotta, és így ő volt a mesterük, illetve ha ők
uralkodtak volna Izrael tizenkét törzse felett (vagyis a hűséges zsidók felett,
akik bejutnak Isten országába), akkor ki uralkodott volna felettük? Akkor és
ott Jézus volt a vezetőjük. Vajon később is ő lesz? Vajon Jézus úgy
gondolta, hogy ő uralkodik majd a tizenkét tanítvány felett, mint az
eljövendő királyság legfőbb ura?
Ha így van, mit árulhatott el Júdás a hatóságoknak, ami Jézus
kivégzéséhez vezetett? És miért árulta el? E kérdésekre kell keresnünk a
választ a következő fejezetben.
 
TIZEDIK FEJEZET

Mit árult el Júdás, és miért?

E
gyetlen kellemetlen esemény elhomályosíthatja vagy akár teljesen el
is törölheti egy ember egész életének eredményeit és teljesítményét.
A diploma előtt álló hallgatóim többsége egyetlen okból ismeri
Richard Nixont: Watergate miatt. Melyikünk tud bármi mást a színészről,
John Wilkes Booth-tól azt kivéve, hogy lelőtte Ábrahám Lincolnt? Mit
tudnak az emberek Iskarióti Júdásról? Azt, hogy elárulta Jézust.
De pontosan mit árult el? És miért árulta el? Ahhoz, hogy elméletem –
miszerint ezekre a kérdésekre az általánosan elfogadott válaszok
valószínűleg tévesek vagy legalábbis nem helyénvalók – érthető legyen,
egypár fontos háttér-információ áttekintésével fel kell állítanom hozzá a
díszletet.

Az apokaliptikus Jézus és az ő apokaliptikus követői

Véleményem szerint a történelmi Jézusról elsősorban azt kell tudni, hogy I.

századi zsidó volt, aki Palesztinában élt.1 Másodszor azt kell tudni róla,
hogy akárcsak oly sok korabeli palesztinai zsidónak, neki is voltak
mélységesen és minden részletükben apokaliptikus nézetei Istenről, a
világról, és azon belül az emberek helyéről.
Mint azt az előző fejezetben már elkezdtem kifejteni, a judaizmus
apokaliptikus formája Jézus korában és környezetében igen széles körben
elterjedt volt. Az esszénusokként ismert zsidó közösség – akiktől a Holt-
tengeri tekercsek származnak – is apokaliptikus volt, akárcsak
többségükben, ha nem is mindannyian, a farizeusok. Azoknak a különféle
zsidó prófétáknak követői is, akik Jézus idején tűntek fel a színen, például
Keresztelő János, aki egyfajta keresztelési szertartást mutatott be, hogy
felkészítse az embereket a kor végének eljövetelére. A könnyen érthető
apokaliptikus hasonlatokkal élve János az mondja: „a fejsze már a fák
gyökerén van”, vagyis a végítélet (tehát a fa kivágása) már a küszöbön áll,
és az embereknek meg kell változtatniuk az életmódjukat, és „jó
gyümölcsöt” kell teremniük, ha túl akarják élni az Isten által elrendelt
támadást (Lk 3:7-9). János azokat keresztelte meg, akik megbánták
bűneiket, hogy megmutassa, megtisztultak és készen állnak Isten hamarosan
elérkező országára.
A názáreti Jézus azzal kezdte meg nyilvános tevékenységét, hogy János
megkeresztelte. Ha más nem is, ez biztos jele annak, hogy János üzenetével
azonosította magát, szemben a többi ugyanakkor élő zsidó üzenetével. Jézus
– akárcsak előtte János – azt prédikálta, hogy közel már az idők vége, és
hamarosan eljön az Isten országa. Miként Jézus a legkorábbi ránk maradt
evangéliumban elsőként feljegyzett beszédében mondta: „Beteljesedett az
idő [azaz közeleg a korszak vége], és már közel van az Isten országa [vagyis
Isten hamarosan be fog avatkozni, és új rendet teremt]. Tartsatok
bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mkl:15).
Ez valóban örömhír volt mindazoknak, akik a világban akkor uralkodó
kegyetlen erők uralma alatt szenvedtek. Isten hamarosan legyőzi majd a
gonosz erőit, és megalapítja saját országát, ahol a szeretet, a kegyelem és az
igazság lesz az úr. Azonban ebbe a birodalomba nem mindenki léphet ám
be, csakis azok, akik felkészültek rá. Isten küld majd egy kozmikus bírát a
mennyből, akit Jézus az Emberfiának nevez. A világ a ma ismert
formájában elpusztul, és Isten kiválasztottjai új birodalomba kerülnek majd.
Mint Jézus mondja a legkorábbi evangéliumban:

„Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a Nap

elsötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az
égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd
meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és
dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a
szélrózsa minden irányából, a föld szélétől az ég határáig.” (Mk
13:24-27)

Az efféle kijelentéseket nem tudhatjuk le annyival, hogy irreálisnak vagy

metaforikusnak nevezzük, mintha Jézus nem is úgy értette volna, amit
mondott. Ő egy apokaliptikus nézeteket valló zsidó volt, aki úgy vélte, az
ítélet napja már közel van, és a mennyből érkező Emberfia hozza majd el. A
beszédeiről szóló legkorábbi leírásainkban úgy tűnik, hogy amikor az
Emberfiáról beszél, mintha nem magára utalna, hanem valaki másra, egy
kozmikus bírára a mennyből.2
Ezt tanítja Jézus az összes korai forrásunkban: Márknál, a tudósok által Q
dokumentumként emlegetett iratban, és azokban a forrásokban is, melyek
Máté és Lukács evangéliumai mögött állnak.3 Figyeljük meg Jézus szavait,
ezúttal Máténál:

„Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a

világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze
országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes
kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak
ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában.” (Mt 13:40-43)

Jézus egyes példabeszédei ugyancsak ezt az apokaliptikus mondanivalót

hangsúlyozzák:
„Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely
mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák,
nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig
kiszórják. Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán
kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik
őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 13:47-50)

Ki fogja vajon túlélni ezt az eljövendő támadást? Azok, akik beengedték a

szívükbe Jézus szavait, követték útmutatásait és felhívásait a megbánásra.

„Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és

tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön
Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8:38)

Mikor következik be ez a támadás, és mikor jön el Isten országa? Azonnal:

„Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem
halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát.”
(Mk9:1)

Jézus szerint az ítélet napja már a küszöbön állt, és az embereknek fel kellett
rá készülniük. Amikor elérkezik, hatalmas lesz a megsemmisülés. A gonosz
erőit letaszítják trónjukról, és akik most szenvednek, akkor
felmagasztaltatnak: „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők,
akik utolsók lesznek”. Ezért beszélt Jézus a boldogokról. Miért lesznek
„boldogok” a szegények, az éhezők, a gyűlöltek és az üldözöttek? Mert ők
fogják megörökölni az országot, amikor az Emberfia eljön. De hogy erre
felkészüljenek, az embereknek vissza kell térniük Istenhez, az ő akarata
szerint kell cselekedniük, és mindenek felett kell szeretniük Istent,
szomszédjukat pedig, mint önmagukat. Akik így tesznek, beléphetnek majd
a birodalomba, akik viszont nem, azokat ítéletre küldik (Mt 25:31-46).
Ennek az országnak az eljövetele hamarosan – már tanítványai életében –
esedékes volt: „Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg
mindezek be nem következnek” (Mk 13:30). Ráadásul a birodalom élén a
tizenkét tanítvány áll majd: „a megújuláskor, amikor az Emberfia
dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni
fogtok Izrael tizenkét törzse fölött” (Mt 19:28, vö. Lk 22:30).
Ha ez volt Jézus kihirdetett üzenetének szíve és veleje – vagyis, hogy
valaki, akit az Emberfiának neveznek, egy mennyei bíró hamarosan eljön,
hogy ítéljen, és létrehozza Isten országát –, akkor az emberek ma miért nem
ezt tekintik az üzenetének? A választ nem nehéz meglelni: azért, mert a
megjövendölt vég nem következett be. Jézus meghalt. Aztán a tanítványai is
meghaltak. A vég pedig még mindig nem jött el. Ennek eredményeképpen
Jézus hívei az üzenetének egyéb aspektusait kezdték hangsúlyozni. A
kihirdetett üzenetet átformálták, eltávolították eredeti apokaliptikus
hangsúlyától. A keresztény üzenet ettől fogva Jézusról prédikált, a haláláról
és a feltámadásáról, nem pedig Jézust prédikálta, vagyis az Emberfiának
eljövetelét. Miközben a későbbi történetmondók újra és újra elmondták a
Jézusról, illetve prédikációiról szóló történeteket, tompították az üzenet
apokaliptikus jellegére helyezett hangsúlyt. Jézus tanításait tehát
gyakorlatilag „deapokaliptizálták”.
Ez az evangéliumainkban is észrevehető. Noha Jézus üzenetének
apokaliptikus jellege már a legkorábbi forrásainkban – például Márknál, a Q
dokumentumban, illetve Máté és Lukács forrásaiban – is nyilvánvaló, a
későbbi forrásokban csak keveset őriztek meg az apokalipszisből. János
evangéliuma – az utolsó a kanonikus evangéliumok sorában –
következetesen nem ad apokaliptikus mondásokat Jézus szájába. Ennél is
később, Tamás evangéliumában Jézus egyenesen a világ apokaliptikus
értelmezése ellen prédikál (például a 3. és a 113. mondásban). A későbbi
evangéliumoknak egyáltalán nincs apokaliptikus üzenete. Amikor a vég
mégsem következett be, Jézus hívei megváltoztatták az üzenetét. Biztos
akadt köztük, aki csalódott volt. Lehet, hogy egyeseknek nem kellett hosszú
idő ahhoz, hogy e csalódottság felszínre törjön bennük. Lehet, hogy ez
rejlett Júdás árulása mögött.

A tanítványok várakozásai Isten eljövendő országát illetően

A legkorábbi evangéliumunkban, Márknál újra és újra előkerül, hogy a

tanítványok sosem értették, mire gondolt Jézus, amikor azt mondta, elmegy
Jeruzsálembe, de a zsidó vezetők elutasítják majd, és keresztre feszítik. De
mi lehet ilyen nehezen érthető egy ilyen egyszerű tanításban? Mi lehetett a
probléma?
Lehet, hogy a tanítványok valami mást vártak volna Jézustól?
Szembetűnő, hogy a korai feljegyzések szerint a tanítványok – írástudatlan
parasztok rendkívül szegény csoportja valahonnan Galilea elmaradott falusi
vidékéről – nagyon magas elvárásokat dédelgettek saját magukra
vonatkozóan. Folyton azon vitatkoznak, ki köztük a „legnagyobb”, folyton
azt akarják tudni, ki lesz közülük feljebbvaló Isten eljövendő országában,
azt tudakolják, ki ülhet majd Jézus jobb, illetve bal keze felől (Mk9:34;
10:35-37).
Aszerint, amit Jézus mondott nekik az Isten országában betöltendő
szerepükről, nem meglepő, hogy csupa ragyogás lebeg a szemük előtt: ők
lesznek a hamarosan beköszöntő utópisztikus birodalom tizenkét fejedelme.
Tökéletes illusztrációja volt ez mindannak, amit Jézus a birodalomról
prédikált. Amikor az Emberfia eljön, akik nagyok, gazdagok és hatalmasok
voltak, megaláztatnak, a jámborak, szegények és erőtlenek pedig
felmagasztaltatnak. Ki lehetett volna jámborabb és erőtlenebb, mint az ő
szegény követői, egy csapat senki a hátországból? Hogy a jövendő
nagyarányú változást illusztrálja, Jézus kiválasztotta őket, tizenkettőjüket, és
azt mondta, ők lesznek ennek az eljövendő országnak a hatalmas urai.
Ezt várta hát a tizenkét tanítvány, és köztük Iskarióti Júdás. Nem csoda,
hogy úgy vélték, Jézus bejelentésének, amit nyilvános szolgálata vége felé
tett – vagyis hogy eltaszítják és megölik – se füle, se farka. Még hogy
megölik? Már hogyan is ölhetnék meg? Itt kopogtat az ajtón az Isten
országa, és ők lesznek az urai. Most Jézus volt a mesterük. Akkor talán már
nem ő lesz az? A tanítványok sosem fogták fel, hogy Jézus meg fog halni.
Azt hitték, velük lesz majd a birodalomban. Valójában azt hitték, felettük áll
majd. Ők lesznek a fejedelmek, akik a tizenkét törzset uralják, de ő lesz
mindenek ura, a birodalom királya. És hogyan nevezték a zsidók az
eljövendő ország eljövendő királyát, akit majd felkennek, hogy mindenek
felett uralkodjon? Messiásnak.

Jézus, mint messiás

A tudósok körében mindig is hosszú és kemény viták tárgya volt, hogy

Jézus vajon messiásnak tekintette-e magát. A legtöbb laikus ezekben a
vitákban nem sok értelmet lát, aminek részben az az oka, hogy legtöbben
nem is tudják, mint jelentett az ókori Izraelben a messiás jelző. Diákjaim
túlnyomó többsége ma úgy véli, hogy a messiást valamiért földre szállt
Istennek képzelték. Az ókori világban viszont egyetlen zsidó sem hitte,
hogy a messiás Isten lenne. A messiás egy „felkent” volt, egy halandó, akit
Isten kiválaszt, hogy uralkodjon az ő országában.
 A kifejezés története viszonylag jól nyomon követhető. A zsidó
Szentírásban Isten megígéri Dávidnak – a legnagyobb királynak Izrael
történelmében –, hogy mindig az ő leszármazottai fognak Izrael trónján ülni
(2Sám 7:14-16; Zsolt 89:3-4, 26-37). A történelem eseményei viszont
másképp alakultak. Amikor a babilóniai seregek megdöntötték a Júda
királyságát, elmozdították a királyt a hatalomból (2Kir 24-25). Vajon mit
gondoltak erről a zsidó gondolkodók? Isten örökre Dávidnak ígérte a trónt, a
királyságot viszont eltörölték. Néhányan úgy vélték, hogy Isten a jövőben
teljesíti majd ígéretét, helyreállítva Izrael királyságát. Eljön majd a
„felkent”, aki uralkodik Isten népe fölött.
Héberül a „felkent” megfelelője a messiás. Ógörögül, az Újszövetség
nyelvén ez krisztosz, azaz Krisztus. A messiás (Krisztus) lesz Isten népének
uralkodója. Sok zsidó úgy vélte, a messiás „Dávid egy fia” lesz, vagyis egy
földi leszármazott, aki megörökli Dávid trónját, miután Isten végre
megbocsátott népének, elűzte elnyomóikat (a babilóniaiakat, a szíreket, a
rómaiakat, vagy bárkit, aki épp akkor az uralma alatt tartotta Palesztinát), és
ismét Izraelt helyezte a térség uralkodó államának posztjára.
Mint azt az előző fejezetben már jeleztem, a I. századi zsidók körében
számos elvárás élt arról, milyen is lesz majd ez a messiás. 4 Egyesek – talán a
legtöbben – szó szerint királyt vártak, aki Dávid trónjára ül majd. Mások a
föld kozmikus bíráját várták (például az Emberfiát, akire Jézus is utalt).
Megint mások azt hitték, nagy hatalmú pap lesz, aki Isten írott törvényei
szerint vezeti majd a népet. De mindenki, akinek megfordult a fejében az
eljövendő messiás, nagy és hatalmas alakot várt, aki valamilyen értelemben
uralkodik majd Isten népe felett az eljövendő királyságban. Nem ő lesz
Isten, hanem Isten választott képviselője lesz.
A keresztényeket természetesen Krisztus után nevezték el így, mert ők
azok – és ők voltak mindig is –, akik elismerik, hogy Jézus maga volt a
messiás. A nem keresztények ezt az állítást mindig is tagadták, és nem
nehéz megérteni, miért. Jézus sosem lett király, sosem tért vissza a
mennyekből, mint kozmikus ítélőbíró, soha nem volt pap, aki uralkodott
volna a nép felett. Jézus semmiben nem felelt meg, amit a zsidók egy
messiástól vártak volna. A legtöbb zsidó szemében semmi értelme nem volt
Jézust messiásnak nevezni sem az ő korában, sem később.
Az egyik elgondolkodtató kérdés, amivel a tudósok már régóta
birkóznak, hogy miért kezdték el Jézust a korai követői „Krisztus”-nak
szólítani. Azért, mert miután meghalt, azt hitték, hogy feltámadt a halálból,
és ezért neki kellett lennie a messiásnak? Talán meglepő, de a válasz
határozottan nem. Méghozzá azért, mert a kereszténység előtt egyetlen zsidó
hagyomány sincs, ami szerint a messiásnak meg kellene halnia, és fel
kellene támadnia. Mint azt Nils Dahl, az Újszövetség kutatója oly
meggyőzően alátámasztotta, a feltámadás egyetlen zsidó szemében sem
bizonyította volna be, hogy Jézus a messiás, mivel a messiásnak nem kellett
feltámadnia a halálból.5 A keresztények később hivatkoztak a zsidó
Szentírás bizonyos fejezeteire, amelyek Isten igaz küldöttének haláláról,
majd Isten általi felmentéséről szólnak, bizonygatva, hogy ezek
tulajdonképpen Jézusra vonatkoznak (például Iz 52 és Zsolt 22). A
kereszténység előtt azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy ezek a
fejezetek egy eljövendő messiásra utalnának, aki majd meghal és feltámad.
Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a „messiás” szó ezekben a
fejezetekben sehol sem szerepel. A zsidók számára az tette a messiást
messiássá, hogy Isten kiválasztottja volt, aki uralkodik majd Isten népe
felett. Ezek a fejezetek tehát valaki másra utaltak.
Nos, ha Jézus halála és feltámadása senkit sem ragadtatott arra, hogy azt
mondja: „Aha! Jézus a messiás”, akkor miért kezdték a keresztények őt
messiásnak nevezni? Ezt a kérdést nehéz megválaszolni, és ennek az egyik
oka pont az, hogy a legkorábbi forrásaink – az újszövetségi evangéliumok,
illetve előttük Pál írásai – egyszerűen eleve feltételezték, hogy Jézus a
messiás. Pál olyannyira meg volt róla győződve, hogy Jézus a messiás, hogy
a „Krisztus” elnevezést szinte Jézus vezetékneveként használja. Az
evangéliumok is – melyek Pál után keletkeztek – abban a meggyőződésben
íródtak, hogy Jézus a messiás. Mivel az evangélisták ennyire biztosak voltak
a dolgukban, olyan természetes szabadsággal emlegetik Jézus messiási
mivoltát, hogy bárki, aki ezeket az evangéliumokat olvassa, magától
értetődően feltételezi, hogy Jézus és a hívei egész végig tudták, hogy ő a
messiás.
Pál és az evangéliumok szerint viszont Jézus nem a szó zsidó értelmében
messiás, vagyis hogy ő lenne, aki majd Izrael trónjára ül, akinek uralma alatt
Izrael ismét szuverén állam lesz a saját földjén. Ő most már úgy uralkodik a
világon, mint annak mennyei Ura. A jövőben azért persze vissza fog térni,
és uralkodni fog a földön, tehát jövőbeli értelemben is ő a messiás. Ami
viszont a jelent illeti, ő egy spirituális messiás, aki feltámadásával legyőzte a
halált, és felemelkedett, hogy Isten jobbjára üljön. Jézus korában viszont –
évekkel azelőtt, hogy Pál és az evangélisták színre léptek volna – egyetlen
zsidó sem akadt, aki felfogta volna, hogy ezt jelenti valakit messiásnak
nevezni.
Részben ezért kerül elő a legkorábbi forrásainkban – például Márk
evangéliumában –, hogy a tanítványok soha nem értik meg, ki is Jézus.
Jézust természetesen úgy ábrázolják, mint aki tudja, hogy meg kell halnia és
fel kell támadnia a halálból. A tanítványok ellenben nem értik. Ők azt
hiszik, ő a messiás, és ez számukra azt jelenti, hogy ő lesz jövendő királyuk.
Az evangélisták persze már tudják, hogy ez téves értelmezése a messiásnak.
Az ő szemükben Jézus a halálával és feltámadásával válik messiássá.
Honnan ered a messiási szerepnek ez a zsidó felfogástól eltérő
értelmezése, miszerint meg kell halnia, és fel kell támadnia? A tudósok
rájöttek, hogy ennek az elképzelésnek csak úgy van értelme, ha történelmi
szempontból magyarázzuk. A következőképp történt:

 A keresztények hitték, hogy Jézus a messiás.

