Alföldi András

KERESZTÉNY CSÁSZÁROK,
POGÁNY RÓMA
A lföldi A ndrás művei az A ttraktor kiadásában

A korai Róma
Keresztény császárok, pogány Róma
A későrómai birodalom válaszúton
Pogány szokások, keresztény emlékek
Magyarország népei és a római birodalom
 Alföldi András

KERESZTÉNY CSÁSZÁROK,
POGÁNY RÓMA

A ttraktor
Máriabesnyő
2017
 Alföldi A ndrás életm űsorozatát és ezen belül
a jelen kötetet szerkesztette:
Patay-Horváth A ndrás és Forisek Péter

Copyright © Alföldi A ndrás jogutódja, 2005, 2017

Hungárián edition © A ttraktor, 2005, 2017

Címlapfotó és címlapterv: CsumP Stúdió

ISSN 1786-4070
ISBN 978-615-5601-20-0

Felelős kiadó az A ttraktor Kft. ügyvezetője.

A nyomdai munkákért felel a monobit nyomda Kft. ügyvezetője.
NAGY KONSTANTIN MEGTÉRÉSE'
 Mióta az újkori felvilágosulás megindította harcát a keresztény
Egyház ellen, s ez pedig minden erejével védekezni igyekezett az
ellene emelt vádakra, a két párt az első keresztény császár meg­
térését is igyekezett - akár tudatosan, akár ösztönösen - a maga
álláspontjának megfelelő módon megvilágítani. Nem a Kr. u. ne­
gyedik század észjárásába mélyedve törekedett megérteni az új­
kor e nagy sorsfordulatot, hanem nemzedékről-nemzedékre rá­
sütötte a saját gondolkodása újdonsült bélyegét Konstantinra. E
nagy huzavona ma is tart még. A valóság felderítésétől - szerény
megítélésünk szerint - azok távolodtak el legjobban, akik az „e
jelben győzni fogsz” csodáját olyan radikálisan akarták kiirtani,
mint a háziasszony, aki a ruhára esett tintafoltot túlerős vegy­
szerrel dörzsölve a foltot ugyan eltávolítja, de egyúttal a szövetet
is kilukasztja, tönkreteszi. Ezek ugyanis a milvius-hídi csata előt­
ti csodával együtt megtagadták a császárt teljesen eltöltő vallá­
sosság világos jeleit is, képmutató és kétlaki figurát formálva be­
lőle, aki esetleg csak sok ingadozás után, nagykésőn áll a keresz­
ténység oldalára. Ehhez a művelethez a modern tudományos tech­
nika minden eszközét felhasználták: az okmányközlésben feltét-

' Részlet „A pogány Róma a keresztény császárok alatt" című könyvből,

mely a M. Tud. Akadémia kiadásában fog megjelenni. [A könyv soha nem je­
lent meg - a szerk.]

7
lenül megbízhatónak bizonyuló egyházi történetíró és kortárs,
Eusebius dokumentumait s a donatista szekta történetére vonat­
kozó okiratokat hamisnak bélyegezve, Konstantin pénzeinek ke­
resztény jegyeit pogány vallásos jelképeknek, vagy alacsony al­
kalmazottak jelentőségnélküli egyéni akciójának minősítve. Erre
az eljárásra, mely nem állja ki az elfogulatlan vizsgálatot, még
azoknak sincs szüksége, akik az irracionális elem et ki akarják
küszöbölni ezen esemény lefolyásából. Azt a tényt, hogy a csá­
szár váratlanul, egyik napról a másikra a kereszténység mellé állt,
az alig későbbi keresztény tudósítás mellett okmányszerűen iga­
zolják az állami pénzveretek ábrázolásai. S ha ki is derül, hogy a
híres vízió nem ország-világ előtt, hanem a császár álmában ját­
szódott is le, a római világ életében sorsdöntő egyéni élményt le­
tagadni épp úgy lehetetlen, amint jelentőségét sem lehet elken­
ni.
A sok szubjektív ok mellett még objektív alapja is van annak,
hogy Konstantinust oly különbözőképpen ítéli meg a történet-
írás. Aki ugyanis a középkor felől visszatekintve nézi alakját s azt
látja, hogy évszázadokra megszabta működése a bizánci világ sor­
sát, az azt hiheti, hogy sorsfordító hatása csak maga-magából ma­
gyarázandó, hogy előzményei nem voltak, nem fejlődés emelte
vállán elhatározásait, hanem mint magányos szikla mered égnek
a történelem tengerén. Aki viszont a korábbi császár korból kiin­
dulva követi fokról-fokra a fejlődést az élet különböző területein,
az előtt nem lehet kétséges, hogy azok a lépések, amelyeket Kons­
tantin megtett, mindenütt az elé táruló helyzetek észszerű meg­
oldását hozták, melyeket az idő haladása épp akkorra érlelt meg
és amelyeket talán évtizedekkel később, talán valamivel más for­
mában, de meg kellett volna tennie a trón bármelyik birtokosá­
nak. Hiszen azok az államvezetők sem mind egyforma súlyúak,
akik az emberiség sorsának alakulására elhatározó hatással vol­
tak: az egyiket valóban a saját, rendkívüli nagysága emelte a trón
szédítő magaslatára, a másikat csak nyers energia-többlete vagy
a tömegszenvedély hullámai, sőt esetleg egyszerűen csak valami
kívülálló körülmény állított a döntő pillanatokban a kormányke­

8
rékhez, s úgy jutott szerepéhez, akárcsak a csatahajókat vízrebo-
csátó hölgyek, akiknek csak villanygombot kell megnyomni, hogy
az óriás vaskolosszus szép simán tengerre fusson.
Konstantin előtt - aki persze nem ily könnyen jutott babérjai­
hoz - Augustus is évszázadokra megszabta az imperium Roma-
num útját s amint Konstantinus mögött Diocletianus, úgy Augus­
tus mögött is volt nagy előkészítő: Caesar. Augustusi is úgy lát­
juk, ha visszanézünk uralkodására, hogy minden kezdeményezés
tőle indul ki a császárkorban; ha meg az előzményeket vizsgáljuk,
világos lesz, hogy pompás államformáló elgondolását már Cicero
kitervezte és amit megoldott, ahhoz hatalmas történelmi folya­
matok megérése, az idők teljessége segítette. De a különbség
Augustus és Konstantinus közt ugyanaz, ami Vergilius friss római
tehetsége, nagyszerű költészeti alkotókészsége és egy Claudius
Claudianus virtuóz utánzóművészete közt; ami az organikus mo-
dellálású, egyéni veretű pompás Augustus-portrék és a Konstanti-
nus-bazilika grandiózus sablon-feje között. Az a távolság, amely
például egy augustuskori arezzoi kehely finomságait egy IV szá­
zadi afrikai sigillata-ajándéktál dekoratív, de durva figuráitól elvá­
lasztja, megnyilvánul a két uralkodó alkotóképességének értéké­
ben is. Amit Konstantinus véghezvitt, több tapintattal végezhet­
te volna el nála a sokat csepült zseniális Gallienus, sőt ugyanazon
körülmények között ugyanúgy megoldotta volna például egy Aure-
lianus is; de amit Augustus művelt, az az ő páratlan géniuszának
meg nem ismételhető teljesítménye.
Nem célunk, hogy itt felsoroljuk a sokféle s egymást kizáró
felfogást a Krisztus zászlaja alá állott K onstantinéról.1Sokkal
fontosabb ennél az, hogy számtalan ellentét közepette két és fél­
száz év óta egyre tisztultak e probléma távlatai, folyton haladt a
már ismert adatok kilúgozása, új források beiktatása s a legkülön­
bözőbb felfogású, régibb és újabb kutatóknak köszönhetünk érté­
kes meglátásokat, maradandó felismeréseket. Ha ezt a nagy tö­
meg apró, tarka mozaikkockát gondosan kiselejtezzük, s hozzájuk
még igyekezünk néhány újat tenni, majd összerakjuk őket úgy,
ahogy eredetileg csatlakoztak egymáshoz, úgy ki kell rajzolódni

9
belőlük a Krisztus győzelme valódi képének az imperium régi
vallásain. E rekonstrukció nem hoz ugyan az eddigi eredménye­
ket szándékosan a fejük tetejére állító szenzációt az erre éhesek­
nek, de számunkra ennél sokkal többet is ér: feltárja előttünk an­
nak a hatalmas visszahatásnak eredetét s előzményeit, amelyet
Konstantinus valláspolitikai megfordulása a római nemzeti ha­
gyományok letéteményeseiben felkeltett, érthetővé teszi későb­
bi világtörténelmi távlatait.

10
 1.

K o n st a n t in m e g t é r é s é n e k e l ő z m é n y e i

Krisztus után 300 körül, amikor Konstantin felcseperedett, a

régi vallások sokasága elhalványodott ugyan, s alig néhány isten­
alak őrizte meg régi vonzó erejét, de maga a vallásos érzés - kezd­
ve a legnagyszerűbb átfogó egyisten-hit virágzásától a legalacso­
nyabb babonaságok elburjánzásáig - oly hatalmas volt, mint még
soha, egyformán betöltve a legműveltebbek szellemi életét s a
legelmaradottabb rétegek ösztönös gondolatvilágát. Az a nagy
egységesülési folyamat, amely az élet minden területén megnyi­
latkozik ebben az időben, a vallásokat is összeolvasztotta kohójá­
ban s ebből az összeolvadásból főleg két jegecesedési pont körül
kezdett az egyistenhit kiemelkedni. Az egyik ezek közül a napis­
ten kultusza volt, amelyben a teozófiává vedlett filozófia, a „chal-
daeus” asztrológiai spekuláció és a gnoszticizmus, azután pedig
az előző évszázadban oly óriási hatású keleti népvallások, primi­
tív indogermán babonaságokkal együtt hatottak, és már a császári
valláspolitika is megkísérelte egyszer a „birodalom urává” emelni
Sol-t.2A másik kristályosodási tengely a kereszténység. Konstan­
tinra eredetileg mind a kettő hatott. Galliai pénzverésében, mió­
ta csak saját politikát kezdhetett, a Maxentius legyőzése előtti
években Mars mellett Sol ábrázolása van3előtérben; ha egy galli­
ai Apolló-szentélynek 310-ben dús ajándékokat ád, talán szintén
a Napisten-Apollónak szóltak ezek inkább, mint valamely helyi
istenségnek.4 És megtérésében, vagy legalábbis ennek őszinte­
ségében azért nem tudtak hinni sokan a modern kutatók közül,

11
mert a Jézus segítségének tulajdonított diadal után is világos je­
lei vannak egy ideig a napkultusszal való kapcsolatainak. Azonban
e kettőség csak a mi számunkra látszik lehetetlennek, a sokisten-
hit összeolvadási korszaka szülöttjének gondolkodásában éppen­
séggel nem az. Sőt inkább azon csodálkozhatunk, hogy egy év
alatt le tudta vetkőzni 312 október 28 után a polytheizmus e ma­
radványát is.
Míg tehát a napisten varázsa 312 ősze óta egyre gyengül Kons­
tantin vallásos gondolkodásában, annál nagyobb erővel tör fel­
színre a kereszténység iránti régi vonzódása. Ezt a rokonszenvet
apjától örökölte, aki a társuralkodói által kezdeményezett és nyolc
éven át kegyetlen következetességgel folytatott keresztényüldö­
zéseket a saját nyugateurópai uralmi körzetében csak igen lany­
hán vitte keresztül.5 Az a meglepő tény pedig, hogy Constantius
Chlorus egyik lánya a keresztény Anastasia nevet viselte,6igazol­
ja, hogy a Krisztus vallása gyökeret vert már Konstantin atyjának
családjában.7 Császárunk maga azt állította később apjáról, hogy
igen vallásos érzésű volt és mindig a Megváltót hívta segítségül,8
ami aligha egészen alaptalan kitalálás, noha világos, hogy Chlorus
nem mert még nyíltan elszakadni az „ősök parancsoló példájától”.9
A szülői házból hozott benyomások mellett az a gyűlölet is köze­
lebb hozhatta a kereszténységhez Konstantint, amelyet Diocletia-
nus és Galerius ellen érzett, akik - az üldözés fő mozgatói - mér­
hetetlen nagyravágyását arculcsapva kizárták őt a ’négycsászá-
rok’ uralkodórendszerének örökösödéséből: ifjúkorában lenyelt
haragja később egy rendeletében tör felszínre, amelyben nyíltan
becsmérli őket véres keresztényüldözéseik miatt.10Nemrég el­
hunyt, nagytekintélyű uralkodók leszidása a trón magaslatáról so­
hasem hallott forradalmi hang volt, abban a római világban, amely
a régiekhez minden idegszálával ragaszkodott és a hagyományok
védelmét - mint Diocletianus - első kötelességének tartotta. Bi­
zonyos, hogy Konstantin elszakadása a római múlttól nem akkori
keletű, mint idézett rendelete, hanem már egészen fiatalon vég­
bement benne.11 De nemcsak ily negatív előzményei vannak a ke­
reszténységhez való pártolásának.

12
 Igaz ugyan, hogy keresztény életrajzírója előadásában hirte­
len, minden előzmény nélküli a megtérése. Az általa leírt csoda
ecsetelése már műfajilag is megkívánta az isteni kinyilatkoztatás vá­
ratlanságát, hogy annál meglepőbb legyen az égi akaratból bekövet­
kezett fordulat.12Azonban „nehéz elgondolni - írja Mgr. Duchesne13
- hogy Konstantin egész e pillanatig oly idegenül állott a keresz­
ténységgel szemben. Ez az előadás, legalább is e ponton, egy kis
mesterkéltséget árul el”. Ez az irodalmi fogás azonban nem Euse-
bius koholmánya, hanem magának a hitbuzgó császárnak agyában
született meg, aki alig két évvel azután, hogy a Krisztus zászlaja
alá állott, így ír az arlesi zsinatnak:14„A mi Istenünk megfoghatat­
lan jósága nem engedi meg az emberiség mivoltát továbbra is sö­
tétségben tévelyegni... Tudom én ezt ugyan sok más példából is,
mégis a saját magam tapasztalatából állapíthatom meg ugyanezt.
Mert olyan dolgok voltak eleintén bennem, amelyek híjjával voltak
az (isteni) igazságnak és úgy láttam, hogy nem veszek észre semmi­
féle olyan égi hatalmat, amelyet keblem titkos rekeszébe zárjak... De
az ég kémlelőtornyában trónoló Isten osztályrészemül adta, amit
nem érdemeltem (t. i. megvilágította őt hitével) s kétségtelen,
hogy már ki sem lehet mondani, el sem lehet számlálni azokat a
jótéteményeket, melyeket nekem, szolgájának, égi jóakaratával
ju ttato tt...” Pedig nem igaz, hogy valamikor hitetlen volt: tíz év
múlva ugyancsak buzgóságától vezettetve elárulja, hogy „Már
eleitől fogva s régen világos és kétségtelen volt mindenki előtt,
aki a Mindenhatóról helyesen és józanul ítélt, hogy mily nagy volt
a különbség, amellyel a kereszténység szent kultuszának gondos
betartása elütött azoktól, akik küzdöttek ellene és akik le akarták
kicsinyelni”.15 így hát semmi okunk sincs kétségbe vonni, amit
Lactantius e császár trónralépte után nehány évvel ír: „Trónra
jutva a felséges Konstantin legelőször is azt tette, hogy a keresz­
tényeket visszaadta vallásuk gyakorlatának és istenüknek; a szent
vallás helyreállításának szentesítése volt első rendelkezése”.16
Nem hihetjük azt sem, hogy ez merőben csak politikai sakkhúzás
lett volna.17Későbbi viselkedése világossá teszi, hogy miért szün­
tette meg végleg 306-ban az üldözéseket, amelyeket már atyja is

13
csak ímmel-ámmal hajtott végre:18a Krisztus hatalmába vetett hi­
te miatt.
A birodalom többi részében ekkor még teljes súlyával neheze­
dett az államhatalom üldözése az Egyházra. Csak Itália és Afrika
ura, a társcsászárok által el nem ismert Maxentius utasítja el szin­
tén a véres elnyomás politikáját - csak a pápaválasztások alkal­
mával kitört utcai harcok okozói ellen hoz Rómában rendszabá­
lyokat - és egyenesen pártolja az Egyházat, 311-ben visszaadva
ennek elkobzott fekvőségeit.19Egyebütt pedig a Krisztushívők ja­
vának hősiességén tört meg kipusztításuk kísérlete és szociális­
politikai szervezetük hibátlan működésén a legsúlyosabb helyze­
tekben. 311-ben az üldözés fő mozgatója, Galerius császár, bár el­
vi álláspontjából nem engedett, kénytelen volt belátni a vérontás
céltalanságát. Korszakos jelentőségű türelmi rendelete nyomán a
börtönökből, számkivetésből és kényszermunkáról győzelmi büsz­
keséggel tértek vissza a hitvallók ujongó hittestvéreik közé, szen­
vedéseik friss jeleivel és elbeszélésével döbbentve meg ellenfe­
let és jóbarátot; a templomok a pogányság szemeláttára emelked­
tek fel újra romjaikból.20 Az irtóhadjárat teljes csődjét fogcsikor­
gatva ismerte be ediktumában maga Galerius is. Azt, hogy mily
döntő vereséget jelentett az állam és az egész addigi hivatalos ke­
reszténypolitika számára ez a visszavonulás, kiemelték már mások.21
Nem kisebb dolgot adott fel az imperium, mint azt a hosszú év­
századok óta űzött hatósági gyakorlatot, mellyel az államhűség bi­
zonyítását pogány rítusok végzéséhez kötötte s mely a keresz­
tényüldözések fő ütközőpontja volt. Meghajolt tehát az Egyház
kezdettől fogva vallott álláspontja előtt, hogy hívőinek alattvalói
megbízhatóságát és ragaszkodását az államfőkért és az államkö­
zösségért való tiszta imával hozza kifejezésre.22A kereszténység­
nek akkor már minden tartományban erős gyökereket vert23moz­
galma tehát végleg áttörte korlátáit.24Az évszázad és a birodalom
legégetőbb kérdése állott a kapuk előtt, erélyesebben követelve
megoldását, mint valaha.25 A valláspolitikai kérdések állottak ak­
kor különben is az egész birodalmi belpolitika homlokterében,
amit az előzményekre vetett rövid pillantással érzékelhetünk a
legjobban.
14
 Ismeretes, hogy a császárság intézményének szellemi meg­
alapozása többszörösen átalakult az idők folyamán. Nyersen és
egészében azt mondhatjuk, hogy az első század császáruralma ál­
lampolitikai gondolaton nyugszik és római veretű, a másodikban
erkölcs-bölcseleti az alapjellege és görög színezetű, míg a harma­
dikban létének vallásos megindokolása van előtérbe tolva a helle­
nisztikus Kelet jegyében.26 Míg tehát a „principátus”-nak, azaz a
mérsékelt korai monarchiának jogi természetű és objektív alkata
volt, addig a „dominátus”, vagyis a későrómai abszolutizmus val­
lásos érzésekre épített, szubjektív berendezkedés. Már a II. szá­
zadban felbukkan az a vezérgondolat, hogy a békeidők virágzását
és a győzelmeket a harcban nem egyéni uralkodóerények szülik,
hanem az istenség ajándékozza imádása jutalmául s így a vitézség
és kezdeményező erő helyett a vallásos kötelmek buzgó teljesí­
tése válik mind fontosabbá a császárok számára. E korszakban,
amidőn a sokféle istenfogalom össze-vissza keveredett egymás­
sal és e folyamat egyre más és más kultuszt tolt előtérbe, szük­
séges volt az is, hogy a sok közül pillanatnyilag leghatékonyabb
istenalakot igyekezzenek a trón megtámasztására felhasználni s
így egyre szorosabb viszonyra lép egymással a „trón és az oltár”;
a legerősebb istenség kiválogatása pedig egyúttal a monotheiz-
mus felé való állandó közeledést is jelenti. Ez a haladás - tudjuk
- már Aurelianus alatt (270-275 Kr. u.) elért odáig, hogy a sokfé­
le istenfogalmat magába foglaló 'egységesített’ napisten, a Sol do-
minus imperii Romani, mintegy menybeli császárja lett a biroda­
lomnak. S ha a Diocletianus-féle négyesuralom elgondolása négy
isteni védurat követelt is, nem kevésbbé világos az uralkodósze­
mélyek és égi patrónusaik összekapcsolásának elve ekkor sem,
mely az egyeduralom helyreállítása esetében önmagától vezetett
arra, hogy az egyetlen császár felett egyetlen isteni hatalom őrköd­
jék.27Már pedig Konstantin az egyeduralomra tört. Természete­
sen ő nem históriai hosszmetszetében látta e fejlődési folyamat
irányát és célját, hanem a lefolyása által előállott, akkor már meg­
érett helyzet pillanatának keresztm etszetében. Állásfoglalását
azonban mit sem befolyásolta, hogy a történész szemével, vagy a
politikus ösztönével vonta-e le a következtetéseit.
15
 Az egyház pedig ekkor már nem volt oly jelentéktelen, politi­
kailag elhanyagolható tényező, mint némelyek28vélik. Arra, hogy
vezető szerepet töltsön be a későantik világban, megérett már.29
Vallásának alaptétele, az egyistenhit és a szinkretizmusból kibon­
takozó legfelsőbb istenség fogalma már nem állanak nagyon mesz-
sze egymástól. A keresztény erkölcsi kívánalmak és az üdvözü­
lésről vallott felfogás rokonok a legmagasabb színvonalú pogány
körök ideáljaival. A krisztusi theologia a görög filozófiai gondol­
kozás eszközeivel volt kiépítve, akárcsak a pogány szellemi arisz­
tokrácia eszméi a legfelsőbb lényről. A keresztény kultusz rítusai
sok hasonló vonást tartalmaztak a misztérium-vallások szent cse­
lekményeivel és mindkét fél templomaiban a későantik művészet
kifejezési formái nyújtották az áhítatkeltés és eszményítés esz­
közeit. E sok közös vonás mellett a kereszténység monotheiz-
musa eredetibb és tisztább a vetélytársak deizmusánál. Nála nem­
csak a kiválasztott elmék remélhetik a legfelsőbb lényhez való
felemelkedést, hanem bármely faragatlan ember is odajuthat eh­
hez a Krisztus példájának egyszerűen érthető átélése által és ez
a vallásos élmény a megtisztulás vágyát és az örökélet eszmé­
nyét is sokkal magasabbrendűen önti formába, mint a pogány meg-
igazulási törekvések. A pogány istenemberek csak halvány ellen­
képei Krisztusnak, rossz utánzatok. - így a pogányság már 'ben­
ne volt a kereszténység utcájában’ s csak idő kérdése volt szét­
hulló eszmevilágának alulkerülése.
Még fontosabb szempontunkból, hogy míg a pogány kultuszok
tömege megannyi széteső egyed kusza halmazata csak, melyet
híveik hiába igyekeznek utólag erőszakosan teozófiai rendszerbe
préselni, vagy „a minden istennek és istennőnek” ajánlott foga­
dalmakkal összefogni, addig a kereszténység kizárólagos, totális
aspirációjú egysége a hozzá tartozókat egyedül a saját számára
köti le. És ezt a tökéletes vallásos egységet elsőrangú szocialista
szervezet kovácsolta össze társadalmilag - modern értelemben
vett szocialista organizáció - céltudatos és kitűnő központi veze­
téssel, nagyszerű szeretet-elvének testvéri közösségével, hallat­
lan fegyelmével.

16
 De amennyire azonos alkatú az Egyház szervezete a multszázadi
szocialista mozgalmakéval,30annyira másképp áll az állammal szem­
ben, mint azok: az Egyház nem akarja felforgatni az imperiumot,
nem gyűlöletet hirdet, hanem szeretetet s üldöztetése közepette
is küzd azért, hogy loyális lehessen. Hogyan is kerülhette volna
el Konstantin figyelmét e harcos szervezet kiválósága, mely Decius,
Valerianus és Diocletianus hatalmas elnyomási kísérleteiből meg­
újult erővel szökkent talpra? A mi észjárásunk szerint politikai
szövetségre kellett volna ez uralkodónak gondolnia az Egyházzal,
de a későókori ember az Egyház rendkívüli összetartó erejében
csakis az istenség védelmének működését látta - aminthogy Kons­
tantin írott nyilatkozataiból is ugyanaz a naív vallásos elképzelés
ütközik ki, amely kortársait jellemzi; nem az emberi szervezettel
lépett tehát frigyre, hanem ennek istene védelme alá helyezte
magát ő is.
Amikor féktelen hatalomvágytól sarkallva31 elindult Itália felé,
hogy Maxentius uralmi területét is megszerezze a maga számá­
ra, Eusebius szerint32 püspökök is voltak a környezetében. És
tényleg ott találjuk mindjárt Rómába való győzelmes bevonulása
után (312 okt. 29) mellette Ossius kordovai püspököt,33aki mind­
végig bizalmasa és kegyeltje maradt. Ossius tehát elkísérte őt
Galliából s hogy mily nagy befolyása volt rá már ekkor, megmu­
tatja az afrikai egyházi viszály elintézésében nyert császári meg­
bízatása, hamarosan Maxentius legyőzetése után. Nem lehet két­
séges, hogy ez az ember - akiről sajnos nagyon keveset tudunk,
s akinek az írásai is elvesztek - nagy szerepet játszott a Krisztus­
hoz való pártoláson tépelődő Konstantin mellett a Milvius-hídi
csata előtt és bizonyára éppen ennek jutalmául jutott a császári
kegyekbe. Igaz, hogy Konstantin későbbi hadjárataira is vitt ma­
gával papokat, hogy azok imáikkal elősegítsék győzelmét s Ossius-
nak is lehetett ilyen feladata. De sokkal fontosabbak lehettek a
császárral folytatott csendes beszélgetései, melyek folyamán ki­
formálódott utóbbi bensejében az az elhatározás, hogy Krisztus­
hoz fordul segítségért és ha ezt elnyeri, végképp hozzá szegődik.
Az is lehet, hogy az Ossiussal való tanácskozások valamiképpen

17
előkészíthették azokat a sajátos feltételeket is, amelyek között
Krisztusra bízta magát.
Mindazok a hitbeli előzmények, amelyek Konstantinus nagy
elhatározását hosszú időn át kiérlelték - s a melyeket itt megkí­
séreltünk felvázolni - megmutathatják, hogy azok a szellemes
kombinációk, amelyek az aktuális politikai helyzetből adódott sakk­
húzásnak, vagy a nagy mérkőzés előtti túlfeszült idegállapot su­
gallta drámai fordulatnak minősítik ezt, nem állják meg helyüket.
De az is világos Konstantin előző lelki fejlődéséből, hogy alap nél­
kül való, amit később maga beszélt és amit keresztény életrajz­
írója kiszínezett az isteni közbelépés váratlan voltáról. Már lát­
tuk, hogy a trónon ülő misszionárius képzeletének játéka ez, amely
abba a formába öntötte lelki életének ezt a nagy eseményét, amely­
be a pogány-mitikus elbeszélések a kegyeltjeik érdekében kriti­
kus pillanatokban közbelépő égi hatalmak megnyilatkozásait öl­
töztetni szokták. Sok olyan prófécia forgott akkoriban közkézen,
hogy a mindenek Urának Küldöttje kiválasztott valakit, ráruház­
ta a hatalmat a világ titkos erői felett és e kinyilatkoztatás nagy
élménye nyomán az új próféta prédikálni kezdett minden népek­
nek: térjetek meg!34 Ilyen próféta-élmény mozgatta Konstantint
is, reveláció, mely mindent elhomályosított, ami előbb benne élt.

18
 2.

K o n st a n t in is t e n i j e l e n é s - é l m é n y e

Mindenki emlékezik rá, hogy a caesareai Eusebius püspök hogy

írja le egy negyed évszázad múlva Konstantin megtérését. Sze­
rinte a császár buzgó imáját meghallgatva csodálatos jelenést kül­
dött az Úr: a már lemenőben lévő nap fölött a kereszt fénysugár­
ból kirajzolt jelét pillantotta meg az uralkodó seregével együtt s
mellette az égre íródva e szavakat: „e jelben győzni fogsz”. E je­
lenést még nem értette a császár - aki esküvel erősítette elbe­
szélése hiteles voltát Eusebius előtt - egészen addig, amíg Krisz­
tus meg nem jelent álmában és meg nem hagyta neki, hogy az
égen látott jegyet másolja le és használja védőeszközül ellensé­
gei ellen.35így is tett, aranyból megcsináltatta, drágakövekkel éke­
sítette a Krisztus kezdőbetűivel díszlő, üdvösséghozó és veszé­
lyektől megóvó hadijelet,36melyet azontúl seregei előtt vittek. A
Krisztus névjegyét a sisakjára is rátétette, aminthogy később is
viselte azon. Majd, mélyen felindulva ezen események által ke­
resztény papokat hivatott magához, akik megmagyarázták neki
Krisztus kilétét, működését s azt, hogy a kereszt a halálon való
győzelemnek jelképe. E tanítás által meggyőződve arról, hogy
tényleg isteni kinyilatkoztatásban volt része, keresztény papokat
fogadott tanácsadókul, a Szentírás olvasásával óhajtott foglalkoz­
ni és Istennek szolgálni. így legjobb reményekkel indult harcba
Róma vérengző és züllött zsarnoka ellen.37 Isten segítségével el­
indulva egymás után aratta győzelmeit a szörnyeteg seregein. És
amint az Úr Mózes és istenfélő népe kedvéért a tengerbe vetette

19
 a fáraó harci szekereit és seregét, a Vöröstengerbe süllyesztve
válogatott vezéreit, úgy 'süllyesztette a mélybe, mint a követ’
Róma falai előtt Maxentiust és testőreit, amikor ez a Konstantin­
nal együtt harcoló Úristen elől megfutamodva a Tiberis hajóhíd-
ján át menekült visszafelé. Hálaadó ének szállott az Úr felé az
égbe...38
Konstantin tehát később úgy adta elő ezeket az eseményeket,
mint a Krisztus által való kiválasztatásának revelációjából adódó
csodák láncolatát - mintha nem is véres küzdelmeket kellett vol­
na megvívnia, hanem csak zsolozsmás körmenetre indult volna.
Életrajzírója pedig bizonyára meg is tódította, amit a császártól
hallott, a csodákat minél jobban megnövelve és kiszínezve. A va­
lóság kifelé, a szemtanúk számára, sokkal szürkébb volt e vakító­
an fényes, épületes történetnél,39 bár a jövő szempontjából sem­
mivel sem kevesebb horderejű.
Nem mintha nem volna annak megbízható történeti magja, amit
Eusebius mond. Hogy a Krisztus nevének görög kezdőbetűit fel­
tétette a császár a Milvius-hídi csata előtt a sisakjára, azt hitele­
sen be lehetett igazolni a csak néhány évvel később vert pénzek
segítségével. És ismeretes tény az is, hogy a Krisztus jegyét vi­
selő hadijel legalább is valamivel később Konstantinus seregének
- majd a keresztény császárságnak - legszentebb jelvénye lett.
De a többi forrásból való egybevetésből kiderül először is, hogy
Eusebius híradását egy nagy - bár könnyen magyarázható - fél­
reértés ferdíti el.40Nem a kereszt volt az a varázserejű jegy, ame­
lyet a látomás mutatott, hanem éppen a X (Chi) és P (Rho) betűk­
ből álló monogramm. A vízió szavahihető előadását - mely rész­
ben korrigálja, részben kiegészíti Eusebius adatait - Lactantius-
nál találjuk meg, annál a keresztény rhetornál, aki Konstantin leg­
idősebb fiának nevelője volt s aki ez eseményeknél csak egy-két
évvel később írta meg az „üldözők haláláról” szóló könyvecské­
jét. Szerinte az isteni jelenés nem valahol Galliában ment végbe
és nem fényes nappal, hanem a döntő csata előtt közvetlenül és
álmában jelent meg a császárnak a Chi-Rho egybefont jegye s ve­
le a hoc signo vidor eris szavak.41 Krisztus pedig ekkor arra utasít­

20
ja, hogy katonái pajzsára (tehát nemcsak zászlajára és saját sisak­
jára) írassa fel e csodatevő jegyet.42 Lactantius szerint ez a X kö­
zepébe illesztett gömbölyűfejű vonás volt, aminek az a magyará­
zata, hogy a sebbel-lobbal felmázolt Rho-nak ilyen gombosvessző
formája lett a pajzsokon. És tényleg ebben az alakban örökíti meg
a Chi-Rho-monogrammot egy 320 körül kiadott pénzsorozat, me­
lyet számos verdében egyszerre veret ekkor Konstantin.
Az „e jelben győzni fogsz” csodás megjelenése tehát történel­
mi tény - akkor is az, ha álomjelenés volt csak. És hogy megrázó
élmény volt, nem a tömegek megtévesztésére szánt csalás, azt
megdönthetetlenül bizonyítja az az egész énjét betöltő hév, amely-
lyel Konstantin ettől fogva a Krisztus evangéliumának szolgálatá­
ba szegődött.43 Nemcsak a sorsdöntő mérkőzés előtti felkorbá­
csolt idegállapot tehette őt fogékonnyá látomások iránt, mert jól
tudjuk, hogy máskor is álmodott isteni utasításról, amikor valami
nagy dologban kellett határoznia; új fővárosa alapítását is ilyen égi
ösztönzésre vezette saját maga vissza.44 Nem ő volt az egyedüli,
aki szilárdan hitte, hogy a felsőbb hatalmak ilyen úton vezérlik az
embert - úgy, mint azon számtalan fogadalmi emlék állítói, akik
somno monitus megokolással rótták le hálájukat égi pártfogóik
iránt. Korának legnagyobb újplatonikus filozófusa, az előző, még
világosabb fejű nemzedékből való Porphyrius műveiben csak úgy
hemzsegnek a jóságos isteni lények és gonosz démonok, akik
álomlátások útján irányítják a halandók életét; Porphyriusék sze­
rint ráadásul még megidézni és elűzni is lehet varázslás által eze­
ket.45S az akkori keresztények színe-java, mint például maga Lac­
tantius, ugyané hiedelmekben élnek, csak éppen varázslás he­
lyett a Krisztus nevétől és imával való idézésétől várják a démon­
űző hatást és a Megváltótól, meg a mártírok hívásától várják azt,
amit a pogány a maga démonjaitól. Annyira hitte mindenki, hogy
az istenség így irányítja választottjai sorsát, hogy a Konstantin­
hoz politikailag alkalmazkodó Licinius is álomlátást színlelt Maxi-
minus-szal való leszámolása előtt, isteni győzelem-ígéretet ha­
zudva hozzá. Lactantius még hitte, hogy nála is valódi átélésen
alapuló felsőbb ihlet46volt ez; hamarosan kiderült, hogy csak álta­
tásra szánt koholmány.
21
 A Konstantin látomásához kapcsolódó elképzelések és fogal­
mak tehát a felcsigázott vallásos képzeletű későrómai szellemi­
ség szüleményei: abban, hogy e babonával teli, alacsonyrendű ké­
sőantik vallásosságtól megszabadulhasson, megakadályozta mű-
veletlensége is. Igaz, hogy vannak, akik szerint „az előző uralko­
dókkal ellentétben a császári udvar levegőjében nőtt fel s kezdet­
től fogva felismerte az alapos és egyéni szellemi nevelés jelentősé­
gét”,47de ez nem így volt valójában. Az a jóérzésű, de csiszolatlan
illyricumi katona, akinek palotájában Konstantin felnövekedett,
nem arra fektetett súlyt, hogy fia magas műveltséget sajátítson
el, hanem csak arra igyekezett, hogy jó hadvezért és adminiszt­
rátort neveljen belőle. Legfeljebb a kultúra tiszteletének illem-
szabályát szívta be e légkörben, amely arra ösztönözte, hogy sa­
ját fiainak már tényleg alapos klasszikus nevelést nyújtson.
Kétségtelen, hogy magas születése dacára litteris minus instruc-
tus, ’irodalmilag kevésbbé művelt’ volt, mint egy értékes forrá­
sunk48 megjegyzi. Maradt ugyan ránk kézjegyével kifogástalan
irodalmi színvonalú, pompásan gördülő levél is, de ennek stílusa
szinte kiabálja, hogy nem aláírója fogalmazta.49 Evvel szemben
keresztény hitkérdéseket boncoló, saját fogalmazású levelei s egyéb
írásművei nehézkesen döcögő, terjengős tollrágcsálási termékek.
Faragatlansága, bárdolatlan szenvedélyessége törvénykezésén is
tükröződik.50Amint a világi irodalomban kevéssé volt járatos, úgy
a Szentírást sem ismerte jól.51 A theologia szubtilis spekulációi
annyira idegenek voltak számára, hogy egy kitűnő modern egyház­
történész52 hamisnak bélyegezte Alexander püspökhöz és Arius-
hoz intézett levelét, megrökönyödve a benne foglalt 'gyerekes
badarságoktól’, holott éppen ez a kezdetleges gondolkodás jel­
lemzi összes theologiai tartalmú írásait és árulja el a császári szer­
zőt.53Akármilyen büszke is volt a hitvédelmi kiskátékból merített
hittudományi bölcsességére, akármennyire megtapsolták is ud­
varoncai hitbuzgó eszmefuttatásait s végül akármennyire megfé­
sülték is ezek szövegét mások, mégiscsak elárulják ezek, hogy a
kereszténység dogmatikai alapjai teljes homályba burkolva ma­
radtak előtte.54

22
 Nem is a kereszténység theologiai rendszere, s nem is ma­
gasztos erkölcsi tanítása ragadták meg e babonákba süllyedő kor
szülöttjét, hanem Krisztus határtalan hatalmába vetett meggyőződé­
se,55 amelytől birodalma virágzását várta békében s győzelmet a
háborúban. Sőt: amíg Krisztus be nem váltotta ígéretét, hogy meg­
segíti, addig nem szegődött hozzá. A pogány antik észjárás jel­
lemző maradványa ez: a római feliratok tízezreinek záróformulá­
ja az, hogy votum solvit libens merítő - tehát csak akkor váltották
be az istenségeknek te tt fogadalmakat, ha azok rászolgáltak. -
Keresztény szempontból természetesen nagy visszaesést jelent
ez a hitfelfogás. Közvetlenül ezelőtt még minden szenvedést vál­
laltak a mártírok nemzedékei ez árnyékvilág hatalmasaitól, hogy
a túlvilágon elnyerhessék értük jutalmukat. Szöges ellentétben
evvel Konstantin keresztény meggyőződésének a földi siker az
alapja, sikereit állítja oda mindenek elé hite helyességének bizo­
nyítására. S vele kürtölik ezt világgá a tudós egyháztörténész és
dogmatikus, Eusebius, a kitűnő műveltségű hitvédő és stiliszta
Lactantius, ellene pedig senki sem emeli fel a szavát...
A későrómai környezet alacsonyrendű vallásossága magyaráz­
za meg a Krisztusmonogramm kiemelkedő szerepét is. Mi ilyes­
féle dolgokban tisztán szimbólumot látunk, akkor pedig a lehető
legkézzelfoghatóbb varázserőt tulajdonították nekik.56Hallgassuk
meg például, amit Lactantius a kereszt jelével való szignálás hi­
hetetlen hatalmának bizonyítására elbeszél: „Hogy mekkora fé­
lelmére van a démonoknak ez a jel, tudni fogja az, aki látja, amint
Krisztus neve által megidézve elillannak az emberi testekből, me­
lyeket megszállottak... Ennek a dolognak kimutatása nem nehéz.
Mert amikor isteneiknek áldoznak (a pogányok), a szertartásos
cselekmények semmi esetre sem hatnak, ha ott van valaki, aki­
nek a kereszt jegye van a homlokán. És ez gyakran fő oka volt an­
nak, hogy gonosz uralkodók üldözték a (keresztény) igazságot.
Ugyanis amidőn némelyek a mieink közül az áldozást végző kény­
urak kíséretében voltak, e jelet homlokukra vetve azoknak iste­
neit megszalasztották, hogy ne tudják az áldozati állatok belső ré­
szeire rávetíteni az eljövendő dolgokat. Amikor erre a béljósok

23
 rájöttek, a démonok ösztönzésére, akik számára felmetszéseiket
végzik, panaszkodtak, hogy profán emberek keveredtek oda a szent
cselekmény végzésénél s császárjaikat felbőszítették arra, hogy
Isten egyházát megostromolják.. .”57Ha Diocletianust és Galeriust
egészen más okok vezették is a nagy keresztényüldözések meg­
indítására, kétségtelen, hogy a varázserejű jegyektől való félelem
ott ült az ő agyukban is, mely épp úgy tele volt e mechanisztikus
világszemlélet számunkra együgyűnek tetsző képzeteivel, mint
Konstantin feje. S mivel mindenki hitte, hogy ilyenféle varázsere­
jű jelekkel, szavakkal, rítusokkal szolgálatába állíthatja a magasabb-
rendű szellemeket (isteneket), lázasan keresték az emberek az
ilyen megváltó formulákat. Az egyház sem tudta egészen elkerül­
ni ezt az atmoszférát, Eusebius állandóan varázsszernek nevezi a
Krisztus jelét, mely Konstantint győzelemre segítette; és nem­
csak közli, hanem nagy igyekezettel ki is színezi a császárjától
hallott históriákat a Krisztus-névjegyes hadijel, a labarum csoda­
tételeiről.58 Később más amuleteket is használt Konstantin: drá­
gaköves arany diadémájába a Krisztus vélt keresztjéből vett szö­
geket forrasztotta bele és csatalova kantárába is. A század egyik
legragyogóbb elméje, Ambrosius püspök pedig csodálatosan ír e
talizmánok hatásosságáról...59 Az sem véletlen, hogy uralkodónk
éppen legsúlyosabb harca idején folyamodott a Chi-Rho-jel vará­
zsához. Az emberi gyarlóság természetesen annál inkább fordul
az ég felé csodáért, minél kevesebb segítséget várhat emberi erők­
től. De tudjuk már, hogy az Antoninusok óta mind kevésbbé bízik
a világ abban, hogy a császár jól verekszik s mind erősebben ab­
ban, hogy jól imádkozik. A korszellem követelte, hogy a „minden
emberek legvallásosabbika”, ily nagy válságban az égiek segítsé­
gét igyekezzen megnyerni ügye számára.60 A helyeshitű császár
győzelme így mindinkább ordállá vált: az igaz isten ítéletévé.
Konstantin kereszténysége tehát nem a Krisztus szellemének
fényességébe, hanem a babona sötétjébe volt burkolva. De hité­
nek őszinteségét, egész lényét átformáló erejét kétségbevonni
lehetetlen.61 Álomélménye olyan erővel ragadja meg, mely hatá­
sában felért az Eusebius látványos csodájával.

24
 312 október 28 előestéjén még csak egész zajtalanul indult el
a Krisztus névjelének birodalomhódító pályafutása. A sereg nagy
része pillanatnyilag aligha tudta, hogy e varázsjegy micsoda: az
életre-halálra szóló viadal előtt vezére nem igen hirdethette, hogy
a Megváltó védelme alá helyezte magát s katonáit, esetleg maga
ellen zúdítva ezek érzelmeit. Nyugodtan feltehetjük, hogy a ró­
mai bevonulásnál már kínos meglepetést okozhatott a pajzsokon
felötlő jelvény, de ez egyelőre helyi tünet maradhatott. Konstan­
tin első kereszténypártoló intézkedései sem kelthettek nagy fel­
tűnést a Galerius türelmi rendelete és Maxentius kedvezései után.
Halkan és simán kezdődő, minden erőszakos rázkódást óvatosan
elkerülő zászlóbontásának híre nem terjedt a futótűz gyorsaságá­
val. Ne feledjük azt sem, hogy a rádió sem röpítette még a híre­
ket. A donatista püspökök az itáliai hadjárat után fél esztendővel
is csak avval kedveskednek Konstantinnak, hogy igazságérzet­
ében atyja miatt bíznak, aki tartózkodott az üldözéstől:62az ő saját
keresztény hitvallásáról mitsem tudnak. Még sokkal jelentősebb
ennél, hogy Lactantius, aki nem sokkal később írhatta a De morti-
bus persecutorum-ot s aki már jól ismeri Konstantin megtérését,
azért mégis csak Licinius-szal egyformán ünnepli őt, nem pedig
mint az egyház egyedüli bajnokát, s az Úr kizárólagos kegyeltjét;
nála még Licinius is részese Isten csodálatos segítségének harcai­
ban.63 Senki sem látta még tehát, hogy mily hallatlanul messzire
fog elmenni Konstantin a kereszténypártolásban. De ő maga tud­
ta már.

25
 3.

K o n st a n t in k e r e s z t é n y v a l l á spo l it ik á já n a k
KEZDETI NEHÉZSÉGEI ÉS MOZGATÓERŐI

J. Burckhardt szemében a Konstantin által hozott fordulat a

kereszténységgel szemben egy hidegfejű politikus számításának
műve, aki személyes meggyőződését utolsó pillanatig függőben
hagyta.64E nagy szellem felfogása a mai napig hat,65holott 0. Seeck
- a kereszténység iránt érzett gyűlöletét férfiasán leküzdve - már
megmutatta, hogy Konstantin elhatározását nem a politika, ha­
nem hite irányította és N. H. Baynes feltárta cselekedete vallásos
rúgóit a saját okmányszerű megnyilatkozásai alapján, melyek hi­
teles voltát végleg tisztázta.
Egy uralkodó személy döntései azonban, bármilyen okok és
érzések szülték is őket, megvalósulásuk pillanatában egy politi­
kai ténykedés láncszemeivé válnak. Konstantinnak is mérlegel­
nie kellett, hogy milyen politikai hatást fog lépése kiváltani, tud­
nia kellett, hogy miután a régi kereszténypolitika felmondta a szol­
gálatot, nem állhat meg egy teljes kizárólagosságra törekvő, „to­
talitárius” szervezettel szemben azoknál a félmegoldásoknál, me­
lyeket Galerius türelme és Maxentius jóakarata jelentettek. Amint
az előtte való kormányzatok tagadó álláspontja és üldözései kö­
vetkezetes politika megnyilvánulásai az Egyházzal szemben, úgy
az ő rendszeres egyháztámogatása is az. Es bármennyire igaz is,
hogy Konstantin minden ily irányú rendelkezése a vallásosság
csatornáin keresztül ért el a politikai valóságba,66máris ott voltak
mellette azok, akik a valláspolitikai kérdésekben a helyzettel va­
ló megalkuvás árán, vagy hajlandóságaik ellenére, kényszerből

26
foglaltak így vagy úgy állást: a sógorával tartó Licinius keresz­
ténypártolása, az általa szorongatott Maximinus türelmi prokla-
mációja, majd Licinius későbbi visszafordulása a pogánysághoz
mind e rovatba tartoznak.
312 október 28. után Konstantin nem irtotta ki egyik napról a
másikra a pogányságot és nem tette kizárólagos államvallássá a
kereszténységet. A két összeférhetetlen elem így ott állott egy­
más mellett, ami visszásságokat, bonyodalmakat teremtett. A mo­
dern kutatás ritkán értette meg ezen átmeneti helyzet kettős ar­
culatát és vagy ki akarta küszöbölni - legalább is egyelőre - ural­
kodónk keresztény színvallását, vagy pedig ellenkezőleg, a po­
gányság szerepének határozott nyomait próbálta meg eltüntetni
nála. Megint mások a tényekben rejlő kettősség helyett Konstantin
jellemében igyekeznek kétlakiságot felfedezni,67 ellenmondást68
találni. Gyarló halandónak jellemzi őt Piganiol,69 aki ingadozott.
„Tudatos kétértelműséget” látna valláspolitikájában még Baynes
is.70 Másoknak az a benyomása, hogy egyházbarát nyilatkozatai­
nak nem felelnek meg cselekedetei ezekben az években.71H. Lietz-
mann72 olyan formában képzeli el ezt az állítólagos kétkulacsos
magatartást, hogy kereszténynek „csak keresztényekkel szem­
ben s nem nyilvánosan” vallotta volna magát egész addig, amíg
azt hitte, hogy ebből ránézve valamilyen politikai hátrány szár­
mazhat. Pedig „igen naív szemlélet azt hinni, hogy ő ily erősen
kiélezett ellentétek idején a két hitfelfogás között át tudott vitor­
lázni, úgy, hogy ezeknek hívei nem vették volna észre, hogy me­
lyikhez tartozik”.73Hiszen a császári rendelkezéseket akkor sem
küldték suttyomban, ha véletlenül keresztény helytartónak vol­
tak címezve, nem kezelhették őket bizalmas magánlevélnek. És
vájjon hogy fér össze ezzel a képzeletbeli ’rejtve-keresztény’ ma­
gatartással a pénzek világszerte guruló veretein feltűnő Krisztus-
monogramm a császár sisakján? Hiszen Lietzmann elvi magaslat­
ról jól látta feltevése ellenkezőjét: „Egyetlen vonal az, amely fia­
talságától nyílegyenesen fut haláláig s amely megengedi, hogy
Konstantin vallási magatartásában is ugyanazt az egységet ismer­
hessük fel, mint politikai működésében. Ez a férfi egész ember,

27
 aki kezdettől fogva tudta, hogy mit akar és meg is volt az ereje
hozzá, hogy megvalósítsa.”74
Önkéntelenül is úgy szokták elképzelni Konstantin megtéré­
sét, mintahogy az millió más esetben lejátszódott: Hogy valaki az
erkölcsi tisztulás vágyától hajtva alázatos szívvel kopogtat az Ekklé-
zsia kapuján, elnyeri a keresztséget s ezután az Egyház törvénye
szerint él, - akár kisember, akár király. Csakhogy ez nem ily tipi­
kus jelenség volt, sőt ellenkezőleg, teljesen ki is esik a szokvá­
nyos keretből. A világ leghatalmasabb embere Krisztus felé haj­
lik, de mielőtt meghódolna neki, álmában ihletve kísérletet tesz
vele, hogy megsegíti-e. Mikor e segítséget elnyeri, felkarolja a
Krisztusvallást, egyre jobban átadva magát neki.
De még mindig csak szabad akaratából védi és istápolja a ke­
reszténységet, melynek organizációjától teljesen független s egy
pogány államvallású birodalom korlátlan ura. Az Egyház nem kö-
vetelődzhet vele szemben, csak mély hálával tekinthet rá s kü­
lönben is örül, hogy fellélegezhet s az ellenfél megsemmisítésé­
re még nem is gondol. A pogányság pedig bálvánnyá magasztosí-
tott urát hajbókolva fogadja akkor is, amidőn ez kezdi a lába alól
kihúzni a talajt. Nem egy addig jognélküli csoport forradalmi rob­
bantásáról van itt szó, mely rögtön mindent fejetetejére állít. Nem
alulról feltörő elemek fordítják fel a pogányság helyzetét, hanem
felülről kezdi kiszorítani maga a karhatalom birtokosa, aki óvato­
san és kíméletesen, de határozottan és nyíltan fog hozzá ahhoz,
hogy átformálja az állam viszonyát a régi s az új valláshoz.
Nem akarván erőszakot alkalmazni, az Egyházat csak úgy tud­
ta egyre erélyesebben emelni s a sokisten-vallást mindinkább
magárahagyni és kikezdeni, hogy a pogányokkal szemben néha
engedményeket tett, visszakozott, majd megint még fokozta foj­
togató szorítását. Közben - alább kitűnik ez majd - észrevétlenül
kezdte levetkőzni azokat az utolsó maradványokat, amelyeket át­
térésekor nem tudott hirtelen elhagyni, hanem egyideig vonszol­
ta még azokat, mint frissen kikelt lepke a gubóját néha; evvel egy­
idejűleg a kereszténység megtűrése helyett a régi vallások jutot­
tak a megtűrtség állapotába és mutatkoztak már az irántuk való

28
türelmetlenség jelei is. Mindez ingadozásokkal járt, melyeket a
források elveszte miatt csak ritkán tudunk megmutatni, de nem
lehettek ezek sem másfélék, mint amikor a donatista viszály és
az ariánus szakadás megszüntetésére irányuló törekvései közben
egy-egy erős egyéniség fellépésére, egyik vagy másik párt nyo­
mására többször egymásután meglepő hirtelenséggel megmásít­
ja addigi álláspontját. Megmásítja, de csak azért, hogy elháríthas­
sa az útjában tornyosuló akadályokat: ezt a hajlékonyságot75 fi­
gyelhetjük meg majd a befolyásos római pogányokkal szemben is
nála. Ezek a kisebb kilengések az ellentétes mágneses sarkok
között ahhoz a zeg-zug-vonalhoz hasonlíthatók, melyeket a vitor­
lás ír le, hogy a szelet minél jobban kihasználja, anélkül, hogy me­
netcélját szem elől tévesztené.
Ez annak ellenére is áll, hogy ezeket az ingadozásokat nem
mindig hideg meggondolás váltotta ki. Konstantin hangulatainak
rabja volt és pillanatnyi benyomások hatása alatt a végletek felé
ragadta szörnyű dühe. Ha vetélytársainak s ezek számos párthí­
vének láb alól tételét némi szemethunyással a barbár korszellem
rovására írjuk is, legidősebb legényfia és felesége meggyilkolta­
tása megdöbbentően tárja fel dührohamainak rettentő hatását.76
Hogy fékevesztett haragjában vallási ügyekben is nagyokat for­
dult, nyomon követhetjük az ariánus küzdelmek idején77 és ily
felfortyanás következménye volt a római pogány arisztokráciával
való drámai összeveszése is; de amit mérgében tett, megváltoz­
tatta, amikor lecsillapodott s így hirtelen természete sem borítot­
ta fel célkitűzéseit, észmunkáját.78
Konstantin valláspolitikájának megértéséhez igen fontos, hogy
az nem volt sztatikus,79hanem dinamikus. Nem a béke nyugalmá­
ra törekvő kormányzás ez - mint a lojalitás biztosítására és a fel­
forgató szervezkedések megakadályozására irányuló tradicionális
római irányelvek alkalmazása a vallásokkal szemben - hanem a
hadvezér intézkedéseinek láncolata, aki a küzdelmek folyamán
alakítja ki taktikáját. A Krisztus névjelének felvétele óta állandó­
an módosítja magatartását, egyre távolodva a pogány köröktől s
eszméiktől, mígnem negyed század alatt teljesen meg nem fordít­

29
ja az állam s a vallások addigi viszonyát. E folyamatot fokról-fok-
ra nyomon fogjuk követni s azt látjuk majd, hogy három lépcső-
zetben bontakozik ki teljesen. Első szakasza a Liciniusszal való
leszámolás feszültségének kirobbanásáig tart (312-320) s ezalatt
a pogányságot még alig meri bántani, csak az egyházat emeli mind
erélyesebben. A második időszakban a Krisztus egyházát az álla­
mi élet előterébe tolja s megindítja a pogányság elleni frontális tá­
madást (320-330). Végre a harmadikban (330-337) elszakít - egy­
két vékony szál híjján - minden fonalat, amely őt még a nemzeti
múlthoz kötötte s a Keleten emelt új fővárosából irányítja harcát
a régi vallások ellen; most már csak halála akadályozza meg ab­
ban, hogy azokat be ne tiltsa, csak a rómavárosi tradícióhoz nem
mert még ekkor sem hozzányúlni.
E hármas tagozást a pogányok is észrevették és mivel ez szá­
mukra fokozódó romlást, elnyomást hozott, a jólétben s dúskálás-
ban elpuhult s elbizakodott, fokozatosan züllő zsarnok képébe öl­
töztették Konstantin uralmát,80amely a görög irodalom kezdetei­
től a római kor végéig eszközül szolgált arra, hogy az uralmon lé­
vők ellen táplált ellenséges érzéseket kiöntsék.81
Vessünk még egy pillantást azokra a mozgatóerőkre, melyek
Konstantint arra sarkallták, hogy az imént vázolt utat megjárja. Az
első ezek közül a saját forradalmár természete, melyet Julianus
híres kifejezése82 úgy írt körül, hogy 'bűnös újító, felforgatója az
ősi törvényeknek s a rég megszentelt hagyományoknak.’ Korlát­
lan teret nyújtott újítási szenvedélye érvényesülésére83a császá­
ri omnipotencia. Reformjai az állami élet minden területén egysé­
gesítésre törekedtek és az abszolút császárság nevezőjére hozott
új egységes életformához hozzátartozott a vallás uniformizálása
is. E ponton az Egyház és Állam elgondolásai találkoztak.84
Alaptermészeténél nem kisebb erővel indította elhatározásait
keresztény meggyőződése, amely nem egészen krisztusi szelíd-
ségű volt. Igaza van Baynesnek,85 hogy e könnyen dühbeguruló
ember az Úristent is ilyennek képzelte el; kevéssel megtérése
után írja már egy afrikai kormányzójának, hogy Isten szigorúan
bünteti azokat, akik tiszteletét meggyalázzák és jótéteményeivel

30
halmozza el azokat, akik őt szolgálják.86A Lactantius röpiratának
levegője ez az üldözők szörnyű halállal való bünhődéséről, mely
szintén ekkortájt keletkezett s melynek gondolatköre rendkívüli
hatással volt rá. Nem ájtatoskodó szóbeszéd az, ha már 313-ban
azt írja a donatistáknak, hogy tettei megítélését Krisztustól várja.87
Istenfélelme mellett igazi missziós tudat88is lángolt benne. Az
istenség által kiválasztott s vezérelt uralkodó fogalma köztulajdo­
na az egész ókori eszmevilágnak. Már az előázsiai nagykirályok
hirdetik égi küldetésüket; ezektől s a fáraóktól pedig továbbszáll
ez a tömegeket elszédítő, misztikus varázs a hellenisztikus kirá­
lyokra és Róma imperátoraira. Konstantin a maga védőistenét
nem örökölte, mint annyian mások, hanem maga választotta s vá­
lasztását egy megrázó erővel átélt kinyilatkoztatás pecsételte meg.
Ez az élmény - céloztunk már rá - prófétai reveláció. Csakhogy
ezúttal a próféta nem a megszállottak rongyos mezében lépett
fel, hanem a világ első hatalmasságának bíbor- és aranyruhájában;
nem agyrém-démonok fölött uralkodott, hanem a földi mindenha­
tóságot nyerte el az Egektől; nem erkölcsi megújhodást hirde­
tett, hanem földi boldogságot ígért. Bármily különös is a spiritu­
ális prófécia e materializálása, pontosan az a fordulat ez, amely az
előző generációk égre meresztett szemű szenvedő kereszténysé­
gét annak a földi Kánaánnak egyházától választja el, amelynek
ígéretföldjére Konstantin vezette át.
Konstantin térítő szándéka avval az uralmi akarattal egyesült,
amely őt az egyeduralomhoz vezető irtó háborúkra s a világbiroda­
lom egykézben való egyesítésére ösztökélte s így a kettő együtt
soha nem látott erejű lett.
Már 314-ben, az arlesi zsinathoz intézett átiratában89famulus
Dei-nek, Isten szolgájának nevezi magát, úgy, mint később oly
gyakran.90Amikor már egyedül uralta az egész római világot, így
írja le a saját tevékenységét,91 előrebocsátva az üldözők keserves
bünhődését: „Mivel ily nagy s nyomasztó istentelenség neheze­
dett az emberiségen, mivel ez, mint valami pestisszerű betegség
teljes pusztulással fenyegette az államot, és egy alapos megsza­
badító megmentésre volt szükség, miféle megváltást eszelt ki e

31
 bajból az istenség?... Az én szolgálatomat az Isten óhajtotta és el­
határozása kivitelére engem alkalmasnak ítélt; így hát elkezdve a
tengertől, ott messze a britannoknál, s azoktól az országoktól,
ahol a napnak... le kell nyugodnia, magasabb hatalommal elűztem
mindenütt az uralkodó rémségeket s eloszlattam azokat, hogy az
emberi nem, az én közvetítésem által kitanítva, a legszentebb
törvény szolgálatába visszatérhessen és egyszersmind a legszen­
tebb vallás a Mindenható hatalmas vezetése alatt elterjedhes­
sen.” „Miután meggyőződtem arról, hogy ez a legnagyszerűbb fe­
ladat, s hogy ez kegyteljes ajándék az én számomra, a Kelet or­
szágaiba is eljöttem...”
A császári misszionárius tevékenységének képéhez tartozik
az a nagyszabású propaganda, melyet szóban, írásban és képző-
művészeti eszközökkel fejtett ki. Látni fogjuk, hogy a Krisztus
névjele a saját megtérését kísérő isteni kinyilatkoztatásnak és a
megtérése jutalmául nyert isteni segítségnek jelképévé vált áb­
rázolásain. S ha a császárnak a saját látományáról szóló elbeszé­
lésében 'nyilvánvaló a legendaképződés’,92 úgy ezt a legendát té­
rítő célzattal első sorban maga a császár színezte ki s szőtte, nem
várva meg, hogy az Egyház a szentek glóriájával vegye körül alak­
ját. (Nem véletlen, hogy az „én-stílus”, a prófétai küldöttek első
személyben való prédikációja, a későrómai megváltócsászár ren­
deletéinek is sajátja: ha addig az általuk hozott aranykor megvál­
tóinak hirdethették magukat az uralkodók, úgy nem meglepő, hogy
Konstantin ezt új vallása keretei közt is megteszi, a szükséges
módosításokkal.93)
A monogrammon kívül birodalomszerte mutatták a szobrok,
festmények és éremképek mindenkinek „ő legvallásosabb Felsé­
ge” égrenézve imádkozó áhítatos orcáját.94 Feliratok hirdették
szobrain,95palotája kapuján96 s egyebütt, hogy Krisztus segítette
ellenfelei legyőzéséhez és a világuralomhoz. Festmények ábrá­
zolták, amint a pogányság sárkánykígyóját leszúrja.97Propagandá­
ját sokszorosan visszhangozza és felerősíti az Egyház vezető sze­
mélyiségeinek szava, akik Isten küldöttjének nevezik őt,98új Mó­
zesnek titulálják.99Ha egy ízben a püspökök hivatásával szemben

32
úgy jelölte meg a saját feladatát a császár, hogy ő az egyházon kí­
vül állók Istentől rendelt lelkipásztora-felügyelője,100 úgy nem az
a lényeges ebben, hogy a pogányokat, eretnekeket, vagy a hatá­
ron kívül élőket értette-e a „kívülállók” alatt: kétségtelenül „azt
akarta éreztetni ezzel, miszerint azt az Istentől nyert elhivatást
érezte magában, hogy az Egyházat megbecsültté tegye az egész
világ előtt és vezetői határozatainak érvényt szerezzen”.101 De
úgy véljük, hogy e kifejezésmódja csak ugyanannak az óvatosság­
nak szülötte, amellyel a zsinatokon a tanácskozások hagyomá­
nyos formáinak betartására vigyázott, a püspökökkel határozta-
tott el mindent s maga csak úgy lépett fel, mint ezek akaratának
végrehajtója, holott végeredményben azok csak az ő akaratának
szereztek érvényt az Egyház teljes egyesítésére irányuló törek­
véseiben.
Konstantin a valóságban a mindenek püspökének érzi magát,
valódi pápának s ha Eusebius így nevezi őt egy alkalommal, fején
találja a szöget.102 De titkos gondolata még tovább ért és a Krisz­
tus apostolaival egyenrangúnak érezte szerepét. Természetesen
csak mások nevezik apostolinak,103 de új fővárosában határozott
kívánságára úgy tem ették el az Apostolok általa emeltetett szé­
kesegyházában, mint tizenharmadik apostolt, a hat-hat Krisztus­
tanítvány jelképes sírjaival koporsója két oldalán.104

33
 4.

