EGYMILLIÓ DOLLÁROS

PULYKA

KROKI KRIMI
1989/01

Válogatás az
Alfred Hitchcock’s Mystery Magazine
és az
Ellery Queen’s Mystery Magazine
című kiadványokból

Krónika Kiadó
1989
 TARTALOMJEGYZÉK

Egymillió dolláros pulyka

Edward D. Hoch
The Theft of the Thanks-giving Turkey, 1980

Cornell utolsó üzlete

Helen Nielsen
The Very Hard Shell, 1959

Vérében a muzsika…
Barbara Owens
The Music In his Veins, 1980
 EGYMILLIÓ DOLLÁROS PULYKA
Edward D. Hoch

– Ne haragudj, hogy az ünnepi asztaltól állítottalak fel –

mentegetőzött Mac Jenkins, s a hangja szinte betöltötte az egész
szobát. – Fontos fejlemény az albertai olajmezőkkel kapcsolatban!
Ötmilliót ígérnek értük, de az ajánlat csak ma estig érvényes.
Nekem egy kicsit kevésnek tűnik, de ebben a kérdésben te
döntesz!

Nick Velvetnek azonnal két Sherlock Holmes-történet jutott az

eszébe, amikor felbérelték, hogy Hálaadás Napján lopja el az
ünnepi pulykát.
– Vajon nincsenek-e benne kék karbunkulusok? Netalán fekete
igazgyöngyök?
– Semmi ilyesmi nincs benne – nyugtatta meg Hope Hastings
mosolyogva. A hölgy különben is sokat mosolygott, s Nick első
látásra rokonszenvesnek találta. Ha kicsit fiatalabbnak érezte
volna magát, még egy sárkánnyal is megküzdött volna a
fiatalasszony kegyeiért. Most viszont egyszerűen csak
pulykalopásra szerződtették.
– Biztos, hogy semmi?
– Csak az van benne, ami minden pulykában lenni szokott. Mi
már ismerjük magát; tudjuk, hogy értékes dolgokat nem lop.
Szavamat adom, hogy egy közönséges, bármely üzletben kapható
pulykáról van szó, melynek az ára semmiképpen sem haladja meg
a tizenöt dollárt.
– Azt ugye tudja, hogy a szokásos tiszteletdíjam huszonötezer
dollár?
Az asszony csupán egy legyintésre méltatta a közbeszólást.
– A pénz nem számít, Mr. Velvet. Van viszont két nagyon fontos
kikötésünk!
– Éspedig?
– A pulykát nem szabad ellopnia az ünnep reggeléig...
– Ez rendben van.
– ...és senkinek sem szabad tudnia róla, hogy a pulykát
ellopták.
 – Hogyan? Eszerint azt akarja, hogy egy másik madárra
cseréljem ki?
– Nem, nem! El kell lopnia a pulykát, más szóval a családnak
pulyka nélkül kell maradnia az ünnepre, de egyszerűen nem
szabad megtudniuk, hogy lopás volt.
– És mindezt hogy képzeli? Hogy lehet ezt megcsinálni?
– Hát éppen ezért fordultunk önhöz, Mr. Velvet. Ha arról lenne
szó, hogy fegyverrel a kézben kell betörni, akkor felfogadtunk
volna néhány száz dollárért egy-két zsiványt, s azok minden
további nélkül megtették volna.
– Hol van az a pulyka? Vagy, ami még fontosabb: hol lesz
mához egy hétre, a Hálaadás Napjának reggelén?
– A gazdag ingatlanügynök, Cedric Rose házában. Philadelphia
egyik kertvárosában lakik – tette hozzá a hölgy, s átadta
Velvetnek a címet. – Immár hagyomány, hogy Rose és felesége két
felnőtt gyerekükkel és unokáikkal együtt ebédelnek Hálaadás
Napján. Mrs. Rose segítségével szakácsnő készíti az ebédet, nyolc
személyre. Körülbelül délután kettőkor ülnek asztalhoz.
– Rendben van! – egyezett bele Nick.
– Meg tudja csinálni?
– Megcsinálom! – ígérte Nick.
Hope Hastings ismét elmosolyodott, s indulni készült.
– A telefonszámomat tudja – tette még hozzá elmenőben. – Ha
bármi problémája adódna, hívjon fel!
Mindez csütörtökön történt. Pénteken reggel Gloria úgy döntött,
hogy kitakarítja a pincét. Ennek során valahonnan előhalászott
egy pár sílécet, amelyet Nick már évek óta nem is látott. Nem látta
azt sem, hogy a pincelejárat lépcsőjéhez vannak támasztva. Nem
látta mindaddig, amíg a férje keresztül nem esett rajtuk, le nem
gurult a lépcsőn, s el nem törte a bokáját.
Gloria a férje székre felpolcolt, begipszelt lábát bámulta, s egyre
a fejét rázta.
– Nicky, fogalmam sincs, hogyan történhetett! Csupán egy
pillanatra néztem félre, és máris azt hallottam, amint gurulsz
lefelé a lépcsőn!
– Mindig mondtam, hogy a sí veszélyes sport! Most aztán
karácsonyig gipszben lehetek!
– Még szerencséd is van, hogy nem tartottak bent a kórházban.
Először azt akarták, tudod-e?
– Ez a bokatörés most huszonötezer dollárunkba kerül. Adódott
valami munkám a Hálaadás reggelére.
– Oh, Nicky drágám!
 – Le kell mondanom a dolgot.
Nicky felhívta a Hope Hastings által megadott számot, s
beszámolt neki a balesetről.
– Tudja, sohasem csaptam még be ügyfelet, de most sajnos le
kell mondanom a megbízatást. Eltörtem a bokámat.
– Eltörte a bokáját? De hát az isten szerelmére, hogyan történt?
– Síbaleset.
– Síbaleset? De hiszen hó sincs!
– Az nincs, de sílécem sajnos van.
– Ezt nem értem, de mindegy. Nem ismer valakit, aki be tudna
ugrani maga helyett?
– Sajnos nem. Én magam pedig újévig mindenképpen
munkaképtelen vagyok, de lehet, hogy még tovább is.
A nő hangján most már hémi kétségbeesés érződött.
– De értse meg, nekünk ez nagyon fontos lenne! Nagyon sok
múlik rajta!
– Sajnálom! Biztosan ez Isten akarata! Esetleg
megpróbálkozhatna valaki mással...
– Magán kívül senki sem képes az adott feltételek mellett
elintézni a pulykát. A lopást mindenképpen felfedeznék!
– Abban sem vagyok biztos, hogy én meg tudtam volna csinálni.
Még halvány elképzelésem sem volt, hogyan fogjak hozzá.
– Mr. Velvet, nem mehetnék át magához, hogy személyesen
beszéljük meg a dolgot? Nagyon fontos lenne!
– Ide, a házamba? Tudja, én általában nem szoktam...
– Nagyon kérem!...
Nick Glóriára pillantott.
– Nos, nem bánom. Itt lakom fönt Westchesterben. Ma este már
késő lenne, de jöjjön el holnap reggel, ha mindenáron beszélni
akar velem. Bár, őszintén szólva, el sem tudom képzelni, hogy mi
haszna származhat ebből a beszélgetésből?!
Szombaton reggel tíz órakor Hope Hastings belépett, de már
egyáltalán nem mosolygott. A begipszelt boka láttán szerencsétlen
arcot vágott. Gloria meglehetősen kritikus tekintetet vetett a
fiatalasszonyra, majd magukra hagyta őket.
– Nagyon fáj? – kérdezte Hope, miközben leült a szemben lévő
székre.
– Csak akkor, ha nevetek. Nézze, valóban sajnálom a dolgot, de
sajnos, semmit sem tehetek!
– Mankóval nem tud járni?
– Azt éppen tudok – válaszolta Nick. – Már próbáltam néhány
lépést tenni. Szerencsére a törés viszonylag egyszerű. De
mostanában viszonylag kevés tolvajt látott, aki mankóval
dolgozott volna, igaz?
A hölgy megnyalta kiszáradt szája szélét.
– Mennyit kér?
– Értse meg, ez nem pénz kérdése! Egyszerűen fizikailag
képtelen lennék valamit is ellopni! Legfeljebb a napot lophatom!
Hope kinyitotta kézitáskáját, s egy vastag, fehér borítékot
húzott elő.
– Itt van a szokásos munkadíja, a huszonötezer dollár. Az
egészet előre fizetem.
– Úgy látom, még mindig nem érti a helyzetet.
– Ha ellopja a pulykát, s minden sikerül, akkor még ezen kívül
kilencszázhetvenötezer dollárt kap...
Nicknek leesett az álla.
– Várjon csak, várjon! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ezek
szerint ön most ígért nekem...
– Összesen egymillió dollárt!
– Azért, hogy ellopjam a pulykát?!
– Azért, Mr. Velvet.
Nick a begipszelt lábát bámulta, majd megszólalt:
– Nézze, Miss Hastings, ön most olyan ajánlatot tett, amit
képtelen vagyok visszautasítani!
A szombat hátralevő részét, s az egész vasárnapot Nick azzal
töltötte, hogy a feladat megoldásán törte a fejét. Végül Gloriához
fordult:
– Philadelphiába utazunk. Közelebb akarok lenni az akció
színhelyéhez.
– Hogy tudsz ezzel a bokával utazni, Nicky?
– Majd te vezetsz, én meg a hátsó ülésre fölpolcolom a lábamat.
– Nem tetszik nekem a dolog. Az egészet csak ennek a nőnek a
kedvéért csinálod!
– Nem, hanem egymillió dollárért, Gloria!
– Az túlságosan sok pénz. Annyi nem is kellene.
– De ezt nem akármiért ajánlották fel, hanem egy közönséges,
hálaadás-napi pulykáért. Engem érdekel a dolog, és kész! Segíts
fölállni! Indulunk Philadelphiába!
Vasárnap éjszakára már a Cedric Rose házától néhány
mérföldnyire álló motelben voltak. Nick szinte azonnal jobban
érezte magát. Bokája időnként még mindig lüktetett, s még
mindig nem volt határozott elképzelése a pulykalopásról, de
legalább fizikailag közelebb volt a célhoz.
 Hétfőn reggel elhajtottak Rose fehérre festett, hagyományos,
múlt századbeli stílusban épült háza előtt. Az épület túlságosan is
nagynak tűnt. Nick a hátsó ülésen fészkelődve tanulmányozta a
házat.
– Segíteni fogsz nekem! – mondta Glóriának.
– De hogyan?
– Be kell jutnod a házba! Meg kell szereznem az alsó szint
tervrajzát! Különösen a konyha érdekel.
– Hogy tudom megszerezni?
– Majd valami kérdőívvel állítasz be. Megpróbálunk olyan
időpontot kiválasztani, amikor Rose-ék nincsenek otthon, hogy a
szakácsnővel beszélhess. ígérj neki öt dollárt, ha válaszol a
főzéssel kapcsolatos kérdőívre. Ezzel az ürüggyel bejuthatsz.
Délután béreltek egy írógépet, s Nick segített Glóriának
összetűzni egy hivatalosnak kinéző kérdőívet. Néhány általános és
ártatlan kérdés mellett olyanok is szerepeltek benne, amelyek
kifejezetten a hálaadás-napi ebéd részleteit firtatták. Ha Gloria
helyes válaszokkal tér vissza, akkor a legjobb úton haladnak az
egymillió dollár felé. Kedden reggel Nick a motelszobában maradt,
az asszony pedig egyedül indult el Rose-ék háza felé. Nick csak
ült az ablak előtt, bámulta az esőáztatta utcát, s még tíz perc sem
telt el Gloria távozása óta, máris elfogta a türelmetlenség.
Korábban sohasem bízta meg a feleségét hasonló feladatokkal, s
most egyszerre csak az járt az eszében, hogy vajon mit is csinál,
ha az asszony lebukik.
Eszébe jutott, amikor Glóriát néhány napra elrabolták – milyen
borzalmas érzés volt! Mintha azok a napok ismétlődtek volna, s
most a félelemtől szinte remegve várta visszatérését. Gloria nélkül
még az egymillió dollár se ér semmit!
Már dél körül járhatott, amikor az asszony széles mosollyal az
arcán visszatért.
– Büszke lehetsz rám! – jelentette ki. – Mindent megtudtam,
amire kíváncsiak voltunk, sőt, még annál is többet!
– Mondj el mindent! – kérte Nick megkönnyebbülve, s lábát
kényelmesebb helyzetbe rakta.
– Nos, leparkoltam az utcában, ahogy mondtad, majd
hamarosan egy testes férfi lépett ki a házból egy szőke nővel.
Kocsiba ültek, elhajtottak. Gondoltam, hogy ezek csakis Rose-ék
lehettek, s igazam volt. Ahogy eltűntek, hónom alatt a dossziéval
becsengettem a házba. A szakácsnő először nem akart beengedni,
de amikor az ötdolláros ajánlattal előhozakodtam, elég hamar
hajlott a szóra. Egyenesen a konyhába vezetett, s mindent
megmutatott. Ahogy mondtad, magammal vittem egy flakon
kályhatisztítót is, és így könnyen elhitettem vele, hogy ennek a
cégnek dogozom. Itt követtem el az első hibát, mivel
mikrohullámú tűzhelyük van, s az önmagát tisztítja.
– Mikrohullámú? – kérdezett rá Nick, egyre növekvő
érdeklődéssel.
– Csak egy hónapja van meg nekik. A szakácsnő – különben
Millynek hívják – elmondta, hogy először egy kicsit félt is tőle, de
most már kezd hozzászokni. Rengeteget beszélt, egy percre be
nem állt a szája. Majdnem egy órát töltöttem vele, s már betéve
tudom az egész család történetét. Cedric Rose egy texasi
olajmágnás, aki sikeres ingatlanüzletei után költözött északra.
Két hatalmas bérháza van New Yorkban, s birtokai Kanadában.
Van egy Jenkins nevű társa is Torontóban, akit havonta egyszer
meglátogat. Sandy, a felesége valaha Las Vegas-i revütáncosnő
volt, de már túl van a negyvenen és erősen festi a haját.
– Valóban sok mindent megtudtál!
– Egy fiúk és egy lányuk van, mindketten házasok. A fiú
ügyvéd, egy hat– és egy nyolcéves fia van. A lány tanárnő, akinek
a férje éppen most készül a kandidátusi disszertációjának
megvédésére. A Hálaadás Napján mindnyájan ott lesznek.
– És mi van a konyhával? – kérdezte Nick türelmetlenül. –
Mikor teszik be a pulykát a sütőbe?
– Röviddel déli tizenkettő előtt. A mikrohullámú sütőben nagyon
hamar elkészül.
– Akkor bizony elég kevés időm marad – jegyezte meg Nick
inkább csak úgy magának, mintsem Glóriának. – Délben kell
telefonálnom Hope Hastingsnek a szállodába, hogy sikerült-e a
dolog, vagy sem.
– Hadd fejezzem be! – szakította félbe Gloria. – Ott ültem a
konyhában, amikor visszajöttek.
– Kik jöttek vissza?
– Természetesen Rose-ék. Képzeld, a pasas úgy beszél, mint egy
vidéki, ráadásul cowboy-csizmát visel. Szinte hihetetlen.
– Láttak téged?
– Hát persze, hogy láttak. Az asszony nagyon kedves, de ordít
róla a butaság. Beszéltem velük néhány szót, aztán eljöttem.
– Rajzold le a konyhát! Mutasd meg, hol van a hátsó kijárat, s
rajzold be a tűzhelyet is.
– Képtelenség odasántikálni, ráadásul a pulykát is ellopni!
 – Meg fogsz lepődni, hogy én egymillió dollárért mire vagyok
képes – mormogta Nick maga elé. Mikor elkészült a tervrajz,
rábökött egy négyszögre: – Ez itt micsoda?
– Valamikor éléskamra volt, de mikor a konyhát
korszerűsítették, úgy hagyták lomtárnak.
– Rendben van. Ma este odaviszel. Szeretném megnézni a zárat
a hátsó bejáraton!
– Nicky, hisz ez őrültség! Még mankóval is alig tudsz járni!
– Ha az eső nem fagy meg, vagy nem esik le a hó, akkor meg
tudom csinálni.
Nick a szállodai szobában némi gyakorlás után úgy-ahogy
valóban tudott néhány bizonytalan lépést tenni. Először nagyon
lassan ment a dolog, később aztán már csak fél kézzel
támaszkodott a mankóra.
Este, nem sokkal tizenegy óra után Gloria megállt a Rose-ék
háza melletti saroknál. Nick kiszállt, és keresztülsántikált
valakinek a kertjén, hogy megközelítse a ház hátsó bejáratát.
Csütörtökön természetesen világosban kell majd megtennie ezt az
utat, s a szomszédok megláthatják, de ennyi kockázatot
egymillióért vállalni kell. Mikor odaért a hátsó bejárathoz és
meglátta a zárat, némiképp megkönnyebbült. Nagyon egyszerű
szerkezet volt, könnyen ki lehetett nyitni, s még ha
riasztóberendezést szereltek is föl, azt nappal biztosan
kikapcsolják. Még egyszer körülnézett, majd mankójával
visszasántikált a kocsihoz.
– Borzalmasan féltem – suttogta Gloria, mikor Nick végre
elhelyezkedett a hátsó ülésen. – Mi lett volna, ha elesel?
– Felálltam volna. Most menjünk vissza a motelba! Van egy sor
holmi, amit holnap még be kell szerezned!
Szerdán reggel Gloria egy háztartási boltban vásárolt egy pár
tűzálló kesztyűt. Vett még egy kisebb méretű, kék zsákot is, olyat,
amilyet általában a tengerészek hordanak magukkal. Bár a zsák
erős szövetből készült, Nick mégis ragaszkodott hozzá, hogy
béleljék ki belülről duplán, alumínium fóliával. A fóliát
gombostűvel gondosan a szövethez erősítették.
– Ebbe kerül a pulyka – magyarázta Glóriának. – Biztosan
nagyon forró lesz!
A szerdai nap hátralevő részében sántikálva a járást gyakorolta
a motel környékén. A szomszédos áruházban vásárolt nyolckilós
fagyasztott pulykával még a szállodai szobában is gyakorolt, de az
eredménnyel nem volt megelégedve. Tehetetlen dühvel mondta
Glóriának:
 – Ahhoz, hogy kiemeljem a pulykát a sütőből, két kézre lesz
szükségem. Akkor pedig nem tudok a mankóra támaszkodni!
– Mondtam neked, hogy képtelenség megcsinálni!
– Mindenképpen kisebb gipszre lenne szükségem.
– Otthon az orvos azt mondta, hogy feküdnöd kell!
– Az öt napja volt! Különben is csak arra van szükségem, hogy
egy, legfeljebb két percig megtartsam a súlyomat.
Nagy nehezen találtak egy orvost, aki kelletlenül ugyan, de
levette a gipszet a törött bokáról, és kisebb, erősebb gipszelést
alkalmazott. Nick azonnal jobban érezte magát, bár egyelőre
ellenállt a csábításnak, hogy teljes súlyával a lábára nehezedjen.
– Most egy éttermet kell keresnünk – jelentette ki Glóriának.
– Vacsorázni akarsz?
Találtak is egy éttermet, amely csaknem teljesen üres volt. Nick
megkereste a szakácsot, s elmondta, mit akar. A szakács
kétségbeesetten tárta szét a karját:
– Maga teljesen meg van őrülve! Ezt nem csinálom meg!
– Ugyan már! Csak egy barátomat akarom megtréfálni.
– Ez egy gyönyörű, friss pulyka, és maga azt akarja, hogy
tönkretegyem?
Nick két százdolláros bankjegyet húzott elő a zsebéből. A
szakács a pénzre bámult, majd bamba pillantást vetett a
pulykára.
– Na jó! – sóhajtotta. – Jöjjenek vissza úgy tíz óra után –
mondta, s a pulykával együtt eltűnt.
Mikor visszajöttek, Nick tökéletesen meg volt elégedve az
eredménnyel. A pulykát addig sütötték, míg egy nagy darab
szénre emlékeztetett.
– Nem bajlódtam túlságosan sokat a töltéssel, hiszen ezt
úgysem fogja megenni senki – magyarázta a szakács.
– Minden rendben van. Ez éppen így tökéletes – mustrálgatta
Nick a szénné égett pulykát, s a szakács bérét megtoldotta még
egy százassal.
– Hogy mennyi manapság a hülye! – morfondírozott magában a
szakács, amikor Nick és Gloria a szénné égett pulykával kilépett
az étteremből.
Nick felhívta Hope Hastingset a New York-i címen, s közölte,
hogy egyelőre minden a terv szerint alakul.
– Reggelre mi is ott leszünk! – mondta az asszony. – Föltétien
hívjon föl délben a szállodában, mihelyt a pulykát megszerezte!
 Nick letette a kagylót, s egyre csak azon tűnődött, hogy kinek
érhet meg egy pulyka egymillió dollárt, s vajon ki lehet Hope
Hastings partnere vagy megbízója.