 A keresztények tudták, hogy Jézus meghalt, és hitték, hogy feltámadt a
halálból.
 A keresztények tehát azt kezdték hirdetni, hogy a messiásnak meg kell
halnia, és fel kell támadnia a halálból.

Összefoglalva, Jézus halálának ténye és a feltámadásába vetett hit

önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy Jézust bárki is messiásnak
tekintse, mivel senki sem gondolta, hogy a messiással ennek kell történnie.
Csak olyasvalaki gondolta, hogy Jézus a meghalt és feltámadt messiás, aki
már előtte is messiásnak tekintette – a halála előtt.

Elvárások Jézussal, mint a messiással szemben

Az valójában bizonyított, történelmileg hiteles tény, hogy Jézust néhány

követője már a halála előtt messiásnak tekintette. Amikor pedig annak
tekintették, azt egész biztosan a saját kategóriáik szerint tették – az általuk
ismert zsidó kategóriák szerint –, hogy a nézetüknek értelmet adjanak. Azt
tudták, hogy nem pap, tehát afféle messiás nem lehet. Azt is tudták, hogy
halandó, hogy itt van a földön, nem mennybéli angyal, aki a mennyei
fellegek közül szállt alá. Ha messiásnak tekintették, akkor biztosan azt
gondolták, hogy ő lesz valamiképp az eljövendő király. Ez remekül illett
Jézus tanításához: ha a felmagasztalt megaláztatik, a megalázott pedig
felmagasztaltatik, akkor nem csoda, hogy ő – egy kevesek által ismert
vándorprédikátor a távoli Galilea egy ismeretlen fertályából – lesz Isten
népének uralkodója.
A kérdés azonban még mindig itt van: honnan szedték a tanítványok az
elképzelést, miszerint Jézus lenne a jövendő messiás? A tudósok már régóta
látják, mi ezzel a gond: a legkorábbi evangéliumi forrásainkban Jézus nem
tart hosszadalmas beszédeket, melyekben messiásként azonosítaná magát,
csakis a későbbi evangéliumokban. Így például Jánosnál – a legkésőbbi
kanonikus evangéliumunkban – Jézus a beszédeiben megmagyarázza, ki is ő
valójában. De mi a helyzet Márknál, a legkorábbi evangéliumunkban? Jézus
itt nem beszél magáról. Isten eljövendő országáról beszél, és arról, hogy az
embereknek hogyan kell rá felkészülni.
Ebben a legkorábbi forrásban Jézus egyetlenegyszer mondja csak, hogy ő
a messiás, amikor a letartóztatása után perbe fogják, és a főpap megkérdi:
„Te vagy a Messiás, az áldott (Isten) Fia?” Jézus erre félreérthetetlenül azt
feleli: „Én vagyok. És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom
jobbján, és eljön az ég felhőin” (Mk 14:61-62). Nehéz elképzelni, hogy
olyasvalaki, mint Márk – egy negyven évvel később élt keresztény szerző –,
honnan tudta pontosan, mit mondott Jézus a tárgyaláson (ne feledkezzünk
meg róla, hogy Jézus egyetlen követője sem volt ott, és biztos, hogy
jegyzeteket senki sem készített). Ez a kijelentés azonban nagyon is úgy
hangzik, mintha Jézus mondta volna. Nem szabad elsiklani afelett, hogy
egyértelműen megmondja: életben lesz még (ti. a pap), amikor az Emberfia
eljön a mennyből. A későbbi keresztények efféle mondást nem találnának
ki, legalábbis nem azok, akik a pap halála után éltek. Egyelőre viszont
maradnék annál az érdekes ténynél, hogy ez a legelső fennmaradt
evangéliumunkban az első eset, amikor Jézus nyilvánosan messiásnak
nyilvánítja magát.
Vajon a történelmi Jézus nevezte magát valaha is nyilvánosan
messiásnak? Ha igen, akkor nehéz megmagyarázni, hogy a legkorábbi
forrásaink miért nem tesznek említést erről. Másrészről a tanítványai
biztosak voltak benne, hogy ő a messiás, még ha nem is tett semmi
olyasmit, amit a messiástól elvártak volna. Például sosem állított sereget,
hogy legyőzze a rómaiakat. Akkor viszont miből gondolták, és Jézus miért
nem mondott erről nyilvánosan semmit?
Úgy vélem, a problémát azzal a következtetéssel tudjuk a legjobban
feloldani, miszerint Jézus a tanítványainak elmondta, hogy ő a messiás, de
nyilvánosan, a tömegek előtt nem nyilvánította ki. Egyedül a tanítványok
tudták. Ennek tükrében szinte minden értelmet kap, ami az előző
bekezdések során fejtörést okozott nekem, vagyis:

 Hogy miért hívták Jézust később messiásnak, noha ő maga semmit

sem tett, amit a messiástól elvártak volna. Halála után már azért
 nevezték messiásnak, mert életében is annak nevezték.
 Hogy a legkorábbi forrásainkban miért nem említik sehol, hogy
nyilvánosan messiásnak nevezte volna magát. Azért, mert ezt
nyilvánosan soha nem jelentette ki.
 Hogy Jézus miért nem tett nyilvánosan soha ilyen kijelentést.
Valószínűleg azért, mert az emberek ezt úgy értették volna, hogy ő a
jövendő király. Ez pedig erőszakos felkeléshez vezethetett volna a
római hatóságokkal szemben.
 Hogy Jézus nem olyan messiásnak tekintette magát, aki majd
hadsereget állít fel, hogy legyőzze a rómaiakat. Abban az értelemben
tekintette magát annak, ahogy az apokaliptikus tanításában állt. Jézus
hitte, hogy az Emberfia (nem ő maga) eljön majd a földre, hogy
ítélkezzen, elhozza Isten országát, és ő lesz majd, akit királlyá
koronáznak. Ebben az apokaliptikus értelemben ő volt a jövendő
messiás.
 Hogy miért bizalmasan adta át e tanítást, csak annak a tizenkettőnek,
akiket tanítványainak fogadott. Az eljövendő birodalomban ők
uralkodtak volna Izrael tizenkét törzse felett, felettük pedig ő maga.

Jézus tehát csak szűk körben, a tanítványainak mondta el, ki is ő valójában,

és ez a korai hagyományaink két kritikus elemére is magyarázatot nyújt.
Megmagyarázza, hogy végezhették ki azért, mert a zsidók királyának
nevezte magát, holott a nyilvános tevékenysége során soha nem tett magáról
efféle kijelentést, és azt is megmagyarázza, hogy mit árult el Júdás. Júdás
nemcsak odavezette Jézushoz az ellenségeit. Felfedett egy belső
információt, melyre a hatóságoknak a letartóztatásához szükségük volt.
Júdás azt árulta el, amit mestere a tizenkét tanítványnak mondott: hogy
Jézus az eljövendő uralkodó.

Jézust elítélik, mint a zsidók királyát

A tudósokat régóta zavarba hozza az evangéliumi beszámolók

következetessége, miszerint Jézust azért végezték ki, mert a zsidók
királyának nevezte magát, holott sosem nevezte magát annak. Aligha
kérdéses, hogy a római kormányzó ezzel a váddal fogta perbe. Ez az a vád,
amit a fennmaradt forrásaink egymástól függetlenül is tanúsítanak, amikor
Pilátus szemtől szemben felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók
királya?” (Mk 15:2; Jn 18:33). Továbbá ez az a vád, amit a keresztre, a feje
fölé helyezett táblára írtak, noha minden evangéliumban más formában
szerepel: „a zsidók királya” (Mt 27:37; Mk 15:26; Lk 23:38; Jn 19:19).
Ez a politikai bujtogatás vádja. A zsidók fölé csakis a rómaiak
nevezhettek ki uralkodót, és ők természetesen nem nevezték ki Jézust. Ha
királynak nyilvánította magát, azzal legjobb esetben a római fennhatóság
aláaknázására irányuló programot, legrosszabb esetben pedig egyenesen egy
Róma-ellenes, független izraeli állam megalakítására irányuló lázadást
hirdetett. Így vagy úgy, a rómaiak szemében egy ilyen politikai kijelentés
feltétlenül halálbüntetést érdemelt. Ezért végezték ki őt a rómaiak.
A korai forrásainkban viszont szinte semmi sincs, ami arra utalna, hogy
Jézus bármiféle politikai lázadásban érdekelt lett volna.6 Akkor hát mivel
magyarázzuk, hogy politikai vádak miatt kellett meghalnia?
Itt meg kell említenem egy fontos módszertani szempontot. Mint
korábban már elmondtam, a történelmi Jézust komoly tudósok már nagyon
sokféleképpen ábrázolták. Ezen ábrázolások bármelyikének hihetőségét
megállapítandó fel kell tenni egy kulcsfontosságú kérdést: a Jézus életéről
szóló leírás szerint van-e értelme Jézus halálának? Jézus életében a
legbiztosabb esemény az, hogy a rómaiak keresztre feszítették, ez az
egyetlen, amit biztosan tudhatunk róla. Bármely leírásnak, ami az életét
boncolgatja, erre magyarázatot kell adnia.
Hiába bizonygatja bárki, hogy Jézus elsősorban zsidó rabbi volt, aki
egymás szeretetére buzdította híveit, ezért a rómaiak még nem feszítették
volna keresztre. Mondott olyasmit Poncius Pilátus, hogy „Na, ezt már nem,
nem hagyhatjuk, hogy szeressétek egymást, azt pedig végképp nem akarjuk,
hogy minket – az ellenségeiteket – szeressetek. Keresztre veled”? Ha Jézus
legfőbb mondanivalója az I. századi Palesztinában élő nők státuszát érintette
volna, vajon felbőszült volna ezen Pilátus annyira, hogy méltónak tartsa a
halálra? Ha Jézus elsősorban arra buzdította volna tanítványait, hogy
legyenek olyanok, mint a cinikus filozófusok, és dobják el az anyagi
dolgokat a lelkiek kedvéért, döntött volna Pilátus pusztán emiatt úgy, hogy
Jézust meg kell kínozni, meg kell csonkítani, és keresztre kell feszíteni? A
Jézus életéről szóló beszámolóknak magyarázatot kell adniuk a halálára. 7
Ha Jézus politikai forradalmár lett volna, az nagyon is megmagyarázná a
halálát. Ez esetben a rómaiak politikai vádakkal perbe fogták és kivégezték
volna. A gond az, hogy Jézus inkább pacifistának tűnt. Soha nem állított fel
sereget, és soha nem hirdette a birodalom erőszakos megdöntését. 8
A rómaiak ettől persze még hihették, hogy zendülő, akkor is, ha nem volt
az. Van viszont jobb magyarázat is arra, miért akarták holtan látni. Nem
fogott kardot a rómaiak ellen, mert saját nézetei szerint nem is volt rá
szüksége. Tudta, hogy a birodalom hamarosan vereséget szenved, de nem az
seregektől, amit ő vezethetne Róma ellen, hanem magától Istentől egy
küszöbönálló végítéletben. Jézus azok közé az apokaliptikusok közé
tartozott, akik háborút prédikáltak, de nem emberi, hanem mennyei háborút.
Amikor élete utolsó hetében bement a templomba, és felborogatta a
pénzváltók és az áldozati állatokat árulók asztalait, az egy jelképes tett volt,
miszerint Isten hamarosan ítélkezni fog és lerombolja azt a helyet. 9 A szent
helyet? Isten szentélyét? Igen, Isten ítélete oda is lesújt majd. A nép urai
hatalomra tettek szert, korrupttá váltak, együttműködtek a rómaiakkal, és
így amikor Isten ítélete elérkezik, ők is elpusztulnak majd.
Nem csoda, hogy a zsidó vezetők nem fogadták jó szívvel Jézust, hiszen
féltek, hogy nyugtalanságot kelt az emberek közt. Ellenük prédikált, így hát
eldöntötték, hogy félreállítják az útból. Ez nem volt különösképpen
szokatlan. Többnyire ez volt az eljövendő ítéletről prédikáló apokaliptikus
próféták sorsa. Ez történt Jézus előtt Keresztelő Jánossal is, halála után
pedig több apokaliptikus prófétával is Palesztinában.10 A római hatóságok
gyorsan és kíméletlenül intéztek el bárkit, akinek eszébe jutott ellenük
prédikálni, akár fegyverbe szólítottak, akár isteni közbeavatkozást hirdettek.
Mindenkivel így bántak, aki a hatalomban lévőkkel szemben nyílt és
vehemens ellenállást tanúsított.
A vádat viszont természetesen meg kellett alapozni (még ha tévesen,
vagy félrevezetően is).11 Ezzel vissza is kanyarodtunk a kérdésemhez: ha
minden megalapozott vád kétségen felül áll, hogy Jézust azért ítélték el,
mert a zsidók királyának mondta magát, ugyanakkor a korai forrásainkban
sehol sem jegyezték fel róla, hogy nyilvánosan ilyet mondott volna, akkor
mivel magyarázzuk a vádat?

Jézus elárulásának és halálának rekonstrukciója

Én a következőképpen gondolom: Jézus nyilvánosan egy apokaliptikus

végítélet üzenetét hirdette. Többnyire otthonában, Galileában prédikált, az
ország északi részén. Ez egy falusias vidék volt, és Jézust sem a délen
székelő római hatóságok, sem a Jeruzsálemért és a templomért felelős zsidó
vezetők nem ismerték.
Életének végnapjaiban Jézus tanítványaival együtt elzarándokolt
Jeruzsálembe, hogy megünnepelje az évenkénti húsvétot. Ez zsúfolt és
veszélyes időszak volt Jeruzsálemben. A római hatóságok az évnek ezt az
időszakát potenciálisan robbanásveszélyesnek tekintették, mivel az egész
világból érkeztek a zsidó zarándokok Jeruzsálembe megünnepelni a közel
1300 évvel korábban – Mózes idején – történt kivonulást. Ekkor
szabadította fel Isten az ő népét az idegen egyiptomi elnyomás alól. Ennek
az eseménynek az évenkénti ünnepén a zsidók nemcsak a múltra
emlékeztek, sokan a jövőbe is tekintettek, amikor Isten ismét közbelép
majd, hogy ezúttal is megszabadítsa őket jelenlegi elnyomóik (a rómaiak)
uralma alól. A római hatóságok tisztában voltak vele, hogy húsvét idején a
lázadás mindig ott lógott a levegőben, és minden szükséges intézkedést
megtettek, hogy bármiféle lehetséges felkelésnek elejét vegyék. 12
Jézus a városba érkezett, és kisebb felfordulást okozott a templomban,
azt prédikálta, hogy Isten hamarosan beavatkozik majd a történelem
menetébe, hogy leigázza a gonosz erőit, és új országot hozzon létre itt a
földön. Az Emberfia hamarosan eljön majd, hogy ítélkezzen. Még a zsidó
erő és tekintély központját is meg fogja dönteni. Maga a templom is
elpusztul.
A zsidó templomi vezetők – vagyis a főpapok, élükön Kaifással – nem
akarták, hogy lázadás törjön ki. Korábban is történtek már lázadások
húsvétkor, és egy karizmatikus prédikátor könnyen feltüzelhette a tömeget.
A zsidó hatóságok tehát rajta tartották a szemüket Jézuson, mint újonnan
érkezett karizmatikus prédikátoron. A húsvét előtti hét során Jézus egyre
több és több hívet gyűjtött maga köré, és a főpapok kezdtek tartani tőle,
hogy ebből még gond lehet. Úgy döntöttek, félreállítják Jézust az útból. Ezt
viszont csak jogi úton tehették, hiszen nem tartóztathatták le pusztán azért,
mert nem kedvelték. Ő viszont nem buzdított nyíltan lázadásra. A zsidó
hatóságoknak szükségük volt egy vádra, amit ráragaszthattak, valamire,
amire a rómaiak is felkapják a fejüket.13
Itt jön be a képbe Iskarióti Júdás. Júdás valamilyen okból kifolyólag –
mindjárt kiderül, miért – megadta nekik, amire szükségük volt: hogy Jézus
bizalmas körben a zsidók királyának nevezi magát.
Jézus ezt a tanítást természetesen szigorúan apokaliptikus értelemben
hirdette. Úgy értette, hogy akkor lesz ő a király, ha az Emberfia elhozza
Isten országát. Az efféle árnyalatok azonban mit sem számítottak, miután a
főpapok megtudták, hogy Jézus királynak tekinti magát, már kezükben is
volt az információ, amire szükségük volt. Abból persze nem szűrhették le,
amit Jézus prédikált. Ezt nyilvánosan nem jelentette ki, csakis bizalmas
útmutatásként a tanítványoknak, társuralkodóinak az eljövendő
birodalomban. Júdás viszont elárulta nekik, amit hallaniuk kellett. A zsidó
vezetők megszervezték, hogy letartóztassák. Az árulóval odavitették
magukat hozzá, aztán perbe fogták, feltéve a kérdést: „Te vagy a messiás?”
Igazat kellett mondania, tehát felfedte azt, amit ő igaznak vélt: igen, ő az,
aki az eljövendő birodalmat uralni fogja. A hatóságok ezután átadták a
római kormányzónak, hogy ügyét megtárgyalják.
Ez az oka annak, hogy Pilátus Jézust azzal a váddal fogta perbe, hogy a
zsidók királyának mondta magát, noha nem ez volt a nyilvános üzenete.
Jézus úgy vélte, ő lesz az eljövendő királyság messiása, vagyis a jövendő
király. Tehát amikor Pilátus rákérdezett, vagy megmondta az igazat, hogy ő
a király, vagy legalábbis nem tagadta a vádat.14 Hogy tehette? Úgy, hogy ez
volt üzenetének a lényege. A rómaiak ezt politikailag veszélyesnek ítélték.
Pilátus elrendelte, hogy feszítsék keresztre. Jézust megvesszőzték és azon
nyomban kivégezték.
Íme, itt van hát a történelmi magyarázat, hogy Jézust miért a zsidók
királyaként végezték ki, holott ő maga nyilvánosan soha nem mondta annak
magát. Ezt Júdás árulta el nekik.
Ha Júdás árulásának valódi mibenlétét így értelmezzük, az egész sokkal
jobban beleillik a képbe, mint az eredeti magyarázat. Az evangéliumokban
Júdás csak annyit tesz, hogy megmutatja a hatóságoknak, hol tudják
titokban letartóztatni. Ez viszont aligha nevezhető árulásnak. Ha a
hatóságok tudni akarták volna, hol van Jézus, akkor kirendeltek volna
valakit, hogy kövesse, ehhez nem kellett felbérelniük egy bennfentest. Az
általam kínált alternatív magyarázat tükrében viszont minden adat a helyére
kerül:

 Jézus bizalmas körben tanította követőinek, hogy ők fognak uralkodni

az eljövendő birodalomban.
 Azt is tanította, hogy ő fog felettük állni, mint a birodalom királya (a
messiás).
 Azért végezték ki, mert a zsidók királyának mondta magát, noha
nyilvánosan soha nem tett ilyen kijelentést.
 A keresztények később mint messiást tisztelték, noha semmit sem tett,
amit a messiástól elvártak volna. Hogy miért tették? Mert már a halála
előtt is messiásnak nevezték, hiszen ő maga is ezt tanította.

