BOSZORKÁNYMESE

KROKI KRIMI
1988/06

Válogatás az
Alfred Hitchcock’s Mystery Magazine
és az
Ellery Queen’s Mystery Magazine
című kiadványokból

Krónika Kiadó
1988
 TARTALOMJEGYZÉK

Emily eltűnése
Jack Ritchie
The Absence of Emlly, 1980

Üzleti érzék
Steven Laplante
Business Sense, 1985

Boszorkánymese
Patrícia Moyes
The Falthful Cat, 1983

Egyetlen mozdulat a halál

Stephen Wasylik
One Hour To Doom, 1980

Az ember nem lehet elég óvatos

Jane C. Lackey
You Can't Be Too Careful, 1980
 EMILY ELTŰNÁSE
Jack Ritchie

Megszólalt a telefon, és én fölemeltem a kagylót:

– Tessék!
– Halló, drágám! Itt Emily beszél!
– Miféle Emily? – kérdeztem kissé tétován.
– Hogyhogy miféle? – hallatszott a kuncogás a kagylóból. – Hát
Emily, a feleséged!
– Sajnálom, de biztosan rossz számot tárcsázott! – tettem le
mérgesen a kagylót. Bizonyára kissé zavartnak tűnhettem föl.
Millicent, Emily unokatestvére fürkészve nézett rám.
– Fehér vagy, mint a fai – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
Lopva a tükörbe pillantottam.
– Tulajdonképpen nem is az arcszínedre értettem, Albert! Csak
úgy átvitt értelemben. Az egész megjelenésed olyan, mintha félnél
valamitől, vagy mintha valami nagy megrázkódtatás ért volna...
– Ugyan már! Ilyesmiről szó sincs!
– Ki hívott?
– Téves kapcsolás.
Millicent kortyolt egyet a kávéjából.
– Mellesleg, Albert, mintha láttam volna Emilyt tegnap a
városban. Természetesen tudom, hogy ez képtelenség.
– Hát persze, hogy az. Emily San Franciscóban van.
– Igen, igen, de San Franciscóban hol?
– Azt nekem nem mondta. De nyilván meglátogatta a barátait.
– Emilyt születésétől fogva ismerem. Nagyon kevés titka van
előttem. Tudom, hogy senkit sem ismer San Franciscóban. Mikor
jön vissza?
– Azt hiszem, hosszabb időre ment el.
– De milyen hosszú időre?
– Még maga sem tudta.
Millicent elmosolyodott.
– Neked volt egy első feleséged is, ugye Albert?
– Aha.
– Amikor Emilyvel találkoztál, akkor már özvegy voltál?
– Úgy kérded, mintha nem tudnád. Sohasem titkoltam a dolgot.
– Ha jól tudom, az első feleséged baleset áldozata lett egy
csónakkiránduláson, ugye? Kiesett a csónakból, és vízbe fulladt...
– Igen. Sajnos, egyáltalán nem tudott úszni.
 – És nem volt nála mentőöv?
– Nem. Azt állította, hogy úgysem tudná használni.
– Ha jól tudom, az esetnek te voltál az egyetlen szemtanúja.
– Igen. Legalábbis nem jelentkezett senki, hogy látta volna a
balesetet.
– Pénzt örököltél utána, Albert?
– Ez nem tartozik rád, Millicent.
Cynthiának valóban volt egy ötvenezer dolláros életbiztosítása,
s én voltam a javadalmazott. Továbbá volt még vagy negyvenezer
dollárja különböző kötvényekben, meg egy kis vitorlása.
A kávémat kavargattam.
– Millicent! Mondanom kell valamit neked a házzal
kapcsolatban. Azt hiszem, jobb, ha én szólok előbb.
– Miről?
– Nos, mi úgy döntöttünk, hogy eladjuk. Túlságosan nagy ez
nekünk. Szerzünk majd valami kisebbet. Az is lehet, hogy
bérházba költözünk. Arra gondoltam, hogy téged esetleg érdekel a
dolog. Biztosan meg tudnánk egyezni!
– Emily sohasem adná el ezt a házat – válaszolta, s a szeme
megrebbent. – Ez az ő otthona. Tőle szeretném személyesen
hallani ezt az ajánlatot!
– Erre semmi szükség! Én vagyok a teljes jogú képviselője.
Tudod, hogy semmi érzéke sincs az üzlethez, s feltétel nélkül meg
is bízik bennem. Minden teljesen tiszta és törvényes!
– Majd még átgondolom a dolgot! – válaszolta, s letette a
kávéscsészét az asztalra. – Albert! Mi volt neked a foglalkozásod,
mielőtt Emilyvel megismerkedtél? Vagy mondjuk Cynthiával? ...
– Mindenféléből éltem.
Amikor Millicent elment, én is sétálni indultam a telek túlsó
végébe. Leértem a kis erdős völgybe, s leültem egy kidőlt fatörzsre.
Ezt a nyugalmat, ezt a csendet! Csodálatos hely a pihenésre. Az
elmúlt napok során többször meglátogattam ezt a helyet. Millicent
és Emily unokatestvérek. Két csaknem egyforma hatalmas házuk
egy-egy szomszédos, ugyancsak hatalmas telken állt. Ennek
alapján bárki azt hihette volna, hogy mindketten egyformán
gazdagok. Hogy ez nem így van, arra én is azután jöttem rá, hogy
Emilyt elvettem feleségül.
Millicent minden bizonnyal milliomos, hiszen vagyona
kezeléséhez ügyvédként és pénzügyi tanácsadóként nem kisebb
személyiséget foglalkoztatott, mint a nagy Armos Eberlyt.
Emilynek ugyanakkor a házon és a hatalmas telken kívül
semmije sem volt, s még adósságba is verte magát, hogy a házat
fenn tudja tartani. A személyzet létszámát is kettőre csökkentette,
vagyis csak a Brewster házaspár maradt velünk. A zsémbes,
mogorva Mrs. Brewster főzött ránk, s nagy néha takarított is, míg
férje, ki korábban az inasi teendőket látta el, lassan a mindenes
szintjére süllyedt, s a kertben kontárkodott. Pedig ekkora telek
rendben tartásához legalább két kertészre lett volna szükség.
Millicent és Emily – unokatestvérek, de még elképzelni is nehéz
két embert, akik természetre és megjelenésre is ennyire
különböznének egymástól!
Millicent magas, szikár, határozott egyéniség. Nagyra van az
eszével, s környezetét minden körülmények között irányítani
akarja. Valaha Emily is ehhez a környezethez tartozott, és
Millicentet hallatlanul érzékenyen érintette, amikor Emilyt
kivontam a bűvköréből.
Emily az átlagosnál alacsonyabb, s van legalább tízkilónyi
súlyfeleslege. Barátságos, kedves asszony. Saját képességeiről
nincs különösebben nagy véleménnyel. Könnyen befolyásolható,
bár olykor meglepő módon meg tudja makacsolni magát, ha
valamit igazán a fejébe vesz.
A házba visszatérve Amos Eberly várt rám: ötvenes évei közepén
járó, mindig elegáns, sötétszürke öltönyös férfi.
– Hol van Emily? – kérdezte.
– Oaklandben.
Amos Eberly mintha töprengett volna valamin.
– Úgy értem, San Franciscóban. Oakland az öböl túlsó oldalán
van. Általában egy kalap alá szokták őket venni, de ez egyik
várossal szemben sem igazságos dolog.
Az ügyvéd a homlokát ráncolta.
– San Franciscóban? Hiszen én ma reggel a városban láttam.
Nagyon jól nézett ki.
– Ez lehetetlen!
– Lehetetlen, hogy jól nézzen ki?
– Nem. Az a lehetetlen, hogy találkozott volna vele. Emily
valóban San Franciscóban van.
Amos Eberly kortyolt egyet az italából.
– Jól ismerem Emilyt, és tudom, hogy ma reggel őt láttam. Lila
ruhát viselt, övvel a derekán. A nyakában rövid, világoskék sál
volt.
– Ő ilyet nem venne fel. Különben is, más nő sem hord ilyen
időben sálat.
– Márpedig Emily sálat viselt. Nem jöhetett esetleg vissza a
maga tudta nélkül?
 – Nem.
Eberly vizsgálóan nézett rám.
– Mi van magával, Albert? Beteg? Miért remeg úgy a keze?
– Biztosan megfáztam – vágtam rá gyorsan. – Ez hozza ki
belőlem a remegést. Különben minek köszönhetem a látogatását,
Amos?
– Semmi, semmi. Csak itt jártam a szomszédban, s gondoltam
átugrom, és meglátogatom Emilyt.
– De hát mondtam már, hogy elutazott!
– Rendben, Albert! – mondta epésen. – Miért is kételkednék a
szavában? Ha egyszer azt mondta, hogy elutazott, akkor ez
nyilvánvalóan így is van.
Immár szokásommá vált, hogy kedden és csütörtökön délután
végzem el a bevásárlást. Ezt akkor vállaltam magamra, amikor
Mrs. Brewster háztartási egyenlege körül zavarok mutatkoztak.
Szokás szerint az ABC előtti parkolóban álltam meg, bezártam a
kocsi ajtaját. Mikor felnéztem, egy alacsony, enyhén molett nőt
pillantottam meg a túloldalon, amint éppen a háztömb túlsó
sarka felé tartott. Lila ruhát és világoskék sálat viselt. Az elmúlt
tíz nap alatt immár negyedszer látom.
Átsiettem a túloldalra. Úgy hatvan-hetven méterre lehettem
tőle, amikor befordult a sarkon.
Ellenálltam a csábításnak, s nem kiabáltam utána, inkább
szaporábbra fogtam a lépteimet.
Mikor a sarokra értem, már senkit sem láttam. Ezen az utcán
sok a bolt; bármelyikbe beléphetett.
Ott álltam, s még mindig a lélegzetemet próbáltam visszanyerni,
amikor egy kocsi állt meg mellettem a járdaszegélynél.
Millicent volt.
– Te vagy az, Albert?
– Én – válaszoltam minden lelkesedés nélkül.
– Mi az ördögöt csinálsz? Az előbb mintha futni láttalak volna.
Ez tőled nagyon szokatlan!
– Egyáltalán nem futottam. Csak kocogtam egy kicsit, hogy
felgyorsuljon a vérkeringésem. A kocogás jót tesz az embernek,
nem tudod?
Búcsút vettem tőle, s indultam vissza az áruház felé.
Másnap reggel, amikor visszatértem az erdős völgyben tett
sétámról, Millicent a nappaliban várt rám. Éppen egy csésze kávét
töltött magának, s szemmel láthatóan igencsak otthon érezte
magát. Ezt a szokását még abból az időből őrizte meg, amikor
egyedül Emily lakott a házban.
 – Fent voltam Emily szobájában, s megnéztem a szekrényét –
közölte Millicent. – Nem vettem észre, hogy hiányozna valami.
– Miért kellene valaminek is hiányoznia? Tolvaj járt talán a
házban? Különben is talán töviről hegyire ismered Emily
ruhásszekrényét?
– Nem töviről hegyire, de majdnem! Ha egyáltalán hiányzik
valami, akkor is nagyon kevés holmi. Csak azt ne mondd, hogy
Emily minden csomag nélkül utazott el San Franciscóba!
– Volt csomagja, de nem sok.
– Milyen ruhában utazott el?
Millicent már korábban is feltette ezt a kérdést, s akkor azt
feleltem, hogy nem emlékszem rá. Ezt most is megismételtem.
Millicent összevonta szemöldökét.
– Nem emlékszel? – kérdezte csodálkozva, s letette a csészét. –
Albert! Azért jöttem, mert ma este szeánszot rendezek otthon.
Szeretném, ha te is átjönnél!
– Én nem megyek semmiféle hülye szeánszra!
– Nem akarsz kapcsolatba kerülni senkivel, akit valaha
szerettél, s már nincs az élők sorában?
– A holtakat hagyni kell nyugodni! Minek idegesíteni őket
mindenféle földi marhasággal!
– Nem akarsz beszélni az első feleségeddel?
– Mi az ördögöt beszéljek én Cynthiával? Semmi mondanivalóm
nincs a számára!
– És ha neki lenne valami mondanivalója?
Megtöröltem a homlokomat.
– Nem megyek semmiféle szeánszra, és kész!
Azon az estén, mielőtt lefeküdtem volna, átnéztem Emily
ruhatárát. Hogyan szabadulhatnék meg a ruháitól? Valószínűleg
odaadom majd valamelyik jótékonysági szervezetnek. Éjszaka
kettőkor zeneszóra ébredtem.
Hallgatózni kezdtem: ez Emily kedvenc szonátája. Valaki a
földszinten zongorázza.
Beléptem a papucsomba, s magamra kaptam a
hálóköntösömet. A hallban felkattintottam a villanyt.
Félúton jártam a lépcsőn, amikor a zongoraszó hirtelen
elhallgatott. Tovább siettem lefelé a lépcsőn, megálltam a
zeneszoba ajtajánál. A fülemet az ajtóhoz szorítottam. Semmi.
Lassan kinyitottam az ajtót, s benéztem.
A zongoránál senkit sem láttam. A tetején, a gyertyatartóban
viszont két gyertya égett. A szobából hűvös levegő áradt kifelé.
Meglepően hűvös. Hamarosan rájöttem, hogy mi okozza a
huzatot, s gyorsan becsuktam a függöny mögött a teraszra vezető
franciaajtót. Elfújtam a gyertyákat, s kimentem a szobából.
A lépcsőfeljáróban Brewsterrel találkoztam.
– Mintha valaki zongorázott volna, uram – mondta. – Ön volt az
talán?
Köpenyem ujjával megtörültem a homlokomat.
– Igen, hát persze... – válaszoltam.
– Nem is tudtam, hogy ön zongorázik, uram!?
– Legyen nyugodt, Brewster, maga még nagyon sok mindent
nem tud rólam, s nem is fog megtudni.
Visszamentem a szobámba, vártam fél órát, majd felöltöztem. A
telihold fényénél kibaktattam a kert végében álló
szerszámoskamrához. Kinyitottam az ajtaját, felkattintottam a
villanyt, s nézegettem a kerti szerszámokat. Végigjártattam
tekintetemet a katonás rendben sorakozó ásókon és gereblyéken.
Kiemeltem az egyik hosszú nyelű lapátot, s levertem róla egy
hozzátapadt sárdarabot. Vállamra dobtam a szerszámot, s a völ-
gyecske felé vettem az irányt.
Három óra lehetett, amikor egy nehéz sóhajtással abbahagytam
az ásást. Megcsóváltam a fejemet, s indultam visszafelé a
szerszámoskamrához. Visszatettem a lapátot a helyére, leoltottam
a villanyt, majd visszafeküdtem aludni.
Másnap éppen reggeliztem, amikor Millicent ugrott be.
– Hogy érzed magad, Albert?
– Voltam már jobban is.
Millicent leült az asztalhoz, s várta, hogy Mrs. Brewster neki is
hozzon egy csésze kávét.
Mrs. Brewster a kávéval együtt behozta a reggeli postát is. Egy
csomó reklámcédulán és számlán kívül letett egy nekem címzett,
aprócska, halványkék borítékot.
Alaposan megnéztem a levélkét. A kézírás ismerősnek látszott, s
az illata is erősen emlékeztetett valakire. A levelei helyben adták
fel.
Felvágtam a borítékot, s kivettem belőle egy jegyzetlapra írt
levélkét.