A Hálaadás Napján hűvös, de napfényes volt a reggel.

– Szerencsénk van! – mondta Nick Glóriának, amikor kinézett
az ablakon. – Legalább a járással nem lesz gondom!
– Hogy akarod megoldani azt, hogy senki se legyen a konyhán,
amikor a pulykát ellopod?
– Ebben majd te fogsz segíteni. Útközben elmagyarázom,
hogyan. Most segíts felöltözni!
Az asszony odakészített egy tengerész egyenruhát és egy
matrózsapkát. Tulajdonképpen nem akart álruhát, csupán azt
szerette volna, hogy a tengerészzsák ne legyen olyan feltűnő.
Nem sokkal tizenegy óra előtt értek Cedric Rose házához, s
Gloria a sarkon túl parkolt le a kocsival.
– A kocsibejárónál két autó áll. A gyerekek biztosan korábban
érkeztek.
– Én mit csináljak, Nicky?
– Adj nekem tizenöt percet, azalatt odaérek a hátsó bejárathoz,
s meggyőződöm róla, hogy a pulyka a sütőben van-e. Ezután menj
a főbejárathoz, és csengess be. Valószínűleg a szakácsnő fog ajtót
nyitni, de ha valaki más jönne ki, akkor mondd, hogy Millyvel
akarsz beszélni. Mondd azt, hogy a napokban kitöltött kérdőívet
akarod kiegészíteni. Legyél nagyon kedves és udvarias, és
mindenképpen tartsad Millyt a főbejáratnál, hogy legalább öt
percig távol legyen a konyhától.
– Ez elég nehéz lesz a főzés kellős közepén ...
– Tudom, de meg kell csinálnod. Gondolj az egymillió dollárra!
– Sok szerencsét, Nicky! – Gloria megcsókolta a férjét.
– Kösz!
Nick kimászott a kocsiból, magával vitte a zsákban a
megszenesedett pulykát, s mankójára támaszkodva a ház felé
bicegett. A múltkori, éjszakai útvonal a szomszéd udvaron át túl
kockázatos lett volna, ezért úgy döntött, hogy a két házat
elválasztó sövény melletti ösvényt választja. A bokrok így
legalábbis eltakarják a szomszédok elől. Az ösvény egyenesen
Rose-ék kertjéhez vezetett, alig tízméternyire a hátsó bejárattól.
Már hallotta is a konyhai edénycsörömpölést, amikor odaért a
hátsó bejárathoz, s a zárba illesztette a tolvajkulcsát. Ez volt a
legveszélyesebb pillanat, hiszen egy kíváncsi szomszéd azonnal
fölfedezhette volna, s akkor biztosan telefonál Rose-éknak. Nick
azonban bízott abban, hogy az emberek legalább Hálaadás
Napjának reggelén inkább a saját dolgaikkal foglalkoznak.
Az ablakon lévő függöny nyílásán keresztül világosan látta a
konyhában szorgoskodó Millyt. Egy szőke hölgy – nyilvánvalóan
Sandy Rose – jelent meg a konyhában, de pár perc múlva magára
is hagyta a szakácsnőt. Nick az órájára pillantott: a ház belsejéből
máris csengőszó hallatszott.
Milly letette a salátástálat, és kiment ajtót nyitni. Nick
gyakorlott mozdulatokkal pillanatok alatt kinyitotta a zárat és
benyomakodott. Csendesen behúzta maga mögött az ajtót, majd
átment a konyhába, és odalépett az üvegajtós mikrohullámú
sütőhöz. A pulyka benne volt, már éppen kezdett is pirulni. A
zsákból Nick előhúzta a szállodából kölcsönvett törülközőt, s
kiterítette az asztalra. Gyorsan felvette a tűzálló kesztyűt, s
kinyitotta a sütő ajtaját. Ez volt az a kritikus pont, amikor le
kellett tennie a mankóját, s pár pillanatra kénytelen volt
ránehezedni a begipszelt lábára. Kiemelte a sütőből a pulykát, a
törülközőre helyezte, majd helyébe tette a másik, meg-szenesedett
madarat. Becsukta a sütő ajtaját, a félig megsült pulykát
betekerte a törülközőbe, s az egészet berakta a zsákba.
Amint lehajolt, hogy a zsákot felvegye, Sandy Rose jelent meg az
ajtóban. Szét sem nézett, csak éppen bepillantott a sütőbe s
máris pörölni kezdett valahová hátrafelé:
– Ott trécsel valakivel az ajtóban, s közben leégeti az ételt!
Micsoda perszóna!
Nicknek elég volt egy pillanat, hogy bebújjon az éléskamra
mögé, mielőtt még Mrs. Rose megláthatta volna. A zsák a lopott
pulykával ott hevert a konyha padlóján, de Sandy Rose azt nem
vette észre. Figyelmét a sütő üveglapjára összpontosította.
– A pulyka! – kiáltotta kétségbeesetten, s kifutott a konyhából. –
Cedric! Nézd meg, mi lett belőle!
Nick kinyitotta az éléskamra ajtaját, kinyúlt a mankójával, és
magához húzta a zsákot. Arra semmiképp sem maradt ideje, hogy
a rejtekhelyét elhagyja, mert Cedric Rose viharzott be a konyhába.
– Mi ez a zaj? Mi ez a zsibvásár? – kérdezte felháborodottan,
erős texasi hanglejtéssel.
– Milly tönkretette a pulykát!
– Nem én voltam! – mentegetőzött kétségbeesetten a szakácsnő,
aki közben visszatért a bejárati ajtótól. Amikor a szénné égett
pulykát meglátta, hangos zokogásban és jajveszékelésben tört ki:
 – Hogy történhetett? Hiszen csak két perce szaladtam ki!
Sandy kikapcsolta a sütőt, s kinyitotta az ajtaját.
– Tönkrement! Teljesen tönkrement! Szénné égett az egész!
– Ez az átkozott sütő az oka mindennek – bizonygatta Milly. –
Sohasem bíztam benne igazán!
– Nehéz elképzelni, hogy öt perc alatt annyira elégjen –
morfondírozott Cedric Rose. – Lehet, hogy a sütő meghibásodott,
Sandy. Ezek a mikrohullámú szerkentyűk néha fura dolgokat
művelnek.
– Mi lesz az ünnepi ebéddel? – kérdezte kétségbeesetten az
asszony. – A gyerekek...
Milly megpróbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant.
– A környéken minden zárva van, de Glenside-ban van egy
áruház, amelyik ünnepkor is nyitva tart. Kocsiba ülök, és hozok
egy másik pulykát.
Cedric Rose egy pillanatig elgondolkodott.
– Az oda-vissza majdnem egy óra, s ha a sütő valóban rossz,
akkor azt is elégeti. Azt hiszem, nincs más hátra, az egész
családot étterembe viszem ebédelni.
– Fel is hívom Marcellt, hogy foglaljon helyet nekünk – egyezett
bele Sandy rövid habozás után.
– Holnap pedig hívjátok ki a szerelőt ehhez az átkozott sütőhöz.
Még garanciális. Mutassátok meg neki, hogy mit csinált a
pulykával!
– Borzalmasan sajnálom a dolgot, Mr. Rose – zokogta Milly. –
Valóban csak néhány percre mentem ki a konyhából.
– Emiatt ne sírjon! Tragédia nem történt. Rakjon mindent
rendbe, aztán maga is hazamehet!
– És mi legyen a süteménnyel és a többi dologgal?
– Vigye haza magával. Nekünk már nem lesz rá szükségünk!
A felesége után Cedric Rose is kilépett a konyhából, de a
könnyeit törölgető Milly ott maradt, nekiállt mosogatni. Nick
tudta, hogy mindaddig a kamrában kell maradnia, amíg a
szakácsnő haza nem megy. Ebbe pedig akár két óra is beletelhet.
Semmi esélye sem volt arra, hogy a mankójával és zsákjával
észrevétlenül ki tudjon surranni, s már csak abban reménykedett,
hogy Milly nem fog benyitni a kamrába.
Már majdnem dél volt, s még mindig nem tudta Hope
Hastingset felhívni.
Öt perccel később, még mindig idegeskedve az elmaradt
telefonhívás miatt, hirtelen kinézett az ablakon, s a hátsó
udvaron Glóriát pillantotta meg. Feléje intett, megpróbálta
kinyitni az ablakot, de az be volt szegezve. Ha betöri, akkor
biztosan felfedezik a rejtekhelyét; különben sem tudott volna
mankójával, zsákjával és törött lábával kimászni. Kétségbeesetten
integetett Gloria felé, feltartotta a zsákot, hogy jelezze, az akció
részben sikerrel járt. Hirtelen ötlettel egy cédulát húzott elő, s két
szót írt rá: „Telefonálj Hope-nak!” Gloria elolvasta, s egy
bólintással nyugtázta az üzenetet. Azon nyomban el is sietett,
Nick pedig igyekezett megnyugodni.
A konyhai zajok közelről hallatszottak, de Millynek semmi dolga
sem akadt a kamrában. Nick jól hallotta, amint a szekrények
ajtaját nyitogatja, és elrakja sorra az edényeket. Nem sokkal egy
óra előtt Sandy Rose lépett a konyhába.
– Indulunk, Milly! Két órára foglaltunk ugyan helyet, de
szeretnénk megmutatni a környéken a gyerekeknek Cedric
néhány építkezését. Maga bármikor elmehet.
– Köszönöm, Mrs. Rose. Nagyon kérem, ne haragudjon a pulyka
miatt!
– Ne nyugtalankodjék. Biztosan a sütő a hibás! – mondta, majd
még az ajtóból visszaszólt: – A süteményt vigye magával!
– Nagyon köszönöm, Mrs. Rose!
Nick öt perc múlva hallotta, hogy két autó indul a ház elől.
Végre egyedül maradva, úgy látszik Milly is kezdett
megvigasztalódni, mivel halkan dudorászott. Kisvártatva
bekapcsolta a rádiót, rockzenét hallgatott, s Nick már attól
kezdett félni, hogy képes lesz az egész délutánt a konyhában
tölteni.
Fél óra múlva azonban hallotta, hogy Milly kikapcsolja a rádiót,
majd kimegy a konyhából. Felsóhajtva kilépett a kamrából a
konyhába, kezében a pulykát tartalmazó zsákkal. Most már
biztonságosan elhagyhatta a házat, s bízott abban, hogy Gloria is
visszatért már, miután Hope-ot felhívta.
Úgy döntött, hogy a főbejáraton keresztül távozik, mivel az
közelebb van az utcához, s így nem is olyan gyanús a dolog,
mintha a hátsó kijáraton osonna ki. Éppen a kilincs felé nyújtotta
a kezét, amikor látta, hogy a kilincset kívülről is lenyomták. Egy
pillanatra megdermedt, körbepillantva rejtekhelyet keresett,
holott jól tudta, hogy elbújni már nincs ideje.
Az ajtó kitárult, s Hope Hastings lépett be a házba egy magas
férfi kíséretében, akit Nick még sohasem látott.
– Ha már itt van, akkor maradjon még néhány percet – mondta
Hope mosolyogva. – Ő az üzlettársam, Ronald Miles.
Miles és Nick kezet fogtak.
 – Ebben van a pulyka? – kérdezte Miles, s a zsákra mutatott.
– Ebben bizony – válaszolta Nick, s fél kézzel elhúzta a zsák
cipzárját. – Egymillió dolláros madár! Itt eszik meg, vagy
magukkal viszik?
– A pulyka egyáltalán nem számít! – mondta Hope. –
Egyszerűen el kellett távolítanunk őket a házból. Hálaadás
Napján mi ennek a legegyszerűbb módja? Az, ha ellopják a
pulykájukat. Ehhez persze olyan szakemberre volt szükség, mint
maga, hogy a lopás gyanújának még az árnyéka se merüljön föl.
– Hogyan tudták megszerezni a kulcsot? – kérdezte Nick, s a
Hope kezében lévő kulcscsomóra pillantott.
– Egyszerű viaszlenyomattal. Néhány dolog sohasem változik.
Számunkra ez volt az ügy könnyebbik fele. A pulykával nem
tudtunk mit kezdeni!
– Most ki akarják rabolni a házat?
– Nem, dehogy! Úgy nézünk ki, mint a közönséges betörők? –
rázta meg a fejét Hope.
– Ha el akarták őket küldeni itthonról, s nem is akarják a házat
kirabolni, akkor miért nem béreltek föl valakit, hogy gyújtsa föl a
házat? Gyújtogatásra jóval olcsóbban tudtak volna szerezni
valakit!
– Nekünk úgy kell a ház, ahogy éppen van – mondta a nő ismét
mosolyogva. Úgy tűnt, mintha csak most venné észre Nick
begipszelt lábát. – Hogy van a bokája? – kérdezte.
– Úgy-ahogy...
– Üljön le és pihentesse nyugodtan. Lehet, hogy várnunk kell
egy kicsit.
– Mire?
– Egy telefonra.
– Én nem lennék ilyen közlékeny, Hope! – köszörülte meg Miles
a torkát.
– Miért ne? Őt is ebből fizetjük, ha minden jól megy. Menjünk
be Rose dolgozószobájába. Ott fel lehet hangosítani a telefont,
hogy mi is halljuk a beszélgetést.
– Milyen jól ismeri a házat! – jegyezte meg Nick.
A nő ismét mosolygott:
– Én is értem a munkámat. Nem babra megy a játék.
– Megmondaná, hogy tulajdonképpen miről is van szó? Miért ér
az meg egymillió dollárt, hogy Rose-ékat eltávolítottuk a házból?
– Mert a legnagyobb szabású üzletről van szó.
Nick óvatosan leült a dolgozószoba egyik karosszékébe.
– Üzleti ügy Hálaadás Napján?
 – Éppen ez az! Kanadában ez a nap nem ünnep. Ők valamikor
októberben ünnepelnek.
Mintegy végszóra megcsörrent a telefon. Hope Hastings az
órájára pillantott.
– Egy kicsit korán van, de ez biztosan ő lesz. Készülj fel, Ron! A
nő felemelte a kagylót, s benyomta a hangosító gombot.
– Halló?
A hívó fél hangja az asztalon lévő hangszóróból hallatszott.
– Halló! Cedric Rose-zal szeretnék beszélni.
– Itt a lánya beszél – válaszolta Hope, s közben egy arcizma sem
rezdült. – Éppen most ültünk le ebédelni.
– Ja persze! Odaát most van a Hálaadás Napja! Nem szeretnék
zavarni, de kérem, mégis mondja meg édesapjának, hogy Mac
Jenkins van a vonalban Torontóból. Nagyon fontos dologról van
szó!
Hope várt vagy tíz másodpercet, majd átadta a kagylót Ronald
Miiesnek. A férfi hátrahajtott fejjel szólt bele a kagylóba:
– Itt vagyok, Mac! Jó, hogy hallom a hangodat. – A texasi
hanglejtés tökéletesre sikerült, s egyszerre minden világossá vált
Nick számára. Azért kellett ellopnia a pulykát, hogy ez a Ronald
Miles nevű úr tárgyalhasson Rose nevében.
– Ne haragudj, hogy az ünnepi asztaltól állítottalak fel –
mentegetőzött Mac Jenkins, s a hangja szinte betöltötte az egész
szobát. – Fontos fejlemény az albertai olajmezőkkel kapcsolatban!
Ötmilliót ígérnek érte, de az ajánlat csak ma estig érvényes.
Nekem kevésnek tűnik, de ebben a kérdésben te döntesz, Cedric!
– Igen, ez egy kicsit kevés – válaszolta a texasi hang. – Hadd
gondolkozzam egy percet, jó? Ez egymillióval több, mint amit
eddig ígértek.
– Igen, de te magad mondtad, hogy az a mező legalább tízmilliót
ér. Ha ez így megy tovább, és az olajárak emelkednek, a kanadai
kormány sem lesz képes tovább tartani ezt az árszintet, és akkor
biztosan meg fog érni húsz- vagy akár harmincmilliót is!
– Nagyon is előre gondolkodsz, Mac! Azt nézzük inkább, hogy
jelenleg mi a helyzet!
– Nézd, Cedric! Igaz, hogy a szerződést én írom alá, de döntened
neked kell! Már nagyon sok dologban társak voltunk az elmúlt
évek során, és amikor olajról van szó, akkor számomra a te
véleményed mindenkié fölött áll. Csak azt mondd meg, mit
csináljak!
A drámai hatás kedvéért Miles néhány pillanatig habozni
látszott, majd megszólalt:
 – Adjuk el, Mac! Akkor legalább az az ötmillió biztos!
– Remélem, nem fogjuk megbánni!
– Az ember általában nem szokta megbánni, ha valamin ötmillió
dollárt keres!
– Rendben van. Akkor így lesz.
Hope Hastings megkönnyebbülten mosolygott Nickre. Miles
rájuk kacsintott, s még megkérdezte:
– Milyen az idő odaát?
– Elég hideg van. Plusz három fok.
– Plusz három? Akkor biztosan jégcsapok lógnak a bajszodon!
Ma reggel itt harmincnyolc fok volt, s nekem az is hidegnek tűnt.
– Hát igen. Hogy van a család?
– Nagyszerűen. De ha nem haragszol, megyek vissza az
asztalhoz, mert kihűl a pulyka.
– Nem tartalak fel tovább. Kösz a tanácsot, Cedric! Még ma
délután aláírom a szerződést.
– Hidd el, nem fogjuk megbánni, Mac! No, viszhallásra!
A vonal megszakadt, s Miles a helyére tette a kagylót.
– Nos, milyen voltam?
Hope Hastings csak odafutott hozzá, s össze-vissza csókolta.
– Csodálatos! Mintha őt magát hallottam volna!
– Nem csoda, hiszen két hete mást sem csináltam, csak a róla
készült videofelvételeket elemeztem. Még néhány gesztusát is
fölszedtem, pedig arra nem volt szükség.
– És most már nem is lesz! Vége a játéknak – jelentette ki Hope,
majd egyáltalán nem titkolt lelkesedéssel Nickhez fordult: – Maga
meg egymillió dollárral gazdagabb lett!
– Remélem is!
– Azok a kanadaiak, akiknek dolgozom, már újabb vevőt is
kerítettek ezekre a területekre. Az ár legközelebb viszont
húszmillió dollár lesz! Cedric Rose semmi pénzért nem adta volna
el. Túlságosan is értette a dolgát! Mégis az ő szájába kellett adni
ezeket a szavakat, s hála istennek sikerült is!
– Meg fogja tudni, mi történt?
– Előbb-utóbb biztosan. De ha Jenkins egyszer aláírta az
eladási szerződést, akkor már semmit sem tehetnek. A kanadai
adótörvények miatt a vállalat egyedül Jenkins nevén van, s a
vállalat tisztviselői is kanadaiak. Rose csupán csendestárs az
üzletben. A pénz nagyobbik része természetesen az övé, de a neve
nem szerepel semmiféle hivatalos dokumentumban. Kanadában
mi semmiféle bűncselekményt nem követtünk el, s itt is
tulajdonképpen csak betörtünk, és elloptunk egy pulykát. Ezen
kívül mit róhatnak fel bűnül?
– Szélhámosságot és csalást – jegyezte meg Nick.
– Ugyan, ne legyen már ennyire szakszerű – válaszolta Hope
Hastings széles mosollyal.
– No gyerünk! – javasolta Miles, s ezúttal már a saját hangján
szólalt meg: – Mi lenne, ha eltűnnénk innen, mielőtt még a család
visszajön az ebédről?
– Nem rossz ötlet – szólt egyetértően Hope. – Elvihetjük magát
is, Mr. Velvet?
– Köszönöm, de rám már várnak. Ne felejtsék itt a pulykájukat!
Tisztességesen megfizették az árát.
– A hiányzó összeget a jövő héten megkapja – ígérte Hope, s
felkapta a zsákot. – Erre tulajdonképpen semmi szükségem sincs,
majd otthagyom valahol.
Mindketten elindultak a főbejárat felé. Nick mögöttük bicegett a
mankójára támaszkodva. Kinézett az ablakon, a ház előtt egy
lassan guruló rendőrautót vett észre. Hirtelen úgy döntött, hogy
inkább a konyhán keresztül, azon az úton távozik, melyen
érkezett. Éppen a hátsó ajtót nyitotta, amikor még hallotta a
Hope-ot és Milest feltartóztató rendőrök hangját:
– Megállni! Emeljék fel mindketten a kezüket!
– Mit jelentsen ez? – hallatszott Hope dühös tiltakozása. – Mi
nem követtünk el semmit!
– Azt majd meglátjuk, hölgyem! Sürgős telefonhívást kaptunk
Torontóból, hogy valami baj történt Cedric Rose-zal.
Nick többre nem volt kíváncsi; sürgősen elhagyta a házat.
Gloria már a kocsiban várta.
– Ne olyan gyorsan, Nicky! Jobban kellene vigyáznod a bokádra!
– Tünjünk innen gyorsan! A rendőrök a sarkon túl vannak!
Gloria bekapcsolta a motort, gyorsan gázt adott, s befordult az
első mellékutcába. Néhány utcán még cikkcakkban átvágott, de
hamarosan meggyőződött arról, hogy senki sem követi őket.
– Megkaptad a hátralévő összeget? – kérdezte végül.
– Á, nincs nekem olyan szerencsém! Azt hiszem, még örülhetek
is, hogy legalább a huszonötezret előre kifizették.
– Miért, mi történt?
Nick elmesélte a telefonhívást, majd a rendőrök megérkezését.
– Azt akarod mondani, hogy Mac Jenkins Torontóból hívta fel a
rendőrséget?
– Pontosan ez történt.
 – Honnan tudhatta, hogy valami nincs rendben, ha egyszer
Miles olyan tökéletesen utánozta a hangját?!
Nick felsóhajtott, s igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni az
ülésen.
– Miles elkövetett egy ostoba hibát. Én azonnal rájöttem, de
bíztam benne, hogy Jenkins nem fog felfigyelni rá.
– Milyen hibát, Nicky?
– Jenkins azt mondta, hogy Torontóban a hőmérséklet három
fokkal nulla fölött van, mire Miles a jégcsapokat kezdte emlegetni,
s még azt is hozzátette, hogy itt is elég hideg, harmincnyolc fok
volt a reggeli órákban. Az igazi Cedric Rose legalább havonta
egyszer Torontóba utazott. Biztosan tudnia kell tehát, hogy a
kanadaiak már Celsius-fokban számolnak, nem Fahrenheitben.
Három fok Celsius pedig felül van a fagyponton. Tulajdonképpen
megegyezik a harmincnyolc Fahrenheittel. Ez a hiba, meg Rose
hirtelen beleegyezése az üzletkötésbe együtt már elég alapos
gyanút ébreszthetett Jenkinsben ahhoz, hogy fölhívja a
rendőrséget.
– Ezek szerint az üzletet mégsem fogják megkötni, s te sem
kapod meg az egymillió dollárodat.
– Nagyon úgy néz ki – felelte Nick mosolyogva, majd hozzátette:
– De hát egy félig sült pulykáért huszonöt rongy sem kevés.
 CORNELL UTOLSÓ ÜZLETE…
Helen Nielsen