Fennmaradó kérdések

Ha a kép, amit az imént Jézus elárulásáról, letartóztatásáról és kivégzéséről

festettem, helyes, akkor is akad még számos fennmaradó kérdés. A válaszok
sajnos szükségszerűen sokkal inkább spekulatívak, semmit történelmileg
igazolhatók. Ahogy sok történelmi eseménynél, itt sincs elég megbízható
forrásunk, melyek megadhatnák a szükséges információkat. Tehát ami most
következik, az józan találgatás csupán mindarról, amit nem tudunk azon
kevés információ alapján, ami a birtokunkban van.

1. Vajon Júdás tudta, hogy az árulás Jézus halálához vezet? Mint az

kiderült, Júdás evangéliumában épp ez a lényeg: lehetővé tenni, hogy
Jézus kiszabaduljon halandó testéből, és visszatérjen a szellem
birodalmába. Ezt a beszámolót azonban száz évvel az esemény után
írta egy gnosztikus, aki az anyagi világból való szabadulást az
elképzelhető legjobb dolognak tekintette, és aki saját hitének tükrében
mondta el Jézus és Júdás történetét.
A kanonikus evangéliumaink közül kettőben – Márknál és Jánosnál
– Júdás az árulás után teljesen eltűnik a színről, tehát semmit sem
tudunk meg arról, mit érzett utána. Ellenben szembeötlő, hogy a
legkorábbi leírásban – Márknál – Júdás utasítja Jézus letartóztatóit,
hogy „biztos őrizet alatt” vigyék magukkal (Mk 14:44, néhol túl
szabadon, „őrizet alatt” formában fordítják)* . Ez igen különös
kijelentés, és egyes értelmezők szerint Júdás attól félt, hogy Jézus
esetleg megpróbál elmenekülni. Viszont az is egy lehetőség, hogy
talán nem akarta, hogy Jézusnak bármi baja essen, hogy biztonságban
akarta tudni (hiszen a fogalmat nemcsak „biztos”, hanem
„biztonságos” formában is lehet fordítani). Ha így van, akkor az árulás
végkifejlete alighanem meglepetésként érte Júdást. Talán csak azt
akarta, hogy Jézus félreálljon az útból, mert ő is félt, hogy lázadás
törhet ki, és nem akarta, hogy Jézusnak – vagy a tanítványoknak –
baja essék a felfordulásban. Talán nem számított rá, ha Jézust átadja a
hatóságoknak, annak halálbüntetés lesz a vége, lehet, hogy azt hitte,
bent tartják majd kihallgatni, rájönnek, hogy nincsenek politikai céljai,
és futni hagyják, mint a többi szépreményű prófétát.
Ennek tükrében a Máténál fennmaradt hagyomány is értelmet kap,
miszerint Júdás megbánást érzett, amikor látta, hogy Jézust elítélik, és
utána megpróbálta visszaadni a pénzt, amit korábban az üzleten
*
A szerző az angol „securely” [biztosan, biztonságban] alakot veti össze a más angol
bibliafordításokban előforduló „underguard” [őrizet alatt] alakkal. Az általunk idézett
magyar bibliafordítás viszont ötvözi a kettőt, így az alapján a szerző által kiemelt kontraszt
nem szembetűnő. E tekintetben a magyar bibliafordítások közt is van különbség, a Károli-
féle bibliafordítás például a szerző által idézett angol verzióhoz közelebb álló
„biztonsággal” alakban fordítja. – A ford.
 keresett. Miért váltott volna ki benne megbánást Jézus elítélése?
Csakis azért, mert talán kezdetben nem ez volt az árulás célja. Talán
maga Máté sem hitte, hogy Júdás halálra szánta volna Jézust, lehet,
hogy csak biztonságosan el akarta távolítani a nyilvánosság szeme
elől, amíg az ünnep véget nem ér. Amikor a dolgok nem úgy
alakultak, ahogy tervezte, Júdást annyira mardosta a bűntudat és a
gyász, hogy felakasztotta magát.
2. Akkor hát miért tette Júdás, amit tett? Az evangéliumok persze
különböző válaszokat adnak erre a kérdésre. Júdás evangéliumában
azért árulja el Jézust, mert Jézus ezt kívánja tőle. A korábbi
leírásokban egy sor különböző indok szerepel: János született
gonosznak, „sátán”-nak ábrázolja Júdást, aki természetesen tette,
amire késztették; Lukács szerint „a sátán hatalmába kerítette”, ezért
tette, amit tett; Máté szerint a pénzért tette.
De mi lehetett a valódi motiváló erő Júdás tette mögött? Attól
tartok, erre estig sem jövünk rá. Elképzelhető, hogy az általam
felvázolt iménti felállás a helyes, vagyis hogy Júdás egyszerűen el
akarta tüntetni Jézust a nyilvánosság elől, amíg az ünnepség véget ér,
és visszatérhetnek Galileába, hogy folytassák nyilvános
prédikációikat.
Van viszont egy másik lehetőség is, ami ennél is jobban
elgondolkodtató, és amire mintha Márk is célozna a legkorábbi
fennmaradt beszámolóban. Márk elbeszélésében Jézus mindvégig
Isten eljövendő országáról prédikál, az Emberfiának eljöveteléről és
ítéletéről beszél, jelezve, hogy mindez hamarosan bekövetkezik.
Ezután eljön Galileából Júdeába, megtisztítja a templomot, majd egy
ismeretlen nő felkeni Bethánia városában. Az apokaliptikus
szenvedély a tanítványok körében alighanem a tetőfokára hágott.
Jézus épp azelőtt – Mk 13-ban – tartotta meg leghosszabb
apokaliptikus beszédét arról, ami hamarosan, a korszak végén be fog
következni. Vajon az, hogy Bethániában felkenik, milyen jelentést
hordoz? A gesztust persze sokféleképpen lehet értelmezni. Ha Jézus
nemsokára tényleg király lesz, akkor nem lehet, hogy ez egy jelképes
kinyilatkoztatás, miszerint mint az Úr felkentje, hamarosan elfoglalja
a trónt? Lehet, hogy a tanítványok ezt gondolták. Jézus azonban nem
így értelmezte. Inkább azt mondja, hogy ez a meg nem nevezett
asszony „a temetésre” kente fel testét (Mk 14:8).
Jézus akárhányszor beszél Márknál a közelgő haláláról, a
tanítványok mindig félreértik: hát nem ő lesz a jövendő király, aki
uralkodni fog, és akinek az oldalán ők is uralkodni fognak? Itt is
félreértik. Amint Jézus szót ejt a közelgő haláláról, Júdás elmegy és
elárulja.
Elképzelhető, hogy itt a valódi helyzetre vonatkozó történelmi
visszaemlékezéssel van dolgunk? Júdásnak az lehetett az utolsó csepp
a pohárban, hogy Jézus így értelmezte saját felkenését. A tanítványok
– köztük Júdás – Jézus nyilvános szolgálata során mindvégig arra
vártak, hogy mikor uralkodhatnak már abban az eljövendő
birodalomban. Hamarosan. De milyen hamar? A Máté jóvoltából
fennmaradt mondások egyikében, aminek feltétlenül magától Jézustól
kell származnia, Jézus elküldi tizenkét tanítványát, hogy prédikáljanak
Isten országának közelgő eljöveteléről, mondván: „bizony mondom
nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem
jön” (Mt 10:23). Vajon saját történelmi kontextusában mit jelenthet
egy ilyen mondás? Azt nyilván nem, hogy maga Jézus ott jár majd a
tizenkét tanítvány mindegyikének a nyomában városról városra, ahová
csak beteszik a lábukat. Lehet, hogy Jézus itt apokaliptikus értelemben
nem is magáról beszél, hanem a kozmikus földi bíráról, aki nem
valamikor később jön majd el, „e nemzedék” idején, hanem
hamarosan, még azelőtt, hogy a tanítványok befejeznék küldetésüket?
Ha valóban így értette – legalábbis a többiek ezt gondolhatták –,
akkor a tanítványok biztosan keserű csalódottságot éreztek, látván,
hogy a vég nem következett be, és minden ugyanúgy megy, mint
régen.15 Lehet, hogy kis idő múlva ezek a szavak − az Emberfiának
eljöveteléről, Isten országáról, Izrael tizenkét törzsének uralmáról és
az egész apokaliptikus vízióról − kezdték elveszíteni hihetőségüket?
Jézus talán kezdte gyanítani, hogy összeütközésbe kerülhet a
hatóságokkal. Elődje, Keresztelő János is így járt. A Szentírás prófétái
is így jártak. A többi korabeli próféta is így járt. Semmi hihetetlen
nincs abban, ha Jézus maga is kezdett tartani tőle, hogy így járhat.
Végül is az evangéliumokban épp ez a prédikációinak állandó
visszatérő eleme.
Miért árulta el tehát Júdás Jézust? Lehet, hogy – mint az imént már
említettem – egyszerűen úgy érezte, a dolgok kezdenek kicsúszni a
kezéből, és azt akarta, hogy Jézust biztonságosan félreállítsák az útból,
mielőtt bármiféle erőszak törne ki.16 Az is lehet viszont, hogy végül a
megjövendölt vég késlekedése okozott csalódást Júdásnak, és
késztette az addig hallottak átértékelésére. A többiekkel együtt ő is azt
hitte, hogy hamarosan dicsőséges királyok lesznek. Elutaztak
 Jeruzsálembe, táplálták a reményt, hogy eljött az idő, de semmi sem
történt, és nem úgy nézett ki, hogy bármi is történni fog. Lehet, hogy
Jézus titokzatos utalásait hallván a saját közelgő halálára vonatkozóan,
Júdás hite válságba került, és keserűségből mestere ellen fordult.
Talán megtörtek a reményei. Talán fellázadt. Talán kétségbeesésből,
dühből, vagy puszta csalódottságból fordult az ellen, akit szeretett.
Mint már említettem, mindez a spekuláció szférájába tartozik.
Akármennyit is szeretnénk megtudni, egyszerűen nincs elég
megbízható információnk ahhoz, hogy megmondhassuk, mi vitte rá
Júdást – Jézus egyik legközelebbi követőjét –, hogy elárulja mesterét.
Az világos, hogy Júdás valamilyen okból köpönyeget fordított, és
átadta Jézust az ellenségeinek, és nemcsak azt mondta el nekik, hogy
hol találják, hanem megadta nekik azt a belső információt, amire
szükségük volt, hogy bevádolhassák a római kormányzónál, vagyis
hogy Jézus királynak nevezte magát.
3. Hogyan halt meg Júdás? Az már kiderült, hogy a rendelkezésünkre
álló leírások – Máté evangéliuma, az Apostolok Cselekedetei és
Papiasz írásai – ellentmondanak egymásnak. Azt hiszem, Papiasz
legendás beszámolóját – miszerint Júdás oly hatalmas méretűre
dagadt, hogy egy orvos még optikai műszerrel sem tudta
megállapítani, hol vannak a szemei, és a nemi szervei oly groteszkül
nagyok lettek, hogy férgek és genny jött belőle minden egyes
alkalommal, amikor ürítenie kellett –, bátran elvethetjük. Remek
történet, de történelmi szempontból sehová sem vezet.
Máté és az Apostolok Cselekedetei – mint már láthattuk – sok
ponton ellentmondanak, egy érdekes ponton mégis egyezést mutatnak.
Mindkettőben az áll, hogy Júdás halála összefüggésben állt egy
jeruzsálemi telekkel, amit néhol Vérmezőnek neveznek. Máténál „a
fazekas telke”-ként szerepel. Minden más tekintetben
ellentmondásban állnak: Máté azt mondja, hogy a papok a „vér
díjából” vették a telket, amit Júdás visszavitt nekik (innen a telek
elnevezése); az Apostolok Cselekedetei szerint Júdás vette meg saját
magának. Máté azt állítja, Júdás felakasztotta magát; az Apostolok
Cselekedeteiben fejre esett és kettérepedt, a belei pedig kifordultak
(ugyancsak innen ered a telek elnevezése).
Érdemes megjegyezni, hogy ez a két beszámoló egymástól
független, vagyis egyik sem a másikból merítette az értesüléseit. A
mindkettőben fellelhető eseményekről egymástól függetlenül
számolnak be. Milyen következtetést vonhat le ebből a történész?
 Itt ismét az elmés találgatásra kell hagyatkoznunk, de akár a
következőképp is lehetett: Volt egy telek Jeruzsálemben, amiről
tudták, hogy a földje gazdag agyagban, így a fazekasok ebből
készítettek kerámiát. A talaj élénkvörös színe miatt egyesek nem a
fazekasok telkének, hanem Vérmezőnek nevezték. Júdás történetesen
épp itt halt meg, talán öngyilkos lett a tette felett érzett bűntudat miatt.
A keresztények Júdás haláláról értesülvén ironikusnak találták a telek
elnevezését: Júdás ott öntötte vérét, ahonnan a fazekasok a vörös
agyagot szerezték. Ettől fogva pedig a Vérmező nevet új jelentéssel
ruházták fel: a telket Jézus elárulójának vérével hozták összefüggésbe.
Mint mondtam, ez csak találgatás, de az ismert tények maradéktalanul
beleillenek. Mint a Júdást – Jézus áruló tanítványát – körülvevő
információk többségénél, a történész itt is csak ennyit remélhet.

Végkövetkeztetés

Mindent egybevetve kijelenthetjük, hogy a távoli múlt alakjairól

kétségbeejtően kevés a megbízható információ. A legtöbb ember anélkül élt,
szeretett, szenvedett és halt meg, hogy e világi létezésének nyoma maradt
volna. Az ókori múltban is akad olyan ember – Szókratész, Julius Caesar
vagy Jézus például –, akiről viszonylag terjedelmes, bár megbízhatóság
tekintetében változó információforrások állnak rendelkezésünkre. Júdás
esetében alig maréknyi hivatkozással találkozunk, méghozzá olyan
könyvekben, melyek elsősorban mesterével foglalkoznak, őt pedig csak
Jézussal kapcsolatban említik. Viszont a belőlük levonható következtetések
révén ez a néhány utalás is hasznunkra lehet. Abban szinte biztosak
lehetünk, hogy Jézus apokaliptikus próféta volt, akit politikai okból, lázítás
vádjával feszítettek keresztre. Iskarióti Júdás pedig az egyik legközelebbi
követőjeként feltétlenül azonosult az ő apokaliptikus üzenetével.
Ugyanakkor viszont el is árulta, ő szivárogtatta ki az információt, ami a
halálához vezetett. Ennek az információnak valószínűleg köze volt
valamihez, amit Júdás – mint a tizenkét tanítvány egyike – egyedülálló
helyzetéből adódóan tudhatott. Noha az indokait talán sosem érthetjük meg
teljesen – hogy vajon védeni próbálta-e Jézust, vagy csalódott-e, amiért
Isten országa mégsem jött el –, azt tudjuk, hogy a legközelebbi hívek
köréből ő egyedül mestere ellen fordult, és átadta a hatóságoknak. Ez a
legbiztosabb történelmi információmorzsa, amit erről az emberről tudunk.
Minden más, amit valaha mondott és tett, eltűnt a nyilvános feljegyzésekből,
elhomályosította a botrányos vég gyalázata.
 