„Drága Albert!
El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányzol.
Hamarosan otthon leszek. Hamarosan!
Emily”
 A lapot visszatettem a borítékba, s az egészet a zsebembe
csúsztattam.
– Nos? – kérdezte Millicent.
– Mi az, hogy nos?
– Úgy láttam, mintha Emily kézírása lett volna azon a
borítékon. Nem írja, mikor jön vissza?
– Ez nem Emily kézírása. A chicagói nagynéném írt.
– Nem is tudtam, hogy Chicagóban is van nagynénéd!
– Hát akkor most már tudod.
Azon az éjszakán még ébren voltam, amikor megszólalt az
ágyam mellett a telefon. Felemeltem a kagylót.
– Halló, drágám! Itt Emily beszél. Hogy vagy?
Legalább öt másodperces szünet után szóltam bele a kagylóba.
– Maga nem lehet Emily! Maga csak egy telefonbetyár!
– De Albert, drágám! Miért mondasz ilyet? Hiszen valóban én
vagyok az, a te feleséged!
– Maga nem lehet Emily!
– Már miért ne lehetnék?
– Csak!
– Miért csak?
– Honnan telefonál?
– Azt hiszem, meg fogsz lepődni – nevetett a hang a telefonba.
– Maga egyszerűen nem lehet Emily! Én tudom, hogy ő hol van,
s azt is tudom, hogy biztosan nem telefonálna éjnek idején csak
azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok?
– Albert, biztos vagy benne, hogy valóban tudod, hol vagyok?
Most már nem ott vagyok, ahol te gondolod! Nagyon rosszul
éreztem magam, halálosan rosszul. Ezért mentem el, Albert!
Elmentem onnan!
– Az ördögbe is! – emeltem fel a hangomat. – Én biztosra
veszem, hogy Emily még mindig ott van, ahol én tudom, és hogy
maga nem lehet ő!
– Biztosra veszed? – hangzott fel ismét a nevetés. – Hogy
lehetnél te ilyesmiben biztos, Albert? No, aludj jól! – fejezte be a
beszélgetést, s helyére tette a kagylót.
Felkeltem és felöltöztem. Lementem a lépcsőn, s beléptem a
dolgozószobámba. Töltöttem magamnak egy pohárka whiskyt,
lassan elszopogattam, majd megittam még egyet.
Megnéztem az órámat. Már jócskán elmúlt éjfél. Mivel az
éjszaka meglehetősen hűvös volt, fölvettem egy könnyű dzsekit, s
úgy indultam a szerszámoskamra felé. Kinyitottam az ajtót, és
kezembe vettem a hosszú nyelű lapátot.
 Egyenesen a völgy felé tartottam. Megálltam egy hatalmas
tölgyfa mellett, s egy darabig néztem az elúszó felhőket.
Elindultam, s kezdtem számolni a lépteimet; a tizenhatodiknál
megálltam, csináltam egy balra át-ot, majd ismét leszámoltam
tizennyolc lépést.
Ásni kezdtem.
Már vagy öt perce dolgozhattam, amikor fülsiketítő füttyszavak
hallatszottak, s egyszerre tucatnyi fényszóró kereszttüzébe
kerültem. Minden irányból lépések közeledtek.
A fény teljesen elvakított; eltakartam a szememet, majd ujjaim
közül kipillantva Millicentet ismertem fel.
– Mi az ördög ez?
Most aztán kimutatta a foga fehérjét!
– Meg akartál győződni róla, hogy valóban meghalt-e, ugye,
Albert? Ez pedig nem mehet másként, mint hogy visszatértél oda,
ahol elástad?
Összeszedtem magamat.
– Én nem ástam el senkit. Indián nyílhegyeket keresek. Egy régi
babona azt tartja, hogy a holdfénynél talált nyílhegyek néhány hét
múlva szerencsét hoznak megtalálójuknak.
– Mióta gyanút fogtam, hogy valójában mi is történt Emilyvel,
azóta a magándetektíveim állandó megfigyelése alatt állsz.
Rámutatott az egybegyűltekre.
– Ez itt Mrs. Peters. Nagyon tehetséges utánzó. Az ő hangját
hallottad Emilyé helyett a telefonban. Zongorán is nagyon szépen
játszik. A hölgy pedig Mrs. McMillan. Ő produkálta Emily
kézírását, s ő volt a lila ruhás, kék sálas hölgy is.
Millicent házának teljes személyzete nyilvánvalóan jelen volt.
Ott láttam közöttük Amos Eberlyt, de még a Brewster házaspárt
is.
Holnap mindkettőjüket kirúgom.
A magándetektívek magukkal hozták saját ásóikat és
lapátjaikat, s ketten közülük azonnal a helyemre másztak az egy
ásónyom mélységű gödörbe. Folytatták a munkát.
– Ide figyelj! – kezdtem indulatosan. – Ehhez egyáltalán nincs
jogod! Ez az én tulajdonom! Minimum egy házkutatási parancsra
lenne szükséged, hogy ezt megtehesd!
Úgy látszik, Millicent nagyon szórakoztatónak találta a
helyzetet.
– Tévedsz, Albert! Ez az én tulajdonom. Hat lépéssel túlmentél a
telekhatáron!
 – Visszamegyek a házba! – mondtam, s megtöröltem a
homlokomat.
– Le vagy tartóztatva, Albert!
– De Millicent, hogy lehetnék letartóztatva?! Ezek között nincs
egyetlen hivatalos, egyenruhába öltözött rendőr sem! Ebben az
államban pedig a magándetektívek senkit sem tartóztathatnak le!
Egy pillanatra meghökkenni látszott, majd ismét feltalálta
magát.
– Állampolgári letartóztatás alatt állsz, Albert! Minden
állampolgárnak joga van állampolgári letartóztatást eszközölnie, s
én is állampolgár vagyok.
Millicent megcsörgette a nyakában lógó sípot.
– Tudtuk, hogy végül is el fogunk kapni, Albert! Az elmúlt
éjszaka már majdnem kiástad, ugye? Aztán valamiért
meggondoltad magad. Ez éppen kapóra jött nekem. Tegnap
éjszaka nem tudtam volna ennyi tanút összeszedni. Mára már
felkészültünk.
A detektívek ástak már vagy negyedórája, amikor kis pihenőt
tartottak. Egyikük csendesen morgolódott.
– Az ember azt gondolhatta volna, hogy könnyebb lesz az ásás.
A talaj úgy néz ki, mintha sohasem járt volna benne ásó!
Ismét hozzáfogtak a munkához, s csak akkor hagyták abba,
amikor már leástak vagy hat lábnyira. A lapátos ember kimászott
a gödörből.
– A pokolba is, itt senki sincs eltemetve! Mindössze egy indián
nyílhegyet találtunk.
Elmosolyodtam.
– Millicent! Miből gondolod, hogy én eltemettem Emilyt?
Ezzel faképnél hagytam a társaságot, s visszatértem a házba.
Mikor jöttem rá Millicent agyafúrt mesterkedéseire s arra, hogy
állandó megfigyelés alatt állok? Majdnem a kezdet kezdetén. Azt
hiszem, meglehetősen gyorsan vág az eszem.
Mi is volt Millicent tulajdonképpeni célja? Azt hiszem, idegileg
annyira ki akart készíteni, hogy félelmemben végül is
összeomoljak, s bevalljam, hogy megöltem Emilyt.
Őszintén szólva a tervet kicsit nagyratörőnek találtam.
Mindenesetre mihelyt kitaláltam Millicent szándékát, azonnal
belementem a játékba.
Az egész vállalkozást Millicent tervelte ki, de a játszmát
valójában én irányítottam.
Volt időszak, amikor már-már attól féltem, hogy egy kicsit
túljátszottam a szerepemet, amikor letöröltem homlokomról a
nem létező izzadságcseppeket, vagy amikor a lila ruhás nő után
eredtem, de szerencsére éppen ilyesféle reakciókat vártak tőlem,
én meg nem akartam kiábrándítani az utánam szaglászó
embereket.
A völgybe tett éjszakai kirándulások kitűnő ötletnek
bizonyultak. Az előző éjszaka tett rövid séta, vállamon a iapáttal,
azt szolgálta, hogy minél nagyobb nézőközönség gyűljön össze a
másnap megrendezésre kerülő fináléra.
Millicenten kívül összesen tizennyolc tanúra számítottam.
Fontolgattam, latolgattam. Hitelrontás? Rágalmazás?
Összeesküvés? Indokolatlan letartóztatás? Valószínűleg ez mind-
mind összejön!
Megfenyegetem, hogy beperelem, és hatalmas, irreális összegű
kártérítést fogok követelni. Ez manapság meglehetősen divatos
dolog. Legyen húszmillió? De az összeg tulajdonképpen nem is
lényeges, mert nem tartom valószínűnek, hogy az ügy valaha is
bíróság elé kerüljön.
Nem, Millicent ezt nem fogja hagyni. Egyszerűen nem bírná
elviselni, hogy a világ is megtudja, milyen hülyét csinált magából!
Nem bírná ki, hogy saját, sznob köreiben nevetség tárgyává
váljék.
Természetesen mindent meg fog próbálni, hogy az ügyet
valahogy eltussolja. Néhány dollár ide, néhány dollár oda, hogy
megvásárolja a tanúk hallgatását. De számíthat-e valaki is
komolyan arra, hogy tizennyolc ember teljes hallgatását
megvásárolja? Valószínűleg nem. Mindenesetre, ha a pletykák és
suttogások terjedni kezdenek, Millicent számára rendkívül nagy
segítséget jelentene, ha az ügy másik főszereplője mellé állna, s
vele együtt határozottan tanúskodna.
Ezt megteszem Millicent kedvéért. Belátásból. Na persze, nem
csekély összegű belátásból...
Hét végén csengett a telefon.
-– Itt Emily beszél. Indulok haza, drágám!
– Nagyszerű!
– Ugye nem mondtad senkinek, hogy hol voltam az elmúlt egy
hónap alatt? Különösen Millicentnek nem!
– Millicentnek egyáltalán nem mondtam meg a dolgot.
– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy San Franciscóba utaztál a barátaidhoz.
– Jaj, kedvesem! De hát éppen San Franciscóban senkit sem
ismerek! Mit gondolsz, nem fogott gyanút?
– De az könnyen elképzelhető!
 – Millicent azt hiszi, hogy semmi akaraterőm sincs. Pedig van!
Különben az a véleményem, hogy ez a fogyókúrás tábor egy kicsit
mégiscsak csalás. Az ember itt nem volt kitéve semmiféle
kísértésnek, hiszen minden ehető dolgot szigorúan kiadagoltak.
Mindenesetre kibírtam, és sikerült! Most már bármikor
hazamehetek.
– Én tudtam, hogy erős akaraterőd van, Emily drágám!
– Tizenöt kilót leadtam, Albert. Úgy néz ki, hogy most már
tartani is tudom a súlyomat. Fogadok, hogy vagyok olyan karcsú,
mint amilyen Cynthia valaha lehetett.
Felsóhajtottam. Semmi értelme nem volt, hogy Emily állandóan
az első feleségemhez hasonlítgatta magát. Két teljesen különböző
emberről van szó, s mindkettőnek külön, teljesen biztos helye van
a szívemben.
Szegény kis Cynthiám! Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül
menjen ki a tengerre azon a kis vitorláson. Én a jachtklub
ablakánál állva iszogattam egy martinit, s néztem az öböl szürke
vizét.
Cynthia hajója volt az egyetlen, amelyik kifutott azon a borús,
szürke napon, amikor váratlanul hatalmas szélroham támadt.
Még láttam, hogy a hajó hirtelen oldalra dől, s Cynthia a vízbe
zuhan. Azonnal a mentésére siettünk, de bárhogy is igyekeztünk,
már késő volt.
Emily szintén felsóhajtott.
– Azt hiszem, ki kell cserélnem a teljes ruhatáramat. Gondolod,
hogy megengedhetjük magunknak ezt a kiadást?
Most már igen! És ennél még sokkal többet is!
 ÜZLETI ÉRTÉK
Steven Laplante