K o n s t a n t in ö n á l l ó v a l l á spo l it ik á já n a k e l ső
sz a k a sz a : a m il v iu sh íd i c sa tá tó l a L ic in iu s - sza l
VALÓ LESZÁMOLÁS FESZÜLTSÉGÉIG

a) a kereszténységgel szemben

Egykor Iulius Caesar, abban a tudatban, hogy csak a monarchia

kormányozhatja a roppant nagyra dagadt birodalmat, egyszerre és
minden átmenet nélkül keresztül akarta hajtani a szervezeti át­
alakulás összes követelményeit, amelyek azután csak két és fél
száz év fejlődése által valósulhattak meg. Hiába ismerte fel vas­
logikája ezen átformálódás összes következményeit és irányvo­
nalait, nem számolt a régi államforma nagy erőtartalékjaival, s
ezek elsöpörték próbálkozását; csak kíméletesen, szinte rejtve
újító utóda tudta az egyeduralom tartóoszlopait beleépíteni a res­
publika öreg épületébe. Most fordítva történt. A konzervatív Dioc-
letianus kísérletét, hogy a császári parancsuralmat a régi vallás­
erkölcsi alapon, római módon öntse végleges formába, balsiker
kísérte. Most a könyörtelen következetesség ideje jött el: ami
még a régiből maradt, nem tudta az újat feltartóztatni. Csak a be-
végzett tények ébresztették fel a római arisztokráciát elernyedt-
ségéből.
Mielőtt átlépte a Tiberist Konstantin, csak Krisztussal kellett
számolnia, aki megszállotta, de azután össze kellett találkoznia
már a nyájával is, melynek elnyomásába csak nemrég fáradtak
bele a hatalom birtokosai s amelyet még mindig nem tartottak kí­
vánatos társadalmi csoportosulásnak a vezetőkörök. Utódait még

34
elemi erővel ragadta meg a ragyogó múlt, amikor Róma kapuján
beléptek: Konstantinban nem kelt áhítat az ősök építette felséges
templomok között, amelyeket a világ csodái közé soroltak. Felfor­
gató tervek forogtak a fejében és mindjárt hozzá is kezd megva­
lósításukhoz.
Rómában indultak meg kereszténypártoló intézkedései.105Leg­
első dolga még nem lehetett más, mint hogy az Egyház iránti le­
gális türelmet biztosítsa az előzőleg már kialakult helyzet alapján.
Első rendelete valószínűleg csak a Galerius ediktumát hirdettet-
te ki a zsarnoknak bélyegzett Maxentius érvényüket vesztő ren­
delkezései helyett.106Csak az tűnik fel már ekkor, hogy nem elég­
szik meg a saját uralmi területén élő keresztények szabadságjo­
gainak biztosításával, hanem még 312 végén nyomást gyakorol a
keleti részeken uralkodó Maximinus Daza-ra [Daia], hogy az ül­
dözéseit abbahagyja. E buzgalom már elárulja, hogy m egtért.107
De sokkal jelentősebb még az az erőfeszítése, hogy Liciniust is
megnyerje kereszténypárti politikájának s hogy ez 313 elején Mi­
lánóban - hacsak egyelőre is - sikerült.108Nagyon valószínű, hogy
még a Licinius-szal való megegyezés előtt kibocsájtotta azokat a
rendelkezéseket, amelyeket kisvártatva amavval is elfogadtatott
Milánóban109 s amelyekről mi azon fogalmazásban vehetünk csak
tudomást, amelyben Licinius Daza halála után elfoglalva a Kele­
tet, ott kihirdette ezeket.110
Ezek az új rendszabályok nagy haladást jelentenek: a Galerius
rendelete türelmet parancsolt, Konstantin akarata pedig jogi és
politikai egyenlőséget adott a kereszténységnek a többiekkel.111
Míg az előbbi csak beszüntette az elnyomást, addig most bőséges
és teljes jóvátétel kárpótolja az Egyházat a vagyonelkobzásokért.112
És ha Konstantinnak az is a kiindulása ezen rendszabályoknál,
hogy egyenlő jogokat kapjon a Krisztus egyháza a pogánysággal,
ez még nem minden. A Licinius által is kiadott rendelet jelzi, hogy
az uralkodók a keresztény istennek köszönhetik sikereiket,113 te­
hát más szóval a kormányzat már erre támaszkodik.114A Róma fa­
lai alatt vívott győzelem utáni hónapokban már azt is megfigyel­
hetjük, hogy a hivatalos világ által addig csak becsmérelt keresz­

35
 ténységgel Konstantin a legnagyobb reverenciával bánik. Úgy be­
szél róla, mint a „legszentebb” kultuszról115 és feltűnik, hogy ez
az egyébként oly határozott férfi mennyi habozással, sőt meghu-
nyászkodással kezeli a donatista szekta elmérgesedett ügyét: Is­
tentől fél. Egy megmaradt levelében, melyet egy afrikai helytar­
tójának ír 312 végén, kifejezésre juttatja, hogy Maxentius legyő­
zését a kereszténység Urának köszönheti, amit egy esztendő múl­
va az arlesi zsinatnak küldött átiratában is hangoztat.116De ráerő­
szakolta Liciniusra is, hogy ez vele együtt nyíltan vallja ezt.117 E
vallomástételt a köztereken kifüggesztett rendeletből mindenfe­
lé megtudhatták a tömegek,118 úgy amint szólunk majd arról is,
hogy Konstantin képmásain és feliratain is hirdette a Krisztus ál­
tala tapasztalt áldásait. Nem meglepő tehát, hogy világosan a ke­
resztényekhez tartozónak jelöli meg magát az Ablabiushoz intézett119
s az arlesi zsinathoz adott120átiratokban. Az utóbbiban már azt ol­
vassuk, hogy a Krisztus ítéletétől teszi függővé a cselekedeteit.121
Az a mai értelemben vett propaganda, amelyet a Krisztus név­
jelével ékes sisakjával és hadizászlójával űzött, szem léletesen
tárja elénk, hogy a kereszténységhez való csatlakozását nemcsak
az Egyház felé hangoztatta. Eusebius is tud róla,122hogy nemcsak
a Maxentius elleni harcban, hanem utána is viselte a Krisztus név­
jelét sisakján s utaltunk már rá másutt,123 hogy ha ennek ábrázo­
lása a pénzeken is feltűnik nemsokára, úgy ez semmi esetre sem
alantas közegek keresztény buzgóságának a jegye, mert a császá­
ri öltözék minden apró részlete, dísze rangjelző kosztümök tarto­
zéka volt, tradíciók által megszentelve, vagy hajszálpontosan elő­
írva s aki felelőtlenül módosítani próbálta volna ezeket, kemé­
nyen bűnhődött volna. Hát még ha valaki olyan jelvényt rakott
volna jóváhagyás nélkül a császár fejtakarójára, amelyiknek ki­
mondottan politikai jelentése volt, úgy, mint a Krisztus-név kez­
dőbetűinek! Gondoljunk csak arra, hogy vájjon merné-e ma egy
pénzverde a szvasztikát vagy a sarlókalapácsot egy államfő sap­
káján ábrázolni azon esetben, ha az illető nem hordja azt a való­
ságban?!

36
 Ennek a kristogramm-propagandának legkorábbi nyomát egy
alkalmi pénzsorozaton találtuk meg, amely 312 végén, vagy 313
elején a nyugateurópai császári székhelyen, Trierben keletkezett
és amely annyira elüt a szokványos típusoktól, annyira egyéni
ízű, hogy csakis külön felsőbb rendelkezésre keletkezhetett.124Ez
a hármas sorozat denárnagyságú ezüstpénzekből áll, de eredeti­
leg nagyobb, emlékéremszerű kivitelben is készült.125Még pedig
az egyik típus elő- és hátlapja Liciniust mint Juppiter-1 mutatja be,
a másik mindkét oldala Maximinus Daza-t, mint Sol-1, a harmadik
típus Konstantinusé, de őt csak mint embert, mint hadvezért áb­
rázolja az előlap mellképe s a hátlapon két Victoria „vígassághozó”
győzelmeit jelképezi, aminthogy a Victoria-kat keresztény utódai
is megtartották győzelmet-hirdető szimbólumnak, pogány tarta­
lom nélkül. 0. Voetter, aki elsőnek vette észre e három veret egy-
üvétartozását, úgy igyekezett összhangba hozni őket, hogy a két
elsőnek említett isten-császár mellett a páncélos Konstantin ké­
pét Mars-szd\ való azonosításnak vette, -elfeledve, hogy az akko­
ri rangsor-mánia nem engedte meg, hogy a rangelsőnek prokla-
mált Konstantin a rangban harmadik istennel tétessék egyenlő-
vé. ^
És míg Mars természetesen mindig a régi, hagyomány-meg­
szentelte attribútumokkal, tehát például a híres szobrain viselt si­
sakkal a fején jelenik meg, addig Konstantin fején egy „modern”
sisakforma tűnik fel,126 melynek újdonsült volta világossá teszi,
hogy csakis földi ember lehet az, aki hordja, aminthogy a sasfejes
parazónium-kard sem istenkép járuléka, hanem szabályszerű csá­
szári rangjelző jelvényként szokott szerepelni.127Nem kisebb do­
logról van itt tehát szó, mint arról, hogy a rangelső Augustus le­
mondott a Juppiter-rel és So/-lal való egyenlősítésről, hogy mint
földi ember jelenjék meg két istenített társa oldalán. De vájjon
ezek helyett nem gondoskodott-e viszont más isteni pártfogás­
ról? Nem feltűnő-e ily körülmények között, hogy éppen ez az érem­
típusa - ugyanaz az újfajta sisakos mellkép és ugyanaz a Victoriae
laetae principis perpetui hátlap - négy év múlva uralmi területé­
nek majd összes verdéiben újra kiadásra kerül a váltópénzeken,

37
és hozzá a sisciai kibocsátásúakon megállapítható, hogy a udvar­
tól kapott mintákon ott volt a krisztogramm is, amelyet Sisciában
először híven, később már csak csillagocskák formájában utánoz­
nak sisakján, úgy mint a többi pénzverdében is.128
Úgy véljük tehát, hogy már a trieri sorozaton is a Krisztus-
monogrammos sisak értendő. És mivel a pénzek csak a számunk­
ra elveszett monumentális művészet propagandájának apró tük­
rözései,129 úgy itt is feltételezhetjük, hogy a fenti hármas érem­
csoport mintaképe szoborcsoport, vagy falfestmény lehetett, ame­
lyen a két pogány istencsászár mellett a keresztény Isten kegyelt­
je állott.
Eusebiustól különben kifejezetten tudjuk, hogy Konstantin a
képzőművészetet befogta hittérítő-hadjárata szolgálatába130 és
szerencsére van hiteles hírünk ezen politikai művészet alkalma­
zásának egy nemsokára Róma megvétele után kelt, valóban tör­
téneti jelentőségű példájáról is. Ugyancsak Eusebius jegyzi meg
már 314-ben,131 hogy Konstantin szobrai magában Rómában hir­
detik Krisztus segítségét győzelmekor és kevéssel később rész­
letesebben is ad erről hírt.132Olyan szoborról szerzünk itt értesü­
lést, amelyen a császár a Krisztus-névjeles hadijellel133a kezében
állva hirdeti, hogy e csodatévő és szerencsehozó jelben ( toútco
tcp acoxripuóőei crripsícp) szabadította fel a zsarnok jármából az
örök várost. E képmás egész új szobrászati típust képviselt, -
már csak azért is, mert a császári hadijel addig mindig külön ha-
dijel-vivő testőr kezében volt ábrázolva. Az új szobortípus rend­
kívül elterjedt azután, amit ma már csak onnan állapíthattunk meg,
hogy a pénzeken számtalanszor felbukkan Konstantin utódjai alatt.
Talán legjelentősebb ezek közül egy 350-ben vert bronzpénz, ame­
lyen a Hoc signo vidor eris felírás köríti a labarumot tartó Kons­
tantin szoborképét, vallomástétele emlékére.134
A megváltó névjele tehát apons Milvius után már nemcsak
amulet a jövő harcaihoz, hanem hitvallást jelent Krisztus mellett
a császár sisakján és fővezéri zászlaján. Aminthogy hangoztatja is
Anullinus afrikai prokonzulhoz írott levelében,135 hogy nemcsak
hadiszerencséjét köszönheti a Krisztuskövetők Urának, hanem

38
ennek további támogatása is nagy javára szolgál majd a biroda­
lomnak, úgy mint ahogy elhanyagolása nagy bajokat vonna maga
után. Egy másik, 314-ben kelt rendeletében136felcsillan már a ke­
resztény Mindenható megbízásából való kormányzás gondolata:
„engem, akinek gondjaira bízta égi akaratából minden földi ügyes­
bajos dolog elintézését (Isten)”.137 És aki még mindig avval igye­
kezne legyengíteni ezen új, keresztény világuralmi felfogás érvé­
nyét, hogy Konstantin csak „befelé”, hitfelei előtt mert ilyeneket
állítani, mit szól vájjon ahhoz a 315-ben Ticinumban vert ezüst
ajándékpénzhez, amelyen az uralkodó sisakján díszlő Krisztus-jel
mellett a vállán kormánypálca helyett a Megváltó keresztje fek­
szik, rajta a világgömbbel,138országnak-világnak kürtölve ezen Is­
tentől nyert nagyszerű elhivatást?!
Ezt a gondolatkört, amely Konstantin tetteinek mozgatójává
lett, nagyobb összefüggésben, bővebben kifejtve megtaláljuk egy
ugyanekkor kiadott kis írásműben, melynek hőse Isten jelen ke­
gyeltje Konstantin és ennek fénysugárban álló alakja körül a múlt
véres árnyékai, az eleven ördögnél is gonoszabbnak festett üldö­
ző-császárok rettentő sorsa nyújtja a sötét hátteret. Lactantius-
nak „Az üldözők haláláról” című műve ez,139valóságos ’népkönyv’,
bűnügyi novella, nagy félelmek friss benyomása alatt, bőven buz­
gó képzelőtehetséggel, simán gördülő stílusban megírva, zama­
tos-népies kifejezésekkel fűszerezve. Élénken lüktető, gyorsan
pergő cselekménye, néhol közbeszőtt izgalmas párbeszédei, or­
dító színekkel festett gonosz jellemei, hajmeresztő rémhistóriái
elejétől végéig az izgalom lázába ejthették a kortárs olvasókat,
„íme hát” - mondja a bevezetésében - „helyre állván a világ nyu­
galma, újra felegyenesedik a minap földresújtott Egyház, miután
minden ellenfele elpusztult és Isten temploma, amelyet hitetlen
gonoszok leromboltak, még csak nagyobb dicsőséggel épül újra
az Úr könyörületességéből. M ert talpra állított Isten jó, törvé­
nyes uralkodókat, akik a zsarnokok jogtalan és kegyetlen parancs­
uralmát elvágták, az emberi nem javáról gondoskodtak, úgy hogy
már mintegy szétszórva a nagyon szomorú idők felhőjét minde­
nek elméjét a vidám és enyhe béke örvendezteti... Akik bírókra

39
 keltek Istennel, a földön hevernek, akik a szent templomot le­
rombolták, nála nagyobb rombadőléssel hullottak a porba...”.140
313 júniusának idusán még Nikomédiában olvasta Lactantius
Liciniusnak a milánói megegyezésen nyugvó rendeletét141 tehát
nem vehette tőle Konstantin a mortes persecutorum szerzőjének
az övével hajszálra megegyező gondolatait: így ezek a kor levegő­
jében úszó, elterjedt eszmék voltak az istenség és az államveze­
tők viszonyáról. Minél szélesebb körökben visszhangzottak már
ezek, annál érthetőbb Konstantin állásfoglalása, de sikere is.
De vájjon nem állt-e fordítva e keresztény rhetor Konstantin
szolgálatában e széles tömegvisszhangra számító, agitáló köny­
vecskével? Eredeti célja biztosan nem ez volt, hiszen a Keleten
vetette ezt papírra, a rettentő megpróbáltatások megszűnése fe­
letti nagy örömében; 313-ban még ott be is fejezhette.142De min­
den jel arra mutat,140hogy a két utolsó fejezetet utólag - vagy más­
fél év múlva144- biggyesztette hozzá munkájához Lactantius. E
hozzátoldás hangneme más, mint az előbbi részeké: Liciniust más­
képp kezeli. Az elején ugyan a gyűlölt Galerius kreatúrájának ír­
ta le, de nem szidta,145 később csakúgy félkézzel simogatta,146 a
vége felé viszont már147Isten csodás segítsége részesének állítot­
ta be Konstantinnal együtt; a legutolsó lapokon azonban nagy ke­
gyetlenségét ecseteli, világosan éreztetve, hogy részvéte a ki­
végzett császári asszonyok oldalán van. Felfogása változásában a
két uralkodó közötti feszültség (Kr. u. 314-ben) játszhat szerepet;
de ha annyira merészkedik, hogy az előbb az úr választottjának
jellemzett Liciniust keserű közönnyel kezelje, s a Nyugat uránál
maradjon minden rokonszenve, vájjon nem küldte-e el ennek, mű­
ve hősének ezt illő ajánlással? S vájjon Konstantin megkapatva
saját elgondolásai e meglepő visszhangjától nem148éppen e mű alap­
ján hítta-e meg Lactantiust legidősebb fia nevelőjéül? A Licinius-
ellenes végakkord is érthetőbb volna, ha a publikáció csak a Nyu­
gaton, Konstantin szárnyai alatt történt volna, amikor a hitvédő
litterátus és a hitterjesztő császár rokon eszmevilága a valóság­
ban is összekapcsolódhatott, még csak megszilárdítva Konstantin
lépteit új útján. Kövessük őt egy kissé ezen.

40
 Rómába való győztes bevonulása után a kereszténység egyen­
jogúsításának keresztülhajtása mellett azonnal megkezdi a tíz­
éves megpróbáltatásoktól még mindig áléit Egyház állami istápolá-
sát,149ami teljesen új és merész kezdeményezés és ami teljesen
új fejlődésnek veti meg az alapját. Adataink erre Eszak-Afrikát il­
letőleg vannak. Amint átvehette az itteni tartományok feletti ural­
mat, nemcsak hogy az egyházi tulajdon maradéktalan visszaszol­
gáltatásáról intézkedik,150hanem utasítja az ottani pénzügyi igaz­
gatás vezetőit,151hogy bizonyos összegeket bocsássanak a katoli­
kus egyházak rendelkezésére, kétségtelenül jelentős summákat.
Ilyenféle bőkezű alkalmi támogatásai mellett később azzal veti
meg a nagy egyházi vagyonok alapját, hogy feljogosítja a gyüleke­
zeteket örökségek elfogadására.152
A császári kegy e váratlan és hallatlan megnyilatkozásai egy-
csapásra megnyerték számára a papság hódoló támogatását. „A
püspököket első naptól kezdve levette a lábukról. Minden fenye­
getésnek szilárdan ellenálltak ezek tíz esztendeig, de nem tudtak
ellenállni semeddig sem e kedvezéseknek.”153 De e kedvezések
tényleg példátlanok is voltak. Valószínűleg még 312 végén fel­
menti (az eretnekek kivételével) a papságot a városi közszolgál­
tatások (munera) súlyos terhei alól154 és megélhetését állami tá­
mogatással teszi lehetővé. A későrómai pénzviszonyok ziláltsága
miatt az uralkodók csak nagyon nehezen határozták el magukat
ilyen mentesítésekre, csak a köz szempontból nélkülözhetetlen
mesterségek űzői nyerhették el ezeket. így a papságot is ily köz­
hasznú testületnek ismeri el a császár és meg is mondja rendele­
téiben, hogy a klérus működése áldást hoz a birodalomra s ezért
kell kiváltságokkal jutalmazni.155
Már 314-ben rendelkezésére bocsátja Konstantin a császári
posta forspont-fogatait az arlesi zsinatra gyülekező püspököknek,
ami eddig a császári küldöttek mellett a legmagasabb köztisztsé­
gek viselőinek kiváltsága volt.156Később oly rendelkezései követ­
keztek, amelyek egyenesen állami funkciókat ruháztak a papság­
ra. Ilyen a püspöki bíráskodás egyenjogúsítása az állami törvény­
székek ítélkezésével 318-ban, melyhez a felek saját kívánságuk­

ul
 ra folyamodhattak ezentúl;157 ne feledjük, hogy akkor minden kis
városkának volt püspöke, ilyen volt a rabszolga-elbocsájtás új mód­
ja is (321-tól), amely a papok által a templomban végrehajtott manu-
missio-1 a birodalmi tisztviselők által deklarált felszabadítással te­
szi egyenrangúvá,158stb.
Konstantinnak egy másik törvénye abban az irányban teszi
meg az első lépést, hogy az Egyház ünnepi naptárát a pogányok-
ra is ráerőszakolja: ez a vasárnap megszenteléséről rendelkezik.159
Igaz, hogy ez a keresztény ünnepi szünnap160 a még legnépsze­
rűbb pogány istenségnek, Sol-nak napjára esett, de azért koránt­
sem „semleges” rendszabály ez:161hiszen a hét minden napja egy-
egy pogány istennek volt tulajdonítva és így bármelyikre esett
volna a bibliai hetedik nap, megszentelését éppígy lehetne kétfe­
lé való játéknak minősíteni, anélkül azonban, hogy Sol, vagy bár­
melyik másik pogány nap-védő isten szerepe okát adhatná az ün­
nepi szünetnek, mely csakis a Szentírásból folyik. A keresztény­
ség viszont már régen Sol napján tartotta ünnepélyes összejöve­
teleit.162 Eusebius tehát kétségtelenül igazat mond avval, hogy a
császár keresztény felfogása miatt avatta ünneppé a Sol napját és
azt sem lehet kétségbe vonni, hogy maga is a legnagyobb reve­
rendával ülte meg és seregével is tiszteletben tartatta.163
Más vonalon közelíti egymáshoz az Egyházat és az Államot a
keresztényeknek a magasabb birodalmi közigazgatásba való mi­
nél erősebb bevonásával. Ha az arlesi zsinaton (314) már szüksé­
ges volt szabályozni a keresztény tartományi kormányzók hely­
zetét az egyházi fegyelem szempontjából (7. kánon), úgy már azok­
nak a dolgát könnyítik meg - feladva a régi merev, elutasító állás­
pontot - akiket Konstantin ilyenné kinevezett s ezek nem lehet­
tek igen kevesen. A zsinati határozat szerint ezeknek nem szabad
az egyházi szabályok ellen véteni (contra disciplinam agere), szó­
val többek között tilos pogány szertartásokban résztvenniök. így
a helytartók egy része már nem végezte el január 3-án s az év
többi császárünnepén az alattvalói hűség zálogának tekintett ál­
dozásokat s másokat sem kényszerített ezekre: a hagyományos
római felfogás szerint ez anarchiát jelentett. Konstantin első ke­

42
resztény méltóságviselői között ott találjuk már későbbi jobbkezét,
Ablabiust is.164
Amit idáig felsoroltunk, mind csak tünete annak a tényleg „vak­
merő tervnek”,165 hogy az Egyházat beágyazza a korlátlan állami
hatalom gépezetének lendítőkerekei közé. Amikor mindjárt az af­
rikai tartományok átvétele után nagy eréllyel igyekszik a donatis-
ta viszályt elsimítani, már e nagy egységesítés műve lebeg a sze­
me előtt,166amelyet a katonai és polgári szervezet átformálása te­
rén is egyre jobban kialakított: nem hagyja szétforgácsolódni a
Krisztushívők nagy szervezetét, hogy annál erősebb tartópillér­
évé válhasson uralmának. így válik Konstantin az egyházi súrló­
dások legfőbb ítélőbírájává, s terheli meg a birodalmi adminiszt­
rációt az ezekben hozott egyházi döntések rendőri-karhatalmi ke­
resztülvitelével. Emellett - például az arlesi zsinathoz írt levelé­
ben - annyira fejet hajt lelki dolgokban az egyházi hierarchia előtt,
sőt annyira az Egyház céljai eszközének vallja magát, hogy tény­
leg e célok végrehajtása felé kellett elindulnia. Az Egyház célja
pedig, mihelyt szabadon határozhat, a bibliai tanításból folyó kizá­
rólagosság megvalósítása, a pogányság kiküszöbölése. Erre ka­
nyarodik szép lassan a Konstantin útja is.
A keresztény birodalom gondolatával magától értetődőleg fel
kellett merülni Konstantin elméjében a keresztény főváros prob­
lémájának. Az a szobor, amelyen Krisztus-jeles zászlóval a kezé­
ben hirdette, hogy e csodatevő jelvénnyel szabadította fel Rómát,
mintegy a beharangozása annak a kísérletnek, hogy az örök vá­
rost kereszténnyé tegye.
A Petrus székének tekintélye rendkívül nagy volt a keresz­
tény világban, de a nagyszerű római múlt az ősi vallási szertartá­
sokat és szentélyeket is beborította itt varázsával. A város belső
részein még Konstantin után sokáig sem volt egyetlen keresz­
tény Istenháza. És bár az előző évtizedekben a fontosabb egyház­
építkezések (tituli) már egyre közelednek a perifériákról a város
szíve felé,167Konstantinnak annyira kellett az itteni pogány körök
érzékenységére vigyázni, hogy ez az előrenyomulás alatta meg­
torpan s nagy templomépítkezéseinél megelégszik azzal, hogy a

43
nagy közlekedési artériák mentén feküdjenek azok, úgyhogy csak
a lateráni bazilika lépi át közülük a városfalat.168Mégis rásugároz­
ta a császári trón minden fényét az apostolfejedelem nyájára, hogy
keresztény impériumának eszmei középpontja is Róma marad­
hasson.
Már első' római tartózkodása alkalmával Miltiades pápának ado­
mányozza a Laterani-nak felesége tulajdonában volt palotáját, mely­
ben mint valódi fejedelem kormányozhatott.169És ugyanekkor kel­
lett megindulni a lateráni bazilika építkezéseinek is. M ert - A.
Piganiol szellemes meglátása és H. v. Schoenebeck további meg­
állapításai szerint - az ennek a székesegyháznak ajándékozott
birtokok még mind Itáliában fekszenek, tehát a donáció alkalmá­
val még nem volt Konstantin kezében a 314-ben elnyert Balkán
(mint a lateráni keresztelőkápolnának juttatott fekvőségek kiuta­
lásakor) s a 324-ben átvett keleti provinciák (mint a vatikáni Pé-
ter-bazilikának való adományozások idején).170A bazilika dús bir­
tok-jövedelmei mellett mesébeillő arany- és ezüstfelszerelésé­
nek is ismerjük hiteles leltárát:171 ily ragyogás ekkor még csakis
a császári székváros díszének lehetett szánva. Most ültetik át kü­
lönben első ízben a császári pompa díszleteit keresztény szentély
belsejébe, amint ezt a császári trónhomlokzat átvitelével igazol­
hattuk.172 E törekvésnek adott kifejezést a császár által adomá­
nyozott aranykereszt felirata is,173 mely egyenesen megmondja,
hogy az uralkodói fényt viszi át a főváros főtemplomára.174De mind­
ennél tisztábban beszélnek Konstantin ily szándékairól azok az
igényei, melyeket avval a nagy építőművésszel szemben támasz­
tott, akire a bazilika megtervezését bízta.
Úgy látszik, hogy a lateráni bazilika előtt még egyáltalában
nem létezett nagyarányú keresztény székesegyház s most nyílott
alkalom rá, hogy az istentisztelet követelményei szerint és a hí­
vők tömegeinek elhelyezését szem előtt tartva olyan monumen­
tális alkotás születhessen meg, mely minden utána épült temp­
lom előde s mintaképe - mater et caput omnium ecclesiarum - lett.175
A császári mindenhatóság tehát a krisztusi világuralom ezen nagy­
szerű művészeti és szakrális tükrözésével méltó keresztény ver­
senytársat állított oda a kapitólium mellé.176
44
 J egyzetek

1Valóban kitűnő, éles és józan kritikával kirostált felsorolását adja e kér­

dés gazdag irodalmának N. H. Baynes, Constantine the Great and the Chris-
tian Church (Proceedings o f the British Academy 15, 1929), 1931; az utolsó
évtizedben megjelent idevágó munkákról pedig a „Pisciculi, Franz Joseph
Dölger dargeboten” című emlékkönyvben (1939) megjelent (1 skk. 11.) dolgo­
zatom ad áttekintést. A legutóbbi fejleményekről pedig W Ensslin áttekin­
tése tájékoztat: Klio 33,1941, 355 skk.
2Általános tájékoztatásul: J. Geffcken, Dér Ausgang des griechisch-römischen
Heidentum s,2 1929, 27. Fr. Cumont, La théologie solaire du paganisme ro­
máin (Mémoires, présentés pár divers savants á l’Académie des Inscripti-
ons et Belles-Lettres 12/2,1913, 447 skk. Ua., Les religions orientales dans
le paganisme romain,,4 1929. H. Usener, Das Weihnachtsfest,21911, 348 skk.
Fr. J. Dölger, Antiké und Christentum 2,1930,301 skk. W Weber, Die Verein-
heitlichung dér religiösen Welt (Probleme dér Spátantike), 1930. Fr. J. Dölger,
Sol Salutis2 1925. Részletes könyvészetet ad, a vallástörténeti kerethez A.
D. Nock, Cambridge Ancient History 12,1939, 764-766. Konstantinus szink-
retikus vallásosságához: L. Salvatorelli, Ricerche religiose 4, 1928, 289 skk.
E Batiffol, Bulletin d ’ancienne littérature et d ’archéologie chrétiennes 3,1913,
179 skk. Ua., L apaix Constantinienne ,3 1914,188 skk. G. Casta, Religione e
politica nelVimpero romano, 1923, 203 skk. H. Grégoire, Revue de VUniver-
sité de Bruxelles 36, 1930-31, 256 skk. J. Straub, Das neue Bild dér Antiké,
(hrsg. v. H. Berve) 2,1942, 386 skk, stb.
3J. Maurice, Numismatique Constantinienne 2,1911, XX. skk.
4Incerti paneg. Constantino Aug. d. 21, 3 és 7 (p. 217 sk. Guil. Behrens).
5 G. Boissier, La fin du paganisme l 8, 14 sk. 0. Seeck, Geschichte des
Untergangs dér antikén Welt l 4, 1921, 61 sk. és 475. R. Andreotti, Didaska-
leion n. s. 9,1930, fasc. 1,157 skk., fasc. 2.1 skk. stb.
6 L. Duchesne, Histoire ancienne de VÉglise 22,1907, 57. H. Lietzmann,
Sitzungsberichte derPreuss. Akad., phü.-hist. KI. 1937,268. Ugyanaz, Geschichte

45
dér altén Kirche 3, 1938, 144. H. v. Schoenebeck, Beitráge zű r Religions-
politik des M axentius und Konstantin (Klio. Beiheft 43), 1939, 73 Anm. 1. -
Kissé másképp A. Piganiol, Lempereur Constantin, 1932, 34.
7 Lactantius, De mórt. pers. 15. 1 szerint Diocletianus neje és leánya is
hajlottak a kereszténységhez.
8 Euseb., Vita Const. 2, 49; v. ö. 1,13 skk. 27.
9 Lactant., De mórt. pers. 15, 7.
10Euseb., Vita Const. 2, 51; vesd össze uo., 49, 53. Ezek a kitörések tük­
rözik valódi gondolatvilágát, nem pedig azok az éremképek, amelyeken le­
gitimitása kiemelése érdekében még ábrázoltatja 314 és 324-ben Maxi-
mianus Herculiust. Lásd 0. Voetter, Die Ahnenmünzen Kaiser Constantin
des Grossen. (,Separat-Abdruck a. d. Mitteilungen des Clubs dér M ünz- u.
Medaillenfreunde in Wien, 1895.
11Lásd e problémákhoz: Th. Keim, Dér Übertritt Konstantins zum Chris-
tentum, 1862, 42 skk. 94 skk. V Duruy, Histoire des romains 7,2 1885, 135
skk. G. Boissier, id. m. I,8 16. E X. Fűnk, Kirchengeschichtliche Abhandlun-
gen und Untersuchungen 1899,15 skk. E. Caspar, Geschichte des Papsttums
1,1930,107. A. Piganiol, id. m. 36 skk., stb.
12 Ez a beállítás hitelre talált a legújabb irodalomban is: „II a cédé á une
impulsion soudain, d'ordre pathologique ou divin, comme en voudre”, - írja
például E Lót, La fin du monde antique 1927. 35.
13 L. Duchesne, Histoire ancienne de VEglise 22, 1907, 59: II est difficile
d’admettre que Constantin ait été jusqu’á ce jour aussi ignorant du chris-
tianisme. Le récit, sur ce point aux moins, décéle un peu d’arrangement.
u Appendix Optati, ed. Ziwsa no. V = R. v. Sódén, Urkunden zűr Ge­
schichte des Donatismus (Kleine Texte 122), 1913 Nr. 18: „... incomp-
rehensibilis pietas dei nostri nequaquam perm ittit hum anam condicionem
diutius in tenebris oberrare... habeo quippe cognitum m ultis exemplis, haec
cadem ex me ipso metior. Fuerunt enim in me primitus, quae iustitia carere
videbantur, nec ulla(m) putabam videre supernam potentiam, quae intra sec-
retapectoris meigererem... séd deus omnipotens in caeli specula residens tribuit,
quod non merebar: certe iám neque dici neque enumerari possunt ea, quae
caelesti sua in me fam ulum suum benivolentia concessit. ”
15 Euseb., Vita Const. 2, 24 (p. 51 Heikel); v. ö. 2, 49 és 52, 55 (vége). -
G. Pasquali, Hermes 1910,376 kimutatta, hogy e rendelet kivonatát Eusebius

46
már előbb (20 sk. fej.) adta: de a fogalmazási zavar miatt nem tételezzük fel
azt, hogy a teljesebb szöveget csak később szúrta volna be ide valaki.
16Lactant., De mortibus persecutorum 24, 9.
17Amint Ed. Schwartz vélte, Göttinger gél. Nachrichten 1904, 520.
18Lactant., id. m. 15, 7.
19E. Groag, Reaienc. d. eláss. Altertumswiss . (ezentúl rövidítve: RE.) 14,
2462 skk. E. Caspar, id. m. 101. H. v. Schoenebeck, id. m. 13 sk.
20Lactant., de mórt. pers. 35, 2. Euseb., h. e. IX 1, 7 sqq.
21Th. Zahn, Constantin d. Gr. u. dieKirche , 1876,11 sk. V Schultze, Ge-
schichte des Unterganges des griechisch-römischen Heidentums 1,1887,29. R.
Mariano, Nuova antológia ser. 3, 27,1890,278. J. Geffcken, Dér Ausgang des
griechisch-römischen Heidentums , 1920, 91. A. Manaresi, LImpero romano e
il eristianesim o , 1914, 481 skk. K Bihlmeyer, Theolog. Quartalschrift 94,
1912, 411 skk., 527 skk. J.-R. Knipfing, Revue Belge dephilologie etd'hist. 1,
1922, 693 skk., stb.
22Alföldi A., Klio 31, 1938, 323 skk. Ua., „Pisciculi, Franz Joseph Dölger
dargeboten”, 1939,1 skk.
23A. v. Harnack híres művének (Mission und Ausbreitung dér Christen-
lums in den ersten 3 Jahrhunderten\ 1924) utolsó kiadása óta rengeteg új
adat bizonyítja, hogy az Egyház helyzete sokkal erősebb volt 300 körül,
mint még nemrég látszott. így például az egyik legkésőbben krisztianizá-
lódott tartomány, Pánnonia a Drávától északra fekvő részében, ahonnan ré­
gebben nem ismertünk keresztény leleteket, igen sok, új nyomot szolgálta­
tott, melyek előzményei a tetrarchia koráig nyúlnak (legalább) vissza. Lásd
Nagy Lajos, Szent István-Emlékkönyv 1 ,1938, 31 skk. Nagy T., A pamioniai
kereszténység története (Diss. Pann. I I 12), 31 skk. Alföldi A., Arch. Értesítő
1940, 217 skk.
24így p. o. A. Manaresi, id, m. 482.
25V Schultze, id. h.
26 R. Laqueur, Probleme dér Spátantike, 1930, 3 skk. - a 3. sz.-ot kissé
másképp jellemezve.
27 Alföldi A., „25 Jahre Römisch-Germanische Kommission” (előadás
1927 dec. 9-én), 1929,19 skk. W Weber, Probleme dér Spátantike, 1930, 87
skk. Alföldi A. Pisciculi 12 skk. (42. jz. irodalom).
28Például O. Seeck, Geschichte des Untergangs dér antikén Welt l 4, 59 sk.

47
 29A következő vázlat a K. Müller, Kirchengeschichte l 2, 1929, 344 sk. ál­
tal adott gondolatmeneten nyugszik.
30 E párhuzamot kifejtette bizonyos fokig L. M. Hartmann, Christentum
und Sozialismus3, 1916. Lásd hozzá megjegyzésemet: „25. Jahre Römisch-
Germanische Kommission, 1929, 18, 53. jz.
31 Ed. Schwartz, Göttingergelehrte Nachrichten 1904, 525., 526, 1. jz. E
Groag, RE . 14. 2471 sk.
32 Euseb., Vita Const. I, 32.
33E fontos tényre Euseb., hist. eccl. X 6, 2 alapján 0. Seeck figyelmeztet,
Geschichte d. Untergangs d. antikén Welt I4, 495: „Da dessen Bischofssitz im
gallischen Reichsteil lag und er wáhrend des Krieges kaum etwas im Gebiete
des Maxentius zu tun habén konnte, ist es mehr als wahrscheinlich, dass er
mit dem Heere Constantins nach dér Hauptstadt gekommen war.”
34 Poimandres névtelen prófétája p. o., Corp. Hermet. I, 26.
35 Euseb., Vita Const I, 28-29.
36 Uo. 31.
37 Uo. 32.
30 Uo. 37-38; v. ö. 39.
39 A részletekre nézve lásd „Hoc signo victor eris” című dolgozatomat,
„PisciculiFranzJosephDölger dargeboten” 1939,1 skk. H. Grégoire,Byzan-
tion 14,1939, 350 sk. ellenérvei nem hoztak új momentumot, amely miatt
fejtegetéseimet meg kellene változtatnom; lásd W Ensslin, Klio 33, 1941,
358.
40 L. id. munkámban; Eusebius tévedését különben már G. Costa is lát­
ta, Religione e politica nelVimpero romano , 1923, 245 sk.
41 Egy 350-ből való pénz hiteles tanúsága szerint ez a helyes szöveg,
nem az „in hoc signo vinces”, ami az Eusebius toótq) vím -jának újkori for­
dítása.
42 Lactant., de mórt. pers. 44. 5-6.
43 H. Grégoire és utána mások e látomást egy galliai pogány vízió után­
zatának állítják be, amelyet egy panegyricus-író ecsetel. Azonban már J.
Bidez (LAntiquité eláss. 1,1932, 5 skk.) felismerte, hogy ez az Apollo-jelenés
csak a dicsőítő-beszéd írójának fejében született meg s csak irodalmi fikció.
L. még H. Lietzmann, Sitzungsberichte dér Preuss. Akad., phil-hist. KI. 1937,
264 skk.

48
 14 Sozom., h. e. II 3, 3. Theophan., Chronogr., a. m. 5816. Cod. Theod.
XIII 5, 7 s hozzá 0. Seeck, id. m. I 4, 473; 32, 559. H. Lietzmann, Geschichte
dér altén Kirche 3,1938,135, 1. jz.
45Julianus Apostata is tele volt e gondolatokkal: lásd p. o. G. Boissier, id.
m. I 8, 115. - Az álomjelenések jelentőségére a pogány és keresztény ókor­
iján igen sok példát hoz fel A. Wikenhauser, „Pisciculi Fr. J. Dölger darge-
boten”, 1939, 320 skk.; ezeket a későbbi ókorból még erősen ki lehetne pó­
tolni.
16Lactant., mórt. pers. 46, 2.
47 R. Laqueur, Probleme dér Spátantike, 1930, 7. - Aur. Victor, Caes. 40,
12 kijelentése csak Konstantin fiának szóló üres hízelgés.
48 Origó Constantini Aug. 2 (Mon. Germ. Hist., auct. Ant. 9. p. 7.)
49Publili Optatiani Porfyrii carm. ed. E. Kluge, p. 39 sqq.
50 E. Kornemann, Rom. Geschichte 2,1939, 433.
511. Heikel, Eusebius Werke I, S. XXXIX. L. Wrzol, Weidenauer Studien
1,1906, 253 skk.
52R Batiffol, La paix Constantinienne 3, 1914,315 sk. Ez ellen lásd már A.
v. Harnack, Dogmengeschichte 24, 1909, 194. Ed. Schwartz, Gött. gél. Nachr.
1905, 288 sk.
53H. Lietzmann, Gesch. d. altén Kirche 3,1938, 151 és 4. jz.
54 Uo., 113 és 151; ua., Sitzungber. Preuss. Akad. 1937, 274. - V ö. még
pld. W Hartmann, Konstantin, d. Gr. als Christ und Philosoph in seinen Briefen
und Erlassen (Beilagez. Progr. d. stádt. Gymn. zu Fürstenwalde, Ostern 1902),
16 skk., aki hiába igyekszik általános frázisainak filozófiai hátteret tulajdoní­
tani.
55G. Boissier, id. m. 35. L. Wrzol, Weidenauer Studien 1,1906, 266 sk. A.
Manaresi, Limpero romano e il cristianesimo, 1914, 511 sk. E Lót, La fin du
monde antique 1927, 35 sk. H. M. D. Parker, A History ofthe Román World
from 138 to 3 3 7 A. D .f 1935, 303. K. Müller, Kirchengeschichte I2, 1929, 363;
0. Seeck, id. m. I4, 57 sk., stb.
56 E J. Dölger, Sphragis , 1911. Ua., Die Sonne dér Gerechtigkeit und dér
Schwarze, 1919,19 skk. Alföldi A., „Pisciculi ” 17.
57 Lactant., div. inst. IV 27, 1 sqq. (Corp. script. eccl. Lat. 19, 384 sqq.):
quanto terrori sit daemonibus hoc signum, sciet qui viderit quatenus adiu-
rati per Christum de corporibus quae obsederint fugiant... cuius rei non

49
 difficilis est probatio. N am cum diis suis immolant, si adsistat aliquis sig-
natam frontem gerens, sacra nulla modo litant et hoc saepe causa praecipua
iustitiam persequendi malis regibus fű it. Cum enim quidam m inistrorum
nostri sacrificantibus dom inis adsisterent, inposito frontibus signo deos
illorum fugaverunt, ne possent in visceribus hostiarum futura depingere. Quod
intellegerent haruspices, instigantibus isdem daemonibus quibus prosecant
conquerentes profanos homines sacris interessé egerunt principes suos in
furorem, ut expugnarent dei templum ...
58 Euseb., Vita Const. 2, 7 és 9. stb. - Ma már a legkülönbözőbb szemlé­
letű kutatók egyaránt e felfogást vallják, például: Th. Zahn, Constantin d. Gr.
und die Kirche, 1876, l 4. 0. Seeck, id. m. 57 sk. H. Koch, Konstantin dér
Grosse und das Christentum , 1913, 20. K. Bihlmeyer, Kirchengesckichte a u f
Grund das Lehrbuchs von E X. Fűnk l 9, 1931, 70 stb. Napjainkban már in­
kább az érthetetlen, hogy egy oly nagy tudós, mint Ed. Schwartz, azt írhat­
ta az általunk különben szintén igen nagyrabecsült J. Burckhardt (Die Zeit
Constantins d. Gr.5, 334) szellemében, hogy a ponté mollei győztes „vor-
urteilsfrei, wie allé genialen Despoten” volt (Göttinger gelehrte Nachr. 1904,
532). A felfogásnak ez az átalakulása általános változást tükröz, amire Julianus
Apostata példája világíthat rá: „Ce prince, dönt on voulait fairé á tout prix un
sceptique, un libre penseur, était réellement un illuminé qui croyait voir les
dieux et les entendre, un dévot qui visitait tous les temples et passait une
partié de ses journées en priére.” (G. Boissier, id. m. I 8, 140).
59Ambros. De obitu Theodos. 47 (p. 61, ed. Mallnix).
60 Lásd megjegyzéseimet: „Pisciculi” 17.
61 így már 0. Seeck id. m. I 4, 56.
62 Optat. Milevit., De schismate Donat. 1, 22 (H. v. Sódén, Urkunden S.
13): Rogamus te Constantine optime imperator, quoniam de genere iusto es,
cuius páter inter ceteros persecutores persecutionem non exercuit. - E fontos
tényállásra E Stáhelin figyelmeztet, Zeitschrift f. Schweizerische Geschichte
17,1937, 408.
63Lactant., mórt. pers. 46,1 sqq. különösen 2: Tuncproxima nocteLicinio
quiescenti adsistit angelus dei monens ut ocius surgeret atque oraret deum
sum m um cum omni exercitu suo: illius főre victoriam, si fecisset... Vesd össze
ezzel a másik jelenést, uo. 44, 5: Commonitus est in quiete Constantinus, ut
caeleste signum dei notaret in scutis atque ita proelium commiteret. - Igen ki

50
volt dicsérve Licinius természetesen az Eusebius egyháztörténetének első
kiadásában is, v. ö. Ed. Schwartz, R E. 6, 1403 skk. V ö. Joh. Straub, Vöm
llerrscherideal dér Spatantike. 1939,104.
64J. Burckhardt, Die Zeit Constantins des Grossen5, 334.
65 E. Caspar, Geschichte des Papsttums , 1 1930,107 sk. érveit, aki szerint
szintén „starker als religiöses Gefühl bestimmte jedenfalls politische Berechnung
sein Verháltnis zum Christentum ”, megcáfolja az, amit K. Müller, Kirchen-
geschichte I2, 1929,361 sk. ír. Legmesszebb ment Konstantin keresztény ér­
zésének tagadásában a kiváló H. Grégoire, Revue de l ’Université de Bruxelles
36, 1930/1, 231 skk., akit sokan követtek.
66J. Bidez, LA ntiquité eláss. 1, 1932, 5 így fejezi ezt ki: „Dans la men-
lalité d ’un hőmmé d ’Etat, ne peut-il y avoir á la fois du mysticisme et du calcul?
Les inspirations de VEsprit ne peuvent-elles pás se fairé sentir sous la forme de
reflexions judicieuses? Les inspirations de cette sorté remplissent la vie de
Vempereur Julién. Or} á maints égards, Villuminé des cryptes mithriaques fu t
assez pareil á són onele, le dévot d ’un sanctuaire des Gaules. ”
67„Allé Aeusserungen seiner religiösen G esinnungfinden die Modernen
zweideutig, weil sie sie zweideutigfinden wollen”, írja találóan 0. Seeek, id.
m. I4, 472. L. még E Lót, id. m. 32 sk. -„ P arm alheur - írja szellemesen G.
Boissier {id. m. F, 24) - quand nous avons affaire á ces grands personnages,
quijouent les premiers rőles de l ’histoire, et que nous essayons d ’étudier leur
vie et de nous rendre compte de leur conduite , nous avons peine á nous con-
tenter des explications les plus natúr elles. Parce q u ’ils ont la réputation d ’étre
des hommes extraordinaires, nous ne voulons jam ais erőire qu ’ils aient ági
comme tout le monde. Nous cherchons des raisons cachées á leurs actions les
plus simples; nous leur prétons des finesses, des combinaisons, des profon-
deurs, des perfidies dönt ils ne se sont pás avisés. C ’est ce qui est arrivé pour
Constantin . ”
08 A. Manaresi, id. m. 513: „Pereid Constantino appare nella storia quasi
ima continua contraddizione. ”
69„ Un pauvre hőmmé qui tátonnait” (A. Piganiol, id. m.)
70„Conscious ambiguity” (Cambr. Anc. Hist. 12,1939, 685).
71 H. v. Campenhausen, Deutsche Literaturzeitung 1933,1212. E Stáhelin,
id. m. 414 sk.
72 H. Lietzmann, Sitzungsber. d. Preuss. Akad. 1937, 274.

51
 73 0. Seeck, id. m. I4, 60 sk.: „Denn dass er in einer Zeit so scharfaus-
gesprochener religiöser Gegensátze zwiscken beiden Glaubenslehren habé durch-
lavieren können, ohne dass ikre Bekenner recht merkten, welcher er eigentlich
angehöre, ist eine höchst naive Anschauung. ”
74 H. Lietzmann, uo. 275: „Es ist eine Linie, die von seiner Jugend bis zu
seinem Todegradlinig verlauft und damit auch in dér religiösen Haltung Kons-
tantins dieselbe E inheit erkennen lasst, welche seine politische Wirksamkeit
charakterisiert. DieserM ann istaus einem Guss, wusste von Anfang, an} was
er wollte, und besass auch die Kraft, es auch zu erreichen. ”
75Jól írja már V Schultze, id. m. I, 58 sk.: „So wenig (die Religionspolitik
Konstantins) die Klugheit und vorsichtige Überlegung ihres Urhebers und Leiters
verleugnet, so wenig ist sie eine ziellos hin- und herfahrende. Sie enthüllt a u f
dér einen Seite das bewunderungswürdige Talent Konstantins , rücksichtslos
oder schonend zu sein , je nach dér Beschaffenheit dér Umstande, aber sie zeigt
aufderandern Seite nicht minder seinen festen Willen in dér Richtung a u f das
eine Ziel hin . ”
76V ö. pld. L. Wrzol, Weidenauer Studien 1,1906, 248 skk., stb.
77Athanas., contraAr. 87, 2.
78Konstantin jelleme a valóságban olyan lehetett, mint amilyennek Philos-
torgios festette korábbi forrás nyomán s ahogy ezt Philostorgios legjobb is­
merője a következő módon összegezi: „Nous Vy voyons á toutpropos brutal
et decidé autant que perspicace et intelligent. Trop pratique et expéditif pour
avoir des scrupules dans le choix des voies et des moyens, autant il aime á se
montrer loyal, doux et charmeur, autant á Voccasion il ruse., il dissimule, puis,
tout d run coup, frappe et sévit. A vant tout, il est hőmmé d ’action”. (J. Bidez,
Byzantion 10, 1935, 412 sk.)
79 Mint p. o. újabban J. A. Knipfing, Cathol. Hist. Review n. s. 4, 1924,
501, vagy R. Laqueur, Probleme dér Spatantike 1930, 7 sk. beállítja.
80 Eutrop., Brev. X. 6,3: Vemm insolentia rerum secundarum aliquantum
Constantinus ex illa favorabili anim i docilitate mutavit.
81 Az Epitome de Caesaribus (41) három periódusa: praestantissim us-
latro-pupillus alapján osztotta be A. Piganiol Konstantinusról szóló művét.
De lásd e topikáról megjegyzéseimet: A gót mozgalom és Dácia pusztulása
(K.-ny. az Egyet Philol. Közlöny. 1929/1930. évi köteteiből), 21 skk.
82Ammian. 21,10, 8.

52
 83 Eutrop. X 8, 1: Multas leges rogavit, quasdam ex bono et aequo, pleras-
que superfluas, nonnullas severas...
81 Ed. Schwartz, Gött. gél. Nachr. 1904, 536.
85N. H. Baynes, id. m. 14.
86 Euseb., kist. eccl. X 7.
87Append. Optat. Milev., ed. Ziwsa, no. V = H. v. Sódén, Urk. p, 24. Kiír­
va a 121. jz.-ben.
88 Melyet igen találóan jellemez Baynes, id. m. 29 sk.
89Appendix Optati Milev., no. V = H. v. Sódén, Urkunden zűr Gesch. d.
Donatismus (Kleine Texte 112), 1913, p. 23
90 Legutóbb egy csomó helyet gyűjtött erre össze az Eusebiusnál talál­
ható dokumentumokból Joh. Straub, id. m. 246, 226 jz.
91 Euseb., Vita Const. 2, 28 és 29.
92H. Lietzmann, Gesch. d. altén Kirche, 3,1938,62: „Die Legendenbildung
ist hier m it den Hdnden zu greifen. ”
93Tehát nem egyéni hiúság és a mérhetetlenbe nőtt öntudat beszél Kons­
tantinból, mint például L. Wrzol hiszi, Weidenauer Studien 1,1906,251: „Seine
Élteikéit zeigt sich zweifellos auch darin , dass ersich in dem Gedanken, Gottes
auserwahlter Diener zu sein, berufen, die Feinde Gottes zu besiegen und die
Welt christlich zu machen, so wohl fühlte. ”
94 H. Lietzmann, id. h. téved, hogy erről nem lehetett tudni, hogy ke­
resztény. Lásd már 0. Seeck, Zeitschrift fü r N um ism atik 21,1898, 29 sk. és
alulírott fejtegetéseit, „25. Jahre Römisch-Germanische Kommission ”, 1929,
42 skk.
95A rómavárosi szoborról 1. alább.
96 Mamboury-Th. Wiegand, Die Kaiserpalaste von Konstantinopel, 1934,
7 sk.
97 L. alább
98Amit helytelenül von kétségbe Joh. Straub, id. m. 244, 211 jz.
99 E. Becker, Zeitschriftfür Kirchengesch. 31,1910,161 skk.
100Euseb., Vita Const. 4,24: aX k' ópeiq pév xcov síaco ifíq SKK^rjaíac;,
cyco 8e tcov sktöq v n ó Oeou KOtOsaiapsvoc; 8 TcíaK07 ioq áv eír|v. - V ö.
E. Ch. Bábut, Revue critique d'histoire et de la litt., n. s. 68,1909,362 skk. E.
Caspar, id. m. 1,117. Joh. Straub, id. m. 244 skk., 218 jz., stb.