Péntek délután háromkor megszólalt a Garcy-féle használtautó-

kereskedés parkolójának hangosbeszélője:
– Mr. Cornellt kérik a telefonhoz! Mr. Cornell, telefon!
Cornell úgy érezte, egyenesen az égből jön a segítség. Mr.
Garcynak semmihez sem volt kedve, így hát valakinek vinnie
kellett helyette a boltot. Az utóbbi időben mindig neki jutott ez a
hálátlan feladat. Garcy is tudta, hogy ez nem a legrendesebb
dolog, de az autópiacon mindig voltak uborkaszezonok. Persze, ez
nemcsak a használtautó-piacokra vonatkozott; az új kocsikat
áruló szalonoknak is nyakukon maradt az áru. Mit lehet tenni
ilyenkor?
– Mr. Cornellt várják a telefonnál...
Cornell kihasználta az alkalmat, hogy így rövid úton
megszabadulhat Garcytól. Sietősen az iroda felé indult, s már ott
is volt a telefonnál, mielőtt a diszpécser még egyszer bemondhatta
volna a nevét a mikrofonba. A kagylóban fiatalos, határozott
férfihang csendült fel:
– Ez a Sutter Street-i Garcy autószalon? Mr. Cornell beszél?
Nagyszerű! Pár napja láttam a telepükön egy 57-es fekete Cadilla-
cet. Ha jól emlékszem, 3750 dollár volt az ára... Igen, igen,
pontosan arra gondolok. Még megvan? Remek! Munka után
beugranék megnézni. Ha jól gurul, megveszem.
– Kitűnő állapotban van – kapott az alkalmon Cornell. – Úgy
megy, mint az új, s annyi garanciát is adunk rá, mint az újra.
Mikorra ér ide? Fél hatra? Rendben van, addigra bemelegítem.
Kérem, adja meg a nevét! Berra? Rendben van, Mr. Berra, akkor
tehát fél hatra várom.
Mikor letette a kagylót, Cornell fölnézett az eladók
eredményességét mutató táblára, melyet Garcy mindig jól látható
helyen függesztett ki. Hat név szerepelt a táblán, de az utolsó
kettőt már áthúzták. Garcy egy ideig még fönn szokta hagyni a
táblán annak a nevét, akit menesztett. Otthagyta, csupán
krétával húzta át, hogy mindenki tisztában legyen azzal, mi vár
rá, ha eladásai túlságosan alacsony szintre esnek vissza. A
kihúzott nevek fölött közvetlenül az övé, Glenn Cornellé szerepelt.
Glenn hátrapillantott, s Mr. Garcyt pillantotta meg az ajtóban.
 – Egyik vásárlóm telefonált – mondta Cornell színlelt
lezserséggel. – A fekete Caddy után érdeklődik. Fél hatkor
elviszem egy kis bemutató autózásra.
– Ezt már szeretem – vigyorgott Garcy. – Adja el neki, Cornell.
Ne engedje ki a keze közül. Ha rajta van a horgon, magának már
csak a zsinórt kell feltekernie!

Pontosan egy hét múlva, néhány perccel este tizenegy előtt, a

rendőrségi járőrkocsi a környékbeliek bejelentése nyomán' egy
fekete Cadillacet talált egy fatelep mögötti csendes kis utcában,
vagy három kilométerre a Garcy-féle autókereskedéstől. Egy férfi
ült benne a kormánykerékre bukva, álla folyamatosan nyomta a
dudát – a panaszos telefonálók szerint már majd' egy órája,
megszakítás nélkül. A járőrkocsival érkezett rendőrök egyike
kinyitotta a Cadillac jobb első ajtaját.
– Hé, uram! – szólt oda a kormánykerékre hajló alakhoz. – Nem
itt kell az ünneplést kialudni. Mindenkit felébreszt a környéken! –
mondta dühösen, majd kis szünet után előrehajolt, s beszimatolt
a kocsi belsejébe.
– Hozd csak gyorsan a lámpát! – szólt oda rosszat sejtve a
kocsiban ülő társának. – Mintha tele lenne a kocsi füsttel!
Társa válla fölött a másik rendőr is beszagolt a kocsi belsejébe.
– Ez tényleg füst, nem kipufogógáz – mondta határozottan. –
Inkább olyan szag van odabent, mint amikor száraz füvet égetnek.
Mikor a zseblámpa fénycsóvája a kormánykerékre dőlő alakra
vetődött, mindkét rendőr azonnal elhallgatott. A férfi nem részeg
volt, hanem halott. Glenn Cornell már senkinek sem fog semmit
sem eladni, azok után, amit a 45-ös golyó tett a jobb
halántékával.

Hazel Cornell a szemében csillogó könnyek és a fájdalom

ellenére szép és vonzó asszony volt. Sommers nyomozó arra
gondolt, hogy húsz évvel ezelőtt akár szépségkirálynő is lehetett
volna. Most viszont fiatal özvegy lett. Hál' istennek, nem csinált
nagyjelenetet. Szeme alatt mély, sötét karikák húzódtak, száját
összeszorította. A külső szemlélő akár egyszerű háziasszonynak is
nézhette volna, aki felöltötte frissen vasalt nyári ruháját, föltette a
csak templomban hordott kis, virágos kalapját, hogy panaszt
tegyen a rendőrségen valamelyik környékbeli vásott kölyökre.
Sommers nyomozó viszont a gyilkossági csoportnál dolgozott.
– Tudom jól, hogy tegnap este mit mondtam a rendőrnek – szólt
az asszony. – Csakhogy azóta kissé elgondolkoztam a dolgon. Én
jól ismertem a férjemet. Nem lehet igaz, amit a reggeli újságok
írnak. Glenn nem lehetett öngyilkos. Mélyen vallásos ember volt.
Sosem tett volna ilyet!
Az asszony hangja halk volt, de magabiztos, tökéletesen tudott
uralkodni a benne dúló feszültségen. Sommers az asztalán
kinyitva heverő Cornell-dossziéba pillantott. Ott volt benne az
asszony előző esti vallomását tartalmazó jegyzőkönyv is.
– De Mrs. Cornell – próbált a nyomozó ellentmondani –, azt ön
is elismerte, hogy férje az utóbbi időben nyomott hangulatban
volt, s az egészsége sem volt rendben.
– Igen, de nem volt komoly beteg – válaszolta az asszony. – Csak
a köhögése zavarta egy kicsit. Glenn-nek gyerekkora óta krónikus
bronchitise volt. Ezért aztán gyakran köhécselt. De hát ez még
nem olyan borzasztó. Ezért még senki sem lesz öngyilkos.
– Aztán az is itt áll a maga vallomásában, hogy a férje állítólag
nagyon nyugtalankodott valami lehetséges vásárló miatt, akinek a
Cadillacet akarta eladni. Egy álló héten keresztül próbálta nyélbe
ütni az üzletet anélkül, hogy határozott választ kapott volna.
Tegnap este már annyira ideges volt, hogy vacsorázni sem tudott.
– Igen, és a feje is fájt – tette hozzá az asszony.
– Akkor bement a szobájába, de tíz perc múlva ismét megjelent,
és maga szerint azt mondta, Mr. Berrával találkozik, hogy „véget
vessen ennek a huzavonának”.
– Igen. „Már rajta van a horgon”, azt mondta. „Nekem már csak
a zsinórt kell föltekernem.”
– Tíz perc – ismételte Sommers, egyelőre figyelmen kívül hagyva
az asszony megjegyzését. – Nos, Mrs. Cornell, nem maga ismerte
fel a férje holtteste mellett heverő revolvert és nem maga mondta,
hogy az a férjéé volt, s mindig az íróasztala fiókjában tartotta?
– Igen, de Glenn . ..
– A férjét a ballisztikai vizsgálat szerint olyan lövedék ölte meg,
melyet abból a fegyverből lőttek ki.
– De nem Glenn volt az, aki meghúzta a ravaszt...
Az asszony nem egyedül érkezett. A mellette lévő széken
terpeszkedett kamaszkorú fia, aki az asszony szinte minden
kijelentésére ingerülten felmordult.
– Mama, szeretném, ha nem idegesítenéd fel magad –
mondogatta.
– Nem vagyok ideges, Andy – válaszolta az asszony nyugodtan. –
Egyszerűen csak az igazat akarom elmondani a rendőrségnek.
Apád nem lehetett öngyilkos!
 Nem ígérkezett könnyűnek jobb belátásra bírni az özvegyet.
Határozott egyéniség volt és bizonyára odaadó feleség, gondos
anya. Érthető, hogy miután az ő rendezett életében is
bekövetkezett az elképzelhetetlen – az erőszakos halál –, még
mindig félig sokkos állapotban volt.
Sommers tovább folytatta a puhatolózást.
– Mrs. Cornell – kezdte –, tisztában van vele, hogy az ön állítása
mit jelent? Ha a férje nem lett öngyilkos, akkor valakinek meg
kellett ölnie. Ismer valakit, akinek oka lett volna meggyilkolni a
férjét?
– Nem. Glenn-nek nem voltak ellenségei.
– És mégis ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy
meggyilkolták?
– Lehetséges, hogy rablótámadás áldozata lett. Végtére is egy
drága autót vezetett. Ebből valaki azt gondolhatta, hogy tele van
pénzzel!
– A halottasházban ön azonosította Mr. Cornell személyes
holmijait – emlékeztette a nyomozó. – A tizenkét dollárt
tartalmazó pénztárcáját, a kulcscsomóját és a köhögés elleni
gyógyszereit, a karóráját és a jegygyűrűjét. Semmit sem vettek el
tőle. Egy gyűrűért, néhány dollárért, sőt, kevesebbért is sok
embert megöltek már, de az ön férje nem tartozott ezek közé.
– Akkor biztosan egy őrült követte el – állította magabiztosan az
asszony. – Elég gyakran olvasni ilyesmiről az újságban.
– Igen, ez előfordulhatott – ismerte be Sommers kelletlenül.
– Vagy ott van az a bizonyos Mr. Berra. Megtalálták már végre?
– kérdezte Mrs. Cornell.
Az asszony tekintete vádlóan meredt rá a detektívre. Sommers-
nek hirtelen az jutott eszébe, hogy nagyon ritkán találkozott még
ennél nyilvánvalóbb öngyilkossági esettel. Küzdelemnek nyoma
sem volt, a kocsiban. Ő maga ment ki a helyszínre, amikor a
járőrkocsiból jelentették az esetet. Dulakodásról szó sem lehetett.
Glenn Cornellén kívül a fegyveren sem lehetett más ujjlenyomatot
fölfedezni. Már éppen ismét szólásra nyitotta a száját, amikor
Andy megelőzte.
– Mama! – könyörgött a fiú. – A rendőrség tudja, mit csinál.
Jobb lenne, ha rájuk bíznád a dolgot!
– Nem, fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak. Akkor, amikor
öngyilkosságról beszéltek a sajtónak, nem tudták, hogy mit
csinálnak. Vehették volna a fáradságot, hogy legalább azt a Mr.
Berrát előkerítsék!
 Az apró termetű, határozott asszony felállt. Szeme még mindig
száraz volt.
– Glenn Cornell nem követhetett el öngyilkosságot! – jelentette
ki határozottan, majd sietség nélkül megfordult, s elhagyta az
irodát. Andy is feltápászkodott, hogy az anyja után induljon. Az
asztal előtt egy pillanatra megtorpant.
– Ne törődjön az anyámmal! – mondta Sommersnek. – Láthatja,
mennyire megviselte az eset. Egyszerűen nem tudja elhinni a
dolgot.
Jóképű, pirospozsgás, szőke, rövid frizurás kölyök volt. Széles
vállán iskolai egyenszvetter feszült, egy nagy S betűvel a közepén.
– Te viszont elhiszed, amit az újság írt, ugye? – kérdezte
Sommers.
– Hát persze. Az ember könnyen elveszítheti a lába alól a talajt.
Meg az önbecsülését is. Arra gondolok, hogy az a bizonyos vevő
nem adta be a derekát, vagy esetleg az öreg Garcy mászott rá
nagyon. A főnököknél ez gyakran előfordul. Ahogy megérzik, hogy
nyuszival van dolguk, azonnal űzőbe veszik.
– Nyuszi? – kérdezett rá Sommers. – Azt akarod ezzel mondani,
hogy az apádat gyávának tartottad?
Andy Cornell hirtelen a haja tövéig elpirult.
– Nézze... én nem úgy gondoltam... de mindenesetre olyan
ember volt, aki hagyta, hogy szórakozzanak vele.
– Hány éves vagy te, Andy?
– Tizenhat.
– És veled nem lehet szórakozni, ugye? – kérdezte Sommers.
– Hát az biztos, hogy nem.
Sommers pár pillanatig figyelte a fiút, aztán intett neki, hogy
elmehet. Andy kilépett az ajtón, de Sommers még hosszú ideig
bámult utána. Most a fiú akaratlanul is megmagyarázta, hogy
miért nem hajlandó az anyja szembenézni a nyilvánvaló
igazsággal. „Nyuszi” – ismételgette magában. Nem nagyon illik egy
halottra ezt mondani. Mindenesetre azért mégis jó lenne
előkeríteni azt a bizonyos Berrát.

