Mily dicső a hazáért halni

Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum

értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az
ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva
imádkozott. Fejét mélyen lehajtotta, szőke haja előrehullott, s
látni engedte hosszú, vékony nyakát s a gallértalan lenvászon ing
alól kiugró csigolyáit. Az őrök megálltak egy pillanatra – egy
gróf beszélgetett Istennel, s ezt elégséges indoknak találták
ahhoz, hogy elfeledkezzenek a spanyol rituálé szigorú
előírásairól. A pap is hátralépett, s imára fűzött ujjait némán
összeszorította; tenyere izzadt, s áruló nyomot hagyott a
breviárium elefántcsont fedelén. A rózsafüzér nagy, olajbogyóra
emlékeztető szemei hangtalanul egymáshoz ütődtek. Csak a
hatalmas kulcskarika csörrent meg az egyik őr kezében
néhányszor, szabálytalan időközökben.
– Ámen – suttogta az ifjú, bevégezvén reggeli imáját. Aztán
hangosan hozzátette: – Bocsásson meg, atyám!
Ebben a pillanatban, szinte vezényszóra megszólaltak a dobok,
baljósan és monotonon, mint az esőverés.
Egy vörösképű, borzasbajszú huszártiszt a mellette álló két
horvát ulánus hosszú puskája alkotta keretben az ítélet
kihirdetésébe kezdett. Rekedt hangja tompán visszhangzott a
cellában. Az ítélet szigorú volt és kérlelhetetlen: kötél általi
halál. A fiatal nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a
véres, kegyetlen és reménytelen népfelkeléseknek az egyikében,
melyek váratlan és megjósolhatatlan kirobbanásukkal időről
időre megrázták a császári birodalmat, hogy aztán hamarosan
hasonló váratlansággal, kegyetlenséggel és reménytelenséggel
fojtassanak el. Származását, családjának hírnevét a bíróság
súlyosbító körülményként értékelte – az ifjú nemcsak
uralkodóját, hanem saját rendjét is elárulta. Az ítéletnek
példásnak kellett lennie.
Az elítélt alig különböztette meg az egyes szavakat a beszéd
monoton áradatában, mely dobszóként pergett fülében. Az idő
megállt. Múlt, jelen és jövő egybefolyt, a dobok feldübörögtek, a
halántékában nyugtalan érverésként visszhangzottak győztes
csaták, diadalmas hadjáratok és rohamok távoli hangjai, s egy
másik dobszó, mellyel a feketébe öltözött katonák annak idején
nem az ő, hanem egy másik, egy idegen halálát kísérték. Fiatal kora
ellenére (inkább hirtelen megnőtt kamaszra, mint érett ifjúra

1
emlékeztetett) látott már vért, s állt már szemtől szembe a
halállal, de még sohasem így, sohasem ilyen közelről. És éppen ez a
közelség, ahogy a halál leheletét megérezte meztelen nyakán, ez
torzította el tudatában a valóság képét – mint mikor az
asztigmatikus szem előtt a tárgy közelsége csak még homályosabbá
teszi annak körvonalait. Számára most egyvalami volt fontos –
mert az ő világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes
halálnak volt becsülete –: hogy megőrizze azt a méltóságot,
amely egy Esterházytól egy ilyen pillanatban elvárható.
Az éjszakát ébren töltötte. Szemeit azonban lehunyta, s ajkát
egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el, hogy az őr, aki szemét a
kémlelőnyíláshoz tapasztotta, bizonyíthassa: az elítélt mély
álomba merült, mintha nem is a halálra, hanem az esküvőjére
készülne. És valami furcsa, fölcserélt időrendben MÁR MOST
hallotta, amint az őr a tiszti kaszinóban meséli:
– Uraim, az ifjú Esterházy az éjjel mély álomba merülve aludt. Egy
sóhaj nélkül. Mintha esküvő, és nem kivégzés várna rá. Tiszti
becsületszavamra mondom! Uraim, adózzunk neki elismeréssel.
És hallani (hallja) a kristálypoharak csörrenését is.
– Prosit! Prosit!
Halálának ez a látomása, ez a győztes küzdelem egész reggel
tartotta benne a lelket. Imádsággal őrizte meg higgadtságát, s
összeszorított foggal állt ellen belei és idegpályái gyáva
remegésének, az akarat eme árulóinak: férfias bátorságát a családi
legendákkal kovácsolgatta. Ezért aztán amikor megkérdezték
tőle, hogy mi az utolsó kívánsága – s ez a szabályzat könyörületes
előírásainak megfelelően történt –, nem egy pohár vizet kért,
hogy csillapíthassa a bensejét emésztő tüzet, hanem egy
cigarettát; mint egyszer régen valamelyik őse, aki egy csipet
dohányt kért, melyet aztán megrágva a hóhér arcába köpött.
A tiszt dobbantott csizmája sarkával, és felé nyújtotta ezüst
cigarettatárcáját. (– Uraim, becsületszavamra mondom, hogy a
keze annyira sem remegett, mint most itt az enyém, ahogy a
poharat tartom! Prosit! Prosit!) A füst, mint a hajnal, violaszínűen
gomolygott a felkelő nap első sugaraiban, melyek, mint a szentek
kriptáit ábrázoló régi képeken, ferdén hullottak a cellába. Az
elítélt érezte, ahogy a füst, ez a tündöklő illúzió, egy pillanatra
megtámadja erejét, hatalmába keríti, mint egyszer régen egy
messziről hallott tárogatószó a pusztában, azért hát gyorsan a