TIZENEGYEDIK FEJEZET

Júdás evangéliumának távlatai

I
skarióti Júdás újonnan felfedezett evangéliuma nyilvánvalóan újfajta
érdeklődést ébresztett Jézus árulójának megértése iránt. Ennek a
könyvnek a lapjain áttekintettük, miként ábrázolták Júdást az ókori
írásokban, nemcsak azokban, melyek bekerültek az Újszövetségbe, hanem
azokban is, melyek nem. Felülvizsgáltuk, hogy ki is volt Júdás valójában,
miért küzdött, miben hitt, miként árulta el Jézust a hatóságoknak, és miért
tette, amit tett. A figyelmünk fókuszpontja, vizsgálódásunk legfőbb tárgya
mégis maga Júdás evangéliuma, az újszövetségieken kívül egyik legkorábbi
fennmaradt evangélium. Ebben a legutolsó fejezetben szeretnék visszalépni,
hogy mérlegeljem ennek a szokatlan szövegnek a jelentőségét, ami nem
démoni megszállottként vagy az ügy pénzéhes árulójaként ábrázolja őt,
hanem Jézus egyetlen tanítványaként, aki valóban megértette őt, és aki azt
tette, amit kívánt.
Mint azt az elején említettem, amikor 2004 őszén először tudomást
szereztem ennek az evangéliumnak a létezéséről, az első reakcióm az volt,
hogy ez két dolgot jelenthet, és a jelentősége annak lesz függvénye, hogy a
két lehetőség közül melyiket teljesíti. Az egyik lehetőség – gondoltam –,
hogy ez egy gnosztikus evangélium, akárcsak a modern korban előkerült
számos további gnosztikus evangélium, egy írás, amely leírja, miként jött
létre az aiónok isteni birodalma, és kozmikus katasztrófa eredményeként
miként keletkezett a világ és benne az emberek. Az efféle evangéliumokat
azért készítették, hogy a magukban isteni szikrát hordozó szűk elit számára
felfedjék a megváltáshoz szükséges tudást. Ha Júdás evangéliuma ilyen
könyv lenne, az igen nagy jelentőségű lenne a korai kereszténység
kutatójának, talán ugyanolyan fontos lenne, mint János apokriphonja, az
Egyiptomiak evangéliuma vagy a cím nélküli irat a világ keletkezéséről, és a
többi efféle mű. Viszont nem lenne világrengető felfedezés. Egy újabb
gnosztikus evangélium lenne a már meglévők egyre bővülő sorában.
Másrészről viszont az is felmerült bennem, hogy talán valami egész
másról van szó. Lehet, hogy olyan könyvvel van dolgunk, ami Jézus és
Júdás személyes kapcsolatát boncolgatja, méghozzá olyan formában, ami
kiemeli minden más fennmaradt forrásunk közül, olyan könyvvel, ami nem
elítélő, hanem kedvező fényben tünteti fel Júdást. Ha valóban efféle
könyvről van szó – gondoltam –, akkor sokkal nagyobb a jelentősége. Ez
lenne a maga nemében az első könyv, ami az ókorból ránk maradt, egy
teljesen új nézet Jézus viszonyáról a tanítványaival, illetve azzal az
emberrel, aki állítólag elárulta. Egy efféle könyv nemcsak a keresztény ókor
kutatóinak számítana, hanem mindenkinek, tudósoknak és laikusoknak
egyaránt. Egyike lehet a modern korban előkerült legnyugtalanítóbb
keresztény szövegeknek.
Mint kiderült, Júdás evangéliuma mindkét lehetőséget kimeríti.
Egyrészről gnosztikus evangélium, amely leírja, miként jött létre az isteni
birodalom az aiónokkal, világítótestekkel és égboltokkal, és elárulja, hogy
ez az anyagi világ nem az egyetlen igaz Isten teremtő cselekedete révén
keletkezett, hanem sokkal alantasabb, alsóbbrendű, elvetemült isteni lények
alkották meg, egy vérszomjas lázadó és egy bolond. Ugyanakkor feltárja
Jézus és Júdás kapcsolatának igazi – vagy legalábbis a szerző szemszögéből
igazi – természetét. A névtelen szerző szerint Júdás volt Jézus apostoli
nyájának egyetlen tagja, aki megértette, honnan jött, és hová tart Jézus.
Mivel ennek a beavatott tudásnak csakis Júdás volt birtokában, így ő volt az
egyetlen, aki megtehette, amire Jézusnak szüksége volt: átadta őt a
hatóságoknak, hogy kivégezhessék, és megszabadulhasson az emberi test
ideiglenes csapdájából.
Milyen távlatokat adhatunk egy ilyen felfedezésnek? Azt mindenképpen
el kell ismernünk, hogy Júdás evangéliuma látványos lelet, ugyanakkor
óvakodnunk kell attól, hogy felnagyítsuk valami mássá.

Mi ez az evangélium, és mi nem?

Fontos, hogy az emberek állandóan észben tartsák, hogy mi ez az

evangélium, és azt is, hogy mi nem. Nem Júdás által írt evangéliumról van
szó, efféle állítás nem is szerepel benne. Ez egy Júdásról (és persze
Jézusról) szóló evangélium. Nem Júdás korában íródott, és nem olyasvalaki
írta, aki ismerte, vagy bizalmas értesülésekkel bírt volna belső
motivációiról. Nem kínál történelmileg pontos feljegyzést Júdásról, az
emberről. Nem olyan régi, mint az Újszövetségbe bekerült négy
evangélium. Még csak a többi nem kanonikus evangéliumnál sem régebbi,
Tamás és Péter evangéliuma legalább néhány évtizeddel korábban íródott
(bár Júdást ezek egyike sem említi). Júdás evangéliuma száz, vagy talán
inkább százhuszonöt évvel Júdás halála után íródott, olyasvalaki keze által,
akinek nem volt független hozzáférése az általa elbeszélt eseményekre
vonatkozó történelmi feljegyzésekhez. Ez tehát nem olyan könyv, amely új
információkkal szolgál Jézus életének valós, vagy akárcsak a halálához
vezető néhány nap eseményeiről. Az ember pedig hajlamos feltenni a
kérdést: ha a könyv sem Júdásról, sem Jézusról nem ad semmilyen
történelmi információt, akkor egyáltalán mit számít, hogy előkerült?
Az evangélium nagyon is számít. Nem azért, mert újabb megbízható
értesüléseket szerezhetünk belőle Jézus életének történéseiről, hanem arról
szerezhetünk belőle megbízható értesüléseket, hogy mi minden történt
követőinek életében évtizedekkel a halála után. A korai kereszténység
történetének megértéséhez Júdás evangéliuma roppant fontos. Nyugodtan
kijelenthetjük, hogy ez az elmúlt hatvan évben előkerült legjelentősebb
keresztény szöveg.

Az evangélium jelentőségének felbecsülése

Aligha akad bárki is, aki vitatná, hogy a nyugati civilizáció történelmében a
legfontosabb intézmény a keresztény egyház nemcsak vallási szempontból,
hanem az élet minden területén, a politikában és a társadalomban ugyanúgy,
mint a gazdaságban vagy a kultúrában. A keresztény egyház azonban nem
csak úgy, egy teljesen kifejlett létező entitásként pattant elő a semmiből egy
szép áprilisi napon. Történelmi körülmények végtelenül összetett rendszere
hozta létre. A vallás, mely megtérítette a Római Birodalmat, majd a
középkor és a későbbi századok domináns hatalmi tényezőjévé vált, már
nem csupán az a vallás volt, amit Jézus prédikált. Ez a vallás fejlődött,
méghozzá a korai éveiben igen gyorsan. Amint a zsidó mátrixból elmozdult
a nem zsidó környezet felé, a vallás megváltozott és átalakult. Először is
Jézus vallásából (vagyis a judaizmus általa prédikált változatából) átalakult
egy Jézusról szóló vallássá (vagyis egy olyan vallássá, ami végeredményben
az ő halálán és feltámadásán alapult).
Tekintve az óriási hatást, amit a kereszténység a világunkra gyakorolt, a
történészekre hárul a feladat, hogy megmagyarázzák, miképpen jött létre ez
a vallás. Különösen fontos – és különösen nehéz dokumentálni –, hogy mi
történt a hit korai éveiben. Ennek a vallásnak a történelmi fundamentumai
létezésének első vagy első két századában meghatározták, hogy fog kinézni
a későbbi felépítése. Minél jobban megértjük, miként vált a kereszténység
azzá a vallássá, amivé vált, annál jobban vissza tudjuk fejteni saját
gyökereinket annak a monumentális jelenségnek a részeként, amit nyugati
civilizációnak tekinthetünk.
A kereszténység korai évszázadainak megértésével az a gond, hogy
nagyon kevés a forrásunk. Részben azért ilyen kevés, mert a Római
Birodalom lakóinak többsége írástudatlan volt, tehát nem tudott írásos
feljegyzést hagyni a történésekről. Azért is kevés a forrás, mert a
keresztények írástudó kisebbségétől származó bizonyítékok az elkövetkező
nemzedékek idején elvesztek vagy elpusztultak.
Nem véletlen, hogy évszázadokon át a kereszténység első néhány
évszázadaiból való szinte kizárólagos írott feljegyzéseink olyan szerzők
tollából származnak, akik alapvetően ugyanazt a látásmódot képviselik, és
ugyanazt az üzenetet közvetítik a kereszténységről, illetve annak
fejlődéséről. Az egyház történetének alternatív verzióit vagy elnyomták,
vagy egyszerűen elvesztek. Ennek eredményeképp a keresztény történelem
nagy részét csak az egyik oldalról ismerjük. Hogy milyen gazdag és
változatos volt a korai keresztény mozgalom, azt csakis korábban elveszett
keresztény írások felfedezése révén ismerhetjük meg. Júdás evangéliuma –
miként bármely ókori írásmű – megmutatja, hogy a magukat
keresztényeknek nevező emberek milyen szenvedéllyel és tiszteletteljesen
karoltak fel egyéb perspektívákat is. Ezekből az alternatív nézetekből
kiderül, hogy a korai kereszténységen belül ádáz harcok folytak a hit és a
vallási gyakorlat megfelelő formáit illetően.
Ezt a harcot az egyik oldal nyerte meg, és ez a győztes oldal ezt követően
átírta az elfogadott program történetét. A közelmúlt felfedezései lehetővé
tették, hogy valóságosabb formájukban értsük meg a történelmi
jelenségeket. A történelmi rekonstrukciónak ebben a folyamatában Júdás
evangéliumának még fontos szerepe lesz.

Eretnek és ortodox nézetek a korai egyházban

A korai kereszténységet egymással versengő szekták alkották. Ezek a

különböző csoportok különböző hiedelmeket és szokásokat ápoltak, és
mindannyian azért küzdöttek, hogy áttérítsék az embereket a saját
nézeteikre. Az egyes szekták hiedelmei és szokásai oly nagy mértékben
eltértek egymástól, hogy a történészeknek néha még az is problémát okoz,
hogy egyáltalán lehet-e őket ,,keresztényinek nevezni.
Az első évszázadokban természetesen ott voltak azok a keresztények,
akik egyetlen Istenben hittek. Akadtak viszont mások (a markioniták), akik
szerint két isten létezett, megint mások (a különböző gnosztikus szekták)
pedig harminc, vagy akár háromszázhatvanöt istenben hittek. Léteztek
keresztények, akik azt bizonygatták, hogy ezt a világot az egyetlen igaz
Isten teremtette, mások viszont azt mondták, hogy a zsidók igazságos, de
haragos istenének teremtménye, aki nem az igaz Isten, de olyanok is
akadtak, akik szerint sokkal alantasabb, tudatlan istenek teremtették, akik
rosszindulatúak és gonoszak voltak. Voltak keresztények, akik azt hitték,
hogy Jézus egyszerre volt emberi és isteni természetű, mások szerint nem
isteni, hanem emberi volt, megint mások szerint viszont isteni volt, de nem
emberi, azokról már nem is beszélve, akik szerint két lény – egy emberi és
egy isteni – alkotta. Egyes keresztények abban hittek, hogy Jézus halála
révén helyreállt a kapcsolat Istennel, mások azt mondták, Jézus halálának
semmi köze a megváltáshoz, vagy hogy Jézus egyáltalán meg sem halt. 1
Hogy lehet, hogy e szekták mindegyike kereszténynek neveztek magát?
Valójában nemcsak hogy kereszténynek vallották magukat, hanem
mindegyik azt hirdette, hogy ők az igazi keresztények, és az összes többi
csoport félreértette mind Jézus, mind pedig az apostolok tanításait. Ráadásul
minden csoportnak voltak könyvei, melyekkel bizonyították álláspontjukat,
könyvek, amelyeket állítólag az adott csoport nézeteit támogató apostolok
írtak. Akkor még senki sem fordulhatott az Újszövetséghez, hogy
megállapítsák, melyik vallási csoportnak van igaza, mivel az Újszövetség
akkor még nem létezett. Azt meg kell hagyni, hogy amikor ezek a viták a II.
században fellángoltak, a huszonhét könyv, ami később bekerült az
Újszövetségbe, már létezett, viszont a mozgalom, mely a könyveket egy
támadhatatlan Szentírás kánonjában egyesítette, épp ezeknek a sokrétű
vitáknak a következtében jött létre.
A keresztény szekták egyik csoportját – a csaták nyertesét –
hagyományosan „ortodox”-nak címkézik, az alternatív szektákat pedig –
amelyek a hit „aberráns” értelmezését képviselik – „eretnek”-nek
bélyegezték. Az „ortodox” elnevezés két görög szóból ered, jelentése
„helyes vélemény” vagy „helyes hit”. Az „eretnek”* jelző ugyancsak görög
eredetű, és „választás”-t jelent. Aki ortodox, az per definitionem a helyes
hitet vallja, aki viszont az eretnekség útjára lép, az a rossz hitet választja.
Mint az sejthető, a tudósok ma már látják, hogy ezek a fogalmak mint
leíró kategóriák igen problémásak, hiszen értékítéletet hordoznak arra

*
A szó magyar verziójában nem olyan könnyű felismerni az eredeti görög alakot (a
haireomai azaz „választani”, igéből képzett haireszisz formát), mint az angol
megfelelőjében (heresy azaz „eretnekség”). – A ford.
vonatkozóan, hogy melyik csoportnak volt igaza és melyek tévedtek. Nem a
történész feladata megmondani, hogy melyik csoportnak volt jobb teológiája
– ez a teológus munkája. A történész csak a történelmi származást tudja
meghatározni, illetve a különböző csoportok viszonyait, ebben a tekintetben
pedig az „ortodox” és az „eretnek” jelzők – legalábbis szó szerinti
értelmükben – már nem annyira használhatók.
A történészek úgy próbálták körüljárni a problémát, hogy újradefiniálták
a fogalmak jelentését. Az „ortodox” jelzővel már nem arra utalnak, hogy
egy bizonyos szekta a helyes hitet vallotta Istennel kapcsolatban, hanem a
történészek ma már arra a csoportra vonatkoztatják, amely megnyerte a
helyes hitre vonatkozó vitát. Az egyik csoport felülkerekedett minden vele
szemben tanúsított ellenálláson, és a vallás domináns formájává vált, aztán
eldöntötte, milyen krédót kántáljanak a keresztények, és milyen könyveket
kell irányadónak tekinteniük. A történész szemszögéből nézve ez a
domináns szekta nem azért kapta az „ortodox” címkét, mert szükségszerűen
igaza volt, hanem mert ez a gyülekezet döntötte el, hogy mi tekintendő
helyesnek.
A többi vallási csoportot sem azért titulálják „eretnek”-nek, mert téves
hiedelmeket képviseltek, vagy mert az emberek, akik ebben hittek,
gonoszok, démoni megszállottak, vagy egyszerűen csak makacsok lettek
volna, hanem mert a győztes szekta perifériára szorította őket. János
evangéliuma azért maradhatott fenn végig a középkor idején, mert az
ortodox frakció elfogadta, Júdás evangéliuma pedig azért nem maradt fenn,
mert eretneknek bélyegezték.
Hogy jobban megértsük, miként illeszkedik Júdás evangéliuma az
ortodox és az eretnek nézetek viszonyára vonatkozó mai nézetbe,
részletesebben ki kell fejtenem a régebbi, hagyományosabb értelmezést,
melynek gyökerei egészen az első egyháztörténész, a IV századi
egyházatya, Euszebiosz írásaiba nyúlnak vissza, akit néha „az
egyháztörténet atyja”-ként aposztrofálnak.

Az ortodox és az eretnek nézetek euszebioszi modellje

A IV század elején Caesareai Euszebiosz írt egy tízkötetes történelmi művet

a keresztény egyházról, amely időben Jézus életével kezdődött, és egészen
saját koráig terjedt. Ez a történelem ma is megvan, és igazi aranybánya a II.
és a III. keresztény évszázad történései iránt érdeklődő történészek
számára.2 Euszebiosz gyakran idéz hosszasan a korábbi keresztény
művekből, és sok esetben ezekhez a művekhez az ő kivonatán kívül
máshogy nem is juthatunk hozzá. Ennek ellenére Euszebiosz a
beszámolójának nagy részében saját szavaival meséli el a keresztény egyház
terjedésének és növekedésének, a helyi és birodalmi hatóságok részéről
elszenvedett üldöztetéseinek, illetve belső zűrzavarainak történetét.
Számunkra itt és most ezek a belső zűrzavarok az igazán érdekesek, mivel
ezeket − Euszebiosz szerint − legnagyobbrészt az eretnekek gerjesztették,
akik démoni megszállottságukban megpróbálták megrontani az igaz hitet,
mely Jézustól a tanítványokra, tőlük pedig az egyház egészére
hagyományozódott.
Euszebiosz műve természetesen nem elfogulatlanul számol be mindarról,
ami az egyház korai évtizedeiben és évszázadaiban történt. Azok közé
tartozott, akiknek teológiai nézetei győzelmet arattak a különféle
nézetütköztetések során, és perspektívája is ezt tükrözte. Más szóval
rendíthetetlen ortodox volt, az egyéb nézeteket valló keresztényeket pedig –
például a markionitákat és a különböző gnosztikus csoportokat –
eretnekeknek tartotta, akik a hit megrontásán munkálkodnak. Euszebiosz
ezeket a szektákat tulajdonképpen nem is tekintette igazán kereszténynek.
Nem az igaz hitet vallották.
Euszebiosz úgy értelmezte az egyházat, hogy abban akkor is, és ezelőtt is
kizárólag egyetlen ortodox nézőpont juthat érvényre. A keresztények
körében már a kezdetektől fogva ez volt a többségi nézet. Az egész Jézussal
kezdődött, aki az Euszebiosz által elfogadott ortodox tanokat meghirdette.
Aztán folytatódott korokon át a kereszténység fő egyházaival. Na jó,
időnként fel-feltűnik egy-egy erős akaratú, mogorva, démonok által
megszállt tanító, aki néhány keresztényt tévútra vezet. Az ebből sarjadó
eretnek szekták azonban mindig per definitionem a fő egyházi irányvonal
vadhajtásainak számítottak. Már a legkorábbi időktől fogva mindig is az
ortodox volt a többségi és az uralkodó nézet.
Mivel Euszebiosz abban az időben írt, amikor az ő nézetei számítottak
ortodoxnak – vagyis ezek voltak a IV század elején a többségi nézetek –, a
látásmódját a legtöbb olvasója, mindazok, akik az eretneket az eredeti
igazság elferdítőinek tekintették, kitűnően megértette. És mivel a későbbi
egyházatyák egyszerűen átvették Euszebiosz elbeszélését az egyház korai
éveinek történetéről, és ezzel együtt a korszakra vonatkozó látásmódját, így
az ortodox és az eretnek nézetek viszonyának euszebioszi értelmezése lett
évszázadokon át az egyetlen és kizárólagos vélekedés. A XX. század elejéig
komolyabban egyszer sem kérdőjelezték meg.