53
 101 G. Boissier, id. m. I8, 58.
102 Euseb., Vita Const. 1, 44: old xig koivóc; E7iíaK07to<; sk 0eou
Ka0saxapsvoc;. - V ö. ugyanott 4, 8: o íá xiq Koivöq xcöv áTiavxaxoO
KT|8s|iCÖV.
103 Például Zonaras XIII 4, 20 (3, p. 23, 7 Büttner-Wobst): ó 5' ia a -
7tógtoA,o<; auTOKpáxcop.
104 Euseb., Vita Const 4, 60. - A. Kaniuth, Die BeisetzungKonstantins des
Grossen , 1941, 18. 26, 36 skk. 60 skk. Lásd még: A. Heisenberg, Grabes-
kirche und Apostelkirche, 1908, 115 sk. R. Baumstark, Röm. Quartalschrift,
Suppl. 19,1913, 253. H. Koeth eja h rb u ch d. Deutschen Arch. Inst. 48, 1933,
187. 0. Weinreich, Triskaidekadische Studien , 1916,12.
105 A kiterjedt irodalmat N. H. Baynes id. művében (fent, 1. jz.) találja
együtt a legügyesebben az érdeklődő. Lásd például W Hartmann, Konstan­
tin d. Gr. als Christ und Philosoph in seinen Briefen und Erlassen (Beilage
zum Programm d. stadt. Gymn. zu Fürstenwalde, Ostern, 1902) 6 skk. E Savio,
Civiltá cattolica anno 64, vol. 2, 385 skk., 556 skk. J.-R. Palanque, Byzantion
10, 1935, 612, stb., stb. - Azok, akik azt hitték, hogy a ponté mollei csata
előtti vízió koholmány, az utána történt kereszténytámogató intézkedéseket
is kétségbe kellett vonják, még pedig úgy, hogy hamisnak bélyegezték Euse-
bius életrajzának és a donatista viszályra vonatkozó aktagyűjteménynek
adatait. Ez ma már teljesen túlhaladott álláspont, lásd p. o. Baynes, id. m. 68
skk. 75 skk., továbbá Pisciculi Fr. J. Dölger dargeboten, 1939,1 skk.
10(5így utoljára E. Caspar és E. Stein nyomán például J.-R. Palanque, id.
m. 609. - E rendelet kiadásáról csak úgy értesülünk, hogy a milánói megbe­
szélések alapján nemsokára visszavonják, nem találva már elég liberálisnak.
107 Lactant., de mórt. pers. 36, 3 és 37,1. Euseb., kist. ecet IX 9,12 sq. A.
Piganiol Lempereur Constantin, 1932, 88 skk., aki jól látja, hogy „C'est cette
háté qui nous autorise á parler du miraele du Pont M ilvius et du n e révélation
soudaine. ” Ed. Schwartz, Göttingergelehrte Nachr. 1904, 528,2. jz. O. Seeck,
id. m. I4, 147 és 503. N. H. Baynes, Class. Quarterly 18, 1924, 194. K. Bihl-
meyer, Theol. Quartalschrift 94, 1912, 411 skk., 527 skk., stb.
108 Lásd p. o. P Batiffol, La paix Constantinienné\ 1914, 260 skk., stb.
109 Itt N. H. Baynest követjük, Cambridge Ancient History 12, 1939, 686:
„Technically it may be true that there was no Edict of Milán, bút... that is because
Constantine had already accorded to all his subjects those rights which were

54
granted to the provinces ofAsia in the letter issued at Nicomedia by Licinius a
few months later, which itself summarized Constantinus legislation promulgated
by him as senior Augustus after the crowning mercy ofthe Battle ofthe Milvian
Bridge”.
110 A milánói programm kritikája és szelektált irodalma: N. H. Baynes,
Constantine the Great and the Christian Church , 1931,11 és 69 skk., 42 jz.
A nagy tömegből kiemeljük a következőket: 0. Seeck, Zeitschr. d. Savigny-
Stiftungf. Rechtsgeschichte, rom. Abt. 10,1889,182. Ua., Zeitschriftf. Kirchen-
gesch. 12, 1891, 381 skk. és Geschichte des Untergangs dér antikén Welt I1,
498 sk. H. Hülle, Die Toleranzerlasse dér römischen Kaiser, 1895. E. Stein,
Geschichte des spatrömischen Reiches 1, 1928, 141, 3. jz. és Catholic Histo-
ricalRewiew 21,1935,131. E Batiffol,Le Correspondant, 10 Mars 1913, 839
skk. és La paix Constantinienne 3, 1914, 230 skk. J. Wittig, 19. Supplement-
band d. Röm. Quartalschrift, 1913,40 skk. K. Bihlmeyer, Theol. Quartalschrift
96, 1914, 65 skk., 198 skk. G. L. Perugi, Roma e VOriente anno 3, vol. 6,
1913,273 skk. R. Pichon, Revue des deux mondes 83,1913,340 skk. E. Galli,
La scuola cattolica, anno 41, vol. 2, 1913, 39 skk. E Meda, Rassegna nazio-
nale, anno 35, vol. 189, 1913, 473 skk. W Schnyder, Die Anerkennung dér
christlichen Kirche von Seiten des röm. Staates unter Konstantin d. Grossen
(Jahresbericht dér kantonalen höheren Lehranstalten in Luzern 1912-1913). I.
A. Heikel, De Constantini imperatoris scriptis edendis , 1916, 17 skk. J. R.
Knipfing, Zeitschrift f. Kirchengeschichte 40,1922, 206 skk. és Catholic His-
torical Review n. s. 4, 1925, 483 skk. H. Florin, Untersuchungen zűr diocle-
tianischen Christenverfolgung , Diss. 1928, 90 skk. R. Laqueur, Epitymbion
Swoboda , 1927,132 skk. E. Caspar, id. m. 1,1930, 581. H. Grégoire, Revue
de IVniversité de Bruxelles 1930-1931, 263. Ua., Byzantion 7,1932, 648 sk.
és 10,1935,616 skk. J.-R. Palanque, Byzantion 10,1935,607 skk. Ed. Schwartz,
Kaiser Konstantin und die christliche Kirche2, 1936, 66 skk.
111 C. Carassai, Archivio delta R. Societá di romana di storia patria 24,
1901,101.
112Lactant., De mórt. pers. 48, 7-9 = Euseb., h. e. X 5,9 sqq. Ed. Schwartz,
Gött. gél. Nachr. 1904, 535. P Batiffol, La paix ConsV, 1914,249 sk. A. Piga-
niol, id. m. 91 sk., stb., stb.
113 L. 110. jz.
114Lactant., De mórt. pers. 48,11 és Euseb., h. e. IX 9,12. Már kiemeltük
ezt ,JPisciculi” 14.

55
 115 Euseb., h. e. X 6,1; v. ö. X 5, 20. Az ehhez hasonló kifejezéseket ösz-
szeállította I. Heikel, Eusebius Werke Bd. I, Einleitung LXXXIII. LXXXVI f.
LXXXVIII. H. Lietzmann, Sitzungsberichte d. Preuss. Akad., phil-hist. K I
1937, 269.
116Euseb., h. e. X 5,15 sq. (datálásához Baynes id. m. 69). Appendix Optati
Milevitani no. V, ed. Ziwsa = H. v. Sódén, Urkunden zűr Entstehungs-
geschichte des Donatismus (Kleine Texte 122), 1913, 23. V ö. Ed. Schwartz,
Kaiser Konstantin und die christliche Kirché2, 1936, 62 sk., stb.
117 Lactant., De mortibus persec. 48, 11: Hactenus fiet, ut sicut superius
comprehensum est, divinus iuxta nos favor, quem in tantis sum us rebus ex-
perti, per omne tempus prospere successibus nostris cum beatitudine publica
perseveret. = Euseb. h. e. X 5, 13: rovrco yáp xcp Xoyiapdp, KaOcoq Kai
np o síp p xa i, rj O da anovöi] népi rjpáq, rjq év noXXoiq rjőrj n p á y p a a iv
ánsnsipáO rjpev, őiá navxóq rou x p ó v o v Psfíaícoq ő ia p sív a i.
118 Lactant., id. m. 48, 1 a Nicomediában kifüggesztett példányt olvasta.
Ebben {id. m. 48,12) kifejezetten meg is van hagyva: haec scripta et ubique
proponere et ad omnium scientiam teperferre conveniet, uthuius benivolentiae
nostrae sanctio latere non possit. - Érthetetlen ezek után előttünk H. Lietz­
mann és mások felfogása, hogy Konstantin csak keresztények előtt merte
volna ‘titokban’ megvallani, hogy velük érez.
119Appendix Optati no. III ed. Ziwsa = H. v. Sódén, Urkunden S. 18: Nam
cum apud me certum sit te quoque dei sum m i esse cultorem confiteor gravitati
tuae, quod nequaquam fás esse ducam, ut eiusmodi contentiones et altercatio-
nes dissimulentur a nobis, ex quibus forsitan commoveri possit summa divi-
nitas non solum contra hum ánum genus séd etiam in me ipsum, cuius curae
nutu suo caelesti terrena omnia moderanda commisit... E levél igazi voltát 0.
Seeckkel szemben megvédte L. Duchesne, Mélanges d ’histoire et d ’archéologie
10,1889, 589 skk. Lásd még az újabb irodalom megvitatását N. H. Baynes-
nél, 75 skk.
120 Lásd már V Schultze, Zeitschrift f. Kirchengeschichte 8, 1886, 520 sk.
N. H. Baynes, id. m. 13 és 78 sk.
121Append. Optati no. V ed. Ziwsa = H. v. Sódén, Urkunden S. 24: meum
iudicium postulant (se. Donatistae), qui ipse iudicium Christi expecto!
122 Euseb., Vita Const. 1, 31, 4.
123 ,Pisciculi” 4.

56
 124 Részletesen megtárgyaltam: Journal o f Román Studies 22, 1932, 12
skk. és IV 1.11-13, továbbá ,JPisciculi” 3.
125 Ebből csak Konstantin típusa került elő bronzból, Acta Archaeologica
5,1934,100.
126Acta Archaeologica 5,1934, 99 skk.
127Römische Mitteilungen 50,1935, 66 sk.
128Lásd megfigyeléseinket: Rivista Italiana di Numismatica 1921, 7 skk.,
45 skk .Journal o f Román Studies 22,1932,11 sk.
129Például a Diocletianus és Herculius, mint seniores Augusti Providen-
tia deorum Quies Augg. feliratú közös éremtípusaihoz Lactant., De mórt.
pers. 42,1 mutatja meg a nagyművészeti hátteret: E t quia senes ambo simul
plerumque picti erant, et imagines sim ul deponebantur amborum, etc.
13ü Euseb., Vita Const. 4,15. 3, 3 és 49; 4,15. 21, - v. ö. 69.
131 Euseb., h. e. X 4,16.
132Euseb., h. e. IX 9,10-11; megismétli Vita Const 1,40. V ö. N. H. Baynes,
Class. Quarterly 18,1924,193 sk.
133És nem a keresztjeiével, lásd fejtegetéseimet, „Pisciculi” 7 skk. Ugyan­
itt arról is szóltunk, hogy az Egyház később hogyan igyekezett a saját ha­
gyományainak inkább megfelelő keresztjeiével helyettesíteni a monogram­
mot. - L. még V Schultze, Zeitschrift f. Kirchengeschichte 7, 1885, 343 skk.
és 14,1893, 510 skk. - Eltérő vélemények, melyeket megcáfoltunk: H. Gré-
goire, LAntiquité classique 1, 1932, 135 skk. N. H. Baynes, id. m. 60 sk. J.
Gagé, Revue d ’histoire et de philosophie religieuses 1933, 385 skk. H. Lietz-
mann, Geschichte d. altén Kirche, 3,141, stb.
134 Lásd: „Pisciculi” 10 sk.
135 Euseb., h. e. X 7. További helyek fent, 116 jz.
136Appendix Optati no. III Ziwsa = H. v. Sódén, Urkunden S. 18.
137Me ipsum , cuius curae nutu suo caelesti terrena omnia moderanda
commisit. - E hely hitelességéhez O. Seeckkel szemben L. Duchesne, Mélanges
d ’archéologie et d ’histoire 10, 1890, 589 skk. N. H. Baynes, Constantine the
Great 75 skk.
138 Lásd „Pisciculi” 5. - Utólag látom, hogy O. Voetter, Num. Zeitschrift
51, 1918, 187 a trieri hármas sorozattal egyidőre (312-313) akarta e me-
daillont tenni.
139 p isc ic u li” 6,1. jz. irodalom; 1. még O. Seeck, Geschichte d. Unterg. d.
ant. Welt I4, 460. Borleffs, Mnemosyne 58,1930, 223.

57
 140 Lactant., De mórt. pers. 1, 2 sqq.: Ecce deletis omnibus adversariis,
restituta per orbem tranquillitate , profligata nuper ecclesia rursus exsurgit et
maiore glória templum dei, quod ab impiis fuerat eversum, misericordia domi-
ni fabricatur. Excitavit enim deus principes qui tyrannorum nefaria et cruenta
imperia resciderunt, humano generi providerunt, et iám quasi discusso tris-
tissim i temporis nubilo mentes om nium pax iucunda et serena lactificet. ...
Qui illuctati erant deo, iacent, qui templum sanctum everterant, ruina maiore
ceciderunt.
141 Uo. 48,1.
142 így már K. Roller, Die Kaisergeschichte in Laktanz de mortibus perse-
cutorum, Diss. 1927, 20 sk. Helyes, hogy Diocletianus halálának leírása (c.
42, 2-4) nem változtat e datáláson, m ert elbeszélése szorosan össze van
kötve a Herculiusszal közös képmásai ledöntésével s így attól - akár jó az
értesülés, akár vakhír volt - időben sem választható el.
143így Roller, id. h. , aki arra gondol, hogy Lactantius Liciniust akarta vol­
na óvni keresztényellenes politikájától, amit nem hihetünk.
144Terminus post quem Valéria megöletése 15 hónappal Liciniusnak Daza
fölötti győzelme után, id. m. 51,1.
145Id. m. 20, 3-4.
146Id, m. 36,1.
147Id. m. 45, 8-9.
118 Akik Konstantin m egtérését 312-ben nem akceptálták, azt sem hit­
ték, hogy Crispus 317 előtt kaphatott volna keresztény nevelőt. De a fenti­
ek után kétségtelen, hogy 312 okt. 28. után bármikor lehetséges volt már
ez.
149Az irodalmat és a források időmeghatározását lásd N. H. Baynes, Cons-
tantine the Great 68 sk.
150 Euseb., h. e. X 5,15 sqq.
151 Uo., X 6,1 sqq. Lásd Baynes, id. m. 10: valószínű, hogy még Rómából
keltek ezek az intézkedések. - Hogy is lehetett ezekről azt hinni, hogy a
pogányok előtt titokban maradhattak?
153 Cod. Theod. XVI2,4. E. Stein, Geschichte des spatröm. Reiches 1,1928,
149.
153„Les evéques, des le premier jour, fu ren t gagnés; ils avaient résisté dix
ans á toutes les menaces, ils ne tinrentpás contre quelques faveurs. ” (G. Boissier,
La fin dupaganisme I8, 57).

58
 154 Euseb., h. e .X 6 és 7. Cod. Theod. XVI 2,1. 2. 7. - A többi forrásada­
tokat lásd 0. Seeck, Geschichte d. Untergangs dér antikén Welt 32, 513 (a 328
1., 26. sorhoz). A Seeck, Regesten derKaiser und Pápste, 1919, 55. 151. 161
időmeghatározásait valamivel korábbi időre tolja vissza N. H. Baynes, id. m.
68 sk., 40. jz. Mindenesetre Seeck is azt írja Gesch. d. U nt d. a n t Welt I4,
136, hogy „jedenfalls war nach dem Siege eine seiner ersten Regierungs-
handlungen, dass er die christliche Priesterschaft von allén munizipalen Leistun-
gen befreite. ” - L. még G. Wissowa, Religion und Kult derRömer 2, 1912, 500.
- Itt is kérdhetjük: erről sem tudtak a pogányok?
155 Euseb., h. e .X 7,1 - (p. 891, 7 Schwartz), számtalanszor citálva.
156Euseb., h. e. X 5,21 sq. Appendix Optati Milev. no. III. ed. Ziwsa = H.
v. Sódén, Urkunden S. 17 f. - Hát ez is „titok volt?”
157 Cod. Theod. 127,1. 0. Seeck, Regesten 57.
158Cod. Theod. IV 7,1. 0. Seeck, Regesten 61 és 171. Ed. Schwartz, Göttin-
ger gél. Nachrichten 1904, 536. C. G. Mór, Rivista di storia dél diritto romano
1928, 80 skk.
159A. Piganiol, Lempereur Constantin, 1932,128: „Malheureusement nous
ne pouvons exactement dater la premiere lói rédigée pár Constantin sur le repos
du dimanche. Le texte que nous possédons a été affiché en Sardaigne, en mars
ou enjuillet 321, mais il s ’écoulait toujours un intervalle assez long entre la
rédaction d ’un édit et Vaffichage dans les provinces. Uautre part, ce texte páráit
rectifier un reglement plus ancien et en adoucir les prescriptions: Constantin
avait ordonné que les tribunaux fussent férmés le dimanche, il se reprend et
décide maintenant qu ’ils demeureront ouverts pour les affranchissements et les
émancipations; il décide aussi d ’exempter de Vobligation du chőmage les paysans,
afin q u ’ils puissent profiter du beau temps que la providence leur donnerait.
Nous inclinons donc á penser que les premiers mesures prises pár Constantin
sur le repos du dimanche sont antérieures á 321. Un curieux texte épigra-
phique de Pannonié (C IL III4121), malheureusement non daté, nous apprend
que Constantin, dans cette province, avait fix é le dimanche comme jour du
marché, peut-étre pour favoriser Vinterruption des durs travaux. ”
160 Euseb., Vita Const. 4, 18 említi a Cod. Theodos. II 8, 1 {Cod. Iust. III
12, 2) által számunkra megőrződött törvényt, azzal, hogy ez a keresztény
előírások értelmében szenteli az Úrnak ezt a napot. Maga a törvény csak
azt említi, hogy méltatlan volna Sol napját pörösködéssel tölteni: Sicut in-

59
 dignissim um videbatur diem Solis veneratione su i celebrem altercantibus
iurgiis et noxiis partium contentionibus occupari, itagratum ac iucundum est eo
die quae sunt maximé votiva conpleri. Atque ideo emancipandi et manumittendi
die festő cuncti licentiam habeant et super his rebus acta non prohibeantur.
161J. Geffcken, Dér Ausgang des griechisch-römischen Heidentums, 1920,
94. H. Lietzmann, Geschichte d. altén Kirche 3,1938,132. A. Piganiol, id. m.
129 (aki filozofikus eredetet tulajdonít ennek). Lásd még W Weber, Archív
fü r Religionswissenschaft 19, 1919, 330 skk.
162 Lásd p. o. Justin., Ápol. 167, 7. - Megint más, hogy az Egyház a Meg­
váltó napját a nap ragyogásának szimbolikájába öltöztette. E J. Dölger, Sol
salutis2, 1925,164..
163 Euseb., Vita Const. 4,18-19. (Ugyanott 20: a pogány katonák számá­
ra előírt imádság tényleg „semlegesített” fohász az egek Urához, melyet
bárki elmondhatott; csakhogy ez egész más eset: nem a saját hitét takargat­
ja Konstantin, hanem a pogány sereget nem akarja, vagy nem meri erőszak­
kal krisztianizálni.) L. még Sozom., h. e. 18,11-13. - A keresztény értelme­
zés mellett például: K. Müller, Kirckengeschichte I2, 1929,357. N. H. Baynes,
Cambr. Anc. Hist. 12. 1939, 694 stb.
164 H. v. Sódén, Urkunden no. 14 (S. 18) Aelafius (= Aflafius ) formában
adja nevét. Nem tartja azonosnak ezt AblabiusszdX Baynes, Constantine 76.
165 Ed. Schwartz, Kaiser Konstantin und die christliche Kirche2, 1936, 71;
igen sokan írtak persze mások is erről.
166Talán Miltiades pápához intézett levele mondja meg ezt legtisztábban,
Euseb., h. e. X 5, 20. - A donatista akták kritikájához 0. Seeck, Geschichte
des Untergangs d. ant. Welt, 32, 318 skk. és N. H. Baynes, id. m. 75 skk.
167 H. v. Schoenebeck, Beitrage zű r Religionspolitik des Maxentius und
Constantin (Klio. Beih. 43), 1939, 87 skk.
168Ugyanott.
169E. Caspar, Geschichte des Papsttums, 1,1930,124: „ Schon in den ersten
römischen Aufenthalt Konstantins des Grossen im J. 312 fiel wohl eine sehr
opulente und fü r die Reprdsentation des römischen Bischofs wichtige Schen-
kung, namlichdie Überweisung dér domus Faustae, des Laterans, zurbischöf-
lichen Residenz; denn dieser Falast dér kaiserlichen Gemahlin war bereits
wenige Monate spater das Sitzungslokal dér römischen Synode von 313. Dass
Konstantin ihn erst fü r diesen Zweck angewiesen habé, ist weder überliefert,

60
noch wahrscheinlich; wenn Miltiades die Synode dórt versammelte, so war er
offenbar bereits Hausherr des Laterans . ” Ily értelemben már L. Duchesne,
Histoire ancienne de VÉglise 22, 1907,110 n. 3.
170A. Piganiol, id. m. 113. H. v. Schoenebeck, id. m. 88 skk. Lásd még:
Liber pontificalis, ed. Duchesne p. 191 sqq. Cabrol-Leclerq, Dictionnaire
d ’archéologie chrétienne 8,1545. Jordan-Chr. Huelsen, Topographie dér Stadt
Rom 32, 1907,243. Ph. Lauer\Lepalais deLatran , 1911. H. Lietzmann,Petrus
und Paulus in Rom2, 1927,189 skk. Th. Klauser, Forschungen und Fortschritte
13,1937, 57 sk. Ua., Vöm Heroon zűr Martyrerbasilika (Kriegsvortráge dér
Friedrich-Wilhelm Universitát, Bonn a. Rh., Heft 62), 1942, 5 skk. M. Ar-
mellini - C. Cecchelli, Le chiese di Roma I2, 1942, 121 skk. További iroda­
lom: A. Piganiol, Histoire de Romé, 1939, 478.
171Liberpontif. I, p. 172 sqq. Duchesne p. 52 sqq. ed. Mommsen.
172Mitteilungen d. Deutschen Archáol. Instituts, römische Abt. 50, 1935,
132.
173Liber pont I, 176 Duchesne. - V ö. még R. Delbrueck, Die Antiké 8,
1932, 20 és ua., Antiké Porphyrwerke, 1932, 28.
174 Igaz, hogy ekkor általánosságban felmerül az a gondolat, hogy Isten
házát császári fényűvé tegyék; Eusebius 314-ben a tyrusi bazilikát tóv ős
f i a c r í L s i o v o i k o v körülírással illeti például. De Róma esetében ez nem
képletes beszéd.
175 így: G. Rodenwaldt, Cambridge Ancient History 12, 1939, 569. Th.
Klauser, Vöm Heroon zűr Martyrerbasilika 1942, 24.
176Ne vegyék rossznéven a 312 okt. 28-a után semleges és köntörfalazó
Konstantin képének kiformálói a kérdést: vájjon a Lateránt is csak suty-
tyomban építette Konstantin?

61
A KERESZTÉNY KONSTANTIN
ÉS A POGÁNY RÓMA
 i:

K o n st a n t in v a llá spo litik á ja a M ilv iu s - h íd i c satátó l

a L ic in iu s - sz a l való f e sz ü l t sé g k ir o b b a n á s á ig :
A POGÁNYSÁGGAL SZEMBEN

312 őszén a kereszténység még a türelem megszilárdulásának

örülhetett, majd kisvártatva egyenjogosítását élvezhette s a csá­
szári kegyek napsugarában kezdhetett sütkérezni. De az, hogy a
sok-isten-vallást egyszeribe le is rombolja, még nem juthatott
eszébe. Igaz, hogy tana a hívők számára minden más isten tiszte­
letét kizárta és hogy már a mártírok sziklaszilárd tagadásában a
türelem teljes hiánya a döntő, amely csak elnyomott helyzetük
miatt nem érezteti hatását; igaz hogy nehány gondolkodó fej -
mint Konstantin kristályos logikájú agya - láthatta már gyülekez­
ni az ebből adódó bonyodalom felhőit. De viszont az Egyház rég­
től fogva csak türelmet kért a maga számára s türelmet hirdetett
mindenkinek.1Hallgassuk meg, mit írt közvetlen ezen esem é­
nyek előtt Lactantius, akinek gondolatmenete oly közel állott a
milviushídi csata győztesééhez: „A vallás azonban az egyetlen
olyan valami, amelyben a szabadság felütötte tanyáját. Mert min­
denek felett önkéntes dolog ez, és senkire sem erőszakolhatja rá
a szükség, hogy tisztelje, amit nem akar. Színlelni színlelhet vala­
ki, de akarni nem akarhat. Elvégre is, mikor valaki a kínzóeszkö­
zöktől való félelmében, vagy a gyötörtetés által elnyomva bele­
egyezik az átkos áldozásba, sohasem önként cselekszi, amire rá-

' Az Olasz Szemle 6,1942., 797 skk. lapjain megjelent tanulmány [Nagy
Konstantin megtérése] folytatása.

65
vitte a kényszerűség, hanem, mikor újra alkalma nyílik rá s visz-
szanyeri a szabadságát, visszatér istenéhez és imádsággal, meg
könnyekkel engeszteli őt, nem rosszra való hajlandóságának, bűn­
bánatát vallva, amely nem volt meg benne, hanem a rája zúdult
kényszert szánva-bánva, és a bocsánat nem tagadtatik meg a meg-
igazulóktól. Mit segít tehát az s kinek, aki a testet bemocskolja,
amikor a szándékot nem tudja megváltoztatni?...”2A pogányok te­
hát aligha tarthattak attól, hogy a derült égből lecsap rájuk a vil­
lám.
Annál kevésbbé is tehették volna ezt, m ert a Milanóban szö-
vegezett határozatok alapja éppen az a türelem, melynek friss
megnyilatkozását fentebb ismertük meg s amely minden egyéb
kultusznak is kifejezetten szabadságot biztosít vallása szabad gya­
korlatát illetőleg, hogy így a legkülönbözőbb istenségek egyaránt
segíthessék a császárt és alattvalóit.3
Ennek a felfogásnak a következménye, hogy a pogányság vi­
szonyában a kormányzatban] nem volt pillanatnyi változás. A ve­
le szemben követett császári politika élesen tükröződik egy em­
lékcsoporton, amelyet maradandó anyaga és nagy tömege meg­
óvott a pusztulástól, míg a később alulkerült polytheizmus kezde­
ti pártolásának legtöbb más jelét elnyelte az idő, vagy elhallgatták
az utódok. A pénzek ezek. Rómában a Maxentius bukása után ki­
adott bronz vereteken a Genius populi Romani (a kereszténység
üldözéseinek egyik keserves próbaköve az ennek való áldozás)
és a „győzhetetlen 5o/-napisten, a császár kísérője” a jellegzetes
típusok Mars és Hercules mellett - úgy, mint a többi verdékben
is.4 A tízéves császárfogadalmak alkalmára Ticinumban vert fi­
nom aranyszolidusok és ezüst emlékpénzek5egészen szórványos
keresztény célzásai mellett erősen képviselve van Sol invictus és
egy csomó megszemélyesítés-istennő (Fortuna, Fides, Concordia,
Pax) mellett Mars sem hiányzik még. 317-ben, az új caesar-trón-
örökösök kinevezésekor Juppiter conservator és főleg Sol képe le­
pi el az aprópénzek hátlapjait.6Csak 320/321-ben, amikor már elő­
reveti árnyékát a pogánysághoz visszatért Licinius-szal való le­
számolás, tűnnek el a pénzekről a régi istenek alakjai, mutatva,

66
hogy vagy nyolc esztendő alatt már lerázta magáról Konstantin a
milánói elhatározásoknak saját akaratából vállalt bilincseit.
De már másoknak is feltűnt, hogy míg a türelem szellemében
továbbra is meghagyott többi pogány isten és isteni megszemé­
lyesítés nehány esztendő alatt sorra maradozik el éremképeiről,
addig Sol invictus nemcsak a legállandóbban szerepel közülük,
hanem a legtovább is marad meg egész uralmi területén, minden
pénzverdéje veretein. Ez természetes is, hiszen a pogányság eh­
hez az istenséghez ragaszkodott a legjobban.7 De ezen felül úgy
látszik, hogy az uralkodó személyesen is vonzódott még 5o/-hoz,
nem tudván egy napról a másikra elszakítani minden fonalat av­
val az eszmevilággal, amelyben született és nevelkedett.
Ezt sokféleképpen igyekeztek magyarázni, de nem túl sok si­
kerrel. Öntudatos keresztény színvallása miatt - melynek erőtel­
jes megnyilvánulásait bőven szemléltük - lehetetlen nála oly fo­
kú szinkretizmust („kevert vallásosságú felfogást”) feltételezni,
mint az akkori pogányoknál és a gnosztikus szektáknál, amely
Krisztushitét belefullasztotta volna a polytheizmus mocsarába,8
vagy elpárologtatta volna az újplatonikus henotheizmus9 sápadt
ködébe. Fölényes következetessége miatt kétfelé hasadó vallá­
sos öntudatnak nem is lehet nyoma nála.1" Nem lehet Sol nagy
szerepét avval sem elkenni, hogy Liciniusra kellett Konstantin­
nak tekintettel lennie 324-ig,11mert ha ezt megtette volna, akkor
nem tűnt volna el Iuppiter többi társaival együtt Sol mellől pénze­
iről. Azt sem hihetjük, hogy Sol a második Flavius-dinasztia ösz-
szekötő kapcsa s a nagy elődökre való emlékeztető Konstantin
pénzein:12mert amikor családjának egy nagy pannon imperatortól
való leszármazását akarta elhitetni Konstantin, vagy amikor alatt­
valói dinasztikus érzelmeire akart hatni, akkor II. Claudius, Cons-
tantius Chlorus és Herculius képét tétette vereteire - mint ahogy
meg is tette 314- és 324-ben [-] s nem a napistenét. Ugyanígy ki­
zárt dolog, hogy a So/-Krisztus-azonosítás alapján13válhatott vol­
na a napisten Konstantin állandó kísérőjévé: ha ez így lett volna,
világosan kifejezésre juttatták volna akkor közérthető szimboli­
kus jegyekkel. Enélkül csak [a] III. század óta állandóan propagált

67
 ‘különleges császári védőpatrónusok’14legismertebbjét, aMithras-
hoz hasonított győzhetetlen napistent érthették a Soli invicto comiti
(Augusti nostri) feliratú pénzek So/-ja alatt. Ez mind csak vagy ar­
ra való kísérlet, hogy kényelmetlen forrásadatokat magyarázga-
tással semlegesítsenek, vagy ellenkezőleg arra, hogy Konstantin
kereszténységét e pogány maradványok továbbélése révén indo­
kolatlanul kétségbevonhassák.
Pedig nagyon könnyen megérthetjük logikai botlását, ha a ké­
sőrómai vallási gondolkozás gátló hatásait sem nem kapcsoljuk
ki, sem nem taksáljuk többre a kelleténél. Az antik ember számá­
ra rendkívül nehéz volt elgondolni, hogy csak egyetlen isten lé­
tezzék. Még az egyházi férfiak is hittek a pogány istenek élő va­
lóságában, csak éppen nem jó szellemeknek, hanem rossz démo­
noknak hitték őket15 s kiemeltük már az imént, hogy Krisztus a
milánói elgondolásban csak a leghatékonyabb istenség a sok kö­
zül.15Azután megérthetjük ezt az újplatonikus theozófia mély ha­
tásából, mely a népi vallások napképzeteit mintegy lepárolva, Sol-
t a világegyetem trónusára ültette és közelfekvő gondolattá tette,
hogy e legfőbb lény nem más, mint a keresztény Mindenható.17A
milánói szövegezésű türelmi rendelet summa divinitas-a (név
nélkül nevezett „legfelsőbb istensége”) tényleg magán hordja e
filozófiai deizmus formanyelvének bélyegét.18Ha Konstantin még
élete vége felé sem tudott szabadulni egynémely újplatonikus fi­
lozófus - például Hermogenes és Sopatros - befolyásától (s ezek
a platonikusok tudvalevőleg inkább udvari papok és varázslók vol­
tak, mint tudósok), úgy ez a keresztény Mindenhatóval, illetve
Krisztussal összehozott szoláris monotheizmus lehetett egyik
összekötő kapocs közöttük. Az egyistenhit különböző fogalmazá­
sainak e téves társítása annál könnyebb volt, mert másfelől maga
az Egyház régtől fogva használta már Krisztusnak a nappal való
összehasonlítását szemléltető kép gyanánt, az „igazság napjának”,
a „feltámadás napjának” s az „üdvösség napjának” nevezve őt s
maga is hatásokat vett át a napkultusztól.19 Két híd is volt tehát,
mely Sol megtörését a Megváltó mellett lehetővé tette Konstan­
tin lelkiismerete számára.

68
 Akár csak pogány alattvalóira való tekintettel, akár saját ré­
gebbi vonzalmaitól vezettetve ragaszkodott látomása után is Sói­
hoz, nagyon hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem fér össze a ke­
reszténységhez való igazodásával. És igyekezett is ezt jóvá ten­
ni: hogy miképpen, azt maguk a pénzek mutatják meg.
317-ben, amikor a nyugati és keleti részek uralkodóinak fiait
cűesűr-trónörökösökké nevezik ki, az idősebb s ifjabb Licinius
pénzei a „megőrző Juppiter” képét nyerik, Konstantin hátlapjai
„kísérőjének, a győzhetetlen napistennek” vannak szentelve, fi­
ainak egyik éremképe pedig újra Sol ábrázolása, de Claritas reipub-
licae körirattal. A nap itt tehát már nem istenség, hanem csak „az
állam ragyogó dicsősége”, de e ragyogás sem magára az államra,
hanem az előlapokon ábrázolt ifjú császárfira vonatkozik - amint
már a tetrarchia urainál20is megtaláljuk e hasonlatot. Nem sokkal
később magának Konstantinnak és hasonnevű fiának aranypénze­
in is megjelenik a Claritas reipublicae császárdicsőítő napallegóriá­
ja.21 Nagyon feltűnő e kapcsolatban, hogy Eusebius hányszor ha­
sonlítja a fényt és áldásos meleget sugárzó égitesthez császárját22
s még nála is többször teszi ezt egy latin keresztény poéta, Opta-
tianus Porphyrius.23Bizonyos, hogy császári pártfogójuk örült en­
nek, sőt talán egyenesen kívánta is ezt. Nem mintha valami új do­
log lett volna ez a hasonlat: még meg sem született a monarchia,
amikor már a respublika küldöttjeit fürösztötte a nap sugaraiban
a Kelet hízelgése24 s Sol, elvesztve lénye felséges megközelíthe­
tetlenségét, az uralkodóknak mintegy lakájává süllyedt Probus
óta, mint comes Augusti. Ez a hosszú kopási folyamat is megköny-
nyítette Konstantin számára, hogy a saját ragyogása fényforrásá­
vá fokozhatta le a napistent, még pedig azon törekvéssel, hogy a
saját korábbi napkultuszát evvel az átértelmezéssel keresztény
szempontból ártalmatlannak tüntethesse fel. Már Usener észre­
vette, hogy a Claritas reipublicae körirat Sol alakja mellett „a csá­
szár védőistenségéhez való korábbi viszonyának tudatos elfátyolozá-
sa”.25 Természetesen nemcsak a pénzeken, hanem a számunkra
elveszett festményeken és szobrokon26 is propagálta a császár
napkultuszának ezt a ‘fertőtlenítését’ az udvar. S ez anynyira si­

69
 került is, hogy élete utolsó szakában nyugodtan fel lehetett állíta­
ni keresztény fővárosának közepén a császár szobrát Sol képében
„A nap módjára ragyogó Konstantinnak” felírással.27 Pedig ekkor
már nagyon kerülte a napkultusz látszatát is: a „győzhetetlen”
(invictus) császári címet a „győztes” (vidor) jelzővel cserélte fel,
nehogy Sol invidus-ra emlékeztethessen valakit, akinek nevéről
vették az invidus címet elődei.28 Még csak azt a kérdést kell fel­
vetnünk, hogy vájjon csak 317-ben kezdődött Sol ezen átminősí­
tése a nap-uralkodó fényforrásává? Ez lehetséges, de nem tud­
hatjuk. Minden esetre így is rendkívül hamar felrúgta a saját mi­
lánói platformját és kigyomlálta saját magából is, ami kevés régi
vallásos énjéből még fennmaradt.29
Konstantin a pogányok millióival állott szemben, de ez óriási
tömegek között alig volt olyan csoport, amely a császári hatalom­
mal szembe mert volna szállni. A városi polgárság energiái Itáliá­
ban elszunnyadtak a békés élettől, a tartományokban a római ön­
tudat letéteményesei felőrlődtek a 25-30 évig tartó katonáskodá­
suk közben vívott harcok folyamán; majd mindenütt összetörte a
polgári rétegeket a III. század szörnyű válsága s utána kerékbe
törte maradék gerincüket az adóprés.
Félelmetes lehetett volna viszont a hadsereg ellenállása. De
azok, akikben a régi nemzeti hazafias fogalmak éltek, az italikus,
kelta és illyr katonatömegek és szubaltern tisztek, egymásután
felmorzsolódtak szintén a III. század háborúiban s már az előző
nemzedék legbecsültebb csapatai között felbukkannak a rövid ha­
jítódárdáikat dróthajukban viselő afrikai rablónépek, a szír és me­
zopotámiai ijjászok, s a birodalomba fogadott germán és más ide­
gen népek saját törzsfőik alatt küzdő „szövetséges”-csapatai; most
meg ijesztő gyorsasággal folyt a sereg germánosodása. Iuppiter
optimus maximus sorsa nem érdekelhette ezeket, csak saját ősi
vallásaik; ezernyi babona, a varázslatoktól való rettegés hatotta át
őket s a keleti misztériumok varázsa, amennyiben a keresztény­
ség nem hódította meg már. Azt, hogy az antik ceremóniák betar­
tásán múlhatna a római hűség és fegyelem - melynek gondolat­
köre amúgy is idegen volt számukra - nem igen érezhették. Kons­

70
tantin, aki vigyázott vallásos érzékenységükre, kora legkitűnőbb
generálisa, és bőkezűen szórta katonáinak az aranyat: ezektől
sem kellett tartania. Ezekben az években, amikor erőszakos rom­
bolások még nem kelthették fel sehol az isteneikhez ragaszkodó
pogány alattvalók elkeseredését, nem ébresztették fel még egyes
vidékek lakosságának fanatizmusát, csak egyetlen társadalmi cso­
port érezhette teljes nagyságában a veszélyt, miután a duna-balkáni
provinciákból származó irányadó katonai körök ellenállása - me­
lyekből való Konstantin is - a nagy üldözés csődjével elhalt: a
szenátus, melynek nagyszerű hagyományai, a vezetésből való ki­
szorításának ellenére is töretlen presztízse és óriási gazdagsága
bizonyos fokig még a császárral is dacolhatott. Ennek ősi felleg­
várába vonult be 312 október 29-én a nagy újító; kövessük őt.
Miután Maxentius trónjának támasza, a praetorianus-gárda el­
vérzett a tiberismenti ütközetben, általános megkönnyebbülés
fogadta Konstantint Rómában.30 Elődjének népszerűsége már ré­
gebben megingott. A szenátorok már proklamációjában sem vettek
testületileg részt31 s ha eleinte szívesen is vették a rómavárosi
nagy múlt tömjénezését általa, később meggyűlölték, m ert sú­
lyos pénzügyi terheket akasztott a nyakukba.32Viszont Maxentius
sem támaszkodott túlságosan a szenátusra: a rendes konzulátus
kitüntetését egyetlen egyszer sem nyújtotta hat év alatt tagjai­
nak, pénzein sohasem dicséri, sőt talán az alacsonyabb polgárság
keresztény tömegeinek való kedvezésével is az arisztokráciával
szemben keresett ellensúlyt.33 A városi plebs sem lelkesedhetett
érte. Borzasztó éhínségeken ment keresztül, m ert Alexander el­
lencsászár (308-311) miatt az afrikai gabonaszállító flotta nem
hozhatta szokott rakományát számára; nyugtalansága egy ízben
véres utcai verekedésekben tört ki, melyeknek elfojtása több ezer
áldozatot követelt s csak növelte az elkeseredést.34 így a győztes
elé siető szenátorok öröme és az utcákon rajzó plebs szavalókóru­
sai üdvözlő-hódoló rigmusainak lelkesedése őszinte volt ezúttal.35
Az ünnepélyes menet most is felkanyarodott még a Kapitoliumra,
mint a győztes hadvezérek triumfális felvonulása annyi évszázad
óta: szinte teljesen lehetetlen, hogy a lelkendező Rómát meg­

71
 sérthette volna Konstantin azzal, hogy egyenesen a Palatínusra
hajtat s ne áldoztasson előtte a legjobb s legnagyobb Juppiternek36
- akármilyen kényelmetlenül is kezdhette magát érezni mellette.
A szenátussal tisztelettel bánt.37Tagjait továbbra is ő nevezte
ki a régi államvallás papi testületéinek tagjaivá, mint a pontifex-
papok feje: a pontifex maximus rangját, melyet Augustus óta ma­
guknak tartottak fenn az uralkodók, ezentúl is megtartotta. így a
pogány államvallás feje maradt és ezen nem változtat az sem, ha a
régi rítusok felügyeletét egy promagisterrel végeztette is. Pontifex-
ek, augur-ok, quindecimvir-ek változatlanul végezhették kötel­
meiket s a haruspex-bé\)ósok is,38akik még hosszú évek múlva is
küldték szokásos jelentéseiket az udvarhoz, ha Rómában villám
sújtott valamely középületet.39 Hogy a szenátus mennyire meg­
bízható volt Konstantin szempontjából, abból is kiviláglik, hogy
eltiport ellenfele oldalán magas állásokat betöltött szenátorokat
újra alkalmazhatott a saját szolgálatában40 és gátat vethetett a be-
súgások burjánzásának.41 Pillanatnyilag szüksége is volt rájuk.
Mert a szenátus volt az egyetlen testület, amely a törvényesség lát­
szatával ráruházhatta - a Keleten uralkodó Maximinus Daza he­
lyett - a rangelső Augustus címét. Ennek értékét a Diocletianus-
féle négycsászár-uralom belső súrlódásai váltották ki és az akko­
ri általános rangmánia fokozta.42 De ez a pozíció nemcsak nagyra-
vágyását elégíthette ki, hanem az egyeduralom felé vezető útján
is szolgálhatta.
E kölcsönös egymásrautaltság is magyarázhatja, hogy Róma
megvétele után nemcsak azok szájából hangzott fel az ilyenkor
mindig előkerülő szókincs a zsarnok önkényuralmának lehanyat­
lásáról és az általa veszélyeztetett respublika ősi szabadságának
helyreállításáról,43 akik a győztesnek hízelegtek, hanem átvette
és még sokáig terjesztette ezt az udvari propaganda is. A keresz­
tény és pogány udvari írók és rhetorok egyaránt ismételgetik ezt
az ősrómai veretű kifejezésmódot,44mely szerint Konstantin mint
valami republikánus szabadsághős rohan fenyegetett hazája se­
gítségére, Róma megmentésére.45Ugyanezt a frazeológiát élesz­
tik fel mindenfelé az ekkor keletkezett feliratos győzelmi emlé­

72
kék. A 315-ben emelt, ma is álló diadalív ajánlása a felszabadító­
nak (liberatori urbis) szól, aki alkotmányos alapon nyúlva fegyver­
hez (iustis armis) bosszút állt a zsarnokon és párthívein;46 dom­
borművei mint szenátusi érzületű uralkodót ábrázolják szenátori
ruhában a patres (‘városatyák’) közt. Az ősi szabadság helyreállí­
tójának (restitutori libertatis publicae) üdvözlik más rómavárosi
feliratok47 és a tyrannusölő-szabadsághős dicsőítésének klasszi­
kus kifejezései visszhangoznak tovább a feliratos emlékeken min­
denütt a tartományokban is.48
A zsarnok elnyomója s a szabadság kezese a császárkor fogal­
mazása szerint az ősök szellemében kormányzó alkotmánytiszte­
lő princeps. Ennek ideálképét terjeszti a pons milviusi győzelem
alkalmából az udvari hírverés, nemcsak 312 őszén, hanem egyre
ismét a következő években is: az elveszett képzőművészeti em­
lékek helyett erről is csak a pénzek adnak fogalmat. Mindjárt a
döntés után optimus princeps-nek ünnepük a szenátus és a római
nép nevében Konstantint,49Róma helyreállítójának,50a római sza­
badság visszahozójának,51akinek ezért hálából átadja Róma isten­
nő a világuralmat.52 Úgy bókolnak Rómának a hivatalos császári
dicsőítő-beszédek is, mint amely megaláztatása után újra vissza­
nyerte a világuralmat.53
Ez a nagy figyelem Róma iránt és a régi nagysága előtt való
meghajlás annak az uralkodónak részéről, aki igazán nem rajon­
gott az ősi Róma hagyományaiért, elsősorban a közelmúlt tanul­
ságainak volt köszönhető. Mert úgy mint egykor a 238. év szená­
tusi reakciója, amely Maximinus Thrax felett győzedelmeske­
dett, ugyan nem juttatta uralomra a szenátust, de megdöbbentet­
te és fél évszázadig a legnagyobb reverenciára kényszerítette a
katonacsászárokat e testület iránt, úgy Maxentius proklamációja
sem hozott ugyan jelentős eredményeket, de újra megmutatta,
hogy Róma még mindig dacolni tud a császárokkal, ha azok félre­
lökik. Hat évig újra állandó császári székhely is volt most az örök
város és Maxentius tudatosan élesztette az ősrómai-nemzeti ro­
mantikát,54amelynek hatóereje még nagyobb volt, mint sokan vé­
lik.55

73
 Konstantin jó két hónapot töltött Rómában;56úgy látszik, hogy
313 január 1-én még itt ünnepelte díszes felvonulással, fényes já­
tékokkal konzuli hivatalbalépését.57 Barátságos bánásmódját, bő
ajándékait még sokáig magasztalták a panegyricusok és a hivata­
los művészet.58De győzelme után Róma végleg megszűnt a prae-
torianusok tábora lenni59 s így nem tudja többé politikai igénye­
it fegyveres erővel alátámasztani; amint elődei, úgy ő sem akar
Rómában székelni s nem nagy súlyt vet Itáliára, arra gondol nem­
sokára, hogy Bassianus-nak adja át ezt a területet, mint Caesar­
nak s úgy, mint közvetlen elődei, ő is csak tízéves jubileumainak
fogadalmi ünnepeit üli meg a birodalom ezen eszmei középpont­
jában, először 315-ben,60majd 326-ban. Mindennek ellenére soká­
ig nem tudta a restitutor libertatis Rómában a saját első fellépését
meghazudtolni s a régi államvallás alól haláláig sem tudta kihúzni
a talajt. Míg ő egyre távolodott első római programjától, a szená­
tus annál makacsabbul ragaszkodott vallási hagyományaihoz. Ez
súrlódásokra vezetett közöttük; nézzük ennek első nyomait.
Az a hír, hogy Konstantin a keresztényekhez pártolt, majd a
Krisztus jelében való győzelmet hirdető szobor, a lateráni bazili­
ka császári építkezése és a keresztény egyházat egyre jobban fel­
emelő politikának egyéb - általunk már többnyire nem érzékelhe­
tő -jelei rendkívül megüthették a római arisztokráciát. S a keresz­
ténységnek evés közben megjött az étvágya: ébredő támadókedvé­
nek tünetei jelentkeznek már. A ticinumi pénzverdében 313/314-
ben a procurator-igazgató tudtával s az udvar hallgatólagos jóvá­
hagyásával a keresztet alkalmazzák rendszeresen Sol és Mars mel­
lett sorozatjelző jegynek,61 ami az ily jeleknek tulajdonított va­
rázshatás miatt nem ártatlan szimbólum, vagy egyéni provokáció,
hanem a pogány istenek ártalmatlanná tételét célzó inzultus.62
314-ben a tyrusi bazilika felszentelésén már avval dicsekszik a
caesareai püspök, hogy a császárok az egy igaz Istent s Fiát tisz­
telik, az „élettelen bálványokat arculköpik s az ősöktől örökölt
ócska csalást kinevetik”.63 Ha a messzi Palesztinában így vissz­
hangzik már Konstantin kereszténypolitikája, mennyivel erőseb­
ben érezhették nyomását a római pogányok!64 Az „ősöktől örö­

74
költ ócska csalás” kipellengérezése rettenetes pofon volt szá­
mukra. M ert míg a polytheizmus általában összezsugorodott a
nagy vallási összeolvadás folyamatának olvasztókemencéjében,
nem tudta megingatni a régi istenfogalmak elhalványulása a ró­
mai tradíció e letéteményeseinek gondolatvilágában az államval­
lást. A haza iránti kötelességteljesítés (pietas erga rém publicam)
ideái közé beágyazott szertartások hű elvégzése úgyszólván nem
is érintette az istenségről való spekulációikat, mivel egyszerűen
az ősök rendelte kötelmeknek (mores maiorum), szentírásként
betartandó parancsnak tekintették ezeket.
Hiszen már régtől fogva egyre nyirbálták az uralkodók a sze­
nátus politikai hatalmát, lassanként elvették a szenátorok egyéni
érvényesülésének lehetőségét az állam szolgálatában, de a caerimo-
niaepublicae állandó és ájtatos gondozását minden monarcha ter­
mészetes kötelességének vette. A keresztényüldözések gyújtópont­
jában is az áldozati szertartások állottak, mint az államhűséget és
császárhűséget bizonyító cselekmények.65 Ez a hangsúly a Diocle-
tianus-féle üldözések alatt még csak megerősödött és ha valami­
ben, úgy ebben találkozott az illyricumi katonák vezetőrétegének
és a konzervatív főúri köröknek érzésvilága. És most Konstantin
az államfenntartó érzületnek ezt a talpkövét felülről, a trónról
rúgja fel?!
Hallgassuk meg a kortársak ítéletét erről. „Legnagyobb bűn -
írja Diocletianus - felbolygatni azokat a dolgokat, amelyek a régi­
ek által elhatározva és megszabva kijegecesedtek és mennek a
maguk útján.”66Galerius is ezt emeli ki türelmi rendeletében67....
azt akartuk ugyan azelőtt, hogy a régi törvények és a rómaiak
közfegyelme szerint mindent kijavítsunk és arról is gondoskod­
junk, hogy a keresztények, akik elődjeik hitét elhagyták, észbe­
kapjanak, m ert hát a keresztényeket valami okból olyan önfejű­
ség szállta meg és akkora ostobaság töltötte el, hogy ne kövessék
a régieknek olyan berendezkedését, amelyet talán éppen az ő sa­
ját elődjeik léptettek életbe, hanem csak úgy önkényesen s ahogy
éppen tetszett nekik, (új) törvényeket szabtak maguknak...”) És ez
ellen a vád ellen védekezik Lactantius is annyi keresztény hitvé­

75
 dő után: „De azt mondják (a pogányok), hogy helyesen és méltán
büntetik azokat, akik az őseiktől átörökölt közösségi vallásokat
kárhoztatják. Miféle dolog ez? Ha azok az ősök oly oktondiak vol­
tak, hogy haszontalan vallásokat tettek magukévá... írják elő ne­
künk, hogy ne követhessük az igaz s a jobb vallást?”68 És végül:
biztosan nem Iulianus Apostata találta ki azt, hogy Konstantin
„bűnös újító, felforgatója az ősi törvényeknek, s a rég megszen­
telt hagyományoknak”,69hanem a római tradíció hordozói. Jól tud­
ta Eusebius,70hogy miért adja Licinius szájába a vele való harc
előtt a következő szavakat: „A mi hazai isteneink azok, akiket
tisztelünk, mert legrégibb eleinktől örököltük kultuszukat; az el­
lenséges sereg vezére azonban hűtlenül szakított atyáink hagyo­
mányaival...” Egyéni és kollektív életformájukat egyaránt fenye­
gette e fordulat.71A szenátus magatartását Maxentius legyőzőjé­
vel szemben az jellemzi, hogy - ameddig csak teheti - nem vesz
tudomást arról, hogy átállt Krisztushoz. Mindjárt győzelme után
aranyból való szobrot állít neki, melyen talán külsőleg is isten­
ségnek volt jellemezve, s ha ez így volt, leginkább Sol attribútu­
maival ábrázolhatták.72 Valószínű, hogy dinasztiája, ágens Flavia
isten-uralkodóinak Rómában is papságot szerveznek.73 A római
pénzverde a többivel közös pogány istentípusok mellett a világ
jósjelek által megjövendölt nagy felszabadítójának (Liberator orbis)
ábrázolja a császárt, amint ez a rossz princípiumát jelképező orosz­
lánt leszúrta s kitárt jobbjával az ég felé fordul segítségért az is­
tenekhez, vagy a legfelsőbb lényhez.74
Az is felismerhető még, hogy a római arisztokraták és a velük
érző latin litteratusok az újplatonikus filozófia pantheisztikus mo-
notheizmusának alapján igyekeznek a császár keresztény egyisten-
hitével valami érintkezési pontot találni; láttuk, hogy a milánói
program erre tényleg módot nyújtott.75A milánói szövegezésű
rendeletben a divinus favor a vezérlő gondolat, amely az istenfé­
lő uralkodókat győzelemre segíti, az égi pártfogás: igen jellemző,
hogy Konstantinnak ezt az álomélményén alapuló mozgatóesz­
méjét hogy formálják át a pogányok. A kinyilatkoztatást, amely­
nek a császár részesévé lett, nem vitatják és nem merik persze

76
az istenség csodás beavatkozását sem kétségbe vonni, amelyet a
császár hirdet, de - nem vesznek róla tudomást, hogy mindez a
Krisztus műve lenne és a működésbe lépett transzcendens erők
kilétét a saját vallási felfogásuk szerint igyekeznek átértelmezni.
A még addig hivatalosan pogány vallású világbirodalom ura,
aki még mindig feje, legfőbb papja a régi államvallásnak, nem tud­
ja elkerülni, hogy a pogányok - még többsége az imperium lakos­
ságának - ne vallhassák isteneiket, vagy legalább az újplatonikus
„legfelsőbb lényt” az ő saját uralma igazi patronusainak.
Másfelől a hódoló, officiózus pogány nyilatkozatok a Róma ka­
pui előtti csatáról kiemelik ugyan szintén az istenség szerepét,
de óvatosan tartózkodnak attól, hogy a régi isteneket személy
szerint említsék és ehelyett általánosító kifejezésekkel írják kö­
rül az istenséget, hogy ez valamiképpen hasonlíthasson a Min­
denható keresztény megnevezéseihez. Ezek a letompított élű po­
gány megnyilatkozások egy nagy reakció halk ébredezésének je­
lei.76 És bármily csúszó-mászó volt a későrómai világ magatartá­
sa a monarchákkal szemben, a művelt pogány rhetorok ezután is
megtalálták azt a hangot, amelyen a legnagyobb reverendával, de
a legnagyobb határozottsággal figyelmeztessék őket arra, hogy
mit kíván tőlük a hallatlan római múlt, sőt szavuk csak megérce-
sedett addig, amíg hetven évi küzdelem után egy pogány nagyúr,
Róma kormányzója hivatalos „relációjában” még egyszer kitárta
a császárok előtt az ősi város káprázatos fenségét s addig, amíg
két évtizeddel még későbben, Claudius Claudianus áhítatkeltően
szép versei az ifjú Honorius fülébe zsongták azt, ami akkor sze­
mein keresztül is belopakodhatott ennek agyába: Róma, a régi
Róma varázsát.
Jó félesztendővel a bravúros itáliai hadjárat után egy hivatalo­
san megrendelt dicsőítő-beszéd pogány írója azt mondja, hogy
Konstantin „isteni ösztönzés-útmutatás által” (divino monitus
instindu) aratta győzelmét.77Sőt egészen odáig merészkedik, hogy
felveti a gondolatot, vájjon mely istenség bíztatta fel Konstantint
e háború megindítására, amiről őt még a pogány papok is lebeszél­
ték.78 De bár egyre hangsúlyozza az istenség segítő közreműkö­