2
földre dobta a cigarettát, és rátaposott huszárcsizmájával,
melyről a sarkantyúkat már rég levették.
– Uraim, készen vagyok.
Katonás egyszerűsége és parancsszerű rövidsége miatt választotta
ezt a mondatot, mely hideg volt és csupasz, mint egy kihúzott
kard, s melynek pátosz nélkül, szinte jelszóként kellett
elhangoznia, mint mikor az ember egy éjszakai mulatozás után csak
annyit mond: Jó éjszakát, uraim! Most azonban úgy tűnt neki, hogy
nem volt elég méltó a történelmi pillanathoz. Hangja tisztán és
érthetően csengett, a szavak kurták, a mondat egyszerű és világos
volt, de mégis valahogy túl puha és megtört.
Attól a naptól fogva, hogy az anyja meglátogatta, tudta – bár
némi őrült, titkos remény még ezután is élt benne –, hogy az élete
már csak egy tragikus vásári komédia, melyet szinte isteni
hatalommal rendelkező emberek írnak.
Itt állt előtte – testes, erős, lefátyolozott arcú asszony, s
teljesen betöltötte a cellát személyével, egyéniségével,
jellemével, hatalmas tollas kalapjával s mozdulatlansága
ellenére suhogó ruhájával. Visszautasította az egyszerű katonai
széket, mellyel az ulánusok kínálták, az ulánusok, akik még soha
senki iránt nem tanúsítottak olyan tiszteletet, mint most iránta,
ám ő úgy tett, mintha nem venné észre, hogy ez a durván faragott
szék túl egyszerű számára, rémisztően egyszerű, ruhájának
selyemfodraihoz képest. A látogatás egész ideje alatt állva
maradt. Fiával franciául beszélt, mintha zavarba akarta volna
ejteni azt az ulánustisztet, aki illendő távolságra állt tőlük,
kihúzott kardját a teste mellett tartva, ami inkább volt
díszőrségi tisztelgés a nemesasszony előtt (akinek a nemessége
egyébként éppolyan régi volt, mint az uralkodóé), mintsem
figyelmeztetés és óvintézkedés a császári kazamaták büszke
látogatójával szemben.
– A lábai elé vetem magam – suttogta az anya.
– Anyám, én kész vagyok meghalni – mondotta erre ő.
Szigorúan, talán kissé túl szigorúan is letorkolta.
– Mon fils, reprenez courage!
Most először intett, alig észrevehetően, fejével az őr felé. Hangja
csak suttogás volt, összemosódva a ruha fodrainak susogásával.