Mindaddig nem szántam rá magam, hogy megöljem Vance-et,

amíg el nem szemtelenedett pénzügyben. Alig több mint tizenöt
ronggyal lógtam neki. Tudta azt is, hogy fölösleges aggódnia: van
miből megadnom. Az ördögbe is, hiszen ott van garanciának a
vaskereskedésem! Tisztelnek is ebben a városkában. Igaz, Six
Corners-ben alig laknak vagy háromszázötvenen, de itt mindenki
csak Pattén úrnak szólít. Itt születtem, itt nőttem fel, itt
alapítottam családot.
Igen, Vance igazán meggondolhatta volna, hogy érdemes-e
engem szorongatnia. Most, ahogy ismét átgondolom a dolgot, úgy
vélem, ő mindezt már jó előre kifundálta. Elhatározta, hogy
befurakszik közénk Six Cornersbe, s addig halászgat a
zavarosban, amíg meg
nem kaparinthatja az üzletemet. Az én üzletemet! Meg kell
hagyni: jól csinálta, mármint ezt a dolgot a lovakkal. Aztán a
kutyákkal! Azokkal az átkozott agarakkal.
Magamtól nem vágtam volna bele; Vance tehet mindenről. Ő
magyarázta el nekem az esélyeket, a pontozást és a szabályokat.
Nagyon segítőkésznek mutatkozott. Mindig nála voltak az
újságok, meg a szelvények is.
Aztán eltelt néhány hónap úgy, hogy nem nyertem egy
megveszekedett buznyákot sem, és tessék, mi történik? Vance-
nek van képe bedugni a pofáját a Patten-féle vaskereskedésbe
nyitva tartási idő alatt, s úgy nézegetni a készleteimet, mintha ő
lenne a tulajdonos. Még jó, hogy a boltban nem volt vevő, tehát
szemtanú. Bár lefogadom, hogy ezt is ő intézte így, szándékosan
kileste az alkalmat.
– Helló, Jack! – vetette oda foghegyről. – Jöttem, hogy
megbeszéljük a dolgot.
Volt pofája ilyen sumákul fogalmazni, amikor tizenötezerrel
lógtam neki. A dolgot! No hiszen! Végül alig tudtam egy hét
haladékot kicsikarni tőle, pedig még kamatot is ígértem neki.
Ezután egy álló hétig csak ezen gondolkoztam. Amúgy nem
szeretek gondolkozni, de most kellett. És egyszerre le is esett a
tantusz. Megtaláltam az egyetlen méltó megoldást: ha harc, hát
legyen harc. Pontosabban egy kis dúvadirtás. Miért döntöttem
így? A Patten-féle vaskereskedés apám büszkesége, mondhatni
életműve volt, s amikor meghalt, természetesen rám, egyetlen
fiára hagyta. Arról persze szó sincs, hogy úgy lehetett volna
keresni vele, mint egy nagyvárosban, de azért egészen tisztességes
megélhetést biztosított. Szeretek elbeszélgetni a vásárlókkal, adok
néha egy-egy kis árengedményt, további vásárlásra ösztökélem
őket; elvégre ez az üzleti érzék, nem? Az embernek manapság nem
könnyű talpon maradnia, de én elértem ezt. Nekem sikerült, és
továbbra is sikerülnie kell, gondoltam.
Szóval, forogni kezdtek a fejemben a kerekek. Egyáltalán: ki tud
arról, hogy „üzleti” kapcsolatban állok Vence-szel? Itt, Six
Cornersben senki, az egyszer biztos. Mindig csak este
találkoztunk, vagy hétvégén, amikor bementem a városba egy
kicsit kocsmázni, vagy kimentem a versenypályára és... hát igen...
fogadtam néhányszor. Na, de akkor mi van?
Látott minket együtt valaki, aki számít? Soha. Vance egyedül
dolgozott. Meg is mondta nekem még az elején:
– Ide figyelj, Jack komám! Én is egyedül szeretem az üzletemet
bonyolítani, úgy, ahogy te. Csak én a más pénzével dolgozom. De
nekem nem kell semmiféle közvetítő, hogyisne! Akkor azok
fölöznék le a hasznot!
Nos, ezzel kénytelen vagyok így utólag egyetérteni: úgy vélem,
ha az összes fogadást magam intéztem volna, s nem őt bízom meg
a lebonyolításával, akkor talán minden másképp történik.
Arra gondoltam: kinek fog Vance hiányozni? Ki veszi észre, ha
netán eltűnik? Ez adta a végső lökést az elhatározásomhoz. Biztos
voltam benne, hogy simán megúszom a dolgot. Teljesen biztos. így
aztán a nagy nehezen megszerzett tizenötezer nem kerül Vance
zsebébe!
Az ötlet úgy jött, mint egy égi sugallat. Tudják, minthogy
kisváros vagyunk, én szinte mindent árulok, ami fémből van.
Szerszámokat, gépeket, vízvezeték-szerelvényeket, sőt még
sportfelszereléseket is. Például horgászcikkeket, vadászholmit...
azaz puskákat. Sörétes és golyós puskákat.
És itt jött be a képbe a dúvadirtás. Mikor az elhatározás
megérett bennem, hátraballagtam a raktárba, és nagyon óvatosan
kihúztam egy új 308-ast a dobozából. Magát a dobozt nem téptem
föl, a pecséthez sem nyúltam. A doboz végén vágtam egy nyílást, s
ezen át már könnyedén ki tudtam venni a fegyvert.
Aztán megtöltöttem.
Vance-szel hamarosan találkám volt, túl a város határán. A
sztrádáról letérve van ott egy szép kis park padokkal, ivókúttal,
egy kőből faragott madár is van a kút szélén.
 – Jó, hogy látlak, Jack komám! – mondja majd, mert biztosra
veszi, hogy elhoztam azt a vacak pénzét.
Csakhogy a jó öreg Vance-nak ezúttal csalódnia kellett, no nem
mintha sokáig tartott volna. Egy üveggel a kezében az egyik pad
felé indult, s én a kocsival kicsit lemaradtam mögötte. Már
kezdett sötétedni, sehol egy lélek a környéken. Előhúztam a 308-
ast a hátsó ülésről, céloztam és aztán bumm! A soha többé
viszont nem látásra, Vance komám!
Gyorsan visszahajtottam Six Cornersbe. Már fél tizenegyre járt
az idő, s a város aludni tért. Egyenesen beálltam az üzlet elé; nem
volt ebben semmi különös, itt mindenki tudja, hogy nekem az
üzlet az életem. Bementem és munkához láttam. Először is
alaposan megtisztogattam a 308-ast, majd leolajoztam jó
vastagon. Begöngyöltem az eredeti csomagolópapírjába, s
visszacsúsztattam a gyári dobozába. Egy vékony csík barna
ragasztó a lyukra és már kész is volt az egész.
Milyen egyszerű ugye? Abban halálosan biztos voltam, hogy
még ha a rendőrök eljutnak is hozzám, és ellenőrzik a közelmúlt
eladásait, azt mégsem ellenőrizhetik, amit még nem adtam el. Hát
ilyen az én üzleti érzékem! Úgy is lett minden, ahogy azt előre
láttam. Két-három nap múlva az újságban olvastam, hogy
megtalálták a jó öreg Vance hulláját és sikerült még a kalibert is
pontosan megállapítaniuk. És mit tesz isten? Kiderült, hogy ez a
Vance afféle gyanús figura volt. Büntetett előéletű, szerepelt a
nyilvántartásban is. Ezután egy férfi jelent meg nálam az
üzletben, hogy ellenőrizze, kinek adtam el mostanában fegyvert.
Csak rutinból csinálja, azt mondta, mert minden bolt
ellenőrzésére úgy sincs lehetőség, s így kevés az esély a sikerre.
Nos, én csak örültem, hogy valamiben a segítségére lehetek.
Természetesen semmi hibát sem talált nálam, hiszen a
könyvelésemet mindig is pontosan vezettem. A raktárkészletre
viszont, ahogy gondoltam, rá sem kérdezett!
Így hát életem visszatért a normális kerékvágásba. Vártam
néhány hónapot, s amikor a levelek már sárgulni kezdtek, úgy
döntöttem, hogy itt az én időm. Azzal tisztában voltam, hogy a
puskát nem tarthatom ítéletnapig magamnál, elvégre eladó. De
kinek? Ismét csak megdolgoztattam a jó öreg agytekervényeket, és
végül beugrott a megoldás.
Elmer Iverson! Hát persze, a jó öreg Elmer anyu, ahogy magunk
között hívtuk. Ott ültünk a fiúkkal a kocsmában, sörözgettünk és
beszélgettünk, amikor egyszerre belép Elmer, s közhírré teszi,
hogy ősszel szarvasra menne. No, gondoltam, akkor Elmer anyu
lesz a legtökéletesebb vásárló az én jó kis 308-asomra. Elmer, aki
életében először megy vadászni, s így a puska ott fog porosodni a
polcán a következő ötven évig, ami nekem tökéletesen megfelel.
így aztán eladtam neki a 308-ast. Tisztességes árengedményt is
adtam. A szokásos haszonnak csak a felét csináltam meg az
üzleten, no persze nem számítva azt a tizenöt rongyot. Megtörtént.
Úgy tűnt, most minden egyenesbe jött, minden végleg
elcsendesült. Nincsenek többé lovak, nincsenek agarak. Még a
tévét is elzárom, ha lóversenyt közvetítenek! Azt hiszem, még nem
említettem, miért hívtuk a pofát Elmer anyunak: a felesége, Mrs.
Elmer miatt. Elmer huszonnégy éve nősült meg, s azóta mindent
ő csinál otthon: főz, mos, takarít, egyszóval mindent. Az asszony
nagyon rövid pórázon tartja, nem csoda, hogy már majdnem
kiszáradt, mint egy kóró. Tudtam, hogy a 308-as így a legjobb
helyre kerül. Hogy Elmer rendszeresen vadászni járjon? Ez
teljesen lehetetlen. Nincs rá ideje.
Most már dereng a dolog, ugye?
A jó öreg Elmer anyu mindnyájunkat meglepett, de meg ám!
Gondolhattam volna éppen, hogy erre megy ki a játék, de sajnos
leállítottam az agyamat a saját ügyemnél.
Hát igen, Elmer valóban vadászni akart, de nem szarvasra. Őt a
legnagyobb nagyvad érdekelte.
A felesége.
No, de most már mindegy. Elmer elvégezte, amit akart, aztán
meg egyenesen elballagott a rendőrségre. Vállán még mindig ott
lógott a 308-as. És persze a seriff első dolga az volt, hogy
megvizsgálja a puskát! Hamar kiokoskodta, hogy ezt
használhatták a parkbeli gyilkosságnál is. Kell még folytatnom?
Amikor a ballisztikai vizsgálat bizonyított, a jó öreg Elmer
nyakába akarták varrni a dolgot. Ő csak bambán vigyorgott,
aztán bemutatta nekik a vásárlásnál kapott számlát.
No, fel is lendült a forgalom a Jack Patten-féle
vaskereskedésben! Szólni sem nagyon tudtam, amikor egyszerre
annyian rám rontottak.
Most az egyszer cserbenhagyott az üzleti érzékem. De már
aligha lesz rá szükségem.
 BOSZORKÁNYMESE
Patricia Moyes