77
 dését és „az Istentől megígért győzelmet” (divinitus promissa
victoria), mégsem ád erre a kérdésre feleletet; avval tér ki ez elől,
hogy ez a császár titka. Felelet helyett az egyetlen mindenható
istenség filozofikus fogalmát teregeti ki, mint amely az egész em­
beriségé, - értsd: nemcsak a keresztényeké: „Mindenek legfőbb
teremtője, aki azt akartad, hogy annyi legyen a neved, mint ahány
nyelv van a világon (mert hát nem tudhatjuk, hogy hogyan akarod
magadat neveztetni), akár valami isteni erő és ész van benned,
amely által az egész világot eltöltve az elemekkel összekeveredsz
és minden külső erőhatás hozzájárulása nélkül magadtól vagy moz­
gásban, vagy pedig valahol minden egek felett van az a hatalom,
ahonnan ezt a Te kezed művét a mindenség magas fellegvárából
szemléled...”79 Mintha csak a Symmachus híres „relációjá”-nak
előjátékát hallanánk.
Hiába rúgta ki maga alól Konstantin időközben a milánói panthe-
isztikus türelem alapját, a pogányok még 321-ben sem tágítanak
emellől, mintha misem történt volna. Ekkor, mikor már minden
gyerek tudott az itáliai hadjárat Krisztus-csodájáról,80 azt állítja
egy pogány rhétor, Nazarius,81 hogy égi seregek siettek volna Is­
tentől küldve 0divinitus missi) Konstantin segélyére: ilyen koholt
alkalmi legenda-pótlékkal üti el a Krisztus jelének revelációjáról
való beszédet. De azért mondja ő is, hogy „az istenség ereje” (vis
divinitatis) döntötte romlásba az ellenfelet82 s hogy az isteni se­
gítség az uralkodó jámborságát jutalmazta.83 Arról, hogy melyik
volt ez az istenség, amely „kezdeményezéseidnél mindig ott szo­
kott lenni” (divinitas obsecundare coeptis tuis solita84), mélyen hall­
gat.
Ugyanez a pogány magatartás mutatkozik meg a 315-ben fel­
avatott római diadalív feliratán is, amely szerint „az istenség ösz-
tönzése-útmutatása mellett” (instinctu divinitatis) győzött Kons­
tantin és - bár a domborműveken feltűnik Sol, az a pogány isten,
amelyikhez még valami halvány kapcsolat fűzte Konstantint, - de a
felirat nem határozza meg a segítő égi hatalmat: a szenátus kény­
telen hallgatólagosan megalkudni ura keresztény hitvallásával.85

78
 Egy-kettőt egy kissé közelebbről is ismerünk azok közül az
újplatonikus egyistenhithez hajló felvilágosult rómavárosi szená­
torok közül, akik e magatartás kialakításában szerepet játszhat­
tak. „Aradius Rufinus Róma kormányzója volt 312 október 27.-ig
és Konstantin visszaadta neki e bizalmi állást november 29 óta.
Ceionius Rufius Volusianus Maxentius alatt Róma kormányzója
volt valamivel Aradius előtt; Konstantin másodszor is kormány­
zóvá teszi meg 313 végén. Erről a két személyiségről, Aradius
Rufinus és Ceionius Rufiusról, akik a szenátori arisztokráciához
tartoztak, azt mondhatnánk, hogy ‘konstantinusi színezetű’ pogá-
nyok. Symmachus azt mondja, hogy Aradius babonásságok nélkül
tisztelte az isteneket (simplex caelicolum cultus) és még megvan­
nak azok a fogadalmi feliratai, amelyeket afrikai prokonzulátusa
alatt a konstantinusi kor két divatos istenségének, Sol- és Luna-
nak felajánlott. Ceionius Rufius egy római feliraton a „legvalláso­
sabb” (religiosissimus) jelzőt viseli és fia a filozófiának szentelte
magát. Hosszú ideig bizalmi embere volt Konstantinnak, rómavá­
rosi kormányzó Konstantin és Licinius első háborúja alatt 313 de­
cembertől 315 augusztusáig, konzul 314-ben, kerületi kormányzó
(praefectus praetorio) 321-ben.”86Konstantin más pogány főurakat
is megtartott szolgálatában szép számmal, látókörükre, tapaszta­
lataikra nagyon rászorult. Rómában pedig a tradíció ereje is kény-
szerítette erre: azok pedig tehetetlenek lévén a császári teljhata­
lommal szemben, megalkudtak a helyzettel.
315-ben újra meglátogatja Rómát Konstantin. Bizonyos, hogy
ő sem fejtett ki kisebb pompát tízéves jubileumi ünnepségei al­
kalmával, mint a legtöbb elődje, hiszen a pazar csillogás az állam­
fő körül csak nőtt a monarchia öregbedtével; s az is, hogy ő is mé­
reteiben impozáns, új gyönyörűségekben bővelkedő játékok örö­
meivel részegítette meg a rómavárosi plebs-et. De annál élén-
kebb megütközést kellett kelteni a római pogányokban (s annál
nagyobb elégtételt az itteni hívők tömegei között), hogy a vota
decennalia-nak a császár uralmának elmúlt tíz évéért hálát adó és
a következő évtized boldogságáért könyörgő ünnepein nem en­

79
 gedte Konstantin a hagyományos szertartásokat elvégezni.87Már
pedig e rítusok elvégzését eleitől fogva az alattvalók hűsége ta­
núbizonyságának, hazafias kötelességteljesítésének fogták fel s
ezért a periodikus fogadalmak voltak a keresztényüldözések fő
alkalmai. így akkor mindenki emlékezetében volt még, hogy a
Diocletianus Rómában megült húszéves jubileumának világraszó­
ló ünnepségei a legvéresebb üldözés előjátéka voltak.88 Ez vált­
hatta ki (más sérelmekkel együtt) azt a feszültséget, amely az
uralkodó és a szenátus között innen kezdve megfigyelhető.
„Szilveszter pápa (legendás) életrajza - írja Piganiol89- azt
mondja, hogy a római szenátorok helytelenítették Konstantin ke­
resztény megnyilatkozásait. Úgy látszik, hogy ezen ellenséges
érzületnek vannak valamelyes tanujelei. Kétségkívül ezt akarta
lecsillapítani Konstantin avval, hogy 315 augusztus 20-án Vettius
Rufinust nevezte ki a város kormányzójává, a diocletianusi éra
egy ismert személyiségét, aki Itália igazgatásában öregedett meg,
s a nagy pogány papi testületek tagja (pontifex Solis, salius Palatí­
nus, augur).” De ez nem sokat segített és talán a szenátori osz­
tály ellenszegülése miatti dühében nyirbálta meg a császár 316
végén ennek törvényelőtti kiváltságait. Elvileg kétségtelenül na­
gyon is igaza volt, mikor ezt megtette: a szenátor-nagybirtoko­
sok, akik mérhetetlen vagyonukkal zsebrevágták a korrupt tisztvi­
selőket és nagyszámú személyzetükkel terrorizálhatták a provin­
ciálisokat, egyre több erőszakosságot engedtek meg maguknak.
A szomszéd kisemberek földjét egyszerűen birtokba vették, fia­
taljaik a szemrevaló leányokat magukhoz hurcoltatták stb. A tör­
vény előtt pedig semmire sem lehetett menni velük szemben,
mert ügyeiket illetékességük alapján szabályszerűen a rómavárosi
bírák elé utalták és ott rendjükből való társaik rendszerint kihúz­
ták őket a csávából. Ezen akar segíteni Konstantin,90- éppoly si­
kertelenül, mint utódai.
Ilyen büntetőjogi fenyegetésekkel legfeljebb azt érhette el,
hogy egy kicsit ráijeszt e nagyurakra. De mélyebbreható rendsza­
bályt is megkockáztat ellenük és - a 321 előtti évek valamelyiké­
ben - megkísérli a saját képére és hasonlatosságára átgyúrni ezt

80
az osztályt. M ert ha Nazarius szerint91 a szenátust a municipális
polgárság színe-virágával egészítette ki, ez nem jelenthet mást,
mint azt, hogy jobbmódú keresztény provinciális elemekkel akar­
ta fellazítani a curia pogány tömbjét, hogy ellenállását megtörje.
Ez valószínűleg gazdasági okokból nem sikerülhetett, bár a sze­
mélytörténet tényleg megmutatja az új családok felbukkanását: a
nagy italikus famíliák, amelyek átvészelték a III. század rettentő
válságát, nagyobb vagyoni erejükkel kiszorították, s elnyomták
vagy a maguk szelleméhez hasonították az új embereket s ké­
sőbb is ugyanazokat a neveket találjuk a szenátus hangadó körei­
ben, mint Konstantin alatt.
E császár különben decennáliái után csak keveset időzik Itáli­
ában, szívesebben marad az Alpok északi oldalán és Sirmiumban
vagy Serdicában székel leginkább. Az az anekdota, amely szerint
mondogatni szokta, hogy az ő Rómája Serdica,92találó lehet. Hogy
így kerüli az anyaországot, részben Róma iránti növekvő ellen­
szenvével is összefügghet, melynek makacs pogányságával újabb
súrlódásai támadtak.
Egy későbbi pogány író, aki gyűlöli őt és akinek az értesülése
nyilvánvaló időrendi hibákat tartalmaz, azt állítja, hogy Konstan­
tin még hosszú ideig meg szokta kérdezni a pogány jósokat.93Ba­
bonás volt s így tényleg könnyen lehet, hogy a haruspex-ek hát-
borzongató tudományát és az augur-ok jóslásait rendszeresen
igénybe vette még a 312 utáni években is - úgy, amint még Kons­
tantinápoly alapításánál is bevonta a pogány jövendőmondókat,
hogy az alapítás szerencsehozó feltételeit kisüssék -, csakhogy
minél szorosabbra fűzte viszonyát az Egyházzal, annál kényel­
metlenebbé vált ez számára. így történt, hogy valamikor 318-ban
betiltotta a haruspex-béljósoknak. a magánházaknál végzett, ráol-
vasással-bűvöléssel kapcsolatos áldozásait.94E rendelete elveszett,
de megőrződtek számunkra más törvényszövegek, melyek ezt
részben megerősítik, részben módosítják.95 A szenátus felzúdul­
hatott ez ellen, m ert Septimius Bassus városi kormányzó egé­
szen szokatlan utazása 318 nyarán az udvarhoz96 nyilvánvalóan
valami nagyon kényes ügy elsimítására történt s akkoriban ez

81
 volt a szőnyegen. A császárt nem sikerült engedékenységre bír­
nia, de álláspontjának pontosabb körülírására és a pogányok meg­
nyugtatására több rendeletet bocsát még ki, melyekből egészen
határozottan kibontakozik előttünk, hogy hogy is állt ő ezen idő­
pontban a rómavárosi állami kultuszokkal s ezek védelmezőivel
szemben.
Nemcsak az előkelők, hanem a közönséges polgár is tele lehe­
tett izgalommal a haruspex-ek működésének korlátozása miatt,
m ert az erre vonatkozó elveszett első rendelet kiegészítésére
szolgáló, 319 május 15-én kelt császári intézkedés97a rómavárosi
néphez van címezve.98Ez a haruspex-ek közveszélyesnek hitt tit­
kos és olykor kétségtelenül bűnös szándékú bűvölését a magán­
házaknál most is megtiltja. Azonban megnyugtatásul ünnepélye­
sen kijelenti: „Ti, akik úgy vélitek, hogy az hasznotokra vált, já­
ruljatok csak a nyilvános helyeken felállított oltáraitokhoz, sies­
setek szentélyeitekbe és végezzétek el a hagyományos szokása­
itok szerinti ünnepélyes cselekményeket.” De nem mulasztja el,
hogy azért mégis kifejezést adjon dühének a következő gúnyos
szavakkal: „Mert nem akadályozzuk meg, hogy (Maxentius) elmúlt
trónbitorlásának (vallási) kötelmeit világos nappal gyakorolhassá­
tok”.99
A pogányságot tehát már nyíltan és szemtől-szembe szidal­
mazza Rómában is Konstantin. Mert az itteni pogányok a harus-
picina ügyével együtt a saját isteneik hatékonyságának hitét véd­
ték, éppúgy, mint Nicomachus Flavianus még 394-ben is; más­
részt pedig az uralkodó a haruspex-ek elleni rendszabályok sérel­
mét az egyéb pogány vallásgyakorlat szabadságának ünnepélyes
biztosításával enyhíti. íme, hét évvel a Krisztus jelében való dia­
dal után már nem a keresztény kultusz szabadságáért kell küzde­
ni, hanem a pogányokéért, s ezt magában Rómában!
Egyidejű az előbbivel egy másik rendelet is, amely szintén meg­
vető kifejezést használ a pogány vallásra, superstitio-nak, babona-
ságnak bélyegezve a haruspex-ek mesterségét.100Még a küszöbét
sem lépheti át idegen háznak a haruspex-pap; a császár magán­
emberek megbízásából végzett varázsló-rítusaikat kegyetlen ha­

82
lállal - elevenen való megégettetéssel - sújtja, felbújtóikat szám­
űzetéssel. Mégis kénytelen Róma felségének hamarosan (320
elején) valami engedményt tenni - kétségtelenül a lakosság, fő­
leg a szenátus felzúdulása miatt - és ezért a varázslás-ráolvasás
(magicae artes) űzői közül csak azokat bünteti, akik embertársaik
életére törnek és akik szemérmes szüzekben keltenek szerelmi
szenvedélyt. Viszont jótékony célból, és pedig betegek gyógyítá­
sára és a falusi földművelőknél zápor és jégverés ellen megengedi
a varázslást, mert „ezek által senkinek az életét vagy becsületét sem
fenyegetik, hanem azt érik el, hogy az isteni (termés)ajándék és
az emberek fáradságos munkája ne menjen tönkre”.101
Kiegészíti mindezt egy újabb törvény 320 decemberéből,102
amely elárulja, hogy a kedélyek még mindig háborogtak Rómában
és hogy meg kellett ezeket nyugtatni. Itt is azon van a hangsúly,
hogy a haruspex-ek működésének a régi államvallással összefüg­
gő nyilvános gyakorlata, melyet a régi szabályok (vetus observan-
tia, - megtisztelő kifejezés!) előírnak, meg van engedve és példá­
ul középületeket sújtó villámcsapás esetén az addigi gyakorlat
szerint az udvarhoz kell továbbítani a haruspex-ek vizsgálatának
eredményét, hogy mi rossznak előjele ez az istenharagja; nagyobb
nyomatékosság kedvéért még osztentative helyesli a városi kor­
mányzó egy ilyen tartalmú friss átiratát. Egyedül csak az tilos,
hogy magánemberekkel összeszűrve a levet, ártalmára lehesse­
nek másoknak a haruspex-ek.
Konstantin e huzakodás folyamán is úgy jár el tehát, mint a jó
lovas, aki egyre meghúzza és egyre meg-megengedi a gyeplőket.
Egy apró, de igen jellemző eset is megmutathatja, hogy miként
vegyítette az erélyt engedékenységgel a római pogányokkal szem­
ben. 320 táján az észak-itáliai és dunai-balkáni pénzverdék egy­
szerre, ugyanazon hátlapi kép kíséretében alkalmazzák a Krisz­
tus névjelének sajátos, gömbösfejű változatát. Az egyöntetűség­
ből világos, hogy központi rendelkezés folytán teszik ezt; de épp
úgy nem véletlen, hogy Rómában nem verik e típust; ott elenge­
dik a keresztény császáijelvény e propagandáját.103

83
 Konstantin krisztianizáló törekvései ellen nemcsak az eddig
nyomon követett, esetenként kiváltott visszahatás nyilatkozott
meg, hanem egy állandósuló ellenállás is mindinkább testet ölt,
amely a köteles loyalitás feltétlen megőrzése mellett kezdi Ró­
mában felemelni a hangját az új világ ellen. Mivel pedig erre az
abszolút császári hatalommal szemben csak nagyon sovány lehe­
tőségei voltak, úgyhogy sokszor csak álcázva jelentkezhetett, olyan
mozgalom kezdődik itt a művészet és irodalom eszközei segítsé­
gével, amely a régi istenek sűrű szerepeltetésével, a mítosz szép­
ségeivel és az antik kulturális értékek látszólag politikamentes
kiteregetésével népszerűsíti az ősök műveltségét és szellemét, -
s szervezi evvel az ellenállást, hat a gyengékre. Ez a kultúrmoz-
galom köntösébe bújó politikai reakció százéves életpályája alatt
világtörténeti jelentőségűvé nőtt s ennek köszönhetjük jórészt -
közvetlenül és közvetve, - hogy az antik művelődés értékei át-
mentődhettek korunkra.
E propagandának egyik sajátos megnyilvánulását alkalmi, po-
gány-tárgyú pénzveretek formájában ismerhettük fel, melyek egye­
dül Rómában kerültek kibocsájtásra.104 Régebbi szokás volt már
ugyanis, hogy a január harmadiki nagy császárfogadalmak alkal­
mával a népmulatságokat rendező nagyurak az Isis Pharia évkez­
dő hajózási ünnepének képeivel ékes pénzeket verettek és szór­
tak a tömeg közé, amelyek előlapján a mindenkori uralkodó kép­
mása foglalt helyet. E szokásba kapaszkodva a szenátusi körökből
választott városi kormányzó s alantasai 312 után is tovább veret­
ték újévre e sárgaréz-pénzecskéket Isis, Serapis és Anubis ábrá­
zolásaival, de nemcsak Konstantin alatt,105 hanem még vagy fél­
száz esztendeig. Az a - nem szellemtelen - ötlet, amely e propa­
gandát szülte, kétségtelenül éppen a Pons Milvius sorsdöntő csa­
tája utáni évek feszültségéből pattant ki. A császárral dacoló régi
arisztokrácia misztikus és romantikus vallásosságát szegezi szem­
be a keresztény udvar politikájával az az eldugott apró, de jelleg­
zetes fogás is, hogy a Liciniusszal való leszámolás előtti években
a római pénzverde az örök város misztérium-titoknak számító
jelképes nevét teszi monogrammszerű „titkos” jegy formájában

84
veretéire.106Magától értetődik, hogy nagyon sok más útja-módja
is volt annak, amelyet mi már nem érzékelhetünk, hogy a római
pogányság megmutassa, hogy ‘csak azért is’ él.
Ekkor kezdődik meg az is, hogy a szenátori rendűek feltűnően
sok feliratos fogadalmi emléket kezdenek állítani régi isteneik­
nek, amit az előző korszakban inkább csak elvétve tettek meg.107
Bár semmi eszközünk sincs arra, hogy a tüntetésből állított dedi-
kációkat az előzőleg szokásos rendes fogadalmi ajándékoktól el­
válasszuk, és bár éppen a sokistenhit melletti kérkedő kiállás kez­
detének megfogása a legnehezebb, mégsem kétséges, hogy en­
nek megindulása is közvetlenül Konstantinnak az antik pietás el­
leni támadásával függ össze, hogy azután a következő évtizedek­
ben egyre erősödjön. Ha például Caesonius Nicomachus Anicius
Faustus Paulinus 321 szeptemberében folytatja azt a szokást, hogy
mint praetor urbánus az ara maxima mellett Herculesnek emlé­
ket állítson,108 már az uralkodó óhajtásával tudatosan szembehe­
lyezkedve ápolja a vallási hagyományt. Ugyanilyen megítélés alá
esik, ha 319-ben a Vaticanus-domb egy híres szentélyében sze­
mélyesen résztvesznek a taurobolium szertartásán a quindecimviri
sacris faciundis papi testületének előkelő tagjai. A feliratok pedig,
melyek erről értesítenek, megmutatják, hogy az arisztokrácia
kihívólag büszkélkedik már ezekkel a dolgokkal.109
A rendszeres dacolás pedig tevékeny ellenállássá erősödött.
Még jóval Konstantin után is megfigyelhetjük, hogy a pogányel-
lenes intézkedésekről egyszerűen nem vesznek tudomást a poly-
theizmust védő szenátori méltóságviselők, - csak nagy későn, a
IV század végén sikerül őket elriasztani e magatartástól. Ez a ma­
gatartás szintén 312 végén foganhatott. Nem utoljára ennek a pasz-
szív rezisztenciának köszönhették, hogy Róma vallási hagyomá­
nyai sértetlenül tovább élhettek a nagy újító alatt s hogy még utá­
na is csak igen sokára m ertek ezekhez komolyan hozzányúlni;
meg talán azt is, hogy Konstantin alig próbálta meg, hogy Róma
szakrális tradícióit megbolygassa.

85
 2.

K o n st a n t in v a l l á spo l it ik á ja a L ic in iu s - sz a l való
FESZÜLTSÉG JELENTKEZÉSÉTŐL KONSTANTINÁPOLY
FELAVATÁSÁIG

Konstantin mintegy Kr. u. 320 óta élesebben szembefordul a

pogányokkal és még szorosabban támaszkodik az Egyházra, mint
addig. Az a magyarázat, amellyel ezt meg szokták indokolni, meg­
felel a tényeknek: miután a Licinius-szal való leszámolás kezdi
előrevetni árnyékát, a keleten jelentős erőt képviselő kereszté­
nyek tőle várják a pogány ellenpólusra támaszkodó Licinius-szal
szemben jobb sorsba jutásukat110s így ő, mint a hit bajnoka készül
felszabadításukra. De éppen ennek a magatartásnak a pályafutása
mutathatja meg, hogy itt nem hirtelen és az előzmények által nem
indokolt változás állott be, hanem, hogy ez a keményebb politika
csak annak az addig kíméletesebb és lassúbb haladásnak új lendü­
lete, melyet 312 ősze óta nyomon követtünk. A De mortibus per-
secutorum-on vörös fonálként húzódik végig az a gondolat, mely
magában ugyan igen egyoldalú, de az egész világgal szemben ál­
ló Egyház szempontjából egészen magától adódhatott, hogy a rossz
császárok a Krisztushívők üldözői voltak, a jók pedig pártolták
őket.111 És Lactantiusnál így a derék, mérsékelt uralkodó által ol­
talmazott ősi libertás - nem tudom hányadik jelentésváltozatában
- a vallásszabadság értelmét nyeri;112 az érdemei jogán államve­
zetővé lett első polgárnak Cicero által megálmodott és Augustus-
ban testet öltött uralkodóideálja, aprinceps, nála a Krisztushit vé­
dője és pogány párti ellenfelei a tyrannus-zsarnokok, - ilyprinceps-
eknek ünnepli Liciniust és Konstantint.113

86
 De ugyanekkor Konstantin is ebben az értelemben állítja oda
a világ elé a Maxentiuson vett győzelmet. M ert csak az udvari
verzió lehet a közös forrása annak a megegyezésnek, hogy egy
pogány rhétor ugyanazt írja, mint Eusebius, miszerint Maxentius
a babonára s varázslásra (superstitiosa maleficia) támaszkodott,
míg Konstantint isteni akarat (divina praecepta) vezérelte: magá­
tól nem bélyegezte volna a polytheizmust - a saját vallását - a le­
tűnt zsarnok eszmevilágának!114 De a rómavárosi Krisztusjeles
zászlót tartó Konstantin-szobor felirata is azt adta tudtul, hogy
„ezen üdvöt hozó jelben visszaadtam Rómának, a szenátusnak és a
népnek régi szabadságát és ragyogását, kiragadva őket a tyrannus
önkényuralmának jármából”.115Tehát sajátmagát, a ‘legitim princeps-
e t’ Krisztussal köti össze, - ha nem is mondja ki, ami magától
adódik ebből, hogy a ‘tyrannus’ azért került alul, mert a pogány­
ságra alapozta uralmát.
319-ben Konstantin a tárgyalt haruspicina-rendeletben116a po­
gányságot már egyszerűen „az elmúlt trónbitorlás - tehát Maxen­
tius rezsimje - tartozékának” minősíti. A republikánus zsarnok­
fogalom tehát már ekkor elnyerte a princeps átmagyarázásával
együtt keresztény veretét. így hát egyáltalában nem új dolog -
mint azt beállítani szokták, hogy 324-ben a Krisztushit bajnoka
gyanánt indul Licinius ellen a birodalom nyugati felének ura, csak
éppen erősebben hangsúlyozza, hogy ő az igaz Isten akaratának
teljesítője az üldözőkkel szemben,117hogy csakis az elnyomott ke­
reszténység felszabadításáért száll harcba,118ami az igazi princeps
feladata. Felé fordulnak most már a kereszténységnek hallatlanul
megnövekedett tömegei: „Mert a mindenható azon gonoszoknak,
akik még más földterületeken az igazak ellen dühöngenek, meg­
fizeti bűnük bérét s minél később, annál bőségesebben fizeti meg;
mert hát amiképpen a jámboroknak legelnézőbb édesatyja, úgy az
istentelenekkel szemben a legszigorúbb bíró. Amikor az ő vallá­
sát s tiszteletét akarnám oltalmazni, kihez folyamodjam inkább,
kit szólítsak segítségül, mint azt, aki az emberiség számára az
igazság és bölcsesség uralmát helyreállította?”119

87
 és érthető, hogy amikor a Krisztusjeles zászlóval az egész ró­
mai világot sikerült egy kézben egyesíteni, s e gondolatképek ha­
tóerejét a siker sokszorosan megnövelte, még hangosabban kür-
töltetik őket. Licinius legyőzetését úgy ünnepli nem sokkal utá­
na az új keresztény főváros pénzverdéje, hogy „közremény” (Spes
publica) felírással a Krisztus-jeles császárzászlót ábrázolja, amint
ez alsó végével a pogányság kígyóját átszúrja.120 írásaiban is szí­
vesen használta a császár e gondolatképet121és később konstanti­
nápolyi palotája bejárata előtt úgy festette le magát egy képen fi­
aival együtt, amint „az ellenséges és romláshozó szörnyeteget,
mely az istentelen zsarnokok által sanyargatta Isten egyházait,
egy sárkánykígyó alakjában a poklok fenekére zuhantotta: mert
mint sárkányt és tekergő kígyót jelölték meg az Úr prófétái a ször­
nyeteget...”122
Avval, hogy miképpen emelte fel Konstantin ezekben az évek­
ben az Egyházat az államépület ormára, alig kell foglalkoznunk: a
tény biztos és jelentőségét kitűnően megvilágították mások. Csak
éppen azt jegyezzük meg, hogy ezentúl sem valami általános prok­
lamáció adja meg az Egyház új pozíciójának magas szintjét, ha­
nem egyes részletintézkedések apró tégláinak folyton növekvő
talapzata. Ezek az intézkedések folynak tovább: 321-ben például
érvényesíti a keresztény templomokban nyilvánított rabszolga­
felszabadításokat, feljogosítja az Egyházat örökségek elfogadásá­
ra s megengedi a polgári pereknek egyházi törvényszék előtt va­
ló lebonyolítását, ha a felek kívánják, stb.123E fokozatos, lassú tér­
nyerésnél fontosabb szempontunkból, - m ert közvetlenül sújtja a
régi vezetőréteget, - hogy a Kelet birtokbavétele (324) után a
császár az ottani helytartók legnagyobb részét a keresztények s a
frissen áttért konvertiták közül veszi, a pogányoknak közülük pe­
dig megtiltja, hogy a régi hivatalos áldozatokat elvégezzék; ugyan­
ezt az utasítást a legmagasabb polgári méltóságviselők is megkap­
ták,124- feltehetőleg a Nyugaton is. De a Nyugat adminisztráció­
ját nem lehetett úgy egy napról a másikra keresztény kezekbe
adni, mint a Licinius domíniumában, ahol ennek pogány híveit el­
csaphatta s helyébe a szempontjából megbízhatóbb kereszténye­

88
két tehette Konstantin. 306-ban Nyugat-Európában, 312-ben Itá­
liában és Észak-Afrikában a közigazgatás pogány tisztikara mellé
állott s ennek hűsége, valamint a saját korábbi toleranciája meg­
kötötték a kezét.
Nem maradt hatás nélkül a Nyugaton sem a császári periodi­
kus fogadalmak ünnepségeinek teljes megfosztása pogány szer­
tartásaiktól. Már 323-ban súlyos büntetés terhe alatt tiltja meg a
császár, hogy az ilyen évfordulók alkalmával pogány áldozásra kény­
szerítsék az embereket. Éppen olyan példánya őrződött meg e
rendeletnek, melyet Róma városában függesztettek ki és köny-
nyen lehet, hogy egyáltalában éppen a rómavárosi vezetőkörök
erőszakoskodásai ellen irányult.125325-ben a nicaeai zsinatra ösz-
szegyülekezett püspökök jelenlétében, keresztény keretek kö­
zött ülte meg császárunk a húszéves uralkodási jubileum (vicenna-
lia) ünnepét, melynek alkalmával még a szokásos dicsőítő beszé­
det is egy püspök szerezte és mondotta el;126 a pénzeken ekkor
felbukkanó, ég felé emelt arcú portréi is a keresztény Egek Urá­
hoz való fohászkodását jelzik.127Vájjon mit érezhették a pogány
előkelők, látván, hogy a császár valósággal a tenyerén hordja a
püspököket,128míg a szenátus, amelyet még az ellenséges érzüle­
tű katonacsászárok is a legnagyobb reverenciával kezeltek, ilyen­
re többé nem számíthatott? A nicaeai zsinat megnyitásán nem ül
le addig Konstantin, amíg fel nem szólították rá külön, amivel az
akkori szigorú etikett szerint saját maga fölé emeli az Egyházat;129
amikor a hitvalló Paphnutius üres szemgödrét megcsókolja, nem­
csak az Állam szentesítését nyeri el ez mártíromságához, hanem
egy, a legfőbb dignitáriusok és az uralkodó család tagjai részére
fenntartott kitüntetést is.130A zsinat tanácskozásait az első „apos­
toli” fejedelem udvartartása káprázatos pompájával veszi körül,
maga vezeti ezeket, állami költségen szállítja oda a résztvevőket,
palotájában vendégeli meg őket, úgy hogy a kereszténység gyüle­
kezeteinek vezetői a régi arisztokrácia helyett és annál kiváltsá­
g o sad helyzetben veszik körül a trónt.
Ismeretes, hogy az uralkodó maga veszi a kezébe a hitegység
megvalósításának művét, saját kancelláriájával bonyolíttatja le a

89
zsinati határozatok kikézbesítését, hivatalos közegeivel ellen­
őrizteti végrehajtásukat. S amikor nagy igyekezetében belebo­
nyolódik a theológiai szubtilitások útvesztőjébe, elválaszthatatla­
nul összekeveri az egyházpolitikát a világival. Sokan megírták
már, hogy e tevékenységével miként vonja be nagy egységesítő
államreformjába az egyházi szervezetet. Lényeges az, hogy nem­
csak ekkor jött tudatára, hogy a birodalom ‘korszerű’ átszervezé­
séhez a múlt fejlődésének irányvonalai mentén elkerülhetetlenül
szükséges az Egyház beleillesztése is az átalakított gépezetbe. E
tervek már rég kiforrottak benne, csak megvalósításuk váratott
magára addig, amíg az egyeduralom birtokába jutott.
E fejlemények folytán természetesen a pogányság felé is mó­
dosult az államfő magatartása - de nem egy csapásra. Jelentős tü­
net, hogy 320 táján az antik istenségek végérvényesen eltűnnek
az éremképekről.131 Határozott politikai fogást kell megpillanta­
nunk abban, hogy Konstantin minden pénzverdéjében egyszerre
- még a Licinius-szal való szakítás előtt - a császári periodikus
fogadalmakat jelképező koszorúk és köriratok kerülnek az apró­
pénzek hátlapjaira a pogány istenképek helyett, egészen szokat­
lan módon kiszorítva minden egyebet: ezek a birodalom ura irán­
ti egyéni-érzelmi odaadást ápoló, konzervatív-római szempontból
sem kifogásolható ábrázolások ügyes leplezései az utolsó olympu-
siak eltávolításának.
A polytheizmus kiküszöbölésére irányuló törekvést ugyan az
a tény bénítja meg egy időre, amely különben új lendületet adott
neki: Licinius legyőzése 324-ben. A keleti provinciákban ugyanis
először az elnyomott keresztényeket kellett felszabadítani, elő
kellett venni a fenkölt milánói elveket, melyek még frissen éltek
az emberek emlékezetében s nem lehetett az egyik párt elnyo­
matását mindjárt a másikéval felváltani.
Mindjárt győzelme után kibocsát Konstantin egy rendeletet az
Oriens számára, melyben a régi vallások szabad gyakorlatát bizto­
sítja.132 Különös írás ez az ediktum, de hű tükre császári szerzője
csapongó hangulatainak. Egészen bárdolatlanul becsmérli benne
közvetlen elődjeit, a barbárnál is rosszabbnak pocsékolja az üldö­
zéseket tűrő alattvalóit, nagy dühösen csalásnak és tévelygésnek
90
szidja a sokisten-hitet. Majd megint a legnagyobb alázattal a Min­
denható felé fordul és teljesen kiesve a kancellária jogászi stílu­
sából bensőséges fohászt és hálaadó imát rebeg hozzá, elmereng
az istenalkotta világrend nagyszerűségén, melegséggel telve szól
az egyedül helyes krisztusi tan hívőihez s végül kifejezést ad an­
nak is, hogy mennyire szeretné a ‘tévelygőket és becsapottakat’
megtérve tudni... De mindez csak széles és cirádás barokk rámá­
ja egy pársoros írásnak: „ugyanolyan békét és nyugodalmat nyer­
jenek a tévelygők is, mint a hívők... Akik azonban elvonják magu­
kat (a hívek közösségéből), tartsák meg mégis hamis tanaik szen­
telt helyeit akaratuk szerint”.133 De most már nem a keresztény­
ség a megtűrt vallás, hanem a pogányság - ez mutatja meg a leg­
jobban a Ponté Molle csatája óta eltelt tizenkét év hozta óriási
fordulatot - és a milánói türelem szellemével most már a keresz­
tényeket kell csitítani, nem ellenfeleiket: „Amit mindenki meg­
győződésből magába fogad, azt ne erőszakolja a másikra. Amit az
egyik meglátott s felismert, avval legyen hasznára a hozzá közel­
állóknak, ha ez lehetséges, de ha képtelen erre, akkor tegyen le
erről. M ert más dolog a túlvilági életért való küzdelmet önként
elvállalni és megint más büntetéssel kényszeríteni erre az embe­
reket. Ezeket mondottam, ezeket fejtettem ki, hosszasabban, mint
kegyelmességem (clementia nostra állhatott a latin szövegben)
szándéka ezt megkívánta, miután a (keresztény) hitet nem akar­
tam véka alá rejteni; de leginkább azért, m ert úgy hallom, egye­
sek azt mondják, hogy a (pogány) szentélyek szokásai el vannak
törülve s a (pogány) sötétség hatalma is. Tanácsolnám is én ezt
minden embernek, ha a bomlasztó tévelygés erőszakos fellázadá­
sa mindnyájunk üdvösségének kárára nem vert volna szerfölött
gyökeret némelyek lelkében.”134 E szavakból érzik, hogy a ke­
resztények támadókedve igen nagy már. Konstantin pedig épp oly
rövid ideig maradt hű e türelmi proklamációhoz, mint az előbbi,
ellenkező irányú türelmi programjához.
Van egy-két fontos rendelete, melyek nem sokkal 324 után
sújtották a régi vallásokat, de amelyeket nem tudunk pontos kel­
tezéshez kötni. így ekkortájt tiltja meg, hogy saját képmásait a

91
pogány templomokban felállítsák és kultikusan tiszteljék,135ami a
birodalmi tisztviselők részvételének betiltásával a pogány áldozá-
si rítusoknál, a periodikus fogadalmak pogány szertartásainak el­
törlésével stb. együtt a pogányság leglényegesebb politikai funk­
cióját, a császárkultuszt ásta alá. Ugyancsak ezekre az évekre esik136
a sereg hagyományos szertartásainak megnyirbálása, amelynek
jelentőségét mintha nem méltatták volna eddig eléggé. M ert ha a
meg nem tért katonáknak ezentúl vasárnap imát kellett mondani
a Mindenhatóhoz, úgy nem a tudatosan színtelen istenfogalom
körülírása az érdekes az ima szövegében, hanem az, hogy nem
pogány szertartásokkal kell többé könyörögni a császárért, ha­
nem csak tiszta imádsággal - úgy, mint ezt a kereszténység kez­
dettől fogva tette, míg végre Galerius nagy nehezen meg is en­
gedte. Csakhogy itt nem a keresztényekről van már szó, hanem
éppen a polytheizmus egyik mentsváráról, a seregről, mely öröm­
mel áldozott volna. Ne feledjük, hogy Licinius 324-ben még úgy kí­
vánta csapataitól az áldozást, mint régen, hűségi aktus gyanánt.137
De nem bizonyos, hogy Konstantin keresztül is merte hajtani e
rendelkezést - hisz utó végre az imán kívül még áldozhattak is.
Úgylátszik, hogy Licinius legyőzése után a jövendőmondás
machinációi ellen is adott egy újabb rendeletet.138

92
 3.

K o n st a n t in u t o l só é r in t k e z é s e i é s
sú r ló d á sa R óm ával új f ő v á r o sa felavatása
ELŐTT

Bármily nyomasztólag hathatott Rómában az új császári val­

láspolitika, az uralkodó kímélettel, sőt respektussal bánik az örök
várossal. 321-ben, a tizenötéves császári évforduló alkalmából
olyan ezüstérmeket vernek az aquileiai pénzverdében, melyet az
udvar e célra kiszemelt, melyeken a szenátus és a plebs, valamint
az urbs a római világ élén vannak megnevezve, úgy, mint régen,
dicsőségük teljében.139A bürokrácia akkori tökéletes centralizáci­
ója mellett ilyen különleges kibocsájtványoknál alantas közegek
kezdeményezése ki van zárva. Az udvar politikája tükröződik eze­
ken az okmány-hitelességű, hivatalos jellegű dokumentumokon.
Ugyanekkor még egy hivatalos udvari megbízásból készült csá­
szárdicsőítő beszéd is szócsöve mer lenni Róma követelésének,
hogy újra állandó székvárosa legyen az uralkodónak: „Csak egyet­
len dolog van még, melynek révén boldogabb lehetne Róma - bár
igen nagy dolog, de csak egyetlen egy - hogy megőrzőjét Kons­
tantint és ‘legboldogabb’ caesar-fiait lássa, hogy vágyakozása mér­
téke szerint élvezve ezt Titeket élénk frissességgel fogadhasson;
s mikor az államérdek úgy parancsolja, hogy eltávozzatok, úgy
bocsásson el, hogy visszanyer Benneteket.”140
„A 322. év konzuljai a legelőkelőbb szenátori arisztokrácia tag­
jai voltak, sőt egyikük az Anicius-familiából való, melynek a ke­
reszténységre való térése igen későn történt meg. A városi kor­
mányzó négy esztendeig (319-323) egy másik arisztokrata, Maxi-
mus Basilius. Konstantin utolsó ismert rendele te a Licinius elle­

pi
ni operációk megkezdése előtt Rómának szalonna-ellátásával fog­
lalkozik (324 áprilisában).”141Ugyancsak ebben az időben kineve­
zi féltestvérét Dalmatiust praetornak, nemcsak azért, hogy a sze­
nátorokat evvel buzdítsa a praetura elvállalására s anyagi terhei
viselésére,142hanem, hogy Rómának hízelegjen. Egy előkelő ró­
mai versfaragó; Publilius Optatianus Porphyrius még közvetlenül
a birodalom keleti felének elhódítása után a világ közepének - sőt
éppen most és újra a római világ fejének magasztalja Rómát.143
Pedig a szenátusi körökkel való vallási súrlódás nem szűnt meg.
323 végén átír a császár Róma kormányzóhelyettesének (vicari-
us urbis), hogy császári fogadalmak alkalmából ne merjenek ke­
resztényeket a régi rítus szerinti áldozásra bírni,144 ami előkelő
dignitáriusok túlkapásai ellen irányulhat. És közvetlenül a chrysopo-
lisi csata (324 szept. 18) után megindul már a Bosporus mellett
már akkor Constantinopolis névre átkeresztelt Byzantion-nak a
birodalom új fővárosává való átépítése.145
Ha meg akarjuk érteni, hogy hogyan juthatott ilyesmi egyálta­
lában az eszébe és azt, hogy mi volt a célja evvel, vissza kell egy
pillanatra tekinteni elődjeinek Rómától való fokozatos eltávolodá­
sára. Később, más összefüggésben fogjuk követni, hogy a harma­
dik század miképpen fosztotta meg Rómát és Itáliát kiváltságai­
tól, hogyan szorította ki a szenátorokat a nagy katonai parancs­
nokságokból, hogy cserélik ki dunavölgyi legénységgel és hogy
viszik el Rómából a praetorianus helyőrséget, amelyre az örök
város politikai aspirációi támaszkodhattak és hogyan hagyta meg
különösképpen ez a kor is, mely reális hatalmát egészen elvette,
Róma régi dicsősége teljes ragyogását. Most csak arra utalunk,
hogy a kétszázharmincas évek óta a század végéig szüntelenül
dühöngő háborúk a császár katonai kötelezettségeit annyira min­
den más fölé emelték, hogy székhelyét is az határozta meg, hogy
hol kellett felütni főhadiszállását. Erre olyan közlekedési csomó­
pontok, vagy hadászati bázisok voltak a legalkalmasabbak, mint
Köln a rajnai fronton és mögötte Trier meg Lyon, Sirmium a du­
nai arcvonal közvetlen körzetében és mögötte Thessalonica és
Serdica, szintén a dunai határ észak-itáliai hátterében Milánó, a

94
Keleten az Euphrates mögött Antiochia - sőt még egyéb alkalmi
hadiszállások is. Ezek lassanként úgy kiépültek, hogy az imperá-
tor bármikor odaköltözhetett teljes udvartartásával, testőrcsapa­
taival együtt.
Azt is csak éppen futólag említjük meg, hogy Róma nem tűrte
némán vezető szerepének állandó nyesegetését: 238-ban az elle­
ne vonuló Maximinus megsemmisítésével olyan leckét adott ere­
jéről a katonaságnak, hogy ha nem is sikerült evvel régi pozíció­
ját visszanyernie, de ezentúl vagy egy félszázadon át csak úgy ro­
hantak - a határmenti frontok nagy veszedelmére - az újonnan
megválasztott császárok Itáliába a főváros felsége előtt meghajol­
ni. Bár ez megszűnt Carus óta, de annyi még mindég megmaradt
e tisztelettudásból, hogy az öt- és tízéves császári fogadalmak fé­
nyes ünnepségeit az ősi székhelyen tartották meg, mégpedig most
már nem csak úgy, mint a múltért hálaadó és a jövőért könyörgő
ünnepeket, hanem egyúttal úgy, mint az összes addigi sikeres há­
borúk egybefogott triumfális felvonulását a „senatus populusque
Romanus” előtt. Róma eszmei centrum maradt tehát ezentúl is.
Nem változott meg ez a felfogás még akkor sem, amikor Diocle-
tianus társcsászárjainak főhadiszállásai mögött a középen gyakor­
lati, közlekedési középpontot keresve Nicomediát építette ki szék­
városává és így már nem a katonai szempont volt irányadó az új fő­
város helyének kiválasztásánál. Pedig már ekkor felmerül - mind­
járt látjuk majd - a Rómával való versengés és evvel ‘az új-Róma’
gondolata. (Hiszen igaz, hogy előbb is minden tartományi város
olyan akart lenni, mint Róma, de itt nem kispolgárok hiú álmairól,
vagy romantikus Róma-utánzásáról van szó, hanem egy roppant
hatalmú uralkodó célkitűzéséről).
A felsorolt új rezidenciák keletkezése egészen grandiózus épít­
kezésekhez vezetett. És míg a korábbiak közülük - például Sirmi-
um, Trier, Milánó - lassanként nyerték el a császárváros jellegét,
addig a későbbiek - mint Thessalonica, Serdica stb. - az uralkodó
akaratának varázsütésére egyszerre lettek provinciális városból
nagyszabású székvárosokká, úgy hogy felépítésük rendkívüli erő­
feszítéssel járt.

95
 Lactantius úgy szeretné beállítani, mintha csak Diocletianus
bolond bogara lett volna ez az építési láz: „Mindezekhez valami
határtalan építkezési vágy járult és nem csekélyebb megsanyar-
gatása ennél a tartományoknak, amelyeknek a munkásokat, mes­
terembereket, meg a szekereket kellett állítani és minden egye­
bet, ami csak az alkotások elkészítéséhez szükséges volt. Itt egy
törvénycsarnok, amott egy lóversenytér, itt egy pénzverde, emitt
egy fegyvergyár, itt palota a feleségének, amott a leányának. Hir­
telen rombolják már valamelyik város jórészét. Mindenki hurcol-
kodik asszonnyal, gyerekkel, mint valami ellenség megszállta hely­
ről. És mikor már kész volt minden, s a tartományok belegebed-
tek, ‘visszakozz’, mondotta, ‘másképp lesz az egész’. Megint le
kellett bontani és át kellett alakítani - esetleg csak azért, hogy
majd ismét ledöntsék az egészet. Ilyen őrültségeket követett el
folyton és Nicomédiát Róma városával akarta egyenlővé tenni”.146
Pedig egyáltalában nem egyéni mánia volt ez. A világkrízis ráz­
kódásai után, amint például a kor általános nyomorúsága közepet­
te néhány tucat nagybirtokos család mamutbirtokokat szerzett,
úgy a municipális és magánépítkezéseknek a pénzügyi csődbe va­
ló befulladásával szemben sohasem látott méreteket öltöttek a
császári építkezések. S mivel minden antik férfiben ott szunnyadt
az alapító-hérosszá válás vágyálma, a trónrajutott katonák hatal­
muk teljében olyan arányú építő tevékenységet fejtettek ki, hogy
az ma is majdnem megdöbbentő arányúnak tetszik előttünk. Az e
sorok írója által H. v. Schoenebeck társaságában kezdeményezett
és E. Dyggve által nagyszerű eredménnyel megindított szaloniki-
i ásatásokból147 egy kolosszális, vagy egy kilométer hosszú épü­
lettömb bontakozott ki, amelyben többek között egy nagy kupo­
lás szentély, négytalpú diadalív, hatalmas oszlopcsarnokok és elő­
csarnok, nagy hippodrom foglaltak helyet a császári palota mel­
lett s amelyet Galerius császár egy nagy építőművész egységes
tervei alapján egyszerre ültetett át rövid néhány év alatt a való­
ságba. Nem lehetett kisebb Galeriusnak Serdica-i palotanegyede
sem, Sirmiumnak már Marcus Aurelius alatt keletkezett és az
illyricumi császárok által állandóan fejlesztett császári építmé­

96
nyei is kétségtelenül vetélkedtek evvel; Trier császári architek­
túrájának nagyszerű arányait jól ismerjük, valamint a trónjáról le­
köszönt Diocletianus máig is álló pompás erődpalotáját Spalatóban.
A kor az elhervadt képzőművészetek helyett az építőművészet­
ben adja ki alkotókészségét,148 és ebben a magánkezdeményezés
helyett a korlátlan monarchia szédítő hatalma nyer művészi kife­
jezést.
Konstantin a saját szemével ismerte meg a Keleten kívülről-
belülről Diocletianus és Galerius nagyszabású építkezéseit; a ró­
mai Nyugat pompás palotáiban pedig gyermekségétől kezdve ott­
hon volt, majd sorra használta őket mint uralkodó. Nagyravágyá-
sa sem volt kisebb elődjeiénél és hatalma sem: ő nem akart vol­
na olyat alkotni, mint azok?149 Amint azonban minden más téren
egyre módosította a felfogását, míg végleges elgondolásai kiala­
kultak, úgy új székvárosát illető elképzelései sem egyszerre nyer­
ték el végső formájukat.
Ilyenféle tervek már régen járhattak a fejében. Bizonyos, hogy
máris a Kelet megkaparítására számít, ha birodalomrésze legszé­
lén, Serdicában (a mai Szófia helyén) akarta „az ő Rómáját” meg­
építeni először.150Lehet, hogy e belföldi fekvésű pont mellett, vagy
helyett a tengeri és szárazföldi utak egyik fontos kapcsolódó pont­
jára, a már kiépített Thessalonicára is gondolt.151 (A bizánci forrá­
sok azt is állítják, hogy Licinius legyőzése után először a régi Tró­
ja helyén vagy környékén kezdte már új székvárosa falait felhú-
zatni. De könnyen ki lehetett mutatni, hogy ez abból a célzatos
hagyományból származó koholmány, amely Róma legendás ős­
elődjét, Iliumot Konstantinápolynak akarja kisajátítani és evvel
ezt előkelőbbnek és örökebb életűnek állítja oda az örökváros­
nál.152)
Már ezek az előzmények is rávilágítanak arra, hogy eltöreke­
dett a Nyugatról. A chrysopolisi csata után, amikor már különben
sem volt a Nyugat anyagi és erkölcsi erőire úgy ráutalva, mint ad­
dig, villámgyorsan döntött. Felismerte, hogy Bizánc a Diocletia­
nus által nagy stílusban kiépített Nicomediánál sokkal több ter­
mészeti előnnyel rendelkezik.153De nem találomra történt,154hogy

97
 Diocletianus adminisztratív-közlekedési birodalomközpontjának
szomszédságában, ‘két tenger és két földrész határán’ kereste ki
ő is a maga városának helyét s talán még az sem a véletlen játé­
ka, hogy nem pontosan ugyanoda ment, ahová gyűlölt elődje: en­
nek elgondolásait vette át és alakította tovább ebben is, mint majd­
nem minden más téren.
Világos, hogy amikor az Egyházat az imperiumba beleágyazza
Konstantin, a pogány jellegű régi fővárosnak az új keresztény ál­
lamszervezet testében helye többé nincs. És a császár emberei
már el is kezdték mindenfelé összeharácsolni a régi istenek ara-
nyát-ezüstjét, hogy belőle az új fővárost fölépítsék,155 szobraikkal
azt fölékesítsék; Delphi156 és más híres görög szentélyek kincsei
vándorolnak már a Bosporus felé. Rómában is érezni kellett már,
hogy az ‘istenek alkonya’ elkövetkezik. És már valamivel Crispus
meggyilkoltatása előtt kiejti már egy keresztény udvaronc-vers-
faragó a „másik Róma” kifejezést (altéra Roma) Konstantinápoly-
ra,157 avval az enyhítéssel, hogy ott Konstantin fiai fognak ural­
kodni, - tehát nem maga a császár, csak a fiai.
Meglepő, hogy az örök város hagyományai mindezek ellenére
sem vesztették el hatásukat a szenvedélyes újítóra. Eusebius köz­
vetlenül azután, hogy az Oriens Konstantin kezébe jut, azt írja,158
hogy Licinius a rómaiak ősrégi és bölcs törvényeit eltörölni me­
részelve nyers barbár jogszabályokat hozott be ezek helyett. Mi
ez? „Konstantin politikájának védelme, melyben a császár a régi
szenátusi tradíció értelmében Licinius elleni támadását így okol­
ja meg?”159Vagy inkább az, hogy mint 312-ben, úgy 324-ben is fel­
tűnik a római szabadságot visszahozó győztes princeps jólismert
képe, aki a barbárnak bélyegzett tyrannust elpusztította? (Annál
is inkább, mert szokásos volt ez, például Lactantius is barbárnak
szidja Galeriust a mortes persecutorum-ban.) Vagy pedig nem is a
császárt kell e kifejezések mögött keresni, hanem csak az irodal­
mi konvenció kényszerítő erejét, mely az ékesszóló püspököt,
noha ez az „ősök hagyományai” (mores maiorum) született ellen­
fele volt, ennek tőrébe csalta? Mindenesetre lehet, hogy e szó­
kincs mégiscsak az udvari propaganda szellemét juttatja kifeje­

lő
zésre, mert Konstantin tényleg megpróbált ebben az időben még-
egyszer valahogy megegyezésre jutni a rómavárosi tradíció őrző­
ivel. Ez magyarázza ugyanis azt a tényt, hogy a kizárólagosságra
törő egyházi felfogásnak való behódolása ellenére is eltűri, hogy
a pontifex maximus állása160címei között maradjon. Mert ez a gesz­
tus nem a pogányság egészének szól, hanem egyedül a rómavá­
rosi arisztokráciának. Talán még az is megnyugtathatta egy kissé
ezt, hogy a császár ekkortájt a pogányság másik, tisztult vallási
felfogású csoportjával, a hellén újplatonikusokkal szemben is fel­
tűnő kedvezést mutat. 326-ban utazik például az állami postaszol­
gálat fogatain s bizonyára a császár anyagi támogatásával ennek
jóvoltából Egyiptomba, a misztikus bölcseség földjére Nikagoras,
eleusisi misztérium-pap (daduchos)161 és Konstantin ezek közül a
theozófusok közül még Sopatros-szal is jóban van, (akit később ő
vagy keresztény bizalmasa Ablabius megölet) és Hermogenes-
szel.162
Úgylátszik, hogy 324-ben, Licinius legyőzése után újra adó­
dott egy olyan pillanat, mint 312-ben, az itáliai hadjárat után, ami­
kor előnyösnek látszott, hogy a szenátust politikai eszközül fel­
használja; úgy, amint akkor a rangelső Augustus címét szavaztat­
ta meg vele, úgy most Licinius meggyilkoltatását is vele határoz-
tatta el, hogy ezáltal az ódiumot magáról elhárítsa.163Konstantin
utolsó kísérletét arra nézve, hogy valahogy zöldágra jusson a ró­
mai vezetőkörökkel, azon elhatározása jelzi, hogy 326 júliusában
másodszor is megülje Rómában - caesarfiai tízéves fogadalmai
ünnepével együtt - vicennalia-it és megcsillogtassa itt is csokor­
ba gyűjtött diadalai dicsőségét. Utazását olyan hírverési fogások
vezetik be, amelyeket bátran tekinthetünk a Kapitólium felé fel­
röppentett békegalamboknak. 326 újévétől kezdve aranypénze­
ket vernek a császár és egyik fia konzulsága, valamint a közelgő
évfordulók ünnepségei tiszteletére, amelyek „a szenátus és a ró­
mai nép örök dicsőségét” magasztalják s ezenkívül a szenátus
aranyhímzésű ruhás képviselőjét kezeiben a világuralom jelvé­
nyeivel, a glóbusszal és a kormánypálcával mutatják be.16,1 Olyan
mély meghajlás ez a császár részéről, amelynél mélyebbet akkor

99
 még képzelni sem lehetett s olyan gesztus, amelyet már rég ab­
bahagytak az elődök. Természetes, hogy ezúttal sem egyedül a
kézről-kézre járó pénzek dicsőítették így a rómavárosi őshagyo­
mány letéteményeseit, hanem a császári udvar egész művészeti
és irodalmi hírverőszolgálata. Ehhez kapcsolódik talán az is, hogy
Optatianus Porphyrius udvari versfaragó, (aki keresztrejtvény-
szerűen mondásokat sző verseibe, melyek nem költői hatásra tö­
rekszenek, hanem a néző elámítására vannak szánva) a Quirites
túláradó boldogságát zengi ekkoriban a császár által hozott béke
állítólagos áldásai közepette.165
Ugylátszik, hogy ekkor különös kedvezés gyanánt a római lo­
vagrendet is újjászervezi, de nem a birodalom kasztrendszerré
átalakuló társadalmának osztályai közé illesztve, hanem Rómára
korlátozva, és mint a szenátus után következő második rendet új ki­
váltságokkal ruházza fel. Azt a rómavárosi réteget emeli így új szín­
vonalra, amely vagyonban és tekintélyben túlhaladta aplebs-et, de
nem érte el még a szenátorsághoz kívánt színvonalat, például a
hajós-vállalkozók (navicularii) céhének tagjait.166Ezt az új rómavá­
rosi lovagrendet ünnepli az Aeterna glória senat(us) P(opuli)q(ue)
R(omani) és Senatus-típusokkal együtt kibocsátott Eques Romanus-
éremkép.167
Ilyen beharangozás után érkezett meg Rómába Konstantinus.
De amikor szemkápráztató pompával és fényes játékokkal hízel-
gett az ősi városnak és ha el is beszélgetett a theurgoszokkal és
asztrológusokkal, keresztény céljait pillanatra sem vesztette el
szem elől. A szenátussal való megbékülést is csak azon az áron
képzelhette el, hogy az belenyugszik Róma krisztianizálásába.
Most adott első ízben keresztény kormányzót Rómának168Acilius
Severus személyében, akinek Lactantius-szal is voltak kapcsola­
tai, s aki 325 január 4 és 326 november 12 közt viselte e tisztsé­
get.169 Nem meglepő, hogy a római keresztény körökkel erősen
érintkezett,170de annál jelentősebb, hogy csakis ekkor ajándékoz­
hatta az örök városnak a világ addig legnagyobb mártír-emlék-
templomát, amely a Szentföldön és egyebütt emelt hasonló nagy
egyházi építkezések mintaképe lett.171 Nem az volt a szándéka,

100
hogy evvel a nagyszabású, fővároshoz méltó építkezéssel és azok­
kal a dúsgazdag jövedelemforrásokkal és hallatlan értékű arany­
ezüst felszerelési tárgyakkal, melyeket az új Péter-templomnak
adott, segítsen keresztény színezetűvé tenni a birodalom eszmei
központját, Rómát? Azt hisszük, hogy igen.
De kísérletét balsiker érte. Összeveszett a pogányokkal, ami­
ről pogányok értesítenek: Eunapius, illetve nyomán Zosimos. E
híradás szerint, mely tévedései és rosszakaratú beállítása ellené­
re172is történeti alapú, egy római pogány ünnep alkalmával a csá­
szárral jött csapatoknak a Kapitoliumra kellett menni, hogy ott a
szokott szertartást elvégezzék. A császár is részt készült venni
az ünnepségen, hogy katonái érzületét ne sértse. Azonban a fel­
vonulás láttára nem tudván hirtelen haragján uralkodni, elkezdett
szitkozódni s végleg szakítva a hagyományokkal, magára zúdítot­
ta a szenátus és a plebs gyűlöletét.173
Nem az egyetlen dührohama ez, amelyről tudunk. De az egész
légkör tele lehetett elektromos feszültségekkel. A császár előtt
akkor is nyilván a Krisztus-jeles zászlóját vivő testőrök haladtak,
mint mindég, amikor a Iuppiter optimus maximus temploma felé
tartott. 3 évvel azelőtt, amikor megtiltja a keresztények pogány
áldozásra való kényszerítését, oktalan babonának (superstitio) ne­
vezte a pogányságot és legszentebb törvénynek (sanctissima lex)
a Krisztus egyházát;174 nem vitás, hogy most is ilyen gondolatok
járhattak a fejében. Dühét fokozhatta az előző évi Nicomedia-i
tiszta keresztény jubileumi ünnep emléke, és az, hogy nem volt
szokva ahhoz, hogy akaratát ne tudja érvényesíteni. Zosimosnak
pedig igaza lehet abban, hogy egész belseje fel volt dúlva, mert
nemrég ölette meg legidősebb fiát és feleségét.175Serege viszont
pogány érzésű volt. Éppen 326 március 1-ről maradt fenn egy hi­
vatalos jegyzőkönyv, amely szerint így üdvözölték őt katonái va­
lamely táborba való belépése alkalmával: „Felséges urunk Kons­
tantin, az istenek őrizzenek meg téged a mi számunkra; ha te bol­
dogulsz, mi is boldogulunk.”176 így hát nem akarta ezeket meg­
sérteni azzal, hogy távolmarad szertartásukról, - ha már Rómába
jött. De felcsigázott idegeit nem tudta megfékezni.