3
– Az erkélyen fogok állni – mondta alig hallhatóan. – Ha fehérben
leszek, akkor sikerült.
– Nem, anyám. Alighanem feketében lesz…
Ismét felhangzott a dobpergés, s ez felriasztotta révedezéséből –
most mintha közelebbről hallotta volna. A szemei előtt
kibontakozó, eddig néma merevségbe kövült kép ismét élettel telt
meg, s ebből megértette, hogy befejezték az ítélet kihirdetését; a
tiszt összegöngyölte a papírtekercset, a pap az ifjú fölé hajolt, és
megáldotta a kereszt jelével, az őrök pedig karonfogták. Nem
engedte, hogy támogassák. Finoman a két ulánus karjába
kapaszkodva, könnyedén felállt. Hirtelen, még mielőtt átlépte
volna a cella küszöbét, először valahol a melle tájékán, majd
egész testében érezni kezdte a bizonyosságot, hogy minden pontosan
az élet logikája szerint történt. Mert ebben a lidérces álomban
minden a halál ellen, az élet oldalán van. Fiatalsága, származása,
családjának hírneve, anyja szeretete, a császári kegy és ez a nap,
mely rásüt, miközben hátrakötözött kézzel, mint valami rabló,
felkapaszkodik a kordéra.
Ez az érzés nem tartott sokáig, csak míg a kordé kiért a bulvárra,
ahol már várta a birodalom minden tájáról összesereglett zajos
tömeg. A dobok szaggatott tiszteletadásán keresztül hallotta a
sokaság zúgását, fenyegető zsivaját, a gyűlölettel feléje rázott
öklöket. Ujjongva üdvözölték a császári igazságszolgáltatást,
mert a tömeg mindig a győztest élteti. Ez a felismerés összetörte.
Fejét egy csöppet a mellére hajtotta, vállát begörbítette, mintha
ütéstől félne (bármikor eltalálhatta volna egy kő), felsőteste is
meghajlott kicsit. Ez elég volt ahhoz, hogy a csőcselék észrevegye:
elhagyta a bátorsága, büszkesége megtört. Ez majdhogynem
üdvrivalgást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni, ahogy a
bátrak és a büszkék összeroppannak.)
A bulvár vége felé, ahol a nemesi rezidenciák sora kezdődött, s
ahol a tömeg egy kicsit megritkult, felemelte tekintetét. A reggeli
nap vakító fényében tündöklően fehér foltot vett észre az
erkélyen. A korlát fölé hajolva tiszta fehérben ott állt az
édesanyja, mögötte hatalmas levelű zöld filodendron, mely még
jobban kihangsúlyozta ruhájának ragyogó liliomszínét. (Jól
ismerte ezt a ruhát – családi ereklye volt, egyik őse viselte
valamelyik császári esküvőn.)

4
Hirtelen dacosan kihúzta magát, s kedve lett volna odakiáltani a
fenyegető sokaságnak, hogy egy Esterházy nem halhat meg így, nem
lehet csak úgy felakasztani, mint egy útonállót.
Így állt a bitófa alatt is. Amikor a hóhér kirúgta a lába alól a
zsámolyt, még várta a csodát. Aztán teste a kötélen
kicsavarodott, szemei kiugrottak üregükből, mintha hirtelen
valami félelmeteset, valami iszonytatót vettek volna észre.
– Uraim! Két lépésre álltam tőle – mesélte még aznap este a tiszti
lovardában a borzasbajszú ulánustiszt. – Amikor a nyakára tették
a kötelet, olyan nyugodtan nézett a hóhér kezére, mintha csak
bársony nyakkendőt tartott volna. Tiszti becsületszavamra
mondom, uraim.
Két feltételezés is lehetséges. Az ifjú nemes vagy bátran,
méltósággal halt meg, és sorsa biztos tudatában tartotta
magasan fejét, vagy az egész jól kigondolt bábjáték volt, melynek
szálai egy büszke anya kezében futottak össze. Az első, hősi
változatot a jakobinusok és a sansculotte-ok vallották a
magukénak, ők terjesztették először szóban, s a krónikákban is ők
örökítették meg. A másikat, mely szerint az ifjú az utolsó
pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas
Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, mintha
egy legenda születését akarnák megakadályozni. A történelmet a
győztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írástudók
fantaziálnak. Bizonyos csak a halál.