Hubert Withers egy csütörtöki reggelen nem azért döntött úgy,

hogy mégsem öli meg a feleségét, mintha megszánta volna.
Erkölcsi fenntartásai sem támadtak, inkább a gyávaságnak és a
viszolygásnak valami furcsa keveréke kerekedett benne felül, meg
aztán az a felismerés, hogy célját más eszközökkel is elérheti. A
törékeny termetű Hubert világéletében irtózott mindenfajta
erőszaktól. Caroline megölésének puszta gondolatára is émelygés,
hányinger fogta el. Ráadásul megvolt a kockázata, hogy rájönnek
a dologra. Bármilyen zseniális lehet ugyanis egy terv, az a férj, aki
egyben a feleség hatalmas vagyonának örököse, azonnal az első
számú gyanúsítottá lép elő.
Ezzel együtt a pénzre feltétlenül szüksége volt, éspedig nagyon
gyorsan. Természetesen gyönyörű dolog lenne Caroline-t egyszer s
mindenkorra eltakarítani az útból, hogy az örökséghez jusson, de
egyelőre úgy ítélte meg, hogy a dolgot kevésbé drasztikusan is
meg lehet oldani. Ha mondjuk rövidebb időre meg tudna tőle
szabadulni és ügyvédi felhatalmazással eljárhat a nevében, tehát
aláírhatná a csekkeket, és készpénzt vehetne fel, már az is
tökéletesen megfelelne.
Nem arról volt szó, hogy Hubert ellenszenvvel viseltetett volna
Caroline-nal szemben, aki egyáltalán nem volt visszataszító, bár
az is kétségtelen, hogy kizárólag a pénzéért vette feleségül. Egy
washingtoni, építési ügyleteken hatalmas vagyonhoz jutott
özvegyembernek volt az egyetlen, nagyon egyszerű és félénken
tartózkodó leánya, akire borzalmasan sok pénz várt az öreg halála
után.
Caroline Todman élete során nagyon kevés barátot szerzett
magának. Az iskolában, a borzalmasan drága magánintézetben,
ahol minden diák hatalmas örökség várományosa volt, egyedüli
barátnője egy Annabel nevű, szintén nagyon egyszerű, de kevésbé
visszahúzódó természetű leányzó volt. Annabel azóta férjhez ment
egy brit arisztokrata család elszegényedett sarjához, és most Lady
Fairley néven él egy dél-angliai kastélyban, melyet természetesen
az ő öröklött pénzén vásároltak. Annabel írt néhányszor, hogy
Caroline látogassa meg őket, s töltsön hosszabb időt náluk, de az
asszony túlságosan is félénk volt ahhoz, hogy egyedül vágjon neki
az útnak.
 Egyszerűsége és félénksége ellenére Caroline-nak számos
udvarlója akadt, ami természetes is egy igen gazdag lány
esetében, de az öreg Todman megesküdött rá, hogy a
hozományvadászoknak a szagát ellenszélben is legalább száz
méterről megérzi. Ugyanezt Caroline is elmondhatta magáról. Ez,
ha lehet, még tovább növelte tartózkodását, és egyre inkább
eltávolította a fiatalemberektől. így aztán érthető, hogy
harmincéves koráig nem is ment férjhez.
Hubert Withers látszott az egyetlennek, aki őt csak önmagáért
és nem a pénzéért akarta. Őt is nagyon félénk természettel áldotta
meg az isten. Bár meglehetősen jóképű volt, ezt ügyesen titkolta
azzal, hogy arcához egyáltalán nem illő fémkeretes szemüveget és
egy bizarr bajuszt viselt. Hosszú időn keresztül figyelte Caroline
Todman minden mozdulatát, hogy aztán nagyon ügyesen és
okosan szervezze megismerkedésüket a Georgetowni
Közkönyvtárban. A könyvekről kezdtek beszélgetni, majd
meghívta a lányt egy olcsó kávéházba, és úgy tett, mintha fogalma
sem volna, hogy valójában kicsoda is a lány. Caroline el volt
bűvölve, és az öreg Todman is valami jóváhagyásfélét mormogott.
A fiatalembernek őszinte döbbenet ült ki az arcára, amikor
Caroline először hívta meg a családi villába, mely Georgetown
legelegánsabb részén, egy többholdas park közepén állt. Hubert
csak nagy nehezen tudta kinyögni: nem is tudta, hogy Caroline és
a híres Arnold Todman rokonságban van egymással. Nagyszerű
színjáték volt; Hubertnek talán inkább színésznek kellett volna
mennie.
De ha már így alakult a dolog, akkor nem maradt más hátra,
mint őszintén, ám kicsit félénken bevallani jövendő apósának,
hogy ő tulajdonképpen csak egy kispénzű diák, aki ráadásul
néhány évvel fiatalabb is Caroline-nál, és aki az ösztöndíján kívül
semmiféle anyagi eszközzel nem rendelkezik. Azt is elmondta,
hogy most éppen a disszertációján dolgozik, melynek témája a
boszorkányság szerepe a középkori Európa gondolkodásában.
Tulajdonképpen ez volt az egyetlen téma, mely iránt valami
halvány érdeklődést mutatott, s amelyről meggyőzően tudott
beszélni egy olyan milliomos előtt, aki valaha kőművesként kezdte
pályafutását.
Todman beleegyezését adta, de feltételt azért támasztott. Olyat
persze, amelyben Hubert kezdettől fogva reménykedett.
Nevezetesen: az ifjú Withers a jövőben történelmi kutatásait csak
hobbinak tekinti, és állást vállal a cégnél.
 – Legalul kezdd, fiam, ahogy én is valaha. Hamarosan lesz
belőled valaki.
Egyetlen pillantás elég volt az öreg Todman számára, hogy
eldöntse: a legalacsonyabb szint a fiatalembernek nem jelentheti
a segédmunkás-beosztást. Hubertet bedugta tehát egy
kényelmesebb, kevésbé megerőltető helyre, egy jelentéktelen
irodába, így ő lett az irigyelt, bár alacsony beosztású
kishivatalnok, aki történetesen éppen a nagyfőnök lányát vette
feleségül.
Ez kezdetben jó megoldásnak látszott volna, ha nem jön közbe
egy mellékkörülmény. Néhány hónap leforgása alatt nyilvánvalóvá
vált, hogy Hubert teljességgel alkalmatlan minden ilyen jellegű
munkára. Szerencsés fordulatot vettek azonban az események,
ugyanis még mielőtt valaki a cég vezetéséből vette volna a
bátorságot, hogy megmondja Todmannak a fájdalmas igazságot
veje született tehetségtelenségéről, az öreget egy szép napon
elvitte egy szívroham. Arnold Todman boldogan halt meg, abban a
tudatban, hogy a lánya végre férjhez ment, veje pedig hamarosan
átveszi a cég irányítását. Mindenét, ideértve összes részvényét is,
Caroline-ra hagyta.
Caroline nagyon keveset tudott a vállalatról azon kívül, hogy
meglehetősen szép pénzeket hoz a házhoz. Megfogadta a vezető
munkatársak tanácsait, és hamarosan maga vette kézbe az üzlet
irányítását. Hubertnek tapintatosan azt tanácsolta, hogy mivel
immár nincs szükségük külön jövedelemre, adja fel állását, és
térjen vissza tudományos kutatásaihoz, melyek iránt mindig is
olyan élénk érdeklődést tanúsított. Hubert megkönnyebbült
sóhajjal vette tudomásul a dolgot. Tökéletes elégedettségére csak
az vetett némi árnyékot, hogy a továbbra is egyszerű és
visszahúzódó Caroline nagyon határozottan a kezében tartotta a
családi pénzügyek intézését.
A Todman-villában viszont teljes egészében megkapta a
csodálatos könyvtárat, ahová még újabb polcokat is beállítottak,
hogy kényelmesen elhelyezhesse saját szakkönyveit. Caroline
alaposan megszervezte a ház életét, pénzügyeiket, és tartotta a
szoros kapcsolatot a cég vezetésével. Hubert hosszú, unalmas
órákat töltött egyedül a könyvtárban. A villa személyzete nagy
tisztelettel vette körül.
– Az úr a könyvén dolgozik – figyelmeztette szigorúan az inas a
csészékkel csörömpölő szobalányt vagy a kétbalkezes kis kuktát,
aki elejtett egy edényt a konyhában. – Még mindig nem tanulták
meg, hogy ilyenkor teljes nyugalomra van szüksége?
 Kétségtelen, Hubert számára így biztosították is a teljes
nyugalmat, de ebbe egy idő után csaknem beleőrült. Hogy sivár
napjaiba némi színt vigyen, rákapott a lóversenyzésre.
Természetesen, mint Caroline férjének, meglehetősen bőséges
hitele volt a fogadóirodáknál. Nehezen ugyan, de be kellett érnie
azzal, hogy készpénze kizárólag a Caroline által juttatott
zsebpénzre korlátozódik. Végső soron megvehetsz mindent a
hitelkártyára – mondogatta az asszony. De rövidesen elérkezett az
a pillanat, amikor a hitelezők visszakövetelték pénzüket, éspedig
minden további haladék nélkül. Egy időre sikerült lecsillapítani a
kedélyeket akkor, amikor eladott egy értékes festményt a Kék
Szalonból, ahová Caroline csak nagyon ritkán látogatott, de ez
csak egyetlen csepp volt a tengerben. Az összeomlásnak pedig
előbb vagy utóbb menthetetlenül be kell következnie.
Hubert két lehetőséget látott maga előtt. Vagy őszintén bevall
mindent Caroline-nak, aki a család becsületének megóvása
érdekében minden bizonnyal kifizeti az adósságokat, de ezek után
nyilvánvalóan pokollá teszi majd az életét, vagy pedig elteszi láb
alól Caroline-t. Valójában egy harmadik megoldás is kínálkozott,
amely a történetünk kezdetén már említett tavaszi csütörtök
reggelén jutott az eszébe. Az alhasi fájdalmakra panaszkodó
Caroline az előző nap bevonult kivizsgálásra a kórházba. Másnap
reggel aztán Hubertet felhívta dr. Edwards, a család régi barátja
és háziorvosa.
– Attól tartok – kezdte óvatosan a doktor –, hogy Mrs. Witherset
azonnal meg kell operálni.
– Mi baja Caroline-nak? – kérdezte Hubert, és nagyon remélte,
hogy hangjából a megfelelő aggodalom csendül ki, holott szíve
hevesen dobbant meg a nem várt örömtől.
Hamarosan csalódnia kellett.
– Ó, semmiféle komolyabb veszélyről nincs szó – nyugtatta meg
az orvos. – Van egy nagyobbacska, de szerencsére nem
rosszindulatú daganat a méhében. Nyilvánvalóan ezért nem is
lehetett gyereke. Meggyőződésem, hogy a daganatot el lehet
távolítani anélkül, hogy el kellene távolítani az ováriumot, de .. .
– Mit kellene eltávolítani? – vágott közbe Hubert, aki csak a
középkori latinnal volt úgy-ahogy tisztában, de az orvosi
szaknyelvvel nem.
– A méhet és esetleg a petefészket, ami tulajdonképpen nem
tartozik a veszélyes operációk közé – magyarázta dr. Edwards –,
de valószínűleg meg kell békülniük a gondolattal, hogy soha nem
lehet gyerekük.
 Ez Hubertnek különösen megnyugtatóan hangzott, de azért illő
sajnálkozással vette tudomásul. És ekkor maga dr. Edwards egy
bombaötletet dobott be.
– Nyomatékosan fel kell viszont hívnom a figyelmét, Mr. Withers
– folytatta ártatlanul az orvos hogy bár az eset orvosilag
meglehetősen egyszerű, de nagyon komoly pszichés utóhatása
lehet egy nőre. Tudja, a sebész fél óra alatt eltünteti azt, amit a
természet évek hosszú sora alatt épített fel. Ez aztán gyakran
ahhoz vezet, hogy a nők az operáció után nagyon súlyos
depressziós állapotba kerülnek. Nem akarom megijeszteni, de
néha még hallucinációk, képzelgések is előfordulhatnak, és egy
időre nagyon kiegyensúlyozatlanná válhatnak. Ezért azt
javasolnám, ha a felesége hazajön a kórházból, legyen vele nagyon
tapintatos és megértő.
– Ez csak természetes – válaszolta Hubert.
– A legjobb ilyenkor – tette hozzá az orvos ha az asszony szerez
magának valami kis háziállatot, ami egy időre betöltheti a
gyermek szerepét is. így aztán a kedvencére pazarolhatja mindazt
a felgyülemlett érzelmet, amelyet a gyerek iránt érezne, akiről
tudja, hogy már soha nem születhet meg.
– Caroline-nak már van háziállata – szögezte le a tényt Hubert.
– Egy sziámi macska. – Megpróbálta palástolni hangjában az
utálatot. Mindig gyűlölte ezt a macskát a merev, kék szeméért és
dölyfös viselkedéséért.
– És a felesége szereti a macskáját? – érdeklődött tovább dr.
Edwards.
– Egyszerűen imádja – válaszolta Hubert. – Sőt, eredeti thai
nevet is adott neki, így lett a macska Pakdee, ami hűséges
macskát jelent.
– Nos, ez nagyszerű – lelkendezett az orvos. – A macska ezek
szerint többet tud majd rajta segíteni, mint ön meg én együttesen.
Hubert agyában ekkor kezdett kibontakozni a terv.
– Éppen arra gondoltam – jegyezte meg –, hogy ha már
kellőképpen megerősödik, akkor biztosan jót fog tenni neki egy
kis kikapcsolódás.
– Nagyszerű! Remek gondolat!
– Én ugyan nem tudok vele tartani – mondta Hubert –, de
Caroline-nak van egy régi barátnője, egy régi iskolatársa, aki most
Angliában él: Lady Annabel Fairley. Annabel szinte könyörög neki,
hogy látogassa már meg egyszer.
– Ha Caroline is egyetért, akkor az lenne a létező legjobb
megoldás – mondta az orvos. – Azt semmiképpen nem
javasolnám, hogy egyedül maradjon valami szállodában, de egy
barátnő meglátogatása mindenképpen kívánatos
környezetváltozást jelentene a számára.
Néhány hét múlva Caroline kijött a kórházból, és állapota
szépen javult. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy az orvos által
előre jelzett tünetek valamelyikétől is szenvedne, de ez egyáltalán
nem tántorította el Hubertet a tervétől.
Amikor az orvos csak megjelent – ugyanis a dúsgazdag
pácienseket az orvosok érthető módon akkor is szorgalmasan
látogatják, ha nem muszáj Hubert sohasem feledkezett meg arról,