Hosszú madzagokra felfűzött piros és fehér műanyag csíkok

lógtak a Sutter Street-i Garcy-féle autókereskedés nyitott
előkészítő helye körül. Valahogy ezek is azt sejtették, hogy az
üzlet nem mehet valami fényesen. Bent, a mintateremben Mr.
Garcy is ennek megfelelően csekély lelkesedéssel fogadta hívatlan
és elég erőszakos látogatóját. Már eddig is kénytelen volt néhány
újságíróra időt pazarolni. Öngyilkosság! Ilyen dolgokkal kénytelen
foglalkozni. Még viccnek is rossz. Tovább ront az üzlet hírnevén.
– Meg kel! mondanom az igazat, uram – kezdte. – Én különben
is mindenkinek csakis az igazat mondom. Nem voltam túlságosan
meglepve, amikor tegnap este felhívott a rendőrség, hogy
azonosítsam Cornell holttestét és a Cadillacemet. Már úgy értem,
nem lepett meg, hogy öngyilkosságot követett el. Ez az ember
mostanában igen rossz passzban volt. Néhány éve még
rendszerint ő állt a lista élén, ő volt a legeredményesebb eladó, de
az utóbbi időben mintha lelohadt volna a lelkesedése. Behozta a
problémáit a munkahelyére is. Ez pedig rossz dolog! Ha egy ember
nem képes otthon hagyni a problémáit, akkor eleve bukásra van
ítélve.
– Milyen problémákról beszél?
– Bármilyen problémáról. Mindenkinek megvan a maga gondja,
nem? Családi gondok, egészségi problémák, pénzgondok... de egy
üzletembernek meg kell tanulnia, hogy ezeket ne vigye be a
munkahelyére. Nohát, Cornell ezt nem tanulta meg. Mindig
mentegetőzött valamiért, tele volt panasszal. A fia túlságosan
sokáig kimaradt éjszaka, ezért nem tudta kialudni magát, rossz
jegyeket kapott az iskolában. Nem akarta, hogy a fia rossz útra
térjen. Megmondom magának, uram, hogyha Glenn Cornellnek öt
vagy hat gyereke lett volna, akkor még ma is élne. Akkor már
régen abbahagyta volna az idegeskedést.
Sommers a magas, szőke, jóképű Andy Cornellre gondolt.
– De a fiú nem keveredett bele semmibe, ugye?
– Andy? Hát persze, hogy nem. Andy jó gyerek. Bárcsak nekem
lenne egy ilyen fiam! De négy lányom van, ilyen az én szerencsém!
Cornell viszont egyre idegeskedett. Sokat fájt a feje is, állandóan
tablettákat szedett, s mindig bajlódott a torkával, holott sohasem
dohányzott. Majdnem tizenegy éve dolgozott már nálam, és nem
volt szívem elzavarni.
Garcy tekintete akaratlanul is a fekete táblácskára vetődött,
Sommers pedig követte a pillantását. „Moroni, Aaber” – olvasta
alulról fölfelé.
– Mit jelentenek a kihúzások, Mr. Garcy?
Garcy arca egyszerre elkomorult.
– Tudja, nem tudok felesleges terheket cipelni. Az üzletnek
mennie kell!
Sommers bólogatott.
– Cornell – olvasta tovább a kirúgott eladók után következő
nevet. Egyszerre csend telepedett közéjük. – Tehát azt gondolja,
hogy Cornell eléggé a mélyponton volt az öngyilkosság
elkövetéséhez?
– Mélyponton volt, depresszióban szenvedett, labilis volt:
használja azt a megfogalmazást uram, amelyiket csak akarja. A
tényen ez már mit sem változtat. Megölte magát, nem?
Hát persze, gondolta Sommers. Semmi sem nyilvánvalóbb.
Garcy gunyoros hangvétele miatt a detektív mégis folytatta a
kérdezősködést.
– És mit tud erről a Mr. Berráról? – érdeklődött. – Maga is
beszélt vele?
Garcy eddig visszafogott türelmetlensége egy csapásra
megrökönyödésbe ment át.
– Kivel? – kérdezte.
– Berrával. Cornell kuncsaftjával. Aki a Cadillacet akarta
megvenni.
Garcy keményen állta Sommers pillantását.
– Nem hiszem, hogy létezne ez a bizonyos Berra – mondta
határozottan. – Ezt a legkomolyabban állítom. Tudom, én is
elmondtam a maga embereinek ugyanazt a sztorit, amit Mrs.
Cornell elmondott tegnap este. Azóta viszont volt időm még
egyszer átgondolni ezt az egészet, s arra a meggyőződésre
jutottam, hogy mindezt csak Cornell találta ki. Megmondom,
miért. Az ügy múlt hét pénteken, tehát tegnap egy hete kezdődött.
Cornell elügyetlenkedett egy teljesen biztosnak látszó üzletet
közvetlenül ebédidő előtt. Én ebédre voltam hivatalos a
klubomba, s el kellett mennem, de mondtam neki, hogy ha
visszajövök, akkor beszélni akarok vele. Rosszul állt a szénája, s
ezt neki is tudnia kellett. Már majdnem három óra körül
járhatott, amikor visszatértem. Éppen, amikor ki akartam menni
a nyitott eladótérbe, hogy Cornell-lel beszéljek – ő foglalkozott
akkor a vevőkkel –, megszólalt a hangosbeszélő, s Cornellt hívta a
telefonhoz. Én is elindultam az iroda felé, és még éppen időben
érkeztem, hogy halljam, amint találkozót beszél meg fél hatra
azzal a bizonyos Mr. Berrával, hogy bemutassa neki a fekete
Caddyt.
– Berra személyesen nem is jelent meg? – kérdezte Sommers.
– Nem. Negyed hatkor újabb telefonhívás érkezett. Általában
már ötkor haza szoktam menni, de most maradtam, hogy lássam,
hogyan boldogul Cornell ezzel az ügyféllel. A második hívás is
ettől a Berrától érkezett. Közölte, hogy nem tud időben ideérni az
üzletbe, de ha Cornell fel tudná őt venni a Harmadik és a Femont
utca sarkán, akkor egyben megejthetnék a próbautat is. Ebben
nem volt semmi különös, ezért én is azt mondtam Cornellnek,
hogy menjen csak nyugodtan.
– És mikor érkezett vissza?
– Nem tudom – tárta szét a karját Garcy. – Azt én már nem
vártam be. Mindenesetre reggel a Caddy a helyén állt, s Cornell
azt mondta, biztos az üzlet, csak még Mr. Berrának elő kell
teremtenie a szükséges összeget. Mondtam neki, hogy fizettessen
foglalót, de ő azt válaszolta, hogy Berra nem részletre akarja a
kocsit venni; szeret mindig készpénzzel fizetni, s néhány napra
még szüksége van, amíg a pénzt összeszedi. Akkor nem
gondolkodtam túlságosan sokat a dolgon, de most látom, hogy
Cornell már akkor furcsán viselkedett.
– Furcsán? – visszhangozta Sommers. – Hogy érti ezt?
– Pontosan nem tudnám megmagyarázni. Úgy látszott, mintha
nem túlságosan szívesen beszélne erről a Berráról. Csak azt
bizonygatta, hogy a kocsi megtetszett neki, és mindenképpen
össze fogja szedni a pénzt. Az eladók általában szívesen beszélnek
a klienseikről, eldicsekszenek vele, hogyan sikerült megfőzni őket,
még viccelődnek is, de Cornell ezúttal hallgatott, mint a sült hal.
Amikor rákérdeztem, hogy ez a Berra talán csak nem az említett
utcasarkon lévő szervizállomáson dolgozik, Cornell azt válaszolta,
hogy nem, illetve nem hiszi; ez volt minden, amit hajlandó volt
mondani. Három nap... nem is három, négy nap múlva
érdeklődtem, hogy mi van ezzel a Mr. Berrával. Mondtam neki,
hogy ne hagyja annyiban a dolgot, és próbálja megkeresni Berrát.
Ezen a délutánon is elvitte a Caddyt azzal, hogy felkeresi Mr.
Berrát. Fél óra múlva visszaérkezett, s közölte, hogy nem találta
otthon, de még egyszer meg fogja próbálni.
– És megpróbálta?
– Ezt sem tudom. Csak annyit tudok, hogy csütörtökön, tehát
tegnapelőtt Berra ismét telefonált. Közölte, hogy összeszedte a
pénzt. A Pasadenában lakó anyja kifizeti helyette a teljes
vételárat, azzal a feltétellel, ha Cornell odaviszi őt, hogy az anyja
is megnézhesse az autót. Akkor már éreztem, hogy valami nem
stimmel, de az ember egy 3750 dolláros készpénzüzletet nem
szívesen ereszt ki a markából, meg aztán különben is megbíztam
Cornellben. Mondtam neki, hogy induljon, de...
Garcy egy kicsit habozni látszott.
– De micsoda? – sürgette Sommers.
– Persze csak viccből mondtam.
– Mit mondott viccből, Mr. Garcy?
– Hogy vissza ne jöjjön addig, amíg meg nem kötötte az üzletet.
 Az irodára ülő csendet csak az eladótérből beszűrődő halk
motorzörej törte meg.
– És visszajött? – kérdezte Sommers.
– Nem. Tegnap reggel felhívott, közölte, hogy apró nehézségei
támadtak, de estig mindent rendbehoz. A Caddy még mindig vele
volt.
Garcy kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát Sommers
átható tekintete alatt.
– Az ördögbe is! Hiszen mondtam, hogy csak vicceltem! Ez csak
olyan kiszólás volt! Igazán nem gondolhattam, hogy komolyan
veszi, és emiatt szétloccsantja a koponyáját.
Sommers hagyta, hogy Garcy egy darabig küszködjék a
lelkiismeretével. Agyának olajozottan járó gépezete közben
összeállított és csoportosított bizonyos tényeket. Mindezek
egyetlen kérdéshez vezettek.
– Mr. Garcy! Éppen az imént mondta nekem, hogy ez a bizonyos
Berra többször is felhívta itt az üzletben Cornellt. Maga mégis
azzal kezdte a beszélgetésünket, hogy kétségbe vonta ennek az
embernek a létezését. Miért?
– Mert nem stimmel az időzítés – válaszolta kissé
megkönnyebbülten Garcy. – Erre ma reggel jöttem rá. Cornell
éppen azután kapta az első telefonhívást, amikor már elkezdtem
mosni a fejét az ügyetlenkedése miatt. Akkor hívták, amikor
tudta, hogy vissza akarok még térni a témára, hiszen ezt ebéd
előtt jeleztem neki. Aztán gyanús, ahogy ezt az egész üzletet egy
héten keresztül húzta, s állandóan arról igyekezett meggyőzni,
hogy tulajdonképpen már el is adta az autót. Azt hiszem, akkorra
már teljesen kicsúszott a lába alól a talaj. Annyira elveszthette a
fejét, hogy kitalálta ezt a bizonyos Mr. Berrát, s megállapodott
egyik barátjával, hogy fedezze, és a hitelesség kedvéért időnként
idetelefonáljon neki. Én sohasem láttam azt az embert. Az
üzletben vagy az üzlet környékén sem látta senki, s Cornell sem
beszélt róla senkinek. A telefonoskisasszony hallotta csak a
hangját, ő azt mondja, hogy fiatal ember lehet. Lehet, hogy a fia
telefonált... Mindenesetre továbbra is feltételezem, hogy ez a Mr.
Berra nem is létezik.
Garcynak természetesen igaza is lehetett, de Sommers valamin
mégis eltűnődött. Volt valami kellemetlen érzése, amelyet egyelőre
nem tudott megmagyarázni.
– Az előbb mintha azt mondta volna, hogy Cornell elvitte a
kocsit Berra házához is. Nem mondta magának, hogy merre lakik
a vevő?
 – Nem, erről nem beszéltünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy
nem lakik túlságosan messze, s valóban, fél óra alatt meg is járta
az utat.
– Nem lehetséges, hogy esetleg sebtében odafirkálta a címet
valahová, például a mappája tetejére?
Garcy vállat vont.
– Ha akarja, nyugodtan átvizsgálhatja az íróasztalát. Higgye el,
ha megtalálnám ezt a bizonyos Berrát, akkor nekem is lenne
hozzá néhány kérdésem. Tudja, hány kilométert tett meg Cornell
az elmúlt héten ezzel a Caddyvel? Több mint háromszázat.
Tegnap este a rendőrségi garázsban megnéztem a kilométerórát.
Nekem törődnöm kell az ilyen dolgokkal is. Különösen a fiatalabb
eladók szeretik néha igénybe venni a legújabb modelleket, s azzal
járnak randevúzni. A benzinköltség meg engem terhel. Az ilyen
apróságok néha tönkre is tehetnek egy üzletembert. Egyetlen lék
is elég, hogy a hajó elsüllyedjen, ha nem veszik időben észre.
Sommers oda sem figyelt a kiselőadásra; most már inkább
Cornell íróasztalával foglalkozott. Sok-sok nevet, címet és
telefonszámot talált; nyilvánvalóan mind Cornell üzletfelei voltak,
Berrára semmi sem utalt.
– No látja! – mondta Garcy. – Ez a papírhalmaz is csak azt
bizonyítja, hogy Cornell találta ki ezt a bizonyos Berrát. Tragikus,
ha egy férfi annyira gyengének bizonyul, hogy hazugságokba
kénytelen menekülni, ha menteni akarja az irháját.
Nyuszi! Igaz, Garcy szótára harminc évvel korábbi kiadás volt,
mint Andy Cornellé, de tulajdonképpen mindketten ugyanazt a
gondolatot fejezték ki. Sommers számára ez csak olaj volt a tűzre,
hogy tovább folytassa a nyomozást.
– Tehát a Harmadik és Femont sarka – morfondírozott
hangosan.
– Miről beszél? – kérdezte Garcy.
– Ahol a benzinkút és a szerviz van, és ahol Cornellnek Berrával
kellett találkoznia.
– Ja, igen! Legalábbis ő ezt mondta... Figyeljen ide, Mr.
Sommers – szólt még Garcy a távozni készülő nyomozó után. – Ha
meg akarja keresni ezt a Berrát, az a maga dolga. Az én dolgom
az, hogy kocsikat adjak el. Szeretném, ha vasárnapra a kocsi már
a kiállítótéren lenne.
– Még ma rendbe hozatom, s átküldetem az autót, Mr. Garcy –
válaszolta Sommers. – Egyébként van valami, amivel fellendítheti
az üzletét, s megfegyelmezheti maradék beosztottjait.
– S mi legyen az?
 – Húzza át Cornell nevét is azon a táblán!