101
 Zosimos még azt is mondja, hogy mindenki - szóval az összes
pogányok - átkozta ezért őt s ez volt az oka, hogy vetélytársat ke­
resett Rómának, ahová székhelyét áttegye.177 Bár tudjuk, hogy
Konstantinápoly ekkor már megkapta új nevét és építése is javá­
ban folyt már, de úgylátszik, hogy eleinte szerényebb szerepet
szánt neki alapítója. Mintha először csak a régi falgyűrűn belül
kezdte volna újjáépíteni.178 Nem megvetendő források szerint179
csak 328-ban bővítette ki nagy arányban - asztrológusok tanácsá­
ra választva ki rá egy szerencsés dátumot - a városfalak gyűrű­
jét.180 Ha ez helyes, akkor Róma makacssága miatt felingerülve
határozza el, hogy a birodalom eszmei középpontját sem hagyja
meg Rómában, hanem nagy erőfeszítéssel Ellen-Rómát épít, mely
már a Krisztus városa lesz.
Még néhány évig nem készült el az új székváros és a császár
nem tartózkodhatott még ott, tehát szándékai még nem válhattak
valóvá. Hacsak nem kezdődött meg már ekkor a szenátorok át­
csábítása Konstantinápolyba, nem sokat tudhattak Rómában a for­
radalmi tervről. Róma különben - mintegy engesztelésül - újra
pogány kormányzót kap Anicius Iulianus személyében (326-9).181
Még egy fontos tény. Az új Ellen-Róma megszemélyesítése, amely,
mint látni fogjuk, Konstantinápolyi már Róma versenytársának
állítja oda, 330 májusáig nem jelenik meg a pénzeken. A konstan­
tinápolyi veretek és velük együtt a többi verdékéi is Róma isten­
nő dicsőségét hirdetik egyedül s ez jelentős ebben az időpont­
ban.182Az Ellen-Róma tehát még nincs proklamálva.
De 330 felé már felcsillan a nagy fordulat első jele. Az előző
évben meghalt Helena anyacsászárnőt Rómában temetik el,183ab­
ban a porphyr-szarkofágban, melynek katonai tárgyú dombormű­
vei elárulják, hogy eredetileg férfinak éspedig Helena fiának volt
szánva.184 Konstantin csak anyja mauzóleumát hagyja Rómának,
abban a császári mauzóleumban, amelyet eredetileg magának épít­
tetett,185 amikor - a Pons Milvius után - még nem gondolt arra,
hogy Róma helyett új tekintélyi és szakrális középpontot teremt­
sen birodalmának.

102
 4.

A VALLÁSI TÜRELMETLENSÉG FELÜLKEREKEDÉSE

K o n st a n t in p o l it ik á já b a n

Konstantin utolsó éveiben az Egyház hatalma egyre terebé­

lyesedett. A pogányság megtűrése helyébe elnyomása lép.186 Az
újplatonikus Sopatros, aki 330-ban még segédkezett a varázserőt
kölcsönző szerencsés körülményeket kifürkészni, amelyek kö­
zött az új főváros felavatása történjen, valamely úton-módon e tü­
relmetlenség áldozata lett.187 A császár fennen hangoztatja a ke­
resztényeknek való kedvezését,188buzdítja a városok lakosságát a
régi kultuszok elhagyására, sőt jutalmazza is őket érte.189Csak ott
kell magát némileg fékeznie, ahol az uralkodókultuszról volt szó,
és ahol az ünnepi szokások teljes kiirtása az alattvalói hűség ká­
rára lehetett volna. Jól érzékelhető ez egy híres umbriai feliraton.
Hispellum városa az umbriai tartományi császárkultusz évfordu­
lóinak ünnepi játékait szerette volna az etruriai Volsinii helyett
megtartani, mert addig a két provincia közösen ünnepelt; s ezért
erre és a dinasztia imádásának szóló szentély építésére kért en­
gedélyt az udvartól. E császárhű cselekedet jutalmául az uralko­
dó a Flavia Constans nevet adja a városnak, ami ritka kitüntetés
nála. És hiába szidja „fertőző babonaság csalásának” (contagiosae
superstitionis fraudes) a polytheizmus kultuszait, megengedi, hogy
a gens Flavia-nak - tehát családja élő s halott uralkodó-tagjainak
s hozzátartozóinak - templomot állítsanak, melynek külön papsá­
got (pontifex gentis Flaviae)m kreálnak. Megadja azt a kegyet is,
hogy - az Egyház által annyira kárhoztatott - gladiátori játékokat
is megüljék itt is a császárünnepek hagyományos naptári napjain.

103
 De mindezt azzal a feltétellel, hogy e kultuszt semmiféle pogány
rítussal se szennyezzék be.191 E megoldás határozottan olyan cé­
lú, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Épp
ezért olyan fából való vaskarika jellege van, mert hiszen a temp­
lom és a pap mégis csak isteni lényeknek járnak. Azután meg a
népünnepségek megengedése s a régi istenek képmásainak a pom­
pa circensis parádéjával járó felvonultatása s a véres párviadalok a
pogány jelleget áldozatok nélkül is fenntartották bizonyos fokig a
gens Flavia évfordulóin. Pedig ez az eset csak véletlenül megfog­
ható láncszeme Konstantin általános politikájának a császárkul­
tuszt illetőleg, melyet ilyen „fertőtlenített” formában még élete
végén is meg akart őrizni. Talán legutolsó rendeletében a terhes
közszolgáltatások alól mentesíti a tartományi császárkultusz pap­
jait és volt papjait;192 e magatartása utódjaira is irányadó volt és
ezáltal a „csírátlanított” császártisztelet tisztségeit keresztények
is viselték.193
Ahol tehát az alattvalói hűség érzelmeivel fonódnak össze a
régi vallásos szokások, ott nem volt lehetséges ezeket egyszerű­
en megszüntetni, csak éppen keresztény szempontból minden­
képpen tűrhetetlen vonásaikat nyesegeti le Konstantin. Pogány-
ellenes politikájának ezt a sebezhető helyét természetesen rög­
tön észrevették a római arisztokraták, akiknek a következő évti­
zedekben sikerült ezen a réven megmenteni egyes népvigalom-
jellegű ünnepeket, megkíméltetni a lerombolástól egyes szentélye­
ket.191
De nemcsak a császártisztelet feladása veszélyeztette volna
az államérdeket, hanem az is, ha Róma nagyságának fogalomkör­
ét vagy Róma városának élő valóságát pogány múltja miatt ki­
kezdte volna a kereszténység mellé állott Konstantin s így ezt is
meg kellett kímélni a most kezdődő irtó-hadjárat alkalmával, mely
azután egyre csak fokozódott az antik vallások ellen.
Azok a forrásadatok, amelyek korunkig megőrződtek, azt a
benyomást keltik, hogy Konstantin életében első sorban csak a
Keleten folyt ez a dúlás és ez meg is felelhet a tényeknek. Arra is
vigyáznunk kell, hogy se nagyobbnak, se kisebbnek ne állítsuk be

104
a Konstantin alatt véghez vitt pusztításokat, mint amekkorák a
valóságban voltak. Mert először is az egyházi emberek triumfáló
nyilatkozatai a pogányság teljes megsemmisítéséről a feliratos
kövek és egyéb adatok világánál erős túlzásnak bizonyultak.195 A
papság azért is általánosította ezeket a rombolásokat, mert az el­
ső keresztény monarcha halála után az ő eljárásából akart jogosí­
tást meríteni ellenfele teljes kiirtására. De jogosítást kerestek
ugyanerre rendelkezéseikben a nagy újító fiai is;196 másfelől ép­
pen így túlozták a sokisten-kultuszokon ütött sebeket az elkese­
redett pogány írók is.197De a pogányság végül mégis ezekbe a se­
bekbe halt bele, ha később is, amelyeket Konstantin utolsó évei­
ben kapott. Konstantin támadó politikája, mely ezekben az évek­
ben teljesedett ki, régen fogant, régóta érett, de mégis új, felfor­
gató forradalom, mely nem fér össze sem a 312-ben a kereszté­
nyek iránt hirdetett türelemmel, sem a 324-ben a pogányok iránt
beharangozott toleranciával. M ert ha nem is volt kár néhány le­
rombolt orientális szentélyért, melyekben az erkölcstelenség tob­
zódott, s ha némelyik régebbi imperátor is megvámolta már a temp­
lomkincseket szorultságában, vagy elhurcoltatott nagyszerű mű­
alkotásokat görög szentélyekből, hogy Rómát díszítse velük, de a
megsemmisítés egyiknek sem volt célja, mint Konstantinnak.
Lényegében ugyanolyan irtóhadjárat ez, mint egy nemzedékkel
előbb Diocletianusé a kereszténység ellen, ha szelídebb is annál.
Ezekben az években (330-337) kezdődött meg tehát a pogány
kultuszhelyek lerombolása.198 Nehogy oly hirtelen csapásra gon­
doljon valaki, mint amikor Diocletianus üldözései kezdetén hirte­
len s egyszerre szétdúlták mindenütt a keresztény templomokat.
Itt szórványosan kezdődő, esetenként mérlegelt rendszabályok­
ról van szó. Néhol a bronzajtókat vitették el, vagy tetejük fémbo­
rítását húzták le a császár parancsára, aki máshol az aranyból-
ezüstből való istenszobrok fémtakaróját szakíttatta le vázukról, a
bronzszobrokat pedig beolvasztatta, - miután számos műremeket
már Konstantinápoly díszítésére cipeltetett el.199 Azóta szegény­
ség uralkodott a szentélyekben.200 Egyeseket bezáratott, ha nem
is mindet, mint Eusebius és mások állítják.201 Konstantinápoly

105
építésére, a katonák és kegyencek megajándékozására, a nemes­
fém-pénzverés feljavítására hatalmas tőke szabadult fel e hará-
csolások által, melyet hajlandóságának engedve nyakló nélkül pa­
zarolt.202 Azok közül a pogány szentélyek közül, melyeket Kons­
tantin leromboltatott, voltak olyanok, amelyek a Szentírás ese­
ményeinek színhelyein a keresztény kegyeletet sértették, vagy
erkölcstelen rítusaikkal megbotránkozását váltották ki.203De vol­
tak olyan rombolásai is, amelyek különösen népszerű szentélyek
elpusztítását tűzték ki célul, a bálványaikban lakó démoni poten­
ciák megsemmisítését; ilyen eset volt a kilikiai Aegae Asklepios-
szentélyének feldúlása,204 amelyet nem lehet azzal mentegetni,
hogy omladozófélben volt s csak ezért került csákány alá.205Úgy­
hogy bár még mindig restaurálnak itt is, ott is szentélyeket,206 a
polytheizmus végleges felszámolása már javában folyt, amikor
Konstantin elhúnyt.
Annál megkapóbb ellentét ezzel szemben, hogy Róma pogány­
sága ekkor még teljesen érintetlen. Pedig a templomok ellen szó­
ló császári rendeletek eo ipso általánosan kötelező érvényűek vol­
tak, mint minden császári rendelet. Sőt az sem lehetetlen, hogy
Konstantin már általános áldozási tilalmat is kiadott, ha halála meg
is akadályozta a pogányság teljes kiirtásában.207Nemcsak Eusebius
állítja ezt, aki olyan közel állt az eseményekhez, hogy akarattal
sem hazudozhatott volna olyasmit, aminek valótlan volta környe­
zete és kortársai előtt nyilvánvaló lett volna, hanem halála után
négy esztendővel hivatkozik már ily tilalmára 341-ben fia Cons-
tans.208 Még ha utóbbi „eltúlozta volna is azt, ami e rendeletben
foglaltatott és ha nem is annyira formális előírásokat tartalmazha­
tott volna ez az áldozás ellen, mint inkább általános fenyegetése­
ket, hogy ezekkel megrémítse a határozatlanokat és siettesse a
megtérést”,209elvi jelentősége ez esetben sem csökkenne.

106
 5 .
A régi R óm a é s az új R óm a

A birodalom egyedüli ura új fővárosát 330 május 11-én huszon­

öt éves uralmi jubileumának fényes ünnepségeivel egybekötve
avatta fel,210minden pogány színezettől mentes középpontot211te­
remtve krisztianizált államszervezetének. Konstantinápolynak
ezt a tisztán keresztény jellegét, melyet az egyházi írók érthető
büszkeséggel domborítanak ki, kétségbe m erte ugyan vonni a
későkori világ egy nagy ismerője,212 de ellenkezését csattanósan
megcáfolják a felavatás emlékére óriási tömegben vert aprópén­
zek és medaillonok, amelyeken a várost megszemélyesítő nőalak
('Tyche) kezében a Krisztus keresztjén nyugvó világgömb van áb­
rázolva, tehát a kereszténység világuralmának eszmei középpont­
ja az új főváros.213Alapítója szerint Isten parancsolta meg neki ál­
mában ennek megalkotását.214 Felszentelése misével történt.215
Azonban ahogy kimagasló történelmi személyiségek neve utá­
nuk az uralkodás fogalmának kifejezésévé vált és ahogy például
mi is Caesar nevével jelöljük a császár-t, vagy ahogy Nagy Károly
neve szállott át nálunk is királyaink megjelölésére, úgy a világhó­
dító Róma neve is azt jelentette egyszerűen, hogy uralkodó vá­
ros. Ezt a tényt és a velejáró számos fogalmi kötöttséget kiirtani
az alattvalók gondolkodásából lehetetlen volt. De maga Konstan­
tin sem tudott megszabadulni ettől a mély gyökerű fogalomkörtől
és így önként adódott, hogy ha új centrumot teremt a keresztény-
nyé tett imperium Romanum-nak, az megint csak egy „Róma” le­
het. Amikor tehát az új „Konstantin-várost” megalkotja, a régi

107
Rómát másolja le szellemi és anyagi téren, hogy az újjal pótolhas-
sa.
Éles, új világosságot vet erre a törekvésére a Konstantiná-
polyt megszemélyesítő allegorikus nőalaknak az a megfogalmazá­
sa, mely a felavatási ünnep alkalmából Rómában vert em lékér­
meken tűnik fel. Pedig nem az új székvárosban felállított Tyche-
szobor pontos másolatai ezek, ahogy a Constantinopolis-i pénz­
verde pompás ezüstmedaillonjai bemutatják,216de éppen ez a poe­
tica licentia adott alkalmat arra, hogy ennek segítségével e nem­
tő ábrázolásának politikai tartalmát annál jobban kidomboríthas­
sák. M ert ezeken az érmeken Constantinopolis mellképe mindig
párba van állítva Urbs Roma istennőjének büsztjével, még pedig
úgy, hogy tudatosan kihangsúlyozott ellen-kompozíciót mutasson
amavval, szóval, hogy Ellen-Rómának állítsa217be a Konstantinvá-
rost.
Ezt a Tyche-változatot az isteni szimbólumoknak a pogány val­
lások összeolvadása során jellegzetessé vált halmozása jellemzi;
kétségtelenül Sopatros, vagy más olyan valaki agyalta ki ezt azok
közül a filozófusok, misztagógusok vagy asztrológusok közül, akik
az új főváros felavatásának kitervezésénél közreműködtek.218 Az
isteni jelképeknek ez a halmozása arra való, hogy Constantinopo­
lis-t általuk épp úgy a béke, a győzelem s a bőség úrnőjének mu­
tassák be, mint az igazi, világhódító Rómát. A Tyche falkoszorús,
bőségszarut tartó, szárnyas és lábát hajóorron nyugtató képmása
Rhea, Abundantia, Victoria és Ceres attribútumait egyesítő isten­
nő, akinek, mint Victoria Augusti-m k a római szuverenitás leg­
főbb jegyét, a jogos győzelmet tulajdonítják - mindig kifejezetten
párba állítva a dea Roma-val. Mily jellemző, hogy az első Krisz­
tushívő a cézárok trónján csak a későantik gondolkodás pogány
képzettársítása útján és pogány formanyelvén tudja szabatosan
megjelölni új Rómája helyzetét a régivel szemben! Az ellentétes
tükrözésnek ez a módszere továbbkísérhető a Konstantinváros
szellemi megmintázásán, materiális kivitelén.
Ilyen vonása mindjárt az ellentétes hasonításnak egy új szená­
tus életrehívása Konstantinápolyban. „Csodálkozva kell kérdez­

ik
nünk, hogy hogy jött ahhoz egyáltalában Konstantin, aki a min­
dent átfogó monarchia kiépítését befejezte, hogy új rezidenciájá­
ban egy oly testületet újítson meg, mely legtöbb elődjének szál­
ka volt a szemében”.219 Ez valóban meglepő, de nem is a politikai
valóságnak szólott, hanem a kor elvont szelleméhez annyira illő
deduktív elgondolás: ha már Róma, szenátusának is kell lenni. Az
új szenátusnak nemcsak palotát épített a császár városa legpom­
pásabb építészeti környezetében, hanem igyekezett jómódú pro­
vinciálisok mellett az örök városból is átcsábítani előkelő családo­
kat, hogy minél rómaibb ízű legyen az új kúria, főúri lakóházakat
emeltetve annak a nehány szenátori famíliának - jobbára keresz­
tények lehettek ezek - akik engedtek hívásának.220
Talán még különösebben hat, hogy a császári mindenhatóság
lombikjában kifőzött Uj-Róma nem nélkülözhette a szenátus mel­
lett azt sem, hogy az egykor világverő rómavárosi polgárság mes­
terkélt párhuzama gyanánt egy „római népet” ne csődítsenek ösz-
sze Bizáncban. Ezen a régi, közjogi nevén nevezik ezt az újpolgár
lakosságotpopulus Romanus-nak a 335-ben kiadott helybeli pénz­
veretek,221 talán abból az alkalomból, hogy adómentességgel biz­
tosította jólétüket a császár.222 És ha a rómavárosi plebs legalább
őselődjeinek páratlan érdemei révén rászolgált arra, hogy hálából
kenyérrel s egyéb élelmiszerekkel ellássa az állam, Konstantiná­
poly polgárainak anélkül nyújtotta ezt a nagy és a közre igen ter­
hes privilégiumot 332 óta a császári kegy, hogy erre bármi érde­
met is szereztek volna.223 Mindezekből látszik, hogy az alapító
szándéka szerint latin jellege lett volna az új székvárosnak,224amely­
ben, mint új világszemléleti centrumban ülte meg a conditor har­
mincéves uralmi évfordulóját 335 július 25-én.225
Az új fővárosnak tetőtől talpig Rómának kellett lennie. Alapító­
ja maga is szívesen nevezte „második Rómának” (ősvzépa 'Póprj
- altéra Roma)226 és kiszakítva régi provinciális keretéből, külön
kerületté teszi, mint mintaképét. És nemcsak arról van itt szó,
hogy önálló közigazgatási kerületté lett az új székváros, hanem
sokkal többről: Constantinopolis oly kiváltságot is nyer evvel együtt,
mely jogi tekintetben is Róma színvonalára emeli. Ez a ius Itali-

109
 cum, amelyet akkor már maga Itália is elvesztett s csak Róma la­
kosai élveztek s amely avval járt, hogy a földadót nem kellett fi­
zetni és a capitatio új adórendszerének súlyos terhei alól is men­
tesítve voltak e privilégium birtokosai.227
De kiterjedésének méreteiben és lakosai számával is igyek­
szik az új székvárost a régihez hasonlóvá tenni Konstantin.228 Ez
is a hét halom városa, melyek egyikét Capitolium-nak hívták, s
ezt is 14 kerületre osztja.229 Nagyszerű új császári palotája van,
melynél az a fontos, hogy „nem kisebb Rómáénál”,231’ mellette
hippodrom, császári páhollyal „a rómainak hasonlatosságára”231,
fórum és reprezentációs épületek, mint amott.232 A római fóru­
mon álló milliarium aureum-ot, a birodalom úthálózatának kiin­
dulópontját, a konstantinápolyi millión utánozza az Augustaeon
terén. Itt is két hatalmas keresztény bazilika - az egyik a császár­
béke híres Augustus-féle oltára ellenképe gyanánt „a szent béke”
(Iréné) egyháza.233És már láttuk föntebb, hogy az új főváros Tyche-
je vetélkedő utánzata Róma istennőjének, mely ki akarja sajátíta­
ni ennek világuraló és világboldogító potenciáit. E tény rávilágít
arra is, hogy Konstantin - megfogadva Sopatros vagy valamelyik
másik teozófus tanácsadója javaslatát, a régi főváros misztikus-
pogány titkos nevét, aFlora-fAnthusa görög fordításban tényleg
átvehette újonnan alapított székvárosa számára.234 Hogy Róma
nagy kultúrszínvonalát is utánozhassa, rengeteg szobrot és egyéb
műkincset hurcoltat oda mindenfelől235és a filozófusokat, rhetoro-
kat sem nélkülözhette. Ide is temetkezik, mint az új, keresztény
Róma megteremtője,236 miután halála előtt valamivel forma sze­
rint belép az Egyház egyszerű tagjai közé237 és a vég közeledtekor
felveszi a keresztséget - kora szokása szerint így akarván e szer­
tartás után bűnözés nélkül bejutni a paradicsomba.238
Annál érdekesebb, hogy Konstantin az igazi Róma elsőbbségét
a maga új-Róma fővárosa előtt pillanatra sem merte kétségbe von­
ni. Már amikor „második” Rómának nevezi,239kifejezésre jut, hogy
a saját alkotását önként alárendeli a birodalom igazi szülőanyjá­
nak. Úgy lett tehát, mint ahogy még Julianus is kifejezte ezt II.
Constantius előtt: Konstantinápoly annyival több minden más vá­

110
rosnál, mint amennyivel Rómánál kevesebb.240Az új szenátus tag­
jainak csak viri clari a címe, nem clarissimi, mint a római szená­
toroknak.241 A város kormányzója nem az igen előkelő praefedus
urbi, mint Rómában, hanem a csekélyebb tekintélyű, alacsonyabb
rangúproconsul címet viselte. E meghajlás az urbs aeterna előtt
annak politikai súlyát magára hagyása dacára is hirtelen újra meg­
növelte. Mert amikor Konstantin szabatosan körülírta új fővárosa
helyzetét - ne feledjük, hogy a szigorú rangsori igazodás tartja
össze és a ranglétrán való emelkedés vágya fűti az egyre gépie-
sebb alkatú későrómai társadalmat - akkor egyúttal a régi Róma
rangelső pozíciója is pontos megállapítást nyer. És amint Augus-
tus elgondolásai évszázadokig irányadók maradtak, úgy az is hosz-
szú időkig megtartotta akarata bélyegét, amit Konstantin formá­
ba öntött; így ezen a téren is. Azt is tudnunk kell azonban, hogy
azoknak a rendelkezései, akik döntő pillanatokban milliók sorsa
felett döntenek, csak egy lépést jelentenek a fejlődés útján, amely
nem áll meg, nem tartja ugyanazt az irányt, akárhogy szeretnék.
Konstantin újjárendezésével is így volt, de nézzük először, hogy
mit is akart ő ezzel.
Amikor Konstantinápoly kimondottan a keresztény császárság
eszmei centrumává válik, akkor a császár lemondván Rómáról, ez
ipso facto megmarad a régi tradíció mentsvárának. A kettőnek egy­
máshoz való viszonyát jól kifejezésre juttatja az Urbs Roma és
Constantinopolis m egszem élyesítésének mellképe az em lített
pénzeken. Hogyha az Új-Róma nemtőjének vállán a Krisztus ke­
resztjén nyugvó világgömb nyugszik és így ez a kereszténység új
fővárosát jelképezi, bárki kérdezhette, hogy mit képvisel akkor a
másik. Vájjon nem maradt-e ez - amely itt tudatosan szembe volt
állítva a másikkal - a keresztény világból kirekesztett pogányo-
ké? Az Urbs Roma-pénzeken az anyafarkas van az ikrekkel a hát­
lapon, az őspogány származási mítosz csodás állata; az ikrek fö­
lött a dioszkurok csillagai ragyognak és láthatatlanul ott lebegnek
e kép körül az isteni ősök, Mars és Rhea, ott ködük mögöttük
Juppiter felhő-trónja és a pogány-római pantheon. A nagyobb ki­
adású emlékpénzeken a farkas és az ikrek barlangjához megle­

111
 pett pásztorok közelednek, élénk taglejtésekkel adva hírt egy­
másnak a csodálatos eseményről: nem a bethlehemi pásztorok új-
testamentumi jelenetének ellenpárja ez?
Konstantin e kényszerű reverenciája a római múlt iránt más
alkalmakat is szült arra nézve, hogy a nagy hagyományok letéte­
ményesei meglobogtathassák a régi zászlókat a birodalom népe
felé. Tudjuk már, hogy alkalmat adott erre például a kirívóan po­
gány jellegétől megfosztott, de továbbra is fenntartott császárkul­
tusz is. A római pénzverdének egy, talán újévi emlékpénze utol­
só éveiben Juppiter mezében ábrázolja Konstantint, amint egyik
Caesar-fia, az új Bacchus-világhódító szerepében friss győzelmi
jeleket hoz elébe.2,12Amikor 337-ben meghal, fiai eltűrték, hogy a
szenátus régi szokás szerint megszavazza égbemenetelét.243Mert
hiszen az „isteni” (divus)-cím becikkelyezésére más szerv nem
volt. Igaz, hogy a konszekrációja emlékére vert pénztípusok elő­
lapjai óvatosan csak d(i)v(us) rövidítésben adják ezt, hátlapjaik
pedig egészen elkerülik és csak „tisztelendő emlékének” felírás­
sal ábrázolják égbeszállását. De itt is úgy van, mint a hispellumi
feliraton láttuk; a császárimádás megmarad, csak keresztény szem­
pontból bántó formáit takargatták el kissé.244És mivel a Ven(erandae)
mem(oriae) dedikációjú menybeszállási jelenetet az imperium ösz-
szes verdéi verik, ennek kibocsátását csakis az utódok rendelhet­
ték el, akiknek tekintélyét erősítette atyjuk megdicsőülésének
pogány alapú elképzelése. Másfelől véletlenül maradt jele annak
is, hogy a szenátus persze nem így, hanem az eredeti módon ér­
tette Konstantin konszekrációját: lefestette az új divus-1, amint az
aether közepette az ég félkörívén ül,245 úgy mint a többi regnator
poli-t, a földi világ urából lett kozmikus uralkodót szokták ábrázol­
ni.2411Bár a keresztény udvaroncok szemet hunyva pogány jellege
előtt, nem kifogásolták természetesen e jelképes glorifikációt,247
nem lehet vitás ennek a Krisztus tanával mereven ellenkező em-
beristenítése. A római pogányság e kifelé is sugárzó életjelei mel­
lett befelé, a város szűkebb körében zavartalanul folyt tovább a
régi kultuszok élete, anélkül, hogy az ellenük hozott császári ren­
deleteknek bármi foganatja lett volna. Az sem véletlen például,

112
hogy a római pénzverdéből egyetlen Krisztus-jeles veret sem ke­
rült ki Konstantin életében.
Miután a császárság otthagyta Rómát, ennek érdekeit újra csak
a szenátus képviselte, mint egykor; viszont a császár most, Ró­
mára korlátozva ugyan lehetőleg, de mégis elismeri e testület ré­
gi főrangját s így ennek fellépése új hangsúlyt nyer. Róma erköl­
csi hagyatékát, a mi legitimitás-fogalmunkhoz hasonlítható mos
maiorum-ot a kereszténység totális uralmi igényeivel szemben
nagyobb nyomatékkai képviselhette, mint addig.
Már említettük, hogy a szenátusban a Konstantin által beho­
zott municipális elemek hamar átalakultak a római légkörben, vagy
elkallódtak és hogy továbbra is a nagy famíliák hagyományai ma­
radtak irányadók. Az utóbbiak közül néhány rokonságba jutott a
dinasztiával. A császár húgát, Eutropiát Virius Nepotianus vette
nejéül, akivel Rómában élt;248 Popilius Nepotianus, a 336. év con-
sulja, ebből a házasságból származott. Ugyanígy rokoni viszonyba
jutott Konstantin családjával Ceionius Iulianus Camenius, Róma
kormányzója a 333-34 években.249 Ezekről fel kell tételeznünk,
hogy belesodródhattak a kereszténység áramlatába. A konzulok
között is találunk keresztényeket Konstantin uralmának végén.
Valószínűleg keresztény Flavius Gallicanus, a 330. év consulja.250
Azután a 331. év consuljai közül a monarcha egyik fő bizalmasa,
Ablabius, aki birodalomkerületi kormányzó -praefedus praetorio
volt mellette legalább 329 óta haláláig;251 majd 333-ban Zenophi-
lus. Másrészt azonban a császár és családtagjai mellett még min­
dég kiveszik a részüket 312 óta állandóan a római nagybirtokos
családok is a konzulátusból, mely a későrómai korszakban is a
legnagyobb reprezentációs kitüntetés marad; ez a kedvezés tehát
még Konstantin optimus princeps korszakának magatartásából
ered. 330-ban konzul Tullianus Symmachus Valerius, akinek épp­
úgy meg lehetett a része a pogány reakció kifejlesztésében, mint
annak legnagyobb erőkifejtésében utódainak.252 Amnius Bassus,
aki a 331. év egyik névadó konzulja volt, Amnius Anicius Iulia-
nusnak, a 322. év konzuljának veje és ezért e kiemelkedő család­
dal egyenrangú körökből való; a keresztséget ő még nem vette

113
fel, csak fia.253 Az Aniciusok adták 334-ben is az egyik konzult,
akinek egyes neveit gyakran viszontlátjuk a későbbi generációk
legelőkelőbbjeinek nomenclaturájában: Amnius Manius Caesonius
Nicomachus Anicius Paulinus Honorius-nak hívták.254A 335 újév­
kor hivatalba lépett Ceionius Rufius Albinus255a 311. és 314. esz­
tendők konzuljának a fia; apját „rendkívül vallásosnak” (religiosissi-
mus) nevezi egy felirat,256 őt magát philosophus-nak egy másik,257
bizonyára újplatonikus volt s mint ilyen, meggyőződéses pogány.
Irodalmi működéséről is hallunk: az akkori rhetorikus műveltség
istápolására írhatta dialektikai és geometriai tárgyú munkáit. Kon-
zulsága után Róma kormányzója lett, és sikerült neki az uralkodó­
tól kieszközölnie, hogy a senatus visszakapja a praetorok és quaes­
torok régen oly fontos, most inkább csak terhes tisztségeire
való választás jogát. Ezért rendkívüli ünneplésben részesítette a
curia.258Bennünket az érdekel ebben, hogy Konstantin még élete
végén is legyezgeti a senatus hiúságát. Végül igen előkelő, régi
senatori családból való a 337-ben konzulságot viselt Fabius Titia-
nus.259 Az utolsó évek városi kormányzói közül is pogány arisz­
tokrata a túlnyomó többség,260 így az irodalomkedvelő Petronius
Probianus (329-331),261 akinek az Aniciusokkal egyesülő családja
oly nagy szerepet játszott a következő nemzedékek idején, azu­
tán a már ismert Anicius Paulinus és Ceionius Rufius Albinus. A
nagy rómavárosi tradícióhoz való kénytelen-kelletlen ragaszko­
dás kifejezése az is, ha utolsó éveiben féltestvére számára a censor
méltóságát újítja fel a császár, rokonainak pedig a patrícius rang­
ját adományozza.262
Hogy milyen öntudattal küzd régi jogaiért a magára hagyott
Róma arisztokráciája, azt megmutatták a Konstantin halálakor le­
játszódott események. Eusebius kétségtelenül pogány kritikára
felel, amikor bizonyítani igyekszik, hogy a régi főváros szívből
gyászolta az elhunyt császárt.263Elmondja,264hogy „bezárták a für­
dőket és a piacot, beszüntették a nyilvános játékokat s mindazt,
amit az élet megkönnyítésére szokás volt tenni az elszórakozók-
nak”, Csakhogy ezt utasításra tették, s ha szerinte „azok, akik
egykor olyan buján tobzódóak voltak, most lesújtva mentek ki az

114
utcára” akkor annyi biztosan megáll ebből, hogy a keresztények
tényleg oda lehettek. „Egyszersmind mindnyájan boldognak di­
csőítették, - írja - isten kegyeltjének és úgy mint aki valóban mél­
tó volt az uralkodásra”: de a körszínházak szavalókórusainak ilyen­
féle dicshimnuszai rendesen felhangzottak az uralkodók elhalálo­
zása alkalmával, úgymint azok az akklamációk, hogy csak az el­
hunyt fiait és senki mást sem neveznek uruknak.265Meg az is szo­
kott dolog, tudjuk már, hogy az új divust az ég félkörívén ülve fes­
tetik le. De annál feltűnőbb és figyelemreméltóbb, hogy a római
nép tüntet az utcákon azért, hogy ne az új fővárosban, hanem Ró­
mában temessék el Konstantint:266 ez a fellépés a régi római ön­
érzet és az újonnan megszilárdult tekintély együttes szülemé­
nye. Már itt felszínre tör az a fejlődés, amire Konstantin nem igen
számíthatott.
Azt, hogy Konstantin hogyan képzelte el Róma helyzetét az
Ellen-Róma megteremtése óta, megmutatja az udvari hírverés. A
Securitas Romáé felírású emlékpénzek,267 amelyeken két játszi
nőalak cipeli a vállán Róma istennőjét, mint ahogy a hellénisz-
tikus terrakották játszadozó leánycsoportjain szokták ábrázolni a
gondtalan kedvtelést, ugyanazt érzékelteti, mint amit a városkor-
mányzó-verselő, Optatianus Porphyrius hirdet 332-ben,268 mikor
a gotokat legyőzték nálunk a szarmaták földjén: „így amikor a
földmívelés szerszámául görbítik kardjukat, te hófehér fellegvá­
radban nyugalomban élhetsz. A Pontus dísze, a nővér Róma csak
megnöveli az öreg etruszk Rómát, melyet a szemünkkel szemlé­
lünk”; Róma tehát ‘nyugodjon babérjain’ és élvezze az obsitos ve­
teránok lenyugvó napjának sugarait.
Csakhogy amikor Konstantin szentesítette Róma rangelőnyét
minden más város felett, akkor a régi republikánus ‘uralkodó-vá­
ros’ fogalmát engedte beleépülni új keresztény birodalom szerve­
zetébe. Konstantinápoly ugyan a század végéig kiküzdi magának
fokonként Róma rangját: hogyproconsul helyett neki ispraefectus
urbi álljon az élén, hogy senátusa és püspöke amazéval egyenran­
gú lehessen. De akkor viszont kétfelé szakad a birodalom és a
Nyugat számára Róma már csak azért is Róma marad. így a Kons­

115
tantin szervezési újításain alapult a középkori Rómaeszme felsé­
ges fogalma, miután a pogány Róma-tradíciót beillesztette ke­
resztény birodalma szellemi alapkövei közé.
Ugyanúgy nem maradt az elméleti síkon, ha a római szenátus
a legfelsőbb birodalmi rangosztály polcát az új rendben is meg­
tarthatta. M ert így egyrészt a nem szenátori rangú új udvari mél­
tóságok addig igyekeztek rá, hogy ők is megszerezhessék a vir
clarissimus rangcímét, míg a század derekán egymás után el is
nyerték ezt: ami viszont fordítva a szenátusi famíliák előtt önma­
gától megnyitotta a velük egy szintre került új vezetőállásokat.
Ezáltal a harmadik században félreszorított társadalmi csoport,
bár a barbarizált seregből továbbra is kimaradt zárva, újra a biro­
dalmi közigazgatás élére kerül. Nagybirtokait ezáltal még csak
gyarapíthatja és mindinkább állammá lesz az államban.
És ne feledjük, hogy e társaság túlnyomó többsége pogány.
Tehát a Konstantin megtérése folytán meginduló rómavárosi nem­
zeti-vallásos reakció így jutott abba a helyzetbe, hogy rendkívül
megerősödve világtörténelmi jelentőségűvé válhasson.

116
 J egyzetek

1J. R. Knipfing, Catholic Historical Review n. s. 4,1924, 488 sk.

2Lactant., Epitome divin. instit. 49,1-4: atquin religio sola est, in qua li­
bertás domicilium conlocavit. rés est enim praeter ceteras voluntaria nec inpo-
ni cniquam necessitas potest, ut colat, quod non vult. potest aliquis forsitan
simulare non potest velle. denique cum metu tormentorum aliqui aut cruci-
atibus victi ad execranda sacrificia consenserint, numquam ultro faciunt quod
necessitate fecerunt, séd data rursus facultate ac reddita libertate referunt se ad
deum eumque precibus et lacrimis placant agentes non voluntatis quam non
habuerunt, séd necessitatis quam pertulerunt paenitentiam, et venia satisfa-
cientibus non negatur. quid ergo promovet qui corpus inquinat, quando inmu-
tare non potest voluntatem?
3 Lactant., De m órt persec. 48, 2: quo quicquid divinitatis in sede caelesti
nobis atque omnibus qui sub potestate nostra sunt constituti, placatum ac pro-
pitiumpossitexistere. = Euseb. h. e. X 5, 4: öncoq 6 rí Koré éo zív Osiózrfzoq
Kai oópavío v npáypazoq, rjpiv Kai n á m zoiq unó tt) v ppezépav é^ovcríav
őiáyovcnv svpevéq eivai őövriOfj. Lásd még Lactant., id. m. 48,3 = Euseb.,
h. e. X 5. 5. és Lactant. id. m. 48,11 = Euseb., h. e. X. 5,13. Igen lényeges,
hogy ugyanez a gondolat már a Galerius türelmi rendeletében felcsillan.
Lact. De mórt. pers. 34, 5: Unde (Christiani) iuxta hanc indulgentiam nost-
ram debebunt deum suum orare pro salute nostra et rei publicae ac sua, ut
undique versum rés publica perstet incolumis et securi vivere in sedibus suis
possint.
4 0. Voetter, Numismatische Zeitschrift 50, 1917, 29 skk. 51, 1918, 186
skk. J. Maurice, N um ism atique Constantinienne 1, 202 sk., 218 skk., 283
skk., 309 skk. és 2,38. 94 skk., 124 skk., 232 skk. 327. 435. H. v. Schoene-
beck, id. m. 35 skk., 134 skk.
5 Alföldi A., Journal o f Román Studies 22,1932, 19 skk. és ua., ,JPisci-
culi ” 4.
6 0. Voetter, id. m. J. Maurice, id. m. 1, 218 skk. H. v. Schoenebeck,
id. m. 38.

117
 7 N. H. Baynes,/cwrw. Rom. Stud. 25, 1935, 86 helyesen hangsúlyozza,
hogy szükséges „distinguish between Constantine’s personal belief and his
action as the ruler both of pagans and Christians”.
* E felfogás jellegzetes képviselői például Th. Keim, Dér Übertritt Cons-
tantins d. Gr. zum Christentum, 1862,41 skk. Th. Zahn, Konstantin dér Grosse
und die Kirche, 1876. L. Salvatorelli, Rivista storica italiana 44 (n. s. 5), 1927,
169 sk. U.a, Ricerche religiose 4,1928, 289 skk. (és más műveiben). H. Gré-
goire, Revue de VUniversité de Bruxelles 36,1930/1931, 231 skk., stb.
9V Duruy, Histoire des romains 7,1885,36 skk. E Batiffol, La paix Cons-
tantinienne 31914,188 skk.
10Mint J. Maurice feltételezte például Comptes-rendus de VAcadémie des
Inscriptions et Belles-Lettres 1909, 165 skk. és 1910, 101 skk.
11Mint N. H. Baynes, Constantine the Great 95 felveti.
Uo. 97, J. Maurice nyomán, aki a Diocletianus négyes-uralmának négy
védőistenét túlzottan valósággal a császári pozíció szükségszerű s tovább­
öröklődő tartozékainak deklarálja, hasonlóan agyonlovagolva ötletét, mint
ahogy az egyes birodalomrészek uralkodóinak portréjával vertnek hiszi -
még hozzá tudatos rendszer alapján - a saját verdéikben a többi társuralko­
dók részére vert pénzeket.
11N. H. Baynes, id. m. 97 skk.
" Mitteilungen d. D. Arch. Inst., rom. Abt. 49,1934, 43 skk., stb.
11 Lásd egyelőre p. o. M. Vogelstein, Kaiseridee-Romidee, 1930, 57, 4. jz.
Természetesen nemcsak Konstantin s a kereszténység hitt a pogány iste­
nek létezésében, hanem p. o. Galerius s a pogányok a keresztény Minden­
ható exisztenciájában: 1. 3 jz.
1(i Lásd G. Boissier megjegyzéseit, id. m. 18, 45 skk.
17így például K. Müller, Historische Zeitschrift 140,1929, 263.
lHLásd például R. Pichon, Revue des deux mondes 83,1913, 344: „II est
vrai que ce vocabulaire (théologique de l’édit) est plus philosophique que
religieux, plus déiste que chrétien: avec ses term es trés généraux et ses
épithétes vagues, „divinité”, „puissance divine”, „faveur céleste”, il peut
convenir aussi bien á un disciple de Platón ou de Zénón qu’á un adorateur
du Christ; il pourrait mérne convenir á un pai'en, á un de ces paiens, si nomb-
reux alors, qui considéraient les dieux du polythéisme comme des émanati-
ons diverses d’un étre supréme et unique. II est tout-á-fait voisin de la phra-

118
séologie qu’on rencontre, á la mérne époque, dans les oeuvres profanes comme
les panégyriques, qu’on retrouvera plus tárd dans les écrits de pa'iens avé-
rés, comme Maximé de Madaura, le correspondant de saint Augustin. Le
style impérial, en un mot, ne rend aucun són proprement chrétien. Mais
cela ne veut pás dire que la pensée ne sóit pás chrétienne”.
19H. Usener, Das Weihnachtsfest2, 1911. Fr. J. Dölger, Sol salutis 21925. H.
v. Schoenebeck, id. m. 24 skk. Fr. J. Dölger, Die Sonne dér Gerechtigkeit und
dér Schwarze, 1919, 83 skk.
20 H. Usener, Das Weihnachtsfest219n, 362.
21 Adatok: H. v. Schoenebeck, id. m. 140.
22Joh. Straub, Vöm Herrscherideal dér Spatantike , 1939,132 adja a helye­
ket.
23A Sol comes semlegesített fogalmához ad illusztrációt Opt. Porf. carm.
12,1sqq., kül. 6: sol tibi felices faciet spes perpete nutu. (324 Kr. u.) carm. 18,
25 sq.: lumine muriceo venerandus dux érit, utsol, legibus u tla n i teneas avus
őrbe tribunal. - Lásd még c. 8, 1: accipepida novis elegis, lux aurea m undi}
etc.; c. 11, 13 : lux unica m u n d i (324/5 Kr.u.); c. 14, 2 : lux pia terrarum
(ugyanakkorról); c. 15, 10: lux pia Romulidum, c. 15, 14: lux aurea Romáé;
c. 17, 15: aurea lux vatum ; c. 18, 2: luce tua signes fastos sine limité consul;
c. 19, 2 : Constantine, decus mundi, lux aurea saecli; c. 19,12: Romula lux.
Ez mind a császár!
24 Helyek: Fr. J. Dölger, Sol salutis2, 1925, 396 sk., 402; könnyű volna
még hozzájuk fűzni másokat.
25H. Usener, Das Weihnachtsfest1 1911,364: „eine absichtliche Verschleie-
rung des früheren Verháltnisses des Kaisers zu seinem Geleitsgotte”.
26Egy szoborbázist a pisidiai Termessosból Kcovaravzsívq) <véco> ’Wdco
navzsnÓKTXj felirattal citál Fr. Cumont, Textes et monuments 1,290 nyomán
Fr. J. Dölger, id. m. 66 skk.
27KcovcjTavTÍvcp A,áp.7iovTi ’HvUou 5íkt|v. Az adatok megtalálhatók Th.
Preger értékes cikkében, Hermes 36, 1901, 457 skk. Lásd még L. Bréhier,
Revue Hist. 119, 1915, 263 sk. Fr. J. Dölger, Sol salutis 2, 1925, 66 skk. D.
Lathoud, Échos d V rien t 23,1924, 296 skk. E Stahelin, Zeitschriftf. Schwei-
zerische Geschichte 17, 1937, 411 sk. Joh. Straub, id. m. 130 sk. és 247, 249
jz. A. Kaniuth, Die Beisetzung Konstantins des Grossen, 1941, 77 sk. - A fel­
irathoz: Th. Reinach, Revue des Etudes Grecques 9,1896, 38. E Dölger, Zeit-

119
schrift f. Kirchengeschichte 56, 1937, 23, 37 jz. - Ez nem valami municipális
ajándék lehetett, mint Fr. J. Dölger feltételezi, hanem a császári tervezés­
hez tartozó, udvari eredetű emlék. - Hogy a kezében tartott glóbuson volt-
e kereszt, azért kétes, m ert a keresztes glóbus csak később, 400 körül tű­
nik fel, lásd megjegyzéseimet Acta Archaeologica 5, 1934, 141 sk. Kizárva
azonban nincs, m ert már 315-ben ott találjuk a kereszten nyugvó glóbust
egy ticinumi ezüstmedaillonon. V ö. még D. Lathoud, id. m. 305.
-8 Lásd például A. Piganiol, id. m. 146. J. Gagé, Revue d'histoire et dephi-
losophie religieuses 1933, 393. Sok okmányt lehetne a vidor címre idézni, p.
o. Ed. Schwartz, Göttingergelehrte Nachrichten 1904, 388, Nr. 25; 394, Nr. 8.,
stb.
29 Igen jól látta már a keresztény Konstantin belső fejlődésében a foko­
zatos és állandó változás alapelvét Y Schultze, Geschichte des Untergangs des
griechisch-römischen Heidentums I, 1887, 39 sk. aki ezt itt a pogánysággal
szemben a következőképpen okolja meg: „Keinem Einsichtigen konnte ver-
borgen sein, dass eine gewaltsame und plötzliche Lostrennung des Heiden­
tums von dem antikén Staate und dem öffentlichen Leben das Reich wie-
derum in die gefáhrlichsten Erschütterungen hineingetrieben und den Bes-
tand des neuen Kaisertums ernstlich in Frage gestellt habén w ürde.... Das
Aeusserste, was ein christlicher Kaiser, dem es mit dér Christianisierung
ernst war, unter den damaligen Verháltnissen wagen konnte, war die Zurück-
setzung und allmáhliche Einschránkung des Heidentums, beides womöglich
auf dem Verwaltungswege und in einer Form, dass Gewaltmassregeln ent-
weder ganz vermieden oder geschickt verdeckt wurden. - Auf dieser Linie
hielt sich die innere Politik Konstantins. Von vornherein hat sie diese Rich-
tung, doch kommt dieselbe ganz natürlich anfangs weniger entschieden zűr
Wirkung als in den spáteren Regierungsjahren des Kaisers. In ihrem allge-
meinen Ziele festgestellt, musste sie doch in ihrer praktischen Anwendung
eine Politik von Fali zu Fali werden”.
30Legutóbb például M. Besnier, LEmpire romain de Vavénement des Sévéres
au concile de Nicée , 1937, 360 szólt erről.
31 E. Groag, R E. 14, 2423.
32 E. Groag, R E . 14, 2417. 2423 skk. 2454. 2456. E. Stein, Geschichte des
spátröm. Reiches 1,1928,192. stb.
33 így: Ed. Schwartz, Göttinger gelehrte Nachr. 1904, 532.

120
 34 E. Groag, RE. 14, 2465 sk.
35 E. Stein, id. m. 1.140, 3. jz. E. Groag, R E. 14, 2481.
36Joh. Straub, Vöm Herrscherideal dér Spátantike, 1939, 98 és 261,110 jz.
az ellenkezőt véli; de az idézett helyek (paneg. XII. 19, 3 és Zosim. II. 29, 5)
nem erre, illetőleg nem erre az időpontra vonatkoznak.
37 Cod, Theodos. XV 14, 4; v. ö. 0. Seeck, Savigny’s Zeitschr. f. Rechts-
gesch., romanistische Abt. 10,207 és ua., Geschichte des Untergangs derant. Welt
14,136 és 499.
38Zosim. II. 29,1: axprjio 8é s íi Kai toic; 7iaipíon; ispoTq.
39 Cod. Theod. XVI. 10, 1. V Schultze, Zeitschr. f. Kirchengesch. 8, 1886,
522 sk.; 1. még alább.
40 E. Groag, R E. 14, 2447, 2481. O. Seeck, Gesch. d. Unt. I 4, 137.
41 Cod. Theod. X. 10, 2.
42 Lactant., De mórt. pers. 44, 11. Az akkori rangkórság kihatásaira a tet-
rarchia császárjainál jellemző adatokat nyújt Lactantius, id. m. 15, 6; 20,1;
25, 5; 32, 1 ; 32, 3; 44, 11. Euseb., Vita Const. 1, 15. - Konstantin 324-ben
saját maga emeli ki Diocletianus rangelső voltát: Euseb., Vita Const. 2, 51.
43 Lásd például megjegyzéseimet: Zeitschrift f. N um ism atik 40, 1930, 5
skk.
44 Például: Euseb., h. e. IX. 9, 2. Zonaras XIII. 1, 7 (3, p. 2 B üttner-
Wobst) és uo. 1, 13 (uo. p. 4). Cedrenus p. 474, 9 Bonn. Nazarii paneg. 30,
4-31,1. Praxagoras, FGrHist. II. B 94S sk.
45Nazarii paneg. 11,2 (p. 165 Guil. Baehrens) Utrum urbis funestam illám
lacerationem lente ac remissé te laturum putavit (se. Maxentius)?
46 CIL V I1139 = Dess. 649. H. E LOrange, Dér spátantike Bildschmuck
des Konstantinbogens , 1939,102.
47 Például CIL V I1145.
48Az adatokat lásd: E. Groag, RE. 14, 2481.
49Az SpqR optimo principi feliratú aprópénzek: J. Maurice, Num. Const. 1,
1907, 203 (no. 4); 286 (no. VII); 287 (no. IX.).
50Restitutor Romáé: Uo. 287 (no. VIII.) Recuperatori urb(is) suae: Uo. 2,
1911, 34 sk.; 146 (no. II-III.) és V t. 2.
51 Restitutori libertatis: Journal o f R om án Studies 22, 1932, 21 (no.
17-19).
52Uo. 2. t: 15.

121
 53 Nazar..paneg. 31, 2 (p. 180 Guil. Baehrens): imperium recepit, quae ser-
vitium sustinebat
5“ E. Groag, R E. 14, 2457 skk.
55 „Aus dér romantischen Erneuerung uralt-römischer Traditionen war
keine lebendige Kraft mehr zu schöpfen”, írja Groag. id. m. 2459. De a jövő
megmutatta az ellenkezőjét.
5(5Nazariipaneg. 33, 6: bimestris fere cura.
57Incertipaneg. Constantino Aug. d. 19, 6 (p. 305 Guil. B.), így értelmez­
ve 0. Seeck által, Gesch. d. Untergangs d. ant. Welt V 138.
58 A Konstantinus-ív idevágó reliefjeit lásd A. v. Gerkan-H. E EOrange,
Dér spatantike Bildschmuck des Konstantinsbogens , 1939, 87 skk., 99 skk.
59 Aur. Victor., Caes. 40, 25. A többi források: E. Stein, id. m. 1,140.
60 O. Seeck, Regesten dér Kaiser und Papste, 1919, 164. Lásd N. H. Bay-
nes, Constantine the Great, 79 sk., 51. jz.
61J. Maurice, id. m. 2, p. LVIII és 248 sk. és H. v. Schoenebeck, id. m. 37
sk.
62 Ez nem eldugott helyen alkalmazott, kevés verőtőre szorítkozó vari­
áns, szóval nem oly egyéni akció, mint például a L. Laffranchi által felfede­
zett keresztény jegyek Maxentius aquileiai veretein! A kereszt a pogány is­
ten semlegesítésére ugyanazon a gondolaton alapszik, mint amelyet Kons­
tantinnak tulajdonít Socrat., h. e. 1, 17, aki szerint a császár Krisztus ke­
resztje részét téteti be a konstantinápolyi Sol képében ábrázolt szobrába.
63 Euseb., h. e. X 4,16.
6<1Néhány megjegyzést te tt már erről M. Vogelstein, Kaiseridee-Ro-
midee, 1930, 51 sk. Ed. Schwartz, Kaiser Konstantin und die christliche Kirche2,
1936, 63 sk.
65 Lásd Klio 31,1938, 323 skk.
66A manichaeus-rendeletben, Collectio libr. iuris anteiustiniani, ed. Krue-
ger 3, 1890,187 sk. M axim i enim criminis est retractare quae semel ab anti-
quis statuta et definita suum statum et cursum tenent ac possident.
67 Lactant., De mortibus pers. 34,1-2:... Nos quidem volueramus antehac
iuxta leges veteres etpublicam disciplinam Romanorum cuncta corrigere atque
id providere, utetiam Christiani, qui parentum suorum reliquerant sectam, ad
bonas mentes redirent, siquidem quadam ratione tanta eosdem Christianos
voluntas invasisset et tanta stultitia occupasset, u t non illa veterum instituta

122
sequerentur, quae forsitan prim um parentes eorundem constituerant, séd pro
arbitrio sua atque ut isdem erat libitum, ita sibimet leges facerent... Euseb., h.
e. V III17, 3 sqq.
68Lactant., Epitome divin. Instit. 50,1 (CSEL 19, p. 729): Séd recte ac me­
rítő puniri aiunt eos, qui publicas religiones a maioribus traditas execrantur.
Quid? Sí maiores üli stulti fuerunt in suscipiendis religionibus vanis,... prea-
scribetur nobis quominus vera et meliora sectemur ?
69Ammian. 21,10, 8.
70 Euseb., Vita Const 2, 5.
71 Reakciójukkal pedig nem vártak a szenátorok oly sokáig, mint p. o.
Clifford H. Moore, Transactions and Proceedings of the American Philological
Association 50,1919,126 véli, vagy M. Vogelstein, Kaiseridee-Romidee, 1930,
81 skk.
72Incerti paneg. Constantino Aug. d. 25, 4 (p. 309 Guil. Baehrens): Merí­
tő igitur tibi, Constantine, et nuper senatus signum dei et paula ante Italia
scutum et coronam, cuncta aurea, dedicarunt ut conscientiae debitum aliqua
ex parte relevarent. Debetur enim et saepe debebitur et divinitati simulacrum
aureum et virtuti scutum et corona dietati H. Lietzmann, Sitzungsber. d. Preuss.
Akad. 1937, 267 téved, mert sem istenszobrokat, sem clipeus virtutis-t sem
szoktak aurum coronarium fejében jubileumi különadónak felajánlani, hogy
beolvasszák azokat. Mások, mint M. Besnier, LEmpire romain , 1937,360 n.
110, tévesen azonosítják e pogány szenátusi manifesztációt a Krisztus-jeles
zászlót tartó, császári eredetű szoborral.
73 Aur. Victor, Caes. 40, 28 ezt Afrikára bizonyítja, a hispellumi felirat
Umbriára; feltehetőleg Róma szolgáltatta az első példát, mert az ilyesmi fe­
lülről nem indulhatott ki. L. még Mommsen, Ges. Schriften 8, 37 és 44.
74 E szobrászati motívumról a szarkofágokon másutt szeretnénk szólni.
75A következőkben megismételjük, a „Pisciculi” 14 sk. lapján elmondot­
takat.
76Tévednek azok, akik magának Konstantinnak tulajdonítják e ködös de-
izmust, így az újabbak közül a kitűnő Piganiol, id. m. 83. A helyes összefüg­
gést felismerte már G. Boissier id. m. 45 sk., jól írja Besnier is, id. m. 356 :
„Dans le panégyrique de 313, hűit mois aprés la bataille du Pont Milvius,
rorateur parié, en term es embarrassés et volontairement imprécis, du dieu
supréme créateur du monde qui siége au delá du dél et qui, laissant les dii

123
minores s’occuper des affaires ordinaires des hommes, a daigné se montrer
lui-méme á Constantin (paneg. XII. 2. 4-5; 13, 2; 26,1); il y a la, sans aucun
doute, une allusion á une vision...” Ugyanúgy ítéli meg e megnyilatkozáso­
kat mint mi, Joh. Straub, id. m. 99 és 101 sk. is.
77Incerti paneg. Constantino Aug. d . II, 4 (p. 298 Guil. B.).
78 U. o. 2, 4 (p. 291): Quisnam te deus, quae tam praesens hortata est ma-
iestas, ut... contra consilia hominum, contra haruspicum monita ipse per te­
met liberandae urbis tempus venisse sentires? Lásd még u. o. 4,4:... te (Cons-
tantine) divina praecepta, illum (se. Maxentium) superstitiosa maleficia (seque-
bantur.) Hogy e pogány beállítás mennyire az udvar verzióját terjeszti, arra
tanulságos az Eusebius megfelelő helyével való összehasonlítás, h. e. IX 9,
3: M a ^ e v río v díjra páX X ov ra iq K ara yo rjrsía v jurfxoívaiq fj rfj rcöv
vnr\KÓ(űv éniO apoovvroq svvoíql, etc.
79Incerti paneg. Constantino Aug. d. 26,1-2 (p. 309): summe rerum sátor
cuius totnomina sunt , quotgentium linguas esse voluisti (quem enim ipse dici
velis, scire non possumus), sive in te quaedam vis mensque divina est, qua toto
infusa mundo omnibus miscearis elementis et sine ullo extrinsecus accedente
vigoris impulsu per te ipse movearis, sive aliqua supra omne caelum potestas
est, qua hoc opus tuum ex altiore naturae arcé despicias.
80 Reméljük, hogy fenti fejtegetéseink alapján ezt nyugodtan állíthatjuk
továbbra is H. Grégoire-ral szemben, Byzantion 14,1939, 351.
81Nazariipaneg. 14,1 (p. 167 Guil. Baehrens). L. már A. Knöpfler, Histo-
risch-politische Blatter 141,1908,195 sk.
82 U. o. 27, 5 (p. 177).
83 U. o. 7, 4 (p. 162 sq.).
84 U. o. 13, 5 (p. 167).
85Dessau, Inscr. Lat. sel. 694. - Felfogásunkat anticipálja már V Schultze,
Zeitschrift f. Kirchengesch. 7, 1885, 350: „Andererseits zeigt die deistische
Fárbung dér Inschrift..., dass mán von dér dem Christentum zugeneigten
religiösen Stellung Konstantins etwas wusste und auf diese entgegenkom-
mend Rücksicht zu nehmen für gut fand.” L. még 0. Seeck, Geschichte d.
Untergangs l 4, 495. Joh. Straub, id. m. 101. H. v. Schoenebeck, id. m. 24. -
Az instinctu divinitatis értelmezéséhez lásd Lactantius kifejezéseit, p. o.
Instit. divin. IV 27, 12: ecce aliquis instinctu daemonis percitus dementit és
De mórt. pers. 3, 2: ad persequendum iustum populum instinctu daemonum

124
incitatus est (Domitianus). Tíz év múlva magának Konstantinusnak a szájá­
ból halljuk, hogy ő vevpazi Kai cmvspyeÍQt roű Kpsízrovoq, tehát instinc-
tu divinitatis győzte le ellenfeleit (Euseb., Vita Const. III. 12; az egyezést
látta már E Batiffol,Lapaix Constantinienne31914,333,1. jz.). Firmic. Mátém.,
De errore prof. relig. 21, 5: Tu Christe venerando instinctu hős nobis denuntias
per prophetas. Sol a Konstantinus-íven: H.-E EOrange, Symbolae Osloenses
14,1935,86 skk. és H.-E EOrange, Zter spatantike Bildschmuck des Konstan-
tinbogens, 1939, 57., 126 skk. és 176 skk. - Azt, hogy a keresztények hogy
ábrázolták a Milvius-hídi csatát, a Iunius Bassus bazilikájának elveszett fal­
festményei mutathatták volna meg nekünk; m ert ha Maxentius levágott fe­
jét bemutatták rajtuk a császárnak, az előző képeken ott kellett lennie a
Krisztus kinyilatkoztatásának is. Lásd G.-B., de Rossi, Bulletino arch. cristi-
ano 1871, 27.
86 A. Eiganiol, id. m. 62 sk.: „Aradius Rufinus avait été préfet de Romé
jusqu’au 27 octobre 312 et Constantin lui rendit des le 29 novembre ce pásté
de confiance. Ceionius Rufius Volusianus avait été préfet de Romé, sous
Maxence, peu avant Aradius; Constantin le fit préfet une deuxiéme fois, á la
fin de 313. Ces deux personnages, Aradius Rufinus et Ceionius Rufius, qui
appartiennent á l’aristocratie sénatoriale, sont, pourrait-on dire, des pa'íens
de nuance constantinienne. (Ezt persze mi másképp értjük, mint Eiganiol:
pogányok voltak ezek valóban és nem csírátlanított vallásúak!). Symmaque
dit qu’Aradius adorait les dieux sans superstition (simplex caelicolum cul-
tus), et nous possédons encore les dédicaces qu’il a gravées, durant san
proconsulat d’Afrique, en Thonneur des deux grandes divinités constanti-
niennes (- ezt is másképp értjük, mint ő -), le Soleil et la Lune. Ceionius
Rufius porté sur une inscription de Romé Tépithéte de religiosissimus, et
san fils s’adonnait á la philosophie. II sera longtemps l’homme de confiance
de Constantin, préfet de la vilié durant la guerre entre Constantin et Lici-
nius (déc. 313 - aoüt 315), consul en 314, préfet du prétoire en 321”.
87Euseb., Vita Const 1, 48; v. ö. 3,15. - A következő decennáliákon per­
sze egyre több tradicionális elemet irtott ki a császár, mint már J. Geffcken,
id. m. 95 figyelmeztet rá.
88 L. Klio 31, 1938, 323 skk. N. H. Baynes Cambridge Ancient History ,
12, 1939, 667.