Walter Bauer alternatív nézete

A korai kereszténységről írt talán legfontosabb XX. századi könyvben az
Újszövetség egyik nagy német szakértője, Walter Bauer érvekkel sűrűn
alátámasztva elutasítja Euszebiosz látásmódját. Az 1934-ben megjelent
könyvében – melyet Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity
[Ortodox és eretnek nézetek a kereszténység hajnalán] címmel fordítottak
angolra – elővette az euszebioszi tételeket, és sorra rámutatott fatális
tévedéseire.3 Bauer végigvette a korai kereszténység történetét térségről
térségre – Szína, Egyiptom, Kis-Ázsia, Róma és így tovább –, régiónként
izolálva a legkorábbi fennmaradt forrásokat. Amire Bauer rájött, az sok
olvasójára sokkolóan hatott. Ezekben a térségekben az első keresztény
feljegyzésekről szinte minden esetben bebizonyosodott, hogy nem a később
ortodoxnak nyilvánított nézeteket hirdették. Inkább nagyon is eretneknek
tűntek, vagyis a kereszténység alternatív formáit karolták fel. Bauer szerint
tehát a kereszténységről szóló első feljegyzéseink arra utalnak, hogy a korai
évszázadokban Kis-Ázsiában a markionita egyház volt az uralkodó,
Egyiptomban a gnosztikus keresztények domináltak és így tovább. Ráadásul
ezeknek a szektáknak a határai átjárhatók voltak, az eszmék folyamatosan
kereszteződtek egymással, miközben az egyik vallási csoport átvette a másik
ideáit, és beleolvasztotta saját perspektívájába. Ennek következtében, amit
egyszer maradéktalanul ortodoxnak tekintettek, később – ha a nézetek ismét
új irányt vettek – akár eretneknek is nyilváníthatták.
Bauer amellett érvelt, hogy nem az ortodox nézet volt a kereszténység
eredeti formája, amiből az összes többi, mintegy másodlagos forma
saradzott. Az ő nézete szerint a kezdeti kereszténység több térség számos
szektájából alakult ki. A kereszténység minden egyes különböző
formulájának megvoltak a maguk sajátos vallási hiedelmei és szokásai,
mindnek megvoltak a maguk szent könyvei, melyeket állítólag az adott
hiedelmeket és szokásokat támogató apostolok írtak, és mindnek megvoltak
a maguk szókimondó vezetői, akik a szekta nézeteit előrevitték. Ezek a
vallási csoportok mind arra törekedtek, hogy másokat megnyerjenek saját
hitszemléletüknek. A győzelmet azonban csak egy arathatta le a III. század
végén és a II. század elején. Euszebiosz korára a győzelem már
megpecsételődött. Amikor Euszebiosz az összecsapásról ír, nem úgy írja le,
ahogy valóban történt. Úgy ír a győzelemről, mintha már a kezdet
kezdetétől kész helyzet lett volna. Az előítéletei azonban hatással voltak
beszámolójára. A korai kereszténység nem egy szilárd monolit volt, hanem
valójában a vallási hiedelmek és szokások roppant széles palettáját kínálta.
Akkor hát Bauer nézete szerint hogy lehet, hogy az egyik szekta
győzelmet aratott a többi felett, és vajon melyik szekta volt az? Bauer úgy
véli, nem volt véletlen, hogy a később ortodoxiának nevezett irányzat
legkorábbi nyomai Róma városához kapcsolódnak. Róma természetesen a
birodalom fővárosa volt. Már egészen korán nagy létszámú keresztény
egyházzal büszkélkedett, amik közigazgatási jártasságuk és vagyonuk
felhasználásával propagálták saját hitvallásukat, birodalom-szerte
4
ráerőltetve azt a többi keresztény közösségre. Az idők folyamán sikerült a
Földközi-tenger partvidékén mindenhol hasonló gondolkodású embereket
ültetniük a főbb egyházak püspöki székeibe. Végül perifériára tudták
szorítani a szembenálló nézeteket, eretneknek nyilvánították őket, és saját
vallási formájukat tették meg az igaz hitnek. Ezután már csak egy
euszebioszi kiállású férfiú kellett, aki átírta az összecsapás történetét. Így
vált hosszú évszázadokra a kereszténység kezdeti viszontagságos éveinek
hagyományos értelmezése ortodox perspektívává.

Az ortodox és az eretnek nézetek mai megítélése

Bauer könyvében sok vitatható tétel volt, és a tudósok nem is haboztak

felvenni a kesztyűt, legfőképpen azok, akik személy szerint az euszebioszi
nézetet osztották, miszerint az ortodox kereszténység (melyet a tudósok
többsége a magáénak vallott), már a kezdetektől mindig is többségi nézet
volt a keresztény egyházban. Bauert azért támadták, mert túl sok érvet vélt
felfedezni a semmiben, vagyis ha egy bizonyos térségben nem volt
keresztény feljegyzés, ennek okát hajlamos volt abban látni, hogy az adott
régióban az eretnekek képviselték az uralkodó nézetet, akiknek feljegyzéseit
elpusztították. A fennmaradt forrásokat pedig olyan inkvizítori hevülettel
közelítette meg, amit egyes kritikusok nem nagyon értékeltek. Végül Bauer
érvei és következtetései nagy számban váltak kritikus vizsgálódás tárgyává,
és nem mindenkit győztek meg.
Mégis, noha nem egy konkrét állítását kellett felülvizsgálni, ma a korai
kereszténység tudósai körében a Bauer által bemutatott általános perspektíva
vált uralkodóvá. A korai egyházban roppant sokféle vélekedés létezett: a sok
különböző szekta sokféle különböző nézetet képviselt, mindegyiküknek
megvoltak a nézeteiket alátámasztó szent könyveik, a nézeteiket egytől
egyig Jézustól, illetve legközelebbi híveitől származtatták, és mindegyik
ragaszkodott hozzá, hogy csakis neki van igaza, a többi szekta téved. Ezeket
a szektákat sok esetben nem választotta el egymástól áttörhetetlen
határvonal, amit később eretneknek nyilvánítottak, lehet, hogy korábban
tökéletes biztonságban volt az ortodox tábor sorain belül. Ebből a sokrétű
változatosságból végül egyetlen csoport emelkedett ki győztesen, és örök
időkre ez a csoport döntött a keresztény vallás alapvető jellegéről.
A Bauert igazoló bizonyítékok lépten-nyomon felbukkannak. Modern
korunkban a régészeti felfedezések nyomán számos korai keresztény írásmű
kézirata került már elő vagy az utánuk kutató régészek munkája vagy a
beduinok véletlen felfedezése nyomán, akiknek talán fogalmuk sem volt
róla, mire bukkantak. Szembeötlő viszont, hogy miként a felfedezések
követik egymást, úgy erősödik bennünk az érzés, hogy a kereszténység
korai évtizedeiben és évszázadaiban figyelemre-méltóan sokféle vallás
lehetett.
Igaz, hogy ezek a felfedezések némelyike az ortodox keresztények által
használt iratokhoz – például az Újszövetségi könyvekhez – kapcsolódik, de
a korai kéziratok egyik megdöbbentő sajátossága, hogy sokukban található
olyan írnoki módosítás, ami használhatóbb fegyverré teszi ezeket a
szövegeket az eretnek szekták állításaival szemben. Sok egyéb mellett ez azt
mutatja, hogy még az ortodox keresztényeket is foglalkoztatták a másféle
hitnézetek, melyek saját korukban oly elterjedtek voltak, és melyeket oly
veszélyesnek tartottak.5 Mi több, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy
az Újszövetségbe bekerült könyveket több vallási közösség is használta,
nemcsak az, amely végül ortodoxszá vált. János evangéliumát például
számos gnosztikus szekta kedvelte. Ha János evangéliumának egy kézirata
felbukkan egyszer Egyiptomban, mondjuk egy II. századi leleten, ez nem
feltétlenül jelenti azt, hogy akkor és ott az ortodox egyház dominált,
könnyen lehet, hogy egy gnosztikus keresztények által használt kéziratról
van szó. A fordítottja viszont már nem ilyen könnyű eset. Ha egy Júdás
evangéliumához hasonló könyv kerül elő, elég nyilvánvaló, hogy egy efféle
könyvet nem nagyon olvasgattak az ortodoxok egyházának berkeiben. Ez
egy gnosztikus szöveg, amit az ortodox vezetők kiátkoztak volna, mint
eretnek iratot.
A modern kor régészeti felfedezéseit illetően az a megdöbbentő, hogy a
legtöbb esetben heterodox (tehát az ortodox tanítás egy alternatív verzióját
képviselő) kéziratok kerülnek elő. Miért? Ha Euszebiosznak igaza volt, és
valóban az ortodox szemlélet volt mindig és mindenhol az uralkodó
vélekedés, akkor mi az oka annak, hogy az előkerülő iratok szinte mindig
eretnek művek, nem pedig a kánonba be nem került ortodox írások?
Ott van például Péter evangéliuma, ami 1886-ban került elő, egy könyv,
amit a korai egyházatyák kiátkoztak, mert a doketikus krisztológiát hirdette.
A XX. században Egyiptomban újabb töredékek kerültek elő az
evangéliumból. Ha jobban megnézzük, Péter evangéliumából több, az első
századokból való töredékes másolattal rendelkezünk, mint Máté
evangéliumából. Lehet, hogy akkoriban Péteré lehetett a legnépszerűbb
evangélium? Aztán ott van Mária 1896-ban felfedezett evangéliuma, ami
egy Máriának szóló gnosztikus kinyilatkoztatást tartalmaz Jézus szájából
arról, hogy miként tud a lélek felszállni a mennybe. Aztán ott van a Nag
Hammadi-i könyvtár ötvenkét írása, köztük János apokriphonja, az
Egyiptomiak evangéliuma, A nagy Széth második tanítása, és Péter kopt
apokalipszise, egytől egyig a gnosztikus világkép aspektusait boncolgató
gnosztikus iratok, hogy ne is említsük ugyanebből a gyűjteményből Tamás
vagy Fülöp evangéliumát. Az 1980-as években rábukkantak egy könyvre,
ami a Megváltó evangéliuma címet viselte. Ez Jézus életének utolsó óráit
meséli el, illetve a kereszthez(l) intézett végső szavait. Most pedig itt van
Júdás evangéliuma, egy újabb gnosztikus dialógus, benne a „titkos
kinyilatkoztatások”, amelyeket Jézus Iskarióti Júdás előtt felfedett.
Vajon puszta véletlen csupán, hogy az elmúlt évszázad során előkerült
nem kanonikus írások egyike sem az ortodox nézetet képviseli? Ha az
ortodox hitvallás oly széles körben elterjedt, miért van az, hogy a II.
századból csakis heterodox dokumentumok kerültek elő? A válasz erre a
kérdésre arra buzdít, hogy átgondoljam, végül is miért is kell Júdás
evangéliumát ennyire fontosnak tekinteni.

Júdás evangéliumának legfőbb jelentősége

Meglátásom szerint ez az újonnan előkerült beszámoló két okból rendkívül

fontos, az egyik általános, a másik specifikus.
Általános síkon nézve ez az evangélium egy újabb ókori keresztény
írásmű, ami nem tartozik az ortodox táborba, hanem a gnosztikus vallás
egyik formáját tárja elénk, amit a kereszténység győzedelmes frakciója a III.
vagy a IV. század folyamán elnyomott.
A szénizotópos kormeghatározás alapján az újonnan felfedezett kézirat
valamikor a III. század végén vagy a IV. század elején íródhatott. Vajon
korábban már többször is lemásolták? A fennmaradt kézirat az eredeti görög
nyelvű szöveg kopt fordítása, és a görög szöveg valamilyen formáját
Ireneusz i. sz. 180-ban már ismerte. A könyvet tehát valamikor a II. század
közepén kellett írni, legalább néhányszor lemásolták, majd lefordították
koptra, és újból lemásolták.
Nemcsak pusztán gnosztikus szövegről van szó, hanem több különböző
keresztény szekta sokféle írásával mutat összefüggést. A legkonkrétabb
hasonlóságok a széthiánus gnosztikus szövegekkel hozzák kapcsolatba, de
egyes nem széthinánus gnosztikus iratokkal is feltűnő párhuzamokat mutat,
például Tamás evangéliumával és Péter kopt apokalipszisével. Még a
kereszténység olyan, nem gnosztikus irányzataival szemben is mutat
érdekes kötődéseket, mint a markionizmus és a zsidó apokaliptikus
kereszténység.
Tehát tágan fogalmazva ez a szöveg újabb szilárd bizonyítékul szolgál
arra vonatkozóan, hogy a kereszténység az egyház korai évszázadaiban
figyelemreméltóan sokszínű volt. A kereszténységnek sok formája létezett,
és a határok a keresztény szekták között egyáltalán nem voltak
átjárhatatlanok, sőt a különböző vallási közösségek, illetve az általuk vallott
nézetek nagymértékben hatottak egymásra, határaik sok ponton átjárhatók
voltak.
Ennél is érdekesebbek viszont a Júdás evangéliumának konkrét tanításai.
Az evangélium egyrészről a megváltáshoz szükséges titkok gnosztikus
kinyilatkoztatása. Abból a feltételezésből indul ki, hogy néhányan csapdába
estünk anyagi testünkben, és hogy meg kell tudnunk, hogy kerültünk ide,
kik is vagyunk valójában, és miként szabadulhatunk ki, hogy visszatérjünk
mennybéli otthonunkba. Jézus felfedi számunkra ezeknek a dolgoknak az
igazságát, megmutatja nekünk a valóság természetét, elmondja, hogy ez a
világ nem minden. Messze nem. Ez a világ csak egy kozmikus katasztrófa,
egy vérszomjas lázadó és egy bolond teremtménye. Ki kell szabadulnunk a
markukból, hogy visszatérhessünk az isteni birodalomba, ahonnan
származunk. Maga Júdás már felismerte ennek a kinyilatkoztatásnak az
igazságát, és ő az, aki élen jár az úton.
E gnosztikus kinyilatkoztatás azért oly különleges, mert épp Iskarióti
Júdáshoz szól. A keresztény hagyományban Júdást mindig is úgy
ábrázolták, mint a rohadt almát az apostolok hordójában. Az évek során
akadtak keresztények, akik árulót láttak benne, aki képes volt feladni
mesterét egy jelentéktelen összegért cserébe, mások az ördög
megszállottjaként ábrázolták, egyesek szerint pedig született gonosztevő
volt. Az antiszemita propaganda szószólói mindezek tükrében a tipikus
zsidót látták benne, az istentagadót, a pénzéhes tolvajt, Krisztus gyilkosát.
Júdás evangéliuma eltérő képet fest, azt állítja, hogy Júdás volt az
egyetlen a tanítványok közt, aki megértette urát. Jézus nem a teremtő
istentől érkezett, hanem „Barbéló halhatatlan birodalmából”. Akárcsak
közülünk is néhányan, akik be vagyunk zárva testünk börtönébe, de ha
megtudjuk az igazságot, amit Jézus hűséges tanítványának, Júdásnak
felfedett, képesek leszünk visszatérni mennyei otthonunkba. Júdás mutatja
majd az utat. Ő a „tizenharmadik”, mivel nem tartozik Jézus tizenkét
tanítványa közé, akik soha nem fogták fel tanításait, és sosem vették észre,
hogy a teremtő iránti imádatuk tévút. Az igazságot csakis Júdás látta meg,
így Jézus csakis neki fedte fel mindazt, amit tudni szükségeltetik. Júdás
pedig cserébe megtette neki az elképzelhető legnagyobb szívességet.
Árulásával nem az ügyet árulta el. Amit tett, Ura javára tette. Átadta Jézust a
hatóságoknak, hogy megölhessék, és megszabadulhasson teste kötelékeiből.
Így válik Júdás a legnagyobb apostollá. Jézus emlékezetes szavaival élve:
„Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az
embert, aki magában hord engem. ”
 Név− és tárgymutató

A Da Vinci-kód (Brown) 74 Aszabil, Hanna (álnév) 97

A Megváltó evangéliuma 227 Autogenész 129, 135-136
A Megváltó gyermekségének arab Avenches (Aventicum) 20
evangéliuma 66-67 Az eretnekek illetéktelensége
a templom megtisztítása 192 (Tertullianus) 173
Ábel 86, 135 Az eretnekségek ellen (Iréneosz)
Ábrahám 57-58 79, 84, 86-87, 144
Ádám 86, 124-126, 131, 135, 153, Az igazság evangéliuma 76
178 az írás beteljesülése 38, 40, 42
Adamasz 123 az ítélet napja 197-198
Ágoston 29 Az úgynevezett „tudás” (azaz a
Ahmím (Egyiptom) 75 gnószisz) bírálata és cáfolata
aiónok 81, 116, 132-133, 137, 217 (Iréneosz) 79
Alkméné 164 Az Úr mondásainak magyarázata
Állam (Platón) 62, 204, 207 (Papiasz) 62
állatöv 124
Allogenész 92-93, 105 Babcock, Robert 103
Am Szamiah (álnév) 96-97 Bagnall, Roger 101
Amaza 41 Barbéló 115, 118, 129, 135-136,
Ambrus 70 147, 168, 178,228
Amphitrüón 164 Baszileidész 143, 173
András 112 Bauer, Walter 223-225
Antikrisztus 152 Beinecke Ritkaság Könyvtár 101,
antiszemitizmus 43 103
apostolok 12, 32, 43-44, 46, 50, Bentley, Layton 103, 108
52-56, 61,63-64,69-71,94, 119, Bethánia (Júdea) 60, 185, 212-213
133, 139-140, 157, 168-176, Bethániai Mária 60, 185
183, 188, 191, 214-215, 221, bibliai demiurgoszvallások 131
224, 228 Brown, Dan 24, 74
Apostolok Cselekedetei 53, 56, bűnbánat 43, 71, 150, 166, 191-
169, 172, 188, 214-215 192
Aranylegenda 67-68
aranyszabály 37 centurio (Jézus megfeszítésénél)
Arimatheai József 32 32, 163
arkhónok 143 Ciborea (Júdás anyja) 68
Cirenei Simon 32, 143-144, 188
Constantinus 74 89-91, 94, 96, 108, 112-116,
127-128, 130, 137-138, 149-
Dahl, Nils 203 150, 152, 156, 164-165, 169-
daimón 121-122 170, 174, 177-178, 180, 184,
Darbre, Florence 12-15, 18, 93- 188, 217-219, 227-228
94, 106-107
Dávid, Izrael királya 31, 41, 54, farizeusok 61, 159, 196
202 fellahok 94-96
demiurgosz 124 feltámadás 146, 161, 164, 167,
démonok 30, 60, 135, 144, 151, 188, 203
190, 223 Ferrell, James 104
Didimusz (mint megnevezés) 164 Ferrini, Bruce 103-107, 111
doketizmus 141 Freedman, David Noel 99-100
Dzsebel Qarara (Egyiptom) 95 Fülöp 12, 76, 180,227