A sátortetőn díszelgő felírás szerint a Harmadik és a Femont

sarkán álló benzinkút és szerviz tulajdonosa egy bizonyos Max
Fuller volt. A nagy forgalmú állomáson percekbe telt, amíg
Sommers magára tudta vonni Fuller figyelmét. Azt még ekkor sem
lehetett állítani, hogy ez a figyelem teljes és osztatlan lett volna.
Beléptek az irodába, de Fuller messze az ablakon át hol az egyik,
hol a másik beosztottja mozdulatait követte.
– Új gyerek került a kutakhoz – magyarázta. – Az első néhány
nap figyelni kell minden mozdulatát. Maga a rendőrségtől jött,
ugye? Mit akar? Talán meg akar bírságolni valamiért?
Sommers elmagyarázta, mit akar, s mire végére ért
mondanivalójának, Fuller láthatóan elfeledkezett a kútról és az új
fiúról is.
– Berra, Berra... – ízlelgette a név hangzását. – És mit követett
el ez a fickó tulajdonképpen?
– Miért kérdi?
– Nos, tegnap is járt erre egy férfi, s ugyanerről az emberről
érdeklődött. Azt szerette volna megtudni, hogy dolgozik-e itt egy
ilyen nevű valaki, vagy tudom-e, hogy hol találhatná meg.
Mondtam neki, hogy még életemben nem hallottam ezt a nevet,
ezért részletesen leírta a külsejét. Fiatalember, azt mondta.
Húszéves lehet, annál semmiképp sem több. Kreol bőrű, sötét
hajú és szemű, drága, divatos ruhát visel. Erről a személyleírásról
nekem semmi sem ugrott be, ezért folytatta a történetet, s
elmondta, hogy majdnem egy héttel ezelőtt is, az én
benzinkutamnál vette fel a fickót. Ilyen átejtésről én még nem
hallottam.
– Átejtés? – kérdezte Sommers. – Hogy érti ezt?
– Csakis az lehet. Már maga az, ahogy felvette azt a Berrát.
Legalábbis ahogy ő mesélte. Nos, eszerint ide hajtott az épület
oldalához, látja, ide, hogy ne akadályozza a forgalmat. Leállította
a motort, mivel azt gondolta, hogy akihez jött, azt az épületben
találja majd meg. Még mielőtt kiszállhatott volna a kocsiból, nyílt
a WC ajtaja, s ez a Berra rohant ki lehajtott fejjel a fülkéből.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és megkérdezte, Mr. Cornellhez van-e
szerencséje...
– Cornell? – ismételte meg a nevet Sommers.
– Igen, így hívták azt a férfit, aki tegnap idejött és Berra után
érdeklődött. Cornell azt válaszolta, hogy igen, ő az, mire Berra
beült a kocsiba. „Rendben van – mondta –, akkor indulhatunk.„
Tudja, ez a Cornell eladó egy autószalonban. Az a fickó, aki
kirohant a WC-ből, az hívta fel, hogy meg akarja venni a
Cadillacet...
Max Fuller hangja egy pillanatra elakadt. Miközben
beszélgettek, egy rongydarabbal törölgette a kezét. Mikor a
rongyot az asztalra dobta, pillantása az asztalon érintetlenül
heverő reggeli lap első oldalának egyik vastagbetűs címére esett:
„Az autóügynök öngyilkossága”. Néhány sort elolvasott, majd
döbbenten pillantott fel.
– De... hiszen ez az ember járt nálam tegnap...
– Igen, pontosan róla van szó – bólintott Sommers.
– Mondja, látta maga is azt a férfit, akiről Cornell személyleírást
adott? Azt, amelyik kirohant azon a bizonyos napon a WC-ből?
– Nem, uram, nem láttam. Késő délután történt, ő azt mondta,
hogy pontosan fél hatkor, s itt akkortájt a legnagyobb a forgalom.
Az emberek akkor igyekeznek hazafelé a munkából. Másra sincs
időm, mint figyelni a beosztottaimat. Ha teljesen őszinte akarok
lenni, arra sem emlékszem, hogy Cornell egy hete is itt járt, de ez
megtörténhetett anélkül, hogy észrevettem volna. Maga is
láthatja: van itt elég hely, hogy valaki leparkoljon anélkül, hogy
zavarja a kút forgalmát.
Sommers a szabadba nyíló üvegajtóhoz lépett. Fullernek igaza
volt. Az iroda a parkolótól legalább tíz méterre állt, oldalt pedig
egy másik épület ablaktalan fala magasodott az ég felé. Bárki
nyugodtan beállhatott a csúcsforgalom idején a parkolóba
anélkül, hogy észre lehetett volna venni. Hasonlóképpen
észrevétlen tudott maradni bárki, aki valamelyik
mellékhelyiségből lépett ki a parkoló irányába.
– A mellékhelyiségeket zárva tartják? – kérdezte Sommers.
– Úgy kellene – válaszolta Fuller. – Ez a központi utasítás. Az
volna a legjobb, ha egyáltalán nem is lennének. Ezek az átkozott
mellékhelyiségek több gondot okoznak, mint az egész üzletmenet
együttvéve. Erről akár könyvet is tudnék írni.
– Van ellene kifogása, ha megnézem?
– Menjen csak! Nekem úgyis vissza kell mennem a
vásárlóimhoz. Ha bármiben segíthetek, csak szóljon. Bár ezt
erősen kétlem. Cornellen már úgysem lehet segíteni. Amikor
elment, azt mondta, hogy egy másik szervizt is megnéz.
Sommers már éppen úton volt kifelé, de az ajtóban most
megállt.
– Miféle másik szervizt? – kérdezte.
 – A Nyolcadik és a California utca sarkán – felelte Fuller. – Még
azt is mondta, hogy ott tette le Berrát, miután megmutatta neki a
kocsit. Látszott, hogy nagyon meg akarja találni azt a Berra nevű
fickót. Fura egy történet, nem? Az ilyen esetek egy darabig
megmaradnak az ember emlékezetében.
A helyzet és a történet valóban meglehetősen furcsának látszott.
Sommers azon tűnődött, vajon hogyan reagálna Garcy erre az
imént hallott történetre. Továbbra is kitartana-e álláspontja
mellett, mely szerint Berra kitalált személy, vagy pedig most azt a
még mindig nagyon bosszantó körülményt hangsúlyozná, hogy a
halotton kívül senki sem találkozott azzal a Mr. Berrával?
Sommers közben megkerülte az épületet, és benézett a
férfimosdóba. Minden ragyogott a tisztaságtól. A központ akár
dicsérő oklevelet is adományozhatott volna érte. Minden a
legnagyobb rendben, minden a megfelelő helyen volt. A
szemeteskosárban friss műanyag zacskó, a papírtörülköző-tartó
színültig tele friss törülközővel, sehol egy folt a frissen festett
falon. Sommers most a mosdókagylót vette tüzetes vizsgálat alá.
Olcsó, peremes szélű kerámiaholmi volt. Ujjai kutatva futottak
végig a kagyló belső, alsó peremén, míg hirtelen valami apró
dudorba ütköztek. Leguggolt, s az öngyújtója fényénél igyekezett
kideríteni, mi lehet az. A kis gombóc úgy nézett ki, mint egy
felragasztott, megkeményedett, használt rágógumi. Körmével
megkaparta a halmocskát, és fémes csillogást vett észre. Forrasz-
tóón. A további tüzetes vizsgálódás eredményeként még
néhánynak a nyomait sikerült felfedeznie a kagyló pereme alatt.
Most már nem kapargatott tovább, hanem lekattintotta
öngyújtóját és felállt.
Ez vajon mit jelenthet? A rágógumi még érthető lett volna, de
nem a forrasztóón. Kilépett a mosdóból, és visszament a
kocsijához. Néhány pillanatra leparkolt azon a helyen, ahol
Cornellnek kellett parkolnia egy héttel a halála előtt. Ebből a
szögből a mosdó ajtaját nem takarta semmi. Ha az ajtó nyitva lett
volna, amikor Cornell megérkezett, akkor a bent levő könnyedén
azonosíthatta volna azt a kocsitípust, melyet ide kéretett. Sajátos
formája a taxirendelésnek. De vajon hova indult? Igaz, Max Fuller
már ezt is megmondta. Egy másik szervizállomásra a Nyolcadik és
a California sarkához.

A Nyolcadik sugárút és a California utca sarkán álló

töltőállomás nem tartozott egyik nagyobb hálózathoz sem, s nem
is volt annyira korszerű és tiszta, mint az, amelyet Sommers az
imént látogatott meg, de a forgalma legalább kétszeresnek
látszott. Ennek talán az volt az oka, hogy a kutaktól vagy tíz-
tizenöt méternyire jókora és korszerű szervizállomás húzódott
meg. Sommers ennél az épületnél pillantotta meg azt a zömök,
kopaszodó, overallos férfit, akiről hamarosan kiderült, hogy
Donnegannek hívják, s ő itt a főnök. Donnegannak is volt
mondanivalója. Cornell nála is járt előző nap, s itt is
természetesen Berra után érdeklődött.
– Soha sem ismertem ilyen nevű férfit – mondta Donnegan. – Az
alkalmazottaim mind a rokonságomhoz tartoznak.
– Mit mondott Cornell erről a Berráról? – kérdezte Sommers.
– Azt, amit már elmondtam magának – válaszolta Donnegan. –
Megkérdezte, hogy ismerem-e, aztán leírta a külsejét: fiatal, sötét
bőrű, sötét hajú és jól öltözött. Azt állította, hogy egy héttel ezelőtt
itt tette le, miután egy kis bemutató kocsikázásra vitte egy '57-es
Caddyn, amelyet akkor is vezetett. Azt mondta, ez a Berra
állítólag meg akarja venni a kocsit. Még szavát is vette, hogy
másnak nem adja el az autót. Azt mondta Cornellnek, hogy az
apjával találkozik itt, s meg akarja egy kicsit pumpolni.
– Itt? – csodálkozott Sommers.
– Igen. Nem rossz, mi? Az autóügynök is bevette. Azt hiszem, ők
már hozzászoktak az ilyen furcsa dolgokhoz. Különben is egy
üzletért akár a világ végére is elmennének.
– Háromszáz kilométerre biztosan elmennek – jegyezte meg
Sommers.
– Hogy érti ezt?
Sommers nem fárasztotta magát a magyarázattal. Annyit
mindenesetre megállapított, hogy Fuller benzinkútja alig van egy
kilométerre Donneganétól. Ha a sétakocsizást be is kalkuláljuk,
akkor is még sok-sok kilométerrel kellene elszámolni, hogy
összejöjjön a Garcy által emlegetett háromszáz.
– Mondott még valamit magának ez a Cornell? – kérdezte. –
Nem említette, hova készül, amikor elindult innen?
– Nem, erről semmit sem mondott – válaszolta Donnegan. –
Említett viszont egy furcsa dolgot. Azt állította, hogy amikor
idehozta azt a bizonyos Berrát, hogy az apjával találkozzon, akkor
a fickó kiszállt, és rögtön a férfimosdó felé kezdett szaladni.
Biztosan felkavarodott a gyomra, mondtam akkor, de Cornell nem
nevetett azon, amit mondtam. Nyugtalannak látszott, s mintha
nem értett volna valamit. Igen, nagyon értetlen arcot vágott.
Ez a jellemzés most Sommersre is ráillett. Valami kezdett
kirajzolódni előtte, bár egyelőre ködösen. Az az ember, aki Garcy
szerint valószínűleg nem is létezik, egyre markánsabb képet
öltött. Fiatalember – fiatalos hang a telefonban. A felzaklatott
ügynök, aki bejárja az egy héttel korábbi útvonalat. Valaki nem
azért autózik egy kísértet után, hogy ne kelljen szembenéznie
Garcy követeléseivel. Ugyanilyen alapon fölbérelt barát sem
lehetett, tehát Garcy másik elmélete is megdőlt. Sommers itt is
alaposan átvizsgálta a férfimosdót, és ezután még kevésbé értette
a dolgot. A mosdókagyló alsó részén itt is fölfedezte a
megkeményedett forrasztóón nyomait.
Ha föltételezzük azt, hogy ez a bizonyos Berra valóban létező
személy, akkor miért kellett éppen Cornellel kocsikáznia, és vajon
az eddig ismert helyeken kívül még merre járhattak? Cornell azt
mondta a főnökének, hogy Berra lakására indul, majd az is
kiderült, hogy nem találta otthon. Hacsak nem szemenszedett
hazugság az egész, akkor Berra minden valószínűség szerint
valamilyen címet is megadhatott. A címet nem találták meg
Cornell asztalán, az viszont elképzelhető, hogy az irattárcájában
levő egyik papírfecnire vetette oda sebtében. Sommers visszatért a
hivatalába, és ismét alaposan átvizsgálta az áldozat személyes
holmijait. Semmi. A nyom, amely az indulásnál annyira
biztatónak látszott, most zsákutcába vezette. Egyetlen hely
maradt hátra, ahol még próbálkozhatott.

Lent a garázsban Mr. Garcy sok vihart megért Cadillacje már

készen állt arra, hogy visszaszolgáltassák jogos tulajdonosának.
Cornell halálában is tapintatos maradt. Az üléshuzatot nem
mocskolták be vérfoltok, s a golyó is bent maradt a koponyában,
megkímélte tehát az ablaküveget is. Ügyes reklámfogással a
kocsit így talán még könnyebben el lehet adni valami morbid
ízlésű vásárlónak. Sommerst nem tarthatta senki morbidnak,
határozottnak és elszántnak annál inkább.
Amint kinyitotta a Cadillac ajtaját, ismét megérezte azt az
ismeretlen valamit, csak nem volt képes rögtön azonosítani. Nem
egészen tizenkét órával ezelőtt ugyanilyen érzése volt, amikor a
helyszínre érkezve kinyitotta a kocsi ajtaját, s a kormányra dőlő
halottra bámult. Talán valami, amit látott? Nem lehet, hiszen
csak Cornell és a revolver csúszott előre, le egészen a vezetőülés
előtti padlóra, és most már egyik sem volt ott. Hanem a szag!
Igen, ez volt az: ez a csípős, füstös illat, mintha valamit elégettek
volna. Kinyitotta a kesztyűtartót. Ott sem talált magyarázatot a
furcsa, jellegzetes szagra. Semmi égett holmit nem talált benne.
Csupán egy régi árcédulára és egy városi autótérképre bukkant.
 Az autótérkép! Sommers azonnal felvillanyozódott, ahogy
előhúzta a kesztyűtartóból. A térkép még egészen újnak látszott,
de néhány pontot valaki apró, piros keresztekkel bejelölt rajta.
Minél tovább tanulmányozta ezeket a pontokat, annál inkább
fokozódott az izgalma. Egy kereszt jelölte a Harmadik és a
Fremont, egy másik a Nyolcadik és a California kereszteződését.
Egymástól meglehetősen távol lévő pontokon még három keresztet
fedezett fel: kettő közülük egy-egy útkereszteződést, egy pedig egy
háztömböt jelölt. Ha az ember összeadja a távolságokat, és – mivel
két oda-vissza útról van szó – néggyel megszorozza, akkor a
keresett háromszáz kilométernek máris megvan a java. Most már
ismét szaporodtak az esélyei, hogy nyomára bukkanjon ennek a
titokzatos Mr. Berrának.
Sommers zsebre vágta a térképet, és becsukta a kesztyűtartót.
A kocsi készen állt a szállításra: kimosták, kiporszívózták, s
helyére tették a hamutartókat is. A hamutartók. Igen, azokat is
meg kellene néznie. Tegnap este a műszerfalon lévő hamutartót
kihúzva találta. Sommers ismét behajolt a kocsiba, és kihúzta a
hamutartót. A takarítás során nyilvánvalóan megfeledkezhettek
ennek a kitisztításáról, mivel valaki idejekorán a helyére
visszatolta. Sommers gondosan vizsgálgatni kezdte a tartalmát.
Glenn Cornell nem dohányzott, hiszen állandóan bajlódott a
torkával. A Garcy-féle autószalon emberei is biztosan
alaposabbak voltak annál, semhogy egy eladásra kiállított
kocsiban hagyjanak ilyen jellegzetes szagot árasztó hamutartót.
Nem közönséges csikkekről volt szó, hanem marijuanáról.

A részletek egyre gyorsabban kezdtek összeállni. A hamutartó

tartalmát Sommers vizsgálatra továbbította a laboratóriumba,
maga pedig ismét egy kis városnézésre indult. Három helyszínnel
kellett megismerkednie. Az elsőről kiderült, hogy egy aprócska kis
fűszerbolt, szemben a Stevenson gimnáziummal. Sommers
minden eshetőségre felkészülve az iskola nevét is följegyezte. A
fűszeresre nem nagyon vesztegette az idejét, mivel amikor
cigarettavásárlás ürügyén belépett a boltba, azonnal
nyilvánvalóvá vált, hogy a bent lévők közül senkire sem illik Berra
személyleírása. Őszintén szólva nem is számított erre. A térképen
bejelölt második hely valamivel érdekesebbnek bizonyult. Egy
gyógynövényeket és vegetáriánus élelmiszereket áruló kis üzlet
volt, melynek valamelyik keleti országból származó tulajdonosa a
kifürkészhetetlenségig uralkodott magán. Sommersnek fogalma
sem volt róla, mit kezd majd az üzletben vásárolt gombás liszttel,
azt viszont nagyon is jól tudta, hogy az ügy kezd egyre érdekesebb
lenni. A harmadik kereszt egy lakónegyedet jelölt, ahol az
elöregedő, kertes családi házakat lassan kezdték felváltani a
többemeletes lakóházak. A házszám ismerete nélkül nehéz lett
volna rájönni, hogy mit is jelöl pontosan a harmadik kereszt, de a
módszerek ismerete vagy legalábbis sejtése ezúttal is segítségére
sietett Sommersnek. Ha valaki azt akarja, hogy ne találják meg,
akkor nem fogja megadni a valódi címét. Ilyen esetekben nagy
előszeretettel adták meg egy üres telek címét, de most egy még
kedvezőbb megoldás kínálkozott. Egy nyilvánvalóan lebontásra
ítélt ház olyan üresen áll, mint egy kagylóhéj. Senki sem volt
odabenn. Sommers leparkolt a kocsijával, s körbejárta a házat,
hátha talál valamilyen nyomot.
A felületes szemlélő akár úgy is vélhette, hogy az épület csupán
ideiglenesen áll üresen, de ha valaki alaposabban szemügyre vette
a házat, akkor nem kerülhette el a figyelmét a ház betonlapját
kettészelő, szélesen tátongó repedés. A tartóoszlopok már erősen
romosodtak, a ház végében lévő, teraszra nyíló kandalló már
csupán egy téglahalmaz volt. Ekkor vette észre Sommers a
targoncás embert. A férfi meglepve fölpillantott, mindkét kezében
egy-egy téglát tartott. A két téglát gyorsan a targoncán púposodó
téglakupac tetejére ejtette. Mikor Sommers megmutatta az
igazolványát, a férfi elvigyorodott.
– Minden rendben van – bizonygatta. – Mr. Peterson
megengedte, hogy elhordjam innen ezeket a téglákat. Ez az ő
háza. Éveken keresztül szomszédok voltunk. Mondta is, „Vigyed
csak, még mielőtt lebontják az egész házat. Te még hasznát
veheted. Befejezed belőle a teraszodat.” De őszintén szólva azt
sem tudnám megmondani, hogy én miért erőlködöm. Egy szép
napon úgyis beállít hozzám is egy telekügynök, és olyan árat ígér,
aminek én nem tudok ellenállni, s máris összerontják mindazt,
amit felépítettem.
– Hol van most ez a Mr. Peterson?
– Carmelba utazott. Ott telepedett le, amikor nyugdíjazták. Azt
hiszem, egy szép napon én is ott fogok kikötni.
– Mikor költözött el innen Peterson?
– Ebből a házból? Már régen. Ő már vagy hét-nyolc éve nem
lakott itt. Kiadta közben. Az utolsó lakók három hete költöztek ki.
Örülök, hogy végre megszabadultunk tőlük. A legtöbb ember azért
nagyon rendes. Úgy, ahogy mondom. Bármilyen legyen is a
nemzetisége vagy a bőre színe. De néha azért akadnak rossz
szomszédok is, mint a Berrini család...
 – Berrini? – kérdezett rá Sommers.
– Úgy van. Csak családnak nem lehet nevezni őket igazából.
Persze, az anyát nem tudom túlságosan hibáztatni. Megözvegyült,
és mindig sokat dolgozott. A három kislány még elemi iskolába
járt, a két fiút viszont, akik elmehettek volna keresni, a lógáson
meg a flancos rongyokon kívül semmi sem érdekelte. Az idősebb,
Bruno néhány évvel ezelőtt már a javítóintézetet is megjárta. Egy
gazdaságban kellett dolgoznia. Joe, a fiatalabb, nem tudom, mit
csinál. Azt hiszem, ő még középiskolás.
– És mi van ezzel a Brunóval? – kérdezett rá Sommers. – Most
hány éves lehet, és hogy néz ki?
A targoncás ember elgondolkozva bámult a nyomozóra.
– Bruno ismét bajba került? – kérdezett vissza. – Biztosan
megint csinált valamit. Tegnap egy férfi ugyanezeket a kérdéseket
tette fel. De azt hiszem, ő nem volt rendőr. Egy nagy kocsival
érkezett, egy nagy fekete Cadillac-kel.
Tehát ismét Cornell. A nyomok, melyek a Harmadik és a
Fremont Street kereszteződésétől indultak, itt már majdnem
megszakadtak. Már csupán egyetlen helyszínre volt szükség, hogy
véget érjen az út.
– Brunó elég jóképű fiú – mondta a férfi. – Húsz év körüli lehet,
és imádja a flancos ruhákat. Nem tudom, honnan szerzi rá a
pénzt.
– Azt hiszem, én már tudom – motyogta magában Sommers. –
Nem tudja véletlenül, hova költöztek Berriniék?
– Nem tudnám megmondani, de talán a postás tudja. Bárhová
költöztek is, a postájukat ezután is meg kell kapniuk.
– Meg is fogják kapni – mondta Sommers. – Nekem is van
valamim Bruno Berrini számára. Fontos küldemény.