hogy távozása előtt néhány szót váltson vele négyszemközt.
– Nagyon szépen gyógyul a betegünk – mondogatta rendszerint
az orvos.
– Igen is, nem is, doktor... – válaszolta erre mindig Hubert.
– Hogy érti ezt?
– Persze, egy-egy vizsgálat alkalmával nem lehet észrevenni, de
éppen maga figyelmeztetett, hogy a dolog rögeszmévé is válhat.
– Dolog? Milyen dolog, Mr. Withers?
– Ez az ügy a sziámi macskával. Egyetlen pillanatra sem
hajlandó megválni tőle. – Pakdee valóban mindig ott feküdt
Caroline lábánál az ágyon, valahányszor az orvos megérkezett. –
Ráadásul – folytatta Hubert – azt is fejébe vette, hogy valaki ártani
akar a macskának. Nem tehetek róla, de nem tartom
természetesnek, hogy valaki ennyire kötődjön egy állathoz.
– Előre megmondtam, Mr Withers, hogy ez teljesen törvényszerű
jelenség – bizonygatta dr. Edwards. – Természetesen lassan majd
ezen is túl lesz.
Néhány nappal később, amikor Bensőn, az inas éppen koktélt
szolgált fel nekik, Hubert előhozta, hogy Caroline látogassa meg a
Fairley házaspárt Angliában. Caroline lelkesen fogadta az ötletet.
Házassága és persze üzleti tevékenykedése óta kezdett
magabiztosabbá válni. – Milyen nagyszerű ötlet, Hubert. Holnap
fel is hívom. Jössz te is, ugye?
– Szívesen mennék én is, drágám – válaszolta sajnálkozva
Hubert –, de beszéltem Benrickkel (ő volt a cég ügyvezető
igazgatója), aki szerint nem lenne szerencsés dolog, ha
mindketten egyszerre utaznánk külföldre. Különben is, én nem
ismerem Annabelt. Biztosan rengeteg a közös témátok egyedül is.
– Hát ez valóban így van – válaszolta Caroline jókedvűen. – Jó
lenne, ha Diddyt is magammal tudnám vinni, de sajnos nem lehet
azok miatt az ostoba angol karanténszabályok miatt. Ugye,
gondiát viseled helyettem is, Hubert?
 Caroline ugyanis Diddynek becézte Pakdee-t, és ez a becenév
legalább annyira dühítette Hubertet, mint a macska különböző
mutatványai, melyeket csakis Caroline számára volt hajlandó
előadni. Minden alkalommal, amikor Caroline hazaérkezett,
megállt a hall közepén, és sajátos hangszínnel, szabályosan
nyávogva szólította a macskáját. Az bárhol is volt, villámként
érkezett, egyetlen ugrással Caroline karjaiban termett, sötétbarna
mellső mancsával átölelte az asszonyt, s fejét a vállgödrébe fúrta.
Hubertnek állandóan hányingere volt az egész színjátéktól.
Bárhogyan is érzett, mindenesetre megnyugtatóan válaszolt.
– Hát persze, hogy gondját viselem és vigyázok rá, drágám, hisz
tudod!
Hubert hamarosan arról számolhatott be dr. Edwardsnak, hogy
Caroline sokkal jobban van, és beleegyezett, hogy barátnőjét
Angliában meglátogassa.
Az orvos utolsó látogatása után, amikor Caroline Pakdee-vel a
térdén a fotelban ült, Hubert még megkérdezte:
– Ezek szerint végleges a döntésed, hogy huszadikán utazol
Angliába?
– így van – válaszolta Caroline. – Az utazási iroda már foglalt is
helyet az első osztályon a déli gépre.
Ezek után Hubert a tőle megszokott kellemes stílusban
megjegyezte:
– Annyit szeretnék csak mondani, hogy amint kiteszed a
lábadat, mindenképpen megszabadulok ettől a dögtől.
– Micsoda?... – kapkodott levegő után Caroline. – Mit csinálsz?
– Megszabadulok Pakdee-től – válaszolta Hubert. – Kinyírom.
Ebben biztos lehetsz, drágám – mondta, és mintha mi sem történt
volna, kisétált a szobából.
Dr. Edwards hisztérikus könnyek közt találta betegét.
Amennyire szavaiból ki tudta venni, a férje azzal fenyegetőzött,
hogy elutazása után azonnal megöli a macskáját. Szó sincs róla,
hogy elutazzék. Ezek után senki sem kényszerítheti. Hubert
egészen biztos, hogy megbolondult. Mikor az orvos
megkockáztatta, hogy talán félreérthette a férjét, az asszony még
szorosabban szorította a melléhez a macskát, és ismét heves
zokogásban tört ki. Azt állította, hogy az orvos is ugyanolyan
elvetemült, mint Hubert, és egészen bizonyos, hogy összeesküdtek
ellene. Dr. Edwards nagy nehezen rávette, vegyen be egy
nyugtatót, és elindult Hubertet megkeresni.
– Óh, istenem! – sóhajtott mélyet Hubert. – Szóval megint
kezdődik az egész élőiről. Borzalmas! Azt hiszem, a külföldi utazás
gondolata zavarhatta meg újból. Pedig az utóbbi időben már olyan
normálisan viselkedett!
– Nem feltételezem, Mr. Withers – köszörülte meg a torkát dr.
Edwards hogy a közelmúltban akár önkéntelenül is mondott
valami olyasfélét, ami feleségét esetleg arra a gondolatra vezetné,
hogy...
– Természetesen szó sincs erről – válaszolta Hubert kellő
felháborodással. – Hiszen épp tegnap nyugtattam meg, hogy
gondját viselem a macskának, amíg ő távol lesz. Azt hiszem, még
Bensőn is jelen volt, éppen koktélt szolgált fel. Ő biztosan
hallotta. Mindjárt csengetek is neki.
– Ugyan, kedves Mr. Withers – dadogta az orvos zavarában –,
erre igazán semmi szükség. Természetesen hiszek önnek!
– Nem, nem, most már én ragaszkodom hozzá! – makacskodott
Hubert, ós ujja már a csengő gombján volt.
– Az egész ügy annyira nyugtalanító, hogy szeretném, ha
személyesen is meggyőződne szegény Caroline képzelgéseiről.
Bensőn minden késedelem nélkül megjelent, és
kötelességtudóan szóról szóra igazolta Hubert szavait.
Természetesen a macska az úrnőé, válaszolta még az orvos
kérdésére, és az úrnő különösen vonzódik kedvencéhez. Másrészt
azt sem tapasztalta soha, hogy Mr. Withers ne lett volna kedves
és megértő az állathoz. Az úrnő és a macska viszont szinte
állandóan együtt vannak.
A macska nem mehetett ugyan be a konyhába, de az úrnő
mindig a tálalóban adott neki enni. Míg az úrnő távol lesz, ő mint
inas, személyesen veszi át ezt a feladatot. Bensőn még a régi
vágású angol inas volt, akit a házzal együtt Arnold Todmantól
örököltek, és aki gyerekkorától kezdve ismerte és szerette
Caroline-t.
– Nos – jelentette ki dr. Edwards Bensőn távozása után –, ez
valóban nagyon szomorú visszaesés. Ha lehet, most talán még
fontosabbnak érzem, hogy elutazzon. A környezetváltozás
mindenképpen jót fog neki tenni. Mivel pedig a macskát nem
viheti magával, meg kell győzni, hogy az egészet csak beképzelte
magának. Együttesen kellene vele beszélnünk erről.
Először együtt beszéltek Caroline-nal, majd külön-külön.
Hubert makacsul tiltakozott és szinte esküdözött, hogy
megkülönböztetett figyelemmel vigyáz majd Pakdee-re. Bensőn is
ígéretet tett, hogy saját kezűleg fogja az állatot etetni, és azonnal
telefonál Caroline-nak, ha úgy találja, valami nincs rendben.
 Végül is sikerült meggyőzni Caroline-t. Valójában nemcsak
meggyőzték, hanem alaposan rá is ijesztettek, ugyanis komolyan
elhitte, hogy képzeleg. Az pedig mindig ijesztő egy kicsit, ha az
ember úgy találja, hogy egy kicsit becsavarodott.
Dr. Edwards egy Huberttel folytatott bizalmas beszélgetés során
közölte, hogy az angliai kirándulás minden bizonnyal véget vet
majd ezeknek a tüneteknek, különösen akkor, ha visszatérése
után jó egészségben találja a macskáját. Viszont, tette hozzá
valamivel sötétebb hangszínnel, ha visszatérése után is
folytatódnak a képzelgések, akkor minden valószínűség szerint
néhány hétre be kell vonulnia egy nyugodt, csöndes
idegszanatóriumba.
Hubert kikísérte Caroline-t a Dulles repülőtérre, gondosan
vigyázott minden mozdulatára, minden szavára. Már éppen
csukódott a repülőgéphez induló busz ajtaja, amikor halkan és
kedves mosollyal megjegyezte:
– Még ma este kinyírom Pakdee-t. Csókollak! Érezd jól magad!
Caroline végigsírta az utat Londonig, annak ellenére, hogy –
vagy talán éppen azért, mert – a stewardess kitűnő pezsgővel
akarta egy kicsit fölvidítani. Mikor helyi idő szerint éjféltájban
megérkezett a Fairley Hallba, azonnal hazatelefonált és beszélt
Bensonnal. Az inas megnyugtatta, hogy a macska kitűnő
egészségnek örvend, s éppen az előbb nagyon jól bevacsorált.
Washingtoni idő szerint ugyanis még csak este hét óra körül járt
az idő.
– Örülök, hogy kellemesen utazott, asszonyom – mondta
Bensőn. – Megyek, megkeresem az urat is, hogy tudjanak néhány
szót váltani.
– Nem, nem, köszönöm, de ne, Bensőn! – tiltakozott Caroline. –
Ne is említse neki, hogy telefonáltam – mondta, majd letette a
kagylót.
Másnap korán reggel Hubert szólt Bensonnak.
– Megnéztem Pakdee oltási lapját. Éppen esedékes neki a
szokásos védőoltás.
– Igen, uram – bólogatott Bensőn. – Az úrnő is épp a napokban
említette.
– Most ráérnék megcsináltatni. Legyen szíves, hívja fel az
állatkórházat, és kérjen egy időpontot ma délelőttre. Utána kerítse
elő Pakdee kosarát.
Néhány óra múlva Hubert már úton is volt Jaguárján az
állatkórház felé. Pakdee nyugodtan szunyókált kosarában a hátsó
ülésen. A macska nem sokkal később megkapta a szükséges
védőoltást, amit rá is vezettek az egészségügyi lapjára. Hazafelé
menet azonban Hubert letért a szokásos útvonalról. Egy
állatorvos rendelője előtt állt meg, akit sohasem látott eddig. A
címét a telefonkönyvből nézte ki. A város túlsó végén lakott, mely
nem is tartozott Washingtonhoz, hanem már Virginia államhoz.
Az orvost Michelson-nak hívták, akinek Hubert Mr. Robinson
néven mutatkozott be, amikor tegnap, a repülőtérről jövet egy
utcai telefonfülkéből időpontot kért tőle.
A magas, vékony dr. Michelson arca meglehetősen
kifejezéstelennek tűnt föl, de hosszú, finom, érzékeny ujjai
egyértelműen utaltak foglalkozására. Pakdee egyáltalán nem
tiltakozott, amikor Hubert kiemelte a kosarából.
– Nos – jegyezte meg Michelson őszinte csodálattal –, ez a cica
igazán gyönyörű. Ráadásul igen értékes is. Látszik rajta, hogy jól
megy a sora. Történt valami baj, vagy egyszerűen csak oltásra
lenne szüksége?
– Igen, egy injekcióra – közölte szárazon Hubert. – Altassa el!
– Ezt nyilván nem gondolja komolyan, Mr. Robinson!
– Nekem semmi közöm az egészhez – válaszolta kitérően
Hubert. – A macska ugyanis a feleségemé. Játékszernek vette
magának annak idején, de aztán hamar ráunt. Most meg akar
szabadulni tőle.
– De ennek a cicának nincs semmi baja.
– Én is úgy tudom, hogy teljesen egészséges.
Az állatorvos elgondolkozott.
– Soha nem szeretek megölni egy fiatal, egészséges állatot –
mondta. – Különösen nem egy ilyen gyönyörű példányt. Nem
akarja, hogy találjak neki egy megfelelő otthont?
– Látni akarom, ahogy a macska kimúlik – jelentette ki Hubert
dühös határozottsággal. – Azért fizetek, hogy megcsinálja, nem-?
A macska az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Rajta, essünk
túl rajta minél előbb.
– Megmásíthatatlan a szándéka, Mr. Robinson?
– Teljességgel. Látni akarom, ahogy megcsinálja.
– Nos, rendben van – mondta dr. Michelson nagyot sóhajtva,
majd odalépett a szekrényhez, és kezdte előkészíteni a fecskendőt.
– A hulláját magával viszi?
– Eszem ágában sincs.
– Sokan ugyanis – jegyezte meg dr. Michelson enyhe iróniával
hangjában – ragaszkodnak hozzá, hogy kedvencüket a kertjükben
temessék el. Ha viszont úgy gondolja, hogy én tüntessem el, azt is
nagyon szívesen megteszem...
 – Pont erre kérem. Azt csinál vele, amit akar, csak előbb adja be
neki azt az átkozott injekciót!
– Nos jó – simogatta meg dr. Michelson gyengéden Pakdee-t. –
Gyere, kisöreg. ígérem, nem fog fájni.
Hubert megpróbált nem odanézni, amikor a tű a macska
testébe hatol, de képtelen volt levenni róla tekintetét. Pakdee még
egy utolsó erőfeszítéssel félrefordította a fejét, és mélykék
szemével olyan féktelen gyűlölettel teli pillantást lövellt felé, hogy
Hubert akaratlanul is hátralépett. Pakdee ezután pillanatok alatt
mozdulatlanná merevedett.
Hubert lassan összeszedte magát. Tekintetét nehezen tudta
levenni a mozdulatlan macskáról.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte.
– Semmivel, Mr. Robinson. Soha nem fogadok el pénzt, ha egy
állatot elaltatok. Történjen az akár könyörületből, akár pedig így,
ahogy most – mondta, és hangszíne tökéletes összhangban volt
Pakdee utolsó pillantásával.
Hubert felkapta a kosarat, s pánikszerűen távozott. Ahogy
keresztülment a várón, szinte húzta a kezét az üres kosár. Már
csak egy szigorú arcú idős hölgy várakozott az orvosra valami
meghatározhatatlan fajtájú borzas macskával.
– Csak nem beteg az a gyönyörű cica, hogy itthagyta a
doktornál? – kérdezte Huberttől. – Vagy csak megőrzésre adta át?
Hubert motyogott valamit, majd szinte futva indult a
kocsijához.
Egyetlen dolog érdekelte csak, hogy találjon valahol egy