125
 89 A. Piganiol, id. m. 115: „La vie de Silvestre dit que les sénateurs ro-
mains désapprouvérent les manifestations chrétiennes de Constantin. II
semble que nous possédions quelques témoignages de cette hostilité. C’est
sans doute pour la conjurer que Constantin nomma préfet de la vilié, le 20
aoűt, Vettius Rufinus, personnage de Tere dioclétienne, vielli dans Tadminis-
tration de Tltalie, et revétu de grands sacerdoces pa’íens (pontifex Solis , sali-
us Palatínus, augur )”. A Szilveszter-legendához 1. Levison, Miscellanea Ehrle.
2,1934,159 ff.
90 Cod. Theod. IX 1,1: Quicumque clarissimae dignitatis virginem rapu-
erit vei fines aliquos invaserit vei in aliqua culpa seu crimine fuerit depre-
hensus, statim intra provinciám, in qua facinus perpetravit, publicis legibus
subiugetur neque super eius nomine ad scientiam nostram referatur nec
fori praescribtione utatur. Omnem enim honorem reatus excludit, cum cri-
minalis causa et non civilis rés vei pecuniaria moveatur. A datáláshoz 1. 0.
Seeck, Regesten 165.
91 Nazarii paneg. 35, 2: ex omnibus provinciis optimates viros curiae tuae
pignerareris, ut senatus dignitas non nomine quam re esset inlustrior, cum ex
totius orbis flóré constaret. - Ha nem tévedek, e citátum jelentősége elkerül­
te a kutatás figyelmét.
92 Anon, cont. Dionis frg. 15, 1 (FH G . 4, 199): "Őri ó K covazavzivoq
épouXeóaazo npcozov év ZapőiKf] p eza ya ysiv rá 8r\pócna *fyikcov re zt) v
nóXív ébceívrjv cjvvexcoq éX eysv ,,'H épi) 'Pcopri Z ap ő u a j éazív .”
91Zosim. I I 29,1 és 4: éxpfjzo öé én Kai zoTg nazpíoiq íspoíq, ov xipíjq
évsKa páXXov fi xp^oiq’xi Kai p á v x s m v sksí Oszo, nsneipajuévog á>q
áXr\6i) nposinov éni náai zoiq KazcopOcopévoiq auzdű. ... Kai ápepévov
pév zcőv nazpícov ... zrjq áospeíaq zi)v ápxrjv STronjaazo zrjv pavxiKrjv
é'xci v év óno'FÍQi... K ai... npöq zó zavza KazaXvsiv éxpánrj. L. még a Th,
Preger, Hermes 36,1901, 339 sk, felsorolta adatokat.
91 Részletesen szólt már erről V Schultze, Zeitschrift f Kirchengeschichte
8,1886, 517 skk.
95 így A. Piganiol, id. m. 126 sk. Piganiol jól látja, hogy „cette interdiction
vise d’abord la magié”, szerintünk azonban semmi másra sem vonatkoznak
az itt szóban forgó sacrificia domestica. Nemcsak azért, mert itt csakis an­
nak a Rómában elburjánzott varázslási láznak megfékezéséről van szó, amely
I. Valentinianusnak is súlyos összeütközést hozott a szenátussal, hanem

126
mert az ezen intézkedésekkel kapcsolatos Cod. Theod. XVI10, 1 ediktum-
ban világosan a haruspices-re van ez a „házi áldozat” korlátozva. Tehát té­
ves, ha Piganiol e helyekre támaszkodva azt véli, hogy „il est possible que
le culte des idoles, tout au moins dans les sanctuaires domestiques, ait été
aussi condamné”, id. m. 127. Azt pedig, hogy a haruspices-t tényleg igény­
be szokták venni császárellenes (és egyéb közveszélyes) üzelmekre, na­
gyon szemléletesen mutatja Firmicus Maternus, Mathes. II 30, 4 és 6; ter­
mészetesen ilyenkor titokban, magánházaknál végezték felmetszéseiket.
Ezért tanítja Firmicus az adeptusait uo . 10: N um quam nocturnis sacrificiis
intersis, sive illa publica sive privata dicantur.
96 Chronogr. a. 354, ad a. 318 (Mon. Germ. kist., auct. ant. 9, p. 67).
97 A datáláshoz: 0. Seeck, Regesten 58, 17 és uo. 68, 29; 168, 170. Más­
képp Piganiol, id. h., aki mindezen törvényeket 318-ra tenné. Figyelemre­
méltó szempontunkból Seeck okfejtése, id. m. 58: „Wenn zwischen Dátum
und Propositum mehr als acht Monate Hegen, so erklárt sich dies vielleicht
aus seinem Inhalt. Denn da es sich gégén die Haruspizin richtet, dürfte es
bei dem heidnischen Adél Roms auf Widerstand gestossen sein. So können
wir vermutén, dass dér Stadtpráfekt, den mán regelmássig aus diesen Krei-
sen zu wáhlen pflegte, durch Bedenken und Rückfragen an den Kaiser die
Ausstellung stark verzögert hat.”
98Cod. Theod. IX 16,2, ad populum (se. urbis Romáé). A Maxentius uzurpá-
ciójára célzó gúnyos megjegyzés bizonyítja, hogy itt csakis Rómáról lehet
szó.
99 Cod. Theod. IX 16, 2: ... Qui verő id vobis existimatis conducere, adite
aras publicas adque delubra et consuetudinis vestrae celebrate sollemnia: nec
enim prohibemus praeteritae usurpationis officia libera luce tractari. V ö. a
Cod. Theod. IX 16, 1 egyidejű rendelkezésében: superstitioni enim suae
servire cupientes poterunt publice ritum proprium exercere.
100 Cod. Theod. IX. 16, 1. A datáláshoz: Seeck, Regesten 57. A megbé­
lyegző tónust kiemelte már V Schultze, id. m. 520.
1Ü1 Cod. Theod. IX, 16, 3, A datáláshoz Seeck, Regesten 168.170.
102 Cod. Theod. XVI. 10,1:... adM axim um (p. u.) Si quid depalatio nostra
aut ceteris operibus publicis degustatum fulgure esse constiterit, retento more
veteris observantiae quid portendat, ab haruspicibus requiratur et diligentissi-
me seribtura collecta ad nostram scientiam referatur, ceteris etiam usurpandae

127
 huius consuetudinis licentia tribuenda, dummodo sacrificiis domesticis absti-
neant, quae specialiter prohibita sünt. Eam autem denuntiationem adque in-
terpretationem, quae de factu amphitheatri scribta est, de qua ad Heraclianum
tribunum et mag(istrum) officiorum scribseras, ad nos scias esse perlatam. -
A datáláshoz Seeck, id. m. 168.170.
103L. megjegyzésemet Journ. o f Román Studies 22,1932,15, i. jz. és „Pis-
ciculi” 3, 8. jz. Ugyanígy H. v. Schoenebeck, id. m. 39.
104Alföldi A., Isis-szertartások Rómában a Kr. u. IV. század keresztény csá­
szárjai alatt. A Festival of Isis in Romé under the Christian Emperors ofthe
fourth century (Dissertationes Púnnonicae II. 7), 1937.
105 Uo. 12 és 1.1.
106 H. Dressel, Zeitschrift f. N um ism atik 22, 1899, 32 skk. J. Maurice,
N um ism atique Const. 1, 1908, 224. D. Lathoud, Echos d ’Orient 24, 1925,
180 sk.
107 Bár nem szabad elfelednünk, hogy már a III. sz. középén jelentkezik
e körökben egy római nemzeti vallásos reakció, melyet A. D. Nock hámo­
zott ki, Harvard Theological Review 23,1930, 251 skk.
108 CIL VI. 1, 315 = Dessau, IL S. 3409.
109Ennek az új magatartásnak a nyoma csillan fel a szenátori rangú Firmi-
cus Maternus csillagjós-könyvének egy helyén Mathes. III. 5, 33: In nono
loco Sol ab horoscopo constitutus fabricatores deorum facit vei cultores divino-
rum simulacrorum vei ornatores deorum vei fabricatores templorum aut hymno-
logos et qui laudes deorum cum iactantiae ostentatione decantent, ex quibus
rebus glóriám et honores habebunt. - Mindez forrásokból lehet kiírva, a cum
iactantiae ostentatione kifejezés kivételével, mely már az új magatartás tük­
röződése lehet.
110így például A. Piganiol, id. m. 133 sk.
111Lactant., De mórt. pers. 4,1 (Deciusról): Quis enim iustitiam nisi málus
persequatur. Vagy például 3, 4: secutisque temporibus, quibus m ulti ac honi
principes Rom ani imperii clavum regimenque tenuerunt, nullos inmicorum
impetus pássá (est ecclesia,) etc.
112 Uo. 5, 2 Valerianusról: Hic captus a Persis non modo imperium... séd
etiam libertatém, quam ceteris ademerat, perdidit, vixitque in servitute túr-
pissime.

128
 113 Uo. I, 3 : Excitavit enim deus principes, qui tyrannorum nefaria et cru-
enta imperia resciderunt
114Az auktorhelyek kiírva a 78. jz.-ben.
115 Euseb., h. e. IX. 9, 10. szövegéből, Rufinus fordításától kissé eltérve
így rekonstruálhatnánk az eredeti szöveget: Hoc salutari signo... senatui
populoque Romano urbique Romáé iugo tyrannicae dominationis ereptae pris-
tinam libertatém splendoremque reddidi
116 Cod. Theod. IX. 16, 2, citálva a 99. jz.-ben.
117 Euseb. Vita Const. 2,28-29. 3, 12. Vesd össze uo. 2, 24. 42 ; 3, 20.
118 Uo. 2, 2-3.
119Lactant. Divin., instit. 1 1,15 sq.: nam malis qui adhuc adversus iustos
in aliis terrarum partibus saeviunt quanto serius tanto vehementius idem omni-
potens mercedem sceleris exsolvet, quia ut est erga pios indulgentissimus páter
sic adversus impios severissimus iudex. Cuius religionem cultumque divinum
cupiens defendere quem potius apellem, quem adloquar nisi eum , per quem
rebus humanis iustitia et sapientia restituta est? - A datáláshoz A. Piganiol,
Revue d ’histoire et de philosophie religieuses 1932, 366 skk. irodalommal.
120J. Maurice, Num. Const. 2,1911, 506 sk. H. v. Schoenebeck, id. m. 60
sk.
121 Theodoret., h. e. 1,14 (K. levele az egyházak építéséről): "Ecoq xoö
rtapóvxoq xpóvou xqc; ctvoaíou Pou^rjascoc; Kai xupavvíSoq xoöq
órtripsxaq xoö Ecoxfípoq Xpicrxoö StcoKoóarjq ... Növi 5é xqq éTiSoOepíac;
aTcoÖoOsíariq, Kai xoö SpaKOvxoq skcívoo ártó xrjq xcov koivcűv
SioiK'qascoq 0 so ö xoö psyíaxou rtpovoígt, rjpéxspgt 5s órtr|psaígc
BKŐicöxöévxoq... - Vö. Még Firmic. Matern., De errore prof. rel. 21, 2 a po­
gányság istenéről: Ipse est basiliscus et scorpio, qui fidelium securis vestigiis
premitur: ipse malitiosus anguis, cuius caput quaerit decepta mortalitás: ipse
tortuosus draco qui hamo ducitur, qui captivus includitur.
122 Euseb., Vita Const. 3, 3.
123 A legutóbbi rendelet: Cod. Theod. I. 27, 2, melyhez Seeck (Gesch. d.
Untergangs 22, 182 sk.) ellenében lásd A. Piganiol, LEmpereur Constantin,
1932,138 sk.; az előbbiekhez 1. fent.
124 Euseb., Vita Const. 2, 44. Sozom. I. 8, 5.
125 Cod. Theod. XVI. 2, 5 a vicarius urbi- hoz címezve. L. 0. Seeck, Reg­
esten 62. 98.173. A pogány vallás superstitio-nak van nevezve benne, szem­

ig
 ben a catholica secta-v al s ennek sanctissima lex-éve 1 szemben. Itt is nyil­
vánvaló, hogy a superstitio maga a pogányság, nemcsak a varázslás!
126 Euseb., Vita Const. 1 ,1.
127 Lásd p. o. J. Maurice, N um . Const. 2, 1911, p. LXX. sq. A. A., „25.
JahreRömisch-G erm anischeKom m ission”, 1929, 42 skk.
128 Euseb., Vita Const. 3, 9.10. 16, stb.
129A. A., Mitt. d. D. Arch. ínst., Röm. Abt. 49,1934. 42. sk.
130 Uo. 41.
131 Lásd például H. v. Schoenebeck id. m. 39. 48. 58.
132Euseb. Vita Const. 2.47 sqq. Helyes értékelése: N. H. Baynes, Constan-
tine the Great 19 és A. Pigamol id. m. 147 sk.
133Euseb. Vita Const. 2, 56 (p. 64. Heikel): ójuoíav xoTq Tuaxeóouaiv oi
Tt^avcópevoi xaípovxeq A,ap(3avsxcöaav eipqvriq xe Kai fjcruxíaq
á7ió^auatv. ... ot 5’ éauxouq ácj)éA,KOvxe<; éxóvxcov pou^ópevoi xá xrjq
Xeuőo^oyíaq xepévq. etc.
134 Euseb., Vita Const. 2, 60 (p. 65, sq. Heikel): TlXkv e m a x o q örcep
7isíaaq eauxóv ávaÖéÖBKxai, xoóxcp xóv exepov \xr\ Kaxap^a7ixéxco-
Ö7Tsp Odxepoq eíöév xe Kai evópaev, xoóxcp xóv 7iXr|aíov ei pév
yevéa0at 8uvaxóv coóeXeíxco, ei 8’áöóvaxov 7rapa7i8p7i8a0co. aXXo
yáp éaxi xó xóv órrép á O a v a a ía q á0X.ov eKOuaícoq 87iavaip8ia0ai,
áXXo xó pexá xipcopíaq ércavayKd^eiv. xaoxa eiTcov, xauxa 8ie^qX0ov
paKpóxepov f\ ó xqq épqq eTiieiKeíaq ót7taixei aKOTCÓq, eTteiSq xpv xqq
á^qO eíaq a7iOKpóvF a a 0 a i Tcíaxiv ook epooXópqv, pd?aa0’ őxt xivéq
cbq ókooco $ao\ xcbv vacbv 7iepír|pfía0ai xd 80q Kai xoö cncóxouq xqv
é^ o u aíav . Ó7iep auveP oóX euaa dv Tiáaiv áv0pcÓ7roiq, ei prj xrjq
po x0qpaq rcXdvqq q p íaioq 87raváaxaaiq érci pxápq xqq KOivqq
acoxripíaq apéxpcoq xaiq evícov y u ^ a iq ép7ie7rnyei.
135 Euseb., Vita Const. 4,16 (p. 123 H.) Socrat., h. e. 1,18.
13(5Euseb., Vita Const. 4, 19-20. Mivel a vasárnap megszentelésével kö­
ti össze (1. fent 835 sk.), logice ugyanabból az időből kellene származnia.
137 Euseb., h. e. X. 8,10; V ö. ua., Vita Const. 1, 54; 2, 33.
138V Schultze, Zeitschr. f. Kirchengesch. 8,1886, 517 skk.
139Vota orbis et urbis, sen(atus) etp(opuli) R(omani), (vicennaliis) et (tricen-
naliis) Aug(usti) (se. susceptis). - Összeállította e típus császári előlapjait H.
v. Schoenebeck, id. m. 146 egy csekély variánssal együtt, melyen Aug(usti)

130
helyett mul(tis)fel(icibus) áll. AJ. Maurke, id. m. I, 8. tábla 14. képen mint­
ha nem AQS állna a szelvényben, hanem MRS; tehát lehet, hogy Rómában
(s egyebütt) is verték e medallionokat.
140Nazarii paneg. 38, 6: Unum modo est quo fieri possit Roma felicior, ma­
xim um quidem, séd tamen solum, ut Constantinum conservatorem suum., ut
beatissimos Caesares videat, u t fruendi copiam pro desiderii modo capiat, ut
vos alacris excipiat, et, cum rei publicae ratio digredi fecerit, receptura di-
mittat.
141A. Piganiol, id. m. 114. k.
142 Cod. Theod. XII. 17, 1 (324 jan. 19). W Ensslin, Rhein. Mus. N. E 78,
209 skk.
143 Optat. Porph. carm. II, 1 sqq.: Fortia facta ducis toto dominantia iám
nunc őrbe canam, quis laeta sua sub principe tanto rursum Roma tenet, m undi
caput, inclyta, culmen.
144 Cod. Theod. XVI. 2, 5. 0. Seeck, Regesten 62, 35 és 173.
145 Lásd megjegyzéseimet: N um izm atikai Közlöny 41, 1942, 3 skk, ahol
egyúttal az egész további irodalom megtalálható. - Az alapítási szertartá­
sokról, valamint a consecratio kezdő- és a dedicatio befejező ünnepségeiről:
D. Lathoud, Échos d V rie n t 23,1924, 289 skk.
146Lactant., De mórt. pers. 7,8-10: Huc accedebat infinita quaedam cupidi-
tas aedificandi , non m inor provinciarum exactio in exhibendis operariis et
artificibus etplaustris omnibusque quaecumque sint fabricandis operibus ne-
cessaria. Hic basilicae, hic moneta , hic armorum fabrica, hic uxori domus, hic
filiae. Repente magna pars civitatis exciditur. Migrabant omnes cum coniu-
gibus ac liberis quasi űrbe ab hostibus capta. E t cum perfecta haec fuerant cum
interitu provinciarum, ‘non recte facta s u n f aiebat, ‘alio modo fia n t’. Rursus
dirui ac mutari necesse erat iterum fortasse casura. Ita semper dementabat,
Nicomediam studens urbi Romáé coaequare.
147 E. Dyggve, Laureae Aquincenses II. (Diss. Pann. II. 11) 1942, 63 skk.
14* G. Rodenwaldt, Cambr. Anc. Hist. 12, 1939, 561 skk. U. a., Forsch. u.
Fortschr. 15,1939, 245. A. Boethius, Román Architecture from its Classicistic
to its Laté Imperial Phase (Göteborgs Högskolas Arsskrift 47,1941: 8).
149 R. Lót, La fin du monde antique, 1927, 40 sk. úgy látja, hogy Konstan­
tinápoly alapítása „n’est pás Taboutissement d’une évolution. Si en fait, Romé
cesse d’étre la capitale depuis 284, si les esprits ont été habitués á dissocier

131
de Romé le séjour habituel de l’empereur, c’est pár la force des choses et
sans qu’il y ait eu un dessein prémédité.” Csakhogy a fejlődés nagyon sok­
szor „pár la force des choses” teljesül be az idők folyamán és „sans qu’il y
ait eu un dessein prémédité”.
150Anon. cont. Dionis frg. 15, 1, (FHG. 4, 199). V ö. Zonar. XIII. 1, (3 p.
13 Büttner-Wobst). Lásd már L. Bréhier, Rév. Hist. 119,1915, 244 sk.
151 Kedren, p. 495, 22 sqq. Bonn.
152Alföldi A., Num . Közi 41, 1942, 4 sqq.
153E Lót, id. m. 42 jól írja: „Eantique vilié de Byzance n’avait jusqu’alors
joué qu’un rőle trés secondaire, en dépit de la théorie qu’attribue aux belles
positions géographiques une valeur soidisant fatalet.” Tényleg nem elég
magában véve a kitűnő fekvés: különféle államhatárok keretében, különfé­
le katonai vagy politikai helyzetekben más és más lehet az ilyen pont sze­
repe, - egyszer jelentéktelen, másszor dominál. - Szépen írja az új főváros­
ról Ed. Schwartz, Kaiser Konstantin und die christliche Kirche2, 1936, 85:
„Aurelian, dér Vorláufer Constantins, dachte noch daran, Rom zűr Haupt-
stadt des neuen Kaisertums zu erheben; Constantin genügte nur die Grün-
dung einer neuen Stadt: er schloss damit direkt an Alexander und die Dia-
dochen, an die hellenistische Monarchie an. Obgleich er ein Okzidentale
war und okzidentalischen Truppén seine erste Erhebung und seine letzten
entscheidenden Siege verdankte, verlegte er die neue Hauptstadt in den
griechischen Osten, wo die Tradition des absoluten Königtums auch durch
den Prinzipat des Augustus nicht unterbrochen war und keine altrömischen
Reminiszensen dem universalen Despotismus im Wege standén... dann wáhlte
er mit grossartigen Scharfblick die kommerziell und militárisch unvergleich-
lich günstige Lage von Byzanz.... Sie war von vornherein darauf angelegt,
eine Stadt dér Kirchen zu sein...”
154így már 0. Seeck. Gesch. d. Unt. V, 71. Lásd még E. Kornemann, Die
römische Kaiserzeit (Gercke-Norden, Einl. 3 3. 2, 1933, 115 és 139 ff. L.
Bréhier, Rév. hist. 119. 1915, 268 skk. A többi irodalom megtalálható: E.
Gerland, Byzantinisch-neugriech. jahrbücher 10, 1934. 104 sk és E. Gren,
Kleinasien und dér Ostbalkan, 1941, 156 skk.
155 Libán., or. 30, 6 (3 p. 90 E).
156 E. Homolle, Bull. Corr. Hell. 20,1896, 729.

132
 157 Optat. Porphyrius, carm. 4, 1 sqq: Imperii fastus gem inant vicennia
signa. pagina flexuoso tramite vota nótát. Constantinigenis Helicon det talia
natis munera, devotis haustibus óra rigans. kos rupes Cirrea sonet videatque
coruscos Ponti nobilitas, altéra Roma, duces. séd nunc te, vidor, vicennia picta
honorent! - Crispus dicsőítése miatt (c. 5, 30 sqq) ennek megöletésénél ko­
rábbi a carmen 5. melynek bevezetése csak a carm. 4; tehát még Konstan­
tin római látogatása előtt kelt ez a vers, de már a húszéves fogadalmak je­
gyében.
158 Euseb., h. e. X. 8,12, sq. (p. 896,10-24 Schwartz).
159 R. Laqueur, Eusebius als Kirchenhistoriker seiner Zeit, 1929,195 skk.
U. a., Probleme dér Spátantike, 1930, 8 sk.
160A. Bernareggi, Scuola cattolica, anno 41, ser. 5, vol. 2, 1913, 237 skk.
vitatta meg részletesen a problémát.
161J. Baillet, Comptes-rendus de VAcadémie des Inscriptions et Belles-Lettres
1922,282 skk. R Graindor, Byzantion 3,1926,209 skk. 0. Schissel v. Fleschen-
berg,M o 21, 1927, 361 skk.
162 0. Seeck, RE. 3A, 1006 sk. A. Piganiol, id. m. 159 sk.
163Zonar. 13, 1 (3, p. 175 Dind.).
1WRészletesen szóltam erről Num . Közi. 41,1942, 6 skk.
165 Optat, Porph. c. 16, 9 sqq. Lásd a c. 19 beszőtt verseit és c. 10,21 sqq.
166Cod. Theod. XIII5,16 (380 febr. 6 Kr. u.): Idem AAA. corpori navicula-
riorum. Delatam vobis a diva Constantina et Iuliano principibus aeternis
equestris ordinis dignitatem nosfirm am us. - Vö. I. Valentinianus törvényét,
Cod. Theod. V I37,1: A d M amertinum p(raefedum) p(raetori)o. Equites Ro-
mani, quos secundi gradus in űrbe omnium optinere volumus dignitatem, ex
indigenis Romanis et civibus eligantur, vei his peregrinis, quos corporatis non
oportet adnecti. E t quia vacuos huiusmodi viros esse privilegiis non oportet,
corporalium eos iniuriarum et prosecutionum formido non vexet, ab indictioni-
bus quoque, quae senatorium ordinem manent, habebuntur immunes. - A.
Stein, Dér römische Ritterstand. 1927, e reformkísérletekről 457 skk. rövi­
den szól. Nem helyes, hogy ezen új lovagok a „vornehme Jugend”, v. ö. a
fenn idézett törvényeket. - A. v. Sáliét, Zeitschr. f. Num. 3,1876,129 és nyomán
K. Hönn, Konstantin dér Grosse, 1940, 150 azt hitték, hogy a SENATVS-
aranyak az új constantinopolisi szenátusnak szóltak, de ezt a kronológia, to­

133
vábbá az equites párhuzamos kiemelése egyaránt kizárják, valamint a trieri
medaillon körirata is.
167 Részletesen: idézett cikkemben, Num. Közi., id. h.
168 H. v. Schoenebeck, id. m. 73 skk, A. Piganiol, id. m. 371.
169 Chronogr. a. 354 = Mon. Germ. Hist., auct. ant. 9. p. 67.
170 Egy keresztény jogásszal való érintkezéséről véletlenül értesülünk a
Diehl, Inscr. Christ. Lat. Vet. 748 felirat által.
171H. V Schoenebeck, id. m. 88 skk. A. Piganiol, id. m. 171. H. Lietzmann,
Petrus und Paulus in Rom 2, 1927,189 skk. E. Caspar, Gesch. des Papsttums I,
1930,124 k.
172 Ennyiben egyet értünk L. Bréhier-vel, Rév. Hist. 119, 1915, 241. De
világosnak látjuk, hogy ami téves ebben az elbeszélésben, szóval a Konstan­
tin megtérésének kiforgatása, az úgy jött létre, amint Th. Keim, Dér Über-
tritt Constantis zum Christentum, 1862. 52 írja: „Jene ganze Geschichte ist
einfach entstanden aus dér Kombination dér Erklárung des Kaisers gégén
das Heidentum in Rom im J. 326, dér gleichzeitigen Ermordung des Cris-
pus und dér Fausta, und dér altén, bei Celsus wie bei Julián sich wieder-
findenden Tradition vöm Christentum als dér grossen Reinigungsanstalt für
allé Sünden”.
173 Zosim. II 29, 5: zr\q 8 é 7 i a x p í o u K a i a X a P o ó a r j q s o p r ^ c ; , K a 0 ’ rjv
áváyK r| tó G xpaxÓ 7re8ov f\v ele; tó K a 7 r ix c ü ? a o v á v i e v a i K ai iá
v s v o p ia p é v a 7 c X r |p o ö v , S sS io o q x o ö c ; G x p a x ic ó x a c ; K c o v a x a v i i v o c ;
6 K O iv có v r|a e xr\q so p ir jc ;. S T ru tép ^ avT O c; 8 s a ú i c p ó d e p a x o u A iy i) 7 r iío o
(Ossius-t szidja így) x p v s i q x ó K a 7 u x cö Á ,io v d v o S o v ó v e i S í ^ o v á v é S r |v ,
xtje; i e p á q á y i a x s í a q a 7 i o a x a x T j a a q , s tq p i a o q x i j v y e p o u a í a v K a i x ó v
Sfípov á v e a x r j a s v . Lásd még Philostorgios vitáját ez ellen, melyet J. Bidez
hámozott ki, Byzantion 10,1935, 413 sk., aki figyelmeztet rá, hogy Julianus
Caesares c. művében is megvan ennek a nyoma.
171 Cod. Theod. XVI2, 5.
175Zosim. I I 29, 2-3.
176 Cod. Theod. VII 20, 2: Idem (Augustus) cum introisset principia et
salutatus esset a praefectis et tribunis et viris eminentissimis, adclamatum est:
Auguste Constantine, dii te nobis servent: vestra salus nostra salus... Lásd 0.
Seeck, Regesten 106 és 176.

134
 177 Zosim. II 30, 1: Oúk éveyKcbv 8é xáq n a p a ttocvxcov coq bítisiv
P^acr<j)r|píac; nóXív ávxippóicov ifjq 'Pcápriq é<^qxei, Ka0' f)v aóxöv
e8ei p a a í^ s ia KaxaaxríaaaOai. Leó Gramm. p. 84,19: (SeStcoq 8é xrjv
aóyK^r|xov 'Pcójiriq 5iá xö ele; Epíaxov Tuaxeöaai, écpqXOe 8rj0ev 87ií
xóv xcov S ko0 cöv 7ióX8pov. - Akceptálja ezt az adatot p. o. Th. Keim, Dér
Übertritt Constantin’s zum Christentum, 1862, 55.
178 így látja Th. Preger, Hermes 36, 1901, 342.
179Chron. Pasái. a. 328 p. 527 sq. Bonn.-P a tria Constantinopoleos 55 sq.
(Script: origo Cp. p. 142 sq. Preger.)
180 így Th. Preger, id. h. - 0. Seeck, Regesten 69 és 178 szerint viszont
Konstantin a jelzett napon a nyugaton tartózkodott. De lehetne az, hogy a
dátumból az év a helyes és a napmegjelölés helytelen csak, m ert tudjuk,
hogy 328 március 1-én még Nicomediában volt s így az év elején még több­
ször megfordulhatott épülő városában. Konstantinápolyban időzött előzőleg
sovány adat-morzsáink szerint 327 június 11-én; Heracleában találjuk 329
aug. 3-án és október 25-én.
181 0. Seeck, RE. 1,2199.
182 Lásd megjegyzésemet: Num . Közi. 41,1942, 5.
183 Utoljára: E W Deichmann, Arái. Anz. 1941, 735 skk. 0. Seeck, RE. 7,
2822 tévesen teszi Helena halálát 335 és 337 közé Kr. u. Erről másutt.
184 R Franchi de’Cavalieri, Mélanges d ’arch. e t d ’hist, 36,1916/17, 246 sk.
(régebbi irodalommal). J. Ebersolt, Byz. Zeitschrift 30, 1930, 586 skk. H. v.
Schoenebeck, id. m. 89,1. jz. E. Caspar, id. m. 125.
185 E Franchi de’Cavalieri, Mélanges d ’archéol. et d ’histoire 36,1916/17,
245 skk. F W Deichmann, Archáol. Anzeiger 1941, 740.
186 L. Salvatorelli, Ricerche religiose 4,1928, 322 ssk.
187Suidas, s. v. (p .... Adler) szerint Konstantin ölette meg, hogy megmu­
tassa, hogy már nem pogány érzelmű, Zosimos II 40, 3 szerint keresztény
jobbkeze Ablabius. Eunapius (vit: soph. 462, 2 sqq.) szerint babonás udvari
emberek tették tönkre Sopatrost. Lásd O. Seeck, R E . 3A, 1006 sk.
188 CILIII 7000 = Dess. 6091. Konstantin itt azt írja, hogy a phrygiai Or-
cistus lakóinak kérését leginkább az támogatja, hogy: quibus omnibus qua-
si quidam cumulus accedit, quod omnes ibidem sectatores sanctissimae religi-
onis habitare dicantur.

135
 189L. az imént citált feliratot és hozzá Th. Mommsen, Gesammelte Schriften
8, 24 skk. Továbbá Euseb., Vita Const. 4, 37-39. Sozom. II 5, 7-8. Theo-
phan., p. 38 de Boor.
190 CIL XI 5283 = Dess. 6623. Mommsen ieL m. 42 sk.
191 CIL XI 5265 = Dess. 705. Lásd hozzá: Mommsen, id. m. E. Korne-
mann, Beitráge zűr altén Geschichte (Klio) 1,1901, 138. A. Piganiol, Revue
des Etudes anciennes, 1929,... de Domenicis, História 4, 1929, 270.
192 Cod. Theod. XII 5, 2. - Előzőleg 335-ben adott kedvezmények: Cod.
Theod X II1, 21 L. még Mommsen, id. m. 33.
193V Schultze, Zeitschr. f. Kirchengesch. 7,369. R Monceaux, Histoire litté-
rairede VAfrique chrétienne. 3,1905, 47, ff.
194 Alföldi A., Isis-szertartások Rómában a IV század keresztény császárjai
alatt. - A Festival o flsis in Romé under the Christian Emperors ofthe isfö1
century (Dissertationes Pannonicae II 7), 1937, 30 skk.
195J. Geffcken, id. m. 96 és 280, s hozzá: V Schultze, Gesch. d. Untergangs
d. griech.-röm. Heidentums 1,1887,326 és 2,1892,219. 262 sk. 315. 318 (az
összes adatok felsorolásával).
196 Cod. Theod. XVI10, 2.
197J. Geffcken, id. m. 95, 41. jz.
198A. Piganiol, LEmpereur Constantin, 1932,185 sk. (az adatokkal).
199Euseb., Vita Const. 3, 54 (p. 101 sq. Heikel). Iulian or. 7, p. 296, 2 Hert-
lein.
200 Libán., or. 30, 6 (3, p. 90 Foerster); or. 62, 8 (4, p. 350 Foerster).
201 Euseb., Vita Const. 4, 23. Iulian., id. m. Eunap., Vit. soph.}Aedes. p.
461 Boissonnade. Chron. pasch. p. 561, 10 Bonn. Oros. VII 28, 28. Socrat.,
h. e. I, 3. Sozom., h. e. II 5,1 sqq.
202 Forrásadatok: A. Piganiol, id. h. L. Wrzof, Weidenauer Studien 1,1906,
251 skk.
203Adatok összehasonlítása megtalálható például: V Schultze, id. m. 1, 51
skk. J. Geffcken, id. m. 95.
2(Mígy K. Müller, Kirchengeschichte l 2, 1929, 360. - Lásd Sozom. II 5, 5.
205 Mint Geffcken, id. h. 42. jz. véli, aki nem jól ítéli meg Konstantint,
amikor azt írja róla, hogy „dér Kaiser dachte nicht daran, an einen ehrwür-
digen Tempel oder einen altén Kult zerstörende Hand zu légén”.
206Adatok Geffckennél, id. h., 44. jz.

136
 207 Részletesen tárgyalta ezt már Le dúc de Broglie, LÉglise et VEmpire
romáin au F ft s. 1,1860, 462 skk. - Véleményünk megegyezik a követke­
ző tudósokéval: V Schultze, Zeitschriftf. Kirchengesch. 8,1886,529 ff. és ua.,
Gesch. d. Untergangs d. griech.-röm. Heidentums 1,1887, 56 skk. E X. Fűnk,
Kirchengesch. Abhandlungen u. Untersuchungen 2,1899, 10. 0. Seeck, Ge-
schichte d. Untergangs d. antikén Welt l 4, 61 és 474. N. H. Baynes, Constan-
tine the Great 47., stb. - Mások úgy próbálják magyarázni ezt a dolgot, hogy
ez csak speciális tilalmak helytelen általánosítása, nem külön generális ál-
dozási tilalom. így például C. Carassai, Archivio delta Soc. Romana di storia
patria 24,1901, 33 n. 5. L. Salvatorelli, Ricerche religiose 4,1928, 324 sk. H.
Lietzmann, Gesch d. altén Kirche 3,1938,140. L. Duchesne, Histoire ancienne
de VÉglise 22, 76 sk. J. Geffcken, id. m. 93 sk., és 23. jz. - Lásd még E Mart-
roye szerintem elhibázott dolgozatát, Bulletin de la Soc. nat. des Antiquaires
de Francé 1915, 280 skk. És bővebben Revue historique de droitfr. et étr. 4
sér. 9,1930, 669 skk. Csatlakozik hozzá H. Grégoire, Byzantion 7,1932 661
skk. A. Piganiol, id. m. 142 (v. ö. fent, 95. jz.)
208 Cod. Theod. XVI10, 2.
209így G. Boissier, La fin du paganisme l 8, 65. - Emellett szólhatna a ko­
moly pogány rhetor Libanius vallomása is, aki nem tudott Konstantin ily ti­
lalmáról, tehát ez csak az utolsó pillanatban kiadott hatástalan rendelkezés,
vagy általános fenyegetődzés lehetett, or. 30, 6-7 (3, p. 90 E Konstantinról):
i]yr\(jáfA£voq aózco XöGizeXeiv sxepóv ríva vojuí^siv 6sóv £Íq p é v zfjv
zfjq nóXecúq népi f\v éoKOVÖaas noír\Giv zoTq íepoíq éxpqcroLxo xprjpaGi,
zfjq K azá vópovq őé O spansíaq SKÍvrjasv ovőé év, áX?V fjv p év év zoTq
íepoíq nevía, napfjv őé ó p á v án a vx a záXXa n?^rfpoúfj.£va. Kazafiácrriq
őé zfjq ápxfjq éni ző v éx £K£Ívov, ... . oűro£ o ő v é v zcp K£X£Ú£<j0ai
n a p ’avxcov P ccgi?>£ücúv áXXa z£ o 6 KaXá n£Í0£zai Kai prjK éz’ £ iva i
OöGÍaq.
210 Hesych., T lá zp ia KnóX£coq 42 (Scriptores őrig. Cp. 1, 18 Preger).
Chron. Pasch. a. 330 (Mon. Germ., auct. Ant. 9, 233 sq, Mommsen)
211 Euseb., Vita Const. 3, 48 (p. 98 H.). Socr. h. e. 1,16. Sozom., h. e. 2, 3.
Augustin., De civitate Dei 5, 25. Oros. V II28, 27, etc.
212 O. Seeck, Gechichte d. Untergangs d. Ant. Welt 32, 426 sk. Ugyancsak
L. Bréhier, hist. 119,1915, 255 skk., akinek munkájára a részletes ada­
tokat illetőleg utalunk.

137
 213A pénzek ezen s alább említett indiciumait egy cikkemben tártam fel:
N um izm atikai Közlöny 41,1942,9. - Lásd már H. v. Schoenebeck, id. m . 41
és 61 sk.
214 Sozom. 2, 3. Cod. Theod. XIII 5, 7 és ehhez 0. Seeck, id. m. I 4, 473.
215 Malalas 13, p. 320, 18 Bonn s hozzá V Schultze, Altchristliche Stádte
und Landschaften I., Konstantinopel, 1913, 7, 2 jz.; 8, 7. jz. H. Lietzmann,
Sitzungsber. D. Preuss, Akad. 1937, 268.
216Lásd idézett cikkemben (Num. Közi. 41,1942) a részleteket és a szak-
irodalom felsorolását is.
217 Eutrop. X 8,1: primusque urbem nominis su i ad tantum fastigium eve-
here molitus est, ut Romáé aemulam facérét. - A részletekre L. Bréhiert idéz­
hetjük,/?^. Hist. 119,1915, 249 sk.
218Th. Preger, Hermes 36, 1901, 338 sk.
21y 0. A. Ellisen, Dér Senat im oströmischen Reichf 1886, 16 sk.
220 Zosim. II 31, 3. Sozom., h. e. II 3, 6; II 34, 4. Glycas 4, 462. n dxpia
Krcó^eax; 40 (Script. Őrig. Cpol. 1,17 Preger); uo. 1, 63 (2, p. 146 Pr.); 1, 67
(2, p. 148 Pr.) 70 {uo. 149), etc. 0. A. Ellissen, id. m. 10 és 12. Ch. Lécrivain,
Le sénat romain depuis Dioclétien á Romé et á Constantinople (Bibi. d. Écoles
Fr. d’Athénes et de Romé fasc. 52), 1888, 217 skk.
221J. Maurice, Numismatique Constantinienne 1, p. CLIII és 2,1911, 536
sk.
222 Cod. Theod. X I16, 6. Lásd hozzá 0. Seeck, Regesten 41, 1. 89, 33 és
183.
223Zosim. I I 32,1. Chron. Pasch. a. 332 (p. 531 Bonn = Chron. Min. 1, p.
234 Mommsen) és u. o. p. 533,10 Bonn. Socrat, H. E. 1, 35. Philostorg., H.
E. 2, 9 (p. 22 Bidez), stb. Egyéb adatok és irodalom: E. Gebhardt, Studien
über das Verpflegungswesen von Rom und Konstantinopel in dér spateren Kaiser-
zeit. Diss. Dorpat 1881. L. Bréhier, Revue Hist. 119,1915, 253 sk.
224 E. Stein, Geschichte des spatrömischen Reiches 1, 1928,197.
225 0. Seeck, Regesten 183.
22fi Lásd E Dölger, Zeitschr. fü r Kirchengeschichte 56,1937, 1 skk. Kons-
tantinápolynak a Cod. Theod. XIII5, 7 említett aeternum nomenje Rómával
való szembeállítás is lehet, v. ö. V Schultze, Altchristl. St. u. Landsch. /.,
Konstantinopel 1913, 6,1. jz. W Ensslin, Gnomon 7,1931, 262.
227 Adatok: L. Bréhier, Rév. hist. 119,1915,252.
228 Chron. Pasch. p. 530 Bonn, etc.

138
 229V Schultze, id. m. 1, 8 és 177 sk. L. Bréhier, Rév. kist. 119,1915, 247
254. K. Hönn, Konstantin dér Grosse, 1940,149.
230Zosim. 1131,1.
231 Chron. Pasch. a. 328 (p. 528 Bonn) V ö. p. o. J. Ebersolt, Le Grand-
Palais impérial de Cple, 1910,13 sk.
232 Lásd például J. Ebersolt, Le Grand Palais impérial de Constantinople,
1910, 14 sk. V Schultze, Altchristliche Stádte und Landschaften I. Konstan-
tinopel, 1913, 7 skk. A. Piganiol id. m. 202. D. Lathoud, Échos d V rien t 23,
1924, 296 sk.
233V Schultze, id. m. 4. H. Lietzmann, Geschichte dér altén Kirche 3,1938,
136.
234 Hiába tagadja ennek a híradásnak (melynek forrásait s irodalmát adja
G. Wissowai?£. 1, 2393) realitását D. Lathoud, Échos d V rie n t 24, 1925,
181 sk. Mert már föntebb láttuk, hogy a Lydus által felsorolt titkos nevek
közül az Eros-t valóban használták 320-324 közt (1. 104 jz.); másrészt az
egész elgondolás pompásan illik a fent vázolt koncepcióhoz.
235Lásd már Chr. G. Heyne, Soc. Reg. Scient. Götting. Comm. Class. Hist.
etPhilol. 10,1788-9, 80 skk, 11,1780-91 1 skk; 12.1792-4, 273 skk. A ké­
sőbbi forrásadatok jó részét v. ö. most Script. Origó Cp. ed. Th. Preger, fasc.
1-2. Lásd még például V Schultze, id. m. 17 skk. és u. a. Zeitschr. fürKirchen-
geschichte 7,1885, 352 skk.
236A. Kaniuth, Die Beisetzung Konstantins des Grossen (Breslauer Histor.
Untersuch. 18), 1941.
237 így: K. Müller, Kirchengesch. I 2, 361. lásd még: Ed. Schwartz, Gött.
Gél. Nachr. 1904, 545. U. a. Kaiser Konstantin und die kristliche Kirche 2,
1936. 63. E J. Dölger, Konstantin dér Grosse und seine Zeit, 1913 (19 Suppl.
dér Röm. Quart.). 437 skk. K. Müller, Zeitschr. f. Neutest. Wiss. 24,1925,285
sk. U. a. Hist. Zeitschr. 140, 1929. 269 sk. E Stáhelin, Zeitschr. f. Schweiz.
Gesch. 17,1937. 413.
238 E J. Dölger, id. m. 429 skk.
239 E Dölger, Zeitschr. f. Kirchengeschichte 56,1937.18, 31 jz.
240Iuliani or. 1, 4 (p. 16 Bidez).
241 Forrásadatok: E. Stein, id. m. 1,194. 7. jz. - Ez az alacsonyabb rang­
sorolás sem tehette kívánatossá az előkelő római családoknak, hogy Kons-
tantinápolyba költözzenek át.
242 Lásd fejtegetéseimet Num. Közi. 41,1942, 9.

139
 243 Eutr. X. 8,2: Atque inter divos meruit referri V ö. Aur. Victor, Caes. 41,
5: pro conditore seu deo habitus. A feliratokon előforduló divus címe összeál­
lítva E. Ferrero, Dizionario epigr. 2, 651.
244 Egy későbbi galliai aprópénzcsoporton ki van írva, hogy divo , míg a
hátlapon kereszt ellensúlyozza ezt. Lásd J. Maurice, Num . Const. 1, pl. 23,
23; 2, pl. 4, 25 és 6, 27. L. e kérdésekhez: R Franchi de’Cavallieri, Mélanges
d ’arch. et d ’hist. 36, 1916-17, 256 skk. Láng N., Károlyi Árpád Emlékkönyv
1933, 332. R Lejay, Revue de Philol. 36, 1912, 201 sk. A. Kaniuth, id. m. 69.
Th. Mommsen, Ges. Schriften 8, 44 sk.
245 Euseb., Vita Const 4, 69 (p. 146,19 sqq. Heikel).
246 Részletesen fogunk szólni erről a szalonikii Galerius-ív publikációjá­
val kapcsolatban.
247 Konstantin apjáról írja ennek udvaronc versfaragója, Optatianus Por-
phyrius, carm. 8,19 sq.: et rés Constanti nunc exerit inclita Fama, aucta stir-
pe pia, vata accumulata perenni, sancta suas sedes ad mentis gaudia migrat
aetheria residens felix in cardine mundi.
248 0. Seeck, R E . 6, 1519. - W Ensslin, A nnuaire de VInst. de Philol. et
d ’H ist. Orient. 2,1933-34 (Mélanges Bidez) 369 szerint ez a 336. év konzul­
ja.
249 0. Seeck. RE. 3,1859 Nr. 19. H. v. Schoenebeck, id. m. 73 skk.
250 0. Seeck, RE. 7, 668 Nr. 7.
251J.-R. Palanque, Essai sur la préfecture du prétoire du Bas-Empire. 1933,
7 skk. 0. Seeck, RE. 1,103 sk. H. v. Schoenebeck, id. m. 73.
252Seeck, R E . 4 A., 1141 és ellene Ensslin, R E. 7A, 998: hogy miért lett
volna ez az első ismert Symmachus azon barbárok egyike, akiket Konstan­
tin a konzulátussal kitüntetett (Amm. XXL 10, 8; v. ö. 0. Seeck, Hermes 41,
1906, 533), azt nem értjük. Hiszen Seeck is koncedálja, hogy neje előkelő
családból származott; a Konstantin által esetleg csak sujfectus konzulsággal
kitüntetett barbárokat inkább a katonák között kell keresnünk, nem pedig a
nagy polgári karriert befutott férfiak között.
253 0. Seeck, RE. 1, 2199 sk. és 3, 108, Nr. 18.
254 0. Seeck, RE. 1, 2199 Nr. 28.
255 0. Seeck, RE. 3, 1860, Nr. 21. Családfáját lásd u. o. 1861 sk.
256 CIL. VI. 4707 = Dessau 1213.

140
 257 CIL. VI. 1708 = Dessau 1222.
258 0. Seeck. Hermes 19,1884: 186 sk.
259 E. Groag. RE. 6, 1869 Nr. 149 és 2848, Nr. 28. M. Fluss és A. Stein,
R E. 14, 281 f.
260 H. v. Schoenebeck, id. m. 73 skk.
261 0. Seeck, RE. 1, 2203, Nr. 36.; lásd még 2201 sk.
262 E. Stein, Gesch. d. spátröm. Reiches 1, 168. W. Ensslin, Rheinisches
M useum N. F. 78, 211. Ua. Mélanges Bidez, 1934, 361 skk., különösen 369
sk.
268 így már R Meyer, Festschrift dem Gymnasium Adolfinum zu Moers zu
dér am 10. und 11. Aug. d.J. stattfindenden Jubelfeier seines dreihundertjáhrigen
Bestehens gewidmet vöm Lehrerkollegium des Gymnasiums zu Krefeld , 1882,
23 skk. Euseb. V. Const. 4, 63 szerint a császár utolsó aktusa az volt halála
előtt, hogy Róma népének évi ajándékokkal kedveskedett: Pcopaíovq iuév
zovq tt) v flacnXíöa nó?av oÍKOŐvzag ézíp a őóascnv ézrfaíaig. Vájjon a
plebs urbana számára szolgáló élelmiszerekről van-e itt szó, vagy a római
keresztény egyházak támogatásáról?
264 Euseb., Vita Const. 4, 69.
265 L. R Franchi de’Cavalieri találó megjegyzéseit, Mél. d'Arch et d ’hist ,
36,1916/17, 208.
266 Euseb., Vita Const. 4, 96 (p. 146, 24 sq. Heikel): PoaTg z ’ éxpcovzo
ÍKSzrfpíaig zó GKrjvoq roű cr(j)cőv fiaaú^écűq n a p ’a v z o ig K opí^saO ai
Kai zrj fiacjúASi nó?^ei KazazíO saO ai Kozvicópsvoi. Ugyanezt más for­
rásból tudja Aurelius Victor, Caes. 41, 17: Funus relatum in urbem sui
nominis. Quod sane populus Rom anus aegerrime túlit, quippe cuius armis
legibus clementi imperio quasi novatam urbem Romám arbitraretur. (Utóbbi
kitétel már uralkodó fia kedvéért leírt hízelgés).
267 Lásd cikkemet Num . Közi 41,1942, 3, 4. jz.
268 Optat. Porph., Carm. 18, 32 sqq. Sic istis cultus in rém curvantibus
enses te nivea iuvat arcé frui. Ponti decus auget, Roma soror, veteres Tuscos,
quos őre tuemur. - A császár által hozott béke boldog nyugalmát énekli még
carm. 5, 15 sq. Szebben Nazarius, paneg. 35, 3-4: Placidam quippe rerum
quietem etprofundum urbi otium gentis perdomitae condiderunt. Vacatremis-
sioribus animis delectamenta pacis adhibere.

141
 KONSTANTINÁPOLY
ALAPÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁIHOZ
 Nagy Konstantin történetének rendkívül gazdag irodalma van.
De még mindig nincs eléggé kiaknázva ennek forrásai közül az
érmek szűkszavú, de kiváló bizonyító erejű emlékcsoportja. Ezek­
nek hivatalos és tökéletesen hiteles adatait az új birodalmi fővá­
ros alapításának megvilágítására már 0. Voetter,1J. Maurice2és 0.
Seeck3is felhasználták, de még mindig parlagon maradt, vagy fél­
reértődött néhány jelentős sorozat, melynek históriai értékesíté­
sét szolgálják a következő szerény megjegyzések.

I.

Ma is nagy tömegben kerülnek elő a földből azok az aprópén­

zek, amelyeket Konstantin új fővárosa felavatásának ünnepére
(Kr. u. 330 május 11) vertek a birodalom összes pénzverdéi Kele­
ten és Nyugaton egyaránt s amelyek párosán ünnepük egyrészt a
régi fővárost is származási mondájával, m ásrészt az új Rómát,
mint a tengerek győztes úrnőjét. Azt, hogy e két éremtípus együ­
vé tartozik és hogy éppen e kettősség adja meg értelmét, Voetter
rekonstrukciós összeállításai óta mindenki tudja; de e típusok na­
gyobb, beszédesebb ábrázolású, emlékéremszerű kiadásait már
csak eredeti összefüggésük félreismerésével, szétszakítva közöl­
ték és így nem vonhatták le tudatosan párbaállításuk értékes ta­
nulságait. J. Maurice ugyanis - akinek nagy összefoglalása min­
denütt felmondja a szolgálatot, ahol verdejegyek hiányában stí­
luskritikára kell támaszkodnia - a Róma istennő mellképét muta­
tó típusokat (amennyiben közli őket) a római pénzverde gyártmá­
nyai közt sorolja fel,4míg a Constantinopolis megszemélyesítését
ábrázoló példányokat a constantinopolsi verdébe osztja be.5
Pedig igen egyszerűen be lehet igazolni, hogy ezek az érmek
mind Rómában k e le tk e z te k . Úgy látom, nem vették eddig ész­
re, hogy míg a nagyobb arany és ezüst érmeket, melyeket katonák­

ig
nak, barbár törzsfőknek és magasrangú udvari embereknek ado­
mányoztak, bármely pénzverde verhette e korban, addig a bronz-
medaillonok verésének - úgy hiszem, újévi - szokását majdnem
egyedül az örök város folytatta. A háborús viszonyok miatt nem
szedhettük össze term észetesen gipszmásolatok- vagy fényké­
pekben a nagy külföldi gyűjtemények teljes anyagát, csak már
közölt képeket állíthattunk össze úgy, hogy e sorozatok eredeti
összefüggése lehetőleg kitűnjön.
Ha a III. 1 .1-2 rómavárosi aprópénzek előlapját a III. t. 1-2
medaillonokéval összevetjük, feltűnik a sisak és babérkoszorú
egyező kivitele, az aranyhímzésű ruhanyak díszeinek és a kö­
penyráncoknak egyformasága és hogy a kormánypálca meg a kör­
irat betűi azonos alakúak. E Constantinapolis-medaillonok tehát
Rómában készültek. A velük készült Róma-típusok közül a IV t.
1 változat előlapja ugyancsak megfelel a III. t. 3 kisbronz részle­
teinek. Másfelől a már rómavárosi eredetűnek bizonyított III. t.
7 hátlappal párosított Constantinus-iunior-előlap a IV t. 9, V t.
1-2 római medaillonok mellképeivel rokon. Könnyen bizonyítható
az is, hogy Nagy Konstantin halála után folytatódó Róma-Cons-
tantinopolis típuspárok a medaillonokon szintén ugyanezen moneta
készítményei. Elég erre az V 1 .11 kisbronz mellképét s betűit a
mellé tett V t. 12 medaillon egybevágó előlapjával összehasonlí­
tani; viszont utóbbi hátlapjának betűi és vésnöki kézvonásai szo­
rosan egyeznek az V t. 13-15 darabokéival. Másfelől a 337 és
340 között vert III. 1 .1 5 II. Constantinus-előlap is jellegzetesen
rómavárosi vésetű; ennek hátlapja pedig szorosan egyezik a III.
1 .14 és 16 Constantinopolis-mellképes érmekével, de egyúttal a
rövidebb feliratú III. 1 .11 hátlapi ábrázolással s annak ellenképé­
vel, a III. t. 12 Róma-büsztös típus hátlapjával is. Tovább szövi
ezen kapcsolatokat az a tény, hogy a III. 1 .12 Róma-előlap a III.
1 .13 éremfajon is előfordul, míg a III. 1 .15 hátlap idomtalan nő­
alakja pedig a III. t. 18 érmen ismétlődik meg s így szintén in­
nen való.
Az első lényeges momentum, amely ezen emlékérmek képe­
in szembeötlik az, hogy a katonákkal megtöltött győztes hadigá­

146
lya, Victoria Aug(usti) feliratával, mely kétségtelenül a Licinius
flottáján 324 szept. 18-án aratott chrysopolisi győzelmet ünnepli
(s amely képtípusnak leegyszerűsített kiadása a kisbronzok Victoriája),
össze van kötve a Constantinopolis megszemélyesítésével. Ez az
érmek nyelvén ugyanazt mondja tehát, mint amit az Origó Cons-
tantini (29) jegyez fel: Constantinus autem ex se Byzantium Cons-
tantinopolim nuncupavitob insignis victoriae (memóriám): „Constan­
tinus a saját akaratából Constantinopolisnak nevezte el Byzantiu-
mot, a kiváló győzelem emlékezetéül.” Themistiustól6pedig tud­
juk, hogy már közvetlenül e tengeri diadal után, minden valószí­
nűség szerint még 324 végén elkezdi a császár az új főváros nagy­
szabású építkezéseit7és a pénzek is elárulják,8hogy 324 szept. 18
után, de még Crispus és Fausta 326 elején lejátszódott tragikus
pusztulása előtt megtörtént Bizáncnak a „Konstantin városa” név­
re való átkeresztelése.
E tényállásnak van egy nem lényegtelen következménye, me­
lyet elfelejtett levonni a kutatás. Zosimos azt beszéli, hogy Kons­
tantin, miután összekülönbözött a rómavárosi pogányérzelmű kö­
rökkel, először az ősi Trója környékén kezdett új fővárost építeni
magának;9Sozomenos is10tudni vél arról, hogy először az iliumi
síkságon akarta ezt megalapítani és Zonaras11 is említi, hogy a
Sigeion hegyfokán kezdte már a falakat emelni számára, mielőtt
Bizáncban állapodott volna meg. Mivel azonban láttuk, hogy an­
nak a csatának emlékét akarja Konstantin megörökíteni, melynek
Byzantium volt a kulcspontja és mert kitűnt, hogy e d iad alm as
ü tk ö z e t u tán k is v á rta tv a már hozzá is kezd e terv megvalósí­
tásához, tehát az állítólag közbeeső troasi kezdeményezés és épít­
kezések nem történhettek meg a valóságban. 324 szept. 18 előtt
még Liciniusé volt e vidék s ezután már egyszeriben Constanti­
nopolis lett Bizánc. A trójai tervek tehát koholt hagyományból
származnak s nem is nehéz eltalálni tendenciájukat; Egész sor bi­
zánci auktor állítja, hogy Konstantin áthozza Trója varázserejű ősi
klenódiumát, a palládiumot új városába12 s porfiroszlopa alá rejti,
amelyen az iliumi Apollo szobrából átalakított képmása állott.13
Mindezt a legendás trójai kapcsolatot a constantinopolisi körök­

147
nek abból a törekvéséből kell származtatnunk, hogy Róma ős­
elődjét, Iliumot kisajátítsák maguknak, s evvel előkelőbbnek, ré­
gibbnek s örökebb életűnek tüntessék fel városukat Rómánál. Va­
lószínű, hogy részletesebb monda is alakult erről, melynek töre­
dékei ezek az adatok.