Úgy látszott, végre összeáll a dolog. A központba visszatérve

Sommers konzultált Graves hadnaggyal a kábítószerosztályról, s
a térképen levő apró keresztek kezdtek egyre nagyobb jelentőségre
szert tenni.
– Szerintem nyilvánvaló – mondta Sommers –, hogy ezeket a
helyeket Cornell jelölte be a térképre. Berrini, vagy ahogy magát
elkeresztelte, Berra óvatosabb is lehetett volna. Cornell csupán
eszköz volt ebben az ügyben. Az már tegnap reggel nyilvánvaló
lehetett a számára, amikor felhívta Garcyt, és közölte, hogy
problémái támadtak az eladással, de még aznap nyélbe üti a
dolgot.
 – Új mozzanat, hogy használt kocsit vettek – mondta Graves. –
Ilyesmivel korábban nem találkoztunk. Berrini nyilván azért nem
használta a saját kocsiját, mivel már félt a lebukástól. Az, hogy
leszegett fejjel rohangált ki-be a mosdókból, ugyancsak ezt
bizonyítja. Ez a módszer jobb még a kocsilopásnál is, hiszen ha
egy kocsit ellopnak, akkor azt mindig feljelentés követi, és
könnyen elkaphatják az illetőt. De ugyan ki jelentene fel egy
dönteni nem tudó autóvásárlót a rendőrségen?
– Pontosan így van – mondta Sommers. – Cornellnek még ahhoz
sem volt bátorsága, hogy a főnökének bejelentse a dolgot.
Képzelje, mit érezhetett, amikor rájött, hogy becsapták, és egész
idő alatt egy marijuana-kereskedőt hurcolt a Caddyn! Élete utolsó
napját azzal töltötte, hogy sorra felkereste azokat a helyeket,
ahová az állítólagos Berra elcipeltette magát. A Harmadik és a
Fremont, majd a Nyolcadik és California volt az első napi útvonal.
Ezután megismételte a második napi körutazást az iskolával
szemközti kis üzletbe, aztán a gyógynövényboltba. Közben
biztosan állandóan nézegette a térképet is. Ekkor már tisztában
lehetett ezeknek a helyeknek a jelentőségével. Berrini egy nagy
hibát követett el. Lehetséges, hogy vérszemet kapott, s a második
út alkalmával már a saját áruját szívta. Cornell nem volt
dohányos, és a füst valószínűleg kaparta a torkát. Mindenesetre
történt valami, ami felhívta figyelmét a hamutartóban lévő
csikkekre.
– Miből gondolja? – kérdezte Graves.
– Abból, hogy Cornellt a saját fegyverével lőtték le, melyet
rendesen otthon, az íróasztalának a fiókjában tartott. A felesége
szerint amikor hazaérkezett, bement a szobájába, és éppen elég
időt töltött bent, hogy azalatt magához vehesse és megtölthesse a
fegyvert. Akkor már biztosan tudta, hogy hol van Bruno Berrini.
Közölte is a feleségével: Berrával akar találkozni, hogy „véget
vessen ennek a huzavonának”.
„Már rajta van a horgon” – mondta. – „Nekem már csak a
zsinórt kell feltekernem...” – jutottak Sommers eszébe Mrs.
Cornell szavai. Mindez tökéletesen beleillet az eddig kialakult
képbe.
– Valaki nem megy csupán azért haza a fegyveréért – tette hozzá
még hogy eladjon egy kocsit. Az igaz, hogy Cornellnek rosszul
ment az üzlet, de ennyire azért mégsem...
– Ez az egyik dolog, amit nem értek – jegyezte meg Graves. –
Tegyük fel, hogy magának igaza van, s Cornell valóban rájött a
szerepére, tehát arra, hogy a térképen bejelölt pontokra kell
fuvaroznia a kábítószert az ügynökkel együtt. Miért kellett neki
személyesen Berra nyomába szegődnie? Miért nem kereste meg
azonnal a rendőrséget?
– Ennek több oka is lehetett. Lehetséges, hogy zsarolni akarta.
Ez a lehetőség a legkézenfekvőbb. Cornell nagyon fontosnak
tarthatta ezt az üzletet, ha nem sajnált egy hetet rááldozni. Már
éppen eleget tudott Berráról, hogy rákényszerítse a kocsi
megvételére. Aztán még jutalomra is számíthatott egy
kábítószeres ügynök elcsípéséért. Cornellnek nagyon jól jött volna
az a kis pénz. Aztán azt se felejtsük el, hogy – legalábbis annak
alapján, amit eddig tudunk róla – Cornell tisztességes
állampolgár, lelkiismeretes és aggódó apa volt. Tudnia kellett,
hogy az életét kockáztatja, amikor Berrini nyomába ered. És mi
lehetett az egyedüli ok, ami egy hozzá hasonló embert ilyesmire
bír? Azt hiszem, az indíték egy magas, széles vállú, nagy S feliratú
pulóvert viselő fiú háta mögött lapul. Az S pedig nyilván a
Stevenson gimnáziumot jelenti.
Graves végighallgatta kollégája fejtegetését, majd megkérdezte:
– Gondolja, hogy Cornell fia is belekeveredett az ügybe?
– Az, hogy én mit gondolok, most nem számít – válaszolta
Sommers. – Arról van szó, hogy Cornell mitől félhetett. Indulok is,
hogy egy kicsit körülnézzek a Stevensonban. Már most szívesen
lefogadnám, hogy Andy Cornell és Joe Berrini ismerik egymást.
Glenn Cornell tudhatott erről, s nyilván nyugtalanította is. Ne
higgye, hogy mindezt a kisujjamból szopom. Az az állítólagos vevő,
aki felhívta a Garcy-féle üzletet, név szerint kereste Cornellt. Ha
Bruno Berrini öccse jóban van Andy Cornellel, akkor valószínűleg
azt is tudta, hogy a fiú apja Garcynál dolgozik. Még azt is
tudhatta, hogy hiszékeny, jóindulatú ember, aki „hagyta, hogy
szórakozzanak vele”, amint a fia is állította. Azt hiszem, ez a
válasz a kérdésére, hadnagy. Meggyőződésem, hogy Cornell azért
vette magához a fegyvert, s eredt személyesen Berrini nyomába,
mivel félt az esetleges rendőri beavatkozástól, amelynek talán a
saját fia is megissza a levét.
A bűn beszennyezheti az ártatlant is, különösen, ha az ártatlan
még fiatal, s az eszénél több a bátorsága. Mindenesetre ez
közrejátszhatott az ügyben, mint ahogy a mosdókagylók aljára
ragadt forrasztóón-darabkák is.
– Lehet, hogy mindez igaz – ismerte be Graves. – Most már
biztosan nem lesz túlságosan nehéz kideríteni, hogy valójában mi
is történt tegnap éjszaka. Most már ismerjük azokat a helyeket,
ahová a marijuanát lerakják, s csak szemmel kell tartanunk
ezeket. Berrini ezeket a rejtekhelyeket már többször igénybe vette.
A forrasztóón nyoma arra utal, hogy azzal rögzíthettek oda
valamilyen kis tartályt vagy csomagocskát. Ha pedig ezt
használta, s bevált, akkor ezután is ezt fogja tenni. Cornell halálát
öngyilkosságként tálalták a lapok. Mitől is kellene félnie?
Sommers elgondolkozott azon, hogy Graves hadnagy munkája
most már valóban elég egyszerűnek ígérkezett, az övé viszont
korántsem látszott ennyire könnyűnek.
– Az autóügynököket ezután is felhasználhatná – jegyezte meg
Sommers. – Maga is beismerte, hogy ez kitűnő módszernek
bizonyult. Ha Cornellt nem foglalkoztatta volna valami más is, és
nem jelölte volna be a helyeket a térképen, akkor a fekete Caddy
útján sohasem juthattunk volna el hozzá.
– Berrini nem tud a térképről, ugye? – kérdezte Graves.
– Nem hiszem. Ha egyáltalán eszébe jutott volna, feltétlenül
megsemmisíti. Ideje bőven lett volna rá. De lenne egy kérésem a
maga osztályához. Szeretném, ha az emberei felkeresnék a
környék használtautó-kereskedőit, s riasztanák őket ebben a
Berra-ügyben. Komoly esélyeink vannak rá, hogy egy héten belül
megismétli ezt az útvonalat.
– Egy héten belül? – kérdezett rá Graves.
– Most kezdődött el a futballszezon – válaszolta Sommers. – A
pálya a legjobb piac a marijuanának. Különösen annak a
szállítmánynak, melyet a közvetítők szombat előtt kaptak kézhez.
– Maga már az én területemen is szaglászik – mosolyodott el
Graves. – Tehát azt is tudja, hogy rendszeresen megkapjuk a
jelentéseket a futballmeccsekről?
– Engem a használtautó-kereskedőktől érkező jelentések
érdekelnének – válaszolta Sommers. – Maga kábítószer-
kereskedelem miatt akarja elkapni Berrinit; ez nem lesz nehéz
feladat. Amiért viszont én akarom elcsípni, azért még jó sokat kell
szaglásznom. Most pedig megyek, és megpróbálom megtudni,
hogyan is kell használt autót eladni.
– Maga? – képedt el Graves.
– Ki más, hadnagy? Én vagyok az, aki gyilkosságért akarja
elkapni Berrinit, nem?

Bruno Berrinit megfigyelés alá helyezték. Még aznap sikerült

megtalálni a lakását, néhány háztömbnyire attól a háztól,
ahonnan elköltözött. Az iskola igazgatói irodája a hét végén zárva
volt, de hétfőn pillanatok alatt kiderült, hogy Joe, a fiatalabb
Berrini ugyancsak a Stevenson középiskolába jár, s osztálytársa
Andy Cornellnek. A két fiút együtt látták a Glenn Cornell
temetését követő szerdai napon az iskola udvarán. Ez volt az a
nap, amikor Graves hadnagy jelentette, hogy milyen eredménnyel
járt a használtautó-kereskedők értesítése Berrini módszeréről. A
fiatalember nem vesztegette az idejét, valóban ismét
megpróbálkozott a trükkjével. A saját maga által kitalált, és
egyszer már bevált módszerét használta, ettől megnőtt a
bátorsága, s elszunnyadt az ébersége. Ezúttal egy Hamilton nevű
eladó akadt a horogra, az Economy Motors-tól, aki ugyanazt a
történetet mondta el Sommersnek, mint amit korábban már
sikerült összeraknia Max Fuller és Donnegan elbeszéléseiből. Egy
magát Baronnak nevező férfi a múlt pénteken telefonált, s
érdeklődött az eladótérben kiállított 58-as Buick iránt. Mikor
megmondták neki, hogy még nem kelt el, igen élénk érdeklődést
mutatott, s kérte az eladót, hogy vigye el egy próbaútra: vegye fel
a Harmadik és a Fremont utca sarkán a szerviznél. A történet
innen kezdve megegyezett a korábbival. Baron furcsa viselkedése
csodálkozásra késztette az eladót, de hát a vevők gyakran
viselkednek furcsán.
– Pénteken? – csodálkozott Sommers. – Cornell-lel is egy
pénteki napon ment el először. Ezek szerint pontos menetrend
alapján dolgozik, és legközelebb csütörtökön fog ismét telefonálni
a Buick ügyében. Két részletben kell megtennie ezt az útvonalat.
Egyetlen eladó sem venné be, hogy egy próbaúton négy megállót
is csináljon. Biztosan azonnal gyanút fogna.
Következtetésük igaznak bizonyult. Csütörtökön valóban
telefonált Hamilton, és bejelentette: Baron úgy döntött, hogy
megveszi a kocsit, de még össze kell szednie a pénzt, a teljes
összeget, s azt meg is kapja édesanyjától, aki viszont feltétlenül
látni akarja az autót, mielőtt aláírná a csekket. Sommers és
Graves együtt indultak el. Ekkorra már Baron ismét telefonált,
hogy sajnos nem tud odamenni, de várja Hamiltont a háza előtt. A
megadott cím ugyanaz az elhagyatott ház volt. Sommers beszállt a
Buickba.
– Én majd maga után megyek – mondta Graves. – Berrininál
ugyan már ott lesz az anyag, de nem akarom lefogni, mielőtt
elhelyezi az árut. Nemcsak az elosztót akarom elcsípni, hanem a
viszonteladókat is.
– Én ennél többet akarok – jelentette ki Sommers. – Én gyilkost
akarok fogni.
 Berrinit a ház előtt vette fel. Úgy látszott, a szokások embere
volt. Kidolgozta a szállítási módszert az elosztóhelyekre, de nem
számított arra, hogy egy idegen ül majd a volán mögött.
Visszalépett a járdára.
– Hol van Mr. Hamilton? – kérdezte szinte követelően a fiatal,
jóvágású, kitűnően szabott tweedzakót és nadrágot viselő Berrini.
Hiába, gondolta Sommers, a gonosz gyakran öltözik angyalbőrbe.
– Megbetegedett – válaszolta, s megpróbált meggyőzőnek
látszani. – Megkért, hogy helyettesítsem.
Berrini habozni látszott. Vajon lerítt Sommers arcáról az, hogy
rendőr? Rájött-e Berrini a nyilvánvaló hazugságra? Ha igen, akkor
Sommersnek most a kabátja alá kellene nyúlni a pisztolyáért.
Nem tette. Hagyta, hogy továbbra is ott érezze a fegyver súlyát a
hóna alatt, s nyugodtan állta Berrini gyanakvóan vizsgálódó
tekintetét. A fiú szeme furcsán csillogott, úgy látszik, már eljutott
arra az elkerülhetetlenül bekövetkező pontra, amikor valaki a
marijuanáról áttér valami erősebb, hatásosabb drogra. A fiú
szimata ezúttal csődöt mondott. Már majdnem egy hét telt el
Cornell halála óta, de az öngyilkosság tényét a nyilvánosság előtt
azóta sem vitatta senki. Berrini így biztonságban érezte magát.
Bemászott az első ülésre, s megadott egy címet. Alig szólt valamit
a fél óra alatt, amíg Sommers odakanyarodott a villaépület elé, az
egyik elegáns környéken. Állítólag itt kellett laknia Berrini
anyjának. Sommers várta a történetet, s annak rendje-módja
szerint meg is érkezett.
– Nem látom a kocsiját a ház előtt – mondta a fiú. – Biztosan
beszaladt abba a kis üzletbe, néhány háztömbbel lejjebb. Ott
szokta megvenni a vegetáriánus kosztját. Menjünk, hátha ott van.
– Esetleg be kellene előbb csengetni – javasolta Sommers. –
Lehet, hogy a kocsit betette a garázsba.
– Soha nem szokott beállni a garázsba, soha! Biztosan az
üzletben van, fogadok akár egy tízesbe is. Nincs messze ide,
csupán néhány háztömbnyire.
A történet meglehetősen gyengécskére sikerült, de egy
részesedésre éhes eladót ezzel is könnyen meg lehet győzni.
Sommers hagyta, hogy elmagyarázzák az útvonalat, majd elindult
a gyógynövénybolt irányába. Mikor odaértek, lehúzódott a
járdaszélre, s leállt vagy tíz méterre Graves hadnagy autójától.
Berrini egyedül indult be az üzletbe. A bejárati üvegajtón
keresztül Sommers látta, hogy azonnal élénk eszmecserébe kezd a
tulajdonossal, majd mindketten rövid időre elvonulnak a hátsó
helyiségbe. Mikor Berrini ismét előkerült, Sommers tudta, hogy az
első szállítmány már a rendeltetési helyére érkezett, de a hadnagy
mindaddig nem fog mozdulni, míg tovább nem indulnak a
következő helyre. Ebben állapodjak meg már korábban. A
hadnagyot Berrini elosztóhelyei érdekelték, de maga Berrini már
Sommersé volt.
– Néhány perce még itt volt – magyarázta Berrini –, de éppen
nem kapta meg, amit venni akart. Az eladó átküldte egy másik
üzletbe. Ha nem esne nehezére, akkor menjünk utána oda is, ott
biztosan utolérjük. Higgye el, nekem fontos: nagyon szeretném
megvenni ezt a kocsit.
Valaki, akinek nem túl jól megy az üzlet, s el kell tartania a
családját, elhiszi ezt a történetet is, hiszen mindenképpen el
akarja adni a kocsit. Sommers kezdte átérezni a szerepet, melybe
belement. Kedvesnek, szívélyesnek, mosolygósnak kell maradnia.
Úgy kell viselkednie, mintha nem tudná, hogy a következő
állomás az a kis maszek fűszeres lesz a Stevenson középiskolával
szemben. Mikor elkanyarodott a járda szélétől, Sommers a
visszapillantó tükörben látta, hogy Graves kinyitja a kocsija
ajtaját, és éppen kiszállni készül belőle. Néhány percen belül
nyilvánvalóan már meg is szabadítja a gyógynövényest a legutolsó
szállítmányától. Eddig minden pontosan a terv szerint ment.
Már majdnem sötétedett, amikor a fűszereshez értek. Az
iskolaudvar és a környező utcák teljesen néptelenek voltak.
Berrini belépett az üzletbe, Sommers pedig, mint ahogy ezt már
korábban is tette, a Buickban ült, várt és figyelt. Eltelt öt perc,
majd tíz, aztán tizenöt. Senki sem ment be a boltba, és senki sem
távozott onnan. Ezeknek a kis üzleteknek nem volt nagy a
forgalmuk, különösen ilyentájt nem, amikor a háziasszonyok
többsége már a vacsorát készíti, s a család már ott
türelmetlenkedik éhesen az asztal körül.
Már húsz perc is eltelt. Sommers kiszállt a kocsiból, és maga
mögött az utcát figyelte. Valami késleltetheti Gravest ott a
gyógynövényboltban, hiszen hiába várt arra, hogy a hadnagy
kocsija feltűnjön a kanyarban. Sommers most már tisztában volt
azzal, hogy mire jött rá Glenn Cornell a hosszú utazás végén.
Berrini, Berra, Baron vagy ahogy éppen nevezte magát, egyáltalán
nem szándékozott visszatérni. Útvonalának a végére ért.
Köszönöm az autókázást, öregfiú, de nincs tovább szükségem rád.
Sommers adott még öt percet a hadnagynak, majd egyedül indult
be az üzletbe.
A kopaszodó tulajdonos makacsul tagadott. Az úr minden
bizonnyal téved. Fiatal, fekete hajú férfi, tweedzakóban? Ide, az
üzletbe? Ide már egy órája nem tette be senki a lábát. Nem megy
jól az üzlet, s már éppen záráshoz készült.
– Azzal még várnia kell egy kicsit – közölte Sommers, majd
elővette az igazolványát, és a megdöbbent tulajdonos elé dobta az
asztalra.
– Hol van Bruno Berrini?
A férfi arcán bíborpiros rózsák gyúltak.
– Kicsoda? – dadogta.
– Bruno Berrini. Aki nagy bajban van. Maga meg nem akar egy
gyilkosnak a bűntársa lenni, ugye?
Más dolog marijuanát árulni a diákoknak, még ha ezzel
derékba töri is az életüket az ember, és megint más dolog
szembenézni a gyilkossági csoport nyomozójával, amivel az ember
a saját szabadságát teszi kockára. Egy zavart pillantás az üzlet
végébe, és Sommers már tudta is a választ.
– Mi van ott hátul? – kérdezett rá.
– Csak a raktár – emelte fel tiltakozóan a hangját a kopaszodó
férfi. – Semmi más, csak a raktár!
Egyetlen oka lehetett, hogy a kopasz fennhangon kezdett
beszélni. Sommerst ezt már úgysem érdekelte, oda sem figyelt;
Berrini annál inkább. Sommersnek nem volt vesztegetni való
ideje. A raktárhelyiségben sötét volt, de a hátsó részében egy zárt
ajtó alól fénycsík szűrődött ki. Egy lépést tett előre; a fény eltűnt.
Most már csak a félhomályban elmosódott ajtó volt előtte, az ajtó
mögött pedig az a valaki, aki tudta, miért halt meg Glenn Cornell,
állával a kormányra bukva a Cadillacben, melyet nem tudott
eladni.
– Berrini! – kiáltotta Sommers, s abban a pillanatban az ajtó
mellé ugrott, hátát a falnak támasztotta. Várt néhány
másodpercet, majd folytatta:
– Adok magának három másodpercet, Berrini! Ha nem akarja
tetézni a bajt, amelybe belekerült, akkor most szépen, gyorsan
kijön. Tudjuk, hogy maga ölte meg Glenn Cornellt. Megtaláltuk az
ujjlenyomatát, amit elfelejtett letörölni a fegyverről... Egy ... kettő
...
Természetesen ez hazugság volt. Egyetlen olyan ujjlenyomatot
sem találtak Cornell fegyverén, amely nem Cornellé lett volna. A
következő pillanatban valami kivehetetlen szitkozódás hallatszott
belülről, majd az ajtó hatalmas csattanással kivágódott. Nem
Berrini lőtt bele az ajtóba. Berrini egyáltalán nem volt abban a
helyzetben, hogy lőhessen. Mikor Sommers berohant, az üzlet
elejéből beszűrődő halvány fényben megpillantotta a földön
összekushadva, fejét karjaival átkulcsolva fekvő Berrinit, aki úgy
szorította saját fejét, mintha ezzel meg tudta volna akadályozni,
hogy a tarkójának irányított 45-ös pillanatok múlva
szétloccsantsa a koponyáját. A fegyver Andy Cornell kezében volt.
– Dobd el a fegyvert! – kiáltott rá Sommers. – Dobd a padlóra!
Berrini esélyei az életben maradásra legalább öt másodpercen
keresztül a nullával voltak egyenlőek. Végül a 45-ös csöve
megremegett, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, majd a fegyver a
földre koppant.
– Most pedig rúgd ide hozzám – mondta Sommers.
A kőpadlón a fegyver pontosan odacsúszott a nyomozó lába elé.
Mikor Sommers rátaposott és már biztonságban tudta a fegyvert,
csak akkor mert egy jó mély lélegzetet venni. Bizony nem volt kis
dolog lecsillapítani a mellén nagy S betűt hordozó magas, szőke
fiú szemében lobogó fékevesztett gyűlöletet.