kocsmát, mert innia kellett valami erőset. Bárhová fordította a
fejét, mindenütt Pakdee nézett vissza rá. Szerencsétlenségére
úgynevezett tudományos búvárkodása közben éppen nemrég
akadt a kezébe egy könyv, amely a macskák és a boszorkányok
kapcsolatával foglalkozott. Lehetséges volna, hogy Caroline a
boszorkány, Pakdee meg a társa? Rendelt még egy italt, miközben
szigorúan megrótta magát, hogy ennyire őrült ötletei vannak.
Végtére is terveinek még csupán a felénél tartott. Pakdee ugyan
eltűnt, de még nyitott a kérdés, hogy ki lép az örökébe?
Egy jó óra elteltével Hubert elég erősnek érezte magát, hogy
folytassa az utat az üres macskakosár társaságában. Ezúttal a
várost övező autópályára tért rá, és egy másik cím felé tartott,
amelyet szintén a telefonkönyvből írt ki magának. Magántársaság
volt, és az szólt mellette, hogy meglehetősen távol esik dr.
Michelson rendelőjétől. A társaság állandóan hirdetett a lapokban
és a tévében, hogy az emberek ne pusztítsák el megunt, ám
egyébként teljesen egészséges állataikat, hanem adják át
szervezetüknek, mely befogadta, illetve elhelyezte a gazdátlan
macskákat. Hubert őket is akkor hívta fel, amikor dr. Michelsont,
és Mr. Green néven mutatkozott be. Azzal a mesével állt elő, hogy
felesége majd meghal egy foltos sziámi cicáért, mivel eddigi
kedvence a közelmúltban végelgyengülésben elpusztult.
Érdeklődött, hogy volna-e egy ilyen macskájuk.
– Most éppen nincs egyetlen kiscicánk sem – hallotta Hubert
meglepetten a vonal túlsó végén felcsendülő férfihangot. Eddig
úgy gondolta, hogy ilyen helyeken csakis megszállott
vénkisasszonyok dolgozhatnak.
– Mi nem is kiscicát szeretnénk, hanem egy felnőtt macskát.
Legalább kétéveset.
– Ja, úgy már egészen más. Azt hiszem, tudunk segíteni. A
kifejlett állatokat ugyanis mindig nehezebben tudjuk elhelyezni.
Foltos sziámit említett? Igen, ebből most pontosan három
példányunk is van.
– Holnap ebéd után ott leszek érte – válaszolta Hubert.
Megebédelt egy kis étteremben, ahol biztos volt benne, hogy
senki sem ismerheti fel, majd elindult a megadott címre, amelyről
kiderült, hogy egy családi ház, mintegy félholdas kerttel.
Az egész kert nyüzsgött a különböző korú és fajú macskáktól
Egy részük drótkerítéssel körülvett, tágas kifutóban futkározott,
de legalább ennyi rohangált szabadon a kertben. Egy nyájas
öregúr gyengéden elhessegette a macskákat a bejárattól, és ajtót
nyitva O'Donnel néven mutatkozott be.
– Mr. Green! – üdvözölte udvarias meghajlással. – Igazán
örülök, hogy eljött. Kérem, fáradjon beljebb, ide a nappaliba. Ez
az egyetlen hely, amely el van zárva a macskák elől – mondta,
majd bevezette Hubertet egy nem túlságosan nagy, ám annál
ízléstelenebbé berendezett szobába.
– A külső szemlélő talán csak a zűrzavart, a rendetlenséget
látja, pedig nagyon hasznos munkát végzünk. Tudja, ez is
hozzájárul ahhoz, hogy az életet teljesebbé tegyük.
Hubert biztos volt benne, hogy tőle is kérnek majd egy szerény
összeget az intézmény fenntartásához.
O'Donnel még egyszer pontosított.
– Foltos sziámit keres, ugye? Kétéves körül legyen?
– Pontosan! – válaszolta Hubert. – És herélt kandúrt szeretnék.
– Herélt kandúrt? Ezt nem is említette. Így erősen lecsökken a
választék... de igen... éppen van belőlük kettő. Mindjárt idehozom
őket, hogy tudjon közülük választani.
 Hubert egyedül maradt, és agyában újra végigpörgette a tervet.
Most is nagyon tetszett neki. Szerinte ugyanis minden sziámi
macska csaknem teljesen egyforma, megkülönböztetni talán csak
a gazdi szerető szeme tudja őket. Bensont is beleértve, a
háznépből biztosan senki sem ismerte Pakdeet annyira, hogy ki
tudta volna választani több sziámi macska közül. Dr. Edwards is
csak néhány futó alkalommal találkozott vele. Egyedül Caroline-t
nem lehet megtéveszteni, különösen akkor nem, ha majd látja,
hogy az új macska egyáltalán nem reagál a hívásra, nem ugrik
azonnal a karjaiba. Tudott róla – miután véletlenül kihallgatta –,
hogy Caroline az előző este felhívta Bensont. Joggal feltételezte,
hogy a hívások ezután naponta megismétlődnek. Bensőn
továbbra is biztosítani fogja asszonyát, hogy macskájával minden
a legnagyobb rendben van. Mikor Caroline visszatér, és azt állítja,
hogy ez nem az ő macskája, nos, akkor dr. Edwards minden
bizonnyal keres majd neki egy csendes kis szanatóriumot, ami
lehetővé teszi Hubertnek, hogy hozzájusson az égetően szükséges
pénzhez. Csupán néhány hétre volna szüksége az ügyei
rendezésére...
Mikor O'Donnel a hóna alatt egy-egy macskával visszatért,
izgatottan pattant föl ültéből.
– Ők lennének azok – mondta Mr. O'Donnel, és lerakta a két
macskát a szőnyegre. – Mindkettő nagyon aranyos teremtés.
Tessék, válasszon!
A választás egy pillanatig sem lehetett kétséges. Az egyik
macska szemmel láthatóan nagyobb volt, mint Pakdee és barna
foltjai világosabbak voltak a Caroline macskáján levőknél. A
másik viszont tökéletesen megfelelőnek látszott. Igaz ugyan, hogy
egészében véve mintha kicsit világosabb lett volna, a bundája is
dúsabb, mint Pakdee-é volt, és így nem látszott annyira
vékonynak sem. Szeme sem volt annyira világoskék, a tekintete is
lágyabb, kedvesebb. De legalább a mérete tökéletesen
megfelelőnek látszott. Hubert biztos volt benne, hogy Caroline-on
kívül senki sem veszi észre a cserét.
– A cica természetesen nem kerül semmibe – jelentette ki
O'Donnel –, de bármilyen szerény adományt örömmel veszünk...
Hubert átadta az erre szánt pénzt, majd az „ál-Pakdeet” betette
a kosárba, ahol a macska félig lecsukott szemmel boldog
dorombolásba kezdett. Mire Hubertnek sikerült O'Donnelt
meggyőznie, hogy korábban is volt már macskájuk, és ezért nincs
szüksége semmiféle tájékoztató irodalomra, a macska már
összegömbölyödve, édesdeden aludt a kosár mélyén.
 Bensőn a bejárati ajtónál fogadta Hubertet, és átvette tőle a
kosarat.
– Remélem, kis barátunk teljesen rendben van, uram – mondta
az inas. – Már kezdtünk nyugtalankodni, hogy nem jött meg
ebédre.
– Sajnálom, Bensőn – válaszolta Hubert. – Üzleti ügyekről
kellett tárgyalnom. – Némi habozás után hozzátette: – Pakdee egy
kicsit levertnek látszik. Elképzelhető, hogy az oltás miatt. Az orvos
szerint kitűnő egészségnek örvend. Mindenesetre valami könnyű
vacsorát adjon neki ma este.
– Ahogy óhajtja, uram.
Hubertnek igazolódott a gyanúja. Caroline ismét telefonált és
hosszasan tárgyalt Bensonnal. Mikor értesült arról, hogy Pakdeet
oltásra vitték, Annabel barátnője legnagyobb megdöbbenésére,
ismét eluralkodott rajta a pánik. Csak azután nyugodott meg,
hogy a lakásán felhívta az állatorvost, aki szintén megerősítette,
hogy Mr. Withers valóban védőoltásra vitte Pakdeet. Annabel és
férje arra az álláspontra jutott, hogy levelet írnak Hubertnek,
melyben figyelmeztetik, hogy komolyan aggódnak Caroline idegei
és a macskával kapcsolatos rögeszméi miatt.
A levél egy nappal Caroline visszatérése előtt érkezett meg. Ez
több volt, mint amire Hubert legmerészebb álmaiban is számított.
Azonnal felhívta dr. Edwardsot, amit egyébként is meg akart
tenni, de a levél most nagyon kapóra jött a számára. Kérte, hogy
az orvos is legyen ott Caroline megérkezésekor, hogy saját
szemével lássa az asszony első találkozását kék szemű
kedvencével.
Caroline távolléte alatt Hubert szinte egyáltalán nem
foglalkozott a macskával, mindent Bensonra bízott. Arra azért
vette a fáradságot, hogy rendszeresen érdeklődjön az inastól a
macska hogyléte felől. Bensőn mindig biztosította, hogy az állat
remekül érzi magát, nagyokat eszik, egyszóval újra a régi. Nos, ha
így van, annál jobb!
Caroline visszaérkezésének napján Hubert ebédre invitálta az
orvost, majd rövid időre magára hagyta, míg kiment feleségéért a
Dulles repülőtérre.
Caroline nagyszerűen nézett ki. Azonnal Pakdee felől
érdeklődött, mire Hubert sietett megnyugtatni: a macska kitűnő
egészségnek örvend.
– Természetesen nagyon hiányoztál neki, drágám – mondta –,
de Benson és én mindent megtettünk, hogy elviselje a magányt.
Biztosan megőrül majd a boldogságtól, ha újra meglát.
 A városba vezető úton Caroline végig angliai élményeiről és
barátairól csevegett. Hubert némán hallgatta. Majd szétpattant az
izgalomtól, állandóan csak a rövidesen sorra kerülő színjáték járt
a fejében. Nyilvánvalóan kellemetlen lesz a dolog, és ő sohasem
szeretette a kellemetlen helyzeteket. Biztosan hisztériázni is fog az
asszony, amit pedig egyszerűen nem bírt elviselni. Akárhogy is, a
terv mindenképpen beválik. Ki van zárva a kudarc. Dr. Edwards
pedig közvetlenül is tanúja lesz betege szomorú visszaesésének.
– Isten hozta, asszonyom!
– Ó, Bensőn, nem is képzeli, milyen csodálatos érzés
hazaérkezni – lépett be Caroline a tágas hallba, aztán
szembetalálta magát dr. Edwards-szal. – Dr. Edwards! Nem is
tudtam, hogy maga is várt rám. Igazán kedves magától. Nos,
csodálatosan éreztem magamat. Nagyszerű kikapcsolódás volt.
Az asszony letette a kézitáskáját, és pontosan amikor Hubert is
belépett a hallba, elhangzott a várva várt hívás.
– Diddy! Itthon vagyok! Diddy!
A macska valahol a lépcsőfordulóban lehetett, pontosan
szemben a bejárati ajtóval. Az utolsó lépcsőfokokat egy
zuhanóbombázó sebességével tette meg, felugrott Caroline
karjába, s azonnal boldog dorombolásba kezdett. Míg Caroline
simogatva dédelgette, a macska az asszony válla fölött Hubertre
nézett, s a szemében mintha diadalittas pillantást lehetett volna
felfedezni.
– Aranyos Diddy! Drága kiscicám! – becézgette Caroline. – Kicsi
Pakdee, drága, hűséges kis társam!
így esett, hogy Hubert az elkövetkező heteket egy csöndes kis
szanatóriumban töltötte. Mikor kijött, hamarosan válásra is sor
került. Utoljára az a hír járta róla, hogy valahol Kaliforniában néz
újabb gazdag örökösnő után. Valahogy csak eltengődik azon a
járadékon, melyet Caroline ügyvédje utal át neki havonta. A
járadék persze jóval tekintélyesebb is lehetett volna, hiszen
Caroline mindig is nagylelkű teremtés volt, ha Hubert tébolyodott
dührohamában nem állítja róla, hogy boszorkány, és hogy saját
szemeivel látta Pakdeet kimúlni ebből az árnyékvilágból.
Dr. Edwards megpróbált néhány szót ejteni Hubert érdekében.
– Minden bizonnyal elborult az elméje, Mrs. Withers. Hogyan
állíthatná másképpen, hogy saját szemeivel látta a macskát
elpusztulni, amikor mindnyájan látjuk, hogy a legjobb
egészségnek örvend. Azt hiszem, megértőnek kell lennie.
– A gyilkos szándék megvolt benne – válaszolta Caroline. – És ez
az, ami számít.
 Néhány nappal azután, hogy Caroline hazaérkezett, dr.
Michelson meglátogatta Mr. O'Donnel macskamenhelyét, és
magával vitt féltucatnyi kismacskát.
– Különben – kérdezte hirtelen beszélgetés közben –, ugye nem
volt semmi gond annak a gyönyörű sziámi macskának az
elhelyezésével?
– Melyikével? – érdeklődött O'Donnel.
– Oh – vágott közbe Mrs. O'Donnel, és szigorú arcán azonnal
kedves mosoly jelent meg. – John arra a cicára gondol, amelyiket
én hoztam el a rendelőjéből. Egy furcsa férfi vitte oda, mivel a
felesége már ráunt, és el akarta pusztíttatni.
– Azt hiszem, tényleg az lett volna a kötelességem, hogy
elpusztítsam – mondta John Michelson –, de olyan gyönyörű volt
és teljesen egészséges, hogy megesett rajta a szívem. Nem
fogadtam el a pénzt, és a férfi, ha jól emlékszem, valami
Robinson, beleegyezett, hogy tüntessem el a macska tetemét.
Adtam a macskának egy operáció előtti, szokásos altató injekciót,
és a férfi abban a tudatban távozott, hogy a macska kimúlt.
Tudtam, hogy Grace ott ül a várószobában, így azonnal magával
is tudta vinni.
– Pontosan így van – helyeselt Grace O'Donnel. – Megfürdettem,
hajszárítóval alaposan megszárítottam, cseppentettem is a
szemébe, úgy láttam, hogy szüksége van rá. Ezután elmentem
vásárolni, és akár hiszi, akár nem, mire visszatértem, Patrick már
talált is helyet neki egy bizonyos Mr. Greennél. Igaz, Patrick, így
hívták azt az urat?
– Igen, drágám. Szimpatikus embernek látszott. A feleségének
szánta ajándékba, aki éppen akkor vesztette el öreg kedvencét.
– Mr. Greennek biztosan sokkal rendesebb nő a felesége, mint
annak a másiknak – jelentette ki meggyőződéssel Grace O'Donnel.
– Biztos vagyok benne, hogy szegény kis állat boldog otthonra
talált náluk.
 EGYETLEN MOZDULAT A HALÁL
Stephen Waslyk