II.

Ha az új főváros korai pénzvereteit nézzük végig 324 végétől

330 májusáig, feltűnik, hogy Constantinopolis nemtője még nem
lép fel rajtuk, aminthogy a többi pénzverdéből sem került ki olyan
veret még ekkor, amelyen ez a Tyche szerepelne. A constantino-
polisi kisbronzokon (V t. 7-8) és aranyakon (V t. 9) Róma isten­
nő dicsőségét hirdetik még, úgy mint egyöntetűleg a többi ver­
dék is (V t. 10). Constantinopolis ekkor még nincs tehát Róma
versenytársának odaállítva.
Tényleg, sok más jel is arra mutat, hogy amikor a győzelmes
imperátort először ragadta meg Bizánc pompás fekvése, katonai
és kereskedelmi jelentősége, akkor még szerényebb szerepet szánt
neki. Az elején úgy látszik, hogy még csak a régi falakon belül
kezdte meg a város átépítését14és csak néhány év múlva bővítet­
te ki a falgyűrűt grandiózus terjedelműre.15Igaz, hogy az építke­
zések tartama alatt nem hozhatta ide még udvartartását a csá­
szár,16 de még ha meg is tette volna ezt, ez még mindig nem je­
lentett volna szakítást az örök várossal. AIII. század szünet nél­
küli háborúiban szükségessé vált, hogy az uralkodók állandóan a
veszélyeztetett frontok mögött tartózkodjanak s ezért Milano,
Sirmium, Trier, Köln és Antiochia nagy császárvárosokká épültek
ki; sőt azután Nicomedia már nem is ellenségekkel szemben emelt
főhadiszállás, hanem közigazgatási és közlekedési szempontból
kikeresett, politikai állomáspontja Diocletianusnak. De dacára an­
nak, hogy Herculius Sirmiumban, Galerius Serdicában és Thes-
salonicában, Diocletianus Nicomediában stb. valóban kolosszális
császári - reprezentatív építkezéseket folytattak, mindez nem

148
érintette még azt, hogy Róma maradjon az imperium e s z m e i
c e n t r u m a , jóllehet csak nagy fogadalmi ünnepeiken lépték át ka­
puit a császárok. Tudjuk azt is, hogy az sem jelentett a többiek fölé
emelést, ha egy várost a császár nevére kereszteltek (Traianopolis,
Hadrianopolis stb. épp úgy nem voltak székhelynek szánva, mint
a régi Caesarea-k, Augusta-k stb.); a Constantinopolis név e szem­
pontból csak abba a sorozatba tartozik, mint a II. Constantinus
caesar-ról 326-ban17 elnevezett Constantina, a régi Arles, vagy a
327-ben elkeresztelt Helenopolis, stb.
A jelek tehát arra vallanak, hogy 324-ben Konstantin még csak
Diocletianust követve északnyugati Kisázsia egy olyan pontjára
helyezte állandó tartózkodási helyét, mely az egész impérium kor­
mányzására alkalmas központi fekvésű volt, de még azon szán­
dék nélkül, hogy Rómát megfossza ősi reprezentatív jogaitól. De
közben olyan események következtek be, melyek megváltoztat­
ták terveit. Ezekhez is nyújtanak a pénzek új adatokat.

III.

A későrómai világ egyik legnagyobb ismerője, Ottó Seeck18

vizsgálta meg elsőnek részletesebben azoknak az aranypénzek­
nek és multiplumoknak csoportját, amelyek a következő típusok­
ból állanak:
1. SENATVS. Balra álló, babérkoszorús fejű férfi, aranyhímzé-
ses ruhában, jobbjában glóbus, baljában lefelé tartott görcsös és
gömbös végű sceptrum. Természetesen nem a császár ez az alak,
mint 0. Seeck és J. Maurice19 is véli, hanem az, akinek a körirat
megnevezi: a szenátus megszemélyesítője, - csak éppen nem an­
tik-pogány Genius formájában, hogy a keresztény érzületet ne
sértse, hanem valószerűen, rangjelző konzuli díszruhában. Úgylát­
szik, hogy a birodalom legtöbb (vagy összes) verdéi készíthették,
m ert rendkívüli ritkaságuk dacára háromból ismerjük e típust, és
pedig a következő példányok által:

149
 a) a szelvényben: S(acra) m(oneta) R(omae). Előlap: CONSTAN-
TINVS AVG, a császár égfelé néző, diadémás fejével. Négy és
félszeres solidus (19.85 gr) a berlini Kaiser-Friedrich-Museum-
ban. (Seeck, id. m. 2 2 . 1., 1. sz.) 1. 1. 2 . - A Weifert-gyüjt. példá­
nya 20.10 gr. G. Elmer, Num. Zeitschr. 1930, 42 Nr. 13 és Taf. II. 4.
b) A szelvényben S(acra) m(oneta) T(hes)s(alonicae). Előlap: D
N CONSTANTINVS MAX AVG. A császár babérkoszorús mell­
képe jobbra, dús aranyhímzésű konzuli díszruhában, sasos végű
sceptrummal és glóbussal a két kezében. - Háromszoros solidus
(13.20 gr) a British Museum-ban. 1.1. 3.
c) A szelvényben: S(acra) m(oneta) N(icomediae). Előlap: D N
CONSTANTINVS AVG, diadémás fej jobbra. - A solidusnál vala­
mivel nehezebb darab; a kereskedelemben (5.29 gr súlyban). - J.
Maurice, Num. Const. 1, pl. IX, 4 és 3,1912, 58 sk., XIII. sz.
2. EQVES (EQVIS) ROMANVS. Csupaszfejű lovas jobbra lép­
tet; jobbját üdvözlésre emeli. Világos, hogy itt is egy eques s nem
a császár van ábrázolva.
a) A szelvényben: S(acra) m(oneta) N(icomediae). Előlap: D N
CONSTANTINVS MAX AVG. Jobbranéző, paludamentumos, babér­
koszorús császármellkép. - Másfélszeres solidus (6.66 és 6.75 gr);
a berlini éremtárban, stb. - 0. Seeck id. m. 3. sz. - J. Maurice, id. m.
3,1912, 58 sk., XI-XII. sz. és pl. III, 2. G. Elmer, Num. Zeitschr.
1930, 40, nr. 3 (további példányok).
b) A szelvényben: S(acra) m(oneta) T(hes)s(alonicae). Előlap:
CONSTANTINVS AVG. Jobbra néző, ég felé emelt tekintetű csá­
szármellkép. - Másfélszeres solidus, 6.34 gr. - Weifert-gyüjt. - G.
Elmer, Num. Zeitschr. 1930, 41, nr. 8 és Taf. II. 11.
Ezekhez járul egy érem, amelynek idetartozását Seeck még
nem ismerte fel:
3. AETERNA GLÓRIA SENAT(us) P(opuli)Q(ue) R(omani).
Konstantin és fia, II. Constantius Caesar szemben ábrázolt elefánt-
quadrigában, fejük körül nimbusszal, üdvözlésre emelt kézzel;
kétoldalt egy-egy liktor. A január elsejei konzuli díszfelvonulás, a
processus consularis ábrázolása ez.

150
 a) A szelvényben: P(ercussa) Tr(eviris). Előlap: FLIVL CONS-
TANTIVS NOB C; Babérkoszorús, aranyhímzésű konzuli díszru­
hás mellkép jobbra, jobb kezében sasos kormánypálca. Kétszeres
solidus. 8.99 gramm. Auction Schulman (Amsterdam) 5. III. 1923,
Coll. Vierordt, pl. 61, no. 2723. - 1.1. 1.
Seeck a következőképpen magyarázza e sorozat képtípusait:
„Azt hiszem..., hogy a hátlapi feliratok egyszerűen azokat a tár­
sadalmi osztályokat akarják jelezni, amelyek ezen ünnepi pénz­
ajándékokat elnyerték. A lovagok 1 V2 solidust kaptak, a szenáto­
rok 3 és 4 V2 solidust, mégpedig úgy, hogy a nagyobbértékű fajtát
valószínűleg a konzulviselt férfiaknak, a csekélyebb értékűt az
alacsonyabb osztályúaknak adták. A császár, hogy megtisztelje
azokat, akiknek ilyen aranyérmeket ajándékozott, az eques-me-
daillonok hátlapján mint a lovagrend tagját ábrázoltatta magát, a
senatus-érmeken pedig, mint szenátort”.20
Könnyen megmutathatjuk, hogy ez az értelmezés nem állja
meg a helyét egyetlen pontján sem. Seeck nem ismerte még a
SENATUS-típusok közül a kisnicomediai aranyat (fent 1. c.), mely
már magábanvéve megcáfolja csekély súlyával a rangosztály sze­
rinti értékelés elméletét. Ami pedig az EQVES ROMANVS-típu-
sokat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy ha a császár Augustus ma­
gatartásához visszanyúlva úgy lépett volna fel, mint unus ex sena-
toribus, ily magatartás - minden anakronizmusa ellenére is - még
valahogy érthető volna. De hogy magát egyúttal a lovagrend tag­
ja gyanánt is szerepeltesse, az római fogalmak szerint elképzel­
hetetlen. Az Eques ábrázolása másfelől is megmutatja Seeck fel­
tevéseinek tarthatatlan voltát. Mert ha fel is tehetjük, hogy a sze­
nátus alkalmas gyűjtőfogalom a császári pénzadományok váromá­
nyosainak egy csoportja számára, vájjon az EQVES ROMANVS
az volt-e? Vájjon az akkori újtípusú legmagasabb állások viselői,
akik nem voltak szenátorok, megtisztelőnek tarthatták-e, ha lo­
vagrendűnek titulálták őket, amely distinkció akkor már az egy­
szerű centuriók családtagjainak is rég kijárt? Akik e rangra még
büszkék lehettek, oly kis emberek voltak, hogy ily előkelő aján­
dékokra igényt egyáltalán nem tarthattak. Ha ily kategóriákat akar­

151
 tak volna megnevezni, akkor a comites, apraefectipraetorio, a magist-
ri militum, stb. rangosztályait várhatnánk például, - de ilyen szem­
pont a korai és késői császárkori pénzverés szellemétől különben
is egyaránt idegen.
Mihelyt ezt a mesterkélt interpretációt kiküszöböltük, rögtön
világossá válik, hogy e két típus együttesen hódol annak a két ve­
zető osztálynak, amelyek közül nemcsak a szenátusnak, hanem
az equites-nek is csak Róma városában volt még értelme, ahol Kons­
tantin a szenátus mellé új kiváltságok adományozása által - tisz­
tán helyi keretben - megkísérelte restaurálni ezt az ősrómai tár­
sadalmi réteget.21
Fontos kiegészítést nyújt e képhez „a szenátus és a római nép
örök dicsőségé”-nek hirdetése (1 .1 .1) Konstantinus és II. Cons­
tantinus Caesar közös konzulátusának ünnepével kapcsolatban.
Ez a medaillon tehát 326 január elsejére veretett; de a thessalo-
nicai SENATVS-érmen (I. t. 3) is konzuli ornátusban jelenik meg
a császár, tehát feltétlenül újévi veret ez is, míg a római veretű (I.
t. 2) aranynak égrenéző, imádkozó császárfeje valóban a 326 nya­
rán Rómában lefolyt fényes húszéves fogadalmi ünnepségek osz­
togatásaira készülhetett, amelyekre Seeck az egész csoportot vo­
natkoztatni akarta.22 Ez a tényállás rendkívüli jelentőséget ad ér­
meinknek; vessünk egy pillantást az akkori helyzetre, hogy lás­
suk, miért ünnepli Konstantin, uralma e késői szakában, amikor
már végleg kialakult a kereszténységet uralomrajuttató politiká­
ja, a rómavárosi ősi tradíció - pogányszellemű - letéteményese­
it.
Amikor Konstantin másodszor száll harcba Licinus ellen, már
a zsarnoknak bélyegzett ellenfél vallásának van beállítva a po­
gányság, akivel szemben a legitim princeps (már mint Konstan­
tin) a kereszténység zászlóvivője; az egyház, mint a hit bajnokát
ünnepli. A császár maga fennen hirdeti, hogy a levitézlett üldö­
zőkkel szemben ő az igaz Isten akaratának teljesítője, hivatalos
rendeletéiben pártolja a pogányokkal szemben a városok hívő la­
kosságát, a keresztény papságnak állami kedvezéseket, jövedel­
met juttat, hatalmas összegeket fordít egyházi célokra, templom­

152
építésekre, lehetőség szerint keresztényeket alkalmaz az uralma
alá jutott kelet legmagasabb kormányzati állásaiban, sőt magában
Rómában - a pogányság fellegvárában - is keresztény városi kor­
mányzót mer már kinevezni. Egyáltalában, a császár gondoskodá­
sa előterében a kereszténység áll: az oekumenikus zsinaton részt­
vevő püspököket állami forspontok szállítják Nicaeába, ahol maga
az államfő vezeti és udvartartásának fényével-pompájával veszi
körül tanácskozásaikat. A húszéves uralkodási jubileum fogadal­
mi ünnepségeit először 325-ben üli meg Konstantin, a nagy zsi­
natra gyűlt püspökök jelenlétében, megtisztítva a pogány áldoza­
ti szertartásoktól, amelyek eddig mindig az alattvalói hűség pró­
bakövei voltak s így a véres keresztényüldözések szülői. Az ural­
kodó nyíltan becsmérli az egyház üldözőit, tévelygőknek nevezi a
politheizmus híveit, csalásnak vallásukat. 326 körül az új konstan­
tinápolyi pénzverde aprópénzein a Krisztus-monogrammos csá­
szári hadijel, a labarum szára a pogányságot jelző kígyót döfi át,
mint a „közremény” (spes publica) valóra váltója!
Nem lehet kétséges, hogy a pogányság birodalomszerte nagy
izgalomban volt e fejlemények miatt és szószólóinak köszönhető
bizonyára, hogy a császár egy rendeletében - akárhogy is szidja a
sokisten-hívőket - a pogányok szabad vallásgyakorlatát garantál­
ja. A keleten ezt leginkább az újplatonikus filozófusok befolyásá­
nak lehetne tulajdonítani, akik akkor még hatottak a császárra.
De elsősorban a legbefolyásosabb pogány csoport, a rómavárosi
szenátusi arisztokrácia lehetett fellázadva az „ősök hagyományai”
elhagyása miatt, látva, hogy az egyház már-már birodalmi intéz­
ménnyé lett s a püspökök fürödhetnek a császári kegyekben, ők
pedig annál inkább elestek ezektől. Mindezekhez járult, hogy Kons­
tantin messze, a Propontishoz tolta el győzelme óta székhelyét
és ha nem is volt még egyelőre arról szó, hogy Róma, az eszmei
főváros tekintélyét csorbítsák a hatalmas méretekben meginduló
építkezések, az elfordulás tőle nagyon is nyilvánvalóvá vált.
Dacára annak, hogy Licinius legyőzése után már nem volt úgy
rászorulva a Nyugat anyagi és erkölcsi erőire, mint eddig, s így
könnyebben leszámolhatott volna a pogányérzelmű szenátussal,

153
Konstantin nem akart mégsem - vagy nem akarhatott - szakíta­
ni sem vele. Szinte komikusán hat, ha keresztény udvari törté­
netírója is az „ősök hagyományainak” megtagadásával vádolja a
letiport ellenfelet s ez a tradicionális-római felfogás talán nem is
Eusebius rovására írandó, mint írói közhely, hanem Konstantin
akkori jelszavai között szerepelhetett.23De ez meg bizonyosan ki­
zárólag a rómavárosi arisztokráciának szól, ha a császár a pogány­
ság dühös csepülése dacára sem mond le a régi államvallás főpap­
ságának címéről s evvel együtt hallgatólagosan a rómavárosi ősi
kultuszok szertartásának állami védelmét is garantálja. Ugyan­
ezen törekvését illusztrálják a mi pénzvereteink is, amelyekkel
ország-világ előtt kimutatta a szenátus és a római plebs iránti tisz­
teletét, s talán ekkor kísérelte meg a lovagrendnek a szenátori
osztály alatt rangsoroló, második rómavárosi előkelő réteggé va­
ló újjáformálását. És e pénzek mintegy előkészítik a légkört az
uralkodó nagy békítő gesztusához: ahhoz, hogy a 325-ben meg­
tartott nicomediai jubiláris ünnepségek keresztény celebrációja
után 326 júliusában Rómában az ősi szertartások szerint is meg­
ülje fiai tízéves és saját húszesztendős uralmi évfordulóját.24
Azonban e békítési kísérlet nem sikerült. A pogány Zosimus
elbeszélése, melyből megtudjuk, hogy hogyan tűzött össze Ró­
mában Konstantinus a pogánysággal, ennek megtérését illetőleg25
vaskos tévedéseket tartalmaz ugyan, de az említett összeütkö­
zést kétségtelenül hiteles értesülés alapján írja le. A rendkívül
lobbanékony természetű császár, akinek lelki egyensúlyát felesé­
ge s legidősebb fia meggyilkoltatása épp akkortájt ingatta meg,
botrányba fullasztja a kapitoliumon felvonuló sereg pogány áldo­
zását és magára zúdítja a szenátus és a plebs urbana haragját.26
Azt is elhihetjük Zosimusnak, illetve forrásának (Eunapius mű­
vének), hogy ez a kudarc érleli meg benne azt az elhatározást,
hogy Rómának hátat fordít, és vele versengő új keresztény fővá­
rost alapít: Constantinopolis most új hangsúlyt, megnagyobbított
keretek között új szerepet nyer. Erre nézve is szolgáltatnak új
adatokat a pénzek.

154
 IV

Konstantin ekkor még mindég nem érezte magát elég erős­

nek ahhoz, hogy kiirtsa az ősrómai szentelt hagyomány, a mos
maiorum koncepcióját s elnyomja ennek hordozóit, a római arisz­
tokráciát; megelégedett avval mindvégig, hogy elszigetelje, Ró­
mára korlátozza azt a romantikus mozgalmat, amely azután a kö­
vetkező generációban - nem utoljára az általa követett új politika
jóvoltából - világtörténeti jelentőségűvé emelkedett. Máshol bő­
vebben fogunk szólni minderről: hogy a 326. év nagy fordulata
után is többnyire a pogány arisztokrácia tagjaiból választotta Ró­
ma kormányzóját, nem fosztja meg e nagy famíliákat a rendes kon­
zulátus oly nagyra becsült díszétől, és attól a lehetőségtől sem,
hogy fiai alatt lassan az újrendszerű vezetőállásokat megkaparít-
va, újra vezető szerepre kerüljenek a birodalomban. Avval is meg­
hajol az örök város még mindig nagysúlyú múltja előtt, hogy az
„új Rómát” rangban kifejezetten másodiknak rangsorolja a régi
mögött. Míg a Keleten egymásután záratja be a templomokat, ve­
szi el kincseiket, hurcolja művészi ékességüket új fővárosába, sőt
nem egyet földig is romboltat, addig a rómavárosi kultuszok tel­
jes háborítatlanságnak örvendenek, - úgy hogy még az utódok
sem merték sokáig megmásítani a kivételes kedvezést. Pogány
manifesztációkról hallunk még Rómában a kereszténységre tért
császár halálakor is. A rómavárosi pénzverde veretein egyetlen
keresztény jegy sem jelenik meg (a többivel ellentétben), sőt még
Konstantin késői éveiben is előfordul ezeken pogány képszimbo­
lika: a II. t. 4 medaillon hátlapján Konstantinus-Iuppiter átadja
egyik fiának a glóbust, melyen a megújhodás madara, a phoenix
áll; az ifjú caesar mint új Bacchus, a távolkelet mesés világhódító­
ja van ábrázolva, m ert amint diadaljellel vállán megérkezik isteni
atyja elé, mellette jön a Bacchus állata, a nósténypárduc is, mé­
lyen meghajolva ura császárja előtt, állati ösztönével megérezve
annak felségét.27

155
 Konstantinus tehát meghagyta Rómát a nagy nemzeti múlt „mú­
zeumának”, annak dacára is, hogy e múlt elválaszthatatlanul ösz-
sze volt kötve az Olympus isteneivel és Constantinopolist tette a
keresztény világ új Rómájává. Ezt a tényállást sokkal erőteljeseb­
ben fejezik ki a Constantinopolisnak (330 május 11-én történt)
felavatása emlékére vert pénzek, mint azt eddig vélték. M ert a
Constantinopolis mellképe mellett ugyanaz a sceptrum van, mint a
315-ben vert ticinumi ezüstmedaillonon (II. 1 .1), ahol a krisztus-
monogrammos sisakú Konstantin kezében lévő kormánypálca vé­
gén a Krisztus keresztje látható, melyen a világgömb nyugszik.28
A legtisztábban e sceptrumot a thessalonicai verde aprópénzei
adják vissza, melyeket a II. t. 2-3 képeinken mutatunk be, de
ugyané jelvény értődik a többi verde gömbös felsővégű sceptruma
alatt (pl. III. 1 .1-2) s a rómavárosi veretű medaillonokon (III. t.
4-6. 7. 10-11. 14. 16-18, V, t, 13-15). Ha tehát például Ottó
Seeck29 kétségbevonta, hogy Konstantinápolyi második főváros­
nak szánta alapítója, úgy itt ennek ellenkezője hitelesen bebizo­
nyult. És míg itt a keresztény jelleg élesen ki van domborítva, ad­
dig a megfelelő Róma-mellképes vereteken (III. t. 3, IV 1 .1-4,
6.) az anyafarkas és az ikrek felett ott van a dioszkurok csillaga s
a pásztorok annunciációja (IV t. 2. 4. 6.) a mítosz csodáját hang­
súlyozza; láthatatlanul ott lebegnek e jelenet felett Mars és Rhea,
az isteni ősök...
Nagyon értékesek e római bronzmedaillonok azért, mert Kons­
tantinénak az új fővárossal való terveire váratlan új világot vet­
nek. Ha nem is hiteles-exakt képe van Constantinopolis Tyche-
jének30 rajtuk, mint a pompás constaninopolisi veretű ezüst 'ala­
pítási' emlékér [mén],31 de Róma isteni perszonifikációjával párba
állítva olyan tudatos ellen-kompoziciót mutatnak vele szemben,
amelyet az isteni szimbólumoknak a pogány vallások nagy össze­
olvadása alkalmával kialakult halmozása jellemez, s amelyet két­
ségtelenül Sopatros, vagy más valaki agyait ki azok közül a filozó­
fusok, misztagógusok és asztrológusok közül, akik az új főváros
forgalmi veretének és szertartásos felavatásának kitervezésénél
közreműködtek.32 Ezek a jelképek arra valók, hogy Constantino-

156
polist a béke, a győzelem és a bőség úrnőjének mutassák be, épp
úgy mint az igazi világhódító Rómát. A III. t. 8 Tyche falkoszo­
rús, bőségszarut tartó, szárnyas, lábát hajón nyugtató képmása
Rhea, Abundantia, Victoria és Ceres jelvényeit egyesítő istennő,
aki mint Victoria Augusti (III. t. 9 -1 0 .1 7 -1 8 ) a római imperator
és Róma szuverenitásának jegyét, a „jogos győzelmet” reprezen­
táló főváros-perszonifikáció; Rómával egyenesen párhuzamba ál­
lítja (s evvel magyarázatunk helyességét illetőleg minden kétsé­
get kizár) a III. 1 .11-12 kép-pár.
A későantik gondolkodás kifejezési eszközei, művészeti for­
manyelve annyira pogány volt, hogy az első keresztény császár, a
forradalmár Konstantin is - aki hiába szentelte fel misével váro­
sát, - csak pogány hozzáértők segítségével, pogány módra tudta
a pogány Róma fogalmával szembehelyezni az ő új Rómáját. Te­
kintsünk mégegyszer az ellentétes kép-párra: a valódi históriai,
világhódító Róma szimbóluma mellett ott áll a császári mindenha­
tóság lombikjában párolt új, m esterséges képződmény: realitás
és abstrakció állnak egymás mellett. Az egyik, Constantinopolis,
későantik köntösében a jövőbe tekint: a középkor keresztény világ­
fővárosa ez; a másik visszafelé pillant a hanyatló ókor végén: az
anyafarkas ősrómai mítoszta a nagyszerű új pogány-nemzeti moz­
galom legigazibb jelképe, mely harcra kényszerítve a keresztény­
ség legjobb erőit, alulmaradt a harcban, de átmentette korunkra
az antik műveltség értékeit.

157
 Jegyzetek

10. Voetter, Monatsblatt dér Numism. Gesellschaft in Wien Nr. 176,1898,

188. skk.; Nr. 177,199. skk.
2J. Maurice, főleg a 7. jegyzetben idézet művében.
3 0. Seeck, Zeitschr. f. N um . 21,1898, 61. ff.
1Maurice, N um ism atique Constantienne 1, 1908, 253, no. V VI, VII.
Legutóbbi a Securitas Romáé tipus cikkünkben IV t. 5, melyet Maurice mu­
latságosan magyaráz, azt hívén, hogy a császárt viszi vállán a két főváros
perszonifikációja, holott világos, hogy a két nőalak Rómát emeli vállára, úgy
mint a hellenisztikus terrakották játszi leánycsoportjai, melyeket itt ügyet­
lenül alkalmaztak Róma „gondtalan boldog idejének” jellemzésére, mely­
ben t.i. az udvari eufemizmus szerint lennie kellett volna. Azt, hogy mit
akar e típus kifejezni, legjobban Nazarius egy helye szemlélteti, paneg , 35,
3-4: Placidam quippe rerum quietem et profundum urbi otium gentis perdo-
mitae condiderunt Vacat remissioribus animis delectamenta pacis adhibere. V
ö. még Optat. Porf. carm. V 15 sq.
5/d. m. 2,1911, 521. skk. 11., no. VI-XII.
6 Themist. or. 4, p. 69, 25 Dindorf. V ö. Julián, or. 1, 6 (p. 18 Bidez). E
fontos helyeket másokkal együtt már 0. Seeck felhasználta, Savigny’s Zeit-
schriftfür Rechtsgeschichte, 1889, 196. sk. Az összes adatok részletes tag­
lalását adta Th. Preger, Hermes 36,1901, 336 ff.
7Themistius azt mondja, hogy Constantinus egyszerre övezte Constan-
tinopolist fallal, fiát II. Constantinust bíborral. Utóbbi egy új amiternumi kő
tanulsága szerint 324 nov. 13.-án (Anibaldi, Notizie degli Scavi 1936, 96) lett
caesar, de term észetesen nem kell a városépítés kezdetét az eseménnyel
egy napra tenni (mint J. Maurice, Les origines de Coinstantinople, Extráit
du Recueil des Mémoires publié pár la Soc. des Antiquaires de Francé á
Voccasion de són Centenaire, 1904, p. 2 véli; átveszik véleményét 0. Seeck
(1. alább) és A. Piganiol, Lempereur Constantin , 1932, 162); „wir müssen
bedanken, dass es dem Rhetor mehr um ein Wortspiel mit ápcpicx^siv, als
um eine genaue historische Angabe zu tun war”, írja helyesen Th. Preger,
id. m. 341. - V ö. még 0. Seeck, Rhein. Mus. 63,1908,275 és Geschichte des
Untergangs dér antikén Welt. 32, 429. - A teljes irodalmat adja Cons-

158
tantinopolis alapítása problémáihoz E. Gerland, Byzantinisch-neugriech.
Jahrbücher 10, 1934, 104. sk. és E. Gren, Kleinasien und das Ostbalkan.
1941, 156. skk. - Nem férhettem hozzá a háborús viszonyok miatt a követ­
kező munkákhoz: L. Bréhier, Constantin et la fondation de Constantinople
(Revue historique 119, 1915,1241. skk.); D. Lathoud. La consécration et la
dédicace de Constantinople (Échos d ’Orient 23, 1924, 289. skk., 24, 1925,
180. skk.)
8 0,. Voetter, id. m.\ J. Maurice, id. m. és Num . Constantinienne 2,1911,
482. skk.
9Zosim. II. 30, 1.
10Sozom. h . e. II. 3, 2. sq.
11 Zonar. XIII. 3,1 sq. (= 3, p. 13 sp. Büttner-Wobst).
12Chron. pasch., ad a 328 (p. 528 Bonn = Mon. Germ. kist., auct. ant. IX.,
p. 233). Malal. XIII., 321. Zonar., XIII. 3, 28. Procop., beli Goth. I., 15.
13Zonar. XIII. 3, 25 (3, p. 18, 8 Büttner-Wobst), stb.
u Th. Preger, id. m. 342.
15 Th. Preger id. h. szerint: „Erst am 26. November 328 wurde unter
Zuziehung von Astronomen feierlich dér Grundstein zu einer Erweiterung
des Mauerrings gelegt.” Csakhogy O. Seeck, Regesten dér Kaiser und Papste,
1919, 69 és 178 szerint ezen időpontban Konstantin nyugaton tartózkodott.
Viszont ennek ellenére sem szabad szerintem a Chronicon paschale Preger
által felhasznált helyét elvetni; más jelekből is látjuk, hogy a császár politi­
kájában tényleg ilyen irányú változás állott be.
16J. Maurice, Les origines de Constantinople , 9.
17J. Maurice, Num. Const., 2,1911,179 skk.
18 O. Seeck, Zeitschr. f. N um ism atik 21,1898, 22. skk., 11.
19 O. Seeck, id. m. 24., J. Maurice, Num . Const. 1, 237.
20 0. Seeck, id. m. 24., Seeck magyarázatához csatlakozik J. Maurice,
N u m const. 1,245.
21Cod. Theod. XIII. 5., 16 (380 febr. 6 Kr. u.): IdemAAA. corpori navicula-
riorum. Delatam vobis a divo Constantino et Iuliano principibus aeternis equest-
ris ordinis dignitatem nos firm am us. - V ö. I. Valentinianus törvényét, Cod.
Theod. VI. 37,1 : A d M amertinum p(raefectum) p(raetori)o. Equites Romani,
quos secundi gradus in űrbe omnium optinere volumus dignitatem, ex indigenis
Rom anis et civibus eligantur, vei kis peregrinis, quos corporatis non oportet

159
adnecti E t quia vacuos huiusmodi viros esse privilegiis non oportet, corpora-
lium eos iniuriarum et prosecutionum form ido non vexet, ab indictionibus
quoque, quae senatorium ordinem manent, habebuntur immunes. - A. Stein,
Dér römische Ritterstand, 1927, e reform kísérletekről 457. skk. röviden
szól. Nem helyes, hogy ezen új lovagok csak tisztán a „vornehme Jugend”,
v. ö. a fentidézett törvényeket. - A. v. Sallett, Zeitschr. f. N um . 3, 1876, 129
és nyomán K. Hönn, K onstantin dér Grosse, 1940, 150 azt hitték, hogy a
SENATVS-aranyak az új constantinopolisi szenátusnak szóltak, de ezt a
kronológia, továbbá az equites párhuzamos kiemelése egyaránt kizárják, va­
lamint a trieri medaillon körirata is.
22Seeck, icL m., 26. - J. Maurice, Num. Const. 1, p. CXXXIV helytelenül
325-re datálja ezeket, viszont uo. 2, 168. sk. 326-ra teszi őket és helyesen
látja már, hogy konzuli díszruhában ábrázolják a császárt.
23 így R. Laqueur, Eusebius als H istoriker seiner Zeit, 1929, 195. skk.
(Euseb., h. e. X, 10-24, p. 896 Schwartz alapján.)
24 o. Seeck, Geschichte des Untergangs dér antikén Welt. 32, 425.
25Zosim. II. 29,1. skk. V ö. ehhez Philostorgios vitáját, melyről J. Bidez,
Byzantion 10,1935, 413. sk. ir.
26Zosim. II. 29, 5 és 30,1. Leó Gramm, p. 84, 19.
27Az állatok ösztönös proskynesiséről a numinózus természetű uralko­
dó előtt a császárdicsőítő költészetben; O. Weinreich, Studien zu Martial,
1928, 74. skk. - Éremábrázolásukat teljesen félreértette és a pogányság le­
törésére magyarázta J. Maurice, N um . Const. 1,246. sk. - V ö. még ezen áb­
rázoláshoz: Opt. Porf. c. IX. 31 sqq. és X. 33 sq.
28 Lásd megjegyzéseimet: Pisciculi, Franz Joseph Dölger dargeboten,
1939, 5.
29 O. Seeck, Gesch. d. Untergangs d. ant. Welt. 32, 426. f. és már Zeitschr.
f. N um . 21,1898, 60.
30J. Friedlánder, Zeitschzr. f. N um . 3, 1876, 125 skk. V Schultze, Zeitschr.
f. Kirchengesch. 7, 1885, 356 skk. A. Parisotti, Archivio delta Soc. rom. di
storia patria 11, 1888, 143. J. Strzygowski, Analecta Graeciensia (Fest-
schrift zűr 42. Versammlung deutscher Philologen u. Schulmánner, 1893),
141 skk. O. Seeck, Zeitschr. f. N um . 21,1898, 64. J. Maurice, Num. Const. 1,
p. CLI, 48 8; 2, 520. D. Lathoud, Échos d V r ie n t 24, 1925, 183 skk. (nem

160
láttam!) L. Cesano, Studi di N um ism atica 1, 1940, 69 skk. L. Laffranchi,
Numismatica 7,1941, Nr. 2, stb.
31J. Maurice, iá m. 2,1911, 520, no. V = Fr. Gnecchi, Imedaglioni rontani
táv. 28,11-13.
32Th. Preger, Hermes 36,1901, 338 sk.

161
fárOM ü sKi-gyiív
163
164
165
166
AZ UTOLSÓ NAGY PANNON CSÁSZÁR
 Kedves Olvasó!

Ha egy uralkodó magánéletének apró intimitásait és pikantériá­

it várod e lapokon, tedd félre inkább e füzetet, mert úgyis csalódva
tennéd félre: nem ilyesmiről lesz itt szó, hanem az imperium Roma-
num sorskérdéseiről a népvándorlás előestéjén, és arról a férfiról,
akinek e súlyos kérdésekben döntenie kellett.
Az a kor, melynek borongás életébe belemélyedünk most egy kissé,
nem volt sajátos ötvözetű nagy egyéniségek szülője, olyan egyénisége­
ké, amilyeneket minden párszáz esztendőben egyszer ajándékozott az
emberiségnek a történelem, - mint ahogy a művészet legnagyobbjai­
nak egyedülálló remekei sem mindennap születnek. Nem egyes fér­
fiak szabtak irányt ennek a korszaknak, hanem csoportosulások és
kollektív organizációk, melyek vezetőemberei inkább csoportjuk jel­
legzetes tulajdonságait és magatartását mutatják a tömeglényénél
tisztultabb, kristályosabb formában, mintsem valami új és egyedül­
álló, különleges lényeget. Mégis nagy emberek ezek, akikben hallat­
lan energiák tobzódtak, - igazi nagyok akkor is, ha egy közösség szí­
nei uralják képüket. Hiszen így is döntő volt a szavuk, számos gene­
ráció életét szabta meg a cselekvésük az egész akkori művelt világon,
- esetleg évszázadokét.
Ezek közül való tehát az a férfi is, akinek életművét most szem­
ügyre vesszük. Ő is egy közösség legjavából való, mely őt egy világbi­
rodalom trónjára emelte, - olyan közösségből, mely a mi földünkben
gyökerezett, ebből sarjadt ki és itt terebélyesedett olyan fává, mely jó­
tékony lombsátorával betakarta egyidőre az egész római világot. - A
mi népünk nem élt még itt akkor, mások lakták országunkat, mint
ma: indogermán illyrek és kelták. De ezeknek a régi lakosoknak a
szemében is ugyanazok a dombok és vizek tükröztek, mint a miénk­
ben, ugyanazt a levegőt szívták ők is, mint mi és nemcsak ugyanaz
a nap sütött rájuk, mint miránk, hanem ugyanolyan felhők is vo­
nultak az égen felettük, itt, Nyugat és Kelet mesgyéjén, mint felet­
tünk ma. így hozzánk mégiscsak közelebb állanak e pannon embe­

169
rek, mint másokhoz s ezért innen, az őföldjükről nézve nehéz küz­
delmeiket, inkább felismerhetjük igazi jelentőségüket és jellemüket,
mint mások, akik eddig idegen tájakról, rossz szemszögből figyelték
- vagy inkább értetlenül nézték - őket.
Mielőttünk sem nyíltak meg természetesen egyszerre azok a táv­
latok, melyek pannon elődeink történelmi szerepét elénk tárták, ha­
nem csak negyedszázad fáradságos, szívós kutatómunkája után. A
szaktudomány művelői számára nemsokára közzétesszük azokat a
kutatásokat, melyek felfogásunkat alátámasztják, felsorakoztatjuk
mindazokat az adatokat, melyeken előadásunk alapszik. (A részle­
tekre nézve lásd sajtó alá készülő művem: „A pogány Róma a ke­
resztény császárok alatt”2. kötetét.) Most nem hozzájuk szólunk el­
sősorban, hanem a művelt magyar olvasóközönséghez s kérjük, fo ­
gadja e szerény vázlatot szeretettel.

170
 A Kr. u. III. század pannoniai és a szomszéd országokból való
császárjai után a következő évszázadban is illyricumi család ül a
trónon, Konstantinus dinasztiája, egészen 363-ig. Csakhogy míg
a korábbi dunavidéki imperátorok áldozatkész birodalmi hazafísá-
ga mellett a duna-balkáni térség sajátos gondolatvilága sem hal­
ványult el, addig Constantius Chlorus fia s unokái már a császári
palota tömjénfüstös levegőjét szívták, melyben felolvadtak a na-
cionális-regionális különbségek: ide már nem ért el a friss dunai
szél. Lelki hazájuk Konstantinápoly lett s az Oriens vallását tet­
ték a Nyugaton is uralkodóvá. Utolsó bíborral övezett sarjuk, a
szimpatikus, de Don Quijote-szerű Julianus meg egészen a helle­
nizmus megszállottja. Az Apostatát egy Pannónia szomszédjából
való ember, Jovianus követte a trónon, majd ennek hirtelen halá­
la után egy pannon katona, Valentinianus. Róla óhajtunk szólni.
Alakját ferde tükörből vetíti elénk az ellenségei által diktált
történeti irodalom. Még a század nagy historikusa, Ammianus
Marcellinus is oly ember művéből - Nicomachus Flavianusra gon­
dolunk - vette a rezsim képét, aki tevékeny részt vett a Valenti­
nianus elleni politikai küzdelemben. De magának Ammianusnak
írásművészete, stílusának jellege is igen alkalmas volt arra, hogy
ezt az ellenséges beállítást még jobban eltúlozza. A történetírás
nála ugyanis nem tudományos, hanem művészi feladat s így a ta-
citusi zordonságot a végletekig növelő patetikus színezésével, a
szuperlativuszt is fokozó jelzőivel, hatásos helyzetek színpadias
kiaknázásával, groteszk részletek beszövésével gyúrja át a való­
ságot, mint valami későbarokk freskófestő. Ebben az erős színe­
zésben Valentinianus ellen némi személyes ellenérzés is befolyá­
solta: testtel-lélekkel Julianus embere volt, nem igen szívelhette
pannon utódát s ennek öccsét, Valenst. A legtöbb zavart mégis
Ammianus furcsa ítélkezési módja okozhatta, amit, úgy látom, nem
vettek eddig észre. Ő ugyanis az egyes uralkodók élettörténete
végén mindig elmondja külön a jó és külön a rossz tulajdonságai­
kat s egyebütt is valósággal kétfelé beszél: meg sem kísérli, hogy
valamiképpen összeegyeztesse a dicséretet és a gáncsot, mellyel

171
 előadása szereplőit illeti. Többi forrásaink beállítottságát még
erősebben eltorzítja a korszellem: az egyházi írókét a szektárius
elfogultság, a világi kortársakét a szolgai hízelgés, a későbbiekét
a gyűlölet.
Rajtuk kívül egy nagy modern tudós is nagyban hozzájárult
Valentinianus történeti képének erőteljes elrajzolásához. Ottó
Seeckre gondolunk, aki élete munkájával tömérdek filológiai, for­
ráskritikai, kronológiai, személytörténeti, numizmatikai, stb. rész­
let tisztázása által új alapokra fektette a hanyatló antik világ tör­
ténelmét. Sajnos, a „Geschichte des Unterganges dér antikén Welt”
hat kötetében ez a pompás tudományos alápincézés nem folytató­
dik szervesen objektív felépítményben, hanem ingatag, szubjek­
tív konstrukciók tetőzik be a masszív alapozást. Seeck egyfelől
önkényesen elveti a kortársak kedvező ítéleteit Valentinianusról,
másfelől pedig éppily önkényesen germánnak állítja be őt - oly
germánnak, akiben ugyan megvan az ősi hazájából hozott nagy
testi és lelki energia, de eredeti népi környezetéből kiragadva
csak garázdálkodik a degenerált római kultúrmiliőben, mint vala­
mi erdőből elszabadult fenevad.
Mind az antik, mind a modern historikusok elfogultságának
kérgét könnyen lehánthatjuk erről a markáns egyéniségről; de
nézzük először élete lényegesebb adatait. Szülőföldje Délpannónia
volt; szőke haja, kék szeme és hatalmas term ete az ottani illyr-
kelta őslakosság bélyege. Arra, hogy Seeck-kel germánnak tart­
suk, semmi okunk sincsen. Apja, Gratianus, elég alacsony sorból
küzdötte fel magát a comes rangjáig a seregben; nagyapja egysze­
rű pannon katona lehetett. Császársága előtt nem futott be nagy
karriert. Galliában, ahol Julianus Caesar alatt egy lovasosztag pa­
rancsnoka, a féltékeny II. Constantius által Caesar-trónörököse
ellenőrzésére kiküldött generális, Barbatio intrikája állásába ke­
rült. Majd Julianus egyeduralma alatt visszanyerve pozícióját, ön­
érzetes keresztény magatartása miatt nem ívelhetett felfelé a pá­
lyafutása; ha nem is száműzte a pogány reakció, mint az egyházi
írók beszélik, de nem is haladt előre, mint ezt tehette volna, ha
vitorláját befogja az új rezsim szélébe. Szilárd elvhűségét annál

172
nagyobbra kell értékelnünk, mert később kiderült, hogy nem volt
bigott és a trónon is türelmes maradt a mások eltérő vallásos fel­
fogása iránt. így is valamelyik csapattest tribunus-parancsnoka
lett és kétségkívül nagy becsületének kellett lenni a seregben,
mert Jovianus császár, a perzsa hadjáratban elesett Julianus utó­
da, fontos misszióval bízta meg, majd egy testőrezred élére állít­
ja, olyan állásba, mely már a vezénylő tábornok (magister militum)
rangjához vezető utolsó lépcsőfok volt.
Jovianus váratlan halála után oly módon ölti fel a bíbort a mi
emberünk, amely párját ritkítja a római császárválasztások aljas
cselszövényekkel, belháborúkkal, förtelmes gyilkosságokkal teli
annaleseiben. Már az is egészen egyedül álló körülmény, hogy
sem felülről, az udvari körökből jövő intrika, sem alulról, a sereg­
ből felhatoló pártütés sem erőszakolja rá személyét az impérium-
ra, hanem a birodalom legfőbb méltóságviselőinek és katonai ve­
zetőinek zavartalan és kimerítő tanácskozása ítéli az imperatori
bíborköpeny viselésére a legméltóbbnak. De az is alig fordult még
elő, hogy az új uralkodónak maga-magának semmi része sem volt
abban, hogy császárrá lett. Tudniillik ő nem tartózkodott Jovianus-
sal a szégyenletes perzsa hadjáratból visszatérő sereg zöménél,
hanem többnapi járóföldre követte azt osztagával; így nem tudott
sem előde haláláról, sem arról, hogy őt akarják helyére emelni.
Az, aki őt saját maga helyett a legmagasabb polcra ajánlotta, Satur-
ninius Secundus Salutius, idős, magas műveltségű hellénista és
előkelő méltóságviselő, akinek magának immár másodszor aján­
lották fel a trónt. El sem lehet gondolni jobb bizonyítványt Valen-
tinianusról, mint amilyen e független, emelkedett szempontból
ítélkező férfinak az ajánlása volt, akit választásában nyilván két
gondolat vezethetett. Az egyik, hogy kitűnő és tetterős katona
legyen az új császár - erre intettek a határokon tornyosuló vihar­
felhők -, s a másik, hogy látván a kereszténység túlerejét, lemond
a pogányság uralmának és a Krisztushívők elnyomásának erőlte­
tésétől, lehetőleg mérsékelt, gyűlölettől mentes keresztény em­
bert igyekezve a trónra segíteni, aki nem folytatja a Konstantinus
és fiai irtóhadjáratát a polytheizmus ellen. Választása mindkét vo­

173
 nalon helyesnek bizonyult. A vezetőállásban lévő generálisok közt
a germán Arintheus és Dagalaifus - az egyik Julianus embere, a
másik Constantiusé - éppúgy mellette voltak Valentinianus prok-
lamációjának, mint a polgári méltóságviselők közül Datianus pat­
rícius és más befolyásos férfiak, keresztények és pogányok egy­
aránt, mígnem teljesen egyhangúvá lett a főemberek véleménye,
akiknek jelölését azután a sereg ünnepélyes kikiáltása szentesí­
tette.
Salutius tekintélye a döntésnél nemcsak nagyravágyó egyé­
nek zavarkeltését akadályozta meg, nemcsak a szoldateszka in­
dulatainak és - az ilyenkor nekivaduló csordaösztönök miatt ve­
szélyes - nyers erejének hatását kapcsolta ki, hanem egyúttal ki­
egyenlítette az egymással szembenálló pártok egyoldalú megíté­
lését is. M ert nemcsak a II. Constantius keresztény és a Julianus
pogány vezetőemberei álltak egymással szemben, hanem a nyu­
gati és a keleti seregtestek ellentéte is hatott. De hatott még erő­
sen egy harmadik, eddig nem méltatott kollektív tényező is, mely
azután Valentinianus egész uralmára rásüti bélyegét. A birodalom
egyes népi csoportjainak vetélkedése ez, az udvarnál és a tiszti­
karban lévő képviselőik által. Vessünk e csoportokra egy rövid
pillantást. Ismeretes, hogy a római hadsereg magva a Kr. u. II.
század vége óta a duna-balkáni térségből rekrutálódó pompás illyr,
kelta és thrák emberanyag volt s tudjuk azt is, hogy az ebből ki­
választódott tisztikar vállain legkiválóbbjaik a trónig emelkedtek.
Bár Konstantin óta annyira lerongyolódott az illyricumi katonaság
ereje, annyi súlyos évtized szakadatlan háborúinak vérvesztesé­
gei folytán, hogy jelentősége s vezetőszerepe megszűnt, de mé­
gis, hosszú ideig tartó túlsúlya folyamán annyian jutottak soraiból
kisebb-nagyobb udvari állásokba, testőrcsapatokba s a tisztikarba,
hogy befolyásuk nem sikkadt el mégsem, csak éppen háttérbe
szorult a konstantinusi dinasztia alatt; de mindjárt felszínre tört
ezen uralkodócsalád kihalása után. Már Jovianus is - aki Belgrád
környékéről származott - a jelek szerint illyricumi tisztek és le­
génység puccsszerű akciójának köszönhette a bíbort. S amikor a
főrangúak Nicaeában elhatározták, hogy Valentinianus legyen a

174
római világ új ura, két pannon őrködött feszülten a fölött, hogy a
sereg hangulata más jelölt felé ne forduljon: Aequitius, aki csak­
hamar vezénylő tábornokká lép elő és a legnagyobb római kitün­
tetés, a rendes konzulátus birtokosa lesz, azután Leó, akkor még
szubaltern hivatalnok, de hamarosan szintén magas udvari méltó­
ságok viselője. Majd amikor Valentinianus egy hónap múlva ma­
ga mellé vette a trónra öccsét, Valenst, pannon barátaik és roko­
naik csakúgy tódultak be az udvari hivatalokba, magas katonai
tisztségekbe. Akkoriban csak egy-két évig szokták hivatalban meg­
tartani a magas birodalmi funkciók ellátóit s így kicserélésük sok­
kal könnyebb volt, mint ma. Ehhez járul, hogy Julianus akkor nem­
rég kidobta állásaikból II. Constantius keresztény dignitáriusait,
viszont Jovianus és Valentinianusék elvették Julianus exponált
pogány főembereitől a tartományok kormányzását és egyéb kato­
nai s polgári kulcspozíciókat is.
Annak a tehetséges és nagyerélyű pannon adminisztrátornak
is ekkor lendült felfelé a pályája, akit legnagyobb ellenségüknek
tartottak a Valentinianussal szembekerülő rómavárosi arisztokra­
ták. A sopianaei származású Maximinus volt ez, akinek azt vetet­
ték szemére az ellenséges szenátorok, hogy nagyapja még Pannó­
niába betelepített dák barbár volt, hogy a karpok törzséből szüle­
tett, apja meg csak egyszerű írnokféle volt a mai Pécs római előd­
jében. Azt is tudjuk, hogy Maximinus fia és rokonai is vele együtt
emelkedtek, meg egész sor más pannon, akik közül némelyik a
nagy birodalmi kerületek főkormányzója, praefectus praetorio is
lett. Feltűnik rögtön az is, hogy mennyi pannon funkcionárius kap
éppen a régi fővárosban, Rómában, magas hivatali megbízásokat.
S ha már a nyugati aulában, Valentinianus körül is csak úgy hem­
zsegtek a dunai országokból való emberek, még többen lehettek
Keleten, Valens udvarában az itteniek. Petronius, Valens apósa,
aki egyszerű csapattisztből hirtelen ugrással a legmagasabb pol­
cot jelző patriciusi rangot nyerte el, vezetője lesz ott az új udvari
klikknek. Serenianus, Valens régi pajtása a legelőkelőbb testőr­
csapat élére kerül, stb. Aki azonban azt hinné, hogy a sógorok és
komák hirtelen feltűnése a pannonok különleges gyengéje volt,

175
nagyon tévedne: a hanyatló rómaiságnak általános ismérve az ilyen
klikkek képzó'dése és garázdálkodása. Igen sok példánk van erre,
de itt elég lesz megjegyezni, hogy a legkülönfélébb származású
nacionális elemek egyformán hajlottak az ilyen nexusok és kon­
junktúrák kihasználására, hatalmi csoportok alakítására; jellem­
ző, hogy a legműveltebb és legrómaibb osztály, a szenátusi nagy-
birtokosok is ezt csinálták, sőt éppen ezek tündököltek határta­
lan osztályönzésükkel, állammá válva az államban. Igaz persze
az is, hogy ennek az önző és haszonleső szövetkezésnek igen ré­
gi előzményei is vannak: a régi, egészséges római fejlődés egyik
ismert jellegzetessége a befolyásos főemberek körül csoportosu­
ló védencek összezárkózása. A késői császárkorban pedig egye­
nesen az uralkodói erények közé számították, ha a monarcha ba­
rátait és rokonait pénzzel tömte, jóléthez juttatta; Konstantin pél­
dául csak úgy szórta az állam pénzét ilyen célokra. Ezzel szem­
ben Valentinianus szigorú takarékossággal kezeli a közpénzeket
és rokonságát is sokkal inkább kizárta a zsíros pozíciókból, mint
elődei és utódjai. E mellett rendkívüli gonddal válogatta ki azo­
kat, akiket magas funkciókkal bízott meg. Tény persze másfelől
az is, hogy amint szűkebb pátriáját nagyon szerette, úgy nagyon
ragaszkodott - mint Valens is - régi pajtásaihoz és feltétlenül meg­
bízott a maga választotta tisztségviselők jóhiszeműségében, pe­
dig ezek sokszor visszaéltek nagy bizalmával.
A pannonok, dalmaták és moesiaiak mellett természetesen
sok mindenféle más ország fiait is ott találjuk a két császári test­
vér udvarában, de rendszerint meglátszik a többieknél is a nacio-
nalitás szerint való összefogódzásuk: rajnai és galliai, mauretániai,
szír főhivatalnokok mellett a határon túlról jött germán, sőt jazig-
szarmata generálisok tarkítják e képet. Már rég feltűnt a kutatók­
nak, hogy e sokféle ember között csak elvétve akad a régi szená-
tori családok sarja; de azért ezek sem hiányoztak egészen. Ala­
csonyabb rangfokozatú szenátorokat nem is említve, akik tarto­
mányokat kormányoztak alatta, az Aniciusok hatalmas nemzetsé­
géből való Aginatiust emelhetjük ki, aki az Örök Városban volt
kormányzóhelyettes (vicarius urbis), azután Vulcacius Rufinust,

176
egy másik nagy arisztokrata nemzetség tagját, aki praefectus praeto-
rio Italiae volt alatta. Utóda ebben a legmagasabb polgári tisztség­
ben Petronius Probus volt, az említett Aniciusok ősi nagybirtokos
családjának a feje. Ammianus Marcellinus elárulja, hogy Probus
sem volt különb az akkori főhivatalnokok átlagánál: bűnös mani­
pulációkkal szerez egyre újabb birtokokat két évtizeden át egyre
váltogatott prefektúrái alatt; gyáva, de zsarnoki hajlandóságú, alat­
tomos és kegyetlen. A császár kegyeit aljas hízelgéssel tudja meg­
tartani és azáltal, hogy az alattvalókat kegyetlenül kizsarolva pon­
tosan be tudja hajtani az adókat; szerencséjére Valentinianus csak
közvetlenül halála előtt jön rá üzelmeire, amikor már nincs ideje
megbüntetni őt.
Ammianus (szenátorpárti forrását és érzületét követve) a csá­
szárt magát vádolja Probus üzelmeiért, mondván, hogy nem törő­
dött az igazsággal, ha pénzt kellett előkeríteni s hogy kincsszom­
jas volt; bár halkan koncedálja, hogy a perzsáktól elszenvedett
vereség kiürítette az állampénztárt s ezért bármily kegyetlen esz­
közökkel is, de elő kell teremteni a hadianyagot, élelmet s egyéb
költségeket a sereg nem szűnő defenzív harcai számára. Hierony-
mus, a nagyműveltségű és tág látkörű, szókimondó egyházatya
tanúsítja, hogy e beállítás hamis: ,yalentinianus... kitűnő uralko­
dó volt - írja -, erkölcseiben Aurelianushoz hasonló, csakhogy
túlságos szigorát kegyetlenségnek, takarékosságát pedig zsugo­
riságnak magyarázták némelyek”. De maga Ammianus is tanú rá,
hogy tényleg így volt, m ert más helyen, ahol forrása nem köti,
becsületesen megvallja: a tartományok lakói iránt igen kíméletes
volt, mindenütt enyhítve az adók terheit. S azt is tudjuk, hogy ta­
karékossága mellett is megfékezte a könyörtelen végrehajtókat,
töröltette a protekciós adómentességeket, súlyosan büntette az
adóhivatalnokok visszaéléseit, szilárdan kézben tartotta a köz-
igazgatást. S újra Hieronymus árulja el, hol volt az igazi hiba: „Pro­
bus, Illyricum prefektusa az adók rendkívül igazságtalan behajtá­
sával tönkrejuttatta az általa igazgatott tartományokat, mielőtt a
barbárok - t.i. a hunok, alánok és gótok - feldúlták volna ezeket”.