Ego eimi (mint isten neve) 57, 61 Gábriel (arkangyal) 125

galaták 171
Egyiptomiak evangéliuma 132,
136-137, 217,227 Galerius 64-65
Él 124-125, 154 Galilea 36, 60, 112, 119, 185-186,
188-189,200,205,209,212
el-Mínia (egyiptomi tartomány)
95, 110 Gallia (a mai Franciaország) 77
Elohim 144-145 García, Terry 7, 12, 20
Gates, Bill 103
elveszett evangéliumok 12, 74
Emberfia 33, 36, 48, 162, 190- Gateway Computers 12
191, 193-194, 197-200, 202, Getszemáni-kert 36, 162
205-206, 209-210, 212-213 Glaukiasz 173
Emmel, Stephen 12, 15-20, 99- gnoszticizmus 80, 92, 129-135,
100, 107-108 137, 139, 141, 143, 145, 147-
Epiphaniosz 76, 79, 88 151, 153-156
gnoszticizmus eredete 154
esszénusok 196
etimológia 60 gnosztikus evangéliumok 74
Eugnósztosz, Áldott 132, 138 gnószisz 79-80, 117, 125, 129,
132, 135, 165
eukarisztia 117
Euszebiosz, Caesareai 64, 75, 77, görög nyelv 96, 154, 227
222-224 Gyorsító Tömegspektrométer
Telep 12
evangélium (mint fogalom) 7, 11-
13, 16-17, 19-20, 22-23, 25, Hakeldama 55
29-30, 38-39, 44, 46, 49, 53, halhatatlanok és halhatatlanság
56-58, 60-61, 65-66, 72, 74-77, 119
Hatalmas Láthatatlan Szellem
123, 135, 168, 179
héber Biblia 57, 145, 186, 193
héber nyelv 34
Hedrick, Charlie 92-93, 102, 105,
107
hegyi beszéd 37
Héraklész 164
Heródes 64-65, 112
heterodox nézetek és iratok 226-
227
Heubusch, John 12
Hitetlen Tamás 16
Holt-tengeri tekercsek 12, 91, 196
húsvét 209
idők vége 125, 151, 179, 197
Illés 30
incipit 113-114, 117
Ireneusz 13-14, 17, 19-20, 62, 77-
80, 83-90, 143-144, 227
írnokok 51
irodalmi megközelítés 180
Iskarióti Júdás 7, 9, 11-12, 14, 16-
18, 20, 22, 24, 26-30, 32, 34-
36, 38, 40, 42, 44, 46, 48, 50,
52-54, 56, 58, 60, 62, 64, 66,
68, 70, 72, 76, 78, 80, 82, 84,
86, 88, 90-92, 94, 96, 98, 100,
102, 104, 106, 108, 110, 114,
116, 118, 120, 122, 124, 126,
128, 130, 132, 134, 136, 138,
140, 142, 144, 146, 148, 150,
152, 154, 158, 160, 162, 164,
166, 168, 170, 172, 174, 176,
178, 180-195, 198, 200, 202,
204, 206, 208-209, 212, 214,
216-218, 220, 222, 224, 226-
228
Isten országa 190-191, 193-194,
197-200, 206, 210, 213, 216
istenkáromlók 64
Izrael 35, 41-42, 154, 186, 193-
194, 199, 202-204, 206, 213
Jacobs, Andrew 8
Jahve 81, 154
Jakab apostol 31, 35-36, 140, 158
Jakab első apokalipszise 13, 93,
96, 100, 110
Jakab protoevangéliuma 66
Jaldabaóth 81-82, 124
János apokriphonja 217, 227
János apostol 24, 139
János cselekedetei 139-141
János evangéliuma 50, 56-61, 67,
81, 89, 183, 199, 222, 226
Jelenések könyve 153
Jeremiás 42
Jeromos 69-70
Jeruzsálem 35, 42, 47, 55
Jézus elárulása 17, 27, 39, 41, 46,
54, 70, 103, 188,209,211
Jézus élete 22-26, 29, 40, 44, 72,
75, 119, 158-159, 161-162,
169, 180-181, 183, 187-189,
207-208, 219, 222, 227
Jézus halála 23, 26, 35, 37, 39,
43-44, 46, 53, 75, 83, 128, 138,
146, 149, 158-159, 161-167,
170-171, 183, 192, 194,203-
204, 207, 211, 221
Jézus ikertestvére 164
Jézus kiléte 30-31, 56, 115, 147
Jézus letartóztatása 39-40
Jézus mondásai 113
Jézus nevetése 145
Jézus nyilvános fellépése 44, 46,
 115, 162, 169
Jézus pere 39, 65, 112
Joáb 41
Johanna 24
Jom Kippur 163
Josephus Flavius 64
Józsue (héber Biblia) 186
Júda 164,202
judaizmus 132, 196,219
Júdás evangéliuma 7-8, 11, 14,
19-20, 23, 50, 73-75, 77, 79,
81, 83, 85, 87-89, 91-93, 95-
97, 99-101, 103-105, 107-108,
110-117, 119-121, 123, 125,
127-131, 133-139, 141, 143,
145-157, 159, 161, 163, 165-
169, 171, 173, 175, 177-179,
183-185, 187, 193, 201, 211-
212, 217-223, 225-229
Júdás evangéliumának felfedezése
7, 91, 93, 95, 97, 99, 101, 103,
105, 107, 111
Júdás halála 42-44, 50, 52-53, 55,
69, 119, 133, 169, 183, 186-
188, 212, 215, 218
Júdás neve 33, 185-186
Júdás Tamás 16, 76, 100, 113,
147, 164-165
Juli, A. J. Timothy 12, 20
Kaifás 209
Káin 86, 89-90, 135
káiniták 85-86, 88-89
kanonikus szövegek 127
káprázat 82, 139, 141, 143, 149
kapzsiság 40, 46, 49
Kasser, Rudolph 8, 14-18, 93-94,
104, 106-108, 110-111, 113,
134, 166
katolikus egyház 173
Kéfás 28
Kelemen első levele 172
Keresztelő Szent János 147
keresztényüldözések 77
keresztre feszítés 32, 36, 114, 173
Kerijjót 186
kétpólusú kategorizálás 58
Khrüszosztomosz (Aranyszájú)
Szent János 70-71
Kivonulás könyve 57, 96, 99
kódex forma 96, 108
Koenen, Ludwig 97, 99
kopt nyelv 12, 108, 110
Kopt Tudományok Nyolcadik
Nemzetközi Konferencia 108,
110
Koptológia 15, 107-108
Korach 86
Koresh, Dávid 160
Korinthosz 26-27, 161, 172
Korinthosziakhoz írt I. levél 26
Koutoulakis, Nicholas 98
Közép-Egyiptom 95, 110
középkor 8, 219, 222
Krisztus (mint megnevezés) 11,
23, 28, 34, 47, 53, 58, 65, 68-
69, 81-83, 89, 100, 113, 136,
139-141, 143-144, 148, 157-
158, 161, 164, 166, 168, 173,
175-178, 202-203, 228
Krosney, Herb 8, 12, 19-20, 22,
94, 110-111
Layton, Bentley 103, 108
Lázár 60
Lévill 2, 139
Lukács evangéliuma 43-44, 46,
53, 56, 170, 197
Maecenas Alapítvány 13, 22, 93-
94, 105-106, 110-111
Marcus Aurelius 77
Mária evangéliuma 76, 85, 131,
138-139
Mária Magdolna 24-25, 32, 74,
76, 139, 185,188
Márk evangéliuma 29-32, 36-37,
39, 44, 46, 48, 75, 162-163,
174, 177, 204
markionizmus 228
Márta 60, 64
Máté apostol 7, 11, 29-30, 34, 37-
45, 49-50, 52, 55-56, 61, 64,
69, 75, 112, 114,119, 127-
128,147, 163, 177, 180-181,
183, 187-189, 191, 193, 197,
199, 212-215, 227
Máté evangéliuma 29-30, 37, 39,
44, 49, 52, 64, 112, 214, 227
matematikai értekezés 106
Mátyás 169
megváltás 23, 72, 82-83, 116-117,
127, 148-149, 153, 155, 162,
165, 167, 171
Meyer, Marvin 8, 114, 134-137,
166, 179
Mihály (arkangyal) 125
Moáb 186
Mózes 41, 46, 57, 88, 209
Mózes törvénye 41, 46
Nag Hammadi-i könyvtár 85, 93,
99-100, 113, 134,227
nagy Széth második tanítása, A
143, 227
National Geographic Society 7
Nebruél (Nebro) 129, 136-137
nem kanonikus evangéliumok 218
Nemzeti Tudományos Alap 12
Nikodémus evangéliuma 65, 69
Nussberger, Frieda Tchacos 13-
14, 17, 101-106
Orthodoxy and Heresy in Earliest
Christianity [Ortodox és
eretnek nézetek a
kereszténység hajnalán]
(Bauer) 224
ortodox nézetek 220
Ószövetség 99, 125, 137, 149, 154
Önmagából Keletkezett
(Autogenész) 123, 135-136
ördög  sátán 30, 45-46, 49, 58-
61, 67, 130, 146, 151, 155,
159, 162, 177, 190, 228
ördögűzés 146, 159, 162
örök élet 146, 153
összeférhetetlenségek 52
összehasonlító módszertan 181
Pagels, Elaine 74
Pál apostol 25, 53, 96, 148, 157,
166, 173, 183,193
Palesztina 155, 185, 196, 202,
207-208
Papiasz 62-64, 183, 187, 214
papirusz 17, 98, 104, 106-107
paradicsom 48, 63, 82
pentád 124
Péter (kopt) apokalipszise 144-
145, 174-175
Péter apostol 144, 171
Péter evangéliuma 95, 112, 218,
226
Péter Fülöphöz írt levele 13, 20,
93, 96, 100, 110
Platón 51, 76, 122, 130
pléróma 81-83, 115-116, 122,
129, 135, 148, 167
politikai lázadás 207
Poncius Pilátus 24, 39, 68, 207
próféciák 40, 154
próféták 40, 150, 154, 208
Pszeudo-Tertullianus 88
Q dokumentum 197, 199
régészeti felfedezések 93, 226
régiségpiac 13
Rijn, Michel van 92-93, 102, 105
Roberty, Mario 13-14, 20, 22,
105-106
Robinson, James M. 99, 108
Római Birodalom 51, 53, 185,
189, 220
római katolikus egyház 173
Ruben (Júdás apja) 68
sátán (az ördög) 31, 44-46, 54, 58,
60-61, 67, 127, 152, 177, 190,
212
sémi nyelvek 186
Simon Péter  Péter apostol 54,
75, 112, 147
Skariót (sziget) 68
Szakla (Szaklas) 124-125, 129,
136-137, 153-154
Szamiah 96-97
szellemek 168
szénizotópos kormeghatározás 17-
19, 110,227
szentek szentje 163
Szentlélek 45, 54, 169-170
széthiánus gnoszticizmus 134,
148
szinoptikus evangéliumok 60
Szodoma és Gomorra 86
Szopnia (gnosztikus eón) 82, 86,
121
Szophoklész 68
Tamás cselekedetei 164
Tamás evangéliuma 85, 100, 113,
131-132, 137, 146-148, 163-
166, 191, 199, 228
tamásista gnoszticizmus 134
Teremtés könyve 81, 154-155
Tertullianus 173
The Gnostic Gospeh [Gnosztikus
Evangéliumok] (Pagels) 74
The Gospel of Judas [Júdás
evangéliuma] (Mawer) 8, 94
The Lost Gospel: The Quest for
the Gospel of Judas Iscariot
[Magyarul: Az elveszett
evangélium − Kutatás Iskarióti
Júdás evangéliuma után]
(Krosney) 94
Theudasz (Tádé) 173
tizenkét tanítvány 20, 39, 120,
122, 148, 156-157, 159, 161,
163, 165, 167, 169, 171,173-
175, 177, 179, 186-187, 193-
195, 199-200, 213, 216
történelmi megközelítés 181
Újszövetség 8, 12, 15-16, 23-25,
27-28, 34, 55, 64, 74, 90, 92,
117, 164, 181, 185, 202-203,
221, 223
utolsó vacsora 26-27, 33, 36, 41,
59-60, 146, 158
valentiniánus gnoszticizmus 134
Valentinus 131
Vérmező 42, 52, 55, 71, 188, 215
Voragine, Jacobus von 67, 69
Waitt Családi Alapítvány 12
Wurst, Gregor 8, 107, 134, 166
Zakariás 41
zelóták 185
Zeusz 164
zsidó Szentírás 57, 190, 203
zsidók királya 206-210
Zsoltárok könyve 54
Zsuzsanna 24
Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 Jegyzetek

2. fejezet: Júdás a korai evangéliumokban

1
Lásd nemrégiben megjelent könyvemet: Peter, Paul, and Mary Magdalene: The
Followers of Jesus in History and Legend (New York, 2006, Oxford University
Press).
2
Lk 8:1-3. Ezekben a versekben az is benne foglaltatik, hogy Mária Magdolna volt
a nő, akiből a hét ördögöt kiűzték. Azt nem állítja, hogy Jézus tette volna, bár
lehet, hogy erre kíván utalni. Az mindenesetre itt sehol sem szerepel, hogy ezek
az ördögök prostitúcióra sarkallták volna, és az Újszövetségben sehol sincs
olyasmi, hogy gonosz lelkek ilyesmit tettek volna.
3
Azzal kapcsolatban, hogy Pál vajon mennyit tudott Jézus életéről, lásd
értekezésemet a The New Testament: A Historical Introduction to the Early
Christian Writings című könyvem 3. kiadásában (New York, 2004, Oxford
University Press), a 22. fejezetben, illetve részletesebben Victor Paul Furnish
Jesus According to Paul című könyvében (Cambridge, 1993, Cambridge
University Press).
4
A tudósok ma már nem hiszik, hogy az Újszövetségben neki tulajdonított
leveleket mind maga Pál írta volna. Az Efezusiaknak írt levél, a Kolosszeieknek
írt levél, a Tesszalonikaiaknak írt II. levél, a Timóteusnak írt I. és II. levél és a
Titusznak írt levél szerzőségét illetően lásd Ehrman The New Testament című
könyvének 23. fejezetét.
5
Júdás ábrázolásának kérdésébe nem tudok nagyobb mélységeiben belemenni
minden egyes evangéliummal kapcsolatban, inkább azokat a pontokat igyekszem
kihangsúlyozni, amelyek számomra a legjelentősebbnek tűnnek. Annak okaiért,
hogy miért Márk evangéliumát tartják az elsőként keletkezett evangéliumnak,
miért gondolják, hogy Máté és Lukács őt használták forrásként saját
beszámolóikhoz, és miért János evangéliumát tartják az utolsónak, lásd a The
New Testament című könyvem 5-8., illetve 10. fejezetében olvasható
értekezésemet.
6
Lásd az előző jegyzetet.
7
William Wrede volt az egyike, aki ezt először észrevette. Lásd a The Messianic
Secret című könyvét (angolra fordította J. C. G. Greig; Cambridge, 1971, J.
Clark; a német eredeti kiadás 1901-ben látott napvilágot).
8
Lásd John J. Collins: The Scepter and the Star: The Messiahs ofthe Dead Sea
Scrolls and Other Ancient Literature (New York, 1995, Doubleday).
9
Márk evangéliuma eredetileg itt ért véget – hirtelenül, az asszony hallgatásával. A
későbbi írnokok úgy vélték, ez így túl hirtelen, és hozzátettek még tizenkét
verset, melyek jobb megvilágításba helyezik a tizenkét tanítványt. Ezzel a
 lezárással kapcsolatban lásd Misquoting Jesus: The Story Behind Who Changed
the Bible and Why (San Francisco, 2005, Harper-SanFrancisco), 66-67. oldal.
10
Itt, és a rendelkezésemre álló bibliafordításokban mindenhol az „árulás” görögül
paradidomi, amit „átadás”-nak is lehet fordítani. Viszont a borzalmas dolgokból,
melyeket Jézus mond arról, aki majd átadja őt – „Jobb lett volna neki, ha meg
sem születik.” –, nyilvánvaló, hogy nem egy semleges cselekvésre, hanem az
árulás gonosz tettére utal.
11
Egyes olvasók talán eltűnődnek, van-e valami értelme ennek az elbeszélő
szakasznak. A vezetők nem akarják letartóztatni az ünnepség idején, mégis
megteszik. Félnek, hogy a tömeg Jézust támogatandó fellázadhat, a perén
viszont ugyanezt a tömeget gond nélkül fel tudják tüzelni ellene. De ha a tömeg
nem lázad fel a tárgyalás során, akkor miért lázadna fel a letartóztatása miatt?
Vajon Márk hiteles történelmi beszámolót ad?
12
Máté evangéliumának efféle értékelését – ami Lukácsot is érintheti, hiszen ő is
Márkot használta forrásként – redakciótörténeti módszernek nevezik. A
szerkesztő átszerkeszti a művet, a módszer pedig azt vizsgálja, miként
szerkesztették át ezek a későbbi szerzők a forrást (vagyis Márkot), bizton
állíthatjuk, az egyetlent, ami a rendelkezésükre állt. Lásd Ehrman: The New
Testament, 7. fejezet.
13
Bár, mint látni fogjuk, az idézetet valami okból tévesen Jeremiásnak tulajdonítja.
14
A legjobb teljes áttekintést Dalé Allison és W D. Davies The Gospel According
to Saint Matthew című könyve nyújtja (Edinburgh, 1997, T&T Clark), 3:557-73.
15
Lásd például Mk 1:2 (Mal 3:1 és Iz 40:3) és Róm 9:27 (Oz 2:1 és Iz 10:22).
16
Részletesebb áttekintésért lásd Ehrman: The New Testament, 8. fejezet.
17
Az egyik legfontosabb különbség Lukács és Márk között ott van, amikor Jézus a
tizenkettőt tanítványainak nevezi, mivel Lukács világosan megmondja, hogy
Júdás lesz az, aki „elárulta” Jézust. Itt a prodidomi görög szó áll, nem a
korábban már tárgyalt paradidomi, ami általánosabb értelemben egyszerűen csak
„átadás”-t jelent. Júdást Lukács egyértelműen „áruló”-nak nevezi.
18
Ezek tehát a tudósok által Q dokumentumnak nevezett forrásból származnak. Ez
egy nem létező forrás (azaz hipotetikus), amiből Máté és Lukács a Márknál nem
szereplő történeteket merítette, például a boldogokról, az Úr imájáról és a három
sivatagi kísértésről. Lásd Ehrman: The New Testament, 6. fejezet.