Arca egy a millió közül. Színét, rugalmasságát már rég elvitte a

múló ifjúság, barázdáit, s ráncait az elveszett álmok, nagy
csalódások vésték rá kitörölhetetlenül. Lötyögős, kék
munkásinget, formátlan, buggyos nadrágot és gumicsizmát visel.
Selersnek hívják, s most itt ül a keményfa karosszékben. Bal
keze az asztalomon nyugszik, jobbját hasára szorítja, mintha
gyomorfájása lenne, holott nem neki, hanem nekem támadt
gyomorfájásom.
Fölemeltem a kagylót, s feltárcsáztam Mandola számát. Az
üvegfalon keresztül beláttam az ügyeleti szobába, s láttam, amint
fölveszi, s füléhez szorítja a kagylót.
– Hadnagy úr, itt Cole – mondtam. – Átfáradna hozzám?
Láttam, amint tekintetét felém fordítja, de kerek arca
kifejezéstelen marad. Mivel „hadnagy úrnak”, nem pedig
egyszerűen Mando-lának szólítottam, azonnal tudhatta, hogy
valami különös történt.
– Szüksége van rám, Cole?
– Azt hiszem, igen.
Kilépett szintén üvegfalú szobájából, átjött hozzám, s megállt az
asztalomnál. Hatalmas termete szinte félelmetes, arca rezzenetlen
volt.
– Ez az ember itt Mr. Sellers – mondtam. – Tudja, a Sellers lány
apja.
Mandola Sellersre pillantott.
– Fogadja őszinte részvétemet, Mr. Sellers.
– Mr. Sellers szeretne találkozni a lánya gyilkosával – mondtam.
Mandola tagadóan ingatta a fejét.
– Azt nem lehet.
– Én is mondtam már neki, de ragaszkodik hozzá.
Sellers ültében félig Mandola felé fordult. A hadnagy csak most
láthatta a férfi jobb kezén az ujjára csavart erős zsinórt, melyet a
dereka táján az inge alá bújtatott.
– Ragaszkodik hozzá? – kérdezte Mandola.
Megpróbáltam természetes hangon beszélni, mintha valami
mindennapos dologról lenne szó.
– Mr. Sellers az inge alatt egy robbanóanyaggal teli övet visel. Az
ujjára tekert zsinór a robbanószerkezettel áll összeköttetésben. Ha
nem teljesítjük a kérését, akkor fel fogja robbantani az egész
helyiséget. Annyit kell csak tennie, hogy két centire meghúzza a
zsinórt.
Mandola szeme meg sem rezdült.
– Értem – mondta.
– Folytassa csak, Cole őrmester! – szólalt meg Sellers mély,
rekedtes hangon.
– Mr. Sellers tűzszerész volt a hadseregben, azóta pedig
építkezéseken dolgozik, úgyhogy ért a robbanóanyagokhoz, és
könnyen hozzájutott egy adaghoz.
Sellers akár lehetett volna őrült is, s így mindnyájan a másvilág
küszöbén is állhattunk, de mindezt nem lehetett észrevenni
Mandola száraz, hivatalos hangvételén.
– Akkor önnek azt is tudnia kell Mr. Sellers, hogy sem Cole
őrmesternek, sem nekem nem áll hatalmamban, hogy idehozzuk
magának azt az embert. Az ügy már túljutott rajtunk, s jelenleg a
megyei főügyész kezében van.
– Hát akkor kérjenek rá engedélyt! – mondta Sellers. –
Emberek, én nem akarok magukban kárt tenni, de ha
kikényszerítik, az lesz a vége! Tegyék meg szépen, amit meg kell
tenniük! A dolog ráér. Időm van, de azért nem akarok egész nap
itt ülni. Ha két órára nem lesz itt a gyilkos, akkor meghúzom a
zsinórt, és Cole őrmesterrel együtt a levegőbe repülünk.
– Gondoltam, nincs szükség arra, hogy rajtunk kívül mások is
tartózkodjanak az épületben – mondtam. – Mr. Sellers ebben
egyetért velem, szerinte is elég egy túsz.
Mandola pupillái egy pillanatra kitágultak.
– Jó, majd én mindenről gondoskodom.
Kiment a szobából, odalépett Alzadóhoz, mondott neki valamit,
s visszatért a helyére. Alzado átment Hendrickshez, és súgott neki
valamit.
A készenléti szobát egyik rendőr a másik után hagyta el.
Egyikük sem sietett. Néhányan azért vetettek egy pillantást
Seliersre.
Ültünk Sellersszel az üres ügyeleti szobában, mely szigetként
állt a készenléti helyiség megviselt íróasztalai között. Mandola
nyugodtan ült a maga szobájában, s telefonon beszélt valakivel.
– Meg kell tennem, Cole – mondta Sellers.
– A fenét kell megtennie! – válaszoltam a hivatalos hangnemet
félretéve.
Mandola ismét bejött.
– A rendőrfőnök és a főügyész beszélni akarnak velem.
 Természetesen hazudott. Ilyen esetekben a rendőrfőnök is, a
főügyész is igyekezett a lehető legtávolabb tartani magát a
dologtól. Minden bizonnyal mindketten azt mondták, hogy
„minden segítséget megadunk magának, Mandola, de ezt oldja
meg egyedül.”
– Rendben van – bólintott Sellers. – Engem nem érdekel, ha
elmegy, de semmi trükkel ne próbálkozzon. Magának is csak azt
tudom mondani, amit Cole-nak mondtam. Addig minden rendben
van, amíg a jobb kezemet meg nem mozdítom.
– Senki sem akar itt semmiféle trükkel próbálkozni, Mr. Seilers
– mondta Mandola.
– Ne is hozzon magával senkit... senki olyan... pszichológus
félét, hogy megpróbáljanak lebeszélni. Nagyon jól tudom, mit
csinálok. Ha nem egyedül jön vissza, vagy azzal a disznóval, aki
nekem kell, meghúzom a zsinórt.
– A feltételeket maga diktálja, Mr. Sellers – válaszolta Mandola,
és elment. Az ügyeletes szoba nagyon csendes volt. Izzadt a
tenyerem. Azon tűnődtem, hogy mennyit is kell rántania
Sellersnek a zsinóron.
– Ide kell hozniuk a fickót! – szólalt meg ismét Sellers, s mintha
mentegetőzést éreztem volna a hangjában. – Ez az egyetlen módja
annak, hogy a kezem közé kapjam.
– Ha viszont idehozzuk magának, akkor maga meghúzza a
zsinórt, s mindketten a levegőbe repülnek. Mit ér ezzel? Kinek lesz
ez jó?
– Az nem érdekes – vonta meg a vállát. – Én egész életemben
mindig csak vesztettem.
A szemét néztem. Tekintete teljesen üres volt, mintha nem is
hozzám beszélne, hanem egy viaszbábuhoz, vagy egy
tükörképhez, akitől nem is várhat semmiféle választ. A hátamon
végigfutott a hideg.
– Igen, veszítettem – folytatta lassan a mondókáját. – Elég
sokáig tartott, amíg ezt beláttam. Olyan ember voltam, aki mindig
keményen dolgozik, s csak a maga dolgával törődik. Márpedig így
lehet sikeres az ember, nem? Amikor a feleségem otthagyott, azt
mondogattam magamban, hogy ez mindenkivel előfordulhat, s én
tulajdonképpen nem is tehetek róla. Amikor megüresedett a
brigádvezetői állás és azt nem én kaptam meg, hanem Davis,
akkor is azt mondtam, hogy biztosan nem voltam ott a megfelelő
időben, a megfelelő helyen. Amikor a gyerek egyetemre akart
menni, akkor kiderült, hogy nincs elég pénzem a taníttatására, s
azok az átkozott bankok nekem nem adtak kölcsön, mivel nem
volt megbízható kezesem. Így csak az ösztöndíjra számíthatott, de
arra az egyetemre, ahová szeretett volna, nem kapott. Ha lett
volna elég pénzem, akkor most egy másik városban élne... Élne,
érti? Mert annak a nyomorultnak semmi lehetősége sem lett
volna, hogy megölje. Végső soron még ez is az én hibám. Miért is
él az ember, ha nem azért, hogy a gyerekein segítsen? Mindig azt
hittem, hogy jót teszek, hogy helyesen cselekszem, de most már
látom, hogy én csak örök vesztes vagyok.
Hagytam, hadd beszéljen, hátha addig Mandola kitalál valamit.
– Így vagy úgy, de mindannyian vesztesek vagyunk – mondtam!
– Amikor beléptem a rendőrséghez, én is azt hittem, hogy valaha
rendőrfőnök leszek.
Még mindig a láthatatlan tükörben nézte magát, s nem adta
semmi jelét, hogy egyáltalán hall engem.
Hirtelen kiegyenesedett, s hangja kissé bánatosan csengett.
– Mi a válasz, Cole?
– Miből gondolja, hogy egyáltalán van rá válasz?
Az órára pillantott.
– Egy óra. Még egy órájuk van, hogy idehozzák. Biztos, hogy a
hadnagy megértett engem?
Egyáltalán nem voltam biztos semmiben, azon kívül, hogy
szeretném, ha nem mozdítaná meg a jobb kezét. Meddig tarthatja
valaki így a karját anélkül, hogy elfárad vagy görcsöt kap?
Éreztem, hogyan gyűlnek a homlokomon az izzadságcsöppek.
– Ha idehozzák, akkor maga elmehet, Cole. Három percet adok
magának, hogy kijusson az épületből. Három perc alatt nagyon
messzire el lehet jutni.
– Nagyon kedves magától – mondtam. – Tisztességes feltétel. De
mi lesz akkor, ha nem hozzák ide?
– Ide fogják hozni. Nem hagyják, hogy maga meghaljon.
– Maga csak ne legyen ebben annyira biztos. Egy középkorú
őrmester, aki néha több fejfájást okoz nekik, mint amennyi
hasznot hajt, nem ér annyit, mint a szabályok betartása.
– Márpedig ide fogják hozni – hajtogatta makacsul. – Jobban is
teszik, mert különben mind a ketten a levegőbe repülünk, Cole.
Ezt komolyan mondom. Már túlságosan régóta mindig én voltam
a vesztes. Ezúttal nem leszek az.
Az épület még sohasem volt ennyire csendes. Még a hajnal előtti
órákban sem. Az utca zaja is megszűnt, mivel nyilvánvalóan
lezárták. Sellersszel ott ültünk ennek a csendnek a kellős
közepén.
 – Úgy akarja megoldani a problémáit, hogy felrobbantja
önmagát? – kezdtem újra.
Megvonta a vállát.
– Egyetlen jó dolgot legalább csinálok. Magammal viszem azt a
szemetet. Nem magam miatt, a lányom miatt. Ennyivel tartozom
neki.
– Maga olyan biztos abban, hogy ő is ezt akarná?
Első alkalommal emelte fel a hangját.
– Meg tudom kérdezni tőle? Mondja meg, Cole! Meg tudom
kérdezni?
Csillapítóan emeltem fel a karomat.
– Nyugodjon meg! Ha idegesíti magát, megmozdul a keze, és
akkor mindketten valóban oktalanul repülünk a levegőbe!
Bal kezével megtörölte az arcát, majd leengedte, s megfogta vele
a jobb csuklóját. Arra a gondolatra, hogy a jobb keze fáradni
kezd, még bővebben kezdett csorogni rajtam az izzadság.
– Amikor ide belépett, nyolc ember közül választhatott. Miért
engem szúrt ki?
– Maga értelmesebbnek látszott. Olyannak, aki nem lesz
azonnal ideges, nem nehezíti meg a dolgomat. Úgy látom, hogy jól
választottam.
A falon az óra lassan ketyegett, falta az időt.
Lépések hallatszottak az ajtó felől, Mandola jelent meg a
bejáratnál.
Sellers óvatosan megfordult; tekintetében gyanakvás ült.
– Beszéltem az ügyésszel – mondta Mandola. – Neki sincs joga
idehozatni azt az embert. Csak a bíró engedélyezheti. Több időt
kérünk.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Sellers határozottan. – Két
óra és vége! Még van negyvenöt perc. Nincs más választás! Ha
leengedem a jobb kezemet, akkor magammal viszem azt a
gazembert. Vagy pedig Cole-t.
Mandola rám nézett.
– Hiszen maga mondta – vontam meg a vállam hogy a
feltételeket Mr. Sellers szabja meg!
– Nemsokára visszajövök – mondta Mandola.
Léptei lassan elhaltak, s annyira egyedül éreztem magamat,
mint talán még soha az életben.
– Ajánlom, hogy idehozza – morogta mintegy magának Sellers.
Tekintete az enyémet kereste.
– Fél, Cole?
 – Az ördögbe is, hát hogyne félnék? – válaszoltam. – A halál
gondolata nekem mindig ijesztő. Ezt megértheti, még ha maga
annyira vágyik is rá.
Elhúzta a szája szélét.
– Amíg él, addig nem lehet nagy baj. A háború után nekem
mindig az volt a véleményem, hogy ajándékba kapott éveket élek,
míg aztán hat hónappal ezelőtt...
Hangja elcsuklott, s most úgy ült ott, mintha valami emlék
szakította volna meg beszéde fonalát. Nyugodtan várakoztam.
– Tudja, akkor majdnem ráfáztam. – Bal kezét megemelte, s
megmozgatta csuklóját. – Még néhány perc, és kész lettem volna.
– Mi történt?
– A szívemmel volt baj. De megmentettek. Hat hetet töltöttem a
kórházban. Ne is kérdezze, hogy akkor miért nem állt meg a
szívem, amikor a kollégája a lányom halálhírét hozta. Egy ilyen
sokk bárkit megölhetne. Én magam sem értettem a dolgot. Most
már értem.
– Vagyis?
– Azért maradtam életben, hogy ezt megtehessem.
– Hát persze! Ahogy maga elképzeli! Az orvosok azért mentették
meg, hogy ma felrobbantsa önmagát. Biztosan táncolni fognak a
gyönyörűségtől, ha megtudják!
– Tartsa meg a humorát, Cole!
– Azt szeretné, ha inkább sírnék?
– Még fél óra – mondta, s tekintetét az órán tartotta.
A háta mögött, az ablakon át láttam, hogy a szemben levő
épület tetején egy sötét figura jelenik meg a tetőn, puskával a
kezében. Hogy a pokolba akarnak ebben a helyzetben épp egy
mesterlövésszel segíteni? – gondoltam.
A látvány mégis adott „valami biztonságérzetet. Azt jelentette,
hogy ha nem is látom, nem is hallom, Mandola a helyükre
rendelte az embereket. Abban viszont biztos voltam, hogy senki
sem kerülhet hozzánk olyan közel, hogy bármit is tehessen Sellers
hasára szorított jobb kezével.
Tekintetem ismét odatévedt. Nagy, szinte négyszögletes kézfeje
volt, vastag, tompa ujjhegyekkel. Olyan ember keze, aki mindig
kemény munkával kereste a kenyerét. Most viszont még ennél is
többet mondott ez a kéz. Elárulta, hogy eddig az építkezéseken
alkotott, újat hozott létre, most pedig, ha nem tudok közel kerülni
hozzá, akkor pusztítani és rombolni fog.
– Miért éppen ezt a módszert választotta? – kérdeztem. – Miért
nem valami egyszerűbb dolgot eszelt ki? Mondjuk a pisztolyt?
 – A fegyverekhez nem értek. Azt sem tudom, hogyan lehet
pisztolyhoz jutni. Azonkívül akár el is hibázhatom, vagy csak
éppen megsebesítem, s nem ölöm meg – válaszolta, s megrázta a
fejét. – Az én módszerem egészen biztos. Előbb leültetem, s
elmondom neki, hogy miért fog meghalni.
– És ha esetleg túléli?
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Ezt?
Egyre csak azon törtem a fejem, hogy Mandola miképpen tud
segíteni rajtam. Sellerst nem lehet egyszerűen lerohanni, vagy a
szomszéd ház tetejéről agyonlőni. Rájöttem, hogy Mandola semmit
sem tehet, mivel bármit is tenne, annak itt kell történnie, ebben a
szobában. Jelenleg az egyetlen védekezési lehetőségem az, ha
Sellerst tovább beszéltetem.
Átizzadt ingem a hátamra tapadt.
– Gondoljon magára is, Sellers! Valóban meg akar halni?
– Már mondtam. Én már mindenképpen halott vagyok.
– Infarktus után sokan még évekig elélnek!
– Azoknak biztosan van miért élniük.
– Magának nincs?
– Nekem csak a lányom volt.
– Barátai nincsenek?
– Olyan, akit érdekelne, hogy élek-e vagy meghaltam, nincsen.
– Ezt nem hiszem!
– Pedig így van.
Széttártam a kezem.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy odakint nincs senki, aki azt
mondaná: bár ne tette volna meg Sellers ezt az egészet?
– Nincs,
– Az se számít, ha az ismerősei azt mondják, hogy biztosan
megbolondult?
– Mi közük hozzá? – kérdezte. Mocorogni kezdett a széken.
Közben a jobb keze is megmozdult egy kicsit. Megfagyott bennem
a vér.
– Tegyük fel – kezdtem lassan –, tegyük fel, én nem hiszem el,
hogy a derekán robbanóanyagot rejteget.
– Akkor miért akarnám, hogy azt a fickót idehozzák?
Ezzel már nem lehetett vitatkozni. Nem is akartam. Az óra 1.45-
öt mutatott. Még tizenöt percem van.
Egyre csak azt hajtogattam magamnak, hogy valahogy mégis el
kell jutnom hozzá, hogy véget vessek ennek az őrültségnek.
Hátradőltem, s a tarkómon összekulcsoltam a kezemet.
 – Most úgy néz ki, mint egy fogoly – mosolyodott el.
– Talán nem vagyok az?
– Tegye le a kezét.
Leengedtem.
– Meg kell értenie, hogy ebben az egészben nincs semmi
személyes dolog. Maga biztosan nagyon rendes ember.
– Akár a barátja is lehetnék. Az előbb azt mondta, senkit sem
érdekel, hogy él-e, hal-e. Engem érdekel.
– Csak azért, mert amíg élek, addig maga is él.
– Nemcsak azért. Azért is, mert én naponta látok embereket
értelmetlenül meghalni. S amikor elég ilyet látunk, akkor
rájövünk, hogy az élet nagyon drága kincs. Nemcsak a magáé,
hanem mindenki másé is. Én nem akarom, hogy meghaljon. Azt
akarom, hogy éljen, s legyen ugyanolyan, mint a többi ember...
Arca ismét kifejezéstelenné változott.
– Felejtse el az egészet! Túl sok éjszakát és nappalt töltöttem el
azzal, hogy ezen gondolkodtam. Ezt az utat végig kell járnom.
Innen már nem megyek sehová. Itt minden véget ér.
Egyszerűen nem lehet közel férkőzni hozzá. Nem lehet
visszahozni.
Ránéztem az órára – még tíz perc. Hátizmaim szinte görcsöt
kaptak. Hol az ördögbe lehet Mandola?
Sellers legalább annyira tudta, hány óra van, mint én, még
akkor is, ha erről egy szót sem szólt. Mélyen barázdált arca
lemondást és bánatot tükrözött.
Az agyam teljesen kiürült. Egyszerűen nem tudtam, mit
mondhatnék még Sellersnek. Senki sem tudott Volna mondani
semmit. Ha akár a legcsekélyebb érzelemnek jelét adta volna a
bosszúvágyon kívül – abba belekapaszkodhattam volna, de olyan
emberhez egyszerűen nem lehet közel kerülni, aki élőhalottnak
tartja magát.
A telefon felől léptek hallatszottak. Mandola.
Fesztelenül lépett a szobába, s odabiccentett Sellers felé.
– Csak azt szeretném mondani, Mr. Sellers, hogy továbbra is
dolgozunk az ügyön. A bíró az esküdtekkel...
– Maga csak az időt akarja húzni – vágott közbe Sellers tompa
hangon. – Menjen innen!
Mandola rám nézett.
Fejemmel az ajtó felé intettem.
– Cole – mondta én...
– Tegye, amit Sellers kívánt!
Sellers felállt a székről.
 – Menjen innen, különben azonnal leengedem a kezemet!
– Menjen! – szóltam rá erélyesen.
Mandola habozni látszott.
– Meg akar halni, hadnagy?
– Figyeljen ide – szólalt meg Mandola. – Ennek nincs semmi
értelme.
– De van – válaszolta Sellers. – Már mondtam, hogy micsoda.
Most pedig, hacsak nem akar velem és Cole-lal együtt elrepülni,
akkor...
Ismertem Mandolát. Tudtam, hogy semmiképpen sem menne
ki, s nem hagyna magamra, ha nem adnám értésére, hogy
valahogy magam is megbirkózom a helyzettel. Rákacsintottam.
Kelletlenül, de hátrálni kezdett, a kacsintás, úgy látszik, nem
sikerült valami meggyőzően. Tudtam, hogy mit érez, de nem volt
más lehetősége, mint hogy rám bízza a dolgot, és remélje, hátha
kiötlöttem valami csodálatos módszert, amivel varázslatosan
megoldom a helyzetet. Persze nem volt semmiféle ötletem.
Egyszerűen csak nem láttam értelmét, hogy velünk haljon meg.
– Ugye nem fogják idehozni, Cole? – kérdezte Sellers.
Közeledtünk az utolsó perchez: csak az óra halk ketyegése
jelentette számunkra a külvilágot. Arra gondoltam, hogy
valószínűleg ezzel a ketyegéssel a fülemben fogok meghalni.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Nem. Értse meg, hogy egyszerűen nem hozhatják ide!
Senkinek sincs joga, senkinek nem áll hatalmában iderendelni
egy embert csak azért, hogy maga megölhesse. Aki ezt megtenné,
ugyanolyan bűnös lenne, mint maga. Sajnálom.
Az óra ketyegése mintha lelassult volna.
– Igen – mondta elgondolkodva. – Most már látom. Amikor
elterveztem, minden olyan egyszerűnek látszott. Most már tudom,
hogy oda kellett volna mennem, ahol valóban megtalálom s
erőszakkal bejutnom hozzá.
– Az sem sikerült volna. Vannak dolgok, amelyeket senki sem
engedhet meg, bármilyen árat is kell fizetni érte. Semmi értelme,
hogy meghúzza a zsinórt. Ezzel pusztán azt éri el, hogy
mindketten meghalunk, értelmetlenül.
Bal kezével megtörölte az arcát, a padlót kezdte bámulni.
Ebben a teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetben
egyetlen impulzusra lett volna csak szüksége, hogy meghúzza a
zsinórt, és mindketten meghaljunk.
Csak annyira, hogy azt mondja magának: „Az ördögbe is,
vessünk már ennek véget!”
 Sellers építőmunkás és Cole rendőrőrmester a továbbiakban
már csak újsághírként létezett volna.
Az égvilágon semmit sem tehettem ellene. Éppen elég távol volt
tőlem; semmiképpen sem érhettem el olyan gyorsan, hogy ne
tudta volna megmozdítani a jobb kezét.
A zsinórt tartó kezére bámultam. Ott pihent a hasán. Egy kéz,
egy közönséges kéz. Ujjai kissé begörbítve tartották a zsinórt, s az
én életemet. Felemelte a fejét. Szemében könnyek csillogtak.
– Mondtam magának, Cole. Én vagyok az örök vesztes! Még ezt
sem tudtam jól megcsinálni. Menjen innen! Megígértem, hogy
adok magának három percet! Meg is tartom.
Felálltam. Éreztem, hogy verejtékben úszó testemre rátapad a
ruha.
– Rendben van – mondtam. – – Megértem. Végső soron a maga
élete!
Egy lépést tettem, mintha el akarnék menni mellette, majd
hirtelen megfordultam, jobb kézzel elkaptam a csuklóját, ballal
átkaroltam, s kezét szorosan a testének feszítettem. Jobb felső
karja a mellemnek támaszkodott, így csuklóját teljesen mereven
tudtam tartani.
– Mandola! – ordítottam torkom szakadtából.
Sellers forgolódott és vonaglott, nyakán kidagadtak az erek az
erőlködéstől. Alacsonyabb volt nálam, így fel tudtam emelni a
padlóról, mert már a testsúlya is segítségemre volt, hogy a kezét
mozdulatlanul tarthassam.
Az arcom mellett éreztem eltorzult arcát, kidülledt szemét.
Átkokat szórt rám, s éreztem, hogy izzadt tenyeremből kezd
kicsúszni a csuklója.
Két védőruhát viselő tűzszerész rontott a szobába, s egyenesen
felénk tartott. Jó adag bátorságra volt szükségük, hiszen nem
tudhatták, meddig tudom megtartani Sellerst. Pontosan tudták,
mi a teendőjük. Egyikük átkarolta, hogy nekem segítsen, a másik
pedig élőiről közelítette meg. Most már egy hatalmas tenyér
segített tartani Sellers csuklóját, míg a másik kezével – olyan
finoman, ahogy csak lehetett – Sellers ingét húzta oldalra.
Ezekben a pillanatokban összeszorult a gyomrom, és a
torkomban éreztem a szívemet; elképzeltem, hogy pillanatokon
belül mindnyájan meghalunk.
Sellers hirtelen mintha megmerevedett volna, s halk nyögés
hagyta el ajkát. Szája tátva maradt, hörgött a fájdalomtól, s teste
még jobban a miénknek feszült.
 Tudtam, hogy mi történik, mégsem engedhettem el mindaddig,
amíg a tűzszerész el nem vágta a zsinórt, s le nem kapcsolta róla
az övet. Sellers, az életéért harcolva – melyet percekkel ezelőtt
még oly könnyedén feladott volna – most egyszerre megfeledkezett
az övében levő bombáról, s a földön vonaglott a fájdalomtól.
Tekintete nem átkokat lövellt, inkább könyörgött.
– Tartson ki! – kiáltottam rá. – Tartson ki!
Az egyik tűzszerész fölemelte a vastag vászonövet, s olyan sima
léptekkel indult az ajtó felé, mintha nem is járna, hanem siklana,
s kezében a világ legértékesebb gyémánt karkötőjét tartaná.
Segítettem Sellerst az asztalra fektetni, s mentőkért kiabáltam,
holott tudtam, hogy késő.
Remegett a lábam. Magam elé tartottam a kezemet, amellyel
lefogtam az ő kezét, nehogy meghúzza a zsinórt. Még mindig
szorításra görbültek az ujjaim, s annyira remegtek, hogy egy
pillanatig arra gondoltam, talán sohasem múlik el a remegés.
Sellers most már valóban halott volt. Nem mennydörgő
fináléban hunyt ki az élete, amellyel tiltakozhatott volna sorsa
ellen. Félelemmel, és az újabb kudarc érzésével hagyta itt ezt a
világot.
Szomorú, hogy ebben a világban, ahol úgyis olyan kevés
dolognak van értelme, még az is előfordul, hogy az ember
megöljön valakit, csupán mert meg akarta akadályozni, hogy
végezzen magával.
 AZ EMBER NEM LEHET ELÉG ÓVATOS
Jane C. Lackey