A rendőrségen Bruno Berrini vallomást tett. Ő nem akarta

megölni Cornellt. Az ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el még
egy próbaútra. Meg akarta tudni, vajon Andy nem keveredett-e
bele a kábítószerüzelmekbe. Szó szót követett, majd Cornell
előhúzta a revolverét. Csupán önvédelemről volt szó, állította
Berrini. Baleset volt az egész. A revolver akkor sült el, amikor
dulakodni kezdtek, s a golyó pontosan fejbe találta Cornellt. Az
egész önvédelemből történt. Ezzel a történettel akart a bíróság elé
állni, s hogy mindezt beveszik-e az esküdtek vagy sem, ahhoz már
Sommers osztályának semmi köze nem volt. Ami viszont az
osztályára tartozott, az az a történet, melyet az áldozat fia, Andy
Cornell elmondott.
– Apám temetése után Joe Berrini egyik elszólása miatt fogtam
gyanút – vallotta a fiú. – Kedves akart lenni hozzám, azt hiszem.
„Az öregednek nagy bátorságra volt szüksége, hogy meghúzza a
45-ös ravaszát” – mondta. Csak később kezdtem el gondolkodni a
dolgon. Átnéztem a régebbi újságokat, hogy megbizonyosodjam
felőle: sehol sem írták meg apám fegyverének a kaliberét. Én sem
tudtam mindaddig, amíg a rendőrségtől vissza nem kaptuk apám
személyes holmijait, s a kezembe nem fogtam. Apám sohasem
engedett még a közelébe sem. Így is sok gyerek hal meg azért,
mert állítólag töltetlen fegyverrel játszik, mondogatta. A fegyvere
valóban 45-ös volt, de ezt vajon honnan tudhatta Joe? Ha erről
tud, gondoltam én, akkor sokkal többet is kell tudnia. Aztán a Mr.
Berrán kezdtem el gondolkodni. Az jutott eszembe, hogy mennyire
hasonlít ez a név a Berrinihez. És mivel apám nem szerette, ha a
Berriniekkel barátkozom, el tudtam képzelni, hogy megtudott
valamit Bruno ügyleteiről – én persze már régen tudtam –, és
felelősségre vonta. Én csak figyeltem, s vártam az alkalomra, hogy
mikor beszélhetek Brunóval. Erre ma került sor.
– Persze, beszélni Brunóval – ismételte Sommers –, de miért
revolverrel a kezedben? – kérdezte mogorván. – Talán nem tudtad
másképp bebizonyítani, hogy te nem vagy nyuszi?
 VÉRÉBEN A MUZSIKA
Barbara Owens