3. fejezet: Júdás a későbbi evangéliumi hagyományokban

1
Lásd Albert Bates Lord The Singer of Tales (Cambridge, Mass., 1960, Harvard
University Press) és Walter Ong Orality and Literacy: The Technologizing of the
Word (New York, 1982, Methuen) című alapműveit.
2
Másrészről viszont igaz, hogy az írott szövegek szerzői már a könyvnyomtatás
kora előtt is odafigyeltek, hogy az írnokok gondatlanságból vagy szándékosan
 meg ne változtassák beszámolóikat. Ezzel kapcsolatban lásd a Misquoting Jesus:
The Story Behind Who Changed the Bible and Why című könyvem (San
Francisco, 2005, HarperSanFrancisco) 2. fejezetét.
3
János és a szinoptikusok kapcsolatának részletesebb áttekintéséért lásd Ehrman:
The New Testament, 10. fejezet.
4
Lásd konkrétan Hyam Maccobynál – a Judas Iscariot and the Myth of the Jewish
Evil című könyvében (New York, 1992, Free Press) –, aki nem kevesebbet állít,
minthogy a történelmi Júdás nem is létezett, csak a keresztények találták ki, akik
úgy akartak szembeszállni a zsidókkal, hogy történeteket meséltek róla, mint
Jézus állítólagos ellenségéről és elárulójáról.
5
Papiaszról és a munkásságáról részletesebben lásd Bart D. Ehrman: The Apostolic
Fathers (Cambridge, Mass., 2003, Harvard University Press), 2:86-89.
6
Ezt és a következő idézetet lásd a fent idézett mű 2. kötetében található
fordításban. [Tapiasz Ireneusznál megtalálható kivonatai magyar nyelven az
alábbi gyűjteményben szerepelnek: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák
(Budapest, 1988, Szent István Társulat).]
7
Idézetek G. A. Williamson (ford.) Eusehius: The History of the Church from Christ to
Constantine című könyvéből (szerk. Andrew Louth; London, 1989, Penquin).
8
A zsidóellenes szíriai zsarnok, Antiókhosz Epiphanész halálával kapcsolatban
lásd 2Mak 9:5-12; a zsidóellenes babilóniai hadvezér, Holofernész halálával
kapcsolatban Jud 16:17, mindkettőt az ószövetségi apokrif iratokban.
9
Arról, hogy az Újszövetség a jelen formájában miként maradt ránk, és az idők
folyamán a keresztény másolók miként változtatták meg, lásd a Misquoting Jesus
című könyvemet.
10
A történetet részben a gyermek Mózes életéről mintázták a Kivonulás könyve
nyomán, mint arra kollégám, Zlatko Plese volt szíves felhívni a figyelmemet.
11
Lásd ismét Maccoby: Judas Iscariot and the Myth ofthe Jewish Evil.
12
Jeromos 59. traktátusa a Zsolt 109:2-3-ról. Ennek az idézetnek a fordítását
Michael P Penn Kissing Christians: Ritual and Community in the Late Ancient
Church című érdekfeszítő könyvének 115. oldaláról vettem át (Philadelphia,
2005, University of Pennsylvania Press).
13
Szent Ambrus apostoli levelei 1.14-18 (angol fordításban lásd Penn: Kissing
Christians, 62. oldal).
14
Itt utalnom kell Kim Paffenroth Judas: Images of the Lost Disciple című
könyvének 38. oldalára (Louisville, 2001, Westminster/John Knox).
Khrüszosztomosz Máté-szónoklatából származik (85.2) G. Prevost kisebb
módosításokat tartalmazó fordítása nyomán a Chrystostom: Homilies on
Matthew című könyvből (Edinburgh, 1851, T. & T. Clark).
15
Lásd Paffenroth: Judas, 38. oldal, Khrüszosztomosz zsidók elleni szónoklata
1.7.1., P W. Harkins fordításában (Washington D.C., 1979, Catholic University
Press). [Magyarul: Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen. Ford.
 Vattamány Gyula (Budapest, 2005, Wesley János Lelkészképző Főiskola), 61.
old.]
16
Ezt és az előző idézetet Paffenroth Judas című könyvének 38-39. oldaláról
vettem át, Khrüszosztomosz az Apostolok Cselekedeteiről szóló szónoklatából
származik J. Walker és mások fordításában (Edinburgh, 1889, T.&T. Clark).
17
Theophilaktosz Máté-magyarázatából (27). A görög szöveg J. P Migne
Patrologia Graece 123. és 460. oldalán található. A fordítást Morton S. Enslin
„Judas in Fact and Fiction” című tanulmányából vettem át (E. H. Barth – R. E.
Cocroft (szerk.) Festschrift to Honor F. Wilbur Gingrich. Leiden, 1972, Brill.
130. oldal.)
4. fejezet: A felfedezés előtt: Korábbi ismereteink Júdás evangéliumáról

4. fejezet: A felfedezés előtt:

Korábbi ismereteink Júdás evangéliumáról
1
Elaine Pagels: The Gnostic Gospels (New York, 1979, Random House).
2
Ennek, illetve a többi kapcsolódó témának a részleteit illetően lásd Truth and
Fiction in the Da Vinci Code című könyvemet (New York, 2004, Oxford
University Press). [Magyarul: Tények és tévedések a Da Vinci-kódban címmel
(Ford. Békési József, Debrecen, 2006, Gold Book)]
3
Ezeket a szövegeket bővebben tárgyalom a Péter, Paul, and Mary Magdalene
című könyvem 3. részében (New York, 2006, Oxford University Press).
4
Ennek a felfedezésnek a részletes leírását és jelentőségének ismertetését lásd Bart
Ehrman Lost Christianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never
Knew című könyvében (New York, 2003, Oxford University Press).
5
Tamás evangéliuma címen például két fennmaradt evangéliumunk is van.
6
A levél teljes szövegét lásd Euszebiosz Egyháztörténetéhen (5.1.)
7
Irányadó áttekintésként lásd Kurt Rudolph Gnosis: The Nature and History of
Gnosticism című könyvét (New York, 1984, Harper and Row). Gnosztikus
szövegek válogatott gyűjteményét és Ireneusz gnosztikusokról szóló leírását lásd
Bentley Layton The Gnostic Scriptures című könyvében (New York, 1987,
Doubleday).
8
Ezt a nézetet két teljesen ellentétes perspektívából lásd Michael Williams
Rethinking „Gnosticism”: An Argument for Dismantling a Dubious Category
című munkájában (Princeton, 1996, Princeton University Press), és Karen L.
King What Is Gnosticism című könyvében (Cambridge, Mass., 2003, Harvard
University Press).
9
Lásd például Frederik Wisse: „The Nag Hammadi Library and the
Heresiologists”, Vigilae Christianae 25 (1971), 205-223. oldal.
10
Ezt a nevet tulajdonképpen nem Ireneusz adta nekik. Ő a gnosztikusok egy
csoportjáról beszél, akik különösen tisztelték Káint. Az elnevezést az ő írásaira
 támaszkodó későbbi eretneküldözők (például a III. századi Pszeudo-
Tertullianus) ragasztották rájuk.
11
Dominic J. Unger fordítása. John J. Dillon (szerk.): St. Irenaeus of Lyons Against
the Heresies (New York, 1992, Paulist Press), 102. oldal.
12
Lásd Gregor Wurst „Irenaeus and the Gospel of Judas” című tanulmányát
Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas
című könyvében (Washington D.C., 2006, National Geographic) a 121-136.
oldalon. [Magyarul: Júdás evangéliuma. Ford. Hasznos Andrea, Endreffy Kata.
(Budapest, 2006, Geographia), 123-135. old.]
13
Ugyanott.
14
Lásd Birger Pearson: „Cain and the Cainites”, Gnosticism, Judaism, and
Egyptian Christianity (Minneapolis, 1990, Fortress), 95-107. oldal.

5. fejezet: Júdás evangéliumának felfedezése

1
Andrew Jacobs felhívta rá a figyelmemet, hogy egyes modern
„evangéliumkrimi”-szerzők itt-ott előhozakodtak egy Júdás szemszögéből íródott
tekintélyromboló evangélium „felfedezésének” ötletével, például Peter van
Greenaway az 1972-ben íródott The Judas Gospel című regényében, vagy a
közelibb múltban Simon Mawer a 200l-es The Gospel of Judas című könyvében.
[Ez utóbbi magyarul: Júdás evangéliuma. Ford. Orémuszné Kertész Tímea.
(Debrecen, 2002. Gold Book)] Az evangéliumkrimikről általában lásd még
Andrew S. Jacobs „Gospel Thrillers”, Postscripts l, 1 (2005), 125-142. oldal.
2
A régiségpiacról és a vele kapcsolatos illegális csempészet (és nyerészkedés)
kérdéséről lásd az UNESCO hivatalos álláspontját:
www.unesco.org/culture/laws/1970/html_eng/page2.shtml
A hivatkozásért köszönet Andrew Jacobsnak, aki a keresztény ókor
tudományterületén tevékenykedő egyik tudós kollégájától, Carolyn Schroedertől
kapta az információt.
3
Szamiah – akárcsak a történet többi szereplője – kopt keresztény volt. A kopt
megnevezés újra és újra felbukkan ennek a könyvnek a lapjain. Itt szeretnék
kitérni rá, hogy a fogalom maga valójában az „egyiptomi” szóból ered (melyben
a gypt azt jelenti, „kopt”). A kereszténység valószínűleg már az I. évszázadban
eljutott Egyiptomba, a koptok állítják, hogy az ottani egyházat nem más, mint
maga János Márk apostol alapította, az első evangélium állítólagos szerzője. Ma
Egyiptom túlnyomó többségében iszlám vallású ország, de a kopt keresztények
még ma is a lakosság mintegy hetedét alkotják.
4
Lásd a jelen fejezet 2. jegyzetét.
5
Mint azt Herb Krosney egy személyes beszélgetés alkalmával elmondta nekem,
Hanna üzleti partnere tájékoztatta őt, hogy Hanna eredeti értékbecslése egy
 kiemelkedő olasz papiruszszakértőtől, a Firenzei Egyetem professzorától,
Manfredo Manfreditől származott.
6
Idézet Herb Krosney The Last Gospel: The Questfor the Gospel of Judas című
könyvéből (Washington D.C., 2006, National Geographic). [Magyarul: Az
elveszett evangélium – Iskarióti Júdás története egy új megvilágításban, ford.
Beck András (Budapest, 2006, Geographia).]
7
Krosney: Discovery. 115. oldal.
8
Lásd a jelen fejezet 2. jegyzetét az UNESCO régiségekkel kapcsolatos hivatalos
álláspontját illetően.
9
Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas
(Washington D.C., 2006, National Geographic), 60-61. oldal. [Magyarul: Júdás
evangéliuma, ford. Hasznos Andrea, Endreffy Kata (Budapest, 2006,
Geographia), 69. old.]
10
Ugyanott, 47-48. oldal. [57. old.]
11
Ugyanott, 65. oldal. [73. old.]
12
Ugyanott, 66-67. oldal. [74. old.]

6. fejezet: Júdás evangéliuma: Áttekintés

1
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban lásd Bart Ehrman: Lost Christianities: The Battles
for Scripture and the Faiths We Never Knew (New York, 2003, Oxford
University Press), 1. fejezet.
2
Jelen művemben mindvégig Marvin Meyer fordítását fogom használni az alábbi
kiadás alapján: Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The
Gospel of Judas (Washington D.C., 2006, National Geographic) 60-61. oldal. [A
magyar kiadásban Hasznos Andrea és Endreffy Kata magyar fordítását idézzük a
Júdás evangéliuma című kiadványból (Budapest, 2006, Geographia).] Ahol a
fordításban szögletes zárójel fordul elő, ott hiátus van az eredeti kéziratban, és a
szerkesztőnek kellett a szavakat behelyettesíteni. Egyes helyeken alternatív
fordításokkal élek a kopt szöveg alapján, ezeket is szögletes zárójel jelzi, de
utánuk egy gondolatjellel elválasztva odaírtam a monogramomat, azaz a BE-t. A
hivatkozási számok a kézirat lapjainak és sorainak számára utalnak (Júdás
evangéliuma a kódex 33. lapján kezdődik), tehát a 33:1-6 a 33. lap 1-6. sorára
utal.
3
Az itt olvasható „gyermek” szó igen ritka, és lehet, hogy a szövegen dolgozó
kutatók vitatkozni is fognak velem. Alternatív fordításként szóba kerülhet, hogy
Jézus „fantom”-ként jelent meg tanítványai közt, ami még világosabb utalás a
doketikus krisztológiára (lásd lejjebb), amit a szerző támogatni látszik. A szöveg
szerkesztői – Kasser, Wurst és Meyer – azonban biztosak benne, hogy a
„gyermek” a megfelelő olvasat.
4
A fordításban szereplő szögletes zárójelek olyan helyeket jelölnek, ahol lyukak
vannak a kéziratban, és a hiányzó szavakat a szerkesztők egészítették ki
hipotetikus alapon.
5
A csillagokra vonatkozó evangéliumi utalások többsége negatív értelmű: úgy
tűnik, a csillagok félrevezetik az embereket. A kivétel a végén fordul elő, amikor
Júdásnak állítólag a saját csillaga „az utat mutatja”.
6
Ez legfőképpen Platón Timaiosz című dialógusában fordul elő. Marvin Meyer
részletes és világos értekezését lásd a The Gospel of Judas 163-165. oldalán.
[Magyarul: Júdás evangéliuma, 158-159. old.]
7
Ezért az információért hálával tartozom Andrew Jacobsnak és Zlatko Plese-nek.
Marvin Meyer egy ettől eltérő magyarázattal szolgál az angol fordításhoz írt
jegyzeteiben a The Gospel ofjudas oldalain (106. jegyzet).
8
A kopt szöveg valójában félreérthető: lehet Júdás evangéliuma vagy Evangélium
Júdásról. De épp ez a kétértelműség teszi érdekessé: a rendelkezésünkre álló
többi evangéliumi szöveggel ellentétben ezt az evangéliumot nem egyértelműen
„Júdás szerinti evangélium”-nak címezték. Ez felveti annak lehetőségét, hogy a
szerző szándéka szerint az olvasóinak látnia kellett, hogy ez az evangélium
Júdásról szól.

7. fejezet: Júdás evangéliuma és a korai keresztény gnoszticizmus

1
A közelmúltban megjelent tanulmányok közül az olvasó figyelmébe ajánlom a
következőket, illetve a bennük fellelhető szakirodalmat: Karen King: What Is
Gnosticism? (Cambridge, Mass., 2003. Harvard University Press); Riemer
Roukema: Gnosis and Faith in the Early Christianity (Harrisburg, Penn., 1999,
Trinity Press International); Michael A. Williams: Rethinking „Gnosticism”: An
Argument for Dismantling a Dubious Category (Princeton, 1996, Princeton
University Press).
2
Ezt a felvetést egy kiváló tanulmányban fejti ki a gnoszticizmus egyik legjobb
észak-amerikai szakértője, Michael William a Rethinking „Gnosticism” című
munkájában.
3
Karen King érvelése különösen árnyalt, mivel megmutatja a „gnoszticizmus”
meghatározás legnagyobb problémáját, miszerint a modern tudósok nem tisztán
leíró fogalomként használják, hanem oly módon, hogy az a saját szemléletüket és
érdeklődésüket tükrözi. Lásd a What Is Gnosticism? című könyvében.
4
Egy olyan szöveget, mint Tamás evangéliuma, természetesen nemcsak gnosztikus
szempontból lehet értelmezni, miként azt már több tudós is tette, köztük Richard
Valantasis The Gospel of Thomas című könyvében (New York, 1997,
Routledge). Viszont úgy vélem, hiba ezeket az értelmezéseket felsőbbrendűnek
kikiáltani, csak mert hagyják a szöveget „magáért beszélni”, és nem szőnek bele
egy idegen, újszerű látásmódot a szövegbe. Egyrészről a szövegek sosem
 beszélnek magukért. Mindig a tudósok értelmezik őket, akik máshonnan vett
ismereteket is beemelnek a szövegekbe, hogy értelmet adjanak nekik. Aki ebben
kételkedik, csapjon csak fel egy olyan beszámolót, ami állítólag hagyja, hogy egy
bizonyos szöveg magáért beszéljen, és meg fogja látni, mennyi értelmező sallang
nehezíti a feladatot. Másrészről Tamás evangéliumában világos utalások
találhatók arra vonatkozóan, hogy a szerző a gnosztikus mítoszt vette alapul.
Ennek kapcsán lásd részletes érvelésemet a Lost Christianities: The Battles for
Scripture and the Faiths We Never Knew című könyvem 59-65. oldalán (New
York, 2003, Oxford University Press).
5
Lásd Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of
Judas (Washington D.C., 2006, National Geographic), 137-169. oldal.
[Magyarul: Júdás evangéliuma, 136-163. old.]
6
A témáról részletes tudományos áttekintést kínál John D. Turner Sethian
Gnosticism and the Platonic Tradition című munkája (Sainte-Foy, Québec, 2001,
Presses de l'Université Laval). Nem annyira tudósoknak, hanem inkább laikus
érdeklődőknek szóló áttekintésért lásd Bentley Layton közérthető tanulmányát a
The Gnostic Scriptures I. részében, „Classical Gnostic Scriptures” cím alatt.
7
Lásd a gnoszticizmus szaktekintélyének, John Turnernek az értekezését a The
Gospel of Judas 141-142. oldalán. [Magyarul: Júdás evangéliuma, 139-140. old.]
8
A János apokrifonjából származó fordítások egytől egyig Frederik Wisse „The
Apocryphon of John” című tanulmányából származnak, lásd James M. Robinson
(szerk.): The Nag Hammadi Library in English, 4. kiadás (San Francisco, 1996,
Harper SanFrancisco). [Magyarul: Luft Ulrich (szerk.): Istenek, szentek, démonok
Egyiptomban. Hellenisztikus és császárkori vallástörténeti szövegek, ford. Egedi
Barbara, Hasznos Andrea és Luft Ulrich. (Budapest, 2003, Kairosz), illetve Júdás
evangéliuma, ford. Hasznos Andrea és Endreffy Kata.]
9
Alexander Böhlig és Frederik Wisse fordítása, lásd Robinson (szerk.): The Nag
Hammadi Library in English.
10
Egyes gnosztikus tudósok – például Catherine Barry – észrevettek néhány
keresztény hatást Áldott Eugnósztosznál. Lásd Louis Painchaud – Anne Pasquier
(szerk.): Les textes de Nag Hammadi et leprobléme de leur classification
(Sainte-Foy, Québec, 1995, Presses de l’Université Laval; Louvain, 1995,
Peeters). Köszönet a hivatkozásért Zlatko Plese-nek.
11
Douglas M. Parrott fordítása, lásd Robinson (szerk.): a The Nag Hammadi
Library in English. [Magyarul: Júdás evangéliuma, 145. old.]
12
Az egyre szaporodó szakirodalomból külön felhívnám a figyelmet Karen King
The Gospel of Mary of Magdala: Jesus and the First Woman Apostle (Santa
Rosa, Calif., 2003, Polebridge Press).
13
Ha a „káprázat” szóra gondol, azt a szót kissé másképp kell betűzni.
14
A János cselekedeteiből származó részletek fordítását J. K. Elliott-tól vettem át,
lásd The Apocryphal New Testament (Oxford, 1993, Clarendon Press).
 [Magyarul: Dörömbözi János (szerk.): Az apostolok csodálatos cselekedetei
(Budapest, 1996, Telosz), 5-40. old.]
15
A nagy Széth második tanításából kiragadott részleteket Roger A. Bullard és
Joseph A. Gibbons fordította, lásd Robinson (szerk.): The Nag Hammadi Library
in English.
16
Egy másik Péter apokalipszise is fennmaradt görög nyelven (és egy teljesebb
etióp fordításban). Ez a menny- és pokoljárás első fennmaradt leírása, mely
során Pétert maga Jézus vezette – Dante Isteni Színjátékínak nyilvánvaló
előfutára.
17
A Péter kopt apokalipsziséből származó részleteket James Brashler és Roger A.
Bullard fordította, lásd Robinson (szerk.): The Nag Hammadi Library in English.
18
A Tamás evangéliumából származó részleteket Dávid R. Cartlidge és David L.
Dungan fordította, lásd Documents for the Study ofthe Gospels (Minneapolis,
1980, Augsburg/Fortress Press). [Magyarul: Hubai Péter, Prőhle Károly és
Rugási Gyula (szerk. és ford.): Jézus rejtett szavai (Budapest, 1990, Holnap),
59-83. old.]
19
A jelenségről általában lásd John J. Collins: The Apocalyptic Imagination: An
Introduction to Jewish Apocalyptic Literature, 2. kiadás (Grand Rapids, 1998,
Eerdmans).
20
Lásd John D. Turner: Sethian Gnosticism and the Platonic Tradition (Sainte-Foy,
Québec, 2001, Presses de l’Université Laval).
21
A zsidó gondolkodás efféle gnosztikus kapcsolatait illetően lásd Pheme Perkins:
Gnosticism and the New Testament (Minneapolis, 1993, Fortress Press).
22
Hasonló álláspontot képvisel Robert M. Grant régebbi, Gnosticism and Early
Christianity című könyvének átdolgozott kiadása (New York, 1966, Harper &
Row), illetve a közelebbi múltból Perkins Gnosticism című munkája és Birger
Pearson Gnosticism, Judaism, and Egyptian Christianity című műve
(Minneapolis, 1990, Fortress Press). A gnoszticizmus platóni gondolkodásba
visszanyúló eredeti gyökereivel szemben erős ellenérveket hoz fel Roukema a
Gnosis and Faith oldalain, illetve különösképp Gerard Luttikhuizen a „The
Thought Pattern of Gnostic Mythologizers and Their Use of Biblical Traditions”
című cikkében, lásd John Turner és Annié McGuire: The Nag Hammadi Library
After Fifty Years (Leiden, 1997, E.J. Brill).