177
 Tudnunk kell azt is, hogy a későrómai közállapotok züllése és
az a kegyetlenség, mellyel e bomlási folyamatot el akarták fojta­
ni, messze Valentinianus uralkodása előtt ütötte fel a fejét s hogy
halála után mindkettő csak súlyosbodott. A korrupció már rég át­
itatta mérgével a közéletet, miután a III. század rettentő rázkódá­
sai tönkretették a világbirodalom anyagi erejét, felőrölték szelle­
mi energiáit, erkölcsi tőkéjét. Diocletianus és utódai csak erősza­
kos rendszabályokkal tudták a zilált viszonyokat valahogy rendbe­
hozni: áthághatatlan válaszfalakkal elkülönített kasztok korlátái
közé szorították a társadalmat, a közigazgatási kerületek felapró-
zásával és a hivatalnoksereg ijesztő növelésével fokozva mindjob­
ban az alattvalók ellenőrzését. Az általános elszegényedés, az ipar
és a földmívelés ijesztő hanyatlása folytán megcsappant adójöve­
delmeket is csak könyörtelen kényszerrel tudták annyira emelni,
hogy az állam nehézkes gépezetét üzemben tarthassák. Az adó­
prés szorítása s vele az adóbehajtás embertelensége egyre csak
nőtt s vele szaporodtak a kasztrendszer nyomásától és az adóte-
hertől való menekülés furfangos egérútjai is. Azokat a rétegeket
pedig, amelyek felülkerekedtek az elnyomottakon, vak aranyéh­
ség űzte a többiek kizsákmányolására. Az alacsonyabb hivatalno­
koknál baksis nélkül moccanni sem lehetett s hiába ellenőrizték,
kémlelték alulról, felülről, oldalról a magasabb tisztségek viselő­
it, hiába büntettek minden sikkasztást szörnyű halálnemekkel,
hiába küldtek szanaszét hivatalos spicliket, a korrupció egyre csak
nőtt. Julianus és Valentinianus is hiába vagdosták le az ezerfejű
hydra nyakait, csak még több nőtt helyükbe. Valentinianus alatt a
folytonos háborúk és a kolosszális határmenti erődépítések - iga­
zi Maginot- és Siegfried-vonalak a maguk korában - csak még
rontották a pénzügyi helyzetet s az új nyomorúsággal újabb er­
kölcsi romlás járt. A császár jóhiszeműségével visszaélő korrupt
kormányzók és határőrparancsnokok úgy bújnak ki néha a csává­
ból, hogy az őket bevádló ártatlan provinciálisokra sikerül zúdíta-
niok az uralkodó haragját, mint a hírhedt Romanus comes Africae
esetében; magából az udvarból sem sikerült kiirtani a megvesz­
tegetést. Valentinianus után pedig, amikor a hunok lökésére ös­

178
szeomló határmenti védrendszer katasztrófája teszi kaotikussá a
viszonyokat, vígan halásznak a zavarosban a sikkasztok, zsarolók
és társaik. Pedig egyre újabb rendeletek fenyegetik egyre hajme­
resztőbb büntetésekkel a bűnözőket, de minden hiába. Nemcsak
a polgári életben van így: a tisztek ellopják a katonák zsoldjáran-
dóságát, elsikkasztják a legénység gabonaporciójának minél na­
gyobb hányadát, hogy eladhassák jó áron, mire éhenmaradt em­
bereik a környékbeli gazdáktól harácsolnak maguknak élelmet.
Láttuk már, hogy a szenátori nagybirtokos familiák szülöttei sem
mentesek e piszkos pénzsóvárságtól s miután az adminisztratív
állások egyre könnyebben voltak elnyerhetők megvesztegetés,
illetve megvásárlás útján, e dúsgazdag emberek befolyása nőttön
nőtt. Hiszen fiatal fiaik számára könnyen megvásárolhattak most
már olyan állásokat is, amelyeket őseik csak érett férfikorban és
csak érdemek szerzése árán viselhettek. De a legmegdöbbentőbb
tünet, hogy úgy, amint a kijárásokért a tisztviselőknek dugdosott
pénzeket végül is legális jövedelemnek ismeri el az állam, csak
éppen mérsékeltebb tarifához igyekszik kötni ezeket, úgy a hiva­
talszerzésért adott megvesztegetési summákat is törvényesítik s
maga az állam igyekszik e jövedelemszerzési lehetőséget kiak­
názni. Azonban Valentinianus uralma teljesen mentes e métely­
től, mely már előtte megkezdődött s utána mindenfelé elburján­
zott.
Amint a brutális erőszakká nőtt császári mindenhatóság nyo­
mása csak gyorsította a korrupció terjedését, úgy a korrupció nö­
vekedése megint a megtorlás kegyetlenségét fokozta a kormány­
zat részéről. Lökés és ellenlökés egymásután következve együt­
tesen gyorsították a bomlást. A törvénykönyvből jól ismerjük a
büntetések rémségeit és a korrupció egész faunáját és flóráját.
Ebben a légkörben a törvénykezés forrása és legfelsőbb vég­
rehajtója, a császár, az elrettentő terror mumusa. És valóban mi­
lyen véreskezű a század legtöbb császárja! Konstantin törvény-
hozását nem szelídítette meg a kereszténység, mint állítani szok­
ták. Nemcsak apósa, Herculius, sógora Licinius, s ennek fia vére
száradt a lelkén, hanem saját fiáé, Crispusé, és nejéé, Faustáé is;

179
s mondanunk sem kell, hogy vérengzései nem merültek ki csá­
szári személyek legyilkoltatásában. De míg nála a hirtelen ébre­
dő állati harag borzasztó hatása érthetőbb, és éppoly gyors kijó­
zanodásai, őszinte bűnbánata emberibbé teszik a vétkét, addig fi­
ának, II. Constantiusnak megfontolt és képmutató, hideg kegyet­
lensége sokkal visszataszítóbb. Társuralkodója, Gallus, is bor­
zasztó kegyetlenkedéseket követett el, de még a legmérsékel­
tebb Julianus is kivégeztette vagy halálba küldeni engedte előde
néhány bizalmas emberét, bűnösök mellett ártatlanokat is. Rette­
netes, amit az idősebb Theodosius magister militum, az északafri­
kai lázadókkal tesz, de fia, Theodosius császár túltett rajta: baro­
mi mészárlásai és utánuk hirtelen bekövetkező összeroppanásai
közül thessalonikai vérengzése a legismertebb, amely után ösz-
szetörve vezekelt a fölébekerült nagy milánói püspök, Ambrosius
előtt.
Ezt a kegyetlenséget nemcsak a kor züllöttsége váltotta ki,
hanem a IV század szelleme is. Az elvont gondolkodás teljes dia­
dalát üli e korban, mely félrendszabályokat nem ismer, s amely­
nek még a „száz százalék” sem elég. Meg az elbarbárosodás lég­
köre is sokat segített a lelketlen terror elhatalmasodásában, kü­
lönösen, amikor vasöklű katonák viselik a bíbort, mint Konstan­
tin, Valentinianus és Theodosius; bár az elsőt és utolsót közülük
sokkal több joggal lehetne „jáhzorniger Blutmensch”-nek nevez­
ni, szóval ’vadmérgű vérszopónak’, mint ahogy Seeck Valentinianust
titulálja.
Seeck-et - mondottuk - Ammianus elfogultsága vezette félre.
De azokat a rikító szálakat, amelyekkel a gyűlölet Valentinianus
emlékét behálózta, könnyű sorjában lefejteni s a vérszopó ször­
nyeteg képe eloszlik a fantázia ködében. Az, hogy dühös term é­
szet volt a Valentinianusé, nem kétséges, bármennyire is igyeke­
zett magát tartóztatni. Ingerült izgalmában üti meg a guta is, ami­
kor a Pannóniát dúló quádok küldöttségét szidalmazza. A milliók
urának dühkitörései néha súlyos következményekkel járhattak, -
egyszer például vadászaton agyonveretett egy ügyetlen fiatalem­
bert, aki megzavarta a hajtást; de mi ez Konstantin rémes rokon­
gyilkosságaihoz vagy Theodosius tömegmészárlásaihoz képest!
180
 Amint nem tapadt vér a kezéhez, mikor elfoglalta a trónt, úgy
nem élt vissza korlátlan hatalmával azután sem. Már tiszta csalá­
di életében is megnyilvánul önmérséklete és ez tükröződik to­
vább a rokonsága iránti korrekt magatartásán, udvarának feltűnő
fegyelmén is. Különben sem hiányzott a jóakaraté mérséklet eb­
ből a mogorva emberből. Dühében kiadott megtorló rendelkezé­
seit egyszeriben visszavonja, ha miniszterei szót emelnek elle­
nük; hajlik ezek szavára, ha ellenvéleményt kockáztatnak meg
vele szemben, vagy kijavítják tévedéseit. De legszebb bizonysá­
ga mérsékletének valláspolitikája, melyre egy-két szóval vissza­
térünk még.
E fegyelmezett katonaember szigorát tehát nem vak düh szül­
te, hanem sok minden, csak kisebb részben egyéniségén és saját
elhatározásán múló dolog. Egyrészt a régi római severitas zordon
keménysége, másrészt a kényszer ijesztő megnövekedése az er­
kölcsök meglazulásának idején, a 'totalitárius’ korszellem és a
császár nyers katonaerkölcse.
íj« ❖

A délceg Valentinianus kemény katonai nevelésben részesült.

Személyes vitézségét még ellenségei is elismerték. Hadvezéri
tapasztalatait nehéz hadjáratokban szerezte meg, de a tehetsége
is megvolt a komoly, átfogó hadvezetéshez. Sikerrel hadakozik
alamannok és frankok, quádok és szarmaták ellen s egyúttal meg­
kísérli a partvédő erődrendszert a rajnai és a dunai határ mentén
addig sohasem látott arányban, nagyvonalú stratégiai elgondolás
alapján bevehetetlen, grandiózus erődművé alakítani, betonszerű
talapzaton álló hatalmas várakkal és az őrtornyok szakadatlan so­
rával, az ellenség földjére előretolt támpontok rendszerével, tar­
talékvonalak védelmi berendezéseivel a mögöttes részeken. Va­
lósággal átitatta egész lényét ez a nagyszerű feladat s a határ­
menti nyugtalan barbárnépek elnyomásának vágya, gondja.
Ez a birodalmi távlatokban való gondolkodás jellemző rá, me­
lyet sem egyéni-családi, sem osztályérdek, vagy lokális kötöttsé­

gi
gek sem homályosítottak el. E sajátos birodalmi hazafiság annak
az új vezetőrétegnek közös vonása, mely a későbbi császárkor­
ban az impérium legéletképesebb népi gyüjtőmedencéiből te r­
mészetes fejlődés által kirostálódva össze tudja egyeztetni - mint
mondottuk már - a maga népi-helyi hagyományai ápolását a biro­
dalom alázatos szolgálatával; azt is tudjuk már, hogy ezen új veze­
tőréteg zöme pannonokból került ki. Jelentős tény e mellett, hogy
míg Diocletianus óta a birodalom súlypontja a Keletre tolódott át,
addig Valentinianus a Nyugatot tartotta fontosabbnak s az Oriens
kormányzását alárendelt szerepű öccsére bízta. A Nyugat persze
az ő szemében nem Itáliát jelentette elsősorban, hanem vele egyen­
lő mértékben az illyr, kelta és thrák Európát; és tekintete nem be­
felé, nem az aránylag nyugodtan lélegző anyaország és Róma fe­
lé fordult, hanem kifelé, a veszélyeztetett határok felé.
Természetes, hogy katonai és ökumenikus nézőpontjait azok
is osztották, akiket legfőbb munkatársakul maga mellé vett. E
dunavidéki emberek tehát, akik a régi szenátusi arisztokráciát
megint kiszorították az általa az előző dinasztia alatt nagynehe-
zen visszaszerzett vezető közigazgatási pozíciókból, alapjában el­
térő mentalitást is hoztak magukkal, mint a befelé fordult és szűk­
keblű szenátori szupremácia gondolata volt. S így nem csoda, ha
éles ellentétbe kerültek ezzel. Az arisztokrácia nem értette a csá­
szár intencióit és úgy fogta fel ennek vele szemben tanúsított ide­
genkedését, mint valami proletár gyűlöletét a jól öltözöttek, tehe­
tősek és főrangúak ellen. Viszont könnyen elképzelhetjük, hogy
a múlt dicsőségéből élősködő, túlnyomó részben elpuhult szená­
torok m iért voltak ellenszenvesek a véres küzdelmek közepeit
felnövekedett s folyton a barbár veszélytől rettegő császár sze­
mében. Csak el kell olvasnunk a római optimaták egyik akkori ve­
zéralakjának, Symmachusnak ránk maradt intim leveleit és egyéb
írásait: ha a császárhoz intéz ünnepi szónoklatot, még csak beszél
a barbár férgekről, akiket - a panegyrikusok nagyhangú frazeoló­
giája szerint - eltaposott az uralkodó; de különben csak akkor fog­
lalkozik velük, ha közvetlen létérdekeit félti. A „haza” sorsa, mely­
ről annyit beszél, csak az urbs az ő számára, a nagycsaládok bir­

182
tokainak épsége, osztálykiváltságai. Amikor a népvándorlás hul­
lámverése rázúdul a határokra, e nagyurak Baiae környékén üdül­
nek pompás villa-palotáikban, építkeznek, beszélgetnek tudomány­
ról, művészetről, szépségről, erkölcsről, de a határmenti provin­
ciák tragikus sorsa nem érinti különösebben őket. Bár dúskálás-
ba merülő életük régi fejlődés csökevénye és bár az az új társa­
dalmi rend, melyet épp a velük való harcban formált ki a III. szá­
zad, önként meghagyta őket a társadalom csúcsán, mert term é­
szetesnek érezte kiváltságos helyzetüket, melyet még mindig a
győztes jogán élveztek, akárcsak a legyőzöttek jogán sínylődő
rabszolgatömegek nehéz életsorát is természetesnek érezte; még­
is, amint mi is káros kinövésnek érezzük kirívó kiváltságaikat,
erkölcstelennek érezzük önzésüket, - bármennyire becsüljük is
a kultúráért folytatott harcukat -, úgy nem nézhette ezeket más­
képpen Valentinianus sem.
Nem követhetjük most részletesen a császár és a szenátus
súrlódását. Csak éppen érintjük, hogy Valentinianus nem tett tisz­
telgő látogatást Rómában uralma elején, mint elődei s mindvégig
elkerülte az Örök Várost; hogy szenátorok helyett pannonokat
rak itt vezető pozíciókba és ha a városi kormányzó állását hagyo­
mányos módon a nagy famíliák szülötteinek, vagy legalább a főne­
mességgel jó viszonyban levő bizalmasainak hagyja is meg, de a
kormányzóhelyettes és a praefectus annonae fontos tisztségeit
pannon és egyéb neki tetsző embereivel töltötte be, akik hama­
rosan durva kézzel kezdik nyesegetni az előkelő társaság kinövé­
seit.
Valentinianus idegenkedése nem nőtt vak gyűlöletté. így pél­
dául több rendelkezése védi a szenátorok törvény előtti privilégi­
umait. Mégis, a rendes konzulátus egyetlen egyszer jut csak osz­
tályrészül szenátornak alatta s megszünteti a polgári vezetőállá­
sok addigi előrangját a katonaiak felett, ami szintén a szenátus
helyzetét és presztízsét nyomja lefelé. Azon az úton is nagy lé­
péssel megy előre, amely a szenátori osztályt zárt társadalmi cso­
portból olyan előkelő réteggé alakítja át, melyben a régi születé­
si arisztokráciát a szenátori rangra emelt alacsony származású

183
 udvari emberek tömege kisebbséggé zsugorítja össze. A szená­
tussal szemben megnyilvánuló ellenszenve nem szólt az eszmei
Rómának és nem is sújtotta a birodalom anyavárosának többi tár­
sadalmi osztályát, sőt feltűnő buzgalommal istápolja ezeket. Meg­
kísérli például a már értelmét vesztett lovagrend feltámasztását
Róma városára szűkített keretben. Új alapokra helyezi a vezető
állásokra képesítő iskolázást a régi fővárosban, mely így szellemi
centrum maradhat a Nyugaton. De legnagyobb szeretettel mégis
Róma egyszerű népéről gondoskodott. Rengeteg rendelkezése
igazolja, hogy mennyire szívügye ez. Megjavítja kenyérellátását s
állandóan ügyel rá, hogy az ősi populus Romanus élelmezését az
adminisztráció ne tudja megdézsmálni. Gondoskodik róla, hogy a
hajósvállalkozók kényszercéhei simán bonyolítsák le az afrikai
búza átszállítását a tengeren s hogy hibátlanul működjenek az in­
gyenes és a hatósági áron szolgáltatott olcsó kenyér tömegét gyár­
tó nagy római péküzemek. Van arra is gondja, hogy borhoz, disz­
nóhúshoz, főzőolajhoz jusson a büszke populus, hogy az egészsé­
ge ápolására és szórakozására szolgáló közfürdők fűtése számára
legyen elég fa. Csak arra vigyáz, hogy az egyszerű embereknek
szánt élelmezési kedvezményekből a szenátorok ne húzhassanak
hasznot s hogy az állami javadalmazású kerületi orvosok tényleg
a szegények rendelkezésére álljanak és ne a gazdagokat szolgál­
ják. Jelentős rómavárosi építkezései is olyanok, melyek elsősor­
ban a kisemberek érdekeit szolgálják: hidak, vásárterek, restau­
rált vízvezetékek. Nem csoda, hogy a plebs urbana szemében még
egy évszázad múlva is minden uralkodó közül Valentinianus em­
léke volt Traianus mellett a legkedvesebb.
Ebből az atmoszférából bontakozott ki tehát a trónon ülő pan­
non katona és a szenátusi körök összeütközése, amikor Valenti­
nianus exponensei erős kézzel belenyúltak a római arisztokrácia
magánéletének bűnös üzelmeibe. Voltaképpen csak két tárgya
van azoknak a botránypöröknek, melyek elsősorban a pannon Maxi-
minus alatt játszódtak le itt. Az egyik a varázslás, a másik a há­
zasságtörés. Mégpedig varázslás nők elcsábítása céljából, ver­
senykocsisok győzelme érdekében, a császár haragjának megen-

184
 gesztelésére, sőt a császár uralmának megdöntésére irányuló üzel­
mekkel kapcsolatban: mind csupa főben járó bűn az akkori törvé­
nyek szerint, úgy, mint ahogy a házasságtörés büntetése is ke­
gyetlen halál volt. E pörökről részletes és színes, de végtelenül
egyoldalú értesülésünk van Ammianus érdekfeszítő leírásaiban,
melyek ferdítéseit máshol pontról pontra igyekeztem megvilágí­
tani, valamint azt is, hogy miképpen mossa fehérre a szenátoro­
kat és hogy mázolja feketére Maximinust és társait.
A valóság az, hogy a magas arisztokrácia eleinte meg volt elé­
gedve Maximinus hivatalviselésével, akit 369/70 telén neveztek
ki élelmezési felügyelőnek. Azonban éppen egyik arisztokrata
dignitárius kérésére a beteg városkormányzó helyett feljogosítot­
ta a császár egy varázslópör lefolytatására - az illető feljelentő úr
ugyanis szentül meg volt győződve róla, hogy ellenfelei ily ma­
chinációja révén vesztette el a félszemét s bosszút akart állni -
és a ténymegállapítások során kitűnt, hogy e bűnös szándékú ma­
nipulációkban a felső tízezer is erősen kompromittálva van. Ezt
különben addig is tudhatták, csak nem mertek a hatalmas olygar-
chiával kikezdeni, mely igen felbőszült, amikor övéit kínvallatás
alá merték vonni, mint az közönséges halandókkal volt szokásos.
Mivel a varázslás-ráolvasás hatásos voltát mindenki kivétel nél­
kül hitte és így a törvény a legkegyetlenebb halálnemekkel torol­
ta meg, nem csoda, hogy a puritán felfogású császár szilárdan Ma­
ximinus mögé állott, aki nem ijedt meg a szenátorok hatalmától.
E pörök lefolytatása nem volt oly ördögi s törvénytelen, mint
azt a szenvedő római körök beállították. És mikor a szenátus há­
rom nagytekintélyű tagját követségbe küldi az udvarhoz, hogy
csökkentsék az eljárás szigorát, az uralkodó meghátrál és teljesí­
ti a kérést. Sőt Maximinust felfelé buktatva elküldi Galliába prae-
fectus praetoriomk, így eltávolítva őt Rómából; s azzal is igyek­
szik megnyugtatni a nagymultú testületet, hogy a szenátori ran-
gúak varázslási pőréit a vikárius - szóval az ő bizalmasa - helyett
magára a városkormányzóra, az arisztokrácia érdekeinek képvi­
selőjére bízza. De mintha a prefektusok kibújtak volna e kényes
kötelezettség alól, m ert azontúl is a vikáriusok járnak el ezekben

185
az ügyekben. E pörök izgalmai roppantul megfélemlítették az elő­
kelő társaságot, de úgy látszik, hogy az áldozatok száma valóban
jelentős volt, köztük a leghatalmasabb nemzetségek fiai.
Nemrég derült csak ki, hogy a keménykezű és félelmet nem
ismerő Maximinus a római püspökkel is összeütközésbe került, a
mögé álló császárral együtt, mégpedig azoknak a súlyos bonyo­
dalmaknak következtében, melyek a 355-ben történt kettős pápa-
választás óta évtizedekig nem tudtak elsimulni s időnként kisebb
polgárháborúvá mérgesedtek el. A pannon Viventius városkor­
mányzó mérséklete nem tudja dűlőre juttatni a válságot, amit fő­
leg az nehezít, hogy mindkét ellenpápa orthodox-niceanus hitval­
lású. Valentinianus erre az arisztokrata pogányok egyik vezérét,
Praetextatust nevezi ki kormányzóvá Rómában, akit nem kötött
az Egyház fegyelme, mely a keresztény prefektusok cselekvési
szabadságát bénította. Ennek sikerül az amúgy is erősebb Dama-
sus trónját megszilárdítani s ellenfelét száműzni, bár a véres ösz-
szetűzések utórezgései még jó ideig nem szűntek meg, mert az
Egyház emberei ellen kockázatos dolog lett volna rendőri és bün­
tetőjogi intézkedéseket foganatosítani. A vakmerő Maximinus
ebbe a darázsfészekbe is bele m ert nyúlni. Mikor Damasust az el­
lenpárt egy agent provocateur-je feljelentette, mint a választása
alkalmával a bazilikákban lefolyt mészárlások értelmi szerzőjét, a
pannon vikárius majdnem kitekerte a nagytekintélyű egyházfő
nyakát, akit csak a milánói udvarnál való közbenjárás mentett meg
a végveszélytől. Még így is oly súlyos csapás volt Damasus szá­
mára ez a bűnpör, hogy még a néhány év múlva, 378-ban összehí­
vott római zsinat erkölcsi rehabilitációjára is szüksége volt e szé­
gyen és megaláztatás lemosásához. De nem ez volt az egyedüli
pofon, melyet a pápának Maximinustól el kellett szenvednie. En­
nek a kezét kell látnunk ugyanis abban a sértő és goromba csá­
szári ediktumban, mely megtiltja a papságnak, hogy a dúsgazdag
főúri famíliák asszonyaitól ajándékokat és örökségeket elfogad­
hassanak - ez akkoriban bőséges jövedelemforrása volt a pápa
karitatív gondoskodásának - és Damasusnak ráadásul az összes
római templomokban ki kellett e megszégyenítő rendeletet füg­
geszteni.
186
 így a pogány arisztokrácia és a katolikus egyház között az egy­
másrautaltság érzéséből hallgatólagos szövetség fejlődik ki, mely
egyfelől lélegzethez juttatja a hamarosan kirobbanó pogány reak­
ciót, másrészt az Egyháznak segít a pápa és pártja megmentésé­
ben. így nem csoda, hogy bár Valentinianus életében csak titok­
ban merik véreskezűnek és zsugorinak nevezni őt, amikor 375
őszén egy váratlan agyvérzés éppen hazája földjén, Brigetioban
(Újkomárom mellett) elviszi és amikor kihullik kezéből az a kard,
mely egyedül vethetett volna gátat az éppen meginduló népván­
dorlás rombolásának, mindjárt felüti a fejét a reakció szellemének
képviselői ellen. Fiának, Gratianusnak nevelője, a prefektussá
emelt poéta, Ausonius, a római arisztokrácia embere; Maximinus
és a többi pannon főember bitófára kerül, vagy számkivetés lesz
osztályrészük. A barbár illyricumi katonák szidásától és a szená­
tusi humanitárius kultúrideálok nagyszerűségének kiteregetésé­
től visszhangzik a nyugati udvar, mígnem Ambrosius püspök vas­
akarata uralma alá nem hajtja a puha gyermekcsászárt. Közben a
szenátussal összeszövetkező hispán udvari emberek frakciójának
sikerül honfitársukat, az ifjabb Theodosiust Gratianus mellé ül­
tetni a trónra, a gótok ellen elesett Valens örökébe. Most arról
van nagy vita Rómában, hogy a szenátus üléstermében áldozhas­
sanak-e továbbra is a pogány nagyurak a Victoria oltára előtt, míg a
dunai tartományokat hunok, alánok és gótok tűzzel-vassal dúlják...
A főurak ókonzervatív-nemzeti reakciója nemcsak a pannon
udvari embereket söpörte el, hanem császárjuk politikai célkitűzé­
seit is sötétbe borította, emlékét bemocskolta. A szenátust ugyan­
is, míg Róma állott, mindenki, kivétel nélkül úgy tisztelte, mint
az ősök kánoni érvényű erkölcsi hagyománya, a mos maiorum le­
téteményesét s így felfogása kötelező erejű volt. Ezt a szenátori
ideált verte egyre az akkor kizárólagos érvényű rétori kultúra a
Cincinnatusok, Catok és Fabriciusok példáin keresztül az értel­
miség fejébe és a tőle függő történetírás ezt a szenátori zsinór-
m értéket rászabván a múlt államférfiaira, normát állított fel en­
nek tükrében a jelen számára is. Sajtó, rádió és egyéb modern
hírközlő eszköz nem létezvén, a történetírás volt az egyetlen pub­

187
 licisztikai orgánum, mely a közfelfogást irányította. A későrómai
históriai kompendiumok pedig nemcsak arról gondoskodtak, hogy
a szenátus rég eljátszott politikai ambícióit és igényeit melenges­
sék, és hogy az egyes uralkodók értékét a szenátussal szemben
elfoglalt magatartásuk szerint bírálják el, hanem arról is, hogy az
illyricumi katonacsászárokat lehetőleg faragatlan és otromba, kár­
tevő barbár fajankóknak állítsák oda a világ elé, szemben a huma­
nitást képviselő, magas műveltségük által kvalifikált szenátori
méltóságviselőkkel. Lényeges az is, hogy minél jobban elbarbáro-
sodott akkortájt az antik műveltség, annál ájtatosabb tisztelet vet­
te körül a megfogyatkozott rétorokat s egyéb litterátusokat, akik
így egyre tömegesebben foglalhatták el a magas és legmagasabb
közigazgatási tisztségeket; ezáltal a régi szenátori kultúrffazeológia
új politikai tartalommal telhetett meg. Az uralkodók kénytelenek
úgy fellépni, mint a klasszikus kultúra bajnokai, akármennyire
szembekerültek légyen ennek hordozóival különben. Ami az élénk
eszű és kitűnő memóriájú Valentinianust illeti, a hagyomány gyű­
lölettel teli beállításával szemben kétségtelen tény az, hogy ala­
pos latin irodalmi műveltségű ember, aki Vergiliust kívülről tudja,
szépen csiszolt mondatokban beszél, művészi érzékkel fest képe­
ket s mintáz szobrokat, újfajta fegyvereket szerkeszt és élvezni
tudja a kulturált életmód örömeit. Igaz, hogy nevelése nem emel­
te a görög szellem ormaira s az is, hogy nem volt táskájában va­
rázsvessző, mely a szétmálló antik műveltséget új virágba szök­
tethette volna. De vájjon a Julianus Apostata sokkal alaposabb gö­
rög erudíciója hozhatott volna-e ily megújhodást, ha tovább reg­
nálhat? Nem hihetjük; hiszen pogány műveltségeszménye már az
elején vallásos rajongásba borult és ha tovább él, a görög-római
tapasztalati gondolkodás vívmányainak felélesztése helyett a kor
elvont szellemének vonalán a pogány türelmetlenséget fejlesz­
tette volna csak keserves elnyomatássá. - Valentinianus nem is
állíthatta belpolitikája tengelyébe az antik kultúra istápolását: ez
egyértelmű lett volna a Julianus-féle reakció folytatásával. Ettől
azonban éppoly idegen volt, mint a II. Constantius caesaropapizmu-
sától. Nemesveretű vallási türelmet hirdetett és gyakorolt pogá-

188
nyok és szektáriusok felé egyaránt; alatta megállt a pogány mű­
vészet emlékeinek barbár romlása is, mely előtte és utána oly
mérhetetlen kárt okozott az igazi humánumnak. Az elkeseredett
pogányok és a vakbuzgó Krisztushívők táborai felett messze el­
nézve a határokon gyülekező felhőkre tapadt a tekintete. Befelé
vaskézzel igyekszik a züllött erkölcsöket megjavítani, egészsé­
ges szociális és pénzügyi politikát inaugurálni, erődíteni a határo­
kat, hogy a kívülről fenyegető viharokra készen álljon a világbiro­
dalom. A halála után bekövetkezett fejlemények azt mutatják, hogy
neki volt igaza.

Budapest, 1945.

189
 Névmutató

Ablabius, 36, 43, 60 (164 lbj.), 99, Antiochia, 95, 148

113, 135 (187 lbj.) Antoninusok, 24
Abundantia, 108, 157 Anubis, 84
Acilius Severus, 100 Anullinus, 38
Aegae (Kilikia provinciában), 106 Apollo, 11, 48 (43 lbj.), 147
Aequitius, 175 Apotheosis, 112
Alexander püspök, 22 Aquileia, 93
Alexander ellencsászár (308-311), Ara Maxima, 85
71 Aradius Rufinus, 79
Ambrosius püspök, 24, 180,187 Arelate (Arles), 13, 31, 36, 41, 42,
Ammianus Marcellinus, 171,177, 43,149
180, 185 Arianusok, 29
Amnius Anicius Julianus, 113 Arintheus, 174
Amnius Bassus, 113 Arius püspök, 22
Amnius Manius Caesonius Asklepios, 106
Nicomachus Anicius Paulinus Augurok, 72, 80, 81
Honorius, 114 Augustus császár, 9, 86,111, 151
Anastasia (Constantius Chlorus Aurelianus császár, 9,15, 177
lánya), 12 Aurum Coronarium, 123 (72 lbj.)
Anicii (Aniciusok, Anicius-família) Ausonius (praefectus Urbis, római
93,114 költő), 187
Anicius Aginatius (vicarius Urbis),
176
Anicius Petronius Probus Baiae, 183
(praefectus praetorio Italiae), 177 Bacchus, 112,155
Anicius Julianus, 102 Balkán, 44, 71
Anthusa, 110 Barbatio, 172

191
Bassianus caesar, 74
Baynes, Norman, 26, 27, 30
Belgrád (Singidunum), 174
Bosporus, 94, 98
Brigetio (Ószőny-Komárom), 187
Britannok, 32
Burckhardt. J., 26
Caesarea, 74
Caesonius Nicomachus Anicius
Faustus Paulinus, 85
Capitatio, 110
Capitolium, ld. Kapitolium
Carus császár, 95
Cato (idősebb), 187
Ceionius Julianus Camenius, 113
Ceionius Rufius Albinus, 114
Ceionius Rufius Volusianus, 79
Ceres, 108, 157
Chi Rho (Khi Rhó), 20-21, 24
Chrysopolis, 94, 97, 147
Cicero, 9, 86
Cincinnatus, 187
Claudius Claudianus, 9, 77
Claudius (II.) Gothicus császár, 67
Clipeus Virtutis, 123 (72 lbj.)
Concordia, 66
Constans, 106
Constantina, 149
Constantinus (II.), 146, 149, 152,
158 (7 lbj.)
Constantius (I.) Chlorus, 12, 67,
171
192
Constantius (II.), 110, 150, 151,
172, 174-175, 179, 188
Crispus (Nagy Konstantin fia), 98,
147, 154, 58 (148 lbj.), 175
Dagalaifus, 174
Dalmatius caesar, 94
Damasus (római pápa), 186
Datianus patricius, 174
Decius (Trajanus) császár, 17
Delphi (Delphoi), 98
Diocletianus, 9, 12,15, 17, 24, 34,
46 (7 lbj.), 57 (129 lbj.), 58 (142
lbj.), 75, 95, 96, 97, 98, 105, 118
(12 lbj.), 121 (42 lbj.), 148, 149,
178, 182
Divus, 112, 115, 140 (243 lbj.), 140
(244 lbj.)
Dominatus, 15
Duchesne, Mgr., 13
Duna, 71
Dyggve, E., 96
Egyiptom, 99
Eleusis, 99
Elmer, G., 150
Erős, 139 (234 lbj.)
Eunapius, 101, 135 (187 lbj.), 154
Eusebius, 8,13,17,19, 20, 23, 24,33,
36, 38, 42, 46 (15 ljb.), 48 (41 lbj.),
50-51 (63 lbj.), 53 (90 lbj.), 69, 76,
87, 98, 105, 106, 124 (78 lbj.), 154
Eutropia (Nagy Konstantin húga), Hermogenes, 68, 99
113 Hieronymus, 177
Hispellum (umbriai város), 103,
112, 123 (73 lbj.)
Fabius Titianus, 114 Honorius, 77
Fabricius, 187
Fausta (Nagy Konstantin felesége),
147, 179 Illyricum, 22, 96, 171, 174, 188
Fides, 66 Isis Pharia, 84
Firmicus Maternus, 127 (95 lbj.), Itália, 14, 17, 44, 49 (45 lbj.), 70, 89,
128 (109 lbj.) 94, 95, 182
Flavius Gallicanus, 113 Iulianus (II.) Apostata, 30, 49 (45
Flóra, 110 lbj.), 50 (58 lbj.), 76,110
Fortuna, 66 (ld. még Tyché) Iulius Caesar, 9, 34, 107
Iunius Bassus, 125 (85 lbj.)
Iuppiter, 37, 67, 69, 70, 71, 101, 111,
Galerius, 12, 14, 24, 25, 26, 35, 40, 112,155, Iuppiter Conservator, 66
75, 92, 96, 97, 98, 117 (3 lbj.), 115 Ius Italicum, 110
(15 lbj.), 148
Gallienus, 9
Gallia, 11, 17, 20 Jovianus császár, 171, 173-174
Gallus (II. Constantinus Julianus Apostata császár, 171-75,
uralkodótársa), 180 178, 180, 188
Genius, 149
Genius Populi Romani, 66
Gens Flavia, 76 Kelet (Oriens, a Római Birodalom
Gratianus császár, 172, 187 keleti része), 15, 30, 32, 35, 40,
88-90, 97, 98, 182
Khi Rhó ld. Chi Rho
Hadrianopolis, 149 Konstantinápoly, 81, 94, 97, 98, 102,
Heléna (Nagy Konstantin anyja), 105-106, 107, 131 (144 lbj.), 131
102, 135 (183 lbj.) (145 lbj.), 132 (153 lbj.), 138 (226
Helenopolis, 149 lbj.), 145
Henotheizmus, 67 Köln (Colonia Agrippina), 94, 148
Hercules, 66, 85

193
Lactantius, 13, 20-21, 23, 25, 31,
39-40, 58 (143 lbj.), 65, 75, 86,
96, 98, 100, 124 (85 lbj.)
Laffranchi, L., 122 (62 lbj.)
Laterán, 44, 74
Leó (császári főtisztviselő), 175
Licinius császár, 179
Libanius, 137 (207 lbj.)
Licinius, 21, 25, 27, 30, 35, 36, 37,
40, 63 lbj. (50-51), 143 lbj. (58), 144
lbj. (58), 66, 76, 79, 84, 86, 87, 88,
90, 92, 93, 97, 98, 99,147,152, 153
Licinius (II.), 69
Lietzmann, H., 27
Luna (a Hold istennője), 79
Lyon (Lugdunum), 94
Magister militum, 152
Marcus Aurelius császár, 96
Mars (isten), 11, 37, 66, 111, 156
Maurice, Jules, 145, 149, 150, 158
(4 lbj.)
Maxentius, 11,14,17,19, 25, 26, 35, Nikagoras, 99
36, 66, 71, 73, 76, 79, 82, 87, 122 Nyugat (Occidens, a Római
(62 lbj.), 125 (85-86 lbj.), 127 (98 lbj.)
Maximianus Herculius, 10 lbj. (46),
129 lbj. (57), 142 lbj. (58), 67, 148,
179
Maximinus (I.) Thrax, 73, 95
Maximinus (II.) Daza (Daia), 21, 27, Optatianus Porphyrius, Publilius,
35, 37, 142 lbj. (58), 72
Maximinus (császári főtisztviselő,
praefectus praetorio), 175,
184-187
194
Maximus Basilius, 93
Milánó (Mediolanum), 35, 66, 76,
78, 90, 94, 95, 148
Miltiades pápa, 44, 166 lbj. (60)
Milvius-híd (Ponté Molle), 7, 17, 20,
38, 50 (58 lbj.), 54 (105 lbj.), 65,
84, 91, 102, 125 (85 lbj.)
Mithras, 68
Mitrovica ld. Sirmium
Mózes, 19, 32
Nagy Károly, 107
Napisten (Sol), 12, 37, 42, 59 (160
lbj.), 66, 67, 77, 78, 79, 119 (23
lbj.), 122 (62 lbj.), 125 (85 lbj.);
Napisten-Apollo, 11; ld. még Sol
Invictus
Nazarius, 78, 81
Nicaea, 89, 153, 174
Nicomachus Flavianus, 82, 171
Nicomedia, 40, 95, 96, 97, 101, 135
(180), 148, 151,154
Birodalom nyugati fele), 40,
88-90, 97, 153, 182, 184
Olympus, 156
21, 69, 94, 100, 115
Orcistus (Phrygia), 135 (188 lbj.)
Ossius (kordovai püspök), 17
Pannónia, 47 (23 lbj.) , 171-172, Septimius Bassus, 81
175, 180 Serapis, 84
Pántheizmus, 76, 78 Serdica ld. Szófia
Paphnutius, 89 Serenianus (Valens császár
Petronius (Valens császár apósa), testőrparancsnoka), 175
175 Severitas, 181
Petronius Probianus, 114 Sigeion, 147
Philostorgios, 52 (78 lbj.), 160 (25 Sirmium (Mitrovica), 81, 94, 95, 96,
lbj.) 148
Piganiol, A., 27, 44, 80, 125 (86 lbj.),
Siscia (Sisek), 38
126 (95 lbj.), 127 (97 lbj.) Sol ld. Napisten
Plebs, 71, 79, 93, 100, 101, 109, 141 Sol Dominus Imperii Romani, 15
(263 lbj.), 154 Sol Invictus, 66-70, ld. még Napisten
Probus császár, 69 Sopianae (Pécs), 175
Propontis, 153 Sopatros (Sopater), 68, 99, 103, 108,
110, 135 (187), 156
Sozomenos, 147
Rhea, 108, 111, 156, 157 Spalato (Split), 97
Róma (Urbs), 17, 19-20, 35, 38, 41, Summa divinitas (Legfelsőbb
43, 66, 71-77, 78-84, 89, 93-95, 96, istenség), 68
98-102, 104, 106,107-116, 127 Superstitio (Babona), 82, 87, 101,
(97 lbj.), 138 (226 lbj.), 148, 152, 103, 129 (125)
153,155,158 (4 lbj.), 176,182-187 Szilveszter (I.) pápa, 80, 126 (89 lbj.)
Róma istennő, 73, 102, 108, 110, Symmachus (idősebb), 140 (252 lbj.)
115, 145, 148,156 Symmachus (ifjabb), 78, 79, 182
Romanus (comes Africae), 178

Szófia (Serdica), 81, 94, 95, 96, 97,

Salius Palatinus, 80 148
Saturninus Secundus Salutius,
173-174
Schoenebeck, H. v., 44, 96 Taurobolium, 85
Securitas Romáé, 115, 158 (4 lbj.) Termessos (Pisidia), 119 (26 lbj.)
Seeck, Ottó, 26,127 (97 lbj.), 145,149, Tetrarchia, 15, 69, 118 (12 lbj.), 121
150, 151, 152,156, 172, 180 (42 lbj.)

195
Themistius, 147, 158 (7 lbj.)
Theodosius (Magister militum), 180
Theodosius császár, 180, 187
Thessalonica (Szaloniki), 94, 95, 96,
97, 148, 152, 180
Tiberis, 20, 34
Ticinum (Pavia), 39, 66, 74
Traianopolis, 149
Traianus császár, 184
Trier (Augusta Treverorum), 37, 38,
94, 95, 97, 148
Trója (Ilium), 97, 147, 148
Tullianus Symmachus Valerius, 113
Tyche, 107, 110, 148, 156, 157
Tyrus, 61 (174 lbj.), 74
Usener, H., 69
196
Valens császár, 171,175-176, 187
Valentinianus (I.), 126 (95 lbj.)
Valerianus (I.) császár, 17
Vatikán, 44, 85
Vergilius, 9, 188
Vettius Rufinus, 80
Victoria, 37, 108, 157, 187
Viri Clarissimi (Clari), 111,116
Virius Nepotianus, 113
Viventius (vicarius Urbis), 186
Voetter, Ottó, 37, 145
Volsinii (Etruria), 103
Vulcacius Rufinus (praefectus
praetorio Italiae), 176
Zenophilus, 113
Zonaras, 147
Zosimos, 101, 102, 147, 154
 U tó szó

Különösnek tűnhet, hogy Nagy Konstantinról a 20. század má­

sodik felében csupán egyetlen rövid művecske jelent meg ma­
gyarul - az 1945 utáni viszonyokat ismerve azonban ez nem túl
meglepő. Ez a mű, Aleksander Krawczuk Nagy Konstantin-]^ (ford.
D. Molnár István. Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.) is inkább is­
meretterjesztő, mintsem tudományos jellegű.
Felesleges hosszasan bemutatni, hogy Nagy Konstantin nem­
csak a római, sőt az európai történelem sorsfordító alakja volt, aki
egyrészt erőt öntött a haldokló birodalomba, másrészt két évez­
redre előre meghatározta Európa arculatát azzal, hogy - elődei
politikájával szakítva - nemcsak hogy megszűntette a keresztény-
üldözéseket, hanem előbb a birodalom többi vallásával egyenran­
gúvá, majd fokozatosan az állam első vallásává tette.
Alföldi András itt közreadott tanulmányaiban azt a kérdést ve­
szi alapos vizsgálat alá, amely már Nagy Konstantin kortársait is
érdekelte: hideg politikai számításból, vagy személyes meggyő­
ződésből emelte-e a császár a kereszténységet vezető szerepre?
Tudatában volt-e cselekedeteinek, vagy az események túlnőttek
rajta és egyszerűen az új idők hívó szavának engedelmeskedve
végrehajtotta azt, amit más is megtett volna az ő helyében?
A történetírásban a két fentebb említett nézet között színes
spektrumát láthatjuk az egyes szerzők véleményeinek, Alföldi
András azonban magát a császárt „kérdezte” meg erről. Numiz­
matikai tanulmányaiban kimutatta: a konstantini veretek világo­
san igazolják, hogy a császár tudatosan emelte egyre magasabb

197
pozícióba a katolikus egyházat, sőt pénzein nyilvánosan megval­
lotta saját, személyes hitét is.
A tanulmányok Alföldi egyik fő kutatási témájának, a keresz­
ténység és a pogányság küzdelmének Magyarországon született
darabjai. Az 1930-as évek végén és az 1940-es években ezzel a
témával kapcsolatban több részlettanulmányt is publikált. 1937-
ben jelent meg egyik fő műve, Isis-szertartások Rómában a IV.
század keresztény császárai alatt címmel (Budapest, 1937. Diss.
Pann. II. 7.), melyben kimutatta, hogy a római (elsősorban Róma
városi) arisztokrácia a pogányságban találta meg a támaszt a ke­
resztény császárok abszolutisztikus hatalmával szemben. Ezt kö­
vette egy újabb monográfia néhány évvel később: A kontorniát-
érmek. A rómavárosi pogány nagyurak félreismert propagandaesz­
köze a keresztény császárság ellen (Budapest, 1943). Az 1940-es
évektől Alföldi már a kereszténység és pogányság harcának gyö­
kerét, a keresztény császárság születését vette vizsgálat alá - a
kötetben szereplő három Nagy Konstantin tanulmány ennek so­
rán született. A „Nagy Konstantin megtérése” és „A keresztény
Konstantin és a pogány Róma” egy új, rövid életű magyar folyó­
iratban, az Olasz Szemlében jelentek meg, míg a „Konstantinápoly
alapításának problémáihoz” a Numizmatikai Közlönyben. Alföldi
valószínűleg egy nagyobb monográfiában kívánta kutatási ered­
ményeit közétenni, 1945-ben még Magyarországon jelent meg a
jelen kötetünkben is szereplő Az utolsó nagy pannon császár (Egye­
temi Nyomda, Budapest, 1946.) című műve, melyet - Alföldi 1947-
es emigrációja után - egy angol nyelvű Valentinianus-kötet köve­
tett, A Conflid of Ideas in the Laté Román Empire: The Clash Betűiem
the Senate and Valentinian I. (Oxford University Press, Oxford,
1952 - ennek fordítása hamarosan napvilágot lát sorozatunkban).
Az Olasz Szemlében közölt két Nagy Konstantin-tanulmány ki­
sebb átdolgozással, elsősorban a jegyzetek és az irodalom frissí­
tésével, a szerző emigrálását követően szintén megjelent angolul
(The Conversion of Constantine and Pagan Romé. Oxford University
Press, Oxford, 1948.)

198
 A Nagy Konstantinnal kapcsolatos újabb szakirodalomról álta­
lános áttekintést nyújtanak a következő munkák:

Havas László - Vilmos László - Szabó Edit: Római történelem.

In: Bevezetés az ókortudományba III. (Szerk. Havas L. -
Tegyey I.) Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999,
175-178. old. (AGATHA VI.)
Eusebius Life of Constantine. Translated with Introduction and
Commentary by Averil Cameron and Stuart G. Hall.
Clarendon Press, Oxford, 1999.
Drake, H. A.: Constantine and the Bishops. The Politics of
Intolerance. The John Hopkins University Press, Baltimore
and London, 2000.
Berrens, Stephan: Sonnenkult und Kaisertum von den Severem
bis zu Constantin I. (193-337 n. Chr.) Franz Steiner Verlag,
Stuttgart, 2004.146-169. old. (História Einzelschriften 185.)

199
 A lföldi A ndrás

(1895-1981)

Alföldi András Pomázon született 1895. augusztus 27-én. Egye­

temi tanulmányait 1913-1918 között Budapesten a Pázmány Pé­
ter Tudományegyetemen végezte. Tizennyolc évesen, 1913-tól az
Aquincumi Múzeum munkatársa lett a híres régész, Kuzsinszky
Bálint ajánlására. 1914-ben az I. világháború kitörését követően
bevonult és az orosz fronton harcolt, de közben lövészárok-hábo-
rú gyilkos harcainak szüneteit kihasználva is továbbképezte ma­
gát. 1917-ben egy súlyos bokasérülést követően kórházba került.
Kitartására és akaraterejére jól jellemző az a történet, hogy ami­
kor a lövészárokból sebesülten a kötözőhelyre került, és ott a se­
bész amputálni akarta a lábát, Alföldi a pisztolyával tartotta vissza
az orvosokat, amíg meg nem ígérték, hogy rendes kórházba vi­
szik, ahol szakszerűen ellátják súlyos sebesülését. A kórházban
is szüntelenül tanult, így leszerelése után, 1918 végén doktori
diplomát szerzett (úgy, hogy az egyetemi anyagot gyakorlatilag
teljesen önállóan sajátította el).
Ezt követően a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályéin
kezdett dolgozni, majd 1923-ban meghívást kapott a Debreceni
Tudományegyetemre, ahol a Történelmi Szakcsoport (amely a mai
Történelmi Intézet elődje volt) Egyetemes Történelmi Osztályét ve­
zette. Az egyetemen Róma története mellett főleg a magyar föld
történetét tanította a honfoglalás koráig. 1930-ban a Pázmány Pé­
ter Tudományegyetem hívta meg, ahol a már említett Kuzsinszky
Bálint utódaként az egyetem Magyar Föld Archaeologiája Tanszék
professzora volt egészen 1947-es emigrációjáig.

200
 Tudományos és egyetemi munkájában is arra törekedett, hogy
a magyar ókortudományt nemzetközi színvonalra emelje. Az el­
sősorban klasszika-filológiára szorítkozó ókori stúdiumok az ő
munkásságának köszönhetően bővültek a régészettel, az epigrá­
fiával és a numizmatikával. Természetesen ezeknek a tudomány­
ágaknak Alföldi András előtt is voltak nemzetközileg elismert
magyar képviselői, de ő volt az első, aki e tudományok eredmé­
nyeinek együttes felhasználásával alkotta meg műveit. A két vi­
lágháború között a római történelem mellett széleskörű kutatá­
sokat folytatott a sztyeppéi népek (szkíták, hunok, avarok) törté­
netével kapcsolatban is. A Horthy-korszakban és a II. világhábo­
rú alatt is megőrizte tudósi függetlenségét, s a rendkívül nehéz
körülmények ellenére is folytatta kutatásait; az általa szerkesz­
tett Dissertationes Pannonicae még az ínséges háborús években
is rendszeresen megjelent. Budapest ostromát követően részt
vett az egyetem és a Magyar Nemzeti Múzeum értékeinek védel-
mezésében, amivel kihívta a formálódó új hatalom haragját. Az
ekkor történt incidensek világossá tették számára, hogy Magyar-
országon az elkövetkező években nem sok értéke lesz a tudo­
mánynak és a kultúrának, így ez is megerősítette őt emigrációs
terveiben.
1947 őszén hagyta el Magyarországot, naplója tanúbizonysága
szerint kalandos körülmények között: „Tegnap este [1947. szep­
tember 17. FP] érkeztem. Nehezen ment. Az utolsó pillanatban kap­
tam a SZEB -engedélyt és az utolsó órákban sikerült a British Council
kedves tisztviselőjének autóján és nyomására az osztrákoktól kipré­
selni az átutazó vízumot, ami 3 hétig tartott volna még. Előadásaim
(Oslo) csak félig készek. Lajkóék egy hónapig vendégül láttak s ott
dolgozhattam, másképp nem ment volna.

1Idézi: Alföldy Géza: Ein Ungar in dér Emigration: Andreas Alföldi 1947-
1981. In: Borhy, László (Hrsg.): VonEntstekungRoms bis zűr Auflösung des Rö-
merreiches. Konferenz zum Gedenken des hundertsten Geburtstages von A nd­
reas Alföldi (1895-1981). Dissertationes Pannonicae III. 5. Budapest, 1999.14.

201
 1948-ban a berni és a müncheni egyetem is meghívta, Alföldi
a berni ókortörténeti tanszéket választotta, ahol hamarosan új so­
rozatot alapított, a Dissertationes Bernenses-1 . Mivel cédulaanya­
gának és kéziratainak döntő többsége Magyarországon maradt,
ezért a Duna-vidék történetének kutatásáról a korai Róma és a
római köztársaság utolsó évtizedeinek vizsgálatára váltott át. Ezt
követően sorban születtek a Róma történeti kutatásokat megújí­
tó könyvei és tanulmányai. 1952-től már a baseli egyetemen taní­
tott, ahol szintén az ókortörténeti tanszéket vezette. Itt kapott
meghívást az Egyesült Államokba, a princetoni The Institute fór
Advanced Studies professzori állására. A meghívást hosszas vívó­
dás után elfogadta, mivel azonban gyermekei Európában marad­
tak, rendszeresen „ingázott” az Ó- és az Újvilág között: az év egyik
felében az Institute fór Advanced Studies-bán, másik felében pedig
különféle európai egyetemeken tanított egészen 1981-ben bekö­
vetkezett haláláig. Számtalan tudományos testületnek és társa­
ságnak volt tagja, több egyetem díszdoktorává választotta és szá­
mos állami kitüntetést kapott élete folyamán.

202
 Az A l f ö l d i A n d r á s é l e t é v e l é s m u n k á ssá g á v a l
KAPCSOLATOS IRODALOM

Andrew Alföldi 1895-1981. (Woolf, Harry - Gilliam, J. E - Kolb,

Frank R - Bastien, Pierre - Alföldy, Géza - Alföldi-Rosenbaum,
Elizabeth). The Institute fór Advanced Studies, Princeton
(New Jersey), 1982.
Fitz Jenő: Megemlékezés Alföldi Andrásról. (1895-1981). (Uő.
In memóriám András Alföldi) Numizmatikai Közlöny 80-81,
1981-1982,141-142
Fitz Jenő: András Alföldi. 1895-1981. Álba Regia. Annales Musei
Stephani Regis 19,1981, 284.
Cahn, Herbert A.: Andreas Alföldi in memóriám.
Schweizerischen Numismatischen Rundschau. 60,1981,
99-104.
Alföldi, Maria R.: Andreas Alföldi (1895-1981). Historische
Zeitschrift 233,1981, 781-786.
Borhy, László (Hrsg.): Von Entstehung Roms bis zűr Auflösung
des Römerreiches. Konferenz zum Gedenken des
hundertsten Geburtstages von Andreas Alföldi (1895-1981).
Dissertationes Pannonicae III. 5. Budapest, 1999.
Orationes et studia a discipulis admiratoribusque Andreae
Alföldi dicata atque lecta in colloquio habito ann. MCMXCVI
exacto saeculo ab ortu professoris doctissimi nec non
revolutis XV annis ab eiusdem morte. Acta Classica
Universitatis Debreceniensis Tóm. XXXIII. 1997. (Debrecen
1998)

203
Szilágyi János György: Alföldi András és a magyar
ókortudomány. In: Szilágyi János György: Szirénzene.
Ókortudományi Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
405-414. old.
Forisek Péter: Alföldi András a debreceni egyetemen
(1923-1930) Debreceni Szemle 13, 2005/2, 231-238. old.

Forisek Péter - Patay-Horváth András

204
 A KIAD Ó UTÓSZAVA

Sorozatunkban a magyar polgári történetírás legjelesebb - új

kiadásban nem hozzáférhető - munkáit kívánjuk ismételt megje­
lentetéssel, vagy esetleg még kéziratban heverő művek publiká­
lásával a szélesebb közönség számára megismerhetővé tenni. Azo­
kat az írásokat, amelyeket a második világháború után nem az
adott tudományterület változásának önmozgása, hanem a direkt
politikai akarat iktatott ki a tudományos gondolkodásból, az egye­
temi tananyagokból, a közkönyvtárakból és az érdeklődő nagykö­
zönség látóköréből. Tudjuk, hogy a megjelentetendő írások téma­
körében a legtöbb esetben születtek újabb feldolgozások, de hi­
szünk abban, hogy a történettudományban is vannak állandó, „örök”
értékű művek, melyek időszerűségét nem érinti egy-egy részle­
tük (netán egész témakörük) későbbi, mégoly „korszerű” feldol­
gozásának megjelenése. A kiadó úgy gondolja, hogy a magyar tör­
ténetírás utóbbi évtizedeiben túl sokáig volt hegemón helyzetben
egyetlen ideológia ahhoz, hogy lemondhassunk a XIX. század utol­
só és a XX. század első évtizedeinek gondolati sokszínűségét tük­
röző munkákról.

A tanulmányok eredeti megjelenése:

NAGY KONSTANTIN MEGTÉRÉSE - Olasz Szemle (Studi

Italiani in Ungheria), Budapest, 1942/6., 797-836.

205
A KERESZTÉNY KONSTANTIN ÉS A POGÁNY RÓMA -
Olasz Szemle (Studi Italiani in Ungheria), Budapest, 1943/1.,
939-995.

KONSTANTINÁPOLY ALAPÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁIHOZ -

Num. Közi 41. (1942) 3-10.

AZ UTOLSÓ NAGY PANNON CSÁSZÁR - Egyetemi Nyomda,

Budapest, 1946.

Kötetünk érintetlenül közli az eredeti szövegeket, tehát sem

az egykori helyesíráson és szóhasználaton, sem a mondatszer­
kesztésen nem változtattunk, mindössze a nyilvánvaló elütéseket
javítottuk. így előfordul, hogy egy-egy szó, kifejezés többféle írás­
móddal is szerepel a szövegekben (milvius-hídi, Milvius-hídi, mil-
viushtdi stb.). Meghagytuk a régiesen írt neveket is.
A []-ben található kiegészítések a szerkesztőtől származnak -
ezek a legszükségesebb esetekre korlátozódnak, ahol a szövegér­
téshez fontosnak láttuk.

206
 T artalom

NAGY KONSTANTIN M EGTÉRÉSE 5

1. Konstantin megtérésének előzményei 11

2. Konstantin isteni jelenés-élménye 19
3. Konstantin keresztény valláspolitikájának kezdeti
nehézségei és mozgatóerői 26
4. Konstantin önálló valláspolitikájának első szakasza:
a milviushídi csatától a Licinius-szal való leszámolás
feszültségéig 34

Jegyzetek 45

A KERESZTÉNY KONSTANTIN
ÉS A POGÁNY RÓMA 63

1. Konstantin valláspolitikája a Milvius-hídi csatától

a Licinius-szal való feszültség kirobbanásáig: a
pogánysággal szemben 65
2. Konstantin valláspolitikája a Licinius-szal való
feszültség jelentkezésétől Konstantinápoly felavatásáig 86
3. Konstantin utolsó érintkezései és súrlódásai Rómával
új fővárosa felavatása előtt 93
4. A vallási türelmetlenség felülkerekedése Konstantin
politikájában 103
5. A régi Róma és az új Róma 107

Jegyzetek 117
KONSTANTINÁPOLY ALAPÍTÁSÁNAK
PROBLÉMÁIHOZ 143

Jegyzetek 158
Képek 162

AZ UTOLSÓ NAGY PANNON CSÁSZÁR 167

Névmutató 191

A szerkesztők utószava 197

A kiadó utószava 205