Éjszakai szél suhant végig a telepen. A hideg fuvallat behatolt a

fiú inge alá. Végigborzolta meztelen testét. Tony megdörzsölte
magát vékony karjaival, aztán megmozdult, változtatott
kényelmetlen testhelyzetén. Régóta ült a bokrok között. A házat
figyelte. A környék teljesen felitta a nappali meleget, a párával,
köddel, és füsttel teli levegőben a távoli utcai lámpák vöröses
fényben pislákoltak. Az olyan árnyékos völgyeket, mint ez is,
hűvös levegő árasztotta el, az óceán nyirkos lehelete beférkőzött
még ide is. Tonyt azonban nem zavarta a dolog. Különben is,
majdnem mindig fázott. Csak amikor volt pénze arra, hogy végre
egy kis áhított zenéhez jusson, akkor öntötte el testét a melegség.
Borzongva összehúzta magát. Már ismét nagyon nagy szüksége
volt a zenére, borzalmasan nagy szüksége. Szapora pislogással
igyekezett megszüntetni rátörő remegését és tovább figyelte a
házat.
Az asszony Martinhoz beszélt. Halkan mormogott, hangja
süketen halt el a zsúfolt szobában. Egy támla nélküli
hintaszékben ült, és a lábánál lévő szakadt papírzacskóban
kotorászott. Hangja szemrehányással teli:
– Állatok ezek! Mind állatok! Mind, egytől egyig! Borzasztó a
magányos asszony sorsa.. . Kegyetlen a világ, és nincs kire
támaszkodni. Állandóan gyötörnek, Martin! Állandóan engem
figyelnek a szemük sarkából. A kincseimet akarják! És azt hiszik,
hogy én nem tudom. Mindenemet! Mindenemet akarják!
Szeretnének bejönni, hogy elvehessék...
Hirtelen elhallgatott. Úgy lehet, megdöbbentette a papírzsákból
előráncigált holmi. Közelebb tartotta a halványan pislákoló
gyertyához. Egy szakadozott, piszokfolttal tarkított
csecsemőtakaró maradványa volt az. A rongyot kócos fejére tette,
s megkötötte az álla alatt. A takaró puha volt és meleg. Az
asszony pillantása a kandalló párkányán álló fényképre ugrott. A
fiatal, katonaruhás férfi büszkén, merev vállakkal állt annak
idején a fényképezőgép elé.
– Hát bizony... – mormogta az asszony –, itt vagyok öregen,
egyedül... És félek. Mi lesz velem, Martin? Mit fognak ezek
csinálni?
 Az éjszaka egyre mélyebb lett. Tony úgy gondolta, hogy már
közel járhat az éjfél. Valamikor órája is volt, szép, nagy aranyóra,
és a számlapja világított a sötétben. De csak volt... Hogy hol van?
Eladta, hogy zenét önthessen az ereibe. Elúszott az óra is, mint
minden... Megrázta a fejét. Úgy látszik, a szeme megcsalja. Úgy
látszik, túlságosan is hosszú ideig bámulta már a házat. Most
mintha eltűnt volna, akár egy kísértetkastély. Tony fejében
vörösen izzott a hőség. Megint csak kívül van hideg... Szinte maga
előtt látta saját agyát, amint izzik, gőzölög, mint a tűzhelyre
dobott vizes rongy. Ismét, ezúttal már hevesebben, megrázta a
fejét. Arcán hideg veríték csorgott végig, s lecsöpögött a bokor
poros leveleire. A ház ismét eltűnt a szeme elől.
Bolond, öreg ház volt, legalább annyira bolond, mint az
asszony, aki benne lakik. Düledezik, omladozik az egész ház.
Négy betonlábon áll, a talaj szintjétől hetven centire emelkedik.
Valamikor régen deszka borította a ház alatti teret, de az évek
során tátongó nyílások sokasodtak a deszkasoron. Ami maradt a
régi borításból, az is szinte teljesen elkorhadt az idők folyamán. A
főbejárat előtt megrogytak a szúette falépcsők, s az egész épület
valahogy oldalra csúszott. Olyan benyomást keltett, mint egy
zátonyra futott vén, roskatag bárka. Az ablaknyílások vakon
meredeztek, az üveg már régóta kihullott belőlük. Limlommal,
lemezdarabokkal borították őket, belülről pedig Bolond Hilda a
saját ócskaságaival torlaszolta el a nyílásokat.
Tony nem ismert senkit, aki valaha is járt volna odabent, aki
látta volna belülről a házat. Mégis biztosra vette, hogy odabent is
ugyanazt találná, mint az udvaron: a negyven éven át
felhalmozott szemetet és lomot, amit Bolond Hilda különböző
zacskókban bevásárlókocsin vagy egy gumi nélküli, csikorgó
kerekű gyerekkocsiban naponta hazahurcolt. Az udvar maga volt
a borzalom. A szemét és hulladék közt keskeny egérlyukszerű
járatok, ösvények kanyarogtak. Rettenetes volt a bűz. Az éjszakai
árnyak feketén bólogattak. Tony remegett a sötétben.
A faluban mindenki ismerte Bolond Hildát, s békén is hagyták.
Hogy mikor érkezett a környékre, arra már az öregek sem
emlékeztek. Tony sem tudta, hogy mikor látta először. Mintha az
öregasszony ősidőktől kezdve buggyos, szakadozott
férfinadrágjában, ócska szvetterében, feje körül valami
rongydarabbal baktatna végig a település utcáin, valami kidobott
ócskaság után szaglászva. Tony csak arra emlékezett, hogy
amikor még kicsi volt, a többi gyerekkel együtt kergette és
megdobálta az öregasszonyt.
 Egyszer, talán úgy hétéves lehetett, váratlanul összetalálkoztak.
Az öregasszony egy istálló mögötti szemétdombon kutatott. A fiú
megdermedt a rémülettől, szinte mozdulni sem tudott. Az
öregasszony felnézett, merően az arcába bámult. Tony meg volt
győződve, hogy boszorkánnyal áll szemközt. Piszkos volt,
kellemetlen szagot árasztott, megsárgult fogait fekete foltok
éktelenítették. A fiú el akart rohanni, de az öregasszony átható,
kék tekintete mintha a földhöz szögezte volna. Tony sohasem
érzett még ilyesmit. Valami vad őrület lobogott abban a kék
szempárban. Mintha Tonyt egycsapásra elhagyta volna minden
ereje.
Álltak egymással szemben, aztán a vénasszony egy félig rágott,
almacsutkát nyújtott feléje.
– Itt van. Edd meg! Erős és szép leszel tőle.
Az öregasszony érintése mintha megtörte volna a varázst. A fiú
hátralépett, és hozzávágta az alma maradványait. Az öregasszonyt
vállon találta. A válláról az almacsutka lehullott a porba. Az
asszony motyogott valamit, de a fiú nem ismerte azt a nyelvet.
Elrohant és elbújt, hosszú ideig mozdulni sem mert, csak várta,
hogy a látomás köddé váljék előtte.
Közelről ezután már sohasem látta. Félt tőle, s inkább átment
az utca túloldalára, csak hogy ne kelljen elmennie mellette. Aztán
felnőtt és Farkas lett a neve, Antonio, a Farkas, aki a legbátrabb a
fiatalok között. Akkor már tisztában volt azzal, hogy Hilda csak
egy bolond öregasszony, s gyakran saját magát is megmosolyogta,
amikor régi szokásához híven átment az utca túloldalára vagy
belépett a kapualjba, hogy elkerülje azt a kék pillantást. Ő volt a
Farkas, mindenki kedvence, a falu császára. Édesanyja saját
kezével varrta számára a selyemingeket, s mikor tizenhat éves
lett, nem akadt párja a faluban, s hogy ő a legcsinosabb és a
legmerészebb, abban az összes lány is egyetértett.
Három éve már... azóta más a helyzet. A karjába fecskendezett
muzsika megtette a hatását. Azóta új császárért rajongtak a falusi
lányok is. Kiközösített, kivert, beteg Farkas lett. Semmi sem
érdekelte a vérében csörgedező muzsikán kívül, s nem tudott
mással foglalkozni, csak azzal, hogy hogyan szerezzen újra és újra
többet. Régi barátai félrefordították fejüket, amikor elmentek
mellette, nem volt hová hazamennie, az utca lett az otthona, még
saját anyja sem akart tudni róla. Egyszer ellopta anyja arany
karkötőjét, amit az még az eljegyzésére kapott. Hiába, neki
muzsikára volt szüksége, kellett a pénz. Amikor napok múlva
hazament, édesanyja a zárt ajtó mögül csak ennyit mondott:
„Menj el, Antonio. Nem ismerlek többé. Nekem nincs olyan fiam,
amilyen te vagy!”
A gyengéken és a magányosokon élősködött, míg egy nap végre
eszébe jutott Bolond Hilda. Az öregasszony háza egy néptelen,
elhagyott utca végén állt, egy elvadult, félig kiszáradt almáskert
közepén. Szomszédai nem voltak. De pénze bizonyosan van,
különben hogyan is élne meg? Tony egy hete figyelte már, s
ezalatt egyetlen cent sem került ki az asszony kezéből. Hulladékot
evett és rongyokat viselt. Éppen ezért a fiú egyre inkább
bizonyosra vette, hogy valahol a szeméthegyek mélyén Bolond
Hilda egy egész vagyont rejteget. Megszületett a terv.
Éjszakánként a házat figyelte és terveket szőtt. Ha rosszul érezte
magát, s ronccsá torzult testében elhatalmasodott a remegés, ha
már-már kikészítették az elvonási tünetek, csak a pénzre gondolt,
az öregasszony pénzére és a narkómuzsikára, amelyet
megszerezhet.
Kiegyenesedett, a gyomra a mozdulatra hirtelen összerándult.
Itt az idő. Az égen sápadtan pislákoltak a csillagok, az utca sötét
és kihalt. Fejében a vörös köd. Megtapogatta zsebében a kést. Ott
volt a helyén. Hirtelen látta a kés borotvaéles pengéjét maga előtt,
és már érezte kezében az elhatározást. Vékony ujjai ráfonódtak a
markolatra. Ismerős érzés. Már máskor is jutott a segítségével
muzsikához.
Égő arcáról letörölte a hideg verítéket. A hold elé most egy felhő
úszott, s árnyék ölelte Bolond Hilda házát. Tony nagyot nyelt, és
csak a muzsikára gondolt. Kilépett a védelmet nyújtó bokrok
közül, görcsösen markolta a kést, és óvatosan lopakodott a
néptelen utcán.
Hildának nagy öröme telt aznapi zsákmányában. A bébitakaró
melegítette vékony, kiszáradt nyakát, s ráadásul teljesen ép
paradicsomokat talált a szupermarket mögötti szemétdombon.
Élvezettel szopogatta a gyümölcsöt. A gyertya gyenge, pislákoló
fényétől eltekintve a szobában sötétség uralkodott. Az ablakokat
eltorlaszolta a sok régi újságköteg, doboz, törött háztartási gépek
maradványai, bútordarabok és rongyok. A ház mindhárom
szobája ugyanilyen volt. Hilda lakásába nem vezették be a
villanyt, de nem is volt rá szüksége. Lakásának és udvarának
minden négyzetcentiméterét vakon ismerte.
Hintázott a támla nélküli hintaszéken, nyalogatta igazi kincsét.
A gyűrű éppen illett az ujjára. Igazi arany volt, középen egy jókora
vörös kő, amely még a gyenge fényben is gazdagon csillogott. Egy
járdaszegély mellett találta. Valaki talán akkor veszíthette el,
amikor kiszállt a kocsiból. Hilda azonnal rácsapott, rongyai
mélyére rejtette, és aznapra be is fejezte keresgélő körútját, sietett
haza gyönyörködni. Korábban is előfordult egyszer-kétszer, hogy
valami szép ékszert talált, de ilyen szépre eddig még nem akadt.
Gyengéden simogatta. A vörös kő szinte melegítette ujjait.
Tekintetét ismét a kandalló párkányán álló fényképre emelte.
– Otthon, amikor még gyerekek voltunk, azt mondtad, hogy
majd kapok egy gyűrűt olyan piros kővel, mint a vér. Most itt van!
De el kell dugnom, tudod, Martin! Megpróbálják elvenni tőlem.
A képről mosoly nélküli szempár bámult vissza. Hilda
felsóhajtott.
– Mennyi mindent ígértél, Martin! Azt mondtad, hogy
Amerikában nagyszerűen fogunk élni, szép cipőm lesz ... meg
cselédlány, aki majd mossa helyettem a padlót! Miért hoztál ebbe
a hangos, civilizálatlan országba? Miért, Martin? Nekem nagyon
nehéz itt. Félek ezektől az emberektől! Soha nem tudtam, hogy
mit akarnak tőlem.
Ismét elhallgatott, emléktöredékei elborították bizonytalan
elméjét. Jól kezdődött. Elkapta őket is az újdonság varázsa
Kaliforniában. Csillogóan kék ég, a tehéncsorda meleg illata, a
különös fák. Még most is ott muzsikált a fülében a tejeskannák
csörömpölése reggelenként. Kint dolgozott a konyhakertben és az
almásban; kompótot és lekvárt tett el, ebédet osztott. Nagyon
sokan jártak abban az időben ebbe a boltba. Aztán mindennek
vége lett. Most egyedül volt és félt. Martin mindig is mondogatta,
hogy fel kell készülni minden változásra, meg kell teremteni
azokat a körülményeket, melyek segítségével minden nehézséget
le lehet győzni. Ő nem tudta megteremteni.
Így vágott bele az ismeretlenbe. Pénze nagyon kevés volt, ezért
hát kezdte összeszedegetni mindazt, amire az embereknek már
nem volt többé szüksége. Hildának minden kellett. Nem tudta
pontosan, hogy miért van valamire szüksége, de meggyőződése
szerint, ha már elég sok holmit összegyűjtött, akkor mindenre fel
lesz készülve, soha nem kerülhet váratlan helyzetbe. A
gyűjtögetés lassanként természetes életformájává vált. Ahogy
kevés pénzecskéje elúszott, egyedüli feladatának és céljának már
csupán a túlélést tekintette ezen az idegen földön, ahol senkit
sem ismert, ahol számára már csak a kidobott holmik léteztek,
ezek adták az életét, ezek jelentettek számára mindent. Közöttük
legalább biztonságban érezte magát. Az összegyűjtött limlomok
biztosították levegőben libegő életében a biztos pontot, a szilárd
támasztékot. Tudta, hogy a holmik minden nehézségen átsegítik.
 Valahol halkan megnyikordult valami; a lomokkal mennyezetig
telezsúfolt lakásban nehéz lett volna megállapítani, honnan jött a
zaj. HiJda felemelte az öreg, hajlott piszkavasat, s mereven maga
elé tartotta. Sok patkányt elért már így a végzet, mert Hilda a
rozsdás piszkavasat még álmában is maga mellett tartotta. De
patkány ezúttal nem jött.
Az öregasszony tovább hintázott lomjai között, és a gyertya
pislákoló fényében a gyűrűt bámulta. Kint valami halkan súrolta
a ház oldalát, de Hilda ezt már nem hallotta.
Tony agya már teljesen üres volt. Csak a forró, vörös köd és a
muzsika vágya-ígérete zakatolt benne. Lépkedett a vaksötétben,
és egyszer csak nekiment egy magasra tornyosuló autógumi-
halomnak. Ez a bolond vénasszony hogy tudott ennyit
összeszedni?! Szeme még nem szokott hozzá a sötéthez. A
legközelebbi utcai lámpa is két háztömbbel távolabb pislákolt, s
az udvaron felhalmozott hatalmas mennyiségű lom még a sápadt
holdfényt sem engedte beszűrődni a környékre. Tony vékony,
ösztövér testére tapadt az inge, vastag patakokban csorgott az
izzadság végig az oldalán.
Keresztülbukdácsolt a rengeteg szeméten, és nekibotlott a ház
sötét oldalának. Megmerevedett, lélegzetét is visszafojtotta.
Valami kisurrant a ház alól, s apró csörgéssel tűnt el a rothadó
szeméthalmok között. Tony a ház falának támaszkodott. A ház
alatti nyitott térségből áporodott bűz áradt, és összekeveredett az
udvaron rohadó szeméthalom édeskés szagával. Úgy érezte, hogy
a bűzös levegő szinte a testébe hatol. Letörölte a homlokán
gyöngyöző izzadságot. Nem szabad félnie, ő nem félhet, hiszen ő a
rettenthetetlen Farkas!
Azt már gyakran tapasztalta, tudta, hogy a hátsó bejáraton a
legkönnyebb bejutni egy házba. Tapogatózva megindult a fal
mellett. Néhány lépés után megbotlott, egy rohadt gyümölcs
mázolódott szét a talpa alatt, s ő majdnem hanyatt vágódott. A
fejében hullámzó vörös ködben hirtelen jelent meg a fehéren izzó
gyűlölet. Hüvelykujjával félretolta a hátsó bejárat vasreteszét.
Hilda sohasem érezte magát itthon. Nem tudott úgy
beilleszkedni ebbe az országba, ahogy Martin. Nem értette az
itteni embereket, s ahogy telt az idő, már nem is akarta
megérteni. Álmában haza akart menni, vissza a völgyben
meghúzódó kisvárosba, ahhoz az élethez, amelyet ismert és
szeretett. Martin többször figyelmeztette, hogy senkinek se szóljon
az ő katonai szolgálatáról, amikor csúcsos sisakban szolgálta a
császárt, hátha az itteniek nem veszik jó néven. Martin
lealacsonyodott a durva amerikaiakhoz. Hilda erre sohasem volt
képes. Mégis maradt, mivel Martin a férje, s a nőnek a férje
mellett a helye.
Aztán Martin elment, s ő egyedül maradt ebben a bolond
országban. Nem volt senkije, nem szólhatott senkihez egy szót
sem. Napjai állandó rettegésben teltek. Az évek során az emberek
kezdték elkerülni, egyre kevesebben és ritkábban vették észre. A
gyerekek több nemzedéke üldözte és zaklatta már, de a házhoz
nem közelítettek. Tudvalévő volt, hogy senkinek sem nyit ajtót, s
a ház körül terjengő szörnyű bűz a legerősebb gyomrot is
felkavarja.
A hosszú évek során alig néhány erre vetődő idegen emlékét
tudta felidézni. Valaki egyszer az elveszett kutyáját kereste. Egy
kiránduló fiatalember biciklivel behajtott a zsákutcába, s a
kivezető út után érdeklődött. Valamikor a második világháború
idején egy jótékonysági jegyeket áruló fiatal nő is járt erre. Hilda
rájött, hogy ezek mind az ő holmijai, a kincsei után kutattak,
ezért mindig nagyon óvatosnak kellett lennie. Nehéz volt az élet
Martin nélkül.
Arra gondolt, milyen jó lenne még egy paradicsom. Vagy egy
banán. Vagy egy virsli. Mein Gott, milyen régen is evett már húst!
A hátsó bejárat felől valami zaj hallatszott. A levegő szinte
észrevétlenül megváltozott, ahogy valahol kinyílt egy ajtó. Hilda
egy pillanat alatt talpon volt, s eloltotta a gyertyát. Mozdulatlanul
hallgatózott, csak a szíve akart kiugrani mellkasából. Érezte, hogy
a kincseit keresi ismét valaki azok közül. Álmában akarják
meglepni!
Tony visszafojtva vette a lélegzetet. Nyomorban és
szegénységben nőtt fel, de soha olyan bűzt nem érzett, mint itt.
Pillanatok alatt megtöltötte a tüdejét. Első gondolata az volt, hogy
sarkon fordul, és futásnak ered. Csak minél távolabb ettől a
borzalomtól, mielőtt még a bűz fel nem oldja az egész testét.
Öklendezve igyekezett úrrá lenni hányingerén, foga között szívta
be a levegőt, mely olyan sűrűnek tűnt, hogy szinte rágni lehetett.
Futni, futni, minél messzebbre! De kell a muzsika! Teste
remegett, s nem engedelmeskedett akaratának. Éhező szervezete
megálljt parancsolt a futásnak induló lábaknak. Nem futhat el,
amíg meg nem szerezte Hilda vagyonát, mert az hozzásegíti majd
a muzsikához.
Egyáltalán hol lehet most? Az orráig sem látott a vaksötétben.
Megpróbált visszaemlékezni a ház fekvésére, hiszen elég ideje volt
megfigyelni. Vajon erre lehet a másik szobában? Vagy talán arra?
Óvatosan maga elé nyújtotta a kezét, s egy csomó felhalmozott
fadarabot tapintott ki. Simák, gömbölyűek, alig lehettek
nagyobbak az ujjánál. Régi gyerekágy, vagy talán egy széktámla
maradványai? Előrenyújtott kézzel kicsit jobbra húzódott, másik
kezével görcsösen markolta a kést. Mintha elvarázsolt kastélyban
járna, szörnyek és az arcához csapódó pókhálók között. Valami
bűzös leheletet is érzett, egészen közel a nyakához. Egy pillanatra
el is felejtette, hogy miért van itt tulajdonképpen.
Aztán szeme előtt ritkulni kezdett a vörös köd, s újra
emlékezett. A Bolond Hilda kincseiért jött, meg is fogja szerezni.
Először készült ölni, s ez egy kicsit megzavarta. De már ismét
csak a muzsika volt az egyetlen, ami érdekelte.
Ujjhegyeivel kitapogatott egy ajtófélfát. Előretartott könyökével
védve arcát, átlépett a másik szobába...
Hilda ott állt, ahol valaha a konyha volt. Hallotta az idegen
lélegzését is. Szakadozottan, s zihálva tört elő az ismeretlen
torokból. Ő is hasonlóképpen szokott lélegezni, de most
visszatartotta a levegőt. Az idegen bántani akarja. El akarja venni
a holmiját. Szeretett volna kiáltani. Nem, Martin, nincs igazad!
Nem vagyok erős! Félek! Megint bántani akar valaki! Miért nem
hagynak békén? Segíts, Martin!
A gyűrű. Hilda szaporán pislogott a sötétben, s szája elé kapta a
kezét. Biztosan tud a gyűrűről is! El akarja venni azt a gyönyörű
piros köves gyűrűt. Hirtelen fémes csörömpölés törte meg a
csendet.
Tony meresztgette a szemét, hogy a sötétben fölfedezze a zaj
forrását. Ismét vörös karikák kezdtek táncolni előtte. A zaj
valahonnan balról jött. Ott lehet a vénasszony? Még halvány
árnyakat sem tudott megkülönböztetni. Akár fél lépéssel előtte is
állhatna, akkor sem venné észre. Teste megremegett. Biztosan
boszorkány, lát a sötétben is. Látja őt, minden lépését nyomon
követi a kék szempár. Meglepetésszerűen kell támadni.
Mélyen lehajolva kipattintotta a kése pengéjét. Halk, vészjósló
surranással ugrott ki a penge, s ez visszaadta Tony önbizalmát.
Az asszony zajtalan, puha léptekkel haladt furcsa világának
zegzugos ösvényein. Szinte dermedt volt a félelemtől. Most nem
hallotta az idegen lélegzetvételét. Vajon melyik szobában lehet?
Most merre menjen? Talán vissza oda, ahonnan éppen most jött
ki. Martin ott van. Nem, nem, csupán Martinnak a fényképe.
Martin elment. Elment? Az asszony megállt, s fejét
előremeresztette a sötétben. Igen. Most világosan látta Martint,
ahogy ott áll katonásan merev vállakkal a kandalló barátságos
fényében, mintha csak a császár parancsára várna. Nyugodtan,
keményen beszél.
– Bátornak kell lenned, Hilda. Erős vagy. Szép életed lesz.
– Nem! Ezt nem teheted! Idegen országban vagyok. Félek! Nem
hagyhatsz itt! Mit csinálok egyedül?
– Sajnálom. Jó feleség voltál, de találtam valaki mást. Nem
állhatsz az utamba!
– Egy újabb kis nő... eddig is tudtam róluk. Most egy ilyenért
akarsz elhagyni?
– Ő más, Hilda. Az amerikai nők kedvesek és izgatóak. Te pedig
szögletes vagy és nem érdekelsz. Elmegyek.
– De velem mi lesz?
– Tudod, Hilda, ez sem érdekel. Most már semmi sem érdekel.
És most megint itt van valaki, akit semmi sem érdekel, csak az,
hogy a célját elérje.
Hilda belépett a másik szobába, és már tudta, hogy a
betolakodó is ott van. Martin elrabolta a szívét. Ez a mostani el
akarja venni a gyűrűjét.
Tony térdei is összeverődtek, ahogy centiméterről centiméterre
araszolt előre. Teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Az
egész ház olyan volt, mint egy rossz rémfilm, csupa zsákutca és
labirintus. Sötétség és bűn. Meg fogja találni és megöli. Aztán
világosságot gyújt, és elviszi a kincseket. Lehet, hogy fel is gyújtja
ezt az átkozott házat, legalább megszabadítja a környéket ettől a
bűzfészektől. Izzadságcsepp futott végig az orrán. Akaratlanul
csúszott ki belőle a hang, őt magát is meglepte, hogy megszólalt.
– Hilda!
Az asszony hallotta a hangot, s egyre közeledett. Fiatalos, szinte
meglepően gyerekes volt a hang. Félelem csendült ki belőle, amely
legalább akkora volt, mint a saját félelme. De ő most már okos.
Ismeri ezeket az átkozottakat. Nem adja oda neki a gyűrűt.
Segítsen valaki! A muzsika éhsége gyötörte a belsejét, a félelem
pedig jegesen markolászta. Ordítani kezdett, az anyját hívta,
összefüggéstelenül kiabált, könyörgött Hildának, hogy bújjon elő,
mert a sötétben minden irányból arc nélküli borzalmas kék
szemek bámultak rá.
Átbukdácsolt a láthatatlan akadályokon, visszatántorodott, s
újból előrelendült. Rohanni próbált, de nem volt hozzá tér.
Nekicsapódott az ajtófélfának, aztán átugrott a szomszéd szobába,
és tudta, hogy az asszony ott van. Érezte a mozgását, s még a
vaksötétben is látta a szemét.
 A gyertyaláng szeszélyes táncot lejtett, ahogy az asszony a fiú
fölé hajolt, hogy az arcába nézzen. A hátán feküdt, teste a
küszöbön keresztül átlógott a másik szobába. Szeme tágra nyílva
meredt a semmibe, s még mindig benne volt a félelem. Hilda még
közelebb hajolt. Az arc ismeretlen. Miért jött hát akkor mégis ide?
Az asszony lélegzete lelassult, kezdett megnyugodni. A
piszkavas csapása a bal halántékot érte. A gyűrűje színéhez
hasonló vér lecsorgott egészen a fiú füléig. Hilda összeszedte
magát, karját szorosan a testéhez feszítette, s így maradt egészen
addig, amíg teljesen elmúlt a félelme. Nem volt erős. Öreg volt.
Vajon meddig tudja még tartani magát?
A gyertyafény megcsillant a fiú mellett heverő kés pengéjén.
Most emlékezett rá, hogy ez a kés felhasította a ruhájának ujját,
de nem érte el a testét. Felvette a földről, s közelebbről
megvizsgálta. Jó kis kés. Biztosan érdemes lesz megtartani. A
fiúnak nem lesz rá többé szüksége. Föltette a kandalló
párkányára a piszkavassal együtt, majd leült a hintaszékbe
pihenni.
A fiú sovány volt, de számára így is nagy terhet jelentett.
Felsóhajtott. Mikor hagyják végre békén?!
Megmarkolta a fiú lábát, és húzni kezdte. Az éjszaka folyamán
nagyon sokszor megállt pihenni. Már közel volt a hajnal, amikor
Tony biztonságos rejtekében, a ház alatti nedves fűben pihent.
Együtt aludta álmát a kutyáját kereső férfival, a kerékpárossal, s
a jegyeket áruló hölggyel. És persze Martinnal.