8. fejezet: Jézus, Júdás és a tizenkét tanítvány Júdás evangéliumában

1
Ezek közül a nézetek közül foglalok össze néhányat Jesus: Apocalyptic Prophet
of the New Millennium című könyvem átdolgozott kiadásának oldalain (New
York, 1966, Harper & Row). A Jézus életének leírására történő korábbi kísérletek
ragyogó összegzését kínálja Albert Schweitzer Quest of the Historical Jesus című
 klasszikusa (New York, 1968, Macmillan, eredeti német kiadás: 1906).
2
Pálnak továbbá az is fontos volt, hogy Jézus úgy halt meg, ahogy, vagyis hogy
keresztre feszítették. Hiszen a Szentírás világosan megmondja, hogy bárkit, akit
fára akasztanak fel, azt Isten „megátkozza”. Pál szerint Jézust azzal, hogy
keresztre feszítették – tehát felakasztották egy fára – Isten átka sújtotta. De mivel
ő maga semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna ezt a sorsot, így gyakorlatilag
mások kedvéért vállalta magára az isteni átkot. Tehát maga a keresztre feszítés
volt az, ami megváltást hozott a bűnösök világára (lásd Gal 3:10-14).
3
Mint arra Zlatko Plese rámutatott, kivétel lehet a 65-ös példabeszéd, melyben
Jézus szőlőskertről beszél, ahol a földet bérbe vevő földművesek megölik a
tulajdonos fiát. A beszámolóban azonban a halál megváltó szerepének semmi
értelme.
4
A Tamás evangéliumából származó részleteket David R. Cartlidge és David L.
Dungan fordította, lásd Documents for the Study of the Gospels (Minneapolis,
1980, Augsburg/Fortress Press). [Magyarul: Hubai Péter, Prőhle Károly és
Rugási Gyula (szerk. és ford.): Jézus rejtett szavai, Budapest, 1990, Holnap) 57-
83. old.]
5
Akárcsak a többi evangélium esetében, Lukácsnál sem tudjuk, valójában ki
lehetett a szerző. A korai keresztény hagyományok szerint Lukács evangéliumát
és az Apostolok Cselekedeteit Pál apostol egy útitársa, egy Lukács nevű orvos
írta, aki nem volt zsidó. Ezt a hagyományt azonban semmi sem támasztja alá, az
első bizonyíték majdnem egy évszázaddal későbbi, mint maguk a könyvek.
Ennek és a többi evangéliumnak a szerzőségét illetően lásd még Ehrman: The
New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings, 3.
kiadás (New York, 2004, Oxford University Press), 58-59. oldal.
6
A Codex Alexandrinusnak nevezett V. századi kéziratban például még része az
Újszövetségnek. [Magyarul: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák (Budapest,
1988, Szent István Társulat), 105-160. old.]
7
Ez megtalálható Alexandriai Kelemen egyházatya írásaiban, lásd Sztromateisz (7,
17, 106). [Magyarul: Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma (Budapest,
1980, Szent István Társulat).]
8
A „mások” elleni indított, vad és züllött viselkedésüket érintő támadásról – ami az
ókori retorikai támadások hagyományos sztereotípiája – lásd értekezésemet a
Lost Christianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew
című könyvem 197-202. oldalán (New York, 2003, Oxford University Press),
illetve az ott idézett szakirodalmat.
9
Lásd a 6. fejezet 8. jegyzetét.
10
Ezt a nézetet támogatja például William Klassen a Judas: Betrayer of Friend of
Jesus? című könyvében (Minneapolis, 1996, Fortress).
11
Rodolphe Kasser, Marvin Meyer és Gregor Wurst (szerk.): The Gospel of Judas
(Washington D.C., 2006, National Geographic), 44. oldal, 142. jegyzet.
 9. fejezet: Ki volt Iskarióti Júdás?
1
Tulajdonképpen mindkét megközelítés történelmi annyiban, hogy az irodalmi
megközelítés is azt próbálja meghatározni, mit is jelent ez az írásos forrás a saját
történelmi kontextusában. A másik megközelítés viszont abban az értelemben
„történelmi”, hogy megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában.
2
Persze még a történelmileg pontos beszámolók is „hamisítványok”, mivel
elmondott történetek, és a történeteket – még a történelmileg hiteleseket is –
természetükből adódóan emberek alkotják. Én viszont itt azt kívánom kiemelni,
hogy a múltról szerzett ismereteink vagy hitelesek (bizonyos mértékig) vagy
nem.
3
Az evangéliummal kapcsolatban további információért lásd Bart D. Ehrman: The
New Testament: A Historical Introduction to the Early Christian Writings, 3.
kiadás (New York, 2004, Oxford University Press), 4-8 és 10. fejezet.
4
Máténak és Lukácsnak Márk mellett más írott források is a rendelkezésükre
álltak, de úgy tűnik, Júdásról szóló beszámolójuk nem ebből a forrásokból merít.
Mint korábban már megjegyeztem, mindketten a tudósok által Q-nak (a német
Quelle, azaz „forrás” szó után) nevezett forrást használták fel, egy Jézus
mondásairól (például a boldogokról vagy az Úr imájáról) szóló írásos
beszámolót, mely ma már nincs meg. Máté más forrásokhoz is hozzáfért
(melyekre néha M-ként utalnak), ezekből merítette például a gyermek Jézust
meglátogató bölcsekről szóló történeteit, melyek kizárólag Máténál szerepelnek.
Lukácsnak is voltak egyéb forrásai (melyeket L-nek neveznek), ahonnan a csak
nála megtalálható történetek származnak, például az irgalmas szamaritánus vagy
a tékozló fiú története. A szinoptikus evangéliumok forrásaival kapcsolatban lásd
Ehrman: The New Testament, 6. fejezet.
5
A görög szövegben kilenc helyen iskarothes formában, három esetben iskarioth
formában betűzik.
6
Lásd elsősorban Raymond Brown The Death of the Messiah: From Gethsemane
to the Grave című könyvét (New York, 1994, Doubleday), 2:1413-1416. oldal.
7
Ebben néhány igen tekintélyes tudós kételkedik. Lásd ibid. 2:1414. oldal.
8
Lásd ibid. 2:1416. oldal.
9
Azért akadnak alkalmi kivételek. Lásd például Hyam Maccoby: Judas Iscariot
and the Myth of jewish Evil (New York, 1992, Free Press).
10
A kérdéssel kapcsolatos korábbi tudományos eredmények klasszikus
áttekintéséért a XVIII. század végei kezdetektől a XX. század elejéig lásd Albert
Schweitzer: Quest for the Historical Jesus (New York, 1968, Macmillan, eredeti
német kiadás: 1906).
11
Ezzel a lehetőséggel és számos továbbival kapcsolatban lásd Jesus: Apocalyptic
Prophet of the New Millennium című könyvemet (New York, 1999, Oxford
 University Press).
12
Ennek hosszabb magyarázatát lásd ibid.
13
Ez a mondás a tudósok által Q-nak nevezett forrásból származik, amiből Máté és
Lukács a mindkettejüknél megtalálható, de Márk evangéliumában nem szereplő
mondásokat merítették. Lásd még jelen fejezet 14. jegyzetét.
14
Tehát a Q egy feltételezett (vagyis már nem létező) dokumentum, amit Máté és
Lukács forrásként használt fel Jézus egyes mondásait illetően. Valószínűleg a Q
dokumentumból származnak azok a mondások, melyek mind Máténál, mind
pedig Lukácsnál megtalálhatók, Máténál viszont nem (ha Márknál is szerepel,
akkor Máté és Lukács tőle vették át). További részleteket – köztük a Q forrás
létezésére vonatkozó bizonyítékokat – lásd The New Testament: A Historical
Introduction to the Early Christian Writings című könyvem 6. fejezetét.

10. fejezet: Mit árult el Júdás, és miért?

1
A Palesztina elnevezést később adták a térségnek a rómaiak. Ma általános
értelemben az ókori Galilea, Szamária és Júdea területére utal.
2
Jézus tanításai az Emberfiáról különösen bonyolultak, és már régóta megosztják a
tudósokat. Személyes nézetem szerint a legkorábbi mondások – például Mk 8:38
– látszólag különbséget tesznek Jézus és az Emberfia között. Mivel a későbbi
keresztények úgy hitték, hogy Jézus maga volt az ember fia, biztos, hogy ezeket
a mondásokat nem ők találták ki. Ez azt jelenti, hogy ezek a mondások valóban
Jézushoz vezethetők vissza, viszont úgy tűnik, hogy ő nem saját magáról, hanem
valaki másról beszélt. Lásd még Jesus: Apocalyptic Prophet of the New
Millennium című könyvem 144-148. oldalán (New York, 1999, Oxford
University Press).
3
Ne feledjük el, hogy a Q a német Quelle szó rövidítése, ami „forrás”-t jelent. A
tudósok azt a feltételezett (tehát már nem létező) forrást jelölik ezzel a
megnevezéssel, amiből Máté és Lukács Jézus számos, Márknál nem szereplő
mondását merítették, például az Úr imáját vagy a boldogokról szóló mondásait.
4
Lásd még John J.Collins: The Scepter and the Star: The Messiahs of the Dead Sea
Scrolls and Other Ancient Literature (New York, 1995, Doubleday).
5
Lásd „The Crucified Messiah” című briliáns cikkét a The Crucified Messiah and
Other Essays című tanulmánykötetében (Minneapolis, 1974, Augsburg Press).
6
Lásd jelen fejezet 8. jegyzetét.
7
Ez még akkor is igaz, ha Jézus kivégzése pusztán igazságtalan ítélethozatal vagy
téves azonosítás esete volt. A rómaiak okkal végezték ki a bűnözőket, még akkor
is, ha egyes bűnösöket tévesen vádoltak meg vagy igazságtalanul ítéltek el.
8
H. Reimarusig, vagyis a XVIII. század végéig visszamenőleg számos tudós
bizonygatta, hogy Jézust leginkább politikai lázadóként lehet megérteni, és a
rómaiak is annak tekintették. Ennek a nézetnek mai szószólója Samuel G. F.
 Brandon, lásd Jesus and the Zealots: A Study of the Political Factor in Primitive
Christianity (New York, 1967, Scribner). Az egyik elgondolkodtató bizonyíték,
amit figyelembe kell venni, hogy Jézus tanítványai közül többen is fel voltak
fegyverezve, amikor a hatóságok érte jöttek, hogy letartóztassák, az egyikük még
kardot is ránt, hogy felvegye a harcot. Politikailag robbanásveszélyes időkben a
fővárosban, Jeruzsálemben, hogy is ne tűntek volna fegyveres csoportosulásnak?
Viszont akárhogy is magyarázzuk Jézus tanítványánál (vagy tanítványainál) a
kardot, a béketeremtésre és Isten (nem az emberek) jövendő beavatkozására
fektetett hangsúly Jézus tanításaiban a legtöbb tudós számára azt sugallja, hogy
Jézus maga nem volt a birodalom erőszakos megdöntésének szószólója. Azt is
meg kell jegyezni, hogy Jézusról sehol sem mondják, hogy fel lett volna
fegyverezve. Ha valóban egy lázadó csoport vezetője volt, akkor ez azért elég
furcsa.
9
Ennek az álláspontnak a legmeggyőzőbb demonstrációját lásd E. P Sanders Jesus
and judaism című könyvében (Philadelphia, 1985, Fortress).
10
Lásd Richard Horsely értekezését a Jesus and the Spiral of Violence: Popular
Jewish Resistance in Roman Palestine című könyvében (San Francisco, 1987,
Harper & Row).
11
Lásd jelen fejezet 10. jegyzetét.
12
Lásd Ehrman: Jesus: Apocalyptic Propbet, 12. fejezet.
13
Egyes tudósok felvetették, hogy Jézus dicsőséges bevonulása Jeruzsálembe –
amikor a tömegek elismerték, mint az eljövendő megváltót – vezetett végül
ahhoz, hogy mint messiás alakot letartóztatták és kivégezték. Én azonban nem
hiszem, hogy a Jézus jeruzsálemi bevonulásáról szóló történeteket történelmileg
annyira hitelesnek lehet tekinteni, mint amennyire mondják. Ha Jézus valóban
szamárháton érkezett Jeruzsálembe, hogy beteljesítse az írást az őt jövendő
messiásként üdvözlő tömeg éljenzése közepette, akkor szinte biztos, hogy
azonnal letartóztatták volna, és a hatóságok ott helyben elbántak volna vele.
Ezzel szemben az összes hagyomány azt a verziót támogatja, hogy több napot is
eltöltött Jeruzsálemben, mielőtt a hatóságok kellően komolyan vették volna
ahhoz, hogy letartóztassák. Éppen ezért úgy vélem, hogy a dicsőséges bevonulás
történetét később találták ki Jézus keresztény követői, akik meg akarták mutatni,
hogy egy jövendölést váltott valóra azzal, hogy a fővárosba jött, illetve azt, hogy
a tömegek, dacára annak, hogy néhány nappal később cserbenhagyták,
kezdetben még örömmel fogadták őt, mint messiást.
14
Ez a megfigyelés megint csak Nils Dahl érdeme, lásd jelen fejezet 5. jegyzetét.
15
Ezt a nézőpontot Albert Schweitzer veti fel ragyogó elemzésében – még ha más
tekintetben teljesen elavult is – a Quest for the Hitorical Jesus című klasszikus
könyvében (New York, 1968, Macmillan, eredeti német kiadás: 1906).
16
Ezt a nézőpontot az angol ajkú világban Andrew Lloyd Webber és Tim Rice
Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperája tette népszerűvé.
 11. fejezet: Júdás evangéliumának távlatai

1
Ezekkel a széles körben elterjedt nézetekkel kapcsolatban lásd Lost
Cbristianities: The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew című
könyemet (New York, 2003, Oxford University Press).
2
Hozzáférhető angol fordításért lásd G. A. Williamson: Eusebius: The History of
Church from Christ to Constantine (átdolg. és szerk. Andrew Louth, London,
1989, Penguin Books).
3
Angol fordításban lásd Robert Kraft és mások: Orthodoxy and Heresy in Earliest
Christianity (Philadelphia, 1971, Fortress Press).
4
Bauer erre a nézetre vonatkozóan a római egyház Újszövetség utáni korszakának
egyik legkorábbi fennmaradt szövegében, Kelemen I. könyvében bukkant
bizonyítékra, ahol a római egyház megpróbál beleavatkozni a korinthoszi egyház
belső ügyeibe, sürgetve, hogy egyházi vezetők egy bizonyos csoportját helyezzék
vissza a hivatalába.
5
Lásd Misquoting Jesus: The Story Behind Who Changed the Bible and Why
címmel megjelent könyvem 6. fejezetében (San Francisco, 2005, Harper San
Francisco), alaposabb és tudományosabb igényű értekezést pedig The Orthodox
Corruption of Scripture: The Effect of Early Christological Controversies on the
Text of the New Testament című munkámban talál az olvasó (New York, 1993,
Oxford University Press).