– Egyszerűen nem értem mit csinálsz! – mondtam a férjemnek,

holott nagyon is tisztában voltam azzal, mivel tölti mostanság az
idejét.
Éppen szélesre tárta a konyhaszekrény ajtaját, s a
porcelánedényeket rámolta ki az asztalra.
– Manapság az ember nem lehet eléggé óvatos. Tele a világ
rablókkal. Elvisznek mindent, ami csak a mocskos kezük ügyébe
kerül! – morogta egyre dühösebben.
– De Henry! Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy a
tányérokat is el akarod dugni valahová? Hiszen a tévét már a
padlóhoz láncoltad! Minden rongyunk fent van a padláson a
vasládában, a bútorainkat meg valahol a belvárosban őrzöd. Mit
akarsz még, az isten szerelmére?
– Mindjárt megmondom, mit akarok. Manapság az ember nem
lehet eléggé óvatos! Épp ezért hétfőn fölszereltetem a
riasztóberendezést, akkor aztán végre nyugodtan alhatunk.
Vigyáznunk kell az ezüstre és minden holminkra!
Körülnéztem – és nyomát sem láttam annak a sok-sok
holminak. A lakás úgy nézett ki, mintha költözés előtt állnánk –
sőt, mintha már el is költöztünk volna.
Igaz, ezüstholmink az volt – gyertyatartók meg tányérok, tálak,
mindenféle edény, amit még Henry nagynénjétől, a megboldogult
Martha nénitől örököltünk, aki fél életét ennek a tengernyi
lomnak az összegyűjtésére, életének másik felét meg a
sikálásukra áldozta.
– Az ezüstöt bezárom ebbe a szekrénybe, hogy minden egy
helyen legyen, s rajta tarthassuk a szemünket – jelentette ki
Henry nagyon határozottan.
– De Henry! Hogyan tarthatnánk rajta a szemünket, ha egyszer
az utolsó darabig bezárod a szekrénybe?
Henry lemondóan sóhajtott egy nagyot, de rendületlenül tovább
pakolt. Az összes ezüstholmit bezsúfolta a szekrénybe, a porcelánt
pedig fölvitte a padlásra.
– Most leugrom néhány lakatért az üzletbe. Rászerelem a
szekrényekre. Zárd be az ajtót, és ne engedj be senkit, ha pedig
mégis bejön valaki, lődd le azonnal! – parancsolta, azzal kezembe
nyomta Smith-Wessonját.
 – Figyelj! Épp eleget mondtam már, hogy manapság nem lehet
az ember eléggé óvatos. Nem érek rá állandóan ismételgetni!
Csaknem rávágtam, hogy én lennék a legboldogabb, ha valóban
nem lenne ideje rá, de idejekorán elhallgattam. Henrynek nem
lehet ellentmondani.
– A fegyvert pedig itt tartjuk majd az ebédlőben, hogy kéznél
legyen akkor is, ha a konyhában vagy a nappaliban tartózkodunk
– tette hozzá még búcsúzóul, s a nagyobb nyomaték kedvéért még
kijelentette: – Aki pedig hozzá mer nyúlni a szekrényhez, meghal!
Henry sietve távozott. Én bementem a fürdőszobába, s bevettem
két nyugtatót. A gondolat, hogy valaki épp akkor törjön be, amíg
leugrik lakatért az üzletbe, már nekem is sok volt egy kicsit.
Vajon mit csinálok majd egész héten, amíg Henry a
halgazdaságban dolgozik? – tűnődtem. Napi nyolc órán át csak az
ezüstöt őrizzem? Arról érdekes módon Henry még egy szót sem
szólt, hogy magamra is vigyázhatnék: folyvást csak ezekről a
megfeketedett ezüstholmikról papol...
Kimentem a konyhába, s leültem egy sámlira. Egyre csak
Henryn járt az eszem, s ronda gondolataim támadtak. Pár perc
múlva visszatért nyolc hatalmas acéllakattal fölszerelkezve.
Ezeket a lakatokat biztosan a San Quentin-i szigorított börtön
külön megrendelésére készítették.
Lyukakat kezdett fúrni azokba a gyönyörű sárga szekrényekbe,
amelyeket az elmúlt nyáron saját kezűleg festettem be; fölszerelte
a lakatokat, majd kicsit hátralépett, hogy gyönyörködhessék a
munkájában.
– Aki hozzá mer nyúlni a szekrényhez, azonnal lelövöm –
jelentette ki elszántan.
A rákövetkező hétvégén Henry kizárólag a ház biztonsági
rendszerével foglalkozott. Ellenőrzött minden ajtózárat és ablakot,
majd miután nem volt meggyőződve megbízhatóságukról, további
zárakat szerelt fel.
Hétfőn reggel munkába menet még visszaszólt: figyeljem, mikor
érkezik a riasztóberendezést szerelő ember. Megpróbáltam
figyelni, de ez némi nehézségbe ütközött azóta, hogy Henry az
ablakokat mindenféle címkével teleragasztotta.
„Betörési kísérlet esetén fegyvert használok!”, „A ház összes
ingóságát rendőrségi nyilvántartásba vetettem!”, no meg...
„Vigyázz, macska!”
Ezt még egyszer elolvastam: „Vigyázz, macska!”
Nos, egy dolgot meg kell hagyni: Henry őszinte és becsületes
ember. Erről ismételten akkor győződtem meg, amikor egy
pillantást vetettem a konyhaasztal alatt szundikáló, Agyar névre
hallgató sziámi macskájára.
Gondolataimat a csengő berregése szakította félbe.
Keresztülvágtam az ebédlőn, miközben felkaptam a revolvert,
majd kinyitottam a bejárati ajtót. Már azon voltam, hogy
szétlövöm az illetéktelen betolakodót, amikor az ajtóban álló férfi
halkan és illedelmesen közölte:
– Mrs. Krepps! Jones vagyok, a Riasztóberendezések Gyá… – de
az utolsó szavak benne szorultak. Jones úr tátott szájjal bámult a
domborodó pocakjának szegezett revolverre– Gyorsan magához
tért azonban, folytatta mondókáját:
– Ó, erre már nem lesz szüksége! Éppen ebben az ügyben
jöttem. Krepps úr kérte, hogy még ma föltétlenül szereljük fel a
riasztóberendezést.
Leengedtem a revolvert, s kinyitottam a szúnyoghálóval borított
külső ajtót.
– Bölcsen döntöttek, amikor a riasztóberendezést megrendelték
– jelentette ki, miután szemügyre vette a díványt és a
dohányzóasztalt, azt a két bútordarabot, mely még a nappaliban
megmaradt. – Kár lenne, ha ezt a sok szép holmit csak úgy
egyszerűen elvinnék! Tudja, az ember manapság nem lehet eléggé
óvatos!
– Igen, tudom – válaszoltam, s ujjaim megfeszültek a revolveren.
Ha ezt még egyszer hallom, akkor... de nem, végül erőt vettem
magamon, s a Smith-Wessont határozott mozdulattal letettem a
dohányzóasztalra.
– Nos, milyen típusú riasztóberendezést óhajt, Mrs. Krepps?
Olyat, amelyik tompa, búgó hangot ad, vagy amelyik vijjog és
szirénázik?
– Úgy érzem, a vijjogó szirénázás kellemesebb lenne –
válaszoltam elhaló hangon.
– Asszonyom, ön megint helyesen döntött! Ez aztán valóban
felveri a szomszédokat, amikor bekapcsol.
Azon kezdtem tűnődni, hogy Mr. Jones – s ha már itt tartunk,
Henry – vajon hogy nem vette észre: nincsenek is szomszédaink.
A legközelebbi, a nyolcvanéves Mrs. Jayson, három kilométerre
lakott tőlünk a város irányában. (Mellesleg süket volt, mint az
ágyú.)
– Mrs. Krepps! Még egy kérdésben kell döntenie. Hova rakjuk a
lemezeket?
– Lemezeket?
 – Igen, a szőnyegek alá szoktuk tenni, hogy ha a betörőnek
sikerülne a biztosított ajtón vagy ablakon keresztül a lakásba
jutnia, akkor mindenképpen rálépjen a szőnyegek alatt elhelyezett
lemezekre. Ez aztán már teljes biztonsággal működésbe hozza a
berendezést. Szóval mindenképpen hangulatos fogadtatásban
részesül.
Ez meg vajon milyen szőnyegekről beszél? – révedtem el egy
pillanatra. Hiszen Henry már réges-rég összecsomagolta az összes
szőnyeget, s elhurcolta abba a belvárosi raktárba.
– Tegye, ahova akarja – feleltem, miután egy kicsit magamhoz
tértem. Mr. Jones álló nap dolgozott; drótokat húzott az ajtókhoz
és ablakokhoz, s a padlóhoz csavarozta a lemezeket.
Amikor estefelé hazaérkezett Henry, újabb címkékkel tapétázta
ki az ablakokat. „Riasztóberendezéssel fölszerelve!” – hirdették az
új feliratok. Rakott még néhány zárat a szekrényre, ellenőrizte a
riasztóberendezést, újratöltötte a revolvert, s szokásos helyére, az
ebédlőasztalra helyezte.
– Aki pedig hozzáér a szekrényhez, meghal! Tudod – tette hozzá
–, az ember manapság nem lehet eléggé óvatos!
Bevettem három idegcsillapítót, lefeküdtem, s most még
rondább gondolataim támadtak Henryvel kapcsolatban.
Másnap reggel hat órakor a vekker hangjára riadtam.
– Ébredj, drágám! Mindjárt itt a szerelő, aki majd fölteszi a
rácsokat – mondta, mielőtt kinyithattam volna a szememet.
– Miféle rácsok? – kérdeztem, s előre rettegtem, hogy
voltaképpen már tudom a választ.
– Az ablakrácsokat, kedvesem – felelte, s fürge léptekkel az ajtó
felé tartott. Összeharaptam a fogamat, fölkeltem, magamra
kaptam öreg pongyolámat, s kitántorogtam a konyhába. Láttam,
amint Henry egy magas, valószínűtlenül vékony férfival tárgyal.
Olyan vékony volt, hogy biztosan minden nehézség nélkül
átbújhatott volna akármilyen védőrácson.
– Most itt hagylak Mr. Brownnal, drágám! – mondta Henry. –
Nagyon örülök, hogy itt van, Mr. Brown! Tudja, manapság az
ember nem lehet eléggé óvatos! – azzal becsukta maga mögött az
ajtót, s hamarosan hallottam, hogy beindítja az autóját. Mr.
Brown az ablakokat kezdte méregetni.
– Mrs. Krepps! Felszerelem a rácsokat az ablakokra, s akkor
már valóban a legnagyobb biztonságban lesznek. Tudja, a legtöbb
betörő először az ablakon akar bemászni... aztán hirtelen
megpillantja a rácsokat. Számára már ez is nagy megrázkódtatás,
hiszen tudja, hogy a rácsokon nem hatolhat keresztül. Mi marad
hátra... kénytelen a kéményen keresztül a lakásba jutni. 100
dollár 23 centért a kéményre is szerelnék rácsokat.
– Nem Mr. Brown, köszönöm szépen. Azt hiszem, az embernek
vállalnia kell egy icipici kockázatot is – mondtam elhaló hangon, s
nyugtatóért indultam a fürdőszoba felé.
Visszamentem a konyhába, bámultam az ezüstöket tartalmazó
szekrényeket, leültem, s elnéztem Mr. Brownt, amint a rácsokat
szereli.
Gondolataim Henry körül forogtak. Képzeletemben egészen
lekicsinyítve, miniatűr formában jelent meg, s hirtelen azon
kaptam magam, hogy gombostűket szurkálok belé.
Néhány óra elteltével Mr. Brown benyitott a konyhába.
– Kész vagyok, Mrs. Krepps – jelentette ki, s leplezetlen
büszkeséggel hordozta végig tekintetét a nagy művön. – Nagyon
bölcsek voltak, amikor a rácsok mellett döntöttek. Tudja,
manapság az ember nem lehet eléggé óvatos. Ha mégis úgy
döntene, hogy a kéménynyílást nem akarja tárva-nyitva hagyni a
betörők számára, akkor hívjon csak nyugodtan!
Bandzsa tekintettel bámultam a rácsokat, s Henry címkéit az
ablakon. Még láttam, amint Mr. Brown vidáman integetve elhajt.
Már késő délutánra járt, amikor eszembe jutott, hogy nincs
itthon semmi vacsorára. Aztán nyomban arra is rájöttem, hogy
főzni sincs miben, mivel Henry már a lábasokat és fazekakat is
elpakolta. Hoznom kellene egy kis kenyeret, meg valamit, amiből
szendvicseket csinálhatok. Fogtam a pénztárcámat, Agyart
megsimogattam, bekapcsoltam a riasztóberendezést, s lementem
a garázsba.
Beültem a kocsimba, gyengéden megnyomtam a gázpedált, s
indítani próbáltam. Sikertelenül. Egy kattanás sem hallatszott.
Kiszálltam a kocsiból, felnyitottam a motorháztetőt, s azonnal
megpillantottam a tátongó űrt azon a helyen, ahol az
akkumulátornak kellett volna lennie.
Rögtön tudtam, hogy mi történt. Hogy el ne lophassák az autót,
Henry egyszerűen kivette belőle az akkumulátort.
– Henry, te idióta! – ordítottam, s hatalmasat rúgtam az autóba.
Számat összeharaptam, s a fogamat csikorgattam. Az ordítást
valahogy abbahagytam, de furcsa módon a visítás csak nem akart
megszűnni.
Aztán rájöttem, hogy nem a saját visításomról van szó. Ez a
riasztóberendezés! Agyar biztosan sétálni indult a lakásban,
rálépett valamelyik lemezre, s a berendezés működésbe lépett.
 Rohantam vissza, táskám tartalmát a földre szórtam, s lázasan
keresgéltem a riasztóberendezés kulcsát. Nem találtam.
Rohangálni kezdtem a garázs és a ház között, s eszelős tekintettel
pásztáztam a földet, hátha ráakadok az elveszett kulcsra.
A hiábavaló futkosás után lerogytam a küszöbre, elbőgtem
magamat. A riasztóberendezést kikapcsolni nem tudom, de a
házba sem juthatok be, mivel Henry a bejárati ajtó meg a
riasztóberendezés kulcsát gondosan egy karikára fűzte.
Aztán hirtelen eszembe jutott, amit Mr. Brown mondott a
kéményről. Nos, ha egy betörő ott tud csak bemászni, akkor
inkább magam is ezt teszem, mintsem hogy addig itt üldögéljek,
amíg Henry méltóztatik megérkezni. Találtam egy létrát a garázs
mögött: Henry ezt szerencsére elfelejtette elrejteni. A létrát a
házhoz vonszoltam, a tető szélének támasztottam, s mászni
kezdtem. Feljutottam a tetőre, s óvatosan tovább vonszoltam
magam. Úgy éreztem, így mégsem juthatok a házba, más
választásom viszont már nem maradt, mivel közben a rosszul
kitámasztott létra lassan eldőlt, s immár a földön hevert.
Bemásztam a kéménybe, mély lélegzetet vettem, de közben
elfelejtettem jól megkapaszkodni. Meglehetősen gyorsan kötöttem
ki a földszinten. Becsapódásom olyan heves volt, hogy már attól
tartottam, beszakítottam Henry alagsorban felépített bombabiztos
óvóhelyének mennyezetét. Egy hatalmas koromkupac tetején ülve
kinyitottam a szemem, s megpillantottam az előttem álló Agyart,
aki oly közönyösen bámult rám, mintha a megszokott úton
hatoltam volna be a lakásba.
Kimásztam a kandallóból, betántorogtam a konyhába,
megtaláltam a tartalék kulcsokat, és kikapcsoltam a
riasztóberendezést. Leültem egy konyhaszékre, öltözékemről
lesöpörtem a kormot, s a legrondább gondolataim támadtak
Henryről. Pár óra múlva megérkezett Henry.
– Helló, drágám! Hát ez gyönyörű!
Valóban gyönyörű lehetek a kormos képemmel meg a
kificamodott derekammal – gondoltam, de rájöttem; nem rólam
beszél, hanem a szekrényen függő lakatokat és zárakat simogatja.
– Igen! Egyszerűen csodálatos! – suttogta elbűvölten, s közben
ismét gyengéden végigfuttatta ujjait a zárakon.
Kifordultam a szobából, majd kisvártatva ismét a villanyfúró
zaját hallottam. Henry újabb zárakat szerelt a szekrényre.
– Aki a szekrényhez mer nyúlni, meghal – hallottam az ismerős
szöveget.
 Bevettem hat idegcsillapítót, majd óvatosan – nagyon óvatosan
– végigfeküdtem az ágyon, s rögtön elaludtam.
Úgy éjféltájt furcsa zajra ébredtem. Mindenesetre nem Henry
horkolása volt, azt már eléggé megszoktam. Visszafojtott
lélegzette! hallgattam a halk neszezést a konyha felől.
Csöndben föltápászkodtam, köpenyem után tapogatóztam, s
lábujjhegyen kiosontam az ebédlőbe. A zaj csak nem szűnt meg:
mintha valaki a szekrényekkel babrált volna. Magamhoz vettem
az asztalról a revolvert, óvatosan néhány lépést tettem előre, a
fegyver csövét pedig csak úgy vaktában a szekrények felé
fordítottam, s négyszer egymás után tüzeltem. Zuhanás
hallatszott, majd felkattintottam a villanyt.
– Te vagy az, Henry? Mit keresel ott a földön? – léptem hozzá.
– Miért? – kérdezte elhaló hangon. – Miért tetted?
– Miért? Hát nem te mondtad, hogy aki a szekrényekhez mer
nyúlni, meghal?
Henry szeme tágra nyílt – ezúttal végre valóban rám nézett.
Aztán rájöttem, hogy Henry már nem néz senkit. Henry meghalt.
A holttestet kivonszoltam az udvarra, kerítettem egy ásót a
garázsban, ástam egy gödröt, Henryt belefektettem, majd nagyon
gondosan elföldeltem. Ha Henry látná, biztosan büszke lenne
rám!
Visszamentem a konyhába, s kezdtem kinyitogatni a
szekrényeket. Néhány órába beletelt, mire sikerült
megszabadulnom az összes zártól és lakattól, de reggelig bőven
volt időm. Összeszedtem az ezüstöt, bepakoltam a legnagyobb
bőröndbe. Agyart kidobtam az udvarra, s a szajrét Henry autójába
raktam.
Eszembe jutott Henry figyelmeztetése, ezért bekapcsoltam a
riasztóberendezést, beindítottam a kocsit, a városba hajtottam;
ott eladtam az ezüstöt, majd a repülőtérre indultam.
Hogy hova váltottam jegyet? Ez maradjon az én titkom. Elvégre
manapság az ember nem lehet eléggé óvatos!